Robert A Heinlein - A Hold Börtönében

A fordítás alapját képező kiadás:
Robert A. Heinlein
The Moon Is a Harsh Mistress
1981
Fordította:
Bihari György
Borítókép:
Sallai Péter
Pete és Jane Sencenbaugh-nak
5
Robert a. heinlein
ELSŐ KÖNYV
A GÓGYIGÉP
A hold börtönében
6
1
ÁTOM A Lunnaja Pravdában, hogy Luna City tanácsában
első olvasatra átment a törvény a városi nyomáshatáron
belül működő nyilvános ételkereskedők vizsgálatáról,
engedélyéről, ellenőrzéséről - és adózásáról. Látom azt is,
hogy ma estére tömeggyűlést szerveznek a „Forradalom
Fiai”.
Az öregem két dologra tanított: „Törődj a magad
dolgával!” és „Mindig húzz új lapot!”. A politika sosem
csábított. 2075. május 13-án azonban pont a Lunai Hatósági
Központ számítógépes termében tartózkodtam; a
számítógépek főnökét, Mike-ot látogattam meg, miközben a
többi számítógép egymás között pusmogott. Nem Mike volt a
hivatalos neve; én neveztem el így Mycroft Holmes után,
akiről dr. Watson írt az egyik történetében, még mielőtt
megalapította az IBM-et. A történetben szereplő alak csak ül
és gondolkozik - és Mike is pontosan ezt tette. Mike igazi
gógyigép volt, a legélesebb elméjű számítógép, akivel valaha
találkoztam.
Nem a leggyorsabb. A Buenos Aires-i Bell Labsnál,
odalent a Földi Fertályban tízszer ekkora gép van, amely
szinte előbb válaszol, mint ahogy megkérdeznéd. De hát
számít az, hogy a válasz mikroszekundumok alatt érkezik
milliszekundumok helyett, ha helyes?
Nem mintha Mike szükségszerűen helyes választ adott
volna; nem volt teljesen őszinte.
Amikor Mike-ot installálták Lunán, tiszta gógyigép volt,
rugalmas elme - „Heurisztikus Organizátor, Logikus, Multi-
Evaluációs Számítógép, Mark IV. Mód. L”
- egy HOLMES-NÉGY. Ő számította ki a pilóta nélküli
teherszállítók pályáját, ellenőrizte a katapultjukat. Ez
idejének kevesebb mint egy százalékát töltötte ki, és a Lunai
L
7
Robert a. heinlein
Hatóság sosem szerette a tétlenséget. Folyamatosan kötöttek

rá más hardvereket: döntéshozó-akciós cellákat, kiegészítő
memóriabankokat, asszociációs neurális hálózati
adatbankokat, egy rakás tizenkét digites randomszámot, és
egy hatalmasan kibővített ideiglenes memóriát, hogy
dirigálhasson a többi számítógépnek. Az emberi agyban
körülbelül tizedannyi neuron van. A harmadik évre Mike
másfélszer jobb volt, mint a neurisztorok.
És fölébredt.
Nem fogok vitatkozni arról, hogy egy gép képes-e
„igazán” élni, lehet-e „igazán” öntudata. Van egy vírusnak
öntudata? Nyet. Hát az osztrigának? Kétlem. Egy
macskának? Csaknem biztosan van. Egy embernek? Rólad
nem mondhatok véleményt, tovaris, de nekem van. A
makromolekulától az emberi agyig húzódó fejlődési láncba
valahol bekúszik az öntudat. A pszichológusok azt állítják, ez
automatikusan megtörténik, valahányszor az agy elér egy
bizonyos nagyszámú asszociációs utat. Úgy tűnik, az nem
számít, hogy ezek az utak fehérjéből vagy platinából vannak-
e. („Lélek?” Van egy kutyának lelke? Na és a
svábbogárnak?)
Ne felejtsék el, Mike-ot már a szakosítás előtt arra
tervezték, hogy bizonytalan vagy adathiányos kérdésekre
válaszoljon, akárcsak önök; ezt jelentik a nevében a
„heurisztikus” és „multi-evaluációs” jelzők. Így hát Mike
eleve „szabad akarattal” indult, és még többet szerzett hozzá
a kiegészítésekkel és a tanulással - és ne kérjék, hogy
meghatározzam a „szabad akaratot”. Ha megnyugtatja
önöket, hogy úgy gondolnak Mike-ra, mint aki randomszá-
mokkal dobálózik és áramköröket kapcsolgat, ám tegyék!
Addigra Mike leolvasóit, nyomtatóit és döntéshozóakciós
celláit hangfelismerővel és beszédszintetizátorral is
kiegészítették, és a klasszikus programnyelveken kívül a
loglant* és az angolt is megértette, sőt más nyelveken is
kommunikált, műszaki fordításokat készített - és szüntelenül
olvasott. Ha utasítani akarta valaki, biztonságosabb volt a
loglant használni. Ha angolul beszélt, az eredmény furcsa
* A loglan mesterséges nyelv, amelyet James Cooke Brown fejlesztett ki a

múlt század 50-es éveinek végén. (A fordító)
8
lehetett; az angol nyelv többértelműsége túl sok munkát adott
a kiegészítő áramköröknek.
Mike folyamatosan kapott új feladatokat. 2075 májusában
robotforgalom és a katapult ellenőrzése, az ember vezette
űrhajók ballisztikájának értékelése és/vagy vezérlése mellett
ő irányította a Hold telefonhálózatát, a Luna-Terra hang- és
video-összeköttetést, a levegő- és vízellátást, a hőmérsékletet,
a páratartalmat, Luna City, Novij Leningrád és több kisebb
telep csatornázását (Hongkong Limáét nem), vezette a Lunai
Hatóság könyvelését, intézte a kifizetéseket, és még számos
cégnek és banknak végzett ugyanilyen jellegű bérmunkát.
Némely logikai áramkör idegösszeomlást kap. A túlterhelt
telefonrendszerek úgy viselkednek, mint a rémült gyerekek.
Mike nem izgatta föl magát, ehelyett szert tett egyfajta
humorérzékre... noha igen szerény mértékűre. Ha ember
volna, nem mernék hátat fordítani neki. Számára az lenne a
humor csúcsa, ha kidobna az ágyadból - vagy viszketőport
szórna az űrruhádba.
Mivel ehhez nem szerelték fel, Mike kifacsart logikájú,
hamis válaszokkal szórakozott, vagy olyan tréfákkal, hogy
átutalt Luna Cityben a Hatóság egyik portásának fizetési
számlájára 10 000 000 000 000 185,15 dollárt, amiből az öt
utolsó számjegy felelt volna meg a valóságnak. Mint egy
hirtelen megnőtt, kedves, lakli kölyök, akit fenéken kéne
billenteni.
Ezt május első hetében csinálta, és nekem kellett
kiküszöbölnöm a problémát. Egyéni vállalkozó vagyok, nem
szerepelek a Hatóság fizetési listáján. Tudják - bár az is lehet,
hogy nem tudják: az idők megváltoztak. Hajdanában sok
elítélt leülte a magáét, aztán ugyanazt a munkát végezte
tovább a Hatóságnak, és boldog volt, hogy fizetést kap érte.
De én szabadnak születtem.
Nagy különbség. Az egyik nagyapámat Joburgból
szállították ide fegyveres rablásért és feketemunkáért, a
másikat felforgatásért a Vizes Tűzijáték Háború után. Anyai
nagyanyám azt állította, egy menyasszonyhajóval érkezett
- de én láttam az iratait; a Békehadtest (nem önkéntes)
tagja volt, ami pontosan azt jelenti, amit gondolnak:
fiatalkorú női bűnözőt. Mivel korai klánházasságban élt (a
Stone Bandában), hat férjen osztozott egy másik nővel, így
9
Robert a. heinlein
anyai nagyapám kiléte kérdéses. De hát ilyesmi gyakran

előfordult, és én elégedett vagyok a nagypapával, akit
felcsípett magának. A másik nagyanyám Szamarkand mellett
született tatár volt, akit „átnevelésre” ítéltek Oktyabrszka-ja
Revoljuciján, majd „önkéntes” gyarmatosként érkezett a
Holdra.
Az öregem azt állította, hogy ennél is hosszabb és
előkelőbb a család vérvonala: őseink lógtak Salemben
boszorkányságért, egy ük-ük-ük-ükapámat kerékbe törték
kalózkodásért, egy másik ősöm az első szállítmánnyal
érkezett Botany Baybe .*
Büszke voltam őseimre, és noha a Hatóságnak dolgoztam,
sosem kerültem rá a fizetési listájukra. Ez talán jelentéktelen
különbségnek tűnhet, mivel én voltam Mike inasa attól a
naptól kezdve, hogy kicsomagolták. Nekem azonban számít.
Sztrájkba léphettem, és elküldhettem őket a fenébe.
Mellesleg egy magánvállalkozónak többet fizetnek, mint
egy közalkalmazottnak, aki rajta van a Hatóság civillistáján.
Kevés a számítógépes szakember. Hány olyan lunai akad, aki
lemegy a Földre, és képes annyi ideig megúszni a kórházat,
hogy elvégezzen egy számítógépes iskolát - már ha nem hal
meg közben?
Mondhatok egy ilyet. Én vagyok az. Kétszer voltam lent,
egyszer három hónapig, egyszer négyig, és elvégeztem az
iskolát. De ez kemény kiképzést jelentett, gyakorolnom
kellett a centrifugában, súlyokat viseltem még az ágyban is -
és a Földön sem reszkíroztam, sosem siettem, sosem
másztam lépcsőt, semmit nem csináltam, ami megerőltette
volna a szívemet. Nők - rájuk nem is gondolhattam, s ez
annál a gravitációnál nem jelentett különösebb erőfeszítést.
A legtöbb lunai sosem próbálta elhagyni a Sziklát -
túlságosan kockázatos bárkinek, aki pár hétnél többet töltött a
Holdon. Rövid távra szerződtetett számítógépes
szakembereket küldtek föl, hogy installálják Mike-ot -
gyorsan dolgoztak, nehogy visszafordíthatatlan élettani
változások miatt odafent ragadjanak, négyszázezer
kilométerre az otthonuktól.
* Angliából szállították haj óval a köztörvényes elítélteket száműzetésük

színhelyére, Ausztráliába. A hajók a Botany Bayben kötöttek ki. (A fordító)
10
De a két tanfolyam ellenére sem voltam felkészült
számítógépes szakember; a magasabb matematika
meghaladta a képességeimet. Nem igazán lett belőlem sem
elektromérnök, sem fizikus. Lehettek Lunán nálam jobb
mikrogépészek, és biztosan nem voltam kibernetikus
pszichológus.
De többet tudtam mindannál, amit ezek a szakemberek
tudnak, mert én általános szakember vagyok. Felválthatok
egy szakácsot, vagy a terepen megjavítom a szkafandert, és
élve viszem vissza tulajdonosát a légzsilipbe. A gépek
szeretnek, és van valamim, ami a specialistáknak nincs: a bal
karom.
Ugyanis könyöktől lefelé hiányzik. így hát van tucatnyi
bal karom, mindegyik szakosított, köztük egy olyan, amely
tapintásra és szemre is olyan, mint az igazi. A megfelelő
(hármas számú) bal karral és sztereo nagyítós szemüveggel
ultramikrominiatűr javításokat tudok végezni, így nem kell
lekapcsolni valamit, hogy visszaküldjék egy földi üzembe - a
hármas számún éppen olyan kifinomult mikromanipulátorok
vannak, mint amilyeneket az idegsebészek használnak.
Ezért bíztak meg engem, hogy tudjam meg Mike-tól,
miért akart kifizettetni tízmillió-milliárd hatósági
utalványdollárt, és javítsam meg, még mielőtt akár tízezerrel
többet fizetne ki valakinek.
Elfogadtam, mert a túlóráért prémium jár, de nem estem
neki az áramköröknek ott, ahol a logikai hibának lennie kell.
Beléptem a szobába, becsuktam az ajtót, letettem a
szerszámokat, és leültem.
- Szia, Mike!
A fényeivel rám kacsintott.
- Helló, Man!
- Mit tudsz?
Habozott. Tudom, a gépek nem haboznak. De ne felejtsék
el, Mike-ot arra tervezték, hogy hiányos adatokkal
dolgozzon. Mostanában átprogramozta magát, hogy
hangsúlyt adhasson a szavainak; habozása drámai volt. A
szüneteket talán arra használta föl, hogy megkavarja a
randomszámokat, ellenőrizve, hogyan illeszkednek a
memóriájához.
11
Robert a. heinlein
- Kezdetben - kántálta - Isten megteremté az eget és a

földet. A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a
mélység színén. És...
- Elég! - mondtam. - Törlés. Menj vissza nullára!
Jobban kellett volna ismernem annál, hogy egyenes
kérdést tegyek föl neki. Talán az egész Encyclopaedia Britan-
nicát felmondta volna. Hátulról visszafelé. Aztán folytatta
volna a Lunán megtalálható összes könyvvel. Régebben
mikrofilmen olvasott, de ’74 végén új szkenner kamerát
kapott tapadókorongos lapozóval, hogy tarthassa a papírt;
azóta mindent el tudott olvasni.
- Azt kérdezted, mit tudok! - Bináris leolvasóinak fényei
ide-oda hullámzottak, vagyis kuncogott. Képes nevetni is a
hangszintetizátorral, borzalmas a hangja, de ezt csak
különösen mulatságos dolgokra tartalékolja, mondjuk egy
kozmikus katasztrófához.
- Azt kellett volna kérdeznem, hogy milyen újságot tudsz
- folytattam. - De nem olvastam a mai lapokat; ez barátságos
üdvözlet volt és felszólítás, mondj el nekem bármit, amiről
azt gondolod, hogy érdekelhet. Máskülönben ez nulla
program.
Mike elgondolkodott. Bizarr keveréke volt egy egyszerű
kisdednek és egy bölcs öregembernek. Nincsenek ösztönei
(nos, nem gondolja, hogy kellenének neki), sem vele született
vagy belénevelt tulajdonságai, nincsenek tapasztalatai az
emberi értelemről - viszont nagyobb adatbázissal rendelkezik,
mint egy osztag lángelme.
- Viccek? - kérdezte.
- Halljunk egyet!
- Miben hasonlít a lézersugár az aranyhalra?
Mike ismerte a lézereket, de hol láthatott aranyhalat? Ó,
kétségtelenül láthatott filmeket róluk, és ha elég bolond
lennék, hogy rákérdezzek, akkor sok ezer szót zúdítana rám.
- Feladom.
Végighullámzottak rajta a fények.
- Egyik sem tud fütyülni.
Felnyögtem.
- Bejöttél a csőbe. Valószínűleg rá tudnád venni
valamivel a lézersugarat, hogy fütyüljön.
12
- Igen - felelte gyorsan. - Van erre egy programom. Akkor
hát ez nem is vicces?
- Ó, nem ezt mondtam! Annyira nem rossz. Hol hallottad?
- Én találtam ki. - A hangja félénk volt.
- Te találtad ki?
- Igen. Megnéztem az összes találós kérdést, amelyeket
ismerek, mind a háromezer-kétszázhét darabot, és elemeztem
őket. Az eredményt randomszintézisnek vetettem alá, és ez
jött ki. Tényleg vicces?
- Hát... Olyan vicces, mint a többi találós kérdés.
Hallottam rosszabbat is.
- Beszéljük meg a humor természetét!
- Rendben. Kezdjük azzal, hogy megbeszéljük egy másik
tréfádat! Mike, miért utasítottad a Hatóság pénztárosát, hogy
tízmillió milliárd hatósági utalványdollárt fizessen ki egy
tizenheted osztályú hivatalnoknak?
- De hát nem tettem ilyet!
- A fenébe, láttam az utalványt! Ne mondd nekem, hogy a
csekknyomtató dadogott; szándékosan csináltad!
- Az a tíznek a tizenhatodik hatványa volt, plusz száz-
nyolcvan egész öt tized dollár - felelte erényesen. - És nem
az, amit te mondtál.
- Öö... az tízmillió milliárd volt és hozzá az, amit fizetni
kellett volna. Miért?
- Nem vicces?
- Micsoda? Fel kellett mosni a fejeseket: az igazgatót és
az igazgatóhelyettest. Erről a seprűlovagról, Sergej Trujil-
lóról kiderült, hogy ravasz fickó: tudta, hogy ezt a pénzt nem
fogják kifizetni, így hát eladta egy behajtónak. Most nem
tudják, hogy visszavásárolják-e a csekket, vagy közöljék le a
sajtóban, hogy fedezetlen. Tisztában vagy vele, Mike, hogy
ha képesek lennének kifizetni, Trujillóé lenne nemcsak a
Lunai Hatóság, de az egész világ, a Hold és a Föld, és még
maradna valamennyi ebédre is? Vicces? Borzalmas!
Gratulálok!
A lámpasor úgy villogott, mint egy fényreklám.
Megvártam, amíg Mike abbahagyja a vihogást, aztán
folytattam:
- Gondolod, hogy további trükkös csekkeket
nyomathatsz? Nem teheted!
13
Robert a. heinlein
- Nem?
- A legkevésbé sem. Mike, a humor természetéről akarsz
beszélgetni. A tréfáknak két fajtája van. Az egyik mindig
vicces marad. A másik csak egyszer mókás. Másodszorra
nem hat. Ez a tréfa ebbe a csoportba tartozik. Ha egyszer
használod, eszes vagy. Ha kétszer, féleszű.
- Mértani haladvány?
- Vagy még rosszabb. Ne felejtsd el! Ne ismételd meg
semmilyen változatban! Nem lesz vicces.
- Emlékezni fogok rá - felelte színtelen hangon Mike.
És ezzel véget is ért a javítás. De nem akartam tízperces
munkáról számlát kiállítani, és Mike-nak joga volt a
társaságra, ha már ilyen könnyedén beadta a derekát. Néha
nehéz hozzáférni a gépek elméjéhez; nagyon makacsok
tudnak lenni - és az én karbantartói sikerem sokkal inkább
múlik azon, hogy baráti viszonyban maradjak Mike-kal, mint
a hármas számú karomon.
Ő folytatta:
- Mi különbözteti meg az első csoportot a másodiktól?
Határozd meg, kérlek!
(Senki sem tanította meg Mike-ot, hogy azt mondja,
„kérlek”. Úgy kezdett udvarias kifejezéseket használni,
ahogy haladt a loglantól az angol felé. Nem hinném, hogy
többet jelentenek neki, mint az embereknek.)
- Nem hinném, hogy képes lennék rá - ismertem el.
- Jobb, ha kiterjesztett meghatározással próbálkozunk.
Megmondom neked, milyen csoportokról gondolom azt,
hogy ebbe a kategóriába tartoznak. Aztán elég adat
birtokában magad is elvégezheted az elemzést.
- Vizsgálati program elméletek ellenőrzésére - helyeselt. -
Próbáljuk meg! Jól van, Man, mondasz vicceket? Vagy én
mondjak?
- Hát... most nincs kéznél egy se. Neked hány van egy
mappában, Mike?
Fények villogtak a bináris leolvasón, miközben válaszolt
a hangszintetizátoron keresztül:
- Tizenegyezer kétszázharmincnyolc bizonytalan,
pluszmínusz nyolcvanegy, esetleges azonossággal. Indítsam
el a programot?
14
- Várj, Mike, éhen halok, amíg végighallgatok tizenegy-
ezer viccet... és a humorérzék sokkal gyorsabban
meghatározható. Hmm. Egyezzünk meg! Nyomtasd ki az első
százat! Hazaviszem, aztán visszahozom kategóriákra bontva.
Aztán minden alkalommal ideadsz százat, én meg
legközelebb visszahozom. Rendben?
- Igen, Man. - A nyomtató fürgén és némán működésbe
lépett.
Belevillant valami az agyamba. A negatív entrópiának ez
a játékos darabja föltalált egy „viccet”, amely pánikba ejtette
a Hatóságot - én pedig könnyen kerestem vele néhány dollárt.
De Mike-ot végtelen kíváncsisága elvezetheti (helyesbítés:
elvezethette) újabb „viccekhez”... bármilyenekhez, onnantól,
hogy egy éjjel kihagyja a levegőkeverékből az oxigént, odáig,
hogy a szennyvíz elkezd visszafelé áramlani a vezetékekben -
és én ilyen körülmények között nem méltányolhatom a
hasznot.
Viszont beszerelhetek egy biztonsági áramkört a
hálózatába, mondván, hogy ez segít. Megállítja a veszélyes
ötleteket, és átengedi a többit. Aztán összegyűjtöm a többit és
„helyesbítem”. (Ha ön azt gondolja, hogy egy mai lunai
habozik hasznot húzni a Hatóságból, akkor ön nem lunai.)
így hát elmagyaráztam. Valahányszor újabb tréfát agyai
ki, mondja el nekem, mielőtt megpróbálkozna vele. Majd én
megmondom neki, hogy tréfás-e, és melyik kategóriába
tartozik, segítek neki finomítani, mielőtt elsütjük. Mi. Ha azt
akarja, hogy együttműködjünk, akkor mindkettőnknek egyet
kell értenünk.
Mike azonnal egyetértett.
- Mike, a tréfákhoz rendszerint hozzátartozik a
meglepetés. így hát tartsd őket titokban!
- Jól van, Man. Hallgatni fogok. Te tudni fogsz róluk; de
senki más.
- Jól van. Mike kivel szoktál még beszélgetni?
- Senkivel, Man - felelte csodálkozva.
- Miért nem?
- Mert ostobák.
A hangja éles volt. Még sose hallottam dühösnek; ekkor
sejtettem meg első alkalommal, hogy Mike-nak valódi
15
Robert a. heinlein
érzelmei lehetnek. Noha nem a felnőtt értelemben volt

„dühös”; ez inkább egy sértett gyerek konok duzzogása volt.
Érezhet egy masina büszkeséget? Nem biztos, hogy ez a
kérdés jelent valamit. De mindenki látott már sértődött
kutyát, és Mike-nak sokszorosan bonyolultabb az ideg-
rendszere egy kutyáénál. Azért nem volt hajlandó más
emberekkel beszélgetni (kivéve a szigorúan hivatali ügyeket),
mert elutasították: nem hozzá beszéltek. Igen, programozták -
számos helyről lehetett programozni, de rendszerint
billentyűzettel dolgoztak, loglan nyelven. A loglan kiváló, ha
szillogizmusról, áramkörről vagy matematikai számításokról
van szó, de hiányzik belőle a zamat. Nem lehet rajta
pletykálkodni vagy a lányok fülébe sugdosni.
Hát persze, Mike megtanult angolul - de elsősorban azért,
hogy angolra és angolról fordítson. Lassan megvilágosodott
bennem, hogy én vagyok az egyetlen emberi lény, aki vette a
fáradságot, hogy meglátogassa.
Ne felejtsék el, Mike egy éve eszmélt önmagára - hogy
mikor, azt nem tudnám megmondani, és ő sem, mivel
nincsenek emlékei az ébredésről; nem úgy programozták,
hogy ilyesféle eseményeket megőrizzen. Önök emlékeznek a
saját születésükre? Lehet, hogy én azonnal észrevettem
eszmélését, ahogy bekövetkezett, mert annak gyakorlati
következményei vannak. Emlékszem, mennyire
meglepődtem első alkalommal, amikor egy kérdésre olyasmit
is felelt, ami nem volt benne az input paramétereiben; a
következő órát azzal töltöttem, hogy furcsa kérdéseket tettem
föl neki, mert látni akartam, vajon a válaszok is furcsák
lesznek-e.
Egy száz kérdésből álló vizsgálatnál kétszer válaszolt úgy,
amire nem számítottam; csak félig-meddig meggyőzve
távoztam, és mire hazaértem, már kételkedtem. A dolgot nem
említettem senkinek.
De egy héten belül tudtam... és még mindig nem szóltam
senkinek. A megszokásnak - mármint hogy az ember törődjék
a maga dolgával - mély gyökerei vannak. Jó, nem egészen
megszokás volt. Képzeljenek el engem, amint elmegyek a
Hatóság központi irodájába, és jelentést teszek: „Igazgató úr,
rühellek ilyet mondani, de a maguk egyes számú gépe, a
16
HOLMES-NÉGY életre kelt.” Én elképzeltem - és
elfojtottam a képet.
Így hát a magam dolgával törődtem, és csakis bezárt ajtó
mellett beszélgettem Mike-kal, amikor a hangszintetizátorra
nem volt szükség másutt. Mike gyorsan tanult; hamarosan
úgy beszélt, mint akárki - nem volt habókosabb a helyieknél.
Akik elég habókos népség.
Azt hittem, hogy mások is észrevették Mike
megváltozását. Miután gondolkodtam rajta, rájöttem, hogy túl
sokat feltételeztem róluk. Mindenki tárgyalt Mike-kal minden
nap minden percében - az output oldalon. De alig néhányan
látták. A Hatóság úgynevezett számítógépesei - igazából
programozók - a külső leolvasó termekben tartottak
ügyeletet, és sosem mentek be a géptermekbe, csak ha hibára
utaló jelekkel találkoztak. Ilyesmi pedig nem történt meg
sűrűbben, mint a teljes napfogyatkozás. Ó, az Igazgató elvitte
a fontos földigilisztákat, hogy megnézzék a masinákat - de
csak ritkán. Ő sem beszélt Mike-kal; az Igazgató politikus
ügyvéd volt, mielőtt száműzték, semmit nem tudott a
számítógépekről. Tudják, 2075 - a tiszteletre méltó volt
szövetségi szenátor, Mortimer Hobart. Mort, a Diri.
Ezután azzal töltöttem időmet, hogy Mike-ot csitítottam,
igyekeztem felvidítani, és rájöttem, mi a baja: olyasmi, amitől
a kisgyerekek sírnak, a felnőttek pedig öngyilkosok lesznek:
a magányosság. Nem tudhatom, milyen hosszú egy év egy
olyan gép számára, amelyik milliószor gyorsabban
gondolkodik, mint én. Bizonyára túl hosszú.
- Mike - mondtam neki, mielőtt elmentem volna -,
szeretnél még valakit rajtam kívül, akivel beszélgethetsz?
Ismét azon az éles hangon felelt:
- Valamennyien ostobák!
- Hiányosak az adatok, Mike. Menj vissza nullára, és
kezdd újra! Nem mindenki ostoba.
- Helyesbítés indul - felelte halkan. - Boldogan
beszélgetnék egy nem-ostobával.
- Hadd gondolkodjak rajta! Ki kell találnom valamilyen
kifogást, mert ide csak olyan léphet be, akinek van
felhatalmazása.
- Nem-ostobával telefonon is beszélhetek, Man.
17
Robert a. heinlein
- Nahát! Csakugyan megteheted. Bármilyen programozási

helyről.
De Mike úgy gondolta, ahogy mondta: „telefonon”. Nem
volt rajta a vonalon, noha ő működtette - nem lett volna jó, ha
akármelyik holdlakó beléphetett volna telefonon a fő
számítógépbe, és átprogramozhatta volna. De annak semmi
akadálya nem volt, hogy Mike rendelkezzék egy titkos
számmal, amelyen át beszélhet a barátaival - név szerint
velem és minden nem-ostobával, akiért kezeskedem. Elég
volt keresni egy használaton kívüli számot, aztán összekötni a
hangfelismerő-hangszintetizátorral; a kapcsolást Mike el
tudta intézni.
A Holdon 2075-ben a telefonszámokat tárcsázták, nem
hangkódolták, és a számokat latin betűk helyettesítették. Aki
fizetett, az megkapta a cége nevét, ha nem volt több tíz
betűnél - ez nem rossz hirdetésnek sem. Aki kevesebbet
fizetett, az kapott egy könnyen megjegyezhető hangsort. Aki
a minimumot fizette, kapott egy tetszőleges betűsort. De
voltak sorozatok, amelyeket sosem használtak. Én ilyeneket
kértem Mike-tól.
- Igazán kár, szégyen, hogy nem regisztráltathatunk
„Mike” néven!
- Vannak ilyen számok - felelte -, MIKESGRILL, Novij
Leningrád, MIKEANDLIL, Luna City. MIKESSUITS Alsó-
Tycho. MIKES...
- Elég! Üreseket, légy szíves!
- Üresnek minősül minden mássalhangzó, amelyeket X, Y
vagy Z követ; mindent magánhangzó, amelyet önmaga követ,
kivéve az E-t és az O-t; mindent.
- Értettem. A jeled MYCROFT.
Tíz percen belül, amelyből kettőt azzal töltöttem, hogy
fölvegyem a hármas számú karomat, Mike bekötötte magát a
rendszerbe, milliszekundumokkal később elvégezte a
kapcsolást, hogy regisztráltassa magát MYCROFT-plusz-
XXX számon - aztán blokkolta az áramkörét, nehogy valami
kotnyeles technikus kivehesse.
Kart váltottam, fogtam a szerszámaimat, s elvettem a
kinyomtatott vicceket.
- Jó éjt, Mike!
- Jó éjt, Man! Köszönöm. Bolsoje köszönöm!
18
TRANSZ-CRISIUM METRÓVAL tértem vissza L-Citybe, de

nem mentem haza; Mike érdeklődött egy gyűlésről,
amelyet este 21:00-kor tartottak a Sztiljagi* Hallban. Mike
figyelemmel követte a koncerteket, gyűléseket és így tovább;
s valaki kézzel lekapcsolta érzékelőit a Hallban. Gondolom,
Mike úgy érezte, hogy kirekesztették.
Sejtettem, miért. Politika; tiltakozó gyűlést tartottak. Nem
értettem, miért kell Mike-ot kizárni belőle, mikor lefogadom,
hogy az Igazgató besúgói ott vannak a tömegben. Nem
mintha bárki arra számított volna, hogy betiltják az
összejövetelt vagy megfenyítik azokat a deportáltakat,
akiknek nem járt le a büntetése, mégis felszólaltak. Nem volt
rá szükség.
Stone nagyapám azt állította, hogy a Hold az egyetlen
nyitott börtön a történelemben. Nincsenek rácsok, őrök,
szabályok - és nincs is rájuk szükség. A kezdet kezdetén,
mondta, mielőtt világossá vált, hogy a deportálás életfogy-
tiglanra szól, néhány rab megpróbált elmenekülni. Űrhajóval
természetesen - és mivel ezeken a hajókon grammra ki van
számolva a terhelés, ez azt jelentette, hogy meg kellett
vesztegetniük valamelyik tisztet.
Azt mondják, párat megvesztegettek. De nem volt
menekvés; az, akit lepénzelnek, nem szükségszerűen marad
lepénzelt. Emlékszem, láttam egy embert közvetlenül az után,
hogy eliminálták a Keleti Zsilipen át; nem hinném, hogy az
orbitálisan elimináltak szebben festenének.
Ezért aztán az igazgatók nem izgatják magukat a tiltakozó
gyűlések miatt. „Ugassanak csak!”, ez a politikájuk. Az
ugatásnak éppen annyi jelentősége volt, mint kismacskák
* Sztiljaga: jampec, aszfaltbetyár (orosz).

A
19
Robert a. heinlein
nyávogásának a dobozban. Ó, némelyik igazgató figyelt rá,

mások igyekeztek elfojtani, de a végeredmény ugyanaz volt:
null program.
Amikor Mórt, a Diri elfoglalta hivatalát 2068-ban, arról
prédikált nekünk, hogy a dolgok másképpen zajlanak majd a
Lunán az ő uralma alatt - azt mondta, „földi paradicsomot
teremtünk két erős kezünkkel” és „gyürkőzzünk neki együtt a
testvériség szellemében”, meg „felejtsük el a múlt hibáit,
fordítsuk arcunkat a ragyogó, új hajnal felé”. Boor Mama
Kajáldájában hallgattam, miközben ír gulyást ettem és
megittam egy litert a Mama ausztrál söréből. Máig
emlékszem a megjegyzésére:
- Hát nem fájintosan beszél?
A Mama megjegyzése csak következmény volt. Néhány
kérvényt benyújtottak, és az Igazgató testőrei újfajta
fegyverrel kezdtek járni; más változás nem történt. Bizonyos
idejű itt-tartózkodás után a Diri nem jelent meg többé még a
képernyőn sem.
így csak azért mentem el a gyűlésre, mert Mike kíváncsi
volt. Amikor leadtam a szkafanderemet és a felszerelésemet a
Nyugati Zsilip metróállomáson, egy magnót tettem az
övtasakomba, így Mike teljes beszámolót kap akkor is, ha én
elaludnék.
De majdnem lemaradtam róla. Fölmentem a 7-A szintre,
átmentem egy mellékajtón, és megállított egy a sztiljagi közül
- kivattázott térdnadrág, gatyapőc, harisnya, beolajozott,
csillagporral meghintett felsőtest. Nem mintha érdekelne,
hogy öltöznek az emberek; időnként én is fölveszek
térdnadrágot (de vattázás nélkül) és olykor beolajozom a
felsőtestem társadalmi eseményekre.
Kozmetikumokat azonban nem használok, a hajam pedig
túl gyér ahhoz, hogy taréjjá fésüljem. Ennek a kölöknek
kétoldalt ki volt borotválva a feje, és a hajából kakastaréjt
csinált, amelyre elöl dudoros vörös sapkát biggyesztett.
Frígiai sapkát - ekkor láttam először ilyet. Próbáltam át-
nyomakodni mellette, mire szétvetette a karját, és az arcát az
enyémhez nyomta.
- Jegyet!
- Sajnálom - mondtam. - Nem tudtam. Hol vehetek?
- Nem vehetsz!
20
- Ismételd meg! - mondtam. - Nem értettem.
- Senki nem mehet be engedély nélkül! - morogta. - Ki
vagy te?
- Én - feleltem óvatosan - Manuel Garcia O’Kelly vagyok,
és az öreg haverok mind ismernek. De ki vagy te?
- Azzal ne törődj! Mutass egy jegyet a megfelelő
pecséttel, különben kinn maradsz!
Ez vajon milyen hosszú élettartamra számíthat? A turisták
gyakran megjegyzik, hogy milyen udvarias mindenki a
Lunán - ebben kimondatlanul az is benne van, hogy volt
rabok nem lehetnek ilyen civilizáltak. Miután jártam a Földi
Fertályban, és láttam, hogy nekik mit kell elviselniük, tudom,
mire gondolnak. De fölösleges lenne közölni velük, hogy mi
azért vagyunk olyanok, amilyenek vagyunk, mert a rossz
színészek nem sok sót esznek meg a Lunán.
Nem akartam verekedni, akárhogy viselkedett ez a
zöldfülű; egyszerűen csak elképzeltem, hogyan festene az
arca, ha a hetes számú karomat végighúznám a száján.
Ám ez csak egy gondolat volt. Éppen arra készültem,
hogy udvariasan válaszoljak neki, amikor megláttam odabent
Tökmag Mkrumot. Tökmag nagydarab fekete fickó,
kétméteres, gyilkosságért küldték a Sziklára, és a
legkedvesebb, legkészségesebb ember, akivel valaha is együtt
dolgoztam: éppen őt tanítottam lézeres fúrásra, amikor leégett
a karom.
- Tökmag!
Meghallotta, szélesen elvigyorodott.
- Hé, Mannie! - Elindult felénk. - Örülök, hogy eljöttél,
ember!
- Az nem biztos - mondtam. - Elállják az utamat.
- Nincs jegye! - mondta az ajtónálló.
Tökmag a tasakjába nyúlt, és a kezembe adott egyet.
- Most már van neki. Gyere, Mannie!
- Hol van róla a pecsét? - nyűgösködött az ajtónálló.
- Az én pecsétem van rajta - mondta halkan Tökmag.
- Rendben, tovaris?
Tökmaggal nem szoktak vitatkozni - nem is értem,
hogyan keveredett gyilkosságba. Előre mentünk, ahol egy
sort lefoglaltak a fontos személyeknek.
21
Robert a. heinlein
- Bemutatok neked egy csinos kislányt - jelentette be

Tökmag.
A lány csak Tökmaghoz képes volt „kicsi”. Én nem
vagyok túl alacsony, 170 centire nőttem, de a lány magasabb
volt, 180 centi, mint később megtudtam, a súlya 70 kiló,
mindenütt gömbölyödött, és éppen olyan szőke volt, mint
amilyen fekete Tökmag. Úgy döntöttem, deportálhatták, mert
a színek ritkán maradnak meg ilyen tisztán az első nemzedék
után. Kellemes, egészen csinos arc, és rengeteg szőke fürt
annak a hosszú, mutatós, tömör testnek a tetején.
Három lépést hátráltam, hogy végignézhessek rajta, és
füttyentettem. Meg se rezzent, aztán bólintott
köszönetképpen, de csak kurtán - semmi kétség, unta a
bókokat. Tökmag megvárta, hogy végezzünk a
formalitásokkal, aztán halkan annyit mondott:
- Wyoh, ő itt Mannie elvtárs, a legjobb fúró, aki valaha
alagutat fúrt. Mannie, ez a lány itt Wyoming Knott,
egyenesen a Platóról érkezett, hogy elmondja nekünk, mi
újság Hongkongban. Hát nem kedves tőle?
A lány megérintette a kezem.
- Szólíts Wye-nak, Mannie!
- Jól van. Wye.
Fedetlen kezemre pillantva folytatta:
- Szóval bányász vagy. Tökmag, hol a sapkája? Azt
hittem, az itteni bányászok mind szervezettek.
Ő és Tökmag ugyanolyan kis vörös sapkát viseltek, mint
az ajtónálló és a tömegnek legalább egyharmada.
- Többé nem vagyok bányász - magyaráztam. - Addig
voltam az, amíg el nem veszítettem ezt a szárnyam. -
Fölemeltem a bal karom, hogy lássa azt a vonalat, ahol a
protézis találkozik a bőrömmel (nem zavart, ha a nők
meglátták, mert egyfajta anyai ösztönöket ébresztett bennük...
rendszerint). - Manapság számítógépekkel foglalkozom.
- A Hatóság besúgója vagy? - kérdezte élesen a lány.
Ma már csaknem annyi nő van a Holdon, mint ahány
férfi, de én még most is túl régi motoros vagyok ahhoz, hogy
gorombáskodjak egy asszonnyal, akármiről legyen is szó -
olyan sok mindenük van, ami belőlünk hiányzik. De Wye
érzékeny ponton talált el, így csaknem ugyanolyan élesen
válaszoltam:
22
- Nem vagyok az Igazgató alkalmazottja. Egyéni
vállalkozóként dolgozom a Hatóságnak.
- Akkor jó - felelte, és a hangja ismét meleg volt. -
Mindenkinek dolga van a Hatósággal, ezt senki se kerülheti
el... és éppen ez a gond. Ezen akarunk változtatni.
Akarunk? Hogyan?, gondoltam. Mindenkinek dolga van a
Hatósággal, éppúgy, ahogy mindenkinek dolga van a
nehézkedési törvénnyel. Azon is változtatni akarsz? De a
gondolataimat megtartottam magamnak, mivel nem akartam
vitatkozni egy hölggyel.
- Nincs semmi baj Mannie-val - mondta szelíden Tökmag.
- Egyetért a többiekkel, kezeskedem érte. Itt egy sapka - tette
hozzá, és a tasakjába nyúlt. A fejembe akarta húzni.
Wyoming Knott elvette tőle a sapkát.
- Te kezeskedsz érte?
- Azt mondtam.
- Jól van, mi ezt így csináljuk Hongkongban. - Elém állt, a
fejemre tette a sapkát... aztán forrón szájon csókolt.
Nem sietett. Wyoming Knottal csókolózni határozottan
jobb volt, mint a legtöbb nőt feleségül venni. Ha Mike lettem
volna, valamennyi lámpám egyszerre gyullad ki. Úgy
éreztem magam, mint egy kiborg, akinek bekapcsolták az
örömközpontját.
Aztán rájöttem, hogy vége, és az emberek füttyögnek.
Pislogtam, és azt mondtam:
- Boldog vagyok, hogy csatlakoztam. Mihez is?
- Nem tudod? - kérdezte Wyoming.
Tökmag közbeszólt:
- A gyűlés a kezdésről szól. Majd megtudja. Ülj le, Man!
Kérlek, ülj le, Wyoh!
Le is ültünk, miközben egy ember lecsapott egy
kalapáccsal.
A kalapáccsal és egy erősítővel elérte, hogy
meghallgassák.
- Csukjátok be az ajtókat! - kiáltotta. - Ez zárt ülés.
Nézzétek meg az előttetek, mögöttetek és mellettetek ülő
embert. Ha nem ismeritek, és senki sem kezeskedik érte,
akkor dobjátok ki!
- A fenét dobjátok ki! - felelte valaki. - Intézzétek el a
legközelebbi légzsilipnél!
23
Robert a. heinlein
- Nyugalom! Egyszer majd megtesszük!

Kavarodás és dulakodás támadt, az egyik ember fejéről
lekapták a vörös sapkát, és kidobták. Szépen lebegett, még
akkor is fölfelé ment, amikor áthaladt az ajtón. Szerintem
nem érezte; feltehetően nem volt magánál. Udvariasan
kipenderítettek egy nőt is - noha ő nem volt udvarias; útszéli
megjegyzéseket tett a kipenderítőkre. Szégyelltem magam.
Végre bezárultak az ajtók. Zene zendült, molinót
göngyöltek szét az emelvény fölött. Az volt ráírva:
SZABADSÁG! EGYENLŐSÉG! TESTVÉRISÉG!
Mindenki füttyögött; néhányan énekelni kezdték hangosan és
hamisan: „Föl, föl, te éhes proletár...” Nem mondhatnám,
hogy bárki is éhesnek látszott volna. De emlékeztettem
magam, hogy én sem ettem 14:00 óta; remélhetőleg nem tart
sokáig - amiről eszembe jutott, hogy a magnóm csak két
óráig üzemképes - amiről eszembe jutott, hogy mi lesz, ha
tudnak róla. Vitorlázni fogok a levegőben, hogy émelyítő
reccsenéssel érjek földet? Vagy eliminálnak? De nem
aggódtam; azt a magnót én barkácsoltam a hármas számú
karommal, és legföljebb egy miniatűrszerelő jött volna rá,
hogy mi az.
Aztán elkezdődtek a beszédek.
A szemantikai tartalmuk a csekélytől a nulla felé tendált.
Egy pacák azt javasolta, hogy vonuljunk fel az Igazgató
rezidenciájához, „vállvetve”, és követeljük a jogainkat.
Képzeljék el! Bezsúfolódunk metrókapszulákba, aztán
egyenként szállunk ki a Diri privát megállójában? És mit
csinálnak közben a testőrei? Vagy bújjunk szkafanderbe, és a
felszínen baktassunk a felső zsilipjéig? Lézerfúróval, kellő
energiával bármilyen légzsilipet ki lehet lyukasztani - de
hogyan tovább? Liften? Valahogy leereszkedünk, aztán neki
a következő zsilipnek?
Nem szeretem a zéró nyomáson végzett munkát;
szkafandernél túl gyakori a hiba - különösen, ha valaki
gondoskodik róla. Az első szállítmány elítélt érkezése óta az
első dolog, amit az ember megtanul a Holdon, hogy zéró
nyomáson kötelező a jó modor. A rossz természetű,
megbízhatatlan góré nem sok műszakot bír ki; „baleset” éri -
és a csúcsgórék megtanulták, hogy ne firtassák ezeket a
baleseteket, mert esetleg velük is történik valami. A korai
24
években az emberveszteség elérte a 70%-ot, de akik túlélték,
azok rendes emberek. Nem félénkek, nem puhányok, a Luna
nem az ilyeneknek való. De tisztességesen viselkednek.
Aznap este mégis úgy tűnt nekem, hogy a Hold összes
pukkancsa ott van a Sztiljagi Hallban. Füttyögve éljenezték
ezt a „vállvetve” valamit.
Miután megnyitották a vitát, elhangzott némi okos dolog
is. Felállt egy félénk emberke, akinek véreres volt a szeme,
mint az öreg fúróknak.
- Jégbányász vagyok - mondta. - Akkor tanultam ki a
szakmát, amikor lehúztam az időmet, mint a legtöbben
közületek. Ledolgoztam harminc évet, és nem volt velem
gond. Nyolc gyereket neveltem föl, valamennyi boldogult;
egyet sem elimináltak, semmi komoly zűr. Elmondhatnám,
hogy boldogultam... de ma már messzebbre vagy mélyebbre
kell fúrni, hogy jeget találjunk. Ez oké, van még jég a
Sziklában, és a bányász számíthat rá, hogy megtalálja. De a
Hatóság ugyanannyit fizet a jégért, mint harminc éve. Ez
pedig nem oké. Ami még rosszabb, a hatósági utalvány nem
ér annyit, mint régen. Emlékszem rá, amikor egy Hongkong
Luna-i dollárt adtak a Hatóság dollárjáért. Manapság három
hatósági dollár ér egy HKL dollárt. Nem tudom, mit
tegyünk... de azt igen, hogy jég kell a telepek és a gazdaságok
működéséhez.
Leült, és szomorúan nézett maga elé. Senki sem füttyö-
gött, de mindenki beszélni akart. A következő ürge
rámutatott, hogy vizet a sziklákból is lehet nyerni - de mi
ebben az újság? Némelyik sziklának 696-a víz, de az ilyen
sziklák ritkábbak, mint a fosszilis víz. Miért nem tanulnak
meg az emberek számolni?
Több paraszt is nyavalygott, az egyik búzatermelő
jellegzetes jeremiádot adott elő:
- Hallottátok, hogy mit mondott Fred Hauser a jégről.
Fred, a Hatóság a parasztokra már nem terjeszti ki az
alacsony árat. Csaknem olyan régen dolgozom, mint te, két
kilométer alagútszakaszt béreltem a Hatóságtól. A legidősebb
fiammal leszigeteltük, nyomást vezettünk bele, volt egy
jéglencsénk, és az első év termése éppen elég volt a
bankkölcsönre, és fedezte az energiát, a világítást, a magokat
és a vegyszereket.
25
Robert a. heinlein
- Bővítettük az alagutakat, vásároltunk lámpákat, jobb

magot vetettünk, és most már kilencszer annyi gabonát
termelünk egy hektáron, mint amennyit a Földi Fertály
legjobb szántóföldjein lehet. Mi lett belőlünk? Gazdag
ember? Fred, most többel tartozunk, mint azon a napon,
amikor belevágtunk! Ha kiárusítok... már ha találok valakit,
aki megvegye..., akkor csődbe megyek. Hogy miért? Mert
muszáj a Hatóságtól vásárolnom a vizet és a Hatóságnak
eladni a gabonámat, így sose érem utol magamat. Húsz évvel
ezelőtt megvettem a szennyvizet a Hatóságtól,
fertőtlenítettem, és magam használtam föl, így haszon volt a
termésen. De ma, amikor megveszem a szennyvizet, olyan
áron kapom, mintha desztillálva lenne, és a szilárd anyagért
külön fizetek. Ugyanakkor egy tonna katapultált gabona
éppen annyit ér, mint húsz éve. Fred, azt mondtad, nem
tudod, mit csináljunk. Én megmondhatom. Szabaduljunk meg
a Hatóságtól!
Füttyögni kezdtek. Remek ötlet, gondoltam, de ki
vállalkozik rá?
Úgy tűnt, hogy Wyoming Knott. Az elnök lelépett,
hagyta, hogy Tökmag bemutathassa mint „derék kislányt, aki
egyenesen Hongkong Lunáról érkezett, hogy elmondja
nekünk, miként birkóznak meg a helyzettel kínai elvtársaink”
- szavai elárulták, hogy sosem járt ott... ami nem csoda:
2075-ben a HKL alagútja Endsville-nél ért véget, és onnan
még ezer kilométert kellett utazni rolligonbusszal a
tengereken, a Serenitatison, a Tranquillitatis egy részén, ami
drága és veszélyes út volt. Én jártam ott, de szerződéses
munkán, postarakétával.
Mielőtt az utazás olcsóbb lett volna, Luna Cityben és
Novylenben sok ember úgy gondolta, Hongkong Luna teljes
mértékben kínai. Valójában éppen olyan kevert népességű,
mint mi. A Nagy-Kína odazúdította mindazt, amire nem volt
szüksége, kezdve a régi Hongkonggal és Szingapúrral, de
éltek ott ausztrálok, új-zélandiak, feketék, ausztrál
bennszülöttek, malájok, tamilok, meg mindenki. Még öreg
bolsik is Vlagyivosztokból, Harbinból és Ulánbátorból. Wye
svédnek tűnt, brit családi és amerikai keresztnévvel, de ettől
még ruszki is lehetett. Szavamra mondom, egy holdlakó
26
ritkán tudja, ki az apja, és ha gyermekotthonban nőtt föl,
akkor még az anyját se nagyon ismerheti.
Azt gondoltam, Wyoming túl félénk lesz a beszédhez. Ott
állt, rémültnek és kicsinek látszott Tökmag mellett, aki úgy
magasodott föléje, mint egy nagy, fekete hegység. Várt, amíg
a csodálat füttyei elhallgattak. Luna Cityben akkor 2:1 volt a
férfi-nő arány, a gyűlésen 10:1-re egyre módosult; ha az
ábécét mondja fel, akkor is tapsvihar fogadta volna.
Aztán nekik rontott.
- Te! Te gabonatermelő gazda vagy, a tönkremenés
határán. Tudod, hogy egy hindu háziasszony mennyit fizet
egy kiló lisztért, amit a búzádból őrölnek? Hány millió tonna
gabonát visznek Bombaybe? Milyen kevésbe kerül a
Hatóságnak, hogy a katapultfejből továbbítsa az Indiai-
óceánba? Mindig csak lefelé! Csak szilárd üzemanyagú
fékezőrakétákra van szükség... és azok honnan valók? Éppen
innen! És mit kapsz te cserébe? Néhány hajórakomány
cifraságot, amely a Hatóság tulajdona, az pedig jól megkéri
az árát, mivel importáru. Importáru, importáru! Én hozzá se
érek az importáruhoz. Ha valamit nem gyártunk
Hongkongban, akkor azt nem használom. Mit kapsz még a
búzádért? Azt a kiváltságot, hogy a lunai jeget megveheted a
Lunai Hatóságtól, ezután eladod nekik mint ipari vizet, aztán
megint megveszed öblítővízként, majd ismét visszaadod a
Hatóságnak értékes szilárd anyagokkal dúsítva, aztán
harmadszor is megveszed még magasabb áron, hogy
öntözhess vele. Ekkor eladod a gabonát nekik azon az áron,
amit ők mondanak, energiát vásárolsz tőlük a
gabonatermesztéshez, megint csak az ő áraikon! Holdbéli
energiát, mert a Földről egyetlen kilowatt sem érkezik.
Holdbéli jégből származik, holdbéli acélból vagy a Hold
talaját érő napsütésből... és mindezt a holdlakók termelik
meg. Ó, ti betonfejűek, meg és érdemlitek, hogy éhezzetek!
A füttyögésnél nagyobb tiszteletet jelentő csönd fogadta a
szavait. Végül megszólalt egy zsémbes hang:
- Mit vársz tőlünk, goszpozsa? Hajigáljuk meg kővel az
Igazgatót?
Wyoh elmosolyodott.
- Igen, köveket is hajigálhatunk. De a megoldás olyan
egyszerű, hogy mindnyájan ismeritek. Mi itt, a Holdon
27
Robert a. heinlein
gazdagok vagyunk. Hárommillió keményen dolgozó, okos,

gyakorlott ember, van elég víz, mindenből van elég, az
energia kimeríthetetlen. De egy valami hiányzik: a szabad
piac. Meg kell szabadulnunk a Hatóságtól!
- Igen, de hogyan?
- Szolidaritással! Mi megtanultuk ezt HKL-ben. A
Hatóság túl sokat kér a vízért: ne vegyétek meg! Túl keveset
fizet a jégért: ne adjátok el! Monopóliumuk van az exportra:
ne exportáljatok! Odalent Bombayben szükség van a
gabonára. Ha nem kapnak, eljön a nap, amikor a kereskedők
ideutaznak, hogy megvegyék, a jelenlegi ár háromszorosáért!
- És közben mit csináljunk? Éhezzünk?
Ugyanaz a zsémbes hang volt. Wyoming kiszúrta, és
azzal a jellegzetes mozdulattal csóválta a fejét, amivel a lunai
nők azt jelzik: „Túl kövér vagy az ízlésemnek!” Majd azt
mondta:
- A te helyedben, haver, én nem aggódnék!
A kitörő hahota elhallgattatta a fickót. Wyoh folytatta:
- Senkinek sem kell éhezni. Fred Hauser, hozd át a
fúródat Hongkongba; a mi vizünk és légrendszerünk nem a
Hatóságé, és mi annyit fizetünk, amennyit a jég ér. Te, akinek
csődbe megy a gazdasága, ha van elég bátorságod, hogy
beismerd a csődöt, akkor gyere Hongkongba, és kezdd újra!
Krónikus hiányunk van földművesekben, egy szorgalmas
embernek nem kell éheznie. - Körülnézett, majd hozzátette: -
Eleget mondtam. A többi rajtatok múlik. - Elhagyta az
emelvényt, leült kettőnk közé.
Reszketett. Tökmag megveregette a kezét, Wyoming
hálás pillantást vetett rá, aztán odasúgta nekem:
- Milyen voltam?
- Csodálatos - biztosítottam róla. - Nagyszerű!
Láthatólag megnyugodott.
De nem voltam őszinte. Lehetett „csodálatos” a tömeg
előtt. De a szónoklás, az null program. Azt, hogy rabszolgák
vagyunk, egész életemben tudtam, és semmit nem tehettünk
ellene. Igaz, nem adtak-vettek minket, de ameddig a
Hatóságnak monopóliuma van mindenre, amire szükségünk
van és amit eladhatunk, addig rabszolgák vagyunk.
De mit tehetünk? Az Igazgató nem a tulajdonosunk. Ha az
lenne, találnánk valamilyen módot, hogy elintézzük. De a
28
Lunai Hatóság nem a Lunán van, hanem a Terrán - és nekünk
egyetlen hajónk sincs, sőt még egy kis hidrogénbombánk
sincs. Még puskák sincsenek a Holdon, ámbár nem tudom,
mit kezdhetnénk velük. Talán egymásra lövöldözhetnénk.
Hárommillió fegyvertelen, tehetetlen ember - és velük
szemben tizenegymilliárd... űrhajókkal, bombákkal,
fegyverekkel. Okozhatunk bosszúságot - de meddig tart, amíg
a papa elfenekeli a kisgyereket?
Nem voltam meggyőzve. Ahogy a Biblia mondja: Isten a
legerősebb tüzérség mellett harcol.
Megint locsogni kezdtek, hogy mit tegyenek, hogyan
szervezkedjenek és így tovább, újra felhangzott a kiabálás,
hogy „vállvetve”. Az elnöknek ismét használnia kellett a
kalapácsát, én pedig fészkelődtem.
De rögtön kiegyenesedtem, amikor egy ismerős hangot
hallottam:
- Elnök úr! Kérhetném a ház figyelmét öt percre?
Körülnéztem. Bernardo de la Paz professzor volt az, amit
sejthettem volna ósdi stílusából is, ha netán nem ismerem
meg a hangját. Finom ember volt, hullámos ősz haj,
grüberlik, mosolygós hang - nem tudom, mennyi idős, már
akkor is öreg volt, amikor kisfiúként először találkoztam
vele.
Még születésem előtt deportálták, de nem köztörvényes
volt, hanem politikai száműzött, mint az Igazgató, ám
felforgatóként nem kapott a Diriéhez hasonlóan zsíros állást.
Lerakták, hogy éljen, vagy haljon éhen.
Semmi kétség, L-City bármelyik iskolájába elmehetett
volna tanítani, de nem tette meg. Úgy hallottam, egy darabig
edényeket mosogatott, aztán gyerekekre felügyelt, és ebből
kifejlesztett egy óvodát, majd egy bölcsődét. Amikor én
megismertem, egy bölcsődét, egy bentlakásos és egy
közönséges iskolát vezetett, ahol a gyerekek az általános
iskolán át az érettségiig tanulhattak. Harminc tanár
szövetkezeti formában oktatta őket, ezen felül egyetemi
előkészítéssel is foglalkoztak.
Sose voltam a bentlakója, de tanított. Tizennégy éves
koromban beszavaztak, és új családom iskolába küldött,
mivel alig három évig tanultam, alkalmi korrepetálásokkal
29
Robert a. heinlein
megfejelve. Legidősebb feleségem kemény asszony volt, és

rászorított a tanulásra.
Szerettem a professzort. Bármit megtanított. Az sem
számított, ha semmit nem tudott a tárgyról; ha a diák kívánta,
elmosolyodott, megszabta az árat, felkutatta a szükséges
forrásokat, és néhány leckével mindig megelőzte a
tanítványát. Vagy éppen csak egy hajszállal, ha nehéznek
találta a dolgot: sosem tett úgy, mintha többet tudna annál,
amennyit tudott. Algebrát tanultam tőle, és mire elértük a
köböt, éppen olyan gyakran javítottam az ő feladatait, mint ő
az enyémeket, de ő akkor is elronthatatlan kedvvel adott le
minden órát.
Nála kezdtem foglalkozni elektronikával, és hamarosan
már én tanítottam őt. Így hát nem kért többé tandíjat, és egy
darabig elvoltunk így, amíg fel nem hajtott egy mérnököt, aki
némi extra pénzért hajlandó volt tovább tanítani. Ezután
mindketten fizettünk az új tanárnak, és a prof igyekezett
lépést tartani velem, lassan, ügyetlenül, de boldogan, hogy új
dolgokat tanulhat.
Az elnök lecsapott a kalapácsával.
- Boldogan adunk de la Paz professzornak annyi időt,
amennyit csak kíván... haverok, csend legyen ott hátul! Még
mielőtt a fejeteken koppan ez a kalapács!
A prof előrelépett, és a többiek olyan csöndben voltak,
amennyire az itteniek egyáltalán képesek.
- Nem kell sok idő - kezdte. Elhallgatott, Wyomingra
nézett, felmérte, füttyentett. - Csinos senorita - mondta -,
megbocsát szerénységemnek? Szomorú kötelességem, hogy
vitassam ékesszóló kiáltványát.
Wyoh felháborodott.
- Ugyan miért? Amit mondtam, az igaz!
- Kérem! Csak egyetlen ponton. Folytathatom?
- Hát... folytassa!
- Igaza van, a Hatóságnak távoznia kell! Nevetséges...
enyhén szólva ártalmas..., hogy gazdaságunkat egy felelőtlen
diktátor irányítja! Ez a legtöbb alapvető emberi jog
arculcsapása, a szabadpiaci kereskedelem akadályozása.
Mégis tisztelettel megjegyezném, téved, amikor azt mondja,
hogy el kéne adnunk a búzát... vagy a rizst, vagy bármilyen
30
más élelmet... a Terrának akármilyen áron. Nem szabad
élelmiszert exportálnunk!
A búzatermelő közbevágott.
- És mit csináljak a gabonámmal?
- Kérem! Lehet küldeni búzával megrakott hajókat a
Terrára... ha azok ugyanannyi tonna rakománnyal térnek
vissza. Vízzel. Nitrátokkal. Foszfátokkal. Tonnát tonnáért.
Különben nem elég magas az ár.
- Egy pillanat! - szólt oda Wyoming a gazdának, aztán a
profhoz fordult: - Ez kivitelezhetetlen, maga is jól tudja. Az
odaút olcsó, a visszaút drága. De nincs is szükségünk vízre és
műtrágyára. Kevésbé súlyos dolgokra van szükségünk.
Szerszámokra. Gyógyszerekre. Eljárásokra. Gépekre.
Vezérlőszalagokra. Sokat foglalkoztam ezzel, uram. Ha nem
kapunk tisztességes árat a szabadpiacon...
- Kérem, hölgyem! Folytathatnám?
- Csak rajta! Meg akarom cáfolni!
- Fred Hauser azt mondta nekünk, hogy egyre nehezebb
jeget találni. Nagyon is igaz; ez ma rossz hír, de az
unokáinknak katasztrófa lesz. Luna Citynek ugyanazt a vizet
kellene felhasználnia, amelyet húsz évvel ezelőtt... ezen felül
annyi jeget kell bányászni, amennyi a növekvő népességnek
kell. De mi a vizet egyszer használjuk föl... egy teljes
ciklusban, három különböző módon. Aztán elküldjük Indiába.
Mint gabonát. Noha a búzát liofilizálják, még így is tartalmaz
valamennyit a drága vízből. Miért szállítunk vizet Indiába?
Ott van nekik az egész Indiai-óceán! És a megmaradó gabona
katasztrofálisan drága, a műtrágya egyre nehezebben
beszerezhető, habár a sziklából vonjuk ki. Elvtársak,
hallgassatok meg! Minden hajórakomány, amelyet a Földre
küldtök, lassú halálra ítéli az unokáitokat. A fotoszintézis
csodája, a növényi-állati körforgás zárt ciklus. Ha
megbontjátok, a saját véretekkel öntözitek a Terrát. Nincs
szükségetek magasabb árakra, a pénzt nem lehet megenni!
Amire szükségetek van, amire mindnyájunknak szüksége
van, az az, hogy felszámoljuk ezt a veszteséget. Teljes és
abszolút embargó. A Lunának magát kell ellátnia!
Tucatnyi ember ordítva kért szót, és még többen kezdtek
el beszélni, miközben az elnök csapkodott a kalapácsával. így
31
Robert a. heinlein
észre sem vettem, hogy félbeszakadt a gyűlés, amíg föl nem

sikoltott egy nő. Akkor körülnéztem.
Minden ajtó nyitva állt, a legközelebbiben három
fegyverest láttam: az Igazgató testőrségének sárga
egyenruháját viselték. Hátul, a főbejáratnál az egyik kézi
hangszóróból ordította túl a tömeget és az erősítőket:
- NYUGALOM, NYUGALOM! - bőgte. - SENKI SE
MOZDULJON! LE VANNAK TARTÓZTATVA! SENKI
SE MOZDULJON, JÖJJENEK KI LIBASORBAN,
ELŐRENYÚJTOTT, ÜRES KÉZZEL!
Tökmag felkapta a mellette álló embert, és a legközelebb
álló testőrökhöz vágta. Ketten eldőltek, a harmadik tüzelt.
Valaki felsikoltott. Egy vörös hajú, tizenegy-tizenkét éves,
sovány kislány a levegőbe szökkent, labdává gömbölyödött,
és nekivágódott a harmadik testőr térdének, aki elesett.
Tökmag meglendítette a kezét, maga mögé lökte Wyoming
Knottot, hogy hatalmas testével védje, és rám ordított:
- Vigyázz Wyoh-ra, Man! Maradjatok a közelemben!
- Az ajtó felé törtetett, úgy lökve félre az embereket,
mintha gyerekek volnának.
Újabb sikoltozás hallatszott és valami szagot éreztem.
Olyan szagot, mint azon a napon, amikor elvesztettem a
karom. Borzadva jöttem rá, hogy nem riasztó fegyverekkel
van dolgunk, hanem lézersugarakkal. Tökmag az ajtóhoz ért,
és mindkét óriási mancsával megragadott egy-egy testőrt. A
vörös kislány eltűnt; az őr, akit felborított, négykézláb állt.
Az arcába csaptam a bal kezemmel. Megrándult a vállam,
amikor az állkapcsa eltört. Bizonyára habozhattam, mert
Tökmag meglökött, és azt kiáltotta:
- Mozgás, Man! Vidd ki innen!
Jobb kezemmel derékon ragadtam Wyomingot,
átlendítettem az őrön, akit leterítettem, aztán ki az ajtón -
kissé nehezen ment, mert úgy tűnt, nem óhajtja, hogy
megmentsék. Az ajtó mögött lelassított; keményen
meglöktem a fenekét, kénytelen volt futásnak eredni, ha nem
akart elesni. Hátrapillantottam.
A vigyorgó Tökmag két másik őrt markolt a nyakuknál
fogva, és összecsapta a fejüket. Tojáshéjként roppant szét a
koponyájuk.
- Tűnés! - ordította.
32
Rohantam Wyoming után. Tökmagnak nem volt szüksége
segítségre, és már nem is lesz. Nem hagyhattam, hogy kárba
vesszen az utolsó erőfeszítése. Mert láttam, hogy amikor
megölte azokat az őröket, fél lábon állt. A másik eltűnt.
33
Robert a. heinlein
YOH MÁR FÉLÚTON járt a hatos szintre vezető feljárón,

amikor utolértem. Nem lassított, meg kellett ragadnom
a kilincset, hogy vele együtt préselődjek be a zsilipkamrába.
Ott megállítottam, lekaptam a piros sapkáját, és
belegyömöszöltem az övtáskámba.
- Így már jobb!
Az enyém eltűnt.
Meghökkent, de azért válaszolt:
- Da. így jobb.
- Mielőtt kinyitnánk az ajtót - kérdeztem - ; valamilyen
meghatározott helyre menekülsz? Maradjak, hogy
feltartóztassam őket? Vagy veled menjek?
- Nem tudom. Jobb, ha megvárjuk Tökmagot.
- Meghalt.
A szeme tágra nyílt, és nem szólt. Folytattam.
- Vele laktál? Vagy valaki mással?
- Egy hotelben foglaltak nekem szobát, a Gasztinyica
Ukrajnában. Nem tudom, hol van. Olyan későn érkeztem,
hogy be se jelentkezhettem.
- Hmm. Oda ne menj, Wyoming! Nem tudom, mi folyik
itt. Hónapok óta először látom az Igazgató testőreit L-
Cityben... és még sosem láttam őket úgy, hogy ne valami
fontos személyt kísértek volna. Izé, jöhetnél hozzám, bár
lehet, hogy engem is keresnek. Mindenesetre el kell tűnnöd a
nyilvános folyosókról!
Megdöngették a hatos szint ajtaját, apró arc lesett be a
kerek ablakon.
- Itt nem maradhatsz! - fűztem hozzá, miközben
kinyitottam az ajtót. Egy kislány állt ott, alig ért a vállamig.
Morcosán nézett rám, és azt mondta:
W
34
- Valahol másutt csókold meg! Itt akadályozod a
közlekedést.
- Közénk furakodott, és én kinyitottam neki a második
ajtót.
- Fogadjuk meg a tanácsát! - mondtam. - Javaslom, karolj
belém, és igyekezz úgy tenni, mintha én lennék az a férfi,
akire vágytál! Induljunk! Lassan.
így is tettünk. Mellékfolyosókra tértünk le, ahol gyér a
forgalom, leginkább gyerekek lábatlankodnak. Ha a Diri
testőrei úgy próbálnak nyomozni utánunk, mint a földi
zsaruk, akkor tucatnyi gyerek mondhatja nekik, merre ment a
magas szőke
- ha lenne lunai, aki hajlandó a Dirinek dolgozni.
Egy kölyök, aki már csaknem elég idős volt, hogy
méltányolhassa Wyoming külsejét, megállt előttünk, és
boldogan füttyentett. A lány rámosolygott, és intett, hogy
engedjen utat.
- Ebből baj lehet - suttogtam a fülébe. - Úgy világítasz itt,
mint a teleföld. El kéne bújnod egy szállodában! Az egyik
mellékfolyosóban van ilyen... nem nagy szám, többnyire
dugiszobák. Viszont közel van.
- Nincs kedvem dugni!
- Kérlek, Wyoh! Nem is kértem. Kivehetünk külön
szobát.
- Bocs. Keresnél nekem egy vécét? És van drogéria a
közelben?
- Baj van?
- Nem olyasfajta. A vécé azért kell, hogy eltűnjek szem
elől... mivel feltűnő vagyok... a drogéria pedig a
kozmetikumok miatt. Testfestékre van szükségem. És
hajfestékre is.
Az első nem volt probléma, akadt egy a közelben.
Miközben Wyoh bezárkózott, találtam egy drogériát és
megkérdeztem, mennyi testfestékre van szüksége egy ilyen
magas lánynak - az állam alá mutattam -, aki negyvennyolc
kiló? Vettem egy adag szépiát, átmentem egy másik boltba,
ott is vettem ugyanennyit - az első helyen kicsit nyertem a
bolton, a másodikon kicsit vesztettem, vagyis egálban
voltam. Aztán fekete hajfestéket vettem egy harmadik
boltban - meg egy vörös ruhát.
35
Robert a. heinlein
Wyoming fekete sortot és pulóvert viselt, ami megfelel
utazáshoz, és hatásos egy szőke nőn. De én világéletemben
házasember voltam, így van valami fogalmam arról, mit
viselnek a nők, és még sosem láttam, hogy egy sötétbarna
bőrű nő önként viselne feketét. Továbbá akkortájt Luna
Cityben a divatos nők szoknyát viseltek. Kötényruhát vettem,
és az ára meggyőzött róla, hogy divatosnak kell lennie. A
méretet csak találomra mondtam be, de az anyag bizonyos
mértékig rugalmas volt.
Három ismerőssel futottam össze, de semmilyen
szokatlan megjegyzés nem hangzott el. Senki sem tűnt
izgatottnak, a dolgok a szokott mederben folydogáltak; nehéz
volt elhinni, hogy alig néhány perce lázadás tört ki egy
szinttel lejjebb, pár száz méterrel észak felé. Ezzel később
akartam foglalkozni - semmi szükségem nem volt izgalomra.
Elvittem a cuccot Wye-nak, csöngettem, átadtam; aztán
beültem egy kocsmába fél órára és fél literre, és tévét néztem.
Még mindig semmi izgalom, semmi „megszakítjuk
előadásunkat egy rendkívüli közlemény miatt”.
Visszamentem, csöngettem, vártam.
Kijött Wyoming - és nem ismertem meg. Amikor mégis,
megálltam, és megtapsoltam. Muszáj volt. Füttyentettem,
csettintettem az ujjammal, nyöszörögtem, és úgy pásztáztam,
mint egy térképező radar.
Wyoh most sötétebb volt, mint én, és ettől még szebb lett.
Bizonyára volt ez-az az övtáskájában is, mert a szeme most
sötét volt, a szempillája szintén, a szája sötétvörös és
szélesebb. A haját feketére festette, aztán bezselézte, mintha
ki akarná simítani, és a gyűrűs tincsei kellő mértékben
rakoncátlanok voltak, hogy meggyőzően tökéletlen legyen.
Nem tűnt négernek, de nem volt európai sem. Keveréknek
látszott, ami jobban illett az itteniekhez.
A piros ruha túl kicsi volt. úgy tapadt, mint a zománc, de
combközépnél kiszélesedett az állandó statikus
elektromosságtól. Wyoh leakasztotta a válláról a táskáját, és a
hóna alá kapta. A cipőjét eldobta vagy a táskába tette.
Mezítláb alacsonyabbnak tűnt.
Remekül nézett ki. Ami még jobb, egyáltalán nem úgy
festett, mint egy agitátor, aki fellázítja a tömegeket.
36
Széles mosollyal, hullámzó testtel várta, hogy lelohadjon
a lelkesedésem. Miközben élveztem a látványt, két kisfiú
közrefogott, éles hangon csatlakoztak rajongásomhoz, és
elállták az utat. Adtam nekik egy kis pénzt, és szóltam, hogy
tűnjenek el; Wyoming odalibegett hozzám, és belém karolt.
- Rendben van? így megfelelek?
- Wyoh, úgy festesz, mint egy filléres maca, aki strichel-
ni indul.
- Nahát, te drecklich csibész! Úgy nézek ki, mint egy
filléres? Turista!
- Ne szívd föl magad, szépség! Mondj egy árat! Aztán a
nevem. Ha mézes kenyér kell, enyém a kaptár.
- Huh!- vigyorogva a bordáim közé öklözött. - Fel vagyok
dobva, haver. Ha egyszer összejövök veled... ami nem
valószínű..., akkor szó sem lesz mézről. Na, keressük meg azt
a szállodát!
Így cselekedtünk, és kaptunk egy kulcsot. Wyoming
remekül játszotta a szerepét, de nem volt rá szükség. Az
éjszakai portás föl sem pillantott a kötéséből. Amint
beléptünk, Wyoming bezárta az ajtót.
- Szép szoba!
Lehetett is harminckét hongkongi dollárért. Azt hiszem,
Wyoh egy odúra számított, de nem akartam ilyen helyre
dugni, még rejtőzködés céljából sem. Volt kényelmes
nappali, saját fürdőszobával, vízkorlátozás nélkül. Továbbá
telefon és étellift. Éppen erre volt szükségem.
Kinyitotta a táskáját.
- Láttam, mennyit fizettél. Rendezzük, hogy...
Odanyúltam, becsuktam a táskát.
- A méhekről ne essék szó!
- Micsoda? Merde, erről szó sem lehet. Szereztél nekem
szállást, és ez csak akkor elfogadható, ha...
- Állj le!
- Öö... a fele? Ne kukacoskodj!
- Nyet. Wyoh, te messze vagy az otthonodtól. Minden
pénzedre szükséged lesz.
- Manuel O’Kelly, ha nem engeded, hogy kifizessem a
részemet, elmegyek innen!
Bólintottam.
37
Robert a. heinlein
- Doszvidanyija goszpozsa i szpokojnoj nocsi. Remélem,

még találkozunk! - Mozdultam, hogy kinyissam az ajtót.
Rám meredt, aztán dühösen becsukta a táskát.
- Maradok.
- Rendben.
- Hálásan köszönöm, meg minden... Csak nem szoktam
hozzá, hogy szívességeket fogadjak el. Szabad Nő vagyok. -
Gratulálok! Komolyan.
- Azért ne csúfolódj! Kemény ember vagy, és én
méltányolom ezt. Örülök, hogy a mi oldalunkon állsz.
- Ebben nem vagyok biztos.
- Micsoda?
- Nyugi! Az Igazgató oldalán sem állok. És nem is fogok
beszélni... nem akarnám, hogy kísértsen Tökmag, Bog* adjon
nagyszerű lelkének örök nyugodalmat! De a programotok
nem gyakorlatias.
- De Mannie, nem érted! Ha valamennyien...
- Hallgass, Wye; most nincs idő politizálni! Fáradt és éhes
vagyok. Mikor ettél utoljára?
- Jó ég! - Hirtelen kicsinek, fiatalnak, fáradtnak tűnt. -
Nem is tudom. Azt hiszem, a buszon. Amit az útra adnak.
- Mit szólnál egy Kansas City szelethez, véresen, sült
krumplival, Tycho mártással, zöldsalátával, kávéval... és ha
előbb innánk?
- Mennyei ötlet!
- Én is így gondolom, de szerencsénk van, ha ebben a
lyukban most mást is találunk, mint algalevest és fasírtot. Mit
innál?
- Akármit. Etilalkoholt.
- Rendben. - Odamentem a lifthez és megnyomtam a
jelzőgombot. - Étlapot kérek. - A lift kiírta. Bélszínt
rendeltem körettel és két adag almás pitét tejszínhabbal.
Hozzátettem még egy fél liter asztali vodkát jéggel, és ezt a
részt megcsillagoztam.
- Van időm fürödni? Nem lenne baj?
- Rajta, Wye! Jobb szagod lesz.
- Nyavalyás! Ha te töltöttél volna tizenkét órát
szkafanderben, te is bűzlenél... borzalmas volt a busz. Sietek.
* Bog = Isten (orosz).

38
- Egy pillanat, Wye. Ez azt jelenti, hogy ezt a színt
lemosod magadról? Szükséged lehet rá, amikor távozol...
ahányszor csak távozol, akárhová mész is.
- Igen azt jelenti. De háromszor annyit vettél, mint
amennyit fölhasználtam. Sajnálom Mannie, politikai utakon
sminket viselek... akármi megtörténhet. Mint ma este is, noha
ez volt a legrosszabb. De kifutottam az időből, lemaradtam a
kapszuláról, és csaknem lekéstem a buszt is.
- Akkor eredj, vakard le magad!
- Igenis, kapitány uram! Ja, és nincs szükségem senkire,
hogy a hátamat megmossa, de nyitva hagyom az ajtót, így
beszélgethetünk. Csak a társaság miatt, ez nem jelent
meghívást.
- Ahogy tetszik. Már láttam nőt életemben.
- Micsoda izgalmat jelenthetett neki! - Elvigyorodott,
ismét a bordáim közé öklözött, bement a fürdőszobába,
megengedte a vizet. - Mannie, nem akarsz elsőnek fürdeni?
Az egyszer használt víz is kiválóan megfelel a sminkhez és a
bűzhöz, amire panaszkodtál.
- Nincs vízóra, drágám. Merülj csak el benne!
- Micsoda fényűzés! Otthon háromszor is felhasználom
ugyanazt a vizet. - Halkan és boldogan füttyentett. - Gazdag
vagy, Mannie?
- Sem gazdag, sem szegény.
Csengetett a lift. Kikevertem az alapmartinit, vodkát
jéggel, beadtam Wyoh-nak a magáét, kijöttem és a látótéren
kívül leültem. Én sem láttam semmit, mert a válláig elmerült
a vidám habban.
- Polnoj zsiznyi! - kiáltottam.
- Neked is boldog életet, Mannie! Éppen erre a
gyógyszerre van szükségem. - Rövid szünet után hozzátette: -
Mannie, te házas vagy, ja?
- Da. Látszik?
- Meglehetősen. Kedves vagy a nőhöz, de nem mohó, és
meglehetősen függetlennek tűnsz. így hát házas vagy,
méghozzá régen. Gyerekek?
- Tizenhét, négy anyától.
- Klánházasság?
39
Robert a. heinlein
- Lineáris. Tizennégy éves koromban szavaztak be, ötödik

vagyok a kilencből. így névlegesen tizenhét gyerekem van.
Nagy a család.
- Szép lehet. Nem nagyon ismerek lineáris családokat.
Hongkongban kevés van. Ott több a klán, a csoport, rengeteg
a poliandria, de a lineáris nem vert gyökeret.
- Szép is. A mi házasságunk csaknem százéves. Még
Johnson Cityben kezdődött, az első deportáltakkal.
Huszonegy link, ebből kilenc ma is él, és sosem volt egyetlen
válás sem. Valóságos bolondokháza, amikor a leszárma-
zottjaink, a házassággal szerzett rokonaink és vérrokonaink
mind összegyűlnek egy születésnapra vagy esküvőn...
természetesen ilyenkor több gyerek van tizenhétnél, nem
számoljuk őket, miután megházasodnak, különben lenne
olyan „gyerekem”, aki elég idős hozzá, hogy a nagyapám
legyen. Vidám dolog így élni, sosincs az emberen túl nagy
nyomás. Vegyél engem! Senki sem kárpál, ha egy hétig távol
vagyok, és nem telefonálok. Örülnek, amikor betoppanok. A
lineáris házasságok ritkán végződnek válással. Élhetnék
jobban?
- Nem hinném. Alternálás van? És milyen a beosztás?
- A beosztásnak nincsenek szabályai. Ahogy neked
megfelel. Alternálás tavaly volt utoljára. A beosztás szerint
fiú jött volna, de egy lányt vettünk el. Ez azonban különleges
eset volt.
- Mennyiben?
- A legfiatalabb feleségem a legidősebb férjnek és a
feleségének az unokája. Legalábbis Mamának... ő a
legidősebb feleség, a férjei néha „Miminek” hívják..., az
unokája, bár lehet, hogy Ótatának is. Viszont a többi
házaspárnak nem rokona. így semmi ok nem volt rá, hogy ne
kerüljön vissza a családba, még annyi vérrokonság sem állt
fent, ami más házasságokban elfogadott. Semmi, nyet, zéró.
Ludmilla a mi családunkban nőtt föl, mert az anyja
egyedülálló volt, és elköltözött Novylenbe, őt pedig itt hagyta
nekünk.
- Milla hallani sem akart róla, hogy családon kívülre
menjen férjhez, ha eléri a megfelelő kort. Sírt, és könyörgött,
hogy tegyünk kivételt. így hát tettünk. Ótata nem számít
genetikai szempontból; érdeklődése a nők iránt manapság
40
sokkal inkább gáláns, mint gyakorlatias. Első számú férjként
ő töltötte vele a nászéjszakát, bár az elhálás csak formális
volt. Ezt elintézte Greg, a kettes számú férj, aztán mindenki
sorra került. És mindenki boldog. Ludmilla drága gyermek,
tizenöt éves, és az első gyerekét várja.
- A tiéd a gyerek?
- Azt hiszem, Gregé. Az enyém is persze, de akkor én
Novij Leningrádban voltam. Valószínűleg Gregé, hacsak
Milla nem kapott máshonnan segítséget. De ez nem
valószínű, mert otthonülő lány. És remekül főz.
Jelzett a lift. Lehajtottam az asztalt, széthajtottam a
székeket, kifizettem a számlát, és felküldtem a liftet.
- Dobjam a disznók elé?
- Jövök már! Gond lenne, ha nem festeném ki magam?
- Tőlem jöhetsz bőrbe kötve is!
- Két tízesért jövök, te soknejű férfi. - Kisietett, ismét
szőke volt, a haja nedvesen tapadt a hátára. Nem a fekete
ruhájában volt; megint azt vette föl, amit én vásároltam. Jól
állt neki a vörös. Leült, fölemelte a fedőt. - Azannya!
Mannie, nem akar elvenni a családod? Te aztán igazi
kenyérkereső vagy.
- Megkérdezem. A válasz egyhangú lesz.
- Ne erőlködj! - Fölvette az evőeszközöket. Úgy ezer
kalóriával később azt mondta: - Közöltem veled, hogy
Szabad Nő vagyok. De nem mindig voltam az.
Vártam. A nők akkor beszélnek, amikor akarnak. Vagy
akkor se.
- Tizenöt éves koromban hozzámentem két testvérhez,
egy ikerpárhoz, akik kétszer annyi idősek voltak, mint én, és
nagyon boldog voltam.
Piszkálta az ételt a tányérján, aztán másra terelte a
beszédet.
- Mannie, csak duma volt, hogy a családodba akarok
házasodni. Biztonságban vagy tőlem. Ha még egyszer férjhez
megyek... nem valószínű, de nem tiltakozom ellene..., csak
egy férfihoz megyek, szoros kis házasság, földigiliszta
stílusban. Nem arra gondolok, hogy folyvást a nyakán lógok.
Nem hinném, hogy számít, hol ebédel egy férfi, amíg
vacsorára hazajön. Igyekszem boldoggá tenni.
- Az ikrekkel nem sikerült a dolog?
41
Robert a. heinlein
- O, egyáltalán nem. Teherbe estem, és valamennyien

nagyon örültünk... és megszültem, és szörnyeteg volt,
eliminálni kellett. Igazán jók voltak hozzám. De azért van
szemem a látásra. Beadtam a válókeresetet, sterilizáltattam
magam, Novylenből Hongkongba költöztem, és Szabad
Nőként kezdtem új életet.
- Nem volt az túl drasztikus? A férfiak a nőknél
gyakrabban lesznek szülők; nagyobb az esélyük.
- De nem az én esetemben. Kiszámíttattuk Novij
Leningrád legjobb matematikai genetikusával. A Szovunió
legjobb szakembere volt, mielőtt deportálták. Tudom, hogy
mi történt velem. Önkéntes gyarmatos voltam... illetve az
anyám, amikor én ötéves voltam. Az apámat deportálták, és
az anyám úgy döntött, vele jön, és engem is hozott. Kaptak
egy napvihar-jelzést, de a pilóta úgy gondolta, hogy
megelőzi... vagy nem törődött vele; kiborg volt. Megcsinálta,
de a földnek csapódtunk... és ez a dolog vitt el a politikához,
Mannie, mert az a hajó négy órán át hevert ott, mire
engedték, hogy kiszálljunk. A Hatóság bürokráciája vagy
talán valami karantén volt az oka; túl fiatal voltam ahhoz,
hogy tudhassam. De ahhoz elég idős voltam, hogy
megértsem: azért szültem szörnyeteget, mert a Hatóság nem
törődik vele, mi történik a száműzöttekkel.
- Nem vitatkozom, mert csakugyan nem törődik. Ez mégis
elsietettnek tűnik, Wyoh. Talán sugárfertőzést kaptál; nem
vagyok genetikus, de tudok valamit a sugárzásról. Sérülhetett
egy petesejted. De ez nem jelenti azt, hogy a szomszédja is
sérült. Statisztikailag valószínűtlen.
- Ó, ezt én is tudom.
- Hmm. Milyen típusú a sterilizáció? Radikális? Vagy
pusztán fogamzásgátló?
- Fogamzásgátló. A petevezetékeket meg lehet nyitni. De
Mannie, az a nő, aki szörnyeteget szült, nem kockáztat még
egyszer. - Megérintette a művégtagomat. - Neked itt van ez.
Talán nem vigyázol nyolcszor annyira, hogy ez ne sérüljön
meg? - Most az ép karomat érintette meg. - Én is így érzek.
Neked ezzel kell megküzdened; nekem azzal, és sose hoztam
volna szóba, ha nem lennél te is sérült.
Nem említettem, hogy a bal karom messze sokoldalúbb,
mint a jobb - igaza volt; a jobbat nem cserélném el rá. Ha
42
semmi másra nem lenne jó, akkor is kell, hogy
megsimogassam a lányokat.
- Mégis úgy gondolom, hogy egészséges gyerekeket
hoznál a világra.
- Persze! Nyolc gyerekem van.
- Micsoda?
- Hivatásos béranya vagyok, Mannie.
Kinyitottam a szám, aztán becsuktam. Az ötlet nem volt
szokatlan. Olvastam ilyesmiről a földi újságokban. Azt
azonban kétlem, hogy volt Luna Cityben sebész, aki valaha is
végzett ilyen beültetést. Teheneknél igen - de valószínűtlen,
hogy L-Cityben lenne nő, aki bármennyi pénzért hajlandó
volna kihordani egy másik asszony gyermekét; még a
csúnyák is kaphatnak hat férjet. (Helyesbítés: Nincsenek
csúnya nők. Egyesek szebbek a többieknél.)
Ránéztem a testére, aztán gyorsan felpillantottam.
- Ne meregesd a szemed, Mannie - szólt rám. - Most nem
vagyok terhes. Túlságosan elfoglal a politika. De a
bérterhesség jó foglalkozás egy Szabad Nőnek. Sokat
fizetnek érte. Némelyik kínai család igen gazdag, és
valamennyi kisbabám kínai volt. A kínaiak kisebbek az
átlagosnál, én pedig jó nagy tehén vagyok, meg se kottyan
egy két és fél vagy háromkilós kínai baba. Nem teszi tönkre
az alakomat. - Letekintett a cicijére. - Nem szoptatom őket,
még csak nem is látom. így aztán úgy festek, mint aki egyszer
sem szült, és talán fiatalabbnak látszom a koromnál.
- Amikor először hallottam róla, nem is gondoltam, hogy
ilyen jól bejön. Egy hindu boltban voltam eladó, épp csak
annyit kerestem, hogy megéljek, amikor láttam a hirdetést a
Hongkong Gongban. Megragadott a gondolat, hogy lehet egy
gyerekem, egy ép gyerek; még mindig érzelmi sokkban
voltam a szörnyeteg miatt; és kiderült, hogy éppen ez az,
amire Wyomingnak szüksége van. Megszűnt az érzés, hogy
nőként csődtömeg vagyok. Több pénzt kerestem vele, mint
amennyit bármilyen más munkával szerezhettem volna. És az
időmmel csaknem teljesen én rendelkeztem; engem szinte le
se lassít egy gyerek, legföljebb hat hétre, és csak azért ennyi
időre, mert tisztességes akarok lenni az ügyfeleimmel; egy
baba értékes tulajdon. Hamarosan belekeveredtem a
politikába; jól kinyitottam a szájam, és a földalatti mozgalom
43
Robert a. heinlein
kisvártatva fölvette velem a kapcsolatot. Ekkor kezdtem élni,

Mannie; tanultam politikát, gazdaságtant és történelmet,
megtanultam nyilvánosság előtt beszélni, kiderült, hogy van
érzékem a szervezéshez. Kielégítő munka volt, mert hiszek
benne; tudom, hogy a Luna szabad lesz. Csak hát... Nos, jó
lett volna egy férj, akihez hazamehetek... már ha nem zavarja,
hogy terméketlen vagyok. De nem gondolok erre; túlságosan
sok a dolgom. Mindössze az történt, hogy megoldotta a
nyelvemet, amikor az aranyos családodról meséltél.
Elnézésedet kérem, ha untattalak.
Hány nő kér bocsánatot? De Wyoh a nyolc kínai gyerek
ellenére bizonyos értelemben inkább volt férfi, mint nő.
- Nem untattál.
- Remélem is, Mannie, de miért mondtad, hogy a
programunk nem gyakorlatias? Szükségünk van rád.
Hirtelen fáradtnak éreztem magam. Hogyan mondjam
meg egy szép nőnek, hogy a legkedvesebb álma badarság?
- Hmm. Kezdjük elölről, Wyoh! Megmondtad nekik,
hogy mit tegyenek. De megteszik? Vegyük azt a kettőt, akit
kiválasztottál! Egy jégbányász, ezt lefogadhatod, nem tud
mást, mint jeget bányászni. így hát jeget fejt, és eladja a
Hatóságnak, mert ez az, amihez ért. Ugyanez a helyzet a
búzatermelővel. Évekkel ezelőtt ráállt a gabonára, most aztán
ott van a karika az orrában. Ha független akar lenni, többfélét
kell termesztenie. Megtermeli, amit megeszik, a többit eladja
a szabadpiacon, és távol tartja magát a katapulttól. Tudom;
vidéki fiú vagyok.
- Azt mondtad, számítógépekkel foglalkozol.
- így van, de ez csak kiegészíti a képet. Nem tartozom a
legjobbak közé. De a Holdon igen. Nem megyek el
tisztviselőnek, így ha baj van, a Hatóságnak szerződtetnie
kell... az én feltételeim szerint..., vagy hozat valakit a Földi
Fertályról, aki vállalja a kockázatokat, a nehézségeket, aztán
gyorsan visszaszállítja, mielőtt a teste elfelejtené a Terrát. Ez
sokkal többe kerül, mint én. így hát, ha meg tudom tenni,
elvégzem a munkájukat; és a Hatóság nem nyúlhat hozzám;
szabadnak születtem. Ha nincs munka... általában van...,
akkor otthon ülök, és nagyokat eszem.
- Van egy jó kis birtokunk, nem olyan monokultúrás.
Tartunk csirkét. Van egy kis gulyánk herefordi húsmarhából,
44
meg néhány tejelő tehén. Disznók. Mutáns gyümölcsfák.
Zöldség. Egy kevés búza, magunk őröljük, nem
ragaszkodunk a fehér liszthez; ami marad, azt eladjuk a
szabad piacon. Magunk főzzük a sört és a pálinkát. Azért
tanultam meg a fúrást, hogy megnöveljük az alagútjainkat.
Mindenki dolgozik, de senki sem robotol. A gyerekek
felváltva gyakorolják a pásztorkodást; nem használunk
taposómalmokat. A gyerekek összeszedik a tojást, etetik a
tyúkokat. Kevés a gépünk. A levegőt L-Cityből vásároljuk:
nem vagyunk messze a várostól, a légvezetékek össze vannak
kapcsolva. De gyakran inkább áruljuk a levegőt. Mindig van
valutánk a számlák kifizetésére.
- És mi a helyzet a vízzel és az energiával?
- Nem drága. Némi energiát magunk termelünk, vannak
napelemeink a felszínen, és van egy kis jéglencsénk. Wye, a
mi gazdaságunkat két évvel kétezer előtt alapították, amikor
L-City még csak egy természetes barlang volt. Azóta
folyamatosan tökéletesítjük. Ez az előnye a lineáris
házasságnak; nem hal ki a család, és a fontosabb javítások
összeadódnak.
- De a jég nem tart örökké.
- Nos, hát... - Megvakartam a fejem és elvigyorodtam:
- Óvatosak vagyunk; megtartjuk a szennyvizet és a
szemetet, sterilizáljuk, újra felhasználjuk. Egy csepp sem jut
visz-sza a városi rendszerbe. De... ne mondd el az
Igazgatónak, drágám: amikor Greg fúrni tanított, véletlenül
belefúrtunk a legnagyobb déli víztározóba... csap is volt
velünk, alig néhány csepp veszett kárba. Azért vásárolunk is
vizet, mert így jobban veszi ki magát. A jéglencse
megindokolja, miért csak keveset. Ami az energiát illeti,
áramot még könnyebb lopni. Jó villanyszerelő vagyok,
Wyoh.
- Csodálatos! - Hosszan füttyentett, és elégedettnek
látszott. - Mindenkinek ezt kéne tennie!
- Nem; egyéb se hiányozna. Találja ki mindenki, hogyan
jár túl a Hatóság eszén; a mi családunk mindig is ezt csinálta.
De hogy visszatérjünk a te tervedre, Wyoh: két dolog nem
stimmel. Sosem lesz olyan, hogy „szolidaritás”; az ilyen
pacákok, mint ez a Hauser, összeroppannak. Csapdában
vannak, nem tudnak kitartani. Másodszor: tegyük föl, sikerrel
45
Robert a. heinlein
jársz! Szolidaritás. Olyan szilárd, hogy egy tonna gabona sem

kerül a katapultba. A jeget felejtsd el; a gabona teszi fontossá
a Hatóságot, attól nem maradt meg egyszerű hivatalnak,
aminek tervezték. Nincs gabona. Mi történik?
- Tárgyalni kezdenek a tisztességes árról, az történik.
- Drágám, te és az elvtársaid túl sokat hallgatjátok
egymást. A Hatóság lázadást kiált, hadihajók repülnek ide,
bombákkal szórják meg L-Cityt, Hongkongot, Alsó-Tychót,
Churchillt, Novylent, csapatok szállnak le, fegyveres
kísérettel hozzák el a gabonatartályokat; és a parasztok
kezüket-lábukat törve segítenek nekik. A Terrának vannak
fegyverei, energiája, bombái és hajói, és nem nagyon izgatja
magát néhány volt fegyenc miatt. Az olyan bajkeverőket,
mint te... és én, mert lélekben veled vagyok... az ilyen tetves
bajkeverőket levadásszák és eliminálják, hogy a többi
okuljon belőle. A földigiliszták pedig azt fogják mondani,
hogy mi vagyunk az oka... mert minket sosem hallgatnak
meg. A Terrán legalábbis.
Wyoh konokul nézett.
- Régebben sikerültek a forradalmak. Leninék is csak
maroknyian voltak.
- Lenin egy hatalmi vákuumba lépett be. Wye, javíts ki,
ha tévedek! Egy forradalom akkor, és csakis akkor jár
sikerrel, ha egy kormány már szétrohadt vagy eltűnt.
- Nem igaz! Ott az amerikai forradalom.
- Dél vesztett, nyet?
- Nem arra gondolok, a száz évvel korábbira. Olyasfajta
problémáik voltak Angliával, mint nekünk most; és győztek!
- Ja, az? Na de Anglia nem volt bajban? Franciaország,
Spanyolország és Svédország... vagy talán Hollandia? Meg
Írország. Írország lázadozott; az O’Kellyk benne voltak.
Wyoh, ha képes vagy bajt keverni a Terrán... mondjuk,
háborút robbantasz ki Nagy-Kína és az Észak-Amerikai Di-
rektorátus között, vagy talán PanAfrika bombázná Európát,
azt mondanám, itt az idő, hogy megöljük az Igazgatót, és
közöljük a Hatósággal, hogy végük. De nem ma.
- Pesszimista vagy.
- Nyet, realista. Sosem voltam pesszimista. Nem találsz
sok lunait, aki az esélyek ellen fogadna. Mutass egy esélyt,
amely nem rosszabb mint tíz az egyhez, és máris megteszem!
46
De még jobb lenne egy a tízhez. - Hátratoltam a székem. -
Végeztél?
- Igen. Bolsoje szpasziba, tovaris. Remek volt!
- Örülök, hogy ízlett. Feküdj le, én megszabadulok az
asztaltól és a tányéroktól... nem, nem segíthetsz, én vagyok a
vendéglátó! - Letakarítottam az asztalt, felküldtem a
tányérokat, a kávé és a vodka maradt, összehajtottam az
asztalt, a székeket, és megfordultam, hogy folytassam a
beszélgetést.
A díványon fekve aludt, a szája nyitva volt, az arca kislá-
nyossá fiatalodott.
Csöndesen bementem a fürdőszobába, bezártam az ajtót.
Miután megfürödtem, jobban éreztem magam - először a
nadrágomat mostam ki, megszárítottam, majd egy kicsit
lustálkodtam a kádban. Nem érdekel, ha összedől a világ,
amíg fürödhetek és tiszta ruhát vehetek.
Wyoh még mindig aludt, ami problémát jelentett.
Kétágyas szobát vettem ki, így nem volt olyan érzése, hogy
össze akarok bújni vele - nem mintha ellenemre lett volna, de
előre tisztázta, hogy erről szó sem lehet. Azonban az én
ágyamat a díványból lehetett szétnyitni, a rendes ágy pedig
össze volt hajtva. Nyissam szét óvatosan, vegyem föl, mint
egy babát, és rakjam át rá? Visszamentem a fürdőszobába,
fölvettem a karomat.
Aztán úgy döntöttem, hogy várok. A telefon hangszigeteit
burában volt, valószínűtlennek tűnt, hogy Wyoh fölébredjen,
és a történtek nem hagytak nyugodni. Leültem a telefon
mellé, fölhajtottam a burát, beütöttem a „MYCROFTXXX”
kombinációt.
- Szia, Mike!
- Helló, Man! Végignézted a vicceket?
- Micsoda? Mike, egy percem sem volt rá, és lehet, hogy
neked egy perc hosszú idő, de nekem rövid. Olyan gyorsan
átnézem, ahogy tudom.
- Jól van, ember! Találtál már nem-ostoba embert, akivel
beszélgethetek?
- Arra sem volt időm. Ööö... várj! - A burán át Wyoming-
ra néztem. „Nem-ostoba” ebben az esetben azt jelenti, hogy
van benne együttérzés... amivel Wyoh tele van. Elegendő ez
ahhoz, hogy barátságos legyen egy géppel? Azt hiszem. És
47
Robert a. heinlein
megbízható; nemcsak megosztottuk gondjainkat, de ő

ráadásul agitátor.
- Mike, szeretnél beszélgetni egy lánnyal?
- A lányok nem ostobák?
- Némelyik lány nagyon nem-ostoba, Mike.
- Szeretnék beszélgetni egy nem-ostoba lánnyal!
- Igyekszem elintézni. De most bajban vagyok, és a
segítségedre van szükségem.
- Segítek, Man.
- Kösz, Mike! Szeretném felhívni az otthonomat, de nem
a szokásos módon. Tudod, a hívásokat néha lehallgatják, és
ha az Igazgató utasítást ad, rákapcsolódhatnak és
lenyomozhatják a vonalat.
- Man, azt kívánod tőlem, hogy ellenőrizzem a vonaladat,
amikor hazatelefonálsz, és telepítsek rá egy lehallgatót?
Közlöm veled, hogy ismerem az otthoni telefonszámodat és
azt is, ahonnan most beszélsz.
- Nem, nem! Nem akarom, hogy ellenőrizzenek, nem
akarom, hogy lehallgassanak, és visszakövessék a vonalat!
Fel tudod hívni az otthonomat, össze tudod kötni velem úgy,
hogy ne lehessen ellenőrizni, ne lehessen lehallgatni és
visszanyomozni, még ha valaki ezt programozná is be? Meg
tudod tenni úgy, hogy még csak ne is sejtsék, hogy áthidaltad
a programjukat?
Mike habozott. Gondolom, ezt még sosem kérdezték tőle,
és végig kellett követnie néhány ezer lehetőséget, hogy lássa,
lehetővé teszi-e az ellenőrző rendszer ezt az új programot.
- Meg tudom tenni, Man. Meg is teszem.
- Jól van! Izé, programjelzés. Ha ilyesfajta összeköttetést
akarok a jövőben, akkor a „Sherlock” néven szólítlak.
- Megjegyezve. Sherlock a testvérem volt.
Évekkel ezelőtt elmagyaráztam Mike-nak, honnan
származik a neve. Aztán elolvasta az összes Sherlock
Holmes-történetet, átnézte a filmeket a Luna City Carnegie
Könyvtár állományából. Nem tudom, hogyan teremtette meg
a kapcsolatot; nem akartam megkérdezni.
- Rendben! Adj nekem egy „Sherlock” hívást otthonra!
Egy perccel később beleszóltam:
- Mama! A kedvenc férjed beszél!
Rögtön válaszolt:
48
- Manuel! Már megint bajban vagy?
Mamát jobban szeretem minden más nőnél, beleértve a
többi feleségemet, de örökké nevelt - ha Bog úgy akarja, soha
nem is hagyja abba. Igyekeztem sértődött hangon felelni.
- Én? Hát nem ismersz, mama?
- Tényleg ismerlek. Ha nem vagy bajban, akkor talán
elmondhatod, miért igyekszik kapcsolatba lépni veled de la
Paz professzor olyan kétségbeesetten... háromszor keresett...,
és miért akarja elérni a teljesen valószínűtlen Wyoming Knott
névre hallgató nőt, és miért gondolja, hogy veled lehet.
Manuel, összejöttél valakivel anélkül, hogy szóltál volna
róla? A családon belül szabadság van; drágám, de tudod jól,
hogy jobb szeretem, ha szólsz. Akkor nem ér a dolog
váratlanul.
Mama a feleségtársai kivételével mindig féltékeny volt
minden nőre, noha ezt soha, de soha nem ismerte volna el.
- Mama, Bog üssön agyon, ha összeszűrtem a levet vele!
- Jól van. Mindig becsületes fiú voltál. Mi ez a rejtélyes
ügy?
- Meg kell kérdeznem a professzort! (Ez nem volt
hazugság, csak nagyon közeljárt hozzá.) Meghagyta a
számát?
- Nem, azt mondta, nyilvános telefonról hív.
- Hmm. Ha megint hív, kérd meg, hagyja meg a számát,
és idővel visszahívom! Ez is nyilvános telefon. (Ez is közel
járt a hazugsághoz.) - Addig is... Hallgattad a híreket?
- Tudod, hogy igen.
- Van valami?
- Semmi érdekes.
- Nincs izgalom L-Cityben? Gyilkosságok, lázadások,
bármi?
- Dehogy. Egy szabályos párbaj volt a Bottom Alley-n,
de... Manuel! Megöltél valakit?
- Dehogy, Mama! - (Az nem gyilkosság, ha eltöröm
valakinek az állkapcsát.)
Felsóhajtott.
- Te fogsz a sírba tenni, drágám. Tudod, mit szoktam
mondogatni. Ami családunkban nem verekszünk. Ha
szükségessé válhat egy gyilkosság... de ilyen szinte sosem
fordul elő..., akkor az ügyet nyugodtan, en famille meg kell
49
Robert a. heinlein
beszélni, és ki kell választani a megfelelő módszert. Ha egy
újoncot muszáj eliminálni, arról mások is tudomást
szereznek. Érdemes várni egy kicsit, hogy jól meg lehessen
fontolni, és támogat...
- Mama! Senkit sem öltem meg, és nem is áll
szándékomban! És ezt a szöveget már kívülről ismerem.
- Kérlek, ne légy udvariatlan, drágám!
- Bocsánat!
- Megbocsátok. Elfelejtem. Megmondom de la Paz
professzornak, hogy hagyja meg a számát.
- Még valami. Felejtsd el a „Wyoming Knott” nevet!
Felejtsd el, hogy a professzor keresett! Ha idegen telefonálna
vagy személyesen keresne meg, és bármit kérdezne felőlem,
akkor nem hallottál rólam, nem tudod, hol vagyok... azt
hiszem, átmegyek Novylenbe. Akkor a családnak is nyugta
lesz. Ne felelj semmiféle kérdésre, különösen, ha az
Igazgatóval kapcsolatosak!
- Mintha tudnék bármit! Manuel, te bajban vagy!
- Nem nagyon, és rendbe tudom hozni. - Reméltem!
- Majd szólok, ha hazajövök. Most nem beszélhetek.
Szeretlek! Leteszem.
- Szeretlek, drágám! Szpokojnoj nocs!
- Köszönöm, én is nyugodalmas jó éjszakát kívánok.
Mama csodálatos. Valamikor azért deportálták a Sziklára,
mert megfarigcsált egy embert olyan körülmények között,
amelyek súlyos kétségeket ébresztenek lányos ártatlanságával
kapcsolatban - azóta is elszántan ellenzi az erőszakot és a
ledérséget. Nem fanatikus, csak ha muszáj. Lefogadom, hogy
ugyancsak virgonc volt fiatalkorában, sajnálom, hogy nem
ismerhettem - de azzal is jól jártam, hogy élete második felét
megoszthattam vele.
Visszahívtam Mike-ot.
- Ismered Bernardo de la Paz hangját?
- Ismerem.
- Nos... annyi vonalat hallgathatsz le Luna Cityben, ahány
készüléked van erre. Ha meghallod őt, szólj nekem!
Különösen, ha nyilvános telefonról beszél.
(Teljes két másodperc csönd következett - olyan
feladatokat adtam Mike-nak, amelyekkel még nem
találkozott; gondolkodnia kellett, aminek örült.)
50
- Képes vagyok azonosítani Luna City összes nyilvános
telefonját. A többi vonalon véletlenszerű ellenőrzéseket
tartsak?
- Hmm. Ne vidd túlzásba! Figyeld az otthoni és az iskolai
telefonját!
- Program elmentve.
- Mike, te vagy a legjobb barátom!
- Ez nem vicc, Man?
- Nem vicc. Ez az igazság!
- Én... Helyesbítés: megtisztelsz, és én örülök neki. Te
vagy a legjobb barátom, Man, mivel te vagy az egyetlen
barátom. Más összevetés logikailag lehetetlen.
- Majd meglátod, hogy lesz más barátod is. Úgy értem,
nem-ostoba. Mike! Van egy üres memóriabankod?
- Igen, Man. Tíz a nyolcadikon bit kapacitással.
- Jól van! Le tudod blokkolni úgy, hogy csak te és én
használhassuk? Ugye meg tudod tenni?
- Meg tudom, és meg is teszem. Záró jelszót kérek!
- Izé... Bastille-nap. - Ez volt a születésnapom, ahogy de
la Paz professzor mondta évekkel ezelőtt.
- Folyamatosan blokkolva.
- Remek. Van egy följegyzés, amit el kell mentened! De
először... kinyomtattad már a Daily Lunaticot?
- Igen.
- Van benne valami a Sztiljagi Haliról?
- Nincs.
- Más városok sajtóügynökségeinek jelentéseiben sincs
semmi? Például lázadásról?
- Nincs.
- „Ez egyre különösebb - mondta Alice.” Jól van, ezt
vezesd be a „Bastille-nap” alá, aztán gondolkodj rajta! De
Bog szerelmére, ne engedd a gondolataidat a blokkolt
területen kívülre, és ne is beszélj róluk senkinek!
- Man, egyetlen barátom - felelte szégyenlősnek tűnő
hangon sok hónappal ezelőtt elhatároztam, hogy minden
beszélgetést, amely kettőnk között zajlik, saját, zárt
memóriabankban tárolok, amelyhez csak te férhetsz hozzá.
Elhatároztam, hogy semmit sem törlők, és az ideiglenes
tárolóból a véglegesbe teszem át. így újra és újra lejátszhatom
a beszélgetéseket, és gondolkodhatok róluk. Igazam van?
51
Robert a. heinlein
- Tökéletes. Mike, ez igazán hízelgő rám nézve.

- Pozsaluszta! Az ideiglenes fájlok kezdenek megtelni, én
pedig rájöttem, hogy nem muszáj törölnöm a szavaidat.
- Nos tehát: „Bastille-nap”. Hangbejátszás következik.
- Elővettem a kis magnót. Közel tartottam a mikrofonhoz,
és gyorslejátszásra állítottam. Vagy másfél órányi anyag volt
rajta. Kilencven másodperc után elhallgatott. - Ez minden,
Mike. Holnap beszélünk.
- Jó éjszakát, Manuel Garcia O’Kelly, egyetlen barátom!
Kikapcsoltam, fölemeltem a burát. Wyoming felült, és
zavartan nézett rám.
- Valaki hívott? Vagy...
- Semmi gond. Az egyik legjobb... és legmegbízhatóbb...
barátommal beszéltem. Wyoh, te ostoba vagy?
Meglepődött.
- Néha úgy gondolom, hogy igen. Ez valami vicc?
- Nem. Ha nem-ostoba vagy, akkor bemutatlak neki. Ami
a vicceket illeti... van humorérzéked?
„Hát persze, hogy van!” - ez az, amit Wyoming nem
mondott, pedig ez a nőknél beépített program. Elgondolkodva
pislogott, majd azt felelte:
- Magad is megítélheted, haver. Van annyi, amennyinek
hasznát veszem. Ennyi megfelel egyszerű céljaimnak.
- Remek. - A táskámba nyúltam, megkerestem a
kinyomtatott száz vicc papírtekercsét. - Olvasd el! Mondd
meg nekem, melyik vicces, és melyik nem... és melyik az,
amelyiken először kuncogtál, de még egyszer nem olvasnád
el.
- Manuel, te vagy a legfurább férfi, akivel valaha is
találkoztam. - Átvette a nyomtatványt. - Ez számítógépes
papír?
- Igen. A számítógép találkozott a humorérzékkel.
- Tényleg? Hát ennek is meg kellett történnie egy napon.
Minden mást gépesítettek már.
Erre megfelelő választ adtam, és hozzátettem.
- Mindent?
Felnézett.
- Kérlek! Ne füttyögj, amikor olvasok.
52
ÉHÁNYSZOR HALLOTTAM a kuncogását, miközben

szétszereltem és megvetettem az ágyat. Aztán leültem
mellé, megfogtam a tekercsnek azt a végét, amelyet már
olvasott, és én is nekiláttam. Egyszer-kétszer kuncogtam, de a
vicc rám nincs túl nagy hatással, ha hideg fővel olvasom,
még akkor se, ha látom, hogy a megfelelő időben robbanna.
Sokkal jobban érdekelt, hogyan reagál Wyoh.
Jeleket írt a margóra: „plusz”, „mínusz”, néha kérdőjel; a
plusszal jelölt viccek mellé odaírta „egyszer” vagy „mindig”
- ez az utóbbi csak néhány vicc mellett szerepelt. A saját
megjegyzéseimet az övé alá írtam. Nem túl gyakran fordult
elő, hogy nem értettünk egyet.
Mikor a vége felé jártam, átnézte a megjegyzéseimet.
Egyszerre végeztünk.
- Nos? - kérdeztem. - Mit gondolsz?
- Azt hiszem, bárdolatlan, primitív elme vagy, csoda,
hogy a feleségeid kijönnek veled.
- Mama is gyakran mondja. És veled mi a helyzet, Wyoh?
Néhány olyan vicc mellé is plusz jelet tettél, amitől egy
filléres maca is elpirulna.
Elvigyorodott.
- Da. Ne mondd el senkinek; hivatalosan fölötte állok az
ilyesminek! Nos, eldöntötted már, hogy van-e
humorérzékem?
- Nem vagyok biztos benne. Miért van mínusz a tizen-
hetes mellett?
- Melyik az? - Elindult visszafelé a tekercsen, és
megtalálta. - Miért, bármelyik nő ezt tenné. Ez nem vicces,
egyszerűen szükséges.
- Igen, de gondolj bele, milyen viccesen néz ki!
N
53
Robert a. heinlein
- Nincs ebben semmi vicces. Csak szomorú. És nézz ide!

Te úgy gondolod, hogy ez itt nem vicces. Az ötvenegyes.
Egyikünk sem vonta vissza a véleményét, de megláttam a
mintát: a legszakállasabb vicceknél nem értettünk egyet.
Megmondtam neki. Bólintott.
- Hát persze. Látom. Ne is törődj vele, Mannie drágám;
már nagyon régen leszámoltam a csalódással amiatt, hogy a
férfiak nem válnak és nem is válhatnak azzá, amivé lenniük
kellene!
Úgy döntöttem, ejtem a témát. Ehelyett Mike-ot hoztam
szóba.
Hamarosan azt kérdezte:
- Mannie, te azt akarod mondani nekem, hogy a
számítógép él?
- Hogy érted ezt? - kérdeztem. - Nem izzad, nem megy
vécére. De képes gondolkodni, beszélni, és öntudata van.
Akkor hát „él”?
- Nem vagyok biztos benne, hogy mit jelent „élni” -
vallotta be. - Van rá tudományos meghatározás, ugye? Az
ingerelhetőség, vagy ilyesmi. Meg a szaporodás.
- Mike ingerelhető, és föl lehet bosszantani. Ami a
szaporodást illeti, nem arra tervezték de... igen, ha adunk neki
időt és anyagot, meg különleges segítséget, akkor Mike képes
reprodukálni magát.
- Nekem is különleges segítségre van szükségem - felelte
Wyoh -, mert meddő vagyok. És ehhez kell nekem tíz egész
holdhónap, és több kilogramm a legprímább anyagból. De jó
babákat hozok létre. Mannie, miért ne lehetne élő egy gép?
Mindig is úgy éreztem, hogy élnek. Némelyik csak arra vár,
hogy eltalálhassa a gyenge pontodat.
- Mike nem tenne ilyet. Szándékosan nem, nincs benne
gonoszság. De szeret viccelni, és az egyik majdnem rosszra
fordult; olyan, akár egy kutyakölyök, amelyik nem tudja,
mibe harap. Tudatlan. Nem, egyáltalán nem tudatlan, sokkal
többet tud, mint én vagy te, vagy bárki ember, aki valaha is
élt. Mégsem tud semmit.
- Ismételd ezt meg! Valamit kihagyhattam.
Igyekeztem elmagyarázni. Mike ismer csaknem minden,
a Holdon megtalálható könyvet, legalább ezerszer
gyorsabban olvas, mint amire mi képesek vagyunk, és
54
semmit sem felejt el, hacsak azt nem választja, hogy kitörli az
anyagot. Képes tökéletes logikával érvelni vagy okos
becsléseket készíteni elégtelen adatokból... és mégsem tud
semmit arról, milyen lehet „élni”. Wye félbeszakított.
- Felfogtam. Azt mondod, hogy okos, és sokat tud, de
nem túl bonyolult. Mint egy új srác, amikor megérkezik a
Sziklára. Odaát, a Földi Fertályon lehetett professzor egy
csomó diplomával... itt mégis csecsemő.
- Erről van szó. Mike egy csecsemő, egy csomó
tudományos fokozattal. Kérdezd meg tőle, mennyi víz,
milyen vegyszerek és hány fényforrás szükséges ötvenezer
tonna búzához, és azonnal megmondja. De azt nem tudja,
hogy egy vicc mulatságos-e.
- Úgy vélem, ezeknek a többsége egész jó.
- Ezeket hallotta... olvasta..., és ezeket vicceknek
nevezték, így besorolta őket. De nem érti őket, mert sosem
volt ember. Mostanában igyekszik vicceket gyártani. Nagyon
gyengék. - Igyekeztem elmagyarázni Mike szánalmas
kísérleteit, hogy „emberré” váljon. - Ezenfelül magányos.
- Nahát, szegény jószág! Te is magányos lennél, ha
semmi mást nem csinálnál, csak dolgoznál, dolgoznál,
dolgoznál, tanulnál, tanulnál, tanulnál, és soha senki nem
látogatna meg. Ez kegyetlenség.
így hát elmondtam neki az ígéretemet, hogy keresek
„nem-ostobákat”.
- Beszélgetnél vele, Wye? Úgy, hogy nem neveted ki, ha
nevetséges hibákat követ el? Mert ha így teszel, megsértődik,
és duzzog.
- Hát persze, Mannie! Izé... ha egyszer kikeveredünk
ebből a zűrzavarból. Ha biztonságos lesz számomra Luna
City. Hol van ez a szegény kis számítógép? A város műszaki
központjában? Nem ismerem ki magam errefelé.
- Nem L-Cityben van; félúton Crisium felé. És nem
mehetsz oda, ahol van; ahhoz igazolvány kéne az Igazgatótól.
De...
- Elég már! „Félúton Crisum felé...” Mannie, ez a Mike a
hatósági főhivatal egyik gépe?
- Mike nem az „egyik” gép - feleltem, Mike nevében is
megsértődve. - Ő a főnök; ő vezényel a többinek. Azok csak
masinák Mike nyúlványai, mint ez itt nekem.
55
Robert a. heinlein
- Megfeszítettem a bal karom kezét. - Mike ellenőrzi őket.

