SÁRVÁRI GYÖRGY

TU DAT-
SVUYA

AZ ÉBER ÁTKAPCSOLÁS MŰVÉSZETE

AKADÉMIAI KIADÓ
m
Szeretett belső coachaimnak
Putyinak, Pipinek és Bubunak
 Sárvári György

TUDATVALTAS
A z éber átkapcsolás művészete

AKADÉMIAI KIADÓ
 Kiadja az Akadémiai Kiadó,
az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja
1117 Budapest, Prielle Kornélia u. 21-35.
www.akademiaikiado.hu

ISBN 978 963 05 9676 3

© Sárvári György, 2016

© Akadémiai Kiadó, 2016

A kiadásért felelős az Akadémiai Kiadó igazgatója

Felelős szerkesztő: Vida Krisztina
Olvasószerkesztő: Káli Diána
Termékmenedzser: Kiss Zsuzsa
Fedélterv: Markó Natália munkája

Kiadványszám: BB150066
Megjelent 28 (A/5) ív terjedelemben
Készült a Kinizsi Nyomdában
Felelős vezető: Bördős János

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a nyilvános előadás,

a rádió- és televízióadás, online digitális publikálás, valamint a fordítás jogát,
az egyes fejezeteket illetően is.

Printed in Hungary
 TARTALOM

Bevezető: A fordított módszer / 9

TUDATVÁLTÁS
Léptékváltás - lélekváltás / 13
Hirtelen változás / 15
Háttérzaj / 18
Csúcsragadozók / 20
Apám gyenge ember volt... / 23
Miért pont Magyarország? / 25
Mi az igazi neved? / 27
Nem akarom, hogy megérints, mert félek / 29
Egy fiatal lány naplójából / 31
Kvantumugrás I. / 33
Kvantumugrás II. / 36
Biciklista a labirintusban / 39
A mátrix alakváltozásai / 42
Téridő-hurok / 45
Megérzés / 47
Szelíd erő - Gentle force / 49
„Repedezik a burok” / 52
Ébredések viharában / 54
Bármi megtörténhet... / 56
Kiélesítve / 58
A gyermeklelkű férfi és a kislány jégkirálynő / 60
Sas a csirkeólban / 62
Belülről kifelé / 64
,¡Valaha fénylő csillag voltál” / 66
Tudatváltás - Megfagyott pillanatok / 68
Jelenlét / 70
Ébredés / 72

KITÖRÉS A DOBOZBÓL
A belső útmutatás / 77
A hallgatás ára / 79
 Zuhanok a mélybe... állíts meg / 81
Darázs a tóban / 83
„Érzed, hogy fáj?” / 85
Te melyik pirulát választod, a kéket vagy a pirosat? / 87
Hiányaink csapdájában / 89
Energiavámpírok / 91

CSALÁDI MINTA - ELENGEDLEK EGYSZER

A határok meghúzása / 95
Levél egy távoli Apának / 97
A középszerűség börtönében / 100
Egy kisfiú küzd az elismerésért / 102
Megfelelési vágy ! 105
Már nem fáj, hozzászoktam / 107
A kétely / 110
Aki legyőzi önmagát, megismeri önmagát / 113
Anyám támasza vagyok / 115
Ottragadtam az időben, szabadíts ki / 117
Készen állsz? / 119
A nagy manipulátor / 121
Menekülnék, de magamba ütközöm... / 123
Anya, hideg van / 125

MAGÁNYOS HŐS
Magányos hős vagyok / 129
Nem tudok megbocsátani magamnak / 131
Kitörés / 133
A szándék ereje / 135
Kiégtem már régen, csak nem vettem észre / 137
Kiégéssztori másképpen / 138
Minden rendben van velem / 140
Csillogó szemű kisfiú öreg, elnyűtt kabátban / 142
„Mindig is menekültem a nehéz helyzetek elől” / 144
Két út / 146
Bölény a hegyen / 148
Félelem a zsebben / 150
A szabadság kulcsa / 152
A halál illúzió, az ébredés lehetőség / 154
Az intellektualitás csapdája / 156

VÉDEKEZÉS - ELHÁRÍTÁS
Vallásos vagyok, vagy csak gyenge? / 161
Ég és föld között /163
 A hazugság lelassít / 165
Merek gyenge lenni / 167
Sajnálom, bocsáss meg / 169
Durcás kisgyerek maradok / 171
A kudarc öt szürke dimenziója / 173
Hatalmi játék / 176
Álarcos nő / 178

AZ EGO ÉS A MÉLY-ÉN
A sebesült ego / 183
A megsebzett ego ámokfutása / 186
A hatalom lovasa és a szépség megszállottja / 188
Liberace: az infantilis önzés anatómiája / 191
Narcissus, a vadász / 193
Pánikroham: az elszabadult ego / 196
Ügy érzem, el kell utaznod messzire / 198
Vallások és a biztos tudás / 200
Két testvér / 202
„Elégedetlen vagyok magammal” / 204
Agyhalál / 206
Harc az elismerésért / 208
A tekintély rabságában / 210

BETEMETETT ÉRZÉSEK
A düh szorításában / 215
Lopakodó rém: a rejtőzködő agresszivitás / 217
A forrongó tudattalan / 219
Belülről keresztre feszítve / 221
Apa nélkül nőttem fel, mégis tökéletes vagyok / 223
Nem számít, mit érzek, követem, amit mondanak / 225
Fejleszteni akarlak, bármi áron / 227
Mit kezdesz a haraggal? / 229
Visszafogott erő / 231
„A jó segítő” - csapdahelyzetek / 233
Az önérvényesítés zsákutcái / 235
Test-kapu / 238
Mi marad végül? / 240
Terveim voltak / 242
Az erő két oldala: agresszió vagy teremtés / 244
Éber hipnózis - rejtett agresszió / 246
Lábtörlő lettem / 248
Végre valaki szeret / 250
Hatások örvényében / 252

7
NYITOTT KÉZZEL - AZ ELENGEDÉS
Szakaszolás: a siker kulcsa / 257
Időkapu a múltba / 259
Nem fáj, megszoktam már, mint a cirkuszi állatok / 261
Melyik az én utam? / 263
Találkozásom a Prófétával / 265
Tele a csónak / 267
Nehezen bocsátók meg magamnak / 269
Kézben tartom a dolgokat / 271
Mester és tanítvány / 273

DÖNTÉS - RÁD BÍZOM MAGAM

Két férfi, két életút / 277
Sodródás vagy szabad repülés / 279
Egzisztenciális döntés / 281
Figyelj rám egyszer / 283
Döntő pillanat / 285
Kivonulás vagy szembenézés / 287

BENNEMARADOK
A császár köpenye alatt / 293
Felülről vezérelve / 295
A nem cselekvés zónája / 298
Megfelelő pillanat / 301
Az utolsó pillanat előtt / 303
Termékeny unalom / 305

TÚL A CSÚCSON. SPORT - GYŐZELEM - TELJESÍTMÉNY

A világ tetején / 309
Élsportolóként felnőtté válni / 311
A győzelem titka / 313
Pozitív beállítódás / 315
Az edző és a mester / 317
A veszteség megértése a siker titka / 320
Az irányítás visszavétele / 322
Amikor rájöttem, hogy már halott vagyok... / 324
 BEVEZETŐ

A F O R D ÍT O T T M Ó D SZ E R

Vannak olyan időszakok, amikor a rossz és kicsinyes önzőség előretör, az

igazság pedig a háttérben marad. Pillanatnyilag. Ezek a pillanatok az ember
számára talán hosszúnak tűnnek, de valójában a kiegyenlítődés miatt
fontosak. Ezek a legkiemelkedőbb időszakok, amik előkészítik a fontos
változást az életünkben. Ilyenkor a nyilvánvaló szürkének tűnik, a tények
sokrétűen értelmezhetővé válnak, és az igazság csendesen várakozik a
hangos tömeg látszólagos magabiztossága mögött.
Valójában a dolgok fordítottsága a lényeg. Ami tiszta és egyértelmű, az
viszonylagossá válik, a nyilvánvaló kérdőjelessé, a felület pedig tükröződni
fog. Ilyenkor minden fordítottan működik. Ahová energiát fektetsz be, ott
ellenállás keletkezik, ahol könnyű és biztos az előrejutás, ott látszólagos a
siker. Az igazság csendben várakozik.
Az emberek többsége a könnyebb utat választja, és arrafelé indul, ahol
kicsi az ellenállás. Karriert építenek, amikor a visszavonulás időszaka van,
a csillogást keresik, amikor meditálni kellene, harsánnyá válnak, amikor a
csend fürkészése lenne a feladatuk. Gyógyszerekre bízzák magukat, amikor
a szembenézés lenne fontos, és meghúzzák magukat, amikor az előrelépés
ideje jött el. A tények a felszínen őket igazolják, és ők bizonyítékot látnak
a pillanatnyi sikerben. A valóság azonban sohasem érhető tetten direkt
formában.
Ahogyan mondtam, a fordított működés megtanulása a cél. Szem­
befordulni a látszattal, a külsővel, a viszonylagossal, és ellentmondani a
felszínes tényeknek. A belső világunk lehet az útmutató, a megérzésünk
az iránytű. Ez a fordított módszer az egyedül célravezető. Belülről haladni
kifelé, és nem kívülről befelé. Nem a tények alapján igazolni önző tette­
inket és gyávaságunkat, hanem a belső útmutatásra hagyatkozni a tények
ellenében is. Ez a haladás kívülről nézve lassú és nehézkes, de belülről
megélve egyensúlyt hoz létre.
• Egy helyben maradni akkor, amikor könnyű és látványos.
• Befelé figyelni, amikor körülötted sokan hangoskodnak.
• Benne maradni a helyzetben, amikor látszólag a menekülés lenne cél­
ravezető.
• A külső tanácsadókkal szemben is a belső hangra figyelni.
• A látszattal szemben a flash és a megérzés erejében bízni.
• A külső hatalommal szemben mindig a lemondást választani.

9
• Igazat mondani akkor, amikor nehéz és fájdalmas.
• Az érzéseidre támaszkodni, amikor ellentmondásba kerülsz önmagaddal.

Amikor elengedünk valamit, nem azért tesszük, hogy fájdalmat éljünk át,
hanem azért, mert bízunk az igazság erejében és hiszünk a valóság rend­
jében. Minden a helyére kerül, de sohasem azonnal, minden beteljesül,
de nem a tények szintjén látszólagosan, hanem a gyakorlat által a maga
teljességében. A betöltött időbe az üres idő elfogadása által vezet az út.

E L V E SZ ÍT H E T E T L E N

Minden, ami illékony és törékeny, érték. Talán sebezhetősége miatt, talán

pont azért, mert sohasem birtokolhatjuk. Mi mégis belekapaszkodunk és
ölelő szorításunkkal megfojtjuk, összeroppantjuk. Ilyen a természetünk,
nem tehetünk róla.
De ez nem jelenti azt, hogy nem tehetünk ellene. A hatalom, a csil­
logás, a pénz és a szerelem ajándék, sajnos nem lehet kiérdemelni, sem
elvenni, megszerezni vagy birtokolni. Az újrafelfedezés az egyetlen esély.
Fordított módszer. Nem kívülről befelé, hanem belülről kifelé. Amit nem
tudok örökre megragadni, az bennem van ősidők óta. Amit nem akarok a
tulajdonommá tenni, az elveszíthetetlenül hozzám tartozik. A kulcs önma­
gam feltárása és a vágyálmaim belső felfedezése, szabad elfogadása. Amit
magamhoz kötözök, elveszítem, amit szabadon szeretek, azt ajándékba
kapom.
Az igaz szeretethez, a teremtő hatalomhoz és a tiszta szerelemhez csakis
a lemondás útján való eggyé válás, az elengedés megtartó ereje vezet el.
Sértődötten visszavonulok, és magamban arra várok, hogy bárcsak
közelebb jönnél, megsimogatnál és feloldoznál. De ennek jelét
sem adom, ülök konokul magamba zárkózva. Kemény vagyok és
néma, büntetlek Téged és büntetem magam. Megszoktam, hogy
ha visszahúzódom, kisebb a sérülés kockázata, kevesebb a támadás
veszélye...
A tudatváltás azt jelenti, hogy észreveszem és megváltoztatom
azt a mintát, amelyet oly régóta gvakorlok. A sértődést, vetítést,
bratyizást, támadó védekezést, a helyzetből kimenekülést... az
érzéseim elrejtését. Nekirugaszkodom és kiemelkedem a megszokás
tengeréből, szembefordulok a hullámokkal, és engedem, hogy elra­
gadjanak. Közel lépek a félelmeteshez.
Feladom a vélt igazságom, ami legtöbbször csak védekezés, régi,
rossz minta, és eredmény nélküli harc. Átadom magam annak, ami
szembejön velem, és engedem, hogy megtörténjen, amire oly régóta
vágyom.

----------—- H.II...UI, «r- : . L.1; .l1.!1'J , !■_. |--- ^ml. •■■ ------------ - ___ Z—
 LÉPTÉKVÁLTÁS - LÉLEKVÁLTÁS

c
3
ESETLEÍRÁS

Kora reggeli lezáró coachingbeszélgetésem az irodában egy felsőve­

zetővel.
- Tíz ülés, mégis mintha egy egész életszakaszt ölelt volna át.
- M változott meg benned?
- Próbálok jóban lenni önmagámmal... Elkezdtem párbeszédet
folytatni a belső énemmel. Nem akarok már más ember lenni, elfo­
gadom magam, és hálás vagyok az elindult változásokért. Tulajdon­
képpen ez a napi reggeli meditációm legfontosabb része.
- Munkatársak, család?
- Azt hiszem, más időzónába kerültem, és elkezdtem velük beszél­
getni, találkozni...
- Engem is feltölt a jelenléted, és nagyon örülök a folyamatnak,
ami elindult benned.
- Nagyon messziről indultunk, fájdalmas volt néha a megállás és
a rátekintés a hiányaimra, de most már úton vagyok...
V______________________________________________________________ )

Mitől változik meg egy ember, mitől alakul át valakinek a kisugárzása, a

belső állapota? Azt hiszem, attól, hogy képessé válik szembenézni önma­
gával, és beengedni önmagába a fényt. A fény először bántó, durva és
fájdalmas, aztán lassan gyógyítóvá válik. Aki sokáig rejtőzködik a fény, az
éltető visszajelzés elől, az lassan elmagányosodik és bezárul. Amikor hosszú
idő után először húzza el a függönyt és néz bele a napsütésbe, először kap
tiszta visszajelzést az állapotáról, még nagyon fájnak a tükröződések.
A valódi visszajelzésben az elismerés mellett mindig van építő és őszin­
te kritika, tükröződés, ami a másik zavaró, darabos vagy talán csak suta és
hiányos jelenlétére utal. Mindannyiunkkal előfordul, hogy felhorzsoljuk,
megbántjuk egymást, néha egy-egy megnyilvánulásunkkal, gesztusunkkal,
vagy egyszerűen csak azzal, hogy nem figyelünk oda a másikra. Mindannyi­
unknak szüksége van iránymutatásra, pontosabb képre mások szemszögé­
ből, hogy lássuk, milyenek vagyunk, milyennek látnak mások. Ha ez nem
történik meg, lassan elfogy a fény és elvész az irány.

13
 A léptékváltás azt jelenti, hogy megváltozik a rezgésünk, a lélegzésünk,
a belső energiaállapotunk, a jelenlétünk. Aki folytonosan kifelé tekintget,
viszonyulni szeretne másokhoz, tetszeni és csillogni akar, vagy egyszerűen
csak teljesíteni, és nem figyel befelé, az fokozatosan kiég és elveszíti önma­
gát. Ezt a fajta égettséget nem tudja feledtetni sem a több csillogás, sem az
egyre nagyobb teljesítmény.
Egyszerűen figyelemváltásra van szükség a lélekváltáshoz. A figyelem­
váltás pedig akkor kezdődik el, amikor először válunk képessé szembenézni
azzal, hogy kik vagyunk és mit hoztunk létre önmagunk körül és önma­
gunkon belül. A fény, amikor először bevilágít egy poros, sötét vagy csak
homályos sarokba, először bántóan éles és zavaró, aztán megszelídül és
idővel enyhe, simogatóan lágy melegséggé változik át. Ilyenkor megjelenik
a szeretet, ami már nem akaratból táplálkozik, hanem jelenlétből.

14
 HIRTELEN VÁLTOZÁS

ESETLEÍRÁS

Felsővezető coachingon:
- Úgy érzem, rugalmasabbnak kell lennem.
- Ügy érzem, mellébeszélsz. Miért kellene rugalmasabbnak len­
ned?
- Azért, mert sok szerepet viszek és nem tudok elég rugalmasan
váltani közöttük.
- Azt hiszem, még mindig mellébeszélsz.
- Nem a rugalmasság a fontos?
- De igen, a rugalmasság fontos, csakhogy te túlzottan is rugal­
mas vagy. Szóval mi a téma?
(Rövid csend.) - Kösz, hogy nem engedtél puhítani. Azt hiszem,
elfáradtam, és alapvető dolgokon kellene változtatnom. El kelle­
ne távolodnom a cégtől... Tulajdonképpen régóta nem ez az én
utam...

Többféleképpen lehet döntést hozni kritikus helyzetben, de van kétfajta

alapvető modell. Az egyik szerint a döntéshozó hagyományosan elemez,
valószínűséget számol és analizálja a lehetőségeket, míg a másik esetben
kilép az elemzés keretei közül, és a kritikus pillanatban elenged minden
racionális szempontot, amely beszűkítené a döntési horizontot. Átadja
magát az áramlásnak, rábízza magát a sodrásra, azaz intuitív módon
„dönt”. Valójában itt nem is döntésről, hanem inkább együttműködésről
van szó, hiszen a választásnak alig van köze a racionális szempontokhoz,
a tényékhez. Azt követem, ami éppen felbukkan bennem a megfelelő
pillanatban. A hangsúly a „megfelelő pillanaton” van, amely azt jelenti,
hogy nem elhamarkodottan, nem a félelmeim szerint, hanem a helyzet­
ben benne maradva, egy kicsit kitartva a bizonytalanságban, a kritikus
pillanatban megjelenő érzelmi tartalmat követem! Azt választom, ami
akkor felbukkan bennem. Nem a döntési cél és a szándék összhangja a
fontos, hanem a részvétel és az érzelmi jelenlét. A hagyományos döntési

15
modellben a döntés előtt sokan mérlegelnek, információt gyűjtenek és
kockázatot elemeznek, mert bíznak az általuk begyakorolt racionális, logi­
kai működésben. De a legrosszabbak azok, akik összeírják, hogy mi szól az
egyik lehetőség és mi a másik alternatíva mellett. Vajon mi köze van a szá­
raz tényeknek ahhoz, hogy valami jó lesz-e neked vagy nem? Elképzelhető,
hogy a jó döntés ellen szól minden tény, és az is lehetséges, hogy a rossz
döntést támogatja minden külső szempont és minden tanácsadó. Akik ezt
az utat követik, jobban bíznak a számokban és a tényekben, mint a saját
belső hangjukban.
Lehetséges-e úgy dönteni, hogy nem döntök? Lehetséges-e úgy dönte­
ni, hogy történik velem valami, aminek a részese leszek, anélkül, hogy az
„én” szerepet játszana benne. Lehetséges-e ráülni egy hullámra úgy, hogy
nem én irányítok, sőt teljesen elengedem a kontrollt. Haladok, amerre
visz az út, és kitartok a meggyőződésem mellett, hogy minden rendben
lesz velem.
A hirtelen változás nem azért hirtelen, mert hirtelen döntök, hanem
azért, mert megengedem magamnak, hogy történjen velem valami olyan,
aminek eddig ellenálltam, ami nagyobb és több nálam.
Ennek feltétele a védekezés lebontása, teljes elengedése. Nem védem
magam sem a visszajelzésekkel szemben, sem a tények bizonyító erejére
támaszkodva önmagámmal (a belső hangommal) szemben. Befogadóvá
válók, megengedem, hogy történjenek velem a dolgok. Kimondom azt,
amit már régen sejtettem, és hagyom, hogy a kimondás által valósággá
váljon. Elengedem a védekezést, amellyel nap mint nap igazolom magam,
fenntartom a látszatot, rejtegetem a sérüléseimet. Elengedem a félelmet az
újabb sérüléstől, a magánytól, a hibázástól, a gyengeségem felvállalásától,
a szabadságtól, a kiszolgáltatottságtól, az egyedülléttől, önmagámtól, attól
a boldogságtól, amit nem érdemiek meg. Nem menekülök bele valami
kézzelfogható, biztonságos értékrendbe, feladatba, amellyel megóvtam
magam, hogy bármivé válhassak. Nem az a fontos, hogy mások szemében
elfogadott legyek, sem az a szerep, amit éppen játszom. A szerep nem te
vagy! Nem anya, apa, férj, feleség, vezető, kőműves, kirakatrendező és
buszsofőr vagy elsősorban, hanem ennél sokkal több. Te egy folyamatosan
fejlődő, bontakozó szellemi lény vagy, aki bár kapcsolódik sok mindenki­
hez és sok mindenhez, de elsősorban saját isteni részéhez kell, hogy kap­
csolódjon. Sokkal több vagy annál, mint amit csinálsz. Amikor beleragadsz
egy szerepbe, korlátozod önmagad!
Feleség, férj, szerető, főnök, beosztott, bármi. Könnyű elhitetni magad­
dal, hogy te valami vagy és nem valaki.
Olimpiai bajnok sportoló, aki ha vége a versenynek, visszaváltozik kis­
fiúvá, kislánnyá, aki az anyukájától várja a megerősítést, vagy az apukája
elfogadása miatt küzd a ringben. A verseny alatt félisten, de a verseny után
elveszett kisgyerek, akinek soha nem kellett lelkileg felnőnie, és vállalnia
az életben önmagát. Mindig azt tette, amit mások mondtak neki, szülők,
edzők vagy vezetők. Egy szereppel azonosult, mások mondták meg neki,
mit csináljon, merre menjen. Amikor vége a versenynek, már senki sem
mondja meg kívülről, mit kell tennie, a belülről irányítottságot pedig alig
ismeri.
Milliárdos befektető, aki sohasem kapott őszinte visszajelzést a környe­
zetétől, a kollégáitól, mert mindig gondosan elzárta magát a sérülés legki­
sebb lehetőségétől is. Talán csak a teste jelez néha, de azt is sikerül gyógy­
szerekkel elnyomnia.
Anya, aki észre sem veszi, mennyi agresszió halmozódott fel benne a
fáradtság és a kimerítő másokra figyelés miatt. Teszi a dolgát egyre mono­
tonabban, egyre fásultabban.
Apa, aki a munkahelyén folyamatosan megoldó üzemmódban van, és
otthon képtelen kilépni a külső időből és belépni a gyerekek játékos, sza­
bad belső idejébe.
Vezető, aki folyamatosan irányít és megold, akkor is, amikor nyilván­
valóan nincs értelme tevékenykednie. Megoldássá alakítja át a szeretet
elfogadását és a megnyílás lehetőségeit, hogy megóvja magát a hibázás
szégyenétől...
Ki vagyok én a szerepeim és álarcaim mögött?
Nehéz a szerep mögött megtalálnom önmagam és elindulni a megér­
zéseim, a flashek jelzéseinek az útján. A megszokott rutinból kitörni félel­
metes. Dönteni ügy, hogy nem én döntök, nem kapaszkodom a jól ismert
megszokásba. Le kell győznöm önmagam, el kell engednem a múltam,
mindent, amit eddig könyvekből, szülőktől, tanároktól tanultam. Pedig
a szabadság ott rejlik a doboz mélyén, a lelkem mélyén, bennem. Akkor
indulok el egy új úton, amikor merek hinni a belső hangomnak, és rá
merem bízni magam a megérzéseimre. Felnőtté válni annyit jelent, hogy
vállalom a valódi érzéseimet és követem a legmélyebb intuícióm irányát.
Kritikus helyzetben nem a szerepből, hanem mélyen magamból merítek
erőt és találok új utakat a fejlődéshez.

17
 HÁTTÉRZAJ

Vannak, akik igénylik a háttérzörejt, és csak akkor nyugodtak, ha valami

szól a közelükben. Tévé, rádió, mosógép, vagy bármi, ami zajt csap, hangot
ad, kitölti a csendet körülöttük és az ürességet bennük.
Vannak, akik folytonosan duruzsolnak és beszélnek a környezetükhöz,
mert tele van a fejük gondolatokkal, zavaros eszmékkel.
Vannak, akik állandóan neteznek, szelfiznek vagy egyéb tevékenységgel
ütik el az időt és menekülnek a belső csend elől.
És végül vannak, akik a háttérzajt rosszindulatú közlésekkel, pletyká­
val, másokról szóló negatív kijelentésekkel fertőzik meg. Ez a legrosszabb.
Akik zajt csapnak maguk körül, önmagukat mérgezik, mert elnyomják
a belső hangjukat. Az intrikus háttérbeszélgetések viszont megfertőzik a
teret és rossz érzést okoznak minden belépőnek.
Észrevetted már, hogy ha belépsz egy olyan térbe, ahol rosszindulatú
pletyka és negatív beszélgetés zajlott (esetleg épp rólad), ott lehangolt
leszel és szorongáskeltő érzések jelennek meg henned? Mindez azért van,
mert a negatív közlések lenyomata ott marad a térben, a mezőben, és
tovább hat. A kimondott, de eltitkolt szónak a hatása tovább él, legyen az
pozitív vagy negatív.
A negatív háttérzaj következménye, hogy megmérgezi a teret. Nem szá­
mít, hogy a beszélgetés negatív tartalma talán sohasem jut el a célszemély­
hez. A mérgező háttérzörej olyan lenyomatot hoz létre a térben, amelynek
a hatása erősebb és nyomasztóbb, mint bármilyen nyílt szembesítés lehet­
ne. A pletyka, a negatív háttérbeszélgetés sötét hálóként láthatatlan és
nyomasztó terhet rak az áldozat mellkasára, vállára. O talán csak annyit
érzékel, hogy sötét gondolatai támadnak, lehangolt lesz vagy megfájdul
a feje, de ezt legtöbbször nem köti össze a helyszínnel és a rosszindulatú
intrikusokkal.
Minden tettünk és kimondott szavunk láthatatlan súlyként rakódik
ránk és a környezetünkre. A pletyka és a negatív háttérbeszélgetés hatása
jóval túlmutat a pillanatnyi ventilálás és kibeszélés jó érzésén. A mátrix
emlékezetében minden tettünk és kimondott szavunk lenyomatot képez,
és tovább él, tovább hat tőlünk függetlenül. Emiatt fontos, hogy tudatosak
és nyíltak legyünk.
• A férj hazatérve a munkából pontosan érzi a háta mögött elhangzott
megvető mondatokat.
• A kolléga érzékeli a folyosói pletyka nyomását a szíve mélyén.
• A kisdiák tudja belül, ha az osztálytársai róla sugdolóznak.
• A kirúgás előtt álló dolgozó érzi a dermesztő pillanat közelítését, a meg­
fagyott légkört...

Minden tettünkért és szavunkért felelősek vagyunk. Hibázhatunk és

tévedhetünk, ami rendben van. Ha azonban fenntartunk egy negatív
véleményt valakiről, akinek ezt nyíltan és egyértelműen nem mondjuk el,
a felelősségünk megduplázódik, és hatásunk rejtett módon felerősödik,
majd bumerángként visszahat ránk. Kevesen tudják, de végső soron ez is
az önpusztítás része.
A kimondás félelmetes és olykor fájdalmas, de tehermentesít. A transz-
parencia megtartó erejét udvarias hallgatással vagy kikerülő folyosói mel­
lébeszéléssel felcserélni több, mint gyengeség.
• Az utolsó pillanatig harcolok érted a kimondott szó erejével, ha fontos
vagy nekem.
• Ha kapcsolatban vagyunk, megosztom veled a rossz érzéseimet éppúgy,
mint a pozitívakat, nem kímélem meg magam a konfrontációtól.
• Csak akkor nyilvánítok negatív véleményt rólad a hátad mögött, ha ezt
veled szemben is vállaltam.
• Nem fogok udvarias hallgatásba merülni a romboló látszat fenntartása
miatt.

19
 CSÚCSRAGADOZÓK

Sportvezető coachingon:
- Ahogyan leírod a helyzeted, az elég siralmas és elszomorító.
Hatalmi kiszolgáltatottság, elvtelen törtetés, farkastörvények...
Szerintem eljött az idő, hogy képviseld magad, és beszélj a nagy­
főnökkel.
- Ideje lenne, de mit mondjak?
- Azt mondd el, amiben hiszel, amik az értékeid, és amit elvársz
az együttműködéstől: nyíltság, őszinteség, transzparencia. Ezekben
hiszel, vagy nem?
- De igen, azt hiszem, beszélni fogok vele...
- Tudom, hogy nehéz, segítek. Képzeld el, hogy én vagyok a
nagyfőnök, te pedig elmondhatod, hogy mit képviselsz és mit vársz
el...
(Hebegés-habogás, majd csönd.) - Ez nem nagyon megy. Azt
hiszem, majd ha hozom az eredményeket, akkor fogok eléállni, az
lesz alkalmas idő...

Sajnos az idő sohasem érkezett el, mert nincs alkalmas idő, nincs megfelelő
pillanat. Csak döntés van és bátor elszánás, méltó vezetői magatartás vagy
helyzetbe való beleállás.
Többször tapasztalom tanácsadóként, hogy emberek kitartó munkával,
szorgalommal, célirányos erőfeszítés révén haladnak előre egyenes ívű kar­
rierpályájukon. Viszi őket előre a vágy, a kiemelkedni akarás és a „szélérzé­
kenység”, aminek folytán egyre magasabb pozícióba kerülnek. Vezetőkké,
döntéshozókká válnak. Igaz, valódi döntést nem hoznak, felelősséget nem
vállalnak, mert erre nem készültek fel, egyszerűen csak felemelkedtek.
Feljutottak a csúcsra, a vágyott magaslatra politikai játszmák, önérvénye­
sítés, törtetés vagy egyszerűen csak a szorgalmas munka révén. Minden
erőfeszítésük a siker megszerzéséről és megtartásáról szólt. Egy valamit
nem tanultak meg csupán a vezetői felemelkedés során: a problémákkal

• 20
való szembenézés bátorságát, a veszteség bevállalását, az elengedést és a
veszteség elfogadását. Mert vezetővé válni elsősorban nem erőfeszítés és
alkalmazkodás, hanem a belső egyensúly megszerzésének a kérdése. Az
alkalmasság legfontosabb összetevője az egység önmagunkkal, ami az önis­
meret küzdelmes útján alakul ki. Aki folytonosan emelkedik és célról célra
halad előre, az kifelé figyel és külső elvárásokat teljesít. A vezetői tudás
legfontosabb pillére azonban az, amikor valaki eljut a belülről irányítottság
állapotába, és a saját ritmusának megfelelően jut előre.
Azok, akik folyamatosan emelkedve jutnak el a csúcsra, ott megállnak,
szinte megdermednek. Alattuk a szédítő mélység, mögöttük a verejtékes
munka. Egyensúlyozni kell és megkapaszkodni. Egész eddigi tevékenysé­
gük arra irányult, hogy karriert fussanak be. Minden tettük hátsó szándéka
afelé mutatott, hogy felérjenek a vágyott magasságba. Minden lépésük
utólag őket igazolta. Amikor elérik, hirtelen megrémülnek, és belekapasz­
kodnak a hatalomba. Elemi erővel, teljes elszántsággal. Most már csak
egyetlen céljuk maradt: megőrizni a pozíciót a végsőkig. Belekapaszkodni
a sikerbe, bennmaradni a reflektorfényben. Mivel előrejutásuk tervezett,
kiszámított és szándékolt volt, a beteljesülés fojtja meg őket. Mert mi marad
más, ha csakis erőből, mindent a célnak alárendelve értél fel a vágyott
magaslatra?
Dermesztő magány és bizalmatlanság. Tartalékot szerezni és túlbiztosí­
tani. Egész eddigi tevékenységük és gondolkodásuk beteljesülése öli meg
őket. Útközben minden szenvedés értelme az előrejutás volt, most minden
a megtartásról szól.
Nincs megnyugvás, nincs pihenés, nem lehet lazítani, mert amit össze­
szorított foggal elértél, őrizni és védeni kell.
Gyakorlatilag a legtöbb karrierút és karriertervezés erről szól. Küzdeni,
megszerezni és fenntartani a végsőkig. Egyirányú gondolkodás, beszűkült
haladás. Nincs spontaneitás, nincs felszabadulás, nincs játék, csak aláren-
delődés a célnak.
Valójában, aki így halad előre, az áldozat. Egy rossz körforgás áldozata,
mert sohasem mutatták meg neki a szabadság és a harcos kiszámíthatat­
lanság esendőségét, a változás, a változtatás és a lemondás lehetőségét.
A cél megszállottja nem tud bízni a teremtő káoszban, az önként vállalt
kiszolgáltatottság őszinteségében. Nem tud lemondani és elengedni, mert
egész élete a megszerzésről és a túlbiztosításról szólt. Sohasem látott mást,
csak ezt a mintát, és ő jó tanulóként végigment az elvárások szűk ösvé­
nyén. Kihozta magából a legtöbbet. Elfáradt, de ezzel nem törődött. Min­
denki elfárad, ez az élet rendje. Aki nem ezt választja, vesztes marad.
Lehetséges kitörni a körforgásból? Elfogadhatom magam teljesítmény
és siker nélkül is? Lehetek boldog akkor is, ha a saját egyéni utamat járom,
és megőrzőm a változtatás és lemondás jogának szabadságát? A kerülő
útnak és a szabad keresésnek is van esélye? Lehet az élet jótékony játék?
 Nagyon nehéz, mert valahol mélyen mindannyiunkban ott rejlik a
makacs ragaszkodás a siker hagyományos felfogásához. Akkor vagyok jó,
akkor szerethetem magam, ha teljesítek, és megfelelek mások elvárásainak.
Mégis van kitörési lehetőség.
Fenntartás helyett elengedés. Megszerzés helyett lemondás. Erőltetett
menet helyett bizalom az áramlásban. Az akarat kényszere helyett annak
elfogadása, amit az élet ad. A veszteségben is megtalálni a jótékony gond­
viselést. Elfogadni bármit, de nem feladva a saját elveinket. Megtartani
a hűséget az igazság képviseletében, vállalni a különvéleményt, amikor
mások belénk kapaszkodnak és visszahúznak a kisstílűség biztonságához.
Minden bennünk dől el, de megőrizni a józanságunkat nehéz. Egyetlen
út segít: a makacs ragaszkodás az éber jelenlét megteremtéséhez, minden
külső elvárás és belénk nevelt megfelelni vágyás ellenére. A jelenlét gya­
korlásának hatalma az, ami kijózanít minket a sikerek küszöbén és segít
visszatalálni a realitáshoz. Ha ezt gyakoroljuk, jó úton járunk, ha kapasz­
kodunk, elnehezülünk és az élet lép át fölöttünk.
 APAM GYENGE EMBER VOLT...

Apám gyenge ember volt, sohasem állt mellettem, mint egy egyenes nyírfa,
amely lombja alatt biztonságot és nyugalmat találnék. Sodródott, félénken
kimenekült a durva világból, és belső életet élt. Számára a világ illúzió volt
és maradt mindig, a saját álmaiba menekült. Anyám fura realistaként él,
talán mindig is az volt, csak ezt korábban nem láttam benne. Számára a
világ édes gyümölcsökkel teli tál, amiből mindig több és több kell. Az ő
realizmusa egyfajta materiális álmodozás. En közöttük állva éltem a saját
vélt biztonságomban. Anyámtól azt tanultam, hogy mindent szakítsak le
és élvezzek ki, apámtól pedig azt, hogy a férfiakért küzdeni kell, erősen
kell őket szorítani és irányítani, mert különben eltűnnek saját belső vilá­
guk feneketlen mélységeiben. Hogy miért lettem hideg, szeretetre éhes
bestia, aki egy édes pillanatért feláldozza a múltat és jövőt, és aki végül
megcsömörlött mindentől? Talán azért, mert senki sem tanított meg
szeretni, befelé figyelni, elmélyülni és jelen lenni. A fejemben állandóan
filmet forgattak, amiben én is csak egy szereplő voltam a többi között, de
sohasem főszereplő. Nem tudom szeretni magam, nem tudom tisztelni azt,
akivé lettem.
Férfi vagyok vagy nő? Tulajdonképpen mindegy, már akkor túl voltam
mindezen, amikor mások még csak bimbózó szexualitásukkal ismerkedtek.
Nekem mindenből több jutott. Az élvezetekből és a megvonásból is, így
lettem számkivetett vándor, a senki földje katonája. Még reménykedem
benne, hogy egyszer utolérem magam, és révbe jutok, de a boldogságról
már lemondtam. Az életet mellékszereplőként élem főszerepeket játszva,
irigyelt sztárként egyre messzebbre jutva önmagámtól. Nagyon szeretnék
hazatalálni, otthonra lelni, megpihenni...
Lehetséges otthonra lelni önmagunkban? Lehetséges elfogadni az elfo-
gadhatatlant, boldogan átölelni azt, akik vagyunk?
A menekülés sokáig izgalmas tevékenység, mert az ismeretlen vonzó
szépsége először gyönyörködtet, elbűvöl, elkápráztat. Aztán unalmassá
válik és semmitmondóvá, de a megszokás biztonsága még hozzáköt.
A belső fordulat akkor kezdődik el, amikor sikerül szembenézni ámok­
futásunkkal, és megsiratni a szívünk idegenségét, elszakítottságát. Amikor
már nem a megszokás biztonsága és üressége, nem a megfelelni akarás,
hanem a közelség, a félelemben benne maradás, a lelassulás ismeretlen
nyugalma vezet. Közel menni egy szenvedőhöz és távol maradni a csillo­

23
gástól, jelen lenni a saját életünkben és lemondani a szerepeinkről, elen­
gedni a külső szépséget és elfogadni az érdes és vad lüktetést belül. Fölösle­
ges mindenkit megzabolázni, mindent irányítani és minden poharat kiinni.
Hazatalálni a valódi érzéseinkhez, elfogadni, hogy önmagunk lehetünk
mindennek és mindenkinek ellenében - ez az első lépés a szeretet felé.
A szeretet önmagunkon belül kezdődik el, és a jutalma annak elfogadása,
hogy bármi megtörténhet, hogyha hagyom!

• 24 *
 MIÉRT PONT MAGYARORSZAG?

Hogy miért nehéz itt élni Magyarországon, arról mostanában sokat lehet
hallani, olvasni. A legtöbb vélemény igaz, nehéz itt élni. Lehetne sorolni
az okokat, a tényeket a negatív gondolkodástól az erkölcsi züllésen át a
rasszizmusig. Mindezekben sok igazság van, mégis jó itt élni.
Magyarország egy különleges hely, mind éghajlatában, mind geológiá­
jában, mind kultúrájában. Magyarország három éghajlati terület határán
helyezkedik el, időjárását a keleti nedves kontinentális, a nyugati óceáni
és a déli-délnyugati mediterrán hatás alakítja. Emiatt különleges és mégis
változatos a klíma. Tulajdonképpen mindenből jut annyi, hogy izgalmassá
és életképessé, erőssé tegye az itt élő vegetációt. Véleményem szerint nem
csak éghajlati ütközőponton élünk, hanem ugyanez a hatás érvényesül
kulturálisan is. Kicsit leegyszerűsítve az ázsiai és a balkáni hatás, valamint a
mediterrán életszemlélet éppúgy jelen van nálunk, mint a nyugati kultúra
hatása. Megtalálható itt az érzelemileg sűrű, szenvedélyes átélésre való
képesség, az események emocionális átszínezésének, a túlfűtöttségnek, a
hirtelen reakcióknak, a túlhevített barátságnak és szerelemnek, a vendég­
szeretetnek, a kifelé való nyitottságnak, az érdeklődésnek, a kíváncsiságnak,
a befogadókészségnek, a tanulni vágyásnak a képessége. Ez a keleti hatás,
viszont kialakult nálunk is a nyugatra inkább jellemző hideg vagy józan
racionális szemlélet, az érdekorientált, protestáns üzleti kultúra, a hasz­
nosságelv, a számító gondolkodás és a minőségi kontrollra való törekvés is.
Nálunk még van nyitottság a másik ember megismerése iránt, van
érdeklődés, befogadási kapacitás. Nem vagyunk még teljesen eltelve
önnön nagyságunktól, mert tudjuk, hogy kis nemzet vagyunk és túlélésünk
történelmi események sorozata, nem pusztán önérvényesítés következmé­
nye. Ez a tudás bennünk van, még akkor is, ha most úgy tűnik, hogy visz-
szahúzódóban van az önmérséklet. Ha nyugatabbra megyünk, azt éljük át,
hogy nyilvánvaló az intellektuális színvonal, a magas mértékű technológiai
és szakmai igényesség a gondolkodásban, viszont hiányos az emocionális
háttér, ami izgalmassá tesz egy beszélgetést, amiben a poénok és az össze-
kacsintások spontán megtörténhetnek. Keletebbre érkezve van érzelem,
néha túl sok is, de gyakran hiányzik az intellektuális emelkedettség, a
rendszerszemlélet hűvös eleganciája.
Nálunk még találkozhatsz olyan hajléktalannal, akivel el tudsz beszél­
getni Hamvas Béláról, vagy Hesséről. Itt megtalálhatod és megveheted a

• 25
világ legkiemelkedőbb minőségű borait elviselhető áron, megszólíthatod
és beszélhetsz a világ legjobb borkészítőivel magától értetődő módon.
Nálunk még emberközelben van a tudással párosult minőségi dimenzió.
Itt jelen van még az érzelmi megnyílás igénye és az a finom emocionális
háttérrezgés, amitől egy beszélgetésben megszűnhet az idő és egymásra
talál két ember. Nem pusztán éghajlati ütközőponton helyezkedünk el,
hanem kulturális olvasztótégelyben formálódunk. Talán ez az oka, hogy
néha gyorsabban és sűrűbben éljük át a változásokat negatív oldalról is.
Sokat gondolkodom azon, vajon a zuhanás, az értékvesztés mégis miért
olyan látványos ma nálunk. Miért érvényesül olyan nehezen a gondolati
kiegyensúlyozottság? Egyetlen válaszom van.
Amikor úgy tűnik, hogy a sötétség előretörőben van, mindig biztosak
lehetünk benne, hogy pusztán csak a világosság ellenpólusáról van szó,
ami csak ott képes láthatóan megmutatkozni, ahol jelen van a fény is.
Amikor remegve és félelemmel gondolsz a jövőre, amikor negatív előre­
jelzéseket adsz és rossz kimeneteleket vázolsz magad elé, tudnod kell, hogy
a sötétség terjedését erősíted. Amikor arról beszélsz, hogy milyen nehéz
nálunk, és felerősíted a kilátástalanságot, akkor hozzájárulsz a negatív
jövőkép megvalósulásához. Amikor sikerül megállítanod a vészforgató­
könyveket a fejedben, és nem rémtörténeteket vetítesz magad elé, hanem
pozitívan tekintesz előre, akkor lépsz át a világosság térfelére.
Nem realitásvesztésről beszélek, hanem léptékváltásról. Ha túl közel
engedem magam a tényékhez, elsodornak, ha túlságosan eltávolodom,
elszakadok a realitástól. Meg kell találnom az egyensúlyt önmagámban,
belül, hogy elég impulzus érjen a jó döntésekhez, és mégse húzzon le
magához a nyomasztó külvilág. A világ pusztán csak jelképek rendszere,
de a fájdalom vagy az öröm átélése már belső döntés eredménye. Mindig
én adok jelentést a saját történetemnek.
 MI AZ IGAZI NEVED?

- Ha rád nézek, élesen megjelenik előttem egy név: Sándor.

Nem tudom, miért. Tudsz segíteni?
- Sándor a legfontosabb ember volt az életemben, a nagyapám.
Nyolc éves voltam, amikor meghalt, de meghatározó volt a kap­
csolatunk.
- Mintha a nagyapád most is veled lenne, mintha ott ülne a
válladon.
- O ismert engem a legjobban. A tárcájában mindig magánál
hordott egy képet rólam, aminek a hátára az volt írva: Péter, a
nagy álmodozó...
- Többet kínálsz magadból, mint amennyit adni tudsz. Azt
sugárzód kifelé, hogy odaadó barát vagy, és úgy sejtem, a nők felé
pedig azt, hogy önfeláldozó szerető. Ezzel szemben pedig valójában
szinte csak a saját zárt világodban vagy jelen, csak fél lábbal állsz
a földön.
- Igen, pedig szeretnék megfelelni mások elvárásainak. Mégis
mindenki csalódik bennem. A barátaim távolinak éreznek, a sze­
relmeim szerint nem tudok elköteleződni.
- Mert csak fél lábbal állsz a földön, a másik feled az égben
gyökeredzik. Félig ember, félig angyal vagy. Szárnyaszegett angyal,
aki itt ragadt a földön, egy kerub.
- Tényleg így gondolod?
- Halálosan komolyan, igen.
- Akkor most mit tegyek?
- Ne harcolj ellene. Egy angyal nem lehet valójában senkié,
mert nem tudja tökéletesen átadni magát senkinek és semminek,
mert a szíve az égben van. Csak fél lábbal áll földön...
V,__________________________________________________________________ _________________ ____________________________________ ✓

Különbözőek vagyunk, különböző képességekkel és tehetséggel valósítjuk

meg magunkat földi létünkben. Az indiánok és a „primitív” törzsek a
névadásban fejezték ki az új jövevény különleges egyediségét. Péter neve

27
valószínűleg az lett volna, ahogyan a nagyapja megismerte és nevezte őt: a
nagy álmodozó, az álomlátó. így mindenki számára egyértelmű lett volna,
hogy Péter álomvilágban él, félig-meddig van csak jelen a realitásban, vagy
inkább egy másfajta realitásban él. így talán kevesebb szenvedést okozott
volna másoknak és önmagának is, mert a nevében ki lett volna mondva
legtipikusabb karakterjegye. A nagyapja tudta a nevét, ismerte őt, és ezért
jól értették egymást.
Tulajdonképpen mindannyiunknak van indián nevünk, amelyben
benne rejlik legfontosabb speciális karaktervonásunk, egyediségünk.
Kevesen keresik meg a nevüket, kevesen járnak utána a jelentésének vagy
fordulnak egy sámánhoz, bölcs emberhez, aki segítene nekik megfejteni
születésükben kapott eredeti nevük valódi jelentését. A kollektív feledés
megnehezíti, hogy pontosabban megértsük, kik vagyunk, mire vagyunk
alkalmasak, mit hordozunk magunkban. Pedig fontos lenne, hogy ne
üldözzünk lidérceket, ne akarjunk mások lenni, mint amire alkalmasak
vagyunk, hogy ne küzdjünk önmagunk ellen. Az önismeret már nem része
az életünknek, a születésünk jeleire nem fordítanak figyelmet sem a szü­
léink, sem mi magunk. Maradnak az elvárások, a vágyak által eltorzított
észlelések, és az ebből következő csalódás. Nevünk, amit kapunk, igazából
legtöbbször jelentés nélküli, szép hangzású csupán. Nincs benne megfo­
galmazva bontakozó tehetségünk, egyéniségünk csírája, emiatt sokszor
tőlünk idegen elvárások között hánykolódunk boldogtalanul, mert nem
ismerjük és ezért nem vállaljuk igazi az nevünket.
Életünk legfontosabb feladata, hogy megtudjuk: kik vagyunk és mire
vagyunk hivatottak. Ennek hiányában csak sodródunk és gyötrődünk, rossz
hivatást veszünk a vállunkra, rossz embereknek akarunk megfelelni. Egy
álmodozótól nem várható el, hogy állandóan a realitásban éljen és folyama­
tosan jelen legyen mások számára. Az ő erőssége, hogy közvetítő lehet a két
világ között, emelkedett tud maradni akkor is, amikor mások csak a puszta
vagy lehúzó tényeket érzékelik. Két világot ismer, de egyikben sem tud ott­
honra lelni. Ha ezt megérti és elfogadja, szabaddá válik, és nem akar már
hamis elvárásoknak megfelelni, hamis vágyakat teljesíteni, és szabadabb
lesz a kapcsolódásaiban és a hivatásában is. Ki fogja tudni bontakoztatni
különleges képességeit és nem akar hamis elvárásoknak megfelelni.
Mindannyiunk legfontosabb feladata, hogy megtaláljuk és elfogadjuk a
nevünket, ami éppúgy megkülönböztet minket mindenki mástól, mint az
arcunk egyedisége. Aki hírnök, az nem lehet liftkezelő, a harcos nem vál­
lalhat adminisztratív munkát, és aki ért az állatok nyelvén, az nem válhat
szappankészítővé. Mindannyiunk neve kibontakoztatásra vár, ott rejlik a
tenyerünkben, és talán a nagyapánk, nagyanyánk, jobb esetben a szülé­
ink vagy talán egy bölcs tanító tudja, hogy kik is vagyunk valójában. Ok
segíthetnek nekünk megtalálni azt a jelentést, amely az önismeret útján
illeszkedik bele és bontakozik ki az életünkben.

• 28
 NEM AKAROM, HOGY MEGÉRINTS,
MERT FÉLEK

Töröltem a fájdalmat, és becsomagoltam a feledés álcájába. Nem akarom,

hogy megérintsd a lelkem, mert félek. Behunyt szemmel fordulok hátra,
nehogy újra előjöjjenek az árnyak. Rejtőzködöm és reménykedek, talán a
hajnal megoldást hoz...

- Miért csörtetsz érzéketlenül előre?

- A testvérem is pont ezt kérdezte tőlem: Hogyan lettél ennyire
kemény és magabiztos?
- Észre sem veszed, ahogyan letaposod magad körül a virá­
gokat.
- Annyira fájnak a szavaid... Nem akarok önző, csörtető, érzé­
ketlen szörny lenni, de félek, hogy újra megsebződöm. Az érzéket­
lenségem páncél és védelem csupán. Tisztább pillanataimban én
is látom, hogy apám ellen védekezem a mai napig. Nem szeretett,
nem fogadott el, nem voltam neki elég jó sohasem... így elzárva
élek magányosan, mert nem tudom újra megnyitni a szívem.
V_____________________________________________________________________

Miért nem lehet büntetlenül törölni a sebeket, a fájdalmas emlékeket?

Miért nem lehet észrevétlenné válni és behunyt szemmel lépkedve, neszte­
lenül vágni át az életen? Miért nincs olyan varázslat, ami meg nem történt­
té tudná tenni a múltat és a sérüléseket?
Mert a sérülés lehetősége a szabadság szinonimája. Aki sérülékeny, az
szabad, aki vállalja a sebezhetőség kockázatát, az esendőség lehetőségét, az
esélyt ad a változásra, a fejlődésre. Aki sebezhetetlen, az zárt világban él,
elidegenedve önmagától. Aki vállalja a gyengeség esélyét, annak nem kell
örökösen a háta mögé néznie és fürkészve kémlelnie az utat maga előtt,
az árnyakat az erdőszélen, az ártó szellemeket a sötétben. A sérülékenység
megőrzése a legnagyobb kincsünk, a szembenézés bátorsága pedig a legerő­
sebb fegyverünk.
Mi marad nekünk, ha tévedhetetlen és támadhatatlan óriásokká
válunk? Mivé leszünk a tökéletesség álarca mögött? Szélmalomhőssé,

29
akiről már mindenki rég tudja, látja mennyire esetlen és erőtlen, csak épp
ő maga próbálja még takargatni, rejtegetni köpenyébe burkolódzva magá­
nyosságát és ormótlanságát.
Nem tudom, miért alakul ki mindannyiunkban a törlés, feledés, kiik­
tatás rossz mechanizmusa, a rejtőzködés, elkerülés, kihátrálás téves és
esélytelen védekezési módja. Nem tudunk automatikusan szembefordulni
a vélt vagy valós nehézségekkel, démonokkal, problémákkal. Könnyebb
és fájdalommentesebb útnak tűnik a bűnbakkeresés és a probléma kike­
rülése. Mondhatnám azt is, hogy elfogadottabb és igazoltabb védekezési
forma a hárítás, sőt vannak országok, ahol bevett politikai gyakorlat, hogy
gyártsunk ellenségképeket és hárítsunk át minden felelősséget másokra,
a környezetünkre, a felnagyított gonoszra, okoljuk a körülményeket és a
múltat...
Van egy illúzió, amely sok embert megfoszt a cselekvéstől: ha nem
látom, nem létezik, ha törlőm, megszűnik, ha megkeményítem magam, nem
fog többé fájni, ha másokra hárítom a felelősséget, megúszom. Két alap­
vető baj van ezzel a magatartással: csak ideiglenesen működik, és végte­
lenül elmagányosít. Az érzéketlenség talán megvéd a sérüléstől, de elzár
a szépségtől és az együttérzéstől, amely energia és erő is egyben. Nem
lehetünk páncélingben, atombiztos érvelések védelmében boldogok. Talán
rövid távon megússzuk a következményeket, de hosszú távon eltávolo­
dunk önmagunktól. A visszafordulás egyre problémásabbá válik, a szabad
levegővétel egyre nehezebb lesz.
Az ember, aki mindent megúszott és mindentől megvédte magát, végül
egy szigetre érkezett, amely kietlen és élvezhetetlen volt. Bár távolról szép­
nek látszott és sok embert vonzott, de a hajótörött már tudta, hogy mindez
pusztán csak illúzió.
 EGY FIATAL LÁNY NAPLÓJÁBÓL

„Az elhallgatás olykor több a hallgatásnál. Olyanféle függöny, amely jóté­

konyan leplez egy olyan ágyat, ahol rendhagyó módon össze nem illő lények
találkoztak..."
Pilinszky János: Bársonycsomó

„.. .Amikor találkoztam vele, éreztem, hogy haj lesz, de reményked­

tem. Elképzeltem egy szebb világot, egy bársonyos jövőt. Beleve­
títettem a kapcsolatunkat. Aztán amikor jöttek a kijózanító pofo­
nok, már nyakig benne voltam. Azzal vigasztaltam magam, hogy
jól sikerült, egészséges, szép gyerekeink vannak, másoknak rosz-
szabb jutott. Amikor összeszorult a torkom, előre menekültem, egy
elképzelt világba, egy szebb jövőbe, az ábrándjaimba. Közben azt
sem vettem észre, hogy már csak az életem romjait foltozgatom.
Amitől annyira féltem, bekövetkezett. Anyám életét ismételtem
meg, rosszabb verzióban, végül belesimultam a kényelmes unalom­
ba. Most pedig úgy gondolom, már késő...”
V_________________________________________________________________________________ )
Sohasem késő, mert a hősök az időt nem a múlásában, hanem az inten­
zitásában mérik. A szenvedély, ha szabadjára engeded az inspirációid,
elragad kortól és környezettől függetlenül. Erő kell meghallani, felismerni,
követni. De ha kilépsz a rutinból, biztos lehetsz benne, hogy elragad, nem
számít, ki vagy és mire jutottál.
A lüktetés, az áramlat bárhol és bármikor előbukkanhat. Nem kell érte
a Távol-Keletre utazni, síelni vagy raftingolni menni, nem kell kalandtú­
rára indulni. Az elvonulás, a csend, a megállás, a szikárság segít, de nem
feltétlenül az útikönyvek által bemutatott módon. Az inspiráció bármikor
megjelenhet, ha engeded, hogy elragadjon.
Próbáltál már úgy autóba ülni és elindulni, hogy fogalmad sem volt az
úti célodról, és a megérzéseid vezettek? Sétáltál már úgy, hogy átengedted
az irányítást az inspirációidnak, és csak az energiát követted, bármerre is
vezessen? Adtál már teret a valódi álmaidnak? Követtél olyan halvány

31
sejtést, ami fátyolszerűen elúszott előtted a ködben, nem mérlegelve
a következményeket? Amikor megalázottnak és kihasználtnak érezted
magad, volt-e erőd kilép abból a rossz helyzetből amibe belekerültél? Ami­
kor jelzett a tested, megálltál-e, hogy belehallgatózz a fájdalomba? Amikor
elsötétült a homlokod előtt a fény, volt-e erőd kilépni egy rossz körforgás­
ból vagy zsákutcából? Amikor a félelem összeszorította a torkodat, volt-e
erőd levegőt venni, szembemenni a legnehezebbel, és kiereszteni a gőzt?
Amikor úgy érezted, hogy már nem bírod tovább, maradtál-e egy pillanat­
tal tovább?
Nekem sincs mindig erőm mindezt megtenni, néha csak a megszokás
vezet, a kényelem... de minden napnak azzal a reménnyel indulok neki,
hogy ma csoda fog történni. Ahogyan a játékos, aki a nagy lehetőséget
keresi, a nagy partira vár.
 KVANTUMUGRAS I.

H A T Á S -E L L E N H A T Á S Z S Á K U T C Á JA

Einstein szerint a problémákat nem lehet megoldani ugyanazzal a gondol­

kodásmóddal, amellyel létrehozzuk őket.
Akiben nem bíznak a szülei, óvják és védik a széltől is, az bátortalan,
félős gyerekként nő fel, és valószínűleg önbizalomhiányos, kockázatke­
rülő felnőtt lesz. Ha egy ilyen gyereknek vagy felnőttnek azt javasolod,
hogy próbálja ki magát extrém sportokban vagy menjen el bunyózni,
valószínűleg nem fogja érteni sem, hogy miről beszélsz. A megoldás nem
az ellentétek felerősítése. A nehézség az, hogy amikor létrejön egy hibás
működésmód, azt nem lehet ellentétes cselekvéssel, retrospektív módon
lebontani és megváltoztatni. Egy félős, önalávető, behódoló, biztonságra
törekvő személyt nem lehet azonnal a mélyvízbe dobni vagy magas kocká­
zatú helyzetbe tenni. A változás nem ugyanazon az úton, csak épp ellen­
tétes irányban, visszapörgetve történik meg. A változás útja teljesen más,
mint a kialakulás és a felépülés útja. Emiatt zsákutca, amikor az agresszív
szülő gyermeke elhatározza, hogy ő lesz a legszelídebb anya vagy apa.
Az orvostudomány lineáris szemléletmódja szintén zsákutcában jár,
amikor hatás-ellenhatás mechanizmusokban gondolkodik. Asztmás roham
során a hörgők falában lévő körkörös simaizmok összehúzódnak, ami a
hörgő keresztmetszetét csökkenti. Ezt általában béta-blokkolóval kezelik,
ami a béta-2-receptorhoz való kapcsolódás után ellazítja a simaizmokat
a hörgőkben, kitágítja az ereket és ezzel növeli a vérátáramlást. Az alap­
probléma azonban nem a simaizmok összehúzódása, hanem a védekezést
kiváltó rossz berögzülés, a mögöttes ok. A görcsöt magát görcsoldással,
lazítással, relaxációval csillapítani lehet, de megoldani nem. A görcs kelet­
kezésének feltárása és megértése az egyetlen lehetőség a görcsös állapot
teljes megszüntetéséhez.
Miért nehéz kilépni a hatás-ellenhatás, az ok-okozati gondolkodás
viszonyrendszeréből? Miért nehéz nyíltan szembenézni egy krízishelyzettel?
A félelem miatt. A megértés előtt halálfélelem tornyosul. Kezdetben
attól való félelem, hogy kiderül: apámnak vagy anyámnak nincs igaza, a
szüleim gyenge, gyarló emberek. Ez maga a halál, ugyanis a gyermek a szülőt
isteni tulajdonságokkal ruházza fel. Anyu és apu kimondott igazsága rendít­
hetetlen. Ennél még félelmetesebb, amit nem mond ki, de képvisel! Képvi­
seli az életével, a ki nem mondott, de vallott értékeivel, a magatartásával,
a gondolkodásával. A sunyiság, agresszivitás, tekintélytisztelet, gyávaság,
konfliktuskerülés, kicsinyesség mintái mélyebben és erősebben mennek
át a gyerek életébe, mint a tanító szavak. Nem az számít, amit mondunk,
hanem az, amit a fejünkben, a lelkűnkben zárolva cipelünk. A minta ott
hat, ahol a szó véget ér.
Hiába megy minden vasárnap templomba a szülő, hiába járatja hittanra
a gyerekét és beszél az erkölcsről, ha a minta ellentétes, az fog hatni.

AZ UGRÁS

A probléma, elakadás, később betegség létrejötte egy rossz és zárt reagálási

mód lassú következménye. Az elme lassan elhiszi azokat a negatív mintá-
kát, amiket naponta hall, átél, amit mantráznak felé. Először védekezik,
elhárít, majd izolál és átvált romboló üzemmódra. Torzít, torzul, végül ha
nem változik semmi, önmegsemmisítő üzemmódra kapcsol és elpusztítja
önmagát. Döbbenetes. A félelem zárt rendszerébe rejtett rossz gondolat
betegséggé alakul, és lassan elpusztítja a testet. Ezt a folyamatot nem lehet
logikai retrospektív módon megállítani. Az egyedüli esély annak a gondol­
kodásnak a megszüntetése, amely a betegség oka, és emiatt a gyógyulás
legfőbb ellensége is. Az elme egy rossz tanulási program (lineáris gondol­
kodás, ok-okozati problémaleképezés) miatt védekezésre van kiképezve, és
általában csak elhárító üzemmódban tud működni. Ezen az úton pedig a
kör bezárul, és a tudat a saját csapdájába esik. Amikor támadás ér valakit
(rossz vagy, alkalmatlan vagy, méltatlan vagy...), az elméje automatikusan
szeparálja, izolálja, és egyben felerősíti a fájó tartalmat. A tartalom a testbe
zárva kezd tovább hatni. Rossz vagyok, tehát bűnhődnöm kell. Az önbün­
tetés képes önpusztításba is átmenni. A pengével magát vagdosó tinédzser
később drogos lesz, vagy más módon folytatja a leépülést. Legtöbbször a
betegségek hátterében is hasonlóan rossz működés áll.
Csakis a teljes leállás, a kilépés lehet a megoldás, ami egyrészt totális
szembenézés és felelősségvállalás (az eddigi működés csődjének beisme­
rése), másrészt átváltás a gondolkodás nélküli gondolkodásra. A logikai,
lineáris, ok-okozati összefüggések keresése tévút, a rendszer teljes leállása
és újraindítása az egyedüli lehetőség. De előtte megjelenik a kérdés: mi lesz
velem, ha leállók? Eddig egész életemben a gondolkodást gyakoroltam, a
kitaposott úton haladtam. Mi lesz velem, ha megállók, ha leáll a rendszer?
Meghalok?
Ezt a kockázatot sajnos nem lehet megspórolni, a halál reális alterna­
tíva.
A kvantumugrás lényege a rendszer leállása előtt és után megjelenő
„halálos” csönd, amelyben lassan elkezd bontakozni, megfogalmazódni
egy új látásmód, működés. Az új modell kialakulásának legfőbb jellemzője
a „belülről irányítottság”. Kísérője a kapcsolatrendszer tisztulása, csökke­

34
nése és kicserélődése. Kevesebb emberre lesz szükségünk, mint korábban,
kapcsolatok szűnnek meg körülöttünk és bennünk. Az igazán fontos kap­
csolatok elmélyülnek és új emberek jelennek meg a környezetünkben. A
másik fontos jel a megváltozott időérzék, a lelassult és letisztult látásmód,
amely egyre erősebben belülről irányítottá válik. Ez a felszínen gyakran
a hagyományos értékekkel való szembenállásban fejeződik ki, valójában
az igazán fontos dolgok és kapcsolatok felerősödését jelenti. A szokatlan
ismerőssé, a váratlan szelíddé, a meglepő elfogadottá válik. A probléma
lehetőséggé szelídül, új perspektívák bontakoznak ki, új irányok jelennek
meg a láthatáron.
 KVANTUMUGRAS II.

MEGVÁLTOZOTT TUDATÁLLAPOT

Ahogyan az előző részben kifejtettem, az elme használata kultúránkban

korlátozott és egyoldalú, a tanulási módja legtöbbször leszűkítetten a logi­
kai megismerésre fókuszált. Emiatt a csökkent kapacitással működő elme
önmaga válik a minőségi váltás (ugrás) akadályává. Amikor a megismerés
szinte csak a lineáris, okozati összefüggések logikai útján halad, egyirányú
észlelés és gondolkodás alakul ki. Ez a működés a krízisek, betegségek fel­
oldásában hatástalan. Miért?
Amikor egy negatív üzenet és ezzel együtt egy megterhelő, bántó
élmény, esemény ér minket, az elme azonnal védekező üzemmódra vált
át, és elhatárol. Ez az általánosan megtanult működés lényege. A lineáris
gondolkodás hatás-ellenhatás mechanizmusokban mozog. Ha támadnak,
védekezem, ha bántanak, bosszút állok, ha gyengéden szólnak hozzám, ella­
zulok. A világ tulajdonképpen így könnyen megérthető, egyszerű részekre
oszthatóvá válik: jó és rossz, szép és csúnya, hasznos vagy haszontalan. Ez
a leegyszerűsítés azonban a korlátozottan működő elme illúziója csupán,
nem a valóság. A világ így emészthetővé és látszólag kiszámíthatóvá válik.
Ez életünk legnagyobb csapdája!
Valószínűleg a teremtő játéka, humorérzéke, hogy a mélyebb össze­
függéseket elrejtette a kiszámítható és felosztható felszín mögé, amit csak
annak nyit meg, aki képes kilépni az illúziók világából. Nem könnyű, mert
az illúziók hívogatóak. A cukor édes, a szépség csábító, az élvezet vonzó.
A kérdés az, hogy mennyire ragaszkodsz az illúzióidhoz? Mennyire ragasz­
kodsz az egyirányú, lineáris, csak logikai alapú, kiszámítható megismerés
illúziójához? Mennyire ragaszkodsz ahhoz a biztonsághoz, hogy minden
sémákba rendezhető, kiszámítható, ezáltal kontrollálható?

EGYIRÁNYÚ ÚT

A negatív, bántó üzenet információs tartalmát az elme törli, és abban

reménykedik, hogy az üzenettel maga az élmény is megsemmisült. Sajnos
ez nem így van, épp ellenkezőleg. Az üzenet az elutasítással törlődik (nem
vagyok rossz), de nem maradéktalanul. A negatív élményt a test rögzíti
(probléma vagyok) és a sejtek memóriájában tárolja. Az információ tör­
lődik, de az élmény, az üzenetet hordozó energia nem tűnik el, ugyanis az
esemény magja energia, rezgés, másképpen fogalmazva érzés. Ez a negatív
energia vagy érzésmaradvány épp azáltal lesz veszélyforrás, hogy megfoszt­
va a címkétől, a tartalomtól, önálló életet kezd el élni a testben. A test
ugyanis magába rejti, rögzíti a negatív élményt, és ezáltal felerősíti. A tuda­
tunk korlátozott működésének lényege az oknyomozó, hatás-ellenhatás
alapú logikai haladás, amely azonban az energia- és élményfeldolgozásban
járatlan. Az élmények feldolgozása csak megváltozott tudatállapotban
jöhet létre, amelynek lényege pont a tudatos működés és kontroll leál­
lítása, kiiktatása. A buddhista megközelítésben ez a gondolkodás nélküli
gondolkodás vagy a holisztikus megismerés. Lényege a szomato-pszichés
üzemmód, amelyben a tudat nem meghatároz, hanem utánkövet és egé­
szen más módon érzékel. A lényeg az elme lineáris működésének kiik­
tatása és a megváltozott tudatállapotú működés létrehozása. A tanulás
útja nem a logikai, feltáró, reduktív munkamód lesz, hanem a testtudatos
megismerés, amelyben az érzéseknek, a meditativ jelenlétnek, az inspirativ
működésnek van kiemelt jelentősége. Ezt a működést élményalapú, érze­
lemvezérelt működésnek, testtudatos megismerésnek hívjuk.

- Úgy érzem, az, ahogyan megjelensz előttem, az életed tük­

rözi. A tested és a kisugárzásod feltárja az egész személyiséged,
megmutatja, ki vagy valójában. A tested szétfolyik, elhanyagolt,
amorf, ahogyan az öltözéked is. A másik jel a némaságod, alig tudsz
megszólalni.
- Nem így van, én a munkámban precíz és fegyelmezett vagyok,
ott képviselem magam, csak elfáradtam...
- Ezt reméled, de a tested most mást tükröz. Nem látom, hogy
nő lennél, nem érzek benned női energiát...
(Csend. Elkönnyesedik a szeme.) - Elférfiasodtam, elveszítet­
tem magam, már nem tudom ki vagyok. Férfiak között dolgozom
és keményebben teljesítek, mint ők...
- Milyen betegséged van?
- A hallóidegem egy daganat támadta meg. Érzem mélyen,
hogy összefügg azzal, amivé lettem. Mindent elfojtok, lenyelek,
betemetek magamban. Elférfiasodtam, többet dolgozom, mint bár­
melyikük, elveszítettem a hangom is. Régen nem ilyen voltam...
- Azt hiszem, a hallásod is elveszíted, ha így folytatod...
V----------------------------------------------------------------------------------- J
A logikus elme azt mondja: dolgozz keményebben, rejtsd el az érzéseid,
nehogy sebezhető légy. Teljesíts többet, így majd megbecsülnek, elfogad­
nak... A szembesítés hatására az elme kibillen a biztonságos üzemmódból,
elveszíti az egyensúlyát (megváltozott tudatállapot), letér a logikus pályá­
ról (érintettség, könnyek), és a nő kimondja: érzem, hogy a betegségem
összefügg az életemmel. Megtörik a varázs. Nem a túlteljesítés a megoldás,
hanem a leállás. Ehhez eljutni azonban kitartásra, időre és támogatásra
van szükség.
 BICIKLISTA A LABIRINTUSBAN

A félelem fala mögött rejlik a szabadság bizonytalansága, előtte a biztonság

puhasága. A falon nem lehet átlátni, a helyben maradás kockázatmentes.
Hogyan lépjek túl a félelmeimen, ha nem tudom, mi vár rám a túloldalon?
A mátrix labirintusában azért nehéz előrehaladni, mert a hétköznapi
térképeink nem segítenek, a sablonos megoldásaink csődöt mondanak.

Nemrég mesélte egy ismerősöm, hogy elesett a biciklijével és be­

ütötte a fejét. Néhány napig emlékezetkiesése volt.
- Hogyan próbáltad visszahívni az emlékeidet?
- Megpróbáltam logikai úton összerakni a mozaikkockákat.
- Sikerült?
- Nem, de nagyon elfáradtam. Aztán szép lassan magától össze­
álltak a töredékek.
- Szóval a logikus megoldási út nem segített?
- Sőt kimerített...
- Szerintem egy ilyen jelentős esemény lehetőség a megújulás­
ra. Újraindíthatod a rendszert. Erős jel, hogy szakíts meg valamit
az életedben. Van sejtésed róla, hogy mi lenne ez?
- Igen, de nagyon félek tőle. Tolom magam előtt régóta.
- Szeretnéd, hogy segítsek a feltárásban és a változásban?
- Még nem tudom. Nem érzek erőt magamban...
L _ _ __________________________________________________________ '

Miért nem sikerült az emléktöredékek közötti kapcsolatot logikus munka­

módszerrel, erővel visszaállítani?
Az emlékeink nem lineáris úton töltődnek fel a memóriánkba, aho­
gyan egy film kockái követik egymást a vetítővásznon. Az emlékezet olyan
komplex hálózat, amely nonlineáris kapcsolatokból áll össze holisztikus
egésszé. Kőbaltás módon, logikai sablonokkal, egyenes kapcsolati építke­

39
zéssel nem állítható helyre, illetve nem hívható le. A linearitás mint tanult
látásmód és megértési séma csődöt mond minden olyan helyzetben, ahol
komoly elakadás, konfliktus vagy probléma keletkezik. Ennek ellenére mi
megkíséreljük a lineáris, ok-okozati látásmódot ráerőltetni minden problé­
más helyzetre. Hétköznapi rutin szituációban sikerrel, jelentős elakadások­
nál, erős konfliktusnál, betegség megértésénél sikertelenül.
Fontos megértenünk, hogy a változás nem kényszeríthető ki mennyi­
ségi tényezők erősítése, lineáris építkezés által. A sportoló, aki pusztán az
elvégzett munkára épít és megfeledkezik a mentális fejlesztésről, jó iparos­
sá válhat, világklasszissá sohasem. A minőségi változás előtt mindig van
egy bizonytalansági zóna, amelybe belépni félelmetes. A félelem a legbizto­
sabb jele annak, hogy komoly fejlődés előtt állsz. Az elakadás pedig annak
a lehetősége, hogy valamit megszakíts, másképpen csinálj, mint eddig. Lépj
ki az eddigi sémáidból, lépj be a mátrixba.
A háló, a mátrix, amelyben élünk, olyan, mint egy élő labirintus, amely
folyamatosan változik és csak belülről fedezhető fel. A tudattalan utazó
vagy az erőszakos áttörő, aki a hétköznapi megértést erőlteti a haladásban,
egy helyben jár. Az továbblépésben nem segít semmilyen külső térkép,
eszköz, iránytű, csak a megérzéseink, sejtéseink, elszánásunk, szembené­
zésünk ereje. Aki kőbaltával tör előre, falat húz maga köré. Aki erőlteti
a logikus megoldásokat, eltávolodik a változás lehetőségétől. A fontos
következő lépés előtt mindig fal tornyosul, amin át kell kelni. A fal mögötti
tér nem látszik, kockázatot kell vállalni az elrugaszkodáshoz.
A labirintus belőlünk táplálkozik, a mi kivetülésünk, azonos velünk, és
így a megoldás is bennünk van legbelül. Az élet labirintusa olyan organikus
mátrix, amely pontosan követi a belső folyamatainkat. Ha elfáradunk és
kiégünk, a külső körülményeink nem pusztán lekövetik a belső állapotun­
kat, hanem felerősítve tükrözik azt. A kiégett ember a saját fásultságának
felerősített árnyékával találja szemben magát kívül, illetve olyan erős
megállító helyzetekkel, amik tükrözik a belső állapotát. Ezek a helyzetek
lehetnek segítőek, de a megállító erejük miatt nehéz szembesülni velük.
Valójában minden külső akadály valamiképpen a belső elakadásaink leké­
peződése, felerősítése. Ha komolyan veszed és elmélyülsz, ha keresed az
előtted álló akadály jelentését, a saját fejlődéseden dolgozol.
A félelem olyan blokk, amely ha visszaránt minket az előrelépéstől,
automatikusan beindul az agy elhárító üzemmódja, a sematikus, logikus
gondolkodás. Ez pedig nem más, mint egy helyben toporgás, emlékképek
felerősítése, szorongató tartalmak kivetítése, eltávolító működési mód.
Sokan konfliktushelyzetben eltávolodnak félelmük tárgyától, a konfliktu­
sos személytől, és maguk körül pörögve őrlődnek a helyzetben. Aztán jön
a pánikroham, a szorongás vagy testi tünet, esetleg betegség.
A coaching nem ok-okozati összefüggésekben halad a problémák meg­
értésében, hanem holisztikus módon, amelyben az álmoknak, megérzések­

40
nek, asszociációknak, képeknek, viszonyoknak, közelségnek és távolságnak
van jelentősége. A félelemnek kiemelt szerepe van az előrehaladásban. Ha
félek valamitől, és leállók, illetve kikerülöm a félelmetes helyzetet, az agy az
emlékekből kezd el építkezni és beszűkül a saját képi világába. Árnyékharc­
ba kezd és megfoszt a valóságtól. Ha elrugaszkodom és ugróm, a folyamat
megajándékoz a szabadság lehetőségével.

• 41
 A MÁTRIX ALAKVÁLTOZÁSAI

A legkeményebb sportolók és a legfegyelmezettebb menedzsment team

tagjai is mély érzelmi mátrixban kapcsolódnak egymáshoz. A mátrix
sodorja össze és kapcsolja egymáshoz az együttműködő embereket, hoz
létre sorsszerű találkozásokat. Nem úgy és nem akkor, amikor mi gondok
juk, hanem akkor, amikor a mátrixban dolgunk van egymással. Két dolog
fontos: tanulni és baráti módon, nyitottan és szabadon kapcsolódni egy­
máshoz. Ha a közös tanulás befejeződött vagy akadályba ütközik, akkor az
elengedés, a szelíd elválás az út.
A találkozás felismerése, az együtttanulás érzelmi megteremtése -
szemben a felületes, sematikus és racionális együttműködéssel -, és vé­
gül, ha nem működik, akkor a szelíd elengedés, a baráti elválás nem
könnyű feladat. A találkozás szükségszerű, az elengedés nem mindig az.
Az együttműködés és a tanulás szabadsága nem korlátozott, de folyamatos
befektetést és fejlesztést igényel. Ha az egyik fél energiát fektet be a fejlő­
désbe, keresi a változást, viszont a másik lecövekel a félelmei, a biztonsá­
gos rutinjai mentén, akkor az elválás és elengedés szükségszerű. Ez mindig
fájdalmas, de mégis szükséges. A mátrix folyamatszabadsága, az áramlás
nem korlátozódik időbeli tényezőkre. Időbeli korlát csak a mi fejünkben
létezik.

- Figyelj, látom rajtad, hogy zavart és riadt vagy.

- Ennyire látszik rajtam?
- Árad belőled.
- Elhatároztam, hogy már nem fogok titokban cigarettázni a
ház előtt, és nem fogok rettegve megfelelni a férjem elvárásai­
nak...
- Pedig lehetnél jó kislány is...
- Igen, de már nem bírom tovább. Csak az alkohol ad némi
feloldást...

42
Amiből energiát merítünk és amiből a megújulásunk lehetősége fakad, az
nem az eltervezett és megszerkesztett felszín, hanem az önmagunkhoz és
egymáshoz kapcsolódás tisztasága. A felszínen elvárások, megfelelési szán­
dék, félelmek és jóakaratú aggodalmak vannak, amelyek hálójában elve­
szünk. Ilyen elvárás lehet a jó szándékú szülői aggodalom, a folyamatos
vezetői teljesítményelvárás, a sikerorientált megfelelési vágy, a rettegés a
veszteségtől és az elveszettségtől. Az elvárásokhoz való igazodás megfojtja
az önmagunkhoz való őszinte kapcsolódás esélyét.
A zavart viccelődés és a „ férfias” poénkodás mögött a legtöbbször gát­
lásos, kisfiús vagy épp kislányos rejtőzködés van, félelem és lefojtott érzel­
mek. Pedig a motor és a hajtóerő az önmagunkkal való érzelmi egység.

Felsővezető coachingon:
- Miért címkézed magad folyamatosan segítőnek?
- Szeretném, ha a kollégáim és az ügyfeleim rám gondolnának,
ha segítségre van szükségük.
- Ez körülbelül egy rövidnadrágos, tizenkét éves kisfiú szlogen­
je lehet, akit segítőként elküldenek cigarettát venni a trafikba.
Miből fakad a kisebbrendűségi érzésed?
(Rövid csönd.) - Gyerekkoromban SZTK-szemüveges éltanuló
voltam. Aztán én voltam az erős első számú vezető mögött a máso­
dik számú. Most kellene váltanom, hogy egyes számú legyek.
- A szolgalelkűség nem emészti fel az erődet?
(Újabb rövid csönd.) - Fogy az erőm. Mit tegyek?
- Még nem tartunk ott, hogy bármit is tegyél. Amikor segítőnek
címkézed magad, akkor a szolgalelkűséget konzerválod magadban.
A csak segítő ember nem kell, hogy harcos legyen, irányító, part­
ner, egyszerűen maradhat kiszolgáló, settenkedő, árnyékszemély.
Hány órát dolgozol vezetőként?
- Átlagban napi tizenegy órát, de van úgy, hogy tizennégyet is.
Hétvégén alig.
- Érzed, hogy zavar az erőd felőrlődése?
- Néha már zavar.
- Ha nagyon zavar, és nem azon szeretnél dolgozni, hogy hogyan
lehetsz első számú ember, hanem azon, hogy miért porladt el a har­
cos éned, akkor érdemes elkezdenünk az együttműködést. Ha csak
az a fontos, hogy a karrieredben szeretnél előrelépni, azt hiszem,
jobb, ha más coachot választasz...

43
A legkeményebb menedzsment team tagjai pillanatok alatt omlanak össze,
amikor megérintődve, egymás szemébe nézve kifejezhetik egymás iránt
a pozitív érzéseiket. A megérintődött sportoló teljesítménye robbanás­
szerűen megugrik, amikor meditativ állapotba kerül és azonossá válik a
mély-énjével. A harcos, a sportoló teljesítménye nagy mértékben megnő,
amikor eljut az érzelmi érintettség és egység állapotához önmagával.
Csakis így tud kapcsolódni a csapattársaihoz és a mátrixhoz. A külső
együttműködés feltétele azonban az önmagunkhoz való pozitív érzelmi
viszony.

* 44
 TÉRIDŐ-HUROK

Amikor komoly nehézséggel találkozunk az életben, és elakadunk, többfaj­

ta magatartás jellemezhet minket:
• Van, aki rövid időn belül feladja, és csalódott önsajnálatba merül vagy a
körülményeket okolja, folyamatosan ventilál, és egyre jobban beszűkül.
• Van, aki nem adja fel, de állandóan ugyanabba a csapdába szalad bele,
mert semmit sem változtat a magatartásán, mindent úgy tesz, ahogyan
előtte számtalanszor. Újratermeli a kudarcot.
• Van azonban néhány kivételes ember, aki nem adja fel, de képes meg­
újulni és megváltoztatni az alapvető viszonyulását egy problémához.
Nem ugyanazon a módon próbálkozik, ahogyan előtte, hanem változtat
a stratégiáján.

Hogyan jön létre a stratégiai változás?

A visszatérő komoly problémák távoli hasonlattal élve szingularitások
(a gravitációs szingularitás egy végtelen görbület megjelenése a téridő-
kontinuumban), amelyek olyan végtelen körforgást hoznak létre az éle­
tünkben, amelyekbe örökre beleragadhatunk.
A különbség talán az, hogy a visszatérő elakadások mindig hordozzák
magukban a minőségi változás és előrelépés kulcsát is. Ilyen szingula­
ritás lehet, amikor valaki többször egymás után agresszív társat választ
magának, hogy újra és újra átélhesse a kiszolgáltatottságot. Valaki más a
magány folyamatos újrateremtésével hozza magát abba a helyzetbe, ahol
újra és újra átélheti a gyermekkori szeparációs félelmeit. Ha ezt sikerül
megértenie a körforgásba ragadt személynek, akkor viszont lehetősége
nyílik a továbblépésre és eljuthat a pozitív kapcsolódásban a kiteljesü­
léséhez. A kiszolgáltatottság vagy a magány pusztán olyan ismétlődés,
amely az érzékelés szintjén jön létre. Valójában egy egészséges személy a
kiszolgáltatottságot kezelni tudja, illetve ha belekerül, kilép belőle vagy
megváltoztatja. Amikor valamilyen elakadás ismétlődik az életünkben,
akkor egészen biztos, hogy téridő-hurokba kerültünk, amelyből csak az
ismétlődés okának, az elakadásnak a megértése által juthatunk tovább.
A megoldásközpontú problémakezelés gyengesége az, hogy a megértés
helyett a cselekvésre összpontosít. Új stratégia csak a probléma mélyebb
megértéséből származhat.
Mit jelent a mélyebb megértés?

