A GALAXIS ÚTIKALAUZ TUDOMÁNYA

ÚJ POLIHISZTOR
 MICHAEL HANLON

A GALAXIS ÚTIKALAUZ
TUDOMÁNYA

AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST

A mű eredeti címe:
Michael Hanlon: The Science of the Hitchhiker’s Guide to the Galaxy.
Palgrave Macmillan, 2006

Fordította:
Kovács Levente

ISBN 978 963 05 9072 3

ISSN 2062-1477

Kiadja az Akadémiai Kiadó,

az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja
1117 Budapest, Prielle Kornélia u. 19.
www.akademiaikiado.hu

Első magyar nyelvű kiadás: 2011

© Matt Hanlon, 2005, 2006

Hungarian translation © Kovács Levente, 2011
© Akadémiai Kiadó, 2011

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a nyilvános előadás,

a rádió- és televízióadás, valamint a fordítás jogát, az egyes fejezeteket illetően is.

Printed in Hungary
Tartalom

Köszönetnyilvánítás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7
1. Bevezetés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9
2. Hol vannak a földönkívüliek? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 19
3. Bölcs Elme . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 39
4. Isten létezése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 49
5. Vendéglő a világ végén . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 61
6. Nagy Bumm Burgerbár . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 79
7. Időutazás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 89
8. A Bábel-hal . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 107
9. Teleportálás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 113
10. Hús, tiszta lelkiismerettel . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 127
11. Telepszichopatikus Turbomixer . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 135
12. Párhuzamos világok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 141
13. Cethal a semmiből . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 157
14. Végső kérdések – és válaszok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 165
Ajánlott irodalom . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 175
Mutató . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 181

5
1. Bevezetés

A Galaxis Útikalauz stopposoknak sajátos, néha fanyar hangvételű regényei

– melyek a hasonló címmel futott rádiójáték-sorozatból nőtték ki magu-
kat – egészséges gúnyt űztek a tudományos fantasztikum műfajából, az
életből, az univerzumból, egyáltalán: mindenből. E sajátos regényvilág
Douglas Adamsnek, a Dr Who (Ki vagy, Doki?) tévésorozat egykori forga-
tókönyvírójának fejéből pattant ki, akinek köszönhetően az „egyre pontat-
lanabbul elnevezett” trilógia végül is öt részre duzzadt. A Galaxis Útikala-
uz egy kissé szerencsétlen BBC-alkalmazott, Arthur Dent bizarr kalandjait
meséli el, akit barátja, Ford Prefect menekít el a Földről, miután megtudja,
hogy a vogonoknak nevezett űrlények épp készülnek elpusztítani (és el is
pusztítják) a planétát, mert tervezett hiperűrsztrádájuk útvonalába esik.
Ez hát az alaphelyzet, ami egy fordulatos és gyakran humoros történetfo-
lyamba csap át, melyben a Föld Átlagembere, Dent a galaxis összes létező
jelenségével találkozik. Kezdetben a könnyed nevetés játssza a főszerepet,
aztán a sorozat regényei egyre sötétebb és baljósabb hangnemre váltanak,
végül a kimondottan zord zárókötet, a Jobbára ártalmatlan mégiscsak eljut
egyfajta megnyugtató befejezésig.
A Galaxis Útikalauz bizonyos értelemben komédia. A „tudományos”
utalások nagy része egyértelműen ostobaság, de szántszándékkal az. Az
egykori galaktikus elnöknek, Zaphod Beeblebroxnak (az esetek zömé-
ben) két feje és három karja van. Bármilyen valószínűtlen, egyes bolygó-
kon állandósul a szombat délután; irodaépületek képesek röpködni; egy
szinte teljesen tenger borította világban csupán egyetlen sziget található,

9
amit – ki tudja, milyen okból – Franciaországnak hívnak; és ott van a
több millió esztendőn át kószáló űrhajó, melynek fedélzetén százévente
felébresztik az elkábított utasokat, hogy némi frissítővel kínálják őket,
míg a személyzet a citromos papírszalvéták érkezését várja. Vannak még
hárommellű szajhák és egy beszélő ökör, ami arra vár, hogy megegyék.
Ugyanakkor valami más is mocorog a Ki vagy, Doki?-s poénok, Csillagok
háborúja típusú szappanoperák, illetve az Isaac Asimov, Arthur C. Clark
meg a többiek tollából származó komolyabb írások elegáns pellengérre
állítása mögött. Az Útikalauz jól példázza, hogy Douglas Adamst meny-
nyire foglalkoztatták a modern kozmológia és elméleti fizika egyre fur-
csább fordulatai és felismerései.
Az Útikalauz első kötete 1978-ban látott napvilágot, amikor a feke-
te lyukak, a párhuzamos univerzumok, a kvantumfurcsaságok és a föl-
dönkívüliek létezése körül fellángoló viták erősen meghatározták a köz-
gondolkozást. Szóval a Galaxis Útikalauz minden hóbortossága ellenére
valódi tudományos és technológiai kérdéseket feszeget. Douglas Adams
szépen ráült az Új Kozmológia – az Ősbummok, a fekete lyukak és a Nagy
Egységesítés Elméletek – érdeklődéshullámára, és ügyesen meglovagolta.
Ha Adams soha nem teszi fel az élet, a világmindenség meg minden Végső
Kérdését, vajon sikerült volna-e Stephen Hawkingnak annyi könyvet elad-
nia a saját bejáratott válaszaival?
A sorozat köteteiben fölbukkanó, leginkább érdekfeszítő témák közül
néhány a párhuzamos világokat és az alternatív realitásokat érinti. Gyak-
ran visszatérő gondolat, hogy egy másik, amolyan árnyékvilág leselkedik
ránk valahol a közelben. Az emberi lények, főleg a fiatalabbak, mindig
is vonzódtak egy másféle dimenzióhoz, ami ott húzódik a kert mélyén, a
szekrény sötétjében, a Messzi Fák tetején vagy a 9 és ¾-ik vágánynál. Az-
tán jött a megdöbbentő felismerés, hogy a sokféle fantasztikus „máshol”
lehet az egyetlen magyarázat a kvantumvilág csodaországára.
Ez az a világ, amely kulcsot adhat egynémely zegéhez és zugához
annak a furcsa univerzumnak, amit a tudomány fokozatosan felfedez.
A kvantumoké a legparányibb és a legtömörebb birodalom. Itt az elekt-
ronok nem konkrét entitások, hanem bizonytalan hullámfunkciók, me-
lyek lehetnek olyan hatalmasak, mint az egész világegyetem, vagy akár
olyan parányiak, hogy egytrillió is elférhet belőlük a tű hegyén. A dolgok
egyszerre két helyen lehetnek, és csupán azáltal, hogy megfigyelünk va-
lamit, lényegi és rendkívül furcsa módon hatással vagyunk rá.