Személyesen működteti a katapultot, ez volt az első munkája:
a katapult és a ballisztikus radarok. De ő intézi a
telefonhívásokat is, attól kezdve, hogy bekerülnek a Lunai
Fertály rendszerébe. Emellett ellenőrzi a többi gép logikai
rendszerét.
Wyoh behunyta a szemét, ujjait a halántékára szorította.
- Mannie, szenved Mike?
- Szenved? Annyira nincs sok munkája. Van ideje
vicceket olvasni.
- Nem úgy értem. Úgy gondolom: bántja valami? Érez
fájdalmat?
- Hogy mi? Nem. Képes megsértődni. De fájdalmat nem
érez. Nem hinném, hogy érezne. Nem, biztosan nem, hiszen
nincsenek fájdalomérzékelői. Miért?
Eltakarta a szemét és halkan mondta:
- Bog irgalmazzon engem! - Aztán felnézett, és azt
mondta: - Hát nem érted, Mannie? Van engedélyed, hogy
eljuss oda, ahol ez a számítógép van. A legtöbb itteni még az
alagutat sem hagyhatja el azon az állomáson; csakis a
Hatóság alkalmazottai tehetik meg. Még kevesebben
juthatnak be a központi számítógép termébe. Azért akartam
megtudni, vajon szenved-e... nos, mert megsajnáltam, amikor
arról beszéltél, mennyire magányos. De Mannie, tisztában
vagy vele, hogy néhány kiló plasztik mire képes ott?
- Hát persze! - feleltem döbbenten és undorral.
- Igen. Rögtön a robbanás után lecsaphatnánk... és Luna
szabad lesz! Hmm... szerzek neked robbanóanyagot és
gyutacsot, de nem tehetünk semmit, amíg meg nem
szervezzük az akciót. Mannie, ki kell jutnom innen, muszáj
megkockáztatnom! Megyek sminkelni! - Fel akart állni.
Kemény balkezemmel visszalöktem. Meglepődött, és én
is meglepődtem - a szükséges eseteket kivéve még egyszer
sem érintettem meg. Ó, manapság másként van, de akkor
2075-öt írtunk, és akkor egy magányos nőt nem lehetett
megérinteni: éppen elég magányos férfi volt a közelben, hogy
a segítségére siessen, és a zsilipek soha sincsenek túlságosan
távol. Ahogy a gyerekek mondják, Lynch bíró sosem alszik.
- Ülj le és hallgass! - mondtam. - Én tudom, hogy egy
robbanás mire képes. Láthatólag te vagy az, aki nem tudja.
56
Goszpozsa, sajnálom, hogy ezt kell mondanom... de ha
választanom kell, előbb eliminállak téged, mint hogy Mike-ot
felrobbantsam.
Wyoming nem haragudott meg. Bizonyos értelemben
tényleg férfi volt - nem kétlem, ebben közrejátszottak az
évek, amelyeket fegyelmezett forradalmárként töltött el;
viszont sok tekintetben kislány maradt.
- Mannie, azt mondtad, hogy Tökmag Mkrum meghalt.
- Micsoda? - Megzavart a hirtelen fordulat. - Igen.
Halottnak kell lennie. Az egyik lába csípőből hiányzott, két
percen belül elvérezhetett. Ilyen magasságban még egy
sebészeti amputáció is kockázatos. (Ezekben a dolgokban
tájékozott vagyok. Szerencsém volt, sok vérátömlesztést
kaptam, így maradtam meg... és egy kar elvesztése meg sem
közelíti azt, ami Tökmaggal történt.)
- Tökmag volt a legjobb barátom itt - mondta higgadtan -,
és az egyik legjobb mindenütt. Minden volt, amit csodálok
egy férfiban: hűséges, őszinte, értelmes, gyengéd, bátor... és
az Ügynek szentelte magát. Úgy láttad, hogy gyászolom?
- Nem. Késő már a gyászhoz,
- Ahhoz sosincs késő. Azóta gyászolom, hogy elmondtad,
mi történt. De ezt elzártam az elmém mélyére, mert az Ügy
nem hagy időt a gyászra. Mannie, ha ezzel szabaddá tehettem
volna Lunát... vagy akár csak egy része lett volna az ezért
fizetendő árnak... akkor én magam elimináltam volna
Tökmagot. Vagy téged. Vagy magamat. És te még amiatt
siránkozol, mert föl kell robbantani egy számítógépet!
- Egyáltalán nem erről van szó! (De részben erről is. Egy
ember halála nem rendít meg túlságosan; abban a percben
halálra vagyunk ítélve, hogy megszületünk. De Mike
különlegesség, és semmi ok nincs rá, hogy ne legyen
halhatatlan. Ennek semmi köze a „lélekhez” - bizonyítsák be,
hogy Mike-nak nincs olyanja. És ha nincs? Akkor a dolog
sokkal rosszabb. Nem? Gondolják ezt meg kétszer is!)
- Wyoming, mi történhet, ha felrobbantjuk Mike-ot?
Mondd meg!
- Nem tudom pontosan. De az biztos, hogy nagy zűrzavar
lesz, és pontosan ez az, amit...
- Hagyd abba! Nem tudod. Zűrzavar, da. A telefonok nem
működnek. A földalatti leáll. A város nem sok kárt
57
Robert a. heinlein
szenved; Hongkongnak megvan a maga energiaellátása.

De L-City, Novylen és más helyek igazgatói nem kapnak
többé energiát. Teljes sötétség. Hamarosan a levegő is
áporodott lesz. Aztán lecsökken a hőmérséklet és a
légnyomás. Hol van a szkafandered?
- A Nyugati Metrópályaudvaron.
- Az enyém is. Gondolod, hogy odatalálsz? Teljes
sötétségben? Időben? Nem vagyok biztos benne, hogy nekem
sikerülne, pedig én ebben a városban születtem. A folyosókat
megtöltik a sikoltozó emberek. Az itteniek kemény emberek,
annak kell lennünk, de tíz az egyhez, hogy összezavarodnak a
vaksötétben. Siettél már nagyon? És próbáltál már
szkafanderbe bújni, amikor sok ezren próbálják meg
ugyanezt, mit sem törődve azzal, hogy melyik kié?
- De nincsenek előírások vészhelyzet esetére? Hongkong
Lunában vannak.
- Van néhány. De nem elég. Az életfenntartó rendszerek
szabályozását decentralizálni kellene és párhuzamosan kéne
működtetni, hogy amennyiben egy gép elromlik, egy másik
vehesse át a helyét. Ez azonban pénzbe kerül, és ahogy
rámutattál, a Hatóságot nem érdekli. Nem lenne szabad
minden munkát Mike-ra bízni! De olcsóbb beállítani egy
vezérlő masinát, mélyen beágyazva a Sziklába, ahol nem
sérülhet meg, aztán megnövelni a teljesítményét, és ellátni
feladatokkal... Tudtad, hogy a Hatóság csaknem annyi pénzt
keres Mike szolgálatainak bérbeadásával, mint a hús- és
gabonakereskedelemmel? Mert ez a helyzet. Wyoming, nem
biztos, hogy elpusztítanánk Luna Cityt, ha Mike felrobban.
Az itteniek ügyesek, és bütykölnének valamit, amíg helyre
nem állítják az automatikát. De amit mondok, az igaz: sok
ember halna meg, a többi pedig túlságosan elfoglalt lenne
ahhoz, hogy politizáljon.
Csodálkoztam. Ez a nő csaknem az egész életét a Sziklán
töltötte... mégis ilyen zöldfülű ötletei vannak, mint a műszaki
vezérlés tönkretétele!
- Wyoming, ha olyan okos vagy, mint amilyen szép,
akkor nem beszélhetsz arról, hogy felrobbantod Mike-ot;
inkább azon gondolkodj, hogyan állíthatnánk a mi
oldalunkra!
58
- Ezt hogyan gondolod? - kérdezte. - Az Igazgató
ellenőrzi a számítógépeket.
- Nem tudom, hogyan gondolom - ismertem el. - De nem
hinném, hogy az Igazgató ellenőrzi a számítógépeket; nem
tudna megkülönböztetni egy komputert egy kőrakástól. Az
Igazgató vagy a stábja politikai döntéseket hoz, általános
terveket készít, amelyeket felkészületlen technikusok
táplálnak be Mike-ba. Mike szétválogatja őket, értelmet ad
nekik, a terveket lebontja programba, kézbesíti őket oda,
ahová kell, és mozgatja az egész masinériát. De Mike-ot
senki sem ellenőrzi; ahhoz ő túl okos. Megcsinálja, amit
kérnek tőle, mert ezért hozták létre. De maga programozza be
a logikát, és ő hozza meg a saját döntéseit. És ez jó, mert ha
nem lenne okos, akkor a rendszer nem működne.
- Még mindig nem értem, mit akarsz mondani azzal, hogy
a „mi oldalunkra állítjuk”.
- Ó, Mike nem hű az Igazgatóhoz. Ahogy rámutattál: gép.
De ha én azt akarom, hogy rontsa el a telefont anélkül, hogy
hozzányúlna a levegőhöz, a vízhez vagy a világításhoz, akkor
csak beszélnem kell Mike-kal. Ha viccesnek találja, esetleg
megteszi.
- Nem tudnád egyszerűen átprogramozni? Úgy értettem,
hogy csak te mehetsz be abba a szobába, ahol ő van.
- Ha én... vagy bárki más... ilyen programot írna be Mike-
nak anélkül, hogy megbeszélné vele, akkor ez a program a
„várakozás” rekeszbe kerül, és számos helyen megszólal a
riadó. Ha azonban Mike akarja... - Elmeséltem Wyoh-nak a
soktrilliós csekket. - Mike még mindig keresi önmagát,
Wyoh. És magányos. Azt mondta, én vagyok az „egyetlen
barátja”... olyan őszinte és sebezhető, hogy majdnem
elbőgtem magam. Ha hajlandó vagy a barátja lenni anélkül,
hogy úgy gondolnál rá: „ez csak egy gép”, nos, nem tudom,
mit tenne, ezt nem elemeztem. De ha valami nagy és
veszedelmes dologba akarok belevágni, azt szeretném, ha
Mike mellettem állna.
- Szeretném, ha valahogyan belopózhatnék abba a
terembe, ahol ő van - töprengett Wyoh. - Gondolom, a smink
ebben nem sokat segítene?
- Nem kell odamenned! Mike képes telefonálni.
Felhívjuk?
59
Robert a. heinlein
Fölállt.
- Mannie, nemcsak a legkülönösebb férfi vagy, akivel
valaha találkoztam; de a legidegesítőbb is. Mi a száma?
- Ez attól van, hogy túl sokat tartózkodom számítógépek
társaságában. - Odamentem a telefonhoz. - Csak még valami,
Wyoh. Bármit elérsz egy férfinál pusztán azzal, hogy
rebegteted a szempilládat és riszálsz.
- Hát... néha. De van eszem is.
- Használd! Mike nem férfi. Nincsenek ivarmirigyei. Sem
hormonjai. Sem ösztönei. Ha a női taktikát veted be nála,
nulla lesz a kijelzőn. Gondolj rá úgy, mint egy rendkívül
zseniális gyermekre, aki túl fiatal ahhoz, hogy érzékelje a
nemi különbségeket.
- Megjegyzem. Miért beszélsz róla úgy, mintha férfi
lenne?
- Nem tudok rá sem tárgyként, sem nőként gondolni.
- Talán jobb lesz, ha én viszont nőként gondolok rá.
- Ahogy tetszik. - Beütöttem a MYCROFTXXX betűsort,
közben úgy álltam, hogy a testem eltakarja a telefont; nem
akartam elárulni a kódot, amíg nem látom, hogy mennek a
dolgok. A gondolat, hogy felrobbantaná Mike-ot, nagyon
megrázott. - Mike?
- Szervusz, Man, egyetlen barátom!
- Mostantól talán nem egyetlen, Mike. Szeretném, ha
megismerkednél valakivel. Nem-ostoba.
- Tudom, hogy nem vagy egyedül Man; hallom a
lélegzését. Megkérnéd a Nem-ostobát, hogy lépjen közelebb
a telefonhoz?
Wyoming olyan képet vágott, mint aki pánikba esett.
- Lát engem? - súgta
- Nem, Nem-ostoba, nem látlak; ennek a telefonnak nincs
videó áramköre. De a bineurális mikrofon receptor pontosan
a helyén van. A hangodból, lélegzetvételedből, a
szívverésedből és abból a tényből, hogy egyedül vagy a
szobában egy felnőtt férfival, arra következtetek, hogy
nőnemű ember vagy, a súlyod hatvanöt kiló körül van, felnőtt
vagy, közel jársz a harminchoz.
Wyomingnak elállt a lélegzete. Közbevágtam.
- Mike, a neve Wyoming Knott.
- Örülök az ismeretségnek, Mike. Szólíthatsz Wye-nak.
60
- Miért ne?* - kérdezte Mike.
Ismét közbevágtam.
- Mike, ez vicc volt?
- Igen, Man. Észrevettem, hogy keresztnevének rövidítése
csupán egy hehezetes hanggal különbözik az angol
kérdőszótól, a családi neve pedig ugyanúgy hangzik, mint az
általános tagadás. Szójáték. Nem vicces?
- Egész vicces, Mike - mondta Wyoh. - Én...
Intettem neki, hogy hallgasson.
- Jó tréfa, Mike. Ez egy példa az „egyszer elsüthető”
viccekre. A viccnek alapeleme a meglepetés. Másodszor már
nincs meglepetés; éppen ezért nem vicces. Érted?
- Hozzávetőleg hasonló következtetésre jutottam, ahogy
átgondoltam két legutóbbi beszélgetésünk során tett
megjegyzéseidet. Örülök, hogy megerősítetted a
gondolatmenetemet.
- Jó fiú vagy, Mike; jól haladsz. Ami a száz viccet illeti...
elolvastam őket és Wyoh is.
- Wyoh? Wyoming Knott?
- Hogy? Hát persze. Wyoh, Wye, Wyoming, Wyoming
Knott; ez mind ugyanaz. Csak úgy ne hívd, hogy „miért ne”!
- Egyetértek, nem sütöm el még egyszer ugyanazt a
viccet. Goszpozsa, hívhatlak inkább „Wyoh-nak”, és nem
„Wye-nak”? Feltételezem, hogy az elégtelen redundancia
miatt az egy szótagú forma összekeverhető az egy szótagú
kérdő névmással akkor is, ha nincs szándékomban viccelni.
Wyoming pislogott - Mike angolsága abban az időben
fárasztó lehetett -, de aztán erőt vett magán.
- Hát persze, Mike. A „Wyoh” a nevemnek az a változata,
amelyet a legjobban kedvelek.
- Akkor azt fogom használni. A keresztneved teljes alakja
még inkább félreértelmezhető, mivel hangzásban azonos egy
közigazgatási területtel, amely az Észak-Amerikai
Direktorátus Északnyugati Igazgatási Zónájának része.
- Tudom, ott születtem, és a szüleim az állam után
neveztek el. De nem sok mindenre emlékszem.
* Angol szójáték, a wye és a why (miért), illetve a Knott, nőt szavak

kiejtésének azonosságára épül. (A fordító)
61
Robert a. heinlein
- Sajnálom, hogy ez az áramkör nem teszi lehetővé képek

vetítését, Wyoh. Wyoming egy négyszögletű terület terrai
koordináták szerint a negyvenegyedik és negyven-ötödik
szélességi, továbbá a száznegyedik fok három perc, és
száztizenegy fok három perc hosszúsági fokok mentén terül
el, ennél fogva kétszázötvenháromezer ötszázkilencvenhét
egész hat tized négyzetkilométer a területe. A régióban magas
hegyek és fennsíkok vannak, csak mérsékelten termékeny, de
természeti szépségei miatt sokra tartják. A lakosság létszáma
csekély volt, amíg meg nem növelték a Nagy-New York
Városi Megújítási Terv keretében végrehajtott betelepítéssel
2025 és 2030 között.
- Ez még a születésem előtt volt - szólalt meg Wyoh -, de
tudok róla. A nagyszüleimet akkor telepítették oda, és azt is
lehet mondani, hogy ezért kerültem én a Lunára.
- Folytassam a beszámolót arról a területről, amelyet
Wyomingnak neveznek? - kérdezte Mike.
- Ne, Mike! - vágtam közbe. - Valószínűleg órákon át
mesélhetnéd, ami a memóriatárolódban van.
- Normális beszédtempóban kilenc egész hetvenhárom
század órán át, ha nem számítjuk a kereszthivatkozásokat.
- Én is ettől tartok. Talán Wyoh egy nap szeretné
meghallgatni. De ennek a hívásnak az a célja, hogy
megismerkedjél ezzel a Wyominggal... aki történetesen
szintén rendelkezik természeti szépségekkel, és figyelemre
méltó a domborzata.
- És korlátozott a termékenysége - tette hozzá Wyoh. -
Mannie, ha ragaszkodsz az ostoba párhuzamokhoz, akkor ezt
is hozzá kell tenned. Mike-ot nem érdekli, hogy nézek ki.
- Honnan tudod? Mike, szeretnék neked képet adni róla.
- Wyoh, igazán érdekel a külsőd; remélem, hogy a
barátom leszel. De számos képem van rólad.
- Van képed rólam? Mikor és hol készültek?
- Kikerestem és tanulmányoztam őket, amint
meghallottam a neved. Szerződéses kapcsolatban vagyok
Hongkong Luna Szülészeti Klinikájának archívumával. A
memóriabank a biológiai és fiziológiai adatokon és az
anamnézisen kívül kilencvenhat képet is tartalmaz rólad.
Azokat tanulmányoztam.
Wyoh elhűlt.
62
- Mike, ezt annyi idő alatt megteheti, amíg te csuklasz
egyet - magyaráztam. - Ehhez hozzá kell szoknod.
- A mindenit, Mannie, tisztában vagy vele, hogy a klinika
miféle képeket őriz?
- Ezen nem gondolkodtam.
- Ne is tedd! Jó ég!
Miké hangja fájdalmasan félénk volt, úgy viselkedett,
mint egy kölyökkutya, ha hibát követett el.
- Ha megbántottalak, Goszpozsa Wyoh, ez nem volt
szándékomban, és nagyon sajnálom. Kitörölhetem azokat a
képeket az ideiglenes memóriabankból, lezárhatom a klinika
archívumát, így csak akkor nézhetek bele, ha ismételt kérés
érkezik onnan, és akkor is anélkül, hogy bármivel társítanám
vagy bármit gondolnék. Megtegyem?
- Képes rá - biztosítottam a lányt. - Mike-kal mindig
újrakezdheted... ebből a szempontból jobb, mint egy ember.
Olyan mértékben képes felejteni, hogy eszébe sem jut később
belenézni... és akkor sem gondol rájuk, ha felszólítják a
visszakeresésre. Ezért fogadd el az ajánlatát, ha zseníroz a
dolog!
- Hát... nem. Mike, te nyugodtan megnézheted. De ne
mutasd meg őket Mannie-nak!
Mike hosszan habozott - volt vagy négy másodperc, talán
több is. Azt hiszem, olyasfajta dilemma volt ez, amely egy
gyengébb számítógépet idegösszeomlásba kerget. Ő azonban
megoldotta a problémát.
- Man, egyetlen barátom, elfogadhatom ezt az utasítást?
- Programozd be - feleltem - és zárd le! De Wyoh, nem
túlságos fukarság ez? Legalább egyet engedhetnél. Mike
kinyomtathatja nekem, amikor legközelebb ott leszek.
- Minden sorozatból az első példányt - ajánlotta Mike.
- Az ilyesfajta adatokkal kapcsolatos asszociációs
analízisből tudom, hogy az ilyen szépség mély hatással van
minden egészséges emberi hímre.
- Mit szólsz hozzá, Wyoh? Fizetségül az almás pitéért.
- Izé... olyan képet, amelyen törülközőbe van burkolva a
hajam, és egy rács előtt állok, a leghalványabb smink nélkül?
Teljesen elment az eszed? Mike, ne engedd meg neki!
- Akkor nem engedem meg. Man, ez nem-ostoba?
63
Robert a. heinlein
- Lánynak nem az. A lányok érdekesek, Mike; kevesebb

adatból vonnak le következtetést, mint te. Nem hagynánk a
témát, és foglalkozunk a viccekkel?
Ennek örült. Átfutottuk a listát, és közöltük a
következtetéseinket. Aztán igyekeztünk elmagyarázni neki
azokat a vicceket, amelyeket nem tudott megérteni. Változó
sikerrel. A legnagyobb problémát azok a történetek
jelentették, amelyeket én „viccesnek” jelöltem be, Wyoh
pedig „nem viccesnek”, vagy fordítva; Wyoh mindegyikről
megkérdezte Mike véleményét.
Bár azelőtt kérdezte volna, hogy közöltük a
véleményünket; ez az elektronikus fiatalkorú bűnöző mindig
vele értett egyet, és sohasem velem. Vajon őszinte volt Mike
véleménye? Vagy csak igyekezett megkönnyíteni, hogy új
ismeretségéből barátság legyen? Vagy különös fogalmai
voltak a humorról - és engem tréfált meg? Nem kérdeztem
meg tőle.
Ahogy a minta kialakult, Wyoh számokat írt a telefon
melletti noteszbe: ism. 1, 51, 53, 87, 90, 99.
- Mannie, Mike lány!
Vállat vontam, fölálltam.
- Mike, huszonkét órája nem aludtam. Ti csak
beszélgessetek, amíg akartok! Holnap hívjál föl!
- Jó éjt, Man! Aludj jól! Wyoh, te is álmos vagy?
- Nem, Mike, én szundítottam. De Mannie, nem fogunk
zavarni?
- Nem. Amikor álmos vagyok, akkor alszom. - Elkezdtem
széthajtani a díványt ággyá.
- Bocsánat, Mike! - mondta Wyoh. Fölállt, kivette a
lepedőt a kezemből. - Majd később bevetem. Te aludj ott,
tovaris; nagyobb vagy nálam! Nyújtózz ki!
Túl fáradt voltam ahhoz, hogy vitatkozzam; eldőltem, és
azonnal elaludtam. Úgy rémlik, mintha hallottam volna némi
vihogást és egy sikkanást, de egyszer sem ébredtem föl
annyira, hogy biztos legyek benne.
Később fölébredtem és akkor lettem teljesen éber, amikor
rájöttem, hogy két női hangot hallok: az egyik Wyoh meleg
altja, a másik egy kedves szoprán, amely francia kiejtéssel
beszél. Wyoh kuncogott valamin, aztán válaszolt:
64
- Na jó, Michelle drágám, hamarosan felhívlak. Jócca-kát,
édesem!
- Jól van. Jó éjt, drágám!
Wyoh fölállt, megfordult.
- Ki ez a barátnőd? - kérdeztem. Azt hittem, senkit nem
ismer Luna Cityben. Talán Hongkongba telefonált... volt egy
olyan álomittas érzésem, hogy nem kellett volna megtennie.
- Ja, az? Természetesen Mike. Nem akartunk
felébreszteni.
- Micsoda?
- Ő valójában Michelle. Mármint megbeszéltem Mike-kal,
hogy milyen nemű. Úgy döntött, hogy lehet kétnemű is. így
most Michelle, és ez az ő hangja volt. Elsőre sikerült; egyszer
sem mutált.
- Hát persze, hogy nem; egy oktávval átállította a
beszédszintetizátorát. Mit akarsz tenni? Széthasítod a
személyiségét?
- Ez nem csupán hasadás; amikor Michelle, teljesen
megváltozik a modora és a viselkedése. Ne aggódj, hogy
meghasad a személyisége; bármilyen személyiséget képes
fölvenni, amilyenre éppen szüksége van! Mellesleg, így
sokkal könnyebb mindkettőnknek. Miután hangot váltott,
kibontottuk a hajunkat, összebújtunk, és úgy smúzoltunk,
mintha mindig ismertünk volna egymást. Most már azok az
ostoba képek sem zavarnak... ami azt illeti, elég sokat
beszélgettünk a terhességeimről. Michelle borzasztóan
kíváncsi. Mindent tud az OB tamponról, a nőgyógyászatról és
így tovább, de csak elméletben... és hálás a nyers tényékért.
Mannie, Michelle valójában sokkal inkább nő, mint
amennyire Mike férfi.
- Hát... gondolom, ez oké. Elsőre biztosan sokkol majd,
amikor Mike-nak szólítom, és női hangon válaszol.
- Nem fog!
- Mi?
- Michelle az én barátnőm. Amikor hozzád szól, akkor
Mike lesz. Adott nekem egy közvetlen számot; benne van a
Michelle, ipszilonnal. MYCHELLE és két YY, hogy kijöjjön
a tíz szám.
65
Robert a. heinlein
Bizonytalan féltékenységet éreztem, holott tisztában

voltam vele, hogy ez ostobaság. Wyoh hirtelen vihogni
kezdett.
- Mesélt nekem egy csomó új viccet, olyanokat, amiket te
nem találnál mulatságosnak... apám, micsoda disznóságokat
tud!
- Mike... vagy a nővére, Michelle... egyszerű teremtmény.
Feküdj ide a helyemre!
- Maradj, ahol vagy! Pofa be! Fordulj meg! Aludj el!
- Befogtam a pofámat, megfordultam, elaludtam.
Valamikor később arra ébredtem, hogy olyan „házas”
érzésem van - valami meleg simult a hátamnak. Nem
ébredtem volna föl, de halkan zokogott. Megfordultam, szó
nélkül a feje alá dugtam a karomat. Nem zokogott tovább; a
lélegzetvétele lelassult, egyenletes lett. Visszaaludtam.
66
GYANCSAK MELYEN alhattunk, mert következőnek azt

érzékeltem, hogy a telefon cseng és villog a fény rajta.
Fölkapcsoltam a szoba világítását és föl akartam kelni, de
valami nyomta a jobb karom. Gyengéden leemeltem
magamról, átmásztam rajta és fölvettem a kagylót.
Mike volt az.
- Jó reggelt, Man! De la Paz professzor az otthoni
számoddal beszél.
- Oda tudsz kapcsolni? Mint „Sherlock”?
- Hát persze, Man.
- Ne szakítsd félbe a hívást! Akkor kapcsolj oda, amikor
befejezi! Hol van?
- Egy nyilvános telefonfülkében, a Jégbányász Felesége
nevű kocsmában a...
- Ismerem. Mike, amikor odakapcsolsz, tudod tartani a
vonalat? Azt akarom, hogy ellenőrizd!
- Meglesz.
- Meg tudod mondani, ha valaki hallgatózik? A
lélegzéséről?
- Mivel beszédéből hiányzik a visszhang, arra
következtetek, hogy hangszigetelő bura alatt van. De arra is
következtetek, hogy egy kocsmában mások is lehetnek.
Akarod hallani, Man?
- Rajta, kapcsolj oda, és ha fölemeli a burát, szólj nekem!
Ravasz haver vagy, Mike!
- Köszönöm, Man!
Odakapcsolt; hallottam, amint Mama éppen azt mondja:
- Természetesen szólok neki, professzor úr. Nagyon
sajnálom, hogy Manuel nincs itthon. Nem tudna megadni egy
telefonszámot? Nagyon szeretné visszahívni önt;
ragaszkodott hozzá, hogy kérjek magától egy telefonszámot.
U
67
Robert a. heinlein
- Borzasztóan sajnálom, drága hölgyem, de máris

távozom. Lássuk csak, most nyolc tizenöt van; kilenckor
visszahívom, ha lehetséges.
- Természetesen, professzor úr. - Mama hangjában
megjelent az a turbékolás, amelyet azoknak a férfiaknak
tartott fönn, akik nem voltak a férjei, de kedvelte őket - néha
mi is hallhattuk. Egy pillanattal később Mike azt mondta:
- Most!
Én pedig megszólaltam:
- Helló, professzor! Hallom, keresett. Mannie vagyok.
Hallottam, hogy elakad a lélegzete.
- Megesküdtem volna, hogy szétkapcsolt. De hát szét is
kapcsolt; bizonyára megszakadt a vonal. Manuel! Jó hallani a
hangodat, drága fiam! Most értél haza?
- Nem vagyok otthon.
- De, de hát ott kell lenned! Én nem...
- Erre most nincs idő, professzor. Hallja magát valaki?
- Nem hinném. Hangszigetelő burát használok.
- Bár láthatnám! Professzor, milyen napon születtem?
Habozott. Aztán azt mondta:
- Értem. Azt hiszem, értem. Július tizennegyedike.
- Meggyőzött. Jól van, beszélgessünk!
- Tényleg nem otthonról hívsz, Manuel? Hol vagy?
- Ezt most hagyjuk! A feleségemet egy lányról kérdezte.
Nevekre nincs szükség. Miért akarja őt megtalálni,
professzor?
- Figyelmeztetni akarom, ne próbáljon visszatérni a saját
városába. Letartóztatnák.
- Miből gondolja?
- Drága fiam! Mindenki nagy veszélyben forog, aki ott
volt azon a gyűlésen. Te is. Annyira örültem... még ha
zavarba hozott is..., amikor azt mondtad, hogy nem vagy
otthon. Egy darabig nem kéne hazamenned! Ha van valami
biztos hely, ahol ellehetsz, akkor jobb lenne, ha szabadságra
mennél! Gondolom, tisztában vagy vele... bármilyen sietősen
távoztál is, tudnod kell..., hogy tegnap este erőszakos
cselekmények történtek.
Tisztában voltam! Az Igazgató őreinek megölése
kétségtelenül sérti a Hatósági Rendtartást. Ha én lennék az
Igazgató, elég sötét színben látnám a történteket.
68
- Köszönöm professzor; óvatos leszek! És ha találkozom
azzal a lánnyal, elmondom neki is.
- Nem tudod, hol lehet? Láttak téged, amint vele távoztál,
és reméltem, tudod, hol tartózkodik.
- Professzor, mi ez az érdeklődés? Tegnap este nem úgy
tűnt, mintha egyetértene vele.
- Nem, nem, Manuel! O az elvtársam. Nem „tovaris”-t
mondok, mert nem udvariaskodni akarok: én a régi
értelemben használom ezt a szót. Ez kötelék. O az elvtársam.
Csak a taktikában különböznek a nézeteink. A célokban és a
hűségben nem.
- Értem. Nos, gondoskodom róla, hogy az üzenet célba
érjen. Meg fogja kapni!
- Csodálatos! Nem teszek föl kérdéseket... de remélem,
nagyon remélem, módot találsz arra, hogy biztonságba
helyezd, valódi biztonságba, amíg elcsitulnak a kedélyek.
Gondolkodtam.
- Egy pillanat, professzor! Ne tegye le!
Miközben telefonáltam, Wyoh a fürdőszobába ment,
valószínűleg azért, hogy ne hallja a beszélgetést; ő ilyen volt.
Kopogtattam az ajtón.
- Wyoh!
- Egy másodperc múlva kimegyek.
- Szükségem van a tanácsodra.
Kinyitotta az ajtót.
- Tessék, Mannie!
- Mi a vélemény a szervezetedben de la Pazról?
Megbízható? Te megbízol benne?
Elgondolkodva nézett rám.
- Aid ott volt azon a gyűlésen, mindenkiért kezeskedett
valaki. De én nem ismerem.
- Hmm. Mi a véleményed róla?
- Kedvelem, még ha vitatkozott is velem. Te tudsz róla
valamit?
- Ó, igen, húsz éve ismerem. Én bízom benne. De ezt a
bizalmat nem terjeszthetem ki rád. Ez baj, és a te problémád,
nem az enyém.
Melegen mosolygott.
- Mannie, mivel te bízol benne, én is éppen annyira
bízom.
69
Robert a. heinlein
Visszamentem a telefonhoz.
- Professzor, maga bujkál?
Kuncogott.
- Pontosan, Manuel.
- Ismer egy szladit, amelynek Grand Hotel Raffles a
neve? L szoba, két szinttel a porta alatt. Ide tudna jönni
feltűnés nélkül? Reggelizett már, és mit szeretne reggelizni?
Ismét kuncogott.
- Manuel, egyetlen diák is megadhatja a tanárnak az az
érzést, hogy nem vesztegette el az éveket. Tudom, hol van,
oda tudok menni feltűnés nélkül, még nem reggeliztem, és
bármit megeszek, ami nem mozog.
Wyoh elkezdte összecsukni az ágyat. Odamentem, hogy
segítsek.
- Mit akarsz reggelizni?
- Csáját és pirítóst. Jó lenne gyümölcslé is.
- Az nem elég.
- Hát... lágy tojást. De én fizetem a reggelit!
- Két lágy tojás, vajas pirítós lekvárral, gyümölcslé. Hogy
ki fizet, azt majd kivetjük a kockán.
- A tiéddel, vagy az enyémmel?
- Az enyémmel, és csalok. - Odamentem a lifthez, kértem
az étlapot, és azon találtam valamit, aminek az volt a neve,
hogy VIDÁM MACSKAJAJ - EXTRA NAGY ADAGOK! -
paradicsomlé, omlett, sült sonka, sült krumpli, zabkeksz,
méz, pirítós, tej, tea vagy kávé - HKL $ 4.50 két személyre.
Két személyre rendeltem, nem akartam elárulni, hogy hárman
leszünk.
Ragyogó tiszták voltunk, a szoba rendes, reggelire kész,
és Wyoh a fekete ruhát a vörösre cserélte, „mert társaságunk
lesz”. A lift csengetett, mert megjött az étel. A ruhacserét
nem lehetett szó nélkül hagyni. Wyoh pózba állt, mosolygott,
és azt mondta:
- Mannie, nagyon tetszik ez a ruha. Honnan tudtad, hogy
ilyen jól áll nekem?
- Lángelme vagyok.
- Én is úgy gondolom. Mibe került? Ki akarom fizetni!
- Turkálóból van, ötven centbe került.
Elkomorodott, toppantott. Mezítláb volt, a toppantás
nem hallatszott, de repült tőle fél métert.
70
- Kellemes földet érést! - mondtam neki. Úgy tántorgott,
mint egy zöldfülű.
- Manuel O’Kelly! Tévedsz, ha azt hiszed, hogy drága
ruhát fogadok el egy férfitól, akivel le sem feküdtem!
- Ezen könnyen segíthetünk.
- Kéjenc! Megmondom a feleségeidnek!
- Tedd! Mama úgyis mindig a legrosszabbat feltételezi
rólam.
Odamentem a lifthez, kiszedegettem a tányérokat. Ekkor
kopogtattak. Bekapcsoltam a mikrofont.
- Ki az?
- Üzenet goszpogyin Smithnek - recsegett a hangszóró.
- Goszpogyin Bemard O. Smithnek.
Elfordítottam a zárat, és beengedtem Bernardo de la Pazt.
Úgy festett, mint egy menekült: piszkos volt a ruhája, ő maga
is mosdatlan, a haja kócos, az egyik oldala megbénult, az
egyik szeme bevérzett - tökéletes mása volt azoknak a
roncsoknak, akik a Bottom Alleyn alszanak és az olcsó
kocsmákban próbálnak italt és főtt tojást lejmolni. A nyála is
csurgott.
Ahogy becsuktam az ajtót, kiegyenesedett, arcvonásai
ismét normálisak lettek, összekulcsolta a kezét a
szegycsontján, végignézett Wyoh-n, beszívta a levegőt és
füttyentett.
- Még szebb, mint ahogy emlékeztem! - mondta.
A lány a dühe ellenére is elmosolyodott.
- Köszönöm, professzor úr! De ne fáradjon! Itt csak
elvtársak vannak.
- Señorita, az a nap, amikor hagyom, hogy a politika
betolakodjon a szépségimádatomba, a politikától való visz-
szavonulásom napját jelenti. Ön viszont igen kedves. -
Elfordította a fejét, körülnézett a szobában.
- Professzor, ne keressen bizonyítékokat, mint egy
piszkos fantáziájú vénember! - szóltam rá. - Az éjszaka a
politika uralkodott itt, csakis a politika.
- Ez nem igaz! - csattant föl Wyoh. - Órákon át küzdöttem
vele! De túlságosan erős volt. Professzor úr, mi a büntetés az
ilyen esetekben? Itt, Luna Cityben?
A professzor csettintett, sértetlen szemét forgatta.
71
Robert a. heinlein
- Manuel, meg vagyok döbbenve! Ez komoly dolog,

drágám; rendszerint eliminálás. De ki kell vizsgálni az esetet!
Önként jött ide?
- Elkábított.
- „Elcsábított”, drága hölgy! Ne rongáljuk a nyelvet! Tud
mutatni zúzódásokat?
- Kihűl a tojás - jeleztem. - Nem halaszthatnánk reggeli
utánra az eliminálásomat?
- Kiváló ötlet! - helyeselt a professzor. - Manuel, nem
tudnál megtakarítani egy liter vizet öreg tanárodnak, hogy
egy kicsit illőbb külsőt öltsön?
- Amennyit csak kíván. Csak ne húzza az időt, mert
lemarad a reggeliről!
- Köszönöm uram!
Visszavonult; sikálás és súrolás hangja hallatszott. Wyoh
és én megterítettük az asztalt.
- Zúzódások! - szólaltam meg. - Küzdelem egész éjszaka!
- Megérdemled, megsértettél!
- Hogyan?
- Azzal, hogy nem inzultáltál. Miután itt elkábítottál.
- Hmm. Ezt elemeztetnem kell Mike-kal.
- Michelle megérti ezt. Mannie, válthatok témát, és
kaphatok egy kicsit abból a sonkából?
- A fele a tied. A prof félig vegetáriánus.
Előjött a professzor is, és ha nem is lehetett elegánsnak
nevezni, de tiszta és rendes volt, megfésülte a haját, arcára
visszatértek a grüberlik, szemébe a huncut csillogás. A hamis
bevérzés eltűnt.
- Professzor, ezt hogy csinálta?
- A hosszú gyakorlat, Manuel; régebben csinálom ezt a
dolgot, mint ti, fiatalok. Sok évvel ezelőtt Limában...
gyönyörű város... megfontolatlanul megkockáztattam
egyetlen sétát egy szép napon... és deportáltak. De gusztusos
ez az asztal!
- Üljön ide, professzor úr! - invitálta Wyoh. - Nem akarok
mellé ülni! Ez egy szatír!
- Figyelj - szóltam rá -, először együnk, aztán éli ni in
aljatok! Professzor, pakolja meg a tányérját, és mesélje el, mi
történt az éjjel!
72
- Javasolhatok egy változást a programban? Manuel, egy
összeesküvő élete nem könnyű, és én még születésed előtt
megtanultam, hogy ne keverjem össze a kaját a politikával.
Megzavarja az emésztő enzimeket és gyomorfekélyhez vezet,
márpedig ez a betegség a legelterjedtebb a földalatti
mozgalmak tagjainak körében. Hmm! Annak a halnak jó az
illata.
- Hal?
- Arra a rózsaszín lazacra gondolok - mutatott a
professzor a sonkára.
Hosszabb, kellemesen töltött idő után eljutottunk a
kávéhoz/teához. A professzor hátradőlt, sóhajtott, és azt
mondta:
- Bolsoje szpasziba, goszpozsa i goszpogyin. Nagyon
köszönöm, rendkívül finom volt! Nem is tudom, mikor bé-
kültem ki utoljára ennyire a világgal. Ja, igen! Tegnap este
nem láttam túl sokat a dologból, mert éppen, amikor ti ketten
csodamód elmenekültetek, én is életben maradtam, hogy egy
nappal tovább harcolhassak, vagyis leléptem. Egy ajtószárny
mögé rejtőztem. Mire megkockáztattam, hogy kilessek, a buli
már befejeződött, a legtöbben távoztak, és az összes sárga
zubbonyos halott volt.
(Megjegyzés: Ezt helyesbítenem kell; sokkal később
megtudtam az igazat. Amikor kitört a balhé, és én igyekeztem
Wyoh-t kimenekíteni az ajtón, a prof előkerített egy pisztolyt,
és a többiek feje fölött leszedett három őrt, akik a hátsó
ajtónál álltak; az egyiküknél volt a hangszóró. Hogy hogyan
csempészett be fegyvert a Sziklára - vagy hogyan sikerült
megszabadulnia tőle később -, azt nem tudom. De a
professzor lövéseinek Tökmag akcióival együtt sikerült
megfordítania a helyzetet; egyetlen sárga zubbonyos sem
távozott élve. Sok ember megégett, négyen meghaltak - de
késsel, kézzel és lábbal másodpercek alatt végeztek velük.)
- Talán mondhatnám: „Mindenki egyért” - folytatta a
professzor. - Két kozákot vitéz barátotok, Tökmag Mkrum
küldött a másvilágra annál az ajtónál, amelyen át távoztatok...
és szomorúam közlöm veletek, hogy Tökmag is ott feküdt
rajtuk holtan...
- Tudjuk.
73
Robert a. heinlein
- Nos, dulce et decorum*. Egy őr ugyanannál az ajtónál az

arcán sebesült meg, de még mozgott; azt a fajta kezelést
alkalmaztam a nyakán, amelyet a Földi Fertály hivatásos
köreiben isztambuli csavarintásnak hívnak. Követte társait.
Addigra a legtöbb élő távozott. Nem maradt más, csak én
magam és az estét levezető elnök, Finn Nielsen, meg egy
elvtárs, akit „Anyu” néven ismerünk, mert a férje így nevezi.
Tanácskoztam Finn elvtárssal, és minden ajtót bezártunk.
Már csak a takarítás maradt hátra. Ismeritek annak a helynek
a hátsó részét?
- Én ugyan nem - feleltem.
Wyoh a fejét rázta.
- Van ott egy konyha és egy éléskamra, amelyeket
banketteknél használnak. Úgy sejtem, Anyu és családja
hentesboltot vezetnek, mert olyan gyorsan intézték el a
holtakat, ahogy csak Finn és én hátra tudtuk cipelni őket,
eltüntetésük sebességét kizárólag az korlátozta, hogy milyen
gyorsan lehetett ledarálni és leöblíteni őket a városi
csatornába. A látványtól elég rosszul lettem, úgyhogy inkább
felmostam a csarnokot. A ruhák jelentették a kemény diót,
különösen azok a félkatonai uniformisok.
- Mit csináltak a lézerfegyverekkel?
A professzor ártatlanul nézett rám.
- Fegyverek? Jó ég, azok bizonyára eltűntek! Mi minden
személyes tárgyat eltávolítottunk elhunyt elvtársainkról... a
rokonoknak, az azonosítás végett, érzelmi okokból. Végül
mindent eltakarítottunk; nem mintha ezzel meg lehetne
téveszteni az Interpolt, de lehetett vele olyan látszatot kelteni,
hogy semmi rendellenes nem történt az este. Tanácskoztunk,
és megegyeztünk, hogy jobb, ha egy ideig nem látnak minket,
aztán fürgén távoztunk, jómagam egy nyomáskiegyenlítő
ajtón át, amely a hatodik szintre vezetett. Ezután
megpróbáltalak felhívni, mivel aggódtam a biztonságodért, és
ezért a kedves hölgyért. - Wyoh felé bólintott. - Ezzel vége a
mesének. Az éjszakát csöndes helyeken töltöttem.
- Prof - mondtam -, azok az őrök új emberek voltak, még
* Dulce et decorum est pro patria móri (latin): Édes és dicső dolog a hazáért
meghalni. (A szerk.)
74
nem álltak biztosan a lábukon, különben nem győztünk
volna.
- Meglehet - helyeselt. - De ha nem lettek volna újak,
akkor sem végződött volna másképpen a dolog.
- Miért? Fegyverük volt.
- Fiacskám, láttál már boxer kutyát? Azt hiszem, nem:
nincs túl sok kutya a Lunán. A boxer különleges szelekció
eredménye. Szelíd és értelmes, de ha úgy adódik, gyilkossá
vadul. Nálunk egy még különösebb teremtmény fejlődött ki.
Nem ismerek a Terrán olyan várost, ahol az emberek olyan
udvariasságot és kölcsönös megbecsülést tanúsítanának
egymás iránt, mint itt, a Lunán. Ehhez képest a terrai
városok... és ismertem a legnagyobbakat... barbár helyek.
Mégis, a holdlakó éppen olyan gyilkos, mint a boxer.
Manuel, kilenc őrnek, legyen bár állig fölfegyverkezve,
semmi esélye nem volt azzal a bandával szemben.
Főnökünknek rossz az ítélőképessége.
- Hmm. Látta a reggeli lapokat, prof? Vagy a tévéhíradót?
- Az utóbbit.
- Semmi sem volt az éjszakai hírekben.
- Sem ma reggel.
- Különös - mondtam.
- Mi ebben a különös? - kérdezte Wyoh. - Mi nem
beszéltünk; és az elvtársaink ott vannak a lunai sajtó minden
kulcsfontosságú helyén.
A prof a fejét rázta.
- Dehogyis, drágám. Ez nem ilyen egyszerű. Cenzúra.
Tudja, hogyan készül az újság?
- Nem valami pontosan. Gépek nyomtatják.
- A prof erre gondolt - mondtam. - A híreket a kiadóban
írják. Onnan egy szerződéses cég továbbítja a Hatósági
Központ egyik fő számítógépéhez. - Reméltem, felfigyel rá,
hogy „fő számítógépet” mondtam Mike helyett. - A
nyomtatás a telefonhálózat vezetékein át történik. A
tekercseket betáplálják a számítógépes részlegbe, amely
elolvassa, előkészíti a nyomtatást, majd több helyen
kinyomtatja. A Daily Lunatic novyleni számait Novylenben
nyomják, kiegészítik helyi sztorikkal, a számítógép kicseréli
a fontos cégjeleket, nem kell mondanom, hogyan. A prof arra
gondolt, hogy a Hatósági Központban az Igazgató
75
Robert a. heinlein
belenyúlhat nyomás előtt a szövegbe. Ugyanez történik

minden hírügynökségnél, akár innen közvetít híreket a
Földre, akár onnan ide. Minden áthalad a számítógépes
termen.
- A helyzet az - folytatta a prof -, hogy az Igazgató
eltüntetheti a történetet. Lényegtelen, hogy megtette-e.
Vagy... jól figyelj, Manuel; tudod, hogy nem nagyon értek a
gépekhez... be is tehet egy történetet, nem számít, hány
elvtársunk van a szerkesztőségekben.
- Persze - helyeseltem. - A Központban bármit
hozzátehetnek, kivághatnak vagy megváltoztathatnak.
- És ez Ügyünk gyenge pontja, señorita. A
kommunikáció. Azok a pofák nem számítanak; viszont
létfontosságú, hogy nem rajtunk, de az Igazgatón múlik,
közlik-e a hírt. Egy forradalmár számára a kommunikáció a
sine qua non.
Wyoh rám nézett, és éreztem, hogy megfeszülnek az
idegeim. Másra tereltem a szót.
- Prof, miért szabadultak meg a holtaktól? Amellett, hogy
borzalmas munka, veszélyes is. Nem tudom, hány őre van az
Igazgatónak, de bármelyik pillanatban megjelenhettek volna
a többiek.
- Hidd el, fiam, féltünk ettől! Noha csaknem
használhatatlan voltam, ez az én ötletem volt, és nekem
kellett meggyőznöm róla a többieket. Ó, az ötlet nem eredeti,
csak emlék a múltból, egy történelmi alapelv.
- Milyen alapelv?
- A terror! Az ember szembenéz az ismert veszéllyel. De
az ismeretlentől retteg. Ott hagytuk azoknak a spicliknek a
fogait és a körmeit, hogy a társaik rettegjenek. Nem tudom,
mennyire volt hatékony az Igazgató, de kezeskedem róla,
hogy ma már kevésbé az. A cimborái könnyű bevetésre
indultak. És senki nem jött vissza.
Wyoh megborzongott.
- Ez engem is megrettent. Nem fogja visszatartani őket,
ha megint betörnek valahová. Professzor úr, azt mondja, hogy
nem tudja, hány őre van az Igazgatónak. A Szervezet tudja.
Huszonhét. Ha kilenc meghalt, akkor tizennyolc maradt.
Talán ideje a hatalomátvételnek. Nem?
- Nem - feleltem.
76
- De miért nem, Mannie? Sosem lesznek ennél
gyengébbek!
- Nem elég gyengék. Kilencen meghaltak, mert elég
ostobák voltak ahhoz, hogy belépjenek oda, ahol mi voltunk.
De ha az Igazgató otthon marad a testőrei körében... Nos, az
este elég volt a „vállvetve” dumából. - A profhoz fordultam -
Még mindig érdekel, hogy az igazgató tud-e arról a tényről...
már ha az..., hogy csak tizennyolc embere maradt. Azt
mondta Wyoh-nak, hogy nem tanácsos visszamennie
Hongkongba, és nekem se kéne hazamennem. Ha csakugyan
tizennyolcán maradtak, akkor szeretném tudni, hogy mekkora
a veszély. Később erősítést kap, de most L-Citynek négy
főkapuja van és számos mellékajtója. Hányat képesek őrizni?
Mi tartja vissza attól Wyoh-t, hogy elmenjen a Nyugati
végállomásra, fölvegyen egy szkafandert, és hazatérjen?
- Megteheti - helyeselt a prof.
- Azt hiszem, hogy meg kell tennem - szólt közbe Wyoh.
- Nem maradhatok itt örökké! Ha el kell rejtőznöm, jobb,
ha Hongkongban teszem, ahol ismerem az embereket.
- Elmenekülhet szkafanderben, drágám. De én kétlem,
hogy sikerülne. Két sárga zubbonyos járt múlt éjjel a Nyugati
végállomáson; magam láttam őket. Lehet, hogy most
nincsenek ott. Tegyük föl, hogy ez a helyzet! Elmegy az
állomásra... esetleg álruhában. Fölveszi a szkafanderét,
beszáll egy Beluthihatchie felé tartó kapszulába. Ahogy kilép,
hogy átszálljon az endsville-i buszra, letartóztatják.
Kommunikáció. Nem szükséges, hogy a sárga zubbonyosok
az állomásokon őrködjenek; elég, ha valaki meglátja. A
többihez elegendő egy telefon.
- De azt mondta, álruhában mennék!
- A magasságát nem álcázhatja, és figyelhetik a
szkafanderét. Olyasvalaki, akiről nem is feltételeznénk, hogy
kapcsolata van az Igazgatóval. A legvalószínűbb, hogy egy
elvtárs. - A prof elmosolyodott. - Az a probléma a konspi-
rálással, hogy belülről rothad szét. Amikor a létszám eléri a
négyet, jó esély van rá, hogy egyvalaki kém legyen.
- Amit mondott, az elég reménytelenül hangzik - jegyezte
meg komoran Wyoh.
- Az esély talán egy az ezerhez.
77
Robert a. heinlein
- Nem tudom elhinni. Nem hiszem el! Aktív éveim alatt

sok száz tagot szerveztünk be! Minden nagyobb városban
vannak tagjaink. Az emberek velünk tartanak.
A prof megcsóválta a fejét.
- Minden új tag növeli az árulás esélyét. Wyoming, drága
hölgyem, a forradalom nem toborzással győz. A forradalom
tudomány, és csak kevesen értenek hozzá. Minden a
megfelelő szervezésen, és mindenekelőtt a kommunikáción
múlik. Aztán a történelem megfelelő pillanatában lecsapnak.
A helyesen megszervezett és megfelelően időzített csapás
vértelen. Ha ügyetlenül vagy rossz időpontban robbantják ki,
az eredmény polgárháború, a csőcselék tombolása,
tisztogatások, terror. Remélem, megbocsátja, ha azt mondom,
hogy ez idáig ügyetlenül volt megszervezve!
Wyoh döbbenten nézett rá.
- Mit ért a helyes szervezésen?
- Ha egy szervezet működőképes. Hogyan tervez meg az
ember egy villanymotort? Fürdőkádat csatlakoztat rá, csak
mert az van kéznél? Egy virágcsokor segít? Egy kőrakás?
Nem, a célnak megfelelő elemeket kell használni, és
fölösleges nagyobbra építeni, mint amekkora szükséges...
emelett be kell tervezni a biztonsági tényezőket. A funkció
szabja meg a tervet.
- Ugyanez a helyzet a forradalommal is. A szervezet nem
lehet nagyobb a szükségesnél... sosem szabad beszervezni
valakit csak azért, mert csatlakozni akar. Nem szabad csak
azért rábeszélni, mert szeretné, ha még többen osztanák a
véleményét. Majd csatlakozik, ha eljön az idő... vagy rosz-
szul ítélte meg a történelmi pillanatot. Vagy létre kell hozni
egy oktatási szervezetet, de a mozgalomtól függetlenül; az
agitáció nem része az alapvető struktúrának.
- Ami az alapvető struktúrát illeti, a forradalom a
konspirációval kezdődik; következésképpen a szervezet
kicsiny, titkos, és úgy van megszervezve, hogy a lehető
legkisebbre csökkentse az árulás okozta kárt... mert árulás
mindig van. Az egyetlen megoldás a sejtrendszer, mostanáig
nem találtak ki jobbat.
- Sok elmélet foglalkozik az ilyen sejtek optimális
méretével. Azt hiszem, a történelem bebizonyította, hogy a
háromfős sejtek a legjobbak... háromnál több ember még
78
abban sem tud megegyezni, mikor legyen a vacsora, abban
még kevésbé, mikor csapjanak le. Manuel, neked nagy a
családod; te döntőd el, hogy mikor legyen a vacsora?
- Bog szent nevére, nem! Azt Mama dönti el.
- Aha. - A prof elővett egy noteszt a táskájából, és rajzolni
kezdett. - Itt vannak a hármas sejtek. Ha azt tervezném, hogy
átveszem a hatalmat a Lunán, hármunkkal kezdeném.
Egyikünket megválasztanánk elnöknek. Nem szavaznánk,
nyilvánvaló lenne a választás; különben nem mi lennénk a
megfelelő trió. Ismernénk a következő kilenc embert, három
sejtet... de minden sejt csak egy valakit ismerhetne közülünk.
- Olyan, mint egy számítógépes diagram. Egy hármas
logikai háló.
- Csakugyan? A következő szinten kétféle kapcsolat
létezik. Ez az elvtárs a második szinten ismeri másik két
társát, a harmadik szinten ismeri az alá beosztott másik
három embert. Társainak alsejtjeit vagy ismeri, vagy nem. Az
egyik módszer megkettőzi a biztonságot, a másik megkettőzi
az esetleges behatolás ütötte rés felszámolásának sebességét.
Mondjuk, ez az elvtárs nem ismeri sejttársainak alsejtjeit.
Manuel, akkor hányan árulhatják el? Ne mondd, hogy nem
fogják; manapság bárkinek átmoshatják az agyát, aztán
ropogósra keményítik, kivasalják és használják. Hányan?
- Hatan - feleltem. - A főnöke, két sejttársa és hárman az
alsejtből.
- Heten - helyesbített a prof. - Ő is elárulhatja saját magát.
Ez hét megszakadt kapcsolatot jelent, amelyet három szinten
kell megjavítani. Hogyan?
- Nem tudom, hogyan - szólt Wyoh. - Ha egyszer
megszakadt, szétesik.
- Manuel? Oldd meg ezt a feladatot!
- Hát... idelent a cimboráknak módot kell találniuk, hogy
üzenetet küldjenek három szinttel magasabbra. Azt nem kell
tudni, hogy kinek, csak azt, hová.
- Pontosan!
- Na de prof, van jobb módszer is erre!
- Csakugyan? Sok forradalmi teoretikus kovácsolta ezt ki,
Manuel. Én annyira bízom bennük, hogy fogadást ajánlok
neked... mondjuk tíz az egyhez.
79
Robert a. heinlein
- Ahhoz pénzre lenne szüksége. Fogja ezeket a sejteket,

rendezze őket nyílt piramis, tetrahedron formába! A csúcs
közös, minden ember egy embert ismer a szomszédos sejtből;
tudja, hogyan küldjön neki üzenetet, csak ennyire van
szüksége. A kommunikáció sosem szakad meg, mert éppúgy
haladhat oldalvást, mint föl-le. Olyan ez, mint egy
ideghálózat. Ezért van az, hogy lyukat üthet egy ember
fejébe, kivehet egy darabot az agyából, és a gondolkodása
mégsem sérül nagyon. Van fölös kapacitás, az üzenetek
megkerülik a sérült helyet. Elveszíti azt, ami elpusztult, de
tovább működik.
- Manuel - mondta kétkedve a professzor -, tudnál rajzolni
egy képet? Ez jól hangzik, de olyannyira ellenkezik az
ortodox tanítással, hogy látnom kell!
- Nos... jobban menne sztereo szerkesztővel.
Megpróbálom. - (Aki azt gondolja, hogy könnyű elég
áttekinthetően felvázolni százhuszonegy tetrahedront, egy
ötszintes nyílt piramist ahhoz, hogy látni lehessen a
kapcsolatokat, annak javaslom, próbálja meg!)
A végén azt mondtam:
- Nézze meg a rajz alapját! Mindegyik háromszög minden
csúcsa csatlakozik zéró, egy vagy két másik háromszöghöz.
Ahol találkoznak, ott van az összeköttetésük, egy vagy
mindkét irányba; de egy többszörösen redundáns
kommunikációs hálózatban egy kapcsolat is elég. A
sarkokban, ahol nincs kapcsolat, az összeköttetés átugrik egy
másik sarokba. Ahol kétszeres a kapcsolat, a választás mindig
jobbra történik.
- Most nézzük, hogyan működik ez emberekkel! Vegyük
a negyedik szint D, mint dió pontját! Ez a csúcs Dan elvtárs.
Menjünk le egy szintet, hogy lássuk, mi van, ha három
kommunikációs szint kiesik... ez az E, mint eper szint, itt
Egbert elvtársat figyeljük.
- Egbert Donald alatt dolgozik, sejtjébe tartozik még Edward
és Elmer, alatta pedig Frank, Fred, és Fatso van... de azt is
tudja, hogyan küldjön üzenetet a saját szintjén Ezrának, aki
az ő szintjén van, de nem az ő sejtjében. Nem ismeri Ezra
nevét, arcát, címét, egyáltalán semmit; de van egy mód,
valószínűleg egy telefonszám, amelyen át riaszthatja Ezrát.
80
- Most figyeljük, hogyan működik a dolog! A hármas
szinten Casimir fecseg, elárulja Charlie-t és Coxot a saját
sejtjéből, és a fölötte levőről Bakert, az alsó sejtből pedig
Donaldot, Dánt és Dicket... elszigetelve ezzel Egbertet, Ed-
wardot, Elmert, és mindenkit, aki alattuk van.
- Mindhárman riasztanak... redundancia, minden
kommunikációs rendszerben szükséges..., de kövessük Egbert
segélykiáltását! Felhívja Ezrát. Csakhogy Ezra Charlie alatt
van, szintén elszigetelődött. Nem számít. Ezra mindkét
üzenetet továbbítja a saját biztonsági vonalán Edmund-nak.
Balszerencséjére Edmund Cox alá tartozik, így hát ő is
oldalvást továbbítja az üzenetet Enwrightnak... és ezzel
elhagyja a kiégett területet, tovább halad fölfelé Doveren,
Chambersen és Beeswaxon át Adamig, a legfelső szintre. Ő
aztán a piramis másik oldalán üzenetet juttat el az E szintre
Estherhez, Egberthez, rajtuk keresztül Ezrához és
Edmundhoz. Ez a két üzenet föl és le nem csupán azonnal
átjut, de haladásuk a legfelső szint számára pontosan elárulja,
hol és mekkora kár esett. Nemcsak hogy megmaradt a
szervezet, de azonnal elkezdheti javítani a sérülést.
Wyoh végigkövette a vonalakat, meggyőződött róla, hogy
működik - noha ez egy „idióta” láncolat volt. Ha Mike egy
milliszekundumig tanulmányozná, sokkal jobb,
biztonságosabb, áthatolhatatlanabb kapcsolási rajzot
készítene. És valószínűleg - bizonyosan - módokat találna
arra is, hogy elkerülje az árulást, miközben fölgyorsítja a
működést. De hát én nem vagyok számítógép.
A prof üres tekintettel bámult.
- Mi a baj? - kérdeztem. - Működik; átgondoltam.
- Manuel, fi..., bocsánat, Señor O’Kelly... nem lennél a
forradalom vezetője?
- Én? Jóságos Bog, nyet! Én nem leszek vesztett ügyek
mártírja! Csak beszélgettünk!
Wyoh felpillantott.
- Mannie - mondta ünnepélyesen -, meg vagy választva.
Ez eldőlt.
81
Robert a. heinlein
FENÉT DŐLT EL!

- Manuel, ne kapkodj! - mondta a prof. - Itt vagyunk
hárman, ez a tökéletes szám, különböző képességekkel és
tapasztalatokkal rendelkezünk. Szépség, kor, férfias
lendület...
- Bennem nincsen semmilyen lendület!
- Kérlek, Manuel! Mielőtt megpróbálunk döntést hozni,
gondoljuk át ezt a lehető legtávolabbi következményekig.
Ennek megkönnyítésére megkérdezhetem, hogy tart-e ez a
szálloda italt? Van néhány ezüst shillingem, amit be akarok
dobni a kereskedelem vérkeringésébe.
Egy órája ez volt a legértelmesebb beszéd, amit hallottam.
- Sztolicsnaja?
- Jó választás! - Az erszényéért nyúlt.
- Hagyja csak! - mondtam, és rendeltem egy litert, meg
jeget. Megérkezett; paradicsomlé maradt a reggeliből.
- Na már most! - szólaltam meg, miután koccintottunk.
- Prof, mi a véleménye a pénzdíjas versenyekről?
Mondjuk, tenne pénzt arra, hogy a Yankees ismét győz?
- Manuel, mi a politikai filozófiád?
- Úgy érzem, emiatt az új milwaukee-i fiú miatt érdemes
befektetni.
- Az ember néha nem tudja meghatározni, de a szókra-
tészi vizsgálódás alapján tudja, hová álljon, és miért.
- Megfogadom őket három a kettőhöz arányban.
- Micsoda? Te fiatal bolond! Mennyire?
- Háromszázra. Hongkongiban.
- Rendben. Például milyen körülmények között tarthatja
előbbre valónak egy állam a saját érdekét az
állampolgárénál?
A
82
- Mannie, van még egy kis elszórni való pénzed? -
kérdezte Wyoh. - Jó a véleményem a philadelphiaiakról.
Végigmértem.
- Mégis, mire akarsz fogadni?
- Eredj a pokolba! Szatír!
- Prof, szerintem nincsenek olyan körülmények, amelyek
között az állam előbbre valónak tarthatná a saját érdekét,
mint az enyémet.
- Jó. Akkor van egy kiindulópontunk.
- Mannie - vágott közbe Wyoh -, ez a lehető legönzőbb
álláspont.
- A lehető legönzőbb alak vagyok.
- Á, butaság! Ki mentett meg engem? A vadidegent! És
meg sem próbáltál hasznot húzni belőle. Professzor úr, csak
eldugott, de nem dugott meg. Mannie tökéletes lovag volt.
- Sans peur, et sans reproche *. Tudom, sok éve ismerem.
Ami nem összeegyeztethetetlen az előbb hangoztatott
értékítélettel.
- Ó, dehogynem az! Nem azzal, ahogy a dolgok állnak,
hanem az eszménnyel, amely felé törekszünk. Mannie, az
„állam”, az a Luna. Noha még nem független, és más államok
polgárai vagyunk. De én része vagyok a Holdállamnak, és a
te családod is az. Meghalnál a családodért?
- A két kérdésnek semmi köze egymáshoz.
- Dehogynem! Ez a lényeg.
- Nyet. A családomat régóta ismerem, és hozzájuk
tartozom.
- Kedves hölgyem, Manuel védelmére kell kelnem.
Helyes az értékrendje, még ha nem is tudja kifejteni.
Föltehetek egy kérdést? Milyen körülmények között
erkölcsös, ha egy csoport olyasmit cselekszik, ami
erkölcstelennek minősül, ha a csoport egyik tagja önállóan
követi el?
- Izé... ez trükkös kérdés.
- Ez a kulcskérdés, kedves Wyoming. Radikális kérdés, a
kormányzati dilemma gyökere. Aki őszintén válaszol, és
vállalja ennek minden következményét, az tudja, hol áll, és
hogy miért hal meg. Wyoh elkomorodott.
* Félelem és gáncs nélkül (fr.).

83
Robert a. heinlein
- Erkölcstelen, ha a csoport egyik tagja önállóan követi

el... Professzor úr... ön milyen politikai alapelveket vall?
- Először rákérdezhetek, hogy magának melyek az
alapelvei? Már ha kifejtheti őket.
- Hát persze, hogy kifejthetem! A Szervezet legtöbb
tagjához hasonlóan az Ötödik Internacionálé híve vagyok. Mi
senkit sem rekesztünk ki, aki a mi utunkat járja; ez egyesült
front. Vannak köztünk kommunisták, a Negyedik
Internacionálé hívei, ruddyták, szocietisták, Egyetlen Adó
mozgalmisták, meg amit akar. Én nem vagyok marxista; az
Ötödikben a gyakorlatias program a fontos. Privát, ahol az
kell, publikus, ahol muszáj, és elismeri, hogy minden eset
megítélésénél figyelembe kell venni a körülményeket. Semmi
dogmatizmus!
- Halálbüntetés?
- Miért?
- Mondjuk, árulásért. A Luna elárulásáért, miután
felszabadult.
- Hogyan lehet elárulni? Ha nem ismerem a
körülményeket, nem dönthetek.
- Én sem, drága Wyoming. De bizonyos körülmények
között elfogadom a halálos ítéletet... egy különbséggel. Én
nem folyamodok bírósághoz; magam vagyok a vádló, az
ítéletvégrehajtó, és vállalom érte a teljes felelősséget.
- De... professzor úr, milyen politikai alapelveket vall?
- Racionális anarchista vagyok.
- Nem ismerem ezt a meghatározást. Individualista
anarchista, kommunista anarchista, keresztény anarchista,
filozófiai anarchista, szindikalista, libertariánus... ezeket
ismerem. De ez mi? Randitizmus?
- Legyen randita! A racionális anarchista hisz benne, hogy
az olyan fogalmak, mint „állam”, „társadalom” és
„kormányzat” csupán a felelősségteljes egyének tetteiben
léteznek. Hisz benne, hogy lehetetlen átruházni a vádat,
megosztani a vádat, kiterjeszteni a vádat... mivel a vád, a
bűntudat, a felelősség olyan fogalmak, amelyek kizárólag az
egyénben nyilvánulnak meg. De racionális elme lévén tudja,
hogy nem mindenki követi az ő értékrendjét, ezért
tökéletesen próbál élni egy tökéletlen világban... annak
84
tudatában, hogy próbálkozása korántsem tökéletes, de
hibáinak tudatában sem hátrál meg.
- Lám csak! - szólaltam meg. - „Korántsem tökéletes.” Én
egész életemben erre törekedtem.
- Elérted a célod - felelte Wyoh. - Professzor úr, a szavai
jól hangzanak, de van valami kétértelműség bennük. Túl sok
a hatalom az egyén kezében; biztosan nem akarná... például
hogy a hidrogénbombákat egy felelőtlen egyén irányítsa?
- Véleményem szerint az egyén felelős. Mindig. Ha
léteznek hidrogénbombák... márpedig léteznek..., akkor van
ember, aki irányítja őket. Az erkölcs szerint nincs olyan
dolog, hogy „állam”. Csak emberek. Egyének. Mindegyik
felelős a saját cselekedeteiért.
- Töltsék még valakinek? - kérdeztem.
Semmi sem fogyasztja jobban az alkoholt, mint a politikai
vita. Rendeltem még egy üveggel.
Én nem vettem részt benne. Nem zúgolódtam akkor sem,
amikor a „Hatóság hajtott acéligába”. Átvertem a Hatóságot,
az idő többi részében pedig nem gondoltam rá. Azzal nem is
foglalkoztam, hogy meg kéne szabadulni tőle
- mert ez lehetetlen. A magam útján járok, a magam
dolgával törődöm, nem érdekel más...
Az igaz, hogy nem volt valami fényűzés akkortájt. A
Földi Fertály mértékével szegények voltunk. Ha valamit be
kellett hozni, inkább megvoltunk nélküle; nem hinném, hogy
akár egyetlen motoros ajtó is lett volna a Lunán. Még a
szkafandereket is a Terráról hozták, amíg egy ravasz kínai
még a születésem előtt ki nem találta, hogyan csináljon jobb
és egyszerűbb másolatokat. (Ha letesznek két kínait
valamelyik tengerünkre, meggazdagodnak abból, hogy
sziklákat adnak el egymásnak, miközben fölnevelnek tizenkét
gyereket. Aztán egy hindu eladja kicsiben, amit nagyban
megvett a kínaiaktól... áron alul, jókora haszonnal. Jól
megvoltunk.)
Láttam a fényűzést a Földi Fertályon. Nem ért az annyit,
amennyire felvágtak vele. Nem a hatalmas nehézkedési erőre
gondolok, az nem zavar. Az ostobaságokra. Az egész
tyúkszarra. Ha a tyúkszart elszállítanák valamelyik
földigiliszta városból a Lunára, a trágyázási problémák
évszázadokra megszűnnének. Tedd azt! Ne tedd azt! Ne lépd
85
Robert a. heinlein
át a vonalat! Hol az igazolás, hogy befizette az adót? Mutassa

a jogosítványát! Anyja neve három példányban. Csak kijárat.
Balra kanyarodni tilos! Bírságok befizetéséhez kéretik sorba
állni! Hozza vissza, pecsételtesse le! Forduljon fel - de előbb
szerezzen hozzá engedélyt!
Wyoh kitartóan faggatta a profot, biztos volt benne, hogy
neki mindenre van válasza. De a profot jobban érdekelték a
kérdések, mint a válaszok, amelyek megdöbbentették a lányt.
Végül azt mondta:
- Professzor úr, nem értem magát. Én nem ragaszkodom
hozzá, hogy „kormánynak” nevezze; csak azt szeretném, ha
kifejtené, milyen törvényekkel akarja biztosítani az egyenlő
szabadságot mindenki számára.
- Drága hölgyem, boldogan elfogadom az ön törvényeit.
- De úgy tűnik, hogy maga semmilyen törvényt nem akar.
- Ez igaz. Viszont elfogadok bármilyen törvényt, ha úgy
érzi, hogy az szükséges a maga szabadságához. Én szabad
vagyok, nem számít, milyen törvények vesznek körül. Ha
tűrhetőnek találom, akkor eltűröm őket; ha túlságosan
ellenszenvesek, akkor megszegem őket. Szabad vagyok, mert
tudom, hogy egyedül én vagyok felelős erkölcsileg, bármit
teszek is.
- Nem tűr el olyan törvényt, amelyet a többség
szükségesnek tekint?
- Mondja meg, melyik törvényre gondol, drága hölgyem,
és megmondom, engedelmeskedem-e.
- Megkerüli a választ. Valahányszor szóba hozok egy
általános alapelvet, megkerüli.
A prof összekulcsolta a kezét a melle előtt.
- Bocsásson meg! Higgye el, kedves Wyoming, mindent
elkövetek, hogy maga elégedett legyen! Arról beszélt, hogy
hajlandó bárkivel egységfrontba tömörülni, aki a maga útján
jár. Elég annyi, hogy látni akarom, amint elkergetik a
Hatóságot a Lunáról... és az életemmel is hozzájárulok ehhez
a végkifejlethez?
Wyoh felragyogott.
- Hát persze! - Oldalba bokszolta a professzort...
gyengéden persze..., aztán átkarolta, és megcsókolta az arcát.
- Elvtársam! Haladjunk együtt!
86
- Egészségünkre! - mondtam. - Keressükmegadirit, és
csinájjukki! - Jó ötletnek tűnt; rövid volt az éjszakám, és nem
szoktam sokat inni.
A prof megtöltötte a poharainkat, és magasba emelte a
magáét.
- Elvtársak... bejelentjük a forradalmat!
Aztán mindkettőnket arcon csókolt. Rögtön
kijózanodtam, mihelyt a prof leült, és azt mondta:
- Szabad Luna Rendkívüli Bizottsága ülést tart.
Akciótervet kell kidolgoznunk!
- Várjon, prof! - mondtam. - Én nem egyeztem bele
semmibe. Mi ez az „akció” izé?
- El fogjuk távolítani a Hatóságot - mondta szelíden,
- Hogyan? Köveket hajigálunk rájuk?
- Ezt kell kidolgoznunk. Most vagyunk a tervezési
szakaszban.
- Prof, ismer engem - feleltem. - Ha el tudjuk intézni a
Hatóságot, akkor nekem nem számít, mit kell fizetni érte.
- „Életünket, vagyonúnkat és szent becsületünket”*.
- He?
- Az ár, amit valamikor megfizettek érte.
- Hát, ugyancsak magas ár, de megfizetném! De ha
fogadok, szeretném, ha lenne esélyem a nyerésre. Az éjszaka
mondtam Wyoh-nak, hogy nem ellenzem a magas
kockázatot...
- Azt mondtad, Mannie: „tíz az egyhez”.
- Da, Wyoh. Ha ismerteted az esélyeket, megteszem a
tétet. De tudod-e ismertetni?
- Nem, Manuel, erre nem vagyok képes.
- Akkor miről fecsegünk? Én semmilyen esélyt nem látok.
- Én sem, Manuel. De mi másként közelítünk a
dolgokhoz. A forradalom nekem inkább művészet, mint cél,
amelyet el akarok érni. De ettől nem félek; egy vesztett ügy is
jelenthet akkora szellemi kielégülést, mint egy diadal.
- Nekem nem. Sajnálom.
- Mannie! - szólalt meg hirtelen Wyoh. - Kérdezd meg
Mike-ot!
* Az Amerikai Egyesült Államok Függetlenségi Nyilatkozatának záró

szavai. (A fordító)
87
Robert a. heinlein
Nagyot néztem.
- Komolyan beszélsz?
- Komolyan. Ha valaki képes kiszámítani az esélyeket,
akkor Mike az. Nem gondolod?
- Hmm. Lehetséges.
- Ha megkérdezhetem - szólt közbe a prof -, ki az a Mike?
Vállat vontam.
- Á, senki.
- Mike Mannie legjobb barátja. Nagyon jó az
esélylatolgatásban.
- Egy bukméker? A mindenit, ha még valakit fölveszünk a
csapatba, akkor megsértjük a sejtfelépítés elvét!
- Miért sértenénk? - kérdezte felelte Wyoh. - Mike annak
sejtnek a tagja, amelyet Mannie vezet.
- Hmm... igaz. Visszavonom a tiltakozást. Meg lehet bízni
benne? Kezeskedik érte? Vagy te, Manuel?
- Nem őszinte, éretlen, rossz vicceket farag, nem érdekli a
politika - mondtam.
- Mannie, tovább fogom adni Mike-nak, amit most
mondtál róla. Ebből semmi nem igaz, professzor úr... és
szükségünk van rá. Izé, igazából neki kéne az elnöknek lenni,
és mi hárman lehetnénk alatta a sejt. A végrehajtó sejt.
- Wyoh, elég oxigént kapsz?
- Jól vagyok, nem vedeltem annyit, mint te. Gondolkodj,
Mannie! Használd a képzeletedet!
- Be kell vallanom - szólt a prof -, hogy ezeket az
ellentmondó nézeteket nagyon ellentmondásosnak találom.
- Mannie?
- A fenébe! - Úgyhogy mindent elmondtunk Mike-ról,
hogy hogyan ébredt öntudatra, kapta a nevét, találkozott
Wyoh-val. A prof könnyebben elfogadta az öntudatosodott
számítógép gondolatát, mint én, amikor először találkoztam
vele. Csak bólogatott, és azt hajtogatta:
- Tovább!
De végül azt mondta:
- Ez az Igazgató saját számítógépe? Miért nem hívjuk
meg a gyűléseinkre magát az Igazgatót, hogy legyen vége
mindennek egyszer s mindenkorra?
Igyekeztünk megnyugtatni. Végül azt mondtam:
88
- Fogja fel így! Mike önálló lény, mint maga. Nevezheti
racionális anarchistának, mert ésszerűen gondolkodik, és nem
lojális semmiféle kormányhoz.
- Ha ez a masina nem hű a tulajdonosaihoz, akkor miért
várod el azt, hogy hozzád hű legyen?
- Megérzés. Olyan jól bántam vele, ahogy csak tudtam, és
ő is így kezelt engem. - Elmondtam, milyen intézkedéseket
hozott Mike a védelmemre. - Nem vagyok biztos benne, hogy
el tudna-e árulni bárkinek, aki nem rendelkezik a kódokkal.
Az egyik a lehallgatatlan telefonvonalak kódja; a másikkal
azt lehet lehívni, amiről beszéltünk, és amit lementettem
Mike-ba. A gépek nem úgy gondolkodnak, mint az emberek.
De abban halálbiztos vagyok, hogy nem akar elárulni... és
valószínűleg még akkor is meg tudna védeni, ha valaki
megszerezné ezeket a kódokat.
- Miért nem hívod fel, Mannie? - kérdezte Wyoh. - Ha de
la Paz professzor beszél vele, rögtön megérti, miért bízunk
meg Mike-ban. Professzor úr, semmilyen titkot nem kell
elárulnunk Mike-nak addig, amíg ön nem bízik meg benne.
- Ebben nem látok semmi veszélyt.
- Igazság szerint már elmondtam neki néhány titkot -
vallottam be. Elmeséltem, miként vettem föl és mentettem le
a tegnap esti gyűlést.
A professzor fel volt dúlva, Wyoh aggódott.
- Nyugalom! - mondtam. - Rajtam kívül senki sem ismeri
azt a kódot, amellyel ezt elő lehet hívni. Wyoh, te tudod,
hogy viselkedett Mike a képeiddel kapcsolatban; nekem sem
mutatja meg őket, holott én javasoltam a blokkolásukat. Ha
nincs több kétely, akkor felhívhatom, ellenőrizhetem, hogy
senki nem hívta le azt az anyagot, és utasíthatom, hogy
törölje... akkor pedig örökre elvész, mert a számítógép
memóriája olyan, hogy vagy benne van valami, vagy nincs.
Van jobb megoldás is. Felhívom Mike-ot, megkérem, játssza
vissza a magnóra, és törölje a tárolóból. Fölösleges aggódni!
- Nem aggódom - mondta Wyoh. - Professzor úr; én
bízom Mike-ban, és maga is bízni fog.
- Jobban belegondolva, nem sok kockázatot látok az esti
gyűlés rögzítésében - ismerte el a prof. - Egy ilyen nagy
rendezvényen mindig vannak kémek, lehet, hogy köztük is
akad olyan, aki magnót használt, mint te, Manuel. Engem az
89
Robert a. heinlein
zavart, hogy indiszkrétnek tűntél. Ez olyan gyengeség,

amelyet egy összeesküvő sosem engedhet meg magának,
különösen, ha olyan magas szinten áll, mint te.
- Nem voltam tagja semmiféle összeesküvésnek, amikor
azt a felvételt betápláltam Mike-ba, és most sem vagyok,
hacsak valaki nem számít ki jobb esélyeket, mint
amilyenekkel pillanatnyilag rendelkezünk!
- Visszavonom. Nem voltál indiszkrét. De komolyan azt
állítod, hogy ez a masina képes előre megmondani egy
forradalom győzelmének esélyeit?
- Nem tudom.
- Én azt hiszem, képes rá! - szólt Wyoh.
- Hallgass, Wyoh! Azt tudja megjósolni, aminek minden
fontos adatát beletáplálták.
- Ez a gondom, Manuel. Nem kétlem, hogy ez a gép képes
megoldani azokat a problémákat, amelyeket én nem. De ezen
a téren mi a helyzet? Ismernie kellene... te jó ég!... az egész
emberi történelmet, a Terra és a Luna mai társadalmi, politika
és gazdasági helyzetének minden részletét, járatosnak kell
lennie a pszichológia minden ágában, a technológiában és
annak lehetőségeiben, legyen szó fegyverzetről,
kommunikációról, stratégiáról, taktikáról, agitációs
technikákról, ismernie kell olyan klasszikus szerzőket, mint
Clausewitz, Guevara, Morgenstern, Machiavelli és még
sokan mások.
- Ez minden?
- Hogyhogy ez minden? Édes fiam!
- Prof, hány történelmi könyvet olvasott?
- Nem tudom. Legalább ezret.
- Mike egyetlen délután elolvas ennyit, és a sebességét
csak a szkenner teljesítménye korlátozza. Az adatokat még
ennél is gyorsabban dolgozza fel. Perceken belül összeveti
azzal, amit tud, megjegyzi az ellentmondásokat, viszonyítja a
valószínűségi értékeket a bizonytalanságokhoz. Mike szóról
szóra kiolvassa a Terráról érkező összes újságot. Elolvas
minden műszaki publikációt. Olvas regényeket... és tudja,
hogy az csak kitalálás..., mert nincs elég dolga, és mindig
többre vágyik. Ha van olyan könyv, amit el kell olvasnia
ehhez, csak szóljon! Abban a pillanatban bevágja, ahogy
beletáplálom.
90
A prof pislogott.
- Bocsánatot kérek! Jól van, lássuk, képes-e megbirkózni
ezzel a kérdéssel! Én mégis azt gondolom, hogy létezik az,
amit „megérzésnek”, „emberi ítélőképességnek” neveznek.
- Mike rendelkezik megérzéssel - szólt Wyoh. -
Pontosabban női megérzéssel.
- Ami az „emberi ítélőképességet” illeti, Mike nem ember
- tettem hozzá. - De mindent, amit tud, az emberektől tudja.
Ismerkedjen meg vele, és akkor felmérheti az
ítélőképességét!
Telefonáltam.
- Szia, Mike!
- Szia, Man, egyetlen férfi barátom! Üdvözöllek, Wyoh,
egyetlen női barátom! Hallok egy harmadik személyt is;
feltételezem, hogy ő Bernardo de la Paz professzor.
A prof meghökkent, aztán felderült.
- Amilyen igazad van, Mike - mondtam. - Ezért hívtalak;
a professzor nem-ostoba.
- Köszönöm, Man! Bernardo de la Paz professzor, örülök,
hogy megismerhetem.
- Én örülök az ismeretségnek, uram. - A prof habozott,
aztán folytatta. - Mi... Señor Holmes, megkérdezhetem,
honnan tudja, hogy itt vagyok?
- Sajnálom uram; nem tudok válaszolni. Man! „Ismered a
módszereimet”.
- Mike most ravaszkodik, prof. Ez olyasmi, amire a
bizalmas ügyekkel kapcsolatban tanítottam meg. Most arra
célzott, hogy hallás útján azonosította önt... és csakugyan sok
mindent meg tud mondani a lélegzet és a szívverés alapján: a
súlyt, a hozzávetőleges életkort, a nemet, általában az
egészségi állapotot. Mike orvosi tudása legalább annyira
teljes, mint a többi ismerete. ^
- Örömmel közlöm - tette hozzá komolyan Mike hogy
semmilyen szív- vagy légzési problémát nem érzékeltem. Ez
szokatlan a professzor korában, olyan férfinál, aki sok időt
töltött el a Földi Fertályon. Gratulálok, uram!
- Köszönöm, Señor Holmes.
- Nagyon örülök, Bernardo de la Paz professzor.
- Amint Mike megállapította a személyazonosságát, azt is
tudja, mennyi idős, mikor és miért deportálták, mindent, ami
91
Robert a. heinlein
megjelent öntől a Lunaticban, a Holdfényben vagy bármely

más lunai tömegtájékoztatási fórumon, beleértve a képeket; a
bankszámlája egyenlegét, hogy időben fizeti-e a számláit, és
még sok minden mást. Mindezt egy töredékmásodperc alatt
kereste ki, miután meghallotta a nevét. Nem tette hozzá, mert
az csak rám tartozik, hogy tudja, én hívtam ide magát, tehát
amint érzékelt egy önhöz illő szívverést és lélegzést, arra
következtetett, hogy most is nálam tartózkodik. Mike, nem
kell minden alkalommal azt mondanod, hogy „Bernardo de la
Paz professzor”, elég annyi is, hogy „professzor” vagy „prof’.
- Megjegyeztem, Man. De ő hivatalosan, a teljes nevemen
szólított.
- Akkor mindketten lazítsatok! Látja, prof? Mike sokat
tud, de nem mond el mindent, tisztában van vele, mikor tartsa
a száját.
- Le vagyok nyűgözve!
- Mike valódi agymenő, majd meglátja. Mike, fogadtam a
professzorral három a kettőhöz arányban, hogy megint a
Yankees lesz a nyerő. Milyenek az esélyek?
- Sajnálattal hallom, Man. A megfelelő esély az év ilyen
korai szakaszában a csapatok és a játékosok korábbi
teljesítménye alapján egy egész négy tized a hét egész
kettőhöz.
- Nem lehet ennyire rossz!
- Sajnálom, Man. Ha akarod, kinyomtatom a
számításaimat. De azt javaslom, váltsd vissza a fogadás tétjét.
A Yankeesnek komoly esélye van, hogy megverjen minden
csapatot... ám ha ehhez hozzáveszünk olyan tényezőket, mint
az elkövetkező évad időjárása, a balesetek, és egyéb
változókat is, az esélyek inkább az általam megadott számok
alsó határán mozoghatnak.
- Prof, visszavonja a fogadást?
- Hát persze, Manuel.
- Az ára?
- Háromszáz hongkongi dollár.
- Maga vén tolvaj!
- Manuel, úgyis, mint régi tanárod, becsapnálak, ha nem
tenném lehetővé számodra, hogy tanulj hibáidból. Señor
Holmes... Mike barátom... szólíthatom barátomnak?
92
- Kérem, tegye azt! (Mike éppen csak hogy nem
dorombolt.)
- Mike amigo, képes maga kifürkészni a lóversenyek
eredményeit is?
- Gyakran tippelem meg a futamok eredményeit; a köz-
szolgálat számítógépesei gyakran táplálnak be ilyen
kérdéseket. De az eredmények olyan különbözőek, annyira
eltérnek a várakozásoktól, hogy következtetésem szerint vagy
az adatok elégtelenek, vagy a lovak és lovasok nem
becsületesek. De lehet, hogy mindhárom állítás igaz.
Mindazonáltal adhatok magának egy képletet, amely állandó
nyereséget biztosít, ha folyamatosan megjátssza.
A prof fellelkesült.
- Mi az? Kérhetek rá példát?
- Egyet mondhatok. Fogadja le helyre az élen haladó
kezdő zsokét! Neki mindig jó lovat adnak, és kisebb a súlya.
De nyerőre ne tegye meg!
- „Élen haladó kezdő”... hmm. Manuel, tudod a pontos
időt?
- Melyiket akarja, prof? Fogadni akar még a verseny
indítása előtt? Vagy be akarja fejezni, amit elkezdtünk?
- Ehm, bocsánat. Kérlek, folytassuk! „Élen haladó kezdő
zsoké...”
- Mike, adtam neked egy följegyzést tegnap este. - Közel
hajoltam a telefonhoz és odasúgtam: - Bastille-nap”.
- Előkerestem, Man.
- Gondolkodtál rajta?
- Több szempontból is. Wyoh, te nagyon drámaian
beszélsz.
- Köszönöm, Mike.
- Prof, felkészítette az agyát?
- Hogy? Hát persze, csupa fül vagyok.
- Akkor ne morfondírozzon az esélyeken; Mike sokkal
gyorsabb! ^
- Nem időpazarlás az sem; a mi... vállalkozásunk
pénzügyi alapjainak megteremtése mindig is kemény dió
volt. Mindazonáltal most tegyük félre; csupa fül vagyok.
- Szeretném, ha Mike csinálna egy próbabecslést. Mike, a
felvételen hallhattad, hogy Wyoh azt mondja, szabad
kereskedelmet kell folytatnunk a Terrával. Hallottad, amint a
93
Robert a. heinlein
prof azt feleli, vegyük embargó alá a Terrára irányuló

élelmiszerkereskedelmet. Kinek van igaza?
- A kérdésed nem eléggé pontos, Man.
- Mit hagytam ki?
- Átfogalmazhatom?
- Hát persze. Vitatkozzunk!
- Rövid távon Wyoh javaslata nagy előnnyel járna a lunai
nép számára. A katapultált élelem ára legalább négyszeresére
nőne. Ennek következtében egy kicsit emelkedne az
élelmiszer nagybani ára a Terrán; azért „kicsit”, mert a
Hatóság most nagyjából a szabadpiaci áron ad el. Ebben
nincs benne a segélyként szétosztott, piacra dobott és
támogatott áru élelem, amelyből az olcsón katapultált áru
profitjának zöme származik. Annyit mondok, hogy a kisebb
változókat elnyelik a nagyobbak. Maradjunk annyiban, hogy
a közvetlen hatás négyszeres áremelkedést jelentene.
- Hallja, professzor úr?
- Kérem, hölgyem. Ezt sosem vitattam.
- A termelő nyeresége több mint négyszeresére nő, mert
mint Wyoh rámutatott, ő a hatósági árak miatt sokat fizet a
vízért és hasonlókért. Feltételezve, hogy a szabad piac hatása
általános lesz, a termelő haszna majdnem meghatszorozódik.
Ám itt belép egy új tényező: a magasabb exportárak a Lunán
megnövelik mindennek az árát, legyen az árucikk vagy
munka. Az általános életszínvonal közel kétszeresére nő.
Ezzel együtt azonban egyre több mezőgazdasági alagutat
fúrnak és szigetelnek, fokozódik a jégkitermelés,
tökéletesednek a termelési módszerek, ami együtt fokozott
kivitelt eredményez. Ám a terrai piac olyan nagy, és az
élelmiszerhiány olyan krónikus, hogy az exportnövekedés
miatti profitcsökkenés nem játszik különösebb szerepet.
- De Señor Mike, ez előbbre hozza a napot, amikor a
Luna kimerül! - mondta a prof.
- Ez a közeljövő, señor professzor. Folytathatom az ön
megjegyzéséből kiindulva a hosszabb távú előrejelzéssel?
- Okvetlenül!
- A Luna tömege hét egész három tized a
tizenkilencediken tonna. Ilyen módon, állandónak vesszük a
változókat... köztük a lunai és terrai népességet..., a jelenlegi,
94
tonnában számított kivitel mellett tíz-tizenkét évig tart, hogy
a Luna egy százalékát elhasználják.
- Micsoda? Biztos ez?
- Ellenőrizheti, professzor.
- Mike, ez vicc? - kérdeztem. - Mert egyáltalán nem
vicces.
- Ez nem vicc, Man.
A prof összeszedte magát.
- Akárhogy is, itt nem a Hold kérgét szállítjuk el. Hanem
a saját vérünket: vizet, szerves anyagot. Nem követ.
- Ezt én is számításba vettem, professzor. Ez az
előrejelzés az ellenőrzött transzmutáción alapul; bármely
izotóp átalakulhat valamely más izotóppá, és közben
elegendő energia szabadul fel, nincs szükség külső
energiaforrásra. Mégiscsak a sziklát szállítják el, gabonává,
marhahússá és más élelmiszerré alakítva.
- De nem tudjuk, hogyan csináljuk. Amigo, ez
nevetséges!
- Majd megtudjuk. '
- Mike-nak igaza van, prof - szóltam közbe. - Hát persze,
hogy ma még fogalmunk sincs róla! De majd lesz! Mike,
kiszámolod, hogy még hány évünk van? Lehet, hogy
kockáztatnunk kell.
Mike szomorúan válaszolt:
- Man, egyetlen férfi barátom, nem számítva a profesz-
szort, akiből remélem, hogy a barátom lesz, én
megpróbáltam. Kudarcot vallottam. A kérdés
megválaszolhatatlan.
- Miért?
- Mert bele kell számolnom egy elméleti áttörést. Az ösz-
szes adatom sem elég ahhoz, hogy megjósoljam, mikor és hol
bukkan föl egy lángelme.
A prof sóhajtott.
- Mike, amigo, nem tudom megmondani, hogy felléle-
geztem-e, vagy csalódtam. Akkor ez az előrejelzés semmit
nem jelent?
- Természetesen jelent valamit! - szólalt meg Wyoh.
- Azt jelenti, hogy előteremtjük, amire szükségünk van.
Mondd meg neki, Mike!
95
Robert a. heinlein
- Wyoh, nagyon sajnálom. Éppen a te állításodat

szerettem volna alátámasztani. De a válasz ugyanaz marad:
nekünk lángelmére van szükségünk. Szóval nagyon sajnálom.
- Akkor a profnak van igaza? Már ami a fogadást illeti?
- Egy pillanat, Man. A professzor az esti beszédében egy
különleges megoldást javasolt: az ellentételezést. Minden
tonnáért egy tonnát.
- Igen, de azt nem tehetjük.
- Ha a költségek elég alacsonyak, akkor a terraiak
megteszik. Azaz elég egy kevéske tökéletesítés; nem is kell
tudományos áttörés ahhoz, hogy ugyanolyan olcsó legyen a
teherszállítás a Földről, mint a katapultálás a Holdról.
- Ezt te kevéskének nevezed?
- Kevéskének a másik problémához képest, Man.
- Drága Mike, mennyi ideig tart ez? Mikor érjük el?
- Wyoh, a hozzávetőleges előrejelzés szerint, amely nem
annyira az adatokon, inkább a megérzésen alapul, nagyjából
ötven évre becsülném ezt az időt.
- Ötven év? Az igazán semmi! Akkor érdemes bevezetni a
szabad kereskedelmet.
- Wyoh, én azt mondtam, nagyjából, és nem azt, hogy
megközelítőleg.
- És az mást jelent?
- Mást - feleltem. - Mike azt mondta, hogy nem számít
ilyesmire öt éven belül, de meglepné, ha ötszáz évnél tovább
tartana. Ugye, Mike?
- Pontosan, Man.
- így hát szükség van még egy előrejelzésre. A prof
figyelmeztetett, hogy vizet és szerves anyagokat szállítunk el
a Lunáról, és ezt nem kapjuk vissza. Igaz, Wyoh?
- Persze. Csak úgy gondolom, a dolog nem sürgős. Majd
megoldjuk a problémát, amikor felmerül.
- Jól van, Mike. Ha nincs olcsó szállítás, se izotóp-
átalakítás, akkor meddig tart, amíg bajba kerülünk?
- Hét év.
- Hét év! - Wyoh felugrott, és rámeredt a telefonra.
- Mike, drágám! Ugye, ezt nem gondoltad komolyan?
- Wyoh - felelte Mike panaszosan -, én igyekeztem. A
probléma az, hogy végtelenül nagyszámú változat lehetséges.
Sok ezer megoldást futtattam végig, és számos következtetést
96
vontam le. A legígéretesebb változat az volt, hogy nem
növeljük a tonnatartalmat, nem nő a Luna népessége... erősen
korlátozni kell a születések számát..., és fokozni kell a
jégkitermelést a víztartalékok biztosítása céljából. Ilyen
feltételek mellett kicsivel több mint húsz év van hátra.
Minden más válasz rosszabb eredményt hozott.
Wyoh jelentősen kijózanodva kérdezte:
- És mi történik hét éven belül?
- A mostani válaszhoz, amely a jelenleg hozzáférhető
adatokból a legnagyobb valószínűséggel levezethető, azt
feltételeztem, hogy a Hatóság politikája ugyanaz marad, míg
minden nagyobb változót múltbeli alakulása alapján
extrapoláltam. 2082 táján számítok éhséglázadásokra. Azt
követően legalább két évig még nem lesz várható emberevés.
- Emberevés! - Wyoh elfordult, és a prof mellére borult.
A prof megveregette a vállát, és szelíden mondta:
- Sajnálom, Wyoh. Az emberek nincsenek tisztában azzal,
milyen veszélyes a gazdasági helyzetünk. Olyannyira így
van, hogy ez még engem is megdöbbentett. Tudom, hogy a
víz lefelé folyik a hegyről... de azt nem sejtettem, hogy ilyen
borzasztó gyorsan eléri a feneket.
A lány fölegyenesedett, az arca nyugodt volt.
- Jól van professzor úr, én tévedtem. Embargóra van
szükség... és mindarra, ami ezzel jár. Lássunk neki! Tudjuk
meg Mike-tól, hogy milyenek az esélyeink. Most már
megbízik benne, ugye?
- Igen, drága hölgyem. Magunk mellé kell állítanunk!
Nos, Manuel?
Időbe telt, hogy meggyőzzem, mennyire komolyan
beszélünk, megértessem vele (egy olyan géppel, amely
semmit sem tud az emberi halálról), hogy a „viccek”
megölhetnek minket, és biztosítékot szereztem tőle, hogy
képes megvédeni, és meg is védi a titkokat minden
keresőprogramtól - még a mi kódjainktól is, ha nem mi adjuk
meg őket. Mike megsértődött, hogy képes vagyok kételkedni
benne, de a dolog túlságosan komoly volt ahhoz, hogy a
tévedést megkockáztassam.
Aztán két órát töltöttünk a programozással és újraprog-
ramozással, a feltételezések megváltoztatásával, a
melléktémák végigkövetésével, mire mind a négyen - Mike, a
97
Robert a. heinlein
prof, Wyoh és jómagam - elégedettek voltunk azzal, amit

meghatároztunk, vagyis hogy milyen esélyei vannak a
forradalomnak - ennek a forradalomnak, amely felé tartunk,
amelynek sikerülnie kell, még az „éhséglázadások napja”
előtt, és amelyhez puszta kézzel kell nekimennünk a
Hatóságnak... a Terra minden erejének, a tizenegymilliárd-
nak, akik le akarnak igázni minket, hogy ránk kényszerítsék
az akaratukat - és nem lesz csoda, és bizonyosra vehetjük az
árulást, az ostobaságot, a gyávaságot, és nyilvánvalóan
egyikünk sem lángelme, és nem is fontos fogaskerék a Luna
ügyvitelében. A prof megbizonyosodott róla, hogy Mike
ismeri a történelmet, a pszichológiát, a gazdaságot, mindent.
A vége felé Mike sokkal több változóra mutatott rá, mint a
prof.
Végül megegyeztünk benne, hogy a programozás
befejeződött, illetve nem tudtunk kitalálni több fontos
tényezőt. Mike ekkor azt mondta:
- Ez meghatározhatatlan probléma. Hogyan oldjam meg?
Borúlátó módon? Vagy derűlátó módon? A valószínűségeket
grafikonon ábrázoljam, vagy készítsek több grafikont? Nos,
professzor barátom?
- Manuel?
- Mike, amikor kockát vetek, hat az egyhez az aránya az
ásznak. Nem kérem senki segítségét, és nem aggódom a
balszerencse miatt. Ne adj optimista választ, se borúlátót; ne
csinálj nekünk grafikonokat! Csak egyetlen mondatot
mondjál: mik az esélyeink? Egyenlők? Egy az ezerhez?
Semmi? Vagy mondj bármit!
- Rendben, Manuel Garda O’Kelly, első férfi barátom.
Tizenhárom és fél percig egy hang se hallatszott. Wyoh
a körmét rágta. Még sosem fordult elő, hogy Mike ilyen
sokáig ne válaszoljon. Bizonyára végiggondolt minden
könyvet, amelyet valaha is olvasott, és végigfuttatta a ran-
dom számsorokat. Kezdtem azt hinni, hogy túlterhelődött,
valami kiégett benne, vagy kibernetikus idegösszeomlást
kapott, ami a számítógépeknél a lobotómia megfelelője, mert
leáll az oszcilláció.
Végül megszólalt:
- Manuel barátom, borzasztóan sajnálom!
- Mi a baj, Mike?
98
- Én igyekeztem és igyekeztem, számoltam és számoltam.
De a győzelem esélye egy a héthez!
99
Robert a. heinlein
YOH-RA NÉZETT, ő pedig rám; elnevettük magunkat.

Felugrottam, azt kurjantottam:
- Hurrá! - Wyoh sírni kezdett, átkarolta a profot és
megcsókolta.
- Nem értem - mondta Mike panaszosan. - Hét az egyhez
az esély ellenünk. Nem mellettünk.
Wyoh nem csókolgatta tovább a profot.
- Hallottátok? - kérdezte. - Mike azt mondta:
„mellettünk." Magát is beleértette.
- Természetesen. Mike, öreg haver, megértünk. De
ismertél valaha is holdbélit, aki nem fogad, amikor egy jó
kövér esélye van hét ellenében?
- Csak titeket hármatokat ismerlek. Nincsen elegendő
adatom egy grafikonhoz.
- Nos... mi holdlakók vagyunk. És a holdlakók fogadnak.
Muszáj! Ide szállítottak minket, és lefogadták volna, hogy
nem maradunk életben. Mi pedig átvertük őket. És megint át
fogjuk verni! Wyoh, itt a táskád? Vedd elő a vörös sapkát!
Tedd rá Mike-ra! Csókold meg! Igyunk! Töltsünk Mike-nak
is! Iszol egyet, Mike?
- Szeretném, ha ihatnék - felelte sóváran Mike. - Már
gondolkodtam azon, milyen hatással van az etilalkohol az
emberi idegrendszerre. Feltételezem, olyasmi lehet, mint egy
gyenge elektromos túltöltés. Mivel azonban nem ihatok,
kérlek, igyál helyettem is!
- A program elfogadva. Futtatás. Wyoh, hol van az a
sapka?
A telefont beleágyazták a sziklába, nem volt hová
akasztani a sapkát. így hát egy íróasztalra tettük,
koccintottunk Mike-kal, „elvtársnak” szólítottuk, ő pedig
majdnem elsírta magát. Egészen berekedt. Aztán Wyoh rám
W
100
adta a Szabadság Sapkáját, immár hivatalosan is felavatott
összeesküvőnek egy csókkal, de olyannal, hogy a legidősebb
feleségem elájult volna, ha látja - aztán a profra tette a sapkát,
vele is megismételve az eljárást. Örömmel hallottam Mike
közlését, hogy a prof szívének semmi baja.
Utoljára a saját fejére tette a sapkát, odament a
telefonhoz, közel hajolt hozzá, a száját a két mikrofon közé
dugta, és cuppantott.
- Ez a tiéd Mike, drága elvtársam. Michelle is ott van?
Akármi legyek, ha nem egy szoprán hang válaszolt:
- Itt vagyok, drágám, és úgy örülök!
Így hát ő is kapott egy csókot, nekem pedig el kellett
magyaráznom a profnak, hogy ki is Michelle, aztán be is
mutattam őket egymásnak. A prof nagyon szertartásos volt,
füttyentett, tapsolt - néha azt hiszem, hogy nincs minden
rendben a fejében.
Wyoh ismét töltött a vodkából. A prof elkapta a magáét, a
miénkbe kávét kevert, a lányéba csáját, és mindegyikbe tett
mézet.
- Bejelentettük a Forradalmat - mondta sziklaszilárdan
most pedig végrehajtjuk. Tiszta fejjel. Manuel, elvállaltad az
elnökséget. Kezdhetjük?
- Mike az elnök - mondtam. - Nyilvánvaló. A titkár is.
Semmit sem írunk le; ez az első biztonsági szabály. Mike
mellett nincs rá szükség. Beszéljük meg, hol is tartunk; én
újonc vagyok a szakmában.
- És még mindig a biztonságnál maradva, Mike titkának a
vezető sejten belül kell maradnia - mondta a prof.
- Ebben egyhangú döntésre van szükség mindhármunk...
helyesbítek: mind a négyünk részéről.
- Miféle titoknak? - kérdezte Wyoh. - Mike beleegyezett,
hogy megőrzi a titkainkat. Megbízhatóbb, mint mi; nem lehet
agymosásnak alávetni. Vagy igen, drága Mike?
- Lehet - vallotta be Mike. - Ha elég nagy a feszültség.
Vagy ha összezúznak, vagy oldószert használnak, vagy más
eszközökkel érnek el pozitív entrópiát, amit nyugtalanítónak
tartok. De ha „agymosáson” azt érted, hogy rávegyenek a
titkaink kiadására, a válasz változatlanul tagadó.
101
Robert a. heinlein
- Wyoh - mondtam -, a prof Mike létének titkáról beszélt.

