Horror Metaphysicae

A GOND FOLYÓIRAT ÉS A SZÁZADVÉG KIADÓ KÖZÖS SOROZATA

A posztmodern állapot
SOROZATSZERKESZTŐK JÜRGEN HABERMAS
Hévízi Ottó JEAN-FRANÇOIS LYOTARD
Kardos András
RICHARD RORTY
A KÖTET MEGJELENÉSÉT AZ OTKA tanulmányai
ÉS A SOROS ALAPÍTVÁNY TÁMOGATTA

SZÁZADVÉG KIADÓ
i BUDAPEST, 1993
*
 JEAN-FRANÇOIS LYOTARD

A posztmodern állapot

BEVEZETÉS

A tanulmány tárgya a tudás állapota a legfejlettebb társadal­

makban. Ezen állapot „posztmodern” elnevezése mellett dön­
töttem. A szó az amerikai kontinensen a kritikusok és a szo­
ciológusok körében általánosan használt. A kultúra helyzetét
jelöli azon átalakulások után, melyekkel a 19. század vége óta
a tudomány, az irodalom és a művészetek játékszabályainál
találkozunk. Itt ezeket az átalakulásokat az elbeszélések vál­
ságának kontextusába helyezzük.
A tudomány kezdettől fogva ütközött az elbeszélésekkel.
A tudomány mércéje alapján az elbeszélések többsége me­
sének bizonyul. Amennyiben azonban a tudomány nem
korlátozódik hasznos szabályszerűségek megállapítására és
az igazság keresésére, akkor a maga játékszabályait legiti­
málnia kell. Ily módon saját alapszabályzatát igazoló dis­
kurzust, filozófiát teremt. A „modern” fogalmát haszná­
lom majd annak a tudománynak a jelölésére, amely, magát
legitimálandó, ebben a metadiskurzusban explicit módon
olyan nagy elbeszélésekhez folyamodik, mint amilyen a
szellem dialektikája, a jelentés hermeneutikája, a racionális,
illetve a tevékeny szubjektum emancipációja vagy a jólét
megteremtése. Például a közlő és a befogadó közötti kon­
szenzusszabályt egy állítás igazságértékével kapcsolatban

7
akkor tartják elfogadhatónak, ha a szabály beleillik a racio­
nális szellemek közötti lehetséges összhang perspektívájá­
ba: ilyen volt a felvilágosodás elbeszélése, ahol a tudás
hősei helyes erkölcsi és politikai célért, az egyetemes
békéért tevékenykednek. Ebből a példából látható, hogy ha
történelemfilozófiát magában foglaló nagy elbeszélés révén
legitimálják a tudást, akkor kérdések merülnek fel a társa­
dalmi köteléket meghatározó intézmények érvényességével
kapcsolatban is: ezeket is legitimálni kell. így az igazsághoz
hasonlóan az igazságosság kapcsán is a nagy elbeszélésre
hivatkoznak.
Végsőkig leegyszerűsítve, a „posztmodernt” a nagy elbe­
szélésekkel szembeni bizalmatlanságként határozom meg. Ez
a bizalmatlanság kétségtelenül a tudományok fejlődésének
eredménye, de ugyanakkor fejlődésük előfeltétele is. A legiti­
máció metanarratív apparátusának elavulása egybeesik a me­
tafizikus filozófiának és az arra alapozott egyetemnek mint
intézménynek a válságával. Az elbeszélőfunkció elveszti mű­
ködtetőit: a nagy hőst, a nagy veszélyeket, a nagy utazásokat
és a nagy célt. Szétoszlik az elbeszélő, és egyben denotativ,
előíró, leíró stb. nyelvelemek felhőiben, ahol minden elem a
maga gyakorlati sui generis vegyértékeivel mozog. Ezeknek a
felhőknek a keveredési pontjaiban élünk mindannyian. Nem
szükségképpen képezünk nyelvileg állandó összetételeket, és
az összetételek általunk formált tulajdonságai nem feltétlenül
közölhetők.
így a jövő társadalma sokkal inkább a nyelv elemi részeinek
pragmatikáját, s nem annyira egy newtoniánus antropológiát
(mint amilyen a strukturalizmus vagy a rendszerelmélet) he­
lyez előtérbe. Különböző nyelvjátékok vannak - ez az elemek
8 9
heterogenitása. Ezek csupán mozaikszereién hoznak létre in­
tézményeket - ez lokális determinizmus.
A döntéshozók a társadalmiság ezen felhőit mégis megkí­
sérlik input-output formában kezelni, olyan logikát követve,
amely az elemek összemérhetőségét és az egész meghatározó
voltát foglalja magában. Szerintük életünk a hatalom növelé­
sére hivatott. Mind a szociális igazságosság, mind a tudo­
mányos igazság szempontjából tekintve, a hatalom legitimitá­
sa a rendszerek teljesítményének optimalizálásából, a hatalom
hatékonyságából fakadna. Gyengébb vagy erősebb terror nél­
kül ezeket a kritériumokat nem alkalmazhatjuk valamennyi
játékunkra: Légy operacionális (azaz összemérhető), vagy
tűnj el!
Sok szempontból kétségtelenül következetlen a maximális
teljesítmény logikája, kiváltképpen társadalmi-gazdasági terü­
leten ellentmondásos: egyszerre kíván kevesebb munkát (az
alacsonyabb termelési költségek miatt) és több munkát (az
inaktív népesség okozta társadalmi terhek csökkentése érde­
kében). Kétkedésünk azonban olyan fokú, hogy - Marxszal
ellentétben - immár nem várunk gyógyírt ezekre a következet­
lenségekre.
Mégis, a posztmodern állapottól éppoly idegen a kiábrán­
dulás, mint a delegitimáció elvakult bizonyossága. A nagy
elbeszélések után honnan fakad a legitimitás? Az operaciona-
litás kritériuma technikai jellegű, nem alkalmas az igazság és
az igazságosság megítélésére. Vitákban elért konszenzusból
fakadna, mint Habermas gondolja? Az ilyen konszenzus erő­
szakot tesz a nyelvjátékok heterogenitásán. S a felfedezés
mindig véleménykülönbségekből születik. A posztmodern tu­
dás nem egyszerűen a hatalmon levők eszköze. Finomítja a

különbségek iránti érzékenységünket, és erősíti az össze­
mérhetetlenség iránti türelem képességét. Alapelve nem
a szakemberek azonos lényegűsége, hanem a felfedezó'k
paralógiája.
A nyitott kérdés a következő: A társadalmi kötelék legiti-
málható-e, egy igazságos társadalom megvalósítható-e a tudo­
mányos tevékenységgel analóg paradoxonnal? Mi lenne ez a
paradoxon?
Az itt következő szöveg alkalmi munka. Beszámoló a leg­
fejlettebb társadalmak tudásáról; a québeci állami egyetem
tanácsa számára készült, a tanács elnökének kérésére. Szeret­
ném megköszönni az elnök szívességét, azt, hogy engedélyez­
te a munka franciaországi megjelenését.
Hátravan még, hogy elmondjam: a beszámoló szerzője filo­
zófus, és nem szakember. Az előbbivel szemben az utóbbi
tudja, mit ismer, és mit nem. Az egyik következtet, a másik
kérdez - ez két nagyon különböző nyelvjáték. Ezeket oly
módon elegyítem, hogy egyiket sem sikerül végigvinni.
A filozófus legalább azzal a gondolattal vigasztalódhat,
hogy a legitimitás meghatározott filozófiai, valamint etikai­
politikai diskurzusainak formális és gyakorlati elemzése -
mely a beszámoló alapjául szolgál - valaha majd napvilágot
lát. A beszámoló a szociológiai szempontú elemzésnek jól
lerövidített, de ugyanakkor a helyét meghatározó bevezetése
lesz.
Mint ilyet, a L’Institut polytechnique de philosophie de
l’Université de Paris VIII-nek ajánlom, ezen igazán posztmo­
dern időben, mikor az egyetem talán eltűnőben, míg az intézet
születőfélben van.
10
1. A KUTATÁSI TERÜLET: A TUDÁS AZ INFORMATIZÁLT
TÁRSADALOMBAN
Munkahipotézisünk az, hogy a tudás státusa megváltozik,
amikor a társadalmak az ún. posztindusztriális, míg a kultúrák
az ún. posztmodern korba lépnek.1Az átmenet legkésőbb az
ötvenes évek végén kezdődik, ami Európában az újjáépítés
befejeződését jelöli. Az átmenet sebessége az országtól függő­
en gyorsabb vagy lassabb, és az országokon belül változik a
tevékenységi területnek megfelelően: az aszinkronitás miatt az
általános helyzetről nehéz teljes képet adni.2A leírás egy része
szükségképpen feltevésen alapul. Mindenesetre tudjuk, hogy
botorság túlságosan hinni a futurológiában.3
Az elkerülhetetlenül hiányos kép megrajzolása helyett in­
kább egy olyan sajátosságot választok kiindulópontként,
amely azonnal definiálja vizsgálatunk tárgyát. A tudományos
tudás a diskurzusok egyik típusa. Egyébként elmondhatjuk,
hogy az utóbbi negyven évben az ún. vezető tudományoknak
és technológiáknak foglalkozniuk kellett a nyelvvel: a fonoló-
1 A. Touraine: La société postindustrielle (Denoël, 1969); D. Bell: The
Corning o f Post-Industrial Society (New York, 1973); Ihab Hassan: The
Dismemberment o f Orpheus: Toward a Post Modern Literature (New York,
Oxford U. P., 1971); M. Benamou és Ch. Caramello (szerk.): Performance in
Postmodern Culture (Wisconsin, Center for XXth Century Studies and Coda
Press, 1977); M. Köhler: Postmodernismus: ein begriffgeschichtlicher Über-
blick, Amerikastudien, 22, 1 (1977).
2
Ennek irodalmi, mára klasszikus kifejezése található meg: M. Butor:
Mobile. Etude une représentation des Etats-Unis (Párizs, Gallimard, 1962).
Jif Fowles (szerk.): Handbook o f Futures Research (Westport, Conn.,
Greenwood Press, 1978).
11
giával és a nyelvelméletekkel4, a kommunikáció problémáival
és a kibernetikával5, az algebra modern elméleteivel és az
informatikával6, a számítógépekkel és a számítógépnyelvek­
kel7, a fordítás problémáival és a számítógépnyelvek kompa­
tibilitásának kutatásával8, az információtárolás problémáival
és az adatbankokkal9, a telematikával és az „intelligens” ter­
minálok tökéletesítésével10, a paradoxológiával11. A tények
magukért beszélnek (és ez a felsorolás nem teljes).
4N.S.Trubeckoj: Grundziige dér Phonologie (Prága, T. C. L. P. VII., 1939).
5 N. Wiener: Cybernetics and Society. The Human Use o f Human Beings
(Boston, Houghton Mifflin, 1949); W. R. Ashby: An Introduction to Cyberne­
tics (London, Chapman and Hall, 1956).
6 Lásd Neumann János munkásságát.
7 S. Béliért: La formalisation des systèmes cybernétiques, in: Le concept
d ’information dans la science contemporaine (Párizs, 1965).
8 G. Mounin: Les problèm théoriques de la traduction (Párizs, 1963). A
komputerforradalom 1965-tel kelteződik, az IBM 360-as számítógépeinek új
generációjával: R. Moch: Le tournant informatique Documents contributifs
annexe IV. L ’informatisation de la société (Párizs, La Documentation fran­
çaise, 1978). R. M. Ashby: La seconde generation de la micro-électronique, La
Recherche, 2 (1970. június), 127. skk.
9 C. L. Gaudfeman és A. Taib: Glossaire, in: P. Nora és A. Mine: L ’infor­
matisation de la société (La Documentation française, 1978); R. Beca: Les
banques de la données Nouvelle informatique et nouvelle croissance annexe I.,
in: L ’informatisation...
10 L. Joyeux: Les applications avancées de l’informatique Documents
contributifs. Otthoni terminálok (Integrated Video Terminals) 1984 előtt üzleti
forgalomba kerülnek, körülbelül 1400 dollárba kerülnek majd az International
Resource Development beszámolója szerint. Home Terminal (Conn., I. R. D.
Press, 1979).
' 1 P. Watzlawick, J. Helmick-Beavin és D. Jackson: Pragmatics o f Human
Communication. A Study of International Patterns, Pathologies, and Paradoxes (N.
Y. Northom, 1967); J. Mosche: Une logique de la communication (Párizs, 1972).
12
Feltételezhető, hogy ezeknek a technikai átalakulásoknak
jelentős hatásuk van a tudásra. A két alapvető funkciójára - a
kutatásra és az ismeretek átadására - már érezhetően hatottak
ezek az átalakulások, vagy a jövőben hatni fognak. Az első
funkcióra a laikus számára is érthető példát szolgáltat a gene­
tika, amely a kibernetikának köszönheti a maga elméleti para­
digmáját. Sok más példát is említhetnénk. A másik funkció
kapcsán közismert, hogy az eszközök szabványosítása, mini­
atürizálása, kommercializálódása miképpen változtatja már
ma meg az ismeretek elsajátítását, osztályozását, s teszi azokat
hozzáférhetővé és kiaknázhatóvá.12 Joggal feltételezhető,
hogy az információs eszközök elterjedése az ismeretek áram­
lására ugyanúgy hat és fog majd hatni, mint ahogyan az emberi
forgalom fejlődésére (közlekedési rendszerek), majd később a
hangok és képek (médiák13) terjedésére hatott.
12 J. M. Treille, aGroupe d’analyse et prospective des systèmes économiques
et technologiques (GAPSET) tagja azt állítja: „Nem beszélnek eleget a tárolók
- kiváltképpen a félvezetőknek és a lézernek köszönhető - bővítési lehetősé­
geiről ... Nemsokára mindenki, ha akar, alacsony áron tud információkat tárol­
ni, és az önálló feldolgozás kapacitását bővítheti.” (La semaine media, 16,
1979. február 15.) A Nemzeti Tudományos Alapítvány felmérése szerint a
felsőoktatási hallgatók több mint fele folyton igénybe veszi a számítógép
szolgáltatásait; s 1980 elejére minden iskola rendelkezni fog egy komputerrel.
(La semaine media, 13, 1979. január 25.)
i -1
L. Brunei: Des machines et des hommes (Québec Science, Montreal,
1978). J. L. Missika és D. Wolton: Les réseaux pensants (Párizs, 1978). A
Québec és Franciaország közötti videokonferenciák megszokottá válnak: 1978
novemberében és decemberében a videokonferenciák negyedik sorozatát ren­
dezték (a Symphonie műholdon keresztül) Québec és Montreal, illetve Párizs
(Université Paris Nord és Centre Beabourg) között. (La semaine media, 5,1978.
13

különbségek iránti érzékenységünket, és erősíti az össze­
mérhetetlenség iránti türelem képességét. Alapelve nem
a szakemberek azonos lényegőségé, hanem a felfedezők
paralógiája.
A nyitott kérdés a következő: A társadalmi kötelék legiti­
málható-e, egy igazságos társadalom megvalósítható-e a tudo­
mányos tevékenységgel analóg paradoxonnal? Mi lenne ez a
paradoxon?
Az itt következő szöveg alkalmi munka. Beszámoló a leg­
fejlettebb társadalmak tudásáról; a québeci állami egyetem
tanácsa számára készült, a tanács elnökének kérésére. Szeret­
ném megköszönni az elnök szívességét, azt, hogy engedélyez­
te a munka franciaországi megjelenését.
Hátravan még, hogy elmondjam: a beszámoló szerzője filo­
zófus, és nem szakember. Az előbbivel szemben az utóbbi
tudja, mit ismer, és mit nem. Az egyik következtet, a másik
kérdez - ez két nagyon különböző nyelvjáték. Ezeket oly
módon elegyítem, hogy egyiket sem sikerül végigvinni.
A filozófus legalább azzal a gondolattal vigasztalódhat,
hogy a legitimitás meghatározott filozófiai, valamint etikai­
politikai diskurzusainak formális és gyakorlati elemzése -
mely a beszámoló alapjául szolgál - valaha majd napvilágot
lát. A beszámoló a szociológiai szempontú elemzésnek jól
lerövidített, de ugyanakkor a helyét meghatározó bevezetése
lesz.
Mint ilyet, a L’Institut polytechnique de philosophie de
l’Université de Paris VTII-nek ajánlom, ezen igazán posztmo­
dern időben, mikor az egyetem talán eltűnőben, míg az intézet
születőiéiben van.
10
1. A KUTATÁSI TERÜLET: A TUDÁS AZ INFORMATIZÁLT
TÁRSADALOMBAN
Munkahipotézisünk az, hogy a tudás státusa megváltozik,
amikor a társadalmak az ún. posztindusztriális, míg a kultúrák
az ún. posztmodern korba lépnek.1Az átmenet legkésőbb az
ötvenes évek végén kezdődik, ami Európában az újjáépítés
befejeződését jelöli. Az átmenet sebessége az országtól függő­
en gyorsabb vagy lassabb, és az országokon belül változik a
tevékenységi területnek megfelelően: az aszinkronitás miatt az
általános helyzetről nehéz teljes képet adni.2A leírás egy része
szükségképpen feltevésen alapul. Mindenesetre tudjuk, hogy
botorság túlságosan hinni a futurológiában.3
Az elkerülhetetlenül hiányos kép megrajzolása helyett in­
kább egy olyan sajátosságot választok kiindulópontként,
amely azonnal definiálja vizsgálatunk tárgyát. A tudományos
tudás a diskurzusok egyik típusa. Egyébként elmondhatjuk,
hogy az utóbbi negyven évben az ún. vezető tudományoknak
és technológiáknak foglalkozniuk kellett a nyelvvel: a fonoló-
1 A. Touraine: La société postindustrielle (Denoël, 1969); D. Bell: The
Coming o f Post-Industrial Society (New York, 1973); Ihab Hassan: The
Dismemberment o f Orpheus: Toward a Post Modern Literature (New York,
Oxford U. P., 1971); M. Benamou és Ch. Caramello (szerk.): Performance in
Postmodern Culture (Wisconsin, Center for XXth Century Studies and Coda
Press, 1977); M. Kohler: Postmodernismus: ein begriffgeschichtlicher Über-
blick, Amerikastudien, 22, 1 (1977).
2 Ennek irodalmi, mára klasszikus kifejezése található meg: M. Butor:
Mobile. Etude une représentation des Etats-Unis (Párizs, Gallimard, 1962).
T
Jif Fowles (szerk.): Handbook o f Futures Research (Westport, Conn.,
Greenwood Press, 1978).
11
giával és a nyelvelméletekkel4, a kommunikáció problémáival
és a kibernetikával5, az algebra modem elméleteivel és az
informatikával6, a számítógépekkel és a számítógépnyelvek­
kel7, a fordítás problémáival és a számítógépnyelvek kompa­
tibilitásának kutatásával8, az információtárolás problémáival
és az adatbankokkal9, a telematikával és az „intelligens” ter­
minálok tökéletesítésével10, a paradoxológiával11, A tények
magukért beszélnek (és ez a felsorolás nem teljes).
4N.S.Trubeckoj: Grundzüge dér Phonologie (Prága, T. C. L. P. VII., 1939).
5 N. Wiener: Cybernetics and Society. The Human Use o f Human Beings
(Boston, Houghton Mifflin, 1949); W. R. Ashby: An Introduction to Cyberne­
tics (London, Chapman and Hall, 1956).
6 Lásd Neumann János munkásságát.
7 S. Béliért: La formalisation des systèmes cybernétiques, in: Le concept
d ’information dans la science contemporaine (Párizs, 1965).
8 G. Mounin: Les problèm théoriques de la traduction (Párizs, 1963). A
komputerforradalom 1965-tel kelteződik, az IBM 360-as számítógépeinek új
generációjával: R. Moch: Le tournant informatique Documents contributifs
annexe IV. L ’informatisation de la société (Párizs, La Documentation fran­
çaise, 1978). R. M. Ashby: La seconde generation de la micro-électronique, La
Recherche, 2 (1970. június), 127. skk.
9 C. L. Gaudfeman és A. Taib: Glossaire, in: P. Nora és A. Mine: L ’infor­
matisation de la société (La Documentation française, 1978); R. Beca: Les
banques de la données Nouvelle informatique et nouvelle croissance annexe I.,
in: L ’informatisation...
10 L. Joyeux: Les applications avancées de l’informatique Documents
contributifs. Otthoni terminálok (Integrated Video Terminals) 1984 előtt üzleti
forgalomba kerülnek, körülbelül 1400 dollárba kerülnek majd az International
Resource Development beszámolója szerint. Home Terminal (Conn., I. R. D.
Press, 1979).
11 P. Watzlawick, J. Helmick-Beavin és D. Jackson: Pragmatics o f Human
Communication. A Study o f International Patterns, Pathologies, and Paradoxes (N.
Y. Northom, 1967); J. Mosche: Une logique de la communication (Párizs, 1972).
12
Feltételezhető, hogy ezeknek a technikai átalakulásoknak
jelentős hatásuk van a tudásra. A két alapvető funkciójára - a
kutatásra és az ismeretek átadására - már érezhetően hatottak
ezek az átalakulások, vagy a jövőben hatni fognak. Az első
funkcióra a laikus számára is érthető példát szolgáltat a gene­
tika, amely a kibernetikának köszönheti a maga elméleti para­
digmáját. Sok más példát is említhetnénk. A másik funkció
kapcsán közismert, hogy az eszközök szabványosítása, mini­
atürizálása, kommercializálódása miképpen változtatja már
ma meg az ismeretek elsajátítását, osztályozását, s teszi azokat
hozzáférhetővé és kiaknázhatóvá.12 Joggal feltételezhető,
hogy az információs eszközök elterjedése az ismeretek áram­
lására ugyanúgy hat és fog majd hatni, mint ahogyan az emberi
forgalom fejlődésére (közlekedési rendszerek), majd később a
hangok és képek (médiák13) terjedésére hatott.
12
J. M. Treille, a Groupe d’analyse et prospective des systèmes économiques
et technologiques (GAPSET) tagja azt állítja: „Nem beszélnek eleget a tárolók
- kiváltképpen a félvezetőknek és a lézernek köszönhető - bővítési lehetősé­
geiről ... Nemsokára mindenki, ha akar, alacsony áron tud információkat tárol­
ni, és az önálló feldolgozás kapacitását bővítheti.” (La semaine media, 16,
1979. február 15.) A Nemzeti Tudományos Alapítvány felmérése szerint a
felsőoktatási hallgatók több mint fele folyton igénybe veszi a számítógép
szolgáltatásait; s 1980 elejére minden iskola rendelkezni fog egy komputerrel.
(La semaine media, 13,1979. január 25.)
11 ‘ ^
L. Brunei: Des machines et des hommes (Quebec Science, Montreal,
1978). J. L. Missika és D. Wolton: Les réseaux pensants (Párizs, 1978). A
Québec és Franciaország közötti videokonferenciák megszokottá válnak: 1978
novemberében és decemberében a videokonferenciák negyedik sorozatát ren­
dezték (a Symphonie műholdon keresztül) Québec és Montreal, illetve Párizs
(Université Paris Nord és Centre Beabourg) között. (La semaine media, 5,1978.
13
 A tudás természete nem marad változatlan ebben az átfogó
átalakulásban. Csak akkor haladhat az új csatornákon és válhat
operacionálissá, ha az ismeret informatikai mennyiségekké
átalakítható.*14 Megjósolhatjuk, hogy a konstituált tudás ily
módon át nem alakítható összetevőit a jövőben elhanyagolják,
és az új kutatási irányokat az szabja meg, hogy le lehet-e az
esetleges eredményeket a számítógép nyelvére fordítani. Akár
felfedezni, akár tudást átadni akarnak, a tudás „termelőinek”
és felhasználóinak mostantól rendelkezniük kell olyan eszkö­
zökkel, amelyekkel a számítógépnyelvekre fordítanak. A for­
dítógépek kifejlesztésére irányuló kutatások már előrehaladot­
tak.15*Egy bizonyos logika és ezáltal az előírások meghatáro­
november 15.) Másik példa az elektronikus sajtó. A három nagy amerikai
televízióhálózat, az ABC, az NBC és a CBS olyan jól kiterjesztette produkciós
stúdióit az egész világra, hogy ma csaknem minden megtörtént eseményt
elektronikusan feldolgoznak és műholdon keresztül az Egyesült Államokba
továbbítanak. Csak a moszkvai iroda dolgozik még mindig filmmel, amelyeket
Frankfurtba küldenek, hogy onnan a műholdon keresztül továbbítsák. London
lett a nagy packingpoint. (La semaine media, 20, 1979. március 15.)
14 Az információ egysége a „bit”. A meghatározásához lásd: Gaudfernan és
Taib: Glossaire (i. m.). Ezt tárgyalja R. Thom: Un portée de la sémantique:
l’information (1973), in: Modèles mathématiques de la morphogenèse, 10/18.
1974. Különösen az üzenetek kódokba történő átírása teszi lehetővé a kétértel­
műségek kiküszöbölését. Lásd: Watzlawick... i. m. 98. o.
15 A Craig és Lexicon cégek bejelentették, hogy zsebfordítót dobnak piacra:
négy modul négy különböző nyelv számára, szimultán recepcióval s egyenként
1500 szavas memóriával. A Weidner Communication Systems Inc. egy Multi-
lingual Word Processort gyárt, amely lehetővé teszi, hogy a fordítókapacitás
600-ról 2400 szóra növekedjen óránként. Hármas memóriát foglal magában:
kétnyelvű szótárt, szinonimaszótárt és nyelvtani mutatót. (La semaine media,
20,1979. március 15.)
14
zott sora együtt jár a számítógépek hegemóniájával, s így ezek
határozzák meg, mely állítások tekinthetők a „tudás” állításainak.
Ettől kezdve várható, hogy a megismerési folyamat bármely
pontján helyezkedjen is el a „tudó”, a tudás teljesen külsővé
válik. Egyre inkább romba dől az a régi alapelv, hogy a tudás
elsajátítása elválaszthatatlan az elmének és magának a sze­
mélynek a kiművelésétől (Bildung). A tudás előállítóinak és
használóinak viszonya az általuk előállított, illetve használt
tudáshoz egyre inkább olyan formát ölt, mint amilyet az áru­
termelők és a fogyasztók viszonya az általuk termelt és fo­
gyasztott javakhoz már magára öltött - azaz értékformát. Az
ismeretet eladásra termelik ma is és a jövőben is, és azért
használják fel, hogy új termelésben értékesüljön: mindkét
esetben a csere a cél. A tudás célja immár nem önmaga,
elveszíti „használati értékét”.
Közismert, hogy a tudás az utóbbi néhány évtizedben alap­
vető termelőerővé vált17*,ami máris jelentősen megváltoztatta
16 J. Habermas: Erkenntnis und Interessé (Frankfurt, 1968).
17
„...az em ber... megérti a természetet, és uralkodik felette társada-
lomtestként való létezése révén..., ami a termelés és a gazdagság nagy alappil­
léreként jelenik meg”, vagyis „.. .az általános társadalmi tudás, ismeret közvet­
len termelőerővé v ált...” - írja Marx A politikai gazdaságtan bírálatának
alapvonalaiban (MÉM 46/11. Budapest, 1972, 169-170. o.). Mindenesetre
Marx elismeri, hogy „nemcsak tudás formájában, hanem mint a társadalmi
gyakorlat... közvetlen szervei”, az ismeretek mint gépek erővé válnak: a gépek
„az emberi agynak az emberi kéz alkotta szervei; tárgyiasult tudás-erő” . Lásd:
P. Mattick: Marx and Keynes, The Lirnits o f the Mixed Economy (Boston,
Extending Horizons Books, 1969). Ezt a kérdést tárgyalja Lyotard: La piacé de
l’aliénation dans le retournement marxiste (1969), in: Dérive á partir de Marx
et Freud (Párizs, Union Générale d’Edition, 1973, 78-166. o.).
15
 18
a munkaerő Összetételét a legfejlettebb országokban , s ami a már talán legfontosabb tétje, és a jövőben is az marad. Elkép­
fejlődő országokban a szűk keresztmetszet fő oka. A nemzet­ zelhető, hogy a nemzetállamok egy napon az információ fö­
államok termelőkapacitásainak fegyvertárában a tudomány lötti rendelkezésért ugyanúgy fognak harcolni, mint egykoron
jelentősége megmarad, és bizonyára erősödik majd a posztin- egy terület feletti uralomért, majd később azért harcoltak, hogy
dusztriális és posztmodern korban. Ez a helyzet egyike azon ott nyersanyagokhoz jussanak, és az olcsó munkaerőt kizsák­
okoknak, amely alapján azt kell gondolnunk, hogy az eltávo­ mányolják. Új terület nyílik egyrészt az ipari és a kereskedel­
lodás a fejlődő országoktól a jövőben is növekedni fog.19 mi, másrészt a politikai és a katonai stratégiák számára.20
A probléma ezen aspektusa azonban nem feledtetheti el azt Az ily módon feltáruló perspektíva azonban nem is olyan
a másik aspektust, amelyik ennek kiegészítője. A tudás a maga egyszerű, mint ahogy eddig arról szó esett, mivel a tudás
informatikai áru formájában, mely nélkülözhetetlen a terme­ merkantilizálódása nem hagyja érintetlenül a modern nemzet­
lőerő számára, a hatalomért folyó világméretű versengés im- államoknak azt a privilégiumát, mellyel azok az ismeretek
termelésében és elosztásában rendelkeztek és még ma is ren­
delkeznek. Abban a mértékben válik egyre elavultabbá az az
18 A munkaerő összetétele az Egyesült Államokban az utóbbi húsz évben
eszme, hogy az államnak mint a társadalom „agyának” vagy
(1950-1971) a következőképpen változott: „eszének” a hatókörébe tartoznak az ismeretek, amilyen mér­
tékben az az ellentétes elv megerősödik, mely szerint a társa­
1950 1971 dalom csak akkor él és fejlődik, ha a benne áramló üzenetek
Gyárban, szolgáltatás­ információban gazdagok és könnyen dekódolhatók. A kom­
ban vagy m ezőgazda­ munikáció „átláthatóságának” ideológiája, amely kéz a kézben
ságban dolgozó munká­ jár a tudások kommercializálódásával, kezdi úgy érzékelni az
sok 62,5 51,4
államot, mint homályosságot és „zajt” okozó tényezőt. Ez a
Szellemi foglakozásúak
és technikusok 7,5 14,2
nézőpont azzal fenyeget, hogy új éllel vetődik fel a gazdasági
Alkalmazottak 30,0 34,0 és a kormányzati hatalmak viszonyának problémája.

