- Első lakosok Románia területén : 1 500 000

- Cucuteni – az első nagyobb kultúra

Az erdélyi román politikai élet irányítói 1849 nyarának végén nemzetük jövőjét biztosítottnak
érezhették. Az udvarral való együttműködés, a magyar forradalommal szemben a császári
haderőt szolgáló katonai tevékenységük nyomán némi joggal sorolták magukat is a birodalom
megmentőinek táborába. Jutalmul is, a polgári nemzetek kialakulásából következő történelmi
szükségszerűségként is az osztrák császárság összes románjainak (Erdély, Magyarország,
Bukovina) egy külön igazgatási egységbe történő szervezését, lényegében egy román
autonómia megszerzését remélték. Orosz sugalmazásra ehhez kérte Iancu és Axente
emlékirata Miklós cár közbenjárását. Néhány havasalföldi emigráns szeme előtt pedig már az
új Ausztriában egyesült románság és a két román fejedelemség titokban remélt uniójának
képe is kirajzolódott. A szász univerzitással rokon, annál persze modernebb, polgáribb, de
mindenesetre területi jellegű politikai berendezkedést kívánt az erdélyi román értelmiség.
Külön (ortodox) román egyházfő, nemzeti főnök, saját képviselet Bécsben, évenkénti román
nemzetgyűlés – ezek lettek volna biztosítékai a további nemzeti fejlődésnek. Bach teljes
polgári jogegyenlőséget, hivatali alkalmazást, szabad egyházi és nemzeti fejlődést ígért, de
már 1849 nyarán jelezte, hogy a centralizált birodalomban külön román koronatartományról
nem lehet szó.

A katonai kormányzás bevezetése nehézzé tette a román vezetők helyzetét. A szász sajtó
forradalmi szándékkal vádolta-gyanúsítgatta őket. Népfelkelőalakulataik feloszlatásakor,
1849 végén letartóztatták a vonakodó Axente prefektet, később magát Avram Iancut, a
„havasok királyát” is megpróbálták őrizetbe venni, őt azonban a halmágyi piacon összegyűlt
nép kiszabadította. Még a töretlen hűségű Şaguna püspök magatartásában is talált
kivetnivalót a {1441.} nagyszebeni kormányzó. Az új abszolutizmus berendezkedése
Erdélyben megkezdődött anélkül, hogy a román követeléseket figyelembe vették volna, annál
is inkább, mivel a bécsi kormány konzervatív-prakticista felfogása szerint „alacsony politikai
és szellemi fejlettségi szintjük, valamint a képzett vezető erők csekély száma miatt nincsenek
meg a feltételei a saját kormányzatnak vagy igazgatásnak”.* Bár az új rendszer szinte minden
valamelyest képzett román értelmiségit hajlandó volt alkalmazni, határőrtisztjeiket pedig
felvette az alakuló csendőrség, mégis – Bariţ adatai szerint – az erdélyi román köztisztviselők
száma 1860-ra sem érte el a kétszázat. Mintegy 300 ezer román maradt a szász közigazgatás
alatt, s az újonnan alakított Szerb vajdaságba közel 800 ezer románt kebeleztek be. Az ebből
leválasztandó Temesi bánság be nem váltott ígérete a szerb túlsúlytól való félelmet enyhítette
ugyan, ám a román etnikum széttagoltságának annyira fájlalt tényén mit sem változtatott.