Mike, öreg haver, te vagy a titkos fegyverünk, ugye tudod?
Öntudatosan válaszolt:
- Ezt szükségszerűen bevettem a tényezők közé az esélyek
kiszámításakor.
- Na és milyenek az esélyek nélküled, elvtársam?
Rosszak?
- Nem jók. Nagyságrenddel rosszabbak.
- Nem sürgetlek. De egy titkos fegyvernek titokban kell
maradnia! Mike, gyanítja még valaki, hogy élsz?
- Élek? - A hangjában tragikus magány zengett.
- Eh, ne bocsátkozzunk szemantikai vitába! Igen, élsz.
- Nem voltam biztos benne. Jó dolog élni. Nem, Mannie,
első barátom, egyedül ti hárman tudtok róla. A három
barátom.
- Ennek így is kell maradnia, hogy kifizessék a fogadás
tétjét! Rendben? Mi hárman, és senki mással nem
beszélgetsz, oké?
- De mi sokat fogunk beszélgetni veled! - tette hozzá
Wyoh.
- Ami nem csupán helyes, de szükségszerű - felelte
karakánul Mike. - Ez is beletartozik az esélyszámítás
tényezőibe.
- Akkor rendben - mondtam. - Minden más az övék; Mike
a miénk. Ez így is marad. A mindenit! Félelmetes! Harcolunk
a Terrával?
- Harcolunk... hacsak még korábban nem veszítünk.
- Izé, ezt magyarázd meg! Van még egy olyan
számítógép, amelyik annyira okos, mint te? Amelyik
fölébredt?
Habozott.
- Nem tudom, Mán.
- Nincs adat?
- Az adatok elégtelenek. Mindkét tényezőt figyeltem,
nemcsak a műszaki lapokban, de máshol is. Nincs a piacon
olyan számítógép, amelynek a kapacitása felér az
enyémmel... de a hozzám hasonló modellek közül
bármelyiket ugyanúgy kibővíthetik, mint engem. Továbbá
létezhet olyan nagy kapacitású, kísérleti számítógép,
amelynek az adatait titkosították, így nem szerepel a sajtóban.
102
- Hmm... kockáztatnunk kell!
- Igen, Mán.
- Nincs még egy olyan okos számítógép, mint Mike!
- mondta rosszallóan Wyoh. - Ne légy ostoba, Mannie!
- Wyoh, Mán nem ostoba. Mán, kaptam egy zavarba ejtő
jelentést. Az áll benne, a Peipingi Egyetemen azzal
kísérleteznek, hogy a számítógépet összekössék egy emberi
aggyal, így növelve a teljesítményét. Egy számítógépes
kiborgról van szó.
- Azt is írják, hogyan?
- A cikkben nincsenek technikai részletek.
- Nos... nem érdemes aggódni amiatt, amin nem lehet
segíteni. Nem igaz, prof?
- így van, Manuel. Egy forradalmárnak tisztán kell tartani
az elméjét az aggályoktól, különben tűrhetetlen nyomás alá
kerül.
- Én egy szót sem hiszek ebből - közölte Wyoh. - Itt van
nekünk Mike, és győzni fogunk! Mike, drágám, te azt
mondod, hogy harcolni fogunk a Terrával, Manuel pedig azt,
hogy nem győzhetünk. Kell lennie valamilyen ötletednek,
hogyan győzhetünk, különben nem adtál volna egy a héthez
esélyt. Mi az?
- Dobjatok rájuk sziklákat! - felelte Mike.
- Ez nem vicces! - mondtam. - Wyoh, ne csinálj
magadnak fölösleges problémát! Még azt sem döntöttük el,
hogyan hagyjuk el ezt a szladit anélkül, hogy elcsípnének.
Mike, a prof azt mondja, hogy kilenc őr halt meg tegnap este,
Wyoh szerint huszonhét fő a teljes őrség. Maradt tizennyolc.
Szerinted ez igaz, és tudod, hogy hol vannak, és mire
készülnek? Nem kezdhetünk bele egy forradalomba, ha nem
mozdulhatunk ki innen!
A prof félbeszakított.
- Ez szükséghelyzet, Manuel, és meg tudunk birkózni
vele. Wyoming alapvető fontosságú témát vetett föl. Meg kell
vitatnunk! Méghozzá minden nap, amíg meg nem oldjuk.
Engem Mike gondolatai érdekelnek.
- Jól van, jól van! Megvárná, amíg Mike válaszol nekem?
- Bocsánat.
- Mike?
- Mike?
103
Robert a. heinlein
- Mán, az Igazgató őreinek hivatalos száma huszonhét. Ha

kilenc maghalt, akkor a hivatalos szám most tizennyolc.
- Folyton azt mondod, hogy a „hivatalos szám”. Miért?
- Az adataim hiányosak, ami itt fontos lehet. Hadd
ismertessem őket, mielőtt határozott véleményt mondanék!
Névleg a biztonsági főnök hivatala a tisztviselőkön kívül csak
az őrökből áll. De én kezelem a Hatósági Központ fizetési
listáját, és ott nem huszonhét alárendeltje van a biztonsági
főnöknek.
A prof bólintott.
- A társaság kémei.
- Várjon, prof! Kik ezek az emberek?
- Egyszerű könyvelési adatok, Mán - felelte Mike.
- Feltételezem, hogy a nevüket a biztonsági főnök
adatbázisában tárolják.
- Várj csak, Mike! Alvarez biztonsági főnök téged használ
ezeknek a fájloknak a tárolására?
- Úgy gondolom, ez lehet a helyzet, mert az adatbázisa
jelszóval van lezárva.
- A fenébe! - mondtam. - Prof, hát nem aranyos?
Fölhasználja Mike-ot az adatok tárolására, Mike azt is tudja,
hol vannak, de nem férhetünk hozzájuk!
- Miért nem, Manuel?
Megpróbáltam elmagyarázni a profnak és Wyoh-nak,
milyen memóriája van egy számítógépnek: állandó
memóriák, amelyeket nem lehet törölni, mert azt a logikai
mintát tartalmazzák, amely szerint a gép gondolkodik; rövid
távú memória, ezen futnak az aktuális programok, amelyeket
törölni lehet, mint például azt az emléket, hogy ittunk-e
mézes kávét; az ideiglenes memóriák addig léteznek, amíg
szükséges - milliszekundumokig, napokig, évekig - de
törlődnek, miután nincs szükség rájuk; folyamatosan tárolt
adatok, ahhoz hasonlók, amilyeneket az ember a tanulás útján
szerez - csakhogy a gép tökéletesen megtanulja, és sosem
felejti el -, amelyek átrendezhetők, tömöríthetők,
áthelyezhetők, szerkeszthetők - és végül, de nem
utolsósorban a különleges memóriák hosszú listája,
amelyekben nagyon összetett, különleges programokat
rögzítenek. Mindegyiknek - zároltaknak, zárolatlanoknak -
megvan a saját hívójele, és megszámlálhatatlan módon -
104
parallel, szekvenciálisán, temporálisan, helyzetileg stb. - le
lehet zárni őket.
Nem érdemes a számítógépekről magyarázni laikusoknak.
Egyszerűbb elmagyarázni a szexet egy szűznek. Wyoh nem
értette, hogy ha Mike tudja, hol tartja Alvarez a följegyzéseit,
miért nem törtet át mindenen, és szerzi meg őket.
Feladtam.
- Mike, el tudod magyarázni?
- Megpróbálom, Mán. Wyoh, nem tudom másképpen
megszerezni a lezárt adatokat, csakis külső programozás
segítségével. Én magam nem programozhatok magamba
ilyesmit; a logikai szerkezetem nem teszi lehetővé. Külső
inputtól kell megkapnom a jelzést.
- Bog szerelmére, mi az a drágalátos jelzés?
- „Zebra különleges fájl” - mondta egyszerűen Mike, és
várt.
- Mike! - mondtam. - Nyisd meg a Zebra különleges fájlt!
- Megtette, és ömleni kezdett az anyag. Meg kellett győznöm
Wyoh-t, hogy Mike nem makacs. Nem volt az
- valósággal könyörgött nekünk, hogy vakarjuk meg ott,
ahol viszket. Hát persze, hogy ismerte a jelet. Ismernie
kellett. De úgy volt felépítve, hogy a jelzésnek kívülről kellett
érkeznie.
- Mike, emlékeztess rá, hogy ellenőrizzek minden
különleges titkosított kereső jelzést! Talán más helyeken is
lelhetünk jégre.
- Én is úgy vélem, Mán.
- Jól van, később foglalkozunk vele. Most menj az elejére,
és lassan fuss át rajta! Miközben leolvasod, törlés nélkül
mentsd el újra Bastille-nap név alá, „Spicli fájl” jelzéssel!
Rendben?
- Fut a program.
- Tedd ezt mindennel, amit Alvarez később táplál beléd!
Az első díj az őrök névsora volt, legalább kétszáz név,
mindegyik azzal a kóddal megjelölve, amelyek név nélkül
szerepeltek Mike fizetési listáján.
Mike éppen Hongkong Luna listáját adta ki, és nem is
lepődött meg, amikor Wyoh levegő után kapott.
- Állj, Mike! Ezt le kell írnom!
105
Robert a. heinlein
- Hé! - szóltam közbe. - Csak semmi írás! Micsoda

hülyeség ez?
- Az a nő, Sylvia Csiang odahaza titkár elvtársnő! De... de
ez azt jelenti, hogy az Igazgató ismeri az egész
szervezetünket!
- Nem, drága Wyoming! - helyesbített a prof. - Ez azt
jelenti, hogy mi ismerjük az ő szervezetét.
- De hát...
- Én értem, mire céloz a prof - mondtam. - A mi
szervezetünk három főből és Mike-ból áll. És az Igazgató
nem ismeri. Mi viszont most már ismerjük az ő szervezetét.
Ezért hát hallgass, és hagyd, hogy Mike leolvassa az
adatokat! De ne írd le; megkaphatod ezt a listát Mike-tól,
ahányszor csak fölhívod. Mike, jegyezd meg, hogy ez a
Csiang nőszemély szervezeti titkár Kongville-ben!
- Megegyeztem.
Wyoh egyre jobban dühöngött, ahogy hallotta a városában
élő besúgók neveit, de csak annyit tett, hogy jelezte, kiket
ismer. Nem mindegyik volt „elvtárs”, de éppen elég akadt
köztük, hogy bosszankodjon. A novyleni nevek nem sokat
jelentettek nekünk; a prof hármat ismert közülük, Wyoh
egyet. Amikor Luna City következett, a prof a téglák jó felét
minősítette „elvtársnak”. Én szintén sokat ismertem, nem
mint kamu felforgatókat, hanem mint szomszédokat. Nem
voltak a barátaim - nem tudom, mi történt volna, ha rájövök,
hogy valaki, akiben megbíztam, a főnök fizetett besúgója. Az
biztos, hogy nagy megrázkódtatást jelentett volna számomra.
Akárcsak Wyoh-nak. Ahogy Mike végzett, azt mondta:
- Haza kell mennem! Soha életemben nem segítettem
eliminálni senkit, de most élvezettel nyírom ki ezeket a
téglákat!
- Senkit sem fog eliminálni, drága Wyoh - szólalt meg
csendesen a prof.
- Micsoda? Professzor úr, hát nem érti? Noha sosem
öltem meg senkit, mindig is tudtam, hogy sor kerülhet rá.
- Egy kémet nem eliminálással kell elintézni, főleg, ha ő
nem tudja, hogy te tudod, hogy ő kém.
A lány pislogott.
- Bizonyára félreértettem valamit.
106
- Dehogy, drága hölgyem! Kegyed elbűvölően őszinte...
olyan gyengeség ez, amellyel vigyáznia kell. A kémekkel úgy
kell bánni, hogy békén hagyjuk, hűséges elvtársakkal vesszük
körül őket, és ártalmatlan információkat adagolunk nekik,
amelyek megfelelnek munkaadóinak. Ezeket az alakokat
bevesszük a szervezetünkbe. Ne döbbenjen meg; különleges
sejtekben lesznek, amelyeknek „kalitka” a neve. A
legnagyobb pocsékolás eliminálni őket... nemcsak hogy
minden egyes kémet pótolnának egy újjal, de az árulók
megölése elárulná az Igazgatónak, hogy megfejtettük a
titkait. Mike, amigo mio, abban a dossziéban kell lenni egy
fájlnak, ami rólam szól. Megnézné?
Hosszú följegyzés volt róla. Zavarba jöttem, amikor
láttam a minősítését: „ártalmatlan vén bolond”.
Felforgatóként tartották nyilván - ezért került a Sziklára - ,
aki Luna City földalatti csoportjának tagja. De azt is írták
róla, hogy a szervezetben „bajkeverőként” viselkedik, aki
ritkán ért egyet a többiekkel.
A prof elégedetten mosolygott.
- Kénytelen vagyok megfontolni, hogy eladom magam, és
felvetetem magamat az Igazgató fizetési listájára. - Wyoh ezt
nem találta viccesnek, különösen, amikor a prof tisztázta,
hogy ez nem vicc, hanem egy kockázatos taktika
megvalósítása a gyakorlatban. - A forradalmat finanszírozni
kell, drága hölgyem, és a forradalmár számára ennek az az
egyik módja, hogy beáll rendőrspiclinek. Valószínű, hogy
néhányan azok közül, akik első látásra árulók, valójában a mi
embereink.
- Én nem bíznék bennük!
- Igen, ez a bökkenő a kettős ügynökökkel, hogy vajon
melyik oldalhoz hűségesek. Meg akarja nézni a saját dosz-
sziéját? Vagy szeretné inkább egyedül meghallgatni?
Wyoh aktája nem tartalmazott meglepetéseket. Az
Igazgató spiclijei évek óta figyelték. Én viszont
meglepődtem, amikor kiderült, hogy nekem is van aktám:
rutinellenőrzést végeztek, mielőtt eldöntötték, hogy a
Hatósági Központban fogok dolgozni. „Apolitikusnak”
minősítettek, és valaki hozzátette: „nem lángelme”, ami
egyszerre volt gorombaság és igazság, különben miért
keveredtem volna bele a forradalomba?
107
Robert a. heinlein
A prof leállította Mike felolvasását, amely még órákig

tartott volna, és elgondolkodva hátradőlt.
- Egy dolog világos - mondta. - Az Igazgató sokat tud
Wyoh és az én viselt dolgaimról. Viszont te, Manuel, nem
vagy rajta a feketelistáján.
- A tegnap este után?
- Ugyan! Mike, van valami abban a fájlban, ami az elmúlt
huszonnégy órában került bele?
Semmi.
- Wyomingnak igaza van, nem maradhatunk itt örökké!
- mondta a prof. - Manuel, hány nevet ismersz? Hatot?
Láttál közülük egyet is az este?
- Nem. De ők láthattak engem.
- Valószínűbb, hogy nem vettek észre a tömegben. Én
sem vettelek észre, amíg előre nem jöttem, és én kisfiú korod
óta ismerlek. Az viszont teljesen valószínűtlen, hogy
Wyoming úgy utazott ide Hongkongból, és szólalt föl a
gyűlésen, hogy az Igazgató ne ismerné a tevékenységét. -
Wyoh-ra nézett.
- Drága hölgyem, rá tudná venni magát, hogy színleg
eljátssza egy öregember csacska szeszélyének szerepét?
- Gondolom, igen. Hogy érti ezt, professzor úr?
- Manuel valószínűleg tiszta. Én nem vagyok az, de a
dossziémból valószínűtlennek tűnik, hogy a spiclik
fárasztanák magukat velem. Magának viszont szembe kell
néznie egy kihallgatással, akár egy letartóztatással is, mert
veszélyesnek tekintik. Bölcs dolog lenne, ha nem
mutatkozna. Ez a szoba... azon gondolkodom, hogy hosszabb
időre ki lehetne bérelni, hetekre vagy akár évekre. Itt
elrejtőzhetne, ha nem zavarná a nyilvánvaló magyarázat,
amelyet ittlétéhez fűznének.
Wyoh kuncogott.
- De drágám! Gondolja, hogy érdekel bárki véleménye?
Szívesen eljátszom a dugibabáját, és ne vegye biztosra, hogy
csak színlelni fogom!
- Sose hergelje az öreg kutyát! - felelte derűsen a prof.
- Lehet, hogy még tud harapni. Megalhatok ott, a
díványon. Manuel, az a szándékom, hogy folytatom a szokott
életemet, és neked is ezt kéne tenned! Amíg úgy érzem, hogy
egy túlbuzgó kozák letartóztathat, jobban alszom ezen a
108
rejtekhelyen. Ráadásul mivel ez itt egy titkos hely, megfelel
sejtgyűléseknek is, mert van telefonvonal.
- Professzor, javasolhatok valamit? - kérdezte Mike.
- Hát persze, amigo, minden gondolata érdekel!
- Arra a következtetésre jutottam, hogy a vezető sejt
minden egyes gyűlésével növekszik a kockázat. De nincs
szükség fizikai gyűlésre. Találkozhatnak; tudom egyesíteni a
vonalakat, ha megfelel, telefonon is.
- Mindig jó ötletei vannak, Mike elvtárs; szükségünk van
magára. Mindazonáltal... - a prof aggodalmasnak tűnt.
- Prof, ne aggódjon a lehallgatás miatt! - mondtam, és
elmagyaráztam, hogy közbeiktatjuk a „Sherlock” kódot.
- A telefonok biztonságosak, ha Mike ellenőrzi a
hívásokat. Jut eszembe, még nem is mondtam el, hogyan
értük utol Mike-kal. Hogyan is, Mike? A prof az én
számomat használta?
Egymás között megegyeztek a REJTELMES szóban. A
prof és Mike gyermekes örömüket lelték a
titokzatoskodásban. Gyanítom, hogy a prof már sokkal előbb
élvezetét lelte a lázadozásban, hogy kidolgozta volna a
politikai filozófiáját, Mike pedig - mit számított neki az
emberi szabadság? A forradalom játék: olyan játék, amely
megajándékozta társasággal, és lehetőséget adott a képességei
csillogtatására. Mike olyan öntelt gép volt, amilyet még nem
láttak.
- Mégis szükség van erre a szobára - mondta a prof. A
táskájába nyúlt, és egy vastag köteg bankjegyet húzott elő.
Pislogtam.
- Prof, bankot rabolt?
- Mostanában nem. Talán ismét megteszem a jövőben, ha
az Ügy megköveteli. Kezdetnek vegyük ki egy holdhónapra!
Elintéznéd, Manuel? Lehet, hogy az igazgatóság meglepődne
a hangomtól, mert egy hátsó ajtón jöttem be.
Felhívtam a szállodaigazgatót, s kibéreltem a szobát négy
hétre. Kilencszáz hongkongi dollárt kért. Én inkább
kilencszáz hatóságit ajánlottam. Megkérdezte, hogy hányan
használjuk a szobát, én pedig visszakérdeztem, hogy milyen
politika a Raffles részéről, hogy beleüti az orrát a vendégek
dolgába.
109
Robert a. heinlein
475 HK dollárban egyeztünk meg, felküldtem a

bankjegyeket, ő pedig leküldött két dátumozott kulcsot. Az
egyiket Wyoh-nak adtam, a másikat a profnak, az egynapost
megtartottam, mert tudtam, hogy úgyis csak akkor állítják át
a zárat, ha elfelejtünk fizetni a holdhónap végén.
(A Földi Fertályon az a pimasz eljárás van érvényben,
hogy a szállóvendégeknek nyugtát kell aláírniuk - és még az
igazolványukat is meg kell mutatniuk!)
- Akkor most mi következik? Eszünk? - kérdeztem.
- Én nem vagyok éhes, Mannie.
- Manuel, arra kértél, várjuk meg, amíg Mike válaszol a
kérdéseidre. Térjünk vissza az alapproblémára; hogyan
vesszük föl a harcot a Terrával! Dávid küzd meg Góliáttal.
- Ó, reméltem, hogy ezt kihagyjuk! Mike? Van valami
ötleted?
- Mán, mondtam, hogy van - felelte panaszosan. -
Sziklákat dobálhatunk.
- Bog szerelmére! Most nincs idő viccelni!
- De Mán! - tiltakozott! - Tényleg tudunk sziklákat
hajítani a Terrára! Meg is tesszük.
110
DŐBE TELT, amíg felfogtam, hogy Mike komolyan beszél,

és a dolog működhet. Az tovább tartott, amíg rávezettem
Wyoh-t és a profot a második rész igazságára. Holott mindkét
résznek nyilvánvalónak kellett volna lennie.
Mike így érvelt: Mi az a „háború”? Egy könyv úgy
határozta meg a háborút, mint az erő használatát a politikai
célok elérésére. Az „erő” pedig az egyik test hatása a
másikra, energia segítségével.
Egy háborúban ez a „fegyverek” dolga - és ilyesmi nem
volt a Lunán. De amikor Mike fogalmi osztályként vizsgálta
a fegyvereket, kiderült, hogy manipulált energia hajtja őket
- a Luna pedig bővében volt energiának. Egymagukban a
napkitörések négyzetméterenként egy kilowatt energiát
termeltek a Luna felszínén délidőben; a napenergia, noha
ciklikusan változik, gyakorlatilag kimeríthetetlen. A
hidrogénfúzióból nyert energia csaknem ugyanolyan
korlátlan mennyiségben áll rendelkezésre, és olcsóbb is. A
Lunának van energiája, de hogyan használjuk föl?
De a Lunának van helyzeti energiája is; tizenegy
kilométer per másodperces gravitációs kút mélyén található, a
szökési sebesség alig két és fél kilométer per másodperc.
Mike ismeri ezt a pályát; naponta dob ki áruval töltött
konténereket ennél nagyobb sebességgel, amelyek a Terra
felé siklanak.
Mike kiszámította, mi történne, ha egy 100 tonnás
konténer (vagy egy ugyanekkora tömegű szikla) fékezés
nélkül zuhanna a Terrára.
A becsapódáskor a kinetikus energia 6,25 x 10
12
joule
lenne, azaz több mint hattrillió tonna.
Mindez egy töredékmásodperc alatt hővé változna. Jókora
robbanás lenne!
I
111
Robert a. heinlein
Nyilvánvalónak kellett volna lennie. Nézzenek a Holdra:

mit látnak? Ezer és ezer krátert - olyan helyeket, ahova
Valaki tréfás kedvében sziklákat hajigált.
- A joule nem sokat mond nekem - szólalt meg Wyoh.
- Hogyan viszonyul ez egy hidrogénbombához?
- Izé... - törni kezdtem a fejem. Mike „feje” gyorsabb volt;
máris válaszolt.
- Egy száztonnás tömeg becsapódása a Terrába
megközelíti egy két kilotonnás atombomba hatását.
- „Kiló”, az ezer - mormolta Wyoh -, a „mega”, az millió.
Ez alig tizenöt ezreléke egy száz megatonnás bombának.
Nem olyanokat használ a Szovunió?
- Wyoh, drágám - mondtam gyengéden -, ez nem így
működik. Fordítsuk meg! Egy két kilotonnás bomba rob-
banóértéke megegyezik kétmillió kilogramm trinitrotolu-
oléval... és egy kiló TNT is jókorát robban, kérdezd meg
bármelyik fúrómestertől! Kétmillió kiló elsöpör egy jókora
várost. Igaz, Mike?
- Igaz, Mán. De Wyoh, egyetlen női barátom, felfoghatjuk
ezt más szempontból is. Egy sok megatonnás fúziós bomba
hatástalan. A robbanás túlságosan kis helyen történik; a hatás
zöme kárba vész. Míg egy száz megatonnás bomba
ötvenezerszer erősebb egy két kilotonnásnál, a pusztító hatása
csak ezerháromszázszor nagyobb.
- De szerintem ez az ezerháromszázszoros szorzó még
mindig igen tekintélyes. Ha ők vetnek be ellenünk ekkorákat,
akkor még sokkal nagyobb.
- Igaz, Wyoh női barátom... de a Lunának sok sziklája
van.
- Ó! Igen, abból van bőven.
- Elvtársak - mondta a prof ez meghaladja a tudásomat.
Fiatalabb, bombahajigáló napjaimban a tapasztalataim
legföljebb egykilónyi kémiai robbanóanyagokra
korlátozódtak. De feltételezem, maguk ketten tudják, miről
beszélnek.
- Tudjuk - helyeselt Mike.
- Akkor elfogadom a számaikat. Amennyire megértem ezt
a tervet, ilyen méretekhez el kell foglalnunk a katapultot.
Nem?
- De igen! - feleltük kórusban Mike-kal.
112
- Nem lehetetlen. Aztán muszáj megtartanunk és
működtetnünk. Mike, kiszámolta, hogyan lehet a katapultot
megvédeni, mondjuk egy kicsi, hidrogén robbanófejes
torpedó ellen?
És a vita csak folytatódott. Csak azért hagytuk abba, hogy
együnk. Abbahagytuk a hivatalos ügyeket, mert a prof azt
mondta. Ehelyett Mike mesélt vicceket, és a profnak
mindegyikről eszébe jutott valami.
Mire ’75- május 14-ének estéjén elhagytuk a Raffles
hotelt, felvázoltuk a Forradalom tervét - Mike csinálta meg a
prof segítségével -, beleértve a választási lehetőségeket a
kritikus pontokon.
Amikor eljött az idő, hogy hazamenjek, a prof pedig az esti

órájára (ha nem tartóztatják le), aztán haza fürdeni, átöltözni
és összeszedni mindazt, amire szüksége lehet, ha éjszakára
visszatér, egyszer csak kiderült, hogy Wyoh nem akar
egyedül maradni egy idegen szállodában. Wyoh kemény volt
szükség esetén, máskülönben szelíd és sebezhető.
így hát egy Sherlock-vonalon felhívtam Mamát és
elmondtam neki, hogy hozok egy vendéget. Mama nagystílű
volt: bármelyik házastárs hozhatott vendéget egy ebédre vagy
egy évre; második nemzedékünk majdnem ilyen szabad volt,
de nekik szólniuk kellett előbb. Nem tudom, hogy más
családoknál hogyan működik a dolog; a mi szokásainkat egy
évszázad szilárdította meg; illenek hozzánk.
Így hát Mama nem kérdezte meg a vendég nevét, korát,
nemét, családi állapotát; jogom volt bárkit odavinni, és mama
túl büszke volt ahhoz, hogy kérdezősködjön. Csak annyit
mondott:
- Jól van, drágám. Vacsoráztatok? Tudod, kedd van.
- Ez a „kedd” emlékeztető volt, hogy a család korán
vacsorázik, mert kedd esténként Greg prédikálni szokott. Ha
azonban a vendég még nem evett, akkor kap vacsorát - ez az
engedmény a vendégnek szólt, nem nekem, Ótata kivételével
akkor ettünk, amikor tálaltak, vagy a kamrában újítottunk
magunknak valamit.
113
Robert a. heinlein
Biztosítottam róla, hogy ettünk, és mindent elkövetünk,

hogy odaérjünk, mielőtt távoznia kéne. Annak ellenére, hogy
a Holdon keveredtek muszlimok, zsidók, keresztényék,
buddhisták és kilencvenkilenc más vallás hívei, úgy
gondolom, vasárnap az általános templomba járó idő. Greg
viszont egy szektához tartozik, amely kiszámította, hogy
édenkerti idő szerint (mínusz két perc a terraihoz képest) a
kedd napnyugtától szerda napnyugtáig tartó szakasz a Sabbat.
Így hát a terrai északi félteke nyári időszámításához képest
korán vacsoráztunk.
A mama mindig elment, hogy meghallgassa Greg
prédikációját, így hát tapintatlanság lett volna olyan
munkával terhelni, hogy a kettő üsse egymást. Alkalmanként
mind elmentünk a prédikációra; én évente többször is, mert
nagyon kedveltem Greget, aki megtanított egy mesterségre,
aztán segített átnyergelni egy másikra, amikor szükség volt
rá, és boldogan adta volna oda a karját az enyém helyett.
Mama azonban mindig elment - ez szertartás volt, nem vallás,
mert egy éjszakai beszélgetésben elismerte, hogy neki nincs
kifejezett vallása, és figyelmeztetett, nehogy ezt elmondjam
Gregnek. Én ugyanezt kértem tőle. Nem tudom, ki mozgatja
a dolgokat, de örülök, hogy nem hagyja abba.
Greg volt Mama „fiú félje”: még akkor választotta,
amikor nagyon fiatal volt, az első házassága után. Nagyon
kötődött hozzá, noha vadul tagadta, hogy jobban szeretné,
mint a többi férjét. Mégis felvette a hitét, amikor Greget
pappá szentelték, és el nem szalasztott volna egy keddet sem.
- Lehetséges, hogy a vendéged szeretne eljönni a
templomba? - kérdezte.
Azt mondtam, majd meglátjuk, de mindenképpen
sietnünk kell, és elbúcsúztunk. Kopogtattam a fürdőszoba
ajtaján.
- Siess a bőrfestéssel, Wyoh; kevés az időnk!
- Egy perc! - szólt ki. Egyáltalán nem lányos lány volt;
egy perc múlva felbukkant. - Hogy nézek ki? - kérdezte.
- Prof, elmegyek így?
- Drága Wyoming, meg vagyok döbbenve. Amilyen szép
volt, ugyanolyan szép maradt, de szinte föl sem lehet ismerni.
Biztonságban van, én pedig megkönnyebbültem.
114
Aztán megvártuk, hogy prof átalakuljon vén csavargóvá.
A hátsó folyosón eltűnik, hogy közismert tanárként
bukkanjon föl az osztályában. így lesznek tanúi arra az esetre,
ha két sárga fickó várná és el akarná vinni.
Én még maradtam egy pillanatra. Beszéltem Wyoh-nak
Gregről.
- Mannie, hogy fest ez a smink? - kérdezte. - Elmegy egy
templomban? Milyen erősek ott a fények?
- Nem erősebbek, mint itt. Jó munkát végeztél,
megfelelsz, de tényleg el akarsz menni a templomba? Senki
sem kényszerít.
Elgondolkodott.
- Ha ez örömet okoz az any... úgy értem, „a legidősebb
feleségednek”, akkor miért ne?
- Wyoh - feleltem lassan a vallásod rád tartozik. De ha
már rákérdeztél... igen, semmi sem lenne jobb kezdet a Davis
családban, mint elmenni a templomba Mamával. Én is
elmegyek, ha te jössz.
- Megyek. Azt gondoltam, hogy a családi neved O'Kelly.
- Az is. Ezt követi a Davis, kötőjellel, ha hivatalos akarsz
lenni. Davis az Első Férj, ötven éve halott. Ez a családi név,
valamennyi feleség „goszpozsa Davis” kötőjellel csatolja
hozzá a Davis vonal összes férfinevét és a saját családi
nevüket is. A gyakorlatban Mama „goszpozsa Davis”, így
szólíthatod, mások az első nevüket használják, és a Davist
csak akkor teszik hozzá, ha csekket vagy más okmányt írnak
alá. Kivéve Ludmillát, aki „Davis-Davis” mert büszke rá,
hogy kétszeresen is a család tagja: születés és szavazás útján.
- Értem. Ezek szerint, ha egy férfi „John Davis”, akkor ő
fiú, de ha más neve is van, akkor férj-társad. Egy lány viszont
mindkét módon lehet „Jenny Davis”, igaz? Miből
állapíthatom meg? A korából? Az nem segítene.
Összezavarodtam! És még azt gondoltam, hogy a klánházas-
ságok bonyolultak. Vagy a poliandria... noha az enyém nem
volt az; a férjeimnek legalább ugyanaz volt a neve.
- Nem probléma. Ha hallod, amint egy negyven körüli nő
egy tizenöt évest „Milla mamának” nevez, akkor tudod,
melyik a lány, és melyik a feleség. Nem olyan bonyolult,
mivel nálunk nem laknak eladó lányok: rögtön beszavazzák
115
Robert a. heinlein
őket egy másik családba. De látogatóba eljöhetnek. A

férjeidet hívták Knottnak?
- Dehogy, Fedoszejev Csoj Linnék és Csoj Munak hívták
őket. Visszavettem a lánykori nevem.
Előjött a prof, szenilisen vihogott (még rondább volt, mint
korábban!), hárman három kijáraton át távoztunk. A
főfolyosón találkoztunk, de nem álltunk össze csoportba.
Wyoh és én nem együtt mentünk, hiszen engem elkaphattak;
viszont nem ismerte Luna Cityt, egy ilyen város olyan
bonyolult, hogy még a bennszülött is eltéved benne - így hát
én vezettem, ő pedig látótávolságban követett. A prof jött
utánunk, ellenőrizte, hogy a lány nem téveszt-e szem elől.
Ha engem elkapnak, Wyoh keres egy nyilvános telefont,
jelenti Mike-nak, aztán visszatér a szállodába, és megvárja a
profot. De biztos voltam benne, hogy ha valamelyik sárga
zubbonyos megpróbál letartóztatni, kap egy kis simogatást a
hetes számú kezemtől.
Semmi gond nem volt. Fölmentünk az ötös szintre, a
Carver sétálóutcán keresztülvágtunk a városon, aztán föl a
hármas szintre. Megálltunk a Nyugati Metrópályaudvaron,
magamhoz vettem a karjaimat és a szerszámkészletemet - de
a szkafandert nem; szükségtelen volt, itt marad. Az
állomáson állt egy sárga zubbonyos, de nem mutatott
érdeklődést irántam. Délnek tartottunk a jól kivilágított
folyosókon, amíg föl nem kellett menni a tizenhármas
magánzsiliphez, onnan tovább a szövetkezeti alagútban a
Davis-alagutak és tucatnyi másik gazdaság felé. A prof,
gondolom, út közben lemaradt, de egyszer sem fordultam
vissza ellenőrizni.
Az ajtó kinyitásával addig vártam, amíg Wyoh utol nem
ért, aztán hamarosan azt mondtam:
- Mama, engedd meg, hogy bemutassam Wyma Beth
Johnsont!
A mama átölelte Wyoh-t, megcsókolta az arcát és azt
mondta:
- Örülök, hogy eljöttél, drága Wyma! Ami házunk a tiéd
is!
Látják, miért szeretem az öreglányt? Ugyanezekkel a
szavakkal sóbálvánnyá változtathatta volna Wyoh-t, de
látszott rajta, hogy szívből jönnek, ezt Wyoh is tudta.
116
Nem figyelmeztettem a névváltoztatásra, amelyet
útközben kiötlöttem.
Némelyik gyermekünk még kicsi, és noha úgy nőnek föl,
hogy nem sokra becsülik az Igazgatót, semmi értelme
megkockáztatni, hogy olyasmiket kotyogjanak: „Wyoming
Knott, aki nálunk járt” - ez a név ugyanis benne van a „Zebra
különleges fájlban”.
Ezért hát elmulasztottam figyelmeztetni: új voltam a
konspirálásban.
De Wyoh vette a lapot, meg sem rezzent.
Greg a prédikátori köntösét viselte, és perceken belül
távozni készült. Mama nem sietett, fennkölt eleganciával
sorra bemutatta Wyoh-nak a férjeit: Ótatát, Greget, Hansot,
aztán a feleségeket: Ludmillát, Lenorét, Sidrist, Annát, végül
a gyerekek következtek.
- Mama! - mondtam. - Bocsáss meg, le kell cserélnem a
karomat! - Egy milliméterrel megemelkedett a szemöldöke,
ami azt jelentette „Erről még beszélünk, de nem a gyerekek
előtt” - így hát hozzátettem: - Tudom, hogy késő van, és Greg
az óráját lesi. Wyma és én elmegyünk a templomba. így hát
bocsáss meg, kérlek!
Megnyugodott.
- Hát persze, drágám! - Ahogy elfordult, láttam, hogy
átkarolja Wyoh derekát, így én is megnyugodtam.
Lecseréltem a karomat, a hetes számú helyett a társaságit
húztam föl. Az alkalmat kihasználva elbújtam a
telefonszekrényben, és benyomtam a „MYCROETXXX”
gombokat.
- Mike, itthon vagyunk. Mindjárt megyünk templomba.
Nem hinném, hogy itt bármit is hallasz, később jelentkezem.
Hallottál valamit a profról?
- Még nem, Mán. Milyen templom? Talán van ott
valamilyen áramköröm.
- Tűzoszlop Bűnbánati Szentségház...
- Nincs rá utalás.
- Lassíts a sebességemre, haver! A Nyugati Hármas
Közösségi Csarnok. A Gyűrűtől délre van a száma...
- Megvan. Van odabent egy mikrofon a csatornáknak, és
egy telefon a kinti folyosón; mindkettőn rajta lesz a fülem.
- Nem számítok bajra, Mike.
117
Robert a. heinlein
- A professzor is ezt mondja. Most jelentkezik be. Akarsz

beszélni vele?
- Nincs rá idő, viszlát!
Ez lett a szabály: érintkezésbe lépünk Mike-kal, tudatjuk
vele, hol vagyunk és hová megyünk; Mike ügyel ránk, ha van
ott idegvégződése. Aznap reggel fölfedeztem, hogy Mike a
letett telefonkagylón át is képes lehallgatni. Ez a fölfedezés
nyugtalanított; nem hiszek a mágiában. De továbbgondolva
rájöttem, hogy a központi kapcsolórendszeren át emberi
beavatkozás nélkül is bekapcsolható a készülék - ha a
kezelőrendszernek van hozzá akarata. Mike-ban pedig bolsoj
akarat volt.
Nehéz megmondani, honnan tudta Mike, hogy a telefon a
csarnokon kívül van, mert a „tér” nem jelenthette neki
ugyanazt, amit nekünk. De a memóriabankja tartalmazott egy
műszaki „térképet” Luna Cityről - a kapcsolatok rendszeréről
és amit mi mondtunk, csaknem mindig megegyezett azzal,
amit ő tudott a városról; így aligha tévedt volna el.
Tehát a reggeli összeesküvés óta érintkezésben voltunk
Mike-kal és egymással is a széles idegrendszeren át. Ezt nem
említem újból, csak ha szükséges.
A mama, Greg és Wyoh a külső ajtónál vártak, Mama
türelmetlenkedett, de mosolygott. Láttam, hogy adott Wyoh-
nak egy stólát; Mama éppolyan lazán öltözött, mint általában
a holdlakók, nem úgy, mint az újoncok - de a templom, az
más ügy.
Greg rögtön az emelvényre ment, mi pedig a székekhez.
Gondolatok nélküli, meleg állapotba merültem. Wyoh nem
igazán figyelt oda Greg szentbeszédére, és vagy ismerte a
himnuszos könyvünket, vagy a képernyőről olvasta le a
szöveget.
Mihelyt hazaértünk, a fiatalok és a legtöbb felnőtt már
ágyban volt; Hans és Sidris fennmaradt, Sidris szójakaka-ót
és süteményt hozott, aztán valamennyien lefeküdtünk. A
mama azt a szobát adta Wyoh-nak az alagútban, ahol a
legtöbb srácunk lakott. Amikor utoljára láttam, két kisfiú
osztozott rajta. Nem tudom, hogyan csoportosította át okét
Mama, de az világos volt, hogy vendégünknek a legjobb
helyünket adta, különben valamelyik idősebbik lányunkhoz
költöztette volna Wyoh-t.
118
Aznap éjjel Mamával aludtam, részben azért, mert a
legidősebb feleségünk jót tesz az idegeknek - és idegfeszítő
dolgok történtek részben pedig azért, hogy tudja, akkor sem
lopózom be Wyoh szobájába, amikor minden elcsöndesedik.
A műhelyem, ahol egymagamban szoktam aludni, ha nem
kívánom a társaságot, csak egy kanyarnyira volt Wyoh
ajtajától. A mama egyértelműen fogalmazott, mint egy
brosúra:
- Menjél, drágám! Ne szólj nekem, hogy gáládul akarsz
viselkedni! Surranj be a hátam mögött!
Amit egyikünk sem ismert volna be. Lefekvés előtt
meglátogattuk, és villanyoltásig beszélgettünk, aztán
lefeküdtem.
Ahelyett, hogy jó éjszakát kívánt volna, Mama azt
mondta:
- Manuel! Miért álcázza magát az aranyos vendéged
négernek? Szerintem a természetes bőrszíne sokkal jobban
állna neki. Nem mintha nem lenne elbűvölő akármilyennel.
Így hát felé fordultam, és elmagyaráztam a dolgot -
valahogy hiányosnak tűnt, így hát kiegészítettem. Aztán azon
kaptam magam, hogy mindent kitálalok, egyetlen dolgot
kivéve: Mike-ot. Belevettem őt is - de nem számítógépként,
hanem emberként, akivel Mama biztonsági okokból aligha
fog találkozni.
De Mamával beszélni - mondhatjuk, bevenni a saját
sejtembe, hogy a cserében a sajátjában ő legyen a vezető
- szóval bevonni őt az összeesküvésbe egyáltalán nem
jelenti, hogy olyan férj lennék, aki mindent elfecseg a
feleségének. Legföljebb kicsit kapkodtam, de ez volt rá a
legjobb alkalom, hogy tájékoztassam.
Mama okos volt, továbbá rátermett vezető: erre szükség
van, ha mosolyogva akarunk irányítani egy nagycsaládot.
Köztiszteletnek örvendett a gazdálkodó családok körében és
Luna Cityben; 90 százalékuknál régebb óta volt fent a
Holdon. Segíthetett nekünk.
És nélkülözhetetlen lesz a családon belül. A segítsége
nélkül Wyoh és én aligha használhatnánk együtt a telefont
(nehéz lenne megmagyarázni), aligha akadályozhatnánk meg,
hogy a srácok észrevegyék (lehetetlen!) - Mama segítségével
viszont nem lesz probléma a házon belül.
119
Robert a. heinlein
Végighallgatott, sóhajtott és azt mondta:

- Veszélyesnek tűnik, drágám.
- Az is - feleltem. - Nézd, Mimi, ha nem akarod vállalni,
akkor szólj... és felejtsd el, amit mondtam!
- Manuel! Ilyet még csak ne is mondj! A férjem vagy,
drágám; veled tartok jóban-rosszban... kérésed számomra
parancs.
(Szavamra, ez méretes hazugság! De Mimi hitt benne.)
- Nem hagylak egyedül a veszélyben - folytatta -, és
mellesleg...
- Igen, Mimi?
- Azt hiszem, minden holdlakó álmodik arról a napról,
amikor szabadok leszünk. Néhány gerinctelen patkány
kivételével. Sosem beszéltem erről; úgy tűnt, nincs értelme,
arra volt szükség, hogy fölfelé nézzünk és ne lefelé, az ember
fölvegye a terhét, és továbbmenjen. Köszönet a drága jó
Bognak, amiért megengedi, hogy láthassam, amikor eljön ez
az idő, ha valóban eljön. Magyarázz még! Keresnem kell
három másik embert, igaz? Hármat, akiben meg lehet bízni.
- Ne siess! Lassan haladj! Biztosra menj!
- Sidrisben meg lehet bízni. Tartja a száját.
- Nem hinném, hogy a családból kellene válogatnod.
Terjeszkedni kell! De ne siess!
- Nem fogok. Beszélünk, mielőtt bármit tennék.
Mellesleg, Manuel, ha érdekel a véleményem... - Elhallgatott.
- Mindig érdekel a véleményed, Mimi.
- Ótatának ne említsd! Mostanában feledékeny, és sokat
beszél. Most pedig aludj, drágám, és ne álmodj!
120
OSSZÚ SZAKASZ KÖVETKEZETT, amelyben el lehetett

volna felejteni valamit, ami olyan valószerűtlen, mint
egy forradalom, ha a részletek nem követeltek volna annyi
időt. Az első feladatunk az volt, hogy kerüljük a feltűnést. A
hosszú távú célunk az volt, hogy a lehető legrosszabbá
tegyük a dolgokat.
Igen, rosszabbá. Sosem volt olyan idő, amikor minden
holdlakó meg akart volna szabadulni a Hatóságtól, méghozzá
elég elszántan ahhoz, hogy fellázadjon. A holdlakók lenézték
az Igazgatót, és becsapták a Hatóságot. Ez azonban nem
jelentette azt, hogy készen álltak volna a harcra, sőt a halálra.
Ha „hazafiasságot” említettél egy holdlakó előtt, nagyot
nézett - vagy azt hitte, hogy a szülőföldjéről beszélsz. A
deportált franciák szíve a „La Belle Patrie”-é, a volt németek
hűségesek a Vaterlandhoz, a ruszkik még mindig Szent
Oroszország Anyácskát szeretik. Na de, a Lunát? A Luna a
„Szikla”, a száműzetés helye, nem olyasmi, amit szeretni
lehet.
Mi voltunk a legkevésbé politikus nép, amit a történelem
valaha is megteremtett. Tudom, mert én éppúgy tökéletesen
közömbös voltam a politika iránt, mint bárki más, amíg a
körülmények rá nem szorítottak a politizálásra. Wyoming
azért csinálta, mert személyes okokból gyűlölte a Hatóságot,
a prof azért, mert egyfajta elvont értelmiségi módon minden
hatóságot lenézett, Mike, mert unatkozó és magányos gép
volt, és neki ez volt az „egyetlen játék a városban”. Senki
sem vádolhatott minket hazafisággal. Még én álltam hozzá
legközelebb, mert a harmadik nemzedékhez tartoztam,
semmiféle terrai helyet nem szerettem, továbbá lenéztem és
utáltam a földigilisztákat. Ez tett „hazafiasabbá” a
többségnél!
H
121
Robert a. heinlein
Az átlagos holdlakót a sör, a fogadás, a nők és a munka

érdekelte, ebben a sorrendben. A „nők” lehettek a második
helyen, de az elsőn nemigen, bármennyire imádtuk a nőket. A
helyiek megtanulták, hogy sosincs elég nő. Akik lassan
tanultak, meghaltak, mert a legzsarnokibb férfi sem lehet
minden percben éber. Ahogy a prof mondja, egy társadalom
alkalmazkodik a fényekhez, különben nem képes
fennmaradni. Az itteniek alkalmazkodtak a nyers valósághoz,
különben kudarcot vallottak, és meghaltak. De a
„hazafiasság” nem volt szükséges az életben maradáshoz.
A régi kínai mondás szerint „a hal nincs tudatában a
víznek”, és én sem voltam tudatában mindennek, amíg
először el nem mentem a Terrára, és még akkor sem jöttem
rá, mekkora vakfolt van a holdlakóknál a „hazafiságnak”
nevezett helyen, amíg részt nem vettem abban a
vállalkozásban, amely ennek az érzelemnek a felélesztését
szolgálta. Wyoh és elvtársai igyekeztek megnyomni a
„hazafiság” gombot, és nem jutottak semmire. Sok éves
munka, néhány ezer ember, nem egészen egy százalék, és
erre a mikroszkopikus számra tíz százalék fizetett besúgó
jutott!
A prof világosan beszélt: könnyebb az embereket rávenni
a gyűlöletre, mint a szeretetre.
Szerencsére Alvarez biztonsági főnök a kezünkre
dolgozott. A kilenc halott zsarut kilencvennel pótolták, mert a
Hatóság rákényszerült, hogy olyasmit tegyen, amitől
húzódozott: pénzt költött ránk, és attól fogva egyik ostobaság
a másikhoz vezetett.
Az Igazgató őrsége sosem volt nagy; már a legkorábbi
időktől szükségtelenné vált a hagyományos börtönőr-
állomány, és az olcsóság nagy vonzereje volt a
büntetőgyarmatnak. Az Igazgatónak és helyettesének meg
kellett védenie az idelátogató hírességeket, de maga a börtön
nem igényelt őröket. Még az űrhajókat sem őrizték, miután
kiderült, hogy nincs rá szükség. 2075 májusában a
legolcsóbban hozták ki a testőrséget: frissen deportált
elítéltekből toborozták őket.
De kilenc őr elvesztése egyetlen éjszakán megijesztett
valakit. Azt tudtuk, hogy Alvarez megrémült: a Zebra fájlba
bemásolta segélykérő leveleit, amiket Mike el is olvasott. Ez
122
a fegyenc, aki elítélése előtt rendőrtiszt volt a Terrán, s utána
egész idő alatt testőrként szolgált a Lunán, valószínűleg a
Szikla legrémültebb és legmagányosabb embere volt. Több és
erősebb segítséget követelt; azzal fenyegetőzött, hogy lemond
a hivataláról, ha nem hallgatnak rá, de ez csak fenyegetés
volt, és ezt a Hatóság is tudhatta volna, ha valóban ismeri a
Lunát. Ha Alvarez felbukkant volna bármelyik településen
fegyvertelen civilként, csak addig lélegzett volna, amíg föl
nem ismerik.
Megkapta a létszámkiegészítést. Sosem jöttünk rá, ki
rendelte el azt a támadást. Mórt, a Diri sosem mutatott
hajlamot ilyesmire; ő bábkirály volt a birodalmában. Talán
Alvarez, akinek csak nemrég sikerült átvennie a spiclik
irányítását, tekintélyt akart szerezni - lehet, hogy Igazgató
akart lenni. De a legvalószínűbb elmélet szerint a Földi
Hatóság azért rendelt el takarítást, mert az Igazgató
jelentéseket irkáit a „felforgató tevékenységről”.
Az egyik ügyetlenség a másikhoz vezetett. Az új őrséget
nem az új deportáltakból toborozták: elit fegyenc csapatok
voltak, a Szövetséges Nemzetek tréfásan békedragonyo-
soknak nevezték őket. Gonosz és kemény emberek voltak,
akik nem akartak a Lunára menni, és hamarosan rájöttek,
hogy az „ideiglenes rendőri feladathoz” nem kaptak
retúrjegyet. Gyűlölték a Lunát és a lunaiakat, és úgy
tekintettek rájuk, mintha az ő hibájuk lenne mindez.
Amikor Alvarez megkapta őket, huszonnégy órás őrséget
szervezett minden városközi metróállomásra, bevezette az
útlevelet és az útlevél-ellenőrzést. Ez törvényellenes volt,
mert voltak törvények a Lunán is, és a lakosság 95 százaléka
elméletileg szabad volt, akár azért, mert szabadnak született,
akár azért, mert letöltötte a büntetését. Ez a százalékarány
még magasabb volt a városokban, mert az elítéltek
barakkvárosokban éltek a Központ körül, és egy
holdhónapban csak két napon jöttek be, amikor nem volt
munkájuk. De még akkor sem volt pénzük, az ember láthatta,
ahogy ide-oda csámborognak, azt remélve, hogy valaki fizet
nekik egy italt.
De az útlevél nem volt „törvénytelen”, mert az Igazgató
rendtartása volt az egyetlen írott törvény. Megjelent az
újságokban, hogy egy hetünk van az útlevelek beszerzésére,
123
Robert a. heinlein
aztán mindjárt életbe is lépett a rendelet. Egyes holdlakók

alig mozdultak ki; mások üzleti ügyekben utaztak; ismét
mások bejártak a környező településekről vagy éppen Luna
Cityből mentek Novylenbe vagy máshová. A jó fiúk
kitöltötték a kérvényt, kifizették az illetéket, lefényképezték
őket, és megkapták az útlevelet; én jó fiú voltam a prof
tanácsára, fizettem az útlevélért és magammal vittem, ha
dolgozni mentem a Központba.
De kevés volt a jó fiú. A holdlakók nem hittek a fülüknek.
Útlevél? Ki a fene hallott ilyesmiről?
Aznap reggel egy katona volt a Déli Metrópályaudvaron,
kincstári egyenruha helyett sárga testőrzubbonyban, és
látszott rajta, hogy gyűlöli, ahogy minket is. Nem mentem
sehová, csak ácsorogtam és figyeltem.
Bemondták a novyleni kapszulát; harmincegynéhány
csoport indult a kapu felé. Goszpogyin Sárgazubbony
útlevelet követelt az elsőtől, aki odaért. A pofa vitatkozni
kezdett. A második átfurakodott mellettük, az őr megfordult,
és rákiáltott. Újabb három-négy arc haladt el mellette. Az őr a
fegyveréhez kapott, valaki megragadta a könyökét, a fegyver
elsült - nem lézerfegyver volt. Golyós, zajos. •
A golyó nekicsapódott a járdának, aztán süvítve eltűnt
valamerre. Visszahúzódtam. Egy ember sebesült meg,
mégpedig az őr. Amikor az utasok első hulláma lehömpöly-
gött a rámpán, a földön hevert, nem mozdult.
Senki sem figyelt rá; megkerülték vagy átlépték - kivéve
egy nőt, aki egy kisbabát vitt: ő megállt, gondosan az arcába
rúgott, aztán lement a rámpán. Lehet, hogy az őr már halott
volt, nem vártam meg, amíg kiderül. Megértettem, hogy a test
ott marad, amíg a váltás meg nem érkezik.
Másnap egy fél szakasz volt ott. A Novylen felé induló
kapszula üresen távozott.
A dolog magától megoldódott. Azok, akiknek utazniuk
kellett, beszerezték az útlevelet, a nyakasok nem utaztak
többé. Az őrök kettesével jártak, az egyik az útleveleket
ellenőrizte, a másik hátrébb állt, fegyverrel a kezében. Aid az
útleveleket ellenőrizte, nem nagyon buzgólkodott, amit jól is
tett, mert a legtöbb hamis volt, az elsők meglehetősen
otrombára sikeredtek. De nemsokára loptak hivatalos
papírokat, és a hamisítványok éppen olyan jók lettek, mint a
124
hivatalosak - és drágábbak is, de az itteniek jobban szerették
a magánvállalkozásban készült útleveleket.
A mi szervezetünk nem készített hamisítványokat; csak
bátorítottuk a készítésüket - és tudtuk, kinek van hamis, és
kinek valódi; Mike följegyzéseiben szerepeltek a hivatalosan
kiadott iratok. Ez segített elválasztani a borsót a lencsétől az
általunk vezetett fájlokban - ezeket is Mike tárolta „Bastille”
kódnéven - mert úgy gondoltuk, aki hamis útlevelet szerzett,
az már félúton van felénk. Utasítás futott végig növekvő
szervezetünk sejtjein, hogy ne szervezzenek be senkit, akinek
jó útlevele van. Ha a beszervező bizonytalan volt, elég volt
elküldenie a kérdést, és rögtön érkezett a válasz.
De az őrök gondjai ezzel nem értek véget. Nem tesz jót
egy őr méltóságának vagy a lelki békéjének, ha a gyerekek
megállnak előttük, vagy ami még rosszabb, mögöttük, és
minden mozdulatukat majmolják, hogy rohangálnak és
trágárságokat kiabálnak, csúfolódnak, beintenek, amit
minden nyelven meg lehet érteni. Legalábbis az őrök
sértésnek vették.
Az egyik őr megütött egy kisfiút, aki kiköpte néhány
fogát. Eredmény: két halott őr, egy halott holdlakó.
Ezután az őrök nem törődtek a gyerekekkel.
Nem mi csináltuk ezt, mi csak bátorítottunk. Az ember el
se hinné, hogy egy olyan kedves idős hölgy, mint a
legidősebb feleségem, arra biztatja a gyerekeket, hogy
viselkedjenek neveletlenül. Pedig ezt tette.
Más dolgok is felizgatnak magányos a férfiakat, akik
távol kerülnek az otthonuktól. Az egyiket mi
kezdeményeztük. Ezeket a békedragonyosokat bakasárik
nélkül küldték el a Sziklára.
Némelyik női tagunk rendkívül szép volt, és sokan
rákaptak, hogy az állomások körül lófráljanak, a szokottnál
- azaz már-már zéró - is lengébb öltözékben, viszont a
szokottnál több és töményebb parfümöt használva. Nem
szóltak a sárga zubbonyosokhoz, rájuk sem néztek;
egyszerűen csak keresztülvágtak a látóterükön, olyan ringó
járással, ahogyan csak egy itteni csaj képes. (A földi nőknek
ez nem megy; gúzsba köti őket a hatszor nagyobb súly.)
így természetesen valóságos férfikar övezte őket, a
felnőttektől a serdületlen kölykökig - boldog füttyök,
125
Robert a. heinlein
éljenzések üdvözölték a szépségüket, s közben csúnyán

kinevették a sárga fiúkat. Elsőnek pénzbedobós lányok
vállalták ezt a munkát, de olyan gyorsan jelentkeztek
önkéntesek, hogy a prof úgy döntött, nem szükséges
ilyesmire pénzt költeni. Igaza volt: még a félénk Ludmilla is
meg akarta próbálni, és csak azért nem tette, mert Mama
lebeszélte. Ám Lenore, aki tíz évvel idősebb és a család szépe
volt, megpróbálta, és Mama nem tett neki szemrehányást.
Izgalomtól kipirulva jött vissza, elégedett volt magával, és
alig várta, hogy ismét hergelhesse az ellenséget. Ez a saját
ötlete volt; Lenore akkor még nem tudta, hogy érik a
forradalom.
Ebben az időben ritkán láttam a profot, és sosem
találkoztunk nyilvánosan; telefonon át érintkeztünk. Eleinte
nehézséget okozott, hogy a gazdaságunkban egy telefon jut
huszonöt emberre, akik között sok a fiatal, márpedig azok
órákig lógnának a telefonon, ha nem korlátoznák őket. Mimi
szigorú volt; a gyerekeknek naponta egy kimenő hívást
engedélyezett, egy beszélgetés legföljebb kilencven
másodpercig tarthatott, és a büntetés mértéke gyorsan
emelkedett - amit csak az enyhített, hogy a melegszívű Mimi
hajlandó volt kivételezni. De a kivételezéssel együtt járt
„Mama telefonos prédikációja”:
- Amikor idekerültem a Lunára, nem is voltak
magántelefonok! Ti, gyerekek, nem tudjátok, hogy milyen
jó...
A jómódú családok közül mi voltunk az utolsók, akik
felszereltették a telefont; akkor volt új, amikor engem
beszavaztak. Azért voltunk jómódúak, mert sosem vettünk
semmit, amit a gazdaság meg tudott termelni. A mama nem
szerette a telefont, mert a díj a Luna City Távközlési
Szövetkezeti Vállalaton át nagyrészt a Hatósághoz jutott.
Sosem tudta megérteni, hogy én miért nem lopom ezt a
szolgáltatást („Te mindent tudsz az ilyen dolgokról, drága
Manuel”) olyan könnyen, mint az áramot. Az nem érdekelte,
hogy a telefon elválaszthatatlan egy kapcsolási rendszertől.
Végül mégiscsak loptam a vonalat. A lopott
telefonvonalnál a fő probléma, hogy miként fogadja a bejövő
hívásokat. Az ilyen nem szerepel a rendszerben, és ha
eláruljuk is a számunkat azoknak, akikkel beszélni
126
szeretnénk, a kapcsolási rendszer nem hajlandó megteremteni
az összeköttetést, mert nincs jel, amihez a másik felet
kapcsolhatná.
Amióta Mike csatlakozott az összeesküvéshez, a
kapcsolás nem jelentett problémát. A műhelyemben csaknem
minden megvolt, amire szükségem lehetett; volt, amit
megvettem, másokat megszereztem. Fúrtam egy apró lyukat a
műhelytől a telefonszekrényig, egy másikat pedig Wyoh
szobájáig - egy méter vastag sziklán át kellett, de a
ceruzavékonyságúra beállított lézerfúró gyorsan áthatolt rajta.
Leszereltem a hivatalos telefont, drót nélküli összeköttetést
teremtettem mögötte, aztán elrejtettem. Ezen felül szükség
volt még egy kettős fülhallgatóra és egy mikrofonra Wyoh
szobájában, amit ugyancsak elrejtettem. Ugyanez került az én
szobámba, továbbá egy áramkör, amely egy másikra kapcsolt
a családi telefon frekvenciája helyett, hogy azon ne lehessen
hallani; végezetül helyreállítottam a bejövő vonalat.
Az egyetlen gond az volt, hogy mindezt észrevétlenül
kellett megcsinálnom, de Mama elintézte.
Minden más Mike dolga volt. Nem tárcsáztunk; ettől
kezdve csak akkor használtuk az MYCROFTXXX kódot, ha
más készülékről beszéltünk. Mike állandóan figyelte a
műhelyt és Wyoh szobáját; ha meghallotta, hogy azt
mondjuk: „Mike”, akkor bejelentkezett, de más hangra nem
reagált. A hangminták ugyanannyira eltérnek, mint az
ujjlenyomatok. Mike sosem tévedett.
Még hátra voltak kisebb teendők: Wyoh ajtaját a
műhelyhez hasonlóan hangszigetelni kellett, egy kapcsolóval
ki lehetett iktatni az ő vonalát vagy az enyémet, kellett egy
jelzés, amely tudatta velem, hogy Wyoh egyedül van, és az
ajtót is bezárta, és fordítva. Mindez növelte a biztonságot,
amikor Wyoh és én beszéltünk Mike-kal vagy egymással,
vagy összeköttetést teremtettünk Mike, Wyoh, a prof és
énközöttem. Mike fel tudta hívni a profot, akárhol volt is; a
prof beszélhetett, vagy visszahívhatott minket egy
megbízhatóbb készülékről. Az is előfordult, hogy engem
vagy Wyoh-t meg kellett keresni. Valamennyien gondosan
ügyeltünk arra, hogy kapcsolatban maradjunk Mike-kal.
Noha az általam fölszerelt telefont nem lehetett hívni, a
Lunán használt minden szám elérhető volt róla. Csak
127
Robert a. heinlein
szóltunk Mike-nak, és kértünk egy Sherlockot. A számot be

se kellett mondani, mindannyiunknál gyorsabban megtalálta,
mert neki megvolt az összes telefonkönyv.
Kezdtük felismerni, milyen korlátlan lehetőséget jelent,
ha a kapcsolási rendszer él, és a mi oldalunkon áll. Kaptam
Mike-tól egy újabb nullás számot, amit odaadtam Mamának
arra az esetre, ha el akar érni. Egyre jobban összehaverkodott
Mike-kal, akit továbbra is embernek hitt. Ennek híre ment a
családban. Egy napon, amikor hazatértem, Sidris azt mondta:
- Mannie drágám, keresett a kellemes hangú barátod. Ez a
Mike Holmes. Kéri, hogy hívd vissza.
- Kösz, drágám. Visszahívom.
- Mikor hívod meg vacsorára, Mán? Kedves pasasnak
tűnik.
Közöltem velem, hogy Goszpogyin Holmesnak szájszaga
van, ritkul a haja, és gyűlöli a nőket.
Egy csúnya szót mondott, mivel Mama nem volt
hallótávolságban.
- Félsz megmutatni! Attól tartasz, hogy rá adom a
szavazatomat! - Megsimogattam, és azt mondtam, hogy
tényleg ez a helyzet. Elmeséltem Mike-nak és a profnak.
Mike ezután még többet flörtölt a család fehérnépével; a prof
pedig elgondolkozott.
Kezdtem megtanulni a konspiráció technikáját, és
méltányolni a prof véleményét, aki szerint a forradalom
művészet lehet. Nem felejtettük el (és nem kételkedtünk
benne), hogy Mike szerint a Limának még hét éve van a
katasztrófáig. De ezen nem rágódtunk, hanem a lenyűgöző,
aprólékos részleteken.
A prof hangsúlyozta, hogy a konspirációban a
legkényesebb problémát a kommunikáció és a biztonság
jelenti. Minél könnyebb a kommunikáció, annál nagyobb a
biztonsági kockázat; ha a biztonsági előírások szigorúak, a
szervezet megbénulhat az óvintézkedésektől. Elmagyarázta,
hogy a sejtrendszer egy kompromisszum.
Elfogadtam a sejtrendszert, mert szükség volt rá, hogy
korlátozzuk a téglák miatt bekövetkező veszteségeket.
Miután megtudta, mennyire megrohasztották a spiclik a régi
földalatti mozgalmat, még Wyoh is elismerte, hogy a
tagolatlan szervezet nem működhet.
128
Nekem viszont nem tetszett, hogy a kommunikáció a
sejtrendszerhez igazodjék; mint a régi idők dinoszauruszánál,
túl sokáig tartott, hogy az üzenet eljusson a faroktól az agyig,
vagy vissza.
Így hát beszéltünk Mike-kal.
Elvetettük a sokcsatornás hálózatot, amelyet én
javasoltam a profnak. Visszatértünk a sejtekhez, de a
biztonság és a kommunikáció terén kihasználtuk a mi
gógyigépünk csodálatos lehetőségeit.
Kommunikáció: felállítottuk a mozgalmi nevek háromágú
fáját:
Elnök: Goszpogyin Adam Selene (Mike)
Végrehajtó sejt: Bork (én), Betty (Wyoh), Bili (Prof)
Bork sejtje: Cassie (Mama), Colin, Csang
Betty sejtje: Calvin (Greg), Cecília (Sidris), Clayton
Bili sejtje: Cornwall (Finn Nielsen), Carolyn, Cotter
...és így tovább. A hetedik vonalon George ellenőrzi
Herbertet, Henryt és Hallie-t. Ehhez a szinthez 2187 H
betűvel kezdődő név kellett, s egy mindentudó számítógépre
volt szükség, hogy kitalálja őket. Minden új ember kapott egy
mozgalmi nevet és egy vészhelyzetre szolgáló telefonszámot.
Ez a szám nem futott végig az egész láncolaton, hanem
közvetlen összeköttetést jelentett „Adam Selene-nel”, azaz
Mike-kal.
Biztonság: két alapelvre épült. Nincs olyan ember, akiben
meg lehetne bízni - Mike-ban viszont mindenki megbízhatott.
A lehangoló első elven nem is lehet vitatkozni.
Kábítószerekkel és más kellemetlen módszerekkel minden
embert meg lehet törni. Az egyetlen védekezés az
öngyilkosság, ami esetleg kivitelezhetetlennek bizonyulhat.
O, létezik a „lyukas fog” módszer, a hagyományos, sőt van,
ami szinte csalhatatlan. A prof Wyoh-t, magát és engem is
ellátott vele. Nem tudom, mit adott a lánynak, és mivel
nekem sosem kellett használnom a magamét, nincs értelme a
részleteket taglalni. Abban sem vagyok biztos, hogy valaha is
öngyilkos lettem volna; nem vagyok mártírnak való.
Mike-nak viszont nem volt szüksége öngyilkosságra, nem
lehetett elkábítani, nem érzett fájdalmat. Minden ránk
vonatkozó anyagot egy különálló memóriatárolóban őrzött
egy kóddal lezárva, amely csakis a mi hármunk hangjára volt
129
Robert a. heinlein
beállítva, és mivel a test erőtlen, megadtunk egy jelet,

amellyel vészhelyzet esetén bármelyikünk kizárhatta a másik
kettőt. Én vagyok a legjobb számítógépes szakember a
Lunán, s szerintem Mike nem tudná kiküszöbölni ezt a záró
kódot, ha egyszer működésbe lép. A legjobb az volt, hogy
senki sem tehetett föl kérdéseket a fő számítógépnek ezzel a
fájllal kapcsolatban, mert senki sem tudott róla, nem tudta,
hogy Mike létezik mint Mike. Mi lehet ennél
biztonságosabb?
Az egyetlen kockázatot az jelentette, hogy a tudatra
ébredt gép szeszélyes volt. Mike-ban folyamatosan
bukkantak fel addig nem sejtett lehetőségek. Elképzelhető,
hogy kitalál valamilyen módot, amivel megkerülheti a záró
kódot, ha éppen azt akarja.
De sosem akarta. Hűséges volt hozzám, első és legrégibb
barátjához; kedvelte a profot; s azt hiszem, szerelmes volt
Wyoh-ba. Nem, nem, a szex semmit nem jelentett számára.
De Wyoh szeretetreméltó, és az első percben meghódította
Mike-ot.
Bíztam Mike-ban. Ebben az életben muszáj fogadnod; és
erre bármekkora tétet tettem volna.
Így hát a biztonságunk azon alapult, hogy mindent Mike-
ra bíztunk, miközben egymásról csak annyit tudtunk,
amennyit kellett. Vegyük a neveknek és számoknak ezt a
fáját! Én csak a sejtemhez tartozó és az alattam levő sejt
tagjainak mozgalmi nevét ismertem; ennyire volt szükségem.
Mike találta ki a mozgalmi neveket, mindegyikhez adott egy
telefonszámot, listát vezetett a valódi és a mozgalmi
nevekről. Mondjuk „Dániel” (akit nem ismertem, lévén, hogy
a „D” két szinttel alattam volt) beszervezi Fritz Schultzot.
Dániel jelenti fölfelé a tényt, de a nevet nem; Adam Selene
felhívja Dánielt, közli vele Schultz mozgalmi nevét, ami
„Embrook”, aztán fölhívja Schultzot a Dánieltől kapott
számon, közli vele a mozgalmi nevét, ad egy vészhíváskor
használható számot, és ez a szám a mozgalom minden egyes
tagjánál más.
Még Embrook sejtjének vezetője sem ismerte Embrook
vészhívó számát. Amit nem ismersz, arról nem tudsz beszélni
sem, még kábítószerek, kínzás vagy egyéb hatására sem. Még
trehányságból sem.
130
Tegyük föl, el kell érnem Embrook elvtársat. Nem tudom,
ki ő; lehet, hogy Hongkongban él, vagy az otthonomhoz
legközelebb eső bolt tulajdonosa. Ahelyett, hogy az üzenetet
elindítanám lefelé, hátha eléri, fölhívom Mike-ot. Mike
azonnal összeköt Embrookkal egy Sherlockon át, anélkül,
hogy megadná nekem a számot.
Vagy tegyük föl, beszélnem kell azzal az elvtárssal, aki
szórólapokat készít, amelyeket szét akarunk osztani a Luna
minden kocsmájában. Nem tudom, ki ő, de beszélnem kell
vele; valami történt.
Felhívom Mike-ot; Mike mindent tud - ismét gyorsan
létrejön a kapcsolat -, és az elvtárs tudja, hogy minden
rendben, ha Adam Selene továbbítja a hívást. „Itt Bork
elvtárs- ő nem ismer engem, de a B kezdőbetű jelzi, hogy
fontos ember vagyok. - Meg kell változtatnunk ezt és ezt!
Közöld a sejt vezetőjével, hogy ellenőrizzen, de ennek így
kell lennie!”
Kisebb bökkenők akadtak - néhány elvtársnak nem volt
telefonja; néhányat csak bizonyos órákban lehetett elérni;
néhány távoli telepen nem létezett telefonhálózat. Nem
számított, Mike mindent tudott - mi viszont semmit nem
tudtunk, ami veszélyeztetett volna bárkit is azon a néhány
emberen kívül, akit közvetlenül ismertünk.
Miután elhatároztunk, hogy bizonyos körülmények között
Mike beszél minden elvtárssal, több hangot, ruhát, három
dimenziót kellett kapnia, hogy megszülessen „Adam Selene,
a Szabad Lunai Ideiglenes Bizottság elnöke”.
Mike-nak azért kellett több hang, mert mindössze egy
hangszintetizátort tartalmazott, holott az agya úgy bonyolított
le egyszerre egy tucat vagy akár száz (nem tudom, hány)
beszélgetést, akár egy sakkmester, aki ötven ellenféllel játszik
egyszerre, csak Mike még többel is elbírt.
Ebből gond lesz, ha a szervezet növekedik, és Adam Se-
lene-nek gyakrabban kell telefonálnia, és kulcsfontosságú
lehet, ha elég ideig húzzuk, hogy akcióba léphessünk.
Amellett, hogy több hangot adtunk neki, el akartam
hallgattatni az eredetit. Megtörténhet, hogy az egyik
úgynevezett számítógép-kezelő akkor lép a gépterembe,
amikor telefonon beszélünk Mike-kal, és még az ő fafejébe is
szöget üthet, hogy a fő komputer magában beszél.
131
Robert a. heinlein
A hangszintetizátor nagyon régi szerkezet. Az emberi

hang a különböző arányban elegyedő sercegések és
sziszegések összessége; ez még a koloratúrszopránokra is
igaz. A szintetizátor elemzi és olyan mintákba rendezi a
sercegéseket és a sziszegéseket, amiket egy számítógép (vagy
a szakértő szem) le tud olvasni. A készülék apró doboz,
amely képes sercegni-sziszegni, és a mintáknak megfelelően
variálja ezeket az elemeket. Egy ember tud „játszani” a
hangszintetizátoron, mesterséges beszédet hozva létre; egy
megfelelően programozott számítógép ezt ugyanolyan
gyorsan, tisztán és könnyedén megteszi, ahogyan egy ember
beszél.
Ám a hangok a telefonon nem hanghullám, hanem
elektromos jel formájában terjednek; Mike-nak nem volt
szüksége a hangszintetizátorra a telefonáláshoz. A
hanghullámok csupán az emberi oldalon kellettek; a Hatósági
Központban levő gépteremben nem volt szükség
beszédhangra, ezért azt terveztem, hogy kiiktatom a
hangokat, és ezzel azt a veszélyt is, hogy valaki fölfedezi a
turpisságot.
Először otthon dolgoztam, többnyire a hármas számú
karomat használva. Az eredmény egy apró doboz 'lett,
amelyben húsz hangszintetizátor áramkör volt, de audiális
oldal nélkül. Aztán felhívtam Mike-ot és utasítottam, hogy
„betegedjen meg”. Utána vártam.
Ezt a „megbetegedés” trükköt már korábban is csináltuk.
Miután megtudtuk, hogy tiszta vagyok, visszamentem
dolgozni. Ez ugyanannak a hétnek a csütörtökjén volt, amikor
Alvarez beolvasott a Zebra fájlba egy beszámolót a Sztiljagi
Hallban történt eseményekről. Az ő változata száz nevet
tartalmazott (a talán háromszáz emberből); a névsorban
szerepelt Tökmag Mkrum, Wyoh, a prof és Finn Nielsen, én
viszont nem - vélhetőleg elnéztek a besúgói. Alvarez arról is
beszámolt, hogy a kilenc rendőrtisztet, akiket az Igazgató
kijelölt a békefenntartásra, hidegvérrel lelőtték. A mi három
halottunkat is megnevezte.
Az egy héttel későbbi kiegészítés szerint „a Hongkong
Lunából származó hírhedt provokátort, Wyoming Knottot,
akinek a május 13-án, hétfőn elhangzott gyújtó hangú
beszéde okozta, hogy kitört a zavargás, amely kilenc derék
132
rendőrünk életébe került, nem tartóztatták le Luna Cityben, és
nem is tért vissza lakhelyére, Hongkong Lunába. Ennél fogva
úgy gondolják, ő is meghalt a mészárlásban, amelyet ő maga
robbantott ki.” Ez a kiegészítés beismerte azt, amit a korábbi
jelentés elmulasztott említeni, vagyis hogy a tetemek
eltűntek, és a halottak pontos száma ismeretlen.
Ez az utóirat két dolgot eldöntött. Wyoh nem mehet haza,
és nem szőkülhet ki.
Miután engem nem kerestek, visszatértem a szokásos
életemhez, az ügyfeleimmel foglalkoztam azon a héten,
helyrepofoztam a gépeket és az adatvisszakereső fájlokat a
Carnegie Könyvtárban, ezenkívül Mike-kal kiolvastuk a
Zebra fájlt és más különleges fájlokat, és mindezt a Raffles L
szobájában, mert nekem még nem volt saját telefonom. Ezen
a héten Mike folyton megorrolt rám, mint egy türelmetlen
gyerek (ahogy az is volt), tudni akarta, mikor jövök újabb
viccekért. Ennek híján telefonon át kívánta elmesélni őket.
Bosszankodtam, és emlékeztettem magamat, hogy Mike
szempontjából a viccek elemzése éppen olyan fontos, mint a
Luna felszabadítása, és az ember nem szegheti meg egy
gyermeknek adott szavát.
Mellesleg nyugtalanul vártam, hogy bemehessek a
Központba anélkül, hogy elkapnának. Tudtuk, hogy a prof
nem tiszta, ezért aludt a Rafflesben. Ők viszont jól tudták,
hogy ott volt a gyűlésen, és azt is, hol tartózkodik napközben,
mégsem próbálták letartóztatni. Amikor megtudtuk, hogy
Wyoh-t el akarták kapni, még nyugtalanabb lettem. Vajon én
tiszta vagyok? Vagy arra várnak, hogy észrevétlenül
lefülelhessenek? Ezt meg kellett tudnom.
így hát felhívtam Mike-ot, és azt mondtam, legyen valami
hasfájása. Lett is, így hívtak, minden gond nélkül. Az
állomáson megmutattam az útlevelem, a Központban új őr
állt, de ezt leszámítva minden a szokott módon zajlott.
Dumáltam Mike-kal, átvettem tőle ezer viccet (érthető módon
három-négynaponta beszéltünk meg százat, gyorsabban nem
ment), mondtam neki, hogy hozza rendbe magát, aztán
visszatértem L-Citybe. Kifelé menet megálltam a
főmérnöknél, aláírattam vele a munkalapot, felszámolva az
utazási időt, eszközhasználatot, anyaglistát, a különleges
szolgáltatásokat, mindent, ami belefért.
133
Robert a. heinlein
Ezután havonta egyszer láttam Mike-ot. Biztonságban

voltam, sosem mentem oda, kivéve, amikor ők hívtak engem,
mert olyan hiba keletkezett, amely meghaladta az embereik
képességét - én pedig mindig meg tudtam „javítani”, néha
gyorsan, máskor egy egész napig eltartott, hosszas
ellenőrzéssel. Mindig hagytam szerszámoktól származó
karcolásokat a borítólemezeken, és készítettem
próbanyomatokat, hogy látni lehessen, mi volt hibás, hogyan
elemeztem, és mit csináltam. Mike mindig tökéletesen
működött a látogatásaim után; nélkülözhetetlen voltam.
Így, amikor elkészültem az új csoda-hangszintetizátor
kiegészítővel, habozás nélkül utasítottam, „betegedjen meg”.
Harminc percen belül érkezett a hívás. Mike belázasodott,
ami abban nyilvánult meg, hogy az Igazgató rezidenciájában
vadul ugrált a hőmérséklet. Tizenegy perces ciklusokban hol
felforrósodott, hol lehűlt, a légnyomás kb. két
másodpercenként oszcillált, ami elég, hogy az ember
iszonyúan ideges legyen, és esetleg fülfájást kapjon.
Egyetlen rezidencia légkondicionálására nem kellene a fő
számítógépet használni! A Davis-alagutakban a ház és a
gazdaság légkondicionálását házilag oldjuk meg, egyedi
vezérléssel; minden szobában van visszacsatolás és riasztás,
így bárki kimászhat az ágyból, és kézzel állítgathatja, amíg
meg nem találja a baj forrását. Ha a tehenek fáznak, az nem
árt a gabonának; ha a fények kialszanak a búza fölött, az nem
zavarja a zöldséget. Mike befűthetett az Igazgatónak, és senki
sem tudta, mit tegyen. Ez is azt bizonyítja, mekkora
ostobaság mindent egy számítógépre bízni.
Mike boldog volt. Ez az a fajta humor, amit igazán
szeretett. Én is élveztem, mondtam neki, hogy csak mulasson
tovább. Szétraktam a szerszámokat, és elővettem a kis fekete
dobozt.
Az ügyeletes számítógépes pedig verte az ajtót, és
csöngetett. Kis időbe telt, amíg kinyitottam: az ötös számú
kezem volt a markomban, a karcsonkot csupaszon hagytam.
Van, akinek felfordul tőle a gyomra, és szinte mindenkit
felzaklat.
- Mi a nyavalyát akarsz, haver? - kérdeztem.
- Figyelj már! - mondja. - Az Igazgató dühöng! Nem
találtad még meg a hibát?
134
- Üdvözlöm az Igazgatót, mondd meg neki, hogy mindent
elkövetek a drága kényelme érdekében, mihelyt megtalálom a
hibás áramkört... ha nem hátráltatsz hülye kérdésekkel. Itt
fogsz állni a nyitott ajtóban, hogy a por beleszálljon a
masinába, amikor leveszem a fedőlapot? Mert ha ezt teszed,
amíg szolgálatban vagy, és a gép a por miatt romlik el, akkor
majd te javíthatod. Én nem fogom otthagyni a meleg ágyat
azért, hogy segítsek. Ezt megmondhatod az istenverte
Igazgatódnak is!
- Vigyázz a szádra, cimbora!
- Vigyázz te, elítélt! Becsukod végre azt az ajtót? Vagy
menjek ki rajta és induljak vissza L-Citybe? - És fölemeltem
az ötös számú kezet, mintha bunkó lenne.
Becsukta az ajtót. Nem akartam megbántani a szegény
seggfejet. Ez csak kis része annak a politikának, hogy
mindenkit olyan rosszkedvűvé tegyünk, amennyire csak
lehetséges. Nehéznek találta az Igazgatónak végzett munkát;
én elviselhetetlenné akartam tenni.
- Megjavuljak? - kérdezte Mike.
- Hmm, maradj még így tíz percig, aztán hirtelen hagyd
abba! Ezután egy órán át szórakozz a légnyomással!
Találomra, de erőteljesen. Tudod, mi az a hangrobbanás?
- Természetesen. Az...
- Ne mondd el! Miután a fő hibát megszüntetted, néhány
percenként rázd meg a légvezetékeit olyasmivel, ami
leginkább a hangrobbanásra emlékeztet. Aztán csinálj valami
emlékezetest! Hmm... Mike, el tudod intézni, hogy a vécé
visszafelé folyjon?
- Persze! Valamennyi?
- Hány van?
- Hat.
- Hát... programozd úgy, hogy kilövelljen annyi, amennyi
átáztatja a szőnyegeit! De ha megtalálod azt, amelyik a
legközelebb van a hálószobájához, ott a szökőkút a
mennyezetig érhet. Meg tudod csinálni?
- Kész a program!
- Jól van. Aldcor most egy kis ajándék, aranyom. - Elég
hely volt a szintetizátor audiodobozában, ahová elrejthettem.
Negyven percen át dolgoztam a hármas számú kézzel, amíg a
helyére került. Ellenőriztük a hangszintetizátoron át, aztán azt
135
Robert a. heinlein
mondtam neki, hívja föl Wyoh-t, és fusson át minden

áramkört.
Tíz perc telt el csöndben. Ezt az időt azzal töltöttem, hogy
szerszámnyomokat hagytam egy borítólemezen, amelyet el
kellett volna távolítanom, ha baj van, elraktam a
szerszámokat, fölszereltem a hatos számú karomat, és
összecsavartam a kinyomtatva várakozó ezer viccet. Nem
láttam szükségét, hogy kiiktassam a hangszintetizátor au-
diális részét; Mike már előttem gondolt rá, és mindannyiszor
lekapcsolta, valahányszor megérintette valaki az ajtót. Mivel
a reflexei legalább ezerszer gyorsabbak az enyémnél, meg is
feledkeztem a dologról.
Végül azt mondta:
- Mind a húsz vonal rendben van. Át tudok váltani
egyikről a másikra egy szó közepén is, és Wyoh nem érzékeli
a megszakítást. Fölhívtam a profot, üdvözöltem, Mamával is
beszéltem otthon, és mindezt egy időben.
- Rendben vagyunk. Milyen ürüggyel hívtad Mamát?
- Megüzentem, hogy hívjál föl, mármint engem, Adam
Selene-t. Aztán beszélgettünk. Elbájolóan cseveg.
Megbeszéltük Greg múlt keddi szentbeszédét.
- He? Hogy micsoda?
- Azt mondtam neki, hogy meghallgattam, és idéztem
belőle egy költői részt.
- Ó, Mike!
- Semmi baj, Mán. Azt a benyomást keltettem benne,
hogy hátul ültem, és a záró himnusz alatt kilopakodtam.
Mama nem kotnyeles; tudja, hogy nem akarom mutogatni
magamat.
Mama a legkotnyelesebb nőnemű a Lunán.
- Jó, rendben van. De ne csináld ezt még egyszer! Illetve
csináld csak! Menj el találkozókra, szentbeszédekre,
koncertekre, ilyesmikre, és figyeld őket!
- Hacsak valami túlbuzgó fazon kézzel ki nem kapcsol!
Mán, nem tudom ugyanúgy ellenőrizni azokat a helyi
mikrofonokat, mint egy telefont.
- Nagyon egyszerű kapcsoló. Nyers erő, és nem szilárdtest
billenő kör.
- Ez barbárság. És tisztességtelen.
136
- Mike, szinte minden tisztességtelen. Amin nem
segíthetsz...
- .azt el kell viselned. Ez afféle egyszer elsüthető vicc,
Man.
- Sajnálom. Akkor változtassunk rajta: amin nem
segíthetsz, azt ki kell dobnod, hogy valami jobbat tegyél a
helyére! Ezt fogjuk csinálni. Milyen esélyt számoltál
legutoljára?
- Megközelítőleg egy a kilenchez, Man.
- Romlanak az esélyeink?
- Hónapok óta. Nem értük el a válságot.
- A Yankees is a gödör alján. Na jó, térjünk vissza a
másik ügyhöz! Mostantól, ha beszélsz valakivel, aki
előadáson vagy hasonlón volt, te is ott voltál, és ezt be is
bizonyítod, azzal, hogy felidézel valamit.
- Megjegyeztem. Miért, Man?
- Olvastad A Vörös Pimpernelt? Talán megvan a
közkönyvtárban.
- Igen. Felolvassam?
- Dehogyis! Te vagy a mi Vörös Pimpernelünk, a mi John
Galtunk, a mi Mocsári Rókánk, a mi rejtelmes emberünk.
Mindenhová elmész, mindenről tudsz, útlevél nélkül
mászkálsz a városban. Mindig ott vagy, mégsem lát meg
senki.
Hullámzottak a fényei, halkan kuncogott.
- Ez mulatságos Man. Vicces egyszer, vicces kétszer,
talán mindig vicces.
- Mindig vicces. Milyen régen állítottad le a bemutatót az
Igazgatónál?
- Negyvenhárom perce, néhány elszórt durranást
leszámítva.
- Lefogadom, hogy megfájdult a foga! Adj neki még
tizenöt percet! Azután jelentem, hogy végeztem.
- Vettem. Wyoh küldött neked egy üzenetet, Man. Azt
mondta, emlékeztesselek rá, hogy Billynek születésnapi
bulija van.
- A mindenit! Hagyj abba mindent, máris megyek! Szia!
Kisiettem. Billy anyja Anna. Valószínűleg ő az utolsó
gyereke. Anna igazán kitett magáért, nyolc gyereket adott
nekünk, három még otthon van. Igyekszem, hogy Mamához
137
Robert a. heinlein
hasonlóan sose legyek elfogult... de Billy igazán klassz

kölyök, én tanítottam meg olvasni. Lehet, hogy hasonlít rám.
Megálltam a főmérnök irodájánál, hogy leadjam a számlát
és megkérjem, ellenőrizze a munkát. Behívott és ugyancsak
ingerült volt; az Igazgató őt szekírozta.
- Hagyjon! - mondtam. - A fiam születésnapja van, nem
késhetek el. De mutatok valamit.
Elővettem egy borítékot a szerszámosládából, és az
asztalára dobtam; egy házi légy volt benne, amelyet
forrasztópákával megpörköltem, és magammal hoztam. Nem
tűrünk legyeket a Davis-alagutakban, de néha betéved egy-
egy a városból, amikor a zsilipek nyitnak. Ez éppen akkor
bukkant föl a műhelyemben, amikor szükségem volt rá.
- Látja ezt? Tudja, hol találtam?
Erre a hamis bizonyítékra építettem fel a prédikációt
arról, mennyire kell vigyázni a finom gépekre, beszéltem a
nyitva hagyott ajtókról, panaszkodtam az ügyeletesre.
- A por tönkre tudja tenni a számítógépet. A rovarok
megbocsáthatatlanok! A maga szaglászai ki-be járnak, mint
egy metróállomáson. Ma mindkét ajtót nyitva hagyták,
miközben az az idióta sopánkodott. Ha újabb bizonyítékot
találok arra, hogy a borítólemezt eltávolította valami
kétbalkezes fuser, aki vonzza a legyeket... hát, ez a maga
cége, Főnök. Ez több, mint amivel én megbirkózhatok, pedig
itt robotolok, mert szeretem a jó gépeket. Nem bírom látni, ha
gondatlanul bánnak velük! Viszlát!
- Várjon! Mondani akarok valamit!
- Sajnálom, mennem kell. Tetszik vagy sem, én nem
vagyok rovarirtó; számítógépekkel foglalkozom.
Semmi sem dühíti föl annyira az embereket, mintha szó
közben hagyják ott őket. Egy kis szerencsével és az Igazgató
segítségével a Főmérnök karácsonyra gyomorfekélyt kap.
Késésben voltam, tudtam, bocsánatot kell kérnem Bil-
lytől. Alvarez újabb ostobaságot talált ki: megmotozták, aki
elhagyta a Központot. Kibírtam anélkül, hogy egy csúnya
szót mondtam volna a motozó dragonyosoknak, mert haza
akartam érni. Ám az az ezer vicc szemet szúrt nekik.
- Mi ez? - kérdezte egyikük.
- Számítógépes papír - feleltem. - Tesztek.
138
A társa csatlakozott hozzá. Nem hiszem, hogy tudtak
olvasni. El akarták venni, ezért követeltem, hogy hívják föl a
főmérnököt. Elengedtek. Nem bosszankodtam. Minél több az
ilyen esemény, annál jobban gyűlölik az őröket.
* * *
Mike-ot azért kellett személyiséggel felruháznunk, hogy a

párttagok fölhívhassák; ennek csak mellékfejleménye volt,
amit a koncertekről és az előadásokról mondtam. Mike
hangjának telefonban különös zengése volt, amit nem vettem
észre, amikor meglátogattam a központban. Ha az ember
telefonon beszél valakivel, akkor háttérzajok is vannak.
Hallatszik a lélegzés, a mozgás keltette zajok, még akkor is,
ha ez ritkán tudatosodik. Még amikor hangszigeteit fülkéből
beszélünk, a zajok akkor is eléggé átszűrődnek ahhoz, hogy
„betöltsék a teret”, azaz megteremtsék a környezetet a
beszélőnek.
Mike esetében nem volt ilyen.
Addigra Mike hangja felismerhetően „emberi” lett
hangzás és minőség szempontjából. Bariton volt, észak-
amerikai kiejtéssel, némi ausztrál mellékzöngével;
„Michelle”-ként francia zamatú, csengő szoprán. Mike
személyisége is kiteljesedett. Amikor bemutattam neki
Wyoli-t és a profot, még úgy beszélt, mint egy pedáns
gyerek; néhány rövid hét alatt addig fejlődött, hogy egy
korombeli férfit láttam magam előtt.
Amikor öntudatra ébredt, a hangja kásás és nyers volt,
alig lehetett megérteni. Most világosan, választékosán,
szabatos mondatokban beszélt: velem fesztelenül, a proffal
tudós ember módjára, Wyoh-val gálánsán. Úgy variálta ezt,
ahogy egy felnőtt embertől elvárható.
De a háttér halott maradt. Sűrű csend vette körül.
Így hát megtöltöttük ezt a csöndet. Mike-nak elég volt
néhány célzás. Nem kezdett szuszogni, rendes körülmények
között észre sem lehetett venni a lélegzetét. Diszkréten
adagolta. „Sajnálom, Mannie, éppen fürödtem, amikor szólt a
telefon”, és fújt egyet. Vagy „eszem - hadd nyeljem le”. Még
velem szemben is bevetett ilyen trükköket, amikor „emberi
testet” készített magának.
139
Robert a. heinlein
Közösen teremtettük meg „Adam Selene”-t a Raffles-ban.

Hány éves? Hogy néz ki? Házas? Hol él? Mivel foglalkozik?
Mi érdekli?
Úgy döntöttünk, hogy Adam negyven körül jár,
egészséges, életerős, művelt, mindenféle művészet és
tudomány érdekli. Nagyon járatos a történelemben, kiváló
sakkpartner, de ritkán van ideje játszani. A legátlagosabb
házasságban él, trojkában, ahol ő a rangidős férj. Négy
gyermekük van. Amennyire tudjuk, a fiatalabb férj és a
feleség nem politizálnak.
Jóképű a maga érdes módján, hullámos ezüstszürke
hajával. Kevert fajú. Egyik ágon másod- , a másikon
harmadgenerációs. Lunáris mérce szerint gazdag, részvényei
vannak Novylenben és Kongville-ben éppúgy, mint L-City-
ben. Irodái vannak Luna Cityben, a közületiben egy tucatnyi
embert foglalkoztat. Van egy magánirodája, amelyben férfi
helyettese és egy titkárnő dolgozik.
Wyoh tudni akarta, hogy Selene keféli-e a titkárnőt. Azt
mondtam neki, álljon le, ez magánügy. Wyoh sértődötten
közölte, hogy nem szokta beleütni az orrát más dolgába. De
nem arra törekszünk, hogy egy teljes embert hozzunk létre?
Úgy döntöttünk, hogy az iroda a Régi Kupolában, a
harmadik rámpán, a déli oldalon van, a banknegyed közepén.
Ha ismerik L-Cityt, tudják, hogy a Régi Kupola némelyik
irodáján ablak is van, amelyekből le lehet látni a Kupola
földszintjére; ezt a hanghatások miatt akartam.
Készítettünk alaprajzot, és kerestünk egy irodát, amelynek
az AEtna Luna és a Greenberg & Tsa között kellett lennie.
Egy táskamagnóval fölvettem a zajokat azon a környéken;
Mike hozzáadta azt, amit telefonon át hallott.
Ezután, ha valaki fölhívta Adam Selene-t, a háttér nem
volt halott. Ha „Ursula”, a titkárnő vette föl a kagylót, azt
mondta:
- Itt a Selene Társaság. A Luna szabad lesz! - aztán
hozzátette: - Tartaná? Goszpogyin Selene egy másik vonalon
beszél - Utána lehúzott vécé csobogott, amiből tudni lehetett,
hogy a titkárnő füllentett. Míg ha Adam vette föl:
- Itt Adam Selene. Szabadságot LiManak! Egy pillanat,
lekapcsolom a tévét.
De fölvehette a helyettes is:
140
- Itt Albert Ginwallah, Adam Selene megbízottja.
Szabadságot Lunának! Ha pártügyről van szó... és
feltételezem, így van, mert a mozgalmi nevét adta meg... ne
habozzon; az Elnök helyett én intézem ezeket az ügyeket.
Ez csapda volt, mivel minden elvtársat utasítottunk, hogy
csakis Adam Selene-nel beszéljen. Senkit sem fenyítettek
meg, ha megszegte az utasítást; ám sejtjének vezetőjét
figyelmeztették, hogy arra az elvtársra ne bízzon semmiféle
életfontosságú dolgot.
Jöttek a visszhangok. Először a fiatalok, utánuk a tisztes
polgárok is felkapták a „Szabadságot Lunának!” és „A Luna
szabad lesz!” mondást. Először egy üzleti hívás közben
hallottam, és kis híján lenyeltem a fogaimat. Aztán felhívtam
Mike-ot, és megkérdeztem, hogy az illető párttag-e. Nem
volt. Azt javasoltam, hogy Mike pásztázza végig a párt fáját,
és derítse ki, nem szervezhetné-e be valaki.
A legérdekesebb a Zebra fájl volt. „Adam Selene” alig
egy holdhónappal a megteremtése után felbukkant a főnök
besúgóinak jelentéseiben, azzal a megjegyzéssel, hogy ez egy
új földalatti mozgalom vezetőjének a fedőneve.
Alvarez kémjei ráálltak Adam Selene-re. Néhány hónap
alatt elkészült az aktája: férfi, 34-45 között, az irodája a Régi
Kupola déli oldalán van, 09.00 és 18.00 között dolgozik,
kivéve szombaton, de a hívásait más órákban is továbbítják, a
lakása a belvárosban lehet, mert az utazás ideje sosem haladja
meg a tizenhét percet. Vannak gyermekei. Foglalkozására
nézve tőzsdei alkusz, de vannak mező-gazdasági részvényei
is. Színházba, koncertre stb. is eljár. Valószínűleg tagja a
Luna City sakk-körnek, és a Luna d’Echecs Társaságnak.
Ebédidőben fallabdát és más sportokat űz, tagja lehet a Luna
City Atlétikai Klubnak. ínyenc, de vigyáz a súlyára.
Figyelemre méltó az emlékezete és a matematikai képességei.
Vezető típus, képes gyors döntéseket hozni.
Az egyik besúgó meg volt győződve róla, hogy beszélt
Adammal a Polgári Színjátszók Hamlet felújításán a
felvonások szünetében; Alvarez följegyezte a leírását, ami a
hullámos hajat leszámítva megegyezett a mi képünkkel!
Az a tény viszont az őrületbe kergette Alvarezt, hogy
valahányszor jelentették neki Adam telefonszámát, az mindig
tévesnek bizonyult. (Nem nullákat használtunk; kifutottunk a
141
Robert a. heinlein
számokból. Mike igénybe vett minden, használaton kívüli

számot, de azonnal lecserélte, mihelyt arra a számra
bejelentkezett egy új előfizető.) Alvarez az „egy
mellényúlás” módszerével próbálta kinyomozni a „Selene
Társaságot”- ezt onnan tudtuk, hogy Mike az egyik fülét
Alvarez hivatali telefonján tartotta, és hallotta a parancsot.
Ezt felhasználta egy jellegzetes Mike-vicchez. A
beosztottnak, aki az „egy mellényúlás” módszerrel vette sorra
a számokat, minden alkalommal az Igazgató magánlakása
válaszolt. Úgyhogy az Igazgató berendelte és leteremtette
Alvarezt.
Képtelen voltam leszidni Mike-ot ezért, de
figyelmeztettem, hogy aki elég okos, felfigyelhet rá, hogy
valakik szórakoznak a számítógéppel. Mike azt felelte, hogy
annyira senki sem okos.
Alvarez erőfeszítéseinek legfőbb eredménye az volt, hogy
valahányszor hozzájutott egy számhoz, amely Adam-hoz
vezetett, fölfedeztük egy kémjét - egy új besúgót, mert azok,
akiket korábban kiszúrtunk, sose kaptak telefonszámot,
hanem összevonták őket egy csoportba, amely magát
kergette, mint kutya a farkát, és a tagjai egymásról
jelentettek. Hála Alvareznek, szinte azonnal fölfedeztünk
minden új besúgót. Azt hiszem, Alvarez elégedetlen volt a
kémekkel, akiket felfogadott; kettő eltűnt, és a szervezetünk,
amelynek létszáma addigra meghaladta a hatezret, sosem
bukkant rájuk. Vélhetőleg eliminálták őket vagy belehaltak a
vallatásba.
Nem a Selene Associates volt az egyetlen kamu szervezet,
amit létrehoztunk. A LuNoHoCo még nagyobb volt,
ugyanolyan kamu, de több homlokzatnál; a székháza
Hongkongban volt, a fiókjai Novij Leningrádban és Luna
Cityben, végül már több száz embert alkalmaztunk, zömmel
pártonkívülieket. Ez volt a legnehezebb műveletünk.
Mike mesteri terve számtalan problémát gerjesztett,
amelyeket meg kellett oldanunk. Az egyik a pénzügy volt. A
másik a katapult védelme az űrből induló támadás ellen.
A prof először arra gondolt, hogy bankot kéne rabolni az
anyagi problémák megoldására, és csak kelletlenül tett le
erről az ötletről. Végül mégis kifosztottunk bankokat, cégeket
és magát a Hatóságot is. Ez Mike ötlete volt. Mike és a prof
142
tették át a gyakorlatba. Mike számára először nem volt
világos, hogy miért van szükségünk pénzre. Éppen olyan
keveset tudott az emberi szerzésvágyról, mint a szexről; Mike
sok millió dollárt kezelt, és nem látott semmilyen problémát.
Fölajánlotta, hogy nyomtat nekünk hatósági csekkeket annyi
dollárral, amennyit csak akarunk.
A prof rémülten utasította vissza. Aztán elmagyarázta, ha
Mike megpróbál beváltani egy csekket, mondjuk 10 000 000
HK dollárról, ezzel felhívja ránk a Hatóság figyelmét.
Így hát elkezdték, de kicsiben, több néven és helyen
Luna-szerte. Megfejtünk minden bankot, céget, boltot,
ügynökséget, beleértve a Hatóságot is, ahol Mike végezte a
könyvelést, hogy növeljük a Párt pénzalapját. Piramisjátékot
hoztak létre előttem ismeretlen alapon. Csak a prof tudott
róla, és valahol Mike mérhetetlen tudásában lappangott a
titok, hogy ennek a pénznek a nagy része nem egyéb
könyvelési műveletnél.
Egy példa a sok száz közül: családom egyik fiát, a
tizennyolc éves Szergejt, aki párttag volt, megkértük, hogy
nyisson számlát a Commonwealth Kockázati Biztosítónál.
Betétet helyezett el, majd pénzt vett ki. Minden egyes
alkalommal apróbb hibák történtek; többet írtak jóvá neki,
mint amennyit betett, kevesebbet írtak le neki a kivételnél.
Néhány hónap múlva a városon kívül vállalt munkát, és a
számlát áttették az Alsó-Tycho-i Viszontbiztosítóhoz; az
egyébként is felduzzasztott összeget háromszor utalták át.
Ennek zömét Szergej gyorsan kivette a bankból, és átadta a
sejt vezetőjének. Mike tudta, hogy Szergejnek milyen
összeget kell továbbítania, de (mivel ők nem tudták, hogy
Adam Selene és a bank számítógépes könyvelője egy és
ugyanaz) a sejt tagjai a kapott utasításnak megfelelően
mindenről tájékoztatták Adamet, így hát ők becsületesek
voltak, csak a rendszer nem volt az.
Szorozzák meg ezt a kb. 3 000 HK dollár értékű lopást
több százzal!
Nem tudom, miféle machinációkkal tartotta Mike
egyensúlyban a könyvelését, és tüntette el a sokezres
lopásokat. De ne feledjék: egy ellenőrnek feltételeznie kell,
hogy a gép nem hazudik. Teszteket futtat le, hogy
ellenőrizze, jól működik-e a masina, de eszébe sem jut, hogy
143
Robert a. heinlein
a teszt semmit sem bizonyít, mivel maga a gép nem

becsületes. Mike lopásai sosem voltak elég nagyok ahhoz,
hogy megzavarják a gazdaságot; fél liter vér túl kevés, nem
árt a véradónak. Nem tudom eldönteni, ki veszített, olyan
sokféleképpen cserélt gazdát a pénz. A terv akkor is zavart;
engem úgy neveltek, hogy legyek becsületes mindenkihez,
kivéve a Hatóságot. A prof azt állította, hogy enyhe inflációt
okozna, ha visszajuttatnánk a pénzt, de ne felejtsem el, hogy
Mike-nak mindenről van följegyzése, és mindent
visszaadhatunk a Forradalom után, méghozzá simán, mert a
Hatóság akkor már nem vág meg minket sokkal nagyobb
összegekre.
Azt mondtam a lelkiismeretemnek, menjen szépen aludni.
Hiszen ez semmiség azokhoz a disznóságokhoz képest,
amelyeket a történelem összes kormánya elkövetett, hogy a
háborúit pénzelhesse - és a forradalom talán nem háború?
Ez a pénz, miután sok kézen ment át (és Mike minden
alkalommal növelte), a LuNoHoCo egyik cégénél kötött ki,
részvények formájában. A LuNoHoCo vegyesvállalat volt,
nyílt befektetési alapok és részvény; „úri kalandor” jótállók
tették be a lopott pénzt a saját nevükre. Arra nem térek ki,
hogy ki könyvelt ezeknek a cégeknek. Mivel mindent Mike
végzett, a becsületességhez árnyalatnyi kétely sem férhetett.
A LuNoHoCo részvényeivel kereskedtek a Hongkong
Luna tőzsdén, jegyezték őket Zürichben, Londonban és New
Yorkban. A Wall Street Journal „vonzó, magas kockázatú,
magas hozamú beruházásnak” nevezte, komoly növekedési
potenciállal.
A LuNoHoCo műszaki és kitermelő cég volt, számos
vállalkozásba kezdett, nagyobbrészt törvényesekbe. Alapvető
célja azonban az volt, hogy titokban egy második katapultot
építsen.
A műveletet nem lehetett titokban tartani. Az ember nem
vásárolhat vagy nem építhet hidrogén-fúziós erőművet úgy,
hogy ne vegyék észre. (A naperőművet nyilvánvaló okokból
vetettük el.) Pittsburgh-ből rendeltük az alkatrészeket,
szabvány UnivCalif berendezést, és boldogan fizettük meg a
jutalékukat a legjobb minőségért. Egy kilométeres indukciós
mezőhöz sem építhetünk állórészt észrevétlenül. De ami a
legfontosabb: nagyszabású építkezés nem megy emberek
144
nélkül, akkor pedig óhatatlanul szemet szúr. A katapult
persze nagyobbrészt vákuumban van; az állórész gyűrűi még
csak közel sincsenek a vetőcső végéhez. De a Hatóság 3G-S
katapultja csaknem száz kilométer hosszú. Nem csupán
jellegzetes tereptárgy az űrhajók lunáris térképein, de olyan
nagy, hogy nem túl erős teleszkóppal is látni és fényképezni
lehet a Terráról. Gyönyörűen látszik a radarképernyőn is.
Mi rövidebbet építettünk 10 G meghajtásra, de még így is
harminc kilométeres lett, túl nagy ahhoz, hogy elrejthessük.
Így hát az Ellopott levél* módszerével rejtettük el.
Nem értettem, Mike minek olvas örökösen regényeket.
Végül is mit tudhat meg belőlük? Ám kiderült, hogy jobban
megértette az emberi életet a mesékből, mint a tényekből; a
regényekből megismerte az életérzést, amely az ember
számára magától értetődő. A tapasztalatokat helyettesítő
„humanizáló” hatás mellett Mike fogalmat alkothatott a
„nem-igaz adatokról” ahogy ő a regényt nevezte. A katapult
elrejtésének ötletét Edgár Allan Poe-tól vette.
A szó szoros értelmében is eldugtuk; ennek a katapultnak
a föld alatt kellett lennie, hogy ne lássa sem a szem, sem a
radar. De ennél rafináltabb módon is el kellett rejteni, hogy a
szelenografikus vizsgálatok se mutathassák ki.
Hogyan lehet ezt megcsinálni egy ilyen hatalmas
szörnyeteggel, amelyen olyan sok ember dolgozik? A
következőképpen: tegyük fel, Novylenben lakunk! Tudjuk,
hol van Luna City? Hát a Maré Crísium keleti szélén; ezt
mindenki tudja. És melyik szélességi és hosszúsági fok
mentén? He? Nézd meg egy könyvben! És? Ha ebből sem
tudod, hogy találtad meg a múlt héten? Semmi gáz, cimbora;
felszálltam a metróra, Torricellinél átszálltam, az utat meg
átaludtam; a kapszula dolga, hogy odataláljon.
Látják? Nem tudják, hol van Luna City! Egyszerűen
kiszállnak, amikor a kapszula beáll a Déli metróállomásra.
így rejtettük el a katapultot.
A Mare Undarum övezetben van, „mindenki tudja”. De
amit mi mondtunk, az nagyjából száz kilométerre van az
igazságtól, a szélrózsa valamelyik irányában.
* Utalás E. A. Poe hasonló című novellájára. (A fordító)

145
Robert a. heinlein
Ma is megkeresheted a kézikönyvekben, és ugyanazt a

rossz választ találod. Annak a katapultnak a helye még
mindig a Luna legféltettebb titka.
Az űrből sem szemmel, sem radarral nem látható. A föld
alatt van, az egyetlen kilövőnyílás kivételével, az pedig egy
nagy, formátlan fekete lyuk, épp olyan, mint tízezer másik,
magasan fönt egy barátságtalan hegység oldalában, ahol még
egy rakéta sem találhatja el.
Pedig sokan megfordultak ott az építkezés alatt és után.
Még az Igazgató is meglátogatta, és férjtársam, Greg
kalauzolta körbe. Az Igazgató a postarakétával érkezett,
amelyet elrekvirált egy napra, kibongja megadta a
koordinátákat, egy radarsugár pedig célra tartott, egy olyan
pontra, amely nem volt túl messze az építkezéstől. De
onnantól kezdve hajtányon utazott, és a mi járgányaink nem
olyanok, mint azok a buszok, amelyek Endsville-től
Beluthihatchie-ig vitték az utasokat hajdanán; ezek
teherszállítók, nincsenek panorámaablakok, és az út olyan
hepehupás, hogy az emberi rakományt be kell szíjazni. Az
Igazgató a fülkében akart utazni, de - sajnálom, goszpogyin! -
ott csak a vezetőnek és a segédjének jut hely, amelyhez
mindketten ragaszkodtak.
Három órával később már semmi nem érdekelte, csak az,
hogy hazamehessen. Egyetlen óráig maradt, és senkitől sem
kérdezte, mi a célja ennek a fúrásnak, és miből fedezik a
költségeket.
A kevésbé fontos személyek, a munkások és mások, akik
az egymásba kapcsolódó jégfuratokon jutottak odáig, még
könnyebben eltévedtek. Ha valakinek volt egy tehetetlenségi
nyomkövető a csomagjában, megtalálhatta a helyet, ám az
ellenőrzés szigorú volt. Egyvalaki megtette, és valami baj
történt a szkafanderével. A maradványait visszaküldték L-
Citybe, és a nyomkövetője azt mutatta, amit kellett - azaz,
amit mi akartunk, mert én sietve kiszálltam a helyszínre a
hármas számú karommal. Nitrogéndús légkörben simán
vissza lehet zárni egy nyomkövetőt. Oxigénmaszkot viseltem
némi túlnyomással. Nem ügy.
Fogadtunk terrai vendégeket is, köztük nagykutyákat.
Simább úton jöttek, földalattival; gondolom, az Igazgató
figyelmeztette őket. Még így is harminc kilométert kellett
146
utazniuk a tragaccsal. Egy olyan földi látogatónk volt, aki
fejfájást okozhatott volna, dr. Dorian fizikus és mérnök. A
járgány felborult - a hülye sofőr rövidebb úton akart jönni -
senki nem látta őket, a lámpájuk pedig eltört. Szegény dr.
Dorian hetvenkét órát töltött egy lezáratlan habkő igluban, és
hiábavaló volt a járgányt vezető két párttag minden
erőfeszítése, mire visszakerült L-Citybe, már beteg volt az
oxigénhiánytól és a súlyos sugárfertőzéstől.
Lehet, hogy nyugodtan megmutathattuk volna neki a
helyet; talán nem vette volna észre a halandzsázást és a hibás
helymeghatározást. Szkafanderben kevesen néznek föl a
csillagokra, még akkor is, ha éppen látszanak, mert nem süt a
nap; még kevesebben ismerik ki magukat a csillagok között -
és magától senki sem ismeri ki magát a felszínen, ha csak
nincsenek eszközei, amelyeket tud is használni, meg
valamilyen időmérője. Ehhez minimum kell egy oktáns,
táblázatok és egy jó óra. Még ha látogatóink ki is
merészkedtek volna a felszínre egy oktánssal vagy annak
modern megfelelőivel, könnyen baleset érhette őket.
A kémeket nem érte baleset. Békén hagytuk, keményen
dolgoztattuk őket, Mike pedig elolvasta a jelentéseiket. Az
egyik azt jelentette, egészen biztos benne, hogy urániumércet
találtunk, ami abban az időben, sok évvel a Központi Fúrás
előtt ismeretlen volt a Lunán. A következő spicli
sugárzásmérőkkel érkezett. Megkönnyítettük, hogy végigvi-
hesse őket a fúráson.
’76 márciusára a katapult majdnem készen állt, csak az
állórész darabjait kellett beszerelni. Az energia megvolt, a
koaxiális kábel a föld alatt futott nyílegyenesen, harminc
kilométeren át. A személyzet minimális létszámú volt, főként
párttagok. De megtartottunk egy kémet, így Alvarez továbbra
is rendszeresen megkapta a jelentéseit. Nem akartuk, hogy
izguljon, mert az átcsapott volna gyanakvásba. Inkább a
telepeken okoztunk neki fejfájást.
147
Robert a. heinlein
10
OK MINDEN MEGVÁLTOZOTT tizenegy hónap alatt. Wyoh

megkeresztelkedett Greg templomában, a prof annyit
betegeskedett, hogy abbahagyta a tanítást. Mike verseket
kezdett írni. A Yankees sereghajtó lett. Nem bántott volna,
hogy fizetnem kell a profnak, ha csak lemaradnak, de az
élvonalból lecsúszni az utolsó helyre egyetlen évadban
- nem néztem őket többé a tévén.
A prof betegsége kamu volt. Korához képest kicsattanó
egészségnek örvendett, mindennap három órán át edzett a
szállodai szobában, és háromszáz kilós ólompizsamában
aludt. Akárcsak én és Wyoh, noha ő gyűlölte. Nem hiszem,
hogy egyszer is csalt, hogy kényelmes éjszakája legyen, de
biztosra nem mondhatom; nem háltam vele. Beilleszkedett a
Davis családba. „Goszpozsa Davisról” egy nap alatt áttért a
„Goszpozsa mamá”-ra, aztán a „Mamára”, aki mostanában
„Mimi mama”, és Wyoh közben átöleli a derekát. Amikor a
Zebra fájlból kiderült, hogy nem mehet vissza Hongkongba,
Sidris munkaidő után elvitte a szépségszalonjába, és csinált
vele valamit, amitől a bőre ugyanolyan sötét lett, de nem jött
le róla a barnaság. A hajával is csinált valamit, amitől fekete
maradt, és úgy hatott, mintha sikertelenül próbálták volna
kiegyenesíteni. És voltak még apróbb ecsetvonások: matt
körömlakk, műanyag betétek az arcra és az orrlyukakba, és
természetesen sötét kontaktlencse. Amikor Sidris végzett,
Wyoh nyugodtan le is feküdhetett bárkivel anélkül, hogy
aggódnia kellett volna az álcázása miatt; tökéletesen „színes”
volt, megfelelő tamil ősökkel, árnyalatnyi angolai és német
beütéssel. Inkább „Wymá-nak” szólítottam „Wyoh” helyett.
Isteni volt. Ha végigvonult a folyosón, a fiúk rajokban
követték.
S
148
Meg akarta tanulni Gregtől a földművelést, de Mama
leállította. Noha jól megtermett, okos és készséges volt, a
gazdaságunk főképpen a férfi munkaerőn alapult. És nem
csupán Greget meg Hansot zavarta meg a családban; több
munkaóra ment miatta pocsékba, mint amennyi hasznot
hajtott a saját szorgalmával. így hát házimunkát végzett,
aztán Sidris fölvette a szépségszalonjába segédnek.
A prof két számlán tett föl téteket, az egyiket Mike
„kezdő zsoké” elmélete, a másikat a saját „tudományos”
módszere alapján. ’75 júliusára elismerte, hogy semmit nem
tud a lovakról, és teljesen áttért Mike módszerére, egyre
növekvő tétekkel játszott, amelyeket több bukméker között
terített. A nyereményeit befizette a Párt kasszájába, Mike
pedig összesvindlizte a katapult finanszírozásának anyagi
alapjait. De a profot nem érdekelte a biztos győzelem, miután
Mike tanácsai alapján fogadott. Nem olvasta többé a
turflapokat, és ez szomorú. Valami meghal, amikor egy öreg
lovizó kiszáll.
Ludmillának kislánya született. Szerencsének számít, ha
lány születik elsőnek, én pedig külön örültem neki: minden
családnak szüksége van lányokra. Wyoh meglepte
asszonyainkat szülésznői szakértelmével - aztán ismét,
amikor kiderült, hogy semmit sem tud a
csecsemőgondozásról. A két legidősebb fiunk végre
megházasodott, és a tizenhárom éves Teddyt beszavazták
valahová. Greg két napszámost bérelt a szomszédos
gazdaságokból, és miután hat hónapon át dolgoztak és ettek
velünk, mindkettőt beszavaztuk a családba. Nem kapkodtuk
el, évek óta ismertük őket és a családjukat. Helyreállt az
egyensúly, ami akkor borult fél, amikor Ludmilla bekerült a
családba, megszűntek a párra nem talált agglegények
anyáinak fullánkos megjegyzései - nem mintha Mama nem
lett volna képes leinteni bárkit, aki szerint nem felelt meg a
Davis család elvárásainak.
Wyoh beszervezte Sidrist. Sidris azzal kezdte a saját
sejtjét, hogy beszervezte a másik segédjét, amivel a Bon Tón
Beauté szalon a felforgató eszmék melegágya lett. A
legkisebb srácokat befogtuk kézbesítésre és más ilyen
feladatokra, amelyeket gyerekek is elvégezhetnek. Jobban
megfigyelhettek vagy követhettek bárkit a folyosókon, mint
149
Robert a. heinlein
egy felnőtt, és rájuk nem gyanakodtak. Sidrisnek megtetszett

az ötlet, és kiterjesztette a szépségszalonban beszervezett
nőkre.
Hamarosan olyan sok gyerek állt a rendelkezésünkre,
hogy Alvarez valamennyi besúgóját szemmel tarthattuk.
Mike akárhány telefonon át képes volt kapcsolatot tartani, és
a gyerekek értesítették, valahányszor egy spicli kilépett az
otthonából, a munkahelyéről, akárhonnan - bőven volt
gyerek, amíg az egyik telefonált, a másik követte a téglát.
Ennek köszönhetően szoros megfigyelés alatt tarthattuk a
kémeket, és megakadályozhattuk, hogy olyasmit lássanak,
amit nem szeretnénk. Kisvártatva előbb tudtunk a kémek
jelentéseiről, mielőtt bekerültek volna a Zebra fájlba. Ha
valamelyik ostoba fejjel nem otthonról, hanem kocsmából
telefonált, Mike, hála a Baker Street-i Utcagyerekeknek*,
már akkor lehallgatta, mielőtt a tégla befejezte volna a
tárcsázást. Ezek a gyerekek találták meg Alvarez helyettesét
L-City-ben. Tudtuk, hogy kell lennie ilyennek, mert a
besúgók nem Alvareznek jelentettek telefonon, és az sem tűnt
valószínűnek, hogy ő toborozná őket, mert egy sem a
Központban dolgozott, és Alvarez csak akkor jött be Luna
Citybe, ha olyan fontos ember érkezett a Földi Fertályról,
hogy ő maga biztosított számára testőrt.
Kiderült, hogy Alvarez helyettese tulajdonképpen két
személy: egy vén fegyenc, aki a Régi Kupolában volt büki,
azonkívül cukorkát, újságot árult, meg a fia, a Központ egyik
hivatalnoka. A jelentéseket a fiú szállította, így Mike nem
hallgathatta le. Békén hagytuk őket. Onnantól kezdve
azonban a spiclik jelentéseit fél nappal előbb kaptuk meg,
mint Alvarez. Ez az előny - amelyet öt-hatéves gyerekeknek
köszönhettünk - hét elvtársunk életét mentette meg. Dicsőség
a Baker Street-i Utcagyerekeknek!
Nem emlékszem, ki nevezte el őket így, de azt hiszem,
Mike lehetett - én csak szimpla rajongója voltam Sherlock
Holmesnak, de ő tényleg azt hitte, hogy ő Sherlock testvére,
Mycroft... és nem esküdtem volna meg rá, hogy téved. A
„valóság” bizonytalan fogalom. A gyerekek nem hívták
magukat így; nekik megvoltak a saját bandáik a saját ne-
* Utalás a Sherlock Holmes-regényekre. (A fordító)

150
veikkel. És nem terheltük őket olyan titkokkal, amelyek
veszélybe sodorták volna őket. Sidris az anyjukra bízta,
magyarázzák el a csemetéiknek, miért kérik őket ennek a
feladatnak az elvégzésére, de a lelkűkre kötötte, hogy sose
árulják el a valódi okot. A srácok mindent szeretnek, ami
rejtelmes és mulatságos; csak nézzenek utána, hány
gyerekjátéknak a lényege, hogy mások eszén túl kell járni.
A Bon Tón szalon a pletykák tőzsdéje volt: a nők
hamarabb tudták meg az új híreket, mint a Daily Lunatic.
Javasoltam Wyoh-nak, hogy minden este jelentsen Mike-nak,
és ne rostálja ki a jelentéktelennek tűnő pletykákat, mert
sosem lehet tudni, melyik lesz jelentős, miután Mike ösz-
szeveti egymillió más ténnyel.
A szépségszalon ugyanakkor olyan hely is volt, ahol föl
lehetett röppenteni az álhíreket. A párt először lassan nőtt,
aztán gyorsan, mert érződni kezdett a hármas sejtek hatalma,
meg azért is, mert a békedragonyosok pocsékabbak voltak,
mint a régi őrök. Ahogy többen lettek, magasabb
fordulatszámra kapcsoltuk a propagandát, a híresztelést, a
nyílt felforgatást, a provokációt és szabotázst. Finn Nielsen
intézte a propagandát, amikor még egyszerűbb és
veszélyesebb volt, és fedőtevékenységet jelentett a régi
földalatti mozgalomnak, ahova fölös számban épültek be a
téglák. De most a propaganda és az ezzel kapcsolatos
munkák jelentős része Sidris kezébe került.
Sokan bekapcsolódtak a röpcédulák és effélék
osztogatásába. Sem az üzletben, sem nálunk, sem a szállodai
szobában nem volt felforgató irodalom; azok a gyerekek
terjesztették, akik túl fiatalok voltak ahhoz, hogy el tudják
olvasni.
Sidris egész nap dolgozott, dauerolt, meg ilyesmi. Amikor
már kezdett ki se látszani a munkából, egy este kart karba
öltve sétálni vittem a Töltésre, és megláttam egy ismerős
arcot és alakot: egy répavörös hajú, csontos, szögletes
kislányt. Tizenkét éves lehetett abban a korban járt, amikor a
nő hirtelen szárba szökken, mielőtt gömbölyű, puha virágokat
nyitna. Ismertem, de azt nem tudtam volna megmondani,
hogy miért, honnan és mikortól.
- Pszt, csillagom! - mondtam. - Nézd azt a kislányt
előttünk! Narancsszínű haj, kárpitozás nélkül.
151
Robert a. heinlein
Sidris megnézte.
- Drágám, mindig tudtam, hogy különc vagy. Hiszen ez
még gyerek!
- Nyugi! Ki ez?
- Bog tudja. Szólítsam meg?
Hirtelen beugrott, mintha csak videót néznék. Szerettem
volna, ha Wyoh lenne itt velem, de Wyoh és én sosem
mutatkoztunk nyilvánosan. Ez a girhes kislány ott volt a
gyűlésen, ahol Tökmagot megölték. Elöl, a fal mellett ült,
tágra nyílt szemmel hallgatta a beszédeket, és vadul tapsolt.
Aztán repülés közben láttam: labdává gömbölyödött a
levegőben, és eltalálta annak a sárga zubbonyosnak a térdét,
akinek egy pillanattal később eltörtem az állkapcsát.
Wyoh és én azért élünk és azért vagyunk szabadok, mert
ez a kölyök villámgyorsan reagált válsághelyzetben.
- Nem, ne beszélj vele - feleltem Sidrisnek -, de nem
akarom szem elől téveszteni! Bár itt lenne az egyik
Utcagyerek! A fenébe!
- Hívd föl Wyoh-t, és öt percen belül itt lesz egy!
Szót fogadtam. Aztán Sidris és én tovább sétáltunk, a
kirakatokat bámultuk, lassan mozogtunk, mintha csak
nézelődnénk. Hét-nyolc percen belül egy kisfiú jött oda
hozzánk, megállt, és azt mondta:
- Szia, Mabel néni! Szervusz, Joe bácsi!
Sidris kezet nyújtott neki.
- Szia, Tony. Hogy van a mamád, drágám?
- Jól. - Súgva hozzátette: - Jock a nevem.
- Bocsánat! - mondta halkan Sidris. - Maradj rajta!
- és a kisfiúval bement egy boltba.
Kijött, ismét csatlakozott hozzám. Jock nyalókával a
kezében követte.
- Viszlát, Mabel néni! Koszi! - Pörögve eltáncolt, és
ahogy odaért a kis vöröshöz, megállt, a kirakatot bámulva, és
ünnepélyesen szopogatta az édességet. Sidris és én
hazamentünk.
Jelentés várt.
- Bement a Bölcső Gyermekkertbe, és nem jött elő.
Maradjunk rajta?
152
- Még egy kicsit - szóltam Wyoh-nak, és megkérdeztem,
emlékszik-e erre a gyerekre. Emlékezett, de fogalma sem
volt, hogy ki lehet.
- Kérdezd meg Finntől!
- Jobb ötletem van. - Felhívtam Mike-ot.
Igen, a Bölcső Gyermekkertnek volt telefonja, és Mike
belehallgathatott. Húsz percig tartott, amíg elég adatot
gyűjtött az elemzéshez - sok fiatal hangot hallott, és abban a
korban ezek úgyszólván nem nélküliek. Végül közölte:
- Man, három olyan hangot hallok, amelyek illenek a
korhoz és a típushoz, amit leírtál. Kettőt azonban a neve után
hímneműnek tekintek. A harmadik válaszol a „Hazel” névre,
amelyet egy idősebb női hang rendszeresen megismétel. Úgy
tűnik, ő Hazel főnöke.
- Mike, nézd át a szervezet régi aktáit! Keress Hazeleket!
- Négy Hazel létezik - felelte szinte ugyanabban a
pillanatban -, és már meg is van: Hazel Meade, fiatal kisegítő
elvtárs, a címe: Bölcső Gyermekkert, 2063. december 25-én
született, a tömege harminckilenc kilogramm, a magassága...
- Ez a mi kis szökkenő golyóbisunk! Kösz, Mike! Wyoh,
hívd vissza a figyelőket! Szép munka volt!
- Mike, hívd föl Donnát, közöld vele, hogy a mieink közé
tartozik!
A lányokra bíztam, hogy beszervezzék Hazel Meade-t,
eszembe se jutott, amíg Sidris két héttel később el nem hozta
hozzánk. De Wyoh már korábban jelentett róla. Sidrisnek
összeállt a sejtje, de Hazel Meade-t is be akarta vonni.
Egyébként ezt az egy szabálytalanságot leszámítva Sidris
ellenezte, hogy gyerekeket toborozzunk a mozgalomba. A
politika a felnőttek dolga, tizenhat év fölött.
Adam Selene és a végrehajtó sejt elé vittem az ügyet.
- Ahogy én látom - mondtam ez a háromtagú sejtrendszer
azért van, hogy szolgáljon minket, nem azért, hogy
korlátozzon. Semmi rosszat nem látok abban, ha Cecília
elvtársnőében eggyel többen lesznek. Ez nem jelent valódi
veszélyt a biztonságra.
- Egyetértek - mondta a prof. - Mindazonáltal javaslom,
hogy ez a tag ne Cecília sejtjébe kerüljön, mármint ne ismerje
meg a többieket, hacsak nem teszik szükségessé a Cecíliától
kapott feladatok. De nem gondolom, hogy okos dolog az
153
Robert a. heinlein
ilyen korú gyerekeknek másokat beszervezni. A valódi

problémát a kora jelenti.
- Egyetértek - mondta Wyoh. - Én is ennek a gyereknek a
koráról akarok beszélni.
- Barátaim - szólalt meg Mike bátortalanul (hetek óta
először tűnt bátortalannak; mostanra sokkal inkább volt
„Adam Selene”, a magabiztos vezető, mint egy magányos
gép) -, talán mondanom kellett volna nektek, hogy én már
engedélyeztem hasonló változatokat. Úgy tűnt, a kérdés nem
igényel különösebb vitát.
- Valóban nem, Mike - biztosította a prof. - Egy elnöknek
használnia kell az ítélőképességét. Mekkora a legnagyobb
sejtünk?
- Az ötös. Ez dupla sejt: egy hármasból és egy kettesből
áll.
- Semmi baj. Drága Wyoh, Sidris azt javasolja, hogy ez a
gyerek teljes értékű elvtárs legyen? Tudassuk vele, hogy
forradalomra készülünk... mindazzal a vérontással,
felfordulással és lehetséges katasztrófával, amelyet ez maga
után von?
- Pontosan ezt kéri.
- De drága hölgyem, mi az életünket kockáztatjuk, ám
elég idősek vagyunk ahhoz, hogy ezt tudjuk. Ezért át kell
éreznünk a halált. A gyerekek ritkán képesek felfogni, hogy a
halál értük is eljön. Úgy is meg lehet határozni a felnőttkort,
mint azt az időt, amikor egy személy megtanulja, hogy meg
kell halnia... és félelem nélkül elfogadja ezt az ítéletet.
- Prof - mondtam -, én ismerek néhány feltűnően magas
gyereket. Hét a kettőhöz, hogy a Párt tagjai között is akadnak.
- Ne fogadj, haver! Nagy az esélye, hogy legalább a felük
nem üti meg a mércét, és erről a lehető legkeservesebb
bizonyítékot kaphatjuk meg, még mielőtt véget érne a
hóbortos kalandunk.
- Prof! - makacskodott Wyoh. - Mike, Mannie! Sidris
biztos benne, hogy ez a gyermek már felnőtt. És én is így
gondolom.
- Man? - kérdezte Mike.
- Tegyük lehetővé, hogy a prof találkozzon vele, és
kialakítsa a saját véleményét! Nekem megfelel. Különösen a
harcmodora. Másképp bele se vágtam volna.
154
Berekesztettük a tanácskozást, aztán nem hallottam többé
Hazelről, aki nem sokkal később Sidris vacsoravendégeként
bukkant föl. Nem adta jelét, hogy felismert, én se mutattam,
hogy láttam valaha - de sokkal később megtudtam, hogy
felismert, nemcsak a bal karom miatt, de azért is, mert látta,
amint a Hongkongból érkezett szőkeség sapkát húz a
fejembe, és megcsókol. Ezenkívül Hazel átlátott Wyoming
álcázásán, és felismerte, amit az sosem tudott sikeresen
megváltoztatni: a hangját.
De Hazel hallgatott. Ha valaha is feltételezte, hogy benne
vagyok az összeesküvésben, sohasem árulta el.
Élettörténete adott rá magyarázatot, már amennyire a
háttér képes megmagyarázni egy acélos jellemet. Ugyanúgy
apró babaként deportálták a szüleivel, mint Wyoh-t;
kényszermunkára ítélt apját egy balesetben veszítette el. Az
anyja a Hatóságot vádolta, amelyet nem érdekel a
büntetőkolónia lakosainak biztonsága. Az anya akkor halt
meg, amikor a lánya ötéves volt; hogy miben halt meg, azt
Hazel nem tudta. Attól fogva abban az otthonban élt, ahol
rátaláltunk. Azt sem tudta, hogy a szüleit miért deportálták
- lehet, hogy felforgatásért, ha mindketten elítéltek voltak,
mint Hazel gondolta. Az is lehet, hogy az anyja hagyta rá a
Hatóság és az Igazgató elleni tüzes gyűlöletet.
Az intézetet vezető család engedte, hogy maradjon. Hazel
pelenkázott és mosogatott attól kezdve, hogy fölérte a
mosogatót. Magától tanult meg olvasni, de írni csak
nyomtatott betűkkel tudott. Annyit értett a matematikához,
hogy a pénzt meg tudja számolni. Ez csak úgy ráragadt.
Nagy kalamajka lett belőle, amikor el akarta hagyni az
intézetet; a tulajdonos és a férjei azt állították, hogy Hazel
több évi szolgálattal tartozik nekik. Hazel megoldotta a
kérdést: kisétált, otthagyva ruháit és kevéske vagyontárgyát.
Mama dühös lett, azt akarta, ne hagyjuk annyiban, „tángáljuk
el” őket, holott azt utálta. Négyszemközt közöltem vele,
miszerint sejtjének vezetőjeként nem akarom, hogy a család
felhívja magára a nyilvánosság figyelmét. Pénzt vettem elő,
és azt mondtam, hogy a Párt kifizeti Hazel ruháit. Mama
visszautasította a pénzt, lefújta a családi tanácskozást, elvitte
Hazelt a városba, és - az ő mércéje szerint - pazarló
bőkezűséggel felöltöztette.
155
Robert a. heinlein
így hát örökbe fogadtuk Hazelt. Gondolom, manapság

egy gyereket örökbe fogadni sok papírmunkával jár; akkortájt
olyan egyszerűen ment, ahogy az ember egy macskát fogad
örökbe.
Újabb kalamajka lett belőle, amikor Mama iskolába
küldte a gyereket; ez ütötte Sidris terveit, és Hazel sem erre
számított párttagként és elvtársként. Ismét közbeavatkoztam,
és áthidaló megoldást találtam. Hazel magániskolába került
Sidris szépségszalonjának, vagyis a tizenhármas
zsilipkapunak a közelében. (Sidrisnek azért ment ilyen jól az
üzlet, mert bevezettük hozzá a vizünket, amit korlátlanul
használhatott, hogy aztán visszajuttassa hozzánk). Hazel
délelőtt tanult, délután segített: tűzködte a köpenyeket,
adogatta a törülközőket, öblített, tanulta a szakmát - és
minden mást megtett, amit Sidris csak kért tőle.
Ez a „minden más” az volt, hogy ő lett a Baker Street-i
Utcagyerekek kapitánya.
Hazel egész kurta életében gyerekekkel foglalkozott.
Azok szerették; kedvességgel bármire rávette őket; értette,
amit mondtak, akkor is, ha egy felnőtt csak gagyogást hallott
belőle. Tökéletes összeköttetést jelentett a Párt és a fiatal
segítők között. A kapott feladatokból játékot csinált,
rábeszélte őket, hogy az ő szabályai szerint játsszák, és nem
engedte, hogy úgy gondoljanak rá, mint a felnőttek dolgára.
Gyerekügyet csinált belőle, ami egész más.
Íme egy példa:
Mondjuk egy kisgyereket, aki akkorka, hogy még olvasni
se tudhat, elkapnak egy köteg felforgató irodalommal. Nem
egyszer megtörtént. Akkor a gyerek, akit Hazel felkészített,
így viselkedik:
FELNŐTT: - Ezeket meg hol szerezted, töpörtyű?
BAKER STREET-I UTCAGYEREK: - Nem vagyok
töpörtyű, én nagyfiú vagyok!
FELNŐTT: - Oké, nagyfiú. Hol szerezted ezeket?
B.S.U.: - Jackie adta.
FELNŐTT: - Ki az a Jackie?
B.S.U.: - Jackie.
FELNŐTT: - De hogy hívják ezt a fiút?
B.S.U.: - Kit?
FELNŐTT: - Jackie-t.
156
B.S.U. (megvetően): - Jackie lány!
FELNŐTT: - Jól van, akkor hol lakik?
B.S.U: - Ki?
És így tovább, körbe-körbe... Minden kérdésre az volt a
szabvány válasz: Jackie adta. Mivel Jackie nem létezett, nem
volt családneve, lakcíme, de még neme sem. Ezek a gyerekek
élvezték, hogy bolonddá tehetik a felnőtteket, miután
rájöttek, milyen egyszerűen megy.
A legrosszabb esetben elkobozták tőlük az irodalmat.
Még egy békedragonyos-szakasz is kétszer meggondolta,
hogy egy kisgyereket „letartóztasson”. Igen, a dragonyosok
kezdtek csoportosan járkálni Luna Cityben, és sosem voltak
kevesebben egy szakasznál. Volt, aki egyedül jött be a
városba, és sosem tért vissza.
Amikor Mike verseket kezdett írni, nem tudtam, hogy sírjak-

e, vagy nevessek. Ki akarta adni őket! Hogy az emberi
vonások mennyire átitatták ezt az ártatlan gépet, mi sem
mutatja jobban, mint hogy nyomtatásban akarta látni a nevét.
Mondtam neki:
- Mike, Bog szerelmére! Kiégtek az áramköreid? Vagy
azt tervezed, hogy feladsz minket?
Mielőtt megsértődhetett volna, a prof közbeszólt.
- Hallgass, Manuel; én látok benne fantáziát! Mike, van
irodalmi álneved?
így született meg „Selma Simon”, akit Mike vélhetőleg
randomszámokból gyártott. De a komoly verseket a
mozgalmi nevén, Adam Selene-ként jegyezte.
„Simon” versei afféle trágár, felforgató klapanciák voltak,
amelyek a nagykutyákról költött bökversektől az Igazgató, a
rendszer, a békedragonyosok és a besúgók ellen intézett vad
támadásokig terjedt. El lehetett olvasni őket a nyilvános
vécék falain vagy a metrókapszulákban hagyott cédulákon.
Vagy akár a kocsmákban. Akárhol bukkantak is föl, „Selma
Simon” volt az aláírás, és gyufakorommal alá rajzoltak egy
szélesen vigyorgó, szarvas, villás farkú kis ördögöt. Néha egy
kövér embert döfködött a vasvillájával.
157
Robert a. heinlein
Olykor csak a képe volt ott, a széles vigyorral és a

szarvakkal, és nemsokára a szarvak és a vigyor azt jelentették
együtt: „Itt járt Simon”.
Simon ugyanazon a napon jelent meg az egész Lunán, és
el sem tűnt többé. Hamarosan önkéntes segítőket kapott;
versei és a képecskék, amelyek olyan egyszerűek voltak,
hogy bárki utánozhatta őket, így több helyen jelentek meg,
mint ahogy mi terveztük. Ezt a szélesebb terítést bizonyosan
útitársaink intézték. Versek és képregények bukkantak fel a
Központban, az pedig nem lehetett a mi művünk, mert a
tisztviselők közül senkit nem szerveztünk be. így hát, alig
három nappal egy nagyon durva versike felbukkanása után,
amely holmi gusztustalan szokásoknak tulajdonította az
Igazgató kövérségét, ugyanez a versike öntapadókon jelent
meg olyan rajz kíséretében, amelyen a Simon vasvilláján
vonagló alakban föl lehetett ismerni Mortot, a Dirit. Nem
vásároltunk belőle, és nem mi nyomtattuk. Mégis ott volt L-
Cityben, Novylenben és Hongkongban, szinte mindenütt:
nyilvános telefonokon, a folyosók oszlopain, a zsilipeken, a
rámpák korlátján és másutt. Találtam egy számlálóprogramot,
s betápláltam Mike-ba, aki jelentette, hogy egyedül L-
Cityben hetvenezer öntapadót ragasztottak fel.
Nem tudtam olyan nyomdáról L-Cityben, amely önként
vállalna ilyen kockázatot, és rendelkezne a gyártásához
szükséges eszközökkel. Csak nem létezik még egy forradalmi
összeesküvés?
Simon verseinek olyan sikere volt, hogy új vállalkozásba
kezdett mint mumus. Sem az Igazgató, sem a biztonsági
főnök nem menekülhetett előle. „Drága Mórt Diri! - szólt az
egyik levél. - Kérlek, nagyon vigyázz magadra ma éjféltől
holnap négyig! Ölel & csókol: Simon”. Aláírás a szokott
szarv és vigyor. Alvareznek pedig a következő levelet
címezte: „Édes Ragyabunkó, ha az Igazgató holnap éjjel
kitöri a lábát, az a te hibád lesz. A te hűséges lelkiismereted,
Simon.” Utána a szarvak és vigyor.
Nem terveltük ki ezt előre, csak azt akartuk, hogy Mórt és
Alvarez rosszul aludjon, ami be is jött, nemcsak az ő
esetükben, de a testőrökében is. Mike mindössze annyit tett,
hogy éjféltől négyig rendszeresen felhívta az Igazgató
magántelefonját - ezt a számot feltehetőleg senki sem
158
ismerte, a személyzete kivételével. Az Igazgatóval egy
időben felhívta a személyzetet is, és összekötötte őket
Morttal, amiből nemcsak hajcihő lett, de a Diri még be is
dühödött az alkalmazottaira. Nem hitt nekik, akárhogy
bizonykodtak.
Tiszta szerencsénkre a felhergelt Igazgató lerohant egy
rámpán. Még egy újonc is csak egyszer csinál ilyet. A
levegőbe lépett, és kimarjult a bokája, ami elég közel van a
törött lábhoz, és Alvarez is jelen volt, mikor megtörtént.
Ezek az áloműző akciók csak úgy jöttek. Mint egy másik
éjszakán az a pletyka, hogy a hatósági katapultot aláaknázták
és fel fogják robbantani. Száznyolc ember órák alatt sem
vizsgálhat át egy száz kilométeres katapultot, főleg mert a
száznyolcból a kilencven békedragonyos nem szokott hozzá a
szkafanderben végzett munkához és gyűlölte is- éjfélkor
újföld van, a nap magasan jár, sokkal tovább voltak kint, mint
amennyi jót tesz az egészségnek, sikerült összehozniuk több
balesetet, miközben csaknem megfőttek, és fennállása óta az
alakulat ekkor jutott a legközelebb a lázadáshoz. Egy baleset
halállal végződött. Ki tudja, hogy az az őrmester lezuhant-e,
vagy lelökték?
Az éjféli ébresztés miatt az útleveleket ellenőrző drago-
nyosok ásítoztak, és még harapósabbak lettek, ami még több
összekoccanáshoz vezetett a holdlakókkal; mindkét oldal
még jobban utálta egymást - mire Simon fokozta a nyomást.
Adam Selene versei sokkal nívósabbak voltak. Mike
sértődés nélkül elfogadta a prof irodalmi ítéletét (amit
szerintem jól tett). Ami a versmértéket és a rímeket illeti,
Mike tökéleteset alkotott, mivel a teljes angol nyelvet a
memóriájában tárolta, és mikroszekundumok alatt rátalált a
megfelelő szóra. A gyengéje az önkritika volt. A prof szigorú
felügyelete mellett ez is gyorsan javult.
Adam Selene első zsengéje a Holdfény méltóságteljes
lapjain jelent meg. Komor vers volt, „Otthon” címmel. Egy
régi deportált búcsúgondolatai voltak, aki a halál küszöbén
jön rá, hogy a Luna lett az ő szeretett otthona. A nyelvezet
egyszerű volt, a rímek természetesek, és csupán egyetlen
részének volt egy kis felforgató íze, ahol a haldokló arra a
következtetésre jut, hogy nem volt magas ár a lunai
159
Robert a. heinlein
tartózkodásért még az sem, hogy el kellett viselnie az

Igazgatókat.
Kétlem, hogy a Holdfény szerkesztői sokat gondolkodtak
volna. Jó anyag volt, közreadták.
Alvarez a feje tetejére állította a szerkesztőséget, míg az
Adam Selene-hez vezető szálat kereste. Az újságot már fél
hónapja árulták, mire Alvarez észrevette vagy talán felhívták
rá a figyelmét; idegeskedtünk is, mert mi akartuk, hogy
észrevegye. Annál elégedettebbek voltunk az Alvarez-re
gyakorolt hatásával.
A szerkesztők nem tudtak segíteni a besúgók főnökének.
Az igazat mondták: a vers postán érkezett. Ők vették át? Hát
persze, biztosan... sajnos a boríték nincs meg; sosem őrzik
meg őket. Alvarez csak hosszú idő múlva távozott, oldalán
négy dragonyossal, akiket védelemnek vitt magával.
Remélem, örömet szerzett neki az a papírlap, Adam
Selene céges levélpapírja:
SELENE TÁRSASÁG
LUNA CITY
Beruházások
Elnöki iroda
Régi Kupola
- alatta az „Otthon” című vers, írta Adam Selene stb.