Statistical Abstracts, 1971.

19 Azon oknál fogva, ahogyan a felsőfokú technikus vagy tudós „kiképzé­
séhez” szükséges idő aránylik ahhoz az időhöz, ami a nyersanyag kitermelésé­
hez és pénztőkévé alakításához kell. A hatvanas évek végén Mattick a nettó
beruházási rátát a fejletlen országokban a GDP 3-5 százalékára, a fejlett
országokban 10-15 százalékára becsülte (;'. m. 287. o.).
20 Nora és Mine: L ’informatisation de la société (id. kiadás), különösen a
mű első része: Les défis. Y. Stourdzé: Les Etats-Unis et la guerre des commu­
nications, Le Monde, 1978. december 13-15. 1979-ben a telekommunikációs
eszközök világpiacának értéke 30 milliárd dollár volt, úgy becsülik, hogy tíz
év múlva eléri a 68 milliárdot. (La semaine media, 19, 1979. március 8.)

16 17
 A multinacionális vállalat gyűjtőnévvel jelölt új tőkeáram­
lási formák révén a gazdasági hatalmak az elmúlt évtizedekben
már elérték azt a pontot, amikor már az állam stabilitását
veszélyeztetik. Az új tőkeáramlási formák következtében a
beruházási döntések, legalábbis részben, kicsúsztak a nemzet­
államok ellenőrzése alól.21 A komputertechnológia és a tele­
matika fejlődése azzal a kockázattal jár, hogy a kérdés még
kényesebbé válik. Vegyük a következő példát: egy olyan
céget, mint az IBM, feljogosítanak a Föld egy orbitális sávjá­
nak birtoklására, valamint arra, hogy ott kommunikációt szol­
gáló műholdakat és/vagy adatbankokat helyezzen el. Kik fér­
hetnek majd hozzá? Ki fogja meghatározni, melyek a tiltott
adatok vagy csatornák? Az állam? Vagy az állam egyszerűen
az egyik felhasználó lesz? Új jogi problémák és az a kérdés
merül fel: Ki fog tudni?
A tudás természetének átalakulása visszahathat a fennálló
közhatalmakra, arra kényszerítve őket, hogy (jogilag és gya­
korlatilag) gondolják át a nagy cégekhez és általában a civil
társadalomhoz fűződő viszonyukat. A világpiac újbóli meg­
nyílása, a visszatérés az élénk gazdasági versenyhez, az ame­
rikai kapitalizmus hegemóniájának megszűnése, a szocialista
alternatíva hanyatlása, a kínai piac valószínű megnyílása és
más tényezők mái' az 1970-es évek végén arra késztették az
államokat, hogy komolyan vizsgálják felül az 1930-as évek óta
megszokott segítő, irányító, vagyis beruházásokat tervező sze­
21 F. de Combret: Le redéploiment industriel, Le Monde, 1978. április; H.
Lepage: Demain le capitalisme (Párizs, 1978); Alain Cotta: La France et
l ’impératif mondial (Párizs, P. U. F., 1978).
18
repüket22Ennek fényében az új technológiák csak még inkább
sürgetik ezt a felülvizsgálatot, mivel a döntéshozatal számára
hasznos adatokat (s ezáltal az ellenőrzés eszközeit) még mo-
bilabbakká és kalózkodással elérhetőbbekké teszik.
Nem nehéz elképzelni az ismereteknek a pénzhez hasonló
körforgását a „formáló” {formatice] értékük vagy a politikai
(közigazgatási, diplomáciai, katonai) jelentőségük helyett; a
helyes megkülönböztetés immár nem a tudás és tudatlanság
között lenne, hanem inkább, a pénzhez hasonlóan, az ismeret
mint fizetség és mint befektetés között - más szavakkal: a
mindennapi létfenntartás keretében cserélődő tudásegységek
(a munkaerő újratermelése, a „túlélés”) s velük szemben egy
program optimális teljesítésére szánt tudáskészletek.
Ebben az esetben éppen úgy lenne benne liberalizmus, mint
átláthatóság. A liberalizmus nem gátolja az olyan pénzáram­
lást, amelyben bizonyos csatornák a döntéshozást szolgálják,
míg mások csupán a visszafizetésre valók. Hasonlóképpen
elképzelhető, hogy az ismeretek áramlásában az azonos termé­
szetűek azonos csatornákon közlekednek; néhány csatorna a
döntéshozóknak lenne fenntarva, míg a többit minden egyes
ember a társadalmi kötelékével szembeni folytonos adósságá­
nak törlesztésére használná.
02
A .közigazgatás csökkentéséről”, a „minimális állam” eléréséről van szó.
Ez a Welfare State hanyatlása, ami az 1974-ben kezdődő „válsághoz” kapcso­
lódik.
19
 2. A PROBLÉMA: A LEGITIMÁCIÓ
Ilyen tehát az a munkahipotézis, amely meghatározza ama
területet, ahol a tudás státusára vonatkozó kérdést szeretnénk
fontolóra venni. Ez a forgatókönyv - amely rokon azzal a
forgatókönyvvel, melyet az informatizált társadalom névvel
illetnek, bár egészen más szellemben fogant - sem az eredeti­
ség, de még az igazság igényével sem lép fel. Egy munkahi­
potézistói azt várjuk el, hogy világos különbségtevésre képes
legyen. A legfejlettebb társadalmak informatizálódásának for­
gatókönyve lehetővé teszi számunkra, hogy reflektorfénybe
állítsuk (bár a túlzott nagyítás kockázatával) a tudás átalaku­
lásának bizonyos aspektusait és az átalakulás más nézőpontból
nehezen érzékelhető hatásait a közhatalomra s a polgári intéz­
ményekre. A valóságra nézve munkahipotézisünknek ezért
nem prognosztikus, csupán stratégiai értéket kell tulajdonítani
a felmerült kérdéssel kapcsolatban.
Ennek a hipotézisnek mégis komoly hitele van, s ebben az
értelemben nem önkényes a választása. Részletes leírását a
szakemberek már elvégezték, és már meghatározza a közhiva­
talok, valamint a legközvetlenebbül érintett cégek, mint pél­
dául a telekommunikációt irányító vállalkozások23 egyes dön­
téseit. Bizonyos mértékig tehát már a vizsgálandó valóság
része. S végül, kizárva a világ energiaproblémáinak állandó
megoldatlanságából fakadó gazdasági stagnálást vagy általá­
nos visszaesést, ezen forgatókönyv érvényesülésének jó esé-
23 Im nouvelle informatique et ses utilisateurs annexe III. L ’informatisa­
tion... (i. m.)
20
lyei vannak, mivel a mai technológia más iránya nemigen
tekinthető a komputerizált társadalom alternatívájának.
A hipotézis mondhatni banális. Ám csak olyan mértékben
az, hogy nem vonja kétségbe a tudományos és technikai hala­
dás általános paradigmáját, amellyel szinte természetszerűleg
jár együtt a gazdaság növekedése és a társadalmi-politikai
hatalom fejlődése. A tudományos és technikai tudás halmozó­
dó volta magától értetődik, legfeljebb a felhalmozódás formá­
ját vitatják, amelyet egyesek egyenletesnek, folytonosnak és
egységesnek, míg mások periodikusnak, nem folytonosnak és
konfliktusokkal terheltnek képzelnek el.24
Ezek az evidenciák azonban megtévesztőek. Először is, a
tudományos tudás nem az egész tudás; mindig járuléka volt,
mindig versengett és ellentétben volt egy másfajta tudással,
melyet az egyszerűség kedvéért narratív tudásnak nevezünk,
és később fogunk jellemezni. Ez nem jelenti azt, hogy a
narratív tudás felülkerekedhet a tudományon, de a belső ki­
egyensúlyozottság és az önkorlátozó jókedv25 eszméivel
összekapcsolódó narratív tudás modelljéhez képest a mai tu­
dományos tudás siralmas benyomást kelt, különösen, ha a
korábbinál még inkább el kell szenvedje külsővé válását a
„tudótól” és elidegenedését a felhasználótól. A kutatók és a
24 B. P. Lécuyer: Bilan et perspectives de la sociologie des sciences dans
les pays occidentaux, Archives européennes de sociologie XIX (1978) (bibli­
ográfia) 237-336. o. Jó tájékoztató az angolszász irányzatokról: a Merton-is-
kola hegemóniája az 1970-es évek elejéig, a mai megosztottság, mégpedig
Kuhn hatására, kevés információ a német tudásszociológiáról.
25 A fogalmat Ivan Illich: Tools fo r Conviviality (New York, Harper and
Row, 1973) c. művében vezeti be.
21
tanárok ebből következő demoializálódása egyáltalán nem
gadják, ribben az esetben a legitimáció az a folyamat, amely­
elhanyagolható; közismert, hogy a deinoralizálódás járvány­
ben a tudományos diskurzussal foglalkozó „törvényhozót”
ként tört ki az 1960-as években a legfejlettebb országok mind­
felhatalmazzák arra, hogy előírjon meghatározott feltételeket
egyikében az ezen hivatásokra készülők, tehát az egyetemisták
(általában a belső konzisztenciát és a tapasztalati igazolás
körében, és ebben az időszakban a fertőzésétől önmagukat
feltételeit), eldöntve ezzel, hogy egy állítást a diskurzus része­
megvédeni nem tudó laboratóriumok és egyetemek teljesítő-
ként a tudományos közösség számításba vesz-e.
képessége jelentősen csökkent.26Nem kérdéses, és nem is volt
A megközelítés erőltetettnek tűnhet. Meg fogjuk látni, hogy
kérdéses, hogy ez (mint ilyen esetben többnyire) forrada­
nem az. Platón óta a tudomány legitimációjának a kérdése
lomhoz vezethet, akár reménykedve, akár rettegve válj a ezt az
szétbonthatatlanul összefonódik a törvényhozó legitimitásá­
ember; a posztindusztriális társadalomban a dolgok menete
nak kérdésével. Ebbői a nézőpontból az igazság eldöntésének
nem változik meg egyik napról a másikra. A tudósok részéről
joga nem független az igazságosság eldöntésének a jogától,
megnyilvánuló kétkedést azonban nem lehet nem fontos té­
még ha eldöntésüket különböző autoritásokra bízták is. Arról
nyezőként számításba venni a tudományos tudás mai és jövő­
van szó, hogy a tudománynak nevezett nyelvtípus, valamint az
beli státusának értékelésekor.
etikának és politikának nevezett nyelvtípus között szoros
Annál is inkább, mert másrészről mindez interferál a lényegi
összefonódás van; mindkettő ugyanabból a perspektívából,
problémával, a legitimációval. Szélesebb értelemben használ­
vagy ha úgy tetszik, ugyanabból a „választásból” származik, s
juk a legitimáció szót, mint azt a kortárs német teoretikusok az
ezt Nyugatnak hívják.
autoritás kérdését tárgyalva teszik.27 Vegyünk egy polgári
Ha a tudományos tudás aktuális státusát vizsgáljuk, olyan
törvényt; ez kimondja: egy bizonyos tevékenységet az állam­
időben, mikor úgy tűnik, hogy minden korábbinál inkább
polgárok adott csoportjának végre kell hajtania. A legitimáció
alárendelődik az uralkodó hatalomnak, és az új technológiával
az a folyamat, amely a törvényhozót felhatalmazza ilyen tör­
együtt annak a veszélynek van kitéve, hogy ellentétük a hata­
vénynek mint normának az életbe léptetésére. Vegyünk egy
lommal döntő ponthoz érkezik, akkor a kettős legitimáció
tudományos kijelentést; ez annak a szabálynak van alárendel­
kérdése messze nem szorul háttérbe, hanem előtérbe kerül.
ve, hogy egy kijelentésnek prezentálnia kell a feltételek olyan
Mivel a legkifejlettebb formájában, az oda-vissza áramlás
összességét, amely alapján tudományos kijelentésként elfo-
formájában jelenik meg, megmutatkozik, hogy a tudás és a
hatalom egyszerűen ugyanannak a kérdésnek a két oldala: ki
2ü Ehhez a „demoralizálódáshoz” lásd: A. Jaubert és J.-M. Lévy-Leblond dönti el, mi a tudás? Illetve: ki tudja, mit kell eldönteni? A
(szerk.): (Áuto)críüque de la Science (Párizs, Seuil, 1973) első részét. tudás kérdése az informatika korában minden korábbinál in­
" J. Habennas: Legitimationsprobleme im Spätkapitalismus (Frankfurt, kább hatalmi kérdés.
Suhrkamp, 1973).