45
 A mély megértés nem egyszerűen elméleti reflexió vagy leíró megisme­
rési mód, hanem egyfajta azonosulás az elakadással. Egy vagyok azzal a
problémával, amely szembejön velem. Ez olyan fajta belátást eredményez,
amely felszámolja a megértésből fakadó dualitást. Én magam válók az
elakadás tárgyává. Nem kívül keresem az okot és a megoldást, hanem saját
magamban. Ez a védekezés és a leíró, reflektív megértés teljes feladása is
egyben, egyfajta olyan alapállás, amelyben beleengedem magam az elaka-
dási helyzetbe. Nem harcolok ellene, hanem bízom benne, hogy ha eggyé
válók vele, útközben megértem a kulcsát is a helyzetnek. Nem menekülök
az üldözőm elől, hanem szembenézek vele és engedem, hogy történjen,
aminek történnie kell. Nem menekülök a félelmem elől, hanem szembe­
fordulok vele. A kijárat a félelemben van elrejtve, a menekülés egyre bel­
jebb visz a probléma sűrűjébe.
Sportolókkal beszélgettem az akarat és a hit viszonyáról. Bár mind­
kettőt egyaránt fontosnak találták, azt belátták, hogy csakis a mélyebb
önbizalomból fakadhat az eredmény, az akarat pusztán egy darabig visz el,
utána görcsössé tesz. A kapu a hit. Elfogadom, hogy bennem van a tudás,
nem kell tennem érte többet. Rendelkezem vele, elhiszem, hogy megtör­
ténhet és megtörténik.

46
 MEGERZES

Felsővezető coachingon:
- A megérzés mindig jó?
- Mindig és mindenben. De te ezt a legtöbbször nem engeded
meg magadnak.
- Tulajdonképpen soha nem engedem meg magamnak.
- Kitől tanultad, hogy csak az a jó, amit te irányítasz?
- Apámtól. Végigdolgozta az életét. Hatvankét évesen halt
meg, de valójában sohasem élt. Nem tudta élvezni amit létrehozott,
bezárult a munka világába.
- A kötelességtudat olyan, mint a kén a fejlődő bor számára.
Megállítja az erjedést, mesterségesen lefojtja a fejlődési folyama­
tot. Neked a kötelességtudatod gátolja a megérzéseid szabad köve­
tését és az áramlásban maradást.
- Ha nem teljesítek, bűntudatot élek át... Pedig vannak meg­
érzéseim, de félek megvalósítani azokat. Úgy érzem, ha például
szabadon képviselném magam a tulajdonossal szemben, már régen
kirúgott volna....
- Ez csak a te félelmed, valójában eltávolodtál az áramlás sza­
badságától. Miért vártál két évig, hogy elgyere coachingra?
- Elkezdtem racionalizálni és optimalizálni, aztán mindig hát­
rébb soroltam.
- Hátrébb soroltad önmagad. Pedig két éve egészen biztosan
valamilyen szinkronicitás kezdett el kibontakozni az életedben,
amit a coaching felgyorsított volna...
- Most legyen megint bűntudatom?
- Talán csak fogadd el szabadon, és engedd, hogy hasson rád.

A megérzéseink halvány füstje akkor száll fel, amikor az élet be akar kap­
csolni minket az erőteljesebb körforgásba. Az energia továbblendítene
minket, ahogyan a művész kezei között formálódik az anyag. Nem lehet

47
előre tudni, mi a fejlődés útja és célja. Amikor folyamatban vagyunk, meg­
állíthatatlanul haladunk előre, minden minket szolgál, hogy beteljesítsük
csodálatos küldetésünket.
A megérzéseink kivezetnek egy szűk öbölből a nyílt óceánra, ahol a
szabad áramlatok, a mély víz, a szél és kalandok várnak ránk. Van, aki
egész életében tervezi a nagy utazást, de lehorgonyoz egy szűk öböl bejára­
tánál, és azt mondja magának: Rálátok az óceánra, és ez nekem elég. Nem
megyek ki a nyílt vízre, mert az veszélyes, fáradalmas és túlságosan vad.
Hányszor mondok le naponta én is önmagámról. Arról, hogy kövessem
szabadon azt, ami megjelenik bennem, halványan vagy tisztán? Elengedem
a lehetőséget, és megyek a megszokott úton tovább, tevékenységből tevé­
kenységbe menekülve...
A vadság a felnőtt számára félelmetes, a gyermek számára játék, mert
ő nem gondolkodik előre, szabadon követi az élményt. A megérzés kivezet
a nyílt vizekre, a karrierépítés legtöbbször a túlélés biztonságát szolgálja.
Ne építsek karriert? Ne törődjek a családom biztonságával? Ne tervez­
zem a jövőt, és ne tűzzek ki célokat? - gyakori kérdések.
De igen, építsd a jövőd eltervezett módon, kövesd kicsinyes vagy nagy­
ravágyó céljaidat és kerüld a bizonytalanságot. Életed védelme, az anyagi
biztonság és a család jóléte mindennél fontosabb. Válassz párt magadnak
a szépség és az elegancia mentén, vagy keress megbízható partnert, akiben
nem fogsz csalódni. Egy a fontos, hogy képzeld el a nyílt vizet és hitesd el
magaddal, hogy a képzelgés pont olyan jó, mintha a megérzéseid követve
hajóznál a szelek szárnyán.
Aztán nyugtasd meg magad: Te nem vagy olyan szerencsétlen, mint
mások. Neked van stílusod, kocsid és biztos jövőképed. Ez az írás sem rólad
szól, csak a többi balekról.

48
 SZELÍD ERŐ - GENTLE FORCE

Negyvenes felsővezető coachingon:

- Reggelente, amikor beülök a kocsimba és elindulok a gyárba,
majd mindennap megfájdul a hátam.
- Mit gondolsz, mit jelent ez?
- Azt hiszem, elfáradtam, és nem vagyok a helyemen.
- Mit jelent ez?
- Talán munkát kellene váltanom.
- Tehát?
- Azt hiszem, elbizonytalanodtam abban, hogy jó vezető
vagyok-e.
- Talán túl magasra jutottál és nem vagy alkalmas a vezetésre...
- Azt hiszem, erről lehet szó. Túl magasra jutottam, pedig belül
érzem, nem vagyok alkalmas arra, hogy másokat vezessek.
- Le kellene mondanod.
(Rövid csend, megkönnyebbülés.) - Igen, azt hiszem le kellene
mondanom.
- Talán ha csak középvezető lennél, elmúlna a hátfájásod is.
(Fellélegzik.) - Végre kimondódott. Nem vagyok alkalmas, túl
nagy a kabát, túl magasra törtem.
- Igen, túl nagy a kabát, lehúzza a hátad.
(Döbbenten ül, magába roskadtan.) - Most, hogy kimondó­
dott, most mi lesz?
- Mi legyen? Talán eljött az ideje annak, hogy felnőj! Talán
eljött a pillanat, hogy ne apád szemével nézz önmagadra! Talán
elfogadhatnád végre, hogy minden, amit elértél, az rólad szól és
magadnak köszönheted...
- Azt mondod, nem vagyok alkalmatlan?
- Azt mondom, apád kicsinyes keserűsége és önzősége húz
vissza. A hátad azért fáj, mert nem a jelenben, hanem a múltban
élsz...
(Kiegyenesedik.) - Alkalmas vagyok mégis?

49
f

- Csak akkor, ha elengeded a kételyeid és odaállsz apád elé,

mint egy felnőtt harminckilenc éves férfi. Nem félj, nem fog meg­
verni, ha elmondod neki, hogy a saját életed akarod élni, és nem
akarsz többé megfelelni neki.
- Odaállni elé és elmondani neki... - (Újabb dermedt csend.)
- Igazad van, eljött az ideje, hogy kiálljak magamért.
- Szelíden, de határozottan.
V_________________________________________________________________________ ^

A „gentle force” magatartás azok számára a férfiak számára, akik hosszú

ideje élnek nagyvállalati környezetben és elég időt töltöttek már el fel­
sővezetőként, szinte ismeretlen működés. Hozzáedződtek a puhításhoz,
elkerüléshez, mellébeszéléshez, indokolatlan indulatkitörésekhez és az
érzéseik elrejtéséhez. Sokukon látom, hogy a „kitörést” csak akkor engedik
meg maguknak, ha biztonságban vannak és nincs tétje a kirobbanásnak.
Az idejük nagy része alkalmazkodással, megfeleléssel és szorongással telik,
amit csak a kiadós reggelik és bőséges vacsorák luxusa enyhít. Azt is
mondhatnám, a nagyvállalati környezet kiválóan alkalmas a gyermekkor
meghosszabbítására. Tovább lehet folytatni a játszadozást, csak éppen az
irányadó mintát (vállalati kultúrát) kell jól megtanulni és ahhoz hatéko­
nyan alkalmazkodni. A játék itt átalakul játszmává, és segít a problémák
és konfliktusok hatékony elkerülésében.

Nemzetközi nagyvállalat, menedzsmentinterjú-helyzet:

- Tehát a téma az együttműködés meggyengülése, az őszinteség
erodálása, a kiábrándultság és az egymás előtti rejtőzködés felszá­
molása...
Egy résztvevő a kilenc főből: - Na, én ebből nem kérek. Közöt­
tünk jó az együttműködés, problémák mindenütt vannak. Nem
szeretnék köldöknézegetős, pesszimista, búskomor tréningen részt
venni, ahol a feszültségkeltés a cél...
(Döbbent csend és zavar.)
- Még egyszer megismétlem, amit a többség mondott: félelem,
őszinteség hiánya, egymás méregetése...
 Néhányan bizonytalanul megerősítik, de a gesztusokból és az
arckifejezésekből érezhető a belső feszültség, a „bizonytalanság”.
- Na ebből van elegem, hogy „vágjuk fel az ereinket és süpped­
jünk bele a félelmekbe”. Itt minden rendben van, kisebb problé­
mák mindenütt akadnak...
Rövid csend, mielőtt újra megszólalok: - Figyelj, számomra
más út nem létezik. Csak úgy tudunk előrejutni ha szembenézünk
a hiányainkkal és őszinte visszajelzéseket adunk egymásnak. Ez az
egyetlen út a pozitivitáshoz, ezt nem tudjuk megspórolni. Én így
dolgozom és nem akarok, nem tudok játékos, felületes „érezzük jól
magunkat” tréninget tartani...
Néhány bizonytalan hang, majd megerősödik a csoport és áttö­
rés következik be: - Vágjunk bele, ennek van értelme... - Rette­
gek tőle, hogy mi lesz velem, ha őszintén kimondom az érzéseim,
de ennek van itt az ideje... - Sőt, én szeretném ha személyesen és
őszintén egymásnak is tudnánk visszajelzéseket adni...
Végül sikerült megállapodnunk a menedzsmentfejlesztés témái­
ban, de másfél óra alatt mindannyian lemerültünk.

Nehéz az igazságot képviselni, akár a többségnek is a kisebbséggel szem­

ben. Mindig ott van a bizonytalanság. Mi lesz, ha nincs igazam, bár belülről
úgy érzem? Mi lesz, ha sebezhetővé válók? Mi lesz, ha megnyitom magam?
Mi lesz, ha nem sikerül? Mi lesz, ha rosszabb helyzetbe kerülök?...
Ezekre a kérdésekre valódi téthelyzetben soha nincs egyértelmű válasz.
A bizonytalanság mocsarán kell átkelni ahhoz, hogy kibontakozzon vala­
mi új. Útközben bíznunk kell abban, hogy minden megtett lépésnek van
értelme. A bizonytalanság szükséges a felemelkedéshez, és az út végén ott
van a mennyország. Nem a legvégén, hanem minden egyes elrugaszkodás
végén, újra és újra!

51
 „REPEDEZIK A BUROK”

Ötven körüli topmenedzser coachingfolyamatban.

- Nehéz nem tökéletesnek lenni...
- Szeretem a komfortot és a rendet magam körül.
- Emiatt kerülöd a konfliktusokat?
(Meghökken.) - Azt hiszem, van ebben valami. Félek, hogy
alulmaradok, ha konfliktusba keveredek. Tudod, nekem mindig
minden sikerült. Iskola külföldön, kitűnő tanuló, aztán a karrier...
- Fontos az ego és a biztonság.
- Őszintén? Igen. Mindig is többre tartottam magam a környe­
zetemnél.
- Most mégis itt vagy nálam. Vajon miért?
- Megreccsent az életem. Elhagyott a feleségem, szar a mun­
ka... Nem stimmelnek a dolgok, nem élvezem már a sikereket sem.
- Ez jó hír. Repedezik a burok.. .
- Biztonságban nőttem fel. Anyám óvodába sem íratott be,
hogy ne kelljen büdös gyerekek között lennem. A koncepció kiala­
kult: tökéletességre törekvés, biztonság, siker...
- És most megrepedt a burok, omladozik a vakolat. Kegyelmi
idő, eljött a szembenézés lehetősége.
- Igen, én is így érzem, emiatt vagyok itt.

Csodálatos dolog, amikor az élet megállító erejű pofont ad, és az összeom­

lás után van erőd magadba szállni és elgondolkozni a folytatáson, a váltá­
son. De vajon képesek vagyunk megengedni magunknak az összeomlást?
Talán ez a legnehezebb, mert az összeomlás halálközeli élmény. Elen­
gedni mindazt, ami kitölti az életem, nagyon nehéz. Sokan nem lassítanak,
csak mennek tovább összeszorított foggal. Pörgetik a szerencsekereket,
a karriert, a munkát, a rutint, a bevált dolgokat. Nincs idejük megállni,
félnek a valóságtól, belemerülnek a fontosság illúziójába. A fékezés idő­
veszteség, és nekik sok dolguk van a világban. Önmagukon belül nincs
feladatuk, de kint a világban sok van, mert fontosak és elfoglaltak.
• A múlt héten sztrókom volt, de már jobban vagyok, visszatértem az
életbe...
• Összeomlott a házasságom, most a neten keresgélek...
• Elvesztettem az állásom, de a fejvadászom segít...
• A múlt héten megműtötték, de már jól vagyok, minden rendben ve­
lem...
• Beteg voltam, lázas, de nem dőltem ágynak...

Minden megy tovább, semmin sem kell változtatni. A dolgok megtörtén­

nek, én elszenvedem őket és sodródom. Nincs erőm megállni, emlékezni,
tisztán ránézni magamra. Csak megyek tovább előre, még bírom, még van
erőm. Nem kell kiszállnom a játékból, még adásban vagyok...
Az összeomlás pillanata félelmetes, de egyben lehetőség is. Magunktól
nem állnánk meg, mert sodor minket a szél, a siker, a szorongás, a mene­
külés, a túlélés vágya, a tökéletesség illúziója.
A megállás lehetőség a szembenézésre, a megrogyás esély a változásra.
Amikor megtörténik, sötétbe borul a világ és félelmetessé válik a csönd.
A belső vágy a továbblépésre serkent, a környezet várja a folytatást. Van
erőm benne maradni a csöndben, és meghallani a romok között hallatszó
gyermeksírást? Én vagyok az a síró gyermek? Értem történik minden?
Elhihetem, hogy az élet a tenyerén szeretne hordozni? Megérdemlem a
pihenést? Szerethetem magam?
Igen. Egyedülálló és megismételhetetlen része vagyok egy nagyobb tör­
ténetnek, egy rendszerszintű folyamatnak. Nem látom a következő lépé­
sem következményét, sem az értelmét. Csak azt érzem, meg kell állnom
és át kell adnom magam egy nagyobb erőnek. Belemerészkedem a bizony­
talanba, kitartok a szétesettség közepette, tovább maradok, mint ami kel­
lemes, benne maradok, amikor fáj. Aztán kibontakozik előttem az út, az én
utam. Tudom, hogy arra kell mennem, és minden megtörténhet.
 ÉBREDÉSEK VIHARÁBAN

Néha siettetnénk az idő múlását, néha késleltetnénk. Olykor izgalmat

élünk át, vagy félelmet, máskor unatkozunk. Keressük az intenzív, boldog
pillanatokat, erőfeszítést teszünk, hogy átélhessük őket, a köztes időt pedig
kibekkeljük. Akár a sportoló, aki néhány pillanat sikeréért folyamatos
lemondást és szenvedést vállal. Mindent elkövet, hogy felérjen a csúcsra.
Útközben menetel, néha csak sodródik, fájdalmat él át, kimerültséget és
feszültséget érez. Csak keveseknek adatik meg, hogy elsők legyenek. Mégis
a siker pillanataiért sokan elviselik a hétköznapok szürkeségét.
De vajon miért olyan jó átélni a dobogón mások csodálatát, figyelmét,
lelkesedését, és miért éri meg vállalni emiatt oly sok nehézséget?
A figyelem energia, a szeretet, a dicséret, a rajongás, a hála is az. Külön­
leges érzések, felemelő pillanatok, amit a figyelmünk által adunk egymás­
nak. Jó dolog a színpadon állni, a kifutón, a dobogón vagy a kamerák
előtt, mert sokan figyelnek ránk. De vajon ha nem figyel ránk senki, akkor
értéktelenek vagyunk? Ha nem szeret éppen senki, akkor érdemtelenek
vagyunk? Ha nem dicsér senki, gyengének érezzük magunkat. Meddig tart
a siker...?
A figyelem annak az energiának a része, amely mozgásban tartja a
világot. Amikor szeretettel és jószándékúan figyelek valakire, energiát
adok neki, segítem a fejlődését, a munkáját. Ha rosszindulatúan, irigyen,
negatívan nézek valakire, energiát vonok el tőle és gátolom a fejlődését,
az előrejutását. Vajon tudatában vagy ennek, és törekszel rá, hogy a figyel­
med által a másik ember előrejusson? Törekszel rá, hogy csakis pozitív
módon gondolj másokra? Amikor ez nem megy, képes vagy lezárni a nega­
tív figyelem csatornáit és semleges üzemmódra váltani? Meddig őrizgeted a
haragot, a rosszindulatot, az irigységet magadban? Tudatában vagy annak,
hogy a rossz szándékú gondolat és érzés nem pusztán energiát von el a
környezetedtől, de téged magadat is gátol a kibontakozásban? Tudatában
vagy annak, hogy a negatív érzés, a pletyka, a másik kibeszélése, a kollégád
besározása nem csak őt gátolja a fejlődésben, de téged is megmérgez?
A belső figyelem éppúgy az energiaáramlás része, mint a kifelé irányuló.
Az emberi lélek fejlődése a belső csendben, a befelé figyelés által valósul
meg. Aki nem figyel befelé, nincs jelen a saját életében, és mindig kifelé
irányul, mások felé fordul, a világban van, megfosztja magát az egyensúlyi
állapottól és elsorvad. A befelé figyelés hiányában a lélek elszárad.

54
 A legtöbb ember nincs tudatában a saját érzéseinek és nem tisztázza
magában a saját tudatállapotát. Nem figyel oda önmagára, nem érzékeli,
hogy milyen lelkiállapotban érkezik meg egy helyzetbe, egy találkozóra,
hogyan lép be egy megbeszélésre. Sodródik és tudattalanul megy előre,
nem utazik, hanem csak mereng és álmodik. Amikor rosszkedvűen
ébredsz, és fenntartod magadban a rossz érzéseid, az egész napod alakulását
befolyásolod.
Amikor alkalmatlannak tartod magad a fejlődésre, a kapcsolatra és
a sikerre, meghatározod a környezeted viszonyulását hozzád, és gátolod
a fejlődésed lehetőségeit, csökkented a belső energiád. Az önmagunkra
figyelés, az érzéseink beazonosítása, a pozitív rezgésre való kapcsolás a
sodródás megszakításának egyetlen módja. Minden pillanatban lehetőség
van egy rossz eseménysorozat megszakítására, egy rossz életút befejezésére.
Minden nap új lehetőség, és minden pillanat az újrakezdés reményét
hordozza. Az egyetlen feltétele a változásnak a mélyebb érzéseink felszínre
hozása, a múltunkat meghatározó üzenetek tudatosítása és megváltoz­
tatása. Ehhez gyakran szükség van a szüléink ránk gyakorolt hatásának,
mélyen belénk ivódott negatív mintáinak a megértésére és kikapcsolására.
Egyedül nem mindig sikerül megértenünk, hogy mi mozgat minket,
milyen belső érzések és félelmek szövik át az életünket, amelyek megha­
tározzák a jelenünket. Aki elhatározza, hogy fejlődni szeretne, és felizzítja
magában a változás tüzét, az megtalálja a mestert, a barátot, aki segít neki
az ébredésben. Az ébredés az egyetlen módja a rossz körforgás és a sodró­
dás megszakításának. Az álomutazás illúzióját megtörni, a negatív hatá­
sokat felszámolni életünk legnagyobb és legszebb kihívása. Ébredjünk fel.
 BÁRMI MEGTÖRTÉNHET...

Érzem, rossz helyen vagyok, rossz felé haladok, vagy inkább zuhanok, még­
sem mozdulok. Megtart a lendület, a sodródás, a megszokás erőtlensége.
Meg kéne állnom, be kéne fejeznem, de még nem látszik a rothadás külső
jele, még mindent jótékonyan eltakar a látszat, még nincs itt a végkifejlet.
Zuhanok tovább, bízva a szerencsében, egy váratlan fordulatban, ami
kimenekít ebből a lassú kábulatból, csúszásból a szakadék felé. Nincs erőm
lefékezni és szembenézni önmagámmal, még inkább a helyzettel, de belül
érzem, rövidesen robbanás lesz, vagy ami még rosszabb, csendes pusztulás.
Aztán szinte már várom, hogy történjen meg, szakadjon vége ennek a
lassú halódásnak.
Sokakkal találkozom, akik a lejtő szélén kapaszkodva keresnek meg,
de mégsem akarnak változni, mert még nem fáj eléggé, még nem éget
elviselhetetlenül. Ismertem vagányokat, utcai nagymenőket, akik savval
maratták ki az ideget fájó fogukból, mert annyira féltek a fogorvostól,
annyira kapaszkodtak saját esendő erejükbe. A fájdalom, ha kézben tart­
ható, jobban elviselhető, mint amikor már nem én kontrollálom, amikor
el kell engednem a történet végét, amikor nem én irányítok. Pedig az
elengedés a kulcs.
Sokan vagyunk így, hogy bár éget és fáj, mégsem változtatunk, inkább
pusztítjuk magunkat tovább, mert mélyen úgy érezzük, megérdemeljük a
fájdalmat, ez a sorsunk. Valaki, valamikor belénk írta, hogy nem vagyunk
elég jók a tökéletességhez, nem érdemeljük meg a felhőtlen örömöt csak
úgy magunkért. „Mindenért meg kell dolgozni, mindenért meg kell szen­
vedni” - hibás üzenet, rossz kondicionálás, sötét zsákutca.
Alig telt el másfél hónap, és megnyíltak az ég csatornái. A vezető válo­
gathatott a munkaajánlatok között. Nem azért, mert megváltozott a gaz­
dasági helyzet, hanem azért, mert alkalmassá vált arra, hogy részévé váljon
és együttműködjön az éltető áramlatokkal. O változott meg. Amikor
képessé vált arra, hogy mélyen szembenézzen önmagával, megváltozott a
rezgése, a figyelme, az identitása, és alkalmassá vált rá, hogy továbblépjen,
hozzákapcsolódjon a mezőhöz.
 Telefonbeszélgetés egy topmenedzserrel:
- Figyelj, Gyuri, azt mondd meg nekem, most miért legyek pozi­
tív, miben higgyek, amikor nem találok se külföldön, se belföldön
munkát, elfogy lassan a pénzem, a feleségem naponta a fejemhez
vágja a tehetetlenségem, és bedőlnek a befektetéseim is. Most
minek örüljek ebben a helyzetben?
- Alfonz, ez nagyon jó! Végre annyira lecsúsztál a szakadék
mélyére, hogy nem marad hely az eddigi illúzióidnak. Végre
annyira földhöz csapott az élet, hogy most szembenézhetsz őszin­
tén magaddal, és végre befejezheted a folyamatos öntömjénezést,
a környezeted hibáztatását, a folyamatos ventilálást és hárítást.
Örülj neki, hogy talán elértél oda, ahonnan fel tudsz majd állni.
Holnap keress meg...
Személyes találkozás:
- Figyelj, lassan tíz éve ismerlek, de sohasem tudtál szembe­
nézni azzal, milyen mesterien építed le magad és a környezeted.
Hogyan választottad ki a legszerencsétlenebb és legszolgalelkűbb
munkatársakat magad körül, akik önmagukat feladva szétégtek a
melóban. Hogyan roppant meg lassan a gerinced az elvtelen szer­
vezeti légkörben, a hatalom kábulatában, a folytonos megfelelési
kényszerben. Hogyan lett belőled szájhős, aki csak a szavakban
mutat már bátorságot. Hogyan vetted körbe magad elvtelen
tanácsadókkal, akik eladtak neked mindent, és elhitették veled,
milyen fantasztikus fejlesztések zajlanak a cégben, miközben csak
szőnyeg alá söpörték a valódi problémákat...
- Igazad van, Gyuri, egy balfasz vagyok. Mit tegyek most?
- Semmit sem kell tenned. Örülj annak, hogy eljutottál a szem­
benézéshez tíz év óta először. Mióta ismerlek, most először láttad
be, mekkora szájhős lettél, és hogyan roggyant meg az életed,
hogyan lettél árnyéka annak, aki valaha voltál...
v______________________________________________________________ )

57
 KIELESITVE

-
ESETLEÍRÁS
- - ■

Vállalatvezető coachingon:
- A vállalati kultúra sajnos nagyon kényelmessé vált. Sokan
nem végeznek valódi értékteremtő munkát a cégben, csak admi­
nisztrálnak, és számokkal bizonygatják a fontosságukat. Van a vál­
lalatnál körülbelül tíz-húsz százaléknyi munkaerő, akiknek nincs
hozzáadott értéke a fejlődéshez. Nem tudom elérni, hogy a vezetők
döntsenek ebben a kérdésben.
- Gondolom azért, mert te magad is puha és körülményeskedő
vagy. A cég mindig olyan, mint az egyes számú vezető.
(Megdöbben.) - Én? Most is összevontam két igazgatóságot, és
külsős vezetőt fogok kinevezni az élére, mert elégedetlen vagyok
a vezetőkkel.
- Hogyan közölted ezt a jelenlegi igazgatókkal?
- Megmondtam nekik, hogy átszervezés és területi összevonás
miatt egy új vezetőre lesz szükség, és pályázzák meg a pozíciót.
- Miért pályázzák meg, ha pont miattuk kerül sor az összevo­
násra? Miért nem kommunikáltad feléjük nyíltan, hogy nem volt
megfelelő a teljesítményük?
- Nem akartam belegázolni a lelkűkbe.
- így viszont átvágtad őket, hisz nem tudják, hogy erre a pozí­
cióra alkalmatlanok és emiatt történik az átszervezés. Puha vagy
és túl intellektuális.
- Hm ... Azt gondolom, hogy az intellektualitás érték!
- A puha és elkerülő kommunikáció, a körülményeskedés
nem az.
- Igazad van, tényleg nem mondtam el nekik a valódi problé­
m át... Vajon miért nem?
- Szerinted?
- Talán megkerültem a problémát... De mit tegyek most?
Közöljem velük, hogy ne pályázzanak, mert erre a feladatra alkal­
matlanok?

• 58
^ - Csak ha korrekt akarsz lenni, és partnerként kezeled őket.
Ha nem mondod el a visszajelzésed, esélyük sincs a változásra,
mert nem tudják, mit várnak el tőlük. A puhaság, a finomkodás,
az udvarias kikerülés légüres teret hoz létre. A nyílt és egyértelmű
kommunikáció megadja az esélyt a szembenézésre és a fejlődésre...
- Igazad van, holnap megkeresem őket.
V______________________________________________________________ J

Ez a párbeszéd a közelmúltban hangzott el. Hiszek abban, és tapasztalatból

tudom, hogy az emberek az igazságot könnyebben megemésztik, mint az
udvarias, semmitmondó mellébeszélést. Az egyenes beszéd fejlesztő hatá­
sú, mert partnerként kezeli a másikat és teret ad számára a változáshoz. A
mellébeszélés és puhaság talán nem horzsol, nem bánt, nem indít el érzelmi
reakciót, de ugyanakkor elkerüli a valódi találkozás lehetőségét is. Amikor
elmondom a véleményem a viselkedésedről, és mindezt azzal a bizalommal
teszem, hogy hiszek benne, hogy képes vagy megváltozni, akkor partner­
ként kezellek. Amikor kikerülöm a konfrontációt, de magamban elítéllek,
akkor betemetem a kapcsolat valódiságát. Hamis illúziót építek magam
köré, ahol kiszámíthatatlanná válnak a viszonyok. Nem lehet tudni, kiben
lehet bízni és kiben nem, mert hiányzik az őszinteség, a valódi dinamika.
Én a nyílt, éles kommunikációt képviselem, ebben hiszek, talán azért,
mert sokáig szenvedtem hazug kultúrák rejtetten agresszív, fojtogató lég­
körében. Teret adok, hogy valódi visszajelzést kapjak és adjak. Szükségem
van arra, hogy a hozzám közelállók elmondják, milyennek látnak, és én
is megtehessem. Nem mindig sikerül jól, nem mindig érzelemmentes, de
felszabadító erejű. Ahol lefojtják az éles és valódi kommunikáció lehető­
ségét, ott a félelem légköre ver gyökeret. Egy családban, egy cégben, egy
országban.
Szeretném hinni, hogy a profi szervezeti világon kívül is van tere ennek
az építkezésnek. Szeretném hinni, hogy az országban növekszik a kritikus
tömeg, ahol az egyenes beszéd, a nyíltság és a transzparencia természetessé
válik.
Bármilyen kicsi egy gyertya lángja, képes megtörni a sötétség erejét.
Mert a sötétség nem más, mint a fény hiánya.

59
 A GYERMEKLELKŰ FÉRFI
ÉS A KISLÁNY JÉGKIRÁLYNŐ

Életünket párhuzamos erők irányítják. Ami bennünk van, megjelenik

kívül is, ami mélyen a lelkűnkben zajlik, azzal szembetaláljuk magunkat az
életünkben is. Van egy kis időeltolódás a külső megjelenésben, de előbb-
utóbb a környezetünk reagál belső folyamatainkra. Emiatt oly fontos egy
jelentős esemény bekövetkeztét belülről megérteni.
Egy gyermekember bár vágyik a felnőtt és érett társra, de ameddig nem
dolgozza fel a szüleihez fűződő múltbeli kapcsolatát, addig gyerekként
képes csak viszonyulni a másik félhez. A meghatározó minták (jók és
rosszak egyaránt) gyerekkorban rögzülnek az életünkben, és később rossz
esetben tudattalan vággyá, meghatározó félelemmé vagy agresszív indulat­
tá torzulnak az életünkben.

Negyvenes nő első beszélgetésen:

- Figyelj, csak akkor vállallak el, ha nem adod fel félúton.
Nem léphetsz le, ha fáj, ha túl gyors a haladás vagy kellemetlen a
szembenézés érzése. Benne kell maradnod és végig kell csinálnod
tíz ülést.
- Rendben, vállalom, vágjunk bele...
- Ügy tűnik, sikeres és kiegyensúlyozott vagy, én mégis ennek
az ellenkezőjét érzem.
- ...Apám durva és erőszakos ember volt, akihez nem tudtam
sohasem szeretettel kapcsolódni. Anyám távol élt tőlünk, a saját
zárt világában.
- Talán ezért nincs harmonikus párkapcsolatod?
- Nem tudom, de a mostani partnerem nagyon ragaszkodik
hozzám.
- Félsz a férfiaktól, és nem mered odaadni magad egy férfinak
sem. Hideg, irányító nő lettél, sok ki nem fejezett agresszióval.
Szerintem jelenleg csak gyerekszemély tud kapcsolódni hozzád,
igazi férfi még nem...
- A mostani párom igazi férfi, határozott, sikeres...

60 •
 ------------------------------ ----------'

- Van valamilyen betegsége?

- Húsz éve pánikbeteg, de mióta együtt vagyunk, enyhültek a
tünetei.
- Értem, és a korábbi kapcsolatod miért ért véget?
- A volt férjem megcsalt fűvel-fával, és állandóan bulizni járt
éjszakai szórakozóhelyekre, magamra hagyott a gyerekekkel...
- Felelős, igazi férfiak...

A vágy kevés a változáshoz. Lépéseket tenni az új felé a múlt árnyaival

való szembenézés nélkül szintén kevés. Az út, amin elindulunk, sohasem
fejeződik be. A tanuló akkor válik mesterré, ha az utat minden nehézsé­
gével együtt elfogadja, és a haladását megszilárdítja. Elbizonytalanodhat,
kétségbe eshet, elcsüggedhet, de vissza nem fordulhat. A jó hír az, hogy
aki egyszer rálépett az útra és bevállalta azt a veszteséget, amit akkor meg­
kívánt tőle az élet, az megbotolhat, de sohasem fordul többé vissza. Aki
tolja maga előtt az elengedés esélyét, azon átrobog az élet, és sokszorosan
nehezebb próbák elé állítja.
A felnőtté válás nem történik meg magától, csak beavatás által. Csak
olyan segíthet benne, aki maga már szembenézett a félelmeivel és legyőzte
azokat.
A beavatott a saját életét éli, és ugyanakkor együttműködik a változás­
sal. Fizikai, testi és lelki szinten is zajlik az átváltozás. Ebben a folyamatban
az győz, aki nem utasítja el magától a szenvedés lehetőségét, és benne tud
maradni az örvényben addig, ameddig az el nem végzi a belső lelki mun­
kát. Nincs gyors út, praktikus megoldás, gyakorlati tanácsadás. A beavatás
nem egyszerűsíthető struktúrákra, nem bontható lépésekre, nincsenek
bevált módszerek. A gondolkodás is kevés, bemerülésre van szükség.
Az út elvégzi munkáját így is, úgy is. Ha ellenállsz, elmenekülsz, elrej­
tőzöl, belemerülsz a kábulatba vagy kikerülöd a veszteséget, akkor is csak
késleltetni tudod a változást. Ha szembenézel önmagaddal és engeded,
hogy a szembenézés őszinteségéből megszülessen valami új, ami mélyen
rólad szól, rajta vagy az úton.

61
 SAS A CSIRKEÓLBAN

Mindannyian belekerülünk kemény, nehéz helyzetekbe, amikor nem tudunk

azonnal szabadulni, helyesen reagálni. Ilyenkor két lehetőség adódik.
Az első szerint először megmagyarázzuk magunknak, hogy miért jó, ha
benne maradunk egy torokszorító, negatív szituációban és nem lázadunk.
Később megszokjuk a fájdalmat, és már nem értjük, hogy miért szoron­
gunk. Maradunk, mert elviselhető a szenvedés és biztonságosabb az üres
kényelem, mint a felemelkedés. Aki marad, az a lelke mélyén a magányt
választja, akkor is, ha kívülről ez sikeres túlélésnek látszik!
A másik lehetőség szerint amikor le akarnak fizetni, meg akarnak
vásárolni, megpróbálnak megfélemlíteni minket vagy a bűntudatunkra
apellálnak, hogy visszatartsanak, akkor is a szabadságot választjuk. Elru­
gaszkodunk, mert tudjuk, hogy az emelkedés veszélyének vállalása messze
meghaladja a helyben maradás előnyét.
Valamit azonban ne feledjünk. A második szintre az elsőn keresztül
vezet az út. Senki sem a születésétől fogva hős. A hős útja kudarcokon át
vezet, amelyben helye van a szenvedésnek és az elszántságnak. Az emelke­
dést lejtmenet előzi meg, és a szabadság érzése csak a rabság után születik
meg. Mindannyian találkozunk nehéz, bénító helyzetekkel, mindannyian
átmegyünk a kísértések hegyén, de nem mindannyian választjuk a szabad­
ság útját, amely egyben a kiteljesedés és a szolidaritás útja is.
Minden olyan helyzet, amelyben le akarják nyesni a szárnyainkat, taní­
tás, a szabadság felébresztésének lehetősége a lelkűnkben. Addig térnek
vissza ezek a fojtogató helyzetek, ameddig nem vállaljuk fel az érzésein­
ket, és nem képviseljük önmagunkat. Másképpen, amíg az igazságot nem
választjuk.
A sas, a hős, a belső harcos nem szűnik meg addig, ameddig nem adjuk
fel végérvényesen önmagunkat, és képesek vagyunk szembenézni az éle­
tünkkel. Van remény, ha nem halt meg a szívünkben a vágy a szabadság
iránt és képesek vagyunk a fájdalom átélésére a szembenézés során. Az
első lépés félelmetes és küzdelmes, de minden megtett lépéssel könnyebb
lesz a lélegzetvétel.
 Felsővezető coachingon:
- Az utolsó ülésünk után tudtam először szorongás nélkül
beszélgetni a főnökömmel. Nem éreztem a belső fojtogatást a mell­
kasomban, nem szorult össze a torkom...
- Ezt eddig nem említetted, hogy dögkeselyűk ülnek a mellka­
sodon, ha a főnököddel beszélsz.
- Igaz, nem beszéltem róla, de a főnököm jó ember...
- Csak éppen korrupt, és megfélemlíti a kollégáit...
- Nem rossz ember! Hagyjuk ezeket a kijelentéseket, a főnö­
köm egy jó ember!!!! (Dühösen néz rám és megvédi a főnökét.)
- És miért lenne az?
- Hagy dolgozni, meghallgatja a javaslatainkat...
- Meghallgatja, ameddig nem sértik az érdekeit. Nem így van?
(Mély csend és hallgatás.)
- A főnököd nagyszerű ember, ne is beszéljünk róla, a szorító
mellkasodról se beszéljünk, inkább beszéljünk arról, hogy milyen
jó helyen dolgozol, milyen szép fizetésed van és milyen nagyszerű
szakmai ötleteid vannak...
(Mély sóhajtás.) - ...Igazad van, a főnököm csak azt fogadja
el, ami egybeesik az érdekeivel. Sőt, a múltkor egy javaslatomból
szakmailag és emberileg vállalhatatlan tervet alakított ki. Olyan
lettem mellette, mint egy levágott szárnyú sas a csirkeólban...
- Mit jelent a nyomás a mellkasodon?
- Nem tudom...
- Mit jelent a torokszorító érzés, a fojtogató mellkas? Miért
véded a főnököd?
(Rövid hallgatás.) - Magamat védem, mert rabszolga lettem.
Azért nem kapok levegőt az értekezleteken, mert elveszítettem a
szabadságom, feladtam azt, aki voltam és lehetnék.
- Jó, hogy ezt kimondtad. Nagyra értékelem, hogy képes vagy
szembenézni önmagaddal... Végigmegyünk ezen az úton. Nem
tudom, mi lesz a vége, de ha te is akarod, menjünk végig rajta.
- Ezért jöttem hozzád...
I__________________________________ J

63 •
 BELÜLRŐL KILELÉ

A harcban a mester mindig befelé figyel és egész teste által reagál, a kezdő
az ellenfelét fürkészi és csak követi az eseményeket. Aki kifelé irányítja a
figyelmét és az ellenfél mozgását figyeli, elveszíti önmagával a kapcsolatot
és nem tud hatékonyan reagálni. A gyors reaktivitás elsősorban nem az
izmok rugalmasságán, hanem a figyelem éberségén alapul. A tapasztalt
harcos mindig belülről kifelé irányul, a kezdő elvész a külső részletekben.
Az irányításban és a vezetésben ugyanez a helyzet. Aki állandóan meg
szeretne felelni a változó feltételeknek és a külső elvárásoknak, elveszíti
a kapcsolatát önmagával. A kiégés lényege a folyamatos kifelé figyelés, a
megfelelni vágyás, a külső kontrollos attitűd. A megfelelési kényszer nem
feltétlenül jelent szervilizmust és alárendelődést másoknak, viszont min­
denképpen jelenti a mélyebb kapcsolat elvesztését önmagunkkal. A külső
kontrollos, kifelé teljesítő attitűdben megjelenhet agresszió, félelem, alá­
zat, céltudatosság, de mindennek a hátterében a teljesítménykényszer áll.
Belülről kifelé haladni nagyfokú önkontrollt és fegyelmet igényel. Aki
a fókuszpontjából, a központi identitása magjából reagál a dolgokra, lát­
szólag sok mindenről lemarad. Nem követ minden változó feltételt, nem
lesz egészen tisztában a gyorsan átalakuló körülményekkel, nem lesz trendi
és divatos. A belső figyelem fejlesztése kevésbé látványos munka, mint
a naprakész tudás fenntartása. A belső fókusz élesítése rendkívül nagy
befektetést igényel, de ez nem mérhető látszatteljesítmény formájában és
az eredménye sem lesz külsődleges. Ha összehasonlítok egy modern MBA
képzést és egy zen mesterkurzust, nem pusztán a szerkezeti különbség
szembeötlő, de az eredmény is. A kettő talán nehezen összevethető, és fur­
csa is a párhuzam, viszont egy vezető életében nyilvánvalóan mindkettőre
szükség van. A modern vezetői ismeretek önismeret hiányában semmit
sem érnek, ahogyan egy zen szerzetes sem lenne jó vállalatvezető. Viszont
a zen szerzetes szemléletére vagy a harcművészetben gyakorolt belső
figyelemre a vállalatvezetőnek szüksége van, míg a szerzetesnek kevésbé a
modern vezetési ismeretekre. A zen konzekvens a maga rendszerén belül,
de a vezető, egy edző vagy egy coach a belső figyelem élesítése nélkül nem
lehet jó támogató-irányító.
Nem kell harcművésszé vagy zen szerzetessé válnia egy jó vezetőnek,
de szükséges lenne részt vennie egy meditációs elvonuláson vagy bele­
kóstolnia a szabad küzdelembe. Thaiföldön a középiskolásoknak érettségi

64
vagy szakvizsga előtt kötelező egy hetes lelki elvonuláson részt venniük,
amit egy, a térségben jól ismert és kiváló buddhista szerzetes tart. Ez az ősi
kultúra és az érettség megszerzésének a része. A vezetővé válásnak miért
nem?
Hogyan lehet valaki politikus, vállalati vezető, orvos, edző, tanár, egy­
általán másokat irányító ember anélkül, hogy elmélyülne lelke mélységei­
ben? Az önismeret talán nem része a vezető tudásának? Önismeret nélkül
a megtanult tudás hogyan épül be a személyiségbe? Belső figyelem nélkül
hogyan tud valaki jól dönteni krízishelyzetben?
Krízishelyzet lehet minden olyan szituáció, ahol értékek ütköznek egy­
mással, ahol sorsokról, embereket érintő fontos projektekről kell dönteni.
Krízishelyzetben nyilvánvalóan mindenki úgy dönt, ahogyan él, és nem
pedig úgy, ahogyan kommunikál. A vezető legfontosabb dolga elsősorban
nem a külső kommunikáció felépítése és eladhatósága, hanem a belülről
döntés képessége, a mintaadás. A legerősebb minta pedig mindig a krízis­
helyzetben megjelenő lenyomat, amit képviselünk, ami belőlünk jön.
 .VALAHA FÉNYLŐ CSILLAG VOLTÁL’

Nincs kudarc és nincs veszteség, nincs fájdalom és nincs szégyen, csak te

vagy a mindenség középpontjában. Talán most úgy érzed, hogy nincs erőd,
félsz és egyedül vagy. Pedig csak a fejedben vannak levert cövekek, való­
jában szabad vagy. Kockáztass, hogy megtapasztald a szabadságot, hibázz,
hogy fejlődj, mondj le, hogy bővelkedhess...

Felsővezető coachingon:
- Valaha fénylő csillag voltál, csúcsokat döntöttél, a karriered
szárnyalt, több ezer embert vezettél, de a lelked lemaradt. Kivé let­
tél a csillogó hegycsúcs mögött? Mit rejtett el a hatalom árnyéka?
- Menekülök önmagam elől hosszú ideje...
- Érzés?
(Hosszú csend után:) - Leginkább szégyen és félelem. Félek
megállni és szembenézni önmagámmal. Tudod, otthon és bent a
munkahelyen osztom az észt, itt meg rájövök, hogy omladozik az
életem. Ez most szégyennel és szomorúsággal tölt el...
- Most őszinte vagy és hiteles. Mondd, hogyan függ mindez
össze a futással, amit célul tűztünk ki eléd?
- Nekem a futás nagyon nehezen megy. Kint hideg van, rühel­
lem. Ha elindulok, krákogok és fuldoklóm, alig kapok levegőt...
Utána persze jó érzés, de előtte borzasztó... Utálom. Azt hiszem,
ha sikerülne beindulnom, kinyílna előttem egy ajtó. Belépnék egy
új dimenzióba. Nekem a futás valamiképpen önmagam legyőzésé­
nek és az önmagamhoz eljutásnak a próbájává vált. Ha ez sikerül,
úgy érzem, valami megváltozik az életemben. A futás a kulcs
önmagamhoz. Kapu, amelyen ha belépek, minden megváltozhat.
- Azt hiszem, pontosan fogalmaztál...
V
Hogyan léphetek be a titkos ajtón, ahol minden megváltozik? Tényleg van
ilyen ajtó, vagy csak a képzeletünkben létezik?
Az ajtó mindig ott van, az unalom és a magány áttörhető díszlete
mögött, az üresség mélyén. A te ajtód téged vár. Senki sem segíthet belép­
ni, neked egyedül kell megtenned. Ez a titka, az átjáró magánya! Lépj be
rajta szelíden, de határozottan.
Az a tapasztalatom, hogy valami átalakulóban van. Egyre többen nyi­
tottak a szellemi létezés, a személyes fejlődés felé. Egyre nyíltabban fogal­
mazódik meg az igény a valódi változásra és az igazság vállalására a veze­
tőknél, a menedzsment teameknél, az üzleti életben. Korábban a személyes
igény a változásra a háttérben maradt vagy szégyenlősen rejtőzködött a
nagy szakmai kihívások mögött. Ez most megváltozott. Mintha leomlott
volna egy fal vagy átléptünk volna egy magasabb dimenzióba. Egyre nyíl­
tabban lehet fogalmazni, egyre gyorsabban eljutunk a valódi, mély emberi
igényekhez, egyre erősebb a vágy a személyes megnyílás felé. Az üzlet pedig
támogatója lesz a valódi értékeknek: együttérzés, érzelmi jelenlét, intuitív
működés, inspirativ tér létrehozása, belülről motiváltság, transzparencia.
A távolság ma még nagy a politikai kultúra és az üzleti etika között,
de itt is jelentkezik az igény a tisztulásra és a változásra. A jólét (és nem a
puszta gazdagság) ma már elválaszthatatlan a hitelességtől, az értékalapú
létezéstől. Ne törődj a politikai díszlet lehangoló igénytelenségével. Te
csak az átjárót keresd a lelked mélyén. Az átlépés küszöbén állunk, egyre
többen vagyunk és egyre nagyobb a felelősségünk. Születőben a kritikus
tömeg, az értékalapú együttműködés.

67
 TUDATVÁLTÁS -
MEGFAGYOTT PILLANATOK

Életünk megfagyott pillanatokból tevődik össze, eseménytöredékekből,

amelyek beleégnek emlékezetünkbe. Pillanatfelvételek sorozatait tároljuk
agyunkban, amelyek a legtöbbször nem állnak össze mozgófilmmé, nem
segítik felemelkedésünket. Születésünk pillanatától fogva nehézkesek és
törékenyek leszünk. Araszolgatva jutunk előre, lassan tanulva a túlélés
technikáit, feledve az egység holisztikus élményét.
Amikor egy-egy szép pillanatot sikerül elkapnunk, ragaszkodunk hozzá
napokig, hónapokig, évekig, ahogyan kiteszünk magunkról egy előnyös
fényképet és őrizgetjük, pozícionáljuk magunkat általa. A pillanat már
távoli, a valóság jóval törékenyebb, a belső kép pedig egészen más. Mi
mégis őrizgetjük életünk régmúlt, szép emlékeit, belekapaszkodunk a
múltunkba. Ennél azonban nagyobb baj, hogy legmélyebben életünk
sebesült pillanatait raktározzuk el. A fájdalom mélyebbre megy, mint a fel­
emelő élmény, a sebek hangsúlyosabbak, mint az eredményes pillanatok.
Alapvetően nem a sikeres, hanem a kudarcos emlékek határozzák meg az
észlelési szűrőnket, és gyakran ezek a fájdalmas emlékek irányítanak min­
ket. így vagyunk felépítve, így válik működésünk én-védővé, észlelésünk
elhárítóvá. Arra vagyunk kiélesítve, ami veszélyes lehet számunkra. Rak­
tározzuk és beépítjük a bukásainkat, félvén, hogy megismétlődnek. Ebben
az emlékezési ritmusban élünk és észlelünk. Félünk a sebesüléstől, az újbóli
bukástól, a sérülés lehetőségétől. A felemelő, valódi élménynek erős bur­
kokat kell áttörnie ahhoz, hogy elragadjon bennünket. Ha megtörténik,
mi kételkedünk és azt fontolgatjuk: biztosan nem lesz maradandó, csak
el ne bízd magad, készülj fel a csalódásra... A szép és a jó nem magától
értetődő, míg a félelmetes és a negatív igen. A felemelő, az építő, az előre
vivő nehezen töri át észlelési küszöbünket, míg a veszélyesnek tűnő azon­
nal mozgósít minket.
Pedig az ellenkező az igaz, a halk és építő a valódi, nem a hangos és
negatív. Nem a félelmetessel kell számolnunk és a veszéllyel ébrednünk,
hanem a csodára kell készülnünk és a jót feltételeznünk. Nap mint nap
értékelnünk kell önmagunkat, elfogadnunk, ami megtörténik és megtör­
ténhet velünk. Nehéz. Tudatváltást igényel.
Le kell állítanunk a belső mozit, filmet kell cserélnünk a gépben. Nem
a gép a hibás, pusztán a benne futó képek, amelyek nem tudnak összeállni
új filmmé. A minőség szeretete, a megújulás igénye, az ismeretlenben való

• 68
bizalom segít kilépni a kliséből. Amikor nem vagyok önmagam, amikor
megváltozik a tudatállapotom, akkor kezdek önmagamhoz közelebb jutni.
Lehet LSD-vel és fűvel, de lehet az elszánás és a meditáció erejével, a
történések megelőlegezett bizalmával, a ráhagyatkozás erejével is. Minden
út jó, minden nekirugaszkodás lehetőség.

Nemrég tréninget tartottam egy menedzsment teamnek. Reggel

el akartam menni futni, de észrevettem, hogy otthon hagytam a
tornacipőm. Most mit tegyek? A következő lehetőségek futottak
át az agyamon: - Akkor most nem megyek, bár jó lenne.. . Sokkal
éberebb lennék a tréningen, de hát ez van, feledékeny vagyok
(És elkezdtem haragudni magamra...) Kint hideg van... (Aztán
először egy halvány megérzés.) Mi lenne, ha mezítláb futnék?
(Újabb kételyek.) Kint hideg van. Mit szólna a portás, ha meglát­
na beöltözve és mezítláb? Mit szólnának az emberek az úton? Mi
lesz, ha felsértem a talpam? Mi lesz, ha megfázom?... (Nagy levegő,
nekirugaszkodás.)
Aztán elindultam. Lefutottam a távomat, erősítettem és min­
den rendben ment. Kicsit szúrt az aszfaltozott út, de ez semmi volt
a jóleső érzéshez képest: szabad vagyok, a korlátok csak a fejem­
ben léteznek. Jólesően mentem le reggelizni. A tréning remekül
ment...

Reb Anderson zen apát mondogatta hideg hajnali meditációkon, amikor

ránk nézett, és látta, mennyire didergőnk: nothing more, just cold! Fogadd
el, és megszűnik a fájdalom, megszűnik a korlátozás, megszűnik az illúzió,
hogy börtönben élsz és nem vagy szabad.
 JELENLÉT

Sokan azt gondolják, hogy a pozitív gondolkodás egyfajta állandó emel­

kedettséget, lazaságot és jókedvet jelent. Szerintem nem erről van szó.
A pozitív tudatállapot elérése az éber jelenlét megteremtésének a követ­
kezménye, ami egyáltalán nem problémamentes vagy könnyű feladat.
A valódi pozitivitás olyan állapot, amiért megdolgoztunk, amely mögött
néha harcos küzdelem, kitartó erőfeszítés, gyakorlás és sok kísérletezés
áll. Pozitivitást, vagyis ébrenlétet nem lehet automatikusan létrehozni
úgy, ahogyan reggel megiszom az első kávémat, és munkaállapotba kerü­
lök. A pozitív tudatosság megteremtése folyamatos figyelmet igényel. Az
éber tudatállapot elérése és fenntartása nem pusztán elhatározás kérdése,
hanem gyakorlás eredménye. A módosult tudatállapot létrehozása terem­
tő folyamat, amely a sodródásból való folyamatos átkapcsoláson és az éber
tudatosság újraindításán alapul. Ha nem figyelünk oda, gyakran elragad
minket a jövőtől való szorongás vagy a hiánygondolkodás, a száraz és élet­
telen racionalitás, az inspirativ jelenléttől való eltávolodás. Az ébredési
munka az jelenlévő tudat újra és újra való visszaszerzésén és megszilárdí­
tásán alapul. A pozitivitás tehát szerintem nem egy kedélyes, rózsaszín-lila
köd, nem az arcunkra ragasztott mosoly állapota vagy egyszeri elhatározás
kérdése, hanem visszatérés a valóság magjába az éberség megragadásán
keresztül. Ez a visszatérés nagyon sok gyakorlást, játékosságot, elengedést,
összeszedettséget igényel.
A szundikálás, merengés, dermesztő jövőképek felvázolása, az önsaj­
nálat kéjes kábulata, a káröröm és pletyka jóleső ventilációjában való
elidőzés, a folyamatos viccmesélés, sztorizás, a hosszú körmondatok hasz­
nálata és a szünet nélküli beszéd mint megannyi lehúzó álomkép, eltávolít
a jelenlét éberségétől. Könnyű kikapcsolni a jelent és elidőzni a múlt vagy
a jövő rajzolgatásával. Az álomutazás megfoszt minket a most lehetősé­
gének a felfedezésétől. Olyan ez, mintha valaki moziban ülve, kényelmes
fotelből nézné a saját élete filmjét. Azáltal, hogy nem vagy jelen, folyama­
tosan elszalasztod és lekorlátozod a bontakozó lehetőségek körét és bezá­
rod magad egy virtuális színházba. Néhány tipp, hogyan tudod kivonni
magad az éber jelenlét tudatosságából:
• Sztorizgatás, történetmesélés, ami az egyik legbiztosabb jele annak,
hogy nem vagy nyitott a találkozások spontán alakulására, csupán má­
sok figyelmére pályázol.

• 70
• Baljóslatú kimenetelek és veszélyek ismételgetése minden témával
kapcsolatban, ami azt jelzi, hogy sötét és feldolgozatlan múltad rabja
vagy.
• M ások kritizálása és korlátozása, ami arról szól, hogy nem bízol eléggé
a saját potenciálodban és kivonod magad az élet folyamatából.
• Feszültégoldás alkohollal, droggal, ami azt jelenti, hogy segédeszköz
nélkül beleragadsz a szorongató és unalmas felszínbe, nem vagy képes
elmélyülni.
• Folyamatos beszéd vagy tevékenységkényszer, ami megfoszt a saját
középpontodba való leszállástól.
• Szabálykövetés, merev keretekhez való ragaszkodás, amely biztos jele
annak, hogy a fejedbe vagy bezárva.
• A múlton való rágódás, önsajnálat, haragtartás, ami arról szól, hogy
nem vagy nyitott az új lehetőségek felé és túl fontos vagy önmagad szá­
mára...

Sorolhatnám még, hisz az altató tevékenységek tárháza nagyon széles és

változatos. Az éber jelenlét megélése feladat, amelyet újból és újból meg
kell teremtenünk, hogy a saját történetünk ablakát kitárva friss levegőt
engedjünk be az életünkbe. Olyan ez, mint a zen meditáció, ahol a folya­
matos jelenlét megteremtése és az ébredés megszilárdítása a cél. A zen
a maga eszköztelenségében két kapaszkodót épített be a meditációba a
jelenlét visszaszerzése érdekében; az egyenes gerinc megtartása és a tuda­
tos légzésre való figyelem. Ha elbóbiskolsz, a mester a pálcájával megérint
vagy egyszerűen csak kiegyenesíti a gerinced. Az életben önmagunk mes­
terévé kell tudnunk válni a tudatos jelenlét megteremtésének érdekében,
hogy ne a fejünkben futó történetek vagy a múltunk korlátozó tapasztala­
tai határozzák meg az észlelésünket.
Amikor jelen vagyok, minden lehetséges, mert áramlásban vagyok és
kapcsolatba kerülök a forrással. Amikor elszundikálok vagy a képzele­
temben utazom, messze eltávolodok a valóságtól. Ilyenkor felülemelkedik
bennem a kontroll, a megkapaszkodási ösztön és a bizalmatlanság. Amikor
kinyitom a szemem és éber vagyok, bármi megtörténhet, mert egy nagyobb
történet részesévé válók. Életem egy utazás, amelyben szeretném megte­
remteni a lehetőségét annak, hogy minden nap meghaladhassam magam
és sodrásban maradjak.

71
 ÉBREDÉS

Vendéglátóm, Javier folyamatosan beszél, szinte minden érdekli, min­

denhez hozzászól. Bármilyen témáról hosszú eszmefuttatásokat tud tar­
tani nekem. Az érdekes az, hogy olykor pillanatokra tudatosul benne
kóros beszédkényszere: „Olyan vagyok, mint egy zenegép. Ha bedobsz
egy pénzérmét (témát), én automatikusan bekapcsolok és elkezdek róla
beszélni.” Ha figyelek rá, ha nem, ő kizökkenthetetlenül beszél, és csak
mesél. Nagyon fárasztó, mert a tiszta jelenlét megélése mellette lehetetlen.
Amikor egyszer elfáradtam, megkérdeztem tőle: - Nem mesélnél inkább
valami személyeset magadról? Nem mondanád el, hogy milyen félelmeid
vannak, mi foglalkoztád éjszaka, amikor nem jön álom a szemedre, vagy
milyen visszatérő problémák, vágyak gyötörnek? Nem kérdeznéd meg
esetleg tőlem, hogy engem hogyan érint, amikor lerohansz, és kifogyhatat­
lan szóáradatot zúdítasz rám?
Meghökkent. - Nem szeretek személyes témákról beszélni, azok
magánügyek - mondta. - Értem. Pedig engem igazából azok érdekelnek.
Néha az is jól esne, ha megkérdeznéd a véleményem valamiről, vagy fel­
tennél nekem egy személyes kérdést... - Kicsit gondolkozott, majd elcsen­
desedett, nehezen tért magához a szembesítéstől. Aztán egy pillanattal
később visszazökkent és újra belekezdett végtelen monológjába, én pedig
szolidan távoztam.
Még egy érdekes dolgot figyeltem meg nála. Tele van szorongással, és
mindenről tud valamilyen negatív történetet mondani. - Ha vihar van és
villámlik, azonnal ki kell jönni a tengerből, mert veszélyes. A hullámok
messziről érkeznek és váratlanul csapnak le az emberre, akkor is, ha nincs
szél. A parton rengeteg a szemét és az üvegtörmelék, emiatt nem szabad
mezítláb sétálni...
Azok az emberek, akik folytonosan a történeteikben és az objektív
véleményalkotás illúziójában élnek, veszélyesek. Egyrészt azért, mert
energiát rabolnak tőled, másrészt pedig amiatt, mert folyamatosan szeny-
nyezik a teret a negatív kisugárzásukkal és a szorongásukkal. Láthatatlanul
rád pakolják a félelmeiket és a negatív projekcióikat. Mindezt persze jó
szándékkal teszik. Sokszor ebből csak annyit észlelsz, hogy később meg­
fájdul a fejed, váratlanul szorongáskeltő tartalmak bukkannak fel benned,
rosszkedvű leszel vagy feszült, és inadekvát helyzetekben robbansz ki. A
sokat beszélő, sztorizó ember a belső szorongásait és feszültségeit oldja a

72
folyamatos ventilálással és kihelyezéssel. Nemcsak elszívja előled a levegőt,
de meg is fertőzi. Ha megpróbálod megszakítani, gyakran megsértődik.
Ha arra vársz, hogy talán magától befejezi a szóáradatát, csalódni fogsz,
mert azonnal érzékeli, hogy távozni szeretnél, és még ijesztőbb sebességre
kapcsol a sztorizásban. Szünetet nem tart, mert fél, hogy magára hagyják.
Lerabolja a figyelmed, de ki nem elégül, mert sosincs önmagánál. Mindig
másoknál keres feltöltődést reménytelenül, és folyamatosan menekül
önmaga elől...
Ha egy játszmás energiarabló pókhálójába kerültél, udvarias módon,
finom jelzéseket adva esélyed sincs megszabadulni tőle. A mondanivalójá­
ba gyakran beépíti a „még ezt utoljára elmesélem” fordulatot, hogy ébren
tartsa áldozata figyelmét, de pusztán csak azért, hogy még több energiát és
rezgést csikarjon ki tőle.
A legfélelmetesebb ellentmondása a helyzetnek, hogy a sztorizó ember
végtelenül magányos, és azért kapaszkodik a folyamatos szóáradatba, mert
kapcsolódni szeretne hozzád. A fonáksága a helyzetnek az, hogy pont azzal
távolít el, amivel közeledni szeretne feléd. Fél az egyedülléttől, szorong
a csendtől és a sztorijai mögött kétségbeesett segélykiáltás küld feléd:
„Figyelj rám, fogadj el, gyere közel hozzám, mert szenvedek az egyedül­
léttől! Arra vágyom, hogy valaki szeressen, és rám nézzen, közel legyen
hozzám. Nincs erőm bevallani szégyenteljes magányom, mert félek, hogy
elfordulsz tőlem ...”
Csapdahelyzet. Mit tehetsz, ha egy sztorizó, leszívó ember pókhálójába
kerültél? Vagy megadod magad a helyzet torz ellentmondásának és áldozat
maradsz, reménykedve valamilyen jótékony megmentő eseményben, vagy
szembefordulsz a félelmeiddel és megszakítod kiszolgáltatott vergődést.
Nem tudtok addig találkozni, ameddig mindketten menekültök a közelség
őszinte élménye elől. Ha vállalod az érzéseid, és udvariasan, de határo­
zottan képviseled magad, akkor esélyt adsz a találkozásra. Ha nem tudod
megszakítani az elterelést, lépj ki a helyzetből. Ne törődj a nárcisztikus
sértődés veszélyével, bízz a folyamatban. Ha nem akarsz áldozat maradni,
vállald a véleményed és fejezd ki azt, ami benned keletkezik. Adj esélyt
magadnak és a magányos sztorizónak is az őszinte találkozásra. Ha nem
teszed meg, ne hitesd el magaddal azt, hogy udvarias és őszinte segítő
szándék van benned.

73 •
A mátrix, amely körbevesz minket, energiacsomópontokat hoz
létre az életünkben. Az energia ott blokkolódik, ahol a változás
akadályba ütközik. Ezek a befagyott, legátolt erőterek olyanok,
mint egy kartondoboz vékony falai, ahonnan a kitörés belülről
néha kilátástalannak tűnik. Valójában a doboz halvány, illu­
zórikus réteget von körénk és a szabad energiamező közé, mi
pedig ahelyett, hogy összeszednénk a bátorságunkat és az
erőnket, lecövekeljük magunkat a doboz biztonságában. Le­
hetetlennek éljük meg a kitörést, pedig talán csak a kezünket
kéne kinyújtanunk, és a talak leomlanának.
A változást ott kell elkezdenünk, ahol vagyunk, abban az
élettérben, ahol elakadtunk. Ha továbblépünk anélkül, hogy
megpróbálnánk lebontani a falakat, a régi sémák egy új do­
bozban ismét visszatérnek.
Amíg nem kezdjük el életünk megrekedt területén a vál­
toztatást - bármilyen kis lépésekkel is -, addig nincs esélyünk
belépni az energiaáramlás szabadságába és nagyobb változáso­
kat létrehozni.
 A BELSŐ ÚTMUTATÁS

Mindenkinél működik a belső útmutatás, de csak kevesen élnek vele.

„Zseniális”, ahogyan néhányan mesterien teszik tönkre a megérzéseik ere­
jét. Megszólal bennük a belső hang és nyílegyenes út nyílik meg előttük,
hogy magasabb szintre lépjenek, fejlődjenek, elérjék áhított céljukat. Ok
azonban megtorpannak és hezitálni kezdenek. Mindenféle kifogást talál­
nak rá, hogy miért ne lépjenek előre, és inkább a halogatást választják. Ha
mégis sikerül találkozniuk a társukkal vagy megkapják az áhított munkát,
ők megbetegszenek, elbizonytalanodnak, elszaladnak a boldogságuk elől.
„Nem érdemiem meg, még szenvednem kell, túl könnyű lenne, túl gyors,
túlzottan egyszerű...” Mérgesek lesznek a segítőjükre, az életre, önmaguk­
ra, a lehetőségre, hogy miért épp most, hiszen ők még nem állnak készen.
De sajnos a legtöbben sosem fognak felkészülni, és a lehetőség lassan
hanyatlásba torkollik, a nyílegyenes ösvény kanyargóssá válik, a fejlődés
recesszióba csap át.

ÁRULKO D Ó DÜH

Sokakkal találkozom, akik megérzéseiktől vezetve megkeresnek, elszánt­

nak tűnnek, megkapják az útmutatást, és ők végül mégis a visszalépés
mellett döntenek. Felismerik a lehetőséget, belátják a változás szükség­
szerűségét, megteszik az első lépést, aztán dühösek lesznek, vagy egysze­
rűen csak kényelmesek, és elpárolognak, lelépnek, ellenállásba csapnak át,
és elutasítják a kitörés lehetőségét.
Tökéletesen működik a belső útmutatás, felismerik a pillanatot, aztán
mégis elmenekülnek önmaguk elől, és szánalmas meséket találnak ki, hogy
miért lett volna túl veszélyes, korai és káros a változás az életükben. Ami­
kor azonban a kitérőt választják, dühösek lesznek. Nagyon erős indulat
keletkezik bennük, amikor szembesülnek a nagy lehetőséggel, ami a lábuk
előtt hever, és elutasítják.
Ez a düh árulkodó, mert a kitérés, az elodázás, a visszalépés nem fel­
szabadulást hoz, hanem szégyent és dühöt. Keresniük kell valakit, akire
ezt ráönthetik, akin kitölthetik, és mindig akad egy bűnbak, aki elviszi a
balhét. Belül érzik, hogy nincsen ez rendben, de szükségük van a felmen­

• 77
téshez egy külső tényezőre vagy szereplőre, hogy rápakolják a veszteség
fölött érzett bánatukat, dühüket, félelmeiket, minden negatív érzésüket.
Az áttétel felszabadulást nem hoz, és a megkönnyebbülés is pillanatnyi.
Belül azonban keletkezik egy homályos érzés, az elszalasztott lehetőség
fájdalma. Ok a sors üldözöttjei, akik nem értik, miért vesztesek belül, hisz
kívül minden rendben.
Vannak azonban harcosok, akik a semmiből jönnek, és messzire jutnak.
Amikor megérzik a hívást, tudattalanul és makacsul kitartanak a belső
útmutatás mellett, és előrelépnek. Jutalmuk a belső bizonyosság, hogy jó
úton járnak, és a nehézségek csak még inkább megerősítik őket. Nem vál­
nak elbizakodottá, mert tudják, hogy a fejlődés tanulás, és minden megtett
lépés után önvizsgálatot tartanak. Keresik a csöndet és nem menekülnek
el a kétségeik elől sem. Mert a harcos a csatában megedződik, és meg­
tanulja, hogy minden lépés, amely belülről bontakozik ki, közelebb viszi
végső céljához. A vereség néha a győzelem része, az előrejutás pedig, bár
néha fájdalmas, mégis töretlen.

78
 A HALLGATÁS ÁRA

Vannak, akik úgy gondolják, hogy:

• a türelem egyenlő a csendes szenvedéssel és az érzések elfojtásával,
• az alázat azt jelenti, hogy fát vághatnak a hátamon,
• a szelídség egyenlő a belső hangom elnyomásával,
• a határozottság pedig egyenlő a keménységgel és a bosszúállással.

Pedig nem így van, létezik szelíd erő és hiteles harcosság.

Csak ül és figyel rám. Én mondom és feltárom, mi történik benne.

Helyette beszélek, mert ő a beszéd előtti csend állapotában, a
csecsemőlétben leledzik. Azt gondolja, hogy érzékeny, érző'ember,
aki nagyon tud szeretni. Nem látja, csak sejti, hogy dráma az élete.
Követi az eseményeket, sodródik, reagál. Nem érti, miért olyan
kegyetlen a sors és az emberek miért veszítik el az érdekességü­
ket előbb-utóbb. Miért válik minden olyan unalmassá. Mintha
moziban ülne és egy filmet nézne a hátsó sorból. Mintha róla
mintázták volna a főszereplőt, de ebben már nem egészen biztos.
Izgul és aggódik a főhős sorsáért, szorong, hogy jó legyen a vége,
reménykedik a pozitív forgatókönyvben. Néha megérintődik és sír.
Ilyenkor azt gondolja: milyen érzékeny vagyok, mennyi szeretet
van bennem...
V______________________________________________________________ )

Mindez azonban illúzió. A hallgatás ára a magány és az üresség.

A szavak kimondása erőt igényel, az érzések megragadása és megfogal­
mazása nehéz és félelmetes. Amikor gondolok valamire, valakire, érzése­
ket élek át magamban, „kattog az agyam”, akkor még csak a lehetőségek
birodalmában járok, a kibontakozás csíráját hordozom magamban. Amikor
filmet nézek a moziban, és együttérzést élek át, meghatódom, akkor még
mindig nem önmagam vagyok, csak követem az eseményeket, után-érzek,
egy virtuális valóságban vagyok. Átélek valamit, ami megérint, de nem
belőlem fakad, nem én keltem életre. Az érzések, a szavak megragadása és

79
kimondása áttörés, kapocs az ég és a föld között. Enélkül minden lebegő
messzeségben marad, megfoghatatlan szépség csupán. A kimondás válla­
lása vezet a változáshoz, a megfogalmazás ereje ad energiát, hogy képes
legyek megragadni a valóságot.
Egy kapcsolat akkor kezd el leépülni, amikor a lelkem mélyén azt kívá­
nom: bárcsak egyedül lehetnék - és minderről hallgatok. Amikor nem
mondom el, hogy magamban eltávolodtam már tőled, nem értek egyet
veled, zavar valami benned, lassan lemondtam rólad, messze sodródtam a
gondolataimban, távol vagyok. A feladás akkor jelenik meg, amikor nem
mondom ki, hogy valami zavar, nem tetszik, eltávolít, rossz érzést okoz,
vagy éppen boldogít, feltölt, csodálatot ébreszt bennem, lelkesít. Lassan
aztán elfogy a levegő, bizonytalanná válik a jelenlét és kapkodóvá vagy
hiányossá az ölelés.
A fagyhalál először egy apró csúsztatással kezdődik, amit még figyel­
metlenségként lehet elkönyvelni, aztán lassan dermedtséget okoz, és a
boldogságot kihelyezi a barátságon, a kapcsolaton, a szerelmen túlra.
Az ébredés annál nehezebb, minél távolibbá válik a szavakba vetett hit
bátorsága, minél mélyebb a távolság és súlyosabb a csönd. Sohasem késő
azonban megújulni és visszaszerezni a tisztaságot. A távolság kimondása az
első lépés a közeledés felé.

80
 ZUHANOK A MELYBE... ÁLLÍTS MEG!

Negyven fölötti, külföldön dolgozó, magas beosztású orvos. Amikor

megérkezik és leül velem szemben, nagy szemekkel néz rám, és
elmondja, mennyire fontos volt neki, hogy végre beszéljünk, mennyi­
re sokra tartja a véleményem. Hallgatok, és közben érzem, meny­
nyire zavart, mennyire fél egyfajta lelepleződéstől. Úgy érzem, utolsó
mentsvárként érkezett hozzám. A szemei mintha ki akarnának ugrani
a szemüregéből, az egész ember szorongást és kétségbeesést sugároz...
- Mióta szedsz nyugtatót?
(Döbbenten néz rám.) - Honnan tudod? Xanaxon élek régóta.
- Ez már nem lesz elég, most nagyon súlyos a helyzet.
- De miért? Nagyon sokat dolgoztam magamon, rengeteg önisme­
reti csoporton vettem részt, sokat fejlődtem, kiképződtem, osztályt
vezetek...
- Katasztrofális és veszélyeztetett állapotban vagy. Öngyilkossági
gondolatok?
(Rövid hallgatás után megtörtén válaszol.) - Majd mindennap.
- „Sokat dolgoztál magadon”, hogy ilyen állapotba kerülj, de
ennél már alig van lejjebb. Most elmesélem neked, mit élek át a
közeledben, ahogy itt ülsz velem szemben...
Durva és kíméletlen voltam vele, tudatosan.
Összeroppant a visszajelzés hallatán, és ugyanakkor megkönnyeb­
bült. Végre valaki kimondja helyette, amit már ő is régóta tud. Meg­
rendítő és mégis csodálatos pillanat, amikor végre valaki szembeállít
minket önmagunkkal, megállítja az ámokfutásunkat, az önpusztító
mélyrepülésünket. Minél keményebb vagyok a visszajelzésben, ő
annál kisimultabb lesz, a végén mintha megnyugodna.
- Ennyire súlyos a helyzet?
- Ennyire. Látom, kicsit összeszedted magad, megnyugodtál, és
mintha meg is könnyebbültél volna.
- Igen, bármilyen fura, jobban érzem magam, bár nagyon
kemény voltál velem. Mit javasolsz?
- Nincs még javaslat, először fogadd be, amit mondok, aztán
majd meglátjuk, mi legyen...
V_____________________________________________________________________________________ ^

81
 Sokan zuhanunk mélyrepülésben egyre lejjebb és lejjebb, tudva, vágy­
va, hogy ha nem jön szembe egy megmentő angyal, halálra zúzzuk magun­
kat. Mégsem fékezünk, mégsem állunk meg. Ki lassan, ki gyorsabban öli
magát, halad a végzete felé. Ellenállhatatlan kényszert érezve vonz minket
a mélység. Beszippant egy fekete lyuk, egyre erősebben, egyre szorosabban,
először lassan, aztán már szinte megállíthatatlanul.
A diktátorok és a kemény drogosok lélektanában van egy félelmetes
hasonlóság. Egy idő után a pusztítás szelleme mindkettőjükben felgyorsítja
a végzetet, és ezt titkon, a lelkűk mélyén mindketten tudják. Egy idő után
a hatalom kiterjesztése és megtartása vagy a mesterséges mennyország
fenntartása pokoljárássá válik mindkettőjük számára, és végtelenül kime­
ríti a lelkűket, felemészti az erejüket. Nem marad más, mint hogy bele­
hajszolják magukat az abszurd végletekbe, ahonnan már nincs visszaút.
Közben - tisztább pillanataikban - rettegve és mégis vágyakozva várják a
megváltó pihenést, az összezuhanást.
A kérdés csak az, hogy lehetséges-e a lejtőn, zuhanás közben irányt vál­
tani? Lehetséges-e visszafordulni egy megbetegítő helyzetből, egy romboló
kapcsolat halálos öleléséből, egy pusztító játszmából, egy lélekölő, rossz
berögzültségből?
Lehetséges. Ezt a fordulatot úgy hívják: felnőtté válás. A beavatási szer­
tartások során a törzs felnőtt tagjai mindig erre készítették fel a fiatalokat,
hogy félelmeikkel szembenézve, a kiszolgáltatottságot vállalva, új módon
találják meg önmagukat. Mivel nincsenek már beavatási szertartásaink,
úgy látom, a felnőtté válás sokaknak nem adatik meg egy életúton. A
romboló szenvedélyeinkkel, önmagunkat és környezetünket pusztító szo­
kásainkkal való szembefordulás nem megy magától. Kilépni a hazugságok
tengeréből nem egyszerű, komoly segítség nélkül sokaknak nem lehet­
séges. Ahogy Neale Donald Walsch mondta, a szabadság útja az igazság
vállalásának az útja:
• Mondj igazat önmagadnak önmagadról. (Ki vagy legmélyebben, az ál­
arcok mögött?)
• Mondj igazat önmagadról másoknak. (Add fel a retusált képet, masz­
kot, a kifelé irányuló megfelelési kényszereidet.)
• Mondj igazat másokról önmagadnak. (Ne kábítsd magad, és nézz szem­
be a valósággal: ki az, aki hozzád tartozik és ki az, aki nem?)
• Mondj igazat másoknak önmagukról. (Ne titkold el az érzéseidet a szá­
modra fontos emberek elől, mutasd meg, valójában mit érzel velük kap­
csolatban.)
• Mondj igazat mindig, mindenhol, mindenkinek.

* 82
 DARÁZS A TÓBAN

A Bledi-tó partján sétálva láttam egy darazsat a víz szélénél, amint egy hal­
vány pont körül körözött. Közelebbről látszott egy morzsányi, sárga pötty a
tóban, amelyet a darázs kerülgetett. Aztán hirtelen leszállt a vízre, a sárga
pötty elmerült, a darázs pedig óhatatlanul sodródni kezdett egyre beljebb
a tóba. Lassan a kapálózása is abbamaradt.
A jelenet elgondolkodtatott. Vajon miért vonzotta annyira az a pici
pont a darazsat, hogy az óvatosságot elfeledve rászállt a vízre? Vajon miért
merült el azonnal a mákszemnyi pötty, amint a darázs rászállt? Talán ha a
darázs elcsípi a morzsát, lett volna értelme a halálának? Mit akart üzenni
számomra a jelenet? Mik az én vonzó fénytöréseim, amikért félredobom a
tisztánlátásomat?
Egy vezető fél éve jelentkezett coachingra, mert hajótörött élete s ü l ­
lyedőben volt. A zuhanást a felesége egy végzetes mondata indította el,
miután egy gazdag baráti családnál jártak vacsorázni: „Nekünk sohasem
lesz ilyen házunk. Ott fogunk megrohadni, ahol most lakunk...” Hitel,
építkezés, kölcsönök, sikkasztás, válás. Egy másik barátom a pillanatnyi
hírnévért dobta félre az életét, és vállalt rövid távú politikai funkciót,
majd süllyedt a munkanélküliség hitelcsapdájában a mélyszegénység szélé­
ig. Én valaha a szófogadó, jó gyermek fegyelmezett illúzióját valósítottam
meg, és évekig éltem a biztonság csapdájának megbetegítő rabságában.
Mindannyian követünk morzsákat, amelyeket az élet dob elénk, hogy
próbára tegyen minket. Van, aki a biztonság illúziójába kapaszkodik, van,
aki a csillogásba, van, aki a hírnévbe vagy a szépségbe. Tulajdonképpen
mindegy, hogy milyen csillogó morzsát követve merülünk alá a mélybe. A
merülés mindig egy elképzelt vággyal kezdődik, amelyről azt gondoljuk, ha
megszerezzük, boldogok leszünk, és mások szeretni, de legalább irigyelni
fognak minket. A vágy leköti a figyelmünket, mert a biztonság és a külső
elfogadottság látszatát sugározza. Lényegtelen, hogy mit tudunk másoknak
felmutatni, mert amikor egy fénytörést követünk, akkor önmagunktól
távolodunk el. A felkínált élet morzsái fénytörések, próbák, kísérletek.
Ha valaki szeretné megtapasztalni a mélybe zuhanást, az élet gondoskodik
számára lehetőségekről.
Igazából, ha visszanézünk az életünkre és megértjük, hogy a hiánya­
inkat mi teremtjük magunknak, megértjük az élet alaptörvényét is. A
mélybe zuhanás a hiányaink erőszakos betöltésének kísérletével követ­

• 83
kezik be. Aki a hiányra fókuszál, és két kézzel próbál belekapaszkodni
a kielégülésbe, a hiány ellentétébe, besodródik a mélyvízbe. Aki fél és
menekül a szegénységtől, gyakran a gazdagság növekedésének véget nem
érő csapdájába keseredik bele. Aki az öregség elől menekül, az a fiatalság
anorexiás kábulatában pörög kilátástalanul...
A kulcs a hiány előli menekülés feladásában van. Aki felismeri, hogy
a hiány látszólagos, és nem akar mindenáron elmenekülni előle, hanem
szembenéz vele, és önmagában mélyre ásva keresi a jelentését az élet­
ében, az megtalálhatja a harmóniát. Nem örökre, de újra és újra. Minden
fejlődés és előrelépés lehetősége a hiányainkkal való szembefordulás, a
megértés és jelentéskeresés teremtő erejében van. Nincs vágyról vágyra,
folyamatosan növekvő, célról célra kiteljesülő boldogság. Aki az állandó
növekedés illúzióját követi, az nem boldog lesz, hanem elfásult és kiégett.
Amikor menekülsz önmagad elől, az élet fekete lyukakat, életfordító
eseményeket tár eléd, amelyek pusztán szimbólumok. Bennük elrejtve egy­
szerre van jelen a megújulás vagy a zuhanás lehetősége. Tőled függ, hogy
melyiket választod. Ha fontos számodra a tanulás és a szabadság, akkor
érdemes a jelentéskeresésre, az önismeret útjára lépni. Aki a mélységbe
zuhanást akarja megtapasztalni, minden történésből negatívan fog kijönni.
Nem gondolom, hogy a darázs halála tragikus, bár talán várt volna még
rá néhány meglepetésszerű kellemes élmény az életében. Talán egy virágzó
mezőn is találhatott volna magának élelmet. Talán „tovább léphetett”
volna. Ki tudja...
Amikor valaki azt kérdezi: „Miért ver engem a sors ennyire, miért pont
velem történik mindez?”, és nem magában, hanem a hiányainak külső
betöltésében keresi a kiutat és elmenekül a problémák elől, akkor bezárul
a kör és a fénytörés csapdájába kerül az illető. Ha megérti, hogy a hiány
csupán lehetőség, amely egy új megértés által a szabadság, elrugaszkodás,
fejlődés esélyét rejti, meglepetésszerűn jobban fogja érezni magát. Az első
lépés talán a lemondás vagy a kilépés a biztonságból, a megszokottból, de
a következő már egy újabb lehetőségről szól.

84
 „ERZED, HOGY FAJ?”

- Érzed, hogy fáj ?