10
 Néhány tudós úgy véli, a kvantumvilág valódi párhuzamos univerzu-
mok felé tudná megnyitni az utat: olyan világokba, ahol a partraszállás
meghiúsult, a második világháború pedig Hitler diadalával ért véget;
ahol soha nem történt meg a második világháború, és ahol gyártósza-
lagról legördülő utolsó Ford Sierra modell az átlagnál kissé kevésbé
vonzó ibolyametál színárnyalatot kapott. A párhuzamos világokban ez
a nagyszerű: annyira különbözhetnek saját világunktól, vagy épp ha-
sonlíthatnak hozzá, amennyire nekünk tetszik. Szegény Arthur Dent
a párhuzamos világokkal való huzavonában egy balsikerű randevúnak
köszönhetően megtalálja és egyben el is veszíti élete szerelmét. Trillian,
a galaktikus léghullámok királynője és talán a világmindenség legalkal-
matlanabb anyája, szembesül saját párhuzamos személyiségével – egy
elszánt és szorgalmas tévés újságírónővel, aki csupán egyszer hagyta el
a Földet.
Mint a legtöbb jól megírt tudományos fantasztikus mű, az Útikalauz
épp annyira filozofikus, mint amennyire tudományos. Vajon előre deter-
minált-e az életünk? Alapvetően egy billiárdgolyós newtoni univerzum-
ban élünk, ahol – a káoszelmélet és kvantummechanika suta bizonyta-
lansága ellenére – a jövőnk minden egyes csavara és fordulata végtelen
tökéletességgel megjósolható? Avagy: a jövő nem csupán gyakorlatban,
de elméletben is megismerhetetlen? Mikor Arthur megtudja, hogy a
halál egy meghatározhatatlan időpontban, egy bizonyos Stavro Müller
Béta nevű helyen éri utol (amely helyről azelőtt soha nem is hallott) –
elég természetes, hogy elfogja a rémület. Mi emberek szeretjük azt hinni,
hogy a múlt kőbe van vésve, a jövő pedig egy ködös valami.
Hogy megbirkózzanak e bizonytalansággal és halandóságunk ri-
asztó realitásával, néhányan – az Útikalauz szuperintelligens egereivel
együtt – úgy döntöttek, hogy végére járnak a Végső Kérdésre adandó
Végső Válasznak. De miként arra Bölcs Elme (a megakomputer, amit az
egerek azért építettek, hogy rájöjjön, mi is történik valójában) rámuta-
tott: bármi legyen is a Válasz, addig tökéletesen értelmetlen marad, amíg
nem jövünk rá, mi a Kérdés.
Ami szépen elvezet minket istenhez. Az Útikalauz épp azelőtt vette
kezdetét, mielőtt az értelem hátrakullogott a busz végébe csendben
elszívni egy cigit, és átadta az első helyeket a new age-es prófétáknak,
akikből csak úgy dől a hülyeség. Mikor Adams az eredeti kéziratot írta,
a tradicionális egyházközpontú hit erős hanyatlásnak indult. Aztán jöt-

11
tek a kristálygömbök és tarotkártyák, a csakrák meg a wicca újpogány
asszonyok.
Mindez a jó öreg viktoriánus spiritualizmus újraéledése volt; egy
újabb századvégi, alapvetően dekadens hóbort. A new age hitvilága,
amely elsősorban a kelta és keleti miszticizmusra, az öntudatosságra
helyezte a hangsúlyt, és elutasította a mentális és fizikális egészségről,
az étrendről és gyógyszerekről alkotott nyugati elképzeléseket, amo-
lyan „lightos” vallásként működött, az 1960-as évek materializmusára
és technológiai diadalmenetére adott reakció volt. Hogy kissé elferdítve
idézzük G. K. Chestertont: miután már nem hittünk istenben, nem az
következett, hogy semmiben sem hittünk, hanem inkább mindenben
hinni kezdtünk.
Az Útikalauz szerint a Bábel-hal – valószínűleg a legkülönösebb lény,
ami (állítólag) kifejlődhetett – épp elég bizonyíték rá, hogy isten nem
létezik. Ez a parányi állatka ott ül az ember fülében, és hibátlan szink-
rontolmácsolást folytat az univerzum bármely nyelvén. Ez a hal oly meg-
döbbentően hasznos és valószínűtlen, hogy léte látszólag az intelligens
tervezés bizonyítéka – ám rögtön, egy lendülettel meg is cáfolja ezt a bi-
zonyítékot, hiszen isten léte a hitből, nem pedig a logikából táplálkozik,
ez vezérli minden lépését a lélek hosszú és sötét, magányos délutánjain.
A Vendéglő a világ végén című kötetben találkozunk a kozmosz urával.
Ő persze nem isten, csak egy kissé zavarodott figura, aki a szélfútta ten-
gerparton egy kunyhóban él a macskájával. Csak annyira van fogalma
arról, mi folyik a mindenségben, mint bárki másnak.
A Galaxis Útikalauz-könyvek remekül kifejezik azt a nem titkolt ér-
zésünket, hogy a mélyben, a látható jelenségek felszíne alatt A Dolgok
Nem Azok, Amiknek Látszanak. Miközben Adams a regényét írta, egyre
népszerűbbé vált az a nézet, hogy a NASA még az 1960-as évek elején
megállapította, hogy a kor technológiai fejlettsége miatt nem lehetsé-
ges az ember vezette űrutazás a Holdra. Milliók kezdték elhinni (né-
hányan még ma is hiszik), hogy a holdra szállás csalás volt, és súlyos
dollármilliárdokat költöttek rá, hogy meggyőzzék a világot: egy másik
világ meghódításáért folytatott rivalizálásból a Szovjetunióval szemben
Amerika került ki győztesen.
1978 óta bizonyos tudományos feltevések és divatok néha már több-
ször is előjelet váltottak; hol komolynak, hol nevetségesnek minősültek.
Az űrlények például teljesen normálisnak számítanak Zaphod, Ford és

