NNCL299-2E6v1.

Brian Wilson Aldiss

Földburok
Zrínyi Nyomda kiadása 1990

Brian Wilson Aldiss: HOTHOUSE

(C) Sphere Books 1971

Fordította: Nemes Ernő

(C) Nemes Ernő, 1990 Hungarian translation

ISBN 963-027699-2 ISSN 0865-4751

Kiadja: a Zrínyi Nyomda Kiadói főosztálya
Kiadóvezető: dr. Juhász Géza
Sorozatszerkesztő: Szöllősi Vilma
Művészeti vezető: Kocsis József
Műszaki szerkesztő: Réti Attila

A borító Kovács József grafikájának felhasználásával készült

Készült 17 ív terjedelemben Zrínyi Nyomda, Budapest, 90.1231/66-14 Felelős
vezető: Grasselly István vezérigazgató
 Első rész

Első fejezet
Az elidegeníthetetlen természeti törvényeknek engedelmeskedve a
buja növényzet egyre terjeszkedik.
A hőség, a fény, a nedvesség... ezek mind állandóak és azok is maradnak...
de hogy meddig, azt senki nem tudja. Senki nem törődik már az olyan nagy
kérdésekkel, amelyek így kezdődnek: “Hogyan...?”, vagy “Miért...?”. Itt már
nincs helye az értelemnek. Itt a növekedésnek, a növényeknek van helyük.
Olyan ez, mint egy melegház.
A zöld fényben néhány gyerek bújt elő: játszottak. Ellenségtől tartva
óvatosan szaladtak végig az egyik ágon, s halk hangon szólongatták egymást.
Gyors növésű bogyósvessző iparkodott felfelé az ág egyik oldalán, ragacsos
bogyófürtjei csillogtak. Kétségtelenül magzani igyekezett, most nem állt
szándékában bántani a gyerekeket. Azok eliramodtak mellette. Amerre
szaladtak, nyomukban felriadtak az alvó csalánmohák. A játszadozó gyerekek
zavarták fel őket.
– Öld meg – mondta Toy. Ő volt a csoport gyerekeinek a feje. A kislány
már tíz gyümölcsérést ért meg. Testvérei engedelmeskedtek neki, még Gren is.
Kihúzták hüvelyéből a botjukat, és a felnőtteket utánozva megkaparták vele a
csalánmohát. Kaparták és ütötték. Egészen izgalomba jöttek, mialatt
szétverték a növényt, megsemmisítve mérgező sertéit.

Clat izgalmában előrebukott. Ő még csak ötéves volt, a csoport gyerekei

közül a legfiatalabb. Kezeivel a mérgező növényre tenyereit. Hangosan
felkiáltott, és az oldalára dőlt. A többi gyerek is kiáltott, de egyikük sem
vállalta, hogy bemenjen utána a csalánmoha közé és kimentse.
A kis Clat kifelé kászálódva újra kiáltott. Ujjaival megpróbált a durva
kéregben megkapaszkodni... aztán lezuhant az ágról.
A gyerekek látták, hogy az alattuk több hossznyira elterülő hatalmas levélre
zuhan, belekapaszkodik, és reszketve lapul a libegő növényen. Szánalmas
pillantást vetett felfelé, szólni sem mert.
– Szaladj Lily-yóért – mondta Toy Grennek. Gren végigszaladt az ágon,
hogy megkeresse Lily-yót. Odafentről mély zümmögéssel egy tigrislégy
rontott rá. Gren nem állt meg, a kezével félresöpörte. Kilencéves volt, bátor és
büszke. Sebesen szaladt a Főasszony odújához.
Az ág alatt, annak aljához erősítve tizennyolc, otthont adó dióhéj lógott.
Kivájták és ecetfűből főzött ragasztóval a helyükre ragasztották őket. Itt élt a
csoport tizennyolc tagja, mindegyik külön, saját otthont jelentő héjodújában: a
Főasszony, öt asszony, a férfijuk és a tizenegy életben maradt gyerek. Gren
kiáltozását hallva Lily-yo kibújt odújából, és felmászott egy indán, ami az
ágról lógott le.
– Clat leesett! – kiáltotta feléje Gren.
Lily-yo nagyot csapott botjával az egyik ágra, mielőtt a gyerek után
iramodott.
A jel előcsalta a hat felnőttet, az asszonyokat: Flórt, Daphét, Hyt, Ivint és
Juryt meg a férfit, Harist, Kimásztak héjodúikból, s fegyvereiket készenlétben
tartva máris készek voltak támadni, repülni.
Lily-yo futtában éles füttyöt hallatott. A környező lombok közül szinte
azonnal egy dongó röppent eléje, majdnem a vállának ütközött. Keringeni
kezdett, mint valami gyapjas ernyő, ami a küllőivel keresi a helyes irányt.
Röptét az asszony mozgásához igazította.
A gyerekek meg a felnőttek Lily-yo köré gyűltek, amikor az lepillantott
Clatre, aki még mindig a levélen hevert.
– Feküdj nyugodtan, Clat! Ne mozogj! – szólalt meg Lily-yo. – Lemegyek
érted.
Clat engedelmeskedett a hangnak, bár fájdalmai voltak és félt,
reménykedve bámult felfelé, a remény forrása felé.
Lily-yo lovaglóülésben a dongó hátára ült, és halkan füttyentett neki. A
csoportból egyedül ő volt képes maradéktalanul kommandírozni egy dongót.
Ezek a dongók a füttyögőbogáncs félig értelmes termései voltak. Tollakkal
fedett szárnyaik végén hordozták a magjaikat. A fura alakú magok a legkisebb
érintésre is fülekké alakultak át, amik érzékelték a szél minden rezdülését,
kiválasztva a szaporodáshoz legalkalmasabb fuvallatot. Az emberek többéves
gyakorlás után a saját céljaiknak megfelelően tudták felhasználni ezeket a
rögtönzött füleket, mint ahogy most Lily-yo is tette.
A dongó leereszkedett vele, hogy megmenthesse a gyámoltalan gyermeket.
Clat a hátán feküdt, és reménykedve figyelte őket. Még mindig felfelé nézett,
amikor körülötte zöld fogak szakították át a levelet.
– Ugorj, Clat! – kiáltotta Lily-yo.
A gyereknek volt annyi ideje, hogy térdre tápászkodjon. A ragadozó
növények nem olyan gyorsak, mint az ember. Azután a zöld fogak
összezárultak a derekán.
A levél alatt megmozdult a vadászrepkény, megérezte a zsákmányt a
lombtakarón át. A vadászrepkény két szögletes, csonthéjas állkapcsán hosszú
fogak sorakoztak. Az ember derekánál is vastagabb húsos szár csatlakozott
hozzá, ami leginkább a nyak szerepét töltötte be. Ez most meghajlott, és Clatet
a valódi száj felé vitte, le, a láthatatlan erdei Talaj felé, a sötétség és rothadás
fészkébe.
 Lily-yo füttyentett, és a dongót visszairányította a lakóág felé. Már semmit
nem tehetnek Clatért. Ez volt az ő Útja.
A csoport egyik fele már szétszéledt. Az ágon álldogálni egyet jelentett a
baj kihívásával: az erdőben megszámlálhatatlan veszély leselkedett rájuk. Meg
aztán nem Clat volt az első, akit meghalni láttak.
Lily-yo csoportja valamikor hét alárendelt asszonyból és két férfiból állt.
Két asszony meg egy férfi lezuhant a zöldbe. A nyolc asszony huszonkét
gyereket szült, ebből öt férfigyerek volt. A gyerekhalál gyakori esemény
errefelé. Most, hogy Clat is elment, a gyerekeknek már több mint a fele a
zöldbe veszett. Lily-yo tudta, hogy ez végzetesen magas szám, és mint vezér,
önmagát okolta emiatt. Az ágak közt leselkedő veszélyek sokfélék, de mindet
ismerik, és tudnak ellene védekezni. Annál is inkább szemrehányást tett
magának, mert a túlélő utódok közt már csak három férfigyerek akadt: Gren,
Poas és Veggy. Közülük, úgy sejtette, Gren az, aki vonzza a bajt.

Lily-yo a zöld fényben visszafelé tartott az ágon. A dongó,

engedelmeskedve az erdő csendet parancsoló légkörének, visszavonult tovább
lesni a magzásra alkalmas szellőt. A világ még sosem volt ilyen túlzsúfolt.
Talpalatnyi üres hely sem akadt már. A dongók néha – megtestesítve a
növények magányosságát – évszázadokon át a lombok fölé emelkedve
várták, hogy egyáltalán újra leszállhassanak.
Az egyik héjodú fölé érve Lily-yo egy indán lemászott és belébújt. Clat
héjodúja volt. A Főasszony alig fért be az apró nyíláson. Az ember olyan
kicsire készítette az ajtót, amilyenre csak tudta, s ahogy nőtt, úgy tágította
magának. Csak így tarthatta távol a hívatlan látogatókat.
Clat héjodújában minden rendben volt tartva. Az odú belső, lágy rostjaiba
fekvőhelyet vájtak, ott aludt a kis ötéves, amikor az erdő örökös zöldjében
rátelepedett az álmosság. A gyerekágyban ott hevert Clat lelke. Lily-yo kivette
és az övébe tűzte.
Kimászott az indára, elővette a kését, és belevágta a fába ott, ahol
eltávolították a kérget, hogy a héjodút az élő fához ragaszthassák. Néhány
erőteljes vágás után a ragasztás elengedett. Clat odúja megbillent, egy
pillanatig lógott, majd lezuhant.
Alig tűnt el a lombozat között, a levelek közt valami megrezdült. Egy
ragadozó magának követelte a hatalmas falatot.
Lily-yo visszamászott az ágra. Egy pillanatra megpihent, nagyokat
lélegzett. Egyre nehezebben vette a levegőt. Túl sok vadászaton vett részt, túl
sok gyereket szült, túl sok küzdelemben volt része. Önmaga iránt ritkán
feltámadó futó kíváncsisággal pillantott le csupasz mellére. Már nem volt
olyan feszes, mint amikor először vonta magára Harist, a férfit; most laposan
lógott. A formája sem volt már vonzó. ösztönösen tudta, hogy elmúlt a
fiatalsága, ösztönösen érezte, hogy itt az ideje Felmenni.
A csoport az üreg közelében várt rá. Látszólag fürgén szaladt oda hozzájuk.
Szívében már érezte a halál közelségét. Az üreg egy felfordított hónaljra
emlékeztetett, s a törzs meg az ág csatlakozásánál alakult ki. Az üregben
tartották a vízkészletet.
A csoport a fatörzsön felfelé tartó termeszeket figyelte. Az egyik termesz
olykor üdvözlésképpen az emberek felé intett. Azok visszaintegettek. Amíg ők
barátságosak a termeszekkel szemben, addig azok a szövetségeseik. Csupán öt
állatfaj maradt életben a buja lombtakaró közt: a tigrislégy, a faméh, a
fűhangya és a termesz. Ezek társadalmai megerősödtek és legyőzhetetlenné
váltak. Az ötödik faj az ember volt. Az ő társadalma kisszámú és könnyen
sebezhető, nem olyan szervezett, mint a rovaroké, de még nem halt ki: az
utolsó állatfaj volt a mindent meghódító növényvilágban.
Lily-yo a csoporthoz lépett, ő is felemelte a tekintetét, és figyelte a
termeszek vonuló sorát, míg azok el nem tűntek a zöldben. A termeszek a
hatalmas erdő bármelyik szintjén meg tudtak élni, a Csúcsokon is, a Talajon is.
Az első és utolsó rovarok voltak: míg bármi más életben marad, a termeszek
és a tigrislegyek is élni fognak.
Tekintetét a csoportra fordítva Lily-yo beszélni kezdett.
Amikor feléje pillantottak, elővette Clat lelkét, a feje fölé tartotta,
megmutatta nekik.
– Clat lezuhant a zöldbe – mondta. – Lelkének, ahogy a szokás
megköveteli, fel kell jutnia a Csúcsokra. Flór meg én most azonnal fel is
visszük, amíg a termeszekkel tarthatunk. Daphe, Hy, Ivin, Jury, ti vigyázzatok
a férfi Harisra meg a gyerekekre, amíg visszajövünk.
Az asszonyok ünnepélyesen bólintottak. Aztán egyenként odaléptek hozzá,
és megérintették Clat lelkét.
A lélek egy asszony alakját formázta és fából faragták. Amikor egy gyerek
megszületett, a hím szülő rituális lelket-faragott neki, egy babát, egy
totemlelket. Mert az erdőben, amikor valaki lezuhan a zöldbe, még csont sem
marad utána, amit el lehetne temetni. A lélek arra való, hogy el lehessen
temetni odafent a Csúcsokon.
Mihelyt mindenki megérintette a lelket, Gren merészen elszökött a
csoporttól. Még nem volt olyan idős, mint Toy, de már ugyanolyan fürge és
erős volt. De nem csak futni tudott. Mászni is. És úszni is. Sőt, saját akarata
volt. Oda sem figyelt barátjának, Veggynek a kiáltozására, az üreghez szaladt,
és belevetette magát a medencébe.
A felszín alatt kinyitotta a szemét. Kopár, tiszta világot látott. Néhány,
lóherére hasonlító virág mozdult meg a jelenlétére és próbált meg a lába köré
tekeredni. Gren egy kézmozdulattal félresöpörte őket, és még mélyebbre
úszott. Aztán megpillantotta a papucskát – mielőtt az még észrevette volna őt.
Ez a fajta tapadóhínár félig parazita vízinövény, üregekben él, és
fűrészfogú csápjaival kiszívja a fák nedveit. De felső felével, durva,
nyelvszerű, inkább harisnyához hasonló nyúlványaival is tudott táplálkozni.
Most is kinyújtotta és Cren bal karjára tekerte, rostjai azonnal szorosabbra
fogták az ölelést.
Gren számított erre. Késének egyetlen nyisszantásával kettészelte a
tapadóhínárt, alsó felét hagyta tovább vergődni, s a felszínre úszott.
Mielőtt még felért volna, Daphe, a tapasztalt vadásznő mellette termett,
tekintete dühösen villant, a buborékok apró halakként buggyantak elő a fogai
közül. Kését védekezésre készen előretartotta.
Gren, amint a felszínre ért, rávigyorgott, és kimászott a szárazra. Daphe
hanyagul megrázta magát, és melléje telepedett.
– Senki nem szaladgál és úszkál vagy mászkál egyedül – mondta Daphe a
Törvényre emlékeztetve a fiút. – Gren, te nem félsz? Üres tök a fejed?
A többi asszony is dühös pillantásokat vetett feléje. Viszont egyikük sem
érintette meg. Ő férfi volt. Tabu. Birtokában volt a lélekfaragás és a
gyereknemzés tudománya – vagy legalábbis lesz, ha majd felnő, az viszont
nincs már messze.
– Én Gren vagyok, a férfigyerek! – kérkedett, s a hüvelykujjával a mellére
bökött. Szemével Harist kereste, helyeslést várt tőle. De Haris másfelé nézett.
Most, hogy Gren ilyen naggyá lett, nem örült vele, mint azelőtt, jóllehet a fiú
tette minden eddiginél bátrabb volt.
Gren némiképpen lecsillapodva ugrándozni kezdett, és meglengette a
tapadóhínárt, ami még mindig a bal karjára tekeredve lógott. Az asszonyok
felé mutatta, jelezve, hogy mennyire nem törődik vele.
– Gyerek vagy még – sziszegte Toy. Ö tízéves volt, egy éve a legidősebb a
csoport gyerekei között. Gren lecsendesedett. Itt az ideje, hogy megmutassa
nekik különleges képességeit.
Lily-yo mogorván szólt:
– A gyerekek elég nagyok már, tudnak magukra vigyázni. Ha Flórral
végeztünk a Csúcsokon, és eltemettük Clat lelkét, visszajövünk és feloszlatjuk
a csoportot. Az idő velünk van. Vigyázzatok magatokra!
Tisztelgett, és Flórral az oldalán megfordult.
A megcsonkított csoport figyelte, hogyan távozik a vezére. Mindannyian
tudták, hogy a csoportot előbb-utóbb szét kell választani, így egyikük sem
aggódott emiatt. A boldogság és a biztonság ideje – legalábbis úgy tűnt
számukra – elmúlt, talán mindörökre. A gyerekek a magányosság és a
nélkülözés periódusához érkeztek el. Amíg másik csoporthoz nem csatla-
koznak, önmagukról kell gondoskodniuk. A felnőttek öregkorba léptek,
megméretnek és meg fognak halni, mihelyt Felmennek az ismeretlenbe.

Második fejezet
Lily-yo és Flór könnyedén kúsztak a durva kérgen. Számukra ez nem
volt több, mintha egy sor többé-kevésbé szimmetrikusan elhelyezkedő sziklán
másztak volna. Olykor találkoztak néhány ellenséges növénnyel, gyértövissel,
tömzsemohával, de ezek csak fiatal és a zöld derengésben könnyen felismer-
hető példányok voltak. Az ő ellenségeik a termeszeknek is ellenségeik, s a
mozgó menetoszlop már végzett az útjába kerülő ellenféllel. Lily-yo és Flór
közelebb húzódott a termeszekhez, örültek a társaságuknak.
Nagyon sokáig másztak. Egy ízben megpihentek egy üres ágon, elkaptak
két vándorbogáncsot, kettéhasították és megették olajos húsát. Felfelé vezető
útjukon a különféle ágakon más embercsoportokat is megpillantottak. Egyik-
másik csoport félénken integetett, némelyik azonban nem is törődött velük.
Végül is, ember létükre egészen magasra kapaszkodtak.
A Csúcsokhoz közeledve a veszélyek is fenyegetőbbé váltak. Az ember az
erdő biztonságosabb, közbenső szintjeit lakta, és kerülte a Csúcsokat meg a
Talajt, azok veszedelmet rejtettek.
– Továbbmegyünk – mondta Lily-yo Flórnak, amikor kipihenték magukat.
Talpra állt. – Nemsokára a Csúcsokon leszünk.
Valami nyüzsgés csendesítette el a két asszonyt. Felfelé pillantottak, és
védekezésképpen átölelték a fatörzset. Fejük felett a halál susogott, és most
lecsapott rájuk.
Egy ugróinda rátámadt a menetoszlopra, mohó igyekezettel csépelte a
kérget. Az ugróinda gyökerei és a szára, ami nyelvként is szolgált, a törzset
korbácsolta. A ragadós nyelvek suhogva csapódtak a termeszekre.
Ezek ellen a különösen mozgékony és förtelmes növények ellen a rovarok
nemigen tudtak védekezni. Szétszóródtak és kitartóan tovább másztak felfelé,
mindegyikük a túlélés véletlenszerűségében bízott.
Ez a növény kevésbé volt veszélyes az emberekre – legalábbis, ha egy ágon
találkoznak vele. A törzsről könnyedén lesöpörhette volna őket a zöldbe.
– Másik törzsön mászunk tovább – mondta Lily-yo. Flórral együtt fürgén
végigszaladtak az ágon, közben átugrottak egy világos színű parazita virágot,
amit faméhek döngtek körül. Ez a virág már a fenti színes világ előhírnöke
volt.
Az ágon tátongó, ártalmatlannak látszó lyukból egy jóval veszélyesebb
ellenség lesett rájuk. Éppen akkora volt. mint ők: e borzalmas lény egyaránt
rendelkezett fegyverekkel, intelligenciával... és gonoszsággal. Most is puszta
rosszindulatból támadt, óriási szeme, állkapcsa mozgott, átlátszó szárnyai
vibráltak. Feje bozontos szőrzet és páncéllemezek szövevényéből állt, karcsú
dereka mögött látni lehetett a hatalmas, csuklós lemezekkel fedett fekete-sárga
csíkos testet, s a farok végén a tokjában a hatalmas fullánkot.
A két asszony közé rontott, a szárnyaival akarta elsodorni őket. Hasra
vágódtak, így elhúzott felettük. Nekiütközött az ágnak, és dühösen újra feléjük
fordult: aranybarna fullánkja ki-be járt.
– Elkapom! – mondta Flór. Egyik gyermekét egy tigrislégy ölte meg.
A lény most alacsonyan támadott. Flór leszegte fejét, kezével felnyúlt, és
belecsimpaszkodott a bozontos szőrzetbe, így kibillentette az egyensúlyából.
Flór gyorsan feltartotta a kését. Hatalmas visítással csapott le, és kettészelte a
kitines derekat.
A tigrislégy két darabban zuhant le. A két asszony továbbrohant.
Az ág, főág lévén, nem nőtt vastagra. Inkább megnyúlt és belenőtt egy
másik törzsbe. Az időtlen öreg fának, e kis világ leghosszabb életű
organizmusának milliárdnyi törzse volt. Nagyon régen – kétmilliárd éve –
még sokféle fa élt az éghajlatnak és egyéb körülményeknek megfelelően.
Ahogy a hőmérséklet emelkedett, a fák elszaporodtak és versenyre keltek
egymással. Ezen a kontinensen a meleg éghajlatnak köszönhetően a
léggyökerű füge nőtt meg legjobban. Kifejlesztette ágainak gyökerező
képességét, így fölénybe kerekedett a többi fával szemben. Kénytelen volt
ilyenné fejlődni, hogy alkalmazkodhasson. A fügefák egyre messzebbre
terjeszkedtek, olykor a biztonság érdekében megkettőzték önmagukat. Folyton
nőttek és terebélyesedtek, hogy megvédhessek a törzsüket a szaporodó
riválisokkal szemben. Törzset törzs után eresztettek, míg végül azt is
megtanulták, hogyan nőhetnek bele a szomszédos fügefa törzsébe, így olyan
sűrű erdőt hoztak létre, amibe egyéb fa nem volt képes behatolni. E módszert
egyetlen más növény sem tudta utánozni, így a fügefa halhatatlanná vált.
Azon a kontinensen, ahol embereink éltek, egyetlen ilyen fügefa nőtt.
Először ő lett az erdő királya, azután maga az erdő. Meghódította a
sivatagokat, a hegyeket, a mocsarakat. Sűrű szövevénye befedte az egész
kontinenst. Csak a szélesebb folyók és tengerek partjára nem merészkedett,
ahol ki lett volna téve a mérges tengeri moszatok támadásainak. Odafent pedig
az égi határvonal, ahol az éjszaka kezdődik és a földi dolgoknak vége szakad,
állította meg a növekedését. És a Határvidéken túlra sem merészkedett el, ahol
minden megtorpan, ahol az örök éjszaka kezdődik.
Az asszonyok most lassabban másztak. Éberen figyelték, nem zúg-e fejük
felett egy tigrislégy. Köröttük mindenfelé zöld foltok torkollottak, a fa törzsére
tapadva, a liánokon lógva vagy éppen szabadon lebegve. A liánok és gombák
virágai voltak ezek. Dongók zúgtak fenyegetően a növények közt.
 Amint magasabbra értek, a levegő is frissebb lett, a színek elburjánzottak,
azúrkékek, kárminvörösek, sárgák és mályvák csodálatos árnyalatai tarkázták
a természetet.
Egy nyárszirom csepegtette skarlátvörös, nyúlós cseppjeit a fa törzsére.
Számos gyértövis vetette rá magát a cseppekre, s pusztult el tőle. Lily-yo és
Flór a másik oldalon haladtak tovább.
Ostorosdudva állta útjukat. Elhárították csapkodó karjait és továbbálltak.
Számtalan fantasztikus növény élt errefelé, egyesek madárra, mások
pillangóra emlékeztettek. Újra és újra csápok és karok vágódtak feléjük, de
csak félútig jutottak.
– Nézd! – suttogta Flór. A fejük fölé mutatott A fa kérgén alig látható
karcolások húzódtak. A kéreg egy része alig láthatóan megmozdult. Flór
kinyújtott kezébe fogta a botját és feltartotta, amíg el nem érte a repedést.
Akkor megpiszkálta. A repedés kiszélesedett, mögötte egy sápadt, félelmetes
száj tűnt fel. Egy osztrigaszáj volt az, ami álcázásképpen belerágta magát a fa
törzsébe. Gyorsan támadt. Flór belenyomta botját a csapdába. Amint a száj
összezárult, Flór testét megfeszítve teljes erejével kitépte. Az osztrigaszáj
kiszakadt az üregből.
A száj ijedtében kinyílt és messzire repült. Egy rájalevél könnyedén
bekapta.
Lily-yo és Flór továbbmászott.
A Csúcsok világa önmagában is különös, a növényvilág legfejedelmibb,
legegzotikusabb tartománya volt.
Ahogy a füge uralta az erdőt, maga volt az erdő, úgy a traverzika uralta a
Csúcsokat. A traverzikák alakították ki a Csúcsok jellegzetes arculatát, övék
volt a mindent beszövő háló, övék a fa csúcsán nyugvó fészek.
Amikor a traverzikák elhagyták a fészküket, más lények költöztek beléjük,
más növények nőttek ott, s hintették szét élénk színeiket az égbolt alatt.
Törmelék és bogyók töltötték meg a fészkeket, szilárd platformmá alakítva
azokat.
Itt nőtt a tűzkehely, s Lily-yo éppen ezt kereste Clat lelkének végső
nyugvóhelyéül.
A leveleket félrehajtva egyre feljebb mászott a két asszony, míg végül az
egyik platformon kötöttek ki. Egy óriási levél alatt oltalmat kerestek a nyílt
égbolt veszedelme elől, és kipihenték fáradalmaikat. Még az árnyékban is
félelmetes volt a Csúcsokon uralkodó hőség. Felettük a fél égboltot uralva ott
tüzelt az óriási Nap. Szünet nélkül izzott az ég egyetlen pontján mozdulatlanul
függve, s ott is fog izzani mindaddig – már nincs messze az az idő –. amíg
teljesen ki nem ég.
 Itt, a Csúcsokon a nap segítségével a tűzkehely furcsa módon védte magát
és uralkodott a helyhez kötött növények fölött. Érzékeny gyökerei már
jelezték a betolakodók közeledtét. A Lily-yo és Flór feje felett elterülő levélen
kerek fénypont jelent meg, továbbkúszott a felszínén, majd megállt és
összeszűkült. A levél parázslani kezdett, majd kigyulladt. Egyik urnáját rájuk
fókuszálva a növény borzalmas fegyverrel – tűzzel támadt rájuk.
– Rohanj – parancsolta Lily-yo. A füttyögőbogáncs mögé szaladtak, annak
tövisei mögül lestek ki a tűzkehelyre.
Csodálatos látvány volt.
A. növény a magasba nyúlt, mintegy fél tucat cseresznyepiros virág
pompázott rajta, valamennyi nagyobb volt egy embernél. A megtermékenyített
virágok egymáshoz tapadtak, többszögletű kelyheket alkottak. A virágzás
későbbi szakaszában elveszítik színüket, s mélyükben a magok
megduzzadnak. Végül, amikor a mag megérik, az urna – már csupán egy
hallatlanul kemény üreg – átlátszóvá válik, mint az üveg, s veszélyes fegyver
lesz belőle, amit a növény még a magjainak szétszórása után is képes
használni.
Valamennyi növény és élőlény irtózik a tűzkehelytől – kivéve az embert, ő
egyedül képes elbánni vele és a saját céljaira felhasználni.
Lily-yo óvatosan mozogva előrelopakodott, és lenyisszantott egy óriási
levelet, amely átnőtt a platformon. A levél magasabb volt, mint ő. Megragadta,
odaszaladt a tűzkehelyhez, a levelek közé vetette magát, és a kehely tetejére
ütött vele, mielőtt az megfordulhatott és lencséit ráfókuszálhatta volna.
– Most! – kiáltotta Flórnak.
Flór már szaladt is feléje.
Lily-yo felemelte a levelet, s a tűzkehely meg a nap közé tartotta, így a
veszélyes növény árnyékba került. Mihelyt rájött, hogy tönkretették védekező
mechanizmusát, az árnyékba hanyatlott. Lehangoló képet nyújtott, amint
virágaival, kelyheivel együtt petyhüdten lógott.
Flór helyeslő mordulással előreszökkent, és lenyisszantotta az egyik
átlátszó kelyhet. Lily-yóval kétoldalt megragadták, és visszaszaladtak a
füttyögőbogáncs védelmébe. Amint az árnyékoló levél eltűnt fölüle, a
tűzkehely újra életre kelt, felemelte virágait, így azok ismét magukba
szívhatták a napsugarakat.
A két asszony éppen idejében jutott biztonságba. Egy virágmadár csapott le
az égből – és felszúrta magát az egyik tövisre.
Pillanatok alatt tucatnyi dögevő vetette rá magát a tetemre. A veszekedéstől
távolabb Lily-yo és Flór munkába vették a zsákmányolt kelyhet. Késeiket és
teljes erejüket igénybe véve annyira felhasították az oldalát, hogy a résen
beférjen Clat lelke. A kehely oldala azonnal összezárult. A lélek faarccal
bámult ki rájuk az átlátszó fazettákon át.
– Indulj Felfelé és juss el a Mennyországig – fohászkodott Lily-yo.
Az ő feladata volt az is, hogy addig a lélekkel maradjon, amíg az utazásnak
legalább a feltételeit nem biztosította. Flórral felemelték a kelyhet az egyik
kábelhez, amit valamelyik traverzika szőtt. A kehely felső része, ahol a magok
helyezkedtek el, ragacsos anyagot bocsátott ki, s ez rendkívüli módon ragadt.
Az urna könnyedén a kábelhez tapadt és csillogva lógott a napfényben.
Legközelebb, ha a traverzika felmászik a kábelre, a kehelynek, mint valami
bogáncsnak, jó esélye van arra, hogy ráragadjon az egyik lábára, így feljuthat
a Mennyországba.
Alig fejezték be a munkát, árnyék borult rájuk. Egy traverzika, a pók
hatalmas növényi alteregója közeledett a Csúcsok felé.
A két asszony villámgyorsan a platform levelei alá bújt. Clat életének
utolsó rítusa befejeződött: ideje, hogy visszatérjenek a csoporthoz.
Mielőtt elindultak volna lefelé, a közbenső szintek világába, Lily-yo még
egyszer visszatekintett. A traverzika lassan ereszkedett lefelé, hatalmas
hólyaghoz hasonlított, aminek állkapcsai és lábai nőttek. Testének nagy részét
rostos szőrzet borította. Az asszony szemében istennek tűnt, s olyan erős is
volt, mint egy isten. A kábelen jött lefelé. Ott lebegett a vastag huzalon, ami az
égbe veszett.
Más kábelek is látszottak, közelebb-távolabb emelkedtek ki a dzsungelból.
Mind felfelé tartottak, mint karcsú ujjak mutattak az ég felé. Csillogtak, ahol
napfény érte őket. Úgy tűnt, valamennyi egy irányba igyekszik. Arrafelé egy
ezüstös félgömb lebegett távolin és hidegen, de még a napfényben is jól
láthatóan.
A félhold mozdulatlanul és rendíthetetlenül az égnek mindig ugyanazon
pontján állt.
Az eónok során a Hold vonzereje fokozatosan lelassította anyabolygójának
tengely körüli forgását, míg az teljesen meg nem állt. A nappal meg az éjszaka
mindörökre rögzült: egyik a bolygó egyik oldalán, a másik a másikon.
Ugyanakkor az ellentétes fékező hatás is érvényesült, ami a Hold látszólagos
égi útját befolyásolta. Eltávolodva a Földtől elveszítette szatellit szerepét, és
úgynevezett Trójai pozícióba került, s mint önálló bolygó egy olyan irdatlan,
egyenlő oldalú háromszög egyik csúcsán állapodott meg, aminek másik két
csúcsát a Nap és a Föld foglalta el. Most a Föld és a Hold a végtelen hátralévő
idejében ugyanabból a pozícióból fordítják arcukat egymás felé. Addig néznek
egymással farkasszemet, amíg az idő homokóráján le nem hullik az utolsó
homokszem, vagy a Nap ki nem hűl.
 És megszámlálhatatlan kábel feszül a köztük tátongó szakadékon át,
egymáshoz kapcsolva a két világot. A traverzikák, ezek az érzéketlen,
hatalmas, növényi asztronauták, hálóikkal befonva a Földet és a Lunát,
kedvük szerint oda-vissza közlekedhetnek rajtuk. öreg napjaira a Föld egy, a
számára meglehetősen kényelmes pókhálón akadt fenn.

Harmadik fejezet
A visszaút jobbára eseménytelenül telt el. Lily-yo és Flór könnyedén
haladva ereszkedett le a fa közbenső szintjére. Lily-yo nem sietett, mint
máskor, mert nem volt kedvére feloszlatni a csoportot, pedig ennek meg
kellett történnie.
Nem tudta kifejezni gondolatait. E több ezer éves zöld világban kevés
gondolatnak és még kevesebb szónak volt helye.
– Hamarosan mi is Felmegyünk, mint Clat lelke – mondta Flórnak, amint
lefelé másztak.
– Ez az Út – válaszolta Flór, s Lily-yo tudta, ennél mélyrehatóbban nem is
foglalkozik a dologgal. Magában sem pazarolt rá több szót: az ember értelme
elsekélyesedett. Ez volt az Út.
A csoport higgadtan üdvözölte őket, amikor visszaérkeztek. Fáradt volt, így
Lily-yo kurta köszönést engedett csak meg magának, aztán visszavonult
héjodújába. Jury és Ivin késedelem nélkül vitték neki az ennivalót, de mivel az
otthona tabu volt, csak benyújtották az ajtón. Miután evett és aludt rá, újra
felmászott az ágra, és maga köré gyűjtötte a többieket.
– Futás! – kiáltotta, és mereven bámult Harisra, aki nem futott. Miért
bosszantja, amikor tudja, hogy őt kedveli a legjobban! Hogy lehet ilyen nehéz,
ami fontos, és ilyen fontos, ami nehéz?
Abban a pillanatban, hogy a figyelme megoszlott, egy hosszú zöld nyelv
vágódott ki a fatörzs mögül. Egy pillanatig mozdulatlanul, kinyújtva lebegett.
Aztán megragadta Lily-yót a derekánál, karjait a testéhez szorítva felemelte az
ágról, miközben az asszony rugdalt és kiabált dühében, amiért ilyen
figyelmetlen volt.
Haris kirántotta a kését az övéből, résre nyitott szemmel előreszökkent, és
elhajította a pengét. Az zizzenve szúrta át a nyelvet és a durva fatönkhöz
szegezte.
Haris nem állt meg a dobás után. Továbbszaladt a kiszegezett nyelv felé.
Daphe és Jury mögötte futott, míg Flór biztonságba helyezte a gyerekeket. A
nyelv agóniájában enyhítette a szorítást Lily-yo derekán.
Most borzalmas vagdalkozás kezdődött a fatörzs túlsó felén: úgy tűnt, az
egész erdő reszket. Lily-yo magához füttyentett két dongót, segítségükkel
kimászott a zöld szövevényből, és biztonságban visszajutott az ágra. A nyelv
fájdalmában reszketve, immár ártalmatlanul lógott. Fegyverét előkapva a négy
ember feléje tartott, hogy elbánjon vele.
A fa megrázkódott a lény dühétől. Óvatosan oldalazva a fatörzs körül végre
megpillantották. Egy nyurgapáfrány nézett velük szembe, egyetlen szeme
fölött feszülő undorító, hatalmas nyálkás növényi szája teljesen eltorzult.
Dühösen csapkodta magát a fatörzshöz, tajtékzott, tátogott. Bár az emberek
már korábban is találkoztak nyurgapáfránnyal, most mégis reszkettek a
látványától.
A lény jelenlegi alakjában többször vastagabb volt, mint a fatörzs. Ha a
szükség úgy hozta, fel tudott nyúlni egészen a Csúcsokig, vagy meg tudott
vastagodni, mint most is. Mint valami obszcén keljfeljancsi pattant fel a
Talajba eresztett vaskos gyökereiről, és végtagok meg ész nélkül fúrta fel
magát élelemért, ha kellett, az erdő virágai közé.
– Szegezzük ki! – kiáltotta Lily-yo. – Ne hagyjuk, hogy kiszabaduljon a
szörnyeteg!
Az ág mentén elrejtve éles karók bújtak meg, amiket a csoport veszély
esetére tartalékolt. Ezekkel most kiszegezték a nyelvet, amíg az úgy nem
lógott a fejük felett, mint valami szögre akasztott ostor. Végül elég hosszú
darabon megbénították, kicövekelték a fához. Jóllehet a nyurgapáfrány
továbbra is reszketett, többé már nem szabadulhatott.
– Most indulnunk kell. Felmegyünk – mondta Lily-yo.
Ember még sosem ölt meg nyurgapáfrányt, mert létfontosságú szervei
hozzáférhetetlenek voltak számára. De mostani küzdelme is már odavonzotta
a ragadozókat, a gyértövist – a közbenső szintek lélektelen cápáját –, a
rájalevelet, a vadászrepkényt, a vízköpőt meg a kisebb növényi élősködőket.
Ezek majd apró, élő cafatjaira tépik szét a nyurgapáfrányt, míg semmi nem
marad belőle – s ha eközben emberrel találkoznak... nos, ez az Út. Ezért aztán
a csoport gyorsan beleolvadt a zöld függönybe.

Lily-yo dühös volt. Ezt a bajt ő okozta. Másutt járt az esze. Ha eléggé éber,
sosem kapja el egy ilyen lomha mozgású nyurgapáfrány. Figyelmét lekötötte a
gondolat, hogy rossz vezető. Mert miatta kétszer kell megtenni a Csúcsokig
vezető veszélyes utat, pedig egyszer is elég lett volna. Ha magával vitte volna
az egész csoportot, amikor Clat lelkét útnak indították, megtakaríthatta volna a
második utat, ami most előttük állt. Mi történt az agyával, hogy ezt nem látta
előre?
Összecsapta a tenyerét. Egy hatalmas levél mögé rejtőzve maga köré
gyűjtötte a csoportot. Tizenhat szempár meredt rá bizakodón, a szavait lesve.
Dühös lett, amikor látta, hogy mennyire bíznak benne.
 – Mi, felnőttek megöregedtünk – mondta nekik. – Elbutultunk. Elbutultam
– hagytam, hogy egy lomha nyurgapáfrány elkapjon. Nem vagyok többé
alkalmas arra, hogy vezesselek benneteket. Eljött az ideje annak, hogy mi,
felnőttek Felmenjünk, visszatérjünk az istenekhez, akik teremtettek
bennünket. A gyerekek a maguk urai lesznek. Új csoport válik belőlük. Toy
fogja vezetni a csoportot. Mire megerősödtök, Gren és Veggy elég erősek
lesznek ahhoz, hogy gyerekeket adjanak nektek. Viseljétek gondját a
férfigyerekeknek. Ne hagyjátok, hogy lezuhanjanak a zöldbe, vagy hogy a
csoport elpusztuljon. Inkább ti haljatok meg, mint a csoport.
Lily-yo még sosem tartott, a csoport pedig még sosem hallott ilyen hosszú
beszédet. Némelyikük egyáltalán nem értette. Mi van azzal a lezuhanással? Az
egyikkel megesik, a másikkal nem: erről nem szokás beszélni. Bármi történik
is, az az Út, és a beszéd nem változtat rajta.
May, az egyik kislány szemtelenül így szólt:
– Ha a magunk urai leszünk, sok mindent élvezhetünk.
Flór kinyúlt, és fültövön csapta.
– Előbb fel kell jutnod a Csúcsokra – mondta.
– Igen, induljunk – mondta Lily-yo, és meghatározta a sorrendet: ki megy
elöl, ki utána.
Senki nem szólt többet, nem kérdezett, csak Gren mondta csodálkozva:
– Lily-yo minket büntet valamennyi hibájáért.
Körülöttük lüktetett az erdő. zöld lények futkostak és csapkodtak a levelek
közt, miközben társaik felfalták a nyurgapáfrányt.
– A mászás nehéz dolog. Lássunk neki – mondta Lily-yo, nyugtalanul
körbepillantott, és egy különösen zord pillantást vetett Grenre.
– Minek mászunk? – kérdezte amaz lázadozva. – A dongókon könnyedén
felrepülhetnénk a Csúcsokra, és nem kellene másznunk, kínlódnunk.
Túl körülményes lett volna elmagyarázni neki, hogy az ember a nyílt
levegőn sokkal sebezhetőbb, mint a törzs oltalmában, ahol a durva kéreg
támadás esetén megkönnyíti a rejtőzködést.
– Amíg én vezetek, addig te mászol – mondta Lily-yo.
– Túl sokat karattyolsz, biztosan béka van a fejedben. – Nem ütötte meg
Grent: tabu volt, férfigyerek.
Héjodúikból magukhoz vették lelkeiket. Nem mondtak búcsút régi
otthonuknak. Lelkeik övükbe kerültek, a tőreik – a legélesebb és
legkeményebb tövisek, amiket csak fel tudtak lelni – a kezükbe vándoroltak.
Lily-yo nyomában végigszaladtak az ágon, hátrahagyva a széthulló
nyurgapáfrányt és a múltjukat.
 A Csúcsokra vezető út a fiatalabb gyerekek miatt sokáig tartott. Bár a
felnőttek minden szokásos veszélyt elhárítottak, a kis végtagokba befészke-
lődő fáradtságot nem tudták leküzdeni. Félúton a Csúcsok felé találtak egy
oldalágat, amin megpihenhettek, mert pihegumó nőtt rajta, ami oltalmat
nyújtott nekik.
A pihegubó nem más, mint egy csodaszép, lapos moha. Bár külsőre a
csalánmohára hasonlít, annál jóval nagyobb. Az embereket nem bántja,
mérgező csápjait visszahúzza, amikor felbukkannak. Mintha undorodna tőlük.
A fa végtelen ágain poroszkálva a pihegubó csak növényi táplálék után kutat.
A csoport tehát bemászott a mohatelep közelébe, és nyugovóra tért. A
hullámzó sárgászöld és sárga csápok közt biztonságban voltak szinte
valamennyi ellenségükkel szemben.
A felnőttek közül Flór és Lily-yo aludt a legmélyebben. Előző útjukon
alaposan elfáradtak. Haris, a férfi volt az első, aki felébredt, megérezte, hogy
baj van. Felkelt, és a botjával bökdösve felébresztette Juryt. Haris álmos volt,
meg aztán neki az a dolga, hogy távol tartsa magát a veszélytől. Jury felült.
Rémületében nagyot sikkantott, és azonnal a gyerekekhez ugrott, hogy
megvédje őket. Négyszárnyú lények lepték el a pihegubót. Megragadták
Veggyt, a férfigyereket, meg Baint, az egyik legfiatalabb leánygyereket, a
szájukat teletömték levéllel, és megkötözték őket, mielőtt még felébredtek
volna.
Jury sikoltására a szárnyas lények felpillantottak. Szárnyas emberek voltak!
Némely vonatkozásban hasonlítottak az emberre. Jobban mondva egy fejük
volt, két hosszú, izmos karjuk, tömpe lábuk, és mind a lábukon, mind a
kezükön izmos ujjaik. De testüket sima zöld bőr helyett valami csillogó,
kemény anyag fedte, hol rózsaszínű, hol fekete. És csuklótól könyökig a
virágmadáréra hasonlító hatalmas, pikkelyes szárnyaik voltak. Határozott
arcvonásaik intelligenciát sugároztak. Szemük csillogott.
A szárnyas emberek, mihelyt meglátták, hogy az emberek felébredtek,
megragadták foglyaikat. Kirohantak a pihegubóból, ami őket sem bántotta, és
az ág vége felé igyekeztek, hogy ott leugorjanak.
A szárnyas emberek ravasz ellenségei voltak az embereknek, akik bár
ritkán találkoztak velük, annál jobban rettegtek tőlük. Mindig titokban
dolgoztak. Nem öltek, hacsak nem kényszerültek rá, de gyerekeket loptak, ami
viszont sokkal nagyobb bűnnek számított. Nehéz volt elkapni őket. A szárnyas
emberek nem tudtak jól repülni, de a siklóvirágok, amikbe beleugráltak,
gyorsan elszállították őket a helyszínről, biztonságos távolba az emberek
haragjától.
Jury teljes erejéből rohanni kezdett, Ivin mögötte. Elkapta az egyik
szárnyas ember bokáját, mielőtt az ugorhatott volna. Megragadta az int az
egyik szárnyán ott, ahol az a lábához tapadt. Rácsimpaszkodott. A szárnyas
ember teljes súlyával küzdött, de csak úgy tudott megszabadulni, hogy
elengedte Veggyt. A társa, miután a férfigyerek teljes súlya őt terhelte,
előkapta kését, hogy azzal védje magát.
Ivin dühösen vetette rá magát. Ő anyáskodott Veggy fölött, nem volt
szabad elveszítenie. A szárnyas ember előreszegezte a kését. Ivin beleszaladt a
pengébe. Az felhasította a hasát, kifordultak a belső szervei, és hang nélkül
lezuhant az ágról. Odalent a zöldben mozgolódás támadt, amikor egy
vadászrepkény utánakapott.
Az Ivinnel való ütközéstől a szárnyas ember hátratántorodott, elejtette a
megkötözött Veggyt, és otthagyta társát, aki Juryval küzdött. Kiterjesztette a
szárnyait, és gyorsan másik két társa után röppent, akik Baint maguk között
tartva a lombok közé menekültek.
Már az egész csoport ébren volt. Lily-yo csendben kioldozta Veggyt, aki
nem sírt, mert férfigyerek volt. Ezalatt Haris odatérdelt Jury meg a szárnyas
ember közé. Amaz hang nélkül küzdött, hogy elmenekülhessen. Haris
felemelte a kését, hogy véget vessen a küzdelemnek.
– Ne ölj meg! Elmegyek! – kiáltotta a szárnyas ember. Hangja nyers volt,
alig érthető. Ennyi elég is volt Harisnak, hogy megvaduljon tőle. Dühében az
ajkát csücsörítette, még a nyelvét is kidugta.
Kését mélyen a szárnyas ember bordái közé nyomta, négyszer egymás
után, amíg a vér végig nem csörgött ökölbe zárt kezén.
Jury tátogva állt fel és Flórnak támaszkodott.
– Megöregedtem – mondta. – Valamikor nem volt probléma végezni egy
szárnyas emberrel.
Hálával pillantott Harisra. Nemcsak egyvalamivel látták hasznát.
Egyik lábával lelökte az ágról az ernyedt testet. Az fordult egyet, és
lezuhant. Töpörödött szárnyai hasznavehetetlenül tapadtak a fejére, amint
eltűnt a zöldben.

Negyedik fejezet
Az erős napfénytől kábán és az előbbi támadástól még mindig kimerülten
feküdtek két füttyögőbogáncs éles levelei közt. Befejezték a mászást. A kilenc
gyerek most először pillantotta meg a Csúcsokat – és elnémult a látványtól.
Lily-yo és Flór megint elment tűzkelyhet szerezni. Daphe segített nekik
árnyékolni egy nagyobb levéllel. Amint a növény védtelenül összeomlott,
Daphe levágott hat óriási, átlátszó magtokot: ezek lesznek majd a koporsóik.
Hy segített biztonságba helyezni őket. Akkor Lily-yo és Flór eldobták a
leveleket, és a füttyögőbogáncs menedékébe szaladtak.
 Egy csapat papírszárny húzott el felettük, színeiktől káprázott a zöldhöz
szokott szem: égszínkék és sárga, bronzvörös és krómzöld foltok villantak az
égen, mint valami csillogó vízfelszínen.
A bámészkodók közelében az egyik papírszárny rávetette magát egy
smaragdszínű levélcsomóra, amely egy nyálsziromhoz tartozott. Abban a
pillanatban, hogy a nyálszirom elveszítette a testnedveit, a színe szürkére
változott. Hamuként omlott össze.
Lily-yo óvatosan felemelkedett, és a csoportot a legközelebbi traverzika-
kábelhez vezette. A felnőttek magukkal vitték urnájukat is.
A traverzikák, valamennyi lény közül a legnagyobbak, akár növények
voltak, akár nem, az erdőbe nem ereszkedtek le. Hálóikat a felső ágak között
feszítették ki, és vastag szálakkal, kábelekkel rögzítették.
Lily-yo, miután talált egy alkalmas kábelt, aminek a közelében nem látszott
traverzika, megfordult és jelezte, hogy letehetik a kelyheket. Azután beszélni
kezdett Toy-hoz, Grenhez meg a többi hét gyerekhez.
– Most segítsetek, hogy a lelkeinkkel együtt elhelyezkedjünk a
tűzkelyhekben. Zárjátok le. Aztán emeljetek fel minket a kábelhez és
ragasszatok oda. Isten veletek. Mi Felmegyünk, a csoportot rátok hagyjuk.
Most ti vagytok az Élet!
Toy egy pillanatig tétovázott. Karcsú kislány volt, mellei még csak apró
körtécskék.
– Ne menj, Lily-yo – mondta. – Még szükségünk van rád, és te tudod, hogy
ez így van.
– Ez az Út – mondta Lily-yo határozottan.
Az urna egyik fazettáját felfeszítve becsusszant saját koporsójába. A
gyerekek segítségével a többi felnőtt ugyanúgy tett. Lily-yo megszokásból
csupán, még egy utolsó pillantást vetett Harisra, hogy lássa, biztonságban van-
e. Végül mindannyian saját, átlátszó börtönükben gubbasztottak. Különös
nyugalom és béke telepedett rájuk.
A gyerekek két oldalról tartották a koporsókat, s közben ideges
pillantásokat vetettek az ég felé. Meg voltak rettenve. Gyámoltalannak érezték
magukat. Csupán a vakmerő férfigyerek, Gren élvezte szemmel láthatóan a
függetlenség számára is új érzését. Inkább ő, mint Toy volt az, aki irányította a
többieket, míg a kelyheket felhelyezték a traverzika kábelére.
Lily-yo furcsa illatot érzett az urnában. Mihelyt a tüdeje megtelt vele,
közömbössé vált iránta. A kinti, napsütötte világ elhomályosult és össze-
zsugorodott. Látta, hogy Flórral, Harisszel, Hyvel és Juryval együtt egymás
közelében tehetetlenül lógnak egy traverzika kábelén a fa csúcsai fölött. Látta
a gyerekeket, az új csoportot, amint menedéket keresve szaladnak. Anélkül
hogy visszanéztek volna, eltűntek a platform kusza lombtakarója alatt.
 A traverzika magasan a Csúcsok fölött élt. Ott biztonságban volt
ellenségeitől. Körötte az ég indigókékben ragyogott, az űr láthatatlan sugarai
fürdették és táplálták az irdatlan növényt. A traverzika táplálkozás
szempontjából függetlenné vált a Földtől. Többórányi vegetatív álom után
sarkon fordult és lemászott a kábelen.
A közelben más traverzikák is lógtak mozdulatlanságba dermedve. Olykor-
olykor egyikük-másikuk kibocsátott egy-egy óriási oxigénbuborékot, vagy
éppen begörbített végtagjaival igyekezett megszabadulni valamilyen
kellemetlen parazitától.
Lassúságuk semmihez sem volt fogható. Az idő nem értük létezett, az övék
a Nap volt, s az övék is marad mindaddig, amíg instabillá nem válik és novává
nem duzzad, s el nem égeti önmagát és őket is.
A traverzika lefelé tartott, lábai csillogtak, alig érintették a kábelt.
Egyenesen az erdő zöld katedrálisa felé tartott. Ott éltek ellenségei, akik jóval
kisebbek, jóval veszedelmesebbek és jóval okosabbak voltak nála. A
traverzika az egyik utolsó rovarfajnak, a tigrislégynek volt a prédája.
Csak a tigrislégy tudta a maga alattomos és kivédhetetlen módszerével
megölni a traverzikát.
A hosszú, lassan múló eónok alatt, ahogy a Nap sugárzása egyre nőtt, a
vegetáció vitathatatlan felsőbbrendűségre tett szert. A növényekkel lépést
tartva a darazsak is fejlődtek. Amint az állatvilág hatalma hanyatlani kezdett,
és megindult a zöldburjánzás, számban és méretben is fejlődésnek indultak.
Idővel ők váltak a pókszerű traverzikák fő ellenségeivé. Csapatostul támadtak,
megbénították az egyszerű idegközpontokat, s magára hagyták agóniájában. A
tigrislegyek a tojásaikat is áldozataik testébe fúrt alagutakba rakták: amikor a
tojások kikeltek, a lárvák vidáman lakmározhattak az élő húsból.
Évezredekkel ezelőtt ez késztette mindennél jobban a traverzikákat, hogy
mind messzebb és messzebb húzódjanak ki a világűrbe. Itt, e látszólag
barátságtalan környezetben érték el teljes virágzásukat.
Az erős sugárzás szükségletté vált számukra. A Természet első asztronautái
megváltoztatták az ég arculatát. Jóval azután, hogy az ember felszámolta
ügyes-bajos dolgait, és visszatért a fára, ahonnan egykor leszállt, a traverzikák
újrahódították megüresedett helyét. Jóval azután, hogy az intelligencia
megszűnt a mérce legfelső fokának lenni, a traverzikák a hanyagság antik
szimbólumával, a pókhálóval elszakíthatatlanul összekötötték a zöld és a fehér
égitestet.
A traverzika lemászott a Csúcsok lombjai közé, a hátán felmeredt a szőr,
ami zöld és fekete foltjaival természetes álcaként szolgált. Lefelé útján
különféle élőlényeket szedett össze, amik beleakadtak a hálójába. Most
békésen szopogatni kezdte őket. Amint a szürcsölés abbamaradt, a lény
emészteni kezdett.
Döngés rázta fel szendergéséből. Fekete és sárga csíkok vibráltak gyengén
látó szemei előtt. Egy pár tigrislégy bukkant fel.
A traverzika meglepő fürgeséggel mozdult meg. Hatalmas testének
átmérője itt, a légkörben összehúzódva is több volt egy mérföldnél, most
mégis oly könnyedén mozgott, mint a szélfútta virágszirom. A kábelen
visszafelé igyekezett a biztonságos vákuumba. Miközben visszavonult,
lábaival végigszántotta a kábelt, összesöpörve minden virágport,
bogáncsot és apró lényt, ami ott megtapadt. Felszedte azt a hat tűzkelyhet
is, amikben az érzékeiket vesztett emberek lapultak: most mind ott lógott
észrevétlen a lába szárán.
Néhány mérfölddel feljebb a traverzika megpihent. Minden riadalma
elszállt. Kibocsátott egy hatalmas oxigénbuborékot és óvatosan a kábelhez
ragasztotta. Pihent. A tapogatói megremegtek. Azután nekivágott a mélyűrnek,
s ahogy csökkent a nyomás, a teste úgy tágult. Egyre gyorsabban haladt.
Lábait összedörgölve a hasa alatti fonószemölcsből új hálót kezdett ereszteni.
Eközben a hatalmas, majdnem érzéketlen test pörgött, forgott, hogy
stabilizálja a hőmérsékletét.
Erős sugárzásban fürdött a teste. A traverzika élvezte ezt. A saját elemében
volt.

Daphe felébredt. Kinyitotta a szemét, és öntudatlanul körülnézett.

Amit látott, annak a számára nem volt jelentése. Csak annyit tudott, hogy ő
most Felment. Ez egy új lét volt, s ő nem remélte, hogy ennek jelentése is van.
Az urnából kitekintve a kilátás nagy részét valamilyen kemény, hosszú
szálak takarták el, amik lehettek akár szőr-, akár szalmaszálak is. Minden
egyéb teljesen bizonytalan volt, vagy vakító fényben fürdött, vagy sötét
homályban maradt. Fény és árnyék váltakozott odakint.
Daphe fokozatosan azonosítani tudta a többi tárgyat is. A legfigyelemre
méltóbb egy fehér és kék foltokkal tarkázott zöld félgömb volt. Gyümölcs
lehetett? Itt-ott az őrült ragyogásban csillogó ezüst és arany szálak vezettek
feléje.
A távolban két múmiaszerű traverzikát pillantott meg, amint gyorsan
változtatták helyüket. A fény fájdalmas-élesen csillant meg rajtuk. Itt minden
olyan furcsa volt.
Ez itt az istenek birodalma.
Daphe nem értett semmit. Furcsa zsibbadtság késztette mozdulatlanságra,
de szándékában sem állt megmozdulni. Az urnában különös illat terjengett.
Már a levegő is sűrűnek tűnt. Minden csak vad álomra hasonlított. Kinyitotta a
száját, ajkai csak lassan engedelmeskedtek. Sikított. Nem jött válasz.
Fájdalom szállta meg. Az oldala különösen nagyon fájt.
A szája még akkor is nyitva maradt, amikor becsukta a szemét.
Mint valami óriási, borzas ballon, a traverzika leereszkedett a Holdra.
Nem mondhatni, hogy gondolkodó lény volt: alig több egy mechaniz-
musnál. Mégis, valahol beléfészkelte magát a gondolat, hogy kellemes útja
rövid volt, s hogy kell lenni más vidéknek is, ahova érdemes eljutni. Végül is
a gyűlölt tigrislegyek itt, a Holdon is ugyanolyan szép számban éltek, és
ugyanolyan veszélyesek voltak, mint a Földön. Létezik talán valahol egy
békés vidék, egy másik félgömb, zöld takaróval és meleg, finom sugarakkal...
Egyszer talán megérné a teli has reményében új utakra lelni...

Sok traverzika függött a Hold felett. Hálóik kuszán lógtak mindenfelé. Ez

volt a kedvenc helyük, jobban szerették, mint a Földet, ahol túl sűrű a levegő,
s emiatt a végtagjaikat ügyetlenül használhatták. Ezt a helyet – leszámítva azt
a néhány vézna teremtést, akik már régen elvonultak innen, mire ők
megérkeztek – ők fedezték fel. Ők voltak a Teremtés utolsó urai. A
legnagyobbak és legméltóságteljesebbek. Élvezték hosszú, henye életük
delének fensőbbségét.
A traverzika lelassított, nem szőtt újabb hálót. Könnyedén kikerült egy
másik hálót, és leereszkedett a Hold sápadt növénytakarójára...
Az itteni feltételek erősen különböztek a Nehéz Bolygón tapasztaltaktól. A
soktörzsű fügefák itt nem élveztek felsőbbrendűséget: a ritka levegőn és
alacsony gravitáción túlnőtték önnön erejüket, és összecsuklottak. Helyüket
hatalmas zellerek és petrezselymek bitorolták, ezek közé mászott most le a
traverzika. Fáradtan sziszegve egy hatalmas oxigénfelhőt fújt ki, azután
megpihent.
Ahogy elhelyezkedett a lombok között, hatalmas teste súrolta a növények
szárát. Lábaival végigszántotta a lombokat. Lábairól, testéről hulladékeső
záporozott – bogáncsok, magok, kavicsok, diók, levelek, amik még a Földön
tapadtak rá. A detritus közt ott volt a hat, tűzkehelytől származó magtok is.
Ezek is lehullottak a talajra, tovagördültek, majd megállapodtak.
Haris, a férfi ébredt először. Az oldalába nyilalló váratlan fájdalomtól
nyögdécselve próbált felülni. Koppanó homloka emlékeztette rá, hogy hol
van. Térdeit, könyökét megfeszítve próbálta felnyitni koporsóját. Az egy
pillanatig ellenállt neki. Aztán az egész urna széthullott, Haris pedig a földre
zuhant. A kegyetlen vákuum szétzúzta a kehelyben feszülő kohéziót.
Haris képtelen volt felállni, így a helyén maradt. A feje lüktetett, a tüdeje
tele lett kellemetlen illatokkal. Mohón nyelte a friss levegőt. Eleinte ritkának
és hűvösnek érezte, mégis hálatelten szívta be.
 Egy idő után már körbe tudott pillantani. A környező bozótból hosszú,
sárga indák nyúltak feléje. Riadtan keresett egy asszonyt, hogy az megvédje.
Senkit nem lelt, így merev testtel, merev karral kivette övéből a kését, az
oldalára fordult, és lenyisszantotta azt az indát, amelyik hozzáért. Ez könnyű
ellenfél volt!
Haris felkiáltott, amint egy pillantást vetett magára. Talpra ugrott, és az
undortól ordítani kezdett. Telis-tele volt a teste ótvarral, sőt mi több, amint a
ruhája cafatokban lehullott róla, látta, hogy bőrszerű lebeny nőtt a karjára, a
combjára, a lábára. Amikor felemelte a karját, a lebeny kifeszült, mint valami
szárny. Csinos teste odalett, tönkrement.
Egy hang megfordulásra késztette, s most első ízben eszébe jutottak a
társai. Lily-yo kászálódott ki tűzhelye maradványai közül, üdvözlésre emelte a
karját.
Haris rémülten látta, hogy őt is hasonló éktelenség csúfítja el. Az az
igazság, hogy először nem is ismerte meg. Az egyik gyűlölt szárnyas emberre
emlékeztette. Haris a földre vetette magát, szívét elöntötte a félelem és a
gyűlölet, és sírni kezdett.
Lily-yo nem sírásra született. Mit sem törődve saját, fertelmes
torzulásaival, nehézkesen lélegezve, a traverzika lábai körül a többi négy
koporsót kereste.
Flórét találta meg elsőnek, bár csak a fele volt meg. Nekiütközhetett egy
kőnek, az törhette össze. Lily-yo felemelte barátját, aki ugyanolyan
félelmetesen el volt torzulva, mint ő. Kis idő múltán Flór fel tudott emelkedni.
Hörögve lélegezte be a furcsa ízű levegőt. Felült. Lily-yo magára hagyta, és a
többiek után nézett. Még így kábán is hálás volt sajgó végtagjainak, amiért oly
könnyedén vitték a testét.
Daphe halott volt. Mereven és vörösen feküdt a kelyhében. Bár Lily-yo
megrázta és hangosan szólongatta, Daphe nem mozdult. Duzzadt nyelve
kiöltve lógott a szájából. Daphe meghalt, Daphe, aki élt, és oly édesen tudott
énekelni.
Hy is halott volt. Egy összeaszott test feküdt az urnájában, ami a
fáradságos úton megrepedt. Amikor a kehely összetört Lily-yo kezének ütése
alatt, Hy teste porrá hullott szét. Hy meghalt, Hy, aki férfigyereknek született,
és oly sebesen tudott futni.
Jury kelyhe volt az utolsó. Megmozdult, amikor a Főasszony feléje nyúlt,
és lesöpörte a bogáncsokat átlátszó börtönéről. Egy perccel később ő is felült,
és sztoikus nemtetszéssel vette szemügyre torzulásait. Belélegezte a szúrós
levegőt. Jury élt.
Haris az asszonyok felé támolygott. Kezében tartotta a lelkét.
 – Négyen maradtunk! – kiáltotta. – Elértük már az isteneket, vagy még
nem?
– Fájdalmat érzünk – tehát élünk – mondta Lily-yo. – Daphe és Hy
lezuhantak a zöldbe.
Haris keserűen a földre hajította a lelkét, és rátaposott.
– Nézz ránk! Inkább a halál! – kiáltotta.
– Mielőtt erről döntünk, ennünk kell – jelentette ki Lily-yo.
Fájdalommal telve húzódtak vissza a bozótba, és a veszély gondolata még
egyszer megrémítette őket. Flór, Lily-yo, Jury és Haris egymást támogatták.
A tabu gondolata eszükbe sem jutott.

Ötödik fejezet
– Itt nincsenek alkalmas fák – ellenkezett Flór, amikor az óriási zellerek
közé bújtak, amiknek levéltaréja magasan a fejük felett himbálózott.
– Vigyázzatok! – kiáltotta Li!y-yo, és visszarántotta Flórt.
Valami zörgés, csapkodás hallatszott, mintha láncra vert kutya lett volna a
közelben. Hüvelyknyire vétette el Flór lábát.
A vadászrepkény, miután elvétette áldozatát, lassan újra kitátotta a száját,
és felfedte zöld fogsorát. Ez csupán árnyéka volt a földi dzsungel emeletein
tenyésző borzalmas vadászrepkénynek. Állkapcsai gyengébbek, mozdulatai
jóval körülményesebbek voltak. A hatalmas fügefa oltalma nélkül a vadász-
repkény kiszolgáltatott lény maradt.
Valami hasonló érzés szállta meg az embereket is. Ők és őseik
megszámlálhatatlan generáción át a magas fákon éltek. A biztonság a fákon
lakozik. Fák itt is voltak, de csak petrezselyem és ecetfák, s ezek nem
rendelkeztek az óriás fákéhoz hasonló keménységgel és szövevényes
ágazattal. Így hát útra keltek. Idegesek, elveszettek voltak, a tagjaik sajogtak,
azt sem tudták, merre járnak, azt sem, hogy miért vannak itt.
Ugróinda meg fűrésztövis támadt rájuk, de legyőzték őket. Kikerültek egy
magas és terjedelmes csalánmoha telepet, ami nagyobb volt, mint amilyennel
a Földön valaha is találkoztak. A feltételek, amik a növények egy részének
kedveztek, a másiknak a kárára voltak. Felérve a lejtőn egy apró kis
medencéhez érkeztek, amit egy kis patak vize táplált. A víz fölött édes ízű és
jó illatú bogyók lógtak.
– Ez nem is olyan rossz – mondta Haris. – Talán még életben is
maradhatunk.
Lily-yo rámosolygott. Vele volt a legtöbb gond, ő volt a leglustább, mégis
örült neki, hogy itt van velük. Amikor megfürödtek a medencében, megint
rápillantott. A sok fura hártya meg a teste két oldalán nőtt lebeny ellenére még
mindig kellemes látvány volt, mert ő volt Haris. Remélte, hogy ő is csinos
maradt. Kezével hátrasimította a haját: csak néhány szál maradt az ujjai
között.
Fürdés után ettek. Akkor Haris is dolgozott, friss késeket szedett a közeli
szederbokorról. Ezek nem voltak olyan szívósak, mint a földiek, de azért
megjárják. Később pihentek a napon.
Életritmusuk tökéletesen felbomlott. Inkább ösztönösen, mint tudatosan
éltek. A csoport nélkül, a fa nélkül, a Föld nélkül nem kötötték őket szabályok.
Nem tisztázódott, hogy mi az az Út, ami nem teljesedett be. Így hát a
helyükön maradtak és pihentek.