- Nem, nem érzem, régóta töröltem már a fájdalom gombot az
életemből. Vezetőként nem élném túl a hétköznapokat, ha még
mindig fájna...
- Ha problémássá válik egy beosztottad és konfliktusba kerülsz
vele, azt hogyan kezeled?
- Elkerülöm, mert félek tőle, hogy túlságosan elbizonytalaníta'
nám a kollégám, ha kemény lennék vele.
- Értelek. Amikor te érzed úgy, hogy támadnak, vagy kondik'
tusba kerülsz a főnököddel, akkor mit csinálsz?
- Kikerülöm, mással foglalkozom, túl sok feszültség keletkezik
bennem, úgy érzem szétfeszítene, ha benne maradnék. Beülök a
számítógép elé és projekteket elemzek.
- Meddig menekülsz még önmagad elől, meddig leszel képes
kikerülni minden rázós helyzetet? Meddig akarod a homokba
dugni a fejed?
- Már nem sokáig bírom.
- Tudod, amikor lejön az edzőterembe egy új ember, gyakran
nem mer ütni, mert azt gondolja, hogy túl nagyot ütne és sérülést
okozna valakinek. Menekül, ameddig tud, azután feladja. Az edző'
terem őszinte hely, ahol rövid idő alatt megérti, hogy a hatástól
fél, attól, hogy visszakap egy kemény ütést, hogy ő is megsérülhet.
Önmagát félti, ahogyan te is. Amikor megtanul beleállni a hely­
zetekbe, megérti, hogy a félelmei irreálisan felerősítették a sérülés
lehetőségét. Szép lassan megtanulja, hogy nem menekülhet el
minden szituációból, mert csak akkor van esélye a küzdelemre, a
megújulásra, a helytállásra, ha benne marad.
\___________________________________________________ J

A fájdalomra gyerekként sírással reagálunk, aztán a sírás abbamarad, és a

gyermek megtanulja, hogy nem szabad, nem lehet mindig sírni. A sírást
nem tolerálják a fáradt szülők, nincs, aki mindig megvigasztalna minket,
és a sírás szép lassan kioltódik, megfagy bennünk. Nem szűnik meg, csak
megdermed. Megtanuljuk leválasztani magunkról a fájdalmat, és vele min­
den olyan érzést, amely valami rosszra, valami kényelmetlenre emlékeztet.
Lassan elfogadjuk az elfogadhatatlant és lemondunk önmagunkról, a belső
harcosunkról. Talán úgy értékeljük, hogy mindez a túlélésünket szolgálja,
pedig sokszor csak a haldoklásunkat hosszabbítja meg.
Az iskolában, az egyetemen és az MBA kurzusokon nem tanítják,
hogyan kell emelt fővel benne maradni egy nehéz helyzetben, kitartani és
vállalni a sérülés vagy a kudarc lehetőségét. Pedig minden nehézségben
benne rejlik a továbblépés reménye, minden konfliktusban a kapcsolat
megújulásának az esélye, a torokszorító félelem mögött pedig ott van a
szabadság végtelen nyugalma és boldogsága. Amíg menekülünk a fájdalom
elől, a problémák teréből, addig nem tudunk találkozni önmagunkkal sem,
addig el vagyunk vágva a belső harcosunktól.
Fájdalomcsillapítón, feszültségoldón, Xanaxon és alkoholon keresztül
nézve a világ szebbnek, de szűkebbnek fog látszani. Pillanatnyilag le tudjuk
szorítani a fájdalmat, ki tudjuk küszöbölni a nyomást, de a megoldás csak
a szembenézésben és a bizonytalanba való bemerészkedésben van benne.
A fájdalom csak jelkép, szimbólum, illúzió, a tudat tükröződése. Fon­
tos illúzió, mert mögötte rejlik a szabadság és a nyugalom áramlata. Pia
megkerüljük, növekszik, ha belehatolunk, szertefoszlik. Ha engeded, hogy
szétáradjon benned, elillan, megsemmisül. Ha összehúzódsz, megkeményí­
ted magad és elfordulsz tőle, a nyomodba szegődik, mint egy vadászkutya.
Ha megállsz és beleengeded magad, áthatolsz rajta, és továbbléphetsz. Ha
menekülsz előle, növekedni kezd a gyomrodban és egyre több figyelmet
von el tőled. Terebélyesedik és kibontakozik benned, mint egy daganat.
Minél inkább kerülöd, annál inkább elveszíted a kapcsolatot az érzéseid­
del, az élettel, az áramlással. A fájdalom lehetőség a fejlődésre, és minél
inkább elfogadod, minél közelebb engeded magadhoz, annál világosabbá
válik, hogy pusztán csak jelzés. Amíg menekülsz előle, a nyomodban van,
amikor szembefordulsz vele, megszelídül és eltűnik, átengedi a helyét az
örömnek és a békének.
 TE MELYIK PIRULÁT VÁLASZTOD,
A KÉKET VAGY A PIROSAT?

Negyvenkét éves, sportos, határozott kiállású felsővezető egy sike­

res nemzetközi nagyvállalat élcsapatából.
- Nem érzem magam jól, és homályosan sejtem, hogy valami
nagy baj van, de nem tudom megfogalmazni.
- Azt mondod, nehéz helyzetben vagy, de semmilyen érzés nem
jelenik meg rajtad.
- Csak tudom, hogy baj van, de már nem érzem.
- Beszorultál egy döntési helyzetbe, és kivárásra játszol.
- Már csak másfél évet kell kihúznom, és a főnököm valószínűleg
továbblép egy magasabb pozícióba. Attól félek, ha őszintén elmon­
danám a véleményem és konfrontálódnék vele, megpróbálna
kirúgni és megromlana a kapcsolatunk.
- De hiszen nincs is közietek valódi kapcsolat. A főnököd
módszeresen tönkretesz és ellehetetlenít. Nincs vesztenivalód.
Ha őszintén elmondanád a problémáidat, esélyt adnál a kapcso­
latnak. így szép lassan leépíted magad, és benne ragadsz egy rossz
játszmában.
- Igazad van, ő is pontosan érzi, mit gondolok róla, és mindent
megtesz, hogy lehetetlen és teljesíthetetlen feltételek közé szorít­
son.
- A bukástól és megsemmisüléstől való félelmed illúzió csupán.
Már régen felőrlődtél és elporladtál ebben a lehetetlen helyzetben.
A másfél év kivárás csak haldoklásod meghosszabbítása.
- Tudom, hogy baj van, de állandóan sötét végkifejleteket vetí­
tek magam elé. Csapdában vagyok.
- A félelmeid csapdájában vergődsz, amely csupán az agyad
színjátéka. Elszakadtál a testedtől, és végletes félelmeid felnagyí­
tott árnyait vetíted magad elé. Ideje, hogy visszatérj a realitásba és
beszélj a főnököddel.

87
Te melyik pirulát választod? A kéket vagy a pirosat? A Mátrixban Morphe­
us felajánlotta Neónak a a választás lehetőségét. Ha Neo a kéket választja,
marad az illúziók álomvilágában, de ha a pirosat, kibontakozik előtte az
igazság. A félelmek benne tartanak az illúziók álomvilágában, amely lehet,
hogy nem kényelmes, de biztonságos. Másfél év kivárás borzalmas, de
mégis biztonságosabb, mint odaállni félelmeim tárgya elé, aki lehet egy
főnök, egy kivételes bonusz elvesztésének a lehetősége vagy az előrelépés
elodázásának a kockázata. Piros vagy kék?
Képesek vagyunk olyan törékeny szelencébe zártan élni, amely csak egy
leheletfinom hártyával zárja el előlünk a fényt, és mi mégis azt a csöppnyi,
homályos biztonságot választjuk, amit egy keskeny és szűk doboz papírvé­
kony falai kínálnak. Talán csak egy karnyújtásnyira, egy beszélgetésnyire
van a kiút, a félelmeink mégis oly mértékben távolítják el tőlünk a változás
lehetőségét, hogy elérhetetlennek érezzük azt. Ólmosan nehézzé válnak a
tagjaink, távolinak tűnik a megoldás, a megérkezés reménye, mert a doboz
kényelmetlen biztonsága kézzelfoghatóbb. Bár szűkös és sötét, de megszok­
ható és elviselhető.
Kívülről mindig tisztábban látszik egy helyzet lehetetlensége, míg belül­
ről a félelmek láthatatlan ereje lebénítja a dobozba zárt szenvedő embert.
Többször láttam vezetőket, jó szándékú embereket, akik egy lépésre vol­
tak életük megújításától, de ők belül, a dobozban, még hitegették magu­
kat, és azt gondolták, ráérnek változtatni. Aztán késő lett, és rettenetes
erővel tört rájuk az elszalasztott idő szorítása. Súlyosan megbetegedtek,
mélyszegénységbe süllyedtek vagy elveszítették a talajt a lábuk alól. M ás­
fajta tapasztalatot választottak, és a biztonság illúziója egyre mélyebb és
mélyebb szenvedésbe, apátiába sodorta őket.
Mindig van kiút! Az idő múlásával egyre nehezebb, de mindig van lehe­
tőség a megújulásra, a biztonság illúziójából való kitörésre. Az esély ott van
előttünk, néha csak egy karnyújtásnyira. Bár az ébredés nehéz, de a valóság
átélésnek esélyét tartogatja számunkra, ami messze meghaladja a legszebb
álmok szépségét is. A realitás, az élet vadsága, a szembenézés bátorsága
sokkal izgalmasabb, mint a kipárnázott, puha, biztonságos, de végte­
lenül unalmas várakozás, reménykedés, hogy egyszer talán minden jobb
lesz, és magától megváltozik.
 HIÁNYAINK CSAPD AJABAN

Negyven körüli topmenedzser, határozott, céltudatos, ambiciózus.

- Nem tudod, hogy merre további1
- Átrohantam az egész életemen... Amikor végeztem az egyete­
men, a diplomaátadómra sem mentem el, mert már egy másik kép­
zésre jártam. Merre tovább, hisz folyamatosan csúcsokat döntök?
- Befelé, a lélek mélységei felé. Ott még ismeretlen előtted az út.
- Emiatt kerestelek meg téged...
- Politikai nézeteid?
- Nekem nincsenek, én csak önmagam vagyok.
- Hogyan lehetnél önmagad, ha még egy ilyen egyszerű kérdés­
ben sem vállalod a nézeteidet?
- Úgy érzed, hogy nem vállalom magam, hisz mindenütt úgy
ismernek, mint határozott vezetőt, aki tudja, mit akar, biztosan
halad előre.
- Kifeszített célok és mesterséges elvek között egyensúlyozol.
Kiszáradva éled jól menedzselt életed. Szerintem a gyerekeidet is
agyonnyomod a zárt képzeteiddel és a magas elvárásaiddal.
- A tizenhat éves lányom az egyik legjobb iskolába jár, nagyon
sok pénzt fizetek érte, és csak annyit kértem, hogy tanuljon jól.
- Sok pénzt fizetsz érte?
- Másfél millióba kerül egy év.
- Ne viccelj. Másfél millió forintnál a havi fizetésed több. Mi
az, hogy sok?
(Meghökken.) - Hát nem is tudom...
- Agyonnyomod az elvárásaiddal, és még attól is szenvednie
kell, hogy te „nagyon sok pénzt fizetsz érte”! A fejedben nincs
rend, nem tudod, mi az, hogy sok, és mi az, hogy mindenből van
elég. Nyomasztóak az elvárásaid...
- Azt hiszem, igazad van. Sohasem dörgöltem az orra alá, hogy
mennyibe kerül az iskolája, de mégis érzi. Roskadozik az elvárá­
saim súlya alatt...
V_______________________________________________________________>

89 •
Igazából a hiány, a kevés vagy a sok csak a mi fejünkben létezik, de mégis
valóságosan meghatározza az életünket. Dolgoztam együtt olyan milliár­
dossal, akinek a vagyona elképzelhetetlenül nagy volt, mégis reális lehető­
ségként szorongott a szegénység gondolatától. Egy őszinte pillanatban
elmondta, hogy visszatérő rémálma, hogy egy olyan házban kell laknia,
ahol a gangon van a közös vécé. Ismerek olyan hajléktalant, aki kiegyen­
súlyozott és folyamatosan derűs látszólag kilátástalan helyzetében.
Nagyon gyakran a hiányaink irányítják az életünket, az erőtlenségünk
illúziója vagy a tehetetlenségünk béklyója határozza meg a cselekvési hori­
zontunkat. Hogy mire vagyunk képesek, azon múlik, hogy mit hiszünk el
magunkról. A lényeg az, hogy milyen alapprogram vezet minket tudatos,
illetve tudattalan módon.
A kiemelkedően magas pozícióval és fizetéssel rendelkező menedzserek
világban a legtöbb szorongást a veszteségtől való félelem okozza, mind
anyagi, mind szellemi téren. A status quo vagy a vagyon elvesztésének a
gondolata képes folyamatosan fenntartani, stabilizálni egyfajta hiányál­
lapotot és szorongásos kényszert. Nem szenvedek hiányt, de nem tudom
értékelni azt, ami az enyém, amivel rendelkezem, mert az elvesztésétől szo­
rongok. Gyűjtök, félreteszek, spórolok, készletezek, raktározok, mert kétes
és bizonytalan a jövő. Ebben a pillanatban veszítem el a talajt a lábam alól
a jelenben. Az vagyok, és azzá válók, ami nem biztos, ami még hiányzik,
amit elveszíthetek...
Amikor a hiány és a „még több kell” érzésével élek, a szorongásom vetí­
tem ki magam elé. Amikor a belénk nevelt „tartalékolni kell” és „vigyázz,
el ne veszítsd” érzésére kifeszítve éljük az életünket, talán észre sem vesz-
szűk, mennyire eltoljuk magunktól az elégedettség és a felszabadult adás
lehetőségét, örömét. Tartalékolunk, gyűjtünk és szorongunk, hogy nem
lesz elég, aztán amikor már van, akkor attól félünk, hogy elveszítjük. Ez a
félelem megfoszt az örömtől és önmagunk kiárasztásának, kiterjesztésének
lehetőségétől. Elfelejtünk élni, és elfelejtjük az alapérzést: minden egy,
mindenből van elég. A hiány belőlünk fakad, mi hozzuk létre.

Pilinszky írja: „Advent a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyö­

rű gondolatnak, hogy meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.
Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra - ami biztosan megjött.
Télen: az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb,
erőtlenebb. Ellenkezőleg: nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, haza­
találni - beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és
„jogosabb" birtoklás se, mint szeretnünk azt, ami a miénk, akit szeretünk és
aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi
„meglepetés”, lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk,
szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk. [...] Az a gyerek,
aki az első hóesésre vár -jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú­
hosszú hóeséssel." (Pilinszky János: Hitünk titkairól)

90
 ENERGIAVÁMPÍROK

AZ A B Ü Z U S T E R M É SZ E T E

r
k .' ESETLEÍRÁS K
Bankban, pénztár előtt várakozom, előttem egy férfi intézi ügyeit
és beszélget a pénztárossal. Miután befejezték a tranzakciót, a férfi
tovább cseverészik és boldogan mesél az életéről, majd egyéb szá­
mára aktuális témákról. Kis idő múltán odalépek, és megkérem a
férfit, hogy fejezze be:
- Bocsánat, de nem csak én beszélek, hanem a hölgyet is érdek­
li a dolog.
A pénztáros egyetértőén bólogat.
- Engem viszont nem érdekel, mert ez egy hivatal, nem klub­
helység.
A férfi sértetten távozik, a pénztárosnő utálattal néz rám, majd
unottan intézni kezdi ügyeimet, a többi várakozó ügyfél megköny-
nyebbül...
v_____________________________________________________ >

A figyelem energia. Az én figyelmem hatékony és várakozó üzemmód­

ban van, mert ügyintézésre készültem fel, és szeretnék mielőbb túljutni a
bankoláson. Az előttem csevegő férfi végre elmesélhette a történetét egy
nőnek, aki végre személyes figyelmet kapott egy férfitól. Hogy mindez rossz
kontextusban történt és sokakat idegesített? Őket látszólag nem foglalkoz­
tatta, mert egy pillanatra belefeledkeztek a könnyed figyelem áramlásába.
Töltődtek.
A probléma viszont a kontextus. A várakozó emberek egyre türel­
metlenebb figyelmet adnak két beszélgető embernek, akik ezt pontosan
érzékelik és kihasználják, akkor is, ha nem tudatosítják. Az energiaáramlás
a rendszerben létrejött, és a szereplők elfoglalták szerepeiket. A férfi és az
ügyintéző energiahiányos állapotban van, és minden lehetőséget megra­
gad, hogy töltődjön. Energiavámpírok, akik minden pillanatot felhasznál­
nak arra, hogy felszippantsák a figyelem kokainos pezsgőporát. Pontosan
érzékelik, hogy egy többszereplős helyzetben sikerült középpontba kerülni­
ük, amit szeretnének a végsőkig kiélvezni és kihasználni. Számukra a többi
várakozó és frusztrálódó szereplő fontos kelléke a jelenetnek. A belőlük

91
áradó, sugárzó türelmetlen-haragos figyelem bekebelezése és leszívása a
tét. Szemük sarkából figyelik, a limbikus rendszerükkel érzékelik, hogy
figyelmet és energiát kapnak-rabolnak. Élvezik és használják a helyzetet,
mondhatnám azt is, kihasználják a résztvevők alárendeltségét, gyengeségét
a szituációban.
Egyfajta abúzus, érzelmi visszaélés történik, ami bizarrságot, számukra
pedig különleges örömöt kölcsönöz a helyzetnek. Két ember visszaél a
helyzeti fölényével mások rovására. Bár a tudatos fókuszukba nem emelik
be a helyzet fonákságát és ellentmondásosságát, azt egészen biztosan
mindketten érzékelik, hogy a figyelem által kiemelt energiát kapnak a
várakozóktól, a megszokottnál jóval többet. Élvezik a helyzetet, amit én
gorombán megszakítok.
Minden olyan helyzet, ahol energiarablás történik, valamiképpen szán­
dékos, akkor is, ha nem tudatos. A szereplők érzékelik, hogy valami nem
stimmel, de egyben élvezik is, mert valamilyen jutalmat is átélnek. Talán
azt, hogy több törődést, érdeklődést, védelmet kapnak, illetve a saját gyen­
geségük elfedhetik egy látszólagos hatalmi megerősítéssel.
Amikor egy családban abúzus történik, akár szexuális, akár fizikai vagy
érzelmi jellegű visszaélés, minden szereplő érzékeli a helyzetben keletkezett
problémát, de mivel a külső szereplők valamiféle energiához és előnyhöz
jutnak a helyzet által, ezért nem törekednek a megoldására. A család barát­
ja, a nagybácsi, a nagyapa, az apa molesztálja a kicsi vagy serdülő lányt,
aki szenved és szégyelli magát, de mivel a körülöttük lévő szereplők pasz-
szivitást mutatnak, legyűri magában a feszültséget, magába zárja fájdalmát.
Erős bűntudatot él át, és később büntetni fogja magát a történtek miatt.
Az anya is cinkossá válhat, amikor több figyelmet, ajándékot, megerősítést
kap a hallgatásáért cserébe. Bár érzékelheti, hogy valami nincs rendben, de
olyan jó figyelemhez jutni, „vétlen” kívülállónak lenni, ezért hallgat, és nem
emeli be a tudatos fókuszába a történet látható ellentmondásait. Így telnek
tudattalan napjaink az elmúlás szürkeségében, az ébredés elutasításával.
Minden problémás helyzetben van valami ellentmondásosság, valami
oda nem illő elem. Ez a kulcs. Csakis a lebegő, meditatív jelenlét képes
felismerni a helyzetben keletkezett zavart. A bal agyfélteke analitikus
üzemmódban könnyen átsiklik a zavaró energetikai blokk fölött. Számára
csak tények és adatok léteznek: a gyerek nem beszél, majd szól, ha baja
van... A jobb agyfélteke pontosan érzékeli a fagyos légkört, a dermedt
hangulatot, az ellentmondás zavarát: jeleket küld és érzést generál, de
a bal agyfélteke logikus üzemmódban van, és átsiklik az érzések zavara
fölött, beleragad a tények hideg közönyébe.
Van erőnk megállni, amikor csendben megérintenek az angyalok? Van
erőnk belehallgatni érzéseink zavarába? Ki tudunk lépni a tények zárt logi­
kai rendszeréből? Felkészültünk a fékezésre és az irányváltásra? Van bátor­
ságunk kilépni a dermedtségből? Van bátorságunk kiállni magunkért?

• 92 •
A lelke mélyén minden felnőtt gyerek marad, és vágyik rá, hogy a
szülei elfogadják, szeressék, megfogják a kezét és gyengéden meg­
nyugtassák: minden rendben van így. A szülő is vágyik rá, hogy
hatalmasnak érezhesse magát, olyannak, aki tud gondoskodni,
adni és felemelni. Aztán a hétköznapok elkoptatják a vágyait,
elhalványítják kigondolt tekintélyét, és rájön, hogy nern megy.
Csalódik magában, de ezt titkolja még önmaga előtt is. Nem tudja
megbocsátani, hogy az elgondolt szülői szerepben megbukott, és
pusztán csak önmaga kielégítetlen vágyait kergette. Meg szeretett
volna felelni egy képnek, amely nem róla szólt, hanem egy legen­
dáról, egy filmről, egy kivetített valóságról. Gyerek maradt ő is,
bezárva vágyai zsákutcájába. Pedig oly jó lenne kitörni és valóság­
gá tenni a vágyakat, oly jó lenne önmagunkká válni...
Néha azonban minden fordítva történik, és fordítva áll hely­
re az egyensúly. A gyermeknek kell odalépni szüleihez, mélyen a
szemükbe nézni, megfogni a kezüket, és elmondani nekik: minden
rendben van így. Nem tudtátok beteljesíteni a vágyott képet, el­
rontottátok. Sok szenvedést okoztatok nekem és magatoknak is,
mert nem önmagatok voltatok, hanem egy illúziót kergettetek a
jóságról, a fegyelemről, az értékekről. Nem tudtam megfelelni nek­
tek, mert agyonnyomtatok a kimondott vagy elfojtott elvárásai­
tokkal. Nem érző lények, hanem szenvedő idolok voltatok, akik
szabályokat és elveket közvetítenek. Elég lett volna, ha szeretek és
elfogadtok olyannak, amilyen vagyok, de ti szülők akartatok lenni
gyermekként. Most itt vagyok zavarodottan, megérintem felnőtt
kezeteket, de gyermek lelketekhez szólok.
Szeretném megtörni a varázst, hogy önmagam lehessek végérvé­
nyesen, és ne akarjak soha többé megfelelni senki másnak, csak ma­
gamnak. Csak remélni tudom, hogy egyszer ti is hazataláltok. Most
el kell hogy engedjem a kezeteket, hogy a saját utamat kezdjem el
járni, remélve, hogy egyszer ti is felnőhettek majd. Az a ti harcotok
lesz, de én most elengedlek benneteket. Nem kell, hogy megértsé­
tek, nem kell, hogy megengedjétek. Ha megszületik bennetek az
öröm, talán van remény, hogy egyszer ti is elengedtek, de ez már a ti
történetetek lesz. Az enyém a saját úton való elindulás.
 A HATÁROK MEGHÚZÁSA

• Kisfiam, miért nem eszed meg a köménymaglevest, hiszen neked főztem?

• Miért nem tanulsz, mi lesz így belőled, miért szomorítasz el?
• Miért kezdesz olyan lánnyal, aki nem való hozzád, aki csak kihasznál?
• Miért akarod otthagyni a munkahelyed, nem gondolsz a jövőre, hogyan
fogod fizetni a számláidat?
• Miért akarsz elválni, hiszen gyerekeid vannak?

A „mi lesz veled?” mögött gyakran a következő kérdés húzódik meg való­
jában: „mi lesz velem?” A szülői féltés hátterében gyakran a szülő saját
félelme húzódik meg. A szülői elvárások a szülők vágyait takarják, és az
óvás arról szól, hogy a giccses, de jól mutató fénykép össze ne törjön. Az én
kisfiam/kislányom rendes, szófogadó, megbízható, jól kereső, okos, gondos
férj, jó családanya, elismert szakember, biztos egzisztenciával rendelkező,
társadalmilag elfogadott és mások által irigyelt, tökéletes és sikeres ember.
Kinek ne lenne vonzó egy ilyen gyerek? Ki ne lenne büszke arra, hogy a
gyermeke mennyire jólfésült és elfogadott, azaz marketingszempontból
tökéletesen „eladható”?
Hogy mi rejlik a békés kép mögött? Mindegy, csak ki ne derüljön, hogy
valami nem stimmel! A szégyen, hogy az én gyermekem sikertelen, elvált,
lecsúszott, vagy egyszerűen csak megfeneklett az élete, elviselhetetlen
lenne. El kell rejteni a kikandikáló depressziót, nyomorúságot, retusálni
kell a képről az oda nem illő elemet mindenáron...
Pedig épp az oda nem illő elem a lényeg. Coachképzésen a hallgatók­
nak meg kell tanulniuk, hogy a lényeg és a továbblépés lehetősége pont
az „oda nem illő elemben” van elrejtve. A legfontosabb jel az, ami nem
passzol tökéletesen a puzzle-ba, ami nem fér bele a csendéletbe, ami kilóg
a sorból. Abból lehet építkezni és továbblépni, ami eltér a tökéletesség
látszatától.
Vajon szülőként mennyi terhet aggatsz az elvárásaiddal a gyermeked
nyakába? Gyerekként (bármennyi idősen is) mennyire akarsz megfelelni
a szülői elvárások nyomásának? A szerepeidben mennyi az őszinteség és a
szenvedély? Mennyire vagy szabad ember?

95
 - Nem bírom tovább a házasság terhét elviselni. Évek óta nincs
közöttünk valódi szeretet, idegenként élünk egymás mellett, csak
a gyermekeink előtti látszat tart már össze minket. A legrosszabb
pedig az, hogy idős szüleim, amikor vidékről feljönnek, sírva kér­
nek, hogy maradjak benne a kapcsolatban... Ha belepusztulok is.
- Ahogyan ők is együtt maradtak?
- Elhidegülve, egymást kerülgetve, de megszokva már.
- Nem hozhatsz rájuk szégyent.
- Osszeroppanok a hazugságunk látszatbiztonsága mögött.
- Megbántanád idős szüléidét, azzal, hogy elköltözöl otthonról?
-A z t hiszem, vállalnom kell a saját utam, akkor is, ha most senki
sem lesz mellettem... A legnehezebb, hogy összetörik az a kép,
amit eddig kifelé a kirakatba tehettünk, és mutogatni lehetett...

A sodródás egyre messzebb vezet önmagadtól, az éltető energiától

és a megújulás lehetőségétől. Egyre nehezebb már az összes oda
nem illő elemet kivágni a képből és fenntartani a látszatot. Lassan
elfáradsz, belefásulsz, kiégsz a szereplésben. Ügy érzed, hogy nem
bírod már tovább húzni az igát, beleroppansz a terhek cipelésébe.

- Testi tünetek?
- Két hónapja összeestem tárgyalás közben, és az üzemi orvos
200/130-as vérnyomást mért. Azóta gyógyszereken élek...
k___________________________________________________ )

Mit tehetsz? A test súlyosabb jelzéseit eleinte finom érzések előzik meg.
Rossz hangulat, álmatlanság, visszatérő gondolatok, magunkban lejátszott
és folyamatosan ismétlődő jelenetek, amelyek összefüggenek a fennálló
negatív helyzettel. Ezek a képek a süllyedő lélek jelzései, a vágya, hogy
fordulj a probléma felé, állj bele a helyzetbe, ragadd meg a konfliktussal,
illetve problémával való szembefordulás esélyét. Szakítsd meg a befelé
fordulást, adj hangot a felgyülemlett érzéseidnek, teremtsd meg a lehető­
ségét a nyílt megbeszélésnek és fordulj szembe a félelmed tárgyával, akkor
is, ha fennáll a veszteség lehetősége, akkor is, ha kockázatos. Minél előbb
megteszed, annál könnyebb, de sohasem késő!

• 96
 LEVEL EGY TÁVOLI APANAK

Apa, meghaltál.
Anya, halott vagy.
Tanítsatok meghalni engem is,
ahogy beszélni, járni megtanultam
valamikor. (Azt hiszem, tőletek.)
(Pilinszky János: Zárójelben)

A legfontosabb kapcsolataink lenyomatot hagynak a lelkűnkben, és ezek

a lenyomatok később többé-kevésbé önálló életet kezdenek élni. Megha­
tározó örökségünk részeként a szülői kapcsolat is ilyen formában él ben­
nünk, és nehéz függetleníteni magunkat tőle.

Negyvenéves férfi ügyfelem kérésemre levelet írt apjához:

- „Édesapám, szeretném neked elmesélni, milyen nagy terheket
raktál rám.”
- Miért szólítod a levélben úgy apádat, hogy „édesapám”?
- Úgy érzem, ez a tisztességes megszólítás.
- Hogyan szólítanád meg szívből?
- Kis Fasz...
- Ez csak a harag szava, nem a szív szava. Szívből hogyan szó­
lítanád meg?
- Apa, aki szerettem volna, ha vagy, de sohasem voltál...
- Oké, kezdjünk bele a sztoriba...

A történetből kibontakozik egy kép, ahol a fiú az apa helyett áll bele a
családfenntartó szerepbe tizenkét éves korától, amikortól ő viszi a húgát
rendszeresen az óvodába. Összetartja a családot gyerekként az öngyilkos­
sági kísérletekkel terhelt kritikus időszakban, ő menti meg drogos húgát a
széteséstől, egészen a jelenig, ahol összeszorított foggal cipel a hátán egy

. 97 .
jelentős céget és sok embert, akikért felelősséget érez. Ő maga mindent
elnyom magában, csak megy szótlanul előre, magába fordulva, óriási ter­
heket hordozva. Meg akar felelni, jó akar lenni, de belülről mégsem érez
feloldozást.
A szülői lenyomatnak a lélekbe égő bélyegétől, meghatározó élményé­
től, szorításából kitörni nehéz. Minden a bennmaradás mellett szól:
keresztény kultúrkör, szociális háló, társadalmi tabuk sorozata. Marad a
szülői nagykabát, amit a gyerekek tovább hurcolnak: Magamra veszem a
fájdalmat, begombolom a téli hidegben a nagykabátot, és viszem tovább
a sebeket, megváltást keresve. En vagyok a hibás, mert apa és anya nem
lehet rossz, de én az vagyok, miattam történt minden.

Harmincnégy éves nő:

- Olyan kapcsolatokba sodródom bele, ahol szinte csak elutasí­
tást élek át, olyan férfiakhoz vonzódom, akik sohasem viszonozzák
a szeretetemet.
- Ahogyan apád sem tudott sohasem melléd állni és megvéde­
ni, óvni és átölelni.7
- Igen. Sohasem dicsért meg, sohasem állt mellém, csak tel­
jesítményt várt el tőlem... Nem voltam elég jó neki sohasem...
Csak olyan férfiak szerelmét tudom elfogadni, akik kihasználnak,
megaláznak, hidegek hozzám...
V______________________________________________________________ )

Apa és anya szimbólumok, a jóság és a hatalom szimbólumai, több, mint

hús vér emberek. Kinőni ebből a szorításból nagyon nehéz, szinte lehe­
tetlen, mert az egész világgal szembe kell menni. Mégis van remény a
saját életünket élni és önmagunkká válni, levetni a játszmák és rutinok
nagykabátját. Nem kell újra és újra átélni az elutasítást gyógyulást keresve,
létezik egyenes és tiszta út az elfogadás felé. Olyan út, ahol a szeretet aján­
dékát nem kell kiérdemelni, hanem önmagunkért megkapjuk. A megértés
segít levetni a nagykabátot, a szülői mintát, segít felállni a belénk ivódott
bélyegző súlyos lenyomata és terhe alól.
Az első a felismerés az, hogy valami ismétlődik az életemben, nem
találok kielégülést.
A második a torzító félelmekkel (nem vagyok elég jó, rosszul teljesítek)
való szembefordulás.
A harmadik a mögöttes, valódi érzésekbe (mégis lehetek önmagam)
vetett bizalom.
 Jó vagyok, megbízhatok magamban, az érzéseimben, nem kell keserűen
büntetni magam, lehetek szabad és boldog.
A fordulat és a változás legbiztosabb jele a felszabadultság érzése és az,
hogy a hozzád közel állók vissza akarnak húzni, óvnak az új, megváltozott
működéstől. Nem tetszik nekik az átalakulás, ami végbemegy benned,
mert ragaszkodnak a régi, jól ismert képhez, amit rólad alkottak.

99
 A KÖZÉPSZERŰSÉG BÖRTÖNÉBEN

- Mindig megbízhatónak és stabilnak éreztem magam, az egész

életem a helyén volt. A mintát, amit otthonról kaptam, igazán
sohasem kérdőjeleztem meg. Most harmincnyolc éves vagyok,
és valami megváltozott. Elveszítettem a férjemmel a kapcsolatot,
nem találom a saját biztonságom. Nem tudom már, ki vagyok, ami
eddig segített és támasz volt, kezd kicsúszni a lábam alól. Valami
baj van, de nem tudok rájönni, hogy mi.
- Miből vetted észre, hogy baj van?
- A férjemmel lecsökkent a kapcsolatom, alig beszélgetünk már
egymással.
- Szenvedély?
- Szeretek mozogni, táncolni...
- Ha megengeded, mondok neked valamit arról, hogyan látlak.
Talán erős lesz számodra.
- Rendben.
- Unalmas és szenvedélymentes nő vagy. Sikerült kiölnöd
magadból minden lüktetést, érzést, dinamikát. Olyan vagy, mint
egy pontos, jól teljesítő gép. Visz a lendület, de nem a belső erő...
- Ezt még soha senki sem mondta nekem, és nem is fogadom
el! Ezt kikérem magamnak, én tudom, hogy nagyon nőies vagyok
és tele mély érzésekkel!
- Aha, értem...Mondanál valamit a gyerekeidről?
- A kislányom olyan maximalista lett, hogy semmit sem tud
élvezni, mindig túl akar teljesíteni és fél a kritikától. Aggódunk
is érte...
- Nem úgy, mint te, ugye?
(Halvány értetlenség, mosoly, aztán úgy néz, mint akit tetten
értek...)
A beszélgetés után eltelt egy kicsi idő, aztán lassan rálépett a
változás rögös, de felszabadító útjára...

100 *
Nő, aki pontosan tudja, mikor mit kell tennie, mert látta otthon. Még
akkor is a mintát követi, amikor pont az ellenkezőjét teszi mindannak,
amit az anyjától látott. Ha bizonytalan, másokba kapaszkodik vagy felhívja
a mamát, aki ha látott már hasonló helyzetet, elmeséli a tapasztalatait, ha
nem, akkor is ad tanácsot. Tulajdonképpen minden a helyén van, min­
denre van válasz, megerősítés, megoldás. Kívülről! Képekből, emlékekből,
mintákból, filmekből, elnyomott félelmekből, elszalasztott lehetőségekből,
önvédelemből.
A belső hang oly régóta be van temetve és le van szorítva, hogy csak
éjszaka jelenik meg, amikor kialszik a fény és előkerülnek az árnyak. N ap­
pal a szorongás még kezelhető a teljesítmény fokozásával, a munka adta
biztonsággal és a napi sikerélménnyel. Minden a helyén van, minden rend­
ben velem és körülöttem. Megyek előre, a gyereket majd elviszem pszi­
chológushoz, mert ő még túlaggódja a helyzeteket, de majd ő is megjavul
és látni fogja, hogy a világ kiszámítható, sémák és megoldások mindenre
vannak. Majd belesimul ő is a világba. Tulajdonképpen csak túl kell élni
néha a rendellenességeket és vissza kell szorítani a dolgokat a megszokott
mederbe. Aztán úgy is minden elmúlik, mindent befed az idő jótékony
múlása.
Éljük vagy álmodjuk az életünket? Megfigyeljük és alakítjuk vagy követ­
jük az eseményeket? Mindenre van válaszunk vagy belemerészkedünk
a bizonytalanba, a kiszámíthatatlanba is? Anya tudja, ő mindig a helyzet
ura. Apa nem szól semmit, alig van otthon. Anya tudja irányítani az életét,
a dolgokat, az eseményeket, neki mindenre van válasza. Csak a betegségek
ne jönnének, egyre gyakrabban, egyre erősebben, egyre szorítóbban. Csak
az éjszakai árnyak tűnnének már el, csak a hétvégét éljem valahogyan túl...
A varázslat jelen van, bennünk él, és kibontakozásra vár. Egy sejtés,
egy flash, egy bizonytalan érzés, amely ha figyelmet kap, elragad és tovább
lendít. A megszokott és a biztonságos az élet nagy részében kényelmet
ad, de nem mindig segít. Van egy pici rés, amikor szembe kell menni a
megszokottal, amikor felsejlik valami egyedi. Egy oda nem illő elem, egy
halvány részlet, egy visszajelzés. Ragadd meg, és bízz az áramlásban! Nem
baj, ha hibázol, nem baj, ha megérintődsz, nem baj, ha kibuggyan egy
tisztító könnycsepp. Szabad vagy, lehetsz önmagad, lehetsz a magad ura.
Elindultál az úton.

101 *
 EGY KISFIÚ KÜZD AZ ELISMERESERT

Negyven körüli férfi vezető pozícióban. Egyéni coachingra jelent­

kezik, azzal a céllal, hogy szeretné megújítani az életét, a vezetői
működését.
- Miért félelmetes számodra ez a helyzet?
- Nem tudom, de nagyon tartottam ettől a beszélgetéstől...
- Hogyan lettél vezető?
- Tulajdonképpen menekülésből. Kellett egy induló gyár élére
egy megbízható belső ember, aki ért a szakmához. A központban
már túl sok volt a feszültség.
- Konfliktushelyzetre hogyan reagálsz?
- Először megadom magam a helyzetnek, és ha lenyomnak,
végül beleállok és kiállók magamért.
- Miért hozod létre folyamatosan azokat a helyzeteket, ahol
lenyomnak, megaláznak, keménykednek veled?
- Meg szeretném mutatni, hogy jó vagyok, érek valamit. Be
szeretném bizonyítani, hogy úgy jó, ahogyan én csinálom.
- Folyamatosan bizonygatsz, pörögsz kényszeresen a helyzetek­
ben, ahol alárendelődsz, majd megmutatod, mire vagy képes...
Miért jó ez neked? Nem fárasztó?
- Nem jó, nagyon rossz és nagyon fárasztó... és mégis ismétlő­
dik. Igazad van.
- Egy kisfiú küzd az elismerésért, bizonyítani szeretne a szüle­
inek, mert ott ragadt az időben, a gyerekkorban, és nem találja a
kutat a labirintusból. Milyen testi tüneteid vannak?
- Gerincsérv, folyamatos gerincfájdalmak, ólmos fáradtság,
kimerülés...
V_________________________________________________________________ J

Hogyan reked meg valaki a gyerekkor időtengelyén? Miért ismétel a kifá­

radásig egy rossz mintát, amiből nincs szabadulás? Miért szakad bele egy
rossz élethelyzetbe, kapcsolatba, szenvedélybe? Miért adja fel a szabadsá­
gát és a fejlődését a kiúttalan pokoljárásért?

102 •
 Azért, mert nem látott más mintát. Nem döbbentették rá, hogy mind­
az, ami vele történik, az belőle fakad. Nem véletlenül jön létre, nem azért,
mert kegyetlen az élet, hanem azért, mert ő maga pörög a mókuskerékben
egy berögzült minta körül. A kisgyerek félelmetesnek látja az alkoholista
szülőt, és beléivódik a szorongás: biztosan elrontottam valamit, apu azért
ilyen szomorú és agresszív, mert én rossz vagyok. Anyu azért nem törődik
velem, mert nem vagyok neki elég jó... Folytathatnám a sort, mert ezek a
minták a gyermeklelkű felnőtteket akár egy életen át féken tartják, lebé­
nítják, beszűkítik.
Amikor valami rossz történik velem, amikor félelmet élek át, és nem
vigasztal meg senki, nem ölel magához és mondja el, mennyire fontos
vagyok neki, hogy nem velem van a baj, akkor mély árok, seb keletkezik
a lelkemben. Az árok az idő folyamán egyre mélyül, és meghatározza a
világlátásomat, a tapasztalásaimat. Minden azt a negatív tapasztalatot,
sebesülést fogja alátámasztani, amit egyszer elszenvedtem, mert a seb maga
a szűrő, amely a velem történt eseményeket újra és újra meghatározza,
átszínezi és alátámasztja. Egy belém ivódott kudarcélmény működhet
úgy, mint egy fekete lyuk az időben. Amikor hasonló helyzetbe kerülök,
amikor konfliktust élek át, a gyerekkori kudarc működésbe lép, és annak
a szűrőjén át fogom látni az eseményeket. Bevonzom és meghatározom az
események végkifejletét, mint ahogyan egy fekete lyuk nyeli el és alakítja
át a körülötte keringő anyagot. A valódi történet szólhat bármiről, az álta-
lám észlelt jelentését egy régi seb fogja meghatározni. Tudattalan minták
és berögzültségek vezethetnek minket végig egy életúton át. Újra és újra
átélem, hogy béna vagyok, mert a bénaság és dermedtség tapasztalatát hor­
dozom magamban. Elkerülnek a jó dolgok, a sikerek és a jó emberek. Én
rosszat érdemiek, és bebizonyítom magamnak, hogy alkalmatlan vagyok,
bűnhődnöm kell. Akkor vagyok a helyemen, ha újra és újra átélem, kilá­
tástalanul és fájdalmasan, azt az első vereséget, amely gyermekkoromban
ért. Reménytelenül várom, hogy egy jótékony angyal megmentsen, mert
én nem tudom megmenteni magam. Pedig vágyom rá és reménykedem,
de már egyre fáradtabb vagyok, egyre elkeseredettebb. Mikor lesz vége az
ámokfutásomnak, mikor növök fel végre?
Az akaraterő, a negatív szembenállás nem segít. Az alkoholista apától
szenvedő fiú elhatározza, hogy ő nem fog inni. Élete központi gondolata
az ivástól való félelem és ellenállás lesz, akkor is, ha sohasem nyúl a pohár
után. A kislány, akinek az anyja folyamatosan veszekszik és zúdítja magá­
ból kifelé a negatív gondolatokat, elhatározza, hogy ő sohasem fog kiabálni
senkivel, és aztán lassan elnémul. Nem ad hangot a jogos indulatainak
sem, mert a hallgatás kényszeres útját választotta...
Mi a megoldás? A gyógyulás a játszma, az ismétlődő félelem mozgató­
erőinek a felismerésével kezdődik, majd a kilátástalan küzdelem feladá­
sával folytatódik. Semmit sem kell tennünk önmagunk megmentéséért,

103 •
mert már régen megmentettek, és tökéletesek vagyunk. A titok annak
az elfogadása, hogy szerethetőek és jók vagyunk, és minden készen áll
bennünk a kibontakozáshoz. Az akaratból táplálkozó cselekvés, a félelem
a megszégyenüléstől, a menekülés és a folyamatos védekezés újra és újra
visszadob minket az időben elszenvedett régi sebesülések élményébe.
Ilyenkor nem én határozom meg, hogy milyen jelentést adok a tapasztala­
taimnak, hanem az elszenvedett sebeim véreznek fel és kényszerítik rám a
rossz forgatókönyveket. Ilyenkor nem nálam van a jelentésadás hatalma,
hanem kiszolgáltatottan keringek egy régi minta körül.
Nem kell senkinek semmit sem bebizonyítanom, nem kell újra és újra
átélnem, hogy képes vagyok teljesíteni, hogy jó vagyok. A titok annyi,
hogy belemerészkedek a konfliktusba, a félelmetes feszültségbe, és ellen­
állok a menekülési vágynak. Nem oldom meg azonnal a helyzetet, hanem
kitartok, egy kicsivel hosszabban, mint régen, egy kicsivel tovább, mint
ami kellemes. A kiút magában a konfliktus szívében van elrejtve, és ha
elengedem a védekezési reflexem, lassan kibontakozik előttem a legjobb
megoldás, magában a folyamatban. Amikor nem én irányítok, nem véde­
kezek, hanem bemerészkedek az ismeretlenbe, akkor történik meg a
csoda. A folyamat maga veszi át az irányítást és bontakoztatja ki előttem
a legjobb lehetőségeket. Az iránytű a tiszta érzéseim felismerésén át mutat
utat. Minden készen áll bennem, és bármi megtörténhet, hogyha hagyom.

104
 MEGFELELÉSI VÁGY

- Magamban már feladtam a helyzetet, lemondtam a pozícióm­

ról, úgy érzem, bármikor elküldhetnek...
- Tehát nem fog meglepetésként érni, ha kirúgnak. Fejben
már mindent elrendeztél, így megkímélted magad a harctól és a
vereségtől is.
- Azt tanultam otthon, hogy jónak kell lennem, ez a családi
örökségem. Ha konfliktusba kerülök, inkább nyelek.
- Ha úgy mégy be a főnöködhöz, hogy magadban már feladtad,
lehet, hogy a csalódástól megkíméled magad, de nem mégy végig
a harcos útján. Jó fiú maradsz, aki nem lázad és elfogad mindent,
de közben megöli magában az érzéseit, a belső harcost.
- Mindig jó gyerek voltam, kitűnő tanuló végig az iskolában,
csak néha csúszott be egy-egy négyes. Szégyelltem is magam
érte. Most tele vagyok kérdőjellel, hogy alkalmas vagyok-e erre a
vezetői szerepre.
- Ha feladod magadban, mielőtt elkezdődne az ütközet, talán
lecsökkentheted a félelmeid, a harc előtti feszültséget, de ez a
helyzet kísérni fog, és visszatér az életedbe mindaddig, ameddig
nem oldod meg.
- A korábbi munkahelyemről is így jöttem el...

Menekülhetünk a csalódástól, a fájdalom elől, de újra és újra szembe fog

jönni velünk mindaddig, ameddig elé nem állunk. Jó vagyok, gondoljuk
magunkról, és megpróbálunk megfelelni ennek a képnek. Kerüljük, amit
nem illik tenni, amiről azt gondoljuk, hogy rossz vagy szégyellnivaló.
Talán titokban néha mondunk valami csúnyát, elharapva a szavak végét,
átmegyünk a piroson, ha senki sem látja, vagy zugivók leszünk esténként,
esetleg hazugságok mögé rejtjük a kilengéseinket. Ragaszkodunk a kép­
hez, amit a szüléink szeme belénk égetett. Elrejtjük nyomorunkat, mert
szégyelljük már a vágyat is, ami megfogalmazódik bennünk. Ha mégis

• 105
kiderül alkalmatlanságunk, magyarázatokat gyártunk önmagunknak és
a barátainknak. Mindent meg tudunk magyarázni, mindent el tudunk
rejteni mások elől, de önmagunk elől végérvényesen sohasem. Eltitkolt
vereségünk végül önálló életet kezd el élni, és mint ólomnehezék húz
vissza minket magányunk elillanó biztonságába. Marad a csend és a belső
kétség. Nem vagyok alkalmas, nem lehet szeretni, nem tudok tökéletes
lenni, bármennyire is vágyom rá...
Vajon mi a jóság? Megfelelni a fontos emberek vágyainak, teljesíteni
a szüléink vagy főnökeink elvárásait? Elkerülni minden helyzetet, amiben
ütközni lehet mások érdekeivel? Es közben mi történik belül, amikor konf­
liktusba kerülünk önmagunkkal? Feladjuk valódi, szenvedélyes önmagun­
kat és a „jóság” útját választjuk?
Vajon hogyan készülhetünk fel arra, hogy meghalljuk a belső harco­
sunk hangját, felismerjük valódi belső igényeinket?
A belső hang nem a racionális homloklebenyünk mögött, hanem az
amigdala által vezérelt érzelmi szinten jelenik meg. Az érzéseink felisme­
rése nem magától értetődő. Könnyű hozzászokni a kellemetlen, nyomasztó
érzésekhez és háttérbe tolni késztetésünket a belső egyensúly megvalósí­
tása iránt. A valódi jónak alapvetően érzelmi egyensúllyal kell párosulnia.
Talán az elakadás feloldása nem konfliktusmentes, de csakis az belső érzé­
seink, belső hangunk képes valódi megerősítésre egy nehéz helyzet meg­
oldásában. A harmónia nem konfliktusmentesség és problémaelkerülés,
hanem belső béke, amelyhez megvívott csatákon, énképviseleti helyzete­
ken át vezet az út. Csakis mi magunk lehetünk önmagunk végső elbírálói.

Pilinszky mesélte a következő beszélgetését közeli barátjával, a nála jóval fia*

talabb Kocsis Zoltán világhírű karmesterrel, zongoraművésszel és zeneszer­
zővel: „Ez egy párizsi koncertje után volt, amikor úgy adódott, hogy együtt
jövünk haza, és a repülőgépen elkezdtem neki fordítani a Le M onde-beli
kritikát, és ő nagyon szelíden azt mondta: »Jancsi, ne fáraszd magad. Engem
nem érdekel ez a kritika, és egyáltalán semmiféle kritika, mert az ember saját
magának a legpontosabb kritikusa, csak legyen ereje odafigyelni.« Azóta
tudom, hogy legalábbis egykorúnk vagyunk, de lehet, hogy ő idősebb... ”
(Beszélgetések Pilinszky Jánossal. Magvető, Budapest, 1983. 182-200. o.)

106 •
 MÁR NEM FÁJ, HOZZÁSZOKTAM

- Úgy érzem, létezésed mélyén, a középpontban egy sérülés

okozta seb van, ami kisugárzik a mindennapjaidra. Mintha egy
alapvető dilemmára lenne kifeszítve az életed.
- Negyvenhét éves vagyok, sikeres cégvezető, mégis apám üze­
netébe zárva, fogságban élem az életem. Mintha belülről passzívan
figyelném, mi történik velem. Képtelen vagyok kitörni a bűntudat
és értéktelenség börtönéből.
- Nem mered felvállalni önmagad, az érzéseidet. Félsz nemet
mondani, ha nem vagy azonos valamivel, egy helyzettel, egy sze­
méllyel. Nem tudsz határokat húzni magad körül. Mintha folya­
matosan bizonyítanád minden helyzetben, hogy alkalmatlan vagy,
nem vagy méltó, nem érdemied meg.
- Helikopterként szállt fel a karrierem, három év alatt mindent
elértem a szakmában, aztán lassú hanyatlás. Sportolóként is üstö­
kösként robbantan be, aztán folyamatosan csúsztam egyre lejjebb
és lejjebb. Mindig bebizonyítom magamnak és a környezetemnek
az alkalmatlanságom. Csapdában vagyok.
- Mi volt apád meghatározó üzenete feléd?
- „Ebből a gyerekből nem lesz semmi. Előbb utóbb kiderül, hogy
nem alkalmas semmire. Léhűtő, naplopó, börtöntöltelék...”
- Most már érted az ismétlődést? Elindulsz, és bebizonyítod a
világnak, az apádnak, hogy érsz valamit, megmutatod, aztán győz a
kétség, a dilemma, az elbizonytalanodás, és lehúzó spirálba kerülsz.
Apád üzenetét teljesíted be, újra és újra...
- Igen. Mindig ott van a háttérben a szorongás, hogy mi lesz,
ha kiderül az alkalmatlanságom?

Meghatározó üzeneteket kapunk gyerekkorunkban, amik belénk íródnak.

Hipnotikus álomban pörgünk apánk és anyánk elégedetlenségének papír­
oroszlánjai körül. Az üzenet motorja a szeretetmegvonás nyomasztó súlya.
Az elgurított ólomgolyók gyakran felülírják a tapasztalatainkat, és belülről
húznak minket vissza az örvényeinkbe.

107
 Nehéz a kitörés, főleg akkor, ha nem vagyunk tisztában az üzenetek
erejével, tartalmával, súlyával. A bénító szavak gyakran a háttérből irá-
nyitják az életünket, és bár nem valljuk be senkinek, mi tudjuk, hogy
alkalmatlanok, gyengék és erőtlenek vagyunk.
Észrevétlenül, de meghatározó erővel épülnek be lelkűnkbe azok az
elvárások, amiket megsebzett emberek pakolnak ránk életünk fontos pilla­
nataiban. A jó hír azonban az, hogy mindez visszafordítható. Ha megérted
a visszahúzó erők okait és szembenézel a félelmeiddel, akkor kioldódnak
a görcseid. Ha megérted, hogy a röppályádat tudattalan üzenetek és
berögzült sebek határozzák meg, utána lehetőség nyílik ennek a megvál­
toztatására is. A megértés azért fontos, mert az oldás feltétele a rálátás, a
működésem elveinek a megismerése. A szeretet önmagában még nem ír
fölül mindent. Jó érzést okoz, de a görcsöket nem képes feloldani, sőt egy
idő után fájdalomcsillapítóként működik csupán. A változás feltétele a
szembenézés, a megértés, a saját rész, felelősség elfogadása.
Sokan esnek abba a tévedésbe, hogy azt gondolják, ha nagyon sze­
retnek egy megsebzett embert, és elfogadják olyannak, amilyen, feltétel
nélkül, az mindent megold. Az igazi szeretet nem lehet néma, nem lehet
megalkuvás, elrejtőzés, konfliktusmentesség, mindent beburkoló puhaság.
A feltétlen elfogadás része a kommunikáció, amely mindig a problémára,
elakadásra, konfliktusra kell hogy irányuljon. A szeretet és az elfogadás
segít, hogy egy nehéz helyzet igazsága megjelenjen és kibontakozzon. A
szeretet a kötőanyag és az oldás is egyben, amely bátor szembenézéssel és
felelősségvállalással párosulva segíti a fejlődést.
Felelősek vagyunk a működésünkért, és bár sokszor csak programokat
valósítunk meg, nekünk is részünk van a beszűkülésben és a pörgésben. A
biztonságigény és a kielégületlenség folyamatos átélése is lehet addiktív.
A változás elkerülése, a szembenézés kitolása, elhárítása belőlünk indul
ki. Talán a súlyokat mások pakolták ránk, de mi cipeljük fel őket a hegyre
nap mint nap, és mi hunyjuk le a szemünket, amikor lehetőség lenne a
megállásra, a kitörésre, a továbblépésre.
A gyermekét féltékeny, bénító ragaszkodással kisajátító anya a gyermek
számára biztonságot és védettséget is ad. Az alkoholista, megfélemlítő apa
is tud kedves és szeretetteljes lenni. Minden negatív spirálban van némi
meghittség. A kitörés a berögzült elesettségből annak vállalása is, hogy
a szabadság sokszor magányos harc és elengedés. Amit nem tudok meg­
változtatni, azt elengedem, ami nem tartozik hozzám és visszahúz, arról
lemondok. Az elrugaszkodás egyéni bátorságból fakadó erő, az emelkedés
lendületét néha mindennel és mindenkivel szemben kell vállalni. Mindez
azonban nem pusztán önmagunkért, hanem a valódi közösség megvalósu­
lásáért történik. Csak így válhatunk részévé egy nagyobb egységnek újra és
újra, csak így találhatunk rá azokra, akik igazán hozzánk tartoznak.

108 •
„Hogy az arca szép volt az idegen katonának, aki egy este az asztalfőn ült,
részben annak köszönhette, hogy zubbonya durva posztóból készült, nedves
volt az esőtől, s hogy nyakánál kigombolta. Személyében az ismeretlen vált
ismerőssé, a veszély megnyugtatóvá, a rablás adománnyá, az ítélet bocsánat­
tá. És van-e szebb annál, mint amikor az Apokalipszis lovasa kenyeret szel a
lámpafényben, cigarettára gyújt, s ágyba kívánkozik éjfél után.

A befejezés kezdete. Fölkelünk az asztal mellől. A szoba kiürül. Sötét lesz­

És a sötétben egy fiatal lány elátkozza az életét, maga magát, úgy ahogy van
a világot.

Hát így teltek napjaink az örökös háború korában."

(Pilinszky János: így teltek napjaink)

• 109
 A KETELY

r
9T|
“A
ESETLEÍRÁS

Ötvenes sales vezető egy nagyvállalatnál. Egy sikertelen projekt

végén leváltják a pozíciójából, és alacsonyabb szinten más projekt­
be helyezik át. Az egy hónappal korábban általa vezetett osztály év
végi ünnepi vacsorájánál a vezetői asztalnál kap helyet. Itt a helyé­
re kinevezett új vezetőt arról tájékoztatja az ő korábbi beosztottja,
hogy mennyire jól alakultak a projektek az utóbbi hónapban... Ö
szótlanul beletemetkezik a vacsorájába, magában egyre dühösebb,
de hangot nem ad a benne dúló háborúnak. Megalázottnak és vég­
telenül magányosnak érzi magát. Magában a szégyen és az igazság­
talan helyzet iránt érzett romboló düh között vergődik. A vacsora
végeztével szótlanul, leszegett fejjel beül a kocsijába és hazaindul.
Útközben már nem tudja megmozdítani a nyakát, görcsbe rándul
a teste. Másnap elmegy a hangja, kétségbeesett erőlködésbe csap
át a projektriportja...
- Mit gondolsz, miért történt mindez?
- Nem kellett volna elmennem a vacsorára. Volt is bennem
előtte rossz érzés és bizonytalanság.
- Tehát a megoldás az, ha kivonod magad a forgalomból és
félreállsz. Talán még arra is büszke vagy, hogy nem szólaltál meg és
fegyelmezetten végigetted az étlapot.
- Büszke vagyok magamra, hogy nem kezdtem el csapkodni, nem
borítottam rájuk az asztalt, nem borultam ki és nyugodt maradtam.
- Csak a nyakad görcsölt be és a hangod ment el. Valahogyan
a tested nem volt büszke rád.
- Mit tehettem volna?
- Talán megvédhetted volna magad, talán hangot adhattál
volna az érzéseidnek, a benned felgyülemlő haragnak, az igazság­
talanságnak.
- Mondtam volna el a korábbi beosztottamnak, hogy akkor
kellett volna előállnia ezekkel a jó ötletekkel, amikor még én vol­
tam a vezetője?!
s____________________________________________________ __________ /

110
 ESETLEÍRÁS

- Talán azt is, de mindenképpen ki kellett volna fejezned az

érzéseidet és tisztázni kellett volna a helyzetet, mennyiben szól ez
rólad. A „nem megyek el” és „rád borítom az asztalt” között sok
lehetőség van. Az érzéseid képviselete, a helyzeted tisztázásának a
lehetősége elmaradt. Nem szólaltál meg, nem védted meg magad,
nem tisztáztad a helyzetedet, díszlet maradtál az asztalánál, akit
csak úgy odahelyeztek, akiről elfeledkeztek. Mióta zajlik ez nálad?
Mióta nem tudod képviselni a belső hangod?
- Azt hiszem, gyerekkorom óta alulértékelem és méltatlannak
tartom magam, ez az apai örökségem. A tökéletességre törekszem,
de még a sikereim sem tudom elfogadni. A kudarcaim elviselhe­
tetlenek, feldolgozhatatlanok. Év elején, amikor túlhajszoltam
magam, lebénult a bal kezem...
- Ma este gyere el bunyózni, és meglátod, sikerülni fog benne
maradni a helyzetben... (Megtörtént. A vezető eljött és átélte,
hogy mennyi rejtett erő, és bátorság van benne.)

Az üzenet, amit otthonról kapunk, meghatározza az életutunkat, befész­

keli magát a fejünkbe, a gondolkodásunkba: „Jó gyerek vagyok, ha mindig
jó jegyet viszek haza. Rossz vagyok, ha nem teljesítek és kimutatom a
haragom, a dühöm...” Változtatni szeretnénk, és azt gondoljuk, hogy min­
dössze két lehetőségünk van. Vagy követjük a mintát, vagy épp ellentéte­
sen viselkedünk, mint a szüléink, és az ellenkezőjét tesszük annak, amit
elszenvedtünk. Reményünk szerint így kijutunk a sorscsapdából. Aztán
rájövünk, hogy semmi sem változik, elkedvetlenedünk és egyre fáradtabb­
nak, öregebbnek érezzük magunkat a változáshoz.
Miért nem működik a hatás-ellenhatás elv? Miért nem szűnik meg a
nyomás, ha pont az ellenkezőjét tesszük annak, mint amit elítélünk és
rossznak tartunk? Miért nincs szabadulás a pokolból, ha kikerüljük a rossz
mintákat?
A kikerülés, ellenhatás, ellenállás, ellentétes viselkedés nem segít meg­
haladni egy rossz mintát, sőt fenntartja azt. Aminek ellenállok, annak
egyben energiát is adok, amit kikerülök, nem szűnik meg növekedni. Ha
az ellenkezőjét teszem annak, amitől a szüleim magatartása miatt szenved­
tem, benne maradok a csapdahelyzetben.
A megoldás nem a menekülés, sem ellentétes magatartás, kikerülés,
elfeledés, hanem a konfrontáció, belemenés, szembenézés. Már a szem­
benézés elhatározása képes hegyeket megmozdítani. Maga a beleállás és a
szembenézés, az érzelmi kinyílás, a kockázatvállalás, a védekezés elhagyása,

111
a sérülékenység vállalása pedig olyan, mint amikor megreped a jégpáncél
a befagyott tó tükrén és előtör az éltető áramlat. Amikor nem menekülök
tovább, hanem benne maradok, nem védekezem és átengedem a történést
a folyamatnak, akkor törik meg a varázs, a rossz minta. Történjen bármi,
én itt vagyok, képviselem az érzéseim, vállalom a törékenységem, a köny-
nyeim, a védtelenségem. Beleállni, benne maradni, vállalni az érzéseimet,
megmutatni magam minden bizonytalanságom ellenére - ez indítja el a
pozitív változást. Végre igent mondhatok magamra, arra, ami vagyok és
amivé válhatok.

112 *
 AKI LEGYŐZI ÖNMAGÁT,
MEGISMERI ÖNMAGÁT

A családban és az iskolában tanult védekezési sémáink általában az eltá­

volításra, a bezárkózásra, a páncélozott üzemmódra építenek. Ezek játsz­
mákhoz, további sérülésekhez vezetnek. Bár a védőfalépítés és az elhárító
működés nem hatékony, ennek ellenére az emberek halálukig gyakorolják
őket, hacsak nincs jobb ötletük. Létezik azonban egy másfajta út is, amely
kicsit több annál, hogy nyisd meg magad, vállalj kockázatot és bízz a folya­
matban. Ez a megismerés útja mélylélektani értelemben.
A harcművészetben régi tanítás, hogy az győz, aki tovább jutott önmaga
legyőzésében, azaz megismerésében. A harcművészet útja önmagunk fej­
lesztésének, titokzatos energiáink kutatásának, a test-lélek egység kibon­
takoztatásának az útja. A testgyakorlás pusztán eszköz a szellem fejleszté­
séhez.
A tapasztalt lélek (és csak az), amely szembesült legmélyebb félelme­
ivel, a halálfélelem sötét árnyaival, képessé válik a feltétel nélküli elfo­
gadásra, az igaz szeretette. Az ehhez vezető út azonban nehéz. Erről szól
a harcművészed gyakorlás, a meditáció, a böjt, a zarándoklat és mindaz,
ahol a lélek szembesül önnön árnyaival.
Az út egyszerű, de ellentétes a mai ismeretszerzéssel. Itt nem segít a
pusztán elméleti megértés vagy a csupán teoretikus ismeretszerzés. Ha
így tekintünk azokra a pedagógiai vagy pszichológiai modellekre, ahol a
feltétel nélküli elfogadást és a gyógyító jelenlét megtalálását tűzik ki célul,
a hozzá vezető utat pedig puha önismereti tréningeken, egyéni beszélge­
téseken próbálják megtalálni, kicsit komolytalanná válik a kép. Hogyan
lenne képes valaki fejlesztőpedagógussá vagy terapeutává válni, ha épp
csak súrolta a lelke sötétebb oldalával, a halálfélelemmel való szembenézés
lehetőségeit? Hogyan lehet mérhető mennyiségi egységek megszerzésével
(100 óra önismereten, 500 óra elméleten és 200 óra módszerspecifikus
ismeretszerzésen keresztül) gyógyítóvá, kiképzővé, tanítóvá, terapeutává
válni? Hogyan lehetne valaki híd egy bajbajutott ember számára, ha pusz­
tán begyakorolt technikái, előregyártott és bebiflázott megoldási sablonjai,
tekintélye és fehér köpenye van? Hogyan tud valaki egymás után napi
tizenöt-húsz mentálisan sérült beteget ellátni, ha igazi gyógyulást szeretne
létrehozni? Hogyan képes valaki harminc-negyven gyerekkel foglalkozni
egyszerre, ha fejleszteni akar? Hogyan tudja valaki megteremteni a gyógyí­

113 *
tó jelenlétet, ha önmagával mélyen sohasem nézett szembe, ha nem ment
el a határai felméréséig, sohasem szembesült a lelke árnyékos oldalával
jungi értelemben?
Ilyen világban élünk, és sokszor elfeledjük, hogy a papír csak belépő, a
kiképzés csak bepillantás a gyógyító tér létrehozásának partjára. A fejlődés
igazi mércéje a szembenézés és felelősségvállalás tanulási folyamatában
bontakozik ki.

114
 ANYÁM TÁMASZA VAGYOK

Életünk meghatározó eseményei befolyásolják az önmagunkról alkotott

képet. Néha többet, néha kevesebbet gondolunk magunkról, mert statikus
pillanatok és múltbeli események alapján alkotjuk meg saját imázsunkat.
Ennél azonban sokkal többek vagyunk.

Egy középkorú nő látogatott meg, segítséget kért:

- Nem találom a helyem, nem vagyok rendben magammal,
pedig annyi mindent megpróbáltam már.
- Mivel foglalkozik?
- Orvosként szereztem diplomát, aztán gyermekgyógyász szak­
vizsgát tettem, utána pszichoterapeuta lettem, később természet­
gyógyász, most egy nemzetközi cég értékesítője vagyok.
- És mi hiányzik a boldogsághoz?
- Nem tudom, mindenem megvan, párkapcsolat, munka,
magánélet rendben...
- Maga magányos, és az anyján kívül nincs senkije.
(Elsírja magát.) - Igen, a mama a legfontosabb az életemben.
- Emiatt nem tudott felnőni, és nem lehetett saját gyermeke.
Az anyja elvágta magát az élettől és kisajátította.
- Honnan tudja?
- Látom magán. És ha akarja, azt is elmondom, mit tehet.
Szeretné?
- Nagyon szeretném.
- Biztos benne? Lehet, hogy nem fog tetszeni.
- Akkor is mondja el.
- Rendben. Menjen és fogadjon örökbe egy gyermeket, hogy ki
tudja árasztani magából ezt a sok felgyülemlett szeretetet...
(Rövid csend.) - De már ötvenhárom éves vagyok. Nem adnak
nekem örökbe gyereket.
- Meg tudja oldani...
(Rövid csend.) - Igaza van, megoldom, már tudom is, hogyan.
Kis idő múlva elválunk. O megnyugodva megy el, és bízom
benne, hogy valamit talán megértett.

115
 Fogalmam sincs, mi fog történni, csak egyet éreztem: ezt a nőt megfojtja
a sok ki nem fejezett, ki nem oldott szeretet és a mamája vasszorítása. Nagy­
ra nőt gyermek, öregedő baba, aki nem találja a helyét az életben, mert nem
a saját életét éli. Babaéletet él az anyja támaszaként, aki kisajátította őt.
Sok ilyennel találkozom, az élet tele van nagyra nőtt gyermekemberekkel,
látszólag felnőtt testtel rendelkező kicsinyekkel. Sokan a szüleik útját, láto­
mását, mintáit, látásmódját, bélyegét viszik tovább a saját életükben. Sokan
nem is kérnek segítséget, mert úgy érzik, ez a sorsuk, ezt érdemlik, nem
tudnak jobbat elképzelni. Abban reménykednek, talán valaki rájuk talál,
megmenti és elragadja őket, aztán szépen lassan elfáradnak és elveszítik a
reményeiket is.
Sohasem késő. A napokban kaptam egy levelet egy idősebb nőtől, aki
végigjárta a Caminót és hálásan elmesélte, hogyan változott meg az élete.
Már nem is emlékeztem rá, de ez lényegtelen. Megcsinálta, és sikerült
neki!

116
 OTTRAGADTAM AZ IDŐBEN,
SZABADÍTS KI!

Egy fiatal felsővezető dilemmái: Hogyan lehetnék olyan vezető, aki látja
a rendszert, teljes felelősséget vállal a folyamatokért és az emberekért, és
mégsem merül bele a részletekbe, nem veszíti szem elől a lényeget? Hogyan
őrizhetem meg az integritásomat, amikor oly sok felé kell megfelelnem?
Visszatérő kérdések. Hogyan lehetek önmagam az elvárások viharában,
folyamatosan túlteljesítve a tervet?

- Apám gyakorlatilag sohasem volt velünk. Orvos volt, aki

mindenkiről gondoskodik, mindenkinek segít, közben sosincs
otthon. Azt hiszem, belemenekült a munkába, magunkra hagyott
minket anyámmal.
- Nem volt férfiminta a családban?
- Anyám mindenből többet adott. Túlvédő, gondoskodó, beszél­
gető, mesélő asszony volt.
- Emiatt nem tudsz konfrontálódni kifelé, felfelé?
- Félek a tekintélyszemélyektől.
- Magadra maradtál gyerekként egy túlvédő, szerető anya
oltalma alatt. Nem volt jelen apád, csak az állandó hiánya. Nem
tudtál férfivé válni. (Döbbent csend, majd elsírja magát.)
- Sohasem vallottam be magamnak, hogy apa egyedül hagyott,
és én ott ragadtam az időben...
V_____________________________________________________________________ y

A felnőtté válás útján a férfinak fel kell fedeznie vad, ellentmondásos,

megzabolázhatatlan énjét, hogy meghaladja önmagát. Apa nélkül ez
nehéz. Anya nem tud mindent pótolni.
Anyám védelmező-védekező aggodalmát hordom a lelkemben. Min­
denhol megfelelek, teljesítek, gondoskodom és megyek előre. Egyre maga­
sabbra jutok, egyre feljebb érek a karrieremben. Mégis hiányzik valami.
Apa hiányával nem tudok megbirkózni, anya szeretete ebben a harcban
nem segít.

117
 A szülői minták meghatározzák az életünket, a viszonyulásainkat, a
reakcióinkat. Motiválnak és fogva tartanak egyszerre. Kitörési pont a kar­
rier, a feladatok legyőzése, az előrejutás. Aztán egy idő után már nem lesz
elég sem a karrier, sem a folyamatos feladatmegoldás, mert a belső gyermek
sírása áttöri a papírvékony falakat. Ilyenkor jön egy mester, érkezik egy
jó barát, egy könyv, egy jel. Le kell venni a páncélinget és át kell ölelni a
magára hagyott belső gyermeket, aki elfogadásra és megadásra vár.
Meddig menekülhetek önmagam elől? Meddig térhetek ki a találkozás
elől?
A megoldás a szembenézés, az elfogadás, a megadás. Nem a megoldás,
hanem a hiány beengedése. Annak elfogadása, hogy erőből nem tudom
legyőzni önmagam, az árnyaim. Amikor megszületik az elfogadás, meg­
erősödik a bizalom, rábízhatom magam arra, ami megjelenik az életemben.
Bármi legyen is az.

118 *
 KÉSZEN ÁLLSZ?

Életünk szüléink vágyai, reményei és félelmei lenyomata mentén indul

útjára. Érthető, ha emiatt gyakran összekeverjük a szüléink érzéseit,
szorongásait a sajátunkéval. Abba kapaszkodunk, amibe ők, vagy épp az
ellenkezőjébe, és az ellenállás mentén igyekszünk ugyanabba az irányba.
Amikor jelentős nyomás nehezedik ránk, akár szeretetteljes elvárás, akár
fenyegetés formájában, belülről alakítunk ki egy védekezési mintát. Ha
ez hosszú ideig fennáll, akkor a lélek torzulásához vezet. Ilyenkor a lélek
nem a maga útján, az inspirációk, álmok szabad áramlásában, hanem az
ellenállás mentén, megnyomorodva, negatívan fejezi ki önmagát. Olyan
ez, mint amikor százötven-kétszáz éve Kínában a szépségideáinak megfe­
lelően a fiatal lányok lábfejét a szülők egy vékony kötéllel hátraszorították,
és a lábujjak elhaltak vagy belepréselődtek a talpba. A láb elveszítette a
funkcionalitását, a lányok járásképtelenné váltak, bár a kis cipellőkben a
lábfejük szépnek látszott.
Ha valakinek maximalista az anyja, ő talán a túlteljesítésbe vagy éppen
az ellenkezőjébe, a lustaságba menekül a felszínen, de ez csupán egy véde­
kezés. Ha valakinek szemellenzősen vallásos az apja, ő talán a túlfűtött
erotika világában próbál ellenpólust találni. Van, akinek a szülei érzelmileg
tetszhalottak, és a gyermek megtanulja a kitörő érzéseit levágni magáról,
feladni a szenvedélyeit vagy éppen felületesen csapongóvá válik az érzések
világában. Mindez persze csak védekezés, de ha sokáig fennmarad, a jól
felépített illúzió díszletévé válik és helyettesíti a valóságot. Éehet valaki
rövid ideig sikeres egy kifordított világban, torz, fordított lelki működéssel,
csak egyvalami nem lehet: boldog.

( __________ }
mm Negyven körüli cégvezető:
ESETLEÍRÁS 1

- Én már megértettem és feldolgoztam a szüleim működését és

rám gyakorolt hatását.
- Értem. Akkor miért vagy itt?
- Tulajdonképpen szeretnék továbblépni, és van egy barátom,
akinél láttam, milyen jelentős változáson ment át, amióta hozzád jár.

119
c
- Sok mindennel foglalkoztál, sok mindent értesz már, mégis
felszínes vagy.
- Én egyáltalán nem vagyok felszínes. Jártam Indiában, rendbe
tettem az asztmámat, beszéltem anyámmal...
- Mondod mindezt úgy, hogy csak a tüdőcsúcsaiddal lélegzel és
fogalmad sincs róla, hogy ki vagy...
- Ismerem az ájurvédát, sokat gyúrok, túljutottam a depresszió­
mon, feldolgoztam a válásom, sikeres lett újra a cégem...
- Csak egyvalamivel nem néztél még szembe, a lefojtott agresz-
szivitásoddal. Túl sok benned a harag és túl erős az önigazolás.
Érzelmileg nem tudok hozzád kapcsolódni.
(Megdöbben, pillanatnyi csönd.) - Változni akarok, azért jöt­
tem, hogy előrelépjek!
- Mióta itt vagy, szinte csak te beszélsz, mindenről van vélemé­
nyed, mindenben otthon vagy, folyamatosan bizonyítasz, de egyál­
talán nem figyelsz sem rám, sem magadra. Látom az elszántságod,
de nem érzem a megérintettség csendjét, a valódi nyitottságot
benned. Tele van a fejed mindenféle önigazolással. Ügy érzem,
még nem állsz készen a valódi változásra. Nincs veled semmi baj,
de sajnos én nem tudok hozzád kapcsolódni, nem adsz teret, hogy
belépjek az életedbe. Talán gyere vissza egy fél év múlva...
v _

Akarattal, elszántsággal, gyúrással sokáig eljuthatsz, de ha hiányzik belőled

a csönd ereje, a befogadó figyelem nyitottsága, akkor még nem jött el a
pillanat a változásra. Aki már mindent tud, ért és mindenre van válasza, az
még nem jutott el a belátáshoz, saját tévelygése szakadékának a széléhez.
A valódi változás olyan szembenézés eddigi életem felszínességével, ami
alázatosságra és elcsendesülésre késztet. A szakadék peremén csimpaszkod­
va az érintett ember nem arról beszél, hogy milyen nagyszerű edzésmunkát
végzett idáig, mennyire kiválóak az eredményei és milyen remek tapaszta­
latai vannak a nehéz helyzetekről, hanem elcsendesedik és magába mélyed.
A változás nem értelmi tevékenység, nem pusztán elszánás kérdése. Ha
nem társul hozzá érzelmi érintettség, belátás, nyitottság, minden a puszta
beszélgetés szintjén marad. Olyan, mint amikor barátok vagy barátnők
beszélgetnek a rossz házasságukról és a partnerük alkalmatlanságáról, belső
érintettség nélkül. Ventilációnak jó, a változáshoz és továbblépéshez kevés.
Minden belül dől el, az érintettség rezonanciájából indul ki, és a mély
figyelmen alapul. Akinek mindenről eszébe jut valami, mindenről van véle­
ménye és tapasztalata, de semmin sem hatódik meg, nem tud elcsendesülni
és eggyé válni a legbelsőbb vágyaival, az még nem áll készen a változásra.

120
 A NAGY MANIPULÁTOR

Félek, hogy kiderül, gyenge vagyok és erőtlen. Rejtőzködöm és beleka-

paszkodok a függöny szélébe, ahonnan kikukucskálok a külvilágra. Ragasz­
kodom törékeny stabilitásomhoz, fontos számomra a külső kép fenntartása,
a látszat. Biztonságra vágyom és védettségre. Keresek valakit, aki megad­
hatja nekem kívülről, amit nem találok magamban... Belülről esetlennek
érzem magam és félek, kiderül, hogy alkalmatlan is vagyok. A védekezés és
a rejtőzködés egyre fáradtabbá tesz, egyre több energiát von el tőlem. Már
nem tudok kiszállni, mert túl nagy lenne a bukás. A múltam összeroppant,
a jövőtől félek, örömöm alig.

Negyvenöt körüli vállalatvezető coachingon:

- Egyes számú vezető vagy, mégis sokat körülményeskedsz. A
kommunikációd, a megjelenésed, a helyzetkezelésed is túlbiztosí­
tott. .. Miért félsz hibázni?
- Igazából attól félek, hogy mi lesz, ha nem sikerül teljesítenem...
- Biztonsági játékos vagy, és csodálkozol, hogy az egész vállalat­
nál kialakult a biztonsági-kontroli kultúra. Mindenki bebiztosítja
magát és retteg a hibázástól...
- Sajnos ez igaz.
- Hogyan lettél vezető?
- Igazából sokáig sodródtam, a megfelelés volt a fő célom min­
den helyzetben. Most, hogy a csúcsra értem, nem szeretnék nagyot
hibázni...
- Vezérként mikor jön el az idő, hogy előrelépj?
- Félek, hogy átesem a ló túloldalára, és túl domináns leszek.
- így viszont egyszerű háttérjátékos maradsz, aki mindent tud
és lát, de csak akkor lép elő, ha már nincs kockázat.
- Igen, kaptam olyan visszajelzést, hogy mindent én akarok
kontrollálni és manipulativ vagyok.
- Látod, ezért a mondatért jöttél el hozzám. Kimondtad a
lényeget.
V
A manipulátor legtöbbször háttérjátékos, akinek a kimenetel és a szálak
mozgatása a fontos. Nem számít, milyen áron, mert csak az irányítás és
annak fenntartása lényeges számára. A kezében tart minden fontos szálat,
kombinációkban gondolkodik és sakkozik. Számára az élet egy nagy játszma,
ahol az a nyertes, aki több lépéssel előre lát. Nem érdekli a jelen és a játék
öröme, csak a biztos győzelem, a kiszámított jövő, a hatalom és a kontroll.
Mivel nem szereti a bizonytalan helyzeteket, ezért retteg a valódi erőtől és a
kiszámíthatatlanságtól. Számára egy játék csak akkor érdekes, ha az ő kezé­
ben van a dobókocka és maga változtathatja meg a szabályokat is...
A anipulátor belülről kisgyerek, aki inkább rejtőzködve irányít, mint­
sem nyíltan kockázatot vállaljon és esetleg hibázzon. Sok mindent sikerül
megúsznia, látszólag sikeres, egyvalamivel azonban nehezen boldogul. A
szorongása nem csökken, sőt nő az évek során. A szorongás olyan tünet,
ami a biztonság hálója mögött szövődik, és minél vastagabb a védelem fala,
annál erősebbé válik. A szorongás és a félelem csökkentésének egyetlen
útja a kockázatvállalás, a nyitás, az előrelépés a fény felé. A legfontosabb
a szégyen nyílt vállalása, amiről így kiderül, hogy csupán szerethető gyen­
geség. A manipulátor azonban rejtőzködik, mert egyszer régen valaki, egy
nagyon fontos személy megbántotta, csúnyának és gyengének látta. Ez
mint bélyeg égett bele, amit azóta folyamatosan rejteget, hogy eltakarja
vele a belső szégyent és a fájdalmat. Az elfojtástól azonban a sérülés nem
csökken, sőt néha előtör és felsejlik. A belső zokogás áttöri a falakat és
néma kiáltássá változik. Segíts rajtam, ments meg, szeress, fogadj el...
A szabadság bátorságot igényel. A hangoskodás és a falak mögül kihal­
latszó kiabálás nem bátorság, hanem segélykérés. Egy helyben forgás és
menekülés a szabadság elől.
Te hol tartasz önmagad felfedezésében? Másokat okolsz a szorongásaid
miatt vagy elkezded lebontani a falakat? A nehezebb utat választod, és
szembemégy a félelmeiddel, vagy marad a rejtőzködés, a biztonság illuzó­
rikus komfortja?

122 •
 MENEKÜLNEK,
DE MAGAMBA ÜTKÖZÖM...

Menekülnék, de nincs erőm. Mennék bármerre, de valami visszahúz, vala­

mi lebénít. Gúzsba köt a félelem és a düh. Mint két ellentétes hatalom,
ami szétfeszíthetetlen erővel zár be börtönömbe. Egész életemben azt
gyakoroltam, hogy megfeleljek másoknak. Először a szüleimnek, aztán a
tanáraimnak, végül önmagámnak. Kitépném magam a rám terhelt elvárá­
sok börtönéből, de nem tudom szabad-e, lehet-e.
Időzített bombaként robban bennem az egy helyben maradás feszült­
sége. Érzem, ahogyan a testemben szétárad a detonáció növekvő, majd
csökkenő ereje. A lökéshullámokat elnyeli a gyomrom, a szívem. Marad
a görcs, a megszokott feszültség, az együttélés a megváltoztathatatlan ter­
hekkel. Már nem menekülök, nem futok el, inkább várom, hogy szakadjon
vége az ámokfutásomnak, érjen véget a szenvedés.

123
 r
r _
ESETLEÍRÁS

Cí> - Honnan jön ez az érzés, hogy félsz megmutatni és képviselni

magad.7
- Apámtól. Mindig a háttérben maradt, és onnan oldott meg
mindent. Sohasem merte nyíltan felvállalni az elképzeléseit, a
tehetségét, kilépni bátran a világba. Én pedig mindig haragudtam
rá titokban...