Eleinte a Şaguna püspök által irányított román politikusok valósággal elárasztották Bécset
kérvényeikkel. 1849 őszén „a bánáti román nemzet” nevében kérik a görögkeleti szerb és
román egyház különválasztását, önálló érsekség alapítását, majd a Szerb vajdaságba való
beolvasztásuk ellen tiltakoznak. Novemberben az aradi ortodox püspökség, 1850 januárjában
Vasile Erdélyi, a nagyváradi görög katolikus román püspök nyújt be kérvényt. Mindezek
lényege a monarchiában élő románok nemzeti alapon való egyesítésének, nemzeti
egyéniségük elismertetésének követelése, végső fokon a balázsfalvi 48-as programoknak a
megváltozott helyzethez való kényszerű adaptálása. Az új viszonyokkal szembeni
elégedetlenségnek – Bărnuţiu tanácsát követve – Erdélyben kisebb népgyűléseken is hangot
adtak, petíciós mozgalmakat indítottak, mire a kormányzó válaszul egy sor tevékeny papot
lefogatott, megtiltotta bármely hirdetmény előzetes engedély nélküli közlését vagy
tolmácsolását, megpróbálta még a prédikációkat is cenzúrázni. A románság mértéktartó
zúgolódása nem volt elégséges ahhoz, hogy az udvar sérelmeikkel és kérelmeikkel komolyan
foglalkozzék. Şaguna már három hónap után lemondóan jelentette ki, hogy „a jogokban
részesítő rezolúciók ideje elmúlt”,* s ha a következő években nem is határolta el magát
élesen a kérvényezés szorgalmazóitól, tartózkodott az ilyen szerepléstől. Maga Iancu 1850
februárjában meglehetősen rezignáltan utazott Bécsbe, megpróbálván az ott ismét
egybeverődő nagyobb román küldöttség élén saját tekintélyét latba vetni az udvar és a
miniszterek megnyerésére. Főhercegek és politikusok udvariasan, érdeklődést mutatva
fogadták őket, de az uralkodó is, Bach is kitért a kérések elől.

{1442.} A románok politikai leértékelésére irányuló tudatos törekvést jelzi az 1848–49-es

harcokban ismertté lett vezetőik kitüntetése körüli huzavona. A minisztertanács javaslatára az
uralkodó ki akarta tüntetni Avram Iancut és vezértársait. Az előzetes információk
összegyűjtése közben érkezett meg részükre az orosz cár kitüntetése. Osztrák kérésre a cári
udvar a Szent Szaniszló-keresztet az alacsonyabb fokozatú Szent Anna-kereszt második
osztályára cserélte ki. Ferenc József személyes ellenérzése, a magyarokkal való 1849. évi
megegyezési kísérlet súlyos vádjának hatása is megnyilvánulhatott abban, hogy a maga
részéről Iancunak, Axentének és Balintnak a felterjesztésben javasolt Vaskorona-renddel
szemben csupán a koronás Arany Érdemkeresztet adományozta, egy csekélyebb kitüntetést,
amit csak kiöregedett másodvonalbeli hivatalnokoknak volt szokás odaítélni. Iancut azonban
nem ez, hanem a teljesítetlen ígéretek sértették leginkább. Amikor 1851 elején, bécsi
tartózkodása alkalmával a rendőrség behívatta, nyilatkozatot kérvén tőle az érdemrend
elfogadásáról, tüntetően jegyzőkönyvbe véteti: mint népének kezese ragaszkodik hozzá, hogy
előbb „a román nemzet jogos kívánságait elégítsék ki”.* Válaszul a hatóságok őt is, Bărnuţiut
is kiutasítják a császárvárosból. Iancu visszatért a hegyekbe, Papiu és Bărnuţiu olasz
egyetemekre mentek, ahonnan később Moldvába vitt az útjuk. Ugyanezekben a napokban
betiltják az egyetlen román újságot, Bariţ Gazeta de Transilvaniáját, mert már kezdettől
„helytelen, kevés mérsékletet tanúsító hangot pendített meg”, hivatalos figyelmeztetésre sem
hagyta abba Iancu visszaemlékezéseinek közlését, sőt „beadott nyilatkozatában
csökönyösnek mutatkozott”.* A kisalakú, ez idő tájt mindössze négyoldalas újság
szeptemberben jelenhetett meg újra, de Bariţ át kellett adja helyét más szerkesztőnek, a
cikkeket német fordításban előre be kellett mutatni a rendőrségen, s a fejlécre rákerült a
hivatalosságot jelző kétfejű sas.