Míg ott feküdtek, Lily-yo körbepillantott. Oly furcsának talált mindent,

hogy a szíve hevesen verni kezdett.
Bár a Nap fényesebbnek tűnt, mint valaha, az ég oly mélykék volt, mint a
vandálbogyó termése. És a félgömb ott az égen kék, zöld és fehér csíkjaival új
arcát mutatta: ahol Lily-yo eddig lakott, onnan sosem látta ilyennek.
Kísérteties, ezüst szálak nyúltak feléje, míg közelebb a traverzika hálójának
csipkéje csillogott, beszőve az egész égboltot. A traverzikák mint óriási felhők
mozogtak odafent, hatalmas testük szinte szétfolyt.
Mindez az ő birodalmuk volt, az ő teremtményük. A sok-sok évezreddel
ezelőtt megtett első útjuk alkalmával a traverzikák szó szerint elhintették
ennek a világnak a magvait. Kezdetben ugyan a testük kiszáradt, és ezrével
pusztultak el. De a testükből oxigén és egyéb gázok szabadultak fel, a
talajszemcsék, a spórák, a magok, amiket magukkal cipeltek, később a bomló
tetemeken kicsíráztak. Néhány évtized alatt ezek a növények gyökeret
eresztve meghódították maguknak a talpalatnyi Holdat.
Növekedésnek indultak. Kezdetben satnyák és gyöngék voltak, de
növekedtek. A növényekre jellemző makacssággal fejlődtek. És oxigént
bocsátottak ki. Szétszóródtak. Megerősödtek. Lassan a Hold tagolt arcának
tagolt pusztaságai zöldbe fordultak. A kráterekben kúszónövények virágoztak.
A lepusztult lejtőkre felkapaszkodott a petrezselyem. Ahogy sűrűsödött az
atmoszféra, úgy teljesedett ki az élet csodája. A ritmusa felgyorsult, tempója
növekedett. A traverzikák más, egykor domináns fajoknál is hathatósabban
vették birtokukba a Holdat.
Lily-yo tudott minderről, és aggódott miatta. Tekintetét elfordította az
égboltról.
Flór rákúszott Harisra, a férfira. Szembefordult vele, karjainak ölelésében
Haris új bőre szinte teljesen betakarta. Beletúrt a férfi hajába.
Lily-yo dühösen ugrott fel. Elkapta Flór lába szárát, azután rávetette magát,
és foggal-körömmel igyekezett elvonszolni. Jury szaladt, hogy segítsen.
 – Ez nem a nász ideje! – kiáltotta Lily-yo. – Hogy merted megérinteni
Harist?
– Engedj el! Engedj el! – kiáltotta Flór. – Haris érintett meg először!
Haris ijedtében felugrott. Kiterjesztette karjait, meglengette, és erőlködés
nélkül a levegőbe röppent.
– Nézzétek! – kiáltotta rémült örömmel. – Nézzétek, mit tudok!
A fejük felett körözött. Aztán elveszítette az egyensúlyát, a feje megbillent,
rémületében eltátotta a száját. Fejjel a medencébe zuhant.
Egyszerre három aggódó, megrettent és szerelemféltő asszony ugrott
melléje, hogy megmentse.
Amíg szárítkoztak, hallgatták az erdő zajait. Hirtelen megriadtak, régi
reflexeik működésbe léptek. Előkapták késeiket, és a bozót felé lestek.
A felbukkanó nyurgapáfrány egyáltalán nem hasonlított földi testvérére. Ez
nem ugrált, mint a keljfeljancsi, hanem araszolt, mint egy hernyó. Az emberek
a zellerlevelek között megpillantották torz szemét. Aztán megfordultak és
elszaladtak.
Még akkor is lélekszakadva menekültek, amikor a veszély már messze
mögöttük maradt. Nem tudták, mit keressenek. Olykor aludtak, ettek, aztán
tovább nyomultak előre a véget nem érő növényzetben, az örökös napfényben,
amíg el nem értek oda, ahol a dzsungel kettévált.
Előttük hirtelen mindennek vége szakadt, csak a távolban folytatódott.
Óvatosan előrelopakodtak, hogy megnézzék, hova jutottak. A lábuk alatt a
talaj kettévált.
Egy széles szakadék pereméhez értek. A szakadékon túl a növényzet
tovább burjánzott. De hogy tudja az ember átugrani a szakadékot? Mind a
négyen nyugtalanul álltak ott, ahol a páfrányok sora véget ért, s a túlpartot
fürkészték.
Haris, a férfi fájdalmas grimaszt vágott, jelezve, hogy veszélyes ötlet
fogalmazódott meg a fejében.
– Amit az előbb csináltam..., hogy felmentem a levegőbe – kezdte
esetlenül. – Ha mindannyian megtesszük, a levegőben át tudunk menni a
túloldalra.
– Nem! – mondta Lily-yo. – Amikor felmentél, hirtelen jöttél le. A zöldbe
fogsz zuhanni.
– Jobban fogom csinálni, mint az előbb. Már értek hozzá.
– Nem! – ismételte Lily-yo. – Nem mész. Nem vagy biztonságban.
– Hagyjuk menni – mondta Flór. – Azt mondta, ért hozzá.
A két asszony szembefordult egymással. Az alkalmat kihasználva Haris
felemelte a karjait, meglengette, és lassan felemelkedett a talajról. Most már a
lábait is használta. A szakadék fölé libbent, s akkor az idegei felmondták a
szolgálatot. Ahogy lefelé kezdett vergődni, Flór és Lily-yo ösztönösen
utánaugrottak a szakadékba. Karjaikat kiterjesztve Haris körül lebegtek és
kiáltoztak. Jury odafent maradt, és zavart dühében ordítozni kezdett.
Haris önuralmát valamelyest visszanyerve leszállt egy kiugró párkányra. A
két asszony fecsegve, zsémbelve ereszkedett le melléje. A biztonság kedvéért
a sziklához lapultak, úgy pillantottak fel. Két, páfránnyal szegett ajak harapott
odafent az ég bíbor szeletébe. Juryt nem látták, de a kiáltása még elhallatszott
hozzájuk. Visszakiáltottak neki.
A hátuk mögött egy alagút futott a sziklafalba. Az egész szikla szivacsra
hasonlított, apró lyukakkal volt tele. Az alagútból három szárnyas ember
rohant ki, két férfi és egy nő. Kezükben kötél és dárda.
Flór és Lily-yo Haris fölé hajolt. Mielőtt még felocsúdhattak volna,
leteperték és megkötözték őket. A többi lyukból is előbújt néhány szárnyas
ember, és segített nekik. Röptük jóval biztosabb és elegánsabb volt, mint
ahogy a Földön csinálták. Talán az az oka ennek, hogy itt jóval könnyebb az
ember.
– Vigyétek be őket! – kiáltozták a szárnyas emberek egymásnak. Éles
metszésű, okos arcukat fürgén forgatták körbe, miközben felemelték és az
alagút homályába cipelték foglyaikat.
Flór, Lily-yo és Haris ijedtükben megfeledkeztek Jury-ról. aki még mindig
odafent gubbasztott a szakadék pereménél. Sosem látták többé.
Az alagút enyhén lefelé lejtett. Azután elkanyarodott és beletorkollott egy
másikba, amelyik egyenesen és szintesen haladt, és amelyiknek szabályos
oldalai voltak. Szürkés napfény szivárgott az egyik végéből. Az üreg a
szakadék fenekén lehetett.
A három foglyot az üreg közepére vonszolták. Késeiket elvették tőlük, és
köteleiket kioldották. Amikor zavartan egymáshoz bújtak, az egyik szárnyas
ember előrelépett, és így szólt:
– Nem fogunk bántani benneteket, hacsak nem muszáj – mondta. – Ti
traverzikán jöttetek a Nehéz Világról. Ti újak vagytok errefelé. Ha
megtanultok úgy élni, mint mi, csatlakozhattok hozzánk.
– Én Lily-yo vagyok – mondta a Főasszony büszkén. – El kell engedned.
Mi hárman emberek vagyunk, te pedig szárnyas ember.
– Igen, ti emberek vagytok, én pedig szárnyas ember. És mi is emberek
vagyunk és ti is szárnyas emberek, mert mi és ti ugyanazok vagyunk. Csak te
még nem tudsz semmit. Hamarosan többet fogsz tudni, majd ha találkozol a
Foglyokkal. Ők sok mindent el fognak mondani neked és társaidnak.
– Én Lily-yo vagyok, és sok mindent tudok.
– A Foglyok még több mindent fognak neked elmondani – tartott ki a
szárnyas ember.
 – Ha volna még több dolog, arról tudnék, mert én Lily-yo vagyok.
– Én meg Bánd Appa Bondi vagyok, és azt mondom, gyere, nézd meg a
Foglyokat. A beszéded ostoba, Lily-yo, a Nehéz Világról való beszéd.
Több szárnyas ember kezdett gorombán nézni, úgyhogy Haris megbökte
Lily-yót, és azt suttogta neki:
– Tegyük azt, amit mond. Ne csinálj több bajt.
Lily-yo durcásan hagyta, hogy átcipeljék egy másik kamrába. Ez elég rossz
állapotban volt és bűzlött. A legtávolabbi sarkában egy halom üszkös törmelék
jelezte, hol omlott össze a tető. Egy örökös fénycsóva arany függönyt vont a
kamrába. E fénysugár körül ültek a Foglyok.
– Ne féljetek rájuk nézni. Nem fognak bántani – mondta Bánd Appa Bondi
előrelépve.
Szükség is volt a bátorításra, mert a Foglyok nem voltak bizalom-
gerjesztőek.
Nyolcan voltak, nyolc Fogoly, valamennyi egy-egy hatalmas tűzkehelybe
zárva, ami alkalmasnak látszott betölteni a cella szerepét. A cellák félkörben
álltak. Bánd Appa Bondi a félkör közepére vezette Flórt, Lily-yót és Harist,
akik ott körülnézhettek, és őket is megnézhették.
A Foglyok keserves látványt nyújtottak. Mindegyikük valamilyen módon el
volt torzulva. Az egyiknek nem volt lába. A másiknak hiányzott a hús az alsó
ajkáról. A harmadiknak négy bütykös, korcs karja volt. A mellette levőnek a
húsból való szárnya a fülcimpája és a hüvelykujja közé nőtt, így csak felemelt
kézzel tudott létezni. Egy másiknak a karjaiban és az egyik lábában nem
voltak csontok. A szomszédjának oly hatalmas szárnyai nőttek, hogy be tudott
takarózni velük. Egyikük saját ürülékével tapasztotta ki cellája falát, hogy ne
lássék torz alakja. A legszélsőnek pedig két feje volt, egy apró, töppedt fej nőtt
ki neki az elsőből. Ez magára vonta Lily-yo kárörvendő tekintetét. Ez a
Fogoly láthatóan a vezetőjük lehetett, a fő fejét használva most beszélni
kezdett:
– Én vagyok a Fő Fogoly, üdvözöllek, gyermek, és meghívlak, hogy ismerd
meg magad. Te a Nehéz Világról való vagy; mi az Igaz Világról. Most
csatlakozz hozzánk, mert közülünk való vagy. Bár a szárnyad és a hártyáid
még újak, azért szívesen látunk magunk között.
– Én Lily-yo vagyok. Mi hárman emberek vagyunk, míg te csak szárnyas
ember vagy. Nem csatlakozunk hozzátok.
A Foglyok mocorogni kezdtek. A Fő Fogoly folytatta:
– Minden Nehéz Világról való ezt mondja. Értsd meg, hogy te már
csatlakoztál hozzánk, amikor hozzánk hasonlóvá váltál. Te szárnyas ember
vagy, mi emberek vagyunk. Te keveset tudsz, mi sokat tudunk.
– De mi...
 – Hagyd az ostoba beszédet, asszony!
– Mi...
– Maradj csendben, és figyelj – mondta Bánd Appa Bondi.
– Mi sokat tudunk – ismételte a Fő Fogoly. – Néhány dolgot el fogunk
most mondani, hogy megértsd. Mindenki, aki megteszi az utat a Nehéz
Világról idáig, megváltozik. Néhányan elpusztulnak. De a legtöbb életben
marad, és szárnya nő. A Világok között sok erős sugár létezik, amit nem látni,
nem érezni, mégis megváltoztatja a testünket. Amikor idejöttél, az Igaz
Világra jöttél, igazi emberré váltál. A tigrislégy lárvája sem tigrislégy addig,
amíg meg nem változik. Az emberek is megváltoznak, és azzá lesznek, amit te
szárnyas embernek nevezel.
– Nem tudom, miről beszél – mondta Haris, és makacsul a földre vetette
magát. Flór és Lily-yo hallgattak.
– Mi azért jöttünk az Igaz Világra, ahogyan te nevezed, hogy meghaljunk –
mondta Lily-yo kétkedőn. A hústalan ajkú Fogoly szólalt meg:
– A tigrislégy lárvája is azt hiszi, hogy meghal, amikor átalakul.
– Te még fiatal vagy – szólt a Fő Fogoly. – Most léptél az új életbe. Hol
vannak a lelkeitek?
Lily-yo és Flór egymásra pillantottak. A nyurgapáfrány elől menekülve
gondatlanul elhagyták a lelkűket. Haris eltaposta az övét. Erre nem is
gondoltak!
– Nézd! Nincs már szükség a lelkedre. Még fiatal vagy, és még lehetnek
gyerekeid. Egyikük biztosan szárnyakkal fog születni. A csonttalan karú
Fogoly hozzátette:
– Némelyikük rosszul fog megszületni, mint mi. Némelyikük jól.
– Ti túl csúfak vagytok ahhoz, hogy éljetek! – dörmögött Haris. – Miért
nem ölitek meg a torzszülötteiteket?
– Mert mi minden dolgot tudunk – mondta a Fő Fogoly. Második feje
felemelkedett, és rekedt hangon kijelentette:
– A hagyományos külső nem minden. A tudás nagyon fontos. Mivel mi
nem tudunk mozogni, gondolkodunk. Az Igaz Világnak ez a törzse jó, és
méltányolja a gondolat minden formáját. És hagyja, hogy irányítsuk a törzset.
Flór és Lily-yo egymás közt suttogtak.
– Azt mondod, hogy ti, szegény foglyok uralkodtok az Igaz Világ felett? –
kérdezte végül Lily-yo.
– Azt.
– Akkor miért vagytok Foglyok?
A fülénél és ujjánál összenőtt szárnyas ember több esetben próbált
tiltakozni, de csak most tudott megszólalni határozott, de halk hangján:
 – Kormányozni annyi, mint szolgálni, asszony. Akiknek az erő van a
birtokában, az annak a szolgája. Csak a számkivetett szabad. Mivel mi foglyok
vagyunk, van időnk beszélgetni, gondolkodni, tervezni és tudni. A többiek
késsel parancsolnak a másiknak. Mi vagyunk az erő, bár mi erő nélkül
uralkodunk.
– Nem lesz bántódásod, Lily-yo – tette hozzá Bánd Appa Bondi. – Köztünk
fogsz élni, és szabadon élvezheted az életet.
– Nem! – mondta a Fő Fogoly mindkét szájával. – Mielőtt élvezhetné,
Lily-yónak és társának, Flórnak – ez a másik itt hasznavehetetlen – segítenie
kell a tervünket.
– Úgy érted, beszélni kell nekik az invázióról? – kérdezte Bondi.
– Miért ne? Flór és Lily-yo, ti a legjobbkor érkeztetek. A Nehéz Világ és a
vad élet emléke még frissen él bennetek. Csak az emlékeitekre van
szükségünk. Arra kérünk hát titeket, hogy menjetek vissza oda a mi nagy
tervünkkel.
– Visszamenjünk? – tátotta el a száját Flór.
– Igen. Azt tervezzük, hogy megtámadjuk a Nehéz Világot. Nektek kell
vezetnetek a csapatainkat.

Hatodik fejezet
A végtelen hátralévő ideje egyre fogy, az örök éjszakához vezető arany út
egyre rövidebb. Sok minden történt, bár nem minden ment eseményszámba –
leszámítva azokat az elhanyagolható dolgokat, melyek nagyságuknál fogva
nem számíthattak arra, hogy az emberek részt vállaljanak belőlük.
Lily-yóval és Flórral is sok minden történt. A legfontosabb ezek közül az
volt, hogy megtanultak jól repülni. A szárnyaikban eleinte érzett fájdalom
hamar elmúlt, mihelyt az új hús és ín megerősödött. A könnyű gravitációban
egyre nagyobb örömet jelentett a repülés, a Nehéz Világon tapasztalt
nehézkes, kacsázó mozgás itt nem volt jellemző.
Megtanultak csapatban repülni, aztán csapatban vadászni. Idővel akkora
gyakorlatra tettek szert, hogy részt vállalhattak a Foglyok tervéből.
A Földön tapasztalt folytonos balesetek, amik a tűz-kelyhekben erre a
világra kényszerítették az embereket, valójában szerencséseknek voltak
mondhatók, s egyre inkább azzá lettek, ahogy múltak az évek, évezredek.
Mert az emberek egyre jobban tudtak alkalmazkodni az Igaz Világhoz. A
túlélés valószínűsége megnőtt, az emberek ereje megszilárdult. Ezzel szemben
a Nehéz Világon a feltételek egyre inkább a növényeknek kedveztek.
Lily-yo végül gyorsan felismerte, hogy mennyivel könnyebb az élet eme új
feltételek mellett. Flórral és egy tucat társával együtt leült tömzsemohapépet
enni, mielőtt nekifogott, hogy teljesítse a Foglyok parancsát és elinduljon a
Nehéz Világra.
Erőlködve tudta csak kifejezni, hogy mit érez.
– Itt biztonságban vagyunk – mondta, és a zöld világra mutatott, amely
bágyadtan kókadozott a pókhálók ezüstös szövevénye mögött.
– Eltekintve a tigrislegyektől – értett egyet Flór.
Egy csupasz sziklacsúcson üldögéltek, itt a levegő is nagyon ritka volt, s
ide az indák sem kúsztak fel. Az örvénylő zöld tenger úgy terült el alattuk,
mintha csak a Földön lettek volna – csakhogy itt tele volt tűzdelve kerek
sziklacsúcsokkal.
– Ez a világ kisebb – állapította meg Lily-yo, megpróbálta újra rávezetni
Flórt, hogy mi jár az eszében. – Itt mi erősebbek vagyunk. Nem kell annyit
harcolnunk.
– Nemsokára kell.
– Akkor visszajöhetünk ide. Ez jó hely, semmi sem olyan vad, és kevesebb
az ellenség is. Itt a csoportok rettegés nélkül élhetnek. Veggy és Toy és May
meg Gren meg a többiek kedvelnék ezt a helyet.
– Hiányozna nekik a fa.
– Nekünk sem hiányzott sokáig. Vannak szárnyaink helyette. Minden csak
megszokás kérdése.
Ez a semmitmondó dialógus egy szikla mozdulatlan árnyékában hangzott
el. Odafent a traverzikák, mint ezüst buborékok, a bíbor tengerben úsztak, és
szőtték a hálójukat, s csak nagy ritkán ereszkedtek le a távoli zellerek közé.
Míg belefeledkezett a látványba, eszébe villant a Foglyok által kiötlött
grandiózus terv, s egy sor kellemesebb emlékkel hessegette el.
Igen, a Foglyok tudták. Előre képesek látni úgy, ahogy ő nem. Ő és a társai
úgy éltek, mint a növények, csak azzal foglalkoztak, ami az útjukba tévedt. A
Foglyok nem növények. Kelyhükben ülve többet látnak, mint a társaik
odakint.
A Foglyok ezt is látták. Hogy az a néhány ember, aki elérte az Igaz Világot,
már nem szülhet gyereket, mert vagy túl öreg hozzá, vagy mert a sugárzás,
amitől kinőttek a szárnyaik, elpusztította a magjukat. Itt ez a világ így van jól,
de még több ember kellene. Az egyetlen módja annak, hogy több emberük
legyen, az, hogy csecsemőket és gyerekeket hoznak a Nehéz Világról.
Ez időtlen idők óta így ment. Bátor szárnyas emberek visszautaztak arra a
világra, és gyerekeket loptak. Amazok is hasonló küldetésben jártak, akik
meglepték Lily-yo csoportját, amikor a Csúcsok felé tartottak. Tűz kehelyben
magukkal vitték Baint az Igaz Világra – azóta sem hallottak felőle.
Sok veszély és balszerencse les rájuk az úton. Az útra keltek közül csak
kevesen térnek vissza.
 Most a Foglyok egy jobb és jóval merészebb tervet eszeltek ki.
– Itt jön egy traverzika – mondta Bánd Appa Bondi felrázva Lily-yót a
gondolataiból. – Készüljünk fel az indulásra.
A tizenkét kiválasztott szárnyas ember élére állt. Ö volt a vezér. Lily-yo.
Flór és Haris nyolc társukkal, három férfival és öt nővel egyetemben segítettek
neki. Közülük egyedül Bánd Appa Bondi volt olyan, akit gyerekként hoztak az
Igaz Világra, a többiek ugyanúgy jutottak ide, mint Lily-yo.
A csoport lassan felállt, kiterjesztette szárnyait. Nagy kalandjuk pillanata
elérkezett. Kicsit még féltek, ők nem láttak előre, mint a Foglyok, vagy esetleg
mint Bánd Appa Bondi vagy Lily-yo. Utóbbi magában megacélozta akaratát,
felidézve: ez az Út. Aztán valamennyien szélesre tárták szárnyaikat, és
fellebbentek, hogy találkozzanak a traverzikával. A traverzika éppen
táplálkozott.
Hálójába legízletesebb ellensége, egy tigrislégy akadt, azt szívogatta, amíg
csak a váza maradt. Most lemászott a zellerágyások közé, hatalmas testével
letarolta a növényeket, óvatosan rakni kezdte a bimbóit, hogy azután majd
elinduljon a nagy, fekete űr felé, ahová a meleg és a sugárzás csábítja. Itt
született, ezen a világon. Fiatal lévén még sosem tette meg a másik világig
vezető utat, melyet rettegett, mégis vágyott.
Bimbói a hátából bukkantak elő, nagyot pukkanva a földre pottyantak,
majd távolabbra szaladtak, és beásták magukat a talajba, hogy megkezdhessék
tíz évig tartó békés növekedésüket.
A traverzika fiatal példány létére már nem volt egészséges. De nem tudott
róla. Ellensége, a tigrislégy már kikezdte a testét, de erről neki nem volt
tudomása. Irdatlan teste apró meglepetéseket hordozott magában.
A tizenkét ember odavitorlázott hozzá, és leszállt a hátára. Mindegyikük
azonnal lehasalt, hogy a lény sok szeme elől rejtve maradjon. Elbújtak a
vállukig érő erős rostok közt, amik a traverzika szőrének szerepét töltötték be.
Egymásra pillantottak. Egy rájalevél húzott el felettük és tűnt tova. Három
ördögszekér kacsázott el a rostok között, többet nem is mutatkoztak. Minden
olyan csendes volt, mintha csak egy kopár dombon heverésztek volna.
Libasorban széthúzódva láncot alkottak, úgy haladtak előre, a fejüket lehajtva
figyeltek. Bánd Appa Bondi állt a lánc egyik végén. Lily-yo a másikon. A
hatalmas testet barázdák, árkok és sebhelyek szabdalták, ez megnehezítette a
haladást. A rostok különféle színben nőttek, zöld, sárga, fekete mintát rajzolva
a traverzika testére, így természetes álcát biztosítva a számára. Több helyütt
parazita növények eresztették gyökereiket a testbe, hogy onnan táplálkozza-
nak, ám nagy részük elpusztult, amikor a traverzika leszállt valamelyik
világon.
 Az emberek keményen dolgoztak. Egy ízben valamennyien elvágódtak,
amikor a traverzika megváltoztatta a helyzetét. Egy helyütt a lejtő
meredekebbé vált, itt lelassult a haladásuk.
– Itt! – kiáltotta Y Coyin, az egyik asszony.
Végre meglelték azt, amit kerestek, amiért a Foglyok küldték őket.
A csoport késsel a kézben Y Coyin köré gyűlt, és lepillantott oda, ahol
valami széles sávban letarolta a rostokat, szabaddá téve egy embernyi széles,
hosszú ösvényt. Ezen az ösvényen egy nagy, kerek var látszott. Lily-yo
lehajolt és megtapogatta. Borzalmasan keménynek bizonyult.
Ló Jint rátapasztotta a fülét. Semmi.
Egymásra pillantottak.
Nem volt szükség szavakra. Nem is szóltak.
Együtt letérdeltek, és késeiket a var pereme alá feszítették. A traverzika
megmozdult, és ők elvágódtak. A közelben egy bimbó pattant ki, nagyot
pukkant és legurult a közeli talajra. Ott egy gyértövis bekapta. Az emberek
folytatták a munkát.
A var megmozdult. Leemelték. Sötét és ragadós alagút bukkant elő.
– Én megyek elsőnek – mondta Bond Appa Bondi.
Leereszkedett a lyukba. A többiek követték. A sötét ég kerek foltként
ragyogott felettük. Mind a tizenketten bemásztak, aztán visszaillesztették a
vart a helyére. Az híg nyálat eresztett és visszaforradt.
Sokáig kuporogtak a lassan pulzáló üregben. Kezükben késsel guggoltak,
szárnyukat maguk köré tekerték, emberszívük hevesen vert.
Valójában ellenséges területre tévedtek. A traverzikák még a legjobb
időkben is csak a véletlen folytán váltak szövetségesükké: egyébként
ugyanolyan szívesen ettek embert, mint bármi mást. De ez az üreg a fekete-
sárga romboló munkája volt: a tigrislégyé. Az egyik utolsó igazi rovarfajé. A
tigrislégy legyőzhetetlenné vált az ellenségei számára.
A nőstény tigrislégy rászáll a traverzikára, és alagutat fúr a testébe.
Befészkeli magát, és üreget vájva az élő traverzikába, szülőkamrát készít.
Fullánkjával megbénítja a húst, így megakadályozza a seb gyógyulását.
Lerakja a tojásait, aztán kimászik. Amikor a tojások kikelnek, a lárvák friss,
élő húst találnak táplálékul.

Egy idő után Bánd Appa Bondi jelt adott, és a csapat ügyetlenül
továbbhaladt az alagútban. Enyhe derengés mutatta nekik az utat. A levegő
súlyossá vált, tüdejük elnehezedett. Igen lassan, igen csendesen haladtak, mert
maguk előtt mozgást észleltek.
Ez a mozgás hirtelen rájuk szakadt.
– Vigyázz! – kiáltotta Bánd Appa Bondi.
 A borzalmas sötétből valami nekik csapódott.
Mielőtt észrevették volna, az alagút szülőkamrává szélesedett. A tigrislégy
tojásai éppen kikeltek. Megszámlálhatatlan lárva félelmében és dühében az
állkapcsát csattogtatva támadt a betolakodókra.
Alig vágta ketté Bánd Appa Bondi az első támadóját, a másik leharapta a
fejét. Felbukott és a többiek a testén átbukdácsolva nyomultak előre a
vaksötétben. Igyekeztek kikerülni a csattogó állkapcsokat.
A fejet leszámítva a lárvák teste puha és duzzadt volt. Egyetlen vágás a
késsel elég volt, hogy felhasadjon és a belseje kifolyjon. A lárvák védekeztek,
de nem tudták, hogyan kell. Az emberek vadul vagdalkoztak. Több áldozat
nem esett. Hátukat a falnak vetve vágtak, szúrtak, állkapcsot törtek, gyenge
beleket téptek. Gyűlölet és kegyelem nélkül szakadatlanul gyilkoltak, amíg
csak térdig nem álltak a latyakban. Az egyik lárva megmozdult, remegni
kezdett, aztán megdöglött. Haris elégedett morgással az utolsót is levágta.
A tizenegy ember fáradtan visszamászott az alagútba, hogy ott várja meg,
amíg a mocsok felszárad – hogy azután megkezdje a hosszú várakozást.

A traverzika megmozdult a zellerágyásban. Irdatlan impulzusok

futottak végig a testén. A dolga elvégeztetett. A dolga, amit el kellett
végeznie. A dolga, amit eddig is elvégzett és amit ezután is el fog,
mindaddig, amíg képes rá. Oxigénbuborékot fújva felemelkedett.
Először lassan felmászott a kábelre, végig a hálón oda, ahol ritkulni kezd a
levegő. Itt mindig meg szokott állni. Ezúttal látszólag nem volt oka, hogy
megálljon. Itt nincs levegő, csak a hő, amely égette, szúrta, taszította és
vonzotta, egyre erősebben, ahogy feljebb jutott...
Szövőszemölcséből kábelt eresztett. Ezen függeszkedve egyre gyorsabban
távolodott attól a helytől, ahol a tigrislegyek éltek. Előtte felbecsülhetetlen
távolságra ott lebegett a fényes félkör fehéren, kéken és zölden. Az volt az
egyetlen kézenfekvő célpont.
Ez magányos hely egy fiatal traverzika számára: egy borzalmas-csodálatos,
fényes-sötét világ, tele a semmivel. Itt, útban a Föld felé kedvére foroghat, s a
meleg minden oldalról éri... és semmi gondja nincs...
... eltekintve attól, hogy a bőre alatt egy kis csapat ember, mint valami
bárkát, a saját céljaira használja fel. A tudta nélkül viszi őket vissza arra a
világra, amely egykor – mily döbbenetesen régen is volt – az ő fajtájuk világa
volt.

Hetedik fejezet
 Az erdő nagy részében csend honolt.
A csendnek látszólag olyan súlya volt. mint amilyen vastagon a lombozat
betakarta a bolygó nappali felét. Ez volt az a csend, amely millió és millió év
alatt gyűlt össze, egyre nőtt, mialatt a Nap odafent hanyatlásának első
szakaszában ontotta a sugarait. Nem mintha a csend az élet hiányát jelentette
volna. Élet mindenfelé található, mégpedig elég széles skálán. Csakhogy a
növekvő sugárzás kiirtotta a legtöbb uralkodó állatfajt, s helyébe meghozta a
növények győzelmét. Ezernyi alakban mindenütt a növények uralkodtak. És a
zöldségnek nincs hangja.
Az új csoportot, amely Toy vezetésével a számtalan ágon utazott, látszólag
nem zavarta ez a csend. Magasan fenn jártak a Csúcsokon. Fény- és
árnyékfoltok vibráltak a bőrükön. A folytonos veszélytől tartva a lehető
legnagyobb óvatossággal haladtak. A félelem űzte őket, meg a nyilvánvaló
szándék, bár valójában nem volt céljuk. Az utazás a biztonság nélkülöz-
hetetlen illúzióját nyújtotta nekik, tehát utaztak.
Egy fehér nyelv állította meg őket. A biztonságot jelentő törzs mellett
lassan ereszkedett lefelé az egyik oldalon. A hengeres test óvatosan siklott,
mint valami kígyó, kitartóan, csupaszon. A Csúcsokról indult és a Talajig
tartott. A csoport figyelte, amint a hegye eltűnik szem elől lefelé haladtában az
erdő sötét földszintje felé. Azután már csak a törzse látszott.
– Gyökérmadár! – mondta Toy a többieknek. Bár vezérnek még
bizonytalan volt, a gyerekek többsége – valójában Grent kivéve mindenki –
köréje gyűlt, és aggódva figyelte a mozgó nyelvet.
– Bántani fog? – kérdezte Toy. ötéves volt, egy év óta a legfiatalabb.
– Meg fogjuk ölni – mondta Veggy, a férfigyerek. Fel-le ugrált az ágon,
ahogy elragadta a hév. – Tudom, hogyan kell megölni, és meg fogom ölni!
– Én ölöm meg – mondta Toy, érvényt szerezve vezéri tekintélyének.
Előrelépett, miközben letekert a derekáról egy rostkötelet. A többiek rémülten
figyelték, még nem bíztak Toy ügyességében. Legtöbbjük most vált erős kezű,
széles vállú felnőtté. Közülük hárman – az átlagosnál többen – férfigyerekek:
az okos Gren, a magabiztos Veggy és a csendes Poas. Hármójuk közül Gren a
legidősebb. Most ő lépett előre.
– Én is tudom, hogyan kell csapdába ejteni a gyökérmadarat – mondta
Toynak, s fél szemmel követte a hosszú fehér nyelvet, amely még mindig a
mélység felé kúszott. – Biztonságba helyezlek benneteket. Toy, segítened kell.
Toy feléje fordult. Mosolygott, mert szép kislány volt, s mert egy napon
még nászra léphet a fiúval. Azután összevonta a szemöldökét, mert ő volt a
vezér.
– Gren, te már férfi vagy. Mint ilyen, tabu, kivéve a nász idejét. Én ejtem
csapdába a madarat. Azután mindannyian felmegyünk a Csúcsokra, megöljük
és megesszük. Nagy ünnepséget rendezünk, megünnepeljük, hogy én vagyok a
vezér.
Gren és Toy pillantása kihívóan találkozott. De csak mert Toy még nem
volt beiktatva, Gren nehezen vállalta – valójában nem is akarta vállalni – a
lázadó szerepét. Nem tetszettek neki a lány ötletei, de ezt mindeddig
megpróbálta nem mutatni. Visszavonult, ujjaival megtapogatta az övéről lógó
lelkét, önnön faragott képmását, s ez visszaadta az önbizalmát.
– Tégy, ahogy a kedvedre van – mondta, de Toy már elfordult.
A gyökérmadár az erdő legfelső ágain gubbasztott.
Növényi eredetű volt, csak csekély intelligenciával és kezdetleges
idegrendszerrel rendelkezett. Ami hiányzott belőle e vonatkozásban, azt
megkapta testalkatban és magas életkorban.
A hatalmas, kétszárnyú magra hasonlító gyökérmadár nem tudta összezárni
a szárnyait. Csak apróbb mozdulatokra volt képes, bár érzékeny rostokkal
borított teste és több száz méteres termete a melegházi világban rebbenő
szellők kiváló ismerőjévé tette.
A gyökérmadár tehát ült az ágon, és erszényéből kinyújtotta hihetetlen
nyelvét a remélt táplálék után, le az ismeretlen mélységbe. Végül a nyelv
csúcsán ülő érzékeny rügyek megérintették a Talajt.
A kifinomult érzékelők óvatosan, lassan kutatni kezdték a környezetet,
készen arra, hogy bármelyik pillanatban visszahúzódjanak a borús régió
megszámlálhatatlan veszélye elől. Fürgén kerülte ki az óriási penész- és
gombafoltokat. Talált egy tenyérnyi nehéz és nyirkos, de tápanyagokkal teli,
csupasz földdarabot. Beléfúrt. És szívni kezdte.
– Jól van! – mondta Toy, amint elkészült. Érezte a mögötte állók izgalmát.
– Senki ne mozogjon.
Kötelét a késéhez kötözte. Előrehajolt, és a kötél szabad végét lazán a fehér
nyelv köré hurkolta. A kést a fába szúrta, így biztosította a másik végét. Egy
perc múltán a nyelv megduzzadt, felfelé egyre vastagodott, ahogy a
gyökérmadár a “gyomrába” szívta a termőföldet. A hurok megfeszült. Bár a
gyökérmadár fogoly lett, ezt nem vette észre. De már nem tudott felszállni az
ágról.
– Jól csinálod! – mondta Poyly elismerően. Ő volt Toy legközelebbi
barátja, és megpróbálta őt mindenben felülmúlni.
– Gyorsan a Csúcsokra! – kiáltotta Toy. – Most megöljük a madarat, így
nem tud elmenekülni.
Mindannyian a legközelebbi törzshöz szaladtak, hogy elkapják a
zsákmányukat – csak Gren nem ment. Nem azért, mert engedetlen természetű
volt, hanem mert a mászáson kívül tudott egy könnyebb módot, hogyan jusson
fel a Csúcsokra. Ahogy régi csoportbéli társaitól, az öregektől, Lily-yótól meg
Haristól, a férfitól látta, a szája sarkából füttyentett.
– Gyere, Gren! – szólt vissza Poas. Amikor Gren megrázta a fejét, Poas
vállat vont, és a többiek után mászott a fára.
Gren parancsára egy dongó kezdett lebegni az ág előtt, miután apró köröket
leírva előbújt a lombok közül. Kiterjesztett szárnyai végén ott sorakoztak a
furcsa formájú magok.
Gren felmászott a dongó hátára, szorosan átölelte a törzsét, és utasításokat
füttyentett. Az lomhán engedelmeskedett, és felszállt vele, úgyhogy nem
sokkal a többiek után ő is felért a Csúcsokra, csakhogy pihenten, míg a társai
erősen lihegtek.
– Nem lett volna szabad ezt tenned – mondta neki Toy dühösen. – Veszély-
ben voltál.
– Semmi nem evett meg – válaszolta Gren. Mégis, egy pillanatra megbor-
zongott, mert tudta, Toynak igaza van. A famászás nehéz, de biztonságos. A
levelek között lebegni, ahol a rejtőző lények bármely pillanatban
előbukkanhatnak és leránthatják a zöld mélységbe, könnyebb, de jóval
veszélyesebb. Mégis, most biztonságban volt. Majd hamarosan rájönnek,
milyen okos ő.
A gyökérmadár fehér nyelve még lüktetett a közelükben. A madár ott
kuporgott fölöttük, hatalmas, otromba szemeit vadul forgatta ellenségei felé.
Nem volt feje. A feszesen kiterjesztett szárnyak között egy hatalmas test
függött, rajta szaruszerű kidudorodások: a tényleges szemek meg a
rügygumók. Ez utóbbiak között lógott az erszény, amiből a nyelv nyúlt ki. Toy
több oldalról vezette támadásra felvonultatott erőit.
– Öld meg! – kiáltott Toy. – Most, ugorj! Gyerünk, gyermekeim!
Rávetették magukat, míg az félszegen ott ült a felső ágakon, és izgalmában
csaholt, amitől Lily-yo biztosan feldühödött volna.
A gyökérmadár vergődni kezdett, a szárnyait csapkodta: ez volt a fájdalom
növényi paródiája. Nyolc ember – kivéve Grent – vetette rá magát a hátára a
levelek között. Mélyen beleszúrtak a testébe, hogy megsebezzék a kezdetleges
idegrendszert. Csakhogy azok között a levelek között más veszély is megbújt.
Egy szendergéséből felzavart tigrislégy bukkant elő az alacsonyabban fekvő
növényzetből, éppen Poas előtt.
Amint a férfigyerek szembetalálta magát sárga-fekete ellenségével, aki
olyan nagy volt, mint ő, hátratántorodott és visítani kezdett. A Föld eme utolsó
napjaiban, a lét végzetének előestéjén a kétszárnyúak és hártyaszárnyúak
néhány családja még életben maradt, ha mutáns alakban is; ezek
legfélelmetesebbje a tigrislégy volt.
 Veggy barátja segítségére sietett, de túl későn. Poas a hátán feküdt, a
tigrislégy felette. Ahogy testének körkörös lemezei megfeszültek, a sárga
hegyű fullánk elővillant, és Poas védtelen hasába merült. Az állat karmaival
megragadta a fiút, és egy gyors szárnycsapással eltűnt elkábított terhével.
Veggy tehetetlenül rázta utána a kardját.
Nem volt idő keseregni a történtek fölött. Amint a fájdalom növényi
megfelelője elöntötte a gyökérmadarat, az megpróbált felállni. Csak a Toy
kezében feszülő hurok tartotta valamelyest, de az sem bírja már sokáig.
Még mindig a lény hasa alatt gubbasztva Gren meghallotta Poas kiáltását, s
tudta, hogy valami nincs rendben. Látta a bozontos testet, amint felemelkedik,
hallotta a kiterjesztett szárnyak surrogását a levegőben. Gallyak hullottak alá,
ágak reccsentek, levelek libbentek. Az ág, amibe kapaszkodott, megremegett.
Pánik lopakodott Gren lelkébe. Csak azt tudta, hogy a gyökérmadár
elszökkent, s hogy meg kell ölnie, mihelyt csak lehetséges. Tapasztalat-
lanságában vakon rávetette magát a szívónyelvre, amely a fatörzs mellett
vergődött abbéli igyekezetében, hogy megszabaduljon.
Újra és újra belevágta a kését. Mély seb jelent meg az élő fehér harisnyán.
A Talajból felszívott és tápláléknak szánt föld és sár előbuggyant és
bemocskolta Grent. A gyökérmadár rángatózva felemelkedett, mire a seb ki
repedt.
Minden félelme ellenére Gren látta, hogy mi történt. Felpattant, hosszú
karjait kinyújtotta, megragadta a madár egyik kitüremkedő rügygumóját, és
reszketve belekapaszkodott. Minden jobb volt, mint egyedül maradni az erdő
útvesztőjében – ahol egy fél életen át vándorolhat, amíg másik embercsoportra
lel.
A gyökérmadár küzdött, hogy kiszabadítsa magát. Vergődése közben a seb,
amit Gren ütött, egyre nőtt. Addig erőlködött, amíg a nyelve elszakadt.
Kiszabadulva a levegőbe libbent.
Gren halálos rémülettel kapaszkodott az óriás hátáról lógó indákba és
levelekbe. Hét rémült ember már ott kuporgott. Szó nélkül csatlakozott
hozzájuk.
A gyökérmadár a vakító ég felé röppent. Amott lángolt a Nap, lassan
haladva a végső pillanat felé, amikor novává válva elégeti önmagát és
bolygóit. A gyökérmadár mögött pedig, amely úgy szállt a levegőben, mint a
szikomorfa magja, amire egyébként is hasonlított, ott hullámzott a vegetáció,
feltartóztathatatlanul egyre feljebb törve, mint a forrásban lévő tej, hogy
üdvözölje életének ősanyját.
Toy a csoport felé kiáltott:
 – Üssük agyon a madarat! – Térdre ereszkedett, és meglengette a pengéjét.
– Üssük agyon gyorsan! Szabdaljuk darabokra! Öljük meg, különben sosem
jutunk vissza a dzsungelbe.
Az erdő a zöld bőrén megcsillanó bronzszínű napfénnyel csodálatos
látványt nyújtott. Gren azonnal lecsapott a késével. Veggy és May együtt
dolgoztak, nagy lyukat vágtak a madár kérgébe, apróbb darabokat faragva ki
belőle. A darabokat, mielőtt azok még elérték volna a lombokat, ragadozók
kapták be.
A gyökérmadár sokáig háborítatlanul repült. Az emberek hamarabb
kifáradtak, mint ő. De még egy félig érző lénynek is van tűrőképessége:
amikor a madár már több sebből folyatta nedveit, szárnyai bizonytalanná
váltak. Ereszkedni kezdett.
– Toy! Toy! Nézd, mi felé tartunk! – kiáltotta Driff. – Előrefelé mutatott, a
csillogó szövevény irányába.
A fiatal emberek közül még senki sem látta a tengert: a megérzés és a
bolygó veszélyeinek alapos ismerete tudatta velük, hogy komoly veszélyforrás
felé haladnak.
Széles tengerpart tűnt fel előttük: itt folyt az életben maradásért vívott harc
legkegyetlenebbike, itt, ahol a föld dolgai találkoztak az óceán dolgaival.
A gyökérmadár lombozatába kapaszkodva Gren Toy és Poyly felé mászott.
Felismerte, hogy szégyenbe került, mert nem ő fedezte fel a tengert, s most
segítőkésznek akart látszani.
– Hívhatnánk dongókat – mondta. – ők biztonságban hazajuttathatnak
minket.
– Ez jó ötlet, Gren – bólintott Poyly bátorítólag, de Toy üres tekintettel
pillantott rá.
– Próbáld meg, Gren, és hívj egy dongót.
Úgy tett, ahogy parancsolták. Arca grimaszba torzult, ahogy füttyentett. A
levegő is megrezdült körülötte, amint továbbította a hangot. Mindenesetre elég
magasan voltak ahhoz, hogy távol legyenek a füttyögőbogáncs magjaitól.
Gren rosszkedvűen elhallgatott, és elfordult a többiektől, hogy megnézze,
hova vetődtek.
– Nekem is eszembe jutott volna, ha lett volna értelme – mondta Toy
Poylynak.
Ostobán viselkedett, gondolta Gren, és megpróbált tudomást sem venni
róla.
A gyökérmadár most már lassabban ereszkedett: elkapott egy felfelé tartó
meleg légáramlatot, és azzal vitette magát. Bágyadt és elkésett igyekezete,
hogy a szárazföld fölé kerüljön, csak arra volt elegendő, hogy a partvonal
mellett maradjon, így az embereknek módjukban állt alaposan megszemlélni,
hogy mi vár rájuk odalent.
Magasan szervezett pusztítás volt folyamatban: egy tábornok nélküli,
évezredek óta tartó csata. Vagyis az egyik fél rendelkezett tábornokkal, mivel
a szárazföldön ott terpeszkedett a kipusztíthatatlan fa, ami egyre nőtt és
terjeszkedett és terpeszkedett, és sorra hódította el a partokat. Szomszédai
éheztek, ellenségei legyőzettek. Meghódította már az egész kontinenst,
ameddig csak az éjszaka határvonala megengedte neki: már-már az időt is
meghódította, mert számtalan törzse oly messzire tolta ki életkorát, hogy azt
már fel sem lehetett becsülni. De a tengert még nem hódította meg. A
tengerparton a hatalmas fa megtorpant és visszavonult.
Itt, a sziklák és a homok meg a parti mocsár között helyezkedtek el a
fügefa által legyőzött fafajták utolsó állásai. A tengerpart az ő barátságtalan
otthonuk. Itt elkorcsosulva, deformálódva úgy nőttek, ahogy éppen tudtak. Az
ő birodalmukat Senkiföldjének hívták, mert ők mindkét féllel harcban álltak.
A szárazföld felőli oldalon a fa csendes fenyegetése nézett szembe velük. A
másik oldalon a mérgező tengeri növények és egyéb, folyton támadó
ellenségek lestek rájuk.
Mindezek fölött, ennek a vérre menő küzdelemnek az okozója, a Nap
sütött.
A sérült gyökérmadár most sokkal gyorsabban süllyedt. Az emberek már
hallották maguk alatt a tengeri növények csapkodásának zaját. Egymáshoz
bújtak, tétován várták, hogy mi fog történni.
A madár még meredekebben, az oldalára dőlve zuhant. A tenger fölé
fordult, aminek tagolt partját a mozdulatlan víz fölé kinyúló vegetáció
borította. A növényzet minden igyekezetével a tengerbe nyúló félsziget felé
tartott.
– Nézzétek! Ott egy kastély! – kiáltott Toy.
A kastély egy félszigeten állt, magasba nyúlva, szürkén. Látszólag
félrehajolt, amikor a madár feléje siklott. Az emberek lelapultak. Neki fognak
menni! Nyilvánvaló, a haldokló madár észrevette a kastély előtti tisztást, ami
az egyetlen biztonságos helynek látszott. Most arrafelé tartott.
De viharszaggatta vitorlára emlékeztető szárnyai már nem engedelmes-
kedtek a parancsnak. A hatalmas test a föld felé zuhant, a Senkiföldje a
tengerrel együtt felkészülten várta, a félsziget, rajta a kastéllyal, mintha elébe
szaladt volna.
– Mindenki kapaszkodjon! – sikoltotta Veggy.
A következő percben nekiütköztek a kastély egyik tornyának, az ütközéstől
mindannyian előrelendültek. A madár egyik szárnya kettéhasadt, amikor
beleakadt az egyik kiálló gerendába.
 Toy látta, hogy mi fog történni: a gyökérmadár le fog zuhanni, s magával
rántja az embereket. Mint egy macska, fürgén leugrott az egyik oldalon, bele
egy lyukba, ami a kastély főépületének szabálytalan tetején, két gerenda
között tátongott. Azután szólt a többieknek, hogy kövessék.
Egyenként odaugrottak melléje, és megkapaszkodtak. May volt az utolsó.
Fából faragott lelkét szorongatva a biztonságos lyukba ugrott.
A gyökérmadár tanácstalanul rájuk emelte barázdált szemét. Toynak még
volt annyi ideje, hogy észrevegye, amint az ütközés során kettéhasadt a
hatalmas test. Akkor csúszni kezdett lefelé.
Szakadt szárnyai a kastély falának csapódtak. Szorítása engedett. Lezuhant.
A nyíláson áthajolva utána pillantottak. A gyökérmadár a kastély előtti
tisztásra zuhant és a hátára fordult. Különös állhatatossággal ragaszkodott az
életéhez, igen távol állt tőle még a halál: feltápászkodott, eltávolodott a szürke
kőhalomtól, tétova félkört írt le, közben a szárnyait nyújtogatta.
Egyik szárnya végigszántotta a félsziget köves partját, a vége belelógott a
mozdulatlan vízbe.
A vízfelszín egyszeriben fodrozódni kezdett, és kiemelkedett belőle a
tengeri hínár bőrszerű fonáljainak szövevénye. A fonalakat hólyagszerű
kinövések pettyezték. Egy pillanat alatt lecsaptak a gyökérmadár szárnyára.
Bár az első csapás lanyha volt, a mozgolódás hamar felgyorsult. A tenger
egyre nagyobb felületen, már majd negyedmérföldes sávban pezsgett a
csapkodó hínároktól, amint azok dühödten, őrült gyűlölettel vetették magukat
a zsákmány után.
A madár azonnal védekezni kezdett, megpróbálta kiszabadítani magát. De a
tengeri hínár szorítása igen erősnek bizonyult, így abbéli szándéka, hogy
biztonságos helyre jusson, ahol már nem fenyegeti veszély, hasztalan
próbálkozás maradt.
A szerencsétlen lényt ostorozó hínár csápjain néhány hólyagszerű
kitüremkedés kipukkadt. Sötét, jódhoz hasonló folyadék spriccelt belőle
pezsegve, bugyogva. Ahol a méreg a szárnyat érte, barna füst szállt fel a
nyomában.
A gyökérmadár nem tudott hangot kiadni, hogy kifejezze fájdalmát. Félig
bukdácsolva, félig röpülve végig-vánszorgott a félszigeten a szárazföld felé, s
felbukott, amikor végre sikerült megszabadulnia a hínártól. Szárnyai
elhamvadtak.
Többféle tengeri hínár szegélyezte ezt a halálos tengerpartot. Az őrült
vergődés abbamaradt, s a hólyagos hínár a hullámok alá merült, autofito lénye
időlegesen kimerült.
A helyébe hosszú fogú növény pattant ki a vízből, és tülökszerű fogaival
végiggereblyézte a félszigetet. Ettől aztán számos apróbb darab leszakadt a
menekülő madár kérgéből, pedig már majdnem elérte a biztonságot jelentő
partot.
A fogak most elkapták. Mind több és több tengeri hínár nyújtotta ki karjait
és kapaszkodott a gyökérmadár szárnyába. Már alig tudott védekezni.
Felbukott, és a pezsgő vízbe esett. A tenger egyetlen szájként kapta be.
Mindezt nyolc megrettent ember figyelte a kastély tetejéről.
– Sosem jutunk vissza a fák biztonságába – nyafogott Fay. Ő volt a
legfiatalabb, sírni kezdett.
A tengeri hínár már megragadta, de még nem mondhatta magáénak a
zsákmányt, mert a Senkiföldje növényei megérezték a préda illatát. Mivel
ezek a tenger és a dzsungel közé zsúfoltan éltek, némelyikük, mint a
mangrovefélék merészen a vízbe tudtak gázolni. Mások, a paraziták a
szomszédjaikra telepedtek, és óriási töviseket eresztettek, amik mint
horgászbotok nyúltak a víz fölé.
Ez a két faj a gyorsan hozzájuk csatlakozó többivel egyetemben igényt
támasztott a prédára, és megpróbálta elragadni ellenségei elől. Kitépte a
tengerfenékre eresztett s a jégkorszak előtt élt tintahalra emlékeztető gumós
gyökereit. Megragadta a gyökérmadarat, és csatába szállt érte.
Egyszeriben az egész partvidék életre kelt. Egy sor félelmetes csáp és
tapogató lendült támadásba. Minden észvesztő örvénylésbe kezdett. A tenger
felkorbácsolódott, tajtékja valamelyest elrejtette ezt a rémképet. Repülő
lények, rájalevelek és bőrtollúak szökkentek elő az erdő sűrűjéből, hogy
kivegyék részüket a perpatvarból. A lélektelen mészárlás során a gyökér-
madárnak hírmondója sem maradt. Húsa a tengerbe esett, senki nem törődött
már vele.

Toy elhatározással telve állt fel.

– Most kell mennünk – mondta, – Most el tudjuk érni a partot.
Hét megrettent arc úgy tekintett rá, mint valami őrültre.
– Odalent meghalunk – mondta Poyly.
– Nem – mondta Toy vadul. – Most nem halunk meg. Azok ott egymással
veszekednek, túl elfoglaltak ahhoz, hogy ránk támadjanak. Később talán már
túl késő lesz.
Toy hallgatósága nem volt teljes. A csoport nem bízott önmagában. Amikor
Toy látta, hogy vitatkozni kezdenek, méregbe gurult, és fültövön vágta Fayt
meg Shree-t. De legfőbb ellenzői Veggy és May voltak.
– Ott bármikor megölhetnek minket – mondta Veggy. – Sehol sem
biztonságos. Nem éppen most láttuk, hogy mi lett a gyökérmadárral? Pedig
erős volt!
– Nem maradhatunk itt. Meghalunk – jelentette ki Toy dühösen.
 – Itt maradhatunk és megvárhatjuk, amíg történik valami – mondta May. –
Kérlek, hadd maradjunk!
– Semmi nem fog történni – mondta Poyly, barátját Toy pártjára állítva. –
Csak rossz dolgok. Ez az Út. Nekünk kell gondoskodnunk önmagunkról.
– Meg fognak ölni minket – ismételte Veggy konokul. Toy kétségbeesetten
Grenhez, a rangidős férfigyerekhez fordult.
– Te mit mondasz? – kérdezte.
Gren rezzenéstelen arccal nézte végig a pusztítást. Az még tartott, amikor
Toy feléje fordult.
– Te vezeted a csoportot, Toy. Akik engedelmeskedni tudnak neked,
azoknak meg kell tenniük. Ez a törvény.
Toy felállt.
– Poyly, Veggy, May, ti többiek – kövessetek! Most megyünk, amíg azok el
vannak foglalva egymással. Vissza kell jutnunk az erdőbe.
Tétovázás nélkül vetette át a lábát a beszakadt tető gerendáján, és csúszni
kezdett lefelé. A többieket hirtelen pánik fogta el, hogy egyedül maradnak.
Követték Toyt. Kirajzottak a tetőre, és Toy után kúsztak.
Odalent, eltörpülve a kastély hatalmas szürke tömbje mellett, csendesen
álltak egy percig. Elnémította őket a félelem.
Valami valószínűtlen jelenség lopta be magát a világukba. Mivel odafent a
hatalmas Nap tüzelt, árnyékuk mint óriási szennyfolt terült el a lábuk előtt.
Mindenütt másutt hiányzott ez az árnyék. A táj laposnak tűnt tőle, mint valami
naiv festmény.
A parti háború javában dúlt. Ez a Természet birodalma volt, s mintha
mindig is az övé lett volna. Mindennek a Természet a gazdája, mégis, mintha
elátkozná önnön munkáját.
Legyűrve félelmét, Toy nekilódult.
Ahogy a többiek utánairamodtak, otthagyva a titokzatos kastélyt, a lábuk
zsibbadni kezdett: a köveket vastagon borította a barna méreg. A hőségben
már ártalmatlanná száradt.
Csatazaj töltötte be a levegőt, Tajték záporozott rájuk, de a küzdő felek mit
sem törődtek velük, így el tudtak osonni az ellenfelek között.
Robbanások korbácsolták fel a vízfelszínt. A Senkiföldjén élő fák, amelyek
évszázadokon át csak védekezésre kényszerültek, a szűk tengerparti sávon
gyökereiket mélyen a szegényes homokba süllyesztették, nem táplálék után
kutatva, hanem hogy így védekezzenek ellenségeikkel szemben. Odalent aztán
faszenet leltek, ként szívtak fel a talajból, és kálium-nitrátot választottak ki.
Bonyolult bélrendszerükben ezeket összevegyítették és finomították.
 Az így létrejött lőport a tápláléknedveikkel együtt felszívták és a legfelső
ágaikon maghéjba tokozták. Most ezek az ágak hajították a tengeri hínárra
robbanó fegyvereiket. A lomha tenger pezsgett a bombázás alatt.
Toy terve nem bizonyult a legjobbnak, sikere inkább a szerencsén múlott,
nem a helyes döntésen. A félsziget végén az egyik parton a tengeri hínár
hatalmas tömeggel zúdult a lőporfára. Puszta súlyával kidöntötte a fát és a
halálba ragadta. Az apró emberek elszaladtak mellette, és a magas pázsitfűbe
rejtőztek.
Csak akkor vették észre, hogy Gren nincs köztük.

Nyolcadik fejezet
Gren még mindig a vakító napon feküdt, a kastély mellvédje mögött.
Többek közt és legfőképpen a félelem volt az, ami visszatartotta. Úgy
érezte, ahogy Toynak is mondta, hogy az engedelmesség fontos dolog. Mégis,
természetének megfelelően, nem szívesen engedelmeskedett. Különösen most,
amikor a Toy által javasolt terv a túlélésnek oly kevés reményével
kecsegtetett. Meg aztán volt saját elképzelése, csak azt nem tudta szavakkal
kifejezni.
“Ó, hogy képes bárki is beszélni – mondta magában –, mikor oly kevés szó
van. Valaha több szónak kellett lennie!”
Az ötlete a kastéllyal volt összefüggésben.
A csoport többi tagja nem volt olyan figyelmes, mint Gren. Ők, mihelyt
földet értek, máris másfelé figyeltek. Nem úgy Gren: ő észrevette, hogy a
kastély nem kőből épült. Intelligens lények építették. Csak egyetlen faj képes
erre, s biztos, hogy járat vezet belőle a szárazföldre.
Így aztán kevéssel azután, hogy társai végigszaladtak a köves ösvényen,
kése hegyével megkocogtatta a fal egy darabját.
Először nem jött válasz.
Azután minden figyelmeztetés nélkül a torony egy része kettévált Gren
mögött. A halk nesz felé fordult, és szembetalálta magát nyolc termesszel.
Az egykori ellenségek, a termeszek, meg az ember most mint atyafiak
tekintettek egymásra, mintha a változás számtalan évezrede valamelyest
összekapcsolta volna őket. Most, hogy az emberek számkivetettekké váltak,
mintsem a Föld örököseivé, egyenlő feltételekkel álltak egymással szemben.
A termeszek körbefogták Grent, és állkapcsaikat mozgatva szemügyre
vették. Gren mozdulatlanul állt, míg a fehér testek körülötte nyüzsögtek.
Majdnem olyan magasak voltak, mint Gren. Érezte a szagukat, fanyar volt, de
nem kellemetlen.
 Amikor megnyugodtak afelől, hogy Gren ártalmatlan, a töltésre vonultak.
A fiú nem tudta, vajon látnak-e a vakító napfényben. De legalább hallaniuk
kell a tengeri csata zaját!
Gren próbaképpen a torony nyílása felé indult. Különös, hűvös illat csapta
meg az orrát.
Két termesz gyorsan elébe állt, állkapcsaik a torka magasságában
csattogtak.
– Be akarok menni – mondta nekik. – Nem lesz semmi baj. Hadd menjek
be.
Az egyik lény eltűnt a lyukban. Egy perc múltán visszatért egy másik
termesz társaságában. Gren hátrahőkölt. Az újonnan jött termesznek hatalmas
kinövés éktelenkedett a fején.
A kinövés barna színű volt, mint a lepra, állaga szivacsos, lyukas, mint a
lépes méz, amilyet a faméhek készítenek. A koponyáján burjánzott és
nyakörvként ölelte körül a nyakát. Félelmetes terhe ellenére a termesz
fürgének tűnt. Előrelépett, és a többiek utat engedtek neki. Megbámulta Grent,
aztán elfordult.
Rajzolni kezdett a porba. Durva vonalakkal, de felismérhetően rajzolta le a
tornyot, majd húzott egy vonalat, végül a kettőt párhuzamos vonalakkal
kötötte össze. A szimpla vonal nyilvánvalóan a partvonalat jelölte, a
párhuzamosok pedig a félszigetet.
Gren elcsodálkozott ezen. Sosem hallott még a rovarok ilyetén művészi
képességeiről. Megkerülte a rajzot, és a vonalakat bámulta.
A termesz hátralépett, és Grenre pillantott. Nyilvánvalóan várt tőle valamit.
Gren összeszedte magát, lehajolt, és bizonytalanul kiegészítette a rajzot.
Húzott egy vonalat a torony csúcsától a közepéig, majd végig a félsziget
rajzán a partig. Azután önmagára mutatott.
Nehéz volt megítélni, vajon a lények megértették-e vagy nem. Egyszerűen
megfordultak, és beszaladtak a toronyba. Gren úgy döntött, hogy mivel mást
nem tehet, követi őket. Ezúttal nem állították meg: nyilván megértették, mit
akar.
A furcsa, dohos illat körülölelte.
Idegőrlő volt, amikor a torony bejárata bezárult mögötte. A napsütötte,
vakító külvilág után itt minden szurokfekete volt.
A leereszkedés nem volt nehéz feladat egy olyan fürge gyerek számára,
mint amilyen Gren volt. Különösképpen mert a kürtő egy természetes
kéményre hasonlított, aminek belső falán kidudorodások segítették a mászást.
Növekvő önbizalommal, könnyedén mászott lefelé.
Amikor a szeme hozzászokott a sötéthez, észrevette, hogy a termeszek
teste lumineszkál, s ez szellemszerű sziluettet kölcsönöz nekik. Rengetegen
tolongtak a toronyban, valamennyien tökéletes csendben. Mint fantomok
mozogtak, mindenfelől hangtalan sorokban vonultak lefelé a sötétben, és
ugyanilyen hangtalan sorokban felfelé. El sem tudta képzelni, mivel
foglalatoskodnak.
Időközben a vezetővel együtt elérték a torony alját, a földszintet. Gren
becslése szerint most a tenger szintje alatt kellett lenniük. A levegő párás volt
és forró.
Most már csak a kinövéses termesz maradt Grennel, a többiek katonás
léptekkel elvonultak, hátra sem néztek. Gren zöldes fényre lett figyelmes,
amely mintha fénysugárból és árnyékból lett volna szőve: első pillanatban azt
sem tudta, honnan ered. Vezetője gyors iramot diktált. A folyosó, amit
kereszteztek, egyenetlen volt, és sűrű forgalom zajlott benne. Mindenfelé
termeszek rohangáltak a dolguk után: akadtak kisebb példányok is, a felnőttek
terelgették őket néha egyesével, néha csordában.
– Ne olyan gyorsan! – kiáltotta Gren, de vezetője nem lassított, nem is
figyelt rá.
A zöld fény most erősebbé vált. Homályosan ott derengett az út mindkét
oldalán. Gren csillámlemezeken át megszűrve látta, nyilván ezeket is az
alagútépítő rovarok kreatív zsenije alkotta. Ezek a csillámlemezek ablakokat
formáltak, amik a tengerre néztek, rajtuk keresztül látni lehetett a veszélyes
tengeri hínárokat.
A föld alatti világ buzgalma meghökkentette. Még a lakosok is oly
elfoglaltak voltak, hogy egyiküknek sem jutott eszébe megnézni Grent, míg
fel nem tűnt egy, a termeszekhez tartozó teremtmény. Négylábú, szőrös jószág
volt, hosszú farok meg világító szemek tartoztak hozzá. Majdnem olyan
magas volt, mint Gren. A lény csillogó szemével a fiúra nézett, és elkiáltotta
magát:
– Miaúúúú! – és megpróbált hozzádörgölőzni. Bajusza ijedten rezgeti.
Gren borzongva kikerülte és továbbosont.
A szőrös lény szinte sajnálkozva nézett utána. Aztán megfordult, és a
termeszek nyomába szegődött, akik megtűrték maguk között, és enni adtak
neki. Egy perccel később Gren még több ilyen nyávogó teremtést látott.
Némelyiket szinte teljesen eltakarta valamilyen gombás fertőzés.
Gren és a vezetője végül elértek oda, ahol a széles alagút több kisebbre vált
szét. A vezető tétovázás nélkül kiválasztotta az egyiket, amelyik enyhén felfelé
tartott a sötétben. A sötétség egy idő után enyhült, mert a termesz megemelt
egy lapos követ, ami eltakarta az alagút száját. Kimásztak a napfényre.
– Nagyon rendes vagy – mondta Gren, amikor ő is kiért. Amennyire csak
tudta, távol tartotta magát a barna kinövéstől.
 A termesz visszamászott a lyukba, visszahelyezte a követ, s anélkül hogy
visszanézett volna, eltűnt.

Grent nem kellett felvilágosítani, hogy a Senkiföldjén jár.

Érezte a mogorva tenger illatát. Hallotta a tengeri hínár és a földi növények
közt folyó csata zaját. A harc már alábbhagyott, mert mindkét fél kifáradt.
Gren érezte maga körül a feszültséget, ami az erdő közbenső szintjein, ahol az
embercsoport született, nem létezett. Odafönt látta a Napot, amint átsüt a
levélszövevényen.
Lába alatt a talaj tésztaszerűen lágy volt: agyag és homok keveréke, itt-ott
kavicsok bukkantak elő belőle. Szegényes talaj ez, a belőle nőtt fákon ez meg
is látszik. Törzseik eltorzultak, lombozatuk elsatnyult. Legtöbbjük egymásba
fonódott, így igyekeztek megtartani egymást, s ahol ez az igyekezet hiányzott,
ott borzalmas görcsbe rándulva hevertek a földön. A hosszú évszázadok során
némelyikük a védekezésnek igen furcsa módját fejlesztette ki: már nem is
emlékeztetett fára.
Gren úgy határozott, az a legokosabb, ha a szárazföld pereméig kúszik, és
megpróbál Toy meg a többiek nyomára bukkanni. Ha egyszer eléri a
tengerpartot, onnan már jól látszik a félsziget, s az kiváló tájékozódási pont
lesz.
Afelől nem volt kétsége, hogy merre van a tenger, mert át tudott látni az
eltorzult fák között, és látta a Senkiföldjének szárazföld felőli határát. Az
határozott vonalként húzódott.
Ahol a jó termőföldnek vége szakadt, odáig terjeszkedett a fügefa,
rendíthetetlenül állt, bár gallyai magukon viselték a tövisek és karmok
megszámlálhatatlan támadásának nyomait. Ráadásul lombozatának menedé-
kében ott sorakozott a többi növény, készen arra, hogy segítsen visszaverni a
Senkiföldje száműzött fáit: vadászrepkények, nyurgapáfrányok, bogyós-
vesszők, tömzsemohák álltak lesben, hogy az első mozgásra lecsapjanak.
Ezt a figyelemre méltó határvidéket a háta mögött tudva, Gren óvatosan
előreindult.
Lassan haladt. Minden hangra félreugrott. Egy ízben még a földre is vetette
magát, amikor egy halálos tövist látott feléje kúszni az aljnövényzetből.
Amikor fejét felemelte, megpillantotta a kaktuszt, ami megrázta magát, hogy
rendbe szedje kusza fegyvereit. Még sosem látott kaktuszt, a gyomra is
összeszorult a gondolatra, hogy milyen sokféle ismeretlen veszély les rá.
Valamivel később különös dologgal találkozott. Átlépett egy fát, aminek a
törzse hurokba torzult. Amint átbújt rajta, a hurok összeszorult. Gren
beleharapott a fa bőrébe, mire az elengedte, de a lábáról jó darabon lehorzsolta
a bőrt. Ahogy lihegve ott hevert, egy állat surrant el mellette, majdnem
hozzáért.
Hüllő volt, hosszú és jól felfegyverzett szájában számos fog vicsorgott.
Egykor (a letűnt időkben, amikor az embernek még mindenre volt szava),
aligátornak nevezték. Kecskeszemeivel Grenre bámult, majd bekúszott egy
fatönk alá.
Évezrede már, hogy majd minden állat kiveszett. A növényvilág, mivel a
Nap pártfogását élvezte, elnyomta és kipusztította őket. Mégis, ahogy a régi
fák utolsó példányai visszavonultak a mocsarakba és az óceán peremére,
néhány állat velük együtt vonult vissza. Itt meghosszabbíthatták
életüket, és létük végezetéig élvezhették a meleget.
Gren most még óvatosabban mozdult előre.
Mostanra a tengerparti zűrzavar alábbhagyott, így teljes csendben haladt.
Minden oly néma volt, mintha várt volna valamire, vagy mintha átok ült volna
rajta.
A talaj fokozatosan lejteni kezdett a tenger felé. Kavics ropogott Gren lába
alatt. A fák, amik jóval ritkábban nőttek errefelé, összehajoltak, hogy ellen
tudjanak állni a tengerből várható támadásnak.
Gren megállt. Aggodalom töltötte el a szívét. Visszavágyott a többiek közé.
Mégis, úgy érezte, nem ő viselkedett ostobán, amikor a termeszek közt
maradt, hanem a többiek, amikor nem fogadták el vezérnek. óvatosan
körbepillantott és füttyentett. Nem jött válasz. Hirtelen csend lett, mintha azok
a lények, akiknek volt fülük, most hallgatóztak volna.
Gren pánikba esett.
– Toy! – kiáltotta. – Veggy! Poyly, merre vagytok?
Amint ott kiabált, a feje felett, a lombok közül egy ketrec ereszkedett alá és
a földhöz szegezte.

