A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Каменный мост
© 2 009 by Alexander Ty erehov

Fordította Goretity József

A fordítást az eredetiv el egy bev etette és szerkesztette

Földeák Iv an

Published with the support of the Institute for Literary Translation, Russia

Borítóterv Tillai Tam ás

Hungarian translation © Goretity József, 2 01 6

© Helikon Kiadó, 2 01 6
 A FINN SÍELŐ

Sose voltam életemben első. Vasárnap kevés a francia, a német,

az angol. A turistabuszok lengyeleket hoznak, na meg arctalan
kínaiak kóvályognak zsákszabású zubbonyaikban. Nekik pedig
mi kell? Gzseli kerámia, fajansz, kendők, matrjoskák… A komoly
vevők szombatonként jönnek ki Izmajlovóba. Ma nem várható
semmi.
Odabiccentettem a szomszédomnak, Rahmatullinnak, aki
fémholmikat árult: Batasov cégétől származó szamovárokat,
díszes mérlegsúlyokat, lakatokat, vasalókat, csengőket és a
kolcsuginói üzem alpakka poháralátéteit a Kreml látképével,
hogy nézzen már rá a cuccomra, és elindultam a lefelé vivő
lépcsőhöz, a fából készült útmutatót (egy mutatóujj, mulatságos
„Régiség” felirattal) követve a bolhapiac felé.
Ott, a huzatos, kivilágítatlan fakerengőkön csavargók, iskolából
kicsapott, kiszuperált, eltanácsolt árvák és büszke öregasszonyok
pakolták ki takarókra meg viaszosvászon terítőkre az elhagyott
és kiköltöztetett házakból összelopkodott kacatot: kifordult,
fennakadt szemű, kopasz babákat, petróleumlámpákat, a
Viszockij & Co-tól származó kandiscukorkás és teásdobozokat a
híres hajóval a címkéjükön, háború előtti fényképészműhely-
nyugtákat, színes kartonból kivágott fenyőfadíszeket,
megfeketedett kávéőrlőket, parókafoszlányokat, akár a
skalpok… Akadtak persze ólomkatonák is, igaz, ritkán, leginkább
csak műanyagok meg Kinder-tojásból származó torzszülöttek, de
júniusban sikerült vennem itt a bolhapiacon mindössze
háromszáz rubelért kitűnő állapotban lévő, Progreszben gyártott
kézműves Forradalom katonáit – a Bugyonnij-sapkás katonának
csak elgörbült, de nem tört le a puskája, ezt kétszázért adtam el
az aukción. Meséltek még egy olyan öregasszonyról is, aki „csak
valamennyit legalább, amennyit jónak lát” összeget kért „vörös
kozákokért” a negyvenes, háborús évekből, darabját másfél
dollárért adják a neten. Ilyen „kozákokat” fényképen is csak
kevesen láttak, és senki se tudja pontosan, milyenekből és hány
darabból áll az egész kollekció, az öreglánynak meg nem volt
négyszáz rubele a helypénzre – na ja, csak hol van ez az
öregasszony?
A vasárnapi ebédidő közeledtével, portékájukat vasredőny
mögé zárva, komótos úri léptekkel lesétáltak ide a szabad
képkereskedők – ikon- és porcelántudorok is, hogy könnyű
zsákmányra tegyenek szert, miközben undorral kotorásztak
lábukkal a partra sodort kacatok közt a helybéliek idegesen
ellenséges hallgatása közepette… Semmi, szinte semmi sem
maradt, mindent felvásároltak már csütörtökről péntekre
virradó éjjel a Márk megállónál a hajléktalanoktól – a
zugrégészek által Tamanyban kiásott szkíta aranytól kezdve a
rubinnal díszített váll-lapos marsalli egyenruhákig és
géppuskahevederekig.
– Nacsasszony!, Egy kávét!
Fehér kötényes vietnami nő tolta arrafelé termoszokkal,
celofánba csomagolt szendvicsekkel, virslis kondérral megpakolt
kézikocsiját. Tejszínt? Egy tízesért cserébe gőzölgő műanyag
poharat kaptam, és tettem még két lépést.
– Ott megy, ni, a tulajdonos… Vaszilics, érdeklődőd van! Gyere
vissza!
Tavasszal előfordulnak őszies időt árasztó napok, azok
kölcsönbe vett őszét fizette most vissza ez a szeptemberi
vasárnap a nyarat idéző kék égbolttal.
Külföldiesen napbarnított, szabályos arcélű pasas sürgölődött a
katonáim körül, felkapott közülük egyet, és az orra előtt forgatta.
Meggyorsítottam a lépteimet, kortyoltam egyet a kávémból,
hogy ki ne loccsanjon. Melyik katonámat csípte nyakon ez a
lebarnult pasas a fehér ingre felvett fekete kabátjában, meg a
buzisan csomóra kötött, csíkos sáljában? Szemügyre vettem.
– Hello! It is skier soldier off finish woe. Exclusive. One
hundred dollars.
A pasas elragadtatottan ingatta a fejét, rázta fekete sörényét,
amelyet valami híg szarral kent be.
– Ezt nem hiszed el! – invitálta gyönyörködni a társát, egy
sofőr kinézetű vállas alakot. – Csak egy százas!… – és hogy
jobban megnézhesse a katonát, felállította az elnyűtt pultra.
Az arctalan síelő ólomkatona lepattogzott zöld álcaköpenyében
komótosan előrelendítette jobb lábát. Kesztyűt viselt, síbotot,
bakancsot, mely már rég elvesztette fekete színét, nyakban lógó,
csövével felfelé fordított géppisztolyt. Az ezer érintéstől
megkopott sisak matt ólomszínnel csillogott. Az egyik kedvenc
katonám. Nem mindegyik tetszik egyformán. Nem szeretem a
díszszemlés tengerészeket (se az ezüstöket, se a festetteket), a
kulikovói csatát, az asztrecovói lovas hadsereget, egyáltalán, a
lovas figurákat. Nem tetszenek a melitopoli katonák sem… De
gyűjtöm az összes szovjet ólomkatonát (az 1:35 és 1:45
méretarányúakat), és eladom őket – ez itt a „Szovjetunió
katonái” pult.
A „sofőr” otthagyta Rahmatullin szamovárjait, és tisztelettudó
távolságból bámulta a főnök bolondériáját.
– A finn háború síelő katonája. Mellesleg
ezerkilencszázharminckilencből. – Belekortyoltam a kávéba, a
nagymenő békés mosollyal szemlélgette a portékát… Emlékeiben
kutatott… Gyerekkorában nyilván ugyanilyen síelő katonával
játszadozott a füves erdei tisztások nyári porában, a cipőfűzőként
tekergő kiszáradt esőgilisztákat kerülgetve vele. – Évente egy-
egy darab bukkan fel belőle. Én sose adnám el a magamét, de
egy barátom megkért rá, kell neki gyógyszerre a pénz. Tavaly
egy kanadai egy ugyanilyet kétszázért vett meg az E-bayen.
Egyébként ezt a katonát tulajdonképpen már eladtam, a vevő
elugrott a pénzért, de ha megveszed, odaadom. Külföldieknek
száz euró, neked száz dollár. Alku nincs.
 A nagymenő óvatosan újra a tenyerébe vette az ólomkatonát,
és az arca felé közelítette – így szokták nézegetni nyálas fekete-
fehér filmekben a lányportrés medált, amelyet hosszasan
keresgél a komódban, majd enyhe mosollyal nyújt át egy
öregasszony: „Találja ki, hogy ki ez… Én vagyok!” – aztán
feldobta, elkapta, és erősen a markába szorította.
– Óvatosabban! Ha megsérül, kifizeted.
– Hát maga? – A nagymenő elgondolkodva mosolygott. Még
fiatal a pasas, huszonöt év körüli, ajka húsos, szeme sötét és
üres; az efféle szemét fiatalkorában idősebbnek, idősebb korában
fiatalabbnak néz ki. – Maga meg úgy öltözik… mint egy katona.
Maga katona? Bevetésre készül?
Úgy beszélt, mint aki próbál visszaemlékezni, hogy van ez
oroszul, és közben torzan vigyorgott. Rájöttem: részeg… Áthajolt
a pulton, és szabad kezével ragadozómód, vagy mint a bogáncs,
váratlanul beleakaszkodott mocskos pufajkám gallérjába, és
felröhögött: rettentően mulattatták a csillagos aranygombok:
– Szóval a seregben szolgált. A Vörös Hadseregben! Tehát még
hadra fogható?
Rásandítottam a „sofőrre”: tüntesd el korcs gazdádat!, de én is
felnevettem:
– Minden eladó. A köpeny is. A kokárdás sapka is. A
pisztolytáska meg a pisztoly is. A képkeret is a fotóval. A lényeg,
hogy legyen lóvéd. Van lóvéd?
Elengedte a grabancomat, és azzal a mozdulattal le is söpört a
pultról egy köteg megsárgult könyvet. Úgy szóródtak szét,
mintha a kezéből hullottak volna ki: Sztálin „A Szovjetunió Nagy
Honvédő Háborújáról”, Sztálin „A leninizmus alapjai”, „A
kolhozparaszt kalendáriuma, 1943”… Az egyik megakadt az ujjai
közt, és magától kinyílt. A pasas találomra olvasni kezdett belőle:
„Nincs többé úgynevezett személyi szabadság – a
személyiségjogait most már csak azoknak ismerik el, akiknek
van tőkéjük, minden más polgárt pedig emberi nyersanyagnak
tartanak, amely csak arra alkalmas, hogy kizsákmányolják” – és
elakadt. Mintha csak eszébe jutott volna valami. Szórakozottan
bámulta, amit felolvasott – az ajka is mozgott, tátogott, nyelt is
közben, talán az értelmét is felfogta a szövegnek, de kiolvasni
nem tudta, így is maradt, magányosan és elfeledve, mígnem a
másik meg nem érintette a könyökét. Erre észbe kapott,
összecsapta a könyvet, és tisztán elmormogta a borítón lévő
címet:
– Sztálin: A tizenkilencedik pártkongresszuson mondott
beszéd.
– Négyszáz rubel.
– Úgy bizony. Nézze csak, a lapok közt van egy villamosjegy.
Ezerkilencszázötvenkettes. Egy útra szóló vonaljegy. Harminc
kopejkába került. Ez a ráadás… – feltételezte szárazon. – A jegy
felhasználatlan, még jól jöhet magának. Jó állapotban vannak
ezek a könyvek – pillantott rám rosszindulattal. – Ezeket akkor
szerzi be, amikor oda megy hadjáratba?
Na, elég a mosolygásból. Enyhe félsz fogott el. Ki kell inni a
kávét, és borotválatlan arcomat a pufajka gallérjához dörzsölve
várni még egy keveset. A részeg nagyokosok rosszabbak, mint a
részeg barmok.
Félbehagyta a dumát, és elszánta magát:
– Na, elég volt. Hol a finn síelő?
Öt darab ötszázas – és az ólomkatona a lebarnult kézből a
fekete kabát zsebébe vándorolt, a két alak pedig határozottan és
gondterhelten elindult az árusok sorai között, meg sem állva
többé, el a golyó lyuggatta roham-, búvár- és harckocsizósisakok,
öntöttvas edények, Mozsajszki Nyikola-ikonok, rokkák,
lenvászon szarafánok, úttörőtrombiták, matrjoskák,
kandallórácsok és bozontos-rojtos lámpaernyők, gramofonok, a
szocialista munkaverseny élcsapatainak vörös zászlajai, a
nyírfakéreg dobozok meg a barna színű Katalin-petákok mellett
a főlépcső felé, amelyen borzas medvebőrök és sárga agyaras
vadkanfejek lógtak, és kitömött, vicsorgó hermelinek meg
cobolyok sorakoztak.
 Tekintetemmel követtem őket, aztán felhúztam szakadt kötött
kesztyűmet, és sorozatok szerint pakolni kezdtem a bádog
süteményes- meg teásdobozokba a katonákat: Október
matrózait, a Csud-tavi orosz vitézeket, a kulikovói csata hőseit, a
szálfaegyenes sztrázsákat, a harcban álló tengerészeket,
Bugyonnij marsall lovasságát, a gigantikus méretű, tízcentis
zászlóvivőket, a forradalom katonáit, a híradósokat, a hegyes
zászlócskás forgalomirányítókat, a fekvő géppuskásokat, a
golyószóródobtárakat hordó katonákat, a megszámlálhatatlan
motoros légiót, a hadjáratba indult katonákat, Brjanszk,
Leningrád és Melitopol harcosait, a katonazenészeket, a ritkán
előforduló nővérkéket, akik zölddel és ezüsttel voltak kifestve,
lesben rejtőző határőröket őrkutyájukkal, a Minszki Motorgyár
liliputi gyalogosait a parancsnokukkal, akinek a távcsőhöz nőtt a
kobakja, a meghatározhatatlan sorozatokból származó magányos
harcosokat, akiknek piros pötty volt az arcuk helyén – voltak
vagy négyszázan –, aztán a dobozokat beleraktam az
újságpapírral kibélelt bőröndbe, a tetejükre dobtam a könyveket,
és rájuk kattintottam a zárat.
– Szép kis család. Mennyi gyerek – dicsért meg Rahmatullin.
Felállította az ostáblát. – Úgy döntöttél, elmész? Hogyhogy ilyen
korán? Pedig milyen jól indult… Maradj még – dőlni fog a pénz!
 A SASLIK

Hátul, a „festősoron” át, ahol kevesebb ember őgyelgett, vittem

a zörgő bőröndöt a főlépcsőhöz vezető lejtő mellett álló
gerendaépület felé – ahol a félhomályban kubacsi tőröket
kínáltak megvételre a tragikusan megvilágított vitrinekből, és
bevették megőrzésre a bőröndöket – öt dollár egy hétre –, és
elindultam a csecsen háború gépzenére gajdoló veteránjai
mellett, akik már vagy öt éve felváltották az „afgánokat” majd
megkerülve a füstölő parazsas tálakat, a verniszázs déli kerítése
felé indultam, amelyet ledöntöttek a szomszédos építkezéssel – a
dömperek által keményre döngölt földút majdnem a metróig
vezetett.
– Saslikot? Birkából! Disznóból!
– Köszönöm, nem.
– Hogyhogy nem?! Sas-li-kot! – mélyesztette bele a karmát a
vállamba és állta el az utamat egy vörös képű, borotvált fejű
pasas, nyakkendősen, öltönyben, erőszakos rendőrrutinnal
lökdösött a Gorogyec falatozó kitárt, féltéglával kitámasztott
ajtaja, a verandára felvezető lépcső felé – fájdalmasan lökdösött,
kék foltok maradtak utána, nem engedte, hogy kikerüljem.
Elakadt a lélegzetem, és berezelve, izzadva, reménytelenül
pillantgattam a krími Mamed fekete sasliksütői felé, akik
abbahagyták a felnyársalt, sülő húsdarabok kartonlappal
legyezését, meg az ismerős pincérlányok felé, akik fehér kötényt
kötöttek a kötött blúzaik fölé. Mi legyen? Kiabáljak? De hiszen
fényes nappal ráncigált befelé… hogy beszéljen velem? Az
igazolványom… Ahogy éreztem is: elvette az igazolványomat
meg a helybérleti nyugtákat, az emberek pedig néznek – az
emberek, és ha jöttek érted, menni kellett, amíg szükség volt
rád.
A napbarnította nagymenő, sállal a nyakában (mekkorát
tévedtem, amikor ostoba pofájú, valutás baromnak véltem) a
sarokban ült, mártogatta a húst a ketchupba, villájával
hagymakarikákat válogatott hozzá. Egy pincérlány teát szolgált
fel neki, ő pedig mutatta: még egy poharat. Teletömte a száját,
üdvözlésképpen hunyorgott, rámutatott a szemközti szabad
székre, és a saslikra koncentrált: nyilván inas, nem lehet elrágni
a rohadékot!
Az, aki iderángatott, leült egy padra a közelben álló asztal
mellett, a nagymenő sofőrje mellé, és miután négyfelé törte a
közepén kerek foltban kissé megégett pitát, a teájához látott.
Nagy sóhajtással leültem a székre, amelynek a támlájába szív
formájú lyukat faragtak, és összekulcsolt kezemet az állam alá
támasztottam. Aztán mindkét tenyeremet a térdemre ejtettem.
Hátravetettem magam a széken. Lábamat kinyújtottam az asztal
alatt. Aztán meggondoltam magam, és behúztam a lábam.
Sehogy se volt jó. Hetente kétszer itt ebédeltem, mindent betéve
ismertem, mégsem tudtam nyugton ülni.
A nagymenő végre elrágta a falatot, száját megtörölte egy
szalvétával, amelyet aztán akkurátusan párnácskává hajtogatott,
belerakta a hamutálba, és kitette az asztalra a finn háború
katonáját.
– Irigylem magát. Szabad ember! Nem kell irodában
ücsörögnie. Megmaradt gyereknek. Játszik saját
gyönyörűségére, amíg bele nem őszül, és amint látom, itt-ott
már őszül… És ezért még fizetnek is! Önállóan rendelkezni az
idővel — ez helyes, derék életcél egy férfinak. – Felemelte
mutatóujját. – Meg hogy ne legyen főnöke. Ez az én álmom…
Régi játékokat gyűjteni és eladni – ez nagyszerű! Mi ez? Alkotás?
Attól függ, miért csinálja… Úgy véli, a múlt darabkáinak
összegyűjtésével megváltoztathat valamit? Nekem egyébként
van egy elméletem azokról a férfiakról, akik ólomkatonákkal
játszadoznak… Hm?
 Mása néni, az egyik pincérnő hozott még citromos teát, és
elvitte a hagymacsócsálékos és ketchuppocsolyás tányért.
– Fizet?
– Igyon egy kis teát – biccentett felém a nagymenő, miközben
fizetett. – Észrevettem, hogy van valami aszimmetria az
alakjában: a jobb oldala fejletlenebb – nem mondta még senki?
Az arcán különösen feltűnő. Gondolom, a bal keze jobban is izzad
fizikai megterhelés esetén? És vannak bizonyos kényszeres
mozgásai is: az ajkát előrecsücsöríti, nyalogatja, dörzsölgeti az
állát… Nincs allergiája? Virágzáskor nem jön elő? Igaz, most ősz
van… – Valahonnan az asztal alól észrevétlenül elővett és simító
mozdulattal odacsúsztatott az asztaltérfelemre egy fekete-fehér
képet, körbenézett, és miközben ajkához emelte a teát, ezt
suttogta: – Itt van.
Nem akarok odanézni…
Printeren kinyomtatott kép, A/4-es fotópapír.
– Elképesztő. Hány év telt már el, mégis eldobom az agyam
tőle – nevetett fel gúnyosan. Elhallgatott, hagyta, hogy az
elhullajtott mag kicsírázzon, majd óvatosan, lágyan hozzátette: –
Lehetőséget kaphat rá, hogy megnézzen még néhány fotót.
Másmilyeneket.
A képen lévő lány nem volt emlékezetes szépség. Dús, lágy
hajkorona fogta körbe széles, kamaszosan telt arcát. Gödröcske
az állon. Nem oroszos, vékony, alig észrevehetően görbülő orr
lefelé ívelő, ovális orrlyukakkal. A felső ajak kissé előreugrik,
kiemeli az állkapocs formájának hiányosságát, vagy épp
ellenkezőleg, dicséri a fényképészt, hogy elcsípett valami belső
mozgást: egy készülő mosolyt, egy elhaló szót…
Ha tenyerünkkel eltakarjuk az arc alsó részét, és csak a széles,
tiszta homlokot, a határozott vonalú szemöldököt, és ami a
legfontosabb, a szemet nézzük, nem mindennapian kedves lány.
A szeme nyugodtan és tisztán néz a jobb vállam mögé – víz
csobog benne elevenen. De ha elvesszük a tenyerünket,
összességében nem marad más, mint az egészséges fiatalság.
 Hosszú, vállig érő hajának a vége felkunkorodott. A frizuráját
sötét színű szalag tartotta, a homloka fölött masniba kötve: ez a
kétszárnyú pillangó a fényképezés pillanatát legalább fél
évszázaddal ezelőttre tette, és egy végzős osztály iskolapadjába
ültette a lányt. Öltözete nyakig érő, szigorú zsakett; a képbe
belefért még két, egyszerű mintázatú – körbordázatos –
fémgomb is.
– Már meghalt – közölte szárazon a nagymenő, mintha ennek
lett volna bármi jelentősége. – Golyó szakította át a tarkóját,
közvetlen közelről, 1943. június 3-án, és a tizenöt éves végzetes
szépségből egy urna lett a Novogyevicsi temetőben. Nyina
Umanszkaja, hallott róla valaha?
A nálam sokkal fiatalabb, erősebb és jobban öltözött emberek
sosem váltanak ki belőlem gyűlöletet. Másvalamit érzek – lusta
vagyok rá szót keresni. Nem érzek melegséget, amikor közeledik
hozzám még egy, egyelőre még élő ember… A nagymenő
megérintette az ólomkatonát: ezt vettem én száz dollárért – üres
fecsegés.
– Elképesztően előrelátóak voltak a szovjet hadijátékok
konstruktőrei… Észrevette, hogy a szovjet–finn háború
katonájának, amelyet az ön szavai szerint 1939-ben öntöttek,
7,62-es, Spagin rendszerű géppisztolya van? Pedig a híres PPS-
eket csak 1940 decemberében kezdték gyártani… Meg hát a
súlya alapján is, ez cink, alumínium és magnézium…
Legkorábban a hatvanas évek közepén készült. – Kihalászott a
csészéből egy vastag héjú citromszeletet, már harapott volna
bele, de miután jobban megnézte, a csészealátétre tette –
valamiért nem felelt meg neki. – Csalásból él?
Egy ideig hallgattunk, illetve nem – ő hallgatott, én pedig a
verniszázs kapujára pillantottam, a piaccsarnokra, amelyet
cseréputánzatú gumitetővel fedtek le, a frissen újjáépített
pavilonra, amely az alsóvárosi kézművesek számára készült, az
üzér pedig, ahogy érzékeltem, azt fontolgatta, hogy behúz nekem
egyet. A pincérnő megpróbált az asztalunkhoz ültetni két angolul
beszélő, telt képű, pápaszemes alakot, de a gorillák egyetlen
mozdulattal a cigányképű jugoszlávok közé zavarták őket – azok
meg zajosan tologatni kezdték az asztalokat.
– A dolog lényege – folytatta az üzér jól érthetően, és hangjába
némi bosszúság vegyült. – Folyik a Nagy Honvédő Háború. Nyár
eleje van. Már túl vagyunk Sztálingrádon, de a kurszki bekerítés
még előttünk áll. Konsztantyin Umanszkijnak, a diplomatának
elképesztően szép lánya van, Nyina, mindenki, aki csak egyszer
is látta, remegő szívvel gondolt vissza rá. Meg a testére. A
kislány egy elit iskolában tanul a kremlbéli vezérek
gyermekeivel együtt. Egyébként ugyanott tanul Sztálin lánya is.
Nyinába sokan beleszeretnek. Különösen Vologya Sahurin. A
srác szintén neves családból származik, a repülőgépgyártás
népbiztosának fia. Végéhez közeledik a hetedik év, zajlanak a
vizsgák. Konsztantyin Umanszkijt nagykövetnek nevezik ki
Mexikóba. Június ötödikén a családjával együtt el kell indulnia
szolgálati helyére. Vologya Sahurin hazakíséri a szerelmét.
Nyilvánvalóan arra kéri – tizenhárom-tizennégy éves! –, hogy
ne menj el, nagyon szeretlek. A kislány persze nem áll kötélnek.
Vologya előhúz a zsebéből egy pisztolyt, és tarkón lövi. Egyetlen
lövéssel végez vele. Aztán halántékon lövi magát is. Egy ideig
még lélegzik. Kábé egy napig. Aztán meghal. Jelentik az ügyet
Sztálinnak, aki felkiált: hú, a farkaskölykök! Az orosz
történelemben ennyi feljegyzés marad: „a farkaskölykök ügye”.
Visszahúzta maga elé a fényképet, megtapogatta, mintha meg
akarna győződni róla, hogy nem nedvesítette be a gondatlanul
letörölt asztallap, majd eltette.
– Unalmas, ugye? Skizofrénia, viszonzatlan érzelemből fakadó
kamaszkori pszichózis. Minden olyannyira unalmas és világos,
hogy a „Farkaskölykök-ügy” csak a gyenge lelkületű meg a
sekélyes ízlésű embereket érdekli: a mi Rómeó és Júliánk! –
mindössze ennyi maradt, rettenetes szarság az egész… De
senkinek… – az üzér áthajolt hozzám az asztalon, úgy tűnt,
mindaz, amit mond, rendkívül fontos neki, égett az arca, a hangja
alig kivehető suttogássá halkult –, rajtam kívül senkinek se jutott
eszébe a legegyszerűbb gondolat: Miért ilyen egyértelmű a
dolog? Mit mondott a srác? Mit válaszolt a kislány? Miért olyan
biztosak benne, hogy szerelem… Mit ért el a fiú… A kislányt
meggyilkolták. A fiú halott. És a beszélgetésüket senki sem
hallotta, hiszen Isten nem létezik. Akkor micsoda, vagy inkább
kicsoda sugallja, hogy a dolog ilyen egyértelmű? – Hirtelen
részeg mosolyra húzta a száját. – Szakember keze érződik a
dologban. Valaki alapos munkát végzett, a jövőre gondolva…
Valami miatt! Az orosz Rómeó és Júlia! Farkaskölykök! És valaki
biztos benne, hogy minden sikerült. Hogy mindenkit átvertek, és
senki sem tér vissza, hogy kutakodni kezdjen. Té-évednek… –
És olyan modoros, buzis intonációval fejezte be, mintha valami
külföldi filmből vette volna: – Kedvesem, azt akarom, hogy járjon
utána. Ez így nem maradhat.
Hagyta, hogy rábólintsak, vagy legalább megmozduljak, én
viszont arra koncentráltam, hogy valahogy kényelmesebben
elhelyezkedjem, vagy még inkább hogy felálljak, és elinduljak a
metróhoz, vegyek néhány füstölt csirkeszárnyat, pitát meg egy
üveg jéghideg „Ocsakovo” kvaszt, és köpjek az egészre. S
unalmas pillanataimban elmeséljem, hogyan adtam el vasárnap
egy ólomkatonát.
– Igyekezzen. Mert hamarosan mindannyian meghalunk, és
nem lesz, aki gátat építsen, hogy megállítsa ezt az… áradatot. –
És kinyögte a legfontosabbat: – Tudni akarom, ki ölte meg őket.
Az üzér, miután meggyőződött róla, hogy néma maradok (a
testőrei tényleg nem veszik észre, hogy egy elmebeteget
szolgálnak?!), szabadabban kezdett beszélni, nem várt
válaszképpen semmit, ami aláaknázhatta volna az általa nekem
kijelölt utat.
– Hogy ki ölte meg őket. És miért. Mintha először nézné a
képet, egy gyermek vagy egy idegen szemével. Olyan embernek
való munka ez, aki szereti a fotózást. A fényképész nézőpontja
megváltoztatja a felvétel tárgyát is, ha a fotográfusnak, hogy úgy
mondjam, különleges kapcsolata van a tárggyal… Nem volt
alkalma meztelen nőket fotózni, mielőtt lefeküdt velük? –
Megállt, és gunyorosan kacsingatva értésemre adta, hogy
pontosan tudja: célba talált. Meg se rezzentem. De a véremnek
nem parancsolhattam. Arcomba, nyakamba, fülembe tolult,
miután a karomban zsákutcába ért. Mint bármelyik olcsó
történetben (márpedig ezek olcsó történeteket remélnek!),
elengednek majd, hogy „gondolkodjam az ajánlatukon”, és ez
olyan, mint a pókháló. – Szükségem van új fotókra. A múlttal
bármit meg lehet tenni.
Én más véleménnyel vagyok a múltról. És még azt is
megkérdeztem volna: mi történik mindeközben a fényképésszel?
– Kínlódtam, kihez is fordulhatnék… Oroszország nagy baja,
hogy az iparosok nem növik ki magukat mesterekké, mindenki
gyorsan pénzhez akar jutni… Senki se vágyik szép munkára… –
Váratlanul megvillant, és lesújtott: – Nem szokott felmenni a
„Végső határ” portálra? Hm? Mert én igen. Miért is ne – sirály…
Ez az egész New Age, az ötödik faj… Az új kultuszok. És mennyi
ott a fiatal… Káli, a halálistennő…
Barátságos-szomorkásan rám mosolygott, ahogyan a vadász
mosolyog az elejtett szarvasra, amelyik annyi futkosásra
késztette. Mármint miután mocsárgázló csizmáját a zsákmány
torkára helyezte.
– Elég részletesen felrakták a portálra az egyik tárgyalás
gyorsírásos jegyzőkönyvét. De nem térek ki a részletekre. Mit is
találunk benne? Egy fiatalember, gyakorlatilag még gyerek,
beállt egy szektába – és ez tragédia. Elhagyta a családját, a
szeretteit, a foglalkozását. A vagyonát odaadta a
tanítómesterének. A tudata teljesen… – jobb keze ujjait
összecsippentette, és dörzsölő mozdulatot tett velük, mintegy
lyukat dörzsölve egy láthatatlan vászonba. – Böjtölés.
Meditációk. Narkotikumok… Egy ilyen fiút vagy lányt a törvény
szavával nem térítesz vissza. Nagykorú, szabad emberek, akik
maguk választották meg, miben hisznek. A futball nem tetszik
nekik. A szülők szenvednek: nevelgették-nevelgették, úgymond,
a virágukat, az pedig most hű ebként szolgál egy háromszorosan
elítélt alkoholistát, és nem akar hazamenni. Egyáltalán, meg se
ismeri apját-anyját. Hogy mit nem tesz a hit, ugye?
Hát akkor mi marad a szülőknek, Alekszandr Vasziljevics?
(Hoppá, a nevem, tudja a nevemet!) A szenvedés! Meg a
várakozás. A kizsigerelt emberanyagot aztán visszaadják – a
nyomorékok bármely üzleti vállalkozásnak terhére vannak. A
szülők visszakapnak egy nyomorékot, és semmiféle pszichiátriai
kezelés nem tereli vissza ezt az embert abba a világba, ahol
saslikot sütnek, eljárnak Egyiptomba a tengerpartra,
gyermekeket nemzenek, vagy, mondjuk, ólomkatonákat árulnak.
Maradnak a félhomályos szobák, a gyógyszerszag, a mantrázás, a
nyálfolyatás – örökre! Maga meg én természetesen úgy
okoskodunk, mint a tévé, az áruk és az árak rabjai… Hiszen
mindenki más is! Tudjuk, hogy a lelkiismeretet meg a lelket nem
találta meg a tudomány, és tapasztalati úton az orosz nép sem
tudta bizonyítani a létezésüket.
És úgy látszott, tisztelt Alekszandr Vasziljevics, hogy nincs
kiút. Csakhogy az ideálisan felépített organizmus a fejlődés
folyamán maga teszi magát sebezhetővé, hogy a világ
erőegyensúlya ne bomoljon meg. A szektákat elsősorban a
gazdag családok érdeklik. A gazdagok viszont nem hajlandóak
csak úgy egyszerűen átengedni a gyermekeiket valami David
Madford „Vég és Kezdet Egyháza” bűnszövetkezetének. A
gazdagok nem ismerik el a szenvedést, a pénz pedig – maga a
paradicsom.
Úgyhogy, kedves Alekszandr Vasziljevics, létrejött egy fizetős
szolgáltatás. Az erőszakos visszaprogramozás. A visszarablás. A
gyógykezelés. A hazahozatal. Nem hallott róla? Biztos vagyok
benne: a visszaprogramozók tevékenysége, hogy úgy mondjam,
a mai napig homályban maradt. A szekták elhallgatták, hogy
elveszítették fejős teheneiket. Ezzel az erővel saját magukat is
felgyújthatták volna – minden termelésben van veszteség. Az
eltűnteket saját erővel, biztonsági szolgálatukkal kerestették,
meg azokkal a srácokkal is, akik, hogy pontosan fejezzük ki
magunkat, leplezték a bizniszüket. Úgyhogy ott, a sötétben,
hangtalanul zajlott a háború: lakásostromok, emberrablások,
ügynökök beszervezése, túszcserék, azt beszélik, még tűzharcra
is sor került… Nem? Tragikus végkimenetellel.
Véletlenül derült fény erre a sötétségre. Az egyik
megmentésre váró fiatalember Beljajevóban kiugrott a
konspirációs lakás ablakán a gyógykezelés ideje alatt. És,
mellesleg, gerinctörést szenvedett. Szicsuzsnyikov. Nem
emlékszik rá? Pedig ő valamiért személy szerint magát
említette… És nagyon félt, hogy halálra fogják verni a kórházban.
Szimpatikus kölyök, ránézésre egészen beszámíthatónak látszik.
Már ha nem beszélget vele sokáig az ember. Márpedig a tévében
nem beszélnek hosszasan: a nézők ráharaptak, ennyi elég is, itt
vannak még a választások, a szervezett korrupció – ez mind
téma… És a rendőrségen, miután valamiben megegyezésre
jutottak, mindenki bejelentést tett: a krisnások, a „Pénzfája”, a
szűzanyások, a muniták, a mormoták, a szcientológusok, az
„Isten Gyermekei”, sőt még a „Fehér Testvériség” maradványai
is. Mind a mai napig nem tudni pontosan, hogyan „gyógyítottak”
a visszaprogramozók. A bejelentésekben az emberrabláson kívül
szerepelt kínzás, verés, táplálék- és alvásmegvonás.
Pszichotropikus szerek alkalmazása. Nehéz kényszermunka. Volt
benne elég hazugság? Igen, nyilván. Hiszen ez politika. Csakhogy
maga meg én, kedvesem, akik takonyfolyatás nélkül
gondolkodunk erről, feltételezhetjük: a visszaprogramozók
minden bizonnyal kutyaharapást szőrével gyógyítottak, vagyis
ugyanazokat az eszközöket alkalmazták, amikor megpróbálták
„visszatéríteni” az elsiratott személyt, mint az új kultuszok
képviselői az „oda” vezető úton.
Egyébként néhány fiatal, akit visszatérítettek a piacgazdaság
valóságába, a bíróságon vallomást tett – igen, pontosan. Semmi
hála! Az emberrablások pontos számát nem sikerült kideríteni.
Hatvannál is több? Bonyolult esetekben a szülőknek legalább
százezer dollárt kellett leperkálniuk. A vagyontalan polgárok
gyermekei nem érdekelték a visszaprogramozókat. Habár a
szegények is megtalálták őket. És könyörögtek, hogy hozzák
vissza a családnak a gyermeket, a csecsemőknek a
családfenntartókat… Elolvastam – rettenetes történetek. Még
egy kőszikla is meglágyult volna tőlük. Csak maga nem.
Az elfogottak között – hogyhogy nem hallott róla… nagy port
kavart! – akadtak a szervek egykori és még aktív munkatársai
is. Azonnal bekapcsolódott az ügybe a Belügy saját biztonsági
szolgálata, az FSZB is. Negyvenkét embert letartóztattak,
tizenhatot közülük elítéltek. A nyomozás folytatódik. Az újonnan
feltáruló részletek alapján. Egyelőre nem találtak meg mindenkit.
Le sem vette rólam a szemét. Én pedig kétségbeesetten
döbbentem rá: a szeme láttára kell megtennem. Letörölni
homlokomról, szemöldökömről és felső ajkamról az izzadságot,
megtörölni a kezem, kigombolni a pufajkát, leszaggatni a
gombjait, fentről lefelé. Megnyalogatni zsibbadó számat. Tovább.
– Van valaki, akit keres az FSZB… És akit próbál megtalálni a
Vég és Kezdet Egyházának úgynevezett információs szolgálata is,
mellesleg az izmajlovói bűnszervezet segítségével – gúnyosan
elnevette magát az egybeesésen, és csak most szánta rá az időt,
hogy körbepillantson az izmajlovói verniszázs csarnokain,
amelyeket felforrósított a szokatlan időben jött hőség, az igazi
vénasszonyok nyara. – Ő nem vett részt az emberrablásokban.
Sem a kínzásokban. Csupán a kliensek feltérképezésével
foglalkozott. Az áldozat… – vagy megmentendő személy? –
környezete, kapcsolatai. Nem is tudom… Fontolgatta, kit lehetne
a visszarabolt személy közvetlen környezetéből felhasználni arra,
hogy visszatérítsék a korábbi életébe. Én pedig úgy gondoltam,
éppen ez az az ember, aki tudna nekem segíteni. Ez a valaki. Meg
az ő emberei.
Jóképű és ápolt. Azok közé a modern fiatalemberek közé
tartozik, akik testápolót használnak, és szalonban, üvegfal
mögött pedikűröztetnek-manikűröztetnek. Lehet, hogy nedves,
szurokfekete fürtjei is fizetett szolgáltatás termékei. Csak a
fiatalságát nem úgy vette. Azt kapta. A győzedelmes, erőteljes
ifjúságot, amely úgy dobott most a tenyerébe egy idegen életet,
mint a krími tengerparton talált, lyukas kagylóhéjat.
– Kifejtem magának a gondolatmenetemet. Mit tesz
mindenekelőtt egy szekta az új taggal? – És azonnal rá is vágta:
– Megsemmisíti a személyes múltját. A múltra nincs szükség, az
nem vezet el a megváltáshoz. Hogy egy embert a hatalmunkba
kerítsünk, ki kell törölnünk belőle mindent, amit átélt, és az
üresen maradt helyet ki kell töltenünk a tanítómester
parancsolataival. Az a munkatárs viszont, akiről beszélek, éppen
ellenkezőleg, visszaadta az áldozatnak a múltját, segített neki
emlékezni… Csakhogy, vegyük számításba, olyanok kerültek a
kezébe, akiknek teljesen elváltoztatták a tudatát, vagyis üres,
fehér papírdobozok… Teljesen elszállt emberek. Semmire sem
voltak képesek visszaemlékezni, ez a munkatárs pedig… – az
üzér szeme gúnyosan villogott – újraírta a múltjukat. A saját
belátása szerint. Kapiskálja már? És ami fontos elem: mindezt
ingyen csinálta. A nyomozás kiderítette, hogy ő volt az egyetlen,
aki nem kapott pénzt – ez különösen kedvemre való volt. Mert
mi a pénz a ténykedésével összehasonlítva? Én pedig azt
mondtam magamnak: oké. Éppen ő kell nekem.
Negyven év körüli, valamivel több, mint száznyolcvan centi
magas. Fekete hajú. Őszül. Egykori történész? Habár valaki a
nyomozáskor rá vallott, azt mondta, látta a KGB főiskoláján,
amikor ott tanult. Aligha menekült el, gondoltam… Jó talajra
talált, valami bűzös vietnami piacra – itt újra rám emelte a
tekintetét –, rövidre vágatta a haját, katonai egyenruhába bújt.
Az egyetlen részlet, amiről magam sem tudom, igaz-e, hogy
ólomkatonákat gyűjt. Mint a gyerekek. De persze ez csak a
látszat. Rájöttem: eladja a lakását, elveszíti az igazolványát, de a
játék katonák mennek utána. Akik Oroszországban meg
Ukrajnában komoly gyűjteménnyel rendelkeznek, nincsenek is
kevesen, kilencvenkét ember. Van két szalon, az egyik a
Jakimenkán, a másik a Művészek Központi Házában. Van két
website. De ezek profik. Nekem egy műkedvelőt kell keresnem.
A tanúk olyannyira ellentmondtak egymásnak, hogy még egy
fantomképet sem sikerült összeállítani. Találgattam: vajon
milyen álfoglalkozást űzhet? Hm? Kutakodtam, adatokat
vetettem egybe, mígnem a Krisna-tudatúak moszkvai
kirendeltségének honlapján az archívumban újdonságra leltem:
négy évvel ezelőtt az Orosz Pravoszláv Egyház külkapcsolatokért
felelős osztályának képviselői nemhivatalos látogatást tettek a
Horosevszkoje sugárúton álló ásramba. Ismerkedési szándékkal.
És a honlapra ki van téve egy fénykép, ez ni – és egy újabb,
ezúttal négyzet alakú papírlap közeledett felém. – Nyilvánvaló,
hogy akaratuk ellenére örökítették meg a négy férfit. A negyedik
a Subhadra Das, a moszkvai kirendeltség akkori vezetője. Rá
nincs szükségünk. Látja, a vendégek éppen kijönnek az ásramból.
Arról nem állapodtak meg, hogy fotózás is lesz. A Subhadrán
kívül mindenki más igyekszik elfordulni. A krisnások számára
fontos volt, hogy bizonyítékuk legyen a pravoszláv egyházzal
fenntartott bármilyen kapcsolatról. Nézze csak – milyen kár,
hogy magát ez egyáltalán nem érdekli! –, ki került rá a
fényképre: ez itt Andrej Vosznyecov diakónus, balra ez itt
Alekszej Pravdoljubov atya, a harmadik pedig, aki a
legrosszabbul látszódik, a Moszkvai Patriarchátus Közlönyének
munkatársa, Nyikolaj Kosztromin. Egyébként éppen ő kérte,
hogy ne csak a konyhát meg Prabhupáda szobrát mutassák meg
nekik, hanem a szálláshelyet is. A vendégek benéztek még a
könyvesboltba és a hangstúdióba is. A konyhán megkínálták őket
a prasadammal is, de a bálványnak felajánlott áldozati étel
elfogyasztását természetesen megtagadták.
Három nap múlva az ásramból elraboltak két krisnást. Persze,
véletlen egybeesés! Úgy döntöttem, találkozni fogok
Kosztrominnal. Gyötört a sejtés, hogy a Moszkvai Patriarchátus
Közlönyének szerkesztőségében Kosztromin nevű ember nem
lesz. De tévedtem, mert van. A főszerkesztő-helyettes. Csakhogy
Kosztromin kategorikusan elzárkózott a találkozótól Vajon
miért?! Azt hiszem, azért, mert a fényképen egy egészen más
ember látható. A patriarchátuson arról győzködtek, hogy a kép
csak egy fotómontázs. Nem is mutattam meg többé senkinek.
Csak két, szovjet játékfigurákat gyűjtő embernek, hogy
ellenőrizzem egy képtelen feltételezésemet, most pedig, látja,
össze is tépem… – operettbe illően apró darabokra tépte a
fényképet, igen, nevess csak rajtam. – Habár a krisnásoknál
megvan. Ezt a fotót viszont itt hagyom magának. Éppen elég
ahhoz, hogy hozzálásson.
Felállt, és utálatos, fensőbbséges mozdulattal vállon
veregetett. Mint egy kutyát.
Vártam, hogy magukkal vigyenek és tovább kínozzanak, de
semmi más nem történt.
A katonai hátizsákok és terepszínű dzsekik végkiárusítása
mellett mindhárman a kapu felé tartottak. Egy fekete sapkás,
vállán géppisztolyt tartó kommandós várta őket, intett a kezével,
mire odagördült egy fekete, villogós BMW meg kísérőnek egy
rendőrségi Land Rover, és már nyíltak is az ajtóik. A nagymenőt
az első kocsiba ültették, a testőrei nyomban beszálltak utána…
Ennyi. Megfigyelőállásba helyezkedtek, és most végignézik,
hogyan futok láncra verve.
Felírtam a mobilomba a rendőrségi dzsip rendszámát, és a
fedett galérián át lesétáltam az izmajlovói tavak
csónakkikötőjéhez.
A csónakokat két, tizenkét év körüli csecsen srác adta ki egy
órára százhúsz rubel és igazolvány ellenében, miközben
elmagyarázták a szabályokat: a csónakból kiugrálni és a
szemközti parthoz kikötni tilos. Ültem a kőlépcsőn, homlokomat
a tenyerembe támasztva. Egy suhanc, aki szabad csónakra várt,
együttérzőn a lábam elé rakott néhány üres sörösüveget. Úgy
okoskodtam, ahogy mindig is tettem: holnap már egész másképp
lesz. Elmúlik az éjszaka, és más emberként ébredsz fel. A test
kipiheni magát, a nap bevilágítja a sarkokat. És aligha hiszed el,
hogy megölhetnek.
Elővettem a zsebemből ennek a kislánynak, Nyinának a
fényképét.
A nyomtatott másolatot a pasas valamiért elvitte. Egy
negyedakkora méretű fotót hagyott nálam, amelynek a hátulján
a fényképészműhely száma szerepelt: <№-36A>010. A kép jobb
minősége kiemelte a megölt lány sűrű szövésű, bolyhos
zsakettjét, a haja ezüstös fényt árasztva borzolódott, a bőre
mintha élne. Később, amint értetlenül elnézegettem ezt az arcot,
rájöttem, miért cserélte ki a főnök a képeket: egy másik
beállítást hagyott nálam – a lány ezen szomorú és kérdő
nyugalommal egyenesen a szemembe nézett. Mintha élne, az
ajka szétnyílik, most mond valamit. Egy felső tagozatos lány a
szomszéd lépcsőházból. Kettétéptem ezt az arcot, és beledobtam
a csikkes vödörbe.
 A HÍD

Kora este kijön egy ember a lépcsőházból. Már hűvös van. A

kezében fehér boríték. Miféle levelet visz a kék postaládába? A
borítékban ingyenes hirdetés van: eladja a fel nem épített házát
– öt éven át álmodozott róla, hogy felépíti, öt éven át
próbálkozott vele, most pedig eladja a telket.
Dolgát végezve nem megy haza azonnal a postaládától. Megy
tovább a szeptemberi utak mentén, a pázsit, amelyet búzavirág
és lóhere díszít, még vadul burjánzik, de a nyárfák teteje már
pőrén meredez, a tölgyek tövénél rozsdás foltok, rothadt
gesztenyehéjak – nemsokára beköszönt az esős idő, mi pedig a
tetők alá húzódunk, a metróban, idegen helyen folytatjuk
életünk. Kiszáradt, lerövidült a nyár, a kisfiú végtelen nyári
országából mindössze tizenkét hét maradt, egy hónap hőség, de ő
nem hal meg a nyárral. Hosszasan álldogál a jelzőlámpával
szemközt. Felemeli a lábát, hogy lépjen egyet. Galambok és
varjak… Egy másik városban madárrajokat látott, hallotta a
zsivajukat, tépett zászlókként köröztek, keresztezték egymás
útját, és elhúztak melegebb vidékre.
Ebből a városból nem költöztek el a madarak. A juharlevelek
elhaltak, nem követték vörösbarna és aszott társaik példáját,
amelyeken kiütközött az egyszerű, földi elmúlás. A juharlevelek
azon erőlködtek, hogy kihúzzák simán és színesen, míg a
házmester füstölgő tüzet rak belőlük.

Augusztusban összeomlott a rubel, az élet összeroppant, én nem

hittem a Szberbank bebukásában és a népfelkelésben, de
mindenki kivette a pénzét, úgyhogy minden reggel fél tízkor
betelefonáltam a Szberbank Novopetrovszkaja utcai fiókjába:
kiadják? A valutát csak részletekben adták ki.
A fiókvezető leszámolta az utolsó háromezret, írja alá három
példányban, lezárjuk a számlát. Fogtam a golyóstollat, amely
foszló zsinegen lógott, végigsimítottam a kisablakon át elém
dobott gyűrött nyomtatványon, kitapogattam az aláírás helyét,
amelyet, mintha himlőhelyes lenne, zöld pipával jelöltek meg.
– Köszönöm.
A szomszédos ablaktól sehogy se akart elmenni egy ősz fazon:
adják ki a pénzemet!
Oleg Szemjonovics, a nyugdíj még nem érkezett meg! Nekem
nem a nyugdíj kell, adják ide a pénzt! Oleg Szemjonovics, a pénz
még nem érkezett meg. Nem érkezett meg? Mindenkinek adnak,
csak nekem nem, hol a pénzem?! A pénzügyminisztériumban,
Jelcinnél. Akkor elmegyek Jelcinhez. Nem csak úgy mondom, én
(göcsörtös ujja belemélyedt a vörös kéregbe) háborús veterán
vagyok. És nekem itt nincs pénz?! Nem kell inni, és akkor elég
lesz a pénz, menjen a fiához, ő majd ad magának pénzt. Nekem
nincs fiam! Akkor menjen az öreganyjába…
Moszkva tíz körzete, üdülőfalvak, Moszkva környéki
városok… Megálltam: melyikükhöz is? Friss lelőhelyek vagy
elhagyott tárnák? A lepusztult aranyásóbarakkokban petyhüdt
hasak és hájrétegekben elvesző köldökök, szőrös
szeméremdombok, a vaginamélységekben bűzlő váladék, húsos
nyelvek, fakó bőrök, bajuszos pofák és a kőkemény igazság: hogy
utána azonnal elfog az undor. Nyomban fagyos hideg tölt el, már
az első rándulásnál, már abban a pillanatban, amikor belelövellsz
a ragacsos üregbe, az felduzzad, amint nedvesen szétváltok,
lehengeredsz róla, kimondod az elkerülhetetlen szavakat,
simogatod a kutyatartás szabályainak megfelelően, és aztán
sokáig fészkelődik még a válladon – egészen az állandó lakhelyed
lépcsőházáig, a forró vízig és a csöppnyi folyékony szappanig, a
párnáig, a kellemetlen ébredésig, a tükörben látott borostáig,
megérinted, mintha élne: megmozdul, vagy nem? Már régen
rájöttem: mindazt, amire szükségem van, nem egy idegen
ágyban találom. Csakhogy ezt az igazságot újra és újra be kellett
bizonyítanom magamnak. Néha naponta többször is.
Szerettem volna friss húst, nem létező titkokat, dermedten
állni, ahogy először meztelenre vetkőzöl, szíved vadul ver, akár a
harang, leküzdeni a boldog házasélet akadályait, feltétlenül késő
estig benn kell maradnod a munkahelyen, kitapasztalni a
kapukód beütésének technikáját – három ujjal együtt, vagy
eggyel egymás után –, az anyós, Viktorija Szamojlovna beteges
gyanakvását – ismeretlen telefonszámokat, ahol a hét számhoz
ragadva együtt laktak a szülők, a szomszédok, a nagymama,
akinek fenomenális hallása volt, a kötekedő, rosszalkodó
fiútestvérek, a kutyák, akik átharapták a vezetékeket, az apák,
akik nesztelenül kapták fel az ikertelefont; ahol a fürdőszobából
szóltak bele a telefonba, a háttérben a mosógép zajával, a
fotelből, felhúzott lábakkal, az erkélyről a zajos Kutuzov sugárút
felett, rövid tunikában, törülközőbe burkolózva, egy szál
semmiben – hány ilyen lakást belaktam, anélkül hogy átléptem
volna a küszöbüket! Vágytam egy földönkívüli, új utcára, valami
Marina Raszkovaja vagy 26 Bakui Komisszár utcára, ortopéd
rendelőintézettel az udvarban, olyasféle megnyilvánulásokkal,
hogy „nekem így nem szabad, nekem így jobban tetszik”, „Félek,
hogy így fájni fog”… Elgondolkodtam a guminőn is, habár lehet,
hogy elég csak ránéznem hanyatló férfiasságomra, ami ezen a
különösen néptelen, meztelen lábakkal teli nyáron végighajtott –
aszálytól záporesőig… Némi válogatás után a legközelebbinek
telefonáltam: ma, most azonnal, fogtam magam s elutaztam,
hívtalak, de nem voltál a helyeden, most meg fogom magam és
beugrok a munkahelyedre, hol vagy most? Krzsizsanovszkij utca,
olaj és gáz, Szibur Társaság. Meg fogsz ismerni, egy méter
nyolcvannégy vagyok, harmincnyolc éves, őszülök, a bal
kezemben pedig a jobb kezem lesz.
– Te pedig könnyen megismersz, mert nagyon szép nő vagyok.
Jött és mosolygott, hegyes orrú piros cipő, fekete-fehér
szoknya a széles csípőjén… Átvágtunk az utcán egy vendéglátó-
ipari egység kedvéért, amely nem bírta eldönteni, hogy bár vagy
kávézó akar-e lenni, a pincér és a csapos (lehet, hogy ő valami
másnak tartotta magát, a hely főnökének vagy menedzserének
például) fehér ingben, képüket a nap felé fordították, fenekük alá
műanyag-fehér széket toltak. A nyitott ablakokon át sárga
függönyszárnyakat és a Dinamit FM rádió hangjait sodorta ki a
szél, teljes hangerővel, halkítsák le, vagy még jobb lenne, ha
kikapcsolnák… A nő az étlap laminált oldalait lapozgatta – a
pincér odabiccentett: van minden – ebben a háromasztalos kis
helyiségben, amelynek falán a régi Moszkva látképe függött a
még fel nem robbantott Megváltó Krisztus-székesegyház sárga
kupolájával a hídon túl. Elnéztem a nő keleties, barna vállát
(minek? azonnal a szaunába vele, a Krilatszkije dombokra!),
kikérdezgettem, miközben felelevenítettem a helyszín részleteit,
a kapcsolókat, a szobák elhelyezkedését: a kislányod még mindig
a „Nyeposzedi”-ben táncol? A barátnőd végül férjhez ment ahhoz
a franciához? Apád megkapta azt az állást? Asztrahanyban
jártál? Hiszen akartál. Hogy én? A kereskedelemben dolgozom.
Nem történt semmi. Talán nem aludtam ki magam.
Anélkül, hogy összebeszéltünk volna, az ablak felé fordultunk
– a pincér gyors léptekkel vágott át az utcán, célba véve a sarkon
a „Diéta” élelmiszerboltot, hogy megvegyen mindent, amit
rendeltünk.
Üres szavakat mondott, nevetgélt, a lélegzetem elakadt, amint
éreztem, hogy itt valami idegen dolog van, ahogy első
alkalommal a tél után a dácsában megpillantod a szétdobált,
idegen mancsokkal összerondított tárgyakat, a szekrényből
kirángatott fiókokat – valami zavarta a beszédben, és glugy-
glugy, eltorlaszolta a hangja útját, mindjárt lenyomja a torkába
könyökig a kezét, és kiveszi – a mindennapi zagyvasággal kezdi,
aztán futólag megmutatja a lyukat – azt, mint lényegtelent, mint
új, rosszul sikerült fotót, ő maga kapta le, aztán telitömi megint a
torkát mindennel, ami a keze ügyébe esik, csak hogy ne kelljen
súlyos hallgatásba merülni, hogy az élettevékenység
folytatódjon, amelyet egy üveg „Siskin: Az erdő” tiszta,
szénsavmentes ásványvíz és jég tart fenn.
– Leépítés van nálunk. Senki nem tud semmi pontosat. Hol azt
mondják, hogy mindenkit elhajtanak, és a Gazprom hozza a saját
csapatát. Hol pedig azt, hogy csak a vezetést váltják le, és
felemelik a fizetést. Úgy döntöttem, visszamegyek a férjemhez –
mondta.
Az üres helyiségben, a légkondicionáló alatt azt láttam, hogy
még itt ülünk egymással szemben, jön vissza a boltból a pincér,
beteszi a toasterbe a sajtos és sonkás kenyereket, felvágja
gyümölcssalátának a földiepret meg a banánt, kikanalaz néhány
gömb csokifagyit, még elég sokat kell várni, hogy aztán
rághassunk és szünet nélkül beszélhessünk, de ma nem fogok a
nőhöz nyúlni, a lyuk egy másik életnek kínálja magát – befújta a
hó, korábbi évek hava; úgy ragadtam meg a poharat, mintha
belekapaszkodnék, és eltakartam vele a képemet, hallgatván,
ahogy vádol, hogy önmagát igazolja:
– Belefáradtam, hogy egyedül alszom el. Hogy egyedül
ébredek. A kislányom is nagyon kér rá. Tudod, a férjem nagyon
megváltozott. Azt mondja, mindent megértett, amíg nem voltam
vele.
Szaunába nem jön velem. Fél év múlva majd felhív. De
mindegy is, meghalt számomra. Csak az időt fecsérelem. Nem
hajlandó-e rá itt, azonnal, még utoljára? A pincér még sokáig…
Felhúzni a szoknyáját, beleültetni az ölembe ezt a lába között
felhasított harisnyanadrág- és bugyikedvelő csajt. És csak úgy
szárazon benyomni neki tövig, ő meg ugráljon… Van még valami,
amit nem tudok róla?
– Befonod még néha a hajadat?
– Minden este. Copffal alszom.
– Most már nem csak copffal fogsz… Nyilván kiköltözöl a
városból is?
Miután kibökte a legfontosabbat, a többit már csak nehezen
tudta kinyögni:
 – Lozski faluba. Szolnyecsnogorodszkij járás.
– És a bejárónő segít a háztartásban. Sofőr viszi haza az
élelmiszert. Három kutya, három bullterrier.
– Csak kettő. Egy bullterrier meg egy leonbergi.
– Háromszintes a ház?
– Négy. A szauna meg a biliárdterem a szuterénben van. Hát
te? Mivel kereskedsz? Régiséggel?! Mik a terveid?
Jobban megnéztem a háta mögötti képet, összehúztam a
szemem, és elolvastam a címét. Kiderült, hogy a kép inkább a
hidat ábrázolja, semmint a székesegyházat, amelyet Sztálin
uralkodása alatt felrobbantottak, később pedig az uszoda helyén
újraklónoztak.
– Nekem? Hát, nekilátok… A Nagy Kőhídnak. Ideje tisztába
jönni vele.
– És hol van ez a híd? Mi érdekes van benne?
A számomra már halott nővel elbeszélgettem még egy órát.
Összegyűrtem és a tányéron hagytam a cetlit, amelyre az új
mobilszámát írta. Kiittam a kétkortynyi, még fel nem melegedett
vizet, jég már nem maradt. Az üres üvegen kék-fehér matrica.
„Siskin: Az erdő. Tiszta ásványvíz. Szénsavmentes víz a №1-99
fúrásból. Készült Oroszországban, Moszkvai körzet,
Szolnyecsnogorodszkij járás, Lozski” – hát innen olvasta le
megváltozott élete címét. De mit számít ez?
 NKH. TÁJÉKOZTATÓ