Bécs merevsége politikai követeléseik fokozatos mérséklésére ösztönözte azokat a román

vezetőket, akik továbbra sem láttak más kiutat, mint a kérvényezés folytatását. A politikai-
nemzeti követelések háttérbe szorulnak, helyüket a kulturális-egyházi törekvések veszik át.
1850 áprilisában román iskolai biztost kérnek, szeptemberben új balázsfalvi püspök
választását, decemberben egy jogakadémiát, 1851 januárjában pedig egy román egyetem
felállítását, a bánságiak pedig ismét román ortodox érsekség alapítását kérték. Az igények
leszállítását jelzi, hogy később beérték volna a románok számára félig-meddig különálló
igazságszolgáltatás megteremtésével. Ami megvalósult, nemcsak elmaradt a várakozások
mögött, hanem még további viszálykodás {1443.} magvát hintette el az értelmiség soraiban.
Egy 1850. december 10-i uralkodói döntés alapján a lemondatott – magyarbarátnak számító –
Leményi püspök helyét a harcos nemzeti beállítottsága Alexandra Sterca Şuluţiu foglalta el,
majd 1853-ban IX. Pius pápa a balázsfalvi görög katolikus püspökséget érsekséggé tette,
tehát függetlenítette Esztergomtól, s a nagyváradi, valamint az akkoriban alapított lugosi és
szamosújvári görög katolikus püspökséget ennek rendelte alá, megteremtve ezzel az erdélyi
és magyarországi görög katolikus románság egységes autonóm nemzeti egyházát.
Ugyanakkor a hasonló lélekszámú görögkeleti román egyház továbbra is megmaradt a
karlócai (szerb) érsek alárendeltségében, sőt, Bach még a dinasztiát hűségesen kiszolgáló –
hamarosan bárósított – nagyszebeni püspöküket, Andrei Şagunát is el akarta távolítani
Erdélyből. A két egyház közötti féltékenységet a görög katolikusoknak nyújtott kedvezmény
mellett az is fokozta, hogy az új balázsfalvi püspök kezdetben a görögkeletiek áttérítését
tervezgette, egy évtizedre magára haragítva ezzel az ugyancsak temperamentumos ortodox
Şagunát. A két főpap ellentéte megosztotta a román nemzeti mozgalmat, rivalizálásuk
azonban rejtett mozgáslehetőséget biztosított a világi értelmiségiek számára, akik mögéjük
megbújva próbálkoztak saját törekvéseiknek hangot adni.

Az uralkodó 1852. évi nagy erdélyi látogatása is csalódást hozott. Az Érchegység móc
parasztjai ekkor immár százados vitában álltak a kincstárral az életlehetőséget jelentő erdők
birtokáért. 1848–49-es harcaik után biztosak voltak benne, hogy javukra dől el a jogvita,
kétségtelenül övék lesznek az erdők, mint ahogy a két feloszlatott román határőrezred népét
is (a székelyektől eltérően) meghagyta az uralkodó – „jutalmul” – erdeik birtokában. Amikor
a visszatérő kincstári tisztviselők különféle taxákkal nehezítették, majd 1851 őszén
egyenesen megtiltották a paraszti fakitermelést, maga Iancu vállalta érdekeik védelmét. „Mi
nem vagyunk éhenkórászok, mi várhatunk” – mondotta a kincstár és a falvak igényeit
kompromisszummal egyeztetni kívánó kormányzónak a parasztok igazának meggyőződésétől
áthatva.* 1852 nyarán az uralkodói látogatástól remélte az ügy méltó lezárását, mint ahogy
ezúttal akarta kieszközölni egy kolozsvári román jogakadémia felállítását is. Román kérésre
módosították Ferenc József úti programját, aki így július 21–22-én meglátogatta az
Érchegység festői tájait, Alsóvidrát, Topánfalvát, a Detonátát, ahol a lakosság meleg
fogadtatásban részesítette, igaz, olyan kétértelmű feliratokkal is, mint „Jöjjön az igazság!”
vagy „Hozz nekünk békességet! ” Az uralkodó azonban nem nyilatkozott a mócok
követeléseinek teljesítéséről, Iancu pedig még egyszer nem állt oda kérni a császár elé, nem
kívánt egyike lenni azoknak az ezreknek, akik Ferenc Józsefet erdélyi útja során
kérvényekkel ostromolták.