Amint Toy a part felé vezette hat társát, azok a magas fűbe lapulva
haladtak, még a szemüket is lesütötték, nehogy félelmüket elárulják. Testük
habtajtékos volt a növények nedveitől.
Végül leültek pihenni, és megtárgyalták Gren hiányát. Mint férfigyerek,
értékes volt: s mivel nem tudtak visszamenni érte, vártak rá. Csak keresniük
kellett egy alkalmas helyet, ahol viszonylag biztonságban várakozhatnak.
– Nem fogunk sokáig várni – mondta Veggy. – Grennek nem lett volna
szabad hátramaradnia. Hagyjuk őt és felejtsük el.
– Szükségünk van rá a nászhoz. – Toy csak ennyit mondott.
– Majd én leszek a párod – mondta Veggy. – Én férfigyerek vagyok, és
nagy a vesszőm, amit beléd nyomhatok. Nézd, ez sosem lankad le. Mindegyik
asszonnyal párzani fogok, még mielőtt beérik a füge. Én érettebb vagyok a
fügénél.
Izgalmában felugrott, és táncolni kezdett, alaposan megmutogatta a testét
az asszonyoknak, akik nem viszolyogtak tőle. Ö volt az egyetlen férfi, miért is
ne lett volna kívánatos?
May felpattant és vele táncolt. Veggy rárontott. May fürgén kacsázva
elinalt. Veggy utána. A lány kacarászott, a fiú kiáltozott.
– Gyertek vissza! – mondta Toy és Poyly dühösen.
May és Veggy semmivel sem törődve kiszaladt a magas fű oltalmából a
kavicsos homokra. Szinte ugyanabban a pillanatban egy csáp vágódott ki a
homokból, és megragadta May bokáját. Míg visított, újabb csáp bukkant elő,
majd újabb. May arcra bukott, és rémületében rugdalózott. Veggy előkapta a
kését, és vadul támadásba lendült. Újabb csápok bukkantak elő, és őt is
megragadták.
A növényi élet elterjedése a Földön a tengeri állatokat érintette legkevésbé.
Az ő környezetük nem volt olyan fogékony a változásra, mint a szárazföld.
Mindazonáltal a tengeri algák elszaporodása és méretnövekedése számos fajt
arra késztetett, hogy megváltoztassa a szokásait és életterét.
És az új hínárszörnyetegek ebben mesternek bizonyultak. Rákokra vadász-
tak, mégpedig úgy, hogy levélből font csapdába csalták őket, vagy a kövek
alatt lepték meg a szerencsétlen állatokat, amikor azok a legsebezhetőbbek:
éppen új páncéljukat növesztik. Néhány millió év alatt a brachyurák teljesen
kivesztek.
Időközben a polipok is veszélybe kerültek a hínár miatt. A rákok
kipusztulása megfosztotta őket étrendjük fő fogásától. Többek közt emiatt
kényszerültek új életmód kialakítására. A hínár fenyegetése és az élelemforrás
hiánya arra késztette a polipokat, hogy elhagyják az óceánt. Partlakókká váltak
– kifejlődött a homoki polip.
Toy meg a többiek siettek Veggyt kiszabadítani. Megrémültek az egyetlen
férfigyereket fenyegető veszély láttán. Homok fröccsent, amint belevetették
magukat a küzdelembe. De a homoki polipnak volt elég csápja, hogy elbánjon
a hét emberrel. Anélkül hogy testét kiemelte volna a rejtekéből, valamennyiü-
ket fogva tartotta a csápjaival, hiába küzdöttek.
Késeik mit sem értek a rugalmas, ölelő karok ellen. Egyenként belenyomta
őket arccal a homokba. Kiáltásaik egymás után hallgattak el.
Mielőtt a növények véglegesen csatát nyertek a Földön, számos kisebb
háborút is megnyertek. Időről időre cselhez folyamodtak, s olyan szerveket
fejlesztettek ki, amiket eddig – ha kisebb mértékben is – csak az állatvilág
alkalmazott. Ott volt például a traverzika, valamennyi között a leghatalmasabb
növénylény, aki úgy maradt életben, hogy az egyszerű karbonkori pók
életmódját választotta magáénak.
A Senkiföldjén, ahol a legádázabb volt a túlélésért folytatott harc, az
imitáció igen figyelemreméltóan fejlődött. Élő példa erre a fűzfa: a homoki
polipot utánozta, s ezzel a borzalmas tengerpart legsebezhetetlenebb lakójává
vált.
A gyilkos fűz a homok és a kavics alá bújva élt, csak indáit mutatta meg
néha. Gyökerei acélosan mozgékony csápokká fejlődtek. A csoport az egyik
ilyen lénynek köszönhette az életét.
A homoki polip igyekezett minél hamarabb megfojtani az áldozatait. A
hosszú, kitartó küzdelem odavonzotta a riválisait, a gyilkos fűzeket, akik,
mivel őt utánozták, halálos ellenségeivé váltak. Közülük ketten most feléje
lendültek. A homok hullámzani kezdett, bár csak a lombozatuk látszott, mint
ártatlan bokroké. A csápok nyomában barázda maradt a homokban.
Gondolkodás és figyelmeztetés nélkül támadtak. Gyökereik hosszúak,
szívósak és félelmetesen erősek voltak. Egyikük az egyik oldalról, másikuk a
másik oldalról ragadta meg a homoki polip csápjait. Amaz megérezte a halálos
szorítást, felismerte a különleges erőt. Lemondva az emberekről, megfordult,
hogy megküzdjön a gyilkos fűzekkel az életéért.
A szétszórt csoport tátogó szájjal, zihálva tápászkodott fel. Sápadt arccal,
rémülten néztek körül. Hirtelen fordulattal az egyik gyilkos fűz lecsapott. A
homoki polip visszahúzódott, hogy a csápjait védje, de csak az egyiket tudta
megmenteni. A fűz egyetlen dühös mozdulattal letépte a csápot, mintha az lett
volna az ellensége.
Karnyújtásnyira volt tőlük a mogorva tenger. A polipot veszély esetén az
ösztönei mindig arrafelé terelték. De mihelyt kétségbeesetten kúszni kezdett, a
gyilkos fűz gyökércsápjai vakon utánanyúltak, hogy megragadják. És
megtalálták! A polip homok- és kavicsfelhőt kavart dühében, mert elvágták a
visszavonulása útját.
A gyilkos fűzek keményen tartották, legalább harmincöt bütykös csáp
tapadt rá. Önmagukról is elfeledkezve, az emberek izgatottan figyelték az
egyenlőtlen küzdelmet. Aztán a vakon csapkodó karok feléjük fordultak.
– Futás! – kiáltotta Toy, és felpattant, amikor a homok porzani kezdett
körülötte.
– Elkapta Fayt! – visította Driff.
A csoport legkisebb tagja foglyul esett. Az egyik fehér gyökércsáp fogást
keresve, Fay melle köré tekeredett. Az még sírni sem tudott. Arca, két karja
bíborvörösre változott. A következő pillanatban a csáp felemelte és brutálisan
a közeli fa törzséhez csapta. Látták, amint kettévált teste véresen gurul a
homokon.
 – Ez az Út – mondta Poyly émelyegve. – Gyerünk!
A közeli bozótba szaladtak, és lihegve lefeküdtek. Míg legfiatalabb társuk
elvesztését gyászolták, hallották, amint a homoki polip darabokra szakad.

Kilencedik fejezet
Miután a borzalmas hangok elültek, a csoport hat tagja még sokáig
mozdulatlanul hevert. Végül Toy felült, és így szólt:
– Látjátok, mi történt, mert nem hagytátok, hogy vezesselek benneteket –
mondta. – Gren elveszett. Most Fay is halott. Nemsokára mindannyian
meghalunk, és elrothad a lelkünk.
– Ki kell jutnunk a Senkiföldjéről – mondta Veggy mogorván. – Ez az
egész a gyökérmadár miatt van. – Tisztában volt vele, hogy őt okolják a
homoki polippal történtek miatt.
– Sehova sem jutunk – csattant fel Toy –, amíg nem engedelmeskedtek
nekem. Idő előtt meg akartok halni? Ezután azt teszitek, amit mondok.
Megértetted, Veggy?
– Igen.
– May?
– Igen.
– És ti, Driff, Shree?
– Igen – mondták, és Shree hozzátette: – Éhes vagyok.
– Maradjatok csendben, és gyertek utánam – mondta Toy, és megigazította
az övébe tűzött lelkét. Vezette őket, minden lépését alaposan megfontolta.

A tengeri csata moraja már elült. Számos fa a tengerbe zuhant. Ugyanakkor

sok tengeri hínár került partra. Ezek most a győztes fák között vergődtek,
lévén hogy kiváló tápláléknak számítottak a csupasz tengerparton.
Ahogy a csoport előrekúszott, egy puha bőrű állat rohant el mellettük, s
már el is tűnt, mielőtt még felfoghatták volna, mi is történt.
– Megehetnénk – mnodta Shree durcásan. – Toy azt ígérte, eszünk
gyökérmadarat, de sosem kapunk el egyet sem.
Alig tűnt el a lény, viaskodás, majd heves csámcsogás hangja hallatszott,
majd csend lett.
– Ezt valaki már megette – suttogta Toy. – Szóródjunk szét és cserkésszük
be. Késeket elő!
Széthúzódtak, és előrenyomultak a magas fűben, boldogok voltak, hogy
csinálhatnak valamit. Az életnek ez a pillanata érthető volt a számukra.
A csámcsogás eredetét könnyű volt felderíteni. A lény fogságban volt,
mozdulni sem tudott.
 Egy különösképpen bütykös fáról egy rúd lógott le. A pózna alján tucatnyi
farúdból összetákolt ketrec függött. A rudak vége a talajba fúródott. A
ketrecben egy fiatal aligátor tartózkodott, farka az egyik oldalon, orra a
másikon lógott ki. Bőrcafatok lógtak ki a szájából, a szőrös lény maradványai,
amit alig öt perce még életben láttak.
Az aligátor az emberekre bámult, akik éppen kiemelkedtek a magas fűből,
és rámeredtek.
– Meg tudjuk ölni. Nem tud mozogni. – mondta May.
– Megesszük. – mondta Shree. – Még a lelkem is éhes.
Az aligátor megölése, hála a páncéljának, nehéz feladatnak bizonyult. Az
első kísérletnél farkának egyetlen legyintésével egy halom kavicshoz csapta
Driffet, aki csúnya sebet szerzett az arcára. De miután mindenfelől
megszurkálták, hamar kimerült, így Toy benyúlhatott a ketrecbe, és elvághatta
az állat torkát.
Míg a hüllő haláltusájában vergődött, furcsa dolog történt. A ketrec rúdjai
felfelé mozdultak, kihegyezett végük kicsúszott a földből, és az egész
szerkezet összecsukódott, mint egy kéz. A pózna több hurokba csavarodott, és
eltűnt a fa lombja közt.
A csoport tagjai félelmükben kiáltozni kezdtek, felkapták az aligátort, és
futásnak eredtek.
Kijutva a sűrűn nőtt fák közül, egy csupasz sziklanyúlványra értek. A hely
biztonságos menedéknek látszott, annál is inkább, mert a füttyögőbogáncs
tüskés, helyi változata szegélyezte.
A sziklára kuporodva nekiláttak gusztustalan ebédjüknek. Még Driff is
csatlakozott hozzájuk, pedig az arca még mindig vérzett, ahol a kavicsok
felsértették.
Alig láttak neki az evésnek, amikor a közelből meghallották Gren
segélykiáltását.
– Várjatok itt, és vigyázzatok az ennivalóra – parancsolta Toy. – Poyly
velem jön. Elmegyünk, megkeressük Grent és visszahozzuk.
Helyesen intézkedett. Élelemmel vándorolni sosem bölcs dolog, egyedül
pedig veszélyes.
Amint Poylyval megkerülték a töviseket, Gren kiáltása újból útbaigazítást
adott nekik. A két lány megkerült egy mályvakaktuszt. Mögötte ott volt Gren.
Arccal a földön feküdt egy pontosan ugyanolyan fa alatt, ahol megölték az
aligátort: ugyanúgy ketrecbe zárva, mint az aligátor.
– Ó, Gren! – kiáltotta Poyly. – Hogy hiányoztál!
Mialatt feléje szaladtak, a közeli fa ágáról vörösen nyálzó szájjal egy
kúszóinda vágott le. Rikító volt, mint egy virág, és mérgezőnek tűnt, mint egy
nyálszirom. Gren feje felé tartott.
 Poyly Gren iránti érzelmei mélyek voltak. Gondolkodás nélkül az indára
vetette magát, szemtől szembe támadott, és oly magasan ragadta meg, hogy
éppen elkerülhesse a húsos ajkakat. Vadonatúj kését előkapva lemetszette a
kezében lüktető indát. Aztán könnyedén a földre hajította. Most már könnyű
volt kikerülni a hasztalan tátogó, lefittyedt növényi szájat.
– Feletted, Poyly! – kiáltott Toy figyelmeztetőleg, és előreszökkent. A
parazita, ráébredve a veszélyre, kivetette tucatnyi rugalmas csápját. Ádázul,
hevesen csapkodott Poyly feje körül. De Toy már mellette állt. Ügyesen
felszökkentek a sebekből fröccsenő tej és a lábaiknál tátogó szájak elől.
A növények reakcióideje nem a leggyorsabb a világon, talán, mert ritkán
éreznek fájdalmat.
A két lány nehézkesen lélegezve Gren felé fordította a figyelmét, aki még
mindig a ketrec alatt hevert.
– Ki tudtok szabadítani? – kérdezte gyámoltalan tekintettel.
– Én vezér vagyok. Persze, hogy ki tudlak szabadítani. – mondta Toy.
Felhasználva az aligátor esetében szerzett tapasztalatait, így szólt: – Ez a
ketrec egy fa törzse. Mozgásra fogjuk késztetni, s akkor kibújhatsz.
Letérdelt, és késével fűrészelni kezdte a ketrec rúdjait.
Azon a vidéken, ahol a fügefa uralt és zöld lombjával borított be mindent, a
legnagyobb probléma a faj elterjedése volt. A füttyögőbogáncs, ami
kifejlesztette furcsa dongóját, meg a traverzika, ami a magházat fegyverként
használta, könnyedén megoldotta ezt a kérdést.
Ugyanez a probléma a Senkiföldje növényeitől jóval több leleményességet
kívánt meg. Itt a szaporodás kisebb gond volt, mint az életben maradás: ez
okozta az alapvető különbséget a partvidék számkivetettjei és szárazföldi
rokonaik között.
Némelyik fa, így a mangrove is, a tengerbe gázolt, és a veszélyes hínárokra
vadászott, hogy táplálékhoz jusson. Mások, mint a gyilkos fűz, az állatok
szokásait vették fel, a húsevők módszereivel vadásztak, és bomlott hússal
táplálták magukat. De a tölgy, ami egymillió év alatt tudta csak kinevelni
utódját, némelyik ágát ketreccé fejlesztette, élő állatokat fogott, és azok
ürülékével táplálta éhező gyökereit. Amikor áldozata éhen veszett, bomló teste
szolgált táplálékul.
Toy erről mit sem tudott. Csak annyira emlékezett, hogy a ketrec meg tud
mozdulni, mint ahogy az aligátor esetében is tette.
Poyly segítségével gyorsan átvágta a rudakat. A két lány felváltva
dolgozott, míg mind a tizenkettővel nem végzett. Lehet, hogy a tölgy a
valósnál komolyabbnak ítélte a kárt, de a rudak hirtelen kipattantak a földből,
és az egész szerkezet az ágak közé ugrott.
 Mit sem törődve a tabuval, a lányok megragadták Grent, és visszarohantak
vele a társaság többi tagjaihoz.
Amikor újból együtt voltak, őrt állítottak, és felfalták az aligátort.
Gren nem kevés büszkeséggel mesélte el nekik, hogy mit tapasztalt a
termeszlabirintusban. A többiek hitetlenkedtek.
– A termeszeknek nincs annyi eszük, hogy mindent megcsináljanak, miről
itt beszéltél – mondta Veggy.
– Mindannyian láttátok a kastélyt, amit építettek. Rajta ültünk.
– Az erdőben a termeszek nem ilyen okosak – mondta May. – Mint mindig,
most is pártfogásába vette Veggyt
– Ez nem az erdő – mondta Gren. – Itt új dolgokat láttam. Borzalmas
dolgokat.
– Csak a fejedben léteznek – kötekedett May. – Ilyen furcsa dolgokat
mesélsz, mi meg elfeledkezünk arról, hogy nem engedelmeskedtél Toynak.
Hogy lehet ablakot készíteni a föld alatt, hogy a tengerbe láss?
– Csak azt mondom, hogy láttam – válaszolta Gren. Most már dühös volt. –
A Senkiföldjén mások a dolgok. Ez az Út. Sok termesznek furcsa daganata
volt, amilyet még nem láttam. Azóta csak egyszer láttam olyasmit. Csúnya
volt.
– Merrefelé láttad? – kérdezte Shree.
Gren feldobott a levegőbe egy üvegdarabot és elkapta, talán azért, hogy
felcsigázza iránta az érdeklődést, talán azért, mert nem akart válaszolni a
kérdésre.
– Amikor csapdába estem – mondta végül. – Felnéztem az ágakra. Odafent
a levelek között borzalmas dolgokat láttam. Amíg a levelek mozogtak, addig
nem tudtam, hogy mi az. Aztán megpillantottam egy ugyanolyan gombát, mint
ami a termeszen volt. A fán nőtt, és úgy fénylett, mint valami szem.
– Túl sokféle halál leselkedik errefelé – mondta Toy. – Most vissza kell
térnünk az erdőbe, ahol boldogan élhetünk. Keljetek fel mindannyian.
– Hadd rágjam le még ezt a csontot – mondta Shree.
– Hadd fejezze be a történetet Gren – mondta Veggy.
– Felállni, mindenki. Tűzzétek lelketeket az övetekbe, és tegyétek, ahogy
mondom.
Gren az öve alá csúsztatta a furcsa üveget, és elsőnek ugrott fel, hogy
mutassa, milyen engedelmes. Amint a többiek is felálltak, sötét árnyék húzott
el a fejük felett: két rájalevél repült el, egymással viaskodtak.
A Senkiföldjének nevezett földsáv felett sokféle virágmadár élt, olyan is
volt, amelyik a tengerből, olyan is, amelyik a szárazföldön táplálkozott. A
rájalevelek leszállás nélkül haladtak tovább, tudván, mennyi veszély les rájuk
idelent. Árnyékuk csendben kúszott végig a számkivetett növényeken.
 A rájalevelek nagyon el lehettek foglalva egymással, mert láthatóan azt
sem tudták, merre járnak. Nagy levélsuhogás közepette a talaj felé bukdá-
csoltak a csoport közelében.
A Senkiföldje azonnal életre kelt.
Az éhes és dühös fák azonnal rájuk vetették magukat. Fogazott gyökerek
pattantak elő. Gigászi csalánok rázták meg szakállas fejüket. Mozgó
kaktuszok bújtak elő és hajították el lándzsáikat. Mászókák dobták az
ellenségre gumós dobóköteleiket. Macskaféle lények, amilyeneket Gren a
termeszlabirintusban is látott, ugrottak elő és másztak fel a fára, hogy részt
vegyenek a küzdelemben. Minden, ami mozogni tudott, megmozdult, hajtotta
őket az éhség. A Senkiföldje egy szempillantás alatt harci gépezetté változott.
Azok a növények, amik nem tudtak mozogni, a hulladékra lesve álltak
csatasorba. A füttyögőbogáncs, ami mellett a csoport remegve lapult, az
előérzettől már a töviseit rázta. Az egyébként ártalmatlan növényt az éhség
egy jóval vadabb szerepre ösztökélte. Mindent a töviseire szúrt volna, ami
csak elhaladt mellette. Egyszerű növények százai, aprók és mozgásképtelenek,
védtelenek és fegyverrel jól felszereltek, mit sem törődve a zsákmányul esett
rájalevéllel, arra vártak, hogy ők is jóllakhassanak – azokból, akik a
lakmározásból visszatérve az útjukba botlanak.
Egy hatalmas gyilkos fűz bukkant fel gyökércsápjait lengetve. Homok és
kavics hullott elsatnyult lombja közül, amint előfurakodott. Hamarosan ő is
megragadta a szerencsétlen rájaleveleket a csapdavető tölggyel meg a többi
növénnyel együtt, akiknek az életmódja ugyanezt követelte meg.
Teljes káosz uralkodott. A rájaleveleknek semmi esélyük sem volt.
– Nézzétek! Ott az egyik olyan gomba! – kiáltott fel Gren, és mutatta.
A halálos gombadaganat a rövid, kígyószerű ágak között nőtt, amik a
gyilkos fűz koronáját alkották. Nem ez volt az első eset, hogy Gren először lát
olyan lényt, ami magán viseli a nyomait. Megrázkódott a látványra, de az a
többieket kevésbé izgatta. A halálnak sok arca van, ezt mindenki tudta. Ez az
Út.
Gallyak hullottak rájuk a tűzvonalból. A rájaleveleket már szétszaggatták, a
küzdelem most a lakomázók között folyt.
– Túl közel vagyunk – mondta Toy hűvösen.
Feltápászkodtak, és mihelyt tudtak, nekivágtak. Mindegyikük hosszú botot
tartott maga elé, így igyekeztek felderíteni a leselkedő veszélyt. A gyilkos fűz
félelmetes könyörtelensége nyomot hagyott a lelkükben.
Régóta mentek már, akadályt akadály után küzdöttek le, folyton kivédtek a
halált. Végül mégis legyőzte őket valami: az álom.
Találtak egy kidőlt fatörzset, ami belül üreges volt. Kiűzték belőle az ott
lakó leveles lényt, és benne aludtak, összebújva nyújtottak egymásnak
biztonságérzetet. Mire felébredtek, rabok voltak. A rönk mindkét vége be volt
tapasztva.
Driff, aki elsőnek ébredt és észrevette, üvölteni kezdett, mire a többiek is
felpattantak. Kétségtelen, be voltak zárva, ott fognak megfulladni. Az üreg
fala, ami korábban száraznak, korhadtnak tűnt, most ragadt, édeskés szirup
csepegett rájuk. A rönk éppen emésztette őket!
A kidőlt tönk nem volt más, mint egy gyomor, amibe meggondolatlanul
belémásztak.
Eónok során a bélszilfa feladta korábbi szokását, hogy a Senkiföldje
barátságtalan talajából vonja ki a táplálékot. Visszafejlesztette gyökereit, és
mostani, vízszintes életmódjára tért át. Kidőlt fának álcázta magát. Ágai és
levelei különváltak, ez volt az a kis leveles szimbióta, amit a csoport elűzött. A
szimbióta, mint hasznos csalétek, társa nyitott gyomrába csalogatta a
táplálékot.
Bár a bélszilfa normális körülmények között növényeket csalogatott a
bendőjébe, a hús is megfelelt neki táplálékul. A hét kis emberkének pedig
különösen megörült.
A hét kis emberke most vadul küzdött, csúszkált a mocskos odúban,
miközben késeivel a különös növényt szabdalta. Semmi eredmény nem
mutatkozott. A szirupos eső szaporábban hullott, a bélszilfának megjött az
étvágya.
– Ez így nem jó – zihálta Toy. – Pihenjünk egy kicsit, és gondolkodjunk,
hogy mit tegyünk.
Egymás mellé kuporodtak. A sötétben, dermedt zavarukban csak
gubbasztani tudtak.
Gren megpróbált valami használható emléket előkaparni a fejéből. Erősen
koncentrált, nem is vett tudomást a hátán csörgő mocsokról.
Megpróbálta felidézni, hogy milyen volt a fa kívülről. Alvóhelyet kerestek
éppen, amikor rátaláltak. Felmásztak egy lejtőn, amit gyanús, csupasz
homokfoltok szegélyeztek, s a domb tetején ott hevert a bélszilfa. A rövid
fűben simának látszott a külseje...
– Ha! – kiáltott a sötétben.
– Mi az? – kérdezte Veggy.
Gren mindannyiukra haragudott: hát nem ő a férfi, akit meg kell védeni
minden veszélytől és megaláztatástól?
– Támaszkodjunk neki mindannyian ennek a falnak – mondta Gren. – Így
meg tudjuk gurítani. Veggy felhorkant a sötétben.
– Mit segít az rajtunk? – kérdezte.
 – Tedd, amit mond, te kis féreg. – Toy hangja dühös volt. Mindannyian
felpattantak. Akárcsak Veggy, ő sem tudta, mi játszódik le Gren fejében, de
neki hatalma volt. – Mindenki nyomja ezt a falat, gyorsan.
A nyúlás masszában összekapaszkodtak, megtapogatták egymást, hogy
megállapítsák, mindenki egy irányba fordult-e.
– Mindenki kész? – kérdezte Toy. – Nyomd! És újra! Nyomd! Nyomd!
Lábuk megcsúszott a ragadós masszában, de csak nyomták. Toy bátorítólag
nógatta őket.
A bélszilfa megmozdult.
Elragadta őket az izgalom. Boldogan lihegtek, kórusban kiáltoztak. És a
bélszilfa újra fordult egyet. És újra. Aztán gurulni kezdett.
Már nem kellett nyomni. Ahogy Gren remélte, a tönk magától gurulni
kezdett lefelé a lejtőn. A hét ember bukfencet vetett az egyre növekvő
sebességtől.
– Készüljetek fel, hogy elszaladjunk, mihelyt mód lesz rá – mondta Gren. –
Ha lesz rá mód. A fának szét kell hasadnia a lejtő alján.
Elérve a homoksávot, a bélszilfa lelassult, aztán a lejtő végén megállt.
Társa, a leveles szimbióta, aki mindvégi mellette futott, most felpattant. A
rönk tetejére ugrott, és alsó nyúlványait a tönk ereibe mélyítette: de nem volt
ideje átfúrni a falat.
Valami megmozdult a homok alatt.
Egy fehér, gyökérszerű nyúlvány bukkant elő, aztán egy másik. Vakon
csapkodni kezdtek, majd középtájon megragadták a bélszilt. Amikor a leveles
lény küzdeni kezdett az életéért, előkerült egy gyilkos fűz is. Az emberek még
mindig a tönkbe zárva hallgatták a szilfa morgását.
– Készüljetek, hogy kiugorjunk – suttogta Gren.
Egynémely dolog ellen tudott állni a gyilkos fűz szorításának. Mostani
zsákmánya azonban teljesen védtelennek bizonyult. A horgonyszerű csápok
szorítása alatt roppanó csontok hangjára emlékeztető reccsenéssel hasadt
ketté. Mivel többfelé húzták, szétszakadt.
Amint a napvilág a réseken át láthatóvá vált, az emberek azonnal
felugráltak, és a biztonságba igyekeztek.
Csak Driff nem tudott ugrani. Csapdába esett a tönk végében, amikor az
felhasadt. Kétségbeesetten sírt és küzdött, de nem tudott szabadulni. A többiek
megálltak a magas fűben, és visszatekintettek.
Toy meg Poyly egymásra néztek és szaladtak, hogy kiszabadítsák.
– Gyertek vissza, hülyék! – kiáltotta Gren. – Elkap titeket is!
Azok ügyet sem vetve rá, Driff felé szaladtak, de belesüppedtek a
homokba. Gren utánuk iramodott.
– Gyerünk innen! – kiáltotta.
 Háromlábnyira tőlük ott állt a gyilkos fűz hatalmas törzse. Nyesett ágain
gomba fénylett, ugyanaz a sötét, ráncos gomba, amit korábban is láttak.
Borzalmas volt még rápillantani is – Gren nem értette, hogy a többiek hogyan
tudnak ránézni. Megrántotta Toy karját, rácsapott, és kiabálni kezdett vele,
hogy jöjjön onnan és hozza a lelkét is.
Toy nem figyelt rá. A csapkodó fehér gyökerektől pár hüvelyknyire
Poylyval együtt Driff kiszabadításán fáradozott. Végül sikerült tágabbá tenni a
repedést, így kiszabadítani a lányt. Poyly és Toy maguk között tartva a magas
fűbe szaladt vele, Gren utánuk.
Percekig mindannyian csak lihegtek. Ragadós mocsok borította
valamennyiüket, felismerhetetlenek voltak.
Toy ült fel elsőnek. Gren felé fordult, és dühtől rideg hangon mondta:
– Gren, elbocsátalak a csoportból. Mostantól kezdve számkivetett vagy.
Gren felpattant, szemeiben könny csillant, tudta, hogy mindenki őt
bámulja. A száműzetés a legkegyetlenebb büntetés, amit bárkivel szemben is
alkalmazni lehet. Ritkán tették meg még nőkkel szemben is, de férfival
szemben ez példátlan volt.
– Ezt nem teheted! – sírta Gren. – Miért kell ezt tenned? Nincs rá okod!
– Megütöttél – mondta Toy. – Én vagyok a vezér, és te megütöttél. Meg-
próbáltad megakadályozni, hogy kiszabadítsuk Driffet, hagytad volna
meghalni. És mindig a magad útját akarod járni. Nem tudlak vezetni, úgyhogy
menned kell.
A többiek, Drif kivételével mind álltak, tátott szájjal és aggódó tekintettel
bámultak rájuk.
– Ez hazugság, hazugság!
– Nem, ez az igazság. – Toy elbizonytalanodott, és az öt aggódó arc felé
fordult. – Ugye, igaz?
Driff fájó lábát szorongatva szívből helyeselt. Shree, lévén Driff barátja,
szintén egyetértett. Veggy és May csak bólintottak, nem szóltak: bűnösnek
érezték magukat, mert ők nem szaladtak, hogy kiszabadítsák Driffet, s ezt
azzal kompenzálták, hogy Toy mellé álltak. Az egyetlen ellenvélemény
váratlan módon Toy legkedvesebb barátjától, Poylytól jött.
– Sosem törődsz azzal, hogy amit kimondasz, az igaz-e vagy nem –
jelentette ki Poyly. – De Gren nélkül most holtan feküdnénk a bélszilfa
belsejében. Ő mentett meg bennünket, és mi hálával tartozunk neki.
– Nem, a gyilkos fűz mentett meg minket! – mondta Toy.
– Ha nincs ott Gren...
– Hagyd ezt abba, Poyly. Láttad, amikor megütött. El kell mennie a
csoportból. Én azt mondom, száműzni kell.
 A két asszony dühösen állt egymással szemben, kezük a késen, arcuk
kipirult.
– Ő a mi férfink. Nem engedhetjük el! – mondta Poyly. – Ostobaságokat
beszélsz, Toy.
– Itt van még Veggy, elfeledkezel róla?
– Veggy még csak férfigyerek, ezt te is tudod!
Veggy dühösen ugrott fel.
– Elég idős vagyok, hogy megtegyem veled, te zsírpacni! – kiáltotta,
ugrándozott, és mutogatta magát. – Nézzétek, hogyan csinálom. Legalább
olyan jól, mint Gren.
Lepofozták, és tovább veszekedtek. Követve a példát, a többiek is perle-
kedni kezdtek. Csak amikor Gren dühös sírásban tört ki, akkor hallgattak el.
– Mind hülyék vagytok – mondta két zokogás közt. – Én tudom, hogyan
lehet kijutni a Senkiföldjéről, ti nem. Hogy tudnátok kijutni innen nélkülem?
– Mindent meg tudunk csinálni nélküled is – mondta Toy, de hozzátette: –
Mi a terved?
Gren keserűen nevetett.
– Szép kis vezér vagy, Toy! Azt sem tudod, hol vagyunk. Még azt sem
vetted észre, hogy a Senkiföldje peremén állunk. Nézd, innen látni az erdőt.
Színpadias mozdulattal mutatott arrafelé.

Tizedik fejezet
Oly sebtében menekültek el a bélszilfa közeléből, hogy körü1 sem néztek.
Halványan felmerült bennük, hogy Grennek igaza van. Mint mondta, a
Senkiföldje határán álltak.
Mögöttük a satnya és bütykös fák sűrűbben nőttek, mintha közelebb
húzódtak volna egymáshoz. Ott sorakozott közöttük a szuronyos gyalogság, a
tövisek, a bambuszok meg a fűfélék, amiknek elég éles volt a levelük ahhoz,
hogy lemetsszék az ember karját. Mindezt egy szederbokor fogta össze
egységes barikáddá.
Ezt a szövevényt képtelenség áttörni, öngyilkosságnak számít még a
kísérlet is. Valamennyi növény csatarendbe állva várta a közönséges
ellenséget.
De annak sem volt bizalomgerjesztő külseje.
Az óriás füge, amennyire táplálékszerzési lehetőségei megengedték,
magasan a Senkiföldje számkivetettjei fölé nyúlt ki, feketén terpeszkedve
felettük. Legkülső ágai természetellenes sűrű zsúpfedelet vontak az ellenség
fölé, elzárva előlük a napsugarat.
 Mindamellett ott voltak még az erdő boltívei alatt élő lények, a
vadászrepkény, a keljfeljancsi nyurgapáfrány, a bogyósvessző, a halálos
nyálszirom meg a többiek. Mint cerberusok őrizték a hatalmas fa
peremvidékét.
Az erdő az emberek üdvözlésére csupán a karmait nyújtotta feléjük.
Gren a többiek arcát figyelte, amint azok az ellenséges növényzet kettős
védőfalát lesték. Semmi nem mozdult: a tenger felől fújó enyhe szellő aligha
mozgatta meg a páncélozott leveleket.
– Nézd! – mondta Gren. – Hagyjatok itt! Hadd lássam, hogyan juttok át a
barikádon. Látni akarom, hogyan csináljátok.
Ő volt a kezdeményező, s örült ennek.
A többiek rápillantottak, aztán a barikádra, majd megint rá.
– Te nem tudod, hogyan kell átmenni rajta – mondta Veggy zavartan.
Gren gúnyosan mosolygott.
– Én tudok egy utat – mondta ki kereken.
– Azt hiszed, a termeszek segítenek nekünk? – kérdezte tőle Poyly.
– Nem.
– Akkor hogyan?
Kihívóan pillantott rájuk. Aztán Toyra nézett.
– Megmutatom az utat, ha követtek. Toynak nincs esze. Nekem van. Nem
leszek számkivetett. Én leszek a vezéretek Toy helyett. Tegyetek meg
vezéretekké, és én biztonságos helyre viszlek benneteket.
– Bah, te férfigyerek – mondta Toy. – Túl sokat beszélsz. Folyton kérkedsz.
De a többiek körülötte mozgolódni kezdtek.
– Az asszonyok a vezérek, nem a férfiak – mondta Shree, hangjában
kérkedés bujkált.
– Toy rossz vezér! – kiáltotta Gren.
– Nem, nem az – mondta Driff. – Bátrabb, mint te. – A többiek egyetértően
bólogattok, még Poyly is. Bár Toyba vetett hitük nem volt végtelen. Gren
iránti bizalmuk sem volt még teljes. Poyly odament hozzá, és csendesen
annyit mondott:
– Tudod a törvényt, és ismered az utat. Ki fognak tagadni, ha nem mutatod
meg nekik a biztonságba vezető ösvényt.
– És ha megmondom? – Vadsága szertefoszlott, mert Poyly korrektül
viselkedett vele szemben.
– Akkor velünk maradhatsz, ez így helyes. De ne reméld, hogy átveheted
Toy helyét. Az nem helyes.
– Én mondom meg, mi helyes, mi nem.
– Ez sem helyes.
Gren grimaszt vágott.
 – Te rendes vagy, Poyly. Ne vitatkozz velem.
– Nem akarom, hogy száműzött legyél. Én melletted állok.
– Akkor figyelj! – Ezzel Gren a többiek felé fordult. És övéből elővará-
zsolta a fura formájú üveget, amivel korábban játszadozott. Kitárt tenyerébe
helyezte.
– Ezt akkor szedtem fel, amikor a ketrec foglyul ejtett – mondta nekik. –
Csillámnak hívják, vagy üvegnek. Lehet, hogy a tengerből való. Lehet, hogy
ebből készítik a termeszek a tengerbe néző ablakaikat.
Toy meg akarta nézni, de Gren ellökte a kezét.
– Ha a Nap elé tartom, alatta kis Nap keletkezik. A csapdában megégettem
vele a kezemet. Ki tudtam volna égetni magamat a ketrecből akkor is, ha ti
nem jöttök. Tehát ki tudjuk égetni magunkat a Senkiföldjéről is. Csak meg kell
gyújtani néhány fűszálat, és máris fellobban a tűz. A legkisebb szellő is az
erdő felé hajtja... és amerre a tűz megy, mi is utánamegyünk, és biztonságban
bejutunk az erdőbe.
Mindannyian egymásra bámultak.
– Gren nagyon okos – mondta Poyly. – Az ötlete megmenthet minket.
– Nem fog sikerülni – mondta Toy konokul.
Gren hirtelen haragjában hozzávágta az üveget.
– Hülye nőszemély! A fejed varangyos békával van tele! Te vagy az, akit ki
kell közösíteni! Téged kell elkergetni!
Toy felkapta a lencsét, és visszalépett.
– Gren, te megőrültél! Nem tudod, mit beszélsz. Menj innen – kiabálta –,
mielőtt meg nem kell ölnünk téged!
Gren vadul Veggy felé fordult.
– Látod, hogy bánik velem, Veggy? Nem fogadhatjuk el vezérnek. Vagy mi
ketten megyünk, vagy ő!
– Toy sosem bántott engem – mondta Veggy morcosan, kerülni akarta a
perpatvart. – Én nem leszek számkivetett.
Toy megérezte feszült lelkiállapotukat, és gyorsan kihasználta az alkalmat.
– A csoportban nincs helye a veszekedésnek, mert meghal a csoport.
Grennek vagy nekem mennem kell, döntsétek el, hogy legyen. Szavazzatok
most. Szóljon, aki azt akarja, hogy én menjek.
– Ez tisztességtelen! – kiáltotta Poyly. Kellemetlen csend támadt. Senki
nem szólt.
– Grennek kell mennie – suttogta Driff.
Gren előkapta a kését. Veggy azonnal felpattant, és ő is elővette az övét.
Mögötte May ugyanúgy tett. Nemsokára mind fegyverrel a kézben álltak
Grennel szemben. Csak Poyly nem mozdult.
Gren arcáról keserűség sugárzott.
 – Add vissza az üvegemet – mondta, és Toy felé nyújtotta a kezét.
– Az a miénk – mondta Toy. – Tudunk nélküled is Napot csinálni. Menj,
mielőtt megölünk.
Utoljára még végignézett az arcokon. Aztán csendben megfordult és
elment.
Legyőzték. Számára nem volt jövő. Az erdőben egyedül maradni veszélyes
dolog: itt kétszeresen is az. Ha vissza tudna jutni az erdő közbenső szintjeire,
találhatna egy másik csoportot. Igaz, hogy azok a csoportok ritkák és
félénkek: még ha befogadják is, nem biztos, hogy megfelel köztük.
A Senkiföldje nem a legjobb hely egy legyőzött számára, ötpercnyi számű-
zetés után zsákmányul eshet valamilyen barátságtalan növénynek.
A lába alatt a talaj lejteni kezdett, s egy girbegurba vízmosásba jutott,
amiben már régóta nem csordogált víz. Grennél magasabb sziklatömbök
szegélyezték, a lába alatt kavics és hordalék csikorgott. Eltekintve a pengeéles
fűtől, csak néhány növény termett meg rajta.
Miközben Gren figyelmetlenül kószált, valami a fejére pottyant... valami
könnyű, nem okozott fájdalmat.
Gren már többször látta és iszonyodott a sötét, agyszerű gombától, ami más
lényekre tapadt. Valójában mutáns kucsmagomba, morel volt. Idővel
megtanulta a táplálékszerzés és helyváltoztatás új módját.
Gren egy ideig mozdulatlanul állt, reszketett a gomba érintésétől. Felemelte
a kezét, hogy leseperje a fejéről. A feje fázni kezdett, szinte bizsergett.
Végül leült a legközelebbi sziklatömb elé, nekivetette a hátát, és arrafelé
bámult, amerről jött. Mély árnyékban volt, nyirkos helyen: a vízmosás
peremén napfény csillant, mögötte a lombozat zöld és fehér színben vibrált.
Gren közömbösen bámulta, megpróbált jelentést kihámozni a mintából.
Homályosan felfogta, hogy ez egyfajta halál lehet... hogy részesülhetett
volna szebb halálban is, mint hogy a testét egy másik lény emészti fel.
Őseihez hasonlóan Felmehetett volna, de most senkije sincs, aki gondját
viselné a lelkének. Rövid az élet, és valójában mi is az? Semmi.
– Te ember vagy – mondta egy hang. Szellemhang volt, ki nem mondott
hang, olyasmi, aminek semmi köze nem volt a hangszálakhoz. Mint egy poros
hárfa húrja pendült meg agyának valamelyik zugában.
Jelen helyzetében Gren nem lepődött meg. Hátát a kőnek vetette. Körötte
az árnyék nemcsak őt takarta be. Teste közönséges anyagból van, miért ne
léteznének a gondolataihoz igazodó belső hangok is?
– Ki szólt? – kérdezte lustán.
– Te kucsmagombának neveztél. Nem hagylak el. Segíteni fogok neked.
Volt egy halvány gyanúja, hogy a kucsmagombák azelőtt sosem használtak
szavakat.
 – Segítségre van szükségem – mondta. – Számkivetett lettem.
– Azt látom. Hozzád tapadtam, hogy segítsek neked. Mindig veled
maradok.
Gren nagyon bután érezte magát, de azért megkérdezte:
– Hogyan tudsz segíteni nekem?
– Ahogy másnak is segítettem – mondta a gomba. – Ha egyszer veled
vagyok, nem hagylak el soha. Sok lénynek nincs agya: én az vagyok.
Gondolatokat gyűjtök. Az én fajtám agyként működik. Akihez hozzátapadunk,
az fortélyosabb és okosabb lesz a társainál.
– Én is ravaszabb leszek, mint a többi ember? – kérdezte Gren. A napfény a
vízmosás peremén nem változott. Minden összezavarodott az agyában. Olyan
volt, mintha az istenekkel beszélgetett volna.
– Eddig még sosem kaptunk el embert – mondta a hang, ezúttal gyorsabban
pergetve a szavakat. – Mi, kucsmagombák a Senkiföldje peremén élünk. Ti
meg az erdőben. Jó, hogy rád leltem. Erőssé teszlek. Bárhová mész,
mindenhová magaddal viszel.
Gren nem válaszolt, a hűvös kőnek dőlt. Minden ereje elszállt, csak hagyta,
hadd múljon az idő. A hang újra megpendült a fejében:
– Sokat tudok az emberekről. Az idő borzalmasan lassan telik ezen a
világon és a világűr többi világán is. Egykor, a nagyon távoli időkben, mielőtt
még a Nap forróvá lett, a te kétlábú fajtád uralkodott ezen a világon. Ti akkor
nagy termetűek voltatok, ötször nagyobbak, mint most te vagy. Ti új
életfeltételekkel találtátok szembe magatokat, és úgy éltetek túl, ahogy éppen
tudtatok. Azokban a napokban az én őseim voltak aprók, de a változás örökös,
még ha oly lassú is, hogy alig lehet észrevenni. Most te vagy apró lény,
elveszel az aljnövényzetben, míg én képes vagyok rá, hogy elpusztítsalak.
Rövid hallgatás és gondolkodás után Gren így szólt:
– Honnan tudod mindezt, morel, ha mindeddig nem találkoztál emberrel?
– Úgy, hogy felderítettem az agyad struktúráját. Emlékeidnek, gondola-
taidnak többsége a távoli múltban gyökerezik, s oly mélyre van temetve, hogy
te nem is érheted el. Én viszont igen. Azokon keresztül megértem a fajtád
múltbeli történetét. Az én fajtám így ugyanolyan naggyá válhat, mint amilyen
a tiéd volt.
– Én is naggyá válhatok?
– Ennek valószínűleg így kell lennie...
Grent hirtelen elnyomta az álom. Nem aludt mélyen, de álma tele volt
furcsaságokkal – olyasmikkel, amiket eddig nem tudott megragadni.
Hirtelen ébredt. A közelében valami megmozdult.
A vízmosás peremén, ahol az imént a napfény táncolt, most ott állt Poyly.
 – Gren, édesem! – mondta, amint megmozdult. – Otthagytam a többieket,
hogy veled maradhassak és a társad lehessek.
Gren agya kitisztult, tiszta és éles lett, mint a hegyi patak vize. Sok minden
tisztázódott benne, ami eddig rejtve volt előtte. Felpattant.
Poyly letekintett rá az árnyékba. Olyan rémülten nézte a sötét gombát,
mintha az legalábbis a ketrecfa vagy a gyilkos fűz része lett volna.
Kitüremkedett Gren haja alól, s a nyaka körül egy gallérszerű nyakfodrot
képezett. Bonyolult mintázata fényesen csillogott.
– Gren! A gomba! – kiáltotta rémülten, és hátrálni kezdett. – Rajtad van!
– Minden rendben van, Poyly, nincs ok aggodalomra. Ez egy morel. Nem
bánt. Segíteni fog nekünk.
Poyly először nem válaszolt. Tudta, mi az Út az erdőben, s mi a
Senkiföldjén. Mindenki magáról gondoskodik, nem másokról. Homályosan
sejtette, hogy a gomba igazi célja a táplálékfelvétel, s az, hogy minél
messzebbre tudjon eljutni, s ennek okán a lehető leglassabban végez
áldozatával.
– A gomba rossz dolog, Gren – mondta. – Mi is lehetne más, mint rossz?
Gren térdre ereszkedett, és magához vonta a lányt, miközben
megnyugtatólag suttogott neki.
Beletúrt vörösesbarna hajába.
– A morel sok mindenre megtanít minket – mondta. – Sokkal jobbak
lehetünk, mint amilyenek vagyunk. Most szerencsétlenek vagyunk, és az nem
fáj, ha jobbak akarunk lenni.
– Hogyan tehet egy gomba jobbá minket?
Gren fejében megpendült a morel.
– Ő biztosan nem fog meghalni. Két fej jobb, mint egy. Tartsd nyitva a
szemedet. Miért is ne... belőled isten is lehet!
Gren majdnem szóról szóra elismételte Poylynak a gomba szavait.
– Lehet, hogy te jobban tudod – mondta a lány bizonytalanul. – Te mindig
nagyon okos voltál.
– Te is okos lehetsz – suttogta Gren.
Tétován a karjai közé bújt, hozzásimult.
A gomba egy darabja Gren homlokáról a lány fejére hullt. Az megrázta
magát, úgy tett, mintha tiltakozna ellene, aztán lehunyta a szemét. Amikor újra
kinyitotta, a tekintete már tiszta volt.
Mint egy új Éva, magára vonta Grent. Szeretkeztek a meleg napsütésben,
lelkűk a földre hullott, amint kicsatolták öveiket.
Végül felálltak és egymásra mosolyogtak.
Gren lepillantott a lába elé.
– Elveszítettük a lelkeinket – mondta. Poyly hanyagul legyintett.
 – Hagyd, Gren. Csak kényelmetlenséget okozott. Többé már nem lesz rá
szükségünk.
Megcsókolták egymást, és nyújtóztak egyet, aztán másról kezdtek
gondolkodni, már megszokták a fejüket övező gombakoronát.
– Nem kell aggódnunk Toy meg a többiek miatt – mondta Poyly. – Nyitva
hagyták nekünk az erdőbe vezető utat. Nézd!
Egy magas fa mögé vezette Grent. Füst szállt fel a száraz földről, ahol a
lángok ösvényt égettek a fügefáig. Kéz a kézben elindultak az ösvényen, el a
Senkiföldjéről halálos Édenük felé.

Második rész

Tizenegyedik fejezet
Az ösvény mentén apró, riadt lények szaladgáltak, hol előbukkantak, hol
eltűntek a környező, sötét levelek között.
Két héjfürt szegélyezte az utat. Egy pár szem lesett közülük sunyin a
vándorokra, ide-oda tekingetett, mintha veszélyt szimatolna.
Az ösvény függőlegesbe fordult: nem látszott sem az eleje, sem a vége. Itt-
ott ágak nyúltak ki belőle vízszintes irányban, de ez nem akadályozta az
emberek lassú, de biztos haladását. Durva felszíne kiváló kapaszkodót kínált.
Az ösvény valójában a hengeres fügefatörzs volt.
A két héjfürt a közbenső szintekről lógott a Talajig. A lombozat megszűrte
a fényt, így Grenék zöld homályban haladtak az előttük tátongó fekete alagút
felé.
Végül az egyik héjfürt tétován vízszintesbe fordult, s az egyik ágra kúszott,
s ott látszólag láthatatlanná vált. A másik igyekezett követni. Gren és Poyly
leültek, hátukat az ösvénynek támasztották, és egymáshoz bújtak.
– Félek lemenni a Talajra – suttogta Poyly a fürt alól.
– Arra kell mennünk, amerre a morel vezet minket – mondta türelmesen
Gren, s elmagyarázta újra, amit már egyszer elmagyarázott. – Ő bölcsebb,
mint mi. Most, hogy egy másik csoport nyomában járunk, ostobaság volna
nem engedelmeskedni neki. Hogyan élhetnénk az erdőben egyedül?
Tudta, hogy a morel Poyly fejében igyekszik meggyőzni a lányt. Mégis,
bár már több alvás telt el azóta, hogy elhagyták a Senkiföldjét, Poyly
bizonytalannak tűnt, önkéntes távozása a csoportból mélyebb nyomot hagyott
benne, mint gondolta.
 – Kicsit nagyobb gondot fordíthatna arra, hogy megtalálja Toy meg a
többiek nyomát. Ha megvártuk volna, míg elalszik a tűz, biztosan rájuk
leltünk volna.
– Indulnunk kellett, mert attól féltél, hogy megégsz – mondta Gren. – Meg
aztán tudod, hogy Toy nem venne vissza minket. Nem kegyelmez, és nem ért
meg még téged sem, a barátját.
Poyly csak mordult egyet, és csend telepedett közéjük. Azután ismét ő
szólalt meg:
– Messzire kell mennünk? – kérdezte vékony hangon, és megszorította
Gren csuklóját.
Félénk türelemmel várták, hogy a hang válaszoljon a kérdésükre.
– Igen, még sokáig kell mennetek, Poyly és Gren, mert én azt tanácsolom,
és én erősebb vagyok, mint ti.
A hang ismerős volt már mindkettejük előtt. Az a hang volt, ami ajkak
nélkül született és fülek nélkül is hallható volt, az a hang, ami a fejükben
támadt, és ott is halt el. A poros hárfa hangjára emlékeztetett.
– Ilyen messzire vezettelek benneteket biztonságban – folytatta a gomba –,
és még messzibbre viszlek. Megtanítottalak, hogyan használjátok álcázásnak a
héjfürtöt. Már nagyon nagy utat tettünk meg a segítségükkel. Még egy kicsit
tartsatok ki, és tiétek lesz a dicsőség.
– Pihenésre van szükségünk, morel – mondta Gren
– Pihenjetek, aztán továbbmegyünk. Megtaláltuk egy másik embercsoport
nyomát... most nem szabad elgyengülni. Meg kell találnunk a törzset.
A két ember engedelmesen lefeküdt pihenni. A két nedvdús héjfürt közt
feszülő törzs tele volt repedésekkel, amikbe kezüket-lábukat bedugva
megelőzhették a lezuhanást. Kapaszkodtak, ahogy tudtak, amint lefelé lógtak
az ág alján, mintha éppen zuhannának lefelé a felettük terpeszkedő irdatlan
lombtakaróból.
Mint valami őrült háttérzaj, a morel gondolatai valahová az értelmükön
túlra kalandoztak el. Az ilyen korú növények jobbára méretükben
specializálódtak, ugyanakkor értelem nélkül maradtak; nem úgy a morel, ő az
intelligenciára specializálódott, a dzsungel éles, de korlátozott intelligen-
ciájára. Továbbá, hogy szélesebb körben mozoghasson, parazitává vált. Cse-
kély hatalmát ellensúlyozandó, így növelte meg mozgékonyságát. A furcsa
jószág, aki kettészakította önmagát, hogy mindkettejükre rátapadhasson,
igencsak meglepődött, amikor az idegrendszerükben olyasmire bukkant, amit
más lényekben eddig nem lelt meg: emlékekre, amik még a gazdájuk előtt is
rejtve maradtak.
A morel előtt ismeretlen volt a mondás, miszerint ,,a vakok országában az
egyszemű a király”, mindazonáltal ő is királyi hatalommal rendelkezett. A
hatalmas, melegházi világ lényei életüket harccal vagy meneküléssel vagy
éppen békésen meglapulva töltötték, mielőtt a mélybe zuhanva komposzttá
nem váltak, hogy táplálékot szolgáltassanak az elkövetkező generációknak.
Számukra nem volt múlt és jövő: olyanok voltak, mint a kárpit mintái közé
szőtt alakok. Életüknek nem volt mélysége. A morel az emberek agyára
tapadva valamit lelt. Perspektívát.
Az ember billió évek óta az első lény, aki képes visszatekinteni az idők
hosszú ösvényeire. Olyan látvány tárult a morel elé, amitől megrémült,
megszédült, s szinte teljesen eltűntek tőle hangjának hárfaszerű felhangjai.
– Hogyan tud egy gomba megvédeni minket a Talaj borzalmaitól? –
kérdezte Poyly egy idő után. – Hogy tudna megvédeni a nyurgapáfránytól
vagy a nyálsziromtól?
– Tud néhány dolgot – mondta Gren egyszerűen. – Ő sugallta, hogy
bújjunk a fürtök mögé, úgy rejtőzzünk el az ellenség elől. Itt biztonságban
vagyunk. Ha találunk egy másik törzset, még nagyobb biztonságban leszünk.
– Ez a fürt dörzsöli a combomat – mondta Poyly, egészen másról beszélve,
olyan asszonyi ösztönnel, amely eónok alatt sem kopott meg.
Ahogy ott feküdt, érezte, amint társa keze a combján tapogatózik, s lágyan
simogatni kezdi. De szeme veszélytől tartva még mindig a fenti lombokat
figyeli.
Egy tiritarka növény ereszkedett lefelé, és a felettük lévő ágon állapodott
meg. Szinte azonnal előbújt rejtekéből a rezgőbojtoska, és lecsapott a
virágmadárra. Kellemetlen szagú folyadék fröccsent. Aztán a szétlapított
virágmadár eltűnt elől, csak a zöld lé illata árulkodott arról, hogy az imént hol
lehetett.
– Gren, egy rezgőbojtoska! Tovább kell mennünk – figyelmeztette Poyly –,
mielőtt lecsap ránk.
A morel is látta a küzdelmet, valójában elégedetten szemlélte, mert a
virágmadár a kedvenc táplálékai közé tartozott.
– Mennünk kell, emberek, ha készen vagytok – mondta.
Mindegy volt, milyen ürügyet talál az indulásra, parazita lévén, neki nem
volt szüksége pihenésre.
Az emberek nem szívesen mozdultak el pillanatnyilag komfortos vackukról
még azért sem, hogy elkerüljék a rezgőbojtoskát. A morel nógatni kezdte őket.
Gyengéden tette, mert nem akart vitát provokálni, szüksége volt az
együttműködésükre. A legvégső esetben is igyekezett mértéktartó lenni. Látta
önmagát újra és újra megszületni, látta, hogy már az egész Földet gomba
borítja, tekervényei ellepik a hegyeket, völgyeket.
Mindezt az emberek nélkül nem képes elérni, ők ehhez az eszköz. Most –
az ő hűvösen kényelmes módján – annyi embert kell az uralma alá hajtani,
amennyit csak tud. Újra sürgetni kezdte őket. Gren és Poyly pedig
engedelmeskedtek.
Fejjel lefelé lógva a kerek törzshöz simulva lekúsztak a fán.
Más lények is használták ezt az utat, olyan ártalmatlanok, mint a
kúszólomb, ami végtelen karavánként kúszott a dzsungel mélységeiből, fel a
magasba. Zöld fogai és karmai távolról sem voltak veszélyesek. Egy másik faj
viszont félreérthetetlen nyomokat hagyott maga után: itt egy szúrásnyomot, ott
egy szennyfoltot. Mindez a gyakorlott szem előtt az ember jelenlétéről
árulkodott. Grenék most ezeket a nyomokat követték.
Az óriás fa és a lakói csendben végezték dolgukat. Gren és Poyly
hasonlóképpen. Amint a jelek az egyik oldalsó ágra vezettek, szó nélkül ők is
arrafelé tartottak. Követték függőlegesen, vízszintesen, mígnem Poyly
mozgást észlelt. Egy röppenő emberi alak bukkant fel. Mint valami kísértet,
kacsázva libbent a levelek közé, és beléveszett az előttük álló ágon összegyűlt
pihegubóhalomba.
Csak egy szemvillanásnyi időre látták a vállát, lobogó haja alatt a rémült
arckifejezést, Poylyt mégis mintha áram ütötte volna meg.
– Elkap, ha mi nem kapjuk el – mondta Grennek. – Hadd menjek és
próbáljam meg! Figyeld, hátha a közelben vannak a társai.
– Majd én megyek.
– Nem, én kapom el. Csapj zajt, hogy elvond a figyelmét, amikor úgy
gondolod, hogy készen állok lecsapni rá.
Lebontotta magáról a gyümölcshéjat, és hasra feküdt. Addig oldalazott az
ág mentén, mígnem alatta függött. Amint haladni kezdett előre, a morel önnön
biztonságát féltve beleférkőzött a gondolataiba. Poyly érzékei azonnal
élesebbé váltak, látása kitisztult, bőre érzékenyebbé vált.
– Hátulról menj rá. Kapd el, de ne öld meg, majd ő elvezet a törzséhez –
pendült meg agyában a hang.
– Csitt, mert meghall – suttogta Poyly.
– Csak te meg Gren hallotok engem, Poyly. Ti vagytok az én birodalmam.
Poyly a pihegubó mögé kapaszkodott, mielőtt újfent az ág tetejére
függeszkedett. Mind e közben egyetlen levélhez sem ért hozzá. Lassan kúszott
előre.
A pihegubó lágy, szirupos rügye fölül figyelte áldozata fejét. A fiatal nő
óvatosan kémlelt körbe, szeme sötéten csillant a fölé emelt keze és
hajkoronája alatt.
– Nem ismert fel titeket a héjfürt alatt, különben elbújt volna – mondta a
gomba.
Ez ostobaság, gondolta magában Poyly. Akár felismerte, akár nem,
mindenképpen el kellett volna bújnia az idegenek elől. A morel felfogta a
gondolatot, és megértette, miért volt hibás a gondolatmenete: mert mindaz,
amit eddig megtanult, az egész emberi gondolkodásmód idegen volt tőle.
Tapintatosan visszavonult Poyly agyából, hagyta, hogy úgy bánjon el az
idegennel, ahogy ő akarja.
Poyly egy lépést tett előre, aztán még egyet, szinte kétrét görnyedt. Fejét
lehajtva várta Gren jelét.
A pihegubó túlsó oldalán Gren megrázott egy ágat. Az idegen nő a zaj
irányába fordult, és nyelvével megnedvesítette az ajkát. Mielőtt még
elővehette volna övéből a kését, Poyly hátulról rávetette magát.
Birkózni kezdtek a puha rostok között. Az idegen Poyly torkát szorongatta,
Poyly a vállára csapott. Gren odaugrott, és megragadta a nyakát, húzni kezdte,
míg a sáfrányszínű haj az arcaiba nem hullott. A lány vadul küzdött, de
legyőzték. Nemsokára megkötözve feküdt az ágon, úgy nézett rájuk.
– Nagyon jól csináltátok! Most ő fog vezetni minket – mondta a morel.
– Csendet! – reccsent Gren hangja, s a morel azonnal elhallgatott.
Felettük, a fa felsőbb szintjén valami gyors mozgás keltette fel a figyelmét.
Gren ismerte az erdőt. Tudta, hogy a küzdelem zaja mennyire vonzza a
ragadozókat. Még szólni sem tudott, egy gyértövis máris lefelé körözve, mint
egy rugó vágódott feléjük. Gren felkészülten várta.
A penge mit sem ért a gyértövissel szemben. Egy ággal csapott rá, úgy
verte vissza. Amaz ruganyos csápjával kihorgonyozta magát, mielőtt újra
támadásba lendült – de egy rájalevél lecsapott rá a lombok közü1 és bekapta.
Poyly és Gren áldozatuk mellé kuporodva vártak. A borzalmas csend
dagályként árasztotta el az erdőt: megint biztonságban voltak.