A Nagy Kőhídról úgy tartják, hogy ez a legjobb hely, ahonnan a

Kreml és az orosz élet, amelyet Churchill „sötétségbe burkolt
titoknak” nevezett, megfigyelhető. Szerintem a vízilóképű angol
meghatározása lapos. A „legjobb kilátás” a hídról már Cornelis de
Bruijn idején (a holland festő képei háromszáz évesek) innen
nyílt, egészen addig, amíg a képernyőkön meg nem jelent az esti
ájtatosságot felváltó Híradó előtti főcímben. Egyik tavasszal
végighajtatott a hídon Jurij Gagarin is – a vnukovói reptérről a
Vörös térre és az örök emlékezetbe.
A másik oldalra nyíló kilátás csak másodlagos volt: a Megváltó
Krisztus-székesegyház (némi szünettel, amíg a helyén uszoda
volt) és a Népbiztosság Második Háza (amelyet Trifonov regénye
a Ház a rakpartonként híresített el) – a szállás, ahol a
kommunizmus bástyájának építői laktak, arányos, nem
szégyellni való pompa, mézzel teli kaptár. Paradicsomi tisztások.
Az ötszáz lakás lakói idővel, hogy ne használjunk véres kifejezést,
kicserélődtek – ahogyan Sztálin, a zsarnok mondta
rendíthetetlen nyugalommal de Gaulle elnöknek: „Végül mindig
a halál lesz a győztes.” Az elnök, fején a nyitott konzervdobozhoz
hasonló idétlen sapkával, amely örökös tárgya lett az idióta
francia rendőrökről szóló, olcsó komédiáknak, csak bólogatott:
„Igen, igen…” – és fogalma sem volt, mire gondolt a zsarnok.
A hídhoz legközelebb álló Kreml-torony, a Víztorony (vagy az
építész nevéről: Szviblov-torony) magas és komor. Az egyetlen,
amelyiknek nincs kapuja, és benne húzódott az első (hogy az
ördög vigye, kiirthatatlan szó a helytörténetben) vízvezeték,
amely a cári palotákba és kertekbe vitte fel a vizet. Napóleon
búcsúzásképpen felrobbantatta, az újjáépítő kezek pedig még
több komorságot vittek bele, de véleményem szerint a torony
ma is elég komoran, zordan néz ki. 1937-ben rubincsillagot
biggyesztettek a tetejére, miután észrevették, hogy ez a torony
áll legközelebb a nézőhöz, aki a hídra tér, hogy megtekintse,
hogyan állnak földünk ügyei.
Moszkva dombokra épült, a dombok között folyók, patakok,
csermelyek folytak. Sok-sok „élő” fahíd erősítette a moszkvai
életet, valaki szerint még a Moszkva névbe is a cuppogó
hidacskák („mosztki”) szó van elrejtve. A Nagy Kőhíd (amelyet
hívtak még Vszehszvjatszkijnak, Berszenyevszkijnek és Újnak is)
az első (na, már megint!) és egyben az utolsó kőhíd. A negyedik
orosz csodának is tartották a Cár-harang, a Cár-ágyú és a Nagy
Iván-harangtorony után, de a hídnak valami miatt nem jutott a
rivaldafényből.
III. Iván megtisztította a Borovickaja teret, amikor
eltávolíttatta a Kreml közeléből a faházakat meg velük együtt a
tűzvészeket, és megnehezítette a tatároknak az ostromot; a
téren összezsúfolódott élet ezért átköltözött a folyón túlra, és dél
felé húzódott, a Zamoszkvorecsje sztrelec szabadfalvaiba, a Nagy
Novgorodból Rjazanyba vezető út mentére. Az életnek támaszra
volt szüksége, vagyis útra a folyóvízen át – és Mihail Fjodorovics
cár Strasbourgból hívatta el Johann Kristlert a nagybátyjával
meg a szerszámaival: ékekkel, szekercékkel, sarokvasakkal,
ékfúrókkal, csavarkulcsokkal, fúrós cölöpökkel, csákányokkal,
ácskapcsokkal – kész ráolvasás!
A németek, hogy kiszúrják a megrendelők szemét és letudják
kéréseiket (Lvov és Kudrjavcev titkárokat az érdekelte, kiállja-e
a híd a két arsin vastagságú jég nyomását, és kitart-e a hatalmas
ágyúgolyók átszállításakor), összetákoltak egy játék hidacskát:
„A pillérek tövéhez kőzátonyokat építünk, és zajláskor a jég
ezeken a zátonyokon összetörik, az összetört jég pedig áthalad a
híd tartóoszlopai között. A tartóoszlopok vastagok és erősek
lesznek, a nagy megterheléstől való összeomlásról szó sem
lehet.”
 Alighogy elindultak Moszkvába az arsin nagyságú fehér
kőtömbök Nasztaszjinóból (egyszer egy télen Nasztaszjinóban, az
úttörőtáborban éjszakáztam), hirtelen mindenki meghalt: a
német mesterek is, a cár is (ahogyan írták, „elhagyta földi
birodalmát, és átköltözött örök lakhelyére”). Már Szofja idején
láttak neki, hogy befejezzék – ez a cárnő tetszik nekem, habár a
kommunisták valami rokonlelki megfontolásból az öccsét, a
gyilkos Pétert kedvelték meg, Szofja pedig megmaradt a
történelemben húsos, indulatos, mosatlan fekete loboncú
nőszemélynek.
A tizenhetedik század igencsak hasonlított a huszadikra.
Zavaros időszakkal kezdődött, zavaros időszakkal végződött:
polgárháború, paraszt- és kozákfelkelések, krími hadjárat; a
felkelők „miszlikbe aprították” a bojárokat, az orvosok kínzás
alatt bevallották, hogy meg akarták mérgezni a cárokat, a véres
ápriliskor óhitűeket égettek. Az oroszokat egyszeriben őrülten
kezdte érdekelni a múltjuk, a saját „mindjárt”-juk, és
kíméletlenül vetették rá magukat a történelmi fekélyek
átírására: egyházszakadás, sztreleclázadás, országunk helye a
glóbuszon, amelyet éppen akkor hoztak be Oroszhonba –
gyerekek és nők vitatkoztak a politikáról! Az egyszerű emberek
hirtelen ráébredtek: mi is vagyunk, mi is a részesei vagyunk, mi
is a tanúi vagyunk, és milyen kellemes kimondani azt, hogy „Én”.
Valami olyasmi történt, amitől hörögni kezdett és kimúlt a
KOLOSTOROK NAGY TÖRTÉNELME, és a fejek fölött, melyek
ostobák voltak, akár a fekete föld, valaki kimondta:
SZÜKSÉGÜNK VAN AZ EMLÉKEZETÜKRE, minden
megmarad, amit csak akarnak, nekünk a maguk igazságára van
szükségünk. De nem volt szerencséjük, mindenkinek az
emlékezetébe kellett vésnie, át kellett gondolnia, nemcsak az
életben maradt menekülteknek.
Tehát, abban az évben, amikor Seremetyev Lipót Habsburg-
uralkodónál járt, Golicin herceg pedig Perekopba indult, és
Konszkije Voditól visszafordult, mert a tatárok felégették a
sztyeppét, egy szerzetes az elhunyt németek tervrajzai alapján
befejezte „a világ nyolcadik csodájának”, a Nagy Kőhídnak az
építését.
Ha hinni lehet a pénzügyi elszámolásokban fennmaradt
némely áttételes utalásoknak, a szerzetest talán Filaretnek
hívták. Az „egyszerű szerzetesek közül való Filaret”-ről
közvetlen, de nem kimerítően hiteles feljegyzést tett Rövid
elmélkedésében egy másik szerzetes, Sziliverszt Medvegyev. A
híd felépítésének évében az Elmélkedés szerzőjének fejét vették:
a tudós (akit Moszkvában csak úgy hívtak, hogy a „Mi Napunk”)
a Szofjának adott tanácsokért, a pátriárkával folytatott vitákért,
a lázadó sztrelecekkel folytatott tárgyalásokért fizetett ily módon
– „feje vétetett a Vörös téren, és egy szegényházban, egy
gödörben hantolták el maradványait”.
A híd nyolccellás, boltíves, és fehér kőből épült. Hossza hetven
százseny.
Bernard Picart metszetei (rajtuk kis épületek is láthatók –
malmok vagy talán fürdők?), Giuseppe Daziaro litográfiái
(látszanak a hídlábközök alatt a már levert cölöpök, néhány
szájtáti meg az elmaradhatatlan csónak – egy kalapos utast egy
evezővel csónakáztat egy melegen öltözött gondolás) meg
Martinov litográfiái (már az utolsók közül valók, kéttornyú
bejárati kapuval, amelyet jóval a kiadás előtt lebontottak),
miközben megörökítették a Kremlt, egyúttal megörökítették a
hidat is, és annak első százötven évét: malmokat
duzzasztógátakkal és átereszekkel, italméréseket, kápolnákat,
tölgyfa fészereket, amelyeket engedély nélkül a két leomlott
hídfő helyén emeltek, Menysikov herceg palotáit, a jégzajlásban
gyönyörködő tömeget, a Péter azovi győzelmének dicsőségére
emelt diadalkaput; kétfogatú szánt, amely egy magas emelvényt
vontat, rajta két utas, az egyik egy pap, a másik pedig a láncra
vert, szemét vadul forgató Pugacsov (szakállasan, naptól cserzett
arccal), aki megölt hétszáz embert (és jobbra-balra kiáltozott a,
feltételezem, hallgatag tömegnek: „Bocsássatok meg, pravoszláv
testvérek!”); a Predtyecsenszkij kolostor termeit, az
elmaradhatatlan, vízbe ugró öngyilkosokat, tavaszi áradásokat,
olasz kintornásokat tudós kutyákkal… „a híd száraz boltívei alatt
sötét alakok bújtak meg, veszélyt hozva a járókelőkre és
utasokra” – fogalmazta meg egy elődöm, aki kedvét lelte benne,
hogy tollát a tintába mártogassa.
A mutatványosok viaszbábukat, csupaszőr vadembereket
mutogattak, meg egy szirént, amelyet nemrégiben fogtak ki a
halászok; a tömeg napraforgómagot rágcsált, és gázzal töltött
színes léggömböket vásárolt. A bűnözőket letérdeltették,
nyakukban táblával: „Gyújtogatásért”, „Útonállásért”. Voltak ott
rendőrbiztosok színpadias alabárddal, szabadon dohányzó,
borzas diákok és kopaszra nyírt, sötét szemüveges leányzók, a
„Farkascsorda” nevű kocsma egy mocskos, kétszintes házban, a
moszkvai halásztársaság kikötője (csupán egy fatutajon álló
gerendaház, fürtökben hozzákötött csónakokkal)… És mindenki
tudta, hogy a híd ideje lejárt, a napjai meg vannak számlálva
(különösen amikor az 1783-as árvíz idején egyszerre három
boltíve is leszakadt, és agyoncsapott egy halászt meg néhány
mosó asszonyt), de hiába emlékeztették indulatosan Második
Sándort, hogy első intézkedései egyikeként bontassa le a régi,
nagy hidat, (ó, persze!) még a bontórúd se boldogult az öreg fallal
– fel kellett robbantani.
Az új híd ugyanúgy megmaradt Nagy Kőhídnak, habár 1859-
ben a két kőpillérre öntöttvas boltíveket és ugyanabból az
anyagból korlátokat emeltek, az útburkolatot pedig lafettából
rakták ki (lusta vagyok felállni, és kikeresni a szótárból, mi ez a
„lafetta”). Egy N. N. Voszkobojnyikov nevű mérnök (a személyi
lapja szerint huszonegy éves volt – talán elírás?) valósította meg
Tannenberg ezredes terveit; harcias nevét az ezredes egy kelet-
poroszországi helységnek köszönheti, amely arról híresült el,
hogy az orosz–lengyel–litván erőfeszítések következtében ott
pusztult el a német lovagrend, és ott teljesedett be Szamszonov
tábornok seregének szörnyű sorsa az első világháború idején.
 Gautier-Dufayer fényképsorozatán láthatjuk: a vashíd kicsit
balrább helyezkedett el, és már nem a Borovickaja térre futott
ki, hanem a Lenyivkára, Moszkva legrövidebb utcájára. A rozoga
híd mindössze egy emberöltőig, hetvenöt évig állt. Már
hamarabb le akarták bontani, de közbejött két háború és
forradalom. Halála után a vashíd még megmaradt egy darabig –
amint az üggyel ismerkedtem, egy szovjet újságban ezt találtam:
„a régi híd pillérközei kielégítő állapotban vannak, és uszályokon
átszállították őket Zaozernaja falu környékére”.
A Harmadik Hídért versenybe szálltak az orosz építészet
legjobb képviselői, akik minden különösebb erőfeszítés nélkül
szovjetekké váltak: Peregyerij, Zsoltovszkij, Scsuko, Scsuszev.
Masszív, egykazettás acél boltívével Scsuko (és tanítványa,
Gelfrejh) terve nyert. A vesztesek a régi moszkvai stílusba illő
zsúfoltságra és többkazettás megoldásra törekedtek. Csak
Scsuko nézett fel kialvatlan szemével a tervrajztábláról, és nézett
ki hajnalban az ablakon: MOSZKVAI TENGERI KIKÖTŐ. Rabok
ássák a csatornák medrét. „Moszkva–Volga” és „Fehér-tenger–
Balti-tenger” csatorna. A híd alatt hajókaravánok fognak
áthaladni!
Lendület, erő, rugalmasság – így fejezte ki a győztes az
elképzelését.
Annak, aki az építész életét kutatja, javasolnám, hogy ezzel a
három szóval fejezze ki magának Vlagyimir Alekszejevicsnek
életfilozófiáját is. Egy katonatiszt gyermekeként Tambovban
végezte a tanulmányait, kipróbálta magát színészként a Művész
Színházban, még Sztanyiszlavszkij is felfigyelt rá, aztán egy
sarkköri expedícióval eljutott a Spitzbergákra.
Pályája a diplomamunkájával, a Távol-Keleten egy kormányzó
palotájának tervével kezdődött, aztán következett Róma,
Isztambul, Athén, Firenze, Milánó, szecesszió és orosz empire,
Kameron és Voronyihin hagyománya. És végtelen mennyiségű
Lenin-szobor-tervvel végződött (csak egy valósult meg közülük
– Lenin a páncélautón, Finn pályaudvar), a Lenin Könyvtárral és
a gigászi Szovjetek Palotájának hétéves, eredménytelen
tervezésével. Meg a Harmadik Híddal, amely 478 méter hosszan
ível át a „víztükrön”. Megépítette, és egy év múlva meghalt.
A hidat 1938. március 5-én tesztelték: száznegyven darab
tíztonnás gépkocsival meg húsz darab megrakott
villamoskocsival. Mindeközben négy bolsevik sarkkutató az
Északi-sarkkörön úszott egy jégtáblán, léghajók robbantak fel,
reklámplakátokról lányok kínálgatták a kávé mellé az
Élelmiszerkereskedelmi Népbiztosság „Glavlikervodka” márkájú
likőrjét, megünnepelték az Igor-ének 750. évfordulóját, a
Sándor-kertben Pavlik Morozov szobrának kerestek helyet, a
mérnökök tesztelték az új találmányt, a telefonos üzenetrögzítőt,
de mindezek, akárcsak a Moszkvában zajló teljes rekonstrukció
első eredményei – a metróállomások, parkok, utcák, hidak –
ezerkilencszázharmincnyolcban kissé kijjebb kerültek az
emberek látóköréből: az építkezés befejezése egybeesett azzal,
hogy a mocsár mélyéből előbukkantak a jobboldali trockista
férgek; a „szovjetellenes trockista–buharinista blokk” pere az
„emberbőrbe bújt vadállatok” szokványos, oroszos halálos
ítéleteivel, az ellenlábasok szokványos, kegyetlen, oroszos
megvádolásával és egyáltalán nem oroszos beletörődésükkel
zárult.
„Előfordult-e, hogy szervezetük tagjai, akiknek közük volt az
étolajgyártáshoz, üvegszilánkokat dobáltak az olajba?”
„Igen.”
„Előfordult-e, hogy a szövetségeseik, a bűnszervezeteik
cinkosai szögeket dobáltak az étolajba?”
„Beismerem.”
„Japán kémkedési megbízással tértem vissza a Szovjetunióba.”
„A központ kártevői Moszkvában megsemmisítettek ötven
vagon tojást.”
„Kártevő, diverzáns tevékenységet folytattam az Északi
körzet erdőgazdaságaiban.”
„Szándékosan járványt idéztem elő, amelynek következtében
Kelet-Szibériában elpusztult ötezer ló.”
Sohasem fogjuk megérteni, hogy néhány százezer ember,
miközben a sírba vetette magát, a szokványos orosz néma
beletörődés és a megszégyenülés közül miért az utóbbit
választotta. Mi történhetett akkor? Ki ígért nekik feltámadást?
Nem tudni.
A Harmadik Hídon járó gyalogos nem sokáig gyönyörködhetett
volna a Kreml öröknek ígérkező panorámájában – már
befejezték a Szovjetek Palotája alapjainak lerakását, s az
építkezés célja mintha az lett volna, hogy Oroszországban valami
örökre megváltozzon.
Tíz hónap múltán a palota váza egy magasságba ért a Szovjet
Népbiztosság Második Házával, hogy aztán a tervek szerint
tovább emelkedjék egészen 320 méterig, és Vlagyimir Iljics
Lenin százméteres alakjában folytatódjék (csak a mutatóujja öt
méter volt) – Merkurov, a szobrász már a modell befejezéséhez
közeledett. A két szám összege (320 + 100) világosan értésére
adta volna a Szabadság-szobornak (33 méter) és egyúttal
Kheopsz piramisának, a kölni dómnak meg az amiens-i
katedrálisnak, az Eiffel-toronynak és végül a New York-i Empire
State Building felhőkarcolónak, hogy ki is váltja meg a világot. A
hatalmas eszmével összhangban áll a hatalmas méretű építmény,
de árnyék, fekete árnyék kúszott rá, nőtt-növekedett és
sűrűsödött, és mindent betakart, ezeket a heteket is, amikor
zajlottak a kivégzések (naponta kétezer embert lőttek agyon) és
a koncertek, bemutatták a Volocsajevkai napok című
mozifilmet, A marsall ifjúkorát (amely élethűen mutatta be
Szjoma Bugyonnijnak, a lovas gárdistának gyermekkorát, aki a
Szovjetunió leghíresebb bajuszát viselte), meg több más, az
eljövendő győzedelmes háborúról szóló fantasztikus filmet is. A
félelmetes, fekete árny, a végzetes sötétség dübörögve, tombolva
elárasztott mindent, és azt üzente: a Nagy Kőhídról csak
Oroszországot láthatják, és semmi mást; azt üzente: most csak
tankokat meg repülőgépeket lehet gyártani; azt üzente: nem
gyilkolhatsz meg ennyit a sajátjaidból, majd idegenek jönnek,
hogy ők gyilkoljanak. A palota szerkezetének fémjét
tankcsapdákhoz meg vasúti hidakhoz használták fel – a
vasútvonalat az orosz Észak felé vezették, szénszállításhoz, mert
a Donbasszt elfoglalták a németek. És Oroszországban semmi
nem változott meg.
 A GŐZHAJÓ

– Hajózzunk egyet! Légyszi, légyszi, légyszi! – Az ukrán csaj a

metró bejáratánál ugrált és tapsikolt, a melle súlyosan rengett a
fehér blúz alatt. Elindultam vele lefelé a mozgólépcsőn, ő
lassított, hátrapillantgatott, odatartotta vérvörös ajkát –
lecsókolod róla a rúzst, és csak a sápadt rés marad –, és
figyelmeztetett: éjszakára hazamegy, várja a nagynénje. A
„Kijevszkaja” megállóig álmatagon, kikenten-kifenten és
izgatottan, őrült-szerelmesen pillantgatott szét a kocsiban,
dermedten a rá törő érzésektől, igazgatta direkt kócosra fésült
haját, még a feneke is felfrissült, talán még néhány kilót is
magára szedett.
A hajó bárját egy matrózsapkás hölgyemény vezette.
Benyomtam két szendvicset, jeget kértem a narancslébe, de a
hölgyemény azt mondta:
– Mi ilyesmit nem tartunk.
Az ukrán csaj kezes kismajomként lógott rajtam, elkapta a
nyakamat, ingem alá dugta a kezét, bágyadt nyögdécselések
közepette harapdálta a fülemet – erre én felráncigáltam a
fedélzetre, és leültettem egy padra, a parti nevezetességek
díszletével a háttérben. Hűvös lett, muszáj volt átölelnem. Ő
fészkelődött, hol az oldalát, hol a hátát nyomta hozzám, és
zsákként omlott az ölembe, nedves, húsos ajkát kitárta, szinte
kifordította. Fölé hajoltam, és ügyetlenül csókolózni kezdtünk,
nem a kellő pillanatban nyújtva előre a nyelvünket, nem érintve
össze rendesen az ajkunkat; a csaj nyöszörgött és sóhajtozott, de
soha sem időben. Ostoba pofájú turisták pillantgattak ránk lelkes
érdeklődéssel.
– Az ott kinek a szobra? Bocsásson meg, az ott körhinta?
 – Első Péteré! Az a Kultúrpark!
És tovább, ugyanolyan zagyván, értelmetlenül és megállás
nélkül.
Sötétedni kezdett, neki pedig még haza is kell jutnia; a két szál
deszkából álló pallón felvezettem az Esztrád Színház melletti
kikötőhöz, közben a kivonuló tömegben megsimogattam ringó-
rengő, hatalmas mellét, megfogdostam a fenekét, aztán
félrevontam, még lejjebb a lépcsőn, a víz felé, egy induló gőzös
bűzös füstjén át; állj! – a gránitfalnak nyomtam: itt; továbbra is
hevesen csókolt, kérlelőn pillantgatott rám, könnyesen,
kibírhatatlanul, kigombolta az ingemet, csókolgatta a nyakamat,
a mellkasomat, és kétszer is érthetően azt mondta: „szeretlek”.
Jobb kezemet a blúza alá csúsztattam, kikapcsoltam a melltartó
három kapcsát, és gyakorlottan megsimogattam a hatalmas,
kibuggyanó dudáját, majd a szoknyája alá nyúltam. Ő pedig ezt
suttogta:
– Olyan romantikus vagy!
Még lejjebb vonszoltam, távolabbra a gördeszkás debilektől
meg a hajléktalanoktól, a folyó parthoz csapódó hullámaihoz, és
megérintettem lába közt a nyúlós-ragacsos szőrzetet – az ukrán
csaj meglepetten összerezzent. (Nem fog összejönni. Túl világos
van. A folyó túloldalán, a rakparton kocsik járnak, ajkáról kaja,
szájából szuvasodás enyhe szaga árad, valahol a fejünk fölött
valaki éppen mond valamit…) Sajogni kezdett a tarkóm, a csaj
már belefáradt a várakozásba, és véletlenszerű, ellenőrző
mozdulatokkal gyűrögette jobbra-balra a farmeromat: hol van?
Úgy érintettem meg, ahogy a macskát szokás, csak úgy
mellesleg, nem is gondolva rá, gyömöszöltem, simogattam, aztán
belefáradtam és abbahagytam, csak szuszogtam, és
odanyomogattam valamihez az ajkamat. Csukd be a szemed,
suttogta az ukrán csaj, ne gondolj semmire, nincs itt senki, és
magabiztos rántásokkal kioldotta az övemet… Összehúztam a
szemem, hogy ne lássam a világos alkonyt, a tarkóm egyre
jobban fájt – és miután megéreztem, hogy elég kemény vagyok,
vakon elkaptam a nyakát, magam elé állítottam, háttal felém
fordítottam, ő sietve felemelte a szoknyáját, a haja mint egy zsák,
körbevette az arcát, ellökte a kezemet, mintegy azt parancsolva:
add már! – és maga helyezte be, miközben röviden, dallamosan
felnyögött; heves érzéssel hatoltam belé: gyorsan, gyorsabban,
egyre feljebb és feljebb törve, nedvesség áradt szét, forró
megnyugvás… Lehet, lehet, hogy csak azért jön Moszkvába,
hogy teherbe essen, hogy férjhez menjen? Visszatartottam, és
kirántottam belőle, a levegőbe spriccelve a kocsonyás cseppeket;
a csaj zavartan tétovázott, megfordult, miközben esetlenül
tipegett a lecsúszott bugyijában, és nekilátott, hogy segítsen.
Félretoltam a kezét – nem kentelek össze? –, leplezetlen
undorral felsóhajtottam, hozzátapadtam a testéhez, puszit
nyomtam az arcára, egyszer, kétszer, észre sem véve az ajkamat
kereső ajkát, és újra felsóhajtottam; szakadt csomagolásból
nedves törlőkendőket nyújtott felém – egy női táskában van
minden –, gyorsan letöröltem magam, a csaj pedig a szoknyán át
kitapogatta a bugyiját, és visszahúzta magára. Ennyi.
Vittem felfelé, a rakparton és tovább, a híd irányába, amelyről
most kiderült, hogy Nagy Kőhídnak hívják, taxit akartam fogni,
hogy elébe vágjak a „sétáljunk még egy kicsit”, „van még időd?”,
„olyan különleges este van…” típusú megjegyzéseknek – a kocsik
dübörögve, suhogva száguldoztak, kiabálni kellett. Az ukrán csaj
ment, mint aki részeg, nagy igyekezettel mesélt magának valami
vidámat – elengedtem a fülem mellett a panaszt („nincs elég
pénzem a harmadik évfolyamra”), a reménykedést, a kérést
(„holnap még szabad az estém, menjünk el moziba”), csak az
elutazása napját jegyeztem meg, és az ujjaim közé fogtam egy
ezerrubeles bankjegyet, hogy odanyomjam neki, mihelyt
megérkezik a taxi – mindig ötszörös ráhagyással adtam, és egyik
nő sem ellenkezett, hogy ez túl sok.
A kétfordulós kőlépcsőn felmentünk a hídra, ahol még sűrűbb
volt a forgalom – a fordulóban a csaj széleset lépve átszökkent a
homokkal beszórt tócsán:
 – Leszúrták, mint egy disznót.
Beültettem a kocsiba, becsaptam az ajtót, integettem neki,
amíg láthatott, és mint mindig, hamis esküt tettem: soha többé!
– késő este fogtam a Lubjankán egy kocsit, és fuldokoltam az
örömtől: a tökkopasz sofőr a magnós rádió helyébe egy tévét
applikált, a hamutartó méretű, vibráló, pislákoló képernyőn hang
nélkül a Szpartak meg a CSZKA csapott össze. A sofőr a
katonacsapatnak drukkolt, én pedig bámultam a passzokat és
beadásokat, hogy időben megörvendeztethessem, még a
Jakimanka előtt:
– Gól! A CSZKA!
– Les volt – igazított ki szárazon a sofőr. – Popov tétlen lesen
volt.
Hallgatásba burkolózva hajtottunk rá a Lenin sugárútra, és
úgy összesűrűsödött a hőség, mintha nyár lett volna.
Jól kigombolkoztam, lehúztam az ablakot, és a nedves
fülledtségtől elgyengülve fészkelődtem, a fejemet vakargattam,
ásítoztam, lenyaltam a csiklandós verítéket borostás felső
ajkamról, nyakamról letörölgettem az izzadságcseppeket; a
szívem valahol mélyen dörömbölt, mint a kosárlabda az iskola
sportcsarnokában – hallani minden emeleten a matekdolgozat
csendjében, elhanyagoltam tizedikben a matekot –, az egyetlen
éjszakai rémálom, pedig egyébként jól alszom.
Az Universzityetszkij sugárúton, el a fizetős klinika mellett –
kétszer vettek tőlem itt vért szifilisz, egyszer chlamydia, egyszer
egyes típusú herpesz miatt, és egyszer fájdalmak közepette,
könnyezve gonorrhea miatt… Végigpásztáztam szememmel a
másik oldalon, a park melletti fekete bódékon – ott sört
szopogattak, és parazsas cigarettavéggel kapirgálták a sötétet, a
négyes számú bódénál magányosan pihent valaki. Valóban
magányra ítélt az ember?
– Állj meg!
– Mi az, szarul vagy?
A hirtelen támadt hőségben mint szűk ruhában botorkáltam el
az „Orosz lottó” bodegához, amelynek kővel betörték az üvegét,
egy koszos kaukázusi kézből vettem egy zúzmarás oldalú,
dobozos Coca-Cola lightot, és – szisszenés – benyomtam rajta a
szirom alakú lyukat. Átvánszorogtam a sugárúton, közben a
kólásdobozra tapadtam, át a kerítésen, a bokrokon, és odaültem
a magányos pasas mellé, a pad szabad végére – aztán levegőért
kapkodva kiittam a kólát, és figyeltem: melegem van? lehűlök? A
fejem hevesen égett, a vér balról a tarkómba tolult, mint valami
gátba.
A szomszédom zavartalanul és elszántan ült – idős volt,
elegánsan sovány, bozontos, ősz hajjal, puha melegítőben és
özönvíz előtti, értelmiségi házikabátban, csomóval a hasánál –
ilyenben ábrázolják a haldokló zsidó fizikusokat meg azokat a
gazembereket, akik lopott hegedűket és bélyegeket vásárolnak
fel. Régóta és szokása ellenére borotválatlanul, olyan szabadon
ült ott, mint aki valahol a közelben lakik, és minden este kijár ide
friss levegőt szívni, a padra, maga mögött hagyva a Vernadszkij
sugárúti cirkuszt.
– Jó estét, Alekszandr Naumovics! – és vidáman közelebb
csúsztam hozzá a padon. – Mit olvas mostanság?
Golcman elégedetten elmosolyodott, és kezet ráztunk.
– Amióta Regina meghalt, egyetlen könyvet olvasok. Az
ágyam mellett, az éjjeliszekrényen tartom. A Bibliát. Tudod,
hogy abban minden benne van?
– Jut eszembe! Az ágy, amit Regina Markovnával nekem
adtak, mind a mai napig szuperál. Azon alszom!
– Pedig már minket is kiszolgált tizenhét éven át, mielőtt
gyógymatracra lett szükségünk. – Golcman elmerengett,
valamin szomorúan mosolygott, a keze megmozdult, mint egy
haldoklóé, majd feléledt, felém rebbent, hogy leszálljon testem
valamely részére, amely kifejezhetné az együttérzést, „kitartás,
veled vagyok”, de aztán rázuhant a padra, mintha nem lett volna
elég erő benne, érthető így is minden. – El kéne utaznod.
– Nincs nekem hová mennem – kaptam fel a fejemet,
miközben a hűvösen rezgő lombot, az őszt, elfolyó értelmetlen
életemet bámultam, és majdnem elbőgtem magam.
– Na. Érted. Világos, hogy valaki rád szállt. Kezelésbe vettek.
Nem tudjuk, kik ők. Remélem, valami üzlet. Az a srác, aki beszélt
veled a verniszázson, nem komoly ember. De kellemetlen.
Provokált. És nincs egyedül. Ha nem egyezel bele, hogy nekik, a
klienseiknek dolgozz, feldobnak. Szállj ki. Nem látok más
megoldást. – Miközben óvatos rántásokkal leszedte magáról a
vértől ragacsos kötést, lassan beszélt, mintha csak súlyos bútort
tolt volna, és értésemre adta, hogy nincs idő, hogy még itt, ezen a
padon is figyelnek bennünket, befőttesüvegbe zárt fenékjáró
küllők vagyunk, akiket kiengedtek, hogy megnézzék, hogyan
döglenek meg. – Ismered a lehetőségeinket. Most meglehetősen
korlátozottak. Ha találunk kellő anyagi eszközt… Ha az
ügyészségen a megfelelő emberek belemennek, hogy segítséget
nyújtsanak… A tárgyalásig ücsörögsz egy évig. Kettőig. És miért?
Tekints másként az egészre. Talán nem fáradtál el? Átéltél ezt-
azt. Eljött az, ami nem lesz, ha eddig még nem volt. Elmész a
tengerhez. Meglesz mindened, ami kell: természet, munka… –
Golcman hozzá akarta tenni még, hogy „nő”, de ezt a szót egy
könnycseppel együtt kipislogta a szeméből – Hidd el, több nem is
kell, a Bibliában minden meg van írva erről. Tudnom kell, mit
gondolsz.
Olyan kevés maradt az életemből. Minden összezsugorodott,
ez az igazság. Odaveszett a gyermekjátékok értelme, a masírozó
ólomkatonák a pázsiton, odalettek az újévi örömök, az édes
dinnyék, a kedves teste iránti rajongás, ahogy édesen suttogja a
nevem, vizes ingem langymelege a nyári záporban – a világ
közömbösen néz rám. Nem maradt más, mint álmodozni az
egészséges öregkorról, hogy ne csináljak magam alá, meg arról,
hogy álmomban ér a halál.
– Azt hiszem, van még időm, már kipihentem magam. Tudok
még dolgozni. Foglalkozni akarok a Nagy Kőhíddal. Felkutatni és
kiengedni mindenkit, akit oda zártak. És maga segít nekem.
Golcmanra a hatos számú (tudományos munkatársak számára
fenntartott) olvasóteremben figyeltem fel, a történeti könyvtár
első emeletén, a Kitaj-Gorodban, láttam a Marxizmus–
Leninizmus Intézet levéltárában (most valahogy másként hívják,
valami „orosz állam társadalmi-politikai története” van benne) a
Bolsaja Dmitrovkán, találkoztam vele a Kommunista Párt
Központi Bizottságának egykori levéltárában az Iljinkán.
Meghajoltunk egymás előtt. Váltottunk pár szót… Az első
beszélgetések a büfében, almás pite mellett… Felolvasott
munkájából – miért nem adja ki senki? Az öreg egy rabszolga
reménytelenségével írta meg, vonalasan, mintha fémlemezre
ollóval véste volna arcképvázlatait ezerkilencszáznegyvenegy
telének partizánhőseiről – és hiába házalt szerkesztőségről
szerkesztőségre a senkinek se kellő ejtőernyőseivel,
állambiztonsági hadnagyaival, azokkal az elképesztő emberekkel,
akik egy téli reggelen akasztófahurokkal a nyakukban így szóltak
a térre összeterelt falusiaknak: „Az ügyünk akkor is győzni fog…
Nem félek a haláltól. Úgy halok meg, ahogy egy hazafihoz illik” –
akkor, amikor a német motorosok Himki felől, a jelenlegi
bútoráruház-monstrum, az IKEA területén át berobogtak
Moszkvába. Golcman tanúságot tett a hazaszeretetéről (nem
akarta elfelejteni a Hazát), a Haza nem adta meg magát a
halálnak, és be kell ismerni, a Haza nem csapta be az övéit, a
felakasztott emberek – az igazság emberei – nem tévedtek: az
ügyük valóban győzött, kínosan pontosan és teljes mértékig, az
apró részletekről sem feledkezve meg, és ha Golcman száraz
elbeszélésébe, amely agyon volt terhelve adatokkal, hogy hány
tonnányi szerelvényt siklattak ki, belekerült olyan ember, aki
elárulta a mieinket, akkor néhány bekezdéssel később,
függetlenül attól, miről szólt az a rész, feltétlenül odaírta:
„Egyébként ezt a provokátort is elkapták, és a törvényszék golyó
általi halálra ítélte” – semmi sem gátolta buzgó és örökké
tevékeny, hideg kezét, amellyel évtizedeken át vonta le a
következtetéseket, és egy csütörtök reggelen a vidéki ház ajtaján
becsöngetett a vízvezeték-szerelő, és az ajtót nyitó ősz és rozoga
házigazda pontosan ugyanazt a vidám, gyűlöletes beszédmódot
hallotta meg, amelyet ezekben az erőtlen években minden
éjszaka hallott: „Na, mi van, te rohadék, azt hitted, elbújtál és
nem találunk meg?”
Golcmant csak a pártsajtó meg a Hadtörténeti Magazin adta
ki. Találgattam: mire kell ez… neki? Hogy elfoglalja magát
valamivel? Pénzre van szüksége? Az egyik unokája lakást bérel?
Vagy gyógyszerre kell a másiknak? De Golcmannak nem voltak
unokái, és a kortársai sírjára olyan kitartó makacssággal hordta a
köveket, mintha csak valami építkezésen vett volna részt. A
feleségét három éven át zabálta a rák, kínos volt Golcmant
otthon hívogatni: „Hogy van, Regina Markovna? Hogy érzi
magát? Nem túl vidám a hangja… Alekszandr Naumovics otthon
van?” – fecsegni egy olyan asszonnyal, aki halálra van ítélve, s
ezt tudja is, te pedig még itt maradsz, és látod, ahogyan…
tavasszal, például… – valami mást kellett volna mondani neki.
Golcman fia már rég a komputert választotta feleségnek, azt
basztatta, és a komputer végül magával vitte a hazájába,
Amerikába.
Golcman múltját senki sem látta, sosem tárta fel előttem, hogy
tovább építse, habár azt gondolom, nem veszett kárba:
maradtak a tanítványai, meg a tanítványainak tanítványai, meg
az élve eltemetett Haza. A KGB veteránjainak
visszaemlékezéseihez írott előszókban A. N. Golcman
vezérőrnagyot kiemelték az elhárítás történetének
megalkotásában kifejtett aktív társadalmi munkájáért. A
levéltárakban, ha a nyugdíjas kutatóknak a kérőlapon fel kellett
tüntetniük az „utolsó munkahelyet”, Golcman apró betűkkel azt
írta be, hogy az „Információs Bizottság elnökének titkára”,
amiért újságírónak vélték: kevéssé ismert, hogy abban az
intézményben, amelyet ügyetlenül Információs Bizottságnak
neveztek el, 1947-ben rövid időre megpróbálták összevonni a
katonai (GRU) és a politikai elhárítást (az MGB Első
Igazgatósága), és a bizottság elnöke a birodalom második számú
embere, Vjacseszlav Molotov lett.
Nem fizettünk neki, Golcman meggyőződésből segített
nekünk; nem barátkoztunk – nem tudok egyszerre barátkozni
meg sajnálni: a figyelmes együttérzés minden emlős iránt csak
zavart kegyetlenséghez és végleges, sarkköri elhidegüléshez
vezet – de hát ő sem tudott barátkozni. Mi a Teljes Igazságot
szolgáltuk, ez pedig nem más, mint leltári számos szállodai
ágynemű, poros akták, az együttérzés elhárítása, emberi váladék
és fekete erdő – földi utunk végén ott nincs senki, nincs kit
megszólítani. Egyszerűen csak találkoztunk, és arról beszéltünk
egymásnak, amit az ügy megkövetelt tőlünk. Amíg meg nem halt
a felesége. Akkor Golcmant elkapta egy láthatatlan kéz,
meggyűrte-megnyomorgatta, kicsit megropogtatta, és
visszarakta erre a padra.

– Az ötlet igen egyszerű. Ki kell csomagolni a hidat. És odacsapni

a szörnyetegeknek, hogy térjenek észhez. Különben azt
gondolják, hogy lezárnak minden kérdést. Hogy mindenkit
elásnak. Hadd tudják.
Golcman rábólintott – igen, ezt várta:
– Kedvesem, ez reménytelen. Haszontalan, veszélyes munka.
Ez nem a mi dolgunk. Az utánunk következőké. Számunkra
egyetlen kiút van. Amelyik számodra szintén nyitva áll. Itt a
kiút. – Nem fordultam meg, azt néztem, hogyan száguldanak a
vad motorosok a Veréb-hegy irányába, viszik fekete bőrbe
öltözött szőke csajaikat, úgyhogy nem láttam, hogyan mutatta a
könyvet, amely most vezérelte: három ujjal? kereszttel? – És
nem térünk vissza. – És nem tette hozzá, hogy
„meggyőződésem”, „talán”, „remélem”, „azt hiszem”, „Puskin is
ebben hitt, pedig nyilván ő sem volt ostobább nálunk”, „élete
végén Einstein bevallotta”…
– Én nem látok kiutat. Én teszem, ami tőlem telik.
 Hallgattunk, nem éppen unalmasan, kiszopogattam a Coca-
Cola maradékát, és ügyesen a szemetesbe dobtam a dobozt:
hárompontos! – megnyaltam a számat, és elgondolkodtam a
kérdésén:
– De ez a… pasas? Ez próbára tett téged… Úgy véled, elég
tartalékod van hozzá, hogy valahogy… megoldd?
– Rám ijesztett. Minden úgy nézett ki… Úgy igazából, ahogy
eddig még soha! Aztán minden eszembe jutott. Átbeszélgettem
vele egy éjszakát… És eszembe jutott… És lehet, hogy van egy
parányi lehetőségem, hogy mindent visszafordítsak. A kliens
bizonytalanul ült be a kocsiba. Egyáltalán nem tudta, hová üljön.
Előbb bemászott a kíberek kocsijába, aztán a testőrség
betuszkolta a BMW-be, ott meg nem tudta, hová kell ülnie
annak, akire vigyáznak, úgy súgták meg neki! Mintha először
csinálná. Ha szerencsém van, ha a verniszázshoz őrség nélkül
érkezett… Ha ezt az egész cirkuszt csak a beszélgetésünk
kedvéért rendezték… Ha a kíséretét csak egy órára fogadta fel,
mert több időre nem futotta a pénzéből… akkor ez a pasas
egyedül van, ismerem, mint a tenyeremet. És nem áll mögötte
senki. Csak egy clown, aki túl sokat játszott az Interneten…
Titkos anyagokról szóló filmek… Időutazások… Mások
kívánságainak irányítása. Fogalma sincs, mibe nyúl. Felírtam a
kocsi rendszámát.
– És mi van, ha csak privát kíberekhez fordult, és a figyelést
meg biztosítást csak vasárnapra vette meg… Például hogy
elkísérjék egy tárgyalásra…
– Akkor szétcincáljuk.
Golcman bágyadtan és egykedvűen elgondolkodott, végül
rábólintott: lehetséges…
És felállt. Ideje volt. Most, hogy szabadnak érezte magát, és a
vekkerek némák maradtak, valami különösen szigorú
időbeosztás szerint élt.
– A Nagy Kőhíd a Kormányépületnél. Sokat hallottam róla, de
semmi értelmeset. Meg kell találni a bejáratot. – Mérlegelt, és
kinyögött valami semmitmondót: – Lehet, hogy megtudunk
valamit…

Az éjszaka – megbízhatatlan. Kisfiú leszek. Azok, akik nem

ilyennek ismernek, és akiknek dolgoznom kell, alszanak. Ülök
egyedül az ágyon, nem kapcsolhatom fel a villanyt, nem engedik.
Nem kapcsolhatom fel, hogy olvashassak, a sötétben zenét sem
hallgathatok – mindenkit zavarnék vele az alvásban.
Nem lehetek más, csak kisgyerek, aki most, e percekben
senkinek se tartozik semmivel. Képes vagyok kitapintani és
szétgyúrni a ráncaimat, és nem odahallgatni arra, ami nem
érdekes, nem érdeklődni az érdektelen iránt. Fogdoshatok egy
kislabdát, vagy csöndben elguríthatom a falig.
Nem fáradtam el, fel tudok állni, és gyors léptekkel sokáig
menni, de nem engednek ki, dolgoznom kell nekik, amíg el nem
temetnek. Vagyis cserébe – semmi.
 A PROBLÉMA

Hát ezért vagyok… feszült. Harmincnyolc éves vagyok, ez nem

kevés. Van két gyerekem. Az idősebbik egy kislány (tízéves),
magas, kész kisasszony! Sok az ősz hajszálam. Megbékélve
szemlélem, mint a háztetőn a havat – majd elolvad –, vagy mint
a horzsolást, amely egyszer csak begyógyul.
Valószínűleg jóval korábban kezdődött, már régen, valami
hathatott rám magzatkoromban, vagy később nem gyógyítottak
ki valamiből, és öt éve történt egy különös dolog: munkába
menet újságot olvastam a metróban, és ezt olvastam benne:
néhány ezer év múlva (vagy néhány tízezer év múlva) a Tejút,
amelyben élünk, összeütközik az Androméda-köddel. Óránkénti
ötszáz kilométeres sebességgel közeledünk felé. Vagy óránkénti
ötszázezer kilométeres sebességgel. De amikor összetalálkozunk
vele, addigra a Föld már rég halott égitest lesz. A Nap kifogy a
hőtartalékaiból, és a Föld jégtömbbé fagy.
Elfogott a félsz, mint gyermekkoromban, kizárólag a
metróban, és kizárólag a szüleim halálára gondolva. Rögtön a
kislányom jutott eszembe. Olyan élesen éreztem meg a
HALÁLT, hogy úgy tetszett, ez az érzés már el sem múlik. De
eltelt tíz perc, és amint közeledtem a munkahelyemre, úgy
éreztem: könnyebb lett. Még meg is lepődtem: hol van az még?
Mi állt helyre bennem, mégpedig ilyen gyorsan?! Úgy látszik, jól
elvagyok itt, mint a befőtt.
De később… nyáron… a lányommal a vízmosáshoz mentünk
gombát keresni. „Apa, tényleg igaz, amit mondanak, hogy a Föld
egyszer nem lesz?” Tanácstalanságomban időt próbáltam nyerni:
„Ki mondta ezt neked?”, és a vízmosás lejtőjén teljességgel
felfogtam: igen. Semmi sem lesz. Minden elrothad, mint a fű. De
ezt sehogy sem tudtam összeegyeztetni a mellettem álló
kislányom kedves, csapzott, izzadságszagú feje búbjával.
Kiderült, nem állok készen az örök nemlétre.
A betegségem három szóval írható le: nem tudok felejteni.
Másik hárommal: fel nem foghatom. Újabb hárommal: nem
nyugodhatok bele. És végül: nem akarok belenyugodni!!!
Este és reggel ezen kezdtem gondolkodni. Este és reggel
tapogatni-piszkálni kezdtem a lelkemet, ott belül, mint egy
mozgó fogat: tényleg így van? nem múlt el? Időnként a tátongó
lyukat a fáradtságnak, a túlzabálásnak, egy női test okozta
kiüresedésnek, az álmában csatába futó fiam közelségének kékes
színű, hányingerkeltő hályogja fedte be; óvatosan mozogtam, és
igyekeztem többet aludni, valamivel betömködni ezt a lyukat, de
nem forrt be; úgy látszik, már nem fog beforrni sohasem. Úgy
látszik, elfáradt, nem harcol a szervezetem. Valami nincs
rendben a szövetekkel… Úgy látszik, lejárt az időm.
Ifjúkoromban puha párnaként óvott a felfedezetlen föld, „még
fiatal vagy”, gyerekkoromban az élet pusztaságnak, sűrű, sötét
erdőnek tűnt, de most ez az erdő ritkulni kezdett, és a fák között
már megpillanthattam… felkapaszkodtam a következő hegyre,
és hirtelen megláttam magam előtt a feltáruló fekete tengert;
nem, ott, távolabb, vannak még hegyek, alacsonyabbak, de a
tengert, ahová igyekszem, már sohasem takarják el.
Észrevettem magamban: nem állok rá készen, hogy a fiam (aki
szereti a hajdinakását, és néha sír a kertben – megijedt egy
nyúltól) meghal, hogy megöregedett arca ovális fényképkeretbe
kerül, aztán kidől a kereszt, a temetőt pedig felszántják. Képtelen
vagyok elfogadni, hogy új fiúk jönnek, akik kivárták a sorukat az
életre. Nem akarok másik gyerekeket, másik öregeket, másik
tavaszt, csak az enyémet, a miénket. Be kellett ismernem
magamnak: ezzel az egésszel a legszívesebben rohannék az
anyámhoz, hozzásimulnék, hozzábújnék, rohanva és futtából
belefúrnám magam testébe – de nem lehet, mert anyám
meghalt. Ám nincs hozzá kellő erőm, hogy eltitkoljam: ez a
vágyam abszolút valós.
De ez senkit sem érdekel. Eljött az az idő is, amikor nincs kinek
mesélni anyámról. Milyen furcsa: a halhatatlanságomról akarok
mesélni, és senkit sem érdekel.
Töprengésem a halálról teljesen hatalmába kerített, mint a
mongol-tatár horda igája.
Bárminek örültem, a halál, az örökös nemlét elsüllyesztette.
Elveszítettem a reggeli alvás, a futballmeccs, a fizikai fáradtság
és az elvégzett kemény munka, a tavasz, az első hó, a könnyű
gyermeki kéz, a szomjam oltó hideg víz örömét. Elvesztettem az
étel ízét – elvesztettem mindent. Agyonnyomott a sírkő súlya.
Az életem léket kapott, amikor megértettem, hogy „igen” –
meg kell halni, attól pedig darabokra is hullott, hogy ráadásul
„hamarosan”. Ott, a sötétben, ahol személyiségem
megsemmisült, valami újat és véglegeset éreztem, az édes
érzést, hogy alávetem magam egy idegen akaratnak, néha a
beköszöntő jövő bizonyosságának ígéretét, de mindez ettől még
halál maradt, és a halálba merült. Kit melegíthet fel ez a jéghideg
szikra? A világ összeszűkül, nyomaszt a súlyos kőzet, lehajolva,
aztán összegörnyedve kell futnom, aztán hamarosan már
négykézláb, aztán csúszva-mászva, végül pedig csak hasalok és
érzem, hogyan nehezedik rá milliméterenként recsegő-ropogó
mellkasomra a kő, míg össze nem lapít, mint egy bogarat, amely
késve rebbentette fel a szárnyát.
Mi történt? Leéltem, amit kiszabtak rám, kiégtem? Tavasszal
már nem újul meg a fa kérge. Már nem tanulok meg angolul.
Minden elsuhant. Valamiért az iskolát sajnáltam legjobban. Hogy
nem írhatok le több törtet, nem oldhatok meg egyenleteket.
Nem tanulhatom az égitestek elhelyezkedését – a Merkúrét, a
Vénuszét, a Marsét, és emlékszem még a Plútóra is. Nem kell
egy vonallal aláhúznom az alanyt. Az ismeretek megtették a
magukét, és nincs többé rájuk szükség. Rám se lesz többé
szükség. Az életemre… Az életemre! De én még egyszer meg
akarom tanulni az eseteket és a rendhagyó igéket, ismét (nem
„ismét”, hanem mindig!) akarom érezni az első lerakott téglák
szilárdságát, gyermeki, emberi igazságosságban akarok élni, nem
pedig az idő gyilkos nyomása alatt, amely eldönti, hogy örökre
nemlétező kell hogy legyek… És ha már igazságosak akarunk
lenni, akkor a világnak atombombaként kellene felrobbannia,
hogy mindenki megdögöljön, hogy soha többé ne legyen senki, ha
már meghalok, én, aki a világon csak az anyámnak voltam
mindennél fontosabb.
Vissza akarom hozni magam…
Nézegettem az emberek arcát, különösen az öregekét – lám, a
gőzfürdő polcain vagy az iránytaxik puha ülésén ülnek és
mosolyognak úgy látszik, ők tudják a titkot, amit én nem tudok.
Hiszen rájuk ugyanaz a halál vár, mint rám, ráadásul hamarabb
is: már holnap! Akkor mit mosolyognak, miért nem igyekeznek,
miért nem adják jelét, hogy zabálja őket a rettegés? Miben
reménykednek? Nincs kinek elmondanom, nincs kinek…
Gyerekkoromtól fogva hozzászoktam, hogy a környezetemben
mindenkinek olyan fontos vagyok, mint az anyámnak, egyetlen
pillantásának, amelyet semmi sem helyettesít… A bűnbocsánat
sem. Meg valami más sem. Most viszont nem vagyok érdekes
senkinek. Csak némelyeknek, de nem teljes egészben, hanem
csak részben, amit belőlem el lehet fogyasztani, le lehet tépni,
rágni. Teljes egészben – senkinek.
Olyan tisztán láttam a halált, hogy más nem maradt a szemem
előtt. Kiégette a szemem az egyetlen pillanat alatt,
feltartóztathatatlanul és abszolút bizonyosan ellobbanó életem,
és értelmetlen kérdések kínoztak: miért csak most? hogy
tudtam úgy élni, hogy nem vettem észre hamarabb? miért telt el
és ér véget ilyen hamar?
Bármilyen élet (és bocsánat, az egész, az egész élet!) véget ér a
halálommal, a vigasztaló gondolatok arról, hogy majd jönnek az
ostoba unokák és gyerekek – csak fájdalomcsillapító injekció,
hogy ne okozzunk felesleges gondot a falkában utánunk
jövőknek, ne hallják, ahogy éjszaka rettegve üvöltünk; ne
kapaszkodjunk bele az ápolónők és orvosok köpenyujjába: ne
engedjetek át oda!!! Az emberiség sorsa nem izgat, emberiség
már rég nincsen, nincs benne semmiféle „én”, és kinek, mi a
francnak kellene?! – engem a saját életem, lélegzetem izgat, én
magam. Nekem rám van szükségem.
Nem akarok örökre megszűnni, nem akarom, hogy
megremegjenek és összefolyjanak időm határai: a fémgombos,
kék iskolai egyenruha, a pénzváltó automaták a metróban, a
díszszemlék a Vörös téren, az űrhajósok, a legértékesebb újság, a
Foci és Hoki, a huszonhatos villamos, Viszockij és Levitan hangja,
a Masina Vremenyi együttes hangfelvételei a tbiliszi
rockfesztiválról, a tankok, amelyek elindulnak… – nem akarom,
hogy az időnk elmúljon, miután körülfonták az élet fiatal,
ragadozó csápjai, az életé, mely megtanulta, hogy elnyomja a
betegek és haldoklók hangját, és hogy ne vegye észre a holtak
reményét. Ezek az ifjak mindenkire ráijesztettek, és mindenkit
arra kényszerítettek, hogy úgy éljenek, mintha nem lenne halál.
Mintha minden jól végződne. Egyáltalán, minden nagyon jól.
Rosszul semmi sem végződik. A szappanopera folytatódik.
Mindig van ok a szórakozásra. Mindenki nevet. Csak egy rövid
időre szakítják meg a reklámok. Mintha nem múlnánk ki
mindannyian örökre. Mintha ennél a „nincs”-nél volna valami
fontosabb a világon. Erről nem beszélnek, nem dalolnak, a
gyerekeknek nem tanítják – a halál nem létezik. Erről nem vesz
tudomást a tévé sem – nincs halál. Ifjúság és vidámság és új
termékek! Meg néhány öreg, ott vannak, ni, a padon, simogatják
a kutyájukat, pirospozsgás és ostoba céltáblái a gúnyolódásnak!
korcsok! – holtak pedig egyáltalán nincsenek. Kivittük és
elhantoltuk őket. Az élet folytatódik. Így, mindig is így
folytatódik… Őket nem mutatják. Őket nem viszik ki az utcára.
Ők vannak többen, de nincs mit mondaniuk. Senki sem akarja
kiszabadítani a földben rothadókat, senki sem akarja őket
magával egyenrangúnak elismerni. Senki sem hallja a nagy
többség föld alatti jajveszékelését: ENGEDJETEK VISSZA!
Mintha a legfontosabb emberi kívánság, ugyanúgy, mint a halál,
nem létezne, mintha az egyetlen lehetséges értelemnek semmi
értelme sem lenne. Mintha a holtak rajtunk kívül másokban is
reménykedhetnének.
Mit tegyek, mit tegyek… Milyen módszerek, vagy legalább
remények vannak?… Létezik egy kis függöny, a „még odébb
van”. A nevezetes „még nem most”. Ott van a HE – a hatásos
enyhítők – iránti vágy. Az alkohol. A síelés. A fun club…
Meríthetsz erőt a hosszú életből, a hosszú munkaképességből.
Vagy lehet, hogy összeomlok, puhánnyá silányulok, mielőtt
meghalok, és csak a tejberizsre tudok gondolni?!
Vagy egyáltalán ne is gondoljak erre, és az öregség majd
észrevétlenül felzabálja mindazt, ami személyes és
megismételhetetlen, úgy, ahogyan a szú a háromöles gerendát.
Az is lehet, hogy testem elhasználódása azt a gondolatot
táplálja, hogy „Elég belőlem”, és a további létezés nem-akarása
ugyanolyan nyilvánvaló lesz, mint a „jóllaktam” vagy a „többé
nem megyek fürödni”. Nem! Ezt a gondolatot kölcsönveszem, és
megfosztom lényegi tulajdonságától – a befejezhetetlenségétől
(az élet határain belül nincs semmi végleges). Amikor azt
mondjuk, „nem megyek többé fürödni” – ez egyáltalán nem
jelenti azt, hogy nem fogunk soha többé fürödni. És amikor az
öregember egyszer csak megérzi, hogy „elég volt az életből” – ez
nem jelenti azt, hogy holnap nem fog valami mást érezni, ha
meglát egy seregélyt a meggyfán, egy nyírfát vagy egy fenyőfa
mézgás kérgét, egyáltalán nem jelenti azt, hogy örökre meg akar
halni.
Vannak még más nyugtató szerek is?!
Á, igen, elfogadhatjuk a halált, ha magunkban olyasmikre
gondolunk, mint „család”, „nép” (nagyobb, de hűvösebb), „TÖR-
TÉ-NE-LEM” – melyben, ha névtelenül is, de benne marad az
ember, vízben feloldódott ásványként, aranyszemcseként.
Vérként az utódok vérében. Családi vonásként, görbe orrként. A
világ fölötti „ÉN” fürge atomjaként, egy személytelen gramm
töredékeként, amelyet csak valami modern eszközzel lehet
felfogni!
Igen, visszapillantok a „családra!”, a „népre!”, a
„történelemre!”… A szépen becsomagolt, szépen teljesített
történelem, tökéletesen befejezve, hogy kényelmesen
átlapozható legyen… De nem fogadom el, hogy csak azért
dögöljek meg örökre, hogy ez az egész valahová előre és tovább,
az Androméda-köd felé mozogjon!
Vagy? – a fájdalom elviselhetetlenné teszi az életet, és az
ember maga fogja megnyomni az öneltávolító gombot – hiszen
azok ott, ni, ők is megnyomják, s az ember csak nem fog
kételkedni az őszinteségükben?
Talán tablettákkal. De nem gondolom, hogy a gyógyszeripar
garantálni tudná az eredményt. A tabletták feloldják a mélységet
és a feszültséget, de nem hessegetik el a gondolatot, amely
megrekedt ott, hogy minden elpusztul; meg hát a gondolat is élő,
az enyém, ez is „én” vagyok – saját félelmemet nem adom oda!!!
Semmi nem takarhatta, takarhatja el, nem-nem! Nincs semmi,
amitől a szemet ismét álom fátyolozza be, amikor a jövőnek
hétköznapi, emberi korlátai vannak, az én fiam, az én unokám, az
almafák, amelyek nélkülem nőnek majd, és mint korábban is,
cserebogarak ülnek a városi park nyírfáira…
Úgy futkostam e szánalmas, hatástalan „módszerek” között,
mint meghízott ember a régi ruhái körül, mint medve a faházikó
körül, de nem jött ki belőle semmi, csak egyetlen dolog: valaki
meg kell hogy ígérje a halhatatlanságot.
Földi helytartók? Fényűző barmok? De hisz nekik még a
csatornázás, a szar elvezetése se nagyon sikerül! A
halhatatlanságért induló népfelkeléssel szemben legfeljebb
ikonokat tudnak felmutatni.
És itt van még a legutolsó, az isten. Az Isten. Igen, az Isten jó
eszme ahhoz, hogy megnyugodjunk – kimért kínok között
múlunk ki, aztán jön a fizikai feltámadás, szőröstül-bőröstül,
mindenestül, bár nem nagyon tudni, milyen idős korunkra (csak
ne a 10/A-ba – ott a matek!), és jön az örökkévalóság; melós,
macerás kiút: végigállni az istentiszteleteket, öregkorodra
megtisztulni, vezekelni, és elsorvasztani a testet, megpróbálni
kitalálni az ismerős szavak jelentését az egyházi szláv nyelvben,
és énekelni (még az is lehet, hogy húsvétkor vihetsz valamit a
körmenetben)… végrendeletedben ráhagyni a csillárt a
kolostorra, vagy az előestéjén be is állni szerzetesnek – mint
Szerafim barát! Ha pedig az ember koplal, és órákon át kitartóan
a gyertyalángot bámulja, akár lát is valami különlegeset – valami
felfoghatatlan világosságot és árnyékot. Miután az Isten nem
gondoskodik se cseresznyefáról, se miniszoknyás lányokról, az
Istent jókora betongömbnek tudom elképzelni, amelynek
belsejében benne van minden. De hol, miben lóg ez a gömb? Mi
van körülötte? És ha ugyanaz az örökkévalóság-világegyetem-
halál? És az is zavarba hoz, hogy meg vagyon írva, és ha egyszer
megírták, akkor nyilván figyeltek rá, hogy haszna legyen, hiszen
a haszon kedvéért írnak! Szóval, féltek meghalni? Akkor
egybegyűltek a veteránok, és vigasztalásképpen összeállították,
megírták, hogy ne kelljen félnetek! Hogy ne harapjátok át
egymás torkát a gyerekek temetésén. Hogy ne követeljetek
halhatatlanságot. Hogy eltemessétek a holtakat, hogy a
környezet higiénikus, járványmentes legyen… És hogy
tisztességesebben viselkedjetek – figyelnek titeket! Csak itt van
ez a szánalmas alkudozás és nézeteltérés: milliárdok hisznek
egyvalamiben, milliárdok másban. Valami iszlámban… A dalai
lámában… Kitalálták a katolikusokat – kik azok? És
különösebben nem is vitatkoznak, nem sajnálják azokat, akik
elmennek mellettük – felosztották a piacot. És még azért is
zavaros a dolog, mert egyetlen kiút van: itt van neked az Isten,
és semmi több. Nincs miből választani, ettől pedig
elbizonytalanodik az ember, fél is, mert gyakorlati bizonyíték
nincsen, még a római pápa se tudja gyógyítani a végbélrákot, és
az asztrofizikának sincs bizonyítéka – csak a nagy csönd van, az
Isten nem ijesztget, az Isten hallgat. Rég nem volt már jelenése
senkinek. És a torinói lepel korával se stimmel minden. Én
egyébként mindössze két mélyen hívő pravoszláv embert
ismertem. És mindketten (a férfi is, a nő is) címeres gazemberek
voltak. Nem, elhiszem én, hogy van vigasztalás, vannak szentek,
van orosz pravoszláv egyház, hogy ingyenebédet osztanak, hogy
a pravoszláv ápolónő kedvesebb, habár drágább is; és hogy
lélekben valahogy megkönnyebbül az ember, amikor
ötvenkopekes, jó vastag gyertyát gyújt, hogy „nyugodjék
békében” vagy amikor húsvét éjjelén árad a nép a templom
körül… – ki vitatja ezt, szükséges dolog, attól tartok viszont,
hogy nincs feltámadás a halálból. Előfordulhat, hogy nincs benne
a készletben. Mindent Kínában gyártanak, és a mellékelt, tört
oroszságú használati utasítást aligha tanulmányozod át, amikor
megveszed…
Nem, nem így van, valami másról van szó – tegyük fel, hogy
egy százalék (1%) a valószínűsége annak, hogy ott, az oltár
mögött, nincs semmi, csak a napfény, és ezek a szerény
mennyországú kis egyházak nem tudnak mit válaszolni a
kihunyó Napnak. Mindössze egyetlen nevetséges százalék. De
nem is – legyen 0,0001 százalék. Vagy akár 0,000000000001.
És még ez a jelentéktelen egyes is a tizenegy darab nulla után
éjszakai rettegést vált ki. Ennek az egyenletnek az a baja, hogy
bármilyen, a lehető legjelentéktelenebb tévedés sem változtat
végül az elfogadandó, várható eredményen, hanem teljes
egészében megsemmisíti, megsemmisít mindent, és a lányom
magára marad, arctalanul, barmok módjára örökre elalszunk. És
elrothadunk.
Az örök életnek feltétel nélkül garantáltnak kell lennie. Ennek
a százaléknak a gondolata igencsak foglalkoztatott.
Csak egy dolog maradt. Itt van ez a szívós málhás állat, a j-ö-
v-ő; mindent elbír, amit rápakolunk, és még és még rápakolunk.
Egyszóval, a jövőben odáig fejlődik a tudomány, hogy vissza
fognak hozni bennünket az orvos-angyalok! De ebben nem
nagyok hiszek. Mi van, ha ezek a gazemberek csak magukat
ajándékozzák meg örökkévalósággal, meg az övéiket, a
rokonaikat, a barátaikat? Hogyan kövessük nyomon,
ragaszkodjunk hozzá, kényszerítsük rá őket mi, a hullák, hogy
mindenkit rángassanak ide vissza? Hiszen nekünk nincs pártunk,
nincs „védelmezőnk” nincs tartalékunk, ők pedig, a jövő emberei,
a maguk urai lesznek – előbb csak az ausztralopitekuszokat
hagyják odaát, de ez csak a kezdet, takarékoskodni kell a
költségvetésben, számolni kezdenek, és ott hagyják a fenébe a
középkort is, aztán pedig – csak az élőket hagyjuk meg, de azok
közül se mindenkit, csak akinek szerencséje van! Akinek nincs
hátraléka a társbérletben. Rohadékok! Bár, ha még szerencsém
is lenne, és a hivatal azt javasolná: személy szerint téged
meghagyunk, de a nagyszüleidet, már megbocsáss, nem – és
amilyen aljas vagyok, még bele is egyezem –, mi más
választásom lenne? Viszont emlékezni fogok a szeretteimre –
mindennap! És mesélni fogok róluk – érdekel benneteket?
Minden jobb, mint a TOTÁL SEMMI… És ha nem minden élőnek
adják meg, ha kiderül, hogy én alkalmatlan vagyok, ha nem esek
bele a limitbe? És pláne nem a hű ebek, a darvak, a
sorozatgyilkosok, azok, akik a gyermekmatinékon sokkal
ígéretesebbnek látszottak? Senki. Nem.
Nem marad semmi más, csak a hazugság. De én ebből kiestem.
Eltérek a tárgytól… Rájöttem: valami történt velem. Valami
olyan, ami nem történik másokkal. Hogyhogy nem izgattak eddig
az évmilliárdok, a fekete lyukak, a Világegyetem mindent elnyelő
torka?
De az is lehet, gondoltam, hogy mindössze az a helyzet, hogy az
örök ember, aki bennem élt, meghalt. Nem beszélgetett tovább,
és nem kért enni sem. Csak valami múmia maradt a helyén.
 A MASZKABÁL

A „nagyfőnök” két órára kötött „kíséretre és találkozóra” szóló

szerződést a Belügyminisztérium Moszkvai Hivatala mellett
működő privát biztonsági szolgálattal, és úgy írta alá, mint A. V.
Csuharev, az Orion-K Kft. vezérigazgatója. A cég tevékenységi
köre: turizmus. Postai cím: Hlinovszkij köz 26. Fizetve:
hétszázhúsz dollár.
A Hlinovszkij köz balra esik a Bolsaja Nyikitszkajától (ha a
Mohovajától megyünk felfelé), szemközt a Majakovszkij
Színházzal. A lépcsőházban irodák működtek, a bejárat egy
nyirkos, lepusztult kapualjban nyílt, közvetlenül a Süketfajd
Fészek kávéház után, ahol a járdára sátorként kiállított
reklámból ítélve esténként bárdok léptek fel.
Elhelyezkedtem a Bolsaja Nyikitszkaján lévő étterem teraszán,
és a csöcsös és kis bajuszkás, barna blúzos pincérnőtől kértem
egy üveg szénsavmentes Vityel ásványvizet, egy pohár jeget,
meg mindjárt a számlát is. Üldögéltem, és ujjammal a fekete
hamutartót pörgettem az asztalon.
Egy égőpiros Volkswagenből kiszállt egy nagyon magas csaj,
könnyű fehér pelerinben és szintén fehér, átlátszó nadrágban,
amely alatt nyoma sem volt bugyinak – az ilyen nők veszik fel az
élet-halál harcot a ráncokkal, és a plasztikai sebészek
erőfeszítéseinek köszönhetően idővel úgy néznek ki, mint egy
csimpánz.
Letelepedett a szomszédos asztalhoz, nagy műgonddal
rágyújtott, és a szívószál vékonyságú cigarettáját szép, húsos
ajkai közé szorította. Lapos, kamaszlányos mell, spanyolban
szerzett barnaság, hosszú, vékony combok, szurokfeketére
festett, szinte lakkréteggel letapasztott, szorosra fésült haj, a
tarkóján összetűzve. A hatalmas szempár között siralmas hiátus,
oldalról azonban a csaj nemes vonásának és érzékinek tetszett,
olyannak, amilyenre a Perszona image-szalonban festik a nőket a
Kutuzov sugárúton.
Megpakoltam jéggel a poharamat, a csajnak kihoztak egy
gyűszűnyi kávét. Műgonddal, mint egy púderszelencét,
felnyitotta ezüstösen csillogó mobilját, rózsaszínűre festett, de
arany mintákkal futtatott körmével bepötyögött valami számot,
és hallgatni kezdte a készüléket – aztán kérdezett, válaszolt,
rekedten kuncogott, majd elköszönt, és újra tárcsázott.
A férfi felülről érkezett. A Bulvár körút felől jött, és már
messziről kivált a járókelők közül a mellkasán feszülő fehér
ingével és fesztelen, napbarnított bőrével. Kézen fogva vezette
csöppnyi, viselős feleségét, akinek apró, rózsaszínű, telt könyöke
és tarkójára omló, iskoláslányos lófarka volt. Gondtalanul
mosolyogtak, sütkéreztek a napon, és bár előrenéztek, de mintha
álmatag, boldog szemekkel egymás arcába bámultak volna, és
mintha valami fényes gömb képződött volna azon a ponton, ahol
a kezük összefonódott.
– Ott jönnek azok ketten. És mintha az egész világ egy zöldellő
rét lenne nekik – szóltam oda a csontos csajnak, aki akaratlanul
is hátrapillantott.
A kereszteződésben a két fiatal egymáshoz simult,
félfordulattal, védelmezve a terhespocakot, majd a férfi elindult,
hogy igazgassa a korlátolt felelősségű társaságot, és
hátrahátrafordulva integetett a feleségének: ne fordulj meg,
menj óvatosan – a nő pedig, rámosolyogva az életére (akadnak
ilyen lányok, különösen nyáron), egyedül lépdelt tovább, le a
Mohovaja felé.
– Hát elmúlt a nyár – közöltem a csajjal, és átültem az
asztalához. – Csak várod, csak várod, és amikor eljön, annyi időd
se marad, hogy jóllakjál cseresznyével. És senki sem szeret beléd
többé csak úgy, magadért. Senki sem fog elpirulni, villát elejteni
vagy névtelen levélkéket a dzsekid zsebébe rejteni a ruhatárban.
 – Azt hiszem, magát nagyon sokan szeretik. Csak maga ezt
nem akarja észrevenni. – Minden mosoly nélkül mondta.
Szívélyesen…
– Akar velünk dolgozni?
– Bővítené a gyűjteményét? Nem volt még alkalma kipróbálni,
milyen egy száztizennégy centi hosszú láb? Szabados erkölcsű
pár egyedülálló lányt keres? – Komolyan méregetett a
cigarettafüstön keresztül.
– Nincs feleségem, egyedül élek. Maga pedig túlságosan
sovány. A hatvan kilónál fiatalabb lányok nem jönnek
számításba.
– És maga kicsoda?
– Valójában senki. Körülmények felderítésével foglalkozó
szervezet. Társaság a Gyermekfotók Tisztaságáért.
– Szomorú a szeme – a csaj ajkai kissé szétnyílva maradtak,
felsejlett rózsaszínű, nedves szájürege, elővillant fogainak
hófehér szegélye, mögötte a lélegző üresség, amelyben
hullámozva mozdul előre és húzódik vissza a nyelve.
– Ez más tészta. Térjünk inkább vissza az előző képhez. Nem
kell semmi különöset tennie. Felmegy az ötödik emeletre…
– Tartok tőle, hogy nem lehetek a segítségére. Én nem tudok
semmi… affélét.
– Ugyan már… Kicsivel kezdi, de eltelik két év a mi, úgymond,
véletlen találkozásunk után, és akkor már tudni fog mindent.
Aljona Szergejevna. Jómódú, szép lány. A férje az üzleti
szférában. Jó irányba halad. Van egy gyermekük. Egy fiú. Maga
segít nekünk. Mert sok egyéb mást már kipróbált. Vagy
keressen magának más indokot, Aljona.
– És akkor mindennap látni fogom magát. – Egyenesen a
szemembe nézett; kábé huszonhat éves, de lehet akár harminc
is.
Mindennap…
Muszáj volt elhallgatnom, amint élénkzöld szemébe (csak nem
kontaktlencse?) néztem… Elfelejtettem figyelmeztetni: nincs
rám hatással. Mintha két gombot néznék, amely gumira van
varrva. Csak a látásom lesz kettős, és kóvályog a fejem. Nem
akad el a lélegzetem. Ilyen szép lányokkal csak a reptéren lehet
találkozni – hová repülnek vajon?
Van rá néhány módszer, hogyan lehet kikeveredni egy ilyen
cicababa hatása alól. Fejben ki kell venni alóla a magas sarkat – a
segge ettől jóval lejjebb ereszkedik, és eltűnik kancásan ringó
járása. Gondolatban le kell csókolni ajkáról a rúzst, és
megpillantani a sápadt rést az alsó ajak érett-leveses gyümölcse
és a felső ajak vérvörös szívecskéje között. El kell képzelni, ahogy
leszopja a férjét, megszokottan, unottan. Vannak még más
módszerek is.
Aljona átvágott a Bolsaja Nyikitszkaján, mit sem törődve a
kocsikkal. Fekete szemüveget tett fel, és elindult a Hlinovszkij
köz felé, elfoglaltan és szomorúan, mint egy kutya, amelyik
éjszaka az országút mentén szalad.
A városközpontban még nyár van. Moszkva itt tengerparti
városra hasonlít: fehér székek a kávézókban, rengeteg léhűtő, a
föld alatti hőség szigetecskéin virágminták. Körbenéztem, és úgy
éreztem magam, mintha a hegyekben dolgoznék: lejöttem ide
sóért meg gyufáért, és hogy megvegyem a heti Sportexpresszt.
De mindegy is – nehéz elképzelni nélkülem ezeket az utcákat.