12
a vogonok világában. Az 1970-es években ugyanakkor a földönkívüliek,
bár nagy népszerűségnek örvendtek a mozikban, határozottan nem vol-
tak divatosak a kutatók laboratóriumaiban. Az általánosan elfogadott
vélekedés szerint az élet valami rendkívüli, különös dolog. Az űrkor-
szak korai kínlódásai semmi eredménnyel nem jártak; sem a Hold po-
ros felszíne, sem a jóval csalogatóbb Mars-fennsíkok nem mutatták az
élet jeleit. Az a 19. századi látomás – amely mellett olyan csillagászok
kardoskodtak, mint Percival Lowell –, miszerint az univerzumban csak
úgy nyüzsög az élet, kétségtelenül felpörgette az egész űrprogramot.
A Bajkonurról és Canaveralról felbocsátott űrhajósok és személyzet nél-
küli robotok egyre több és több bizonyítékkal szolgáltak arra vonatkozó-
an, hogy bizony, egyedül vagyunk. 1965-ben a Mariner 4 megérkezését
a Marsra a tudósok csak úgy csúfolták: a „Nagy Csalódás”. Tudták jól,
hogy Lowell hiába reménykedett csatornákban és oázisokban; viszont
szerették volna megkaparintani legalább egy darabkáját az elveszett vik-
toriánus álomnak. Rendben, lehet, hogy hercegnők nincsenek – de talán
egy kis zuzmó vagy moha?
Hát nem volt az se. A Mars halottnak látszott, a Vénusz pedig sokkal
pokolibb volt, mint amilyennek képzeltük. Adams űrlényei a kor csil-
lagászati-biológiai pesszimizmusát tükrözik; ezért nem is törekszik rá,
hogy valóságosnak rajzolja meg őket. A legtöbbjük emberszerű figura
vicces homlokkal és idétlen frizurával. A Csillagok háborúja és a Star Trek
földön kívüli szereplői ők, jelentéktelen emberi karakterek, akik révén
az emberi szorongás, az erőszakos érzelmek, a pocsék költészet és a po-
litizálás jóval szélsőségesebb verziói öltöttek testet.
Az elmúlt húsz-egynéhány esztendőben a földön kívüli lény fogalma
amolyan megújuláson ment keresztül. A Földön rájöttünk, hogy a mik-
robák képesek olyan közegben is megmaradni, amit korábban abszolút
alkalmatlannak tartottunk az életre. Ezek az „extremofilek” reggelire
ként zabálnak a mélytengeri hasadékok környékéről, miközben olyan
hőmérsékletben lubickolnak, ami egy sebész szikéjét azonnal fertőtle-
nítené. A Mars-szondákról érkező legfrissebb eredmények ugyanakkor
sokkal kétértelműbbek, mint a korai Mariner-szondák által szállított in-
formációk. Az 1970-es évek végén a vörös bolygó egy kráterekkel tarkí-
tott, sivár változata volt a Holdnak, vákuumhoz közeli légkörrel és a déli
sarkkörnél hidegebb klímával. Ma már ősrégi folyók és tavak hajdani
világát látjuk benne, üledékes rétegekkel és az élet ígéretével – ami le-

13
het ugyan, hogy kipusztult, de legalább létezett. A Jupiter Európa nevű
holdja egy sima jégtömb, melynek fagyott felszíne alatt hatalmas óceán
húzódhat. Nem meglepő, hogy megindult a találgatás, hogy e földön
kívüli, koromsötét mélyben esetleg mikrobák rejtőznek, esetleg minden
képzeletet felülmúló vadállatok. Úgy tűnik, most bárhová fordítják is
tekintetüket a tudósok, mindenütt az élet felbukkanásának lehetőségét
látják.
A néhai Carl Sagan kozmológus óva intett a „sovinizmus”-tól, amely
feltételezi, hogy a földön kívüli életnek lényegében hasonlítania kell a
földi életformához. A Star Trek sorozatban egy időről időre elhangzó,
zseniális mondás fejezte ki ezt a gondolatot: „Ez az élet, Jim, csak éppen
nem olyan, mint amilyennek mi ismerjük.” Az 1980-as évektől kezdődő-
en ugyanakkor civilizációnk drasztikus fejlődésnek indult számítógép-
arzenálja – viszonylag szórványos, de mégiscsak ötletes módon – azon
földön kívüli civilizációk kutatására állt rá, melyek nagyjából annyit
kommunikálnak, mint mi magunk. Rendben, hogy ott vannak az Euró-
pa hold mikrobái, de mi a helyzet a sci-fi legendák kis zöld emberkéivel?
A SETI program (Search for Extraterrestrial Intelligence, azaz: a földön
kívüli intelligens élet keresése) a világ legnagyobb rádióteleszkópjainak
és a világszerte működő személyi számítógépek szabad kapacitását ki-
használva figyeli az égboltot az idegen civilizációk életjelei után kutatva.
Douglas Adamsnak néha sikerült nem csupán megjósolnia, de meg
is alkotnia a jövőt. A Bábel-hal ma már része a világ kiberlexikonának;
konkrétan egy webes fordítóoldal viseli a nevét, amely gyakran nevetsé-
gesen csapnivaló fordításokat gyárt. Az Útikalauz „Szub-Éta Hálózat”-a
hátborzongató előfutárának tekinthető annak a gigantikus internetnek,
ami szinte észrevétlenül irányítja életünket. Manapság „Az Élet, a Világ-
mindenség meg Minden” a punkkozmológusok és az újfilozófusok hi-
vatalos fizetőeszköze. Azzal, hogy Bölcs Elme kijelentette, a Végső Kér-
désre a válasz nem más, mint „42”, Adams valójában a filozófia rovására
poénkodott. Aztán 1999-ben nem kisebb grémium, mint a Királyi Csilla-
gászati Társaság közleménye állapította meg, hogy az univerzum tényleg
összefoglalható hat egyszerű számmal.
Rengeteg tudományos és technikai módszer nem úgy valósult meg,
ahogyan Douglas Adams megálmodta. Az általa elképzelt alternatív vi-
lág alapvetően a technológiai optimizmus birodalma. A háttérben óriási
számítógépek zümmögnek szimpla számológépekként operálva, me-