Tizenkettedik fejezet
Foglyuk szinte teljesen szótlannak bizonyult. Poyly kérdéseire az ajkát
biggyesztette, és a haját igazgatta. Csak annyit tudtak kiszedni belőle, hogy
Yattmur a neve. Nyilván megrémítette a nyakuk köré tekeredett baljóslatú
gallér, s a fejükön viselt kucsma.
– Morel, ez nem mer beszélni! – mondta Gren, akit megindított a
megkötözött lány szépsége. – Nem mer rád nézni. Ne hagyjuk itt és menjünk
tovább? Majd találunk más embereket.
– Üsd meg, okkor majd beszél – pendült a halk hang.
– De attól még jobban megrémül.
– Lehet, hogy elveszítette a nyelvét, üsd meg az arcát, ami látom, tetszik
neked.
– Akikor is, ha nem okozott nekem bajt?
 – Te ostoba teremtés, miért nem használod az összes eszedet? Azzal sodort
veszélybe, hogy késedelmet okozott.
– Igen, azt hiszem. Így van. Erre nem gondoltam. El kell ismernem, igen
mélyrehatóak a gondolataid, morel.
– Akkor tedd, amit mondtam, üsd meg.
Gren tétován felemelte a kezét. A morel összerántotta a kéz izmait.
Erőteljesen Yattmur arcába vágott, hogy a feje is meglódult. Poyly
hátrahőkölt, kérdőn tekintett társára..
– Te ostoba! A törzsem megöl titeket – fenyegette meg Yattmur a fogait
vicsorgatva.
Gren szeme megvillant, újra felemelte kezét.
– Akarsz még egyet? Mondd, merre laktok?
A lány eredménytelenül próbált küzdeni.
– Én csak egy pásztor vagyok. Ha az én fajtám vagy, rosszul teszed, ha
megütsz. Mi bajt okoztam én neked? Csak gyümölcsöt szedegettem.
– A kérdéseinkre választ várunk. Nem esik bántódásod, ha válaszolsz a
kérdéseinkre. – Újra felemelte a kezét, de ezúttal a lány megadta magát.
– Én pásztor vagyok. Én terelem a tapsikákat. Nem az én dolgom harcolni
és kérdésekre válaszolni. Ha akarjátok, elviszlek benneteket a törzsemhez.
– Mondd meg, merre van a törzsed!
– A Nagy Száj pereménél él, nem messze innen. Mi békés emberek
vagyunk. Mi nem ugrálunk más emberek nyakába.
– A Nagy Száj peremén? Odaviszel minket?
– Nem fogtok bántani?
– Mi nem bántunk senkit. Meg aztán te is látod, hogy csak ketten vagyunk.
Mitől kellene félned?
Yattmur mogorva arcot vágott, mintha kételkedne Gren szavaiban.
– Akkor engedj felállni, és oldozd ki a kezemet. A társaim nem láthatnak
meg összekötött kézzel. Nem fogok elszaladni.
– Beléd is vágom a pengémet, ha megpróbálod – mondta Gren.
– Gyorsan tanulsz – mondta a morel elismerően.
Poyly kioldozta Yattmur kötelékeit. A lány elsimította a haját, megdörzsölte
a csuklóját, és mászni kezdett a csendes levelek között, két foglyul ejtője
mögötte. Nem váltottak több szót, de Poyly szívébe kétség költözött,
különösen azért, mert észrevette, hogy a fügefa szokásos egyhangúsága
megtörik.
Yattmurt követve lemásztak a fáról. Elhaladtak egy Hatalmas, csalánmoha
és bogyósvessző koronázta szikla mellett.
Majd egy másikat is maguk mögött hagytak. Minél lejjebb érték, annál
világosabb lett felettük. Ez azt jelentette, hogy a fügefa itt messze nem volt
olyan magas, mint szokott lenni. Ágai elvékonyodtak, meggörbültek. Egy
fénylándzsa vetődött az utazók elé. A Csúcsok itt majdnem találkoztak a
Talajjal. Ez vajon mit jelent?
Poyly elsuttogta magában a kérdést, és a morel megadta rá a választ.
– Az erdő itt megszakad. Olyan helyre értünk, ahol nem tud nőni. Ne ijedj
meg.
– A Nagy Száj pereménél lehetünk. Még a nevétől is félek, morel.
Forduljunk vissza, mielőtt végzetes bajba nem keveredünk.
– Nem visszafelé kell mennünk, Poyly. Mi vándorok vagyunk, nekünk
előrefelé kell mennünk. Ne félj. Segíteni fogok, és sosem hagylak el.
Az ágak már oly vékonyak és gyengék voltak, hogy nem bírták el őket.
Yattmur egy szökkenéssel a szikla peremére ugrott. Poyly és Gren mellette
értek földet. Ott feküdtek, és kérdőn tekintettek egymásra. Aztán Yattmur
felemelte a kezét.
– Figyeljetek! Néhány tapsika tart erre! – kiáltotta, hangja csak úgy zúgott
végig az erdőn. – Ezeket a vadállatokat vadássza a törzsem.
A szikla alatt nagyobb tisztás terült el
Nem az a halálos, poshadt ingoványos volt, amitől a csoportbéliek
annyiszor óvták Grent és Poylyt. Ez más volt, furán mintázott és hullámos,
mint valami megfagyott tenger, csak éppen vörös és fekete színű.
Néhány növény nőtt csak rajta. Itt-ott köldökhöz hasonló, szemgödörre
vagy tátott szájra emlékeztető üregek látszották.
– Csúnya arca van ennek a sziklának – suttogta Poyly, amint megpillan-
totta.
– Csend! Erre jönnek – mondta Yattmur.
Amint ott hallgatóztak és figyeltek, egy furcsa lényekből álló horda
özönlött különös ügetéssel az erdő mélyéből a tisztásra. Szőrös lények voltak,
olyanok, akik az eónok során megtanulták a nyulat utánozni.
Futásuk éppoly lassú és esetlen volt, mint az állaté, akit utánoztak. Mozgás
közben jobbra-balra ingadoztak, közben rostos izmaik hangosan ropogtak.
Csupa száj fejükön hatalmas fülek meredeztek. Alaktalan testüket szabálytalan
mintájú színek tarkították. Mellső lábaik esetlen, csökevényes csonkok voltak,
míg a hátsók hosszúak és legalább olyan ügyesek, mint az állat lába.
Gren és Poyly számára mindez újdonságnak számított. A tapsika előttük
csupán egy megmagyarázhatatlanul furcsa lábakkal megáldott új faj volt.
Yattmur számára azonban egészen mást jelentettek.
Mielőtt még láthatóvá váltak volna, Yattmur leakasztott a derekáról egy
súlyokkal terhelt zsinórköteget és a kezében egyensúlyozta. Amikor a horda a
szikla alá ért, ügyesen elhajította. A köteg szétnyílt, egyfajta háló alakult ki
belőle, ami a súlyok miatt forogni kezdett.
 Három furcsa lábú lény akadt bele. Akkor Yattmur lemászott, és a
tapsikákra vetette magát. Mielőtt megszökhettek volna, egy zsinórral
megkötözte őket.
A horda többi tagja szétugrott, elszaladt, elillant. Az a három, amelyik
foglyul esett, engedelmesen állt, ahogy az egy növényhez illik. Yattmur
kihívóan pillantott Grenre és Poylyra, mintha megkönnyebbült volna, hogy
megmutathatta ügyességét. De Poyly nem törődött vele, a tisztás felé mutatott,
és a társához bújt.
– Gren, nézd! Egy... szörnyeteg, Gren! – mondta fojtott hangon. – Ugye
mondtam, hogy ez vad vidék!
A szikla egyik szélesebb kiszögellése mögött, arrafelé, ahol a tapsikák
eltűntek, egy ezüstös hólyag fúvódott fel. Embernél is magasabb gömbbé
terjeszkedett.
– Az egy zöldhólyag! Ne nézzetek rá! – mondta Yattmur. – Emberi
szemnek nem kellemes látvány.
De ők megbűvölten bámulták, mert a hólyag közben vizenyős gömbbé
dagadt, és ezen a gömbön egy szem nőt, hatalmas, kocsonyás szem, zöld
pupillával. Addig forgott, amíg emberi szemre nem hasonlított.
Terjedelmes nyílás jelent meg a hólyag alján. Az utolsó néhány menekülő
tapsika meglátta. Megálltak, és új ösvény után kutatva körbepillantottak.
Közülük hatan átugrottak a résen, ami mint egy száj, bezárult mögöttük, a
hólyag pedig kezdett összeomlani.
– Élő árnyék! – tátogott Gren. – Mi ez?
– Ez egy zöldhólyag – mondta Yattmur. – Még sosem láttatok ilyesmit?
Nagyon sok él errefelé, a magas sziklákra tapadva. Gyertek, el kell vinnem a
tapsikákat a törzshöz.
De a morel másképp gondolta. Megpendült Gren és Poyly agyaiban.
Tétován elindultak a sziklaperem felé.
A zöldhólyag már teljesen összeomlott, összehúzódva a sziklához tapadt,
mint valami nedves törölköző. A földön még mozgó daganat a tapsikák
hollétéről árulkodott. Rémülten nézték, s az a zöld szemével visszanézett
rájuk. Az álcázás tökéletesnek bizonyult.
– Nem bánthat minket – pendült meg a morel. – Nem több, mint egy
gyomor.
Továbbindultok. Megint Yattmurt követték, nehézkesen haladtak a durva
talajon, a három foglyul ejtett lény úgy himbálózott az oldalukon, mintha
mindennap ilyesmivel foglalkoztak volna.
A talaj emelkedni kezdett. Fejükben a morel azt sugallta, hogy emiatt nem
nő itt a füge, s várta a válaszukat. Poyly azt mondta:
 – Lehet, hogy ezek a tapsikák a hosszú lábaikkal fel tudnak mászni a
dombra.
– Biztosan úgy – mondta a gomba.
De ez ostobaság, gondolta Gren, és mi van akkor, ha le akarnak jönni? A
morel sem tud mindent, vagy csak nem ért egyet Poyly ostoba elképzelésével.
– Igazad van, én sem tudok mindent – pendítette a morel nagy meglepeté-
sére. – De képes vagyok gyorsan tanulni, amit ti nem tudtok – mert fajotok
korábbi generációival szemben ti csőik ösztönösen végzitek a dolgotokat.
– Mi az az ösztön?
– Zöld gondolat – közölte a morel, de nem részletezte.
Yattmur végre megállt. Rosszkedve eltűnt, mintha a vándorlás barátokká
tette volna őket. Már egészen felvidult.
– Most a törzsem területének közepén állunk. Ide akartatok jönni – mondta.
– Akkor hívd Őket, mond el nekik, hogy jó reménnyel jöttünk, és hogy
beszélni akarok velük – mondta Gren, majd a morel kedvéért aggodalmasan
hozzáfűzte: – De nem tudom, mit mondjak nekik.
– Majd megsúgom – pendítette meg a gomba.
Yattmur felemelte összekulcsolt kezét, és rövidet füttyentett. Poyly és társa
riadtan pillantottuk körbe... Megrezdültek a levelek, s harcosok vették körbe
őket, úgy tűnt, a földből pattantak elő. Felfelé pillantva, Poyly a feje feletti
ágak. között különös alakokat vélt látni.
A három tapsika nyugtalanul. mozgolódni kezdett.
Gren és Poyly teljes csendben álltak, hagyták, hadd bámulják meg őket.
Yattmur törzsének tagjai lassan közelebb léptek. Legtöbbjük szokás szerint
nő volt, bájaikat virágok ékesítették. Valamennyinek volt fegyvere. Nagy
részük Yattmurhoz hasonlóan feltűnően formás termetet mondhatott
magáénak. Ugyanolyan hálót hordtak a derekukon, mint amilyet Yattmur.
– Pásztorok – szólt a lány. – Hoztam nektek két idegent, Poylyt és Grent.
Csatlakozni akarnak hozzánk. A morel nógatására Poyly megszólalt:
– Vándorok vagyunk, ne bántsatok, üdvözöljetek minket, ha békében
takartok Felmenni. Pihenésre és menedékre van szükségünk. Később majd
megmutatjuk, mihez értünk.
A csoport tagjai közül egy csillogó kagylókkal díszített befont hajú asszony
előrelépett. Kezét tenyérre1 felfelé előrenyújtotta.
– Legyetek üdvözölve, idegenek. Az én nevem Hutweer. Én vezetem
ezeket a pásztorokat. Ha csatlakoztok hozzánk, kövessetek. Beleegyeztek?
Ha nem egyezünk bele, megölhetnek minket – gondolta Gren.
Most azonnal meg kell mutatnunk, hogy vezérek vagyunk – válaszolta a
gomba.
A késeik felénk mutatnak.
 Kezdettől fogva vezetnünk kell, utána már nem lehet – érvelt a morel.
Amint ott álltak és vitatkoztak. Hutweer türelmetlenül tapsolt.
– Válaszoljatok, idegenek! Követitek Hutweert?
Bele kell egyeznünk, morel.
Nem, Cren, nem engedhetjük meg magunknak.
De megölnek minket!
Akkor neked kell előbb megölnöd őt, Poyly!
Nem!
Azt mondom, igen.
Nem... nem... nem...
Gondolataik sebesen peregtek, a háromfős vita elharapózott.
– Pásztorok, riadó! – kiáltott Hutweer. Kezével övére csapott, és egy
lépéssel közelebb lépett, tekintete elkomolyodott. Az idegenek nyilván nem
barátok.
Az idegenekkel ekkor igen furcsa dolog történt. Földöntúli táncba kezdtek.
Poyly karjai a nyakára tekeredett gallér felé nyúltak, majd összefonódtak,
ahogy az erő kényszerítette. Lassan a földre vetették magukat, arcukat
ismeretlen fájdalom torzította el. Szájukból hab buggyant ki, és ürüléküket a
kemény talajra ürítették.
Lassan mozogtok, szemük kimeredt, kifordult, testük megfeszült, az
ajkukat harapdálták, s köziben őrült tekintettel bámultak a semmibe.
A pásztorok tiszteletteljesen húzódtak hátra.
– Az égből pottyantak rám! Biztosan szellemek! – kiáltotta Yattmur, és
eltakarta az arcát.
Hutweer eldobta a kését, arca elsápadt. Ez jel volt követői számára. Rémült
gyorsasággal eldobálták fegyvereiket, arcukat kezükbe rejtették.
Amikor a morel látta, hogy elérte a kívánt hatást, megszüntette a Gren és
Poyly agyára gyakorolt kényszerítést. Amint a nyomás enyhült, majdnem
összeestek, de tartották magukat.
– Megnyertük a harcot, Poyly, ahogy kellett – mondta a hárfaszerű hang. –
Hutweer előttünk térdel. Most neked kell beszélned hozzájuk.
– Gyűlöllek, morel súgta – mondta Poyly mogorván. – Kényszerítsd rá
Grent... én nem teszem meg.
A gombától kényszerítve Gren odalépett Hutweerhez és megfogta a kezét.
– Mos megismertél minket – mondta. – Többé nem kell félned. Csak ne
feledd, hogy bennünk szellemek lakoznak. Együtt fogunk dolgozni. Együtt
létrehozunk egy hatalmas törzset, és békében fogunk élni. Az emberek nem
lesznek többé az erdő menekültjei. Ki fogunk vezetni benneteket az erdőből,
az ember újra naggyá lesz!
 – Az erdőből kivezető út ott van előtted – kockáztatta meg Hutweer. Az
elfogott tapsikákat átadta az egyik asszonynak, és előrelépett, hogy jobban
hallja, amit Gren mond.
– Mi annál is messzebbre vezetünk titeket – mondta neki Gren.
– Megszabadítasz bennünket a Fekete Száj szellemétől? – kérdezte
merészen Hutweer.
– Úgy lesztek vezetve, ahogy megérdemlitek – jelentette ki Gren. – De
mindenekelőtt szellemtársam meg én enni és aludni akarunk. Azután majd
beszélgetünk. Most kísérjetek minket biztonságos helyre.
Hutweer meghajolt... és elnyelte a föld.

Tizenharmadik fejezet
Az agyongyötört lávaágyat, amin álltak, lyukak szabdalták keresztül-kasul.
Az egyik ilyen üregből a víz kimosta, vagy a pásztoraik kihordták a
termőföldet, így föld alatti rejteket hoztak létre. Itt éltek biztonságban és
sötétben. A sziklapad boltívként borult föléjük.
Yattmur segítségével Poyly és Gren jóval gyengédebben ereszkedett le a
félhomályba, mint azt Hutweer mellett tehették volna.
Odalent leültették őket, és szinte azonnal ételt hoztak nekik.
Megkóstolták a tapsikát, amit a pásztorok a vándorok előtt ismeretlen
módon ízesítettek, fűszerekkel ínycsiklandóvá, borssal csípőssé varázsoltak. A
tapsika, magyarázta Yattmur, az egyik fő eledelük, de van egy specialitásuk is.
Most némi megnyugvással ezt is Gren meg Poyly elé tették.
– Hal a neve – mondta Yattmur, amikor hangot adtak elégedettségüknek. –
A Hosszú Vízből való, ami a Fekete Szájból folyik.
Erre felfigyelt a morel, és megkérdeztette Grennel:
– Hogyan tudjátok megfogni a halat, ha a vízben él?
– Nem fogjuk meg. Nem megyünk a Hosszú Vízhez, mert ott furcsa embe-
rek élnek, a halászok. Néha találkozunk velük, és mert békében megvagyunk
egymással, cserélni szoktunk tapsikáért halat.
A pásztorok élete kellemesnek tűnt. Poyly megpróbálta kideríteni, hogy
mitől van ez. Megkérdezte Hutweert:
– Nincs a környéken sok ellenség? Hutweer mosolygott.
– Nagyon kevés ellenség akad errefelé. Legnagyobb ellenségünk, a Fekete
Száj elnyeli valamennyit. Itt élünk a Fekete Száj mellett, mert azt tartjuk, hogy
könnyebben elbánunk egy nagy ellenséggel, mint sok kicsivel.
A morel ismét Grennel tanácskozott. Az Poylyval ellentétben már
megtanult hangosan kiejtett szavak nélkül is beszélgetni vele.
 – Meg kell néznünk azt a szájat, amiről annyit beszélnek – javasolta a
morel. – Minél előbb, annál jobb. És mert veszítettél a tekintélyedből, mert
úgy ettél velük, mint más közönséges ember, megint fel kell izgatnod őket. A
két dolgot össze lehet kötni. Keressük meg a szájat, és mutassuk meg,
mennyire nem félünk ott beszélni.
– Ne, morel! Okosan gondolkodsz, de gondolj az érzelmekre. Ha ezek a jó
pásztorok félnek a Fekete Szájtól, én is kész vagyok azt tenni.
– Ha így gondolkodsz, elveszünk.
– Poyly meg én fáradtak vagyunk. Te nem tudod, hogy mi az a fáradtság.
Hagyjál minket aludni, ahogy megígérted.
– Ti mindig alusztok. Előbb meg kell mutatnunk, milyen nagyok vagyunk.
– Hogyan, amikor alig állunk a lábunkon? – vágott közbe Poyly.
– Azt akarod, hogy megöljenek, amíg alszol?
Mivel a morel nem tágított, Gren meg Poyly azt követelte, hogy vigyék
őket a Fekete Szájhoz.
A pásztorok megrémültek. Hutweer lecsillapította őket.
– Úgy teszek, ahogy mondjátok, ó, szellemek. Lépj elő, Iccall! – kiáltotta, s
egy fiatal hím, hajában fehér villacsonttal, azon nyomban előrelépett. Tenyerét
felfelé tartva üdvözölte Poylyt.
– A fiatal Iccall a mi legjobb dalnokunk – mondta Hutweer. – Ha veletek
megy, nem esik bántódásotok. Ő meg fogja mutatni, nektek a Fekete Szájat,
azután visszavezet ide. Várni fogunk benneteket.
Megint felfelé másztak az erős, örökké tartó napfényben. Amint ott álltak, s
lábuk alatt érezték a forró tajtékkövet, Iccall csillogó szemmel Poylyra nézett,
és azt mondta:
– Tudom, hogy fáradtak vagytok, de nem megyünk messzire.
– Ó, köszönöm, de nem vagyok fáradt. – Poyly visszamosolygott rá, mert
Iccallnak hatalmas, sötét szeme és bársonyos bőre volt, s ugyanolyan szép
alakja, mint Yattmurnak. – Szép az a csont a hajadban. Egy levél erezetére
hasonlít.
– Nagyon ritka... talán tudok egyet szerezni neked is.
– Igyekezzünk ha már elindultunk – szólt Gren élesen Iccallra, s közben
arra gondolt, hogy nem látott még embert ilyen ostobán vigyorogni. – Mit tud
egy egyszerű dalnok – ha ugyan tényleg az vagy – bármit is tenni egy ilyen
hatalmas ellenség ellen, mint a Fekete Száj?
– Azt, hogy amikor a száj dalol, én is dalolok... és én jobban csinálom –
mondta Iccall. Nem jött zavarba, s miközben mutatta az utat a levelek és a
repedezett sziklák között, büszkén kihúzta magát.
Mint előre megmondta, nem mentek messzire. A talaj továbbra is emel-
kedett, és egyre vastagabban borította a fekete és vörös forró kő, úgyhogy már
semmi nem termett meg rajta. Még a füge is, ami szívós ágaival ezer
kilométereket is áthidalt, innen visszahúzódni kényszerült. Legszélső törzsein
látszottak a visszahúzódó lávafolyam ütötte sebek. Mégis, kinyújtott
léggyökereivel mohón a sziklák közé nyúlva kutatott élelem után.
Iccall félrehajtotta a gyökereket, és egy sziklatömb mögé guggolt. Intett
nekik, hogy menjenek közelebb. Előremutatott.
– Ez a Fekete Száj – suttogta.
A táj Gren és Poyly számára különös látványt nyújtott. A nyílt terület
fogalma teljesen ismeretlen volt előttük, ők erdőlakók voltak. Most
csodálkozón meredtek maguk elé, oly különös látványban volt részük.
A repedezett, gyűrött lávafolyam nagy területen terült szét a lábuk előtt. A
távolban magasan az ég felé ívelt és egy óriási, rongyos szélű kúpot alkotott.
Bár nagyon messze volt, mégis az uralta a tájat.
– Ez a Fekete Száj – suttogta megint Iccall, s a Gren meg Poyly arcáról
tükröződő félelmet figyelte.
Újjával a kúp nyílásából az ég felé szállongó füstoszlopra mutatott.
– A Száj Lehelete – mondta.
Gren levette tekintetét a kúpról, és a mögötte elterülő erdőt figyelte, amely
igyekezett megvetni a lábát ezen a talajon is. Megint a kúpra pillantott, amikor
megérezte, hogy a morel mélyen az agyába ülteti a szédítő gondolatot.
Megdörzsölte a homlokát. Sóhajtott, amikor a morel kifejezte elégedetlenségét
a mozdulat miatt.
A gomba mélyén beletúrt Gren agyába, az ott lerakódott öntudatlan
emlékezetbe, mint ahogy egy részeg a hagyatékban talált fényképek közt
turkál. Zavartság kerítette hatalmába Grent: ő is megpillantotta ezeket a
képeket, némelyikük egészen megrendítette, pedig azt sem tudta, mit ábrázol.
Ájultan bukott a lávára.
Poyly Iccall segítségével felemelte – de már minden rendben volt, a morel
meglelte, amit keresett.
Győzelmesen villantotta fel a képet Gren előtt. Amint az magához tért, a
gomba magyarázni kezdte:
– Ezek a pásztorok az árnyéktól félnek, Gren. Nekünk nem kell félnünk. Az
ő hatalmas Szájuk csupán egy vulkán, annak is kicsi. Nem fog bántani,
valószínűleg már rég kialudt.
Ezzel megmutatta mindkettejüknek, hogy mi is az a vulkán: az információt
az ő agyuk mélyéről ásta elő.
Megnyugodva tértek vissza a törzs föld alatti otthonába, ahol Hutweer,
Yattmur meg a többiek vártak rájuk.
– Láttuk a ti Fekete Szájatokat, és nem félünk tőle jelentette ki Gren. –
Nyugodtan alhatunk, és kellemes álmunk lesz.
 – Ha a Fekete Száj szólít, mindenkinek mennie kell – mondta Hutweer. – Ti
lehettek bármilyen bátrak, azért csúfoljátok ki, mert olyankor láttátok, amikor
hallgatott. Ha dalolni kezd, majd meglátjuk, hogyan táncoltok, ó, szellemek!
Poyly megkérdezte, hogy merrefelé élnek a halászok, akikről a törzsbeliek
beszéltek.
– Ahol állunk, innen nem látni a fát, ahol laknak – mondta Iccall. – A
Fekete Száj gyomrából jön a Hosszú Víz. Azt sem látni, mert arra magas a
föld. A Hosszú Víz mellett áll a fa, amin a halászok élnek. Furcsa emberek, a
fájukat imádják.
Ekkor a morel belépett Poyly gondolataiba, és azt kérdeztette vele:
– Ha a halászok ennyivel közelebb élnek a Fekete Szájhoz, mint ti, ó,
Hutweer, milyen varázslattal élik túl a Száj hívását?
A pásztorok egymás közt pusmogtak, választ kerestek a kérdésre. Egyikük
sem nyilatkozott, végül az egyik asszony azt mondta:
– A halászoknak hosszú zöld farkuk van, ó, szellem.
Ez a válasz egyiküket sem elégítette ki. Gren nevetett, s a morel szólásra
kényszerítette.
– Ó, ti üres Száj gyermekei, túl keveset tudtok, és túl sokat képzeltek!
Elhiszitek, hogy az embereknek hosszú, zöld farkuk nő? Együgyűek és
gyámoltalanok vagytok, de mi majd vezetünk titeket. Miután aludtunk,
lemegyünk a Hosszú Vízhez, és ti is mind velünk jöttök. Ott létrehozzuk a
Nagy Törzset. Először a halászokkal egyesülünk, aztán az erdő többi
törzseivel. Már nem sokáig élünk félelemben. Más lények fognak félni tőlünk.
A morel agyában kezdett kialakulni annak a képe, amire az emberek
segítségével készült. Egyre terebélyesedett a terv, és ebben nem kis részük
volt az embereknek. Most még nagyon is érezte a hátrányát – nincs elegendő
test, hogy osztódhasson, és a hatalma alá tudja vonni a pásztorokat is. De
mihelyt módja lesz rá, szaporodni fog, és békés telepeket növeszt, aztán
átveszi a hatalmat az emberiség felett. Mohón beszédre kényszerítette Grent:
– Már nem sokáig leszünk az aljnövényzet szegény népe. Megöljük a
dzsungelt valamennyi rossz teremtményével együtt. Csak a jó dolgokat
hagyjuk meg. Lesznek kertjeink, ahol... erőt és még több erőt fogunk termelni,
amíg újra a miénk nem lesz az egész világ, ahogy egykoron volt.
Csend lett. A pásztorok nyugtalan pillantásokat vetettek egymásra, még
nem fogták fel a kihívást.
Poyly arra gondolt, hogy a dolgok, amiről Gren beszél, túl nagyok és nincs
értelmük. Maga Gren már nem aggódott emiatt. Bár úgy tekintett a morelra,
mint jó barátra, gyűlölte az ötlet miatt, amiről beszélni kényszerült, s aminek
érdekében tevékenykedett, holott fel sem fogta még, hogy mit tesz.
 Fáradtan roskadt az egyik sarokba, és szinte azonnal álomba merült. Mit
sem törődve azzal, hogy a többiek mit gondolnak, Poyly is lefeküdt.
Mindketten elaludtak.
A pásztorok először csodálkozva néztek rájuk. Aztán Hutweer tapsolt és
szétoszlatta őket.
– Most hagyjuk aludni őket.
– Milyen fura emberek. Velük akarok maradni – szólt Yattmur.
– Nincs rá szükség, ráérünk akkor aggódni miattuk, ha felébrednek –
mondta Hutweer, és maga előtt tolta Yattmurt.
– Majd meglátjuk, hogyan viselkednek, ha a Fekete Száj szelleme jelt ad –
mondta Iccall, miközben kifelé mászott.

Tizennegyedik fejezet
Amíg Gren és Poyly aludtak, a morel virrasztott. Az alvás nem az ő dolga
volt.
A gomba most éppúgy érezte magát, mint a kisgyerek, aki berontott egy
barlangba, s azt kincsekkel megtömve találta: ott topog a gazdagságban, s az
alkata miatt nem tud mit kezdeni vele. A zsákmány első pillanatban csak
izgatott csodálkozást váltott ki belőle.
Gren és Poyly álmát furcsa látomások zavarták. A múlt tapasztalatainak
egész tömege derengett fel előttük, aztán mint város a ködben, szétfoszlott.
Előítélet nélkül – ami ellenkezést váltott volna ki az öntudatlan régiókból,
amikben elmerült – a. morel újfent belevetette magát Gren és Poyly emlékei-
nek labirintusába, ahol az intuitív válaszokat remélte.
Az út hosszúnak bizonyult. A legtöbb jel elmosódott s a számtalan
generáció során megtévesztővé torzult. A gomba lassan elmerült azoknak a
napoknak az emlékeiben, amikor a Nap még nem sugárzott többletenergiát,
amikor az ember még jóval intelligensebb volt, mint mostani, fán élő rokona.
Csodálkozva és tanácstalanul tekintette át a távoli múlt nagy civilizációit, az
ember történelmének hosszú, titokzatos világát, azt az időt, amikor még nem
melegedett tűz mellett, s vadászat közben sem az agya vezette a kezét.
S ott, az emberiség kezdeteinek töredékei közt tapogatva a morel megdöb-
bentő felfedezésre jutott. Sokáig nem tudott mit kezdeni vele, nem is fogta fel
a jelentőségét.
Agyukban megpendülve felébresztette Grent és Poylyt. Azok bár
kimerülten ébredtek, a belső hang elől nem tudtak menekülni.
– Gren! Poyly! Óriási felfedezésre jutottam! Nem is hinnétek, hogy
testvérek vagyunk!
 A morel tőle soha nem tapasztalt érzelemkitörések közepette villantotta fel
nekik a saját tudattalan emlékezetük zugaiban elraktározott képeket.
Először az ember aranykorát mutatta meg nekik, a csodás városok és utak
korát, a kockázatos utazásokat a közeli bolygókra. Ez a kor a nagy szervezetek
és nagy elvágyódások kora volt, a közösségek, a kommunák, a bizottságok
kora. Az emberek mégsem tűntek boldogabbnak, mint elődeik, őseikhez
hasonlóan ők is a kényszer és az ellentmondás árnyékában éltek. Közülük is
milliók mentek tönkre a gazdaság és a totális fegyverkezés miatt.
Azután a morel megmutatta, hogyan emelkedett a Földön a hőmérséklet a
kritikus szintre. Az ember, bízva technológiájában, felkészült erre a veszélyre.
– Ne mutass többet – nyafogta Poyly, mert a képek túl élesek és fájdalma-
sak voltak. De a gomba nem törődött velük, tovább kényszerítette rájuk a
tudást.
Míg az ember a csillagok meghódítására készült, kezdetét vette a hanyatlás.
A Nap új hullámhosszú sugárzást kezdett kibocsátani, s lassan az egész
emberiséget megfertőzte vele. A sugár hatással volt a szemükre, az agyukra.
Hosszú ideig szenvedtek miatta, de aztán kezdtek immúnissá válni.
Kimásztak betegágyukból. De valami mégis megváltozott. Többé nem voltak
képesek parancsolni, küzdeni, gondolkodni.
Mintha más lényekké váltak volna!
Elhagyták szép és hatalmas városaikat, kiürítették házaikat – mintha
mindez hirtelen idegenné vált volna a számukra. Szociális berendezésük
felbomlott, szervezeteik egyik napról a másikra összeomlottak. Attól kezdve
növények özönlöttek el az utcákat: a pénztárgépeket virágpor töltötte meg
pénz helyett. Megkezdődött a dzsungel hatalomátvétele.
Az emberiség összeomlása nem fokozatosan ment végbe, hanem egy
csapásra: ahogyan egy magas torony omlik össze.
– Ebből elég – mondta Gren a morelnek, ellenszegülve akaratának. – A
múlthoz nekünk semmi közünk. Miért érdekelne minket, hogy mi történt oly
sok idővel ezelőtt? Már eleget ijesztgettél! Hagyj aludni.
Furcsa érzés töltötte el, mintha az egész benseje zakatolni kezdett volna,
bár kívülről ennek semmi jelét nem látta. A morel képletesen felrázta.
– Te, olyan más vagy – pendítette meg még mindig izgatottan. – Figyelned
kell. Nézd! Most visszamegyünk a nagyon távoli napokba, amikor az
embernek még sem történelme, sem öröksége nem volt, még csak nem is volt
Ember. Csak egy vézna kis lény, mint amilyenek ti vagytok most...
És Poyly meg Gren nem tudtak mást tenni, nézték a látomásokat, amik
egymást követték. Bár a villanások homályosak és zavarosak voltak,
makiszerű lényeket véltek látni, akik lemásztak a fáról, és a páfrányok között
szaladgáltak. Az apró, ideges emberkéknek még nyelvük sem volt. Hol
leguggoltak, hol felágaskodtak, és elrejtőztek a bokorba. A részletek nem
látszottak, így nem sok minden maradt meg bennük a látottakból.
Az illatok és hangok harsányak, egyben titokzatosak, rejtélyesek voltak.
Grenék csupán apró villanásokat láttak az ősi világból, amiben a kis lények
megszülettek, nyüzsögtek és meghaltak.
Láthatólag minden ok nélkül megszállta őket a nosztalgia, s Poyly elsírta
magát.
Most egy tisztább kép következett. A kis emberkék egy csoportja óriási
páfrányok alatt, a mocsárban gázolt. Valami a fejükre pottyant. Nem más volt,
mint a kucsmagomba.
– E korai, oligocén korban az én fajtám volt az első, amelyik intelligen -
ciával rendelkezett. Itt van rá a bizonyíték! E borongás, nyirkos világban mi
fedeztük fel elsőként a gondolat erejét. A gondolatnak pedig végtagokra van
szüksége, amiket vezérelhet, így parazitákká lettünk azokon az apró lényeken,
a ti őseiteken.
Tovább ösztökélve Grent és Poylyt az időben, megmutatta az ember
fejlődésének valódi történetét, amely egyben a morel története is volt. A morel
számára, aki parazitaként kezdte, a fejlődést a szimbiózis jelentette.
Először csak a makiemberkék fején tapadtak meg. Azután, amikor az
emberek e kapcsolatnak köszönhetően megtanultak vadászni és tevékenysé-
güket megszervezni, lassú generációkon át elérték náluk, hogy megnöveljék
agyuk kapacitását. Végül a sebezhető morel azt is megtanulta, hogyan
fészkelje magát belé, hogyan váljék részévé az embernek, s növelje meg saját
képességeit is a csontboltozat védelme alatt...
– Így fejlődött ki a valódi embertípus – intonálta a morel irdatlan
mennyiségű képet felvillantva. – Felnőttek, meghódították a világot, s közben
megfeledkeztek erejük forrásáról, a morelagyról, ami velük élt és velük halt
meg. Nélküle még ma is a fán élnének, mint ahogy a segítségünk nélkül a ti
törzsetek is ott él.
Hogy szavait érvekkel is alátámassza, újra provokálta azokat a látens
emlékeket, amelyek a Nap kései állapotát és az emberiség hanyatlását
illusztrálták.
– Az emberek fizikailag erősebbek voltak, mint a morelek. Bár ők túlélték
a Nap sugárzásának növekedését, szimbióta agyuk nem volt erre képes.
Csendben elhalt, élve felforrt a csontboltozat alatt, amit önmagának választott.
Az ember magára maradt... már csak a saját, természetes agya tudott
gondoskodni róla, de az nem volt több, mint egy fejlettebb állati agy. Nem
csoda, hogy feladta nagyszerű városait, és visszaköltözött a fára!
 – Ez nekünk semmit nem mond... egyáltalán semmit – nyafogta Gren. –
Miért emlékeztetsz bennünket erre az ősi katasztrófára, aminek már számtalan
millió éve vége?
A morel hangtalanul nevetett az agyukban.
– Mert a drámának még nincs vége! Én egy erősebb törzs vagyok, mint
letűnt őseim voltak: én el tudom viselni az erősebb sugárzást. Akárcsak a te
fajtád. Itt a történelmi pillanat, hogy létrehozzunk egy olyan szimbiózist, ami
legalább olyan hasznos lesz, mint amilyen az volt, amelyik a makikat a
csillagokba küldte. Az intelligencia órája ismét ketyegni kezd. Az óra mutatói
megint körbefutnak...
– Gren, ez őrült, és én nem értem! – sírta Poyly megdöbbenve a csukott
szemei mögött lejátszódó kavarodástól.
– Hallgasd az óra ütemeit! – pendült a morel. – Értünk ketyeg, gyerekek!
– Ó, ó, hallom! – sóhajtotta Gren, s nyugtalanul hánykolódott a vackán.
A fülében felcsendült egy hang, egy minden mást elhomályosító, ördögi
dal.
– Gren, mind a ketten megőrültünk! – kiáltotta Poyly. – Ez a borzalmas
hang!
– A harangok! A harangok! – pendült a morel.
Akkor Poyly és Gren felébredtek, verejtékezve, lángoló arccal felültek... a
borzalmas hang pedig egyre erősödött, csak erősödött!

Míg az általuk észlelt gondolatok vadul kavarogtak bennük, teljesen

magukra maradtak a lávatakaró alatti üregben. Valamennyi pásztor elment.
A borzalmas hang, ami odakintről jött, a hatalmukba kerítette őket. Nem
tudni, miért rémültek meg annyira. A dal legerősebb motívuma szinte
dallamos volt, bár nem tudták, honnan ered. Nem is a fülükben lüktetett,
hanem a vérükben, s a vérük jeges lüktetéssel válaszolt a hívásra.
– Mennünk kell – mondta Poyly, és feltápászkodott. – Azt dalolja, hogy
induljunk.
– Mit tegyek? – jajveszékelt a morel.
– Mi a baj? – kérdezte Gren. – Miért kell mennünk?
Rémülten kapaszkodtak egymásba, de az ereikben lüktető sürgetés nem
hagyta őket nyugton. Lábuk önkéntelenül megmozdult. Bármi volt is a
borzalmas hang, követni kellett. Még a morel sem tiltakozott ellene.
Mit sem törődve azzal, hogy felsértik a bőrüket, mászni kezdtek a sziklába
vájt lépcsőn, ki a szabadba, ahol egy rémálom közepén találták magukat.
Az iszonyú dal úgy szakadt rájuk, mint egy szélroham, bár valójában egy
falevél sem rezdült. örült módon rángatta, tépte a végtagjaikat. Nem ők voltak
az egyetlenek, akik válaszoltak a szirénhangra. Repülő lények, suhanó, ugráló,
kúszó teremtmények: mind egy irányba tartottak... a Fekete Száj felé.
– A Fekete Száj! – kiáltotta a morel. – A Fekete Száj nekünk énekel,
mennünk kell.
Nemcsak a fülüket vonzotta, a szemüket is. Retinájukon át mindent
feketében, fehérben és szürkében láttak. Fehér volt az ég felettük, szürke
foltos a növényzet, fekete és szürke a rohanó lábuk alatt reszkető szikla.
Karjaikat kitárva Gren és Poyly a rohanó lények után vetette magát.
A rémület és kényszer örvényén át megpillantották a pásztorokat.
Számos más árnyékkal egyetemben a pásztorok a legszélső fügefa mellett
álltak. Kötelekkel kötötték magukat a törzshöz. Közöttük megkötözve ott állt
Iccall is, a dalnok. És énekelt! Furcsa, kényelmetlen pózban állt, teljesen
elcsúfult, mintha eltört volna a nyaka, fejét előreejtette, és vadul meredt a
talajra.
Teljes erejéből, teljes szívéből énekelt. A dal bátran szárnyalt, ellenszegült
a Fekete Száj dalának. Ereje volt, oly ereje, ami szembe tudott szállni az
ördöggel, különben a másik vad melódia már magához ragadta volna a
pásztorokat.
Azok bősz figyelemmel hallgatták a dalt. Mégsem voltak tétlenek. A fához
kötözve maguk elé vetették hálóikat, így fogták el az ellenállhatatlan hívásnak
engedelmeskedő, mellettük elrohanó állatokat.
Poyly és Gren nem értették, miről szól Iccall éneke. Még nem volt benne
gyakorlatuk, üzenete túlszárnyalta a hatalmas szájból áradó dalt.
Grenék vadul küzdöttek ellene... vadul és eredménytelenül. Akaratuk
ellenére feléje tartottak. Repülő lények csapódtak az arcukba. az egész fekete
és fehér világ egy irányba rohant! Csak a pásztorok nem törődtek a hívással,
amíg Iccall dalát hallgatták.
Amikor Gren elbotlott, rohanó növények egész garmadája bukott fel benne.
Aztán a tapsikák tovaözönlöttek, át a dzsungelen. A pásztorok még mindig
Iccall dalát hallgatva elkapdosták, a kör közepére vetették és agyoncsapták
őket.
Poyly és Gren elhaladtak az utolsó pásztorok mellett. Ahogy a rémes
melódia erősödött, úgy egyre gyorsabban haladtak. A tisztás ott volt előttük. A
szélső ágak baldachinjától keretezve ott tátongott a Fekete Száj! A csodálat –
vagy rémület? – kiáltása szakadt fel a torkukból a látványra.
Félelem költözött beléjük, lábukat, érzelmeiket már a Fekete Szája dala
irányította.
Az átkozott hívásra válaszolva – égő szemükkel látták – arrafelé özönlött
az egész élővilág, oly gyorsan, ahogy a forró lávamezőn csak, haladni lehetett.
Fel a vulkáni lejtőkön, bele a hatalmas nyílásba!
 Egyebet is észrevettek. A Száj pereme fölött feltűnt három hosszú, kitines
ujj, és hívogatóan integetett a végzetes dal mellé.
Az emberek visítottak a látványtól, mégis megkétszerezték sebességüket,
mert a szürke ujjak nekik integettek.
– Ó, Poyly! Ó Gren! Gren!
A lidérces kiáltás felrázta őket. Nem álltak meg. Gren gyorsan hátrapillan-
tott, az erdő remegő szürke és fekete árnyéka felé.
Az utolsó pásztor, aki mellett elhaladtak, Yattmur volt: mit sem törődve
Iccall dalával, feléjük hajította a szíját, aminek végét egy fához kötötte. Haja
vadul lobogott, könyökével tört utat magának a tobzódó élővilágon át, hogy,
csatlakozhasson hozzájuk. Karjait kitárta felettük, mintha álombéli
szerelmesét akarta volna átölelni.
Arca a természetfeletti fényben szürkének tetszett, de bátran énekelte futás
közben az Iccalléhoz hasonló dalt, hogy így ellenszegülhessen a másik, vad
melódiának.
Gren újra előrefordult, a Fekete Száj felé, s azon nyomban elfeledkezett
Yattmurról. A hosszú, hívogató ujjak csak neki integettek.
Egyik kezével Poyly kezét szorongatta, de amint elrohantak egy
sziklaszögellés mellett, Yattmur megragadta a szabad kezét.
Egy pillanatra mindketten feléje fordultak.
Egy pillanatra a bátor dal minden másról elterelte a figyelmüket. A morel
egy szempillantás alatt felismerte a lehetőséget, hogy elszakadjon a Száj
hívásától.
– Húzódj félre! – sugallta. – Húzódj félre, ha életben akarsz maradni!
Éppen mellettük egy furcsa, fiatal hajtásokból álló bozótos terült el. Kéz a
kézben e kétes menedék felé tartottak. Egy tapsika botladozott előttük,
kétségtelenül meg akarván szabadulni a sodrás fő irányától, hogy megrövidítse
az útját. Elnyelte őket a szürke homály.
A Fekete Száj monstruózus hangja egyszeriben elhalkult. Yattmur Gren
mellére borult, és zokogni kezdett... de még nem voltak biztonságban
Poyly megérintette az egyik gyengécske ágat, s felsikoltott. Ragadós
nyálka csörgött róla a tejére. Megrázta, kezével tépte a haját, azt sem tudta,
mit tesz.
Kétségbeesetten néztek körül, és megállapították, hogy valamilyen módon
foglyul estek. A nehéz látási viszonyok becsapták őket, így besétáltak a
csapdába. A tapsika, amelyik előttük bóklászott, már végzetesen belegaba-
lyodott az ágakból csorgó masszába.
Yattmar jött rá elsőnek a valóságra.
– Egy zöldhólyag! – kiáltotta. – Bekapott bennünket egy zöldhólyag!
 – Gyorsan vágjuk ki magunkat – pendült a morel. – A pengéd, Gren!
Gyorsan, gyorsan! Körénk zárul!
A nyílás összezárult mögöttük. Tökéletesen foglyul estek. A “mennyezet”
összeomlott és rájuk borult. A bozótos illúziója szertefoszlott. Egy zöldhólyag
gyomrában voltak.
Előkapták késüket, hogy az életüket védjék. Körülöttük a vesszők –
amelyek oly rafináltan nőttek, hogy fiatal hajtás látszatát keltették –
hajlongtak s összefonódtak. A mennyezet így közelebb került hozzájuk, és
fojtogató kocsonyát eresztett magából. Gren a magasba lendülve nagyot
suhintott a késével. Óriási rés támadt a zöldhólyag tetején.
A két lány segített kitágítani. Amint a hólyag összeroskadt, kidugták
fejüket a nyíláson, így elkerülték a biztos halált.
De most a régi veszély újra lesett rájuk. A Száj halálos üvöltése megint
végig lüktetett az ereiken. Kétszeres igyekezettel próbáltak megszabadulni a
zöldhólyagtól, hogy válaszoljanak a rejtélyes hívásra.
Szabadok voltak, de csak bokáig, mert a lábuk beleragadt a kocsonyába. A
zöldhólyag szilárdan lehorgonyozta magát egy sziklaszögelléshez, így nem
tudott, engedelmeskedni a Fekete Száj hívásának. Már teljesen összeroskadt,
egyetlen szemével gyászosan, tanácstalanul figyelte az őt miszlikbe aprítani
akaró szándékot.
– Mennünk kell! – mondta Poyly, mikor végre sikerült kiszabadulnia.
Segítségével Gren és Yattmur is kikászálódtak az összeroskadt lény
maradványai közül. Amikor elszaladtak, a zöldhólyag szeme végleg becsukó-
dott.
A késedelem nagyobbnak bizonyult, mint hitték. A lábukra tapadt nyalka
akadályozta őket. A kihűlt láva felé vették útjukat. Közben más lényekbe
botlottak. Yattmur túl kimerült volt ahhoz, hogy újra énekelni kezdjen.
Mindannyiuk akaratát megbénította a Fekete Száj dalának ereje.
Felfelé kezdtek mászni a kúp lejtőjén. Az élet vágtázó fantazmagóriája
vette őket körbe. Odafent a három hosszú ujj baljóslatúan integetett. Most egy
negyedik ujj bukkant elő, majd egy ötödik, mintha a vulkán ördögi játéka a
csúcspontjához közeledne.
Miközben az ének elviselhetetlen erővel bénította meg a szívüket, a
gomolygó szürkeségben mindent alaposan megfigyelhettek maguk körül. A
tapsikák mutatták az utat, hosszú lábaikkal a meredekebb szakaszon is
könnyedén mozogtak. Elrohantak mellettük, felugrottak a kráter peremére,
majd bármi is hívogatta őket, megtették feléje az utolsó ugrásokat.
Az emberek tele voltak a vággyal, hogy találkozhassanak a rettenetes
dalnokkal... zihálva, a lábuk körül örvénylő összevisszaságtól akadályozva
tették meg az utolsó lépéseket, ami elválasztotta őket a Fekete Szájtól.
 A borzalmas hang hirtelen elhallgatott. Oly váratlanul érte őket, hogy orra
buktak. Kimerültség és megkönnyebbülés telepedett rájuk. Lehunyt szemmel
feküdtek, együtt zokogtak. Az ének abbamaradt, végleg elhallgatott.
Gren egy ideig számolgatta a szívverését, majd kinyitotta egyik szemét.
A Világ színei ismét visszatértek, a fehéret rózsaszín váltotta fel, a szürke
kékké változott, meg zölddé és sárgává, a fekete feloldódott az erdő sötétebb
árnyalataiban. Ugyanabban a pillanatban az előbbi, ellenállhatatlan késztetés
teljesen átalakult bennük.
Körülöttük a lények, akik szintén megmenekültek a Fekete Száj végzetétől,
nyilván ugyanezt érezték. Megfordultak, és az erdő menedéke felé igyekeztek.
Előbb lassan, majd gyorsabban, mígnem az iménti rohanás teljesen a
visszájára fordult.
A szín gyorsan kiürült.
Az emberek feje felett az öt hosszú ujj egy csapásra megpihent. Aztán
egyenként visszahúzódott, s Grennek úgy tűnt, mintha egy elképzelhetetlen
szörnyeteg obszcén ebédje után a fogait piszkálná.
– A zöldhólyag nélkül most halottak volnánk – állapította meg. – Jól vagy,
Poyly?
– Hagyjál – mondta a lány. Arcát továbbra is tenyerébe hajtotta.
– Elég erős vagy ahhoz, hogy járj? Az isten szerelmére, menjünk vissza a
pásztorokhoz! – mondta Gren.
– Várj! – kiáltott Yattmur. – Elárultad Hutweer előtt, hogy nem vagy
szellem. Abból, hogy a Fekete Szájhoz rohantál, tudni fogják, hogy nem vagy
az. Mivel erre rájöttek, ha visszatérsz, biztosan megölnek.
Gren és Poyly tanácstalanul pillantottak egymásra. A merőben más életmód
ellenére örültek, hogy újra egy törzshöz tartozhatnak, s az, hogy ismét
magányos vándorokká váljanak, egyáltalán nem volt a kedvükre.
– Ne féljetek – olvasott a morel a gondolataikban. – Vannak más törzsek is!
Mi van azokkal a halászokkal, akikről hallottunk? Úgy tűnik, jóval
tanulékonyabb társaság, mint ezek a pásztorok. Kérd meg Yottmurt, hogy
vezessen oda minket.
– A halászok merre laknak? – kérdezte Gren a pásztorlánykát.
Az elmosolyodott és megszorította a kezét.
– Örülök, hogy elvezethetlek hozzájuk. Innen láthatod, hol élnek.
Yattmur lefelé mutatott a vulkán oldala mentén. Az ellenkező oldalon, egy
nyílás látszott a Fekete Száj lábánál, s egy gyors vizű patak csörgedezett
belőle.
– Ott szalad a Hosszú Víz. Látod azt a három gömb alakú fát a partján? Ott
élnek a halászok.
Mosolygott. Gren arcát figyelte. A lány szépsége lenyűgözte a férfit.
 – Menjünk ettől a krátertől, Poyly – mondta.
– Az a rettenetes, daloló szörnyeteg... – szólt Poyly, és kinyújtotta a kezét.
Gren megfogta és talpra állította. Yattmur szótlanul figyelte őket.
– Akkor induljunk – szólt rájuk éles hangon.
Átvette a vezetést, és ereszkedni kezdtek a víz felé, közben minduntalan
hátrapillantottak a válluk fölött, hogy meggyőződjenek, semmi nem mászik
utánuk a vulkán szájából.

Tizenötödik fejezet
A hegy lábánál elérték a Hosszú Víznek nevezett patakot. Amint kiértek a
hegy árnyékából, leheveredtek a folyópart meleg talajára. A víz sötéten,
gyorsan és csendben rohant a medrében. A szemközti parton a dzsungel
kezdődött, a szemlélő csak a törzsek oszlopsorát látta belőle. A parton a láva
szabott határt a növény terjeszkedésének.
Poyly bedugta kezét a vízbe. Az olyan gyorsan folyt, hogy tenyere körül
magas hullám képződött. Nedves kezével megtapogatta a homlokát, arcát.
– Olyan fáradt vagyok – mondta. – Fáradt és gyenge. Nem akarok tovább-
menni. Itt minden olyan különös – nem olyan vidám, mint a dzsungel
közbenső szintjei, ahol Lily-yóval éltünk. Mi történt itt a világgal? Megőrült
vagy széthullott? Itt végződik talán?
– A világnak valahol vége kell legyen – mondta Yattmur.
– Ahol a világ végződik, ott jó helyet találhatunk, hogy újrakezdjünk –
pendítette a morel.
– Jobb volna, ha pihennénk – javasolta Gren. – Neked pedig vissza kell
térned a pásztorokhoz, Yattmur.
Ahogy a lányra pillantott, mögötte mozgást észlelt. Megperdült, és késével
a kezében felpattant, hogy a három szőrös ember útját állja, akik látszólag a
föld alól kerültek elő.
A lányok is felugrottak.
– Ne bántsd őket. Gren! – kiáltott Yattmur. – Ezek halászok, teljesen
ártalmatlanok.
Valóban, a jövevények ártalmatlanoknak tűntek. Második pillantásra Gren
már nem volt annyira biztos abban, hogy emberek. Mindhárom kövér volt, dús
szőrzetük alatt testük a rothadó zöldséghez hasonlóan szivacsosnak tűnt. Bár
az övükben kést hordtak, kezükben nem tartottak semmiféle fegyvert. A
dzsungel indáiból font öv volt egyetlen öltözékük. Arcukon az enyhén buta
kifejezés oly egyforma volt, hogy ettől teljesen megkülönböztethetetlenné
váltak.
 Még mielőtt megszólaltak, Gren érdekes megfigyelést tett: mindegyikük-
nek hosszú, zöld farka volt, ahogy a pásztorok mondták.
– Ennivalót hoztatok? – kérdezte az első.
– Hoztatok ételt a hasunkba? – érdeklődött a második,
– Megehetjük, amit hoztatok? – kérdezte a harmadik.
– Azt hiszik, az én törzsemből valók vagytok, mert az az egyetlen törzs,
amit ismernek – mondta Yattmur, A halászok felé fordult.
– Nincs ennivalónk a hasatokba, ó, halászok. Nem hozzátok igyekeztünk,
csak vándorlunk.
– Nincs halunk a számotokra – válaszolt az első halász, mire mindhárman
kórusban gyorsan hozzátették:
– A halászat ideje nemsokára eljön.
– Nincs semmink a halért cserébe, de nagyon örülnénk, ha ehetnénk belőle
– kérte Gren.
– Nincs halunk a számotokra. Nincs halunk saját magunknak sem. A
halászat ideje nemsokára eljön – mondták a halászok.
– Igen, ezt már hallottam – mondta Gren. – Én arra vagyok kíváncsi, hogy
adtok-e nekünk halat, ha majd lesz.
– A hal finom. Amikor jön, mindenkinek jut belőle.
– Jó – bólintott Gren és Poyly, Yattmur meg a morel kedvéért hozzátette: –
Ezek nagyon egyszerű emberek.
– Egyszerűek vagy sem, nem rohantak a Fekete Szájhoz, hogy megöljék
magukat – mondta a morel. – Erről ki kell faggatnunk őket. Hogyan tudnak
ellenállni az állati hangnak? Ártalmatlannak látszanak, menjünk velük.
– Veletek megyünk – szólt oda a halászoknak.
– Mi halászni megyünk, mert nemsokára jön a hal. Ti nem tudjátok, hogyan
kell megfogni.
– Akkor megyünk és megnézzük, hogyan fogtok halat.
A három halász egymásra pillantott, enyhe zavartság borzolta arcuk
együgyű vonásait. Anélkül hogy szóltak volna, megfordultak és elindultak a
folyópart mentén. A többiek, nem lévén más választásuk, követték őket.
– Mennyit tudtok ezekről az emberekről, Yattmur? – kérdezte Poyly.
– Nagyon keveset. Néha kereskedünk velük, mint tudod, de az én
embereim félnek a halászoktól, mert olyan különösek, mintha holtak
volnának. Sosem hagyják el ezt a rövid folyóparti szakaszt.
– Nem lehetnek túl ostobák, mert enni, azt tudnak – mondta Gren és előtte
haladó három alakot figyelve.
– Nézd, hogy tartják a farkukat! – kiáltott fel Poyly.
– Furcsa egy népség. Még sosem láttam ilyet.
– Túl egyszerűek ahhoz, hogy parancsoljak nekik – gondolta a morel.
 Járás közben a halászok jobb karjukra feltekerve vitték a farkukat, s ezt
teljesen automatikus mozdulattal tették. Első pillanatban úgy tűnt, a farok
rendkívül hosszú. Valójában csak nem látszott a vége. Ahol a halászok
testéhez csatlakozott, a gerinc végénél egyfajta lágy, zöld párna képződött.
Hirtelen mindhárom halász egyszerre megfordult.
– Most nem jöhettek tovább – mondták. – Már közel vagyunk a fáinkhoz,
és nektek nem szabad velünk jönnötök. Álljatok meg, nemsokára hozunk
nektek halat.
– Miért nem mehetünk tovább? – kérdezte Gren. Az egyik halász váratlanul
felnevetett.
– Mert nincsen farkatok! Most várjatok itt, és nemsokára hozunk nektek
halat. – Azzal elfordult, és társaival együtt elindult, nem is nézett vissza, hogy
megnézze, engedelmeskednek-e a parancsának.
– Ez aztán a furcsa népség – mondta megint Poyly.
– Nem tetszenek nekem, Gren. Egyáltalán nem olyanok, mint az emberek.
Hagyjuk itt őket, könnyen találunk magunknak ennivalót.
– Ostobaság. A hasznunkra lehetnek – pendítette meg a morel. – Látjátok,
valami csónakféle van odalent.
Távolabb, a parton néhány hosszú farkú dolgozott. A fák alatt, valami
hálóhoz hasonlatos dolgot emeltek be a csónakba. A csónak egy súlyos,
uszályszerű jármű, a folyó közelebbi partjához volt kikötve, és enyhén
himbálózott a Hosszú Víz sodrásában.
A három halász csatlakozott a társasághoz, és segített nekik a hálónál. Bár
szemmel láthatóan nagy igyekezettel dolgoztak, mozdulataik bágyadtak
voltak.
Poyly tekintete a három fára vándorolt, aminek védelmében serénykedtek
az emberkék. A talaj fölött apró levelekből álló gallér védte a húsos törzset,
amely vaskos, gombatönkre emlékeztető ovoiddá duzzadt. A tönkről indák
lógtak le, az ovoid tetején vékony, éles levelek ágaskodtak vagy kétszáz
méteres magasságba, mások ernyedten lógtak a Hosszú Víz fölé.
– Poyly, menjünk közelebb és nézzük meg azokat a fákat – pendült meg
sürgetőleg a morel. – Gren és Yattmur itt maradnak és vigyáznak ránk.
– Nem tetszenek nekem ezek az emberek, meg a hely sem, morel – mondta
Poyly. – Én nem hagyom itt Grent ezzel az asszonnyal, csinálj, amit akarsz.
– Nem nyúlok a párodhoz – mondta Yattmur méltatlankodva. – Hogy
gondolhatsz ilyen ostobaságot?
A morel hirtelen kényszerítésének engedve Poyly elindult. Könyörögve
nézett Grenre, de az túl fáradt volt, és rá sem pillantott. Vonakodva
továbbhaladt hát, és nemsokára a duzzadt fák alá ért. Azok föléje tornyosultak,
hegyes árnyékot vetve rá. Törzsük, mint felpüffedt has türemkedett ki.
 A morel nem érezte a belőlük áradó fenyegetést.
– Pontosan ahogy elképzeltem! – kiáltott fel rövid vizsgálódás után. – Itt ér
véget a halászaink farka. A törzsnél csatlakozik a fához. A mi egyszerű
barátaink a fához tartoznak.
– Az emberek nem a fából nőnek, morel. Nem tudtad? – Elhallgatott, mert
egy kéz nehezedett a vállára.
Megfordult. Az egyik halász állt előtte, és üres tekintettel bámult a
szemébe.
– Nem szabad a fa alá jönnöd – mondta. – Az árnyékuk szent. Mi mondtuk,
hogy nem jöhetsz a fa alá, és te elfelejtetted, hogy mit mondtunk. Vissza-
viszlek a barátaidhoz, akik nem jöttek veled.
Poyly szeme a farkára tévedt. Ahogy a morel mondta, a legközelebbi
szúrós levelű fa duzzanatához csatlakozott, és elhúzódott tőle.
– Engedelmeskedj neki – pendült a morel. – Ez nagyon barátságtalan
környék, Poyly. – És küzdenünk kellene vele. Hadd kísérjen vissza a
többiekhez, ott elkaphatjuk, és feltehetünk neki néhány kérdést.
Ebből baj lesz, gondolta Poyly. de a morel betöltötte a gondolatait:
– Szükségünk van ezekre az emberekre és talán a csónakjukra is. Így Poyly
intett a halásznatk, aki megragadta a karját, és visszasétált vele Grenhez és
Yattmurhoz, akik szótlanul szemlélték az eseményeket. Amíg mentek, a halász
szertartásosan felcsévélte a farkát.
– Most! – kiáltotta a morel, amint elérték a többieket. Akaratától késztetve
Poyly rávetette magát a halász hátára. Az a heves mozdulattól felbukott.
– Segítsetek! – szólt Poyly. De Gren késsel a kezében már előreszökkent.
És abban a pillanatban valamennyi halász felkiáltott. Eldobták a hálót, és
mindannyian rohanni kezdtek Grenék felé, lábaik hangosan dobogtak a
talajon.
– Gyorsan, Gren! Vágd le a farkát! – kiáltotta Poyly a moreltől sürgetve,
miközben azon erőlködött, hogy ellenfelét a földre szorítsa.
Gren kérdezősködés nélkül – a morel utasítása az ő agyában is elhangzott –
kinyújtotta a kezét, és lecsapott.
A zöld farok a halász testétől egylábnyira levált. Gazdája abban a
pillanatban felhagyott az ellenállással. A levágott farok vergődni kezdett,
csapkodott, mint egy kígyó, aztán Grenre tekeredett. Az még egyszer lecsapott
rá. Végre nedvező sebbel összecsavarodott és visszakacsázott a fához. Mintha
ez valami jel lett volna, a halászok én masse megtorpantak, tétován topogtak,
majd megfordultak, és közönyösen tovább vonszolták a hálót a csónak felé.
– Az isten áldjon meg benneteket! – kiáltotta Yattmur, és hátrasimította a
haját. – Miért támadtatok erre a szegény fickóra, Poyly? Miért ugrottal rá
hátulról, ahogy velem is tetted?
 – Ezek a halászok egyáltalán nem olyanok, mint mi, Yattmur. Egyáltalán
nem emberek... a farkukkal a fához csatlakoznak.
Anélkül, hogy a lány szemébe nézett volna, lepillantott a csonka farkú
fickóra, aki a lábainál sírdogált.
– Ezek a kövér halászok a fa rabszolgái – pendítette a morel. – Ez vissza -
taszító. A fa indáit a hátgerincükbe növeszti, és az uralma alatt tartja őket.
Nézzétek ezt a szerencsétlen csúszómászót... rabszolga!
– Ez rosszabb, mint amit te tettél velünk, morel? – kérdezte Poyly
majdnem könnyezve. – Van valami különbség? Miért nem hagytad, hogy
elmenjünk? Én nem akartam megtámadni ezt a fickót.
– Én segítek nektek – megóvom az életeteket. Most lásd el ezt a szegény
halászt, és nem akarok több ostoba beszédet hallani.
A szegény halász már kezelésbe vette magát, a térdét vizsgálgatta, amit
alaposan felhorzsolt. Aggodalommal tekintett az emberekre, együgyű
arckifejezése nem változott, összekuporodva éppúgy nézett ki, mint egy halom
kelt tészta.
– Felállhatsz – mondta neki Gren halkan. Kinyújtotta a kezét, hogy talpra
segítse a fickót. – Reszketsz. Nincs mitől félni. Nem bántunk, ha válaszolsz a
kérdéseinkre.
A halász szóözönt zúdított rájuk, aminek nagy részét nem értették. Míg
beszélt, széles kezeivel hadonászott.
– Lassan beszélj. A fákról magyarázol? Mit mondasz?
– Kérlek... a hasfa. igen. Én meg azok egyben vagyunk, minden hasfa meg
haskéz. Hasagyam van gondolkodni, hogy szolgáljam a hasfát. Megöltétek a
haskötelemet, nem érzek semmi jót, az ereimben nincs jó nedv. Ti vademberek
vagyok. Nincs hasfátok, nincs, nedvetek, hogy értsétek, amit mondok...
– Hagyd abba! Értelmesen beszélj, te hasgép! Ugye, ember vagy?
Hasfának nevezed azokat a dagadt növényeket? És szolgálnod kell őket?
Mikor kaptak el titeket? Milyen régen?
A halász megtapogatta a térdét, megrázta a fejét, és megint hadarni kezdett.
– A hasfa gondot visel ránk, átölel, lefektet és elringat, mint anyánk. A
bébik a lágy fodrai közt fekszenek, csak a lábuk látszik ki, és szopnak, onnan
nő a köldökzsinór, hogy járhassanak. Kérlek, hagyjátok, hogy visszamenjek,
megpróbálok egy másik köldökzsinórt keresni, mert anélkül egy szegény
csecsemő vagyok én is...
Poyly, Gren és Yattmur csak bámultak rá, míg beszélt, a felét sem értették
annak, amit mondott.
– Nem értem – suttogta Yattmur. – Sokkal értelmesebben beszélt, mielőtt
levágtuk a farkát.
 – Megszabadítottunk... valamennyi barátodat megszabadítjuk – mondta
Gren a morel ösztönzésére. – Mindannyiótokat elviszünk ezektől a szemét
hasfáktól. Szabadok lesztek, szabadon dolgozhattok velünk együtt, új életet
kezdhettek, nem lesztek többé rabszolgák,
– Ne, ne, kérlek... a hasfák úgy nevelnek fel minket, mint a virágaikat! Mi
nem akarunk vademberek lenni, mint ti vagytok, a drága hasfák nélkül...
– Ne áradozz már ezekről a fákról – emelte fel a kezét Gren, mire amaz
elhallgatott, beharapta az ajkát, és kínjában vakargatni kezdte kövér combját.
– A szabadítóitok vagyunk, és hálásak lehettek nekünk. Most mondd gyorsan,
mi van azzal a halászással, amiről hallottunk. Mikor kezdődik? Nemsokára?
– Már nemsokára, hamar, kérlek – mondta a halász, és esedezve
megragadta Gren kezét. – Sok ideig nincs hal Hosszú Vízben, mert nem folyik
víz Fekete Szájból, és hal nem tud úszni benne. És ha nincs hal, nincs
halászás, érted? Akkor a Fekete Száj mindenféle ennivalót énekel össze
magának a szájába, a hasfa meg maga köré gyűjt minket, és betakar, nem
enged a szájhoz. Akkor nemsokára a száj megpihen, nem énekel, nem eszik,
elhallgat. Akkor Fekete Száj kidobja, amit megevett, de nem akart megenni, és
azt beledobja Hosszú Vízbe magától. Akkor feljönnek nagy halak, nagyon
éhesek, és megeszik kidobott darabokat, és mi, gyors hasemberek, halászok,
megfogjuk nagy éhes halat nagy hálóval, és mindenki eszik, boldog hasfa is
eszik, ad hasembereknek, és mindenki eszik...
– Jól van, értem – biccentett Gren, mire a szerencsétlen halász lekuporo-
dott, és fejét szomorúan a kezébe temette. Grenék pedig izgatott cseverészésbe
fogtak.
A morel segítségével Gren meg Poyly gyorsan kidolgozták a haditervet.
– Meg kell őket szabadítanunk ettől a megalázó életmódtól – jelentette ki.
Gren.
– De ők nem akarják – szólt Yattmur. – Ők így boldogok.
– Rettenetesek – rebegte Poyly.
Amíg beszélgettek, a Hosszú Víz megváltoztatta a színét. Millió
hulladékdarabka bukkant fel a felszínre és ott lebegve a hasfák felé sodródott.
– A száj lakomájának maradványai! – kiáltotta Gren. – Gyerünk, mielőtt a
csónak kifut, és a halászok elkezdenek halászni. Elő a késekkel.
A moreltől ösztökélve felugrott, Poyly és Yattmur utána sietett. Csak
később vetett egy tekintetet a halászra. Az nyomorultul fetrengett a földön,
nem érdekelte más, csak a saját kínja.
A többi halász addigra már beemelte a hálót a csónakba. Látván a folyóban
a hulladéktömeget, boldog arccal másztak be a lélekvesztőbe, farkukat a
csónak tatja fölött lógatták ki. Amikor Gren és az asszonyok odaértek, éppen
az utolsó mászott be.
 – Ugorjatok! – kiáltotta Gren, és mindhárman elrugaszkodtak. Egyszerre
érkeztek le a durva fedélzetre. A közelben álló halászok egyszerre fordultak
feléjük.
A csónak esetlen volt ugyan, de nyilván a hasfa pszeudo-értelme által
meghatározott terv szerint egyetlen célra épült: hogy ki lehessen vele fogni a
folyót tisztogató halakat a Hosszú Vízből. Nem dicsekedhetett sem
vitorlákkal, sem evezőkkel, mert egyetlen funkciója volt: hogy a hálót kihúzza
a két part között. Ehhez előzőleg ki kellett feszíteniük egy erős kötelet a parti
fák közé: hozzáerősítették egy sor karikával, ezzel megakadályozták, hogy a
sodrás magával ragadja. A manőver barbár egyszerűséggel folyt, a halászok
egyik fele a vezérkötelet fogta, míg a többiek a hálót engedték a vízbe, így
mehetett ez már ki tudja, mióta.
A halászok életét a rutin vezérelte. Amikor a három betolakodó felbukkant
közöttük, sem ők, sem a hasfa nem sejtette, mi készül. A kialakult rend szerint
a halászok fele a csónakot húzta az ár közepe felé, a többiek a biztonságról
gondoskodtak.
A véderő egyetlen pillanat alatt Gren és a lányok felé fordult.
Yattmur a háta mögé pillantott. Ahhoz már késő volt, hogy partra
ugorjanak. Előhúzta a kését, és a társai mellé állt. Amint a halászok rájuk
rontottak, a kést a legközelebb álló hasába vágta. Az összeroskadt, a többiek
letaposták. Yattmur kése átrepült a csónak peremén, és mire előkaphatta volna
a kardját, már lefogták a kezét.
A kövér emberek Grenre és Poylyra vetették magukat. Hiába küzdöttek
kétségbeesetten, őket is legyűrték.
A halászok és nagy hasú gazdáik nyilván nem gondolták, hogy előkerülnek
a kések, amíg meg nem pillantották Yattmurét. Most – egy emberként –
valamennyien kést rántottak.
Gren agyában a félelem és düh elnyomta a morel gondolatait.
– Ti agyatlan majmok! Ne ezekre a bábukra vesztegessétek az időtöket.
Vágjátok el a köldökzsinórt, a farkukat, a farkukat, ostobák! Vágjátok le a
farkukat, és nem fognak bántani!
Gren a támadója ágyékába nyomta a térdét, és öklével az arcába vágott,
félreütötte a kését, mire az átfordult a térdén. A morel ösztökélésére elkapta
egy másik nyakát, durván lerántotta, majd félrelökte. Most szabad volt az útja.
Egy ugrással a hajó tatján termett.
Ott hevertek a zöld farkak, harminc egy csomóban, egészen a partig
feszültek.
Fél tucat rideg könyörtelenséggel elvégzett csapás, és már készen is volt!
A csónak vadul megrázkódott. A halászok megtántorodtak és felbuktak.
Mindennemű munkát abbahagytak. Nyöszörögni és kiáltozni kezdtek.
Gyámolatlanul egymásba kapaszkodtok, levágott farkuk csonkjával csapkod-
tak. Nem volt mi mozgásban tartsa a csónakot, így az megállt a sodrás
közepén.
– Látod – jegyezte meg a morel –, vége a küzdelemnek.
Amint Poyly feltápászkodott, csillogás vonta magára a figyelmét, amikor
tekintete a part felé tévedt. Halk, rémült sikoly hagyta el az ajkait. Gren és
Yattmur is arrafelé pillantott. Megmerevedtek, csak bámultak, még mindig a
kezükben szorongatták a késük.
– Hasalj! – kiáltotta Poyly.
Szikrázóan csillogó levelek, mint hegyes lándzsák suhantak feléjük. A
három hasfa rájuk zúdította haragját. Mivel elveszítették engedelmes
rabszolgáikat, az akcióra válaszként elhajították leveleiket. Egész törzsük
reszketett. A sötét levelek a csónak felett villogtak.
Amikor Poyly hasra vágta magát, egy levél a csónak oldalába csapódott, és
végigszántotta. Forgácsok röpködtek. Egy második, majd egy harmadik levél
is célba talált. Ilyen eszeveszett bombázás, gondolta, megölheti valamennyiü-
ket.
Félelmetes volt még nézni is a fák természetfeletti dühét. Poyly nem
hagyta, hogy megbénítsa a látvány. Míg Gren és Yattmur a csónak oldalának
védelmében kuporogtak, ő felugrott. Anélkül hogy megkérte volna a morelt
arra, hogy vigyázzon rá, áthajolt a csónak peremén, és vágni kezdte a kötelet,
ami a csónakot a folyó közepén tartotta.
Éles levelek röpködtek körülötte. A halászokat újra meg újra eltalálta egy
levél. Vérfoltok pettyezték a fedélzetet. A szerencsétlen teremtések
jajveszékelve kapaszkodtak egymásba. A fák még mindig kegyetlenül
bombáztak.
Bár a kötél jó erős anyagból készült, Poyly munkájának eredményeként
kettévált. Győzelemkiáltást hallatott, amikor a csónak végre elszabadult, és a
víz sodrása magával ragadta.
Még mászott vissza a csónakba, amikor a következő levél lecsapott. Az
éles fegyver teljes erővel vágódott a mellébe.
– Poyly! – kiáltotta Gren és Yattmur egyszerre. Felugrottak. Már nem érték
el. Az ütéstől elveszítette az egyensúlyát. Kétrét görnyedt, a sebe erősen
vérzett. Térdre esett, aztán összeroskadt. Egy pillanatra észlelte Gren
körvonalait, majd átbukott a csónak pereme fölött, és a vízbe esett.
A többiek odaszaladtak és lepillantottak. Egy kéz bukkant fel a felszínen,
széttárt ujjakkal szakadt le a karról. Azután az is eltűnt a sima testű halak
között, és Poyly után nem maradt több nyom.
Gren a fedélzetre roskadva az öklével ütötte a csónakot, és a morelnek
kiáltotta:
 – Nem tudtad volna megmenteni, te ostoba gomba, te rosszindulatú
daganat! Nem tudtál volna tenni valamit? Te mindig csak a bajt hozod ránk!
Hosszú csend következett. Gren szomorúan és dühösen fordult újra a
gomba felé. Végül a morel halkan azt mondta:
– Meghalt az egyik felem.