22
23
 3. A MÓDSZER: A NYELVJÁTÉKOK
Az előzőekből az olvasó már érzékelte, hogy a problémának a
kijelölt keretek közt történő elemzése során előnyben részesí­
tünk egy bizonyos eljárásmódot: a nyelvi tényeket, s kivált­
képpen azok pragmatikai aspektusát hangsúlyozzuk. Az elkö­
vetkezendők könnyebb olvasása érdekében hasznos - még ha
röviden is - összefoglalni, mit jelent a „pragmatikai aspektus”
fogalma.28
Egy beszélgetés vagy egy interjú keretében elhangzó olyan
denotativ kijelentés29, mint Az egyetem beteg, sajátos módon
határozza meg a közlőnek (a kijelentést tevő személy), a
befogadónak (a kijelentést fogadó személy) és a kijelentés
tárgyának (amiről a kijelentés szól) a helyét: a kijelentés a
n Ch. A. Peirce szemiotikáját követve tesz különbséget a szintaxis, a
szemantika és a pragmatika területei között Ch. W. Morris: Foundations of the
Theory of Signs c. írásában. In: O. Neurath, R. Carnap és Ch. Morris (szerk.):
International Encyclopedia o f Unified Science, I. 2. (1938), 77-137. o. Ezen
terminus használatánál különösen az alábbi művekre hivatkozhatunk: Witt­
genstein: Filozófiai vizsgálódások (Budapest, Atlantisz Kiadó, 1992); J. L.
Austin: How to Do Things with Words (Oxford, 1962); J. R Searle: Speech Acts
(Cambridge, U. P„ 1969); J. Habermas: Unbereitende Bemerkungen zu einer
Theorie der kommunikativen Kompetenz, in: Habermas és Luhmann: Theorie
und Gesellschaft oder Soz.ialtechnologie (Stuttgart, Suhrkamp, 1971); O.
Ducrot: Dire et ne pas dire (Párizs, Hermann, 1972); J. Poulain: Vers une
pragmatique nucléaire de la communication (kézirat, Université de Montréal
1977). Lásd még: Watzlawick i. m.
29 A denotáció itt megfelel a deskripciónak, ahogyan azt a logikusok
klasszikusan használják. Quine a denotációt a true önkifejezéssel helyettesíti.
Lásd: W. V. Quine: Word and Object (Cambridge, Mass., MIT Press, 1960).
Austin (i. m. 39. o.) a deskriptíweX szemben a konstatívot részesíti előnyben.
24
„tudó” (az egyetem helyzetével tisztában lévő) pozíciójában
helyezi el (és emeli ki) a közlőt; a befogadó olyan helyzetbe
kerül, hogy vagy helyeselnie, vagy a helyeslést megtagadnia
kell; míg a tárgyat a denotatívra jellemző módon ragadja meg,
amellyel szemben követelmény, hogy a rá vonatkozó kijelen­
tés révén pontosan azonosított és kifejezett legyen.
Ha a dékánnak vagy a rektornak az egyetemi tanévnyitón
elmondott olyan nyilatkozatára gondolunk, mint Az egyetem,
megnyittatott, akkor az előző részletes leírás érvényessége
eltűnik. A kijelentést természetesen meg kell érteni, de ez a
kommunikáció olyan általános feltétele, mely nem teszi lehe­
tővé, hogy a kijelentések vagy a kijelentések sajátos hatásai
közt különbséget tegyünk. A második, performatívnak neve­
zett kijelentés30 megkülönböztető sajátossága az, hogy a ki­
mondásával hat a kijelentés tárgyára. Az egyetem nyitott,
mivel a fent említett körülmények közt nyitottá nyilvánították.
Ez tehát nem lehet vita vagy igazolás tárgya azon befogadó
oldalán, aki azonnal a kijelentés által teremtett új kontextusba
kerül. Ami pedig a közlőt illeti, hatalommal felruházott kell
legyen ahhoz, hogy ilyen állítást tegyen. Valójában fordítva is
mondhatjuk ezt: a közlő csak annyiban dékán vagy rektor -
azaz ilyen típusú kijelentés megtételére hatalommal felruhá­
zott személy-, amennyiben ajelzett módon közvetlenül hathat
a tárgyra, az egyetemre, és a befogadóra, a tanári karra.
30
A nyelvelméletben Austin óta a petformatívnak pontos jelentése van (;'.
m. 39. o.). Később viszontlátjuk majd, mégpedig egy rendszer teljesítménye
fperformance] és teljesítőképessége \peiformativité\ kapcsán, ami a bemenet­
kimenet arányával mérhető hatékonyság elterjedt jelentése. A két jelentés nem
idegen egymástól. Az austini petformatív megvalósítása az optimális teljesít­
mény.
25
 Más esetek az Adjanak pénzt az egyetemnek típusú kijelen­
tések, amelyek preskripciók. Ezek rendelkezésekké, paran­
csokká, utasításokká, ajánlásokká, kívánságokká, imádságok­
ká, kérelmekké stb. változhatnak. A közlő itt a széles értelem­
ben használt hatalom pozíciójában van (beleértve ebbe a bűnös
hatalmát a magát vele szemben irgalmasnak kinyilvánító Isten
felett), vagyis a befogadótól a (megjelölt tevékenység [l’ac-
tion référée] végrehajtását várja. Az előírás pragmatikájában
a tárgy és a befogadó helyzete egyformán megváltozik.31
A kérdés, az ígéret, az irodalmi leírás, az elbeszélés stb.
hatóereje megint csak más természetű. Röviden: amikor Witt-
genstein a nyelv tanulmányozását újra elölről kezdi, figyelmét
a diskurzusok hatásaira összpontosítja, s a kijelentések általa
megkülönböztetett típusait (amelyek közül néhányat mi is
felsoroltunk) nyelvjátékoknak32 nevezi. Ezzel a fogalommal
az volt a célja, hogy minden különböző kijelentéskategória a
saj átosságait és a lehetséges használatát előíró szabályok révén
meghatározható legyen, pontosan úgy, ahogyan a sakkjátékot
is azoknak a szabályoknak a sora definiálja, amelyek a figurák
tulajdonságait vagy megengedett lépéseit meghatározzák.
A nyel vjátékokkal kapcsolatban érdemes három megállapí­
tást tenni. Az első az, hogy legitimációjukat a szabályok nem
önmagukban hordozzák, hanem a szabályok a játékosok kö­
zötti explicit vagy implicit megállapodás tárgyai (ami persze
nem jelenti, hogy a játékosok gondolják ki azokat). A második
31 Ennek a kategóriának újabb elemzése található Habermas: Unbereitende
Bemerkungen... e. művében, és tárgyalja J. Poulain is (i. in.).
33 Filozófiai vizsgálódások (id. kiadás, 23. paragrafus).
26
megállapítás az, hogy nincs játék, ha nincsenek szabályok33; a
játék természetét egy szabály parányi módosulása is megvál­
toztatja, és a játékot meghatározó szabályoknak meg nem
felelő „lépés” vagy kijelentés nem az ezen szabályok által
meghatározott játékhoz tartozik. A harmadik megjegyzést a
már elmondottak sugallják: minden kijelentést a játékban vég­
rehajtott „lépésnek” kell tekinteni.
Ez az utolsó megállapítás elvezet bennünket a módszerta­
nunk egészét alátámasztó első alapelvhez, nevezetesen ahhoz,
hogy beszélni annyit tesz, mint viaskodni a szójáték értelmé­
ben, továbbá, hogy a beszédaktusok34 egy általános viadalhoz
tartoznak35. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy az ember a
győzelemért játszik. Kigondolásának puszta öröméért is meg­
tehető egy lépés: mi más lenne a nyelvet a köznyelv vagy az
irodalom oldaláról érő szüntelen zaklatás. A beszéd [parole]
33
Neumann János és Oskar Morgenstem: Theory ofG am es and Economic
Behavior (Princeton, University Press, 1944), 49. o.: „A játék egyszerűen az
öt leíró szabályok összessége.” Ez a formula idegen Wittgenstein szellemétől,
akinél a játék fogalmát nem uralhatja definíció, mivel az maga már egy
nyelvjáték.
34 A terminus Searle-től származik: „Beszédcselekvések... a nyelvi kom­
munikáció alap- vagy minimális egységei.” (/. m. 16. o.) Mi ezeket inkább az
agonhoz (a viadalhoz), mint a kommunikációhoz soroljuk.
35
A versengés az alapja a hérakleitoszi ontológiának és a szofista dialekti­
kának, hogy a korai tragédiaírókról ne is beszéljünk. Arisztotelész a Topikiíbm
és A szofista cáfolatban (Peri sophistikon elegchon) a dialektikára vonatkozó
reflexiójában bő teret szentel ennek. Lásd: Nietzsche: Homers Wettkampf, in:
FünfVorreden zu fü n f ungeschriebenen Büchern, Werke III. (Frankfurt, 1976,
291. o.) [Magyarul lásd: A homéroszi versengés, in: Nietzsche: ifjúkori görög
tárgyú írások. Budapest, Európa Kiadó, 1988.]
27
szintjén a nyelvet fejlesztő fordulatok, szavak és jelentések
folytonos kigondolása örömet szerez. Az is kétségtelen ugyan­
akkor, hogy maga ez az öröm nem független a siker érzésétől,
amely legalább egy - és nem is jelentéktelen - ellenfél, a létező
nyelv, a konnotáció „legyőzéséből” fakad.36
A nyelvi versengésnek ez az eszméje nem fedheti el az ezt
kiegészítő és az elemzésünket meghatározó második alapel­
vet: a megfigyelhető társadalmi kötelék nyelvi „lépésekből”
áll össze. Ennek az állításnak a helyes értelmezése közel vezet
bennünket témánk lényegéhez.
4. A TÁRSADALMI KÖTELÉK TERMÉSZETE: A MODERN
ALTERNATÍVA
Ha a ma legfejlettebb társadalom tudásáról kívánunk értekez­
ni, akkor válaszolnunk kell arra az előzetes kérdésre, hogy
milyen módszerrel ábrázoljuk ezt a társadalmat. Végsőkig
leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy elvileg - legalábbis az
utóbbi fél évszázadban - a társadalomnak két reprezentációs
modellje volt: a társadalom vagy funkcionális egészet alkot,
vagy két részre tagolódik. Az első modellt Talcott Parsons
nevével (legalábbis a háború utáni Parsons nevével) és iskolá­
jával lehet illusztrálni, míg a másikat a marxista irányzattal
36 Az L. Hjelmslev által a Prolegomena to a Theory o f Language (Madison:
University of Wisconsin Press, 1963) c. műben megalapozott értelemben. És
a Roland Barthes által az Elements de sémiologie (1964) (Párizs, Seuil, 1966)
c. munkában felújított jelentésben.
28
(amelynek az iskolái, legyenek bármennyire különbözőek is,
elfogadják az osztályharc elvét és a dialektikát mint a társada­
lom egységét kimunkáló dualitást).37
A 19. századból ered ez a módszertani szétválás, amely
meghatározza a társadalomról szóló diskurzus két fő típusát.
A francia iskola megalapítóinak gondolkodásmódját az az
eszme uralta, hogy a társadalom organikus egészet képez, s
hogy ennek hiányában megszűnik társadalom lenni (és a szo­
ciológia elveszíti vizsgálódásának tárgyát). A funkcionaliz­
mus szabatosan írja le ezt az eszmét, és az újabb fordulat akkor
következik be, mikor Parsons az 1950-es években a társadal­
mat az önszabályozó rendszerrel azonosítja. Immár nem az élő
organizmus az elméleti s egyúttal materiális modell, hanem azt
az a kibernetika szolgáltatja, amelynek a felhasználása a má­
sodik világháború alatt és után sokrétűvé válik.
A rendszer mögött meghúzódó elv - ha szabad így fogal­
mazni - még optimista Parsonsnál: megfelel a gazdasági nö­
vekedés stabilizációjának és a bőség társadalmainak a mérsé-
37
Lásd kiváltképpen: Talcott Parsons: The Sódat'System (Glencoe, III. Frec
Press, 1967) és Sodological Theorie and Modern Society (New York, 1967).
A jelenkori társadalom marxista elméletének bibliográfiája több mint ötven oldalt
töltene meg. Hasznos összeállítás (iratok és bibliográfiák) található: P. Souyri:
La marxisme aprés Marx (Párizs, Flammarion, 1970). A társadalomelmélet
ezen két nagy irányzata közötti ellentétnek és a két irányzat összevegyítésének
érdekes felfogását nyújtja: A. W. Gouldner: The Corning Crisis o f Western
Sociology (New York, Basic Books, 1970). Ez az ellentét fontos helyet foglal
el J. Habermas gondolkodásában, mely gondolkodás egyszerre örököse a
Frankfurti iskolának, és ugyanakkor polemizál a társadalmi rendszer német
elméleteivel, különösen Luhmann elméletével.
29
kelt welfare State38 égisze alatt. A mai német teoretikusok
munkáiban a Systemtheorie technokratikus, sőt cinikus, hogy
ne mondjuk, reményvesztett: az egyének vagy a csoportok
szükségletei és elvárásai, illetve a rendszer által szavatolt
funkciók közötti összhang ma csak mellékes összetevője a
rendszer működésének. A rendszer igazi célja, amelyre önma­
gát mint egy intelligens robot beprogramozza, a bemenet és a
kimenet közötti globális viszony optimalizálása - más szóval:
a teljesítőképesség. Még ha a rendszer szabályai meg is vál­
toznak, és újításokat vezetnek be, még ha a rendszer olyan
diszfunkciói, mint a sztrájkok, a válságok, a munkanélküliség
vagy a politikai forradalmak, reményeket ébresztenek is, és
egy alternatívában való hithez vezetnek, akkor is csak belső
újjárendeződés megy végbe, s az eredmény csak a rendszer
„életének” javulása lehet. A teljesítőképesség ezen tökéletese­
désének az egyetlen alternatívája az entrópia, vagyis a hanyat­
lás.3839 Jóllehet el akarjuk kerülni a társadalomelméletnek a
szociológiában benne rejlő leegyszerűsítését, de nehéz lenne
38 Ez az optimizmus világosan mutatkozik meg R. Lynd: Knowledge fo r
What? (Princeton U. P., 1939,239. o.) c. művének következtetéseiben, amikor
is idézi M. Horkheimer: Eclipse ofReason (Oxford U. P., 1947) c. munkáját:
a modern társadalomban a tudománynak kell pótolnia az immár „elkoptatott”
vallást az életcélok meghatározásában.
3y H. Schelsky: Dér Mensch in dér Wissenschaftlichen Zeitalter (Köln,
1961, 24. skk.): „Az állam szuverenitása befelé immár nemcsak az erőszak
alkalmazásának monopolizálásában (Max Weber) vagy kivételes helyzetek
eldöntésében (Cári Schmitt) mutatkozik meg, hanem mindenekelőtt abban,
hogy az állam határozza meg a rendelkezésére álló technikai eszközök haté­
konysági fokát, ezáltal a maga legmagasabb fokú hatékonyságát megőrzi, s így
önmagát gyakorlatilag kívül helyezheti a technikai eszközök alkalmazásának
30
legalább párhuzamot nem vonni a társadalom ezen „durva”
technokratikus magyarázata és azon aszketikus erőfeszítés
között, amelyet a „fejlett liberalizmus” címszó alatt az 1960-as
években újrakezdődő gazdasági világháború keretében a leg­
fejlettebb társadalmakban a társadalmak versenyképessé téte­
le, vagyis a „racionalitásuk” optimalizálása érdekében követ­
tek.
Még ha figyelembe is vesszük azt az óriási változást, ame­
lyik Comte gondolkodásától Luhmannéig végbemegy, akkor
is feltárul a társadalmi közös, eszméje: a társadalom egységes
totalitás, a tár sadalom „unicitás”. Parsons világosan megfogal­
mazza ezt: „A dinamikus elemzés sikerének leglényegesebb
feltétele az, hogy minden problémát állandóan és szisztemati­
kusan a rendszernek mint egésznek az állapotára vonatkoztas-
azon korlátain, amelyeket másoknak felállít.” Mondhatják, hogy ez államel­
mélet, és nem rendszerelmélet. De Schelsky hozzáteszi: „Ezzel azonban az
állam, a céljait tekintve, annak a törvénynek rendelődik alá, amelyet a tudo­
mányos civilizáció általános törvényeként említettem: mondhatni, az eszközök
határozzák meg a célokat, jobban mondva, a technikai lehetőségek kierősza­
kolják a felhasználásukat.” Habermas ezzel a törvénnyel szembeállítja azt,
hogy a technikai eszközök együttesei és a célracionális tevékenység rendszerei
sohasem fejlődnek önállóan: A tudományos és technikai fejlődés gyakorlati
következményei (1968), in: Gesellschaft, Recht und Rolnik. Festschriftfür W.
Abendroth (Neuwied, 1968, 121. skk.). Lásd még: J. Ellul: La technique et
l'enjeu du siècle (Párizs, Armand Colin, 1954), továbbá: Le système technicien
(Párizs, Calmann-Lévy, 1977). Ch. Levinson szakszervezeti vezető világosan
kifejezte, hogy a sztrájkok és általában is a hatalmas munkásszervezetek által
gyakorolt erőteljes nyomós olyan feszültséget teremt, amely végső soron
kedvez a rendszer hatékonyságának: ezzel magyarázza az amerikai ipar tech­
nikai és igazgatási előnyét. (Idézi H.-F. de Virieu, Le Míf/m-különszám, „Que
veut Giscard?” 1978. december.)
31
sunk... Vagy »hozzájárul« egy folyamat, illetve a feltételek
bizonyos sora a rendszer megőrzéséhez (illetve fejlődéséhez),
vagy amennyiben »diszfunkcionális«, akkor csökkenti a rend­
szer integrációját és hatékonyságát.”40 Egyébként ezt az esz­
mét vallják a „technokraták”41 is. Ebből ered hitelessége:
megvannak az eszközei, hogy valósággá váljon, és mindez
bizonyítja a szükségességét. Ezt nevezte Horkheimer az ész
„paranoiájának”42.
A szisztematikus önszabályozás valószerüségét, valamint a
tények és az interpretációk teljesen zárt körét csak azzal a
feltétellel tarthatja valaki paranoiának, ha olyan a szemlélete,
illetve állítja, hogy olyan a szemlélete, amellyel elvileg szaba­
dul meg az előbbi vonzerejétől. Marx óta az osztályharc elvé­
nek ez a funkciója a társadalomelméletben.
Az, hogy a „hagyományos” elmélet mindig ki van téve
annak a veszélynek, hogy a társadalmi egész programozása a
40 T. Parsons: Essays in Sociological Theory Pure and Applied (Glencoe,
111. Free Press, 1954,216-218. o.).
41 A szót itt annak a jelentésnek megfelelően használom, amelyet .1. K.
Galbraith a technostruktúra kifejezésnek Az áj ipari állam (Közgazdasági és
Jogi Kiadó, Budapest, 1970) c. művében adott, vagy amelyet R. Aron a
techno-bürokratikus struktúrának a Dix-huit leçons sur la société industriel!.
(Párizs, Gallimard, 1962) c. munkájában adott, s nem a bürokrácia kifejezést
idéző értelemben. A bürokrácia terminus sokkal „nehezebben kezelhető”, mert
éppannyira társadalompolitikai, mint gazdasági fogalom, és eredetileg a mun­
kásellenzéknek (Kollontaj) a bolsevik hatalom felett gyakorolt kritikájából,
valamint a trockista ellenzéknek a sztálinizmus felett gyakorolt kritikájából
származik. Ehhez a témához lásd: Cl. Lefort: Eléments d ’une critique de la
bureaucratie (Genf, Droz, 1971), mely műben a kritika a bürokratikus társa­
dalom egészére kiterjed.
42 Eclipse ofReason, 183. o.
32
teljesítményoptimalizálás egyszerű eszközeként jelenik meg,
ez azért van, mert az egységes és totális igazság iránti igényét
kielégíti a rendszer irányítóinak egységes és totalizáló gyakor­
lata. A dualizmus elvére támaszkodó, valamint a szintézisben
és a kibékítésben nem bízó „kritikai” elméletnek43 képesnek
kell lennie arra, hogy elkerülje ezt a sorsot.
Az tehát a társadalom másfajta modellje - és a társadalom
révén gyarapítható s a társadalomtól nyerhető tudás funkció­
jának másfajta koncepciója amelyet a marxizmus követ. Ez
a modell azokból a harcokból születik, amelyek a kapitaliz­
musnak a hagyományos civil társadalmakba történő beavatko­
zását kísérik. Itt nincs elegendő hely arra, hogy az elmúlt több
mint száz év társadalmi, politikai és ideológiai történetét uraló
harcok fordulatait nyomon kövessük. Meg kell elégednünk
azzal, hogy most, a sorsuk ismeretében, a ma megvonható
mérlegükre egy pillantást vessünk: a harcok és a harcok esz­
közei a liberális s a liberális irányítású fejlett országokban a
rendszer szabályozóivá alakultak át; a kommunista országok­
ban magának a marxizmusnak a nevében a totális modell s
annak totalitárius következményei tértek vissza, és a kérdéses
harcokat egyszerűen megfosztották létjogosultságuktól.44 A po­
litikai gazdaságtan bírálata (Marx Tőkéjének az alcíme) és
az elidegenedett társadalom ezzel összefüggő kritikája ilyen
43 Max Horkheimer: Hagyományos és kritikai elmélet (1937), in: Tény,
érték, ideológia (Gondolat Kiadó, Budapest, 1976).
44 Lásd: Cl. Lefort: Eléments d ’une critique de la bureaucratie és Un homme
en trop{ Párizs, Seuil, 1976); C. Castoriadis: La société bureaucratique (Párizs.
Union Générale d’Edition, 1973).
33