14
lyek láttán Babbage mellkasa dagadt volna a büszkeségtől. Adams nem
olyan világról álmodott, ahol minden gyerekszobában ott egy masina,
akkora aggyal, mint egy kisbolygó, és a srácokat segíti megismerkedni
a pederasztákkal és a pornográfiával. Az ő univerzumát nem egy repülő
mosógép minden eleganciájával felruházott űrhajók és nem is barokkos,
kínai csempével borított életveszélyes űrkompok hódítják meg, hanem
nagy, szürke, behemót űrjárművek, karcsú fekete cirkálók és az elbűvö-
lően csodálatos Arany Szív, az űrutazás Lamborghini Miurája, ami olyan
gyors, hogy a véletlen szemvillanása alatt képes átszáguldani egy galaxi-
son. Persze ő 25 évvel ezelőtt álmodta meg ezt a jövőt.
És mégis, és mégis. Időről időre annyi minden buzog fel a valóságban,
ami előtte csak e nagyszerű könyvek hasábjain létezett. Vegyük például
az időt magát. Az 1970-es években az időutazás még lényegében nevet-
séges gondolatnak számított. Néhányan bátorkodtak megjegyezni, hogy
talán Einstein egyenletei valójában nem is zárnak ki ilyen szörnyűséget;
de a fizikusok erre udvariasan köhintettek egyet, és kijelentették, hogy
az időutazást inkább a fantázia világában kéne tartani, hacsak nem te-
kintendő színtiszta ostobaságnak. Aztán jöttek a kutatók, mint például
Paul Davies, Kip Thorne és Stephen Hawking, és elkezdtek kínos kérdé-
seket föltenni a tér-idő természetére vonatkozóan, meg hogy lehetséges-e
egyáltalán visszamenni az időben, és lepuffantani a saját nagyapánkat,
mi több, úgy visszamenni, hogy mi magunk legyünk a saját nagyapánk…
Napjainkban a fizikusok a foteljükben gubbasztanak, és azon törik a
fejüket, mire volna szükség egy ilyen utazáshoz. A pulzárok anyagából,
a neutronmasszából alkotott óriási pörgő hengerek olyan elképesztő sű-
rűségűek, hogy egy teáskanálnyi belőlük annyit nyom, mint egy repülő-
gép-anyahajó. A szelíd, örvénylő fekete lyukak megnyugtató távolságra
állomásoztak le tőlünk; máskülönben a kauzalitás felháborító hiánya,
ami magával a szingularitással jár, vagy apró darabokra szaggatna ben-
nünket, vagy felháborodnánk rajta. És ami az egészben a legbizarrabb:
a fizikusok azon agyalnak, hogyan tudnának létrehozni egy féregjára-
tot, amolyan tér-idő alagutat, ami bármit bármivel bármikor összeköt.
Elég komoly mérnöki feladat – szóba került, hogy talán kihasználhatnák
egymillió galaxis erejét; Jupiter-méretű égitesteket szuszakolnának bele
egy bőröndbe; esetleg tucatnyi hidrogénbombát robbantanának föl va-
lamilyen alakzatban, mint valami óriási, világvége-hangulatú tűzijátékot.
Igazság szerint egyvalaki úgy gondolja, hogy néhány lézernyaláb segítsé-

15
gével képes bemutatni az időutazós trükköt egy laboratóriumban. Ha az
illető nem téved, akkor az időutazás annyira pofonegyszerű lehet (vagy
lesz – merthogy az időutazással kapcsolatban csínján kell bánnunk a
nyelvtannal, mintha a tér-idő egyenletét írjuk fel), mint amilyen a Ven-
déglőben a Világ Végén.
Ó, hát persze, Milliways! A vendéglátóipar egyik legfantasztikusabb
szüleménye. Egy lepukkant planétára épített étterem, ahol a vendégek
úgy szórakoznak, hogy közben a kozmikus világvége lángjai csapkod-
nak körülöttük. Miközben a személyzet felveszi (méregdrága) rende-
lésünket, az idő épp az utolsókat rúgja. „Már túl késő azon aggódni,
hogy égve hagyták-e a gázt a konyhában” – nyugtatják a vendégeket. Az
univerzum végét itt látványos előadásnak aposztrofálják: bizony, addig
nincs vége a dalnak, amíg az utolsó kövér szupernóva énekel.
Egészen mostanáig valószínűnek tűnt, hogy az idő tényleg egy óriási
robbanással ér véget. Mintha visszajátszanánk az Ősbummot, mellyel
kezdetét vette. A gravitáció, ez a mindenütt jelen lévő, legravaszabb erő,
a végén csak megálljt parancsol az univerzum bosszantó tágulásának.
Valamikor a távoli, de nem végtelenül távoli jövőben az Ősrobbanásból
kifogy a szufla. Mintha rugalmas szálakhoz volnának rögzítve, a galaxi-
sok tágulása szépen lelassul, és egy pillanatra majd meg is állnak; amit
egyre gyorsuló összerándulásuk követ, aminek a vége nem más, mint a
Nagy Zutty. Ja, igen, egy adott időpillanatban az égbolt milliárdnyi nap-
tól fog ragyogni.
Ma már a Nagy Zutty elmélete nem játszik. Valószínűleg. A csillagá-
szok egy fogyókúrázót is megszégyenítő alapossággal mázsálják az uni-
verzumot, mégis folyton csak rossz számmal tudnak előállni. Ez az egész
hely túl könnyű ahhoz, hogy képes volna megállítani a kozmikus tágu-
lást. A csillagászok pedig megállapítják: az univerzum nem egy robba-
nással, hanem nyöszörgéssel fog végződni. A galaxisok egyre távolodnak
majd egymástól, csillagok egyre csak születnek, majd elpusztulnak, és
a végén – egy igen-igen hosszú, de mégis véges idő elteltével – kezde-
nek elfogyni a dolgok. Az üzemanyagválságban a nyersanyag, amely a
fényeket tápláló nukleáris robbanások számára biztosít energiát, egyre
jobban ritkul. A fények végül a legutolsó pillanatban hunynak ki. Az uni-
verzum ekkor még mindig tele van anyaggal, ugyanakkor nagyon, de
nagyon koromfekete. Végeredményben ezután már semmi érdekes nem
fog történni.

16
 Ami egy örökkévalóságon át vár a mindenségre (és ez mindenkire
vonatkozik; betelgeuziakra, vogonokra, golgafrinchamiakra meg a többi-
ekre, egy sem kivétel), az sokkal zordabb és ijesztőbb, mint Hieronymus
Bosch legsötétebb víziói. Valójában csak annyira ijesztő, mint mikor a
Telepszichopatikus Turbomixer megpecsételt sorsú áldozatai bepillan-
tást kapnak az egész óriási univerzum elképzelhetetlen végtelenségébe,
és valahol – egy tűhegy csúcsán lévő tűhegy csúcsán – egy apró kis cetli
virít, rajta a felirat: „Itt vagytok.”
Hadd idézzük J. B. S. Haldane, a híres biológus szavait: „A világegye-
tem nemhogy furcsább annál, mint amilyennek elképzeljük; de annál
is furcsább, mint amilyennek el TUDJUK képzelni.” Ez a gyanú ott lap-
pang mindenkinek a fejében, aki valaha csak egy kicsit is belegondolt a
dologba. Az univerzum hatalmas és a lehető legkülönösebb. Az is kü-
lönös, hogy egyáltalán jelen van. De az még különösebb, hogy úgy van
itt jelen nekünk, hogy lehetővé teszi az olyan lényeknek, mint mi, hogy
kifejlődhessenek, és feltehessék ezeket az idétlen kérdéseket.
Ma már tudjuk: a világmindenség még annál is jóval furább, mint
amilyennek Douglas Adams képzelte több mint húsz évvel ezelőtt. Az
univerzum nagy része tényleg roppant veszélyes. Az ember egyáltalán
nem vágyik sehová az általunk megismert helyek közül – akkor már
szívesebben érzi magát biztonságban idelenn a Földön. Igaz, a koz-
mosznak ez a darabkája látszólag tökéletesen az életre is van hangol-
va. És van, akinek épp ezért tűnik átverésnek. Mások számára viszont a
multiverzumelméletben rejlő számtalan eshetőség kínál erre némi ma-
gyarázatot.
Talán az egész tényleg átverés. Talán van isten, és csak poénkodik ve-
lünk. Ha ez a helyzet, akkor jár nekünk egy bocsánatkérés. Talán.

