rdély megszállásával a korábban tömböt alkotó gót törzsek két részre szakadnak.

A
Dnyesztertől keletre egészen a Krím félszigetig települnek meg az osztrogótok (osztro = gót:
austro = ’fényes, ragyogó, tündöklő’), a Dnyesztertől nyugatra a vizigótok (gót: vezu-
vizu = ’jó, derék, vitéz’ – e két elnevezés később tévesen, de a településtörténeti tényekkel
nem összeegyeztethetetlenül keleti – Ost- – és nyugati – West- – gótok néven honosodott
meg). 271 és 376 között azonban maguk a gótok települési viszonyaik alapján másként
különböztették meg egymást. A keleten lakók neve ebben az időben grutungi vagy
greutungi = ’síkságiak, síkságlakók’, az Erdély és a Délkeleti-Kárpátok külső övezetében élő
gótok neve pedig tervingi = ’erdeiek, erdőlakók’. Ezt a nevet csak Erdély és a Kárpátok
övezetének elfoglalása és betelepítése után kaphatták – egykorú forrásban először 291-ben
tűnik fel („Tervingi, pars alia Gothorum, adiuncta manu Taifalorum adversum Vandalos
Gepidesque concurrant” – Panegyrici Latini III (XI) 17). Ekkor vagy valamivel korábban
{110.} a tervingek és taifalok közös erővel verik vissza a római Dacia felett osztozkodni
kívánó gepidák és vandálok támadását.

A háború a római Dacia területén, valahol a Szamos völgyében zajlott le. A Fastida vezette
gepida-vandál szövetségesek ugyanis egy város közelében („ad oppidum Galtis”) ütköznek
meg az Ostrogotha vezette terving-taifal szövetséggel. A Gutthiudában nincs falunál, illetve
erődtelepnél nagyobb gót településre utaló régészeti vagy történeti adat, itt tehát egy hajdani
római városról van szó. Az „Auha” (gót: ahwa = ’víz, folyó’) folyó mentén fekvő város („ad
oppidum Galtis, iuxta quod currit fluvius Auha” – Jordanes, Getica 99) minden azonosítási
kísérlete csődöt mondott, nagyobb része a tudománytalan spekulációk közé tartozik. A
jelenleg rendelkezésre álló (s már aligha szaporodó) írásos források ismeretében nem is lesz
meghatározható, mivel az eredeti forrás (Ablabius „Origo Gothica”) gót nyelvű gót
hagyományból meríti az adatot.

A vizigót–római történet eseményei 328-ig a ripa gotica = ’Gótpart’, az Al-Duna mentében

zajlanak, ami nem jelenti azt, hogy Erdélyben, főleg a Maros völgyében ne rendezkedtek
volna be a gótok. Mégpedig olyannyira, hogy Ariarik király uralkodása idején a Maros
mentén Erdélyből előnyomulva kísérletet tettek arra, hogy a temesközi síkságról elűzzék a
szarmatákat. A szarmaták Nagy Konstantinhoz fordultak segítségért, aki fia, a caesar, a
későbbi II. Constantius vezetésével nagy római sereget küld segítségükre. Ez a római sereg
Sarmatiában 332. február 18-án óriási győzelmet arat a gótok felett. Harcosaik ezrével estek
fogságba, a gót királyok súlyos, megalázó békére kényszerültek. Ekkoriban pusztulhatott el
„a szarmaták cselétől” Vidigoia, „a legvitézebb gót”, pusztulása színterét s talán sírját is
sokáig fenntartotta az emlékezet. 449-ben a Temesközön át Attila „székvárosába”, „ordu”-
jába igyekvő Priszkosznak még mutogatták kísérői a helyet.

A gótok azonban továbbra sem mondtak le a Maros-völgy erdélyi bejáratának ellenőrzéséről.

Amikor 335 körül Visumar vandál király kivándorló serege kívánt ott letelepedni, Ovida fia,
Geberik vezetésével erdélyi gót sereg űzi el őket.

Valens császár támadásai a tervingi ellen az Al-Duna mentéről indultak ki, s azért jártak
kevés sikerrel, mert Athanarik iudex nemcsak seregével, hanem népeivel is visszavonult.
Részben a Duna-delta környéki mocsarakba, részben a „Serrorum montes”-be, vagyis a Déli-
Kárpátokba s nyilván Dél-Erdélybe (364 és 369).

A terving gótok hatalmát 376 nyarán, közvetlenül a greutungi legyőzése után a hunok
omlasztották össze. Megkerülték Athanarik előhadát (Munderik seregét), és éjszaka
átúsztatva a Dnyeszteren, hajnalban csaptak le az áthatolhatatlannak hitt folyó átjáróját őrző
gót táborra – e ragyogó „nomád” taktikát századokkal később a magyarok Pozsonynál, a
mongolok Muhinál fogják megismételni. Az eredmény: a világtörténelemben addig soha
{111.} fel nem jegyzett pánik. A vizigót törzsek 376 őszén Alavivus és Fritigern vezetésével
a Dunán át római területre menekülnek, Athanarik és katonai kísérete pedig vesztett csaták
után a hegyek közé hátrál. Nem tudjuk, hogy a gótok az egész általuk ismert Kárpát-
hegyvidéket nevezték-e Kaukalandának (gót: ’a hegyek országa’), avagy csupán egy részét
(„Caucalandensis locus”), de mindkét esetben Erdélyről van szó.

380/81 késő őszén egy írott forrásokból nem ismert ellenséges támadás – amely mögött, mint
alább kitűnik, erőteljes gepida lökés gyanítható – menekülésre kényszeríti Athanarikot és
kíséretét. „Fogadalma” ellenére, amelyre 369-ben még oly büszke volt, az Al-Dunán át római
területre menekül, s 381 január 11-én – pár nappal halála előtt – Konstantinápolyba érkezik.
Ezzel ért véget Erdély első „posztrómai” korszaka s az „erdei” gótok erdélyi uralma.