vagy olyan módon mindenhol segédeszközként szolgál a rend­
szer programozásában.45
Ezzel a folyamattal szemben természetesen bizonyos ki­
sebbségek, mint amilyen a Frankfurti iskola vagy a Socialisme
ou barbarie46 csoport, megőrizték és finomították a kritikai
modellt. A megosztottság elvének megfelelő társadalmi tago­
zódás, az osztályharc azonban nem titkolhatóan annyira elho­
mályosult, hogy a modell minden radikalitását elvesztette, s
végül az a veszély fenyegeti, hogy elveszíti elméleti „alapza­
tát”, és „utópiává” vagy „reménnyé”47redukálódik; s legvégül
az ember, az értelem, a kreativitás vagy esetleg valamilyen
társadalmi kategória (mint amilyen a harmadik világ vagy az
egyetemi ifjúság48) nevében a megbecsülésért emelt tiltako­
zássá válik, ami ezekre azt a valószínűtlen szerepet osztja ki,
hogy a jövőben a kritika hordozói legyenek.
Ennek a sematikus vagy vázlatos emlékeztetőnek az volt az
egyedüli célja, hogy érthetővé tegye azt a problémakeretet,
45 Lásd például: J. P. Garnier: Le marxisme lénifiant (Párizs, Le Sycomore,
1979).
46 Ez a címe annak a „kritikai és forradalmi orientációjú lapnak”, melyet
1949 és 1965 között az a csoport adott ki, ahol a fő szerkesztők (különböző
álnevek alatt) C. de Beaumont, D. Blanchard, C. Castoriadis, S. de Diesbach,
Cl. Lefort, J.-F. Lyotard, A. Maso, D. Mothé, B. Sarrel, P. Simon, P. Souryi
voltak.
47 E. Bloch: Dus Prinzip dér Hojfnung (Frankfurt, Suhrkamp, 1959). Lásd:
G. Raulét (szerk.): Utopie-Marxisme selon E. Bloch (Párizs, Payot, 1976).
48 Ez utalás az algériai és a vietnami háborúhoz, illetve a hatvanas évek
diákmozgalmához kapcsolódó elméleti felületességre. Történelmi körképet
nyújtanak erről A. Schnapp és P. Vidal-Naquet a Journal de la Commune
étudiante (Párizs, Seuil, 1969) c. műhöz írt ajánlásukban.
34
amelyben el kívánjuk helyezni a tudás kérdését a fejlett ipari
társadalmakban. Lehetetlen ugyanis megismerni, hogy milyen
a tudás helyzete, azaz fejlődésének és elosztásának milyen
problémáival nézünk szembe ma, ha semmit sem tudunk arról
a társadalomról, amelyben helyet foglal. S ma inkább, mint
valaha, valamit is megtudni róla vizsgálata módjának megvá­
lasztásával kezdődik, amely egyúttal a válaszok lehetséges
módját is implikálja. Csak akkor dönthetünk úgy, hogy a
tudásnak mint a társadalom működéséhez nélkülözhetetlen
összetevőnek alapvető szerepe van, és csak akkor cselekedhe­
tünk ennek megfelelően, ha már a társadalmat egy hatalmas
gépezetként49 határoztuk meg.
Ezzel szemben csak akkor számolhatunk kritikai funkciójá­
val, fejlődését és az elosztását csak akkor terelhetjük ebbe az
irányba, ha eldöntöttük, hogy a társadalom nem alkot integrált
egészet, hanem az ellentmondás elve által uralt marad.50 A
társadalmiban benne rejlő homogenitás és a dualitás, illetve a
funkcionalizmus és a tudás kriticizmusa közötti alternatíva
világosnak tűnik, de nehezen vagy csak önkényesen lehet
dönteni.
A döntést és ezzel együtt a tudás két típusa közti különbség-
tevést igyekeznek elkerülni: egyrészt a pozitivista tudás révén,
melyet könnyű felhasználni az embert és az anyagokat érintő
technológiákban, és amely alkalmas arra, hogy a rendszer
49
Lewis Mumford: The Myth ofthe Machine. Technics and Humán Deve­
lopment (London, Seckerand Warburg, 1967).
50 Ezen két hipotézis közötti ingadozás hatja át azt a szándékot, hogy az
értelmiség vegyen részt a rendszerben: Ph. Nemo: Le nouvelle responsabilité
des clercs, Le Monde, 1978. szeptember 8.
35
nélkülözhetetlen termelőereje legyen; másrészt a kritikai, a
reflexív vagy a hermeneutikai tudás révén, amelyek - közvet­
ve vagy közvetlenül vizsgálva az értékeket vagy célokat -
mindenféle „helyreállításnak”51 gátat szabnak.
5. A TÁRSADALMI KÖTELÉK TERMÉSZETE: A POSZTMODERN
PERSPEKTÍVA
Ehhez a felosztáshoz nem csatlakozunk. Azt állítjuk, hogy a
megoldást keresd, de csak reprodukáló alternatíva, amely ma­
ga még egyfajta ellentétekben gondolkodás, immár nem helyt­
álló a bennünket érdekló társadalmakkal kapcsolatban, és nem
felel meg a legelevenebb posztmodern tudásmódoknak. Mint
már mondtuk, a technikai és technológiai váltás által elősegí­
tett gazdasági „átrendeződés” a mai kapitalizmusban együtt jár
az állam funkciójának megváltozásával: az ebből a tünetcso­
portból kibontakozó társadalomkép megköveteli az alternatí­
vákban megjelenő megközelítések komoly felülvizsgálatát.
Röviden szólva: a szabályozás s ezzel a reprodukció funkcióit
egyre inkább elveszik az ügyintézőktől, és automatákra bíz­
zák. Egyre inkább az lesz központi kérdés, ki rendelkezzen a
gépekben tárolt információk felett, hogy a helyes döntéseket
hozzák meg. Egyre inkább különféle szakértők hatáskörébe
tartozik az információk feletti rendelkezés. Döntéshozókból
áll ma is és a jövőben is az uralkodó osztály. Immár azonban
nem a hagyományos politikai osztályok, hanem az a tarka réteg
51 A természettudomány (Naturwissenschaft) és a. szellemtudomány (Geistes­
wissenschaft) közötti elméleti ellentét W. Diltheytől (1863-1911) származik.
36
alkotja az uralkodó osztályt, amely cégek irányítóiból, vezető
funkcionáriusokból, szakmai, szakszervezeti, politikai és val­
lási szervezetek vezetőiből áll.52
Mindebben az az újdonság, hogy a régi vonzó pólusok, a
nemzetállamok, a pártok, a szakmai szövetségek, az intézmé­
nyek és a történelmi hagyományok elveszítik vonzerejüket. S
úgy tűnik, hogy - legalábbis az ő szintjükön - nem is kell majd
pótolni őket. A Trilaterális Bizottság nem közkedvelt vonzási
pont. Nagy neveket, hősöket egyre nehezebb „azonosítani” a
jelenkori történelemben.53 Nem kifejezetten felemelő az, amit
a francia elnök - úgy tetszett - életcélként kínál honfitársainak:
szenteljék magukat „Németország utolérésének”. Ráadásul
valójában nem életcélról van szó. Az életcélt átengedik az
egyének igyekezetének. Mindenki önmagára van utalva. S
mindenki tudja, hogy ez az önmaga kevés.54
52 M. Albert, a „Plan français” biztosa, írja: „A »Plan« a kormány kutatási
irodája... Ez a nemzet nagy kereszfútja is, ahol eszmék forrnak ki, ahol
nézőpontok ütköznek, s ahol változások formálódnak... Nem maradhatunk
magunkra. Mások be kell mutassanak bennünket.” (L ’Expansion, 1978. no­
vember.) A döntéshozás problémájához lásd: G. Gäfgen: Theorie der wissen­
schaftlichen Entscheidung (Tübingen, 1963); L. Sfez: Critique de la décesion
(1973; Presses de la Fondation nationale des sciences politiques, 1976).
53 Az utóbbi húsz évben megfigyelhetjük az olyan nevek megfogyatkozását,
mint Sztáliné, Maóé vagy Castróé, akik forradalmak névadói voltak. Gondol­
hatunk arra is, milyen törékennyé vált az Egyesült Államok elnökének imázsa
a W atergate-ügy után.
54Ezaközponti témájaK.Mus'ú.Tulajdonságoknélkiili emberének. Szabad
fejtegetésében J. Bouveresse kiemeli az én „gazdátlanságának” témája, illetve
a tudomány 20. század eleji „válsága” és Mach ismeretelmélete közötti rokon­
ságot; tanúságként a következői idézi: „Adva van a tudomány sajátos állapota,
melyben az embert mindig az alkotja, amit mondanak róla, vagy amivel
37
 A nagy elbeszélések később elemzendő széteséséből adódik
(s a nyelvjátékokban természetesen erről van szó) legalábbis
az, amit egyesek a társadalmi kötelékek felbomlásaként ír­
bizonyos - ráadásul elmosódó - határok közt elviselhető, sőt
nak le, valamint olyan módon, hogy a társadalmi közössé­
gek a Brown-féle abszurd mozgásba*55 belevetett, individu­ erről a szabályozó mechanizmusok, s kiváltképpen a rend­
szernek a teljesítményjavítás érdekében vállalt önkiigazításai
ális atomokból álló tömeggé alakulnak át. Semmi ilyesmi
még gondoskodnak is. A rendszernek - mondhatni - olyan
nem történik: úgy tűnik, hogy homályossá teszi ezt a szem­
mértékben lehet és kell bátorítania ezt a mobilitást, hogy
léletet az elveszett „organikus” társadalom paradicsomi be­
leküzdje saját entrópiáját; egy váratlan „lépés” újszerűsége és
állítása.
a partnernek vagy azok csoportjának ezzel együtt járó áthelye­
Az önmaga kevés, de nem elszigetelt, ma minden korábbi­
ződése azért felel meg a rendszernek, mert a szüntelenül
nál összetettebb és változékonyabb viszonyok szövevényében
megkívánt és felhasznált teljesítőképességét fokozza.57
találtatik. Bármilyen jelentéktelen legyen is, fiatal vagy öreg,
Most már érthető, milyen nézőpontból javasoltuk az előbb
férfi vagy nő, gazdag vagy szegény, egyaránt a kommunikáci­
a nyelvjátékokat általános módszertani megközelítésnek. Nem
ós áramkör „rezgési pontjain” helyezkedik el.56 Vagy jobban
állítjuk, hogy a társadalmi viszony egésze ilyen természetű -
mondva: olyan helyen, ahol különböző természetű üzenetek
ez nyitott kérdés marad; de nem kell robinsonádot’ keresni
mennek keresztül. Sohasem teljesen erőtlen még a leghátrá­
ahhoz, hogy elfogadhatóvá tegyük: a nyelvjátékok bizonyos
nyosabb személy sem a rajta áthaladó és őt a közlő, a befogadó
tekintetben a kapcsolatoknak azt a minimumát jelentik, amely
vagy az üzenet tárgyának a pozíciójába helyező üzenetekkel
a társadalom fennállásához szükséges: a gyerek már a szüle­
szemben. Az ő nyelvjátékok hatásaival összefüggő mobilitása
tése előtt - már csak a neki adott név révén is - annak a
történetnek a tárgya, amelyet azok a személyek mondanak el,
kapcsolatba hozzák... Olyan világ ez, melyben a megélt események független­
né váltak az embertől... A történés olyan világa, melyben anélkül történik
valami, hogy valakivel történne, anélkül hogy valaki felelős lenne.” (La 57 J.-P. Gamier hoz példát erre a Le marxisme lénifiant c. művében:
problématique du sujet dans L'Homme sans qualités, in: Noroît [Arras],
„A társadalmi innováció információs központjának - melyet H. Dougier és F.
234-235. o. 1978, decem ber-1979. január; a közölt szöveget a szerző nem
Bloch-Lainé irányít - az a szerepe, hogy számba vegye, elemezze és megossza
nézte át.)
a mindennapi élet (oktatás, egészség, igazságszolgáltatás, várostervezés és
55 J. Baudrillard: A Vombre des majorités silencieuses, ou la fin du social
-építés) új tapasztalataira vonatkozó információkat. Ez az adatbank »alternatív
(Fontenay-sous-bois, Cahiers Utopie, 4, 1978).
praktikákkal« szolgálja azokat az állami szerveket - a Cominisariat au Plant,
56 Ez a rendszerelmélet szótára; lásd például: Ph. Nemo: La nouvelle
a Secrétariat à l’action sociale-t, a DATAR-t stb. - , amelyeknek gondoskod­
responsabilité: „Gondoljuk el a társadalmat kibernetikai értelemben vett rend­
niuk kell arról, hogy a »civil társadalom« civilizált társadalom maradjon.”
szerként. Ez a rendszer kommunikációs hálózat olyan kereszteződésekkel, ahol
* Robinsonád - olyan irodalmi műfaj, amely a társadalom eredetére vonat­
közlések futnak össze, s ahonnan újból szétáramlanak...”
kozó elképzeléseket foglal magában. -A fo rd .

38
39
 akikkel később új kapcsolatokat kell létesítenie.58Még egysze­
rűbben: a társadalmi kötelék kérdése mint kérdés maga is
nyelvjáték: a kérdezés játéka, amely a kérdező személynek, a
címzettnek és a kérdés tárgyának a helyét rögtön meghatároz­
za: így a kérdés maga már társadalmi kötelék.
Másrészt egy olyan társadalomban, ahol a kommunikatív
alkotóelem valóságként és problémaként egyaránt59 napról
napra szembetűnőbbé válik, a nyelvi aspektusnak biztosan
új jelentősége lesz, és felszínes lenne ezt arra a hagyomá­
nyos alternatívára redukálni, amelynek az egyik oldala a
manipulativ beszéd, illetve az egyoldalú üzenettovábbítás,
míg a másik oldala a kifejezés szabadsága, illetve a párbe­
széd.
Egy szó még ehhez az utolsó ponthoz. Ha a problémát
pusztán a kommunikációelmélet fogalmaival írják le, akkor
két dolgot nem vesznek észre: az üzeneteknek teljesen külön­
böző formái és hatásai vannak attól függően, hogy denotatí-
vak, előírók, értékelők, performatívak stb. Nyilvánvalóan
nemcsak azáltal hatnak, hogy információt közvetítenek. Az
üzeneteknek erre a funkcióra történő redukálása olyan szem­
léletmód elfogadását jelentené, amely indokolatlanul ré­
szesíti előnyben a rendszer érdekét és nézőpontját. A kiberne­
tikai gép valóban feldolgozza az információkat, de például az
előíró vagy értékelő állításokból származó és beprogramozott
58 ,
A „predestmációnak” ezt a formáját S. Frcud erőteljesen hangsúlyozza.
Lásd: Marthe Róbert: Román des origenes, origene du román (Párizs, Grasset,
1972).
59 Lásd: Michel Serres munkásságát, kivált Hermes I-IV. (Párizs, Editions
de Minuit, 1969-1977) c. munkáit.
40
célokat - például teljesítményének maximalizálását - a gép a
maga működése közben nem tudja módosítani. De hogyan
lehet garantálni, hogy minden esetben a teljesítmény maxi­
malizálása a társadalmi rendszer legjobb célja? Minden­
esetre ezeknek az állításoknak, s különösen ennek a kérdés­
nek a kezelésében a társadalmi rendszer anyagát képező
„atomok” illetékesek.
Másodszor: az információelmélet triviális kibernetikai vál­
tozata figyelmen kívül hagyja azt a döntő fontosságú szempon­
tot, amelyre már felhívtam a figyelmet: a vetélkedés aspektu­
sát. Az atomok a pragmatikus kapcsolatok kereszteződéseiben
helyezkednek el, de folyton mozogva át is helyeződnek a
rajtuk keresztülmenő üzenetek révén. A maga nyelvi „lépését”
megtéve minden nyelvi partner olyan „áthelyeződésen”, olyan
átváltozáson megy keresztül, amely nemcsak akkor érinti,
ha ő a címzett vagy a tárgy, hanem akkor is, ha ő a közlő.
Ezek a „lépések” szükségképpen „ellenlépéseket” váltanak
ki, és tapasztalatból mindenki tudja, hogy az ellenlépések
nem „jók”, ha csupán ellenhatások, mert ekkor csak az
ellenfél stratégiájába beprogramozott hatások, csak bevég-
zik a stratégiát, tehát nem változtatják meg a kétoldalú
erőviszonyokat. Ezért fontos az áthelyeződést kiélezni, sőt
összekuszálni egy váratlan „lépés” - egy új kijelentés -
megtételével.
így bármelyik szintjét válasszuk is a társadalmi viszonyok­
nak, a megértésükhöz nemcsak a kommunikációelmélet szük­
séges, hanem a vetélkedést a premisszái közé soroló játékel­
mélet is. Ebben az összefüggésben arra is rájöhetünk, hogy a
szükséges újítás nem egyszerűen „innováció”. Ennek a meg­
közelítésnek az alátámasztását megtaláljuk számos mai szo­
41
ciológusnál60, nem is szólva a nyelvészekről és a nyelvfilozó­
fusokról.
A társadalmi „atomizálódása” a nyelvjátékok laza hálóza­
tában a modern valóságtól elég távolinak tűnhet, hiszen azt
mindenekelőtt a bürokratikus sorvadástól61 kínzottként mutat­
ják be. Azoknak az intézményeknek a súlyára legalábbis hi­
vatkozni fognak, amelyek a játékokat határok közé szorítják,
és aj átékosok leleményes lépéseit korlátozzák. Úgy gondolom
azonban, hogy ezt különösebb nehézség nélkül számításba
lehet venni.
A beszélgetés szokásos gyakorlatában, például két barát
közötti vita során, a beszélgetőtársak minden tőlük telhetőt
megtesznek azáltal, hogy a játékot egyik kijelentésről a másik­
ra megváltoztatják: a kérdés, a kérés, az állítás és az elbeszélés
a csatározásban összevissza keveredik. Mindez nem szabályok
nélküli62, de a szabályok megengedik és ösztönzik a kijelenté­
sek lehető legnagyobb flexibilitását.
Ebből a nézőpontból nézve egy intézmény és egy beszélge­
tés abban mindig különbözik egymástól, hogy az intézmény-
6U Például: Erving Goffman: The Présentation o f Self in Everyday Life
(Edinburgh, U. of E. P., 1956); A. W. Gouldner: i. m. 10. fejezet; A. Touraine:
La voix et le regard (Párizs, Seuil, 1978) és Lutte étudiante (Párizs, Seuil,
1978); M. Callon: Sociologie des techniques? In: Pandore, 2. 1979. február;
Watzlawick... /. m.
61 Lásd ehhez a 41. jegyzetet. A modem társadalmak jövőjét jelentő
általános biirokratizálódás témáját először B. Rizzi: La bureaucratisation du
monde (Párizs, 1939) c. művében dolgozta ki.
62 Lásd: H. P. Grice: Logic and Conversation, in: P. Colé és J. J. Morgan
(szerk.): Speech Acts III, Syntax and Semantics (New York, Academie Press,
1975, 59-82. o.).
42
nek kiegészítő megszorításokra van szüksége a kijelentések
elfogadásához. A megszorítások szűrőként hatnak a beszélge­
tés lehetőségeire, lehetséges kapcsolatokat szakítanak meg a
kommunikációs hálózatban: vannak nem elmondandó dolgok.
A megszorítások előnyben részesítenek bizonyos kijelentés­
osztályokat (néha csak egyet), amelyek túlsúlya jellemzi az
intézményi diskurzust: vannak elmondandó dolgok, s módok,
ahogyan elmondandók. így a parancs a hadseregben, az imád­
kozás a templomban, a denotáció az iskolában, a kérdezőskö-
dés a filozófiában, az elbeszélés a családban, a teljesítőképes­
ség az üzleti életben... A bürokratizálódás ennek a tendenciá­
nak szélső határa.
Az intézménynek ez a hipotézise azonban még tűi „esetlen”:
az intézményest túlságosan „tárgyiasító” szemléletből indul
ki. Ma tudjuk, hogy sohasem állapították meg a nyelv lehető­
ségeiben rejlő „lépésekkel” szemben az intézményi korlátokat
(még ha formálisan meg is határozták őket).63 A korlátok
inkább az intézményen belüli és azon kívüli nyelvi stratégiák
határjelzői és ideiglenes eredményei. Példák: az egyetemen
van-e helye játékos nyelvi kísérleteknek (a poétikának)? A
kormányülésen lehet-e mindenféléről beszélni? A kaszárnyá­
ban lehet-e követeléseket támasztani? A válaszok nyilvánva­
lóak: igen, ha az egyetemen alkotóműhely nyílik. Igen, ha a
kormány előrelátó forgatókönyvek szerint dolgozik. Igen, ha
63 A probléma fenomenológiai megközelítéséhez lásd: Merleau-Ponty (Cl.
Lefort szerk.): Résumés de cours (Párizs, Gallimard, 1968), az 1954-1955. évi
előadásokat. A pszichoszociológiaí megközelítéshez lásd: R. Loureau:
L ’analyse institutionnelle (Párizs, de Minuit, 1970).
43
az elöljárók a katonákkal történő tárgyalásokat elfogadják.
Másképpen: igen, ha a régi intézményi korlátokat elmozdít­
ják.64 S fordítva: csak abban a mértékben stabilizálódnak,
amilyen mértékben megszűnnek tétnek lenni.
Úgy véljük, hogy ebben a szellemben helyes a tudás mai
intézményeivel foglalkozni.
6. A NARRATÍV TUDÁS PRAGMATIKÁJA
Az első fejezetben két ellenvetést tettünk a legfejlettebb társa­
dalmak instrumentális tudásfogalmának feltétel nélküli elfo­
gadásával szemben. A tudás, kiváltképpen a mai formájában,
nem azonos a tudománnyal; a tudomány távolról sem tudja
elfedni legitimitásának a problémáját, így nem kerülheti el,
hogy a probléma teljes terjedelmében (amely nem kevésbé
társadalmi-politikai, mint amennyire ismeretelméleti) felme­
rüljön. Először is határozzuk meg pontosan a „narratív” tudás
természetét; ez a vizsgálat lehetővé teszi, hogy az összehason­
lítás révén jobban ítéljük meg^ legalább bizonyos vonásait
annak a formának, amelyet a tudományos tudás a mai társada­
lomban magára ölt. A narratív tudás pontos meghatározása
64 M. Ca] Ion: i. m. 30. o.: „A szociológia az a mozgalom, amelyben a szerzők
alkotják meg és intézményesítik a különbségeket vagy határokat aközött, ami
társadalmi, és ami nem az, ami technikai, és ami nem az, ami elképzelt, és ami
valóságos: a határok nyomvonala a tét, és valamiféle konszenzus, a totális
uralom esetét kivéve, nem valósulhat meg.” Vesd össze azzal, amit A. Touraine
„permanens szociológiának” nevez (in: La voix et le regard, id. kiadás).
44
segít megérteni azt is, hogy manapság miként merül fel, illetve
miként nem merül fel a legitimáció kérdése.
A tudás általában nem redukálódik a tudományra, még csak
az ismeretre sem. Más típusú állításokat kizárva, az ismeret
olyan állítások halmaza, amelyek a tárgyakat65 megjelölik
vagy leírják, és igazak vagy hamisak lehetnek. A tudomány
mintegy az ismeret részhalmaza. A tudomány is denotativ
állításokból áll, de az állítások elfogadásához két kiegészítő
feltételt szab meg: ismételten elérhetők, tehát explicit megfi­
gyelési feltételek között megközelíthetők legyenek azok az
objektumok, amelyekre az állítások vonatkoznak; legyen el­
dönthető, hogy ezen állítások mindegyike a szakértők által
szakszerűnek ítélt nyelvhez tartozik-e vagy sem.66
A tudás fogalma alatt azonban messze nemcsak a denotativ
állítások halmazát értjük, ide számítjuk a tenni tudás [savoir-
faire], az élni tudás [savoir-vivre], a meghallgatni tudás [sa-
voir-écouter] stb. fogalmait is. Arról a szakértelemről van
tehát szó, amelyik az igazságkritérium meghatározásán és
alkalmazásán túlmenően kiterjed a hatékonyság kritériumának
65 Arisztotelész erőteljesen körülhatárolja a tudás tárgyát azáltal, hogy
definiálja azt, amit apophantikosnak nevez: „Minden mondat kifejez valamit
(semantikos), de nem mint egy éppen arra való eszköz, hanem - mint mondot­
tuk - közmegegyezés alapján. Azonban nem minden mondat kijelentés (apo-
phantikos), hanem csak az, amelyre vonatkozik az, hogy igaz vagy téves.
Márpedig ez nem mindre vonatkozik; például a kérés mondat ugyan, de nem
is igaz, nem is téves.” (Arisztotelész: Organon, 4, 17a, Budapest, Akadémiai
Kiadó, 1979,77.0.)
66 Lásd: K. Popper: Logik dér Forschung (Bécs, 1935) és Normál Science
and its Dangers, in: I. Lakatos és A. Musgrave (szerk.): Criiicism and the
Growth o f Knowledge (Cambridge, 1970).
45
(a technikai képzettségnek), az igazságosság és/vagy a boldog­
ság kritériumának (az etikai bölcsességnek), a hangzás és a
színek szépségének (az auditív és a vizuális érzékenységnek)
stb. meghatározására és alkalmazására is. így értelmezve, a
tudás képessé tesz,jó ” denotativ, d e ,jó ” előíró, „jó” értékelő
kijelentések megalkotására is. A tudás nem egyetlen szakér­
telemből áll, amely az állítások sajátos osztályát (például a
kognitív állításokat) magában foglalva minden más állítást
kizár. Ellenkezőleg, lehetővé teszi, hogy a szubjektum a be­
szélgetés különböző tárgyait „jól” adja elő: az ismeret tárgya­
ként, az elhatározás tárgyaként, az értékelés tárgyaként, az
átalakítás tárgyaként... Ebből adódik a tudás egyik alapvető
ismertetőjegye: egybeesik a kompetenciák széles körű „for­
málásával”, egy szubjektumban megtestesülő egyedi forma,
amely az azt konstituáló különböző kompetenciákból tevődik
össze.
Egy másik hangsúlyozandó sajátosság az ilyen típusú tudás
kapcsolódása a szokáshoz. Milyen a „jó” előíró vagy értékelő
kijelentés, mi a „jó” teljesítmény denotativ vagy technikai
területen? Egyiket is, másikat is azért tartják „jónak”, mert
megfelelnek azoknak a releváns kritériumoknak (az igazsá­
gosságnak, a szépségnek, az igazságnak vagy a hatékonyság­
nak), amelyeket az ezt „tudó személy” beszélgetőtársaiból álló
kör elfogad. A kijelentések legitimációjának ezt a módját az
első filozófusok67 vélekedésnek nevezték. Egy nép kultúráját
az a konszenzus alkotja, amely lehetővé teszi az ilyen tudás
67 Lásd: Jean Beaufret: Le poème de Pannenide (Párizs, Presses Universi­
taires de France, 1955).
46
körülhatárolását és azt, hogy megkülönböztessék azt az em­
bert, aki tud, attól, aki nem (az idegentől, a gyerektől).68
Ez a rövid emlékeztetés arra, hogy a tudás lehet műveltség
és kultúra is, az összehasonlító néprajz leírásaira69 épül. Az
antropológia és a gyorsan fejlődő társadalmakkal foglalkozó
szakirodalom azonban feltárja, hogy legalábbis bizonyos tár­
sadalmi szektorokban tovább él az ilyen típusú tudás.70 Maga
a fejlődés eszméje előfeltételezi a nem fejlődés horizontját,
ahol a tradíció egységbe foglalja a szakértelem különböző
területeit, és azok nem különülnek el a speciális innovációk­
hoz, vitákhoz és vizsgálatokhoz megfelelő különleges szak-
képzettségek alapján. Ez az ellentmondás nem feltétlenül fog­
lalja magában a „primitív” és a „civilizált” tudásállapot71 közti
alapvető váltást. A „barbár” és a tudományos gondolkodás72
formális azonosságának tézisével azonban összeegyeztethető,
sőt azzal a (nyilvánvalóan ellentétes) tézissel is, hogy a szak­
értelem mai megosztottságával szemben a szokás(os) tudás
felsőbbrendu.73
68 A kulturalizmus által bevetté tett Bildung (angolul: culture) értelemben
is. A kifejezés preromantikus és romantikus; vö. Hegel Volksgeistjáv'dl.
69 Lásd az amerikai kulturalista iskolát: C. Du Bois, A. Kardiner, R. Linton,
M. Mead.
70
Lásd az európai folklorisztika intézményét a 18. század végétől kezdve
a romantikával összefüggésben: a Grimm testvérek tanulmányai, Vük Karadi-
csé (szerb népmesék) stb.
71
Ez volt, röviden szólva, Lucien Lévy-Bruhl tézise, a La mentáidé
primdive (Párizs, Álcán, 1922).
70
" Cl. Lévi-Strauss: Lapensée sauvage (Párizs, Plon, 1962).
73 R. Jaulin: Lapaix blanche (Párizs, Seuil, 1970).
47
 Függetlenül attól, milyen forgatókönyvet javasol a tudás
szokásos állapota és a tudományok korában meglévő állapota
közötti távolság dramatizálására és megértésére, azzal a
ténnyel - mondhatni - minden megfigyelő egyetért, hogy a
hagyományos tudás kialakulását a narratív forma uralta. Egye­
sek önmagáért tanulmányozzák ezt a formát74, mások a struk­
turális működtetők diakronikus öltözetének látják, s szerintük
a kérdéses tudást tulajdonképpen az operátorok konstituál-
ják75, megint mások a fogalom freudi jelentésében „gazdasá­
gosként” interpretálják76. Itt csak a narratív forma ténye érde­
kes. Az elbeszélés ennek a tudásnak pár excellence formája,
többféle értelemben is.
Először is maguk a népi történetek beszélik el azt, amit
pozitív vagy negatív kép(zés)nek (Bildungen) mondhatunk: a
hősök próbálkozásait siker vagy kudarc koronázza, és ezek a
sikerek, illetve kudarcok vagy a társadalmi intézményeket
legitimálják (a mítoszok funkciója), vagy a meghonosodott
intézményekben (legendák, mesék) pozitív, illetve negatív
integrációs modellt (a boldog vagy boldogtalan hősök) képvi­
selnek. Ezek az elbeszélések tehát egyrészt lehetővé teszik a
kompetencia kritériumainak a meghatározását abban a társa­
74 Propp: Morphology of the Folktale, in: International Journal o f Linguis­
tics, 24, 4 (1958. október); M. Derrida, Todorov és Kahn: Morphologie du
conte (Párizs, Seuil, 1970).
75 CI. Lévi-Strauss: La structure des mythes (1955), in: Anthropologie
structurale (Párizs, Plon, 1958) és La structure et la forme. Réflexionons sur
un ouvrage de Vladimir Propp, in: Cahiers de l ’Institut de science économique
appliquée, 99 series M, 7 (1960. március).
76 Róheim Géza: Psychoanalysis and Anthropology (New York, 1950).
48
dalomban, ahol elmondják őket, másrészt lehetővé teszik,
hogy ezen kritériumok alapján értékeljék a társadalomban
véghezvitt, illetve véghezvihető teljesítményeket.
Másodszor: a tudás diskurzusainak kifejlett formáitól elté­
rően a narratív forma megengedi önmagán belül a nyelvjáté­
kok pluralitását: az elbeszélésben könnyedén megtalálják a
helyüket mind a denotativ kijelentések (amelyek például az
égről, az évszakokról, az állat- és növényvilágról szólnak),
mind a deontikus kijelentések (amelyek előírják, mi történjen
ugyanezekkel a dolgokkal vagy a rokonsággal, a nemek közti
különbséggel, a gyerekekkel, a szomszédokkal, az idegenek­
kel stb.), mind az integratív kijelentések, amelyek például
próbatételszem epizódokban fordulhatnak elő (válasz egy kér­
désre, számos dolog közül egyet kiválasztani), mind az érté­
kelő kijelentések stb. Ezt a tudásmódot az jellemzi, hogy a
kompetenciák - amelyek kritériumait az elbeszélés szolgáltatja
vagy juttatja érvényre - minden elbeszélésben sűrűn szőtt háló­
ban fonódnak össze, és egységes szemléletbe rendeződnek.
Valamivel részletesebben fogjuk megvizsgálni a harmadik
sajátosságot, ami ezen elbeszélések átadásával kapcsolatos.
Elmondásuk leggyakrabban szabályokat követ, melyek az
átadás pragmatikáját rögzítik. Nem arról van szó, hogy kor,
nem, családi vagy hivatáscsoport alapján a társadalom intéz­
ményesen kijelöli az elbeszélő szerepét. Egy olyan pragmati­
káról szeretnék szólni, amely a népi elbeszélések mintegy
belső lényegéhez tartozik. Egy kasinava77 elbeszélő például
77 André M. d'Ans: Le dit des vrais hommes (Párizs, Union Générale
d’Edition, 1978).
49
 az egyik, a közlőszerep elfoglalásának joga kettős feltételre
mindig egy rögzített formulával kezdi az elbeszélést: „Ez
alapozódik: a másik szerep, tehát a befogadóé már be van
.. ,-nak olyan története, ahogyan én azt mindig hallottam. Most
töltve, illetve egy történetben a közlőről a neve révén már
elmesélem nektek, hallgassátok!” S egy másik, szintén rögzí­
szóltak, vagyis más elbeszélés alkalmával az elmondott tárgy
tett formulával zárja: „Itt befejeződik .. ,-nak a története. Aki
pozíciójában volt.80 Az ezekkel a történetekkel továbbadott
elmondta nektek, az (kasinava név), míg a Fehéreknél (spanyol
tudás távolról sem csak a kinyilatkoztatás funkcióival kapcso­
vagy portugál név).”78
lódik össze; egy csapásra meghatározza, mit kell mondania
Ennek a kettős gyakorlati utasításnak a sommás elemzése a
valakinek ahhoz, hogy meghallgassák, hogyan kell hallgatnia
következőket emeli ki: az elbeszélő a kompetenciáj át a történet
valakinek ahhoz, hogy beszélhessenek, és milyen szerepet kell
továbbadásához csak annak a ténynek köszönheti, hogy ő
valakinek játszania ahhoz (az átbeszélt valóság színpadán),
maga hallotta azt. A történet meghallgatásával a mai hallgató
hogy egy elbeszélés tárgya legyen.
ugyanezt a felhatalmazást szerzi meg. A történetet áthagyomá­
Az ennek a tudásnak megfelelő beszédaktusokat81 tehát
nyozottnak mondják, még ha a narratív előadás nagyon találé­
nemcsak a beszélő hajtja végre, hanem a megszólított is, és
kony is, és „ősidőktől” hagyományozódik tovább: hiszen egy­
éppen így az a harmadik is, akiről a beszéd szól. „Sűrítettnek”
kor ugyanennek a történetnek a kasinava hőse a történet meg-
tűnhet az ilyen elrendeződésből adódó tudás azzal összehason­
hallgatója és talán az elbeszélője is volt. A helyzet hasonlósága
lítva, amit „fejlett” tudásnak nevezünk. Példánk világosan
lehetővé teszi, hogy a mai elbeszélő éppúgy a történet hőse
illusztrálja, hogy az elbeszélőhagyomány a háromoldalú kom­
lehessen, mint a hajdani volt. Valójában szükségképpen az,
petencia - a mondani tudás, a hallgatni tudás, a tenni tudás -
mert az elbeszélés végén olyan nevet visel, amely a kasinava
kritériumait meghatározó hagyomány is, amelyben a közösség
családi névadást legitimáló kanonikus történet alapján őt hőssé
az önmagához és a környezetéhez való kapcsolatait begyako­
teszi.
rolja. Az elbeszélések adják tovább a pragmatikai szabályokat,
Az ezzel a példával illusztrált gyakorlati szabály termé­
és ezek a szabályok alkotják a társadalmi köteléket.
szetesen nem általánosítható.79 A hagyományos tudás általá­
A narratív tudás negyedik vonása, az időre gyakorolt hatása
nosan elismert sajátosságára azonban rámutat: a narratív „sze­
gondos vizsgálatot érdemelne. A narratív forma egy ritmust
repek” (a közlő, a befogadó, a hős) úgy vannak kiosztva, hogy
követ, mely a szabályos időközöket jelző ütemmértéknek és