17
5. Vendéglő a világ végén

Íme, hölgyeim és uraim, a közmondásosan tömör „vég”. (…) Ami

után (…) már csak a semmi van. Pontosabban: nincs semmi. Csak
üresség. Nihil. A feledés. (…) A totális semmi… Mondom: a sem-
mi. Nem számítva persze a desszerteket meg az aldebarani italok
legjavát. És végre (…) nem kell aggódniuk a másnaposság miatt –
mert nem lesz többé semmilyen másnap!
Max Quordlepleen A Világvége Vendéglő ceremóniamestere

Egy állítólag végtelen univerzumban, ahol végtelen számú marketinges

okostojás meg fókuszcsoport buzoghat, előbb vagy utóbb elkerülhetet-
len, hogy megnyílik egy étterem, ahol a vendégek szemtanúi lehetnek a
mindenség pusztulásának. Nem véletlen hát, hogy megnyitotta kapuit
a Milliways, más néven: a Vendéglő a Világ Végén. A fizika törvényei
épp az utolsókat készülnek rúgni, de a vendéglátás törvényei – legyen
valami hatásvadász világítás, sok pénzből öltöztessük gyíkbőrbe a bár-
helyiséget, és aztán a csillagos eget is kicsengethetjük a hiszékeny turis-
tákkal – az utolsó ezredmásodpercig kitartanak. Hacsak nem tovább.
A távozó vendégeknek pedig még jól meg kell vitatniuk a parkolóinas-
szolgálat bonyolult pénzügyi és erkölcsi vonatkozásait.
A legtöbb étteremhez hasonlóan, melyek lélegzetelállító látványt kí-
nálnak vendégeiknek (gondoljunk csak a felhőkarcolók tetején körbe-
forgó vagy a vízesések mellett található műintézményekre), Milliwayst

61
főleg a gazdagok és a szépek látogatják – akik az univerzum minden
szegletéből és az idő minden dimenziójából érkeznek ide. És akárcsak
az összes étterem, amely arról híres, hogy hol van, nem pedig arról, hogy
ki a séf a konyhában, Milliways igencsak borzalmas egy hely. Az étel em-
lítésre se méltó, leszámítva az ökörsültet, ami arra vár, hogy megegyék.
De az igazi látványosság odakint van. Miként arra a ceremóniamester fel-
hívja a figyelmet: „örvénylő fotonvihar-felhők gyűlnek köribénk, és apró
darabokra készülnek tépni az utolsó vörösen izzó napkorongokat…”
A legtöbb tudós szerint az univerzum viszonylag csendben, békében
fog kimúlni. Egész mostanáig nem nagyon firtattuk, hogy ez miként kö-
vetkezik majd be; a tudomány inkább azon buzgólkodott, hogy a kezde-
tekre derítsen némi fényt. Napjainkban a fizika, a csillagászat és a koz-
mológia figyelme éppúgy fordul az eljövendő, mint az elmúlt idők felé.
A tudomány meglehetősen lenyűgöző teljesítményeinek egyike, hogy
ma már viszonylag magabiztosan meg tudjuk mondani, mi történik a vi-
lágmindenséggel az előttünk álló sok-sok évtrillió során. Egy hétre nem
vagyunk képesek előre jelezni az időjárást, ám annál nagyobb pontos-
sággal bírjuk megjósolni a Föld hatmilliárd év múlva eljövendő végzetét.
Ha a közeljövőről beszélünk – paradox módon – fogalmunk sincs róla,
mi történik majd a Földdel. Baljós jövendölések beszélnek a klímaváltozás-
ról, főleg az ember előidézte globális felmelegedésről, ami sokak szerint
gyors, katasztrofális és talán visszafordíthatatlan időjárás-változást ered-
ményez. A szkeptikusok erre azt mondják, hogy az ilyen jellegű jóslatokat
silány komputerek generálták, és hogy a Föld éghajlata egyébként is drasz-
tikus változásokon ment keresztül a különböző földtörténeti korokban.
Hosszú távon viszont értelmét veszti az okoskodás, merthogy bár-
mit csinálunk is, elég csúnya globális felmelegedés vár ránk. Nem mi
vagyunk a hunyók, nem a benzinfaló gépek iránti olthatatlan étvágyunk
a probléma. Maga a Nap a ludas.
Galaxisunk csillaga tipikus hidrogénégető, melynek életciklusát már
egészen jól ismerjük. Az égbolt legtöbb csillagához hasonlóan a Nap ún.
„fősorozati” csillag. Az ilyen hatalmas fúziós bombák különféle méretű-
ek lehetnek: a Nap tömegének néhány százalékát kitevő vörös törpéktől
egészen az olyan óriásokig, mint a Szíriusz, amely szabad szemmel is a
legfényesebben ragyogó csillag.
A Napot zömében hidrogén alkotja, középpontjában pedig a saját töme-
güktől összesűrűsödött és fölhevült gázok nukleáris fúziót indítanak be.