Domináns minták szorítják satuba életünk szabad szárnyalását. Néha a

minták felerősödnek és lebénítanak. Néha elhalkulnak, és már azt hisszük,
meghaladtuk őket, aztán elég egy pici megingás, és jön a büntetés. Még
erősebb szorongás, még égetőbb szorítás. Elég egy emlékkép, egy hasonló
szituáció, és lebénulunk, megmozdul a bevésődött reflex. Én nem vagyok
alkalmas, nem vagyok elég jó, aztán jön a megvetéstől való félelem, a
kisebbrendűségi érzés...
Van menekvés, létezik szabadság? Lehetek önmagam, elvárásoktól
mentesen? Van feloldás?
A fejedben hiába keresed, nincs megoldás, nincs elméleti kiút, nincs
szökési terv. Nincs látható, kiszámítható, megbízható menekülési útvonal.
Egyáltalán nincs semmilyen út vagy tervezhető megoldás, semmi sincs,
csak te magad vagy a semmi közepén. A kulcs ennek az elfogadása, a teljes
leállás, a menekülés kiiktatása, a lebénulás átélése. Bármit teszel, messzebb
kerülsz a megoldástól, mert minden akció távolabb visz önmagadtól. A
megoldás mélyen önmagadban rejlik. Adj időt, hogy megfogalmazódjon,
húzódj vissza, hogy megszülessen. Ne törődj semmivel, állj le, add át magad
a hanyatlásnak, ne állj ellen az áramlatnak, és kibontakozik egy lehetőség,
egy halvány sejtelem, egy ösvény, amely kivezet a káoszból.
Az agyunk közvetítő entitás, amely igazi erejét az átadásban fejti ki. Ha
magára marad és bezárul, emlékek rabjává válik. A folyamatos kiüresítés,
leállás által képes egyedül közvetítő szerepét betölteni. A tanulás nem
kizárólag abban áll, hogy állandóan feltöltjük magunkat friss információ­
val, hanem hogy alkalmassá válunk a befogadásra, a belső hallásra. A titok
mindig belülről tárul fel, de nem az információk feldolgozása által, hanem
a működés leállítása utáni csöndben.

124
 ANYA, HIDEG VAN

Néha csak annyit érzek, hogy melegségre és biztonságra vágyom, mert a

világ rideg és kemény. Ilyenkor anyám legmélyebb és legodaadóbb szeretete
ötlik fel bennem. Amikor még egyek voltunk, amikor még minden békés
és biztonságos volt. Ez az aranykor, a beszéd előtti csend és egység állapota.
Aztán a dolgok változnak, csak az anyai odaadás nem csökken, ami
viszont már nem a biztonságot, hanem a fojtogató rabságot jelenti. Az
odaadás átvált birtoklásba, a védelem óvásba, a melegség vaskemény
szorítássá. Ami egykor az életet jelentette, most az életerőt veszélyezteti.

Felsővezető coachingon:
- Kérhetek tőled valami személyeset?
- Hogyne
- Húzódj hátra másfél métert a székeddel, legyél szíves!
(Csöndesen megteszi.)
- Milyen érzés?
- Hideg és bizonytalan. Nem érzem így védetten magam.
- Hadd legyek most őszinte. Én úgy éreztem, hogy belelógsz a
számba. Fojtogató volt...
- Értem, értem, persze, ez rendben van így.
- Nincs rendben így. Számodra a biztonság egyet jelent a másik­
ra való rátelepedéssel. Kitől tanultad ezt?
- Fogalmam sincs.
- Ha akarod, elmondom helyetted...
- Jó lenne.
- Anyád kicsi fiacskájaként megszoktad az érzelmi és testi bevo­
nódást. Apád nem volt se fizikai, se lelki értelemben jelen, így nem
volt férfi minta. Az életedet ez a mintázat járja át mind a párválasz­
tásban, mind a vezetői munkában. A párválasztásban kerestél egy
olyan nőt, aki érzelmileg hideg és tartózkodó, hogy anyád helyét ne
veszélyeztesse. Ez nyilvánvalóan fenntarthatatlan volt. A munká­
ban az apafigurákhoz közel mégy és bevonódsz, mert bizonytalan

125
vagy és keresed a támaszt. Ez a karriered segítette, de a férfiasságod
nem. Nincs határhúzás, önálló megjelenés kritikus helyzetekben,
gyenge az énképviselet.
(Megérintődik.) - Minden szavad igaz. Mit tegyek most?
- Semmit sem kell még tenned. Engedd, hogy hasson rád ez a
felismerés. Maradj benne és engedd, hogy dolgozzon a testedben,
a lelkedben. A többit majd felépítjük lépésről-lépésre.
- Köszönöm.

Anya, anya
ebben a sivatagban,
mért hagytál itt, ebben a sivatagban?

Mért hagytál itt, hol minden oly kietlen,

és mindent mégis oly kiváncsian
szemlélgetek?
Tudod, hogy hány kisértés,
a semmi és üresség késdobáló
hány és hány pokla leskel itt reám?

Persze, a ruhák fodrát leeresztik,

a kelme megfakúl, s a fű
beteríti az utakat.

Persze, persze, a feledés, az elmúlás -

de hol is hagytam abba? -
mégis élek,
mégis nehéz, anya, mégis nehéz.
(Pilinszky János: Mégis nehéz)

126 •
Szeretném elkerülni a fájdalmat, a sebeket, a horzsolásokat.
Amikor nehéz helyzetbe kerülök, összehúzom magam kicsire,
megszüntetem az érzéseimet, láthatatlanná válók. Elnyomok
magamban mindent, lebegek a víz felszínén. Olyan, mintha
csak a testem lenne jelen, a fejem kikapcsol. így sikerül kizár­
nom a pillanatnyi fájdalmat és a rossz érzéseket. Úgy viszo­
nyulok kifelé, ahogyan elvárják tőlem. Nem teszek fel zavaró
kérdéseket, az indulatot visszafogom magamban és bezárulok
a saját belső világomba.
Megszoktam már, hogy a túlélésért sok mindent el kell vi­
selnem. Tulajdonképpen rejtőzködőm, álca van rajtam. Senki
sem tudja, mi zajlik bennem. Simulékonyan viszonyulok jóhoz
és rosszhoz egyaránt. Az emberek így látszólag szeretnek és
elfogadnak. A mélyen bennem dúló drámát nem ismeri senki,
mert sikerül elnyomnom, de érzem, hogy fáradok.
így telnek napjaim az örökös háborúban, békeidőben. Ve­
zető vagyok, feleség, férj, anya, magányos hős, aki belső elrej­
tett életének egyedüli tanúja. Szeretném megmutatni az ér­
zéseimet, felszabadítani a szeretetet, melyre annyira vágyom.
Nehéz, oly messze van minden és mindenki...
A lövészárok mindkét partján nőnek virágok, feltartóztat­
hatatlan erővel keresik a fényt és az életet.
 S SS _ _

MAGÁNYOS HŐS VAGYOK

Egy menedzsmentteam-coachingon az egyik vezetőnek erős visz-

szajelzést adtam a jelenlétével és a késésével kapcsolatban.
Megérintődött, és elhatározta, hogy szeretne egyéni coachingra
járni hozzám. Valahol belül a lelke legmélyén megszólalt benne egy
hang: változni szeretnék, mert elvesztem. Vezetőként már szinte
mindent elért, mégis elégedetlen volt magával.
- Nincs gondom a döntésekkel, még akkor sem, ha fájdalmasak.
- Szóval mi a gondod a nehéz döntésekkel?
- A pillanatnyi emóciók eltérítenek a célomtól...
- Pillanatnyi emóciók? Hiszen távol tartod magad az érzéseid­
től, szinte csak a megfelelési vágy és az akaraterő dolgozik benned.
- Nem bírom elviselni a közelséget, és húzok egy határvonalat
magam köré...
- Mikor érezted magad igazán boldognak?
- Amikor Ausztriában triatlonversenyen kerékpároztam,
eszembe jutott, hogy mi áll mögöttem. Akkor egy pillanatra bol­
dognak éreztem magam.
- Hogyan száradtál el ennyire belül?
- Mindig csak a teljesítmény motivált, a munkában és a sport­
ban is. Sohasem törődtem mással, csak a mérhető eredményekkel.
- Ezért nem bírod már elviselni a nehéz döntéseket. Elfáradtál
érzelmileg. A sport egy határig segít, de a tetszhalott állapotból
felébredni önmagában fizikai terhelés segítségével sajnos nem
lehet...
V______________________________________________________________________ J

Hogyan kelthetem életre befagyott érzelmeimet, ha nincsenek már nagy

céljaim, mert mindent elértem? Felépült a ház, van családom, pénzem,
magas pozícióm, csúcsokat döntök a sportban. Hogyan és merre léphetek
följebb, tovább? Merre menjek?
Néha előfordul, hogy túl gyorsan felkapaszkodunk a hegycsúcsra, és
lemarad mögöttünk a lelkünk. Hátrafordulunk és várjuk, hogy beérjen,

129
de ő csak várakozik, csendben ellenáll a hívásnak, a rángatásnak. Egyked­
vűen megyünk tovább, lélektelenül és egyre fogyó türelemmel. Újabb kihí­
vásokat állítunk magunk elé, hogy érezzük, még élünk. A testünket gyö­
törjük, és megfeszülünk, hogy szikrát csiholjunk a szívünkben, belül mégis
kietlen fagyhalál van és csöndes magány. Amikor dolgozunk, hajtunk és
feszülünk, így pillanatokra nem érezzük az ürességet. Aztán megállunk és
hátrafordulunk, keressük a melegséget... Nem bírunk lassítani, megállni,
befelé tekinteni, mert a befelé vezető út kietlen pusztaságon vezet át, és
riasztó képekkel kezdődik. Akit elrettent az első lépések nehézsége, vissza­
menekül a már jól ismert, biztonságos külvilágba. Aki kitart, benne marad,
tovább ereszkedik, észrevétlenül átváltozik és részévé válik a játéknak.
Mindenből van elég, nincs hiány, nem szükséges tovább menekülnöm.
A kiégés nem menedzserbetegség csupán, mindenki veszélyeztetett,
aki sablonos, egyhangú rutinokba zárt életet él. Célról célra haladni lehet­
séges, de nem ad valódi kielégülést, felszabadultságot. A célok segítenek
a túlélésben, de nem oldják meg az üresség alapproblémáját. A karrier, a
család, a sport talán átlendít néhány holtponton, de nem tölti ki az űrt, a
lelkünk mélyén rejlő örvényt, az érzelmi hanyatlás veszélyét.
Hogyan találhatunk vissza önmagunkhoz, hogyan érkezhetünk haza a
lélek terített asztalához, a harmóniához?
A közösség mindig ott rejlik körülöttünk, a csend, a béke és az erő
pedig bennünk. Van egy hajléktalan barátom, akivel gyakran találkozom.
Mindig vidám, kiegyensúlyozott, belső derűvel rendelkezik. Sokan keresik
a társaságát, az utcában körülötte élők, dolgozók. A helyi vendéglőben
mindennap kap meleg vacsorát, a taxisok hoznak neki újságot, teát, bort,
a helyiek ellátják kisebb feladatokkal, amiket boldogan teljesít. Egy mély­
garázsban kapott éjszakai nyugalmat, nem háborgatják, támogatják. Min­
den feladatot megold, mindenkit ismer, mindenkivel elbeszélget, minden
kérésben segít, mindig jókedvű, sohasem panaszkodik. Kicsit görnyedt a
háta, a haja már deres, kedvenc időtöltése a keresztrejtvényfejtés. Sokan
keresik a társaságát csak azért, hogy tanácsot kérjenek tőle vagy kiöntsék
neki a szívüket, mert jó a közelében lenni. Sohasem kér senkitől semmit,
sohasem kedvetlen, minden apróságnak tud örülni - béke van benne.

130 *
 NEM TUDOK MEGBOCSÁTANI
MAGAMNAK

Az arca szederjes, a teste fáradt, valódi energia nincs az érdeklő­

dése mögött, inkább megfáradt keresés és lemondó kíváncsiság.
Mégis eljött, mert valami vonzotta. Talán egy utolsó erőfeszítés,
egy utolsó nekirugaszkodás.
Egyórás beszélgetés végén: - Mit várhatok, ha belevágok? -
Észre sem veszi, hogy másodszor kérdezi ugyanezt.
- Szemléletváltást és megértést. Megérti majd, hogy mi a való­
di indítéka a cselekedeteinek és mi a másokra gyakorolt hatása a
viselkedésének - mondom el másodszor is.
- Milyennek lát?
- Őszinte leszek. Energia alig, rezgés nagyon alacsony. Megfá­
radt testben egy elveszett kisfiú...
Rezdületlen arccal hallgat, nem szól, de érzem, szíven ütötte a
mondat és megsértődött.
- Rendben van, átgondolom.
- Nem bántotta meg, amit mondtam? - kérdezem.
- Nem, hiszen azt kértem, legyen őszinte, bár ez teljesen ellen­
tétes az énképemmel. Még soha senki sem mondott nekem ilyet.
Elmegy, és soha többé nem jön vissza.
Magamban azt érzem, hogy sajnálom, de egyben azt is tudom,
hogy nem lett volna erőm végigvinni a harcot nélküle. Jobb, ha
kiderül az elején a szándék törékenysége.

Sokszor azt várjuk, valaki fogadjon el végre olyannak, amilyenek vagyunk.

Öleljen át, ne kérdezzen semmit, mégis értsen mindent, és nyugtasson meg
minket. Azt várjuk, mentsen meg végre valaki önmagunktól. Egy jóságos
angyal, egy segítő szellem mondja ki, hogy nincs semmi baj, minden rend­
ben van velünk. Néha feltűnik egy ismerős arc, és udvarias szeretettel
körülvesz minket, de ez kevés. Nem erre vágyunk, hanem valakire, aki­
nek hatalma van, aki erősebb nálunk, aki fölöttünk van. Tőle várjuk a

131 *
varázsszót: minden rendben van velünk és körülöttünk. Aztán véletlenül
találkozunk egy tündérrel, egy jóságos lélekkel, és kimondja, amire vágy­
tünk: Minden rendben van veled. Egy pillanatra jólesik, aztán keserű lesz
a szánk és csalódott a szívünk. Átverés.
Mert mélyen legbelül tudjuk a fájdalmas igazságot. Kiégtünk, elfásul'
tünk, eltűnt a fény az életünkből, meghasonlottunk önmagunkkal. Senki
sem menthet fel minket és senki sem menthet meg minket önmagunktól,
önmagunk ellenében.
A kiút a megbocsátás, az őszinte és szeretetteljes elfogadása annak,
akivé lettünk. Ha ez megtörténik, az angyal is megjelenik, és kézen fogva
kivezet minket a sivatagból.

132
 KITÖRÉS

Érzéseinket hosszú időn keresztül nem tudjuk büntetlenül semmibe venni.

Negligálni, elnyomni, leszorítani lehetséges, de végképp eltüntetni őket
lehetetlen. Ha a lefojtott harag, fájdalom, elkeseredettség vagy épp a szere­
tet hiánya nem jelenhet meg tisztán és egyértelműen, egy idő után utat tör
magának kerülő úton, másképpen. Ilyenkor a kitörés már nem kontrollál­
ható, nem szorítható többé biztonságos keretek közé. A robbanás ereje és
formája változik, de mindenképpen eljön a pillanat, amikor a belső harcos
utat tör magának, és elsöpri az akadályokat.

( 3

Felsővezető coachingon:
- Mit jelent számodra a határok meghúzása?
- Nem tudom. Én az alkalmazkodást tanultam egész életemben.
- Szerethető kisfiú maradtál, aki mindent elvisel, csak hogy
elfogadják és dicsérethez jusson...
- Miért mondod ezt?
- Nincs semmilyen érzelmi válasz kifelé. Mindig a megértés és
a racionális tudatosítás jellemez.
- Vezetőként a direkt visszajelzés és a hangos véleménynyilvá­
nítás nem szimpatikus számomra.
- Sajnos befelé sincs érzelmi erő. Semleges maradsz szinte min­
den helyzetben.
- Nem így van. Befelé sokszor sírok, de nem tudom megmu­
tatni kifelé.
- Szeretném látni a haragodat, a szeretetedet, a szenvedélyes
képviseletét annak, ami bontakozik benned... Le kell jönnöd
bunyózni, hogy meglássuk, ki van legbelül...
- Rendben.
V___________________________________________ ___________ _______

Fiatalkori mesterem, akitől a kultúrát és a tudás szeretetét tanultam, kalan­

dos életet élt. Ült börtönben az egyetem után politikai fogolyként évekig,
volt segédmunkás, majd könyvtáros, falusi plébános egy eldugott kis tele­

133
pülésen, közben előadó a legjobb egyetemeken. Egyvalamit sohasem értet­
tem nála: hogyan tud mindent szenvtelenül és szellemi magaslatból nézve
elfogadni. Sejtettem, hogy az érzelmi elzárkózás a túlélés miatt alakult ki
benne, de mégsem tudtam elfogadni, hogy szinte semmi sem zökkenti ki
a nyugalmából. Mérgesnek nem láttam soha, de az örömöt is alig tudta
kimutatni. Hosszú ismeretségünk alatt megtanultam őt belülről olvasni és
érteni. Kifejezni mindent csak nagy távlatokban, perspektívában tudott,
közeli dolgokhoz nem maradt ereje lehajolni, végül már lehetősége sem.
A szeretetet is úgy élte meg, mint tanult feladatot, intenzíven, de érze­
lemmentesen. Pár éve súlyosan bipoláris depressziós lett. Vannak napok,
amikor fel sem kel, és vannak időszakok, amikor énekelve sétálgat a
kertjében. Nemrég felhívott, és énekelt nekem a telefonba, így köszöntött
György napja alkalmából.
Tudtam, hogy megint mániás fázisban van. Lelkesen beszélt a terveiről
és az újabb kutatásairól, miközben pizsamában sétált a kertben. Fél óra
beszélgetés után alig tudtam elköszönni tőle, annyi mondanivalója lett
volna még.
A leszorított érzelmek megtalálják az útjukat kifelé, vagy így, vagy úgy.
Barátom nyolcvan éves kora után az érzelmek minden skáláját bejárja és
kifejezi, bár nem saját szándékából immár. A visszaszorított parázs lángra
lobbant, hogy pusztító erővel bevilágítsa élete hátralévő napjait. Minden,
amit nem élünk meg gyávaságból, vagy egyszerűen csak lemondásból,
egyszer visszatér és elveszi részét az életünkből. Nem lehet büntetlenül
lemondani a szenvedélyről, az örömről, a szív repüléséről, és kikerülni
minden bánatot, haragot vagy indulatot. Mindennek megvan a szerepe az
életünkben. Bíznunk kell abban, hogy az érzéseink bár lehetnek fájdalma­
sak vagy veszélyesek, mégis továbbgördítenek minket életünk ösvényén.

134
 A SZÁNDÉK EREJE

Vannak olyan helyzetek, amikor a változás nagyobb erőt igényel, mint a

megmaradás vagy a kitartás. Sokan úgy szeretnének változni, hogy közben
a kényelmes életük ne nagyon forduljon fel, a megszokott ritmusukból
ne zökkenjenek ki, a biztonságérzetük ne csökkenjen le. Vannak, akik
arra vágynak, hogy egy jótékony angyal szálljon le hozzájuk, aki mindent
érintetlenül, a megszokott módon hagy, de közben ők kapjanak boldogabb
forgatókönyvet és izgalmasabb vagy éppen harmonikusabb életet.
Egy nehéz helyzet megváltoztatása attól félelmetes, hogy olyan erőre
van olykor szükség, ami felforgató erejű. Nem lehet úgy változni, hogy
közben minden és mindenki ugyanaz marad. Aki arra vágyik, hogy a kel­
lemetlen dolgok hulljanak ki az életéből, de minden más érintetlen marad­
jon, olyan, mint az utazó, aki úgy szeretné élvezni a trópusok szépségét és
színeit, hogy közben ne izzadjon meg.
A szándék ereje a változás motorja és feltétele. Minden komoly elaka­
dásból való kilépés alapvető bátorságot igényel a változni szándékozótól.
Nem lehet megúszni az elköteleződést a teljes szembenézés iránt, aminek
az eredménye bármi lehet. Ha nincs komoly szándék a változás iránt, nincs
fordulat sem!

r __
ESETLEÍRÁS

- Kiüresedett az életem, elvesztettem a párom, és a lányom is

eltávolodott tőlem.
- Miért történt mindez?
- Valószínűleg én is oka lehetek...
- Te is?
- Én megpróbáltam mindent, de tudod, a megfeszített munka,
a párom ridegsége és az események alakulása...
- Testi tünetek?
- Gerincsérv, emésztési gondok...
- Pia?
- Minden este...
' _________________________ ______________________ ____________.

135 ■
 r r j
==> - Nem fog menni, nincs benned megrázó erejű vágy a válto­
záshoz. Még nem fogtad fel, hogy mit tettél és teszel folyamatosan
magaddal...
- De nem érzem jól magam.
- Úgy érzem, nincs benned elemi vágy, mindent elsöprő szen­
vedély, hogy újrakezd az életed... Csak foltozgatni szeretnéd a
régit...
- Tudod, a piac nagyon kicsi, nem változtathatok csak úgy
munkahelyet, a lakásom is kényelmes, nem akarok máshová köl­
tözni, és az életem alapvetőn szeretem...
- Akkor jó utat a régi vizeken, sajnálom, hogy én nem tudok
segíteni neked.

Ez a párbeszéd gyakran lezajlik, ha olyanokkal találkozom, akik még nem

készültek fel a változásra, nem szálltak elég mélyre a saját beszakadt éle­
tükben és nem kerültek közel a saját kiégettségükhöz, nem érintette meg
őket elég megrázó erővel a hullaszag, ami árad a lelkűkből.
A megújulás lehetősége mindig elérhető távolságban van tőlünk,
minden problémában megjelenik rejtve. Azt is mondhatnám, a probléma
világos üzenet a megújulás lehetőségéről és reményéről. Ha van erőnk
leszállni egy probléma mélységeibe és szembenézni azzal, akik lettünk,
akkor az örvény alján mindig megjelenik a kiút, az új lehetőség reménye
és iránya is.

136
 KIÉGTEM MÁR RÉGEN,
CSAK NEM VETTEM ÉSZRE

Ragaszkodom a helyhez, ahol élek, a céghez, ahol dolgozom, a munkához,

amit végzek. Sokan beszélnek a változás szépségéről, én túlélek. Erősen
szorítom azt a néhány hordalékdarabot, amit elém sodort a víz, amibe
kapaszkodhatok. Ez életben tart, kiemelem a fejem a habok közül, és néha
levegőhöz jutok. Egyébként sodródom, látom magam is, de a kapaszkodás
illúziója mégis megnyugtat, a biztonság látszatát adja.
Szenvedély? Igen, emlékszem, régen, az emlékeimben, valahol, valami­
kor. Akkor még minden lassú és izgalmas volt, ma minden gyors és
unalmas. Akkor egy találkozásnak tudtam örülni, ma inkább tárgyalok,
fenntartok, célokat állítok föl. Mindig megjelenik bennem a célképzet,
valaminek az elérése, az eredmény lehetősége, a napi sikerélmény, ami
tovább visz. Hordalékok, amikbe kapaszkodhatom. Sodor a víz, én pedig
makacsul kapaszkodom és ellenállok mindennek, ami természetes. Min­
dent szeretnék látni és érezni, de már csak a durva dolgok érintenek meg.
Azt hiszem, végtelenül elfáradtam, elfásultam, elhasználódtam. Van
még mibe kapaszkodnom, bár egyre nehezebb. Néha azt kívánom, bárcsak
baleset érne, bárcsak felborulna a kocsim, bárcsak tudnék érezni, bárcsak
kiszállhatnék a játékból. Ha megszakadna a mókuskerék, ha elragadna a
halál angyala...
Aztán egy hajnalon, amikor felébredek, eszembe jut, hogy valaha
tudtam szeretni, és nem a több, hanem a kevés is elég volt. Már nem
összeszorított foggal gondolok az előttem álló napra, hanem elengedem
a kormányt. Kijelölöm magam előtt az ösvényt, ami nem tudom, hová
vezet, és elindulok. Hosszú szabadságra megyek, és szembenézek hiányom
könnyűségével. Felismerem, hogy nem a szavaimmal, hanem a jelenlétem­
mel hatok. Nem akarok már népszerű és fontos lenni, hanem egyszerűen
csak lenni, szabadnak maradni, és valóban sodródni, de szabadon, kapasz­
kodás nélkül. Hosszú szabadságra indulok, új jelentést adok az életemnek.

* 137
 KIEGESSZTORI MÁSKÉPPEN

Mindannyiunknak vannak konferenciákkal kapcsolatos tapasztalatai.

Talán már beletörődtünk abba is, hogy a konferenciák legjobb része a szü­
net és az állófogadás, ahol szabadon lehet találkozni, beszélgetni. Pedig a
remény mindig ott van, hogy történhet valami fontos a szünetek között is.
Nemrég egy kiemelt vezetői konferencián voltam előadó, a nap végén
az utolsó. Beültem az előttem lévő két előadásra, hogy érezzem a hangula­
tot, felvegyem a ritmust. Az első egy új vállalati iPhone alkalmazás lehető­
ségeiről szólt. Az előadó szakember volt, érthetően beszélt, de annyira
lekötötte a saját prezentációja, hogy szinte alig nézett rá a résztvevőkre.
Folyamatosan a saját prezentációját nézte. A teremben a közönség egyik
része a laptopján dolgozott, volt, aki sms-ezett, néhányan beszélgettek, és
páran kisétáltak a teremből...
A következő előadó a menedzserképzésekről beszélt. Bár személyesen
indított, többször belebonyolódott saját nagyságának felidézésébe. Elme­
sélte, hogy ő istenhívő volt már akkor is, amikor ezt még tiltották... A
hallgatók aktivitása alig változott.
Mire utolsóként sorra kerültem, már több mint húsz perc volt a késés.
Az előadásom hossza szintén ennyi lett volna. Gondolkoztam, hogy mit
tegyek?
Mondjak valami meghökkentő történetet, hogy rám figyeljenek? Kér­
jem meg a résztvevőket, hogy tegyék el a telefonjukat és a laptopjukat?
Nőtt bennem a feszültség. Végül a következőt mondtam: a teremben nincs
energia, ügyelem és szerintem a késés sincs rendben. Mindez nekem arról
szól, hogy a fegyelem nem fontos, a profizmus nem számít, nincs egységél­
mény. Hogyan lehet ebben a légkörben a „belső harcosról” beszélni? Csend
lett és figyelni kezdtek a vezetők...
Mivel nem indult el a prezentációm (talán nem véletlenül), kihagytam,
és feleztem a rendelkezésemre álló időt. Előadásom a jelzések alapján jó
volt. Utána odajött hozzám egy nagyvállalati vezető és körülbelül tizen­
öt percen keresztül mesélt a kiégéséről, amin szerencsére már túljutott,
mondta. Egyetlen kérdést sem tett fel, nem érdekelte, hogy velem mi van,
csak beszélt és beszélt. Egyszer váratlanul félbeszakítottam: - Szerintem
nem vagy még túl a kiégésen. - Egy pillanatnyi kibillenés után ugyanúgy
folytatta. Tizenöt perc hallgatás után udvariasan arrébb mentem. Rögtön
odajött hozzám egy másik vezető, aki arról beszélt, hogy több felsővezetői

138 •
pozíciót töltött már be, és most eljött az idő, hogy coach legyen. Ő is magá­
ról beszélt szünet nélkül. Tíz perc hallgatás után kimenetem egy créme
brulée-vel az előcsarnokba egyedül. A créme brulée nem szólt egy szót
sem, felszabadító volt a csend.
Tudom, hogy vannak elvárásaim és ez sebezhetővé tesz. Magányosnak
éreztem magam, mert akkor este másra készültem, de nem jött létre valódi
találkozás (később igen). Néhányan megérintődtek, kinyílt bennük valami
és elkezdtek mesélni. Magukról, az életükről, a történeteikről. Én hallgat­
tam őket, ők pedig szünet nélkül beszéltek. El akarták mondani, élvezték
a figyelmet, kizsigerelték az energiát. Befelé nem figyeltek. Kölcsönösség,
valódi együttlét nem jött létre.
A kiegészítő jelenlét energiát ad, de lemondással jár. Le kell mondanom
a központi szerepemről, a dominanciáról, arról a félelmemről, hogy nem
vagyok elég fontos. Nem könnyű. Jó érzés, ha figyelnek rám és kitölthetem
a teret.
Aki barátja a csendnek és az egyedüllétnek, aki nincs állandóan fel­
adatmegoldó üzemmódban, az képes lehet a belső figyelemre, mert van
kapcsolata önmagával. Aki állandóan máshol és másokkal van, annak
nincs esélye kibillenni saját sztorijának a középpontjából. Azt hiszem, ez a
kiégés. Nincs meghúzott határ, nincs időkeret, pontosság, figyelem, kiegé­
szítő jelenlét. Csak az ego végtelen üressége és unalma. A kiégés érdek­
telenség, bezárulás saját világunkba. Az új szereplők arra jók, hogy a régi
sztorijainkat meghallgassák. Befogadásra már nincs erő, annyira telített
önmagával a rendszer. Hullaszagú énmonológ, önmagunk végtelen körbe­
járása. Nincs erő a kilépésre, befogadásra, hallgatásra, csendben levésre.
Állandóan tevékenységben, szónoklatokban vagy feladatmegoldásban kell
lenni. Ha épp nincs, jöhet a poénkodás vagy az alkoholos oldószer.
Kiégéssztori, amely mindannyiunkat elkaphat. Belülről nehéz felismer­
ni, mert az égett füst kifelé száll.

139 •
 MINDEN RENDBEN VAN VELEM

Néha csak egy váratlan baleset, elakadás vagy betegség képes kizökkenteni
minket tehetetlen sodródásunkból. Mélyen legbelül persze érezzük, hogy
valami nincs rendben, de nincs erőnk változtatni, beleragadtunk egy rossz
helyzetbe. Aztán jön egy hirtelen megállító erejű ütés, amely kibillent az
egyensúlyunkból. Felmerül a kérdés: miért pont én? Miért igazságtalan
velem az élet, hisz én meghúztam magam, jó voltam, tekintettel voltam
másokra...
Aki csak azt hallja meg, amit szeretne, csak azt fogadja el, ami egybe­
esik a vágyaival, az olyan, mint az ember, aki akkor is felmegy a hegyre,
amikor a völgyben van dolga. Sodródó, elfásult, érzéketlen kisember, aki
megmászik minden szembejövő uborkafát, csak hogy bizonyítsa rátermett­
ségét és alkalmasságát.
Az érzéketlenség nem azt jelenti, hogy mélyen belül nincsenek valaki­
ben érzések. A kiégett vagy tompa ember belül intenzíven átéli a benne
kavargó érzéseket, csak épp nem tudja megszólaltatni, felszínre hozni őket.
Az érzéseit távolból, szenvtelenül, egy hártyán át szemléli és nem kapcso­
lódik hozzájuk. Az érzelmek nem indítják be, nem motiválják, nem töltik
el szenvedéllyel. Olyan, mint egy vágóhídon dolgozó mészáros, aki üveges
tekintettel nézi a kiszolgáltatott állatok szenvedését. Megszokta már a
kínlódást, a szenvedés hozzátartozik az életéhez. Eltávolodott és érzéseiben
elszigetelődött a környezetétől. Túlélő, aki belenyugvással teszi a dolgát.
Vezető, coach, tanácsadó, pedagógus vagy buszsofőr, majdnem mind­
egy, mert mindenben el lehet fásulni. Teszem a dolgom és profi vagyok, sőt
sikeres. Amikor dolgozom, nem érzem a fáradtságot. Megyek és végzem a
munkám, szakszerűen és gépiesen. Előre tudok minden forgatókönyvet,
sok meglepetés már nem érhet.
Vajon akkor vagyunk alkalmasak valamire, amikor teljesítünk, amikor
elkerüljük a „tétlenség” súlyos csendjét, amelyben önmagunkkal kéne
találkoznunk?
A szenvedést és a fájdalmat is könnyű megszokni, mert idővel mindent
relativizálunk. A gyerek dolga, hogy szót fogadjon a szüleinek. A szülő
kötelessége, hogy elég pénzt vigyen haza a családjának és nevelje a gye­
rekeit. A tanár feladata, hogy megtanítsa a leckét, a tanácsadóé a terhek
átvállalása, a főnöké az irányítás, a beosztotté a teljesítés... Mindenki így
csinálja, a sikerért és a pénzért meg kell szenvedni, mindenkinek nehéz.

140 •
Aztán jön egy hirtelen baleset, egy betegség vagy a munkahely elvesztése,
és minden megáll. Lelassul az idő, a prioritás átalakul, ami fontos volt, elve­
szíti a jelentőségét.

Tanácsadó coachingon:
- Miért terheled túl magad?
- Segítő vagyok, az a dolgom, hogy megjavítsam, ami elromlik.
- Naponta hány emberrel dolgozol?
- Napi öt-hat egyéni, és a tréningek, tárgyalások. Sikeres
vagyok, ki kell használnom a lehetőségeket!
- .. .és téged ki gyógyít meg?
- Én jól vagyok, a munka feltölt, a számlákat pedig ki kell fizet­
nem. Sok a kiadás, magasak a költségeim. Irodabérlés, könyvelő,
marketing, IT és a többi. Nem állhatok le.
- Értem, akkor minden rendben van veled.
- Most hétvégén is pihenni fogok, elmegyek a Balatonra.
- Értelek, akkor minden rendben... Hideg vagy és kemény.
Kőkemény profi, akinek mindenre van válasza.
- Nem állhatok le...
V______________________________________________________ _______ )

Kiderül, hogy mindaz, amiben hittél, jelentéktelenné válik, amit tettél,

fölösleges. Egv dolog számít csupán. Adtál-e elég időt önmagadnak és
azoknak, akiket szeretsz? Minőségi, betöltött időt élsz-e? Alkalmassá vál­
tál-e jelen lenni a saját életedben, hogy jelen lehess a szeretteid számára?
Szabad maradtál-e mások elvárásainak a teljesítésétől, hogy figyelmesen
meghallhasd a belső hangod? Tudtál-e úgy ráfigyelni a hozzád fordulóra,
hogy ajándék lehess számára? Tudsz-e elengedni lényegtelen dolgokat,
látszatkapcsolatokat, protokollembereket, szabályokat és pozíciót, hogy
a saját, teljesebb életed tudd élni? Komolyan veszed-e a hajléktalant, aki
feléd jön és kér, vagy túl fáradtnak érzed magad, hogy adj? Tudsz-e lemon­
dani a vágyaidról, a bőségről és a sikerről, hogy a tevékenység helyét be
tudd tölteni termékeny ürességgel és éltető kapcsolatokkal? El tudod-e
engedni a biztonságigényedet, hogy szabad lehess a jelen számára?
Amikor ezeket olvasod és mindig mások jutnak az eszedbe, egészen biz­
tos, hogy rossz úton jársz. Ha legalább elgondolkozol azon, hogy ez a törté­
net mindannyiunkról szól, akkor a felismerés által az első lépést már meg­
tetted. Ha holnap valamit megváltoztatsz az életedben, akkor rajta vagy
úton.

141
 CSILLOGÓ SZEMŰ KISFIÚ
ÖREG, ELNYŰTT KABÁTBAN

Hatvankét éves, magas vezetői beosztásban lévő férfi. Úgy ül

velem szemben, mint egy nagyra nőtt gyerek. Játékosan összeka­
csintunk, amikor arról beszél, hogy mennyire szeret utazni, közben
csillog a szeme. Amikor a munkájáról beszél, komorrá és gondter­
heltté válik.
- Amíg van élményérzet, addig kell, addig fontos utazni.
- És a munka?
- Az lényegtelen, kötelező gürizés, unalmas teherhordás, már
nincs motiváció...
- Az élet?
- Az élet hétvégén zajlik, a szabadság alatt, amikor elutazunk a
feleségemmel. A többi szükséges rossz.
Megélhetési vezető, mondják, vagy egyszerűen csak ez a rea­
litás. Gürizni kell, belefeszülni, összeszorított foggal húzni az igát.
Hétvégén kidőlni, összerogyni és új energiát gyűjteni a szórako­
záshoz, a pihenéshez. Aztán jön az éjszaka, az álmok hánykolódó
gyötrelme és a kétség: nem töltök minőségi időt azokkal, akiket
szeretek.
- Mióta nem tudsz aludni?
- Evek óta, mióta ilyen nagy feszültségben dolgozom, ennyi
felelősséget viszek.
- Lazítás?
- Esténként egy üveg bor. Bambulás a tévé előtt vagy utazás...
S_________________________________________________________________________/

Megélhetési vezető, aki fél az élmények elvesztésétől és gyorsan elkezd

utazgatni. Aztán rájön: nincs hová menekülnie, ott kell boldognak vagy
boldogtalannak lenni, ahol élünk. Ott kell otthont teremtenünk, ahol
lakunk, ott kell megtanulnunk szeretni, boldognak lenni, ahol dolgozunk,
azzal kell együtt fejlődnünk, aki hozzánk tartozik. Abban kell örömöt talál­
nunk, amit csinálunk. Ha nem sikerül?

142 '
 Mi van akkor, ha nem sikerül?
Minél inkább kitolod a változtatás esélyét, minél tovább maradsz
benne egy rossz helyzetben, boldogtalan kapcsolatban, leszívó munkakör­
nyezetben, annál tovább fog tartani és annál fájdalmasabb lesz a leválás,
az újrakezdés és a felépülés. Sőt lehetséges, hogy ha tovább húzod egy
pillanattal, ha tovább maradsz egy kicsivel, mint kell, már nem lehetséges
a kiszállás, akkor már nem lesz visszaút. Aki túlzottan sokáig marad benne
egy megalázó helyzetben, egy elhúzódó válságban vagy egy tőle idegen
környezetben, az lassan felégeti maga mögött a hidat, a kapcsolatot az élet
valóságával. Ha túl sokáig vagy fény és energia nélkül, lehetséges, hogy
végérvényesen beleragadsz egy álomvilág kipárnázott és üres látszatbizton­
ságba. Ez a virtuális valóság azonban csak látszólag biztonságos és puha,
valójában épp csak egy hajszál választja el az ürességtől. Aki tovább marad
benne egy meghasonlott helyzetben, az elveszíti a belső érzékenységét,
élességét, letompítja magában a megújuláshoz szükséges érzelmi energiát,
vagy esetleg visszafordíthatatlanul megbetegszik. Ha tovább mégy azon a
biztonsági sávon, ahonnan még van idő, lehetőség a visszatérésre, örökre
ott ragadsz a zónán túli üvegvilágban, vagy elragad a halál angyala.
Nem baj, ha ez történik, hiszen mindenki a saját útján halad, a saját
tempójában él. A veszélye az, hogy észrevétlen módon hozzá lehet szokni
a szenvedéshez, a műanyagvalós ághoz, és utána elviselhetetlenné válik az
élet természetes szépsége, a játék önmagában, mesterséges célok nélkül.
Eltűnhet a természetes szenvedély, az érzékenység, a belső béke. Marad
az élményszerzés illúziója, a kitörés és változás helyett pedig menekülés az
örökös utazások álomvilágába.

143
 „MINDIG IS MENEKÜLTEM
A NEHÉZ HELYZETEK ELŐL’

Negyven feletti férfi felsővezető:

- Mindig is menekültem a nehéz helyzetek elől. Nem akartam
fájdalmat átélni és okozni. Úgy éltem az életem, hogy a hullámok
elkerüljenek és én mindig a nyugodt vizeken maradjak. Aztán
végül összecsaptak a fejem felett, de úgy, hogy már levegőt sem
kapok...
- Lassan elfogyott a bizalmam benned. Két ülést mondtál le
sms-ben, eltűntél egy hétre, aztán már vissza sem hívtál, amikor
ígérted.
- Igazad van. Én azzal akartam egész életemben jó lenni, hogy
megígértem valamit, nem azzal, hogy megtartottam... A végén
már csak ígérgettem, hogy elfogadjanak.
- Velem miért játszottad el ugyanezt? Miért romboltad le a
bizalmi kapcsolatunkat?
- Talán, hogy megmutassam neked a régi arcom, a régi min­
tám...
- Most mi legyen? Mit fogsz megígérni?
- Nem ígérek többé semmit. Nem akarok már menekülni sem ...
- Tudod, én úgy működök, hogy ha többször átvágnak, szépen
elengedem a dolgokat, az embereket. Számomra csak élő, megbíz­
ható kapcsolatok léteznek, a hullaszagú dolgokat lezárom. Nem
is tudom, mi legyen most... Talán mégis azt gondolom, hogy ha
akarod, még helyre tudod állítani az egyensúlyt. Egy hetet ajánlok
neked. Ha elvonulsz egy hétre böjtölni és vállalod a megtisztító
magányt, csak emeld fel a telefont, én itt leszek. Ha nem, akkor
sincs baj, én békével fogod rád emlékezni, de jótékony távolság
marad közöttünk.
- Köszönöm, ez tiszta beszéd!
v___________________________________________________________________________ J

144
Amikor nem vállaljuk a törékenységünket, és többnek szeretnénk látsza­
ni, mint amik valójában vagyunk, önégető ámokfutásba kezdünk. Lehet,
hogy talán ismerős ez a minta valahonnan a múltunkból, a szüléinktől,
egy másik életünkből. Egy biztos, aki az ígérgetések zsákutcájába menekül,
egyre mélyülő kráterben gyalogol, egyre messzebb kerül önmagától. Talán
ez is a cél, elmenni a végletekig, megtapasztalni a legkeményebb határo­
kat. Az üzenetem mégis az: nincs rá szükség! Nem kell felégetni minden
hidat, hogy bebizonyítsam magamnak, még így is szerethető vagyok, van,
aki még így is talál bennem valami jót.
Nem kell folyamatosan tiszteletköröket futni, hogy elnyerjem mások
bizalmát és bizonygassam magamnak a saját alkalmasságom. Az esendőség
és törékenység gyógyító egyszerűségének a vállalása mindig felemel és
továbblendít. Amikor kiterítem meztelenségem szégyenteljes szépségét,
minden megszelídül körülöttem. Ez az igazi bátorság. Annak a megmuta­
tása, aki vagyok, ami bennem van, amivé lettem, a maga átlátszóságában.
Ez a legnagyobb győzelem és bátorság.
És talán még egy dolog: mindig van visszatérés, de egyre nehezebb. Önma­
gam elfogadása nem megy megtisztulás nélkül. Elvonulásra, lemondásra van
szüksége a léleknek, hogy megerősödve tudja vállalni önmagát és képessé
váljon az egyszerűségre. Lelassulni csak úgy tudunk, ha eggyé válunk a saját
lélegzetünk ritmusával. Amikor a lélek kibillen természetes egyensúlyából
és letér a fejlődés pályájáról, akkor megállásra és erőgyűjtésre van szük­
ség. Magától, a vágyakozás ködéből nem áll helyre az egyensúly. Amikor
viszont elhalkul a külvilág zaja, akkor megszólal a lélek tiszta hangja
és megszületik az egyensúly békéje.
Sokszor hallottam már a következőt: Én már nem vagyok olyan zava­
ros, nem vagyok hisztis, kiszámíthatatlan... Megváltoztam. Vajon mitől?
Hogyan?
Magától nem változik senki és semmi. Lassítás, komoly szembenézés és
belátás nélkül nincs változás. A változás feltétele a megállás, a megrendítő
önismereti találkozás önmagámmal, a megérintődés, az elhatározás és az
irányváltás, amely a visszavonulás és szembenézés magányos tisztulásából
fakad.

145
 KÉT UT

Két ember vándorol egymás mellett a sivatagban, mindkettő haldoklik a

szomjúságtól, és mindkettőjük hátizsákjában ott rejlik egy kulacs tiszta víz.
Nincs erejük megállni, nincs erejük segíteni egymásnak, csak bandukol­
nak némán és kimerültén egymás mellett. Nem mernek lassítani, nem tud­
ják megszólítani egymást, félnek átölelni a másikat, nem tudják, mit rejt a
hátizsákjuk. Az első lépés pokolian nehéz, a többi csak úgy megtörténik.
A kritikus tömeg gondolata arról szól, hogy ha kellő számú ember él át
együtt valami felemelőt, vagy létrehoz közösen egy gyógyító folyamatot,
teremt, akkor az egy ponton exponenciálisan növekvő hatással lesz a többi
emberre is. (Sajnos ez a negatív előjelű dolgokra is igaz.) Az önismereti
utazás is így működik. Látszólag magányos út, valójában minden lépés
másokért történik. Aki elindul önmaga felé, közelebb kerül másokhoz is.
Aki megáll az úton és visszalép, eltávolodik a környezetétől.
Az önismereti utazás alapvetően egyéni tevékenység, valójában közös­
ségépítő munka. Aki belemerül lelke sötétebb, elfojtott, mélyebb rétegei­
nek a feltárásába, azonnal az archetipikus, kollektív tudattalan területére
téved, ami az emberiség közös kincse, élményforrása, alapja. Ez az a legki­
sebb közös többszörös, ahol mindannyian egyek vagyunk. Ebben a dimen­
zióban az egyediséget felemeli és megerősíti az egység, itt az ősforrásban
megjelenik a láthatatlan csoporterő, a közösségi dimenzió.

- Unalmas a világ, kiégtem.

- Emiatt nem zárod le az ügyeket magadban és magad körül?
- Félek, hogy egyedül maradok...
- Régóta egyedül vagy már, csak nem vetted észre. Apád min­
tája?
- Apám remete volt, sohasem volt vele valódi kapcsolatom.
- Miért félsz az érzéseidtől?
- Félek a csalódástól. Az utóbbi években ketten hagytak fakép­
nél. Mindkét nő, akit szerettem, egy közeli barátommal lépett le ...

146
 - Olyan nőket választottál, akik lelépnek mellőled és átvágnak.
Valószínűleg nem tudsz bizalmi kapcsolatot kialakítani, mert nem
mered megmutatni sem a gyengeséged, sem az érzékenységed.
Észre sem vetted, hogy társas magányban őrlődsz, és csak látszat­
kapcsolatot tartasz fenn.
- Biztonságos, zárt világban élek.
- Unalmas jólétben haldokolsz.
- Igazad van.
- Talán emiatt jöttél el hozzám a karriered csúcsán, hogy szem­
benézz magaddal.
- Emiatt vagyok itt...

A kiégés oka az eltávolodás önmagunktól, ahogyan a magány is csak

látszólagosan szól a másiktól való távolságról. Minden készen áll ben­
nünk, de nem automatikusan jelenik meg. A feltáró munka gyümölcse a
sivatag átalakulása, a másik felfedezése önmagámon keresztül és az egy­
ség átélése. A szeretet nem akarati tevékenység, hanem belülről fakadó
együttműködés és nyitottság.
Két út van.
Az egyik kifelé vezet, a nagyváros neonreklámjai között egy forgalmas
úton. A másik befelé, az önismeret magányos ösvényén. Az egyik kísértése
a hatalom és a szépség, a másik nehézsége a csönd vállalása és a szárazság
elfogadása. A külső úton minél tovább haladsz, annál nehezebb önma­
gadra figyelned. A belső úton a sivatag lassan átváltozik virágos rétté. A
külső úton politikusok, öltönyös hittérítők és elegáns üzletemberek közle­
kednek, a belső úton nincs jelentősége annak, hogy ki vagy és hol tartasz.
A külső út sok szempontból irigylésre méltó, sok embert vonz, tömegeket
lehet rajta irányítani. A belső úton haladók egy idő után nem törődnek a
látszattal és nem érdekli őket mások irányítása, a hatalom gyakorlása. A
külső út eltávolít magadtól és a mély kapcsolódás lehetőségétől, a belső út
közelebb visz önmagad felfedezésén keresztül a valódi társakhoz, lecsök­
kenti a kapcsolataid számát, de elmélyíti azokat.
Néha azt hiszem, mindannyian eltévedünk, letérünk a belső útról.
Nincs ezzel semmi baj, rendben van ez így. A kérdés csak annyi, észrevesz-
szük-e, és van-e erőnk visszatérni önmagunkhoz?

147
 BÖLÉNY A HEGYEN

Terheket cipelek, amelyeket magam akasztok nap mint nap a nyakamba.

Roskadozom a súlyuk alatt, de összeszorított foggal megyek tovább.
Lazítani szeretnék, de nem tudok, nem merek. Ügy érzem, ez a sorsom,
nincs más lehetőségem. Valaha boldoggá tett a sok munka, a teljesítmény­
növelés, a súlyok cipelése. Ma már csak annyit érzek, hogy lehúz a teher,
magányos vagyok és fáradt. Sokan vannak körülöttem, mégis egyedül
vagyok...

Ötven körüli topmenedzser

- Olyan vagy, mint egy bölény. Megbízható, kitartó, nagy teher­
bírású és mégis törékeny. A merevséged a törékenységed oka.
- Egy vagyok a cégemmel. Ügy érzem, az embereknek szüksé­
gük van rám, és ha valami nem működik tökéletesen, nekem kell
megoldanom.
- Mégis fáradt ég magányos vagy.
- Igen, elfáradtam, de azt hiszem, ez természetes. A vezető
pedig mindig magányos...
- El tudnád képzelni, hogy kiveszel egy év szabadságot?
- Nem, ezt nem tudom elképzelni, nem látom tisztán, mi lenne
velem... -
-N em vagy teljesen azonos a cégeddel, ezt csak a beszűkültséged
miatt érzed így. Elveszítetted a szabadságodat és a kapcsolatot
önmagaddal. Csak a félelmeid miatt nem mersz elrugaszkodni.
Félsz önmagad kipróbálni és új utakra indulni, mert visszahúz a
biztonságigényed és a saját fontosságod illúziója.
- Mit tegyek?
- Azt hiszem, őszintén és nyíltan a menedzsment elé kéne tár­
nod a fáradtságod és a magányosságod problémáját. A megoldás
ott van, ahonnan eltávolodtál...

148
Amikor elérjük a vágyainkat, gyakran nem vesszük észre, hogy minden,
amit elértünk, egy idő után teherré válik. Szinte észrevétlenül történik,
ahogyan a kiteljesedés érzése egy idő múlva átvált közönnyé és unalommá.
Almaink hőse beleszürkülhet az unatkozó háziasszony vagy a tévé előtt
söröző háziűr szerepébe, a karrier csúcsa kényelmes börtönné válik, a
luxusautó pedig megszokott játékszerré.
Megállítható a hanyatlás, kivédhető a megcsömörlés?
Az elengedés, a lemondás gyakorlása nélkül minden elszürkül. Aki
nem vállal kockázatot és nem néz szembe a tükröződéseivel, a megszokás­
sal, a kényelmesnek vagy épp kényelmetlennek vélt korlátáival, amiket
magának emelt, az beleragad a képzelet világába és nem tud továbblépni.
A lehetőség fantáziává silányodik, az előrelépés illúzióvá válik. Marad a
biztonságosnak vélt, unalmas egy helyben járás.
Mi segít a továbblépésben?
Kettős aktivitás. Elmélyülök és belehallgatódzom a bennem keletkezett
kavargó érzésekbe. Megtalálom és vállalom a belső hangom. Közel lépek
a számomra fontos emberekhez és megosztom velük a bennem keletkezett
meglátásokat, meghallgatom a visszajelzésüket. Aztán kibontakozik a
válasz, megszületik a megújulás iránya.
Amibe nem fektetek folyamatosan innovatív, megújító energiát, ott a
láthatatlan enyészet veszi kezdetét, csökken az áramlás, elfogy a szabad
levegő. Ahol nincs építő visszajelzés, dinamika, az érzések szabad vállalása
és kifejezése, megküzdés, ott a kapcsolatok ellaposodnak és megjelenik a
magány. Minden múlandó és minden minket szolgál, de csak akkor, ha
képesek vagyunk eltávolodni és újraértékelni a kapcsolatunkat azzal, ami
hozzánk tartozik. A megújulás esélye a szerepek újraértékelése, a terhek
felismerése, a szabadságunk megerősítése és új vállalások által jöhet létre.
A gyógynövények a beteg kertjében teremnek, de a legtöbb beteg nem
ismeri, és nem veszi észre a kertjében a gyógyfüveket.
Elutazunk a világ végére a gyógyulás érdekében, pedig a forrás bennünk
van. Elég, ha belemerülünk a lelkünk mélységeibe és megragadjuk a valódi
érzéseinket, amelyek megmutatják az irányokat.

149
 FÉLELEM A ZSEBBEN

A tanácsadói világ, amelyben magam is élek, bizony kicsit megfoghatat­

lan, kicsit szakértői, kicsit misztikus, kicsit mindenhez értő. A tanácsadói
tevékenységbe szinte minden belefér a spirituális tanácsadástól a szerve­
zetfejlesztésen keresztül a szakértői elemzésekig. Talán ezért is van az, hogy
a tanácsadók, coachok, segítők magukat támogató embereknek tartják,
akik segíteni szeretnének másoknak, sokszor mindenáron.

Ötven feletti, mosolygós vezető első coachingbeszélgetésen:

- Tudod, bár nem ismerjük egymást, mégis adnék egy személyes
visszajelzést, ha szabad.
- Azért vagyok itt.
- Azt érzem, hogy sugárzik a testedből a páni félelem...
(Döbbenten néz rám.) - Ennyire látszik?
- Nem, csak én vagyok érzékeny, de nem látszik ennyire.
(Mintha kinyitottam volna egy elzárt csapot.) —Satuba vagyok
szorítva a munkahelyemen, teljesíthetetlen elvárásoknak kell
megfelelnem, a menedzsmentben nem szakmai alapon dőlnek
el a projektek, vannak érinthetetlen vezetők... Váltanék, de én
tartom el az egész családot...
- Állj meg. Mielőtt folytatnánk, le kell hogy szögezzek valamit.
Állami cégnél dolgozol. Ha mutyiban érintve vagy, illetve ha csú­
szós ügyekről szeretnél beszélgetni, jobb, ha el sem kezdjük. Ebben
nem segíthetek. Ha a gerincedet szeretnéd helyreállítani, arról
beszélhetünk.
- Hát pont ez a baj. Én nem vagyok érintve, és szeretném újra
helyreállítani az önbecsülésem... annyi tanácsadóval dolgoztam
már..
- Figyelj, nehéz menet lesz, és nem biztos, hogy fájdalommen­
tes, sőt az sem biztos, hogy fogok tudni segíteni, de ha erős az
elszánásod, vágjunk bele...
V
Könnyű másoknak jó tanácsot adni. Biztatni őket, hogy lépjenek bátran
előre, vállalják fel magukat, vagy hunyjanak szemet és húzzák meg magu­
kat, hisz senki sem várja el tőlük, hogy világmegváltók legyenek... A mai
világ bizony kicsit szürke, kicsit korrupt, kicsit langyos. Nem az a cél, hogy
beledögöljünk a nagy dolgokba, hanem az, hogy megússzuk a kis dolgokat.
Mindenki érezze jól magát, és ne bántsunk meg senkit. Vagy mégse?
A tanácsadás műfajában (és a vezetésben is) a kiégés azt jelenti, hogy
óvatos leszek és méricskélek. Másokhoz igazítom önmagam, a helyzethez
az eszközeim. Amikor odaérek, már felkészült leszek, hogy menedzsel­
jem a konfliktusokat, a problémákat, az elakadásokat. Minden helyzetre
van megoldás, minden problémára van gyógyír. Nem úgy érek oda, hogy
megváltom a világot, hanem úgy, hogy be ne szakadjon a jég, és minden
repedést sikerüljön befoltozni, minden problémát sikerüljön megoldani.
Biztos, hogy mindent kezelni kell? Biztos, hogy mindenből jól kell kijönni?
Biztos, hogy a fájdalom rossz és kiküszöbölendő? Biztos, hogy a veszteség
nem része a fejlődésnek?
Egykor senki sem ezermesterként kezdte az életét. Egykor mindenki
világmegváltó, forradalmár, újító és harcos szeretett volna lenni. Valamikor
mindenkiben égett a tűz és kereste, élvezte a kihívást. Aztán belesüppedt
a szürke felszínbe, a hétköznapi realitásba, és számításokat kezdett végez­
ni. Már nem a kihívást kereste, hanem a legkisebb rosszat választotta. A
valódi realitás azonban nem változott meg, csak a szándék ereje csökkent
le. A realitás ma is várja a teremtő erőt, amely képes átgyúmi a passzív
anyagot és életre kelteni a szellemet. A szándék, az erő ott van bennünk,
bár kicsit mélyebben, kicsit fáradtabb felszín alatt, de ott van. Minden nap
új lehetőség, hogy beleálljunk a kihívásba, amely előttünk születik meg.
Nézz szembe vele, fejezd ki, ami benned van, vállald önmagad, maradj
benne, engedd, hogy fájjon, fuss neki újra és újra, aztán ha nem megy,
fejezd be, zárd le, és engedd el.

151
 A SZABADSÁG KULCSA

Gyakran találkozom negyven-ötven körüli megfáradt nőkkel, akiknek

sárgára vagy pirosra van festve a hajuk és színes műkörmökkel felszerelve
jönnek-mennek a világban. Belülről már régóta málladozik a szerkezet, és
sokszor csak a külső vakolat tartja össze a képet. Kapaszkodnak felfelé egy
képzeletbeli lépcsőn, egyre fáradtabban, egyre szürkébben. A hajuk és a
körmük fejezi ki, hogy belsőleg még mindig kislánynak gondolják magukat.
Lelkűk az időben ott ragadt fiatal képet hordozza magáról, és makacsul
kapaszkodnak egy színes illúzióba.
Aztán találkozom megfáradt férfiakkal, akik fiatal fiúnak érzik magukat
és belül, lelkűk mélyén elismerésre, sikerre, nagy tettekre vágynak. Régóta
nem néznek valóban szembe az állapotukkal, a testük kopottságával, a
lelkűk ürességével.

Ötven feletti férfi felsővezető:

- Most mondd el az igazi okát, amiért itt vagy.
- Elégedetlen vagyok az életemmel. Sokat keresek, jól élek, de
a munkám nem elégít ki, szenvedek az ürességtől.
- Mire vágysz?
- Dicséretre, elismerésre, lendületre.
- Kitől?
- Akit többre tartok magamnál?
- Munkahelyeden van ilyen?
- Nincs.
- ...M ost kérdezek valami erőset. Mióta vagy seggnyaló?
- Ez egy durva, erős kifejezés. Nem érzem igaznak.
- Akkor hogyan fogalmaznád meg?
- Én egy szürke eminenciás vagyok, aki szolgáltat... Korrektül
teszi a dolgát.
Hirtelen megszólal a telefonja: „Ne haragudj, de ezt fel kell
vennem, mert a vezérigazgató keres.” Folyamatosan bólogat, és
csak annyit mond: „Igen, igen, rendben, meglesz...” Újból csörög a
készülék: „Ne haragudj, de megint a főnököm.” „Csak nyugodtan,

152 •
Vajon egy indián harcosnak szüksége van arra, hogy folyamatosan dicsér­
jék? Vajon egy szamuráj csata előtt megkérdezi a felettesét, hogy elég
jónak tartja-e őt? Vajon csata után sorba áll egy kitüntetésért?
Sorolhatnám még az abszurd képeket. Akkor vágyik valaki külső meg­
erősítésre, amikor a lelkét elhagyta. A pince mélyén egy szorongó kisfiú
vagy kislány ücsörög és várja, hogy szabadítsa ki valaki börtönéből. Pedig
a szabadulás kulcsa nála van. Kívülről senki sem tud belépni, mert a kulcs
az ő kezében van. Hiába várakozik vacogva és magányosan a megtört és
ottfeledett gyermek, hiába menekül bele egy erősnek látszó kapcsolatba,
hiába koncentrál a szabadulásra... A kulcs az ő kezében van, de ahhoz, hogy
megtalálja, ki kell nyitnia a szemét. Fél a szörnytől, a sötéttől, a magánytól.
Amikor behunyja a szemét, a képzelet világában hősnek látja magát, és
erősnek. A képzeletében minden békés és reményteljes, mégsincs feloldás.
A kulcs a zsebünkben van, az ajtó mögött pedig ott a szabadság. A
kisfiúnak ki kell nyitnia a szemét, meg kell keresnie a kulcsot és ki kell
lépnie az ajtón, hogy kijuthasson a szabadba. Egyszerűnek tűnik, mégis
nehéz és félelmetes. Pedig a börtön szelíd nyoszolya, a sötét, puha árnyak
segítő szellemek, az ajtó kinyitása talán csak annyi, hogy odaállok a főnö­
köm, a társam, az apám elé, és képviselem a szükségleteim. Szelíden, de
határozottan meghúzom a határaimat. Nem akarok megfelelni minden
áron mindenkinek.

153 *
 A HALÁL ILLÚZIÓ,
AZ ÉBREDÉS LEHETŐSÉG

Vajon mi a siker? Azt hiszem, számomra a siker a munkámban az, amikor

valaki úgy néz szembe élete romjaival, hogy a tisztánlátásból erőt merít,
aztán dönt és megújítja az életét. De mi van akkor, ha valaki szembenéz
és nem dönt? Tisztán kezd el látni és érezni, de nincs ereje lépni, mert túl
nagy a kockázat, a befektetés, a félelem. Mindent tud és lát, de mérlegek
ni kezd, és végül nem változtat semmin. Ez siker vagy kudarc? Kinek a
kudarca? Mire jó a tisztánlátás, ha nem kíséri bátor előrelépés? Gyakran
születnek meg bennem ilyen és hasonló kérdések.

Felsővezető a coachingfolyamat vége felé:

- Úgy érzem, egy fedő van a fejem fölött. Most már tisztán
látom az életem, de a továbblépéshez döntenem kéne.
- Mi értelme volt idáig eljönnöd, ha most megállsz?
- Világosan látom az életem, és ez jó, viszont ami elém tárult,
az ijesztő.
- Nem kérem, hogy dönts, csak felajánlom és támogatlak benne.
- Félek és hezitálok. Hiszel még bennem, Gyuri?
- Amikor eljöttél hozzám, száz százalékig hittem. Ahogyan telt
az idő és egyre több szakadékkal szembesültünk, a hitem csökken­
ni kezdett. Most, az út vége felé már csak ötven százalék maradt...
\____________________________________________________________

Mi azt gondoljuk, hogy jobb, ha a dolgokat kézben tartjuk. Azt gondoljuk,

hogy jobban tudjuk az életnél, hogy mi a jó nekünk és mi nem. Keményen
ellenőrzésünk alatt tartjuk az irányítást, a kontrollt, mert azt szoktuk meg,
hogy biztosra kell mennünk és csökkentenünk kell minden kockázatot.
Pedig a fejlődés csakis kockázatvállalással jöhet létre. Ha nem bizto­
sítod be a következő lépésed, nem mérlegeled folyamatosan a következ­
ményeket és nem számítod ki a pontos irányt, akkor a legjobbat teszed
magaddal. Ha elengeded a biztonságigényed és lemondasz a kontrollról, ha

154
átadod az irányítást az életnek, amikor végre elrugaszkodsz és változtatsz,
akkor teszed a dolgod.
Ha ugrassz az ismeretlenbe, amikor megszületik a felismerés és kinyílik
egy ajtó, előre jutsz. Amikor kézben tartod a dolgokat, araszolgatsz, mér­
legelsz és kiszámított pályán mozogsz, valójában fékezed a saját fejlődésed.
Ha elengeded azt, ami biztos, és kilépsz a szabad térbe, az áramlatok jóval
előrébb és jobb helyre sodornak, mint a biztosnak tűnő elképzeléseid.
Amikor feladod a biztosat és átadod az életnek az irányítást, az mindig a
legjobbat hozza létre benned és körülötted. A kisgyerek még érzi és belül­
ről ismeri a szabad elrugaszkodás lehetőségét, a felnőtt, már megfontolt,
feledékeny és röghöz kötött.
Azt gondolom, hogy minden nehézség, ami kialakul az életünkben vagy
a tágabb környezetünkben, pusztán lehetőség a váltásra, az elrugaszkodás­
ra. Az ugrás csakis bekötött szemmel lehet sikeres. Ha kiszámítod az ívét,
ellenőrződ a földet érés biztonságát és dupla ejtőernyőt kötsz a hátadra,
akkor nem haladod meg önmagad. A változáshoz csakis akkor jutsz el,
ha rábízod magad az életre és behunyt szemmel ugrassz. A halál illúzió, az
ébredés lehetőség.

155 *
 AZ INTELLEKTUALITAS CSAPDAJA

Öreg barátom odalépett hozzám, mintha érdekelné, mivel foglalkozom.

Valójában most is saját magával volt elfoglalva, a saját eszméibe zártan
volt jelen. Felolvastam neki egy fejezetet a könyvemből. Látszólag figyel­
mesen végighallgatott, majd megcímkézte a hallottakat, és engem is. „Ez
a lelkiismeretről szól, tehát jó szakember vagy” - mondta. Aztán tovább­
lépett, mint aki jól végezte dolgát. Elégedetten felragasztotta a vinyettát a
lepkegyűjteménye legújabb darabjára. Én pedig ott maradtam hervadtan,
bár örülnöm kellett volna, hiszen megdicsért. Én mégis szomorúságot
éltem át. Ma sem találkoztunk, mint annyi éven át sohasem.
Az intellektus börtönében szenvedő rab magáncellába zártan éli nap­
jait. Bár a cella ablaka a szabadba néz, rács van rajta. Az intellektus rabja
nem tud kapcsolatba kerülni sem a jelennel, sem a másik emberrel. Nem
számít, hányán vannak körülötte, ő a saját nézőpontjának és címkéinek a
szolgája. Mindig van véleménye, minden érdekli, aktivitása látszólag soha­
sem csökken. Minden lehetőséget megragad, hogy csillogtassa tudását,
szomjúhozza a szellemi csatákat, a vitastílusa hideg és fölényes. A címkék
száma növekszik az életében, a találkozás lehetősége viszont csökken. Az
idő múltával a fal egyre vastagabb, a rács egyre szélesebb, a magány egyre
nyomasztóbb. Az intellektus csillogása légüres teret hoz létre körülötte.
A racionalitás börtönében szenvedő ember a szökésen gondolkodik.
Gondolkodása szabadulásának egyetlen akadálya. A börtön ugyanis nem
létezik, csak a gondolati minták tükröződése tartja fenn. A falak és rácsok
valójában árnyak, a hideg, számító és logikus okoskodás energiájából táp­
lálkoznak. A szabadulás útjában maga az intellektuálisan túldimenzionált
ember áll, keresése és agyalása a változás akadálya.
Gondolkodással, belülről lebontani nem, csak építeni lehet a falakat.
A kulcs maga a gondolkodás leállítása lenne, a semmi vállalása, a bizony­
talanság beengedése a rendszerbe.
A kitörés egyetlen útja a logika elengedése és a szétesés, káosz vállalása.
A börtön biztonságos, zárt, logikailag tökéletes felépítmény. A megérzé­
sek és intuíciók esetlen és törékeny gyerekhangként jelennek meg a az
intellektus férfias keménységével szemben. Mennyi az esélye annak, hogy
a maszkulin világ hideg biztonságával szemben a gyermeki lebegést válasz­
szűk? Mennyi az esélye annak, hogy a kiszámítható célokkal szemben rá
merjük bízni magunkat az áramlás szabadságára?

156
 A megérzés egy idő után elhalkul, mert az intellektus csillogásával
szemben esélytelenné és súlytalanná válik. A rendszer magába fordul és
bezárul. Nincs energiaáramlás, nincs megújulás. A zárt rendszer tehetet­
lenül sodródik a mindennapok unalmas csöndjében. Talán a külső díszlet
még áll, a csillogás fenntartható, de belül fogy a levegő, a nyomasztó érzé­
sek erősödnek.
Valójában azonban mindig van kiút. Ha képes vagy felismerni önma­
gadban a beszűkülés jeleit, és szembenézel a helyzettel, eddigi működésed
kudarcával, megtetted az első lépést. Aztán megjelenik a bizonytalanság,
az elveszettségtől való félelem. Ha még mindig benne maradsz és kitartasz,
akkor van esélyed rá, hogy észrevedd a parti fényeket. A segítség és a
segítő mindig megjelenik. Kellő időben az ég csatornái kinyílnak, a falak
leomlanak.

157
 A védekezés feltételes reflexként ivódik bele a tudatunkba, mint
a túlélés alapja. Alkalmazzuk, gyakoroljuk, élünk vele, ha kell, ha
nem. Pedig a védekezés nem csak megóv minket a külső behatá­
soktól, de egyben lezár és kivon minket az áramlásból. Eltávolít
a helyzet átélésétől, az álarcmentes találkozástól és az életfordító
lehetőségektől.
A védekező ember figyelme a menekülésre és a sérülés elkerü­
lésére koncentrálódik, a nyitott ember figyelme a lehetőségeket
fürkészi. Megtalálni az egyensúlyt a lezárás és a kitárulkozás között
nehéz. Ha túl gyorsan lezárok, eltávolodom, ha nyitott maradok,
sérülhetek. A sérülés azonban legtöbbször tudatunk játéka csupán.
A szégyen, a veszteség, az átverés gyakran annak az illúziónak a
fenntartása, hogy mi határozhatjuk meg a dolgok kimenetelét, és a
rend csak a harmónián keresztül jelenik meg.
Az önazonosság és az egzisztenciális egyensúly feltétele nem
a páncél és a védőfal erősségén, hanem a jelentésadás hatalmán
múlik. Én határozom meg a saját életemben a saját tapasztalataim
jelentését, amely fordított arányban ál a sérülésmentességgel. Nem
kell elkerülnöm a tapasztalatokat, mert az út a maga teljességében
csak a befogadó lélek előtt tárul fel.
v
 VALLÁSOS VAGYOK,
VAGY CSAK GYENGE?

Fiatal cégvezető nehéz üzleti helyzetben, amely közvetve egész

eddigi működését és a cég lineáris fejlődését is megkérdőjelezi.
Vajon hogyan tovább?
- Milyen kérdés foglalkoztat?
- Ki vagyok én? Miért nem tudok egyértelműen viszonyulni a
nehéz helyzetekhez?
- Nézzük meg ezt a kérdést egy egzisztenciálisan meghatározó
élethelyzeted, a vallásosságod oldaláról.
- Utálom az egész egyházat, de vasárnaponként eljárok temp­
lomba a családommal.
- Nem túl egyértelmű...
- A közösség sokat jelent számomra, meg az egész múltam erre
épül... (Hosszú érvelés következik a vallás pozitív szerepe mellett.)
- Mintha mentegetőznél előttem... Te azt gondolod, hogy azt
várom tőled, hogy szakítsd meg az egyházzal minden kapcsolato­
dat, és dobd el a vallásosságodat?
(Megkönnyebbülten sóhajt.) - Igen, azt gondolom, hogy meg
kell védenem magam...
- Nincs elvárás, és döntened sem kell. Egyszerűen szeretném,
ha képes lennél szembenézni a kettősségekkel az életedben, és lét­
rehoznál egy egyértelmű, férfias viszonyulást ebben a helyzetben.
(Hosszabb csend után szólal meg.) - Igazad van... Tulajdon­
képpen elhitetem magammal, hogy vallásos vagyok.
- Szerintem itt álljunk meg. Ez nagyon fontos felismerés volt...

Miért nehéz szembenéznünk a legmélyebben bennünk élő és állandósult

dilemmákkal, kettősségekkel, kételyekkel, tanult berögzültségekkel? Mert
úgy érezzük, hogyha kiderül egy régóta vallott és működő hitrendsze­
rünkről, hogy már nem állunk tiszta szívvel mögötte, akkor elveszítjük az
arcunkat, megszégyenülünk, egzisztenciálisan megingunk. Mit szólna a
családunk, mit szólnának a szüléink, a barátaink, a gyerekeink, ha alap­

ié i
vetően megváltoznánk valamiben? Kik lennénk akkor önmagunk előtt, ha
egy biztosnak tűnő alapot kérdőjeleznénk meg?
Tulajdonképpen az, ahogyan ránézünk egy fontos kérdésre, dilemmára,
maga a ránézés módja már önmagában meghatározza a probléma megjele­
nését. Amikor védekezésben vagyok, akkor csak egy bizonyos látószögből
látom és engedem felbukkanni magát a problémát. Amikor feszülten és
görcsösen figyelek valamire, amikor ellenállok és védekezem, a feszültség
mögött rejtett félelem áll: csak ki ne derüljön valami, csak nehogy megkér­
dőjeleződjön, megkérdőjeleződjek... Ez a félelem és görcsös ragaszkodás
fosztja meg a megfigyelésem tárgyát a tiszta és szabad megjelenés lehető­
ségétől. A védekező állapot beszűkít minket, és megfosztja látásunkat a
tisztaságtól és az élességtől. A védekezés egyirányú utca. Csak egyfajta
látásmód, fénytörés jelenhet meg benne, a teljes képnek csak egyfajta pers­
pektívája. Maga a védekezés foszt meg minket attól, hogy megjelenhessen
bennünk a valódi kérdés és a valódi válasz.
Amikor úgy közelítek valaki felé, hogy közben észrevétlenül, de lelkem
mélyén (mert a legtöbbször nem vagyunk ennek tudatában) elvárom tőle,
hogy szeressen vagy tiszteljen engem, akkor már a figyelmemmel és az elvá­
rásommal befolyásolom, meghatározom őt, és megfosztom a szabadságától
(de saját magam is!). Amikor valakivel vagy valamivel szemben elfojtom a
kérdéseimet és kételyeimet, akkor elvágom magam a tisztánlátástól és attól,
hogy megengedjem a kettőnk közötti változás lehetőségét. A változás lehet
elengedés, elválás vagy megújulás - bármi, ami csakis az elvárásmentes,
szabad térben tárulhat fel, valósulhat meg. Talán erősnek tűnik, hogy a
tudattalan, rejtett elvárások meghatározzák a megfigyelésünk tárgyát, de
erre utal a „Schrödinger macskája” nevű gondolatkísérlet is. (A Wikipedia
megfogalmazása szerint a kvantummechanikában szuperpozíciónak nevezik,
amikor egy elemi részecske vagy részecskékből álló rendszer ún. kevert álla­
potban van, azaz bizonyos tulajdonságait nem tudjuk egyértelműen megha­
tározni. A megfigyelés hatására a részecske hullámfüggvénye összeomlik, és
a részecske a lehetséges alap- vagy saját-állapotai egyikébe kerül.)
Minden attól függ, hogyan nézek egy problémára vagy egy másik személy­
re, milyen elvárásokkal közelítem meg. Amikor védekezek vagy támadok,
megváltozik a látóterem, és a probléma megjelenési lehetősége is egy bizo­
nyos pozícióba kerül. Amikor védekezek vagy támadok, hozzáférhetetlenné
válók a változás és a másik fél számára, beszűkül a tudatom, és a probléma
jelentésének csak egyetlen halmazát vagyok képes meglátni, de egyúttal a
másik fél lehetőségeit is bekorlátozom a viszonyulásommal. Amikor sebez­
hető és nyitott vagyok (a kettő bizony összefügg), akkor jelenik meg a prob­
léma „hullámtermészete”, azaz teljes jelentése, valódisága. A sebezhetőség
hatására feloldódik a távolság köztem és a probléma között, egy leszek vele,
és ezzel egy időben a változásnak, a fejlődésnek is részesévé válók. Tőlem
függ a probléma megjelenése és fennmaradása, de ezt csak akkor ismerem
fel, ha a védekezésből eljutok a sebezhetőség nyitott állapotába.

162 •
 EG ES FOLD KOZOTT

Fiatal, nemzetközi vállalatnál dolgozó felsővezető férfi coachingja:

- Figyelj, amikor valamilyen kritikus témát hozok be, vagy
adok egy számodra nehéz visszajelzést, jellegzetesen elkezded rázni
a fejed. Olyan, mintha egy pofon elől akarnál épp kitérni.
- Igen, szokásom az elkerülés, utálom a konfrontációt.
- Figyelj, ha velem szemben ezt az elkerülést alkalmazod,
valószínűleg így működsz bent a cégnél is. Sőt, szerintem ott még
erősebben.
- Nézd, a mi cégkultúránkban nem lehet másképpen előrejutni.
- A főnöködnek mégis az a baja veled, hogy túl agresszív
vagy...
- Pedig én csak elkerülöm a konfliktust.
- Valójában azt hiszed, hogy elkerülöd, de a testtartásod, az
arckifejezésed mást tükröz.
- Mit tükröz?
- Azt, hogy nem értek veled egyet, más véleményem van, de
azt nem osztom meg veled, mert félek, hogy megsértődsz vagy
megtámadsz. A főnököd szerintem ezt érzékeli rajtad, emiatt tart
agresszívnak, akkor is, ha semmit sem teszel kifejezetten ellene.
- Igen, az a meggyőződése, hogy túl erőszakos vagyok, pedig én
megpróbálok kikerülni minden konfliktust.
- De magadban különvéleményt formálsz a főnöködről...
- Igen, inkompetensnek tartom és elkerülöm.
- O ezt pontosan érzékeli rajtad.
- Igazad lehet, de akkor mit csináljak?
- Vállalnod kell a véleményed. Szelíd, de határozott módon.
Most ezt fogjuk gyakorolni...

Az elhárítás bezár, a kitárulkozás megerősít.

Ennek az ellenkezőjét tanuljuk gyerekkorunkban, és gyakoroljuk egész
életünkben. Azt gondoljuk, a védekezés a túlélés feltétele, emiatt tökélyre
fejlesztjük az elhárító technikákat, és ezzel végérvényesen bekorlátozzuk

163
magunkat, és lezárjuk fejlődésünk lehetőségeit. A védekezés, elkerülés,
kikerülés bezárulást és leszűkülést hoz létre. Kétfajta problémát okoz a
páncélzat és a védekezés: egyrészt aki páncélos ruhába öltözik, elveszíti
a mozgékonyságát, korlátozza a rugalmasságát, másrészt pedig abba az
illúzióba ringatja magát, hogy védett. Valójában azonban nincs tökéletes
védelem, teljes biztonságot adó páncélzat, bunker.
Szepsy Istvánnal, Tokaj és a világ egyik vezető borászával beszélgettünk
egyszer a szőlő károkozóiról, a betegségekről, seregélyekről, vadakról,
fagyról, esőről, szárazságról. O váratlanul azt mondta: „Evek óta nem
biztosítom a területeim semmilyen kár ellen, mert nem szeretném bekor­
látozni magam. Ha biztosítok, akkor negatívan és félelemmel gondolok a
szőlőre... Ezt nem szeretném tenni.”
Aki biztonságra játszik és folyamatosan a védekezésre összpontosít,
sohasem fog tudni nyerni. Kockázat nélkül nincs előrelépés sem a bunyó­
ban, sem az életben.
Többféle védekezés van:
• látszólagos elfogadás, de valójában elutasítás (taktikázás);
• „igen, de” védekezés, folyamatos magyarázkodás, bizonygatás (önfel­
mentés) ;
• a körülményekre való hivatkozás és a teljesebb képpel való takarózás
(racionalizálás);
• pillanatnyi belátás, amely azonban nyom nélkül elolvad és megváltozik
kis idő elteltével (identitásvesztés);
• másra mutogatás, és veszély esetén azonnali ellentámadás (megfélem­
lítő játszma);
• hideg érintetlenség, szenvtelen távolságtartás (érzelmi hasítás).

Az emberi leleményesség határtalan önmagunk korlátozásában. Elég

egy gyerekkori sérüléshez hasonlító helyzet, és azonnal jön a bezárulás.
Racionális szinten ez a probléma nem oldható meg. A feloldás kulcsa
kettős.
Egyrészt a sérült személynek szüksége van türelmes szeretetre és elfo­
gadásra, hogy közösségben is átélhesse a szétszakítottság után az egység­
élményt. (Kitárulkozhatok előtted, lehetek gyenge, mégsem fogsz belém
taposni, nem sebzel halálra, nem ismétlődik meg a félelmem.)
Másrészt az elhárítónak hozzá kell férnie, meg kell értenie, be kell lát­
nia a saját működéséből adódó bezárulási játszma elemeit. (Például veszély
esetén, amikor hántást élek át, azonnal sértetten bezárulok, mert félek,
hogy újra elutasítanak. Ha úgy érzem, hogy nem fogadnak el, átmegyek
kemény zsarolóba, hogy bebiztosítsam a kapcsolat biztonságát. Amikor úgy
érzem, hogy megkérdőjeleznek, kétségbeesetten önigazolásba váltok át, és
felnagyítom az érdemeim, a nagyszerűségem...)
A játszma ott ér véget, ahol újra elkezdek bízni magamban.

164
 A HAZUGSÁG LELASSÍT

Nehéz helyzetbe kerültem, és érzem, ahogyan kúsznak fel a garatomon az

érzések, megszólalnék, de mégsem teszem. Inkább mosolygok, lenyelem az
érzéseimet, elengedem a helyzetet. Majd legközelebb, gondolom magam­
ban, bár titkon tudom, legközelebb már sokkal nehezebb lesz. Most még
egy udvarias félrenézés, némi kínos mosoly és egy kihátrálás a helyzetből.