78 Uo. 7. o.
79 Ragaszkodtunk hozzá a miatt a pragmatikai „etikett” miatt, mely az
A pragmatikai dimenziót bevezető narratológíához lásd: G. Genette:
elbeszélések továbbadását körülveszi, és amiről az antropológia gondosan
Figures III. (Párizs, Seuil, 1972).
informál bennünket. Lásd: L. Clastres: Le grand Parler. Mythes et chants 81 Lásd a 34. jegyzetet!
sacrés des Indiens Giiarani (Párizs, Seuil, 1974).

51
50
 ezen időközök hosszát vagy amplitúdóját módosító hangsúly­
nak a szintézise.82 Az elbeszélésnek ez a vibráló és zenei
jellege világosan megmutatkozik a kasinava mesék rituális
előadásában: teljesen rögzített formában, valamint szótani és
mondattani szabálytalanságokkal homályossá tett nyelven ad­
ják tovább az avatási szertartásokon. Végeérhetetlen, monoton
énekeknek hangzanak.83 Mondhatni, sajátos tudás ez, hiszen
még azok a fiatal férfiak sem értik, akiknek szól.
Mégis teljesen megszokott ez a tudás a gyerekek kiszámoló
versikéiben, amelyekre korunk ismétlő zenei formája újra
rátalált, vagy amelyekhez legalábbis közeledni próbál. Ez
meglepő sajátosságot jelez: akár elbeszélve, akár másként
hangzik el, az ütemezés immár nem az emlékezet támasza,
mivel az ütemmértéknek elsőbbsége van a hangsúllyal szem­
ben, és az ütemezés az időközök észrevehető elkülönülésének
a hiányában időtlen lüktetéssé válik, ami a számbavételét
lehetetlenné teszi, és kiszolgáltatja a feledésnek.84Nézzük meg
a szólások, a közmondások és a szállóigék formáit, amelyek
mint a lehetséges elbeszélések apró töredékei vagy a régi
elbeszélések öntőformái, még a mai társadalmi felépítmény
bizonyos szintjein is folyton előkerülnek, s prozódiájukban
82
Az ütemmérték-hangsúly viszonya, amely ritmust teremt és eloszlat, a
spekulációra vonatkozó hegeli reflexiónak a középpontjában áll. Lásd A szel­
lemfenomenológiájának előszavát (Budapest, Akadémiai Kiadó, 1979,37. o.).
83
Ezt az információt A. M. d’Ans szívességének köszönhetjük, köszönet
érte.
84
Lásd D. Charles elemzéseit: Le temps de la voix (Párizs, Delarge, 1978)
és Dominique Avron elemzését: L ’appareil musical (Párizs, Union Générale
d’Edition, 1978).
52
viszontlátjuk ezt a különös időbeliséget, amely tel jességgel ütkö­
zik tudásunknak azzal az aranyszabályával, hogy „Ne felejts!”
A narratív tudás ezen feledtető funkcióját most összhangba
kell hoznunk azokkal a korábban említett funkcióival, ame­
lyek a társadalmi szabályozásnak és a kompetenciák egyesíté­
sének a kritériumait kialakítják. Egy leegyszerűsítőelképzelés
alapján elfogadhatjuk, hogy a szakértelem kulcsformáját egy
elbeszélésben tisztázó közösségnek - az elvárások ellenére -
nem kell tudni a múltjára emlékezni. A közösség a maga
kötelékének az anyagát nemcsak az elmondott elbeszélés je ­
lentésében találja meg, hanem az elmondás tevékenységében
is. Az elbeszélések hivatkozása a múlthoz tartozónak tűnhet,
de igazából mindig egykorú ezzel a tevékenységgel. A mai
tevékenység az, ami az Én hallottam-tól a Majd meghalljátok! -
ig tartó röpke időt kibontja.
Ezen elbeszélésmód pragmatikai formaságaiban az a fontos,
hogy rámutatnak minden elbeszélő esemény elvi azonosságá­
ra. Valójában, mint oly gyakran, egészen más lehet a helyzet,
és nem titkolható a formaságok betartását körüllengő humor
vagy szorongás. Mindenesetre az elbeszélés során az ütemes
lüktetést ítélik fontosnak, s nem az egyes előadások hangsúly­
beli különbségét. Azt is mondhatjuk, hogy egyszerre tovatűnő
és időtlen ez az idő(beliség).85
Végül, a narratív forma elsőbbségét elismerő kultúrának
éppúgy nincs szüksége az elbeszéléseit autorizáló különleges
eljárásokra, mint ahogy nem kell emlékeznie a múltjára sem.
85 Lásd: Mircea Eliade: Le mythe de l ’éternel retour: Archétypes et répéti­
tions (Párizs, Gallimard, 1949).
53
Először is nehéz elképzelni olyan kultúrát, amely az elbeszélő
pozícióját előbb elkülöníti a többiekétől azért, hogy az elbeszé­
lések pragmatikájában kiváltságot adjon neki, azután kérdésessé
teszi, hogy a hallgatótól és az elmondott tárgytól elválasztott
elbeszélő elmondhatja-e, amit elmond, majd arra vállalkozik,
hogy elemezze a saját legitimitását, vagy visszaemlékezzen rá.
Azt még nehezebb elképzelni, hogy a kultúra az elbeszélések
feletti hatalmát átadja a megfoghatatlan elbeszélő szubjektum­
nak. Azoknak maguknak van autoritásuk. Egyfajta értelemben
a nép nem más, mint aki azokat aktualizálja, és nemcsak azáltal,
hogy elbeszéli, hanem azáltal is, hogy meghallgatja, és meg­
engedi, hogy róla beszéljenek, vagyis a nép a maga intézmé­
nyeiben „eljátssza” azokat: tehát mind a hallgatók, mind az
elmondott tárgyak, mind az elbeszélők szerepét betölti.
Ily módon a népi narratív pragmatika, mely közvetlenül
legitimáló, összemérhetetlen azzal a nyelvjátékkal, amelyet
Nyugaton a legitimitás kérdéseként ismernek, vagy inkább
így: a legitimitás, mint ami a kérdező játék tárgya. Mint láttuk,
az elbeszélések meghatározzák a kompetencia kritériumait,
és/vagy szemléltetik a használatukat. Ily módon meghatároz­
zák, mit helyes mondani és tenni a kultúrában, s éppen az
legitimálja őket, hogy maguk is a kultúra részét képezik.
7. A TUDOMÁNYOS TUDÁS PRAGMATIKÁJA
Ha sommásan is, de próbáljuk meg jellemezni a tudományos
tudás pragmatikáját, amely ennek a tudásnak a klasszikus
felfogásából következik. A kutatás és a tanítás játéka között
különbséget fogunk tenni.
54
Kopernikusz azt állítja, hogy a bolygók pályái kör alakúak.86
Akár igaz, akár hamis ez az állítás, olyan feszültségeket foglal
magában, amelyek mindegyike hat a játékba bevont minden
egyes pragmatikai pozícióra (a közlőre, a befogadóra és a
tárgyra). Ezek a „feszültségek” az előírások olyan fajai, ame­
lyek az állítás „tudományosként” történő elfogadását szabá­
lyozzák.
Először is a közlőről feltételezzük, hogy a tárgyról, a boly­
gók pályájáról igazat mond. Mit jelent ez? Feltesszük, hogy
egyrészt bizonyítékokkal alá tudja támasztani azt, amit mond,
másrészt meg tudja cáfolni a tárgyra vonatkozó ellentétes vagy
ellentmondó állításokat.
Feltételezzük továbbá azt is, hogy a hallottakhoz a befogadó
érvényes jóváhagyását adhatja (vagy megtagadhatja azt). Eb­
ből következően ő maga potenciális közlő, mert jóváhagyásá­
nak vagy elutasításának megfogalmazásával a bizonyítás vagy
cáfolás ugyanazon kettős követelményének rendelődik alá,
mint az aktuális közlő, Kopernikusz. S azt is feltételezzük róla,
hogy potenciálisan ugyanazokat a képességeket egyesíti ma­
gában, mint Kopernikusz: egyenrangú vele. De ez csak akkor
válik ismertté, ha beszél, mégpedig ugyanolyan feltételek kö­
zött. E nélkül nem mondható tudósnak.
Harmadrészt azt feltételezzük, hogy a tárgy, amelyről Ko­
pernikusz beszél, a bolygók pályája, az állításában oly módon
86 A példa Frege: Über Sinn und Bedeutung ( 1892) c. írásából kölcsönzött.
Angol fordítás: On Sense and Référencé, in: Translationsfrom Philosophical
Writtings o f Gottlob Frege (Oxford, Blackwell, 1960). [Magyar fordítás:
Jelentés és jelölet, in: Frege: Logika, szemantika, matematika, Budapest,
Gondolat Kiadó, 1980.]
55
„fejeződik ki”, ami megfelel annak, amilyen az valójában.
Minthogy azonban csak a Kopernikuszéhoz hasonló állítások
révén tudható meg, milyen az valójában, így a megfelelés
szabálya problémává válik: igaz, amit mondok, mert bizo­
nyítom - de mi bizonyítja a bizonyítékom igazságát?
Ezen nehézség tudományos megoldása egy kettős szabály
figyelembevételében rejlik. Az első szabály dialektikus, vagy
inkább jogászi módon retorikus87: az állítás tárgya az, ami a
bizonyítás eszközeként a vitás ügyben meggyőző tárgyi bizo­
nyíték [pièce à conviction]. Azt nem tudom bizonyítani, hogy
a valóság olyan, amilyennek én mondom, csak annyit tudok
bizonyítani: a valóság elgondolható olyannak, amilyennek én
mondom.88 A másik szabály metafizikai: ugyanaz a tárgy
ellentétes vagy összeegyeztethetetlen bizonyítékok sokasá­
gát nem szolgáltathatja. Vagy másként: „Isten” nem téveszt
meg. 89
Ez a kettős szabály támasztja alá azt, amit a 19. századi
tudomány verifikációnak, a 20. századi tudomány pedig fal-
szifikációnak nevez.90Ezek feltárták a konszenzus horizontját
a partnerek - a közlő és a befogadó - vitájában. Nem minden
konszenzus az igazság jele; de feltételezett az, hogy egy kije­
lentés igazsága feltétlenül konszenzust teremt.
87
Br. Latour: La rhétorique du discours scientifique, in: Actes de la
recherche en sciences sociales, 13 (1977. március).
88
G. Bachelard: Le nouvel esprit scientifique (Párizs, Presses Universitaires
de France, 1934).
' Descartes: Méditations métaphysiques, 1641, Méditation IV.
9(1 Lásd például: K. Hempel: Philosophy o f Natural Science (Englewood
Cliffs, N. J., Prentice-Hall, 1966).
56
Ennyit a kutatásról. A kutatás láthatóan megköveteli a taní­
tást mint szükséges kiegészülését. A tudósnak ugyanis szük­
sége van befogadóra, aki maga közlő avagy partner lehet.
Máskülönben kontradiktorikus vita hiányában lehetetlen veri­
fikálni a kijelentését, ami a szakértelem meg nem ájulása miatt
ellehetetlenítené. A vitában nemcsak kijelentésének igazsága,
hanem saját kompetenciája is kockán forog; mivel a szakér­
telmet végérvényesen sohasem szerzi meg, az attól függ, hogy
a vele egyenrangúak a bizonyítás vagy cáfolás során javasolt
kijelentését vitára érdemesnek tekintik-e vagy sem. így a
kijelentés igazságát és akijelentő szakértelmét alávetik a szak­
értelem tekintetében egyenlők közösségi jóváhagyásának. Te­
hát egyenlőket kell képezni.
Az oktatás biztosítja ezt a reprodukciót. Ez különbözik a
kutatás dialektikus játékától. Röviden: az oktatás első előfel­
tétele az, hogy a befogadó, az egyetemi hallgató nem tudja azt,
amit a közlő tud; valójában ezért van tanulnivaló. A második
előfeltétel az, hogy azt a hallgató tanulhatja, és tanárához
hasonló kompetenciájú szakértővé válhat.91 Ezen kettős köve­
telmény feltételez egy harmadikat: vannak olyan állítások,
amelyeket a kutatás pragmatikáját képező érvelések és bizo­
nyítások során már eléggé áttekintettek, és ezért úgy, ahogy
vannak, mint tovább nem vitatandó igazságok a képzésben
átadhatók.
Másként mondva: az ember azt tanítja, amit tud - ilyen a
91 Ezen kettős előfeltevés által felmerülő nehézségekre itt nem tudunk
kitérni. Lásd: Vincent Descombes: L ’inconscient malgré lui (Párizs, Minuit,
1977).
57
szakértő. De olyan mértékben, ahogyan a hallgató (az oktatás
befogadója) tökéletesíti a maga szakértelmét, a szakértő' be­
vonja ó't abba, amit maga sem tud, de tudni akar (legalábbis,
ha a szakértő egyben kutató is). A hallgatót ily módon beve­
zetik a kutatók kutatási dialektikájába, vagyis a tudományos
tudás létrehozásának játékába.
Ha ezt a pragmatikát a narratív tudáséval hasonlítjuk össze,
akkor a következő sajátosságokat állapítjuk meg:
1. A tudományos tudás megköveteli egy nyelvjátéknak, a
denotatívnak az elkülönítését és a többi kizárását. Egy kije­
lentés elfogadásának kritériuma az igazságértéke. Termé­
szetesen más típusú kifejezéseket is találunk, úgymint kérdé­
seket („Hogyan magyarázható az, hogy...?”) és előírásokat
(„Vegyük az elemek egy véges sorozatát...!”); ezek azonban
itt olyanok, mint a fordulatok a dialektikus érvelésben; ennek
el kell vezetnie egy denotativ kijelentéshez.92 Az ember tehát
(abban az értelemben) tud, ha egy tárgyról igaz kijelentést tud
termi, és tudományos, ha a szakértők számára hozzáférhető
tárgyakról verifikálható vagy falszifikálható kijelentésekre ké­
pes.
2. Ez a tudás tehát elkülönül azoktól a nyelvjátékoktól,
amelyeknek a kombinációja a társadalmi köteléket alkotja. Ez
a tudás már nem közvetlen alkotórész, mint a narratív tudás.
Alkotórész viszont közvetve, mert hivatássá válik, és intézmé­
nyeket hoz létre, s mert a modern társadalmakban a nyelvjáté­
92 Ez a megjegyzés elfed egy jelentős nehézséget, amely az elbeszélések
vizsgálatánál is megjelenik: azt, ami a nyelvjátékok és a diskurzusfajták
megkülönböztetését érinti. Ezt itt nem vizsgáljuk.
58
kok a képzett partnerek, a hivatásos szakemberek révén életre
kelt intézmények formájában csoportosulnak. A társadalom
(amely általános vetélkedésben lévő partnerek összessége,
amennyiben azok nem a tudomány hivatásos szakemberei) és
a tudomány viszonya külsődlegessé válik. Új problémaként
jelentkezik a tudományos intézmény kapcsolódása a társada­
lomhoz. Megoldható-e a probléma az oktatás révén, mintegy
azon feltevés alapján, hogy a társadalom valamennyi atomja
szert tehet tudományos tudásra?
3. A kutatás játékán belül a szükséges szakértelmet a közlő
pozíciójában lévőtó'l követelik meg. A befogadónak itt nincs
külön kompetenciája (csak az oktatásban követelmény, hogy
a hallgatónak intelligensnek kell lennie) a tárgyat illetően sem.
Még ha a humán tudományokról van is szó, ahol a tárgy az
emberi viselkedés egyik aspektusa, a tudományos vitában
részt vevő partnerek számára a tárgy elvben akkor is külsőd­
leges. A narratív játékkal szemben az embernek itt nem kell
tudni azzá lenni, amit a tudás róla mond.
4. Semmiféle érvényességre nem tesz szert egy tudományos
kijelentés azáltal, hogy elmondják. Még a nevelés során is csak
azt tanítják, ami közvetlen érveléssel és bizonyítással folyton
verifikálható. A kijelentés önmagában soha sincs megoltal­
mazva a „falszifikációval”93 szemben. Ily módon folyton
visszautalhat a már elfogadott kijelentésekből felhalmozott
tudásra. Új kijelentést viszont, ha ugyanazzal a tárggyal kap­
csolatban már elismert kijelentésnek ellentmond, csak akkor
93
A 90. jegyzetben jelzett értelemben.
59
fogadnak el érvényesnek, ha érvek és bizonyítékok cáfolják az
előzd kijelentést.
5. A tudomány j átéka diakronikus időbeliséget foglal magá­
ban, azaz emlékezést és projektumot. Egy tudományos kije­
lentés aktuális közlőjéről feltételezik, hogy a tárgyat érintő
korábbi kijelentéseket ismeri (bibliográfia), és erről a tárgyról
kijelentést csak akkor tesz, ha az különbözik a korábbiaktól.
Az „ütemmérték” fölé rendelődik itt az, amit az egyes előadá­
sok „hangsúlyának” neveztünk, és amivel a játék polemikus
funkcióját jeleztük. Ez a diakrónia, ami feltételezi az elraktá­
rozást és az újszerűség felkutatását, elvben egy felhalmozó
folyamatot reprezentál. A „ritmusa”, vagyis a hangsúly és az
ütemmérték viszonya változékony.94
Ezek a sajátosságok ismertek. Két okból mégis említést
érdemelnek. Először is, a tudomány és a nem tudományos
(narratív) tudás párhuzamba állítása segít megérteni, de leg­
alábbis érzékelni, hogy az előbbi létezése nem szüksége­
sebb és nem kevésbé szükséges, mint az utóbbié. Egyik is,
másik is kijelentések sokaságából áll; a játékosok által álta­
lános szabályok keretében megtett „lépések” ; ezek a szabá­
lyok sajátjai minden tudásnak, és az itt és ott jónak ítélt
„lépések” nem lehetnek vagy csak véletlenszerűen lehetnek
ugyanolyanok.
A tudományosból kiindulva a narratívnak sem a létezé­
sét, sem az értékét nem ítélhetjük meg, és fordítva sem,
mivel a releváns kritériumok nem ugyanazok itt és ott.
94 Th. Kuhn: A tudományos forradalmak szerkezete (Budapest, Gondolat
Kiadó, 1984).
60
Legvégső esetben a beszédmódok sokféleségének csodálatáig
juthatunk el, amint azt a növények és az állatok sokfélesé­
gével tesszük. A posztmodern korban „értelemvesztésre”
panaszkodni azt a sajnálkozást fejezi ki, hogy itt a tudás
immár alapvetően nem narratív. Ez következetlenség. Nem
kevésbé következetlen az a kísérlet, amely a tudományos
tudást a narrtívból akarja származtani vagy generálni
(olyan operátorok révén, mint a fejlődés stb.), mintha a tu­
dományost embrionális állapotban magában foglalná a narra­
tív tudás.
Mindazonáltal a nyelv fajai, miként az élőlények fajai,
kapcsolatban vannak egymással, és a viszonyuk távolról sem
harmonikus. A tudományos nyelvjáték sajátosságait összefog­
laló emlékeztetőt másrészt pontosan az igazolhatja, hogy érinti
a tudományos tudás viszonyát a narratívhoz. Elmondtuk, hogy
az utóbbi asaját legitimációjának kérdését nem juttatja érvény­
re, az áthagyományozás pragmatikájával hitelesíti önmagát,
anélkül hogy érvekhez és bizonyítékokhoz folyamodna. Ezért
a tudományos diskurzusok problémáival szembeni értetlensé­
ge egy meghatározott toleranciával kapcsolódik össze: minde­
nekelőtt úgy fogja fel azt, mint egy játékmódot a narratív
kultúrák családjában.95 A fordítottja nem igaz. A tudós rákér­
dez a narratív kijelentések érvényességére, és megállapítja,
hogy érveknek és bizonyítékoknak sohasem vetik alá őket.96
95 Vő. a gyerek magatartásával az első (természettudományos) órákon vagy
azzal a móddal, ahogyan bennszülöttek a néprajzosok magyarázatait értelme­
zik. (Lásd: Lévi-Strauss: La pensée sauvage, id. kiadás, 1. fejezet: La Science
du concret.)
61
Más mentalitáshoz sorolja őket: vad, primitív, fejletlen, elma­
radott, zavaros mentalitáshoz, mely vélekedésekből, szoká­
sokból, tekintélyelvűségből, előítéletekből, tudatlanságból és
ideológiákból áll. Az elbeszélések asszonyoknak és gyerekek­
nek való mesék, mítoszok és legendák. Az ember legjobb
esetben azt kísérelheti meg, hogy a maradiságra fényt derít,
civilizál, képez és kibontakoztat.
Ez az egyenlőtlen viszony minden játék sajátos szabályai­
nak a természetéből fakad. Ismerjük a tüneteit. Ez a kulturális
imperializmus egész történelme a nyugati civilizáció kezdete
óta. Fontos ismernünk azt az eszmei tartalmát, amely minden
másiktól megkülönbözteti: a legitimáció követelménye által
meghatározott.
8. A NARRATÍV FUNKCIÓ ÉS A TUDÁS LEGITIMÁCIÓJA
A legitimáció problémáját ma már nem tekintik a tudományos
nyelvjátékban gyengeségnek. Helyesebb lenne azt mondani,
hogy a legitimáció maga mint probléma, vagyis mint heurisz­
tikus hajtóerő legitimálódott. Ez a mód azonban, amely a
96 Ezért mondja Métraux Clastres-nak: „Már egy kissé romlottnak kell
lennie egy primitív társadalomnak althoz, hogy tanulmányozni lehessen.” Az
oshonos informátor valójában mái'képes kell legyen anéprajzos szemével látni
ahhoz, hogy az intézmények működésére, s ezzel a legitimitásukra rá tudjon
kérdezni. Az Aché törzzsel kapcsolatos kudarcából Clastres arra következtet:
„És ugyanazzal a mozdulattal, amellyel az Aché törzs elfogadta az általa nem
kért ajándékot, visszautasította a párbeszédre irányuló kísérleteket, mert elég
eró'sek voltak althoz, hogy ne legyen rá szükségük: akkor kezdhetnénk el beszél­
getni, ha betegek lennének.” (Idézi: M. Cartry: Pierre Clastres, Libre 4. 1978.)
62
legitimációt megfordítva kezeli, új dolog. Mielőtt a tudo­
mányos tudás idáig jutott (odáig tehát, amit némelyek poziti­
vizmusnak mondanak), más megoldásokat keresett. Megjegy­
zésre érdemes, hogy a megoldások hosszú ideig nem térhettek
ki az elől, hogy a - nyilvánvalóan vagy nem nyilvánvalóan -
narratív tudásból származó eljárásokhoz folyamodjanak.
A narratíváknak - ilyen vagy olyan formában - történő
megjelenését a nem narratívban nem tekinthetjük egyszer és
mindenkorra kizártnak. Közönséges bizonyítéka ennek: mit
tesznek a tudósok, ha valamilyen „felfedezés” után a televízi­
óba hívják őket, vagy az újságokban interjút készítenek velük?
Elmondják az egyáltalán nem epikus tudás egy eposzát.
A tudósok ily módon megfelelnek a narratív játék szabályai­
nak, amiben jelentős szerepet játszik a médiák fogyasztóin túl
saját belső világuk is. Mármost ez a tény nem triviális és nem
is mellékes: érinti a tudományos tudás viszonyát a „populáris”
tudáshoz, vagy ahhoz, ami abból megmaradt. Az állam sokat
költhet arra, hogy a tudomány önmagát mint egy eposzt mu­
tathassa be: általa teszi hitelessé önmagát, megteremti azt a
közhelyeslést, amelyre döntéshozóinak szüksége van.9697
Nem kizárt tehát, hogy narratívák igénybevétele elkerülhe­
tetlen, legalábbis akkor, ha tudományos nyelvjáték megkíván­
ja a kijelentések igazságát, és nem tudja azt a saját eszközeivel
legitimálni. Ez esetben el kell ismerni a történelem iránti
97 A szcientista ideológiához lásd: Survivre 9 ( 1971 ), mely újból megjelent:
Jaubert és Lévy-Blond (szerk.): i. m. 51. skk. Szöveggyűjteményük végén
olyan folyóiratok és csoportosulások bibliográfiája található, amelyek harcol­
nak az ellen, hogy különböző formákban a rendszer alá rendeljék a tudományt.
63
 megszüntethetetlen szükségletet, amelyet - mint vázoltuk -
nem az emlékezés és a tervezés igényeként (a történetiség, a
hangsúly iránti igényként) kell érteni, hanem ellenkezőleg, a
felejtés szükségleteként (az ütemmérték igényeként) (6. fejezet).
Mégis elhamarkodott dolog eddig elmenni. A következő
vizsgálódások során azt az eszmét fogjuk szem előtt tartani,
hogy a legitimáció problémájára adott, láthatóan idejétmúlt
megoldások nem elvileg, hanem csak az elfogadott kifejezés­
formájukat tekintve avultak el, és nem csodálkozhatunk azon,
hogy ma más formákban fennmaradva látjuk őket. Itt és most
saját státusának pontosítása érdekében nem kell-e a nyugati
tudományos tudásról elbeszélést alkotnunk?
Kezdettől fogva problémává teszi az új nyelvjáték a maga
legitimitását: Platónnál. Itt a Dialógusok azon részeinek értel­
mezésére nincs hely, ahol a tudomány pragmatikája explicit
módon mint téma, vagy implicit módon mint előfeltétel kerül
elei. A dialógus játéka a maga sajátos követelményeivel a
pragmatikát azáltal fogja össze, hogy a kutatás és a tanítás
kettős funkcióját magában foglalja. Találkozunk itt néhány
szabállyal az előbbiekben felsoroltak közül: kizárólag a kon­
szenzus céljáért történő érvelés (homológia); a tárgy egyedi­
sége mint az egyetértés lehetőségének biztosítéka; a partnerek
egyenlőségének, sőt annak közvetett elismerése, hogy játékról és
nem végzetről van szó, mivel mindazok kizáratnak, akik gyen­
geségből vagy éretlenségből a szabályokat nem fogadják el.98
98
V. Goldschmidt: Les Dialogues de Platon (Párizs, Presses Universitaires
de France, 1947).
64
Ugyanakkor magának a játék legitimitásának kérdése, lévén
tudományos természetű, részét kell képezze a dialógusban
felvetett kérdéseknek. Ismert példa található erre Az állam 6.
és 7. könyvében, amely fontosabb annál, semhogy a kérdést
közvetlenül a társadalmi-politikai tekintély kérdéséhez kap­
csolja. Tudjuk egyébként, hogy a választ - legalábbis részben
- egy elbeszélés, a barlanghasonlat adja meg, amely elmondja,
miért és miképpen áhítoznak az emberek az elbeszélésekre, s
miért és miképpen nem ismerik fel a tudást. A tudás tehát az
ember mártíromságának elbeszélésére alapozódik.
Túl ezen, a platóni dialógusokban a legitimációs erőfeszítés
már magában a formájában az elbeszélés előtt leteszi a fegy­
vert; merthogy minden dialógus mindig egy tudományos vita
elbeszélésének formáját ölti magára. Az itt alig játszik szere­
pet, hogy a vita történetét inkább bemutatja, mint beszámol
róla, inkább színre viszi, mint elbeszéli99, s ezért közelebb van
a tragédiához, mint az epikához. Tény, hogy a tudományt
meghonosító platóni diskurzus nem tudományos, éspedig
annyiban nem az, hogy a tudomány legitimálása a szándéka.
Igaz tudás mivoltát a tudományos tudás sem nem tudhatja, sem
nem tudathatja anélkül, hogy vissza ne nyúlna egy másik
tudáshoz, az elbeszéléshez, amely a számára nem tudás; más­
különben arra kényszerül, hogy önmagát előfeltételezze, és ily
módon azzá fajul, amit elvet: petitio principiivé, előítéletté.
Nem fajul-e azonban akkor is azzá, ha a maga tekintélyére az
elbeszélés révén tesz szert?
99 G. Genette: Figures III (id. kiadás) c. művéből kölcsönvett terminusok.
65
 Nem itt van a helye annak, hogy a tudományosban nyomon
kövessük a narratívának a legitimáló diskurzusok általi igény-
bevételét - ezek, legalábbis részben, a nagy antik, középkori
és klasszikus filozófiák. Ez folytonos tortúra. Csak a Descar-
tes-éhoz hasonló eltökélt gondolkodás mutatja be a tudomány
legitimációját olyan formában, amelyet Valéry egy szellem
történetének1“’ nevezett, vagy olyan Bildungsromanban, mint
amilyen az Értekezés a módszerről. Arisztotelész kétségtele­
nül a legmodernebbek egyike volt, mivel azoknak a szabályok­
nak a leírását, amelyeknek alá kell vetni a tudományosnak
nevezett kijelentéseket (Organon), elválasztotta a kijelentések
legitimitásának vizsgálatától egy, a létről szóló diskurzusban
(Metafizika). S még modernebb az az állítása: a tudományos
nyelv - beleértve azt a törekvését is, hogy tárgyak létét kifeje­
zésre juttassa - csak érvelésből és bizonyításból áll, vagyis
dialektika.101
A modern tudománnyal a legitimáció problémájának két új
összetevője jelenik meg. Azáltal, hogy válaszolni kell arra a
kérdésre: A bizonyítékot hogyan bizonyítják? vagy általáno­
sabban: Az igazságfeltételeket ki dönti el?, elfordulnak az
elsődleges bizonyíték vagy a transzcendentális tekintély me­
tafizikai vizsgálatától, és elismerik, hogy az igazságfeltételek,
azaz a tudomány játékszabályai játékon belüliek, s másként
nem alapozhatok meg, csak a jellegét tekintve már tudo-
IIWP. Valéry: Introduction à la méthode de Léonard de Vinci (1894) (Párizs,
Gallimard, 1957). Ez a kötet tartalmazza a „Marginalia” (1930), a „Note et
digression” (1919) és a „Léonard et les philosophes” (1929) c. írásokat is.
101 P. Aubenque: Le problème de l'Etre chez Aristote (Párizs, Presses
Universitaires de France, 1962).
66
nrányos vita keretében, és nincs más bizonyítéka a szabályok