62
A hidrogénatomok kombinációjából aztán hélium, a periódusos rendszer
második kémiai eleme jön létre. A folyamat kb. 0,7 százalékos tömegvesz-
téssel jár; az így felszabadult anyagtömeg energiává alakul, melynek mérté-
két Einstein híres egyenlete definiálja: E=mc2. Tudva, hogy c a fénysebessé-
get jelöli, négyzetre emelve igencsak tekintélyes egy számot kapunk. Más-
képp fogalmazva: a Napnak nem kell sok hidrogént felhasználnia ahhoz,
hogy fenntartsa saját fényét. Másodpercenként néhány ezer tonna vidáman
elég neki, hogy a belsejében 16 millió Celsius-fokot mutasson a hőmérő.
A Nap jó pár millió évvel azután kezdett el hidrogént égetni, hogy
finom gáz- meg porfelhőkből hozzávetőleg 4,5 milliárd évvel ezelőtt ki-
alakult a Naprendszer. Fiatalkorában sokkal haloványabban ragyogott,
mint manapság. Vagy 4 milliárd évvel ezelőtt, mikor a Föld ősóceánja-
iban megjelentek az első, primitív életformák, csillagunk teljesítménye
körülbelül az egyharmada volt annak, amit ma látunk tőle. Az idők fo-
lyamán a „héliumhamu” mennyisége felhalmozódott a Nap magjában,
ami forróságát és fényét egyaránt növelte – egy civilizáció életében ez
észlelhetetlen mértékű változás, hát még egy emberöltő alatt; de a föld-
történeti periódusok viszonylatában már komoly átalakulás.
Fontos hangsúlyozni, hogy a ma tapasztalt globális fölmelegedést
egyáltalán nem a Nap régóta tartó „fényesedése” okozza. E folyamatos je-
lenség mellett a naptevékenység több ezer, esetleg millió rövid lefolyású
ciklikus variációja létezik, mely nagy valószínűséggel a Nap belső gázör-
vényeivel és -áramlataival, illetve a Nap mágneses terének változásaival
van összefüggésben.
Tetszik, nem tetszik, a Föld sorsát ez a hosszú lefutású, általános fel-
melegedés pecsételi meg. A Nap hatmilliárd év múlva kifogy az üzem-
anyagból. Persze a dolgok már jóval korábban el fognak fajulni. Elkép-
zelhető, hogy röpke egymilliárd év alatt annyira megnő a Nap teljesít-
ménye, hogy az visszafordíthatatlan éghajlati katasztrófával sújtja majd
zöldben és kékben pompázó planétánkat. Ha a Nap csupán egynegye-
dével fényesebben ragyogna jelenlegi teljesítményéhez képest, a globális
hőmérséklet máris minimum 20 Celsius-fokkal emelkedne. Ami önma-
gában nem probléma: az élet ugyanis tudna alkalmazkodni a rendel-
kezésre álló tengernyi idő alatt. Az egyre jobban melegedő Nap mellett
viszont nem biztos, hogy a Föld is egyre jobban felmelegedne. Merthogy
beindulhatnak olyan folyamatok, melyek kompenzálnák a kedvezőtlen
hatásokat. A legnyilvánvalóbb a felhőképződés – a melegebb Földön

63
több víz párolog el az óceánokból, ami több felhőt eredményez; a több
felhő aztán fehérebb bolygóhoz vezet, így több fény verődik vissza a vi-
lágűrbe, ami viszont gátat szabna a felmelegedésnek.
Persze eljön majd az idő, mikor már semmilyen kompenzáló folyamat
nem tudja megóvni a Földet. Amint elérjük ezt a fordulópontot, őrült
üvegházhatás veszi kezdetét. A vízpárának és az olyan gázhulladékok-
nak köszönhetően, mint a metán meg a szén-dioxid, bolygónk régóta
élvezi az üvegházhatás jótékony hatását. Bizonyos gázok megkötik a lég-
körben a hőt, mert az üveghez hasonlóan a kívülről érkező rövidhullá-
mú napsugárzást könnyebben áteresztik magukon, mint a fölmelegedett
Földet elhagyó hosszúhullámú infravörös sugárzást. Ha nem volna üveg-
házhatás – aminek fontosságát néhány környezetvédő szem elől téveszti
–, bolygónk felszínének átlaghőmérséklete –18 Celsius-fok volna, szem-
ben azzal a kellemes +13 Celsiusszal, amit most élvezünk.
Egymilliárd év múlva túl sok lesz nekünk a jóból. Ördögi kör ala-
kul ki, miután a fölmelegedő óceánokból szén-dioxid szabadul fel, és
nő a légkör páratartalma, ami aztán további fölmelegedést eredményez,
amitől még több gáz kerül a levegőbe. Néhány évszázad sem telik bele
talán, és a Föld légkörét nitrogén, oxigén, szén-dioxid és tűzforró gőz
elegye fogja alkotni. Egy-két baktériumfajta ideig-óráig átvészelheti ezt a
katasztrófát, de rövid időn belül ők is kipusztulnak. Az óceánok végül
szépen elforrnak, a földfelszín a Vénusz pokoli tájképére fog hasonlíta-
ni, ahol a hőmérséklet soha nem esik 450 Celsius-fok alá, a legmagasabb
hegycsúcsokat pedig dermedt fémzúzmara csipkézi majd.
A földi élet vége sokban fog emlékeztetni a kezdeteire. Néhány harc-
edzett mikroba képviseli majd az élet utolsó szikráját valamelyik „lan-
gyos kis tócsában”, miként Darwin fogalmazott… ám az a tócsa is felforr.
Minden elpusztul. Nem maradnak se állatok, se növények, se ilyen vagy
olyan éttermek, még csak egy szimpla nyákgomba sem, hogy feldobja az
egyhangúságot. Bizony, kijózanító a gondolat; azt jelenti, hogy bolygón-
kon az élet históriájának több mint a háromnegyede lepergett. Ha egy
planetáris katasztrófa elsöpörné az élet fejlettebb formáit – mondjuk,
mert belénk csapódik egy masszív aszteroida –, akkor már nem marad-
na rá elég idejük, hogy újra kialakuljanak.

A Naprendszer nem fog megszűnni. A táguló Nap, miután sikeresen ste-

rilizálta a Földet, szépen fölmelegíti majd a külső Naprendszer fagyos

64
világát. Rövidke időre a Mars végre úgy nézhet majd ki, amilyen sok
csillagász szerint a távoli múltban lehetett: meleg, nyirkos és kedvező az
élet számára. A több trillió tonna jégtömeg, ami a felszíne alatt húzódik,
több trillió tonna víztömegként szabadul fel. A jéghegyek megolvadnak,
és a hatalmas marsi medencéket és szurdokokat ismét kéklő arany tölti
majd meg (vagy inkább első alkalommal? – mivelhogy a „fölmelegedős-
olvadós” teória még messze nincs bizonyítva). Elképzelhető hát, hogy
néhány évmilliárd múltán létrejön a marsi paradicsom, frissen öntözött
pusztáin burjánzó baktériumtörzsekkel, melyek simán lehetnek a boly-
gó őshonos lakói vagy akár földi űrhajósok által becipelt bogarak utódai
is fényévekkel korábbról.
Ha még távolabbra megyünk, még érdekesebb dolgokra bukkanha-
tunk. Ott van például a Szaturnusz holdja, a Titán, amelyre a „titokza-
tos” jelző több mint tökéletes. Miközben e sorokat írjuk, egy behemót
és méregdrága űrszonda – amiből a NASA sajnos nem szándékozik töb-
bet építeni – épp a Szaturnuszt, gyűrűrendszerét és holdjait szondázza.
A legnagyobb kíváncsiság a Titánról érkező információkat övezi. Ez az
égitest ugyanis meghaladja a Merkúr és a Plútó méreteit; ha nem épp egy
bolygó körül keringene, ő maga is bolygónak számítana. A Naprendszer
egyetlen holdja, amelynek élhető légköre van – ami tízszer olyan sűrű,
mint a miénk, a felszíni nyomása pedig másfélszerese a Földének. Gya-
níthatóan valami hasonló összetételű – főleg nitrogénből meg néhány
hidrogén-karbonát elegyéből álló – légkör boríthatta frissen kialakult
planétánkat is. A napfény reakcióba lép e petrolkémiai anyagokkal, és
egy vékony, szinte átláthatatlan narancsszínű ködöt hoz létre, ami töké-
letesen elrejti a hold felületét a kíváncsi tekintetek elől.
A Cassini űrszonda fedélzetéről végül legjobb távcsöveink és fényké-
pezőgépeink segítségével csak sikerült bepillantanunk a Titán függönyei
mögé. Az űrkutatás történetének egyik leglátványosabb eseménye 2005
januárjában következett be, amikor a Huygens szonda – amely a Cassini
fedélzetén utazott a Szaturnuszig – áthatolt a Titán ködös légkörén, és
rengeteg lenyűgöző képet csinált a bolygó addig soha nem látott felszí-
néről. Tintafekete csatornáknak látszó árkok szabdalják a hatalmas vi-
lágos fennsíkokat, és sötét lapályok húzódnak több száz kilométeren
át. A felszínről készített közeli felvételek apró jégsziklákat mutatnak a
laza és agyagszerű, metáneső áztathatta talajon. És elképzelhető, hogy e
különleges felszín alatt több száz kilométer mélységben planétanagysá-