Tizenhatodik fejezet
A csónak a sodrás mentén úszott. Már biztonságban voltak a hasiaktól,
azok gyorsan mögöttük maradtak, gyilkos dühük még mindig a vizet
korbácsolta.
Látva, hogy eltávolodtak a fáktól, a halászok kórusban kezdtek siránkozni.
Yattmur kivont késével az orruk előtt hadonászott, jelezve, hogy nem
tétovázik, megsebesíteni őket.
– Ti hasbelűek! Egy igazi ember halt meg, és ti meg fogjátok siratni,
különben a saját kezemmel hajítalak át benneteket a csónak oldalán. Ti hosszú
farkú növényivadékok! Hagyjátok abba a nyavalygást!
A halászok erre szánalmas hallgatásba merültek. Megalázottan egymáshoz
bújtak, kényelembe helyezték magukat, és egymás sebeit kezdték nyalogatni.
Yattmur odarohant Grenhez, a karjával átölelte, és arcát az övéhez nyomta.
Gren csak egy pillanatig ellenkezett.
– Ne siránkozz sokat Poyly miatt. Jó volt, amíg élt, de mindannyiunk
számára eljön az idő, amikor elnyel bennünket a zöld. Most itt vagyok én, és
szívesen leszek a társad.
– Vissza akarsz majd menni a törzsedhez, a pásztorokhoz – mondta Gren
elkeseredetten.
– Ha! Hol vannak már azok! Hogy mennék vissza? Állj fel, és nézd, milyen
sebesen haladunk! Már alig látom a Fekete Szájat... alig nagyobb, mint az
egyik csecsbimbóm. Veszélyben vagyunk, ó, Gren. Térj magadhoz! Kérdezd
meg varázsló barátodat, a morelt, hogy merre megyünk.
– Nem érdekel, hogy mi lesz velünk.
– Nézd, Gren...
Kiáltás hallatszott a halászok felől. Egyfajta fásult érdeklődéssel néztek
előrefelé, és kiáltoztak, ami elég volt ahhoz, hogy Yattmur és Gren azonnal
felálljanak.
Csónakjuk sebesen sodródott egy másik csónak felé Más halászkolónia is
létezett a Hosszú Víz partja mentén. Előttük is éppen felbukkant egy. Két
testes hasfa jelezte a helyét. A csoport hálója a vízben feszült, a csónak a
távolabbi parton pihent, tele halászokkal. Farkuk a folyó fölött, a háló tetején
feszült.
 – Nekik fogunk ütközni – mondta Gren. – Most mit csináljunk?
– Nem, elhaladunk a csónakjuk mellett. Talán majd a hálóban akadunk fel.
Akkor biztonságban partra juthatunk.
– Nézd, ezek az ostobák a csónak szélén ülnek. Bele fognak esni a vízbe –
mondta Gren, és odaszólt az egyik halásznak, aki a hajó orrán csimpaszkodott:
– Hé, te rövid farkú! Szállj le onnan, mert a vízbe esel!
Hangját elnyelte a víz robaja. Ellenállhatatlanul rohantak a másik csónak
felé. A következő pillanatban a hálónak csapódtak, amely keresztezte az
útjukat.
A súlyos csónak csikorgott, ingadozott. A halászok közül többen a vízbe
estek. Egyikük megpróbált átugrani Grenék csónakjába. A két lélekvesztő egy
pillanatig egymásnak ütközött, szinte megtorpedózták egymást – aztán a
folyón átívelő biztosítókötél elszakadt.
Megint szabadon sodródtak a rohanó vízen. A másik csónak a helyén
maradt, miután durván a partnak csapódott. Legénységének nagy része a
partra evickélt, mások a vízben kapálóztak. Némelyikük farka leszakadt. De
szerencsétlenségük rejtve maradt Grenék előtt, akiket a folyó egy kanyarulata
után elnyelt a dzsungel.
– Most mit tegyünk? – kérdezte Yattmur reszketve.
Gren megvonta a vállát. Nem volt ötlete. A világ, amely kitárulkozott
előtte, túl nagy és túl borzalmas volt a számára.
– Ébredj, morel – mondta. – Mi történik most velünk? Bajba kevertél
minket... most vezess ki belőle.
Válaszképpen a morel a feje tetejére állította addigi gondolkodásmódját.
Gren szédülten ült a helyén, Yattmur kezét szorongatta, miközben
emlékfantomok és gondolatok villantak fel képzeletének pupillája előtt. A
morel a navigáció tudományát tanulmányozta.
Végül így szólt:
– Kormányoznunk kell ezt a csónakot, hogy arra menjen, amerre mi
akarjuk. De nincs mivel kormányozni. Ki kell hát várnunk, hogy mi történik.
Ez a vereség elismerésével volt egyenlő. Gren a fedélzeten ült, egyik
kezével átölelte Yattmurt, tökéletesen megfeledkezett az őt körülvevő világról.
Gondolatai visszakalandoztak arra az időre, amikor ő és Poyly még ártatlan
gyerekek voltak Lily-yo csoportjában. Az élet akkor könnyű volt, édes, és
milyen keveset tudtak a világról! És akkor mintha melegebb is lett volna. A
Nap a fejük felett sütött.
Kinyitotta a szemét. A Nap itt az ég alján ragyogott.
– Fázom – mondta.
– Húzódj közelebb hozzám – hízelgett neki Yattmur.
 Frissen tépett levelek hevertek mellettük, talán azokba akarták csomagolni
a halászok a remélt zsákmányt. Yattmur betakargatta velük Grent, szorosan
melléje feküdt, és átölelte. Gren élvezte a lány testének melegét. Érdeklődés
ébredt benne, és ösztönösen ismerkedni kezdett a leánytesttel. Az meleg volt
és édes, mint gyermekkori álmai. Érintésére még közelebb húzódott. Yattmur
kezei is felfedezőútra indultak. Egymás testének gyönyörében elfeledkeztek
még a világról is. Mire Gren célhoz ért, Yattmur már elérte, amit akart.
Még a morel is elnyugodott a levelek melegében az aktus gyönyörétől. A
csónak tovább rohant lefelé, néha nekiütközött valaminek, de nem állt meg.
A víz egy idő után egy jóval szélesebb folyóba ömlött. Itt örvénybe
kerültek, amitől mindannyian szédültek. Az egyik sebesült halász itt halt meg.
Testét átdobták a csónak oldalán: ez mintha jeladás lett volna, az örvény
elengedte a csónakot, és az továbbsodródott a széles folyam hullámain. A
folyó itt már olyan hatalmas volt, hogy nem is látszottak a partjai.
Az emberek, de különösen Gren számára, aki előtt a hosszú, üres
távolságok fogalma idegen volt, mindez egy új világot jelentett. Belebámultak
a messzeségbe, hogy utána reszketve a tenyerükbe hajtsák a fejüket. Minden
mozgásban volt... nemcsak alattuk a nyugtalan víz. Hideg szél támadt, szél,
amit az erdő megszámlálhatatlan mérföldjei hamar felemésztenek, de itt
mindent uralt, ami fölött elsuhant. Láthatatlan léptei a vízfelszínen
csosszantak, meglódította a csónakot, hogy belécsikordultak az eresztékei.
Vízpermetet fröcskölt a halászok gondterhelt arcába, összeborzolta a
gereznájukat, és belésivított a fülükbe. Új erőre kapva libabőrt csalt a hátukra,
és felhőket zargatott az égre, elrejtve az odafent lomhán mozgó traverzikákat.
Két tucat halász maradt a csónakban, közülük hat csúnyán megsebesült, a
hasfa támadása során. Először nem szándékoztak Gren és Yattmur közelébe
kerülni, csak álltak egy csoportban, mint a kétségbeesés szobrai. Előszőr az
egyik, azután a másik sebesült is meghalt. Sebtében elvégzett gyásszertartás
után testüket a vízbe vetették.
Kint jártak a nyílt tengeren.
A széles folyó megóvta őket az óriási tengeri hínárok támadásai ellen: azok
partközelben éltek. Valójában semmi sem jelezte az átmenetet a folyóból a
torkolatvidékbe, onnan a tengerbe: a hűvös víz barna hullámai odakint a sós
tengerben folytatódtak.
A barna szín fokozatosan zöldre váltott, és a mélységek kékjére. A szél
felerősödött, a partvonallal párhuzamosan sodorta a csónakot. A hatalmas erdő
ilyen távolból nem tűnt nagyobbnak egy falevélnél.
Az egyik halász a többiek unszolására alázatosan közelített Grenék felé,
akik a levelek alatt pihentek. Gren odabiccentett neki.
 – Ó, hatalmas pásztorok, hallgassátok meg, amit mondok, ha hagyjátok,
hogy elmondjam, amit akarok – mondta.
Gren éles hangon rászólt:.
– Nem fogunk bántani, kövér fickó! Mi is bajban vagyunk, mint ti. Meg
tudod ezt érteni? Segíteni akartunk nektek, és segíteni fogunk akkor is, ha
kiszárad a világ. De próbáld meg összeszedni a gondolataidat, hogy
értelmesen tudj beszélni. Mit akarsz?
A fickó mélyen meghajolt. Mögötte a többiek lehangoltan utánozták a
mozdulatait.
– Nagy pásztor, látunk téged, amióta közénk jöttél. Mi, okos hasfa fickók,
látjuk, milyen nagy vagy. Úgyhogy tudjuk, hamarosan, mihelyt abbahagyod a
falevelek alatt a szendvicsjátékot a hölgyeddel, legszívesebben a nyakunkat
szegnéd. Mi okos fickók vagyunk, nem ostobák, és akik nem ostobák, azok
okosak, és boldogan meghalnak érted. De most szomorúak vagyunk, mert
nincs ennivaló, és attól fogunk meghalni. Mi, szegény, szomorú, okos hasfa
emberek nem tudunk mit enni, és kérünk téged, adj nekünk enni, mert nincs itt
jó hasfaanyánk... Gren türelmetlenül intett.
– Nekünk sincs ennivalónk – mondta. – Mi is emberek vagyunk, mint ti,
nekünk is gondoskodnunk kell magunkról.
– Ó, jaj, nem is reméljük, hogy megosztod velünk az ennivalódat, mert a te
ételed szent, és te látni akarod, hogyan koplalunk. Okosan teszed, hogy
elrejted előlünk a tapsikaételedet, amit tudjuk, mindig magaddal hordozol.
Boldogok vagyunk, ó, pásztor, hogy koplaltatsz minket, ha a halálunk
megnevettet, és dalra fakaszt, és újabb szendvicsjátékra ösztökél. Mivel mi
alázatosak vagyunk, nem is kell nekünk étel, hogy azzal a hasunkban haljunk
meg...
– Én tényleg megölöm ezeket – fakadt ki Gren vadul, eleresztette Yattmurt,
és felült. – Morel, mit tegyek velük? Te kevertél minket bajba. Segíts, hogy
kimásszunk belőle.
– Mondd nekik, hogy vessék ki a hálójukat és fogjanak halat – pendült a
morel.
– Jó – helyeselt Gren. Felpattant, magával húzta Yattmurt is. Parancsot
kezdett kiáltozni a halászok felé. Azok szánalmasan tehetetlen mozdulatokkal
alázatosan elrendezgették a hálót, és kivetették a csónak oldala mentén. A
tengerben itt hemzsegett az élet. Nem sokáig volt a háló odalent, valami
hatalmas akadt belé – húzni kezdte.
A csónak az egyik oldalára billent. A halászok egy kiáltással hanyatt estek,
amikor egy pár óriási karom végigszántotta a szegélydeszkát. Gren mögöttük
állt. Gondolkodás nélkül felállt és lecsapott.
 Egy homárfej derengett fel alatta a vízben, nagyobb volt, mint a saját feje.
A csapások nyomán egy szemkocsány hullott a vízbe, azután egy másik.
A tengeri szörny azonnal elengedte a csónakot, és a mélybe süllyedt,
otthagyta a hajófenéken nyüzsgő halászokat. Gren – mivel megérezte a morel
félelmét – maga is megrémült. Megkerülte a halászokat, hadonászni és
kiabálni. kezdett:
– Felkelni, tunya hasbelűek! Itt akartok megdögleni? Nem fogom hagyni.
Fogjátok és húzzátok be a hálót, mielőtt megint megtámad valami szörnyeteg.
Gyerünk, mozgás! Behúzni a hálót! Essetek neki, bőgőmasinák!
– Ó, hatalmas pásztor, belehajíthatsz minket a vízbe a nedves világ csodái
közé, és mi nem fogunk panaszkodni. Látod, áldani fogunk, még ha odavetsz
is minket a nedves világ szörnyetegei elé, de mi alázatosak vagyunk, és nem
panaszkodunk, légy hát könyörületes...
– Könyörületes! Megnyúzlak, ha nem húzod be azonnal azt a hálót!
Mozgás! – ordította Gren, mire a halászok megmozdultak, gereznájuk
megrezdült a szélben.
A háló bekúszott a csónakba, tengeri lények hullottak a fenékre és a lábaik
körül fickándoztak.
– Csodálatos! – kiáltotta Yattmur Grent átölelve. – Olyan éhes vagyok,
szerelmem. Most már életben maradunk. Ennek a Hosszú Víznek hamarosan
vége lesz, én tudom!
De a csónak csak sodródott tovább. Nyugovóra tértek egyszer, aztán még
egyszer. Az éghajlat nem vált melegebbé. Aztán arra ébredtek, hogy a csónak
mozdulatlanul lebeg.
Gren felnyitotta a szemét. Homokpartot és bozótost látott, ő és Yattmur
egyedül voltak a csónakban.
– Morel! – kiáltotta talpra ugorva. – Te sosem alszol, miért nem keltettél
fel, és miért nem szóltá1, hogy megállt a víz? És hogy a tunyabelűek eltűntek?
Végigpillantott az óceánon, ami idehozta őket. Yattmur csendben felállt,
mellére szorította a kezét, és csodálkozva nézte a bozótos fölé nyúló
sziklacsúcsot.
A morel mintha kuncogott volna Gren agyában.
– A halászok nem jutnak messzire – hadd leljék meg ők elsőnek a
veszélyeket. Ti aludjatok, amíg ki nem pihenitek magatokat. Minden
energiátokra szükség lesz. Ez az a hely, ahol felépítjük új birodalmunkat,
barátaim! Gren kétkedő mozdulatot tett. A magasban nem látott traverzikákat,
és ezt rossz ómennek tartotta. Eltekintve a félelmetes szigettől és az óceán
végtelenétől, csak egy magányos maghullató madarat látott az egyik felhő
baldachinja alatt lebegni.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha partra szállunk – szólalt meg Gren.
 – Én inkább a csónakban maradnék – mondta Yattmur, miközben balsejte-
lemmel szemlélte a sziklacsúcsot. De amikor Gren a kezét nyújtotta,
elfogadta, és szó nélkül átlépett a csónak peremén.
A férfi hallotta Yattmur fogainak vacogását. A barátságtalan parton álltak és
a veszélyeit ízlelgették. A maghullató madár még odafent röpködött. Pár
fokkal megváltoztatta az irányát, de röptének ritmusa nem változott. Ilyen
távolból is tisztán hallatszott, hogy kérges szárnyai megcsikordulnak, mint egy
felvitorlázott hajó kötelei.
A két ember meghallotta a zajt és felpillantott. A maghullató a földet
fürkészte. Lelassított, körözni kezdett, és lejjebb ereszkedett.
– Ez ránk vadászik? – kérdezte Yattmur.
Választhattak, hova bújjanak. Vagy a csónak alá rejtőznek, vagy bevetik
magukat a dzsungelbe, ami egészen a lejtős tengerpartig húzódott. A csónak
gyatra menedék a hatalmas madár elől, ha az támadni akar, férfi és nő együtt
szaladtak a lombok alá.
A maghullató hirtelen zuhanni kezdett. A szárnyait nem húzta be. Feszesen
kiterjesztette őket, azok csattogtak, vibráltak a levegőben.
Bár félelmetesnek mutatta magát, a maghullató durva utánzata volt a Föld
légtereit egykor benépesítő madaraknak. Az igazi madarak utolsó példánya
eónokkal ezelőtt elpusztult, még amikor a Nap életének utolsó periódusába
lépve nagyobb energiát kezdett sugározni. A maghullató a hajdani madarak
alakját utánozta, ezáltal megőrizte fölényét a növényvilággal szemben. A
kereplő, vibráló szárnyak zaja betöltötte a levegőt.
– Vajon lát minket, Gren? – kérdezte Yattmur kilesve a levelek alól. Hűvös
volt a föléjük tornyosuló szikla árnyékában.
Válaszképpen Gren csak megszorította a karját, és elkerekedett szemmel
bámult felfelé. Mivel egyszerre volt rémült és dühös, inkább nem szólt. A
morel sem sietett a segítségére, visszavonult, és csak figyelte az eseményeket.
Már nyilvánvalóvá vált, hogy az esetlen madár nem képes idejében irányt
változtatni, a földbe fog csapódni. Árnyéka szétterült a bozót felett, a levelek
is belérezdültek, amint az egyik közeli fa mellett lezuhant. Azután csend lett.
Az ütközés zaját nem hallották, pedig alig ötvenméternyire történt.
– Élő árnyék! – kiáltott fel Gren. – Talán elnyelte valami!
Agya tiltakozott a gondolat ellen, hogy létezhet valami, ami olyan
hatalmas, hogy képes elnyelni egy maghullató madarat.

Tizenhetedik fejezet
Álltak, és vártak, de semmi nem törte meg a csendet. – Eltűnt, mint valami
szellem! – mondta Gren. – Menjünk és nézzük meg, mi lett vele.
 Yattmur belekapaszkodott és visszatartotta.
– Ez ismeretlen vidék, tele ismeretlen veszéllyel. – Ne keressük a bajt,
elég, ha a baj keres minket. Azt sem tudjuk, hol vagyunk. Először is ki kell
találnunk, miféle vidék ez, és hogy élhetünk-e itt.
– Inkább én találjam meg a bajt, mint az engem – jelentette ki Gren. – De
lehet, hogy igazad van. A csontjaimban érzem, hogy ez nem jó hely. Mi
történhetett azokkal az ostoba hasfaemberekkel?
Kimásztak a partra, és lassan haladni kezdtek a part mentén. Figyelmesen
tekingettek körbe, szánalmas társaik nyomait keresték, de mindvégig a víz és a
hatalmas szikla közti sávon maradtak.
A nyomokat hamarosan meglelték.
– Erre jártak – mutatta Gren, és futásnak eredt.
Kusza lábnyomok és ürülékhalmok jelezték a helyet, ahol a hasbelűek
partra másztak. A legtöbb lábnyom elmosódott, egyik erre, a másik arra
mutatott, a kéznyomok is szokatlanok voltak: tisztán látszott, hogy a lények itt
egymáson átbukdácsolva megtorpantak. A nyomokból tisztán kiolvashatták a
hasbelűek lomha, bizonytalan járását. A nyomok a partot szegélyező, komor,
kör alakú levelekkel borított ligethez vezettek. Amint Gren és Yattmur a
félhomályba értek, halk hangra lettek figyelmesek. Nyafogás hallatszott a
közelből.
Gren kivonta a kését, és beszélni kezdett. A homokos talajból táplálkozó
berek belseje felé fordult, és így szólt:
– Akárki vagy, gyere elő, mert kirángatlak onnan! A siratóénekre
emlékeztető nyafogás felerősödött, de a szavak érthetetlenek maradtak.
– Ez egy hasbelű! – kiáltotta Yattmur. – Ne haragudj meg rá, lehet, hogy
megsebesült.
Míg beszélt, szemével az élő árnyékot figyelve előreszaladt, és letérdelt a
homokra, az éles fűszálak közé.
Az egyik halász hevert ott, három másik társa mellette. Iszonyodva
húzódtak hátra, amikor Yattmur felbukkant előttük.
– Nem bántalak – nyugtatta meg Yattmur. – Csak arra voltunk kíváncsiak,
hogy hova tűntetek.
– Már késő, a szívünk megállt, mert nem jöttetek előbb – sírta a férfi, arcán
könnyek csorogtak. Egyik vállát hosszú, véres vágás éktelenítette, a vér a
szőrére tapadt, de a seb nem lehetett túl mély.
– Jó, hogy megtaláltunk – mondta a lány. – Nincs semmi baj. Felállhattok,
és visszatérhettek a csónakba.
Ekkor a hasbelű újabb panaszba fogott, társai csatlakoztak a kórushoz. A
szokásos, kusza összevisszasággal beszéltek:
 – Ó, hatalmas pásztorok, a jelenlétetek csak növeli a nyomorunkat.
Mennyire örülünk, hogy újra itt vagytok, pedig tudjuk, hogy meg fogtok ölni
minket, szegény gyámoltalan, szeretetreméltó hasfaembereket, merthogy azok
vagyunk.
– Azok vagyunk, azok vagyunk, azok vagyunk, és mi hiába szeretünk
titeket, ti nem szerethettek minket, mert mi nyomorult férgek vagyunk, ti meg
kegyetlen gyilkosok vagytok, akik kegyetlenül elbánnak a férgekkel!
– Meg fogtok ölni minket, pedig már halottak vagyunk! Ó, hogy csodáljuk
a bátorságotokat, ti okos, farkatlan hősök!
– Elég legyen ebből az undorító fecsegésből – parancsolta Gren. – Mi nem
vagyunk gyilkosok, és sosem állt szándékunkban bántani titeket.
– Milyen okos vagy, gazdánk, amikor úgy hiszed, hogy nem bántottál,
amikor levágtad a farkunkat! Ó, mi azt hittük, hogy meghaltál a szendvicselés
után a csónakban, így kimásztunk a lábunkon, eljöttünk, mert túl hangosan
horkoltál. Most megint elkaptál minket, és mivel nem horkolsz, tudjuk, hogy
meg akarsz ölni minket!
Gren pofon vágta a legközelebb álló lényt, aki jajveszékelni kezdett, és úgy
vonaglott, mintha máris agonizálna.
– Elhallgassatok, bőgőmasinák! Nem bántunk titeket, ha bíztok bennünk.
Álljatok fel, és áruljátok el, merre vannak a többiek.
Parancsa újabb szóözönt indított el.
– Nézzetek ránk, négy szomorú szenvedőre, akik halálnak halálával halnak
meg, mert az jár minden zöld és rózsaszínű lény nyomában, és ti azt
mondjátok álljunk fel, mert állva akartok minket megölni, és ha a lelkünk
elszállt, még akkor is ütni fogtok, de akkor már nem sír a mi ártatlan szánk. Ó,
a lábaitok elé vetjük magunkat, ti ravasz gondolkodású, hatalmas pásztorok!
Miközben siránkoztak, igyekeztek elkapni Gren és Yattmur bokáját, hogy
megcsókolják a lábukat. A két ember megpróbálta elkerülni az ölelő kezeket.
– Nincs ezeknek az ostoba teremtéseknek semmi bajuk – mondta Yattmur,
aki alaposan megfigyelte őket a szóáradat közben. – összevissza horzsolták,
szurkolták magukat, ennyi az egész.
– Majd én meggyógyítom őket – mondta Gren.
Elkapták a bokáját, mire belerúgott az egyik pufók arcba. Gyűlölettel
eltelve megragadta a másik kövér haspókot és erővel talpra állította.
– Milyen csodálatosan erős vagy, gazdánk – mordult amaz, és megpróbált
kezet csókolni neki. – Erőd és kegyetlenséged hatalmas az ilyen szegény kis
holtaknak, mint mink, akik nem érdemeljük meg, hogy vér folyjon az
ereinkben, mert mindig rosszat és mindig rosszat művelünk.
– Belököm a fogsorodat a torkodba, ha nem hallgatsz el – ígérte Gren.
 Yattmur segítségével talpra állította a másik három síró hasbelűt is. Az
önsajnálattól eltekintve nem volt semmi bajuk. Lecsitította őket, és
megkérdezte, hová tűnt tizenhat társuk.
– Ó, csodálatos faroknélküliek, elégedjetek meg a gyilkoláshoz néggyel a
sok tizenhat helyett. Mily önfeláldozó ez az áldozat! Boldogan eláruljuk, azzal
a boldogsággal, amit az okoz, hogy elárulhatjuk, hogy melyik úton ment a mi
vidám-szomorú tizenhat társunk, mi meg itt maradtunk, hogy élvezzük a bájos
arcunkra mért kegyetlen rúgásokat és ütéseket. A tizenhat itt hagyott minket,
hogy békében meghaljunk, mielőtt utánuk mentek és gyilkolást játszotok
velük.
Azzal lehangoltan mutattak a partvonal irányába.
– Maradjatok itt és legyetek csendben – parancsolta Gren. – Ha megtalál-
tuk a társaitokat, visszajövünk. Ne menjetek sehová, mert valami még megesz
benneteket.
– Várunk és félünk, még ha elsőként halunk is meg.
– Erre kíváncsi leszek.
Gren és Yattmur elindult a part mentén. Csend volt: még a szárazföldhöz
dörgölőző óceán zaja is halkabb lett. Újra rájuk telepedett a kényelmetlen
érzés, hogy millió láthatatlan szem figyeli őket.
Útközben szemügyre vették a környéket. A dzsungel gyermekei számára
nem akadt idegenebb, mint a tenger, de ez a szárazföld önmagában is
idegenszerű volt. Nem csak mert a fák – a hidegebb éghajlatnak megfelelő
bőrszerű levelükkel – ismeretlen változataikat vonultatták fel, nem is azért,
mert a fák mögött ott emelkedett a meredek szikla, magasan, szürkén nyúlt a
fejük fölé, alatta minden eltörpült, s úgy tűnt, mindenre ráveti árnyékát.
Mindeme látható idegenszerűség mellett volt valami, amit nem tudtak
nevén nevezni, de ami a hasbelűekkel folytatott perpatvarnál is jobban
felzaklatta őket. A partvidék halk moraja csak növelte a nyugtalanságukat.
Yattmur idegesen átpillantva a válla fölött újra a magasba tornyosuló szikla
felé nézett. Szélsebes felhők gyülekeztek körötte, s ettől úgy tűnt, mintha a
hatalmas fal feléjük dőlne.
Yattmur hasra vágódott, és eltakarta a szemét.
– A hatalmas szikla ránk zuhan! – kiáltotta, és magával rántotta Grent.
Gren is felpillantott. Az illúzió őt is magával ragadta: a grandiózus torony
föléjük nyúlik! Törékeny testüket együtt mentették a szilárd kövek között
biztonságos menedékbe: arcukat a kavicsos homokba temették. A melegházi
világ dzsungelének gyermekei voltak őt. Most csupa idegen dologgal álltak
szemben, amire csak félelemmel válaszolhattak.
Gren ösztönösen a nyakára és fejére tapadó gombához fordult.
 – Morel, óvj meg minket! Mi bízunk benned, és te hoztál minket ide, erre a
borzalmas helyre. Most el kell vinned innen gyorsan, mielőtt a szikla ránk
nem zuhan.
– Ha te meghalsz, én is meghalok – mondta a morel, halk pendüléseit Gren
agyába sugározva. Majd hozzátette: – Mindketten felállhattok. A felhők
mozognak, nem a szikla.
Eltelt egy perc, kettő – a várakozás perceit az óceán gyászdala töltötte ki –,
mire Gren beismerte, hogy úgy igaz, ahogy a morel állította. Végül, amikor
úgy találta, hogy nem nyomja agyon a testét az irdatlan szikla, felpillantott.
Megérezve mozdulatát, Yattmur nyafogni kezdett.
A szikla még mindig dőlni látszott. Gren összeszedte a bátorságát, és
alaposan szemügyre vette.
A szikla mintha az égből nyúlt volna feléje, de végül megbizonyosodott
róla, hogy nem mozog. Bátorságot gyűjtött, és elfordította tekintetét a tagolt
felszínről, és megbökte Yattmurt.
– A szikla nem bánt minket. Továbbmehetünk.
A lány felemelte bánatos arcát, amit kétoldalt vörös foltok tarkítottak ott,
ahol a kavicsok belényomódtak: némelyik rá is tapadt.
– Ez varázsszikla. Folyton zuhan és sosem ér le – mondta végül, miután
alaposan megvizsgálta. – Nem tetszik. Szeme van, amivel minket figyel.
Továbbmentek, Yattmur időről időre idegesen pillantott fel. A felhők
gyülekeztek, árnyékuk a tenger felől kúszott a part felé.
A part éles ívben húzódott, a homok helyenként hatalmas sziklatömbök alá
bújt, amiknek egyik oldalát a dzsungel, a másikat a tenger ölelte át.
Fáradságos volt átmászni rajtuk, de amennyire tudtak, csendben haladtak.
– Nem sokára visszaérünk oda, ahonnan elindultunk – mondta vissza-
pillantva Gren. Úgy látta, csónakjukat a hatalmas szikla már eltakarta.
– Pontosan – pendült a morel. – Szigeten vagyunk.
– Akkor nem maradhatnánk itt, morel?
– Azt hiszem nem.
– Hogy jutunk ki innen?
– Ahogyan idejöttünk – csónakon. Ezek a hatalmas levelek jók lesznek
vitorlának.
– Utáljuk a csónakot meg a vízi világot.
– Inkább az, mint a halál Itt hogy maradnál életben, Gren? Ez nem más,
mint egy homokkal körbekerített sziklatorony.
Gren kusza gondolataiba merült, nem közölte Yattmurral e hangtalan
párbeszéd részleteit. A legokosabb, gondolta, ha elhalasztja a döntést azutánra,
hogy megtalálta a hasbelű embereket.
 Észrevette, hogy Yattmur egyre gyakrabban vet ideges pillantásokat a válla
fölött a magas sziklatoronyra. Méregbe gurult.
– Mi bajod van? A lábad elé nézz, mert kitöröd a nyakadat.
Yattmur megfogta a kezét.
– Csitt! Meghallja – mondta. – Ennek a borzalmas nagy toronynak millió
szeme van, és folyton minket figyel.
Amikor Gren hátra akart fordulni, megfogta a kezét, és magával húzta a
homokra.
– Ne hagyjuk, hogy észrevegye, hogy tudunk róla – suttogta. – Innen nézd.
Gren száraz ajakkal nézte végig a hatalmas, szürke, éber felszínt. A felhők
eltakarták a napot, ettől sejtelmes félhomályba burkolózott a szikla, ami most
még félelmetesebb volt, mint eddig. Most már ő is látta a foltokat: látta,
milyen szabályosan követik egymást a nyílások, mennyire hasonlítanak a
szemüregre, és milyen hátborzongató tekintettel bámulnak rájuk a
sziklaarcból.
– Látod? – kérdezte Yattmur. – Milyen borzalmas dolgok vannak errefelé!
Ez kísérteties hely, Gren! Milyen élőlényt láttunk, amióta itt vagyunk? Semmi
nem mozog a fákon, semmi nem szaladgál a parton, semmi nem mászik a
sziklán. Csak a maghullató madár. Csak mi vagyunk életben, és ez már örökre
így maradna.
Még siránkozott, amikor valami megmozdult a sziklatornyon. A rideg
szemek – most már nem lehetett mással összetéveszteni – forogni kezdtek:
megszámlálhatatlan szem egyszerre fordult a tenger felé, mintha valamit
figyelnének a nyílt vízen.
Gren és Yattmur is arrafelé néztek. Ahol guggoltak, onnan csak a tenger
egy darabkája látszott, a többit eltakarták a parton heverő sziklatömbök. Mégis
észrevették a szürke vízen a távolban úszó hatalmas valamit, ami a sziget felé
tartott.
– Ó, szellemek! Az a valami felénk tart! Szaladjunk a csónakhoz? –
kérdezte Yattmur.
– Maradjunk nyugton. Itt a sziklák között nem fog meglátni, minket.
– A varázstorony hívta ide, hogy végezzen velünk!
– Ostobaság – legyintett Gren, de ő is félt.
Hipnotizáltan figyelte az úszó tárgyat. Vízpermet nehezítette alakjának
felismerését. Csupán két hatalmas uszony vált néha láthatóvá, ami őrült
lapátkerék módjára csépelte a vizet. Néha úgy tűnt egy hatalmas fejet is
látnak, amint a part felé tekinget, de nem tudták tisztán kivenni.
A tenger felszíne felborzolódott. Esőfüggöny hullott az égből, eltakarta a
tengeri lényt, apró, szúrós cseppjeivel mindent elborított.
 Yattmur és Gren besurrantak a fák közé, és víztől csepegve az egyik
fatörzsnek dőltek. Az eső egyre jobban szakadt. Egy percig nem láttak tovább
a tenger peremét jelző fehér csipkés, fodros sávnál.
A vízfüggönyön túlról ismeretlen hangok hallatszottak, mintegy
figyelmeztetve az esetleges veszedelemre. A tengeri lény az irányt kereste.
Szinte azonnal meg is kapta a választ. A sziget vagy a sziklatorony hangja
válaszolt.
Az egyik üregből jött a hang, oly erővel, mintha a sziget belsejéből
fakadna. Nem mintha hangos lett volna, mégis mindent betöltött, szétterült
földön és vízen, mint az eső, mintha minden egyes decibel külön cseppet
alkotott volna, ami külön életet él. A hangtól megrémülve Yattmur Grenbe
kapaszkodott, és sírni kezdett.
A síráson túl, az eső és a tenger hangján túl, a torony hangjának rezgésein
túl egy újabb hang támadt. Félelem érződött belőle, majd hamarosan elhalt.
Gren a könyörgés és szemrehányás elemeit fedezte fel benne, de felismerte a
hangot.
– A hiányzó hasbelűek! – kiáltotta. – Itt kell lenniük a közelben.
Reménykedve nézett körül, az eső az arcába vert. A hatalmas levelek
hajladoztak a szikláról rájuk csörgő víz súlya alatt. Az erdőn kívül, amely
engedelmesen hajlongott a záporban, semmit nem látott. Gren nem mozdult, a
hasbelűeknek meg kell várniuk, amíg az eső alábbhagy. Nem mozdult a
helyéről. Egyik kezével átölelte Yattmurt.
Amint ott álltak és a tengert bámulták, a szürkeség egymást követő
hullámokban oszlani kezdett.
– Ó. szellemek, a lény jön, hogy elkapjon minket – sóhajtotta Yattmur.
Az óriási tengeri lény elérte a sekélyebb vizet, és kezdett kiemelkedni a
tengerből. Látták, amint vízcseppek pattogtak lapos fején. A hatalmas,
keskeny száj kinyílt. Yattmur kitépte magát Gren karjaiból, és rémülten
sikoltozva futni kezdett a part mentén arrafelé, amerről jöttek.
– Yattmur! – Gren izmai megfeszültek, amint utána akart lódulni, de a
morel teljes erejével és váratlanul ellenszegült a szándékának. Gren egy
pillanat alatt futó mozdulatába merevedett. Egyensúlyát veszítve az oldalára
dőlt, bele a gőzölgő homokba.
– Maradj, ahol vagy – pendült a morel. – Amíg nem vagyunk bizonyosak
afelől, hogy a lény minket akar, maradjunk nyugodtan és figyeljük, mit csinál.
Nem fog bántani, ha csendben maradsz.
– De Yattmur...
– Hadd menjen az ostoba. Később majd megkeressük.
A hevesen záporozó esőn át elnyújtott, furcsa morgás hallatszott. Az
irdatlan lénynek kifogyott a levegője. Nehézkesen kivonszolta magát a
teraszos partra, néhány lábnyira attól a helytől, ahol Gren hevert. Az eső
szürke leplet vont rá, gyötrelmes lélegzése, fájdalmas mozdulatai oly
különössé tették, mint amilyen a környezete volt: egy rémálom groteszk
fájdalomszimbólumává.
A fejét elrejtették a fák Gren elől. Csak a teste látszott, amint dülöngélve
haladt ormótlan úszólábain, aztán az is eltűnt szem elől. A farka végigsöpört a
parton, majd azt is elnyelte a dzsungel.
– Menj, nézd meg, hogy hová ment – rendelkezett a morel.
– Nem – tiltakozott Gren. Feltérdelt, teste barna foltos volt ott, ahol az eső
mosni kezdte róla a homokot.
– Tedd, amit mondtam – pendült a morel. Szándéka mindig rejtve maradt,
de akarata érvényesült. Bár ez az ember első pillantásra az intelligenciája
alapján alkalmasnak látszott a gazda szerepére, mégis nehezen felelt meg az
elvárásoknak. Egy ilyen lélektelen, brutális teremtmény, amilyen most
felbukkant, mindig érdemes arra, hogy az ember közelebbről is megvizsgálja.
A morel előretuszkolta Grent.
Az erdőszélen haladva meglelték a tengeri lény nyomait. Ahol kimászott a
partra, embermagasságban feltúrta a kavicsos homokot.
Gren térdre vetette magát, a vére is megfagyott. A lény még nem lehetett
messze, enyhén sós, rothadt szag terjengett a levegőben. Gren kilesett az egyik
fa törzse mögül, és a szemével követte a nyomot.
A dzsungel váratlanul megszakadt, néhány lépéssel távolabb folytatódott
csak. A homokban a barázda a szikla lábáig húzódott – és a szikla oldalában
egy hatalmas barlang szája tátongott. A zuhogó esőben is jól látszott a lény
barlangba vezető nyoma. Bár a barlang méretei jól látszottak – éppen akkora
volt, hogy ekkora tengeri lény elfért benne –, üres és csendes volt, mint egy
kőbe fagyott, ásító száj.
Gren megrökönyödve, félelméről is megfeledkezve előrelépett, belesett a
nyíláson, és szinte azonnal megpillantotta a tizenhat hasbelűt.
Egymásba kapaszkodva gubbasztottak a homokösvény túloldalán, a szélső
fák alatt, a sziklának támaszkodtak, közel a barlang nyílásához. Egy szikla
kiszögellés alatt kerestek menedéket, amiről most rájuk folyt a szikláról
lecsurgó víz. Gereznájuk a testükhöz tapadt, ettől leginkább ázottnak és
rémültnek tetszettek. Amint Gren felbukkant, pánik fogta el őket, és
balsejtelemmel telve a nemi szervüket kezdték szorongatni.
– Gyertek onnan! – szólt rájuk Gren, miközben körbepillantott még mindig
azt lesve, hova tűnhetett el a tengeri szörnyeteg.
Az arcukba csorgó esőtől a hasbelűek teljesen demoralizálódtak: Gren
felidézte magában idiotikus üvöltésüket, amit a lény felbukkanásakor
hallattak. Most állítólag el akartak futni előle, ezért összevissza szaladgáltak,
mint egy megrémült birkanyáj és értelmetlen hangokat adtak ki.
Ostobaságuktól felforrt Gren agya. Felkapott egy súlyos követ.
– Gyertek ide, ti pityergő haspókok! – kiáltotta feléjük. – Gyorsan, mielőtt
a szörny megtalál titeket!
– Ó, rémség! Ó, gazdánk! Mindenki gyűlöli szegény, szeretetreméltó
hasbelű emberkéket! – sírták egymásra borulva, hátukat mutatva Grennek.
Gren feldühödve elhajította a követ. Jól irányzott dobás volt, az ülepén
találta el az egyiket. Az üvöltve kiugrott az ösvényre, és a barlang felé kezdett
rohanni. A többiek is kiáltozni kezdtek, és társukat utánozva az ülepüket
fogdosva rohantak utána.
– Gyertek vissza! – kiabálta Gren, és kiszaladt utánuk a tengeri szörny
nyomának közepére. – Maradjatok kint!
Nem törődtek vele. Kutya módra csaholva beszaladtak a barlangba, a
hangzavar, amit okoztak, élesen visszhangzóit a falakról. Gren követte őket.
A szörny áporodott, sós szaga most erősebben érződött.
– Ki innen, amilyen gyorsan csak lehet – tanácsolta a morel Gren agyában,
miközben a fiú egész testében szúró fájdalmat okozott.
Eközben a falakról és a mennyezetről kőcsápok nyúltak ki, végükön
ugyanolyan szemüreggel, mint amilyet a szikla külső falán láttak. Ezek a
szemek is figyeltek: amikor a hasbelűek beléjük ütköztek, a szemhéjak
felnyíltak, és a szemek bámulni kezdtek.
A halászok azt hitték, mindez ellenük van, és Gren lába elé vetették
magukat, kegyelemért esedeztek:
– Ó, hatalmas nagyúr, te gyilkos úr, te erős bőrű, a futás és üldözés királya,
lásd, hogy szaladtunk eléd, amint megláttunk! Mennyire örülünk, hogy mi,
nyavalyás kis hasbelűek láthatunk téged. Egyenesen hozzád futottunk, csak a
lábaink valahogy összekeveredtek, és rossz felé indultunk ahelyett, hogy a jó
irányba tartottunk volna feléd, mert az eső megzavart minket.
Egyre több szem meredt rájuk. Gren durván megragadta az egyik hasbelűt,
és hajánál fogva felállította, erre a többiek elhallgattak, talán mert örültek,
hogy pillanatnyilag nem esik bántódásuk.
– Most figyeljetek rám – mondta Gren összeszorított fogai közül. Heves
indulattal gyűlölni kezdte ezeket az embereket, mert életre hívták benne a
lelke mélyén megbúvó erőszakot. – Egyikőtöket sem akarom bántani, ezt már
megmondtam. De most mindegyikőtöknek azonnal ki kell menni innen. Itt
veszély les rátok. Vissza a partra, amilyen gyorsan csak tudtok!
– Meg fogsz dobálni...
– Ne törődj azzal, hogy mit csinálok! Tedd, amit mondok! Mozgás! – Míg
beszélt, a barlang nyílása felé penderítette a fickót.
Aztán, amire Gren számított, a varázslat kezdetét vette.
 A barlang falában kritikus számban nyíltak ki a szemek.
Az idő megállt. A világ zöldbe váltott. A barlang szájánál álló hasbelű fél
lábra állt, és úgy tett, mint aki repülni akar. Zöld színt vett fel, és ebben az
abszurd testhelyzetben megmerevedett. Mögötte az eső is megzöldült. Minden
zölddé és mozdulatlanná vált.
És reszketett. Zsugorodni kezdett, összehúzódott és összeszáradt.
Vízcseppé vált az égből lezúduló esőben. És homokszemmé, ami véget nem
érőn jelzi a véget nem érőn múló időt. Protonná vált, és kimeríthetetlen
energiával kezdett száguldani a végtelen űrben. Végül elérte a semmi végtelen
hatalmasságát... a nemlét végtelen gazdaságát... ily módon Istenné vált... ettől
ízig-vérig önnön teremtményévé vált... Billiónyi szót gyűjtött egybe, ami a
másodpercek zöld láncszemeit csörgette... átrepült a zöld anyag léttől
megfosztott halmai felett, amik a lét előszobájában arra vártak, hogy órák
vagy eónok múltán eljöjjön az ő idejük...
Mert minden repült. És ezek a boldog lények (valóban azok?) itt, az
oldalán ugyanazok a lények, akiket ő vagy valaki más vagy az emlékezet egy
másik síkja egykor “hasbelűek”-nek nevezett. És ha ez repülés, akkor ez a
gyönyör lehetetlenül zöld világának eseménye, ami némely vonatkozásban az
időtől függetlenül zajlott. És ők a fényben repültek, beleolvadtak a fénybe.
És ott nem voltak egyedül.
Minden velük volt. Az élet az idő helyébe lépett: megszűnt a halál, mert az
óra itt csak a termékenység idejét számlálta. De eme mindenségből két dolog
ismerős volt...
Ebben a bizonytalan máslétben – ó, mily nehéz is felidézni azt az álomtalan
álmot –, amely kapcsolatban volt a parttal, a hámokkal és a szürke esővel
(szürke? Nem lehetett más, csak zöld, mert a zöldhöz nincs fogható), ebben a
létben ott volt a hatalmas madár, amely az imént szállt alá, s a tengeri szörny,
amely az imént mászott ki a tengerből... és mindketten átléptek a...
varázslaton, és most itt voltak a buja gyönyör közepén. A részletek arról
árulkodtak, hogy van itt elegendő hely mindenki számára. Itt fejlődhet, baj
nélkül növekedhet, mindörökké élhet, ha szükséges, a hasbelű, a madár, a
szörnyeteg, mindenki.
Gren tudta, hogy a varázslat a többiekre másmilyen hatást gyakorolt, mint
őreá. Nem mintha számított volna, mivelhogy ő maga volt e lét sava-borsa, a
lété, az idő, a nehézség, a rettegés nélküli könnyű és végtelen repülés(tánc)dal
lété.
Ami nem más, mint a buja zöld és az egyéb földi javak kiteljesedése.
Mégis, valahogy elszakadt a többiektől! Az első impulzus, ami érte, az a
halál volt. Még itt is jelen volt a rettegés: a dimenzióknak is volt jelentésük.
Vagy talán nem is szakadt el a többiektől?
 De amazok nem néznek vissza, nem mosolyognak, nem intenek: sem a
madár, sem a szörnyeteg, sem a hasbelűek. Spórák, magok, boldogító
életnedvek hiába örvénylenek, nem tölthetik ki a közte és társai között tátongó
egyre nagyobb szakadékot. Nem követheti őket, nem kiálthat nekik, minden
elveszik... Ó, ilyen könnyen elveszíteni ezt a kedves és üde, elképzelhetetlenül
természetes helyet!
Nem ébredhetett újra a félelem tudatára, nem tehetett egy utolsó,
reményvesztett kísérletet, hogy újra meglelje az édent, hogy visszatérhessen a
zöldbe, hogy átadja magát a szédületnek, mert a szemek, a milliónyi szem
“Nem”-et kiáltott, és visszaköpte őt oda, ahova tartozott...
A barlangban találta magát, a letaposott homokon hevert, megközelítően a
repülést utánzó pózban. Egyedül volt. Körötte a milliónyi szem már
becsukódott, a zöld zene is elült a tudataiban. Kétszeresen is egyedül volt,
mert a barlangból nem érezte a sziklatorony jelenlétét.
Az eső még esett. Tudta, hogy a mérhetetlennek tűnő végtelenség csupán
egy szemvillanásnyi ideig tartott. Idő... akármi is az... talán csak egy
szubjektív látomás, egy mechanizmus az emberi véráramban, amit a
növénynek nem kell elszenvednie.
Gren felült, megriadt saját gondolataitól.
– Morel! – suttogta.
– Itt vagyok...
Hosszú csend telepedett rájuk.
Végül a gomba magától kezdett beszélni.
– Neked lelked van, Gren – pendítette meg. – Ezért a, torony nem fogadott
be minket. A hasbelűek ugyanolyan lélektelenek, mint a madár vagy a tengeri
szörny, őket befogadta. Ami a számunkra varázsltat volt az a számukra most
valóság.
Újabb csend következett.

– Hova fogadta be? – kérdezte Gren.. – Olyan csodálatos volt...

A morel nem válaszolt azonnal.
– Ez a kor a növények kora – mondta. – Ellepték a Földet, lélektelenül
gyökeret vertek belé, elszaporodtak. Számtalan alakot vettek fel, és
kizsákmányolták a környezetüket, így végül minden talpalatnyi földet
elleptek. A Föld most jóval zsúfoltabb, mint valaha is volt. Növények
mindenütt... Valamennyi értelmes teremtmény, de lélektelen módon
szaporodik és sokasodik, növeli a zűrzavart, egyetlen gondja csupán az, hogy
találjon még egy részt, ahol újabb fűszálat növeszthet.
Amikor távoli ősöd, az ember uralkodott ezen a planétán, meg tudta
akadályozni kertjében a nem kívánt burjánzást. Átültette és gondozta a
növényeket. Manapság a természet felfedezte saját kertészét. Adóállomássá
transzformálták a növényeket. A part mentén valószínűleg mindenfelé vannak
ilyen állomások... állomások, ahol a lélektelen teremtmények szolgálnak az
adás átvitelére... állomások, amikkel növényeket lehet átültetni...
– Átültetni hová? – kérdezte Gren. – Hol az a hely?
Egyfajta sóhaj libbent át tudatának szigetei felett.
– Nem látod, hogy találgatok, Gren? Amióta megosztottam erőimet veled,
részben én is emberré váltam. Ki ismeri a valamennyi életforma számára
egyaránt legalkalmasabb világot? A Nap mást jelent a te számodra, mást egy
virág számára. Nekünk a tenger borzalmas élmény, ám annak a lénynek, akit
láttunk... Nincs arra se szó, se gondolat, hogy hová jutottunk, hogy miképp
lehetséges mindez, hogy mikor volt még ily türelmes a... nem tudatosan
irányított fejlődés terméke... Gren ingatagon állt a lábán.
– Bárcsak beteg lennék – sóhajtotta. Kibámult a barlangból.
– Elképzelni más létformákat, más dimenziókat... – folytatta a morel.
– A lélekre is, fogd be már a szád! – kiáltott Gren. – Mit számít az nekem,.
ha vannak más helyek... más állapotok... Nem tudom azokat elérni. Nem
tudom és kész. Ez az egész brutális varázslat volt. Hagyj magamra, kérlek.
Beteg akarok lenni.
Az eső valamelyest alábbhagyott. Cseppjei könnyedén pattogtak a
gerincén, amint előrehajolva, fejét egy fa törzsének támasztotta. A feje
lüktetett, szeme könnyezett, gyomra émelygett.
Vitorlát kellene készíteniük az óriási levelekből és elhajózni innen, ő és
Yattmur meg a négy hasbelű. El kell menniük innen. Ha hidegebb lesz, az
óriási levelek alatt kell majd védelmét keresniük. Ez a világ nem az éden, de
bizonyos tekintetben jól kezelhető.
Még mindig hányt, amikor meghallotta Yattmur hívását.
Felpillantott, erőtlenül vigyorgott. A lány az esőverte tengerparton
közelgett, visszatért hozzá.

Tizennyolcadik fejezet
Kéz a kézben álltak, és Gren zavartan próbálta elmondani barlangbeli
élményeit.
– Boldog vagyok, hogy visszajöttél – suttogta a lány gyengéden.
Gren megrázta bűnös fejét, és arra gondolt, milyen csodálatos és különös
volt az amit átélt. Fáradtság telepedett rá. Rettegett a gondolattól, hogy újra
tengerre kell szállniuk, de nyilvánvaló, hogy nem maradhatnak a szigeten.
– Akkor induljunk – mondta a morel az agyában. – Olyan lassú vagy, mint
egy hasbelű.
 Még mindig Yattmur kezét szorongatva megfordult, és lassan elindultak a
parton. Hideg szél támadt, elsodorta az esőt a tenger fölé. A négy hasbelű ott
várt rájuk, ahol Gren meghagyta nekik. Alázatosan vetették magukat a
homokra, amikor megpillantották Grent és Yattmurt.
– Ezt abbahagyhatjátok – mondta Gren. – Mindannyian munkához látunk,
és ti is kiveszitek a részeteket belőle.
Megpaskolva lapos ülepüket, maga előtt a csónak felé terelte őket.

Szellő lebbent az óceán fölött éles és hideg volt, mint az üveg.

A magasban lebegő traverzikák számára a csónak, hat utasával nem volt
több, mint egy sodródó farönk. Ami jóval a sziklasziget mögött lebeg a vízen.
A nagy levelekből álló és durván összetűzött vitorla egy rögtönzött
árbocról lógott alá; a barátságtalan szél már régen széttépte és hiábavalóan
lengette. Ennek eredményeként a csónak irányíthatatlanná vált, és egy meleg
áramlat éppen kelet felé sodorta.
Az emberek természetüknek megfelelően fásultan vagy aggódva fogadták
ezt a tényt. Több ízben ettek, és többet aludtak, amióta elvitorláztak a magas
szikla szigetéről.
Több sziget mellett elhaladtak már, és ha volt hozzá merszük, meg is
nézték maguknak. A part ilyen távolságból mindenütt kikötésre alkalmasnak
mutatkozott, s töretlenül övezte a sziklákon megtelepült erdőt. Minden esetben
ugyanazt állapították meg: ahol a sziget belsejét dombok tagolták, mint ahogy
az egyre gyakrabban megesett, ott az egész sziget erdőtakaró alá bújt.
A part és a csónak között gyakran apró kis szigetek bukkantak fel. Ezeken
olyan növények éltek amelyek hiányoztak a szárazföld belsejéről. Némelyiket
fák koronázták, másokat-furcsa virágok lepték el, s volt, amelyik csupasz
sziklapúp maradt. Olykor úgy tűnt, hogy a csónak ráfut a szigetet szegélyező
zátonyra, de az utolsó pillanatban mindig sikerült elkerülni az összeütközést.
Jobb felől hullámzott el az óceán. Ezt most vad alakzatok tarkították, amiknek
mibenlétét Gren és Yattmur nem tudták kideríteni.
Helyzetük reménytelensége, akárcsak a rejtélyessége, nyomasztotta őket,
mert eleddig csupán a világ alacsonyabb rendű részét ismerték. Most, a
bajokat tetézendő, leereszkedett a köd, körülfogta a csónakot, és elrejtett
minden, szárazföldre utaló nyomot.
– Ez a legsűrűbb köd, amit valaha is láttam – mondta Yattmur a párja
mellett állva.
– És a leghidegebb – tette hozzá Gren. – Észrevetted, mi történt a Nappal?
A sűrűsödő ködben semmit nem lehetett látni, csak a vizet közvetlenül a
csónak mellett meg a nagy, vörös Napot, amely most a víz fölött lógott
arrafelé, amerről jöttek, s csupán egyetlen fénysugarat küldött a hullámok
közé. Yattmur közelebb húzódott Grenhez.
– A Nap magasan fölöttünk szokott lenni – mondta. – Most mintha a vízi
világ el akarná nyelni.
– Morel, mi lesz, ha a Nap eltűnik? – kérdezte Gren.
– Ha a Nap eltűnik, akkor sötét lesz – pendült a morel, majd enyhe
iróniával hozzátette: – mint azt te magad is kikövetkeztethetted. Mi most
beléptünk a végtelen napsütés birodalmába, és az áramlat mélyebbre és
mélyebbre sodor benne.
Ezt némi fenntartással mondta, Grenen mégis végigfutott az ismeretlentől
való félelem hulláma. Szorosabban ölelte Yattmurt, miközben mereven
bámulták a tejsűrűségű ködön át homályosnak és hatalmasnak tetsző Napot.
Míg figyelték, az egyik árnyékfantom, amit a jobb oldalon láttak, közéjük és a
Nap közé furakodott, és jókora darabot kiharapott a vörös korongból. Szinte
ugyanabban a pillanatban a köd besűrűsödött, és a Nap eltűnt szem elől.
– Óóóó! Aááá! – A Nap eltűnése rémült kiáltásokat csalt elő a
hasbelűekből. Mindeddig egymás mellett kuporogtak a hajó farában, egy
halom levélen. Most előreszaladtak, és megragadták Gren és Yattmur kezét.
– Ó, hatalmas gazdáink, szendvicselők! – kiáltozták. – Ez a hatalmas vízi
világi vitorlázás nagyon rossz, nagyon rossz, mert elhajózunk minden világ
mellett. A világ elfogy a rossz hajózástól, és gyorsan jó hajózást kell csinálni,
hogy visszakapjuk a világot.
Hosszú szőrzetük csillogott a szennytől, szemük kifordult a rémülettől.
Előre-hátra hajlongva sírták el panaszaikat.
– Valaki megette a Napot, ó, hatalmas pásztorok!
– Hagyjátok abba ezt az ostoba siránkozást – mondta Yattmur. – Mi éppen
úgy félünk, mint ti.
– Nem, mi nem félünk! – kiáltotta Gren, dühösen ellökve a nyirkos
kezeket. – Senki nem fél annyira, mint ők, mert ők mindig félnek. Vissza, ti
bőgőmasina hasbelűek! A Nap újra visszatér majd, ha felszáll a köd.
– Ti bátor, kegyetlen pásztorok! – kiáltotta az egyik lény. – Ti dugtátok el a
Napot, hogy megijesszetek minket, mert már nem szerettek többé, pedig mi
boldogan élvezzük drága ütéseiteket és rúgásaitokat, és boldogok vagyunk
rossz szavaitok hallatán. Ti...
Gren feléje ütött, és örült, hogy ilyen gyakorlatiasan sikerült véget vetnie a
panaszkodásnak. Szegény fickó üvöltve vágódott hanyatt. Társai azonnal
rávetették magukat, hogy megtisztelő ütéseit élvezhesse. Gren vadul elkergette
őket.
 Amikor Yattmur is csatlakozott hozzá, mindannyian reszketni kezdtek. A
fedélzet megbillent, és ők mind a hatan egymás hegyére-hátára zuhantak.
Valamilyen átlátszó anyag szilánkjai záporoztak rájuk.
A sértetlen Yattmur felvette az egyik szilánkot és megnézte. Míg vizsgálta,
az elfogyott, és csak egy vízfoltot hagyott a tenyerén. Meglepetten nézett rá.
Egy ugyanilyen üvegszerű anyagból való fal ködlött fel a csónak előtt.
– Ó! – mondta bambán, amikor rájött, hogy nekiütköztek az óceánban
sodródó egyik árnyékfantomnak. – Egy ködhegy megfogott minket!
Gren felugrott, és lecsitította a hasbelűek hangos zsivaját. Egy lyuk
tátongott a csónak orrán, amin át víz ömlött befelé. Megkapaszkodott, a
csónak szélében, és alaposan szemügyre vette.
A meleg áramlat egy hatalmas üveghegynek sodorta őket, ami az óceánban
lebegett. A hegy a víz felszínénél megolvadt, enyhe lejtő képződött rajta,
annak ütköztek neki, és az szakította át a hajó orrát valamivel a víz szintje
alatt.
– Nem fogunk elsüllyedni – nyugtatta Gren Yattmurt –, mert zátony van
alattunk. De a csónak már használhatatlan: ha lecsúszik a zátonyról,
elsüllyedhet.
Valóban, a csónak lassan megtelt vízzel, ahogy a hasbelűek siránkozva
megjósolták.
– Mit tehetünk? – kérdezte Yattmur. – Inkább maradtunk volna a magas
szikla szigetén.
Gren kétkedőén tekintett körbe. Egy hatalmas jégcsap meredt a csónak
fölé, leginkább egy fogra emlékeztetett, ami éppen belé akar marni a hajóba.
Jeges cseppek hullottak róla az emberekre. Egyenest egy jégszörny szájába
hajóztak!
A további részletek csak homályosan látszottak. Kék és zöld sávok és
foltok váltogatták egymást, itt-ott – egyfajta gyilkos szépséget kölcsönözve
neki – narancssárgán csillant meg rajta az emberek elől még mindig rejtett
Nap sugara.
– A jégszörnyeteg be akar kapni minket! – csaholták a hasbelűek, és körbe-
körbe szaladgáltak a fedélzeten. – Ó, ó, halálunk perce van, itt ebben az
undorító fagyos szájban.
– Jég! – kiáltotta Yattmur. – Igen! Milyen furcsa, hogy ezektől a
bélgépektől is tanulhatunk. Gren, ezt az anyagot jégnek hívják. A hosszú Víz
közelében, a mocsarakban, nem messze a hasbelűek lakhelyéhez, élt egy apró
virág, amit fagyoskának neveztek. Bizonyos időközökben ez az árnyékban
pompázó virág jeget állított elő, hogy abba rakja a magjait. Amikor gyerek
voltam, kijártam a mocsárba, és szopogattam ilyen jégcseppet.
 – Most ez a jéghegy szopogat el minket – állapította meg Gren, miközben
hideg vízcseppek hullottak az arcára. – Mit tegyünk, morel?
– Itt nem vagyunk biztonságban, el kell hát mennünk innen – pendült a
morel. – Ha a csónak visszacsúszik, mindannyian megfulladunk. Ki kell
mászni a csónakból, és a hasbelűeket is ki kell szállítani!
– Rendben! Yattmur, édesem, mássz ki a jégre, amíg ezt a négy ostobát is
utánad nem terelem.
A négy ostoba utálta elhagyni a csónakot, még ha a fél fedélzet víz alatt
volt is. Amikor Gren rájuk kiáltott, kiugrottak és szétrebbentek, amikor feléjük
indult, elszaladtak, és amikor el akarta kapni őket, folyvást visítoztak.
– Ments meg! Óvj meg, ó, pásztor! Mihez kezdünk, négy szegény
elkárhozott komposztnak való teremtések, ha a jégszörny szájába vetsz
minket? Segítség! Segítség! Ó, de undokok lehetünk, ha így bánsz velünk!
Gren a legközelebb álló és legszőrösebb után vetette magát, aki visítva
menekült, miközben mellei le s fel himbálóztak.
– Ne engem! Hatalmas vadállatszellem! Öld meg a másik hármat, azok
nem szeretnek téged, ne engemet, aki szeretlek...
Gren elgáncsolta. A hasbelű elvágódott, szóáradata visításba fulladt, még
mielőtt fejjel a vízbe zuhant. Gren gyorsan odaugrott, ő is vízbe esett, ott aztán
sikerült megragadnia a gereznáját és nyakánál fogva a csónak oldalához
nyomnia, majd egyetlen lendülettel kipenderítette a csónakból Yattmur lába
elé, a sekély vízbe.
Gren erejét látván a többiek engedelmesen kimásztak a jeges vízbe,
miközben foguk vacogott a félelemtől és a hidegtől. Gren utánuk mászott. Egy
percig mind a hatan csak álltak, és a hatalmas barlangot bámulták. Közülük
legalább négyen azt egy hatalmas szájnak képzelték. Csörgő hang támadt
mögöttük, arra fordultak meg.
Az egyik jégagyar leszakadt a fejük felett, és lezuhant. Mint egy tőr,
beléállt a fedélzetbe, aztán eldőlt, és szilánkokra tört. Ez mintha jeladás lett
volna, egy jóval. hangosabb zaj hallatszott a csónak alól. Az egész jégpárkány,
amin a lélekvesztő nyugodott, levált Egy pillanatig látni is lehetett a vékony
jégnyelvet. Mielőtt elsüllyedt volna, a csónak lecsúszott róla, bele a sötét
vízbe. Látták, hogy gyorsan megtelik vízzel, és eltűnik a mélyben.
Egy ideig szemmel tudták követni, ahogy süllyedt: a köd egy kissé
felszállt, és a Nap újra a vízre tudta vetni hideg tüzet.
Azután már csak a mélységes homály látszott, így Gren és Yattmur
elfordultak. Csónakjuk elveszett, ott álltak a jéghegyen. A négy hasbelű
csendben követte őket, amint elindultak az egyetlen lehetséges irányba:
bemásztak a jéghegyben tátongó kerek alagútnyílásba.
 Hideg tócsákba toccsanva oldalaztak a jégbarázdák mellett, a legkisebb zaj
is őrülten visszhangzott. Minden lépéssel erősebb lett a zaj és szűkebb az
alagút.
– Ó, szellemek, de utálom ezt a helyet! Jobb lett volna, ha a csónakban
pusztulunk el. Meddig megyünk még? – kérdezte Yattmur, amikor Gren
megállt.
– Tovább már nem – mondta a férfi zordon. – Zsákutcában vagyunk.
Csapdába kerültünk.
A mennyezetről majdnem a földig nyúló jégtűk, mint valami hullórostély
zárták le a továbbvezető utat. A rostélyon túl sima jégfelület csillogott.
– Mindig csak a baj, folyton akadály, állandóan csak újabb problémák! –
mordult fel Gren. – Az ember maga lehetett a katasztrófa ezen a Földön,
máskülönben nem ide jutottunk volna.
– Már mondtam, hogy a te fajtád kész szerencsétlenség volt – pendítette
meg a morel.
– Boldogok voltunk, amíg te nem léptél közbe – vágott vissza Gren élesen.
– Ti akkor még zöldségek voltatok!
E döféstől feldühödve Gren megragadta az egyik jégtűt és meglökte. Az a
feje felett elpattant. Mint egy dárdát, előreszegezte és belészúrta a jégfalba.
Fülsajdító harangjáték kezdődött: az egész fal összeomlott.
Jég záporozott a bokájuk körül, amikor egy félig megolvadt jégfüggöny
villámgyorsan széthullott. Az emberek lekuporodtak, fejüket a kezükbe
temették, mert úgy tűnt, hogy az egész hegyoldal össze akar omlani.
Amikor a zaj elült, felpillantottak és látták, hogy a nyíláson túl egy egészen
más világ vár rájuk. A jéghegy, amit egy örvény elkapott és az áramlat a
szárazföld felőli oldalon az apró szigetnek sodort, megszorult egy kis öböl
szájában. Most újra a vízre siklott.
Bár a sziget nem volt éppen barátságosnak mondható, az emberek
megkönnyebbülten bámulták a ritkás zöld növényzetet, a tarka virágokat, s a
magas száron nyugvó magtokokat. Végre újra élvezhették a szilárd talaj
örömét. Még a hasbelűek is örvendeztek. Apró, boldog sikolyokkal követték
Grent és Yattmurt, akik megkerülték a jégpárkányt, hogy a virágok közé
vethessék magukat. Nem sokat tiltakoztak, amikor át kellett ugorniuk egy
mély, kék vizű vízfolyást, hogy a túloldali sziklakiszögellésre szökkenve a
biztonságos földre jussanak.
A szigetecske nem volt paradicsom. A csúcsát kő és sziklatörmelék
borította. De kicsinységének is volt előnye: túl apró volt ahhoz, hogy nagyobb
növények megtelepedjenek rajta, amik elemésztették volna a kisebbeket. A kis
veszélyekkel pedig Gren és Yattmur könnyen megbirkózik. A hasbelűek
legnagyobb elégedetlenségére a szigeten nem volt hasfa, amihez hozzáköt-
hették volna magukat. A morel elégedetlenségére az ő fajtája sem nőtt errefelé:
szerette volna Grenhez hasonlóan Yattmurt is meg a hasbelűeket is ellenőrzése
alá vonni, de ahhoz még túl kicsi volt, és szövetségest keresett, hogy tervét
véghezvigye.
Gren és Yattmur elégedetlenségére emberek sem éltek itt, akikkel
egyesíthették volna az erőiket.
Mindezt ellensúlyozandó, tiszta vizű csermely csordogált a sziklákból, s a
szigetecske nagy részét borító sziklák közé folyt. Először csak hallgatták a
csobogását, aztán meg is pillantották. A kis patak a keskeny partsávon tört
magának utat a tenger felé.
Egyetlen iramodással ott termettek, és lehasalva inni kezdtek, nem is
keresték az alkalmasabb helyet, ahol esetleg kevésbé sós a víz.
Mint a gyerekek, megfeledkeztek az óvatosságról. Amikor eleget ittak,
elégedetten böffentettek, majd belelógatták a lábukat a vízbe. Azután
kényelembe helyezték magukat.
Egy ideig a szigeten maradtak, és elégedettek voltak. Itt, az örök napsugár
határán, a levegő hűvös volt. Levelekből. és mohából vastagabb ruhafélét
készítettek maguknak és szorosan a testükre kötözték. Időről időre homály és
köd lepte be őket, aztán újra sütni kezdett a Nap, alacsonyan lebegett a víz
színe fölött. Hol aludtak, hol csak lustán heverésztek a sziklák napsütötte
oldalán, gyümölcsöt eszegettek, és a tovaúszó jéghegyek moraját hallgatták.
A négy hasbelű hevenyészett menedéket épített magának, de Grentől és
Yattmurtól távol. Egyszer, alvás közben leszakadt a kunyhó teteje. Attól fogva
a szabadban aludtak, levelek alatt összehúzódva, olyan közel gazdáikhoz,
amennyire csak Gren megengedte nekik.
Jó volt újra boldognak lenni. Amikor Gren és Yattmur szeretkeztek, a
hasbelűek felugráltak, és egymást izgatottan átölelve áldani kezdték gazdájuk
és szendvicshölgye szenvedélyes ölelkezését.
Hatalmas magtokok zörögtek a fejük felett. A lábuk alatt a gyíkok növényi
megfelelői rohangáltak. A levegőben hatalmas, szív alakú pillangók libegtek.
Ők is fotoszintézissel tartották fenn magukat. Az élet az éjszaka és a nappal
váltakozása nélkül folyt. Lustaság és béke uralkodott.
Az emberek elégedetten merültek el az itteni életmódban, de nem úgy a
morel.
– Nem maradhatunk itt, Gren – mondta egy alkalommal, amikor Gren és
Yattmur felébredtek kényelmes alvásukból. – Eleget henyéltetek, már
kipihenhettétek magatokat. Megint tovább kell állnunk, hogy embereket
találjunk és megalapítsuk saját királyságunkat.
 – Ostobaságokat beszélsz, morel. A csónakunk odaveszett, örökre a
szigeten kell maradnunk. Lehet, hogy hűvös, de láttunk már rosszabb helyeket
is. Hadd maradjunk itt.
Ő meg a lány meztelenül pacskoltak a pocsolyában, ami a sziget peremén
képződött, a nagy kőtömbök között. Az élet édes és kellemes volt. Yattmur
formás combjait ütögetve elénekelte a pásztorok egyik dalát. Gren gyűlölte
hallgatni a lány szomorú hangját. Időről időre olyasmi jutott eszébe tőle, amire
nem szívesen emlékezett.
A morellel folytatott csendes beszélgetésüket Yattmur sikolya szakította
félbe.
Egy duzzadt, hatujjú kézhez hasonló valami ragadta meg a bokáját. Gren
odaugrott, és különösebb erőlködés nélkül eltávolította. Az eszeveszetten
kapálózott a kezében, miközben alaposan szemügyre vette.
– Ostoba voltam, hogy zajt csaptam – szabadkozott Yattmur. – Ez
ugyanolyan lény, mint amilyet a hasbelűek kallósmancsnak hívnak. Kiúsznak
a tengerből a szárazföldre. A hasbelűek megfogják, szétnyitják és megeszik.
Kemények, de finom a húsuk.
A lény ujjai szürkék, ráncosak, hólyagosak és hallatlanul hidegek voltak.
Lassan hajlongtak, amikor Gren hozzájuk ért. Végül a földre hajította, mire az
a fű közé iramodott.
– A kallósmancs kimászik a tengerből, és üreget ás magának.
Megfigyeltem őket – mondta Yattmur. Gren nem válaszolt.
– Bánt valami?
– Nem – mondta amaz, és nem szólt róla, hogy a morel menni akar. Egy
öregember merev mozdulataival hevert végig a földön. Yattmur nyugtalan-
kodni kezdett, de visszafogta magát, és visszament a fürdőhelyre. Attól fogva
Yattmur érezte, hogy a fiú távolodik tőle, mindinkább magába zárkózik, és
ezért csak a morelt hibáztatta.