helyességének, mint a szakértők konszenzusa.
A modernitásnak az az általános beállítódása, hogy a dis­
kurzus feltételeit a feltételekről szóló diskurzusban határozza
meg, összekapcsolódik már az újjáéledő humanizmusban,
majd a felvilágosodásban, a Sturm und Drangban, a német
idealista filozófiában és a francia történeti iskolában ismétel­
ten a narratív (népi) kultúrák méltóságának helyreállításával.
Az elbeszélés immár nem a legitimáció nyelvbotlása. Ez a
kifejezett hivatkozás az elbeszélésre a tudás problematikájá­
ban a burzsoáziáknak a tradicionális hatalmak alóli emancipá­
cióját kíséri. Az elbeszélések tudása visszatér a nyugati világ­
ba, hogy megoldja az új autoritások legitimációját. A narratív
problematikában természetesen elvárható a kérdésre adott vá­
laszként a hős neve: Kinek van joga a társadalomról dönteni?
Melyik az a szubjektum, amelynek az előírásai normák azok
számára, akiket erre kötelez?
Új tudományos magatartással kapcsolódik össze az a mód,
ahogyan a társadalmi-politikai legitimációt vizsgálják: a hős
neve a nép, konszenzusa a legitimitás ismérve, a megfontolás
a nép normaalkotásának útja. Ebből feltétlenül létrejön a hala­
dás eszméje, amely nem fejez ki mást, mint azt a mozgást,
amely a tudást felhalmozódóként fogja fel; ez a mozgás azon­
ban kiterjed az új társadalmi-politikai szubjektumra. A nép
ugyanúgy vitatja meg, mi jogos és mi nem az, ahogyan a
tudósok közössége megvitatja, mi igaz és mi nem; a polgári
törvények éppúgy akkumulálódnak, mint a tudományosak; a
nép a konszenzus szabályait az alkotmányos rendelkezések­
nek megfelelően kiigazítja, miként a tudósok is módosítják,
ismereteik fényében, konszenzusuk szabályait azáltal,
67
hogy új „paradigmákat” 102 alkotnak. Látszik, hogy ez a „nép”
egészen más, mint az, amelyet azok a hagyományos narratív
tudásformák foglalnak magukban, amelyek nem igénylik sem
az alapos megfontolást, sem a kumulatív előrehaladást, sem az
egyetemességet: mindezek valójában a tudományos tudás mű­
ködtetői. Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy a „néptől”
kapott új legitimitás képviselői a népek hagyományos tudás­
formáinak tevékeny rombolói is, és azokat mostantól fogva
kisebbségnek vagy potenciális elkülönülésnek tekintik, ame­
lyeknek a rendeltetése csak népbutítás lehet.103
Éppígy belátjuk azt is, hogy ennek a szükségképpen elvont
szubjektumnak a valóságos létezése (amely azért elvont, mert
kizárólag a megismerő szubjektum paradigmájára épül, vagyis
a közlő-befogadó más nyelvjátékokat kizáró, igazságértékkel
bíró denotativ kijelentései) azokkal az intézményekkel kap­
csolódik össze, amelyek a szubjektum megfontolására és meg­
határozására hivatottak, és az államot részben vagy egészében
felölelik. Látszik tehát, hogy az állam kérdése szorosan ösz-
szefonódik a tudományos tudás kérdésével.
Látjuk azonban azt is, hogy ez az összefonódás nem lehet
egyszerű, mivel a „nép” (a nemzet, sőt az emberiség), minde­
nekelőtt politikai intézményeiben, nem elégszik meg a megis­
meréssel - törvényeket hoz, vagyis normaértékű előírásokat
102P. Duhem: Essai sur la notion de théorie physique de Platon à Galilée
(Párizs, Hermann, 1908); A. Koyré: Etudes galiléennes (1940) (Párizs, Her­
mann, 1966); Th. Kuhn: i. m.
103
M. de Certeau, D. Júlia és J. Revei: Une politique de la langue. La
Révolution française et les patois (Párizs, Gallimard, 1975).
68
fogalmaz meg.1(14 Kompetenciáját tehát nemcsak a denotativ,
az igazságtól függő kijelentések területén használja, hanem az
igazságosság igényéből fakadó előíró kijelentések területén is.
így van jól, hiszen - mint mondottuk - a narratív tudásnak a
fogalmából fakadó sajátossága az, hogy mind az egyik, mind
a másik kompetenciát magában foglalja, a többi kompetenciá­
ról nem is beszélve.
A legitimáció általunk tárgyalt módja, amely a tudást érvé­
nyessé tevő elbeszélést újból bevezeti, két irányt vehet fel
aszerint, hogy az elbeszélés szubjektumát megismerőnek vagy
gyakorlatinak írja le: a megismerés hősének vagy a szabadság
hősének irányát. Ebben az alternatívában nem csupán a legiti­
mációnak nem mindig ugyanaz az értelme, hanem már maga
az elbeszélés sem tűnik elégségesnek ahhoz, hogy a legitimá­
ció teljes leírását adja.
9. A TUDÁS LEGITIMÁCIÓJÁNAK ELBESZÉLÉSEI
A legitimáló elbeszélés két nagy változatát fogjuk megvizsgál­
ni. Az egyik inkább politikai, a másik inkább filozófiai, s
mindkettőnek nagy jelentősége van a modern történelemben,
különösen a tudomány és a tudomány intézményeinek a törté­
netében.
Az első változat témája az emberiség mint a szabadság hőse.
Minden népnek joga van a tudományhoz. Ha a társadalmi
104 Az előírás és a norma különbségéhez lásd: G. Kalinowski: Du métalangage
en logique. Réflexions sur la logique déontique et son rapport avec la logique
des normes, in: Documents de travail, 48 (Universitá di Urbino, 1975).
69
szubjektum már nem szubjektuma a tudományos tudásnak, ez
azért van, mert ezt a papok és a zsarnokok akadályozták. A
tudományhoz való jogot vissza kell szerezni. Belátható, hogy
ez az elbeszélés olyan politikát kíván meg, amely inkább az
alapoktatásra, mint az egyetemekre vagy a főiskolákra105 irá­
nyul. A harmadik köztársaság iskolapolitikája világosan szem­
lélteti ezeket a feltételezéseket.
Úgy tűnik, hogy ez az elbeszélés a felsőoktatás hatókörét
korlátozni szeretné. Ennek megfelelően azokról a felsőokta­
tásra vonatkozó intézkedésekről, amelyeket Napóleon fogana­
tosított, általában azt mondják, hogy az állam stabilitásához
szükséges közigazgatási és szakmai hozzáértést teremtik
meg.106Ez figyelmen kívül hagyja, hogy a szabadság elbeszé­
lésének nézőpontjából az állam a maga legitimitását nem
önmagától, hanem a néptől kapja. Miután a császári politika a
felsőoktatási intézményeket elsősorban az állami káderek és
csak másodsorban a civil társadalom vezetőinek nevelésére
szánja, a közigazgatásban és a szakmai területeken, ahol azok
105 Ennek a politikának a nyomai fellelhetők a középfokú tanulmányok
végén lévő filozófiaoktatás intézményében és a „Groupe de recherches sur
1’enseignement de la philosophie” (GREPH-Filozófiaoktatást Kutató Csoport)
azon tervezetében, hogy már a középiskolai tanulmányok első ciklusában
oktassanak „filozófiát”; lásd tanulmányukat: Qui a peur de la philosophie?
(Párizs, Flammarion, 1977). Hasonlónak tűnik az, hogy Québecben a CEGEP
tanterv felé, tulajdonképpen annak filozófiai programja felé orientálódnak
(lásd például: Cahiers de l'enseignement collégial [1975-1976] a filozófiáért).
106 Lásd: H. Janne: L’Université et les besoins de la société contemporaine,
Cahiers de l ’Association internationale des universités 10 (1970) 5; idézi:
Commission d’étude sur les universités, Document de consultation (Montreal,
1978).
70
a tevékenységüket kifejtik, a nemzetet magát úgy fogják fel,
mint amely a maga szabadságát a népesség körében elterjedt
tudásoknak köszönheti. Ugyanez a meggondolás még inkább
érvényes a szűkebb értelemben vett tudományos intézmények
létesítésére. Mindig találkozunk a szabadság elbeszélésére
történő visszautalással, amikor az állam a nemzet névvel ille­
tett „nép” képzését és fejlődési pályára állítását közvetlenül
vállalja.107*
A másik legitimációs elbeszélés a tudomány, a nemzet és az
állam közötti kapcsolat teljesen más kidolgozásához teremt
alapot. Ez az elbeszélés a berlini egyetem 1807 és 1810 közti
alapításakor került eló'10*, és jelentős a hatása a fiatal országok
felsőoktatási szervezetére a 19-20. században.
Az egyetem alapításakor a porosz minisztérium Fichte terve­
zetével, valamint Schleiermacher ezzel ellentétes elgondolásával
foglalkozott. Az ügyet Wilhelm von Humboldtnak kellett meg­
oldania, s ő az utóbbi, „liberális” javaslat javára döntött.
107 „Nyers” (csaknem katonai szellemű) kifejezését találjuk meg ennek
Julio de Mesquita Filhónál: Discorso de Paraninfo da primeiro turma de
licenciados pela Faculdade de Filosofía, Ciéncas e Letras da Universidade de
Sao Paulo, 25 janvier 1937; és a brazíliai fejlődés modem problémáihoz
illeszkedő kifejezését: in: Relatorio do Grupo de Trabalho, Reforma Univer­
sitaria (Brasilia, Oktatási, Kulturális, Tervezési Minisztérium, 1968. augusz­
tus). A brasíliai egyetem iratanyagának részét képező ezen dokumentumokat
Helena C. Chamlian és Martha de Carvalho, a Sao Pauló-i egyetem tanárai
voltak szívesek a rendelkezésemre bocsátani; köszönet érte.
108
Az anyagok Miguel Abensour és a College de Philosophie fáradozásá­
nak köszönhetően a francia olvasó számára is hozzáférhetők: Philosophies de
l ’Université. L ’idealisme allemand et la question de l ’université (Schelling,
Fichte, Schleiermacher, Humboldt és Hegel írásai) (Párizs, Payot, 1979).
71
 Humboldt emlékiratát olvasva a tudomány intézményére
vonatkozó egész politikáját az ember megkísérli arra a híres
elvre egyszerűsíteni, hogy „a tudomány mint olyan kutatás”.
Ez azonban Humboldt tudománypolitikai célkitűzésének fél­
reértését jelentené. Nagyon közel lenne ez a Schleiermacher
által részletesebben bemutatott és a bennünket érdeklő legiti­
mációs elv által meghatározott célkitűzéshez.
Humboldt valóban kinyilvánítja, hogy a tudomány önnön
szabályainak engedelmeskedik, és a tudományos intézmény
„mindenfajta kényszer és finalitás nélkül él és újítja meg
szüntelenül önmagát”. Hozzáteszi azonban, hogy az egyetem­
nek a maga anyagát, a tudományt „a nemzet szellemi és
erkölcsi nevelésének”109 rendelkezésére kell bocsátania. Ho­
gyan következik Bildung az ismeret elfogulatlan kutatásából?
Az állam, a nemzet és az egész emberiség nem közömbös az
öncélú tudással szemben? Humboldt bevallja, hogy ezeket
nem az ismeret, hanem a „jellem és a cselekvés” érdekli.
A miniszteri tanácsos ily módon azzal a fontos konfliktussal
kerül szembe, amely az ismeret és az akarat között a kanti
kritika által teremtett szakadékra emlékeztet; a csak az igaz­
ságkritériumtól függő denotációk nyelvjátéka és azon nyelv­
játék közti konfliktussal kerül szembe, amelyet az erkölcsi, a
társadalmi és a politikai gyakorlat ural, s amellyel szükségkép­
pen döntések és kötelességek is velejárnak; tehát olyan kije­
lentések, amelyektől nem az igazságot, hanem az igazságos­
109 Über die innere und äußere Organisation der höheren wissenschaftli­
chen Anstalten in Berlin (1810), in: Philosophies de l ’Université, id. kiadäs,
321.0.
72
ságot várjuk el, s amelyek tehát végül is nem a tudományos
tudástól függnek.
A diskurzusok ezen két sorának egyesítése elválaszthatatlan
a Bildungtól, amelyet a humboldti projektum célba vesz, hi­
szen ez nemcsak az egyének ismeretszerzését, hanem a társa­
dalom és a tudás teljesen legitim szubjektumának nevelését is
magában foglalja. Humboldt tehát segítségül hívja a (Fichte
által életnek nevezett) szellemet, amelyet három törekvés,
vagy inkább három oldalt egyesítő törekvés mozgat: „mindent
egy eredendő elvből származtasson” a tudományos tevékeny­
ségnek megfelelően; „mindent egy eszményre vezessen
vissza”, amely az erkölcsi és a politikai életet vezérli; „végül
egyetlen Eszmében egyesítse ezt az elvet és ezt az eszményt”,
amely biztosítja, hogy az igazi okok tudományos kutatása
mindig összhangban legyen az erkölcsi és politikai élet igaz­
ságos céljainak követelményével. Ez a legutolsó szintézis
alakítja ki a legitim szubjektumot.
Humboldt mellesleg hozzáteszi, hogy ez a hármas törekvés
hozzátartozik a „német nép intellektuális karakteréhez”110. Ez
diszkrét engedmény a másik elbeszélésnek, annak az eszmé­
nek, hogy a tudás szubjektuma a nép. Igazából azonban ez az
eszme messze nem vág egybe a tudásnak a német idealizmus
által kínált legitimációjával. Jelzi ezt Schleiermachernek,
Humboldtnak és magának Hegelnek a bizalmatlansága az
állammal szemben. Azért retteg Schleiermacher a közhatalma­
kat a tudomány ügyében vezérlő merev nacionalizmustól,
protekcionizmustól, utilitarizmustól és pozitivizmustól, mert
" n Uo. 323.0.
73
a tudomány elve még közvetve sincs jelen ezekben a hatalmak­
ban. A tudás szubjektuma nem a nép, hanem a spekulatív
szellem. A tudás nem az államban - mint Franciaországban a
forradalom után hanem egy rendszerben testesül meg. A
legitimáció nyelvjátéka nem állami-politikai, hanem filozó­
fiai.
A nagy feladat, amelyet az egyetemek teljesítenek, „az
ismeretek összességének bemutatása és az össztudás elveinek
s egyszersmind alapjainak megjelenítése”, mivel „nincs alkotó
tudományos képesség spekulatív szellem nélkül”111. A speku­
láció itt a tudományos diskurzus legitimáló diskurzusának
a neve. Az iskolák funkcionálisak; az egyetem spekulatív,
vagyis filozófiai.112 A filozófiának kell helyreállítania a labo­
ratóriumokban és az egyetem előtti oktatásban az elkülönült
tudományok között szétszórt ismeretek egységét; ez csak egy
olyan nyelvjátékban érhető el, amely egyiket a másikkal a
szellemmé válás mozzanataiként - tehát egy racionális elbe­
szélésben, vagy inkább metaelbeszélésben - összekapcsolja.
A totalizáció projektumának - amely már Fichténél és Schel-
lingnél megjelent a rendszer eszméjeként - Hegel Enciklopé­
diája (1817-1827) igyekszik eleget tenni.
Itt az élet - mely ugyanakkor szubjektum - fejlődésének
menetében vehető észre a visszatérés a narratív tudáshoz. A
szellemnek egyetemes „története” van, a szellem az „élet”, és
111 F. Schleiermacher. Gelegentliche Gedanken über Universitäten im
deutschen Sinn (1808), in: Philosophies de l ’Université, id. kiadás, 270-271. o.
112 „Általánosan elfogadott, hogy a filozófiaoktatás minden egyetemi tevé­
kenység alapja.” In: Philosophies de l ’Université, id. kiadás, 272. o.
74
az „élet” önmaga bemutatása és kifejezése az empirikus tudo­
mányokban található összes formájának rendezett tudása ré­
vén. A német idealizmus enciklopédiája ezen élet-szubjektum
„történetének” elbeszélése. A német idealizmus azonban egy
metaelbeszélést hoz létre, mert a történet elbeszélője nem lehet
a tradicionális tudás sajátos valóságába ágyazódó nép, de még
a szaktudományukba burkolózó, hivatásuk szerint elkülönülő
tudósok összessége sem.
Az elbeszélő mind az empirikus tudományok diskurzusai­
nak a legitimitását, mind a népi kultúra közvetlen intézménye­
inek a legitimitását megfogalmazó folyamatban csak meta-
szubjektum lehet. Ez a metaszubjektum, a közös alapjuknak
hangot adva, megvalósítja implicit céljukat. A hely, ahol ez a
metaszubjektum lakozik: a spekulatív egyetem. A pozitív tu­
domány és a nép csak nyers formái ennek. Maga a nemzetál­
lam a népet érvényes módon csak a spekulatív tudás közvetí­
tésével juttathatja kifejezésre.
Meg kellett világítani azt a filozófiát, amely egyszerre legi­
timálja a berlini egyetem alapítását, és motorja kellett hogy
legyen a berlini egyetem és a kortárs tudás fejlődésének. Mint
említettem, a 19. és a 20. században ez az egyetemi szervezet
modellként szolgált az Egyesült Államoktól kezdve számos
ország számára a maga felsőoktatási rendszerének megalapo­
zásához vagy megreformálásához.113 Ez a filozófia, amely
messze nem tunt el, kiváltképpen nem az egyetemi berkek-
113
A. Touraine elemezte ennek az átvételnek az ellentmondásait; in:
Université et société aux Etats-Unis (Párizs, Seuil, 1972, 32-40. o.).
75
bői'i4, a tudás legitimitásproblémájának igazán élő megoldását
kínálja.
A kutatást és az ismeretek terjesztését nem a hasznossági
elvvel igazolják. Semmiképpen sem gondolják azt, hogy a
tudománynak az állam és/vagy a civil társadalom érdekeit
kellene szolgálnia. Mellőzik azt a humanista elvet, hogy az
emberi nem szabadsága és méltósága a tudás révén növekszik.
A német idealizmus ahhoz a metaelvhez folyamodik, mely
szerint az ismeretek, a társadalom és az állam fejlődése egy­
aránt egy szubjektum „életének” beteljesülésére alapozódik,
melyet Fichte „isteni Életnek”, míg Hegel „eszmei Életnek”
nevez. Ebben a perspektívában a tudás elsősorban önmagában
találja meg legitimitását, és csupán a tudás mondhatja meg, mi
az állam, és mi a társadalom.11415Ezt a szerepet azonban csak a
szintek változtatásával, csak azáltal tudja betölteni, hogy meg­
szűnik tárgyának (a természetnek, a társadalomnak, az állam­
nak stb.) pozitív tudása lenni, és a tudások tudásává is, vagyis
spekulatívvá válik. Az „Élet” és a „Szellem” névvel önmagát
nevezi meg.
A spekulatív apparátus jelentős eredménye az, hogy a lehet­
séges tárgyakról szóló ismeretek egyes diskurzusait nem azok
közvetlen igazságértéke alapján fogja fel, hanem az abból
114 Ez megmutatkozik még R. Nisbet: The Degradation o f the Academic
Dogma: The University in America, 1945-70 (London, Heinemann, 1971) c.
művének következtetéseiben is. A szerző a University of California, Riverside
professzora.
115 Lásd: Hegel: A jogfilozófia alapvonalai (1821) (Budapest, Akadémiai
Kiadó, 1971).
76
fakadó értékük alapján, hogy meghatározott helyet foglalnak
el a Szellem vagy az Élet útján-vagy ha valakinek úgy tetszik:
a spekulatív diskurzus által elmondott Enciklopédiában. A
spekulatív apparátus a tudása vagyis önmaga bemutatása során
idézi őket. Az igazi tudás ebben a perspektívában mindig
közvetett tudás; a tudás beszámoló kijelentésekből áll, és ezek
a legitimitásukat szavatoló szubjektum metaelbeszélésébe il­
leszkednek.
Ugyanez áll minden diskurzusra, még ha nem is az ismeret,
hanem például a jog vagy az állam diskurzusa az. A mai
hermeneutikai diskurzus116 abból az előfeltevésből származik,
amely végső soron szavatolja, hogy van értelme megismerni,
és így a történelemnek, s kivált az ismeretek történetének
legitimást ad. A kijelentéseket önmaguk autonímájának117 te­
kintik, és mozgásban lévőknek, amikor is egyiket a másikból
eredőnek fogják fel: a spekulatív nyelvnek ilyenek a szabályai.
Az egyetem, mint az elnevezése jelzi, ennek a kizárólagos
intézménye.
Mint említettem, a legitimitás problémája más eljárással is
megoldható. Ki kell domborítani a különbségüket: a legitimá-
llfiLásd: P. Ricoeur: Le conflit des interprétations. Essais d ’herméneutique
(Párizs, Seuil, 1969);H.-G.Gadamer: Igazság és módszer (]im\:vpc%t , Gondola!
Kiadó, 1984).
117 Vegyünk két kijelentést: 1. Feljött a Hold. 2. Az a kijelentés, hogy
„Feljött a Hold”, denotativ kijelentés. A Feljött a Hold szószerkezet a 2.
kijelentésben az 1. kijelentés nevének mondható. Lásd .1. Rey-Debove: Le
métalangage (Párizs, Le Robert, 1978), IV. rész.
77
ció első változata ma új erőre kapott, míg a tudás helyzete
kiegyensúlyozatlan, és spekulatív egysége megtört.
Ezen változat szerint a tudás nem önmagában találja meg
érvényességét, nem egy olyan szubjektumban, aki ismeretei­
nek lehetőségeit valóra váltva fejlődik, hanem egy gyakorlati
szubjektumban, amely az emberiség. A népet életre keltő
mozgás elve nem az önmagát legitimáló tudás, hanem az
önmagát megalapozó, vagy ha úgy tetszik, az önigazgató
szabadság. Ez a szubjektum konkrét, vagy feltételezhetően az,
és hőskölteménye a megszabadulása mindattól, ami akadá­
lyozza önigazgatását. Feltételezhető, hogy a törvények, ame­
lyeket magának szab meg, nem azért igazságosak, mert vala­
miféle külső természetnek megfelelnek, hanem azért, mert a
törvényhozók az alkotmány révén a törvényeknek alávetett
valóságos állampolgárok, következésképpen az állampolgár-
akarata, hogy a törvény érvényesítse az igazságosságot, talál­
kozik a törvényhozó akaratával, hogy az igazságosságot tör­
vénnyé tegye.
Az akarat118 autonómiájával történő legitimálási mód
nyilvánvalóan teljesen más nyelvjátékot privilegizál, s Kant
ezt a nyelvjátékot imperatívnak mondta, míg a maiak elő­
118 Legalábbis a transzcendentális etika tárgyában az elv kantiánus; lásd: A
gyakorlati ész kritikája. A politika és az empirikus etika tárgyában Kant
elővigyázatos: mivel senki sem azonosíthatja magát transzcendentális norma­
tív szubjektumként, ezért teoretikusan szabatosabb kiegyezni a fennálló auto­
ritásokkal. Lásd például: Válasz a kérdésre: Mi a felvilágosodás? In: Kant: A
vallás a puszta ész határain belül és más írások (Budapest, Gondolat Kiadó,
1974).
78
írónak nevezik. Nem vagy nem csupán olyan igazságfüggő
denotativ kijelentéseket fontos legitimálni, mint A Föld forog
a Nap körül, hanem az olyan igazságosságra vonatkozó kije­
lentéseket is, hogy Karthágót el kell pusztítani vagy A
minimális bér x frank legyen. Ebben az összefüggésben a
pozitív tudásnak csak az a szerepe, hogy a gyakorlati szub­
jektumot informálja arról a valóságról, amelybe az előírás
teljesítése beágyazódik. A pozitív tudás lehetővé teszi,
hogy a szubjektum behatárolja a teljesíthetőt, azt, ami meg­
tehető. Az, amit meg kell tenni, a teljesítés viszont nem
rá tartozik. Más dolog a vállalkozás lehetséges volta, s
megint más, hogy igazságos-e. A tudás immár nem szub­
jektum, hanem a szubjektum szolgálója; az egyedüli (bár
fontos) legitimitása az, hogy lehetővé teszi a morál valósággá
válását.
így a tudásnak a társadalomhoz és az államhoz fűződő
kapcsolata olyan, mint az eszköz viszonya a célhoz. A tudó­
soknak azonban csak akkor kell ebbe beleegyezniük, ha az
állam politikáját, azaz előírásainak összességét igazságosnak
ítélik. A civil társadalom nevében, amelynek ők is tagjai,
visszautasíthatják az állam előírásait, ha úgy látják, hogy az
állam nem jól képviseli a civil társadalmat. Ez a legitimáció
őket mint gyakorlati embereket felhatalmazza arra, hogy meg­
tagadják egy politikai hatalom tudományos támogatását, ha azt
igazságtalannak, vagyis nem a valóságos önrendelkezésre ala­
pulónak ítélik. A tudósok a tudomány alkalmazásában egészen
annak bemutatásáig elmehetnek, hogy a társadalomban és az
államban az önrendelkezés ténylegesen nem valósult meg. így
az ember újból megtalálja a tudás kritikai funkcióját. Tény
azonban, hogy a tudás legitimitásának utolsó aduja az, hogy a
79
 szubjektum alaptörvénye, és a tudományokat kizárólag az
gyakorlati szubjektum, azaz az önrendelkező közösség által
igazolhatja, hogy eszközöket adnak az empirikus szubjektum
elképzelt célokat szolgálja."9
(aproletariátus) elidegenedésének és elnyomásának felszámo­
A legitimációs vállalkozásban betöltött szerepek ezen el­
lásához: lényegileg ez volt a Frankfurti iskola pozíciója.
osztása azért érdekes a mi nézőpontunkból, mert a rendszer­
2. Heideggernek a freiburgi egyetemen 1933. május 27-én
szubjektum elmélettel szemben azt feltételezi, hogy sem egy­
elmondott Rektoravatási beszéde120olvasható úgy, mint a legi­
ségesíteni, sem totalizálni nem lehet a nyelvjátékokat egy
timáció egy szerencsétlen epizódja. Itt a spekulatív tudomány
metadiskurzus keretében. Itt, éppen ellenkezőleg, a gyakorlati
a lét kikérdezésévé vált. Ez a kérdezés a „sorsa” a „történeti­
szubjektum által kimondott előíró kijelentések elismert privi-
szellemi népnek” nevezett németségnek. Ez az a szubjektum,
legizáltsága elvileg teszi függetlenné ezeket a kijelentéseket a
amelyre a három szolgálat hárul: a munka, a védelem és a
tudományos kijelentésektől, amelyeknek nem több a funkció­
tudás. A három szolgálat metatudását, vagyis a tudományt az
juk, mint hogy információkkal lássák el ezt a szubjektumot.
egyetem biztosítja. A legitimáció tehát - az idealizmushoz
Két megjegyzés:
hasonlóan - a tudománynak nevezett metadiskurzus révén
1. Könnyű lenne megmutatni, hogy a marxizmus az éppen
történik, mely tudománynak ontológiai igénye van. De a me­
most leírt kétféle narratív legitimálás között ingadozott. A párt
tadiskurzus itt kérdező és nem totalizáló. Másrészt az egyetem,
elfoglalhatja az egyetem helyét, a proletariátus a népét vagy
a metadiskurzus otthona ezt a tudást egy népnek köszönheti,
az emberi nemét, a dialektikus materializmus a spekulatív
amelynek az a „történelmi küldetése”, hogy dolgozva, harcol­
idealizmusét stb.; ebből következhet a sztálinizmus és annak
va, tudva, azt beteljesítse. Ez a nép-szubjektum nem az embe­
sajátos viszonyulása a tudományokhoz, amik csak idézetek
riség emancipálására hivatott, hanem a maga „igazi szellem­
a szocializmus felé haladás metaelbeszéléséből, ami a szellem
világának” megvalósítására, ami „a földjében és vérében lako­
életének felel meg. Ezzel szemben, és a második változatnak
zó legmélyebb erők megőrzésének képessége”. A faj és a
megfelelően, a marxizmus kifejthető kritikai tudásként, úgy
munka elbeszélésének beillesztése a szellem elbeszélésébe
állítva be, hogy a szocializmus nem más, mint az autonóm
azért, hogy a tudást és a tudás intézményeit legitimálja, két­
szeresen is szerencsétlen: elméletileg következetlen, ahhoz
Lásd: Kant: Válasz... id. kiadás; J Habermas: A társadalmi nyilvánosság
viszont elegendő, hogy politikai kontextusban vészterhes
szerkezetváltozása (Budapest, Gondolat Kiadó, 1971). A nyilvános (public) és visszhangra találjon.
a nyilvánosság (publicité) terminusai kiterjednek az ilyesféle kifejezésekre:
„privát kapcsolat nyilvánossá tétele”, „nyilvános vita” stb. A nyilvánosság elve
vezérelt sok csoportot a hatvanas évek végén, nevezetesen a „Survivre” moz­
120 Heidegger: A német egyetem önmegnyilatkozása (Budapest, Kossuth
galmat, a „Scientist and Engineers fór Social and Political Action” (USA) és
a „British Society fór Social Responsability in Science” (GB) csoportokat. Kiadó, 1992).