65
gú összefüggő víztömeg húzódik. Egy szó, mint száz: a Titán egyszerre
furcsa és csodálatos égitest, szerves anyagokban gazdag nitrogénlégköre
pedig nagyon is hasonlít a korai Föld mélyfagyasztott (–180 Celsius-fo-
kos) változatára.
De ez a jelen. Négy-öt milliárd év múlva, mikor a Nap talán százszor
nagyobb energiát fog ki kipumpálni magából, mint most, a Föld már ré-
ges-rég halott lesz, a külső Naprendszer viszont ragyogó virágzását élheti.
Lehet, hogy idővel kialakul az élet a Titánon (talán már ma is élnek ott eg-
zotikus szörnyek, amiket csak néhány tudós mert elképzelni); lehet, hogy
idővel a Mars megfiatalodik; esetleg feltárulnak az Europa hold jeges szur-
dokai. A Naprendszer utolsó évmilliárdja szokatlanul új korszak hajnalá-
nak lehet szemtanúja, egy második genezisnek a külső világokban, noha –
feltéve, hogy a földi élet históriáját egyáltalán készpénznek vehetjük – egy
szimpla évmilliárd valószínűleg nem lesz rá elég, hogy mikrobáknál izgal-
masabb élet alakulhasson ki. Úgy tűnik, az egyetlen esély, hogy intelligens
élet találjon otthonra a Titánon, ha távoli utódaink – vagy bármely más faj,
ami helyünkbe lép – határozottan rástartolnak, és elfoglalják maguknak,
mielőtt a Föld már kényelmetlenül túlmelegedne.
A Nap végül aztán hatalmas vörös behemóttá dagad. Vén, puffadt,
hanyatló csillagként még gyorsabban emészti fel üzemanyagát. Csúcs-
formájában kétezerszer fényesebben fog ragyogni, mint most, és gyanít-
hatóan mindent szénné éget, ami él és mozog – még a Titánon sem lesz
tőle senki biztonságban. Akkor aztán a Naprendszer igazi mirelitjei: az
Uránusz és a Neptunusz holdjai meg a Pluto–Charon-féle dupla bolygók
viszonylag barátságos oázisok lehetnek.
Nem sokkal ezután a Nap elkezd szép lassan kihűlni; százmillió éven
át inkább héliumot, mint hidrogént égetve. Ütött-kopott bolygónk, már
ha túléli a pokoljárást (amit jelenleg elég valószínűnek tartunk), idővel
kihűl majd, felszíne pedig újra megszilárdul. A Nap pedig szelíd zsarát-
nokként fejezi be pályafutását, pislákoló fehér törpévé alakulva, évmilli-
árdokra mélyhűtött kísérő bolygókkal.

Csakhogy ez nem a vége. De még csak nem is a kezdete a végnek, és

nem is a vége a kezdetnek. Ahhoz, hogy az univerzum valódi végnapjait
megláthassuk, jóval többet kell az időben előreutaznunk, mint rongyos
ötmilliárd évet. Kozmikus mértékkel számolva ötmilliárd év rövidebb,
mint mikor a szemvillanás előtt az ingerület átfut az idegpályán.

66
 Fred Adams az az ember, aki jó sokat töprengett az idők végeze-
tén. Kollégájával, Greg Laughlinnal közösen az 1990-es évek végének
egyik legszórakoztatóbb tudományos könyvét írták The Five Ages of the
Universe (Az világegyetem öt korszaka) címmel. Adams és Laughlin a na-
gyon távoli jövőbe pillantanak, több trillió évre előre megidézve a boly-
gónk utáni napokat. És megállapítják, hogy nagyon nincs mit várnunk
a holnaptól.
Elég kellemetlen dolog megérteni a múlt szörnyűségeit. De az a 13,7
milliárd esztendő, ami az Ősbumm óta eltelhetett, legalább egy olyan
szám, amit a legtöbb kozmológus, sőt nem kevés átlagember sem tud
hova tenni. Tizenhárom milliárd olyan szám, amivel pénzügyminiszte-
rek dobálóznak. Vannak, akik ennyi pénzt tudnak a bankszámláikon
dollárban vagy akár fontban. Tizenhárom talicskányi homokszemről be-
szélünk, vagy képzeljük el, hogy szerencséd van, és tisztes öregkort érsz
meg, és annak vesszük az ötszörösét másodpercben. Az idők kezdete
régre, nagyon régre tehető. Ami emberi ésszel legalább felfogható.
Az idők vége viszont egészen más téma. Nem csoda, hogy Fred Adams
előrukkolt a „kozmologikus évtized” fogalmával; pontosabban kita-
lált egy logaritmikus időskálát, hogy a végtelenhez társított elképesztő
számszörnyekkel könnyebben meg lehessen birkózni. Ha t (time) jelöli
az Ősbumm óta eltelt éveket, az azt követő bármely időpillanat leírható
az évtizedek hatványkitevőjével. Szóval: 100 vagyis 102 évvel az Ősbumm
után a második kozmologikus évtizedről beszélhetünk. Egymillió év a
hatodik évtized. Mi éppen a tizedik kozmologikus évtizedet tapossuk
– univerzumunk 10 és 100 milliárd év közötti, amivel a tizenegyedik
kozmologikus évtized felé araszolunk. Logaritmusfüggvényről lévén
szó, az idő így gyorsan hatványozódik, viszont a számok még kezelhe-
tőek maradnak. A tizenegyedik kozmologikus évtizedben az univerzum
10 és 100 közötti szorzóval lesz idősebb, mostani korához képest, azaz
a kora 100 milliárd és egytrilliárd év közé fog esni. Ami óriási, elkép-
zelhetetlen szám a jövőből, de miként arra Adams és Laughlin felhívja
a figyelmet, az idő még csak bele sem gondolt, hogy addigra formába
lendüljön. Szóval, mit is tartogat ez a felmérhetetlen dimenzió?
Hadakozást. A gravitációnak meggyűlik a baja az entrópia jelenségé-
vel, aminek köszönhetően egy anyagi rendszer idővel egyre rendezetle-
nebbé válik. Ha a gravitáció győz, akkor a mindenség összerándul. Ha
mégsem, folytatódik tovább az univerzum széthullása. Számos kozmo-