Borja Mirgorodszkij verébléptekkel járkált fel-alá a Süketfajd

Fészek cégtáblája alatt, valami péksüteményt majszolt, és
minden harapás után elégedetlenül pillantgatott a belsejébe olcsó
szemüvegén át.
– Nicsak – mutatta meg a kaját –, és még ezt nevezik mákos
kiflinek. – Aztán felordított: – Hol itt a mák?! Mit vettél, te
kopasz?
Egy göndör, vörös hajú, kamaszosan vézna srác, aki úgy
kiöltözött, mint egy vőlegény, az utca túloldalán állt, és úgy tett,
mintha nem ismerné Borját. De nem bírta türtőztetni magát,
hirtelen elindult, és le-föl kezdett járkálni a sarokig meg vissza,
lóbálta az aktatáskáját, dühösen dünnyögött valamit az orra alá,
és elfordította vörösre vált fejét.
– Micsoda emberek, basszus – köpött ki Borja, miközben kezet
szorított velem. – Lúzerek! Hárman elmentek kávét inni, és
felszívódtak. Ezt meg még egy kifliért se lehet elugrasztani, vett
valami szarságot… Gyere ide, kopasz! Most már mindegy, úgyis
felfedted magad.
A fiatalember felsóhajtott, átvágott az úton, leszegte a fejét, és
Borja szandáljára meredve suttogta:
– Borisz Antonovics… Ezredes bajtárs… Tudja… Nem
gondoltam, hogy…
– Micsodát? Mit? Mit?! Hogy lószar vagyok, ezredes bajtárs?
Mitől vagy ilyen nyámnyila?! Hát ezért nem érsz semmit a
konspirációs ügyekben… Ó, hát itt vannak – fordult hátra
élénken Mirgorodszkij. – Méltóztatnak visszacammogni… Mit
csináltatok, átfésültétek a boltokat, vagy mi?! Nem azt
mondtam, hogy egy-egy csésze kávé – és tíz perc?! Ti meg
elüldögéltetek ott, járattátok a szátokat, bla-bla-bla?
A három csúnyácska, pattanásos arcú nő, idétlen, hosszú
kardigánban, egyformán feltornyozott frizurával szinte
megdermedt a sarkon, sutyorogtak, és egymást lökdösték előre.
– Elkanászodott, elkanászodott az osztály – csillogtatta meg
szemrehányóan a szemüvegét Borja. – Úgy élnek ott, mint
legyek a cukortartóban!
– Hosszú sor volt – szólaltak meg bátortalanul, mosolyukat
tenyerükbe rejtve és közelebb óvakodva a nők.
– Sor! Sor! És a táskájukban mi van?
– Vettünk magának mazsolás kalácsot.
Borja elhallgatott, hogy el ne röhögje magát, és vidáman rám
kacsintott, miközben megigazgatta csuklóján az órát, amely úgy
nézett ki, mint egy aranyrák, hatalmas számlapszemmel, majd
kétségbeesett nyögéssel ölelésre tárta a karját, elindult a
lépcsőház ajtajából éppen akkor előbukkanó Aljona felé, és
felborzolta láthatatlan bajuszát:
 – Aljo-ona Szergejevna! Ritkán találkozunk, de mi-inden
alkalommal… E-engedje meg – és nyálasan kezet csókolt, s nem
engedte el a nő kezét. – Miért is nem vagyok vállas, jóképű
agglegény… – trillázta. – Minek is gyűrűztem meg magam? Mi
újság odabent?
Aljona, anélkül hogy ránézett volna, anélkül hogy bárkire
nézett volna, a retikülje fölé hajolva (a kocsija kulcsa van benne?)
motyogott valamit, miközben vékony ujjaival fényűző élete
elemeit kotorászta a táskában:
– Egy fogadószoba. Két különálló iroda. Balra a vezérigazgatóé,
jobbra a főkönyvelőé. Különféle cégek pecsétjeit használják. A
pénzt dollárban szedik be. A pénztáros a táskájából szedte ki a
visszajárót. A főkönyvelő Vera Ivanovna. Az ügyfelekkel nem
kötnek szerződést. Megnéztem az egyiptomi útjaikat; az áraik
elfogadhatók. Megkínáltak teával – azzal szemüvegét
belecsúsztatta a táskájába, tenyerét végigsimította feszesre
fésült haján, és a kocsijához szaladt. Az ilyen nőknek nem
szokásuk az utcán állva beszélgetni. Az ilyen nőkből sosem
lesznek öregasszonyok.
– Na, ez meg… – biccentett Mirgorodszkij oldalra, amikor a
mellékutcába komótosan behajtott egy Gaz terepjáró,
lefüggönyözött ablakokkal, oldalán felirattal:
„Forgalomirányítás”, majd a nyomában egy másik is. Borja
szétterpesztette az ujjait: öt, ötödik emelet. A Gazokból
terepszínű dzsekis kommandósok ugráltak ki; fekete maszk,
géppisztoly, gumibot, mint valami ördögfarok; bakancsaik
végigcsattogtak a járdán, bezúdultak a lépcsőházba, mögöttük a
vörös hajú srác, hóna alá fogott aktatáskával, utána pedig a
három hosszú kardigános nő igyekezett.
A lépcsőházban a két ősz hajú portás terpeszben állt a falnak
fordulva, szélesre tárt karokkal, mintha csak hányni készültek
volna; az egyiküknek félrebillent a sapkája, és a fülén lógott.
Közöttük egy kommandós állt, hadonászott, csak úgy cuppogott
tenyerén a gumibot.
 – Menjünk lifttel? – Elindultunk felfelé a remegő, nyikorgó
liftkabinnal, amelyen felirat díszelgett: „Tapossanak el a tankok,
maradunk mi úgy is punkok”, és közben kibámultunk az
emeletekre a régimódi rácsos ajtón.
– Mit olvasol mostanában, Borja?
– Még újságolvasásra se jut időm… Napi huszonnyolc órát
dolgozom! Legfeljebb a rádióra marad időm, de azt is csak fél
füllel… Nem lesz benne meleged?
Nyugtatólag hümmögtem, miközben fejemre húztam a
szememnél kivágott kötött sapkát – a leheletem csiklandozta az
orromat.
Az ötödiken csend és nyugalom várt bennünket a vasajtónál,
amelyen értelmetlen felirat állt: „Egyiptom, Ciprus,
Horvátország, Summit Tour.”
A kommandósok, mint vezér koporsófedelén a domborművek,
úgy simultak bele a lépcső mellett a falba, és mindenkit, akivel
csak összeakadtak, övüknél vagy gallérjuknál fogva elkaptak –
ijedt szemrebbenések: mi lesz most velünk?
A három nő meg a vörös hajú srác mozdulatlanul állt a liftakna
mögött.
Mirgorodszkij rásandított az ajtó kukucskálójára, és elhaló
hangon azt mondta:
– Na, ez meg… – és megszívta az orrát. – Miféle istenverte ősz
ez, folyik a taknyom. Mintha allergiám lenne. Nincs egy jó
homeopátiásod? Vagy ki foglalkozik ilyesmivel? Immunológus?
Larisza Anatoljevna, csöngessen be!
A rangidős nő odament az ajtóhoz, és erőtlen mozdulattal
megnyomta a csengőgombot, mintha nem is akarna zavarni,
mintha csak meg akarná kérdezni, mikor jönnek haza a
szomszédok – már egy hete nem találja őket, és belemosolyogva
a kukucskálóba, megállt pontosan szemközt.
Kinyílt az ajtó. Egy festett szőkeség (nem sikerült alaposabban
szemügyre vennem), és a szokásos kérdés: „Utazás? Fáradjon
be, kérem!” Aztán vadul felsikoltott, és az oldalára zuhant –
hátak, vállak, fekete fejek csörtettek át rajta.
Üvöltöznek:
– Mindenki a földre! Hasra! Hová igyekszel, te gazember?!
Lábakat! Lábakat vállszélességre terpeszteni! Mindenki a földre,
vagy lövünk! Hagyd a telefont! – A telefonaljzat kiugrott a falból
– elszakadt! –, röptében vakolatdarabok kísérték. Dübörgésre,
ütések hangjaira léptünk be, belebotlottunk a felfordult
székekbe, összerezzentünk a lehulló csészék és asztali lámpák
csörgésére. Hátak… A felgyűrődő szoknyaaljak és ingek alól hájas
testrészek türemkedtek elő, mintha robbanás tárta volna fel
őket; csak a cipőket néztem, az elcsoszogott, poros talpakat meg
a tűsarkokat, de akadt köztük kislányosan aprócska, fehér
sportcipő is…
– Borisz Antonovics, a nőci bezárkózott a vécébe! – ordította a
vörös srác.
Borja széttárta a karját: mit csináljunk – ilyenek a nők, azzal
felemelt egy eldőlt széket, és odaült a számítógéphez, miután
megérintette az asztal alatt fekvő fehér blúzos lány vállát:
– A maga gépe? Van rajta „Aknakereső”? Samil Baszajev
kedvenc játéka!
A három nő leült a kommandósok által letisztogatott
asztalokhoz, tollat-papírt készítettek elő.
– Nyisd ki, te dög! – ordította a vörös srác. – Háromig
számolok! – Aztán intett: törjétek be, és vidáman, futólépésben
benyomult a balra eső irodába; mögötte kommandósok topogtak
készenlétben tartott fegyverrel, utánuk pedig én siettem be.
– Fekszünk nyugiban! – A vécé ajtaja fülsiketítő robajjal
bedőlt, építkezési port verve fel, csörömpölni kezdett egy tükör,
és erős kezek cibáltak ki a vécéből egy sovány, hisztérikus
nőszemélyt, aki takarítónői köpenyt kapott magára – járni sem
tudott, annyira megrémült, mint egy zsákot, rángatták be a
közös helyiségbe, és lehajították hosszában a padlószegély mellé;
a kommandós, aki betörte az ajtót, vérző ujját szopogatta. – A
nők felállhatnak. Igazolványával a kezében mindenki idejárul
ehhez az asztalhoz!
Az irodaajtóban a cégtulajdonos nem bírta tovább, kapálózni
kezdett, mire észrevétlenül, de keményen lecsapták puskatussal,
ő pedig fájdalmas grimasszal az arcán belerogyott egy magas
támlájú főnöki székbe – úgy hatszáz dollárba kerülnek az
ilyenek. Csuharev arcán nem találtam a szemét: hol hunyorgott,
hol felhúzta a szemöldökét, hol oldalra billentette a fejét,
felpüffedt szemhéjával náthásan pislogott, nézegette a falat, mint
a papagáj az épületfestékek reklámjában.
– Maga az Orion-K vezérigazgatója? – a vörös srác lesöpörte a
földre Csuharev ezüstös színű mobilját, amely a szekrény alá
repült, és kifordult a fedele meg az aksija. – A cégénél az
adórendőrség folytat operatív intézkedést, mert állampolgári
bejelentés érkezett törvénytelen üzletkötések végzéséről – és
mint a szélvész, száguldott le s föl az irodában. – Mi van ebben az
asztalban? Nyissa ki. Mi van a brifkóban? Mi van a zsebeiben?
Felállni!
Csuharev reszkető, feltartott kézzel állt, a kommandósok
kulcscsomókat, névjegykártyatartókat, noteszeket, floppykat,
dossziékat, fényképeket, zsebkendőket hajigáltak ki a hosszú
tárgyalóasztalra. Válogatni kezdtem a fényképek közt, a földre
ejtettem, amit megnéztem. Hol lehet Nyina Umanszkaja? Idős
szülők, családi ünnepségek, a boldog feleség teveháton vagy
szélmalmokkal a háttérben… Benyúltam a hűtőbe, amely
beépített szekrénynek álcázta magát, kivettem egy üveg
szénsavmentes Bonaquát, a kommandós srácoknak két üveg
Hennessyt meg egy üveg Johnny Walkert.
– Úgy… Nyissa ki a széfet.
– Nincs hozzá kulcsom.
– Mit zagyválsz, te gazember?! – emelte rá kezét a
legközelebb álló, mire Csuharev összerezzent félelmében. – A
kulcsokat a főnöknek! Különben feltörjük!
– Konsztantyin Gennagyics – szóltak be a vörös srácnak az
ajtóból. – Mi akkor…
 – Iratokat a dobozba. Számítógépeket, irodai gépeket,
telefonokat – mindent elviszünk. Holnap összeírjuk. Az
eszközöket lízingelik? – mérte végig tekintetével a vörös srác a
ledermedt Csuharevet. – Vagy a magáé? Szóval senkié! De az is
lehet, hogy lopott, le kell ellenőrizni. Csak a bútort hagyjuk itt.
Nyissa ki a széfet, Csuharev. Mi van benne, kábítószer?
– Házkutatást… csak az ügyész jóváhagyásával – préselte ki
magából a vezérigazgató, de a hangja nőies sikolyba fulladt.
– Mire kiadja a jóváhagyást, te már ülni fogsz – az ifjú
Konsztantyin Gennagyijevics ráfeküdt az asztalra, és a babrálni
kezdte a kiszórt kacatot. – Kinek a cégjelzései, pecsétjei ezek?
Miért szerepel az utazási papírokon az Orion-K, a bevételi
bizonylatokon pedig a Summit Tour? Mi ez az Iraida Kft.? Tiszta
sor, a százkilencvenkettes paragrafus. Ülni fogsz, haver. Látni
fogod az ablakodból egész Szibériát.
Borja, mintha kirándulásból érkezett volna, fáradtan
bevánszorgott az irodába, és előhúzott a zsebéből egy csavart
nyelű, ezüst teáskanalat.
– A titkárnője mondta – a magáé? Érdekes kis portéka.
Csuharev egyetértően felsóhajtott, fájdalmasan felnyögött, és
leült az asztalhoz. Arisztokratikus barnaságára kékes árnyalat ült
ki, hajfürtjei csapzottan a halántékára tapadtak. Úgy ült ott, mint
aki karót nyelt, csak a feje nem állt egyenesen, mintha a
nyakából kivették volna a csigolyákat.
Mirgorodszkij zsebre vágta a kiskanalat, visszatolta
orrnyergére a lecsúszó szemüveget, és visszavonult, miután
odasúgta – de úgy, hogy mindenki hallja – egy nagydarab
kommandósnak:
– Csak ne úgy, mint a múltkor. A gyanúsított hisztizni kezdett,
eltört két bordája, az ügyvédje meg azt írta – emlékszel? –, hogy
vertük!
Felugrottam, és Borja nyomában átvergődtem a szemközti
irodába, ahol egy apró termetű, öreg arcú asszony burkolózott
dermedt hallgatásba.
 A sarokban ült, amennyire csak lehetett, eltávolodva az
asztaltól, és az ölébe bámult. Az asztalon legyezőformában
kiterítve nyitott füzetek, gemkapoccsal összetűzött papírkötegek
hevertek.
Az asszony minden alkalommal, ha valaki belépett,
összerezzent, és tépkedni kezdte bordó pulóvere ujját. Úgy
tetszett, nem is látja Borja hosszú kardigános lányait – az
egyikük írt, a másikuk kérdezett, hol kieresztve a karmait, hol
bársonyos manccsal simogatva:
– Na, nézzen már rám, Vera Ivanovna. A munkatársai már
elárulták, hogy maga a főkönyvelő. És maga adta ki a fizetéseket
is. Borítékban. Feketén. Mutassa már meg nekem az
állományjegyzéket. Nem? A kurva anyád – bocsáss meg,
Istenem! Tessék! Nézze, vegyük csak a mai bevételi
bizonylatokat. Felteszem a kérdést: hol vannak feltüntetve ezek
a pénzek, Vera Ivanovna?! Ne izguljon. Nézzük meg nyugodtan a
pénztárkönyvet. Itt kezdődik a mai nap… És mire jutunk?
Jegyezzük fel: az utazásokért befizetett összegek a
pénztárkönyvben nincsenek feltüntetve. Fekete bevétel. Így
van? Nem kell hallgatnia. Hiszen ez a maga aláírása a bevételi
bizonylaton, ugye?
Az asszonynak sírásra készen összeráncolódott az álla, és
tagadólag megrándult.
– Hát akkor ki írta ezt alá? Mindjárt hívunk egy írásszakértőt.
Akkor majd lesz miért sírni. Ha emberi módon nem akarja.
Vannak gyerekei?
Az asszony torkában felbugyogott valami.
Borja áttelepedett az ablakpárkányra, és kitárta az ablakot,
hogy kiszellőztessen; az egyik kommandós beszaladt, majd
kiszaladt – dübörgött lefelé a lépcsőn, ki az utcára.
– Egyelőre még jó szándékkal beszélgetünk magával, Vera
Ivanovna. Egyszerűen csak beszélgetünk. Az a zacskó pénz
asztalából kié? A magáé? Nem a magáé. A cégé? Van erre
bizonyító erejű dokumentum? Világos, a pénz senkié. Akkor
elkobozzuk. Borisz Antonovics, ez nyilvánvaló bűncselekmény:
nincs pénztárgép. Minden bevételi bizonylat valutáról szól. A
főkönyvelő hallgat. Nincs sem alapító okirat, sem bevételi
számla…
Mirgorodszkij mintha most ébredt volna fel:
– Miért próbál mindent rákenni? Becsületes arca van,
szimpatikus lány.
A főkönyvelő arcát zárójelekként fogták satuba a szenvedés
ráncai. Elfordult a szemközt elhelyezkedő Borjától. Nem akarta
hallani.
– Lehet, hogy tényleg nem is ő írta alá. Az is lehet, hogy ő
egyáltalán nem Vera Ivanovna – gondolkodott hangosan Borja. –
Megnéztétek legalább az igazolványát? Vagy csak rászálltatok…
– És halkan megkérdezte: – Ki maga? Kedvesem,
megnézhetném az igazolványát?
A főkönyvelő megvetően összecsapta a kezét. Az igazolvány az
asztalon csattant.
Borja minden késlekedés nélkül kihajította az ablakon, és a
korábbi kedvességgel folytatta:
– Mutassa meg, kérem, az igazolványát. Ki maga?
A főkönyvelő felugrott, összerándult, mint egy béka, arcát a
kezébe temette, és síri hangon, elfúlva nyögte, morogta:
– Add vissza! Ki-dobtad! Oda-adtam az igazolvá-ányt! – Arca,
ajka, torka felpüffedt, már képtelen volt beszélni, csak sziszegett,
megszakítva egy-egy fájdalmas sóhajtással.
Mirgorodszkij dühbe gurult, szemüveges tanítóvá változott,
aki dolgozatot diktál:
– Na tehát, gyerekek. Ahogy éreztem is. Igazolványa nincs.
Személyazonosításra szolgáló más dokumentumot nem mutatott
fel. Magyarázatot nem adott. Következésképpen előzetesbe
kísérjük három napra, hogy kiderítsük a személyazonosságát.
Ma csütörtök van? Kedden este kijöhet. Larisza Anatoljevna,
hívja ki a rendőrséget. Szélhámosság tényállása forog fenn. Egy
főkönyvelő, iratok nélkül. Még a nevét sem mondja meg.
 Hallatszott, amint valaki bepötyög egy telefonszámot.
– Milyen osztályt…
– Hívja a nulla-kettőt, ott majd átkapcsolják.
– Ne tegye. Kérem, ne tegye! – préselte ki magából hirtelen a
főkönyvelő olyan elgyötört hangon, hogy összeszorult tőle a
szívem. – Ne tegye! Ne tegye! – Megrémültem, hogy mindjárt
verni kezdi a fejét az asztalba.
A szobában valami elmozdult, másik helyre került, és
elcsöndesedett.
– Vera Ivanovna – hajolt Borja szenvtelenül, akár egy orvos a
főkönyvelőhöz, és erőszakkal újra elvonta a nő kezét vörös,
gyűrött arca elől –, menjen haza. Elég volt ebből. Miért kínozza
magát? Egy kedves asszony, akire ebben az esetben semmilyen
felelősség sem hárul. Írja, Larisza Anatoljevna. Ki van ide
nevezve? Nincs. És nincs túl magas képzettsége sem, ugye? Csak
aláírta a papírokat, anélkül hogy értette volna, ugye? Amit a
vezérigazgató hozott, azt maga aláírta. Hogy is lehetett volna
másként? Hiszen ő a vezérigazgató. Csuharev gyakorlatilag
kényszerítette magát erre, ugye? Gyakorlatilag ő töltötte be a
főkönyvelő szerepét, maga pedig csupán az adminisztrációt
végezte. Látja, milyen jól végződött – nevette el magát Borja. –
Maga pedig sír itt. – Az asztalra odahullott az utcáról felhozott
igazolvány. – Bevételi számlát nem nyitottak. A kápét bevitték a
bankba, és betették…
– A vezérigazgató számlájára. – A főkönyvelő magához
ragadta az igazolványát, és melengetni kezdte a kezében.
– Hát, ennyi. Larisza Anatoljevna mindent letisztáz, odaadja
aláírni, maga pedig menjen haza, senkinek se tartozik tovább
semmivel. Istenem!
Larisza Anatoljevna nagy betűkkel gyorsan kitöltötte a
lapokat, és benézett a közös helyiségbe: éppen ragasztószalaggal
áttekert, nehéz dobozokat hordtak ki onnan, aztán a
monitorokat, a virágos dézsákat, leszedték a függönyöket,
leszaggatták a falról a naptárakat.
 – Akiknek felírtuk az adatait, elmehetnek. Csak a személyes
holmijukat vihetik magukkal. Az irodát az ellenőrzés
időtartamára lepecsételjük. Ez két-három hónap.
A széfet közben kinyitották. Csuharev átült a fal mellé.
Kiszedtek belőle még néhány csigolyát, úgyhogy feje most
előregörnyedt, a térde fölött lógott. Próbált beszélni, közben le
nem vette szemét a mindent átszámoló és becsomagoló kezekről,
szakadozottan válaszolgatott, érthetetlenül fújtatva, úgy érezte,
hogy ha beszél, sikerül valamit megváltoztatnia – csak nem
vernek agyon egy élő embert.
– Negyvenkétezer dollár. Kié ez a pénz?
– Ez a pénz a… cégemé.
– Milyen szerződés alapján kapták meg ezt a pénzt? Milyen
utakat adtak el? Hol vannak az ezeket igazoló dokumentumok? A
pénz senkié. Elkobozzuk.
– Nincs hozzá joguk!
– Majd a bíróságon elmagyarázza. Hol a helyiség bérleti
szerződése?
– Éppen most készültünk megkötni. Csak nem régóta vagyunk
itt.
– Nem régóta? De hát már negyedik hónapja lehallgatunk!
Írjátok: a bérleti díjat nem utalták át. Még a helyiség
tulajdonosát is bemártottad, te szarzsák, a láncreakció őt is eléri.
Hol az alapító okirat? A cég Moszkvában van bejegyezve?
– Igen… Nem is tudom… A papírok bent vannak hitelesítésen.
Az egyik ügyvédi irodánál. Nem emlékszem a nevükre. Jött egy
srác tőlük, és mindent elvitt. Most nem emlékszem, hogy hívják.
A pénzt nem kellene elvenniük.
– A moszkvai cégbíróság adatai szerint a maguk cége nincs
bejegyezve. Az adóhivatal listájában nem szerepelnek. Úgyhogy
itt… Repülőjegyek, harmincnégy darab. Négy köteg útlevél…
Figyelj, csomagold össze az egészet, majd holnap összeírjuk. Egy
nagy rakással van belőlük.
– Kérem – pattant fel Csuharev, és a kezét kezdte rázni –,
ezeknek a csoportoknak holnapután el kell repülniük, ezek az
emberek pihenni vágynak. Gyerekekkel! És mindent kifizettek!
Értse már meg, ez lehetetlen! – Egyre azt várta, hogy valaki
észrevegye. – Mit fogok mondani nekik?!
– A törvény értelmében a szigorú elszámolás miatt minden
űrlapját lefoglaljuk. Az útleveleket pedig érvényteleníteni kell.
Lehet, hogy lopottak. Ahogy lenni szokott: útlevél van, a
tulajdonosa meg már rég meghalt.
– Könyörögve kérem. – Csuharevnek nem maradt ereje, hogy
tartsa magát, a szeme csillogott, gyomra fortyogva liftezett. –
Meg fognak ölni. Nem élhetek így. Ez nem az én pénzem.
Tartozom vele. Ha emberi módon bánnak velem… Meghálálom
maguknak!
– Be kellett volna betartani a törvényeket – szállt rá ismét
Mirgorodszkij, és meglobogtatta a teleírt lapokat. – A
főkönyvelője mindent leírt. Hogyhogy nincs bekötött
pénztárgépük? Fejezzétek be.
A dobozokat sorban levitték, az iroda kiürült, én elvettem az
asztalról a zöld álcaruhás, síelő ólomkatonát, és a markomba
szorítottam. Konsztantyin Gennagyjevics rohant, hogy irányítsa
a felrakodást. Csuharev ráakaszkodott Borjára, és most már csak
neki suttogott, kis híján vette a bátorságot, hogy megsimogassa a
vállát.
– Egyszerűen kevés tapasztalatom van. Gondoltam rá, hogy
bejegyeztetem. Adjon egy hónapot. Pontosan egy hónapot. Hálás
leszek. Csak meg akartam nézni, hogy megy-e. Hogy fel tudom-e
futtatni. Vagy inkább álljak le vele. Nem kockáztathattam – ez
nem az én pénzem, esküszöm. Magas kamatra kértem kölcsön.
És nekik nem tudom elmagyarázni. Meg fognak ölni. Ha ezek a
csoportok nem utaznak el, nekem annyi. Egy hónap, és mindent
elrendezek, mindent kifizetek. Magának is fizetek.
– Hát, ez kimeríti a százhetvenegyes paragrafust,
törvénytelenül működő vállalkozás – mosolyodott el Borja
leplezetlen elismeréssel. – Ezért garantáltan leültetik. Kábé öt
évre. Elsőre három-négy évet szoktak adni. Írjon ki egy idézést a
polgártársnak hétfőre. És be kell majd fizetni az államnak az
adókat, a büntetést meg a késedelmi kamatokat. Van valami
saját tulajdona? A lakás privatizálva van? Na, majd a bíróság
eldönti. A bíróság az ilyesmikben automatikus döntéseket hoz.
Az irodát le kell pecsételni. Fogja a kabátját.
Elindultunk a feldöntött asztalok mellett, a teáscsészék
cserépdarabjai, a szemétkosarakból kiszórt, halomba hányt
papírszemét között, leoltottuk a villanyokat.
Csuharev nem tágított Borja mellől, megpróbált valami
válaszfélét elkapni szemüvege csillogásából:
– Nem értem az egészet. Ha nem adom vissza a pénzt, engem
megölnek, érti? A klienseinknek holnapután el kell utazniuk,
mindent kifizettek, ők miben vétkesek? Legalább az útlevelüket
meg a repülőjegyeiket… Mit mondok nekik? Mit mondhatnék
nekik? Mondja meg maga!!! – kezdett el hirtelen üvölteni, én
pedig ijedten körbenéztem. – Fel fogom magukat jelenteni!
Borja megvonta a vállát:
– Be kellett volna köttetni a pénztárgépet.
Az ajtót lepecsételtük, és valamiért mindannyian futva
indultunk el lefelé a lépcsőn. Csuharev váratlanul elhallgatott,
mintha a pecsét nem csak az ajtóra került volna rá – ott maradt
fent, mint valami őr, és leült, szerintem a lépcsőfokra.
Mindannyian a kocsikhoz rohantunk, Mirgorodszkij élvezettel
vetette be magát az ezüstszínű Audiba: elvigyelek?
Zsebre vágtam a maszkot, és mivel nem döntöttem el, hogy
most hová is, és enyhe elégedettséget éreztem, mint amikor az
ember agyoncsap egy szúnyogot, megálltam a
színházpénztáraknál, és szemlélni kezdtem a túloldali étterem
asztalain a szalvétaflotta vitorláit – a szalvéták úgy meredeztek,
mint az almafák, amelyeket télire zsákba csavarnak be a nyulak
fogai elől Kár, hogy nincs nálam fényképezőgép. Ősz van. Egy
pók őszes pókhálót fon a fejemre. És nem nyugszik, míg be nem
fonja az egészet. Marad az, hogy ülök, és nézem az elvonuló
hajókat.
Csuharev már az utcán kelt át, amikor észrevettem.
Hangtalanul sírt ez a borzas, nem ideillően lebarnult férfi; hol
hunyorog, hol a szemét törli, kómában megy, tántorogva, lát, de
nem ismer meg… Fáj? és te nekem? Visszafordult az ötödik
emeleti ablakok, a saját ablakai felé, zihálva, mintha láthatatlan
cölöpöket vert volna le – hát persze, a megszokott utca most
egészen másmilyennek látszik, vagy épp ellenkezőleg, pont
olyan, mint volt, és ez még félelmetesebb. Semmilyen jogod,
hogy itt tartózkodj, már nem is élsz, felcsípett egy őrült tyúk, és
semmi másra nem gondolsz napokon, heteken, hónapokon át,
nem tudsz aludni, enni, nem tudod megállítani a szadista, kínzó
gondolatokat… És az utólagos bölcsesség, hogy hogyan kellett
volna… és az őrült ábrándok arról, hogy találsz egy erős barátot,
aki megment, és rettenetes bosszút áll ezeken az aljasokon, hogy
sírjanak csak ők – miért is sírtam a jelenlétükben, hiszen így
láttak… És a rettegés, igen, a legfőbb a rettegés: sosem leszel
már olyan, mint voltál, és nem öleled át gondtalan nyugalomban
viselős nődet, most pedig – fuss… Csuharev előregörnyedt, és a
mellékutca felé rohant, arra gondolva, hogy mennyi mindent
meg kell tennie, próbálkoznia, habár most az erejéből csak arra
futja, hogy eltűnjön. Fuss csak, helyettem vagy most ott, én
viszont felszabadultam minden alól, a legfőbb dolgon kívül.
 A TENGER

A Nagy Kőhíddal kapcsolatos munkám idejére bérelnem kell egy

lakást. Összecsaptam a Moszkva-térképet, és kiválasztottam
Feodosziját, a tavasz végét. És egy Jak–42-esen odarepültem. Az
utasok enyhe rémülettel nézegették a tolltartó méretű kis gépet.
Egy ötfokú felhajtható lépcsőn lehetett feljutni a gépre, a
farokrésznél lévő ajtón át. Amikor kinyílt a pilótafülke ajtaja, az
ember kinyújtott kézzel, ültő helyében megérinthette az első
tiszt ingjén a váll-lapot.
Elnéztem a felhők tömör hórétegét, és nem hittem el, hogy
nem tartanának meg, ha rájuk ugranék.
Azért mentem, hogy eltemessem harminchét évemet. Jó
szolgálatot tettek nekem, és sokáig tartottak, betakartak, de
most véget értek, hat óra és tizennégy perc múlva éppen
harmincnyolc leszek. A már nem éppen fiatal férfi rápillant
ráncos kezére a Ligyija hotel háromszázkettes szobájában. Jobb
lett volna, ha papnak megy, és gyermekeket nemz. A repülőgép
süllyedni kezdett: fészer-, garázs- és háztetők, autók, szétszórt
sírok, és ugyanolyan szétszórtan birkahátak tűntek fel.
És amikor végre ott voltam, és elindultam a végtelen Fegyko
utcán, letaglózott a törhetetlen csönd: a ritkán előforduló
járókelők cipősarkai nem kopogtak, a levegő besűrűsödött, a
kerítések tetején, mint kígyó, szögesdrót tekergőzött, este
nyolckor Feodoszija már békésen aludt. Csend honolt a
szántókon, a kertekben, a szennyvízcsatornákból áradó szagról
azt szerettem volna hinni, hogy a tengeré, a mámorító csendet
egyetlenegyszer törte csak meg egy fejem fölött elrepülő sirály.
Valami oknál fogva leereszkedtem a partra ahelyett, hogy
egyenesen a szállodába indultam volna – a város itt kinyílott,
mint virág a nyár előtti utolsó napon. Az üres kávéházakban és
bárokban már égtek a lámpafüzérek, a sarkokon taxishad
előretolt egységei őrködtek, dübörögtek a néptelen diszkók,
dologtalan őgyelegtek a country-bárok cowboynak öltözött
pincérei. A parton összesűrűsödött a nép, mindenki ősziesen
öltözve, de az üdülők mohóságával szemlélgette a
szembejövőket. A pénzleszívó automata még üresjáratban volt,
de már bekapcsolták, már kitették a főtt garnélás tálakat meg a
súly- és magasságmérő eszközöket. A tenger hideg leheletet
árasztott, nyugodtan és vidáman. Ismeretlen utazóként
lépdeltem egy másik földön.

Bezárkóztam a szobámba, hogy olvassak.

Amikor új munkába kezdek, mindig szent életű elődök legendáit
olvasom.
Az igazság bajnokainak tetteit mindig az igazság hűséges
védelmezői jegyzik le, azok, akik abban a szerencsében
részesültek, hogy életben maradtak öregkori meggárgyulásukig,
elkerülték az ércbányászok munkahelyi ártalmakból adódó
megbetegedéseit, azokét, akikről ügyetlen lakonikussággal az
utolsó előtti oldalon szoktak írni: kinevezték bányafőnöknek
Csukotkára, aztán elbocsátották, mert sértegette azokat a
bizonyos szerveket, megfosztották rangjától és elbocsátották, tíz
év szabadságvesztésre ítélték, kizárták a pártból, öngyilkos lett,
a legszigorúbb büntetésre ítélték, kihallgatás közben meghalt,
letartóztatták, és rövid ideig tartó nyomozás után agyonlőtték…
„Nehéz időszak következett, amely a bizalmatlansággal állt
összefüggésben, különösen azok iránt, akik hosszabb ideig
külföldön éltek. Fél év múltán Muravkint letartóztatta az NKVD.
További sorsa ismeretlen” – a belső elhárítás első nyolc
vezetőjéből hetet agyonlőttek, egy pedig autóbalesetben halt
meg – mint az apostolok!
Azoknak, akik elérték a partot („Ivan Andrejevics Csicsajev
1984. november 15-én hunyt el minigarzonjában a
Szerpuhovszkij Valon. Az elhunyt után vörös párnákon vitték
állami kitüntetéseit – a Lenin-rendet, a két Vörös Zászló
érdemrendet és a Vörös Csillag érdemrendet”), ellentételként a
tollat kellett koptatniuk, át kellett festeniük a gőzöst, hogy
olyannak tessen, amilyennek tetszenie kell, hogy
továbbszállíthassa a srácokat, akikre rákerül majd a sor, hogy
belepillanthassanak a pokoli tűztérbe. Ezeket a
szükségszerűségből született feljegyzéseket az első soraikért
olvastam el.
A gőzös fűtőinek kényelmetlen volt azonnal hozzálátni a tollba
mondott szöveghez, bevetni az acélos „a hatóság elutasította”, „a
hatóság megbízásából”, „elfogadták a döntést, hogy rögzíteni kell,
titokban késleltetni és átjavítani” fordulatokat; „a kihallgatás
során Dagen határozottan visszautasította, hogy egy idegen
állam javára kémkedett volna. Tíz nap múlva azonban meghalt,
miután kiesett a tizedik emeletről, ahol az irodája működött”;
tisztázatlan körülmények közt halt meg: „önkívületi állapotban,
betört koponyával találtak rá az egyik filmszínházban, és két
nappal az operációt követően tüdőgyulladásban végezte”.
Hogy bemelegedjenek, hozzá kellett valamit költeniük, ők
pedig megengedtek maguknak pár fölösleges, „semmiről se
szóló” frázist – és ezekben a szükségtelen szavakban fúj a szél,
illatozik az orgona, szállnak a pelyhek, viszik a magvakat. Mindez
nem más, mint ötlettelen emberek ügyetlen fantáziálása, de
amint gyakran előfordul, csak a fantáziában maradt meg az,
amihez egyébként nem volt joguk: életüknek azon része, amelyet
maradék nélkül keresztülhúzott a halál, mindaz, amire nincs
szükség – vagyis majdnem minden.
Olyan ez, mint a fénykép. A múlt megőrzésének és önmagunk
megnyugtatásának módja – tessék, ott állnak az albumok a
polcon. Az anya erős karjaiban ülő csecsemő első, fuldokló
nevetésétől a sír feletti dermedt csendig – a koporsóból kiáll a
műanyag orr, körberakva szegfűkkel, életének egyes állomásain
készült portrék iskolaudvaron, házasságkötő teremben,
folyóparti réteken és terített asztaloknál. A nem közénk tartozó,
élő ember nehezen áll meg itt, továbblapozna: ha kinagyítanánk
a szemét a lefotózottaknak (még az első, tizenkilencedik századi
fényképek minősége is lehetővé tenne egy ilyen műveletet),
láthatnánk a pupillákban tükröződő világot, szobákat, ajtókat, az
állandóan személytelen fotográfust, az eget és a hegyeket –
mindazt, amit ők láttak, amikor még éltek. Világos, hogy erre
nehezen szánja rá magát az ember, világos, hogy miért csak az
első bekezdések tetszenek nekem. Bennük bújik meg az erő,
amelyre szükségem van.
„1950 augusztusának fülledt estéjén Tel-Aviv járókelői, mint
álmos legyek, lassan bolyongtak az utcákon. Lehetséges, hogy az
egész városban az egyetlen ember, aki nem vette észre sem a
hőséget, sem a fülledtséget, az izraeli szovjet külső elhárítás
rezidense, Vlagyimir Ivanovics Vertyiporoh volt…”
„Vége felé közeledett egy nyári nap 1934-ben. Az OGPU
Nemzetközi Osztályának vezetője, A. G. Artuzov odalépett az
ablakhoz, behúzta a függönyt, és meggyújtotta a zöld ernyős
asztali lámpát…”
„A január nem a legjobb évszak Sanghajban. A hatalmas várost
hideg szél járja át az óceán felől, utcáit gyakran havas eső veri.
1939 januárjának egyik ilyen napján a szovjet elhárító, Nyikolaj
Tyiscsenko szorosan összehúzta magán bőrraglánját, és kilépett
az utcára…”
A tavasz utolsó estéjén kiszálltam a taxiból a sorompónál, és
elindultam a fekete aszfaltcsíkkal elkerített parkolón át, az autók
pofái között, utat engedve a „Pizzaszállítás” kisköbcentis
robogóinak – az egészség- és sportcentrum bejárata fölött két,
dominótáblához hasonló fekete tablón az időt jelző számok
világítottak.
A kikötőnyi hosszúságú teraszon kaukázusi sportmesterek,
fekete, borostás képű harcosok, a helyi öltözők fosztogatói – akik
nem még tanulták meg lehúzni maguk után a vécét – ölelkeztek
és sétálgattak edzés után. Az üvegezett bejárati ajtónál szeplős
kölyök kéregetett két rubel kiegészítést meg nem nevezett
vásárlásához. Harmadik éve űzte ezt az ipart, és ez idő alatt
észrevehetően megnőtt. Azoknak, akik érzéketlenül elmentek
mellette, utánuk sziszegte: „Sze-mét!”
A lány – ott van ni, vár, mellette egy kék kötényes asszonyság
levet facsar ki a fél narancsokból és grapefruitokból –, szóval ez a
testes, fekete bőrdzsekis lány világosbarna sálat terített a
vállára. Ajkam érintésére megremegett hűvös, illatos arca.
Lépcső vezetett le az alagsorba, ahol egy asztali lámpa
fénykörében vaksin felemelte fejét az ügyeletes nő, lila keresztet
rajzolt a megvonalazott beosztásba, elvette az ezerötszáz rubelt,
és a kis ablakból, mint egy odúból kihajolva, kiadott két lepedőt
és az útbaigazítást: a hetes.
A hetes szauna. Megérintettem a kék és a piros csövet,
elfordítottam a szelep virág alakú csapját – a kádba, mintha csak
valaki köpött volna egyet, belecsapott a vízsugár, és a víz máris
habzott, feldomborította pezsgő-sziszegő hátát.
– Vetkőzz le. – Hátizsákomból elővettem a
fényképezőgépemet, kinyitottam az objektívjét – a lencséknek
hozzá kell szokniuk a hőmérséklet-változáshoz.
A lány felöltözve jött utánam, tettetve, hogy mennyire érdekes
neki minden: a sötét színűre vált deszkákkal borított szauna, a
masszázságy, a biliárdasztal, a bár… Elgondolkodva letelepedett
a díványra.
Felállítottam, és nekiláttam, hogy kigomboljam a szoknyáját,
mire ő behúzta a hasát. Ma valahogy másként festette ki a
szemét.
Izgatott kézzel vetkőztettem, a lány oldalra fordult, aztán
háttal, felemelte a karját, kilépett földre csúszott szoknyájából.
Az előkészített test illata… Leült, hogy foglalkozhassam a
cipőjével, és kihámozhassam lábát a harisnya-héjból, a szemem
magától becsukódott. A technikai szünetekben muszáj volt
csókolózni vele. Vajon mivel keni az arcát?
Amikor néha rápillantottam, hátravetette a fejét, és forgatni
kezdte a szemét. Nyögdécselésre nem futotta a fantáziájából.
Előfordulhat, hogy az erre felkészítő filmeket úgy nézte, hogy
levette a hangot, nehogy felébressze a szülőket meg a
nagymamát.
Már csak a bugyija maradt rajta – háromszögletű tapasz a
széles szeméremdombon. Aranyos-ezüstös színű, mint a
fóliacsomagolás a kedvenc jégkrémemen, a Varázslámpán. Direkt
erre az alkalomra vette, fölhúzta, aztán a földre helyezett tükör
fölé guggolt, hogy kitépkedje a fölösleges szőrszálakat… A lány
arcán szánalmas, diadalmas várakozás suhant át. Mondanom
kellett neki valamit.
– Nagyon szép vagy… Vesd le…
Szégyenlősen lehajtotta a fejét, és legörgette magáról a bugyit.
– Jól van. Olyan szép vagy. Menj oda, kérlek. Ott jó. Ne, ne ülj
le. Fel tudnál oda mászni? És fordíts hátat. Állj fesztelenül, ahogy
a legkényelmesebb. És fordulj még el egy kicsit.
Az erőlködéstől kipirulva felmászott a masszázságyra,
kisöpörte arcából a haját, és karját táncolva széttárta perdült
néhányat, meg-megremegtetve hatalmas mellét, közepén nagy,
barna mellbimbójával. Közelebb léptem hozzá, miközben a
nézőkén át szemléltem, közelebb, távolabb, és kioldottam a
blendét.
Felszisszent az automatikus fókuszáló, és fényképezni kezdtem
erek kék hálójával borított lábát, amelynek ránézésre érdes volt
az ikrája, fenekét, amely foltokban málnaszínűre dörzsölődött ki,
a foltok közepén vérpiros pöttyökkel, és nem tudtam, mit kérjek
még tőle.
Csináltam még pár fotót, egészen közelieket – az arcáról,
amely igyekezett széppé dermeszteni, megnéztem a kijelzőn az
összes képet, és megnyomtam a „kukába” jelzésű gombot.
„Erase all images?” – kérdezett vissza a fényképezőgép. – „OK.”
– Menjünk a kádba.
Elzártam a csapot, és minden elcsendesedett. A langyos,
könnyű, mintegy alig létező víz elcsitult és áttetsző lett. A kádban
a lány, láthatóan meghozva a döntést, azonnal közelebb evickélt
hozzám, és rám mászott: karját a nyakamra, lábát a hátamra
fonta. Behatoltam a nedves, réteges testbe. A lány ennyit lehelt
ki magából:
– Ah…
Himbálózni kezdtünk. Le-fel mozgattam, mint valami felemás
szövő-gőzgép dugattyúját, hullámokat verve a kád szélére, és
bámultam a mennyezet alatti kis, műanyag rámás ablakot – már
bekukucskált rajta az éjszaka. Nem éreztem mást, csak hogy a
testem egyhangúan behatol egy szoros, de könnyen táguló
odúba. Csupa kényelmetlenséget, meg elég hamar azt, hogy
nehéz. Különösen idegesítettek a hullámok, amelyeket keltettem
– hangosan verték a csempés falat, és alaposan csapdostak
hátulról. A lány vizes haja undort keltve kúszott végig a bal
vállamon, melle zsírcsomóként nyomta a hasamat. Hát sohase…
sose lesz vége… Kiszabadítottam a jobb kezemet, kinyújtottam a
zsineg felé, és kirántottam a lefolyó fekete dugóját. Csakhogy a
víz olyan lassan folyik le, hogy addig bőven bekrepálhatok. Ne
fordítsam esetleg háttal magam felé? Hogy legalább egy kicsit
lemásszon rólam. A fenébe vele!
Lerántottam magamról a szuszogó háj-bájt.
A lány azonnal megjegyezte:
– Ú-ú – és sértetten előre csücsörítette az ajkát.
– Meleg van.
A zuhany alá álltam.
– Várjon – azzal a lány is megnyitotta a zuhanyt, és a hátam
mögé keveredett egy flakon kék géllel a kezében.
Nyomott belőle egy kis tócsát a tenyerébe, és bizonytalanul a
vállamra kente, átvándorolt a hátamra, visszatért a
kulcscsontomra, de sehová tovább, mintha minden más
részemet levágta volna egy dízelmozdony. És elkapta a
tekintetét. Az éjféli filmben ugyanígy csinálták, és pontosan így
képzelte el magának többször is, márpedig az ismétlődő reggeli
álmodozások az ágyban materiális kényszerítő erővé válnak, és
mint terhes nő hasa, tolakodnak előre a valóságba, és nem
hagynak nyugtot, míg meg nem szülik unalmas kölykeiket. A
lány attól tartott, hogy hiába vár majd a következő alkalomra,
nem lesz folytatás.
A bőrömön édeskés ízű, súlyos, puha habtól terhes víz folyt
végig bőségesen…
Zavartan álltam, nem tudtam, hogyan tovább: én is
beszappanozzam őt, vagy mi legyen? – kezemet végigsimítottam
a permetező zuhanytól nedves hasán, beletúrtam a
fanszőrzetébe, kotorászni kezdtem a puha húsfalak között,
amelyek egy dívány steppelt, habszivacs belsejére hasonlítottak;
ő is érezte igyekezetemet – belemarkolt a karomba…
A két zuhany bőgve, susogva, vízesés dübörgésével csapkodta
a csempepadlót, én becsuktam a szemem, mintha forró vizű
folyó, áradat ragadott volna el… most el kellene képzelni
valamit… legyűrtem a görcsöt, elakadt a hangom, megremegtem,
és kitört belőlem az első, fájdalmas rángás…
– Most mire gondol?
– Az nem fog téged megmenteni.
Szenvedve vártam, a lány öltözött, szárította a haját, csüggedt
sóhajtásokkal simogatta a tükör előtt az arcát, megdörzsölte a
szemhéját, bekapcsolta a cipőjét, ráadásul még megkérdezte:
– Ülhetek még itt egy percet? – És a hallgatást követően,
mintha csak valahol olvasta volna: – Velem marad az ajka. A
keze.
– Egy napig. Kettőig.
– Mindig emlékezni fogok rá. Maga annyira nem hasonlít
senkire azok közül, akiket ismertem.
– Érdekes életed lehetett.
– Sosem éltem még ennyire… sűrűn. Egész idő alatt magát
vártam. És mindig várni fogom. Amikor sokáig nincs velem,
sírok.
Óvatosan megszorítottam a kezét, hogy ne roppanjon össze
azonnal az élete.
 Sokáig próbáltunk kocsit fogni, eleredt az eső, csak a nedves
sötétség maradt. A lány megpróbált közelebb állni hozzám, de
úgy adódott, hogy én egyre csak elléptem tőle.
– Ez itt taxira.
– Van pénzem.
Úgy döntött, erős marad.
– Akkor most megint három hónap múlva?
– Nem, ugyan már. Hívni foglak.
– Valamit nem úgy csinálok?
– Miért? Elképesztően szép és titokzatos lány vagy. Nagyon jó
veled.
– Akkor miért csak ilyen ritkán találkozunk? Ha valamit nem
úgy csinálok, mondja csak meg nyugodtan. Hogy tudjam. Hogy
tudjam később. Hogy aztán mindent úgy csináljak.
Egyszerűen csak nem mondta ki, hogy „másokkal”, és mintha
kötőtűt szúrtak volna a szívembe. A sofőrnek azt mondtam:
– Bolsaja Ocsakovszkaja. Kétszáz rubelért – azzal kinyitottam
a hátsó ajtót, futtában átöleltem a lányt, aki lehorgasztotta a
fejét. – Ha megérkeztél, hívj fel.

Feodoszijában elolvastam a Nagy Kőhídra vonatkozó anyagokat,

ceruzával bejelöltem a feltárás lehetséges helyeit, és lementem
az étterembe, ebbe a kihalt helyiségbe vacsorázni. A bárban a
kövér énekesnő, lábikrái akár a zongora lába, azt mesélte két
töröknek, hogy nincs szerelme, és szeretne külföldre menni
vendégszerepelni. Az a török, amelyik szinte semmit sem értett
oroszul, hol bizonytalanul az énekesnő hájas derekára tette a
kezét, hol elvette onnan, a nő pedig kényszeredetten kacagott.
A portástól kiderítettem az uszoda beosztását, és elvettem tőle
a „business centrum” kulcsát, azét a kis szobáét, amelyikbe be
volt állítva egy internetre kapcsolt számítógép. A Rambler
keresőjébe önmegnyugtatásképpen bepötyögtem, hogy „Nagy
Kőhíd” – több mint kétezer találat, egy egész kásahegy. Az első
százból találomra kiválasztottam egyet. A Szoversenno
Szekretno újság oldala.
Hosszú cikk jelent meg a Romanov közben (amelyet a szovjet
időkben Granovszkij utcának hívtak) álló házról – a diktátor
Sztálin idejében marsallok és népbiztosok laktak benne, aztán
pedig a gyerekeik meg az unokáik.
Elolvastam a cikk egy részletét. Elgondolkodtam. Még egyszer
elolvastam, izgatott figyelemmel. A Nagy Kőhíd környékéről volt
benne szó, arról, ahol nemrég, hajókázásom után én magam is
jártam. De nemcsak erről a helyről esett szó benne. Kijelöltem –
hat bekezdés lett belőle –, és kinyomtattam:
„Ezek a gyerekek akár pisztolyt is hordhattak a zsebükben. A
repülőgépgyártás vezetőjének, Sahurinnak, ennek a magas,
lenszőke férfinak volt egy tizenöt éves fia, Vologya. A srác
beleszeretett Umanszkij lányába – a diplomatát éppen akkor
nevezték ki nagykövetnek Mexikóba. A lányt Nyinának hívták,
és szintén tizenöt éves volt. Ők egy másik épületben laktak, a
»Házban a rakparton«, ahol a lakások nagyobbak voltak, ahol a
bejáratnál nem akaszkodtak bele a portások a látogatóba, és ahol
a régi kommunistákról átragadt a lakókra a szegénység tisztelete
és az olvasás szokása.
Nyina és Vologya a Nagy Kőhídon egyezkedtek egymással,
éppen a két ház között félúton, a lépcsőn, amely az Esztrád
Színházhoz vezet le.
A srác talán arra kérte a lányt, hogy ne utazzon el. Vagy
féltékenykedett. Vagy egyszerűen csak hencegett. Mindenesetre
az ifjabb Sahurin egyetlen lövéssel megölte a kislányt. Aztán
magát is: élt még ugyan egy napot, de aztán meghalt. Mindez
1943-ban történt.
Az egész ház háborgott: »Hogy mit meg nem engednek
maguknak a fejesek fiacskái!«
Sztálin azt mondta: »Farkaskölykök.«
A srác pedig állítólag nem volt rossz gyerek, de ezután azonnal
ellenszenves lett mindenkinek; Vologykát nagy pompával
temették el, az egész udvart koszorúk borították, valaki viszont
azt mondja, hogy az anyja nem sokáig szomorkodott: mulatoztak,
cigányrománcokat gajdoltak, hogy zengett belé az egész
lépcsőház, az apát a koncepciós perekben leültették, a fiú a
Novogyevicsi temetőben fekszik, a kislány egy urnában, a falban,
mellette az apja meg az anyja, akik repülőszerencsétlenségben
vesztették életüket negyvenötben.”

Kinéztem az ablakon, az éjszakába, autóriasztók sivítottak. A

csillagok ragyogtak, mint amiket tisztára mostak. Lefeküdtem,
eloltottam a lámpát, a sötétben magamhoz húztam a telefont,
miközben megpróbáltam felidézni magamban néhány színes
tárgyat – de nem sikerült, minden színtelen volt. Nincs semmi –
ház, család, asszony, szülők, kedvenc munka. Legalább szerezz
jogosítványt, és vegyél egy fekete sportkocsit. Van egy pohár
vized és egy darab kenyered. Vagyis minden teljes készenlétben
áll, kezdheted.
 A LÁTHATATLAN

Konsztantyin Umanszkij után rövid, hamar megszakadó nyom

maradt a homokban. Szinte senki sem akart emlékezni annak a
szépségnek az elhunyt apjára, akit
ezerkilencszáznegyvenháromban lelőttek. Golcmannal még
reggeli előtt találkoztunk, amikor a strandot még nem lepték el
az öregasszonyok meg a gyerekek, és szó szerint térden
csúsztuk-másztuk végig, nyomról nyomra ezt a negyvenhárom
évet, amíg a hullámok kis szappandarabkává nem oldották őket,
olyan apróvá, mint amekkora az 1902 és 1945 közé a betonba
vésett gondolatjel.
– Zsidó. Nyikolajevből származik, egy mérnök fia. A
forradalom után a Moszkvai Egyetemre került, de legfeljebb egy
évig tanult ott. Kivételes nyelvi képességekről tett bizonyságot.
Angolul, németül, franciául kiválóan tudott. Olaszul és spanyolul
gyengébben. Mellékesen írt egy könyvet az új kommunista
művészetről. Felolvasok neked példaként egy részletet az egyik
alakjáról: „És habár Kandinszkijt hosszas külföldi tartózkodása
következtében a moszkvai környezete mint nyugati elemet
tartja számon, én egyáltalán nem kételkedem tiszta szláv
gyökereiben, azon határozott, keleties törekvésében, hogy
kiszakadjon az anyagiasság fogságából, nem kételkedem tiszta
orosz humanitásában és egyetemes emberiességében.”
Lunacsarszkij, a kulturális népbiztos Németországba küldte a
tizenhét éves ifjút, hogy „propagálja a művészet új formáit”. Az
egyik idióta ezt írta: „Moszkvában ismert művészettörténésznek
számított.” Németországban Umanszkij elfelejtette, mi céllal
érkezett, az oroszországi távirati ügynökség munkatársa lett, és
harminc éven át édes életet élt: Bécs, Róma, Genf, Párizs, és csak
ritkán látogatta az épülő szocializmust.
1931-től Moszkvában tartózkodik, a külügyi népbiztosság
sajtóosztályának vezetője. A külföldi tudósítók úgy emlékeznek
rá, mint vérszomjas cenzorra: aki le merészeli írni, hogy a
Szovjetunióban éhínség van, az nem kap jegyet az első
„kártevők” szenzációs bírósági tárgyalásaira. Elkíséri körútjaikon
a nyugati irodalmi nagyságokat – Feuchtwangert, Shaw-t,
Barbusse-t, Wellst. Megtetszik Sztálinnak. „Többször is fellépett
Sztálin elvtárs tolmácsaként.” Makszim Litvinov, a külügyi
népbiztos Umanszkijt „szerencsés kezűnek” titulálta – azokat az
iratokat, amelyeket ő készített elő, a diktátor javítás nélkül
aláírta.
1936 áprilisában Umanszkij az Egyesült Államokban van mint
tanácsos. Eltelik két év, és már nagykövet. De nem szerették ott.
Néhány történész úgy tartja, hogy a nagykövet 1939–40-ben az
NKVD nemzetközi osztálya rezidensének feladatait látta el. A
háború elején hazahívták, de nem lőtték agyon. Két éven át
gyakorlatilag a külügyi népbiztosság kollégiumi tagjaként kiemelt
nyugdíjban részesült, és végül előléptették – nagykövetté
Mexikóba, ahová 1943. június 4-én indult el. Az egyetlen
legenda: amikor Umanszkij átadta megbízólevelét a mexikói
elnöknek, azt ígérte, hogy „fél év múlva tolmács nélkül fogunk
beszélgetni”. És októberben már meg is tartotta első beszédét (a
mexikóiak nem is sejtették, hogy Umanszkij ifjúkora óta tanult
spanyolul).
Mexikóban Umanszkij nagykövet „a dolgozó nép nemzeti
hősévé” vált. 1945. január 25-én repülővel elindult Costa Ricába,
és a repülőgépe felrobbant.
Egy történész, Szizonyenko a szerencsétlenségnek hét
verzióját állította fel:
1. Tragikus véletlen. A pilóta nem szállt fel időben, belekerült
az előttük felszállt repülőgép keltette légörvénybe, és elvesztette
a sebességét. Vagy a pilóta elvesztette uralmát a gép felett, nem
tudta visszaállítani a dőlésszöget, és felszálláskor futóművével
beleakadt a felszállópálya kerítésébe.
2. Német ügynökök diverzáns akciója.
3. Az amerikaiak akciója: megállítani a Latin-Amerikát
fenyegető „kommunista veszélyt”.
4. A lengyelek tették. A háború idején Mexikóba került
néhány száz lengyel. A varsói felkelést, amelyet a „londoni”
lengyelek készítettek elő, a németek vérbe fojtották, és a lengyel
főváros éppen az Umanszkij felszállása előtti napon került a
„moszkvai” lengyelek segítségével a Vörös Hadsereg kezére. A
londoni „száműzetésben lévő kormány” ügynökei válaszképpen
felrobbantották a Szovjetunió nagykövetét.
5. A trockisták tették, bosszút állva Sztálinon, amiért az
megölte a vezetőjüket. A diktátor személyes ellensége ellen
elkövetett merénylet előkészítésében Umanszkij is részt
vehetett – az akciót az Egyesült Államokban tartózkodó
embereink készítették elő, és aligha rendezkedtek be távol a
nagykövetségtől. És valóban, Umanszkij megpróbálta
kiszabadítani a névtelen likvidátort a mexikói kínzókamrából.
Trockij özvegye, Natalja kertelés nélkül kimondta: Umanszkij
igyekezetének köszönhetően a gyilkos élhette világát a
börtönben.
6. Umanszkijt a mexikói fasiszták, a Szovjetunió ellenségei
ölték meg.
7. Az NKVD tette. A diktátor arra készült, hogy szétverje az
Antifasiszta Zsidó Bizottságot. Umanszkij kapcsolatai Mihoelsszel
és Feferrel, valamint az Amerikában és Mexikóban „zsidó
vonalon” végzett aktív munkája nem maradhattak észrevétlenül.
Golcman mindössze két lila madarat rajzolt a noteszába, és
hosszas hallgatás után így pontosította:
– Ez minden, ami a hozzáférhető forrásokban található.
Megborotválkozott, megnyiratkozott, előbányászta a feledés
mélyéből könnyű, fehér öltönyét és lyukacsos nyári cipőjét.
Amikor dolgozott, Alekszandr Naumovics mindig olyan kissé
riadt embernek látszott, aki az éjszaka folyamán ismeretlen
neszeket hallott.
– Nem tartja furcsának, Alekszandr Naumovics, hogy
Umanszkijt senki sem említi? Hatvan év alatt egyetlen
publikáció sem született személyéről. A naplókban, a
memoárokban, a levelekben, a levelekhez írott kommentárokban
– semmi. Még a külföldiek sem – pedig hányat kísérgetett? Még
Gorkij sem az ebédjein. A barátai sem: sem Majakovszkij, sem a
zeneszerző R-ov, sem Jevgenyij Petrov. Az avantgardistáknál
sincs semmi. A barátai is agyonhallgatták, Mihail Kolcov is, akivel
pedig állítólag olyanok voltak, mint a testvérek. A fehér
emigráció is… Éppenséggel Bunyin is írhatott volna róla néhány
epés sort… Pedig kliensünk ritka elbűvölő ember volt. Fontos
diplomata. Titokzatos halál élete fénykorában. És még hozzá
gyönyörű lányának tragikus históriája… Hogyhogy nem
emlékeztek meg erről?!
– Azt beszélik, a kliensünket nem szerette Gromiko.
Washingtonban Umanszkij beosztottja volt; amikor miniszter
lett, megtiltotta, hogy említsék.
– Nem túl meggyőző!
– Egyetlen oldalnyi szövegünk van, amelyben Umanszkij
életével foglalkoznak. Semmi lényeges. Csak a szerző neve
érdekes.
– Valaki a megtorlás áldozatai közül?
– Még ha az lenne! De Ehrenburg az. – Golcman átnyújtotta a
szöveg fénymásolatát.