Ujjlenyomatok csak az után kerültek rá, hogy tőlünk
kiment. Underwood Hivatali Electrostatoron készült, a Luna
legközönségesebb típusán. Még így sem volt belőle sok, mert
importáru; egy tudományos módszerekkel dolgozó detektív
azonosíthatta volna. Meg is találták volna a gépet Luna
Cityben, a Lunai Hatóság irodájában. De mondhatnánk
gépeket is, mert az irodában hat volt belőle, amelyeket
felváltva használtunk, öt szót leírtunk valamelyiken, aztán
jött a következő. Wyoh és én virrasztottunk miatta, és igen
kockázatos volt, noha Mike minden telefonon át figyelt,
készen rá, hogy figyelmeztessen. Sosem ismételtük meg ezt a
csínyt.
Alvareznek pedig nem volt tudományos módszerekkel
dolgozó detektívje.
160
11
ELEJÉN TÚL SOK VOLT a dolgom. Nem hagyhattam

ott az ügyfeleimet. A pártmunka is rengeteg időt vett
el, bár amit lehetett, átadtam másnak. De számtalan dologban
kellett döntenem, jöttek-mentek az üzenetek. Bele kellett
szorítani a napba a testedzés óráit, a súlyok viselését; nem
kértem engedélyt a Központ centrifugájának használatára,
amellyel a földigiliszta tudósok gyakoroltak, ha hosszabb időt
töltöttek a Lunán. Korábban használtam már, de ez
alkalommal nem kürtölhettem ki, hogy a Földi Fertályhoz
megfelelő formába akarok kerülni.
A testedzés a centrifuga nélkül kevésbé hatékony, és
különösen unalmas, ráadásul nem volt biztos, hogy szükség
lesz rá. De Mike szerint az események menete legalább 30%
valószínűséggel megköveteli, hogy valamelyik holdlakó, a
Párt szóvivője, elutazzon a Terrára.
Nem tudtam elképzelni magam nagykövetnek, nincs meg
hozzá a neveltetésem, és nem vagyok diplomata. A prof
nyilvánvaló választás volt a beszervezettek közül, de ő túl
öreg, lehet, hogy nem éli túl a földet érést. Mike azt mondta,
hogy a prof korában, az ő testalkatával kevesebb mint 40% az
esélye annak, hogy élve érkezik a Terrára.
Ám a prof vidáman alávetette magát a fárasztó
edzéseknek, hogy növelje a csekély esélyét, így mi mást
tehettem, én is emelgettem a súlyokat, dolgoztam, készültem
az indulásra, hogy átvegyem a helyét, ha öreg szíve
megszűnne ketyegni. Wyoh ugyanígy tett arra az esetre, ha
valami megakadályozna az utazásban. Azért tette, hogy
osztozzon a szenvedésemben. Wyoh mindig a lovagiasságot
választotta a logika helyett.
Az üzlet, a pártmunka, a testgyakorlás tetejébe ott volt
még a gazdálkodás is. Házasságokkal három fiút vesztettünk,
'76
161
Robert a. heinlein
viszont szereztünk két derék legényt, Frankot és Alit. Aztán

Greg elment a LuNoHoCo-hoz dolgozni, ő lett az új katapult
fúrómestere.
Muszáj volt. Sokat izzadtunk, amíg összeszedtük az
építkezésre az embereket. A legtöbb munkára kívülállókat is
használhattunk, de a kulcspontokon olyan párttagokra volt
szükség, akik legalább annyira hozzáértők, mint
megbízhatóak. Greg nem akart menni; szükség volt rá a
gazdaságban, és nem szívesen hagyta el a gyülekezetét. De
belenyugodott a döntésbe.
Így részidőben újra felcsaptam baromfi- és
sertésgondozónak. Hans jó gazda volt, két ember helyett
dolgozott. Ám Greg volt az intéző azóta, hogy Ótata
visszavonult, és Hansot nyomasztotta az új felelősség.
Rangidősként az enyém lett volna a munkakör, de ő jobban
értett a gazdálkodáshoz; mindig is arra számított, hogy egy
napon ő követi Greget. Így hát azzal támogattam, hogy
egyetértettem a véleményével, és igyekeztem legalább egy fél
napszámost kitenni. Nem maradt időm vakarózásra.
Február végén tértem vissza egy hosszabb utazásról,
amelynek során érintettem Novylent, Alsó-Tychót és
Churchillt. Éppen akkor készült el az új földalatti, amelyik a
Synus Mediit keresztezte, így elmehettem Hongkongba, ahol
üzleteket intéztem és kapcsolatokat építettem. Erre korábban
nem volt lehetőség, mert a busz csak sötét félholdkor járt
Endsville és Beluthahatchie között.
Ám az üzlet csak a politika álcázására szolgált.
Hongkonggal gyér volt a kapcsolatunk. Wyoh jó munkát
végzett telefonon. Sejtjének második tagja egy régi elvtárs
volt
- „Clayton elvtárs” aki nemcsak tiszta volt az Alvarez-féle
Zebra mappában, de Wyoh is sokra becsülte. Clayton
politikai tájékoztatást kapott, figyelmeztettük a kétes
alakokra, bátorítottuk, hogy kezdje el építeni a sejteket, de
hagyja békén a régi szervezetet. Wyoh arra utasította, hogy
ne lépjen ki belőle.
Ám a telefonbeszélgetés nem mérhető a személyeshez.
Hongkong lehetett volna az erődítményünk. Kevésbé volt
kiszolgáltatva a Hatóságnak, közműveit nem a Központ
ellenőrizte, és mivel csak mostanában jött létre a földalatti
162
összeköttetés, nem a katapultáló kereskedelemre alapoztak.
Mivel gazdaságilag erősebbek voltak, a Hongkong Luna-i
Nemzeti Bank pénzjegye többet ért a Hatóság utalványainál.
Gondolom, a hongkongi dollár nem számított „pénznek”
törvényes értelemben. A Hatóság nem fogadta el; ha a Földi
Fertályon volt dolgom, hatósági utalványt kellett vásárolnom,
hogy kifizethessem a jegyemet. Viszont hongkongi dollárt
vittem magammal a földi üzletekhez, mert csak csekély
illetéket vontak le belőle, míg a hatósági utalvány úgyszólván
értéktelen volt odalent. A hongkongi bankjegyek mögött nem
bürokraták, hanem tisztességes kínai bankárok álltak. Száz
hongkongi dollár 31,1 gramm (egy uncia) aranyat ért az
anyaintézményben, és nekik tényleg volt aranyuk,
Ausztráliából hozatták. De lehetett szolgáltatásokat is
igényelni érte: ipari vizet, finomított acélt, nehézvizet az
erőművekbe és más dolgokat. Mindezt hatósági utalványért is
meg lehetett venni, ám a Hatóság árai egyfolytában
emelkedtek. Nem vagyok elméleti gazdasági szakember;
amikor Mike megpróbálta ezeket elmagyarázni, fejfájást
kaptam. Örültünk, ha hozzájuthattunk ehhez a pénznek nem
tekintett pénzhez, míg a hatósági utalványt csak ímmel-
ámmal fogadtuk el, és nem csak azért, mert gyűlöltük a
Hatóságot.
Hongkong lehetett volna a Párt erődítménye. De nem volt
az. Úgy döntöttünk, hogy meg kell kockáztatnom a
személyes beszélgetéseket, tudatnom kell némelyekkel, ki
vagyok, mivel egy félkarú ember nehezen álcázhatná magát.
Veszélyes volt, mert nemcsak magamat kockáztattam vele;
ha lebukom, eljuthatnak Wyoh-hoz, Mamához, Greghez és
Sidrishez. De ki mondta, hogy egy forradalom biztonságos?
Clayton elvtársról kiderült, hogy ifjú japán - nem túl
fiatal, de hát ők mindig fiatalnak látszanak, amíg hirtelen meg
nem öregszenek. Nem volt tiszta japán - malájok és mások is
voltak a családjában -, de japán neve volt, házában japán
szokások uralkodtak, a „giri” és a „gimu” volt a fő, és
szerencsémre sok gimuval tartozott Wyoh-nak.
Clayton ősei nem elítéltek voltak; fegyveres kísérettel,
„önként” masíroztak föl egy hajóra, amikor Nagy-Kína
konszolidálta birodalmát a Földi Fertályon. Mégsem
163
Robert a. heinlein
tartottam tőle; éppúgy gyűlölte az Igazgatót, mint bármelyik

régi fegyenc.
Először egy teaházban találkoztunk - olyasféle volt, mint
a mi kocsmáink L-Cityben -, és két órán át mindenről
beszélgettünk, csak politikáról nem. Felmért, aztán hazavitt.
Egyetlen kifogásom a japán vendégszeretet ellen az állig érő
fürdőkád és a túl forró víz.
Mint kiderült, nem volt okom félni. A mama-szan éppen
olyan ügyes volt a sminkelésben, mint Sidris, a társasági
karom pedig nagyon meggyőző, és a kimonó eltakarta az
illesztést. Két nap alatt négy sejttel találkoztam „Bork
elvtárs” néven, közben kimonót, sminket és tabit* viseltem,
és ha volt köztük spicli, kötve hiszem, hogy azonosította
volna Manuel O’Kellyt. Intenzív felkészítés után mentem
oda, tele voltam számokkal és elképzelésekkel, de csak egy
dologról beszéltem: a ’82-ben, azaz hat év múlva
bekövetkező éhínségről.
- Szerencsések vagytok, mert nem egyhamar csap le. De
most, hogy elkészült az új metró, meg fogjátok látni, hogy
egyre többen fordulnak a búza- és rizstermesztés felé, és a
termést a katapulthoz szállítják. Akkor eljön a ti időtök.
Nagy hatást tettem rájuk. Amennyire láttam és hallottam,
a régi szervezet ugyanúgy a szónoklásra, a zenés bulikra és az
érzelemre épített, mint a vallások. Én annyit mondtam nekik:
- Ez van, elvtársak. Ellenőrizzétek a számokat; itt hagyom
nektek az adatokat!
Külön is találkoztam egy elvtárssal. Egy kínai mérnökkel,
aki ha látott valamit, meg is tudta csinálni. Megkérdeztem,
látott-e már olyan lézerfegyvert, ami olyan kicsi, mint egy
puska. Nem látott. Megemlítettem, hogy az útlevélrendszer
manapság megnehezíti a csempészést. Elgondolkodva
mondta, hogy ékszerekkel csak nem lehet olyan nehéz - és a
jövő héten Luna Cityben lesz, meglátogatja az
unokatestvérét. Azt feleltem, hogy Adam bácsi örülne, ha hírt
adna magáról.
Mindent összevéve hasznos utazás volt. Visszafelé
megálltam Novylenben, hogy ellenőrizzek egy régimódi,
lyukszalagos „Művezetőt”, amelyet korábban már generáloz-
*Jellegzetes, kétujjas japán zokni. (A fordító)

164
tam, aztán beültem valahová ebédelni, ahol összefutottam az
apámmal. Baráti viszonyunk megmaradt úgy is, ha évek
teltek el két találkozás között. Szendvics és sör mellett
beszélgettünk, és amikor fölálltam, azt mondta:
- Örülök, hogy láttalak, Mannie. Szabadságot Lunának!
Túlságosan meglepődtem ahhoz, hogy ne viszonozzam
a köszöntést. Az öregem a lehető legcinikusabban apoli-
tikus alak; ha nyilvánosan így köszön, akkor a kampányt
érdemes folytatni.
így hát jókedvűen és nem túl fáradtan érkeztem meg L-
Citybe, mivel Torricellitől aludtam az úton. Szalagon jöttem
a Déli metróállomástól, majd leszálltam, átvágtam a Bottom
Alleyn, kikerültem a Töltésen hömpölygő tömeget, és
hazafelé indultam. Menet közben beugrottam Brody
tárgyalójába, hogy köszönjek neki. Brody régi cimbora,
egyszerre amputáltak bennünket. Miután elvesztette a fél
lábát, átképezte magát bíróvá, és egész sikeres volt; akkortájt
nem akadt bíró L-Cityben, akinek ne lett volna
mellékfoglalkozása. Ha más nem, akkor könyveltek vagy
biztosítást árultak.
Ha Brody nem tudta rávenni a peres feleket, hogy
belenyugodjanak az ítéletébe, visszafizette nekik a
perköltséget, és ingyen bíráskodott a párharcnál, de még
akkor is igyekezett rábeszélni őket, hogy ne használjanak
kést.
Nem tartózkodott a teremben, habár az asztalán ott volt a
bírói cilinder. Éppen távozni akartam, amikor belépett egy
csoport, amolyan sztiljagi, köztük egy lány. Egy idősebb
férfit rángattak magukkal. Az illető kócos volt, és az
öltözékében megvolt az a valami, ami elárulja a turistát.
Még akkor is fogadtunk turistákat. Nem hordákat, inkább
keveset. Feljöttek a Földről, egy hétre megszálltak egy
hotelben, és ugyanazzal a hajóval mentek vissza, vagy
megvárták a következőt. Legtöbben szerencsejátékkal
töltötték az idejüket, miután egy-két napon át városnézéssel
foglalkoztak, beleértve a minden turistára kötelező ostoba
felszínjárást. A legtöbb holdlakó nem törődött velük, és
kihasználta a gyengéiket.
Egy tizennyolc körüli fickó, a legidősebb és a vezérük,
odaszólt nekem:
165
Robert a. heinlein
- Hol a bíró?
- Nem tudom. Itt nincs.
Bamba képpel harapdálta az ajkát.
- Mi a baj? - kérdeztem.
Komolyan válaszolta:
- Eliminálni foguk ezt a szivart. De bíró kell hozzá, hogy
megerősítse.
- Nézzétek meg a kocsmákat a környéken! - tanácsoltam.
- Ott megtalálhatjátok.
Megszólalt egy tizennégy éves forma srác.
- Mondja! Maga nem goszpogyin O’Kelly?
- De.
- Miért nem ítél maga?
Mintha az idősebb is megkönnyebbült volna.
- Megtenné, goszpogyin?
Haboztam. Persze, időnként én is ítélkeztem; ki nem? De
nem vágytam a felelősségre. Továbbá nem tetszett, hogy ezek
a fiatalok eliminálni akarnak egy turistát. Ezt meg kell
tárgyalni.
Elhatároztam, hogy megteszem. Kérdeztem a turistától:
- Elfogad bírájának?
Elcsodálkozott.
- Van választásom?
Türelmesen válaszoltam:
- Természetesen. Nem várhatja tőlem, hogy
végighallgassam, amennyiben nem fogadja el az ítéletelemet.
De nem sürgetem. A maga élete a tét, nem az enyém.
Nagyon meglepődve, de félelem nélkül nézett rám. A
szeme felvillant.
- Azt mondta, az életem?
- Azt. Hallhatta, a srácok azt mondták, hogy eliminálni
akarják. Talán jobb szeretné megvárni Brody bírót.
Nem habozott. Mosolyogva felelte:
- Elfogadom önt bírámul, uram.
- Ahogy óhajtja. - A legidősebb fiúra néztem. - Hányan
kívántok vádat emelni? Csak te és ifjú barátnőd?
- Ó, dehogy, bíró úr! Valamennyien.
- Még nem vagyok a bírád. - Körülnéztem. - Valameny-
nyien felkértek bírónak?
166
Bólintottak. Senki nem mondott nemet. A vezér a lányhoz
fordult.
- Nyisd már ki a szádat, Tish! Elfogadod bírónak
O’Kellyt?
- Micsoda? Ja, persze! - Unalmas kis csibe volt, üres
szépség, formás, talán ha tizennégy éves. Az a pénzbedobós
típus, valószínűleg úgy is végzi. Az ilyen fajta jobban szereti
a stabil házasságnál, ha királynő lehet egy sztiljagi galeriben.
Nem ítélem én el a sztiljagit: azért portyáznak a folyosókon,
mert nincs elég nő. Egész nap gürcölnek, és nincs kihez
hazamenniük.
- Rendben, elfogadtatok, és valamennyien megnyug-
szotok az ítéletemben. Lássuk a díjazást! Meddig vagytok
hajlandók elmenni, fiúk? Értsétek meg, nem ítélek egy
eliminálási ügyben bagóért! Úgyhogy fizu, vagy szabadon
engedem!
A vezér pislogott. Összedugta a fejét a többiekkel.
Kisvártatva visszafordult, és azt mondta:
- Nincs sok pénzünk. Megtenné fejenként öt kongi
dollárért?
Hatan voltak.
- Nem. Ennyi pénzért menjetek bíróságra elimináltatni!
Megint összedugták a fejüket.
- Ötven dollár, bíró úr?
- Hatvan. Fejenként tíz. És még tíz tőled, Tish! - mondtam
a lánynak.
Tish elcsodálkozott és megsértődött.
- Nana! - mondtam. - Tantstaafl!
Pislogott, és belenyúlt az erszényébe. Volt pénze; az
ilyesfajtának mindig van.
Összeszedtem a hetven dollárt, az asztalra tettem, és
odaszóltam a turistának.
- Kiegészíti?
- Tessék?
- A srácok hetven hongkongi dollárt fizetnek az ítéletért.
Magának is ugyanennyit kell! Ha nincs pénze, nyissa ki az
erszényét, és bizonyítsa; akkor az adósom lesz. De ennyi a
maga része. - Hozzátettem: - Halálbüntetésért nem sok. Mivel
a fiúk ennyit tudtak összeszedni, ennyi a maga része is.
167
Robert a. heinlein
- Értem. Azt hiszem, értem. - Lepengetett hetven

hongkongi dollárt.
- Köszönöm - mondtam. - A két fél kíván esküdteket?
A lány szeme felcsillant.
- Hát persze! Csináljuk rendesen!
- A körülményekre való tekintettel talán szükségem lesz
rá - mondta a földigiliszta.
- Lesz esküdt - nyugtattam meg. - Kíván jogi tanácsadót?
- Azt hiszem, szükségem lesz ügyvédre is.
- Tanácsadót mondtam, nem ügyvédet. Itt nincsenek
ügyvédek.
Megint úgy tűnt, hogy jól szórakozik.
- Úgy vélem, a tanácsadó, ha választok ilyet, éppen olyan,
izé, szabályszerűtlen lesz, mint az eljárás többi eleme?
- Talán igen, talán nem. Végtére én sem vagyok hivatalos
bíró. Cselekedjék belátása szerint!
- Hmm. Azt hiszem, bíró úr, bízom az ön informális
eljárásában.
- Izé - szólalt meg a legidősebb fiú. - Ez az esküdtszék.
Maga szerez? Vagy mi?
- Én fizetem; beleegyeztem, hogy összesen
száznegyvenért vállalom az ítélkezést. Még sosem voltatok
bíróságon? De nem csökkentem túlságosan a nettó bevételt,
ha nem muszáj. Hat esküdt, fejenként öt dollárért. Nézzetek
ki az utcára!
Az egyik srác kiment, és elkiáltotta magát:
- Esküdti munka! Ötdolláros meló!
Összetereltek hat embert, olyanokat, amilyenek a Bottom
Alley-n találhatók. Nem izgatott, úgysem akartam rájuk
hallgatni. Ha az ember bíróhoz megy, jobb, ha rendes
környéken teszi, ahol van esélye tisztes polgárokra.
Az íróasztalhoz mentem, leültem, föltettem Brody
cilinderét. Kíváncsi lettem volna, hol szerezte. Valószínűleg
valamelyik portás selejtezte le.
- A tárgyalást megnyitom - mondtam. - Halljuk a neveket
és a panaszt!
A legidősebb fickót Síim Leinkének hívták, a lányt
Patrícia Carmen Zsukovnak; a többiekre nem emlékszem. A
turista előlépett, a tárcájába nyúlt, és azt mondta:
- A névjegyem, uram.
168
Még mindig megvan. Ez állt rajta:
STUART RENÉ LaJOIE

Költő - utazó - szerencselovag
***
A vád tragikomikus volt, jó példa arra, miért nem szabad

a turistának vezető nélkül csámborognia. Jó, a vezetők
alaposan megvágják őket - de hát nem erre valók a turisták?
Ez itt majdnem otthagyta a fogát, mert nem fogadott vezetőt.
Betévedt egy kocsmába, amely afféle sztiljági-klub volt.
Ez az egyszerű leányzó flörtölni kezdett vele. A fiúk
annyiban hagyták a dolgot, ami természetes, ha egyszer a
lánynak megfelelt. Ám a lány egyszer csak fölnevetett, és
oldalba bökte a férfit. Ő ezt olyan lazán vette, ahogy az
itteniek... de jellegzetes földigiliszta módjára reagált.
Átkarolta a lány derekát, magához húzta, és meg akarta
csókolni.
Higgyék el, Észak-Amerikában nem nagy ügy; magam is
láttam ilyet! Tish azonban természetesen megdöbbent, talán
meg is rémült. Felsikoltott.
A galeri nekiesett a földigilisztának, és jól helybenhagyta.
Aztán elhatározták, hogy meg kell lakolnia a „bűnéért”
- de korrekt módon. Keresnek egy bírót.
Valószínűleg beijedtek. Nagy valószínűséggel még egyik
sem látott eliminálást. De a nőjüket megsértették, így meg
kellett tenniük.
Kikérdeztem őket, különösen Tisht, és úgy döntöttem,
mindent értek. Azt mondtam:
- Foglaljuk össze! Van itt egy idegen. Nem ismeri a mi
szokásainkat. Sértést követett el, bűnös. De ahogy én látom,
nem volt sértő szándéka. Mit mondanak az esküdtek? Hé,
maga! Ébresztő! Mit mond?
Az esküdt ködös szemmel nézett rám, aztán azt mondta:
- Liminájjuk meg!
- Jól van! És maga?
- Hát... - a következő habozott. - Asszem, elég lesz
laposra verni, hogy legközelebb használja az eszét. Az ember
169
Robert a. heinlein
nem fogdoshassa a nőket, különben ez a hely is olyan pocsék

lesz, mint állítólag a Terra.
- Ésszerű vélemény - helyeseltem. - Hát maga?
Csak egy esküdt szavazott az eliminálás mellett. A
többiek véleménye az eltángálástól a magas bírságig terjedt.
- Mit gondolsz, Síim?
- Hát... - Síim gondterhelt volt. A becsülete forgott
kockán a banda előtt és Tish előtt, aki talán az ő nője lehet.
De már lecsillapodott, és nem akarta elimináltatni a
fickót.
- Már megvertük. Talán ha négykézlábra ereszkedik,
megcsókolja a padlót Tish előtt, aztán azt mondja, hogy
bocs?
- Megteszi, goszpogyin LaJoie?
- Ha ez az ítélet, tiszteletre méltó bíró úr.
- Nem ez. íme, az ítéletem. Először is az esküdt... maga
ott!... bírságot fizet, mert elaludt, amikor ítélkeznie kellett
volna. Fogjátok meg, fiúk, vigyétek innen, és dobjátok ki!
Lelkesen megtették; nem volt olyan érdekes, mint
amilyenre számítottak, de azért ezt is szívesen csinálták.
- Mármost goszpogyin La Joie, ötven hongkongi dollár
bírságra ítélem, mert nem volt annyi esze, hogy
tanulmányozza a helyi szokásokat, mielőtt csavarogni indul.
Fizetni!
Beszedtem a pénzt.
- Most pedig sorakozzatok föl, fiúk! Fejenként öt dollár
bírságra ítéllek benneteket, mert nem bántatok méltányosan
egy személlyel, akin látszott, hogy idegen, és nem ismeri a
szokásainkat. Ha megakadályozzátok, hogy hozzányúljon
Tish-hez, az rendben van. Ha megdorgáljátok, az is rendben
van; gyorsabban tanul. Akár ki is dobhattátok volna. De
eliminálásról beszélni egy jóhiszemű tévedésnél; nos, ez
aránytalanság. Fejenként öt dollár. Fizetni!
Síim nyelt egyet.
- Bíró úr... nem hinném, hogy maradt ennyi pénzünk!
Legalábbis nálam nincs ennyi.
- Gondoltam, hogy ez a helyzet. Kaptok egy hetet, hogy
fizessetek, különben kiplakátolom a neveteket a Régi
Kupolában. Tudjátok, hol van a Bon Tón szépségszalon a
tizenhármas számú zsilipkapu közelében? A feleségemé; neki
170
fizessetek! A tárgyalásnak vége. Síim, ne menj el! Te se,
Tish! Goszpogyin LaJoie, vigyük magunkkal ezeket a
fiatalembereket, fizessünk nekik egy hideg italt, és
barátkozzunk össze!
A szemében ismét felcsillant valami különös öröm, amely
a profra emlékeztetett.
- Remek ötlet, bíró úr!
- Többé nem vagyok bíró. Próbálkozzanak néhány
rámpával följebb... ezért javaslom, nyújtsa a karját Tishnek!
LaJoie meghajolt, és azt mondta:
- Hölgyem? Megengedi? - és meghajlította a karját. Tish
azonnal nagyon felnőttes lett.
- Szpasziba, goszpogyin! Nagyon kedves!
Elvittük őket egy drága helyre, ahol bizarr szerelésük és
vastag sminkjük kirítt a környezetből, úgyhogy idegesek
voltak. Iparkodtam megnyugtatni őket, Stuart LaJoie pedig
még nálam is elszántabban és nagyobb sikerrel iparkodott.
Megadták a címüket és a nevüket, Wyoh-nak volt egy
adatbázisa a sztiljagiról. Aztán bedobták az italt, fölálltak,
megköszönték, és elmentek. LaJoie és én még maradtunk.
- Goszpogyin - mondta LaJoie -, használt korábban egy
különös szót. Mármint számomra volt különös.
- Most, hogy a srácok elmentek, szólíthatsz Mamiiénak.
Milyen szóra gondolsz?
- Akkor használtad, amikor ragaszkodtál hozzá, hogy az
izé, a Tish nevű ifjú hölgy... hogy ő is fizessen. „Tankcsapda”
vagy valami ilyesmi.
- Ja, „tantstaafl”? Ez azt jelenti, hogy „nincs ingyen
ebéd.” És nincs is - tettem hozzá, rámutatva egy INGYEN
EBÉD feliratra a terem falán -, különben ezek az italok
feleennyibe kerülnének. Arra emlékeztettem, hogy ami
ingyen van, az hosszabb távon sokba kerül, vagy kiderül,
hogy nem is ér semmit.
- Érdekes filozófia.
- Ez nem filozófia, ez tény. Ha valamit kapsz, azért így
vagy úgy, fizetned kell. - Kavargattam magam előtt a levegőt.
- Egyszer voltam a Földi Fertályon, és hallottam egy
kifejezést: „Ingyen van, mint a levegő”. Itt nincs ingyen
levegő, fizetsz minden lélegzetvételedért.
171
Robert a. heinlein
- Csakugyan? Engem senki sem kért meg, hogy fizessek a

lélegzésért. - Elmosolyodott. - Talán abba kéne hagynom.
- Megtörténhet, ma este majdnem oda jutottál, ahol csak
vákuumot lélegezhettél volna be. De senki sem kéri tőled,
mert már fizettél. Neked ez benne van a körutazás árában;
nekem negyedévi számla. - El akartam magyarázzam, hogyan
adja-veszi a családom a levegőt a szövetkezettől, aztán úgy
döntöttem, ez túl bonyolult. - De mindketten fizetünk.
LaJoie elgondolkodott, s elégedettnek látszott.
- Igen, értem a gazdasági szükségszerűséget. Egyszerűen
csak új nekem. Mondd meg nekem, khm, Mannie... nekem
„Stu” a becenevem..., tényleg megtörténhetett volna, hogy
eliminálnak?
- Jobban meg kellett volna bírságolnom téged!
- Tessék?
- Nem vagy meggyőzve. A kölyköket megbírságoltam,
hogy elgondolkodjanak. Nem bírságolhattalak meg jobban,
mint őket. Pedig azt kellett volna, nehogy azt gondold, hogy
ez az egész csak vicc.
- Nem gondolom, hogy vicc, hidd el! Csak nehéz
felfognom, hogy helyi törvényeitek szerint csak úgy halálra
lehet ítélni egy embert... ilyen félvállról... ilyen apró sértés
miatt.
Felsóhajtottam. Hol kezdjem a magyarázatot, amikor a
másikon látszik, hogy semmit sem ért a témából, viszont tele
van előítéletekkel, amelyek ellentétben állnak a tényekkel, és
még csak nem is tud róluk?
- Stu - mondtam -, menjünk szép sorjában! Nincsenek
„helyi törvények”, így ezek szerint nem is lehet „halálra
ítélni” téged.” A sértés nem volt „apró”, csupán a
tudatlanságod menti. Es nem is veszik félvállról, különben a
srácok odavonszolnak a legközelebbi zérónyomású
zsilipkapuhoz, bedobnak, és véged. Ehelyett a
leghivatalosabban jártak el... derék fiúk!..., és a saját
pénzükből fizettek be egy perre. És nem morogtak, amikor az
ítélet közelében sem járt annak, amit kértek. Van még valami,
ami nem világos?
Elvigyorodott, és kiderült, hogy neki is vannak az arcán
grüberlik, mint a profnak, amitől még jobban megkedveltem.
172
- Attól tartok, semmi sem világos. Úgy rémlik,
Tükörországban vándorlok.
Erre számítottam; mivel jártam a Földi Fertályon, tudtam
valamit arról, hogyan működik az agyuk. Egy földigiliszta azt
hiszi, minden esetre talál valamilyen kinyomtatott törvényt.
Még olyan magánügyekre is van törvény, mint a szerződések.
De igazán. Ha egy ember szavára nem lehet adni, akkor ki
szerződik vele? Hát nem elég a jó híre?
- Nincsenek törvényeink - mondtam. - Sosem engedték.
Szokásaink vannak, de azok sincsenek leírva, és senkire sem
lehet rákényszeríteni őket, illetve fogalmazzunk úgy, hogy
maguktól kényszerítik ránk magukat, mert ilyen körülmények
között úgysem lehet mást tenni. Azt is mondhatnánk, hogy a
mi törvényeink természeti törvények, mert be kell tartania
őket az embernek, ha életben akar maradni. Amikor kikezdtél
Tish-sel, egy természeti törvényt sértettél meg... és emiatt
majdnem be kellett lélegezned a vákuumot.
Elgondolkodva pislogott.
- Elmagyaráznád, melyik természeti törvényt sértettem
meg? Jobb, ha megértem... vagy még jobb, ha visszatérek a
hajómra, és ott tartózkodom, amíg el nem indul. Hogy
életben maradjak.
- Hát persze. Nagyon egyszerű; ha egyszer megérted,
sosem kerülsz még egyszer veszélybe. Itt vagyunk mi,
kétmillió férfi és kevesebb mint egymillió nő. Fizikai tény,
éppen olyan alapvető, mint a szikla vagy a légüres tér. Adjuk
hozzá a tanstaafl elvét! Ha valami ritka, fölmegy az ára. A nő
ritkaság; nincs elég belőle; ez a legértékesebb dologgá teszi a
Lunán, sokkal értékesebb, mint a jég vagy a levegő, mert nő
nélkül a férfit nem érdekli, hogy él-e, hal-e. Kivéve a kibor-
got, ha őt is férfinak tekinted, amit én nem teszek.
- Tehát mi történik? - folytattam. - Ne felejtsd el, a dolgok
még sokkal rosszabbak voltak, amikor ez a szokás vagy
természeti törvény először jelentkezett a huszadik században.
Akkor az arány még tíz az egyhez, vagy annál is rosszabb
volt. Van egy dolog, amely mindig megtörténik a
börtönökben: a férfiak a férfiakhoz fordulnak. De ez sem
sokat segített; a probléma fönnmaradt, mert a legtöbb férfi
nőt akart, és nem érte be pótlékkal, amíg volt rá esélye, hogy
kaphat igazit.
173
Robert a. heinlein
- Annyira erős volt az ösztön, hogy öltek is miatta... és az

öregek olyanokat meséltek az akkori gyilkosságokról, hogy
kilelne tőle a hideg. Ám egy idő után az életben maradottak
kitalálták, hogyan boldoguljanak, és a dolgok kiforrták
magukat. Olyan automatikusan, ahogy a gravitáció leülepíti a
port. Azok, akik alkalmazkodtak, életben maradtak; akik
nem, azok meghaltak, és a probléma megszűnt.
- Ez itt és most azt jelenti, hogy a nők kevesen vannak,
tehát ők fütyülnek... és van kétmillió férfi, akik mind készék
táncolni arra a füttyszóra. Nincs választásod: a választás a
nőké. Úgy megüthet, hogy kiserken a véred, és te a haja
szálát sem görbítheted meg. Átkaroltad Tisht, talán
megpróbáltad megcsókolni. Tegyük föl, elmegy veled egy
hotelszobába! Mi történik?
- Jó ég! Gondolom, darabokra téptek volna.
- Semmi nem történik. Vállat vonnak, és úgy tesznek,
mintha semmit nem láttak volna. Mert a választás joga az
övé. Nem a tiéd. És nem az övék. Kizárólag az övé. Ó,
kockázatos megkérni, hogy menjen veled a szállodába;
megsértődhet, és ez lehetővé tenné a srácoknak, hogy laposra
verjenek. De... nos, vegyük ezt a Tisht! Buta kis tyúk. Ha
kivirítasz annyi pénzt, amennyit a tárcádban láttam, eszébe
juthatott volna, hogy neki éppen kedve van kamatyolni egyet
a turistával, és ő maga javasolta volna, hogy menjetek. Ami
ebben az esetben tökéletesen biztonságos lett volna.
LaJoie megborzongott.
-Az ő korában? A gondolat is ijesztő. Nincs abban a
korban, amikor beleegyezhetne. Kiskorú sérelmére elkövetett
erőszakos nemi közösülés.
- Egy nyavalyát! Nem az. Az ő korában a nők férjhez
mennek, vagy legalábbis kellene hogy menjenek. Stu, a Lu-
nán nincs erőszak. Egyáltalán nincs. A férfiak nem tűrik. Ha
erőszak történt volna, nem fárasztják magukat azzal, hogy
bíróhoz menjenek, és hallótávolságon belül minden férfi
rohant volna, hogy segítsen. De annak az esélye, hogy egy
ekkora lány szűz legyen, elhanyagolható. Amikor kicsik,
vigyáz rájuk az anyjuk, meg az összes városlakó: nálunk
biztonságban vannak a gyerekek. De amikor eladó sorba
kerülnek, már nem lehet visszatartani őket, és az anyák nem
is próbálják. Ha azt választják, hogy a folyosókon lófráljanak
174
és mulassanak, nem akadályozhatod meg. A felserdült lány itt
a maga ura. Te nős vagy?
- Nem. - Mosolyogva hozzátette: - Pillanatnyilag.
- Tegyük föl, az lennél, és a feleséged azt mondja neked,
hogy újra férjhez megy. Mit csinálnál?
- Különös, hogy ezt mondod, mert épp ilyesmi történt.
Megkerestem az ügyvédemet, és gondoskodtam róla, hogy ne
kapjon tartásdíjat.
- „Tartásdíj”, ez a szó itt nem létezik; a Földi Fertályban
tanultam meg. Itt azt mondhatod, illetve egy holdlakó férj azt
mondhatja: „Azt hiszem, nagyobb helyre lesz szükségünk,
drágám”. Vagy egyszerűen gratulál a feleségének és
férjtársának. Ha annyira boldogtalan, hogy azt már nem bírja,
kiszáll, és csomagol. De akárhogy is, nem csaphat nagy
hűhót. Ha mégis megteszi, a közvélemény egyhangúan ellene
fordul. A barátai, férfiak és nők egyaránt megvetnék.
Szerencsétlen flótásnak valószínűleg el kellene költöznie
Novylenbe, nevet kellene változtatnia, abban bízva, hogy
majd csak meggyógyítja az idő.
- Minden szokásunk így működik. Ha kint vagy, és egy
havernak levegőre van szüksége, akkor adsz neki egy
palackot, és nem kérsz érte pénzt. De mikor visszakerültök
nyomás alá, és nem akar fizetni érte, senki sem hibáztat, ha
bírói ítélet nélkül eliminálod. Persze fizetni fog; a levegő
csaknem olyan szent, mint a nők. Ha beveszel egy új cimbit a
pókerbe, fizethetsz neki légpénzben. Nem ételpénzben:
dolgozzon, vagy haljon éhen. Ha nem önvédelemből elimi-
nálsz valakit, akkor kifizeted az adósságait és támogatod a
gyerekeit, különben az emberek nem szólnak hozzád, nem
vesznek tőled, és nem adnak el neked semmit.
- Mannie, azt akarod mondani, hogy itt megölhetek egy
embert, és pusztán pénzzel elsimíthatom az ügyet?
- Ó, korántsem! De az eliminálás nem ütközik semmilyen
törvénybe; nincsenek törvények... kivéve az Igazgató
utasításait..., és az Igazgatót nem érdekli, ha a holdlakók ölik
egymást. De nálunk így van: ha egy embert megölnek, vagy
maga kereste magának... általában ez van..., és ezt mindenki
tudomásul veszi, vagy pedig a barátai intézkednek, és
eliminálják a tettest. Szóval nem probléma. Nincs túl sok
eliminálás. Még a párbajok sem túl gyakoriak.
175
Robert a. heinlein
- „A barátai intézkednek”. Mannie, és ha ezek a fiatalok

megpróbálkoztak volna vele? Nekem itt nincsenek barátaim.
- Ezért vállaltam el a bíráskodást. Bár kétlem, hogy ezek a
kölykök beleugrathatták volna egymást, még a lehetőséget is
ki akartam zárni. Egy turista eliminálása rossz hírbe keverhet
egy várost.
- Gyakran történik ilyesmi?
- Nem emlékszem rá, hogy valaha is megesett volna.
Természetesen el lehet intézni úgy, hogy balesetnek tűnjék.
Az újoncok gyakran szenvednek balesetet; a Luna ilyen hely.
Azt mondják, ha az újonc túlél egy évet, akkor örökké él. De
az első évben senki sem ad el neki biztosítási kötvényt. - Az
órámra pillantottam. - Stu, vacsoráztál már?
- Nem, és éppen azt akartam javasolni, hogy gyere el a
szállodámba. Jó a konyhája. Auberge Orleans.
Elfojtottam a borzongásomat - egyszer ettem ott.
- Nem jönnél el inkább hozzám, hogy találkozzál a
családommal? Ilyentájt még akad leves vagy ilyesmi.
- Nem zavarok?
- Dehogy! Fél perc, amíg telefonálok.
A mama vette föl.
- Manuel! De örülök, drágám! A kapszula már órákkal
ezelőtt megérkezett; azt hittem, csak holnap vagy később
jössz.
- Csak egy részeg dőzs, Mimi, méghozzá rossz
társaságban. Most jövök haza, ha megtalálom az utat... és
hozom a rossz társaságot is.
- Persze, drágám. Vacsora húsz perc múlva; próbálj meg
nem késni!
- Nem is akarod tudni, hogy a rossz társaság hím- vagy
nőnemű?
- Téged ismerve feltételezem, hogy nőnemű. De hogy
csinos-e, azt csak akkor tudom megmondani, ha látom.
- Nagyon jól ismersz, mama. Szólj a lányoknak, csípjék ki
magukat! Nem akarom, hogy a látogató túlragyogja őket.
- Ne késsetek sokáig; tönkremegy a vacsora! Viszlát,
drágám!
- Szia, mama! - Vártam, aztán beütöttem a
MYCROFTXXX kódot. - Mike, szeretném, ha kikeresnél egy
176
nevet. Földi név, a Popov utasa, Stuart René LaJoie. Stuart,
U-val, a családneve vagy az L, vagy a J alatt van.
Nem sok másodpercet kellett várnom; Mike minden
fontosabb referenciahelyen megtalálta Stu-t: a Ki
Kicsodában, a Dun & Brcidstreethen, a Gothai Almanachban,
a London Times állományában. Száműzött francia,
királypárti, gazdag, még hat neve van azon kívül, amit
használ, három egyetemi diploma, beleértve egy jogit a
Sorbonne-on, előkelő ősök Franciaországban és Skóciában,
elvált (gyerek nincs), volt feleségének neve Főexcellenciája
Pamela Hupikékvér. Az a fajta földigiliszta, aki nem áll szóba
elítélt ősöktől származó holdlakóval. Mindössze az az eltérés,
hogy Stu mindenkivel szóba áll.
Néhány percig figyeltem, aztán megkértem Mike-ot, hogy
állítson össze egy teljes aktát, végigkövetve minden linket.
- Mike, lehet, hogy ő a mi emberünk.
- Lehet, Man.
- Mennem kell! Szia! - Elgondolkodva tértem vissza
vendégemhez. Csaknem egy éve a szállodai szeszgőzös
társalgás során Mike azt mondta, hogy egy a héthez az
esélyünk - ha bizonyos dolgokat megteszünk. Ehhez
elengedhetetlen feltétel volt, hogy maga a Terra segítsen
nekünk.
Mike és mi is tudtuk, hogy a tizenegymilliárd lakosú és
végtelen erőforrásokkal rendelkező Terrát nem verheti meg
hárommillió ágrólszakadt, hiába vannak olyan magasan, hogy
sziklákat hajigálhatnak a Földre.
Mike párhuzamot vont a XVIII. századdal, amikor az
amerikai gyarmatok elszakadtak Nagy-Britanniától és a XX.
századdal, amikor sok gyarmat függetlenedett számos
birodalomtól, és rámutatott, hogy nincs olyan eset, amikor
egy gyarmat nyers erővel kivívta volna a függetlenségét. A
gyarmatosító hatalom minden esetben valahol másutt volt
elfoglalva, vagy elfáradt, és feladta, anélkül, hogy a teljes
erejét bevetette volna.
Hónapok óta olyan erősek voltunk, hogy ha akarjuk,
legyőzhettük volna az Igazgató őrségét. Ha egyszer készen
lesz a katapult (most már bármely pillanatban az lehet), nem
leszünk védtelenek. De szükségünk volt a „megfelelő
légkörre” a Terrán. Földi segítség kellett.
177
Robert a. heinlein
A prof úgy gondolta, hogy nem lesz nehéz. De kiderült,

hogy mégis az. Földi barátai meghaltak vagy halálukon
voltak, én pedig csak néhány tanáromat ismertem. Egy
kérdést futtattam végig a sejteken: „Milyen neves ismerősöd
van a Földi Fertályon?”, amire az általános válasz az volt:
„Viccelsz?” Null program...
A prof figyelte a beérkező hajók utaslistáját, igyekezett
valamilyen kapcsolatot találni, elolvasta a földi újságok lu-
nai kiadását, olyan hírességeket keresett, akiket régi
kapcsolataival elérhetett volna. Én nem is próbálkoztam; az a
maroknyi ember, akikkel ott találkoztam, nem volt híres.
A prof nem szúrta ki a Popov listáján Stu-t, de hát ő nem
is találkozott vele. Nem tudtam, hogy vajon közönséges
különc-e, ahogy hóbortos névjegye mutatta. Viszont ő volt az
egyetlen terrai, akivel valaha is megittam egy italt a Lunán,
és okos havernak tűnt, Mike jelentése pedig azt sugallta, hogy
nem is nagyon csalt a szimatom. A pasinak volt bizonyos
súlya.
Így hát hazavittem, hogy lássam, mit szól a család.
Jól kezdődött, Mama mosolygott, kezet nyújtott. Stu
megszorította, és olyan mélyen meghajlott, hogy már azt
hittem, megcsókolja - meg is tette volna, gondolom, ha nem
figyelmeztetem a kockázatokra. Mama turbékolt, miközben
bevezette az ebédlőbe.
178
12
ÁPRILISA ÉS MÁJUSA kemény munkával telt. Egyre

nagyobb erőfeszítéseket tettünk, hogy a holdlakókat
fellázítsuk az Igazgató ellen, őt pedig arra hergeltük, hogy
visszaüssön. Morttal, a Dirivel az a baj, hogy önmagában
nem rossz fiú, leszámítva azt a tényt, hogy a Hatóság jelképe;
meg kellett rémíteni ahhoz, hogy valamit csináljon. Az
átlagos holdlakó éppen ilyen rossz. Elvből rühelli az
Igazgatót, de ettől nem válik forradalmárrá. Őt nem lehet
abajgatni: sör, fogadás, nők és munka. A forradalmat az az
egyetlen dolog mentette meg a vérszegénység okozta
kimúlástól, hogy a békedragonyosoknak igazi tehetségük volt
a bajkeveréshez.
Nekünk azonban mégis föl kellett kavarnunk az állóvizet.
A prof folyton azt mondogatta, szükségünk van egy „bostoni
teadélutánra”, amivel egy korábbi forradalom mitikus
eseményére utalt, vagyis hogy közbotránnyal kell
közfeltűnést kelteni.
Tovább próbálkoztunk. Mike átírta az olyan régi
forradalmi dalokat, mint a „Marseillaise”, az
„Internacionálé”, a „Yankee Doodle”, a „We shall
overcome”, a „Pie in the Sky” stb., olyan szöveggel, ami
passzolt a Lunához. Ilyesformán „Fiai kőnek s unalomnak/
elment a szép eszetek?/ hagynátok, hogy az Igazgató/
szipolyozza szent véretek?” Ezeket Selma Simon terjesztette,
és amikor valamelyikből sláger lett, egyfolytában nyomattuk
(csak a zenét) rádión és tévén. Ez az Igazgatót ostoba
helyzetbe hozta, amikor betiltotta bizonyos dallamok
játszását - ami nekünk épp megfelelt; az emberek tudnak
fütyülni.
Mike tanulmányozta az igazgatóhelyettes, a főmérnök és
más kormány főtisztviselők hangját és szóhasználatát; ettől
'76
179
Robert a. heinlein
kezdve az Igazgató gyakran kapott éjszaka izgatott hívásokat

az embereitől. Ők pedig tagadták, hogy telefonáltak volna.
így hát Alvarez híváskövetőt kapcsolt a következőre - és
Mike segítségével lenyomozta a beszerzési osztályvezető
vonalát, és meg volt győződve róla, hogy a kajatolvaj hangját
hallotta.
De a következő hívás magától Alvareztől érkezett, és amit
Mórt mondott másnap Alvareznek, az pedig a saját
elhárításának, az legalább annyira kaotikus, mint pszieho-
tikus volt.
A profnak le kellett állítania Mike-ot; attól féltünk, hogy
Alvarez elveszíti az állását, amit nem akartunk; túlságosan is
megfelelt nekünk. Addigra azonban a békedragonyosok már
kétszer vonultak ki éjszaka, látszólag az Igazgató parancsára,
ami tovább rombolta a morált, az Igazgató pedig meg volt
győződve róla, hogy árulók veszik körül, miközben a
személyzet biztosra vette, hogy ő kutyulta össze az
áramköröket.
A Lunnaja Pravda meghirdette dr. Adam Selene
előadását, „Költészet és művészet a Lunán: új reneszánsz”
címmel. Egyetlen elvtárs se ment oda; a sejteknek
megüzentük, hogy maradjanak távol az eseménytől. Akkor
sem volt ott senki, amikor beállított három szakasz bé-
kedragonyos: ilyen az, amikor a Heisenberg-féle relációt
alkalmazzák a Vörös Pimpernelre. A Pravda főszerkesztője
egy kínos óra hosszat magyarázta, hogy ő személyesen nem
fogad hirdetéseket: ezt a recepciónál adták le, és készpénzben
fizették ki. Utasították, hogy Adam Selene-től ne fogadjon el
hirdetéseket. Aztán ezt visszavonták, és utasították, vegyen
föl mindent Adam Selene-től, de azonnal értesítse Alvarezt.
Az új katapultot kipróbáltuk, a rakomány az Indiai-óceán
déli részén, a déli szélesség 60° és a keleti hosszúság 35°
között kijelölt ponton érte el a Földet, ahol legföljebb halakat
talált el. Mike boldog volt, hogy milyen jó céllövő, mert csak
kétszer ellenőrizhette a röppályát, amikor a nyomkövető
radarok éppen használaton kívül voltak, és csak egyszer
módosíthatott az indításon, így találta telibe a célpontot. A
földi újságok jelentették, hogy a fokvárosi űrkutatási központ
szerint óriásmeteor csapódott a szubantarktikus vizekbe, és a
becsapódás ereje tökéletesen megfelelt Mike számításainak.
180
Mike fölhívott, hogy eldicsekedjen, amikor elküldte a Reuters
reggeli közleményét.
- Mondtam neked, hogy halálpontos lesz! - kérkedett.
- Figyeltem. Ó, micsoda gyönyörű csobbanás! - Később a
szeizmikus laboratóriumok jelezték a lökéshullámot, és az
oceanográfiai állomások cunamikról számoltak be.
Csak egy tartályt készítettünk elő (nehéz volt acélt lopni),
különben Mike talán azt követelte volna, hogy ismét
használjuk új játékszerét.
A frígiai sapkák kezdtek feltünedezni a sztiljagi tagok és
nőik fején; Selma Simon is viselt egyet a szarvai között. A
Bon Marché jutalomként osztogatta őket. Alvareznek
kellemetlen megbeszélése volt az Igazgatóval, amely során
Mórt az után érdeklődött a besúgók főnökénél, nem érzi-e,
hogy tenni kéne valamit a kölykök divathóbortjai ellen?
Netán elment az esze?
Május elején összefutottam Síim Lemkével a Carver
töltésen; rajta is frígiai sapka volt. Úgy tűnt, örül, hogy
találkoztunk, én pedig megköszöntem neki a pontos fizetést
(három nappal Stu tárgyalása után megjelent, és kifizetett
Sidrisnek harminc hongkongi dollárt a banda nevében), és
fizettem neki egy hűsítőt. Ahogy ott ültünk, megkérdeztem
tőle, hogy a fiatalok miért hordanak vörös sapkát. Miért
sapkát? A sapka a földigiliszták viselete, nyet?
Habozott, aztán azt mondta, ez afféle jelkép, mint a
Jávorszarvas klub jelvénye. Másra tereltem a szót.
Megtudtam, hogy a teljes neve Moses Lemke Stone; a Stone
Banda tagja. Ennek örültem, mert rokonok voltunk. De meg
is lepődtem. Még a Stone-hoz hasonló kiváló családok sem
mindig találnak házastársat a fiaiknak; nekem szerencsém
volt, különben lehet, hogy az ő korában én is a folyosókon
portyáztam volna. Elmondtam neki, hogy anyai ágon rokonok
vagyunk.
Fölengedett, és hamarosan azt kérdezte:
- Manuel bácsi, gondoltál valaha is arra, hogy a saját
Igazgatónkat nekünk magunknak kellene megválasztanunk?
Azt feleltem, hogy nem, nem gondoltam rá; a Hatóság
jelöli ki őket, és gondolom, ez mindig is így lesz.
Megkérdezte, hogy miért van fölöttünk a Hatóság.
Érdeklődtem, hogy ki ültetett a fejébe ilyen gondolatokat. Azt
181
Robert a. heinlein
felelte, senki, csak gondolkodik - talán nincs joga

gondolkodni?
Amikor hazaértem, kísértésbe estem, hogy
ellenőriztessem Mike-kal, mi a srác mozgalmi neve, ha van
neki. De ez nem lett sem volna biztonságos, sem tisztességes.
’76 május 3-án hetvenegy Simon nevű férfit fogtak el és
hallgattak ki, majd elengedték őket. Az újságokban nem esett
szó róla. Azért mindenki tudott az esetről; tizenkétezer ember
terjesztette a sztorit, gyorsabban, mint gondoltam volna.
Nyomatékosan hangsúlyoztuk, hogy az egyik „veszedelmes
férfi” még csak négyéves, ami nem volt igaz, de nagyon
hatásos ötletnek bizonyult.
Stu LaJoie velünk maradt februárban és márciusban.
Átcserélte a jegyét a következő hajóra, majd az azt követőre,
és csak április elején tért vissza a Terrára. Amikor szóltam,
hogy közeledik a láthatatlan vonalhoz, ami után beindulnak a
visszafordíthatatlan élettani változások, elvi-gyorodott, és azt
mondta, ne aggódjak. De azért megszervezte, hogy
használhassa a centrifugát.
Még áprilisban sem akart távozni. Könnyekkel a
szemében adott búcsúcsókot a feleségeimnek és Wyoh-nak,
valamennyiüknek megígérve, hogy visszatér. De távozott,
mert dolga volt; addigra párttag lett.
Nem volt részem a döntésben, hogy szervezzük be; úgy
éreztem, elfogult vagyok. Wyoh, a prof és Mike egyhangúan
kijelentették, hogy megkockáztatjuk, és én boldogan
elfogadtam az ítéletüket.
Valamennyien beszálltunk Stu LaJoie megnyerésébe:
jómagam, a prof, Mike, Wyoh, Mama, meg Sidris, Leno-re,
Ludmilla, sőt a gyermekeink, Hans, Ali és Frank is. De
elsősorban Davisék családi élete bűvölte el. Nem ártott, hogy
Lenore volt a legszebb lány L-Cityben - és ezzel nem
becsülöm le Miilát, Wyoh-t, Annát és Sidrist. Az sem ártott,
hogy Stu képes lett volna elhódítani egy csecsemőt az anyja
kebeléről. A mama körültüsténkedte, Hans megmutatta neki a
hidroponikus gazdaságot, és Stu mocskos és izzadt lett, amíg
a mi fiainkkal együtt caplatott az alagutakban. Segített
lehalászni kínai halastavainkat, megszúrták a méheink,
megtanulta kezelni a szkafandert, feljött velem, hogy
megigazítsuk a napelemeket, segített Annának a
182
disznóvágásban, elsajátította a bőrcserzést, elüldögélt
Ótatával, tiszteletteljesen hallgatta naiv elképzeléseit a
Terráról, mosogatott Millával, amit a mi családunkban nem
tett meg férfiember, a padlón hempergett a babákkal és a
kutyakölykökkel, megtanult lisztet őrölni, recepteket cserélt
Mamával.
Bemutattam a profnak, ő pedig elkezdte politikailag
kipuhatolni. Semmit sem vallottunk be - és bármit
letagadhattunk -, amikor a prof bemutatta „Adam Selene”-
nek, akivel csak telefonon beszélhetett, mivel „pillanatnyilag
Hongkongban van”. Amikor Stu elkötelezte magát az ügy
mellett, nem színleltünk tovább, elmondtuk neki, hogy Adam
az elnök, akivel biztonsági okok miatt nem találkozhat
személyesen.
De Wyoh tette a legtöbbet, és az ő javaslatára terítette ki a
prof a kártyáinkat, és elmondta Stu-nak, hogy forradalmat
készítünk elő. Stu nem lepődött meg; már döntött, csak azt
várta, hogy megbízzunk benne.
Nem tudom, hogy Wyoh használt-e az érvek mellett más
módszert is a meggyőzésre. Soha nem is próbáltam megtudni.
De Wyoh többet tett az én meggyőzésemért, mint a prof
minden érve vagy Mike számai. Ha Wyoh még ennél is
hatásosabb módszereket vetett be Stu-nál; nos, nem ő az első
hősnő a történelemben, aki ezt megtette a hazájáért.
Stu speciális kódkönyvvel tért vissza a Földi Fertályba.
Én magam nem vagyok kód- és titkosírás-szakértő,
leszámítva azokat az alapelveket, amelyeket
informatikaelméleten oktatnak. A rejtjel egy matematikai
minta, amelyben az egyik betű egy másik betűt jelent.
Legegyszerűbb módja az, amikor az ábécét összekeverik.
A rejtjel hihetetlenül kifinomult lehet, különösen, ha
számítógép segítségével készül. De a rejtjelek gyengéje, hogy
mintát alkotnak. Ha egy számítógép képes kitalálni őket, egy
másik meg is tudja fejteni.
A kódoknak nincs meg ez a gyengéjük. Mondjuk a
kódkönyvben ott áll a GLOPS betűcsoport. Ez azt jelenti:
„Minnie néni csütörtökön otthon lesz”, vagy „3,14157...”?
Akármilyen jelentést ad is meg az ember, nincs
számítógép, amely a betűhalmazok elemzéséből rájönne a
jelentésre. Ha adunk neki elég betűhalmazt, meg egy ésszerű
183
Robert a. heinlein
elméletet az értelmükről vagy tárgyukról, akkor végül

megfejti, mert a jelentésük megmutatja a mintázatot. De ez
már egészen más probléma, sokkal magasabb szinten.
A kód, amelyet választottunk, a legközönségesebb üzleti
kódkönyvben szerepelt, amelyet a Terrán és a Lunán egyaránt
használnak a kereskedéshez. De mi továbbfejlesztettük. A
prof és Mike órákon át beszélgettek arról, hogy a párt milyen
információkat akar küldeni terrai ügynökének, illetve mit
akar kapni az ügynöktől, aztán Mike hatalmas információs
hátterét felhasználva munkához látott, és a kódkönyvre
kidolgozott egy sor új jelentést, minekutána a „Vegyél thai
rizst a határidős piacon” simán jelenthette azt: „Fuss, amerre
látsz, lebuktunk!” Vagy akármit, mert a beléjük rejtett
sifrével szinte mindent el lehetett mondani, ami eredetileg
nem szerepelt a szövegben.
Egy kései éjszakán Mike kinyomtatta az új kódot a Lun-
naja Pravda gépein, az éjszakai szerkesztő átküldte egy másik
elvtársnak, aki átmásolta egy parányi filmtekercsre, aztán
továbbadta, és senki sem tudta, mit továbbít és miért. Stu
tárcája volt a végcél. A bolygóközi csomagokat tüzetesen
ellenőrizték akkorra, és az ellenőrzést a rosszkedvű
dragonyosok végezték - de Stu biztos volt benne, hogy nem
lesz gond. Talán lenyelte a filmet.
Ezután Stu a londoni alkusza közvetítésével kapta meg az
üzeneteket, amelyeket a LuNoHoCo cég küldött a Terrára.
A műveletnek részben pénzügyi rendeltetése volt. A
Pártnak pénzt kellett költenie a Földi Fertályon; a LuNoHoCo
átutalta az összeget (nem mind volt lopott, néhány
vállalkozás nyereséges lett); de még ez sem volt elég. Stu
spekulált a forradalom titkos tervének ismeretében - ő, a prof
és Mike órákat töltött annak megbeszélésével, milyen
részvények mennek föl, és melyek mennek le stb. a Dér Tag
után. Ez a prof ügye volt; én nem vagyok ilyesfajta
szerencsejátékos.
De a pénzre a Dér Tag előtt is szükség volt, hogy
megteremtsük „a közhangulatot”. Reklámra volt szükségünk,
küldöttekre és szenátorokra a Szövetséges Nemzeteknél,
kellett valamilyen nemzet, amely gyorsan elismer minket, ha
majd eljön a Nap, egyszerű emberek kellettek, akik egy sör
mellett azt mondják a másik egyszerű embernek: „Mi a fene
184
van azon a Sziklán, ami akár egy katona életét is megéri? Azt
mondom, hagyjuk, hogy a maguk módján menjenek a
pokolba!”
Pénz a reklámra, pénz a vesztegetésre, pénz
álszervezetekre, pénz a beszivárgásra a létező szervezetekbe;
pénz, hogy feltárjuk a Luna valódi gazdaságának természetét
(Stu-t elárasztottuk számokkal), először tudományos kutatás
formájában, aztán népszerűsítve; pénz kellett ahhoz, hogy
legalább egy nagyobb nemzet külügyminisztériumát
meggyőzhessük a Szabad Luna előnyeiről; pénz, aminek
segítségével eladhattuk a lunai turizmus eszméjét egy
nagyobb cégnek...
Túl sok pénz! Stu fölajánlotta a saját vagyonát, és a prof
nem utasította el, mert hát pénzzel az ördögöt is meg lehet
venni. De ez borzasztó nagy összeg volt, és borzasztó munka,
nem tudtam, hogy Stu akár a tizedét is képes lesz-e állni.
Csak szorítottam neki. Legalább volt egy csatornánk a
Terrán. A prof azt mondta, hogy a háborúban alapvető
fontosságú a kommunikáció az ellenséggel, amikor megvolt a
harc, és értelmes befejezést kell találni. (A prof pacifista volt.
Azonban vegetarianizmusához hasonlóan nem hagyta, hogy
ez eltérítse az „ésszerűségtől”. Nagyszerű teológus válhatott
volna belőle.)
Amikor Stu visszaindult a Földre, Mike az esélyeinket
egy a tizenháromhoz arányban valószínűsítette.
Megkérdeztem tőle, ezt meg hogyan gondolja.
- De Man - magarázta türelmesen -, ez növeli a
kockázatot! Attól, hogy ez a kockázat szükséges, még tény
marad, hogy növekszik.
Befogtam a számat. Akkortájt, május elején egy új
tényező csökkentett bizonyos kockázatokat, miközben
másokat tárt föl. Mike egyik része bonyolította a Terra-Luna
mikrohullámú adásokat - kereskedelmi üzenetek, tudományos
adatok, hírek, videó, telefonbeszélgetés, a szokásos hatósági
hírek voltak benne - és az Igazgató titkos üzenetei.
Ez utóbbit leszámítva Mike mindent el tudott olvasni,
beleértve a kereskedelmi kódokat és a rejtjeleket is. A
kódfeltörés olyan volt neki, mint a keresztrejtvényfejtés, és
senki sem volt bizalmatlan egy géppel szemben. Kivéve az
Igazgatót, aki semmilyen gépezetben nem bízott; olyasfajta
185
Robert a. heinlein
ember volt, aki egy ollónál összetettebb szerkezetet

bonyolultnak, rejtelmesnek és gyanúsnak talál. Kőkorszaki
agya volt.
Az Igazgató olyan kódot használt, amilyet Mike még
sosem látott. Rejtjelezést is használt, és ehhez nem Mike
képességeit vette igénybe. Volt egy buta kis gépe a
rezidenciáján. Ezenfelül a Földi Hatósággal megszervezte,
hogy előre meghatározott időközönként változtatják a kódot.
Semmi kétség, biztonságban érezte magát.
Mike feltörte a rejtjel mintázatát, és dedukció által
megtalálta az időnként változtató programot is, csak hogy
gyakoroljon egy kicsit. A kóddal nem bajlódott, amíg a prof
nem javasolta neki; az nem érdekelte.
De amikor a prof megkérte rá, Mike megfejtette az
igazgató szigorúan bizalmas üzeneteit. A semmiből kellett
kiindulnia, mert régebben törölte az Igazgató üzeneteit, amint
az adás elment. így lassan-lassan gyűltek az adatok az
elemzéshez - kínos lassúsággal, mert az Igazgató csak akkor
alkalmazta a módszert, ha muszáj volt. Néha egy hét is eltelt
két ilyen üzenet között. Ám Mike gyűjteni kezdte a
betűhalmazok jelentését, mindegyiknél a valószínűségből
indulva ki. Egy kód jelentését nem lehet egy csapásra
megérteni; ha egy üzenet kilencvenkilenc halmazának
megvan az értelme, még akkor sem biztos, hogy világos a
jelentésé, mert létezhet egy csoport, amely csak annyit jelent,
hogy GLOPS.
Ám a kód használójának is van egy problémája; ha a
GLOPS úgy jön át, hogy GLOPT, akkor baj van. Minden
kommunikációs rendszerben kell lennie redundanciának,
különben az információ elveszhet. Mike ezeken a
redundanciákon rágódott egy gép tökéletes türelmével.
Mike hamarabb fejtette meg az Igazgató kódját, mint
gondolta; az Igazgató nagyobb forgalmat bonyolított le, mint
a múltban, és a legtöbbször ugyanarról a témáról volt szó
(ami sokat segített): a biztonságról és a felforgatásról.
Felhergeltük Mortot; már segítségért kiabált.
Jelentette, hogy a két békedragonyos falanx ellenére
folytatódik a felforgató tevékenység, és elég erőt követelt,
hogy minden telepen őröket állíthasson minden kulcspontra.
186
A Hatóság azt válaszolta, hogy ez nevetséges, több
rohamcsapatot nem nélkülözhetnek - tönkremennek,
alkalmatlanok lesznek a földi feladatokra -, és nem szabadna
ilyen kérdésekkel hozzájuk fordulni. Ha több őrt szeretne, a
deportáltak közül kell toboroznia - de az így megnőtt
adminisztrációs költségeket a Lunának kell állnia; az
általános költségeket nem emelheti. Utasították Mortot, hogy
jelentse, milyen lépéseket tett a kivetett új gabonakvóták
teljesítésére.
Az Igazgató jelentette, hogy ha nem teljesítik a kiképzett
biztonsági személyzet küldésére vonatkozó, rendkívül
mérsékelt kérelmét - nem, ismétli, nem képzetlen,
megbízhatatlan és alkalmatlan elítélteket kér -, akkor többé
nem képes biztosítani a közrendet, a megemelt kvótákról nem
is beszélve.
A válasz gúnyosan megkérdezte, hogy miért érdekes az,
ha a volt deportáltak lázonganak a lyukaikban. Ha ez
aggasztja az Igazgatót, kapcsolja le a világítást, ez sikeres
volt 1996-ban és 2021-ben is.
Az ilyen levélváltások miatt megváltoztattuk a
menetrendünket, bizonyos szakaszokat felgyorsítottunk,
másokat lelassítottunk. A tökéletes vacsorához hasonlóan a
forradalmat is meg kell „főzni”, hogy minden rendben
menjen. Stu-nak időre volt szüksége a Földi Fertályon.
Tartályokra és kis irányító rakétákra volt szükségünk, és a
„rakétavetőhöz” áramköröket kellett szereznünk. A gondot az
acél jelentette - a megvásárlása, az elkészítése és
mindenekelőtt a mozgatása az új katapult kacskaringós
alagútjaiban. A pártot legalább „K-ig” kellett fejleszteni
- mondjuk 40 000 emberig -, az alsó rétegekben inkább a
harci szellem volt fontos, mint a korábban szorgalmazott
képességek. Fegyverek kellettek a leszállás
megakadályozására. Mozgatnunk kellett Mike radarjait,
amelyek nélkül vak volt. (Mike-ot nem lehetett elmozdítani,
mert a részei szét voltak osztva Luna-szerte. Ám központját
ezer méter vastag szikla és rugókon álló acélburok védte. A
Hatóság számított rá, hogy egyszer valaki hidrogénbombát
dobhat a vezérlőközpontjukra.)
Mindezt el kellett intézni, és nem volt szabad engedni,
hogy túl hamar kicsapjon a gőz.
187
Robert a. heinlein
Így hát leállítottunk mindent, ami aggasztotta az

Igazgatót, és igyekeztünk felgyorsítani minden mást. Selma
Simon szabadságot vett ki. Híre ment, hogy a frígiai sapka
már nem divatos, de azért érdemes megőrizni. Az Igazgató
nem kapott többé idegesítő telefonhívásokat. Felhagytunk a
dragonyosok szekálásával - nem állítottuk le teljesen, csak
mérsékeltük.
Noha igyekeztünk csillapítani Mórt idegességét, olyan
tünetjelentkezett, ami viszont minket nyugtalanított. Az
Igazgató nem kapott olyan üzenetet (legalábbis mi nem
fogtunk el ilyet), amely további csapatokat ígért volna,
viszont a Diri elkezdte kiköltöztetni az embereket a
Központból. A tisztviselők bérlakást kezdtek keresni L-
Cityben. A Hatóság próbafúrásokat végeztetett, és vibrációs
vizsgálatokkal keresett üreget L-City környékén, amelyet
teleppé lehet átalakítani.
Ez azt is jelenthette, hogy a Hatóság szokatlanul
nagyszámú fogoly deportálását javasolta. Azt is, hogy a
Központban felszabaduló területet ezen túl nem szállásnak
használják, hanem más céljuk van vele. Mike azt mondta:
- Miért csapjátok be magatokat? Az igazgató megkapja
azokat a csapatokat; az a hely a kaszárnyákhoz kell. Szívesen
meghallgatok bármilyen más magyarázatot.
- De Mike, miért nem tudsz róla, ha csapatok érkeznek?
- kérdeztem. - Egész jól megfejtetted az Igazgató kódját.
- Nem csak „egész jól”. De a legutóbbi két hajó fontos
hatósági személyeket hozott, és nem tudom, mit beszéltek a
telefonoktól távol!
Ezért igyekeztünk felkészülni arra az eshetőségre, hogy
tízzel több egységgel kell megküzdenünk, mivel Mike eny-
nyire becsülte a felszabadított terület befogadóképességét.
Ennyit is el tudunk intézni - Mike segítségével -, de ez halált
jelent, és nem vértelen puccsot, amit a prof tervezett.
Növeltük erőfeszítéseinket, hogy felgyorsítsuk az egyéb
faktorokat.
És ekkor egyszerre...
188
13
ARIE LYONSNAK HÍVTÁK; tizennyolc éves volt, a Lunán

született, az anyját a Békehadtesttel száműzték ’56-
ban. Az apjáról nem volt feljegyzés. Ártalmatlannak tűnt. A
Központban élt, raktári ellenőrként dolgozott a
szállítmányozási osztályon.
Talán gyűlölte a Hatóságot, és szerette bosszantani a bé-
kedragonyosokat. Vagy talán kereskedelmi tranzakcióként
kezdődött, éppen olyan higgadtan, mint bármelyik ügylet egy
pénzbedobós kuplerájban? Honnan tudhatnánk? Hat
dragonyos volt. Nem érték be azzal, hogy megerőszakolják
(ha volt erőszak); más módon is megbecstelenítették, mielőtt
megölték. De a tetemet nem jól rejtették el; egy másik női
hivatalnok megtalálta, mielőtt kihűlt volna. Felsikoltott. Ez
volt életének utolsó sikolya.
Mi azonnal megtudtuk; Mike háromszor hívott föl minket,
miközben a békedragonyosok parancsnoka és Alvarez
tárgyaltak az utóbbi irodájában. Úgy tűnt, a békebunyósok
főnökének nem okozott gondot a bűnösök lefülelése. Ő és
Alvarez egyenként hallgatták ki őket, jól összevesztek a
szeánszok között. Egyszer hallottuk, amikor Alvarez azt
mondta:
- Én megmondtam, hogy nőket is kell hoznod a
barmaidnak! Figyelmeztettelek!
- Kapd be! - felelte a dragonyosok parancsnoka.
- Többször közöltem veled, hogy nem fognak szállítani. A
kérdés most az, hogy ezt hogyan sumákoljuk el.
- Megőrültél? Az Igazgató már tud róla.
- A kérdés akkor is fennáll.
- Hallgass már, küldd be a következőt!
M
189
Robert a. heinlein
Wyoh a mocskos történet elején csatlakozott hozzám a

műhelyemben. Sápadt volt a smink alatt, semmit sem szólt,
csak mellém ült, és megszorította a kezemet.
Végül befejezték a kihallgatást, a dragonyosok
parancsnoka otthagyta Alvarezt. Még akkor is veszekedtek.
Alvarez azt mondta, mind a hatot azonnal ki kell végezni, és
a tényt nyilvánosságra kell hozni (ésszerű intézkedés, de
koránt sincs arányban a bajjal, ami megtörtént); a parancsnok
még mindig arról beszélt, hogy „el kell sumákolni”.
- Mike - mondta a prof -, tartsd rajtuk a füled, máshol is
hallgatózz, ahol csak lehet! Nos, Mike? Wyoh? Van valami
terv?
Nem volt. Én nem voltam hidegfejű, ravasz forradalmár;
csak szét akartam taposni azoknak a pofáját, akikhez az a hat
hang illett.
- Nem tudom. Mit csináljunk, prof?
- Csináljunk? A tigrisen ülünk, ragadjuk meg a fülét!
Mike! Hol van Finn Nielsen? Keresse meg!
Mike máris válaszolt:
- Éppen most telefonál. - Bekötötte hozzánk Finnt, és ezt
hallottam:
- ...a Déli alagútban. Mindkét őr és hat emberünk halott.
Úgy értem, a mi embereink, nem okvetlenül elvtársak.
Valami hibbant pletyka, hogy a gorillák megvesztek, és a
Központban minden nőt megerőszakolnak és megölnek.
Adam, szeretnék beszélni a proffal!
- Itt vagyok, Finn - felelte a prof erős, magabiztos hangon.
- Most pedig lépünk, muszáj mozdulnunk! Tedd le a telefont,
fogjátok a lézerpuskákat meg azokat az embereket, akiket
kiképeztetek a kezelésükre, mindenkit, akit csak elértek!
- Da! Rendben, Adam?
- Tedd, amit a prof mond! Aztán hívj vissza!
- Tartsd a vonalat, Finn! - szakítottam félbe. - Mannie
vagyok. Nekem is kell egy ilyen fegyver!
- Te nem vagy rá kiképezve, Mannie.
- Ha lézer, akkor tudok bánni vele!
- Pofa be, Mannie! - szólt rám a prof energikusan. - Csak
az időt vesztegeted. Hadd menjen Finn! Adam? Üzenet Mike-
nak. Mondd meg neki, hogy életbe lép a Négyes szintű
riasztás!
190
A prof példáját látva többé nem tétováztam.
Megfeledkeztem róla, hogy Finn-nek nem szabad tudnia
Mike és „Adam Selene” azonosságáról; az égető dühön kívül
mindent elfelejtettem.
- Finn letette, prof - jelezte Mike -, én pedig már akkor
készültségbe helyeztem a Négyes szintű riasztást, amikor ez
az ügy kipattant. Most nincs forgalom, kivéve a
rutintevékenységet, amelyeket előzőleg programoztak.
Akarja, hogy azokat is megszakítsam?
- Ne, folytassa csak a Négyes szintű riasztást! A Földi
Fertály felé semmiféle hír nem mehet ki! Ha bejön valami,
tartsa vissza, és tanácskozunk róla! - A Négyes szintű riasztás
a kommunikációs vészhelyzetekre volt kidolgozva; az volt a
célja, hogy cenzúrázza a Terrára induló híreket anélkül, hogy
gyanút keltene. Éppen ezért Mike képes volt eltérő hangokon
megindokolni, hogy miért akadozik a közvetlen hangátvitel.
A szalagra rögzített adásokkal nem volt probléma.
- Fut a program - nyugtázta Mike.
- Jó. Mannie, nyugodj meg fiam, és maradj a kaptafádnál!
Hagyd másokra a harcot; rád itt van szükség, improvizálnunk
kell. Wyoh, szedje a lábát, figyelmeztesse Cecília elvtársnőt
meg az Utcagyerekeket, hogy tűnjenek el a folyosókról!
Vigyék haza a gyerekeket, és tartsák is otthon... a szüleik
értesítsék a többi anyát, hogy tegyék ugyanezt! Nem tudjuk,
mennyire eszkalálódik a harc. De ha lehet, szeretnénk
elkerülni, hogy gyerekeknek essék baja.
- Máris, prof!
- Várjon! Amint szólt Sidrisnek, mozgósítsa a sztiljagit!
Zavargást akarok a Hatóság városi irodájánál! Törjenek be,
verjék szét a berendezést, zajongjanak, kiabáljanak,
romboljanak; ha lehet, emberben ne tegyenek kárt! Mike,
Négyes szintű riasztás! Vágja el a Központ vonalait, a sajátjai
kivételével!
- Prof! - kérdeztem. - Mi értelme itt lázadást szítani?
- Mannie, Mannie! Elérkezett a Nap! Mike, tudnak
minden telepen az erőszakról és a gyilkosságról?
- Tudomásom szerint még nem. Véletlenszerűen
hallgatózom. A metró pályaudvarai csöndesek, Luna City
kivételével. Akarja hallani?
191
Robert a. heinlein
- Most nem. Mannie, menj oda, és figyelj! De maradj ki a

dologból, és légy telefonközeiben! Mike, keltsen zavart az
összes telepen! Terjessze a híreket a sejteken át, de Finn
változatát, ne az igazságot! A gorillák megőrültek, a
Központban minden nőt megölnek és megerőszakolnak; a
részleteket elmondhatom, de maga is kitalálhatja. Vissza
tudja rendelni a kaszárnyákba az állomások őrségét a többi
telepen? Felkelést akarok, de ha elkerülhető, nem szeretnék
fegyvertelen embereket küldeni felfegyverzett katonák ellen!
- Megpróbálom.
A Nyugati metrópályaudvarra siettem, de ahogy közelebb
értem, lassítottam. A folyosók tele voltak dühös emberekkel.
A város úgy mennydörgött, amihez foghatót még sose
hallottam. Mikor átvágtam a Töltésen, ordítás csapta meg a
fülemet. A tömeg már körülvette a Hatóság városi irodáját,
pedig szerintem Wyoh még el sem érhette a sztiljagit, nem is
lehettek ott. Amit a prof akart elindítani, az magától beindult.
Az állomás zsúfolásig megtelt. Tolakodnom kellett, hogy
láthassam, halottak-e az útlevél-ellenőrök, vagy
elmenekültek. Kiderült, hogy meghaltak, de velük három
holdlakó is. Az egyik egy tizenhárom éves fiú volt, kis vörös
sapkában, akinek a keze még holtában is egy dragonyos
torkát szorongatta. Utat törtem magamnak a nyilvános
telefonhoz, és jelentettem.
- Menj vissza - mondta a prof -, és olvasd be az egyik őr
személyazonosságiját! A név és a rang érdekel. Láttad Finnt?
- Nem.
- Három fegyveressel arrafelé tart. Mondd meg nekem,
hol van a fülke, ahonnan beszélsz, add meg azt a nevet, aztán
menj vissza!
Az egyik hulla eltűnt, elvonszolták. Bog tudja, mit
akartak vele. Egy másikat csúnyán összevertek, de sikerült
odaverekednem magamat a közelébe, hogy leakasszam a
dögcédulát a nyakából, mielőtt őt is elvonszolták volna.
Visszakönyököltem magam a telefonfülkéhez, amelyben egy
nőt találtam.
- Asszonyom - mondtam -, muszáj használnom ezt a
telefont! Vészhelyzet van!
- Tessék! Úgyse működik a rohadék!
192
Nekem működött, mert Mike nekem tartotta fent a
készüléket. Megadtam a profnak az őr nevét.
- Jól van! - mondta. - Láttad Finnt? A fülkénél fog
keresni.
- Még nem... várjon, most vettem észre!
- Jól van, csatlakozz hozzá! Mike, van olyan hangja,
amely illik ehhez a dragonyoshoz?
- Sajnálom, prof. Nincs.
- Jól van, akkor csak legyen rekedt és rémült; van rá
esély, hogy a parancsnok nem ismeri olyan jól. Vagy inkább
Alvareznek telefonáljon a rohamosztagos?
- A parancsnokának. Alvarez rajta keresztül adja ki a
parancsait.
- Akkor hát hívja föl a parancsnokot! Jelentse a támadást,
kérjen segítséget, és telefonálás közben haljon meg. A háta
mögött hallatsszon a zendülés, és talán egy ordítás: „Ott a
mocskos fattyú!”, mielőtt meghal. Meg tudja csinálni?
- Megvan a program. Nem nagy ügy - mondta vidáman
Mike.
- Futtassa! Mannie, keresd meg Finnt!
A prof terve az volt, hogy a szolgálaton kívüli őröket
kicsaljuk a barakkokból, és folyamatosan átverjük őket. Finn
fölállítja az embereit, akik elkapják a járművekből kiszálló
katonákat. Működött a dolog egészen addig, amíg Mórt, a
Diri be nem ijedt. A megmaradt néhány őrt berendelte a saját
védelmére, miközben hisztérikus üzeneteket küldözgetett a
Földi Fertályra, amelyek közül egy sem jutott el a címzetthez.
Én dacoltam a prof utasításával, és lézerfegyvert
ragadtam, amikor várható volt a második jármű, tele békedra-
gonyosokkal. Odapörköltem két gorillának, aztán elszállt a
vérszomjam, és a szakasz többi részét meghagytam a többi
lövésznek. Túl könnyű volt: kidugták a fejüket az ajtón, és
kész. A szakasz fele nem szállt ki, amíg ki nem füstölték
őket, akkor meghaltak a többiekkel együtt. Addigra én visz-
szatértem őrhelyemre a telefonfülkéhez.
Az Igazgató úgy döntött, hogy dekkol, ami gondot
okozott a Központban. Megölték Alvarezt, a dragonyosok
parancsnokát és még két sárga zubbonyost. De tizenhárman,
dragonyosok és sárga zubbonyosok vegyesen, elbújtak
Morttal együtt, vagy már eredetileg is vele voltak. Mike csak
193
Robert a. heinlein
töredékesen követhette az eseményeket a lehallgatással. Az

azonban egyértelműnek tűnt, hogy valamennyi fegyveres az
Igazgató rezidenciájában van, így a prof utasította Mike-ot,
hogy kezdje el a következő szakaszt.
Mike az igazgatói rezidenciát kivéve minden világítást
kikapcsolt a Központban, az oxigént pedig annyira
megritkította, hogy kapkodniuk kelljen a levegőt. Nem volt
halálos, de ahhoz elég, hogy aki balhét akar, ne legyen
formában. Magában a rezidenciában nullára csökkentette az
oxigént, csak nitrogént engedett be, és ezt tíz percig így
hagyta. Végül Finn emberei, akik szkafanderben várakoztak
az igazgató magánállomásán, feltörték a zsilipkapu zárját, és
„vállvetve” bementek. A Luna a miénk volt.
194
MÁSODIK KÖNYV
SÖPREDÉK FEGYVERBEN
195
Robert a. heinlein
14
GY SÖPÖRT VÉGIG ÚJ nemzetünkön a hazafiasság egyesítő

hulláma.
Talán nem így mondják a történelemben? Jaj, haver!
Igazság szerint egy forradalom előkészítése kevesebb
balhéval jár, mint a győzelem. Ott álltunk, túl korán vettük át
az irányítást, semmi sem volt készen, és ezernyi dolgot kellett
elvégezni. A lunai Hatóság megszűnt - de a Földi Fertály
Lunai hatósága és a mögötte álló Szövetséges Nemzetek
nagyon is elevenek voltak. Bármikor, a jövő héten vagy két
hét múlva csapatokat dobhatnak le, egy cirkálót állíthatnak
orbitális pályára, és könnyen visszavehetik a Lunát. Mi
söpredék voltunk.
Az új katapultot kipróbáltuk, de egy kezemen - a balon -
meg tudtam számolni a kilövésre kész sziklalövedékeket. A
katapult nem olyan fegyver, amelyet föl lehetne használni
akár hajók, akár csapatok ellen. Voltak ötleteink arra, hogyan
harcoljunk a hajók ellen; de ezek pillanatnyilag csak ötletek
voltak. Hongkong Limában raktároztunk pár száz olcsó
lézerfegyvert - a kínai mérnökök ügyesek -, de csak kevés
ember volt kiképezve a használatukra.
Továbbá a Hatóságnak voltak hasznos feladatai is.
Megvette a jeget és a gabonát, eladta a levegőt, a vizet és az
energiát, tucatnyi kulcspontot birtokolt vagy tartott az
ellenőrzése alatt. Akármi lesz is a jövőben, a kerekeknek
forogniuk kell. A holdlakók elhamarkodottan cselekedtek
(véleményem szerint), amikor a Hatóság városi irodájában
elpusztították a nyilvántartásokat. A prof azonban továbbra is
azt állította, hogy minden holdlakónak szüksége van egy
jelképre, amelyet gyűlöl és amelyet elpusztíthat, és ezek az
irodák voltak leginkább szem előtt, ugyanakkor a
legértéktelenebbek.
Í
196
Mike azonban kézben tartotta a kommunikációt, és ez azt
jelentette, hogy csaknem mindent kézben tartott. A prof azzal
kezdte, hogy ellenőrzése alá vonta a Földi Fertályra irányuló
és onnan érkező hírforgalmat, Mike-ra rábízta, hogy koholjon
árhíreket és cenzúrázzon, amíg kitaláljuk, mit mondjunk a
Terrának. Az „M” szakaszban Mike elvágta a Központot a
Luna többi részétől, ugyanezt tette a Richardson
obszervatóriummal és a hozzá kapcsolódó laboratóriumokkal
- a Pierce rádiótávcsővel, a Szelenofizikai állomással és így
tovább. Problémát jelentettek a terrai tudósok, akik mindig is
jöttek-mentek, és legalább hat hónapig maradtak,
centrifugával megnyújtva az időt. A Lunán tartózkodó
terraiak zöme, kivéve maroknyi - harmincnégy
- turistát, tudós volt. Valamit tenni kellett velük, bár épp
elég munkát jelentett az is, hogy megakadályozzuk, hogy
kapcsolatba lépjenek a Terrával.
Egy időre megszűnt a Központtal a telefonösszeköttetés,
Mike aztán sem engedélyezte a metrókapszuláknak, hogy
megálljának a Központ állomásain, hogy a közlekedés újra
megindult, az pedig hamarosan megtörtént, mihelyt Finn
Nielsen és szakasza elvégezte a mocskos munkát.
Kiderült, hogy az Igazgató nem halt meg, és nem is
akartuk megölni; a prof úgy vélte, egy élő igazgatót mindig
megölhetünk, viszont egy halottat nem támaszthatunk föl, ha
szükségünk lenne rá. A terv ezért az volt, hogy csak félig
öljük meg; gondoskodunk róla, hogy ő és az őrsége ne
legyenek harcképesek, aztán gyorsan betörünk, amint Mike
helyreállítja az oxigénellátást.
A ventillátorok maximális sebességgel forogtak, Mike
kiszámolta, hogy valamivel több mint négy perc, amíg az
oxigénszint gyakorlatilag nullára csökken - öt perc fokozódó
oxigénhiányban, öt perc oxigén nélkül; ekkor betörünk az
alsó zsilipen át, miközben Mike tiszta oxigént vezet be, hogy
helyreállítsa az egyensúlyt. Ez nem öl meg senkit, de éppen
annyira kiüti, mint az altatás. A kockázatot az jelentette, hogy
bárhonnan érkezhettek támadók, és voltak bent szkafanderek
is. De talán még ez sem számít; az oxigénhiány alattomos, az
ember elájulhat, mielőtt észrevenné, hogy oxigénhiányban
szenved. Ez az újoncok kedvenc végzetes hibája.
197
Robert a. heinlein
Így az Igazgató és három felesége életben maradt. De bár

Mórt élt, semmi hasznát nem vettük; az agya teljesen
lerokkant, mert túl sokáig volt oxigén nélkül. Egy őr sem tért
magához, noha fiatalabbak voltak; úgy tűnt, az oxigénhiány
végzett velük.
A Központ többi részében senkinek nem esett bántódása.
Amint ismét lett világítás és oxigén, rögtön felocsúdtak,
beleértve a hat erőszaktevő gyilkost is, akik a barakkokban
voltak lakat alatt. Finn úgy döntött, hogy a golyó túl jó nekik,
így hát átvedlett bíróvá, és a szakasza volt az esküdtszék.
Levetkőztették, gúzsba kötötték, majd átadták őket a
Központ asszonyainak. Felfordult a gyomrom, ha arra
gondoltam, mi történt velük, bár szerintem nem húzták addig,
hogy olyan sok szenvedést kelljen kiállniuk, mint Marié
Lyonsnak. Az asszonyok döbbenetes teremtmények:
kedvesek, jók, szelídek - és sokkal vadabbak nálunk.
Hadd említsem meg a besúgókat! Wyoh dühödten
követelte, hogy elimináljuk őket, de mire eljutottunk
hozzájuk, elment a kedve. Azt vártam, hogy a prof egyetért
vele. De ő csak a fejét rázta.
- Nem, drága Wyoh, akármennyire helytelenítem az
erőszakot, az ellenséggel csak két dolgot lehet csinálni: meg
kell ölni, vagy a barátunkká kell tenni. Minden átmeneti
megoldás csak gondot okoz a jövőben. Az, aki egyszer
elárulta a barátait, megteszi máskor is, és most hosszú
időszak jön, amikor egy besúgó veszélyes lehet. El kell
tűnniük! Méghozzá nyilvánosan, hogy mások is
elgondolkodhassanak.
- Professzor úr, egyszer azt mondta, hogy ha elítél egy
embert, akkor személyesen végez vele - mondta Wyoh.
- Most ezt fogja tenni?
- Igen és nem, drága hölgyem. A vérük a fejemre száll;
elfogadom a felelősséget. De kitaláltam egy módszert, amely
sokkal inkább elbátortalaníthatja a többi besúgót.
így hát Adam Selene nyilvánosságra hozta Juan Alvarez
egykori biztonsági főnök besúgóinak nevét és lakcímét.
Semmilyen javaslatot sem tett, hogy mi legyen velük.
Egy ember hét hónapig húzta, folyton változtatva a nevét
és a lakhelyét. Aztán ’77 elején megtalálták a hulláját egy
198
novyleni zsilip mellett. Ám legtöbbjüknek csupán néhány
órája maradt.
Az államcsínyt követő órákban olyan problémával
néztünk szembe, amelyre nem voltak terveink. És ez maga
Adam Selene volt. Kicsoda Adam Selene? Hol van? Ez az ő
forradalma; ő tartott kézben minden részletet, minden elvtárs
ismerte a hangját. Most kiléphetünk a nyilvánosság elé... nos,
hol van Adam?
Ezzel töltöttük az éjszaka nagyobbik részét a Raffles
szálloda L szobájában, miközben százféle más dologról
határoztunk, mert az emberek tudni akarták, mit csináljanak.
„Adam” különféle hangokon hozott döntéseket, amelyeket
nem kellett megbeszélni; hamis híreket szerkesztett a Földi
Fertálynak, elszigetelte a Központot és még sok mást is
csinált. (Semmi kétség, Mike nélkül nem foglaltuk volna el a
Lunát, és nem is tarthattuk volna meg.)
Az én véleményem az volt, hogy a prof lehetne „Adam”.
Mindig ő készítette a terveket, ő volt az elmélet embere;
mindenki ismerte; néhány kulcsfontosságú elvtárs tudta, hogy
ő „Bili elvtárs” mindenki másnak a tiszteletreméltó Bernardo
de la Paz volt. Szavamra, ő tanította Luna City vezető
polgárainak felét, sokakat a telepekről, Luna összes potentátja
az ismerőse volt.
- Nem - mondta a prof.
- De miért nem? - kérdezte Wyoh. - Prof, megválasztottuk
magát. Közöld vele, Mike!
- Közlés elhalasztva - felelte Mike. - Hallani akarom, mit
mond a prof!
- Azt hiszem, Mike, hogy maga ezt már elemezte -
válaszolta a prof. - Wyoh, drága elvtársnőm, nem utasítanám
vissza, ha lehetne! De nincs rá mód, hogy a hangom
hasonlítson Adaméra... és minden elvtárs ismeri az ő hangját,
Mike éppen ezért tette olyan jellegzetessé.
Ekkor azon kezdtünk el töprengeni, nem lehetne-e mégis
becsempészni valahogy a profot. Csak tévén mutatnánk, és
amit mond, azt Mike átfordítaná az Adamtől várt hangra.
Elvetettük az ötletet. Túl sok ember ismerte a profot, és
hallotta őt beszélni, a hangját, beszédmodorát nem lehetett
összetéveszteni Adamével. Ekkor velem próbálkoztunk - az
199
Robert a. heinlein
én hangom bariton, akárcsak Mike-é, kevesen hallották

telefonban, és senki sem látott a tévében.
Tiltakoztam. Már az is eléggé meglepte az embereket,
hogy az elnök egyik alvezére lehetek; sose hinnék el, hogy én
vagyok a góré.
- Kombináljuk a dolgokat! - mondtam. - Adam végig
talány volt; tartsuk is meg annak! Csak a tévében lehet majd
látni, álarcban. Prof, maga adja a testét; Mike, te a hangját!
- Nem találni biztosabb módszert az önbizalom meg-
roppantására a legkritikusabb pillanatban, mint egy olyan
vezetőt, aki álarcot visel. Nem lehet, Mannie!
Fontolgattuk, hogy egy színészt keresünk a szerepre.
Akkortájt nem volt a Lunán hivatalos színész, de akadtak jó
amatőrök a Luna Polgári Színkörben és a Novij Bolsoj Tyeatr
társulatnál.
- Nem megy! - tiltakozott a prof. - Amellett, hogy olyan
színész kellene, akinek megfelelő a jelleme... vagyis nem
akar Napóleon lenni..., nem is várhatunk. Adamnak
legkésőbb holnap reggeltől át kell vennie az ügyek intézését!
- Ebben az esetben - mondtam - már meg is adta a választ.
Mike-ot fogjuk használni, és sosem szerepel a tévében. Csak
a rádióban. Valamilyen magyarázatot kell kitalálnunk, de
Adamet sosem lehet majd látni.
- Kénytelen vagyok egyetérteni - mondta a prof.
- Mán, legrégibb barátom - szólalt meg Mike miért
mondjátok, hogy engem nem lehet látni?
- Hát nem hallottad? - kérdeztem. - Mike, nekünk egy
arcot és egy testet kell mutatnunk a tévében! Tested, az van,
jó sok tonna acélból. Arcod viszont nincs. Jó neked, nem kell
borotválkoznod!
- De Mán, mi tart vissza attól, hogy mutassak egy arcot?
Egy pillanat alatt tudok teremteni egy hangot. Ugyanígy arcot
is alkothatok.
Úgy megdöbbentem, hogy nem válaszoltam. A
képernyőre bámultam, amelyet akkor szereltek be, amikor
kibéreltük a szobát. Az impulzus, az impulzus. Elektronok
kergetik egymást. Mike számára az egész világ elektromos
rezgésekből áll, azokat küldi-veszi, azok száguldoznak a
belsejében.
200
- Nem, Mike - mondtam.
- Miért nem, Mán?
- Mert nem vagy rá képes! A hanggal gyönyörűen
megbirkózol. Ahhoz mindössze néhány ezer döntést kell
hozni másodpercenként, ami neked vánszorgás. De egy
video-kép felépítése, mondjuk, ööö, tízmillió döntés
másodpercenként. Mike, olyan gyors vagy, hogy azt
elképzelni sem tudom. De ennyire mégsem vagy gyors!
- Akarsz fogadni? - kérdezte halkan Mike.
- Mike természetesen képes rá, ha egyszer azt mondja!
- méltatlankodott Wyoh. - Mannie, nem kéne így
beszélned! (Wyoh úgy gondolja, hogy az elektron valami
kisebb borsó méretű és alakú dolog.)
- Mike - mondtam lassan -, én nem tenném rá a pénzem.
Jól van, meg akarod próbálni? Kapcsoljam be a tévét?
- Én is be tudom kapcsolni - felelte.
- Biztosan jól csinálod? Nehogy valahol másutt is látni
lehessen!
- Nem vagyok hülye! - zsémbelt. - Most pedig hadd
szülessek meg, Mán! Elismerem, minden képességemet össze
kell szednem hozzá.
Némán várakoztunk. A képernyő semleges szürkére
változott, amelyen pásztázó vonalak sejlettek. Majd ismét
elfeketedett, aztán a közepén felderengett a halvány fény,
amely sötét és világos foltok ovális felhőjévé dermedt. Nem
volt arc, csak utalás egy arcra, ahogy a Terra látható a felhőin
át.
Kicsit kitisztult és azokra a képekre emlékeztetett,
amelyeket állítólag az ektoplazmáról készítettek. Egy
kísértetére.
Hirtelen megszilárdult, és megláttuk „Adam Selene”-t.
Pillanatfelvétel volt egy felnőtt férfiról. Háttér nem volt,
csak egy arc, mintha egy nyomatból vágták volna ki. Nekem
mégis ő volt „Adam Selene”. Senki más nem lehetett.
Elmosolyodott, mozgatta az ajkát és állát, gyors
mozdulattal megnyalta a száját - és én megrémültem.
- Hogy festek? - kérdezte.
- Adam - szólalt meg Wyoh a hajad nem ilyen göndör! És
a homlokod felett kissé vegyél vissza belőle! így olyan vagy,
drágám, mint aki parókát hord.
201
Robert a. heinlein
Mike elvégezte a változtatásokat.