Gren az egyik közös alvás után arra ébredt, hogy a morel már az agyában
serénykedik.
– Teljesen eltunyulsz. Tennünk kell valamit.
– Itt elégedettek vagyunk – válaszolt Gren mogorván. – Meg aztán, ahogy
mondtam, nincs csónakunk, amivel elérhetnénk a nagy földet.
– A tengert nemcsak csónakkal lehet átszelni – mondta a gomba.
– Ó, morel, hagyd abba a bölcselkedést, megölsz vele. Hagyjál békében.
Mi boldogok vagyunk itt.
– Boldogok, igen! Gyökeret meg leveleket növesztenél, ha képes volnál rá!
Gren, te nem tudod, hogy mire való az élet! Én azt mondom, boldogság és
hatalom vár rád, ha hagyod, hogy segítsek neked felrázni ezeket itt.
 – Menj innen! Nem tudom, miről beszélsz.
Felugrott, mintha el akarna futni a morel elől. De az szorosan tartotta,
földbe gyökereztette a lábát. Gren erőt gyűjtött, és gyűlöletet sugárzott a morel
felé – hasztalan, mert a gomba hangja továbbra is ott hallatszott az agyában.
– Mivel nem vagy alkalmas arra, hogy a partnerem legyél, el kell
szenvedned, hogy a rabszolgám leszel. Az érdeklődés teljesen kihalt benned;
ezentúl csak a parancsaimnak fogsz engedelmeskedni, a környezetedre nem
reagálsz.
– Nem tudom, miről beszélsz – kiáltotta hangosan, ezzel felébresztette
Yattmurt, aki zavartan bámult rá.
– Sok minden elhanyagolsz! – mondta a morel. – Láttam bizonyos
dolgokat az érzelmeid mélyén, és nem voltam rest analizálni őket, hogy
megtudjam, mi rejlik mögöttük. A te tudásoddal nem mész semmire, míg én
sok mindent megvalósíthatok. Én ismerem a hatalomhoz vezető utat. Nézz
körül még egyszer! Nézd a követ, amire oly figyelmetlenül ráléptél.
– Menj innen! – kiáltotta újra Gren. Hirtelen megkétszereződött dühe.
Yattmur odaszaladt hozzá, kezébe fogta a fejét és megsimogatta. Mélyen a
szemébe nézett. A hasbelűek csendben mögéje álltak.
– A varázsgomba volt, ugye? – kérdezte.
Gren bambán bólintott. Tüzes fantomok rohangáltak az idegközpontjaiban,
egész testében izzott a fájdalom. Amíg ez tartott, mozdulni sem bírt. Végül,
amikor elmúlott, ernyedten megszólalt: ,
– Segítenünk kell a morelnek. Azt akarja, hogy alaposabban kutassuk át a
szigetet.
Minden végtagja reszketett, amikor felállt, hogy engedelmeskedjen a
parancsnak. Yattmur is felállt, együttérzése jeléül megérintette Gren karját.
– Ha végeztünk, majd fogunk halat és megesszük gyümölccsel – mondta, s
ezzel az asszonyi talentumával békét teremtett.
Gren hálás pillantást vetett feléje.
A hatalmas kövek valaha a természetes táj részei voltak. Ahol a patak
közéjük folyt, ott iszapba és kavicsokba süllyedtek. Helyenként vastagon
ellepte őket a termőföld, itt megtelepedett a fű meg a szittya. És ott virágzott a
termése azoknak a virágoknak, amik a magasba nyúló szárukon hordozták
magtokjaikat, és amiket már a jéghegyről megpillantottak. Ezeket Yattmur
sztalkereknek nevezte el, anélkül, hogy mind e pillanatig a tudatára ébredt
volna, hogy milyen frappáns nevet talált.
A sztalkerek gyökerei a szikla tetején húzódtak, és megkövesedett kígyókra
hasonlítottak.
– Micsoda kellemetlen gyökerek – mormolta Yattmur. – Mindenütt
megtapadnak!
 – A legfurcsább az, hogy az egyik növény gyökerei úgy nőnek bele a másik
növénybe, mint a talajba – mondta Gren mintegy magának. Az egyik
kettéágazó gyökér mellett guggolt, aminek egyik ága az egyik, másik ága egy
másik növény felé kúszott. A másik irányban a gyökerek egybenőtt ága
felkúszott az egyik sziklára, majd eltűnt a kövek között egy szabálytalan alakú
nyílásban.
– Le tudsz menni oda. Nem lesz bántódásod – pendült a morel. – Mássz le
a kövek közé, és nézz meg mindent.
A fájdalom figyelmeztetőleg futott végig Gren idegein.
Minden ellenkezése dacára fürgén, mint egy gyík, leereszkedett a sziklák
közé, ahogy utasították. Megfigyelte, hogy a sziklák lejjebb másik sziklákon
nyugszanak. Még lejjebb újabb tömböket figyelt meg. Lazán illeszkedtek
egymásra. Testét kicsavarva tudott csak bekúszni hűvös lapjaik közé.
Yattmur utána mászott, s közben Gren vállára sodort egy halom törmeléket.
Mintegy ötblokknyi mélységben Gren elérte a szilárd talajt. Yattmur
mellette ért le. Kissé összehúzódva ugyan, de már vízszintesen tudtak haladni
a kövek között. A csökkenő sötétség vonzotta őket előre, így értek egy
nagyobb üregbe, ahol már a kezüket is ki tudták nyújtani.
– A hideg és a sötétség illatát érzem. És félek – mondta Yattmur. – Miért
kényszerített ide le a morel? Mit mondott erről a helyről?
– Ő is izgul – válaszolta Gren, nem állt szándékában elárulni, hogy a morel
nem szólt hozzá.
Egyre tisztábban láttak. A fenti talaj az egyik oldalon teljesen eltűnt, így a
fény forrása a Nap volt, amely most vízszintesen szúrta fényszondáit a
kőhalmok közé. Összecsavarodott fém látszott a kőblokkok közt meg egy
nyílás előttük. Amikor valaha régen a kövek összeomlottak, csak ez a nyílás
maradt utánuk. Most rajtuk kívül az egyetlen élőlény a sztalker gyökere volt,
ami idáig kúszott, mint valami megkövesedett kígyó.
Engedelmeskedve a morelnek, Gren megkaparta a lába előtt a fövenyt.
További fémet, követ és téglát talált, amit azonban nem tudott elmozdítani.
Addig piszkálta, amíg egy rést nem lelt rajta. Talált még egy hosszú
fémszalagot, ami olyan magas volt, mint ő. Az egyik vége megsérült, a többi
részén egy sor jel volt, ami ilyen mintát adott ki:
OWRINGHEE
– Ez írás – lihegte a morel. – Az ember jelei, amit megszámlálhatatlan
évvel ezelőtt használt, amikor még hatalma volt. A nyomára bukkantunk. Ez
valaha az egyik épülete lehetett. Gren, mássz előre a sötét nyílásba. Lássuk, ott
mit találsz.
– Sötét! Nem tudok bemászni.
 – Mássz előre, azt mondtam. Üvegtörmelék csillogott tompán a nyílásban.
Korhadt fa hullott mindenfelől, ahol Gren tapogatózni próbált.
Műanyagtörmelék hullott a fejére, amint előrefelé mászott. A nyílás túloldalán
egy csapóajtót talált. Egy törmelékkel borított lejtőn át egy helyiségbe jutott.
Útközben üvegszilánkokkal vagdosta össze magát.
A túloldalról Yattmur rémült sikolya hallatszott. Gren visszaszólt neki,
hogy megnyugtassa, de közben a kezét szívére szorította, hogy ő is
lecsillapodjon. Aggódva pillantott körbe a sötétben. Semmi nem mozdult. Az
évszázadok csendje minden hangnál baljóslatúbban, minden félelemnél
borzalmasabban ült meg idelent.
Egy ideig dermedten állt, aztán a morel felrázta.
A tető egy része összeomlott. Fémgerendák és téglák hevertek a
helyiségben. Gren tanulatlan szeme előtt mindez nem bírt jelentőséggel. A
hely ősi illata fojtogatta.
– A sarokban. Egy szögletes tárgy. Menj oda – parancsolta a morel.
Gren vonakodva indult a sarok felé. Valami felpattant a lába alól és elinalt:
hat vastag ujjat látott és felismerte a kallósmancsot, ami megragadta Yattmur
bokáját.
Egy nála háromszor magasabb, szögletes doboz tornyosodott előtte. Elülső
felén három félkör alakú fémborda látszott. Csak az alsó ilyen félkört érte el,
ami a morel szerint fogantyú volt. Engedelmesen meghúzta.
Egy arasznyira kicsúszott, aztán megszorult.
– Húzd, húzd, húzd! – pendült a morel.
Gren vadul húzni kezdte, az egész doboz csikorgott, de a fiók nem
mozdult. Még húzta, amikor a magas doboz megingott. Valami elszabadult a
tetejéről. Magasan Gren feje fölül egy téglalap alakú tárgy zuhant le. Alig
szegte le a fejét, az mögötte a padlóra zuhant, és kis porfelhőt kavart.
– Gren! Jól vagy? Mit kell odabent csinálnod? Gyere ki!
– Igen, igen, jövök! Morel, többet nem nyitogatjuk ezt az ostoba dobozt.
– Mi az, ami majdnem rád esett? Vizsgáld meg, hadd lássam. Lehet, hogy
fegyver. Ha találnánk valamit, ami a segítségünkre lehet...
A valami, ami leesett, vaskos volt, hosszú és csúcsos, mint a tűzkehely
magja. Valami puha anyagból készült, nem kemény fémből. A morel azt
mondta, ez tartály.
Amikor tapasztalta, hogy Gren viszonylag könnyen fel tudja emelni,
izgalomba jött.
– Fel kell vinnünk a tartályt a felszínre – mondta. – Fel kell cipelned.
Napvilágnál fogjuk megvizsgálni, megnézzük, mi van benne.
– De ez a valami hogy segíthet nekünk? Vissza fog minket vinni a
szárazföldre?
 – Azt hitted, csónakot találsz idelent? Benned nincs semmi kíváncsiság? Ez
a hatalom alapja. Gyerünk, mozgás! Éppoly ostoba vagy, mint a hasbelűek.
Még e durva inzultus hatása alatt Gren felmászott a törmeléken Yattmur-
hoz. Amaz átölelte, de nem ért a sárga tokhoz, amit a fiú tartott. Egy percig
suttogva álltak, egymás nemi szervét simogatták, hogy erőt nyerjenek, aztán
mászni kezdtek az összeomlott kőtömbökön át a napvilág felé. A tartályt
maguk után húzták-vonszolták.
– Phűű! De jó illata van a napvilágnak! – morogta Gren, amikor túljutott az
utolsó kőtömbön is. Amikor összehorzsolva, karcolásokkal tele kiértek a
ködös levegőre, a hasbelűek odaszaladtak, még a nyelvük is kilógott
igyekezetükben. Körbetáncolták gazdáikat, szemrehányást téve nekik és
magyarázatot követelve, amiért olyan sokáig elmaradtak.
– Öljetek meg, kérlek, drága, kegyetlen gazdáink, mielőtt újra a Föld
szájába ugortok. Szúrjatok le, álnok gyilkosok, mielőtt egyedül hagyjátok
szegény hasbelűeket, hogy egyedül harcoljatok ismeretlen ellenséggel!
– Túl kövérek vagytok ahhoz, hogy ti is lemásszatok velünk abba az üregbe
– mondta Gren bánatosan vizsgálgatva sebeit.
– Ha ennyire örültök a jelenlétünknek, miért nem készítetek valami
ennivalót?
Miután Yattmur segítségével a patak vizében kimosta sebeit, figyelmét a
tartály felé fordította. Föléje guggolva többször óvatosan megforgatta. Volt
valami furcsa a szimmetriájában, amitől megrémült. Nyilván a hasbelűek is
így érezhették.
– Az a nagyon rossz furcsa valami nem tapogatni való rossz valami –
jajveszékelt az egyik le- s felugrálva. – Kérlek, csak akkor érj hozzá, ha a vízi
világba akarod hajítani.
A társaiba kapaszkodott, s mindannyian ostoba arckifejezéssel bámultak.
– Ez nem volt rossz tanács – bólintott Yattmur, de a moreltől ösztökélve
Gren leült, és a lába közé szorítva a tartályt, vizsgálni kezdte. Közben érezte,
hogy a gomba lecsap mindenre, amit az érzékei felfognak. Borzongás futott
végig a gerincén. A tartály tetején olyasféle minta volt, mint amit a morel
írásnak nevezett. Ez itt így nézett ki:
HECKLER vagy HECKPEK attól függően, honnan nézte. Utána több sor
kisebb minta következett.
Húzni, nyomni kezdte a tartályt. Nem nyílott. A hasbelűek hamar
elveszítették érdeklődésüket iránta, és odébbálltak. Gren is legszívesebben
elhajította volna, de a morel kényszerítette, hogy tovább döfködje,
nyomogassa. Amint végigfuttatta ujjait a hosszabbik oldala mentén, a fedele
hirtelen felpattant. Yattmurral egymásra sandítottak, aztán a piszokban
kuporogva, a félelemtől lihegve megnézték a tartályban lévő tárgyat. Az
ugyanabból a selymes tapintású, sárga anyagból készült, mint a tartály. Gren
tiszteletteljes mozdulattal kiemelte és a földre tette. Amint különvált a
doboztól, működésbe lépett egy rugó: az ék alakú tárgy hirtelen szárnyakat
terjesztett ki. Ott állt közöttük, melegen, különlegesen és zavarba ejtőn. A
hasbelűek visszasomfordáltak és megbámulták.
– Olyan, mint egy madár – sóhajtotta Gren. – Lehetséges, hogy ezt olyan
ember készítette, mint mi vagyunk?
– Olyan sima, olyan... – Nem találta a szavakat, hát kinyújtotta a kezét, és
megsimogatta. – Nevezzük el Szépségnek – mondta Yattmur.
A kor és a számtalan évszak meggyűrte a tartályt, de a szárnyas tárgy
újszerű maradt. Amint a lány ujjai végigsimították a tetejét, egy fedél
felpattant, és felfedte a belsejét. A négy hasbelű a közeli bokorba vetette
magát. A sárga madár különös anyagokból, fémből és plasztikból készített
belseje csodálatos látványt nyújtott. Itt apró orsók, egy sor gomb, egy erősítő
áramkör, egy sor fortélyosan kusza zsinór látszott benne. Csodálattal eltelve
dugták bele ujjaikat – azt a négyet, amit az őseik a nekik még meglévő
hüvelykujjukkal szembe tudtak fordítani – és élvezték az alkatrészek
tapintását.
A hangológomb elfordult, a kapcsolók kattogtak.
Szépség alig hallhatóan felemelkedett a talajról, s a szemük magasságában
lebegett, majd a fejük fölé szökkent. Meglepetésükben felkiáltottak,
hátratántorodtak, és összetörték a sárga tartályt. Szépségre ez nem volt
hatással. Fenségesen lebegve körözött felettük, pompázatosán csillogott a
napfényben.
Amikor a megfelelő magasságba ért, megszólalt:
– Őrizzétek meg a Földön a demokráciát! – kiáltotta. Hangja nem túl
hangos, de átható volt.
– Ó, tud beszélni! – kiáltotta Yattmur, és gyönyörködött a csillogó
szárnyakban.
A hasbelűek is felugrottak, és rohanva csatlakoztak Grénekhez, de
meglepetésükben hátratántorodtak, amikor Szépség föléjük repült, és zavarba
jöttek, amikor körözni kezdett a fejük felett.
– Ki szervezte a dokkmunkások sztrájkját 31-ben? – érdeklődött Szépség
szónokias stílusban. – Ugyanazok, akik ma karikát fűznek az orrotokba.
Gondoljatok önmagatokra, barátaim, és szavazzatok az SRH-ra – szavazzatok
a szabadságra!
– Ez... miről beszél, morel? – kérdezte Gren.
– Olyan emberekről, akik karikát hordanak az orrukban – mondta a morel,
aki ugyanúgy zavarban volt, mint Gren. – Az emberek ilyesmit hordtak,
amikor civilizáltak voltak. Próbálj meg tanulni abból, amit mond.
 Szépség az egyik sztalker felett kezdett körözni, fölötte maradt, halkan
duruzsolt, és időnként jelszavakat kiáltozott. Az emberek úgy érezték,
szövetségesre leltek, és hatalmas jókedvre fakadtak: jó ideig csak álltak,
fejüket hátravetették, és figyelmesen hallgattak. A hasbelűek a hasukat
ütögették jókedvükben.
– Menjünk vissza, és ássunk ki más játékokat is – javasolta Yattmur.
Egy percnyi szünet után Gren válaszolt:
– A morel azt mondja, nem. Azt akarja, hogy akkor menjünk le, amikor
nem akarunk. Amikor mi akarjuk, akkor ő nem. Ezt nem értem.
– Akkor bolond vagy – mordult fel a morel. – Ez a köröző Szépség nem
visz minket a partra. Gondolkodni akarok. Segítenünk kell magunkon!
Leginkább ezeket a sztalkereket akarom megvizsgálni. Maradjatok csendben,
és ne zavarjatok.
Sokáig nem kommunikált Grennel. Ő és Yattmur megint szabadon
lubickolhattak a pocsolyákban, lemoshatták magukról a föld alatti szennyet.
Eközben a hasbelűek a közelben heverésztek, nem tudtak betelni a sárga
madárral, amely fáradhatatlanul a fejük körül körözött. Aztán felszaladtak a
sziget csúcsára, jó messzire a kőtömböktől. Szépség utánuk libbent, és néha
rájuk kiáltott:
– Szavazz az SRH-ra és a kétnapos munkahétre!

Tizenkilencedik fejezet
Lélekben szenvedve attól, amit a morel mondott neki, Gren a korábbinál
alaposabban vette szemügyre a sztalkert. Erős és egymásba kapaszkodó
gyökérzetük ellenére az egyedi példányok alacsonyabb rendűek voltak, bár a
Nap felé fordultak, és vonzották a szív alakú pillangókat. Öt világos és
egyszerű szirmuk közt nőtt az aránytalanul nagy magtok, egy hatoldalú
hólyag, aminek valamennyi oldalából ragadós és rojtos nyúlványok álltak ki,
amik a tengeri kökörcsinre hasonlítottak.
Mindezt Gren érdeklődés nélkül szemlélte. A növény szaporodása még
ennél is szenzációsabb volt. Yattmur éppen elhaladt az egyik példány mellett,
amikor egy fa-méh dongott el mellette, leszállva az egyik virágra, és a bibére
telepedett. A növény furcsán reagált a beporzásra. Fura, fülsértő hang
kíséretében a virág és a magház az ég felé pattant: egy rugó segítségével
elszakadt a magtoktól.
Yattmur rémülten menekült a közeli bokorba, Gren a nyomában. Óvatosan
kikémleltek. Látták, hogy a rugó most jóval lassabban mozog. A Naptól
felmelegítve kiegyenesedett, és egy magasba nyúló szállá merevedett. A
hatoldalú hólyag magasan a fejük felett bólogatott a napfényben.
 Az emberek előtt a növényvilágnak nem voltak csodái. Ami nem rejtett
veszedelmet, az nem is tarthatott számot az érdeklődésükre. Már láttak ilyen
sztalkereket, ebben az állapotukban, amint a magasba nyúlva bólogatnak.
– Statisztikai adatok bizonyítják, hogy ti többek vagytok, mint főnökeitek –
mondta Szépség az új magtok felé röppenve. Aztán visszatért az emberek fölé.
– Legyen figyelmeztetés az, ami a Bombayi Bolygóközi Szállítók
Szakszervezetével történt. Álljatok ki jogaitokért, amíg lehetőségetek van rá!
Néhány bokorral távolabb újabb sztalker robbant az ég felé. Szára
kiegyenesedett és megmerevedett.
– Menjünk vissza – mondta Gren. – Menjünk, fürödjünk meg.
Amint megszólalt, a morel belemart. Gren küzdött, ellenállt, aztán
fájdalmas vonaglások közepette a bokorba zuhant.
– Gren! Gren! Mi történt? – tátogott Yattmur, odarohant hozzá, és vállon
ragadta.
– Én... én... én... – Nem jöttek ki szavak a száján. A fejében belül a morel
megbüntette, megbénította az idegrendszerét.
– Túl elnéző voltam veled, Gren! Te csak egy növény vagy! Figyelmez-
tettelek. A jövőben én fogok parancsolni, te meg engedelmeskedsz. Bár nem
várom el tőled, hogy gondolkodj, a megfigyeléseidet közölni fogod velem. A
gondolkodást hagyd rám. Itt állunk a növények mellett, amik valami lényeges
titkot rejtenek, és te ostobán elfordulsz. Mindörökre itt akarsz rothadni ezen a
szigeten? Most feküdj nyugodtan, és figyelj, különben beléd marok, így ni!
Gren fájdalmában meghemperedett a földön, arcát a homokba és a fűbe
rejtette. Yattmur felemelte, és fájdalmas hangon sírta a nevét együttérzése
jeléül.
– Ez a varázsgomba! – sziszegte, és gyűlölködve pillantott a nyakát
szegélyező kemény, csillogó anyagra. Szemei könnyel teltek meg. – Gren,
szerelmem, gyere! Megint leszáll a köd. Vissza kell mennünk a többiekhez.
A fiú megrázta a fejét. A teste megint az övé volt – legalábbis
pillanatnyilag – a fájdalom enyhült benne, de végtagjai remegtek, mint a
kocsonya.
– A morel azt akarja, hogy itt maradjak – rebegte erőtlenül. A gyengeség
könnyei szöktek a szemébe. – Te menj vissza a többiekhez.
A lány kedvetlenül felállt. Tehetetlensége miatt érzett dühében a kezeit
tördelte.
– Nemsokára visszajövök – mondta. A hasbelűek után kellett néznie. Arra
sem képesek, hogy maguktól egyenek. Miközben a sekély parton haladt,
magában motyogott: – Ó, Nap szellemei, büntessétek meg a kegyetlen
gombát, mielőtt megöli a szerelmemet.
 Sajnos, a Nap szellemei különösen gyengének bizonyultak. Hűvös szellő
fújt a víz felől, ködöt hozott magával, ami elhomályosította a fényt. Közel a
szigethez egy jéghegy úszott el: recsegése-ropogása még akkor is hallatszott,
amikor már fantomként eltűnt a ködben.
Gren a bokor rejtekében ott maradt, ahol eddig feküdt. Figyelt. Szépség a
feje felett lebegett, most alig látszott a leereszkedő ködben, de szabályos
időközökben elkiabálta jelszavait.
Egy harmadik sztalker pattant fel, éleset sikkantott közben. Gren figyelte,
amint megmerevedik. Jóval lassabban tette, mint társai, mert a Nap most nem
sütött rá. A sziget többi része is eltűnt. Egy pillangó libbent el mellette: az is
eltűnt. Egyedül maradt egy ismeretlen földdarabon, amit körülölelt a víz.
A távolban a jéghegy morgott, hangja tompán vissz-hangzott a víz fölött.
Egyedül maradt, a morel elszigetelte még a saját fajtájától is. Egykor a
felfedezés reményével és álmával töltötte el, most csupán a gyengeség érzetét
hagyta meg neki és a tudatot, hogy nincs előle menekvés.
– Ott egy másik – pendült a morel szándékosan betörve a gondolatai közé.
Egy negyedik sztalker pattant fel a közeli szikláról. Tokja a magasban
imbolygott, mint egy karóra tűzött levágott fej. Egy szellő belekapaszkodott és
a szomszédjához csapta. A kökörcsinszerű kitüremkedések egymáshoz értek,
és a két magtok összetapadt.
– Ha! – mondta a morel. – Figyelj tovább, ember, és ne ijedj meg. Ezek
nem különálló növények. Hat ilyen alkot a közös gyökerével egy telepet. A
hatoldalú hólyagokból nőnek ezek a szárak, amiket láttunk. Figyelj, és
meglátod, hogy a másik két magtok is hamarosan beporzódik.
Valami átragadt Grenre ebből az izgalomból; melengette a lelkét, amint ott
feküdt a hideg ködben, és bámult, várt, mert tudta, hogy nem tehet mást akár
egész életén át. Yattmur visszatért hozzá, és szinte szó nélkül melléje feküdt.
Nemsokára az ötödik sztalker is a magasba szökkent. Mihelyt
kiegyenesedett, a szomszédja felé hajolt: összekapcsolódtak, és bólogatni
kezdtek a szomszédos pár felé, aztán azzal is összezáródtak, így most már
négy lábon himbálóztak az emberek feje felett.
– Mit jelent ez? – kérdezte Yattmur.
– Várj –- suttogta Gren. Nem is kellett beszélnie, mert a hatodik megtermé-
kenyített tok is felemelkedett és a többiek felé kezdett hajlongani. Reszketett a
félhomályban, míg a megfelelő szellőre várt, s a szellő megjött: alig
hallhatóan a magtokok egyetlen testté olvadtak. A vibráló levegőben egyetlen
lebegő lénynek tűnt a furcsa növény.
– Most már mehetünk? – kérdezte, Yattmur.
– Mondd a lánynak, hogy kerítsen ennivalót – pendült a morel. – Nem
mehetsz el innen.
 – Örökre itt akarsz maradni? – kérdezte Yattmur türelmetlenül, amikor
Gren átadta az üzenetet.
Gren megrázta a fejét. Nem tudta. A lány türelmetlenül eltűnt a ködben.
Sok idő eltelt, amíg visszatért, s addigra á sztalker is megtette fejlődésének
következő lépését.
A köd valamelyest ritkult. A Nap vízszintes sugarai bronzvörösre festették
a sztalker testét. Mihelyt megérezte a Nap melegét, megmozdította egyik
szárát. Alsó fele elszakadt a gyökérrendszertől, és lábbá változott.
A mozdulat mindegyik szárnál megismétlődött. Egymás után mindegyik
szabaddá vált. Amint az utolsó is elszabadult, a sztalker megfordult, és –
bármily hihetetlen is – a magtokok gólyalábaikon botladozva lemásztak a
dombról.
– Kövesd – utasította a morel.
Gren feltápászkodott, és megindult a növény után, ugyanolyan merev
léptekkel haladt, mint amaz. Yattmur csendben lépkedett mellette. Felettük a
sárga gép is arrafelé tartott.
A sztalker azon az úton ment a part felé, amerre az emberek is szoktak
járni. Amint a hasbelűek megpillantották, visítva rohantak a bokrok közé. A
sztalker zavartalanul haladt tovább, keresztülgázolt a táborhelyükön, és
egyenest a parti homok felé igyekezett.
Ott sem állt meg. Bemászott a vízbe, amíg csak duzzadt, hatoldalú teste
látszott csak ki. Lassan elnyelte a félhomály, amint eltűnt a part irányában.
Szépség utánalibbent, jelszavakat harsogott neki, majd csendben visszatért.
– Láttad! – kiáltott a morel Gren agyában olyan hangosan, hogy a fiú a
fejéhez kapott. – Ott a menekülésünk útja! Ezek a sztalkerek itt nőnek fel, ahol
elegendő hely van a fejlődésükhöz, aztán visszamennék a szárazföldre. És ha
ezek a vándorló növények partra jutnak, te is velük mehetsz!

A sztalker metaforikus térdei megroggyantak. Lassan, mintha reuma

kínozná, növényekhez illő komótossággal egymás után mozdította meg mind a
hat lábát.
Grennek sok gondot okozott, amíg a hasbelűeket elhelyezte rajtuk.
Számukra a sziget a folytonos magházrobbanást jelentette, mint egy jövőbeli,
boldog élet zálogát.
– Nem maradhatunk itt: az ennivaló előbb-utóbb kifogy – magyarázta
nekik, amikor leborultak eléje.
– Ó, pásztoremberek, boldogan engedelmeskedünk nektek: ha elfogy az
ennivaló, akkor majd elmegyünk veletek a sztalker hátán a vízi világon át.
Most finom ételeket eszünk a sok fogunkkal, és nem megyünk, amíg van
belőle.
 – Akkor már túl késő lesz. Most kell mennünk, amíg a sztalkerek itt
vannak.
Erre újabb tiltakozásba fogtak, nagy kínok közepette az ülepüket
csapkodták.
– Sosem láttunk még sztalkert, aki vitt a hátán valakit, amikor sétál. Hol
voltak eddig, hogy nem láttuk őket? Borzalmas pásztorember és szendvics-
hölgy, ti faroknélküliek találtátok ki, hogy el lehet menni vele. Mi nem
találtuk ki. Mi azt sem bánnánk, ha sosem láttunk volna sztalkert.
Gren nem zavartatta magát a szócséplés miatt: amikor letört egy ágat, a
hasbelűek azonnal felfogták a távozás szükségességét, és aszerint cselekedtek.
Szipogva, morogva elindultak egy hattagú sztalkertelep felé, aminek a
magtokjai már éppen nyílni kezdtek. A telep az egyik, tenger fölé nyúló
sziklán terült el
A morel utasítására Gren és Yattmur elmentek, hogy tartalék ennivalót
gyűjtsenek. Ezt levelekbe csomagolták és szederindával a magtokhoz
erősítették. Minden készen állt az útra.
A négy hasbelűt kényszeríteni kellett, hogy felmásszanak a magtokra. Gren
megmondta nekik, hogy szorosan kapaszkodjanak. Közéjük furakodott, és
kezeiket egymás mellére tapasztotta.
A magtokok egymás után pattantak az ég felé, ezúttal utasaik hangosan
kommentálták az eseményt.
Csak a negyedik magtokkal volt némi baj. Ez a virág a tenger felé hajlott a
szikla peremén. Amint a szár kiegyenesedett, a fölös súly oldalvást
kényszerítette. Lekonyult, mint a törött nyakú strucc feje, s a hasbelű
kalimpáló lábakkal lógott a levegőben.
– Ó, mami, ó, hasfa! Segíts drága, kövér gyermekednek! – kiáltotta, de nem
jött a segítség. Keze elerőtlenedett, az élelmiszerkészlet szanaszéjjel gurult, a
nemtelen Ikarusz pedig még mindig kiáltozva a tengerbe pottyant. Az áramlat
azonnal elragadta. Látták, amint a feje elmerül a gyors sodrású vízben.
Terhétől megszabadulva a sztalker a magasba szökkent, a már merev másik
háromhoz hajolt, és szilárd egységre lépett velük.
– Rajtunk a sor – mondta Gren Yattmur felé fordulva.
A lány még mindig a tengert bámulta. Gren megragadta a karját, és a két,
még nyugvó magtok felé tuszkolta. Nem mutatott haragot, elengedte a lány
karját.
– Téged is megüsselek, mint a hasbelűt? – kérdezte tőle.
A lány nem nevetett. Gren kezében még mindig ott volt a bot.
Látva, hogy nem mosolyog, Gren szorosabban markolta a botot. Yattmur
engedelmesen felmászott a nagy, zöld magtokra.
 Megkapaszkodtak a növény bordáiban, egyik kezükkel átölelték a virág
bibéjét. A következő percben ők is a levegőbe röppentek. Szépség felettük
lebegett, és kérte őket, hogy éljenek szerzett jogaikkal. Yattmur borzalmasan
félt. Arccal előrebukott a porzók közé, lélegezni sem tudott a virág tömény
illatától, és mozogni sem bírt. Szédülés fogta el.
Egy kéz tétován megérintette a vállát.
– Ha megéheztél a félelemtől, ne az undorító sztalkervirágot edd, hanem a
finom halat, ami nem mászik el a lábain. Mi okos emberfickók fogtuk a
pocsolyákban.
Felpillantott a hasbelűre, a szája idegesen rángatózott, szeme elkerekedett
és könnyezett, haja nevetségesen tarkává vált a sok virágportól. Nem volt
valami magasztos látvány. Egyik kezével megkapaszkodott, a másikkal elvette
a felajánlott halat.
Yattmur könnyekben tört ki.
A hasbelű rémülten melléje mászott, és szőrös kezét a vállára tette.
– Ne hullass sok könnyet a hal miatt, mert az nem fog bántani téged –
mondta.
– Nem az a baj – válaszolta a lány –, hanem hogy olyan sok bajt hozunk
rátok...
– Ó, mi szegény, szerencsétlen hasemberek, mind elvesztünk! – kezdte a
hasbelű, és két társa csatlakozott a siratókórushoz. – így van, kegyetlenségetek
sok bajt hozott ránk.
Gren azt figyelte, hogy a hat magtok hogyan alakul egyetlen testté.
Aggódva lesett lefelé, hogy lássa, mikor szakad el az első láb a gyökértől. A
szavalókórus magára vonta a figyelmét.
A botja hangos csattanással huppant az egyik hátán. A Yattmurt csitítgató
hasbelű kiáltozva húzódott hátra. Társai is visszavonultak.
– Hagyjátok békén! – kiáltotta Gren vadul, és térdre ereszkedett. – Ti
piszkos, szőrös hasbelűek, ha még egyszer hozzáértek, a sziklák közé hajítlak
titeket!
Yattmur Grenre pillantott, és rávillantotta a fogait. Nem szólt semmit.
Senki nem szólt mindaddig, amíg a sztalker meg nem mozdult.
Amint a hatlábú lény megtette az első lépést, Gren megérezte a morel
győzelemittas izgalmát. A hat láb egymás után megmozdult. Megállt. Aztán
újra elindult, ezúttal határozottabban. Lassan mászni kezdett lefelé a sziklán,
az enyhén lejtős parton, amerre a társai is mentek. Arrafelé tartott, ahol
kevésbé erős az áramlat sodrása. Szépség követte őket, a fejük felett szállt.
Tétovázás nélkül merült a tengerbe. Már a lábai sem látszottak, körülölelte
a víz.
 – Csodálatos! – kiáltott fel Gren. – Végre elszabadultunk arról az utálatos
szigetről!
– Nem bántott bennünket. Itt nem voltak ellenségeink – válaszolt Yattmur.
– Azt mondtad, itt akarsz maradni.
– Örökre nem maradhatunk itt – ismételte el Gren megvetően, amit a
hasbelűeknek is mondott.
– A te mágikus moreled nagyon felületes. Csak azon jár az esze, mit
hogyan használhat ki – a hasbelűeket, téged, engem, a sztalkereket. De a
sztalkerek nem neki nőttek. Nem érte voltak itt a szigeten. Itt voltak, mire mi
ideértünk, önmaguknak nőttek, Gren. Most sem miattunk, hanem önmaguk
miatt mennek a partra. Az egyiket meglovagoltuk, és azt hisszük, nagyon
okosak vagyunk. Milyen okosak vagyunk? Ezek a szegény hasbelűek is
okosnak tartják magukat, de mi látjuk, hogy ostobák. Mi van, ha mi is azok
vagyunk?
Gren még nem hallotta így beszélni. Rábámult, és nem tudta, hogyan
válaszoljon neki, amíg a harag nem segített neki ebben.
– Te gyűlölsz engem, Yattmur, különben nem beszélnél így. Bántottalak?
Nem védtelek, nem szerettelek? Tudjuk, hogy a hasbelűek ostobák, de mi
mások vagyunk, így nem lehetünk ostobák. Azért mondtad ezeket, hogy
fájdalmat okozz velük.
Yattmur oda sem figyelt. Amikor Gren elhallgatott, komoran csak annyit
szólt:
– Itt utazunk ezeken a sztalkereken, és azt sem tudjuk, hova tartanak. Azt
sem tudjuk, mi a szándékuk.
– Természetesen a szárazföld felé tart – fakadt ki Gren dühösen.
– Valóban? Miért nem nézel körül? – Kezével körbemutatott. A szárazföld
már látható volt. Feléje tartottak. De a sztalker belépett egy áramlat sodrásába,
és most a parttal párhuzamosan haladt. Egy idő után Gren dühösen konstatálta
a történteket.
– Elégedett lehetsz! – sziszegte.
Yattmur nem válaszolt. Kihajolt, és kezét bedugta a vízbe, de gyorsan
vissza is rántotta. A szigetre egy meleg áramlat vitte őket. A sztalker most egy
hideg áramlatba gázolt bele, s most azzal sodródtak. A hideg Yattmur szívéig
kúszott.

Harmadik rész

Huszadik fejezet
 A jeges víz jéghegyeket sodort magával. A sztalker a nyomukba szegődött.
Egy ízben belemerült a vízbe, és utasai csuromvizesek lettek. De a sodrás
iránya nem változott meg.
Nem voltak egyedül. Más sztalkerek is csatlakoztak hozzájuk a part menti
többi szigetről. Mindannyian ugyanabba az irányba tartottak. Ez a vándorlásuk
ideje volt, amikor új, ismeretlen tájak felé, indultak. Némelyikük jéghegynek
ütközött és elsüllyedt, a többiek folytatták útjukat.
A csónak mellett időről időre felbukkantak a szigeten látott kallósmancshoz
hasonló lények. Grenék hidegtől elgémberedett ujjakkal beemelték az úszó
alkalmatosságba és melegebb zugba tették őket, azok pedig lopva egyik
sarokból a másikba szaladgáltak. Az egyik felmászott Gren vállára. Utálkozva
hajította a vízbe.
A hasbelűek nem sokat zavartatták magukat a rajtuk mászkáló hideg
látogatóktól. Gren, mihelyt rájött, hogy nem érnek partot olyan gyorsan, mint
hitte, kiporciózta az ennivalót, de a többiek fásultan visszautasították. A
hideggel sem törődtek. A Nap, úgy tűnt, a tengerbe akar merülni, s a hideg szél
szinte folyamatosan fújt.
Egy ízben jégeső zúdult rájuk a fekete égből, majd lenyúzta a bőrüket,
ahogy védtelenül ott feküdtek.
Leginkább az járhatott a fejükben, hogy éppen a semmibe utaznak. Az
állandó köd, ami körülöttük gomolygott, csak növelte bennük ezt az érzést.
Amint a köd feljebb húzódott, megpillantották a horizonton a fenyegető, sötét
sávot, ami csak nem akart közelebb kerülni. De az az idő is elérkezett, amikor
a sztalker megváltoztatta útjának irányát.
A magtokok közepén kuporgó Gren és Yattmur a három hasbelű
csevegésére ébredt.
– Ez a nedves vizű világ teljesen kihűt minket, hasbelű emberkéket! Most
örömkiáltásokat hallatunk, mert vagy meghalunk, vagy megszáradunk. Semmi
sem olyan finom, mint meleg és száraz hasbelűnek lenni, és a száraz, meleg
világ most felénk tart.
Gren idegesen nyitotta fel a szemét, hogy megnézze, mi okozta az
izgalmat.
Valóban, a sztalker lába megint kilátszott a vízből. Elfordult a hideg
áramlattól, és a part felé tartott, nem változtatta többé ingatag lábainak lépteit.
Az erdővel vastagon porított part már közel volt.
– Yattmur! Megmenekültünk! Végre partra jutunk! – Gren hosszú idő után
most szólt a lányhoz először.
Yattmur felállt. A hasbelűek is felemelkedtek. Mind az öten
megkönnyebbülten borultak egymás nyakába. Szépség felettük körözött, és
kiáltozni kezdett:
 – Emlékezzetek rá, mi történt a Némák Ellenálló Ligájával 45-ben!
Emeljétek fel a szavatokat! Ne hallgassatok az ellenségre, amit mond, az
hazugság, propaganda. De ne essetek a Delhi bürokrácia és a kommunisták
csapdájába sem. Közösítsétek ki a majmokat!
– Nemsokára megszárítkozhatunk, jó cimboráim! – kiáltotta a hasbelű.
– Amint partot értünk, tüzet rakunk – mondta Gren.
Yattmur látva Gren jobb kedvét, megörült, mégis egy pillanatra erőt vett
rajta a kétkedés.
– Hogyan fogunk eljutni odáig?
Harag gyűlt Gren szemében, amikor rápillantott. Haragudott, mert a kérdés
lelohasztotta a lelkesedését. Amikor nem válaszolt azonnal, Yattmur azt hitte,
a morellel konzultál.
– A sztalker helyet fog keresni, ahol lerakhatja a magvait – mondta. – Ha.
megtalálja, kimegy a. partra. Akkor leszállunk róla. Nem kell aggódnod, itt én
parancsolok.
Yattmur nem értette kemény hanghordozását.
– De nem te parancsolsz, Gren. A dolgok a maguk útján járnak, és mi
tehetetlenek vagyunk. Ezért aggódom.
– Azért aggódsz, mert ostoba vagy – mondta Gren. Bár ez bántotta,
Yattmur elhatározta, hogy a körülményekhez képest megpróbál vigaszt találni.
– Mindannyian kevésbé fogunk aggódni, ha már partot értünk. Akkor talán
te sem leszel hozzám ilyen durva.
Azonban a part nem sok jóval kecsegtetett. Miközben reménytelve
figyelték, egy pár fekete madár röppent fel a fészkéről. Kiterjesztett szárnnyal
a magasba emelkedett, körözni kezdtek, majd szélsebesen megindultak a
sztalker felé.
– Hasalj! – kiáltotta Gren, és előkapta a kését.
– Bojkottáljátok a majmok készítette termékeket! – kiáltotta Szépség. – Ne
engedjétek a majommunkásokat a gyáratokba. Tartsátok fenn Imraglio
hárompárt-rendszerét!
A sztalker már a sekély vízben gázolt. Fekete szárnyak libbentek felette,
szelet támasztva csaptak le a sztalkerre. A következő pillanatban hatalmas
karmok ragadták el Szépséget, és a part felé iramodtak vele. Kiáltozása egyre
távolabbról hallatszott.
– Harcoljatok a holnapért. Szabadítsátok meg a világot, küzdjetek a
demokráciáért! – Aztán a madár eltűnt vele a bokrok között.
A sztalker kigázolt a partra, karcsú lábszárain csurgott a víz. Rajta kívül
még négy-öt másik látszott a közelben, amint ugyanígy tettek. Mozgásuk,
emberszerű céltudatosságuk elütött a környezet sivárságától. Az a szaporodási
ösztön, amit Gren és Yattmur a korábbi környezetében megszokott, itt teljesen
hiányzott. Abból a melegházi világból itt csupán az árnyék volt jelen. A
horizonton véreres szemként lebegő Nap mindenüvé félhomályt varázsolt.
Előtte az égen sötét fellegek gyülekeztek.
A tengerből látszólag kiveszett minden élet. Sem hatalmas tengeri hínárok
nem húztak a part felé, sem halak nem kavarták fel a kis öblök vizét. Ezt a
sivárságot csak kihangsúlyozta az óceán borzongató hidegsége, pedig a
sztalkerek ösztöneikre hallgatva a viharmentes évszakot választották
vándorlásukhoz.
A szárazföldön békesség honolt. Az erdő még terjeszkedett, bár a félig holt
erdőt az állandó alkonyat zöld és kék fényei, az árnyék és a hideg uralta.
Amint az emberek a satnya törzsek közé értek, megpillantották a lombok
között a penészes foltokat. Csak egyetlen ponton sárgállott világosabb
színárnyalat. Egy hang szólította őket:
– Szavazzatok az SRH-ra, a demokratikus útra!
A szónokló gép ott hevert, ahol a madár hagyta, csak az egyik szárnya
látszott a fák koronája közt. Még mindig mondta a magáét, közbe a szárazföld
belseje felé vonszolta magát.
– Mikor állunk meg? – suttogta Yattmur. Gren nem felelt, nem is tudta a
választ. Arca rideg és merev volt, még csak nem is pillantott rá. Yattmur a
tenyerébe mélyesztette körmeit, hogy leplezze haragját, tudván, hogy nem
Gren a hibás.
A sztalkerek óvatosan haladtak az erdő fölött, a lombok a lábukat, olykor a
testüket is súrolták. A sztalkerek mindig úgy haladtak, hogy a Nap mögöttük
volt félig takarva a zöld lombozattól. Folyvást a sötétség felé haladtak, arra,
ahol vége szakadt a fény világának. Egy ízben egy csapat virágmadár röppent
fel és húzott el a Nap felé, de a sztalker nem vett róluk tudomást.
Bár el voltak bűvölve, nőtt bennük a balsejtelem, hogy esetenként le kell
majd mondaniuk a kiadós táplálkozásról. És ha aludni akarnak, össze kell
majd húzniuk magukat, hogy elférjenek az ágakon. És Gren nem beszélhetett.
Aludtak, és amikor felébredtek, és vonakodva visszatért a tudatuk, az
ébredés hideggel társult, de a környezet megváltozott, mégpedig nem kedvező
módon.
Sztalkerük egy kis völgyön haladt át. Alattuk szétterjedt a sötétség, bár a
napsugár még megvilágította a növény testét, amin utaztak. Még mindig erdő
borította a talajt, torz erdő, aminek ágai, mint vak ember ujjai, vaktában
tapogatózva nőttek, megérintettek mindent, ami az útjukba került. Itt-ott levél
is látszott, egyébként a karok csupaszok voltak és torzak, összevissza
csavarodtak, amint a magányos fa az idők során, egyetlen erdővé fejlődött, s
olyan zugokba is benőtt, ahová egyébként nem volt szándékába eljutni.
A három hasbelű rémülten reszketett. Nem néztek lefelé, csak előre.
 – Ó, hasfa! Ó, farok! Itt van a mindent elnyelő világ, az éjszaka kezdete.
Miért is nem haltunk meg már régen, mi, szomorúan boldog teremtések,
amikor még mind együtt voltunk és együtt izzadtunk, ami olyan csodálatos
volt?
– Csendben legyetek már! – kiáltott Gren, megragadva a botot. Hangja
remegve verődött vissza a visszhangos völgyben.
– Ó, nagy kis faroktalan pásztorok, lehetnétek olyan jók, hogy megöltök
minket, és olyan fájdalmat okoztok, amilyent akkor okoztatok, amikor még
együtt izzadtunk, és még hosszú farkunk volt. Most itt a sötét világvége, és az
fog elnyelni minket. Ó, jaj, boldogságos napfény, ó, mi szegények!
Nem tudták abbahagyni a siránkozást. A sötétség rétegei már kezdtek
lerakódni a tájra.
A tarka feketeséget egy aprócska domb csak még jobban kihangsúlyozta.
Határozottan emelkedett előttük, mintha a vállán hordozta volna az éjszaka
sötétjének súlyát. Ahol a napfény meglelte a csúcsát, arany színben villant,
mintegy a kinti színes világ utolsó emlékeként. Odalent a sötétség. Már az alsó
emelkedőkön jártak. A sztalker a fény felé igyekezett. Szerte a völgyben öt
másik sztalker látszott, egy közelebb, a többi a távoli homályba veszve.
A sztalker megfeszítette minden erejét. Kiért a napfényre, és megszakítás
nélkül folytatta útját.
Az erdő is túlnőtte az árnyékos völgyet. Átverekedte magát a homályon,
hogy zöld lombjainak utolsó bokrait a még világos földdarabon megvesse. Itt,
az örökké lenyugvó nap felé visszatekintő lejtőkön a növényzet megint
szabadon burjánzott.
– Itt talán megáll – mondta Yattmur –, nem gondolod, Gren?
– Nem tudom. Honnan tudnám?
– Meg kell állnia. Hogy mehetne tovább?
– Nem tudom. Mondom, hogy nem tudom.
– Hát a morel?
– Az sem tudja. Hagyj békén. Várj, és meglátod, mi lesz.
Még a hasbelűek is csendben maradtak, s a fura környezetet figyelték,
amely figyelmet és félelmet keltett bennük.
A sztalker semmi jelét nem adta annak, hogy meg akar állni. Tovább-
mászott, egészen a domb tetejére. Hosszú lábai továbbra is óvatosan
tapogatták a talajt a zöld lombtakaró alatt, mígnem felderengett bennük, hogy
hová igyekszik, hogy nem fog megállni itt, a fény és a meleg utolsó
állomáshelyén. Már a domb peremén jártak, de az automata növény, amit
hirtelenjében meggyűlöltek, továbbvándorolt.
– Én kiugrom! – kiáltotta Gren, és felállt.
 Yattmur, megpillantva szemében az elszántságot, kíváncsi lett, vajon ez ő
volt-e vagy a morel. Karjaival átölelte a fiú combját, és azt kiáltotta, hogy ez
öngyilkosság. Gren, aki már emelte a botját, megállt – a sztalker tovább
ereszkedett lefelé a domb árnyékos oldalán.
A Nap fénye egy pillanatra rájuk vetült. Még egyszer utoljára
megnézhették a langyos levegőben aranyló világot, a feketén sötétlő
növénytakarót s a távolban sejlő másik sztalkert. Azután a domb pereme
föléjük kúszott, és ők belemerültek az éjszaka világába. Szinte egyszerre
kiáltottak fel; kiáltásuk láthatatlan pusztaságok felett úszott el, aztán elhalt.
Yattmur számára csak egyetlen magyarázat volt a történtekre: az életből
átléptek a halál birodalmába.
Beléfúrta arcát a legközelebbi hasbelű gereznájába, mígnem a sztalker
további ringó mozgása meg nem győzte arról, hogy még nem szakadt el a
társaságtól.
Gren elismételte a morel szavait:
– Ez a világ mozdulatlan, egyik felét mindig a Nap felé fordítja... mi most
átléptük a határt, és a sötét oldal felé tartunk... az állandó éjszaka világába...
A fogai vacogtak. Yattmur átölelte, és végre kinyitotta a szemét, hogy a fiú
arcába nézzen.
A sötétben Gren arca lebegni látszott, mint valami szellemkép, és
egyáltalán nem nyújtott vigaszt. Gren a lány köré fonta karját. Arcukat
egymáséhoz szorítva kuporogtak. Ez a testhelyzet elég meleget és bátorságot
öntött belé, hogy lopva körülnézzen.
Rémülten tapasztalta maga körül a szédítő ürességet, s elképzelte, hogy egy
kozmikus tengeri kagylóban hánykolódnak, amit az ég misztikus vizei vetettek
partra. A valóság ennél kevésbé vonzó, valójában visszataszító volt.
Közvetlenül a fejük felett a napsugár emléke lebegett, megvilágítva a völgyet,
amely felé tartottak. A fényt szétszabdalta az árny, ami az; óriás válláról, amin
utaztak, kúszott lefelé.
Útjukat hangos huppanások kísérték. Lefelé pillantva Yattmur látta, hogy
izgő-mozgó férgek tömegén haladnak át. A férgek a sztalker gólyalábai felé
kapkodtak, amik óvatosan igyekeztek megtartani egyensúlyukat. A férgek
sárgán csillogtak a leheletkönnyű fényben, miközben dühösen ágaskodtak,
csapkodtak. Némelyikük olyan nagy volt, hogy majdnem elérte a kuporgó
embereket, s a fejük oly magasan himbálózott, hogy Yattmur megpillanthatta
rajtuk a golyószerű érzékszerveket. Hogy ezek szájak voltak-e vagy szemek
vagy hőérzékelők, azt nem tudta megállapítani. De a lány rémült
nyögdécselése felriasztotta Grent álmából: szinte vidáman vagdosta le a
homályból előbukkanó, cuppogó kukacokat.
 Bal felől a másik sztalkert is veszély fenyegette. Bár csak homályosan
látták, amaz arrafelé tartott, ahol a férgek nagyobbra nőttek. Amint elérte a
domboldal egy világosabb sávját, mozdulatlanságba merevedett, mire a
puhatestű ujjaik tengere forrni kezdett körülötte. Az oldalára dőlt. Hang nélkül
bukott fel, útjának végét a férgek szabták meg.
A balesettel mit sem törődve, a sztalker, hátán az emberekkel, tovább
oldalazott lefelé.
Már túljutott a sűrűjén. A férgek gyökere a talajba fúródott, így nem tudták
követni. Eldőltek, összehúzódtak, szétterültek, végül már csak néhányan
csápoltak, de ezekkel a sztalker már nem törődött.
Egy kissé megpihenve Grennek lehetősége nyílt, hogy alaposabban
szemügyre vegye a környezetet. Yattmur a válla mögé rejtette az arcát, a
gyomra émelyegni kezdett, és már nem akart többet látni.

Huszonegyedik fejezet
Vastag szikla és kőréteg borította a talajt a sztalker lába alatt. A törmeléket
a folyó hordta ide, amely már nem folyt többé. Az ősrégi folyónak már csak a
nyomai maradtak meg a völgy mélyén. Amint átjutottak rajta, és felfelé
kezdtek haladni, már olyan területen jártak, ahonnan a növényzet is hiányzott.
– Hagyjál minket meghalni! – nyafogta az egyik hasbelű. – Túl borzalmas
a halál földjén élni. Változtasd meg a dolgokat, ó, pásztor, és ajándékozz meg
minket áldásos és kegyetlen késed szúrásával. Hadd hagyják el szegény
hasbelű emberkék egy gyors nyisszantásoddal ezt a halálvilágot! Ó, ó, ó, a
hideg eltemet minket, ajjaj, a hosszú hideg, hideg!
Panaszát a többiek kórusban ismételték,
Gren hagyta őket siránkozni. Végül, amikor már fárasztotta a hangzavar,
amely baljóslatúan visszhangzott a völgyben, felemelte a botját, hogy megüsse
őket. Yattmur azonban visszatartotta.
– Nincs Igazuk, ha siránkoznak? – kérdezte. – Én inkább velük
siránkoznék, mintsem hogy megüssem őket, mert hamarosan mi is velük
együtt pusztulunk el. Már a világon is túl járunk, Gren. Itt már csak a halál
lakik.
– Mi nem lehetünk szabadok, de a sztalkerek azok. Ők nem mennének
maguktól a halálba. Asszony, te is hasbelűvé változtál? Yattmur egy percig
hallgatott, aztán azt mondta:
– Biztonságra van szükségem, nem szemrehányásra. A halálfélelem
összeszorítja a gyomromat.
Nem tudta, hogy amit érez, az nem a halál, hanem a születendő élet jelzése.
 Gren nem válaszolt. A sztalker határozottan haladt előre az emelkedőn. A
hasbelűek gyászénekétől Yattmurt elnyomta az álom. A hideg ébresztette fel. A
kórus elhallgatott, mindenki aludt. Másodszorra arra ébredt, hogy Gren sír, de
közönyösen hagyta, hogy újra elmerüljön fárasztó álmaiban.
Amikor legközelebb felébredt, azonnal észhez tért. A sivár félhomályt egy
alaktalan vörös tömeg törte meg, amely a levegőben lebegett. A rémülettől és a
reménytől izgatottan rázta fel Grent.
– Nézd, Gren! – kiáltotta, és előrefelé mutatott. – Ott valami ég! Hova
kerültünk?
A sztalker meggyorsította lépteit, mintha éppen megérezte volna a tűz
közelségét.

A félhomályban hiábavaló volt a szemlélődés. Nagyon sokáig nem tudták

kivenni, hogy mi van előttük. Egy hegygerinc húzódott közvetlenül fölöttük.
Ahogy a sztalker feléje közeledett, egyre tisztábban látták, hogy mi az, ami
eddig előttük derengett. A hegygerincen túl egy hármas hegycsúcs körvonala
bontakozott ki. Vörösen ragyogott.
Elérték a hegygerincet, a sztalker átevickélt a peremén, mire az egész hegy
láthatóvá vált.
Nem volt hozzá foghatóan csodálatos látvány.
Körben mindenütt az éjszaka és annak halványabb testvére uralta a
környéket. Semmi nem mozdult, csak a hűvös szellő libbent az alattuk elterülő
láthatatlan völgyekben, lopva, mint egy idegen, aki a lerombolt városban jár.
Ha nem a világon túl vannak, ahogy Yattmur képzelte, akkor a növények
világán túl voltak. A lábuk alatt a legteljesebb sötétség a legteljesebb
homályba burkolta a világot, amely suttogásaikat is sikolyokká erősítette fel.
E sivár világból emelkedett ki a hegy magasan és fenségesen, csúcsai oly
magasra szöktek, hogy már szinte a Nappal incselkedtek, annak párás, meleg
vörösében fürödtek, s a csillogását a lábuknál elterülő hatalmas völgyteknőbe
szórták.
Gren megragadta Yattmur kezét, és csendben mutatott arrafelé. A többi
sztalker is, hozzájuk hasonlóan, átjutott a sötétségen. Közülük hárman előttük
kaptattak fel a lejtőn. Távoli, hátborzongató figurájuk valamelyest enyhítette a
magányosság érzését.
Yattmur felkeltette a hasbelűeket, szerette volna velük is megosztani a
látványt. A három kövér teremtés átölelte egymást, úgy nézte a hegyet.
– Ó, a szemnek ez jó látvány! – lihegték.
– Nagyon jó – értett egyet Yattmur.
 – Ó, nagyon jó, szendvicshölgy! Ez a hosszú nap megérlelte nekünk a
dombok dombját itt az élet és a halál birodalmában. Ez a csodás, napsütötte
hely, ahol boldogan élhetünk, mint otthon.
– Talán igen – helyeselt Yattmur, bár már észrevette a lappangó
problémákat.
Továbbhaladtak. Egyre világosabbá lett. Végül túljutottak a sötétség
peremén. Az áldott Nap ismét rájuk sütött.
Falták a látványát, amíg a szemük káprázni nem kezdett. A komor völgyek
odalent narancs és zöld színekben vibráltak. A levegő citrom alakúvá és
narancsvörössé torzította a Napot, amely az árnyékvilág szaggatott pereme
fölül sütött rájuk, sugarai a fekete világ fölött jutottak el hozzájuk. A horizont
határán egy sor apró hegycsúcs reflektorfények sorává szabdalta az
alacsonyan, aranylón csillogó csodát.
A sztalker a látványtól mit sem zavartatva továbbhaladt. Lábai minden
lépésnél recsegtek-ropogtak. Alatta néha felbukkant egy-egy kallósmancs,
amint a völgy felé igyekezett, mit sem törődve a felfelé tartó sztaIkerrel.
Végül, amikor egy vonalba értek a másik két sztalkerrel, megálltak.
– A szellemekre! – kiáltott fel Gren. – Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy nem
megyünk tovább.
A hasbelűek izgalmukban nagy hűhót csaptak. Yattmur kétkedően nézett
körül.
– Hogyan szállhatnánk ki, ha a sztalker nem kuporodik össze, ahogy a
morel mondta? – kérdezte.
– Lemászunk – válaszolta Gren némi gondolkodás után, amikor a sztalker
nem adta jelét annak, hogy tovább akar indulni.
– Hadd lássam, hogyan mászol le. A hidegtől meg a kucorgástól olyan
merevek a lábaim, mint egy bot.
Gren kihívóan pillantott rá, majd felállt és nyújtózott. Átgondolta a
helyzetüket. Mivel nincs kötelük, anélkül kell lemászniuk. A magtok sima,
domború felülete lehetetlenné teszi, hogy megközelítsék a sztalker lábát. Gren
újra leült, és magába roskadt.
– A morel azt tanácsolja, hogy várjunk – mondta. Egyik kezét Yattmur
vállára tette, szégyellte tehetetlenségét.
Vártak. Ettek néhány falatot az ennivalóból, ami már kezdett szétmállani.
Ellenállhatatlanul elnyomta őket az álom, és mire felébredtek, a helyzet alig
változott, eltekintve attól, hogy néhány újabb sztalker sorakozott fel melléjük
a lejtőn, és hogy vastag felhők gyülekeztek az égen.
Az emberek tehetetlenül feküdtek a helyükön, és hagyták, hogy a
természet, mint valami gépezet, aminek ők is alkatrészei, végezze a munkáját.
 A felhők hatalmasan, feketén és méltóságteljesen hömpölyögtek elő a hegy
mögül. Átpréselődtek a csúcsok közt, és tejfehérré változtak, ott, ahol a
napsugár rájuk vetődött. Hamarosan el is takarták a Napot. Az egész
hegyoldalt elnyelték. Lustán, nyirkos tapintású pelyhekben hullani kezdett a
hó.
Az öt ember együtt vacogott, lekuporodott, és a hátát tartotta a hóesés felé.
A sztalker remegni kezdett alattuk.
A reszketés egyre erősebb ingásba váltott. A sztalker lábai belesüppedtek a
nedves talajba, aztán mihelyt meglágyultak a nedvességtől, összeroskadtak. A
sztalker egyre jobban előrebillent. A hegyoldalat rejtő félhomályban látszott,
amint a többi sztalker – engedve a felbomló egyensúlynak – ugyanazt teszi. A
lábak egyre inkább megdőltek, a magtok egyre inkább süllyedt.
A megszámlálhatatlan mérföldnyi úttól megkopott és a nedvességtől
átitatott lábak izületei hirtelen elérték a tűréshatárt, és eltörtek. A hat láb
széthullott, a test a sáros talajra hullott. A hat magtok abban a pillanatban
szétrobbant, és szanaszéjjel szórta csíkos magjait.
Ez a hóeséssel párosult eső volt a vége és a kezdete a sztalker növényi
életének. A túlzsúfolt melegházi világban jelentkező problémát a sztalker úgy
oldotta meg, hogy az erdő határán túl húzódó hűvösebb vidékre vándorolt,
ahol már nem él meg a dzsungel. Ezen a lejtőn és a félhomályos zóna más
lejtőin ez a növény végtelen sorú életciklusának egyik mozzanatát teljesítette
ki. A legtöbb mag most már kicsírázhat, itt van elég hely és némi meleg.
Belekapaszkodhat a kis kallósmancsokba, amelyek számtalan akadályt
leküzdve végül visszaviszik őket igazi otthonukba, a meleg és a fény világába,
ahol gyökeret verhetnek és virágozhatnak, hogy folytassák növényi
életciklusuk végtelen sorát.
Amikor a magtokok szétrepedtek, az emberek a sárba pottyantak. Sajgó
tagokkal tápászkodtak fel, végtagjaik ropogtak a merevségtől. Oly sűrűn
örvénylett a hó, hogy alig látták egymást: testük fehér oszlopnak tűnt.
Yattmur össze akarta terelni a hasbelűeket, mielőtt még elvesznek. Mihelyt
a tompa fényben megpillantott egy alakot, odaszaladt és megragadta. Egy
dühös arc fordult feléje, sárga fogak és izzó szemek villantak rá. Yattmur
védekezőén eltakarta az arcát, de a lény egy szemvillanás alatt eltűnt.
Ez volt az első jele annak, hogy nincsenek egyedül a hegyen.
– Yattmur! – szólította Gren. – A hasbelűek itt vannak. Merre mászkálsz?
A lány odarohant hozzá, rémületében a merev tagjairól is elfeledkezett.
– Valaki van itt – lihegte. – Egy fehér lény, vad, és nagy fogai meg fülei
vannak.
Amint egymásra pillantottak, a hasbelűek a halál és sötétség szellemeihez
kezdtek kiáltozni.
 – Ebben a piszkos masszában semmit nem látni – mondta Gren a havat
törölgetve magáról.
Felálltak, egymás mellé húzódtak, és késeiket készenlétben tartották. A
hóesés hirtelen megritkult, esőre változott, majd elállt. Az utolsó cseppek is
lehulltak, amikor megpillantottak egy tucatnyi fehér lényt, amint a hegy
gerince táján a sötét oldal felé igyekeztek. Amolyan szánkófélét húztak maguk
után, zsákok sorakoztak rajta: az egyikből sztalkermagok potyogtak.
Egy magányos napsugár furakodott át a mogorva hegyoldal peremén.
Mintha rettegnének tőle, a fehér lények sietve eltűntek a sötét oldalon.
Gren és Yattmur egymásra pillantottak.
– Emberek voltak? – kérdezte Gren.
A lány vállat vont. Nem tudta. Azt sem tudta, az mit jelent, hogy ember. A
hasbelűek a sárba vetették magukat, úgy nyafogtak:
– Emberek voltak?
Gren pedig – nem lehetett megállapítani, vajon a morel hatására-e – azt
kérdezte:
– Vajon mi még emberek vagyunk?
Annyi rejtély van, amit még csak meg sem tud fogalmazni, nemhogy
megválaszolni... De a Nap megint reá süt. Az égbolt pereme cakkos volt, és
arany színben ragyogott. Felettük a hegyoldalban üregek tátongtak.
Felmászhatnának oda, és tüzet gyújthatnának. Akkor megint melegben
aludhatnak, és életben maradnak...
Elsimította a haját az arcából, és elindult felfelé. Fáradt és rémült volt, de
tudta, hogy a többiek követni fogják.