81
80
 10. A D 1 - L E G 1 T I M Á C I Ó
felderíteni, amelyek a 19. századi nagy elbeszélésekben benne
rejlenek, hogy megértsük, miért lehetett fogékony a mai tudo­
A mai társadalomban és kultúrában, tehát aposztindusztriális
mány ezekre a hatásokra, mielőtt azok felléptek volna.
társadalomban és a posztmodern kultúrában1“1másként merül
Elsősorban a spekulatív beállítás rejt magában kétértelmű­
fel a tudás legitimitásának kérdése. A nagy elbeszélés elvesz­
séget a tudáshoz való viszonyában. Ez a beállítás megmutatja,
tette a hitelét, akármilyen egységesítési módot használ is: a
hogy a tudás annyiban szolgál rá a nevére, amennyiben meg­
spekulatív elbeszélését vagy az emancipáció elbeszélését.
kettőződik („megszüntetve megőrződik”, hebt sich auf) az
Az elbeszélések hanyatlásában a második világháború óta
olyan idézetben, amely a tudás kijelentéseiből a kijelentéseket
végbement technikai és technológiai fellendülés hatását láthat­
legitimáló második szintű (autonim) diskurzust alkot. Joggal
juk, amely a tevékenység céljairól az eszközeire helyezte át a
elmondható, hogy a maga közvetlenségében egy tárgyra (egy
hangsúlyt; vagy a fejlett liberális kapitalizmus újbóli kibon­
élő organizmusra, egy kémiai tulajdonságra, egy fizikai jelen­
takozásának a hatását, amely miután 1930-1960 között a
ségre stb.) vonatkozó denotatív diskurzus igazából nem tudja
keynesizmus védőszárnyai alá vonult vissza, úgy megújult,
azt, amit tudni vél. A pozitív tudomány nem tudás. És a
hogy kiküszöbölte a kommunista alternatívát, s a javak és a
spekulációt a pozitív tudomány megszüntetése élteti. Ily mó­
szolgáltatások egyéni birtoklását felértékelte.
don a hegeli spekulatív elbeszélés - mint Hegel bevallja123 - a
Az okok efféle keresése mindig csalódáshoz vezet. Akár az
pozitív ismeretekkel szembeni szkepticizmust rejti magában.
egyik, akár a másik hipotézist fogadja el valaki, tisztázandó
Az önnön legitimitását meg nem talált tudomány nem igazi
kérdés marad az, hogy milyen az említett tendenciák viszonya
tudomány, a legalacsonyabb rangúvá, ideológiává vagy hatal­
a spekulatív és az emancipációs nagy elbeszélések egységesítő
mi eszközzé süllyed, ha az elbeszélés, amelynek legitimálnia
és legitimáló erejének hanyatlásához.
kell, a tudomány előtti tudáshoz tartozónak tűnik, miként egy
Természetesen megérthető az a hatás, amelyet egyrészt a
„vulgáris” elbeszélés. És ez feltétlenül bekövetkezik, ha valaki
fellendülés és a tőkés prosperitás, másrészt a félelmetes tech­
adiskurzusban empirikusnak bélyegzett tudományos játéksza­
nikai fejlődés a tudás státusára gyakorolt. Először azonban a
bályokat a tudomány ellen fordítja.
delegitimációnak12122 és a nihilizmusnak azokat a csíráit kell
Vegyük ezt a spekulatív állítást: egy tudományos állítás
akkor és csak akkor tudás, ha maga elhelyezhető a létrehozás
121 Lásd az 1.jegyzetet. A posztmodernizmus bizonyos tudományos aspek­ egyetemes folyamatában. A kérdés, amely ezen állítás tárgyára
tusait számba vette Ihab Hassan: Culture, Indeterminacy and Immanence:
Margins of the (Postmodern) Age, in: Humanities in Society (1978,51-85. o.). P 3 ^