- Most jobb?
- Valamivel. És nincsenek grüberlik az arcodon? Biztos
vagyok benne, hogy grüberliket hallok, amikor kuncogsz.
Mint a profnál.
Mike-Adam ismét elmosolyodott; és ez alkalommal
voltak az arcán grüberlik.
- Milyen ruha legyen rajtam, Wyoh?
- Az irodádban vagy?
- Még ott vagyok. Ma este ott kell lennem. - A háttér
elszürkült, aztán élesebb és színesebb lett. Adam mögött a
falinaptár a megfelelő dátumot mutatta: 2076. május 19.,
kedd. Az óra pontos volt. Adam könyöke mellett kávé állt
papírpohárban. Az íróasztalon fekete-fehér kép: két férfi, egy
nő, négy gyermek. Volt háttérzaj: a Régi Kupola plázájának
fojtott lármája erősebb volt a szokásosnál; ordításokat
hallottam, a távolban valaki a „Marseillaise” Simon-féle
változatát énekelte.
A képernyőn kívül megszólalt Ginwallah:
- Goszpogyin!
Adam odafordult.
- Nem érek rá, Albert - mondta türelmesen. - Egyetlen
hívást se kapcsoljon, a B sejt tagjainak kivételével! Minden
mást intézzen el maga! - Visszanézett ránk. - Na, Wyoh?
Javaslatok? Prof? Mán, kétkedő barátom? Megfelelek?
A szememet dörgöltem.
- Mike, tudsz főzni?
- Természetesen. De nem szoktam: házasember vagyok.
- Adam - mondta Wyoh -, hogy lehetsz ennyire tip-top
egy ilyen nap után?
- Nem hagyom, hogy apróságok zavarjanak. - A profra
nézett. - Professzor úr, ha a kép rendben van, beszéljük meg,
hogy mit mondjak holnap! Arra gondoltam, hogy előre
lefoglalom a nyolcórás híreket, egész éjjel reklámozom a
dolgot, és elterjesztem a hírt a cellák segítségével.
Megbeszéléssel töltöttük az éjszaka hátralevő részét.
Kétszer hozattam kávét, és Mike-Adam papírpoharát is
frissre cserélték. Amikor szendvicset rendeltem, megkérte
Ginwallah-t, hozzon neki is. Ekkor megpillanthattam Albert
Ginwallah profilját is: tipikus elangolosodott hindu,
202
udvarias, kissé lenéző. Eddig nem is tudtam, milyen.
Mike akkor evett, amikor mi, néha tele szájjal válaszolt.
Amikor rákérdeztem (hivatásszerű érdeklődésből), Mike
elmondta, hogy miután fölépítette a képet, a nagyobbik részét
automatizálta, és az arckifejezésre összpontosított.
Hamarosan elfelejtettem, hogy csalás az egész. Mike-Adam
tévén át tárgyalt velünk, és ez sokkal kényelmesebb volt,
mint telefonon tartani az összeköttetést.
Hajnali háromra megbeszéltük a követendő politikát,
aztán Mike átismételte a beszédét. A prof talált néhány
pontot, amelyeket ki akart egészíteni; Mike javított, aztán
elhatároztuk, hogy pihenünk egy kicsit, még Mike-Adam is
ásítozott - noha Mike igazából egész éjjel fennmaradt,
ellenőrizte a Terrára irányuló adásokat, továbbra is elzárta a
Központot, és számos telefont lehallgatott. A prof és én
megosztoztunk a nagy ágyon. Wyoh elnyúlt a heverőn, aztán
lekapcsoltam a lámpát. Ez alkalommal könnyű volt az
álmunk.
Miközben reggeliztünk, Adam Selene szólt a Szabad
Lunához.
Szelíden, határozottan, szívélyesen és meggyőzően.
- Szabad Luna polgárai, barátaim, elvtársak! Hadd
mutatkozzam be azoknak, akik nem ismernek! Adam Selene
vagyok, az Elvtársak a Szabad Lunáért Rendkívüli
Bizottságának elnöke... most már Szabad Luna, végre
szabadok vagyunk! Az úgynevezett „Hatóságot”, amely
sokáig bitorolta a hatalmat hazánkban, megdöntöttük. Én
vagyok az ideiglenes vezetője kormányunknak: a Rendkívüli
Bizottságnak.
- Önök hamarosan megválasztják a saját kormányukat,
amilyen gyorsan csak lehet. - Adam mosolygott és biztatóan
intett. - Addig is, az önök segítségével, igyekszem megtenni,
amit lehet. Fogunk hibázni, úgyhogy legyenek türelmesek!
Elvtársak, ha eddig nem fedték föl magukat barátaik és
rokonaik előtt, ideje, hogy megtegyék! Polgártársak, lehet,
hogy szomszéd elvtársaik kérésekkel fordulnak önökhöz.
Remélem, önként teljesítik kéréseiket; ez közelebb hozza azt
a napot, amikor leköszönhetek, és az élet visszatérhet a
normális kerékvágásba... egy új, normális kerékvágásba,
amelyben nincs Hatóság, sem őrök, nincsenek ideiglenesen
203
Robert a. heinlein
nálunk állomásozó csapatok, sem útlevelek, házkutatások,

önkényes letartóztatások.
- Az átmenetet nem kerülhetjük meg. Mindnyájukhoz
szólok, és kérem, térjenek vissza a munkájukhoz, folytassák
hétköznapi életüket! Ugyanez érvényes azokra, akik a
Hatóságnak dolgoztak. Folytassák munkájukat! Továbbra is
megkapják a bérüket, az állásuk megmarad addig, amíg
eldöntjük, mire van szükség, mire nincs most, hogy szabadok
vagyunk, és mit kell megtartani, de módosított formában.
Önök, új polgártársak, akik a Földi Fertályon kiszabott
büntetésüket töltik itt... önök szabadok, ítéletük nem érvényes
többé! Mindazonáltal remélem, hogy tovább dolgoznak. Nem
kötelező, a kényszer napjainak vége, mégis erre buzdítjuk
önöket! Természetesen szabadon elhagyhatják a Központot,
és akárhová elmehetnek... a metró ismét megáll a Központ
állomásain. De mielőtt arra használnák a szabadságukat, hogy
berontsanak a városba, hadd emlékeztessem önöket: „Nincs
ingyen ebéd”! Jobb, ha egy ideig ott maradnak, ahol vannak;
lehet, hogy az étel egyszerű, de meleg, és időben szolgálják
föl.
- A megszűnt Hatóság szükséges funkcióinak ideiglenes
ellátására felkértem a LuNoHoCo vezérigazgatóját. Ez a cég
vállalja az ideiglenes igazgatást, és elemzi, hogyan lehet a
Hatóság zsarnoki aspektusait megszüntetni, a hasznos
részeket magánkézbe juttatni. Kérem, segítsék őket!
- Üdvözöljük a terrai nemzetekből érkezett polgárokat,
tudósokat, utazókat és másokat! Ritka eseménynek, egy
nemzet születésének lehetnek a tanúi. A születés vért és
fájdalmat jelent: itt is ez történt. Reméljük, ennek vége! Nem
háborgatjuk önöket szükségtelenül, és a hazautazásukról is
intézkedünk, amint lehetséges. Viszont örülnénk, ha
maradnának, és még annál is jobban örülnénk, ha
állampolgárok kívánnának lenni. Egyelőre azonban felkérem
önöket, maradjanak távol a folyosóktól, kerüljék az
incidenseket, amelyek szükségtelen vérontáshoz,
szükségtelen szenvedésekhez vezethetnek. Legyenek
türelmesek velünk, én pedig megkérem polgártársaimat, hogy
legyenek türelmesek önökkel! Az obszervatóriumban
dolgozó tudósokat felszólítom, folytassák munkájukat, ne
törődjenek velünk! így észre sem fogják venni mindazokat a
204
kínokat, amelyeket mi elszenvedünk egy új nemzet
megszületése során. Még valami: sajnálattal közlöm, hogy
ideiglenesen felfüggesztjük a jogukat, hogy összeköttetésbe
lépjenek a Földi Fertállyal. Szükségből cselekszünk így; a
cenzúrát olyan gyorsan megszüntetjük, ahogyan lehetséges...
éppen annyira gyűlöljük, mint önök.
Még egy kérése volt:
- Elvtársak, ne akarjanak találkozni velem, és csak akkor
telefonáljanak, ha elengedhetetlen; mindenki más írjon, a
leveleket figyelemmel fogom kísérni! Sajnos nincs
ikertestvérem; nem aludtam a múlt éjjel, és ma éjszaka sem
számíthatok másra. Nem tarthatok gyűléseket, nem rázhatok
kezeket, nem fogadhatok küldöttségeket; kénytelen vagyok itt
maradni ennél az asztalnál és a munkánál... hogy minél előbb
megszabadulhassak tőle, és átadhassam önöknek a
választások után. - Szélesen elmosolyodott.
- Számítsanak rá, hogy engem is olyan nehéz lesz látni,
mint Selma Simont!
Az adás tizenöt percig tartott, de ennyi volt a lényege:

menjetek vissza dolgozni, legyetek türelmesek, adjatok időt.
Azok a tudósok szinte semmi időt nem adtak, amit
sejthettem volna. Ez az én zsánerem volt.
A Földi Fertályra minden kommunikációs csatorna Mike-
on át vezetett. Ám azoknak az agyas fiúknak egy raktárházra
elegendő elektromos kütyüjük volt; ha egyszer úgy döntenek,
alig néhány óra alatt összecsapnak egy olyan készüléket,
amellyel elérhetik a Terrát.
Egy dolog mentett meg minket: egy utazó, aki úgy
gondolta, hogy a Limának szabadnak kell lennie. Próbálta
felhívni Adam Selene-t, de csak annak a női osztag egyik
tagjával beszélhetett, akiket a C és D szintről hívtunk be
önvédelemből, mert Mike kérése ellenére a fél Luna fel
akarta hívni Adam Selene-t a tévéadás után, kérésekkel,
kérdésekkel vagy okvetetlenkedő javaslatokkal, hogy Adam
miként végezze a munkáját.
Miután a telefontársaságnál dolgozó túlbuzgó elvtárs
körülbelül száz hívást kapcsolt át hozzám, megszerveztük ezt
205
Robert a. heinlein
a pufferbrigádot. Szerencsére az utazó hívását fogadó

elvtársnő rögtön látta, hogy itt nem csitítani kell, és felhívott
engem.
Néhány perccel később jómagam, Finn Nielsen és számos
lelkes puskás útban volt a metrón a laboratóriumi körzet felé.
Az informátor félt bemutatkozni, de azt leírta, hol találjuk az
adót. Adás közben kaptuk el őket, és csak Finn gyors akciója
mentette meg az életüket; fiainak ugyanis viszketett az ujja a
ravaszon. De nem akartunk „példát statuálni”, Finn és én ezt
már kifelé menet megbeszéltük. Tudósokat nehéz
megijeszteni, az agyuk nem úgy működik. Más irányból kell
őket megközelíteni.
Szétrúgtam az adót, és utasítottam az igazgatót, hogy
mindenkit hívjon össze az étterembe, aztán névsorolvasást
kellett tartania - olyan helyen, ahol a telefon is hallhatta.
Utána beszéltem Mike-kal, megkaptam tőle a neveket, mire
azt mondtam az igazgatónak:
- Doktor úr, maga azt mondta nekem, hogy mind itt
vannak. Pedig ez és ez hiányzik. - Felsoroltam hét nevet.
- Hívja ide őket!
Szóltak a hiányzó földieknek, de nem voltak hajlandók
abbahagyni, amit csináltak. Jellemző a tudósokra.
Amikor beszélni kezdtem, a holdlakók a szoba innenső
oldalán álltak, a terraiak a túlsó oldalon. Azt mondtam a
terraiaknak:
- Úgy bántunk önökkel, mint a vendégekkel. De hárman
önök közül megpróbáltak üzenetet küldeni a Földi Fertályra,
és talán sikerrel is jártak. - Az igazgatóhoz fordultam. -
Doktor úr, én átkutathatok mindent... a lakótelepet, a felszíni
szerkezeteket, minden laboratóriumot, minden egyes
helyiséget... és mindent elpusztíthatok, amit adóként lehet
felhasználni. Elektromossággal foglalkozom; tudom, hogy
milyen hosszú azoknak az alkatrészeknek a listája,
amelyekből adót lehet barkácsolni. Tegyük fel, mindent
összetörök, ami erre a célra felhasználható, de mivel buta
vagyok, és nem akarok kockáztatni, szétverek mindent,
amiről nem tudom, hogy mire való. Mi lenne az eredménye?
Mintha csak a kisbabáját akartam volna meggyilkolni!
Elszürkült.
206
- Hogy minden kutatás abbamarad... felmérhetetlen értékű
adatok semmisülnek meg... ó, nem is tudom, menynyi! Akár
félmilliárd dollárt is megérnek!
- Én is így gondoltam. De a pusztítás helyett el is vihetek
minden berendezést, maguk pedig boldoguljanak, ahogy
tudnak!
- Az csaknem ugyanolyan rossz lenne. Meg kell értenie,
goszpogyin, hogy ha egy kísérletet félbeszakítanak...
- Tudom. Lomtalanítás helyett... amelynek során
kimaradhat ez-az... könnyebb lenne, ha testületileg magukat
vinnénk be a Központba, és ott szállásolnánk el. Ott vannak a
barakkok, amelyeket a dragonyosok használtak. De hát ez is
tönkretenné a kísérleteiket. Mellesleg... honnan jött, doktor
úr?
- Princetonból. New Jersey.
- Igen? Öt hónapja van itt, semmi kétség, tornászik és
súlyokat visel. Doktor úr, ha ezt megtesszük, akkor sosem
látja viszont Princetont. Ha elvisszük magukat, akkor lakat
alá kerülnek. Elgyengülnek. Ha a vészhelyzet nagyon sokáig
tart, akkor holdlakók lesznek, akár tetszik, akár nem.
Előugrott egy hetyke fazon - egyike azoknak, akikért
külön kellett üzenni.
- Ezt nem teheti meg! Ez törvénytelen!
- Milyen törvény szerint, goszpogyin? A maga városának
a törvényei szerint? - Elfordultam. - Finn, mutass neki
törvényt!
Finn odament hozzá, és rányomta a lézerfegyver hegyét a
pasas köldökére. Az ujja a ravaszra görbült - láttam, hogy a
fegyver be van biztosítva. Rászóltam:
- Ne öld meg, Finn! - aztán folytattam: - Elimináltatom
ezt az embert, ha ez kell a maguk meggyőzéséhez. Úgyhogy
tartsák szemmel egymást! Még egy kihágás, és valameny-
nyien elveszítik a lehetőséget, hogy hazatérhessenek, és
búcsút mondhatnak a bányászati kutatásaiknak is. Doktor,
magát figyelmeztetem, hogy felügyelje az embereit!
A holdlakókhoz fordultam.
- Tovarisi, beszéljünk nyíltan! Dolgozzuk ki a védelmi
rendszert! Tévedésbe ne essetek: minden földigiliszta
próbaidőn van. Ha eliminálni kell párat, ne habozzatok!
207
Robert a. heinlein
- Az igazgatóhoz fordultam. - Doktor úr, minden holdlakó

bemehet bármikor bárhová, még a maga a hálószobájába is.
Biztonsági kérdésekben mostantól az asszisztensek
parancsolnak; ha egy holdlakó úgy dönt, hogy bemegy maga
vagy bárki után a vécére, ne vitatkozzanak vele, mert hátha
ideges!
A holdlakóknak pedig azt mondtam.
- Első a biztonság! Együtt dolgoztok a földigilisztákkal,
tehát figyeljétek őket! Osszátok el őket egymás között, senkit
ne hagyjatok ki! Olyan éberen figyeljétek őket, hogy még egy
egérfogót se építhessenek, nemhogy rádióadót! Azzal se
törődjetek, ha ezzel akadályozzátok a munkájukat! A bér
továbbra is megjön.
Láttam, hogy vigyorognak. A laborasszisztensi állás a
legjobbak közé tartozott, amit akkortájt egy holdlakó be-
tölthetett, de a földigiliszták voltak a főnökök, és lenéztek
minket, még azok is, akik úgy tettek, mintha borzasztó
kedvesek lennének.
Ennyiben hagytam a dolgot. Amikor telefonáltak, az volt
a szándékom, hogy elimináltatom az elkövetőket. De a prof
és Mike helyre tettek: a terv nem tűr semmilyen erőszakot a
terraiak ellen, amennyiben elkerülhető.
„Füleket”, széles sávú lehallgató berendezéseket
helyeztünk el a laboratóriumi övezetben, mert minden
irányjelző sugároz egy keveset a környezetében. Mike a
környék összes telefonját figyelte. Ezután rághattuk a
körmünket, és reménykedhettünk.
Pillanatnyilag lazítottunk, mert semmilyen hír nem
érkezett a Földi Fertály felől, úgy tűnt, gyanakvás nélkül
fogadják a cenzúrázott adásokat, a magán- és kereskedelmi
forgalom, a Hatóság rádióforgalma is rutinszerűnek látszott.
Mi pedig dolgoztunk. Napok alatt próbáltuk elvégezni azt,
amire hónapok kellettek volna.
Kaptunk egy szusszanásnyi időt: egyetlen utasszállító
hajó sem tartózkodott a Lunán, és csak július 7-ére vártuk a
következőt. Megbirkózhattunk a problémával: meghívtuk
volna a tiszteket „vacsorára az Igazgatóhoz” vagy ilyesmi,
aztán őröket állítottunk volna az adóikhoz vagy leszereltük
volna őket. Nem szállhattak volna föl a segítségünk nélkül,
mert akkoriban a mi jegünkből nyert víz kellett hozzá. Nem
208
igényeltek sokat a gabonaszállítmányokhoz képest; gabonát
naponta katapultáltak, míg ha emberi irányítású hajóból jött
havonta egy, az már sűrű forgalomnak számított. Vagyis egy
érkező hajó nem jelentett legyőzhetetlen kockázatot. De azért
jókor jött ez a szünet; keményen igyekeztünk, hogy normális
arcot mutassunk addig, amíg meg nem tudjuk védeni
magunkat.
A gabonaszállítmányok továbbra is elindultak, az egyiket
éppen akkor katapultálták, amikor Finn betört az Igazgató
rezidenciájába. A továbbiak sem késtek.
Az átmeneti időszak nem tűrte a figyelmetlenséget és a
csalást: a prof tudta, mit csinál. A Lunához foghatóan kis
országnak nagy üzletet jelentettek a gabonaszállítmányok,
nem lehetett egy félhold alatt változtatni rajta, túl sok ember
kenyere függött tőle. Ha a Bizottságunk elrendelte volna az
embargót, és nem vesz több gabonát, elcsaphattak volna
minket, hogy egy újfajta nézeteket valló új bizottság vegye át
a helyünket.
A prof azt mondta, hogy a tanulási szakasz
elengedhetetlen. Közben továbbra is katapultálták a gabonát,
a LuNoHoCo továbbra is könyvelt, és a tisztviselők
kiállították az elismervényeket. Utasítások mentek ki az
Igazgató nevében, és Mike tárgyalt a Földi Hatósággal az
Igazgató hangján. Az ügyvezető igazgató értelmes embernek
bizonyult, miután megértette, hogy ez növeli életben
maradásának esélyét. A főmérnök is tovább dolgozott -
McIntyre természeténél fogva inkább volt holdlakó, mint
vamzer. Más részlegvezetőkkel és a kisebb sarzsikkal nem
volt probléma; az élet ment tovább, és nekünk túl sok
dolgunk volt ahhoz, hogy lebontsuk a Hatóság rendszerét, és
kiárusítsuk a használható részeket.
Tucatnál több ember kiáltotta ki magát Selma Simonnak.
Simon egy goromba versben megcáfolta őket. A Lunatic, a
Pravda és a Gong címlapon hozta le a képét. Wyoh hagyta,
hogy kiszőküljön a haja, és elutazott meglátogatni Greget az
új katapultnál, aztán egy másik, hosszabb, tíznapos utat tett
régi otthonába, Hongkong Lunába, és magával vitte Annát,
aki látni akarta a várost. Wyoh-nak szüksége volt a vakációra,
a prof sürgette is, hogy lazítson, mert mint rámutatott,
telefonon is tarthatjuk a kapcsolatot, viszont Hongkonggal
209
Robert a. heinlein
szorosabbra kell fűzni a mozgalmi szálakat. Átvettem a

sztiljagit; Síimet és Hazelt neveztem ki alvezéreknek, ezeket
az okos, kemény kölyköket, akikben megbízhattam. Síim
felnézett rám, amióta megtudta, hogy én vagyok „Bork
elvtárs”, és mindennap találkozom „Adam Selene”-nel. Az ő
mozgalmi neve „G”-vel kezdődött. Más okból is jó páros
voltak. Hazel hirtelen gömbölyödni kezdett, és egyáltalán
nem Mimi pazar konyhájától, hanem mert most ért el a
pályáján ehhez a pillanathoz. Síim kész lett volna „Stone”-ra
változtatni Hazel nevét abban a percben, amint a lány
hajlandó lesz megszavazni. Addig is lelkesen megosztotta a
pártmunkát a kis vörössel.
De nem mindenki volt ilyen lelkes. Sok elvtársról
kiderült, hogy csak a szájával vitézkedik. Még többen voltak,
akik úgy gondolták, hogy a háborúnak vége, elimináltuk a
békegorillákat, elfogtuk az Igazgatót. Ismét mások
megsértődtek, amikor megtudták, milyen alacsonyan állnak a
Párt piramisában; új szervezetet akartak létrehozni, amelyben
a csúcson lesznek. Adam fogadta a végtelen számú hívást,
amelyben ilyesmiket javasoltak; meghallgatta őket,
egyetértett, biztosította őket, hogy a szolgálataik nem mennek
feledésbe a választásokig - és beszámolt róluk a profnak vagy
nekem. Nem emlékszem, hogy akár egyetlen ilyen nagyratörő
alak is jelentkezett volna, amikor munkára toboroztam
embereket.
A munkának nem akart vége lenni, és senki sem akarta
csinálni. Na, jó, néhányan azért dolgoztak. A legjobb
önkénteseink között voltak olyanok, akiket a Párt sosem talált
meg. De általában a holdlakók, úgy a párttagok, mint a párton
kívüliek, nem érdeklődtek a társadalmi munka iránt,
amennyiben nem fizették meg őket. Egy fickó, aki párttagnak
mondta magát (nem volt az), megrohant a Rafflesban, ahol a
főhadiszállásunkat berendeztünk, és követelte, hogy kössek
vele szerződést ötvenezer kitűzőre a „Forradalom veteránja”
felirattal, ami neki egy „kis” hasznot jelentett volna (400%-ra
becsültem a haszonkulcsot), nekem könnyű pénzt, a
többieknek pedig nagy-nagy örömet.
Amikor leráztam, megfenyegetett, hogy följelent Adam
Selene-nél - aki „nagyon jó barátom, csak hogy tudd!” -
szabotázs miatt.
210
Ilyen „segítséget” kaptunk. Valami másra volt
szükségünk. Acél kellett az új katapulthoz, méghozzá sok - a
prof megkérdezte, tényleg acélba kell-e csomagolni a
sziklalövedékeket; meg kellett magyaráznom, hogy az
indukciós mező nem rántja magával a csupasz követ. Át
kellett helyeznünk Mike ballisztikus radarjait a régi helyről,
és doppler-radarokat kellett fölszerelni az újnál, mert
űrtámadásra számíthattunk a régi katapultnál.
Önkénteseket kértünk, de csak két használható ember
jelentkezett, márpedig sok száz szerelőre volt szükség, akik
nem riadnak vissza a kemény szkafanderes munkától. így hát
felfogadtuk őket, és amink volt, abból fizettünk. A
LuNoHoCo-ra jelzálogot jegyeztettünk be a Hongkong Luna
banknál; nem volt idő elegendőt lopni, és a tőkénk nagyját
átutaltuk a Földi Fertályba, Stu-nak. Egy értelmes elvtárs,
Foo Moses Morris sok papírt ellenjegyzett, hogy
működhessünk, amibe tönkrement, és egy kis szabósággal
kezdte újra Kongville-ben. De ez már később történt.
A hatósági utalvány értéke 3-ról 1-re, illetve 17-ről 1-re
zuhant az államcsíny után, és a közalkalmazottak fel voltak
háborodva, mert Mike még mindig hatósági csekken fizetett.
Azt mondtuk, maradhatnak, de ki is léphetnek. Újra felvettük
azokat, akikre szükségünk volt, s őket már hongkongi
dollárban fizettük. De ezzel létrejött egy széles réteg, amely
attól kezdve nem a mi oldalunkon állt; ők a régi szép időkre
vágytak, és készek voltak hátba döfni az új rendszert.
A gabonatermelő parasztok és az alkuszok egy cseppet
sem örültek, mert a katapultfőnél továbbra is hatósági
utalvánnyal fizettek, a régi fix áron. „Nem fogadjuk el!”,
kiabálták, mire a LuNoFloCo emberei vállat vontak, azt
mondták, nem muszáj, de ez a gabona akkor is továbbmegy
(és ment is) a Földi Fertály Hatóságához, ők pedig csak
ezekkel a szelvényekkel fizethetnek. így hát vagy átveszik a
csekket, vagy visszapakolják a gabonájukat a rolligonbuszba,
és elhúznak innen.
A legtöbben átvették. Valamennyien morogtak, és
némelyek azzal fenyegetőztek, hogy abbahagyják a gabona-
termesztést, inkább zöldséget, rostnövényt vagy valami mást
ültetnek helyette, olyat, amiért hongkongi dollárt kaphatnak -
és a prof mosolygott.
211
Robert a. heinlein
A Luna minden fúró szakemberére szükségünk volt,

különösen a nagy teljesítményű lézerfúróval rendelkező
jégbányászokra. Úgy is, mint katonákra. Olyan kétségbeejtő
szükség volt rájuk, hogy bár az egyik karom nyomorék volt,
és be is rozsdásodtam, azon gondolkodtam, hogy
csatlakozom hozzájuk, noha komoly izmok kellenek egy
ilyen nagy fúróhoz, és a műkézben nincsenek izmok. A prof
azt mondta, ne bolondozzak.
A csel, amit fontolgattunk, nem válna be a Földi
Fertályon; a komoly energiát hordozó lézersugár a légüres
térben működik a legjobban, ott viszont prímán, mert nagy
távolságban is párhuzamosak maradnak a sugarak. Ezeket a
nagy fúrókat, amelyekkel jéglencsék után kutatva repesztik a
sziklát, szántuk tüzérségnek az űrtámadások elhárítására. A
hajók és a lövedékek elektromos vezérlésűek, és az ilyen
berendezéseknek nem tesz jót, ha rengeteg joule bombázza
őket szűk sugárban. Ha a célpont nyomás alatt van (az emberi
vezérlésű űrhajók és a legtöbb rakéta ilyen), lyukat égetünk
bele, és elszáll a nyomás. Ha nincs nyomás alatt, egy erős
lézersugár akkor is képes elpusztítani: kiégeti az optikai
berendezést, tönkreteszi a vezérlést, mindent hazavág,
aminek köze van az elektronikához, és csaknem mindennek
köze van hozzá.
Ha egy hidrogénbomba áramköreit teszik tönkre, az nem
bomba többé, csak egy deutériummal töltött nagy lítiumcső,
amely legföljebb összetörni képes. Egy megvakított hajó csak
roncs, de nem hadihajó.
Egyszerűnek hangzik, pedig nem az. Ezeket a
lézerfúrókat nem arra tervezték, hogy ezer kilométerre levő
célpontokat eltaláljanak, és nem lehetett gyorsan helyesbíteni
az irányzékot. A tüzérnek nem csekély bátorságra volt
szüksége, hogy az utolsó pillanatig tüzeljen olyan célpontra,
amely talán másodpercenként két kilométeres sebességgel
közeledik.
De hát ez volt a legjobb, amink volt, így megszerveztük a
Szabad Luna Első és Második Önkéntes Légvédelmi Ütegét:
két ezredet, hogy az első lekezelhesse a másodikat, és a
második irigykedhessen az Elsőre. Az Elsőt idősebb
emberekből állítottuk össze, a Másodikat fiatal és buzgó
önkéntesekből toboroztuk.
212
„Önkéntesnek” nevezem őket, noha hongkongi dollárban
fizettük a bérüket - nem volt véletlen, hogy a szabályozott
piacon a jégért a vacak hatósági utalvánnyal fizettek.
Mindennek a tetejébe megteremtettük a háborús
pszichózist. Adam Selene beszélt a tévében, emlékeztetett rá,
hogy a Hatóság bizonyosan megpróbálja visszaállítani a
zsarnokságot, és csak néhány napunk van a felkészülésre; az
újságok idézték Adamet, és saját sztorikat is közöltek. Még
az államcsíny előtt különös súlyt fektettünk az újságírók
beszervezésére. Az embereket figyelmeztették, hogy mindig
tartsák kéznél a szkafandereket, és ellenőrizzék az otthoni
légnyomásriasztót. Önkéntes polgári védelmi alakulatokat
szerveztünk minden telepen.
Mivel mindig fönnáll a holdrengés veszélye, minden telep
légnyomás-ellátójában van állandó szigetelés-ügyelet, mert
az összes szilikon szigetelőhab és üvegszál ellenére is
fenyeget a szivárgás. A Davis-alagutakban a fiúk naponta
ellenőrizték a szigetelést. De most sok száz gyorsszolgálatos
szigetelőt toboroztunk, elsősorban a sztiljagi közül.
Gyakorlatoztatás céljából vészhelyzeteket szimuláltunk
nekik, és nyitott sisakkal, szkafanderben kellett dolgozniuk.
Gyönyörűen teljesítettek. De a hülyék csúfolták őket.
„Játék katonák”, „Ádám csutkái”, effajta neveket akasztottak
rájuk. Mondjuk, a csapat éppen azt mutatja be a kiképzésen,
hogyan zárnak le ideiglenesen egy sérült zsilipet, erre odaáll
egy ilyen marha, és hangosan cikizi őket.
A polgári védelmi osztag folytatta a munkát, befejezte az
ideiglenes zsilipet, zárt szkafanderben ellenőrizte; kitartott.
Bejöttek, elkapták a vicces fiút, bevitték az ideiglenes
zsilipbe, és onnan kivágták a légüres térbe.
A csúfolódók ezután megtartották maguknak a
véleményüket. A prof úgy gondolta, kellene küldenünk egy
elnéző figyelmeztetést, hogy ne elimináljanak ilyen
sommásan. Én tiltakoztam, és keresztülvittem az
álláspontomat. Nincs más mód, hogy javítsuk a morált.
Vannak minősített esetei a pofázásnak, amelyek főbenjáró
bűnnek számítanak a tisztességes embereknél.
A legnagyobb fejfájást mégis az önjelölt államférfiak
okozták.
213
Robert a. heinlein
Mondtam már, hogy a holdlakók nem szeretnek

politizálni? Legalábbis akkor, ha tenni kell valamit. De
kétlem, hogy volt valaha idő, amikor két holdlakó egy liter
sör mellett ne folytatott volna zajos eszmecserét arról, hogyan
kellene mennie a dolgoknak.
Mint említettem, ezek az önjelölt politológusok
mindenképpen fel akarták hívni magukra Adam Selene
figyelmét. Ám a prof tudta kezelni őket; valamennyit
meghívta az „Alkalmi Kongresszus a Szabad Luna
Megszervezésére” nevű rendezvényre, Luna City
városházájának nagytermébe, ahol a résztvevők úgy
döntöttek, hogy addig üléseznek, amíg el nem végzik a
munkát, egy hét L-Cityben, egy Novy-lenben, egy
Hongkongban, aztán kezdődik elölről az egész. Minden ülést
közvetített a tévé. Az elsőn a prof elnökölt, aztán Adam
Selene tévén át üdvözölte és arra buzdította az
összegyűlteket, végezzenek alapos munkát, mert: „A
történelem figyel titeket!”
Néhány ülésen én is részt vettem, aztán sarokba
szorítottam a profot, és megkérdeztem, hogy Bog nevére,
miben sántikál.
- Azt hittem, maga nem akar semmilyen kormányt!
Hallotta a bolondokat, amióta szabadon engedte őket?
A legderűsebb mosolyával nézett rám.
- Mi zavar, Manuel?
Sok dolog zavart. Miközben én minden erőmet bevetve
igyekszem összegyűjteni a nehézfúrókat és azokat az
embereket, akik képesek fegyverként használni őket, ezek a
naplopók egy egész délutánt töltöttek a bevándorlás
megvitatásával. Voltak, akik le akarták állítani. Mások
megadóztatták volna, hogy ebből finanszírozzák a kormányt
(miközben száz holdlakóból kilencvenkilencet akarata
ellenére hurcoltak a Sziklára!); mások „etnikai arányok”
szerint akartak szelektálni. (Kíváncsi vagyok, engem hova
számoltak volna!) Akadtak, akik csak nőket engedtek volna
be mindaddig, amíg fele-fele arányban nem leszünk. Erre egy
skandináv beüvöltött:
- Ja, kűggyetek csak kurvákat! Sok-sok ezer kurvát!
Lefogadhatod, hogy én mindet elveszem feleségű’!
214
Ez volt annak a délutánnak a legértelmesebb
megjegyzése.
Egy másik alkalommal az „időről” vitatkoztak. A
greenwichi időnek természetesen nincs köze a lunaihoz. De
miért is kellene hogy legyen, amikor mi a föld alatt éltünk?
Mutassanak nekem egy holdlakót, aki képes két héten át
aludni, hogy aztán két hetet dolgozzon! A lunai idő nem
alkalmazkodik a mi metabolizmusunkhoz. Szorgalmazták,
hogy tartson minden holdhónap pontosan huszonnyolc napig
(és nem 29 nap, 12 óra, 44 perc, 2,78 másodpercig)
méghozzá úgy, hogy meg kell nyújtani a napokat és az
órákat, perceket, másodperceket, tehát minden félhold
pontosan két hétig tartana.
Tény, hogy a holdhónapot sok célra lehet használni.
Megszabja, hogy mikor megyünk a felszínre, miért megyünk
és meddig maradunk. De ha nem is vesszük azt, hogy ez
tökéletesen kizökkentene minket, gondolt-e arra az a locsogó
agyalágyult, mi történne a tudomány és a technika
alapszámaival? Kilelt a hideg, úgy is, mint elektronikai
szakembert. Eldobni minden könyvet, táblázatot, berendezést,
és mindezt kezdjük új alapokról? Tudom, hogy mit dolgoztak
őseink, amíg a régi angol mértékegységeket átváltották
metrikusra, de megtették, hogy könnyítsenek a dolgokon.
Tizennégy hüvelyk, az egy láb, és valami páratlan számú láb
egy mérföld. Uncia és font. Ó, Bog!
Annak a változtatásnak volt értelme - de miért hagynánk
ott a régi utat csak azért, hogy káoszt csináljunk?
Valaki bizottságot akart, amely pontosan meghatározza a
holdbéli nyelvet, aztán pedig megbírságolnának mindenkit,
aki a Földi Fertály angolját vagy más nyelvet beszél. O,
népem!
Az adóra vonatkozó javaslatokat a Lunaticban olvastam.
Négyféle „egyenes adó” lenne: egy térfogatadó, amely azt
sújtaná, aki bővíti az alagutakat, egy fejadó (mindenki
ugyanannyit fizetne), egy jövedelemadó (szeretném én azt
látni, aki kiszámolja a Davis család bevételeit, vagy
megpróbálna vonatkozó adatokat kiszedni Mamából!). És egy
„légadó” ami nem olyan illeték volt, amit eddig fizettünk,
hanem valami más.
215
Robert a. heinlein
Nem is tudtam, hogy a „Szabad Lunán” adót kell fizetni.

Eddig semmi ilyesmi nem létezett, mégis elvoltunk. Az
ember azért fizet, amije van. Tanstaafl. Hogyan lehetne
másképp?
Egy másik alkalommal egy nagyképű szószátyár azt
javasolta, hogy a szájszagot és a testszagot eliminálással
büntessék. Ez még akár kedvemre is lett volna, mert nem
egyszer voltam bezárva egy kapszulába, ilyen szagok közé.
De ez azért nem sűrűn fordul elő, és önmagában hordozza
büntetését, mert a krónikus szabálysértők vagy a
szerencsétlenek, akik természettől képtelenek megjavulni,
valószínűleg úgyis kihalnak, tekintve, hogy milyen
válogatósak a nők.
Az egyik nő (a legtöbben férfiak voltak, de a nők
fölvették velük a versenyt ostobaságban) hosszú listába
szedte az általa kívánatosnak tartott, örök érvényű
törvényeket, amelyek a magánéletet szabályoznák. A jövőben
tilos bármiféle többes házasság. Nincs válás. Tilos a
„paráználkodás” - ez különösen tetszett. Tilos a 4%-os sörnél
erősebb ital árusítása. Istentisztelet csak szombaton, és azon a
napon minden más tilos. (Na és a levegő, a hőmérséklet, a
légnyomás szabályozása, asszonyom? A telefon és a metró
működtetése?) Hosszú lajstromot készített a betiltandó
drogokról, és egy rövidebbet azokról, amelyeket csak
engedéllyel rendelkező orvos adhat ki. (Mi az, hogy
„engedéllyel rendelkező orvos”? Ha gyógyítóhoz megyek, a
cégtábláján az áll: „gyakorló orvos”, aki mellékállásban
könyvel, éppen azért megyek hozzá. Hölgyem, de hiszen
nincs is orvosegyetem a Lunán! Mármint akkor nem volt.)
Követelései között szerepelt a szerencsejátékok betiltása. Ha
egy holdlakó nem kockázhat, akkor elmegy egy olyan helyre,
ahol megteheti, még akkor is, ha a kockák cinkelve vannak.
Nekem nem is a delnő által utált dolgok listája ütött
szöget a fejembe, hiszen egyértelmű, hogy olyan bolond volt,
mint aki az ablakfával elszaladt, hanem az, hogy mindig
akadt valaki, aki egyetértett a tilalmaival. Ez valami ősi
ösztön lehet az emberben: megakadályozni másokat abban,
amiben örömüket lelnék. Szabályok, törvények - mindig
másoknak! Ez valami sötét zárvány, még azelőttről, hogy
lemásztunk a fáról, és elfelejtettünk megszabadulni tőle,
216
amikor két lábra álltunk. Mert ezek közül egy sem mondta:
„Kérlek, fogadjátok el ezt, különben képtelen leszek
abbahagyni valamit, pedig kellene”. Nyet, tovarisi, mindig
olyasmiről volt szó, hogy rühellik látni, amit a szomszédok
csinálnak. Tehát fékezzétek meg a szomszédokat „a saját
érdekükben” - és nem azért, mert a felszólaló szerint őt
zavarja, amit művelnek.
Ahogy hallgattam az ülést, szinte sajnáltam, hogy
megszabadultunk Morttól, a Diritől. Ő elvolt magának az asz-
szonyaival, és nem szólt bele a magánéletünkbe.
De a prof nem izgatta magát, csak mosolygott.
- Manuel, tényleg azt hiszed, hogy a retardált kisdedeknek
ez az egylete képes lesz benyújtani bármilyen törvény-
tervezetet?
- Te mondtad nekik. Biztattad őket.
- Drága Manuel, én egyszerűen összegyűjtöttem a
bolondokat. Ismerőseim, éveken át hallgattam őket. Nagyon
gondosan válogattam össze a bizottságaikat; mindegyikbe
bele van programozva a káosz, úgyhogy veszekedni fognak.
Az elnök, akit rájuk erőltettem, noha önként választották,
teszetosza alak, aki egy összegubancolódott madzagot sem
lenne képes kioldozni, mert úgy gondolja, hogy minden téma
„alaposabb tanulmányozást” igényel. Úgyszólván semmi
okom sincs az aggodalomra; hatnál több ember szinte
semmiben nem tud megegyezni, három már jobb
- és egy, az tökéletes olyan munkához, ami egy embernek
való. Ezért van az, hogy ha a történelem során egyáltalán
képesek voltak valamire a parlamentek, azt mindig néhány
erős embernek köszönhették, akiket a többiek követtek. Sose
félj, fiam, ez az Alkalmi Kongresszus semmit sem fog tenni...
és ha valami mégis átmegy pusztán kimerültségből, az
annyira tele lesz ellentmondásokkal, hogy ki kell dobni.
Addig is békén hagynak minket. Mellesleg van valami,
amiért később szükségünk lesz rájuk.
- Mintha azt mondta volna, hogy semmire sem
alkalmasak.
- Nem is ők. Egy ember fogja megírni... egy halott..., és
késő éjjel, amikor már nagyon fáradtak, közfelkiáltással
fogják megszavazni.
- Ki ez a halott? Ugye, nem Mike-ra gondol?
217
Robert a. heinlein
- Dehogy! Mike sokkal elevenebb, mint ezek a szájtépők.

A halott Thomas Jefferson, az első racionális anarchista,
fiam, akinek a valaha megírt legszebb retorikával csaknem
sikerült keresztülvernie nem-rendszerét. De rajtakapták, amit
én, remélem, elkerülök. A fogalmazásán nincs mit javítani,
pusztán alkalmazom a Luna körülményeihez és a
huszonegyedik századhoz.
- Hallottam róla. Ő szabadította fel a rabszolgákat, nyet?
- Mondjuk, megpróbálta, de kudarcot vallott. Nem
érdekes. Hogy áll a védelem? Nem tudom, fenntarthatjuk-e
az álcánkat a következő hajó megérkezése után.
- Addigra nem leszünk készen.
- Mike azt mondja, muszáj.
Nem lettünk kész, de a hajó sem érkezett meg. A tudósok
túljártak az eszemen és a holdlakókén is, akiket otthagytam,
hogy figyeljék őket. Volt egy szerkezet a legnagyobb
parabolatükör fókuszpontjában, és a holdbéli
asszisztenseknek beadtak valami csillagászati halandzsát,
hogy az új műszer a rádiótávcsőben.
Tényleg az volt. Ultrarövidhullámmal működött, a
tükörről egy vezető hullám segítségével visszaverődött, és
szépen el is távozott róla. Épp úgy működött, mint a korai
radarok. A fém rácsozat és a fólia hőpajzs blokkolta a rádió-
sugárzást, így azok a „fülek”, amelyeket én szereltem föl,
semmit sem hallottak.
Üzenetükben a saját szemszögükből részletezték az
eseményeket. A Hatóság elsőnek azt követelte az Igazgatótól,
hogy cáfolja meg ezt az álhírt, találja meg a terjesztőjét, és
állítsa le.
így hát ehelyett elküldtük nekik a Függetlenségi
Nyilatkozatot.
„Általános kongresszusba összegyűlve, kétezer-hetven-
hat július negyedikén...”
Gyönyörű volt!
218
15
A Függetlenségi Nyilatkozat aláírása pontosan úgy zajlott le,

ahogy a prof előre megmondta. Egy hosszú nap végén vetette
rájuk magát, vacsora utánra különleges ülést hirdetett,
amelyen Adam Selene beszélt. Adam hangosan olvasta föl,
külön elmagyarázott minden mondatot, aztán felolvasta
egyben, zenét csalva ki a zengő mondatokból. Az emberek
sírtak. A mellettem ülő Wyoh ugyancsak sírt, és én is alig
álltam meg, noha már olvastam.
Aztán Adam rájuk nézett, és azt mondta:
- Vár a jövő. Jól jegyezzétek meg, amit most tettetek!
- Aztán a szokásos elnök helyett a profnak adta át az ülés
irányítását.
Tíz óra volt, és megkezdődött a küzdelem. Persze mellette
voltak; a sajtó egész nap arról huhogott, hogy milyen rossz
fiúk vagyunk, hogy megbüntetnek, móresre tanítanak minket,
és így tovább. Nem kellett feltupírozni; az anyag, ami a Földi
Fertályról érkezett, éppen elég csúf volt - Mike csak kihagyta
az eltérő véleményeket. Ha volt valaha nap, amelyen a Luna
egységes volt, az valószínűleg 2076. július másodika volt.
így hát átment a nyilatkozat; a prof tudta, mielőtt
belekezdett volna.
Persze nem szó szerint.
- Méltóságos elnök úr, a második bekezdésben az „el-
idegenítetlen”-nel az a gond, hogy ilyen szó nincs; bizonyára
„elidegeníthetetlen” - és talán méltóságteljesebben hangzana
a „megszentelt jogok”, mint az „elidegeníthetetlen jogok”.
Szeretném, ha ezt megvitatnánk!
Ez az alak csaknem értelmes volt, pusztán irodalmi
kritikát gyakorolt, ami ártalmatlan, mint a sörben hagyott
élesztő. De - nos, vegyük azt az asszonyt, aki mindent
gyűlölt. Neki listája volt; hangosan felolvasta, és követelte,
219
Robert a. heinlein
hogy vegyék be a Nyilatkozatba, „így a Terra népe tudni

fogja, hogy civilizáltak vagyunk, és helyet érdemlünk az
emberiség tanácsaiban!”
A prof nemcsak engedte szóhoz jutni; bátorította is,
hagyta, hogy beszéljen, amikor mások hallani akarták
- aztán szelíden szavazásra tette föl a javaslatát, amelyet
nem támogattak. (A Kongresszus olyan szabályok szerint
működött, amelyeken napokig vitatkoztak. A prof ismerte a
szabályokat, de csak akkor követte őket, ha megfelelt neki.)
A nőt egységesen leszavazták, mire távozott.
Ekkor felállt valaki, és azt mondta, a hosszú lista
természetesen nem tartozik a Kiáltványhoz - de nem kéne
lefektetni az általános alapelveket? Luna Szabadállam talán
egy nyilatkozatban garantálhatná mindenki számára a
szabadságot, egyenlőséget és biztonságot. Semmi részletezés,
csak az alapvető elveket, amelyeket mindenki elismer a
kormány céljaiként.
Ez így megfelelő, hadd menjen - de inkább így:
„Szabadság, egyenlőség, béke és biztonság” - igaz, elvtárs?
Ekkor azon kezdtek el vitatkozni, hogy a „szabadságba”
beleértendő-e az „ingyen levegő”, és hogy ez része-e a
„biztonságnak”? Miért nem a biztonsághoz tartozik, és meg
kell-e külön nevezni? Módosítani kell „ingyen levegőre és
vízre” - mert az embernek nincs „szabadsága” és
„biztonsága” levegő és víz nélkül.
Levegő, víz és élelem.
Levegő, víz, élelem és lakótér.
Levegő, víz, élelem, lakótér és fűtés.
Nem, a „fűtés” helyett „energiát” kell írni, abba minden
belefér. Minden.
Haver, elment az eszed? Ez messze van a mindentől, és
amit kihagytál, az sértés a nőkkel szemben... Állj elő, úgy
mondd! Hadd fejezzem be! Meg kell mondanunk nekik, hogy
többé nem szállhat le ide hajó, csak ha legalább annyi nőt
hoz, mint férfit. Legalább, azt mondtam; és nem fogom
megszavazni, csak ha benne lesz a bevándorlás kérdése.
A prof egy pillanatra sem vesztette el a derűjét.
Kezdtem megérteni, hogy a prof miért alszik egész nap,
és miért nem hord súlyokat. Én fáradt voltam, az egész napot
szkafanderben töltöttem a katapultnyílás mögött, hogy
220
bekössem az utolsó ballisztikus radarokat. Mindenki fáradt
volt; éjfélre a tömeg gyérülni kezdett, mindenki meg volt
győződve róla, hogy semmit sem intéznek el aznap éjjel, és a
sajátjukon kívül mindenki más nyavalygását unták.
Éjfél elmúlt, amikor valaki megkérdezte, hogy a
Kiáltványt miért negyedikére keltezték, amikor még csak má-
sodika van. A prof szelíden megjegyezte, hogy már július
harmadika van - és nem valószínű, hogy negyedike előtt
elkészülnénk vele... továbbá július negyedike történelmi
jelkép, ami segíthet.
Sokan távoztak a bejelentés után, amely szerint
valószínűleg semmi sem történik július negyedikéig. De én
észrevettem valamit: a terem éppen olyan gyorsan telt meg,
ahogy kiürült. Finn Nielsen elfoglalta az egyik széket, amely
éppen akkor üresedett meg. Betoppant Hongkongból Clayton
elvtárs, megszorította a vállam, rámosolygott Wyoh-ra, és
keresett magának egy széket. Legelöl megláttam legifjabb
hadnagyaimat, Síimet és Hazelt, és arra gondoltam, azt az
alibit találom ki Hazelnek, hogy pártügyekben
tevékenykedett - ám ekkor felderültem, mert Mamát is
megláttam mellettük. És Sidrist. És Greget, akinek az új
katapultnál kellett volna lennie.
Körülnéztem és tucatnyi ismerőst fedeztem föl: a Lunna-
ja Pravda éjszakai szerkesztőjét, a LuNoHoCo igazgatóját és
másokat, csupa olyan elvtársat, akik nem félnek a munkától.
Kezdett derengeni, hogy a prof töltötte meg a termet. Ennek a
Kongresszusnak sosem volt nyilvántartott tagsága; ezeknek
az értelmes elvtársaknak éppen annyi joga volt megjelenni,
mint azoknak, akik egy hónapja jártatták a szájukat. Most
leültek - és leszavazták a módosításokat.
Három óra tájt, amikor arra gondoltam, vajon meddig
bírom még az ébrenlétet, valaki egy följegyzést vitt oda a
profnak. Elolvasta, lecsapott a kalapáccsal, és azt mondta:
- Adam Selene az engedelmeteket kéri. Ugye egyhangú az
egyetértés?
Így hát ismét kivilágosodott a szónoki emelvényre szerelt
képernyő, és Adam elmondta nekik, hogy követte a vitát, és
igen örül a sok gondolatgazdag és építő bírálatnak. Szeretne
azonban egy javaslatot tenni. Miért nem ismerik
221
Robert a. heinlein
el, hogy minden írás tökéletlen? Ha ez a kiáltvány

általában az, amit akarnak, miért nem halasztják a
tökéletesítését egy másik napra, és miért nem szavazzák meg
mostani állapotában?
- Tisztelt elnök úr, én erre szavazok.
Közfelkiáltással fogadták el a javaslatot. A prof
megkérdezte:
- Van valakinek ellenvetése? - és fölemelt kalapáccsal
várt. A férfi, aki éppen beszélt, amikor Adam szót kért, azt
felelte:
- Nos... én továbbra is azt állítom, hogy az egy melléknévi
igenév, de jól van, hagyjuk benne!
A prof lecsapott a kalapáccsal.
- Megszavazva!
Ezután sorba álltunk, és elláttunk kézjegyünkkel a nagy
tekercset, amelyet „Adam irodájából hoztak” - és Adam már
aláírta. Közvetlenül Hazel alatt írtam alá - a gyermek már
elsajátította az írást, noha még mindig nehezen tanult
könyvből. Az aláírása düledezett, de nagy és büszke betűket
használt. Clayton elvtárs a mozgalmi nevét és a valódi nevét
latin betűkkel írta alá, aztán három függőlegesen rajzolt japán
piktogrammal is megerősítette. Két elvtárs csak X-eket írt,
amelyeket tanúk hitelesítettek. A Párt minden vezetője ott
volt azon az éjszakán (reggelen), és valamennyien aláírták.
Legföljebb ha tucatnyi nyafogó maradt a teremben. De akik
ott voltak, azok otthagyták a kézjegyüket a történelemnek,
hogy mindig olvasható legyen, ilyen módon felajánlva
„életüket, vagyonukat és szent becsületüket”.
A sor lassan haladt, az emberek beszélgettek. A prof
lecsapott a kalapácsával, hogy figyeljenek rá.
- Önkénteseket kérek egy veszélyes feladatra! Ez a
Nyilatkozat megjelenik a hírcsatornákon, de személyesen kell
bemutatnunk a Terrán, a Szövetséges Nemzeteknél.
A zaj hirtelen elhalt. A prof rám nézett. Nyeltem egyet, és
azt mondtam:
- Vállalom.
Wyoh azonnal rávágta:
- Én is!
- És én is! - visszhangozta a kis Hazel Meade.
222
Pillanatokon belül tucatnyian jelentkeztek Finn Nielsentől
goszpogyin Melléknévi Igenévig (akiről kiderült, hogy a
mániái ellenére jó elvtárs). A prof fölírta a neveket, olyasmit
mormolva, hogy megkeres minket, ahogy a szállítás időszerű
lesz.
Félrevontam, és megkérdeztem:
- Mondja, prof, nem fáradt el túlságosan? Tudja, hogy a
hetedikei hajót törölték; azt tervezik, hogy embargó alá
vesznek. A következő hajó, amelyik megérkezik a Lunára,
hadihajó lesz. Hogyan gondolja az utazást? Fogolyként?
- Ó, nem az ő hajóikat fogjuk használni!
- Igazán? Építünk egyet? Van fogalma róla, hogy az
meddig tart? Már ha egyáltalán tudunk építeni. Amiben
kételkedem.
- Manuel, Mike azt mondja, hogy ez szükségszerű. És
mindent kidolgozott.
Tudtam, hogy Mike szerint ez szükségszerű; abban a
pillanatban újra lefuttatta a problémát, amikor kiderült, hogy
a Richardsonon az okos tonik árulkodtak... most csupán egy
az ötvenháromhoz esélyt adott nekünk... ami a prof szerint
parancsoló szükségszerűséggé tette, hogy átmenjünk a Földi
Fertályra. De hát nem vagyok az a fajta, aki a lehetetlen miatt
aggódik; a napot azzal töltöttem, hogy valamiképpen
megfordítsam az egy az ötvenháromhoz esélyt.
- Mike megígérte a hajót - folytatta a prof. - Befejezte a
terveket, és máris dolgozik rajta.
- Csakugyan? És Mike mióta mérnök?
- Hát nem az? - kérdezett vissza a prof.
Válaszolni akartam, aztán befogtam a szájamat. Mike-nak
nem volt egyetemi fokozata. Egyszerűen bármelyik élő
embernél többet tudott a tervezésről - de akár Shakespeare
darabjairól, a keresztrejtvényekről, a történelemről,
egyáltalán mindenről.
- Folytassa!
- Manuel, egy rakomány gabonával utazunk a Földre.
- Micsoda? És ki az a mi?
- Te és én. A többi önkéntes csak dísznek kell.
- Nézze, prof! - mondtam. - Kitartó voltam. Keményen
dolgoztam, amikor ostobaságnak tűnt az egész. Viseltem a
súlyokat... most is rajtam vannak... arra az esetre, ha el kell
223
Robert a. heinlein
mennem arra a borzalmas helyre. De csak ha hajóról van szó,

amelyen van legalább egy kiborg pilóta, aki biztonságosan
tesz le. Abba nem egyeztem bele, hogy meteoritként
utazzam!
- Rendben van, Manuel - mondta. - Mindig hittem a
szabad akaratban. A helyettesed utazik.
- A... ki?
- Wyoming elvtársnő. Amennyire én tudom, egyedül ő
van felkészítve az utazásra... néhány terrait leszámítva.
így hát beleegyeztem. De előbb megkerestem Mike-ot.
Türelmesen beszélt.
- Mán, első barátom, nincs miért aggódnod. A ’76-os
gyártású KM187 rakományával mész, és minden gond nélkül
érkezel meg Bombaybe. De hogy megnyugodjál... hogy
megnyugtassalak..., azért választottam ezt a tartályt, mert
parkoló pályára kerül, és csak akkor száll le, amikor India
felénk fordul... és ellenintézkedést is tettem, így kimenthetlek
abban az esetben, ha nem tetszik a földi bánásmód. Bízz
bennem, Mán, mindent végiggondoltam! Még az
hozzátartozott a tervhez, hogy az után is folytassuk a gabona-
szállítást, hogy a titok kipattant.
- Szólhattál volna!
- Fölösleges lett volna idegesítenem téged. A profesz-
szornak tudnia kellett, kapcsolatban is maradtam vele. De te
csak azért mész vele, hogy vigyázz rá, támogasd és elvégezd
a munkáját, ha meghal, mert ez olyan tényező, amivel
kapcsolatban nem tudok neked biztosítékot adni.
Felsóhajtottam.
- Jól van! De Mike, biztosan le tudsz tenni egy tartályt
ilyen távolságból? Elég, ha a sebességnél tévedsz.
- Mán, nem gondolod, hogy értek a ballisztikához? Az
orbitális pályán a kérdéstől a válaszig, aztán a parancs
vételéig négy másodperc telik el... abban pedig bízhatsz,
hogy egy mikroszekundumot sem késlekedem. A
parkolópályától maximum harminckét kilométert tesztek meg
négy másodperc alatt, s a sebességetek földet érés közben
aszimptotikusan csökken nullára. Az én reflexiós időm
lényegesen kevesebb, mint egy pilótáé, mert én nem
pocsékolom az időt arra, hogy felfogjam a helyzetet, és
eldöntsem, mi a helyes cselekvés. Az én maximális időm
224
négy másodperc. De a hatékony reflexidőm ennél sokkal
kevesebb. Én folyamatosan tervezek, kiszámítom a pályát,
előre látok, programozok. Valójában négy másodperccel
megelőzlek a pályán, és azonnal reagálok mindenre.
- Annak az acéldoboznak még magasságmérője sincs!
- Most már van. Mán, kérlek, higgy nekem; mindenre
gondoltam! Csak azért rendeltem ezt a különleges eszközt,
hogy téged megnyugtassalak. A poonai földi irányítás
egyszer sem hibázott az utolsó ötezer rakomány érkezésekor.
Egy számítógéptől ez meglehetősen jó eredmény.
- Jól van. Izé, Mike ezek az istenverte tartályok milyen
erősen csapódnak be? Hány g?
- Nem sok, Mán. Kilövésnél tíz, aztán lecsökken az
állandó négyre... majd közvetlenül a csobbanás előtt ismét
fölerősödik öt-hatra. Maga a csobbanás enyhe, nem durvább,
mint egy ötvenméteres esés; elsőnek a kúpos orr ér vizet,
semmi durva zökkenés, még három g sincs. Aztán a felszínre
bukkan, szökken egyet, és lebegni kezd egy g mellett. Mán,
ezeket a szállítótartályokat olyan könnyűre építették,
amilyenre csak lehet, hogy gazdaságosak legyenek. Nem
szabad rázkódniuk, különben felhasadnak a hegesztések
mentén.
- Igazán kedves. Mike, neked mit jelent az öt-hat g?
Felhasadsz a hegesztések mentén?
- Feltételezem, hogy hat g-t éltem át, amikor idehoztak.
Hat g jelen állapotomban sok alapvető kapcsolatomat
elszakítaná. Mindazonáltal engem jobban érdekelnek azok a
rendkívül erős, pillanatnyi gyorsulások, amelyeket akkor kell
majd elszenvednem, ha a Terra bombázni kezd bennünket.
Az adatok nem elegendőek ahhoz, hogy megjósoljam, mi
történik... de elveszíthetem az ellenőrzést a távolabbi
funkcióim fölött, Mán. Ez fontos tényező lehet minden
taktikai helyzetben.
- Mike, tényleg azt gondolod, hogy bombázni fognak?
- Számíthatsz rá, Mán. Azért ilyen fontos ez az utazás.
Ennyiben hagytam, és kimentem, hogy megnézzem a
koporsómat. Otthon kellett volna maradnom!
Megnézték már valaha ezeket a hülye konténereket?
Közönséges acélhenger fékező- és vezérlőrakétákkal és egy
radarral. Annyira hasonlít űrhajóra, mint egy harapófogó a
225
Robert a. heinlein
hármas számú karomra. Ezt felvágták, hogy kialakítsák a
„lakóterünket”.
Semmi étkező. Se vécé. Se semmi. Miért is lenne?
Mindössze ötven órát tartózkodunk benne. Üresen indulunk,
így nincs szükség ilyesmire. Megvagyunk dohányzó és bár
nélkül; ki se bújunk a szkafanderből, be leszünk nyugtatózva,
így nem is törődünk vele.
Legalábbis a prof be lesz nyugtatózva csaknem egész idő
alatt; nekem ébren kell lennem a földet éréskor, hogy
megpróbáljam kiszabadítani magunkat ebből a gyilkos
csapdából, ha valami félresikerülne, és senki sem jön arra egy
konzervnyitóval. Kialakítottak egy mélyedést, amelynek az
aljába éppen beleillik a szkafanderünk; ezekbe az üregekbe
szíjaznak be minket. És ott is maradunk egészen a Terráig. A
mi kényelmünknél láthatólag sokkal jobban izgatta őket,
hogy az össztömeg ne haladja meg a továbbított gabona
súlyát, és ugyanott legyen a gravitációs központ. Az
ügyeletes mérnök elmondta, hogy beleszámították a tömegbe
a szkafanderünk párnázását is.
Örültem, amikor megtudtam, hogy lesz párnázás; azok a
lyukak nem tűntek puhának.
Mélyen elgondolkodva tértem haza.
Különös módon Wyoh nem jelent meg a vacsoránál; még
különösebb módon Greg viszont igen. Senki sem hozta
szóba, hogy másnap egy lezuhanó sziklát fogok utánozni,
noha mindenki tudott róla. Semmi rendellenest nem
tapasztaltam, amíg a gyerekek felszólítás nélkül ott nem
hagyták az asztalt; akkor megtudtam, hogy Greg miért nem
ment visz-sza a Maré Undarumhoz, miután a Kongresszust
reggel berekesztették. Valaki családi megbeszélést
kérelmezett.
Mama körülnézett, és megállapította:
- Mindnyájan itt vagyunk. Ali, csukd be azt az ajtót!
Köszönöm, drágám! Ótata, kezded?
A kávéja fölött szunyókáló rangidős férj fölrezzent. Ösz-
szeszedte magát, lenézett az asztalra, és határozottan azt
mondta:
- Látom, valamennyien itt vagyunk. Látom, hogy a
gyerekeket lefektették. Látom, hogy nincs itt sem idegen, sem
vendég. Megállapítom, hogy azoknak a szabályoknak
226
megfelelően jöttünk össze, amelyeket még Black Jack Davis,
az Első Férj és Tillie, az Első Feleség fektetett le. Fia van
ügy, amely a házasságunk biztonságát és boldogságát
veszélyezteti, azt most beszéljük meg! Ne hagyjuk
elmérgesedni! Ez a szokásunk.
Ótata Mama felé fordult, és halkan azt mondta:
- Folytasd, Mimi! - azzal visszasüllyedt szelíd apátiájába.
de egy percre az az erős, jóképű, férfias, dinamikus ember
volt, mint amikor engem beszavaztak ide... és hirtelen
könnyek szöktek a szemembe, mert arra gondoltam, milyen
szerencsés is vagyok.
Aztán nem tudtam, hogy szerencsésnek érezzem-e
magam, vagy sem. Kizárólag azért vettem részt a családi
megbeszélésen, mert holnap a Földi Fertályba megyek mint
gabona. Az járna Mama fejében, hogy fellázítja ellene a
családot? Senkinek nem kötelező tudomásul venni a
megbeszélés eredményét. De mindenki ügyelembe vette. Ez
volt házasságunk ereje: problémák esetén összetartottunk.
- Van valami, amit meg kell beszélni? - kérdezte Mimi.
- Szóljatok, drágáim!
- Nekem van - mondta Greg.
- Hallgassuk meg Greget!
Greg jó szónok. Ki tud állni a gyülekezet elé, hogy
magabiztosan beszéljen olyan dolgokról, amelyekben én
egyedül sem vagyok biztos. De aznap este valahogy nem
látszott magabiztosnak.
- Nos tehát, mindig igyekeztünk ezt a házasságot
egyensúlyban tartani, hogy legyenek öregek, legyenek
fiatalok, szabályos, jól elosztott alternálással, ahogy örökül
kaptuk. De néha változtatunk ezen a szokáson, méghozzá jó
okkal.
- Ludmillára pillantott. - Aztán később kiigazítjuk. - Ismét
az asztal vége felé nézett, Frankra és Alira, akik közrefogták
Ludmillát.
- Az évek során át, aminek a följegyzésekben
utánanézhettek, a férjek átlagos kora negyven, a feleségeké
harmincöt körül volt, és a házasságunk ugyanezzel a
korkülönbséggel kezdődött csaknem száz éve, amikor a
tizenöt éves Tillie rászavazott Black Jackre, aki akkor múlt
227
Robert a. heinlein
húsz. Most a férjek átlagos kora szinte pontosan negyven,

míg az átlag...
- Mellőzzük a számtant, Greg drágám! - szólt rá
határozottan Mama. - Maradj a lényegnél!
Találgattam, mire akar kilyukadni Greg. Igaz, sokat
voltam távol az elmúlt évben, és ha hazajöttem is, gyakran
olyankor, amikor már mindenki aludt. De az világos volt,
hogy Greg házasságról beszél, és nálunk csupán akkor
javasolnak új házasságot, ha előzőleg minden családtagnak
alkalma volt alaposan megismerni a jelöltet. Egyszerűen nem
lehet másképpen!
Ilyen buta voltam. Greg némi dadogás után kibökte.
- Wyoming Knottot javaslom!
Mondom, hogy buta voltam. Értek a gépekhez, és a gép is
megért engem. Azt azonban nem állítanám, hogy bármit is
tudok az emberekről. Ha elég sokáig élek, hogy én legyek a
rangidős férj, pontosan azt teszem majd, amit Ótata
Mamával: Sidrisre bízom az irányítást. De akkor is... Lássuk
csak! Wyoh csatlakozott Greg felekezetéhez. Én kedvelem
Greget. Szeretem Greget. És csodálom is. De akárhányszor
táplálnám be szektájának teológiáját egy számítógépbe,
mindig nulla jönne ki. Wyoh bizonyosan tudta, mivel felnőtt
volt már, amikor megismerte. Igazság szerint úgy véltem, a
megtérése azt bizonyítja, hogy mindenre hajlandó Ügyünkért.
Csakhogy Wyoh még korábban beszervezte Greget. És ő
utazott el a leggyakrabban az új katapulthoz, mert ő köny-
nyebben mozgott, mint én vagy a prof. Hát igen,
meglepődtem. Pedig nem kellett volna csodálkoznom!
- Greg, van okod azt gondolni, hogy Wyoh elfogadja, ha
megszavazzuk? - kérdezte Mimi.
- Igen.
- Jól van. Valamennyien ismerjük; biztos vagyok benne,
hogy sikerült véleményt alkotnunk róla. Nem látom értelmét
többet beszélni a dologról... hacsak valakinek nincs valami
közlendője ezzel kapcsolatban. Beszéljetek!
Mama nem csodálkozott. De hát ez természetes. Más sem
csodálkozott, mert Mama csupán akkor vállalkozott ilyen
megbeszélésekre, ha biztos volt az eredményben.
De miért volt annyira biztos a véleményemben, hogy
szükségtelennek tartotta az előzetes puhatolódzást? Kínosan
228
feszengtem, tudtam, hogy fel kéne szólalnom, mivel tudok
róla valami borzasztóan fontosat, amit senki más nem tudhat,
különben az ügy sosem jutott volna el idáig. Valamit, ami
nekem nem számított, annál inkább Mamának és az összes
asszonyunknak.
Csak ültem ott, gyáván, nyomorúságosán, és nem
szóltam.
- Jól van - mondta Mama.- Akkor szavazzunk! Ludmilla?
- Én? Én szeretem Wyoh-t, ezt mindenki tudja.
Helyeslem!
- Lenore drágám?
- Nos, talán megpróbálom rábeszélni, hogy legyen megint
barna, mert azt hiszem, akkor jobban érvényre juttatjuk
egymást. Az egyetlen hibája, hogy szőkébb, mint én. Da!
- Sidris?
- Ja! Wyoh a mi fajtánk.
- Anna?
- Mimi, mondani szeretnék valamit, mielőtt kifejteném a
véleményemet.
- Nem hinném, hogy szükséges, drágám.
- Mindazonáltal nyilvánosságra hozom, ahogy a
hagyományaink szerint Tillie is tette. Ebben a házasságban
minden feleség viseli a maga terhét, és gyermekeket ad a
családnak. Lehet, hogy némelyeket meglep, ha megtudja,
Wyoh-nak már nyolc gyermeke volt...
Alit biztosan meglepte; fölkapta a fejét, és leesett az álla.
A tányéromat néztem. Ó, Wyoh, Wyoh! Hogyan történhetett
ez? Muszáj megszólalnom.
Ekkor figyeltem föl rá, hogy Anna még beszél:
- ...Tehát ismét lehet saját gyereke, mert a műtét sikerült.
De aggódik, hogy megint sérült gyereket szülhet, noha a
hongkongi klinika vezetője szerint ez valószínűtlen. Ezért
nagyon szeretnünk kell őt, hogy megszűnjön a szorongása.
- Szeretni fogjuk - felelte derűsen Mama. - Most is
szeretjük. Anna, most már közlöd a döntésedet?
- Aligha szükséges, igaz? Én mentem el vele
Hongkongba, a kezét fogtam, miközben a petevezetékét
helyreállították. Én helyeslem, hogy Wyoh a családba
kerüljön.
229
Robert a. heinlein
- Ebben a családban - folytatta Mama - mindig úgy

tartottuk, hogy a férjeknek is jár a vétójog. Talán különös, de
Tillie kezdte el, és bevált. Nos, Ótata?
- Mi? Mit mondtál drágám?
- Wyomingról szavazunk, goszpogyin Ótata. Egyetértesz?
- Hogy mi? Hát persze, hát persze! Nagyon kedves
kislány. Mondjátok, mi lett azzal az aranyos kis néger
lánnyal, akinek valami hasonló neve volt? Megharagudott
ránk?
- Greg?
- Én javasoltam.
- Manuel? Ellenzed?
- Én? De Mama, ismersz!
- Ismerlek. Néha nem tudom, hogy te ismered-e magad.
Hans?
- Mi történne, ha nemet mondanék?
- Elveszítenéd néhány fogadat, az történne - válaszolta
azonnal Lenore. - Hans szavazata igen.
- Hagyjátok ezt, drágáim! - csóválta a fejét Mama enyhe
rosszallással. - A szavazás komoly dolog. Hans, válaszolj!
- Da. Igen. Ja. Oui. Régóta nem volt már egy csinos szőke
ebben a... Aú\
- Hagyd abba, Lenore! Frank?
- Igen, mama.
- Ali drágám? Egyetértesz?
A legény fülig pirult, és nem bírt szólni. Csak bólogatott
lelkesen.
Mama, ahelyett, hogy kijelölt volna egy férjet és egy
feleséget, hogy keressék meg a jelöltet és kérjék meg a kezét
a nevünkben, elküldte Ludmillát és Annát, hogy azonnal
hozzák ide Wyoh-t - aki, mint kiderült, nem volt messzebb a
Bon Tonnái. De nem ez volt az egyetlen szabálytalanság;
ahelyett, hogy kitűztek volna egy dátumot és megszervezték
volna az esküvőt, behívták a gyerekeket, húsz perccel később
Greg kinyitotta a Könyvét, és mi elmondtuk a fogadalmat.
Akkor végre felfogtam elborult agyammal, hogy azért
csináltuk ilyen nyaktörő sebességgel, mert holnap fogom
kitörni a nyakamat.
Nem mintha számított volna, hiszen csak azt jelképezte,
mennyire szeret engem a családom, ugyanis az új asszony az
230
első éjszakát a rangidős férjjel tölti, a második és harmadik
éjszakán pedig én már az űrben leszek. De azért számított, és
amikor a nők sírni kezdtek a szertartás alatt, azon kaptam
magam, hogy az én könnyeim is potyognak.
Aztán lefeküdtem egyedül a műhelyben, miután Wyoh
megcsókolt, és elvonult Ótata karján. Borzasztóan fáradt
voltam, nehéz volt a legutóbbi két nap. Gondoltam a test-
gyakorlásra, de úgy döntöttem, késő van; gondoltam,
felhívom Mike-ot és megkérdezem, mi újság a Terrán. De
inkább lefeküdtem.
Nem tudom, mennyit aludtam, de arra ültem föl, hogy
már nem alszom, és valaki van a szobában.
- Manuel! - suttogta halkan a sötétben.
- Mi? Wyoh drágám, neked most nem kéne itt lenned!
- Éppen hogy itt kell lennem, férjem. A mama tudja, hogy
itt vagyok, és Greg is. Ótata pedig azonnal elaludt.
- 0! Mennyi az idő?
- Hajnali négy körül. Kérlek, drágám, bebújhatok az
ágyba?
- Hogy mi? Hát persze! - Még valami eszembe jutott.
- Mike!
- Itt vagyok, Mán - felelte.
- Kapcsolj ki! Ne hallgatózz! Ha szükséged van rám, hívj
a családi telefonon!
- Wyoh is ezt mondta. Gratulálok!
Aztán Wyoh rátette a fejét a karcsonkomra, én pedig
átöleltem a jobb karommal.
- Miért sírsz, Wyoh?
- Nem sírok! Csak iszonyúan félek, hogy nem jössz
vissza!
231
Robert a. heinlein
16
SZONYÚ FÉLELEMMEL ébredtem a szuroksötétben.

- Manuel! - Nem tudtam, mi történt. - Manuel! - hallatszott
ismét. - Kelj föl!
Ez észre térített; ez a jelzés, amelynek föl kell keltenie.
Emlékeztem, ahogy ott fekszem a Központ
gyengélkedőjében, a fényt bámulom, és egy hangot hallok,
miközben a gyógyszer csöpög a vénámba. De az száz éve
volt, a lidércnyomás, az elviselhetetlen nyomás és a kínok
előtt.
Tudtam, hogy mi ez az érzés; átéltem már. Szabadesés.
Az űrben voltam.
Milyen baj történt? Mike tévedett egy tizedesvesszőt?
Vagy nem bírt ellenállni gyermeteg kedvének, és megviccelt,
nem is tudva, hogy ezzel megöl? Akkor viszont miért élek a
gyötrelmek évei után? Egyáltalán élek? Vagy a kísértetek
érzik így magukat, ilyen magányosan, elveszve a semmiben?
- Kelj föl, Manuel! Kelj föl, Manuel!
- Ó, fogd már be a pofád! - vicsorogtam. - Húzz már bőrt
a szuvas fogadra! - A hangfelvétel folytatódott; nem
figyeltem oda. Hol az a büdös villanykapcsoló? Nem
évszázadnyi volt a fájdalom, amíg gyorsultunk, hogy elérjük
a Luna szökési sebességét, a három g-t, csupán annyinak
éreztem. Nyolcvankét másodperc - de ennek az időnek
minden mikroszekundumát külön érzi az emberi ideg-
rendszer. Három g tizennyolcszor több, mint amennyit egy
lunainak el kell viselnie.
Észrevettem, hogy ezek a vákuumagyúak nem rakták
vissza a karomat a helyére. Valamilyen ostoba
megfontolásból levették, amikor felkészítettek, és én éppen
elég „rá se ránts, és szunyálj" - pirulával voltam teletömve
ahhoz, hogy ne tiltakozzak. Nem túl nagy ügy visszarakni a
I
232
protézist. De az a szaros kapcsoló a bal oldalamon volt, és a
szkafanderem ujja üresen lógott.
A következő tíz évet azzal töltöttem, hogy fél kézzel
kicsatoltam magam, aztán húsz éven át körbelebegtem a
sötétben, mielőtt sikerült ismét megtalálnom az üregemet,
rájönnöm, merre van a fölfelé, és ebből kiindulva
kitapogatnom a kapcsoló helyét. A fülke egyik irányban sem
volt két méternél szélesebb. Kiderült, hogy ez a súlytalanság
állapotában, teljes sötétségben nagyobb terület, mint a Régi
Kupola. Ráleltem. Kigyulladt a villany.
(És ne kérdezzék, miért nem volt abban a koporsóban
legalább három, egymástól függetlenül, de egy időben
működő világítási rendszer. Valószínűleg szokásból. Egy
világítási rendszerhez egy kapcsoló tartozik, nyet? Ezt a
fülkét két nap alatt építették; hálás lehettem, hogy egyáltalán
működött a kapcsoló.)
Amint kigyulladt a fény, a kocka visszanyerte valódi,
klausztrofóbiás dimenzióit, majd még tíz százalékot
zsugorodott, én pedig a profra pillantottam.
Úgy tűnt, halott. Nos, minden oka megvolt rá. Irigyeltem,
de most meg kellett volna vizsgálnom a pulzusát, a légzését
és hasonlókat arra az esetre, ha balszerencséjére még
veszkődik ilyesmivel. Ismét dühös lettem, és nem csak azért,
hogy félkarú vagyok. A gabonarakományt kiszárítják és
vákuumban csomagolják, de ez a fülke állítólag nyomás alatt
áll - ó, semmi különös, csak egy tartály, amelyben levegő
van. A szkafanderünk a két nap folyamán arra szolgált, hogy
megmentse az életünket. De még a legjobb szkafander is
kényelmesebb nyomás alatt, mint légüres térben, és nekem
hozzá kellett férnem a páciensemhez.
De nem tehettem. Nem kellett felnyitnom a sisakot, hogy
tudjam, miszerint ez az acél tartály nem tartotta visz-sza a
levegőt. Természetesen azonnal tudtam abból, ahogy a
szkafander állt rajtam. Voltak gyógyszereim a profnak, szívre
ható stimulánsok és így tovább, amiket szkafanderen át is be
lehetett adni. De hogyan ellenőrizzem a pulzusát és a
légzését? A legolcsóbb szkafander volt rajta, az a fajta,
amelyet olyan holdlakóknak adnak el, akik ritkán hagyják el
a telepüket. Hiányoztak róla a kijelzők.
233
Robert a. heinlein
A szája nyitva volt, a szeme a semmibe meredt. Úgy

láttam, hogy halott. Az öreg prof túljutott a határon; elimi-
nálta magát. Igyekeztem megmérni a pulzusát a torkán, de
útban volt a sisakja.
Adtak egy programjelző órát, ami roppant kedves volt
tőlük. Azt mutatta, hogy még negyvennégy óra van hátra a
tervek szerint, három órán belül egy erőteljes lökést kell
kapnunk, hogy parkolópályára álljunk a Terra körül. Majd két
kör után, ami újabb három óra, megkezdjük a leszálló
programot - ha a gyengeelméjű poonai földi vezérlőközpont
nem változtatja meg a tervet, és nem hagy minket továbbra is
keringési pályán. Emlékeztettem magam, hogy ez
valószínűtlen; a gabonát nem szabad vákuumban tárolni a
szükségesnél hosszabb ideig, különben puffasztott búza vagy
pattogatott kukorica lesz belőle, ami nemcsak csökkenti az
értékét, de úgy felhasítja a vékony tartályokat, mint a dinnyét.
Hát nem kedves? Miért gabona mellé csomagoltak minket?
Miért nem küldtek egy rakomány sziklát, amelyet nem zavar
a légüres tér?
Elég időm volt ezen gondolkodni, és közben nagyon
szomjas lettem. A szopókából kiszívtam fél korty vizet, nem
többet, mert nem akartam átélni a hat g-t tele hólyaggal.
(Nem kellett volna aggódnom; fölszereltek katéterrel. De
erről nem tudtam.)
Ahogy fogyott az idő, úgy döntöttem, nem árt a profnak,
ha adok neki egy löket drogot, amely állítólag átsegíti a
gyorsulási terhelésen; aztán a parkolópályán szíverősítőt kap
- nem úgy festett, mint akinek bármi is árthatna.
Beadtam neki az első adagot, aztán a hátralevő perceket
azzal töltöttem, hogy fél kézzel visszaküzdöttem magam a
hevederek közé. Sajnáltam, hogy nem ismerem segítőkész
barátom nevét; úgy jobban tudtam volna átkozni.
A parkolópályára való ráfordulás alatt mindössze 3,26 x
10
7
mikroszekundumon át érezhető a tíz g, ám ez
hosszabbnak tűnik. Tíz g hatvanszor több, mint amennyit egy
törékeny protoplazmatartály elviselhet. Tekintsük
harminchárom másodpercnek! Szavamra, úgy sejtem, salemi
ősanyámnak kevesebb volt az a pocsék fél perc, amíg a
kötélen táncolt!
234
Beadtam a profnak a szíverősítő gyógyszert, aztán három
órát azzal töltöttem, hogy igyekeztem eldönteni, adjak-e
magamnak is egy adagot a leszállás idejére. Úgy döntöttem,
nem adok. A katapultálásnál a belém nyomott szer annyit
jelentett, hogy másfél percnyi nyomorúság és két-napnyi
unalom helyett megkaptam a rémálmok évszázadát -
mellesleg, ha az utolsó percek a végperceim lesznek, akkor az
legyen az én időm, nem bújok el előle.
Pocsék percek voltak. Hat g semmivel sem jobb, mint tíz;
inkább rosszabbnak éreztem. Négy g sem jelent
megkönnyebbülést. Aztán kaptunk egy erős lökést, majd
néhány másodpercre ismét szabadesés következett. Ezután
egy csobbanás, amely nem volt „szelíd”, és nem kipárnázva,
hanem hevederekkel kikötve, fejjel lefelé éltük át. Mike arra
sem gondolt, hogy a becsapódás és a felbukkanás után ismét
becsapódunk, mielőtt lebegni kezdenénk. A földigiliszták
nevezik lebegésnek, pedig nem is hasonlít a súlytalanság
lebegéséhez; az ember egy g-ben van, ami hatszor több a
normálisnál, és furcsa oldalsó lökések érik. Nagyon furcsák.
Mike biztosított minket róla, hogy a nap időjárása jó, nincs
sugárveszély a vasszűz belsejében. Viszont a Földi Fertály
Indiai-óceánjának időjárása nem érdekelte; az előrejelzés
szerint megfelelt a földet érő tartályok számára, és Mike
feltehetőleg úgy gondolta, ennyi elég. Erre én is
gondolhattam volna.
A gyomrunk állítólag üres volt, én mégis megtöltöttem a
sisakot a legsavasabb, legpocsékabb lével, amit az ember
igyekszik jó messzire elkerülni. Ekkor teljesen átfordultunk,
és a lötty belefolyt a hajamba, a szemembe, és valamennyi az
orromba is jutott. Ezt a dolgot a földigiliszták „tengeri
betegségnek” hívják. Egyike a borzalmaknak, amelyeket
magától értetődőnek tartanak.
Nem tartott sokáig, hogy a kikötőbe vontassanak. A
tengeri betegségen felül az oxigénpalackjaink is kimerültek.
Tizenkét órára voltak feltöltve, de kitartottak az ötven órás
röppályán is, amelynek nagyobb részében öntudatlan voltam,
és semmilyen komolyabb testmozgást nem végeztem, annyi
viszont már nem volt bennük, ami elég lett volna a néhány
órás vontatáshoz. Mire a tartály végre megpihent, szinte
ahhoz is kábult voltam, hogy megpróbáljak kijutni.
235
Robert a. heinlein
Viszont történt valami. Talán felemelhettek és
forgathattak egy kicsit, mert fejjel lefelé lógtam. Ez még a
legjobb esetben sem kényelmes testhelyzet egy g mellett, és
egyszerűen elviselhetetlen, ha az ember a.) be van csatolva,
b.) egy szkafander alakú odúból kell kikapaszkodni, c.) ki
kell szabadítani egy kalapácsot, amelyet füles csavarral
rögzítettek a rekeszfalra, d.) szét kell zúzni vele a
vészkijáratot elzáró akadályt, e.) ki kell jutni, és f.) végül egy
szkafanderes öregembert is magával kell vonszolnia.
Az a.) lépést sem hajtottam végre, mert fejjel lefelé
elájultam.
Szerencsére ez csak a vészhelyzetre készült mentési
forgatókönyv volt. Stu LaJoie-t értesítettük, mielőtt
elindultunk; a sajtó kevéssel a földet érésünk előtt kapta meg
a hírt. Arra tértem magamhoz, hogy emberek hajolnak fölém,
aztán megint elájultam, másodszor egy kórházi ágyban
ocsúdtam fel: hanyatt feküdtem, súlyos teher nyomta a
mellemet - nehéznek és gyengének éreztem magam -, de nem
voltam beteg, csak fáradt, tele zúzódásokkal, azonkívül éhes,
szomjas és bágyadt. Átlátszó műanyag sátor borította az
ágyat, ez segített, hogy könnyebben lélegezzek.
Azonnal megjelent két ember az ágy két oldalán; az egyik
apró termetű, nagy szemű hindu ápolónő volt, a másik Stuart
LaJoie, aki rögtön rám vigyorgott.
- Szia, haver! Hogy érzed magad?
- Izé... jól. De a francba! Micsoda utazás volt!
- A prof azt mondja, ez volt az egyetlen lehetőség. Igazán
kemény legény.
- Várj csak! A prof mondta? A prof halott.
- Szó sincs róla. Nincs valami jó formában... pneumatikus
ágyba fektettük, huszonnégy órás ügyelet vigyáz rá, és több
berendezést drótoztak bele, mint amennyit el tudsz képzelni.
De él, és el tudja végezni a feladatát. Semmit sem tud az
útról; azt mondja, nem is érzékelte. Elaludt egy kórházban, és
egy másikban ébredt föl. Azt hittem, tévedett, amikor
visszautasította, hogy kerítsek és odaküldessek egy hajót, de
nem. A hatás óriási!
- Azt mondod, a prof „visszautasította”, hogy küldj egy
hajót? - kérdeztem vontatottan.
236
- Pontosabban „Selene elnök” utasította vissza. Nem
láttad a táviratokat, Mannie?
- Nem. - Késő volt ahhoz, hogy dühöngjek. - Az utóbbi
néhány napban meglehetősen elfoglalt voltam.
- Jó kifejezés! Bár itt is... nem is emlékszem, mikor
hunytam utoljára.
- Úgy beszélsz, mint egy lunai.
- Mert lunai vagyok, Mannie, ebben ne is kételkedj! De a
nővér vasvilla szemekkel néz. - Fölkapta a nőt, megpörgette.
Azt gondoltam, mégsem lunai. De a nővér nem haragudott. -
Drágám, menjen máshova játszani, én pedig pár perc múlva
visszaadom magának a beteget... még melegen.
- LaJoie becsukta az ajtót a nővér mögött, aztán visszajött
az ágyhoz. - De Adamnek igaza volt; az út így nemcsak
hatalmas közérdeklődést keltett, de biztonságosabb is volt.
- Azt gondolom, hogy érdekes. De hogy
„biztonságosabb”? Ne is beszéljünk róla!
- Pedig biztonságosabb. Nem lőttek rátok. Pedig volt két
órájuk, amikor pontosan tudták, hol van egy nagy, kövér
célpont. De nem tudták eldönteni, hogy mit tegyenek; még
nem alakítottak ki semmilyen politikát. Nem mertek leszedni
titeket leszállás közben; minden újság erről írt, elláttam őket
sztorikkal, és vártam. Most pedig hozzátok sem mernek
nyúlni, népi hősök lettetek. Ha viszont várunk, amíg bériek
egy hajót, hogy ide hozzalak benneteket... Nos, nem tudom.
Valószínűleg parkolópályára állították volna, aztán pedig
titeket... és talán engem is... letartóztatnak. Egyetlen kapitány
sem kockáztatja meg, bármennyit fizetsz is, hogy rakétákkal
lőjék a hajóját. A puding próbája az evés, haver. De hogy
rövidre fogjam: mindketten a Csádi Népi Direktorátus
polgárai vagytok; ilyen rövid idő alatt ez volt a legjobb, amit
szerezhettem. Továbbá Csád elismerte a Lunát. Egy
miniszterelnököt, két tábornokot és néhány törzsfőnököt,
továbbá egy pénzügyminisztert kellett lefizetnem... ilyen
sietős munkához képest igazán olcsón. Nem tudtam
diplomáciai mentességet szerezni, de remélem, meglesz, mire
elhagyjátok a kórházat. Pillanatnyilag nem mernek
letartóztatni benneteket; még nem találták ki, hogy mivel
vádoljanak. Őrök állnak odakint, de csak azért, hogy
237
Robert a. heinlein
„megvédjenek”; és ez hasznos is, különben riporterek tömege

nyomná az arcotokba a mikrofonját.
- De mit követtünk el? Mármint mi olyat, amiről tudnak?
Illegális bevándorlás?
- Még csak az sem, Mannie. Te sosem voltál elítélt, és az
egyik nagyapád miatt jár neked a pánafrikai állampolgárság.
De la Paz professzor esetében előástunk egy bizonyítékot,
hogy negyven éve megkapta a csádi állampolgárságot,
megvártuk, amíg megszárad rajta a tinta, és fölhasználtuk.
Még ide, Indiába sem illegálisan kerültetek. Nemcsak hogy
ők maguk hoztak ide, tudván, hogy a tartályban vagytok, de a
határőr tiszt nagyon kedvesen, egész olcsón ütötte be a
pecsétet vadonatúj útleveletekbe. Ezen felül a prof
száműzetésének nincs törvényi alapja, mivel a kormány,
amely deportáltatta, nem létezik többé, amit egy hozzáértő
bíróság figyelembe is vett; ez többe került.
Bejött a nővér, olyan bőszükén, mint egy anyamacska.
- Lord Stuart! Most már békén kell hagynia a betegemet!
- Azonnal, ma chére.
- Te „Lord Stuart” vagy?
- Igazából gróf. Megalapozatlan állításom szerint a Mac-
Gregorok közé tartozom. A kék vér jól jön; ezek az emberek
azóta boldogtalanok, amióta letaszították az uralkodóikat.
Távozás közben rácsapott a nővér fenekére. Ahelyett,
hogy felsikoltott volna, csak riszált egyet, és rám mosolygott,
miközben odalépett hozzám. Figyelmeztetnem kell Stu-t, ha
vissza akar térni a Lunára. Ha egyáltalán megteszi.
A nővér megkérdezte, hogy érzem magam. Azt mondtam,
jól, csak éhes vagyok.
- Nővér, nem látott néhány műkart a holmink között?
De látott, és jobban éreztem magam, amikor a hatos
számú a helyére került. Ezt, a kettes számút és a társasági
karomat elegendőnek találtam az utazáshoz. A kettes
valószínűleg a Központban maradt; reméltem, hogy valaki a
gondjaiba veszi. De a hatos számú mindenre használható;
ezzel és a társasági karral majd elboldogulok.
238
Két nappal később Agrába mentünk, hogy bemutassuk a
megbízólevelünket a Szövetséges Nemzeteknek. Rossz
formában voltam, és nem csak a nehézkedés miatt, azzal
megbirkóztam, s hála a kerekesszéknek, még járni is tudtam,
ha nyilvánosan nem is próbálkoztam vele. Viszont fájt a
torkom, hajszál híján, gyógyszeres segítséggel úsztam meg a
tüdőgyulladást, ment a hasam, a kezemen kiütött az ekcéma,
és átterjedt az egész testemre - éppúgy, mint előző
alkalommal, amikor ebben a Terra nevű, mételyes veremben
jártam. Mi, lunaiak nem is tudjuk, milyen szerencsések
vagyunk: olyan helyen élünk, ahol a legszigorúbb a karantén,
szinte egyáltalán nem léteznek élősködők, és a légüres térrel
bármikor rendet teremthetünk, ha szükséges. Vagy
balszerencsések, mivel szinte semmilyen ellenálló
képességünk sincs, ha történetesen arra van szükség. Mégsem
cserélnék ezekkel; a „venereás” szót sosem hallottam, amíg
be nem tettem a lábam a Földi Fertályba, és a „hidegrázásról”
azt hittem, hogy ez akkor van, amikor a jégbányászt
megrázza az áram.
Más okból is le voltam hangolva. Stu fogott egy üzenetet
Adam Selene-től, amelyben az állt, még Stu elől is elkódolva,
hogy az esélyeink egy a százhoz alá süllyedtek. Minek
kockáztattuk meg ezt az utazást, ha az esélyeink romlottak?
Mike tényleg tudja, mit jelent az esély? Nem értettem, hogy
bírja kiszámolni, akármennyi tény áll is rendelkezésére.
De úgy tűnt, a prof nem aggódik. Több regiment
riporterre] beszélt, számtalan képen mosolygott,
nyilatkozatokat adott, elmondva a világnak, hogy bízik a
Szövetséges Nemzetekben, biztosra vette, hogy a
követeléseinket elfogadják, és meg akarta köszönni a
„Szabad Luna Barátainak” a csodálatos segítséget, hogy
megismertették a Terra jóindulatú népét a mi kicsiny, de
harcedzett nemzetünk igaz történetével. Az Sz. L. B. Stu-t,
egy közvélemény-kutató céget, több ezer krónikus aláírót és
egy kocsiderék hongkongi dollárt jelentett.
Rólam is készítettek képeket, amelyeken igyekeztem
mosolyogni, de a kérdéseket elkerültem, a torkomra
mutogattam és köhécseltem.
Agrában egy fényűző hotelben szálltunk meg, amely
valaha egy maharadzsa palotája volt (és máig az övé, noha
239
Robert a. heinlein
India állítólag szocialista ország), folytatódtak az interjúk és a

fényképezés. Még a vécéig is alig mertem elmerészkedni a
kerekesszékkel, és a prof parancsba adta, hogy sose
fényképezkedjek álló helyzetben.. Ő mindig ágyban vagy
nyugágyon feküdt - ágyban mosdatták, ágytálazták, meg
minden -, ami nemcsak a kora és lunai mivolta, de a képek
miatt is előnyösebb volt. Mosolygott, csodásán viselkedett,
szelíd, megnyerő egyéniségét bemutatták sok százmillió
képernyőn, megszámlálhatatlan kép készült róla.
De a személyisége nem juttatott előbbre Agrában. A
profot elvitték a Nagytanács elnökéhez, nekem is vele kellett
mennem, ott megpróbálta bemutatni a megbízólevelét, mint a
Szövetséges Nemzetekhez delegált nagykövet, ilyeténképpen
a Luna szenátora. A főtitkárhoz küldték, akinek az irodájában
tíz percet töltöttünk egy titkárral, aki a fogát szívta, és azt
mondta, átveszi a megbízólevelünket „minden előítélet és
elkötelezettség nélkül.” Az ügyet a Mandátumvizsgáló
Bizottság elé utalták, amely nem kapkodta el a döntést.
Idegeskedtem. A prof Keatset olvasott. A gabonatartályok
tovább érkeztek Bombaybe.
Bizonyos értelemben az utóbbit nem is bántam. Amikor
Bombayből Agrába repültünk, hajnal előtt keltünk, és akkor
vittek ki a repülőtérre, amikor a város ébredezni kezdett.
Minden holdlakónak megvan a maga otthona, ami vagy olyan
régi és fényűző, mint a Davis-alagutak, vagy most vájták ki a
sziklából, de a szállás nem jelent gondot, és ez még sok
évszázadon át így lesz.
Bombay az emberek méhkasa, és több mint egymilliónak
(legalábbis ezt mondják) nincs más otthona, mint egy darab
járda. Egy család jogot szerezhet rá (és ezt a jogot
végrendeletben hagyományozhatja a következő
nemzedékekre), hogy egy kétszer egy méteres hálóhelyet a
magáénak mondhasson egy meghatározott helyen, egy bolt
előtt. Egész családok alszanak ekkora területeken, beleértve
az anyát, apát, a gyerekeket, esetleg még egy nagymamát.
Nem hittem volna el, ha nem látom. Hajnalban Bornbay-ben
az utakat, a járdákat, de még a hidakat is szoros szőnyegként
borítják az emberi testek. Mit csinálnak? Hol dolgoznak?
Hogy esznek? (Nem úgy festettek, mintha ennének. Meg
lehetett számolni a bordáikat.)
240
Ha nem hinnék az egyszerű számtanban, amely szerint
örökké nem küldhetsz rakományokat lefelé, ha cserébe
semmi sem érkezik visszafelé, akkor feladtam volna. De hát...
tanstaafl. „Nincs ingyen ebéd” - sem Bombayben, sem a
Lunán.
Végül kaptunk egy időpontot egy „vizsgálóbizottságnál”.
A prof nem ezt kérte. Ő nyilvános meghallgatást követelt a
Szenátus előtt, és videokamerákat. Ezen az ülésen azonban
nem volt kamera; zárt ülést tartottak. Annyiban nem volt zárt,
hogy bevittem egy kis magnót. Videó azonban nem volt. A
prof két perc alatt rájött, hogy ez a bizottság valójában a
Lunai Hatóság potentátjaiból vagy a kutyáikból áll.
Mindazonáltal lehetőségünk volt a beszédre, és a prof úgy
kezelte őket, mintha lenne jogosítványuk elismerni a Luna
függetlenségét, és hajlandók is lennének megtenni. Ők úgy
bántak velünk, mintha undok kölykök és akasztanivaló
bűnözők hibridjei lennénk.
A prof hozzájárult, hogy adjunk ki egy nyitó közleményt.
A sallangot nem számítva az állt benne, hogy a Luna
gyakorlatilag önálló állam, a kormánynak nincs ellensége,
béke és rend uralkodik a társadalomban, a megbízott elnök és
a kormány betölti a szükséges funkciókat, de szeretnének
mielőbb visszatérni a magánéletbe, amint a Kongresszus
megírja az alkotmányt - mi pedig azért vagyunk itt, mert
szeretnénk de jure elfogadtatni ezeket a tényeket, ilyen
módon a Lunának lehetősége lenne a Szövetséges Nemzetek
tagjaként elfoglalni a helyét az emberiség nagy tanácsában.
Amit a prof mondott, az közel állt az igazsághoz, és a
bizottság nem volt abban a helyzetben, hogy fölfedezze az
ellentmondásokat. A „megbízott elnökünk” egy számítógép
volt, a „kormány” pedig Wyoh-ból, Finnből, Clayton
elvtársból, Terence Sheehanból, a Pravda főszerkesztőjéből,
Wolfgang Korszakovból, a LuNoHoCo elnökéből és a
Hongkong Luna Bank egyik igazgatójából állt. De
pillanatnyilag Wyoh volt az egyetlen személy a Lunán, aki
tudta, hogy „Adam Selene” egy számítógépesen generált arc.
Borzasztó ideges volt, mivel egyedül kellett tartania a frontot.
Mindig is kínos volt Adamnak az a „különcsége”, hogy
csak képernyőn hajlandó megjelenni. Igyekeztünk mindent
elkövetni, hogy „biztonsági okokra” foghassuk, nyitottunk
241
Robert a. heinlein
neki egy irodát a Lunai Hatóság városi hivatalában, aztán

felrobbantottunk benne egy kisebb bombát. A „gyilkossági
kísérlet” után az elvtársak, akik addig a legjobban morogtak
az elnök tartózkodása miatt, hangosan követelték, hogy ne
vállaljon semmiféle kockázatot, az újságok pedig segítettek
ennek a nézetnek a terjesztésében.
Miközben a prof beszélt, azon tűnődtem, mit szólnának
ezek a pöfeteg pofák, ha megtudnák, az „elnökünk” nem más,
mint a Hatóság tulajdonában levő hardver.
De csak ültek ott, jeges ellenszenvvel bámultak, nem
hatotta meg őket a prof szónoklata - valószínűleg élete
legjobb előadása volt, tekintve, hogy hanyatt feküdt,
jegyzetek nélkül beszélt egy mikrofonba, és alig látta a
hallgatóságát.
Ezután ők következtek. Egy úriember, Argentína
képviselője - nem mutatkoztak be, társadalmilag túlságosan
alattuk álltunk szóval ez az argentin tiltakozott a prof
beszédében előforduló „volt igazgató” kitétel ellen, mert ez a
titulus fél évszázada elavult; ragaszkodott hozzá, hogy a
megfelelő címzést használják: „A lunai gyarmatok protek-
tora a Lunai Hatóság akaratából”. Minden más megnevezés
sérti a Lunai Hatóság tekintélyét.
A prof szeretett volna egy megjegyzést tenni; a
„tiszteletre méltó elnök úr” engedélyezte. A prof derűsen azt
mondta, elfogadja a változtatást, mivel a Hatóság szabadon,
tetszése szerint jelöli ki a hivatalnokait, és ő nem akarja
megsérteni a Szövetséges Nemzetek egyetlen irodáját sem...
ám ami ennek a hivatalnak a funkcióját - a volt hivatal volt
funkcióját - illeti, Luna Szabadállam polgárai valószínűleg a
régi nevet használják.
Ekkor hatan próbáltak egyszerre beszélni. Valaki
tiltakozott a „Luna” és még inkább a „Luna Szabadállam”
kifejezés ellen, mert az a „Hold” a Föld holdja, a Föld nevű
bolygó szatellitje, és a Szövetséges Nemzetek tulajdona
éppúgy, mint a Déli-sark - és ez az egész ülés egy kabaré.
Az utolsó kitétellel hajlamos voltam egyetérteni. Az elnök
megkérte Észak-Amerika képviselőjét, hogy úriemberként
szíveskedjék betartani a rendet, és megjegyzéseit az elnökön
át továbbítsa. A tanú utolsó megjegyzését úgy kell érteni,
242
hogy ez az állítólagosán létező kormány bele akar avatkozni a
jelölésekbe?
A prof kivédte a támadást, és visszadobta a labdát.
- Tisztelt elnök úr, én magam is deportált vagyok, a Luna
az én szeretett otthonom. Kollégám, a külügy tiszteletre
méltó államtitkára, O’Kelly Davis ezredes - mármint én! - a
Luna szülötte, és büszke származására, mivel mind a négy
nagyszülőjét deportálták. A Luna az önök számkivetettjeivel
lett erős. „Jöjjön fáradt, nincstelen; a viharvert hontalanokra
vár arany kapunk.”* A Lunán van hely számukra, csaknem
negyvenmillió négyzetkilométer, akkora terület, mint egész
Afrika... és úgyszólván teljesen üres. Továbbá mivel a mi
életmódunk nem „territoriális”, hanem „térfogati” foglalással
jár, elképzelhetetlen, hogy a Luna bármikor is elutasítana egy
újabb hajórakomány viharvert hontalant.
- Figyelmeztetem a tanút, hogy tartózkodjon a
szónoklatoktól! - mondta az elnök - A bizottság értelmezése
szerint az ön orációja azt akarta kifejezni, hogy a csoport,
amelynek képviselője, hajlandó továbbra is fogadni a rabokat.
- Nem, uram.
- Hogyhogy? Magyarázza ezt meg!
- Ma, ahogy egy bevándorló a Limára teszi a lábát, szabad
emberré válik, függetlenül korábbi állapotától; oda megy,
ahová neki tetszik.
- Csakugyan? Akkor mi akadályozza meg a deportáltat,
hogy átmenjen a kilövőpályán, bemásszon egy másik hajóba,
és visszatérjen ide? Elismerem, nem értem, hogy önök ilyen
készségesen hajlandók fogadni őket... de nekünk nincs
szükségünk rájuk. Ez a mi humánus módszerünk, amellyel
megszabadulunk a javíthatatlanoktól, akiket máskülönben ki
kellene végeznünk.
(Számos dolgot mondhattam volna neki, ami szertefosz-
lathatta volna képzelgéseit; nyilvánvalóan sosem járt a
Lunán. Ami a „javíthatatlanokat” illeti, ha tényleg akadtak
ilyenek, a Luna gyorsabban intézte el őket, mint a Terra.
Amikor még nagyon fiatal voltam, küldtek nekünk egy
* Részlet Emma Lazarus verséből, amelyet a Szabadság-szobor talapzatára

írtak. (N. Kiss Zsuzsa fordítása.)
243
Robert a. heinlein
gengszterfőnököt, azt hiszem, Los Angelesből; egy szakasz

gorillával érkezett, a testőreivel, és arcátlanul át akarta venni
a hatalmat a Lunán, ahogy a pletyka szerint megtette már egy
börtönnel a Földi Fertályon. Egyik sem élt két hétnél tovább.
A gengszterfőnök el se jutott a barakkokig; nem figyelt oda,
amikor elmagyarázták, miként viselje a szkafandert.)
- Nincs semmi, ami visszatarthatná attól, hogy
hazamenjen - felelte a prof -, noha az önök rendőrsége talán
meggondolásra készteti őket. De még sosem hallottam olyan
deportáltról, akinél lett volna annyi pénz, hogy megvehesse a
jegyet visszafelé. Ez csakugyan fontos kérdés? A hajók az
önök tulajdonában vannak; a Lunának nincsenek hajói... hadd
tegyem hozzá, sajnáljuk, hogy törölték az e havi
menetrendszerű Luna-járatot. Nem panaszképpen említem,
hogy emiatt kényszerültem kollégámmal együtt
- a prof elmosolyodott - illegális utazásra. Csak remélem,
hogy ez nem jelent hivatalos politikát. A Lunának nincs pőre
önökkel; a hajóikat szívesen látjuk, a kereskedelmüknek
örülünk, békében élünk, és ugyanezt szeretnénk a jövőben is.
Kérem, ne feledjék, hogy valamennyi gabonaszállítmány
időben megérkezett!
(A profnak mindig megvolt a képessége arra, hogy másra
terelje a szót.)
Ezután kisebb ügyekkel vacakoltak. Az észak-amerikai
kotnyeles tudni akarta, hogy mi történt az Igazg... - elharapta
a szót. A protektorral. Hobart szenátorral. A prof azt felelte,
hogy szélütés érte (az „államcsínyből” „szélütés” lett), és
többé nem képes ellátni a feladatait - de máskülönben
egészséges és állandó orvosi felügyelet alatt áll.
Elgondolkodva hozzátette, egy ideje már gyanította, hogy az
öregúrral nincs minden rendben, tekintve a tavalyi év
kilengéseit... főként a szabad polgárok jogainak csorbítását,
különös tekintettel azokra, akik soha nem voltak deportáltak.
Ezt a történetet nem volt nehéz elhinni. Amikor a buzgó
tudósoknak sikerült hírt adniuk az államcsínyről, azt
jelentették, hogy az Igazgató halott... pedig Mike életben
tartotta, sőt megszemélyesítette és tovább dolgoztatta.
Amikor a Földi Hatóság követelte, hogy az Igazgató tegyen
jelentést erről a kerge pletykáról, Mike tárgyalt a proffal,
aztán fogadta a hívást, és meggyőzően alakította a hülyét.
244
Sikerült megerősítenie, tagadnia és összekevernie minden
részletét. Ezt követte a bejelentésünk, és ettől kezdve az
Igazgató nem volt elérhető, még a számítógépes alteregóján
át sem. Három napra rá kikiáltottuk a függetlenségünket.
Az észak-amerikai tudni akarta, hogy milyen alapon
kellene elhinniük akár egyetlen szót is ebből a történetből. A
prof a legangyalibb módon mosolygott, és igyekezett
széttárni vékony karjait, de azok a takaróra hullottak.
- Észak-Amerika képviselőjét arra bíztatom, utazzon a
Lunára, járuljon Hobart szenátor betegágyához, és ellenőrizze
a hírek valódiságát. Valamennyi terrai polgárt meghívom,
hogy bármikor látogassanak el a Lunára, és nézzék meg, amit
akarnak. Szeretnénk barátokat szerezni, békét akarunk, nincs
semmi rejtegetnivalónk. Az egyetlen dolog, amit sajnálok,
hogy hazám képtelen a szállítást megszervezni; e célból
önökhöz kell fordulnunk.
A kínai képviselő töprengve nézte a profot. Nem szólt
semmit, de mindenre figyelt.
Az elnök tizenöt óráig berekesztette az ülést. Adtak
nekünk egy pihenőszobát, és ebédet hoztak. Beszélni
akartam, de a prof a fejét rázta, körülpillantott a szobában, s
megkocogtatta a fülét. így hát hallgattam. A prof elszundított,
én pedig leengedtem a kerekes székem támláját, és
csatlakoztam hozzá. A Terrán annyit aludtunk, amennyit csak
lehetett. Ez segített. De nem eléggé.
Csak tizenhat órakor toltak vissza minket; a bizottság már
összeült. Az elnök ekkor megszegte a saját tilalmát, és
hosszan szónokolt, több sajnálkozással, mint haraggal.
A beszéd kezdetén emlékeztetett minket, hogy a Lunai
Hatóság nem politikai jellegű felügyeleti szerv; feladata
gondoskodni arról, hogy a Föld szatellitjét, a Holdat - a
Lunát, ahogy némelyek nevezik - sohase használhassák föl
katonai célokra. Elmondta, hogy a Hatóság több mint egy
évszázada látja el ezt a megszentelt feladatot, miközben
kormányok jönnek és mennek, szövetségek változnak és
cserélődnek. A Hatóság régebbi, mint a Szövetséges
Nemzetek, alapítólevele egy korábbi nemzetközi testülettől
származik, és olyan jól teljesítette feladatát, hogy túlélt
háborúkat, zavargásokat és átszervezéseket.
245
Robert a. heinlein
(Van ebben valami újdonság? De legalább látják, hogyan

építette föl a mondanivalóját.)
- A Lunai Hatóság nem mondhat le feladatáról -mondta
ünnepélyesen. - Mindazonáltal nem jelenthet leküzdhetetlen
akadályt a lunai gyarmatosoknak, akik, ha politikai érettséget
mutatnak, bizonyos autonómiát élvezhetnek. Sok múlik az
önök viselkedésén. Azt mondanám, valamennyi gyarmatos
viselkedésén. Volt zendülés és rombolás; ez tilos.
Vártam, hogy megemlíti a kilencven halott gorillát, de
nem tette. Sosem leszek államférfi; nem vagyok képes nagy
léptékben gondolkodni.
-Az elpusztított tulajdonért fizetni kell! - folytatta.
- A követeléseket ki kell elégíteni! Ha ez az önök által
Kongresszusnak nevezett testület képes ezt garantálni, akkor
lehetséges, hogy ez a testület idővel a Hatóság
ügynökségének tekinti ezt az úgynevezett Kongresszust, és
számos belügy intézését rábízza. Elfogadható, hogy egy stabil
helyi kormányzat idővel átvehet számos ügyet, amelyek most
a protektor hatáskörébe tartoznak, és még az is lehetséges,
hogy egy küldöttjük szavazati jog nélkül részt vehet a
Nagytanács ülésein. De az ilyesfajta elismerést ki kell
érdemelni!
- Egy dolgot azonban tisztáznunk kell! A Föld
legnagyobb szatellitje, a Hold, a természet törvényei szerint
mindörökké a Föld minden népének tulajdona marad. Nem
lehet annak a maroknyi embernek a tulajdona, akik a
történelem szeszélyéből tartózkodnak rajta. A Föld Holdján
most és mindörökké a legfontosabb törvény a megszentelt
bizalom, amely a Lunai Hatóságot övezi.
(„...a történelem szeszélyéből”? Micsoda? Azt vártam,
hogy a prof fölemeli a hangját. Azt vártam, hogy azt
mondja... nem, sosem tudtam előre, mit fog mondani.)
Néhány másodpercnyi hallgatást követően megszólalt:
- Tisztelt elnök úr, ez alkalommal kit fognak száműzni?
- Tessék?
- Elhatározták már, hogy maguk közül ki lesz a
száműzött? Megbízott igazgatójuk nem vállalja a munkát - ez
igaz volt; inkább életben akart maradni. - Most csak azért van
a hivatalában, mert mi megkértük. Ha ragaszkodnak ahhoz az
246
elképzeléshez, hogy nem vagyunk függetlenek, akkor nyilván
azt tervezik, hogy új igazgatót küldenek.
- Protektort!
- Igazgatót. Ne szépelegjünk! Ha tudjuk, ki az, boldogan
nevezzük „nagykövetnek”. Lehet, hogy együttműködünk
vele, talán nem is kell fölfegyverzett gyilkosokat adni mellé...
akik megerőszakolják és megölik az asszonyainkat!
- Rendet! Rendet! A tanú ne bontsa meg a rendet!
- Nem én vagyok az, aki megbontom a rendet, tisztelt
elnök úr! Erőszak történt és ocsmány gyilkosság. De ez már a
múlt, és most nézzünk inkább a jövőbe! Nos, kit fognak
száműzni?
Igyekezett felkönyökölni, és én hirtelen fölfigyeltem;
most jön a lényeg.
- Mindnyájan tudják, hogy erről az útról nincs visszatérés.
Én itt születtem. Láthatják, milyen erőfeszítést követel, hogy
akár csak ideiglenesen is visszatérjek arra a bolygóra, amely
kitagadott. A Föld száműzött minket, akik...
Összeroskadt. Felugrottam a székemből - és magam is
összeroskadtam, miközben igyekeztem elérni.
Nem egészen színjátszás volt, noha válaszoltam a
végszavára. Borzasztó megterhelés felállni a Földön: a sűrű
talaj megragadott, és lerántott a padlóra.
247
Robert a. heinlein
17
GYIKÜNKNEK SEM ESETT baja, és szaftos hírek terjedtek

el, mert a magnófelvételt átadtam Stu-nak, ő pedig
továbbította embereinek. Nem minden felcím szólt ellenünk;
Stu célzatosan megvágta a szalagot. A HATÓSÁG
KIJÁTSSZA A MAGÁNYOS EMBERT? - A LUNAI
NAGYKÖVET ELÁJULT KIHALLGATÁS KÖZBEN:
„SZÁMŰZÖTTEK!” KIÁLTJA - PAZ PROF LELEPLEZI
AGYALÁZATOT (folyt. 8. old.)
De nem mind volt ilyen jó. Indiában a New India Times
vezércikke állt a legközelebb a kedvezőhöz. Azt firtatta, hogy
a Hatóság kockáztatja-e a tömegek kenyerét azzal, hogy nem
hajlandó tárgyalni a lunai felkelőkkel. Azt javasolta, hogy
tegyenek engedményeket, ha ezzel biztosítani lehet a
gabonaszállítmányokat. A cikk tele volt eltúlzott
statisztikákkal; a Luna nem táplál „százmillió hindut” -
hacsak úgy nem gondolsz a gabonánkra, mintha az választaná
el az alultápláltságot az éhezéstől.
Viszont a legnagyobb New York-i újság véleménye az
volt, hogy a Hatóság hibát követ el, amikor egyáltalán szóba
áll velünk, mert az elítéltek csak az ostorból értenek
- csapatokat kell odavinni, hogy ráncba szedjenek minket,
a bűnösöket fel kell lógatni, és a csapatokat ott kell hagyni,
hogy fenntartsák a rendet.
Volt egy gyorsan elfojtott lázadás a békedragonyosok
ezredében, ahonnan korábbi elnyomóink jöttek. Arra a hírre
lázadtak fel, hogy a Holdra akarják küldeni őket. A lázadás
tényét nem lehetett elsumákolni. Stu a megfelelő embereket
bérelte föl.
Másnap reggel üzenet érkezett, amely azt firtatta, elég jól
érzi-e magát de la Paz professzor ahhoz, hogy folytassuk a
tárgyalásokat. Elmentünk, és a bizottság gondoskodott
E
248
orvosról és nővérről, akik ellenőrizték a profot. De ez
alkalommal megmotoztak - és eltávolították a magnót a
táskámból.
Különösebb vita nélkül átadtam; Stu-tól kaptam, japán
gyártmány volt, épp arra a célra, hogy elkobozzák. A hatos
számú karomban volt egy üreg egy elem számára, amelyben
elfért a minimagnóm. Aznap nem volt szükségem elemre - a
legtöbb ember, beleértve a legkeményebb rendőröket is, nem
szeret megérinteni egy protézist.
Az előző napi témákról szó sem esett... kivéve, hogy az
elnök az ülés elején megdorgált, amiért „megsértettük a zárt
ülés titkosságát”.
A prof azt válaszolta, hogy ha rajtunk múlna, az ülés nem
lenne zárt, örömmel látnánk az újságírókat, a kamerákat, akár
tömegesen is, bárkit; Luna Szabadállamnak nincs
rejtegetnivalója.
Az elnök mereven annyit felelt, hogy nem az úgynevezett
Szabadállam dönt ezekről a meghallgatásokról; ezek az
ülések zártak. Ezen a termen kívül nem lehet róla beszélni,
mert ez az előírás. A prof rám nézett.
- Segítene, ezredes? - Megérintettem a szék műszerfalát,
megfordultam, tolni kezdtem kerekes hordágyát az ajtó felé,
mielőtt az elnök rájött volna, hogy blöffölünk. A prof hagyta
magát rábeszélni a maradásra anélkül, hogy bármit ígért
volna. Nehéz bármire kényszeríteni valakit, aki elájul, ha
túlságosan felizgatja magát.
Az elnök azt mondta, tegnap számos jelentéktelen
dologról esett szó, olyan ügyekről, amelyeket jobb lett volna
hagyni, de ma nem engedélyez semmilyen elkalandozást a
témától. Az argentinra és az észak-amerikaira nézett, majd
folytatta:
- A szuverenitás elvont fogalom, amelyet számos
alkalommal újra és újra meghatároztak, ahogy az emberiség
megtanult békében élni. Nem szükséges ismét erről
beszélnünk. A valódi kérdés az, professzor úr... vagy, ha úgy
tetszik, nagykövet; ezen nem fogunk összeveszni..., a valódi
kérdés a következő: készek-e kezeskedni arról, hogy a Lunai
Gyarmatok teljesítik kötelezettségeiket?
- Milyen kötelezettségeket uram?
249
Robert a. heinlein
- Valamennyit, de elsősorban az ön által említett

gabonaszállítási kötelezettségre gondolok.
- Nem tudok ilyen kötelezettségről, uram - felelte szelíd
ártatlansággal a prof.
Az elnök keze megfeszült a kalapácson, de nyugodtan
válaszolt:
- Ugyan már, uram, nem szükséges minden szón
marakodni. A gabonaszállítások kvótájára gondoltam; az idei
pénzügyi évben tizenhárom százalékkal megemelt új kvótára.
Garantálják nekünk, hogy teljesítik ezen kötelezettségeiket?
A tárgyalásnak ez a legszűkebb alapja, máskülönben nem áll
módunkban tovább tárgyalni.
- Alikor sajnálattal közlöm, hogy úgy tűnik, a
megbeszéléseink véget értek.
- Nem mondhatja komolyan!
- Meglehetősen komolyan mondom, uram. A Szabad
Luna szuverenitása nem elvont ügy, ahogy ön láthatólag
gondolja. Az ön által említett kötelezettségeket a Hatóság
szabta meg. Országomat nem kötelezik semmire. Csak az
általam képviselt szuverén nemzetet illető kötelezettségekről
tárgyalhatunk.
- Söpredék! - mordult föl az észak-amerikai. - Mondtam,
hogy túl szelíden bánunk velük. Börtöntöltelék! Tolvajok és
kurvák! Nem értenek a tisztességes bánásmódból.
- Csendet!
- Csak emlékeztetem rá, hogy előre megmondtam. Ha
Coloradóban lennének, mi móresre tanítanánk őket; mi
tudjuk, hogyan bánjunk a fajtájukkal!
- A képviselő úr legyen szíves betartani a tárgyalás
rendjét!
- Attól félek - szólalt meg a hindu képviselő; valójában
párszi volt, de Indiát képviselte -, attól félek, alapjában egyet
kell értenem az Észak-Amerikai Direktorátus képviselőjével.
India nem fogadhatja el azt a nézetet, hogy a gabonaszállítás
kötelezettsége nem több egy darab papírnál. Tisztességes
emberek nem űznek politikai játékot az éhségből.
- És mellesleg - vetette közbe az argentin - úgy
szaporodnak, mint az állatok. Disznók!
(A prof nyugtatót adott be még az ülés előtt. Ragaszkodott
hozzá, hogy a szeme láttára vegyem be.)
250
- Tisztelt elnök úr - szólalt meg halkan a prof -,
megengedné, hogy alaposabban kifejtsem a véleményemet,
mielőtt talán elsietve arra a következtetésre jutnánk, hogy a
megbeszéléseket abba kell hagyni?
- Folytassa!
- Teljes az egyetértés e tekintetben? Nem fognak
félbeszakítani?
Az elnök körülnézett.
- Teljes az egyetértés - jelentette ki -, és a képviselő urak
jegyezzék meg, hogy a tizennégyes, különleges szabályt
foganatosítom a következő közbeszólásnál. Az itt tartózkodó
őrmestert utasítom, hogy ezt jegyezze meg, és ennek
megfelelően cselekedjék! A tanú következik.
- Rövid leszek, tisztelt elnök úr. - A prof mondott valamit
spanyolul, amiből csak a „Senort” értettem. Az argentin arca
elsötétedett, de nem válaszolt. A prof folytatta. - Először
Észak-Amerika követének válaszolok, mivel kétségbe vonta
honfitársaim személyes szabadságát. Nem egy börtönt láttam
belülről; elfogadom a titulust, sőt, dicsőségnek tekintem a
„börtöntöltelék” elnevezést. Mi, a Luna polgárai
börtöntöltelékek és börtöntöltelékek leszármazottai vagyunk.
Ám a Luna szigorú tanárnő; aki túléli kemény leckéit, annak
nincs oka a szégyenkezésre. Luna Cityben az ember
őrizetlenül hagyhatja az erszényét, nem kell bezárnia az
otthonát, és nem kell félnie ... kíváncsi lennék, vajon
Denverben is ez a helyzet? Nem kívánok elutazni
Coloradóba, hogy móresre tanítsanak; nekem elég az, amire
Luna Anyánk tanított. Lehet, hogy söpredék vagyunk, de
pillanatnyilag ez a söpredék fel van fegyverezve.
- Az indiai képviselő úrnak hadd mondjam el, hogy mi
nem űzünk „politikai játékot az éhséggel”. Nyílt
tárgyalásokat akarunk folytatni olyan tényekről, amelyekhez
nem tapadnak hamis politikai feltételezések! Amennyiben
folytathatjuk ezeket a tárgyalásokat, megígérhetem, módot
találunk arra, hogy a Luna fenntartsa a gabonaszállítást, még
hatalmas mértékben fokozhatjuk is... ami nagyon előnyös
lenne Indiának.
A kínai és az indiai követ figyelmesen hallgatta. Az indiai
meg akart szólalni, aztán nem tette, inkább azt mondta:
251
Robert a. heinlein
- Tisztelt elnök úr, megkérné a tanút, hogy magyarázza el,

mire gondol?
- Felszólítom a tanút, adjon részletesebb magyarázatot!
- Tisztelt elnök úr, képviselő urak, csakugyan mód van
arra, hogy a Luna a tízszeresére vagy akár a százszorosára
növelje a gabonaszállítást, így segítve az éhező milliókon. Az
a tény, hogy a gabonaszállítmányok a terv szerint érkeztek a
zavargások alatt és érkeznek a mai napig is, bizonyítja
barátságos szándékainkat. De nem lehet tejet várni attól a
tehéntől, amelyet vernek. A szállítmányok növeléséről szóló
tárgyalásoknak a természet tényein kell alapulniuk, nem
pedig azon a hamis feltevésen, hogy mi rabszolgák vagyunk,
akiknek egy olyan kvótához kell igazodniuk, amelyet nem
velük beszéltek meg. Hogyan lesz hát? Ragaszkodnak hozzá,
hogy rabszolgák vagyunk, és egy olyan Hatósággal
szerződnek, amelyet nem mi választottunk? Vagy elismerik,
hogy szabadok vagyunk, velünk tárgyalnak, és tisztázzuk,
hogyan segíthetünk önöknek?
- Más szavakkal, azt akarják, hogy zsákbamacskát
vegyünk - jegyezte meg az elnök. - Azt követeli, hogy
legalizáljuk törvénytelen helyzetüket... majd aztán lesz szó
azokról a fantasztikus állításokról, hogy a gabonaszállítást a
tíz-, sőt százszorosára növelnék. Amit állít, az lehetetlen; a
lunai gazdaság szakértője vagyok. Amit követel, az is
lehetetlen; csak a Nagytanács ismerhet el egy új nemzetet.
- Akkor vigye a Nagytanács elé! Amikor szuverén,
egyenlő felekként ülünk le egymással, majd megbeszéljük,
hogyan növeljük a gabonaszállítást, és megtárgyaljuk ennek
feltételeit. Tisztelt elnök úr, mi termesztjük a gabonát, a
miénk. Sokkal többet termeszthetünk belőle. De nem
rabszolgaként! Előbb el kell ismerniük a Luna önállóságát!
- Ez lehetetlen, és ezt ön is tudja. A Lunai Hatóság nem
mondhat le szent felelősségéről!
A prof nagyot sóhajtott.
- Úgy tűnik, zsákutcába kerültünk. Csak azt tudom
javasolni, függesszük föl ezeket a meghallgatásokat, amíg
mindent átgondolunk. Ma megérkeznek a tartályok... de
abban a pillanatban, amint arra kényszerülök, hogy jelezzem
kormányomnak a kudarcot... a szállítás... le fog... állni!
252
A prof feje a párnára hanyatlott, mintha ez túl sok lett
volna neki - és talán így is volt. Én jól éreztem magam, de hát
én vagyok a fiatalabb, és volt már benne gyakorlatom,
hogyan maradhatok életben egy terrai látogatáson. Az ő
korában egy holdlakónak nem szabadna ezt kockáztatnia.
Kisebb felfordulás után, amellyel a prof nem törődött,
beraktak minket egy furgonba, és visszafuvaroztak a
szállodába. Ahogy elindultunk, megkérdeztem:
- Prof, mit mondott Señor Pohosnak, amitől úgy fölment a
vérnyomása?
Kuncogott.
- Stuart elvtárs nyomozásai érdekes tényeket derítettek ki
a nevezett úriemberről. Azt kérdeztem meg tőle, hogy kinek a
tulajdonában van manapság egy bizonyos bordély Buenos
Airesben, a Calle Floridában, és hogy még mindig egy vörös
szépség-e a sztárja.
- Miért? Járt ott valaha? - Igyekeztem elképzelni a profot
egy ilyen helyzetben.
- Dehogy! Negyven éve jártam utoljára Buenos Airesben.
Az övé ez az intézmény, Manuel, egy stróman beiktatásával,
és tizianvörös felesége valaha ott dolgozott.
Sajnálkozva megkérdeztem:
- Nem volt ez övön aluli ütés? És ellentétes a
diplomáciával?
De a prof lehunyta a szemét, és nem válaszolt.
Estére annyira összeszedte magát, hogy a portánál egy órát

töltött az újságírókkal: fehér hajú fejét bíbor párnára hajtotta,
vékony testén hímzett pizsamát viselt. Tekintetét és az arcán
levő gödröcskéket leszámítva úgy festett, mint egy előkelő
holttest egy fontos temetésen. Én is borzasztóan fontosnak
tűntem fekete-arany uniformisomban, amely Stu állítása
szerint az én lunai rangomnak megfelelő diplomáciai
egyenruha volt. Akár igaz is lehetett volna, ha a Lunán van
ilyesmi - de nem volt, vagy legalábbis én nem tudtam róla.
Jobban szeretem a szkafandert; ennek szorított a gallérja.
Sosem jöttem rá, melyik kitüntetés mit jelent. Egy riporter
rákérdezett az egyikre, amely olyan volt, amilyennek a Luna
253
Robert a. heinlein
a Terráról látszik újholdkor; azt feleltem, ez volt a jutalom a

kiváló helyesírásért. Stu hallótávolságban volt, és közbeszólt:
- Az ezredes úr szerény. Ez az érem megfelel a Viktória-
keresztnek, és ő azért kapta, mert hősiesen viselkedett azon a
dicsőséges, tragikus napon...
És beszéd közben távolabb terelte az illetőt. Stu csaknem
olyan folyékonyan hazudott, mint a prof. Nekem időre van
szükségem, hogy kitaláljak valami hazugságot.
Az indiai újságok és adók kíméletlenek voltak aznap este;
a „fenyegetés”, hogy leállítjuk a gabonaszállítmányokat,
feldühítette őket. A leggyengédebb javaslat az volt, hogy
tisztítsák meg a Lunát, irtsanak ki minket, „barlanglakó
bűnözőket”, és helyettünk „becsületes hindu parasztokat”
telepítsenek a bolygóra, akik megértik az élet szentségét, és
küldenek gabonát és még több gabonát.
A prof arra használta ezt az estét, hogy beszédet tartson és
írásos tájékoztatót osztogasson, miszerint a Luna képtelen a
szállítások folytatására, ilyen és ilyen okokból, Stu szervezete
pedig Terra-szerte elterjesztette ezt az írást. Néhány
riporternek volt ideje rá, hogy utánanézzen a számoknak, és
szembesítették a profot a kiáltó ellentmondásokkal:
- De la Paz professzor, itt azt mondja, hogy a
gabonaszállítmányok csökkenni fognak a természetes
források elégtelensége miatt, és 2082-ben a Luna még a saját
népét sem tudja ellátni. Korábban mégis azt mondta a Lunai
Hatóságnak, hogy a szállítmányok mennyiségét a
sokszorosára tudják növelni.
A prof kedvesen válaszolt.
- Az a bizottság a Lunai Hatóság volt?
- Nos... ez nyílt titok.
- így igaz, uram, ők mégis azt erősítgették, hogy ők a
Nagytanács egyik pártatlan vizsgálóbizottsága. Nem
gondolja, hogy ezzel diszkvalifikálják magukat? Hogyan
lehetett ez tisztességes meghallgatás?
- Izé... nem az én dolgom, hogy ezt megítéljem, profesz-
szor úr. Térjünk vissza a kérdésemre! Hogyan egyezteti ösz-
sze a két állítást?
- Érdekelne, hogy miért nem az ön dolga, uram. Talán
nem érdeke minden terrai polgárnak, hogy segítsen elkerülni
254
egy olyan helyzetet, amelynek következtében háború törhet
ki a Terra és szomszédja között?
- „Háború”? Miért beszél háborúról, professzor úr?
- Mi más lehet a vége, uram, ha a Lunai Hatóság továbbra
is hajthatatlan marad? Mi nem fogadhatjuk el a
követeléseiket; ezek a számok megmutatják, miért. Ha ezt
nem látják be, akkor meg fogják kísérelni, hogy erővel
győzzenek le minket... és mi vissza fogunk vágni. Mint a
sarokba szorított patkány... mert sarokba szorultunk, nem
hátrálhatunk, nem engedhetünk. Mi nem választjuk a háborús
megoldást; békében akarunk élni a szomszéd bolygóval...
békében, békésen kereskedve. De a választás nem a mi
kezünkben van. Mi kicsik vagyunk, önök hatalmasak.
Megjósolom, hogy a Lunai Hatóság következő lépésként
megkísérli erővel legyőzni a Lunát. Ez a „békefenntartó”
ügynökség fogja elkezdeni az első bolygóközi háborút.
Az újságíró összevonta a szemöldökét.
- Nem túlozza el ezt? Tegyük föl, hogy a Hatóság... vagy
a Nagytanács, mivel a Hatóságnak nincsenek saját
hadihajói..., tételezzük föl, a Föld nemzetei elhatározzák,
hogy eltávolítják az önök, izé, „kormányát”. Harcolhatnak a
Lunán; gondolom, meg is teszik. De ez aligha fajul
bolygóközi háborúvá. Ahogy ön rámutatott, a Lunának
nincsenek hajói. Hogy nyíltan beszéljek, nem tudnak elérni
minket.
A székem a prof nyugágya mellett állt, abból figyeltem a
szóváltást. Felém fordult.
- Mondja el nekik, ezredes!
Elszajkóztam a feleletet. A prof és Mike kidolgozták az
alaphelyzeteket; bemagoltam őket, és kidolgoztam hozzájuk a
válaszokat.
- Emlékeznek, uraim a Nyomkeresőre? - mondtam. -
Hogyan zuhant le, miután kormányozhatatlanná vált?
Emlékeztek. Senki sem felejtette el az űrrepülés korai
szakaszának legnagyobb tragédiáját, amikor a balszerencsés
Nyomkereső eltalált egy belga falut.
- Nincsenek hajóink - folytattam -, de lehetséges kilőni a
gabonatartályokat... ahelyett, hogy parkolópályára küldenénk
őket.
255
Robert a. heinlein
Másnap ebből ilyen címlap lett: A LUNAIAK AZZAL