Huszonkettedik fejezet
Az élet a hegyoldalon elviselhető, olykor több mint elviselhető volt, mert
az emberi szellem képes arra, hogy a boldogság vakondtúrásaiból hegyeket
alkosson.
A hatalmas és félelmetes tájban szinte teljesen elvesztek az emberek. A
Föld pasztorálja és a vihar drámája úgy bontakozott ki, hogy észre sem vették.
A lejtő és a felhők között, a sárban és hóban tengették szerény életüket.
Bár sem nappal, sem éjszaka nem jelezte az idő múlását, mégis volt valami,
ami árulkodott erről. Megszaporodtak a viharok: néha jegesen hidegek voltak,
máskor oly forrók, hogy üvöltve szaladtak előle barlangjuk oltalmába.
Gren egyre morózusabb lett, ahogy a morel erősebb ellenőrzés alá vonta az
agyát. A morelban egyre nőtt a felismerés, hogy önnön ügyessége zsákutcába
vezette őket. Nyomasztotta a tenni akarás vágya, ezért kizárta Grent a
többiekkel való kommunikációból.
 Egy harmadik esemény is jelezte az idő múlását. A vihar alatt Yattmur fiút
szült. A gyerek lett életének értelme. Larennek nevezte el, és elégedett volt
vele.
A Föld egy távoli hegyoldalán Yattmur a karjaiban ringatta a bébit, és addig
énekelt neki, amíg az el nem aludt.
A hegy felsőbb lankái az örökké lenyugodni készülő Nap fényében
fürödtek, míg a lentiek elvesztek az éjszakában. Ez az egész megdőlt világ
maga volt a sötétség, csak néhol égtek vörös jelzőtüzek ott, ahol a hegyek
mint valamiféle élőlények, a magasba lendültek, hogy elérjék a fényt.
Még ahol a sötét a legsűrűbb volt, ott sem volt teljes. Mint ahogy a halál
sem teljes – az élet kémiai folyamatai további életek létrehozására használják
fel –, így a sötétség is gyakran csak a fény egy alacsonyabb hullámhosszát
jeléntette, bujkáló teremtmények világát, akik el kényszerültek hagyni a
világosabb és túlnépesedett vidékeket.
E száműzettek között voltak a bőrtollúak. Közülük kettő éppen az anya feje
felett suhant el, élvezték az akrobatikus repülés örömét: összehúzott
szárnyaikkal zuhantak lefelé, majd újra kiterjesztve őket, a magasba
lebbentek, a melegebb légáramlatok hátán. A bébi felébredt, és anyja a repülő
lények felé mutatott.
– Ott vannak, Laren, hííí... le a völgybe... nézd csak. Ott... megint a Nap
előtt, fenn a magasban!
A bébi az orrát ráncolta, hogy anyja kedvében járjon. A hártyás szárnyú
madarak lebuktak, majd megfordulva meglebbentették szárnyaikat, mielőtt
újra belezuhantak az árnyékvilágba, csak hogy megint felemelkedhessenek.
Mintha a tengerből bukkannának fel. Néha oly magasra jutottak, hogy szinte
érintették a felhők baldachinját.
A felhők bronzvörösbe vonták a környéket. Ugyanúgy a tájhoz tartoztak,
mint a hegy. Visszaverték a napfényt a lenti, homályba vesző világra, apró,
sárga és sejtelmes arany sugarakra szétszórva, mint ahogy a zuhanyrózsa
szórja szét a vízsugarat.
A homályt keresztül-kasul szabdaló fénysugarak közt cikázó bőrtollúak
spórákon éltek, ez még itt is bőségesen megtalálható volt: a bolygó napsütötte
felén burjánzó növénygépezet felől fújta ide a szél. A gyermek Laren
elégedetten gügyögött. Yattmur, az anyja is gügyögni kezdett, hogy örömet
szerezzen a vele a bébinek.
Az egyik lény most meredek ívben zuhant lefelé. Yattmur hirtelen támadt
csodálkozással figyelte, észrevette óvatlanságát. A bőrtollú lefelé húzott, a
társa utánalibbent. Yattmur egy pillanatig azt hitte, a madár idejében irányt
változtat, de az jól hallható huppanással a hegyoldalnak csapódott.
 Yattmur felállt. Látta a bőrtollút, a mozdulatlan halom felett ott körözött
gyászoló társa.
Nemcsak Yattmur volt tanúja a végzetes zuhanásnak. A lejtő távolabbi
részén az egyik hasbelű emberke a lezuhant madár felé tartott, futás közben
két társáért kiáltott. Hallotta a szavait:
– Gyertek, és nézzétek a szemetekkel, a szárnyas madár leesett!
A tiszta levegőben jól hallotta lábainak döngését, ahogy lefelé szaladt a
lejtőn. Miközben ott állt és figyelt, anyához illőn magához ölelte Larent.
Ügyelt mindenre, ami megzavarhatta a gyermek békéjét.
Valami felbukkant a lezuhant madár nyomában. Yattmur megpillantott egy
csoportot a lejtő távolabbi részén, amint gyorsan előbújnak egy szikla-
kiszögellés mögül. Nyolc fehér ruhás alakot számlált meg. Hegyes orruk és
nagy fülük volt, alakjuk élesen kivált a völgy kék homályából. Szánkót húztak
maguk után.
Ő és Gren füleseknek nevezték ezeket a lényeket, és igencsak óvakodtak
tőlük, mert gyorsak és jól felfegyverzettek voltak, bár sosem adták jelét annak,
hogy meg akarják támadni őket.
Egy percig a következő volt a drámai felállás: a hasbelűek lefelé
igyekeztek, a fülesek felfelé tartottak, a madár pedig felettük körözött, nem
tudta, tovább siránkozzon-e vagy eltűnjön. A fülesek íjjal és nyilakkal voltak
felfegyverkezve. Messze voltak még, de tisztán látszott, hogy felemelik
fegyverüket, mire Yattmur hirtelen aggódni kezdett a kövér féleszűek miatt,
akikkel oly hosszú utat tett meg együtt. Larent a keblére szorítva felállt, és
szólongatni kezdte őket:
– Hé, ti hasbelűek! Gyertek vissza!
Éppen amikor kiáltott, az egyik füles kilőtte nyilát. Az gyorsan és biztosan
célba talált – a másik bőrtollú lefelé kezdett kacsázni. Alatta az elöl haladó
hasbelű lekuporodott, és üvölteni kezdett. A zuhanó madár egyik szárnya még
mindig mozgott, amikor a hátára pottyant, majd onnan a földre esett. A
hasbelű megtántorodott és felbukott, a madár lanyha szárnycsapásokkal odébb
vergődött.
A hasbelűek és a fülesek csoportja találkozott.
Yattmur megfordult, és szaladni kezdett. Berontott a füstös barlangba, ahol
ő, Gren meg a bébi laktak.
– Gren! Kérlek, gyere! Megölik a hasbelűeket. Odakint vannak azokkal a
félelmetes nagy fülű fehérekkel, akik megtámadják őket. Mit tegyünk?
Gren egy kőoszlopnak támaszkodva hevert, kezét a hasán összekulcsolva
tartotta. Amikor Yattmur belépett, üres tekintettel ránézett, majd elfordult.
Arca sápadt kontrasztja volt a fejét keretező csillogó barnaságnak, ami erős
szorításban tartotta.
 – Akarsz csinálni valamit? – sürgette Yattmur. – Mi van veled mostanában?
– A hasbelűek haszontalanok a számunkra – mondta Gren. Mindazonáltal
felállt. Yattmur felé nyújtotta a kezét, és a barlang szája felé vonta.
– Megkedveltem ezeket a szegény párákat – mondta mintegy önmagának.
Lefelé pillantottak a meredek lejtőn, ahol a párás félhomály háttere előtt
alakok mozogtak.
A három hasbelű felfelé tartott, az egyik bőrtollút cipelték. Mögöttük a
fülesek, maguk után vonszolták a szánkót, s rajta a másik madarat. A két
társaság baráti egyetértésben haladt, közben élénk gesztusokkal csevegtek.
– Hát ezeket mi lelte? – kiártott fel Yattmur.
Fura egy menet volt. A fülesek profilból nagy orrúak voltak, és igen fura
módon haladtak: néha négykézlábra ereszkedtek, úgy másztak a lejtőn.
Beszédük foszlányai különös vakkantásokként jutottak el Yattmur füléig, bár
túl messze voltak ahhoz, hogy értelmet hámozzon ki belőlük... ha egyáltalán
értelmes volt, amit beszéltek.
– Mit szólsz hozzá, Gren? – kérdezte.
A férfi nem szólt semmit, csak nézte a csoportot, amely a felé a b arlang
felé tartott, amelyiket a hasbelűek lakóhelyéül jelölt ki. Amint elhaladtak a
sztalker-temető mellett, feléje pillantottak és nevettek. Gren nem reagált rá.
Yattmur rápillantott, hirtelen ráébredt, micsoda nyomás nehezedett Grenre.
– Olyan keveset beszélsz, és olyan betegnek látszol szerelmem. Nagyon
messzire vándoroltunk mi együtt úgy, hogy csak egymást szerettük, most
mégis úgy érzem, hogy elhagytál. A szívemben még most is szeretlek, és
ezután is kedves leszek hozzád. De a szeretet és a kedvesség a te számodra
már elveszett ó, Gren! Ó, én Grenem!
Szabad kezével átölelte a fiút, de csak annyit érzett, hogy amaz elhúzódik.
Amikor megszólalt, szavai mintha jégbe fagytak volna:
– Segíts nekem, Yattmur. Légy türelemmel. Beteg vagyok.
Yattmur már félig-meddig más dolgokkal volt elfoglalva.
– Jobban leszel. De mit csinálnak azok a vad fülesek? Lehetséges, hogy
barátságosak?
– Jobb lesz. ha mégy és megnézed – mondta Gren még mindig hidegen.
Elengedte a lány kezét, visszament a barlangba, és lefeküdt, felvette korábbi
testhelyzetét: a kezét összekulcsolta a hasán. Yattmur tanácstalanul leült a
barlang szájánál. A hasbelűek meg a fülesek eltűntek a saját barlangjukban. A
lány tehetetlenül ült a helyén, felette felhők gyülekeztek. Aztán eleredt az eső,
majd havazni kezdett. Laren elsírta magát, meg kellett szoptatni.
Yattmur gondolatai elkalandoztak, még az esőről is megfeledkezett.
Bizonytalan emlékképek bukkantak elő emlékezetéből, képek, amik bár
híjával voltak a logikának, megfeleltek az ő gondolkodásmódjának. A törzsben
eltöltött biztonságos napokat egy kis piros virág jelenítette meg, ami kis
gondolattársítással ő maga is lehetett, mint ahogy a biztonságos napok is őt
magát jelképezhették: nem látta önmaga látomását a környezete látomásától
elkülönülni. És amikor megpróbálta elkülöníteni, önmagát csak távolról látta,
egy tömeg közepén vagy egy tánc résztvevőjeként vagy mint azt a lányt, akire
rákerült a sor, hogy a rituális csokrot a Hosszú Vízbe dobja.
A piros virág napjai elmúltak, eltekintve attól, hogy emlőin most új virág
bontogatta szirmait. A testek tömege eltűnt, s vele szertefoszlott a biztonság,
amit jelképezett. A drága biztonság! A folyvást izzó Nap, az ártatlan testek, a
boldogság, ami még meg sem mutatta magát – ezt jelentette a biztonság, amit
megidézett. Távolból látta önmagát, amint mindent eldob magától, hogy
követhesse a vándort, akinek egyetlen erénye az ismeretlensége volt.
Az ismeretlen egy hatalmas, lebegő levél volt, ami valamit rejtett, és ő
követte a levelet... önmaga apró alakja nőni kezdett, egyre élesebb körvonalat
öltött... aztán piros virágok szegélyezték az útját. Most a levél hússá változott
és együtt sodródott vele. Egyenesen a tejjel-mézzel folyó Kánaán felé
haladtak. De a piros virágból nem ugyanaz az illat áradt, mint a húsos
levélből.
Mindez szétfoszlott. A hegy közeledett feléje. A hegy és a virág szembe-
kerültek egymással. A hegy továbbgördült a meredek lejtőn, merthogy nem
volt sem lába, sem csúcsa, mivel a lába a fekete homályba, a csúcsa a fekete
felhőkbe veszett. A fekete homály és a felhők gyakran úgy bukkantak fel az
álmaiban, mint az ördög karjai. Máskor a lejtő képe nemcsak jelen életét
szimbolizálta, hanem az egész életét. A lelkében nem voltak ellentmondások,
csupán pillanatok jelentek meg: és a lejtő pillanata most valamennyi virágával,
a biztonságával olyan volt, mint amilyen még soha.
Vihar mordult az igazi hegy fölött, felrázta Yattmurt álmodozásából,
szétszórva az emlékképeket.
Hátrapillantott a barlangba Grenre. Az mozdulatlanul ült. Rá sem nézett.
Yattmur éber álmodozása meghozta a várt megvilágosodást, amit hangosan ki
is mondott:
– Ez a mágikus morel kevert minket bajba. Laren meg én ugyanúgy
áldozatai vagyunk, mint szegény, Gren. Mivel Gren a prédája lett,
megbetegedett. Rajta van a fején, és benne van a fejében. Akárhogy is, nekem
kell megtalálnom a módját, hogyan bánjak el vele.
A megértés nem egyenlő a kényelemmel. Átölelte a bébit, elvette tőle a
csecset, és felállt.
– Átmegyek a hasbelűek barlangjába – mondta, és nem várt választ. De
Gren válaszolt:
 – Nem viheted ki Larent a zuhogó esőbe. Add ide, majd én gondját
viselem.
Yattmur feléje indult. Bár nagyon sötét volt, mégis úgy tűnt, hogy a gomba
Gren hajában és a nyaka körül most jóval sötétebb, mint korábban volt.
Valamilyen módon megduzzadt és előreállt a homloka fölött. Ilyennek még
nem látta. Hirtelen meggondolta magát, pedig már nyújtotta a bébit Gren felé.
A fiú olyasféle tekintettel pillantott fel rá a morel alól, ami nem az övé volt:
elegyedett benne az ostobaság és a pokol legmélyén gyökerező ravaszság.
Visszarántotta a bébit.
– Add ide nekem. Nem esik baja – mondta Gren. – A kis embernek még
sok mindent meg kell tanulnia.
Bár mozdulatai általában letargikusak voltak, most fürgén felpattant.
Yattmur dühösen félreugrott, feléje fújt, előkapta a kését, minden idegszála
megfeszült. A fogát vicsorgottá feléje, mint valami állat.
– Tűnj el. – Laren felsírt.
– Add ide a bébit – mondta Gren újra.
– Te nem önmagad vagy. Félek tőled, Gren. ülj vissza! Maradj ott! Marad j
ott!
Gren tovább közeledett, léptei olyan bizonytalanok voltak, mintha az
idegrendszere két, egymástól független központnak engedelmeskedne.
Yattmur felemelte a kését, de a mozdulat nem jutott el az agyáig. Szemeit sötét
tekintet függönye takarta el.
Az utolsó pillanatban kitört. Eldobta a kését, megfordult, és szorosan
magához ölelve a bébit kirohant a barlangból.
A vihar végigsöpört a hegy lejtőin. Villám sistergett, belécsapott az egyik
óriás traverzika kábelébe, ami a közelben feszült. A kábel szikrát vetett,
kigyulladt, de az eső gyorsan eloltotta. Yattmur csak rohant, egyenesen a
hasbelűek barlangja felé tartott, vissza sem nézett.
Csak amikor odaért, akkor ébredt rá, hogy milyen bizonytalan a fogadtatást
illetően. De már késő volt tétovázni. Amint kibukkant az esőfüggöny mögül, a
hasbelűek és a fülesek felugrottak és elébe siettek.

Huszonharmadik fejezet
Gren térdre roskadt a barlang szájánál a fájdalmasan kemény kövek között.
Teljes káosz jellemezte a külvilágról szerzett benyomásait. A képek
gőzként kavarogtak, gomolyogtak az agyában. Egy falat látott, tele apró
üregekkel. Ragadós volt, mint a lépes méz, és teljesen körülölelte. Bár ezer
keze volt, nem tudta eltolni a falat: vastagon folyt róla a szirup, felemésztette a
mozdulatait. Most a fal a feje fölé emelkedett, és ott összezárult. Csak egy
lyuk maradt rajta mérföldnyi messzeségben. Túl rajta apró alakokat pillantott
meg. Az egyik Yattmur volt, térdelt, és gesztikulálva sírt, mert ő nem ment
vissza hozzá. A többi alakban a hasbelűekre ismert. Egy másikban Lily-yót
látta meg. a csoport egyik vezetőjét. És – milyen szánalmas figura – egy
másikban önmagát, amint éppen kitör elefántcsonttornyából.
A varázskép elhomályosult és eltűnt.
Szánnivaló volt, ahogy nekidőlt a falnak. Az üregek szétpattantak, mint a
magházak, és méreg szivárgott belőlük.
A méreg szájjá változott, nagy, fényes, barna szájjá, amiből szótagok
ömlöttek. A morel hangján zúdultak rá. Oly vastagon lepték el minden
oldalról, hogy már nem a jelentésük, hanem a tömegük volt rémítő. Fülsértő
üvöltésbe fogott, amíg rá nem jött, hogy a morel nem a kegyetlenség, hanem a
sajnálkozás hangján szólt hozzá. Így aztán erőt vett a remegésén, és
megpróbált a szavak értelmére koncentrálni.
– Nem voltak hozzád hasonló lények a Senkiföldjén, ahol éltem – mondta a
morel. – A mi szerepünk az volt, hogy a növényeken élősködjünk. Ők agy
nélkül éltek, mi lettünk az ő agyuk. Veled más a helyzet. Túl sokáig időztem a
tudatalattid kivételesen ősi hordaléka között. Túlságosan elképedtem attól,
amit találtam, és elfelejtettem, hogy mit is akarok. Ugyanúgy a foglyod lettem,
Gren, mint ahogy te az enyém. Mégis eljött az idő, amikor eszembe jutott az
igazi szándékom. Éltettelek, hogy élhessek: ez az én feladatom, az egyetlen
feladatom. Most kritikus ponthoz értem: mert megértem.
– Ezt hogy érted? – mondta Gren tompán.
– Döntésre jutottam. Hamarosan leválok és spórázni fogok; mi így szaporo-
dunk, és én ez ellen nem sokat tehetek. Ezt itt is megtehetem, és remélem, az
ivadékaim életben maradnak ezen a kopár hegyoldalon az eső, a jég és a hó
ellenére is. Vagy... új gazdát kell keresnem.
– De nem az én fiamat.
– Miért ne a te fiadat? Laren az egyetlen lehetőségem, ő fiatal és friss,
sokkal könnyebben irányíthatom, mint téged. Igaz, még gyenge, de Yattmur
meg te majd a gondját viselitek, amíg a saját lábára nem tud állni.
– Nem, ha ez azt jelenti, hogy neked is gondodat kell viselnünk.
Mielőtt Gren befejezhette volna, erős ütést érzett az agyában, s ettől a
barlang falának tántorodott.
– Te meg Yattmur semmilyen körülmények között nem hagyhatjátok
magára a bébit. Ezt te is tudod, látom a gondolataidban. Azt is tudod, hogy
mihelyt alkalmad nyílik rá, itthagyod ezt a sivár, nyomorult lejtőt, és
termékeny, napsütötte vidékre költözöl. Ez az én terveimnek is megfelel. Az
idő sürget, ember: el kell költöznöm innen, ez számomra létfontosságú.
 – Minden idegszálad tudja, akárcsak én, hogy sajnálom az okozott
fájdalmakat – mert a természetem ellen való. Alkalmas és megfelelően oktalan
gazdára van szükségem, aki gyorsan visszajuttat a napsütötte vidékre, mert
csak ott tudok spórázni. Ezért választottam Larent. Ő a legmegfelelőbb az
ivadékaim számára, nem gondolod?.
– Meghalok – nyögte Gren.
– Még nem – pendült a morel.

A hasbelűek barlangjának mélyén Yattmur félálomban üldögélt. Az

ellenséges légkör, a suttogó hangok, a kinti eső zaja, mind tompították az
érzékeit. Elbóbiskolt, Laren mellette aludt egy halom száraz levélen. Perzselt
bőrtollút ettek, ami félig megsült, félig megégett a lobogó tűz fölött. Még a
bébi is kapott belőle pár falatot.
Amikor zaklatottan felbukkant a barlang szájánál, a hasbelűek örömmel
fogadták, és kiáltozni kezdtek:
– Gyere, kedves szendvicshölgy, a nedves esőből, ahol potyognak a felhők.
Gyere és kuporodj közénk, itt víztelen meleg van.
– Kik ezek itt veletek? – pillantott Yattmur ijedten a nyolc füles felé, akik
vigyorogtak, és le-fel ugráltak, amikor megpillantották.
Közelebbről szemügyre véve őket félelmeteseknek bizonyultak: fejük
nagyobb volt, mint az emberé, válluk vaskos, és hosszú gerezna lógott róla,
mint valami palást. A hasbelűek mögött gubbasztottak, és most körülvették
Yattmurt, a fogaikat mutogatták, és valami perverz módon furcsa beszéddel
karattyoltak egymáshoz.
Az arcuk a legfélelmetesebb volt, amit Yattmur valaha is látott. Hosszú
állkapcsuk, alacsony homlokuk, ormányuk és kurta, sárga szakálluk volt, míg
fülük nyers izomrostokra emlékeztető, rövid sörény mögül kandikált ki.
Mozgásuk gyors és ideges volt, arcizmaik idegesen ugráltak, hosszú
elefántcsont rudacskák villantak elő ajkaik mögül, amikor kérdésözönt
zúdítottak rá.
– Te kaff itt élsz? A Nagy Lejtőn vakk-vakk itt élsz? A hasbelűekkel, a
hasbelűekkel élsz? Te meg ők vakka-jakk, alszol japp élsz és szeretsz a Nagy
Nagy Lejtőn?
Az egyik nagyobb füles zúdította Yattmurra a kérdéseket, miközben előtte
ugrált, és grimaszokat vágott. Durva torokhangon beszélt, szavai csaholásra
emlékeztettek, így Yattmur alig értett belőle valamit.
– Jakka-vakk itten élsz te a Nagy Fekete Lejtőn?
– Igen, ezen a hegyen lakom – mondta Yattmur. – Ti hol éltek? Mifélék
vagytok?
 A lény válaszul elkerekítette kecskeszemeit úgy, hogy már porcos
szemürege is látszott. Aztán becsukta, majd eltátotta barlangszáját, és kotyogó
szoprán hangon nevetni kezdett.
– Ezek a szőrös emberek istenek, szeretetreméltó istenek, szendvicshölgy!
– magyarázták a hasbelűek, mindhárman előtte ugráltak, mindegyikük elsőnek
akarta kiönteni neki a szívét.
– Ezeket a hegyes szőrű embereket hegyes szőrűeknek hívják. Ők a mi
isteneink, hölgyem, mert ismerik az egész Nagy Lejtő hegyet, és ezért a drága
öreg hasbelűek istenei. Ők istenek, istenek, ők hatalmas és vad istenek,
szendvicshölgy. Nekik van farkuk!
Ez az utolsó mondat mint valami győzelemkiáltás hangzott el.
Mindannyian kurjongatva, visítozva ugrándoztak a barlangban. Valóban, a
hegyes szőrűeknek volt farkuk, feltűnő szögben meredt ki a törzsükből. A
hasbelűek ezek után a farkak után kapkodtak, igyekezve megérinteni vagy
megcsókolni azokat. Amikor Yattmur hátrahúzódott, Laren, aki egy ideig
elkerekedett szemmel figyelte a társaságot, magas hangon visítani kezdett. A
táncoló figurák kiáltozva majmolni kezdték.
– Az ördög táncol a Nagy Lejtőn, Nagy Lejtőn. Fog, sok fog rág-tép-harap
éjjel-nappal a Nagy Lejtőn. Has-belű emberkék énekelnek a hegyes szőrű
istenekhez. Sok nagy rossz dologról énekelnek a Rossz Lejtőn. Esznek és
harapnak és isznak, ha az eső esik. Aj-jaj, aj-jaj!
Amint így körbe-körbe ugrándoztak, az egyik hevesebb hegyes szőrű
kiragadta Larent Yattmur kezéből. A lány felkiáltott – a gyermek eltűnt a
kavalkádban, apró, piros arcán értetlenség tükröződött. A hosszú állú
teremtmények egymásnak adogatták, a magasba lendítették, majd lehajoltak
vele, ugatva nevetgéltek, miközben a gyermek majdnem a mennyezethez vagy
éppen a padlóhoz ütődött.
Yattmur rémülten vetette magát a legközelebbi hegyes szőrűre. Amint
belécsimpaszkodott a hosszú, fehér gereznába, megérezte az alatta domborodó
izmokat, amelyek megfeszültek, amikor a lény megfordult. Bőrszerű, szürke
kéz emelkedett fel, két ujj nyomult Yattmur orrlyukába. Erős nyomást érzett.
Ollózó fájdalom nyilallt a szemei közé. Hátratántorodott, kezét az arcához
kapta, felbukott, és a földre zuhant. A hegyes szőrű rávetette magát. Szinte
azon nyomban a többiek is rájuk ugráltak.
Ez volt Yattmur szerencséje. A hegyes szőrűek verekedni kezdtek
egymással, és megfeledkeztek róla. Kikászálódott közülük, és Laren után
nézett, aki a meglepetéstől elkábulva, de tökéletesen sértetlenül hevert a
földön. Yattmur megkönnyebbülten zokogni kezdett, és magához ölelte. Laren
azonnal elsírta magát. Yattmur rémülten nézett körül, de a hegyes szőrűek már
el is feledkeztek róla is meg a veszekedésről: nekiláttak, hogy megfőzzék a
bőrszárnyút.
– Ó, ne legyen nedves eső a szemedben, szeretett szendvicshölgy –
mondták a hasbelűek, köréje kuporodtak, és esetlen mozdulatokkal igyekeztek
megérinteni, megsimogatni a haját. Megrémült, amiért Gren távollétében is
barátságosnak mutatkoztak, de halkan így szólt:
– Ti ugyanúgy aggódtok Grenért, mint én. Miért nem féltek ezektől a
borzalmas lényektől? Nem látjátok, milyen veszélyesek?
– Nem látod, látod, hogy ezeknek a hegyes szőrű isteneknek farkuk van?
Ha farok nő az emberen, ha az embernek farka van, akkor az a szegény
hasbelű emberek istene.
– Meg fognak ölni titeket.
– Ők a mi isteneink, és boldoggá tesznek, ha farkas istenek ölnek meg
minket. Igen éles foguk van és farkuk! Igen, és a fogaik meg a farkuk élesek.
– Ti olyanok vagytok, mint a gyerekek, ők pedig veszélyesek.
– Aá-íí, a hegyes szőrű istenek a veszélyt a szájukban hordják, az a foguk.
Mégis, a fogak nem beszélnek velünk olyan durván, mint te meg az agyember
Gren. Jobb a nagyszerű halál, kisasszony!
A Yattmur körül kuporgó hasbelűek szőrös válluk fölött folyton a hegyes
szőrűeket lesték. Azok pillanatnyilag csendben voltak, az egyik bőrszárnyút
tépték széjjel és tömték a szájukba. Ugyanakkor egy bőrtömlőt adtak körbe,
amiből némi veszekedés kíséretében mindegyikük jót húzott.
Yattmur megfigyelte, hogy egymás közt a hasbelűek által is használt nyelv
egy változatát beszélik.
– Meddig maradnak itt? – kérdezte.
– Gyakran maradnak itt a barlangban, mert szeretnek minket itt a barlang-
ban – mondta az egyik hasbelű, és a vállára csapott.
– Korábban is meglátogattak titeket?
A kövér arcok rá vigyorogtak.
– Korábban is eljöttek és aztán is meg aztán, mert ők szeretik a
szeretetreméltó hasbelűeket. Te meg a vadászember Gren nem szeretitek az
aranyos hasbelű emberkéket, ezért mi sírunk a Nagy Lejtőn. És a hegyes
szőrűek nemsokára elvisznek, hogy keressenek nekünk egy mami-hasfát. Jaja,
a hegyes szőrűek elvisznek!
– Itt hagytok minket?
– Mi elmegyünk innen, hogy itt hagyjunk a hideg és undok Nagy Lejtőn,
ahol olyan nagy sötétség van. A hegyes szőrűek elvisznek egy kis zöld helyre,
ahol a meleg mami-hasfák vannak, és nincs lejtő.
 A melegben és a bűzben, karján a nyafogó Larennel Yattmur
elbizonytalanodott. Még egyszer elmondatott velük mindent, amit már egyszer
elhadartak, mindaddig, amíg a szavak értelme nyilvánvalóvá vált előtte.
Gren már régóta nem volt képes palástolni a hasbelűek iránt érzett
gyűlöletét. Ezek a veszélyes nagy orrúak megígérték nekik, hogy elviszik őket
a hegyről, vissza az egyik húsos fához, amelyik majd a segítségükre lesz és a
rabszolgáivá teszi őket. Yattmur ösztönösen érezte, hogy a hosszú fogú hegyi
fülesekben nem szabad megbízni, de képtelen volt elérni, hogy a hasbelűek is
így érezzenek. Látta, hogy Larennel együtt hamarosan magára marad a
hegyen. És ott van Gren.
A rászakadó nyomorúság megtörte, sírni kezdett. A hasbelűek közelebb
húzódtak, hozzá nem értő módon igyekeztek megnyugtatni: az arcába
leheltek, megpaskolták a mellét, megcsiklandozták, grimaszokat vágtak a bébi
felé. Yattmur túl elkeseredett volt ahhoz, hogy tiltakozzon.
– Eljössz velünk a zöld világba, szeretetreméltó szendvicshölgy, és te is
messze leszel a Nagy Lejtőtől, velünk, szeretetreméltó fickókkal együtt –
mormoltak. – Majd hagyjuk, hogy jókat aludjál velünk.
Fásultságától felbátorodva nekiláttak felderíteni testének intimebb zugait.
Yattmur nem mutatott ellenállást, és amikor együgyű kíváncsiságuk kielégítést
nyert, otthagyták a sarokban. Egyikük később visszatért, és egy darab égett
bőrszárnyat hozott neki, amit megevett. Míg az ételt rágta, gondolkodott.
“Gren megöli a gyermekemet azzal a gombával. Meg kell ragadnom az
alkalmat Laren miatt, és mennem kell, ha a hasbelúek elindulnak.” Mihelyt ezt
eldöntötte magában, felvidult és elszunyókált.
Laren sírására ébredt. Amíg szoptatta, kilesett a barlangból. Ugyanolyan
sötét volt odakint, mint máskor. Az eső pillanatnyilag elállt, most vihar
gyülekezett az égen, végiggördült a föld és a fellegekkel zsúfolt ég között. A
felhők látszólag menekültek előle. A hasbelűek és a hegyes szőrűek
kényelmetlenül egymáshoz kuporogva aludtak, a vihar zaja nyugtalanította
őket. Yattmur agya lüktetett, amint arra gondolt, hogy még sosem aludt ekkora
zenebona mellett. De egy perccel később, amikor Laren megint hozzábújt, újra
lecsukódott a szeme.
Legközelebb a hegyes szőrűek ébresztették fel. Izgatottan csaholva
tódultak ki a barlangból.
Laren aludt. A gyermeket egy halom levélre fektette, és ment, hogy
megnézze, mi történt. Úgy intézte, hogy ne kelljen szemtől szembe kerülnie a
hegyes szőrűekkel. Azok, hogy megvédjék fejüket az esőtől – amely ismét
teljes erejével zúdult a hegyoldalra –, sisakot viseltek, amit ugyanabból a
száraz tökhéjból faragtak, amit Yattmur is használt főzésnél, mosásnál.
 Lyukakat vágtak a tökbe a fülük, a szemük meg az ormányuk számára. De
a tök túl nagy volt szőrös fejükhöz képest: minden mozdulatukra jobbra-balra
lötyögött, s ettől a hegyes szőrűek törött nyakú játékbaba benyomását
keltették. Ez és az a tény, hogy testüket különféle színűre maszatolták,
különösen groteszk, félelmet keltő hatást kölcsönzött nekik.
Amint Yattmur kiszaladt az esőre, az egyik lény a fején himbálózó tökkel
előreugrott, és elállta az útját.
– Jakkavakki te most, anyalédi, bent maradsz az alvóbarlangban, és alszol.
Jönnek át a ráki-jaki esőn rossz lények, akiket mi, fickók nem akarunk
kedvelni. Ezért harapunk, tépünk és harapunk. Brr böff, jobb, ha távol
maradsz japp-japp a fogunk látásától.
Yattmur kitépte magát a szorításból. Hallgatta a durva sisakon kopogó esőt,
amint elvegyül a zavart, kaffogó hangokkal.
– Miért nem maradhatok idekint? – kérdezte. – Féltek tőlem? Mi történik
itt?
– Jön a nagy hátiputi, és juk-japi elkap! Grr, csak kapjon el!
Félretolta Yattmurt, és a társai mellé ugrott. A sisakos lények a kiszögellés
peremén ugrándoztak, és egymással veszekedtek, közben elővették íjukat és
nyilaikat. A hasbelű trió a közelben álldogált. Egymást ölelgették, és a lejtő
felé mutogattak.
Az izgalmat egy csoport okozta, amely lassan közeledett Yattmur
kompániája felé. Első pillanatban az esőfüggönyön át úgy tűnt, csak ketten
vannak, de aztán ki tudta venni, hogy hárman. Életében még nem látott
ilyesmit, fogalma sem volt, mik lehetnek. De a hegyes szőrűek tudták.
– Hótiputi, hótiputi! Gyilkos ragadozó! – Láthatóan teljesen megőrültek a
látványtól. De a trió tovább közeledett az esőben, s Yattmur számára
egyáltalán nem tűnt veszélyesnek. De a hegyes szőrűek izgatottan ugráltak,
némelyikük íjával máris a hullámzó esőbe célzott.
– Állj! Ne bántsátok őket hagyjátok, hadd jöjjenek! – kiáltott Yattmur. –
Nem fognak bántani!
– Hátiputi! Te jap, te maradj csendben, hölgy, és nem lesz bántódásod,
vagy bajod lesz – mondták neki az izgalomtól összevissza beszélve. Az egyik
feléje indult, sisakjával a vállának ütközött. Yattmur megijedt tőle, megfordult,
és futni kezdett, először céltalanul, aztán már tudta, hova igyekezzen.
A hegyes szőrűekkel nem boldogul, de talán Gren meg a morel segítenek
rajta.
A pocsolyákban tocsogva, cuppogva a saját barlangjába szaladt.
Gondolkodás nélkül berontott.
Gren félig rejtve a bejárat melletti falnak támaszkodva állt. Elhaladt
mellette, nem vette észre, csak akkor fordult meg, amikor Gren rátámadt.
 A rémülettől megbénulva csak visított, visított, száját hatalmasra tátva a fiú
látványára.
A morel fekete és hólyagos volt, valamelyest lejjebb csúszott, immár az
egész arcát eltakarta. Csak Gren szeme csillogott halványan, amint eléje
ugrott.
Térdre roskadt. Védekezésül ennél többre nem is volt képes, annyira
sokkolta a Gren vállaira omló hatalmas gomba látványa.
– Ó, Gren! – lihegte elgyengülten.
Gren lehajolt, és durván megragadta a haját. A fizikai fájdalom észhez
térítette: bár remegett, mint a hegyoldal földcsuszamlásakor, a józan esze
azonnal visszatért.
– Gren, a morel megöl téged – suttogta.
– Hol a bébi? – kérdezte a fiú. Bár hangja tompán csendült, volt benne
valami távoli, pengő felhang, ami a morel hangjára emlékeztetett. – Mit
csináltál a bébivel, Yattmur?
Megalázkodva válaszolt:
– Te már nem önmagád vagy többé, Gren. Mi történik itt? Tudod, hogy én
nem gyűlöllek – mondd el, mi történik itt, hogy én is megértsem.
– Miért nem hoztad el a bébit?
– Te már nem Gren vagy többé. Te már... te már valamelyest a morel vagy,
ugye? Az ő hangján beszélsz.
– Yattmur... szükségem van a bébire.
Bár mindig szorította a haját, Yattmur feltápászkodott, és olyan
határozottan, amennyire csak tőle telt, így szólt:
– Mondd meg, minek kell neked Laren.
– A bébi az enyém, és szükségem van rá. Hová rejtetted?
Yattmur a barlang homályába mutatott.
– Ne légy ostoba, Gren. Ott fekszik mögötted a barlangban, mélyen alszik.
Mihelyt Gren megfordult, és a figyelme megoszlott, kitépte magát a
szorításából, átbújt a keze alatt, és rohanni kezdett. A rémülettől visítva rontott
ki a szabadba.

Ismét eső verte az arcát, ismét abban a világban volt, amelyet – bár Gren
borzalmas látványa egy örökkévalóságnak tüntette fel – alig egy perce hagyott
el. Ahol állt, a hegyoldal elválasztotta a hegyes szőrűek és a hátiputinak
nevezett lények csoportjától, mégis jól látta őket. A hasbelűek és a hegyes
szőrűek megkövülten álltak, és feléje pillantottak, sikoltása elvonta a
figyelmüket minden másról.
Odarohant hozzájuk, minden abszurditásuk ellenére örült a társaságuknak.
Csak akkor pillantott hátra.
 Gren idáig követte, de most megállt. Tanácstalanul nézett, aztán megfordult
és eltűnt. A hegyes szőrűek maguk közt cseverésztek-ugrándoztak, nyilván
megijedtek attól, amit láttak.
Yattmur a helyzetet kihasználva Gren barlangja felé mutatott, és azt
mondta:
– Ha nem engedelmeskedtek nekem, a társam a halálos szivacsával
visszajön, és felfal titeket. Most pedig hagyjátok, hogy idejöjjenek, és ne
bántsátok őket, amíg nem adják jelét, hogy bántani akarnak minket.
– Hátiputi rapi-japi nem jó! – kiáltozták.
– Tegyétek, amit mondtam, mert a szivacsképű lenyel titeket fülestül-
farkastul!
A három lassan mozgó alak már a közelükbe ért. Közülük kettő külsőre
ember volt, ha nagyon vékony is, de a mindent elhomályosító fényben a
részleteket nem lehetett kivenni. Legjobban a hátul haladó figura kötötte le
Yattmur figyelmét. Bár két lábon közlekedett, alaposan különbözött a társaitól
abban, hogy jóval magasabb termete és látszólag hatalmas feje volt. Amikor
közelebb ért, kiderült, hogy van egy második feje is az első alatt, van farka, és
a kezét a felső fején összekulcsolva jár. De az esőfüggöny, amely részben
eltakarta, dicsfényt is vont az alakja köré a lehulló csillogó vízcseppekből, s ez
tovább torzította a látványt.
Yattmur türelmetlenségét növelte, hogy a furcsa trió megállt. Hiába szólt,
hogy jöjjenek közelebb, nem vettek róla tudomást. Tökéletes csendben álltak a
vízmosta hegyoldalon... és az egyik emberi alak körvonalai kezdtek
elmosódni, áttetszővé vált és eltűnt!
A hasbelűek is, a hegyes szőrűek is, nyilván Yattmur magatartásának hatása
alatt, csendben álltak. Az eltűnést látva mozgolódni kezdtek, a hegyes szőrűek
pedig még némi meglepődést is mutattak.
– Mi történik ott? – kérdezte az egyik hasbelűt.
– Nagyon sok furcsa dolog, szendvicshölgy. Sok fura dolog. Az undok
esőben két szellem jött, meg egy undok hátiputi, és az undok eső elragadta a
szellemet. A hegyes szőrű istenek gonosz gondolatokat kiáltoznak!
Amit mondott, alig volt érthető Yattmur szómára. Hirtelen dühös lett.
– Mondjátok meg a hegyes szőrűeknek, hogy maradjanak csendben és
menjenek vissza a barlangba. Beszélni akarok az új emberekkel.
– Ezek a kedves istenek nem teszik azt, amit farok nélkül mondasz nekik –
válaszolt az egyik hasbelű, de Yattmur nem törődött vele.
Elindult előre, széttárta a karjait, tenyerét kinyitotta, jelezve, hogy nincs
szándékában támadni. Miközben feléjük közelített, bár a vihar még ott
dübörgött a hegyek között, az eső alábbhagyott, majd elállt. A két lény most
tisztán kivehetővé vált – hirtelen megint hárman lettek! Egy csillogó kontúr
öltött testet, sovány emberalakká lett, amely Yattmurra bámult, ugyanazzal a
kíváncsi tekintettel, mint másik két társa.
A jelenségtől megzavarodva Yattmur megállt. Ekkor a testes alak
előrelépett, társait maga mögött hagyta és megszólalt:
– Örökzöld világ lénye, Sodal Ye, a hátiputik fajából eljött, hogy feltárja
előtted az igazságot. Látjuk, alkalmas vagy, hogy befogadd azt!
Hangja oly gazdag és zengő volt, mintha száz torokból szólt volna
egyszerre. A szavak visszhangjától kísérve a másik kettő is előrelépett.
Yattmur láthatta, hogy valóban emberek. A két nő valamilyen primitív faj tagja
lehetett, néhány tetoválástól eltekintve teljesen meztelenek voltak, arcukon
ostoba kifejezés ült.
Yattmur érezte, hogy valamit válaszolnia kellene. Meghajolt, és azt
mondta:
– Ha békével jöttetek, legyetek üdvözölve hegyeink között.
A testes figura valamilyen emberfeletti mordulással fejezte ki nemtetszését.
– Te nem birtokolod ezeket a hegyeket! Ez a hegy, a Nagy Lejtő, ez a föld,
a növényzet, a szikla birtokol téged! A Föld nem a tiéd: te vagy a Föld
teremtménye.
– Sokáig tartott, míg megértetted a szavaimat – mondta Yattmur idegesen.
– Kik vagytok?
– Mindent sokáig tart megérteni! – szólt a válasz, de Yattmur már nem
figyelt rá, mert a testes alak mordulása mozgást eredményezett a háta mögött.
Megfordult, hogy lássa a hegyes szőrűeket, akik menni készültek, visítoztak,
tülekedtek, egymást lökdösve igazgatták a szánkójukat, míg az be nem állt a
lejtő felé.
– Vigyetek el minket is, vagy hagyjátok, hogy óvatosan szaladjunk szeretett
lovagló masinátok mellett – kiáltozták a hasbelűek, miközben zavarodottan
ugrándoztak, még a sárban is meghemperedtek isteneik kedvéért. – Ó, kérünk,
öljetek meg drága halállal, csak vigyetek el, hadd fussunk le a Nagy Lejtőről.
Vigyetek el a Nagy Lejtőről a szendvicsemberekkel meg ezzel a nagy, morgós
hátiemberrel. Vigyetek el, vigyetek el, kegyetlen, szeretett istenek istenei!
– Nem, nem, nem. Guppi-japi menjetek innen, tunya fickók! Igyekeznünk
kell, de a megfelelő időben visszajövünk értetek – kiáltozták ugrándozva a
hegyes szőrűek.
Minden mozgásban volt. A nyilvánvaló káosz és fejetlenség ellenére a
hegyes szőrűek pillanatokon belül elindultak, a szánkó mellett vagy utána
futottak, tolták vagy fékezték, ahogy a szükség hozta, felugráltak rá, és
leugráltak róla, kiáltoztak, vitatkoztak, eldobálták töksisakjukat, aztán
összeszedték, de egyenesen a völgy homálya felé tartottak.
 A hasbelűek sorsuk felett siránkozva visszaballagtak a barlangjukba, rá
sem pillantottak a jövevényekre. Amint a hegyes szőrűek csaholása elült,
Yattmur meghallotta a bébi sírását. Minden egyébről elfeledkezve berohant a
barlangba, és addig dajkálta, amíg kacarászni kezdett, akkor kivitte, hogy újra
beszélhessen a testes alakkal. Amaz, mihelyt Yattmur felbukkant, azonnal
rákezdte:
– Azok az éles fogú, hegyes szőrű fickók meglógtak előlem. Fürtös agyú
idióták – nem többek, mint állatok, varangy van az agyuk helyén. Most még
nem hallgatnak rám, de eljön az idő, amikor hallgatni fognak. A fajuk el fog
tűnni, mint kiáltás a szélben.
Míg a lény így beszélt, Yattmur egyre nagyobb érdeklődéssel vette
szemügyre. Alig tudta felfogni azt, amit látott: a hatalmas, halszerű lény fején
széles alsó ajak takarta el az alsó állkapcsot, s ez szöges ellentétben állt
testének többi részével. Lábai, bár görbék voltak, emberszerűnek tűntek,
kezeit mozdulatlanul összefonva tartotta a füle mögött, míg melléből szőrös,
fejszerű kinövés meredt előre. Újra és újra látta megcsillanni a mögötte lógó
hosszú farkat.
A két tetovált asszony mellette állt, bambán néztek maguk elé, láthatóan
nem érdekelte őket semmi, nem gondolkodtak – valójában minden
cselekvésük kimerült abban, hogy lélegeztek.
Most a testes alak abbahagyta a szónoklatot, és felpillantott a napot rejtő
vastag fellegekre.
– Leülök – mondta. – Készítsetek alkalmas ülőhelyet, asszonyok. Az ég
hamarosan kitisztul, és mi meglátjuk azt, amit kell.
A parancs nem Yattmurnak szólt, sem a hasbelűeknek, hanem a tetovált
asszonyoknak. Nézték, amint a lény előrelép bamba kíséretével egyetemben.
A közelben sziklatömbök hevertek. Az egyik elég nagynak bizonyult, és a
teteje is lapos volt. A különös trió megállt... és a testes alak kettévált. Egyik
fele elterült a kövön, a másik állva maradt.
Yattmur eltátotta a száját, a hasbelűek mögötte félelmükben visítozni
kezdtek, és egymással versengve rohantak a barlangba. A testes alak, a
hátiputi, ahogy a hegyes szőrűek nevezték, két külön lény volt. Egy óriási, hal
formájú, ami leginkább azokra a delfinekre hasonlított, akikkel a végtelen
óceánon megtett útjuk során találkoztak, s egy öreg, hajlott hátú ember, aki az
előbbit a hátán cipelte.
– Ti ketten vagytok!. – kiáltott Yattmur.
– Valójában nem – mondta a delfinalak a kőlapról. – Én Sodal Ye vagyok, a
sodalok legnagyobbika a hátiputik fajából. Az Éjszaka Hegyének prófétája,
aki elhozta neked az igazi szót. Van intelligenciád, asszony?
 A két tetovált nő közrevette a férfit, aki a delfint hordozta. Nem csináltak
semmit. Csak a kezüket lengették feléje. Egyikük röffentett. Ami a férfit illeti,
nyilván számos gyümölcsérést élt át úgy, hogy a delfint hordozta. Bár a súly
már nem nyomta a vállát, az hajlott maradt, mintha most is rajta nyugodna.
Úgy állt ott, mint a levertség szobra, karjaival a levegőben körözött, háta
meggörnyedt, szemét a földre szegezte. Néha felegyenesedett, egyébként
mozdulatlan maradt.
– Azt kérdeztem, asszony, van-e, intelligenciád – kérdezte a lény, aki magát
a Sodal Ye névvel illette. Hangja súlyosan robbant a csendbe. – Beszélj, amíg
beszélhetsz.
Yattmur elfordította. tekintetét a borzalmas hordozóról, és így szólt:
– Mit akarsz te itt? Segítő szándékkal jöttél?
– Ember módjára szóltál!
– A te asszonyaid, úgy tűnik, nem sokat szólnak!
– Ők nem emberek! Nem tudnak beszélni, tudhatnád. Sosem találkoztál
még a tetováltak törzséből való arablerekkel? Egyáltalán, miért kéred Sodal Ye
segítségét? Én próféta vagyok, nem szolga. Bajban vagy?
– Komoly bajban. Van egy társam, akit...
Sodal Ye meglengette egyik uszonyát.
– Csend. Ne zavarj meg a meséiddel. Sodal Ye ennél komolyabb dolgokkal
van elfoglalva. Figyeli a hatalmas eget, a tengert, amiben ez a kis Föld-mag
lebeg. Meg aztán Sodal Ye éhes is. Etess meg, akkor segítek, ha tudok. Az én
agyam a legnagyobb ezen a bolygón.
Mit sem törődve a kérkedéssel, Yattmur a tarkabarka kíséretre mutatva így
szólt:
– És mi van a társaiddal... Ők is éhesek?
– Rájuk ne legyen gondod, asszony. Ők azt eszik, amit Sodal Ye meghagy.
– Mindannyiótokat megetetlek, ha tényleg segítesz nekem.
Elsietett, nem törődött az újabb szónoklattal. Már tudta, hogy ez is – akár a
hegyes szőrűek – olyan lény, akivel könnyen elbánik: egy intelligens, de
nagyképű teremtmény, aki mindazonáltal sebezhető. Elég megölni a hordozót,
s a sodal tehetetlenné válik... de erre nem lesz szükség. Most, hogy olyasvala-
kivel találkozott, akivel az erő pozíciójából tárgyalhat, felvillanyozódott. Tele
volt jóindulattal a sodal iránt.
A hasbelűek mindig gyengéden viselkedtek Larennel. A gondjaikra bízta a
gyermeket, és elnézte, amint lekuporodnak, hogy szórakoztassák Larent.
Aztán ennivalót kezdett összeszedni különös vendégei számára. A hajából
csepegett a víz, a ruhája a testére tapadt, de nem vett róla tudomást.
Egy nagy tökedénybe összeszedte a bőrtollú lakoma maradványait meg a
hasbelűek által összeszedett ehető dolgokat: a sztalker hajtásait, diót, füstölt
gombát, bogyókat meg a tök húsos belét. Egy másik tökedényben a mennyezet
repedéseiből csepegő vizet fogta fel. Azt is kivitte.
Sodal Ye még mindig a sziklatömbön hevert. A kísérteties, krémszínű
fényben fürdött, és le sem vette a szemét a napkorongról. Yattmur letette az
ennivalót, és ő is arrafelé nézett.
A felhők szétváltak. A szaggatott szélű látóhatár felett alacsonyan lebegett a
Nap. A légkör lapossá torzította, de a vörös-fehér szárnyért, ami kétoldalt
nyúlt ki belőle, már nem az atmoszféra volt a felelős.
– Ó! Az áldott fény kiterjeszti szárnyait, hogy elhagyjon bennünket! –
kiáltotta Yattmur.
– Még biztonságban vagy, asszony – jelentette ki Sodal Ye. – Ezt
megjósolhatom. Ne aggódj. Jobban tennéd, ha ennivalót hoznál. Ha majd
beszélek a lángokról, amik el fogják emészteni a világunkat, meg fogod érteni,
de ennem kell, mielőtt prédikálok.
De a lány a különös égi látomásra függesztette a tekintetét. A vihar
centruma elhagyva a félhomályos zónát, a fügefa fölé vonult. Az erdő felett a
felhők barnabíbor halmokba tornyosultak. Szünet nélkül villámok cikáztak
köztük. E látomás közepén lebegett a torz Nap.
Amikor Sodal ismételten sürgette, Yattmur zavartan tolta feléje az
ennivalót.
Ekkor az egyik szerencsétlen asszony kezdett eltűnni. Yattmur majdnem
elejtette a tökhéjat, úgy bámulta a látomást. Rövid idő múltán az asszonyból
csak egy folt maradt. Tetoválása, mint valami firka, a levegőben lebegett.
Azután az is elenyészett.
A kép egy ideig nem változott. Majd a tetoválás visszatért. Az asszony
bamba szemeivel és tekintetével követte. Kezével a másik asszony felé intett.
Amaz a sodal felé fordult, és elhadart néhány szót.
– Jó! – kiáltotta a sodal uszonyával a kőtömbre csapva. – Bölcsen tetted,
hogy nem mérgezted meg az ételt asszony, így megehetem.
Az asszony, amelyik a beszédfélét produkálta, most előrelépett, és a
sodalhoz vitte a tökedényt. Etetni kezdte, apró falatokat rakott a húsos szájba.
A sodal jó étvággyal, hangosan evett, csak egyszer hagyta abba, hogy vizet
igyon.
– Kik vagytok ti? Mi vagy te? Honnan jöttél? Hogy tudsz eltűnni? –
kérdezte Yattmur.
Sodal Ye tele szájjal válaszolt:
– Ez olyasmi, amit el is mondhatnék meg nem is. Te meg tudhatnád, hogy
csak ez a mutáns nőstény képes eltűnni. Hagyj enni. Maradj csendben.
Végül befejezte az evést.
 A tök alján hagyott néhány morzsát, szerényen félrevonulva a három
bánatos ember most ezen osztozott. Az asszonyok megetették görnyed hátú
társukat, aki a karjait, mintha görcs fogta volna, a feje mögé tartva hordta.
– Most kész vagyok meghallgatni a történetedet – jelentette be a sodal –, és
segítek, ha tudok. Tudj róla, hogy a bolygó legbölcsebb faját képviselem. A
fajtám ott van a végtelen tengereken és a bolygó kevésbé látványos tájain is.
Próféta vagyok, a nagy tudású Sodal, és most leereszkedem hozzád, hogy
segítsek rajtad, ha arra méltónak talállak.
– Büszkeséged figyelemre méltó – mondta a lány.
– Pah, mire volnék büszke, amikor a Föld a sír szélén áll? Fogj neki ostoba
mesédnek, asszony, ha egyáltalán képes vagy rá, hogy elmondd.

Huszonnegyedik fejezet
Yattmur a Grennel meg a morellel kapcsolatos problémáját kívánta előadni
a sodalnak. De mert nem volt gyakorlata a mesélésben, nem tudta elkülöníteni
a lényeges és lényegtelen epizódokat, gyakorlatilag élete történetét, a
pásztorok közt, a Fekete Száj mellett elterülő erdő peremén eltelt
gyermekkorát kezdte el mesélni. Azután rátért Gren és társa, Poyly
megérkezésére, majd beszélt Poyly haláláról, az azt követő utazásaikról, a
sorsról, amely a Nagy Lejtőre vezette őket. Végül elmondta, hogyan született
meg a babája, és hogy mily módon fenyegeti a gyermeket a morel.
Ezalatt a hátiputi sodal látszólagos közönnyel hevert a kőlapon, alsó ajka
lefittyedt, felfedte fogai körül a narancssárga ínyt. Mellette – teljes közönnyel
– a tetovált asszonypár feküdt a fűben, a hajlott hátú hordozó lábainál, aki még
mindig szobormereven állt, karját a koponyája mögé tartva. A sodal
egyikükkel sem foglalkozott, tekintete az eget pásztázta. Végül azt mondta:
– Igen érdekes az eset. Már sok, a tiédtől eltérő, jelentéktelen élettörténetet
hallottam. Egymás mellé állítva őket és különlegesen magas intelligenciám-
mal elemezve a meséket, igaz képet tudok alkotni erről a lét utolsó perceit élő
világról.
Yattmur dühösen felállt.
– Miért is nem ütlek le, te terpeszkedő, korcs hal! – kiáltott fel. – Ha csak
ennyit vagy képes mondani, miért ajánlottad fel a segítségedet?
– Ó, nagyon sok mindent elmondhatnék még, emberke. De a te problémád
oly jelentéktelen, hogy számomra nem is létezik. Utazásaim során én is
találkoztam már ezekkel a morelekkel. Több sebezhető pontjuk van, és az én
intelligenciám könnyedén megbirkózik velük.
– Kérlek, gyorsan adj tanácsot.
– Csak egy tanácsot adhatok; bízd a bébit az élettársadra, amikor csak kéri.
 – Azt nem tehetem!
– Ah-ha, de azt kell tenned. Ne menj el. Maradj itt, amíg elmagyarázom,
miért kell így tenned.
Nem tetszett neki a sodal terve. De az önteltség és a nagyképűség mögött
makacs, kemény erő rejlett: a jelenléte is tiszteletet ébresztett; a mód pedig,
ahogy kiejtette a szavakat, lehetetlenné tett mindennemű ellenkezést, így
Yattmur átölelte Larent, és engedelmeskedett az utasításnak.
– Nem merek a barlangban eléje állni – mondta.
– Küldd el a hasbelűeket, hogy hívják ide – rendelkezett a sodal. – De
igyekezzenek. Én a Sors nevében utazom, és túl sok szál fut össze a kezemben
ahhoz, hogy sokat időzzem a problémáddal.
Megdördült az ég, mintha valami hatalmas teremtmény egyetértésének adta
volna jelét. Yattmur aggódva pillantott a Napra, amely még mindig
lángtollaival ékeskedett, aztán a hasbelűek felé indult.
Egy kupacban üldögéltek a mocsokban, és karjukat egymás vállára téve
cseverésztek. Amikor felbukkant a barlang szájában, egyikük felmarkolt egy
marék földet, és feléje hajította.
– Most az előbb nem jöttél a barlangunkba, vagy nem akartál jönni, és
most, hogy akarsz jönni, már késő, kegyetlen szendvicshölgy! És a halember
rossz társaságod neked – mi nem tartozunk hozzátok. Szegény hasemberkék
nem akarják, hogy idegyere. Majd szólunk a hegyes szőrűeknek, hogy
zavarjanak el innen.
Yattmur megállt. Düh, megbánás, balsejtelem kavargott benne.
– A baj csak akkor kezdődik, ha így éreztek. Tudjátok, hogy azt szeretném,
ha barátok maradnánk.
– Te okoztál nekünk minden bajt! Gyorsan menj innen!
Megfordult, és amikor elindult Gren barlangja felé, meghallotta, hogy
utána kiáltanak. Hogy gyalázkodtak-e vagy könyörögtek, nem tudta. Villám
csattant, felkavarta a lába körül az árnyékokat. A bébi kapálózni kezdett a
karján.
– Maradj nyugton! – mondta éles hangon. – Nem fog bántani.
Gren ugyanott kuporgott a barlang hátsó fertályában, ahol előzőleg is
találta. Villámfény hatolt át a barna maszkon, megcsillantotta a fiú szemét.
Yattmur látta, hogy őt nézi, de nem mozdul.
– Gren!
Még mindig nem szólt, nem mozdult.
A türelmetlenségtől remegve, szeretet és gyűlölet közt ingadozva tétován
lehajolt. Amikor a villám újra felvillant, kezét a szeme elé kapta, mintha el
akarná hessegetni.
– Gren, itt a gyerek, ha akarod.
 Akkor megmozdult.
– Gyere ki érte, itt túl sötét van.
Nem lévén több mondanivalója, elindult. Érezve az élet nehézségeit,
megszédült. A komor lejtők fölött fénysugarak vibráltak, ez fokozta a
szédületét. A hátiputi még a kőlapon feküdt, árnyéka mögött ott hevertek a
tökedények, immár üresen, sem étel, sem ital nem volt bennük. Szánalmas
kísérője égre emelt kézzel, földre szegezett tekintettel állt. Yattmur leült, hátát
a kőnek támasztotta, Larent a keblére szorította.
Kis idő múltán Gren kilépett a barlangból.
Lassan haladva, rogyadozó léptekkel közeledett.
Yattmur nem tudta megállapítani, hogy a hőségtől izzad-e, vagy a
feszültségtől. Mivel nem mert ránézni a húsos tömegre, ami Gren arcát fedte,
behunyta a szemét, és csak akkor nyitotta ki, amikor érezte, hogy már a
közelben van. Akkor rászegezte tekintetét, és addig nézte, amíg egészen közel
nem ért. Laren gyermeki gügyögéssel, tökéletes bizalommal nyújtotta felé a
karját.
– Okos kis gyermek! – mondta Gren idegen hangján. – Kiváltságos
gyermek leszel, csodagyerek, és én sosem hagylak el.
Yattmur oly hevesen reszketett, hogy nem tudta nyugodtan tartani a bébit.
De Gren már közel hajolt, térdre ereszkedett, oly közel, hogy Yattmur
megérezte testének izzadt, fanyar illatát. Remegő pillái mögül látta, hogy a fiú
arcán megmozdul a gomba.
Lelógott Gren fejéről, készen arra, hogy a bébire pottyanjon. Yattmur
látómezejét betöltötte a spóráktól duzzadó gomba képe, a kőtömbnek csak egy
kis darabját látta, rajta az üres tökedényekkel. Úgy vélte, lélegzetvétel helyett
aprókat sikongatott, attól kezdett sírni a bébi... aztán a gomba, mint valami
nyúlós kása, kezdett lefelé csúszni Gren arcáról.
– Most! – kiáltott a sodal olyan hangon, amitől azonnal cselekedni kellett.
Yattmur lerántotta az üres tököt, pontosan a bébi fölé. A morel
belépottyanva csapdába esett, pontosan úgy, ahogy a sodal eltervezte.
Amikor Gren oldalra bukott, Yattmur látta a fiú arcán a görcsös fájdalmat.
Felvillant a villám, majd egy szívverésnyi idő után kihunyt, s a lány, mielőtt
összeesett, csak annyit hallott, hogy valaki sikít.
Két hegy csapódott egymásnak, és mint valami irdatlan állkapocs,
elragadta Larent. Ettől visszatértek érzékei. Talpra ugrott, és a látomás
szertefoszlott.
– Szóval nem haltál meg – mondta a hátiputi nyersen. – Nem bánnám, ha
felvennéd és elcsendesítenéd a gyerekedet, mivel az én asszonyaim nem
képesek rá.
 Hihetetlen, hogy minden ugyanolyan volt, mint a szédülés előtt. Oly
hosszúnak tűnt az éjszaka! A morel ernyedten feküdt tökhéj csapdájában,
mellette Gren arca. Sodal Ye a kősziklán hevert. A tetovált asszonypár hiába
szorította hervadt kebléhez a gyermeket, nem tudta rávenni, hogy abbahagyja
a sírást.
Yattmur elvette tőlük, száját a saját, telt kebléhez illesztette, amit azonnal
mohón szívni kezdett és elhallgatott. Keblén érezve a gyermeket, reszketése
fokozatosan elmúlt. Gren fölé hajolt.
Amint megérintette a fiú vállát, az feléje fordult.
– Yattmur – mondta.
Könnycsepp csillant meg a szemében. Vállán, arcán, a haja közt apró,
vörös és fehér pontok jelezték, hol szívta ki a morel a bőrén át a táplálékot.
– Elment? – kérdezte ismét a saját hangján.
– Nézd – mondta Yattmur, és szabad kezével egy kissé megbillentette a
tökhéjat, hogy belepillanthasson.
Gren jó ideig bámulta a még élő morelt, amely tehetetlenül, mint egy
halom ürülék hevert a tökhéjban. Magában visszatekintett – most már inkább
csodálkozón, mint félelmében – azokra az eseményekre, amik azóta történtek
vele, hogy a morel a Senkiföldjén rápottyant. Az eseményekre, amik mint egy
álom múltak el: hogyan utaztak ismeretlen tájakon át, hogyan birkózott meg a
nehézségekkel olyan tudás birtokában, amivel korábban nem rendelkezett.
Most látta, hogy mindez miképpen ment végbe a gomba irányítása alatt,
ami most nem volt több, mint odaégett étel a tökedény fenekén: hűvösen
konstatálta, hogy eleinte mennyire örült a beavatkozásának, mert segítségével
le tudta győzni a természetet. Csak amikor a morel alapvető céljai
szembekerültek az övével, akkor vadult el a helyzet, a morel szinte szó szerint
kiűzte önnön agyából. A parancsolgatás során a gomba is saját csapdájába
került.
Most mindennek vége. A parazita elpusztult. Sosem fogja többé hallani,
amint az agyában megpendül a hangja.
Inkább magányosság, mint győzelemérzet szállta meg. De gondolatai vadul
cikáztak emlékezetének ösvényein. A gomba némi hasznot is hajtott: Gren
tudott disztingválni, képes volt irányítani a gondolatait, emlékezett mindarra,
amit tanított neki – márpedig sok mindent megosztott vele.
Úgy tűnt számára, hogy a pusztítás ellenére, amit végzett, agyának állóvize
helyén most az élő tenger hullámzik – így aztán sajnálkozva pillantott a
tökedénybe, amit Yattmur mutatott feléje.
– Ne sírj, Gren – hallotta Yattmur hangját. – Biztonságban vagyunk
valamennyien, és te is hamarosan jobban leszel.
Grent rázta a nevetés.
 – Jól leszek – helyeselt. Sebes arca vigyorba torzult, megsimogatta a lány
karját. – Mindannyian jól leszünk.
Akkor legyűrte a fáradtság. Az oldalára dőlt, és azonnal elaludt.