Ilja Grigorjevics Ehrenburg, a Szovjetunió harmadik, negyedik,

ötödik, hatodik, hetedik Legfelsőbb Tanácsának küldötte,
kétszeres Sztálin-díjas és a nemzetközi Lenin-díj kitüntetettje, a
Béke Világtanács alelnöke, két Lenin-renddel a hajtókáján megírt
néhány vaskos regényt, amely senkinek se kellett, és a
Szovjetunió legszabadabb emberének látszott.
Amikor kellett, szolgálta a győzedelmes szocializmus országát
és a diktátort, s elítélte, amikor lehetett, miközben életének
jelentős részét a burzsoá fővárosok jólétében mentette s élvezte
– hihetetlenül könnyen törve át a „vasfüggönyön”, anyagot
keresve művészetéhez, vagy a kapott utasítások szerint
védelmébe véve a munkások és parasztok államának érdekeit az
egyetemes kultúra óriásaival, küklopszaival és szörnyetegeivel
folytatott vitákban.
Az említett Ehrenburg hatalmas dicsőségre tett szert a háború
idején is: öld a németet! Nürnbergben a vádlottak mintegy
vezényszóra kapták fel a fejüket, amikor közölték velük: a nézők
számára fenntartott karzaton megjelent maga Ehrenburg.
A tanúk úgy írták le Ilja Grigorjevicset, mint a Kelet és Nyugat
közötti „összekötőtisztet”, „Sztálin udvari lakáját”,
„felülmúlhatatlan életművészt” és „védőpajzsot”. Annak a
szabadságnak, amelyet Ehrenburg a Hatóságtól kapott, még az
egytizede is száz százalékig garantálta volna, hogy agyonlövik
1934-ben, függetlenül tevékenysége eredményétől. És tízezer
százalékig harminchétben. És kényszermunkát garantált volna
az ötvenes évek elején, amikor a Hatóság szabályozta a szovjet
zsidók nemzeti önértékelésének hőfokát. De előfordult még sok
más erre alkalmas év és ügy is. És a valószínűsíthető „tiszti rang”
és a még valószínűbb „kapcsolatok” ezen semmit sem
változtathattak volna.
Ehrenburg azonban akadálytalanul leélte a maga nem is olyan
rossz hetvenhat évét, jóval mélyebbre jutván a jövőbe, mint
diktátora, örökül hagyott egy háromkötetes memoárt,
jelentéktelen, részben utalásos jelleggel a véreskezű zsarnokról
(a tomboló szerkesztők nem engedték egyenesen kimondania!),
alapjában véve pedig a saját tisztaságáról és (egyenrangú és
lesajnáló) barátságáról a Nobel-díjasokkal és azokkal, akik
egyszerűen csak zsenik voltak, futólag beismerve, hogy nem
tudja a választ a kérdésre: „Hogyhogy Sztálin önt nem ölte
meg?”
A kellő magyarázat hiánya (ha nem feltételezzük, hogy eladta
a lelkét) távol tartotta a helyes élettől Ilja Grigorjevicset, akit az
újságokban már életében a „világ lelkiismeretének” neveztek,
csak recsegő, csikorgó visszhang maradt, amely elfedett valami
olyasmit, amiről jobb nem is tudni.
Az, hogy Umanszkij életét csak Ehrenburg vizsgálta, valamit
jelentett.
A memoárjainak azt a címet adta, hogy Emberek, évek,
életem… Mindenki, aki bekerült a könyvbe, egyforma, színtelen
hangon beszél, mintha Ehrenburg franciául írta volna
memoárjait, aztán valakit felfogadtak, hogy fordítsa le.
1942 elején barátkozott össze Umanszkijjal, aki fiatalabb volt
nála (tizenegy év korkülönbség volt köztük), munka után minden
éjjel, két-három órakor találkoztak. Kosztya nem hasonlított a
köreihez tartozó legtöbb emberre. Fiatal kora miatt nem került
bele a kegyvesztett népbiztos, Makszim Litvinov körébe, de
minden egyéb, beleértve a származását is, Makszim
Makszimovics közelébe helyezte. Nem tartozott a következő
népbiztos, „Molotov emberei” közé sem (ügyetlen magyarázat
valami kitérő, kétes, nyilván sokakat bosszantó dologra…), a
múltról ritkán beszélt (miért?). Itt van még Umanszkij könyve
is, Az új orosz művészet, amelyet, mint kiderült, Berlinben adtak
ki, és a következő személyekről szól: Lentulov, Maskov,
Koncsalovszkij, Szarjan, Rozanova, Chagall, Malevics. És
általánosságban: szerette a költészetet, a zenét, a festészetet,
minden érdekelte: Sosztakovics szimfóniái, Rahmanyinov
koncertjei, a Gribojedov-kori Moszkva, Pompeji festészete, a
„gondolkodó gépek” első gügyögései. A Moszkva Szállóban lévő
ötödik emeleti szobájában olyanok gyűltek össze, mint az
admirális Iszakov, az író Petrov, a diplomata Stejn, a színész és
rendező Mihoelsz, a pilóta Csuhnovszkij (a Birodalom nagyvilági
szereplői, a Zsidó Antifasiszta Bizottság létrehozói. És hol a
felesége meg a lánya? Amikor pedig lakása volt a
Kormányházban?).
Ehrenburg feljegyezte Umanszkij ritka emlékezőképességét és
a csinovnyikszellem iránti megvetését, majd felelevenítette nem-
protokolláris hangját, mintegy a személyisége lenyomatát, és ez
az egyetlen lehetőség arra, hogy még ha Ilja Grigorjevics
előadásában is, de meghalljuk mindazt, ami eljutott hozzá a
húszévnyi vastagságú jégrétegen át, a korát idéző saját hangján
kívül.

„Képtelenek vagyunk megérteni, hogy azt, amivel jogosan

büszkélkedhetünk, mindazt, ami jó nálunk, elrejtjük, s
fennhordjuk az orrunkat, mint valami suta kamasz, miközben
pedig attól félünk, hogy netán valami külföldi megszimatolja,
1
Mirgorodban még nincs mosógép.”
A külföldi tudósítók egyébként kifejezetten utálták Kosztyát
szadista cenzúrája miatt: „Kosztya Umanszkij, az új cenzor az
összes aranyfogát kivillantva mosolygott, és csillogtatta vastag
lencséjű szemüvegét… Ezt olvastam ki arany mosolyából:
»Nem tetszel te nekem, mert én egy egocentrikus szovjet
üzletember vagyok, de meglátod, megtesznek még
komisszárnak is«, ő pedig ezt olvashatta ki a mosolyomból:
»Parádézó, kisstílű karrierista, aki a forradalom hasznát élvezi.
És utál engem, mert belelátok a veséjébe. Kisstílű szatócs a
forradalom sikátorában«; »Umanszkij elvtárs udvariasan
szőtte az intrikákat, ügyesen és ravaszul ténykedett, a vesékbe
látott, akár egy kupec, ironizált a ‘kis bunkókkal’, nyalta a
talpát a felette állóknak, s válogatóan megengedett magának
bizonyos szibarita vonásokat…«; »Hosszasan vakargatta dús
haját, és csikorgatta a fogait: ‘Nos, Mister Lyons, azt mondta,
hogy negyvenezer embert deportáltak. Honnan vette ezt az
adatot?’«.”
„Megint kellemetlenségeim támadtak. Javasoltam, térjünk el a
sablonoktól – kaptam is érte… Az első szocialista ország
vagyunk, és semmitől se félnek annyira, mint az újdonságoktól, a
kezdeményezéstől…” (így beszélnek a fagyasztott zöldségek, itt
nem válik el egymástól az eredeti meg az emberarcú
szocializmusért folytatott engedékeny harc idejének konyhai
mosléka).
Az amerikaiakról: „Tehetséges gyerekek. Néha az ember
meghatódik tőlük, néha meg elviselhetetlenek… Európát
lerombolták, és a győzelem után az amerikaiak fognak
parancsolni. Az rendeli a táncot, aki fizeti a zenészeket… Hitler
természetesen nem tetszik az egyszerű amerikaiaknak: miért
gyújtja fel azt, amit meg lehet vásárolni? Ilyen az amerikaiak
logikája… Az amerikai politikát nem szabad Roosevelt
magatartása alapján megítélni; ez az ember tíz fejjel kimagaslik a
saját pártjából” (ha mese, akkor is csak félig).
Picassóról, hiszen a kliensünk lelkesedett Picassóért: „Valahol
megemlítettem a nevét, mire rám förmedtek, hogy az egy
sarlatán, csupán gúnyt űz a kapitalistákból, s a botrányból él…
Olvassa csak fel Shakespeare verseit egy területi párttitkárnak
(látott egyáltalán egyet is?), aki nem beszél angolul. Biztosan
kijelenti: »Zagyvaság ez, badarság, nem pedig költészet«…
Emlékszik még, mit mondott Sztálin R-ov operájáról?… De itt
van ez a Zsdanov is… Minden, amit nem értenek, csak elvont
okoskodás nekik. Miért van az, hogy az ő ízlésük kötelező
mindenki számára?” (Ez minden, ami a sztálingrádi csata
napjaiban izgatott két jómódú embert, a zsarnok embereit.
Semmi hit. Semmi kétely. Nincsenek a korszak miatt elveszített
barátok. Csak a pincérek óvatos kuncogása az urak háta
mögött.)
„Mindig úgy éreztem, hogy Umanszkij szerencsés csillagzat
alatt született.”
Amikor Mexikóba készült, Umanszkij boldog volt: új világ, új
emberek, ott talán alkalma lesz „valamiféle” kezdeményezésre!
De egyszer csak váratlanul lehullott a csillaga „egy tragikus és
ostoba véletlen folytán” (jó lenne tudni, mit nevez Ehrenburg
„véletlennek”). Beleszeretett a lányába egy kamasz iskolatársa,
és megölte, „viharos szerelmi vita után agyonlőtte a lányt, majd
végzett önmagával is. Umanszkij imádta a lányát. Csak rajta
nyugodott a családi boldogsága. Tudtam, hogy Umanszkij
életében van egy nagy szerelem, és 1943-ban Csehov A kutyás
hölgy című elbeszélésében leírt kínok gyötörték. S ekkor,
váratlanul, lejátszódott a szörnyű dráma.”
„Sohasem felejtem el azt az éjszakát, amikor Konsztantyin
Alekszandrovics beállított hozzám. Alig tudott beszélni, csak ült
lehorgasztott fővel, s arcát tenyerébe temette… Néhány nap
múlva elutazott Mexikóba. Felesége (Raisza Mihajlovna)
jóformán öntudatlan állapotban kelt útra. Egy évvel később
Umanszkij ezt írta nekem: »Az átélt bánat alaposan aláásta
egészségemet. Raisza Mihajlovna megrokkant, és állapotunk
sokkal rosszabb, mint aznap, amikor elbúcsúztunk magától.
Maga, mint mindig, okosan viselkedett, és ellátott néhány helyes
tanáccsal, amelyeket – sajna – nem hallgattam meg.«”
Ehrenburg, mielőtt pontot tett volna e történet végére, és
elfelejtette volna Umanszkijt, hogy tovább gördítse a memoárt,
csak széttárta a karját: miféle tanácsokat adtam én? Semmiféle
tanácsokra nem emlékszem.

…A víz tiszta és sima. Fülemülehangként árad szét a vasúti

átjáróban felbúgó sziréna. Észak felől vonatok érkeznek
Feodoszijába, és a helyi lakosok egy vadász elégedett
pillantásával vezetik el a lakásokhoz a bőröndök súlya alatt
görnyedező utasokat, mint valami rabokat, akiket az
emberpiacon vettek. A pihenni vágyók, az utolsó májusi napok
hűvössége ellenére, csökönyösen vonulnak a szürke strandra –
nem lesz erre máskor idejük. A sirályok váratlanul becsapódnak
a vízbe. A lányok leszúrják a napernyőiket, és vetkőzni
kezdenek.
Arccal a tenger felé fordulva ültünk, éreztük a leheletét és a
végtelen messzeséget, és a tenger, mint jóságos, meleg
örökkévalóság, valahol a távolban összeolvadt az éggel.
– Mit gondol róla, Alekszandr Naumovics?
– Gondos ember volt. Sok kérdés merül fel vele kapcsolatban.
A lánya halálának körülményeit, úgy látszik, senki sem ismeri
részletesen. Mit tanácsolt Ehrenburg Umanszkijnak? Ezek a
tanácsok megmenthették volna Nyina Umanszkaja életét?
Homályos fordulatok az életrajzában… Kiderítem, tényleg
ismerte-e Umanszkijt Sztálin. A repülőgép felrobbanása – ez
végképp… egy másik téma. Engem a leginkább az kezdett
érdekelni, hogy… – Golcman elkapta tekintetét a tengerről, és
felém fordult (súlyos, feszült arc, öregesen áttetsző, csillogó,
égszínkék szempár). – Litvinov. Molotov. Gromiko. Három
miniszter. A Szovjetunió teljes külpolitikája. És Kosztyát
mindegyikük ismerte. Gromiko nem szerette, és azon igyekezett,
hogy Umanszkij feledésbe merüljön. Litvinov és Molotov, mint
tudjuk, utálták egymást. De miért hagyta érintetlenül Molotov
Umanszkijt, amikor Litvinovot házi őrizetbe vették, és minden
embere megszenvedte a sztálini megtorlásokat? És amikor
Litvinovot visszavették, és éppen Umanszkij helyére az
Államokba küldték, Kosztyát visszahívták ugyan, de megint csak
nem nyúltak hozzá. És két év múlva odaadták neki Mexikót.
Kinek az embere volt? Miért éppen vele kezdtük?
– Sahurin apja és anyja megérték az öregkort, arról az ágról
csak találunk még valakit életben. Umanszkij felesége viszont
odaveszett férjével a repülőn; nem sokan maradhattak azok
közül, akik még élve látták őket – szóval, igyekeznünk kell… Az
áldozat szülei sokkal inkább érdekeltek a nyomozásban, semmint
a gyilkos szülei. Én máson akadtam fenn. Az a bolond srác a
verniszázson azt állította: Nyinát június harmadikán ölték meg.
Umanszkij negyedikén indult el Mexikóba. Olyannyira szerette
az ő kicsikéjét, hogy el sem halasztotta az utazást, amíg
eltemeti?! Szegény apuci.
Felálltunk.
– Mindent ellenőriznünk kell. Kosztya máris ellenszenves
neked. Ez nem válik előnyére a nyomozásban. Lehet, hogy
érdekesnek fogod találni. Nézd csak, mit bányásztunk elő a
külügyi levéltárból, a №1300 aktából. Kétszáz dollárba került.
Felírom a kiadásokat.
 Egy borítékból huszonkét fényképet húzott elő: sűrű hajú,
vézna zsidó, repedezett mosollyal az ajkán; itt egy hajón van,
felkapaszkodott a tetejére, és egy vastag cső alatt szétterpesztett
lábbal pózol valamihez; itt már meghízott és megöregedett,
profilból látszik, födetlen homlokkal; itt megint fiatalabb –
kellemes színészarca van; az ősz hajú Bernard Shaw-val áll egy
nyitott autó előtt, hátuk mögött a Kreml tornyai; a jól fésült,
pofikás Kosztya gyerek, magas szárú cipőben, tollasütővel a
kezében; itt pedig a halott arca – Mexikóban a reptéren, hosszú
volt az út, de szeme előtt egyre csak Nyina van… külföldiek
társaságában, akik úgy lógnak rajta, mint legyek a Cár-harangon,
tizennégy ember, a fotó bal sarkában a mi emberünk
tányérsapkában és csizmanadrágban, az egyetlen közöttük, aki
nem néz az objektívbe; a felesége a holt betonkerítés mellett áll,
hátat fordítva a rétnek, amelyen holt kaktuszok állnak, a lányát
megölték, és ő sem akar élni; nagy csontú mexikói
öregasszonyok sorakoznak a repülőszerencsétlenség
áldozatainak koporsójánál; Umanszkij elvtárs édesanyja – testes,
férfias arcú asszonyság; Gorkijjal és Wellszel, a gomblyukukban,
úgy tetszik, dália, és mindegyikük előtt az asztalon is egy-egy
szál virág; folyópart, dús hajú, ötéves kislány megy a fűben, és
közben fehér bugyogóját húzkodja felfelé, mögötte boldogan
hunyorog az apja, és – itt megálltam – két újságcikk-kivágás,
majdnem ugyanazzal az április 13-án, hétfőn, Washingtonban és
Nebraskában készült fotóval, valami olyasmi képaláírással, hogy
„Konsztantyin Umanszkij, a szovjet nagykövetség új tanácsosa
kislányával, Nyinával a Párizs óceánjáró fedélzetén, New Yorkba
érkezésükkor”.
Az utolsó előtti fotót hosszasan tartogattam a kezemben. Egy
szép kislány, jó minőségű kabátban, tarkóra csapott sapkában
fiatal apjához simul, és kezét apja gallérja alá csúsztatja,
Umanszkij leguggol, és a lánya így mintha magasabb lenne nála –
az arcuk ragyog, tökéletesen egyforma szemekkel néznek a
világra.
 – Egyforma a szemük. Meg a foguk.
– És itt van még egy fotó. Nézd meg figyelmesebben.
Umanszkij, szemüveget biggyesztve az orrára, hátat fordítva a
fényképésznek mindkét kezével egy rádió gombjait tekergeti.
Jobbra, úgy tűnik, egy erkély látható. Talán sötétítőfüggöny,
talán tapéta. A készülék tetején a zsarnok portréja és csészealjon
egy kávéscsésze. Jól vasalt zakó – látszik a vasalás éle…
– Sztálin portréja – mutatta meg Golcman. – Látod, ott alul,
ferdén rá van írva valami. Ki lehet olvasni, hogy „Umanszkij et.-
nak”, de a dátum és az aláírás olvashatatlan. Lehet, hogy a Gazda
dedikálta neki a fényképét?
– Meg kell tudnunk.
– És még valami: írt-e Gromiko memoárt – mondta kimérten
Golcman. – Egyébként azt mondják, hogy A kutyás hölgy Sztálin
kedvenc elbeszélése volt.
 KOPÓK ÉS KUTYÁK

Telefonon feladtam egy hirdetést a krími Kafa újságban:

„Vállalkozás szovjet gyártmányú ólomkatonákat vásárol fel.
Minimum öt hrivnya.” Aztán úgy számítottam, hogy megnézem
a tévében a Vidám vetkőzőket, aztán átkapcsolok a tavalyi
Manchester United–Bolton meccsre a Premier League legjobb
mérkőzései sorozatból, aztán nulla óra harminckor a helyi
csatornán nyilván elkezdődik a vetkőzős műsor. Maradt még
negyven percem, és fellapoztam A kutyás hölgyet, a „hétköznapi
élet rettenetének” elbeszélését, ahogyan az előszóban írták.
Megpróbáltam minden sorát Umanszkijhoz mérni – úgy,
ahogyan annak idején a kamaszok bajuszt, szemüveget, Beatles-
frizurát rajzoltak az újsághasábokon a Politikai Bizottság
tagjainak.
A hősnek van egy tizenkét éves lánya. Korán megnősült. A
felesége gyorsabban öregedett, mint ő, és slampos, kegyetlen,
ostoba nőszemély lett belőle, a férjnek nem nagyon volt kedve
hazamenni hozzá. Ő maga filológus, de egy bankban dolgozik. És
szép csöndben félrekefél. Egy üdülőhelyen felszedett egy szép kis
szőkét, akinek a férje német származású, és „lakájlelkű”. A nő
hazatért az üdülőhelyről, a férfi pedig valahogy nem tudja
elfelejteni. És megkeresi. Annyira szenvedek, mondja a nő, egész
idő alatt magára gondolok. Szállodákban találkozgatnak. És
amikor megy az egyik szálloda felé, és közben a gimnáziumba
kíséri a kislányát, akinek menet közben azt magyarázza, miért
nincsen télen égdörgés, hirtelen ráébred, hogy kettős életet él,
hogy a legfontosabbat kénytelen elrejteni, a felszínen csak csupa
hazugság van. Az is, ahogyan a feleségével jubileumi
ünnepségekre jár, a bankban végezett munkája is, a klubban
folytatott viták is – és úgy sejti, valószínűleg így van
mindenkinél. Mindenkinél.
Mindketten sírnak, hogy bujkálnak, mint a tolvajok, majd
kicsit tovább olvastam: „Anna Szergejevna és ő úgy szerették
egymást, mint azok, akiket a megértésnek, az összetartozás
érzésének szoros köteléke fűz össze; mint férj és feleség; mint
ragaszkodó barátok. Úgy érezték, hogy a sors is egymásnak
rendelte őket, úgy érezték, értelmetlenség, képtelenség, hogy
más férfi, más nő mellett kell házasságban élniük; olyan volt ez,
mint amikor két vándormadarat – egy hímet meg a nőstényét –
elfognak, és arra kényszerítenek, hogy külön-külön kalitkában
éljenek. Megbocsátották egymásnak mindazt, amit a múltjukban
szégyellnivalónak találtak, megbocsátottak egymásnak mindent
a jelenben is, és érezték, hogy ez a szerelem mindkettőjüket
2
átalakította.”
És a végén a ködösítés: valamit majd kigondolunk. Hogy ne
kelljen tovább rejtőzködni. Habár a rettenet elbeszélése nem
innen kezdődik. Igaz, nem egészen világos, mi lesz a kislánnyal.
Csehov, azt hiszem, gyermektelen maradt, és a gyerekek
lényegtelen részletnek tűntek számára.
Nem világos, kire emlékezhetett vissza ennek a buta zenének
hatására a diktátor. Nyilván nem a házvezetőnőre, Valentyinára
a „közeli dácsáról”, akit a mi idiótáink „sokéves kapcsolatként”
könyveltek el. Miféle „harmonikus drámát” élhetett át K. A.
Umanszkij az elutazása előtti estén? Az elbeszélésben
kiüresedettség van, egy másik életnek csupán az árnyképe,
amely csak attól tűnik a sajátodnak, hogy elérhetetlen; és ez a
másik élet azonnal elveszíti vonzerejét, amikor a rég várt
kinevezésre gondolsz, elutazásodra egy olyan országba,
amelynek a Csendes-óceán és az Atlanti-óceán mossa a partjait,
vagy a kommunista diplomata személyi kérdőívének
tisztaságára, vagy esetleg a zokogó kislányodra, akinek a sírástól
remeg a válla.
Umanszkij Ehrenburg szeme láttára szenvedett attól, hogy
nem tud elválni. Mit jelent az ő személyes boldogsága, hogy
rejtőzködés nélkül élhet a szeretett nővel, elmélkedett könnyek
között, ha Nyina otthon marad az elhagyott Raiszával a
Szovjetunióban, ebben a koldusszegény, izzadságszagú és vaskos,
élelmiszer jegyes és tűzifa után futkosós szovjet valóságban, és
nem lehet a szovjet nagykövet tacubayai palotájának kis
háziasszonyává, nem mehet el nyaralni az Államokba a
barátnőihez, nem tanulhat lovagolni a mexikói Vezérkar jóképű
tisztjeinek gyámkodásával; ha elszalasztja a görkorcsolyázást, az
óceáni horgászást egy jachton, a róla mint ifjú szépségről készült
fényképeket az újságokban, a fehér báli ruhákat, az éjszakai
kirándulásokat a sivatagban, a teniszt és a nejlonharisnyákat, a
narancsfák alatt elterülő, kék vizű medencéket, a 42. utca kínai
üzleteit és a non-stop mozikat, a személyi sofőrt és a masszőrnőt,
ha ő, Umanszkij mást vesz feleségül?… És a lánya otthon marad
az anyjával, megfosztva megszokott életétől – hiszen ő maga
tanította rá: Róma, Párizs, Washington…
És ő, az ember, aki ügyesen és ravaszul képes volt
meghosszabbítani a saját életét ezekben a halálosztó években,
önelégült pillanataiban úgy képzelhette: képes rá tovább is,
képes rá mindig, teljes egészében felépíteni a jövőt, hogy ő maga
fogja kiválasztani azt, amit rámértek. Kosztya megvásárolta
Nyina Umanszkaja jövőjét, igazságos árat fizetve érte: a
szerelmét. A kommunista úgy érezhette: azok a srácok, akik
felügyelik a világot, akik ésszel játszanak, alkudoznak, mint
mindenki, nem csapkodnak őrülten a kaszájukkal, hogy válogatás
nélkül kaszáljanak s gyűjtsék kupacokba, amit levágtak. Kosztya
aggodalma hiábavaló volt. Azt vette meg a lányának, ami nem
lehetett az övé, és ezzel megölte. Nem vált el, Nyina Mexikóba
készült, ezért egy pisztollyal szétloccsantották a fejét. Umanszkij
aligha tartotta magát ezért hibásnak, de felteszem, sokat
szenvedett attól, hogy „mennyire másként is lehetett volna”,
előre látva a rá váró magányos évtizedeket, de megint csak
hiábavalóan: három holttest az Umanski családnév alatt, nem
pedig kettő a „repülőszerencsétlenség áldozatai” között – ennyi,
ami „másként” történhetett volna.
De ez nem nevezhető drámának. Ezt nem lehet hívni
semminek, ez a dolgok rendje.
Ahogy bekapcsoltam a tévét, és még ment a reklám – bla-bla-
bla! –, próbáltam beleképzelni magam ebbe a históriába, de
sehogy se illettem bele. Miféle probléma az, hogy kivel háljon az
ember? Én úgy vagyok a nőkkel, mint a kutyákkal.
Ifjúkoromban arról álmodoztam, hogy lesz sajátom, és ez párszor
sikerült is. Szeretek sétálgatni vele, közben elmesélem, hogyan
telt a napom, vagy egyszerűen csak hallgatok. Ő pedig mindig
úgy néz rám, mintha mindent értene. Olyan könnyű boldoggá
tennem, amikor odakiáltok neki: „Hozzám!” Mindig elsőként
köszönt az ajtóban, és amikor majd meghalok, fél évig várni fog
rám. Kellemes érzés megsimogatni, magamhoz ölelni, és néha
elszorul a szívem, amikor hosszabb távollét után futva rám ugrik,
mancsát a mellkasomra teszi, és nyalogatja az arcomat.
Gondoskodom a kölykeiről. Mulattat, ahogyan a macskákat
kergeti. Dühös vagyok, amikor az éjszaka közepén értelmetlenül
ugat. Folyton ravaszkodik, hogy bebújhasson az ágyamba. Ezt
nem engedhetem meg. Egyedül akarok aludni. Aludni teljes
magányban kell, hogy senki se szuszogjon mellettem. Hogy
legalább álmában szabad lehessen az ember.
A doktornő gondosan és érthetetlenül rajzolgatta egy kék
filccel, hová kell fordulnia a fejnek a torna során – nyilak és
dinnyefej háromszögletű orral.
– A medencében az első két hónapban ússzon úgy, mint egy
gyermek – bemutatott néhány hattyúcsapást az orosz táncból. A
neurológia tanszék adjunktusa. A borítékban ezer rubel várt rá.
– Ne csináljon belőle tragédiát. Hogy hívják? Alekszandr?
Szasa, egyszerűen csak fogadja el, hogy magának ez van. Kerülje
a gerinc terhelését. Sose fordítsa el hirtelen a fejét. Ne keljen ki
hirtelen az ágyból. Ne fázzon meg. A masszázs rendben van. A
fizioterápia is. Két év múlva meg kell ismételni az
elektromágneses kezelést.
Szasa, mindannyian hozzászoktunk gyerekkorunktól, hogy
mindig egészségesek vagyunk, nem fáj semmink. Most pedig
eljött az ideje, hogy állandóan gondoskodjunk magunkról, hogy
segítsük az élettevékenységünket. Sokaknak még tetszik is, hogy
törődhetnek magukkal – közölte gépies mosollyal. – Maga
kétségtelenül egészséges! Most pedig kérdezhet.
– Felemelhetek és feldobhatok egy gyereket?
– Hát, felemelni éppen felemelheti, és… Habár, persze, attól
függ, milyen korú és testalkatú az a gyermek…
A kórházban csapatostul mászkáltak a zsidó származású
orvostanhallgatók, öregasszonyok csoszogtak a papucsukra
kötözött mamuszaikban, a kórteremben feküdt egy öregúr,
hatalmas, sárga körmökkel a lábán, nyolcvankilenc éves korában
bedugták a kórházba meghalni, de nagyon szerencsétlenül,
tarkójával az ablak felé – egész idő alatt csak engem látott, és
hosszú beszélgetéseket kezdeményezett, amelyekkel lassan, de
biztosan megőrjített:
– Hogy hívnak?
– Szásának.
– Jó ember vagy. Szeretlek. Melyik intézményben tanulsz?
– Nem tanulok. A piacon árulok.
– A piacon?! Hát hány éves vagy?
– Harminckilenc.
– Harminckilenc?! És akkor miért van ekkora nagy… Férjnél
vagy?
– Nem, nős vagyok.
– És ő kicsoda?
– Ki kicsoda?
– A feleséged.
– Ember.
– És van gyereked?
– Van, kettő.
– És ők kicsodák?
 – Egy fiú és egy lány.
– És hol dolgozol?
– A piacon.
– A piacon?! Jó ember vagy. És hogy érzed magad?
– Jól.
– Köszönöm, de hány éves vagy?
– Harminckilenc.
– Harminckilenc?! Zongorista vagy?
– Nem.
– Miért nem?
– Mert a piacon dolgozom.
– És a konzervatóriumban mi a foglalkozásod?
Elhajítottam magamtól a párnát, és félbeszakítottam az öreget:
– Hát maga mit dolgozik?
– A piacon vagyok.
Elhallgattam. Az öreg várt egy kicsit, és tovább hatolt agyam
mélyébe a forrasztópákával:
– Melyik városból jöttél?
– Moszkvából.
– Nálunk is Moszkvának hívják a várost!
Nyolckor bezárták az étkezdét, és a teherlifthez vonszolták a
moslékosdézsát. Kilenckor bezárták a zuhanyzót. Kicsoszogtam a
folyosóra, megnézni az éjszakai műszakot, de csak csupa
puncitlan nővérke dolgozott. Megkérdeztem. A legközelebbi
punci kedden lesz ügyeletben. Kinyomták a tévét, és a folyosón
leoltották a villanyt. Kihajították az utolsó látogatót – egy idős
anyukát, akinek agyongyötört pedagógus kinézete volt. Kopasz,
szeszélyes fiacskája egy olajos zacskóból zabálta fel a nyugdíját
napi tizenkét órában, és a személyzetet is, az ágyszomszédjait is
a gerincsérvével traktálta, habár mindenki tudta, hogy rákos. A
liftekhez vezető átjárókat ráccsal kerítették el, és lakatra zárták.
Elküldtem egy „Szeretlek” tartalmú sms-t kilenc telefonszámra,
és kikapcsoltam a mobilomat.
Néztem az odakint leszállt februári sötétséget – a ljuberci
öntözéses földek (tavasszal bűzleni fognak) láthatatlan térségei
fölött Zsulebin vagy Nyekraszovka reszkető fényei pislákoltak –,
és kitapogattam az ügyeletes nővérke székét, leültem,
felkattintottam az asztali lámpát, félretoltam a kórtörténeteket,
a gyűrött lapokat, és kezemet a telefonkagyló torkára
szorítottam. Amíg van egy szabad perc, ki kell huzigálni a füvet, a
gyökereket, meg kell tisztítani egy sírhely nagyságú
földterületet, mielőtt ásni kezdünk. Halló!

Iraida C u r k o: – Nyina Umanszkajához úgy jártam, mintha

hazamennék. Még az arcára sem emlékszem. Csak arra
emlékszem, hogy hívta a háztartási alkalmazottat, és
megparancsolta neki, hogy nézze meg az órát, és mondja meg,
mennyi az idő, habár az óra ugyanabban a szobában volt.
Tatyjana L i t v i n o v a: – Umanszkij a háború elején tért
vissza Moszkvába a feleségével és egyetlen lányával, Nyinával (a
szülei Titának hívták), ezzel a tizenhat éves, elbűvölően szép
kislánnyal. A szülei a kormányzati iskolába adták be, ahol a
külföldi göncei ellenére kezdetben Hamupipőkének érezte magát.
Az iskolai egyenruha szigorúsága miatt a lányok a
harisnyájukkal, csipkegallérjaikkal, karkötőikkel versenyeztek
egymással. Nyinának, aki az Egyesült Államok demokratikus
iskolai tradíciójának megfelelően nevelkedett, nem volt könnyű
dolga.
Artyom H m e l n y i c k i j: – Nyina bejött az osztályterembe.
Molotov lánya, Szvetka ismerte őt – összepuszilkoztak. Az
osztályunkban volt éppen elég szép lány, de Umanszkaja
különbözött a mieinktől: másként öltözködött, másként járt,
másmilyen volt a frizurája, nem csizmát hordott, hanem vastag
talpú cipőt, és ráadásul nejlonharisnyát – föl se tudtuk fogni, mi
az a lábán!
B e a z o n o s í t a t l a n s z e m é l y, e g y n ő: – Nyina nem
a tanévkezdéskor érkezett. Szőke volt, festette a haját, ami
abban az időben elképzelhetetlen volt. És rettenetesen görbe
lába volt, o-lába. Ma már tudom, hogy az ilyen lábat rejtegetni
kell. Nagyon szép volt. A fényképek nem tudják visszaadni a
szépségét. Amikor felidézem a kortársaimat, szomorúan
gondolom: kevesekre illett rá, hogy szépek… Elnézem a
hallgatóinkat, ma éppen fordítva van. Mi olyan ápolatlanok
voltunk. Primitíven kozmetikáztuk magunkat. Sokaknak
szegényes volt a ruhája. Nyina persze nagyon is kitűnt közülünk.
Alekszandr A l l i l u j e v: – Gyina Durbinra hasonlított. Olyan
különlegesnek tartotta magát…
Julija B a r i s e n k o v a: – Nyina nagyon egyszerűen
viselkedett, és mindenki imádta. Megkínált a reggelijéből, és egy
tábla csokoládét annyi darabra tört, hogy mindenkinek jusson.
Tatyjana K u j b i s e v a: – Hívjon vissza egy hét múlva, kissé
gyengélkedem… Maga hívott… Igen, de tudja, a múltkor annyi
mindent elmondtam, hogy nincs mit hozzátennem! Hogy semmit
sem meséltem? Merthogy nem is tudok semmit! Eljött Nyina a
húgomhoz a halála napján? Eljött. És ennyi. (Miből gondolja,
hogy az éppen a halála napja volt?) Aztán megtörtént a
tragédia. Nem tudom, miről beszélgettek, én a másik szobában
tartózkodtam, kicsi gyermekem volt. A húgom kérlelte: ne menj
el, maradj, de Nyina azt felelte, nem, mennem kell. Ez reggel
történt. Többet nincs mit mondanom. Eltelt azóta hatvan év.
(Mivel töltötték a szabadidejüket?) Nem tudok semmit.
(Hogyan öltözködtek az osztálytársai?) Nem tudom
megmondani. (Kikkel barátkozott?) Nem emlékszem. Ezt én
nem tudom. Semmit sem tudok! Annyi kérdést tett fel nekem,
pedig mindjárt jön hozzám az orvos. Viszontlátásra!
Tatyjana G n y e g y i n a (a disszidens Jevgenyij Gnyegyin
lánya, ez a férfi váltotta Umanszkijt a külügyi népbiztosság
sajtóosztályán Litvinov idején, és a népbiztos kegyvesztettsége
után leülte a magáét. Gnyegyin memoárja Szaharov
akadémikus előszavával jelent meg és rövid tartalma a
következő: rettenetesen vertek, én pedig mindent aláírtam): –
Ismertem a történetet a boldogtalan, halálos szerelemről. És
ködösen emlékszem egy elképesztő, választékos modorú
kislányra, Agnesre, akinek egészen hihetetlenül nemes volt a
tartása – arra, ahogy az édesanyja hatvanöt évvel ezelőtt, egy
kora reggelen bevisz bennünket egy drága, hihetetlenül elegáns
áruházba a Leipzigstrassén, oda, ahol a diplomatafeleségek
vásárolják maguknak a selyem fehérneműt, portás nyit előttünk
ajtót, és Tánya, ez a hétköznapi szovjet kislány egészen
elveszettnek érzi magát, Agnes pedig (istenem, azt mondja, négy
évvel fiatalabb volt nálam? Vagyis hatéves volt akkor?!)
elképesztően kecsesen, zavartalanul halad előre. Genetikailag
különbözött a többiektől. Gyönyörű, hosszú haja volt, a szovjet
gyerekek haját viszont rövidre nyírták. Erre az emlékre annyira
szükségem volt, hogy hosszú éveken át megőriztem magamban,
és amikor maga kimondta a nevet, ez a kis váza azonnal
megrepedt a kezemben – Nyina, az életkora, a halála. Most már
tudom, hogy egy ilyen lányt csakis így lehetett szeretni –
halálosan. (Ki maradt még életben azok közül, akik emlékeznek
Umanszkijra, a lányára, és Nyina halálának körülményeire?)
Forduljon Pavel Jevgenyjevics Rubinyinhoz, belgiumi
nagykövetünk fiához. Ő igazi társasági ember. És segíteni tudna
magának Litvinov életrajzírója, Sejnisz is, de ő már meghalt.
Megkaptam tőle ajándékba a könyvét, megható dedikációval, de
a halála előtt megszakítottam vele minden kapcsolatot, igen. A
Litvinov család? Megszakítottam velük a kapcsolatot. Makszim
Makszimovics soha, még csak véletlenül sem segített apámnak,
Ehrenburg viszont éppen ellenkezőleg, küldött apámnak a
kazahsztáni lágerbe egy pipát meg egy nyakkendőt. És ott van
még az olaszországi nagykövetünknek, Stejnnek a lánya, Inna is.
De megszakítottam vele a kapcsolatot. Én mindig megszakítom a
kapcsolataimat, igen.

Pavel Rubinyint nyolc hónap múlva, októberben tudtuk

azonosítani. A diktátor nagykövetének fia élete teljében Pjotr
Kapicának, a neves fizikusnak referenseként ragyogott, most
pedig a fizikus lakásmúzeumának gondnokaként hervadozott e
múzeum-koporsóban.
Megkerültem a sárga-fehér vakolatú fizikai intézetet – minden
tudományos intézet így néz ki a Koszigin utcában –, és a kis út,
amelyet az első idevetődött természettudósok „negyvenöt
szeszfokos”-nak neveztek el, bokrok és csontvázzá lepusztult
kerti padok mellett elvezetett Kapica kétszintes villájához, amely
egy kiszáradó tó partján állt. A ház úgy leselkedett rám a
bozontos repkény közül, mint mesterlövész a szénakazalból,
vagy mint egy vízi tündér, amely most bukkant fel a stég alól.
Felmentem a juharfalevelek borította lépcsőn, és hallgatózni
kezdtem: minden csendes, a kliens egyedül van.
Megjátszottam az érdeklődőt, és hányingeremet visszafojtva
benyeltem két evőkanálnyi mixtúrát a lakásmúzeumban tartott
idegenvezetésből. Ezen az asztalon láthatóak Kapica feljegyzései
és a szemüvege. A csengőgyűjteménye. A Nobel-díja. Egy
medvebőr – Kapica fiatalkorától fogva szeretett medvebőrön
fekve dolgozni. A procedúra után leültünk a nappaliban, és
megadtuk, ami jár Lavrentyij Berija marsall szervezői zsenijének.
Kapica utálta a marsallt, de mint az orosz A-bomba összes
szülőatyja, tisztelettel viseltetett az iránt, ahogyan az
Államvédelmi Bizottság tagja, akit mint angol kémet végeztek ki,
a NAGY ÜGY-et megszervezte.
Rátettem egy lapáttal. Rubinyin (hátrafésült, ősz haj,
várakozáson felül hórihorgas), amint megcsapta érdeklődésem
melege, kiszórta elém apja urnájának teljes tartalmát – tessék: a
varsói származású, zsidó kereskedő gyermeke, a Sorbonne
elvégzése után belép a bolsevik pártba; a Szovjetek Országának
tárgyalásai, a buharai emír, Kabul, Koppenhága, Ankara, Róma,
néhány névtáblát átugrottam; amikor a zsarnok nekilátott a
tisztogatásnak, Litvinov népbiztos négy évig nem hívta haza
Rubinyint, hogy megmentse; tudtam: mindennek semmi
jelentősége, a nagykövet fia, mint őrszem, csak az őrzött
objektumról akar beszélni, csak a haláláig hűséges anyjáról, arról,
miként állt ellen a sorsnak és a kérlelhetetlen fizikai romlásnak;
előrébb tekertem a szalagot, és ráakadtam a szükséges helyre:
úgy adódott, hogy az apja megérkezett Nyizsnyij Novgorodba, a
külügyi népbiztosság üdülőjébe, ott ismerkedtek össze az
anyjával; az anyja az üdülőház vezetőjének lánya volt, színésznő,
aki vidéki színházakban játszott… Amikor Rubinyin apját
Litvinov eltávolítása után visszahívták és elbocsátották, az
anyjának sokat kellett dolgoznia – címereket és feliratokat
hímzett bársonyzászlókra, de vidáman éltek: estélyek, Baturin, a
Nagyszínház basszusénekese és a felesége, a hárfás Dulova…
Még előrébb pörgettem a szalagot, egészen a csendben
felszáradó utolsó sóhajig:
– Anyám az evakuációban halt meg, egy tűzvészben…
Az őrszolgálata letelt, nincs mit többet mondania, az apja, aki
újra megnősült, megszűnt számára létezni, elbúcsúztunk
egymástól.
– Jut eszembe, a családjuk a harmincas években a külügy
számára fenntartott lakóházban, a Horomnij közben, a kettő per
hatos ház, egy emeleten Konsztantyin Umanszkijjal… Mit tud
mondani erről az emberről?
– Volt egy ilyen ember. De nem emlékszem rá. Amikor
apámat elbocsátották, Umanszkij kerülte, mint a leprást,
úgyhogy… Apám egészen a haláláig hallgatott, de értett mindent,
már a börtön előtt is banditáknak nevezte a Politikai Bizottság
tagjait.
A zsarnokot azonban nem. A kislányra, Nyinára gondoltam,
amikor megfogtam az ajtókilincset, készen arra, hogy kétszáz
karakterben megörökítsem Pavel Jevgenyjevics hamvait az
„Umanszkij-Nyina” fájlban, és megkérdeztem:
– És maga? A kortársai?
Az árny váratlan keserűséggel bólogatott:
– Mi… A fiúk sokkal jobban hittek a szovjethatalomban, mint
az apáik. Minket elkapott és elvarázsolt a propaganda, a pionír-
katonásdi, az úttörőtábortüzek. Apáink pedig hallgattak.
Huszonnégy hónap alatt mindössze két hetvenéves nőszemélyt
találtunk, akiket hitelt érdemlően beazonosítottunk, mint „Nyina
Umanszkaja barátnőit”. Az egyikük, a Kreml egészségügyi
hivatalvezetőjének lánya nem búslakodott a múlt után, és
pincebogárként ült a hatvanhetes városi kórház betegfelvételi
osztályán, a Salam Adil utcában. Koponyatartalmát vizsgálva az
„osztály lelke” mindössze azokra emlékezett, akiknek összetörte
a szívét: az Államvédelmi Bizottság tagjának, Mikojannak fiaira, a
pilótákra (úgy köröztek apám dácsája fölött, hogy a
szárnyukkal szinte súrolták a fenyőfák hegyét), a diktátor
fogadott fiára, Artyom Szergejevre (beköszönt a tél, a szovjet
arisztokrácia számára fenntartott jégpálya a Petrovka 38.
szám alatt; november 8-án, az öregasszony születésnapján
Szergejev tábornok minden évben felköszöntötte a
földkerekség legkülönbözőbb pontjairól, ahol csak harcolt és
szolgált)… amikor késésben voltam az iskolába menet, a sofőr
bekapcsolta a szirénát… apámhoz, hogy láthassam, Kujbisevből,
ahová az iskolánkat evakuálták, repülővel vittek el.
Vallatásomra szenvedélyesen beismerte, hogy Sztálin nem tett
rá „véreskezű benyomást”, és fel sem tett kérdésemre adott
nem várt válaszával próbálta kitalálni, hogy mi az, ami leginkább
érdekel.
– Egyszerűen csak jól éltünk…

– Iszunk egy kávét?

Ápolt, feketére festett hajú nő. Hadarva beszél, de észrevehetően
megakad, amikor beszélgetőpartnere származását tiszteletben
tartva a pontos angol szavaknak megfelelő, bár a jelentést csak
körülbelül visszaadó orosz szópárt próbált keresni – ilyenkor
csak legyintett, és a vesébe látó vendég megsejtette az idegen
nyelvű környezetben töltött gyerekkort, amely megbújt az angol
nyelvtanári diploma mögött. A telefonban csupán azt ígértem
Era Pavlovnának, hogy egyik osztálytársáról fogunk beszélgetni,
annak a szovjet felderítőnek, „Luká”-nak a lányáról, akit az
Egyesült Államokban mint „P. P. Klarin”-t, a Világkiállítás
szovjet pavilonja mezőgazdasági részlegének vezetőjét ismerték
– szerettem volna előre kipuhatolni, hová jutnak el felderítő
világítórakétáim. Egy hajtásra kiittam a kávét, Éra Pavlovna egy
tanítványát várta a Frunzenszkaja rakparton lévő lakásába. Nem
nézett ki ötvenöt évnél idősebbnek, én pedig arra gondoltam,
hogy így nézne ki Nyina is, ha fejbe nem lövik.
– Umanszkij mintadiplomatának látszott: jól nevelt, művelt,
elegáns férfi, szép hullámos haja volt. Raisza Mihajlovna
Umanszkaja nem volt szép, de jó alakja volt. A szovjet
diplomaták legcsúnyább feleségének az angol „Madame
Litvinovát” tartották – egyszerűen lópofája volt, csontos,
nagydarab, magas nő, aki rosszul beszélt oroszul.
Umanszkijék a követségen laktak, néger szakácsnőjük úgy
mondta ki a „pirozski” szót, hogy a hangsúlyt az „o”-ra tette. A
későbbi miniszterre, Gromikóra úgy emlékszem, mint fekete
hajú, sovány férfira, a felesége, Ligyija Dmitrijevna pedig, aki
állítólag Rjazanyból származott, alacsony és bájos, de abszolút
műveletlen volt, a diplomatáink a fejüket fogták, ha interjút
kellett adnia. Anyámnak kellett neki betanítania a lehetséges
kérdésekre adandó válaszokat. Az újságírók megkérdezték tőle,
nagy-e a lakásuk, mire Ligyija Dmitrijevna azt felelte, hogy az
egyik szobában eszünk, a másikban alszunk.
Nyinával a szovjet diplomatáknak fenntartott úttörőtáborban
ismerkedtünk meg és barátkoztunk össze – egy szobában
laktunk. Nyina hamar nővé érett, jó alakja volt, két szőke copfba
fonta a haját.
Anyám azt mondta: nézzétek és jegyezzétek meg, a legfőbb
érték a küllem, erre nem sajnálták a pénzt. Nem üres tésztát
zabáltak, mint egyesek! Nem vásároltak össze ezüstöt. A
gazdagságból csak egy dolgot hoztak haza, egy Steinway
pianínót. Nyina meg én szerettük a Broadway színházait, a
teniszt és a krikettet, görkorcsolyáztunk a Central Parkban, és
borzasztóan élveztük a supermanes rajzfilmeket.
 Tudtuk, hogy odahaza éhínség van, jegyrendszer, mégis
nagyon vágytunk haza.
Aztán ők elutaztak, és nem leveleztünk egymással.
– Hogyan tudta meg, hogy Nyina meghalt?
– Először azt tudtam meg, hogy Konsztantyin Alekszejevicset
kinevezték Mexikóba, és borzasztóan megörültem: most majd
találkozni fogunk! Aztán rögtön utána ez a szörnyű hír… Sírba
vitte a romantikus, kamaszkori szerelem. Az apját éppen akkor
helyezték át Mexikóvárosba, mi pedig anyámmal, útközben
haza, Moszkva felé, beugrottunk hozzá, és meglátogattuk. Raisza
Mihajlovna szörnyű állapotban érkezett ki, gyakorlatilag
eszméletlenül, bealtatózva szállították… Egyre azt ismételgette:
csak azért jöttem ide, mert nagykövetfeleség vagyok, és
teljesítenem kell a kötelességemet. De ha visszatérek a
Szovjetunióba, nem fogok tovább élni! Nyina holmijának
válogatása igazi kínszenvedés volt a számára. A szüleim úgy
döntöttek, hogy nem engednek a szerencsétlen anya szeme elé,
hogy ne emlékeztessem a veszteségére – kicsit hasonlítottunk
egymásra Nyinával. Egyetlen alkalommal mentem csak emberek
közé, amikor a követségen levetítették A diktátor című filmet,
mert tudtam, hogy Raisza Mihajlovna nincs a teremben. De mint
kiderült, miután leoltották a villanyt, ő is bejött, és leült
közvetlenül mellém. És a film közepén azt mondtam neki:
„Mennyire hasonlít Paulette Goddard Nyinára!” Raisza
Mihajlovna szó nélkül felállt, és kiment a teremből.
Magam alá rántottam szétfocizott fekete sportcipőmet, és
megkérdeztem azt, ami izgatott:
– Azt mondják, Moszkvában Nyina olyan… Kicsit
nagyképűnek tűnt.
Éra Pavlovna kapásból visszalőtte a labdát:
– Valószínűleg mert idegennek érezte magát a sok ismeretlen
ember között, az ismeretlen környezetben.
 A KOMOLY TANÚK

Baj, ha nem tart ki tavaszig a téli cipőm. Alaposan megnéztem a

metróban. Akár egy munkás, egy építőmunkás lábbelije: kiverte
a só, a fűzője elhasználódott, horpadások, horzsolt sebek
tarkítják. Ezt már nem hagyhatom ott egy gazdag előszobában. A
bal cipőre sár és nyírfalevél tapadt. Akárhogy is forgatom és
törlöm bele a hókupacba, újra előjön, és megint a balon.
Összeszámoltam, hány nap maradt még tavaszig. Tágas,
előszobás dolgozószobáról ábrándoztam, arról, hogy a titkárnő
reggelente behozza a Gogol bulvár teaboltjából a Menyasszony
válogatás jázminteát, és letépi a lapot a „Tavaszig maradt
még…” naptárról. Előre kell tekinteni! De ott, elöl, nincs életre
kelt fénykép egy fiúról és feledhetetlen világáról, nincs „lédús
fehér” alma, jéghideg tiszta víz, nincsenek lányok és csókolózás a
lépcsőházban, nincsenek fiatal szülők sem. Ott. Ott… Kijöttem a
sárga vonalon lévő Oktyabrszkaja metrómegállóból, és futni
kezdtem a troli után, és közelebb furakodtam a sofőrfülkéhez:
kérek egy jegyet – és ellenőriztem magam: tényleg szombat
van?
Abból ítélve, hogy a „Ház a rakparton” múzeum csak heti két
alkalommal – szombaton és szerdán két-két órára – várta a
látogatókat, az orosz forradalom vezéreinek alig létező
magánélete senkit sem érdekelt többé. Csak két kövér, nehezen
felismerhető nemű, angolszász típusú aspiránslány járta végig
csöndben és komoran, temetési menetbe illő léptekkel,
egymásba kapaszkodva a három nagy szobát – múzeumnak egy
földszinti lakást alakítottak ki. Félénken nézegették a híres orosz
emberek mindennapi életének tárgyait, a sztálini zsarnokság
idejének ruházati és konyhai mintarabjait, de valamiért
mindenütt vért véltek látni, megfeketedett, feltörölhetetlen
tócsákban.
Ellenállva a szőnyegek, szablyák és porcelánok csábításának,
bementem az egykori konyhába, ahol az egykori lakók
nyilvántartása fölött négy múzeumi öregasszony sürgölődött,
kárált és csipkedte egymást.
– Elnézést, szeretnék megnézni mindent, ami csak van
önöknél Konsztantyin Umanszkij családjától.
Elhallgattak, és bágyadt undorral keringtek köröttem.
– Nálunk a belépés díjtalan. De illik venni valamit.
Leszámoltam némi aprót, és vettem egy fekete-fehér
brosúrát: Konsztantyin Umanszkij 1902–1945. Az „Ebben a
házban laktak” sorozatból, egyetlen tűzéssel, nyolc,
cigarettadoboz nagyságú oldalon, két ténybeli tévedéssel a
szövegben.
– Minek magának Umanszkij? Miért nem, mondjuk, az
apáink?
Gyorsan hazudtam valamit a Latin-Amerika Intézet
kiadványáról, a jubileumi számról, engem küldtek ide, meg kell
csinálnom, és kicsoda, ha nem maguk – az öregasszonyok
előrelökték maguk közül a piros mellényes ügyeletest, aki
nekiállt felmondani nekem Ehrenburg memoárját, elképesztőn
kiszínezve azokat a morzsákat, amelyek megrekedtek az
emlékezetében, s percenként arra ösztökélt, hogy mindezt
lejegyezzem.
Az öregasszonyok nem szoktak hozzá, hogy meséljenek, ők
csak jelen voltak, úgy vélték, több mint elég, ha bemutatkoznak,
külön kihangsúlyozva családi és apai nevüket, és a jelenlétükkel
alátámasztják: igen, azok a nagy dolgok éppen itt történtek. Heti
két alkalommal jöttek össze itt, hogy őrizzék arany
gyermekkorukat, a régi bolsevikok emlékét, azokét az
emberekét, akik együtt vannak Leninnel a fényképeken,
miközben „apának” meg „anyának” nevezik őket, őrizték a
zsarnok korát, amelynek nagyon leesett az ázsiója, én pedig
mulattattam őket térképemmel, iránytűmmel és kis ásómmal.
Hogy hol rejtőznek az igazi kincsek, azt csak ők tudták, mint
ahogy tudták azt is, hogy ezek a kincsek senkinek sem kellenek,
és csak reménykedtek benne, hogy csupán „egyelőre” nem.
Vitatkozni nem volt miről, a szektának nem volt szüksége
kiegészítésre: az én nagyapám kolhozban dolgozott ácsként, nem
népbiztos volt, én pedig nem laktam ebben a házban – és nincs
jogom semmihez.
– Nagyon köszönöm – mutattam némi megilletődöttséget. –
Micsoda sors… Nagyszerűen mesélnek. Minden nyomban
megelevenedik. Hogyan emlékeznek mindenre…
– Nincs ebben semmi különös – elégedett mosolyuk ellenére a
homoktól csikorgó hangjuk száraz maradt. – Mi itt laktunk.
– Hát pe-ersze… És hogy halt meg a lánya?
– De hiszen elmondtam! Mire figyelt?! A viszonzatlan szerelem
miatt.
Ó, persze, persze, becsuktam a noteszomat, és próbáltam
megvetni a lábam az ingoványos terepen, csattintva
munkaképtelen állapotba hoztam a tollamat, amire néhány izom
elernyedt az öregasszonyok maszkarcán:
– Jaj, a mi nemzedékünk nehezen tud kiigazodni ebben…
Mennyi kitaláció, mennyi feketítés. Ha nem lennének olyan
önfeláldozó emberek, mint önök is… Összehordanak mindenfélét,
hogy vagy a fiú ölte meg a lányt, ő pedig életben maradt, vagy
hogy mindkettejüket megölte valaki… Pedig hány év eltelt már
azóta.
– Ezt Hmelnyickij mesélte magának? – nevetett fel epésen a
főnöknek látszó öregasszony. – Van egy fénykép: Lenin áll a
kongresszusi küldöttekkel, mellette pedig egy férfi bekötött fejjel
– az Hmelnyickij apja. És Hemlnyickij pont ugyanolyan hülye! És
azt is mesélte, hogy a Kreml-őrség két hadnagyát agyonlőtték az
ügy miatt? Hazudik! Jelizaveta Petrovna, adja oda neki.
– Meg hogy bement egy felnőtt az iskolába, és bujtogatta a
gyerekeket, az NKVD-sek pedig aztán nem találták… –
dörmögte Jelizaveta Petrovna. – Ami történt, azt a lakóink
leírták – és lecsapott az asztalra egy mappát, helytörténeti
kivágásokkal.
Mint akit letaglóztak: orosz földön hiteles szemtanúk csak
papíron léteznek, az életben nem. Megérintettem,
megsimogattam a betűket, és a vér lüktetni kezdett az
ujjaimban.

JELENET A HÍDON – 1 (a ház lakója):

„Azon a (valójában – a következő) tavaszi (nyári) napon
Nyinának el kellett repülnie az Egyesült Államokba” (Mexikóba).
„Nyina csak nevetett ezen a kérésen (hogy maradjon), és
búcsúzásképpen intett neki, majd elindult lefelé a lépcsőn. És
akkor Vologya elővette a zsebéből a pisztolyt, és előbb rálőtt
Nyinára, utána pedig halántékon lőtte magát is… Vologya
másnap, a kórházban halt meg.”

JELENET A HÍDON – 2 (a ház lakója):

„– Velem fogsz maradni.
– Bolond vagy, bolond!
– Nem engedlek el!”

JELENET A HÍDON – 3 (a ház lakója):

„Felső tagozatban félénk, szégyenlős szerelem bontakozott ki
közöttük, amely teljesen rabul ejtette őket. Amikor Nyina apja
megkapta a kinevezését Mexikóba, a lány ezt elmondta
Vologyának.
– És te is elmész? – nyögte ki nagy nehezen a fiú, elképzelni
sem tudta a hamarosan bekövetkező elválást.
A srác két napon át győzködte Nyinát, hogy maradjon
(valójában a kinevezés és az elutazás között legalább másfél
hónap telt el), de a lány hajthatatlan maradt. Az utazás előtti
napon Vologya felhívta Nyinát, és kérte, hogy találkozzanak a
Nagy Kőhídon – szokásos találkahelyükön (ez nehezen hihető, a
szerelmesek jobban kedvelik a parkokat és a néptelen
mellékutcákat), a két család onnan nem messze lakott, a híres
házban a rakparton (nem igaz, Sahurinék a Granovszkij,
jelenleg Romanov utcában laktak).
– El kell szöknünk – mondta Vologya. – Mindent átgondoltam,
elmegyünk az Urálba vagy Szibériába, én dolgozni fogok egy
hadiüzemben…
– Nem megyek Szibériába – jelentette ki Nyina. – Ez őrültség,
holnap megyek a szüleimmel Mexikóba – és hátat fordított (a
szerzők a fantáziájukhoz mérten megpróbálnak magyarázatot
adni rá, miért lőtte Sahurin tarkón a lányt).
Ekkor a fiú előkapta zsebéből a hadizsákmány Waltert, és
meghúzta a ravaszt. Lövés dördült, Nyina elzuhant. A következő
golyót a fiú a saját fejébe eresztette…”

JELENET A HÍDON – 4 (egy irodalmár, a ház lakója):

„A készülő gyilkosságot sokan megsejtették (miért?). Vologya
ellentmondást nem tűrő fiú hírében állt, aki hajlamos bármilyen
szélsőséges cselekedetre (ezt negyven év múltán találta ki, hogy
hozzátegyen valami pszichológiai részletet. Mi mindent
kitalálnak visszamenőleg egy tizennégy éves fiúról, aki
szétloccsantotta az osztálytársnője fejét?!).

JELENET A HÍDON – 5 (irodalmár, Sztálin-ellenes):

„Vologya szó nélkül kigombolta bársonyzakóját. A rántástól a
felső gombja elrepült. Széttárta a zakó szárnyát, és belső
zsebéből előkapta a pisztolyt, amely beleakadt a varrásba, és a
csöve fémes feketén megcsillant a napon.
– Nézz ide, ez egy Walter! Meg van töltve. Csőre. Ha nem
egyezel bele, hogy itthon maradsz, megbánod… máris.
– Őrült!!… Idióta! Miért kínzol?! Fejezd be a bohóckodást!
– Ha így beszélsz, megöllek!…
– Próbáld meg… ha mered.
– Állj meg, kinek beszélek?! – kiáltott rá vadul a srác, amint
meglátta, hogy a lány hátat fordít neki, és újra elindult lefelé.
A lány, amint meghallotta a kiáltást, megfordult, de ekkor
eldördült a lövés. A piros blézeren (a színt a firkász
szándékoltan választotta ki), éppen csak egy kicsit lejjebb, már
formássá vált melle alatt (a legmegfelelőbb pillanat felhívni erre
a figyelmet) takaros kis lyuk keletkezett, és egy pillanat alatt
bordóra, szinte feketére festette át a ruha színét. A lány
meglepődve nézte a csőből kiáramló füstöt, aztán a lépcsőre
zuhant.
A srác tett néhány gyors lépést lefelé a lépcsőn, a lány mellé
térdelt, és meredten bámult nyitott, már élettelen szemébe.
– Nyina! Nyinocska! – kiejtette kezéből a fegyvert, a lány fölé
hajolt, elkapta a vállát, és rázni kezdte.”