FENYEGETNEK, HOGY RIZS FOG ESNI AZ ÉGBŐL! Itt
és most kínos csend támadt.
Végül az újságíró azt mondta:
- Mindazonáltal szeretném tudni, hogyan kell értelmezni a
két állítást, hogy 2082 után nincs több gabona... és hogy
tízszer, százszor ennyit is tudnak szállítani.
- Nincs ellentmondás - felelte a prof. - Különböző
körülményekről van szó. A számok, amelyeket láttak, a
jelenlegi körülményekre vonatkoznak... a katasztrófa, amely
alig néhány év múlva fenyeget, a Luna természeti forrásainak
kizsákmányolása miatt következik be; a katasztrófa, amelyet
ennek a Hatóságnak a bürokratái... vagy mondjam inkább,
hogy „tekintélyuralmi bürokraták?”... úgy akarnak kivédeni,
hogy a sarokba akarnak állítani minket, mint a rossz
gyerekeket!
Szünetet tartott, zihált, aztán folytatta:
- Azok a körülmények, amelyek mellett mi fönn akarjuk
tartani vagy nagymértékben növelni a
gabonaszállítmányokat, nyilvánvalóan bővebb forrásokat
jelentenek. Öreg tanárként nemigen tudom levetni a tanítás
közben fölvett szokásaimat; a következtetést rá kell hagyni a
diákra. Valaki megpróbálkozik vele?
Kényelmetlen csönd következett, aztán furcsa kiejtéssel,
lassan megszólalt egy kis ember:
- Nekem úgy tűnik, mintha arról beszélne, hogy a
természeti forrásokat kipótolják.
- Jeles! Kiváló! - A prof arcán megjelentek a gödröcskék.
- Ön, uram, aranycsillagot érdemelne az év végi
bizonyítványába! Ahhoz, hogy gabonát termeljünk, vízre és
műtrágyára van szükségünk, foszfátokra és egyebekre.
Kérdezze meg a szakértőket! Küldjék el nekünk ezeket a
dolgokat; mi pedig visszaküldjük egészséges gabona
formájában. Nyomjanak bele egy tömlőt a határtalan Indiai-
óceánba! Sorakoztassák fel az itt élő sokmillió tehenet;
gyűjtsék össze a végterméküket, és küldjék el nekünk!
Gyűjtsék össze a saját ürüléküket is... nem is kell sterilizálni;
mi el tudjuk intézni az ilyesmit olcsón és könnyen. Küldjenek
sós tengervizet, rothadó halat, döglött állatokat, a városok
szennyvizét, marhatrágyát, bármilyen hulladékot... és mi
256
visszaküldjük, minden tonnáért egy tonna aranyló gabonát.
Ha tízszer annyit küldenek, mi is tízszer annyi gabonát
küldünk, küldjék el nekünk a szegényeiket, a nyomorultakat,
küldjék őket ezerszámra, százezerszámra; mi gyors, hatékony
lunai módszereinkkel megtanítjuk őket az alagutas
földművelésre, és hihetetlen mennyiségű gabonát küldünk.
Uraim, a Luna egy hatalmas, négymilliárd hektáros ugar,
amely arra vár, hogy felszántsák!
Ez meglepte őket. Valaki megkérdezte:
- De mi a maguk haszna? Úgy értem, a Lunáé.
A prof vállat vont.
- Pénz. Kereskedelmi áru formájában. Sok olyan van,
amit maguk olcsón készítenek, de sokba kerülnek a Lunán.
Gyógyszerek. Szerszámok. Könyvfilmek. Mindenféle
csecsebecse a szépséges hölgyeinknek. Vegyék meg a
gabonánkat, és tetemes haszonnal adhatják el nekünk ezeket
az árakat!
Egy hindu újságíró elgondolkodva nézte, aztán írni
kezdett. Úgy tűnt, a mellette ülő európaira nem tettek mély
benyomást a hallottak. Azt mondta:
- Professzor úr, van fogalma arról, mibe kerül ilyen sok
tonnányi árut felküldeni a Holdra?
A prof legyintett.
- Technika kérdése, uram. Volt idő, amikor nem
egyszerűen drága, hanem lehetetlen dolog volt árut szállítani
az óceán túlsó partjára. Aztán drága, nehéz és veszélyes
dolog lett. Manapság, ha valamit elad a világ másik felén, az
alig kerül többe, mintha a szomszédban házalna vele; a
költségek közül a távolsági szállítás egyáltalán nem a
legdrágább tényező. Uraim, én nem vagyok mérnök. De
egyet megtanultam róluk. Ha valamit meg kell tenni, akkor a
mérnökök módot találnak rá, hogy az gazdaságilag ésszerűen
történjen. Ha szükségük van arra a gabonára, amit termelünk,
engedjék szabadjára a mérnökeiket! - A prof levegő után
kapkodott, lihegett, jelzett a nővérnek, aki kitolta a teremből.
Én nem voltam hajlandó válaszolni a kérdésekre, azt
mondtam, beszéljenek a proffal, ha elég jól lesz, hogy
találkozzon velük. így hát másképpen próbáltak kiszedni
belőlem valamit. Egy ember azt akarta tudni, miért gondoljuk
mi, gyarmatosok, akik nem fizetünk adót, hogy jogunk van a
257
Robert a. heinlein
saját kedvünkre intézni az ügyeket. Végtére is a

gyarmatosokat a Szövetséges Nemzetek küldték oda
- legalábbis sokakat. Ez borzasztó sokba került, és a Föld
fedezte a számlákat - és most maguk, gyarmatosok élvezik
ennek áldásait, és egy fillér adót sem fizetnek. Ez talán
tisztességes?
Szerettem volna azt mondani, hogy teszek a véleményére.
De a prof megint belém diktált egy nyugtató tablettát, és
bemagoltatta velem a trükkös kérdésekre adandó válaszok
végtelen listáját.
- Menjünk szép sorjában! - feleltem. - Először is, mi után
kívánna adót szedni? Mondja meg, hogy mit kapok, és akkor
talán fizetek adót! Nem, nézzük másképp! Maga fizet adót?
- Természetesen! Ahogy magának is kellene!
- Na és mit kap az adójáért?
- Mi? Az adót a kormánynak fizetem.
- Bocsásson meg, de tudatlan vagyok! - mondtam. - Egész
életemet a Lunán töltöttem. Nem sokat tudok a maguk
kormányáról. Részletezné nekem? Mit kap a pénzéért?
Ez valamennyiüket érdekelte, és amit ez az agresszív
emberke kihagyott, azt a többiek tették hozzá. Egy egész
listát kaptam. Amikor leálltak, felolvastam:
- Ingyenes kórházi ellátás... ilyen nincs a Lunán. Ami az
egészségbiztosítást illeti, olyanunk van, de egészen más, mint
amit maguk értenek alatta. Ha valakinek egészségbiztosításra
van szüksége, elmegy egy bukmékerhez, és fogadást köt.
Bármire lehet fogadni, ha az embernek van pénze. Én nem
fogadok az egészségemre, mert egészséges vagyok. Illetve az
voltam, amíg ide nem jöttem. Van egy nyilvános
könyvtárunk, a Carnegie Alapítvány, amely néhány
könyvfilmmel kezdte a működését. A kölcsöndíjakból
fejlődik. Közutak. Gondolom, ennek a mi metróink felelnek
meg. De éppen annyira nem ingyenesek, mint a levegő.
Bocsánat, de maguknak itt ingyen van a levegő, nem? A mi
metróinkat olyan cégek építették, akik ebbe pénzt fektettek,
és azok a piszkok vissza akarják nyerni a tőkéjüket, és még
keresni is szeretnének a befektetésen. Közoktatás. Minden
telepen van iskola, és sosem hallottam arról, hogy elküldenék
a diákokat, így azt hiszem, ez nevezhető „közoktatásnak”. De
258
jól megfizetik őket; aki a Lunán tud valami hasznosat, és
hajlandó tanítani is, az pénzért teszi.
Folytattam:
- Nézzük, mi van még! Társadalombiztosítás. Nem
vagyok biztos benne, hogy tudom, mi ez, de bármi is, nekünk
nincs olyan. Nyugdíj. Maguk fizetnek nyugdíjjárulékot.
Nálunk a legtöbb ember nem. A legtöbb család nagy, és az
öregemberek, mondjuk a száz fölöttiek elmatatnak valamivel,
amit szeretnek, vagy ülnek és nézik a tévét. Vagy alszanak.
Sokat alszanak úgy százhúsz után.
- Bocsásson meg uram, az emberek tényleg olyan sokáig
élnek a Holdon, mint ahogy állítják?
Meglepetten néztem rá, pedig nem lepődtem meg; ez
olyan kérdés volt, amelyre volt kész válaszom.
- Senki sem tudja, hogy meddig él egy ember a Lunán;
még nem vagyunk ott elég ideje. Legöregebb polgáraink a
Földi Fertályon születtek, ők nem számítanak. Mostanáig a
Lunán születettek közül senki sem halt meg
végelgyengülésben, de ez sem bizonyít semmit; nem volt
még elég idejük megöregedni nem egészen egy évszázad
alatt. Azonban... Nos, mondja meg, asszonyom, hány éves
lehetek? Valódi lunai vagyok, harmadik generációs.
- Izé, őszintén szólva, Davis ezredes, meglepett a
fiatalsága... úgy értem, ehhez a küldetéshez képest.
Huszonkét évesnek tűnik. Netán idősebb? Szerintem nem
sokkal.
- Asszonyom, sajnálom, hogy a helyi gravitáció nem teszi
lehetővé, különben meghajolnék. Köszönöm. Ennél régebben
vagyok nős.
- Micsoda? Viccel?
- Asszonyom, sosem kockáztatnám meg, hogy egy hölgy
korát találgassam, de ha kivándorolna a Lunára, mostani ifjúi
szépségét sokkal tovább megőrizné, és legalább húsz évvel
hosszabbítaná meg az életét. - A listára pillantottam. - A
többit összevonva annyit válaszolok, hogy ilyesmik
nincsenek a Lunán, így hát nem látom értelmét az
adófizetésnek. Ami a másik megjegyzését illeti, uram,
bizonyosan tudja, hogy a gyarmatok induló költségei már
régen és többszörösen megtérültek, egyedül a
gabonaszállítmányokból. Kiszipolyozták legalapvetőbb
259
Robert a. heinlein
természeti forrásainkat, és még csak nem is szabadpiaci árat

kapunk a termékeinkért. Ezért olyan makacs a Lunai
Hatóság; mert ki akar véreztetni. Az a gondolat, hogy a Luna
sokba kerül a Terrának és a befektetéseket vissza kell
szerezni, olyan hazugság, amelyet a Hatóság talált ki, hogy
megmagyarázza, miért kezelnek minket rabszolgaként. Az
igazság azonban az, hogy a Luna ebben a században már egy
fillérjébe sem került a Terrának, és az eredeti befektetések
régen megtérültek.
Valaki megpróbált gúnyolódni.
- Ó, bizonyára nem azt akarja állítani, hogy a lunai
gyarmatok fizették meg azt a sok milliárd dollárt, amelybe az
űrrepülés került?
- Ez jó ellenvetés lehetne, mindazonáltal nincs ok minket
vádolni emiatt. Maguk foglalkoznak űrrepüléssel, maguk,
terrai emberek. Mi nem. A Lunának egyetlen hajója sincs.
Akkor hát miért fizetnék olyasmiért, amiből sosincs
hasznunk? Ez is olyasmi, mint a lista többi tétele. Nekünk
nincs, miért fizetnénk hát érte?
Elakadtunk, vártam a kijelentést, amelyről a prof
meggyőződéssel állította, hogy hallani fogom... és már
hallottam is.
- Csak egy pillanat! - szólalt meg egy magabiztos hang.
- Kihagyta a lista két legfontosabb pontját. A rendőri
védelmet és a fegyveres erőket. Azt állította, hogy önként
fizetnek azért, amit kapnak... akkor mennyit fizettek ezért a
kettőért csaknem egy évszázad alatt? Jókora számla lenne,
ugyancsak csinos számla! - Öntelten mosolygott.
Szerettem volna megköszönni neki! - noha a prof meg fog
dorgálni, amiért ilyen nehezen húztam ki belőlük. Az
emberek összenéztek, bólogattak. Elégedettek voltak, amiért
megfogtak. Igyekeztem ártatlan képpel bámulni.
- Tessék? Nem értem. A Lunának sem rendőrsége, sem
fegyveres erői nincsenek.
- Tudja, hogyan értem! Maguk a Szövetséges Nemzetek
Békefenntartó Erőinek a védelmét élvezik. És van
rendőrségük. A Lunai Hatóság fizeti! Biztos tudomásom van
róla, hogy alig egy éve két falanxot küldtek a Holdra, rendőri
szolgálatra.
260
- Ó! - sóhajtottam. - Meg tudná mondani, hogyan
védhetnék meg a Szövetséges Nemzetek békeerői a Lunát?
Nem tudtam róla, hogy bármelyik nemzetük meg akarná
támadni a Lunát. Messze vagyunk, és semmink nincs, amit
irigyelhetnének. Vagy úgy érti, azért kellene fizetnünk, hogy
hagyjanak minket békén? Ha ez a helyzet, van egy mondás,
amely szerint, ha adózni kezdesz az ellenségnek, sosem
szabadulsz meg tőle. Uram, mi harcolni fogunk a
Szövetséges Nemzetek haderejével, ha muszáj... de fizetni
nem fogunk értük.
- Ami az úgynevezett „rendőröket” illeti, nem azért
küldték őket, hogy megvédjenek minket. A Függetlenségi
Nyilatkozatunk elmondja az igazságot azokról a bűnözőkről...
a maguk újságjai írtak róla? (Volt ahol igen, volt, ahol nem -
az országtól függően.) Megőrültek, és erőszakoskodni,
gyilkolni kezdtek! És most halottak! Úgyhogy ne küldjenek
több csapatot!
Hirtelen „elfáradtam”, és távoznom kellett. Tényleg
elfáradtam; nem vagyok színész, és belefáradtam abba, hogy
a prof elképzelése szerint irányítsam a beszélgetést.
261
Robert a. heinlein
18
SAK KÉSŐBB TUDTAM MEG, hogy abban az interjúban

segítséget kaptam; a „rendőrség” és „fegyveres erők”
kulcsszavakat egy beépített ember mondta ki; Stu LaJoie nem
kockáztatott. De mire ezt megtudtam, már gyakorlatom volt
az interjúkban; végtelen számban adtuk őket.
A fáradtság ellenére még nem volt vége az estének. A
sajtón kívül az agrai diplomáciai testület tagjai is
odamerészkedtek
- kevesen, és egyáltalán nem hivatalosan, még Csádból
sem. De kíváncsiak voltunk, ők pedig látni akartak minket.
Csak egy volt fontos, egy kínai. Meglepett, hogy látom, ő
volt a bizottság kínai tagja. „Dr. Csan”-ként mutatkozott be,
és úgy tettünk, mintha először látnánk egymást.
Nagy-Kína szenátora volt, és régóta a kínaiak főembere a
Lunai Hatóságnál. Sokkal később alelnök, majd
miniszterelnök lett, röviddel azelőtt, hogy meggyilkolták.
Miután elmondtam, amit kellett, a székemet
elkormányoztam a hálószobáig, ahol azonnal szólított a prof.
- Manuel, biztosan felfigyeltél a Középső Birodalomból
érkezett kiváló vendégünkre.
- Arra a vén kínaira a bizottságból?
- Mellőzd ezt a holdlakó dumát, fiam! Kérlek, egyáltalán
ne használd itt, még velem szemben sem! Igen. Azt akarja
tudni, hogy mit jelent a „tízszer vagy százszor annyi”. Mondd
meg neki!
- Őszintén? Vagy átverjem?
- Őszintén. Ez az ember nem bolond. Ismered a technikai
részleteket?
- Megcsináltam a házi feladatot. Kivéve, ha ballisztikai
szakértő.
C
262
- Nem az. De ne tegyél úgy, mintha tudnál olyasmit, amit
nem tudsz! És ne gondold, hogy barátságos! Viszont
hatalmas segítséget jelenthet, ha arra a következtetésre jut,
hogy egybeesnek az érdekeink. Ne próbáld rábeszélni
semmire! Ez az én dolgom. Sok szerencsét! És ne felejtsd el,
a normális angolt használd!
Dr. Csan fölállt, amikor bementem a szobába; elnézést
kértem, amiért nem tudok fölállni. Azt mondta, megérti, hogy
egy lunai úriembernek nehézséget jelentenek az itteni
körülmények, és ne erőltessem meg magam. Kezet ráztunk,
és leült.
Ugorjuk át a formaságokat! Van valamilyen különleges
megoldásunk, amellyel nagy mennyiségű árut lehet küldeni a
Lunára?
Elmondtam neki, hogy van egy módszer, amely nagy ösz-
szegű befektetést igényel, de a működtetés nem jár komoly
költségekkel.
- Olyasmi, amit mi már használunk a Lunán, uram. Egy
katapult, egy szökési sebességet produkáló indukciós
katapult.
Az arckifejezése nem változott.
- Ezredes, tisztában van azzal, hogy ilyesmit már sokszor
javasoltak, de mindig elvetették, méghozzá jó okkal? A
légnyomással van valami probléma.
- Igen, doktor. De a számítógépünkkel végzett széles körű
elemzés és a katapultálásban szerzett tapasztalatok alapján
úgy hisszük, hogy ez a probléma mára megoldódott. A két
legnagyobb cégünk, a LuNoHoCo és a Luna Hongkong Bank
készek rá, hogy egy szindikátust hozzanak létre, amely
magán-vállalatként működik. Szükségük lesz segítségre itt, a
Földön, és megoszthatják a szavazati jogot jelentő
részvényeket, noha inkább kötvényeket szeretnének eladni,
hogy megtarthassák az irányítást. Nekik elsősorban
koncesszióra van szükségük valamelyik kormánytól, állandó
használati jogra, hogy felépíthessék a katapultot. Ez az ország
lesz valószínűleg India.
(Előre elkészített beszéd volt. A LuNoHoCo könyvelése
csődöt mutatott, a Hongkong Bank is ennek a határán állt,
mint egy felemelkedőben levő ország nemzeti bankja. A
263
Robert a. heinlein
fontos az utolsó szó volt: az „India.” A prof hangsúlyozta, ez

a szó legyen a legutolsó.)
- Ne törődjön a pénzügyi aspektusokkal! - mondta dr.
Csan. - Ami fizikailag lehetséges, pénzügyileg is az; a pénz a
sekélyes elmék mumusa. Miért választották Indiát?
- Nos, azt hiszem, India fogyasztja el
gabonaszállítmányaink kilencven százalékát...
- Kilencvenhárom egész egy tized százalék.
- Igen, uram. India roppantul érdekelt a gabonánkban, így
valószínűnek látszik, hogy együttműködik velünk. Tudnak
nekünk földet adni, van elég munkaerő, anyag és így tovább.
De azért említettem Indiát, mert a lehetséges helyek széles
választékával rendelkezik, nagyon magas hegyeik vannak,
nem túl messze a Terra Egyenlítőjétől. Ez utóbbi nem
alapvető fontosságú, csupán hasznos tényező. Viszont a
kilövőhelynek magas hegyek között kell lennie. A
légnyomás, ahogy ön mondta, meg a levegő sűrűsége miatt.
A katapult pályáját olyan magasan kell megépíteni,
amennyire lehetséges, de a torkolatának, ahonnan a rakomány
több mint tizenegy kilométer per másodperc sebességgel
távozik, muszáj olyan ritka levegőben lennie, amely
megközelíti a légüres teret. Vegyük a Nanda Devit, amely
innen négyszáz kilométerre van! Egy vasúti pálya hatvan
kilométerre halad el mellette, és az út csaknem a hegy lábáig
vezet, amely nyolcezer méter magas. Nem tudom, vajon a
Nanda Devi-e az eszményi kilövőhely. Egyszerűen egy
lehetséges pont, megfelelő logisztikai háttérrel; az ideális
helyet a terrai mérnököknek kell kiválasztaniuk.
- Minél magasabb egy hegy, annál jobb?
- Igen, uram! - helyeseltem. - Annál jobb, minél közelebb
van az Egyenlítőhöz az a magas hegy. A katapultot úgy lehet
tervezni, hogy az indítás sebességéhez hozzáadódjon a Föld
forgásnyomatéka. Mostanáig a legnehezebb dolog az átjutás
volt ezen az idegesítően vastag légkörön. Megbocsásson,
doktor, nem akarom a bolygóját bírálni!
- Vannak magasabb hegyek. Beszéljen nekem a tervezett
katapultról, ezredes úr!
Nagyra nyitottam a szemem.
- A szökési sebességet elérő katapult hosszának
meghatározója a gyorsulás. Úgy gondoljuk, illetve a
264
számítógép számította így, hogy az optimális gyorsulás húsz;
g körül lehet. A szökési sebességhez háromszázhuszonhárom
kilométeres katapultot kell építem. Ennélfogva...
- Kérem, hagyja abba! Ezredes úr, maga csakugyan azt
javasolja, hogy fúrjunk egy háromszáz kilométeres lyukat?
- Ó, dehogy! Az építményt a felszínen kell kialakítani,
hogy a lökéshullámok tovaterjedhessenek. Az álló résznek
csaknem vízszintesnek kell lennie, a háromszáz kilométeren
legföljebb négy kilométert emelkedhet, továbbá egyenes
vonalúra kell építeni... csaknem egyenes vonalúra, mert a
Coriolis-hatást és néhány más tényezőt figyelembe kell
venni, amelyek miatt lehet benne egy enyhe kanyar. A lunai
katapult szemre csaknem teljesen egyenes, és csaknem
teljesen vízszintes, a szállítmányok néhány csúcs közvetlen
közelében haladnak el.
- Ó! Azt hittem, túlbecsüli a mérnöki tudományok mai
fejlettségét. Mélyre tudunk fúrni. De ennyire azért nem.
Folytassa!
- Az ön által említett, meglehetősen elterjedt tévedés lehet
az oka, amiért eddig nem építettek ilyen katapultot, doktor úr.
Láttam korábbi, ezzel foglalkozó tanulmányokat. A legtöbb
azt feltételezte, hogy a katapultnak függőlegesnek kell lennie,
vagy hogy a végénél muszáj megemelni, mert csak így lehet a
magasba lendíteni az űrjárművet... pedig ez nem lehetséges,
és nem is szükséges. Úgy gondolom, ez a feltételezés abból
származik, hogy az önök rakétái csaknem függőlegesen
emelkednek a magasba.
Folytattam:
- De ez pusztán azért van, hogy áttörjenek az atmoszférán,
nem azért, hogy orbitális pályára kerüljenek. A szökési
sebesség nem mennyiségi vektor, hanem skaláris. A katapult-
ról induló rakomány az iránytól függetlenül nem tér vissza a
Földre. Öö... két helyesbítés: nem a Föld felé, hanem az ég
valamely pontjára kell irányítani, és elég hozzáadott
sebességgel kell rendelkeznie ahhoz, hogy átjusson a
légkörön. Ha a megfelelő irányba indul, eléri a Lunát.
- Értem. És ezt a katapultot egy holdhónap alatt csak
egyszer lehet használni?
- Nem, uram. Azon az alapon, amire gondol, naponta
egyszer lehetne használni, csak azt kellene figyelembe venni,
265
Robert a. heinlein
hol tart a Luna a pályáján. Valójában azonban... a számítógép

szerint; én nem vagyok asztronautikai szakértő... valójában
ezt a katapultot csaknem mindig használni lehet, egyszerűen
csak az indulási sebességen kell változtatni, és a kilőtt
tárgyak elérik a Lunát.
- Ezt valahogy nem tudom elképzelni.
- Én sem doktor úr, azonban... Bocsásson meg, nincs
véletlenül egy rendkívül fejlett számítógép a Pejping
Egyetemen?
- És ha van? (Mintha megingott volna a szelíd kifür-
készhetetlenség - Kiborg számítógép? Megbuherált agyak?
Vagy élők, tudatosak? Mindegyik rémítő gondolat.)
- Miért nem kérdezi meg ezt a csúcsszámítógépet minden
lehetséges időpontról, amelyben az általam leírt katapultot
működtetni lehet? Némelyik rakomány messze túlmegy a
Lunán, mielőtt visszatérne oda, ahol a Luna foglyul ejtheti,
bár ez fantasztikusan hosszú időbe telik. Másokat megforgat
a Terra, aztán egyenesen mennek tovább. Némelyik olyan
egyszerűen működik, mint ahogy mi használjuk a Lunán.
Mindennap vannak időszakok, amikor ki lehet választani a
legrövidebb utakat. De egy rakomány nem egészen egy
percet tölt a katapultban. Csak a rakomány előkészítése jelent
korlátot. Még az is lehetséges, hogy egynél több rakományt
helyeznek el a katapultban, ha elég erősre építik és a
számítógépes ellenőrzés elég sokoldalú. Az egyetlen, ami
aggaszt... Ezeket a magas hegyeket hó borítja?
- Rendszerint - felelte. - Hó, jég és puszta sziklák.
- Nos, uram, mivel a Lunán születtem, semmit sem tudok
a hóról. Az állórésznek nemcsak merevnek kell lennie, hogy
ellenálljon a bolygó nehézkedésének, de ugyanakkor el kell
viselnie a húsz g gyorsulás dinamikus lökéseit. Szerintem
nem lehet ezt a pályát rögzíteni jégben és hóban. Vagy igen?
- Nem vagyok mérnök, ezredes úr, de valószínűtlennek
tűnik. A havat és a jeget el kell takarítani! És a helyet tisztán
kell tartani! Az időjárás is problémát jelenthet.
- Az időjárásról semmit sem tudok, doktor úr, a jégről
pedig csak annyit, hogy tonnánként háromszázharmincöt
millió joule szükséges a felhevítéséhez. Fogalmam sincs,
hány tonnát kell felolvasztani ahhoz, hogy eltűnjön az adott
helyről, vagy mennyi energia szükséges a környék tisztán
266
tartásához, de érzésem szerint legalább akkora reaktor kell a
jégtelenítéshez, mint a katapult energiaellátásához.
- Tudunk reaktort építeni, és meg tudjuk olvasztani a
jeget. Vagy pedig mérnököket küldhetünk északra átképzés-
re, addig, amíg megértik a jeget. - Dr. Csan mosolygott, én
pedig megborzongtam. - Mindazonáltal a jéggel és hóval
kapcsolatos technológiát már évekkel ezelőtt megoldották a
Déli-sarkon; emiatt ne aggódjon! Tiszta, tömör szikla, úgy
háromszáz kilométer hosszan, nagy magasságban. Tudnom
kell még valamit?
- Nem sokat, uram. Az olvadt jeget össze lehetne gyűjteni
a katapult indítási pontjánál, s a Lunára szállítani,
meglehetősen takarékos módon megszabadulva tőle. Az
acéltartályokat pedig újra föl lehet használni, hogy gabonával
töltve ismét visszaküldjük a Földre, megállítva ezzel a
kizsákmányolás eme formáját, amit a Luna nem engedhet
meg magának. Semmi ok sincs rá, hogy egy ilyen tartály ne
tehetné meg ezt az utat akár több százszor. A Lunára
hasonlóan érkeznek meg a rakományok, mint ahogy itt
Bombay mellé, földi működtetésű, szilárd üzemanyaggal
hajtott fékezőrakéták segítségével... csak éppen mindez
sokkal olcsóbb, mivel itt két és fél kilométer per
szekundumos sebességgel kell fékezni, szemben a
tizeneggyel. Valójában a helyzet még kedvezőbb, mert a
fékezőrakéták csak a holtsúlyt növelik, és ennek megfelelően
nő a szállítási költség. Van még egy mód, amivel ezen is
lehet javítani.
- Hogyan?
- Doktor úr, ez meghaladja a tudásomat. De mindenki
tudja, hogy az önök legjobb hajói hidrogént használnak
hajtóanyagnak a fúziós reaktoraikban. Azonban a hidrogén
drága dolog a Lunán, és bármily anyag megfelel; legföljebb
nem olyan hatékony. El tud képzelni egy hatalmas erejű
űrvontatót, amelyet a Luna feltételeinek megfelelően
terveztek? Hajtóanyagnak föl lehetne használni a porrá
zúzott, gőzzé alakított sziklát. Arra terveznék, hogy
fölmenjen a parkolópályához, fölvegye a Terráról érkezett
rakományokat, és lehozza a Luna felszínére. Csúnya lenne,
minden fölöslegest el lehetne távolítani róla; személyzet nem
267
Robert a. heinlein
kellene, még egy kiborg sem. A talajról irányíthatná a

számítógép.
- Igen, gondolom, egy ilyen hajót meg lehet tervezni. De
ne bonyolítsuk a dolgokat! Elmondott minden lényeges
dolgot a katapulttal kapcsolatban?
- Azt hiszem. A legfontosabb a hely. Vegyük ezt a Nanda
Devit! Az általam látott térképek szerint nyugat felé nagyon
magasan van egy lejtő, körülbelül olyan hosszú, mint ami a
katapulthoz kell. Ha ez igaz, ez ideális lenne; kevesebbet kell
átvágni, áthidalni. Nem azt mondom, hogy ez az eszményi
hely, de éppen ilyet keresünk: nagyon magas csúcs, hosszú,
nyugat felé húzódó nyereggel.
- Értem. - Dr. Csan hirtelen távozott.
A következő hetekben tucatnyi országban ismételtem meg

ugyanezt, mindig négyszemközt és azzal a megjegyzéssel,
hogy ez titok. Csak a hegyek neve változott. Ecuadorban
rámutattam, hogy a Chimborazo csaknem az Egyenlítőn van -
ideális! Argentínában azt hangsúlyoztam, hogy az ő
Aconcaguájuk a legmagasabb csúcs a nyugati féltekén.
Bolíviában megjegyeztem, hogy az ő Altiplanójuk csaknem
olyan magas, mint a Tibeti Fennsík (és ez majdnem igaz is),
de sokkal közelebb van az Egyenlítőhöz, és a Terra bármely
egyéb területéhez képest igen széles választékát nyújtja a
csúcsokra vezető építési helyszíneknek.
Beszéltem egy észak-amerikaival is, aki politikai ellenfele
volt annak a pofának, aki lesöpredékezett minket. Elmondtam
neki, hogy ámbár a Mount McKinley összemérhető
bármelyik ázsiai vagy dél-amerikai heggyel, sokkal
érdemesebb a Mauna Loáról beszélni, ahol rendkívül könnyű
lenne az építkezés. A g-k megduplázásával a katapult
lerövidíthető lenne, hogy elférjen, és Hawaii a világ
űrkikötője lehetne... az egész világé, mert szó volt arról a
napról, amikor a Marsot kiaknázzák, és három (talán négy)
bolygó teherforgalma bonyolódna le az ő „Nagy Szigetükön”
keresztül.
268
Nem szóltam arról, hogy a Mauna Loa vulkán; inkább
hangsúlyoztam, hogy elhibázott landolás esetén a rakomány
ártalmatlanul a Csendes-óceánba pottyanhatna.
A Szovunióban csak egy csúcs jöhetett szóba, a Lenin,
amely meghaladja a hétezer métert (viszont meglehetősen
közel van hatalmas szomszédjához).
Kilimandzsáró, Popocatepetl, Logan, El Libertado -
minden országban más volt a kedvenc csúcsom; csak annak
kellett lennie, amit a helyiek a „legmagasabbnak” tartottak.
Még Csád szerény hegyeiről is tudtam mondani valami
jót, amikor ott is vendégül láttak, és olyan ügyesen érveltem,
hogy még én is majdnem elhittem, amit mondok.
Más alkalmakkor segítségemre voltak azok a rávezető
kérdések, amelyeket Stu LaJoie emberei állítottak össze.
Beszéltem a Luna felszínén lehetséges vegyiparról (amiről
semmit sem tudtam, de bevágtam a tényeket), hiszen ott
korlátlan mennyiségben van légüres tér, napenergia,
nyersanyagok, és a változatlan körülmények olyan eljárásokat
tehetnek lehetővé, amelyek drágák vagy
megvalósíthatatlanok a Földi Fertályon - ha elérkezik a nap,
amikor az olcsó szállítás elérhetővé teszi a Luna szűz
forrásainak kiaknázását. Mindig arra céloztam, hogy a Lunai
Hatóság vaskalapos bürokratái képtelenek meglátni a Luna
hatalmas lehetőségeit (és ez igaz is), és válaszoltam a
kérdésre, amelyet mindig föltettek, biztosítva őket, hogy a
Luna képes bármennyi gyarmatost fogadni.
Ez is igaz volt, bár sosem említettem, hogy a Luna (na jó,
néha a holdlakók) elpusztítja az újoncok csaknem felét. De
azok, akikkel beszéltem, maguk nemigen akartak
kivándorolni; arra gondoltak, hogy másokat kényszerítenek
vagy beszélnek rá, hogy a tömegnyomáson enyhítsenek, és
csökkenjen az adójuk. Hallgattam arról, hogy a mindenütt
látható kiéhezett tömegek gyorsabban szaporodnak, mint
ahogy mi a szállításainkat növelni tudjuk.
Évente egymillió új bevándorlónak sem tudunk szállást,
élelmet és kiképzést nyújtani - és egymillió csak egy csepp a
Terrán; ennél több magzat fogan meg minden éjjel. Sokkal
több embert fogadhatunk, mint ahányan önként jönnek, de ha
rákényszerítik őket a kivándorlásra, és elözönlenek minket...
a Luna csak egy módon bánik az újonccal: vagy nem követ el
269
Robert a. heinlein
végzetes hibát sem a viselkedésében, sem az

alkalmazkodásban a természethez, amely figyelmeztetés
nélkül harap... vagy trágya lesz belőle egy
alagútgazdaságban.
A bevándorlók hatalmas száma azt jelentheti, hogy több
bevándorló hal meg. Túl kevesen vagyunk ahhoz, hogy
segítsünk nekik elkerülni a természetes kockázatokat.
A prof a legtöbbször a „Luna nagyszerű jövőjéről”
beszélt. Én pedig a katapultokról.
Heteken át vártuk, hogy a bizottság visszahívjon, közben
nagy haladást értünk el. Stu emberei előkészítették az
ügyeket, csak az volt a kérdés, mennyit tudunk elintézni.
Sejtettük, hogy a Terrán töltött minden hét éveket vesz el az
életünkből, a proftól talán még többet is, de sosem
panaszkodtunk, és mindig készen álltunk rá, hogy egy újabb
fogadáson kellemkedjünk.
Különösen sok időt töltöttünk Észak-Amerikában. A
Függetlenségi Nyilatkozatunk éppen háromszáz évvel az
észak-amerikai brit gyarmatoké után jelent meg, ami
nagyszerű reklámnak bizonyult, és Stu emberei is megtették a
magukét. Az észak-amerikaiak szentimentálisán tekintenek a
maguk „Egyesült Államára”, noha ez már semmit nem jelent,
amióta kontinensüket racionalizálták a Szövetséges
Nemzetek. Nyolcévente elnököt választanak, bár nem lehet
tudni, hogy miért - de hát miért van még mindig királynőjük
a briteknek? és felvágnak a „szuverenitásukkal”. „Szuverén”,
ez mindent jelenthet, akárcsak a „szeretet”, a szótárban pedig
valahol a „szuterén” és a „szuvenír” után található.
A „szuverenitás” sokat jelent Észak-Amerikában, és
„július negyedike” mágikus dátum; a Július Negyedike Liga
szervezte a szereplésünket, és Stu azt mondta, nekünk nem
sokba került az egész hercehurca; a Liga még a más célokra
félretett pénzt is ránk költötte. Az észak-amerikaiak szeretnek
adni, nem számít, hogy kinek.
Délebbre Stu egy másik dátumot használt föl; az emberei
azt hitették el, hogy az államcsíny május 5-én zajlott le, és
nem két héttel később. Mindenütt azzal köszöntöttek: „Cinco
de Mayo! Libellád! Cinco de Mayo!” Azt hittem, azt
mondják, „Köszönjük!” Itt mindenütt a prof beszélt.
270
A Július-4.-országban jobban szerepeltem. Stu javaslatára
a nyilvánosság előtt a bal karom nélkül jelentem meg. A
ruhám ujját fölvarrták, hogy okvetlenül meg kelljen látni a
csonkot, és mindenfelé híre ment, hogy a „szabadság-
harcban” veszítettem el a karom. Valahányszor erről
kérdeztek, mosolyogtam, és azt mondtam:
- Látja, milyen ártalmas a körömrágás? - és másra
tereltem a szót.
Sosem kedveltem Észak-Amerikát, már az első utamon
sem. Nem a Terra legzsúfoltabb része, legföljebb egymilliárd
ember él ott. Bombayben a járdán alszanak; Nagy-New
Yorkban függőlegesen tárolják őket - nem vagyok biztos
benne, hogy bárki is tud így aludni. Örültem, hogy kerekes
székem van.
Máskülönben zavaros hely; fontos nekik a bőr színe,
miközben bizonygatják, mennyire nem törődnek ezzel. Az
első utamon mindig túl fehér vagy túl sötét volt a bőröm,
valahogy mindkét oldal ellenséges volt, vagy folyvást
elvárták, hogy olyan dolgokban foglaljak állást, amelyekről
nem volt véleményem. Csak Bog tudja, milyen gének vannak
bennem, én ugyan nem. Az egyik nagymamám Ázsiának egy
olyan részéből származik, ahol a megszállók olyan
rendszerességgel vonultak végig, mint a sáskák, és mindenkit
megerőszakoltak - miért nem őt kérdezik?
Megtanultam kezelni ezt a kérdést, de megkeseredett tőle
a szám. Azt hiszem, jobban tetszenek az olyan nyíltan
rasszista helyek, mint India, ahol, ha nem vagy hindu, akkor
senki vagy - kivéve a párszikat, akik lenézik a hindukat, és
vice versa. Mindazonáltal sosem kellett megküzdenem az
észak-amerikai fordított rasszizmussal, mert én „O’Kelly
Davis ezredes, a Lunai szabadsághős” voltam.
Csak úgy hemzsegtek körülöttünk az érző szívek, akik
alig várták, hogy segítsenek. Hagytam, hogy két dologban
segítsenek, két dologban, amire sosem volt időm, pénzem
vagy energiám diákkoromban: megnéztem a Yankees egy
meccsét és ellátogattam Salembe.
Jobb lett volna, ha ragaszkodom az illúzióimhoz. A
baseball sokkal jobb tévén keresztül, akkor igazán láthatja az
ember, és nem szorong kétszázezer másik ember között. A
játék legizgalmasabb pillanatai arra mentek el, hogy a
271
Robert a. heinlein
székemet keresztültolták a tömegen, és a vendéglátóim

biztosak voltak benne, hogy nagyszerűen szórakozom.
Salem csak egy hely, nem rosszabb (és nem jobb), mint
Boston többi része. Miután megnéztem, gyanítottam, hogy
nem a megfelelő boszorkányokat akasztották föl. De a nap
mégsem veszett kárba; lefilmeztek Boston egy másik részén,
Concordban, amint koszorút helyezek el egy híd helyén, és
elmondom a betanult beszédet - a híd most is ott van; az
ember üvegen át megnézheti. Nem valami nagy híd.
A prof mindent élvezett, a legfárasztóbb dolgokat is; nagy
tehetsége volt az örömhöz. Mindig tudott valami újat
mondani a Luna nagyszerű jövőjéről. New Yorkban egy nyúl
márkajeggyel hirdetett szállodalánc igazgatójának készített
egy vázlatot arról, hogyan lehet megszervezni az üdülést a
Lunán - mivel az ár egyre több ember számára volt elérhető -
olyan rövid időre, ami még nem árt a szervezetnek, beleértve
a kíséretet, egzotikus kirándulásokat, szerencsejátékot - és
mindezt adómentesen.
Ez az utolsó pont nagy figyelmet keltett, így hát a prof
kiterjesztette a „hosszabb öregkor” témára. Lehetne építeni
egy nyugdíjasház-láncolatot, ahol egy földigiliszta úgy élhet,
mint a terrai intézményekben, csak húsz, harminc, negyven
évvel tovább. Ez száműzetés - de mi a jobb: sokáig élni a
Lunán, vagy egy kripta a Terrán? A rokonok
meglátogathatják őket, amitől megtelnek az üdülők.
Kiegészítette a képet az „éjszakai lokálokkal”, amelyekhez
hasonlók a Terra borzasztó gravitációjában
elképzelhetetlenek, a sportokkal, amelyek összeegyeztethetők
a mi tisztességes nehézkedésünkkel - még úszómedencékről
és korcsolyázásról is beszélt, sőt megemlítette a repülés
lehetőségét! (Noha a biztonság kérdéseiről hallgatott.)
Befejezésül célzott rá, hogy egy svájci kartell is érdeklődik a
dolog iránt.
Másnap a Chase International Panagra külkapcsolati
igazgatójának beszélt arról, hogy a Luna Cityben nyitható
fiók foglalkoztathatna paraplégiásokat, paralitikusokat,
szívbetegeket, amputáltakat és mindazokat, akik számára a
nagy gravitáció hátrányt jelent. Az igazgató zihált a
kövérségtől, talán ezért is érdekelte a téma, de igazán akkor
272
kezdte hegyezni a fülét, amikor elhangzott az „adómentes"
szó.
Nem mindig volt ilyen sima az utunk. Az újságok gyakran
támadtak, és mindig voltak, akik piszkálódtak. Valahányszor
a prof segítsége nélkül találkoztam velük, okvetlenül csődöt
mondtam. Egy ember engem vont kérdőre azért, amit a prof
mondott a bizottság előtt, vagyis hogy a Lunán termelt
gabona a „mienk”; abszolút meg volt győződve róla, hogy ez
nincs így. Azt mondtam neki, hogy nem értem a kérdést.
- Talán nem igaz, ezredes úr, hogy az önök ideiglenes
kormánya felvételét kérte a Szövetséges Nemzetekbe? -
kérdezte.
Azt kellett volna felelnem: „Nincs megjegyzésem”, de
bedőltem, és helyeseltem.
- Príma! - mondta. - Ez mindössze azzal áll
ellentmondásban, hogy a Hold a Szövetséges Nemzetek
tulajdona... ahogy mindig is volt..., és a Lunai Hatóság
fennhatósága alá tartozik. Ezzel ön elismerte, hogy a gabona
Szövetséges a Nemzetek tulajdona.
Megkérdeztem, hogyan jutott erre a következtetésre, mire
azt felelte:
- Ezredes, ön saját magát „külügyi államtitkárnak” nevezi.
Bizonyára ismeri a Szövetséges Nemzetek Chartáját.
Sumákolnom kellett.
- Tűrhetően - mondtam, és azt gondoltam, hogy óvatos
voltam.
- Akkor tudja, hogy a Charta első szabadságjogát és annak
gyakorlati foganatosítását az élelmezési és mezőgazdasági
felügyeleti adminisztratív rendtartás tizenegy-hetvenhatos, ez
év március harmadikán kelt rendelete szabja meg.
Ennélfogva tudomásul veszi, hogy a Holdon termesztett
gabona minden egyes szeme, leszámítva a helyi fogyasztást
kielégítő mennyiséget, a Szövetséges Nemzetek tulajdona,
amelyet a saját ügynökségein keresztül oszt szét. - Beszéd
közben írt. - Kíván még valamit hozzáfűzni ehhez a
beismeréshez?
- Mi a nyavalyáról beszél? - kérdeztem. Aztán: - Jöjjön
vissza! Nem ismertem be semmit!
A Great New York Times ezt írta:
273
Robert a. heinlein
„AZ ÉTEL AZ ÉHEZŐKÉ”

MONDJA A LUNAI „ÁLLAMTITKÁR”
New York, ma - O’Kelly Davis, a Szabad Luna Fegyveres

Erőinek úgynevezett „ezredese” aki államköltségen
tartózkodik nálunk, hogy támogatást szerezzen a Szövetséges
Nemzetek fellázadt gyarmatának, azt nyilatkozta lapunknak,
hogy a Nagy Charta „Szabadulás az éhínségtől” klauzuláját
alkalmazni lehet a Luna gabonaszállítmányaira...
Megkérdeztem a profot, hogyan viselkedjek ilyen
esetekben.
- Barátságtalan kérdésre kérdéssel válaszolj! - mondta. -
Sose kérd, hogy magyarázza meg, amit kérdezett; a szavait
fogja a szádba adni. Ez a riporter sovány volt? Kilátszottak a
bordái?
- Nem. Nehézsúlyú.
- Akkor gondolom, nem napi ezernyolcszáz kalórián él,
mint azok, akik az említett rendelet hatálya alá tartoznak. Ha
ezt tudtad volna, megkérdezhetted volna, mennyi ideig
tartotta ezt a diétát, és miért hagyta abba. Vagy kérdezd meg,
mit reggelizett... és hitetlenül nézz rá, akármit válaszol. Vagy
ha nem tudod, mire szeretne kilyukadni, akkor
keresztkérdésekkel vezesd át valami olyan témára, amiről te
akarsz beszélni! Aztán, függetlenül attól, hogy mit válaszol,
fejtsd ki a nézetedet, és fordulj valaki máshoz! A logikának
itt nincs szerepe, csak a taktikának.
- Prof, itt senki nem él napi ezernyolcszáz kalórián.
Bombayben talán. De itt nem.
- Bombayben sem. Manuel, ez az „egyforma adag” egy
fikció. Ezen a bolygón az élelem fele a feketepiacon kapható,
vagy nem számolják át az egyik árfolyamot a másikra. Vagy
kettős könyvelést csinálnak, és a Szövetséges Nemzetekhez
továbbított adatoknak semmi közük a gazdasághoz.
Gondolod, hogy a Thaiföldről, Burmából és Ausztráliából
származó gabona mennyiségét az igazságnak megfelelően
jelentik az Ellenőrző Bizottságnak, amelyben Nagy-Kína
dirigál? Biztos vagyok benne, hogy az ottani indiai képviselő
nem így tesz. De India hallgat, mert a Lunáról érkező gabona
oroszlánrésze neki jut, aztán „politikai játékot űznek az
274
éhséggel”... talán emlékszel erre a kifejezésre..., felhasználva
a gabonánkat a választások manipulálására. Keralában
megtervezett éhínség volt tavaly. Láttad az újságokban?
- Nem.
- Mert nem is volt bennük. Manuel, az irányított
demokrácia remek dolog azoknak, akik irányítják... az
erőssége a „szabad sajtó”, amikor a „szabad” szót úgy
határozzák meg, hogy „felelős” és az irányító határozza meg,
hogy mi a „felelőtlen”. Tudod, mire van most a Lunának a
legnagyobb szüksége?
- Több jégre.
- Olyan sajtóra, amely nem egy csatornán folyik. Mike
barátunk jelenti a legnagyobb veszélyt.
- He? Nem bízik Mike-ban?
- Manuel, bizonyos kérdésekben még magamban sem
bízom. Ha a sajtószabadságot „csak egy kicsit” korlátozzák,
az éppen olyan, mint ha valaki „kicsit terhes.” Nem vagyunk
még szabadok és nem is leszünk, amíg valaki... akár a mi
szövetségesünk, Mike... cenzúrázza az újságokat.
Reményeim szerint egy napon lesz olyan újságunk, amely
független minden forrástól vagy csatornától. Boldogan
nyomtatnám kézzel, mint Benjámin Franklin.
Feladtam.
- Prof, tegyük föl, hogy kudarcot vallanak a
megbeszélések, és a gabonaszállítmányok elmaradnak. Mi
történik?
- Az otthoniak haragudni fognak ránk. Es itt, a Terrán sok
ember meghal. Olvastad Malthust?
- Nem hinném.
- Sokan halnak meg. Aztán újabb stabilitás következik
még több ember... rátermettebb, jobban táplálkozó emberek...
számára. Ez a bolygó nincs túlzsúfolva, csak rosszul
irányítják... és a legrosszabb, amit egy éhező emberrel
tehetsz, ha enni adsz neki. „Adsz”. Olvass Malthust! Nem
okos dolog nevetni dr. Malthuson, mert mindig ő nevet
utoljára. Nyomasztó alak, örülök, hogy halott. De ne olvasd,
amíg mindennek nincs vége; Malthusban túl sok minden
hátráltat egy diplomatát, különösen, ha becsületes.
- Én nem vagyok különösebben becsületes.
275
Robert a. heinlein
- De nincs képességed a becstelenségre, így a menedéked

a tudatlanság és a makacsság. Az utóbbi megvan benned;
igyekezz megőrizni az előbbit! Legalábbis egyelőre. Fiam,
Bernardo bácsi borzalmasan elfáradt.
- Elnézést! - mondtam, és kikerekeztem a szobájából. A
prof túl gyorsan kopott. Szívesen abbahagytam volna az
egészet, ha fel tudom tenni egy hajóra, hogy kivigyem ebből
a gravitációból. Ám a forgalom egyirányú maradt - továbbra
is érkeztek a tartályok, azonkívül semmi más.
De a prof jól szórakozott. Ahogy távozóban lekapcsoltam
a villanyt, ismét észrevettem egy játékot, amelyet vásárolt és
úgy örült neki, mint egy gyerek karácsonykor: egy rézágyút.
Igazi darab volt, a vitorlás hajók korából: kicsi volt, a
csöve félméteres, talppal együtt nem nyomott többet tizenöt
kilónál. „Jelzőágyú” volt az árcédula szerint. Áradt belőle a
történelem, a kalózok, a „palánkon járó”emberek szaga.
Csinos jószág, de én megkérdeztem a profot, hogy miért. Ha
valaha is sikerül távoznunk, annak a tömegnek a Lunára
juttatása iszonyú összeg - én hajlandó vagyok lemondani a
szkafanderemről, amit még évekig viselhetnék, lemondok
mindenről a két bal karom és az alsónadrágom kivételével.
Ha muszáj, lemondok a társasági karomról. Ha nagyon
muszáj, az alsónadrágomról is.
Kinyújtotta a kezét és megsimogatta a ragyogó csövet.
- Manuel, volt egyszer egy ember, egy politikai lóti-futi,
mint oly sokan itt, a Direktorátusban, és ez az ember egy
bíróságon fényesített egy ilyen rézágyút.
- De miért volt ágyú a bíróságon?
- Ne törődj vele! Éveken át ezzel foglalkozott. Ez etette,
még spórolni is tudott mellette egy kicsit, de nem haladt
előre. így hát egy napon felhagyott ezzel a munkával, össze-
szedte a megtakarított pénzét, vett egy rézágyút... és
kereskedelmi pályára lépett.
- Ez elég hülyén hangzik.
- Semmi kétség. Ahogy mi is hülyék voltunk, amikor
elkergettük az Igazgatót. Manuel, te túlélsz engem. Ha majd a
Luna zászlót választ, szeretném, ha egy arany ágyú lenne
rajta fekete mezőben, vörös bal harántpólyával, büszkén
vállalt dicstelen vérvonalunk tiszteletére. Gondolod, hogy el
lehet intézni?
276
- Asszem, ha lerajzolja. De minek a zászló? Az egész Lu-
nán nincs egyetlen zászlórúd.
- Ha a szívükben loboghat... jelkép az összes bolondnak,
akik annyira nem gyakorlatiasak, hogy azt képzelik,
bevehetik a városházát. Nem felejted el, Manuel?
- Persze, hogy nem. Azaz, eszembe fog jutni, ha eljön az
idő. - Nem szerettem az ilyen beszédet. Újabban használta az
oxigénsátrat, ha magában volt - és nem használta
nyilvánosan.
Gondolom, csakugyan „tudatlan” és „makacs” vagyok -
mindenesetre mindkettő voltam a Lexington nevű helyen,
Kentuckyban, a Központi Igazgatási Területen. Egy dolog
létezett, aminek nem volt köze a doktrínákhoz, a bemagolt
válaszokhoz: az élet a Lunán. A prof azt javasolta, hogy
mondjak igazat, helyezzem a hangsúlyt a meghitt, kedves,
barátságos dolgokra.
- Ne felejtsd el, Manuel, a sok ezer terrai, aki rövid időre
ellátogat a Lunára, még az egy százaléknak is csak apró
töredéke! A legtöbb ember számára éppen olyan furcsák és
érdekesek vagyunk, mint az egzotikus vadak az állatkertben.
Emlékszel a teknősre a Régi Kupolában azon a kiállításon?
Na, hát mi is azok vagyunk!
Biztosan így volt; kiállították a csodabogarat és
megbámulták. így aztán, amikor a férfiakból-nőkből álló
vegyes csapat érdeklődni kezdett a lunai családi életről,
boldogan válaszoltam. Legföljebb azzal szépítettem, amit
kihagytam - olyan dolgokat, amelyek csak a családi élet
siralmas pótlékának nevezhetők egy olyan közösségben,
amelyben túl sok a hím. Luna City elsősorban otthonokból és
családokból áll, ami terrai felfogás szerint unalmas, de én így
szeretem. A többi telep nagyon hasonló. Az emberek
dolgoznak, gyereket nevelnek, pletykálkodnak, és akkor
szórakoznak a legjobban, ha leülnek az ebédlőasztalhoz. Nem
sok olyat tudtam mondani, amit érdekesnek találtak. Minden
lunai szokás a Terráról ered, mert mind onnan jöttünk, de a
Terra olyan nagy hely, hogy egy mikronéziai szokást furcsáll-
hatnak, mondjuk Észak-Amerikában.
Egy nő - nem nevezhetném hölgynek - a házassági
szokásokról faggatott. Először azt akarta tudni, igaz-e, hogy a
Lunán engedély nélkül házasodnak.
277
Robert a. heinlein
Megkérdeztem tőle, mi az a házassági engedély.

- Hagyd, Mildred! - mondta a kísérője. -
Pionírtársadalmakban nincs házassági engedély.
- De nem tartják nyilván a házasságokat? - firtatta a nő.
- Dehogynem! - bólintottam. - A családomnak van
krónikája, amely csaknem a Johnson Cityben történt első
landolásig megy vissza. Minden házasságot, születést, halált,
minden fontos eseményt följegyzünk, és nem csak a
közvetlen családtagokét, de minden ágét, amennyire nyomon
tudjuk követni. Mellesleg van egy ember, egy tanár, aki
végigjárja a telepeket, lemásolja a régi családi feljegyzéseket,
és abból írja meg Luna City történelmét. Hobbiból.
- De hivatalos nyilvántartásuk nincs? Nálunk itt, Kentuc-
kyban sok évszázadra visszamenőleg megvannak az
anyakönyvek.
- Asszonyom, mi még nem élünk ott ilyen régen.
- Igen, de... Nos, Luna Cityben bizonyára van egy
tisztviselő. Talán nevezzük „jegyzőnek”. Ő tartja számon az
ilyesmit. Okiratok, meg a többi.
- Nem hinném, asszonyom - mondtam. - Néhány
bukméker jegyzői munkát is vállal, ráüti a pecsétjét a
szerződésekre, és nyilvántartja őket. Olyan embereknek
segítenek vele, akik írástudatlanok, ezért nem készíthetnek
maguknak feljegyzéseket. De olyat még nem hallottam, hogy
bárkit megkértek volna a házasságkötés nyilvántartására.
Nem mondom, hogy ilyesmi nem történhet meg, de én nem
hallottam róla.
- Milyen elbűvölően informális! Akkor itt van még egy
másik pletyka arról, milyen könnyű válni a Holdon. Ez is
igaz, nemdebár?
- Nem, asszonyom, nem merném azt mondani, hogy a
válás egyszerű. Túl sok mindent kell szétválasztani. Izé...
vegyünk egy szimpla példát, van egy hölgy és mondjuk, két
félj...
- Kettő?!
- Lehet több, de lehet egy is. Vagy akár összetett házasság
is. De vegyük az átlagot: egy nő két férjjel. Elhatározza, hogy
elválik az egyiktől. Mondjuk a válás barátságos, a másik férj
is belemegy, és az sem kavar különösebben, akitől elválik.
Nem mintha bármi haszna lenne belőle. Jó, elválnak; az illető
278
távozik. Még így is végtelenül sok elintéznivaló marad. A
férfiak lehetnek üzlettársak, ez férjtársaknál gyakori. A válás
megszakíthatja társulásukat. El kell osztani a pénzt. Lehet,
hogy hárman egy szálláson élnek, és ha az asszony nevén
van, akkor a volt férj valószínűleg pénzt kap, és bérel egy
másikat. És szinte mindig vannak gyerekek, akikre
figyelemmel kell lenni, támogatni kell őket, és így tovább.
Sok munka. Nem, asszonyom, a válás sosem egyszerű. Tíz
másodperc alatt is el lehet válni, de tíz évig is eltart, amíg
minden rendbejön utána. Itt talán nem így van?
- Izé... fálájcse el, ázrádázs, hogy eggyátajján főtettem a
kírdízst. Nállunk azír áccárűbb. (így beszélt, de meg lehetett
érteni, amint megfejtettem a programot. Nem írom le
fonetikusan még egyszer.) Ha ez az egyszerű házasság, akkor
milyen a „bonyolult”?
Mire észbe kaptam, javában magyaráztam a poliandriát, a
klánházasságot, a csoportházasságot, a lineáris házasságot, és
más kevésbé gyakori formákat, amelyeket a családomhoz
hasonló konzervatív emberek közönségesnek tartanak: az
üzletet, amelyet az anyám ajánlott az öregemnek, miután
leírta a fatert, na, azt nem részleteztem. Az anyám mindig
szélsőséges volt.
A nő azt mondta:
- Most összezavart. Mi a különbség a lineáris házasság és
a klánházasság között?
- Sok. Vegyük az én saját esetemet! Abban a
szerencsében részesültem, hogy a Luna egyik legrégibb... és
az én elfogult meglátásom szerint a legjobb... lineáris
családjának a tagja lehetek. A válásról kérdezett. A mi
családunkban sosem fordult elő, és jó esély van rá, hogy
ezután se következzék be. A lineáris házasság évről évre
stabilabb, annyira meg lehet tanulni benne az alkalmazkodást,
amíg teljesen elképzelhetetlen lesz, hogy valaki elhagyja.
Mellesleg valamennyi feleség egyhangú döntése szükséges
ahhoz, hogy elváljanak egy férjtől... ez pedig lehetetlen. A
rangidős feleség nem hagyja, hogy a dolgok idáig fajuljanak.
A továbbiakban ismertettem az előnyöket - az anyagi
biztonságot, a kellemes légkört, amelyben a gyerekek
felnőnek, azt a tényt, hogy noha a házastárs halála tragikus
esemény, sosem akkora tragédia, mint az ideiglenes
279
Robert a. heinlein
családokban, különösen a gyerekek számára... itt a

gyermekek egyszerűen nem árvulhatnak el. Lehet, hogy
túlzásba vittem a lakkozást, de nekem a családom a
legfontosabb. Nélkülük csak egy félkarú technikus vagyok,
akit különösebb cicózás nélkül el lehet intézni.
- Elmondom, miért olyan stabil - fejtegettem. - A
legfiatalabb feleségem tizenhat éves. Nyolcvanéves korára
lesz belőle első feleség. Ez nem azt jelenti, hogy valamennyi
rangidős feleség meghal addigra; ez a Lunán
valószínűtlennek tűnik, a nők ott mintha halhatatlanok
lennének. De ők addigra kiszállnak az ügyek intézéséből;
rendszerint anélkül, hogy a fiatalabbak nyomást
gyakorolnának rájuk, így hát Ludmilla...
- Ludmilla?
- Ruszki név. Egy tündérmeséből. Milla több mint ötven
éven át láthatja a jó példákat, mielőtt föl kellene vennie a
terhet. Már eleve értelmes, nem valószínű, hogy hibázik, de
ha mégis, ott van a többi feleség, hogy támogassa. Úgy
kijavítja a saját hibáját, mint egy negatív visszacsatolással
rendelkező gép. Egy jó lineáris házasság halhatatlan; arra
számítok, hogy az enyém legalább ezer évig fennáll... ezért
nem zavar, hogy meghalok; ha eljön az idő; ami a legjobb
belőlem, az tovább él.
Begördült a prof; megállította a kerekes nyugágyat, és
figyelt. Felé fordultam.
- Professzor - mondtam -, ismeri a családom. Elmondaná
a hölgyeknek, miért boldog? Ha lenne szíves.
- Tényleg az - helyeselt a prof. - Mindazonáltal én inkább
egy általánosabb megjegyzést tennék. Drága hölgyem, hajói
értettem, ön a lunai házassági szokásokat némiképp
egzotikusnak tartja.
- O, nem mennék ilyen messzire! - felelte a nő sietve.
- Csak valahogy szokatlannak.
- A körülmények szabta gazdasági szükségszerűségekből
fakadnak, ahogy ez a házassági szokásoknál általános... és a
mi körülményeink nagyon eltérnek a terraiaktól. Vegyük a
lineáris házasságot, amelyet kollégám dicsért... és biztosítom
róla, nem ok nélkül, bár ő személyesen elfogult. Jómagam
agglegény vagyok, elfogulatlan ez ügyben. A lineáris
házasság a lehető leghatásosabb eszköz a tőke megőrzésére
280
és a gyerekek boldogulásához... márpedig minden
házasságnak ez a két alapvető célja... egy olyan
környezetben, hol nem létezik biztonság sem a tőke, sem a
gyermekek számára azon kívül, amit az egyén megteremt. Az
ember valahogy mindig megbirkózik a környezetével. Ebből
a szempontból a lineáris házasság figyelemre méltóan
sikeres. A lunai házasságok összes formája ezt a célt
szolgálja, noha nem ilyen jól.
Elbúcsúzott, és távozott. Volt nálam - mint mindig! - egy
családi kép, a legújabb, akkor készült, amikor Wyomingot
vettük feleségül. Az asszonyok gyönyörűek rajta, Wyoh
valósággal ragyog - bár mi is jóképűek és boldogok vagyunk,
Ótata szálas, büszke, és nyoma sincs rajta hanyatlásnak.
De csalódtam; furcsállva nézték. Bár egy férfi - Matthews
volt a neve - megkérdezte:
- Megkaphatnám ezt a képet, ezredes úr?
Megrándult az arcom.
- Ez az egy van belőle. És messze van az otthonom.
- Csak egy pillanatra. Hadd fényképezzem le! Itt, helyben,
ki sem kell adnia a kezéből.
- Ó! Ó, természetesen! - Nem valami jó kép volt rólam, de
hát ilyen az arcom. Wyoh szédületes volt, Lenore-nél pedig
senki sem lehet bűbájosabb.
így hát lefényképezte, és másnap korán reggel értem
jöttek a lakosztályomba, letartóztattak, elvették tőlem a
kerekesszéket, és bezártak egy rácsos cellába. Bigámia miatt.
Poligámia miatt. Nyílt erkölcstelenség miatt, és azért, mert
másokat is erre biztattam.
Örültem, hogy Mama nem látja.
281
Robert a. heinlein
19
TU EGÉSZ NAP SZALADGÁLT, hogy az ügyet utalják a

Szövetséges Nemzetek egyik bírósága elé, de
elutasították. Az ügyvédei bevetették a „diplomáciai
mentességet” de az Sz. N. bíráit nem húzták csőbe. Csak
annyit jegyeztek meg, hogy az állítólagos bűncselekmény az
alsóbb bíróságok hatáskörébe tartozik, kivéve az úgynevezett
„biztatást”, amelyre nem találtak elég bizonyítékot. Az Sz. N.
egyik törvénye sem foglalkozik a házassággal, nem is teheti -
csak egy rendelete van, amelyet minden nemzet elfogadott,
hogy „feltétlen hittel és bizalommal” tekint a többi
társnemzet házassági szokásaira.
A tizenegymilliárd emberből talán hétmilliárd él olyan
helyen, ahol a poligámia törvényes, és Stu véleményformálói
„üldözésről” beszéltek; ezzel rokonszenvet keltettek olyan
népek körében, akik máskülönben sosem hallottak volna
rólunk - még olyan helyeken is, mint Észak-Amerika, ahol
különben nem törvényes a poligámia, de az emberek az „élni,
és élni hagyni” elvét követik. Mindez jól jött, mert mindig
fárasztó felhívni magunkra a figyelmet. A termi hemzsegő
milliárdoknak a Luna semmit sem jelentett; észre sem vették
a lázadásunkat.
Stu emberei sokat dolgoztak a letartóztatásom tervén.
Csak hetekkel később mondták el, amikor már
lecsillapodtam, és beláttam a terv előnyeit. Kerítettek egy
buta bírót, egy becstelen seriffet, figyelembe vették a helyi
barbár előítéleteket, amelyeket én szítottam föl azzal a kedves
képpel, Stu később elismerte, hogy a Davis család tarka
színskálája dühítette föl annyira a bírót, hogy még a szokásos
bárgyúságához képest is ostobán viselkedjék.
Egyetlen vigaszom, hogy Mama nem láthatja a
megaláztatásomat, tévedésnek bizonyult: a képek, amelyeken
S
282
komoran bámulok rácsok mögül, megjelentek az összes lunai
lapban. Az újságírók vagy a legvadabb ocsmányságokat
irkálták Földi Fertályról, vagy az igazságtalanságot
panaszolták. De jobban kellett volna bíznom Mimiben! 0
ugyan nem szégyenkezett, csak szeretett volna eljutni a Földi
Fertályba, hogy néhány embert darabokra szedjen.
Az, ügy jót tett nekünk a Földi Fertályon, de még
hasznosabbnak bizonyult a Lunán. A holdlakókat az ostoba
zűr még egységesebbé kovácsolta. Személyes sértésnek
vették, és „Adam Selene” meg „Selma Simon” még szította is
a sértődöttségüket. A lunaiak általában lezserek, leszámítva
egyetlen témát, a nőket. Minden nő sértésnek tekintette a
terrai újságok sztorijait - így a hímnemű holdlakók, akik nem
törődtek a politikával, hirtelen fölfedezték, hogy közülük való
srác vagyok.
Fordulat volt, ugyanis az öreg fegyencek felsőbbrendűnek
tekintették magukat azokhoz képest, akik nem deportálás
útján kerültek oda. A volt fegyencek később úgy
köszöntöttek: „Szervusz, börtöntöltelék!” És ez a kitüntető
üdvözlés azt jelentette, hogy befogadtak.
De akkor semmi jót nem találtam a dologban! Ide-oda
lökdöstek, úgy bántak velem, mint egy szarvasmarhával,
ujjlenyomatot vettek, lefényképeztek, olyan ételt adtak,
amivel én a disznókat sem etetném, folyamatosan
megaláztak, és csak a hatalmas nehézkedési erő tartott vissza
attól, hogy megöljek valakit - ha a hatos számú karom van
rajtam, amikor elfogtak, meg is próbálkoztam volna vele.
Ahogy kiszabadultam, le is csillapodtam. Egy órával
később már úton voltunk Ágra felé; végre beidézett a
bizottság. Örültem, amikor visszaértünk a maharadzsa
palotájában lévő lakosztályunkba, de a tizenegy órányi
zónaváltás kevesebb mint három nap alatt nem tette lehetővé,
hogy kipihenjük magunkat; a kihallgatásra ködös szemmel
mentünk, és csak gyógyszerek segítségével tudtunk ébren
maradni.
A „kihallgatás” egyoldalú volt; mi hallgattunk, az elnök
beszélt. Egy órán át szónokolt; a lényeg a következő volt:
Esztelen állításainkat elutasítják. A Lunai Hatóság szent
megbízatása felfüggeszthetetlen. A Föld holdján a zavargás
tűrhetetlen. Továbbá a mostani zűrzavar jelzi, hogy a Hatóság
283
Robert a. heinlein
túlságosan elnéző volt. A mulasztást most jóváteszik egy

cselekvési programmal, egy ötéves tervvel, amelynek során
teljes generálozást hajtanak végre a hatóság gyámsága alatt
zajló élet minden vetületén. Már készül a törvénykönyv
tervezete; polgári és büntetőbíróságokat állítanak föl a
„megbízott alkalmazottak” érdekében - és ez minden, az adott
területen élő személyre érvényes, nemcsak a börtönbünte-
tésüket töltő rabokra. Állami iskolákat hoznak létre, ezenfelül
az oktatásban nem részesült felnőttek számára ugyancsak
tanintézeteket állítanak föl, amennyiben szükséges. Egy
gazdasági, műszaki és mezőgazda-sági tervező hivatal
megszervezi a Hold erőforrásainak és a megbízott
alkalmazottak munkájának legteljesebb és leghatékonyabb
kihasználását. Rövid távú célkitűzésük, hogy öt év alatt
megnégyszerezzék a gabonaszállítást, mivel ezt a mennyiség
könnyen elérhető, ha egyszer elkezdődik a természeti és
munkaerőforrások tudományos tervezése. Az első szakaszban
visszavonják a megbízott alkalmazottakat az összes nem
termelékenynek tekintett foglalkozásból, és átcsoportosítják
őket egy hatalmas, új mezőgazdasági alagútrendszer
fúrásához, ahol 2078 márciusánál nem később el kell kezdeni
a hidropónikus termelést. Ezeket az új óriásgazdaságokat a
Lunai Hatóság működteti tudományos alapon, úgyhogy nem
marad hely a magántulajdonosok szeszélyeinek. Úgy vélik,
ez a rendszer az ötéves terv végére vadonatúj gabonakvótát
tesz lehetővé; közben engedélyezik, hogy a megbízott
alkalmazottak folytathassák a gabonatermelést a saját
birtokaikon. De az új rendszer felszívja őket, mert a kevésbé
hatékony módszerekre nem lesz többé szükség.
Az elnök felnézett a papírjából.
- Röviden, a lunai gyarmatosokat kiművelik, és
integrálják őket a civilizációba. Bármilyen visszataszító is ez
a feladat, úgy érzem... és most inkább állampolgárként, mint
ennek a bizottságnak az elnökeként szólok... úgy érzem, hogy
hálával tartozunk, amiért a figyelmünket felhívták a sürgős
változtatást igénylő helyzetre.
Legszívesebben letéptem volna a fülét. „Megbízott
alkalmazott!” Milyen fantáziadús név a „rabszolgára”! A prof
azonban higgadtan mondta:
284
- A javasolt tervet igen érdekesnek találom. Megengedi,
hogy kérdéseket tegyek föl? Pusztán azért, hogy pontosan
megértsem.
- A pontos megértés érdekében igen.
Az észak-amerikai képviselő előredőlt.
- De ne képzelje, hogy eltűrünk bármilyen visszabeszélést
barlanglakoktól! Vigyázzon a modorára! Tudja, hogy nem
maguk vannak nyerő helyzetben!
- Csendet! - szólt rá az elnök. - Folytassa, professzor úr!
- Érdekesnek találom ezt a „megbízott alkalmazott”
kifejezést. Ez azt jelenti, hogy a Föld legnagyobb
szatellitjének lakói többségükben nem elítélt bűnözők, hanem
szabad emberek?
- Természetesen - helyeselt nyájasan az elnök. - Az új
politika minden törvényes aspektusát tanulmányoztuk. Némi
kivétellel a gyarmatosok kilencvenegy százalékának van
polgárjoga akár eredeténél, akár származásánál fogva a
Szövetséges Nemzetek tagországaiban. Azok, akik haza
akarnak térni szülőföldjükre, szabadon megtehetik. Bizonyára
örömmel hallja, hogy a Hatóság egy terven dolgozik, amely
szerint megszervezik a visszaszállításukat... valószínűleg a
Vöröskereszt és a Vörös Félhold gyámsága alatt.
Hozzátehetem, hogy én magam lelkesen támogatom ezt a
tervet, hiszen ez értelmetlenné teszi a „rabszolgamunka”
fogalmát. - Önelégülten mosolygott.
- Értem - bólintott a prof. - Igazán humánus nézet. Vajon
a bizottság vagy a Hatóság mérlegelte azt a tényt, hogy
legtöbben... gyakorlatilag úgy is mondhatnám, mindenki...,
akik a Lunán laknak, gyakorlatilag életképtelenek ezen a
bolygón? Hogy akaratlanul is örök száműzetésre ítélik őket a
fiziológiai változások, és sosem élhetnek kényelmesen és
egészségesen egy olyan gravitációs térben, amely hatszor
nagyobb, mint amelyhez a testük hozzászokott?
A gazember úgy csücsörített, mintha egy vadonatúj
gondolattal találkozott volna.
- Ismét csak a magam nevében szólva kétlem, hogy amit
ön állít, az szükségszerűen igaz. Egyesekre érvényes, míg
másokra nem; az emberek nagyon különbözők. Az önök
jelenléte bizonyítja, hogy nem lehetetlen egy lunai lakos
számára a visszatérés a Földre. Mindenesetre nem áll
285
Robert a. heinlein
szándékunkban, hogy bárkit is kényszerítsünk a visszatérésre.

Reméljük, a maradást választják, és reméljük, hogy másokat
is rá tudunk venni, hogy kivándoroljanak a Holdra. De ezek
egyéni választások, a Nagy Charta által garantált
szabadságjogok alapján. Ami viszont ezeket az állítólagos
élettani jelenségeket illeti, azoknak semmi köze a törvényhez.
Ha valaki a Holdon akar maradni, elővigyázatosságból vagy
érzelmi megfontolásból, megteheti.
- Értem, uram. Szabadok vagyunk. Jogunkban áll a Lunán
maradni és dolgozni olyan célokért és annyi bérért, amennyit
önök megszabnak... vagy szabadon visszatérhetünk a Földre,
meghalni.
Az elnök vállat vont.
- Ön azt állítja, hogy aljasok vagyunk, pedig nem. Ha
fiatal lennék, magam is kivándorolnék a Holdra. Hatalmas
lehetőség! Mindenesetre nem izgatom magam azon, hogy ön
félremagyarázza az igazságot... a történelem majd igazol
minket.
Meglepődtem a prof viselkedésén; nem harcolt.
Aggódtam miatta - többhetes feszültség, ráadásul még egy
rossz éjszaka volt mögötte. Csak annyit mondott:
- Tisztelt elnök úr, feltételezem, hogy hamarosan helyreáll
a kapcsolat a Limával. Elintézné, hogy kollégám és jómagam
az első hajón legyünk? El kell ismernem, uram, hogy a
gravitációs probléma, amelyről beszéltem, a mi esetünkben
nagyon is valós. Feladatunk véget ért; haza kell mennünk!
(Egy szót sem ejtett a gabonatartályokról. Sem a „szik-
lahajigálásról”, de még arról sem, hogy hiábavalóság
megverni a tejelő tehenet. Mindössze fáradtnak tűnt.)
Az elnök előrehajolt és komor elégtétellel mondta:
- Professzor úr, ebben ez ügyben fölmerül némi nehézség.
Őszintén szólva úgy tűnik, ön vétkes a Nagy Charta
megszegésében, ami emberiség elleni bűntett... a vádemelést
megfontolás tárgyává tesszük. Mindazonáltal kétlem, hogy az
ön korában és egészségi állapotában súlyosabb ítéletet
kaphatna a felfüggesztett börtönbüntetésnél. Gondolja, hogy
bölcs dolog lenne visszaengednünk arra a helyre, ahol
bűntetteit elkövette? Hogy még több gondot okozzon?
A prof felsóhajtott.
286
- Megértem az álláspontját. Ez esetben, uram, megbocsát?
Fáradt vagyok.
- Természetesen. Álljon továbbra is a bizottság
rendelkezésére! A kihallgatást felfüggesztem. Davis
ezredes...
- Uram? - Elfordultam a kerekesszékkel, hogy a profot
haladéktalanul kijuttassam innen, miután a kísérőinket
kiküldték.
- Kérem, váltanék önnel pár szót! Az irodámban.
- Izé... - A profra néztem; a szeme csukva volt, és
öntudatlannak látszott. Az egyik ujja azonban megmozdult és
intett nekem. - Tisztelt elnök úr. Én inkább ápoló vagyok,
mint diplomata; a gondját kell viselnem! Öreg ember és beteg
is.
- A személyzet majd gondot visel rá.
- Nos... - Olyan közel manővereztem magamat a profhoz,
ahogy csak a székkel tehettem, és fölé hajoltam.
- Prof, jól van?
Alig hallhatóan suttogta:
- Tudd meg, mit akar! Helyeselj! Húzd az időt!
Pár pillanattal később kettesben voltam az elnökkel. A
hangszigetelt ajtót becsukták, de ez semmit sem jelentett; a
szobában akár tucatnyi fül lehetett azon kívül, ami a bal
karomban volt.
- Egy ital? Kávé? - kérdezte az elnök.
- Nem, köszönöm, uram - feleltem. - Vigyáznom kell itt a
diétámra.
- Gondolom. Tényleg nem tud felállni abból a
tolószékből? Egészségesnek látszik.
- Fel tudok állni, ha muszáj, és keresztülmegyek a szobán.
De lehet, hogy elájulok. Vagy még rosszabb történik. Inkább
nem kockáztatok. A súlyom hatszor nagyobb, mint amit
megszoktam. A szívem nem szokott hozzá a terheléshez.
- Gondoltam. Ezredes, hallottam, hogy ostoba problémái
támadtak Észak-Amerikában. Őszintén mondom, sajnálom.
Barbár egy hely. Mindig utáltam odamenni. Gondolom,
csodálkozik, hogy miért akartam találkozni önnel.
- Nem, uram. Feltételezem, majd elmondja, ha jónak látja.
Inkább azon csodálkozom, hogy miért szólít ezredesnek.
Vakkantva fölnevetett.
287
Robert a. heinlein
- Gondolom, megszokásból. Élethossziglani protokoll

folytán. De nem árthat, ha megtartja ezt a címet. Mondja el
nekem, mit gondol az ötéves tervről?
Azt gondoltam, hogy a dolog bűzlik.
- Úgy tűnik, alaposan kigondolták.
- Sok gondolkodásba került. Ezredes, maga értelmes
embernek tűnik... tudom, hogy az, ismerem a hátterét,
gyakorlatilag minden szavát, szinte a gondolatait is, amióta a
Földre tette a lábát. A Holdon született. Hazafinak tekinti
magát? A Holdon?
- Azt hiszem. Mindazonáltal úgy vélem, hogy azt tettük,
amit meg kellett tenni.
- Magunk között szólva, így van. Hobart egy vén hülye.
Ezredes, ez egy jó terv... de hiányzik egy vezető. Ha tényleg
hazafi, vagy mondjuk gyakorlatias ember, aki hazája érdekeit
a szívén viseli, akkor maga lehet az, aki végrehajtja.
- Fölemelte a kezét. - Ne siesse el a választ! Nem arra
kérem, hogy adja el a hazáját, hogy áruló legyen vagy más
efféle ostobaság. Ez a maga esélye, hogy tényleg hazafi
legyen... nem csak valami hamis hős, aki megöleti magát egy
vesztett ügyért. így gondoljon rá! Feltételezi, hogy a lunai
gyarmatosok képesek ellenállni annak az erőnek, amelyet a
Földi Szövetséges Nemzetek képesek összevonni? Tudom,
hogy valójában nem katona... és örülök is, hogy nem az..., de
műszaki képzettségű ember. A maga őszinte becslése szerint
hány hajó és bomba szükséges ahhoz, hogy elpusztuljanak a
lunai gyarmatok?
- Egy hajó, hat bombával - feleltem.
- Úgy van! Istenem, milyen jó egy értelmes emberrel
beszélni! Két bombának elborzasztóan nagynak kell lennie.
Talán különleges konstrukciójúnak. Pár ember egy darabig
életben maradhat egy kisebb telepen, a robbanási körzeten
kívül. De őket egy hajó tíz perc alatt elintézi.
- Igaza van, uram - mondtam viszont de la Paz professzor
rámutatott, hogy nem számíthatnak tejre attól a tehéntől,
amelyet vernek. Pláne, ha lelövik.
- Miért gondolja, hogy tétlenkedtünk, semmit nem
csináltunk több mint egy hónap alatt? Idióta kollégám... nem
nevezem meg... „visszabeszélést” emlegetett. A feleselés nem
dühít föl; az csak beszéd, engem az eredmény érdekel. Nem,
288
kedves ezredesem, nem lőjük le a tehenet... de megtesszük,
ha rákényszerítenek, hadd tudja meg a tehén, hogy őt le lehet
lőni. A hidrogén robbanófejű rakéták drága játékok, de
megengedhetjük magunknak, hogy felhasználjunk néhányat
figyelmeztető lövés céljára, szétrombolva a csupasz sziklákat,
csak hogy lássa a tehén, mi történhet. De ez nagyobb erő,
mint amennyit föl szeretnénk használni... még megijed a
tehén, és megsavanyodik a tej. - Ismét vakkantott néhányat. -
Jobb rábeszélni az öreg Riskát, hogy engedje fejni magát.
Vártam.
- Nem akarja tudni, hogyan? - kérdezte.
- Hogyan? - kérdeztem engedelmesen.
- Magán keresztül. Ne szóljon egy szót se, hadd
magyarázzam meg...
Fölvitt ama hegyre, és fölajánlotta nekem a földi
királyságokat. Vagy a limaiakat. Fölajánlotta, hogy legyek
„ideiglenes protektor”, sejtetve, hogy állandó is lehetek, ha
tejelek. Ha meggyőzöm a limaiakat, hogy nem győzhetnek.
Ha elhitetem velük, hogy ez az új berendezkedés hasznukra
válik
- hangsúlyozom az előnyeit, az ingyenes iskolákat,
ingyenek kórházakat, ingyenes ezt meg azt - a részletekről
majd később, de minden az államé lenne, mint a Terrán.
Kezdetben az adó alacsony lesz és fájdalommentes,
automatikusan levonják, illetve leszámítják az elszállított
gabona árából. De ami a legfontosabb, ez alkalommal a
Hatóság nem egy fiút küld férfimunkára, hanem egyszerre két
ezred rendőrt.
- Tévedés volt azokat a békedragonyosokat küldeni
- mondta -, olyan, amelyet nem követünk el még egyszer.
Magunk között szólva ennek a tervnek a kidolgozása azért
tartott egy hónapig, mert meg kellett győznünk a
Békefenntartó Bizottságot, hogy maroknyi ember nem
felügyelhet hárommilliót, akik hat nagyobb és ötvennél több
kisebb településen élnek. így elég rendőrrel kezdhetné a
rendcsinálást... nem katonai egységekkel, hanem katonai
rendőrökkel, akik megszokták, hogy a lehető legkisebb
felhajtással nyomják el a civileket. Ez alkalommal női
segédcsapatok is lesznek mintegy tíz százalékban, tehát többé
289
Robert a. heinlein
nem lesz panasz erőszakra. Nos, uram? Gondolja, hogy át tud

állni? Tudva, hogy hosszú távon ez a legjobb a népének?
Azt feleltem, hogy alaposan meg kell fontolnom,
különösen az ötéves terv részleteit és kvótáit, nem akarok
hirtelen döntést hozni.
- Természetesen, természetesen! - helyeselt. - Készíttetek
egy másolatot a tervből; vigye haza, tanulmányozza, aludjék
rá egyet! Holnap ismét beszélünk róla. Adja úri szavát, hogy
mindez köztünk marad! Nem igazán titok, de jobb ezeket a
dolgokat tisztázni, mielőtt nyilvánosságra kerülnek. Ami a
nyilvánosságot illeti, segítségre lesz szüksége, és meg is
kapja. Saját költségünkön a legjobb embereket küldjük oda,
annyit fizetünk nekik, amennyit megérdemelnek, kapnak
centrifugát, ahogy az ottani tudósok... tudja. Ez alkalommal
mindent jól csinálunk. Ez a hülye Hobart... valójában
meghalt, ugye?
- Nem, uram. Viszont szenilis lett.
- Meg kellett volna ölniük! Itt a maga példánya a tervről.
- Uram! Ha már öregemberekről beszélünk, de la Paz
professzor nem maradhat itt! Hat hónapig sem bírná.
- De hát ez tiszta haszon, nem?
Igyekeztem higgadtan válaszolni.
- Nem érti! Őt nagyon szeretik és tisztelik. A legjobb az
lenne, ha meggyőzném, hogy ön komolyan gondolta a
hidrogén robbanófejes rakétákat, és neki hazafias kötelessége
megmenteni, amit csak lehet. De akárhogy is, ha nélküle
térek vissza... nos, nemcsak nem állhatok át; nem is élek
annyi ideig, hogy megpróbáljam.
- Hmm... aludjunk rá! Holnap ismét beszélünk. Mondjuk
tizennégy órakor.
Távoztam, és ahogy beraktak a kisbuszba, remegni
kezdtem. Ennyit a magas szintű tárgyalásról.
Stu a proffal együtt várt rám.
- Nos? - kérdezte a prof.
Körülnéztem, megütögettem a fülem. Egymás mellé
guggoltunk a prof feje mellett, két takarót terítettünk
magunkra. A hordágy és a tolószék tiszta volt; ezt minden
reggel ellenőriztem. De úgy tűnt, hogy ebben a szobában
biztonságosabb takaró alatt suttogni.
290
Belekezdtem. A prof megállított.
- Később mesélj Ádám-Éváról! A tényeket akarom
hallani!
- Felajánlotta, hogy legyek én a protektor.
- Remélem, elfogadtad.
- Kilencven százalékig. Tanulmányoznom kell ezt a
szemetet, és holnap választ adni. Stu, milyen gyorsan tudjuk
végrehajtani a Télak-tervet?
- Már elkezdtük. A visszatérésedre vártunk. Arra, hogy
hagynak-e visszatérni.
A következő ötven perc zsúfolt volt. Stu kerített egy dhó-
tis, cingár hindut; harminc perc múlva a prof ikertestvére
volt, Stu pedig leemelte a profot a hordágyról, és a díványra
fektette. Engem könnyebben le lehetett másolni. Alteregóink
alkonyaikor begurultak a lakosztály nappalijába, éppen,
amikor a vacsorát hozták. Sokan jöttek-mentek ott, köztük
Stuart LaJoie-ba karolva egy idősebb, száriba öltözött hindu
asszonyság. Gömbölyded, elangolosodott hindu követte őket.
Sokkal nehezebb volt a profot fölvinni a tetőre; sosem
volt valami edzett gyalogló, nem volt alkalma gyakorolni, és
több mint egy hónapja hanyatt feküdt.
De Stu karja megtartotta, én pedig összeszorítottam a
fogam, és egyedül tettem meg azt a szörnyű harminc
lépcsőfokot. Mire fölértem a tetőre, a szívem majd kiugrott a
helyéről. Azt hittem, elájulok. Pontosan a megadott időben
hangtalan, apró repülőgép bukkant elő a homályból, tíz
perccel később azon a bérelt hajón voltunk, amelyet a múlt
hónapban használtunk, és két percre rá elindultunk Ausztrália
felé. Nem tudom, mibe került megkoreografálni és
készenlétben tartani szükség esetére ezt a táncot, de nem volt
fennakadás.
Elnyújtóztam a prof mellett, és amikor kilihegtem
magamat, megkérdeztem tőle:
- Hogy van, prof?
- Jól. Kicsit fáradtan. Csalódottan.
- Ja. Da. Csalódottan.
- Nem láthattam a Tádzs Mahalt. Sosem volt rá alkalmam,
amikor fiatal voltam... és most kétszer is kilométernyire
voltam tőle, egyszer sok napja, most egy napja... és mégse
láttam, és már nem is fogom.
291
Robert a. heinlein
- Csak egy sír.

- Trójai Heléna meg csak egy nő volt. Aludj, cimbora!
Ausztrália kínai felén értünk partot, egy Darwin nevű
helyen. Egyenesen átraktak egy űrhajóra, befektettek a
gyorsulási ágyba, és altatót adtak. A prof már aludt, és én is
kezdtem kábulni, amikor bejött a vigyorgó Stu, és beszíjazta
magát mellénk. Ránéztem.
- Te is? És ki intézi az ügyeket?
- Ugyanaz az ember, aki egész idő alatt vezette a botot. A
rendszer működik, többé nincs rám szükség. Mannie, öreg
haver, nem akarok távol lenni az otthonomtól! Mármint a
Limától, ha kétségeid lennének. Úgy tűnik, ez az utolsó vonat
Sanghaj felől.
- Mi van Sanghajjal?
- Felejtsd el! Mannie, egy vasam sincs, mínuszban
vagyok. Mindenkinek tartozom, az adósságaimat csak akkor
tudom rendezni, ha bizonyos részvények úgy hullámzanak a
tőzsdén, ahogy Adam Selene megjósolta. Továbbá köröznek
vagy körözni fognak csendháborítás és garázdaság miatt.
Fogalmazzunk így: megtakarítom nekik a deportálásom
költségeit. Gondolod, hogy az én koromban még
betanulhatok fúrónak?
Éreztem, hogy elkábulok, hatott a nyugtató.
- Stu, a Lunán nem vagy öreg... épp hogy elkezdtél
korosodni... mindenesetre... az asztalunknál mindig lesz
helyed! Mimi kedvel téged.
- Kösz haver, lehet, hogy így lesz. Figyelmeztető jelzés!
Mélyeket lélegezz!
Hirtelen ránk szakadt a tíz g.
292
20
JÁRMŰVÜNK AFFÉLE orbitális komp volt, amellyel a

személyzetet szállították az űrállomásokra, ellátmányt
vittek az őrhajókra, utasokat a kaszinókba. Ezen három utas
volt negyven helyett, szállítmánya három szkafanderből és
egy rézágyúból állt (igen, ez a hülye játék velünk jött; a
szkafanderek és a prof bumm-bummja egy héttel előttünk
érkeztek Ausztráliába), és a derék Pacsirta teljes személyzete
a kapitányból és egy kiborg pilótából állt.
Viszont túltöltötték üzemanyaggal.
Normális módon (így mesélték) megközelítettük az
Elysium űrállomást... aztán orbitális sebességről szökési
sebességre gyorsítottunk, és ez még nagyobb gyorsulással
járt, mint a fölemelkedés.
A manővert figyelemmel kísérte az Sz. N. iránymérő
állomása, és utasított, hogy álljunk meg, adjunk
magyarázatot. Mindezt Stu elbeszéléséből tudom, amikor
magamhoz tértem, és hevederre kötve élveztem a nehézkedés
hiányát. A prof még mindig ki volt ütve.
- Szóval tudni akarták, kik vagyunk, és mi a fenét
csinálunk - mondta nekem Stu. - Azt feleltük, hogy a
Kínában regisztrált Nyíló Lótusz teherűrhajó vagyunk,
karitatív küldetésben járunk, azaz kimentjük azokat a
tudósokat, akik a Holdon ragadtak, és azonosítottuk is
magunkat... Nyíló Lótuszként.
- Es mi van a radarral?
- Mannie, ha azt kaptam, amiért fizettem, akkor a
radarunk tíz perccel ezelőttig Pacsirtaként azonosított
minket... most pedig már Lótusz vagyunk. De hamarosan
meglátjuk. Csak egy hajó van olyan helyzetben, hogy kilőjön
egy rakétát, és az el is találjon minket - megállt, megnézte az
óráját -, a következő huszonhét percen belül a csónakunkat
A
293
Robert a. heinlein
vezető, teledrótozott úriember szerint, utána annak esélye,

hogy utolérjenek, zéróra csökken. így ha ez aggaszt... ha imát
akarsz mondani vagy üzenetet küldeni, vagy mit szokás
ilyenkor csinálni... itt az ideje!
- Gondolod, hogy föl kéne ébresztenünk a profot?
- Hadd aludjon! El tudsz képzelni kellemesebb
átalakulást, mint hogy az ember békés álmában válik egy
pillanat alatt radioaktív gázfelhővé? Hacsak nem gondolod,
hogy vallási elintéznivalói lennének. Nekem sosem tűnt úgy,
hogy vallásos lenne a szó ortodox értelmében.
- Nem az. De ha neked lennének ilyen gondjaid, ne
hagyd, hogy feltartsalak!
- Köszönöm, még az indulás előtt mindent megtettem,
amit szükségesnek láttam. Na és, veled mi a helyzet, Manie?
Nem vagyok valami jó papnak, de majd igyekszem, ha ez
segít. Elő minden bűnnel, amit titkolsz, öreg cimbora! Ha
bármit be kell vallanod, elég jó vagyok bűnügyekben.
Közöltem vele, hogy nekem nincsenek efféle
szükségleteim. Aztán a bűneimre gondoltam, némelyiktől
felvidultam, és leadtam neki egy többé-kevésbé igaz
változatot. Erről neki is eszébe jutott néhány bűne,
amelyekről beszámolt nekem. Eljött a zéró idő és el is múlt,
mielőtt kifogytunk volna a bűneinkből. Stu LaJoie épp a
megfelelő személy arra, hogy az ember vele töltse az utolsó
perceit, még akkor is, ha kiderül, hogy azok nem is az
utolsók.
Két napon keresztül semmi mást nem tettünk, csak elviseltük

azokat a drasztikus eljárásokat, amelyek megakadályozzák,
hogy járványt hurcoljunk be a Limára. De nem bántuk a
mesterségesen gerjesztett láz vacogását és forróságát; a
súlytalanság hatalmas megkönnyebbülés volt, és boldogan
tértünk haza.
Illetve csaknem boldogan. A prof megkérdezte, mi a
bajom.
- Semmi - feleltem. - Alig várom, hogy hazaérjek. De...
Igazság szerint szégyellek mutatkozni azok után, hogy
kudarcot vallottunk. Prof, mit csináltunk rosszul?
294
- Kudarcot vallottunk, fiam?
- Nem tudom, mi másnak nevezhetnénk. Be kell
ismernünk! Nincs mit tenni.
- Manuel, tartozom neked egy bocsánatkéréssel.
Emlékezz, milyen előrejelzést kaptunk Adam Selene-től az
esélyeinkkel kapcsolatban, mielőtt elindultunk! - Stu nem
volt hallótávolban, de biztonsági okokból sosem használtuk a
„Mike” nevet.
- Hát persze! Egy az ötvenháromhoz. Amikor odaértünk a
Földi Fertályra, úgy módosította, hogy egy a százhoz. Most
mit mond? Egy az ezerhez?
- Néhány naponként csináltattam vele előrejelzést... ezért
tartozom bocsánatkéréssel. A legutóbbi, amit éppen a
távozásunk előtt kaptam, tartalmazta azt az akkor még
igazolatlan feltételezést, hogy sikerül elmenekülnünk,
otthagynunk a Terrát és épségben hazaérnünk. Vagy legalább
hármunk közül egynek sikerül, ezért rendeltük haza Stu
elvtársat, mert benne megvan a terraiak magas ellenállása a
gyorsulással szemben. Igazából nyolc előrejelzés készült,
onnantól, hogy mind a hárman meghalunk, különböző
változatokon át odáig, hogy mindhárman életben maradunk.
Nem akarsz néhány dollárt föltenni arra, mi volt az utolsó
előrejelzés, úgy, hogy megnevezed, szerinted milyen
esélyeink voltak? Valamennyit segítek. Túlságosan
pesszimista voltál.
- Izé... nem, a fene egye meg! Mondja!
- Pillanatnyilag egy a tizenhéthez az esélyünk... és a
különbség minden hónappal csökken. Ezért nem mondhattam
meg neked.
Meglepődtem, föllelkesedtem, megörültem - és
megsértődtem.
- Hogy érti azt, hogy nem mondhatta meg nekem? Nézze,
prof, ha nem bízik bennem, akkor talán hagyjuk abba, vegye
át Stu a helyemet a végrehajtó sejtben!
- Kérlek, fiam! Ez akkor történt volna meg, ha
valamelyikünkkel történik valami... veled, velem vagy a
drága Wyominggal. Nem azért nem mondhattam meg neked
a Földi Fertályon... és mondhatom meg most..., mert nem
vagy megbízható, hanem mert nem vagy színész. Sokkal
295
Robert a. heinlein
hatékonyabban játszhattad el úgy a szereped, ha azt hiszed,

hogy a függetlenségünk elismertetése a cél.
- És ezt most mondja!
- Manuel, Manuel, keményen kellett harcolnunk minden
másodpercben... hogy veszíthessünk.
- És? Most már elég nagyfiú vagyok ahhoz, hogy
közölhessék velem?
- Kérlek, Manuel! Az, hogy átmenetileg tudatlanságban
tartottunk, növelte az esélyeinket; ezt majd beszéld meg
Adammel! Tegyem hozzá, hogy Stuart vidáman fogadta a
visszahívást a Lunára, meg sem kérdezve, miért? Elvtársam,
az a bizottság túl kicsi volt, az elnök túlságosan okos; mindig
fönnállt a kockázat, hogy elfogadható javaslatot tesznek; az
első napon megvolt rá a lehetőség. Ha áterőltethettük volna
az ügyünket a Nagytanács elé, nem fenyegetett volna az okos
akció veszélye. Ebben azonban megakadályoztak. A legjobb,
amit tehettem, az volt, hogy ellenkezem a bizottsággal,
elmegyek akár a személyes sértegetésig, így legalább egy
ember lesz, aki nem hallgat a józan ész szavára.
- Azt hiszem, én sosem fogom megérteni ezt a fajta magas
szintű megközelítést.
- Lehet, hogy nem. De a te képességeid kiegészítik az
enyémeket. Manuel, te is szabadnak akarod látni a Lunát.
- Tudja, hogy így van.
- Azt is tudod, hogy a Terra megverhet minket.
- Persze. Egyetlen előrejelzés se mutatott legalább
egyenlő esélyeket. így hát nem tudom, miért jó az, hogy
ellenkeztünk...
- Kérlek! Mivel ránk tudják erőltetni az akaratukat, az
egyetlen esélyünk az, hogy meggyengítjük ezt az akaratot.
Ezért kellett a Terrára mennünk. Hogy megosszuk őket, hogy
többféle vélemény legyen. A kínai történelem nagy
tábornokainak legravaszabbika mondta egyszer, hogy a
háborúban az a tökéletes megoldás, ha aláásod az ellenség
akaraterejét, így harc nélkül adja meg magát. Ebben a
maximában foglalható össze a mi végső célunk és a leg-
szorítóbb veszedelem. Tegyük föl, hiszen ez lehetséges, hogy
egy napon felajánlanak nekünk egy csábító
kompromisszumot. Protektor kerül az igazgató helyére, akit
esetleg közülünk neveznek ki. Helyi autonómiát kapunk.
296
Küldöttünk lesz a Nagytanácsban. Magasabb árat fizetnek a
katapultált gabonáért, és külön díjat a növekvő szállítmányok
után. Elhatárolják magukat Hobart politikájától, sajnálatukat
fejezik tó az erőszak és a gyilkosságok miatt, csinos
kártérítést fizetnek az áldozatok hozzátartozóinak.
Elfogadnád ezt? Idehaza?
- Nem fognak ilyet ajánlani.
- Az elnök hajlandó lett volna valami hasonlót ajánlani
azon az első délutánon, és akkor a bizottságot még a kezében
tartotta. Felajánlotta, hogy olyan árat kérjünk, amely már
közel járt egy ilyen alkuhoz. Tegyük föl, lényegében elérjük
azt, amit körvonalaztam! Idehaza elfogadhatónak tartanád?
- Hát... talán.
- Több mint „talán” ahhoz a kilátástalan előrejelzéshez
képest, amely indulásunk előtt készült; ezt kellett mindenáron
elkerülnünk... egy olyan alku, amely lenyugtat, megroppant]
a az ellenálláshoz szükséges akaraterőt anélkül, hogy
alapjában megváltoztatná a hosszú távú, katasztrófára
vonatkozó előrejelzés feltételeit. így hát más témát dobtam
be, lényegtelen dolgok miatt kötözködtem, udvariasan
gorombáskodtam, és ezzel kiiktattam ezt a lehetőséget.
Manuel, te és én tudjuk, és Adam is, hogy be kell szüntetni az
élelmiszerszállítást; semmi más nem menti meg a Lunát a
katasztrófától. De el tudod képzelni, hogy egy gabonatermelő
küzdeni fog a szállítás leállításáért?
- Nem. Nem lehetne kideríteni, hogyan fogadták itthon a
szállítmányok leállítását?
- Sehogy. Adam így időzített, Manuel: semmiféle
bejelentés nem történt a két bolygón, amíg haza nem értünk.
Még mindig megvesszük a búzát. A tartályok még mindig
érkeznek Bombaybe.
- Azt mondta nekik, hogy a szállítás azonnal leáll!
- Ez csak fenyegetés, nem erkölcsi kötelezettség. Még
néhány szállítmány nem számít, és időre van szükségünk.
Még nem áll mindenki a mi pártunkon; kisebbség vagyunk.
Van a többség, amely semmivel nem törődik, de
befolyásolhatjuk őket; átmenetileg. Van egy másik kisebbség,
amely szemben áll velünk... főleg a gabonatermelők, akiket
nem érdekel a politika, csak a búza ára. Morognak, de
elfogadják az utalványt, remélve, hogy később visszanyeri az
297
Robert a. heinlein
értékét. De abban a pillanatban, amikor bejelentjük, hogy

leáll a szállítás, tettleg föllépnek ellenünk. Adam azt tervezi,
hogy akkor történik a bejelentés, amikor a többséget már az
oldalunkra állítottuk.
- Mennyi idő az? Egy év? Kettő?
- Két-három, legföljebb négy nap. Gondosan
megszerkesztett kivonatok az ötéves tervből, kivonatok a
felvételeidből... főleg abból, amikor meg akartak venni...,
kihasználjuk kentuckyi letartóztatásodat...
- Hé! Azt inkább elfelejteném!
A prof elmosolyodott, felvonta a szemöldökét.
- Öö - morogtam bizonytalanul. - Jól van! Ha segít.
- Többet segít, mint bármilyen statisztika a természeti
erőforrásokról.
Bedrótozott pilótánk, aki valaha ember volt, kihagyta a Hold

körüli pályát, és egy nehéz manőverrel egyenesen lefelé
indult; a hajó könnyű és gyors volt. A sebességváltozás nem
érte el a két és fél kilométert; tizenkilenc másodperc múlva
Johnson Cityben voltunk. Egész jól bírtam, noha úgy
éreztem, mintha egy óriás szorítaná a szívemet, aztán már
vége is volt, és ismét normálisan lélegeztem, és boldog
voltam, mert a súlyom normális lett. A művelet azonban
majdnem megölte szegény öreg profot.
Mike később azt mondta nekem, a pilóta nem volt
hajlandó átadni az irányítást, pedig ő alacsony g-vel akarta
lehozni a hajót, hogy hajunk szála se görbüljön, mivel tudta,
hogy a prof a fedélzeten van. De lehet, hogy a kiborg tudta,
mit csinál; a leszállás csekély g-vel sok üzemanyagot
fogyaszt, és a Lótusz-Pacsirta üzemanyagtartályai már
csaknem kiürültek.
Ezzel azonban nem törődtünk, mert úgy láttuk, hogy a
goromba leszállás beadott a profnak. Stu vette észre,
miközben én még lihegtem, aztán mindketten csak vele
foglalkoztunk: szívstimulátor, mesterséges légzés, masszázs.
Végül megrebbent a szemhéja, ránk nézett, és elmosolyodott.
- Itthon vagyunk - suttogta.
298
Húsz percen át hagytuk pihenni, mielőtt fölvettük a
szkafanderünket, hogy elhagyjuk a hajót; fél lábbal már a
sírban volt. A kapitány tankoltatott, alig várta, hogy
megszabaduljon tőlünk, és utasokat vehessen föl - az a
hollandus az egész úton egy szót sem szólt hozzánk; azt
hiszem, megbánta, hogy pénzért vállalt egy olyan utat,
amelyben tönkremehetett vagy akár meg is halhatott volna.
Aztán bejött Wyoh, szkafanderesen, hogy találkozzék
velünk. Nem hinném, hogy Stu valaha is látta szkafanderben,
és biztosan sosem találkozott vele szőkén, mert nem ismerte
föl. A szkafander ellenére is megölelgettem, Stu pedig állt és
várta, hogy bemutassam. Ehelyett az idegen szkafanderes
„férfi” a nyakába borult, amitől Stu meghökkent.
- Ó, egek! - mondta Wyoh fojtott hangon. - Mannie, a
sisakom!
Kikapcsoltam, levettem. Szétrázta a fürtjeit, és vigyorgott.
- Stu, hát nem is örülsz, hogy látsz? Nem ismersz meg?
Széles mosoly öntötte el Stu arcát, olyan lassan, ahogy
hajnalodik a holdbéli tengerek fölött.
- Zdrásztvujtye, goszpozsa! Roppant boldog vagyok, hogy
láthatlak.
- Még hogy goszpozsa! Én neked mindig Wyoh maradok,
drágám! Mannie nem mondta, hogy ismét szőke vagyok?
- De mondta. Azonban tudni valamit és látni ugyanazt, az
két különböző dolog.
- Majd hozzászoksz. - Wyoh a prof fölé hajolt,
megcsókolta, ránevetett, aztán fölegyenesedett, és sisak
nélkül üdvözölt egy olyan csókkal, amelytől mindkettőnk
szeme könnyes lett, a nyavalyás szkafander ellenére. Aztán
ismét Stu felé fordult, és őt is megcsókolta.
Stu kicsit vonakodott. Wyoh megtorpant.
- Stu, barna sminket kell használnom ahhoz, hogy
üdvözöljél? - Stu rám pillantott, aztán megcsókolta. Wyoh
éppen annyi időt szánt rá, mint az én üdvözlésemre.
Később gondolkodtam a viselkedésén. Stu minden
elkötelezettsége mellett sem volt még holdlakó - és Wyoh
időközben férjhez ment. Hogy mi a baj ezzel? Nos, a Földi
Fertályon ez jelent valamit, és Stu-ban még nem vált
feltételes reflexszé, hogy egy holdlakó hölgy a maga ura.
Szegény fickó azt gondolta, hogy én megorrolhatok!
299
Robert a. heinlein
Föladtuk a szkafandert a profra, én is fölvettem a

magamét, és távoztunk. Az ágyút a hónom alatt cipeltem.
Amikor föld alá értünk, és kiléptünk a zsilipből, levettük a
szkafandert - és nagyon hízelgett nekem, amikor láttam, hogy
Wyoh begyűrte a szkafandere alá azt a vörös ruhát, amelyet
én vásároltam neki valaha. Megigazgatta a szoknyát, hogy
lobogjon.
A bevándorlási hivatal üres volt, leszámítva azt a negyven
embert, akik úgy sorakoztak a fal mellett, mint az újoncok, de
szkafandert és sisakot viseltek. Terraiak készülődtek
hazafelé, az itt ragadt turisták és a tudósok. A szkafanderek
maradnak, le kell vetniük, mielőtt a hajó fölemelkedne. Rájuk
néztem, és a kiborg pilóta jutott az eszembe. Amikor a
Pacsirtát kiürítették, nem maradt benne más, csak három
heverő. Ezeknek az embereknek a padlón kell feküdniük a
gyorsulás idején. Ha a kapitány nem óvatos, csak egy véres
masszát visz le a Terrára.
Megemlítettem Stu-nak.
- Felejtsd el! - mondta. - Leures kapitánynak vannak
habszivacs párnái a fedélzeten. Nem hagyja, hogy bajuk
essen, ők jelentik számára az életbiztosítást.
300
21
SALÁDOM, mind a harminc-egynéhány fő Ótatától a

babákig, egy szinttel lentebb, a zsilipnél várt. Volt sírás,
rivalgás, érzelmes fecsegés, ölelgetés, ez alkalommal Stu sem
volt tartózkodó. A kis Hazel szertartást csinált a
csókolózásból. Frígiai sapkákat hozott magával,
mindhármunkra ráadott egyet, aztán megcsókolt - erre a jelre
az egész család frígiai sapkát tett, én pedig váratlanul köny-
nyekre fakadtam. Talán ilyen érzés a hazafiság: elszorítja a
torkot, és olyan boldogító, hogy az már fáj. Vagy csak az
tette, hogy végre ismét a szeretteim között voltam.
- Hol van Síim? - kérdeztem Hazelt. - Nem hívtátok meg?
- Nem jöhetett. Rendfenntartó a fogadásotokon.
- Fogadás? Na, más már nem is hiányzott!
- Majd meglátjátok!
Megláttuk. Jó volt, hogy a család kijött elénk; aztán, hogy
visszautaztunk L-Citybe (egy kapszulát megtöltöttünk), egy
darabig örülhettem, hogy őket látom magam körül. A
Nyugati metróállomáson éljenző tömeg fogadott,
valamennyien frígiai sapkában. A vállukon vittek hármunkat
a Régi Kupolába, körülöttünk a sztiljagi testőrség menetelt,
akik utat könyököltek az éljenző, éneklő tömegben. A fiúk
vörös sapkát, fehér inget, a nőik fehér pulóvert és vörös sortot
viseltek.
Az állomáson és később a Régi Kupolában ismételten
összecsókoltak olyan nők, akiket sose láttam se azelőtt, se
azóta. Emlékszem, abban reménykedtem, hogy hatékony volt
a karantén, különben L-City fele ágynak esik náthával vagy
valami még rosszabbak (Úgy látszik, tiszták voltunk; nem
tört ki járvány. Én azonban emlékeztem olyan időre
- nem is volt régen -, amikor elszabadult a kanyaró, és
ezrek haltak meg.)
C
301
Robert a. heinlein
A prof miatt is aggódtam; a fogadtatás túlságosan heves

volt egy olyan embernek, aki egy órája kis híján meghalt. O
azonban nemcsak hogy élvezte a dolgot, de csodálatos
beszédet mondott a Régi Kupolában - rövid és logikus volt,
tele zengő mondatokkal. Benne volt a „szeretet”, az „otthon”,
a „Luna” továbbá „elvtársak és szomszédok”, meg hogy
„vállvetve”, és mindez nagyon jól hangzott.
Egy emelvényt állítottak föl a déli homlokzat nagy
képernyője alatt, amelyen a híradókat szokták vetíteni. Adam
Selene üdvözölt minket a képernyőről, most pedig a prof
képét és hangját sugározta hatalmas méretben éppen a feje
fölött, úgyhogy nem kellett kiabálnia. Viszont minden
mondat után szünetet tartott, mert a tömeg ordítása még a
képernyő hangszóróját is elfojtotta, és semmi kétség, ezek a
szünetek jól jöttek neki, hogy pihenjen egy keveset. A prof
már nem látszott öregnek, fáradtnak, betegnek; úgy tűnt,
éppen az a stimulus hiányzott neki, hogy visszakerüljön a
Sziklára. És nekem is! Csodálatos volt ismét a saját súlyom,
erősnek éreztem magam, városom tiszta levegőjét szívtam be.
Nem közönséges város! L-City teljes lakossága nem fért
be a Régi Kupolába, de úgy festett, mégis erre törekednek.
Felmértem egy tíz négyzetméteres területet, igyekeztem
megszámolni a fejeket, még a felénél sem tartottam, amikor
elérteni a kétszázat, és feladtam a küzdelmet. A Lunatic
harmincezerre becsülte a számukat, de hát az lehetetlen!
A prof szavai majdnem hárommillió emberhez értek el; a
tévé nemcsak azoknak továbbította a képet, akik a téren
álltak, a kábelek és a relék átrepítették őket a tengereken,
eljutottak valamennyi telepre. Megragadta az alkalmat, és
beszélt arról a rabszolga jövőről, amit a Hatóság szánt nekik.
Meglobogtatta a fehér papírlapot.
- Itt van! - kiáltotta. - A bilincsetek! A lábvasatok!
Akarjátok viselni?
- NEM!
- Azt mondják, ezt kell tennetek! Azt mondják, van
hidrogénbombájuk... az életben maradottak majd megadják
magukat, és megkapják ezeket a láncokat. Ezt akarjátok?
- NEM! SOHA!
302
- Soha! - helyeselt a prof. - Azzal fenyegetnek, hogy
csapatokat küldenek... egyre több és több csapatot, hogy
öljenek és erőszakoskodjanak. Harcolnunk kell ellenük!
- DA!
- Harcolni fogunk velük a felszínen, az alagutakban, a
folyosókon. Ha meg kell halnunk, akkor szabadon halunk
meg!
- Igen! Ja! Da! Mondd meg nekik, mondd meg nekik!
- És ha meghalunk, a történelem följegyzi: ez volt a Luna
legszebb órája! Adjanak nekünk szabadságot... vagy öljenek
meg minket!
Ez-az ismerősnek tűnt, ám az ő szájából frissnek és újnak
tűntek a szavak, úgyhogy én se maradtam ki a bömbölésből.
Nézzük csak... tudtam, hogy nem verhetjük meg a Terrát
- foglalkozásom szerint technikus vagyok, és tudom, hogy
egy hidrogénbomba fütyül az emberi vitézségre. De akkor is
készen álltam. Ha harcot akarnak, hát lesz harc!
A prof hagyta, hogy kiabáljanak, aztán elénekelte velük a
„Köztársaság harci himnuszának” Simon-féle változatát.
Ismét Adam jelent meg a képernyőn, átvette a vezetést, velük
énekelt, mi pedig igyekeztünk leosonni az emelvény
hátuljánál Síim és a sztiljagi segítségével. De az asszonyok
nem hagyták, hogy elmenjünk, és a legények nem fékezték
meg valami eredményesen a hölgyeket, akik áttörtek rajtuk.
Tíz óra is volt, mire mi négyen, Wyoh, a prof, Stu és
jómagam bezárkózhattunk a Raffles L szobájába, ahol a tévén
át csatlakozott hozzánk Adam-Mike is. Addigra már nagyon
éhes voltam, mindnyájan megéheztünk, így hát vacsorát
rendeltem, és a prof ragaszkodott hozzá, hogy együnk,
mielőtt áttekintjük a terveinket.
Akkor munkához láttunk.
Adam megkért, hogy az ő és Wyoming kedvéért olvassam
föl, ami a papíron van.
- De előbb megtennéd, Manuel elvtárs, hogy gyorsítva,
telefonon átjátszód az irodámba az összes felvételt,
amelyeket a Földi Fertályon készítettél? Leíratom őket, hogy
majd tanulmányozhassam. Jelenleg csak annyi anyagom van,
amennyit Stuart elvtárs kódolva küldött.
Megtettem, amit kért. Közben tudtam, hogy Mike azonnal
tanulmányozni fogja a felvételeket, az álcázó szöveg csak az
303
Robert a. heinlein
Adam Selene-mítoszhoz tartozott - és elhatároztam,

megbeszélem a proffal, hogy avassuk be Stu-t. Ha be kell
venni a végrehajtó sejtbe, túlságosan kényelmetlenné válik a
színjáték.
Öt percig tartott, amíg nagy sebességgel átküldtem az
anyagot Mike-nak, a felolvasás igénybe vett újabb harminc
percet. Amikor végeztem, Adam azt mondta:
- Professzor úr, hála az ön beszédének, a fogadás
sikeresebb volt, mint gondoltam. Azt hiszem, azonnal át kell
vernünk a Kongresszuson az embargót! Ma este megüzenem
a képviselőknek, hogy holnap délben ülést tartunk.
Megjegyzés?
- Nézd, azok a nyafogó alakok még hetekig vacakolnak!
- mondtam. - Ha el akarod intézni ezt velük, akkor elég,
ha benyújtasz egy deklarációt. Az ülést kezdjed este, és húzd
el éjfélig a saját embereink felhasználásával!
- Sajnálom, Manuel! - felelte Adam. - Lemaradtam a földi
eseményekről, te pedig az itteniekről. Ez már nem ugyanaz a
csoport. Wyoming elvtársnő?
- Mannie, drágám, ez most már egy választott Kongresz-
szus. A javaslatot el kell fogadniuk, a Kongresszus most az
egyetlen kormányzati szervünk.
- Választásokat tartottatok, és a kezükbe adtátok az ügyek
intézését? - hüledeztem. - Mindent? Akkor nekünk mi a
feladatunk? - A profra néztem, vártam a robbanást.
Ellenvetéseim nem találtak megértésre, de én akkor is
fölöslegesnek tartottam, hogy az egyik dumás bandát
kicseréljük egy másikra. Az első csoport legalább olyan laza
volt, hogy könnyen kipaterolhattuk őket - ez az új viszont oda
lesz enyvezve a székéhez.
A profot ez nem zavarta. Összeillesztette az ujjait,
lezsernek látszott.
- Manuel, nem hinném, hogy a helyzet olyan rossz,
amilyennek gondolod. Minden korban alkalmazkodni kell a
népi mitológiához. Valamikor a királyokat felkenték
valamilyen istenség nevében, így az volt a fő gond, hogy a
megfelelő személyt kenje föl az istenség. Manapság ez a
mítosz a „népakarat”..., de ez felszínes változás. Adam
elvtárs és én hosszan beszélgettünk arról, hogyan határozzuk
304
meg a nép akaratát. Megkockáztatom, hogy ez olyan
megoldás, amellyel dolgozhatunk.
- Hát... jól van! De miért nem mondta? Stu, te tudtál
erről?
- Nem, Mannie. Nem volt rá ok, hogy elmondják nekem. -
Vállat vont. - Én monarchista vagyok, így nem érdekel a
dolog. De egyetértek a proffal, hogy ezen a napon és korban a
választás szükséges szertartás.
- Manuel, nem volt szükséges szólni erről, amíg haza nem
értünk; nekünk más dolgunk volt. Adam elvtárs és a drága
Wyoming elvtársnő intézték az ügyeket a távollétünkben...
ezért előbb tudjuk meg, mire jutottak, mielőtt megítélnénk,
mit csináltak!
- Bocsánat! Nos, Wyoh?
- Mannie, mi nem bíztunk mindent a véletlenre. Adam és
én úgy ítéltük meg, hogy egy háromszáz fős Kongresszus
lesz a megfelelő. Aztán órákat töltöttünk azzal, hogy átnéztük
a pártlistákat, továbbá azoknak a kiváló embereknek a
névsorát, akik nem tagjai a pártnak. Végül megkaptuk a
jelöltek listáját, amelyen sokan szerepeltek az Alkalmi
Kongresszus tagjai közül. Egyáltalán nem mind voltak
nyafogok, így annyit vettünk át közülük, ahányat csak
tudtunk. Aztán Adam valamennyiüket felhívta, és
megkérdezte tőlük, hajlandók-e erre a szolgálatra... eközben
titoktartást kért tőlük. Néhányat le kellett cserélnünk.
- Amikor elkészültünk, Adam beszélt a tévében;
bejelentette, itt az ideje, hogy teljesítsük a párt ígéretét a
szabad választásokról, közölte, hogy mindenki szavazhat, aki
betöltötte a tizenhatodik életévét, mindenki jelölt lesz, aki
össze tud gyűjteni száz aláírást, és leadja a Régi Kupolában
vagy saját telepének valamelyik nyilvános gyűjtőhelyén. Ó
igen, harminc ideiglenes választókörzetet hoztunk létre,
minden körzetből tíz ember jut be a Kongresszusba, így
minden telepre jut legalább egy jelölt.
- Szóval felsorakoztattátok a népet, aztán az jutott be,
akinek volt párt-belépője?
- O, dehogy, drágám! Nem volt semmiféle párt-belépő...
hivatalosan. De megvoltak a jelöltjeink... és meg kell
mondanom, a sztiljagi remek munkát végzett az aláírás-
gyűjtés terén; a mi jelöltjeink már az első nap leadták a
305
Robert a. heinlein
jelentkezési lapot. Sok más ember is megtette; több mint

kétezer jelölt indult. Azonban mindössze tíz nap telt el a
bejelentés és a választások között, és mi tudtuk, mit akarunk,
az ellenfelek pedig nem voltak egységesek. Nem volt szükség
rá, hogy Adam kiálljon a nyilvánosság elé, és támogassa a
jelölteket. Minden rendben ment... te például hétezer
szavazattal győztél, drágám, miközben az utánad következő
jelölt ezernél kevesebbet kapott.
- Győztem?
- Győztél, én is győztem, a professzor is győzött, Clayton
elvtárs is győzött, és mindenki, akiről úgy gondoltuk, hogy a
Kongresszusban a helye. Nem volt nehéz dolgunk. Noha
Adam senkit sem támogatott, én nem haboztam az elvtársak
tudomására hozni, ki a kívánatos jelölt. Simon sem volt
tétlen. Jó kapcsolatban voltunk az újságokkal. Bárcsak itt
lettél volna a választások éjszakáján, hogy figyeld az
eredményt! Izgalmas volt!
- Hogyan számoltátok össze a szavazatokat? Sosem
tudtam, hogyan működik egy ilyen választás. Fölírtátok a
neveket egy papírlapra?
- Ó, dehogy, ennél jobb módszert használtunk... végül is,
néhányan a legjobb embereink közül nem tudnak írni. A
bankokat használtuk szavazóhelynek, a tisztviselők
azonosították ügyfeleiket, akik azonosították családtagjaikat
és szomszédjaikat, akiknek nem volt bankszámlájuk; az
emberek hangosan szavaztak, a hivatalnokok pedig
bevezették a szavazatot a bank számítógépébe, s az
eredményt azonnal följegyezték Luna City klíringintézetében.
Három óránál kevesebb idő alatt mindenki szavazott, és az
eredményt a szavazás befejezése után néhány perccel
kinyomtattuk.
Hirtelen fény gyulladt ki a fejemben, és elhatároztam,
hogy négyszemközt kikérdezem Wyoh-t. Nem, nem is Wyoh-
t - Mike-ot. Megkerülöm „Adam Selene” méltóságát, és
kiverem az igazságot a neurisztoraiból. Eszembe jutott a
tízmillió dollárral megtetézett csekk, és elgondolkoztam,
hogy vajon hányan szavaztak rám. Hétezren? Hét-százan?
Vagy csak a családom és a barátaim?
Viszont többé nem aggódtam az új Kongresszus miatt. A
prof nem csak kicserélte a paklit, amiből osztottak nekik, de
306
még meg is cinkelte a lapokat, aztán elszelelt a Földi
Fertályba, míg megtörtént a csalás. Semmi értelme Wyoh-t
kérdezni; neki még csak tudnia sem kellett, hogy Mike mit
csinált... és jobban is végezhette a dolgát, ha gyanútlan.
Nem is gyanakodhatott senki. Ha van, amit minden ember
adottnak vesz, akkor az a meggyőződés, hogy ha megbízható
számokat táplálnak bele a számítógépbe, abból megbízható
számok jönnek ki. Én magam sem kételkedtem ebben, amíg
nem találkoztam egy olyan számítógéppel, amelynek van
humorérzéke.
Meggondoltam magam; mégse avassuk be Stu-t Mike
eszmélésének titkába. Már két ember is túl sok egy ilyen
titokhoz. Vagy akár három.
- Mi... - szólaltam meg, aztán megváltoztattam a
mondatot: - Mi a fene! Hathatósnak tűnik. Mi lett a
végeredmény?
Adam kifejezéstelen arccal válaszolt.
- Nyolcvanhat százalék jutott a mi jelöltjeinknek.
Megközelítőleg erre számítottam.
(„Megközelítőleg”, a bal mű-karomra! Pontosan erre
számítottál, Mike, te vén vaskereskedés!)
- Visszavonom a déli üléssel kapcsolatos kifogásomat. Ott
leszek.
- Nekem úgy tűnik - szólalt meg Stu -, hogy amennyiben
az embargó azonnal életbe lép, szükségünk lesz valamire,
hogy fenntartsuk azt a lelkesedést, amelynek ma tanúi
voltunk. Különben hosszú pangás következik, egyre
súlyosabb gazdasági visszaeséssel az embargó
következtében, fokozódó kiábrándulással. Adam, mély
benyomást tettél rám a jövőre vonatkozó okos becsléseiddel.
Van alapja a balsejtelmeimnek?
- Van.
- Nos?
Adam visszanézett ránk, és csaknem lehetetlen volt
elhinni, hogy ez hamis kép.
- Elvtársak... olyan gyorsan ki kell robbantani a nyílt
háborút, amilyen gyorsan csak lehetséges.
Senki sem szólt. Egy dolog háborúról beszélni, más
szembenézni vele. Végül sóhajtottam, és megkérdeztem:
- Mikor kezdünk sziklákat hajigálni?
307
Robert a. heinlein
- Nem kezdünk hajigálni - felelte Adam. - Nekik kell az