Menedzsmentfejlesztés 2014 tavaszán:

- Felírom a legfontosabb diagnosztikai kijelentéseiteket: féle­
lem egymás reakcióitól, elkerülő manőverek, hitetlenség, lemon­
dás, bizalmatlanság, „nem hittem benne, hogy megéri vállalni”,
„nem tartották a megállapodást”...
Egy résztvevő: - Igen, ez így van, és hozzáteszem, hogy mindez
jelen idő.
- Most, hogy látjátok, hová jutottatok, és szembenéztetek a
működésetek súlyos hiányaival, eljött az idő a továbblépéshez.
Javasolnék egy személyes jellegű feladatot.
- Milyen személyes jellegű feladatot?!
- Fontos lenne személyes visszajelzést adnotok egymásnak a
kialakult helyzetről. Ki hogyan vett részt ebben a lejtmenetben,
kinek miben kell változnia?
Résztvevői reakciók: „Azt nem vállalom, túl rizikós.”, „Nem
tartunk ott.”, „Megterhelő lenne a csapatnak, és nekem is.”, „Még
időre van szükségünk, hogy mindezt megemésszük.”
- Ezek szerint ez a feladat túl rizikós lenne?
- Igen, ez most nem időszerű.
- Rendben, de ez egy elszalasztott lehetőség. Magatokban nem
fogtok tudni ezen változtatni. A tréning célja a változtatás volt, de
ha akarjátok, én elengedem és visszalépek.
- Igen, ez most túl kockázatos lenne, és köszönjük, hogy nem
erőlteted... (Pillanatnyi megkönnyebbülés a csoportban.)
V
 A kognitív disszonancia kutatók szerint a hazugság egyik hatása a
pillanatnyi megkönnyebbülés után bekövetkező hiányérzés, majd ennek
a csökkentésére tett kísérlet. A hazugság hatására a személyen belüli
egyensúlyi helyzet kibillen: Bemész egy vendéglőbe, és nem ízlik a vacso­
ra. Miután a pincér megkérdezi, hogy milyen volt az étel, te azt feleled:
„Remek volt.” Kis hazugság, amely után megkönnyebbülsz, de amint
kihozzák a számlát, extra nagy borravalót adsz, hogy kompenzáld a saját kis
hazugságod. Ez a kognitív disszonancia hatás, ami arra utal, hogy a lélek
túlkompenzál, kiegyenlíti a helyzetben keletkezett egyensúlyvesztést. Az
alapállapot az igazság képviselete, az igazmondás.
A hazugság másik hatása, hogy lelassít és energiát von el, mert a hazug­
ságot konstruálni kell, nem jön reflexből. A hazugság nem természetes
viszonyulás, hanem szerkesztés eredménye, azaz munkába kerül a kidolgo­
zása, és így energiát rabol. Csak az igazság jön reflexből, ösztönösen, csak
az igazság képviselete ad egyensúlyt.
Az a csábító a hazugságban, hogy pillanatnyilag feldob és megkönnyeb­
bülést okoz, de ugyanakkor kibillent a természetes szimmetriából és spirá­
lisan magába szippant. A hazugság után bekövetkező állapot hiánnyal teli,
deficites, és emiatt a fenntartása egyre több munkába és energiába kerül.
A veszély az, hogy a lassú meghátrálás menekülési reflexszé válhat. Először
még csak kisebb korrekciók, később mindent vagy semmit. Rejtőzködés,
védekezés, energiavesztés. Egyre nehezebb út, és egyre több haragot termel.
Ha valaki arra figyelmezteti a hazudozót, hogy letért az igazság útjáról, ő
egyre agresszívebbé válik. Minél mélyebben a mocsárba kerül valaki, annál
jobban fogja idegesíteni az, aki erre emlékezteti. Mogorván és agresszíven
védi a védhetetlent, a nem létező becsületet. Kerül mindenkit, aki arra
emlékezteti, hogy rossz úton jár. Aztán az élete lassan ámokfutássá válik.
A hazugságba ragadt ember harmadik ismertetőjegye az ellenségkép­
gyártás és ezáltal a figyelemelterelés. A király meztelen és ezt mindenki
tudja, de senki nem meri kimondani, mert meg van félemlítve. A hazug
király csapatokat szervez a felnagyított ellenségképpel szemben, amely
lehet a szél, egy eszme, egy ideológia, a külvilág, esetleg egy konkrét sze­
mély. Majdnem mindegy. Amikor végre megtalálja azt, akit a háttérben
gyűlölni lehet, egy pillanatra újra megkönnyebbül. Megint nem kell szem­
benéznem magammal, megint eltelt egy nap, amit megúsztam, megint egy
menekülőút...

166 •
 MEREK GYENGE LENNI

Titokzatos mondat, számomra mindig is vonzó volt. Valaha sokat gon­

dolkodtam a gyengeség vállalásának értelmén: „az erő gyengeségedben lesz
teljessé” (2Kor 12:9). Sejtettem az erejét, de közel sem értettem a jelen­
tését. Nem értettem igazán, csak éreztem, hogy a gyengeség vállalása, a
törékenység megmutatása a legnagyobb erőforrásunkká válhat.
Kétfajta látványos kultúra határmezsgyéjén élünk. Leegyszerűsítve, az
egyik a vastörvény, az irányító erő, a megmondó hatalom kultúrája (Kelet),
amely lenézi a gyengeséget. A másik a kegyes és szenvtelen, alázatot
magára erőltető szeretetlátszat kultúrája (Nyugat), amely másképpen, de
szintén elutasítja a gyengeséget. Mindkettő az igazság egy szeletét ragadja
meg és erősíti fel, így mindkettő törékeny és viszonylagos. Nem beszélek
arról, hogyan hat az emberekre a hatalmat nyíltan felvállaló vagy a rej­
tetten agresszív erőtér. Mindkettő vonzó lehet, mert az egyik a nyers erőt
bálványozza, amely látszólag rendet tesz a világban, és megmondja, mi a jó
és mi nem az, míg a másik a nyájasság álarcában, a szabadság diszkréciója
mögé rejtőzve segíti elő az önérvényesítés indirekt formáit. Mindkettő hat,
mindkettőnek vannak követői, és mindkét kultúra kitermeli az ellenállás
nyílt vagy rejtett formáit magából.
Van azonban egy kultúráktól független misztikus jelentése az erőnek,
amely az erő másfajta kibontakozására irányul a gyengeség felvállalásán
keresztül. A titka, hogy mer ellene menni a nagy áramlatoknak, meri
képviselni a belső igazságot a túlerővel szemben, és alapvetően érzelmi
természetű. A gyengeség vállalása nem egyenlő az elgyengüléssel vagy a
keresztényi alázattal, hanem egyfajta szelíd megmutatása annak, ami egy
kritikus pillanatban megjelenik és kibontakozik bennünk. A jelentős dön­
tési helyzetben mindig jelez a szív, mindig megjelenik egy érzelmi válasz
a helyzetre. Ennek a vállalása azonban nagy bátorságot igényel, hiszen
előfordul, hogy nem egyezik meg a többségi állásponttal. Nem az alapvető
védekezés-támadás dimenziójában jelenik meg, hanem épp e mögött, a
védelem elengedése után bontakozik ki. A gyengeség vállalása egyenlő a
saját út vállalásával, a saját megérzések követésével, képviseletével, ami
nagyon sokszor törékennyé és pont emiatt erőssé tesz minket. Ennek a
törékenységnek a vállalása az erő. A gyengeség így egyenlő a bennünk
keletkezett érzelmek felvállalásával és megosztásával.

167
 Amikor mindenki meg akar felelni egy eszmének vagy egy nagy cél­
nak, a részletek gyakran elsikkadnak. Ilyenkor, ha adunk elegendő időt
magunknak, kibontakozik bennünk egy jó vagy rossz érzés a helyzettel
kapcsolatban. A rossz érzés annak a jele, hogy valami nem stimmel.
Lehet, hogy racionálisan minden logikai rendben van, de az érzés mégis
ellentmondásos. Ebből kiindulva fedezhetjük fel a racionális út(henger)
egyoldalúságát vagy egy eszme megnyomorító hatását.

Pilinszky írja, hogy a tények szintjén mindig a törvénytisztelő kispol­

gároknak van igazuk, és csak a tények mögötti valóságban tárulhat fel
a kisember megrendítő igazsága. A kései Rilke-mondatra hivatkozik:
„Rettenetes, hogy a tényéktől sose ismerhetjük meg a valóságot!"
(Új Ember, 1975. november 16.)

A tömeggyilkosokat néha tisztelet és megbecsülés övezi. Rettenetes, hogy

a tények sokszor elrejtik az igazságot.

Pilinszky szerint a művészet feladata, hogy a tények látszatburkát áttör­

ve eljussunk a valósághoz. Ez azonban nem megy agresszív, öntörvényű
vagy épp rejtetten alázatos módon. Az egyedüli út az érzéseink meg­
mutatása akkor, amikor mindenki más a tények szintjén ragad le, és a
racionalitás egyértelműségével célokról és eszmékről beszél, vagy éppen
a szeretetre hivatkozik. Egyedül mégis önmagunk őszinte feltárása,
illetve érzéseink vállalása vihet közelebb az igazsághoz, bár ez néha
gyengeségnek tűnik a sebezhetetlen racionalitás vasálarca előtt.
A gyengeség vállalása erővé válik, amikor az érzések megjelenítésén
keresztül hat. „Az ember valóságszomját a kihűlt tények sose elégítik ki. A
tény a valóságnak küszöbe, megmerevült fölszíne csupán. A valóság, ami felé
mi vágyakozunk, épp e fölszín mögé van befalazva. ”
(Új Ember, 1974. április 14.)

168 •
 SAJNÁLOM, BOCSÁSS MEG

Mindig csodálkoztam azokon az embereken, akik nem tudnak bocsánatot

kérni, ha hibáznak. Vajon milyen erő zárja be őket önnön magukba, hogy
képtelenek kibillenni a keménységükből és kimondani a varázsszót: sajná­
lom, amit tettem, hibáztam, kérlek, bocsáss meg.
A bocsánatkérés a fejlődés és az előrelépés része, mert meghajlítja és
kinyitja a páncélinget, így levegőhöz juttatja a hibázót. Őszinte szembené­
zés azzal a helyzettel, ahol elrontottam valamit, félresiklott a tevékenysé­
gem. Ha belátás és kimondás nélkül megyek tovább, nincs tanulás, nincs
egyensúly, önazonosság, pusztán a látszat fenntartása. Sérthetetlen vagyok,
nem hibázok, nem engedek be semmilyen gyengeséget, nem alázkodom
meg mások előtt. Csapdahelyzet, belátás nélküli körforgás, a sérthetetlen­
ség és keménység illúziójának a fenntartása.
A tett, amellyel ártunk másoknak, bármilyen érdekből is, nem pusztán
kifelé hat, hanem törést hoz létre a belső egyensúlyunkban is. Minden
szavunkkal és tettünkkel azonosak vagyunk. Ha hibázunk és ezt nem
látjuk be, nem fejezzük ki, a rossz program beleég a rendszerünkbe, aztán
hibássá válik maga a program is. Az önjavítás feltétele a bocsánatkérés. Ez
az egyetlen esély a változáshoz. Nem automatizmus, de lehetőség a hibás
működés megváltoztatására.
A bántó fél szándékával mindig töredezetté teszi az őszinte kapcsolódás
lehetőségét kifelé, és légüres teret hoz létre önmaga körül. A hárítás talán
megvéd a fájdalomtól, a csalódástól, a gyengeségtől való félelmeinktől,
de fokozatosan kiüresíti a kapcsolataink őszinteségét. Nem bűn és vétek
dimenziójában kell gondolkodnunk, hanem kapcsolati és önazonossági
szinten. Akkor vagyok önmagámmal azonos, ha nem kell féltenem magam
a sérüléstől, nem kell álcáznom a tetteimet, nem kell megfelelnem sem a
múltból hozott elvárásoknak, sem a jelen árnyainak.
Aki megbántja egy társát, vagy akár csak egy mellékszereplőt az életé­
ben, nem pusztán a kapcsolatot roncsolja, hanem távolságot hoz létre
önmagával szemben is. A bántó fél olyan érzelmi hatást vált ki a másikból,
ami elől valaha menekült, most pedig a menekülés helyett a „bármit meg­
tehetek, mert erősebb vagyok” érzését szeretné átélni. így próbálja meg
régen átélt saját sérelmeit begyógyítani. Anyám ellökött magától, amikor
szükségem volt rá, ezt megismétlem, és ellököm magamtól a gyengébbe­
ket, hogy végre én lehessek az erős. Apám gyakran megvert, amikor rossz

169 *
hangulata volt, vagy úgy gondolta, hogy nem érvényesül az akarata, most
én fogok irányítani és megalázok másokat. Anyám hideg jégcsap volt, és
mindig csak beszélt a szeretetről, de sohasem tudta megadni nekem, most
én kontrollálok, és abban a pillanatban büntetlek, amikor gyengül az
odaadásod irántam... Ez a körforgás addig tart, ameddig mély belátás és
együttérzés nem jön létre bennünk. Az együttérzés elsősorban önmagunk
felé fontos, hogy átélhessük a múltban befagyott érzelmeinket, magunk­
ra hagyottságunkat, és megértsük, elfogadjuk, hogy szeretetreméltóak
vagyunk. Ezzel kezdődik el sebeink gyógyulása, és így nem lesz már szüksé­
günk rá, hogy másoknak sebeket okozva keressük a feloldozást.
A másiknak okozott fájdalom belátása az első szint. A második tet­
tünk kimondása, a bocsánatkérés. Mindkettő elengedhetetlen, mely segít
lebontani a kettős távolságot, önmagunkon belül és kívül.
„Kérlek, bocsáss meg, sajnálom” - gyógyító kijelentés a másik és önma­
gam felé egyaránt. Aki beleragad egy rossz körfolyamatba, ahol a sérelme­
ket és a hibákat el lehet és egy idő után már el kell tussolni, ott megáll a
fejlődés spirálja. Ahol jogokra és múltra hivatkozva fenn lehet tartani az
egyenlőtlenséget, ki lehet kerülni a mély belátást, ott egyre masszívabban
süllyed bele mindenki didergő magányába.
Csak remélem, hogy sokan egyetértetek velem. Akkor is, ha ma a domi­
náns kultúra és az irányadó politikai légkör ezzel ellentétes. A hatalom
ma nem reflektál magára, nincs belátás, nincs bocsánatkérés, csak erőde­
monstrálás és hárítás. Mégis, a belső út a szembenézés és a kimondás
erején alapul.

* 170
 DURCÁS KISGYEREK MARADOK

Találkozom vezetőkkel, akiknek nehéz őszinte visszajelzést adni, mert

azonnal racionális álarcot húznak magukra, és okos magyarázatokkal
bújnak ki a visszajelzés tartalma alól. Durcás kisgyerekké válnak, mint
akiket tetten értek valami csínytevésen. Mondhatnám azt is, ösztönösen
hárítanak, védekeznek, rejtőzködnek, és nem értik, miért akarja bárki is
kimozdítani őket biztonságos érveik bunkererődítményéből. A racioná­
lisan kicsontozott zombik irtóznak az érzelmileg kiszámíthatatlan, húsba
ható visszajelzésektől, mert úgy érzik, nem tudnak vele mit kezdeni.
Ilyenkor azt élik át, hogy valaki megkérdőjelezi őket, ami bizonytalan
énjük számára veszélyes. A zavar másik oka az, hogy egy kritikus, őszinte
és személyes visszajelzésre sosincs azonnali válasz, mert érzelmi hatást kelt
a befogadóban. Akik nincsenek hozzászokva érzelmeik átéléséhez, az érze­
lemmel teli jelenléthez, azoknál lefagy a rendszer, ha érzelmileg érintett
állapotba kerülnek, ettől pedig óvják magukat. Racionálisan nézve egy
kritikus visszajelzés sokszor ellentmondásban áll a fogadó énképével, így
a védekezés látszólag jogos és ösztönös. Valójában a helyzet kikerüléséről,
menekülésről van szó. Aki logikailag zárt rendszerben éli világát, ahol
megvan a helye jónak és rossznak, annak a kritika bosszantó és elfogad­
hatatlan. Ilyenkor nincs más lehetőség, mint védekezni. Rosszabb esetben
támadni vagy elsöpörni a visszajelzőt.
Rettenetes dolog belekerülni egy logikailag csiszolt, leszabályozott
rendszer steril gépezetébe, legyen ez egy iskolai osztályterem, vallási cso­
port, üzleti rendszer vagy ideológiai rezsim. Ahol nem lehet valódi kérdé­
seket feltenni, mert a válaszok már előre készen sorakoznak a megfelelő
polcon, csak le kell emelni azokat, ott nincs tere a találkozásnak. Ott nincs
személyes viszony, szenvedély, valódi vita, igazi humor. Ott csak szenve­
délymentes, okos és jólnevelt emberek sorakoznak egymás mellett, akik
mindig mindenre találnak megfelelő módszert és magyarázatot. Pusztán
csak idő kérdése minden.
A világ és a személyiség fejlődése azonban nem lineárisan kiszámítható
úton történik. A fejlődés motorja a probléma és a nyitott kérdés, amire
nincs azonnali és kidolgozott válasz. Olyan családban élsz, ahol bármit
megkérdőjelezhetsz és szabadon adhatsz visszajelzést? Olyan munkahelyen
dolgozol, ahol van tere az őszinte visszajelzésnek minden irányban? Olyan

• 171
kapcsolatban vagy, ahol bármi megtörténhet? Olyan országban laksz, ahol
nyíltan kritikus lehetsz az állam és a hatalom felé?
A zárt logikai rendszerbe való beszűkülésnek két oka lehetséges. Az
egyik a kiégés, a másik a félelem. A kiégés jellemzője az érdeklődés és nyi­
tottság elvesztése, a rutinszerű túlterhelés és a sematikus életvitel. Teszem
a dolgom nap mint nap, a kérdéseim néha még felteszem magamnak, de
választ már nem várok senkitől. A szenvedés és a tompaság hozzátartozik
az élethez. Miért pont én lennék kivétel?
A biztonságra alapozott élet a félelem dobozába zárja a bentlakót. A
félelem lassan beépül a bőr alá és megszokássá válik. Óvatos vagyok, mert
jobb, ha meghúzom magam, a véleményem is megtartom magamnak. Sak-
kozgatok az élet labirintusában, és mérlegelek. Nem cselekszem meggon­
dolatlanul. Családom van, életem, munkám... A belesimulás aztán érzelmi
fagyást hoz létre, és marad az értelem kiszámíthatóságába való egyoldalú
belekapaszkodás. A racionálisan leszűkült működés legfőbb jellemzője,
hogy humormentes, megalkuvó és tekintélyelvű. Nem érti a humor szabad­
ságát, mert a megszokásra alapoz. Nem hagy büntetlenül kilengést, mert
gyenge és bizonytalan.
Teszel ellene vagy belesimulsz és halogatsz?

172
 A KUDARC ÖT SZÜRKE DIMENZIÓJA

Leegyszerűsítve bemutatok öt olyan személyiségdeficitet, amely bár nem

gátolja a közszereplést vagy a látszólag sikeres működést, valójában mégis
ártalmas és kudarcra ítélt. Bár láttam vállalatvezetőket és konszolidált csa­
ládfőket, akiknek a működése súlyosan érintve volt valamelyik dimenzió­
ban, az életük kívülről nézve mégis vonzó volt. Amikor dolgozni kezdtünk,
belülről látva mindig kibontakozott a szenvedéssel teli, beszűkült háttér.

AZ EGYSZERŰ ÖNIMÁDÓ (NARCISSUS)

A nárcisztikus személy legmélyebb célja önnön sérthetetlenségének és zárt

integritásának a megőrzése, fenntartása és védelme. Legtöbbször gyerek­
kori szeretetmegvonás, elnyomás vagy más sérülés eredményezi, amelynek
hatására a személy kórosan védi magát minden olyan helyzettől és visz-
szajelzéstől, ahol törékeny tökéletessége, nagyszerűsége, szépsége megkér­
dőjeleződhet. Menekülés a szégyen újbóli átélése elől, kóros elzárkózás
minden őszinte kritika elől, a tökéletes látszat fenntartása.

ÓVATOS KISPOLGÁR

Óvatoskodás, túlkombinálás, fontosságtudat fenntartása jellemzi, ami

főleg kritikus helyzetekben mutatkozik meg. A kispolgár legfontosabb
jellemzője, hogy önmagát jelentősnek szeretné látni és láttatni, emiatt fél
az egyszerű, világos és kritikus helyzetektől, ahol kiderülhet a gyengesége,
szürkesége, kisszerűsége. A felturbózott önérzetesség és a hatalom árnyé­
kában való rejtőzködés jellemzi. Mivel a kispolgár mélyről jön és kitartó
munkával emelkedik fel, félelme a visszaeséstől megkapaszkodásra és
állandó biztonságra törekvésre készteti. A megfelelően védett háttérből
szívesen mutatja magát nagynak és jelentőségteljesnek. Folyamatosan
sztorizik, és gyakran szájkaratéban éli ki rejtett dominanciatörekvését.

173
 A H A T A L O M L O V A SA

Elragadta egoját a hatalom paripája, emiatt minden helyzetet erőfitogta­

tásra és látszólagos keménysége fenntartására használ. Bizonytalanságát a
hatalom köpenye alá rejti. Teljes zártságra törekszik, ahol minden kont­
rollálható. Elszigetelt magányát alattvalók engedelmessége tartja fenn. A
partnerség és egyenrangúság elképzelhetetlen számára, mert mindenben
központi szerepre tör. Számára minden a nagyságról és az ő dicsőítéséről
szól, hiszen belsőleg gyenge énjét kell kívülről megtámogatnia. Gyakran
jelenik meg nála indokolatlan, agresszív dühroham, mert a gyenge ego
kitörése egyre több külső dicsfényt (tüzelőanyagot) igényel.

A N A G Y M A N IP U L Á T O R

Háttérjátékos, akinek a kimenetel és a szálak mozgatása a fontos. Nem

számít a külső díszlet, csak az irányítás és annak fenntartása. A kezében
tart minden fontos szálat, számára az élet egy nagy sakkjátszma, ahol az a
nyertes, aki több lépéssel előre gondolkodik és lát. Emiatt nem érdekli a
jelen és a játék öröme, csak a biztos győzelem, a kiszámított jövő. Mivel
nem szereti a bizonytalan helyzeteket, retteg a valódi erőtől és a kiszámít­
hatatlanságtól. Számára egy játék csak akkor érdekes, ha az ő kezében van
a dobókocka, és maga változtathatja meg a szabályokat is.

A V E T ÍT Ő M E ST E R

A fejében állandóan film forog. A valóságtól távol van, szinte kizárólag a

fejében zajló világra figyel, a belső gondolatok és vetített képek rabságában
él. Minden külső eseményt és vele történő akciót átszínez a belső vetítő­
gép és a saját programja alapján. Tulajdonképpen mindegy, hogy a filmet
ki írta, ki töltötte be a fejébe a forgatókönyvet (apa, anya stb.), a lényeg
a belső virtuális világ fenntartása, ö a saját világában éli meg és keresi az
események jelentését. Belülről kitermelt válaszait sem osztja meg a külső
szereplőkkel, akiket gyakran díszletnek tekint. Fogalma sincs róla, meny­
nyire zárt világban él, hisz a belső párbeszédei olyan valósághűek, hogy
tökéletesen helyettesítik a valóság szürkeségét.

Sokszor előfordul, hogy ezek a torzító vonások és minták egy személyen

belül is keverednek. Valószínűleg nincsenek vegytisztán egydimenziós
karakterek, vagy ha igen, akkor az már a patológia tárgykörébe tartozik.
Ami közös ezekben a torzulásokban, hogy meggátolják az intimitást, a sze­
mélyességet, és ezáltal a személyiségfejlődést. A kontroll és az események

174 •
szabad áramlásától való félelem az, ami a leginkább meghatározza a defi­
cites személyiségmodellt. Akkor vagyok biztonságban, ha én vagyok a
középpontban, nálam van a kioldógomb, én kontrollálok. Ha én irányítok,
nem sérülök, nincs kockázat. Ha követem a belső szabályokat és nem
mutatom meg magam kifelé, talán megint sikeresen túlélek egy napot.
Benned hogyan jelenik meg a játékosság, a lendület, a szenvedély és
a pozitív elköteleződés? Hogyan állsz a közelséggel és a kiszolgáltatott­
ság vállalásával? Mindent kontrollálni szeretnél, vagy belemerészkedsz a
bizonytalanba?

175
 HATALMI JÁTÉK

A játszmáinkat legtöbbször gyerekkorunkból hozzuk, és masszív alapmin­

tákká keményítjük őket. Mindenki másképpen próbálja a hatalom lovát
meglovagolni. Van, akinek a hatalmi térben a túlélés a célja, van, aki a
háttérből irányít, és van, aki nyílt dominanciára törekszik. Az irányítás és
a kontroll mindig fontos tényező a játszmában. A játszma a bizonytalanság
elkerülésére irányul és a túlélést szolgálja rejtett módon. Mivel sohasem
tudatos, ezért nehéz felismerni és megváltoztatni.

ESETLEÍRÁS

Felsővezető coachingon:
- Sikerült megfelelő visszajelzést adnod a vezetődnek?
- Sajnos nem. Elégedetlen vagyok magammal. Amikor meg­
érezte, hogy a felelősség témáját akarom behozni, azonnal elkez­
dett védekezni. Folyamatosan azt hajtogatta, hogy itt már az is
probléma, ha valaki jót akar és túlteljesít...
- Szóval átment durcás kisfiúba, te pedig rossz pedagógusként
próbáltad szembesíteni a felelősségével?
- Igen. Nagyon csalódott vagyok, és frusztrált is a helyzet miatt.
- O bizonygatta a makulátlanságát, és áthárította a felelősséget
másokra, te pedig magyarázkodtál...
- Igen. Mit kellett volna tennem? Erősebben indíthattam
volna?
- A játszma akkor is megjelenik. Szerintem ott hibáztál, amikor
mindenáron meg akartad őt győzni az igazadról, és belementéi a
vég nélküli magyarázgatás és bizonygatás zsákutcájába. Ez nem a te
térfeled, nincs esély a sikerre. Vannak helyzetek, amikor a beszél­
getést egyértelműen le kell zárni, és ki kell lépni belőle. A fogócs-
kázás és a racionális kergetőzés hatástalan és értelmetlen. Ez is
ilyen helyzet volt. Elmondod a véleményed, befejezed az értelmet­
len körforgást, és berekeszted a beszélgetést. Fizikailag is felállsz,
V-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------- ) cí>

176
(

és elindulsz kifelé. Ilyenkor az egyértelmű véleménynyilvánítás

és a kilépés az egyetlen hatásos válasz. Meg kell törni a körkörös
kifárasztás eredménytelenségét. A következő alkalommal arról kell
elkezdeni beszélni, hogy miért nem lehet kritikus visszajelzést adni
a vezető számára. A téma a védekezés és elhárítás lesz.
- Értem. Úgy érzem, igazad van...
V_________________________________________________________________________________^

Vannak kiváló játékosok, akik az elhárítás és fárasztás tökéletes álcáját

alakították ki az életükben. Céljuk a rejtőzködés, a szembenézés és a fele­
lősségvállalás elkerülése. Ezzel persze csakis a fejlesztő változást képesek
kizárni az életükből, a valódi konfliktusokat és a problémák erősödését
nem. A védekezés, hárítás, eltolás alapjátszmáját néha mindannyian játsz-
szuk, de hasztalanul. Nincs értelme a kikerülésnek, mert minden egyes
hárítással növeljük a fejlődésünk útjában tornyosuló hegy erejét.
Az energia blokkolódik, a teher növekszik. Egyedül a befogadás, a
szembenézés, az irányítás elengedése és a kontroll csökkentése lehet a
fejlődés útja. A változást megakadályozni nem lehet, mert az elkerülés
csak újabb és újabb problémákat hoz felszínre. Az élet megállíthatatlanul
törekszik a kiegyenlítődésre a folyamatelv és az áramlás szabályai szerint.
Ideig-óráig kikerülni lehetséges, megállítani azonban nem, mert a vissza­
hatás csak erősödni fog.

177
 ÁLARCOS NŐ

Gyakran jön hozzám coachingra vezető úgy, hogy szinte alig van rálátása
a működése hatásaira vagy a magáról alkotott kép torz és hiányos voltára.
Előfordul, hogy az énképe és a kollégái róla alkotott véleménye között
nagyon erős eltérés van. Persze ez mindannyiunkkal előfordul, ha nem
dolgozunk folyamatosan önmagunkon. Az általunk megélt valóság és a
realitás néha félrecsúszik és nem fedi egymást.

Felsővezető nő coachingon:
- Mi a célja a coachinggal?
- Szeretnék előrelépni, és eljutni oda, ahová eddig egyetlen
nőnek sikerült csak a cégen belül.
- Értem. Ön nagyon elszánt és céltudatos, ha nem haragszik
meg, azt mondanám, „férfiasán határozott” megjelenése van.
(Elmosolyodik.)
- Mennyit dolgozik általában?
- Tíz-tizenkét órát.
- Családja van? Gyerekek?
- Igen, jól megvagyunk a férjemmel, bár ő egészen más típus,
mint én, de jól kiegészítjük egymást. A gyerekek a legfontosabbak
számomra. Én nem olyan anya vagyok, aki csak lefekvéskor látja
a gyerekeit. Szeretek értük menni az óvodába, és foglalkozni velük
otthon...
- Értem. Most a héten mennyit dolgozott?
- A mostani héten tizenhat órát, reggel nyolctól hajnali háro­
mig, de pénteken úgy tervezem, hogy délután hazamegyek.
- Értem. A kollégái nem félnek öntől?
- Nem, egyáltalán nem. Tudják rólam, hogy szigorú, de igazsá­
gos vagyok...
- Nézze, hadd legyek őszinte önhöz. Szimpatikus nekem a
határozottsága, de abban, hogy még előrébb lépjen a karrierútján,
'

178
 sajnos nem biztos, hogy tudom támogatni. Attól tartok, ha hoz­
zám járna, lehet, hogy elbizonytalanodna, és ez nem segítené a
célirányos haladásban... Lehet, hogy ha velem dolgozik, akkor ez
kockázati elemként jelenik meg az előrelépés lehetőségében. Mit
gondol?
- Rendben, akkor ezt megbeszéltük. Jó, hogy elmondta, köszö­
nöm az őszinteségét. Viszlát.
Felállt, és habozás nélkül távozott. Nem kérdezett semmit,
hanem elment. Kicsit meglepődtem, mert vártam a kérdéseit, és
szívesen kifejtettem volna az álláspontom, de láttam rajta, hogy
az előremenetel útján tényleg nem akar kockázatot vállalni. Elbú­
csúztunk.

Nehéz nemet mondani valakinek, aki segítséget kér, és megvan benne

az előrelépés szándéka. A szándék azonban még nem elég. Ha nincs meg
mellette az a nyitottság is, hogy útközben bármi megtörténhet, akkor az
elszánás félrevisz, a cél zsákutcává válik.
Sokaknál hiányzik a valódi szándék, sokan egy helyben toporognak.
Ebben a nőben óriási elszántság van, de az önismerete hiányos. A beosz­
tottjai közül sokan félnek tőle, és néhányan kerülik, ő mégis meg van
győződve róla, hogy mindenki kedveli. Bizonyára nagyon szereti a gyere­
keit, de a velük együtt töltött idő ekkora terhelés mellett sérül.
Gyakran fordul elő, hogy a nagy elszánás és akarat miatt mindent úgy
címkézünk, ahogyan látni szeretnénk. Félreértelmezzük a jeleket, és cső­
látás alakul ki bennünk. Mindannyiunkkal megeshet. A kérdés az, hogy
vajon van-e bennünk elég bátorság szembenézni a tévedéseinkkel, és elfo­
gadni az erőnek látszó gyengeségünket. Merünk-e változtatni, az elszánt
menetelést meditatív csöndre cserélni? Az előrehaladás helyett a meg­
állást és elmélyülést választani? A győzelem helyett a kivonulás mellett
dönteni és a szabadságunkért áldozatot hozni, ha kell, veszteséget vállalni?
A szándék önmagában nem elég, a szilárd ragaszkodás a célokhoz félre­
vezető, a kitartás átcsaphat merevségbe, a felfelé törekvés pedig szánalmas
kapaszkodássá válhat. Az egyetlen esély annak a csöppnyi bizonytalan­
ságnak a megragadása, ami ott rejlik a legmélyebb hit mélyén is. Csak az
esendőségünk ébren tartása adhat hitelt tetteink szilárdságának.

179
 Ha valaki lemerül az én mélyére, együttérzésre és szolidaritásra
talál, mások felé nyitott és elfogadó lesz. Ha az én felszínén marad,
óhatatlanul elragadja az ego önzése. Mert a valódi én a nem én
felszínén időzik, amelynek tükrén az ego papírhajója hánykolódik.
Minél inkább önmagává válik valaki, annál inkább elveszíti önma­
gát, és minél inkább ragaszkodik valaki önmagához, annál inkább
egoista lesz.
Az én jelentősége pillanatnyi és változó, a mély-én állandó és
változatlan, ahogyan az üresség viszonyul az időlegeshez. Amikor
meditálok, az ürességben időzöm, és elveszítem az időlegesben fon­
tos illúzióimat. A veszteség azonban látszólagos, mert egyre inkább
önmagámmá válók. Aki az ideiglenesben cövekeli le magát, elve­
szíti a kapcsolatot az időn túlival. Talán pillanatokra eljut a megelé­
gedettséghez, de csillapíthatatlan szomja a megnyugvás után nem
csökken, sőt egyre nő. Egyre több birtoklásra, eredményre, sikerre
lesz szüksége, hogy csillapítsa nyughatatlan szomját, csillapítha­
tatlan vágyait. Ha valaki az elengedésben időzik, megtapasztalja a
jelen betöltöttségét és békéjét.
V.____________________ _________________________________________________________
 A SEBESÜLT EGO

ESETLEÍRÁS,

Fiatal, negyvenkét éves felsővezető. Sikeres, sportos, több száz fős

céget vezet, kívülről nézve irigylésre méltó ember.
- Nehezen tudom kizárni a feszültséget a hétköznapjaimból.
Amikor hétfőn reggel beülök a kocsimba, már elkezd fájni a
hátam, és mire beérek a cégbe, görcsöl a gyomrom, minden bajom
van. Hogyan lehet kiiktatni a stresszt az életemből?
- Rossz a kérdés. Fogalmazd másképpen.
- Miért keletkezik?
- Ez már jobb egy fokkal. Vajon miért?
- Nem úgy működnek a dolgok, ahogyan szeretném. Elfárad­
tam. Szeretnék kreatívabb életet élni...
- Mitől félsz?
- Nem félek semmitől...
- Mitől félsz?
- Igazából attól, hogy alkalmas vagyok-e bármi másra. Mindig
is ezzel foglalkoztam. Ebben a cégben lettem vezető... Nem
tudom, megállnám-e a helyem a piacon...
- Szerintem nem. Túl nagy a kabát már most is. Túl magasra
jutottál...
(Néma csend, tapintani lehet a feszültséget, aztán lassan bele­
kezd.) - Mindig is tudtam, éreztem, hogy talán túl magasra jutot­
tam. Most végre kiderült, lehullt az álarc, te pontosan látsz engem.
- Igen, szerintem le kellene mondanod a vezetői pozícióról,
hogy megszűnjön a stressz. Elég lenne egy középvezetői feladat...
(Drámai csend, befelé figyel, majd megszólal.) - Igen, igazad
van, most már legalább tudom, hogy jók voltak a sejtéseim...
(Néhány perc után megszakítom a provokatív szembesítést.)
- Figyelj rám! Teszteltelek és provokáltalak. Nem jutottál túl
magasra, minden, amit elértél, igaz, és magadnak köszönheted. Az
apád lehúzó bizalmatlansága ránt vissza még mindig a kétkedés
mocsarába. Apád üzenete, hogy alkalmatlan vagy, árnyékként húz
'=>

* 183
■=> vissza a múltba. Azért teszteltelek, hogy lássam, mennyire erősek
benned a félelmek és a visszahúzó erők.
(Meghökkent csend.) - Megettem. Teljesen elhittem, hogy
őszinte visszajelzést adtál nekem, és egy pillanatra megkönnyeb­
bültem. Végre kimondódott. Valószínűleg csak rövid ideig tartott
volna, de egy pillanatig felszabadító is volt...
- Mindez arra is jó volt, hogy lásd, mennyire tekintélyfüggő
vagy még mindig. Ha egy fontos ember mondja, biztosan úgy is
van ... Ez is az apai minta része.
- Igazad van, a tulajdonosokkal szemben is ezt élem á t... Apám
árnya még mindig ott ül a nyakamon.
V___________________________________________________________________________________ '

Néha elég egy rossz mondat, egy elejtett megjegyzés, egy kép, egy érzés,
és máris bélyeg keletkezik az életünkön. Mi van a köpeny alatt, milyen
valóság rejlik a fedősztori mögött? Mennyi tartalom van a külcsín mögött?
Hol rejlik a belső erő?
Tulajdonképpen az életünk olyan, mint egy szelencébe zárt titok, amely
mély sebeket és erőforrásokat rejt magában. Mitől függ az, hogy az erő vagy
a sebesült ego jelenik meg erősebben az életünkben? Talán attól, hogy
mennyire vagyunk kapcsolatban mélyebb önmagunkkal. Mert a lelkünk
mélyén mindig igaz válaszok rejlenek, de előtte ott a bizonytalanság, a féle­
lem, a kétség. Ha csak megkarcolod a felszínt, a kétség tör elő, a bizony­
talanság és a félelem, de ha mélyebbre ásol, kapcsolatba kerülsz az erővel.
Az erő a félelmek mögött húzódik meg, és kerülő úton nem lehet hozzá
eljutni. Ha megkerülöd a félelmet, eltávolodsz az erőtől is. Ha szembenézel
félelmeid tárgyával, belemész a rázós helyzetbe, esélyed lesz kapcsolatba
kerülni az erővel, és megtapasztalod az egón túli, igazi önmagad!
Érdekes, hogy csak a félelmek vállalásán keresztül van esély a fejlő­
désre, a félelmek kikerülése, a biztonság elszakít a fejlődés lehetőségétől.
Rosszul vagyok azoktól az emberektől, akik nagyon magabiztosak, soha­
sem tévednek, nincs bennük alázat és kétely. Akik mindig tudják a tutit,
és mindig találnak indokot a saját igazságuk bizonyítására. Akik sohasem
kérnek bocsánatot senkitől, és nem látnak be semmit. Szeretem a néha
kétkedő, önmagukkal harcoló, szerény embereket, akik akkor mutatják
meg az erejüket, amikor szükség van rá!
Az erőhöz a félelmeken át vezet az út: ha megkerülöd a félelmeidet,
marad a felszínes magabiztosság, az ego látszatereje és az állandó belső
bizonytalanság, amely kívül keres önigazolást. Mert a magabiztos nagyar-

184
cok állandó belső kétellyel és szorongással küzdenek. Minél több energiát
fordítanak saját rendszerük és biztonságuk fenntartására, annál szegényeb -
bé válnak az erő oldaláról. A bizonytalanság és az erőfitogtatás pusztán
két oldala ugyanannak a gyengeségnek. A belső békét a szembenézés, a
belátás, az erő megtalálása hozza el, amely már nem vágyik külső igazolásra
és látszathatalomra.

185
 A MEGSEBZETT EGO ÁMOKFUTÁSA

Amikor egy gyenge úszó besodródik a mély vízbe, és rátör a pánik, elkezd
kapálózni. Ha nincs segítség, a helyzet drámaivá válik a görcsös akarat és a
kapkodás miatt. Az egyedüli kiút a nyugodt, relaxált jelenlét visszaszerzé­
se, az áramlással való együttműködés lenne, ami a menekülési vágy miatt
egyre kilátástalanabbá válik. A fulladás oka a kétségbeesett küzdelem a
levegőért, a görcsbe rándult test eszeveszett és önemésztő harca a vízzel,
amely végül elnyeli.
Ugyanez a helyzet az elszabadult és fékevesztett egoval, amely ha gyer­
mekkorban megsebződött vagy nem jutott hozzá megfelelő szeretethez,
később elszabadul, és kilátástalan küzdelembe kezd egy csöppnyi meleg­
ségért, elismerésért, sikerért, elfogadásért. Minél több dicsőséget gyűjt be
az ego, annál kielégítetlenebb és éhesebb lesz, annál többet akar. A világ
összes elismerése sem lesz elég neki, végül felfalja saját magát, belepusztul
a kielégíthetetlen éhségbe és szomjúságba.
Ámokfutás az utolérhetetlen betöltöttség után, görcsös belekapaszko-
dás a pillanatnyi sikerekbe, a rövid pihenő közben pedig folytonos tépelő-
dés és szorongás. Egy fiatal, felkapott sztár nyilatkozta a tévében (igazából
elszólta magát, mert még nem elég profi interjúalany): „Örülök, hogy ren­
geteget dolgozom, mindennap felléphetek, de ha akad egy szabad napom,
depressziós leszek. Vajon már nem kellek senkinek?”
A sebzett ego kísértése saját szépségének és tökéletességének felna­
gyítása és a hamis énkép fenntartása. A hamis önszeretet tüzelőanyaga
a folyamatos külső megerősítés keresése, a pozitív kép fenntartása. Nem
számít a realitás, a külvilág valódi reflexiója, csakis egy dolog a fontos: a
szeretet begyűjtése, az elismerés és az elfogadás megszerzése. Bármennyi
jön, csak pillanatokra elég, végül már semmi sem az, és az ego felégeti
önmagát, belefullad kielégítetlen szeretetéhségéből fakadó ámokfutásába.
Az ego torzítása olyan mértékű, amilyen mennyiségű nárcisztikus
tüzelőanyagot (külső dicsfényt, folyamatos megerősítést) kap. A megoldás
az őszinte és megállító erejű visszajelzés lehetne, amely azonban általában
nem jön a közelállóktól, akik vagy meg vannak vásárolva, vagy meg van­
nak félemlítve. A messziről érkező kritikát könnyű a felnagyított ellenség­
képpel semlegesíteni.
Mivel a csökkent értékű ego kielégíthetetlen, ezért bármennyi külső
megerősítést kap, az sohasem lesz elég számára. Az sem megoldás, ha

186
erővel elnyomom, visszaszorítom, elfojtom, mert kerülő úton támad, és az
egész személyiséget képes a hatalma alá vonni. A sebzett ego egyetlen célja
a hatalom, a siker fenntartása és növelése, mindent ez alá fog rendelni. A
kóros narcizmus, az elszabadult egoizmus, a megszállott hatalommánia, az
akarat erőszakos kiterjesztése a kontrolion keresztül valósul meg. Minden
rólam kell hogy szóljon, én vagyok a középpont, mindig igazam van, sért­
hetetlen és tökéletes vagyok. Ellenséges világ vesz körül, ezért állandóan
résen kell lennem. Erős embert, igaz harcost nem engedek közel magam­
hoz, mert kiszámíthatatlan és ellenőrizhetetlen. Csak gyermekszemélyisé­
gek lehetnek a közelemben, akiket vagy megvásárolok, vagy megfélemlí­
tek, de mindenképpen pórázon tartok.
Hogyan győzhető le a megsebzett ego kilátástalan küzdelme a szeretetért?
Jung szerint a self az individuáció folyamatában képes egyensúlyba hozni
a pszichét. A self, a mély-én a személyiség magja, a tudatos és tudattalan
egysége, amely az örökkévalóval van kapcsolatban, és ha ezt felismeri, akkor
képes harmóniában tartani a lelket. Az egyedüli megoldás bennünk van,
nem körülöttünk. Még több szeretet, még több elismerés nem segít, csakis a
belső egyensúly erősítése. A self erősítésének az útja a böjt, a visszavonulás,
a valódi visszajelzés keresése, egy igaz ember (mester) meghallgatása, lemon­
dás, a veszteség vállalása, a csend és az egyedüllét megteremtése, az emelke­
dettség, öröm, meditáció... Kilépés a megszokott világomból, a problémák
felé való nyitottság és a feldolgozás képességének visszaszerzése.
A jóga, az erőnlét fejlesztése, a bunyó önmagában nem old meg semmit,
a szerelem és a párkapcsolat sem pótolja a lélek egyéni fejlődésének az útját.
A nő nem mentheti meg a férfit önmagától, a férfivá válás rögös útjától
akkor sem, ha a férfi átadja a nőnek az irányítást, ha feláldozza magát a
nőért, és akkor sem, ha a nő fő életcélja lesz a férfinak való alárendelődés,
a férfi támogatása. A férfi sem mentheti meg a nőt a saját harcától (nővé
válás), akkor sem, ha védelmezőn kíséri vagy feláldozza magát érte. Csak két
szabad és független ember képes kiegészítő szeretetre, amelyhez önmagunk
egyensúlyba hozásán át vezet az út. Férfi és nő erősítheti és segítheti egymást
egy életen át, de a kapcsolat célja nem a férfivá és nővé válás egyéni útjának
helyettesítése. A szembenézés önmagunkkal folyamatos ébrenlétet, elvo­
nulást, edzést igényel. Azt is mondhatnám, egy párkapcsolat addig pusztán
fájdalomcsillapítás, amíg az előnyök keresése és a hiányok lefedése által tart­
ható fenn. Az ego egyensúlyát nem külső tényezők hozzák rendbe, hanem
a belső idő átalakítása, a szembenézés lehetőségének keresése, a kitörés a
megszokottból, a lemondás, elrugaszkodás, a self életre keltése.
Vajon sokan keressük ezt az utat? Adunk és kérünk őszinte visszajel­
zést a számunkra fontos emberektől? Megteremtjük ennek a lehetőségét?
Kialakítjuk magunkban a befogadás és változás terét? Segítünk a környe­
zetünknek, hogy ez a kultúra megvalósuljon és elterjedjen? Te is ilyen
országban, világban szeretnél élni?

187 *
 A HATALOM LOVASA
ÉS A SZÉPSÉG MEGSZÁLLOTTJA

Munkám során néha találkozom olyan árnyék-vezetőkkel (másképpen

gyermekszemélyiségekkel), akiknek a fejében csak a saját filmjük forog, és
nem képesek vagy nem hajlandók tudomást venni a környezetük visszajel­
zéseiről, a realitásról. Ezek a belső filmes, zárt forgatókönyvek alapján élő
emberek szétszakadt világban élnek. A saját eszméik olyan erővel tartják
fogva a őket, hogy hasadás jön létre a külvilág és a belső gondolati rendszer
között. Az elveszett gyermek úgy tartja fenn álomvilágát, hogy ami nem
egyezik meg a magáról kialakított képpel, azt tagadja, ignorálja, elutasítja,
rosszabb esetben eltörli, elpusztítja.
Miért veszélyes ez?
A felerősített belső vetítés és az elszigetelődés egyik oka a sérülékeny­
ségtől való félelem, a másik egyfajta pszichotikus egodiasztolé, amikor az
elszabadult ego bekeríti és kisajátítja a személyiséget. A rendszer zárttá
és egyhangúvá válik, mert nem kerülnek bele olyan építő porszemek
(kritikák, megállító erejű visszajelzések) a gépezetbe, amelyek képesek
lennének kizökkenteni a tehetetlenségéből és új irányokba terelni. Az ego
felülírja a valóságot, és kiszínezi az égboltot hangulatának megfelelően.
Tulajdonképpen a gyermekszemélyiség jól elvan a saját játszóterén, de nem
büntetlenül, mert egy idő után a realitás visszacsap. Nem lehet örökké
ignorálni a valóságot, még akkor sem, ha ideiglenesen sikerülhet is.
A belső képzelgés, a zárt vetítés leszűkíti a kapcsolatot a realitással és a
külső környezettel. Sok szenvedés forrása, amikor egy megszállottan befe­
lé forduló, saját képzeteit építgető személlyel kell együtt élnie valakinek.
Annak, aki elvesztette a kapcsolatot a realitással, minden ellentmondó
visszajelzés veszélyes, ezért elutasítja azt.
• A hatalom lovasa például csak olyan visszajelzést és értelmezést képes
beengedni a zárt rendszerébe, amely megerősíti a pozícióját és stabili­
zálja a hatalmát.
• A szépség megszállottja csak rózsaszínű tükörbe tud belenézni.
• Az önmagáról jóságos és segítő képet dédelgető személy minden hely­
zetben segítő akar lenni, ha van rá szükség, ha nincs. Realitásvesztése
miatt önmagát mindig jónak és önfeláldozónak akarja látni.
• A macsó típus számára az érzéketlenség és a keménykedés lehet a belső
képet erősítő téveszme.
• A hős mindenben a dicsőséget keresi.
• Az áldozat minden helyzetben alárendelődik, és feláldozza önmagát.

• 188
Több ilyen téveszme lehetséges, de egy közös van bennük: ezek az embe­
rek elefántként lépkednek az élet porcelánboltjában, és valódi együtt­
érzésre még akkor is képtelenek, amikor szociális segítő, pszichológus,
tanár vagy éppen szerzetesi ruhában jelennek meg. Amikor a belső kép
fenntartása fontosabbá válik, mint a hóesés vagy egy nyíló virág, nagy a
baj. Innen már csak egy lépés a realitás pusztító elutasítása, a megszállott
ellenségképgyártás, a lánctalpas üzemmód.
A realitással kapcsolatot vesztett, hárító, vetítő személyiség mozgatóru­
gója a fóbiás félelem, amelynek hátterében az rejlik, hogy esetleg kiderül
róla: mégsem tökéletesen szép, erős, jóságos, segítő, hős, szánalomra méltó
vagy nélkülözhetetlen. Ez olyan erővel tartja fogva a személyiséget, hogy
lebontása idővel egyre reménytelenebb lesz. Ha a hatalom lova elragad
valakit, és megszüntet minden kritikai teret maga körül, akkor már alig
van visszaút. Az élet fintora, hogy rövid távon a realitással kapcsolatot
vesztett személy is lehet sikeres.

- Figyelj, nézz szembe azzal, ahogyan itt és most reagálsz arra,

amit mondok. Bármilyen kritikai visszajelzést adok neked, azonnal
védekezel vagy támadsz.
- Figyelj, nekem többszörös bajnokaim vannak, mindent elér­
tem már...
- Ez felment téged?
- Ez igazol engem, hogy jól csinálom a dolgom.
- Ezt ma már másodszor mondod el, ez a hivatkozási pont.
Gondolom, megszoktad, hogy ezzel az érvvel szemben fejet hajt
mindenki. Most lerajzolom neked a flipchartra is, hogy lásd és
szembesülj vele, hogyan hárítod el a visszajelzéseket...
- Érdekes, de ez nem változtat a tényeken...
- Értem. Most meséld el, hogyan lazítasz, hogyan vezeted le a
stresszt, hiszen az állandó védekezés fárasztó.
- Iszom egy pohárkával... Tulajdonképpen már csak így tudok
elaludni...
- A verseny csak egy szelete az életednek. Lehet, hogy meg­
nyered, de mi van a kapcsolataiddal, a családoddal, mi van a
versenypályán túl?...
- Az lényegtelen... (Szorongás, feszültség és kudarc...)
v_________________________________________________________________________ '

189
A hóhér munkája nem megerőltető, csak stresszes: végig kell néznie az
áldozatok haláltusáját. Először bizonyára felkavaró, de sokadszorra már
megszokottá válik. A hóhér túléli a kivégzéseket, de utána nem néz tükör­
be, lassan elmagányosodik, és belülről fogy el. A belső forgatókönyvből
élők a félelmet egyre rutinosabban gyűrik le magukban. Nem szembené­
zéssel, hanem kikerüléssel, realitáshamisítással, belső vetítéssel, folyama­
tos hazugságokkal. Bárki, aki közel kerül hozzájuk, áldozattá válhat.
Miről lehet felismerni a „hóhért”, aki elveszítette a kapcsolatát a való­
sággal?
A legerősebb jele a hasadásnak, hogy a beteg személy semmilyen komoly
kritikát nem képes elfogadni. Gyakorlatilag állandóan a védekezés és
hárítás állapotában van. Óvakodj azoktól az emberektől, szervezetektől,
ahol a kép mindig rózsaszín.

190
 LIBERACE: AZ INFANTILIS ÖNZÉS
ANATÓMIÁJA

Amikor az üresség és a magány testet ölt benned és beszorít, te mene­

külnél, de nincs hová. Mi marad akkor? Talán az anyag, a kézzelfogható,
a szilárd, a tényszerű? Talán a rutin, a begyakorolt minta, a megszokott
kirakós játék, a reflexszerű, gépies mozgás? Mit teszel akkor, ha úgy érzed,
minden bizonytalan?
Michael Douglas fantasztikus alakításban jelenítette meg a hatvanas­
hetvenes évek amerikai zongoristasztárjának karakterét a Túl a csillogáson
című filmben. Liberace virtuóz zongorista és homoszexuális ember volt.
Douglas alakításában számomra az volt a zseniális, hogy nem a tipikus
homoszexuális allűröket másolta le, hanem az excentrikus művész karak­
terének egy belső vonását sikerült megragadnia elemi erővel. Ez pedig az
infantilis önzés volt. Liberacet ez a személyiségtorzulás egyfelől a közönség
számára gyermekien szerethetővé, másfelől a közeli kapcsolataiban elvisel­
hetetlenné tette.
A kifelé bájos, gyermeki közvetlenség mögött egy éhes kisgyermek
szenvedése rejlik, aki szeretetéhségében elviselhetetlenül mohóvá és
kielégíthetetlenül önzővé válik. A birtoklási vágy szinte megfékezhetetlen,
és amikor valami megszokottá és unalmassá válik, a korábbi érdeklődés
kíméletlen közönybe csap át. A kisgyermek megunja a játékát. Amikor
az önzésében megrekedt ember azt érzi, hogy megfosztják a játékszerétől,
mohón keres magának újabb tárgyat betölthetetlen szenvedélye csillapítá­
sára. Gyermeki szinten megrekedt énje körül forog a világ, mert ő megér­
demli, mert neki ez jár.
Az vagyok, amit birtoklók, megszerzek, ami élvezetet ad. Addig hasz­
nálom, ameddig rá nem unok. Nincsenek következmények, nem érdekel­
nek a hatások és a másik érzései. Unatkozom egyedül, szórakoztassatok,
mert én különleges vagyok.
Sok vezető reked meg a gyermeki önzésnek ezen a szintjén. „Meg-
érdemlem, mert én különleges vagyok.” A kisgyermek a szülei számára
különleges, de a felnőtt embert a felelősségvállalás teszi különlegessé.
Ide eljutni csak úgy lehet, ha az önismeret mélységeit bejárjuk. Amikor
a különlegesség gyermeki szintű élmény marad, akkor a nárcisztikus én
folyamatosan keresi tüzelőanyagát: a rajongást, a kiemelt figyelmet, az
áhítatot.

191
 Felnőttként élni gyermeklelkű politikusok által vezetett országban
nehéz, de lehetséges. Ilyenkor mindig újra emlékeztetem magam, hogy az
út sohasem kívülről meghatározott, még akkor sem, ha a külső homály
vagy időnként a csillogás túl erős. Minden készen áll bennünk, mindenből
van elég, a hiány illúzió. A hiány belülről jön, ahogyan a harmónia is. Min­
denki különleges és mindenki megérdemli a figyelmet, önmagáért. Nem
azért leszünk boldogok, mert sikeresek leszünk, és teljesítünk, hanem azért
vagyunk boldogok, mert tudjuk, hogy a siker bennünk van. Az út csupán
tanulás. Mi határozzuk meg a világot, az egység belülről bontakozik ki.

192
 NARCISSUS, A VAD ASZ

Narcissus, a görög mitológia tragikus alakja volt, akiről két dolgot tudunk:
vadászattal foglalkozott és különlegesen szép férfi volt. Születésekor
megjósolta neki Teiresziasz, Zeusz papja, hogy csak akkor érheti meg az
öregkort, ha nem ismeri (látja) meg önmagát. Ez a látszólag önmagának
ellentmondó jóslat valóra is vált. Narcissus vadászat közben egy folyó
partjára ért, és mivel inni akart, belenézett a víz tükrébe, megpillantotta
saját tükörképét, és azon nyomban beleszeretett. Egész nap ott maradt, és
hasztalan próbálta magához ölelni tükörképét, belehalt a csalódásba.
Milyen fontos és drámai jóslat: aki nem ismeri meg valódi önmagát,
csak a tükörképét, az belehal a szembenézésbe. A belső valóság ismerete
nélkül bármilyen külső kép, csillogó szépség elsodorja és maga alá temeti
az egót. A tükröződés, a látszat, az illúzió olyan szemfényvesztés, amellyel
szemben csak a belső önismereten alapuló erő képes stabilitást adni. Ha
ezzel nem rendelkezik valaki, a külső tükröződés megfosztja az életerejétől.
Korunk egyik leggyakoribb személyiségzavara a narcizmus, a gyermeki
szintű önzés, az önimádat betegsége.
A másik érdekes párhuzam, hogy Narcissus vadász volt, azaz az állatok
elejtése, az ölés volt a szenvedélye. A vadászat a modern társadalomban
szintén a mérhetetlen egoizmus és önzés jele. Én megengedhetem magam­
nak (felsőbbrendűség), hogy pusztán az élmény öröméért levadásszak,
megöljek egy vagy több szabad élőlényt. Önzés azt gondolni, hogy belépve
egy ökoszisztémába (tőlem független élettérbe) jogom van beavatkozni a
folyamatokba, akár ölni, pusztítani is. A rendszerszemlélet teljes hiányát
jelzi, amikor valaki belép egy rendszerbe, és nem megérteni akarja azt,
hanem egyoldalúan érvényesíteni az akaratát. Meggyőződésem szerint egy
férfi, egy harcos, aki a fizikai küzdelemben is megméretteti önmagát, nem
igényli az egyenlőtlen és egyoldalú helyzeteket, másnéven a távcsöves
fegyverrel való egyoldalú pusztítást, a hobbivadászatot.
A nárcisztikus személyiségzavarban szenvedő ember az önmaga iránt
érzett erőteljes szégyen és elégedetlenség érzetéből táplálkozik: nem
vagyok elégséges, nem vagyok elég jó. Annak érdekében, hogy a nárcisz­
tikus személyek megbirkózzanak szégyenérzetükkel, védekezésként min­
dent elkövetnek, hogy bebizonyítsák maguknak különleges mivoltukat.
Sokukban küldetéstudat alakul ki, mert olyan nagyszerűnek és egyedinek
gondolják magukat. Az ilyen embereket általában kora gyermekkorukban

193
olyan sérülés ért, amelynek során azt élték át, hogy bármit is tesznek, nem
elég jók, alkalmatlanok. A nárcisztikus düh jellemzően ennek az elfedésére
irányul. Valahányszor úgy érzik, hogy nem tisztelik őket eléggé, vagy vala­
ki viselkedése rossz fényt vet rájuk, az felszakítja a régi sebeket. Az ilyen
beteg személyiség a hozzá közel állókkal folyamatosan megpróbálja elhitet­
ni, hogy nem elég jók, értéktelenek, kevesek. Ennek a másik oldala, hogy
képtelen elviselni a gyengeséget és a gyengéket, elesetteket. Valójában a
saját elégtelenségérzését, gyengeségét vetíti a kívülállókra.
A nárcisztikus személyek szokatlanul önzőek, magukat különlegesnek
tekintik, és úgy érzik, csak más hasonlóan tehetséges emberek képesek
megérteni őket. Sérült én-tudatuk miatt folyamatosan frusztrálódnak, mert
az a kényszerképzetük, hogy nem kapják meg az őket megillető figyelmet és
tiszteletet, mindezt pedig azzal magyarázzák, hogy a többiek túl egyszerűek
és tudatlanok ahhoz, hogy őket elismerjék. Sokszor irigyek másokra, illetve
gyakran fantáziáinak sikerről, hírnévről, ismertségről, mivel szükségük van
arra, hogy így töltsék ki a lelkűkben keletkezett érzelmi űrt. Önzőségük
lényege, hogy bármi, ami érdekes számukra, elsősorban róluk szól. A másik
ember csak addig fontos nekik, amíg az pozitív hatással van rájuk. Jellem­
zőjük, hogy talpnyalókkal és megalkuvókkal veszik körbe magukat, akiket
érzelmileg kizsákmányolnak a folytonos áhítatért és dicsfényért, amit tőlük
kapnak. Bár mindez csak védekezés és menekülés a részükről, a hatása
mégis pusztító.
A narcizmus az egyik legnehezebben kezelhető betegség hagyományos
terápiás úton. Egyrészt azért, mert sok Narcissus rövid távon sikeres lehet,
és emiatt nehéz eljutniuk a betegségtudathoz, másrészt pedig amiatt, mert
a nárcisztikus beteg folyamatosan kivetíti negatív pszichés tartalmait a
környezetére. Számára minden és mindenki, aki másképpen gondolkodik,
ellenséggé változik, akit el kell pusztítani. Amikor egy-egy nagy Narcissus
politikai hatalomhoz jut, abból könnyen lehet polgárháború, rosszabb eset­
ben világháború. Pszichiátriai osztályokon azért nem szabad kizárólag csak
személyiségzavaros betegeket együtt elhelyezni, mert sajátos manipuláció­
jukkal és projekcióikkal zavart keltenének a személyzetben, és felbomlana
az osztály, illetve lehetetlenné válna a kezelésük.
A nárcisztikus személy a munkában és a magánéletben is lehet rövid
távon sikeres, mert olyan közeli munkatársakat vagy társat választ magá­
nak, akit tud manipulálni, akivel képes elhitetni a kiválóságát. A siker
ára azonban nagy, a dicsőség útját hullák szegélyezik, kizsákmányolt,
kiszipolyozott érzelmi halottak, lerongyolódott szegények. Ez a nagyság
mellékterméke, mert fenntartani egy nárcisztikus kiválóság dicsőségét
óriási energiákat követel. A nárcisztikus személyt az áldozat nagysága nem
érdekli, mert nincs benne együttérzés, számára a saját egója növelése és
fenntartása az egyetlen cél. Ennek rendel alá mindent és mindenkit. Pont
ez lesz vereségének oka is. A mértéktelenség!

194
 Minden olyan rendszer, amely magába zárul, a növekedés egy pontján
szükségszerűen átfordul hanyatlásba. A fenntarthatóság feltétele a nyi­
tottság, az érzékenység, a másokkal való együttműködés, az empátia, a
rendszerszemlélet, azaz a környezetre gyakorolt hatás elfogadása, értékelé­
se, a felelősségvállalás. E nélkül az ego ámokfutása önnön elpusztításának
eszközévé válik. A halálos jóslatot a szépség és tökéletesség szégyen elől
menekülő szerelmese teljesíti be.

195
 PANIKROHAM: AZ ELSZABADULT EGO

Több olyan menedzserrel dolgozom, akiknél gyakran megjelennek a

pánikroham tünetei. Éjszakai szorongás, alvásképtelenség, szorító mellkas,
szédülés, szívdobogás, izzadás, légszomj, kontrollvesztés, pánik... Ameddig
fut a szekér, és az ego meglovagolja és birtokolja a személyiséget, addig
nincs belső figyelem. A külső aktivitás elfedi a belső hangok halk zörejét.
Amikor megszűnik a zsivaj, érkezik a szorító, fojtó érzés. Amikor nincs
tevékenység, beáll a csönd, üresjárat van, akkor minden bizonytalanná
válik. „Ha nincs előttem napi cél, szétesek, amikor elindulok haza az
irodából, rám tör a rettegés, éjszaka nem tudom kikapcsolni az agyam ...”
Sokakkal ellentétben én azt gondolom, hogy a pánikroham nem
betegség, hanem pusztán felerősített idegrendszeri válasz a folyamatos tel­
jesítménykényszerre, másképp szólva az elnyomott self (mély-én) kitörési
kísérlete. Amikor a figyelmem állandóan kívül helyezem önmagámon, és
külső látszattevékenységekkel vagyok elfoglalva, elvágom magam a testem­
től, a belső érzékelésemtől. A pánik a szervezet tökéletes és adekvát válasza
a csendre, ami szokatlan. A tünet, ami felerősítve feltör, tulajdonképpen
állandóan jelen van, csak elnyomva. Akkor erősödik fel, amikor nincs külső
kontroll, amikor elhalkul a külvilág zaja. A pánik a lélek kétségbeesett
kiáltása: Itt vagyok, figyelj rám, hallgass meg, fordulj felém, ne nyomj el!
Ha nem állsz meg, és nem fordítod figyelmedet befelé, óhatatlanul
szembehelyezkedsz belső igényeiddel. A külső igény lehet elvárás, minta,
feladat, ami gyakran nem áll összhangban a belső érzésekkel, viszont
egy helyzet igazsága csakis az érzések alapján bontakozik ki. Az érzések
összhangja mutatja meg számodra, hogy ki vagy. Egy helyzetet nem lehet
megítélni sémák, szabályok és leírások szerint. Az érzelmek adnak tartalmi
információt egy történet valódiságáról. Ahol nincs érzelmi befelé fordulás,
csend, reflexió, ott a kontroll fojtogató légköre, az ego veszi át az irányítást.
A kontroll egy ideig segít kiiktatni a belső hangot. Kifelé sérthetetlen­
nek látszom, tökéletesnek és erősnek. Fenntartom ezt a képet, ha törik,
ha szakad. Ha bárki megkérdőjelez, azt személyes támadásnak veszem és
elutasítom. Posztolok a Facebookon nap mint nap, folytonosan bizony­
gatom a különlegességemet, a tehetségemet, a boldogságomat. Ha sok
like-ot kapok, akkor megnyugszom egy pillanatra, a pozitív kommentek
megerősítenek. Minden rendben van velem, ezt bizonyítják a képeim, a
posztjaim, az anyukám is.

196 •
 Vezetői coaching:
- Visszajeleztem a vezetőmnek az elégtelen működéséről,
hibákról, nyíltan, ahogyan megbeszéltük.
- Mi volt a reakció?
- Folyamatosan védekezett és mindent elhárított...
- Ezek szerint?
- Nincs megértés.
- Nem csak erről van szó. Hogyan függ össze a vezetői működés
a hárítással és a kontrollal?
- Tulajdonképpen mindent ő maga szeretne megoldani. Nem
delegál, fél a hibázástól.
- Erre utaltam. Nincs felhatalmazó légkör ott, ahol nem lehet
hibázni. Aki mindent kontrollálni szeretne, folyamatosan védeke­
zik, csak a gyengeségét leplezi. Ha erre rámutatsz, az elviselhetet­
len számára, és megijed. Emiatt rossz vezető.
- Igazad van. Ennél a vezetőnél nincs delegálás, mindent ő
maga akar kontrollálni, megoldani, és ezt már jelezték a kollégái
is korábban.
V________________________________________________________

Valójában segélykiáltásokat küldök a világba, de ezt nem látják, mert elfedi

a vakolat, a külső díszítés, ahogyan engem is. Belül sírok, és reménykedem,
bárcsak megállítana valaki, bárcsak önmagam lehetnék. De amíg fut a sze­
kér, nem lassíthatok, a sikert fenn kell tartani. Csak azt nem értem, miért
vagyok olyan magányos, és miért tör rám időnként a pánik. Hisz sikeres
vagyok, kapcsolatban élek, minden rendben van velem. Vagy mégsem?

197 *
ÚGY ERZEM, EL KELL UTAZNOD MESSZIRE

Néha elég, ha visszafogott leszel, diétázol vagy többet mozogsz, de előfor­

dul, hogy mindez már kevés, és el kell utaznod messzire, hogy újra megta­
láld önmagad. Az alábbi történet kiemelkedő. Egy olyan vezetőről szól, aki
képes volt az őszinte szembenézésre, nem menekült tovább a fájdalom elől,
nem keresett kifogást, kiutat, és tudott dönteni. Kilépett a biztonságból a
teljes bizonytalanságba:

Felsővezető coaching beszélgetésen:

- Igen, most már belátom, feladtam sok fontos dolgot a látszat­
biztonságért cserébe.
- A legnagyobb baj, hogy önmagad adtad fel.
- Igazad van, most már látom, feladtam magam.
- Nem maradt hely a mosolynak az arcodon. Tele vagy komoly­
sággal és kötelességtudattal. Nagyon fontos ember lettél.
- Ebbe menekültem.
- Ha most abba kéne hirtelen hagynod a munkád, belehalnál.
- Amikor három éve egy ideig munkanélküli voltam, mély
depresszióba zuhantam.
- Eltorzult az önértékelésed. Pozícióban és tevékenységben
méred magad. Úgy érzem, itt a beszélgetés már kevés lesz...
- Mit javasolsz?
- Az a megérzésem, hogy el kell utaznod két hétre egy távoli
helyre, hogy újraépítsd magad. Nem lesz könnyű, igazi kihívás
lesz...
(Rövid, drámai csönd.) - Vállalom.
- Biztos vagy benne?
- Bízom benned, és szeretnék visszatalálni önmagamhoz...
- Akkor elmondom a részleteket...
v.___________________________________________ ______ _______ _____________________________________ -)

198 •
Néha elég, ha beszélgetek valakivel, néha azt érzem, el kell indulnia
messzire, hogy képes legyen újra felfedezni önmagát. Olyan ez, mint egy
újratanulási folyamat. Minden bennünk van, de ahhoz, hogy a felszínre
jöjjön, újra kell tanulnunk magunkat. Meg kell tanulnunk újra jól bánni
önmagunkkal. Szeretni és értékelni azt, akik vagyunk, lerántani a leplet
arról az illúzióról, amit felépítettünk. Ez nem könnyű, mert a külső figye­
lem, az elvárások fenntartása megfoszt attól az alapérzéstől, hogy egység­
ben vagyok önmagámmal.
Nemrég úgy hozta az élet, hogy egy nagy nevű, híres tréner mellett
dolgoztam egy céggel, egy másik teremben a kollégámmal. Amikor elsétál­
tunk az ő termük ablakai előtt, szinte mindig ugyanaz a kép fogadott min­
ket: körben ülnek a résztvevők, és a Mester beszél, mindenki rá figyel. Este
nyolc óra után fejezték be a tréninget, majd leültek egy kerékasztalhoz az
étteremben. Folytatódott az alaphelyzet. A Mester beszélt, a többiek csen­
desen figyelték, szinte itták a szavait. Egymás közötti kommunikáció néha
történt suttogva. Nem kétlem, hogy a cég munkatársai nagyra értékelték
a Mestert, és nagyon hasznos dolgokat tanultak, csak épp egymástól alig.
Szinte nullára csökkent az interakció közöttük, miközben valószínűleg
érdekes dolgokról hallgatták a tanítást.
Könnyű belecsúszni a fontosság illúziójába. Könnyű megfeledkezni arról,
hogy porszemek vagyunk. A hatalom, a tekintély, a pozíció ebben sokat
segít.
Segít, mert elfedi a hiányt, a fájdalmat, az éhséget. Amikor másra
figyelek, nem kell szembesülnöm saját lecsökkent rezgéseimmel, nem
kell figyelnem a hiányaimra, pedig az építkezés a hiányból fakad. Ha ezt
elfedjük bármilyen más hanggal, elhalkul és tompává válik a fájdalom. Az
élesség eltűnik, de az üresség felerősödik. Aztán jön a menekülés az üres­
ség elől a látszataktivitásba.
Sokszor párhuzamos világot építünk fel a fejünkben lévő adatokból,
és elzárjuk magunkat a valóságtól. Mesélünk és meséket hallgatunk a
dicsőségről és a hatalomról, a szépségről és a fontosságról. A látszatvilág
fenntartása azonban az idő múlásával egyre nehezebb lesz, mert a valóság
kizárása egyre több energiát igényel tőlünk. A valóság be akar törni az éle­
tünkbe, és végérvényesen nem tudunk elzárkózni előle. Nincs kiút, csak a
szembenézés, a hazatalálás önmagunkhoz.

199 •
 VALLÁSOK ÉS A BIZTOS TUDÁS

A legtöbb vallásnak megvan a saját tanítása az emberek különböző cse­

lekedeteiről, viselkedéséről, gondolkodásáról. A vallások többsége biztos
tudással rendelkezik arról, hogy mi a jó és mi a rossz, illetve ezek követ­
kezményeiről. Ez nagyban megkönnyíti, de meg is nehezíti az emberek
működését. Megkönnyíti azokét, akik szeretik, ha megmondják nekik,
hogy mi a jó, és mi nem az. Megnehezíti azokét, akik a saját tapasztalataik
útján szeretnének fejlődni.
Reb Anderson, a San Franciscó-i Zen Center apátja mesélte nekem
egyszer:
- Felkeresett egy fiatal lány, aki nagy zavarban volt, és tanácsot kért
tőlem. - Reb, mit gondolsz az abortuszról? - Nem tudom - mondtam
neki. - Igazából nem gondolok semmit, és tanácsot sem tudok neked adni.
Tiszteletben tartom a saját döntésed. - Fáttam, hogy mennyire szenved
és elkeseredett, megsajnáltam. - De mondanék neked valamit. Ha mégis
megszülnéd a gyermeked, és úgy érzed, hogy nem tudod felnevelni, akkor
hozd el hozzám a kolostorba, és én majd felnevelem. - Én komolyan gon­
doltam és ő ezt látta rajtam. Elment, és soha többé nem tért vissza, de
később megírta nekem, hogy kisfia született, és boldog, hogy vállalta.
Néha elég, ha csak szeretjük és elfogadjuk a másik embert, néha talán
az is jó, ha őszintén kifejtjük a véleményünket. Nincs rá pontos recept,
hogyan viselkedjünk, de egy biztos: ha a fejünkben előregyártott véle­
mény él arról, hogy mi a jó és mi nem az, nehéz együttérzőnek lennünk.
A másik előítéletmentes elfogadása sokszor azt jelenti, hogy megkímélem
őt a jó tanácsaimtól. Nehéz nem rázúdítani a jó és a rossz paradigmáját
egy kétségbeesett emberre. A buddhizmus szerint a legfontosabb tanítás
az „együttérzés minden létezővel”. A kereszténység szerint a szeretet. Ha
komolyan vesszük, a kettő ugyanaz. Ez az elv pedig megelőzi a jó és a rossz
kategóriáját.
Nehéz előítéletmentesen közelednünk egymás felé, mert az előítélet­
mentesség nem jelenti azt, hogy nincs véleményünk, nincsenek érzése­
ink és mindent lenyelünk szó nélkül. Az előítéletmentesség azt jelenti,
hogy nem méricskéllek téged olyan szemüveggel, amiben már előzetesen
rangsorolva van jó és rossz, egy tökéletes értékrend alapján. Szabadon
viszonyulok hozzád, és ha kialakul bennem rólad egy vélemény, akkor
megosztom veled.

200 •
 Nem a tanultak alapján kategorizállak, hanem a benyomásaim szerint
közeledek feléd, szabadon.
• Van véleményem, és ha kéred, megosztom veled.
• Keletkeznek bennem pozitív és negatív érzések veled kapcsolatban, és
a szeretet része, hogy ezt kifejezzem feléd.
• Elfogadlak, amilyen vagy, de nem törekszem feltétlenül közelségre vagy
azonnali távolságtartásra veled szemben.
• A cselekedeteid és nem csak a szavaid alapján viszonyulok hozzád.
• Fontos számomra, hogy mennyire vagy konzekvens, hiteles és befogadó.

Mindezek részei az előítéletmentességnek, és segítenek eligazodni a világ­

ban. Olykor jó lenne egy mindent tudó könyv vagy egy erkölcsi kódex,
ahol mindenre van megfelelő iránymutatás. Olykor jó lenne, olykor pedig
nem, mert elveszíteném a kapcsolatot önmagámmal. Aki könyvek alapján
gyógyít, ítél, cselekszik és viszonyul a világhoz, talán megkíméli magát a
tévedés kockázatától, de kívül tartja magát a szenvedély és a játék kere­
tein. Az utóbbiban benne rejlik a tévedés kockázata, az előbbiben csak az
énvesztés lehetősége.

• 201
 KÉT TESTVER

Decemberben kaptam egy fura levelet egy ismeretlen férfitól Szlo­

vákiából. Gyakran kapok levelet, sokan érdeklődnek coaching
iránt vagy adnak visszajelzést valamelyik könyvemről. Ez más volt.
A stílusa egyszerű, csiszolatlan és mégis figyelemfelkeltő. Segít-
séget kért a bátyja számára. Kértem, írjon a bátyja személyesen,
de valamiért ő maradt a szócsöve. Találkozni akartak velem. Azt
kértem, halasszuk el későbbre a konzultációt, mert decemberben
már nem fér bele az időmbe. (Titkon reméltem, hogy az időeltolás
eltántorítja őket.) Januárban ismét jelentkezett a titokzatos férfi,
és időpontot kért. Aztán csütörtökön találkoztunk.
Két szegényes kinézetű, fiatal, vidéki férfi jött be az irodámba.
- Honnan érkeztek.7
- A levélben tegeződtünk - mondja a fiatalabb, így tegeződve
folytatjuk. - Obástiból. Nincs messze Salgótarjántól, a szlovák
oldalon.
- Én Ceredet ismerem arról a vidékről.
- Hát ez pont a szomszéd falu a határ másik oldalán...
- Furcsa az élet, mert három évig laktam ott. Mivel foglalkoz­
tok?
- Én gépkezelő vagyok egy bútorüzemben, a bátyám targoncás.
- Mi a probléma?
Megszólal az addig hallgatag báty: - Crohn-beteg vagyok, ez
egy autoimmun betegség, krónikus vékonybélgyulladás.
- Hogy kerültetek ide?
- Én olvastam a könyved, és úgy gondolom, tudsz segíteni a
bátyámnak, mert szerintem lelki eredetű a problémája... - mondja
a fiatalabbik.
- Úgy látom, ti nagyon fontosak vagytok egymásnak.
- Hát csak egy testvérem van, nem lehetek vele rosszban...
- Én arra gondolok, hogy nagyon szeretitek egymást.
(Szemérmes csönd és bólogatás...)

2 02 •
 Elkezdünk beszélgetni az életükről és a probléma okáról. Kide­
rül, hogy a két testvér olyan családból származik, ahol senkire
sem számíthatnak. Gyakorlatilag se anyjuk, se apjuk. Ok marad­
tak egymásnak, és keresik a kiutat, a gyógyulást, a jobb életet.
Nyitottak és befogadóak. Tovább jutunk a feltáró beszélgetésben
egyetlen óra alatt, mint talán mással egy teljes folyamat során.
Megállapodunk egy megoldási irányban, és abban, hogy folytatjuk
a levelezést, és ha kell, akkor találkozunk még.
N.

Mi az esélye annak, hogy két Szlovákiában élő, egyszerű falusi fiú olvassa
a Sématörés című lélektani munkámat, megkeressen az interneten, és
tudatosan eljöjjön hozzám a világ végéről, mert hisz a gyógyulás harcos
útjában? Mi az esélye egy nyitott, felemelő beszélgetés kialakulásának
közöttünk, ami előrevisz és feltölt mindannyiunkat? Talán nem sok, de
minden a szándék erején múlik.
Megkeres egy milliárdos pénzügyi befektető, aki egy nehéz kérdés hatá­
sára összetörik, és elpárolog a motivációja. Megkeres ez a két falusi fiú, aki
kitárt szívvel bízik a szembenézés erejében, és elindul a gyógyulás útján.
Az élet igazságos, mert a problémák mélyén ugyanaz a dinamika rejlik.
Mindegy, hogy mi a téma. Talán más a köntös, de a lényeg ugyanaz. Ha
képes vagy szembenézni azzal, amibe kerültél, felelősséget vállalsz önmaga­
dért, megszületik benned a szándék, hogy harcossá válj, és engeded, hogy
a szíved vezessen, akkor előrejutsz. Ha belesimulsz a puha biztonságba és
a kényelem védettségébe, lassan elporladsz. Mindannyian elporladunk,
de nem mindegy, hogyan töltjük csekélyke időnket az úton. Harcosként,
emelkedett lélekkel, együttérzéssel, megújulási vággyal, bátran vállalva a
nehézségeket, vagy roskatagon, araszolgatva, óvatosan éljük az életünket.
A siker viszonylagos, de a bennünk keletkező jó érzés valódi.
Van, aki gondolkodik az életről, és van, aki érzi és megízleli az élet
kelyhét. Aki pusztán a gondolkodással és a gyarapodással van elfoglalva,
elveszítheti az élményt útközben. Pedig az út ezernyi élő találkozással van
tele, de csak az éli át, aki rábízza magát az útra, és engedi, hogy a megér­
zései vezessék.

203 *
 „ELÉGEDETLEN VAGYOK MAGAMMAL’

Sokan utaznak álomvasúton, ami kellő izgalmat és élményt rejteget szá­

mukra ahhoz, hogy meg ne szakítsák álomutazásukat. Ebben a virtuális
világban minden egyszerű és kiszámítható. Ritkán történnek váratlan
események. Néha a szereplők talán megnehezítik egymás életét, de ez is a
játék része. A díszlet változó, a felépített világ mérete és színe bár eltérő, a
lényeg ugyanaz. Minden a látszatról és a kiszámíthatóságról szól. A játék­
szabályok ismeretében az utazás kontrollálható, biztonságos és viszonylag
kényelmes. Aki bent van egy ilyen dobozban, boldognak érzi magát, és
eltekint az időnként visszatérő rossz érzéseitől, mert egy irigyelt doboz
(brand) utasa lehet.
Tulajdonképpen mindegy, hogy a játék neve politika, gazdasági verseny
vagy a média színpada. A lényeg a hatalom, a pénz és a díszletek vonzó
hatása.

HjjHj

Felsővezető coachingon:
- Elégedett vagy a pozícióddal?
- Gyakorlatilag az lehetnék, mert kiemelt pozícióban vagyok,
viszont ha összehasonlítom magam másokkal, akkor nem.
- Miért?
- Mert az életem a cég, mindent ennek rendelek alá, és van­
nak, akik ennél kevesebbel többet is elértek, mint én ...
- Értem. Szóval nem vagy elégedett.
- Keményen küzdők, hogy még előrébb jussak...
- Akkor most elégedett vagy?
- Nem vagyok.
- Értelek, akkor most mondd el, miért nem vagy elégedett a
partnereddel?
(Rövid, döbbent csend.) - Nem elég kedves és elfogadó velem.
Nem kapok elég gyöngédséget tőle.
- Értem. És mondd, te gyöngéd és elfogadó vagy önmagaddal
szemben? Képes vagy szeretni önmagad?

204
 (Csend, könnyek.) - Nem igazán... Mindig elégedetlen vagyok
magammal szemben.
- Egy virtuális világban élsz és mozogsz, ahol jó diákként meg­
tanultad a szabályokat és a korlátozott mozgási lehetőségeket. A
valóságról és önmagadról viszont alig tudsz valamit. Ha rálépsz az
önismereti útra, lehet, hogy nehéz és megrázó lesz a szembenézés.
Vállalod?
- Emiatt vagyok itt.

A virtuális világok utazói nem teszik fel a kérdést önmaguknak: Mi a baj

velem? Miért nem vagyok elégedett az életemmel, hiszen látszólag minde­
nem megvan? Miért nem tudok örülni, mint régen gyermekkoromban az
első hóesésnek?
Lelkűk mélyén félnek a valódi választól, így inkább sodródnak tovább.
Mindannyian tudjuk a jó válaszokat, de nehéz eligazodni a világban,
amelyet harsány és színes útjelzők szegélyeznek. Nehéz leszállni a vonatról,
amely robog és kényelmes. Kint hideg van, fúj a szél. Igaz, a szél valódi és
a hideg is őszinte, de félelmetes.
A válasz mindig bennünk van, de az első lépést nekünk kell megten­
nünk önmagunk felé. A többi érkezik magától. Jön egy segítő, egy barát,
egy könyv, egy lehetőség. Minden megtett lépés után érkezik a követ­
kező jel, a következő támogatás. Ha a vonaton maradsz, menthetetlenül
robogsz keresztül egy álomvilágon. Ha leszállsz a vonatról, elkezdődik a
valódi utazás.

205
 AGYHALAL

Megfigyelted már, hogy egy beszélgetés végén lemerültél vagy feltöltődtél?