„Kiejtette kezéből a fegyvert… és rázni kezdte”…

Elgondolkodtam még egy kicsit ezen a hányingerkeltő kis bordó
lyukon a piros kabátkán, meg a fémes feketén csillogó
fegyvercsövön…
– Amikor rájuk találtak, a fiú a kezében tartotta a pisztolyt?
Pár pillanat múlva felfogtam, hogy nem hallottam a választ, és
túl későn emeltem fel a tekintetemet – az öregasszonyok ezalatt
összenéztek, úgy tetszett, a kérdésem kellemetlen,
megengedhetetlen, és én magam is kellemetlenné váltam
számukra, mintha csak a közeli halálra, alkoholista unokájukra
meg az éjszakai vizeletszivárgásra emlékeztettem volna őket.
– És saját szemével látta valaki, hogyan történt mindez?
Már nem is léteztem számukra. Felforrt a teavíz, maradt még
keksz? – az öregasszonyok elfordultak a váll-laptól, amely
megjelent a vállamon, el a jegyzőkönyvet író toll sercegésétől, és
itt még a kommunikáció univerzális serkentőszere – száz
amerikai dollár – sem fejtette volna ki alkotóerejét.
A dzsekim után nyúltam:
– És hol temették el a két gyereket?
– Sahurint a Novogyevicsi temetőben… Nyinát pedig… Talán
őt is ott? Jelizaveta Petrovna!
– Umanszkij a krematóriumból egyenesen a reptérre vitte az
urnát Nyina hamvaival, azzal együtt is zuhant le, amikor
Mexikóba repültek… Az Atlanti-óceán fölött.
– Miket beszél, hiszen csak két évvel később zuhant le!
Amikor Costa-Ricába indult…
– Hát, akkor nem tudom. Az ember nem is érti, mit
kérdeznek, hol ezt, hol azt…
– Barisnyikova meg Galka Lozovszkaja pedig azt mesélte,
hogy Sahurin anyja, Szofja Mironovna az urnát Nyina hamvaival
Vologya mellé tette a sírba…
Búcsúzásképpen tettem még egy kört a kiállításon, a
petróleumfőzőtői a kitömött sasig – az egyik öregasszony utánam
csoszogott a szükséges magyarázatokkal, s buldózerként a kijárat
felé tolt.
– Hát ez? – mutattam rá egy magas mosdószekrénykére.
– Zenegép. Umanszkij hozta Amerikából.
És átlökött a küszöbön. Felsóhajtottam: viszontlátásra.
Az öregasszonynak – na, most már magunkban vagyunk –
megeredt a nyelve, az ádámcsutkámat nézve közölte az utolsó
információkat:
– Hmelnyickij azt híreszteli, hogy Konsztantyin Alekszejevics
hazahozott negyven zenegépet, és szétosztotta a tábornokaink
között. De ne higgyen neki. Én nem félek semmitől. Átéltem a
háborút. Megölték őket. És a gyilkosok megúszták – és becsapta
maga után az ajtót.
Bénultan álldogáltam, aztán hirtelen fázni kezdtem, gyorsan
kifutottam a lépcsőházból, a boltív alatt kiléptem az utcára, és
reszketve a hidegtől, a hóviharban és a reménytelen februári
ködben elbotorkáltam a Nagy Kőhídhoz, a Borovickaja megállóig.
Csak egyszer pillantottam vissza az egykori kormányzati
épületre, amely a Szerafimovics utca 2. szám alatt áll, és amely
fölött háromküllős tűzkerékként forgott a Mercedes reklámja, de
még csak pillantást sem vetettem a lépcsőre, ahol Sahurin
megvált Umanszkajától. Az öregasszony akár meg is
gárgyulhatott, egy öregasszony nem komoly tanú, ezek csak
kellemetlen részletek.
A legrosszabb, ami történhet velünk, ha az öngyilkos
Rómeónak nem találtak pisztolyt a kezében.
Kifújtam magam, s egy időre elfelejtettem, hogy az
elkerülhetetlen halál felé rohanok. És meggyorsítottam a
lépteimet a sötétség reklámfényben úszó, összetapodott, havas
medrében.
A novogyevicsi kolostor első apátnőjét, Jelena Gyevocskinát
két cellatársnője mellé temették. Amikor a harangtoronyban
elütik az éjfélt, a kő, amely a sírokat fedi, az oldalára dől, és a nők
felkelnek a koporsójukból. A holtak, miután elnéztek a házuk, a
kedvenc párnájuk melege, a cellájuk felé, amelyet halandó szem
már régen nem láthat, meghajolnak a négy égtáj felé, felmásznak
a kolostor falára, és sétálnak rajta egy kis ideig, mint az őrök.
Gyevocskina kiválik közülük aranykeresztjével, amely
megcsillan a mellén, és a palástja is hosszabb, mint a cellatársaié.
Ez világos éjszakákon történik, de mégsem minden világos
éjszakán. Biztos vagyok benne, hogy az apácák gyakrabban
léptek ki a sírjukból, amikor Moszkvában még nem volt
hárommillió autó, a lakói nem várták a krumpliföldeken a vörös
égitestekről érkező, ragyás földönkívülieket, és nem
fényképeztek az erkélyekről tűzgolyókat, amelyek furcsa,
szögletes röppályán repültek a hangsebesség nyolcszorosával,
amikor a „csakrák”, a „mantrák”, a „klónozás” és az „egyszerre
elért multiorgazmus” még nem szögezték oda az embereket
korunkhoz, mint a lepkéket és bogarakat az ajándékdobozokban.
A novogyevicsi (nevezzük feltételesen, a szemléletesség
kedvéért így; szigorúan véve a szovjet „novoje”, vagyis „új”
temetőt azoknak a tavaknak helyén népesítették be, amelyek a
kolostoron kívül, a falánál értek véget) temető megfelelő hely a
szépséges Umanszkaja hamvai számára. Mi más lenne a
novogyevicsi kolostor, ha nem különféle lányok története,
pontosabban testi történetük vége?
Ha felületesen szemléljük, akkor a kolostor életrajza a Nagy
Kőhídéra hasonlít – egybeesik a születésük napja és a fénykoruk
Szofja cárnő idején. A Novogyevicsibe két évszázadon át a
megözvegyült cárnékat és a sikertelen cárnőket költöztették,
maga Szofja sem úszta meg, és itt égett el. I. Péter, aki a nővérét
lázító levelek szétküldözgetésével gyanúsította, felakaszttatta a
lázadó sztreleceket a kolostor falának pártázatára, Szofja
ablakával szemben, amely a Naprudnaja toronynál volt – kétszer
kétszáz embert, hogy a cárnő erősen gondolkodóba essen a
bestseller regények folytatásán.
Lenin és a zsarnok uralkodása idején a kolostorban
megnyitották a „nők felszabadításának múzeumát”, és
háromezer olyan ember sírját, akik kiérdemelték, hogy a
kolostorkertben temessék el őket, felszántották, úgy, hogy nem
nyúltak az ideológiailag közel állókhoz vagy ártalmatlanokhoz;
mindenki más, ahogyan rímbe szedik és rigmusként kántálják az
önjelölt rímfaragók, nyugdíjas kommunisták, fűvé, fává,
harmattá, csillagközi porrá lettek, nyílegyenest, hamis helyközi
megállók nélkül.
A kolostor ikonjai és különösen a szmolenszki székesegyház
freskói, ahogyan az útikalauz írja, alátámasztják a „Moszkva – a
harmadik Róma, és negyedik nem lészen” témáját, azt a
középkori elméletet, amelynek értelme számomra ismeretlen.
 AZ ŐRZŐ

Nem szeretem a temetőket, sem a régieket, sem az újakat,

semmilyeneket sem – nem szeretek mászkálni a sírkerítések
között…
A novogyevicsi kolostor déli fala mentén, a kőváros kapujánál
művirágokat árusítottak, a „jégtáncosok-hokizók” útvonal
részeg, öntevékeny idegenvezetője és két, szalmasárga üstökű,
az útbaigazításért egy húszast kérő hohol fogadott.
– Tesó, merre van Hruscsov sírja?
A kapun belül huszonhétezer sírhely van.
Vettem egy apró betűs – mint a börtönfeljegyzéseken –
térképet, de a látogatóközönség által kedvelt kétszáz sír között
az én klienseimé nem szerepelt. Eltakartam a pénztárosnő elől a
fényt, és magamtól is undorodva rámosolyogtam.
A pénztárosnő elővett a széfből egy vastag, gondosan
újságpapírba csomagolt könyvet.
– Cé, csé, es, Sa… Sahurinék… igen, az első parcella. Vagyis a
kaputól a középső fasoron át… Az első pártsor mentén. A fasorig
katonák, és az összes, ami a falig és vissza a Komintern-részlegig
tart, az mind a magáé. Menjen csak, egyedül is megtalálja. Azt
legalább tudja, hogy urnában vagy koporsóban? A rokona? –
Várt, hogy elkotródjam, és felsóhajtott, arra készülve, hogy
elhajtsa melegebb éghajlatra ezt a részeg idiótát.
– Vehetek is még magától valamit. Ezt a könyvet például. Nem
kellenek nekem a sírok. Nekem olyan ember kell, aki mindent
tud.
A kisablakon át egy fecnit dobott elém, a telefonszám alá ezt
írta: „Kipnyisz”:
– Tőle mindent megvehet.
A csere némán zajlott le, csak gesztusok és szemkontaktus
kísérték. Szolomon Kipnyisznek tetszett, hogy gyorsan
elővettem a pénzt, és nem kérdeztem, miért ennyi az ára a
temetésekről szóló könyvnek. A novogyevicsi temető hallgatag,
kopasz, szomorúan kimért kutatója elégedetten biccentett a
Szokolnyikiban lévő „hruscsovkája” előszobájában, de nem
nyugodott meg: hirtelen rádöbbent, hogy ezzel még nincs vége.
Habár nem kelthettem kellemetlen benyomást.
– Maga… valamit még?…
– Konzultációra lenne szükségem.
– Jöjjön beljebb.
Félbeszakítottam bányászmunkáját: Kipnyisz parányi
szobájában (egy bányavájatban, egy aszkétacellában) az asztalon
a Zavtra című újság kiterített példánya hevert. Rápillantottam
az első hasábra – az egyik Legfontosabb Fotót közölték benne. A
Győzelem tiszteletére rendezett fogadás után a zsarnok (az
egyetlen világos színű egyenruha a sötét, kitüntetések
pikkelyével teleszórt, széles mellkasú, fiatal tömeg kellős
közepén) lefényképeztette magát győzedelmes marsalljaival,
tábornokaival, admirálisaival, ennek a félelmetes, megbabonázó
erőnek a soraival – ma már nehéz hinni ennek az erőnek
létezésében.
– Lenyűgöző! Lenyűgöző! – ismételgette Kipnyisz, miután ő is
belepillantott az újságba.
A fénykép alá a szerkesztőség odabiggyesztette, hogy
„Aktívánk”. Tekintetemet átvittem Szolomon Jefimovics kötött
zoknijára, amely bőrrel volt megtalpalva, és nem tudtam, mit
mondjak. A Zavtra következetesen görgette a „zsidókérdést”,
ingázva a geopolitikai magaslatok és a társbérleti lakások
konyháinak rémségei között.
– Lenyűgöző… összegzése ez a fotó azoknak az embereknek,
akik a novogyevicsi temetőben nyugszanak. Készítem elő az új
kiadást. A címet már kitaláltam, csak nem tudom, elég találó-e,
vagy sem. A szovjet korszak hét hektárja. Szerintem találó. Ez
az én véleményem. Jónak tartom. Mit szeretne megtudni? Ha jól
emlékszem, azt mondta a telefonban, hogy maga Konsztantyin
Alekszandrovics Umanszkij rokona.
– Igen.
– Umanszkij utolsó rokonai negyven évvel ezelőtt meghaltak,
foglalkoztam ezzel a témával.
Megbotlottam, de nem váltottam színt:
– A másod-unokatestvére vagyok – és farkasmód, nyitott
pofával vigyorogtunk egymásra –, Dmitrij Anatoljevics Kamisan.
Most érkeztem Lvovból.
– Á-á, igen-igen. Hallottam magáról – örült meg könnyedén
Kipnyisz, és babrálni kezdett a feljegyzések között az asztalon. –
Hiszen maga adta át a bácsikája fényképeit a harkovi
Holokausztmúzeumnak. Az OSZSZK kiváló tanára…
– Pontosan.
– És második kategóriás rokkant. Hetvenöt éves. Fiatalabbnak
néz ki… Csak azt nem értettem, miért éppen a
Holokausztmúzeumnak? Csak nem hiszi, hogy a bácsikáját az
NKVD távolította el a zsidó bizottsággal folytatott kapcsolatai
miatt?
Kipnyisz alig bírta kivárni, hogy nyugdíjba mehessen, hogy
semmi se vonhassa el a „novogyevicsi” sírok tanulmányozásától,
semmi más nem érdekelte; még az állam is megingott, és
lehetővé tette ennek az ártalmatlan kukacnak, hogy a hullákhoz
férkőzhessen; nem félt semmitől; leült az asztalhoz, és egy
profinak vagy egy olyan embernek szenvtelenségével nézett
rám, aki valami meghódított magasságban él; el sem tudta
képzelni, milyen közel állunk egymáshoz.
– Engem az 1943 júniusában kialakult helyzet érdekel. Sahurin
és Umanszkaja. Kérdéseim merültek fel a témával kapcsolatban.
– Nagy vonalakban ismerem a históriát. Sahurinék és
Umanszkijék a novogyevicsi temetőben vannak eltemetve. Mik
lennének azok a kérdések?
 – A kislányt június harmadikán délután ölték meg. Az apja
meg az anyja negyedikén elrepült Mexikóba. Vagyis a lányukat
nem temették el. Ki temette el? Hol? Előfordulhat, hogy a Nyina
hamvait tartalmazó urna Sahurin sírjában volt? Miért
hamvasztották el Nyinát olyan gyorsan? Aligha maradt rá idő,
hogy az előírásoknak megfelelően felboncolják. Sahurin még meg
sem halt, Nyinát pedig már elhamvasztották. Egyáltalán, miért
vitték a kislányt krematóriumba? Mi szükség volt a
hamvasztásra, ha Umanszkij, természetesen, nem vitte magával
az urnát Mexikóba…
– Vagy ha nem akartak valamit elleplezni – csikorogta
Kipnyisz. – Már észrevettem, hogy sajátos nézőpontból szemléli
ezt a történetet.
– Egyesek… nem hiszik, hogy a hídon minden úgy történt,
ahogyan azt mindenki ismeri.
– Ki maga?
Az orvosi vizsgálat mindig eljut egy olyan ponthoz, amikor az
orvosnak már minden világos, mégis folytatja: üljön le, és nyújtsa
előre a karját, hajoljon le, és húzza szét a farpofáit – követi a
legutolsó pontig a szabályokat, te pedig továbbra is megmutatod,
bő lére eresztve elmondod a tiszta igazságot, mert
gyerekkorodtól fogva megtanultad: az orvos másként nem tud
segíteni, másban pedig nem reménykedhetsz – rábízod maga
szőröstül-bőröstül, kiteregeted a szennyest, mit lehet tudni, mire
lesz szüksége a megmentésedhez – ő maga választja ki.
– Minden múltbéli eseménynek van őrzője. Maga például a
novogyevicsi temető őrzője. Mi pedig a hídon történt esemény új
őrzői vagyunk. Van társam. Mondhatnám, testvérem. Vagy
inkább testvéreim. Olyan családi bizniszféle. Habár azt is
mondhatnám, hogy egyedül vagyok. Meg még egy – és a
plafonra mutattam –, aki rajzolja a hátteret.
– Amennyire értem, akkor ezeknek a haláleseteknek most van
őrzője. De magát ez valami miatt nem elégíti ki. Vagyis valami
megváltozott körülötte?
 – Lényegében igen. Igen.
– És maga… Meg azok, akik hajlandók segíteni magának…
ellenállásba ütköznek?
– Nem tudom. Lesz, ahogy lesz. – És unottan hozzátettem: –
Hát, az idő természetes folyásának keretei között.
Most az kellene, hogy a szél az ablakhoz verje a nyárfa ágát,
hogy megzendüljön az ég, fénysugár essen a szülők megsárgult
fotójára – de nem történt semmi, két kissrác az ötödiken tovább
cserélgette egymással az ólomkatonákat.
– Majd felhívom – mondta Kipnyisz.
S még hozzátette:
– Nincs benne semmi különös, hogy a kislányt
elhamvasztották. A temetkezési szokások változnak. A
novogyevicsi temetőben jelenleg három lehetőség létezik:
koporsóban a földbe, urnában egy már létező sírba temetik a
rokonai mellé, és a leghitványabb – urnában a kolumbáriumba.
A forradalom előtt hétféle temetkezés létezett. Az első, a
legmagasabb rendű szerint maga a halott hajtotta a lovakat a
katafalk előtt. Viccelek. Nem tűnt fel, hogy a falban, rögtön az
elsőben, amelyikben Dmitrij Uljanov is van, olyan emberek
nyugszanak, akik egyébként kiérdemelték a földet? Lepesinszkij,
Lengnyik, Selgunov, Rozmirovics, Drabkina – régi kommunisták,
akik még a lenini felhívásra léptek be a pártba. – Nekem ezek a
nevek nem mondtak semmit. – No és? Nem kaphattak földet?
Nagyon is könnyen! Csakhogy a harmincas években fellángolt a
harc a hamvasztás széles körben való elterjesztéséért. Fedjük be
a Szovjetuniót kolumbáriumok hálózatával! Még olyan szervezet
is született, mint az ORRIK, a krematóriumok elterjesztésére
megalakult társaság. A társaság első tagsági könyveit elküldték
Sztálinnak, Molotovnak és Kalinyinnak. És amikor a leninisták
meghaltak, még a halálukkal is támogatni akarták az új
életelveket: halottbúcsúztatás és gyászszertartás nélkül, és
anélkül, hogy elfoglalnák a termőföldet. Akkoriban mindenkit
hamvasztottak. Még a gyermekeket is.
 Úgy beszélt a halálról, mint egy ismerőséről a nyaraláson, mint
ahogyan valószínűleg a régi bolsevikok, ezek a vasemberek
beszéltek róla, akik nem tartották tragédiának, ha kimaradnak a
jövőből, akik, mint mindenki, megbékéltek vele, de elismerték a
nemzedékváltásnak és a terhek átadásnak igazságosságát.
Összeszorítottam a számat, hogy ne nyeljem be a szénport, és
meg ne kérdezzem Kipnyiszt: maga koporsóban akar a földbe
kerülni? Vagy kiskocsin a kazánba? Nekünk már nem sok
maradt hátra!
– Nyinát éppenséggel eltemethették ugyanabba a sírba,
együtt a gyilkosával. Egyszer Snitke özvegyével sétálgattam a
temetőben. Megkérdeztem tőle: miért nem akarta, hogy a férjét
Szviridov mellett temessék el? Fintorogni kezdett: tudja, a
férjem tisztelte Szviridovot mint zeneszerzőt, de a
monarchizmusát… Meg ezeket a… nacionalista nézeteit! Nem
akarom, hogy egymás mellett feküdjenek. Én pedig csak
nevettem magamban: nézz már körül. Kik mellett megyünk el?
Hóhérok és áldozatok mellett! Itt van, mondjuk, Trapeznyikov
és Kapica. A Központi Bizottság tudományos osztályának
vezetője és a nagy fizikus. Amikor Trapeznyikovot tolták előre,
hogy az akadémia levelező tagja legyen, Kapica minden erejével
ellenállt. Életükben le se ültek egymás mellé – gyűlölték
egymást! Viszont ugyanabban az évben haltak meg, és most
egymás mellett fekszenek. Nem válogathatsz különösebben…
Köszönd meg, hogy legalább egy darabka szabad területet
találtak.
Kapnyisz két nap múlva felhívott. A tizenöt éves Vlagyimir
Sahurint azonnal, már június 5-én elhamvasztották, és másnap
kiadták a halotti bizonyítványt is, hogy eltemethessék. A
birodalom föld alatti emeleteinek parancsnoka azt írta rá: „Adják
utasításba a novogyevicsi temető igazgatójának, hogy jelöljön ki
sírhelyet Sahurin fiának eltemetéséhez, a helyet válasszák ki
Sahurin belátása szerint.” Egy beosztottja aláírta: „Dimitrov sírja
mellett, a nagysága öt méter.” A terület nagysága azt jelentette,
hogy anyja-apja, Sz. M. Sahurina és A. I. Sahurin arra
számítottak, hogy együtt fognak feküdni a fiukkal, és tisztességes
szomszédot választottak – a hétéves Mitya Dimitrovot, „G.
Dimitrovnak, a nemzetközi kommunista mozgalom vezetőjének
és második feleségének” fiát, aki akkortájt halt meg, és valami
piszkos kőből szomorú kisfiút állítottak a sírjára: sovány figura,
szandálban, fehér térdzokniban, térdén összekulcsolt kezében
sapkát fog, ajkai vékonyak, álló nyakú ingének mellzsebéből
háromszögre hajtott kendő áll ki – nincs ennél rettenetesebb
emlékmű a novogyevicsi temetőben.
„Az urnát földeljék el Sahurin sírja mellett” – ezt egy harmadik
személy, egy temetőmunkás végezte el, aki az ötméternyi
földdarabról hátborzongató közönnyel jegyezte meg: ez lesz a
sírja a zsarnok kedvencének, a Szovjetunió még nagyon is élő,
fiatal repülőipari miniszterének.
Még egy nap, és:
– A levéltárból előkerült Umanszkij testvérének, Dmitrijnek a
levele. 1945. május 29-én a Moszkvai Tanács elnökhelyetteséhez
fordult. „Kérem, hogy a Nyina Umanszkaja hamvait tartalmazó
urnát temessék el oda, ahol a szülei is el vannak temetve.
Lehetne vájni egy üreget K. A. Umanszkij sírkőlapja alá.”
Határozat: „Engedélyezni az üreget.” Érdekes, hogy Dmitrij azt
javasolta, temessék a kislányt éppen az apjához. És a temetési
kérelemhez csatoltak egy igazolást is: „Nyina Umanszkaja, 14
éves. Novogyevicsi temető. Június 3.” Vagyis a halála napján,
csak éppen két évvel később temették el. És a moszkvai
krematórium pecsétje. Tehát a kislányt nem temették el az apja
haláláig.
– És hol volt az urna két éven keresztül? Benne lehetett
Sahurin sírjában?
Kipnyisz unottan válaszolta:
– A dokumentumokban nincs nyoma. – Lerázott; nyilván unta
már a magamfajta amatőröket. – Igen… Gondolkodtam rajta,
lehet, hogy érdekelni fogja… Augusztus tizenhatodikén kint
kellene töltenie a napot a temetőben – folytatta, de már
köntörfalazott, bizonytalanul szipogva, mintha karját széttárva
sötétben botorkálna oda, ahová nem kellett volna.
– Minek?
– Nyina Umanszkajának augusztus tizenhatodikén van a
születésnapja.
– Nem tudok ott lenni. Nem akarok.
– Én csak emlékeztettem rá… Csak megkérdeztem… Azt
mondják, a lány születésnapján valaki virágot szokott vinni a
sírjára. Pedig már eltelt hatvan év…
– Na és?
– Ez jelent valamit… Gondolkodtam rajta, és rokonai
nincsenek. – Úgy beszélt, mintha fejfájás kínozná, és sajnálná,
hogy el kell szakadnia a megbízható pecsétes papíroktól meg a
levéltári dossziéktól. – Ezt csak olyasvalaki teheti, aki szerette.
Lehet, hogy éppen az, akit maga keres.
Augusztus tizenhatodika. Vesegyulladást szerezni a kőlapon
ülve, papírzacskóból enni, a berkenyebokrok közt hugyozni, az
ágak közt figyelni az objektumot, kilesni a hajlott hátat, és
megkérdezni a ráncos-gyűrött tarkótól, amelyet ősz pihék nőttek
be: szóval, te nyírtad ki?…

Elolvastam egy hirdetést (még itt, gyakorlatilag Moszkva

központjában is vannak szabad sírüregek! mindössze nyolcvan
dollárért), és megkérdeztem egy bőrkabátos asszonyságtól,
melyik út vezet a krematóriumhoz. Valamit utánam szólt még,
visszafordultam:
– Hogyan?
– Éhezem.
Itt, a Donszkoj-kolostor temetőjében a halál szörnyűbb, mint a
novogyevicsiben: a falak alacsonyak, mint a kerítések, és
mindent – mindent-mindent-mindent, mintha csempével volna
kirakva – sírkövek borítanak, két egyformát nem találsz, hiszen
különböző emberek fekszenek itt. Dátumok és apró, ovális
fényképek, mint kis tükrök, te pedig csak mész, a tükrök fénye a
szemedbe vág, próbál elvakítani; beleharaptam a mazsolás
kalácsba, szinte futottam, igyekeztem elszakadni a kerítések
közötti pusztaságtól, a tágas tér, a zsúfoltság nyomasztott,
átvágtam egy kamrán, amelyben homlokzatfesték állt
hordókban, egyenesen a kis irodahelyiséghez, egy szendergő,
ellenszenves, nemtelen és kikent lényhez – mindenki tartozik
neki, a halottak síró hozzátartozói pedig különösen –, s ekkor a
nőszemély fölemelte a pofáját:
– Falazni jött?
Megvetően megszaglászta az ezer rubelt, amely az égből
pottyant elé, és elővett a páncélszekrényből egy, az emberi
hamvak nyilvántartását tartalmazó naplót, a gerincén a tintával
írt szám „1943”.
– Nincs jogom megmutatni magának bármit is.
Ezért aztán fejjel lefelé silabizáltam ki a sovány, oldalukra dőlő
betűket: Nyinát június 4-én hamvasztották el, az aznapi húsz
közül a hatodikként, 4282-es sorszámmal; a krematórium egész
nap működött, azt lehet feltételezni, hogy a kislány reggel került
be a kazánba, tizenhat-tizennyolc órával a halála után, a
törvényes lebonyolításhoz nem volt meg a kellő számú papír, és a
margóra odabiggyesztették: „orv. zárjel?” Sahurin másnap
következett, tizennegyedikként a harmincból, 4310-es
sorszámmal, a Krasznaja Presznya-i anyakönyvi hivatal halotti
bizonyítványával. Sahurin urnáját kiadták eltemetésre.
Umanszkaja urnáját – nem. Semmi Mexikó.
– Hová kerülnek azok az urnák, amelyeket nem temetnek el
azonnal?
– Várnak ott, ahol a hamvakat kiadják.
– Mi az? Valami szoba?
– Hát, egy helyiség.
– Mennyi ideig állnak ott?
– Fél évig. Ha nem jön értük senki, közös sírba szórjuk őket.
Egy gödörbe.
 – És a háború alatt?
– A háború alatt két-három évig őrizték. Csak negyvenhatban
kezdték kiszórni őket.
Amikor minden élő hazatért a halottaihoz. Két év… Mindaz,
ami Umanszkajából maradt, két évig állt a „hamvak kiadásán”
több ezer más urna között – de miért? Mire vártak a szülei? A
saját halálukra? Helyre? A szabadságukra? Márványra a
síremlékhez? Vagy nem fontos, úgyse él már?
Később találkoztam Kipnyisszel – ment a sírok között;
melegebb lett, és a hó csipetnyi, csomókban, cafatokban hullott,
ünnepélyesen és valószerűtlenül –, és közben be sem sötétült az
ég. Kipnyiszt az ide temetett halottak rokonai kísérték –
mohersálak, deformált szemüvegkeretek, nyúlszőr sapkák.
Figyelmesen rám nézett, nem ismert meg, de kiszúrta bennem
az idegent, aki a tekintete alapján nem itteni: valahogy másként
néztem az élőkre.
Három év múlva megláttam egy kirakatban az Egy
nekropolista feljegyzései című könyvét, és megvettem, egyre
csak forgattam a kezemben, és nem értettem, mitől más ez a
könyv, habár, úgy tetszett, minden ugyanaz maradt benne: a
szerző fényképe – széles mosolyra húzza a száját, fehér ing,
nyakkendő nélkül; az ajánlás: „Allocskának, felejthetetlen
feleségemnek emlékére ajánlom ezt a könyvet” – de valami csak
motoszkált bennem, nem hagyott nyugton. Újra megnéztem a
borítóját, és felfedeztem, mi az új rajta.
A grafikus úgy tervezte meg a borítót, hogy egy sírfedelet
idézzen – a sarkokban csavarok. Kipnyisz boldogságot sugárzó
fényképe alá valaki odaírta az 1919–2001 számokat, s ez
mindent megváltoztatott. A nekropolista úgy mosolygott a
fényképen, mintha most végre minden a legnagyobb rendben
lenne, ott van, ahol lennie kell, az övéinél, összeolvadt azzal a
világgal, amelynek élt, az itteni kutatásokat befejezte, és
örömmel adva át magát szenvedélyének, folytatja az ásást a
túloldalról – így vélte az aljas grafikus, nem értette, miért
számoltak le az öreggel.
Kipnyisz nem vágyott a halálra, de azt hiszem, a novogyevicsi
temető egy darabkája nagyon is helyénvaló jutalom lett volna
neki a gályarabmunkáért, ám az ostoba utókor nem értékelte
evezőhöz láncolt rabságát, senki nem akarta fizetni érte, aki a
lehetetlennel kereskedett.
Kevés könyvem van, és ez a könyv állandóan a kezembe
akadt.
Nem tudtam, mit csináljak vele. És egy éjjel lehajítottam a
szemétledobóba.
 A KÖNYVELÉS

A titkárnő az asztalra manőverezte a tálcát – jázmintea –,

hátralépett a „Tavaszig 16 nap maradt” naptárhoz, és letépte az
utolsó lapot: maradt 15. Fehér blúz. Később talán majd kezdek
valamit ezzel a bájos pofikával. Szénsavmentes ásványvizet is
iszom jéggel: Bonaquát, Eviant, Siskin: Az erdő-t. És
Csernogolovka duchesse-t eszem. Mákos és mazsolás
péksüteményt. Nincs röhigcsélés a sofőrökkel, se zene az
előtérben. Az irodámba notesszel jöjjön be. A megbeszélt
találkozókra előző este emlékeztessen. A takarítónő ne nyúljon az
ólomkatonákhoz.
Elidőzött még kicsit, hogy megnézze magának a bácsit –
borostás vagyok, a párna híve; amikor nem akarok aludni, ülök a
puha bőrfotelben, nézegetem az ólomkatonákat, idejönne? Ezt a
sorozatot (a ma ismeretes három változatban), amelyet
feltételesen ezredzenészeknek vagy zenekarnak neveznek, az
ötvenes évek végéig gyártották (van szerencsém azok közé
tartozni, akik inkább a későbbi, hatvanas évbelieket kedvelik) –
helikon, trombita, menetdob, fanfárok; így folyik ki kezem közül
a nap, és aztán valahol ott lent, valami csámcsogva felzabálja.
Meglepik az ismétlődések? Hogy minek egy-egy zenészből több
példányt is összegyűjteni? Nekem az emberek tűnnek
egyformának, az ólomkatonákat viszont meg tudom
különböztetni, és ebben segítek a szememnek az ujjaimmal –
érintse csak meg, és máris érződik a milliméternyi különbség a
termetében, az állát kissé feljebb emeli a sisakja szíja, itt a
gimnasztyorka három ráncot vet a vállszíj alatt, amit pedig
kiválasztott, annak egy kis, téglalap alakú táska lóg az oldalán,
olyasmi, mint egy tablet. A szín, a lakkozás, a keskenyebb vagy
szélesebb talapzat – az ólomkatonák gyártásában nem ügyeltek
egységes, felsőbb rendre, ezáltal gyűjtésük örökös elfoglaltság,
hát ezt értékelem bennük. A Birodalom „postaládáinak”, vagyis
titkosított gyárainak melléküzemeiben saját belátásuk szerint
öntötték az ólomkatonákat, és sohasem tudjuk meg, ki, mikor és
miért döntött úgy, hogy díszt metsz a dob oldalára, vagy ki
rendelkezett úgy, hogy le kell vágni a váll-lapot a trombitás
válláról, hogy megrövidítse a lépést vagy rövidebbre vágja a
csizma szárát, javítva a mintadarabon, amely még a harmincas
évek elejéről származott – azokat a régieket viszont a súlyuk
alapján lehet megkülönböztetni…
Abbahagytam a pusmogást, és a teához láttam: persze, hogy
szar, de jázmin – szép neve van! A titkárnő, amint úgy érzékelte,
hogy az óramű lejárt, és a játékszer nem zizeg tovább, óvatosan
megkérdezte:
– Itt van a pénztárosnő. A könyvelésről. Bejöhet?
– Alekszandr Vasziljevics, lenne ideje aláírni? Meghatalmazás
a bankba, a bérleti díj számlái… Alekszandr Vasziljevics!!!
Elkaptam háj-bájt, akin feszült a ruha, és magamra döntöttem
– kardigánja függönyként felhúzódott, és feltárult a hasán
kékessárga zúzódásnyomokkal tarkított bőre, keresztben a
vakbélműtét után maradt sebhellyel, derekán megremegtek a
zsírrétegek; kikapcsoltam többsoros melltartókapcsait, és
lehámoztam róla a szinte rászáradt, szorosan tapadó csipkés
kosarakat, amelyek alól előbuggyantak súlyosan lógó mellei; háj-
báj térdre omlott irányító kezem súlya alatt (Legalább mondanál
valamit – ismételgette gyengédséget kunyerálva. – Semmit sem
szóltam!); kényelmesebben elhelyezkedtem, és értelmetlenül
babráltam tarkóján ritka fürtjeit, miközben simogató, izgő-
mozgó, tapogató, összeszoruló ujjai közé nyomakodtam.
…Aztán elfordultunk egymástól, és rendbe szedtük magunkat,
begombolkoztunk, lehiggadtunk. Jól érzékelhető, mélyről jövő
undoromat leküzdve lelkiismeretesen odasúgtam a
pénztárosnőnek, amikor kikísértem:
 – Olja, olyan szép szemed van.
– Magának is… Olyan nagy és jóságos.
Beletapostam a padlószőnyegbe a ragacsos tócsákat, és
szégyenemben összerezzentem a közeledő suhogásra: Aljona,
hosszú, vékony, fekete bundájában az asztal fölé hajolt, majdnem
lesöpörve a bunda ujjával a katonazenekart, és fájdalmasan
messziről bámult rám, mint a vízmosásban, bojtorján közt ellő
kutyára – vicsorgó, undorító, magányos erőfeszítéseire a
szánalmas almon. Nem vetkőzött le, mintha csak azon
gondolkodott volna, ne menjen-e el most rögtön valahová,
bárhová, csak el innen; billegett vékony, magas – mint egy pohár
szára – tűsarkán, csizmája orrán megcsillant valami hegyes
acélszarság. Húsos, málnaszínű ajkak, tenyésztett műkörmén, az
ezüstös-rózsaszín alapon virágocskák, ibolyák, margaréták,
liliomok kavarogtak…
– Kitágultak a pupilláid. Mint egy narkósnak.
Fújtatott, mintha az irodám bűzlött volna. Bizonytalan kézzel
nyúltam a telefon felé.
– Nem kell kicsinálnod a titkárnőt – mondta Aljona. – Az első
napját tölti ma itt. Egyelőre nem tudja, mi szokott történni ebben
az irodában. És hogy még a szeretett nőket sem engedheti be
csengetés nélkül. Mi újság?
– Az élők közül csak Daskevics maradt hátra… Mit hoztál?
Aljona elengedte a papírlapot:
– Ez az, amit nekem sikerült megtudnom az utóbbi időben.
Olvasd el.
„Nem is látsz engem, elmész mellettem. De nélküled élni
ugyanaz, mint elveszíteni a tenyeremen az életfonalát. Nem
tudom, hogyan tudtam nélküled élni. Egyszerűen annyira
szeretlek, hogy el sem tudom mondani!”
Restelltem összegyűrni, eltépni és kidobni a lapot. Úgy tettem,
mintha elragadtatottan olvasnám, és közben latolgatnám
(„Aljona…”, „Nem vagyok rá méltó, Aljona…”, „Én nem tudok
mit adni neked…” – egyszóval mindazt, amit az előtt szokás
mondani, hogy az ember megdugná és elküldené a csajt), hogy
most tényleg fel kell állnom a székből, és elnézve mellette,
megtenni ezt a három unalmas, csoszogó lépést a kényszeredett
csókig.
– Szóval, az utolsó, aki ismerte Umanszkijt… Az Inosztrannaja
Lityeratura folyóiratnál dolgozik egy öreg, bizonyos Jurij
Daskevics.
– Már megint nem hiszel magadban. Minek keressünk még
valakit? Mi nyugtalanít?
Tudtam, mit érzek, de nem mertem kimondani az igazságot:
– Tudod… Ápolt volt, sikeres. Voltak szeretői. Értékelte a
művészeteket. A zsarnok nagykövete. Csodaszép lánya van. A
lányát megöli egy népbiztos fia, a szerencsétlen apa pedig
lezuhan… És egy ilyen dolgot senki sem vett észre.
– És mit jelent ez?
– A kliensünk vagy hideg és számító senkiházi, és nem maradt
itthon, hogy eltemesse a lányát… és két éven át, a haláláig nem
mondta el senkinek, hogyan ölték meg a kislányt… Vagy pedig
közülünk való, és a lelke a Lubjankán maradt. És amikor
elkapjuk, nem fog mondani semmit. Egyszerűen kivágták a
nyelvét, és egészen másként élt.
– Akkor dolgozzuk meg a srác családját. Ráállítottál valakit
Sahurinra?
– Az öreg Daskevicset háromszor is felhívtam. Úgy éreztem,
megijedt a telefonjaimtól. Első alkalommal gyanakodva
kikérdezgetett, kinek jutott eszébe Umanszkij. Másodszor azt
mondta: megbetegedtem, hívjon fel egy hónap múlva.
Harmadszor azt ajánlotta, ne hívjam fel többet. Pedig még azt se
sikerült elmondanom neki, hogy engem Nyina érdekel. Mitől
félhet?
És nincs egyetlen tanúnk sem, aki látta a szerelmeseket holtan
a hídon.
 SAHURIN:
A VIZUÁLIS MEGFIGYELÉS EREDMÉNYEI

Akkor még nem tudták, hogy ha a Nagy Kőhídon kívül valami

tényleg igazán érdekelte volna őket, akkor az öreg Daskevics
baklövés, kegyetlen hiba, kudarc lett volna.
A nevezetes repülőgép-gyártási népbiztos minden helyettese
már rég a földben rothadt, és csak egy lélegzett még közülük:
Alekszandr Nyikolajevics Ponomarjov vezérezredes. Találják
meg, tanácsolta a repülős-történész Mejzoh, igaz, nem tudom,
hol van, valahogy kikerült a látókörömből. Két hónap múlva
(Tuesday, April 09, 3:02:49 PM) az Egyesült Államokban az
egyik lakásban csörömpölni, ordítani kezdett a telefon, a
kagylóba szóló nőnek hazudtam arról, hogy ki vagyok, viszont
megmondtam az igazat arról, hogy mit akarok.
„Ismered Sahurint? – kiáltotta vidáman a nő, miközben a
háttérben hangosan szólt az amerikai tévé és ugatott egy kutya;
az asszony nevetni kezdett, nyilván a műsoron, és így folytatta: –
Két hét múlva kilencvenegy éves lesz. Én viszont fiatalabb
vagyok nála tizenhat és fél évvel. Bemegy hozzá a szobájába a
lánya, ő pedig megkérdezi: ki jött? Mindjárt, próbálja meg maga.
– Aztán újra: – Sahurint? Ismered? Már nyolcszor
megkérdeztem tőle. Próbálja meg maga.”
És ekkor a debil vénember csodálkozva a telefonkagylóra
pillantott, és tompán átszólt a Csendes- vagy az Atlantió-ceánon
túlra: „Sahurin”. Odaát reszelős hang szólalt meg: „Emlékszem
rá.” „Mit tud róla?” „Rég volt már.” Beleavatkozott egy másik
nő: „MIT? TUDSZ? RÓLA?” „Kiről?” – „Apa! SAHURINRÓL!”
„Emlékszem Sahurinra. Volt egy ilyen valaki.” A nő kiabált még
egy kicsit, aztán fáradtan beszámolt: „Azt mondja, miniszter volt.
Folyt ellene valami vizsgálat, és meghalt.” Hirtelen
meghallottam, ahogy a vezérezredes érthetően azt mondta:
„Mikor fogunk ebédelni?”, mire a nő felkiáltott: „Papus, ne
nyomogasd a tévét!” – és letette a telefont.
Világos, hogy nem én voltam az első, aki betért a zsarnok
szolganépségének piramisába, a srácoknak, akik ellenünk
dolgoznak, volt már idejük mindent eltakarítani. Én csak az
illendőség kedvéért szaglásztam körbe az épület lebetonozott
padlóját, és tapogattam meg a téglafalakat.
A Zsukovszkij Akadémia múzeuma: két cikk a népbiztosról
egy nagy példányszámú újságban; és egy egybeesés – az az
ember, aki hatvan évvel ezelőtt ismerte Sahurint, a telefonhívás
előtt két héttel meghalt.
Repülős és Űrhajózási Múzeum: nincs semmi. Csak egy
szputnyik makettje, amelyet Alekszej Ivanovicstól kaptak
ajándékba.
A Háború Veteránjainak Bizottsága: nincs, senki sem
emlékszik rá, egy hétig kutattunk utána.
A Manometr üzem veterán szervezete: a párttitkár, aki fiatal
korában együtt dolgozott Sahurinnal, fél évvel ezelőtt meghalt.

– Mutassa az iratait, kérem.

Kijött egy roskatag asszonyság, kétoldalt kis szakállkával az
arcán, és elindult, hogy megkeresse a raktárkulcsokat, én pedig
ott maradtam a lépcsőfordulóban, és az ablakrácson át néztem a
nedves, gyorsan olvadó őszi havat, amelyet már lábnyomok
törtek át – odakint varjak ugrándoztak, futkosott egy fehér meg
egy vörös kutya. Már régóta észrevettem, hogy rácson keresztül
a világ nagy, közömbös és gyönyörű lesz. És még csak nem is
vonz, annyira elérhetetlen – egyszerűen kívülállóként
gyönyörködsz benne, mint a távolból érkező őszi tábortűz
illatában, a szomszéd kupéból áthallatszó lánykacajban, a
futballpályán futkosó srácok játékában.
Miután nyikorogva kinyíltak a széfajtók, kihozták nekem,
mintha örökös lennék, mindazt, ami Sahurin népbiztos után
maradt.
Kés, gyártási hely: Zlatouszt; technika: aranyozás, gravírozás,
feketítés. Gyártás éve: 1944.
Benzines öngyújtó, fém, műanyag, gyártási helye ismeretlen.
Fénykép, fehér zubbonyban, Moszkvai Fogyasztási
Szövetkezet, Arbat, 40.1932.
Fénykép, felirattal: Drága Apukámnak és Anyukámnak
szívélyes üdvözlettel Jevpatorijából. Szonya. A népbiztos
feleségét Szonyának hívták. A fényképész bélyegzőjén: Genrih
Letyicsevszkij. Tel. D 1-74-5.19 6/V 37 – zöld tintával. No, és mi
van itt a feleségéről, a gyilkos anyjáról? Szofja Mironovna. Az
SzKP tagjának nyilvántartási lapja, №0004516. Meghalt 1977
áprilisában. A pártdokumentumokat a Zsdanov kerületi SzKP
iroda érvénytelenítette.
Születési éve: 1908. Zsidó. Anyanyelve: orosz. Tizennégy éves
korától Komszomol-tag, tizennyolc éves korától párttag.
Tizenhat éves korától szövőgyárban dolgozott ványolóként,
kártolóként és kikészítőként. Na és mi volt akkor, amikor
Sahurinnal megismerkedett? A műszaki-mérnöki akadémia
hallgatója – minden bizonnyal ott ismerkedtek össze. Aztán, hú-
ha, egy börtönben termelési igazgató, aztán varrodákban,
betegállományokkal megszakítva másfél-két évre. A háború
kezdetétől nem dolgozott. Amíg meg nem halt a fia.
Igen, a harmincas évek hercegei olyan nem visszatérítendő
javadalmazásként kapták a zsidó feleséget, mint a dácsát, az
autót meg a telefonkészüléket, közvetlen vonallal a Kremlbe –
amit csak „vertuskának” csúfoltak –; a zsidó nők valahogy
kiváltak az emigráció által kimerített női kulturális rétegből. A
profi antiszemiták hosszú táblázatokat állítottak össze a zsarnok
szolgáinak (Buharinnak, Molotovnak, Kirovnak, Kalinyinnak,
Rikovnak, Andrejevnek, Poszkrjobisevnek, Bugyonnijnak, Jakov
Sztálinnak és másoknak) rokoni kapcsolatairól, sűrűn teleírva
Polina Abramovnákkal, Anna Mironovnákkal és Raisza
Joszifovnákkal (született Zundelevicsekkel), és ha nem volt elég
zsidó nő, a Népbiztosok Tanácsa tagjainak családneveit is
belevették, és nyilacskákkal jelölték az összefonódásokat –
leplezték le az összeesküvéseket a „világ kulisszái mögött”. A
háború előtti kivégzések azonban kiürítették a táblázatokat, a
háború alatt pedig a zsarnok divatba hozta a kerek képű és
ostoba orosz háziasszonyokat, garnizon-étkezdék egykori
felszolgálóit és ápolónőket.
Mit mondhatok, miután megvizsgáltam a testet?
Alekszej Ivanovics Sahurin a hatalom negyedik szintjének
egyik szobáját foglalta el, szomszédságban az ugyanolyan nagy
hatalmú „kulcsfontosságú ágazatok” népbiztosaival. Eggyel
feljebb lakott a „pártvezetés” (öt-hét ember), még feljebb a
népgazdaság marsalljai (nem többen tíznél), és mindenkinél
fentebb a „szűk vezetés” (az uralkodó, Molotov, Malenkov és –
abban a pillanatban éppen – Lavrentyij Berija); Sahurin
birodalomban elfoglalt helyének sorszáma valahol a 25. és 50.
között lehetett.
Umanszkij jó, ha a harmadik százba belefért.
Felfogta-e Vologya Sahurin a származása erejét? És vajon mit
jelentett a szovjet srác ereje, ez a „sarló-kalapács” a szép
kislánynak, aki éppen most tért haza Washingtonból –
nejlonharisnyában?
Letelt minden elévülési idő, leváltak és összetörtek a pecsétek
a poros, „Szigorúan titkos” kartonmappákról, de Sahurin élete,
mint bármelyik birodalmi sólyomé, abszolút áttetsző és abszolút
átláthatatlan volt egyszerre. Eladta a lelkét a kommunista párt
ügyének, építette a kommunizmust a földgolyón, haláláig
Apánknak nevezte a zsarnokot (még a hatévnyi magánzárka
után is, amit a „repülősök ügye” kapcsán kapott), teljesítette
kötelességét a Birodalom iránt, amely neki is, mint mindenkinek,
aki beismerte vélelmezett bűnét az agyonlövetés előtt, ígért
valamit, ami a halhatatlansághoz volt mérhető – kötelességét,
hogy feláldozzon mindent a Birodalomért, és magánemberként, a
szigorú menetelésen kívül, szinte ne is létezzen.
Nekem pedig maradt a „szinte” – elegyengettem az asztalon a
kibányászott homokhalmot, kiszedtem belőle néhány latin betűt,
húztam rajta egy hullámos barázdát, és azonnal megtaláltam a
legfontosabbat.
A népbiztos 1975. július 3-án halt meg.
Senki se hallotta, hogy felemlegette volna a fiát. „A fiukról nem
beszéltek. Sokat beszéltek a sírra helyezett virágokról. Mindig
tengersok virág van rajta.”
Dühösen vágtam volna bele a vörös, ápolt pofájába, a fehér
zubbonyába: hogy lehet ez?! Legalább egy könnycseppet
hullatott volna! Vágyott volna a meg nem született unokákra!
Eldünnyögte volna, hogy hej, ha Vologyka itt lenne, ha élne…
Kesergett volna veterán ivócimborájával: hát, így és így alakult,
Ivan Palics, mit tehet az ember; tisztességgel neveltem, de a
lelkem mégse lel nyugtot, érzem a bűnömet! Nem óvtam meg…
Vagy legalább a kislányt sajnálta volna – micsoda lány volt ez a
Nyina, egy osztályba jártak, néhányszor láttam is, szép kislány
volt… Konsztantyin, az apja, emlékszem, odajött a temetésen…
Fel se tudtam rá emelni a szememet, csak álltam és sírtam… Hej,
Vovka, Vovka… Minden éjjel ott látom magam előtt!
Az alsó tagozatos tanító néni szerint is képtelenség, hogy
Sahurin ne emlékezzen a fiára. Főként, ha a fiút megölték. Ha
egyetlen fia nevét alaptalan szégyenfolt szennyezte be.
De Sahurin hallgatott, mint mindenki. És ez a hallgatás az
igazság keresőinek szempontjából bármit leplezhetett.
Már csak az maradt hátra, hogy alkohollal letöröljem az
ujjaimat, elővegyem a nagyítót, és alaposan átvizsgáljam a
holttest maradványainak jelentéktelen részleteit.
Az apja rézműves volt Mihajlovszkoje faluban, kétszer
megsebesült az első világháborúban, és egészen a halálig
rézcsöveket forrasztott (miközben a népbiztos a zsarnokkal
ebédelt a Kremlben) a repülőgépek irányításához szükséges
hidraulikus rendszerekhez.
 A fiú tizenkét éves korától a forradalomig, Zabludovszkij
irodájában robotolt az elektromérnök tanoncaként, három évig
ráverő kovácsként és marósként a Manometr üzemben
(munkavégzés közben szeretett énekelni); aztán jött a
Komszomol kerületi bizottsága, a gazdasági-mérnöki főiskola, a
Zsukovszkij Akadémia (abban az időben, amikor a Leningrád
sugárúton álló Péter-palotával, amelyet a repülősök
rendelkezésére bocsátottak, véget ért Moszkva), majd
repülőgépgyárak, és váratlanul a jaroszlavli területi pártbizottság
első titkára lett, egy év múlva meg a gorkijié.
„Mindig a Kaganovicsokat váltottam.” A gorkiji
pártbizottságban Julij Mojszejevicset váltotta fel, a repülőgép-
gyártási népbiztosságon Mihail Mojszejevicset követte – azt, aki
a repülőgép orrát „pofikának” nevezte, és a repülés
tudományában teljesen dilettáns volt (ez, és ami ezután
következik, előfordulhat, hogy nem igaz), és irányítás helyett
fenyegetett. Az uralkodó felháborodott: „Miféle népbiztos ez?
Mit ért a repüléshez? Hány éve él már Oroszországban, mégsem
tanult meg rendesen oroszul!” – a sarkkör átrepülésének
rekordjai és néhány kisebb, a spanyol háború kezdetekor elért
repülési siker okozta lelkesedés már elmúlt, kilátásba került a
síri „nem állunk készen”. Sztálin közölte a harmadik
Kaganoviccsal, Lazarral, aki akkor benne volt a TOP-25-ben: „A
fivéred összeszűrte a levet a jobbosokkal.” „Ítéljék csak el a
törvénynek megfelelően” – mozdultak meg az acélos ajkak
(Nem, nem igaz! – hörögte végrendeletében a százéves Lazar,
aki addigra már megrozsdásodott –, ÉN KÜZDÖTTEM!
szembesítést követeltem! az összes gyárat a fivérem építette,
Sahurin pedig beült a készbe!). Mihail Kaganovics, aki leginkább
harsányságáról és az irodája gondos berendezéséről volt híres,
miután elengedték az első kihallgatásról, kilépett a folyosóra,
elővette a pisztolyát, és szíven lőtte magát. A birodalmi
repülőgépgyártásban új népbiztos jelent meg. A naptár 1940.
januárt mutat, ha valaki követni akarja a dátumokat.
 Alekszej Ivanovics, ahogyan Umanszkij is, mint a kor további
huszonötezer orosz kiválósága, a „sztálini sólymok” ugyanazon
mércéje szerint alakította egyéniségét: „Minden dolgomat
félretéve fogtam egy papírlapot, ceruzát, leültem az íróasztalhoz,
és gyorsan, magabiztosan, életemben először leírtam: »Sztálin
Elvtárs!«. Csörög a telefon, szalad a hírhozó, vágtat a községi
tanács kancáján az őr fia, akadozik az ordonánc hangja – a
kezében kibomlik a sürgönyszalag: Sztálin elvtárs hívja, el tud
indulni haladéktalanul? Száll a gép a reszkető fények felett,
gyorsan eltelik a vasúton az éjszaka, röpködnek az apró kavicsok
az autó kerekei alól, szemem előtt lepereg egész életem” – és a
hívásra siető férfiú mit lát az éjszaka vetítővásznán: egy
őrmestertől kapott nyaklevest a fronton, LENIN meglehetősen
szűkszavú és zavaros látomását a forradalom éveiről (nem
minden marsall merte beismerni, hogy Októbert és a következő
néhány hónapot, vagy akár egész évet is a beszolgáltatási
irodában töltötte szűcsként vagy írnokként). Részletesebbek
emlékei a gimnasztyorkás tanulóévekről, munkahelyi
karrierjéről és az első kozmikus sebességű felemelkedésről
1937–38-ban… Igen, voltak nehézségek, de szó sincs napi
kétezer gyilkosságról, eltűnő barátokról, csak a legkevesebb a
családról. És tovább – az őrszem nyugodt, reggeli arca a
Szpasszkaja toronynál. Homályosan, de kihagyhatatlanul – egy
már nem éppen fiatal, szokatlanul vörös képű férfi az
előszobában (később kiderült, hogy Poszkrjobisev elvtárs), és az
istenség tompa hangja. (Kevesen merészeltek leírásaikban
tovább menni a dolgozószoba méreteinél és feljebb a
csizmaszárnál: „középtermetű”, „szürke zubbony”, „könnyű,
világosszürke, katonai szabású öltöny”, „félkatonai egyenruha”,
„állig begombolt zubbony”, „terepszínű csizmanadrág”, „puha,
fekete, sarok nélküli csizma, amilyet általában a kaukázusi
hegylakók hordanak”. De mindannyian megjegyezték: „Bal
kezében pipa füstölgött”). Elvtárs, hogyan viszonyul ahhoz, hogy
magára akarunk bízni egy nagyon fontos és az ön számára új,
de… Hamarosan hívni fogjuk, viszontlátásra. A kéz érintése.
„Amikor eljöttem Sztálintól, azt hittem, álmodom.”
Senki se tudott magyarázatot adni rá, hogyan zajlott le
rendszerint mindez. „Már hajnalodott, amikor a Kremlt
elhagytuk – igyekezett megőrizni a józan eszét a jugoszláv
Milovan Gyilasz, aki gyűlölte a zsarnokot. – A tiszt, aki kísért
minket, nyilvánvalóan megérezte lelkesedésünket. Ebben az
évszakban Moszkvában olykor látni a sarki fényt… Minden lilás
színben játszott és vibrált – irreális világ, szebb, mint
amelyikben éltünk…”
Moszkvában soha sincs sarki fény.
És akiket hívtak, az ég felé törtek – három év alatt
alezredesekből a tüzérség legfőbb marsalljai lettek: tárgyalások,
vetésterület, repülőgépmotorok, fegyvercső-olajozás, okos
akadémikusok, súlyos ZIM-ek, öntudatos harcosok, a hátország
hős munkásai, igazságos pártapparátus, a Lavrentyij Berija nevű
ember egyáltalán nem létezett (aki nélkül valójában nem történt
semmi a honvédelemben és a tudományban). És jóllehet a
szárnyalás kellős közepén hétévnyi börtön, kivert metszőfogak,
agyonlőtt testvérek és unokatestvérek lehetősége is fenyegette
őket, ezt nyomtalanul elfedte a sors iránti végtelen hála, azért a
nekik jutott szerencséért, hogy megtehették azt, amit nem lett
volna rossz megismételnie az ifjúságnak is.
Szó sem lehet szerelemről. Szó sem lehetett gyerekekről,
kártyázásról, szülői értekezletről, futballról, szép csajokról,
mozizásról, dínomdánomról (kivéve a legendás kupicát „A
győzelemre!” – ezt mindenki kötelességének tartotta leírni –,
semmi kétség, az életükért ittak); szó sem lehetett temetésről: a
frontkatonákéról, a felégetett falvak öregasszonyaiéról, a
rombolás és gyilkolás áldozataiéról, az elesett árvákéról és az
elítélt bajtársakéról… Tekintetük fel sem emelve a barázdából,
feloldódva a marxizmus–leninizmus klasszikusaitól vett
idézetekben, az utószóban szó szerint feloldódva a Szovjetunió
Kommunista Pártjának Programjában, úgy mentek el, teljesen
eldeformálódva a koporsóban, hogy amíg a krematórium kapuja
kinyílt, még volt idejük elsuttogni a legfontosabbat – néhány
legendát a zsarnokról: habár megalázott, habár nem hívott fel
többet, és nem hívatott magához, azért negyvenhat márciusában
a György-teremben zajló ünnepélyes fényképezésen hirtelen a
marsallok első sorába tett egy széket – és szó nélkül – saját
kezűleg! – leültetett erre a székre – mi lehet ennél több? –
viszlát, elvtársak!
Sahurin hallgatása két kiadásban is megjelent A győzelem
szárnyai címmel, egymillió példányban, és mindössze három
példa akadt benne a kisstílű emlékiratlopásra és az öregkori
elérzékenyülésre. Az egykori népbiztos például büszkén
dicsekedett azzal, hogy véget vetett a „káderek fluktuációjának”.
Lehetséges, hogy egyszerűen csak elfelejtette, hogy az első
lógáskor a munkás nem kapott kenyérjegyet, másnap reggel
behívatták a hadkiegre, és az első transzporttal kiküldték a
frontra.
A maradék négyszáz oldalt kényelmesen le lehetne rövidíteni
három szóra: a legyártott repülőgépek mennyisége. 1941
nyarára napi ötven repülőgép! Egy év múlva az uralkodó
megmutatta Churchillnek az embereit: „Ez itt a
repülőgépgyártás népbiztosa. Ő felel azért, hogy a frontot ellássa
harci gépekkel. És ha nem teszi, felakasztjuk” – a zsarnok meg is
mutatta, hogyan szorul majd össze a nyakán a hurok, és aztán
még azt is megmutatta, hogy: látja, a népbiztos vidáman nevet a
tréfán. De a népbiztos nem a tréfán nevetett, hanem harminc év
múlva váratlanul félretette a szemüvegét, megtapogatta a
nyakát, amelyet felhorzsolt a kötél, sóhajtva felemelte
rendjelektől súlyos zakóját, és miután jelentős távolságból
meglátott engem, fojtottan azt mondta: „Számítok az olvasók
azon képességére, hogy az egyes mondatok mögött valami
többet is meglátnak.”
Csakhogy minek kell ez neked, Alekszej Ivanovics, te zömök
testalkatú, vörhenyes férfi? Ilyen esetekben a kérlelhetetlen
hírvivők az egyes mondatok mögött azt látják, amit kell, nem
pedig az asztallapba vésett titkos rovátkákat, amelyekkel
megjelölték, hány nőt dugott meg vagy hány foglyot tartóztatott
le a népbiztosság munkatársa.
A legyártott repülőgépek mennyiségének kifejtése után a
mélyen fekvő üledékekben ott rejtőzik a zsarnok iránt
megőrződött szeretet: napi jelentések, ebédmeghívások,
munkaszüneti napokon érkező telefonhívások, közeli dácsa,
távoli dácsa, és a zsarnok azt mondja a Szovjetunió
népbiztosainak: a fiatal Sahurinnal való találkozás nekem
személyes hasznot hoz (sokakról beszélt így, sokaknak
megszédült tőle a feje, aztán pedig megszédült a feje egyetlen
fiuknak, pisztollyal a kezében).
Aztán előtört a kérkedési vágy. A háború harmadik
hónapjában Sahurin megkapja a Szocialista Munka Hőse Csillagot
(№14), és egy óra múlva, tudatosan a mellén hagyva a
kitüntetést (még tizenhárom év múltán sem húzta ki ezt a
„tudatosan”-t), beállít a zsarnokhoz (miközben tud róla mindent:
a kitüntetések megvetését, a félretaposott halina-csizmát, a régi,
kopott köpeny alatt bekövetkező halált), és a szeretettől
reszketve, fuldokolva megrészegül Apánk ordításától: „Mindent
magukra aggattak! csak ünnepelni tudnak?! Dolgozni meg
senki?!”
Szenvedélyesen vágyott a csillagokra, szerette a kényelmes
lakásokat, a masszázságyakat, hogy úgy mondjam, a komfortot;
otthon reggelizni és ebédelni, büszkélkedni jó minőségű
kabátjával a moszkvai találkozókon a szövetséges fejesek előtt,
meg azzal, hogy Bauman komszomolistái közül ő kötött elsőként
nyakkendőt, „amihez kellő bátorságra volt szükség”,
kommunista életútját pedig egyetlen ténnyel jellemezte: a XVIII.
pártkongresszusra „úgy öltöztem, mint Utyeszov, orgonaszín
öltönyben, hozzá hófehér ing és divatos nyakkendő”, és
feledhetetlenül boldog volt, hogy kitűnhetett a szörnyűséges
háborút megelőző időszak frontharcosainak Tolsztoj-ingei és
gimnasztyorkái közül.
Úgy tetszett: Umanszkij és Sahurin kicsit jobban hasonlítottak
egymásra, mint ahogyan egyszerűen csak a kortársak
hasonlítanak egymásra – két alacsony termetű férfi, akik
mindketten 1945 januárjában törtek össze, mindketten pocakot
eresztettek az ülőmunka hatására, mindketten azzal
büszkélkedhettek, hogy a zsarnok kedvencei, értékelték a
pompás életet, felfelé törekedtek, mindkettejüknek volt egy-egy
istenített gyermeke, és mindketten ugyanazon a napon, 1943.
június 3-án veszítették el őket.
Közvetlenül az uralkodó mögött hárman álltak, akik időnként
helyet cserélgettek: Vjacseszlav Molotov, Lavrentyij Berija és
Anasztasz Mikojan. A leghosszabb ideig közülük Molotov élt.
Vénsége legyőzte az akaratát, és a nagy ember
beszélgetőtársnak Feliksz Csujevet, a költőt választotta ki, és
megengedte neki, hogy feljegyezze öregkori, kisszerű
kesergéseit, amelyeket az évszakonként tett sétáik alkalmával
megejtett.
Molotov gyűlölte Litvinovot, őt váltotta a posztján, amikor
világossá vált, hogy a franciák meg az angolok magunkra
hagynak, és azonnal meg kell egyezni a németekkel. A németek
pedig nem fognak egy zsidó népbiztossal tárgyalni. Litvinov nem
fogta fel, hogy a Hitlerrel kötött paktum – megment
bennünket… A gyűlölt emberről Molotov séta közben így beszélt:
„Litvinovot csak azért tartották követként az Államokban, mert
ismerte az egész világ. De rothadt embernek bizonyult.
Ellenségünk volt a javából. Habár kiváló elme volt, nem bíztak
benne… Litvinov csak véletlenül maradt életben… Aztán
Litvinovot visszahívták, és a helyére tették ezt az… Umanszkijt,
aki, persze, komolytalan valaki volt. De nem akadt más.” Csujev
összekeverte a dolgokat: éppen ellenkezőleg történt, Litvinov,
akit visszahívtak a feledésből, utazott ki Umanszkij helyére az
Államokba, de ez nem is fontos, a fontos itt a szó: komolytalan.
Egy másik alkalommal Molotov Sahurint emlegette: miért
ültették le? Azért, mert a Politikai Bizottság jóváhagyása nélkül
fémmegtakarítás céljából kivettek a repülőgép szerkezetéből egy
főtartót – a pilóták meg sorra lezuhantak. „Nem volt rossz
népbiztos, különösen a háború idején. De ami a természetét illeti,
nem volt mély ember.”
Vilnis Sīpols professzor, aki tanulmányozta Molotov
archívumát és a népbiztos beszédeinek felvételeit, vallatásakor
rámutatott: „Csujev feljegyzéseiben sok olyan szó és kifejezés
van, amely nem jellemző Molotovra, sokkal inkább a »vitéz«
Csujevre, aki a hadsereg és a mi nagy múltunk tisztelője.
Molotov sosem fejezte ki magát ennyire egyenesen és durván.”
Valószínűleg. És mégis: Sahurinról és Umanszkijról a nagy
ember szinte ugyanazt mondta: komolytalan, nem mély…
De talán nem ezt mondtuk mi is, amikor elkezdtük?
Egymás mellé tettem és sorról sorra összehasonlítottam A
győzelem szárnyai két kiadását (az első Brezsnyev idején jelent
meg, amikor a zsarnokot már megint lehetett dicsérni, de csak
futólag és szűkmarkúan; a második pedig Gorbacsov idején,
amikor már meghaltak a szerkesztőségi szobákban és az égi
magasságokban a szerkesztők, és visszatért helyére mindaz,
amit kihúztak, és igyekeztek mindent eredeti formájában
helyreállítani) – elképesztő, de a népbiztostól mindössze néhány
sort vettek el.
Az első kiadásban mindössze egyszer csúszott át, hogy „a
családom a városon kívül lakott”, de a másodikban (tehát
tulajdonképpen a kanonikusban) Sahurin háromszor is írt a
feleségéről.
Fiát, Vlagyimirt nem örökítette meg a jövendőnek.
Szóval, akkor a feleség. Meg kell kérdezni tőle.
Letéptem egy papírfecnit, ráírtam, hogy „Szonya”, és ostobán
bámultam az öt betűre. Szofja Mironovna.
 APA ÉS FIA