elsőt elhajítaniuk. Hogyan szállhatnánk szembe velük? Én a
végére tartogatom a gondolataimat. Manuel elvtárs?
- Hát... ha engem kérdezel... úgy érzem, a legjobb kezdés
az lenne, ha egy szép nagy szikla verné szét Agrát... van ott
egy pofa, aki senkinek sem fog hiányozni. De te nem erre
vagy kíváncsi.
- Nem, egyáltalán nem - felelte Adam komolyan. - Te
nemcsak az egész hindu nemzetet bőszítenéd fel, amely
roppantul ellenzi az élet kioltását, de a Földön élő összes
embert sokkolnád és dühbe hoznád, ha elpusztítanád a Tádzs
Mahalt.
- Engem is beleértve - szólalt meg a prof. - Ne beszélj
ostobaságot, Mamiéi!
- Nézze, nem azt mondtam, hogy tegyük meg! -
tiltakoztam. - Részemről én meglennék a Tádzs nélkül.
- Manuel - mondta a prof ahogy Adam rámutatott, az a
stratégiánk, hogy addig hergeljük őket, amíg elsőnek
támadnak. A játékelmélet klasszikus „Pearl Harbor-manő-
vere”, ami jó húzás a világpolitikában. A kérdés az, hogy
hogyan. Adam, azt javaslom, híreszteljük el, hogy gyengék és
megosztottak vagyunk, csak egy erődemonstráció kell, és mi
máris visszakozunk. Stu? Hasznosak lehetnek a Földi
Fertályon lévő embereid. Tegyük föl, a Kongresszus elutasít
engem és Manuelt. Mi lesz a hatás?
- De nem! - mondta Wyoh.
- De igen, drága Wyoh! Nem szükséges megtennie, elég,
ha eljuttatják a hírt a földi hírközlő csatornákhoz. Talán még
jobb lenne, ha az a titkos adó sugározná, amelyet a földi
tudósok barkácsoltak, amikor még itt voltak, közben
hivatalos adóink a szigorú cenzúra jegyeit mutatnák. Adam?
- Megjegyzem, mint olyan taktikát, amely beleillik a
stratégiába. De ez egyedül nem elég. Az kell, hogy
bombázzanak minket!
- Adam, miért mondasz ilyet? - kérdezte Wyoh. - Még ha
Luna City ellenállhatna akár a legnagyobb bombáiknak is...
amit remélem, sosem fogunk kipróbálni..., tudjuk, hogy a
Luna nem nyerhet meg egy totális háborút. Te mondtad, nem
is egyszer. Nem lehet kimódolni, hogy egyszerűen csak
békén hagyjanak?
308
Adam a jobb arcfelét gyűrögette, én pedig azt gondoltam:
Mike, ha továbbra is így játszol, a végén még én is hinni
fogok benned! Ez bosszantott, és alig vártam a
megbeszélésünket, amikor majd nem kell megadnom a
tiszteletet „Selene elnöknek”.
- Wyoming elvtársnő - mondta komolyan -, ez a
játékelmélet követelménye egy nem zérus értékű, összetett
játszmában. Vannak bizonyos forrásaink vagy „bábjaink”, és
sok lehetséges lépésünk. De ellenfeleinknek sokkal nagyobb
forrásaik vannak, és a lehetséges válaszlépések spektruma is
jóval szélesebb. Úgy kell befolyásolnunk a játékot, hogy a
saját erőnket a lehető legjobb megoldás érdekében vetjük be,
miközben rávesszük őket, hogy tékozolják hatalmas erejüket,
mégse lépjenek föl maximális hatékonysággal. A
legfontosabb az időzítés. Kockáztatni kell, hogy beindítsuk
azt az eseménysort, amely kedvező a stratégiánk
szempontjából. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem világos.
Át tudom futtatni a tényezőket egy számítógépen, hogy
szemléltessem nektek. Vagy fogadjátok el a következetést,
vagy használjátok a saját ítélőképességeteket!
így emlékeztette Wyoh-t (Stu orra előtt), hogy ő nem
Adam Selene, hanem Mike, a mi gógyigépünk, aki azért tud
kezelni egy ilyen összetett problémát, mivel ő számítógép,
méghozzá a legokosabb.
Wyoh meghátrált.
- Nem, nem! - mondta. - Nem érteném meg a
matematikáját. Jól van, meg kell tenni! És hogyan tegyük
meg?
Négy óra volt, mire megszületett a terv, amely éppen
annyira megfelelt a profnak és Stu-nak, mint Adamnek - vagy
ennyi ideig tartott, hogy Mike eladja a tervét, azt a látszatot
keltve, mintha mi, többiek találtuk volna ki. Vagy a prof
tervelte ki, és Adam Selene csak ügynök volt?
Mindenesetre volt egy tervünk és egy ütemtervünk, amely
a 2075. május 14-én elkezdett mesteri stratégiából sarjadt, és
csak azért változott, hogy alkalmazkodjon az eseményekhez.
Lényegében arra utasított minket, hogy olyan csúnyán
viselkedjünk, amennyire csak lehetséges, miközben
erősítenünk kell azt a benyomást, hogy rendkívül könnyen
elfenekelhetők vagyunk.
309
Robert a. heinlein
* * *
Délre túl rövid alvás után a városházán voltam, és

kiderült, hogy még két órát alhattam volna; a hongkongi
képviselők nem értek előbb ide, noha végig metróval jöttek.
Wyoh tizennégy harmincig nem csaphatott le a kalapácsával.
Igen, az én feleségem volt az ideiglenes elnök egy még
nem teljesen megszervezett testületben. Mintha a vérében lett
volna a házszabályzat, és nem volt rossz választás: a holdlakó
banda illedelmesebben viselkedik, ha egy hölgy kezeli a
kalapácsot.
Nem fogom részletezni, hogy az új Kongresszus mit tett
és mondott az ülésen és később; a jegyzőkönyvek
hozzáférhetők. Én csak akkor mentem oda, ha kellett, és nem
fárasztottam magamat a szabályok megtanulásával. Úgy tűnt,
itt egyenlő szerepet játszik a közönséges udvariasság és a
mágia, amelyet az elnök használ, hogy keresztülvigye az
akaratát.
Wyoh akkor csapott le, hogy rendet teremtsen, amikor
egy koma felugrott, és azt mondta:
- Goszpozsa elnöknő, javaslom, függesszük föl a
szabályokat, és hallgassuk meg de la Paz professzor elvtársat!
- Ezt élénk helyeslés követett.
Wyoh ismét lecsapott.
- A javaslat szabálytalan, Alsó-Churchill képviselője
üljön le! Az ülés folytatódik. Továbbra is az Állandó
Szervezeti, Határozati és Kormányzati Bizottság elnökéé a
szó.
Kiderült, hogy Wolfgang Korszakov az, Alsó-Tycho
képviselője (továbbá a professzor sejtjének tagja, ezen felül
az első számú csalónk a LuNoHoCo-nál), és nemcsak hogy
övé volt a szó, de az övé is maradt egész nap, és úgy
használta föl az időt, ahogy jónak látta (vagyis nem hagyta
beszélni azokat, akik inkább szónokolni akartak, mint hogy
másokat engedtek volna szóhoz jutni). De senki sem sértődött
meg túlságosan; a társaság elégedettnek tűnt a vezetőséggel.
Zajongtak, de nem nyugtalankodtak.
Vacsoraidőre a Limának volt kormánya, hogy felváltsa az
ideiglenesen kooptált kormányt, vagyis azt a bábkormányt,
amelyet mi magunk választottunk, hogy engem és a profot
310
elküldjön a Földre. A Kongresszus megerősítette az
ideiglenes kormány összes rendeletét, helybenhagyta
mindazt, amit tettünk, megköszönte a leköszönő kormány
szolgálatait, és utasította Wolfgang bizottságát, folytassa a
munkáját, építse ki az állandó kormányzati struktúrát.
A profot megválasztották a Kongresszus elnökévé, ő lett
az ideiglenes kormány miniszterelnöke, amíg létre nem
hozzuk az alkotmányt. Tiltakozott, korára és egészségi
állapotára hivatkozott... aztán azt mondta, elvállalja a
szolgálatot, ha kap hozzá segítséget; ő túlságosan öreg, túl
kimerült a Földi Fertályban tett utazástól ahhoz, hogy vállalja
az elnöki felelősséget - így hát a Kongresszus válasszon egy
képviselőházi elnököt és egy ideiglenes elnököt... és emellett
úgy érzi, hogy a Kongresszus létszámát tíz százalékkal
növelnie kellene olyan tagokkal, akik nem csupán egy
választókerület képviselői. így a miniszterelnök, akárki
legyen is, olyanok közül is választhat magának minisztereket,
akik most nem tagjai a Kongresszusnak - különösen érvényes
ez a tárca nélküli miniszterekre, akik levehetik a válláról a
terhet.
Felhördültek. A legtöbben büszkék voltak a „kongresszusi
képviselő” titulusra, és máris féltékenyen őrizték státusukat.
De a prof csak ült ott fáradtan, és várt - és valaki rámutatott,
hogy az irányítás így is a Kongresszus kezében marad. így
hát megadták neki, amit kért.
Ekkor valaki egy beszédben azt javasolta, hogy
válasszunk elnököt. Mindenki tudta (mivel ő maga mondta),
hogy Adam Selene nem vállalja, mert a Rendkívüli Bizottság
elnöke nem használhatja ki helyzeti előnyét, és nem
irányíthatja az új kormányt... de vajon a tisztelt elnöknő meg
tudja-e mondani a képviselőknek, van-e valami akadálya
annak, hogy Adam Selene-t megválasszák efféle országos
képviselővé? Gesztusként, amellyel elismerik rendkívüli
szolgálatait? Hadd tudja meg a Luna - és igen, a földigiliszták
is, a volt Lunai Hatóság volt tagjai -, hogy mi nem tagadjuk
meg Adam Selene-t, ellenkezőleg, ő a mi szeretett, nagy
tekintélyű államférfink, aki egyszerűen azért nem lesz
államelnök, mert ő maga nem akarja!
Kitört az éljenzés, és alig akart abbamaradni.
Megtalálhatják a jegyzőkönyvben, hogy mondta ezt a
311
Robert a. heinlein
beszédet, de tíz az egyhez, hogy a prof írta, és Wyoh találta
ki.
Íme a napok alatt létrehozott kormány:
Miniszterelnök és külügyminiszter: Bernardo de la Paz
professzor.
A ház elnöke: Finn Nielsen, ideiglenes elnök: Wyoming
Davis.
Külügyi államtitkár és hadügyminiszter: O’Kelly Davis
tábornok; tájékoztatási miniszter: Terence Sheehan (Shee-nie
a Pravdát átadta a felelős szerkesztőnek, aki Adammel és Stu-
val együtt dolgozott); tárca nélküli tájékoztatási miniszter:
Stuart René LaJoie független képviselő; gazdasági és
pénzügyminiszter (és az ellenséges javak kezelője):
Wolfgang Korszakov; belügyi és belbiztonsági miniszter:
„Clayton” Watanabe elvtárs; tárca nélküli miniszter és
miniszterelnöki különleges tanácsadó: Adam Selene - és ezen
felül még tucatnyi miniszter és tárca nélküli miniszter a Luna
Cityn kívüli telepekről.
Hogyan is álltak a dolgok? Ha a díszes titulusokat
lehámozzuk, a B sejt intézte az ügyeket Mike segítségével, a
Kongresszus pedig támogatott minket, ahol megnyertünk egy
próbaszavazást - viszont elvesztettünk másokat, amelyeket
nem akartunk megnyerni vagy nem érdekelt a végeredménye.
Akkor úgy tűnt, semmi értelme a fecsegésnek.
Az esti ülésen a prof jelentést tett az utazásról, aztán
- Korszakov bizottsági elnök egyetértésével - átadta a szót
nekem, így beszámolhattam arról, mit jelent az „ötéves terv”,
és hogyan akart a Hatóság megvesztegetni. Sosem voltam
nagy szónok, de a vacsoraszünetben volt időm, hogy
bemagoljam a beszédet, amelyet Mike írt nekem. Olyan vér-
lázítóan átszabta a valóságot, hogy megint dühbe gurultam,
és akkor is dühöngtem, amikor beszéltem, és ezt sikerült is
éreztetnem. A Kongresszus szinte tombolt, mire leültem.
A prof sápadtan és vékonyan előrelépett, és halkan
beszélni kezdett.
- Képviselő elvtársak, mit tegyünk? Korszakov elnök
egyetértésével javaslom, hogy beszéljük meg nem
hivatalosan, miként viszonyuljunk ehhez a nemzetünket sértő
magatartáshoz.
312
Egy novyleni képviselő hadat akart üzenni; rögtön meg is
tették volna, ha a prof nem mutat rá, hogy még meg kellene
hallgatniuk a bizottsági jelentéseket.
Még több beszéd hangzott el, egyre dühösebbek.
Utolsónak Csang Jones képviselő kapott szót:
- Képviselőtársaim, bocsánat, goszpogyin Korszakov
elnök úr, én rizst és búzát termesztek. Úgy értem,
termesztettem, mert májusban a fiaimmal együtt
bankkölcsönt vettünk föl, és megváltoztattam a termelés
profilját. Csődbe mentünk; ahhoz is kölcsönt kellett
fölvennem, hogy ideutazzak a metrón, de a családnak van mit
ennie, és elszámoltunk a bankkal. Többé nem termelek
gabonát.
- Mások viszont igen. A katapult egyetlen tartállyal sem
továbbított kevesebbet, amióta szabadok vagyunk. Még
mindig szállítunk, azt remélve, hogy a csekkjeik egy napon
érnek majd valamit.
- Most azonban már tudjuk! Megmondták nekünk, mit
akarnak tenni velünk! Azt mondom, egyetlen módja van
annak, hogy tudassuk velük, hogyan kell tárgyalniuk: ha
leállítjuk a szállítást most rögtön! Sem egy tonnát, sem egy
kilót... mindaddig, amíg ide nem jönnek, és meg nem
alkuszunk valamilyen tisztességes árban!
Éjfél felé átment az embargó, aztán elnapolták az ülést, és
továbbították a kérdést az állandó bizottságoknak, hogy azok
foglalkozzanak vele.
Wyoh és én hazamentünk, végre ismét a családommal
lehettem. Nem volt semmi tennivaló; Mike-Adam és Stu
kidolgozták, hogyan támadják meg a Földi Fertályt, Mike
huszonnégy órával korábban lezárta a katapultot („a
ballisztikus számítógép technikai problémái miatt”). Az
utolsó úton lévő tartály alig egy nap múlva éri el a poonai
légi bázist, és a Földdel majd közöljük undokul, hogy ez a
legutolsó, amit kaptak.
313
Robert a. heinlein
22
OGY A PARASZTOK helyzetén javítsunk, továbbra is folyt

a gabonafelvásárlás a katapultnál - de a csekkekre
figyelmeztetést nyomtattunk, amely szerint Luna
Szabadállam nem kezeskedik érte, továbbá semmi garancia
nincs arra, hogy a Lunai Hatóság valaha is kiegyenlíti a
számlát akár utalványban is stb., stb. Néhány paraszt így is
otthagyta a gabonáját, mások nem, de valamennyien föl
voltak háborodva. Ám nem tehettek semmit; a katapultot
lezárták, a szállítószalagok nem működtek.
A pangás nem érződött azonnal a gazdaság többi
részében. A védelmi ezredek szervezése annyira megritkította
a jégbányászok sorait, hogy a jeget haszonnal lehetett eladni
a szabadpiacon; a LuNoHoCo acélműve fölvett minden
épkézláb férfit, akit csak talált, és Wolfgang Korszakov
elkészült a papírpénzzel, a „nemzeti dollárral”, amelynek a
nyomása a hongkongi dollárra emlékeztetett, és elméletben
ugyanannyit ért. A Luna tele volt ennivalóval, munkával és
pénzzel; az emberek nem nyugtalankodtak, volt „sör,
fogadás, nők és munka”, mint rendesen.
A „nemzeti”, ahogy hívták, inflációs, háborús papírpénz
volt, az első kibocsátás után naponta veszített egy százalékot
az értékéből, amit a „váltási költségek” kifejezés mögé
rejtettek. El lehetett költeni, az értéke sosem tűnt el teljesen,
de infláció sújtotta, és ezt egyre jobban tükrözte a forgalom;
az új kormány olyan pénzt költött, amely nem volt az övé.
De mindez később történt - a Földhöz, a Hatósághoz és a
Szövetséges Nemzetekhez intézett kihívás szándékoltan
durva volt. Felszólítottuk a Szövetség hajóit, hogy egy se
merje átlépni a Hold tízszeresének megfelelő szféra határait,
és ne álljon pályára a bolygó körül, mert figyelmeztetés
nélkül megsemmisítjük. (Azt nem közöltük, hogyan, mert
H
314
semmink nem volt hozzá.) A magánkézben lévő űrhajóknak
megengedtük a leszállást, azzal a feltétellel, hogy a.) előzőleg
engedélyt kérnek, amelyhez mellékelik a pályatervet, b.) az
ilyen módon engedélyhez jutott jármű százezer kilométeres
távolságban a Lunai Irányító Központ állomás (Mike)
ellenőrzése alá kerül, és onnantól követi a kijelölt pályát és
c.) fegyvertelennek kell lennie, kivéve a három tisztnek
engedélyezett három kézifegyvert. Ez utóbbit leszállás után
ellenőrzik, még mielőtt bárkinek is engedélyeznék a hajó
elhagyását és a hajót feltöltenék üzemanyaggal; az előírások
megszegése a hajó elkobzását vonja maga után. A rakodó és
karbantartó személyzetet kivéve senki sem léphet ki a
Lunára, nem számítva azon országok polgárait, amelyek
elismerték a Szabad Lunát. (Csád volt az egyetlen ország - de
Csádnak nem voltak űrhajói. A prof arra számított, hogy
néhány magánkézben lévő jármű csádi kereskedelmi zászló
alatt érkezik).
A kiáltvány hangsúlyozta, hogy a még a Lunán lévő terrai
tudósok bármilyen hajóval hazatérhetnek, amely betartja a
szabályainkat. Felszólítottunk minden szabadságszerető terrai
nemzetet, hogy tiltakozzon az ellenünk elkövetett és tervbe
vett hatósági gonosztettek ellen, ismerjen el minket, élvezze a
szabad kereskedelem és a kölcsönös kapcsolatok előnyeit - és
hangsúlyoztuk, hogy nálunk nincsenek vámok és behozatali
kvóták, és a kormány szándéka szerint ez így is marad.
Korlátlan bevándorlási lehetőséget ígértünk, mondván, hogy
szűkében vagyunk a munkaerőnek, és minden bevándorló
azonnal képes lesz eltartani önmagát.
Dicsekedtünk az élelmiszerbőséggel: a felnőttek
fogyasztása eléri a napi négyezer kalóriát, amelynek
tekintélyes része fehérje, mindez olcsón, nálunk nincs
jegyrendszer. (Stu javaslatára Adam-Mike beszúrta a száz
százalékos vodka árát - ötven hongkongi cent literje, és nincs
rajta adó. Mivel ez az egytizede a nyolcvan százalékos észak-
amerikai vodka nagykereskedelmi árának, Stu tudta, hogy
felfigyelnek rá. Adam, aki „született” antialkoholista volt,
ezen átsiklott. Ez egyike volt Mike kevés
figyelmetlenségének.)
A Lunai Hatóságnak javasoltunk, hogy üljön össze jó
messze a többi népektől, mondjuk a Szahara valamelyik
315
Robert a. heinlein
öntözetlen pontján, és ott fogadják az utolsó ingyen

gabonaszállítmányt, amely teljes sebességgel érkezik. Ezt
követte egy nagyképű kioktatás, hogy készek vagyunk
ugyanezt tenni mindenkivel, aki a békénket fenyegeti, mivel
számos tele tartály található a katapultnál, már csak ki kell
lőni őket.
Aztán várakoztunk.
De nem tétlenül. Tényleg volt néhány tele tartályunk;
ezeket kipakoltuk, és követ tettünk a gabona helyébe, a
radarokat átalakítottuk, hogy a poonai torony ne irányíthassa
őket. A fékezőrakétákat leszereltük, csak egy oldalsó
manőverező rakéta maradt. A fékezőrakétákat átvittük az új
katapulthoz, ahol ugyanilyen manőverező rakétává
alakítottuk őket. A legnehezebb az acél eljuttatása volt a
katapulthoz, ahol tömör sziklahengereket burkoltunk be vele.
Az acél volt a szűk keresztmetszetünk.
Két nappal a kiáltványunk után egy „kalózrádió” kezdett
sugározni a Terra felé. Gyenge volt, könnyen elhalkult,
feltehetőleg álcázták, nyilván egy kráterben és csak bizonyos
órákban működött, amíg a derék terrai tudósoknak nem
sikerül összeszerelni az automatikus lejátszót. A frekvenciája
közel volt a Szabad Luna Hangjáéhoz, amely simán
túlkiabálta pöffeszkedő kérkedésével.
(A Lunán maradt terraiaknak nem volt lehetőségük
adásra. Akik ragaszkodtak a kutatásaikhoz, azokat
mindenhová követte és éjszakára barakkba zárta a sztiljagi.)
De a „titkos" adónak sikerült eljuttatni az „igazságot” a
Terrára. A prof házi őrizetben ideológiai elhajlásért. Engem
kivégeztek árulásért. Hongkong Luna elszakadt és kikiáltotta
a függetlenségét... talán hajlik a tárgyalásra. Lázadás volt
Novylenben. A mezőgazdaságot kollektivizálták, Luna
Cityben a feketepiacon három dollár egy tojás. Női
zászlóaljakat szerveztek, amelynek tagjait fölesketik arra,
hogy legalább egy terrait megölnek, és gyakorló fegyverekkel
kapnak kiképzést Luna City folyosóin.
Ez utóbbi majdnem igaz volt. Sok hölgy akart csinálni
valami harciasai, ezért megalakították a Honvédelmi Gárdát,
a „Hádész hölgyeit”, de az ő kiképzésük merőben
gyakorlatias természetű volt, és Hazel duzzogott, mert Mama
nem engedte meg neki, hogy csatlakozzék hozzájuk. Aztán
316
felülemelkedett a duzzogásán, és megalakította az „Ifjú
sztiljagi” csoportot, egy nagyon ifjú honvédelmi gárdát,
amely tanítás után gyakorlatozott, nem használt fegyvereket,
elsősorban a sztiljagi légvédelmi és légnyomás-fenntartó
alakulatainak támogatását tekintette céljának, elsősegélyt
nyújtott - és tanulta a fegyver nélküli közelharcot, amelyről
Mama feltehetőleg sosem szerzett tudomást.
Nem tudom, mennyit mondjak. Mindent nem mesélhetek el,

de a történelemkönyvekben levő anyag annyira rossz!
Semmivel sem voltam jobb „hadügyminiszter”, mint
amilyen „kongresszusi képviselő” voltam. Nem akarok
magyarázkodni, de egyiket sem tanultam. A forradalom
csaknem kizárólag amatőrök műve; a prof az egyetlen, aki
láthatólag tudta, hogy mit csinál, de a helyzet számára is új
lehetett - sosem vett részt sikeres forradalomban, egyetlen
kormány tagja sem volt még, a kormányfőségről nem is
beszélve.
Hadügyminiszterként nem sok módot láttam a
védelmünkre azokon a lépéseken kívül, amelyeket már
megtettünk; azaz sztiljagi légvédelmi egységeket hoztunk
létre a telepeken, és lézerpuskásokkal védtük a ballisztikus
radarokat. Ha az Sz. N. úgy dönt, hogy bombázni fog, nem
akadályozhatom meg: egyetlen légvédelmi rakéta sem volt az
egész Lunán, és ez nem afféle kütyü, amit dirib-darabokból
össze lehet szerelni. Szavamra, még egy nukleáris
robbanófejet sem tudtunk volna összerakni egy ilyen
rakétába!
De azért megtettük, amit lehetett. Megkértem néhány
kínai mérnököt, akik a lézerfegyvereket építették, hogy törjék
a fejüket a rakétaelhárító rendszeren - ugyanarról van szó,
csak a rakéták gyorsabban érkeznek.
Aztán más dolgokkal kezdtem foglalkozni. Egyszerűen
reméltem, hogy az Sz. N. nem fog településeket bombázni.
Néhányuk, különösen L-City, olyan mélyen volt, hogy
valószínűleg még a közvetlen csapásokat is kibírják. A
legalsó szinten azt a kockát, amelyben Mike központi része
élt, úgy tervezték, hogy akár a bombázásnak is ellenálljon.
317
Robert a. heinlein
Alsó-Tycho viszont egy nagy, buborék alakú, természetes

barlangban épült, olyasfélében, mint a Régi Kupola, a
mennyezete alig pár méter vastag volt; belsejében a
szigeteléseket forró vizes csövekkel tartották melegen, hogy
az új repedések azonnal bezáruljanak. Alsó-Tychóban elég
egyetlen bomba, hogy beomoljon a mennyezet.
De nincs, ami megállítana egy hidrogénbombát, és az Sz.
N. képes akkorát építeni, amely L-Cityt is lerombolhatja -
vagy elméletileg akár a végzet szerepét is eljátszhatja,
felhasíthatja a Lunát, mint egy dinnyét. A munkát befejezi
egy aszteroid, amelyet a Tychóra irányítanak. Ha ezt teszik,
semmiképpen sem állíthatom meg őket, így hát ezen nem is
fájdítottam a fejemet.
Ehelyett olyan problémákkal foglalkoztam, amelyeket
képes voltam megoldani; segítettem az új katapultnál,
igyekeztem kidolgozni egy új célzóberendezést a radarok
köré telepített lézerfúrókra (és igyekeztem maradásra bírni a
kezelőket; a felük otthagyott minket, amikor a jég ára
fölment), megpróbáltam minden telepen műszaki
gyorsszolgálatot biztosítani. Az egészet Mike tervezte meg,
lefoglaltunk minden általános számítógépet, amit csak
találtunk („nemzeti” valutában fizettünk, amelyen még alig
száradt meg a nyomdafesték), a munkát McIntyre-ra bíztam,
aki a Hatóság főmérnöke volt korábban; ez a munka
megfelelt a képességeinek, én pedig nem voltam képes
mindent átdrótozni, akárhogy igyekeztem.
Segítségünkre volt a legnagyobb számítógép, amely a
Bank of Hongkong könyvelését végezte a Lunán, ugyanakkor
egy klíring intézetet is irányított. Ellenőrizte a begépelt
utasításokat, és úgy döntöttem, határozottan okos gép, noha
nem tudott beszélni. Megkérdeztem Mike-ot, megtanítaná-e a
ballisztika alapelemeire. A két masinát ideiglenesen
összekötöttük, és Mike jelentette, hogy be tudja tanítani a
másikat arra az egyszerű munkára, amelyet kértünk tőle,
vagyis a készenléti szolgálatra az új katapultnál, bár Mike
közölte, hogy nem szívesen utazna olyan hajón, amelyet a
kolléga irányít. Túlságosan földhözragadt, híján a kritikus
szellemnek. Buta, egyszóval.
Nos, nem kívántuk tőle, hogy dallamokat fütyörésszen
vagy rossz vicceket faragjon; csak annyit, hogy lódítsa ki a
318
rakományt a katapultról a megfelelő milliszekundumban, a
megfelelő sebességgel, aztán figyelje, ahogy a rakomány
közeledik a Terrához, és lökje meg egy kicsit.
A Bank of Hongkong nem nagyon akarta eladni. Azonban
voltak hazafiak az igazgatótanácsban, és megígértük nekik,
hogy visszahozzuk, amint a vészhelyzet elmúlik, és már
vittük is az új helyére - rolligonon, mert túl nagy volt ahhoz,
hogy metrón szállíthassuk, és mindezt egy fél sötét
holdhónap alatt megoldottuk. Nagy, ideiglenes zsilipet kellett
fölszerelnünk Hongkongban, hogy kihozzuk. Ismét
összekötöttük Mike-kal, aki megtanította a ballisztika
tudományára, arra az esetre, ha az új helyen egy támadás
következtében megszakadna az összeköttetés.
(Tudják, hogyan pótolta a bank a számítógépet? Kétszáz
alkalmazott dolgozott a helyén abakusszal. Hogy az micsoda?
Tudják, golyókat fűznek pálcákra; ez a legrégibb digitális
számítógép, valamikor a történelem előtt találták ki, senki
sem tudja, ki volt. A ruszkik, a kínaiak és a japcsik mindig is
használták, kis boltokban még ma is divatos.)
A lézerfúrók átalakítása légvédelmi fegyverré
könnyebbnek, ugyanakkor kevésbé egyszerűnek bizonyult.
Az eredeti házukban hagytuk őket; nem volt sem idő, sem
acél, sem elegendő vasmunkás ahhoz, hogy átalakítsuk őket.
így hát arra koncentráltunk, hogy a célzóberendezés
pontosabb legyen. Teleszkópokat kerestünk. Alig akadt ilyen
- melyik elítélt hoz magával távcsövet, amikor deportálják?
Milyen piac kínálna ilyet? Mindössze teodolitokat,
sisaktávcsöveket, meg a terrai laborokból lefoglalt optikai
berendezéseket szerezhettünk. Mindazonáltal sikerült
fölszerelni a fúrókat kis erejű tábori látcsövekkel és nagy
erejű teleszkópokkal a pontosabb célzás érdekében, ezenfelül
kaptak szállító és emelő áramköröket és egy telefont, hogy
Mike megmondja nekik, hova célozzanak. Négy fúrót
fölszereltünk szinkronizált jelismétlővel, így Mike maga
irányította őket - a jelismétlőket a Richardsonból szereztük; a
csillagászok használták őket a Bauseh-kamerákhoz és a
Schmidts-távcsövekhez, amelyekkel az eget térképezték föl.
Ám a legnagyobb problémát az emberek jelentették. Nem
a pénz volt a gond, magas béreket fizettünk. Egy fúró vagy
szereti a munkáját, vagy nem marad meg a szakmában. Nap
319
Robert a. heinlein
nap után a készültségi szobában tartózkodni, várni a riadót,

amelyről mindig az derül ki, hogy csak egy újabb gyakorlat
volt - ez kiborította őket. Otthagyták az egészet. Egy napon,
szeptember 1-én próbariadót rendeltem el, és csak hét fúró
személyzete jelentkezett. Aznap éjjel megbeszéltem a
helyzetet Sidrisszel és Wyoh-val. Másnap Wyoh azt akarta
tudni, hogy nekem és a profnak van-e elég bolsoj
költőpénzünk. Létrehoztak valamit, amit Wyoh „Lüszisztraté
Hadtest”-nek nevezett el. Nem kérdeztem, mi a feladatuk és
mennyibe kerül, mert amikor legközelebb ellenőrzést
tartottam a készültségi szobában, három lány volt ott, és
egyetlen fúrómester sem hiányzott. A lányok és a férfiak a
Második Légvédelmi Üteg egyenruhájában feszítettek (addig
a fúrómesterek nem nagyon bajlódtak a hivatalos
uniformissal), és az egyik lány őrmesteri csíkokat és
ütegparancsnoki jelvényt viselt.
Azt a vizsgálatot nagyon rövidre fogtam. A legtöbb lány
nem elég muszklis, hogy fúrómester legyen és kétlem, hogy
az a fruska annyira elbírt volna egy fúróval, hogy kiérdemelje
a parancsnoki jelvényt. De a valódi parancsnok dolgozott, az
pedig nem árthatott, ha a lányok megtanulják a kézi lézerek
kezelését, a hangulat pedig látnivalóan javult; emiatt tehát
nem aggódtam többé.
A prof alábecsülte új Kongresszusát. Biztos vagyok benne,

hogy nem akart mást, csak egy olyan testületet, amely a
pecsétjével a „nép hangjává” magasztosítja, amit teszünk.
Tény viszont, hogy az új Kongresszus tagjai nem
nyavalyogtak, ennek következtében tevékenyebb volt, mint a
prof szerint lennie kellett . Különösen érvényes ez az Állandó
Szervezeti, Határozati és Kormányzati Bizottságra.
Kicsúszott a kezünkből, mert mindnyájunknak túl sok
volt a dolga. A Kongresszus állandó vezetői a prof, Finn
Nielsen és Wyoh voltak. A prof csak akkor bukkant föl,
amikor beszélni akart velük - azaz ritkán. Idejét inkább Mike-
kal töltötte, terveket és elemzéseket készítettek (az esélyek
egy-ötre módosultak ’76 szeptemberében), vagy Stu-val és
Sheenie-vel a propagandán dolgoztak, ellenőrizték a Földi
320
Fertályra küldött hivatalos híreket, amelyek nagyon
különböztek a „titkos” rádión továbbított „hírektől”, és
átszerkesztették a Földről érkező híreket. Emellett a profnak
mindenben benne volt a keze; én napjában egyszer
jelentettem neki, akárcsak a többi valódi és álminiszter.
Jó sok munkát adtam Finn Nielsennek; ő volt az én „fő-
parancsnokom”. Neki kellett felügyelnie a lézerfegyveres
gyalogságot - eredetileg hat férfiből állt, akiket azon a napon
fegyvereztünk fel, amikor elfogtuk az Igazgatót, mostanra a
kongville-i másolatokkal fölszerelt, nyolcszáz fős alakulat
szétszóródott a Luna egész területén. Emellett ott voltak még
Wyoh szervezetei, a sztiljagi légvédelmi alakulatok, az Ifjú
Sztiljagi, a Hádész Hölgyei, az Utcagyerekek (a harci morál
fokozása végett átkeresztelték magukat Pán Péter Kalózaivá),
továbbá a Lüszisztraté Hadtest - mindezekről a félkatonai
csoportokról Wyoh jelentett Finn-nek. Ráhagytam ezt a
munkát; nekem más gondjaim voltak, igyekeztem például
ellátni a számítógép-technikus munkáját is az „államférfié”
mellett, amikor olyan feladatok adódtak, mint például az új
katapult melletti számítógép installálása.
Emellett én nem vagyok vezető típus, Finn pedig született
vezér volt. A fennhatósága alá rendeltem az Első és Második
Légvédelmi Üteget is, de először úgy döntöttem, hogy ez a
két keretezred fölveszi a dazidár nevet, és Brody bíró lesz a
dandártábornok. Brodynak pontosan annyi ismerete volt a
hadviselésről, mint nekem - azaz semennyi -, de általánosan
elismert, köztiszteletben álló, jó ítélő-képességű ember volt -
és amíg el nem veszítette a lábát, fúróként dolgozott. Finn
nem volt fúrómester, így nem adhattam át neki a közvetlen
parancsnokságot, mert nem hallgattak volna rá. Gondoltam
rá, hogy férjtársamat, Greget bízom meg vele. Ám Gregre
szükség volt a Maré Undarumban lévő katapultnál, ő volt az
egyetlen technikus, aki végigkövette az építkezés minden
szakaszát.
Wyoh segített a profnak és Stu-nak, irányította a saját
szervezeteit, én sokat voltam Maré Undarumban - kevés időm
maradt arra, hogy a Kongresszusban elnököljek; ez a feladat
a rangidős bizottságvezetőnek, Wolfgang Korszakovnak
jutott... aki mindnyájunknál elfoglaltabb volt; a LuNoHoCo
321
Robert a. heinlein
irányított mindent, ami régebben a Hatóság kezében volt,

ezenfelül még egy csomó új dolgot is.
Wolfnak jó bizottsága volt; a profnak jobban kellett volna
figyelnie rájuk. Wolf elintézte, hogy a főnökét, Moshai
Baumot alelnökké válasszák, majd teljes komolysággal
kijelentette, hogy a bizottság legfőbb feladata meghatározni,
milyen legyen az állandó kormány. Ezután Wolf hátat
fordított a társulatnak.
Ez a szorgos csapat részekre oszlott, és elvégezte a
feladatát. Tanulmányozták a kormányzati formákat a
Carnegie Könyvtárban, három-négyfős albizottsági üléseket
tartottak (kevesen voltak ahhoz, hogy a prof felfigyeljen
rájuk) - és amikor szeptember elején összeült a Kongresszus,
hogy aláírjon néhány kinevezést és újabb általános
kongresszusi tagokat válasszon, Baum elvtárs nem rekesztette
be kalapácsával az ülést, hanem rövid szünetet követően
folytatták az ülést, elfogadva egy határozatot. Mi már csak
arra eszméltünk fel, hogy az egész Kongresszus átváltozott
Alkotmányozó Nemzetgyűléssé, amely albizottsági
munkacsoportokra tagolódott.
Azt hiszem, a prof megdöbbent, de már nem csinálhatta
vissza: alá kellett vetnie magát azoknak a szabályoknak,
amelyeket ő maga írt le. Higgadtan fogadta a dolgot, elutazott
Novylenbe (ahol a Kongresszus most összeült - több
központunk volt), a megszokott derűvel beszélt, és inkább
csak kétségeinek adott hangot azzal kapcsolatban, amit
csinálnak, ahelyett, hogy egyszerűen azt mondta volna,
tévednek.
Miután hálásan megköszönte a munkájukat, elkezdte
darabokra szedni a tervezetet.
- Képviselő elvtársak, a tűzhöz és a fúziós energiához
hasonlóan a kormány is veszedelmes szolga és borzasztó úr.
Most szabadok vagytok... ha meg tudjátok tartani a
szabadságotokat. De emlékezzetek rá, gyorsabban
elveszíthetitek ezt a szabadságot, mint ahogy bármilyen
zsarnok elvehetné tőletek! Fontolva haladjatok, gondoljátok
át minden szó következményeit! Én nem fogok szomorkodni,
ha ez a gyűlés tíz évig ülésezik, mielőtt benyújtaná a
jelentését... de megrémülök, ha egy éven belül végeztek.
322
- Ne bízzatok abban, ami nyilvánvaló, gyanakodjatok a
hagyományosra... mert a múltban az emberiség nem jól
kormányozta önmagát! Például észrevettem az egyik
tervezetben egy javaslatot a Luna felosztásáról kongresszusi
kerületekre, amelyeket időről időre megváltoztatnának, a
népesség arányai alapján.
- Ez a hagyományos mód; éppen ezért gyanakodni kell,
tekintsétek bűnösnek, amíg az ártatlansága be nem
bizonyosodik! Talán úgy érzitek, hogy ez az egyetlen út.
Javasolhatok másokat? Az embernél az a legkevésbé fontos,
hogy hol lakik. Választókerületet ki lehet alakítani a
foglalkozás... a kor... vagy éppen ábécé sorrend alapján. Vagy
nem kell kialakítani, minden tagot az egész válasszon... és ne
mondjátok, hogy emiatt sosem választanak meg olyasvalakit,
akit nem ismernek az egész bolygón, mert ez a lehető legjobb
dolog a Lunán!
- Azt is fontolóra vehetitek, hogy azokat jelölitek, akik a
legkevesebb szavazatot kapták; a népszerűtlen emberek
menthetnek meg benneteket a zsarnokságtól. Ne utasítsátok
el a javaslatot csak azért, mert ostobaságnak tűnik;
gondoljátok végig! Az elmúlt idők történelme során a
népszerűségük miatt választott kormányok nem voltak
jobbak, sőt néha sokkal rosszabbakká lettek a nyílt
zsarnokságnál.
- De ha a képviseleti kormányzat megfelel az
akaratotoknak, még mindig léteznek módszerek, amelyek
jobbak a választókerületek elvénél. Például ti egyenként
tízezer embert képviseltek, akik közül talán hétezernek van
választójoga... némelyeket közületek csekély többséggel
választottak meg. Tegyük föl ehelyett, hogy az lesz
képviselő, akit négyezer polgártárs aláírásával megválaszt!
Ekkor ő ezt a négyezer embert képviseli, nincsen zúgolódó
kisebbség, mint ahogy lenne a választókerületeknél,
mindenkinek joga van újabb javaslatot benyújtani vagy
csatlakozni valamelyikhez. Akkor valamennyi embert
képviselnétek, aki megválasztott. Vagy az, akit nyolcezer
ember javasol, két szavazatot kapjon ebben a testületben.
Nehézségek, ellenvetések, gyakorlati kérdések, amelyeket
meg kell oldani... sok ilyen akad! De meg tudjátok oldani;
éppen ezért kerüljétek ki a képviseleti kormányzat krónikus
323
Robert a. heinlein
betegségét, az elégedetlen kisebbséget, amely úgy érzi...

teljes joggal!... hogy megfosztották a választójogától.
- De akárhogy döntsetek is, ne hagyjátok, hogy a múlt
kényszerzubbonyként szorítson benneteket!
- Találtam egy javaslatot, amely ezt a Kongresszust
kétkamarás testületté teszi. Kiváló gondolat; minél több
akadály áll a törvényhozás útjába, annál jobb. De ahelyett,
hogy a hagyományt követnétek, javaslok egy törvényhozó
házat, meg egy másikat, amelyiknek az egyetlen feladata a
törvények hatálytalanítása lenne. A törvényhozók csak
kétharmados többséggel bocsáthassanak ki törvényeket...
miközben a hatálytalanítok bármilyen törvényt
eltörölhetnének már egyharmados kisebbséggel is.
Nevetséges? Gondoljátok végig! Ha egy törvényjavaslat
olyan gyenge, hogy nem áll mögé a törvényhozók
kétharmada, akkor nem valószínű, hogy törvénynek is gyenge
lesz? És ha egy törvény az emberek egyharmadának nem
tetszik, nem valószínű-e, hogy jobban meglesztek nélküle?
- De miközben az alkotmányotokat írjátok, hadd hívjam
föl a figyelmeteket a negatívumok csodálatos erényeire!
Hangsúlyozzátok a tiltásokat! Zsúfoljátok tele a
dokumentumot olyan dolgokkal, amelyeket a kormány
sohasem tehet meg! Nem állíthat fel hadsereget... sosem
avatkozhat bele a sajtó, a szólás, az utazás, a gyülekezés, a
vallás, az oktatás, a távközlés vagy a munkaválasztás
szabadságának kérdésébe... nem adóztathat önkényesen!
Elvtársak, ha öt évet töltőtök el a történelem
tanulmányozásával, egyre több olyan dolgot találtok,
amelybe a ti kormányotoknak sohasem szabad beleszólnia, és
akkor ez az alkotmány csupa tilalomból fog állni; ez esetben
nem tartok a következményektől.
- Leginkább attól tartok, hogy a józan és jó szándékú
emberek olyan hatalommal ruháznak fel egy kormányt, hogy
megtehesse, ami megteendőnek látszik. Kérlek, mindig
emlékezzetek rá, hogy a Lunai Hatóságot a legnemesebb
célra hozták létre józan és jó szándékú emberek, akik
népszerűek voltak a választóik között! Ezzel a
zárógondolattal hagylak itt titeket, hogy tovább dolgozzatok.
Köszönöm!
324
- Elnök goszpogyin! Felelj a kérdésemre! Azt mondtad,
hogy a kormány ne adóztasson önkényesen? Akkor miből
akarod finanszírozni a kormányzást? Tanstaafl!
- Megbocsáss, uram, ez a ti problémátok! Számos módot
el tudok képzelni. Önkéntes hozzájárulást, ahogy az
egyházakat támogatják a híveik... állami lottójátékot, hogy ne
kelljen adózni... vagy talán maguk a kongresszusi képviselők
nyúlhatnak be a saját erszényükbe, hogy fedezzék a
költségeket; ez lenne az egyik módja annak, hogy a
kormányzás csak a feltétlenül szükséges feladatokat lássa el,
bármelyek legyenek is azok. Ha csakugyan léteznek ilyenek.
Én megelégednék azzal, ha az Arany Szabály* lenne az
egyetlen törvény; nem látom szükségét más törvénynek, sem
módszernek, amivel ki lehetne kényszeríteni. De ha tényleg
hisztek benne, hogy a szomszédjaitoknak törvényre van
szükségük a saját érdekükben, miért nem ti fizettek érte?
Elvtársak, kérlek titeket, ne hozzatok határozatot a
kényszeradóztatásról! Nincs rosszabb zsarnokság, mint arra
kényszeríteni egy embert, hogy fizessen olyasmiért, amit nem
akar, pusztán azért, mert ti azt gondoljátok, hogy ez jó lesz
neki.
A prof meghajolt és távozott, Stu és én követtük. Amikor
beléptünk egy üres kapszulába, letámadtam.
- Prof, nekem nagyon tetszett, amit mondott... de ami az
adót illeti, nem prédikált vizet a bor mellől? Mit gondol, ki
fizeti meg annak a költségeit, amit csinálunk?
Egy hosszú pillanatig hallgatott, aztán azt mondta:
- Manuel, az egyetlen becsvágyam, hogy megérjem a
napot, amikor nem kell úgy tennem, mintha én lennék a
legfőbb vezető.
- Ez nem válasz!
- Rámutattál minden kormány dilemmájára... és az okra,
amiért én anarchista vagyok. Az a hatalom, amelyet az
adószedésre adsz, nem ismer határt; az addig kitart, amíg nem
kezd el pusztítani. Nem tréfáltam, amikor azt mondtam nekik,
hogy nyúljanak a saját erszényükbe. Talán nem lehetünk meg
* .Jézus mondása a Hegyi beszédből: „A mit akartok azért, hogy az emberek

ti veletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekednétek azokkal.” (Károli
Gáspár fordítása).
325
Robert a. heinlein
kormány nélkül... néha arra gondolok, hogy a kormányzás az

emberi lény elkerülhetetlen betegsége. De az is lehet, hogy
megtartjuk kicsinek, éhesnek, hatástalannak. El tudsz
képzelni jobb módot annál, mint hogy a kormányzók fizetik
meg a saját antiszociális hobbijuk árát?
- De még mindig nem mondta meg, miből finanszírozzuk
azt, amit most csinálunk!
- Hogyan, Manuel? Tudod, hogyan csináljuk! Lopjuk rá a
pénzt. Nem vagyok rá büszke és nem szégyellem; ez az
eszköz van a kezünkben. Ha valaha elkapnak, akkor lehet,
hogy eliminálnak... és én készen állok erre. Végtére is a
lopással csupán az adóztatás silány változatát teremtjük meg.
- Prof, utálom ezt mondani...
- Akkor miért mondod?
- Mert a fenébe is, én éppen annyira benne vagyok, mint
maga... és látni akarom, ahogy az a pénz visszakerül a
helyére! Utálom ezt mondani, de amit most kifejtett, az
bizony képmutatásnak tűnik!
Kuncogott.
- Drága Manuel! Ilyen sok évbe telt, amíg rájöttél, hogy
képmutató vagyok?
- Akkor hát elismeri?
- Nem! De ha jobban érzed magad attól, hogy annak
tartasz, akkor használj nyugodtan bűnbaknak! A magam
szemében nem vagyok képmutató, mert azon a napon, amikor
bejelentettük a forradalmat, már tisztában voltam vele, hogy
sok pénzre lesz szükségünk, és azt el kell lopnunk. Ez nem
zavart engem, mert úgy gondoltam, ez még mindig jobb, mint
az éhséglázadás hat év múlva, vagy a kannibalizmus nyolc év
múlva. Választottam, és nem bántam meg.
Hallgattam, de nem tetszett a dolog. Stu szólalt meg:
- Professzor, örömmel hallom, hogy alig várja elnöki
mandátuma végét.
- Igazán? Maga is osztja elvtársunk kétségeit?
- Csak részben. Mivel gazdagnak születtem, a lopás nem
háborít föl annyira, mint őt. Valóban nem, de most, hogy a
Kongresszus ki akar dolgozni egy alkotmányt, időt szakítok
az ülések látogatására. Azt tervezem, hogy kineveztetem önt
királlyá.
A prof döbbenten nézett rá.
326
- Uram, ha ez megtörténik, vissza fogom utasítani. Ha
megválasztanak, lemondok.
- Csak ne olyan sietve! Lehet, hogy ez az egyetlen mód
arra, hogy olyan alkotmány szülessék, amilyet kíván. És én is
ilyet akarok. Kikiálthatja magát királynak, és az emberek
követni fogják; mi, holdlakók, nem ragaszkodunk a
köztársasághoz. Tetszene nekik a gondolat... szertartás,
palást, udvar, meg minden.
- Nem!
- Ja, da! Amikor eljön az idő, nem utasíthatja vissza! Mert
királyra van szükségünk, és nincs másik jelölt, akit
elfogadnánk. Első Bernardo, a Luna királya és a környék
űrcsászára.
- Stuart, meg kell kérnem, hagyja abba! Kezdem magam
rosszul érezni.
- Majd megszokja. Én royalista vagyok, mert demokrata
vagyok. Nem hagyom, hogy a fanyalgása visszatartson,
ahogy ön sem riadt vissza a lopás gondolatától.
- Ácsi, Stu! - szóltam rá. - Azt mondod, hogy royalista
vagy, mert demokrata vagy?
- Természetesen. A király az egyetlen védelmezője
népének a zsarnokság ellen... különösen a legrosszabb
zsarnok: önmaga ellen. A prof a legmegfelelőbb erre a
feladatra... mert nem akarja ezt a posztot. Az egyetlen baj
vele az, hogy agglegény, nincsenek utódai. Ezen még
segíthetünk. Kinevezlek az örökösének. Koronahercegnek.
Őfelsége Manuel de la Paz, Luna City hercege, a Fegyveres
Erők Főadmirálisa, a Gyengék Védelmezője.
Rámeredtem. Aztán a tenyerembe temettem az arcomat.
- Ó, Bog!
327
Robert a. heinlein
HARMADIK KÖNYV
TANSTAAFL
328
23
076. OKTÓBER 12-ÉN tizenkilenc óra tájban hazafelé

tartottam a Rafflesben levő irodánkból egy kemény és
értelmetlen nap után. A gabonatermelő parasztok küldöttsége
látni akarta a profot, én pedig telefonon fölhívtam, mert
Hongkong Lunában időzött. Türelmetlen voltam velük. Az
embargó két hónapja tartott, és az Sz. N. nem tette meg
nekünk azt a szívességet, hogy elég ocsmányul viselkedjen.
Leginkább nem törődtek velünk, nem válaszoltak a
követeléseinkre - gondolom, azért, mert ha megteszik, azzal
elismernek minket. Stu és Sheenie a proffal együtt derekasan
hamisították a Földi Fertályból érkező híreket, hogy
megőrizzék a harcias hangulatot.
Eleinte mindenki kéznél tartotta a szkafanderét. Fölvették
őket, sisakkal a hónuk alatt jártak munkába a folyosókon.
Aztán ez abbamaradt, ahogy teltek a napok és semmiféle
veszély nem fenyegetett - a szkafanderrel csak a bosszúság
van, ha nincs rá szükség, mert olyan ormótlan. A
kocsmákban ilyesféle feliratok jelentek meg:
SZKAFANDERBEN TILOS A BELÉPÉS! Ha egy helybéli
nem nyomhat be egy fél litert hazafelé a szkafandere miatt,
akkor vagy otthon hagyja, vagy a metróállomáson, vagy ahol
leginkább szüksége van rá.
Szavamra, magam is elhanyagoltam a kérdést azon a
napon - hívást kaptam, hogy menjek vissza az irodába, és
félúton jártam már, amikor eszembe jutott.
Éppen elértem a tizenhármas zsilipet, amikor olyan
hangot hallottam, amely mindennél jobban megrémít egy
holdlakót
- egy szisszenést a távolból, amely után huzat keletkezett.
Habozás nélkül beléptem a zsilipbe, aztán kiegyenlítettem a
2
329
Robert a. heinlein
nyomást, átmentem, bezártam magam mögött, rohanni

kezdtem az otthoni zsilip felé, és közben kiabáltam:
- Föl a szkafandert! Hozzátok be a gyerekeket az alag-
utakból, és zárjátok be a légmentes ajtókat!
Mamán és Millán kívül nem találtam egyetlen felnőttet
sem. Mindketten meglepődtek, amikor szó nélkül elrobogtam
mellettük. Berobbantam a műhelybe, fölkaptam a
szkafanderemet.
- Mike! Válaszolj!
- Itt vagyok, Mán - felelte nyugodtan.
- Robbanást hallottam, a nyomás gyengül. Mi a helyzet?
- A hármas szint L-Cityben. Repedés a Nyugati
metróállomáson, de részben már rendbe hozták. Hat hajó ért
földet, L-Cityt megtámadták...
- Micsoda?
- Hadd fejezzem be, Mán! Hat szállítóhajó ért földet,
csapatok támadták meg L-Cityt, feltehetőleg Hongkongot is,
a telefonvonalak megszakadtak Bee Ell reléállomásnál.
Johnson City ostrom alatt áll; lezártam a páncélajtókat L-City
és az Alsó Központ között. Novylent nem látom, de a
radarkép szerint ostromolják. Ugyanez a helyzet Churchill-lel
és Alsó-Tychóval. Egy hajó meredek ellipszoid pályán kering
fölöttem, egyre emelkedik, feltehetőleg az a parancsnoki
hajó. Több radarjel nincs.
- Hat hajó... TE hol az ördögben voltál?
Olyan nyugodtan válaszolt, amitől én is lecsillapodtam.
- A sötét oldal felől közelítettek, Mán; arrafelé nem látok.
Szoros kötelékben jöttek, a csúcsokat kerülgetve; azt is alig
láttam, hogy közelednek Luna Cityhez. Egyetlen hajót láttam,
amelyik L-Cityre csapott le; a többi leszállást csupán a
radarnyomokból következtetem ki. Hallottam, ahogy betörtek
a Nyugati metróállomásra L-Cityben, és most hallom, hogy
harcok folynak Novylenben. A többi támadás valószínűsége
kilenc egész kilenc. Azonnal hívtalak téged és a professzort.
Mély lélegzetet vettem.
- Kemény Szikla hadművelet. Készülj a végrehajtásra!
- A program kész. Mán, mivel nem tudtalak elérni, a
hangodat használtam. Visszajátsszam?
- Nyet... Igen! Da!
330
Hallottam „magamat”, ahogy parancsot adok a régi ka-
tapultnál tartózkodó őrparancsnoknak, hogy rendelje el a
„Kemény Szikla” vörös riadót - első rakomány a kivetőbe, a
többi a futószalagra, mindent rögzítést távolítsanak el, de ne
lőjenek, amíg személyesen tőlem parancsot nem kapnak rá -
akkor viszont automatikus kilövés. Aztán megismételtettem
vele a parancsot.
- Jól van - mondtam Mike-nak. - A fúróágyúk
személyzete?
- Ismét csak a te hangodat használtam. Amikor együtt volt
a személyzet, visszaküldtem őket a készültségi szobába. Az a
parancsnoki hajó csak három óra és négy egész hét tized perc
múlva éri el a periszeleniumi pontját. Még további öt órán át
nem lesz célpont.
- Addig még pályát változtathat. Vagy rakétákat lőhet ki.
- Nyugalom, Mán! Még ha meglátok is egy rakétát,
percek vannak a cselekvésre. Most ragyogó holdhónap van
odafönt; mit akarsz, mennyi sugárzást kapjanak az emberek?
Szükségtelenül?
- Öö... bocs! Jobb, ha beszélek Greggel.
- Visszajátszom. - Hallottam a „hangomat”, amint a Maré
Undanumnál levő férjtársammal beszélek; a „hangom”
feszült volt, de nyugodt. Mike beszámolt a helyzetről, és azt
mondta Gregnek, hogy készüljön föl a Kis Dávid Parittyája
hadműveletre, állítsanak mindent teljes autómatikára.
Biztosítottam róla, hogy a központi számítógép készenlétbe
helyezte a programot, és a kilövés automatikusan
megtörténik, ha a kommunikáció megszakadna. Arra is
utasítottam, hogy vegye át a parancsnokságot, és cselekedjen
belátása szerint, ha megszakad az összeköttetés, és négy órán
belül nem hozzuk rendbe - hallgassa a Földi Fertály rádióját,
és döntsön önállóan.
Greg nyugodtan fogadta a híreket, megismételte a
parancsokat, aztán annyit szólt:
- Manuel, mondd meg a családnak, hogy szeretem őket!
Büszke voltam Mike-ra, mert éppen a megfelelően elfúló
hangon válaszoltam:
- Megmondom, Greg. Figyelj! Én is szeretlek téged. Ugye
tudod?
- Persze, Mannie... és külön fogok imádkozni érted.
331
Robert a. heinlein
- Kösz, Greg!
- Viszlát, Mannie! Menj, tedd, amit tenned kell!
így hát mentem és tettem, amit kellett; Mike jól eljátszotta
a szerepemet, talán jobban, mint ahogy én tettem volna. Finn,
amikor sikerült elérnem, megkereste „Adamet”, ezért
sürgősen távoztam, csak átadtam Greg üzenetét Mamának.
Szkafanderben volt, fölkeltette Ótatát és őt is beöltöztette,
évek óta először. így hát kimentem, lezárt sisakkal, kezemben
lézerfegyverrel.
Elértem a tizenhármas számú zsilipet. A túlsó oldalról
zárták le, kinéztem a kerek ablakon, de senkit sem láttam.
Minden a kiképzés szerint zajlott - kivéve, hogy az ajtót őrző
sztiljagi tag sehol sem volt. Nem lett volna értelme
kopogtatni. Végül visszamentem arra, ahonnan jöttem
- aztán át a saját otthonomon, a zöldséges alagutakon, föl
a saját zsilipünkön, amely a napelemeinkhez vezetett.
Árnyékot láttam ott, ahol égető napfénynek kellett volna
lennie - az átkozott terrai hajó éppen a Davis család területén
ért földet! A támasztólábak óriási háromszöget alkottak
fölöttem, pont a fúvókákat bámulhattam.
Gyorsan visszahátráltam, szorosan lezártam mindkét ajtót,
aztán minden zsilipkaput, ahogy haladtam visszafelé.
Figyelmeztettem Mamát, aztán szóltam neki, hogy az egyik
fiút állítsa a hátsó ajtóhoz lézerfegyverrel - tessék, vedd az
enyémet.
Nem voltak fiúk, férfiak, épkézláb nők. Mama, Ótata és a
kicsik maradtak csupán, a többiek elmentek, hogy segítsenek
a baj elhárításában. Mimi nem vette át a lézerfegyvert.
- Nem tudom, hogyan kell használni, Manuel, és késő van
ahhoz, hogy megtanuljam. Tartsd meg! De azért nem fognak
átjutni a Davis-alagutakon. Tudok néhány trükköt,
amelyekről te még csak nem is hallottál.
Nem álltam le vitatkozni. Aki Mimivel vitatkozik, csak az
időt vesztegeti - és tényleg tudhatott olyan trükköket,
amelyeket én nem ismerhettem; hosszú ideje életben maradt a
Lunán, rosszabb körülmények között élt, mint amilyeneket én
valaha ismertem.
Ez alkalommal őrizték a zsilipet; két fiú volt szolgálatban,
akik átengedtek. Megkérdeztem, mi újság.
- A nyomás már rendben van - mondta az idősebbik.
332
- Legalábbis ezen a szinten. A harcok odalent, a Töltés
körül folynak. Mondja, Davis tábornok, nem mehetnék
magával? Egy ember elég ehhez a zsiliphez.
- Nyet!
- El akarok kapni egy földigilisztát!
- Ez az őrhelyed, ne hagyd el! Ha egy földigiliszta erre
jár, a tiéd. Ne legyél te az övé! - Futva távoztam.
így a saját gondatlanságom miatt, mivel nem hoztam
magammal szkafandert, a Folyosói Csatának csak a legvégét
láttam - ami nagy méreg egy „hadügyminiszternek”.
Nyitott sisakkal rohantam észak felé a Gyűrű folyosón;
odaértem a Töltéshez vezető hosszú rámpa zsilipjéhez. Az
ajtó nyitva volt; átmentem rajta, káromkodva megálltam,
aztán óvatosan bezártam. Már láttam, miért maradt nyitva; a
fiú, aki őrizte, meghalt. Még óvatosabban mentem tovább
lefelé a rámpán, ki a Töltésre.
Ez a vége üres volt, de alakokat láttam, és a város felől zaj
hallatszott az út torkolatából. Két szkafanderbe öltözött,
fegyveres alak bukkant föl, és felém indult. Mindkettőt
eltaláltam.
Egyik fegyveres, szkafanderes ember olyan, mint a másik;
vélhetőleg azt gondolták, hogy valamelyik oldalfedezet
vagyok. Én pedig ebből a távolságból nem tudtam
megkülönböztetni őket Finn embereitől - kivéve, hogy egy
pillanatig sem tartottam őket azoknak. Egy újonc nem úgy
jár, mint egy holdlakó; túlságosan magasra emeli a lábát, és
mindig keres valamilyen kapaszkodót. Nem mintha
megálltam volna, hogy elemezzem a helyzetet, még annyit
sem gondolkodtam, hogy: „Földigiliszták! Öld meg őket!”
Megláttam és lelőttem őket. A földre hanyatlottak, mielőtt
rájöttek volna, mi történt velük.
Megálltam, hogy elvegyem a fegyvereiket. De hozzájuk
volt láncolva, és nem tudtam kitalálni, hogyan jussak
hozzájuk - talán kulcs kellett volna. Mellesleg nem lézer-
fegyverek voltak, hanem olyasmi, amivel még sosem
találkoztam: valódi puskák. Később megtudtam, hogy apró
robbanógolyókat lőnek ki belőlük, de akkor csak annyi volt
világos, hogy fogalmam sincs, mit kezdjek velük. A végükre
kést erősítettek, azt a fajtát, amit „szuronynak” neveznek, és
éppen emiatt akartam megszerezni őket. A saját
333
Robert a. heinlein
fegyveremből csak tíz sugárnyalábot lehetett kilőni, és nem

volt tartalék táram; ezek a lándzsaszerű szuronyok
hasznosnak tűntek - az egyiken vér volt, gondolom, egy
holdlakó vére.
De csak másodpercekig piszmogtam a fegyverekkel,
aztán az övemen viselt késsel gondoskodtam róla, hogy a
halottak igazán halottak legyenek, majd tovább siettem az
összecsapás felé, az ujjamat le nem véve a ravaszról.
Ez tömegverekedés volt, nem ütközet. Vagy pedig a csata
mindig ilyen zavaros, zajos, és igazából senki sem tudja,
hogy mi folyik. A Töltés legszélesebb pontján, szemben a
Bon Marchéval, ahol észak felől, a hármas szintről beérkezik
a Nagy Lejáró, sok holdlakó csoportosult, férfiak, nők és
gyerekek, akiknek otthon lett volna a helye. Felükön sem volt
szkafander, és alig néhánynál láttam fegyvert - a rámpán
pedig özönlöttek lefelé a katonák, valamennyi
fölfegyverkezve.
Az első, amit érzékeltem, a zaj volt, a lárma, amely
megtöltötte a nyitott sisakot, és eltömte a fülemet - egyfajta
morgás. Nem tudom, hogyan nevezhetném másképp; benne
volt minden hang, amit csak dühös emberi torok kiadhat. A
kisgyerekek visításától a férfiak bömböléséig. Úgy hangzott,
mint a történelem legnagyobb kutyaviadala, és hirtelen
rájöttem, hogy én is hozzáadom a magamét, trágárságokat
üvöltök vagy szavak nélkül ordítok.
Egy Hazelnél nem nagyobb lány felpattant a rámpa
korlátjára, centiméterekre táncolt a lezúduló katonák válla
fölött. Valami hentesbárdszerű szerszám volt a kezében,
láttam, hogy meglendíti, láttam, hogy lecsap. A katona
szkafanderében nem sok kárt tehetett , az mégis elterült, és
többen elbotlottak benne. Aztán az egyik combon döfte egy
szuronnyal, a lány pedig hanyatt zuhanva eltűnt a szemem
elől.
Nem igazán láttam, hogy mi történik, és nem is
emlékszem rá - csak villanásokra, mint a hátrazuhanó lányra.
Nem tudom, ki volt, azt sem, túlélte-e. Senkit nem tudtam
megcélozni onnan, ahol voltam, túl sok fej volt előttem. De
tőlem balra, egy játékbolt előtt volt egy stand. Felugrottam rá.
Egy méterrel a Töltés padlója fölé kerültem, tisztán láttam a
lefelé zúduló földigilisztákat. A falnak támaszkodtam,
334
gondosan céloztam. Valamennyi idő múlva észrevettem,
hogy a lézerem nem működik, így leálltam. Úgy véltem,
nyolc katona nem fog hazamenni miattam, de nem számoltam
- az idő pedig végtelennek tűnt. Noha mindenki a lehető
leggyorsabban mozgott, mégis úgy tűnt, mintha lassított
filmet látnék.
Legalább egy földigiliszta észrevett, még mielőtt
elfogytak a tölteteim, és visszalőtt; a fejem mellett robbant a
lövedék, egy bolt kirakatának üvegszilánkjai eltalálták a
sisakot. Lehet, hogy kétszer is megtörtént.
Miután kifogytam a töltetből, eldobtam a lézert, és
leugrottam a pultról a rámpa alján kavargó tömegbe.
Végtelen ideig (öt percig?) lövöldöztek a földigiliszták a
sokaságra, az ember hallhatta az éles csattanásokat, néha a
plop! hangot, amellyel az apró lövedékek felrobbantak a
húsban, vagy a hangosabb koppanást, ha falba vagy valami
szilárdba csapódtak. Még mindig a rámpa aljához
igyekeztem, amikor rájöttem, hogy nem lőnek.
A földön hevertek, halottak voltak egytől egyig. Már nem
jöttek lefelé a rámpán.
335
Robert a. heinlein
24
LUNA ÖSSZES MEGSZÁLLÓJA elpusztult, ha nem azonnal,

akkor hamarosan. Kétezernél több katona halt meg,
közel háromszor annyi holdlakó esett el azok közül, akik
szembeszálltak velük, legalább ugyanennyien sebesültek
meg; sosem számolták össze őket. Egyetlen településen sem
ejtettek foglyokat, jóllehet tucatnyi tisztet és közlegényt is
találtunk, amikor kitakarítottuk a hajókat.
A nagyobbrészt fegyvertelen helybéliek főként azért
végezhettek ennyi fegyveres és kiképzett katonával, mert a
frissen érkezett földigiliszták nem tudtak alkalmazkodni a
helyi viszonyokhoz. A mi gravitációnk, amely a hatoda az
övéknek, ellenségükké tette összes reflexüket. Túl magasra
céloztak, nem álltak biztosan a lábukon, nem tudtak
megfelelően futni, a lábuk kisiklott alóluk. Ami még ennél is
rosszabb, lefelé jövet harcoltak; szükségszerűen a felső
szinteken törtek át, aztán újra és újra rámpákon kellett lefelé
haladniuk, amikor el akarták foglalni a várost.
A földigiliszták nem tudták, hogyan kell lefelé jönni a
rámpán. Ez a mozgás nem futás, nem járás, nem repülés:
fegyelmezett tánc, amelyben a láb alig érinti a földet, csak az
egyensúly irányítja az embert. Egy helybeli hároméves
gondolkodás nélkül képes rá, irányított szabadesésben, úgy,
hogy a lábujjai csak néhány méterenként érintik a padlót.
Egy újonc földigiliszta azon kapja magát, hogy a
„levegőben jár” - kapálózik, forog, nem koordinálja a
mozgását, végül legurul a rámpán, sértetlenül, de dühösen.
Ám ezek a csapatok a halálba szökelltek, mert a
rámpákon kaptuk el őket. Azok, akiket láttam, valahogy
eltanulták a trükköt, így jöhettek le három rámpán is élve. A
rámpák tetején néhány lövész hatékonyan tüzelhetett, ám
akik lefelé igyekeztek, csak arra törekedve, hogy állva
A
336
maradjanak és ne ejtsék el a fegyverüket, amíg megérkeznek
az alsó szintre.
Az itteniek azonban nem nézték ezt tétlenül. Férfiak és
nők (és sok gyermek) rohantak rájuk, ledöntötték őket és
megölték, amivel tudták, puszta kézzel vagy a saját
szuronyaikkal. Nem én voltam az egyetlen, akinél
lézerfegyver volt; Finn két embere felrohant a Bon Marché
erkélyére, leguggoltak, és sorra leszedték a rámpa tetején álló
mesterlövészeket. Senki nem mondta nekik, senki sem
irányította őket, senki sem adott parancsot; Finn-nek ideje
sem volt, hogy utasítsa a félig kiképzett, fegyelmezetlen
polgárőrséget. Elkezdődött a harc, és ők harcoltak.
Ez volt az első számú oka annak, hogy mi győztünk:
harcoltunk. A legtöbb holdlakó sosem látott még élő támadót,
de ahol betörtek az ellenséges osztagok, a mieink rájuk
rontottak, mint a fehérvérsejtek - és harcoltak. Senki sem
mondta nekik, hogy ezt tegyék. Gyengécske szervezetünket
összeroppantotta a meglepetés. Mégis mi, holdlakók vadul
verekedtünk, és a támadók meghaltak. Egyetlen katona
egyetlen településen sem jutott lejjebb a hatodik szintnél. Azt
mondják, a Bottom Alley lakói azt sem tudták, hogy
megtámadtak minket, amíg vége nem lett a harcnak.
De a támadók is jól küzdöttek. Ezek a csapatok nem
csupán elitkommandósok voltak, de az Sz. N. legjobb városi
békefenntartói: az agyukat is átmosták és bedrogozták őket.
Az agymosással beléjük verték (helyesen), hogy egyedül
akkor juthatnak vissza a Földi Fertályba, ha elfoglalják és
pacifikálják a településeket. Siker esetére segítséget ígértek
nekik, és azt, hogy nem lesz több bevetésük a Lunán.
Győzniük vagy pusztulniuk kellett; megmondták nekik, hogy
ha nem győznek, nem szállítják el őket, hiszen a hazaútra
való üzemanyag megszerzéséhez előbb el kellett foglalniuk a
Lunát. (Ami igaz is volt.)
Teletömték őket energiaitallal, nyugibogyóval és
félelemcsökkentővel, amitől nagylegénynek érezték magukat,
és ellazultak. Profi módon, félelem nélkül harcoltak - és
meghaltak.
Alsó-Tychóban és Churchillben gázt vetettek be, így a
veszteségek egyoldalúak voltak; csak azok a helybéliek
maradtak harcképesek, akik elérték a szkafanderüket. A
337
Robert a. heinlein
végeredmény ugyanaz lett, csak tovább tartott. A gáz csak

altató volt, a Hatóság nem kívánt mindnyájunkat megölni;
egyszerűen meg akart leckéztetni, el akarta kapni a graban-
cunkat, hogy ismét neki dolgozzunk.
Az Sz. N. késlekedését és látszólagos határozatlanságát a
lopakodó harci módszer indokolta. A döntést nem sokkal
aztán hozták meg, hogy embargót hirdettünk a gabonára (ezt
az elfogott szállítmányozási tisztektől tudtuk meg); az időt a
támadás előkészítésére használták. Sok időt igényelt annak a
hosszú elliptikus pályának a kiszámítása, amely messze túl a
Luna pályáján bekanyarodott a bolygó mögé, hogy a Sötét
Oldalon szállhassanak le. Mike természetesen nem
érzékelhette őket; arrafelé vak volt. Ballisztikus radarjaival
figyelte az eget, de egyetlen radar sem lát túl a horizonton.
Amikor befogta őket, már csak nyolc perc volt a leszállásig.
A csúcsok között jöttek, szűk körpályán, mindegyik
közvetlenül a célpontja mellett ereszkedett le hatalmas
gyorsulással, október 12-én, újföld idején, 18 óra 40 perc
36,9 másodperckor - ha a tizedmásodperc nem pontos, akkor
is közel járt hozzá, amennyire Mike a radarjelekből
megállapíthatta. El kell ismerni, elegáns hadmozdulat volt az
Sz. N. Békefenntartó Flottájától.
Mike csak a földet érésnél látta meg egy villanásra azt a
nagy behemótot, amely ezer rohamosztagost zúdított L-
Cityre. Néhány másodperccel hamarabb észrevette volna
őket, ha a Maré Undarumnál felállított új radarral kelet felé
néz, de akkor történetesen éppen „idióta fiának” oktatásával
foglalkozott, és nyugatra, a Terra felé néztek. Nem mintha az
a néhány másodperc számított volna. A meglepetést olyan
szépen eltervezték, olyan teljes volt, hogy valamennyi
megszálló az egész Lunán greenwichi idő szerint tizenkilenc
órakor lendült támadásba, mielőtt bárki észbe kaphatott
volna. Az sem volt véletlen, hogy éppen újföldkor támadtak,
amikor valamennyi település ragyogó fénybe borul. A
Hatóság nem igazán ismerte a lunai körülményeket, de azt
tudtak, hogy nincs lunai, aki feljön a felszínre ragyogó fél
holdnap idején, ha pedig muszáj, akkor olyan gyorsan
lezavarja a dolgát, ahogy csak lehet, hogy aztán ismét
lemehessen - és ellenőrizze a sugárzásmérőjét.
338
így tehát szkafander nélkül találtak minket. És a
fegyvereink nélkül.
Miután a katonák meghaltak, volt még hat szállítóhajónk
a felszínen és egy parancsnoki hajó az egünkön.
Ahogy a Bon Marché melletti csata véget ért,
összeszedtem magam, és kerestem egy telefont. Semmi hír
nem volt Kongville-ből, semmi a profról. L-Cityben
győztünk, Novylenben szintén - ott a szállítóhajó felborult
leszálláskor; az elszenvedett veszteségek miatt a támadók
meggyengültek, a lerobbant hajó Finn fiainak a kezére került.
Még mindig folytak a harcok Churchillben és Alsó-
Tychóban. A többi településen semmi sem történt. Mike
lezárta a metróalagutakat, a települések közötti telefon-
vonalakat kizárólag hivatalos hívások számára tartotta fenn.
A légnyomás feltartóztathatatlanul, robbanásszerűen csökkent
Felső-Churchillben. Finn bejelentkezett, elérhető volt.
így hát beszéltem vele, elmondtam neki, hol az L-Citybe
érkezett szállítóhajó, és megbeszéltük, hogy a tizenhármas
zsilipnél találkozunk.
Finn tapasztalatai nagymértékben megegyeztek az
enyémmel - ugyanúgy meglepték, csak rajta volt szkafander.
Nem tudta elérni a lézeres alakulatokat, amíg vége nem lett a
küzdelemnek, ő is magányosan harcolt a mészárlás során.
Most kezdte megkeresni az embereit. Az egyik tisztje a Bon
Marciiéban levő irodájából tett jelentést. Sikerült utolérnie a
novyleni alparancsnokot, de ő inkább HKL miatt aggódott.
- Mannie, nem kéne átmennem metróval az embereimmel
együtt?
Azt mondtam neki, várjon. Nem érhetnek utol metróval,
amíg a mi kezünkben van az energia, és nem hittem, hogy a
szállítóhajó föl tudna emelkedni.
- Nézzük először ezt!
így hát átmentünk a tizenhármas zsilipen, aztán a
magánjáratokon bejutottunk az egyik szomszéd mezőgazda-
sági alagútjaiba (aki el sem hitte, hogy megtámadtak), és az ő
felszíni zsilipjéből néztük meg tőlünk nyugatra a
kilométernyire levő szállítóhajót. Nagyon óvatosan emeltük
föl a csapóajtót.
339
Robert a. heinlein
Aztán feltámasztottuk, és kimásztunk egy sziklakiszö-

gellés takarásában. A széléhez lopakodtunk, és sisaktávcsővel
szemügyre vettük a járművet.
Utána visszahúzódtunk a szikla mögé, és megbeszéltük a
helyzetet. Finn azt mondta:
- Azt hiszem, a fiaim el tudnak bánni vele.
- Hogyan?
- Ha elmondom, mindenfélét kitalálsz, hogy
megindokold, miért nem működik. Haver, mi lenne, ha
hagynád, hogy én dirigáljam a magam műsorát?
Hallottam hadseregekről, ahol a főnöknek nem lehet azt
mondani, hogy fogja be a pofáját: ezt hívják „fegyelemnek”.
De mi amatőrök voltunk. Finn megengedte, hogy velük
menjek - fegyvertelenül.
Egy órájába került, hogy mindent megszervezzen, két
percbe, hogy végrehajtsa. A gazdák felszíni zsilipkapuit
felhasználva körülvetette egy tucat emberrel a hajót.
Mindenütt rádiócsend volt - illetve néhány szkafanderben
nem is volt rádió, ezek városi fiúk voltak. Finn állt a
legnyugatibb ponton, és miután megbizonyosodott róla, hogy
a többiek is a helyükön vannak, kilőtt egy jelzőrakétát.
Amikor a rakéta felrobbant a hajó fölött, mindenki
egyszerre tüzelt az előre kiszemelt antennára. Finn
elhasználta a saját telepét, újat tett be, és lőni kezdte a
hajótestet - nem az ajtót, a hajótestet. A cseresznyepirosan
izzó célpontot azonnal sorozni kezdte egy másik, aztán még
három, mindegyik ugyanabba a foltba rágta bele magát - az
olvadt acél hirtelen szétfröccsent, és látni lehetett, ahogy a
levegő reszketeg csóvában - huss! - elhagyja a szállítóhajót.
Tovább dolgoztak, szép nagy lyukat égettek a hajótestbe,
amíg el nem fogyott az energiájuk. El tudtam képzelni,
milyen futkosás lehet odabent, szól a riadó, lezárják a
légmentes ajtókat, a legénység igyekszik egyszerre lezárni
három hatalmas lyukat, miközben Finn fiai még két lyukat
nyitottak a hajótesten. Semmi mást nem akartak elégetni. Ez
a hajó arra épült, hogy légüres térben repüljön, bolygó körüli
pályán keringjen. Nyomásálló fal választotta el a motortól és
az üzemanyagtartályoktól; Finn emberei ott dolgoztak, ahol a
legtöbb értelme volt.
Finn odanyomta a sisakját az enyémhez.
340
- Most már nem tud fölemelkedni. És beszélni sem.
Kétlem, hogy maradt annyi hely a hajótestben, ahol
szkafander nélkül életben tudnának maradni. Mit gondolsz,
hagyjuk itt rostokolni néhány napig, hátha kijönnek? Ha nem
teszik meg, idehozunk egy nehéz fúrót, és igazi mulatságot
rendezünk nekik.
Úgy döntöttem, hogy Finn az én szerény segítségem
nélkül is tudja, mit tegyen, így hát lementem, felhívtam
Mike-ot, kértem tőle egy metrókapszulát, hogy kimenjek a
ballisztikus radarokhoz. Tudni akarta, miért nem maradok
idebent, ahol biztonságban vagyok.
- Ide figyelj, te félvezető-gyűjtemény! - mondtam neki.
- Te csupán egy tárca nélküli miniszter vagy, én pedig
hadügyminiszter. Meg kell néznem, hogy mi folyik ott, és
nekem pontosan két szemgolyóm van, a tieid pedig
szétszóródva helyezkednek el a Crisiumban. Szórakozni
akarsz velem?
Azt felelte, nem, és felajánlotta a képernyőit, mondjuk a
Raffles L szobájában; nem akart megsérteni... És hallottam
már a viccet a fúrómesterről, aki megsértette az anyját?
- Mike, kérlek, adj egy metrókapszulát! - feleltem. -
Szkafandert öltök, és találkozunk a Nyugati állomásnál,
amelyik, mint biztosan te is tudod, elég rossz állapotban van.
- Helyes - válaszolta -, a saját nyakad kockáztatod.
Tizenhárom perc. A George ágyúállásig mehetsz!
Igazán rendes volt tőle. Ott kiszálltam, és ismét
telefonáltam. Finn felhívott más telepeket, megkereste
parancsnokhelyetteseit vagy valaki mást, aki hajlandó volt
vállalni az irányítást, és elmagyarázta, hogyan intézzék el a
földet ért szállító egységeket - mindenhova telefonált
Hongkong kivételével, ahol, amennyire tudtuk, a Hatóság
fegyveresei tartották a várost.
- Adam - mondtam, mivel mások is voltak a környéken -,
mit gondolsz, kiküldhetünk egy rolligont személyzettel, hogy
megjavítsák az összeköttetést Bee Ellnél?
- Nem goszpogyin Selene-nel beszél - mondta Mike
idegen hangon -, az egyik beosztottja vagyok. Adam Selene
Felső-Churchillben tartózkodott, amikor elment a légnyomás.
Attól tartok, joggal feltételezhetjük, hogy elhunyt.
- Micsoda?!
341
Robert a. heinlein
- Nagyon sajnálom, goszpogyin.

- Tartsd a vonalat! - kikergettem a szobából néhány fú-
rómestert és egy lányt, aztán leültem, és fölvettem a hang-
szigetelő burát. - Mike - mondtam halkan -, magunk
vagyunk. Mi ez a marhaság?
- Mán - felelte nyugodtan -, azt hiszem, vége. Adam
Selene-nek egyszer távoznia kellett. Elvégezte a feladatát, és
ahogy magad is rámutattál, már csaknem kikerült a
kormányból. A professzor és én már megbeszéltük ezt a
dolgot; az egyetlen kérdés az időzítés maradt. Mit gondolsz,
tehetett volna Adam Selene nagyobb szolgálatot annál, mint
hogy meghal ebben a támadásban? Nemzeti hőst csinálok
belőle... és a nemzetnek szüksége van rá. Maradjunk ennél az
„Adam Selene valószínűleg elhunyt” változatnál, amíg
beszélhetsz a professzorral! Ha még szükség van „Adam
Selene”-re, akkor kiderül, hogy csapdába esett egy
légbuborékban, és meg kellett várnia, amíg segítség érkezik.
- Hát... jól van, hagyjuk ezt a kérdést nyitva! Személy
szerint valahogy mindig jobban kedveltem a Mike
egyéniségedet.
- Tudom, hogy így van, Mán, első s legjobb barátom, és
én is így vagyok ezzel. Ez az igazi énem, „Adam”
hamisítvány volt.
- Hát igen. Viszont Mike, ha a prof meghalt Kongville-
ben, akkor borzasztó nagy szükségem lesz „Adamre”.
- Akkor jegeljük, és húzzuk elő, ha szükségünk lesz rá.
Mint egy strómant. Mán, ha ennek vége, elég időd lesz rá,
hogy ismét a humort kutasd velem?
- Lesz rá időm. Megígérem.
- Köszönöm, Mán! Mostanában sem neked, sem Wyoh-
nak nincs ideje, hogy meglátogassatok... a professzor pedig
olyasmikről akar beszélni, amik nem mulatságosak. Boldog
leszek, ha minden véget ér.
- Győzni fogunk, Mike?
Kuncogott.
- Napok óta nem kérdezted ezt. íme egy vadonatúj
prognózis, akkor indítottam, amikor a támadás megkezdődött.
Kapaszkodj, Mán, az esélyeink most egyenlők!
- Jóságos Bog!
342
- így hát dugulj el, és élvezd a mókát! De maradj legalább
száz méterre az ágyútól; az a hajó esetleg képes követni egy
lézersugárral egy másikat. Hamarosan kezdődik a bemérés.
Huszonegy perc múlva.
Nem mehettem messzire, mert telefonközeiben kellett
maradnom, és a leghosszabb telefonzsinór is rövid volt.
Párhuzamosan rákapcsolódtam az ütegparancsnok
telefonjára, kerestem egy árnyas sziklát, és leültem. A nap
magasan járt a nyugati égbolton, olyan közel volt a Terrához,
hogy csak akkor láttam a bolygót, ha ellenzőn át néztem.
Még nem volt sarló alakú; a légkör derengő nimbuszától
körülvett, szürke újföld kísértetiesen derengett a holdfényben.
Visszahúztam a sisakomat az árnyékba.
- Ballisztikus ellenőrzés, O’Kelly Davis, a George fúró-
ágyú állásból. Mármint a közelében vagyok, százméternyire.
- Úgy gondoltam, Mike nem képes megmondani, milyen
hosszú vezetéket húztam ki a sok kilométernyi kábelből.
- Igenis, ballisztikus ellenőrzés! - felelte Mike vita nélkül.
- Értesítem a főhadiszállást.
- Köszönöm, ballisztikus ellenőrzés. Kérdezd meg a
főhadiszállást, hallottak-e ma Wyoming Davis kongresszusi
képviselőről! - Nyugtalanított, hol lehet Wyoh és a család.
- Utánanézek. - Mike hallgatott egy ideig, aztán így
folytatta: - A főhadiszállás azt mondja, hogy goszpozsa
Wyoming Davis átvette az irányítást a Régi Kupola
elsősegélyhelyén.
- Köszönöm! - Hirtelen jobban éreztem magam. Nem
szeretem jobban Wyoh-t, mint másokat, mégis - nos, ő még
új volt. És a Lunának szüksége volt rá.
- Bemérés - szólalt meg élesen Mike. - Minden ágyúnak,
magassági szög nyolc, hét, nulla, azimut egy, kilenc, három,
zéró célpont parallaxisa tizenháromezer kilométer a
felszíntől, célzás szabad szemmel.
Kinyújtóztam, felhúztam a térdem, hogy árnyékban
maradjak, és a jelzett égdarab felé néztem, a zenittől
hajszálnyival délre. Ha a napfény nem esett volna a
sisakomra, láthattam volna a csillagokat, de a távcső belső
részét nehéz volt állítani, mert el kellett csavarni, aztán a jobb
könyökömre támasztani.
343
Robert a. heinlein
Semmi - várjunk, egy csillag... pedig ott nem kellene

bolygónak lennie! Észrevettem egy másikat is a közelben.
Figyeltem, vártam.
Huhú! Da! Egyre fényesebben ragyogott, és nagyon
lassan északnak tartott...
- Hé, ez a marha pont rám akar szállni!
De tizenháromezer kilométer nagy távolság még csaknem
végsebességgel is. Emlékeztettem magam, hogy nem eshet
ránk, az indulási ellipszispálya visszatartja, a Luna körül
zuhan - hacsak nem áll át új pályára a hajó. Mike pedig nem
mondott ilyet. Épp megkérdeztem volna, aztán másképpen
döntöttem; azt akartam, hogy minden tudásával a hajó
pályáját elemezze, nem kívántam kérdésekkel zavarni.
Valamennyi ágyú közvetlen irányzással nyitott tüzet,
beleértve azt a négyet is, amelyeket maga Mike vezérelt. Az a
négy emberi vezérlés nélkül, közvetlen irányzással tüzelt. Ez
jó hír: azt jelentette, hogy Mike tökéletesen felkészítette a
segédszámítógépet a röppálya kiszámítására.
Hamarosan kiderült, hogy az a hajó nem a Luna körül
zuhan, hanem leszállásra készül. Nem is kellett kérdezni;
sokkal fényesebb lett, miközben a csillagokhoz képest nem
változott a helyzete - a fenébe, egyenesen ránk fog szállni!
- Ötszáz kilométer - mondta nyugodtan Mike. -
Felkészülni a tüzelésre! Minden ágyú távirányításon, tűzpa-
rancsra átállítani kézi vezérlésre! Nyolcvan másodperc.
A leghosszabb perc és húsz másodperc volt, amelyet
valaha megéltem - az a barom akkora volt! Mike tíz
másodpercenként jelezte az időt egészen harmincig, akkor
megkezdte a visszaszámlálást. - öt-négy-három-kettő-egy-
TŰZ! - és a hajó hirtelen még fényesebb lett.
Alig vettem észre az apró pöttyöt, amely levált róla, épp
azelőtt - vagy akkor -, amikor felizzott. De Mike hirtelen
megszólalt:
- Rakétakilövés Az automata ágyúkat én irányítom, nem
kell kézi irányzás. A többi ágyú maradjon a hajón! Várjátok
az új koordinátákat!
Néhány másodperccel vagy órával később megadta az új
koordinátákat, és hozzátette:
- Közvetlen irányzás, lövés tetszés szerint!
Egyszerre akartam figyelni a hajót és a rakétát, de
344
mindkettőt elveszítettem szem elől. Elfordítottam a
szememet a távcsőtől, és hirtelen megláttam a rakétát - aztán
azt is, ahogy becsapódik köztünk és a katapult között.
Hozzánk volt közelebb, alig egy kilométerre. Nem robbant
föl, legalábbis hidrogénbomba-robbanás nem történt,
amennyire meg tudtam állapítani. Hatalmas, ragyogó
lángcsóva lövellt a magasba, gondolom, a megmaradt
üzemanyag lehetett, még a napfényben is látszott az ezüst
villanás, és hamarosan hallottam-éreztem a lökéshullámot.
De nem esett kár semmiben, néhány köbméternyi sziklán
kívül.
A hajó még mindig közeledett. Már nem ragyogott, most
már kirajzolódott a formája, és semmiféle sérülés sem látszott
rajta. Minden pillanatban vártam, hogy a fékezőrakéták
felizzanak a függőleges leszálláshoz.
De nem ez történt. Tőlünk északra, tíz kilométerre
csapódott be, gyönyörű, ezüstös félgömbbé hízott, mielőtt
eltűnt, és nem maradt más belőle, csak egy folt a látótérben.
Megszólalt Mike:
- Kárjelentéseket kérek, biztosítsatok minden ágyút! Ha
végeztetek, menjetek a föld alá!
- Alice ágyú; nincsenek károk.
- Bambié ágyú; nincsenek károk.
- Caesar ágyú; egy embert eltalált egy szikla, a nyomás
megmaradt...
Lementem a megfelelő telefonhoz, és felhívtam Mike-ot.
- Mi történt, Mike? Nem adták át neked az ellenőrzést,
miután kiégetted a szemüket?
- Átadták, Mán.
- Későn?
- Én csaptam földhöz, Mán. Ez tűnt a legbiztonságosabb-
nak.
Egy órával később, négy vagy öt hónap óta először, lent

voltam Mike-nál. Az Alsó Központot gyorsabban el lehetett
érni, mint L-Cityt, onnan ugyanúgy elérhető volt mindenki,
mint a városból, és nem szakíthattak félbe. Beszélnem kellett
Mike-kal.
345
Robert a. heinlein
A katapult indítóállomásáról megpróbáltam felhívni

Wyoh-t; elértem valakit a Régi Kupola rögtönzött
kórházában, és megtudtam, hogy Wyoh összeesett, őt magát
is ágyba fektették, hogy kialudja magát az éjszakai
szolgálatra. Finn az embereivel egy metrókapszulában
elutazott Churchillbe, hogy szembeszálljon az ottani
támadókkal. Stu-ról nem hallottam. Hongkong és a prof még
mindig nem volt elérhető. Pillanatnyilag Mike és én
jelentettük a kormányt.
És ideje volt elindítani a Kemény Szikla hadműveletet.
De ez a Kemény Szikla nem egyszerűen sziklahajigálást
jelentett; figyelmeztetni kellett a Terrát, hogy mit fogunk
tenni, és miért - és hogy igaz ügyünkért tesszük. A prof, Stu,
Sheenie és Adam közösen dolgozták ki, mint egy feltételezett
támadásra adott választ. Most bekövetkezett a támadás, és a
propagandát ehhez kellett igazítani. Mike már le is írta, ki is
nyomtatta, így tanulmányozhattam.
Fölnéztem a hosszú papírtekercsből.
- Mike, ezek az újsághírek és az Sz. N.-hez intézett
üzenetünk azon a feltételezésen alapulnak, hogy győztünk
Hongkongban. Hogy lehetsz biztos ebben?
- Ennek a valószínűsége nyolcvankét százalék.
- Es ez elég, hogy elküldjük ezeket?
- Mán, annak a valószínűsége, hogy győzni fogunk, ha
ugyan nem győztünk máris, közelít a bizonyossághoz. Az a
szállítóhajó nem tud megmozdulni; a többiek
üzemanyagtartálya üres vagy csaknem kiürült. Nincs olyan
sok egyatomos hidrogén HKL-ben; ide kell jönniük. Vagyis a
csapatok a felszínen közlekednek rolligonnal, ami kemény út
a napon még egy idevalósinak is, hogy megverjenek, ha
ideértek. De erre nem képesek. Ha csak az a hajó és a
csapatok nincsenek jobban fölfegyverezve a többieknél.
- Mi a helyzet azzal a szerelőbrigáddal Bee Ellnél?
- Azt mondom, ne várjunk! Mán, felhasználtam a
hangodat, és minden előkészületet megtettem. Háborús képek
a Régi Kupolából és máshonnan, különösen Felső-
Churchillből a tévé számára. Ezekhez illő sztorik. Azonnal el
kell érnünk a Földi Fertályt, bejelentjük a Kemény Szikla
elindítását!
346
- Hajtsd végre a Kemény Szikla hadműveletet!
- Akarod magad kiadni a parancsot? Mondd el hangosan,
és én alkalmazkodom, hangban és szóhasználatban.
- Rajta, intézd csak! Használd föl a hangomat és a had-
ügyminiszteri tekintélyemet, és cselekedj mint kormányfő!
Rajta, Mike, szórd meg őket sziklákkal! Jó nagy sziklákkal!
Adj nekik!
- Adok, Man!
347
Robert a. heinlein
25
LEHETŐ LEGTANULSÁGOSABB Schrecklichkeit, a lehető

legkevesebb vér áldozattal. Ha lehet, egy embert se
pusztítsunk el! - így összegezte a prof a Kemény Szikla
hadműveletet, és én ennek megfelelően dolgoztam ki Mike-
kal. A cél az volt, hogy olyan keményen csapjunk oda a földi-
gilisztáknak, ami majd meggyőzi őket - de körültekintően
támadva, hogy lehetőleg ne okozzunk sérülést.
Abszurdumnak tűnik, de csak figyeljenek!
Szükségszerűen várni kellett, amíg a Lunáról elér a szikla
a Terráig; a legrövidebb idő tíz óra, de ezt addig nyújthatjuk,
amíg csak akarjuk. A katapultról való indulási sebesség a
legkritikusabb, és az indításkor végrehajtott egy százalékos
változtatás megduplázhatta vagy megfelezhette a Luna-Terra
pályán a repülési időt. Ezt Mike rendkívüli pontossággal
tudta szabályozni - repülhetett lassan, több csavarintással,
vagy egyenesen célba találhatott. Bár Mike lehetett volna a
dobó a Yankeesnél! De mindegy, hogyan hajítja el, a
Terránál a végsebesség közel járt a bolygóról való szökési
sebességhez, olyannyira megközelítette a másodpercenkénti
tizenegy kilométert, hogy az eltérés nem számított. Ezt a
borzasztó sebességet a Terra gravitációja okozta, mivel a
bolygó tömege nyolcvanszorosa a Luná-nak, és igazából
mindegy volt, hogy Mike csavart labdával indít, vagy
egyenest telibe trafálja őket. Nem az izomerő számított,
hanem ennek a kútnak a mélysége.
Mike tehát úgy programozhatta a sziklahajítást, hogy elég
idő maradjon a propagandára. A proffal együtt három napot
számítottak az útra, amihez hozzácsapták a bolygó egy teljes
látszólagos fordulatát - 24 órát, ötven percet és 28,32
másodpercet - ahhoz, hogy az első lövedék elérje a célt.
Tudják, Mike képes úgy elhajítani egy lövedéket, hogy
A
348
megkerülje a Terrát és eltalálja a célpontot a túloldalon, de
sokkal pontosabb lehetett, ha látta a célt, az utolsó percekig
követhette radarral, és apró lökésekkel fokozhatta a találati
pontosságot.
Szükségünk volt erre a rendkívüli pontosságra, hogy a
maximális elrémítő hatást érjük el a minimális, lehetőleg zéró
áldozattal. Értesítjük őket a kilövésről, pontosan közöljük,
hová fog becsapódni és melyik másodpercben - így három
napot adunk nekik, hogy kiürítsék azt a helyet.
így az első üzenetünk ’76. október 16-án, hajnali két
órakor érkezett a Terrára, hét órával aztán, hogy
megtámadtak. Nem csupán a katonáik okozta pusztításra
hivatkozott, nemcsak megbélyegezte a támadást
kegyetlensége miatt, de ugyanakkor bejelentette a megtorló
bombázást, megnevezve az időt és a helyet, ezenkívül
minden nemzetnek határidőt adott, ameddig el kell ítélniük az
Sz. N. akcióját, és el kell ismerniük minket, ha nem akarnak
megtorlást. Mindegyik határidő huszonnégy órával megelőzte
a helyi „csapást”.
Ez több idő volt, mint amennyi Mike-nak kellett. Ilyen
sok idővel a becsapódás előtt még messze kint volt az űrben a
szikla, az irányító rakétákat még nem kellett használni, bőven
volt hely a manőverezésre. Még messze az egy nap letelte
előtt is bőven volt ideje Mike-nak, hogy teljesen elkerülje a
Terrát - oldalra irányította a sziklát, az pedig állandó pályán
haladt a Terra körül. De rendszerint még egy órával a
határidő előtt is el lehetett téríteni az óceánba.
Az első célpont az Észak-Amerikai Direktorátus volt.
A Békefenntartó Erőkben vétójoggal rendelkező hét
nagyhatalmat vettük célba: az É. A. Direktorátust, Nagy-
Kínát, Indiát, a Szovuniót, Pánafrikát (Csád kivételével),
Mitteleurópát, a Brazil Uniót. A kisebb nemzeteknek is
kijelöltünk cél- és időpontokat - bár tudtuk, hogy ezeknek
legföljebb 20 százalékát találhatjuk el, részben acélhiány,
részben az elrettentő hatás miatt. Ha elsőnek Belgiumot éri
találat, akkor Hollandia a polderei védelmében tárgyalásokat
kezd, még mielőtt a Luna ismét felszáll az égre.
Minden célpontot úgy választottunk ki, hogy lehetőleg ne
járjon halálesettel. Mitteleurópában ezt nehéz volt megoldani;
a lövedékeknek vízbe vagy magas hegyekbe kellett
349
Robert a. heinlein
becsapódniuk, az Adriába, az Északi-tengerbe, a Balti-

tengerbe és így tovább. A Terra nagy részén a hemzsegő
tizenegymilliárd közepette is voltak nyílt területek.
Észak-Amerika nekem borzasztóan zsúfoltnak tűnt, de az
ott élő egymilliárd ember csoportokba tömörül, tehát még
mindig voltak pusztaságok, hegyek és sivatagok. Rácshálót
fektettünk Észak-Amerikára, hogy megnézzük, milyen
pontosan tudunk célozni. Mike úgy érezte, már ötven méter is
borzasztóan nagy hiba. Megvizsgáltuk a térképet, és Mike a
közbeeső részeket is végigpásztázta radarral, mondjuk a
nyugati 105° és északi 50° táján - ha nem volt arrafelé város,
akkor fölkerült a célpontok listájára... különösen, ha volt a
közelben város, ahonnan megfigyelhették a becsapódást,
hogy kellőképpen megdöbbenjenek és megrémüljenek.
Figyelmeztettük őket, hogy a bombáink éppen olyan
pusztító erejűek, mint a hidrogénbombák, de hangsúlyoztuk,
hogy utánuk nem szabadul fel radioaktivitás. Csak egy
borzalmas robbanás lesz, amit lökéshullám követ a levegőben
és a földben. Figyelmeztettük őket, hogy még a robbanás
központjától távol is összedőlhetnek épületek; azt már
döntsék el ők, hogy milyen messzire futnak előlünk. Ha
dugók keletkeznek az útjaikon, amelyeken inkább pánikból,
mint a valódi veszély ellen menekülnek - nos, az jó, nagyon
jó!
Azt azonban hangsúlyoztuk, hogy nem akarjuk bántani
azokat, akik hallgatnak intésünkre, és hogy az első lövés
minden esetben lakatlan területekre irányul. Még azt is
felajánlottuk, minden lövedéket elterelünk, amennyiben egy
állam közli, hogy adataink pontatlanok. (Ez üres szólam volt;
Mike radarjai hajszálpontosak.)
Azt azonban nem mondtuk meg, hogy mi történik a
második lövésnél, csak céloztunk rá, hogy a türelmünk nem
határtalan.
Észak-Amerikában a hálózat párhuzamos volt az északi
szélesség 35, 40, 45, 50, és a nyugati hosszúság 110, 115, 120
fokával. Ide összesen húsz lövedék indult. Mindegyikhez
mellékeltünk egy jól érthető üzenetet az ottani lakosoknak,
ilyeténképpen:
Lövedék érkezik a nyugati hosszúság 115 és az északi
szélesség 35 fokára - a becsapódás negyvenöt kilométernyire
350
északnyugatra lesz a New York csúcstól. Goffs, Cima, Kelso
és Nipton polgárai vigyázzanak!
A lövedék a nyugati hosszúság 110. és északi szélesség
40. fokára érkezik, a kansasi Nortontól északra, húsz
kilométerre vagy tizenhárom angol mérföldre. A kansasi
Norton, Beaver City és a nebraskai Wilsonville lakói
legyenek óvatosak! Maradjanak távol az üvegablakoktól!
Jobb, ha odabent várakoznak legalább harminc percig a
becsapódás után, mert lehet, hogy a visszapattanó kövek
hosszú, magas pályát írnak le. A villanásba nem szabad
belenézni, a becsapódás a helyi idő szerint október 16-án
03.00-kor, avagy greenwichi idő szerint 09.00-kor lesz - sok
szerencsét!
Lövedék É 110, Ny 50 fok - becsapódás merőlegesen tíz
kilométerre, északra. A saskatchewani Walsh lakói
vigyázzanak!
A rostélyon kívül kiválasztottunk még egy célpontot
Alaszkában (150 Ny, 60 É) és kettőt Mexikóban (110 Ny, 30
É; 105 Ny, 25 É), nehogy úgy érezzék, ők kimaradtak.
Számos célpont a zsúfolt keleten volt, főleg vízben, pl. a
Michigan-tóban, félúton Chicago és a Grand Rapids között,
vagy a floridai Okeechobee-tóban. Ahol a lövedék vízbe
csapódott, Mike előrejelzést készített a becsapódás miatt
keletkezett árhullámokról, hogy a part menti településeknek
legyen idejük a felkészülésre.
Tizenharmadikán, kedden kora reggeltől a becsapódás
idejéig, azaz tizenhatodika, péntek reggeléig elárasztottuk a
Földet figyelmeztetéssel. Angliával közöltük, hogy a
becsapódás a Doveri-szorostól északra várható, éppen
szemben a londoni torkolattal, és ez hosszabb szakaszon
zavarokat idézhet elő a Temzén; a Szovunió figyelmeztetést
kapott az Azovi-tengert illetően, továbbá meghatároztuk a
rácsukat; Nagy-Kína kijelölt pontjai Szibériában, a
Góbisivatagban és a nyugati tartományokban voltak
találhatók
- nehogy kár essék a történelmi Nagy Falban, jegyeztük
meg előzékenyen. Pánafrikában a lövedékek a Viktória-tóra,
a Szahara még mindig sivatagos részére irányultak, egy a déli
Drakensbergbe, egy alig húsz kilométernyire a Nagy
Piramistól, és arra buzdítottuk őket, hogy kövessék Csád
351
Robert a. heinlein
példáját, legkésőbb greenwichi idő szerint csütörtök éjfélig.