Amikor felébredt, Yattmur a hegyi patak partján serénykedett, az örömében

visítozó Larent fürdette. A tetovált asszonyok is ott voltak, vizet hordtak a
kőlapon heverő ragadozónak. A hordozó is a közelben álldogált szokásos
görnyedt, szolgai tartásával. A hasbelűeknek nyoma sem volt.
Gren érdeklődve ült fel. Arca megduzzadt, de tiszta maradt. Valami
ragyogás vonta magára a figyelmét. A szeme sarkából látta, amint a
hegycsúcsról egy elszabadult kőtömb kezd lefelé gördülni. Másutt másik
kősziklák is megmozdultak.
– Földrengés van készülőben – mondta Sodal Ye öblös hangon. – Már
beszéltem Yattmurral, és elmondtam neki, hogy nincs ok aggodalomra.
Gren talpra állt, és így szólt:
– Nagy hangod van, halképű. Ki vagy te?
– Én szabadítottalak meg a téged emésztő gombától, kis ember, mert én
vagyok Sodal Ye, az Éjszaka Hegyének prófétája, és hangomat a hegy minden
lakójának hallania kell.
Gren még a hallottakat sem gondolta át, amikor Yattmur odalépett hozzá,
és így szólt:
– Nagyon sokat aludtál azután, hogy a morel leesett rólad. Mi is kipihentük
magunkat, és most indulásra készen állunk.
– Indulásra? Hová lehet innen menni?
– Elmondom neked, ahogy elmondtam Yattmurnak is – mondta a sodal
pislogva, amikor egyik asszonya újabb edény vizet öntött a fejére. – Életemet
annak szenteltem, hogy ezeket a hegyeket járom, és elhintem a Föld Szavát.
Most itt az ideje, hogy visszatérjek a Bőség Medencéjébe, ahol a fajom él,
hogy új információt gyűjtsék. A Medence az örök Félhomály Földjén
található, ha odáig elkísértek, onnan könnyen visszataláltok az erdőbe, ahol
éltetek. Ha az úton a gondomat viselitek, a vezetőtök leszek.
Yattmur látva Gren tétovázását, azt mondta:
– Tudod, hogy nem maradhatunk itt a Nagy Lejtőn. Akaratunk ellenére
kerültünk ide. Most itt a lehetőség, hogy elmenjünk, élnünk kell vele.
– Ha te azt akarod, biztosan úgy a jó, de engem fáraszt az utazás.
A föld újra megrázkódott. Yattmur önkéntelen humorral így szólt:
– Itt kell hagynunk a helyet, mielőtt az hagy itt minket. – Majd hozzátette:
– És rá kell beszélnünk a hasbelűeket is, hogy velünk tartsanak. Ha itt
maradnak, vagy a hegyes szőrűek, vagy az éhség végez velük.
 – Ó, nem – mondta Gren. – Elég bajunk volt már. Hagyjuk itt a
nyomorultakat. Nem akarom, hogy velünk jöjjenek.
– Mivel ők sem akarnak jönni, ez a kérdés el van döntve – mondta a sodal,
és csapott egyet a farkával,
– Most pedig induljunk, mert nem várhatok tovább.
Nem volt mit magukkal vigyenek, életük annyira a természetre volt bízva.
Mindössze annyit tettek indulás előtt, hogy ellenőrizték a fegyvereiket,
összekapartak némi élelmiszert, és egy utolsó pillantást vetettek a barlangra,
amely tanúja volt Laren születésének. A közelben heverő tökhéjra és a
tartalmára tekintve Gren megkérdezte:
– Mi legyen a morellel?
– Hagyd ott, hadd üszkösödjön – mondta Yattmur.
– A morelt magunkkal visszük. Az asszonyom majd hozza – mondta a
sodal.
Az asszonyok már serénykedtek, tetoválásaik összeolvadtak testük
izmainak ráncaival, miközben azon igyekeztek, hogy a sodalt nyugvóhelyéről
a hordozó hátára emeljék. Egymás között csak morgással érintkeztek, de
egyikük képes volt arra, hogy élénk gesztusokkal kísért, egy szótagos
válaszokra méltassa a sodalt, bár olyan nyelvet használt, amit Gren nem ismert
fel. Élénk figyelemmel kísérte a sodalt, amint elhelyezkedik a görnyedt hátú
hordozó hátán.
– Meddig kell még ennek a szerencsétlennek hordoznia téged? – kérdezte.
– Az ő fajtájának ez a sorsa, és büszke lehet rá, hogy hordozhatja a
hátiputikat. Nem ismer és nem is vágyódik más életmód után.
Elindultak lefelé a domboldalon, elöl a két rabszolgaasszony. Yattmur
hátranézett, és meglátta a barlang nyílásában gyászos képpel feléjük bámuló
három hasbelűt. Felemelte a kezét, intett és kiáltott nekik. Azok lassan
felálltak, és előrébb furakodtak, majdhogy nem feldöntötték egymást abbéli
igyekezetükben, hogy szorosan egymás mellett maradjanak.
– Gyerünk! – kiáltotta bátorítólag. – Gyerünk, fiúk, majd mi a gondotokat
viseljük.
– Épp elég bajt okoztak nekünk – mondta Gren. Lehajolt, felmarkolt egy
halom követ, és feléjük hajította.
Az egyiket a lágyékán, a másikat a vállán találta el. Felugráltak és
visszaszaladtak a barlangba, s közben azt kiáltozták, hogy őket senki nem
szereti.
– Túl kegyetlen vagy, Gren. Nem hagyhatjuk itt őket a hegyes szőrűek
prédájának.
– Mondtam már, hogy elegem van belőlük. Jobb lesz nélkülük.
Megveregette Yattmur vállát, de ezzel a lányt még nem győzte meg.
 Ahogy haladtak lefelé a Nagy Lejtőn, úgy halt el mögöttük a hasbelűek
kiáltozása. Yattmur és Gren többé nem hallották a hangjukat.

Huszonötödik fejezet
Elmerültek a Nagy Lejtő peremének növényvilágában. A völgy árnyai most
már közelebb kerültek. Eljött az a perc is, amikor bokáig gázoltak a
sötétségben, amely aztán gyorsan emelkedett, ahogy a Nap az előttük magasló
dombok közé került. A sötétség, amiben elmerültek és amiben még egy
darabig haladniuk kell, nem volt teljes. Bár nem látszott felhő a fejük felett,
ami visszaverte volna a napsugarat, az állandó, halvány derengésben mégis jól
látszott az ösvény.
Ahol a Nagy Lejtő patakjainak vize szélesebb folyóvá gyűlt össze, az
ösvény meredekebbé vált, mert a víz medret vájt magának. Kénytelenek
voltak a partja mentén haladni a sziklába vájt keskeny párkányon. Az
óvatosság lelassította a lépteiket. Vigyázva kerülgették a sziklatömböket,
amiknek legtöbbje az iménti földrengéskor gördült oda. Lépteik zajától
eltekintve az egyetlen nesz a hordozónak a patak csobogásával keveredő
nyögése volt.
Nemsokára moraj jelezte, hogy vízesés van előttük. A sötétségbe bámulva
fényt láttak. Amennyire ki tudták venni, egy sziklakiszögellésen világított. A
menet megállt, védekezőleg egymáshoz bújtak.
– Mi lehet az? – kérdezte Gren. – Miféle teremtmény élhet abban a
nyomorúságos odúban?
Senki nem válaszolt.
Sodal Ye valamit mordult a beszélő asszonyához, aki válaszképpen mutáns
társára röffent. Amaz erősen koncentrált, majd kezdett eltűnni.
Yattmur megragadta Gren karját. Gren most látta első ízben az eltűnés
aktusát. Az árnyak még kísértetiesebbé tették az egészet, amikor a lejtő
kezdett átderengeni a testén. Tetoválásai egy ideig mozdulatlanul lebegtek a
homályban. Gren a szemét meresztette, hogy jobban lásson. Az asszony eltűnt,
s ugyanolyan megfoghatatlanná vált, mint a vízesés robaja.
Mozdulatlanul álltak, amíg vissza nem tért.
Néhány szótlan gesztust tett, amit a másik asszony morgások formájában
tett érthetővé a sodal számára. Amaz, miután uszonyaival indulásra ösztökélte
a hordozót, így szólt:
– Biztonságos. Egy vagy két hegyes szőrű van ott, valószínűleg a hidat
vigyázzák, de el fognak menni.
– Honnan tudod? – érdeklődött Gren.
 – Jó lesz, ha zajt csapunk – mondta Sodal Ye tudomást sem véve Gren
kérdéséről. Szinte azonnal öblös bakkantást hallatott, ami Grent és Yattmurt is
megijesztette, s amitől a bébi sírni kezdett.
Ahogy továbbhaladtak, a fény megrezdült és eltűnt a sziklaperem mögött.
Amikor arra a helyre értek, ahol az imént még látszott, egy meredek lejtőt
pillantottak meg. A villám fényénél hat vagy nyolc ormányos lény árnya
látszott, amint botladozva, ugrándozva a szakadék felé igyekeznek. Egyikük
kezdetleges fáklyát tartott. Folyton hátranéztek a válluk fölött, és förtelmesen
csaholtak.
– Honnan tudtad, hogy el fognak menni? – kérdezte Gren.
– Ne beszélj olyan sokat. Itt óvatosnak kell lenni.
Amolyan hídféléhez értek. A vízmosás oldaláról egy tábla levált és a
szemközti partnak dőlve hídszerű ívet képezett. A patak vize alatta csörgött
tovább a szakadék széle felé, ahol a vízesés morajlott. Mivel a kőhíd
repedezettnek és bizonytalannak tűnt, s ezt a benyomást a félhomály csak
növelte, a társaság tétován megállt.
Alig léptek rá a málladozó hídra, amikor apró lények riadt hada rebbent fel
a lábuk alól.
A levegő röpködő fekete szilánkokra esett szét. Gren ijedtében vadul
csapkodni kezdte a mellette elsuhanó testeket. Amazok magasabbra húztak.
Felpillantva egy sereg köröző lényt látott a feje felett örvényleni.
– Csak denevérek – jegyezte meg Sodal Ye mintegy mellékesen. – Gyerünk
tovább. Ti, emberek nagyon lomhák vagytok.
Továbbindultak. Az újra felvillanó villámfény egy pillanatra élővé
fehérítette a világot. A lábuk alatt, a híd peremén túl, egészen a rohanó víz
felszínéig nyúlva valami pókhálószerű anyag borított mindent, Gren és
Yattmur még sosem láttak ilyesmit. Mintha szakálla nőtt volna a sziklának.
Yattmur felkiáltott, mire a sodal gőgösen így szólt:
– Nem látod meg a különös látvány mögött rejlő tényeket. Hogy élhettetek
így a Földön? Igaz, az intelligencia mindig is a tengerekből származott. Mi,
sodalok a világ bölcsességének egyetlen birtokosai vagyunk.
– Neked nem kenyered a szerénység – mondta Gren, miközben átsegítette
Yattmurt a túloldalra.
– A denevérek és pókok eónok óta lakói az ősi, hideg világnak – mondta a
sodal –, de a növényi világ arra kényszerítette őket, hogy új életmódot
válasszanak, különben elpusztulnak, így aztán fokozatosan a sötétség
birodalmába kellett vonulniuk ádáz vetélytársaik elől, s erre a denevérek
hajlandók voltak, így a két faj szövetségessé vált.
Egy prédikátor behízelgő hangján folytatta mondókáját, miközben a
hordozó a két tetovált asszonytól támogatva, zihálva, erőlködve és
nyögdécselve kaptatott az egyenetlen talajon a simább utat keresgélve. A sodal
hangja bizalomgerjesztő volt és bársonyos, mint maga az éjszakai világ.
– A póknak melegre van szüksége, hogy kiköltse a tojásait: több melegre,
mint amennyit itt talál. Ezért a lerakott tojásokat beszövi egy csomagba, amit a
denevérek készségesen elszállítanak a Nagy Lejtő fölé nyúló valamelyik
napsütötte csúcsra. Amikor kikelnek, a denevérek visszaszállítják őket. De
nem ingyen teszik.
A felnőtt pók kétféle hálót sző, egy közönségeset, egyet pedig úgy, hogy az
félig a víz alá merülve a felszín alatt halászhálót formáz. Halat fognak vele,
meg mindenféle vízi lényeket, amiket a felszínre hoznak a denevéreknek
táplálékul. Sok furcsa dolog van errefelé, amiről nektek, szárazföldieknek nem
lehet tudomásotok.
Egy töltés mentén haladtak, ami egyik oldalon meredeken lejtett a sík
vidék felé. Előbújva a hegyoldalból, lassan egyre többet láttak a körülöttük
elterülő világból. Az árnyékok szövevényéből egy domb vörös foltos kúpja
emelkedett ki elég magasra ahhoz, hogy a csúcsa napfényben fürödjön. A
gyülekező fellegek fénypászmákat szórtak szét a tájon, ami percenként
változtatta az arculatát. A tereptárgyak hol eltűntek, hol előbukkantak, ahogy a
felhők elhúzták előlük a fényfüggönyt. Aztán a Nap is teljesen elrejtőzött a
felhők mögé, így fokozott óvatossággal kellett haladniuk az egyre sűrűbb
homályban.
Balra tőlük imbolygó fénypont bukkant fel. Ugyanaz volt, mint amit a
szakadék pereménél láttak, s amit a hegyes szőrű magával vitt. A látvány Gren
eszébe juttatta a korábbi kérdést.
– Hogy tud az asszonyod eltűnni, sodal? – kérdezte.
– Még sokáig kell mennünk, amíg elérjük a Bőség Medencéjét – jelentette
ki a sodal. – Talán azért van kedvem válaszolni a kérdésedre, mert a fajtádhoz
képest egy kissé érdeklődőbb vagy. Ennek a vidéknek, amin áthaladunk, a
történetét nem tudom összeilleszteni, mert az itt élt lények úgy haltak ki, hogy
nem hagytak maguk után semmilyen feljegyzést, csak a csontjaikat. Mégis,
vannak legendák. Népem, a hátiputi, nagy utazó faj Mindenfelé utazunk már
generációk óta, s közben összegyűjtjük a legendákat. Így megtudtuk, hogy az
Örök Félhomály Földje mostani kihaltsága ellenére sok fajnak nyújtott
menedéket. Ezek a lények mind ugyanazt az utat járták.
Mindig a világos, zöld világból jöttek, amely fölött a Nap izzik.
Mindegyikük a kihalás szélén állt, vagy csak a Végtelen Éjszakát kereste – a
kettő olykor ugyanazt jelenti.
Valamennyi faj csupán néhány generáción át marad itt. És mindig a
leszármazottaik űzték tovább őket egyre messzebbre a Naptól.
 Élt egyszer itt egy faj, falkásoknak neveztük őket, mert mindig falkában
vadásztak – ahogy a hegyes szőrűek is teszik, amikor bajban vannak, csak ők
jóval szervezettebben csinálják. Akárcsak a hegyes szőrűek, ők is éles
fogakkal dicsekedhettek, és emlősök voltak, csakhogy négykézláb jártak.
A falkások emlősök voltak, de nem humanoidok. Az ilyen különbségek
nekem nem sokat jelentenek, mert a megkülönböztetés nem az én dolgom, de
úgy hiszem, a te fajtád egykor farkasoknak hívta a falkásokat.
A falkások után egy erős humán fajta jött, velük négylábú lények, akik
élelemmel és ruházattal látták el őket, és akikkel párzani szoktak.
– Lehetséges ez? – kérdezte Gren.
– Én csak a régi legendákat mondom el neked. A lehetőségek engem nem
érdekelnek. Akárhogy is, ezeket az embereket hajósoknak hívták. Ők űzték el
a falkásokat. Az ő helyüket pedig az ordítozók foglalták el, akik a legenda
szerint a hajósok és négylábú partnereik nászából születtek. Némelyik
ordítozó még él, bár zömüket kiirtotta a legutóbbi invázió, a vonszolóké.
A vonszolók nomádok voltak – összeakadtam néhányukkal, brutális
vademberek. Utánuk az emberiség egy másik vadhajtása jött, a szántóvetőké,
akik valamelyest értettek a növénytermesztéshez, de máshoz már nem.
A szántóvetőket gyorsan leigázták a hegyes szőrűek vagy bambunok, hogy
a valódi nevükön nevezzem őket.
A hegyes szőrűek váltakozó színvonalon éltek e területen. Valójában a
mítosz szerint a főzés művészetét a szántóvetőktől, a szánon való szállítást a
vonszolóktól, a tűzgyújtást a falkásoktól, a beszédet a hajósoktól lesték el és
így tovább. Hogy mennyi igaz mindebből, azt nem tudom. Az viszont tény,
hogy a hegyes szőrűek benépesítették ezt a vidéket.
Ezek önfejűek és megbízhatatlanok. Olykor engedelmeskednek nekem,
olykor nem. Szerencsére félnek az én fajtámtól.
Nem csodálkoznék, ha a ti fán lakó fajotok, a szendvicselők, ha jól
hallottam a hasbelűektől, volna a következő megszálló. Nem mintha
tudomásotok lehetne róla, hogy ti vagytok azok...
E monológ java része nem jutott el Gren és Yattmur tudatáig, jobbára azért,
mert a nehéz útra koncentráltak.
– És kik ezek, akiket rabszolgaként tartasz? – kérdezte Gren, az
asszonyokra meg a hordozóra mutatva.
– Gondoltam, hogy nem jössz rá, ezek a szántóvetők, vagyis az arablerek
példányai. Mind kihaltak volna, ha nem állnak a védelmünk alatt.
A szántóvetők ránk bízták magukat. Később talán elmagyarázom, mit értek
ezen. A legmesszebbmenőkig ránk bízták magukat. Növényekké fognak válni,
hacsak a sterilitás előbb el nem törli a fajukat. Már régen elveszítették a
beszéd képességét is. Bár azt mondtam, hogy elveszítették, ez mégis fejlődést
jelentett a számukra, mert csak úgy maradhattak túlélők, hogy megtagadtak
mindent, ami köztük és a növényvilág között állt.
A világ jelenlegi feltételei között az effajta változás nem meglepő, de a
szokásosnál nagyobb átalakulással jár. A szántóvetők számára többé nem
jelentett semmit a múló idő; végül is már nincs mi emlékeztessen bennünket a
napok vagy évszakok múlására: így a szántóvetők hanyatlásuk során teljesen
elfeledkeztek róla. Számukra csak az egyéni életút maradt. És mindig csak
egyetlen életútról volt, van tudomásuk: a sajátjukról.
Ki kellett hát fejleszteniük egy koegzisztenciális életformát, hogy ezen
életútnak mindig a számukra megfelelő szakaszában létezzenek.
Yattmur és Gren egymásra hunyorogtak a homályban.
– Úgy érted, ezek az asszonyok képesek előre és hátra utazni az időben? –
kérdezte Yattmur.
– Nem azt mondtam, és azt sem, hogy a szántóvetők erről beszélni tudnak.
Az ő lelkűk más, mint az enyém, még a tiétektől is különbözik. De például,
amikor a hídhoz értünk, amit a fáklyás hegyes szőrű őrzött, szóltam az egyik
asszonynak, hogy életútja mentén tekintsen előre és nézze meg, baj nélkül
átjutunk-e a hídon.
Visszatérve jelentette, hogy igen. Megpróbáltuk, és mint mindig, most is az
asszonynak volt igaza.
Persze csak akkor képesek ilyesmire, ha veszély fenyeget: ez a képességük
valójában elsődleges védekezés. Például, amikor Yattmur ennivalót hozott, az
egyik asszonyt előreküldtem, hogy nézze meg, nem mérgezett-e meg
bennünket. Amikor visszatért és jelentette, hogy még életben vagyunk,
tudtam, hogy nyugodtan elfogyaszthatjuk az ételt.
És persze, amikor először megláttalak a hegyes szőrűekkel meg a... hogy is
hívjátok őket?... hasbelűekkel, előreküldtem az asszonyt, hogy nézze meg,
nem támadtak-e meg minket. Látjátok, még egy ilyen nyomorúságos fajnak,
mint a szántóvetőké is hasznát lehet venni.
Lassan haladtak előre a hegy lábánál a mély zöld homályban, amely
egyedül a felhőkről visszaverődő napsugárból táplálkozott. Újra és újra
megpillantották balra maguk mögött a fénypontokat. A hegyes szőrűek még
mindig követték őket, de most már újabb fáklyákat is gyújtottak.
Amíg a sodal beszélt, Gren megújuló figyelemmel leste az élen haladó két
arabler asszonyt.
Mivel meztelenek voltak, megfigyelhette, hogy milyen csökevényesek a
nemi jegyeik. Hajuk gyér volt, vénuszdombjukon egyáltalán nem nőtt szőr.
Csípőjük szűk volt, melleik laposan himbálóztak, jóllehet – amennyire meg
lehetett ítélni a korukat – nem látszottak öregnek.
 Teljesen közömbösen rótták az utat, sosem tekintettek hátra. Egyikük a
fején vitte a tökhéjat, amiben a morelt tartották.
Gren némi tisztelettel gondolt arra, hogy milyen nehéz lehet ezeknek az
asszonyoknak megérteni egymást, hogy milyen lehet az életük, merre
járhatnak a gondolataik, hiszen életútjuk nem egymást követi, hanem
egyidejűleg léteznek.
Sodal Ye felé fordult.
– Boldogok ezek a szántóvetők?
A hátiputi torokhangon nevetett.
– Még nem gondoltam rá, hogy megkérdezzem őket.
– Kérdezd meg őket most.
A sodal türelmetlen farkcsapással így válaszolt:
– Ti, emberek, akár az egyszerűbb lények, kíváncsisággal vagytok
megátkozva. Ez az, ami miatt sehová sem juttok. Miért szólnék hozzájuk, csak
hogy kielégítsem a kíváncsiságotok?
Meg aztán az élet leéléséhez egyáltalán nincs szükség intelligenciára.
Ahhoz, hogy valaki elmulasszon különbséget tenni múlt, jelen és jövő között,
a tudattalanság óriási koncentrációjára van szükség. Az arablereknek
egyáltalán nincs nyelvük. Ha megismerteted őket a beszéd tudományával, az
annyi, mintha összekötöznéd a madár szárnyait. Ha beszélnek, nem élhetnek.
Ha élnek, nem beszélhetnek. Ezért van az, hogy mindig két asszony van velem
– asszony, mert ezek a férfiaknál is tudatlanabbak. Egyikük megtanult néhány
szót, így adhatok neki utasításokat. A társával gesztusok segítségével
kommunikál, amaz ily módon jobban érzékeli a veszélyt. Ez az egész egy
ördögi módszer, de utam során már sokszor megóvott.
– Ésmi van a szegény fickóval, aki hordoz téged? – kérdezte Yattmur.
Sodal Ye megvetően mordult egyet.
– Egy lusta barom, nem több, mint egy lusta barom! Kölyökkora óta
lovagolok rajta, de már régóta le van robbanva. Gyí, te lusta dög! Gyerünk,
mert sosem érünk haza.
Másról is beszélt nekik a sodal. Volt, amit Gren és Yattmur titkolt dühvel
onstatált, volt, amire oda sem figyelt. A sodal szüntelenül szónokolt, mígnem a
hangja má nem volt több, mint a villámszaggatta homály mellé társuló moraj
egyik alkotóeleme.
Még akkor is továbbhaladtak, amikor az eső oly hevesen kezdett zuhogni,
hogy sárfürdővé változtatta a tájat. A fellegek zöld fénytengerben úsztak. A
mostoha körülmények ellenére érezték, hogy a levegő melegebb. Mivel a
nyitott térség nem kínált menedéket, kitartóan vánszorogtak tovább. Úgy
érezték, egy fortyogó levessel teli üst közepén haladnak.
 Mire az eső elállt, már ismét felfelé tartottak. Yattmur javasolta, hogy a
bébi miatt álljanak meg. A sodal, aki élvezte az esőt, vonakodva ráállt. Egy
földhányás alatt némi nehézség árán sikerült tüzet rakniuk. Megetették a bébit.
Mindannyian bekaptak pár falatot. Már közel jártak a Bőség Medencéjéhez.
– A következő hegyvonulat gerincéről már látszik – jelentette ki a sodal –,
a tenger édes-sós vize sötét ugyan, de a napfény áthatol rajta. Ó,be jó is lesz
újra a tengeren! Szerencsétek van, földönjárók, hogy nagyra becsült fajtámmal
összeakadtatok. Más nem hagyná el a vizet tudatlanságban élő egyedeitek
kedvéért. Igen, a prófécia a mi terhünk, de boldogan vállaljuk.
Ordítani kezdett az asszonyokkal, hogy szaladjanak és gyűjtsenek még
tűzre való füvet meg gyökereket. Azok letették őt a földhányás tetejére. A
szerencsétlen hordozó odalent álldogállt, karja a feje fölött, majdnem teljesen
a tűz fölé hajolt, hagyta, hogy a füst körülölelje, úgy igyekezett átmelegíteni a
testét.
Látva, hogy a sodal figyelme másfelé fordult, Gren odaszaladt hozzá.
Megragadta a vállát.
– Érted, amit mondok? – kérdezte tőle. – Beszéled a nyelvemet, barátom? '
A fickó nem emelte fel a fejét, a mellére csüggesztette, mintha kitörte volna
a nyakát. Feje enyhén himbálózott, amikor a férfi néhány érthetetlen szót
motyogott. Amikor a legközelebbi villám fénye felvillant, Gren sebhelyeket
pillantott meg a férfi gerincén. A villám sebességével nyilallbelé a felismerés,
hogy a férfi a sérülése miatt nem tudja felemelni a fejét.
Fél térdre ereszkedett, és felnézett a lefelé tekintő arcba. Torz szájat és
szénfekete szemet látott.
– Mennyire bízhatok ebben a hátiputi fickóban, barátom? – kérdezte.
A száj lassan megrándult, mintha valami hosszú agóniából ébredne.
Nehezen bújtak elő belőle a szavak. Azt mondta:
– Nem jó... én nem jó... eltört, elestem, a sárba estem... nézd, végem van...
még egy lejtő... Ye az oka mindennek. Yet fogod hordozni... erős hátad van...
te viszed Yet... ő már tudja... én a sárban végzem...
Valami Gren kezére hullott, amikor visszahúzta. Nyál volt-e vagy könny,
nem tudta megmondani.
– Köszönöm, barátom, majd utánanézek a dolognak– mondta.
Odament Yattmurhoz, aki Larent mosdatta, és azt mondta neki:
– Éreztem a csontjaimban, hogy ebben a szószátyár halban nem szabad
megbízni. Azt tervezi, hogy minket használ hordozónak, ha a mostani meghal
– a fickó is azt állítja, ő pedig már kiismerhette a hátiputi gondolkodásmódját.
Mielőtt Yattmur válaszolhatott volna, a sodal felmordult.
– Valami közeleg! – mondta. – Asszonyok, azonnal állítsatok talpra.
Yattmur, oltsd ki a tüzet. Gren, gyere ide és mondd el, mit látsz.
 Gren a sziklakiszögelésre mászva körülnézett, közben az asszonyok a
sodalt a hordozó hátára segítették. Még a lihegésükön át is hallotta a zajt,
amire a sodal felfigyelt: egy távoli és átható vonyítás-üvöltés volt az, ami vad
ritmusban hol felerősödött, hol elhalkult. Hallatára kiszökött az arcából a vér.
Mintegy tíz fénypontból álló baljós csoportot látott a síkság pereménél, de
a hátborzongató hang máshonnan jött. Aztán mozgó alakokat pillantott meg. A
szemét erőltette, hogy jobban lásson. A szíve zakatolt.
– – Látom őket – jelentette ki. – Csillognak a sötétben
– Akkor biztosan az ordítozok – az emberállat faj, akikről beszéltem. Erre
tartanak?
– Úgy nézem. Mit tehetünk?
– Gyertek le Yattmurral együtt. Az ordítozok olyanok, mint a hegyes
szőrűek. Ha megzavarják őket, igen kellemetlenek tudnak lenni. Elküldöm az
egyik asszonyt, nézze meg, mi fog történni. – Lejátszódott az ismert morgós
és gesztikuláció-proedúra, majd az asszony eltűnt, és hamarosan újra
felbukkant. Az idő alatt a hátborzongató üvöltés felerősödött.
– Az asszony azt mondja, fel kell másznunk a lejtőn, akkor nem esik
bajunk. Ott csak várnunk kell, amíg az ordítozok elvonulnak; azután
továbbmehetünk. Yattmur, hallgattasd el a gyerekedet.
A sodal szavai megnyugtatták őket.
Az ordítozók alig egy kőhajításnyira haladtak el mellettük. Csaholó
üvöltözésük, amit megfélemlítésül hallattak, hol hangosabban, hol halkabban
hallatszott. Képtelenség volt megállapítani, vajon futva, szökdécselve vagy
ugrálva haladtak-e. Oly gyorsan és vakmerő módon közlekedtek, hogy az egy
őrült elme látomásán is túltett.
Bár halvány fehér fényben csillogtak, alakjukat nemigen lehetett
felismerni. Vajon az embert utánozták? Mialatt maguk után vonszolva
üvöltésük hullámait, keresztülvágtak a síkságon, annyi derült csak ki, hogy
magas termetűek voltak és karcsúak, mint valami szellem.
Gren azon kapta magát, hogy reszketve öleli Yattmurt és Larent.
– Mik voltak ezek? – kérdezte Yattmur.
– Már mondtam, asszony, az ordítozok – válaszolt a sodal. – A faj,
amelyikről beszéltem, akik a Végtelen Éjszaka földjére költöztek. Ez a
társaság biztosan vadászúton volt, s most tér vissza. Nekünk is indulnunk kell.
Minél hamarabb túljutunk ezen a csúcson, annál elégedettebb leszek.
Így aztán ismét útra keltek, de Gren meg Yattmur már nem voltak olyan
nyugodtak, mint korábban.
Gren rászokott, hogy folyton hátrapillantson, így ő volt az egyetlen, aki
látta, hogy a hegyes szőrűek fáklyái bal felől közelebb kerültek. Időnként
olyan hangot vélt hallani, mint amikor egy gallyal végigszántják a vízfelszínt.
 – A hegyes szőrűek a nyomunkban vannak – mondta a sodalnak. – Egész
úton követtek minket, és ha nem vigyázunk, ezen a dombon beérnek minket.
– Nem vall rájuk a kitartó követés. Rendszerint már akkor elfelejtik, hogy
mit akartak, amikor kigondolják. Valami lehet, ami vonzza őket, esetleg egy
lakoma. Mindenesetre bátran viselkednek a sötétben, nem kockáztathatjuk,
hogy megtámadjanak. Gyerünk gyorsabban. Gyí, te lusta arabler, gyí!
De a fáklyák közeledtek. Ahogy felértek a hosszú-hosszú hegygerincre, a
szűrt fény a fejük felett erősebbé vált, s jól látták a fáklyák körül mozgolódó
alakokat. Egy tekintélyes csapat üldözte őket, igaz, még tisztes távolból.
Aggodalmuk egyre nőtt. Yattmur jobb felől még több alakra lett figyelmes,
azok is feléjük tartottak. Halk vakkantások és visítások hallatszottak.
Kétségtelen, a sok hegyes szőrű le fogja győzni őket.
A kis társaság félelmében előredőlve, szinte rohanva igyekezett a hegytető
felé.
– Ha felérünk a csúcsra, biztonságban leszünk. Gyí, te! – kiáltotta a sodal
bátorítólag. – Nemsokára már látni fogjuk a Bőség Medencéjét. Gyí, te undok,
lusta vadállat!
A hordozó egyetlen szó és figyelmeztetés nélkül összeesett, a sodal
előrebukott, bele egy vízmosásba. Egy pillanatig félkábán feküdt a hátán,
aztán farkának egyetlen erőteljes csapásával hasra fordult. Szidalmazni kezdte
paripáját.
Ami a tetovált asszonyokat illeti, egyikük sem igyekezett a felbukott ember
segítségére. Amelyik a tökhéjat vitte, benne a morellal, most letette az edényt
maga mellé. Gren odaszaladt, és amilyen óvatosan csak tudta, megfordította a
testet. A hordozó nem adott ki semmiféle hangot. Borostyánszínű szeme
lecsukódott.
Félbeszakítva Sodal Ye káromkodását, Gren így szólt:
– Miért átkozódsz? Ez a nyomorult nem hordozott tán utolsó leheletéig?
Mindvégig hajszoltad, légy hát elégedett! Meghalt, megszabadult tőled, már
nem fog téged cipelni!
– Akkor neked kell vinni – válaszolta a sodal tétovázás nélkül. – Ha nem
tűnünk el innen, azok a hegyes szőrűek darabokra tépnek minket. Hallgasd
csak – már a közelben vannak! Ha megértetted, hogy ez a te érdeked is, segíts
a két asszonynak, hogy a hátadra emeljenek.
– Ó, nem. Ott maradsz a vízmosásban, sodal. Nélküled sokkal gyorsabban
mozgunk, ez volt az utolsó utad.
– Nem! – A sodal hangja mint ködkürt, úgy harsant. – Te nem tudod,
milyen ez a hegygerinc. Van a túloldalon egy titkos ösvény, a Bőség
Medencéjéig vezet, és csak én találom meg, az asszonyok nem. Nélkülem
csapdába esel a hegygerincen, ezt megjósolhatom. A hegyes szőrűek el fognak
kapni.
– Ó, Gren, úgy féltem Larent. Kérlek, inkább vigyük magunkkal a sodalt,
mint hogy itt állunk és vitatkozunk.
Gren a tompa hajnali fényben Yattmurra pillantott. Amaz csupán egy
homályos krétarajz volt a sziklafalon, mégis ökölbe szorította a kezét, mintha
a lány valós ellenfél lett volna.
– Teherhordó állatként akarsz látni?
– Igen, igen, inkább, mint hogy darabokra tépjenek bennünket! Csak egy
hegycsúcsról van szó, nemde. A morelt elég sokáig cipelted egyetlen szó
nélkül.
Gren keserűen indult a tetovált asszonyok felé.
– Így már jobb – mondta a sodal. Gren karjai közt vergődve. – Csak tartsd
lejjebb a fejedet, mert így nyomja a torkomat. Ó, már jobb. Jó, azt hiszem,
meg tudod tanulni. Előre, gyí, te!
Fejét lehajtva, begörbített háttal, rajta a hátiputival elindult felfelé a lejtőn,
Yattmur mellette, a bébit cipelte, a két asszony előttük. A hegyes szőrűek sivár
kórusa elhallatszott hozzájuk. Egy patakmeder mellett haladtak el, bokáig
merültek a vízben, egymást támogatták a meredek parton, amíg kevésbé
megerőltető terepre nem léptek.
Yattmur látta, hogy a következő emelkedő már napfényben fürdik. Amikor
körülnézett, látta, hogy egy új és jóval vidámabb, hegyes-völgyes vidék terül
el körülöttük. A hegyes szőrűek már elmaradtak mögöttük.
Az égboltot most fénypászmák csíkozták. Egy magányos traverzika
mászott felettük, az éjszakai oldalra igyekezett, vagy éppen ki az űrbe. A
reményt jelentette számukra.
De még jó darab út állt előttük. Végül a Nap forrón sütötte a hátukat, s egy
rövid, de nehéz szakasz után ott álltak a hegygerincen. A túloldalon vad,
meredek sziklafal veszett a mélybe, láthatóan nehéz vagy éppen lehetetlen volt
megmászni.
A távolba árnyékolt százainak hálójában széles, derűs tengeröböl
nyújtózott. A sziklamedencét, amelyben a tenger nyugodott, napsugár szelte
ketté, ahogy a sodal előre megjósolta. Alakok mozogtak a vízben, múlandó
nyomot hagyva a vízfelszínen. A tengerpart egy sávján más alakok
mozgolódtak apró, fehér kunyhók között, a távolból oly aprók voltak, mint a
gyöngyszemek.
Egyedül a sodal nem nézett le.
Szeme a Nap felé és a keskeny, fényben fürdő földsáv felé fordult, előnyös
pozíciójából jól láthatta a vidéket, ahol folyton izzott a Nap. A csillogás szinte
elviselhetetlen volt. Nem kellettek hozzá műszerek, hogy megállapítsa, a hő és
a fény jócskán megnőtt, amióta elhagyták a Nagy Lejtőt.
– Ahogy megjósoltam! – kiáltotta. – Minden fényben fürdik. Közel az idő,
amikor ránk köszönt a Nagy Nap, és minden lény részesévé válik az örökzöld
világmindenségnek. Majd mesélek nektek erről.
A villámlás, ami már majdnem kiadta mérgét az örök Félhomály Földjén,
még a világos oldalon is jól látszott. Egy különösen vehemens példánya az
erdő közepébe vágott – és úgy maradt; majd alsó fele zöldülni kezdett. A zöld
fény egyre terjedt felfelé, a villám megvastagodott a nyomában, mígnem egy
hatalmas ujjként mutatott az égbolt baldachinjára, a vége beléveszett a párás
légkörbe.
– Óóó! Most láttam a jelek jelét! – mondta a sodal. – Láttam, és már
tudom, hogy közel a Föld vége.
– Micsoda ez; a szörnyűség? – kérdezte Gren. Terhe alól a zöld oszlopra
sandított.
– Spóra, por, remény, növények, a Föld évszázados zöld takarója, nem más.
Felfelé tör, felemelkedik az új világ felé. Alatta a talaj téglakeményre sül.
Termékenységéből fakadóan egy fél örökkévalóság óta izzik belülről, most
pedig kívülről is perzseli a Nap: ez a hatalmas energia most elragadja az életet,
és egyetlen csillagközi folyamban kilövell az űrbe.
Gren visszaemlékezett a sziklaszigetre. Bár nem értette, hogy mit akar
mondani a sodal az élet elragadásával és az űrbe történő kilövellésével, de úgy
érezte, ez olyasmi, amit a saját tapasztalata alapján mond. Szerette volna
minderről megkérdezni a morelt.
– Jönnek a hegyes szőrűek! – kiáltotta Yattmur. – Hallgassatok, hallani a
kiáltozásukat.
Lepillantva az ösvényre, amerről jöttek, látta a félhomályban az apró
alakokat, amint jobbára négykézláb mászva, füstölgő fáklyákat tartva
elszántan másznak felfelé.
– Hová menjünk? – kérdezte Yattmur. – Megtalálnak, ha nem hagyod abba
a szövegelést, sodal.
Elmélkedéséből felriadva a sodal így szólt:
– Még feljebb kell jutnunk a hegygerincen. Nincs már messze. Ott, a
kiszögellés mögött van egy titkos ösvény, ami lefelé vezet a sziklák közé.
Azon egyenesen a Bőség Medencéjébe lehet jutni. Ne aggódjatok, azoknak a
nyomorultaknak még sokáig kell mászniuk, hogy felérjenek ide!
Mielőtt Sodal Ye abbahagyta volna a beszédet, Gren elindult a kiszögellés
felé.
Larent féltőn a vállához szorítva Yattmur is előreszaladt. Aztán megállt.
 – Sodal! – mondta. – Nézd! Az egyik traverzika a kiszögellés mögött
zuhant le. Teljesen elzárta a menekülési utat!
A kiszögellés oly fekete szögben nyúlott előre, mint egy kémény, ami alatt
megereszkedett a tető. Mögötte robosztusan és elmozdíthatatlanul ott hevert a
traverzika teste. Mivel eddig csak az árnyékos oldalát láthatták, ami
beléveszett a környezetbe, nem is vették észre.
Sodal Ye hatalmasat üvöltött.
– Hogy másszunk ez alá az óriási zöldség alá? – kérdezte, és dühében
nagyot csapott Gren lábára a farkával.
Gren megtántorodott, és nekizuhant annak az asszonynak, amelyik a morelt
vitte. A fűbe hemperedtek, a sodal ordítva zuhant közéjük.
Az asszony félig dühös, félig rémült kiáltást hallatott, és eltakarta az arcát,
az orrából ömlött a vér. Észre sem vette, amikor a sodal ráröffentett. Amikor
Yattmur felsegítette Grent, a sodal felhördült:
– A francba a szarevő kölykével, megmondtam, mit tegyen, ha el akarunk
tűnni innen. Rúgd seggbe, hogy végre idefigyeljen, aztán vegyél megint a
hátadra, és ezentúl jobban vigyázz!
Megint ordítozni kezdett az asszonnyal.
Az hirtelen felpattant. Arca eltorzult, mint valami kifacsart gyümölcs. A
kezében tartott tökhéjjal lesújtott a sodal fejére. Az elveszítette az eszméletét.
A tökhéj széttört, a morel, mint valami sűrű szirup a sodal fejére folyt.
Gren és Yattmur ijedt tekintete találkozott, kérdőn néztek egymásra. Az
egyik asszony szája kinyílt. Hang nélkül tátogott. Társa melléje kuporodott és
sírt: életének egyetlen értelmes pillanata, a lázadásé, jött és elmúlt.
– Most mit tegyünk? – kérdezte Úrén.
– Nézzük meg, hol van a sodal ösvénye, ez most a legfontosabb – mondta
Yattmur. Gren vigasztalásul megérintette a lány karját.
– Ha a traverzika esetleg még életben van, tüzet gyújtunk alatta, hogy
odébbálljon – mondta.
Az arabler asszonyokat a sodal mellett hagyva a traverzika felé indultak.

Huszonhatodik fejezet
Ahogy a Nap sugárzása napról napra nőtt, s a nova-állapot felé tartva a
Föld közelébe került, a növényvilág növekedése elképzelhetetlen mértéket
öltött, minden más életformát kipusztulásra vagy a Félhomályos Zónába való
menekülésre kényszerítve. A traverzikák, ezek az olykor mérföldnyi
nagyságúra kifejlődött növényi eredetű, pókszerű szörnyetegek jelentették a
növények uralmának a csúcsát. Az erős sugárzás létszükségletükké vált. Ők
voltak a melegházi világ első asztronautái, a Föld és a Hold között utaztak,
jóval azután, hogy az ember feladni kényszerült zajos életmódját, és
visszavonult a fára, ahonnan jött.
Gren és Yattmur a traverzika zöld és fekete rostos teste alatt haladtak
tovább. Yattmur Larent szorongatta, aki rémült szemekkel bámult. Gren
veszélyt érezve megállt. Felpillantott. Egy sötét arc tekintett le rá a hatalmas
lény hasáról. Az első ijedség után más arcokat is megpillantott. A lény szőre
között megbújva egy sor ember lapult. Ösztönösen előhúzta a kését.
Látván, hogy észrevették őket, az emberek előbújtak, és kezdtek lemászni a
traverzikáról. Tízen voltak.
– Vissza! – kiáltott Gren Yattmurhoz fordulva.
– De a hegyes szőrűek...
A támadók meglepetésükre kiterjesztették szárnyaikat – vagy talán a
köpenyegüket –, és Gren feje fölül a földre ugrottak. Körülvették őket.
Mindegyikük a kardját vagy a botját szorongatta.
– Maradjatok nyugodtan, mert keresztüldöflek benneteket! – kiáltott Gren
vadul, és Yattmur meg a gyerek elé ugrott.
– Gren! Te Gren vagy, Lily-yo csoportjából! Az alakok megálltak. Egyikük,
az, amelyik kiáltott, kitárt karokkal előrelépett, és eldobta a botját. Gren
ismerte ezt az arcot!
– Élő árnyékok! Lily-yo! Te vagy az?
– Én vagyok az, Gren, nem más!
Ekkor a két másik lény is odalépett hozzájuk, sírtak örömükben. Felismerte
az elfeledett, de ismerős arcokat, a törzsi csoport két felnőtt tagját. Haris, a
férfi és Flór megragadták a kezét. Bár alaposan megváltoztak, a találkozás
okozta meglepetéstől Gren ezt nem vette észre. A szemüket nézte, nem a
szárnyukat.
Gren kérdő tekintetét látva Haris így szólt:
– Most már férfi vagy, Gren. Mi is alaposan megváltoztunk. Ezek itt a
barátaink. Visszatértünk az Igaz Világról, átrepültünk az űrön ennek a
traverzikának a belsejében. A lény legyengült útközben, és itt zuhant le, ezen a
nyomorult árnyékvilágon. Innen nem vezet út a jó meleg erdőbe. Már régóta
itt veszteglünk, kitéve minden elképzelhetetlen teremtés támadásának.
– És még a legrosszabbat is elszenvedtétek – mondta Gren. Nem tetszett
neki, hogy a Harisként és Lily-yóként csodált emberek szárnyas lényekké
torzultak. – Ellenségeink összefogtak ellenünk. A részleteket majd később
elmondom, barátaim – azt hiszem, érdekesebb a történetem, mint a tiétek. De
most egy nagy horda hegyes szőrű a nyomunkban van.
– Hegyes szőrűeknek hívjátok őket? – kérdezte Lily-yo. – Láttuk őket a
traverzikáról. Mit gondolsz, minket üldöznek? Ezen a nyomorúságos világon
biztosan éheznek, és a traverzikát akarják megenni.
 Gren számára ez az ötlet idegen volt, most mégis elismerte ennek
valószínűségét. Csak a traverzika testében rejlő hatalmas mennyiségű táplálék
vonzhat ide olyan messziről ennyi hegyes szőrűt. Megfordult, hogy
megkérdezze erről Yattmurt. Az nem volt sehol.
Azonnal előkapta a kését, amit épp az imént dugott a hüvelyébe,
előreugrott, hogy megkeresse a lányt, közben a nevét kiáltozta. Lily-yo társai,
akik nem ismerték őt, ijedten tapogatták a kardjukat, de Gren nem törődött
velük.
Yattmur kissé távolabb állt, a gyermekét magához szorította, és haragos
tekintettel meredt feléje. A sodal mellett állt, az arabler asszonyok
kifejezéstelen tekintettel bámultak mellette. Gren dühösen morogva félretolta
Harist, és odament hozzá.
– Mit csinálsz? – szólt. – Hozd ide Larent.
– Gyere és vedd el, ha kell – válaszolt Yattmur. – Nekem semmi dolgom
ezekkel a furcsa vademberekkel. Te hozzám tartozol – miért pártoltál át
hozzájuk? Miért beszélgetsz velük? Kik ezek?
– Ó, árnyak, kíméljetek meg az ostoba asszonyoktól! Hát nem érted...
Megállt.
Már nincs reményük a menekülésre.
A hegyes szőrűek döbbenetes csendben, talán a lélegzetüket is vissza-
fogták, felértek a hegygerincre.
Megálltak az emberekkel szemben, de a hátsó sorok előrelökték őket.
Köpönyegük gallérja előremeredt a válluk fölött, fogaik kivillantak, nem
éppen barát benyomását keltették. Némelyikük tökhéjból faragott nevetséges
sisakot viselt.
– Köztük vannak azok is, akik megígérték a hasbelűeknek, hogy hazaviszik
őket.
– Honnan tudod, olyan egyformák.
– Nézd ott, azt az öreget sárga szakállal – hiányzik az egyik ujja... azt
megismerem.
Lily-yo közelebb jött a csoportjával, és megkérdezte:
– Most mit tegyünk? Ezek a vadállatok nem csinálnak nekünk bajt, ha
odaengedjük őket a traverzikához?
Gren nem válaszolt. Előrelépett, és megállt a sárga szakállú előtt, akit
Yattmur mutatott.
– Nincs rossz szándékunk veletek szemben, hegyes szőrű emberek.
Tudjátok, a Nagy Lejtőn sem bántottunk titeket. Itt van a három hasbelű is,
akik velünk voltak akkor?
Sárga Szakáll szó nélkül a társaihoz totyogott, és tárgyalni kezdett velük. A
közelebb álló hegyes szőrűek a hátsó lábukra álltak, és csaholni kezdtek
egymáshoz. Végül Sárga Szakáll visszament Grenhez, és sárga fogait
kivillantva beszélni kezdett. Valamit szorongatott a kezében.
– Jip jipp-jap, úgy ám, sima bőrű, a csupa belűek riff-raff itt vannak velünk.
Nézd! Lásd! Kapd el!
Gyors mozdulattal Gren Felé hajított valamit. Gren túl közel állt, mást nem
tehetett, elkapta.
Az egyik hasbelű levágott feje volt az,
Gren gondolkodás nélkül cselekedett. Ledobta a fejet, és a dühtől vörösen
előrelendült, közben előkapta a tőrét. A penge a sárga szakállú hasába
fúródott, mielőtt az félreugorhatott volna. Amint a lény üvöltve az oldalára
dőlt, Gren mindkét kezével megragadta szürke mancsát. Hirtelen megperdült
egyik sarkán, és Sárga Szakállt átpenderítette a sziklaperem fölött.
Tökéletes csend lett, meglepett csend. Sárga Szakáll kiáltása elhalt.
A sorsuk megpecsételődött, gondolta Gren a következő pillanatban.
Felforrt a vére. Maga mögött érezte Yattmurt, Lily-yót és a többi embert, de
nem pillantott rájuk.
Yattmur lehajolt a lábainál heverő, összetört, véres fej fölé. Az így, levágott
állapotban csak egy tárgy volt, a rémület tárgya. A vizenyős szemekbe
bámulva Yattmur kiolvashatta a többi hasbelű sorsát Is.
Magában felkiáltott: “Pedig olyan kedvesek voltak Larennel!”
Aztán a zaj felriasztotta.
Borzalmas ordítás harsant, idegen kádenciájú és erejű ordítás, mely
váratlanul szakadt ki a torkokból, és megfagyasztotta a vérét. A hegyes
szőrűek ordítottak félelmükben, aztán megfordultak, és hanyatt-homlok
visszamenekültek a hegyoldal biztonságot jelentő, árnyékos világába.
Gren megsüketülve nézett körbe. Lily-yo és társai megfordultak, és a halott
traverzika felé tartottak. Yattmur megpróbálta lecsendesíteni a bébit. Az
arabler asszonyok kezüket a fejükre téve hason feküdtek a földön.
Újfent kiáltás harsant, s gyötrelmesen, kétségbeesetten áradt feléjük. Sodal
Ye tért magához, és dühében ordított. Aztán húsos száját eltátva, hatalmas alsó
ajkát mozgatva beszélni kezdett, de szavai csak fokozatosan nyertek értelmet.
– Hová tettétek üres tökfejeteket, ti sötét földön kúszók, hát varangy van a
fejetekben, nem fogjátok fel próféciámat, amit a zöld sugár megjelenésekor
osztottam meg veletek? A fejlődés szimmetrikus, az enyészet nem enyészet,
csak a második része a fejlődésnek. Egy a folyamat – a devolúció visszavisz
benneteket a zöld óceánba, ti varangyagyúak, ahonnan jöttetek... eltévedtem a
labirintusban... Gren! Gren, mint egy vakond, áttúrtam magam a megértés
sárgolyóján... Gren, az álomképek... Gren, a hal belsejéből szólok hozzád.
Hallasz engem? Én vagyok az... régi szövetségesed, a morel!
– Morel?
 Gren döbbenten térdre vetette magát a hátiputi előtt. Bambán bámulta a hal
fejét koronázó leprafoltos barna tömeget. Amíg figyelte, a hal szeme lassan
kinyílt, előbb homályosan csillogott, majd fényesre fókuszált.
– Gren! Majdnem meghaltam... ó, az öntudat fájdalma... figyelj, ember, én
vagyok az, a morel, én szólok hozzád. Ellenőrzésem alatt tartom a sodalt.
Kihasználom a. képességeit, mint annak idején a tiédet. Nagy gazdagság rejlik
az agyában... az enyémmel együtt így megkettőződik a tudás... ó, tisztán látom
nemcsak ezt a világot, de az egész zöld galaxist, az örökzöld univerzumot...
Gren kétségbeesetten ugrott fel."
– Morel, te megőrültél? Nem látod, milyen helyzetben vagyunk,
valamennyiünket lemészárolnak ezek a hegyes szőrűek, mihelyt elég
bátorságot gyűjtenek ahhoz, hogy támadjanak! Mit tegyünk? Ha tényleg itt
vagy, és valóban eszednél vagy, segíts!
– Nem vagyok bolond... én vagyok a legbölcsebb ezen a varangyagyú
világon... rendben van, Gren, elárulom, hogy közeleg a segítség! Nézz fel az
égre!
Az egész tájat hátborzongató fény borította be. Távol, a háborítatlan
dzsungel közepén ott emelkedett a zöld oszlop, és most már a párja is ott
ágaskodott mellette. Már láthatóan birtokba vették az alsóbb légrétegeket, így
Gren nem lepődött meg, hogy zöld felhőket lát odafent. Az egyik ilyen
felhőből traverzika ereszkedett alá. Kényelmes tempóban jött, látszólag azon
hegyfok felé tartott, amelyiken Gren és a többiek álltak.
– Ide jön, morel? – kérdezte Gren. Bár neheztelt a zsarnokra, amiért egykor
az ő vérét szívta, most látta, hogy a gomba csupán a lábatlan sodaltól függ, és
csak segítséget ajánlhat neki, nem bántalmazást.
– Errefelé ereszkedik – válaszolta a morel. – Te meg Yattmur meg a bébi
hasaljatok le, nehogy bajotok essen, amikor földet ér. Valószínűleg azért jön
ide, hogy megtermékenyüljön – párosodjon – a halott traverzikával. Amikor
leér, felmászunk rá. Magaddal kell vinned, Gren, megértetted? Aztán majd
megmondom, hogyan tovább.
Míg beszélt a sodal motyogó ajkaival, szellő söpört végig a fűben. Odafönt
a szőrös test megnőtt, már betöltötte az egész látóhatárt, aztán a test
gyengéden leereszkedett a sziklafokra, halott társának testére. Hatalmas lábai
megnyúltak a földre, mohafoltokkal borított támasztógerendát szolgáltatva a
testnek. Támasztékot keresett, majd megállt.
Gren, Yattmur meg a tetovált asszonyok odamentek, és megbámulták a
nagyságát. Gren elengedte a sodal farkát, aminél fogva végigvonszolta a
földön.
– Nem tudok felmászni rá – mondta. – Ostobaság volt ilyesmit kitalálni,
morel. Túlságosan nagy!
 – Mássz, ember, mássz! – ordította a morel.
Gren még mindig tétován állt, amikor Lily-yo meg a többiek előbújtak a
magas sziklaszirt mögül, ahol mindeddig lapultak.
– Ahogy ez a hal mondja, ez az egyetlen lehetőségünk, hogy biztonságba
jussunk – mondta Lily-yo.
– Mássz, Gren! Velünk jöhetsz, mi a gondodat viseljük.
– Nem kell félned a traverzikától – mondta Haris.
Még mindig csak állt, nem bátorodott fel a szavaktól. Émelygett a
gondolatra, hogy olyasvalamin lógjon, ami a levegőben repül. Emlékezett a
növénymadáron tett utazásra, amikor az lezuhant a Senkiföldjén, és
emlékezett a csónakon és a sztalkeren megtett útra, mindegyik rosszul
végződött. Végeredményben csak az az út végződött elképzelésének
megfelelően, amit a sodal társaságában a saját feje szerint tett meg.
Amíg tétovázott, a morel megint rákiáltott a sodal hangján, és sürgette őt is
meg a tetovált asszonyokat is, hogy vegyék fel, amit Lily-yo segítségével meg
is tettek. Hamarosan mind odafent kuporogtak az irdatlan lény hátán, és őt
szólongatták. Csak Yattmur állt mellette.
– Most, amikor megszabadultunk a hasbelűektől meg a moreltől, miért
függenénk egy ilyen monstrumtól? – morogta.
– Mennünk kell, Gren. Ez elvisz minket a meleg erdőkbe, messze a
hasbelűektől, oda, ahol békében élhetünk Larennel. Tudod, hogy nem
maradhatunk itt.
Gren rápillantott, aztán a karján nyugvó nagy szemű bébire. Yattmur annyi
mindent elviselt az ő kedvéért azóta, hogy a Fekete Száj elzengte
ellenállhatatlan dalát.
– Megyünk, ha te is akarod, Yattmur. Hadd vigyem a gyereket! Aztán
dühösen felpillantott, és így szólt a morelhez:
– Te meg hagyd abba ezt a hülye ordítozást – megyek már!
Elkésett: a morel már elhallgatott. Amikor Gren és Yattmur végül
elhelyezkedtek az élő hegy tetején, csak akkor fedezték fel, hogy a morel
serényen dirigálja Lily-yót és társait.
A sodal Gren felé fordult, és így szólt:
– Mint azt te is nagyon jól tudod, itt az ideje, hogy osztódjam,
szaporodjam. Ezért birtokba veszem ezt a traverzikát, ahogyan a sodalt is
birtokba vettem.
– Még jó, hogy az nem vesz birtokba téged – mondta Gren halkan.
Lehuppant, amikor a traverzika megmozdult. A hatalmas lény vajúdása
közben kevésbé volt érzékeny, így nem sokat törődött azzal, hogy Lily-yo meg
a többiek késeikkel vadul szabdalni kezdték epidermiszét.
 Amint elkészültek az üreggel, fejjel lefelé belelógatták a sodalt, aki bár
enyhén vonaglott, hagyta, hogy a morel az ellenőrzése alatt tartsa. Az utálatos,
foltos morel csúszni kezdet: egyik fele beleesett a lyukba. Irányítása alatt a
többiek egy darab hússal fedték be. Gren csodálkozva szemlélte, hogy milyen
fürgeséggel ássák el a morelt.
Yattmur leült, és megszoptatta a gyereket. Amikor Gren helyet foglalt
mellette, a hegy sötét oldala felé mutatott. Innen jól látták a hegyes szőrűek
szomorú csapatait, amint azok a várható események elől kerestek éppen
menedéket: itt-ott felvillant fáklyáik fénye, élénk foltokat rajzolva a
félhomályba. Olyanok voltak, mint egy szomorú erdőben nyíló virágok.
– Nem támadnak – mondta Yattmur. – Esetleg lemászhatnánk, és
megkereshetnénk a Bőség Medencéjébe vezető ösvényt.
A táj megbillent.
– Már késő – mondta Gren. – Kapaszkodj! Repülünk. Larent biztonságba
helyezted?
A traverzika felemelkedett. Alattuk letört a magas szikla, és ők rázuhantak,
végigsöpörték a sziklafalat. A Bőség Medencéje feléjük rohant, egyre nőtt,
ahogy közelebb került.
Homályba siklottak, majd ki a fényre. Árnyékuk végigszántotta a borzas
felszínt. Megint a homály következett, aztán újra a fényre emelkedtek.
Megállapodva a Nap felé fordultak.
Laren felsírt rémületében, aztán újra rátapadt a csecsre. Szemét behunyta,
mintha mindez túl sok volna már neki.
– Jöjjön ide mindenki! – kiáltotta a morel. – Szólni akarok hozzátok a sodal
száján át. Meg kell hallgatnotok, amit mondani akarok.
A rostos szerzetbe kapaszkodva elhelyezkedtek körülötte, csak Gren és
Yattmur vonakodtak.
– Én most két test vagyok – jelentette ki a morel. – Ellenőrzésem alatt
tartom a traverzikát, én irányítom az idegrendszerét. Csak oda megy, ahova én
akarom. Nem kell félni, senkinek nem esik baja. A repülésnél sokkal
borzasztóbb az, amit ennek a halszerű hátiputinak az agyából ástam elő. Meg
kell hallgatnotok, mert megváltoztatja az eredeti tervemet.
Ezek a sodalok tengeri emberek. Míg a többi intelligens lényt a
növényvilág elszigetelte egymástól, a sodalok fajai az óceán nyújtotta
szabadság folytán állandó kapcsolatban maradtak egymással. Háborítatlanul
bekalandozhatták az egész bolygót, így inkább gyarapították a tudásukat, mint
veszítettek belőle.
Rájöttek, hogy a világ a végét járja. Nem azonnal – nem néhány generáció
múlva –, de biztosan vége lesz, és azok a zöld oszlopok, amik a dzsungelből
az ég felé törtek, a közelgő katasztrófát jelezték.
 Az igazán forró régiókban – amik mielőttünk teljesen ismeretlenek, ahol a
lángbozót és más, a tüzet is megemészteni képes növények élnek – a zöld
oszlopok már jó ideje ismertek. A sodal agyában rábukkantam ennek
ismeretére. Láttam valamit, ami a tengerparton izzott, csillogott tőle a víz.
A morel elhallgatott. Gren tudta, hogy újabb információ után kutat. Vállat
vont, valamelyest csodálta a morel izgalmát, de viszolygott a módszereitől.
Alattuk lassan úszott tova az örökös Félhomály Földjének partvonala. Most
valamelyest világosabbnak tetszett. A vaskos ajkak újra megmozdultak, a
sodal szájából tovább ömlöttek a morel gondolatai.
– Ezek a sodalok nem mindig fogták fel az információ lényegét. Ó, a terv
szépsége, ha láthatnátok... emberek, itt izzik a devolúció mérhetetlen
energiája... hogy magyarázzam el, hogy apró agyatokkal megértsétek?
Nagyon régen az emberek – a ti őseitek – felfedezték hogyan alakult ki az
élet a termékenység talajából: az amőba magába hordozta az aminosavak és a
szerves világ titkát. A szervetlen világban pedig rábukkant a világ
bonyolultságának titkára, az atomra.
Az ember kezdte megérteni a fejlődés irdatlan folyamatát. Amit a sodal
felfedezett, az az, hogy a növekedés magában hordozza a pusztulást: hogy a
természet nem csak azért fejlődik, hogy elpusztuljon, de azért pusztul el, hogy
újra fejlődhessen.
Ez a lény, akiben lakozom, tudja, hogy a világ a hanyatló szakaszában van.
Ezt próbálta a maga egyszerű módján megértetni veletek.
A mostani naprendszer keletkezésekor az életformák összemosódtak,
egyesek elsorvadtak, mások új alakban éltek tovább. Valamennyien a
világűrből érkeztek, még a kambrium idején spóra vagy moszat alakjában.
Aztán állatokká, növényekké, hüllőkké, rovarokká alakultak. A
legváltozatosabb fajok népesítették be a Földet, jó részük már kihalt.
Miért tűntek el? Mert a galaxis lüktetése, amely meghatározza egy csillag
életét, most elpusztította a Napot. Ugyanez a lüktetés korlátozza az élet
fejlődését: megállítja azt, mint ahogy megállította a Föld fejlődését is. A
természet tehát visszafejlődik. Megint keverednek az életformák! Sosem
szűnnek meg egymástól függeni, az egyik mindig a másikon élősködik, és
most megint eggyé olvadnak. A hasbelűek vajon növények voltak vagy
állatok? És a melegházi világ lényei, ezek a traverzikák, a Senkiföldje gyilkos
fűzei, a sztalkerek, akik növények módjára spóráznak, és madarak módjára
vándorolnak, hogyan illeszthetők be a régi sémába?
De kérdezhetném azt is, hogy én mi vagyok.
A morel egy percig csendben maradt. Hallgatósága lopva egymásra
pillantott, zavarban voltak. Aztán a sodal farkának mozdulata visszaterelte a
figyelmüket az előadásra.
 – Minket valamennyiünket elsöpört a devolúció. Olyan világban éltünk,
ahol minden generáció gyengébb, határozatlanabb lett. Valamennyi faj a
lélektelenség, a sorvadás, az embrióállapot felé tendál, így teljesedik ki a
világmindenség fejlődése. A galaxis lüktetése más, új rendszerek felé sodorja a
spórákat, mint ahogy egykor erre a világra hozta. Már láthatjátok a
folyamatot: azok a zöld oszlopok elragadják az életet a dzsungelből. Az egyre
növekvő hőség csak gyorsítja a devolúciós folyamatot.
Míg a morel beszélt, a másik fele a traverzikát irányította, amely most
lejjebb ereszkedett. A sűrű dzsungel, a fügefa fölött lebegtek, ami betakarta az
egész kontinenst. A hőség, mint valami köpeny terült a Földre.
Más traverzikák is voltak itt, testük le-fel ingott a fonálon. Alig érezhető
döccenéssel a morel traverzikája most leereszkedett a dzsungelre.
Gren azonnal felállt, és felsegítette Yattmurt.
– Te vagy a legbölcsebb teremtmény, morel – mondta. – Nem bánkódom
amiatt, hogy most magadra hagylak, mert már el tudod látni magadat. Végül is
te vagy az első gomba, aki megoldotta a világmindenség rejtélyét. Yattmur
meg én majd mesélünk rólad, ha biztonságban leszünk a dzsungel közbenső
szintjein. Te is jössz, Lily-yo, vagy életedet továbbra is növényeken való
lovaglással töltöd?
Lily-yo, Haris meg a többiek szintén felálltak már, most Grent nézték
leplezetlenül ellenséges tekintettel.
– Csak nem hagyod el ezt a csodás agyat, a védelmeződet, a barátodat, a
morelt? – kérdezte Lily-yo. Gren bólintott.
– Ti örülhettek neki – vagy inkább ő örülhet nektek. A te dolgod, hogy
eldöntsd – ahogy én is tettem –, hogy a régi jót vagy a rosszat képviseli-e. Én
fogom Yattmurt, Larent meg a két arabler asszonyt, és visszamegyek az
erdőbe, ahová tartozom.
Amikor pattintott az ujjával, a két tetovált asszony engedelmesen felállt.
– Gren, te olyan nehézfejű vagy, mint amilyen mindig is voltál – mondta
Haris enyhe viszolygással. – Gyere velünk az Igaz Világra, az jobb hely a
dzsungelnál. Hallhattad, a morel-sodal megmondta, a dzsungel megsemmisül.
Gren legnagyobb örömére képes volt vitába szállni vele, nem úgy, mint
azelőtt.
– Ha igaz amit a morel mondott, Haris, a ti világotok ugyanúgy meg fog
semmisülni, mint ez. A morel hangja búgva felcsendült:
– Úgy van, ember, de meg kell hallgatnod a tervemet. A traverzika
gondolatainak legmélyén megtaláltam a más napok körül keringő világok
nyomait. A traverzika elvihet minket oda. Én meg Lily-yo meg a többiek belé-
fészkelhetnénk magunkat, táplákozhatnánk a húsából, amíg az új világra nem
érünk. Egyszerűen csak követnünk kell a zöld oszlopot, s a galaxis lüktetése
új, friss világok felé vinne minket. Persze nektek is velünk kellene jönnötök,
Gren!
– Fáradt vagyok én már ahhoz. Menjetek jó szerencsével! Töltsétek meg
egy egész világot emberekkel meg gombával!
– Tudod, hogy ez a Föld tűzben fog megsemmisülni, te ostoba!
– Ahogy mondod, ó, bölcs morel. És azt is mondtad, hogy már nem sok
nemzedék fog itt élni. Laren, meg a fia, meg a fiának a fia inkább a zöldben
élnek, mint egy ismeretlen útra kelt zöldségnek a gyomrában. Gyerünk.
Yattmur. Gyí, ti asszonyok! Gyertek utánam.
Indulni készültek. Maga elé terelve a két tetovált asszonyt, Yattmur
Grennek adta Larent, aki a férfi vállára borult. Haris előrelépett, és kihúzta a
kését.
– Veled mindig nehéz volt szót érteni. Nem tudod, mit teszel – mondta.
– Ez igaz, de legalább azt tudom, hogy te mit teszel.
Mit sem törődve a férfi pengéjével, lassan lemászott a hatalmas, bozontos
testről. Addig ereszkedtek, amíg el nem értek egy alacsonyabban fekvő ágat,
ahonnan segíthettek az alázatos arablereknek szilárd talajra jutni. Gren
mérhetetlen boldogsággal a szívében tekintett le az erdő zöld mélységeire.
– Gyerünk – mondta bátorítólag. – Ez lesz az otthonunk, ahol a veszély
volt a bölcsőm. Itt mindannyian megtanulhatunk vigyázni magunkra! Add a
kezed, Yattmur!
Együtt lemásztak a levéllugasba. Nem is néztek vissza a traverzikára,
amely utasaival együtt lassan felemelkedett, lomhán felkúszott a zöld foltos
égre, és nekivágott a világűr magasztos kékjének.