Észrevetted már, hogy néha csak az agyad reagál helyetted, a jelenléted
pedig távoli és idegen? Tudod, hogy a valódi beszélgetés téren és időn
kívül zajlik? Rájöttél, hogy a beszélgetések nagy része puszta időtöltés, és
csak elenyésző része tudatváltás? Talán néha észrevesszük, de a legtöbbször
nem vagyunk elég tudatosak, hogy eldöntsük, mi szól rólunk és mi része
a fejlődésünknek.
Egy fontos beszélgetés akkor felemelő, amikor találkozás jön létre
benne. Talán nem mondódik ki minden azonnal, de az odaadó figyelem
hatására kioldódnak fontos tartalmak, és áramlás jön létre a személyek
között. A jelenlét általi összekapcsolódásban érzelmek szabadulnak fel,
amikor pedig nem jelenik meg érzelem, marad a száraz érvelés. Körmön­
font frázisok, racionális kiegészítések, látszólag udvarias körmondatok.
Sztorizgatás, okoskodás, megfontolt, hideg érvelés. A nagyhangú és „szi­
porkázó” agyalók ilyen helyzetekben verhetetlenek. Viszik a prímet, veze­
tik a beszélgetést, mindig eszükbe jut egy újabb történet, egy újabb érv, egy
újabb racionális szempont. Ezáltal a beszélgetés nem zárható le, nincsenek
benne csöndek, nincs tere a kiegészítődésnek, és nem vezet sehová sem.
Aki nem elég hangos, nincsenek nagy sztorijai vagy nem tud meghök­
kentőt mondani, az csendben ül és figyel vagy elkalandozik. Esetleg vágya­
kozik arra, hogy bekapcsolódjon, de nem érzi magát elég kompetensnek,
szellemesnek, nem elég érdekes, hogy képes legyen belépni a beszélgetés
zárt terébe. A bátorság is hiányzik. Én nem vagyok elég izgalmas a többiek
számára, csak csökkenteném a jó hangulatot...
Miért történik mindez?
Két ok jut eszembe. Az egyik az energiarablás, amikor mások figyelmét
elszívva, mások energiáit elrabolva fényezi magát egy energiahiányos,
önmagától eltávolodott, fókuszhiányos, szerencsétlen ember. A sztorizás, a
racionális érvelés, a száraz és hosszú magyarázgatás fenntartja a hallgató­
ság figyelmét és a fontosság illúzióját kelti. Figyelnek rám, beszélek, tehát
fontos vagyok.
A másik ilyen szempont az elfogadott és megszokott zombi-üzemmód,
ahol nem a kapcsolódás, hanem a céltalan erőfitogtatás, a kiégett hatalmi
játéktér fenntartása a cél. Ebben a működésben a gyenge és önmagától
eltávolodott ember, akinek nincsenek önálló meglátásai, hanem leszívó,

206
pióca üzemmódban tud csak létezni, állandóan arra épít, hogy másokat
kritizáljon és kívülállóként a sarokba szorítson. Ennek oka a belső szoron­
gás csökkentése. Az ilyen típusú embernek félelmetes a benne zakatoló
érzésekkel és lefojtott gondolatokkal való találkozás.
Ezek azok az agyhalott emberek, akik sohasem innovatívak, de látszó­
lag jó irányítók. Nem hoznak be a beszélgetésbe új meglátásokat, de mér­
nöki precizitással szedik szét mások ötleteit. Sarokba szorítják a gyengéket,
illetve fenntartják a vezetés látszatát az állandó kívülállásukkal, zavaró
racionalitásukkal. A gondolkodási és érvelési útjuk hibás és túlhaladott, de
a hierarchikus szervezetekben elfogadott az ilyen működés. Az agyhalottak
a közösséget nem képesek építeni, kiegészíteni, csak látszólagosan irányí­
tani és uralni. A hatalom fenntartása fontos tényező a működésükben.
Tudom, hogy ismerős sokak számára a gondolat, és azt is tudom, hogy
sokaknak van élményük ilyen helyzetekről. Az ember akkor fejlődik,
amikor kilép a racionális érvelés vég nélküli zsákutcáiból, és a beszélgetés
áramlatára hagyatkozik. Megszólal, amikor érzés keletkezik benne, és vál­
lalja a kimondás kockázatát, önmaga megmutatásának veszélyét. Kapcso­
lódik önmagához, hogy kapcsolódni tudjon máshoz. Ez a kiegészítő létezés
az együttfejlődés lényege, amelyben a kommunikációnak a szavakon túl
van fontos szerepe. A kommunikáció maga az ember, és az ember megosz­
tásra született, az odaadásban teljesül ki.

207
 h a r c a z e l is m e r e s e r t

Mindannyiunk számára óriási kihívás megbirkózni az elvárásoknak való

szakadadan megfelelés vágyával. Mégis azt tapasztaltam, a „csúcson
lévőknek” talán még nehezebb kivonniuk magukat az elismerésért való
kimerítő küzdelem csapdájából. A sztárok, az élsportolók és a felsővezetők
talán még intenzívebben szenvednek ettől a tehertől. Minél magasabbra
jut valaki, annál erősebb benne a vágy, hogy fokozza, de legalább fenntart­
sa az elismertségét. Nehéz megküzdeni azzal a mérhetetlen szomjúsággal,
amit az elismerésért és elfogadásért folytatott kényszeres harc jelent. Egy
nemzetközileg elismert felsővezetőnek anyagi gondjai igazából nincsenek,
és hacsak nem sző égbeszökő terveket, akkor a pénz már nem különö­
sebben motiválja. Talán emiatt esik bele könnyebben a pozitív külső kép
mindenáron való fenntartásának a csapdájába. Egy többszörös világ- vagy
olimpiai bajnok sportoló bármit képes megtenni azért, hogy a figyelem
középpontjában maradhasson. Ez a fajta szomjúság függőséget okoz és óri­
ási teher a figyelmetlen szereplők számára. Coachingjaimon megfigyeltem,
hogy milyen mérhetetlen, szinte mindent elsöprő vágy alakul ki egy sztár­
ban, hogy a munkáját, a teljesítményét elismerjék. Vajon mit gondol rólam
a főnököm, számít rám az edzőm? Szeret a közönség? Jó a megítélésem a
központban? Milyen lesz a teljesítményértékelésem eredménye? Benne
vagyok a kiemelt programban?
Visszatérő probléma a felsővezetőknél a külső megítéléshez való
alkalmazkodás, a pozitív visszajelzés szakadatlan keresése, a mérhetetlen
áhítozás az elismerés iránt. Szinte mindegyikük azzal van a leginkább
elfoglalva, hogy vajon mit gondolnak róla fent. Akár egyetlen félreérthető
mondat napokig elnyúló álmatlanságot eredményez náluk. Mintha az éle­
tük múlna a felülről történő megítélésükön. Amikor figyelmeztetem őket
erre, a legtöbbször csodálkozva veszik észre, hogy teljesen bekebelezte őket
az elismerésfüggőség. Néha erősebb drog az elismerés iránti éhség, mint
bármi más. Ha hozzájutnak, akkor sem ad hosszú időre megnyugvást, mert
újra és újra megkérdőjelezik önmagukat, és pörögnek tovább a megítélés
pozitív megteremtésén. Bármit felülír a vágy, hogy elfogadottak és mások
szemében értékesek legyenek.
Mindez az ego játéka a lélekkel. Az ego folytonosan visszahúz minket
egy véget nem érő ütközetbe, amelynek se valódi értelme, se lezárása

208 *
nincs, győztesen pedig végképp nem jöhet ki belőle senki. A pozitív meg­
ítélés iránti harc azért káros, mert megfoszt minket az önbecsülés lehetősé­
gétől, és kiszolgáltatottá tesz mások véleményétől. Nem az vagyok, aminek
az elöljáróim látnak. Nem akkor vagyok rendben, ha elégedettek velem.
Lehet egy rendszer bármennyire is rossz vagy téves, mindig kitermeli a
maga körforgását az elismerés iránti hajszában. Lehet egy vezető vagy edző
közismerten diktátor hajlamú vagy alkalmatlan, akkor is hajtani fognak
a dicséretéért. Szinte csak akkor szakad meg ez a beteges körforgás, ami­
kor valakit leváltanak, vagy ha a rendszer összeomlik. Olyankor gyorsan
összetörik az álomszínpad és a görbe tükör teremtette téves eszmerendszer.
Aztán elindul a felgyülemlett kritikai áradat a korábban is alkalmatlan
vezető iránt, akit előtte mindenki elismert és elfogadott.
Azt tapasztalom, hogy nagyon nehéz és gyógyító feladat megteremteni
az egészséges és őszinte visszajelzés, az építő kritika kultúráját, de fenntar­
tani még nagyobb kihívás.
A legnehezebb eljutni addig a felismerésig, hogy a megítélésem elsősor­
ban önmagámban dől el, és ebben a fontos emberek a segítőim lehetnek,
de csak akkor, ha sikerül a visszajelzés és elfogadás tökéletesen őszinte
légkörét megteremteni. Vajon hány edző, vezető és családfő nyitott erre?
Vajon a családok, klubok és cégek többségében megvan ennek a tere?
Elsősorban önmagunknak kell tudnunk megfelelnünk, és nem az
elismerés bűvkörében pörögnünk. Az elismerés keresése azért zsákutca,
mert pusztán a kielégületlen ego soha be nem teljesülő vágyait növeli.
Szépnek látni magam mások szemüvegén keresztül ördögi kihívás, mert
ennek a szépségnek a fenntartása egyre több energiát követel, és emiatt
mérhetetlenül fárasztó. Elégedettnek lenni önmagámmal elismerés nélkül,
látványos eredmény hiányában nagyon nehéz. A legfontosabb dolgok
azonban nem a nagyvilág színpadán dőlnek el, hanem a lélek belsejében.
A valódi megelégedettség érzése sohasem a reflektorfényben jön el, hanem
a csöndön keresztül érkezik meg. A betöltöttség nem tűzijátékkal egybe­
kötött ünneplés keretében születik meg, hanem az elvégzett apró dolgok
ajándékaként. Egy ölelésben, egy tekintet által, egy kézfogásban.
Mennyi szomorú ember keresi folyamatosan a közösségi oldalakon az
elismerést... Hányán pörögnek és tesznek meg mindent, hogy szépnek és
sikeresnek láttassák magukat...
Nem azok vagyunk, amit mások gondolnak felőlünk. Ez csupán tük­
röződés. Hazatalálni mégis nehéz, elengedni a vágyat, hogy sokan szeres­
senek, küzdelmes. Utat engedni annak, amire igazán vágyunk, és értékelni
azt, akik valóban vagyunk, tanulás eredménye. Elismerni és szeretni azt,
ami és aki hozzánk tartozik és körülvesz minket, a legfontosabb. Megta­
nulni felfedezni azt, amivel rendelkezünk, értékelni azt, amivé váltunk,
életünk egyik legfontosabb feladata.

209 *
 A TEKINTÉLY RABSÁGÁBAN

A tekintélyelvűség ma is népszerű azokban az országokban és kultúrákban,

ahol a társadalmi szerkezet és a hagyomány tisztelete felülírja a tudatos fej­
lődésbe vetett hitet. „Mindennek megvan a maga ideje”, „a járt utat járat­
lannal sose cseréld fel”, „nem eszik olyan forrón a kását”, és megannyi fél­
reértett mondás erősíti fel és betonozza földbe a lélek szabad szárnyalását.
Jóllehet a tudomány fejlődése és az egyéni boldogulás legtöbbször ennek
pont az ellenkezőjét bizonyítja, mégis nehéz elfogadnunk, hogy kísérletezni
kötelesség, új utakra indulni és megszakítani a tradíciót a fejlődés és a sza­
bad kibontakozás érdekében fontos. A hibázás lehetősége minden fejlődés
kulcsa. A biztonsági játék sikere még a sportban is kérdéses.
Amikor Indiában tanítottam rövid ideig egy magánegyetemen (FLAME
- Fundation fór Liberal and Management Education), a kurzus végén az
egyetem rektora, Indira Parikh meghívott a házába búcsúvacsorára. A
látszólag törékeny, idős professzorasszony óriási tekintélynek örvend Indi­
ában. Vacsora előtt beszélgettünk, és megmutatta a rezidenciáját. Kivo­
nultak a szolgái. A kertész, a sofőr, az inas és a két szakács. A legnagyobb
tisztelettel hajoltak meg előtte, ő pedig jóságosán biccentett feléjük. A
vacsora nyolc fogásból állt és fenséges volt, bár én egyre feszélyezettebben
éreztem magam. Tudtam, hogy vendéglátóm kedvessége mögött tekintélyt
parancsoló hatalom és magabiztosság rejlik. Azt éreztem, hogy vigyáznom
kell minden szavamra, nehogy valami butaságot mondjak vagy tegyek, és
kiderüljön az alkalmatlanságom. Nem tudtam, mennyire lehetek személyes
és mennyire kéne szakmainak (tökéletesnek) mutatkoznom (ami régóta
nem vagyok már, bár lehet, hogy sohasem voltam). Régen gyakran éreztem
hasonló érzést az iskolában, amikor olyan tekintélyekkel találkoztam, akik
természetesnek vették a saját hatalmukat és felsőbbrendűségüket.
Egy nehéz konfliktus húzódott meg mögöttünk, ami bizalmatlanná tett.
Hét indiai tanárral vezethettem párhuzamos kiscsoportokat diákok számá­
ra egész nap egy hónapon át. A tanári karral, akik India különböző tarto­
mányainak legjobb pszichoterapeutái és csoportvezetői voltak, esténként
konzultációt tartottunk, hogy megbeszéljük a napi eseményeket. Három
férfi és öt női tanár volt velem együtt. A konfliktus akkor keletkezett, ami­
kor túl népszerű lettem a diákok között, és ez feszültséget szült. Az egyik
férfi tanár elkezdett célozgatni arra, hogy vannak, akik túl tekintélyelvű
módszereket alkalmaznak, holott India pont ettől a tekintélytől szenved

210
évszázadok óta. Sohasem nevezett meg, de mindenki tudta, hogy velem,
a módszereimmel és a népszerűségemmel van problémája. A légkör lát­
szólag kedélyes, de fojtogató volt, és a rejtett célzások egyre szaporodtak.
A második hét végén kicsattantam, szembesítettem a tanárt manipulativ
magatartásával, és kértem, hogy mindenki nyugodtan mondja el, ha bármi
kivetnivalót talál abban, hogy én világos keretekkel dolgozom, lefektetett,
elfogadott, de egyben megváltoztatható szabályok mentén. Mindenki visz-
szakozott, és Indirára emelte a szemét. Tudták, hogy ő fogja eldönteni a
kérdést. Indira kikerülte a helyzetet, és azt javasolta, hogy konzultáljunk
többet, hogy még egységesebben tudjunk a diákokkal foglalkozni. Nem
engedtem, hogy átugorja a kérdést, és kértem, hogy bárki, akinek gondot
okoz a stílusom vagy a keretek, ahogyan dolgozom, mondja el. Senki sem
szólt. A férfi tanár, akivel konfliktusba keveredtem, egy igazi rejtett agresz-
szor volt, aki a szeretet és látszólagos kedélyesség álarca mögött halálra
szívatta és folytonosan megalázta a diákjait. Ha bármelyik diák kérdezett
valamit, esetleg kritizálni merte a tanárt, mindig rosszul jött ki a beszél­
getésből. A tanár megalázta a csoport előtt a kérdezőt, és bebizonyította
a diák alkalmatlanságát és együgyűségét. A kurzus vége felé a diákok már
nem mertek megszólalni, mert bármit mondtak, rosszul jöttek ki belőle, a
végén gyakorlatilag tökéletes némaságban hallgatták a tanár fejtegetéseit,
és látszólag engedelmessé váltak, hogy átvészeljék a kurzust és megfelelje­
nek a félévnek. Sokan megkerestek és elmesélték kínlódásukat, szerettek
volna átjönni a csoportomba, amire nem volt lehetőség.
(Máig azt gondolom, hogy szükségünk van világos és egyértelmű kere­
tekre, hogy legyen egyfajta viszonyítási pontunk - idő, kommunikáció,
helyzetkezelés, felelősségmegosztás stb. -, ami ha nem működik, közösen
meg tudjuk változtatni. Ha a kiindulópont és a teljes irányítás a vezetői
tekintélyen alapul, akkor a változtatás joga is egy kézbe kerül.)
Mindegy, hogy a tekintély és a felsőbbrendű hatalom a jóság álcája
mögé van rejtve vagy nyílt agresszivitással képviseli valaki. A jóság álarca
mögül előretörő agresszió talán váratlanabb és emiatt félelmetesebb, mint
a nyíltan vállalt erőszakos tekintélyképviselet. A rosszul értelmezett hata­
lom gyakorlása gyakran abból a természetes meggyőződésből táplálkozik,
hogy a gyengéket nevelni és irányítani kell a tapasztaltabb és felsőbbrendű
elöljáróknak. Az ilyen típusú szülők, tanárok és politikusok természetes­
nek élik meg a gyermeki lelkek fölötti irányítást és a szigort vagy fenyítést.
Az igazság szubjektív és másodrendű, a legfontosabb a fegyelem fenntartá­
sa és a célok elérése. Bármi áron.
A tekintélyelvűség hátterében végtelen szeretetéhség és rejtett bűn­
tudat halmozódik fel. A tekintélyszemély a gyengeséget és a sérülékeny­
séget zsigerből utasítja el, mert az emlékezteti saját esendőségére és sérü­
lékenységére, amit sohasem dolgozott fel, emiatt képtelen szembenézni
vele és elviselni. A tekintélyhez ragaszkodó emberek álarca mögött hegek

211
húzódnak meg. Önelfogadási deficit, önbizalomhiány, alulértékelési szo­
rongás, félelem a leleplezéstől, amely egy meghasonlott személyiség szilárd
és mégis törékeny kötőanyaga. A nagyszerűség állandó bizonygatása
mögött egy félős kisgyerek szeretetéhsége rejlik. Fogadjatok el, mert én
képtelen vagyok elfogadni magam.
Vonzódsz a tekintélyhez vagy félsz tőle? Ha bármelyikben érintett vagy,
érdemes átgondolnod, hogy hol tartasz az önismereti utazásban.
Érzéseink a cselekedeteink mögötti tüzelőanyagot, az energiaforrást
jelentik számunkra. Aki nincs kapcsolatban az érzéseivel, rezignált
tetszhalottként éli az életét. Döntéseket hoz, megold és végrehajt,
tervezett életet él valódi szenvedély és tűz nélkül. Lehetnek a
döntései értelmesek és megtervezettek, de nincs mögöttük életerő,
nincs bennük szikra.
Az érzéseink néha félelmetesek, néha ijesztőek. néha meg-
hökkentőek vagy felemelőek. Az indulat, a harag és az agresszió,
valamint a szeretet és az empátia ugyanazon erő két oldala. Mind­
egyikre szükségünk van, egyik sem létezhet a másik nélkül. Az
indulat és a tűz ugyanolyan fontos forrás, mint az elfogadó gyen­
gédség és a mtghitt szeretet. Kirobbanó erő és lángok nélkül nem
juthatunk el a szelídséghez. Aki elfojtja a tüzet magában, feléleszti
a lappangó démont, amely a legváratlanabb helyzetekben tör elő
irányíthatatlanul, és az egész személyiséget a hatása alá keríti rejtett
módon. Szembe kell néznünk a saját sötét oldalunkkal, és fel kell
szabadítanunk az erő romboló hatását is, hogy képesek legvünk
megszelídíteni azt, és eljussunk az igazi szeretethez. Az elfojtás és a
betemetés csak gerjeszti a romboló energiák erejét.
 A DÜH SZORÍTÁSÁBAN

Néha a harag, a tagadás vagy a félelem olyan mélyen elraktározódik a test­

ben, hogy előhívása félelmetesebb, mint egy mélytengeri merülés. Vajon
miért él szinte önálló életet a testünkben egy emléknyom, egy betemetett
érzés? Miért lehet csak kemény lélektani munkával felfeszíteni egy elnyo­
mott kételyt? Miért kel életre egészen váratlan helyzetekben egy beteme­
tett indulat, miért vérzik fel egy elfeledett seb hirtelen?
Egy barátom mondta nemrég: „Azt lehet szeretni, aki pozitív, szeret­
hető érzéseket rejt magában, és azt szabadon ki is fejezi.” Nehéz szeretni
azt, aki nem fogadja el önmagát, elutasítja a saját testét, haraggal van tele,
vagy egyszerűen csak felszínes, és nincs kapcsolatban a mély-énjével.

A
, -

,,A ESETLEÍRÁS

Tanácsadó coachingon:
- A gyerekeimet nagyon szeretem, mindent megteszek értük...
- Ugyanazt teszed velük, amit önmagaddal teszel. Kiölted
magadból az érzéseidet, elégetted magadban a valódi szenvedélyt
és kifacsartad magadból az összes energiát.
- De a gyerekeimet nagyon szeretem, mindent megteszek
értük...
- Azt teszed velük, amit magaddal is. Azt az életuntságot és
keserűséget árasztod ki magadból mellettük is, amit létrehoztál
az életedben. Lehet, hogy a szavak vagy a tettek szintjén szeretni
akarod őket, de nem tudod megkímélni őket a saját hatásodtól.
A belőled fakadó életuntság sokkal mélyebben hat, mint a szavak
vagy a tettek. Egy virág is elhervadna melletted...
- Lehet, hogy kiárasztom rájuk is a bennem élő magányt és
kiégettséget? - kérdezte sírva.

Nincs két élet, kettős személyiség, a külső maszk nem fedi el a valódi énün­
ket, a mélyebb lényünket. Talán látszólag képesek vagyunk megtéveszteni
a környezetünkben élőket, de azokat is csak pillanatnyilag. Az álarc mögött

215 *
rejlő valódi arcunk előbb-utóbb felfénylik. A hazugság, játszma vagy maszk
csak rövid időre képes megvédeni minket a valódi tükörképünktől.
Mit tehetünk, hogy megtaláljuk a valódi nevünket, megfejtsük a belső
embert önmagunkban? Azt hiszem, a szeretet, a csend, a szembenézés és
az önismeret útja mindannyiunk számára adott lehetőség. Újra és újra ki
kell vonnunk magunkat a körforgásból, tudnunk kell választani az építő
egyedüllétet vagy egy segítő beszélgetést, egy erdei sétát a béke útján. Az
önmagunkhoz vezető ösvényre visszatérni sohasem késő

216
 LOPAKODÓ RÉM:
A REJTŐZKÖDŐ AGRESSZIVITÁS

(
ESETLEÍRÁS

Negyvenéves, mackós megjelenésű topmenedzser. Értelmes, kifeje­

zetten szelíd arckifejezés. Kedves és udvarias modorban mutatko­
zik be. Néhány általános puhatolódzó mondat után megkérdezem:
- Mit kezdesz ezzel a hatalmas lefojtott agresszióval?
- De hiszen én egyáltalán nem vagyok agresszív - válaszolja
kikerekedett szemmel.
- Mégis hogyan és hol robban benned az indulat?
- Nincsenek bennem indulatok.
- És otthon a feleségeddel hogyan veszekedtek?
- Nem veszekszünk, de ha megbánt, előfordul, hogy nem szó­
lok hozzá. Legutóbb két napig nem beszéltünk - mondja keserű
mosollyal.
- Szóval a sértődött hallgatást választod, ha sérelem ér.
- Én nem szeretek veszekedni...
V______________________________________________________________

Az indulat és a stressz kezelése egy vállalati vezető legnagyobb kihívása. A

fehérgalléros munkahelyen veszekedni nem illik, nincs benne a kultúrá­
ban. A főnök elvághatja a beosztottját, megvonhatja a bonuszát, kirúghat­
ja vagy máshová helyezheti, de a veszekedés, a nyílt konfliktus felvállalása
nem megengedett. Marad a hatalmi helyzetkezelés és a folyamatos nyelés,
visszafojtás, lavírozás.
Az emberi kapcsolatoknak természetes része a konfliktus, az ütközés,
a szembenállás éppúgy, ahogyan a megerősítés, a támogatás vagy a pozitív
visszacsatolás. Mindkettő a változó együttállások része, amelyekből tanulni
lehet és kell. A konfliktuskezelő és asszertivitástréningeken tulajdonkép­
pen ezt tanítják. Képviseld magad határozottan és egyenesen, személyes
közléseken keresztül fejezd ki az érzéseid. Nehéz.
Mi van akkor, ha nincs partner a beszélgetéshez, ha hiányzik a másik
fél, és nem nyílt a kommunikáció? Mi történik akkor, amikor a hallgatás

217
mögött sebek, akár több évre visszanyúló sérülések húzódnak meg? Mi
van akkor, amikor az álarc és a védőpajzs mögött rejlő valódi érzések
letapogatása alig lehetséges, és csak feltételezéseken alapul? Mi van akkor,
ha a légkörbe, a kultúrába már bevette magát a rejtőzködés, az álcázás, a
lavírozás? Mi van akkor, ha már lemondtak egymásról a kapcsolódó felek,
de ezt nem merik kifejezni?
Nem könnyű, de nincs más lehetőség, mint elmenni a maximumig, elő­
hozni a rejtett érzéseket, fontos témákat, amennyiszer csak lehetséges, és
végül, ha nincs más megoldás, elválni szelíden, de határozottan. Egy elhú­
zódó, rejtett konfliktus a háttérben rengeteg energiát szív el és kilúgozza a
kapcsolatokat. A lassú haldoklás mindkét fél számára pusztító, leépítő, és
minél tovább tart, annál nehezebbé válik az áttörés, annál inkább eltűnik
a változáshoz szükséges energia.
Nagy levegővétel, és belevágok. Nem tudom még, mi lesz a vége, de
elfáradtam a sakkozásban, a lehetséges kimenetelek átgondolásában.
Megérett bennem a döntés, fontosabb már a találkozás vagy az elválás,
mint a lavírozás. Szabad szeretnék lenni, szabadon akarok élni, elég volt
a rejtőzködésből. Beleállok a helyzetbe, és engedem, hogy megtörténjen,
aminek meg kell történnie...
Mert a valódi szelídség az agresszió mögött van, és nem előtte. Csak
az juthat el a szelíd erőhöz, aki megérinti a benne élő vadságot, aki kap­
csolatba kerül az árnyékos, sötét, félelmetes oldalával, aki nem menekül
önmaga elől. A lefojtott erő nem kedvesség, csupán lehorgonyzás a vihar
előtti csendben. A nyájas előzékenység, amely mögött fel nem tárt indulat
rejlik, gúzsba köt, hamis, csak addig tart, ameddig tejesíted a feltételeket.
A valódi elfogadás, amelyben benne van a szabad elengedés lehetősége is,
az agresszió mögött húzódik meg. Hogy idáig eljussunk, először kapcsolat­
ba kell kerülnünk a lopakodó rémmel, a pusztító oldalunkkal, felnőtté kell
válnunk. Aki azt gondolja, hogy megúszhatja ezt, és a szeretet békéjéhez
nem a háborgó tengeren át vezet az út, az illúzió áldozata lesz, és másokat
is becsap a hamis szelídségével. Nincs kerülő út, sem nőknek, sem férfiak­
nak, mindannyiunknak szembe kell néznünk elfedett, elfeledett, háttérbe
szorított, megsebzett oldalunkkal, a vad és szabad, olykor pusztító énünk­
kel. Az igaz szeretet kapcsolatban van a feltárt, megdolgozott indulatokkal
és az agresszióval is.

218
 A FORRONGÓ TUDATTALAN

A lélek mélyére besöpört elfojtás, agresszió, indulat, düh nem zárható el

teljesen sem a külvilágtól, sem önmagunktól. Nincs légmentesen záródó
tökéletes szigetelőrendszer, aknafedél, ólomzár. Mindig van szivárgás, és a
gőz néha kicsapja a szelepet, ilyenkor kiárad a fojtás alól a leszorított erő.
Ezek az úgynevezett „indokolatlan” vagy érthetetlen indulatkitörések.
Hirtelen, váratlanul és látszólag a semmiből törnek elő elsöprő erővel.
A durva elfojtás módszerével élő lelkek jellegzetessége, hogy teljes
kontrollra törekszenek, mert minden bizonytalanság kockázatos számukra.
Aki módszeresen szorítja vissza magába a rossz érzéseit, az ellenvélemé­
nyét, a lázadását, a fájdalmát, az lassan létrehoz magában egy láthatatlan
szigetelőréteget, amely eltakarja a forrongó mélységet, de sohasem tökéle­
tesen. Egyre nehezebb lesz viszont átlépni a korlátokon.
Az elzárt, forrongó tudattalan háttér kétféle módon okoz kárt. Egyfelől
az indokolatlan vagy érthetetlen kitörések útján, amelyek ugyanakkor
valamiféle labilis egyensúlyban is tartják a rendszert. Másfelől a folyamatos
belső feszültség állandó vibrálást hoz létre, amelyet a környezetben élők is
érzékelnek. Ilyenkor mondjuk azt, hogy valaki „neurotikus légkört áraszt
magából”, vagy egyszerűen csak úgy érezzük, hogy nem tudunk szabadon
önmagunk lenni a „magában fortyogó” személy közelében. Ügy érezzük,
viselkednünk, rejtőzködnünk kell, jónak, de legalábbis konszolidáltnak
kell mutatnunk magunkat. Az agresszív ember, aki külső nyugalmat eről­
tet magára álszentségből vagy alternatív út híján, folyamatosan árasztja
magából a hamis nyugalom fagyos légkörét. Sokszor a vallás kifejezetten
jó menekülőút, rejtőzködés az erőszaktól szenvedő lelkek számára. A jézusi
alázat félreértelmezése, az udvariaskodó szeretet, a nem szívből jövő meg­
békélés vagy éppen az erőltetett nyugalom, a lefojtott szenvtelenség jó
kitérő lehet a saját erőszakosságuktól szenvedő lelkek számára.
A dogmatikus vallási út éppúgy eltávolítja a személyt önmagától, mint
a terápiás beavatkozás lehetőségétől. A pszichiátriai tudatmódosító gyógy­
szerek hatása hasonlóan nehezíti a terápiát és a belső küzdelmet. A túlbuzgó
vallási út mellékhatása az alázatba menekülés az egészséges énképviselet
elől, a nyugtatok mellékhatása pedig az, hogy a beteg eltávolodik a saját
érzéseitől (a negatív vagy szorongató mellett a pozitívaktól is), és egyfajta
bambaság állapotába merül. így természetesen kevésbé reagál a terápiára,

219
illetve hozzáférhetetlen számára direkt módon a saját érzelmi háttere, érin
tettsége is, mert mély álomba merült.
Van kiút?

Párbeszéd utolsó része egy vallásos pszichiáterrel:

- A gyerekeiddel milyen a viszonyod?
- Tisztelnek engem. Nagyon jó a kapcsolatunk.
- Mit jelent az, hogy tisztelnek?
- Nem beszélnek vissza, szót fogadnak.. . ahogyan kell...
- Figyelj, én nem hiszem, hogy van olyan tökéletes minta,
hogy „ahogyan viselkedni kell”, de megértem, hogy te ezt tartod
helyesnek. Mi van akkor, amikor nem fogadnak szót vagy vissza­
beszélnek? Akkor mi a helyzet?
- Akkor robbanok. Nagyon ideges leszek és elveszítem a türel­
mem...
- Pont erről beszéltem neked. A gyengébbekkel szemben
keménykedsz, amikor egy erős személlyel találkozol, sunnyogsz és
behódolsz neki. Ha valaki szemtől szemben konfrontálódik veled,
összeomlasz. Túl sok a lefojtás, az álszent nyugalom, a vallásos
alázat...
- Egyedül a Szentírás olvasása nyugtat meg. Nem tartod jónak?
- Ha neked jó, akkor semmi bajom vele, viszont szerintem
olvashatnál néhány modern spirituális könyvet is...
- Ezt nem tudom elfogadni, a Szentírásnál semmi sem lehet
jobb...
V________________________________________________________________________________ )

Visszatérés az egyszerűséghez, a természetes stabilitáshoz, önmagunk­

hoz. A WHO vizsgálatai azt mutatták, hogy a világ szegény országaiban
a mentális problémák kimenete sokkal kedvezőbb. Erősebb szolidaritás,
kevesebb gyógyszer, több bizalom önmagunkban, természetes megküzdé­
si módok. Annak a hite és tudása, hogy minden készen áll bennünk és
kibontakozásra vár, csak le kell merülnünk önnön belső világunkba. Az
agresszió, a düh az erő része, az indulat fontos eleme az egyensúlynak, a
félelem pedig alapvető jelzés a kockázatos nagy lépések előtt, a változás
küszöbén. Nem foszthatjuk meg büntetlenül magunkat a nehéz érzésektől,
nem csiszolhatjuk gömbölyűvé a természetesen érdes, földszagú felületein­
ket, nem domesztikálhatjuk következmények nélkül a belső harcosunkat.
Helyezd vissza a koronába az ékköveket az önismeret felszabadító útján.
Találd meg a mesteredet, szabadítsd fel a harcosodat.

220 *
 BELÜLRŐL KERESZTRE FESZÍTVE

Aki vágyakozik a szabadságra, de sohasem mer valójában szabad lenni,

belső határt átlépni, sohasem meri vállalni az elrugaszkodást, az inspirá­
ció útját, a bizonytalanba való határátlépést, a megszokásból való kilépés
kockázatát, az megreked az életében. Egy belső ellentmondást dédelget
magában, és egy elnyomott szenvedély rabjává válik. A szabadság egyenlő
a változással és a fejlődéssel, önmagunk meghaladásával. Aki elnyomja
magában önnön meghaladásának vágyát, az a fejlődés természetes kész­
tetését ellentmondássá alakítja át, amely feszültségforrásként fog tovább
élni benne, és meghatározza a mindennapjait. Ez a feszültség lesz a belső
alapállapota, rezgése, ezt fogja kisugározni. Törekvése tudattalanul az
állandó belső feszültség csökkentése, a stabilitás, a kontroll megszilárdítása
lesz, hisz a szabadság veszélyes, kiszámíthatatlan, mert természete szerint
hordozza a változást.
A lefékezett ember, aki a szabadságot száműzte életéből, egyre több
energiát áldoz arra, hogy megzabolázza a tudattalanba szorított vágya­
it. Az elfojtott szabadságvágy a tudattalanban egyre több teret igényel
magának, és hatalmába keríti a személyiséget. Érdekes paradoxon, hogy
aki száműzi életéből a valódi szabadságot, egyre több hatalmat igényel a
külvilágban, egyre erősebb kontrollt épít ki maga körül, hogy biztonságban
érezze magát. A szabadságdeficites személy egy idő után valószínűleg már
egyáltalán nem fog a vágyairól beszélni, mert teljesen háttérbe szorította
a késztetést, amelyet törölt a tudatos énjéből. A tudattalanban viszont
terjeszkedni és növekedni kezd az elfojtott vágy és a valóság közötti belső
ellentmondás, ez pedig elszívja az életerőt, meghatározó feszültségforrássá
válik. Amikor valaki emlékezteti erre a belső töredezettségére, akkor az
illető haragot, dühöt vagy szomorúságot él át. Pedig nem másról van szó,
mint a rég betemetett remények említéséről.
A kispolgári vallásosság, a konzervatív politikai eszmerendszer, a sző-
gesdróttal körbekerített családeszmény, a sznobizmus, a látszat és simaság
fenntartása, a jólét mint elsődleges cél mind-mind segítenek betemetni a
belső szenvedélyt. A szenvedély- és szabadságmentes élet lehet stabil és
kívülről vonzó, de az energiaáramlás szempontjából zárt és megfeneklett.
A belső feszültség állandósul és a „tisztes felháborodás” keretein belül
fakad csak ki. Érdekes, hogy milyen jó táptalaj és védelem lehet a szabad­
ságmentesített emberek számára a nemzeti érdek, a vallási hagyomány, a

221 *
tisztességes hivatal, a nagycsaládos életeszmény vagy egyéb más szlogenek
hangoztatása. Ezekbe nehéz belekötni, mert a tradíció súlyos tabuival
átszőttek, támadhatatlanok.
Mi a gond azzal, ha valaki mélyen eltemeti magában és folyamatosan
elnyomja a szabadság szeretetét? Mi a gond azzal, ha valaki egy belső
ellentmondás rabjává válik?
A gond (azonkívül, hogy megbetegíti a személyt) a környezetre gyako­
rolt negatív hatás. Az állandósult belső ellentmondás neurotizáló, agresszi­
ónövelő faktor. A szabadságot önmagában belülről elnyomó személy köny-
nyen keveredik bele tekintélyelvű vagy éppen racionális magyarázatokba
kapaszkodó érvelésbe. A hivatkozási pont ilyenkor a nemzeti eszmény, a
szent család vagy a történelmi hagyomány lesz. Ezekkel persze nehéz, sőt
lehetetlen vitatkozni.

- A kislányom átlép minden szabályt és keretet. Alig tudom

megfékezni és visszatartani, pedig még csak tizennégy éves. Min­
dennap aggódom a szüzességéért...
- Pedig otthon nem ezt látta tőletek.
- Mi mindent elkövettünk, hogy jó példát mutassunk neki.
Reggeltől estig dolgozunk, hogy mindent megadjunk neki...
- Elküldtétek keresztény iskolába is.
- Igen. Megkerestük neki a legjobb bentlakásos iskolát Győr­
ben. Mindent megtettünk érte..
- J ó távol tőletek...
- Ott csak jót tanulhat, azért választottuk.
- Csak a hétvégéket kéne túlélni...
- Igen. Olyankor csavarog a barátaival.
- Mégis, mivel szemben lázad vajon? Biztos, hogy egyedül neki
kell terápiára járnia? Szerintem nem. Beszéltem vele, és úgy látom,
nincs komoly baj, csak egyedül érzi magát. Csak akkor vállalom el,
ha ezután együtt jöttök...
- Jó, akkor majd jelentkezünk - mondta az anya.
Soha többé nem láttam őket.

• 222
 APA NÉLKÜL NŐTTEM FEL,
MÉGIS TÖKÉLETES VAGYOK

Mondja magáról egy fiatal, huszonnyolc-harminc év körüli spirituális

tanító. Azt írja, hogy apa nélkül nőtt fel, mégsem lett depressziós, sőt töké­
letes az élete, és senkivel sem cserélne. Emellett háromnaponta küldöz­
geti nagyon profi, üzleti és marketingszempontból tökéletesen felépített
leveleit, amelyben könyveinek, kiadványainak és személyes elemzéseinek
a megvételére buzdít. Vannak különleges akciók, amikor nagy változások
(kiemelt időszakok az életemben) előtti felkészítő elemzésekre hívja fel a
figyelmem, és ilyenkor kedvezményt is ajánl. Aztán kapok tőle leveleket
egy héten át mindennap, amikor azzal fenyeget, hogy ha egy bizonyos
időpontig nem veszem meg a személyes sorselemzésem, akkor már tényleg
nem kapok több lehetőséget és levelet sem. Aztán minden folytatódik,
én pedig érdeklődve törlőm az újabb és újabb leveleket... Nagyon figye­
lemreméltónak tartom, hogy az üzletből ismert és sikeres marketing­
technikákat hogyan ültette át valaki ennyire profin az ezoterikus világba
itthon. Amerikából már korábban elindult a világszerte profin felépített
marketingkampány A tkok című spirituális könyvsorozattal. Egészen biztos
vagyok benne, hogy a dolog működik itthon is, és az üzlet virágzik. A kér­
dés csak az, meddig és milyen áron?
A spirituális tanító, aki apa nélkül nőtt fel, elmondása szerint nem lett
depressziós, viszont a kiszorított férfiasság helyére erősen rejtett agresszi­
vitás került be. Gyakran tapasztalom, hogy az apai minta nélkül vagy nem
kiegyensúlyozott (túl agresszív vagy erősen alárendelődő, identitásvesz­
tett) apa mellett felnőtt fiúk legtöbb gondja az agressziókiegyenlítéssel,
harmonizálással van. Ha nincs erős és szilárd apai minta, a fiú nem tudja
nyíltan kibontakoztatni férfiúi, harcos, valódi természetét, amely viszont
a háttérben várakozik, és idővel más úton nyer teret magának, sőt beke­
belezi az egész személyiséget. Ilyenkor a lélek kompenzál, és rejtett módon
éli meg agresszív dominanciatörekvését. A háttérben rejtőzködő domi­
nanciaigény növekszik, minden lehetséges módon érvényesülni próbál,
és meghatározó, nehezen kontrollálható módon irányítja a személyiséget.
Ilyenkor a tiszteletteljes külső mögött egy habzó szájú, de néma agresszor
rejtőzködik, aki folyamatosan utat tör magának. Vagy így, vagy úgy...
Tulajdonképpen mindegy, hogy spirituális tanítói, politikusi, üzletem­
beri vagy könyvelői szerepből támad az agresszív leszorított én, a lényeg,
hogy hatni és terjeszkedni akar. A drámai azonban az, hogy a sérült, fér­

* 223
fierő-hiányos személyiség a kerülő úton megszerzett hatalommal (pénz,
dicsőség, birtoklás) nem tud kielégülni és megbékélni. Nincs leállás. A
háttérbe száműzött sérült én a kimerülésig űzi a személyt, feloldás és bol­
dogság nélkül. A női lélek dinamikája bár hasonló, de más domináns erők
mozgatják.
Az egyetlen feloldás a megállás, a szembenézés, az átvilágítás, a sérült
oldal gyógyító megértése és elfogadása lenne. Ehhez önismeret és segítség
kell.
Tulajdonképpen az előzőek miatt fontos, hogy amikor hallunk valakit
beszélni, akkor ne pusztán a szavaira, hanem az életére is figyeljünk. Első­
sorban nem az számít, hogy mit mond valaki, hanem az, hogy hiteles-e.
Nem az a fontos, hogy mennyire vonzó és tetszetős külsőben jelenik meg
az ajánlat, hanem az, hogy ki adja át, ki áll mögötte. A hírt a hírvivő hite­
lesíti, az üzenet igazságát a közvetítő verifikálja. Nem szabad szétválasztani
azt, ami összetartozik. Sajnos sokan nem akarnak tovább látni az orruk
hegyénél, és agresszorok áldozataivá válnak. A megnyerő külső, a szép cso­
magolás, a lehengerlő beszéd mögött gyakran egy éhes kisfiú bújik meg, aki
nem kapott megfelelő ölelést az apjától vagy elmulasztotta a szembenézést
a saját hiányaival.
Az apa nélküli gyerekkor önmagában még csak egy nehézség, akkor
válik csapdává, ha átlépünk felette. Ha valakinek van bátorsága segítséget
keresni, hogy megérthesse ennek a hiánynak a jelentőségét, akkor erőfor­
rásává válhat a korábbi hiány.

224
 NEM SZÁMIT, MIT ÉRZÉK,
KÖVETEM, AMIT MONDANAK

Egy vallási közösséghez tartozó anya büszkén meséli felnőtt gyerekeinek,

akiket már korábban kitagadtak vagy ők maguktól kiléptek a gyülekezet­
ből: - Képzeljétek az országos nagygyűlésen tanúságot tehetek a hitemről,
olyan boldog vagyok...
Néma hallgatás a válasz. Egy másik alkalommal körlevélben tudatja
gyerekeivel, hogy egy felmérés szerint a világon a legolvasottabb lap a
közösség ingyenes vallási kiadványa. A válasz egy mosolygó jel...
Az anya büszkén dicsekszik érdemeiről, amelyben a büszkeség mellett
érezni lehet a korholást és a rejtett rosszallást: „Nektek is itt lenne a helye­
tek mellettem...”, Mindenki elismeri a közösség erejét, csak Ti nem ...”,
„Letértetek az igaz útról...” Erről azonban - ahogy a rosszallásról, szomo­
rúságról, csalódásokról sem - nem beszél nyíltan senki, mivel a konfliktu­
sokat legjobban úgy lehet kezelni, ha elkerüljük őket.
A gyülekezetből való kiközösítés okai sokfélék lehetnek: van, aki ciga­
rettázott, és ezzel helyezkedett szembe a bölcsek (és persze Isten) akaratá­
val, van, aki helytelen kapcsolatot épített ki valakivel... Az okok sokfélék,
de aki nem illeszkedik be, annak mennie kell, kitaszított lesz, és magán vise­
li a szégyent és a bélyeget, mert gyenge volt. Az anya sohasem szid le senkit,
sohasem fejezi ki negatív érzéseit, rosszallását, ő kifelé mindig elfogadó és
türelmes, alázatos szívű. Kerüli a konfliktust, de ha kell, a közösség paran­
csára nem beszél a gyerekeivel, nem étkezik velük egy asztalnál és nem
látogatja meg őket - persze mindezt értük teszi. Közben súlyosan ekcémás
a teste, a lábai eldeformálódtak, járni is alig tud már. O úgy gondolja, ennek
semmi köze az agresszióhoz, az elnyomott érzésekhez, amit egész életében
megtanult elfojtani. O sohasem mutatja meg az indulatait, mert úgy érzi,
nincsenek is benne, minden nehézség csak jézusi próbatétel. Ugyanezt a
mintázatot tanulták meg a gyerekei, akik szintén nem fejezik ki a rosszal­
lásukat, sem egymás, sem a szülők felé. Tisztelettudóak és csendesek, bár
magukban lázadnak. Kritikus helyzetben viszont marad a némán lenyelt
indulat, a hallgatás vagy a mosoly.
A bőr a külvilághoz kapcsolódás szimbóluma, a határtartás területe, az
emberi viszonyok szabadságának a kifejezője. Ahol nincs a kapcsolódásban
flow, csak szabályok és törvények által meghatározott keretek, ahol nincs
meg a kifejezőerő lehetősége, ahol nincs esély az érzések kimutatására, ott
marad a bőr ekcémás felbomlása, az agresszió elfojtásának belső, önemész­

225
tő pusztítása. Ahol a némaság hazugságában vagy a hallgatás mindent
elfedő csendjében, a lefojtott érzések áporodott levegőjében van pusztán
lehetőség a kapcsolódásra, ott nincs éltető áramlat, szabadság és öröm.
Az érzések elfedése, a harag, a szeretet elnyomása, a fájdalom megtaga­
dása önpusztító. Lehet helyettesíteni gondolatokkal, tanult véleményekkel
az érzelmeket, de nem büntetlenül. Végig lehet magyarázkodni, okoskodni
sikeresen egy egész életet, de csak az árnyékos oldal folyamatos elnyomása
által. Egy idő után aztán már csak segédszerekkel, antipszichotikumok
védettségében vagy az alkohol oldásával. A pánikbetegség, az ekcéma vagy
a gerincsérv kezelhető, de az elnyomott rossz érzés véglegesen nem tüntet­
hető el. A belső ellentét, az ellentmondás, a lefojtott árnyékos oldal önálló
és befolyásolhatatlan életet kezd el élni. Egyre több külső megerősítést
igényel az önmagát elhallgattató személy. Egyre több hatalom, birtoklás
vagy külső bizonyíték, kitüntetés kell az elfojtott belső hang, a belső har­
cos visszanyomásához. A bőr, a gerinc, a lélek nem hallgat el, előbukkan,
buzgárként fel-feltör. Ideig-óráig megfékezhető, lenyomható, de semmissé
nem tehető.
A megszólalás bátorságát tanulni kell, az önmagunkért való kiállás
módját gyakorolni szükséges. A tanult, gyengeségből fakadó hallgatást
nem szabad összetéveszteni az udvariassággal. A hamis mosoly nem
egyenlő az elfogadással. A lenyelt indulat, az érzelem visszaszorítása nem
bátorság, hanem gyengeség. Utat találni nehéz, de sohasem késő. Nem
baj az aránytévesztés, a kirobbanás, a sírás. Az egyensúly megszületik, ha
megtesszük első bátortalan lépéseinket a hallgatás megtörése érdekében.
Vállalnunk kell a belső hangunkat, minden bizonytalanságával együtt.

226
FEJLESZTENI AKARLAK, BARMI ÁRON

Egy vezető tíz percen át lelkesen ecsetelte nekem, hogy ő miért

kizárólag a fejlesztő vezetői koncepcióban hisz. Véleménye szerint
a vezető egyedüli és legfontosabb feladata a beosztottak tanulási
folyamatainak a támogatása, a kollégák fejlesztése. Amikor vala­
milyen nehézséggel vagy elakadással találkozik, akkor is a tanulás
támogatása az egyedüli ú t... Én először érdeklődve, majd később
már kételkedve hallgattam.
- Én az emberek fejlesztésében hiszek, abban, hogy minden
megoldható támogatással és tanulással.
- Tudod, először jól hangzott nekem is ez a megközelítés, de
most mégis fura érzésem alakult ki, hogy miért preferálod kizáró­
lagosan ezt az utat. Mintha elrejtőznél a fejlesztés nagy, bársonyos,
puha koncepciója mögé.
- Én azért szeretem a vezetői munkám, mert embereket tudok
fejleszteni, támogatni.
- Értem, persze, de szerintem vezetőként nem lehetsz mindig
támogató, fejlesztő, segítő. A hiteles vezető nem pusztán a támo­
gatással fejleszt, hanem sokszor határt húz és lezár, elenged, dönt,
vezet és beavatkozik, visszajelez, és ha kell, maga old meg hely­
zeteket. Van, amikor a támogatás nem elég. Mit szólnál inkább a
hiteles vezető koncepciójához?
(A vezető jegyzetelni kezdett...)
- Egyébként miért jöttél coachingra?
- Egy külső tanácsadó segíthet az objektív szempontjaival még
jobbá válnom... A főnököm is ezt várja tőlem.
- Szóval ezek szerint fogalmad sincs róla, mik a főnököd elvárá­
sai a coachinggal kapcsolatban, és te magad sem tudod pontosan,
hogy miért vagy itt?
- Hát pontosan még nem fogalmaztuk meg...

227
Minden koncepció jól hangzik teoretikus értelmezésben, de sosincs testre
szabott, tökéletes elmélet, amely egy az egyben alkalmazható lenne min­
denkinek. A modell kifejezés már jobb, mert nem törekszik tökéletességre,
pusztán útmutatást jelent. Én abban hiszek, hogy mindannyian kreatív és
tökéletes lények vagyunk, akik modellekből táplálkozva képesek vagyunk
kialakítani a saját, egyéni stílusunkat. Az oktatási rendszer nem támogatja
ezt a szabad keresési utat, sőt a vallások és a legtöbb ezoterikus koncepció
sem, ennek ellenére nincs más út a kiteljesedéshez. Ha az ember nem válik
belülről vezetetté, kívülről fogják irányítani, és ideák körül fog keringeni.
Aki belülről gyenge és sok lefojtott agressziót hordoz magában, annak
tetszeni fog a hierarchikus rend, az urambátyám rendszer, ahol persze ő
mint jóságos támogató, segítő, atya léphet fel. Aki képtelen határokat
húzni, mert fél az elengedéstől, gyakran nem veszi észre, hogy rogersi
terapeutaként állandóan a megengedő, mindent elfogadó szeretet apos­
tolaként jelenik meg. A baj csak az, hogy olyan mindent letompító és
kaotikus légkört épít fel, ahol a tiszta kommunikáció helyett az indulatok
folyamatos elkendőzése és az udvariaskodás álszentsége jelenik meg. A
fejlesztő vezető könnyen lehet, hogy összetéveszti a rosszul értelmezett
coach szerepkört a valódi vezetői attitűddel, és a saját gyengeségét palás­
tolja el egy koncepcióval... A reveláló kérdés ilyenkor mindig az, hogyan
viszonyul az ilyen vezető fölfelé, a főnökei felé, illetve mit kezd az agresszív,
együttműködést elutasító munkatársaival? Aki lefelé a fejlesztő, támogató,
megmentő szerepkörben akar folyamatosan tetszelegni, az fölfelé vajon
hogyan képviseli magát, illetve mit kezd a konfliktusos munkatársakkal?
Tapasztalatom szerint ilyenkor a rejtőzködés, a szerepjátszás a legkézenfek­
vőbb magatartás.
Aki fél határt húzni, konfrontálódni, konfliktust felvállalni, annak az
egyoldalúan fejlesztő vezetői koncepció segít elfedni a belső gyengeségeit,
stabilitásának hiányosságait. Sok coach és pszichológus szintén hasonló
elveket vall. Egy sportpszichológus mesélte: „Tudod, elég, ha jóságos apja
leszel egy sportolónak, és minden megoldódik m agától...”
A vezetői munka éppúgy, mint a coaching vagy a terápiás kezelés,
kettős szerepkört rejt: támogató irányítás. A helyzet és a személy dönti
el, hogy mire van nagyobb szükség, a támogatásra vagy az irányításra. Aki
mindig csak támogatni szeretne, annál erősen korlátozódik és egyoldalúvá
válik a fejlesztői szerepkör, illetve a fejlesztés előbb-utóbb probléma- és
felelősségáttolásba torkollik. Amit nem tudok megoldani, amivel nem
merek szembenézni, azt kikerülöm.
A belülről irányított vezető nem koncepciókat sajátít el, hanem model­
lekből építkezve, az önismeret útján igyekszik megtalálni a saját egyen­
súlyát, amiből kialakul a saját stílusa. Minden készen áll bennünk, csak
engednünk kell, hogy megjelenjen és kibontakozzon.

228
 MIT KEZDESZ A HARAGGAL?

Negyven körüli, babaarcú, elegáns, sportos testalkatú felsővezető

nő, egy nagyvállalat második számú vezetője.
- Mi elől menekülsz?
- Nem tudom...
- Mi elől menekülsz?
- Talán önmagam elől... Szeretnék mindent kontrollálni, mert
félek, hogy szétesik körülöttem a világ. Akkor érzem magam biz­
tonságban, ha a kezemben tartom a dolgokat.
- Meddig menekülsz még önmagad elől?
- Már nem sokáig bírom. Kimerültem. Szétesik a fejem, folya­
matosan szédülök.
- Egy csöppnyi szeretetért mire lennél még képes? Kirakatbaba
vagy, aki belülről súlyosan lefagyott, megdermedt. Mindenütt jelen
vagy, csak épp a saját életedben nem.
- Kicsúszik a lábam alól a talaj...
(Meditálunk egy kicsit együtt, majd „két-pont technikával”
kezelem.)
- Mit érzel most?
- Haragot legbelül.
- Kivel szemben?
- A főnökömmel, a férjemmel és önmagámmal szemben.
- Mit kezdesz a haraggal?
- Leszorítom, lenyelem...
- Eddig sem vált be, sőt lassan belehalsz a mérgezésbe.
- Nem fogom tovább megmenteni a főnököm, beszélek a fér­
jemmel, és elmondom neki az érzéseim, és abbahagyom a folya­
matos leszorítást, lefojtást, megfelelni vágyást magamban... Elég
volt...
V,
Azt gondolod, hogy ezek az esetek, amiket megírok, különlegesek, és csak
egy-két nehéz helyzetbe jutott menedzserrel fordulnak elő, vagy talán oly­
kor te is hasonlóan érzel? Ha az utóbbi a helyzet, akkor minden rendben
veled, ha az előbbit, akkor baj van.
Amikor csoportban dolgozom, esetfeldolgozás előtt mindig elmondom
a csoport tagjainak, hogy bárki esete is kerül előtérbe, az mindenkiről fog
szólni. Amit egy csoporttag esetén keresztül feltárunk, az mindannyiunk
életéből lesz egy szelet, mert mindannyian egyek vagyunk. Pillanatokon
belül megszűnik a különállás, az én és az ő elkülönültsége. Az intenzív
munkában, átvilágításban feloldódik az egyén körüli vékony burok,
hártyaszerű határ, csakúgy, mint az igaz szeretetben. A gyógyulás folya­
matában mindannyian megváltozunk. Együtt kelünk át a túlpartra, egy
csónakban evezünk. Az sem véletlen, hogy mivel találkozunk. Mindig az
jön majd velünk szemben, amire szükségünk van.
Tulajdonképpen az emberi lélek nem bonyolult, kiszámíthatóan reagál
a benyomásokra, a sémákra. A kivárási idő azonban mindenkinél más, és
a tünetek is másképpen jelentkeznek, de az alapok hasonlóak. Pilinszky
mondta egyszer, hogy bár a megoldások hívő és hitetlen között máshol húzódnak,
a kérdéseink ugyanazok, ahogyan a problémáink is.
Amikor valaki lemeztelenedik a csoport előtt, és vállalja a szembenézés
dermesztőén félelmetes magányosságát, abban a pillanatban megszűnik a
különállása. Ha fenntartja a védekezés távolságát, egyedül marad, kire­
kesztődik. Amikor vállalja sebesült önmagát, és ezzel a kiszolgáltatott­
ságot, leomlanak a falak, megszűnnek a határok, és létrejön az egység.
Átéljük, hogy én te vagyok. Ha nincs szembenézés, belátás, akkor marad
a védekezés eltávolító hűvössége, a dermesztő egyedüllét és a belső fagy­
halál.
Tulajdonképpen lényegtelen, hogy mi a probléma, mi a kiindulási pont,
a fontos a szembenézés, a védekezés megszűnése, a falak és a kontroll elen­
gedése, a többi már a folyamaton múlik, amely minden esetben gyógyító.
Néha arra gondolok, bárcsak mindenkit átvihetnék a túlpartra, bárcsak én
magam is mindig átjutnék, bárcsak leomlana minden ellenállás, minden
fal... de nem mindig sikerül. A remény azonban megmarad, és bármikor
megtörténhet a belátás csodája, mert sohasem késő!

• 230
 VISSZAFOGOTT ERŐ

A visszafogott erő az egyensúlyban maradás feltétele. Sajnos sem az

iskolában, sem a közéletben nem tanítják, pedig alaptudás lenne. A
harcművészetben a tanuló évekig gyakorolja az árnyékküzdelmet és a
feszített, visszafogott mozgást, amíg megtapasztalja a romboló erejű ütés és
rúgás hatását. A valódi erő mindig belső jelenléten alapul, és nem keresi
a látszatot, a folyamatos külső megerősítést vagy megjelenést, más szóval
visszafogott.
Ami ezzel szemben sokszor irányadóan megjelenik, az a kifelé irányuló
látszatmozgás, aminek nincs köze a valódi erőhöz. Légy mindenütt ott,
mutasd meg magad, vegyél részt az eseményeken, légy jelen a médiában,
tarts fenn folyamatos, kifelé irányuló aktivitást, posztolj naponta többször,
hogy fenntartsd az érdeklődést. Ez a kifelé irányuló felszínes cselekvés
egyfajta erőpótlék és rejtett agresszió is egyben, amely a fontosság és sze­
relhetőség illúzióját tartja fenn. A lényeg a folyamatos jelenlét, a pozitív
látszat fenntartása és az elismerés begyűjtése.
Hogyan függ ez össze a rejtett agresszivitással?
Amikor belekapaszkodom valamilyen külső megerősítés és látszatkép
fenntartásába (erős vagyok, szép, jóságos, kemény, hazafias, nemzeti, az
igazi hívő...), akkor szembemegyek a változással. A változás képessége
ugyanis nyitottságot és egyben sérülékenységet is jelent. Alapja a sze­
mélyes munka, a reflexió, a visszavonulást és csendet igénylő belső hang
keresése, amelynek legyőzése, elrejtése jelentős energiát emészt fel, amely
egyfajta agresszív ellenállásból táplálkozik. Beleragadás a látszat fenntartá­
sába, amely lehet egy rossz, de biztonságos kapcsolat, egy hamis kép kife­
szítése önmagámról vagy egyszerűen csak egy státusz görcsös stabilizálása.
A hatalom fényében élő és kifelé állandóan sikert kommunikáló embe­
rek általában látszólag kedvesek és udvariasak, talán még a beszédük is
finom és árnyalt. Akkor hull le a lepel, amikor ellenállásba ütköznek vagy
beszorítva érzik magukat. Pillanatok alatt átalakul a kép, lehull a lepel
és fenyegetővé válik a hangulat. A fenyegetés, zsarolás vagy lekenyerezés
a rejtett agresszió legtipikusabb és ugyanakkor legtörékenyebb eszközei.
Bármilyen repedés keletkezik a kifelé fenntartott képen, a pajzson, azon­
nal beindul a védekezés. Nincs párbeszéd, kölcsönösség, együttes kinyílás,
belátás, megérintődés. A háttérben súlyos félelem és lefojtott agresszió
rejlik. Ha a párkapcsolatban az egyik fél eltávolodik, azonnal jön a vasmar-

• 231
kú, megideologizált, kicsinyes szorítás, visszarántás. „Én csak miattad dol­
gozom, érted teszem, a te érdekedben adtam fel...” A külső kritika teljes
elutasítása, és a belátás nélküli védekezés, a magyarázkodásba menekülő
ellenállás a legtisztább jele a rejtett agressziónak. Ellenállás mindennek,
ami ellentmond a látszatnak vagy a kifelé fenntartott képnek.
Miért fontos a védelem lebontása?
Nemrég hallottam egy biogazdaság vezetőjétől, hogy a fenntarthatóság
alapja a demokratikus működés és a szabadság tisztelete. Azt hiszem, ők
felismerték, hogy a gyakorlati siker összefügg az őszinte és nyitott gondol­
kodással. Tehát az egészséges fejlődés lehetősége és megteremtése elsősor­
ban önmagunkban dől el. A kontroll elengedésével, a szabadság biztosítá­
sával igent mondunk a fejlődésre és a növekedésre. Ebbe belefér a magány
és az elengedés lehetősége. Nem akarlak ellenőrizni, bekorlátozni. Totális
felelősséget vállalok a saját életem fölött. Felelős vagyok mindenért, ami
történik velem és körülöttem, sikerért és kudarcért egyaránt. Elfogadom az
építő kritikát, nem keresek ellenségeket, nem hivatkozom külső indokok­
ra, nem utasítom el és hátrálok ki a nehézségekből, keresem a visszajelzé­
seket a körülöttem élőktől. Az elengedés és a veszteség vállalása ugyanúgy
része a fejlődésemnek, ahogyan a reflektív szembenézés a történésekkel, a
befelé tartó utazás és a belső hangom felfedezése.

• 232
 „A JÓ SEGÍTŐ” - CSAPDAHELYZETEK

Milyen a jó tanácsadó (coach, pszichológus, terapeuta, szociális munkás,

lelkipásztor stb.) ? Támogató, segítő, jóságos és bármikor elérhető. Ez a sab­
lon, és ennek a képnek próbál megfelelni az, aki ebben a szerepben jelenik
meg a világban. Innen már csak egy lépés, hogy a tanácsadó (a segítő)
feladata nem más, mint hogy anya helyett anya, apa helyett apa legyen az
ügyfél számára. A legfontosabb feladata az empátia és a megértés.
Rossz sablon, téves beidegződés, sőt káros minta... De miért?

Az egyik ügyfelem elmeséli, hogy a menedzsmentmeetingeken

mennyire zavarja őt az egyik igazgató kollégájának erőszakossága.
Ez a helyzet régóta fennáll. Elmondja, hogy az elmúlt alkalommal
például nem értett egyet a kolléga álláspontjával, de feladta, és
már nem is adott ennek hangot. Emiatt rossz döntés és vesztes
helyzet alakult ki.
V__________________________________________________________________ )
Mit tesz a sablonos tanácsadó, segítő ebben a helyzetben?
• Megértéséről és támogatásáról biztosítja az ügyfelét, és megerősíti a vé­
leménye helyességéről (éber altatás).
• Nagyobb rendszerbe helyezve segít megérteni az ügyfele különvélemé­
nyét, hogy legyen rálátása a saját koncepciójának relatív voltára, és ez­
zel az egész helyzetet relativizálja (racionalizálás).
• Arra biztatja az ügyfelét, hogy kezdeményezzen külön beszélgetést az
erőszakos igazgatóval és próbáljon meg jó viszonyt kialakítani vele (dip­
lomáciai elkerülés).
• Amikor legközelebb a kollégája erőszakos érdekérvényesítésbe kezd, ak­
kor ő színleljen egyetértést, majd külön fórumon próbáljon eredményt
elérni. Esetleg próbáljon nyugodt maradni és a csapat érzelmeire hatva
érvelni (taktikázás).
• Mivel a probléma feloldhatatlan, lépjen ki a cégből, vagy éljen együtt a
helyzettel (menekülés-belenyugvás).

233
Ezek az általános megközelítések, amelyek legtöbbször nem vezetnek ered­
ményre.
Egy kialakult helyzetet ott kell kezelni, ahol létrejön, nem kikerülve,
elkenve, és ezáltal fenntartva. A menedzsmentmeetingen kialakult helyzet
ismétlődő, tehát az összes szereplő együttesen hozza létre és tartja fenn.
Nem pusztán személyes ellentétről van szó két igazgató között, hanem
mindenkinek van szerepe és felelőssége a helyzetben.

-
'

Segítettem az ügyfelemnek átgondolni a helyzet visszatérő mintáit,

a saját felelősségét, és azt a feladatot adtam neki, hogy a követ­
kező menedzsmentmeetingen ossza meg a tanulságokat az összes
igazgatóval.
- Ez lehetetlen.
- Miért lenne az?
- Nem értenék meg, és többen megsértődnének, de leginkább
az erőszakos igazgató.
- Ha mindezt szelíd és határozott módon teszed, senki sem
fog besértődni. Az érzéseidet és a saját felelősségedet oszd meg a
többiekkel. Utána beszélhetsz arról, hogy ez egy visszatérő helyzet,
amiben mindenkinek van szerepe...
- Megpróbálom, de nehéz lesz.
- Ha hiszel magadban sikerülni fog.
Megtette, és sikerült, sőt mindenki hálás volt neki, amiért
behozta a témát, amitől mindenki régóta szenvedett. Senki sem
sértődött be, az erőszakos igazgató sem, aki elmondta a saját
szempontjait. A menedzsment beszélgetni kezdett magáról, a saját
működéséről, a menedzsmentkultúráról. Elindult a változás.
V______________________________________________________________________ )
Vajon túl konfrontatív-e ez a megközelítés, vagy egyszerűen csak nyílt,
egyértelmű és kockázatos?
Minden felmerülő nehézséget ott kell megértenünk és feldolgoznunk,
ahol megjelenik. A kerülő út, a különvélemény fenntartása nem segíti a
megoldást, de fenntartja és állandósítja a rossz helyzetet.
Aki rossz házasságban él, és szembenézés helyett máshol keres kiutat,
elszalasztja a fejlődés lehetőségét. Aki a megromlott munkahelyi légkör
miatt vált, ugyanabba a gödörbe fog visszatérni egy másik munkahelyen.
Minden probléma keletkezése egy jelzés és lehetőség: itt vagyok, nézz
szembe velem, keresd a saját felelősséged, vállald fel, és tanulj. Ha ezt
megteszed, és nincs változás, akkor nyugodtan továbbléphetsz, nem rólad
szól többé a történet.

234
 AZ ÖNÉRVÉNYESÍTÉS ZSÁKUTCÁI

Fiatalos kinézetű, negyvenöt körüli férfi, nemzetközi cég vezérigaz­

gatója.
- Mindig kemény vagy?
- Akkor leszek óvatos, amikor az érdekeim úgy kívánják.
- Értékelem az őszinteséged. Szóval valójában puha vagy...
- Valaki egyszer azt mondta rólam: intellektuálisan agresszív.
- Miért fontos neked, hogy intellektuálisan elismerjenek?
Miért keménykedsz a virtuális pályán?
- Nem szeretek veszíteni.
- Miért félsz a dicsérettől?
(Megdöbben.) - Igazad van, ha megdicsérnek, elbizonytalano­
dom. Úgy érzem, hogy akkor most nincs tovább. Nincs következő
cél.
- Ha nincs cél, leáll a motor?
- Ha nem tekerem a pedált, megáll és eldől a bicikli.
- Kemény vagy, amikor nem kéne, puha vagy, amikor erős
lehetnél. Jól alkalmazkodtál egy látszatvilághoz, messzire jutottál
egy virtuális térben. Hol van a valódi férfierőd?
- A kötelességtudat visz előre.
- A kötelességtudat nem rólad szól, kívülről jön. Az élet igazi
szabadsága, vadsága még ismeretlen terep számodra, de egy puha
világban túl messzire jutottál, és elvesztél. Elvesztetted a szabadság
ízét, a belső figyelem erejét. Taktikus üzletember lett belőled...
V____________________________________________________________

Megengedhetem magamnak feltétel nélkül a lét könnyűségét? Alkalmaz­

kodás és harc nélkül nem olvadok fel a környezetemben? Lehetek szabad,
ha önmagam vagyok? Akkor is megérdemlem az elismerést, ha nem tel­
jesítek?
A mai világban talán nehezebb igaz embernek maradni, mint a vad
kezdeti időkben, amikor fizikai sérülés veszélye fenyegette az életben
maradást. Puha, biztonságos rendszereket alakítottunk ki magunk körül,

235
a fizikai erőszak kiszorult a látható és védett környezet peremére. Nem
tűnt el, de sokszor láthatatlanná és periferikussá vált. Nem kell az élele­
mért harcolni vagy csapatokba verődve küzdeni az élettérért. Az agresszió
azonban megmaradt, és semmivel sem lett kisebb, mint a vad időkben. A
háttérben van jelen, a karrier intellektuális útvesztőin keresztül hat, várat­
lanul előtör és gyengéden pusztít. A politika, az üzleti világ másképpen, de
egyaránt alkalmazza.
A torzulás ott kezdődik, amikor valakinek olyan mértékben sikerül
alkalmazkodnia a környezetéhez, hogy a belső élettér teljes mértékben
a külső függvényévé válik. A valódi vadság csökevényes formái megma­
radnak a fitnesztermek és a teniszpályák zárt világán belül. Nincs már
felemelő életérzés, csak taktikus előrejutás, fizetésemelés, karrier, marke­
tingfelhő és personal branding.
A fehér gallér mögül a finomított agresszió nehezen észrevehető formá­
ban kandikál elő. Talán csak a gesztusokban ragadható meg...

Fiatal lány emlékezik:

- Ha visszagondolok, talán nagyapámra gondolva érzem a
piszkosság és félelem kevert ízét a lelkemben. Amikor az ölébe
ültetett, nagyon féltem... Nem szeretném bántani az emlékét...
- Nem kell félned, a nagyapád emléke nem tabu. Nagyapád
visszaélt veled kislányként, és te azóta hordozod magadban a
bűnösség és a magány érzését. Emiatt bünteted magad folyamato­
san fizikailag és lelkileg...
- Igen, az edzés és a szenvedés nem old meg mindent.
- Nem vagy rossz, nem kell elégetned magad... Engedd, hogy
ez az érzés betöltse a lelked...

A nagyapa agresszor volt, de mindenki tisztelte. Magányos diktátor, akitől

lehetett félni, mert a félelem jó rejtőzködés, puha biztonság a szembenézés
vadsága ellen. A nagyapa tiszteletre méltó, rideg ember volt, akire fel kel­
lett nézni. Egy távoli, tekintélyes idol. Vele szemben egy kislány esélytelen,
és egyedül marad, mert senki sem veszi a bátorságot, hogy melléálljon,
mint a legtöbb hasonló családban, házban, hazában...
Aki fél és behódol, egy idő után már csak önmagára haragszik, hogy
nem elég jó, nem teljesít kellően, nem tud megfelelni tökéletesen.
Mindannyiunkban ott rejtőzik a behódoló félelem és a diktátori önér­
vényesítés. Mindannyian képesek vagyunk visszaélni a hatalmunkkal,

236 •
helyzetünkkel, és talán meg is tesszük néha, de a választás lehetősége a
szembenézés mértékét illetően élő marad. Nem kell pusztítanom magam,
nem kell behódolnom, nem kell visszaélnem és kerülő utakon előretör­
nöm. Mindenből van elég, nincs hiány, ha megengedem magamnak, hogy
belülről vezetett legyek.
Az apa vonzódik a gyermeki ártatlansághoz, minden férfi vágyik az
elismerésre, a hatalomra. Vannak kerülő utak, amik mindenki életében
feltárulnak, és lehetővé teszik, hogy királynak érezd magad. Azokban a
pillanatokban te döntesz, hogy megteszed-e, visszaélsz-e a lehetőséggel,
vagy hátralépsz és elengeded.

237
 TEST-KAPU

Az érzéseink a testünkön keresztül hatnak, a testünkben születnek és

halnak el. Érzéseink sokszor harcban állnak gondolataink zárt rendszeré­
vel, amelyek védőbástyaként szigetelik el a kitörés útját. Néha hullámban
érkezik az érzelmi rezonancia, és áttöri a gátakat, ez azonban pusztító.
Nehéz megtalálni a megfelelő kioldást. Miután a gondolatiság kultúrájá­
ban élünk, a racionális védelmi rendszerünk jóval fejlettebb az érzelem­
kifejező képességünknél. Emiatt a kifejezés olykor kitöréssé, robbanássá
erősödik. A finom jelzések kibontása, megmutatása nehéz, ahogyan a
felismerési küszöb is magas. A gondolkodás blokkjai lelassítanak minket,
és elzárnak az áramlástól. Sokszor észre sem vesszük, milyen mélyen bele­
süllyedtünk a védekezés-támadás zsákutcáiba.

Tanácsadói megbeszélés egy sikeres cég idősebb tulajdonosával, a

harmincöt év körüli fiatal ügyvezetővel és a cég stratégiai igazga­
tójával. A téma a szervezetfejlesztés lehetőségeinek keresése, mert
a cég kinőtte a kézivezérlés rendszerét.
Stratégiai Igazgató: - A cég eljutott ahhoz a mérethez, amely­
ben a továbbfejlődés feltétele a szervezeti folyamatok tisztázása.
Ügyvezető: - A probléma az, hogy a cég emberei túlzottan
igénylik az irányítást. Nem eléggé önállóak...
Tulajdonos: - Szívesen hátralépnék, de attól tartok, összeom­
lik a cég, ha nem járok be mindennap, ha nem én viszem a nagy
projekteket...
Tanácsadó: - Ha megengeditek, adok egy visszajelzést a beszél­
getés eddigi tapasztalatairól. A légkör, ami szerintem kifejezi az
irányadó szervezeti kultúrát is, meglehetősen fojtott.
Ügyvezető: - Igen, lehet ebben valami, a cégben is van egy erős
visszafogottság.
Stratégiai Igazgató: - Ez a visszajelzés nekem is sokat mond.

238
 Tulajdonos: - Ez pszichologizálás és buta egyszerűsítés. A cég
azért nem működik jól, mert az ügyvezető nem alkalmas az irányí­
tásra. A múltkor is majdnem megbukott miatta egy jelentős pro­
jekt. Ha nem nyúlok bele a folyamatba, elveszítjük az ügyfelet...
- Hosszan sorolja a hibákat.
Az ügyvezető mélyen magába roskadva hallgat. Egyszer meg­
próbál megszólalni, majd feladja. A stratégiai igazgató egyszer
bátortalanul megszólal, majd ő is elhallgat. A tulajdonos folyama­
tosan sorolja a vezetés hibáit.
Tanácsadó: - Köszönöm a felkérést, sajnos nem tudom vállalni
a fejlesztést, mert nincs megrendelőm. Az ügyvezető a tulajdonos
szerint „nem alkalmas” a vezetésre, a tulajdonos pedig nem sze­
retne magán dolgozni, mert problémamentesnek gondolja saját
működését. - Döbbent csönd, lehajtott fejek.
Amikor a beszélgetés végén kiléptem a teremből, úgy éreztem,
mintha egy hibernációs kamrából jöttem volna elő a felszínre.
Hosszú percekig éreztem még a testemen a szereplőktől átvett
félelem és harag jéghideg leheletét. Később kiderült, hogy eljöve­
telem után a tárgyalóteremben a helyzet még indulatosabb lett. A
tulajdonos a bent maradt két vezetőn vezette le a frusztrációját.

Vajon mi történik addig, ameddig a légkör teljesen fagyossá és fojtottá

válik? Vajon mit tesznek a szereplők a helyzetek és kapcsolatok befagyasz­
tásáért és a hibernáltság folyamatos fenntartása érdekében?
Soha semmi nem jön létre magától és jut el a beteges kapcsolódás aszi-
metrikus állapotába. Az agresszor és az áldozat együttesen hozza létre és
tartja fenn az elnyomás légkörét. Ha kívülről belenyúlsz, és helyreállítod az
egyensúlyt, a szereplők maguktól visszarendeződnek a szenvedéssel teli, de
már megszokott és számukra biztonságos állapotba. A rabszolgát nem lehet
önmaga ellenére felszabadítani, mert fél a szabadság megrázó élményétől,
a lehetőségek bizonytalan és kiszámíthatatlan erejétől. A fájdalomban
és a rabságban mindig van egy biztonsági szempont: a kiszámíthatóság.
A szabadság az áramláshoz kapcsol hozzá, amely nem egyenes ívű, nem
előre látható és kontrollálható pályán mozog, nem rutinszerűen működik.
Mégis csak a saját szabadságunk elfogadása és megteremtése visz előrébb
a kibontakozásunk útján. A fejlődés lehetősége a bizonytalan elfogadásán
és a kockázatvállaláson múlik.

• 239
 MI MARAD VÉGÜL?

Tolulnak az érzések, szűkül a látómező, emelkedik a pulzus. Már észre sem

veszem, mert megszoktam a nyomást, és régen elveszítettem a kapcsolatot
a testemmel. Minden energia az agyamban van, gondolkodom, elemzek,
mérlegelek. Programokat futtatok magamban, keresem tépelődve a meg­
oldást, a kitörési pontot. Lassan ment a hozzászokás a stresszhez, a nyo­
máshoz, de az elfojtás sikeres volt. A szürkeség térhódítása észrevétlenül
történt, és már fel sem tűnik, mert részévé vált az életemnek. Néha azért
titkon arra gondolok: bárcsak történne valami, bárcsak leállna a gépezet,
megváltozna a program, és minden kitisztulna. Persze belül jól tudom,
hogy esélyem sincs a változásra, csodák nem léteznek...

Harminckilenc éves vállalatvezető coachingbeszélgetésen:

- A működésed ad hoc jellegű, kiszámíthatatlan. Kisvállalati
káosz egy jelentős cég élén. Nem adsz megbízható felületet a kap­
csolódáshoz. ..
(Hallgat és szúrósan néz rám. Érzem rajta a felháborodást.)
- Milyen érzést okoz neked, amikor erős visszajelzést adok a
működésedről?
- Semmilyet. Amit mondasz, az túlzás, mert kiragadsz egy rész­
letet az életemből, és felerősíted. Próbálom megérteni, hogy miért
terjeszted ki az egész működésemre.
- Nincsenek érzéseid?
- Gondolkodom...
- Mégis, próbáld meg kifejezni az érzéseidet...
- Stresszes a helyzet, de gondolkodom a hallottak értelmén....
- Mit teszel, ha haragot, indulatot élsz át?
- Nem szoktam ilyet. Ez nem része a mi kultúránknak.
- Amikor kórházba kerültél, mert szétesett a működésed és
agyvérzés tüneteit produkáltad, majdnem leállt a beszédközpon­
tod, remegett az egész tested, akkor mi történt?
- Egyszerűen túlterhelt voltam...

240
A tetszhalott állapot kialakítása, a bebábozódás lassú folyamat, amely
az érzelemmentesség kialakulásához vezet. Szinte észrevétlenül történik
a kényelmetlen helyzethez, a fájdalmas nyomáshoz való hozzászokás. A
gyermek sír, amikor éhes vagy magányos, a felnőtt megtanul együttélni
a hiányaival. Hozzászokik a betöltetlenséghez, a kielégítetlenséghez és a
sivársághoz. Először csodálkozik és lázong, aztán a környezete megmagya­
rázza neki: ez így van rendjén, mindenki együtt tud élni a szenvedéssel,
senki sem boldog, miért pont te lennél kivétel. A munkahely nem szóra­
kozás, a család nem kikapcsolódás, az élet nem habos torta...
Mi marad? Egy kevés szénhidrát, némi alkohol és néha egy akciófilm.
Olyankor kikapcsol az agyam, nem kell állandóan megoldásokat keres­
nem, nem kell a szorongásaim elől látszattevékenységekbe menekülnöm.
A leépülés folyamán virtuális realitást és steril, de látványos kiraka­
tot építünk magunk köré. A paraván mögötti valóság kínját a díszletek
látványa nagymértékben enyhíti, a szőnyeg alá söpört indulatok sokáig
féken tarthatók. Néha kipukkad egy lufi és lepereg a vakolat, de ez is csak
ideiglenes, mert gyógyszerekkel karban tartható, és kinyújtható a lassú
haldoklási folyamat.
A szembenézés félelmetes, a megállás és kiszállás a pörgésből szoron­
gató. Az ego ilyenkor mindent elkövet, hogy visszatereljen minket a biz­
tonságos és kitaposott illúziók világába (karrier, hatalom, fontosságérzés).
Mégis van remény, van megújulás. Nem akaratból, hanem elengedésből.
Akaraterőből nem sokáig futja, de az elengedés energiát ad. Érdekes
paradoxon. Ha megszerzel valamit, még többre vágysz, ha elengedsz
valamit, betöltődsz, tér nyílik benned a fejlődésre. Minél több mindent
engedsz el a látványból, a felületből, és minél több mindent engedsz meg
magadnak belülről, annál inkább önmagaddá válsz. Minél több mindennel
veszed körbe magad, annál didergőbb, elveszettebb és magányosabb lesz a
belső harcosod. A belső harcos életre keltéséhez nincs másra szükség, csak
befelé figyelésre, kitartásra és sok-sok elengedésre. Az elengedés nem min­
den esetben lemondás, sokkal inkább igen a valódi igényekre, nem a lát­
szatra. A mérlegelés, túlbiztosítás, az egyensúlytalan és fájdalmas helyzetek
elfogadása talán az ismerősség védelmét adja, de nagymértékben tompítja
az élességet, az intuíciót, a belülről vezetettség erejét. Minden belül dől el.
A végső kérdés csak az, adsz-e időt és teret magadnak a belső figyelemhez.

241
 TERVEIM VOLTAK

Mike Tyson mondta egyszer: „Mindenkinek van terve, amíg meg nem
kapja az első pofont.”
A pofon maga az élet. Aki bunyós, tudja, hogy a ringbe tervekkel belép­
ni fölösleges, mert a valóság felülírja az előre gyártott sémákat. Amikor
megérkezik az első nagy pofon, az ember a fejéből azonnal leszáll a testébe,
és megérkezik a valódi küzdelembe. Elkezdődik az igazi harc, megjelenik a
valóság, vége a vetített képeknek.