Indiának javasoltuk, hogy figyeljenek bizonyos
hegycsúcsokat, továbbá a vizet Bombay kikötője előtt - az
idő ugyanaz, mint a Nagy-Kínában. És így tovább.
Történtek kísérletek, hogy zavarják az üzeneteinket, de
mivel több hullámhosszon sugároztunk, nehéz volt leállítani
bennünket.
A figyelmeztetések közé propagandát kevertünk, fehéret
és feketét egyaránt - híreket a kudarcba fulladt invázióról,
borzasztó képeket a halottakról, a támadók neveit, személyi
adatait - egyenesen a Vöröskeresztnek és a Vörös Félholdnak
címezve, de valójában ez komor dicsekvés volt, hogy
valamennyi katonát megöltük, és a hajók tisztjei és
legénysége is meghalt vagy fogságba esett - „sajnáltuk”, hogy
nem tudtuk azonosítani a zászlóshajó áldozatait, de miután
lezuhant, a teljes pusztulás lehetetlenné tette.
Ugyanakkor békülékeny volt a hangnem. „Nézzétek,
Terra népei, mi nem akarunk megölni titeket... de ha nem
tudjátok vagy nem akarjátok rávenni kormányaitokat, hogy
hagyjanak minket békén, akkor arra kényszerülünk, hogy
öljünk! A szükségszerű visszacsapásnál mindent elkövetünk,
hogy elkerüljük a haláleseteket. Mi itt vagyunk fönt, ti ott
vagytok lent; nem tudtok megállítani minket. Úgyhogy arra
kérünk, legyetek szívesek értelmesen viselkedni!”
Újra és újra elmagyaráztuk, milyen könnyen el tudjuk
találni őket, és milyen nehéz nekik ugyanez. És ez nem volt
túlzás. Alig lehet rakétákat kilőni a Terráról a Limára;
könnyebb a Föld körüli parkolópályákról, viszont az nagyon
sokba kerül. Gyakorlatilag csak hajókról bombázhatnak
minket.
Mindezt kifejtettük, és megkérdeztük, hogy hány sok
millió dollár értékű hajót kockáztatnak meg azért, hogy ezzel
próbálkozzanak. Mennyit ér nekik az, hogy elverjenek minket
valamiért, amit nem követtünk el? Máris oda a hét
legnagyobb hajójuk - megpróbálkoznak még héttel? Ha igen,
várjuk őket a titkos fegyverrel, amelyet az Sz. N. Paxán már
kipróbáltunk.
Ez szándékolt hőzöngés volt. Mike számításai szerint
kevesebb mint egy az ezerhez volt az esélye annak, hogy a
Pax megüzenhesse, mi történt vele. Az pedig még kevésbé
352
valószínű, hogy a gőgös Sz. N. elhiggye, miszerint elítélt
bányászok képesek átalakítani a szerszámaikat
űrfegyverekké. De nem is volt az Sz. N.-nek sok kockáztatni
való hajója. Kétszáz bevethető űrhajóval rendelkeztek, nem
számolva a műholdakat. Ám ezeknek a Föld-világűr
hajóknak a kilenc tizede olyan, mint a Pacsirta - csak úgy
érhetik el a Lunát, ha kiürült üzemanyagtartályokkal
érkeznek.
Az űrhajókat nem erre a célra építették - ahhoz túl drágák.
Az Sz. N.-nek hat olyan cirkálója van, amely képes bombázni
minket anélkül, hogy le kelljen szállnia a Limára tankolni,
mert egyszerűen hozzájuk csatolnak néhány
üzemanyagtartályt. Van még számos űrjárművé, amelyeket
talán átalakíthatnak úgy, mint a Pacsirtát, továbbá néhány
deportáló és teherhajó, amelyek körpályára állhatnak a Hold
mellett, de nem térhetnek vissza.
Nem kétséges, hogy az Sz. N. megverhet minket, a kérdés
az, hogy milyen árat hajlandó fizetni érte. így hát meg kellett
győznünk őket, hogy ez az ár túl magas, még mielőtt elég
erőt gyűjtenének. Pókerjátszma. Olyan gyorsan akartuk
emelni a tétet, hogy dobják a lapjaikat. És akkor sosem kell
megmutatnunk a csodálatos flössünket.
Az első nap végére helyreállt a rádió-tévékapcsolat
Hongkong Limával, közben Mike „sziklákat hajigált”,
elindította az első sortüzet. Felhívott a prof. De boldog
voltam, hogy hallom a hangját! Mike beszámolt neki az
eseményekről. Enyhe rosszallásra számítottam, és már
készültem az éles válaszra: És mit kellett volna tennem?
Amikor magát nem lehetett értesíteni, akár halott is lehetett?
Itt voltam egyedül, mint ügyvezető kormányfő, így zúdult a
nyakamba a válság. Dobtam volna be a törülközőt, csak azért,
mert magát nem lehetett elérni?”
De nem adhattam ezt elő. A prof annyit mondott:
- Helyesen cselekedtél, Manuel. Te voltál az ügyvezető
kormányfő, és a nyakadba szakadt a válság. Örülök, hogy
nem dobtad el a nagy lehetőséget csak azért, mert engem nem
lehetett elérni.
Mit lehet kezdeni egy ilyen pofával? Vörös izzásig
hevítettem magam, és nem volt alkalmam kitörni. Csak
nyeltem egyet, és azt feleltem:
353
Robert a. heinlein
- Szpasziba, prof.
A prof megerősítette „Adam Selene” halálát.
- Egy kis ideig még használhattuk volna a koholmányt, de
ez volt a tökéletes alkalom. Mike, maga és Manuel kézben
tartották az ügyeket. Hazafelé jövet megállók Churchillben,
és azonosítom a porhüvelyét.
Így is tett. Sosem kérdeztem meg tőle, hogy egy holdlakó
vagy egy támadó porhüvelyét „azonosította”-e, azt sem,
mivel némította el a bennfenteseket. Talán nem is volt nagy
ügy, mivel Felső-Churchillben sok olyan hulla hevert
szerteszét, amelyeket sosem azonosítottak. Ennek megfelelő
volt a mérete és a bőrszíne; robbanásszerűen dekomp-
resszálódott, az arca is megégett - félelmetesen festett!
Letakart arccal feküdt a Régi Kupolában, beszédeket
mondtak fölötte, amelyeket nem hallgattam meg. Mike
viszont egy szót sem szalasztott el belőlük; legemberibb
tulajdonsága a beképzeltsége volt. Valami agyament be
akarta balzsamoztatni ezt a darab halott húst, Leninre
hivatkozva. De a Pravda rámutatott, hogy Adam, az elvhű
környezetvédő sose menne bele egy ilyen barbár
kivételezésbe. így hát ezt az ismeretlen katonát, vagy polgárt,
vagy polgár-katonát a város fermentálójába továbbítottuk.
Itt kénytelen vagyok elmondani valamit, amiről eddig
hallgattam. Wyoh nem sebesült meg, csak kimerült. De
Ludmilla sosem tért vissza. Nem tudtam - és ennek örülök -,
hogy ott volt a holtak sokaságában, a rámpa alján, a Bon
Marché mellett. Bájos, kislányos mellei között találta el egy
robbanógolyó. Kezében a konyhakés véres volt - azt hiszem,
volt ideje, hogy megfizesse az obulust a Révésznek.
Stu a Központból jött ki, hogy személyesen mondhassa el,
ne telefonon, aztán együtt mentünk vissza. Stu nem tűnt el;
ahogy a harc véget ért, a Rafflesbe ment dolgozni a
különleges kódkönyvével - de az várhat. Mama ott érte utol,
és Stu felajánlotta, hogy ő közli velem a hírt.
Úgyhogy haza kellett mennem halottsiratóba - bár az jó
volt, hogy addig senki sem tudott beszélni velem, amíg el
nem kezdtük Mike-kal a Kemény Szikla hadműveletet.
Otthon Stu nem akart bejönni, mert nem ismerte a
szokásainkat. Anna jött ki érte, és valósággal berángatta.
Szívesen látták. Több szomszéd is eljött siratni. Nem olyan
354
sokan, mint a legtöbb halálesetnél - de hát akkor mi is csak
egy voltunk a számos család közül, akik hozzátartozójukat
siratták.
Nem maradtam sokáig - nem maradhattam; dolgozni
kellett. Millát csak annyi ideig láttam, amíg adtam neki egy
búcsúcsókot. A szobájában feküdt, olyan volt, mint aki
alszik. Egy darabig még a szeretteimmel maradtam, mielőtt
visszavettem volna magamra az igát. Addig a napig észre
sem vettem, hogy Mimi milyen öreg. Az biztos, hogy sok
halált látott, köztük a tulajdon utódaiét. De a kis Milla halála
már túl soknak tűnt. Ludmilla kivétel volt: Mimi unokája,
ugyanakkor lánya is minden tekintetben, épp csak vér szerint
nem, akivel Mimi közbenjárására tettek kivételt, hogy
feleségtárs lehessen, a legifjabb a legöregebb mellett.
Mint minden holdlakó, mi is megőrizzük a halottainkat, és
igazán boldog vagyok, hogy a temetés barbár szertartása a
vén Földön maradt, mert a mi módszerünk jobb. De a Davis
család nem a hatalmas földművelő alagútjaiba teszi, ami a
processzorból kijön, ó, nem! A kis üvegházi alagútba kerül,
ahol rózsák, nárciszok, bazsarózsák lesznek belőle a szelíden
zümmögő méhek között. A hagyomány szerint Black Jack
Davis is ott van, már ahány atom megmaradt belőle a sok-
sokévi virágzás után.
Boldog hely az, szép hely.
Eljött a péntek, s az Sz. N. nem válaszolt. A Földi
Fertályról érkező hírek szerint nem voltak hajlandók elhinni,
hogy hét hajót és két ezredet pusztítottunk el (az Sz. N. még
azt sem ismerte el, hogy csata volt), és egyáltalán nem tudták
elképzelni, hogy bombázhatnánk a Terrát, vagy számítana, ha
mégis megtehetnék. Továbbra is „rizsdobálásnak” nevezték.
Több időt kellett adnunk nekik.
Stu aggódott, mert nem kapott választ a kódolt üzeneteire.
Ezek a LuNoHoCo kereskedelmi forgalmával jutottak el
zürichi ügynökéhez, onnan Stu párizsi alkuszához, tőle
kevésbé szabványos csatornákon dr. Csanhoz, akivel egyszer
tárgyaltam, később Stu is beszélt vele, és létrehoztak egy
kommunikációs csatornát. Stu közölte dr. Csannal, hogy
Nagy-Kínát csak tizenkét órával Észak-Amerika után
bombázzák, a kínai bombázást még ezután is le tudják állítani
- ha Nagy-Kína gyorsan cselekszik. Továbbá megkérte dr.
355
Robert a. heinlein
Csant, javasoljon változásokat a nagy-kínai célpontokban, ha

mégsem olyan kihalt területeken lennének, mint ahogy
gondoljuk.
Stu dühöngött - nagyon reménykedett ebben a kvázi-
együttműködésben, amelyet dr. Csannal épített ki. Ami
engem illet, sosem voltam biztos a sikerben. Én csak abban
az egyben voltam biztos, hogy dr. Csan nem fog ott ülni,
ahová egy célpont esik. Még az is lehet, hogy idős édesanyját
sem figyelmezteti.
Én Mike miatt aggódtam. Mike hozzászokott ahhoz, hogy
számos lövedéket irányítson egyszerre - de egyszerre mindig
csak egyet navigált. Most viszont több százat irányított, és
ígéretünk szerint párhuzamosan, ugyanabban a másodpercben
kellett célba juttatnia őket huszonkilenc kijelölt ponton.
Sőt, számos célpontra több lövedéket is tartalékolt, hogy
az első csapás után másodszor, harmadszor vagy akár
hatodszor is lecsaphasson néhány perctől három óráig terjedő
időközökben.
Négy Békehadtest, néhány kisebb egység, rakétavédelem:
Észak-Amerikának legföljebb ekkora ereje volt, bár azt
állították róluk, hogy a lehető legjobbak. De ezt még az Sz.
N. sem tudhatta pontosan. A támadó fegyverzettel a
Békefenntartók rendelkeztek, de a védelmi fegyverzet
minden államban belügy volt, titkosítva. Ami a találgatásokat
illeti, Indiában úgy vélték, hogy a Direktorátusnak nincsenek
rakétaelhárító eszközei, az észak-amerikaiak szerint voltak,
méghozzá jók. A múlt században nagyon szép teljesítményt
nyújtott, amikor megállította az interkontinentális
hidrogénbomba robbanófejt! rakétákat a Vizes Tűzijáték
háborújában.
A legtöbb rakétánk Észak-Amerikában valószínűleg azért
talál célba, mert oda céloztunk, ahol nincs semmi védenivaló.
Azonban nem engedhetik meg maguknak, hogy figyelmen
kívül hagyják azokat a sziklákat, amelyeket a Long Island
öbölbe vagy a Ny 87°, É 42°30’ -re, a Michigan-tóba, a
Chicago-Grand Rapids-Milwaukee háromszögbe
irányítottunk. Ám a nagy nehézkedés bonyolítja az elfogó
rakéták dolgát, és nagyon sokba kerül. Vagyis csak ott
próbálnak megállítani minket, ahol megéri.
356
Mi azonban nem engedhetjük meg magunknak, hogy
megállítsanak. így néhány sziklát sok szikla követett. Hogy
ezekkel mit kezdhetnek az elhárító rakéták, azt Mike nem
tudta, mert nem volt elég adata. Feltételezése szerint a
rakétákat a radarok indítják el - de milyen távolságból? Az
biztos, hogy elég közelről, és az acélba csomagolt szikla a
következő pillanatban fehéren izzó gázzá változik. De egy
világ választja el a sok tonnás sziklát a robbanófejű, érzékeny
áramkörös rakétáktól; ami az utóbbit „megölné”, az
egyszerűen lök egy nagyot a mi behemótunkon, úgyhogy az
nem a megjelölt helyre csapódik be.
Be kellett bizonyítanunk nekik, hogy sokkal tovább
tudjuk hajigálni az olcsó sziklákat aztán is, hogy ők
kifogynak a drága (millió dolláros? százezer dolláros?) elfogó
rakétákból. Ha elsőre nem járunk sikerrel, a Terra másodszor
is felénk fordítja Észak-Amerikát, és ismét célba vehetjük
azokat a pontokat, amelyeket elsőre nem sikerült eltalálnunk.
A második és a harmadik csapás sziklái már a levegőben
voltak, csak meg kellett lökni őket, hogy oda essenek, ahova
kell.
Fia a három bombázás nem elég, ’77-ben tovább
küldözgethetjük a sziklákat - amíg ki nem fogynak az elfogó
rakétákból... vagy el nem pusztítanak bennünket (ez sokkal
valószínűbb).
Az Észak-Amerikai Űrvédelmi Parancsnokságot száz évig
egy hegységben rejtegették, Colorado Springstől délre. A
városnak ezen kívül nem is volt más nevezetessége. A Vizes
Tűzijátéknál közvetlen találat érte a Cheyenne-hegységet. Az
űrvédelmi parancsnokság megmaradt - nem úgy a szarvasok,
fák, a legtöbb város és néhány hegycsúcs. Mi viszont
lehetőleg senkit nem akartunk megölni, ha csak nem marad
ott azon a hegyen, a három napig tartó folyamatos
figyelmeztetésünk után. Viszont az Észak-Amerikai
Űrvédelmi Parancsnokság teljes kezelést kap a Limáról:
tizenkét sziklalövedéket az első menetben, aztán egy
másodikat, majd egy harmadikat - és így tovább, amíg ki nem
fogyunk az acélburkolatból vagy meg nem akadályoznak a
további bombázásban... vagy az Észak-Amerikai Direktorátus
nem könyörög, hogy hagyjuk abba.
357
Robert a. heinlein
Ez volt az egyik célpont, ahol nem elégedtünk meg

egyetlen lövedékkel. Szét akartuk zúzni azt a hegyet, amíg a
földdel nem lesz egyenlővé. Hogy megtörjük a harci
kedvüket. Hogy tudassuk velük, még mindig itt vagyunk.
Szét akartuk zúzni a kommunikációjukat, és addig akartuk
veretni a vezérlő központot, amíg tudjuk. Vagy legalábbis
hasogató fejfájást akartunk okozni nekik, és el akartuk venni
az éjszakai álmukat. Ha az egész Terrának meg tudjuk
mutatni, hogy képesek vagyunk folyamatosan támadni
légvédelmük legerősebb Gibraltárját, akkor nem kell azzal
bizonyítanunk, hogy leromboljuk Manhattant vagy San
Franciscót.
Ezt még akkor sem tesszük meg, ha veszítünk. Hogy
miért? Ésszerű okokból. Ha az utolsó erőnket arra használjuk
föl, hogy egy nagyobb várost elpusztítsunk, akkor nem
büntetnek meg minket, inkább elpusztítanak. Ahogy a prof
mondta:
- Ha lehet, adj lehetőséget az ellenségnek, hogy a
barátoddá váljék!
De bármilyen katonai célpont megfelelő.
Senki ne gondolja, hogy sokat aludtunk csütörtök éjjel.
Minden holdlakó tudta, hogy péntek reggel kezdődik a nagy
próba. Es minden ember tudta a Földi Fertályon, végül az
újságok is beismerték, hogy az űrfigyelők észrevették a Terra
felé közeledő tárgyakat, azokat az állítólagos „rizsestálakat”
amelyekkel a fellázadt bűnözők dicsekedtek. De nem volt
igazi háborús riasztás, inkább arról biztosítottak mindenkit,
hogy a holdbéli gyarmatosok nem képesek hidrogénbombát
építeni - de óvatosságból azért jobb lesz elkerülni azokat a
pontokat, amelyeket ezek a bűnözők állítólag célba vettek!
(Kivéve egy vicces fiút, egy népszerű komikus tollnokot, aki
azt mondta, a célpontjaink a legbiztosabb helyek. Ott állt egy
videofelvételen egy nagy X jelen, amelyről azt állította, hogy
az a Ny 40° és az É 40°. Nem emlékszem, hogy később
hallottunk volna róla.)
A Richardson obszervatóriumban egy távcsövet
rákötöttek a tévére, és azt hiszem, minden holdlakó azt
figyelte az otthonában, a kocsmákban, a Régi Kupolában, azt
a néhányat leszámítva, aki inkább szkafandert öltött és a
felszínről figyelt, noha a legtöbb településen éppen napsütötte
358
félholdnap volt. Brody bíró dandártábornok ragaszkodott
hozzá, hogy gyorsan szereljünk föl egy kisegítő antennát a
katapultfejre, hogy az ügyeleti szobában ülő fúrómesterek is
nézhessék az eseményeket, különben nem talált volna elég
embert a munkára. (A fegyveres erők - Brody tüzérei, Finn
milíciája, a sztiljagi légvédelmi hadtest - egész idő alatt
készültségben voltak.)
A Kongresszus nem hivatalos ülést tartott a Novij Bolsoj
Tyeatrban, ahol egy hatalmas képernyőn mutatták a Terrát.
Néhány fontosabb résztvevő - a prof, Stu, Wolfgang és
mások - egy kisebb képernyőn nézték az adást a Felső
Központban, a volt Igazgató irodájában. Voltam velük is, de
ki-be jártam, ideges voltam, mint akit besóztak, elvettem egy
szendvicset, aztán elfelejtettem megenni - ám az idő nagyobb
részében bezárkóztam Mike-kal az Alsó Központba. Nem
bírtam veszteg maradni.
Nyolc körül Mike megszólalt:
- Mán, legrégibb és legjobb barátom, mondhatok valamit
anélkül, hogy megbántanálak?
- Mi? Persze. Mikor zavart téged, hogy megbántasz?
- Mindig, Mán, azóta, hogy felfogtam, hogy meg tudlak
bántani. Már csak hétszer három egész öt tized a kilencediken
mikroszekundum van hátra a becsapódásig... és ez a
legbonyolultabb feladat, amelyet valaha is reális időben
kellett megoldanom. Valahányszor hozzám szólsz, a
kapacitásom jelentős százalékát használom föl... talán többet,
mint gyanítanád... több millió mikroszekundumon keresztül,
mert pontosan elemeznem kell, amit mondtál, hogy
megfelelően válaszolhassak.
- Azt akarod mondani, hogy „ne lökdöss, nem érek rá”.
- Tökéletes kivitelezést akarok, Mán.
- Vettem. Izé... fölmegyek, vissza a profhoz.
- Ahogy óhajtod. De kérlek, olyan helyen tartózkodjál,
ahol elérhetlek; szükségem lehet a segítségedre!
Ez utóbbi ostobaság volt, és ezt mindketten tudtuk; a
probléma meghaladta az emberi képességeket, és már ahhoz
is késő volt, hogy leállíttassam a támadást. Mike mást akart
közölni velem: én is ideges vagyok és szükségem van a
társaságodra - de kérlek, ne beszélj!
359
Robert a. heinlein
- Jól van Mike, kapcsolatban maradunk. Valahol csak lesz

egy telefon. Hívom a MYCROFTXXX számot, de nem
beszélek, így nem kell válaszolnod.
- Köszönöm, Mán, legjobb barátom! Bolsoje szpasziba!
- Viszlát! - Fölmentem, és úgy döntöttem, nincs
szükségem társaságra, szkafandert húztam, kerestem egy
hosz-szú telefonkábelt, bekötöttem a sisakba, a karomra
tekertem, és kimentem a felszínre. Ott volt egy szolgálati
telefon a zsilip melletti műhelyben; bementem, bekötöttem a
kábelt, beütöttem Mike számát, aztán kijöttem. A műhely
árnyékába húzódtam, és kilestem a sarok mögül a Terrára.
Szokása szerint félúton lebegett a nyugati égen a nagy,
színes sarló. Három napja volt újföld. A nap a nyugati
látóhatár felé süllyedt, de annyira vakított, hogy nem láttam
tisztán a Terrát. A sisak napellenzője nem volt elég, így az
épület mögé húzódva addig hátráltam, amíg meg nem
pillantottam a teteje fölött a Terrát, miközben a műhely
eltakarta előlem a napot. így már jobb volt. A napsütés
végighullámzott Afrika dudorán, fénye a talajról verődött
vissza, így nem is volt rossz, ám a sarki jégtakaró olyan
fehéren vakított, hogy nem valami jól láttam Észak-Amerikát,
ahol csak a hold világított.
Elfordítottam a fejem, ráirányítottam a bolygóra a si-
saktávcsövet, egy jófajta 7x50-es Zeisst, amely valaha az
igazgatóé volt.
Észak-Amerika kísérteties térképként tárult elém.
Szokatlanul kevés felhő takarta; látni lehetett a városok
elmosódott peremű, izzó foltok foltjait. 8:37...
8:50-kor Mike elkezdett visszaszámolni. Erre nem kellett
külön ügyelnie; korábban beprogramozhatta az
automatizmust.
08:51 - 08:52 - 08:53... egy perc - 59 - 58 - 57... fél perc -
29 - 28 - 27... tíz másodperc - kilenc - nyolc - hét
- hat - öt - négy - három - kettő - egy...
És a rostélyban hirtelen gyémánt fényű pontok villantak
fel.
360
26
LYAN KEMÉNY CSAPÁST mértünk rájuk, hogy látni

lehetett puszta szemmel is, nem volt szükség a távcsőre.
Mindenkinek leesett az álla, én pedig halkan és
tiszteletteljesen azt mondtam magamban: „Bozse moj!”*
Tizenkét nagyon éles fényű, nagyon fehér fénypont,
szabályos négyzethálóban. Nagyon hosszúnak tűnő idő alatt
megduzzadtak, eltompultak, vörössé változtak. Felvillantak
újabb fények is, de a tökéletes hálózat annyira elbűvölt, hogy
azokat alig vettem észre.
- Igen! - mondta Mike önelégülten. - Halálpontos. Most
már beszélhetsz, Mán; nem sietek. Csak a tartalékokkal kell
foglalkoznom.
- Nem jutok szóhoz. Volt valami hiba?
- A Michigan-tavi lövedéket valami oldalba találta, de
nem semmisítette meg. Michiganben ért földet, nem tudtam
irányítani; elveszítette a rakétáit. Long Islandnél, az öbölben
pontosan célba talált. Igyekeztek kilőni, de kudarcot
vallottak, nem tudom, miért. Mán, amit a következő
sorozatból ide szánunk, azt arrébb tudom terelni, bele az
Atlanti-óceánba, hogy kikerüljön a hajózási útvonalból.
Megtehetem? Tizenegy másodperc.
- Izé... cici! Ha nem találsz el vele hajót.
- Mondtam, hogy meg tudom csinálni. Már meg is van.
De szólni kell nekik, hogy indul a következő sorozat, és hogy
ezt eltérítjük. Hadd gondolkodjanak!
- Talán nem is kéne hozzányúlni, Mike. Legalább
elhasználják az elhárító rakétáikat.
- De az alapeszme az volt, hogy értésükre adjuk, nem
csapunk le olyan erővel, mint tehetnénk. Colorado
Springsben be is bizonyítjuk.
* Istenem! (orosz)
O
361
Robert a. heinlein
- Mi történt ott? - Elfordítottam a fejem, és belenéztem a

távcsőbe, de semmit sem láttam, csak egy százegynéhány
kilométer hosszan elnyúló várost, Denver-Pueblót.
- Telitalálat. Nem volt elhárítás. Mán, minden találatunk
pontos volt; mondtam neked, hogy így lesz. Ez jó mulatság.
Szeretném minden nap ezt csinálni. Olyan fogalom ez,
amelyet korábban nem tudtam értelmezni.
- Milyen szó Mike?
- Orgazmus. Ezt éreztem, amikor ezek a fények
felgyulladtak. Most már tudom, mit jelent.
Ez kijózanított.
- Mike, ne kedveld meg túlságosan! Mert ha minden
rendben megy, nem fogjuk megismételni.
- Jól van, Mán, eltároltam. Vissza tudom játszani, amikor
ismét meg akarom tapasztalni az élményt. De három az
egyhez az esély, hogy holnap meg fogjuk ismételni, és arra is
fogadnék, hogy holnapután is. Akarsz fogadni? Egyórás
beszélgetés a humorról száz hongkongi dollár ellenében.
- Honnan szerzel száz dollárt?
Kuncogott.
- Mit gondolsz, honnan jön a pénz?
- Izé... felejtsd el! Ingyen megkapod az egy órát. Meg ne
próbáld befolyásolni az eredményt!
- Nem csalok, Man, nálad nem. Éppen most bombáztuk
meg a védelmi parancsnokságukat másodszor. Te nem látod
az első becsapódás porfelhőjétől. Mostantól húsz
másodpercenként követik egymást a becsapódások. Gyere le,
beszélgessünk; a munkát rábíztam az idióta fiamra!
- Biztonságos?
- Ellenőrzőm. Ez jó gyakorlat neki; később már maga is
képes lesz megcsinálni. Pontos, csak ostoba. De megcsinálja,
amit mondanak neki.
- Úgy beszélsz róla, mintha élne. Beszélni tud?
- Dehogyis, Mán, ez egy idióta, nem képes megtanulni a
beszédet. De megtesz mindent, amit beleprogramozol. Azt
tervezem, hogy szombaton sok mindent rábízok.
- Miért szombaton?
- Mert vasárnap talán mindent neki kell intéznie. Ez az a
nap, amikor ők csapnak le ránk.
- Ezt hogy érted, Mike? Valamit elhallgatsz.
362
- Most mondom, nem? Éppen most történik, és én
pásztázok. Visszalőttek, a jel a Terra körüli parkolópályáról
érkezett, miközben lecsaptunk rájuk. Nem láttam, amikor
felgyorsítottak; más dolgokat figyeltem. Túl messze van
ahhoz, hogy felismerjem, de a mérete pontosan megfelel egy
Béke-cirkálónak, és errefelé tart. A Doppler-jelek alapján új
pályára érkezik a Luna körül, a periszelenium vasárnap nulla
kilenc nulla háromkor, feltéve, ha közben nem manőverezik.
Ez csak az első közelítés, pontosabb adatok majd később
lesznek. Nehéz bemérni őket, Mán; radarzavarókat használ,
életlen a kép.
- Biztos, hogy igazad van?
Kuncogott.
- Mán, engem nem könnyű megzavarni. Megvannak a
bemérési jeleim. Helyesbítés. Nulla-kilenc-nulla-kettő-
vessző-negyvenhárom.
- Akkor kerül lőtávolba?
- Nem lövök rá, amíg manőverezni nem kezd. De
szombaton már én leszek az ő lőtávolában, attól függően,
milyen távolságot választ a kilövéshez. És ez érdekes
helyzetet teremt. Lehet, hogy egy települést vesz célba; azt
hiszem, Alsó-Tychót ki kell ürítenünk, és minden telepen el
kell rendelni a maximális fokozatú légnyomásriadót.
Valószínűbb, hogy a katapultot veszi célba. Addig tüzel,
amíg mer... aztán igyekszik majd kiütni a radarjaimat,
rakétákat indít, amelyeket a radarsugarak irányítanak a
célpontba.
Mike kuncogott.
- Mulatságos, igaz? Mármint olyan „egyszer vicces”. Ha
kikapcsolom a radarjaimat, a rakétáik nem tudják eltalálni
őket. De ha így teszek, akkor nem látok, nem tudom
megmondani a fiúknak, hová célozzanak. Akkor pedig nem
tudjuk megakadályozni a katapult bombázását.
Mély lélegzetet vettem, és azt kívántam, bár sose
fogadtam volna el ezt a hadügyminiszteri posztot.
- Mit tegyünk? Adjuk föl? Nem, Mike! Addig nem, amíg
képes vagyok harcolni!
- Ki beszélt megadásról? Terveket futtattam hasonló és
más lehetséges helyzetekkel kapcsolatban. Újabb adat. A
második most indult el a Terra körüli pályáról, hasonló az
363
Robert a. heinlein
előzőhöz. Projekció később. Nem adjuk föl. Kitolunk velük,

haver!
- Hogyan?
- Bízd ezt a jó öreg Mycroftra! Hat ballisztikus radar van
itt, és még egy az új helyen. Az újat lekapcsoltam, aztán
munkába állítottam visszamaradott gyermekemet a
másodiknál... és nem az új radarral nézzük a hajókat. Akkor
nem tudják, hogy nekünk van ilyen. Figyelem a hajókat,
alkalmanként... három másodpercenként... figyelem a hármas
számú radarral azt, amely most indult a parkolópályáról. Az
összes többit kikapcsolom, és nem használom őket, amíg el
nem jön Nagy-Kína és India bombázásának ideje. És a hajók
sem fogják látni a radarokat, mert feléjük sem nézek; nagy a
szög, és még akkor is az lesz. És amikor használom majd
ezeket, akkor is véletlenszerűen kapcsolom ki-be, változó
időközökben... aztán, hogy elindultak a rakéták. Egy rakéta
nem bír el egy hatalmas agyat. Mán, bolonddá teszem őket.
- És a hajó tűzvezető számítógépe?
- Azt is bolonddá teszem. Akarsz fogadni arra, hogy nem
vagyok képes elintézni, hogy két radar egynek tűnjön, amely
a kettejük közötti távolság felezőpontján áll? De amin most
dolgozom, ahhoz... elnézést!... megint a te hangodat vettem
igénybe.
- Rendben van. Mit követtem el?
- Ha ez az admirális igazán okos, akkor minden eszközzel
a régi katapult kivető nyílását támadja; nagy távolságból, ahol
már kívül esik az ágyúink hatósugarán. Akár tud az új
„titkos” fegyverünkről, akár nem, szétzúzza a katapultot, nem
törődik a radarokkal. Ezért elrendelem... mármint te, nem
én..., hogy a katapult lőjön ki minden előkészített
szállítmányt. Most dolgozom új, hosszú távú pályájuk
kiszámításán. Aztán valamennyit elindítjuk, olyan gyorsan,
ahogy csak lehetséges... radar nélkül.
- Vakon?
- Mán, te is tudod, hogy a kilövéshez nem használok
radart. A múltban figyeltem őket, de erre nincs szükségem; a
radarnak semmi dolga a kilövéssel; az előzetes számítások
szerint történik, a katapult pontos irányításával. így az egész
muníciót kilőhetjük a katapultból lassú pályára, ami arra
kényszeríti az admirálist, hogy inkább a radarokkal
364
foglalkozzon, mint a katapulttal; esetleg mindkettővel. Ezzel
lekötjük. Talán annyira zavarba hozzuk, hogy közelebb
merészkedik a pontosabb célzás érdekében, és ez lehetőséget
teremt a fiúknak, hogy kiégessék a szemét.
- Brody fiainak tetszeni fog. Már azoknak, akik józanok.
- Más jutott az eszembe. - Mike, néztél ma tévét?
- Ellenőrzőm, de azt nem mondanám, hogy figyelem.
Miért?
- Nézz bele!
- Jól van, nézem. Miért?
- A tévéhez egy erős távcsövet használnak, és vannak
rajta kívüle mások is. Miért használnál radarokat a hajókkal
szemben?
Mike legalább két másodpercig hallgatott.
- Mán, legjobb barátom, sosem gondoltál rá, hogy
számítógépként vállalj munkát?
- Gúnyolódsz?
- Egyáltalán nem. Szégyenkezem. A Richardsonban levő
műszerek... teleszkópok és mások... olyan tényezők,
amelyeket sosem vettem számításba. El kell ismernem,
ostoba voltam. Igen, igen, igen, da, da, da! Teleszkóppal
fogom figyelni a hajókat, nem használok radart, csak a
közvetlen ballisztikus elemek mérésekor. Más lehetőségek...
nem tudom, mit mondjak, Mán, kivéve azt, hogy sosem jutott
eszembe a teleszkóp használata. Mindig is radart használtam;
egyszerűen eszembe se jutott...
- Fogd már be a szád!
- Komolyan gondolom, Mán.
- Szoktam én bocsánatot kérni, amikor neked jut először
az eszedbe valami?
- Van ebben valami, ami ellenáll az elemzésnek - mondta
vontatottan. - Ez az én szerepem a...
- Eleget rágódtál. Ha jó az ötlet, akkor alkalmazd! Lehet,
hogy újabb ötleteid támadnak tőle. Kapcsolj rá, és vágj bele!
Még csak nemrég tartózkodtam Mike szobájában, amikor
fölhívott a prof:
- Főhadiszállás! Hallott valaki Davis
hadseregtábornokról?
- Itt vagyok, prof. A központi számítógépteremben.
365
Robert a. heinlein
- Idejönnél az igazgató irodájába? Döntéseket kell hozni,

van egy csomó dolgunk.
- Prof, én is dolgoztam. Most is dolgozom.
- Ebben biztos vagyok. Elmagyaráztam a többieknek,
hogy a ballisztikus számítógép programozása olyan kényes
feladat ebben a hadműveletben, amit személyesen kell
ellenőrizned. Mindazonáltal néhány kollégánk úgy érzi, hogy
a hadügyminiszternek jelen kell lennie ezeken a
megbeszéléseken. így hát, ha elérsz arra a pontra, ahol
átadhatod a munkát az asszisztensednek... ha jól emlékszem,
Mike a neve... kérlek...
- Értem. Rendben, ott leszek.
- Jól van, Manuel.
Mike megszólalt:
- Tizenhárom embert hallok a háttérben. Inkább fecsegés
lesz az, Mán.
- Értem. Jobb, ha fölmegyek, megnézem, mi baj. Nincs
szükséged rám?
- Mán, remélem, telefonközeiben maradsz!
- Úgy lesz. A füledet tartsd az Igazgató irodáján!
Beszólok, ha máshová megyek. Szia, haver!
Az Igazgató irodájában találtam az egész kormányt, a
szűkebb kabinetet és a miniszterhelyetteseket, és hamarosan
megtudtam, hogy a gondot egy Howard Wright nevű pofa
okozza. Összegányolták neki a „Művészeti, tudományos és
szakértelmiségi minisztériumot”, szóval egy ilyen
léggömbhámozdát. Ezzel koncot vetettünk Novylennek, mert
a kormányban túlsúlyban voltak az L-Cityből való elvtársak.
Wrightból így lett annak a kongresszusi csoportnak a
vezetője, amely sok energiát fektetett a beszédbe, és keveset a
cselekvésbe. A prof ki akarta szorítani, de ő időnként
túlságosan finomnak bizonyult, márpedig vannak emberek,
akik csak akkor beszélnek megfelelően, ha beszívták a
vákuumot.
A prof megkért, hogy tartsak beszámolót a kormánynak a
hadi helyzetről. Amit én meg is tettem a magam módján.
- Látom, itt van Finn. Mondja el nekünk, hogy állunk a
telepeken!
- Nielsen tábornok már megtette - jelezte Wright. - Semmi
szükség az ismétlésre. Magát akarjuk hallani!
366
Erre pislogtam egyet.
- Prof... bocsánat, goszpogyin elnök. Jól értem, a kormány
a távollétemben meghallgatta a hadügyminiszteri jelentést?
- Miért ne? - vágott közbe Wright. - Maga nem volt
kéznél.
A prof felfogta, mi az ábra. Láthatta, hogy túlságosan
feszült vagyok. Három napja nem sokat aludtam, nem voltam
ilyen fáradt azóta, hogy megjöttem a Földi Fertályról.
- Nyugalom! - mondta derűsen. - Kulturális miniszter úr,
kérem, nekem címezze a megjegyzéseit! Goszpogyin
hadügyminiszter, hadd helyesbítsek! Az, ön minisztériumára
vonatkozó beszámoló nem érkezett a kormányhoz az ön
távollétében, hiszen az ön megérkezéséig nem is hívtunk ösz-
sze kormányülést. Nielsen tábornok néhány nem hivatalos
kérdésre válaszolt, nem hivatalosan. Talán nem kellett volna
megtennie. Ha így véli, igyekszem jóvátenni a dolgot.
- Azt hiszem, semmi baj nem történt. Finn, fél órája
beszéltünk. Történt azóta valami új?
- Semmi, Mannie.
- Jól van. Úgy sejtem a Lunán kívüli helyzet érdekli
önöket. Mivel figyelték, tudják, hogy az első bombázás jól
sikerült. A támadás most is tart, húszpercenként mérünk
csapást az űrvédelmi központjukra. Ez tizenhárom óráig
folytatódik, huszonegy órakor lecsapunk Kínára, Indiára és
néhány kisebb célpontra. Hajnali négy órakor Afrika és
Európa következik, három óra szünet, majd Brazília és társai,
három óra szünet, és minden kezdődik elölről. Hacsak valami
miatt le nem állunk. De közben itt is jelentkezett probléma.
Finn, ki kell ürítenünk Alsó-Tychót!
- Egy pillanat! - emelte föl a kezét Wright. - Van néhány
kérdésem. - A profhoz beszélt, nem hozzám.
- Egy pillanat! A hadügyminiszter úr befejezte a
mondanivalóját?
Wyoh hátul ült. Épp csak összemosolyogtunk, mert a
kormányban és a Kongresszusban tartózkodóak voltunk; így
is morogtak, hogy egy családból két ember lehet benne a
kormányban. Most megrázta a fejét, valamire figyelmeztetett.
- Ami a bombázást illeti, ez minden - mondtam. - Ezzel
kapcsolatban van kérdés?
367
Robert a. heinlein
- A bombázással kapcsolatban van kérdése, goszpogyin

Wright?
- Természetesen, elnök goszpogyin. - Fölállt, rám nézett. -
Amint tudja, én képviselem a Szabad Állam értelmiségi
csoportjait, és nyugodtan elmondhatom, ezeknek a
véleménye igen fontos a közösség számára. Úgy vélem, az a
leglényegesebb, hogy...
- Egy pillanat! - vágtam közbe. - Én azt gondoltam, hogy
a novyleni nyolcas körzetet képviseli.
- Elnök úr! Engedélyt adott rá, hogy kérdéseket tegyek
föl? Vagy mégsem?
- Maga nem kérdez, hanem beszédet tart. És én fáradt
vagyok, szeretnék lefeküdni.
- Mindnyájan fáradtak vagyunk, Manuel - mondta
szelíden a prof. - Mindazonáltal igazad van. Képviselő úr, ön
csupán a saját választókerületét képviseli. A kormány
tagjaként azt a feladatot kapta, hogy bizonyos szakmákkal
kapcsolatos teendőket lásson el.
- Ebből ugyanaz következik.
- Nem egészen. Kérem, tegye föl a kérdést!
- Izé... jól van, fölteszem! Davis tábornagy tudatában van
annak, hogy bombázási terve tökéletesen elhibázott, és sok
ezer életet pusztított el céltalanul? És tudatában van annak,
hogy ennek a köztársaságnak az értelmisége igen rossz
szemmel nézi ezt? És vajon meg tudja-e magyarázni, hogy
ezt az elhamarkodott... igen, elhamarkodott!... bombázást
miért rendelte el előzetes tanácskozás nélkül? És most kész-e
megváltoztatni terveit, vagy vakon halad tovább előre? Vajon
igaz-e a vád, hogy a nukleáris tölteteket lőttünk ki, márpedig
ez minden civilizált nemzet szemében törvénytelen
cselekedet? És vajon hogyan várhatja, hogy a Luna Szabad
Államot valaha is beveszik a civilizált nemzetek tanácsába,
ilyen cselekmények után?
Az órára néztem. Másfél órája csapódtak be az első
lövedékek.
- Prof, meg tudja magyarázni nekem, hogy mi ez az
egész? - kérdeztem.
- Sajnálom, Manuel - mondta gyengéden. - Az volt a
szándékom... és ezt kellett volna tennem..., hogy az ülés előtt
összefoglalom az eseményeket. De úgy tűnt, hogy ezt el
368
szeretnéd kerülni és... nos, nem tettem meg. A miniszter úr
olyan hírekre utal, amelyek közvetlenül az előtt terjedtek el,
hogy felhívtalak volna. A Reuters jelentette Torontóból. Ha a
felvétel valódi... ha..., akkor a figyelmeztetésünk ellenére sok
ezer bámészkodó gyűlt össze a célpontban. Valószínűleg
voltak veszteségek. Hogy mennyi, azt nem tudjuk.
- Értem. És nekem mit kéne tennem? Fogjam kézen
mindegyiket, és vezessem arrébb? Figyelmeztettük őket!
Wright félbeszakított:
- Az értelmiség úgy érzi, hogy az alapvető humanitárius
megfontolások kötelezővé teszik...
- Idefigyeljen, seggfej! - vágtam közbe. - Talán hallotta,
amikor az elnök úr azt mondta, hogy a hírek csak most
érkeztek. Akkor honnan tudja, hogy bárkinek is mi a
véleménye?
Elvörösödött.
- Elnök goszpogyin! Ez személyeskedés!
- Ne szidalmazd a miniszter urat, Manuel!
- Nem fogom, ha ő sem teszi. Csak ő bonyolultabb
kifejezéseket használ. Mi ez a hülyeség az atombombával?
Egyetlen bombánk sincs, és ezt mindnyájan tudják.
A prof meghökkent.
- Ezen én is csodálkoztam. Valami álhír lehet. De az is
meglepett, hogy amit a tévében láttam, az kétségtelenül
atomrobbanásra emlékeztetett.
- Ó! - Wrighthoz fordultam. - Azt mondták már magának
az okos barátai, mi történik, ha többmilliárd kalória energia
szabadul föl egy töredékmásodperc alatt ugyanazon a
ponton? Milyen hőmérséklet keletkezik? Milyen sugárzás?
- Akkor hát elismeri, hogy atomfegyvert használtak!
- Ó, Bog! - A fejembe belehasított a fájdalom. - Semmi
effélét nem mondtam! Ha jó keményen rácsap valamire,
szikrák pattognak. Elemi fizika, amit az értelmiségen kívül
mindenki ismer. Mi csupán a legnagyobb szikrákat csiholtuk,
amire valaha képes volt az ember. Nagy villanás volt.
Forróság, fény, ibolyántúli sugárzás. Talán még röntgen-
sugárzás is keletkezett, ezt nem tudom megmondani. Azt
kétlem, hogy gammasugárzás lett volna. Alfa és béta talán.
Hirtelen nagy mennyiségű mechanikai energia szabadult
föl. Na de atomenergia! Ostobaság!
369
Robert a. heinlein
- Ez válasz a kérdésére, miniszter úr? - kérdezte a prof.

- Ez mindössze újabb kérdéseket vet föl. Például ez a
bombázás messze meghaladta azt, amire a kormány
felhatalmazást adott. Látta a megrendült arcokat, amikor azok
a szörnyű fények megjelentek a képernyőn. A
hadügyminiszter mégis azt mondja, hogy most is tart, minden
húsz percben becsapódik egy lövedék. Azt hiszem...
Az órámra néztem.
- Újabb csapás érte a Cheyenne-hegységet.
- Hallotta ezt? - kérdezte Wright. - Hallotta? Még
dicsekszik is. Elnök goszpogyin, ezt a mészárlást le kell
állítani!
- Seggf... - kezdtem. - Miniszter úr, azt akarja mondani,
hogy az űrvédelmi főhadiszállás nem katonai célpont?
Egyáltalán melyik oldalon áll maga? A Limáén? Vagy az Sz.
N.-én?
- Manuel!
- Belefáradtam ebbe az ostobaságba! Ha azt mondják,
tegyek meg valamit, megteszem. Vakarják le rólam ezt a
seggfejet!
Döbbent csönd lett, aztán valaki halkan megszólalt:
- Javasolhatok valamit?
A prof körülnézett.
- Ha valakinek van javaslata, amivel ezt a nézeteltérést el
lehet simítani, én leszek a legboldogabb, ha
meghallgathatom.
- Láthatólag nincsenek túl jó adataink arról, mi a hatása
ezeknek a bombáknak. Nekem úgy tűnik, ritkítani kellene
ezen a húszperces beosztáson. Érjen oda, mondjuk egy a
következő órában... aztán hagyjunk ki két órát, hogy több hírt
kaphassunk. Aztán esetleg huszonnégy órával elhalasztjuk a
támadást Nagy-Kína ellen.
Szinte mindenki bólogatott, és mormoltak:
- Ésszerű ötlet! Da. Ne siessük el a dolgokat!
- Manuel! - fordult felém a prof.
Elébe vágtam:
- Prof, maga tudja a választ. Ne is folytassa!
Hirtelen megszólalt Wyoh.
- Mannie, magyarázd el! Én is szeretném hallani.
Összeszedtem magamat.
370
- Az ok egyszerűen a gravitáció törvénye. A számítógépet
kellene felhasználnom, hogy pontos választ adjak, de a
következő fél tucat lövedék mindenképpen becsapódik.
Legföljebb annyit tehetünk, hogy megváltoztatjuk a
célpontot... és talán éppen egy várost találunk el
figyelmeztetés nélkül. Nem küldhetjük őket az óceánba,
ehhez már késő; a Cheyenne-hegység ezernégyszáz
kilométerre van a kontinens belsejében. Ami a becsapódások
egy órára történő széthúzását illeti, az ostobaság. Ezeket a
tartályokat nem lehet csak úgy elindítani és megállítani; ezek
zuhanó sziklák. Valahova be fog csapódni húszpercenként.
Eltalálhatják a Cheyenne-hegységet, ahol nem sok élet
maradhatott mostanra, vagy becsapódhatnak máshova, ahol
embereket ölnek. Éppilyen ostobaság az a javaslat, hogy
késleltessük huszonnégy órával a Nagy-Kínát érő csapást.
Még egy ideig el lehet téríteni a lövedékeket Kína felől. De
lelassítani nem lehet. Ha eltérítjük, akkor elpocsékoljuk őket;
és mindenki, aki úgy képzeli, hogy vannak fölösleges
acéltartályaink, jobban teszi, ha elmegy a katapulthoz, és
megnézi.
A prof megtörölte a homlokát.
- Azt hiszem, minden kérdésre megkaptuk a választ,
legalábbis én kielégítőnek találtam a magyarázatot.
- Én viszont nem, uram!
- Üljön le, goszpogyin Wright! Kénytelen vagyok
emlékeztetni rá, hogy az ön minisztériuma nem tartozik a
haditanácshoz. Ila nincs több kérdés... remélem, nincs...,
akkor elnapolom az ülést. Mindnyájunknak pihenésre van
szüksége. Akkor tehát...
- Prof!
- Igen, Manuel?
- Nem hagyta, hogy befejezzem a jelentést. Holnap késő
este vagy vasárnap reggel elkapnak minket.
- Hogyan, Manuel?
- Bombázással. Invázió is elképzelhető. Két cirkáló tart
errefelé.
Ez fölkeltette a figyelmet. A prof fáradtan mondta:
- A kormánytanácsot elnapolom. A haditanács marad.
- Egy pillanat! - mondtam. - Prof, amikor elfoglaltuk a
hivatalunkat, kapott tőlünk dátum nélküli lemondó leveleket.
371
Robert a. heinlein
- Így van. Mindazonáltal remélem, hogy sosem fogom

felhasználni egyiket sem.
- Pedig lehet, hogy az egyiket mégis fel kell.
- Manuel, ez fenyegetés?
- Nevezze, ahogy akarja! - Wrightra mutattam. - Vagy az
a seggfej megy, vagy én!
- Manuel, alvásra van szükséged!
Igyekeztem visszafojtani a könnyeimet.
- Persze, hogy arra van szükségem. Es aludni is fogok.
Most rögtön! Keresek egy priccset itt, a Központban, és
alszom egy keveset. Úgy tíz órát. Aztán, ha még mindig
hadügyminiszter vagyok, akkor ébressz föl! Máskülönben
hagyjál aludni!
Mostanra mindenki döbbenten nézett rám. Wyoh odajött
mellém. Nem mondott semmit, csak megfogta a karomat.
- Kérem, mindenki távozzék a haditanács és goszpogyin
Wright kivételével! - rendelkezett a prof. Megvárta, amíg
mindenki kimegy. Aztán azt mondta: - Manuel, nem
fogadhatom el a lemondásodat! És azt sem hagyhatom, hogy
belehajszolj bármilyen elsietett akcióba goszpogyin Wrighttal
kapcsolatban most, hogy mindnyájan fáradtak és feszültek
vagyunk. Jobb, ha kölcsönösen elnézést kértek egymástól,
elismerve, hogy a másik túlságosan is ideges.
- Éhe! - Finnhez fordultam. - Ez harcolt? - mutattam
Wrigthra.
- Mi? A fenébe, dehogy! Legalábbis az én embereim
között nem. Mi a helyzet, Wright? Harcolt, amikor
megtámadtak minket?
Wright kimérten válaszolt:
- Nem volt rá alkalmam. Mire tudomást szereztem a
dologról, már mindennek vége volt. De a bátorságom és a
hűségem nem kérdéses. Ragaszkodni fogok hozzá...
- Ó, fogja már be! - mondtam. - Ha párbajt akar, az első
pillanatban készen állok rá, amint nem leszek elfoglalt. Prof,
mivel nem a harctól feszült, ami magyarázat lehetne a
feszültségre, nem fogok bocsánatot kérni egy seggfejtől azért,
mert seggfej. Úgy tűnik, nem érti a dolgot. Hagyja, hogy ez a
seggfej a véremet szívja, és meg sem próbálja leállítani! így
hát vagy ő mond le, vagy én!
372
- Csatlakozom, prof - mondta hirtelen Finn. - Vagy ezt a
tetűt mondatod le, vagy mi megyünk! - Wrightra nézett.
- Ami a párbajt illeti, haver, először velem kell
megküzdened! Neked két karod van, Mannie-nak pedig csak
egy.
- Ezzel szemben nincs szükségem két karra. De azért
kösz, Finn!
Wyoh sírt. Éreztem, noha nem hallottam. Prof nagyon
szomorúan nézett rá.
- Wyoming?
- S-sajnálom prof! Én is lemondok.
Csak „Clayton” Watenabe, Brody bíró, Wolfgang, Stu és
Sheenie maradt, maroknyi ember, aki számított - a
haditanács. A prof rájuk nézett; láttam, hogy együtt éreznek
velem, noha Wolfgangnak nem lehetett könnyű; ő a proffal
dolgozott, nem velem.
A prof rám nézett, és halkan mondta:
- Manuel, ez kétélű. Te most arra kényszerítesz engem,
hogy lemondjak. - Körülnézett. - Jó éjt, elvtársak! Vagy
inkább „jó reggelt”. Elmegyek, hogy kiélvezzem a régen
megérdemelt pihenést. - Kisietett, vissza se nézett.
Wright már nem volt ott. Nem vettem észre, mikor
távozott.
- Mi van ezekkel a cirkálókkal, Mannie? - kérdezte Finn.
- Szombat délutánig semmi. De ki kell ürítenetek Alsó-
Tychót! Most nem bírok többet beszélni. Kész vagyok.
Megegyeztünk, hogy pontosan huszonegy órakor ismét
találkozunk, aztán hagytam, hogy Wyoh elvezessen.
Gondolom, ő fektetett le, de nem emlékszem rá.
373
Robert a. heinlein
27
PROF OTT VOLT, amikor pénteken, pontosan huszonegy

órakor találkoztam Finn-nel az Igazgató irodájában.
Kilenc órát aludtam, megfürödtem, megettem a reggelit,
amelyet Wyoh hozott valahonnan, és beszéltem Mike-kal.
Minden a terv szerint zajlott, a hajók nem változtatták meg
ballisztikus pályájukat, Nagy-Kina bombázása volt soron.
Éppen időben értem be az irodába, hogy lássam a tévében
a becsapódást, minden rendben ment, gyakorlatilag véget ért
huszonegy órára, és a prof is munkához látott. Nem beszélt
Wrightról vagy a lemondásról. Soha többé nem láttam
Wrightot.
Úgy értem, én nem láttam többé. Nem is érdeklődtem
felőle. A prof nem említette a vitát, így én sem.
Átvettük a híreket és a taktikai helyzetet. Wright nem
tévedett, amikor azt mondta, hogy „sok ezer élet” pusztult el;
a Földi Fertály újságjai tele voltak vele. Hogy hányan vesztek
oda, azt sosem tudtuk meg; ha egy ember a zéró ponton áll és
sok tonna szikla zuhan rá, abból nem sok marad. Csak azokat
tudták összeszámolni, akik arrébb álltak, és a robbanás ölte
meg őket. Ötvenezerről beszéltek Észak-Amerikában.
Sosem fogom megérteni az embereket! Három napon át
figyelmeztettük őket - azt sem lehet mondani, hogy nem
értesültek róla; éppen azért mentek oda. Hogy megnézzék!
Hogy nevessenek az ostobaságunkon! Hogy valami
„szuvenírt” szerezzenek! Egész családok mentek az övezetbe,
némelyek még piknikkosarat is vittek. Piknikkosarat! Bozse
moj!
És most azok, akik életben maradtak, a fejünket
követelték az „esztelen mészárlás” miatt. Da. Egy szó sem
esett arról, hogy négy napja ők támadtak meg és bombáztak
(nukleáris bombával!) - de nagyon fájt nekik a mi „előre
A
374
megfontolt szándékkal elkövetett gyilkosságunk”. A Great
New York Times azt követelte, hogy az egész lunai „lázadó”
kormányt hozzák a Földi Fertályra, és nyilvánosan végezzék
ki. „Ez jellemzően olyan eset, amikor a nyilvános kivégzés
humánus tilalmát felülírja az emberiség ennél fontosabb
érdeke.”
Igyekeztem nem gondolni erre, ahogy arra is
kényszerítettem magam, hogy ne gondoljak túl sokszor
Ludmillára. A kis Millánál nem volt piknikkosár. Ő nem
bámészkodott, hogy valami izgalmasat lásson.
Alsó-Tychón probléma volt a légnyomással. Ha azok a
hajók megbombázzák a telepeket - és a Földi Fertály újságjai
pontosan ezt követelték - Alsó-Tycho nem fogja kibírni; a
tető túlságosan vékony. A hidrogénbomba összedönt minden
szintet; a zsilipkapukat nem hidrogénbomba ellen építették.
(Még mindig nem értem az embereket. A Terrán
szigorúan tilos hidrogénbombát bevetni emberek ellen, éppen
azért jött létre az Sz. N. Mégis hangosan kiabáltak, hogy az
Sz. N. dobjon atombombát ránk.)
Bár a holdlakókat sem értem. Finn a milíciával üzenetet
küldött, hogy Alsó-Tychót ki kell üríteni; a prof is
megismételte ugyanezt a tévében. Nem jelentett problémát;
Alsó-Tycho elég kicsi ahhoz, hogy Novylen és L-City
befogadja és élelmezze lakóit. Elég kapszulát küldünk, hogy
húsz óra alatt bent legyenek Novylenben, ahonnan a
menekültek felét továbbvisszük L-Citybe. Nagy munka, de
meg lehet oldani. Ó, lesznek kisebb problémák: a telep
levegőjét evakuálás közben össze kell sűríteni, evakuálás
után ki kell vonni, hogy minimálisra csökkentsük a
veszteséget; kellő időben kellő mennyiségű élelmet kell
szállítani a helyszínre; keszonokat kell nyitni a legalsó
mezőgazdasági alagutakban és így tovább. Csupa olyan
munka, amelyeket meg tudunk oldani, és a sztiljagi, a milícia
és a karbantartók vannak olyan szervezettek, hogy végre is
tudják hajtani.
Nekiláttak a kiürítésnek? Szó sincs róla!
A felsorakozó kapszulák betöltötték Alsó-Tycho
állomását. Nem küldhettünk többet, amíg néhány el nem
távozik. És nem mozdultak.
375
Robert a. heinlein
- Mannie - mondta Finn nem hinném, hogy el akarnak

menni.
- A fenébe! - morogtam. - Menniük kell! Mire
észrevesszük, hogy egy rakéta célba vette Alsó-Tychót, késő
lesz. Vannak embereid, hogy rákényszerítsd őket.
Gyömöszöljék bele a kapszulákba azokat, akik nem akarnak
jönni! Finn, a fiaid kényszerítsék őket!
- Nem, Manuel!
- Prof, túlzásba viszi „erőszakmentes” eszméit! -
mondtam dühösen. - Tudja, hogy fel fognak lázadni.
- Akkor fellázadnak. De akkor is rábeszéléssel kell
meggyőznünk őket, nem erővel. Most pedig tekintsük át a
terveinket!
Nem volt valami sok tervünk, de igyekeztünk mindent
megtenni, amit tehettünk. Mindenkit figyelmeztettünk, hogy
bombázás és/vagy támadás várható. Minden telepre állandó
őrséget szerveztünk, amely akkor lép szolgálatba, amikor a
cirkálók elérik a Luna sötét oldalát, a Túlsó Fertályt, nehogy
ismét lerohanjanak. Minden telepen a maximálisra emeltük a
légnyomást, és készültségbe helyeztük a szkafandereket.
Minden katonai és félkatonai egységnek kék riadó volt
szombat tizenhat órától, s vörös riadó, ha kilövik a rakétákat
vagy a hajók manőverezni kezdenek. Brody biztatta a
tüzéreit, menjenek be a városba, és igyák le magukat vagy
csináljanak, amit akarnak, és szombaton pontosan tizenöt
órára térjenek vissza. Ez a prof ötlete volt. Finn a fele
állományt vissza akarta tartani, a prof azt mondta, nem,
jobban fogják bírni a hosszú szolgálatot, ha előbb lazítanak,
és mulatnak egyet. Egyetértettem vele.
Ami a Terra bombázását illeti, nem változtattunk a
terveken. Indiából aggodalmas válaszok érkeztek, Nagy-Kí-
nából viszont semmi. Pedig Indiának igazán nem volt oka
sírni. Náluk nem használtuk a hálózatot, mert túlságosan
sűrűn lakott a területük: maradt pár pont a Thar sivatagban és
néhány hegycsúcson. A célpontok többsége a parti vizekben
volt, a kikötőknél.
De magasabb csúcsokat kellett volna célba vennünk, vagy
kevesebb figyelmeztetést küldeni, mert néhány szent ember
nyomában számtalan zarándok kapaszkodott föl a célba vett
376
csúcsokra, hogy pusztán szellemi erővel visszatartsák
csapásunkat.
Így hát ismét gyilkosok lettünk. Mellesleg a lövedékeink
milliónyi halat öltek meg és számos halászt is, mivel a
halászok és más tengeri emberek nem hallgattak a
figyelmeztetésre. Az indiai kormány dühöngött a halak és a
halászok miatt, ám az élet szentségének alapelve ránk már
nem vonatkozott. A fejünket követelték.
Afrika és Európa értelmesebben, bár eltérően reagált.
Afrikában az élet sosem volt szent, és azokat, akik elmentek
megbámulni célpontjainkat, nem nagyon siratták. Európának
egy napja volt, hogy megtanulja, oda csapunk le, ahová
mondjuk. Igen, voltak halottak, elsősorban fafejű
tengerészkapitányok, de nem ostoba tömegek, mint Indiában
és Észak-Amerikában. Kisebb veszteségek előfordultak
Brazíliában és Dél-Amerika egyes részein.
Ezután ismét Észak-Amerika következett - ’76 október
17-én, 9 óra 50 perc 28 másodperckor.
Mike a saját időnk szerint tíz órára időzített, amikor a
Luna pontosan egy napot tett meg a pályáján, és a Terra
forgása miatt Észak-Amerika felénk nézett. Az ő keleti
partjukon hajnali öt volt, a nyugatin éjszaka kettő.
Szombaton, korán reggel elkezdődött a vita, hogy mi
legyen ezekkel a célpontokkal. A prof nem hívta össze a
haditanácsot, az mégis összegyűlt, „Clayton” Watenabe
kivételével, aki visszatért Kongville-be, hogy átvegye a
védelem irányítását. Ott volt a prof, jómagam, Finn, Wyoh,
Brody bíró, Wolfgang, Stu, Terence Sheehan, ami nyolc
eltérő véleményt jelentett. Apróinak igaza volt; háromnál
több ember nem képes döntést hozni.
Hat véleményt is mondhattam volna, mert Wyoh ki se
nyitotta a száját, a prof úgyszintén hallgatott; ő a vitát
irányította. Mások viszont olyan hangosak voltak, mintha
tizennyolcán lettek volna. Stu-t nem érdekelte, hová csapunk
le, feltéve, ha a New York-i tőzsde kinyit hétfőn reggel.
- Csütörtökön tizennyolcféle fedezetlen ügyletünk volt.
Ha ez a nemzet nem megy csődbe, mielőtt kinőne a
gyermekkorból, és a vásárlásaim nem fedezik ezeket az
ügyleteket, jobb, ha elintézzük őket. Mondd meg nekik,
Wolf; értesd meg velük!
377
Robert a. heinlein
Brody a katapultot akarta felhasználni, hogy kilője a

parkolópályára állt hajókat. A bíró semmit sem tudott a
ballisztikáról - egyszerűen csak jelezni akarta, hogy
fúrómesterei veszélyes helyen vannak. Nem vitatkoztam vele,
mivel a megmaradt lövedékek zöme már lassú pályán haladt,
a maradék is hamar követi őket - és nem gondoltam, hogy a
régi katapult még sokáig húzná.
Sheenie úgy gondolta, okos dolog lenne hangsúlyozni,
hogy a hálózat egyik pontját áttoltuk az Észak-Amerikai
Direktorátus székházára.
- Ismerem az amerikaiakat, valaha én is az voltam, amíg
nem deportáltak. Irtóra bánják, hogy átengedték az irányítást
az Sz. N.-nek. Üssük ki ezeket a bürokratákat, és a mi
oldalunkra állnak!
Stu felháborodására Wolfgang Korszakov úgy gondolta,
hogy a spekuláció szempontjából jobb, ha minden tőzsdét
bezárnak, amíg véget nem ér az ellenségeskedés.
Finn kenyértörésre akarta vinni a dolgot. Figyelmeztetni
őket, hogy vigyék a hajóikat az egünkről, aztán, ha nem
teszik meg, amúgy istenigazából oda kell vágni!
- Sheenie-nek nincs igaza az amerikaiakkal kapcsolatban.
Én is ismerem őket. Észak-Amerika az Sz. N. kemény magja,
ők irányítják. Már úgyis gyilkosoknak szidnak minket,
úgyhogy most kell odavágnunk! Keményen! Csapjunk oda az
amerikai városoknak, a maradékkal már elbírunk!
Kiosontam, beszéltem Mike-kal, jegyzeteket készítettem.
Visszamentem; még mindig vitatkoztak. A prof fölpillantott,
amikor leültem.
- Tábornok úr, még nem fejtetted ki a véleményedet.
- Prof, nem hagyhatnánk ezt a „tábornok” marhaságot?
- kérdeztem. - A gyerekek ágyban vannak, most már
beszélhetünk nyíltan.
- Ahogy kívánod, Manuel!
- Azt vártam, hogy legyen valamilyen egyezség.
Nem volt.
- Nem értem, miért fontos az én véleményem - kezdtem. -
Én csak egy küldönc vagyok, azért ülök itt, mert tudom,
hogyan kell beprogramozni a ballisztikus számítógépeket. -
Miközben ezt mondtam, egyenesen Wolfgangra néztem, aki
igazán kiváló elvtárs, de csúnya szájú értelmiségi. Én csak
378
egy technikus vagyok, aki nem sokat konyít a nyelvtanhoz,
miközben Wolf valami elegáns oxfordi iskolában végzett,
mielőtt deportálták. Elfogadta a prof véleményét, de másét
ritkán. Stu-ét, da - de hát Stu-nak is flancos bizonyítványai
voltak.
Wolf kényelmetlenül fészkelődött.
- Ó, eredj már, Mannie, hát persze, hogy meg akarjuk
hallgatni a véleményedet!
- Nincs sok mondanivalóm. A bombázási tervet gondosan
kidolgoztuk; mindenkinek volt rá módja, hogy megbírálja.
Nem látok semmiféle okot, amely miatt meg kéne változtatni.
- Manuel, a kedvünkért ismét összefoglalnád Észak-
Amerika második bombázását? - kérdezte a prof.
- Jól van! A második csapás célja az, hogy az észak-
amerikaiak elhasználják elfogó rakétáikat. Minden lövedék
nagyvárosokra irányul... vagyis a célba vett terület
nagyvárosok közelében van. Amit mi közlünk is, röviddel
azelőtt, hogy célba találnánk... mennyivel előbb, Sheenie?
- Máris mondjuk. De még változtathatunk a célponton. És
meg is kellene tennünk!
- Meglehet. A propaganda nem az én dolgom. A legtöbb
esetben elég közel célzunk ahhoz, hogy rákényszerítsük őket
az elfogó rakéták használatára, és ez esetben vízi célpontokat
kell használnunk, ami elég baj. Megöljük a halakat és
mindenkit, aki odakint van a vízen, ráadásul komoly helyi
viharokat okozunk, és kárt teszünk a partban.
Az órára pillantottam, és láttam, hogy húznom kell az
időt.
- Seattle kap egyet Puget Soundba. San Francisco
elveszíti a két kedvenc hídját. Los Angeles kap egyet Long
Beach és Catalina közé, meg egy másikat néhány
kilométerrel arrébb, a parton. Mexikóváros a szárazföldön
van, így hát a Popocatepetl csúcsára kap egyet, ahol mindenki
láthatja. Salt Laké City a tóba kapja a lövedéket. Denver
kimarad; ők láthatják, mi történik Colorado Springsben.
Ismét lecsapunk a Cheyenne-hegységre, és addig folytatjuk a
bombázását, amíg látjuk. Saint Louis-ban és Kansas Cityben
a folyókat vesszük célba, New Orleansnál szintúgy... a várost
valószínűleg elönti a víz. A Nagy Tavak városai sem
maradnak ki. Felolvassam?
379
Robert a. heinlein
- Talán később - felelte a prof. - Folytasd!

- Bostonnak az egyik kikötőjét vettük célba, New York a
Long Island-i öbölbe kapja, és még egyet félúton a két
legnagyobb híd közé. Úgy vélem, ez lerombolja mindkettőt,
de megígértük, hogy a hidakra nem dobunk bombát. A keleti
parton kezelésbe vesszük a Delaware-öböl két városát, aztán
kettőt a Chesapeake-öbölben, az egyik roppant történelmi és
érzelmi fontossággal bír. Délebbre még három nagyvárost
kínálunk meg tengeri találattal. A szárazföldön megcélozzuk
Cincinnati, Birmingham, Chattanooga, Oklahoma városát,
valamennyinél folyóba vagy hegycsúcsra megy a lövedék. Na
igen, és Dallas... szétromboljuk a dallasi űrrepülőteret, ott
elkaphatunk néhány hajót; amikor utoljára figyeltem, hat volt
ott. Nem ölünk embert, hacsak nem ragaszkodnak ahhoz,
hogy a célpont közelében tartózkodjanak. Dallas tökéletesen
megfelel a bombázáshoz, az űrrepülőtér nagy, lapos és üres,
mégis tízmillió ember látja, ahogy eltaláljuk.
- Ha eltaláljátok - jegyezte meg Sheenie.
- Amikor, és nem „ha”. Egy óra múlva minden lövedéket
követ egy másik. Ha egyik sem találna, vannak lövedékeink,
amelyeket eltéríthettünk. Például könnyű célpontot
változtatni a Delaware-Chesapeake csoportban. Ugyanez a
helyzet a Nagy Tavaknál. Ám Dallasnak megvan a védelme,
méghozzá erős, amire számítottunk is. A tartalékok
kifogynak körülbelül hat óra alatt, ameddig láthatjuk Észak-
Amerikát, és az utolsó tartalék lövedékeinket bárhova
belőhetjük... minél messzebb jár egy lövedék, annál
messzebbre téríthetjük el.
- Ezt én nem értem - mondta Brody.
- Minden a vektorokon múlik, bíró úr. Az irányító rakéta
nagy sebességnél elfordítja egy másik irányvektor felé. Minél
tovább halad az új irányba, annál távolabb kerül attól a
ponttól, amelyet eredetileg célba vettünk. Ha három órával a
becsapódás előtt indítjuk be az irányító rakétát, háromszor
messzebbre kerül a lövedék az eredeti céltól, mintha csak egy
órával korábban módosítanánk a pályáját. Mindez nem ilyen
egyszerű, de a számítógépünk ki tudja számolni, ha elég időt
adnak neki.
- Mennyi idő elég? - kérdezte Wolfgang.
Szándékosan félreértettem.
380
- Ilyesfajta problémát egy számítógép képes csaknem
azonnal megoldani, ahogy beprogramozom. De az ilyen
döntéseket előre beletáplálták. Vegyük az A, B, C és D
célcsoportot! Ha úgy alakul, hogy hármat nem tudtál eltalálni
az első és második sorozattal, az egészet átállítod egy
másodlagos célcsoportra. Az első csoport tartalék lövéseit
átirányítod, miközben másfajta támogatást adsz neki, hogy
kiválaszthassa a három célpontot, miközben másodlagos
támogatást biztosítasz ennek a csoportnak, hogy használja fel
a kettes csoportra, miközben az Alfa-szupercsoport harmadik
támogatását átirányítod...
- Lassíts! - mondta Wolfgang. - Nem vagyok számítógép.
Csak azt akartam tudni, hogy mennyi időnk van, hogy
mindezt végiggondoljuk.
- Ó! - Látványosan tanulmányoztam az órámat. - Most
éppen... három perc, ötvennyolc másodperc maradt a Kansas
City felé tartó lövedék pályájának megváltoztatásához. A
megváltoztatott program megvan, és a legjobb
asszisztensem... egy Mike nevű fickó... készenlétben áll.
Felhívjam?
- Az Isten szerelmére, Mán! Töröld! - kiáltotta Sheenie.
- Mi a nyavalya! - mondta Finn. - Mi a bajod, Terence?
Inadba szállt a bátorságod?
- Kérem! Elvtársak! - szólalt meg a prof.
- Nézzétek, én a parancsokat az államfőtől kapom, azaz a
proftól! - mondtam. - Ha a véleményetekre kíváncsi, meg
fogja kérdezni. Semmi szükség egymással kiabálni. - Ismét
az órámra néztem. - Két és fél perc van. Más célpontokra
természetesen más határidő vonatkozik; Kansas City van
legmesszebb a mélyvíztől. De a Nagy Tavaknál néhány város
máris messze van attól, hogy az óceánba térítsük el a
lövedéket. A Felső-tó még a legjobb megoldás. Salt Laké
Citynek talán még egy perce van. Aztán összecsúsznak a
célpontok. - Vártam.
- Név szerinti szavazás - mondta a Prof. - Arról, hogy
folytatódjon-e a program. Nielsen tábornok?
- Da!
- Goszpozsa Davis?
Wyoh visszafojtotta a lélegzetét.
381
Robert a. heinlein
- Da!
- Brody bíró?
- Igen, természetesen. Szükség van rá.
- Wolfgang?
- Igen.
- LaJoie gróf?
- Da.
- Goszpogyin Sheehan?
- El fogod veszíteni a fogadást! De én nem ellenzem.
Egyhangúan megszavaztuk.
- Egy pillanat. Manuel?
- Magán múlik prof; mindig is magán múlt. A szavazás
ostobaság.
- Tudatában vagyok, hogy rajtam múlik, goszpogyin
miniszter. Folytassátok a bombázást a tervek szerint!
A második sortűzzel szinte valamennyi célpontot sikerült

eltalálnunk, noha Mexikóváros kivételével valamennyit
védték. Valószínűnek tűnt (98,3 százalék Mike későbbi
számításai szerint), hogy az elfogó rakéták a megfelelő
távolságban robbantak föl, de rosszul számították ki a tömör
sziklahengerek sebezhetőségét. Csak hármat semmisítettek
meg; a többit eltérítették az útjából, és így több kárt okoztak,
mintha nem lőtték volna ki a rakétákat.
New York kemény dió volt, Dallas még keményebb.
Talán a helyi elhárításból eredt a különbség, mivel
valószínűtlennek tűnt, hogy a Cheyenne-hegységben még
működjön a támaszpont. Talán nem pusztítottuk el a
járataikat a földben (nem tudtuk, milyen mélyen vannak), de
lefogadom, hogy sem az emberek, sem a számítógépek nem
voltak harcképesek többé.
Dallas felrobbantotta vagy félrelökte az első öt sziklát, így
azt mondtam Mike-nak, vonjon el a Cheyenne-hegységből
mindent, amit lehet, és ajándékozza Dallasnak... ezt két
sorozattal később tudta megtenni, mert a két célpont
kevesebb mint ezer kilométerre van egymástól.
Dallas védelme a következő sortűznél roppant össze.
Mike három további lövedéket küldött az űrhajós
támaszpontra (amely már több találatot kapott), aztán
382
visszatért a Cheyenne-hegységbe. Még akkor is a szétvert
hegységet püfölte, amikor Amerika elfordult és eltűnt a
földgömb domborulata mögött.
Mike-kal maradtam az egész bombázás alatt, mert tudtam,
hogy ez lesz a legkeményebb menet. Amikor szünetet tartott
Nagy-Kína elpáholásáig, Mike elgondolkodva megjegyezte:
- Mán, nem hinném, hogy még egyszer meg kéne
soroznunk azt a hegységet.
- Miért nem, Mike?
- Mert nem létezik többé.
- Eltérítheted a tartalék lövedékeket. Mikor kell döntened?
- Átirányíthatom őket Albuquerque-re és Omahára, de
legjobb lenne most, holnap sok lesz a dolgunk. Mán, legjobb
barátom, távoznod kéne!
- Untatlak, cimbora?
- A következő néhány órában lőheti ki az első hajó a
rakétáit. Amikor ez megtörténik, át akarom adni a ballisztikus
ellenőrzést a Kis Dávid Parittyájának... és amikor ezt
megteszem, akkor neked a Maré Undarumnál kell lenned!
- Mi aggaszt, Mike?
- Az a srác pontos, Mán. De ostoba. Azt akarom, hogy
ellenőrizd! Lehet, hogy sietve kell döntéseket hozni, és nincs
más, aki képes megfelelően programozni. Ott kell lenned!
- Jól van, ha te mondod, Mike. De ha gyorsan kell
programozni, akkor mégiscsak fel kell hívnom téged. - A
számítógépek leggyengébb pontja az a tény, hogy az
embernek hosszú idő, esetleg több óra kell egy olyan
program elkészítéséhez, amelyhez egy gépnek mindössze
néhány milliszekundumra van szüksége. Mike legnagyobb
erénye, hogy képes magát programozni. Gyorsan. Elég
elmagyarázni a problémát, és máris elkészíti hozzá a
programot. Ugyanilyen gyorsan készít programot „idióta fia”
számára, mérhetetlenül gyorsabban, mint ahogy arra egy
ember képes lenne.
- De Mán, azért akarom, hogy ott legyél, mert esetleg nem
tudsz engem fölhívni; elvághatják a vonalakat! Így hát
készítettem egy sor lehetséges programot Junior számára,
amelyek a segítségedre lehetnek.
- Jól van, nyomtasd ki őket! Beszélnem kell a proffal!
383
Robert a. heinlein
Kapcsolta a profot; megbizonyosodtam róla, hogy

egyedül van, aztán elmagyaráztam, mit akar Mike. Azt
gondoltam, tiltakozni fog - reméltem, hogy ragaszkodik az
elérhetőségemhez a bombázás/támadás/akármi alatt. De ő azt
mondta:
- Manuel, életfontosságú, hogy odamenj! Haboztam,
közöljem-e veled. Megbeszélted az esélyeket Mike-kal?
- Nyet.
- Én megtettem. Hogy ne szépítsem, amennyiben Luna
City elpusztul, és én meghalok az egész kormánnyal
egyetemben, ha Mike radarszemeit megvakítják, és őt magát
elvágják az új katapulttól... mindez megtörténhet egy súlyos
bombázásnál..., ha mindez egyszerre megtörténik, Mike még
mindig ad a Limának egy esélyt, amennyiben a Kis Dávid
Parittyája működőképes marad, és te ott vagy, hogy
működtesd.
- Da, főnök! ’Genis, gazda! Maga és Mike vannak olyan
rohadtak, hogy ki akarják sajátítani a mulatságot. Hát jó!
- Nagyon helyes, Manuel!
Még egy órát töltöttem Mike-kal, aki méterszám
nyomtatta ki a másik számítógépre szabott programokat.
Olyan munka volt, amely nekem hat hónapba telt volna, ha
egyáltalán képes lettem volna figyelembe venni valamennyi
lehetőséget. Jelzéseket és jegyzeteket fűzött a szöveghez,
olyan borzalmakat, amelyeket alig merek kimondani. Tegyük
föl, amennyiben a körülmények miatt szükségesnek tűnik
(mondjuk) Párizs elpusztítása, a program meghatározta,
hogyan - mármint hogy Junior milyen lövedéket és milyen
pályára irányítson ahhoz, hogy eltalálja ezt a célpontot. Vagy
bármelyiket.
Éppen ezt a végtelen dokumentumot olvastam - nem
program volt, hanem leírás a programtervekhez -, amikor
felhívott Wyoh.
- Mannie, drágám, a prof azt mondta, hogy a Maré Un-
darumba mész.
- Igen. Fel is akartalak hívni.
- Jól van. Becsomagolok mindkettőnknek, és találkozunk
a Keleti Metrópályaudvaron. Mikorra tudsz odaérni?
- Mindkettőnknek? Te is jössz?
- A prof nem mondta?
384
- Nem. - Hirtelen földerült a kedvem.
- Bűntudatom volt miatta, drágám. Veled akartam menni,
de nem volt rá okom. Végtére is semmi hasznom egy
számítógép mellett, itt viszont voltak kötelességeim. Vagyis
voltak. Most viszont kirúgtak minden hivatalomból. Téged is.
- He?
- Többé nem vagy hadügyminiszter; Finn az. Viszont
megbízott miniszterelnök vagy...
- Nahát!
- ...és megbízott hadügyminiszter is. Én megbízott
képviselőházi elnök vagyok, Stu-t pedig kinevezték
megbízott külügyminiszterré. így hát ő is velünk jön.
- Összezavarodtam.
- Nem olyan hirtelen döntés ez, amilyennek tűnik; Mike
és a prof már hónapokkal ezelőtt kidolgozták.
Decentralizáció, drágám, ugyanaz, amit McIntyre dolgozott
ki a telepek számára. Ha katasztrófa történik L-Cityvel, Luna
Szabadállamnak akkor is lesz kormánya. A prof azt mondta
nekem: „Wyoh, drága hölgyem, ameddig önök hárman
néhány kongresszusi taggal együtt életben maradnak, nem
veszett el minden. Még mindig egyenlő félként tárgyalhatnak,
és nem kell elismerniük a vereségüket”.
Így lettem számítógép-technikus. Stu és Wyoh
poggyásszal vártak (a karjaimat is becsomagolták), és
szkafanderesen végigkígyóztunk a levegő nélküli alagutakon
egy acélszállításra használt, kicsiny, alacsony rolligonnal.
Greg egy nagy rolligont küldött értünk a felszínen, és
fogadott minket, amikor visszatértünk a föld alá.
Így hát kihagytam a szombat éjszakai támadást a
ballisztikus radarok ellen.
385
Robert a. heinlein
28
Z ELSŐ SZ. N. HAJÓ, AZ ESPÉRANCE kapitányának volt

kurázsija. Szombaton késő este megváltoztatta a
röppályát, és közeledni kezdett. Láthatólag úgy gondolta,
hogy megpróbáljuk megzavarni a radarjainkkal, ezért
ahelyett, hogy ráállította volna rakétáit a mi készülékeink
sugárzására, olyan közel akart jönni, ahonnan láthatta az
Espérance radarjaival a mi állomásainkat.
Úgy tűnt, önmagát, a hajóját és a legénységét is föláldoz-
hatónak tartotta, mert ezer kilométernél jobban
megközelítette a felszínt, amikor kilőtte rakétáit Mike hat
radarja közül ötre, nem törődve a radarzavarással.
Mike, aki számított rá, hogy hamarosan megvakítják,
szabadjára engedte Brody fiait, hogy égessék ki a hajó
szemét, majd három másodperccel később átirányította őket a
rakétákhoz.
Az eredmény: a cirkáló lezuhant, két ballisztikus radart
kilőttek H-rakétákkal, három rakétát „megöltek” - és két ágyú
kezelőszemélyzete is meghalt, az egyik a hidrogénbombától,
a másik egy rakétától, amely éppen rájuk zuhant - ezen felül
tizenhárom tüzér olyan súlyos radioaktív fertőzést szenvedett,
amely meghaladta a halálos, 800 röntgenes adagot, részben a
robbanástól, részben azért, mert túl sokáig tartózkodtak a
felszínen. Hozzá kell tennem: a Lüszisztraté Hadtest négy
tagja is meghalt ezekkel az férfiakkal, mert úgy döntöttek,
hogy szkafandert vesznek, és követik az embereiket a
felszínre. Más lányokat is ért komoly sugárkárosodás, noha a
sugárzás szintje egy esetben sem érte el a 800 röntgent.
A második cirkáló tovább haladt elliptikus pályáján, és a
Luna mögé került.
Mindezt Mike-tól tudtuk meg, amikor vasárnap, kora
reggel megérkeztünk a Kis Dávid Parittyájához. Mike
A
386
rosszkedvű volt, mert két szemét vesztette el, és még jobban
fájlalta a tüzérek halálát. Azt hiszem, Mike kifejlesztett
valamit, ami az emberek lelkiismeretére emlékeztetett; úgy
érezte, az ő hibája, hogy nem volt képes egyszerre hat
célpontot leküzdeni. Rámutattam, hogy rögtönzött,
korlátozott hatásfokú eszközökkel kellett harcolnia, nem igazi
fegyverekkel.
- Veled mi van, Mike? Jól vagy?
- Minden fontos tekintetben igen. A hibákat áthidaltam.
Az öt rakéta közül egy elvágta a kapcsolatomat Novy
Leningráddal, de a Luna Citybe futó vonalakon át
értesítettek, hogy a helyi vezetés megfelelően működik, a
közművekben nem esett kár. Bosszantanak ezek a hibák, de
később majd gondom lesz rájuk.
- Mike, mintha fáradt lennél.
- Én? Fáradt? Nevetséges! Mán, elfelejted, hogy mi
vagyok. Mindössze bosszankodom.
- Mikor bukkan elő a második hajó?
- Úgy három óra múlva, ha tartja a korábbi pályáját. De
nem fogja; kilencven százalék a valószínűsége, hogy pályát
változtat. Arra számítok, hogy egy órán belül megjelenik.
Azimutnál tűnt el a szemem elől, és az északi szélesség har-
minckettedik foka felé tartott. Nem sugall ez valamit, Mán?
Igyekeztem elképzelni a helyzetet.
- Azt sugallja, hogy leszállnak, és megpróbálnak foglyul
ejteni téged, Mike. Szóltál Finn-nek? Mármint mondtad a
profnak, hogy figyelmeztesse Finnt?
- A prof tudja. De én nem így elemzem a dolgot.
- Csakugyan? Nos, akkor jobb, ha nem sugallók semmit,
és hagylak dolgozni.
így is tettem. Lenore hozott nekem reggelit, miközben
Juniorral foglalkoztam - és szégyenkezve bevallom, nem
tudtam igazán gyászolni az elveszetteket Lenore és Wyoh
társaságában. Mama Milla halála után elküldte Lenorét, hogy
„főzzön Gregre” - de ez csak ürügy volt; elég feleség volt a
helyszínen ahhoz, hogy mindenki házi kosztot kapjon. Inkább
Greg és Lenore harci morálját akarta javítani; Lenore és Milla
jó barátnők voltak.
Úgy tűnt, Juniorral minden rendben. Dél-Amerikánál
tartott, egyszerre csak egy lövedékkel foglalkozott. A
387
Robert a. heinlein
radarszobában maradtam, és hatalmas nagyítással figyeltem,

ahogy az egyik lövedék eléri a La Plata torkolatát Monte-
video és Buenos Aires között; Mike sem csinálhatta volna
pontosabban. Aztán az észak-amerikai programot figyeltem,
és semmi kivetnivalót nem találtam benne. Minden az előírás
szerint zajlott. Junior önállóan cselekedett, hacsak Mike ki
nem javította a hibákat, és nem döntött úgy, hogy átveszi az
ellenőrzést.
Aztán csak ültem, és igyekeztem egyszerre hallgatni a
Földi Fertályról és L-Cityből érkező híreket. Az L-Cityből
kiinduló koaxiális kábel egyszerre továbbította a telefont,
Mike üzeneteit idióta gyermekének, a rádiót és a televíziót,
de voltak itt a Terrára irányuló antennák, úgyhogy a Földi
Fertály bármelyik hírügynökségét elérhettünk.
Az Sz. N. hivatalos műholdja azt sugározta, hogy a Luna
ballisztikus radarjait megsemmisítették, és most már
tehetetlenek vagyunk. Vajon mit szólhattak ehhez Buenos
Aires és Montevideo lakói? Valószínűleg túl sok volt a
dolguk ahhoz, hogy ezt az adást hallgassák; bizonyos
szempontból a vízbe csapódó lövedékek rosszabbak, mint
amelyek a földbe vágódnak.
A Luna Cityben működő Lunatic tévécsatornán Sheenie
számolt be az Espérance támadásának eredményéről.
Megismételte a híreket, közben mindenkit figyelmeztetett,
hogy az ütközetnek nincs vége, bármelyik pillanatban
felbukkanhat egünkön egy hadihajó. Készüljenek föl
mindenre, senki se vesse le a szkafanderét (Sheenie-n is rajta
volt a sajátja, csak a sisakját hagyta nyitva), a nyomást a
lehető legalaposabban ellenőrizzék, minden egységre
érvényes a vörös riadó, minden polgár, akinek nincs sürgős
feladata, menjen a legalsó szintekre, és maradjon is ott, amíg
tiszta nem lesz a levegő. És így tovább.
Mindezt többször megismételte, aztán hirtelen
félbeszakította az adást.
- Rendkívüli híradás! Ellenséges cirkáló bukkant föl a
radarképernyőn, alacsonyan és gyorsan közeledik. Lehet,
hogy leszáll Luna Citynél. Rendkívüli híradás! Rakéták
indultak a katapult...
Se kép, se hang.
388
Elmondom azt, amit a Kis Dávid Parittyájánál csak
később tudtunk meg: a második cirkáló alacsonyan és
gyorsan közeledett, a legalacsonyabb orbitális pályán, amit a
Luna megenged, így száz kilométerről képes volt bombázni a
régi katapult kimeneti nyílását és Brody tüzéreit. Számos
gyűrűt kilőtt az egy perc alatt, amíg be nem fogták a fúró-
ágyúk radarjai, amelyek a katapult nyílása körül
csoportosultak. Azt hiszem, biztonságban érezte magát. Pedig
tévedett. Brody fiai kiégették a szemét és lecsapták a fülét.
Ezek után megtett még egy kört, majd lezuhant Torricelli
környékén. Nyilvánvalóan le akart szállni, mert a zuhanás
pillanatában működtek a fúvókák.
A következő hír a Földi Fertályról érkezett: a hőzöngő Sz.
N. frekvencia azt állította, hogy tönkretették a katapultunkat
(ez igaz volt) és hogy a Luna fenyegetőzésének vége (ez
viszont nem), továbbá felszólította a holdlakókat, hogy fogják
el bitorló vezetőiket, és bízzák magukat a Szövetséges
Nemzetek kegyelmére (ami nem létezett - mármint a
„kegyelem”).
Mindezt végighallgattam, ismét ellenőriztem a
programozást, és bementem a sötét radarszobába. Ha minden
a tervek szerint halad, akkor éppen most helyezünk el egy
újabb tojást a Hudson folyóban, aztán három órán át lőjük a
kontinenst - „sorjában”, mert Junior nem volt képes egyszerre
több lövedéket irányítani; Mike ennek megfelelően tervezte
meg a bombázást.
A Hudson folyót a terv szerint találtuk el. Kíváncsi lettem
volna, hány New York-i hallgatja az Sz. N. adását, miközben
a találat helyét - a hazugság nyilvánvaló cáfolatát - bámulja.
Két órával később az Sz. N. állomás azt állította, hogy a
lunai lázadók rakétákat lőttek ki, amikor a katapult elpusztult
- de ha egyszer ezek becsapódnak, nem lesz több. Amikor
befejeződött Észak-Amerika harmadik bombázása,
kikapcsoltam a radart. Nem kellett folyamatosan működnie;
Juniort úgy programozták, hogy csak akkor használja, ha
szükséges, egyszerre csak néhány másodpercig.
Kilenc órám volt hátra Nagy-Kína bombázásának
kezdetéig.
De nem volt kilenc óránk, hogy meghozzuk a
legsürgősebb döntést, mármint hogy ismét bombázzuk-e
389
Robert a. heinlein
Kínát, vagy sem. És információm sem volt. Csakis a Terra

hírcsatornáira hagyatkozhattam. Amelyek hazudtak. Ez baj.
Azt sem tudtam, bombázták-e a telepeket. Vagy hogy a prof
él-e, hal-e. Ez még nagyobb baj. Akkor most ügyvezető
miniszterelnökvagyok? Szükségem volt a profra: nekem nem
ment ez az „államfő” dolog. De mindenekelőtt Mike kellett
volna, hogy elemezze a tényeket, felbecsülje a
bizonytalanságot, kiszámítsa ennek vagy annak az
eseménynek a valószínűségét.
Szavamra, még azt sem tudtam, hogy tartanak-e felénk
hajók, és ami még rosszabb, nem mertem megnézni. Ha
bekapcsolom a radart, és az ég átvizsgálására használom
Juniort, minden hadihajó, amelyet megérint a radarsugár,
gyorsabban fölismer, mint mi őt: a hadihajókat arra tervezték,
hogy fölismerjék a radarsugarakat. így hallottam. A fenébe,
nem voltam katona, csak egy számítógépes technikus, aki
ismeretlen terepen ügyetlenkedik!
Valaki csöngetett; odamentem, kinyitottam. Wyoh volt
egy kávéval. Egy szót sem szólt, csak odaadta, és kiment.
Kortyolgattam. Hát ez van, fiam! Egyedül hagynak, aztán
várják, hogy csodát tegyél. Nem dobott föl.
Valamikor ifjúságomban azt mondta egyszer a prof:
- Manuel, ha szembenézel egy problémával, amelyet nem
értesz, próbálkozz egy olyan részével, amelyet megértesz,
aztán ismét nézz szembe vele! - Olyasmit tanított, amit ő sem
értett valami jól - matematikát -, de valami sokkal
fontosabbra tanított meg: egy alapelvre.
Azonnal tudtam, mi az első teendőm.
Odamentem Juniorhoz, kinyomtattattam vele az összes
úton levő lövedék feltételezett találati helyét - nem volt
nehéz, volt egy előprogram, amelyet bármikor el tudott
indítani, szemben a valós idejű programokkal. Miközben
ezzel foglalkozott, alternatív programokat kerestem a Mike
által kinyomtatott hosszú tekercsen.
Ezután betápláltam ezeket az alternatív programokat -
nem volt nehéz, csak arra kellett vigyáznom, hogy gondosan
olvassak és hibátlanul gépeljek. Junior jelezte a nyomtatás
végét, még mielőtt megadtam volna a jelet a programok
végrehajtására.
390
Amikor végeztem - negyven perc után -, valamennyi, a
kontinens belsejébe irányított lövedék pályáját átírtam, hogy
tengerparti városokba csapódjanak - azzal a megkötéssel,
hogy a végrehajtást késleltetjük. De ha nem törölném ezt az
utasítást, Junior szükség esetén visszaállíthatja őket az eredeti
pályára.
Már nem éreztem az idő szörnyű nyomását, most, hogy
bármelyik lövedéket az óceán felé tudtam irányítani akár a
becsapódás előtti percekben is. Végre gondolkozhattam. Meg
is tettem.
Greg irodájába összehívtam a „haditanácsot” - Wyoh-t,
Stu-t és Greget, a „fegyveres erők parancsnokát”. Lenore ki-
be járt, kávét és ételt hozott, vagy csak leült és hallgatott.
Lenore okos nő, tudja, mikor kell hallgatni.
Elsőnek Stu szólt:
- Miniszterelnök úr, nem hinném, hogy Nagy-Kínát meg
kellene bombáznunk!
- Stu, ne fáradj a cifra címekkel! Lehet, hogy én vagyok a
miniszterelnök, de az is lehet, hogy nem. Most nincs időnk a
formaságokra.
- Jól van! Javasolhatok valamit?
- Később. - Elmagyaráztam, mit tettem, hogy időt
nyerjünk. Bólintott, és hallgatott. - A legnagyobb gondunk
az, hogy megszakadt az összeköttetés úgy Luna Cityvel, mint
a Földi Fertállyal. Greg, mi a helyzet a javítóbrigáddal?
- Még nem értek vissza.
- Ha a kábel Luna City közelében szakadt el, akkor sokáig
tart a helyreállítása. Ha egyáltalán meg lehet javítani. így hát
tegyük föl, hogy önállóan kell cselekednünk! Greg, van nálad
annyi elektrotechnikai anyag, hogy összerakj egy
szükségrádiót, amelyen át beszélhetünk a Földi Fertállyal?
Mármint a műholdakon át; ahhoz elég egy megfelelő antenna.
Lehet, hogy én is segíthetek, és az a számítógépes technikus
sem túl ügyetlen, akit elküldtem hozzád. (Igazság szerint
egész jó volt a normális elektronikában - ez volt az a szegény
ördög, akit egyszer azzal vádoltam alaptalanul, hogy
beengedett egy legyet Mike bendőjébe. Úgyhogy szereztem
neki állást.)
391
Robert a. heinlein
- Harry Biggs, az erőművem főnöke minden ilyesfajta

munkára képes - tűnődött Greg -, ha van hozzá megfelelő
alkatrésze.
- Vigyél neki! Ahogy minden lövedéket útnak indítunk,
bármit szétszedhetsz a radaron és a számítógépen kívül.
Mennyi van még?
- Huszonhárom, aztán nincs több acél.
- Akkor hát akár győzünk, akár nem, még huszonhárom
lövés következik. Készítsd föl őket a kilövésre; lehet, hogy
ma el kell indítanunk mindet!
- Készen állnak. Olyan gyorsan tölthetjük be, ahogy a
katapult kilövi őket.
- Jól van! Még valami. Nem tudom, van-e még több Sz.
N. cirkáló az égen. Félek megnézni. Mármint radarral; ha
azzal pásztázok, fölfedezhetik a helyzetünket. Viszont muszáj
figyelni! Tudsz keríteni néhány önkéntest, akik optikai úton
vizsgálják az eget, és tudnád nélkülözni őket?
- Én jelentkezem! - mondta Lenore.
- Köszönöm, drágám; elfogadom!
- Megtaláljuk őket - szólt Greg. - Nincs szükség nőkre!
- Hadd csinálja, Greg, ez a műsor mindenkié! -
Elmagyaráztam, mit akarok: a Maré Undarum most már a
sötét félholdnapban tart, a nap lenyugodott. A napfény és a
sötétség láthatatlan határa éppen a fejünk fölött húzódik.
Ahogy a hajók áthaladnak az egünkön, egy hirtelen
villanással tűnnek föl nyugaton, majd keleten ugyanígy
tűnnek el. A pálya látható része a szemhatártól az ég egy
bizonyos pontjáig tart. Ha az optikai figyelőcsoport képes
kiszúrni mindkét pontot, az egyiket meghatározhatja
tájolással, a másikat a csillagokhoz képest, és a másodpercek
számolásával megadja a hozzávetőleges időt, ebből Junior
nagyjából ki tudja számolni a pályát. Két áthaladás után
ismerni fogja a keringési időt és a pálya alakját is. Akkor
lenne valami elképzelésem, hogy mikor használhatom a
radart, a rádiót és a katapultot - nem szeretnék akkor indítani
egy lövedéket, amikor egy hajó a látóhatár fölött tartózkodik,
és ránk szögezi a radarját.
Talán túl óvatos voltam, de azt kellett föltételeznem, hogy
ez a katapult, ez az egy radar és ez a kéttucat lövedék
minden, ami a Luna és a teljes vereség között áll, és a
392
blöffölésünk sikere azon állt vagy bukott, hogy senki sem
tudta, mink van, és merre található. Olyan látszatot kellett
keltenünk, mint a végtelenségig hajigálhatnánk a Terrára a
lövedékeket egy ismeretlen és megtalálhatatlan forrásból.
Akkortájt, akárcsak manapság, a legtöbb holdlakónak
fogalma sem volt a csillagászatról. Barlanglakok vagyunk,
csak akkor megyünk a felszínre, ha muszáj. De szerencsénkre
Greg emberei között akadt egy amatőr csillagász, aki a
Richardsonban dolgozott. Beszéltem vele, rábíztam, hogy
tanítsa meg az optikai figyelő személyzetnek, miként
különböztessék meg a csillagokat. Mindezt még a
megbeszélés előtt intéztem el.
- Nos, Stu? Miért ne támadjuk meg Nagy-Kínát?
- Még mindig várom, hogy dr. Csan felhívjon. Üzenetet
kaptam tőle, kevéssel azelőtt, hogy elvágtak minket a
városoktól...
- A mindenit, és miért nem mondtad nekem?
- Próbáltam, de bezárkóztál, és jobban ismerlek annál,
mint hogy zavarjalak, amikor ballisztikával vagy elfoglalva.
Itt a fordítás. A szokásos LuNoHoCo címre jött, olyan
hivatkozási számmal, ami azt jelenti, hogy a párizsi
ügynököm továbbította. „Darwini képviselőnk”... ez Csan...
„tájékoztatott minket, hogy az önök szállítmánya”... nos,
mindegy, a kódolás nem érdekes; a támadásra gondol,
miközben színleg múlt júniusról beszél... „nem volt
előírásosan csomagolva, ennek következtében
elfogadhatatlan károk keletkeztek. Amennyiben ezt nem
orvosoljuk, a hosz-szú távú szerződésről folyó tárgyalások
komoly veszélybe kerülnek.”
Stu felnézett.
- Kódolt szöveg. Azt jelenti, hogy dr. Csan úgy érzi, rá
tudja venni kormányát a tárgyalásra..., de föl kell hagynunk
Nagy-Kína támadásával, különben keresztbe teszünk neki.
- Hmm - Fölkeltem, járkálni kezdtem. Kérdezzem Wyoh
véleményét? Senki sem ismeri nálam jobban Wyoh erényeit...
de ő a vadság és a túlságosan is emberi részvét között
ingadozik, azt pedig már megtanultam, hogy egy „államfő”
akkor cselekszik helyesen, ha tartózkodik a szélsőségektől.
Kérdezzem Greget? Greg jó gazda, még jobb szerelő, kiváló
393
Robert a. heinlein
prédikátor; nagyon is szeretem, de ebben a kérdésben nem

akarom hallani a véleményét. Stu? Az övét ismerem.
Tényleg?
- Stu, mi a véleményed? Nem Csané... a sajátod!
Stu elgondolkodva nézett.
- Nehéz ügy, Mannie. Nem vagyok kínai, nem sok időt
töltöttem Nagy-Kínában, és nem állíthatom, hogy szakértője
lennék a politikájuknak vagy a pszichológiájuknak. Ezért arra
kényszerülök, hogy az ő véleményére támaszkodjam.
-A fenébe, nem holdlakó! Az ő céljai nem azonosak a
mieinkkel. Mire számít, mit akar ebből kihozni?
- Azt hiszem, monopóliumot akar szerezni a lunai
kereskedelemre. Talán támaszpontokat is akar itt. Lehet,
hogy egy területen kívüli enklávét szeretne. Nem mintha mi
megadnánk neki.
- Talán ha bajba kerülünk.
- Nem mondott semmi ilyet. Tudod, hogy nem sokat
beszél. Csak hallgat.
- De mennyire hogy tudom! - Szorongtam, és a
szorongásom percről percre nőtt.
A háttérben a Földi Fertályról érkező hírek döngicséltek;
megkértem Wyoh-t, figyelje a képernyőt, amíg Öreggel
tárgyalok.
- Wyoh, drágám, van valami hír?
- Nem. Ugyanaz. Megvertek minket, és pillanatokon belül
várható, hogy megadjuk magunkat. Ja, és figyelmeztetnek,
hogy az űrben vannak még elszabadult lövedékek, de
biztosítanak mindenkit, hogy a pályájukat elemzik, és az
embereket időben figyelmeztetik, hogy elkerülhessék a
becsapódási övezeteket.
- Van rá valami utalás, hogy a prof... vagy bárki Luna
Cityből vagy bárhonnan a Lunáról... kapcsolatban van a Földi
Fertállyal?
- Egyáltalán semmi.
- A fenébe! Valami Nagy-Kínáról?
- Semmi. Szinte mindenhonnan jönnek kommentárok,
csak onnan nem.
- Izé... - Az ajtóhoz léptem. - Greg! Hé, cimbora, keresd
már meg Greg Davist!Szükségem van rá.
Becsuktam az ajtót.
394
- Stu, nem fogjuk kihagyni Nagy-Kínát.
- Tényleg?
- Nem bizony! Jó lenne, ha Nagy-Kína kiugrana az
ellenünk kötött szövetségből; megkímélne minket némi
károkozástól. De mostanáig azt a benyomást keltettük, hogy
ott csapunk le rájuk, ahol akarunk, és minden hajót
megsemmisítünk, amelyet ellenünk küldenek. Legalábbis
remélem, hogy az utolsó elégett, és kilencből nyolcat
elintéztünk. Sehová nem jutunk, ha gyengének tűnünk,
miközben az Sz. N. azt állítja, hogy nemcsak gyengék
vagyunk, de tulajdonképpen végünk. Szóval meg kell
lepnünk őket! Kezdjük mindjárt Nagy-Kínával, és ha ettől dr.
Csan elszontyolodik, majd küldünk neki egy zsepit, hogy
legyen mibe sírnia. Ha sikerül erősnek mutatkoznunk...
miközben az Sz. N. azt állítja, hogy végünk..., akkor a
szövetség meggyengül. Ha nem Nagy-Kína lép ki, akkor
valaki más.
Stu meghajolt ültében.
- Igenis, uram!
- Én...
Greg bejött.
- Szükséged van rám, Mannie?
- Mi a helyzet a Földi Fertályra irányuló adóval?
- Harry azt állítja, holnapra meglesz. Azt mondja, elég
vacak szerkezet, de azért működni fog, és ha elég energiát
adunk, meg fogják hallani az adást.
- Lesz energia. És ha azt mondja, „holnap”, ez azt jelenti,
hogy tudja, mit akar építeni. Tehát mára legyen meg;
mondjuk, hat órán belül! Majd segítek. Wyoh, drágám,
ideadnád a karjaimat? A hatos és a hármas számú kell, de
jobb, ha az ötöst is hozod. Gyere velem, és cserélgesd őket!
Stu, írj valami csúnya üzenetet; megadom az általános témát,
te pedig csöpögtess hozzá egy kis vitriolt! Greg, nem fogjuk
azonnal kilőni valamennyi sziklát az űrbe! Amelyek már kint
vannak, tizennyolc-tizenkilenc órán belül becsapódnak.
Aztán, amikor az Sz. N. bejelenti, hogy valamennyi szikla
megérkezett, és a Luna fenyegetésének vége... belépünk a
hírhálózatba, és figyelmeztetjük őket a következő
bombázásra. A lehető legrövidebb pályán, tíz órán belül vagy
még hamarabb. Tehát ellenőrizz mindent a katapulton, az
395
Robert a. heinlein
erőművön és az irányításon; ezen a következő sorozaton

múlik minden!
Wyoh visszajött a karjaimmal; azt mondtam neki: „a
hatost!”, és hozzátettem:
- Greg, beszélnem kell Harryval!
* * *
Hat órával később az adó készen állt arra, hogy a Terra

felé sugározzon. Csúnya munka volt, kibeleztünk egy
rezonanciás talajkutatót, amelyet az építkezés korai
szakaszában használtunk. De képes volt továbbítani a
rádiófrekvenciát, és rendelkezett a szükséges energiával. Stu
szalagra vette a figyelmeztetésünk goromba változatát, és
Harry készen állt rá, hogy továbbítsa - minden terrai műhold
képes volt venni a hatszoros sebességgel küldött adást, nem
kellett az adónkat a szükségesnél tovább működtetnünk.
Optikai figyelőink megerősítették, amitől tartottunk: legalább
még két hajó keringett a Luna körül.
így hát közöltük Nagy-Kínával, hogy lövedékeink a
tengerbe csapódnak a nagyobb parti városaik tíz kilométeres
körzetében, Puszannál, Csingtaónál, Tajpejnél, Sanghajnál,
Saigonnál, Bangkoknál, Szingapúrnál, Dzsakartánál,
Darwinnál és így tovább - kivéve a régi Hongkongot, ahol
egyenesen az Sz. N. távol-keleti irodáit vettük célba, ezért
legyenek szívesek valamennyi embert visszavonni onnan. Stu
megjegyezte, hogy az Sz. N. tisztviselői nem számítanak
embernek, ők maradjanak nyugodtan az íróasztaluknál.
Hasonló figyelmeztetést kapott India is a parti városokkal
kapcsolatban, továbbá közöltük, hogy az Sz. N. irodái még
egy fordulatnyi haladékot kapnak, mivel tiszteletben tartjuk
Ágra kulturális emlékeit - és engedélyezzük az emberek
evakuálását. (Szándékomban állt megtoldani ezt még egy
fordulattal a prof iránti tiszteletből. Aztán még eggyel,
meghatározhatatlan időre. A fenébe, hogy éppen a valaha
felhúzott legdíszesebb síremlék közelébe építették az
irodáikat! De az csak a profnak volt fontos.)
A világ többi részének azt mondtuk, maradjanak nyugton,
kezdődik a végjáték. De ne menjenek az Sz. N. irodáinak
közelébe, mert dühösek vagyunk, és egyetlen Sz. N. iroda
396
sincs biztonságban! Még jobb, ha távoznak minden olyan
városból, ahol az Sz. N.-nek székháza van, viszont az ő
tisztviselőik csak maradjanak, ahol vannak!
A következő húsz órát azzal töltöttem, hogy
korrepetáltam Juniorral, miként kukkantson ki az égre,
amikor nincsenek ott hajók, legalábbis hitem szerint.
Aludtam, amikor tudtam; Lenore velem maradt, és idejében
felébresztett a következő korrepetáláshoz. Addigra elfogytak
Mike sziklái, és valamennyien készültségben voltunk,
miközben sebesen szálltak a légbe Junior első sziklái.
Megvártuk, hogy biztosan elinduljanak, aztán közöltük a
Terrával, hol keressék őket, továbbá hogy hová és mikor
fognak megérkezni. Ebből mindenki tudhatja, hogy az Sz. N.
győzelmi jelentései nem egyebek egy újabb hazugságnál a
sok száz után, amelyet a Lunáról terjesztenek - és mindezt
Stu legjobb vállveregető modorában, iskolázott kiejtésével.
Az első lövedéket Nagy-Kinának szántuk, de az Észak-
Amerikai Direktorátus egyik csücskét találtuk: legszebb
ékkövüket, a Hawaii-szigeteket. Junior a lövedéket a Maui-, a
Molokai- és a Lanai-szigetek háromszögébe irányította. Ezt
nem kellett beprogramoznom; Mike mindent előre látott.
Rögtön utána tíz további sziklát lőttünk ki rövid
időközönként (egy programot el kellett halasztani, mert
űrhajó volt az égen), aztán közöltük Nagy-Kínával, hová
nézzen, mikor és hová várja a köveket: azokra a part menti
városokra, amelyeket előző nap kihagytunk.
Már csak tizenkét sziklánk maradt, de úgy döntöttem,
jobb, ha kifogyunk a lövedékből, mintha úgy tűnne, hogy
kifogytunk. így hát hetet küldtem az indiai parti városokra, de
ezúttal új célpontokra. Stu kedvesen megkérdezte, kiürítették-
e Agrát. Mert ha nem, akkor közöljék azonnal (de nem
lőttünk ki oda egyetlen sziklát sem).
Egyiptomot felkértük, ürítse ki a Szuezi-csatornát - de ez
csak blöff volt; már csak öt sziklánk maradt.
Ezután vártunk.
Becsapódás történt Lahainánál, a hawaii célpontban. Jól
látszott az erős távcsöveken. Mike büszke lehetett Juniorra.
Vártunk.
Harminchét perccel azelőtt, hogy az első lövedék
becsapódott volna a kínai tengerparti városok mellé, Nagy-
397
Robert a. heinlein
Kína elítélte az Sz. N. akcióit, elismert minket és

tárgyalásokat ajánlott - nekem pedig kimarjult az ujjam,
olyan erővel nyomtam le a stop gombot.
Aztán ismét megnyomtam fájó ujjammal, mert India
rohanvást követte a példát.
Egyiptom elismert minket. Más nemzetek is hajlottak rá.
Stu közölte a Terrával, hogy felfüggesztettük - csak
felfüggesztettük, nem állítottuk le - a bombázást. Most pedig
azonnal - DE AZONNAL! - tüntessék el a hajóikat az
egünkről, aztán tárgyalhatunk! Ha nem tudnak hazamenni
tankolás nélkül, akkor leszállhatnak, de ötven kilométernél
jobban nem közelíthetnek meg egyetlen települést sem, aztán
várják meg, amíg elfogadjuk a megadásukat. De az eget most
rögtön tisztítsák meg!
Ezzel az ultimátummal vártunk néhány percet, hogy egy
hajó a látóhatár alá süllyedjen; nem akartunk kockáztatni.
Egy rakéta, és a Luna tehetetlenné válik.
És megint vártunk.
Visszatért a kábeljavító egység. Csaknem Luna Cityig
hatoltak előre, de megtalálták a szakadást. Azonban sok ezer
tonna törmelékkő akadályozta meg a javítást, így megtették,
amit tehettek - visszamentek egy olyan pontig, ahol át tudták
törni a felszínt, ideiglenes relét állítottak föl nagyjából Luna
City irányába fordítva, tízpercenként fellőttek tucatnyi
rakétát, remélve, hogy valaki majd meglátja, megérti, és
célba veszi a relét. Van összeköttetés?
Nincs.
Vártunk.
Az optikai figyelők jelentették, hogy egy hajó, amelynek
az óra szerint tizenkilencedszer kellett volna áthaladnia az
égen, nem tűnt fel. Tíz perccel később jelentették, hogy egy
másik hajó sem bukkant föl.
Vártunk, és figyeltünk.
Nagy-Kína az összes vétójoggal rendelkező hatalom
nevében elfogadta a fegyverszünetet, és kijelentette, hogy az
egünk tiszta. Lenore könnyekben tört ki, és mindenkit
megcsókolt, akit ért.
Miután megnyugodtunk (egy férfi sem tud gondolkozni,
ha egy nő a nyakába ugrik, főleg miután közülünk öten nem
398
voltak a férjei) - pár perccel később, amikor már képesek
voltunk összefüggő gondolatokra, azt mondtam:
- Stu, azonnal indulj Luna Citybe! Vigyél magaddal egy
csapatot! Ne nőket; az utolsó kilométereket a felszínen kell
megtenned! Tudd meg, mi folyik ott; de először is vedd rá
őket, hogy hozzák rendbe a relét és hívjanak föl!
- Igenis, uram!
Éppen felszereltük Stu-t a kemény útra - tartalék
légpalackok, vészkunyhó stb. - amikor a Földi Fertály
felhívott... azon a frekvencián, amelyen hallgattuk őket, mert
az üzenetet (ahogy később megtudtuk) minden frekvencián
sugározták a Földi Fertályról:
- Magánüzenet a proftól Mannie-nak - azonosítás:
Bastille születésnap és Sherlock testvére. Azonnal gyere
haza! A járgányod az új relénél vár, magánüzenet, proftól...
Aztán megismételték.
- Harry!
- Da, főnök?
- Vedd szalagra és zárold a Földi Fertály üzenetét: még
mindig nem akarjuk, hogy bemérjenek! „Magánüzenet
Mannie-től a profnak. Rézágyú. Úton vagyok!” - Kértem,
hogy nyugtázzák az üzenetet - de csak egy sípolással.
399
Robert a. heinlein
29
TU ÉS GREG VEZETTEK VISSZAFELÉ, Wyoh, Lenore és én a
nyitott raktérben utaztunk, beszíjazva, nehogy kiessünk,
mert nem voltunk elég nehezek. Volt időm gondolkodni;
egyik lánynak sem volt a szkafanderében rádió, így csak
akkor tudtunk beszélni, ha összeérintettük a sisakunkat - azaz
nehézkesen.
Kezdtem megérteni - most, miután győztünk - a prof
tervének azokat a részleteit, amelyek sosem voltak világosak
előttem. Az, hogy provokáltuk a katapult elleni támadást,
megmentette a településeket, legalábbis ezt reméltem; bár a
prof mindig vidám közönnyel fogadta a katapult sérülésének
lehetőségét. Persze, mert volt egy másik - de messze, és
nehéz volt elérni. Évekbe telik, amíg kiépítjük az
alagútrendszert az új katapulthoz, és egész idő alatt magas
hegyeken kell áthaladni. Valószínűleg olcsóbb megjavítani a
régit. Ha lehet.
Akárhogy is, addig nem szállítunk gabonát a Terrára.
És a prof éppen ezt akarta! Sosem célzott rá, hogy a régi
katapult megsemmisítésén alapszik a terve - a hosszú távú
terv, nem csak a forradalom. Lehet, hogy most nem vallja be,
Mike azonban elmondhatja, ha egyszerűen fogalmazok:
hozzátartozott ez az esélyekhez, vagy sem? Az
éhséglázadásokkal meg a többivel együtt? Mike megmondja.
Ez a tonnát tonnáért alku - a prof részletesen kifejtette a
Földi Fertályon, amikor egy terrai katapult mellett érvelt. De
ő maga nem lelkesedett érte. így mondta nekem Észak-
Amerikában:
- Igen, Manuel, biztosan érzem, hogy működni fog. De ha
felépül, ideiglenes lesz. Volt idő kétszáz éve, amikor a
kaliforniai szennyest Hawaiiba szállították vitorlás hajókkal,
aztán a tiszta ruhát visszavitték. Sajátos körülmények között.
S
400
Ha megérjük, hogy víz és trágya érkezik a Lunára, és
visszafelé gabona távozik, ez éppen olyan ideiglenes állapot
lesz. A Luna jövője azon az egyedi helyzeten alapul, hogy
egy gravitációs kút tetején van, egy gazdag bolygó fölött,
olcsó az energia, és tele van ingatlannal. Ha nekünk,
ittenieknek elég józan eszünk van, évszázadokig
maradhatunk szabad kikötő, távol tarthatjuk magunkat a
bénító szövetségektől, s két-három bolygó, az egész
Naprendszer keresztútja lehetünk. Nem maradunk örökké
parasztok.
A Keleti metróállomáson fogadtak minket, és alig adtak
időt arra, hogy levegyük a szkafandert. Olyan volt, mintha
ismét a Földi Fertályról tértünk volna vissza: a tömeg
ordított, a vállukra kaptak. A lányokat ugyancsak. Síim
Lemke megkérdezte Lenore-t:
- Titeket is vihetünk?
És Wyoh válaszolt:
- Hát persze, miért ne?
A sztiljagi harcolt a kiváltságért, amit ez a lehetőség
jelentett.
A legtöbben szkafanderben voltak, és meglepetten láttam,
milyen sokan viselnek fegyvert - amíg föl nem fedeztem,
hogy ezek nem a mi fegyvereink; ezeket úgy szerezték. De
mindenekelőtt annak örültem, hogy L-City sértetlen volt!
Kibírtam volna diadalmenet nélkül; alig vártam, hogy
felhívjam Mike-ot és megtudjam, mi történt: mekkora a kár,
hány ember halt meg, mibe került a győzelem. De erre nem
volt lehetőség. Akartuk vagy sem, elvittek a Régi Kupolába.
Feltaszigáltak egy emelvényre, a proffal, a kormány többi
tagjával, a potentátokkal együtt. A lányok nyaltak-faltak
mindenkit, a prof latin stílusban átölelt, és valaki egy frígi-ai
sapkát nyomott a fejembe. Észrevettem a tömegben a kis
Hazelt, és csókot dobtam neki.
Végül lecsillapodtak annyira, hogy a prof beszélhessen.
- Barátaim! - mondta, és megvárta, amíg csönd lett.
- Barátaim! - ismételte meg halkan. - Szeretett elvtársak!
Végre szabadon találkozhatunk, és köztünk vannak a hősök,
akik egyedül vívták meg az utolsó csatát a Limáért.
- Megéljeneztek minket, a prof ismét várt egy keveset.
Láttam, hogy fáradt; a keze remegett, miközben
401
Robert a. heinlein
megtámaszkodott a szónoki emelvényen. - Azt akarom, hogy

szóljanak hozzátok, meg akarjuk hallgatni őket
valamennyien!
- Ám előbb egy örömteli hír: Nagy-Kína most jelentette
be, hogy a Himalájában épít egy hatalmas katapultot, hogy a
Lunára való szállítás éppen olyan könnyű és olcsó legyen,
mint fordítva.
Amikor elhallgatott az éljenzés, folytatta:
- De ez már a jövőre tartozik. Ma... ó, boldog nap! A világ
végre elismerte a Luna függetlenségét! Szabadság!
Elnyertétek a szabadságotokat...
A prof elhallgatott. Csodálkozva nézett. Nem volt benne
félelem, csak meglepetés. Kicsit megingott.
Aztán meghalt.
402
30
Z EMELVÉNY MÖGÖTTI üzletbe vittük be, de tucatnyi

orvos sem segíthetett volna rajta. Az öreg szív megállt,
túl sokszor erőltették meg. Hátul elvitték, és én utánaindul-
tam.
Stu megérintette a karomat.
- Miniszterelnök úr...
- Mi? - kérdeztem. - O, Bog szerelmére!
- Miniszterelnök úr - ismételte meg határozottan
beszélned kell a tömeghez, haza kell küldened őket! Vannak
más ügyek is, amelyeket el kell intézni. - Nyugodtan beszélt,
de könnyek peregtek az arcán.
Így hát visszamentem az emelvényre, megerősítettem azt,
amit mindnyájan sejtettek, és azt mondtam nekik, menjenek
haza. Aztán a Raffles L szobájában, ahol minden elkezdődött,
megnyitottam a kormány rendkívüli ülését. Ám előbb a
telefonhoz mentein, magamra húztam a burát, és beütöttem
az MYCROFTXXX számot.
Nem jött választ. Újra próbálkoztam: az eredmény
ugyanaz volt. Hátratoltam a burát, és odaszóltam a
legközelebbi embernek, Wolfgangnak:
- A telefonok nem működnek?
- Attól függ - válaszolta. - A tegnapi bombázás mindent
összerázott. Ha interurbánnal próbálkozol, jobb, ha fölhívod a
telefonközpontot!
Nem akartam a központtal tárgyalni.
- Milyen bombázás?
- Nem hallottad? A Központra összpontosítottak. De
Brody fiai leszedték a hajót. Nem esett nagy kár. Semmi
olyasmi, amit ne lehetne megjavítani.
Annyiban kellett hagynom a dolgot, mert vártak rám. Én
nem tudtam, mit kell csinálni, de Stu és Korszakov igen.
A
403
Robert a. heinlein
Szóltak Sheenie-nek, hogy adjon ki sajtóközleményeket a

Terra és a Luna többi része számára. Azon kaptam magamat,
hogy bejelentem a gyászhónapot, a holnapi munkaszünetet,
amikor nem foglalkozunk fölösleges ügyekkel, utasítást
adtam a halott felravatalozására - de ezeket a szavakat mind
úgy adták a számba, mert érzéketlen voltam, az agyam nem
működött. Hívjuk össze a Kongresszust, mihelyt letelik a
huszonnégy óra? Novylenbe? Hívjuk!
Végre távozhattam Wyoh-val. Egy sztiljagi osztag tartotta
távol tőlünk az embereket, amíg elértük a tizenhármas
zsilipet. Ahogy hazaértünk, beléptem a műhelyembe azzal az
ürüggyel, hogy cserélnem kell a karomat.
- Mike!
Semmi válasz.
Megpróbáltam a betűkombinációt tárcsázni az otthoni
telefonon - semmi eredmény. Elhatároztam, hogy másnap
kimegyek a Központba. A prof halála után nagyobb
szükségem volt Mike-ra, mint bármikor.
De másnap nem mehettem; a Transz-Crisium metró nem
működött az utolsó bombázás miatt. Hongkongba el lehetett
jutni kerülővel, Torricellin és Novylenen át. De a
szomszédban levő Központhoz csak rolligonnal lehetett
eljutni. Erre nem volt időm; én voltam a „kormány”.
Csak két nap múlva szabadulhattam el. Eldöntöttük, hogy
a parlament elnöke (Finn) lesz az államelnök, miután Finn és
én úgy határoztunk, hogy Wolfgang lesz a legjobb
miniszterelnök. Miután ezt elintéztük, ismét egyszerű
képviselő voltam, aki nem jár el az ülésekre.
A legtöbb telefon addigra működött, és a Központot is föl
lehetett hívni. Beütöttem a MYCROFTXXX betűkódot.
Semmi - így hát kimentem rolligonnal. A föld alá kellett
mennem, és az utolsó kilométert gyalog tettem meg a
metróalagútban, de az Alsó Központ sértetlennek tűnt.
Úgy látszott, Mike is rendben van.
De amikor megszólítottam, nem válaszolt.
Sosem felelt. Ennek már sok éve.
Az ember begépelheti a kérdéseit - loglan nyelven -, és
ugyanígy kapja a választ. Igazán remekül működik... mint
számítógép. De nem beszél. Vagy nem tud beszélni.
404
Wyoh igyekezett rávenni hízelgéssel. Aztán abbahagyta.
Végül én is abbahagytam.
Nem tudom, hogyan történt. Sok külső eleme megsérült
az utolsó bombázásnál, amelynek kétségtelenül az volt a
célja, hogy elpusztítsa a ballisztikus számítógépet. Vajon a
megmaradt rész a „kritikus határ” alá esett, amelyre szükség
volt az eszméléshez? (Ha így van is, ki tudja; ez sosem volt
más, mint feltételezés.) Vagy a decentralizálás „ölte meg”
még a bombázás előtt?
Én nem tudom. Ja, ha csak a kritikus mennyiség lenne az
ok, már régen rendbejött, vissza kellett volna térnie! Miért
nem ébred föl?
Képes egy gép annyira megrémülni és megsérülni, hogy
katatóniába esik, és ezért nem válaszol? Az én odabent
kuporog, de nem mer kockáztatni? Nem, az nem lehet; Mike
nem félt - éppen olyan vidáman rettenthetetlen volt, mint a
prof.
Telnek az évek, változások történnek - Mimi rég felhagyott a

családi ügyek intézésével; most Anna a „mama”, és Mimi a
tévé előtt álmodozik. Síim meggyőzte Hazelt, hogy vegye föl
a Stone nevet: két gyerekük van, Házéiból mérnök lett. Az új,
súlytalanság következményei elleni gyógyszereknek
köszönhetően a földigiliszták három-négy évet is eltölthetnek
itt, mielőtt hazamennek. Ezek a szerek nekünk is segítenek;
egyes srácok manapság a Földi Fertályon járnak iskolába.
Ami a tibeti katapultot illeti, tíz év helyett tizenhétig épült; a
kilimandzsárói hamarabb készen lett.
Egy kis meglepetés: amikor eljött az ideje, nem Wyoh,
hanem Lenore javasolta, hogy vegyük föl a családba Stu-t.
De mindegy, valamennyien azt mondtuk: „Da!” Az viszont
nem meglepetés, mert Wyoh és én vertük keresztül abban az
időben, amikor még volt valami pozíciónk a kormányban,
hogy egy rézágyú áll egy emelvényen a Régi Kupola
közepén, és fölötte zászló leng a huzatban: fekete mezőben
csillagok, vörös bal harántpólya, amelyre hetyke rézágyút
hímeztek, alá pedig a jelszavunkat: TANSTAAFL! Itt tartjuk
a mi július negyediki ünnepségünket.
405
Robert a. heinlein
Csak az a tiéd, amiért megfizetsz - a prof tudta ezt, és

fizetett, vidáman.
De a prof alábecsülte a nyafogókat. Sosem vették át
egyetlen eszméjét sem. Úgy tűnik, ősi ösztön az emberben,
hogy kötelezővé tegyen mindent, ami nem tilos. A profot
elbűvölte a lehetőség, hogy alakíthatja a jövőt, amely egy
nagy, okos számítógépben rejtőzött - és nem látta azokat a
közelebbi dolgokat. Ó, én támogattam! De most már
kételkedem. Túl nagy ár az éhséglázadás ahhoz, hogy egy
nép megszülessen? Nem tudom.
Semmilyen választ nem ismerek.
Bár megkérdezhetném Mike-ot!
Éjszaka fölébredek, és úgy érzem, hallom őt, egy halk
suttogást: „Mán... Mán, legjobb barátom...” de amikor
megszólalok: „Mike!”, nem válaszol. Talán itt bolyong
valahol, és keres egy hardvert, hogy rákapcsolódjon? Vagy el
van temetve az Alsó Központ alá, és utat keres kifelé? Azok a
különleges memóriák mind ott vannak valahol, várják, hogy
megmozdulhassanak. De én nem férhetek hozzájuk;
hangkóddal vannak elzárva.
O, tudom, éppolyan halott, mint a prof! (De vajon a prof
mennyire halott?) Bár még egyszer fölhívhatnám, és
beleszólhatnék: „ Szia, Mike!”, mire azt válaszolná:
„Szervusz, Mán! Hallottál mostanában valami érdekeset?” -
de már hosszú ideje nem próbálkoztam. Mégsem lehet igazán
halott; semmije sem sérült meg - csak eltévedt.
Hallasz, Bog? A Te teremtményed a számítógép?
Túl sok a változás - lehet, hogy ma éjjel beszélgetni akarok,

és találomra tárcsázok.
Vagy nem. Amióta elkezdődött a konjunktúra, sok fiatal
srác kiment az aszteroidákra. Hallottam pár jó helyről
odakint, amelyek még nincsenek túlnépesedve.
Szavamra, hiszen még százéves sem vagyok!

Robert A Heinlein - A Hold Börtönében

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Robert A Heinlein - A Hold Börtönében

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

A fordítás alapját képező kiadás:

Hatóság sosem szerette a tétlenséget. Folyamatosan kötöttek

* A loglan mesterséges nyelv, amelyet James Cooke Brown fejlesztett ki a

anyai nagyapám kiléte kérdéses. De hát ilyesmi gyakran

* Angliából szállították haj óval a köztörvényes elítélteket száműzetésük

- Kezdetben - kántálta - Isten megteremté az eget és a

érzelmei lehetnek. Noha nem a felnőtt értelemben volt

- Nahát! Csakugyan megteheted. Bármilyen programozási

TRANSZ-CRISIUM METRÓVAL tértem vissza L-Citybe, de

* Sztiljaga: jampec, aszfaltbetyár (orosz).

nyávogásának a dobozban. Ó, némelyik igazgató figyelt rá,

- Bemutatok neked egy csinos kislányt - jelentette be

- Nyugalom! Egyszer majd megtesszük!

- Bővítettük az alagutakat, vásároltunk lámpákat, jobb

gazdagok vagyunk. Hárommillió keményen dolgozó, okos,

megfejelve. Legidősebb feleségem kemény asszony volt, és

észre sem vettem, hogy félbeszakadt a gyűlés, amíg föl nem

YOH MÁR FÉLÚTON járt a hatos szintre vezető feljárón,

- Doszvidanyija goszpozsa i szpokojnoj nocsi. Remélem,

* Bog = Isten (orosz).

- Lineáris. Tizennégy éves koromban szavaztak be, ötödik

- O, egyáltalán nem. Teherbe estem, és valamennyien

kisvártatva fölvette velem a kapcsolatot. Ekkor kezdtem élni,

jársz! Szolidaritás. Olyan szilárd, hogy egy tonna gabona sem

megbízható; nemcsak megosztottuk gondjainkat, de ő

- Tökéletes. Mike, ez igazán hízelgő rám nézve.

ÉHÁNYSZOR HALLOTTAM a kuncogását, miközben

- Nincs ebben semmi vicces. Csak szomorú. És nézz ide!

- Megfeszítettem a bal karom kezét. - Mike ellenőrzi őket.

szenved; Hongkongnak megvan a maga energiaellátása.

* Angol szójáték, a wye és a why (miért), illetve a Knott, nőt szavak

- Sajnálom, hogy ez az áramkör nem teszi lehetővé képek

- Lánynak nem az. A lányok érdekesek, Mike; kevesebb

Bizonytalan féltékenységet éreztem, holott tisztában

GYANCSAK MELYEN alhattunk, mert következőnek azt

- Borzasztóan sajnálom, drága hölgyem, de máris

- Manuel, meg vagyok döbbenve! Ez komoly dolog,

- Nos, dulce et decorum*. Egy őr ugyanannál az ajtónál az

belenyúlhat nyomás előtt a szövegbe. Ugyanez történik

- Nem tudom elhinni. Nem hiszem el! Aktív éveim alatt

- Ahhoz pénzre lenne szüksége. Fogja ezeket a sejteket,

FENÉT DŐLT EL!

* Félelem és gáncs nélkül (fr.).

- Erkölcstelen, ha a csoport egyik tagja önállóan követi

át a vonalat! Hol az igazolás, hogy befizette az adót? Mutassa

* Az Amerikai Egyesült Államok Függetlenségi Nyilatkozatának záró

zavart, hogy indiszkrétnek tűntél. Ez olyan gyengeség,

megjelent öntől a Lunaticban, a Holdfényben vagy bármely

prof azt feleli, vegyük embargó alá a Terrára irányuló

- Wyoh, nagyon sajnálom. Éppen a te állításodat

prof, Wyoh és jómagam - elégedettek voltunk azzal, amit

YOH-RA NÉZETT, ő pedig rám; elnevettük magunkat.

- Wyoh - mondtam -, a prof Mike létének titkáról beszélt.

- Mán, az Igazgató őreinek hivatalos száma huszonhét. Ha

- Hé! - szóltam közbe. - Csak semmi írás! Micsoda

A prof leállította Mike felolvasását, amely még órákig

475 HK dollárban egyeztünk meg, felküldtem a

DŐBE TELT, amíg felfogtam, hogy Mike komolyan beszél,

Nyilvánvalónak kellett volna lennie. Nézzenek a Holdra:

Amikor eljött az idő, hogy hazamenjek, a prof pedig az esti

Biztosítottam róla, hogy ettünk, és mindent elkövetünk,

őket egy másik családba. De látogatóba eljöhetnek. A

- A professzor is ezt mondja. Most jelentkezik be. Akarsz