Golcman belepillantott az utolsó jelentésbe, amely egyetlen női

névből állt, és várt pár percet, hogy én szólaljak meg elsőként:
– Az egyik befolyásos antiszemita azt közölte a nyomozás
során, hogy Szofja Sahurina lánykori neve Vovszi. Hogy Miron
Vovszinak, a Kreml-kórház professzorának lánya. Később
szerepelt az orvosok perének anyagában.
– Nem felel meg a valóságnak. A lánykori neve Lurje.
És némi hatásszünet után:
– Nekem pedig, úgy tűnik, sikerült megállapodnom: fogadni
fog téged egy… veterán. Holnap. – Golcman itta a kávéját, és
kínlódva sóhajtozott: hatalmas követ gördített el a barlang
bejárata elől, ki ül ott bent a pinceászkák és gyökerek közt, a
kihűlt hamu fölött, az oroszlán- és szarvasvadászatot ábrázoló
barlangrajzok alatt? – Csak már régóta nem beszélt senkivel.
Néhány éve ki se jár a házból. Nagyon rosszul érzi magát.
Fekszik. De a feje tiszta. Bár a dátumokba belezavarodhat. Azt
mondtam neki, hogy a rendszer embere vagy, és hogy a rendszer
küldött. De tudod, a jelenlegi rendszerről neki megvan a saját
véleménye. Tizenöt perced lesz. Nagy ember, de te anélkül, hogy
pontosítanád, kicsoda, felteszel neki néhány kérdést. Beszélhetsz
vele nyíltan. De óvatosan. Nem úgy, ahogy te szereted: igaz-e,
hogy Umanszkij repülőgépét az NKVD robbantotta fel? –
Golcman fáradtan elmosolyodott. – Nem tudom, fog-e segíteni.
Csak azt fogja elmondani, amit szükségesnek tart.
– Azt akarod ezzel mondani, hogy szándékosan félrevezet
majd?
Golcman szigorúan, figyelmeztetőn rám villantotta a szemét.
Alekszandr Naumovics úgy érezte, hogy az irodánkat
lehallgatják. Mint mindenkit mindenütt. Én ezzel egyetértek.
– Mondani fog valamit. Te pedig jegyezd meg. Aztán majd
megpróbáljuk együtt helyesen értelmezni.
Golcman átadott egy kétkötetes könyvet meg egy különálló
kötetet, amelyekbe zöld könyvjelzők voltak sűrűn, mint a
borosta, beletűzdelve.
– A Szovjetunió külügyminisztere, Andrej Andrejevics
Gromiko. A memoárja és a fia visszaemlékezései. Másunk nem
lesz. Azt terveztem, hogy beazonosítjuk és kikérdezzük Gromiko
özvegyét, ha még meg nem halt. Kerestük a család dácsáin
Perhuskovóban és Vnukovóban, de a forrásaink közölték, hogy
Ligyija Dmitrijevna előrehaladott szklerózisban szenved, akár el
is felejthetjük. Meghagytam, hogy a Nemzetközi Kapcsolatok
Főiskoláján, a nyugdíjasokon keresztül kutassák fel a lányát – ott
dolgozott tudományos titkárként, meg a férje is ott tanított, talán
etikettet, Piradov, vagy mi a neve, de már rég meghalt. A lánya
nem lép velünk kapcsolatba. A gyerekeivel üzente: apám
pozitívan értékelte Umanszkijt.
Megnéztem a bejelölt oldalakat. Andrej Andrejevics Gromiko,
akit a Birodalom ellenségei csak úgy emlegettek, mint a „nagy
néma” vagy „mister nyet”, harmincéves korára elfoglalta a
gazdasági intézet tudományos titkárának székét és elnyerte a
mezőgazdasági tudományok kandidátusa címet. 1939 tavaszán,
amikor Makszim Litvinov népbiztost őrizet alatt a dácsájára
küldték pihenni, a sleppje pedig szétszéledt, mert nyugdíjba
vonult, jelentéktelen beosztásba vagy rács mögé került (az
egyetlen sokatmondó kivétellel, K. A. Umanszkijjal), Gromiko az
abban az időben megszokott módon magasra jutott, egészen az
külügyi népbiztosság amerikai osztályára (úgy, hogy nem tudott
angolul, és vezetői gyakorlatot legfeljebb a mezőgazdasági iskola
tanárai körében szerezhetett), fél évvel később pedig már
elindult Umanszkijjal az olasz flotta Rex elnevezésű
zászlóshajóján – amelyet később elsüllyesztettek a szövetségesek
–, hogy segítségére legyen Umanszkijnak? hogy szemmel tartsa
őt? vagy hogy leváltsa? – csak találgatni lehet, milyen utasítást
kapott a nagykövetség új titkára.
Gromiko kétkötetes memoárjában az Umanszkijra tett minden
utalás homályos, szűkszavú, és alkalmas arra, hogy megerősítsen
bármiféle feltételezést.
„Moszkvába hívták a Szovjetunió amerikai nagykövetét,
Umanszkijt, aki, úgy látszik, nem tett eleget teljes mértékig a
központ elvárásainak” (és te mire gondolsz fél évszázad múltán,
miközben minden levéltár rendelkezésedre áll, mi akadályoz
meg abban, hogy beszélj?!).
„Mint később rájöttem (mikor? milyen körülmények között,
miért?), Sztálinnak is, Molotovnak is kifogásai támadtak vele
szemben (miért ez a szétválasztás?). És habár Umanszkij
visszatért az Egyesült Államokba, minden jel arra mutatott, hogy
a munkája a végéhez közeledik” (te egyenesen a nagykövet
leváltására mentél, de a háború hirtelen feltámasztotta
Litvinovot, így Umanszkijt nem te váltottad, hanem az egykori
népbiztos; most két évig szemmel tartottad Litvinovot, és
gyűlölted, amikor pedig Litvinovot is eltávolították, és eljött
végre a te időd, Roosevelt elnök azt írta a zsarnoknak: „Joe
bácsi! Nem magyarázná meg nekem, mi célból váltotta le a
nagykövetet egy »postaládára«?” – mire a zsarnok kék
ceruzával elégedetten ráírta a margóra, hogy: „Ha!”).
„Umanszkijt a washingtoni adminisztráció óvatosan fogadta”
(miért? miben fejeződött ez ki?).
„Az amerikai sajtóban kirohanásokat intéztek ellene, amelyek
»magánjellegűek« voltak” (mik voltak ezek?).
„Kezdetben úgy véltem, hogy ez csupán az amerikai
külügyminisztérium valamelyik munkatársának személyes
ellenszenvéből következik” (és később? mit tudtál meg később
Kosztyáról?! Nyilván valami különöset, ha mind a mai napig
félsz elmondani).
És Gromiko elhallgatott. A sólyom a kétkötetes munka utolsó
fejezetének azt a címet adta, hogy A Párt Lenin fáklyájával
halad előre, és az utolsó szavai: „A marxista–leninista tudomány
számomra mindig, beleértve a jelent is, gyakorlati
tevékenységem törvénye volt és marad.” És meghalt.
A miniszter fia azonban, igaz, mások szavai után, de egyenesen
azt írta: „Washingtonban megjelent az okos, de nem eléggé
kommunikációképes Umanszkij. Ráadásul ráragadt az a
»dicsőség«, hogy az NKVD tábornoka.”
– Hol van most ez a fiú?
– Az Afrika Intézet igazgatója. Cipruson tartózkodik. Lehet,
hogy pár hónap múlva elugrik Moszkvába. Csakhogy ő akkor
még egészen kicsi volt, hétéves, fiatalabb Nyina Umanszkajánál
– mire emlékezhet?
De az apja csak mesélt valamit ennek a fiúnak.

Mindenki emlékezik, de csak néhány embernek kell emiatt

felelnie.
Csodálkozva felsóhajtottam, és azt suttogtam: „Palazzo”. Az
Afrika Intézet bevette magát a Taraszov-házba, amely a
sarkával lezárja a Bolsoj Patriarsij közt (hányszor kell majd még
átfésülnünk ezt a kis utcát meg az utána következő kettőt, de ki
tudta ezt még akkor!); a házat Ivan Zsoltovszkij építette,
megismételve benne a Palazzo Thiene kompozícióját, a szeretett
Andrea Palladio nyomdokain haladva.
Ízlelgettem az élettelen, ciccegő „palazzo” szót, amint a szűk
ablakokat, a súlyos köveket nézegettem. Komor, szélfútta épület.
Nem játszadoznak napsugarak a zöld leveleken. Csak tengeri
viharok.
A. A. sokáig úgy gondolta, hogy lehetetlen találkoznunk, de
aztán átértékelte az élő emberek lehetőségeit.
Az előszoba ablakát színes üvegből készült istenanya díszítette
a fekete bőrű kisdeddel, meg egy fáklyás arab és egy
félmeztelen, PPS-géppisztolyos néger. A vitrinekben kalapokat,
papucsokat, szőnyegeket állítottak ki, meg valami hangszert,
amely aknavetőre hasonlított. Megnézegettem a kis asztalra
kirakott könyveket (A fejlett szocializmus gazdasága, Az Algériai
Nemzeti Felszabadítási Front, Harcoló Afrika), bekukkantottam
a belső udvarba – halkan hullott a hó, befedte a szökőkutat és a
repkény halott indáit, majd a barlangméretű kandallóba
bámultam: vajon kié lehetett ez a szoba a Taraszov-házban?
– Tizenöt perce van. Ha jól értem, magának fontosabb maga a
tény, hogy találkozik velem, semmint az, amit mondok.
Ó, igen! Hát akkor meg is maradsz olyannak, amilyennek
megjegyezlek.
Dohos öregséget lehelt rám az asztal túloldaláról. Hájas képű,
fárasztó alak volt, úgy beszélt, mint egy vak, ki se nyitotta a
szemét, és folyton a halántékához kapkodott, mutatva, hogy
igyekszik visszaemlékezni; háta mögött rojtdíszes dobok
sorakoztak, meg egy időtől megfeketedett mozsár és mozsártörő.
…A nagyköveti lakásban laktunk a Tizenhatodik streeten, az
iskola mellett, a mellékszárnyban… Hatszobás lakás, három
hálószoba, hall. Nagy előszoba… Az amerikaiak kitűnően éltek, és
mi apámmal minden héten moziba jártunk. Nem olvasta még a
könyvemet az új gondolkodásmód problémáiról? Nem tudok adni
belőle, nekem nincs meg. Menjen el a nemzetközi kapcsolatok
főiskolájára, a könyvesboltjukban van, menjen, vegye meg, és
feltétlenül olvassa el!
Apám olyan időszakban került a népbiztosságra, amikor,
hiszen maga is tudja, hatalmas változások történtek… Umanszkij
eljárt hozzánk a Cskalov utcai lakásunkba, engem a térdére
ültetett, a felesége mindenhová követte, mint… tojókacsa a
gácsért! Apám tisztelte Umanszkijt. És ő is apámat. De arra nem
emlékszem, tudott-e Umanszkij angolul. Litvinovot viszont apám
ki nem állhatta. Meg ő se apámat.
(Nyina! – próbáltam meg irányítani. – Nyina!!! – úgyhogy az
öreg megremegett.) Emlékezett rá, különösen egy követségi
fogadásról. Nagyon vidámak voltak, egymás mellett ültek, és a
lány fecsegett. Egyáltalán, szerette magára vonni a figyelmet.
Később megtudták, hogy valami katonaember, egy tábornok
fia féltékenységből lelőtte. Először találkoztam ilyen
szörnyűséggel, hogy valakit, akit ismertél, megöltek.
(Emlékszel rá, hogyan haltak meg a szülei?) Apám meg
anyám folyton arról beszéltek, hogy átok ül ezen a családon.
Átok. Többször is elismételték ezt a szót. Pedig apám
materialista volt, úgy hitt a marxizmusban, mint élő tanításban,
és csak eredeti forrásokból tanulmányozta.
– Ha megengedi, most már tényleg csak egyetlen pontosító
kérdés: ön azt írta, hogy Umanszkijról Amerikában azt beszélték,
hogy az NKVD tagja…
– Ez aligha lehet igaz… Ezt a témát nem szeretném érinteni.
Amikor diplomaták lettünk, esküt tettünk. Lehet, hogy ez
valakinek nevetséges, én azonban úgy vélem, nem okozhatok
kárt az országnak.
Undorral fordultam el tőle, és kezemet a nadrágom zsebébe
töröltem. Miután érezte, hogy megszabadult tőlem, sietve
utánam ügetett: a Kínával való viszony rendezését ideológiai
kifogások tették tönkre, a tábornokainkban ott élt június 22.
szindrómája, mi lett volna, ha az SzKP a hatvanas években
lehetővé teszi frakciók létrejöttét, Svédországban nincsenek
szegények, nálunk Nyecsajev-típusú szocializmus volt, az
Egyesült Államokban olyan gettók vannak, hogy, a történelem
nem vasút, és nem lehet a múltat a jelenlegi törvények alapján
megítélni (minden lélegzetvételnyi szünetben undorral
közbeszóltam: „Hát, köszönöm, hogy lehetővé tette számomra a
találkozást”), és egyáltalán, hol dolgozik maga, és milyen
kérdésekkel foglalkozik, nem foglalkozik véletlenül az Ogyincovo
kerületi földtulajdonokkal… Végre kievickéltem az előszobába, és
nagyot fújtattam a titkárnő felé:
– Elfecsérelt idő.
A nő nyugodtan válaszolt:
– Miért, mit várt?

Mindenki elaludt, nekem nem sikerült, sokáig, tétován

mászkáltam, végigkopogtattam a hajófenéket és a hideg
hajóoldalakat, locsogott és becsapott rajtuk a víz… Elmentem
volna, persze, rendelésre, ha találtam volna olyan orvost… Nem
egy specialistát, hanem egy belgyógyászt… Aki mindent gyógyít.
És nagyon jó orvos. Akkor én… Összekeverem, például, a
szavakat. Tegnap a „húsos derelye” helyett azt mondtam, hogy
„fasírt”. A beszédem időnként valahogy… önálló életet él, kisiklik
– a nyelvem választja ki a szavakat, mintha nem tudnék
folyamatosan gondolkodni, mintha néha kikapcsolnék. A
tárgyakon időnként, ha hátrafordulok, lángokat látok. Amelyek
azonnal ki is alszanak. Hopp! És már ki is hunytak. Úgy érzem,
rosszabbul hallok. Azt hiszem, a bal fülemre. Huszonhárom.
Tizenhat. A nagyapám rosszul hallott. Apám is. Sérülés a gerinc
nyaki részében, nem tudom rendesen elfordítani a felsőtestemet.
Műtétbe nem egyeztem bele. Be akartak ültetni két
titániumlemezt, nem engedtem: ezerötszáz dollár. Masszőrökhöz
nem járok. Azt mondták, jót tenne a hátúszás. Nincs rá időm!
Van kilenc koronám. Igyekszem nem elhanyagolni a fogaimat.
Egynapos kontaktlencse. Mínusz ötös. Tavaly először jött ki
rajtam a virágporallergia – korábban sose volt. Mitralis
prolapsus a szívben. Nyelőcsősérvem van. A jobb vesémben
ciszta. Prosztatanagyobbodás. Fejletlen alsó állkapocs. És tudja,
sok mindent elfelejtek, majd egyre rosszabbul látok (a mezőn,
amit lekaszáltam, bozontos szigetecskék maradtak, de hogy
pontosan mi van bennük, nem látom, a mező ködbe vész) –
eltelik a nap, és képtelen vagyok visszaemlékezni, min
gondolkodtam.
Alapjában véve a következő nyugtalanít: miért nem futkos és
kiabál senki az utcán? Hiszen az emberek állandóan eltűnnek
valahová. Minden ember állandóan eltűnik valahová. Hát ez
nyugtalanít. És senki sem rohangál és kiabál, mintha nem is
mindenki, nem is mi mennénk el, pedig hát az emberek
mindannyian elmennek, és ránk már nem számítanak; a tévében
csak fiatalok bagóznak, mosnak hajat és vezetnek kocsit.
Fokozott izzadás. Maró hányingerreflex. Nem bírom lenyelni a
csövet, hogy megnézzék vele, mi van odabent. Pedig meg
kellene. Megelőzés céljából. Különben mondták már maguknak,
hogy mindenki elmegy? – könyörtelenül, és ami a legfőbb: én is.
Mégsem futkos és kiabál senki. Bár ott valaki érti. Hogy
futkoshatnak. Hiszen nem véletlenül kérik – észrevette már? – a
rádióban behízelgő, ál-együttérző hangon a polgárokat, hogy
jelentsék időben, ha piszkos ruhájú alakok megzavarják a
nyugalmat; ott viszont tudják, hogy ha mindenki felfogja, akkor
mindenki azonnal rohangálni és kiabálni fog az utcákon… csak itt
valahogy senki sem érti, én viszont értem, de ettől persze megint
csak nem alszom. És rosszul alszom, már régóta. Nehezen alszom
el.
Néha fáj a tarkóm, itt ni, bal oldalon. Különösen ha intim
helyzetben vagyok egy nővel, a gerinc nyaki részének sérülése,
úgy látszik, gátolja ott a véráramlást, ugyanakkor a jobb oldali
rész kompenzálja. Nem, télen is előfordul. Nem. Nem vettem
észre. Nem. A szüleimnek nem volt. A dédapám
tüdőgyulladásban halt meg. A fogadóban nem volt elég hely, az
emberek esküvőről tértek haza, ő pedig lefeküdt a földre. Én.
Nem fogok szedni semmit. A fenyőfürdőt már próbáltam.
Sportoló vagyok. Edzett szívem van. Rendszeres nemi életet
élek. Sosem izgulok, régóta nem dolgozom, csak magammal
foglalkozom. Családot alapítanom már késő. Nem, a gyerekeknek
normális családra van szükségük, ez már késő.
Csak aludni szeretnék, ahogyan gyerekkoromban, felébredni
és újra elaludni a reggeli bágyadtságtól, esőben, hóviharban,
napsütéstől meleg ágyban, a szempillámat rebegtetve és
szenderegve – meg kellene tanulnom, hogy ne pattanjak fel
azonnal, mihelyt kinyitja a szememet a fény, és egy pillanat alatt
eszembe juttatja, mi vár rám hamarosan.
 AZ ÜDÜLŐLAKÓ

A nő, aki külföldire hasonlított, de nem hasonlított nőre,

előrement:
– Egyúttal… a gyógyszert is – vitte a tálcát az üvegcsékkel
meg a csészékkel, enyhe rosszallással emlékeztetve rá, hogy nem
lehet sokáig beszélgetni –, és minél kevesebb kérdést! –
Tipegtem utána a belakott, az örökösök által kipofozott dácsán,
semmit sem bírtam megjegyezni az elkerülhetetlen ki maga?
hogy talált meg, minek ez magának? kérdéseket követő hazug
válaszok keltette feszültség és szabadság miatt.
– Üljön le ide – hajolt a nő a nagy mester, az erkély lakója fölé,
így én arccal az erdő felé kerültem. Egyhangú madárcsicsergés
hallatszott be onnan, az erkélyen pedig számolni kezdték a
cseppeket, keresgélni kerestek egy sárga kapszulát, megmozdult
az infúzió-bekötésektől véraláfutásos, sötét kéz, és a kanál
betöltötte feladatát, bugyborékolást és sípolást váltott ki a vén
torokból, a szalvéta befejezésül felitatta a nyálat, s a nő mindjárt
odébbáll, én pedig azt mondom, hogy…
Golcman előtt titkolva, fél éjszakán át igyekeztem agyamba
vésni a fotókat, és tanultam a fénykörbe került igazság
embereinek nevét: az államvédelmi hatóság komisszárjai,
osztályvezetők, bizottságok elnökei és igazgatóságok főnökei,
rezidensek – már rég meg kellett volna halniuk, de valamely
felsőbb szükségszerűség akaratából még éltek. Miután a Nyikita
Hruscsov cársága idején, a „bűnrészesség Berijával” vádja miatt
kapott tízéves börtönbüntetésüket lassan már letudták,
megírták papírízű könyörgésüket a Hatóságoknak, hogy korábbi
érdemeikre való tekintettel (mégiscsak likvidáltuk Trockijt… na
és az atombomba megalkotása?) hadd várják otthonukban a
testközelbe került halált, és csatolták gyógyíthatatlan, felemésztő
betegségeik történetét másfél oldalnyi, egyes sorközzel teleírt
lapon, valamint a vizsgálati eredményeket és a kardiogramokat,
és végül kiszabadultak. És éltek még fél évszázadot, egy másik
életet, igyekeztek elkerülni az „írástudókat” és a mindennapok
zűrzavarát, nézelődtek az erkélyről, és várták, hogy leszálljon
egy szarka vagy ugrándozzanak a mókusok.
– Tizenöt perc. Szigorúan! – A nő eltűnt előlem, de a hátam
mögött ott maradt. Semmi baj. Sosem vagyok egyedül.
A kar nélküli mester, szürke takaróba állig burkolt kupac, a
hibbant áprilisi erdőt szemlélte; esőgilisztára hasonlító kékes
színű ajka mosolyra húzódott.
Én is a fák felé fordultam, de nem vettem ott észre semmit,
lehet, hogy valami árnyék? Végigmértem a mestert: gyűrött,
húsos fül dús, ősz mohával benőve, elnyűtt, megcsócsált bőr, kék
erek a porhanyós orrban, ritkás, sárga fogak. Felismerni a
személyazonosságát reménytelennek tűnt (legalább a rangját
kiszedni belőle?), remélem, csak a tiszta időt fogják mérni
nekem. Mosolygott. Kiabáljak vagy sem? – és a hangomat
„mérsékeltre” vettem:
– Konsztantyin Umanszkij. Személyesen? találkozott? vele?
– Egyszer. Bementem Berijához, ott ült nála… Éppen akkor
jött vissza Amerikából. Pearl Harbor után – keresett tagoltsággal
beszélt, a fejét nem fordította felém, örült annak, hogy újra érzi
elfeledett erejét, és próbált olyannak látni engem, aki beleillik a
múltról alkotott elképzeléseibe. (Már hazudott, Umanszkij jóval
korábban, a japán támadás előtt tért vissza Amerikából… Ki
lehet?) – Azt tanácsolta: számolják fel a Kominternt… És ne
nyomorgassák az egyházat. Akkor az amerikaiak segíteni fognak.
Mi teljesítettük.
Mindjárt megakad a lemez.
– Az NKVD-nek dolgozott?
De a stúdióban felvett zene zavartalanul folytatódott:
– Mióta beállt a távirati ügynökséghez. Az amerikaiak
megfejtették… „Venona” – hallott már róla? Umanszkij
„Szerkesztő” volt ott. (Na nem, az amerikaiaknak tényleg
sikerült megfejteniük a GRU, a haditengerészeti titkosszolgálat
közleményeit és az NKID leveleit, ez volt a „Venona” projekt, de
gyilkos akciójukat akkor kezdték el, amikor Umanszkij már két
éve por volt a Novogyevicsi temetőben! Miért tartották
Kosztyát az NKVD tábornokának?) Nem volt a szokványos
értelemben vett diplomata… És visszahívták, hogy ne ingerelje
őket… Bonyolult vizsgálatoknál vetették be. Sok érdemet
szerzett. Bizalmas kapcsolatok kiépítése… Harry Hopkinsszal.
(Ahogy Litvinov is…) Beszélgetések Hisszel (ahogy Litvinov is!)
– a mester bizonyos elégedettséggel megmozdult. – Hisst… a
negyvenes évek végén… mert kapcsolatban állt velünk. (Ugyan,
kit nem vádoltak meg a negyvenes évek Amerikájában azzal,
hogy kapcsolatban áll a szovjet hírszerzéssel! De hát ki vagy
te?! Barkovszkij? Pavlov? Mukaszej-„Zefir”?!). A cseh vonalon
dolgozott… Benešsel. De a legnagyobb… Mexikóban. Teheránt
követően… hirtelen… világhatalom lettünk! Mexikó pedig – híd
Latin-Amerikába. Minden pénzt… rajta keresztül… Elképesztő
önállóság… a rezidensek bevonásában… Gyakran bukkant fel az
Államokban… Állandóan megszégyenítette Gromikót.
Egyszerűen gúnyolódott rajta. – Hirtelen elhallgatott, mintha
felfogta volna, hogy túlságosan gyorsan beszélt, és nem töltötte
ki a megszabott időt. Én is összezavarodtam, és csak hogy
megtörjem a veszélyes csendet:
– Hogy halt meg?
– Felszállás közben felrobbant a gépe. Repülő… – nehezére
esett már beszélni – kataszt…
– Mexikóban a rezidensek főnöke Vaszilevszkij volt. Nekem
azt mondták, a diverzió nagy specialistája… És Umanszkij halála
után azonnal visszahívták, és előléptették. A haditechnikai
felderítés vezetőjévé…
– Hah, ugyan már… Nem ő. Lev engedélyt kért… hogy
Umanszkijjal mehessen… Ugyanazzal a géppel. Nem engedték…
– Kissé csodálkozva, de arra törekedve, hogy ne lassítsa a
monoton ritmust, az öreg a jövőnek magyarázott. – Lev nem volt
sikeres Mexikóban: az amerikaiak kiszúrták. Mercader
kiszabadításáért felelt… Aki likvidálta Trockijt… Elszúrta!
Nagyon rövid idő alatt nagy összegű… kenőpénzt kellett volna
egy hivatalnoknak… aki a kegyelmi kérvényekkel foglalkozott…
És elszalasztották az időt. A helyi ügynököknek pedig Lev nem
hitt… Amerikából súlyosan megrágalmazták, hogy züllött életet
él… Mexikóból pedig… egybeesett… Daskevics megrágalmazta…
hogy Lev… valami szajhákkal – a mester rosszallóan összehúzta
a szemét, és nagyot nyelt. – Hozzászokott… hogy nagy lábon,
még Párizsban – kocsik, villák… És Umanszkijjal ebben… teljes
egyetértés. Barátkoztak. Merkulovnak a jelentésükben…
dicsérték egymást.
– Ki ez a Daskevics?
Ártatlanul néztem a mesterre, de ő néma maradt.
– Találkozott később Vaszilevszkijjel? Emlegette Umanszkijt?
– Ivott nyilvános helyeken is. Nem rejtőzködött. Egyáltalán,
Lev szeretett kérkedni. De megfontolt volt. Zárkózott…
Felemlegette Umanszkij halálát.
– Miért?
– Szeretett az emlékeiről beszélni. Ennyi. – A mester
kényszeredetten elfordította a fejét, és próbált elnézni fölöttem.
Apró, kemény kéz bökte meg a hátamat: letelt az idő.
– Mit tud Umanszkij lányának haláláról? – tettem fel még
gyorsan a kérdést, és felálltam, hogy elmenjek, ahogy azt
kígyómód egyenest a fülembe sziszegték. Az öreg bágyadtan,
már félálomban, még érthetetlenebbül suttogta:
– Igen, igen… A főügyészt… Bocskovot leváltották… el akarta
tuss… a Sahurin-ügyet… kompromittálták… óriási mennyiség…
– és elaludt; egyszerűen lecsukódott és leragadt püffedt
szemhéja.
– Mi volt ebben olyan különös? Jó, a gyerekek. A boldogtalan
szerelem! – kiáltottam, miközben a szolgahad „de hát mi ez?!
vigyék már ki innen! hiszen megbeszéltük!” sápítozás közepette
megpróbált kitaszigálni az erkélyről. – Bocsásson meg, nem
hallottam! Megismételné?! – Másik útvonalon vezettek ki, a
hallon át egy bronz mellszobor, szarvasagancsok mellett, anélkül
hogy megkérdezték volna: „nem kér teát?” Nedves, fekete
ösvény vezetett a kapuhoz, beültem a kocsiba, és elővettem
zizegő telefonomat. Golcman.
– Igen. Épp most jöttem ki. Valami van, emlegette
Daskevicset. – És ordítani kezdtem: – Semmit sem fogtam fel,
nem tudtam, mikor hazudik!
Talán Vaszilevszkij után akarta csak eltakarítani a nyomokat,
és ennyi az egész? És csak már amikor kiértem a Rubljovkára, és
lehiggadtam kicsit, fogtam fel, mit is próbált az öreg
válaszképpen kipréselni magából:
„A szerelemnek ehhez nincs semmi köze.”
Hát akkor minek van?!
Lev Vaszilevszkij ezredes, Umanszkij kortársa, párizsi
rezidens, egy spanyolországi diverzáns csapat vezetője mint L. P.
Taraszov nagykövetségi első titkár azokat az illegális
munkatársakat irányította, akik az Egyesült Államok
atomprojektjét derítették fel. Szerencsés körülmények folytán
nem lőtték agyon, s még csak le sem ültették: a Birodalom egyik
legjobb ítélet-végrehajtóját mindössze a pártból zárták ki, mert
„kapcsolatban állt Berijával”. A rehabilitálása után író lett belőle,
félszáz könyv szerzője, és egyebek mellett lefordította
gyerekkorom kedvenc könyvét, a Blood kapitány Odüsszeiáját
(társfordítóként Gorszkijjal, aki rezidens volt Londonban); így,
ősz fejjel már szinte semmire sem emlékszem a könyvből:
menekülés a börtönből, csáklyázás, erődostrom, gyönyörű rabnő.
Vajon miért történt, hogy miután a „szocialista törvények
durva megsértése” és a „szerveknél folytatott munka ideje alatti
hitelvesztés” miatt letöltötték börtönbüntetésüket, és lefokozták
őket a hruscsovi tébolyult leépítések után, melyeket a sereg
minden szintjén gyűlölettel fogadtak, a zsarnok földalatti
gárdistái csöndes víz alatti szörnyekként bekerültek a
mozifilmek forgatókönyveibe? Történetek Leninről,
szerkesztőségi tagság a Mezsdunarodnaja Knyigánál,
kalandregény-fordítások? Talán az írógépek fekete és szürke
billentyűzete bizonyult az egyetlen olyan területnek, ahol más
alakba bújhattak, és kamatoztathatták magányos pályájuk
keserű tapasztalatait, hogy megtalálják a titkos mozgatórugókat,
és tehetségüket, hogy azt sugallják az embereknek, amit azok
kötelesek szabad akaratukból megjegyezni? Senki sem tudja.
Félretettem a telefont, és a fenyőkön, nyírfákon át, az
útszegélyek mentén megláttam egy elfutó árnyat – Daskevics,
Daskevics! És a fejem zúgni kezdett, mint egy
transzformátorszekrény – lám csak, ki is ez a Daskevics, ez a
vén, csökönyös barom, aki homályos beosztásban dolgozik az
Inosztrannaja Lityeraturánál; hát megijedt, amikor felhívtam!
Mentem, futottam az aluljáróban, komor hitetlenséggel
szemlélgettem a koldusokat, végiggyötrődtem a sort
Domogyedovóban az útlevél-ellenőrzésnél, és a határőrnek
engedelmeskedve levettem a fejemről az „Orosz
Futballszövetség” feliratú baseballsapkámat, hogy a
pofázmányom jobban egybevágjon az útlevélfotóval,
zötykölődtem a Luganszkba tartó, bűzlő vonaton, felidézve az
örömöt, amit a közeledő állomás kitalálása okoz. Számoltam a
kilométeroszlopokat, mohón belestem mások életébe, hogy egy
pillanat alatt el is felejtsem – és lecövekeltem egy bolt kirakata
előtt: csirkeszív, disznónyelv, kacsaszív, csirkemellfilé –,
megszemléltem az eladásra kínált halat, a lepényhal hasonlít a
melegítőpárnára… Holnap el kell kapnom Daskevicset. Délben, a
munkahelyén, mihelyt bevánszorog az irodájába; felteszek neki
néhány egyenes kérdést, sarokba szorítom, és úgy ráijesztek,
hogy féljen, megdöglik, mire kiér a mentő… Ott volt az orrom
előtt a Repülés és Űrhajózás Múzeuma, és mindenkit munkára
késztettem: a pénztárosnőt, hogy adjon jegyet, a ruhatárost,
hogy ébredjen fel és vegye el a dzsekimet, a teremőrt, hogy
nyissa ki a termeket és kapcsolja fel a világítást. A brosúrákból
mint rejtett bélésekből előkerültek a nyomozás számára már
régóta ismert újságkivágások Sahurinról, nagy erőfeszítéssel
olvastam el, hogy „Lomonoszov az első helikopter feltalálója”, és
rásandítottam a székben ülő, alacsony termetű űrhajósbábura,
amely borzasztóan hasonlított egy halott fáraóra, és végre-
valahára felhívott Golcman:
– A feltételezésed beigazolódott. 1944, Harpers Magazine,
Szovjet udvarlás Latin-Amerikának. Olvasom: „A Szovjetunió
Távirati Ügynökségének mexikói kirendeltségét, amely óriási
létszámmal működik, Jurij Daskevics vezeti, aki tizenöt éves
újságírói ténykedése során kapcsolatban áll az OGPU –
POLITIKAI BIZTONÁGI SZOLGÁLAT – legkülönfélébb
országokban tevékenykedő titkos ügynökeivel.” Ez ő.
Reggel meg kell kapnom a címét. Kit jelentettek be oda. Kik a
szomszédjai. Odaállítok egy embert a háza elé, kísérje el a
szerkesztőségig – én ott fogom várni. Júliusban leszakítottam és
rágcsálni kezdtem egy pitypangszárat, próbáltam
visszaemlékezni az élet elfeledett illataira, és meglepődve
fedeztem fel dús, sárga szirmai közepén még valami mást, pihés,
göndörödő bolyhokat. (Olyan volt, mintha feltámadt volna a szél,
zúgott, mint a viharos tenger, mintha tengerparton laktam volna,
és a szél az ablakot csapkodta, a tenger pedig még hangosabban
zúgott, aztán kissé elcsöndesedett, majd hirtelen minden
abbamaradt, aztán újra eszébe jutottam, és ő megint rohant
hozzám, autólámpák négyzet alakú fénye vetődött a falra – sűrű,
jeges zúgás. Csakhogy ez nem a tenger. Ha kimegy az ember a
tornácra, nem érez hínár- és sósvíz-illatot, zöldet és meleget, ami
pedig érződik még a leghidegebb déli éjszakán is, nincs fekete-
tengeri hazug élet, amelyben minden túlságosan rövid időre szól.
Olyannyira, hogy nincs értelme megjegyezni az utcaneveket meg
annak a kis öregasszonynak nevét, aki reggelente túrót árul.)
Most viszont kell… Ennél jobban már csak borotválkozni
utálok, meg sorban állni az egy útra szóló jegyért minden hónap
elsején.
– Annyira örülök, hogy felhívtál.
– Aljona, azt hiszem, holnap reggel lesz egy kis munkád. Tíz és
tizenkettő között. Vidd magaddal a szociális ellátó igazolványát.
– Megint egy vénség? Annyira unom már… Miért nem
emlékeznek semmire?
Nem fogok korán lefeküdni, nem fognak elengedni; valamit
valamiért! Magamban káromkodva leszálltam a díványról:
– Umanszkaja meggyilkolása óta ötvenhat év telt el. Én
negyvenévesen sem emlékszem arra, mi volt húszéves
koromban, mit mondtak a haverok focizás után. Semmit sem
mondtak! A szavak meghalnak. Az emlékezet elkopik. Habár,
sajnos, nem véglegesen. Akkor mit várhatunk el az öregektől? Mi
tudjuk, mivel végződött Sahurin és Umanszkaja ügye, ők viszont
nem tudták… Nem is figyeltek oda rá. De semmi baj, hazudjanak
csak nyugodtan, minden belekerül az aktákba!
Kár, hogy senki se látta holtan a gyerekeket. Hogyan feküdtek
ott? Milyen testhelyzetben?…
– Akarod, hogy felugorjak? Csinálok valami kaját. Hogy
legalább egyszer normálisan megvacsorázz…
Mindig ugyanaz, a száradt fa fárasztó csikorgása…
– Nem kell, már ettem. Gyere csak úgy.
– Nem felelek meg az ízlésednek.
– Nincs is ízlésem. Nézed talán a hajat, a szemet, a kezet,
amikor szeretkezel?
Az én esetem a magas, nagy seggű, simára fésült hajú, kis fejű
nő. Nagy mell, rövid nyak. És majdnem térdig érő fekete,
középmagas sarkú csizma.
Valószínűleg kiment az erkélyre, távolabb alvó férjétől és
gyermekétől, fogott egy cigit, rá fog gyújtani, és nézi az
autóforgalmat a Frunzenszkaján! Nem akar aludni, élete
legfontosabb eseménye zajlik, amely élteti – felsóhajtott, örült az
erejének:
– Képtelen vagyok így. Nem akarok mindig a második lenni a
sorban.
Megtaláltam a tévé távirányítóját, lenyomtam az ötös gombot:
CSZKA–Szaturn, felvételről, a második félidő közepe, már 1:0,
Ruszev a hatodik percben, utálom Ruszevet, olyan baromarcú,
nem értem, miért vett be Jarcev a válogatottba egy ilyen
tuskót… A Szaturnban egyetlen normális alak van, Bisztrov.
Esetleg még Jeszipov.
– De hát nincs senki más. Hiszen tudod, hogy senki mást nem
szeretek – átültem a számítógéphez, és az egérrel rákattintottam
a Privát fotók. Csak felnőtteknek oldalra. „Anális szexet akarok.
1 óra – 600 rubel”; „A nagynéni az unokaöccsével kefél. 150 fotó
és 25 perc videó”.
A hangja elolvadt, nedves lett, nyilván hunyorogva suttogta:
– Fáj, hogy látok dolgokat, próbálom meggyőzni magam, hogy
ne izgassam magam miattuk. De eltűröm a pillanatonként rám
törő fájdalmat…
Végigszörföztem a neveken: Lilija meztelenül falt valami
pástétomot egy eldobható tálkából, és kinyomta hurkás derekát.
A sovány, vörös hajú Jelena plüssmacit szorított nem létező
melléhez. A debilarcú Krisztina hatalmas, gömbölyű mellét sűrű,
borotvakrémhez hasonló habbal kente be.
– A szándékaid pedig még fájdalmasabbak. És nem is akkor,
amikor megtudom, hogy valaki mással… És mindig mindent
megtudok a te… Azt hiszed, hallgatnak? De semmi sem gátolhat
meg abban, hogy megtegyem azt a keveset, ami erőmből telik,
egyetlen mosolyodért, egy szabad percért, egy nyugodt napért…
Hallgatsz. Nem hiszed, hogy…
Szveta úgy tett, mintha fehér csészéből kompótlevet inna, a
másik kezét pedig kigombolt sortjába csúsztatta. Kátya fényes
nappal felült egy gyerekhintára, és széttette a lábát, mutatva,
hogy nincs rajta bugyi. „Nedves cicák. Videó.”
– Aljona, én olyan keveset tudok nyújtani neked. De azt
szeretném mondani, hogy amikor rád gondolok, semmitől se
félek. Milyen jó, hogy létezel.
 Aljona a könnyeit visszatartva felnevetett,:
– Ugyan már, te kis buta… Az egész világot adtad nekem. Te
vagy a legjobb, amim csak van, még akkor is, ha nem vagy.
Semmit se kérek cserébe.
„Én dugok. Hát te? Kattints ide!” Anzsela. Na, végre valami.
Név: Anzsela. Város: Szentpétervár. Fényképek száma: 16.
1. fotó. Ül egy szállodai ágyon, inas kezével kigombolta a
nadrágját, az ujján gyűrű, a hasa lapos, látszanak a bordái.
Világos haja a vállára omlik, az inge kigombolva. Fekete
melltartó, a kosarak között masni.
– Annyira szeretném, hogy boldog légy.
2. fotó. Oldalvást ül, kikapcsolta a melltartót, egyik mellét a
kezébe fogja. Sápadt, szabálytalan pofa, az orra tömzsi. Krónikus
arcüreggyulladás.
3. fotó. Mindkét melle szabadon, a melltartót eldugta valahová.
Nincs nagy melle, de látszik, hogy telt. Bal szeme vagy feldagadt,
vagy kancsal. Mintha részeg lenne. A szája félig nyitva.
– Sza-sa – Aljona nagyot fújtat, és sírásra készen zihál –,
kedvesem! Hiszen látom én, hogy egyszerűen csak keresed a
szerelmet. Valaki nagyon régen megsértett, rád ijesztett, és te
úgy döntöttél, hogy nincs szerelem. Pedig van. Én azzal élek,
lélegzem. Értsd meg, ha az egész világon csupán egyetlen ember
van, aki úgy szeret téged, mint én, a végtelenségig, akkor ez már
óriási szerencse. Márpedig én így szeretlek… Bezárkózom a
fürdőszobába, megeresztem a vízcsapot, és sírok a boldogságtól,
hogy te vagy nekem. Meg a fájdalomtól, hogy nem tudok
állandóan veled lenni… – Miért hallgatsz? Nem könnyű neked,
kedvesem. Tudom, hogy milyen nehéz… Mennyi mindent
hordozol magadban…
7. fotó. Újra felvette a nadrágot. Éppen csak az ujjával kívülre
húzta a bugyi csipkés gumírozását.
– Azért félsz a kötöttségtől, mert félsz az elválástól, a kis
haláltól. De kedvesem, itt és most élünk, és mindaz, amit érzünk,
az a jelen. Csak rajtunk múlik, mennyit él a szerelem. Én szeretni
foglak mindig, amíg csak lélegzem. Akkor is, ha nem telefonálsz
és nem hívsz többet. És még azt is elfelejted, mi a nevem. Meg
fogok jelenni álmodban. Óvni foglak. Fű leszek a lábad alatt.
Fárasztalak?
9. fotó. Leült, kihúzta magát, széttette a lábát, mutatja a
bugyiját, a fekete csipkét. Szép a melle.
10. fotó. Megint az oldalára feküdt, és megfogta a melleit.
Már csak hat fotó maradt. Szóval, nem fogja levenni a bugyiját!
– Ugyan már… Te vagy az egyetlen nő, akit mindennap,
állandóan magam mellett szeretnék látni, és minden pillanatban
hallani… De félek, hogy ott nálad, otthon, már hiányolnak téged…
Szaladj aludni, kicsim…
11. fotó. Na végre! Szétvetette a lábát, és egyenesen az
objektívbe meredve, a zsinegeknél és szalagocskáknál fogva
elhúzta a bugyiját.
– Jó éjszakát, kedvesem…
12. fotó. Az oldalára dőlt, lábával összeszorítja a
szeméremdombját, lebarnult hasa alján fehér folt.
– Jó éjszakát, szerelmem…
– …Miért nem teszed le?
– Tedd le előbb te!
14. fotó. Hanyatt dőlt, hasát felnyomta, mutatja ferdére
borotvált ösvényt a világos szőrszálak között.
– Jobb, ha te.
– Jól van. Akkor háromig számolok, és tegyük le egyszerre!
Egy.
15. fotó. Ugyanaz, csak nagyobban.
– Kettő. Három.
16. fotó. Na, tessék, most hasra vetette magát, a melle lelapult
és oldalra csúszott, vékony combjai közt kalácsként, rétegesen
feltárultak húsos, puha, duzzadt…
Kivártam, míg búgni kezd a telefon, aztán letettem. Ennyi…
 SZONYA

Míg a farkasok, hasig a hóban, a vízmosás felé űzték az öreg,

elcsigázott Daskevicset, maradt idő kibámulni az ablakon,
megfigyelni, ahogyan csomókba gyűlik a nyárfaszösz az asztalon,
és újra izgalmat, sőt félelmet éreztem: már régóta, utunk első
hónapjaitól kezdve, az éjszakázásaink idején, elalvás előtt
állandóan úgy éreztem: van még valami. A szerelmesek 1943.
június 3-án, a Nagy Kőhídon bekövetkezett halálának
körülményei valamit még rejtegettek: valami sötét, nagy követ,
amely lehetetlenné tette, hogy a legrövidebb úton haladjunk.
Nyugtatgattam magam: nincs ott semmi, mindössze csak „más
idő” és „más emberek” voltak – olyan akadályok ezek, amelyek
természetes módon nem küzdhetők le…
De jöttek a világos júniusi éjszakák, és ismét önkéntelenül
rettegni kezdtem: valami vár még ott ránk – nagy nehezen
rávettem magam, hogy felkeljek, végigmenjek a sötét folyosón,
előre, a semmibe nyújtva a kezemet, és kutatva: mi az? Ez a
valami nem áll összefüggésben a gyilkos személyével. Valami,
ami itt van a közelben. Nem véletlen, hogy erre a gyönyörű
történetre senki sem akart visszaemlékezni, hogy egyetlen
ember sem akart segíteni, hogy senki sem beszélt egyenesen. Mi
lehet ott még?
A legjobb esetben, motyogtam, miközben cseresznyét mostam
egy kék tálkában, ez a „még valami” lesz a fonal. Úgyis
mindenképpen ki kell húznunk ezt a fonalat, amelyre felfűződött
minden üveggyöngy, és amely összefűzött mindenkit, és meg kell
állapítanunk, hogyan lett a Nagy Kőhíd építője, Filaret részesévé
a repülőgép felrobbanásának, amelyen a nagykövet Mexikóból
Costa Ricába tartott – egy ilyen fonal nélkül a Hivatal nem fogja
jóváhagyni a visszatérésünket.
De éjszaka, undorral hallgatva a leszállásra készülő szúnyog
dünnyögését, éreztem: nem. Ez – valami más. Vár még ránk
valami. Lesznek még csontok, sokáig kell még mennünk, míg
munkánk végére érünk.
Igyekeztem nem elszalasztani az első neszeket, ez a „még
valami” egészen biztosan felfedi magát, mielőtt megpróbál
bennünket felfalni.

Szolomon Szandler, a repülőgép-gyártás népbiztosának

hátországi helyettese fél évszázados távolságból szemlélte az
újévi ünnepséget meg egy sápadt kislányt, Tányát – nem táncolt,
félreállt. Úgy emlékezett, Sahurinnak volt egy törvénytelen
lánya, de az Oroszországi Föderáció Belügyminisztériumának
lakónyilvántartásában Tatyjána Sahurina nem szerepelt.
Szandlernek az is eszébe jutott még, hogy Sahurin a börtön
után írt valamit a pokolba vivő útja lépcsőfokairól. Aki csak
olvasta, zokogott. Az írást elvitték a testvérei. Az öt testvére.
– Lehet, hogy Szonya – suttogtam. – Szofja Mironovna
Sahurina, született Lurje. Szofja Mironovnáról valahogy
mindenkinek rossz emlékei vannak…
– Nekem is. – A kilencvenöt éves Szandler aligha látott engem,
szinte egybenőtt a foteljével. – Kihasználta a helyzetét. A
repülőgép-gyártástól távol álló embereket, művészeket gyűjtött
maga köré! Egyik fivérét kineveztette egy uráli gyár
igazgatójává, a másikat egy moszkvai tröszt igazgatójává. És
fényűzően öltözködött. Mindenkit elképesztett öltözékével a
Győzelem-napi banketten…
A soron lévő vasember asztalán magnetofont pillantottam
meg. Csak nem memoárját diktálja?
– Már képtelen vagyok olvasni. Ezért aztán hoznak nekem az
összoroszországi társaságtól vakoknak gyártott kazettákat,
klasszikus irodalmi felvételekkel, azokat hallgatom ezen a
készüléken.
 Sahurin testvérei közül ketten maradtak meg: Viktor és
Szergej.
Szergej Ivanovics ideális áldozatnak nézett ki: ő volt a
legfiatalabb a családban (nem épült le), a Moszkvai Repülő
Főiskolán tanít (nem ökör), a tragédia idején a népbiztos
családjában lakott (mindennek tanúja volt). Ő vette fel a telefont
a Patriarsije Prudin lévő lakásában, és ezt hallhatta: találkozót
kérnek tőle, van alapja annak a feltevésnek, hogy Vologya
Sahurin nem bűnös Umanszkaja halálában, mi pedig hajlandók
vagyunk tenni azért, hogy a történelmi igazság
győzedelmeskedjen.
Megvártam, míg leomlik a leélt ötven év fala, és feltárulkozik
az a bizonyos nap, hagytam, hadd örüljön, készültem rá, hogy
megfigyeljem, hogyan feszíti szét mindjárt a lelkét a rejtett
fájdalom ereje, a kimondatlan dolgok elfojtása, hogyan pukkad ki
a pocakja, de a fivér váratlanul csak ennyit susogott-szuszogott:
– Olvasta A győzelem szárnyait? Jó, hogy emlékeznek
Alekszej Ivanovicsra. Meg tudja adni a telefonszámát? Beszélek a
testvéremmel, és visszahívom.
És nem hívott. Nem értettem, mi nem klappolt – és egy hónap
múlva ismét tárcsáztam a hét számot. Megismert, emlékezett
rám, és újra felírta a telefonszámomat.
– Olvasta Alekszej Ivanovics könyvét? Abban minden le van
írva. És menjen még el a Nagy Honvédő Háború múzeumába, a
Poklonnaja Gorára, ott is megvan minden, és a találkozásra már
nem is lesz szükség. Nem érzem jól magam.
Szofja Mironovna? Vologya? A népbiztos kéziratai? Szerette-e
a fiát? Látta odahaza, önöknél Nyinát?
A fivér nem hallgatott tovább, megvetően búgni kezdett a
telefon, én pedig hirtelen rájöttem, hogy a neszezésemre ott
megmozdult valami, megindult és már zúdul lefelé a lavina – a
fivérek, mint valami gnómok, megbújtak a maguk odújában,
elnyelték a hegy kulcsait, és abban reménykedtek, hogy
hamarabb kimúlnak, semmint mi kipiszkáljuk onnan őket.
Hallgatni, a hallgatás – menekvés, ahogyan sokak számára az
volt a birodalom éveiben is.
– Tehát mégiscsak Vologya ölte meg. És ők ezt pontosan
tudják. Egyszerűen csak nem akarják feltúrni újra ezt az
egészet… – A fehér blúzos titkárnő mellettem termett, és
megmutatta, hogy képes levonni a nyilvánvaló következtetést.
A leányzó egyszerűen el sem tudta képzelni, mennyire tudtak
rémisztgetni az elődeink.
Ötven nap múlva (augusztus közepén) a legifjabb Sahurint
felhívta egy kellemes lányhang a Moszkovszkij Komszomolectől
– egy tizenhét éves, hebegő angyalka. Mindenki sarat dobál a
múltunkra, pedig hát a mi nagy történelmünk… a hősök, mint az
ön testvére is… Alekszej Ivanovicsról készülök… egy egész
hasábot… mikor kereshetem fel önt, majd együtt kiválogatjuk a
fényképeket, és az igaz, hogy…
A gnóm felírta mind a munkahelyi, mind az otthoni számát, és
ment tanácskozni. Néhány hét múlva a kislány felsírt: mi van
már? Annyi mindent sikerült elolvasnom a hadiipar jelentős
szervezőjéről. Azt tanácsolták neki, hogy olvassa el A győzelem
szárnyait, és feltétlenül menjen el a Győzelem parkba, a
múzeumba – ott megvan minden. És újabb néhány hét múlva:
rossz a közérzetem, ne telefonáljon többet.
Eltelt fél év, száznyolcvan nap, és nyilván már minden
feledésbe is merült az öregkori gondok és a kedvezményes
lakásbérleti díj befizetésének egyhangúsága közepette. Sz. I.
Sahurinnak azt kiabálta az ifjúság: „Vedd fel a telefont”, ő pedig
odacsoszogott, hogy meghallgassa, hogy egy orrhangú aspiráns a
Zsukovszkijban működő repüléstörténeti tudományos
kutatóközpontból éppen most fejezte be disszertációját arról az
unikális kísérletről, hogy az ipari eszközöket 1941-ben a Volga
mentére és Szibériába telepítsék át – és tudja, munkám központi
alakja a népbiztos… mint jó példája a nagy hatékonyságú… és
akinek érdemeit a győzelem elősegítésében még nem értékelik
eléggé… és természetesen nem szeretnék elkövetni valamely
apró, de ostoba hibát, Szergej Ivanovics, mint tudós ezt
teljességgel megértheti, és ha találna rá tíz percet, hogy legalább
belelapozzon, és legalább a kulcsmozzanatokat… igen, az otthoni
száma megvan, meg a munkahelyi is… A szabadság szárnyait a
kutatás évei alatt szinte kívülről megtanultam, és a Győzelem
parkban, a múzeumban lefényképeztettem magam az Alekszej
Ivanovics kitüntetéseit tartalmazó vitrinnél… Akkor mikor
tehetném meg, hogy?
Egy hónap múlva azt a választ kapta: soha. Beteg vagyok.
Különben is, egyszer adtunk a népbiztosról egy fotót a
Szovetszkaja Rosszijának, ott meg összekeverték a
képaláírásokat. Habár ők is nagyon kérték. Húsz vagy harminc
évvel ezelőtt.
Tologattam az ólomkatonákat, az utolsó szerzeményeket (az
ötvenes években készült „lovasok”, a gyártó ismeretlen, egy
zászlóvivő, egy „lovas szablyával” maradt még egy „lovas
zászlóvivő”, a kollekcióban van belőle három különböző, én
bolgároknak tartottam őket, zavarba hozott a kucsmájuk, és az
elsőt majdnem mindjárt el is adtam) – az ujjaimon ott maradt a
fémpor lehelete; a verniszázson gyakran felteszik a kérdést:
miért nem gyűjtesz technikát – nem gyűjtök, habár a hajók
tetszenek; és tankokat is vettem volna az „1147–1947”
szériából…
Kaszt… Előfordulhat, hogy közülük valaki fogja feldobni: egy
berepülő pilóta, egy dokumentarista író, a hős Mark Gallaj.
Aljona még egy doboz bonbont is vitt magával, de meg sem
kínálták teával.
„Azt hallottam, jól ismerte Sahurint” – „Ez provokáció!
Mindössze egy jelentéktelen ismeretség a dácsáról!” – „És a
fiáról…” – „Nem tudok semmit!” – „És a…” – „Nem emlékszem
semmire! Ne is kérdezze!” – „Hogy nézett ki? Mi volt rajta?” –
„Semmire sem emlékszem. Én nyári egyenruhát viseltem, de
hogy miben jártak a többiek, nem érdekelt!” Aljona meggyőzően
elsírta magát: de hát mi ez, senki nem mond semmit a hősről, a
népbiztosról, még a testvérei sem mondanak semmit az ifjabb
nemzedéknek, ez valami rossz vicc, mindenki menekül, mintha
csak egy tolvajt keresnék… „Jól van – ugrott fel Gallaj, és
bejelentette: – Megyek, telefonálok a fivéreknek. Fogadni
fogják.”
Aztán visszament, és szégyenkezve széttárta a karját: nem
lehet. De mindig is ilyenek voltak. És ne kérdezze, hogy miért.
Viszontlátásra.
(Szonya, legalább valamit, kapirgáld meg) „És az igaz, hogy
Sahurin felesége egy éjszakai bombázón repült?”
„Sahurin felesége – szűrte át a fogán Gallaj – egy közönséges,
kövér zsidó nő volt.”
Egy év múlva az ügynökök beazonosították a fivérek idős
unokaöccsét, aki szembejött a metróban, és aki az előző napon
ostobán kérdezgette a telefonban: „És hogyan fogom
megismerni?” Átadtam neki egy kedveskedő levelet meg egy
oldalnyi hízelgő, jelentéktelen kérdést: milyen dalokat kedvelt
Alekszej Ivanovics? hogyan ünnepelte meg a születésnapjait?
hogyan viszonyult a futballhoz? és a hokihoz? – semmi baj,
győzze meg a bácsikáit, hogy semmi szörnyűség, sugalltam neki,
és igyekeztem jó benyomást kelteni, direkt megborotválkoztam,
mi pedig megköszönjük önnek, mindez szent ügyet szolgál; ha
nem akarnak találkozni, akkor írják le. Három hét múlva az
unokaöcs visszahívott: nem, nem akarják. Miért?! Nem.
Nem. Nem. Soha.
Jól van, tegyük félre a fivéreket. De ez nem változtat semmin.
Szonyát nem tudják elrejteni.
„Emlékszem mindenre! Akkoriban szállodában laktunk, 1931-
ig, a portás, Jasa bácsi kinyitotta a fagylaltozó ajtaját, azét,
amelyikkel szemben, a Tverszkaja túloldalán a nyilvános vécé
van… – lám, micsoda memóriám van! Mindenre emlékszem!
Hogy is hívták azt a szállodát, amelyik a Moszkvai Tanácstól a
második utcában volt? Az apám részt vett három forradalomban,
és a Csapajev-hadosztály politikai tisztje volt. Jól ismerte Lenint,
és meglátogatta a pityeri munkásdelegációval a sebesülése után,
és megajándékozta Karl Marx első portréjával, amelyet egy
amatőr művész festett. Ezért a múzeumban Lenin
dolgozószobájába a családunk állandó belépővel járt be, de hogy
hívták azt a szállodát?
Szofja Mironovna… Eljárt hozzám a Kreml-kórházba, amikor
bent feküdtem, és hozott csokoládét. Kinek? Hát nem nekem!
Más érdekelte. A szálloda, a neve olyan… A gyerek, Sahurin
életben maradt, és az apja megmentette a bíróságtól – erre
pontosan emlékszem. Nem így volt? Nem kell becsapni! Nyina
Umanszkaja? Nagyon elegáns volt. És Kobulov lánya is nagyon
elegáns volt, olyan bundái voltak… Meg Curko… De róluk még
csak beszélni sem akarok, mindannyian hazudnak. A férjem,
Bicsiko a szerveknél dolgozott, a nagyapja – Sztálin apja volt, az
esküvőt Zarecsjében tartották, én egy zöld ruhában voltam, az
amerikai segélyből – a memóriám egyszerűen csodálatos, a
múzeumban viszont mindenki hazudik! De csak hadd
hazudozzanak.”
„Apámat gyakran hívták a Kremlbe énekelni, néha még
kíséret nélkül is, csupán a kottáival. Nagyon szenvedett ott, mert
ő nem ivott. A koncert után a központi kórházban mindenkinek
adtak egy nagy pohár szeszt, és tósztot mondtak: »A hazára!
Sztálinra!«. Anyám nyitott ajtót, apám tett egy lépést befelé, és
azt mondta: »Rosszul vagyok« – és elesett.
Duci gyerek voltam, és Sahurinék szerették nézni, ahogy
táncolok.
A szüleink még a háború előtt ismerkedtek össze egy
fogadáson, a Kremlben. Aztán a két anya a kujbisevi
evakuációban került egymáshoz közelebb. De nem barátkoztak
össze. Anyám nem kedvelte a barátnőit, nem szívesen látogatta
őket – apám ki nem állhatta, ha egyedül hagyták otthon. Ezért
mindenkivel csak felszínes társasági kapcsolatban álltak.
Szofja Mironovna kihívóan színesen öltözött, vékony lába volt,
rossz alakja, és értett hozzá, hogy megtalálja bárkivel a közös
hangot… Élelmiszerrel segítette népes rokonságát, de a
szalonjába nem engedte be őket, oda olyanok jártak, mint
Mihoelsz, Livanov, Kozlovszkij… Sokan nem szerették kihívó
magatartása miatt. Sztálin egy fogadáson megkérdezte: ki ez a
fúria?… Amikor az eset történt, a Nagyszínházban hallgattam a
Traviátát. A szüleim azon az estén hallgattak, de gondterheltnek
látszottak. Magukkal vittek Sahurinék lakására a búcsúztatóra, a
halott Vologyára nem emlékszem. Szofja Mironovna halottsápadt
volt, de tartotta magát. Meg volt róla győződve, hogy a fia kiváló
képességekkel rendelkezik és állandó imádatával… kissé
elrontotta Vologyát. Azt beszélték, hogy az egyik órán se szó, se
beszéd, pofon vágta az egyik osztálytársnőjét…”
„Szofja Mironovna a kulcsfigura ebben a családban. Kíváncsi
volt, erős, hatalmaskodó, politikailag aktív. A férje mellett
tanácsadói szerepet játszott, nem akarta, hogy a hatalma a
konyhára korlátozódjon. Öltözködését illetően egyenrangú volt
Molotov feleségével – Zsemcsuzsina megbotránkoztatta
dácsavendégeiket a teljesen átlátszó köntösével, és tudjuk jól,
hogyan végezte.”
„Szokványos provinciális zsidó nő, vékony orral! Klimpírozott
valamelyest a zongorán, játszotta a fontos dámát, politikáról
fecsegett. Úgy hírlett, hogy közel áll Zsemcsuzsinához, és
láthatóan róla is vett példát.” (Polina Szemjonovna
Zsemcsuzsina, az egykori dohánygyári munkáslány nem
hasonlított a zsarnok népbiztosainak példaértékű feleségeire,
akik otthonülők és provinciálisak voltak; ő vezette a Női Holmi
trösztöt és a halfeldolgozó-ipari népbiztosságot, ő volt az
egyetlen nő, akit a színházban beengedtek a zsarnok
páholyába.)
„Sahurina nem felelt meg a kor szabályainak. Briliánsokkal
kirakott fülbevalóban jelent meg, maga vezette négyszemélyes
Cadillacjét. Az, amit egy színésznő megengedhetett magának,
megengedhetetlen volt egy népbiztosfeleség számára – nem
dúskálhattak a pénzben, pontosabban nem volt szabad
kimutatni.”
„Valami miatt vonzódott Verához, a moszkvai városi tanács
titkárának, Scserbakovnak a feleségéhez. Vera a fiát szovjetes
egyszerűségre nevelte – a fiú fűtőként és olajozóként dolgozott
egy gőzösön, haditengerészeti iskolában tanult. Vera csodálkozva
hallgatta Szofja Mironovna elbeszéléseit Vologya rendkívüli
tehetségéről – a fiút úgy nevelték, mint egy úrfit, a tanárnők
házhoz jártak hozzá. Amikor az evakuációban spanyolul óhajtott
tanulni (az angol meg a német az iskolai tantervből nem felelt
meg neki), Sahurina egész Kujbisevet felforgatta egy spanyolért!
Mindenkinek lyukat beszélt a hasába nem mindennapi fiáról.
Pedig megesett vele egy ronda história, amikor az órán pofon
vágott egy kislányt, hallott róla? Egyszerűen csak pofon vágta.”