Negyven körüli középvezető coachingon:

- Teljesen fejből beszélsz, és élettelen válaszokat adsz a kérdé­
sekre
- Nem értem, miről beszélsz. Próbálok jelen lenni, és figyelek...
- Miért van benned oly sok agresszió?
(Nevetés.) - Engem is zavar. Próbálom visszafogni magam.
- Miért van szükséged arra, hogy lenyomd a gyengéket magad
körül?
- Nem tudom, de ilyenkor nagyon bunkó tudok lenni...
- ...és magadban kéjes örömöt érzel, ha lehetőséged adódik rá.
(Elpirul és zavartan nevet.) - Igen.
- A nevetésed árult el. Tudod, hogy a saját gyengeséged pró­
bálod rejtegetni, amikor agresszív vagy másokkal? Sejted, hogy ki
volt az, aki nem bocsátotta meg, ha hibázol, ha nem teljesítesz
maximumon?
(Döbbent csend, zavar.) - Igen, még mindig az anyámmal küz­
dők magamban. Pedig azt hittem, ezen már túlvagyok.
- Most már jelen vagy! Most már nem fejből beszélsz, megér­
keztél az érzéseidhez...
V ____________________________________________________________ y
Sokan észre sem veszik, mennyire nincsenek jelen az érzéseikben, csak
a gondolataikban. Hosszú időt töltöttek megfelelési kényszer alatt,
kényelmetlen elvárások közé szorítva, majd beletörődtek és megszokták.
Hozzáedződtek az elfogadhatatlanhoz, belesimultak saját gondolataik bör­
tönébe, realitásként tekintettek rabláncaikra. Én rossz vagyok, elégtelen,
gyenge, de nem akarom többé ezt átélni. Megvédem magam, és kizárom
a lelkemből a fájdalmat. Levágom a testem, az érzéseim, elzárom a szo­
morúság csapját, elfedem a sebeim - és vele együtt a felszabadultságot, az
örömöt és a szabadságot is...
Korábban a nagy cégek hosszú távú stratégiai terveket gyártottak, és
voltak stratégiai igazgatók, akik megpróbálták ezeket monitorozni és a
cég működését a stratégiához igazítani. Ma már alig van ilyen pozíció. A
legjobb cégek az üzleti tervet is lazán kezelik, mert tudják, hogy pusztán
orientációs szerepe van. A legkiválóbbak pedig nem terveznek előre, mert
megértették, hogy a számok realitása csak leköveti a cég mentális álla­
potát. Azok, akik beleragadnak a terveikbe, megállnak az élet folyamat­
rendszerében, és parkolópályára helyezik önmagukat. Ha a víz megfagy,
elveszíti a rugalmasságát és képlékenységét, a keménység pedig törékeny-
nyé tesz. A tervezés csak nekünk fontos, az élet nem veszi figyelembe az
útleírásainkat, és ha ragaszkodunk a sémáinkhoz, átlép fölöttünk. Az élet
áramlását nem tudjuk a terveinkhez igazítani, ahogyan egy kapcsolatot
sem érdemes tovább fenntartani, mint ameddig kölcsönösség és dinamika
van benne. Lehetséges, de nem érdemes.
Sokan hullahegyeket cipelnek a hátukon, és az élettelen kapcsolataik
mennyiségén keresztül mérik a jelentőségteljességüket. Sok barátom van,
mondják, és büszkék magukra. A magány elől menekülnek, az egyedüllé­
tüket rejtegetik. Az üres időt próbálják meg kitölteni, mert rosszul érzik
magukat, és nincsenek kapcsolatban az érzelmeikkel. Azt gondolják, hogy
az egyedüllét szégyenteljes és kiüresítő, a magunkra figyelés pedig túl
nehéz. A belső világ izgalmasságának a felfedezése a külsőben való jelenlét
feltétele. Aki nem fordít figyelmet és időt befelé, megdermed és megke­
ményedik, elveszíti az élet folyamatával való kapcsolatát, mert az rajtunk
keresztül, csakis belülről tárul fel.
Hogyan tud másra figyelni az, aki nem figyel önmagára, és nem ad időt
saját magának? Hogyan tud mással lenni az, aki nem tud hosszabb időt
eltölteni önmagával? Hogyan tud jelen lenni az, aki nem tud tevékenység
nélkül csak létezni?

243
 AZ ERŐ KÉT OLDALA:
AGRESSZIÓ VAGY TEREMTÉS

Az erőnek két oldala van, az egyik a gátlástalanul pusztító agresszivitás,

a másik a kreatív, teremtő, felemelő erő. Nem válhat azonban valaki úgy
szelíd teremtővé, hogy közben megkíméli magát a saját sötét oldalának
a megismerésétől. Ahhoz, hogy eljussunk az egyikhez, kapcsolatba kell
kerülnünk a másikkal is.
Mindig gyanúsak voltak számomra azok a széles mosolyú, joviális
vezetők, akik felfelé nyitott tenyérrel adtak kezet, és rögtön biztosítottak
jóindulatukról. Ez általában csak addig tartott, ameddig nem kereszteztem
az érdekeiket vagy a rejtett szándékaikat. Persze ilyenkor sem történt nyílt
konfrontáció, egyenes beleállás a konfliktusba, volt viszont fenyegetés a
háttérben, kiosonás a helyzetből vagy hatalmi visszaélés. Hittanos fiúból
vagy lányból nem lesz automatikusan fehérgalléros jótevő. A harcos ismeri
a saját sötét oldalát, indulatoktól feszülő, néha kirobbanó erejű természe­
tét. Nem vezet kikövezett út a szelíd teremtéshez, ahogyan nem létezik
született vezető sem. Aki az iskolapadból egyenesen a hatalom közelébe
érkezik, azt úgy hívják, hogy herceg vagy politikus. Az egyik születési elő­
jog, a másik ízlés kérdése.

Vállalatvezető coachingon:
- Amikor elszakad a cérna, kifejezem az indulataimat, ameddig
nem, addig elengedem a dolgokat.
- Mi lenne, ha nem várnál a cérnaszakadásig, és élesen,
egyértelműen képviselnéd az álláspontod?
- A mi kultúránknak az élesség nem része.
- Az agresszió viszont része a személyiségednek.
- Félek, hogy túlzottan elszakadok a többiektől, félek, hogy
nem fogadnak el, és megbántok másokat.
- A megfelelni vágyásod miatt félsz. Mi lesz, ha nem felelsz meg
a saját elvárásaidnak, a szeretet- és a biztonságigényednek...
- Igazad van, nagyon erős bennem az elfogadás iránti vágy, a
megfelelési kényszer.

244
A drive mint kreatív hajtóerő akkor jelenik meg pozitívan, ha megfelelő
rugalmasság párosul hozzá. A romboló agresszió törékennyé és sérülé­
kennyé teszi a vezetőt. Jól bánni a bennünk lévő erővel akkor tudunk,
ha megtisztítjuk a szégyen és a lehetséges kudarc félelmeitől, és megta­
pasztaljuk a hatását. Csak az lehet a miénk, amit megismertünk, csak
afölött van hatalmunk, amit megtapasztaltunk. Amikor szembenézünk a
bennünk élő romboló erővel, és képessé válunk szabadjára engedni, akkor
válik csak megszelídíthetővé. Ameddig nincs tapasztalatunk destruktív
énünkről, addig a foglyai maradunk, és az fog uralni minket. Aki mélyen
elnyomja magában az agresszív kitörés lehetőségét, az rabjává válik a saját
indulatainak, amelyek kerülő úton törnek felszínre. Emiatt látni oly sok
jó szándékú, gyakran vallásos vezetőt, akikről az a hír járja, hogy hátulról
gáncsolnak el másokat vagy indokolatlanul és váratlan módon robbannak.
Mi lesz, ha kiszabadul a palackból a szellem, mi lesz, ha kontrollálatlanná
válik az erő, és elragad?
A valódi kérdés sohasem az, hogy mi lesz, hanem az, hogy mi van.
Menjünk vissza egy lépéssel. A félelem távolságot hoz létre az erő és a
vágy között. A túlzott robbanástól való félelem felfokozza a kitörés nagy­
ságát, az érzelem nélküli hatalom vágya pedig elsöpörhet minden belső
egyensúlyt. Ami vagyok, az jónak és kevésbé jónak a keveréke, aki leszek,
az a bennem feszülő erőknek a megvalósulása. A végeredmény önismeret
kérdése. Nem létezik tisztán segítő, teremtő erő. A feladatunk az, hogy
nap mint nap szembenézzünk a bennünk formálódó hatásokkal, és miután
megértettük őket, megteremtsük a pozitív kapcsolódás lehetőségét a külső
világhoz.

245
 EBER HIPNÓZIS - REJTETT AGRESSZIÓ

Lefojtott hang, halk beszéd, természetellenesen magas hangszín, visszafo­

gott aktivitás, erősen racionális érveléstechnika. Mindez jóságos és segítő­
kész csomagolásban, de a háttérben érezhető az agresszív lefojtottság, ami
néha indokolatlanul kitör. A háttéragresszivitás hipnotikus erővel képes
bevonzani a gyenge sodródókat. Erőt sejtenek ott, ahol csak indulat van,
hatalmat remélnek ott, ahol pusztán a görcsös rejtőzködés a cél. Olyan a
leszorított háttéragresszió, mint a füstölgő szivar, amely parazsával bármi­
kor képes belobbantani a kárpitot.
Mielőtt a kobra lecsap, és kilövelli halálos mérgét, hipnotikus táncot
lejt és transzba ejti áldozatát. Mielőtt a visszafogott ragadozó, az éhes fene­
vad, az agresszor bénító ölelését kiterjesztené, kedves arcát mutatja. Ez az
éber hipnózis, amely minden gyenge embert képes rabul ejteni. A lefojtott
agresszió könnyen összetéveszthető a valódi segítő erővel. A megjelenés
hasonló, a külső segítő szándék szintén, csak a manipulatív irányítás és az
állandó kontroll az árulkodó. Az agresszor célja nem a felemelés, hanem a
megkötözés, a leláncolás.
A mélyen agresszív vezetők, diktátorok mindig mosolyognak a tévében
vagy a lelátón, és csak a dolgozószoba rej tekében vagy a hálószobában vál­
nak ragadozókká. A lefojtott agresszió hipnotikus erővel csábítja el a gyen­
ge, sodródó, karrierista, támaszt kereső, sérült lelkeket. Erőt remélnek ott,
ahol pusztán önző érdek áll, támogatást keresnek annál, aki pillanatnyi
előnyök miatt kihasználja őket. A jutalom a fenevad figyelme, dicsérete,
amit nehéz kiérdemelni és folyamatosan tenni kell érte. Csapdahelyzet.
Mi a legbiztosabb jele az elfedett agressziónak? Az indokolatlan rob­
banás, az eltúlzott érzékenység és a bosszú. Az agresszort nem lehet,
nem szabad elhagyni, és nem lehet neki ellentmondani. Ha valami nem
úgy sikerül, ahogyan eltervezte, ha valami zavarja, és csökken a kontroll
szerepe, a válasz: kitörés. Vetítés, hibáztatás, szemrehányás. Az agresszor
folyamatosan sakkban tartja és kihasználja a környezetét.
Vajon miért van szüksége olyan sok embernek arra, hogy egy agresszív
hatalom árnyékában szenvedjen pillanatnyi figyelemért cserébe?
Az agresszor bevonzza az áldozatot, aki lelke mélyén arra vágyik,
hogy szétszakított életét valaki irányítsa, egyensúlyba helyezze, valaki,
akinek hatalma van fölötte. A gyenge ember az irányítást gyakorlatilag

246
egy erősebb kezébe adja, biztonságot és védelmet remélve ezáltal. Sze­
retette, elfogadásra vágyik, és közben szenved az elégtelenség rejtett
bűntudatától, amit csakis a diktátor enyhíthet. Az agresszor erőt sugároz
kifelé, magabiztos a tribünön, ragadozó és fenyegető a hozzá közel állókkal
szemben, bosszút áll az ellenségein, de gyakran kegyeket osztogat, behálóz,
folyamatosan terjeszkedik, szövi hálóját. Taktikája a jutalom és büntetés
váltakozása, a megfélemlítés, a gyenge pontok feltérképezése. Olyanokat
vonz, akik legbelül vágynak az elnyomásra, az irányításra, a gyors felemel­
kedésre, a jutalomra, a diktátor figyelmére.
A kobra bűvöletéből kilépni szép szóval, megbeszéléssel, érveléssel nem
lehet. A diktátor sem enged teret a lázadásnak, a leválásnak. A hűség
örökérvényű, a szolgálat sohasem ér véget. A leválás problémamentesen
nem lehetséges. Aki önállósulni szeretne, annak a saját lábára kell állnia,
és le kell mondania az irányítottság biztonságáról. Szembe kell néznie az
agresszorral, és vállalnia kell a fenyegetettség érzését, a szabadság kocká­
zatát, a haragot, a kudarcot. Bármi legyen is a szabadság ára, megéri, mert
nem szolgának, hanem szabadnak születtünk mindannyian. A valódi erő
felemel és elenged, támogatja a saját utad.
Mindannyiunk életében megjelennek agresszív robbanótöltetek, csábí­
tó hatalmak. Nem azért, mert rosszak vagyunk, hanem mert gyakorolnunk
kell a továbblépést, a belülről irányítás megerősítését. A hatalom illúzió,
a fenyegetés pusztán árnyjáték. A lelkünk labirintusának mélyén mindig
nyitott ajtó rejti a szabadulást.

„Nézd, nyitott ajtót bíztam rád, melyet senki be nem zárhat... ”

(Jel 3:8)

247
 LÁBTÖRLŐ LETTEM

Nyolc éve találkoztunk utoljára, akkor segítséget kért a válásához. Bántak

mázott volt, sokat szenvedett. A döntő lépés előtt visszariadt a szabadság
lehetőségétől, és maradt rabszíjon a gyerekeivel együtt, házasságban. Most
újra jelentkezett.

- Mi rejlik a kedvességed mögött?

- Nem valódi?
- Rejtőzködő. Mögötte üresség és félelem van.
- Igen, nagy bennem az űr.
- Pszichoterapeutaként abban reménykedsz, hogy vannak még
nálad nyomorultabbak is? Abba menekülsz, hogy mások kínlódá­
sát hallgatod?
(Nehéz csend.) - Elfáradtam, és nem bírok tovább menekülni.
Visszaszámlálok magamban. Kiszámoltam, hány ezer nap, amíg a
gyerekek leérettségiznek... de már nem bírom tovább.
- A férjeddel mi lesz, ha elhagyod?
- Keres magának egy másik lábtörlőt. A múlt héten megkér­
dezte a nagyobbik fiam: Anya, miért nem válsz el?
- Mi lesz veled, ha már nem leszel lábtörlő? Oly régóta vagy
rabszolga, távol önmagadtól...
(Mély sóhaj.) - Mit tegyek?
- Borzasztó nagy agresszivitás van benned. Azért nem tudsz
aludni évek óta, mert a szervezeted fél leállni. Szétrobbannának
az ereid a nagy feszültségtől, ha hirtelen megszűnne a nyomás.
Újra kell építened magad. Ha nem nézel szembe az eltemetett és
leszorított agresszióval, menthetetlenül visszasüllyedsz a régi sze­
repbe. Az alárendelődésed mögött elfojtott félelmek és indulatok
vannak, amit önmagad ellen fordítasz.
- Igazad van. Mit tegyek?
- Elmondom, de nem lesz egyszerű...

248
Ha Leemeled a fedőt a forró gőz fölül, a kitörés elkerülhetetlen. Bizonyos
esetekben jobb a pusztító kitörés, mint a fortyogó, leszorított nyomás alatti
vergődés. Ha azonban nem érted meg a működésed következményeit, a
menekülésed okát és a jelenlegi állapotod önmagadra és környezetedre
gyakorolt hatását, akkor a változás nem hoz feloldást. Az elhagyott, régi
helyzet másképpen, de folytatódni fog, megismétlődik: a szereplők és a
helyszín változik, a jelenetek hasonlóak lesznek. Csak a mély szembenézés,
felelősségvállalás és az ebből fakadó előrelépés ad valódi feloldást.

249
 VEGRE VALAKI SZERET

Repülőn utazom Párizsba, ahol coachként dolgozom egy amerikai

cégnek. Mellém ül egy középkorú amerikai nő Washingtonból, és
szóba elegyedünk. Gyorsan kibontakozik a sztorija, és a beszélgetés
végül átvált brief coachingba.
- Mondd, mi a véleményed róla, hogy kiutazom Indiába a
szerelmemhez?
- Örülök neki.
- Ö igazán törődik velem, és nagyon spirituális ember.
- Hogyan törődik veled? - kérdezem.
- Mindig felveszi a telefont, amikor hívom, és olyankor mindig
érdeklődik felőlem, aztán ellát jó tanácsokkal.
- Mióta ismered?
- Másfél éve találkoztunk, és most kiutazom hozzá hosszabb
időre. Erre gyűjtöttem régóta. Lehet, hogy ő az igazi...
- Miért nem mentél ki előbb?
- Amikor először akartam kimenni, lebetegedtem, begyulladt a
gerincsérvem. Aztán másodszor, amikor az Emirates gépére akar­
tam jegyet venni, bedöglött a terminál, és nem tudtam kártyával
fizetni... Megnézed a fényképét?
- Persze, mutasd... - (Kis csönd.) - Tényleg érdekel a véle­
ményem?
- Igen, hiszen azt mondtad, te tanácsadó és coach vagy.
- Figyelj, ez egy súlyos alkoholista, aki ráadásul depressziós is.
(Rövid csend.) - Igen, az. Az első találkozásunkkor is nagyon
sokat ivott, és még mindig az anyjával lakik.
- És miért nem hív fel soha?
- Nagyon szegény, de a múltkor, amikor egy hétig nem hívtam,
azt mondta, hogy ha meghalna, azt sem tudnám, és azt is mondta,
hogy szüksége van rám.
- Miért hagytad ott az első férjed?
- Alkoholista volt és vert...
- Ok, akkor most elmondom, mit csinálj, ingyen és bérmentve...
V______________________________________________________________________________________________ '

250 •
Talán sokan most arra gondolnak, hogy milyen naiv szegény amerikai nő,
mennyire meseszerű az egész sztori. Pedig a történet hétköznapi, gyak­
ran találkozom hasonlókkal más köntösben, csak a szereplők változnak.
Minden pillanatban önmagunkat adjuk, minden lélegzetünkkel felerősít­
jük a létezésünk alapjait, és gyakran lehorgonyzunk régi sebeinknél.
Összekeverjük a szeretetet a vágyainkkal, a pozíciónkat a belső erőnk­
kel, a bankszámlánkon lévő összeget a szabadságunk mértékével. Azt gon­
doljuk, mi okosabbak vagyunk más szerencsétleneknél, és mi irányítjuk az
életünket. Amikor már régen kiégtünk, még akkor is másokról akarunk
gondoskodni, amikor már megfeneklett az életünk, még akkor is azt gon­
doljuk, hogy szélben állunk, és amikor már süllyed karrierünk hajója, még
akkor is azt vizionáljuk, hogy mekkora lehetőségek előtt állunk. Nehéz
észrevenni belülről a saját nyomorúságunkat. A tükröket, a kívülről érkező
visszajelzést könnyű elutasítani, a betegséget és a kimerültséget egy dara­
big képesek vagyunk elnyomni magunkban. A szembenézés azonban, bár
mindenkinek nehéz, mégis megállító erejű lehetőség.
Az amerikai nő tipikus példája a „törődik velem, hisz mindig meg­
kérdezi, hogy vagyok” esetének. Reményeink rabjai vagyunk, és újra és
újra valóra váltjuk a múltunkat. Olyan férjet választok, aki megbüntet,
mert azt érdemiem. Az agressziót lenyelem, és önmagam ellen fordí­
tom, utána ventilálok. Jólesik belemerülni az önsajnálat tengerébe.
Pörgés önmagam körül a sebeim szorításában vergődve. A nyomasztó
múlt visszatér, és én büntetem magam vég nélkül. Létrehozom azo­
kat a helyzeteket, ahol szenvedhetek, aztán panaszkodhatok, és folya­
matosan együttérzést váltok ki a környezetemből. A varázs megtöré­
se a múlt lezárása, a saját szerepem felismerése a nagy történetben.
Nem tudunk addig elszakadni a jelen szenvedésétől, ameddig nem értjük
meg a múltunk üzenetét.

251
 HATÁSOK ÖRVÉNYÉBEN

Minden gondolatnak hatása van a környezetre. így vagy úgy, de

hullámokat indítunk el, és reakciókat váltunk ki egymásban.
Felsővezető coachingon:
- Amikor bejöttél, azt éreztem, hogy sötét lett a szobában, és
átterjedt rám egyfajta szorongás. Félsz valamitől?
- Nem félek, csak szomorú vagyok. Méltatlan helyzetbe kerül'
tem, és azon gondolkodom, hogy elhagyom a céget és az országot is.
- Mi történt?
- Belekerültem egy kicsinyes és sunyi helyzetbe, ahol hátulról
támadnak és megkérdőjeleznek.
- Szóval félsz felvenni a kesztyűt és beszállni a ringbe? Ki akarsz
hátrálni harc nélkül a küzdőtérről...
Rövid csend után: - Igen félek, nagyon félek, mert azt érzem,
mindent elveszíthetek, amit eddig felépítettem.
- Fia felemelt kézzel kivonulsz, akkor egészen biztosan, ha
felveszed a kesztyűt és beleállsz a helyzetbe, ha szembenézel a leg­
félelmetesebb ellenfeleddel, akkor bármi lehetséges.
- De úgy érzem, ez nem az én szintem. Kicsinyes, méltatlan, és
rejtett eszközökkel zajlik a harc.
- Figyelj. Ezen a szinten, ahol vagy, a harc, a politikai háttércsa­
tározás sajnos mindenütt része a rendszernek. Aki ilyen magasra
kerül, az óhatatlanul részese lesz a puha agressziónak és steril
közönynek. Ezen a szinten már kifinomult eszközökkel nyírják egy­
mást a versenyzők. Kevés a kivétel. Abban a pillanatban, amikor
eldöntötted, hogy a létra csúcsára akarsz állni, azonnal megmoz­
dultak a sötét erők, mert megérezték benned a riválist. Ha most
felemelt kézzel továbblépsz, máshol ugyanezzel a megoldatlan
helyzettel fogsz szembesülni, mert magaddal viszed a kihátrálás
gyengeségét és a félelmeid. Nézz szembe azzal, amit elindítasz azál­
tal, hogy megfogalmazod nekem az előrelépési szándékod.
- Igazad van. De jó, hogy mindez most történt, és át tudjuk
beszélni. Felveszem a kesztyűt...

252 *
Amikor magadban megfogalmazod az előrelépés szándékát, megváltozik a
tested rezgése és az energiaszinted. Az előrelépés szándéka impulzusokat
küld ki a térbe, amelyet minden érintett, aki kapcsolatban van veled,
átvesz és megérez. Mindez tudattalanul és hangtalanul történik, de ez ne
tévesszen meg. Mindannyian részei vagyunk annak az energiarendszernek,
amiben a változás történik. Ha megfogalmazod magadban a szándékod, a
vágyad, a rendszer visszhangokat bocsát ki, amelyek pontosan az érintet­
tekhez jutnak el. A hatás nem marad el, a dominósor megmozdul. Az ész­
lelhető változás már a láthatatlan lavina legutolsó pillanata. A hatás bármi
lehet. Betegség, baleset, jótékony előrelépés, örömteli változás - bármi,
ami előkészíti a te változásod. Minden egy tökéletes hálózat része, és a
hatások összegződnek, kiszélesednek és újabb összpontosulásokat hoznak
létre. Minden tőlünk indul el, és minden hozzánk érkezik vissza, amire
hatásunk van. Ugyanígy a másik gondolata és cselekvése is visszahat ránk.
A félelem pusztán egy jelzés, hogy fordítsd a fejed a veszély irányába,
és lépj előre. A szorongás a helyzet nyomasztó voltál jelzi, a pozitív érzés
pedig azt, hogy folytasd tovább az utad, jó az irány. Minden minket szolgál,
minden értünk van a játékban. A mi dolgunk csak annyi, hogy tisztán
fogalmazzunk, világosan fejezzük ki magunkat és pontosítsuk a szándéka­
inkat.
Függetlenítsük magunkat mások elvárásaitól, és bízzunk a megérzése­
inkben. Ami útközben adódik, az a játék része, legyen az veszteség, eltávo­
lodás vagy beteljesedés. Leginkább az együttérzés és az iránymutató flashek
mérvadóak. Ami ma elszomorít, holnap talán a nagy lehetőség része lesz.
A kibontakozás és fejlődés csak játékosan lehetséges.

253
Két kézzel kapaszkodom abba a képbe, amit önmagámról kialakí­
tottam az évek során. Védem és óvom a külső behatásoktól, a sé­
rüléstől, a változástól. Az a kép lebeg előttem, hogy erős vagyok,
és képes leszek megakadályozni a korróziót, az enyészetet. Néha
biztonságra lelek és fellélegzem. Ilyenkor összehasonlítom magam a
nálam szerencsétlenebbekkel, és megkönnyebbülök. Aztán kezdő­
dik minden elölről: a harc, a védekezés, a kapaszkodás... így éljük
napjainkat az örökös körforgásban. Megfeledkezünk róla, hogy a
könnved szellő is képes felborítani minket, és egy kis fuvallat is ki­
billenthet az egyensúlyunkból. Nem tanultuk meg a leckét, a kitárt
kéz szabadságát. Mert senki sem mesélt róla sem az iskolában, sem
otthon. Pedig csak az lehet az enyém, amit elengedek, csak az tar­
tozik hozzám, amiről képes vagyok lemondani, és csak azzal tudok
együttműködni, amihez nem ragaszkodom. A hatalom és a siker
pillanatnyi, az elengedés örök.
Nem arra születtünk, hogy megkapaszkodjunk, hanem hogy ta­
nuljuk az elengedést. Mert csak az jut előre, aki rábízza magát a hul­
lámokra, az áramlásra, aki képes elengedni a biztonság kísértését. A
nyitott kéz azt jelenti, hogy amit átengedek magamon, azzal eggyé
válhatok, amit elengedek, ahhoz közel kerülhetek, amibe pedig be­
lekapaszkodom, azt lebénítom és magamhoz láncolom.
Leszakítod a virágot, és hazaviszed, vagy gyönyörködsz benne a
saját életterében?
 SZAKASZOLÁS: A SIKER KULCSA

Átfut egy figyelmeztető sejtés a homlokom előtt, én „rápillantok”, és azt

gondolom: miért állnék meg, miért váltanék irányt, hisz még nem végez­
tem, még van előttem út és lehetőség. Megyek tovább reménykedve, egyre
erősebben bízva a jó szerencsémben, ami eddig velem volt. Az akadályok
viszont egyre tornyosulnak, egyre nehezebb az előrejutás. Osszeszorítom a
fogam, és makacsul megyek tovább, folytatom, amit nem kéne. A haladás
lassan hanyatlássá válik, a rossz sejtésből ómen lesz, a veszteség immár
elkerülhetetlen. Egy idő után a visszafordulás már nem alternatíva, a
becsapódás szükségszerű.
Mindannyian átéltünk már hasonlót, amikor felrémlett a váltás lehető­
sége, az iránymódosítás esélye, és mi elodáztuk. Általában akkor jelenik meg
a változtatás igénye, amikor még minden békés és reményteli, amikor még
a csúcson vagyunk. Nehéz ilyenkor az elmúlásra, a váltásra figyelni, hiszen
minden nyugodt, a haladás még biztosított, a vihart semmi sem jelzi előre.
Csak egy halvány sejtelem: változtass irányt, mert hanyatlás felé közeledsz.
Nehéz leszállni egy robogó vonatról, nehéz a dagadó vitorlák idején a
szélcsendre gondolni, vagy a vihar lehetőségére. Amikor fut a szekér és
még minden rendben van, akkor érkezik egy belső jelzés: Változtass irányt!
Szükségszerű, finom információ. Mindig a csúcs előtt érkezik, egy pillanat­
tal sem később, az aktuálisan legjobb pillanatban jön. Nehéz meghallani,
elfogadni, komolyan venni.
Miért szükségszerű a csúcson az irányváltás? Miért fontos meghallani a
finom jeleket? Miért kedvező követni a megérzéseket?
A csúcs után szükségszerűen visszaesés következik, mindig van csökke­
nés. A teljesítményjavulás feltétele a lépcsőzetes fejlődés, illetve az organi­
kus növekedés. Nincs lineáris emelkedés, folyamatosan felfelé ívelő hala­
dás. A hanyatlás szükségszerű és átmeneti, de mindig elengedést jelent.
Az elengedését annak, ami eddig segített, amire eddig támaszkodtam. Ez
nagyon nehéz, mert a föld gyermekeiként bennünk van a megkapaszkodás
és a ragaszkodás ösztöne. Mégis lehetséges, mert a személyiségünk egy
része szellemi természetű, az anyagon túlmutató információ. Az elengedés
elfogadása előremutató, a lassítás vagy a megállás ilyenkor a nagyobb vesz­
teség elkerülését jelenti.
A megálló, a pillanatnyi visszaesés, illetve néha a teljes irányváltás a
minőségi átalakulás lehetőségét rejti. A megérzések követéséből születik

257
meg valami új, valami alapvetően más, egyfajta átalakulás. Ha túlerőké-
tem a lineáris emelkedést, egy idő után visszafordíthatatlan pusztulásba
csap át. Minden sportoló tudja ezt. A határokat ki lehet tolni, de nem
végérvényesen és nem pusztán mennyiségi teljesítményfokozással. Ha túl­
erőltetem a rendszert, belső leállás a válasz: betegség, sérülés, kimerülés.
Képes vagyok-e olyan állapotba hozni magam, hogy kritikus pillanatok­
ban belülről vezéreltté váljak, és követni tudjam a megérzéseimet?
Tulajdonképpen ezen múlik minden. Elegendő időt szánok-e arra, hogy
a fizikai növekedés mellett a lelki, önismerettel mélyíthető dimenzióra is
figyeljek?
A szakaszolás azt jelenti, hogy amikor megbicsaklik a fejlődés motorja,
szélcsend áll be, akkor ki kell vonnom magam a küzdelemből, és meg
kell próbálnom újraindítani a rendszert. Erőt gyűjtök, összerendezem a
figyelmem, és újra nekirugaszkodom a feladatnak. Néha ez sem segít, és
a megállás a kulcs. A szélcsend elfogadása, a lecsendesedés vagy az elen­
gedés időszaka. Az átmenet mindig feltételes, a élet áramlásban van. Az
áramlatokkal való együttműködés a megújulás és a fejlődés feltétele.

258
 IDOKAPU A MÚLTBA

Elkezdődik a helyzetből való kihátrálás, a lassú leépülés. Halványul az

érdeklődésem, közönyössé válók, vagy egyszerűen csak egyre jobban szen­
vedek már a látszat fenntartásától. Nem figyelek a rossz érzéseimre. Nem
lépek, nem döntök, csak sodródom tovább. A helyzet változik, én nem.
Szenvedek, de megérdemlem - gondolom magamban. Egyre jobban eltá­
volodom az élet tengelyétől, kisodródom a forrástól messzire. A kérdés csak
annyi: meddig tart a leépülésem, és mitől változik meg?

Ötvenes építési vállalkozó:

- Az élettársam elvitte a házam szakítás után. Megcsalt és
anyagilag is tönkretett. A gyerekkel is alig tudok találkozni...
- Üzletileg miért nem tudsz talpra állni, hiszen sok munkád
van?
- Az előző üzlettársam is átvágott, lelépett a pénzzel.
- Szóval ismétled ezeket a helyzeteket?
- Nem értem. Én nem ismétlek semmit, hanem a helyzetek
ismétlődnek.
- Te pedig sodródsz egyre távolabbra...
- A legutóbb volt egy jelentős munkám, ami kihúzott volna a
nehézségekből, de az építkezés végén nem fizettek ki.
- Mit tettél?
- Mit tehettem volna?
- Megmondom. Vegyél egy sátrat és táborozz le a dúsgazdag
építtetőd háza előtt. Addig maradj ott, ameddig a szemébe nem
nézel, és nem szembesíted azzal, amit tett. Utána megkeresed a
volt üzlettársad és vele is beszélsz, végül megkeresed az élettársad,
és megkérdezed tőle, hogy miért hagyott el...
- Nem szeretem én a konfliktusokat...
Fél év múlva a vállalkozó kiment Németországba dolgozni, de
az életét, a sorsát cipelte magával tovább...
V______________________________________________________________________ -

259
Hogyan lépek tovább az életemben akkor, amikor valami kényelmetlen­
né válik, nem tartozik már hozzám, ráuntam és belefáradtam? Mit teszek
akkor, amikor fülledtté válik körülöttem a levegő, elfogy a bizalom és köze­
leg a veszteség?
Ha nem zárod be magad mögött a nyitott helyzeteket, akkor múltadba
nyíló időablak keletkezik, amely elszívja az energiát a jelenedből. Ha nem
zárod le, nem nézel szembe vele, nem állsz bele és nem vállalod a szem­
besülést, akkor a lezáratlan ügy visszahúz, elszívja az energiáidat, lebénít
és örvényként ismétlődik az életedben. Nincs továbblépés mindaddig,
ameddig egy helyzet, egy kapcsolat, egy ügy nincs lezárva. Bármennyire
is fájdalmas és félelmetes a nyílt lezárás, szembesülés, személyes beleállás
és önmagunk vállalása, mégis ez az egyetlen módja annak, hogy tovább
követhessük az áramlatokat. Enélkül állóvízzé, pocsolyává válik az életünk.
Az emberi sors nincs előre megírva, de a helyzetek kezelése lehet
sablonos, egyoldalú, önsorsrontó. Ilyenkor az élet körforgássá válik, és
ismétlésekbe ragadunk bele. Talán úgy éled meg, hogy semmi sem válto­
zik körülötted, az élet negatív és kegyetlen, az ügyfeled, a kollégád vagy
a társad rosszindulatú és gonosz. Valójában te nem tudtál előrelépni a
félelmeid felvállalásában, a nyitásban és a lezárásban. A nyitott ügyletek,
a lezáratlan kapcsolatok, a befejezetlen témák, a lebegtetett helyzetek és
a menekülés fenntartja a negatív körforgást. Nem az élet kegyetlen, mi
vagyunk tehetetlenek és gyávák, amikor elmenekülünk a szembenézés és
a lezárás elől.
Amikor a lezáratlanság miatt nyitva marad a múltunkba nyíló időkapu,
gyakorlatilag megváltozik a rezgésünk, az észlelésünk. Magunkba záru­
lunk, és nem leszünk képesek megújulni, illetve úgy kapcsolódni a forrás­
hoz, a külső lehetőségekhez, hogy azok továbblendítsenek az életünkben.
Az éltető áramlatokhoz való kapcsolódás feltétele az inspiratív jelenlét,
amely egyfajta nyitottság mind befelé, mind kifelé. Befelé a tudattalanunk,
a megérzéseink által megjelenő üzenetek felé, kifelé az új lehetőségek és
kapcsolódások felé. Ez az előrelépés feltétele. Az egy helyben járás, a folya­
matos veszteségek kialakulásának az oka bennünk van. Aki nem zárja be
az időkaput maga mögött, beleragad a múltjába, és távol kerül a jelenétől.

260
 NEM FÁJ, MEGSZOKTAM MÁR,
MINT A CIRKUSZI ÁLLATOK

A szabadság, mely annyira fontos mindannyiunk számára, nem pusztán egy

állapot, hanem egyfajta meghaladása a múltnak. A múlt szorításában
élünk, amely a tapasztalataink által meghatározza és befolyásolja a
jelenünket. A szabadság a kifutópálya, amelyen elrugaszkodva létrejön
a kvantumugrás. A szabadság nem egy lázadás, hanem az önmagunkkal
eggyé válás útja. A lázadás lehet része, de nem teszi befejezetté a szabadság
kibontakozását. Az első lépés talán dühből, erőből fakad, de a folytatás az
együttérzésről és a felemelkedésről szól.

Felsővezető coachingon:
- Miért tolod át a felelősséget rám?
- Én? Hiszen minden házi feladatom végrehajtom...
- Igen, végrehajtásban és teljesítményben jó vagy, de minden
fájdalmas sebet, mély elakadást az életedben én hozok felszínre.
Te pusztán részt veszel a bányamunkában, én pedig, mint egy
detektív, folyamatosan nyomozok, és felszínre emelem az életed
problémás témáit... Még ide is úgy jöttél, hogy a vezérigazgató
felajánlott neked egy képzést...
- Úgy érzed, teljesen átadtam az irányítást neked?
- Ahogyan a saját életed sem irányítod, nem vállalsz felelős­
séget önmagadért, így a coachingban is áttolod a szembesítés
felelősségét rám.
- Kezdem érteni, miről beszélsz. Ez borzasztó...
- Érzés?
(Hosszú hallgatás.) - Kellemetlen...
- Szégyen?
- Igen, nagyon szégyellem magam...
- Nagy baj. A szégyen az iskolapadba való, bár sajnos te ott
ragadtál. Az egész életed a megfelelésről szól.
- Én csak tűrni és hallgatni tanultam meg. Mindent lelkesen
elkezdek, aztán abbamarad...
\_________________________________ ____________________________ y
 - Ha abbahagyjuk a coachingot, mi lesz?
- Nem tudom.
- Hogyan tudsz benne maradni a folyamatban, ha én nem
foglak tolni?
(Könnyes szemmel néz rám.) - Nem tudom. Oly régóta belera­
gadtam ebbe a passzív szerepbe... Szerinted nem akarom eléggé?
- Nem fáj eléggé. Már hozzászoktál a fájdalomhoz.
- Hogyan tudok újra szabad lenni, és érezni?
- Most az vagy, mert érzed a fájdalmat... De lassan lejár az idő,
és ha nem döntesz, itt ragadsz. Bízz a szabadság erejében, és lépj.
- Úgy érzem, igazad van...

Belülről irányítottan élni, benne maradni a flowban, autonóm lénnyé válni

kezdetben feladat, később élmény. A szabadság repülés, de csak a felemel­
kedés után. A legtöbb ember számára ez az érzés ismeretlen és félelmetes.
A cirkuszi állatok visszaszoktatása a természetbe a legnehezebb feladat.
Ha teret adsz magadban a szabadság érzetének, terjeszkedni kezd
benned, és elragad. Félelmetes érzés, amikor leomlik a kontroll szorítása
és jéghideg biztonsága. Aztán minden megszelídül, és marad a változás
öröme.
Jobb vagy önmagadnál, de ahhoz, hogy elhidd, meg kell tanulnod meg­
haladni önmagad. Több vagy önmagadnál, de ahhoz, hogy átéld, hátra
kell hagynod az emlékeidet. Izgalmasabb vagy önmagadnál, de ahhoz,
hogy érezd, át kell lépned a biztonság iránti vágyadon. Szebb vagy önma­
gadnál, de ahhoz, hogy felismerd, meg kell változtatnod a látásmódodat.
Értékesebb vagy önmagadnál, de ahhoz, hogy tudd, meg kell haladnod a
tapasztalataid határát.

* 262
 MELYIK AZ EN UTAM?

Az egyik út szorgalomból és kitartásból áll, minden lépés fáradtságos és

nehéz rajta. Az itt haladók számára elsősorban a befektetett munka értéke
és a mérhető teljesítmény számít. Minél kitartóbb vagy és minél többet
gyakorolsz, annál biztosabb a siker, mondják. Akik ezen az úton haladnak
gyakorlatilag elfelejtik az élet játékát, mert minden erőfeszítésük arra irá­
nyul, hogy túléljék a napi rutint és teljesítsék a napi célokat. Folyamatosan
próbálják utolérni magukat. Életük nap mint nap a pihenőidő kihasználá­
sáról és a folyamatos terhelés elviseléséről szól. Ok azok az élsportolók és
nagyvállalati menedzserek, akik mindig megállják a helyüket, és látszólag
stabilan haladnak előre. Igaz, egy idő után kiégnek, elhasználódik a testük,
eltompul a lelkűk a folyamatos terhelés és teljesítménykényszer nyomása
alatt, de sokáig sikeresek.
Van egy másik út is, amely a teljesítményt nem mérhető célokban
keresi. Az ezen az úton haladók nem a napi feladatokkal és az eredmé­
nyek fokozásával vannak elfoglalva, hanem az élet játékát keresik. Abban
hisznek, hogy életünk a jótékony véletlenek és a megérzések lehetőségei
által szegélyezett úton jut előre, szinkronicitásról szinkronicitásra haladva.
Nem terveznek hosszan előre, sokkal inkább a jelenlét érdekli őket. Nem a
kész megoldásokat keresik, hanem abból építkeznek, ami felbukkan az éle­
tükben. Nem versenyeznek és nem gyakorlatoznak naponta rutinszerűen.
Számukra a fizikai kihívás izgalmas, a fáradtság a test jótékony válasza a
terhelésre, a felmerülő feladat pedig jelentőségteljes. Gyakorolnak ők is, de
elsődleges céljuk nem a másik ember, hanem önmaguk legyőzése. A siker
számukra a tudatosságuk fejlődése és a fokozott jelenlét
A két út tökéletes szétválasztása egy szokványos élet által nagyon
nehéz. Viszont a váratlan csak akkor jelenik meg az életünkben, ha nyi­
tottak és felkészültek vagyunk rá. Aki bezárul a napi munka rutinjába és
öntudatlanul sodródik végig a pályafutásán, elnyomva magában a figyel­
meztető érzéseket, a jeleket, annak haladása talán mérhetően felfelé ível,
de túl lassan, és a belső érzékenysége sorvadásával jár. Akinek nincsenek
gyakori kibillenései a bizonytalanság zónájába, aki nem lép át és időzik a
kiszámíthatatlanban, és nem kísérletezik, nem barangol be járatlan terüle­
teket, azt harapófogóba zárja a rutin szürkesége.

• 263
 ESETLEÍRÁS

Egy barátom mesélte a következőt: - A múlt hétvégén korosztá­

lyos országos úszóversenyen voltam a kislányommal Hódmezővá­
sárhelyen. Csak ketten mentünk le, apa és lánya. Tudod, ez milyen
vagány... A tizenegy éves lányom második lett mellúszásban és
gyorsban a harmadik. Nagyon büszke voltam rá. Igazi örömmámor
volt apa és lánya között. Amikor hazaértünk, este beszélgettünk a
versenyről, és a következőket mondta: - Apa tudod, hogy utálok
versenyezni, elmondjam, miért csinálom mégis? - Miért? - kér­
deztem. - Úszni nagyon szeretek, de versenyezni nem. Azért ver-
senyzek csak, hogy büszke legyél rám. - Nem tudtam megszólalni,
annyira meglepődtem, majd azt mondtam neki: - Figyelj, Zoé,
akkor most abbahagyjuk a versenyzést, mert én akkor is büszke
leszek rád, ha csak örömből úszol. - A kislány nagyon boldog volt.

Nehéz eltérni a mások által kitaposott ösvénytől, amely sikerről és külső

célokról szól. Nehéz befelé fordulni és lelassítani akkor, amikor a látványos
és gyors haladás nem pusztán elfogadott, hanem a vágyott csillogással jár
együtt. A belülről feltáruló út szembemegy mások elvárásaival és fordu­
latokkal teli. A belső megérzések alapján való építkezés meglepetésekkel
jár és váratlan kiteljesedésről szól. Ez az út azonban nem kikövezett.
Könnyű eltévedni rajta, a sérülés kockázata sem kizárt. Aki itt elindul, és
a megérzéseire támaszkodik, az a kalandot választja, amely tele van elen­
gedéssel és új találkozással. A veszteség kikerülhetetlen, a bővelkedés az
élet ajándéka. A siker nem pusztán anyagi előrelépés, hanem a személyiség
kiteljesedése és a szenvedély megtalálása.

264
 TALÁLKOZÁSOM A PRÓFÉTÁVAL

Tizenkét éves kisfiú voltam, amikor először találkoztam Demeter Istvánnal,

a „Prófétával”. Katolikus pap, filozófus, képzőművész, költő volt, a múlt
század végének egyik meghatározó szellemi alakja. Sajószentpéteri plébá­
niája a kortárs művészek zarándokhelyévé vált. A barátai csak úgy nevez­
ték egymás között: a Próféta. A kor legjobb művészeit (Kass János, Kondor
Béla, Kopcsik Károly, Váli Dezső) fogta össze és inspirálta karizmatikus
személyiségével. Amikor először találkoztunk, azt mondta, játsszunk.
Eldugott az egyik kezébe egy pénzérmét, és kérte, találjam ki, melyikben
van. Egyszer sem sikerült. Majd rám nézett, és azt mondta: - Most próbáld
meg újra. - Akkor pontosan éreztem, hogy a jobb öklében van az érme, és
én direkt a bal öklére mutattam. - Jól van - nevetett -, látom, van benned
szellemesség, és nem akarod a könnyebb utat választani. - Mindketten
tudtuk, hogy megengedte, hogy kitaláljam a megoldást. Utána belenézett
a tenyerembe, és azt mondta: - Túl sok mindenhez van tehetséged, de
nem találod azt az egyetlent, amiben kimagasló lehetnél.
Ezek a szavak belém égtek, és hosszú évekre meghatározták a sorsom.
Szerettem volna valamiben kimagaslót alkotni és megfelelni annak az
elvárásnak, hogy valamiben a legjobb legyek. Először filozófiával foglal­
koztam, doktoráltam belőle, majd pszichológiát tanultam, kutató lettem,
és tíz év elmélyült munka során megírtam pszichológiai PhD-dolgozatom,
amit ki is adott az Animula Kiadó M etalépés címmel. Utána nagy csönd és
káosz keletkezett bennem. Rájöttem, hogy itt be is fejeződött a tudomá­
nyos pályám, mert nem tudok és nem is akarok kutatóként éveken át egy
témával, a hermeneutikával foglalkozni. Mi lesz most velem? Hiábavaló
volt az eddigi pályám? Nem tudom ott folytatni, ahol abbahagytam.
És akkor szép lassan kezdtem elengedni a „legjobbnak lenni egy dolog­
ban” dogmát, hogy abba az irányba fordulhassak, ami igazán érdekelt.
Az emberek, az emberi viselkedés, a változás és a gyógyulás vonzott leg­
inkább. Elkezdtem megengedni magamnak, hogy ne egy téma és ennek
a tudományos feldolgozása foglalkoztasson, hanem egy megfoghatatlan
téma, az emberi életút problémája, úgy, ahogyan megjelenik előttem. Az
ember, aki elakad a saját útján, és belebonyolódik az elvárások teljesítésébe
és statikus céljai megvalósításába. Nagy megkönnyebbülés volt számomra
a szabadság, hogy azzal foglalkozhatok, ami igazán vonz. Nem a könyvtára­
zás, olvasás, tudományos építőkockák rendezgetése és a tények egymáshoz

• 265
illesztése, hanem az életenergia fejlődésének a megfigyelése, megértése és
követése. így jutottam el a szégyenletes csalódás és kiábrándulás érzésétől
a szabad útkereséshez. Ma azt mondom, tanácsadó és coach vagyok. A
saját utamat járom és a megújulás lehetősége érdekel. Nem akarok mások
gondolatmenetére felkapaszkodva egy lépéssel előrébb jutni, hanem be
szeretnék kapcsolódni abba az áramlásba, ami engem személy szerint is elő­
rébb visz. Az érdekel, ami folyamatosan megújul, változik, és meghaladja
a bal agyfélteke logikus építkezését. Azzal foglalkozom, ami már ott van
bennünk, de még sokszor nem tud megnyilvánulni. Nem akarok újat mon­
dani és letenni az asztalra valami erősebbet másoknál, inkább magához az
erőhöz szeretnék kapcsolódni, ami, ha átadom magam neki, magával ragad
engem is. Ennek a lehetőségét keresem mindenben, inspiratívan.
Azt hiszem, Demeter István is ezt kereste, még ha nehezen engedte
is meg magának. Úgy vélte, a kísérletezés kötelesség. Demeter szerint a
fogalmak nélküli lényegi érintkezés a titokkal, a lét mélységeivel - olyan,
mint maga a művészi élmény, és ahhoz hasonló annak a kifejezési törek­
vése is. Talán jó hír ez mindannyiunk számára, azoknak is, akik a gon­
dolkodás építőkockáit fáradtságosán egymásra rakosgatva araszolgatnak
előre. Lehet ezt sokkal szabadabban és boldogabban is csinálni, bármivel
is foglalkozunk.
Bármiben benne lehet az egész személyiségünk, és bár meghatároznak
minket a tanítóink, mások elvárásai, megengedhetjük magunknak a sza­
badság vándorútját és az egyéni útkeresés kockázatát. A tévedés csak egy
lépcsőfok a fejlődés irányába.
Az igaz barátok elkísérnek minket életünk végéig, a tanítóink fontos
életszakaszokban támogatnak minket. Utána elengedjük őket, hogy a saját
utunkat tudjuk járni. Nem azért, hogy többek legyünk náluk, hanem azért,
hogy magunkra találjunk. Aztán eljön a pillanat, amikor már nem lesz
szükségünk tanítókra, mert mi magunk leszünk önmagunk legjobb tanítói.
Te hol tartasz ezen az úton? Megtaláltad már a saját utadat?

266 •
 TELE A CSÓNAK

A célok és tervek felállítása sokszor örömteli. Ha összejön a siker, pillana­

tokra az is felemelő. A kérdés csak az, hogy a terv valódi volt-e, vagy csak
a fejünkben megszülető vágyálom: egy statikus kép kivetítése a jövőbe,
vagy egy igazi lehetőség felbukkanása. Amikor az egóm túlhajtásait köve­
tem vagy egy múltbeli emlék újraátélését hajszolom, akkor nem a jelenben
élek, hanem a saját vágyaim rabja vagyok. Talán kierőszakolhatom a sikert,
mégsem leszek tőle boldog. Ami pusztán csak belőlem fakad és rólam szól,
az korlátozott érvényű és nem visz előre. Mindez független attól, hogy pil­
lanatnyi célom mennyire van az altruizmus hamis álruhájába bújtatva vagy
mennyire van látszólagos segítő szándékkal átszőve. A törtető erőlködés, a
kierőszakolt szeretet bármilyen jó szándék esetén kártékony lehet. (Teréz
anya jó szándéka nem kérdéses, de amikor megtiltja a nővéreinek, hogy
egészségbiztosítást kössenek, és emiatt az egyikük meghal egy egyszerűen
gyógyítható influenzában, mert nem tudott elmenni orvoshoz, akkor a
történet átalakul autokratikus tekintélyelvűséggé.) Viszont a látszólag
legszubjektívabb cél is lehet előrevivő, ha a felemelkedésünket szolgálja.
Ami felbukkan bennem, amit a megérzéseim dobnak fel, az egészen
biztosan továbblendíti az életem.
Néha az élet lenyesi rólunk minden illuzórikus vágyálmunkat, tervün­
ket, és úgy tűnik, hogy csapdába estünk egy mély veremben. Hogy milyen
hosszú ideig tart a sötétség, nem tőlünk függ. Egy azonban biztos: ha átadod
az irányítást az intuitív énednek, és nem szövetkezel romlott emberekkel,
akkor egészen biztosan tovább haladsz a fejlődés útján. Nem lehetsz sikeres
és igazán boldog, ha a csónak, amiben evezel, tele van hamis, önző, törtető,
tudattalan, álszent, erőszakos vagy kicsinyes emberekkel. A csónak csak
akkor fordul sodrásirányba, ha kidobsz belőle minden ballasztot magad
mellől, és elengedsz minden hínárt, amely visszafoghatja szabad siklását.
Ebben a kérdésben az élet nem enged kompromisszumot kötni, legyen
szó szülőről, társról, főnökről, beosztottról, kollégáról, barátról vagy épp
csak egy pillanatnyi találkozásról. A felemelkedés csak akkor jöhet létre,
ha nem szövetkezel semmilyen pillanatnyi cél érdekében sem rossz embe­
rekkel. Ezt belülről mindig érezzük, bármennyi indokunk is van rá, hogy
felmentsük magunkat:

267
• Bár megbízhatatlan, de olyan jó szakmailag.
• Annyira rendes ember, igaz, kritikus helyzetekben nem lehet rá számí­
tani.
• Hiába vérszívó, mégiscsak ő nevelt fel, nem távolodhatok el tőle.
• Igaz, teljesen érzéketlen, de jó szándékú.
• Elefánt a porcelánboltban, de a lelke mélyén tele van szeretettel.
• Olyan szépen beszél, bár minden tette ellentmond neki.
• Én nem azonosulok az elveivel, de most együtt kell működnünk.
• Én csak a többiek védelme miatt veszek részt ebben az ámokfutásban.
• Nem eszik olyan forrón a kását, nem rúghatok fel mindent egyszerre.
• Igaz, vannak disznóságai, de amit létrehozott, az működik.

Ugye ismerős mondatok ezek, amelyekkel nap mint nap felmentjük magun­
kat, és meghosszabbítjuk vergődésünket egy méltatlan helyzetben? Titokban
boldogságra és nyugalomra vágyunk, de a döntésekhez túl gyávák vagyunk.
Talán egy jóságos angyal majd megsegít minket. Aztán marad minden a
régiben, és kitartunk egy rossz helyzetben, remélve, hogy szenvedésünk
majd feloldást hoz számunkra. Pedig a szenvedés nem tisztít meg, mert mi
hozzuk létre a kompromisszumainkkal és a gyengeségünkkel. Hiába hivat­
kozunk közben ezernyi érve és indokra, mi tesszük enyhe pokollá életünket.
Nehéz elengedni vágyainkat és nem belesimulni a hétköznapi szenve­
désbe egy jobb élet reményében. Nehéz összeszorított foggal elfogadni az
elfogadhatatlant, a méltatlant, a hamisat. Bár felmentjük magunkat és
másokat hibáztatunk, megfeneklett csónakunkat mi töltjük meg nehezé­
kekkel. Mi kapaszkodunk azokba, akik nem tartoznak hozzánk, megbékél­
ve a zavaró igazságtalansággal egy reménytelibb jövő érdekében.
Amikor elengeded azt, amitől íélsz, ami visszahúz, csak azt teszed, ami
a dolgod. Átadod magad annak a szabadságnak, ami mindig is a tiéd volt.

268
 NEHEZEN BOCSÁTÓK MEG MAGAMNAK

Néha visszatérnek rossz gondolatok, csalódások, fájdalmas emlékek.

Gyakran meditáció vagy edzés közben. Elgondolkodtató: vajon miért?
Az én életemben a hatalommal való visszaélés és az érzéketlen önér­
vényesítés jelent meg a legélesebben. Többször átéltem, elszenvedtem,
érzékeny vagyok rá, és nem tudok szó nélkül elmenni a hasonló helyzetek
mellett. Valószínűleg a személyes élményeim miatt van bennem nagyfokú
érintettség.
Vajon miért kísért a múlt, és tűnnek fel váratlanul nyomasztó emlék­
képek?
A tudattalanunkba száműzött sebesült tapasztalataink gyakran kísér­
tenek minket. Ilyenkor kételyek, félelmek formájában jelennek meg és
törnek a felszínre. Mi az oka? Az, hogy még mindig nehezen bocsátók
meg magamnak, nehezen adom meg a feloldozást magamnak azért, amit
átéltem. Mert úgy érzem, gyenge voltam és alárendelődtem, nem vagyok
méltó a megbecsülésre, a szeretette. Először elsodor az emlékhez társuló
érzés, az élmény szomorúsága. Aztán kapcsolok. Üzenet érkezett: légy éber,
engedd át a jelentést és engedd el a múltat. Ilyenkor megpróbálok hálás
lenni mindazért, amit átélhettem, mindenért, amit megtapasztalhattam.
Mert az életben a tapasztalat jelentését mi határozzuk meg, és az elengedés
is a mi feladatunk.
Hálás vagyok, hogy megtapasztalhattam azt a fájdalmat, amit sohasem
szeretnék okozni másnak, és amiért megbocsáthatok magamnak. Megbo­
csáthatom magamnak azt, ami történt velem, azt, hogy gyenge voltam és
kiszolgáltatott. Hálás vagyok, hogy megtapasztalhatom az árnyékot, ami a
lélek játéka csupán. Illúzió, amely fogva tart, figyelmeztető jelzés: csupán
a képzeleted felnagyított szüleménye vagyok, de a szabadságod nem veszé­
lyeztetem, és nem vehetem el soha. Egyedül te béklyózhatod meg magad,
egyedül te korlátozhatod a fejlődésed.
Az elnyomott múlt kísért, mert:
• gyengeségként éljük meg a sérüléseinket, nem tapasztalatként;
• sokáig fáj, mert nehezen bocsátjuk meg magunknak, hogy elszenvedtük;
• félünk attól, hogy még egyszer megtörténik, és a félelmünk beleragaszt
minket a múltunkba, így meghatározza a jelenünket;
• elfeledjük azt, akik valójában vagyunk, mert gyengeségnek véljük a fáj­
dalmat;

269
• nehezen bocsátjuk meg magunknak, hogy megtapasztaljuk az árnyékos
oldalt, amely csupán az élet része;
• nem tudjuk elfogadni, hogy visszaéltek a bizalmunkkal;
• nehezen bocsátjuk meg önmagunknak a gyengeséget;
• mert a másik, aki megbántott, sokszor nincs ott, nem látja be és nem
kér bocsánatot.

És még valami. Nem az a fontos, hogy annak akarjak reménytelenül meg­

bocsátani, aki cserbenhagyott, hanem elsősorban magamnak. A lelkem­
ben keletkezett seb nem mások figyelmétől gyógyul be, hanem attól, hogy
megengedem magamnak, hogy ez is megtörténhetett velem.
Ilyenkor megpróbálok hálás lenni, hogy a múltam figyelmeztet. Még
mindig visszahúznak az árnyak, még mindig hiánnyal gondolok magamra,
még mindig álmodom és merengek, mert nem vagyok éber és nem vagyok
jelen. Nem tudom szeretve elfogadni azt, aki vagyok, akivé lettem.
Engedd el, ébredj fel, lépj tovább, mert te ennél több vagy. Teljes
vagy és mindennel egy, amit átélhettél. Nem vagy a múltad része, nem
szűkítheted le a jelened.
És lassan megérted, hogy az emlék csupán figyelmeztetés, legyen az jó
vagy rossz. Ez is te vagy, de ha elfogadod és megbocsátod magadnak, ami­
ért megtörtént, ennél sokkal több lehetsz, és továbbléphetsz.

270
 KEZBEN TARTOM A DOLGOKAT

Ameddig benne vagyok, nem látom, csak érzem, de az érzést nehéz össze­
kötni a helyzettel. Amikor kiszállok és eltávolodom, minden világosnak
és tisztának tűnik. Megkönnyebbülök, és szabadnak érzem magam. Nem
értem, miért volt olyan nehéz a döntés, miért haboztam oly sokáig? Miért
vártam évekig arra, hogy végre képviseljem magam?

Felsővezető coachingon:
- Tulajdonképpen amit nem tudok kontrollálni és aminek nem
látom a kimenetelét, az kiborít, kiüt. Ha nem látom a végét egy
feladatnak, szorongani kezdek. Ha nem látom a fejlődés lehetősé­
gét egy projektben, bele sem vágok...
- Örülök, hogy ilyen pontosan fogalmazol és tisztán látod
magad. Elmondhatom azt a képet, ami megjelent előttem, amíg
beszéltél?
- Hogyne.
- Egy stréber kisdiák, aki állva jelentkezik a padban, hogy min­
denki lássa: ő tudja, megtanulta a leckét.
- Strébernek tartasz?
- Nem, dömpernek. Száguldasz át az életen, építed a karriered,
és közben észre sem veszed, mennyi virágot taposol le útközben,
mennyi feldolgozatlan helyzetet hagysz magad körül... Megkemé­
nyedtél, és elveszítetted az érzékenységed.
- Én vagyok a cégnél a leghumánusabb vezető.
- így gondolkodsz magadról? Hány konfliktusod van a cégen
belül?
- Egy sem...
- Szóval mennyi?
Rövid csend után: - Tulajdonképpen a főnököm más értékren­
det vall, mint én, és van egy törtető kollégám, aki folyton megkér­
dőjelezi a kompetenciáimat, és a háttérben támad évek óta.
- De ezt sohasem jelezted feléjük nyíltan, ugye?

271
 - így nem. Támadjam le őket?
- Nem. Tisztázd a helyzetet, képviseld magad hitelesen, és
foglalkozz azzal, ami kialakult körülötted. Ne hagyj megoldatlan
konfliktusokat a rendszerben.
- Akkor a főnökömmel is beszélnem kell.
- Jól mondod.
- Félek, nem fognak megérteni.
- Ebben segítek neked...

Amit kézben tartok, amit kontrollálok és biztonságosnak tartok, elveszi

tőlem a szabad mozgás terét. Ha nem én kontrollálok, nem létezem. Ha
elengedem azt, ami fontos számomra, elveszítem magam. Láthatatlan
kötelék, felépített biztonság. Mindennek a mélyén ragaszkodás egy kép­
hez, egy portréhoz, amelyet a szüleim festettek rólam. Gyenge vagyok és
érdemtelen. A sikerért meg kell dolgozni. Semmit sem adnak ingyen. A
világ kiszámíthatatlan és ellenséges. A biztonságot fenn kell tartani és
a helyzetet folyamatosan stabilizálni. Mindig mozgásban kell lennem és
teljesítenem.
Ezzel szemben áll a változás és a bizonytalan elfogadása, a nehézségek­
kel való szembefordulás.
Nem állok ellen a változásnak, mert tudom, hogy bármi történik
velem, az jó. Nem törekszem mindig a biztonságra, mert szabad akarok
lenni. Megengedem, hogy a dolgok megtörténjenek. Szembenézek azzal,
ami létrejött körülöttem, és ha kell, elfogadom a veszteséget, amely csak
egy lépés egy új lehetőség felé.
Tanulom a folyamatban való létezés bizonytalan boldogságát.

272
 MESTER ÉS TANÍTVÁNY

A legjobb tanító az, aki kellően szabad, és mer a tanítványa barátjává

válni. Képes átlépni a merev határt, amely kezdetben a mester és a tanuló
között húzódik meg. A mester tudja, hogy a távolság csak illúzió, valójában
egyek vagyunk.
Ha ragaszkodsz a távolsághoz, és határokat húzol magad köré, pusz­
tán a tekintélyedet véded. Ha barátkozni szeretnél, mielőtt bármi fontos
történt volna közöttetek, csak haverkodsz, és megbízhatatlan maradsz.
A barátság a bizonyosságból bontakozik ki, amely tapasztalatokra épül.
Haverokra valójában nincs szükséged, pusztán az unalom elől menekülsz
hozzájuk.
Az igaz barát, mint egy hűséges kutya, a legjobbat látja benned, és ezt
mindig képviseli is. Ha kell, akár veled szemben is. A legjobb tanító tehát
mindig a barátod is egyben, de lehet, hogy csak akkor lép át a közösség
mezejére, ha a feladatát tanítóként már elvégezte. Onnantól fogva belép a
kölcsönösség terébe, és egymás tanítóivá váltok.

273
Tapasztalatom szerint sokan blokkolnak le egy-egy fontos döntés
előtt. Ilvenkor lelassul az idő, és felerősödnek a félelmek, kivetül­
nek a baljós érzések. Vannak, akik ilyenkor hajlamosak beleragadni
a helyzetbe, és a megállított idő pokoli tépelődéssé válik számunkra.
Vannak, akik nem bírják elviselni a feszültséget és kiugranak a meg­
oldás irányába, de sohasem érik el azt.
Mindkét megoldás felemás.
A fizikai idő nem játszik szerepet a döntésnél. Csak a belső óra
számít, ahogyan a meditációban is. Lehet egy ülés fél óra, és le­
het tíz perc is. Minden a helyére kerül, amikor átadom magam a
folyamatnak, és engedem, hogy ne én irányítsak. A döntő pilla­
natot nem jelzi más, csak a szív lassú dobbanása. A valódi lépés
előtt kitisztul a köd és feltárul egy út. Lényegtelen, hogy hová vezet.
Ragadd meg a lehetőséget, és indulj el rajta, bármilyen bizonytalan
léptekkel is. Ha úgy alakul, majd megállsz vagy megváltoztatod az
irányt, de ne tétovázz. Kövesd az élet megnyíló ösvényeit, és en­
gedd, hogy vezessenek.
 KÉT FÉRFI, KÉT ÉLETÚT

Magas, harminchárom körüli, vékony, inas fiú, sportos testalkat, kemény

áll, tiszta tekintet. A bunyóban határozott, félelmet nem ismerő, de
sohasem agresszív. Küzdő típus, aki ismeri az élet árnyékos oldalát. Nem
panaszkodik, hanem harcol, beleáll a helyzetekbe. Elfogadja, amit kimér rá
a sors, de sohasem alkuszik meg, nem adja fel. Mosolygós karakter.
Középmagas, ötven körüli, jó kinézetű, kicsit megfáradt, de csillogó
szemű férfi. A bunyót, a fájdalmat elkerüli, de az életet nem tudja megúsz­
ni. Bár mindene megvan, mégis panaszkodik, kerüli a szenvedést, de mégis
keresi és szembemegy vele. Megúszni szeretne, nem mélyre menni, talál­
kozni. Érzi, hogy valami nagyon nincs rendben, de a változásnak ellenáll.
Minden jó úgy, ahogyan van, csak kicsit kellene a körülményeken javítani.
Hullik a vakolat belülről, de a díszfal még áll, kívülről nem látszanak a
repedések, csak belülről érezni, ahogyan a dohos, áporodott levegő lassan
átjárja az életteret. Belül rohamosan fogy az oxigén és a fény.
Mindkét férfi beteg, mindketten gyógyulni szeretnének. A fiatalabb
kivesz egy fél nap szabadságot, hogy lejöhessen az edzés végére egy tizen­
öt perces „kezelésre”. Biciklivel jön át a városon egy rövid találkozásért.
Tizenöt perc mire elég? Talán semmire, vagy mindenre. O meggyógyul,
mert nagyon akarja, nagyon hisz. Nem kell műteni, megoldódik a prob­
lémája egy héten belül. Amikor találkozunk, örömmel újságolja: sikerült,
meggyógyult, boldog és hálás...
A másik férfi luxusautóval érkezik, és azt mondja, vérzik a szíve, a lelke.
Szeretne felejteni minden rosszat, szeretne megújulni, meggyógyulni. A
beszélgetés során kiderül, mindennel elégedett, főleg az életével, a sikerei­
vel, a karrierjével. Tulajdonképpen a házzal is elégedett, az életterével, ahol
él, mindene megvan. A múlt néha még fáj, elszenvedett egy komoly szakí­
tást, de valójában legbelül nem érti, miért, azt sem érti, miért fáj annyira,
bár már mólóban van a vereségélmény. Változtatna, de nem tudja, ponto­
san hogyan, és már azt sem érzi igazán, fontos-e neki, akarja-e. Tulajdon­
képpen csak finomításokra lenne szüksége, hogy még komfortosabb legyen
a bejáratott mennyország illúziója.
Mitől gyógyul meg valaki, és mitől válik a vereség erőforrássá számára?
Azt hiszem, a hit és a mély elszántság, a szembenézés bátorsága, annak az
ereje, hogy beleállok a helyzetbe, szembefordulok a fájdalommal, mélyre
megyek és fordulatot veszek - ez segít a gyógyulásban. Amikor azzal a

277
szenvedéllyel érkezik valaki egy coachingra vagy terápiára, hogy szeret­
ném megfordítani a sorsom, akkor a láthatatlan világ a segítségére siet,
és minden a gyógyulás irányába fog mutatni. Ha valaki csak keresgél, de
valójában inkább túlélni szeretne, a megszokott úton továbbmenni, akkor
marad a nyugalom és a biztonság unalmas lassúsága.
A szándék szenvedély, szembenézés, bátorság, nyíltság, belemerészke-
dés a világ sáros és földszagú mélységeibe. Vadság és bizonytalanság, utazás
célok és irányok nélkül. Pozitív ösztön, derűs bizalom abban, hogy minden
a javamat fogja szolgálni. Nekem csak elindulnom kell, és az út mindent
megold, beteljesíti önmagát. A halál nem létezik.

278
 SODRÓDÁS VAGY SZABAD REPÜLÉS

Ötvenes éveiben járó felsővezető, egyre erősödő pszichoszomati­

kus tünetekkel. Kimerültség miatt keres meg.
- Miért másztad meg huszonnyolc évesen a Cso-Ojut a Hima­
láján?
- Azt éreztem akkor, és ma is, hogy önmagam miatt nem lehet
engem szeretni. Abban bíztam, hogy ha elérek valamit, valamilyen
nagy célt teljesítek, akkor szerethetővé válók...
- Úgy érzem, hívod a szeretetet, de egyben nagyon félsz is tőle.
- Ez a pontos kifejezés: félek tőle. A szeretet kiszámíthatatlan,
félelmetes és elérhetetlen számomra. Azt hiszem, félek tőle, mert
nem tudom, mi fog történni, ha közel engedek valakit magam­
hoz... Anyám szeretetének a súlya alatt összeroppantam, és ter­
rorként éltem meg. Azóta nem merek senkit sem közel engedni
magamhoz.
- Csak a kisgyerekeket... Az a megérzésem, hogy az egész
kicsikkel megtalálod a hangot.
- Régi vágyam, hogy kicsiket táboroztassak az erdélyi Kárpá­
tokban. Ez az álmom. Most, hogy erről beszélünk, eszembe jut egy
kislány betegem, akit gyerekorvosként kezeltem a kórházban, és
türelemmel, gondoskodással, sikerült megmentenem a műtéttől.
Amikor megjött a mamája, hogy gyógyultan hazavigye, a kislány
rohant felé, majd félúton megállt, és rám nézett... Nem tudott
mozdulni, én pedig nem tudom elfelejteni a pillantását.
- Talán eljött az idő, hogy valóra váltsd az álmaidat, és azt csi­
náld, amihez legjobban értesz, amire a legjobban vágysz.
\ __________________________________________________________________________________________________________________________________________ J

„Bármi megtörténhet, hogyha hagyod.” De épp ez a legnehezebb. Hogyan

engedhetek, hagyhatok valamit szabadon megtörténni, amikor belém
égett rossz tapasztalatok vesznek körül a megengedéssel kapcsolatban.
Hogyan engedhetném meg, hogy szeressenek - még akkor is, ha belepusz­

279
tulok a hiányába ha egyszer rosszul szerettek, kihasználták a védtelensé-
gém, és elveszítettem a talajt a lábam alól? Hogyan válthatnék életpályát,
amikor sikeres vagyok a nagyvállalati környezetben, és komoly karriert
futottam be?
Amikor „szerettek”, elveszítettem magam és kiszolgáltatott lettem. Ez
a tapasztalatom a szeretetről, és nem szeretném újra átélni. Félek, hogy
újra megsebződöm. Mindannyian rendelkezünk rossz tapasztalatokkal,
sebekkel, negatív emlékekkel. Hogyan tudnánk mégis olyan nyitottá válni,
hogy egy rossz tapasztalatot felülírjon a jelen, és szabaddá váljunk az új
élmények, új tapasztalatok felé? Hogyan tudnék közel engedni valakit
magamhoz, amikor egyszerre félek tőle és vágyom is rá? Mit kell tennem,
hogy újra tudjak bízni, és megengedhessem magamnak a szabad repülést,
a „bármi megtörténhet” emelkedettségét?
Tulajdonképpen a sodródás és a szabadrepülés között hajszálvékony,
de biztos a határ. A sodródó ember zavartan követi az ego rezdüléseit, a
tetszhalott agy vergődéseit, csapongó vágyait. A repülő ember erős stabili­
tással rendelkezik, és figyel az áramlatokra. Nem kapkod, nem hamarkodik
el semmit, nem siet, és főleg nem akar erőből dönteni, mindent megra­
gadni. Ráhagyatkozik a megérzéseire, befelé figyel és belülről irányítottá
válik. A sodródó ember kiszolgáltatottan és zavarodottan követi a belső
impulzusait és a külső jeleket, csapong. Nincs belső identitása, így bármi
kilendítheti az egyensúlyából, bármit megragad, ami érdekesnek vagy
pillanatnyilag vonzónak tűnik számára. Nem tud kivárni, benne maradni
a bizonytalanságban, azonnal kibillen pillanatnyi egyensúlyából. Nem
felkészült a lehetőségek megragadására, mert nem befelé figyel, hanem a
külső fényeket követi. A repülő ember szabad, mert legalább egyszer élete
során már szembenézett a legmélyebb félelmeivel, az egzisztenciális kiszol­
gáltatottság szorongató árnyaival. Tudja, mi az aszkézis, a lemondás és az
elengedés. Megtapasztalta a valódi magányt, és ellen tudott állni a szépség
kísértésének.
Ha egyszer képes vagy úgy elengedni és dönteni, hogy nem áll még
készen az új, a másik, a kapaszkodó, akkor megérted, hogy bármi megtör­
ténhet, ha hagyod. Ameddig kipárnázott úton haladsz, és csak akkor lépsz
ki egy rossz munkahelyről, halott kapcsolatból, amikor már ott egy másik
lehetőség, amikor már van elég tartalékod a továbbéléshez, addig még nem
vagy férfi és nem vagy nő. Kisfiú és kislány vagy, aki lépeget a biztonság
gyermeki útján, de nem halad előre.

* 280
 EGZISZTENCIÁLIS DÖNTÉS

Felsővezető nő egy döntés hátteréről:

- Miért kerültél konfliktusba a főnököddel?
- Megkerültem őt egy lényegi döntésnél.
- Tehát sunyin kihátráltál a helyzetből, és átvágtad őt?
- Nem volt más lehetőségem, mert ha eléterjesztem a javasla­
tot, meggátolta volna. Ez egy nagyon fontos szakmai kérdés, és én
nem bízom benne.
- Ezek szerint félsz a konfliktustól?
- Ez nem erkölcsi kérdés, hanem szakmai, és én jól döntöttem.
- Igazad van. Nem erkölcsi kérdés, hanem egzisztenciális. Emi­
att, és a korábbi hasonlóan rejtett agresszív, önérvényesítő maga­
tartásod miatt vagy pánikbeteg, szorongsz és fulladsz...
- Nem értem.
- Nem a főnököd vágtad át, hanem saját magad építed le. Ami­
kor nem vállalod a döntéseidet, a véleményedet, amikor kimene­
külsz a konfliktusokból, és kerülő úton éred el, amit akarsz, önma­
gád építed le. Saját személyiségedet és önbecsülésedet rombolod
szét azzal, hogy nem állsz ki önmagadért. Ez nem a főnöködről szól,
hanem rólad. Az elnyomott igaz éned szorongja halálra magát,
amikor megkerülöd az önérvényesítés egyenes útját, a valódi éned
pánikol be, amikor elnyomod az igazi hangod...
- Anyámtól azt tanultam, hogy én alkalmatlan vagyok min­
denre. Olyan lettem, mint ő: törtető, hideg, gátlástalan ember...
- Menj vissza a főnöködhöz, és mondd el neki őszintén az érzé­
seidet, azt, hogy nem bízol benne, és hogy sajnálod, ami történt.
- Igazad van, megteszem. Szeretnék meggyógyulni.
v____________________________________________________________________________ J
Vajon mi kell ahhoz, hogy önmagunkká váljunk, legjobb és legigazabb
önmagunkká?
Bátorság és hit, amit a szüléink szeretete és hite alakít ki bennünk. Aki­
ben nem hittek, akit nem támogattak, akin meggyötört lelkű szülők élték

281 •
ki fáradt kétségbeesésüket, annak nehezebb az indulás. Akinek a szülei
bizonytalan és szorongó emberek voltak, akik a túlélésben vagy az önérvé'
nyesítés agresszív lehetőségében hittek, azoknak a gyermeke önfeladó lesz,
vagy a törtetésben lát majd kiutat, mert ezt a modellt látta otthon.
Kritikus helyzetben mindig az jut előre, akinek több a hite, akiben több
a bátorság. Mind a sportban, mind az életben. Egy ellenféllel szembenézni
nehéz, de még nehezebb saját magunkkal. Megkerülni egy nehéz helyzetet
pillanatnyilag egyszerűbbnek tűnik, mint a félelmeink ellenére beleállni a
konfliktusba, és engedni, hogy történjen bármi. Mindig a legjobb történik
akkor, ha engedem, mindig eggyel rosszabb akkor, amikor felülkereke'dik
bennünk a félelem. Akkor és ott, amikor benne vagyok a szorongató hely­
zetben, sokszor nem tudok a félelmeimről. Csak annyit érzek, hogy nehéz,
bizonytalan, hogy bekerítettek és nem látszik az előrejutás útja. Ilyenkor
nem marad más, csak a makacs hit a saját megérzéseimben. Bármi történik
is, az igazság mindig belül van, és muszáj képviselni. Nem erkölcsi okok,
hanem egzisztenciális kényszer, létem alapjainak védelme miatt.
A törtető, a sunyi és a háttérben rejtőzködő talán megússza, pillanat­
nyilag előnyhöz és levegőhöz jut, de a fulladás utána belülről öli meg. Amit
talán behúzok nyereségként, később akadállyá tornyosul bennem, a léte­
zésem gyökereiben, a személyiségem magjában, a létem alapjaiban. Talán
sikeres leszek a karrieremben, de sikertelen a magányos pillanataimban,
az éjszakáimban, amikor az elfojtott és lenyomott démonok előtörnek a
lelkem mélyéről. Mindig önmagunk megértése, legyőzése és elfogadása a
fő cél, a külső akadályok másodlagosak.

2 82 •
 FIGYELJ RÁM EGYSZER

Nem szeretem a konfliktusokat, sőt kerülöm. Mások határait túlzottan

is tiszteletben tartom, sőt kényesen figyelek rá, hogy ne hozzak másokat
kellemetlen helyzetbe, ne korlátozzam mások szabadságát. Valójában
mindezt azért teszem, mert féltem a saját szabadságom. Nem lépem át
mások határait, hogy békében éljek a saját határaimon belül. Nem szere­
tem a harcot, kerülöm a vitát. Ha mégis belekerülök, és úgy érzem, hogy
támadnak, először udvariasan, majd keményen reagálok, talán túlzottan
is keményen.
Nagyon sok társas tér létezik, ahol az emberek látszólagos közelségbe
kerülnek egymással. Kapcsolódnak egymáshoz a maguk módján, a legtöb­
ben felületesen, udvariasan vagy jópofán. Valószínűleg igazi közelségre
vágynak, de nem veszik észre, hogy pont önmaguk az akadályai a közel­
ségnek. Sztorik mögé menekülnek, hogy rejtve maradjanak, történeteket
mesélnek, hogy ne kelljen elmesélniük a saját személyes történetüket.
Okos gondolatmeneteket görgetnek maguk előtt, hogy ne kelljen szembe­
sülniük a saját érzéseikkel. Sodródásuk állomásait melldöngetve igazolják
mások számára, hogy elrejtsék a félelmeiket...
Rejtőzködünk és falakat húzunk, de közben azt kiabáljuk a fal mögül
egymásnak: fontos vagy nekem, támogassuk egymást... Pedig meggyőző­
désem, hogy csakis a személyes történeteink megosztása által tudunk
közel kerülni egymáshoz. Csakis a sebeink megmutatása ad feloldást és
személyes élményt. Bár félünk a csöndtől és rejtőzködünk, de talán egyszer
megáll az idő, és mi szótlanul lerakhatjuk a terheinket.
Sokszor nincs erőm megmutatni magam, mert sokat sérültem már és
fáradt vagyok. Észre sem veszem, hogy a szerep távolít el leginkább önma­
gámtól, amit nap mint nap felveszek. A megoldó, okos, szép, lelkes, segí­
tőkész, jópofa, szellemes, vagány... Pedig csak egy dologra vágyom: gyere
el hozzám, ülj le mellém, és figyelj rám úgy, ahogyan talán még senki más.
Ahogyan Jézus ült le Betániában Mária Magdolna, az utcalány mellé,
aki szótlanul kibontotta a haját, amikor kicsordultak a könnyei, és ráfoly­
tak Jézus lábára. Majd hajával törölte Jézus lábát, és úgy érezte, ez a pilla­
nat felemeli őt és visszahelyezi oda, ahová egész életében tartozott.

283
Egyszer történt, hogy meginogtam,
s elvesztve egyensúlyomat
a feneketlen és királyi csöndben
meg is történt, hogy meginogtam.

Különben csak az órák kettyegnek

egyre pontosabban,
egyre hangosabban.

Nem tudok meghalni többé,

mióta a gyémántokat visszahelyeztem a koronába.
(Pilinszky János: A hóhér naplójából)

284
 DÖNTŐ PILLANAT

Eljutottam a változás kapujához. Tudom, hogy folytathatnám még tovább,

bírnám talán az idők végezetéig, de belefáradtam a menekülésbe önmagam
elől. Mindennap az úton újabb vergődés, újabb mélypont, újabb görcsös
akarás. Igaz, a munka feltölt, az ismerős helyzetek megnyugtatnak, a rend
és a rutin biztonságot ad. Néha egy lélegzetvételnyi levegő, de alapvetően
minden marad a régiben. Magamban már lejátszottam százszor a hősies
végkifejletet, de rálépni az útra nem merek. Olyan, mint amikor elkép­
zeltem, hogy megszólítom a legszebb lányt az iskolában, de aztán sosem
tettem meg. Minden elképzelt mondat és lélegzet bennem rekedt, belém
fagyott örök időkre. Most újra a változás peremén állok, de valami vissza­
húz, visszaránt, önmagamba zár.

- Gyötör a bűntudat, mert kettős életet élek.

- Hideg, kemény és racionális nő lettél. Eltűnt belőled a női­
esség esendő ereje.
- A munkában megtalálom magam, azt nagyon jól csinálom,
ott minden rendben van.
- Az illúzió pillanatnyi feloldást ad csupán. Semmi sincs rendben.
- De sikeres vagyok és népszerű.
- Sikertelenséged rejted el egy valószínűtlenül színes képregény
kockái mögé.
- Szeretem azt, amit csinálok.
- Elveszítetted önmagad.
- Elismernek.
- Menekülsz és levegőért kapkodsz.
V-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Sok embert láttam a változás peremén nagy levegőt véve megtenni az

első lépést, majd behúzni a kéziféket, és rezignáltan visszazuhanni a belső
poklok mélységébe. A döntő lépés után, amikor belépsz a változás zónájá­
ba, jön az örvénylő káosz. Az első lépés tulajdonképpen csak egy belépő,

• 285
de nem a megoldás. A fontos pillanat akkor jön el, amikor elengeded a
kapaszkodóidat is. Végigmégy az úton, rábízva magad a hullámokra, vagy
összeszorított gyomorral benne maradsz az irányításban. Az örvényen nem
lehet átmenni görcsös akarással, a kézi vezérlést fenntartva. A döntő pib
lanatban vagy átadod magad a láthatatlan sodrásnak, bízva a segítőidben,
vagy marad a pokoli magány és a görcsös kapaszkodás.
A szembenézés és a kimondás nem elég, az első lépés is kevés; megtörni
a kereteket, kilépni a biztonságból, levegőhöz jutva végigmenni a saját
utadon fogódzók és biztosítékok nélkül - ez az egyedüli esély a változásra.
Az első lépés után elkezdődhet a hullámvasút. Valami egészen más, mint
eddig. A helyzetben benne maradás, a befogadás, a védekezés teljes felfüg­
gesztése és a vállalása mindennek, ami történni fog, feltétel nélkül. Ez az
egyetlen esély a fejlődésre, amely létrejön, de nem mi hozzuk létre.
Segítő mindig van, az út mindig a lábad alá fut, az élet ad esélyt. De
te vajon adsz-e valódi esélyt magadnak? Van-e erőd szembenézni azzal,
amit létrehozol magadban és magad körül? Vagy folyamatosan felmented
magad a körülményekre hivatkozva, másokat okolva?
Mély levegőt veszek, és hagyom, hogy az áramlat magával ragadjon,
történjen meg végre, amitől idáig rettegtem. Nem akarok többé magányos
hős lenni, irányító, aki mindig kivágja magát a nehéz helyzetekből. Utazó
leszek, akit visz az út, bármerre is vezessen. Elengedem a megszokás biz­
tonságát, és belevágok valami egészen másba. Rábízom magam az ösvény­
re, benne maradok a végkifejletben, és hiszek benne, hogy mindaz, ami
történik velem, közelebb visz valódi önmagamhoz.