122 Cl. Mueller használja a „delegitimációs folyamat” kifejezést in: The „A kételkedés útjáról... a kétségbeesés útjáról... szkepticizmusról” ír
Politics o f Communication, id. kiadás, 164. o. Hegel A szellem fenomenológiájának előszavában azért, hogy leírja a speku­
latív mozgatóerő hatását a természeti ismeretre.

82
83
 vonatkozóan felvetődik: ez az állítás maga tudás-e abban az
értelemben, ahogyan azt ő meghatározza? Csak akkor, ha az
állítás maga a létrehozás egyetemes folyamatában elhelyezhe­
tő. Márpedig elhelyezhető. Ehhez elegendő ezen folyamat (a
szellem Életének a) létét előfeltételezni, továbbá azt, hogy az
állításban magában ezen folyamat fejeződik ki. Ez az előfelte­
vés valójában nélkülözhetetlen a spekulatív nyelvjátékban. Ha
ezt nem előfeltételezi, akkor a legitimáló nyelv maga nem
lenne legitim, és a tudománnyal együtt értelmetlenségbe
süllyedne, legalábbis az idealizmus szerint.
Teljesen másként is értelmezhető ez az előfeltételezés, mely
értelmezés bennünket közelebb visz a posztmodern kultúrá­
hoz: az előfeltételezés - mondhatnánk az általunk korábban
elfogadott nézőpontból - meghatározza azon szabályok cso­
portját, amelyeket el kell fogadnia, hogy a spekulatív játék
játszható legyen.124 Ennek a megítélésnek egyrészt az az elő­
feltétele, hogy a „pozitív” tudományok nyelvét a tudás nyel­
vének általános móduszaként fogadja el az ember, másrészt
úgy vélje, hogy ez a nyelv mindig explicitté teendő (formális
és axiomatikus) előfeltevéseket foglal magában. Pontosan ezt
gondolja Nietzsche, amikor - bár más terminológiával - meg­
mutatja, hogy az „európai nihilizmus” abból származik, hogy
az igazság tudományos követelményét magára erre a követel­
ményre alkalmazzák.125
124 Ennek a szabálycsoportnak a kifejtését egy későbbi tanulmányra halasz­
tóm, félve attól, hogy ezt a beszámolót túlságosan nehézkessé teszem.
125
F. Nietzsche: Der europäische Nihilismus (ms N V II3); Der Nihilismus,
ein normaler Zustand (ms W II 1); Kritik der Nihilismen (ms W VII 3); Zum
Plane (ms WI I I ) ; in: Nietzsches Werke. Kritische Gesamtausgabe VII 1 és 2
(1887-1889) (Berlin, De Gruyter, 1970).
84
Ily módon jut kifejezésre annak a perspektívának az eszmé­
je, amely - legalábbis ebből a szempontból - nincs messze a
nyelvjátékok eszméjétől. Olyan delegitimációs folyamattal
van dolgunk, amelyet a legitimáció igénye mozgat. A tudo­
mányos tudás „válsága”, amelynek jelei a 19. század vége óta
megszaporodtak, nem a tudományoknak a technikai haladás
és a kapitalizmus expanziójának hatására végbement véletlen­
szerű megsokszorozódásából fakad. A válság a tudás legitimá­
ló elvének belső eróziójából ered. Ez a spekulatív játék műkö­
désének eróziója, és az erózió lehetővé teszi, hogy a tudo­
mányok emancipálják magukat, miután azok az enciklopédi­
kus kötelékek meglazultak, amelyekben minden tudománynak
meg kellett találnia a maga helyét.
A különböző tudományos területek klasszikus körülhatáro­
lása azonnal megkérdőjeleződik: diszciplínák tűnnek el, elő­
fordul, hogy átlépik a tudományok határait, amiből új tudo­
mányterületek születnek. Az ismeretek spekulatív hierarchiái a
helyet ad az immanens, mondhatni „sík” kutatási hálózatnak,
melyben a viszonylagos határok szüntelenül mozognak. A régi
„fakultások” mindenféle intézetekké és alapítványokká rob­
bannak szét, az egyetemek pedig elveszítik a spekulatív legi­
timációban betöltött funkciójukat. Megfosztva a spekulatív
elbeszélés által fojtogatott kutatás felelősségétől, az egyete­
mek a megalapozottnak ítélt tudás átadására szorítkoznak, és
az oktatással inkább a tanárok, semmint a kutatók újraterme­
lését biztosítják. Ebben az állapototban találja és kárhoztatja
Nietzsche az egyetemeket.125
126 Nietzsche: Gedanken über die Zukunft unserer Bildungsanstalten
(1872), in: Nietzsches Werke, Bánd III.
85

Ami a másik, í\ z A uf kletrungbói származó legitimáló eljárást
illeti, az emancipációs beállítottságban a belső eróziós eró nem
kisebb, mint amilyen a spekulatív elbeszélésben működik. De
ez más aspektust érint. Jellemzője az, hogy a tudomány legiti­
mitását, az igazságot az erkölcsi, a társadalmi és a politikai
gyakorlatban elkötelezett beszélgetőtársak autonómiájára ala­
pozza. Márpedig ez a legitimáció - mint láttuk - azonnal
problémákat okoz: egy kognitív értékkel rendelkező denotativ
állítás és egy gyakorlati értékkel bíró előíró állítás között
különbség van a helytállóság, tehát a kompetencia tekinteté­
ben. Semmi sem bizonyítja, hogy ha a valóságot leíró állítás
igaz, akkor a valóságot szükségképpen megváltoztató előíró
állítás igazságos.
Legyen egy ajtó bezárva. A propozicionális logika értelmé­
ben Az ajtó be van zárva kijelentésből nem következik a Nyissa
ki az ajtót kijelentés. Mindkét kijelentés két autonóm szabály­
sortól függ, amelyek különböző helyességet, tehát különböző
kompetenciát határoznak meg. A tudományos diskurzusok
legitimitása elleni támadás az eredménye az ész felosztásának
egyrészt megismerő vagy elméleti, másrészt gyakorlati észre,
mely felosztás, bár nem közvetlenül, hanem csak közvetve, de
mégis megmutatja, hogy az előbbi saját szabályokkal rendel­
kező nyelvjáték (amelyről az ismeret a priori feltételeivel Kant
adja az első áttekintést), melynek azonban semmiféle szabá­
lyozó szerepe nincs a gyakorlati játékban (s egyébként az
esztétikai játékban sem). Ily módon az egyik a másikkal egyen­
értékűvé tétetik.
Ha valaki ezt a „delegitimációt” egy kicsit tovább viszi, és
ha kiterjeszti a hatókörét - miként ezt Wittgenstein teszi a
maga módján, s a maguk módján olyan gondolkodók, mint
86
Martin Buber és Emmanuel Levinas127 -, akkor utat teremt a
posztmodernitás egyik fontos irányzatának: a tudomány a saját
játékát játssza, más nyelvjátékokat nem legitimálhat. Például
a preskripcióra nem vonatkozik. A legfontosabb azonban,
hogy még a tudomány sem tudja magát úgy legitimálni, aho­
gyan azt a spekuláció feltételezte.
A nyelvjátékok ezen szétszóródásában [disséminütion] úgy
tűnik, maga a társadalmi szubjektum bomlik fel. A társadalmi
kötelék nyelvi, de nem egy szálból fonódik. Szövedék, amely­
ben legalább kétféle, valójában azonban meghatározatlan szá­
mú és különböző szabályoknak engedelmeskedő nyelvjáték
keresztezi egymást. Wittgenstein írja: „Nyelvünket olybá te­
kinthetjük, mint egy régi várost: mint zegzugos térséget ut­
cácskákkal és terekkel, régi és új házakkal, meg olyan házak­
kal, amelyekhez különböző korokban építettek hozzá; s az
egészet egy csomó új előváros öleli körül, egyenes és szabá­
lyos utcákkal és egyforma házakkal.”128 S hogy világosan
megmutatkozzon az, hogy az egyedi totalitás elve, illetve a
tudás metadiskurzusának fennhatósága alá rendelt szintézis
nem alkalmazható, Wittgenstein a nyelv „városát” aláveti a
régi lánckövetkeztetési paradoxonnak, azt kérdezve: „És hány
háztól, utcától fogva város egy város?” "
A régi nyelvekhez új nyelvek jönnek, a régi város elővá­
rosait alkotva: „a kémiai szimbólumok és az infinitezimál-
127 M. Buber: Én és Te (Budapest, Európa Kiadó, 1991) és Dialogisches
Leben (Zürich, Müller, 1947); E. Levinas: Totalitéetinfinité(LaHave, Nijhoff,
1961) és Martin Buber und die Erkenntnistheorie (1958), in: Philosophen des
20. Jahrhunderts (Stuttgart, Kohlhammer, 1963).
128 Filozófiai vizsgálódások (Budapest, Atlantisz, 1992), 18. 25. o.
129 ,T„
87
jelek” 130. Harmincöt évvel később hozzátehetjük a nyelvgé­
peket, a játékelmélet mátrixait, az új zenei jelöléseket, a
nem denotativ logikáknak (az idő logikájának, a deontikus
logikának, a modális logikának) a jelölési rendszereit, a
genetikai kód nyelvét, a fonológiai struktúrák írásmódját
stb.
Pesszimista érzést hozhat elő ez a szétrobbanás [éclate­
ment]: senki sem beszéli mindezeket a nyelveket, azoknak
nincs univerzális metanyelvük, kudarcot vall a rendszer-szub­
jektum tervezete, az emancipáció projektuma a tudománnyal
semmit sem tud kezdeni, ilyen vagy olyan sajátos ismeretek
pozitivizmusába merül az ember, a tudósokból a tudomány
emberei lesznek, a megoszló kutatási feladatok senki által
nem uralt részfeladatokká válnak131; a spekulatív és a huma­
nista filozófia legitimáló funkciója132 immár megszűnik,
ami megmagyarázza azt a válságot, amelyen a filozófia ott
megy keresztül, ahol még fenntartja a funkció vállalását,
130 Uo.
131 Lásd például: La taylorisation de la recherche, in: (Auto)critique de la
science, id. kiadás, 291-293. o. S mindenekelőtt D. J. de Solia Price-t (Utile
Science, Big Science, New York, Columbia U. P., 1963), aki hangsúlyozza a
(publikációk számával értékelt) magas termelékenységű kutatók kis száma és
az alacsony termelékenységű kutatók nagy tömege közötti szakadékot. Az
utóbbi csoport mintegy négyzete az előbbinek, így az előbbi csak körülbelül
minden húsz évben növekszik. Price arra következtet, hogy a tudomány mint
társadalmi entitás nem demokratikus (59. o.), és a kimagasló tudósoknak
minimum száz év előnyük van.
132 Lásd: J. T. Desanti: Sur le rapport traditionnel des sciences et de la
philosophie, in: La philosophie silencieuse, ou critique des philosophies de la
science (Párizs, Seuil, 1975).
88
illetve a logikára vagy az eszmetörténetre korlátozódását ma­
gyarázza ott, ahol realista módon lemond a legitimáló funk­
cióról.133
Ez a pesszimizmus táplálta a századelő nemzedékét Bécs-
ben: nemcsak az olyan művészeket, mint Musil, Kraus, Hof­
mannsthal, Loos, Schönberg és Broch, hanem az olyan filozó­
fusokat is, mint Mach és Wittgenstein.134Kétségtelenül olyan
messzire elmentek, amennyire a lelkiismeretes és felelős el­
méleti s művészi delegitimációban lehetséges. Ma már el­
mondható, hogy a gyászos tevékenység lezárult. Nem kell
újrakezdeni. Wittgenstein ereje abban van, hogy nem a Bécsi
Kör 5 által kifejlesztett pozitivizmust választotta, s hogy a
nyelvjátékok vizsgálatában olyan legitimációt körvonalazott,
amely nem a teljesítményelvre támaszkodik. A posztmodern
világnak ezzel van dolga. Az elveszett elbeszélés iránti nosz­
talgia kiveszett az emberek többségéből. Ebből semmiképpen
133 Azegyetemi filozófia ú jbóli besorolásaahumán tudományok közé ebből
a szempontból a hivatásét messze meghaladó jelentőséggel bír. Nem gondoljuk
azt, hogy a filozófia mint legitimáló tevékenység elítélhető, az azonban lehet­
séges, hogy ezt a tevékenységet csak akkor teljesítheti vagy legalább folytat­
hatja tovább, ha felülvizsgálja az egyetem intézményéhez fűződő kapcsolatait.
Ehhez a témához lásd a Projet d ’un institut polytechnique de philosophie
(kézirat, Département de philosophie, Université de Paris VIII [Vincennes],
1979) előszavát.
134Lásd: A. Janikés St. Toulmin: Wittgenstein’s Vienna (New York, Simon
and Schuster, 1973).
135 Lásd: J. Habermas: Dogmatismus, Vernunft und Entscheidung - Zu
Theorie und Praxis in der verwissenschaftlichen Zivilisation, in: Theorie und
Praxis (Neuwied, 1963).
89
sem következik, hogy a barbárságnak szolgáltatnák ki magu­
kat. Ezt megakadályozza, hogy tudják, legitimáció máshonnan
nem származhat, mint nyelvi gyakorlatukból és kommunikatív
interakciójukból. A tudomány „mosolyog a bajsza alatt” min­
den más meggyőződésen, amely az embereket a realizmus
rideg józanságára neveli.136
11. A KUTATÁS ÉS A KUTATÁS LEGITIMÁCIÓJA
A TELJESÍTMÉNYELV RÉVÉN
Térjünk vissza a tudományhoz, és vizsgáljuk meg először a
kutatás pragmatikáját. A tudomány lényegi szabályozását ma­
napság két fontos változás érinti: az érvelés gazdagodása és a
bizonyítási eljárás bonyolulttá válása.
Mások mellett Arisztotelész, Descartes, majd Stuart Mill
próbálta meghatározni, azokat a szabályokat, amelyek révén
megszerezhető a befogadó jóváhagyása egy denotativ értékkel
rendelkezőkijelentéshez.137A tudományos vizsgálódás ezekre
a módszerekre nem nagyon számít. Mint már mondottuk,
olyan nyelveket használhat és használ is, amelyek demonstra­
tív tulajdonságai a klasszikus értelemmel szembeni kihívásnak
136 „A tudomány mosolyog a bajsza alatt” egy fejezetcím Musil: A tulaj­
donságok nélküli emberében; idézi és kommentálja J. Bouveresse: La
problématique du sujet... i. m.
137 Arisztotelész az Analitikában (körülbelül i. e. 330) Descartes a Regitlae
ad directionem ingenii (1628 körül) és a Principia philosophie (1644) c.
műveiben, J. St. Mill a System o f Logic c. művében.
90
tűnnek. Ezekről a nyelvekről Bachelard mérleget készített,
amely immár nem teljes.bS
Ezeknek a nyelveknek a használata azonban nem tetszőle­
ges. A használat egy pragmatikainak mondható feltételnek
alávetett, ugyanis a nyelvek meg kell hogy fogalmazzák a saját
szabályaikat, és a befogadótól meg kell követeljék, hogy elfo­
gadja azokat. Egy olyan axiomatika meghatározása tesz eleget
ennek a feltételnek, amely magában foglalja a javasolt nyelv­
ben használt szimbólumok definícióját, továbbá azt a formát,
amelyet a nyelvi kifejezéseknek be kell tartaniuk azért, hogy
elfogadhatók legyenek (jól formált kifejezések), s végül azo­
kat a műveleteket, amelyek ezekkel a kifejezésekkel megen­
gedettek, s amelyeket tulajdonképpeni axiómák definiálnak.I3y
De honnan tudjuk, mit tartalmaz egy ilyen axiomatika, vagy
mit kell tartalmaznia? Az előbb felsorolt feltételek formálisak.
Lennie kell egy metanyelvnek, amely meghatározza azt, hogy
az adott nyelv egy axiomatika formális feltételeinek eleget
tesz-e: ez a metanyelv a logika nyelve.
Itt szabatosságra van szükség. Nem logikai, hanem csak
empirikus alternatíva az, ha valaki az axiomatika meghatáro­
zásával kezdi azért, hogy annak számára elfogadható kijelen­
tésekre tegyen szert ily módon, illetve éppen ellenkezőleg, ha
138
G. Bachelard: Le rationalisme appliqué (Párizs, Presses Universitaires
de France, 1949). M. Serres: La réforme et les sept péchés, in: L'Arc, 42
(Bachelard-szám) (1970).
139
D. Hilbert: Grundlagender Geometrie (1899); N. Bourbaki: L ’architec­
ture des mathématiques, in: Le Lionnais (szerk): Le grands courants de la
pensée mathématique (Párizs, Hermann, 1948); R. Blanché: L ’axiomatique
(Párizs, Presses Universitaires de France, 1955).
91