Sz. M. Sahurina szülei utoljára a novogyevicsi temetőben

találkoztak össze: a kilencvenkét éves korában elhunyt Miron
Jonovics Lurjéhoz (fafeldolgozó-ipari munkás, alkalmazott)
átvitték a Dorogomilovszkojei Zsidó Temetőből Jelena
Abramovna Lurjét, született Berezinát, meg még hat másik
személyt.
Beledöftem a homokba utászásómat.
– Szofja Mironovna apja brjanszki fakereskedők családjából
származott. Anyai ágon a nagyapja – Abram Iljics –
munkacsoport-vezetőként dolgozott fakitermeléseken. Én Szofja
Mironovna unokahúga vagyok, az ő anyja meg az enyém –
édestestvérek.
Anyám annyira szeretett volna tanulni, hogy bekerült egy
rabbihoz, habár a zsidók csak a fiúkat tanítják. Tizenkét éves
korában elhagyta a szülői házat, hogy továbbtanuljon,
elhelyezkedett egy iskolában takarítónőként, patkányok közt élt
egy szobában, de tanult, megválasztották komszomol-
szervezőnek, tizenhat évesen pedig hozzáment a huszonöt éves
Joszif Abramovicshoz, aki megjárta a polgárháborút. Apám a
polgári flotta tudományos kutatóintézetében dolgozott, ott is
tartóztatták le. Anyám felállt az urát megbélyegző gyűlésen:
kezeskedem a férjemért! – és másnapra ő maga is eltűnt. Tíz-tíz
évet kaptak.
Mi meg ott maradtunk ketten, nővérek, hét- és tízévesen, a
nagyapánkkal meg az idős dadával.
Senki nem vett magához bennünket, mindenki félt. Sahurinék
mintha nem is léteztek volna.
Riozalia, a legkevésbé életrevaló nővér szedte össze a
bátorságát. Mezítlábasnak csúfolták, és hányatott sorsa volt: a
polgárháborúban ápolónőként vett részt, férjhez ment egy
távírászhoz, ikreket szült, de az ikrek meghaltak, így aztán
magához vett minket, az ágyainkat betette a szobájába, egy
tizenkét méter hosszú szobába, olyan volt, akár egy bél, ahol az
ablaknál a skizofrén férje ült, és egyre azt hajtogatta:
„Csöndesebben… halljátok? jönnek értem!”
Anyám a lágerben a tervosztály vezetőségéig vitte, és harcolt a
rabok munkateljesítményének növeléséért, a sikereitől
meglepett revizoron keresztül eljuttatott fentre egy okosan
megírt fellebbezést, és belekerült a háború előtti rehabilitációk
vékonyan csordogáló áramába. De harminckilenc végén, két
infarktus után előbb az apám érkezett haza, csak aztán az
anyám. Álmaiban élete végéig kísértette egy tizenhat éves elítélt,
aki munkavégzés közben hirtelen rágyújtott a dalra, hogy
„Világos az éj a folyón túl” – és az őr egyetlen lövéssel leterítette.
Alekszej Ivanovics Sahurin nem szerette anyám
visszaemlékezéseit, egyre csak kinevette: „Mi van? Sehogy se
tudod elfelejteni?”
A szüleim előttünk sosem beszéltek a lágerről. Amikor hosszú
távolléte után átöleltem apámat, félni kezdtem: ha levegőt vett,
szörcsögött, hörgött, sípolt benne valami, mint egy elromlott
harmonika fújtatója.
Ekkor bukkant fel az életünkben Szonya Sahurina és Ljosa
Sahurin. Magukkal hozták a Kreml csodadoktorát, Miron
Vovszit, aki megvizsgálta apámat, és azt mondta: nincs sok
hátra. Apám leélt még négy évet a Patriarsije Prudin álló ház
földszintjén, rettentően szenvedett, hogy mindennap látja az
ablakokon a rácsokat, és meghalt – a negyedik infarktus végzett
vele.
Szofja Mironovna a varrodában dolgozott. Sovány volt, de a
szülés után teltebb lett, aztán még tovább hízott…
– Nelli Joszifovna, azt beszélik, hogy mindenkit bosszantott a
megjelenésével… Kevés jót mondanak róla.
Ez a csöndes asszony váratlan szigorral nézett rám:
– Ne ítéljék el, csak mert szeretett csillogni! Ilyen volt, és kész.
Különben pedig miért rejtegesse magát egy szép nő? Miért
rejtőzködjön, miért féljen? Próbált természetesen és nyíltan élni.
És akkoriban mindenki kiöltözött. Marfa Peskova szürke
báránybőr bundákat hordott. Meg Poszkrjobiseva is fényűző
bundákat. Ashen Lazerevna Mikojan talán szerényen
öltözködött? Egyszerű női irigység volt…
Vologya nem mindennapi fiú volt, el sem tudom képzelni
felnőttnek. Könnyen tanult nyelveket, Kujbisevben eljárt az
evakuált diplomatákhoz, hogy gyakorolja velük az angolt.
Meglátogatta a kórházban a híres Rubén Ibárrurit – aki a
sebesült kezét gyógyíttatta –, és hallott tőle néhány spanyol
cigánydalt. Azonnal fellángolt: spanyolul akarok tanulni! Vett egy
szótárt, mindennap kiírt belőle száz szót, és azt követelte, hogy
Nel (mert Nelnek hívott) kérdezze ki tőle, én pedig kikérdeztem,
mint akinek ez a dolga.
Amikor izgult, dadogott.
Nyina Umanszkaja a leghétköznapibb lány volt. Ráadásul
szemüveges! Hamuszínű haj. De Vologyának nagyon tetszett,
hogy a lány kiválóan tudja a nyelvet.
Azon az estén felhívott Duszja, a háztartási alkalmazott:
Vologyával baj történt, az Első Városi Kórházban van. Anyámmal
kifutottunk a Szadovajára, hadonászva leintettünk az úton egy
trolibuszt, és azzal mentünk be a kórházba.
Vologya egy üres kórteremben, magas ágyon feküdt. Fején
mint vastag sapka, kötés. Lélegzett. Az orvosok azt mondták,
hogy ha még hosszú ideig nem tér eszméletére, akkor vége van.
Ekkor érkezett meg a komor Sahurin és az eszét vesztett Szofja
Mironovna. Rettenetesen szenvedtek, habár ezekben a
családokban és ezekben az időkben senki sem mutatta ki az
érzelmeit. Senki sem mondta, hogy „szeretlek”.
Aztán Vologya már a koporsóban feküdt, én pedig úgy
éreztem, mindjárt felkel, és azt mondja: jó kis tréfát űztem
veletek, ugye?
Alekszej Ivanovics letartóztatása után Szofja Mironovna a
Csistije Prudira költözött gyermektelen testvéréhez, Jonához. Ő
gyűjtötte össze a beküldendő csomagokat, Szergej pedig –
mondja, telefonált neki is? – bevitte őket a börtönbe.
Megőszülve, de látszólag jó állapotban jött haza.
Anyám első dolga volt, hogy kötekedve megkérdezte tőle: „Na,
mi van, Ljosa, hát te elfeledheted ezt valamikor?”
Két témát nem érintett sohasem: a fiát és a börtönt. Csak
egyetlenegyszer, amikor elment meglátogatni az unokahúgát a
kuncevói kórház fertőző osztályára, és meglátta az elkülönítő
ajtaján a négyszögletes kisablakot, amin az ételt meg a
gyógyszert adták be neki, és ami úgy nézett ki, mint a
börtönben, váratlanul felnyögött: „Ezt látni sem bírom…”
 AKI LÁTOTT MINDENT

Nem bírtam elaludni. Daskevicsre gondoltam. Meg Umanszkijra.

Mit kell megkérdeznem? Nem szabad azonnal megijeszteni.
Pocsék éjszaka. Rögtön eszembe jutnak ennél még rosszabbak is.
Abban, amit Ehrenburg írt Konsztantyin Umanszkijról (a nagy
sietségben elsiklottunk felette), van két homályos rész.
Umanszkij, szenvedve ugyan, de feláldozta a szerelmi
boldogságot Nyina nyugalmáért, és nem hagyta el családját. De
húsz év elteltével Ehrenburg miért nem nevezte meg Umanszkij
titkos szerelmét? Ki ez a nő? És ha a nő nem volt szabad?…
Ráadásul párttag és társadalmi munkás… Ehrenburg azért
mondhatott volna valamit, mondjuk, hogy „őrülten beleszeretett
egy elképesztő, zöld szemű lányba, miután teljesen véletlenül
megismerkedett vele a Vahtangov Színház teraszán, a
kávézóban, mivel a színház művészeivel jó barátságot ápolt…” De
nem hagyott semmit, amibe bele lehetne kapaszkodni.
És még valami. Szerencsétlen Kosztya Mexikóból emlékezteti
Ehrenburgot: hasznos tanácsot adott nekem, de én nem éltem
vele, sajnos… Vagyis ez a tanács megmenthette volna a lányát a
golyótól. Ehrenburg azonban felkiált (már ha nem hazudik):
miféle tanácsot adtam én?
Nem emlékszem! Minket ez nem állíthat meg…

Nem sikerült. Daskevics nem jött ki délig a Verhnyaja

Pervomajszkaja utcán álló házából. Az Inosztrannaja Lityeratura
szerkesztőségében az ügynökünk kiderítette: az öreg
betelefonált, és elkérezkedett. Rosszul érzi magát.
Összeszedtem magam, és rohantam, hogy igazoljam, a végzet
elkerülhetetlen.
 Borja reménytelenül olcsónak tetsző, de új szemüvegében
sétálgatott a Verhnyaja Pervomajszkaján, rendőr őrnagyi
egyenruhában, beleélve magát egy körzeti megbízott szerepébe,
és a frászt hozta az öregasszonyokra, akik csomóba kötött
sárgarépát meg zöldséget árultak; a találkozásaink között mindig
eltelt bizonyos idő, de minden alkalommal hívott a
születésnapjára.
– Mennyire örülök, hogy látlak. Végre valami alkotómunka és
szabadság – kezdte síron túli hangon Borja. – Habár az irodában
nagyra becsülnek. Tábornoki beosztást ajánlanak, Szocsiba.
Nekem viszont éppen születésnapom van. Az ötödik iksz! Holnap
összehívom a demokrata-zsidó-szabadkőműves barátaimat,
holnapután pedig a patrióta-kommunista-fasiszta barátaimat.
Harmincnégy évesnek érzem magam. Tíz másodperc alatt
lefutom a százat. Az izmaim hajlékonyak, hájam nincs. Egy nőt ki
tudok négyszer elégíteni. Ma próbáltam. És egyáltalán, boldog
vagyok – fejezte be furcsa mellékzörejekkel a torkában, mintha
éppen a zokogását fojtotta volna vissza.
– A papa nem jött ki. Az emeleten az emberünk a lift
javításával foglalatoskodik. Aljona is megérkezett, nem száll ki a
kocsiból. Engem szitkozódva elküldött valahová. Azt hiszem,
sírdogál.
Kifújtam magamból a bűzlő fáradt gőzt, és gyors léptekkel a
lépcsőház előtt termettem, papírlapról ellenőrizve beütöttem a
kódot, és kitártam a zizegő ajtót:
– Bemegyünk, mássz ki a kocsiból, te rohadt!
Aljona kinyitotta az ajtót, tagadólag megrázta a fejét, és az
elhaladó kocsik dübörgését túlharsogva felém kiáltott valamit,
amit nem értettem, olyasfélét, hogy gyere ide, nem bírok.
Muszáj.
– Mit muszáj?!
– Beszélnünk!
– Majd utána beszélünk!
Kikászálódott a kocsiból, elfordult, és felborzolta a tollát: ölelj
át, sajnálj meg.
– Mi van, menstruálsz?! – sziszegtem, beleakaszkodtam, és
karjánál fogva a lépcsőházba vonszoltam, egészen be, a
reklámokkal teleszórt járólapra, el a pudlik meghökkent gazdái
és a babakocsit toló kismamák mellett. Aljona megpróbált
belekapaszkodni a postaládákba, és szipogva, gurgulázva
siránkozott:
– Miért nem vagy hajlandó ezt megbeszélni velem? Miért nem
tudhatom meg az igazat? Neked senki vagyok? Mondd a
szemembe: egy senki vagy! Nem érdekel, mi van velem?! Máris
elmegyek.
– Aljona, elég, rendben? Hatodik emelet. Hatvankilences lakás.
Jurij Daskevics. A szociális ellátás központjából vagy, nem
felejtetted el az igazolványt? Mondj neki valamit a
kedvezményes árú gyógyszerekről, az ingyenes
fodrászutalványokról, kábé úgy…
– Minek csináljuk ezt?! – A lába kifordult, fölösleges ilyen
cipősarkokon tipegni, ezt kellene beleverni abba az
agyoncicomázott képébe! – Soha semmit se mondasz el
egyenesen… Neked én senki vagyok!
– Majd később beszélünk, nem most! Teázol vele egyet, az
tizenöt perc, aztán felhív Mirgorodszkij. A te feladatod, hogy
Daskevics kinyissa az ajtót. Ne menj el azonnal, hogy az öreg
nyugodtabb legyen, szólok, hogy mikor mehetsz el…
– Én ezt nem bírom így tovább!!!
Kirángattam a tűzoltólépcsőhöz, távolabbra a lifttől.
– Na? Mi van?! Mi történt? – ráztam meg, mint ahogy a
nyírfát rázzák, hogy több cserebogár leessen róla. Vicsorgott, és
félrelökte a kezemet. – Na, jól van. Ennyi. Bocsáss meg. Csak
egész éjjel nem aludtam. Tiszta ideg vagyok, bocsáss meg. Ennyi,
ennyi… Hatodik emelet, hatvankilences lakás.
– Nem megyek!
– Aljona – átöleltem, és ajkamat hányingerkeltően illatos
tarkójába nyomtam. – Ez nagyon fontos az ügyünk
szempontjából. Ez az ember tudhatja, miért robbant fel
Umanszkij repülőgépe. Tudhat Nyináról. Umanszkijék a lányuk
halálát követő napon repültek el, és minden beszélgetés, ami
arról szólt, ki ölte meg Nyinát, csak Mexikóban folyhatott.
Márpedig Mexikóból Daskevics az egyetlen, aki még él, mindenki
más meghalt.
– Nem akarom többet.
– És ha menekült előlünk, ez azt jelenti, hogy tud valamit.
Kérlek.
Kibontakozott az ölelésemből, és kecsesen behátrált a
hajléktalanok által belakott sarokba, közben hófehér fogait
vicsorgatta, ahogyan a tévésorozatokban szokták.
– Minek csináljuk ezt?
– Meg akarjuk tudni, ki ölte meg Nyinát.
– Minek?
– Itt, most, ebben a pillanatban van ennek bármi jelentősége?!
– Éppen hogy van! Kinek dolgozunk?
– A Kremlnek – és unottan hunyorogni kezdtem. A lehető
legrosszabbkor jött az egész. Sétálnom kell egyet lefekvés előtt,
akkor majd el fogok tudni aludni.
Elhallgatott, hűséges kutyatekintettel nézett rám, ajkát
babrálta, én óvatosan magamhoz vontam nyurga testét, és
megcsókoltam az arcát, az állát, a nyakát, a halántékát, elidőztem
az ajkán, amely válaszképpen megmozdult; meleg volt, akár a
műbőr, szétnyílt, előbújt mögüle a nyelve, undorítóan az
ínyembe ütközött, kezemet csontos fenekére csúsztattam, ő
pedig vágyakozva felnyögött, és ölét hozzám dörzsölte. Istenem,
hát miért nem bassza meg ezt is a férje?!
– Ne sértődj meg, nyulacskám. Hiszen tudod, mennyire
szeretlek. Hogy tudnál eldobni engem… Mi marad az életemből,
ha elmész?
Egyre csak hízelgett, hozzám lapította már régóta nem
duzzadó mellét, amelyet fehérneművel kellett felpolcolnia – hisz
a férje akarta a szilikont, miért gondolta meg magát?
 – Tudnod kell, hogy én ezt az egészet kizárólag érted teszem
meg. De nagyon nehéz. Beugrottam ahhoz a kis öreghez, aki az
Urálból jött, hogy elhozzam tőle a fényképeket. A lánya ordibálni
kezdett: miután beszélt magával, infarktust kapott. Most az
intenzíven fekszik… Úgy sírt. Lehordott mindennek…
– Véletlen egybeesés. Kilencvenkét éves. Nélküled is
betegeskedett.
– Igen. Igen. De te arra kértél, hogy tegyek fel neki
kellemetlen kérdéseket. Én pedig kérdeztem. Azonnal rosszul
lett, és kérte: fejezzük be, jöjjön el máskor. De tudtam: később
vissza fog utasítani, és csak kérdeztem, kérdeztem.
Kényszerítettem rá, egyedül volt otthon, a lánya elment a boltba.
Védtelen volt. Nem volt hová menekülnie.
Egyre a háta mögé nézegettem – Borja vár bennünket –, a
csalókán végtelennek tetsző idő egyre múlt, a könnyek
felszáradtak.
– Szeretném, ha tudnád, hogy szerelem igenis létezik – ujjával
a kulcscsontom alá böködött. – Te jóravaló vagy, nagyon
szereted az embereket, bár azon vagy, hogy ne mutasd ki. De én
tudom.
– Köszönöm neked. Daskevics nagyon fontos lenne.
– Megyek – megtörölte és kisminkelte az arcát.
– Be kell hogy engedjen minket. Addig azonban, legalább
tizenöt percig légy ott, hogy megbízzon benned, hogy
összemelegedjetek.
– Minden rendben lesz.
Felhívtam Borját:
– Elindult felfelé. Kezdjük.
A lift előtt toporogtam, tettetett érdeklődéssel tapadtam a
hirdetőtáblára, amely tele volt házilag fabrikált reklámokkal.
Bejött a lépcsőházba egy öregasszony, csak az ijedt hátát
fordította felém, nyilvánvalóan azt feltételezve, hogy mindjárt
rátámadok, és fojtogatni kezdem! Nyomában beesett
Mirgorodszkij is, törölgette a tányérsapkába beleizzadt üstökét:
 – Mit csinál ez a hülye liba?!
– Csak rossz hangulatban van – pillantottam az órámra –, de
megnyugtattam.
– Hogy a faszba nyugtattad volna már meg?! – üvöltött fel
Borja. – Most hívtak: jön a csaj lefelé! A saját lábikóján tipeg
lefelé a hatodikról! Mindjárt itt lesz.
De hisz megmondtam neki: tizenöt perc.
Mindjárt kigondolok valamit, nem szabad elszalasztani;
Aljonának valami nyilván nem sikerült odabent a lakásban, de
következő alkalomra nem fogunk várni, lesz, ahogy lesz. A csajt
elengedjük, úgyse lehet most rábeszélni semmire, aztán
egyesével kimegyünk az utcára, hogy ne sokáig tegyük itt ki
magunkat közszemlére, várunk még két órát, és felmegyünk mi
magunkban.
– Ajtót nyitottak neki, be is ment – morogta Borja –, aztán
meg kijött. A hülye! Leleplezte magát. Kiöltözött, mint egy prosti,
ki hiszi el neki, hogy szociális munkás?! Most aztán nem fognak
beengedni senkit, ennyi volt, fájront! Menjünk! Mindjárt rendőrt
hívnak… Te meg szaladj már utána, kérdezd meg tőle…
Utolértem Aljonát, a sovány hátát. Sajnálnám, ha elütné egy
vonat? nem; És ő sírna, ha én holnap feldobnám a talpam? –
igen, nagyon, de csak rövid ideig.
– Semmi baj. Ne aggódj. Én vagyok a hibás. Nem gondoltam ki
valami jelet arra az esetre, ha valami nem… terv szerint alakul. –
Hátra sem fordult vigasztaló szavaimra. – Nem bántottak meg
odabent? Nincs otthon az öreg? – Majd kiabálva: – Rá kellett
volna akaszkodnod! Tizenöt perc! Elmondtam, mennyire fontos
ez nekem!
– Meghalt. Másfél órával ezelőtt. Megyek. Rajtam a sor, hogy
Szerjozskát elhozzam a suliból. Este hívj fel.
Visszafordultam a Verhnyaja Pervomajszkaján álló ház felé – a
szél orvosságszagot és fáradt jajgatást hozott felém. Elkéstünk.
Eltakarították. Daskevics tudott valamit… Elfordultam, de a ház
hívogatott, mint ahogyan hangtalanul hívogatnak bennünket az
elvesztett tárgyak is. Meg kellene találni az ajtót, amelyre ki van
téve az „Elveszett tárgyak osztálya” tábla, ahol megőriznek
mindent: a karórát, rajta a gravírozással: „A katonai légi szállító
egységek parancsnokától” a vésőt az óvoda fenyőfája alól, az öreg
Ukolov házának tatarozásában való részvételért kapott
húszkopejkást, az ötvenötben készült ólom ápolónőt, anyám
láncáról a keresztet… Amikor az elveszett, akkor kezdődött
minden, már sosem lesz meg, de a legfontosabb lenne megtudni,
hogyan vesznek el a tárgyak, milyen pillanatban; az emberekkel
minden világos, velük kapcsolatban az a kérdés, hogy hová
tartanak? Mindenki tudja a választ, de egyre csak kérdeznek,
kérdeznek…

Sosem fáradok el, mindig jó a hangulatom, szeretek sokat

mászkálni és utánajárni dolgoknak, és egyszerűen jólesik
elüldögélni a nap kellős közepén a zöldbe borult utcán egy
lefűrészelt nyárfára telepedve. Figyeltem egy szürke színű
jómadárkát – a csalán fölött körözött, lepkéket kapdosott el, és a
földről szedett fel falatokat: négyen várták haza egy juharágon –
mindegyikük kövérebb volt az apjánál, és sipítozva tátogatták a
szájukat, mihelyt hazaért, és a kiválasztott szájba nyomta a
zsákmányt, ügyelve a csak számára ismert sorrendre.
Ültünk Borjával egy esős napon a buszmegállóban, ártalmatlan
csavargóktól körbevéve, akiknek nem volt pénzük jegyre. Végre
Mirgorodszkij megszólalt:
– Mi pedig… a halál beálltának megállapítása keretében…
kikérdeztük Daskevics szomszédjait és rokonait. Archívuma
nincsen. Nincsenek emlékiratai. Nem írt semmit.
– Meg se kellett volna kérdezni.
– A munkahelyén valaki kihallgatta a tudós Szergo Mikojannal
folytatott beszélgetését. Annak a bizonyos Mikojannak a fiával.
Aki arra kérte: írjon le mindent, amit tud, ne hordozza magában.
Hiszen már Abakumovot is, Merkulovot is agyonlőtték. Már
nincsenek.
 – Ez hiba.
– Daskevics persze nem írta le. Viszont – ellenőriztem –
Mikojan Latin-Amerikával foglalkozik. Többek között éppen a mi
kliensünknek, Kosztyának a tevékenységét is tanulmányozta.
Felénk sietett a fűben Golcman, majdnem elbotlott, fiatalosan
kipirult, ősz haját borzolta a szél. Mindjárt azt fogja mondani:
Vologya él, Kratovóba van bejelentve, a lányához, közlekedési
mérnök, nyugdíjas. Éreztem: ezzel jön elő – na, bökd ki már…
– Találtunk egy tanút. Látta őket holtan. Életben van.
Kiderült, hogy az Ucsityelszkaja Gazeta egyik 1996-os
számában rábukkant egy agyoncsócsált elbeszélésre, amely
Sahurin és Umanszkaja szerelméről szólt, és tartalmazott egy
szükségtelen, a titokzatosságig menően értelmetlen kiegészítést:
a közellátás népbiztosának fia, Lev Saburov látta, hogyan vitték
el a gyilkosság színhelyéről a halott Nyinát. Pont.
Két nap múlva megtaláltuk a telefonszámát, a címét. Saburov
még nem halt meg, és erőtlen hangon igyekezett közölni a
nyomozással, hogy nem emlékszik semmire, de látva, hogy
sorsát nem kerülheti el, megadta magát. Sokáig hezitált, hol
találkozzunk, mert nem akart idegent a lakásába engedni. Akkor
az udvaron.
A vadászat előtt fogat mostam, és arra gondoltam: miért
kellene emlékeznie arra a napra? Az időjárásra? A lány hajára? A
rendőr arcára? A testhelyzetre? Hiszen eltelt közben ötvenkilenc
év. Eltelt az élete. Mire emlékszem én, mondjuk, az első
szerelmemből? Mindenre, ha megkapirgáljuk. Ez viszont nem az
első szerelem. És nem mindenki emlékszik úgy vissza az időre,
mintha vissza akarna térni oda, fel sem fogva, hogy a múlt
nemcsak hogy visszahozhatatlan, hanem ellenséges is. Olyan
világ, amely többé nem létezik. Ahol mi csak tetteink árnyai
vagyunk, és ahol nem hajlik le a fű lépteink súlya alatt.
…A Lenin sugárút tizenegy szám alatti sárga ház kapualjában
várt, és ijedten nézett rám. Normális ing, beletűrve a vasalt
nadrágjába. Tiszta, barna cipő. Ősz haja hátrafésülve. Úgy néz ki,
mint egy ötvenéves alkoholista. Pedig egyszerűen csak öreg,
hetvenhét éves.
Hol a kocsija? Nincs kocsim. Nincs kocsija? Nincsen.
Elakadtunk. Megpróbálta megtervezni az ismeretlen helyzetet,
úgy könnyebb, ha van terved, ura vagy a helyzetnek; agyában
már tegnap este óta forgatta a következő menetet: előbb
megmutatja, hol a legjobb leparkolnom az udvarban, aztán
pedig… De nincs kocsim, így aztán az is kiment a fejéből, mit
tervezett a továbbiakra. Meglöktem kicsit, és a kapualj alatt
beljebb vezettem a „Dzsipek” bolt dohányzó eladónői meg az
esküvői ruhaszalon ajtaja mellett; megadóan csoszogott előttem,
én a hullafoltos tarkóját, a petyhüdt, ragyás kezét szemlélgettem
– egyszer az enyém is ugyanilyen lesz.
A padok körül retrievereket sétáltattak, a Lenin sugárút zaja
kívül rekedt, a gyepszőnyeget a közterület-fenntartó három,
egyformán hájas munkatársnője locsolgatta.
– Hogyan akadt rám?
Valami miatt ez mindannyiukat érdekli. Senki sem hiszi el,
hogy egyszer ez vele is megtörténik.
– Nem bírtam elaludni, miután beszéltünk (este kilenckor
hívtam fel). Az egész életem lepergett a szemem előtt (érthető,
mi más lenne az élet értelme?).
Hogy hagyjam egy kicsit feloldódni – apja, anyja? Remegő
hangon írta le egy szőke lány történetét a sokatmondó
harmincnyolcas évből: a lány a Szakszervezetek Össz-szövetségi
Központi Tanácsán és egy jelentéktelen népbiztosságon keresztül
repült fel egészen a könyörtelen Skirjatov helyettesi pozíciójáig a
párt ellenőrző bizottságában. Az apja a „Szortszemovoscs” tröszt
vezetője volt – ötvenöt éves korában megtették egy aknavető
ezred komisszárjának, és belehalt a sebesülésébe a kalugai
körzetben található Szpasz-Gyeminszkben. Az öreg fuldoklónak
reszketni kezdett a keze, megszokásból a térdei közé kapta, el-
elakadt a neveknél.
Mit látott saját szemével? Nem voltam egyedül. Valaki futott
felénk: Sahurint és Umanszkaját megölték! (Azt mondta:
megölték. Vagyis senki sem látta a lövés pillanatát, vagyis
azok, akik elsőként futottak oda, nem látták az öngyilkos srác
kezében azt a bizonyos Waltert sem.) Mindenki futásnak eredt.
A hídon már emberek álltak. És a parton is emberek álltak. A
lépcsőfordulóra nem engedtek fel senkit. Nyina arccal a földön
feküdt (vagyis te fentről, a hídról nézted), a lépcsőn (vagyis
akkor lőtték le, amikor ment lefelé, vagy próbált menekülni), a
ruhája felcsúszott, én pedig arra gondoltam: milyen vastag lába
van. (A keze már visszatarthatatlanul reszketett.) A
lépcsőfordulóban rendőr állt. A háború idején mindig posztolt a
híd alatt rendőr… Emlékszem, milyen vastag volt Nyina lába.
Szép lány volt. És Petrovszkij lánya is szép volt. Curko is szép
volt, egyszer járt is otthon nálunk. A legdivatosabban
Szmuskevicsnek, a légierő parancsnokának lánya öltözött, hogy
is hívták?
– Rózának.
– Úgy van! Miről is beszéltem? Erka Kuznyecova, amikor
megtudta, hogy Sahurin… nem élte túl, azt mondta: a gazember,
úgy is kell neki.
– És pisztolyt nem találtak a kezében – jegyeztem meg csak
úgy futólag, mintha ez valami unalmas, jelentéktelen, üres dolog
lett volna, kivártam, hogy némaságával megerősítse, aztán
mentem tovább, és lábbal előre beleugrottam az ördög fekete
lyukába. – Hiszen nem egymagukban voltak a hídon. Volt ott egy
harmadik is.
Saburov fáradtan hallgatott, várt, és miközben saját félelmén
kuncogott, kipréselte magából:
– Hát erről is tud…
– Ki volt az?
Beszélj! Hiszen ott bujkál a szemedben a név, és nyugtalanít!
A nyelved hegyén tartod – megéget! Hiszen te biztosan tudod!
De lekevernék egy nyaklevest! Hogy kiköpd végre!
De csak nyelt, szipákolt, pislogott.
 És ennyi volt. A kagyló összezárult, leesett a mélybe,
belefúródott a homokba.
Rájött, hogy átvágtam.
Ültünk még egy darabig, elégedetlenül egymással, én kaptam
egy zizegő hangú sms-t: „Azt akarom, hogy kefélj agyon”,
Saburov idegesen összerezzent:
– Ez… nem csinál hangfelvételt?
Szóval, a hídon ment velük egy harmadik is.
Röviden elmagyaráztam neki, hogyan fogadja és hogyan törli
az üzeneteket, viszontlátásra, ő azonban minden erejével
belecsimpaszkodott élete utolsó beszédpartnerébe: az anyjának
Liszvában volt egy bátyja, az ottani gyárban sisakokat meg
csajkákat készített az első világháború idején, tizenötben halálra
ítélték, tizenhétben kiszabadították, tizennyolcban pedig
meggyilkolták, anyám ment el azonosítani; anyám könyvet is írt,
angolul, Az erős asszony volt a címe, megkapta a Munka Vörös
Zászló érdemrendjét, 251 a sorszáma; könyvet loptunk azoktól,
akik a Kormányzati házból a megtorlás áldozatai lettek,
felmásztunk a teherautóra, az őr pedig nem mert ránk lőni – mi
van, ha éppen egy népbiztos fia? Az egyik könyvben meg is írták:
„Ljovka Saburov könyveket lopkodott” – felnevetett, elégedett
volt ezzel a sírfelirattal. Hirtelen mozdulattal letéptem magamról
belém akaszkodott karmait, és Ljovka Saburov jól hallható
suttogással a víz alá merült; a víz köröket vetett, majd
összezárult a kisfiús fej fölött, aztán kisimult, megérte betérnem
ide a kapualjba.
 A FELHŐK

Próbáltam nem nézni többet a lábam elé. Megállj. A boncolást

egy harántvágással kezdjük. Az elbűvölő nagykövetet senki sem
szerette az Egyesült Államokban. Az Umanszkij család nem
véletlenül találta magát Moszkvában. Nyinát valami más okból
ölték meg.
Rajzoltam még felhőket is.
Az elsőbe ezt írtam: „A harmadik a hídon, tudnak róla, de
félnek kimondani a nevét.”
A másodikba ezt írtam: „A harmadik, akit senki sem látott ott,
de sokan tudják, hogy ott volt.”
A következőbe: „Mit csinált ott? velük ment? vagy szemből
érkezett?”
Kihúztam az egészet. Miért? Miért? Miért vitte el a pisztolyt?
Vagy ha ő lőtt, miért dobta el a Waltert, ahelyett hogy Vologya
kezébe tette volna? Vagy ha tanú, akkor miért nem hagyta úgy,
ahogy volt, Sahurin kezében?
Felnéztem a papírra rajzolt felhőkről. Az a nő tanúként már
mesélt az unokájáról, okos kislány, egy PR-ügynökségnél
dolgozik, de nincs fiúja.
Borisz Stejn, született 1901-ben, zaporozsjei kikeresztelkedett
zsidó, pétervári műegyetem, öt nyelv, a Birodalmat a külügyi
népbiztosságon szolgálta, Litvinov embere, nagykövet
Olaszországban. Amikor Litvinovot kirúgták, Stejnt visszahívták,
de megkímélték. A Profszojuznaja kerületben ráakadtunk a
lányára.
– Umanszkij jóképű volt… Zöld szemű. Két szenvedélye volt…
Az egyik – a nők. Érthetetlen, miért vette el Raiszát. Szeretőket
tartott… Lepesinszkaja, a balerina. Meg még sokan mások.
Nyina, a lányuk – ő volt a fény az éjszakában ebben a családban.
Elbűvölő gyermek volt. Hasonlított Kosztyára, de volt benne
valami Raiszából is. Ugyanolyan nagy volt a szája, de Ráját ez
elcsúfította, Nyinát pedig még bájosabbá tette. Kosztya eljött
hozzánk a lánya halála után, rossz volt nézni, olyan keservesen
sírt és átkozta magát.
– Átkozta magát?
– De még mennyire! Raisza a lányuk halála után gyakorlatilag
megőrült.
– Inna Boriszovna, miért viselkedett Umanszkij olyan kihívóan
Amerikában?
Stejn lánya némi gondolkodás után kimondta az igazságot,
amely addig rejtve maradt előttem:
– Ez talán rajta múlt? Kosztya mindig olyan volt, pontosan
olyan, amilyennek a párt, Sztálin engedte. Amikor apámat
életében egyetlen egyszer, Finnországból hazatérve, fogadta
Sztálin, és megszorította a kezét, három napig nem engedtem,
hogy megmossa. Egy istenséggel parolázott! Apám mindent
tudott az életről, de nem magyarázott el semmit, hogy megóvja
az ártatlanságomat. Amikor azonban meghalt Sztálin, keservesen
siratta. Anyám felháborodott: hülye vagy! Mit bőgsz? Meghalt a
zsarnok! Apám azt felelte: az eszményeimet siratom el.
El is mehetek. Átnéztem a jegyzőkönyvet. Igen, még valami:
– Azt mondta, hogy Umanszkijnak két szenvedélye volt… Mi a
második?
– A hatalom.
– Igen?
– Kosztya keresgélt, hogy milyen iskolába adja a lányát.
Olaszországban én líceumban tanultam, de Moszkvában apám a
legközönségesebb iskolába adott be. Umanszkij viszont hasznos
ismeretségeket keresett, akár a lányán keresztül is, márpedig
hozzá vonzódtak… Kosztya felszálló ágban érezte magát, vágyott
az előléptetésre, új posztokra… És beadta Nyinát abba a bizonyos
iskolába. Habár Ehrenburg azt tanácsolta neki: Kosztya, ne tedd
ezt. Aztán Umanszkij elsírta nálunk: miért nem hallgattam rá?!
A tanács megmenthette volna Nyina Umanszkaját, Ehrenburg
pedig húsz év múlva nem emlékezett rá.

– A hatalom iránti szenvedély? Az iskola? – az előszobából balra

nyíló, kis, szürke szobát Golcman foglalta el. Összefűzött újságok,
kivágások, mappákban jegyzőkönyvek és fotóarchívum. – És mi
lenne ez a különleges iskola?
– A százhetvenötös iskola a Sztaropimenszkij közben. Megvan
még ma is. El akarsz menni?
– Előbb befejezem Umanszkijt. Aztán Amerika. Habár
mindenképpen meg kellene tudni, miért vágott pofon egy
kislányt az órán Vologya – lehet, hogy ez magyarázatot ad arra,
miért ölt meg egy másikat.
– Telefonált Aljona Szergejevna.
Megkértem a titkárnőt, hogy fogja be a száját, csináljon egy
teát, és tűnjön el valahová.
Aprósütemény, cukor… Mindig izgulsz. A vasalt cipő kopogása
a padlón – a fogolyfelvezető kopogott, bedugta tányérsapkás
fejét: kérek engedélyt –, és könyökénél fogva berángatta
Umanszkijt, aki mint egy vak, hátravetette a fejét. Az őr közben
utasította:
– Balra tarts, lépés indulj – majd miközben lenyomta a stokira:
– Nyugodtan leülünk. Ülünk nyugodtan.
Umanszkij nem látott engem. Senkit sem látott. Barna szeme
üresen, rezzenéstelenül meredt a környező sötétségbe.
Görnyedten ült, nem dőlt hátra – alacsony, ványadt, jó
harmincas testalkat, kerek szemüveg. Időnként megnyalta az
ajkát, aranyfogai fáradt grimaszban csillantak elő, mocorgott,
hogy pózt váltson, és kényelmesebben elhelyezze a térdén
bilincsbe vert kezét. Fején hagytak egy óriási sildes sapkát.
Zakója zsebéből zsebkendő fehér sarka meredezett elő.
Próbáltam kerülni a tekintetét, szürcsöltem a teámat, és az
ablakon át a háztetőket tanulmányoztam – nem Párizs, persze,
nem a Samaritaine tetőterasza –, az előszobában telefon
csörrent, mindenesetre láttam a halántékát, az arcát, az
állkapcsát, a kliens pofájának bal oldalát növények lilában-
kékben játszó lenyomatai tarkították, mintha csak elaludt volna
a réten, s elfelejtette volna a feje alá dugni, mint gyerekkorában,
a kezét, és valami nyomasztó, csizmaformájú erő a földbe
nyomta a fejét.
– 1902. május 14-én születtem Nyikolajevóban, apám
gépészmérnök volt Izoszkov cégénél. Alekszandr
Alekszandrovicsnak hívták. Anyám Tereza Abramovna Golstern.
A család 1907-ben Moszkvába költözött, hat évvel később apám
meghalt. Apám halála után a családra rászakadt a nyomor (ki
kell emelni valahogy, hogy közel került a proletariátushoz), és
én korrepetitorként kerestem egy kis mellékest. Nyolcosztályos
gimnáziumot végeztem, és jártam egy évet egyetemre is,
külkapcsolatok szakra.
Politikai nézeteim tizenöt éves koromra, a februári forradalom
utánra fejlődtek ki, agitáltam a béke mellett. Első munkahelyem:
munkavezető voltam a Hadi- és Tengerészeti Népbiztosság
garázsában (ez Trockij hivatala volt, jó kis hely a szükséges
ismeretségek megszerzéséhez). Aztán a Központi Sajtóhivatal
vezetőjének titkára lettem. Abban az időben, mivel elég jól
beszéltem idegen nyelveket, a Központi Bizottság a Komintern
Végrehajtó Bizottsága rendelkezésére bocsátott, és 1919 végén
kiküldtek Münchenbe konspirációs feladattal (mindjárt a Bajor
Köztársaság bukása után? Ezt, Kosztya, csak költötted, hogy
kozmetikázd az életrajzodat – valaki nagyon nem bocsátotta
meg a külföldi öltönyöket); az Osztrák Központi Bizottság
megbízására Bécsben megnyitottam a Roszta-Bécs információs
ügynökséget, a lengyel háborúról szóló közlemények számára
(na, ez már jobban hasonlít az igazságra), 1922-ben pedig
felváltottam Mihail Kolcov elvtársat a külügyi népbiztosság
információs irodavezetői posztján (így dicsekedtél egészen addig,
amíg Kolcov a zsarnok legjobb tollú szerzőjének számított, s
nem vették kezelésbe a kihallgatásokon).
Visszatérve Moszkvába szerettem volna tanulni, és felvettek a
VPI (mi volt ez, valami Vörös Professzorok Intézete?)
történelem szakára, viszont hosszú időre és súlyosan
megbetegedtem (édes életet éltél, és henyéltél), elmaradtam a
tanulásban, és visszatértem a gyakorlati munkához, azzal a hiú
reménnyel, hogy össze fogom tudni egyeztetni a további
tanulással.
Tolmácsoltam és lejegyeztem Sztálin elvtárs beszélgetéseit
Emil Ludwiggal (1931), G. Wellsszel és Roy Howarddal (1936)
(ez volna az, hogy „többször is fellépett, mint Sztálin elvtárs
tolmácsa”?!).
Tíz éven át publikáltam névtelenül és álnéven. Teljesítettem a
párt megbízásait, és társadalmi munkát végeztem. Soha nem
tértem el a párt vonalától.
– És 1925-ben a szigorú megrovás?
Ez amiatt történt, mert négy hónapon át nem fizettem a
tagdíjat. A megrovást 1936-ban, az ellenőrzést követően
törölték.
– Ki ajánlotta be a pártba?
L. N. Sztark és T. F. Maikin (ez utóbbi nevét és monogramját
bizonytalanul mondja ki. Sztark – „régi bolsevik”, a posta és
távírda népbiztosának helyettese, Jeszenyin pártfogója,
diplomataként szolgált Észtországban, majd tizenkét évig
Afganisztánban, titkos képviselője volt a Kominternnek India
északi vidékein; elhíresült nehéz természetéről, meg arról, hogy
hivatali ténykedését egyéni célok érdekében használta fel –
1938-ban agyonlőtték; Maikin viszont… Ki lehet az? Lehet,
hogy B. F. Malkov, a Központi Sajtóhivatal vezetője, még egy
„régi kommunista”, aki bejáratos volt Leninhez, szintén
Jeszenyin pártfogója, de különösen Majakovszkijé; csak nem
Malkov titkáraként dolgozott Kosztya?).
Nős vagyok. A feleségem Raisza Mihajlovna Sejnyina, a Mondl
készruhaüzlet elárusítójának, Mihail Aronovics Sejnyinnek és egy
parasztasszonynak, Alekszandra Leontyjevna Lavrovának lánya.
Az anyja a szülés után meghalt.
Bécsben ismerkedtünk meg; az édesanyja halálának
következtében leendő feleségemet az apja elküldte a nővéréhez,
Arija Lenszkajához Ausztriába. Tizenhat éves korától fogva egy
csokoládégyár irodai alkalmazottjaként dolgozott,
házasságkötésünket követően az OSzSzK bécsi
diplomataellátójába került (kiváló feleség egy illegalitásban
működő ember számára!).
– Vannak külföldön rokonai?
Van egy féltestvérem apám első házasságából, Leonyid
Umanszkij, ötven év körüli lehet, 1915-ben kiment Amerikába,
(kivehetetlen, melyik városba). Nem tartom vele a kapcsolatot.
– A felesége azt vallotta a nyomozás során, hogy az ön anyja
1940-ben halt meg.
Ez… nem egészen így van. Nincs róla információm. Ha életben
van, hatvanöt év körüli lehet. Anyám kiköltözött Ausztriába, és
rokonok tartják el, akik még az orosz–japán háború előtt
telepedtek le ott. Nem tartok fent vele semmilyen kapcsolatot.
Még a címét sem tudom (egy zsidó asszony sorsa a Harmadik
Birodalomban nem izgat?).
Moszkvában a következő helyeken laktam: a Lux Szállóban
(„ültünk egy fülledt szoba padlóján, ittunk, dzsesszt játszottunk,
és értelmetlenül múlattuk az időt” – emlékezett vissza
Kosztyára és a Luxra egy amerikai), a Tverszkaja utca 13-ban
hat évig, a Horomnij köz 2/6-ban, két évig a Szpiridonovka 17-
ben, 1942-ig a Moszkva Szállóban (miért nem említetted meg a
Kormányzati Házat, ahová – a hídon át – Sahurin elindult,
hogy hazakísérje a lányodat?)
Van egy lányom, Nyina.
Figyelmeztettek, hogy hamis és helytelen információk adása
büntetőjogi felelősséggel jár.
– Elmehet. Ha szükségünk lesz magára, hívni fogjuk.
Miért nem hagytak Amerikában? Ki robbantott fel Mexikóban?
Egy ilyen ártalmatlan, komolytalan embert? A szovjet elhárítás
jelentéseiben az Egyesült Államokat „Ország”-nak, Mexikót
„Falu”-nak emlegették. Makszim Litvinovot Papának nevezték.
Umanszkij valódi álneve ismeretlen.
A háborúig Moszkva keze éppen csak letapogatta az
Államokat, nem ölelte át, nem szorongatta, és nem tartotta meg
a kontinenst; még nem volt szükség atomtitkokra és diverziós
célpontokra a harmadik világháborúban, a felderítők nem
törődtek a konspirációval, az ügynökök nem rejtették véka alá
szimpátiájukat a Birodalom iránt, és csak a negyvenes évek
közepére „jött el a vége a mindent szabad korszakának" –
ahogyan az egyik lubjankai évkönyvíró pontosan megfogalmazta.
Kosztya idegesítette a Roosevelt-adminisztrációt. De mivel? A
gyermekded találkozókkal, mint amilyeneket olyan
szakszervezeti vezetőkkel folytatott, mint Lee Pressman, a Ware
csoport ügynöke („a szükséges elővigyázatosság betartásával a
városon kívül találkoztunk”, „Umanszkij, ahogy az jellemző rá,
»lerázta a sleppet«, komikusan azt feltételezve, hogy a mozgása
nemzetközi jelentőséggel bír”)? Azzal, hogy gondoskodott a
menekültek sorsáról? Ugyan hány jutott el oda – kettő, három?
…
A katonai felderítés tisztje, Alekszandr Krivickij (Szamuil
Ginzburg, Walter, Groll, Valentin, Thomas, Martin Lessner)
menekült a harminchetes esztendő elől, és hogy keressen egy kis
kenyérrevalót, feladott száz ügynököt (a mi aranyat érő
őstehetségünket, a titkosírásfejtő Mágust is!). A Sztálin ügynöke
voltam című könyvéből mindenki, aki csak akarta, megtudhatta:
a szovjet nagykövetet Krivickij gyermekkora óta ismeri, Kosztya
elbliccelte a sereget („minek kaszárnyákban elvesztegetni két
évet?”), igyekszik „két vasat tartani a tűzben”: az OGPU
kívánságára lehallgatta a beszélgetéseket a Lux Szállóban, és
„ahhoz a néhány kommunistákhoz tartozik, akiknek sikerült
átjutniuk azon a szögesdrót kerítésen, amelyik elválasztja
egymástól a régi bolsevik pártot az újtól. Nagyszerű sikereket ért
el ebben.” Február 8-án Krivickijt holtan találták a Belleview
Szállóban, és jobbnak látták, ha öngyilkosságnak minősítik,
melynek oka – ideg-összeroppanás.
Amerikában a későbbiekben felbukkant a lányával és a
feleségével egy ezredes, aki az Alekszandr Orlov nevet viselte
(felváltva a már elhasználódott Feldbint, Nyikolszkijt, Svédet) –
a beszervezés zsenije (tankönyvet írt róla! a Cambridge-i Ötök
az ő keresztgyermekei), rezidens volt Spanyolországban (ő
juttatta el a Spanyol Köztársaság aranyát a Birodalomba), a
lányok, akik beleszerettek, bánatukban az ablaka alatt lőtték
agyon magukat. Júliusban az egyik spanyol kikötőben kikötött
egy szovjet hajó, és azt az embert, akit nevezzünk feltételesen
Orlovnak, a fedélzetre hívta egy kis beszélgetésre az NKVD
külügyi osztályának vezetője, akinek S-sel kezdődött a neve
(mellesleg neki se sok volt már hátra). Orlov felfogta (a
Birodalomban már letartóztatták a sógorát): a hajón a halál
érkezett meg érte – laposkúszásban eltűnt a lányával és a
feleségével együtt, és magával vitt hatvanezer, operatív
feladatokra elkülönített dollárt is. Ő volt az egyetlen a
menekültek közül, aki nem hagyta, hogy agyhártyagyulladást
vagy ólomgolyót érdemeljen ki a véres zsarnok leleplezéséért és
egyéb júdáskodásokért, hanem személyesen firkantott az
Államokból a zsarnoknak meg az akkor még agyon nem lőtt
népbiztosnak, Jezsovnak: ha nem kerestek, és nem bántjátok
anyámat, nem leplezem le az ügynökséget, és nem kerülnek
nyilvánosságra spanyolországi dolgaink dokumentumai sem…
A zsarnok összegyűrte a levelet, és azt mondta: á, ne
bántsátok ezt a szemetet.
A Cambridge-i Ötös megtette a magáét, és megrengette
Angliát, amikor tagjai Moszkvába szöktek.
Orlov szépecskén eléldegélt 1973-ig, cserélgette a neveit,
vándorolt városkáról városkára a sivatagos vidéken, ahol minden
idegen szem előtt van. De elképesztő rendszerességgel (már rég
a háború után) a véletlenszerűen az útjába eső amerikai
járókelők hirtelen oroszul fordultak hozzá: na, hogy élsz itt?
Eléldegélsz? Beilleszkedtél? Na, adja Isten, élj csak… De
emlékezz rá, mit ígértél. Mert mi emlékszünk rá. De te is
EMLÉKEZZ.
Kosztya nélkül természetesen nem mehetett végbe annak a
Júdásnak, Lev Trockijnak a temetése sem. Trockij, akit az az
erő, amelyik nem ismeri a „lehetetlen” szót, kipenderített
Norvégiából, áthajózott az isten háta mögötti, balos viharoktól
szenvedő Mexikóba – Mexikó pedig azonnal kapott a szovjet
kormánytól egy rendkívül előnyös ajánlatot közös olajügyletre,
azért cserébe, ha ezt a vámpírt tovább száműzik, a Déli-sark
irányába – beleegyeznek? Nem? Lev Danyilovics utazása a
Dolores Pantheon krematóriumán át a tulajdon kertje földjébe
elkerülhetetlenné vált. Megérkezett New Yorkba a zsarnok
egyik legjobb „végrehajtója” Nahum Eitingon, látszólag egy
export-import céget vezetett, a háttérben pedig az amerikai–
mexikói rezidenseket irányította a „Kacsa” akció
végrehajtásában. Öt hónap múlva a kacsa hápogni kezdett,
Trockij szobáját az ajtón keresztül géppisztolyokkal
szétlyuggatták, a célszemély az ágy alatt talált menedéket. Újabb
öt hónap múlva Mercader egy jégcsákánnyal meglékelte Trockij
fejét, és egy ablaktalan mexikói börtöncellában ült, kanadai
üzletembernek, Frank Jacksonnak adva ki magát. Naponta
kétszer megverték; a lapokban fényképek jelentek meg: a fogoly
felmossa a cellában a padlót; a fogoly hallgatott (húsz évig), a
mieink mindent megtettek, hogy kihozzák, mindent, amiben
Kosztya megmutathatta magát. Rutinmunka, semmi különös.
De mindent megváltoztatott a háború meg az atombomba: az
Egyesült Államokba irányított új rezidenst már a zsarnok
személyesen bocsátotta útjára. Befolyásos ügynökök, négy
ügynökhálózat, Vaszilevszkij illegalitásban lévő embereinek
bázisa Mexikóban, a Roosevelt-adminisztráció nyolc
munkatársa, akik a szovjet hírszerzésnek dolgoztak… de
Umanszkijt ez már nem érintette, ő már hosszú kerülő úton,
elkerülve az Atlanti-óceánon cirkáló német tengeralattjárókat,
hajózott és repült Moszkvába, és azon töprengett, mennyit fog
még élni a szülőföldjén, és keserűen gondolt vissza a nemrégiben
Molotovnak tett kacérkodó könyörgésére: „Már harmadik éve,
hogy ki se teszem a lábam az Egyesült Államokból. Legalább csak
annyira, hogy megérinthessen a szovjet élet, a lehető legrövidebb
időre, gyorshajóval, mindenféle európai időzés nélkül, csak hogy
megkapjam az utasításait, elrendezzek egy sor gyakorlati
ügyet…” És most, negyvenegy szeptemberében hazahívták
megbeszélésre, ő pedig ment haza, hogy megérinthesse a szovjet
élet, nem sejtve, hogy ez az érintés egy pisztolycsőtől származik
majd a tarkóján.
Szóval, visszafelé haladtam, szemügyre vettem, amit már
felszántottak, és hátamon egyre forróbbnak éreztem a pokol
tüzét. Ment valaki a Moszkva környéki üdülőtelepen, az
embernél is magasabb fűben és csalán közt, magvak akadtak a
hajába, bámulta a csontvázsoványra lefogyott
villatulajdonosokat, így képzeltem el, és megálltam, és a történeti
könyvtár kellős közepén ocsúdtam fel. De hiszen sehol sincs
feltüntetve, hogy „a lányával és a feleségével” – Umanszkijt 1941
szeptemberében sürgősen hazahívták, és ő egyedül tért haza. És
már október 2-án, amikor a németek Moszkva felé közeledtek,
az autók pedig halálra gázolták az utcákon az embereket az
elsötétítéstől szokatlanul rossz látási viszonyok miatt, a szovjet
propaganda főkolomposainak tartott értekezleten azt
magyarázta, mennyire fontos felpörgetni a „zsidó témát”;
novemberben fogadták Berija dolgozószobájában, decemberben
pedig látta Ehrenburg agglegényéletét a Moszkva Szállóban – és
senki sem ír arról, hogy „a feleségével meg a lányával”. De akkor
hol van Nyina és Raisza Mihajlovna? És ha nem voltak ott
azonnal, akkor tehát a kislányt nem is Umanszkij vitte haza a
golyó elé, és Nyina haláláért valaki más a felelős? Meg kell nézni,
mikor került be a lány az iskolába, ezek az emlékek, hogy „a
háború elején”, „a tanév közepén” lehetnek egy öregember
hazugságai… Egy pillanatra, egyetlenegy pillanatra csak örömteli
félelem fogott el, de el is múlt; ott valahol, a távolban mintha már
láttam volna egy egyelőre ismeretlen, de létező emberi alak
körvonalait – hamarosan kiderítjük, ki ő. Tehát, akkor ki kísérte
őket haza? Talán Gromiko? Litvinov? Egy azonosítatlan
személy? A féltékeny feleség a nyomába eredt a féktelen
Kosztyának? Kerültem a találgatást, végül is ez nem játék, hogy
aztán ne kelljen kínosan meglepődnöm, vagy kicsinyesen
ujjonganom tulajdon éleslátásomon…
 EGY NAP A KÖNYVTÁRBAN

A történeti könyvtárban ősz hajú értelmiségiek jöttek-mentek,

lötyögő farmerban, mintha a gyereküktől csórták volna el, a
zakójuk alól pulóver kandikált elő; apróhalra vadászó, rövidlátó
halászok görnyedtek a megsárgult, bekötött újságlapok fölé; a
külföldieknek, akik vibráló notebookjukat bámulták,
szolgalelkűen a helyükbe vitték a megrendelt irodalmat; az
aspiráns lányok ásványvizes üvegükre tapadtak, és hangos
zörgéssel vették elő nejlonzacskóba csomagolt almájukat.
Hogy legyen min legeltetni a szemem, egy vörös hajú csajt
választottam ki, magas sarkú cipőben, kockás miniszoknyában,
amely bő volt, mint egy csikóskalap, az alja járás közben fel-le
libbent – és szüntelenül járkált, zörgött a csizmája csatjával, hol a
mellét, hol a fenekét mutogatva felém. Kissé ügyetlenül mozgott,
mint aki nem sűrűn mászkál magas sarkúban, ebből eredt az
imbolygó járása, meg a görnyedtsége, amely nyilvánvalóan
masszív, súlyos fenékre utalt. Csípője ringott, ide-oda járt, mint
ablaktörlő a szélvédőüvegen, félrelökdöste a láthatatlan
járókelőket, és szélesen elterpeszkedett, amikor leült egy
nagydarab, szemüveges puhány mellé, akinek göndör, izzadt
üstöke és fekete pofázmánya volt, olyan, amelyiket sose lehet
rendesen megborotválni – a csaj rámászott a pasasra,
csókolgatta a fülét, szorosan-szorosan átölelte, és közben
kacsintással felelt pillantásomra. A szegény srác pedig még a
büfében is kénytelen volt fél kézzel, csak a villájával darabolni a
hagymás kotlettet, mert a másikkal a nő derekát kellett fognia…
Vártam, mikor áll fel, és megy már ki végre a vécére.
Néhány nap múlva a pasas egyedül ment a könyvtárba, a csaj
pedig otthon maradt a kislányával a Szergijev Poszad mellett
lévő dácsáján. Én elküldtem a sofőrt az út menti nyírfásba
gombászni, a kislányt a megértő szomszédok elvitték málnát
szedni meg nyulacskákat nézni. De micsoda egy dácsa! Meleg víz
nincs, a hideg víz egy hordóban áll a nyári konyha mögött.
Teljesen leizzadva felcaplattam a manzárdba, az ágyhoz, amely
gézfüggönnyel volt elkerítve a szúnyoginvázió ellen, az ágynemű
kellős közepén pedig nyitva hagyott gyerekkönyv hevert.
– Kedvesem! Annyira szeretlek!
Ott tüsténkedett rajtam, izzadt-sós bőre az ajkamhoz ért,
akaratlanul is látnom kellett napozástól megöregedett arcát,
amelyet undorító, fehér pihék borítottak, leégett, pattanásos,
vörös csípésekkel teli hátát, simogattam a császármetszés
sebhelye alatt húzódó ritkás szőrzetét… a mellei hegyesen lógtak,
mint a szardíniák, nem bírtam tovább, és elkaptam őket,
megpróbáltam visszagyömöszölni a mellkasába, hogy
megduzzadjanak, feszessé váljanak, megfiatalodjanak, hogy őt
magát másmilyennek mutassák, hogy minél hamarabb
összejöjjön, ezért én magam fordultam rá izzadva és tocsogva.
Élvezte az ölelést, hízelkedett, felkínálta a száját, pihés arcát…
mindjárt jóllakatlak, lemoslak, letöröllek, hozom a törülközőt,
miért vagy ilyen szomorú, kedvesem; és megint nyújtotta az
ajkát, és nevetett, és mindebből kikombinálta a kérdést:
legközelebb mikor? Kedvem támadt volna azonnal rávágni, hogy
semmikor! – de tudtam, hogy három hónap múlva minden
elrendeződik, ő pedig még jól fog jönni, felírtam a telefonszámát,
a születésük napját (és a kislányodé mikor van? a nevét majd
megtudom), és szájon csókoltam válaszképpen, amikor
gyerekesen felfújta a képét: „Hú-ú-ú, hiányozni fogsz”…
Áttörtem magam karjain és ajkán, ki a teraszra, mintha csak
dzsungelen kellett volna áthatolnom, letépve vállamról a kígyózó
indákat, elhúzva szemem elől a hajszálak pókhálóját, kitérve a
titkos simogatások és – hogy az úton elcsipegessem – a bio-
ribiszkés üveg elől. Ijedten nézett az arcomba:
– Mi van, kedves?
 – Minden rendben – és mindjárt itt pusztulok el! az úton, a
sofőr mellett, a száraz, murvás talajon, fehér trikóban ott állt
Aljona, cigizett és várt, mosolyt erőltetett arcára. Kocsiját a
nyírfák árnyékában hagyta.
– Hirtelen olyan arcot vágtál… Mint egy gyerek, aki véletlenül
fájdalmat okozott valakinek. Hogy vagy, kedvesem?
– Hogy lehetnék most rosszul? Ugyan már. Olyan boldog
vagyok.
A csaj felragyogott, és elkapta majdhogynem kicsavarodott
karomat:
– Elkísérlek.
– Maradj csak. Megjön a kislányod, te pedig sehol!
Akárkihez is jöhettem itt, ez a csaj csak nem fog tán a
szomszédok szeme láttára elkezdeni nyalni-falni.
– Menjünk, menjünk…
Kiléptünk a tornácajtón, elindultunk a kapu felé, kézen fogva –
a gyengédség! –, a szilva- és meggyfák közt, a sűrű málnásban,
át a rozoga kerítésen, kérdezgettem és válaszolgattam, és
erőltetetten vihogtam… Aljona hirtelen elfordult, és elindult,
hogy elbújjon a kocsiban. A kapuban, gyötrelmem startpontján
kipréseltem magamból:
– Na…
A csaj titokzatosan körbepillantott, és hirtelen átölelt:
– Várni foglak. Nagyon-nagyon. Tényleg jó volt? Legalább egy
kicsit gondolj majd rám.
Nyögdécselni, nyafogni, dörgölőzni kezdett, és ott maradt a
„Berjozki-4” kertieszköz-gyártó társaság vaskapuja előtt.
Ránéztem korcs sofőrömre. Ő pedig mutatta:
– Három érdesnyelű meg egy közönséges tinóru. És tengernyi
galambgomba. Csak féltem beljebb menni.
Beülni és elmenni. De odavonszoltam magam ehhez a piros
kocsiban várakozó kurvához, a kocsi kérlelhetetlenül tárva-
nyitva álló ajtajához, a szabadon hagyott üléshez, amely olyan
vendégváró volt, mint a fogorvosi szék. – Azt mondom: Aljona,
nem ígértem neked soha semmit, fejezzük be ezt az egészet,
egyszer úgyis eljön a halál, és eltöröl mindent; mindent, ami
maradt nekem – egy kis nyugalmat, hogy játszhassam a
katonáimmal, anélkül hogy az iskolai félév miatt meg kelljen
szakítanom, hogy ugorjak segíteni a nagyinak meglocsolni a
paprikát – és gyűrögettem a nadrágomat, nem volt kedvem
hozzá, hogy benyúljak a kocsiba, és megsimogassam őt. Aljona
váratlanul kinézett, üdvözlésképpen biccentett, és szétoszlatta
gondterhes ráncocskáit:
– Ha akarod, engedjük el a sofőrt, és én majd elviszlek.
Ezt egyáltalán nem akarom. Nem akarlak látni, beszélni,
együtt élni veled. Azt akarom, hogy csak akkor ugorj ki, amikor
megnyomom a gombot. Hogy leszopj, aztán vissza is bújj a
helyedre.
Összeszedte magát, kivirult, kisírt, ködös-homályos szeme
felragyogott:
– Előbb nem vetted fel a telefont, aztán meg kikapcsoltad.
Megijedtem, hogy nem történt-e veled valami. Felhívtam a
sofőrt, de nem tudott semmi értelmeset mondani: lehajtottunk
az országútról, megálltunk, elment valahová… Az irodában senki
sem tudta, hová mentél, én pedig arra gondoltam: lehet, hogy
segítségre van szükséged… Istenem, micsoda boldogság, hogy
életben vagy! – és Aljona rám borult, hogy legalább ezzel
magyarázza a könnyeit. – Istenem, ez a legfontosabb! – És
lihegni kezdett, mintha csak szorította volna a torkát az ingemből
áradó szag. – És amikor rájöttem, hogy minden rendben van
veled, tudod, mit csináltam? Felidéztem az első napjainkat, a
szerelmünket, csak a jót – annyi jó dolog történt velünk, egy
egész életre elég… Ahogyan nevetsz. Ahogyan először öleltél át.
Emlékszel, mit mondtál? Hogy nagyon kellek neked, minden
percben, és ha kicsi lennék, a mellzsebemben hordanál… Ahogy
mentünk együtt, és szállt a fehér szösz, te pedig azt mondtad:
jegyezd meg ezt a napot… És én csak álltam, és azt gondoltam:
minden jó lesz, minden nagyon jó lesz! – És finoman gonoszkodva
így fejezte be: – Szaska, mennyire szeretlek téged! – és letörölte
a könnyeit.
– Minden jó lesz nekünk. Igaz?
– Igaz.
– Ülj be gyorsan.
Beültem, bevettem magam a lyukba, ahol nincs hová
kinyújtanom a lábam, Aljona rám hajolt, és elkapta a nyakamat,
nyomkodta hozzám száraz, dohánybűzös ajkát, magában tartott,
forgatott valamit, aztán kibökte:
– Sietned kell. Telefonált Sahurin. Szergej Ivanovics Sahurin!
És azt mondta, hogy csak veled fog beszélni.
Meghűlt bennem a vér. Míg a telefon a hívásjeleket
továbbította, én azon gondolkodtam: vajon mi történt? Mi
történhetett ott a hegygerincen túl, a temetőben? Meghalt, akitől
féltek? Tényleg minden mindjárt befejeződik, beengednek
bennünket, hatósági tanúk jelenlétében felnyitják a fedelet,
amelyet teveszőr szőnyeg alá rejtettek, becsavarják a foglalatba
az égőt, és a mi szegényes valóságunk hirtelen más lesz, mint
amilyennek hittük, vaksi vakondképünkkel hunyorogva?…
Tehát így történt minden, és ezen nem változtathatsz…