286 *
 KIVONULÁS VAGY SZEMBENÉZÉS

Gyakran előfordul, hogy egy vezérigazgató a számára fontos vezetőt elküldi

coachingra, hogy lehetőséget biztosítson neki a megújulásra, a fejlődésre.
Nem ritkán az ok a túlterhelés okozta stressz feldolgozása, az elfáradás
vagy egy új helyzettel való megküzdés. Nagyvállalati szinten statisztikailag
az egyik leggyakrabban előforduló probléma az elfásulás vagy a kiégés.

f \

_ ..................................................................

Felsővezető coachingon:
- Azt hiszem, talán csak egyszer használtam ezt a kifejezést a
coachingjaim során, de most úgy érzem, ki kell mondanom: attól
tartok, kiégtél, és elhamvadt belőled a szenvedély tüze.
- Hm. Erős, amit mondasz.
- Mondhatom szelídebben is: elfáradtál, és elveszítetted a belső
motivációdat. Áhítozol a főnököd dicséretére, mert gyenge vagy
belül. Minden gondolatod akörül forog, hogy vajon mit gondolnak
rólad a központban.
(Súlyos csend.) - Fontos a megerősítés.
- Úgy érzem, túl fontos lett számodra. Elégetted magad, és nem
tudsz megújulni, ha ugyanígy mégy tovább az úton. Egy előléptetés
vagy költözés nem fog megoldani semmit.
- Mit javasolsz?
- Vegyél ki egy hónap szabadságot, és szánj minőségi időt
magadra. Segítek felépíteni az utat.
- Azt hiszem, három hetet meg tudnék oldani. Megpályáztam,
és esélyes vagyok egy új pozícióra külföldön.
- Örülök, ha megkapod, de hidd el, nem a kinevezés fogja
megoldani az életed. Milyen érzéssel tölt el, hogy a kiégésről
beszélünk?
- Te vagy a szakember. Figyelek rád.
- Miért küldtek coachingra?
- Pillanatnyi fáradtság volt az ok, de már jobban vagyok.

287
 - Ha elköltözöl egy másik országba, és magasabb pozíciót vál­
lalsz, de előtte nem fordulsz önmagad felé, három hónap múlva
minden ott folytatódik, ahol most tartasz.
- Oké. Meggondolom, amit mondasz.
Soha többé nem jelentkezett, mert a következő héten megkap­
ta a kinevezését, és zavaró volt számára a beszélgetésünk. Nem
zárta le a coachingot, csak levélben közölte, hogy jól van és költö­
zik. Felajánlottam a személyes zárást, de nem fogadta el. Többszöri
kérésemre végül megírta: „Túl direkt volt a szembesítés, már jól
vagyok. Soha többé nem kerülök ilyen helyzetbe. Megkaptam az
állást, és költözöm. Köszönök m indent...”
Ugyanígy távozott a munkahelyéről is, lezáratlan ügyeket és
folyamatokat hagyva maga után. A munkahelyén többen meg­
könnyebbültek, hogy elmegy. Gyakorlatilag ugyanazt ismételte
meg a coachingban, ami a valódi problémája volt: kihátrálás a
nehéz helyzetekből, a kritikus visszajelzések udvarias elutasítása,
lezáratlan továbblépés.

A költözés, a továbblépés, az exodus sokszor lehet jó megoldás egy bera­

gadt helyzet kezelésére, de nem minden esetben. Ha az elakadás elsősor­
ban belső és nem külső körülményeken alapul, akkor a helyzetből való
kilépés sohasem ad feloldást. Az exodus akkor valódi megoldás, ha már
mindent megtettél az akadályok leküzdésére, de nem tudsz változtatni. Az
egyszerű kilépés egy helyzetből nem más, mint menekülés.
Becsapom magam mögött az ajtót, és lelépek. Megkönnyebbülök, és
végre újra szabadnak, legyőzhetetlennek érzem magam. Végre minden
probléma a hátam mögött van. A levetett kabát a szemétben landol, mert
az új kabát szebb és mutatósabb. Kit érdekel immár a múlt, amikor előt­
tem a jövő végtelen lehetőségekkel... Aztán jön az első hasonló pofon.
Valaki elém áll, és nekem nincs erőm ütközni, kitérek előle, és folytatom a
menekülést, ameddig tudom. Lenyelem a félelmeimet, elkerülöm a nehéz­
ségeket. Megyek előre, amerre nincs akadály. De az út elfogy, az ajtók
bezárulnak. Szembekerülök az akadályokkal, amiket eddig kikerültem.
Nem tudok a végtelenségig menekülni önmagam elől.
A kitérés a harcban fontos eszköz lehet egy jobb helyzet megtalálásá­
hoz. A folyamatos kitérés és konfliktuskerülés lassú elhaláshoz és bukáshoz
vezet. Az élet azért dob eléd akadályokat, hogy fejlődj és magasabb szintre
kerülj, nem azért, hogy elmenekülj előlük. A teljes kihátrálás és problé­
makerülés gyakorlatilag egovédelem. Azt az illúziót adja, hogy amiről nem

288
tudok, az nincs, amivel nem nézek szembe, az nem zavar, amit kikerülök,
az eltűnik. Ragaszkodás egy pozitív énkép fenntartásához, belekapaszkodás
a látszólagos sikerekbe, a realitás kikerülése. Ez a menekülés lehetetlenné
teszi a belső megújulást, mert elvágja a találkozás lehetőségét a mély­
énnel, a lelkűnkkel. A kikerülés befagyaszt minket az ego jégvermébe azál­
tal, hogy megfoszt az inspirativ énünk szárnyalásától. A konfliktuskerülés
és problémaelfedés gyakorlatilag hibernált állapotba helyezi a spirituális
énünket, és az ego oltárán beáldozza a szabadságunkat.
Valójában az első lépés mindig nehéz, a szembenézés fájdalmas, de
senki más nem teheti meg helyetted. Az igazi barátok és az igazi társad
csak az előrelépésben támogathat. Aki lebeszél a konfrontációról és a
szembenézésről, az lemondott rólad. Aki visszahúz és a veszélyeket ecse­
teli, a kockázatokat sorolja, az nem a jóakaród, hanem az ellenséged. Aki
nem beszél a betegnek a valós állapotáról, nem ad esélyt neki a megküz­
désre sem. Ha tudod, hogy rosszul áll a szénád, összeszedheted magad és
harcolhatsz. Az első lépést egyedül kell megtenned, de az úton valódi
társak fognak csatlakozni hozzád, és sokak reménységévé válhatsz.

289 •
( X
m m m s rn t 1 i

-------------j------------------ -----------------— " ----------

1-----
p ím s á x m
fgl’üi1' ,> 'jjjj

----------------*

Belekerülök egy éles helyzetbe, és rám tör a félelem: mi lesz most,

hogyan jövök ki ebből, mi történik velem, milyen szégyenteljes lesz
megsemmisülnöm... Ösztönösen a megoldáson gondolkozom, az j
ütközés csökkentésén, a leggyorsabb kilépés módján. De nem lé- ;
pék ki, nem oldom meg, kitartok. Történjen meg, aminek történnie
kell, odaadom magam. És az utolsó pillanatban, amikor már majd­
nem elvesztem, az utolsó töredék tizedmásodpercben megérkezik a
valódi megoldás. Nem előbb és nem később, épp az idő lejárta előtt
érkezik a segítség.
Ha kitartasz, és gyakorolod a helyzetben benne maradás művé­
szetét, már nem lepődsz meg, mert bízol a folyamatban. A félelem
azonban valódi, a benne maradás sohasem természetes, hanem fe­
gyelem kérdése. Önmagam meghaladása lelkierőt követel minden
egyes alkalommal. A megszülető eredmény ajándék, de önmagam
legyőzése örök kihívás.
k________________ ________________ .________________.______ ,------- )
 A CSÁSZÁR KÖPENYE ALATT

A császár bejön, szerényen köszön, felemeli a fejét. Már hozzászo­

kott a lehajtott főhöz és a baseballsapka árnyékoló takarásához.
Mosolya szégyenlős, kisfiús, bár kora szerint már felnőtt férfi. Belső
fejlődése megállt félúton a férfi és a kisgyerek között. Serdülő lélek
izmos, erős testben.
- Nagyon zavar az ismertség, a tekintetek átható kíváncsisága,
a fürkészés.
- Erre vágytál egész életedben...
- Most már zavar, állandóan rejtőzködöm.
- Főleg önmagad elől.
(Kérdően néz.)
- Lopod az időt, hogy kimerészkedj a nappali fényre, félsz a
döntésektől, rejtőzködsz, ambivalens vagy, gyermek maradtál. Ott­
honod az éjszaka, amiben aztán még otthontalanabbá válsz, mert
gyötörnek a rémálmok. Előtör, amit elrejtettél vagy elszalasztottál
életed fontos pillanataiban, amit nem döntöttél el idejében, amit
lenyeltél és visszaszorítottál önmagadba, amit féltve őrizgettél
mások elől, ami végül túlnőtt rajtad, és éjszaka fogvacogtatva
kísért. Ennyi maradt belőled, az állandó szorongás és a lefékezett
dermedtség a felnőtté válás küszöbén...
- Igazad van, de mit tegyek most?
- Semmit nem kell tenned, csak fogadd be, értsd meg, engedd
meg magadnak, hogy ez lettél, és ne menekülj tovább...
V___________________ _______________________ J
A megértés, a megérintődés fáj. Jó lenne azonnal belemenekülni a megol­
dások megnyugtató biztonságába és azonnal továbblépni. Már van megol­
dásom, új mintám, új lehetőségem - megnyugodhatok.
Értsd meg, hogy egy elrontott helyzet, egy megfeneklett élet átfordítása
nem lehetséges azonnal, nem szabad a megérintődés állapotából, a szem­
besülés fájdalmából gyorsan átugrani a megoldás megkönnyebbülésének

• 293
a mezejére. A megoldás majd kibontakozik idővel, ha a megértés eléggé
elmélyül, ha a szembesülés eléggé nyilvánvalóvá válik. A belátás erejét
nem szabad csökkenteni a gyors megoldások illúziójával. Egyrészt nincs
gyors megoldás, azonnali recept, másrészt a seb gyógyulása időt igényel.
Nincs szuperspray, amivel befújhatjuk sérült térdünket, és azonnal eltűnik
a mély seb.
Néha találkozom sérült, nagyra nőtt, de gyermeklelkű óriásokkal,
vézna testben élő hősökkel és több ezer embert „irányító” csúcsvezetőkkel,
akik kishitű hivatalnokokká váltak, és minden kompromisszumot megköt­
nek a biztonságukért és a székük védelméért. Ok sohasem lesznek hősök.
A hősök szembenéznek az árnyaikkal, vállalják törékenységüket, emelt
fővel járnak. A hivatalnokok a hátsó kijáraton át közlekednek, kitérnek a
valódi kérdések és a problémák elől. A hivatalnokok a gyors megoldások
mezejének bűvöletében repdesnek egyik problémáról a másikra, látszat­
megoldásokat keresgélve és szállítva helyzetről helyzetre. Útközben nyitott
kérdéseket, fontos belső megérzéseket, valódi lehetőségeket és mélyülő
problémákat hagynak maguk után vagy söpörnek a felszín alá. A rejtőzkö­
dés, a túlélés, a hatalomban és fényben maradás fontosabb számukra, mint
a megállás, a szembenézés, az elmélyülés.
Vajon hogyan éljük az életünket? A gyors megoldások bűvöletében,
folyton menekülve önmagunk elől, vagy megengedjük az éles és tiszta
kérdéseket magunknak? Beengedjük a fényt az életünkbe?

294
 FELÜLRŐL VEZÉRELVE

Amikor úgy érzed, hogy már elviselhetetlen, akkor maradj még egy kicsit
tovább. Tarts ki a feszültségben, engedd, hogy a félelmen túljutva megje­
lenhessen valami új a helyzetben.

C
ESETLEÍRÁS

Lehívtam egy vezetőt az edzőterembe, hogy számára ismeretlen

helyzetben is próbálja ki magát. Amikor bemelegítés után eljött
a bunyó ideje, nem bírta elviselni a feszültséget, és kimenekült a
helyzetből.
- Mi lett volna a normális reakció?
- Nincs normális és abnormális reakció, csak reakció van.
Amikor olyan helyzetben vagy, amit nem tudsz kontrollálni, az jön
elő belőled, ami mélyen benned van. Félelem, harag, agresszió,
düh, menekülési vágy, sírás, igény a szeretetre, gyengédségre...
- Életveszélyes helyzet volt. Kiesett egy csavar a fejemből. Nem
voltam egyben. Nem tudtam kontrollálni, hogy mi fog történni
velem.
- Vagy benne maradsz, és engeded, hogy megszülessen benned
egy igaz válasz, vagy elmenekülsz, és megmagyarázod magadnak,
hogy életveszélyben voltál, és nem volt esélyed...
- De hát nem voltam életveszélyben, volt esélyem?
- Mindig van esély, és közel sem voltál életveszélyben, csak a
félelmeid erősödtek föl. Az árnyak félelmeid papírsárkányaiként
vetültek ki a falra, ahogyan gyermekkorodban villanyoltás után.
Csak a fények játszottak veled, és előtörtek a mélyen szunnyadó
félelmeid.
\ ____________________________________________________________________________________________________ V

Amikor úgy érzed, hogy elviselhetetlen, amikor úgy érzed, nincs több
esély és nem bírod tovább, akkor maradj még egy lélegzetvételnyi ideig.
Ne dönts, és ne oldj meg semmit, csak maradj benne a helyzetben, és
várj. Akkor van a legnagyobb esélyed rá, hogy valami új szülessen meg
benned és körülötted, amikor benne maradsz, amikor nem menekülsz el,

295 •
és nem gondolsz a halálra. Amikor beleengeded magad az ismeretlenbe, a
káoszba, úgy, ahogyan soha előtte, akkor születik meg benned valami új,
valami meglepően más. A válasz mindig ott van bennünk, a valódi meg­
oldás mélyebben rejlik, minthogy azonnal elő tudnánk húzni, de biztosan
ott van. Lassan bontakozik ki a nehéz helyzetben, és elkezd megszületni
valami új, valami jobb, mint amit előre elterveztünk volna.
Pécsen tartottam előadást nemrégen középiskolai tanároknak. Nem
számítottam rá, hogy mennyi frusztráció rejlik néhány tanárban. Klasszi­
kus prezentáció helyett arról kezdtem el beszélni, hogy a gondolkodás csak
egyfajta látásmód és út, és az inspiráció, a jelenlét másfajta megélése meny­
nyi szabad lehetőséget rejt magában. Az egyik tanár váratlanul agresszíven
kezdett reagálni. Elmondta, hogy ő egy tudományos előadást várt, tisztes­
séges prezentációval, és egyáltalán nem gondolja, hogy a gondolkodásnál
lenne jobb út... Először megerősítettem, hogy fontos a csalódottságának
a kifejezése, majd amikor folytatta a vádaskodását, megjegyeztem, hogy
nagyon sok rejtett agressziót érzek benne, ami szerintem nem nekem szól.
Azt is elmondtam, hogy szerintem ebből a haragból bőven részesülnek
a diákok is, és nem lehet egyszerű nekik ilyen légkörben lenni... Néma
csend keletkezett a teremben, majd többen felszólaltak és elmondták,
mennyi elfojtott indulat rejlik bennük és közöttük, így elindult egy őszinte
beszélgetés.
A nehéz helyzetben az első reakcióm az volt, hogy magamat okoltam a
tanár csalódottságáért, hiszen én voltam a hibás, amiért nem húztam elő
egy hagyományos és „rendes” prezentációt a tarsolyomból. Nem voltam
elég felkészült és megsértettem egy hallgatóm jogos elvárásait. Aztán eltelt
egy kis idő, és nem szűnt a vádaskodás, én pedig egyre jobban elképedtem,
aztán végül dühös lettem, mert úgy éreztem, érdemtelenül zúdítja rám
valaki a haragját. Végül rájöttem, hogy nem én vagyok a „hibás”, csak
akkor épp én voltam kéznél, hogy egy frusztrált tanár kiadja és kiöntse
magából a feszültségét. A végén a dühös tanár még azt is hozzátette, hogy
ő csak azért van ott, mert kötelező volt a részvétel (ez szintén nem volt
igaz, hiszen a meghívóban a részvétel opcionális volt). Védekezés helyett
elmondtam neki, hogy nyugodtan álljon fel és hagyja el a termet ő is, és
mindenki, akit zavart az előadásom tartalma. Mindenki a helyén maradt,
és ahogyan korábban említettem, elindult egy őszinte és felszabadító
beszélgetés. Tulajdonképpen akkor értettem meg, hogy a jogtalanul rám
zúdított harag mennyi mindent felszabadított és elindított.
Amikor belekerülsz egy váratlan helyzetbe, amire nem vagy felkészülve,
több lehetőséged van:
• kilépsz a szituációból, elmenekülsz, és utána megmagyarázod magad­
nak, hogy mennyire alacsony színvonalúak voltak a hallgatóid vagy ép­
pen a vitapartnereid;

296
• megpróbálod kielégíteni az elvárásokat (mindegy, hogy jogosak vagy
jogtalanok), és elkezdesz tudományos magyarázatokat keresni monda­
nivalód alátámasztására;
• előhúzol a kalapodból egy régi sémát (pl. régebbi jól bevált válaszokat,
vagy éppen egy prezentációt);
• benne maradsz a helyzetben (bár a legszívesebben elmenekülnél), és
engeded, hogy kibontakozzon benned a helyzet mélyebb értelme, jelen­
tése, megjelenjenek a valós érzéseid.

Nem könnyű kitartani önmagad mellett, nem megoldani azonnal a prob­

lémát, várni, hogy mélyebben megértsd, mi történik benned és körülötted.
Nem könnyű, de megéri, akkor is, ha egyedül maradsz. Nem könnyű az
érzéseid mentén elindulni és szembefordulni a félelmeiddel. Nem könnyű
döntést hozni, amikor még nem látod a döntésed következményeinek a
kimenetelét. Nem könnyű kockázatot vállalni akkor, amikor pillanatnyilag
senki sem erősít meg a lépésedben. Talán még mérlegelnél, húznád az időt,
hogy ne kelljen vállalnod a döntésed terhét. Mégsincs más lehetőséged,
mint vállalni az igazságot, a te igazságodat.

297
 A NEM CSELEKVÉS ZÓNÁJA

Negyven körüli cégvezető egyéni coachingbeszélgetésen. A szak­

mai helyzetek feldolgozása után személyes téma jelenik meg.
- Nem vagyok jól. Kiújult a gerincsérvem, hegesedik, begyul­
ladt tetőtől talpig. Feszült vagyok... Most akupunktúrára járok,
hogy mozogni tudjak.
- Szóval folytatod az ámokfutásod?
- Ok nélküli hullámvasút...
- Hidd el, semmilyen akupunktúra nem fogja meggyógyítani a
folyamatosan kiújuló gerincsérved, csak a fájdalmaidat enyhíti. A
lelkedben húzódik a heg, egy lezáratlan ügy.
- Erről már beszéltünk. Az apám egy agresszor, akitől sokat
szenvedtem gyerekkoromban, az anyám pedig áldozat. Hétvégén
meglátogattam őket, de nem bírtam fél óránál többet maradni.
Apám megint elviselhetetlen volt.
- Azért autóztál kétszáz kilométert, hogy fél óra után elmenekülj.
- Nem menekülés volt. Apámmal nem lehet beszélni. Belehal­
na, ha elmondanám neki, ami bennem van.
- Negyvenéves, ijedős kisgyermek maradtál, aki még mindig
a menekülést választja, ha feltolulnak benne az érzések, hárít és
kilép. Nem apád halna bele, ha elmondanád neki azt, amit hosszú
évek óta fojtasz magadba...
- Nem vagyok gyáva, apámmal lehetetlen beszélni. Mit csinál­
jak, mi a megoldás?
- Semmit ne csinálj, nincs még itt az ideje. Azt sem veszed
észre, mennyire ellentmondásos a magatartásod.
(Erősebben szembesítem a menekülési kényszerével.)
- Azt hiszem, már értem, amit mondasz. Gyerekkoromban
megállt a kanál a kezemben, ha apám morcosán belépett a szobá­
ba. Még mindig az a kisgyerek vagyok előtte, félek és menekülök.
Nem ő halna bele, ha eléállnék és kimondanám az érzéseimet,
hanem valószínűleg én.
- Oké, azt hiszem, most már beszélhetünk arról is, hogy mit
lehetne tenni, mi lenne a megoldás felé vezető út...
V______________________________________________________________

298
A test reagál, fáj, érez, beszél a maga nyelvén. A lélek szavait fordítja le,
fejezi ki. Megértésre vágyik. Megértés és belátás nélkül a megoldás mindig
menekülés. Nem kell szembenéznem magammal, előhúzok a zsebemből
egy korábbi rutint, kilépek a feszültségből, tovább rohanhatok ámokfutó-
ként egy álomvilágban, az „ok nélküli hullámvasúton”. A gyors megoldás
legtöbbször menekülés, elfordulás a szembenézés fájdalmas lehetőségétől.
A megoldásban, a menekülési kényszerben van adrenalin, tanult jutalom­
érzés és felszabadulás: tettem valamit, jobban vagyok, még fájt is kicsit, de
kibírtam (akupunktúra). A lélek feltárulkozása csendben történik, kiemelt
időben és térben jön létre. A legmélyebb félelmekkel való szembenézés
másfajta aktivitás, mint az azonnali megoldás. Nem a megoldás cselekvő
aktivitása, hanem a benne maradás és szembenézés nem cselekvő akti­
vitása. A kiugrás kényszeréről való lemondás aktivitása, ami teret enged
valami új születésének.
Mi van a csend mögött, mi rejlik abban a térben, ahol nem a felületes
aktivitás uralkodik? Mi lesz velem, ha nem reagálhatok úgy, ahogyan meg­
szoktam, ha nem menekülhetek el a rutinok világába? Meghalok, ha nem
cselekszem? Meghalok, ha szembenézek a fájdalommal, ha azt képviselem,
amit érzek és mélyen belül gondolok?
Valószínűleg nem, de a nem cselekvés zónájába történő belépés a
legtöbb ember számára ma mindennél félelmetesebb, mert olyan titkokat
rejt, amik kiszámíthatatlanok. Nem lehet megjósolni a kimenetelét egy
találkozásnak a félelmeim mögött meghúzódó ismeretlennel. A felületes
cselekvés következményeit ki lehet számítani, a hétköznapi aktivitás,
az elkerülés röppályája mérhető. Ha a szemébe nézek a főnökömnek, és
elmondom neki, hogy a döntése rossz és nem hajtom végre, kirúg, ha
szembefordulok az apám zsarnokoskodásával, megver, ezért kitérek az
úthenger elől. Mindig találok magyarázatot az elkerülésre: tulajdonképpen
csak az apámat védem, a beosztottaim érdekét képviselem, a kisebb rosszat
választom... Ezek az előre megírt programok, amelyeknek alig van közük
a valósághoz, felülírják a belülről irányítottság szabadságát, a helyzetben
benne maradás és a meghaladás lehetőségét. A kialakult forgatókönyvek,
bár látszólag életszerűek, valójában halvány tapasztalatokon alapulnak,
és leszűkítik a fejlődés lehetőségét. A kiszámítható válaszok, a kikerülő,
menekülőutak pedig korlátozzák a szabadságot és a helyzetek meghaladá­
sának a lehetőségét. Az előre meghatározott reakciók megfosztanak az
élet örvénylésétől.
A szembefordulás az igazsággal, a félelem mögötti ismeretlennel más­
fajta aktivitást igényel, mint amit megszoktunk és begyakoroltunk. A
helyzetben benne maradó aktivitás hatása messze meghaladja az elkép­
zeléseink lehetőségeit. A forgatókönyv nem kiszámítható, ahogyan a
végeredmény sem. Más szóval, rajtunk kívül álló erők és lehetőségek
kezdenek el működni és hatni rajtunk keresztül. Amikor csak megoldunk,

299
mi cselekszünk és elszigetelődünk, amikor benne maradunk és engedünk
a belső megérzéseinknek, a kreatív, „őrült” énünknek, akkor áteresztőkké
válunk, meghaladjuk magunkat. Az eredményeket nem mi hozzuk létre
és nem is mi kontrolláljuk, hanem a mező, amelyben élünk és mozgunk.
Mi pusztán kapcsolódunk, és átadjuk magunkat egy nagyobb erőnek. Ez
alapvetően más, mint a cselekvés világában való kiszámítható, tervszerű
haladás, lavírozás. Ahhoz, hogy mindezt képesek legyünk megtenni, szem­
be kell fordulnunk a félelmeinkkel: mi lesz velem, mi lesz a pozíciómmal,
a kényelmemmel, a családommal, a megélhetésemmel, az eddigi eredmé­
nyeimmel?
A kérdés valójában az, vajon a kiszámítható válaszok biztonsága mindig
jobb-e, mint a kiszámíthatatlan lehetősége. Az életünk kiemelt pillanataiban
nekünk kell döntenünk: benne maradok a kritikus helyzetben és vállalom az
érzéseimet, a meggyőződésemet, a veszteség vagy a továbblépés lehetősé­
gét, vagy sodródok tovább a megszokott, biztonságos úton.

300 *
 MEGFELELŐ PILLANAT

Volt egy kisvasút a hegyek között, vékony nyomtávú szerpentinen kanyar­

góit felfelé az erdőn át. Aztán lassan elfogyott, mert az idő vasfoga és a fon­
tosabb érdekek megették. A kisvasút helyén először utat építettek, aztán
kivágták a fákat, és házak népesítették be az egész hegyet, végül üdülő­
övezetből lakóövezet lett, zsúfolt és hivalkodó. Rövid idő múltán szinte
csak nagy, modern házakat lehetett látni egy-két ott ragadt, elhagyott
hétvégi vityilló között. Amikor a kis hétvégi házikók gazdái meghaltak,
azok helyére is nagy házakat építettek, végül az egész környék benépesült.
Jó ez így? Néha szomorúan azt gondolom, nem jól van ez így, milyen
kár... Aztán eszembe jut, hogy az élet körforgás. Sajnálhatjuk, hogy a
dinoszauruszok kihaltak, vagy hogy az esőerdők mérete egyre csökken, de
valójában csak egy átalakulás részei vagyunk. Rendszerszinten nézve nem
látjuk, merre vezet a változás, kicsiben gondolkodva, szűk látószögből
figyelve az eseményeket azt mondhatjuk: veszélyes, szomorú, felháborító,
akárcsak a politika.
Ha Kubára gondolok, ahol régen nagyon sokszor jártam, és azt gon­
dolom, életem meghatározó élményeit tapasztaltam meg ott, ugyanez
a kettősség van bennem. Turistaként vagy emberjogi harcosként Kuba
nyomor, prostitúció, kilátástalanság. Ha viszont beépülsz, a környezet része
leszel, és nem kívülről nézed, hanem ott élsz, megváltozik a kép, és vele
együtt az anyagi javakhoz, az élethez és az energiához fűződő viszonyod is
átalakul. Ebből a nézőpontból nem biztos, hogy az lesz a jó, ha Kuba része
lesz a szabad piacnak és ezzel együtt a McDonald’s kultúrának. Másrészt,
ha konzerválni és izolálni szeretném az ottani értékeket, kiüresíteném és
megerőszakolnám az élet szabad áramlását. Kuba a megküzdési és túlélési
képességével együtt az, ami. Ha betör a szabad piac, Kuba alkalmazkodni
fog, és másképpen fogja megteremteni a saját mikroklímáját.
Ne állj ellen a változásnak, akkor sem, ha félelmetes, ha pillanatnyilag
ellentmondásos, értelmetlen vagy veszélyes. Ne tapadj hozzá mereven a
félelmeiddel még az értékeidhez sem. Vívd meg a saját csatád, és harcolj az
igazságért, de csak addig a pontig, ameddig nem válsz merevvé és élettelen­
né. Nehéz felismerni ezt a pontot, de ez a legfontosabb az életben. Ha azon­
nal feladod magad, az élet elsöpör, ha ellenállsz a végsőkig, túllép rajtad.
Hol van az a pont, az a pillanat, amikor át kell adnom magam a folya­
matnak, történjen bármi?

301
 Egy kicsivel az elveszettség érzésén túl, a halálon innen. Ez a pillanat
akkor jelenik meg, amikor a félelem bénító szorításában még kitartasz,
nem menekülsz el, de a továbblépés lehetőségét sem sietteted. Ha tovább
maradsz a senki földjén, mint kéne, könnyen ottragadsz és görcsössé válsz,
ha korábban lépsz ki a szorongató helyzetből, elszalasztod a fejlődés lehető­
ségét. Nem méricskélésről van itt szó, hanem önátadásról. Önmagád elenge­
déséről, a megkapaszkodási ösztön feladásáról. Az örvényből csak az örvény
tud feldobni. Ha erőlködsz vagy belekapaszkodsz egy biztosnak tűnő pontba,
elvesztél. Ha elengeded magad, a víz is elenged és felszínre dob. A folyamat­
tal való együttműködés érzésből megy csupán, fejből megoldani nem lehet.
Nincs kikövezett, leírható út, teoretikus megoldás. Gyakorlás van, folyama­
tos keresése a határainknak, mind fizikai, mind lelki értelemben.

r
ESETLEÍRÁS ■ fii

- Úgy érzem, eltávolodtál az érzéseidtől.

- Minden, amit mondok, igaz, őszinte vagyok.
- Nem kételkedem az őszinteségedben, csak azt jelzem vissza,
hogy teljesen érzelemmentesen beszélsz az életed súlyos kérdéseiről.
- Nem értem, amit mondasz, én mindent beleadok...
(Egy hét múltán:) - Megtanultam otthon, hogy egy alkoholista
anya és egy menekülő apa nem kíváncsi rám. Azt sem vették észre,
hogy az ebédlőasztalnál molesztál egy kedves családi ismerős. Gya­
korlatilag a teljes elfojtásba menekültem. Megtanultam érzelem­
mentesen alkalmazkodni mindenhez és mindenkihez...
- Innen már el tudunk indulni.
V_________________________________________________________________________y

Megtalálni a megfelelő pillanatot, meghúzni a határaimat csak belülről,

érzelemből lehet. Csak a belső hang lehet irányadó, nincs külső kapaszkodó.
Megteremteni valaki számára azt a légkört, ahol önmaga lehet, ez a menny­
ország, de az első pillanatban szokatlan és ijesztő. Aki nem szokott hozzá,
hogy lehet fájdalommentesen önmaga, hibázhat következmények nélkül, és
csak tapogatózva, tétován tud előrehaladni, bizonytalanul, annak az elfoga­
dás légköre először dermesztő, ahogyan a ketrecben nevelkedett vadállat is
megrémül a szabadság lehetőségétől, ha kinyitják a börtöne ajtaját.
Lehetek önmagam, szerethető vagyok teljesítmény nélkül, hibázva is
fejlődhetek? Egész életemben erre vágytam, most mégis riadtan menekül­
nék vissza a biztonságos, megszokott fájdalomba. Kitartok és mégis mara­
dok, mert érzem, hogy a halálfélelem árán is átkelek a szabadság oldalára.
Lehetek önmagam, képviselhetem azt, aki vagyok, nem kell megfelelnem
mindenáron másoknak. így vagyok jó.

302 •
 AZ UTOLSÓ PILLANAT ELŐTT

Vannak helyzetek, amikor szivárog az energia, nő az ellenállás és lassan

elfogy a levegő. Lépni kéne, de ezer szállal kötődünk a múlthoz, kapcsoló­
dunk a jelenhez, nem tudjuk még elképzelni az önálló jövőt. Nincs erőnk
előrehaladni, de maradni már nem bírunk. Talán egy baleset, egy betegség,
egy összeroppanás vagy valami katasztrófa tudna csak kimenteni minket
a helyzetből. De nem történik semmi rendkívüli, semmi megrázóan más,
csak a megszokott őrlődés, a már jól ismert monoton fájdalom.
Hogyan tovább? Merre a kiút?
Nincsenek világos, pontosan látható irányok, csak érzetek és nehézsé­
gek. Néha a változáshoz csak veszteségek árán tudunk eljutni, nincs finom
vagy könnyű megoldás. A kár nagyobbnak tűnik, mint az előny, a félelem
erősebb, mint a szabadság utáni vágy. Nehéz szétválasztani az ego törekvé­
sét és a belső harcos valódi igényeit. Nincs, aki tiszta irányt mutatna, nem
segítenek a szabályok sem. Egyedül vagyunk az érzéseinkkel.
Olyan ez a helyzet, mint amikor a föld alatti barlanglabirintusban
eltévedt és kimerült vándor erőt gyűjt az induláshoz. Körülötte sötétség,
benne kétség és bizonytalanság, a teste fáradt, pihenni szeretne. Minden
lépés előre energiaveszteség, minden percnyi várakozás a végső halálos
dermedést erősíti. Ha maradok, csökken a kijutás esélye, de talán nő az
életben maradás lehetősége. Ha elindulok, fogy az erő és nő a veszély, de
talán erősödik a szabadulás halvány reménye. A helyben maradó bízik
egy mentőegységben, amely talán még el sem indult, talán nem is létezik.
A vakon elinduló bízik a szabadulás halvány lehetőségében, és vállalja a
helyzet rosszabbra fordulásának a veszélyét is.
Ebben a helyzetben a megoldás az aktivitás mögötti bizonytalan térben
húzódik meg. Nincs irány és nincs megoldás, csak a szorító érzés belül, a
dermedt sötétség kívül. Úgy kell lépni, hogy csakis a bizonytalanság vál­
lalása után bontakozik ki bármilyen világosság. Az első lépés gyakorlatilag
vakon a sötétben történik, belső indíttatás hatására, vállalva a tévedés
kockázatát. A helyben maradás mindig biztonságosabb és megnyugtatóbb,
de lassú haldoklás az ára. Előrelépni, vállalva a zuhanás lehetőségét, elin­
dulni, számot vetve a bukás esélyével - ez a harcos belső útja.
Lépni kell, de nem azonnal. Ki kell várni azt a teremtő pillanatot, ahol
már nem az akarat és a mindenáron való megoldás vágya visz csupán előre,
hanem egy belső átalakulási folyamatban megjelenik bennünk a belső

* 303
szándék valódi ereje. Egészen más ez, mint a rutinmegoldás utáni vágy
vagy a szabadulás hirtelen indulata. Ebben az állapotban az erő elszántság­
gá alakul át. A félelem már nem agresszív hajtóerő, hanem sziklaszilárd hit.
Tudom, hogy ki vagyok, és tudom, hogy mit akarok. Az utat nem isme­
rem, de hittel telve elindulok, és nyitott leszek a jelek, történések, szink-
ronicitások felé. Befogadó állapotba kerülve vágok neki a bizonytalannak.

304 •
 TERMÉKENY UNALOM

Magányos estén, borongós délután, átvirrasztott hajnalon elfog az unalom.

Pörög az agyam és azt sugározza: tenni kéne valamit, foglald le magad.
Igazából nincs kedvem semmihez, legszívesebben tétlen maradnék és
engednék a kábulat kísértésének, a belső kedvetlenség csendes hullámaira
bíznám magam. Azt is tudom, hogy semmi jó nem származik a melankóli­
ából, de igazán ritkán van erőm addig benne maradni, amíg kibontakozna
valami eredeti és felszabadító a csendes tétlenségből. Pedig tudom, megtör­
ténne, ha engedném, és belső figyelemre váltanék a külső csodavárásból.
A megfelelő időben történő váltás nehéz, mert ha túl korán megszakí­
tom a lebegést, megerőszakolom a folyamatot, míg ha túl sokáig időzöm
a sodródásban, beleragadok a posványba. Ha beleengedem magam a
teljes passzivitásba, egyre nehezebb lesz váltanom az éber jelenlétre. A
legfontosabb megtalálni a megfelelő pillanatot. Nem mindig sikerül. Én
sokszor megtöröm a lassú sodródást, és belefogok valami „értelmes” tevé­
kenységbe, amely nem tölt el lelkesedéssel, de legalább megtöri a zuhanás
kiszolgáltatottságát.
Régen irigyeltem azokat az embereket, akiknek sosem volt idejük
unatkozni, és mindig tevékeny aktivitásban, értelmes munkával töltötték
a napjaikat. Ma már inkább sajnálom őket, mert tudom, hogy az unalom
a termékeny megújulás előhírnöke. Ha van erőm elfogadni, és nem mene­
külök tevékenységbe, önszeretetbe, aktivitásba vagy nem kábítom magam
sem alkohollal, sem tévével, akkor biztosan kibontakozhat valami meglepő
és új az életemben. A köztes idő azonban félelmetes, mert azt sugallja,
hogy tehetetlen vagyok és nem én irányítok. Pedig tudom, a legjobb
mindig akkor történik velem, ha nem én fogom a kormányt. Mégis olyan
nehezen engedem ki a kezemből.
Az inspiráció ritmusát megtalálni és elkapni a passzív sodródás és az
aktivitás között - ez tulajdonképpen művészet, amire minden iskolást fel
kéne készíteni. Tízéves kor után, azt hiszem, ez lehetne az egyik legfonto­
sabb tantárgy az iskolában: a termékeny unalom és a megfelelő időzítés.
Fontos lenne elkezdeni már általános iskolában tapasztalatot gyűjteni
arról, hogyan tudja valaki átvészelni a csendes, terméketlen időszakokat
az életében borúlátás és depresszió nélkül.
Nem a negatív sodródásról és a teljes kiszolgáltatottságról beszélek,
hanem az inspirativ aktivitás előtti csöndről. Arról a „pillanatról”, amikor

3 05 *
még nem jött el az ideje a mozdulatnak, de már előkészületben van valami
új. Heidegger,betöltött időnek nevezi, amelyhez az üres időn át vezet az
út (lásd M etalépés című könyvem). Én úgy mondanám, hogy az inspirativ
lépést mindig megelőzi bizonyos várakozás. Ez a figyelem ideje. Hagyom,
hogy kibontakozzon bennem valami más, aminek teret fogok engedni,
bármilyen esztelen ötletnek is tűnik.
• Esik az eső, de én sétálni indulok.
• Nem a megszokott úton megyek hazafelé.
• Lemondom a feladataimat, mert magammal való törődésre van szük­
ségem.
• Kihagyom az edzést, mert úgy érzem, a testem másra vágyik.
• Lefekszem délután, mert elálmosodtam.
• Pihenés helyett tovább edzek, és teljesen kimerítem magam.
• Megterveztem a szabadságom, mégis egészen mást fogok csinálni...

Egyszerű dolognak tűnik, sokszor mégis nehéz elfogadni az inspirativ

énünk vezetését. Talán azért szeretek annyira csoportot vezetni, mert ott
tisztán tudom ezt megélni. Az életben sokszor nehezebb.
Talán sokakban fel sem merül ez a kérdés, pedig nincs fontosabb annál
a szabadságnál, amit az intuitív fejlődés útja biztosít számunkra. Teret
engedek annak, ami nagyobb nálam és amihez csakis a megérzéseim által
tudok kapcsolódni. Kreatív játék, folyamatosan bontakozó ösvény, amelyet
ha elfogadsz, egyre messzebb visz a fejlődés útján. A tudomány és a logikus
gondolkodás ezen az úton nem segít. Az inspiráció nem fejleszthető puszta
gyakorlással, nem sajátítható el tankönyvi úton. A terv csődöt mond, a
megszokás eltávolít tőle, a biztonságigény csökkenti a megjelenését, a féle­
lem elzárja előlem. Pedig egészen biztosan ott van bennem, kapcsolatban
vagyok vele, csak engednem kell kibontakozni. Nem a tevékenység által,
nem erővel, hanem befelé figyelve, kiélesítve a belső hallásom. Amikor
sikerül váltanom, tudatos jelenlétre kapcsolok és megszakítom a spontán
sodródást, része leszek valami nagyszerű és felemelő folyamatnak. Tökéle­
tesnek születtünk, mégis oly nehéz ezt elfogadnunk.

306
Mindenkit izgat a siker titka, a győzelem forgatókönyve. Valójában
nincs külön recept a sikerhez a sportban. Ugyanaz az út, mint a
felnőtté válásé vagy önmagunk megtalálásáé kritikus helyzetekben
vezetőként, tanulóként. Vannak módszerek és eszközök, ahogyan
az elakadásból kitörő vezető is keresi a legjobb megoldást
Egyvalamiben azonban talán egy élsportoló mégis más. Többet
tud a megváltozott tudatállapot, a meditativ látásmód, a fókuszált
jelenlét megéléséről. A problémák, az elfáradás, az elakadások ne­
hézsége hasonló, de az ébredés átélése kiélezett helyzetben más.
Az élsportoló a verseny kritikus pillanatában öntudatlanul - vagy
épp tudatosan! - alkalmazza a meditativ jelenlét, a tökéletes el-
engedettség, vagy másképpen a teljes átadottság és emelkedettség
működésének az elvét.
 A VILÁG TETEJÉN

Vonzó, fiatal, izmos és híres. Mondhatnám, irigyelt személyiség, akinek jó

a közelében lenni, mert a kiemeltek klubjához tartozik. O is tudja ezt, és
ennek megfelelően viselkedik. Tartózkodó, távoli, hideg, de a felületen
mosolygós. A mosoly igazából kellék, amely ráfagyott az arcára. Már nem
azért viselkedik így, mert kell, hanem azért, mert megszokta. Az emberek
a távolból nézegetik, méricskélik, bámulják. Összesúgnak a háta mögött és
elhúzódnak tőle, mert ő a kiemeltek klubjának tagja, távoli, érinthetetlen,
nem hétköznapi...
Híres sportoló, a nők bálványa, világsztár. Baseballsapka, lesütött szem,
elkerülő manőverek. A legszívesebben csak éjszaka lép ki a lakásából, ami­
kor a sötétség biztonságában kevesebben ismerik fel. Védelmet a fürkésző
szemek ellen régóta már csak a rejtőzködés és olykor az alkohol biztonsága
ad...
Mi van a függöny mögött? Mi rejlik az irigyelt híresség maszkja mögött?
A csúcson maradni mindenáron, tenni azt, amihez értek, amiben jó,
talán a legjobb vagyok, és elfogadni az elfogadhatatlant: híres lettem. Tel­
jesült, amire vágytam, de senki sem mondta meg, mit kell most ezzel ten­
nem. Mi van, ha felértem a csúcsra, mi történik velem, ha bajnok lettem,
mi lesz velem, ha ott vagyok a világ tetején?
A távolság védelem és teher egyszerre. Védelem, mert segít fenntartani
a dicsőség látszatát, teher, mert magányra kárhoztat.
A csúcsvezető magányossága hasonló. A csúcson vagyok és egyensú­
lyoznom kell, hogy le ne zuhanjak a mélységbe. Valaha természetes volt
az egyszerűség, ma már elviselhetetlen lenne. Szégyenteljes. Nagy autóval
járok, sok ember függ tőlem, a cégem világmárka. Nem csúszhatok vissza a
középszerűségbe, kapaszkodnom kell a sikerbe bármi áron. Hogy összesúg­
nak a hátam mögött, hogy teljesen egyedül maradtam, hogy elveszítettem
a kapcsolatot önmagámmal? Nem számít! Az a néhány pillanat a csúcson
a vakuk villanásában mindenért kárpótol... Csak még egy kicsit húzom
tovább, csak még egy kicsit maradok, kitartok, elviselek, feladok... Bár­
csak megkapaszkodhatnék a magasban, bárcsak maradhatnék még tovább.
Hiszen jó vagyok, ide tartozom, megérdemlem a sikert... Aztán egyszerre
megcsúszik alattam a talaj, és nyilvánvalóvá lesz, amit eddig is sejtettem:
végtelenül egyedül maradtam és nagyon messze vagyok önmagámtól. Nem
tudom már, hogyan kell betöltenem az űrt, ami körülvesz, ami elől régóta
menekülök. Elfelejtettem az utat visszafelé önmagamhoz.

309 *
 Szepsy Istvánnál, Tokaj-Hegyalja vezető borászánál jártam bará­
taimmal a hétvégén. István mesélte, hogy egyszer valaki nagyon
szerette volna megfejteni a titkot, hogyan lett ismert a neve
viszonylag gyorsan világszerte, hogyan lett elfogadott és értékelt
a bora mindenfajta külső marketing, hirdetés, reklám nélkül. Egy
amerikai kommunikációs tanácsadó, aki egész nap árnyékként
kísérte, a nap végén megkérdezte tőle:
- István, hogyan tervezed meg a kóstoláson tartott beszédeidet,
illetve mire fókuszálsz, amikor a munkásoknak tartasz felkészítést?
- Sehogyan - felelte István. - Azt mondom, amit érzek. Nem
készülök előre.
- Mégis, áruld el, hogyan készíted elő a kommunikációs hely­
zeteket - kérdezte a hitetlenkedő tanácsadó.
- Nem készülök sohasem, azt mondom, amit érzek - válaszolta
újra István.
A tanácsadó hosszan hallgatott, gondolkodott, majd hirtelen a
homlokára csapott, és azt mondta: - Zseniális!
V______________________________ J

310
 ÉLSPORTOLÓKÉNT FELNŐTTÉ VÁLNI

Egy ideje dolgozom élsportolókkal csapatban és egyénileg is coachként.

Meglepő tapasztalatom, hogy bár a legtöbben a fizikai teljesítőképesség hatá­
rait feszegetik, lelkűkben gyermekek maradnak. Sokuknak nincs autonóm
énerejük, nehezen alkalmazkodnak a változáshoz, kevesen merik kipróbálni
magukat új területeken, elveszettek a sporton kívül, de a legnagyobb baj,
hogy alig van önbizalmuk. Szinte csakis abban a zárt világban képesek
biztonsággal mozogni és gondolkodni, ahol teljesítenek. A sport világa
sokkal merevebben hierarchikus, mint gondoltam volna. A csapaton belül
is jelentős a távolság a fiatalok és az idősebbek között, de az edzők és a spor­
tolók között fényévnyi. A legtöbb sportoló sohasem merne nyíltan kritikát
gyakorolni az edzővel, a mesterrel szemben. (Hozzáteszem, én is ebben az
iskolában nevelkedtem sportolóként.) De még az edzői teamen belül is óri­
ási szakadékok vannak. A segédedző legtöbbször nincs bevonva a stratégia
kidolgozásában, illetve nem mer megkérdőjelezni döntéseket, nincs helye
az irányításba, csak a közvetlenül neki kijelölt feladatokat végzi el. Emiatt
árnyékkörök alakulnak ki. A játékosok, a sportolók az öltözőben kritizálják
a mestert, a segédedzők egymás között a főnököt. Nyíltan kitenni az asztalra
kritikus visszajelzést - ez a legtöbb helyen felér egy válogatottságból való
kizárással. Ki merné, ki szeretné ezt kockáztatni?
Emlékszem, hogy amikor a női vízilabda-válogatottal kezdtem dolgozni,
viszonylag hosszabb idő telt el, mire sikerült létrehozni azt a nyílt, őszinte,
transzparens teret, ahol konkrét és egyértelmű visszajelzéseket lehetett
adni a szövetségi kapitánynak is. Kivételes vezetői erényét dicséri, hogy ez
létrejöhetett. A legtöbb helyen nem jön létre, mert a játékos nem vállalja
fel, mert a kapitány nem nyitott rá. A sportpszichológusok többsége a leg­
többször egyéni lélekápolást, egyéni fejlesztést végez, mert nem kap teret a
csoportmunkára, és jobb híján adaptálódik a rossz rendszerhez.
A felnőtté válás alapja a sérülékenység vállalása, a nyitottság kiter­
jesztése a team felé. Ez nem jelent áldemokráciát, hiszen a játékosnak
az edzésmunkát szó nélkül végre kell hajtania. A sportoló azonban a
versenyen egyedül van, és csak önmagára tud számítani. Ezt az autonóm
belülről vezéreltséget pedig a nyílt légkör, a felhatalmazás, a bevonás nagy­
mértékben segíti. Az őszinte visszajelzéseken alapuló teammunka nagyon
felgyorsítja a sportoló éretté, önirányítottá válását, ami komoly kapcsolat­
ban áll a teljesítménnyel.

• 311
 Vannak sportolók, akik úgy válnak érett bajnokká, hogy szinte titok­
ban készülnek a saját programjuk alapján a versenyekre. Vannak, akik
maguknak írják az edzéstervet és egyéni módokon fejlesztik magukat az
edző tudtán kívül. Aztán vannak élsportoló sztárok, akik összeomlanak
egy komolyabb élethelyzet megoldása közben, mert csak akkor élnek, ha
megmondják nekik, hogy mit csináljanak. Emlékszem, amikor az egyik
legnagyobb magyar sztársportolónak azt a feladatot adtam, hogy komo­
lyan oda kell állnia az anyukája elé, és nyíltan elmondania a rossz érzéseit,
annyira megrettent, hogy eltűnt a coachingról. Sohasem tanulta az odaál-
lást, az érzések kifejezésének bátorságát, a kitárulkozás kockázatát.
Az autonómia, a belülről irányítottság megszerzése magas fokú önisme­
reten, énképviseleten és őszinteségen alapul. Meggyőződésem, hogy ennek
van köze a teljesítményhez mind csapatban, mind egyéni sportágban.
Ehhez eljutni csakis úgy lehet, ha a sportoló képessé válik teljesen transz­
parens teret létrehozni az élete fontos területein, ami jelentős érzelmi
munkát feltételez. Ennek az építése sokszor a hagyományos sportszemlélet
hierarchikus viszonyaival szemben megy.
Az autonómia nyitottság és az énképviselethez szükséges belső erő. Vál­
lalom magam, bármennyire félelmetes, bármilyen módon kiszolgáltatottá
is tesz. A sérülékenység együtt jár az őszinteséggel. A hőssé válás feltétele
nem pusztán az edzés végrehajtása, hanem a kommunikációban is megje­
lenő élesség, önirányítottság, felelősségvállalás. Aki tisztán és egyértelműen
képes kommunikálni, az képviselni tudja önmagát nehéz helyzetekben, és
képessé válik a belülről vezetettségre is. Aki pusztán a végrehajtó szerepben
ragad benne, lehet jó közkatona, de sohasem lesz hős.

312 •
 A GYŐZELEM TITKA

Pozitív derű: Különleges napom lesz, a maximumot kell kihoznom

magamból. Derűs és kiegyensúlyozott vagyok, hiszek a pozitív végered­
ményben. Amikor akár csak egy pillanatra is elbizonytalanodom, újra
megerősítem magamban a siker lehetőségét.

Kétkedés és bizonytalanság: A lelkem mélyén tudom, hogy nem fog sike­

rülni. Összeszedem minden erőm, felépítem magam, bízom a szerencsében.
Belülről homályosan érzem, hogy nem fog menni, de kifelé mást sugárzók.
Elszántan küzdők.

Élsportoló coachingja:
- Tudod, úgy érzem, hogy kritikus pillanatokban megbicsaklik
az erőd.
- Én másképpen látom. Tele vagyok pozitivitással és nagy
vágyakkal. A gondolataim is pozitívak.
- Mégis kudarcok érnek.
- Alapvetően nem, de néha vannak mélypontjaim... De ha te
így látod, változtassuk meg. Mit tegyek másképpen?
- Nem járunk még közel a megoldáshoz sem. Mi húz vissza?
Mi rejlik benned, amikor kritikus helyzetben, nagy stressz alatt
megbicsaklasz?
- Jól vagyok, semmi sem húz vissza, pozitívan készülök a mécs­
esekre.
- Ezek szerint nincs igazam?
- Nem tudom, el vagyok akadva, vannak mélypontjaim...
- Az elmúlt mérkőzésen nem a maximumot nyújtottad, és sze­
rintem a magánéleted sincs rendben...
- Rohadt egyedül vagyok... Figyelj, én azt szoktam meg, hogy
sohasem lehet igazam. Ezt kaptam otthonról. Anyám ezt nevelte
belém.
- Mi a mondat folytatása?

• 313
 (Könnyes szemmel.) - Feladom magam. Azt szoktam meg,
hogy sohasem lehet igazam, ezért jobb, ha feladom a vágyaimat,
jobb, ha nem akarok túl sokat...
- Köszönöm ezt a mondatot. Emiatt jöttél el hozzám. Most már
gondolkozhatunk a változáson.
- Tudod, most, hogy ezt kimondtam, eszembe jutnak azok a
helyzetek, amiket feladtam, amiket feladok...

A gondolatok és vágyak mögött búvópatakként rejtőznek alapüzenetek,

sebesülések, fájdalmak, görcsök, rejtett csomagok. Nem vagyok elég jó,
nem érdemiem meg, nem vagyok alkalmas, nem lehet igazam... Kritikus
pillanatokban, nagy döntéseknél, téthelyzetben vagy a játszma végén
aztán mindez megjelenik és beigazolódik. Bebizonyítom, hogy nem vagyok
alkalmas, nem lehetek a legjobb, megelégszem a második hellyel. így megy
ez már évek óta.
A veszteség lehet jó, amennyiben tanulsz belőle, és lehet végállomás,
amikor lemondasz magadról. Minden múlandó, relatív és változó. A fájda­
lomnak és a vereségnek is megvan a szerepe az úton, megkerülhetetlenek,
kihagyhatatlanok.
Miért nehéz tetten érni a felszín mögött meghúzódó érzelmi blokkokat?
Azért, mert ebben a munkában a gondolkodás nem segít, sőt akadá­
lyoz. A logikai gondolatvezetés itt hatástalan, sőt gátló tényező. Az érzések
szintjéig lemenni nem lehet a test segítsége nélkül. A test jelez és várako­
zik: fedezz fel, figyelj rám, hallj meg, fogadj el. A gondolkodás tévút, mert
elszakít a jelenléttől és konstruált magasságokba visz. A test földközeli és
egyszerű. Visszatalálni ehhez az egyszerűséghez a nyelvben, az érzésekben,
a tettekben nem könnyű. Át kell kelni a félelmeken, le kell merülni a
mélybe. Megtehetem? Lehetek önmagam? Mehetek az érzéseim irányába?
Vállalhatok kockázatot? Ugorhatok az ismeretlenbe?
Hallgatózz befelé, csendesedj el, majd tedd meg az első lépést egy egé­
szen szokatlan irányba. A többi a folyamaton múlik, amely lassan elragad
és magával sodor. Engedd fel a kéziféket, adj teret az emelkedésnek, ne
törődj a kanyarokkal.

314
 POZITÍV BEÁLLÍTÓDÁS

Sportolókkal dolgozva a következő kép bontakozik ki bennem a siker

tényezőit kutatva: a pozitív beállítódás mindent felülír. Azonos képessé­
gekkel és felkészültséggel rendelkező sportolók közül az fog győzni, akinél
a pozitív énkép és a jövőbe vetett hit erősebb. Fontos azonban tudni, hogy
itt nem a felületes „keep smiling, feel happy” érzésről van szó, hanem az
elkötelezett és megdolgozott pozitivitásról, amely befektetést és folyama­
tos fenntartást igényel. A kulcs a folyamatos készenlét, a problémákkal
való nyílt szembenézés és a hit, hogy minden elakadás minket szolgál.
A pozitivitás tehát egyfajta döntés, amely célul tűzi ki a magas rezgést,
az emelkedett lelkiállapot megszerzését, a „történjen bármi, az előrevisz”
érzés megtartását.
Vannak sportolók, akik döntően:
• nem törődnek a mentális felkészültséggel, és inkább csak az erőnléti
munkára, az akarati tényezőkre építenek, emiatt a tudatuk beszűkül, és
stagnál az előrejutásuk,
• csak az egojukból merítenek erőt, emiatt labilissá válik a személyiségük,
és nehezen tudnak megbirkózni a hullámvölgyekkel,
• csak másoknak akarnak megfelelni és bizonyítani, emiatt nem képesek
felállni egy vereség után,
• csak ügyeskednek és túlélnek, emiatt törékeny és esendő az önbizal­
muk,
• csak dühből és sérelmekből táplálkozva mennek előre, ami rövid távú
tartalék, és gyorsan elpárolog.. .

Végül vannak néhányan, akik döntően pozitívak, és tudják, hogy az elaka­

dások szükségszernek. Szembenéznek a nehézségekkel, mindig magukban
keresik a probléma megjelenésének az okát, de nem ragadnak bele, sőt
erőt merítenek az elakadásokból is. Minden helyzetben képesek megújulni
és hinni önmagukban.
Sokfajta alapbeállítódás van, de a hosszú távú sportolói siker legfonto­
sabb tényezője a befektetett munkán túl az elkötelezetten pozitív beállító­
dás, a megújulni tudás.
Hogyan érhető ez el?
Minden nap egy új lehetőség arra, hogy fejlődjek, előrelépjek vala­
miben, találkozzak egy jó emberrel és tanuljak valamit magamról. Nem

315
mindig könnyű derűsen kilépni a külvilágba, mondani valakinek egy jó
szót, hálásnak lenni az életért, főleg, ha rossz napunk van. Mégis minden
reggel ezzel a tudattal szabad csak elkezdeni a napot, az edzést. A hála
a legmélyebb kifejezése az élet szeretetének. A hála a pozitivitás alapja,
amely energiát ad a továbbjutáshoz. Aki természetesnek veszi a sikert,
nem tud hálás lenni a teste kiváló működéséért, nem tud örülni annak,
hogy van lehetősége dönteni az életéről, az nem képes megújulni, csupán
sodródni. Aki megáll egy pillanatra, amikor elért egy állomáshoz, és tud
hátradőlni, tudja élvezni az energiaáramlást, hálás az elért eredménye­
kért és tud ünnepelni, az megérti, hogy minden, ami történik velünk,
az okkal történik, annak értelme és jelentősége van. A hála a pozitivitás
tüzelőanyaga, amely táplálja az emelkedettséget és az optimizmust. A hála
ad esélyt a felemelő lélektani pillanatok átélésére.
Az elfogadás a pozitív beállítódás másik fontos része. Csak az képes
igazán adni, teljesíteni, aki képes elfogadni is. Az elfogadás nem pusztán
az anyagi javakra, hanem bármilyen segítség elfogadására, az építő visz-
szajelzés meghallására, a természet felé nyitott magatartásra vonatkozik.
A csoda nap mint nap megtörténhet, ha befogadó állapotban vagyunk.
Az ego legnagyobb illúziója, hogy képes mindent kontrollálni és kivéde­
ni. Minden akkor megy a legjobban, ha én csinálom, ha rajta tartom a
szemem a dolgokon, ha ellenőrzők és figyelek. Az a biztos, amit én hozok
létre. A kontrollállapot ellentéte a befogadó, nyitott, bizalmi magatartás.
Kevés edző képes úgy megbízni a tanítványaiban, hogy tudja és elfogadja: a
munka az edzőteremben befejeződött, a versenyen a tanítványé a főszerep.
Az edzői irányítás befejeződött, de a támogatás és a teljes bizalom kapuja
nyitott. Veled vagyok, de tudom, hogy a csatát neked kell megvívnod,
hiszek benned, hogy készen állsz és tudni fogod, hogy mit kell tenned.
Elkísértelek a felkészülés nehéz útján, most pedig hiszem és tudom, hogy
ott van benned az a képesség, ami segít, hogy a csatában hőssé válj.
Tudok-e együttműködni azokkal a lehetőségekkel, amelyek nem tőlem
függenek? Rá tudom-e bízni magam a szívem ritmusára?

316
 AZ EDZŐ ÉS A MESTER

Megfontolt, nagyon barátságos, de a szemében tűz van. Érezni rajta, hogy

szeret beszélgetni és tud figyelni. Nem történeteket mesél, nem sztorizik,
hanem elmélyülve, magának időt engedve kifejezi azt, ami benne keletke -
zik egy kérdés kapcsán. Megfogalmazza az érzéseit vagy mesél az élménye­
iről, a tapasztalatairól. Amikor megszólal, érezni, hogy mélyen magából
hozza felszínre az érzelmekkel átszőtt gondolatait. Nagyon gyorsan kerül
flowállapotba, és finoman rezonál a környezetére. Amikor beszélgetünk,
pillanatok alatt közel érzem magamhoz. Ha találkozunk, mindig van egy
mosolya, kézfogása, ölelése vagy jó szava. Aki vele van, úgy érzi, hogy fon­
tossá válik.
Amikor először találkoztam vele Barcelonában egy felkészülési edzőtá­
borban, rövid idő után éreztem, hogy kiválasztott ember. Majd minden
este beszélgettünk az uszoda mellett egy órácskát az életünkről, a sportról.
Az a visszafogott szenvedély, ahogyan a vízilabdáról beszélt, magával raga­
dó volt. Tudtam, hogy nemsokára a legjobb csapat lesz az övé. Akkoriban
a spanyol női vízilabda-válogatott még nem tartozott az élvonalba. Egy
évvel később Londonban már ezüstérmesek lettek, a következő évben
világbajnokok.
Olimpiai bajnok sportoló, a spanyol női vízilabda-válogatott szövetségi
kapitánya, Miguel Oca:

- Mit gondolsz a taktikáról?

- A taktika fontos, de sokkal fontosabb, hogy érzelmi közel­
ségbe kerülj a játékosokkal. Amikor megmutatod magad nekik,
megmutatod a gyengeségeidet, rögtön közel kerültök egymáshoz.
- Nem beszélsz sokat.
- Tényleg nem szeretek sokat beszélni. Sokat vagyok egyedül.
Minden reggel egy órát meditálok, és napközben is igénylem a
szabadságot, a belső elmélyülést.
- Nem vagy néha indulatos a játékosaiddal, nem szidod, nem
hibáztatod őket?
V_ _________ ______________ ________________________________________________________ ✓

317
 - Persze, néha indulatos vagyok én is, de hogyan hibáztathat­
nám őket? Ok harcosok, akik mindent megtesznek a győzelemért.
Tisztelem és támogatom őket. Ök mindig a legtöbbet hozzák ki
magukból, akkor is, ha nem sikerül...
- Boldogság?
- A legfontosabb számomra a szabadság és az elmélyülés. Sze­
retem az életet, szeretem azt, amit csinálhatok.

Mitől válik egy csapat győztessé?

Hitem szerint a kulcs a kapitány, az alap, a kőszikla, aki mer gyenge is
lenni, mégis magával sodorja, és ha kell, megtartja a csapatot. A kiinduló­
pont a mester, aki felkészíti és támogatja a játékosokat, hogy amikor eljön
a pillanat, merjenek hőssé válni. Az igazi mester kellő távolságot alakít ki
a csapattal szemben, de amikor belép a térbe, nagyon közel kerül hozzájuk.
Tudja, hogy ő egy szimbólum. Rajta csapódik le a jó és a rossz is. Nem él
vissza a hatalmával, de ha kell, együtt hal meg a csapattal. A játékosok
vele élnek és halnak meg minden edzésen és végül a csatában. A mester
idol, akire rávetülhet minden, ami útközben adódik. O is hibázik néha, de
azt beismeri, megmutatja, nem rejtegeti a gyengeségét. Tud esendő lenni,
akinek lehet rossz napja. Egy valamiben mindig élen jár: szereti a csapatát,
a játékosait egyenként, és ezt a sportolók tudják, így megbíznak benne.
A mester addig alkalmas erre a szerepre, amíg képes megújulni és fenn­
tartani magában a tüzet. Ez nincs időhöz kötve, de folyamatos felkészülést,
összerendeződést, elmélyülést, visszavonulást igényel. A mester addig
tudja megtartani a csapatot, ameddig megvan benne a megújulási készség
és a belső figyelem.
Előfordul, hogy a szerepében néha megbicsaklik vagy fizikailag távo­
lodik el a csapattól. Kérdéses, hogy a csapat túléli-e a mester hiányát.
A karizmatikus mestert nem lehet helyettesíteni, szerepe betölthetetlen.
Mégis a mester nagyságának a része, hogy néha tud elgyengülni, vissza­
vonulni és lemondani az irányításról. Nem tart fenn látszathatalmat vagy
látszatfegyelmet, de alapvetően ő vezeti a csapatot, ő hozza meg a dönté­
seket a csata idején. Tudja, hogy mikor kell a csapatot biztatnia, mikor kell
támogatnia, mikor kell visszavonulót fújnia, mikor kell átvennie a teljes
irányítást és mikor kell elengednie a játékosok kezét. Hisz a csapat intelli­
genciájában, aminek ő is része. Nemcsak kívülről irányít, hanem belülről
él együtt a játékosokkal, a harcosokkal.
Van még egy dimenzió, ami a sportban teljesen szokatlan, és csak
néhány vezetőre jellemző: a vezető mint teamtag. A mester itt elsősorban

• 318
nem mint karizmatikus személy jelenik meg, aki belülről irányítja a csapa­
tót, hanem mint egy edzői team része. Nem külső vezetője, hanem belső
irányító tagja a csapatnak. A fókusz nem a megmondószerepen, hanem a
team működtetésének a tudásán van. Ilyenkor a mester nem alárendelt
szereplőkkel dolgozik együtt, hanem a szakma legkiválóbb képviselőivel,
akiket összefog és bevon a stábmunka minden részletébe. A mester itt
egy intelligens team működtetéséért felelős, ahol ő a kereteket biztosítja,
és feladata a teamből a legtöbbet kihozni. Ez a szerep nem a karizmatikus
kőszikla, hanem a tartópillér szerepe, a professzionális működés kialakítá­
sáért vállalt felelősség.

• 319
A VESZTESÉG MEGERTESE A SIKER TITKA

Amikor intenzíven dolgoztam sportolókkal, az egyik legnehezebb felada­

tom a vesztes meccs utáni önvizsgálat és szembenézés létrehozása volt.
Bevallom, nem mindig sikerült maradéktalanul, sokszor felülírta a napi
rutin vagy felőrölte a csapat ellenállása. Pedig a vereség mélyén fontosabb
információ rejlik, mint a győzelemre segítő stratégiában. Véleményem
szerint egy veszteségből, bár nehezebb, de többet lehet tanulni, mint egy
győztes csatából. Viszont a veszteség után nagyon nehéz megteremteni azt
a mélylélektani állapotot, ahol nem a hárítás, menekülés, hibáztatás és
önmarcangolás zajlik, hanem koncentrált és mégis emelkedett szembené­
zés a történésekkel.
Ez a tanulás csakis megváltozott tudatállapotban jöhet létre, amikor a
tényeken túl megjelenik a belátás és megértés felemelő ereje. Másképpen
szólva, képesek vagyunk önmagunknak és egymásnak megbocsátani, de
ugyanakkor élesen szembenézünk a hibáinkkal, és kitesszük az asztalra a
meglátásainkat is. Ennek többnek kell lennie puszta elemzésnél, tanács­
adásnál, tudományos jellegű feldolgozásnál. A veszteség megértése a kulcs
életünk magasabb szintre emeléséhez.
A mély belátás lényege a logikus, zárt gondolkodás egyirányú utcáiból
való kilépés, és a belépés egyfajta lebegő tudatállapotba, ahol a kiegészí-
tődés, a megérzések beengedése, az intuíció ereje ragad minket magával.
(Meglátásom szerint közvetlenül a csata előtti felkészülésben ugyanennek
az állapotnak a megteremtése lehet a siker titka.)
A titok a védekezés teljes elengedése, a logikus érvek kizárása, az
elhárítás leállítása. Csakis abban az állapotban jelenik meg a belátás, az
összerendeződés, az új megértés, amikor az ösztönös védekezés, áthárítás,
ellenállás vagy éppen az önmarcangolás megszűnik. Amikor az agy olyan
befogadó állapotba kerül, amit már nem szűkít be a hibázástól való féle­
lem, a reményvesztettség árnya, akkor válik alkalmassá az új látásmód
beengedésére. Amikor szabadon vissza lehet tekinteni és el lehet fogadni
a történteket, akkor jelenhet meg a helyzetnek egy egészen új olvasata. Az
emelkedett megértés lényege ugyanis nem a hibák kereséséből áll, hanem
a helyzet rendszerszintű befogadásából. Az információval az agy rendel­
kezik, de előhívásához megfelelő tudatállapotba kell kerülnünk. Minden
készen áll bennünk, de megjelenéséhez ki kell tudnunk lépni a hétköznapi,
zárt, logikus gondolatmenetből és rutinból.

320 *
 Ugyanez a feltétele a páros elakadás megértésének is. Amikor egy pár­
kapcsolatban komoly elakadás következik be, és a felek nem tudnak kilép­
ni a hétköznapi beszélgetés menetéből, akkor csupán vita és vagdalkozás
jön létre. A hangnem lényegtelen. Nem számít a hangerő sem, történhet
ordítva vagy halkan is a verbális egymásra mutogatás.
A megérkezés feltétele tehát önmagunk meditativ állapotba való hozá­
sa, kilépés a zárt gondolkodás keretei közül. Ez történhet sokféleképpen,
de megszokott módon csakis megszokott eredményekhez jutunk, és a rej­
tett, de jelen lévő információ nem jelenik meg.
A meditativ vagy megváltozott tudatállapot létrehozása különféle
módon lehetséges: relaxációval, meditációval, csöndes egyéni felkészülés­
sel, futással, sétával, bárhogyan, de mindenképpen felkészülést igényel. Ha
mindent megteszünk létrehozása érdekében, még akkor sem biztos a siker,
csak nagyon valószínű.
A tanulás mindig megváltozott tudatállapotban jön létre. Csoportos
tanulás esetén ennek a hatása felerősödik. Amikor a védekezés, a hárítás,
a logikus magyarázgatás és magyarázkodás, a száraz tények elemzése befe­
jeződik, akkor kezdődik el az utazás.
A lényeg, hogy ekkor az agy nem megoldó, hanem befogadó munka­
módba kerül, és olyan információk előhívására lesz alkalmas, amelyek
messze meghaladják a tények elemzésének puszta szintjét. Az elemzés
rendszeren belül marad, a befogadó üzemmódban új tudás és jelenlétváltás
jön létre, amely elkötelezetté teszi a személyt a végrehajtás iránt. A legfon­
tosabb, hogy itt a megértés új jelentéssé áll össze. A kívülálló, megfigyelő
szerepből való kilépés lehetővé teszi az elkötelezett megvalósító alapállás
létrejöttét. A személyiség új egységgé rendeződik össze, amely alkalmassá
válik a cselekvésre. Amikor a személyes jelenlét befogadó üzemmódra vált,
nem információmegértés, hanem átlényegülés történik.

321 *
 AZ IRÁNYÍTÁS VISSZAVÉTELE

Egy 1500 méteres síkfutó atléta beszámolt róla, hogy élete legjobb idejét
akkor futotta, amikor rosszul mondták be a részidejét. A pályabíró összeke­
verte az adatokat, és jobb időt mutatott neki kétszázon, mint amit valaha
futott életében. Az atléta megtáltosodott, és megjavította minden eddigi
csúcsát.
Elgondolkodtató, hogy az agyunk milyen fantasztikus szerepet játszik a
teljesítményben. Az is érdekes kérdés, hogy ha ennyire függ a teljesítmény
a külső visszajelzéstől, akkor vajon ki irányít: az atléta vagy az óramutató?
Egy futó, aki évek alatt egyszer sem tud 4 perc alatt futni 1500 méteren,
egy hibás részeredmény következtében 8 másodperccel javítja meg a
legjobb idejét, és 3,54-et fut. Ha az agyunk úgy értékeli, hogy repülünk,
akkor repülni fogunk. Ha úgy értékeli, hogy félünk a szárnyalástól, akkor
sohasem fogunk felemelkedni. Minden azon múlik, milyen erős a kép­
zelőerőnk és a hitünk. Bármi lehetséges, ha hiszel benne és igazán akarod,
de ha csak egy szemernyi bizonytalanság marad benned, az már elég ahhoz,
hogy visszahúzzon.
A csapat (és ez az egyéni versenyzőnél is hasonlóan van) teljesítményét
elsősorban az edző határozza meg. Ha az edző feltétel nélkül tud hinni a
csapatában, a versenyzőjében, a siker nem marad el. Ha az edző kételkedik
és nem bízik magában, illetve kritikus helyzetben megriad és kiszámítha­
tatlan lesz, akkor a csapatban még mindig marad egy esély, a csapatkapi­
tány. Ha a csapatkapitány teljes bizalmat kapott, ami nagyon ritka, még
képes korrigálni és átvenni az irányítást. Alapvetően a sportban az edző
szerepe kiemelkedő jelentőségű akkor is, ha a meccs alatt egy szót sem
szól. Az ő szellemi karaktere hozza létre a csapattagokban azt a pluszt, ami
a győzelemhez kell. Elég egy szemvillanás, egy mosoly vagy kritikus hely­
zetben egy megnyugtató szó, és a csapat szárnyalni fog. A legjobb edzők a
meccs alatt már nem vagy alig irányítanak, és csak akkor korrigálnak, ha
a csapat elbizonytalanodik, vagy ha kritikus pillanat áll elő. Ennek sajnos
az ellenkezője is igaz.
Agyunk a számunkra fontos személyektől kapott információt felerősíti,
és mélyen magába fogadja mint alapigazságot. Ha a szülőd vagy az edződ
hisz benned, mindenre képessé válsz. Ha félt, és titokban bizalmatlan, azt
semmilyen külső információval nem tudja lefedni. A metakommunikáci­
óban az alapigazság megy át. Ha nem kapod meg az ősbizalmat, mert az

322
edződ vagy a szüleid nem rendelkeznek ezzel a sziklaszilárd belső hittel,
még mindig van lehetőséged ezt felülírni és győzni. Ennek az útja az irányí­
tás teljes visszavétele és az önmagaddal való belső egység megteremtése.
Gyakran előfordul, hogy gyenge az edző, méltatlan a feladatra, alkal­
matlan a főnök, vagy a szülő nem tud felnőni a szerepéhez, és gyermek­
ként vetíti rád a saját félelmeit. Ilyenkor nagyon fontos eljutni ahhoz a
döntéshez, hogy a saját kezedbe vedd az irányítást. Ha a részidő (fejlődési
kép), amit az edződ, a főnököd vagy a szüleid látnak és mutatnak neked,
lehúz és nem előre visz, akkor nem marad más lehetőséged, mint a dön­
tés és az elrugaszkodás. Valószínűleg nem tudod meggyőzni a szüléidét, a
főnöködet vagy az edződet arról, hogy rossz helyen áll és nem alkalmas a
fejlesztő-támogató szerepre, de arra van lehetőséged, hogy az irányítást
visszavedd. Bármennyire is nehéz, a fejlődés és az előrelépés érdekében
meg kell tenned. Ez a harcos útja. Ha a feletted lévő nem méltó a szerepé­
re, és nem veszed át tőle a csata előtt az irányítást, akkor nincs esélyed a
győzelemre. Csak a legnagyobbak képesek erre, de tudom, hogy néhányan
megcsinálták már. A kritikus pillanatban teljesen önmagadra kell tudnod
hagyatkozni, ha a vezetőd méltatlan a szerepére, és nem bízik százszáza­
lékosan benned, illetve önmagában. A csatában az igazi harcos tökéletes
egységben van a felsőbb énjével, az inspirativ tudatosságával. Ilyenkor a
hétköznapi én, az analitikus, logikus agy kikapcsol, és az irányítást a felet­
tes én végzi. A vezető csak akkor tudja támogatni versenyzőjét, ha ehhez
a felemelő egységhez csatlakozik. Ha csak kívülről bekiabál, és nem egy a
versenyzőjével, akkor a küzdelemben akadályozó tényezővé válik.
Életünk kritikus pillanataiban a döntések meghatározzák a kimenetelt.
Fontos megtanulnunk olyan tudatállapotba hozni önmagunkat, ahol az
irányítást az inspirativ énünk veszi át. A pszichológia ezt megváltozott
(alterált) vagy meditativ tudatállapotnak hívja. Ilyenkor a logikus, zárt,
oksági gondolkodás megszűnik és holisztikus üzemmódra kapcsol az
agyunk, amelyben a következő lépés mindig magától bontakozik ki. A
holisztikus látás lényege, hogy nem kell törni a fejünket és elemezni a
helyzeteket, mert az agy egyszerre lát át minden fontos információt és adja
a legjobb impulzusokat. Nem mi irányítunk, hanem irányba állunk, és
haladunk a folyamattal. Ezt a tökéletes jelenléti tudatosságot a legkiválóbb
harcosok és mesterek ismerik, és élnek is vele.

323
 AMIKOR RÁJÖTTEM,
HOGY MÁR HALOTT VAGYOK

Mielőtt a pilóta bevetés előtt beül a bombázóba, valószínűleg azon gon­

dolkodik, hogy milyenek lesznek a repülési feltételek, rendben van-e a gép
műszaki állapota, és ellenőrzi az időjárás-előrejelzést. Nem gondol arra,
hogy a bombák pusztító ereje mire képes, és mi lesz a hatásuk. Ha meg­
tenné, talán nem tudna felszállni. A technikai részleteken gondolkodik,
és visszafojtja magába nyomasztó érzéseit, másképpen nem tudja túlélni a
borzalmat, amiben részt vesz, ami a dolga. Pedig a repeszek romboló hatása
és az emberi test törékenysége adott. A pilóta egy rendszer része, amiben
pusztán teszi a dolgát, vagy nem teszi.
Egy második világháborús amerikai deszantos parancsnok írta a meg­
emlékezéseiben, hogy mitől lett az egysége hatékony. Ameddig félt és ter­
mészetes óvatossággal harcolt, addig sok volt a vesztesége. Amikor rájött
arra, hogy ő már halott, így nem történhet vele semmi, onnantól fogva
olyan hatékonnyá vált ő maga és a csapata is, hogy messze megelőzte a
többi hadtestet. Veszteségei voltak, de valamilyen láthatatlan erő segítette
a harcmezőn.
Talán ez az áttörés lényege az életben is. Nem a halálmegvető szamuráj -
szellemről beszélek, hanem a szándékot bénító óvatoskodás gátjairól. Aki
fél szemmel hátrapislogva lépdel előre, és visszagyűri magában a félelmeit,
a szorongását, esetleg araszolgatva előrejut, de nem jut el az áttöréshez.
Aki elszánt, és magában eldönti, hogy nincs vesztenivalója, annak útját
segítik az ég erői is. Döntő előrelépést bármiben csak teljes odaadással,
csordultig teli szívvel lehet létrehozni. A mérlegelés, súlypontozás, elem­
zés, tervezgetés megöli az erőt és csökkenti az esélyt. A győzelem azé,
akiben nincs latolgatás, aki telesen elkötelezett, és kitart a célja mellett.
Nem tud győzni az a csapat, amelynek a kapitánya óvatoskodó stra­
téga, fontolgató kispolgár. A kapitánynak hinnie kell magában, és el kell
jutnia a teljes vesztenivalótlanság állapotába. Ha a kapitány mérlegel és túl
sokat gondolkodik, nem bízik magában és a csapatában száz százalékkal,
nem hozza magát megváltozott tudatállapotba a harc előtt, alkalmatlan a
vezetésre. Ha rájön, hogy ő csak egy fontos csavar a gépezetben, de való­
jában lényegtelen, akinek az a dolga, hogy folyamatosan feláldozza magát
a csapatért, hogy feloldódjon az ürességben, akkor van esély a végső győze­
lemre. Ha megérinti az ego dicsősége és a narcizmus kísértete, ha önmagát
bármiben is előtérbe akarja helyezni, akkor csökkenti a csapat erejét.

324
Sárvári György h a z á n k e g y ik leg m eg h a tá ro zó b b coach tanácsadója.
K ö nyve nem egyszerű le író p s z ic h o ló g ia i ku ta tá s, h an e m egy izga lm a s
k r im ih e z h a s o n lít, ahol a szereplők k ie m e lk e d ő vezetők, s p o rto ló k , vagy
éppen h é tk ö z n a p i em berek, a k ik szeretnének fe lü le m e lk e d n i a sorsukon.
O ly a n k r itik u s , d rá m a i p illa n a to k a t s ű rít egy-egy ö t perces írásba, a m e ly­
ben egy éle tp á lya le g in tim e b b elakadásai és k ü z d e lm e i b o n ta k o z n a k k i.
M in d e n rö v id tö rté n e t m e s te rm u n k a , a m e ly a személyes ela kad á stó l, a
k ib o n ta k o z á s és m e g ú ju lás lehetőségéig vezet végig m in k e t. K ö n y v e s tí­
lu s te re m tő , m e rt m in d e n s z to rib a n va n v a la m i e gyedi és m égis m in d ­
a n n y iu n k szám ára érvényes tanulság. írá s a ib a n a sűrítés és a fó k u s z á lt
vonalvezetés eszközeivel él, am e lybe n a k a ta rz is és a feloldás fo n to s sze­
repet kap.

A k i olvassa a k ü lö n b ö z ő e m b e ri tö rté n e te k e t és sorsokat, szinte m in d ­

e g y ik b e n m agára ism e rhe t. T a lá n a zért is m e rt k o ru n k leg fo n to sa b b
kérdései, az élet, a h alá l, az egziszte nciá lis szorongás, a s z ü lé in k tő l v a ló
elszakadás, az elengedés és a m e g ta rtá s le g in k á b b szívszo rító p illa n a ta i
b o n ta k o z n a k k i belőle. A szerző va ló szín űle g a k o lle k tív tu d a tta la n b ó l
h ív ta elő ezeket a fo n to s tö rté n e te k e t, h o g y m in d a n n y iu n k útkeresését
tám ogassa á ltala.

„ ...A labirintus belőlünk táplálkozik, a mi kivetülésünk, azonos velünk, és

így a megoldás is bennünk van legbelül. Az élet labirintusa olyan organi­
kus Mátrix, amely pontosan követi a belsőfolyamatainkat. Ha elfáradunk
és kiégünk, a külső körülményeink nem pusztán lekövetik a belső állapo­
tunkat, hanem felerősítik. A kiégett ember a saját fásultságának felerősí­
tett árnyékával találja szemben magát kívül, illetve olyan erős megállító
helyzetekkel, amik tükrözik a belső állapotát....”

„Nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni, beteljesíteni és

fölfedezni azt, ami a miénk. A betöltött idő megteremtése mindannyiunk
számára fontos. A betöltött időhöz azonban az üres időn át vezet az út,
amelyet megkerülni, átugrani nem lehet. Jó lenne átkapcsolni a pihenés
örömébe, és élvezni a megérkezést. Ehhez azonban helyet kell készítenünk
önmagunkban a megérkezés ünnepének...”