67
lógus eddig úgy vélte, hogy a végén a gravitáció nyeri a partit. Jelenleg vi-
szont a galaxishalmazok távolodnak egymástól. Ám ha volna elég anyag
az univerzumban, az általuk kreált gravitációs kút idővel megfordítaná
ezt a tágulási folyamatot.
Vajon van-e elég cucc az univerzumban, hogy véget érjen a galaxisok
eszeveszett tágulása?
Ravasz kérdés. Először is, meg kellene mérnünk az univerzumot, és
az eredményt összehasonlítanunk azzal, amit látunk: csillagokkal, gala-
xisokkal, porfelhőkkel, satöbbikkel. Ami elméletben meglepően egysze-
rű: a csillagászok úgy mérik meg egy galaxis súlyát, hogy mondjuk, meg-
vizsgálják, milyen hatást gyakorol a gravitációs mezője a szomszédos
égitestekre. Hanem a gyakorlatban valami furcsa történik. Ha nekilátunk
kiszámolni a Nap sebességét a Tejúton, majd próbálunk magyarázatot
fabrikálni hozzá, ismerve a közvetlen közelében található csillagok,
portömeg és hasonlók helyzetét, arra a felismerésre jutunk: nincs is ott
annyi látható anyag, ami ezt a mozgást indokolná. Kicsit olyan ez, mint
mikor a Neptunuszt fölfedezték. A csillagászok tudták, hogy az Uránusz
röppályája nincs egészen rendben, hogy valaminek kell még ott lennie,
ami gravitációs mezejével eltéríti az Uránuszt. És aztán a korábban nem
észlelt valamiről kiderült, mennyire komoly és tekintélyes bolygó. De
ami a csillagokat és galaxisokat illeti, már az 1930-as években gyanítot-
ták, hogy valami nagyon titokzatos dolognak kell arrafelé lennie.
Egyszóval: jóval több anyag kell, hogy legyen a kozmoszban, mint
amit látunk; csak így magyarázható azoknak az égitesteknek a mozgá-
sa, amiket látunk. Ezt a láthatatlan valamit – érthető okokból – „sötét
anyag” névre kereszteltük. A Neptunusz-sztorival ellentétben, ennek az
anyagnak a természete egyelőre rejtély a számunkra. A legtöbb csillagász
szerint valamiféle részecskéről volna szó, vagy részecskék családjáról,
melyek a látható anyaggal csupán gravitációs kölcsönhatásra lépnek.
Egész felhőnyi ilyen részecske söpörhet végig akár testünk minden
egyes sejtjén anélkül hogy bármit is érzékelnénk belőle. És ennél még
van rosszabb is.
2003-ban úgy tűnt, hogy a NASA Wilkinson mikrohullámú
anizotropikus szondája (WMAP) választ ad arra a kérdésre, vajon az
univerzum örökké tágulni fog-e. Ez a szonda másfélmillió kilométerre
kering a Földtől, stabil röppályáját bolygónk és a Nap kiegyenlített gra-
vitációs ereje határozza meg. A 2001-ben útnak indított WMAP egy rend-

68
kívül érzékeny teleszkóppár segítségével az Ősbumm után itt hagyott,
mindent átható kozmikus mikrohullámú háttérsugárzást és az abban
fellépő apró anomáliákat mérte. A szonda készített egy térképet a koz-
mosz 400 000 éves korában jelentkező eltérésekről. A térkép tanúsága
szerint az univerzum jóval furcsább annál, mint amilyennek elképzeltük.
Kiderült, hogy az univerzum általunk megfigyelhető része pontosan
annyi anyagot tartalmaz, ami képes megakadályozni, hogy az univerzum
összeroskadjon. Mivel minden más eleme egyenlő, ezért egyre csökkenő
mértékben ugyan, de örökké tágulni fog. De ha összemixeljük a látható
és a sötét anyagokat, akkor sincs belőlük elég, hogy kiadják a világegye-
tem jelenlegi formáját. Kell lennie még valaminek, ami teljesen kitölti
a kozmoszban lévő réseket és repedéseket. Ez pedig nem más, mint a
különös antigravitációs erő, a „sötét energia” – ami úgy tűnik, jó 70 szá-
zalékát adja az univerzumnak.
Foglaljuk hát össze röviden: a kozmoszt háromféle anyag alkotja. Van
a látható, más néven „barionikus” anyag: atomokból, elektronokból és
hasonlókból áll. Ez a normális cucc (aminek egyforma az energiája; lásd
Einsteint, aki rámutatott, hogy az anyag és az energia csupán egyazon
érem két oldala) mindössze 5 százalékát teszi ki az univerzumnak. Az-
tán ott van a sötét anyag: mozdulatlan, de roppant titokzatos izé, ami
további 25 százalékért felelős. És végül a sötét energia, ami épp olyan
baljós, amilyennek hangzik. Minden létező dolgok 70 százalékát ez a
különös, mindent átható erőtér alkotja.

Tegyük fel, hogy a WMAP adatai tévesek, és az univerzumról valami vá-

ratlan matematikai fordulatnak köszönhetően végül kiderül, van benne
elég anyag ahhoz, hogy féken tartsa önmagát – nos, akkor mit is lát-
nánk? Az egyre táguló világegyetem szinte végtelen időléptékéhez ké-
pest egy újra összeroskadó „zárt” kozmosz csupán egy szemvillanásnyit
létezik; feltéve, hogy a tágulásra, ami mindezt megállíthatná, nem kerül
sor minimum újabb húszmilliárd évig. A Napunk addigra már rég oda
lesz, akárcsak az éjszakai égbolton tündöklő csillagok zöme. A kisebb,
lassabb tempóban égő csillagok, mint például legközelebbi szomszé-
dunk, a Proxima Centauri viszont továbbra is ragyogni fog. És persze
születnek új csillagok.
Ne feledjük: mindez valószínűleg nem következik be; de attól még
nyugodtan eljátszhatunk a zárt univerzum gondolatával és lehetséges

69