– Halló. Igen – Meghallgatta óvakodva kimondott nevemet, és

azt suttogta: – Megkaptam a levelét.
– Szergej Ivanovics! Lehetséges, hogy az egy másik levél? Én
hat évvel ezelőtt írtam önnek.
– A maga levele. Itt a telefonszáma is. Csak válogattam a
papírjaimat, és ráakadtam. Szeretett volna találkozni velem –
szűrte át a fogán a hihetetlenül hangzó mondatot.
– Tudunk találkozni?
– Olvasta Alekszej Ivanovics könyvét? Az jó. Nem ment ki a
Győzelem parkba, a múzeumba?
– Többször is. Ott van egy vitrinben az ön bátyjának az
egyenruhája. – Lehajoltam a fűben rejtőző gyalogsági aknához,
morzsákat dobáltam egy láthatatlan vörös szárnyú koncárnak,
amennyire csak bírtam, nyújtottam, nyújtottam összecsukható
karom-pecabotom-teleszkópom, hogy adjak valamit egy
bizalmatlan mókusnak.
– Melyik évben? Hm? Valahogy rosszul hallom… Én is jártam
ott nemrégiben – a vitrin üres. Mondom: hogy lehet ez?
Kiderült, hogy a rendjeleit elvitték, hogy megvizsgálják a
hitelességüket.
– Mikor tudunk találkozni, és beszélgetni Alekszej
Ivanovicsról?
– Lássuk csak… Igaz, nem érzem túl jól magam… Hiszen sokan
írtak róla, most meg a fiatalok valahogy kevésbé… Habár
elmentem a Szaturn gyár főkonstruktőréhez. Az emlékét… Jó
lenne megörökíteni az emlékét.
Akkor éppen jóhoz fordult, hozzánk.
– Holnap esetleg?
– Holnap…
– Csütörtök lesz.
– Csütörtök…
– Hat órakor. Hat órakor.
– Maga pedig érdeklődést mutatott Alekszej Ivanovics iránt…
– Hol? Hol találkozunk?
– Esténként kijárok elüldögélni… egy padon. Lehetne ott, a
padon?
– Hol?!
– A tónál. Aktívan részt veszek a… a tó rekonstrukciója elleni
harcban. Luzskov azt mondta – suttogta, mintha őszi szellő
fújdogált volna –, maga leckét adott a hatalomnak…
– A Patriarsije Prudin? Annál a tónál, a padon? Holnap! Hat
órakor! Hol?
– Krilov szobránál…
Ennyi! Nagyot fújtattam, megnyaltam a számat,
megnyomogattam a nyakamat. Ezek szerint van ott egy Krilov-
szobor. Ennyi, ennyi. A titkárnő felröppenő madárként húzott el
mellettem, majd visszafordult az ajtóban:
 – Miért sikerül magának minden? Minden, amit csak akar?
Annyira örülök! Olyan sokáig vártunk erre – és kiszaladt; gyors,
vidám sarokkoppanások.
 A KREML FALAI

És minden hiába, nem sikerült nekik, de visszafordulni se tudtak,

vagy egyszerűen csak megállni pihenni. Nem csapták be őket,
csupán hallgatás volt a válasz. A roncsok, akiket tolószékben
hoztak – a Birodalom utolsó nemzedéke –, sorra megtagadták a
zárszót. Miért?
Pusztán orvosi érdeklődésből és személyes részvétből én is
becsöngettem néhány ajtón a Frunzenszkaja utcán meg a Lenin
sugárúton.
– Ki sem kelek az ágyból. Asztmás vagyok. A másik szobában
a beteg lányom van, figyelje csak, fekszik, egy szót sem szól.
Várjuk az orvost. Csukja be, legyen szíves, a szellőzőablakot.
Sahurinról… olyat, de olyat tudok… – Megnyúlt fülemhez hajolt.
– Nem mondja el senkinek? – És elsziszegte: – Megölte az
osztálytársnőjét. A hídon!
Rásandítottam a tévére, amelyben lövöldöztek, gyilkoltak, de
senki sem vetkőzött.
– Könyvet akarok írni négy osztálytársamról, akik Alupkából
indultak el a háborúba. És volt szerencsém ismerni egy
zeneszerzőt is. Rahmanyinov vetélytársának tartották, de inni
kezdett, és zongorakísérő lett belőle. A könyvem címét már
kigondoltam: Neve és hőstette ismert. De senki se akarja kiadni.
Közölni szerettem volna vele: éppen most jöttem meg a
Krímből – Voroncov palota, Jaska csacsi, Alupka egykori
iskolájának tetején a független Ukrajna zászlaja lobog.
– Írja meg csak magának.
Az öregasszony közbevágott:
– Magamnak nem akarom – majd hezitálva kicsit úgy tett,
ahogyan mindegyikük: – Megmutatom magának az albumomat,
a szüleim fényképeit.
Aztán félretéve mindent, ami megjátszott meghatottságomból
maradt, kérdezni kezdtem a zsarnok gárdistájáról, a
pártellenőrzés véreskezű vezéréről:
– És mit mesélt magának az apja?
– Nyugdíjas korában megbetegedett, és tizennyolc évig
ágyban feküdt. És nem mesélt semmit. Egy hónappal Brezsnyev
előtt halt meg, és egyre azt hajtogatta: ne mondjatok semmi
fölöslegeset, óvakodjatok. És ő maga is hallgatott.
Visszamentem a Krímbe. És miközben akaratlanul
belebelenyomtam térdemet az előttem lévő repülőülésbe,
elgondolkodtam: ha biztosan tudnám, hogy rajtaütéseimmel
felégetem, felmorzsolom, elcsúfítom maradék hónapjaikat és
heteiket, tablettákkal beszabályozott csöndes álmukat, a
gyászzene szokványos dallamát, a rendjeleik súlyos nyugalmát,
visszafordítanám-e a hordámat? Nem, persze, hogy nem. Nincs
bennem sajnálat. És ennek sok oka van. Itt az egyik: a
vasemberek igazsága kiszáradt, lakkréteg került rá, nyugalmuk
és hallgatásuk már megközelíthetetlen. Mi pedig évről évre
ostromoltuk a várost, amely már nem is létezett.
Lehetséges, gondoltam a Kreml vörös tégláiról, miközben
elveszítettem magamban a hitet, hogy miután több hónapig
próbálkoztam, le tudom küzdeni a Pók pasziánsz harmadik
lépcsőjét, lehetséges, hogy ez nem véletlen, hogy így gondolták el
az öregek: hogy a „Végrendelet” feliratú borítékról kiderüljön,
hogy üres, hogy a „rabló-pandúr”-ban eltöröljék az utolsó
útbaigazító nyilat, hogy a gyerekek hiába rohangáljanak a dácsa
telkén, kutatva az utolsó feljegyzés után, amely megmondja, hol
van elrejtve a kincs – de hogy sikerülhetett ez nekik? hogyan
eshetett ez meg velük is?
Elsőként a németeket kezdte nyugtalanítani a beköszöntő
csend, amikor áprilisban Berlin körül összezárult a bugyborékoló,
sűrű vörös iszap, és Hitler azt ordibálta: „Ugyanúgy, mint
Sztálin, nekem is le kellett volna lövetnem az összes
tábornokomat!” Goebbels estéken át ült a Szovjetunió
népbiztosainak és marsalljainak személyi ügyei fölött, hasztalanul
hallgatva az életrajzi információkat és nézegetve a néma
munkás-paraszt arcokat: mi történt velük? valami meteorit! És
az európai polgárok tarkójukra nyomva panamakalapjukat, csak
nézték a keletről látszódó furcsa fényt, a vadászok pedig, akik
ötven év múlva eljutottak a robbanás epicentrumához, csak egy
obeliszket találtak, csillaggal a tetején a tömegsírok fölött, és
feltartott kezű kőszobrokat – mintha jóval hosszabb ideig,
hosszabban és tökéletesebben ismétlődött volna meg Rettegett
Iván kora, amikor az évek krónikája megszakadt, és a
hónapokból és évekből csak a „németek” félelemtől vak
tanúsága, s a menekülő életben maradottak jajveszékelése
maradt, meg még egy halotti imakönyv, amelyet a cár halála
előtt állítottak össze.
Leküzdötték a kísértést, hogy saját gondolataikat lejegyezzék.
A vezérek a harmincas évek közepén, amikor létrejött a
telefonkapcsolat, abbahagyták a levelezést, megszűntek a sűrű
kiutazások a kaukázusi dácsákra – Moszkva környékén
építkeztek. A vezérek és a vasemberek közül (írástudó orosz
lelkek százai, ezrei közül, akik korábban összekeverték a
kéziratot és a vallást) 1917-től kezdve egyetlenegy sem mert
naplót vezetni, vagy a folytatni a megkezdettet. A különösen
beszariak kisdiákos fogalmazásokat produkáltak, letisztázták a
házi feladatukat, és a londoni nagykövethez, Majszkijhoz
igazodtak, aki postán küldte el a zsarnoknak egy valaha együtt
látott madár kitömött testét: „Elküldöm önnek a naplómat.
Csináljon vele, amit jónak lát. Elvtársi üdvözlettel: I. Majszkij.”
Aztán elég gyorsan kezdtek eltűnni az alapvető és fontos
dokumentumok, az ebédlőasztalnál lefolytatott értekezleteken
elhangzott megbeszélések jegyzőkönyvei, és végül az
ólomkoporsót szorosan leforrasztották, belülről – a zsarnok
megtiltotta, hogy jegyzeteljenek. Makszim Gorkij (kőarca a
Majakovszkijé előtt, szemben Puskinéval és Tolsztojéval az
ötszintes iskolaépületek homlokzatán) nem tudni, miért
kibuggyant könnyei között ezt suttogta a zsarnokról: „Mester. És
a kor gazdája” (Azt hiszem, pontatlan a feljegyzés, a „mester”
után a pontot ki kell venni), és teljes – ahogy a történészek és a
patológusok megállapítják – „írásbeli és szóbeli hallgatás”
következett be. Maradtak a határozatok. De eltűntek az
indoklások. Viszont teljes rendben ránk hagyták a kihallgatási
jegyzőkönyveket, amelyekről sosem szárad fel a vér, olyanok,
mint a mesebeli nedves fű – minél tovább szárítgatod, annál
nedvesebb lesz, bennük az élő, szenvedéssel teli emberi hangok
megismétlik azt, amit az Abszolút Erő diktál nekik, ami persze
megkímél bennünket az afféle könnyes-banális kitérőktől, hogy
„mennyire fáj!”, vagy a felkiáltásoktól, hogy „Anyám!
édesanyám!” meg a mit sem érő, lenyúzott irháktól és inaktól,
viszont megsemmisíti ezeknek az embereknek egyéni, érdekes
tartalmát.
A fennhangon kimondott szavak erőtlennek bizonyultak, aztán
pedig már nem jelentettek semmit. Az édes, otthoni, tejszagot
árasztó egyéni nyelvet homlokon csókolták, és kihajították a
vagonból a két állomás közötti, gyorsan elsuhanó területre – a
nyelv elvadult, társadalmiasodott és elbarmult az újságok
hasábjainak és a nyomdabetűk ólomsorának keretei között; és az
érzékeny lelkek félénk megnyilvánulásait („Nehéz a lelkem,
Imperátor Őfelsége, hogy oka vagyok az Ön ilyen mértékű
felháborodásának. Sosem akartam elkeseríteni Önt, és fájdalmas
látnom, hogy az Ön által hozott döntés ilyen felindulást vált ki
Önből. Engedelmével eljöttem elbúcsúzni Öntől, és orosz szokás
szerint kérem Önt, hogy tartson meg jó emlékezetében. Ha
bármivel is az Ön kedve ellen tettem, bocsásson meg, és higgye
el, hogy én Önt a tőlem telhető minden erőmmel és teljes
határtalan odaadásommal szolgáltam”) likvidálták az utolsó
cárral együtt, elégették, mésszel szórták be, bányába vetették.
Féltek, magyarázta valami ökör, és – hallgattak, féltek a
„sztálini terrortól”, rabszolga népség! Ugyan miért – reszkettek,
hogy megölik őket… Lágerek, Lubjanka, golyó, gyerekek a
menhelyen, megbélyegzett homlokkal. De a félelem birodalma
összeomlott volna 1941. június 22-én 4 óra 22 perckor, még az
előtt, hogy Molotov kínzó hatásszünet és sóhaj után rávette
magát, hogy bemondja a rádiómikrofonba: „A szovjet
kormányzat… és vezetője, Sztálin elvtárs… a következő
bejelentés megtételével bízott meg…” Tényleg csak a félelem?…
Ahogyan a hadseregparancsnok, Gaj írta a levelében, amelyet ő a
legfőbbnek tartott: „A cellában sötét van, és a könnyeim is
gátolnak az írásban…” De a németek is ugyanígy féltek a
Gestapótól, a koncentrációs tábortól, senki sem akart
húskampón lógni vagy zongorahúron himbálózni (mint azok a
robbantó srácok), vagy agyonlőni magát a családi birtokon az SS
tábornokának felügyelete mellett (mint az a valaki a sivatagból),
ugyanakkor a „nem félni” parancsnak megfelelően előszedték
iszákjukból a „keleti hadjárat” naplóit, amelyekben különféle
dátumok alatt feljegyezték: „a Führer őrültséget őrültség után
követ el” és „el vagyunk kárhoztatva”… Az orosz hercegek és az
önkéntes hadak viszont, amikor kiürítették a vesztőhelyeket,
„némán álltak”, egyetértve abban, hogy elhallgatnak
százkötetnyi memoárt, mint ahogyan korábban az Abszolút Erő
által diktált és katonatiszt lektorok által kijavított százban is
egyetértettek. Hol vannak a tanúvallomások? hol a vasnemzedék
visszaemlékezései? Mint ahogyan harmincnégy évvel ezelőtt a
tartalékos őrnagy Silov írta: „A munkáikat nyilván a feleségük
olvassa”… És miközben szenvedtek, amiért elesett barátaik
emléke feledésbe merül, gyűlölték Hruscsovot a „fölgolyóra
kiterjesztett” sztálini háborúért és Brezsnyevet kétes értékű
hadvezéri dicsőségért, amely elértéktelenítette a rendjeleket, és
morzsányi hitük sem maradt a mennyországban és a pokolban,
hallgatagon zuhantak a sírba, megfelelve Lazar Kaganovics
megfogalmazásának: „Senkinek, semmiről, sohasem.” Hallgattak
a kegyvesztettek és a győztesek. Főkonstruktőrök, marsallok,
népbiztosok, KB-titkárok – senki sem tudja meg, mit láttak a
vasemberek ott, ott… a halál határán túl – hogy mi derengett fel
nekik onnan, miféle könyörtelen, ókori pokol? Golovanov marsall
utolsó leheletével azt súgta a feleségének: „Anya, micsoda
szörnyű élet” – egy nőnek, egy lánynak, aki hirtelen megcsókolta
a főbejáratnál, és összerezzent a szégyentől, és elszaladt, mihelyt
egy repülős megkérdezte tőle: „És sok ilyen csókjuk volt?” Most
pedig éppen ő siránkozott: „Ugyan már! Ugyan már, hogy
mondhatod? Miért lenne szörnyű élet?” – „Szerencséd, hogy te
ezt nem érted.”
Csak hogy világos legyen, csak hogy ne maradjon kétség: a
nyomok eltakarítása és a csönd nem csak úgy volt, minket nem
ágymelegítők és lovászok vártak, hanem a rangidősök: Molotov,
Malenkov, Vorosilov, Mikojan, Kaganovics (és még Berija is
elhúzta volna addig, ha közben agyon nem lövik). A hibernált,
gleccser lapította, százéves emberek köztünk bolyongtak, írtak
és töprengtek a remetelakukban, harminc egymás mellett töltött
év alatt egyszer sem futva össze a szomszédos lépcsőházban,
„szöveg nélkül”, ahogy korábban a karikatúrák alá szokták írni –
szó nélkül, komoran kémlelve a hozzájuk érkező vízvezeték-
szerelőt vagy unokatestvért. És ahogy korábban az emberek
halálukkor azt hörögték: „Papot!”, amikor eljött az idő,
szerzeteskarmukkal ezt firkálták le: állítsák vissza a
párttagságomat! – ezen kívül semmi mást! – nem mondtak
többet a halottaknál, betartották a megállapodást. Kaganovics
posztumusz memoárjáért, mohón nyálukat csorgatva, sorban
álltak az emberek, és kezükbe kaptak egy köteg bibliapapírt
ezekkel a szavakkal: „Éljen a Szovjetunió Kommunista Pártja és
nagy vezetője, Joszif Visszarionovics Sztálin!”, amit 43 278 624-
szer írt le… Malenkov pedig egyetlenegyszer, a felesége
temetése és egy infarktus után, a halála előtt a szemét kinyitva
azt suttogta: 1941 októberében az egész vezérkar elhagyta
Moszkvát, és ő maradt egyedül a gazdaságban – fantasztikus
marhaság, amelyet jelentéktelensége okán még csak ellenőrizni
se érdemes –, és ennyi az egész? Az áldozathozatal, a sokmilliós
vetés után begyűjtött termés: a nagy ugrás, a gömb, a Föld
mesterséges útitársa, a szputnyik felé?!
Minden térképünk és dossziénk, az utcák, telefonközpontok és
vérellátó központok elhelyezkedése, az ostromlott, nem létező
város hagyományai és szokásai, mindaz, amiről beszámolnak
Vova Sahurin kortársai, nem más, mint dezinformáció. Az
Abszolút Erő, amely az apáknak hallgatást parancsolt,
szétrobbantotta a családi hagyományokat, az istenhitet, a több
ezer kilométeres távolságokat, a családi kötelékeket, sőt
(semmiféle „sőt”, egyszerűen csak „és”!) a szerelmet.
Meggyőződésem, hogy a zsarnok maga is elszörnyülködött,
amikor az efféle leveleket olvasta: „Kéri, hogy bármilyen
formában (a Központi Bizottság előírásának megfelelő)
rehabilitálják. Magától tesz javaslatot arra, hogy engedélyezzék
számára, hogy személyesen lőhesse le az összes, az eljárás során
halálra ítélt személyt, többek között a volt feleségét is. Mindezt
közölni a sajtóban.” A vasemberek nem gyerekeket hagytak
maguk után, hanem utódokat.
Az utódok pedig, már akik tisztességesebbek voltak,
beismerték: semmit sem tudtunk, a szüleink hallgattak, apám a
párna alá rakta a pisztolyát, sértve érzem magam, amikor
apámat hóhérnak nevezik – nincs mire visszaemlékeznem az
otthoni franciaórákon, a dácsán lévő mozitermen és a
Szerebrjanij Bor-i teniszezésen kívül; az apák senkivel sem
barátkoztak (a családok közötti barátkozás csak azt követően
kezdődött, hogy eljött a világvége, vagyis 1953. március 5. után),
és ha mégis elmentek „látogatóba” egymáshoz, az apák Gorki (itt
valami szám következett) ösvényein sétálgattak, nyomukban a
feleségek tipegtek, és női témákról fecsegtek, és a sort a
gyerekek zárták a világ meghódításának terveivel. Az apák
szótlanul lépdeltek – nem a beszélgetőpartnertől féltek, nem,
csak figyelembe vették, hogy az ember gyarló, emlékezete torz,
ha kinyitja a száját, képes elragadtatni magát, hogy a durva szó
elveszi erejét, és valami nemlétezővel vigasztalja magát. Az apák,
miközben a kert ösvényein sétálgattak, láncszemeknek érezték
magukat, egy erős kézben, nem voltak azonosak önmagukkal, az,
akivel sétáltak, bármelyik pillanatban eltűnhetett, kiderülhetett
róla, hogy ellenség, de ha nem kaptak megbízást, hogy
jelentsenek róla, akkor miről beszélgessen vele az ember? Tán
csak nem arról, hogy idén késve érkezett a tavasz, és hogy
megnyúltak a gyerekek…
Az utódok közül azok, akiket fájdalmasan érintett a „hóhér”
megbélyegzés, lelkiismeretükről megfeledkezve verklizték: „És
ha nem lett volna az ellenállás, amelyet óvatosan, de időnként
nyíltan is kifejtett apám a sztálini satrapákkal szemben, akkor
nem őrizhette volna meg az élő lelkét, és a despota halála után
nem léphetett volna fel azokkal a despota alatt titokban
szenvedések közepette született, valóban demokratikus
reformokkal, amelyek az első lépéseket jelentették a totalitárius
rezsim összeomlásához” – mindezt egy olyan emberről mondták,
aki kézjegyével hagyott helyben több ezer kivégzési listát, és
párnával fojtotta volna meg a fiát ezért a „despotáért” és
„satrapáért”.
Az apák, anélkül hogy bármit is mondtak volna, lehetővé
tették, hogy büntetlenül bármit csináljanak belőlük, és
Lavrentyij Berija fia elragadó könyvet írt az apjáról: jólelkű
ember volt, odaadó családapa (a perben szereplő, százötven
szeretőt felsoroló lista csak az ügynöki tevékenység elfedésére
szolgált), olyan politikus, aki arról ábrándozott, hogy kevesebb
vér folyjon, az elgondolásait és utasításait pedig elferdítették – és
mindezt egészen meggyőzően, ismert iratokra és vitathatatlan
tényekre alapozva.
Még a zsarnok lánya is, amikor pénzre lett szüksége – csak
kell zabálni, ruházkodni, a gyerekeket etetni, még fiatal vagyok,
vannak igényeim –, odáig ment el, hogy dollárért eladta a mellén
hordott keresztet, jó kis bevezetéssel: „Írhatok életemnek arról
a huszonhét évéről, amelyet apám házában töltöttem; azokról az
emberekről, akik jártak ebben a házban, vagy közel álltak
apámhoz; mindarról, ami körbevett minket és meghatározta
életünket, arról, hogy mennyire eltérő emberek és törekvések
küzdöttek egymással ebben az életrendben.” Tényleg tudod
mindezt? akkor írd le! – és ő préselte, préselte, facsarta is ki
magából, aztán végül amit kifejt, abból csak egy karcsú,
semmiségekkel teli könyvecskére futotta: három közös ebéd, két
veszekedés, néhány pletyka (apám halála után azt mesélték…), a
dadának és a saját első szerelmének részletes leírása; aztán még
erőtlen fotónézegetés (na, emlékezz már vissza valamire, ha már
eladásra! – „Kirov hálóingben, papucsban”), idézetek a zsarnok
„Szetankához” intézett leveleiből, még a gyermekkorából, és egy
satnya, általában az utódoknak szóló gondolat: Berija – ő volt a
bűnös mindenben, úgy játszott, ahogy csak akart idős apámmal.
A zsarnok lánya, ugyanúgy, mint az utódok, V. Sahurin és Ny.
Umanszkaja kortársai valamennyien, vakon éltek, mint mélyvízi
barlanghalak, belesüppedve a saját jómódú életükbe, tudomást
sem véve a háborúról meg az egyszerű népről, banalitásokba
merülve: „…honnan van bennem ez a nagy szeretet Oroszország
iránt?”, kiegészítve: „Mi pedig barbárok vagyunk, amilyeneket
sehol a világon nem találsz”, undorító viccelődéssel: „Vagy talán
nem hőstett tisztességes, rendes embernek lenni a mai
időkben?”
Az amerikai olvasó csalódottan csapta össze a könyvet: „Ennek
elolvasásától ugyan nem omlanak le a Kreml falai.”
Ennyi. Hát ez az: sosem fognak leomlani. Szilárdak az alapok.

Az olvasótermi könyvtárosnő halkan megköszörülte a torkát, és

a falióra felé biccentve kérte, hogy adjuk le a könyveket.
Felálltam, stószba rendeztem a súlyos, poros köteteket, és
beismertem magamnak: kevesek vagyunk még a rendőrségi
részletek összeállításához is: még a zsarnok tízpercnyi
agonizálása a kuncevói dácsán (minimum) hat felnőttkorú,
dermedten álló tanú szeme láttára sem eleveníthető fel hitelt
érdemlően. Magához hívta-e őket elbúcsúzni? odaintett-e
Bulganyinnak, hogy: „menj el”?, a tenyerében tartotta-e
Malenkov ujjait? Mondta-e vagy sem, hogy az ördög vigye: „Dz-
z-zi…”? Motyogta-e, hogy „Mit tettek velem”? Megcsókolta-e őt
a „szörnyeteg”, „hóhér”, „kaméleon”, „született szadista”,
„vámpír”, „a történelem egyik leghírhedtebb gazembere”,
Berija? Mondta-e lázálmában: „Iljicshez…”? Igaz-e, hogy
farkasmód elvigyorodott? Adott-e neki Vorosilov egy kanál
húslevest? elfordult-e Hruscsovtól? vádolta-e mérgezéssel
Molotovot? Kérte-e, hogy nyissák ki az ajtót: fuldoklom?
Egyáltalán: magához tért-e? És név szerint kik voltak jelen? És
végül: honnan azok a hitelt érdemlő információk, hogy a zsarnok
állítólag széles mozdulatokkal keresztet vetett az ikon felé –
honnan volt ikon a kuncevói dácsán?! Ebből (egyáltalán, ebből az
egészből) valójában semmi sem igaz.
A lemondás a személyes igazságról, a vizes homokban hagyott
saját lábnyomról természetfeletti, beteges simulékonyságba
váltott – több százezer forradalmár erősítette meg a
nyomorúságos, szégyenteljes, debilek kreálta vádakat, miközben
biztosak lehettek benne, hogy ezzel a saját halálukat erősítik
meg; mindent aláírtak, és az aratást tovább kiterjesztve,
neveztek meg (némelyek nyilvános tárgyaláson, külföldiek előtt,
akik azért érkeztek, hogy megnézzék az orosz corridát) a
nyomozás számára újabb embereket. Senki se menekült el hamis
iratokkal a tajgába, nem rejtőzött el remetelakban, nem kezdett
el visszalövöldözni egyik ablaktól a másikhoz rohangálva,
mintegy felidézve illegális tevékenységét és a polgárháborút;
mindenki (néhány öngyilkostól eltekintve) tudott mindent, és
nem félt semmitől; ültek és várták a letartóztatók lépteit, hogy
aztán mindent, amit csak mondanak nekik, teljesítsenek, és
megőrizzék az Abszolút Erőhöz való tartozásukat, amely azt
sugallta ellenállhatatlan erővel… mit is?… hogy halhatatlan
vagyok. És csak ostobaságból lehet azt mondani, hogy bilincsbe
verve éltek. Tudatosan éltek. Azzal a tudattal, amelyet ők maguk
határoztak meg. És ebből kibukni rosszabb volt, mint a halál –
kozmikus por, Abszolút Nemlét, azt pedig, hogy mi az Abszolút, a
birodalom pontosan megrajzolta nekik.
A hóhérok tudják – kínzások, egyszerűen csak kínozták,
verték őket; gyenge kis állat csak az ember, amikor
csizmasarokkal tapossák az ujjait, és nem hagyják aludni egy
hétig… De eljön a pillanat, amikor már túl van a háromperces
tárgyaláson, amikor az ember és föld között nem marad semmi,
csak egy kis csomó levegő a senkinek se hallható szavakra, és ők
még akkor is azt kiáltották: „Éljen Sztálin!” És a keményszívű
népbiztos, Nyikolaj Ivanovics Jezsov is az oda vezető úton az
Internacionálét kezdte énekelni, a hajlíthatatlan Abakumov
pedig, miután bilincsbe verve három hónapot töltött egy
hűtőkamrában, a felé repülő golyóknak azt kiáltotta oda:
„Mindent megírok a Politikai Bizottságnak!” Nyikolaj Ivanovics
Buharin pedig, miután a cellájából ötven szerelmes levelet
küldött a zsarnoknak (senki másnak nem adták meg a
lehetőséget, hogy olyan alaposan felkészüljön a halálra, hogy
átgondolhassa), leeresztette a kezét, és akkor? „…Írok és sírok,
nincs már szükségem semmire… Lélekben készülök elhagyni a
siralom völgyét, és nincs bennem sem Ön iránt, sem a párt iránt,
sem egész ügyünk iránt semmi más, csak hatalmas, határtalan
szeretet.” Ne higgyen az őszinteségében az, akinek van hozzá
ereje?
Kizárólag Zinovjev volt az, aki (a legenda szerint) a pince
küszöbén hirtelen felemelte a karját: „Halljad, Izrael, az
Örökkévaló a mi Istenünk” – a zsarnoknak előadták ezt a kis
jelenetet, és minden néző könnyesre röhögte rajta magát.
Szuperengedelmesség – ezt kellett teljesíteniük, és
teljesítették is. Hajtsd a birodalmi akarat láncát, ne légy
akadálya, ellenkezőleg, hajtsd és erősítsd a saját léteddel – ezt
értették a népbiztosok és a gyalogok is.
De hagyjuk; azok az emberek, akik lemondtak róla, hogy
elmondják vagy leírják a véleményüket, úgy látszik, valahogy
másként gondolkodnak, azt hiszem, ez a pszichiáterek meg a
szociálpedagógusok dolga. Engem és minket agyuk egy másik
sajátossága ragadta meg: a sztálini sólymok, a vasemberek
leszoktak arról, hogy emlékezetükben rögzítsenek valamit. Nem
mondhatjuk, hogy semmire nem emlékeztek – de nem
emlékeztek a saját életükre.
Amikor nyaggatni kezdték őket, hogy emlékezzenek, az
öregasszonyok és öregemberek összeráncolták a képüket,
úgymond, valami felbukkant előttük, tessék, az erdei muslicák
szemtelenségével; ők pedig meregették nedvedző szemüket, de
hiába, nincs ott semmi. Ők nincsenek ott. Nem látják magukat.
Jelentéktelen esemény (gyilkosság, szerelem,
ezerkilencszáznegyvenhárom nyara) – ez foglalkoztatott
bennünket az ő nézőpontjukból. Az első években időnként azt
gondoltam: ha élne a zsarnok… Később rájöttem: ő se emlékezne
semmire. Umanszkaja ügye az ő számára nem létezett, az
ilyesmiről csak ennyit mondott: „Asszonynépnek való”.
A gályarab eldobta evezőjét, kifelé menet még belelapoztam
néhány újságba, nézegettem a szétszéledő egyetemista és
aspiráns lányokat: szoknyájukon átsejlő bugyijukat, szabadon
ingó-rengő mellüket, a fekete csipkéket, súlyosan ringó
feneküket. Az újságolvasás teljességgel meggyőzött saját
jelentéktelenségemről. A könyvtártól elindultam lefelé, jobbra, a
Kitajgorod metrómegálló felé, aztán balra és lefelé – majd
betértem a Zarjagyje moziba a legközelebbi vetkőzős filmre;
gyakran bejöttem ide, már felismertem néhány színésznőt: ez itt
például a Festett szolgálólányokban csak a háttérben bukkant
fel, A csábítás veszélyeiben viszont már a lényeghez lát. A filmek
kielégítettek, mintegy kimerítettek, kevésbé vágytam minden nő
után.
A jegyszedőnő eltépte, majd visszaadta a jegyemet, én
összegyűrtem, és eldobtam a sorok között (a vetítőterembe
mindig utolsóként slisszantam be, mihelyt leoltották a villanyt),
nehogy a zsebemben felejtsem; elővettem a táskámból egy üveg
narancslevet, és kiittam az egészet. Nem voltak sokan, és már
áttanulmányoztam a közönséget: reményvesztett nők, akik azért
jöttek, mert fogalmuk se volt, mit kezdjenek magukkal, egy ökör
részegen böfögve – egyedül ültem a sor közepén, bámultam a
vásznat, és vártam a pillanatot, amikor minden csaj levetkőzik,
és minden oldalról megmutatja magát. Ez általában negyven perc
elteltével következett be, ilyenkor azonnal felálltam, és
elmentem. Hogy ne botoljak bele senkibe a kijáratnál, amikor
felkapcsolják a villanyt.
 KUJBISEV, KUJBISEVA

A – t a n ú: Vologya könnyen el tudta bűvölni az embereket,

különösen az alacsonyabb származásúakat, akik jobban is jártak,
ha hagyták magukat elbűvölni.
B – t a n ú: Sahurinhoz úgy vittek, mint játékszert, tudtam,
hogy az kötelességem, hogy első hívásra menjek ki hozzá a
dácsára. Egy osztályba jártunk, apám a népbiztos helyetteseként
dolgozott, de a matematikatanárunk, Gurvic (akit Juliknak
hívtunk) egyszer figyelmesen rám nézett, és latinul azt mondta:
„Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek” – és máris
tudtam a helyemet. Elmentem tanulónak a repülőgépgyárba, és
mukkanni se mertem arról, hogy saját motort szeretnék. Amikor
Vologyának meg Vano Mikojannak lett saját Harley-juk, apám
nekem is tudott volna szerezni motort, de jó paraszti érzékkel
mértéket tartott, és az összes privilégiuma közül csak eggyel élt:
kétszemélyes bérletet szerzett a Dinamo-meccsekre.
A Politikai Bizottság tagját a Központi Bizottság titkárától
egész szakadék választotta el. A népbiztos és a népbiztos
helyettese közt ugyanolyan szakadék tátongott. És ugyanilyen
távolság volt, habár láthatatlanul, a gyerekek között is. Nem a
lakások méretéről volt szó, hanem valami sokkal lényegibb
dologról.
Apám hallgatott a haláláig, amit pedig írt, összetépte.
Életem legjelentősebb élménye – az első sugárhajtású
repülőgépek díszszemléje. A Vörös tér fölött tizenöt MiG és Jak
húzott el. Katasztrófa esetére a repülőgép-konstruktőrök
dísztribünjétől nem messze kocsik álltak, fegyveres kísérettel.
Vologya szőkés, göndör hajú, mélykék szemű srác volt. Kicsit
dadogott.
 A – t a n ú: Felráncigált a padlásra, és rámutatott a téglafalra:
mögötte kincs van! Gyerünk! Pajszerrel törtük, törtük, kivertük
a téglákat – e-e-ekkora lyuk keletkezett, mögötte pedig nem
kincs volt, hanem az utca! Éppen leértünk az udvarra. Alekszej
Ivanovics jön szembe velünk, és minden szó nélkül, meg anélkül,
hogy a lyukról tudott volna, csak látta, hogy csupa por vagyunk,
és teljes erőből lekevert a fiának egy pofont! Engem meg azonnal
hazazavartak.

A 175-ös számú iskola előzetes nemzetbiztonsági ellenőrzése

során azonosítottunk néhány személyt, akik vélhetőleg V.
Sahurin osztálytársai voltak: G. Lozovszkaja, Julija
Barisenkova, Umanszkaja, Artyom Rafailovics Hmelnyickij,
Kuznyecov, Sztrelcova, Xxxxxx, „Lenyka” Redensz, Szvetlana
Molotova, Bakulev, Barabanov, Hrulev (?), Kirpicsnyikov,
Kujbiseva, G. Romanov, Bolotovszkij, Anat. Boriszov, Vlad
Szkrjabin (?).
Az iskola igazgatója: Olga Fjodorovna Leonova, a
Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának küldötte, a Munka Vörös
Csillagja kitüntetettje.
Tanulmányi vezető: Groza (csak a vezetéknevét sikerült
kideríteni).
Osztályfőnök: Natalja Mihajlovna Bucsnyeva
(Sztaropimenszkij köz 5., 21. szám), a vizsgált időszak idején
negyvenéves, a család tagjainak feldolgozását
perspektívátlannak ítéljük.
Matematikatanár: Julij Oszipovics Gurvic (lakhelye – az a
ház, amelyikben a tankönyvbolt is található), a vizsgált
esemény időszakában hatvan éves, a családtagok feldolgozását
perspektívátlannak ítéljük.

– Látott Vologyánál Walter pisztolyt?

„Nem.” „Én nem láttam” „Igen, de… honnan vette?” „Nem
emlékszem.”
C – t a n ú: „A jelenlétemben lövöldözött a nyaralóban egy
kisöbű puskával, és szétlőtte vele a villanyoszlopon a
porcelánszigetelőket. Pisztolya nem volt.”
– Hallott róla, hogy Vologya az iskolában pofon vágta az
egyik osztálytársnőjét?
„Nem”. „Nem”. „Nem tudom”. „Magától hallottam”. „Nem,
nem megütötte, hanem megölte. Umanszkaját…”. „Nem”.
D – t a n ú: Galja Kujbisevát ütötte meg fizikaórán. Vologyát
kihívták felelni a Volga menti városokból, és jól is felelt. Galja azt
mondta: „Hát persze, könnyű neki ebből felelni. Kujbisev körül
mindent jól ismer.” Sahurin erre odament hozzá, és adott neki
egy pofont.
E – t a n ú: Én mintha úgy emlékeznék, hogy a szünetben
ütötte meg Galját. De az egész a Kujbisevről folytatott vitával
kezdődött, ez igaz.
– Honnan ismerhette Vologya Kujbisevet?
– Kujbisevet mindenki ismerte. Az iskolát oda evakuálták a
háború elején.
– Úgy véli, hogy Vologya lelkileg labilis volt?

Augusztus, végéhez közeledik 1941 haldokló nyara, Kosztya

Umanszkij az utolsó három hetét dolgozza le Washingtonban,
Kujbisev készen áll arra, hogy felváltsa a fővárost – a
legszerencsésebbeknek a kerítés résén át megmutatják a villát,
amelyik a zsarnokra vár, említésre méltó még a szépséges,
fekete szemű háziasszony is; a Volga-partra telepítik át a külügyi
népbiztosságot, a Szovjet Információs Hivatalt, a
repülőgépgyárakat, a Nagyszínházat és az átkozott 175-ös számú
iskolát. Az osztálytermeket a Legfontosabb Tanulókról nevezték
el: volt Szvetlana Sztalina osztály, Vano Mikojan osztály,
Szvetlana Molotova osztály, Szergo Mikojan osztály. Az iskolában
sokan akartak tanulni, de senki sem akart tanítani.
Kujbisev pedig… A zsarnok lányának nem tetszett: régi és
koszos, koldusok, hajléktalanok, „nagyon sok a sánta, a vak, a
púpos, a görbe lábú, a kacska kezű meg a mindenféle nyomorék”.
A sebesült katonák nem váltottak ki benne együttérzést, mint
ahogy a hatalmas folyó, a kereskedő udvarházak maradványai,
meg a ócska bárkák és áradások sem; a város barátságtalannak
tűnt: „Tessék, idejöttek ezek a puccos és duzzogó alakok, most
Hitler majd ide röpíti a bombáit.” Kujbisev szenvedett: a
lakásokba beköltöztették a jövevényeket, néhány házat teljesen
kiürítettek nekik; a felduzzasztott iskolák négy váltásban
dolgoztak, az utolsó váltás este nyolckor kezdődött, a harmadik
óra után a gyerekek elaludtak a padokban; az árak megugrottak,
az élelmiszer elfogyott, a városiak fűrészporból készített fasírtot
és krumplihéjból sütött lángost ettek, makkból és
pitypanggyökérből főzött kávét ittak, és vért adtak a
sebesülteknek. A 175-ös számú iskola tanulói ezt nem vették
észre, Szvetlana Molotova 1941. augusztus 16-án ezt írta az
apjának és az anyjának: „Kaptunk egy pompás villát, a városon
kívül pedig van egy csodálatos dácsánk… Azért írtam keveset,
mert nincs mit írnom. Nagyon jól élek.”
A zsarnokot nem érdekelte a 175-ös számú iskola, mint
ahogyan a többi személyes dolog sem, amelynek nem volt köze a
Jövőhöz (sőt az Örökkévalósághoz), de nem is utálta. A hatalom
és a pénz a birodalomban nem öröklődött, a vezérek gyerekeinek
közös kosztot és hétköznapi életet készítettek elő. A félelmetes
névvel rendelkező kamaszoknak foltozott nadrágot és stoppolt
harisnyát kell hordaniuk, és együtt ülni a padban az egykori
hajléktalanokkal meg az elesett forradalmárok gyerekeivel, akik
gyermekotthonokban nőttek fel – KÖZÖS ALAPOK. De ezeket a
közös alapokat kikezdte a szülői szeretet, és főként az egyszerű
emberek, a dadák és gouvernante-ok félelme – ők szerettek
volna fellélegezni és etetni a családjukat, megérni az öregkort,
kezüket az ükunokák fejére téve; semmi kedvük nem volt, hogy
arra a gyilkoshalálos helyre kerüljenek, ahol a gyakorlat titokban
egyszer csak elnyomta az elméletet, aztán tovább száguldott,
bedarálva az emberi selejtet, azokat, akik tragikus módon valami
elvet képviseltek. A vasemberek gyermekeit aranyifjaknak
nevelték, és ezek a gyerekek összetalálkoztak a 175-ös számú
iskolában, amelyre mindenki rettegéssel tekintett, és a zsarnok
második feleségének barátnője, Marija Anyiszimovna Szvanidze
kétségbeesetten jegyezte fel: „Ideális körülményeket hoztak
létre… A rettenetes az, hogy a gyerekek érzik kiváltságos
helyzetüket, és ez örökre tönkreteszi őket… S kivételes
helyzetük arra kárhoztatja őket, hogy jelentéktelenek legyenek.”
Ez az, ami, mellékesen, eszébe jutott Marija Anyiszimovnának;
leggyakrabban (akármennyi rokon és barát is tűnt el) pedig a
zsarnok iránti szerelmére gondolt, hogy mennyire nehéz lehet
most „Joszifnak”, ezért előbb agyonlőtték a férjét, a Goszbank
elnökhelyettesét, aztán 1942-ben az asszonyt magát is, és ezzel a
gondolatai megszakadtak. A soron következő pedagógus, akit
húszévnyi gyakorlattal a háta mögött a zsarnok fiának
„neveletlensége” miatt elbocsátottak az iskolából, szenvedve írta
meg a zsarnoknak az igazságot: „…a kérdés megoldatlan marad
mindaddig, amíg az iskola és a család között nem alakul ki valódi
kapcsolat”; egy másik tanár pedig bevallotta: a 175-ös iskola
tanulóinak a nevelés „a legjobb esetben hasztalan, a legrosszabb
esetben veszélyes”.
Vlagyimir Sahurin a hatodik osztályba járt (1941–1942-es
tanév, Kujbisev, ma Szamara) – Szvetlana Molotova osztályába.
A helybéli tanárok kedvetlenül jártak be a 175-ös iskola elegáns
épülete és szabad szelleme miatt, de csak egy osztályban, a
hatodikban tagadták meg az oktatást, mert ott a helyzet már
elviselhetetlen volt: a gyerekek küzdöttek az elkerülhetetlennel,
a rájuk váró sorssal.
„A gyerekek nem buták, a tananyaggal semmi gond – írta
Szvetlana Molotova ugyanazoknak a címzetteknek –, de vannak
mindenre elszánt fiúk…”
Az alacsony termetű Szvetlana és a magas Szonya Sztrelcova
ültek a legközelebb a táblához, speciális padban: Molotovának
fájt a gerince, fűzőt hordott, és a gyógypad vele utazott
Kujbisevbe és vissza. Sztrelcova mindenüvé elkísérte Szvetát – ő
és a testőr – ez utóbbi az úttörőszobában várta a tanítás végét;
amikor a barátnők hazafelé tartottak a Gorkij utcán, a
nyomukban két csöndes, de tagbaszakadt alak haladt, a járda
mentén pedig, védve a hatodikos lányokat, egy személykocsi
araszolt, a járókelők rémülten elhallgattak.
Az apátlan-anyátlan Szonya megjelenéséről a 175-ös iskolában
azt beszélték, hogy Molotovnak elesett-meghalt a sofőrje,
Sztrelcov (nagyon is lehetséges, hogy a népbiztos életét próbálta
menteni), és Vjacseszlav Mihajlovics és Polina Szemjonovna
szánalomból magukhoz vették kosztra-kvártélyra a kislányt, és a
sajátjukkal együtt, mint az édeslányukat nevelték. Ez
természetesen hazugság. A sofőr nem halt meg, túlélte a lányát,
akit elvitt a veserák – Szonyát úgy vitték magukkal, mint egy
kiskutyát, hogy Szvetocska ne unatkozzon, ne érintkezzen a
franc tudja, kivel – ugyanolyan mókusbundában, pomponos
prémsapkában jártak, mindketten elvégezték a Nemzetközi
Kapcsolatok Főiskoláját, és egészen odáig voltak így kettecskén,
amíg a kaszton belül felnevelték és kiválasztották Szveta
számára a megfelelő párt, a repülőgép-konstruktőr Iljusin fiát –
Szonyát pedig elbocsátották (a fiatalok elváltak); halála előtt
Sztrelcova beismerte: nekem ez az egész nehéz, borzasztóan
nehéz volt.
Az iskolásokat amerikai légi segítséggel, nyolcszemélyes
Douglas bombázókkal vitték Moszkvába, hogy találkozhassanak
a szüleikkel. Amikor lefelé indultak a lépcsőn (azon a napon,
amikor a német bombák megtalálták a Nagyszínházat, a
Mohovaján az egyetem épületét és a Központi bizottságét a
Sztaraja téren), a zsarnok lányát elvitték a föld alatti
Főhadiszállásra, és ott is tartották, hogy egy kicsit érezze a
családi fészek melegét. Meglátta az apját, aki hiányzott neki. Az
apja a térképet nézte, az orosz hadseregeket, és anélkül, hogy a
kislányára pillantott volna, csak úgy a levegőbe kérdezett
valamit arról, hogyan kellene a lányának viselkednie, élnie:
– Na. Hogy vagy ott? Összebarátkoztál valami kujbisevivel?
 – Nem. Nem, hiszen mi külön vagyunk. Hiszen mi speciális
iskolába járunk.
– Hogy? – a zsarnok haragja rettenetes volt (ahogy
megjegyezték: villámgyorsan végigmérte a bűnöst), de nem
akarta az erejét erre pazarolni. – Speciális iskolába? Nézzenek
oda, micsoda kormány! Megjöttek a moszkvaiak! Adjunk nekik
külön iskolát! – És fenyegetően: – Hú-ú, az átkozott kaszt!
Kaszt – hát ezért óvta Ehrenburg Nyinát a 175-ös iskolától, a
heves, elbűvölő, mohó Kosztya pedig közelebb lökte a lányát
Szveta Molotovához.

F – t a n ú: Ahogyan minden zsidó anyuka, Szofja Mironovna is

azt akarta, hogy a fia tanuljon zenét. Vologya el is járt egy
zenetanárnőhöz, de aztán megszöktette a lányát, csónakon átkelt
vele a Volgán, és vígan elvolt vele, míg fel nem kutatták. „Ez a kis
kalandor nő meg akarta fogni férjnek az én Vovocskámat!” –
ordibálta Szofja Mironovna. Meg kell hogy keressék Jurka
Korenbljumot, ha még életben van, mert ivott, mint a gödény.
Ha megtalálják, adják át neki üdvözletemet. Nem, találkozni nem
akarok vele, maradjak csak meg az emlékében fiatalon.”
K o r e n b l j u m – t a n ú: „A valódi nevem Kirson (apám
Kirson volt, drámákat írt, 1938. július 28-án a Jagoda-ügyben
agyonlőtték, aki egy időben cellán belüli téglaként használta fel;
»Kérdeztem a kőrisfától…« – ez volt a kedvenc dala), anyám
megváltoztatta a nevét, és a háború elől elvitt minket,
gyerekeket Omszkba. Oda küldött neki levelet Kujbisevből az
akkor már terhes Dzsema Afinogenova. Egyedül maradtam, írta
Dzsema, gyere hozzám, együtt mégiscsak könnyebb lesz.
Afinogenov, aki drámaíró volt és apám barátja, az egyetlen
áldozata lett a Központi Bizottságra hullott bombának. Az
Egyesült Államokba akarták küldeni, hogy fokozza ott a
propagandatevékenységet, ő előtte bement a KB-ra a papírjaiért,
kijövet pedig meghalt.
Koldusszegényen érkeztünk meg, az egyetlen értékünk egy
régi kávéskészlet volt. Szofja Mironovna Sahurina azonnal el is
cserélte velünk élelemért. Egy osztályba kerültem Vologyával.
– Szofja Mironovna tudta az önök valódi nevét?
– Nem volt nehéz kitalálnia: széles körű kapcsolatai voltak,
különösen a „kulturális” közegben, de azért megengedte, hogy
barátkozzunk. Emlékszem, Vologya tiszta szőke volt. Elképesztő
nyelvérzékkel bírt: tudott angolul, németül, olvasta Hitlert,
Goebbelstől pedig valamit elragadtatottan idézgetett (hazudik?
egy szovjet fiú… 1941 szörnyű októberében… Hitler könyvei?
elragadtatottság?).
– Hallott valamit a szökéséről?
– Naná! Hiszen én is együtt szöktem vele (hazudik?) meg ezzel
a… Natasával! Elhatározta, hogy kényszeríti a szüleit, hogy
vigyék magukkal a kislányt Moszkvába. Felpakoltunk élelemmel,
komppal átkeltünk a Volgán, és az erdőben éjszakáztunk.
Kerestek bennünket a csekisták, riasztották a légierőt (hazudik!)
– ránk találtak, és visszavittek bennünket. Éppen a vizsgák
idejére. Emlékszem, a tanár házhoz jött vizsgáztatni.
Megkínálták teával, egy kistányéron sütemény hozzá.
Rettenetes éhínség volt akkoriban. Soha sem feledem: a tanár a
teáját megitta, de a süteményt, ahogy illik, nem ette meg mind.
– És mi lett a kislánnyal?
– A szökésünk után mindössze egyszer láttam: ment a
Szmolenszkaja téren Nyikogaszjannal, a szobrásszal, akit úgy
ismertek, mint… hm, a női szépség nagy tisztelőjét. A lányból
igazán mutatós, szép nő lett.
– Úgy véli, hogy Sahurin lelkibeteg volt?
– Miért lett volna? Miből gondolja?
– Hatodikos korában elszökött otthonról. Hetedikben pofon
vágta Galja Kujbisevát, mint kiderült, amiatt, mert az el
merészelte mesélni a kujbisevi kalandját. Megölte Nyina
Umanszkaját, aztán agyonlőtte magát. Skizofrén.
– Nem tudom… Minden elképzelhető, de… A lányokkal persze
kissé lökött volt. De ez a mohóság, hogy mindenki az övé legyen,
összekapcsolódott benne a hűség vágyával. Gondolja, hogy a
szökésnek a Volga túlpartjára, ami vicces volt, és a
gyilkosságnak, ami viszont szörnyűséges, egy és ugyanazon volt
az indítéka?
– Miféle indítéka?
– Hogy nem akart elválni a kedvesétől.

G – t a n ú: Emlékszem rá: alacsony, szőke, a haja rövidre vágva.

Lassan és érthetően beszélt.
A szüleinket besorolták a ranglétrán, és mi tudtuk, kinek mit
szabad. Vologya mindössze egy népbiztos fia volt… Vagyis a
harmadik rendbe tartozott. De többet akart, a Kremlbe vágyott.
Próbálta kiszámítani a saját útját, és úgy vélte, hogy a jövője a
sikeresen végrehajtott intrikákon múlik.
– Egy tizennégy éves fiúról beszél. Lehet, hogy…
– Nem, ez pontosan így volt. Elhívtak egyszer Sahurinék
dácsájára síelni. Azt gondoltam, filmekről, lányokról, tanárokról
fogunk majd beszélgetni, ő viszont azonnal létrehozott valami
kisebbfajta Politikai Bizottságot: ki kit sértett meg, ki mit
forgatott a fejében… És hihetetlenül ideges volt…
– Közel kerülhetett Umanszkajához?
– Közeli viszony a lányokkal? Ez elképzelhetetlen volt…
Vologyához csak szűk körben engedtek közel embereket – és
ebben a körben Szofja Mironovna kivétel nélkül mindent
ellenőrzött.
– Az imént azt mondta, „hihetetlenül” ideges volt…
– Így mondtam. De mondok mást is: ugyanakkor elképesztően
hidegvérű fiú volt, mindig tudta, mit tesz. Ő… Rendben,
elismerem: ő nem lehetett öngyilkos.
– Még a hirtelen rátörő félelem hatására sem? Meglátta, hogy
mit művelt, és…
– Amiatt sem. Nem lehetett. Ó, eszembe jutott Vologya
kedvenc szava: „megszervezzük”.
– Köszönöm. Másra nem emlékszik, Szergej Vlagyimirovics?
 – Nem, semmi olyanra, ami…
– Valami apró részletre? Rendkívül fontos minden…
– Miközben beszélgettem magával, az jutott eszembe:
mennyire hatottak ránk az amerikai filmek, a hadizsákmányként
hozott mozi! A római történelem, a romantikus tettek… A
tragikus szerelem. A szenvedélyek! Az apáink nem vezettek
naplót, mi viszont, mellesleg, vezettünk! És leveleket írtunk,
igen…
– Vologya vezetett naplót?
– Nem tudom. Lehetséges, minden lehetséges, he-he…
Mindenesetre az anyja elől rejtegetett füzeteket… Azt mondják,
ráadásul… hogy állítólag amikor… szóval amikor ez az egész… és
megtalálták a hídon, a zsebéből papírok lógtak ki…
– És hová lettek?
– Honnan tudjam? Nyilván elvitték a szervek.
– Levelek?
– Hogy?
– Levelek voltak? Napló?
– Mondom, hogy nem tudom. Az is lehet, hogy nem volt ott
semmi… Csak kitalálták. De az is lehet, hogy valami lista volt…
– Lista?
– Honnan tudjam? Én nem láttam Vologyát holtan.
– Ön nem, de valaki mégiscsak mondta… Mit beszéltek akkor
erről? Lista?… Nevek?
– Maga most vallat?…
– Mit jegyezhetett le Vologya?
– Én már mindent, amit tudtam… fejezze be…
– Az elolvasott könyveket is felírta?
– Ide hallgasson, én öregember vagyok, és amit tudtam,
lassacskán azt is elfelejtem. Maga pedig azt akarja, hogy
olyasmire emlékezzem, amiről nem is volt tudomásom.
– És azokat az embereket, akik jártak a lakásukon? Szofja
Mironovnánál?
– Gyógyszert szedek, azt is akkor veszem be, amikor az
asszony emlékeztet rá.
– A lányokat? Valakit az iskolából? Hogy ki kivel barátkozik?
– Jaj, hát nem tudom!!! Ennyi. Megjöttek már az aspiránsaim,
úgyhogy… Köszönöm a bonbont, a kávét, habár fölöslegesen
költekezett. Aligha tudtam bármivel is segíteni magának…
– Mi gátolja meg abban, hogy nyíltan elmondja?
– Mármint micsodát?! Fogalmam sincs, mit kellene! Kitalált
valamit, most pedig egyre azzal jön nekem, hogy lista, lista,
lista… Nem volt semmiféle lista! Minden jót. Itt van, egyébként,
egy fénykép, nézze csak: apám megnyitja a Moszkvai Tanács
ülését.
– Köszönöm. Jobbulást.
– No, az nem volna rossz, csak itt ez a zúgás a fülemben, érti,
zúgás… A jobb fülemben, mint valami méhdöngés, a balban pedig
mintha vonatok járnának és tülkölnének, így ni: hú-ú… hu-hú-
ú… Nem hagy aludni sem… Agyongyötör… És mennyi ember
szenvedett… A lista miatt.
 A GYILKOS

Az úti holmik listája („nem elfelejteni”), a kipróbált, megkapott

nők listája, lista arról, hogy… Az ember akkor olvas vagy ír listát,
amikor készül valamit megtenni vagy megérteni, a lista – a
jövőnek szóló papír. Játékosok és katonák listája, piaci
bevásárlólista, esküvői meghívottak listája (kit ki mellé
ültessünk), a májusi születésű munkatársak születésnapjának
listája, „mit szeretnék elérni az új évben” (semmit; hacsak azt
nem, hogy jobban aludjak, és ne kezdjek ki kiskorú lányokkal
meg hűséges feleségekkel, de ez sem megvalósítható)… Iratok
listája, amelyeket a munkámhoz kaptam, információk listája,
amelyeket nem szabad kifecsegni, a kedvenc dalok, a látogatott
site-ok, a tulai körzet védett növényeinek és állatainak listája…
Lista arról, hogy „mit kell tennem, hogy meggyilkolhassam
Nyina Umanszkaját”, és ebben segíteni fognak az itt felsorolt
srácok, a szüleik pedig szenvedni fognak a gyerekek rossz
magaviselete miatt… a főügyész ugrik, hogy eltussolja… – tegyük
fel, hogy ez már egy verzió. Azon „osztálytársak szüleinek listája,
mindenkié, aki segíthet egy hetedikes, poliglott fantasztának
elfoglalni a Kremlt” – ez a második verzió. Fegyverek listája?
Homoszexuális barátok listája? Egy lista, ami miatt mások
szenvedtek; valami komoly dolog lehetett ezen a listán, olyan,
ami miatt a srác a döntő napon zsebre dugta, hogy felolvassa
ennek a halálos szépségű, kedves, göndör hajú és görbe lábú
nagykövetlánynak a hídon, mire a lány elcsodálkozik (megijed,
beleszeret, megtudja), és nem megy el Mexikóba… Habár
semmiképpen sem megy el, mert a srác magával vitte a pisztolyt
is… Egy lista – utálom a papírokat, amelyek kilógnak a hulla
zsebéből –, az is lehet, hogy már a gyilkosság elkövetése után
dugtak a zsebébe néhány papírlapot, hogy minél gyorsabban és
következmények nélkül elmagyarázhassák a környezetnek, hogy
mindenki horogra akadjon, hogy hatvan év múlva mi is
ráharapjunk a horogra, egy láthatatlan damilon lógva
belekerüljünk a merítőhálóba, és földet érjünk a serpenyőben.

…Ott jön, ni (a főiskolai tanárokat csontos, hórihorgas alakoknak

képzelem el), egy kis öreg micisapkában, evickél az építkezés
sarába fektetett deszkapallón, kezében összetekert újság. Szergej
Ivanovics Sahurin, a népbiztos öccse nem is ember, hanem
gonosz város: hat éven át ostromoltam éjszakánként, aknák,
éheztetés, mozsárágyú és hajítógép, meg a temérdek fáradt
gyűlöletem; most viszont kimászott az üregéből, és anélkül, hogy
körbenézne, öreges rövidlátással jön felém, csak a saját kicsiny,
egy hörcsög kartondobozának méretét idéző világa falait látva,
ahol még ki kell húznia az utolsó napig… Legalább kiáltana: add
vissza az időmet! add vissza a szívemet!… Jött, mint akit
felhúztak: tip-top-tip-top, már messziről észrevette az üres
padot, odabent, a belsejében recsegett-ropogott valami, és
fémesen zörgött, ahogyan az elhervadt csokor csúszik le zizegve
a szemétledobó torkán. És azonnal felfogtam: teljesen üres, jobb
lett volna meg sem találnunk, maradt volna meg inkább
telefonszámnak, reménynek, családi titkok magas és széles
homlokú főiskolai… őrzőjének – maradt volna inkább ránk
hullaként, akkor talán, semmin se változtatott volna… Habár…
– Á! Maga az? Üljünk le.
Leterítette az e célra hozott újságot, és leültünk arccal a
Patriarsije Prudi felé. Mosolyra húztam a számat, és felmértem
az időjárási feltételeket, aztán a vizsgálandó szervezet külső
megjelenését, végül a környező tájat. A táj taglalásához a
népbiztos öccse is csatlakozott:
– Tudja, aktívan részt veszek a mesterséges tavak
rekonstrukciója elleni küzdelemben – sziszegte. – Egyébként
olvasta Alekszej Ivanovics A győzelem szárnyai című könyvét?
A Győzelem Park múzeumában egy egész standot szenteltek…
Az egyenruháját látta? Én pedig – a hang elveszett, az öreg nyelt
néhányat, próbált rájönni, hol is van éppen, és milyennek
láthatom – bementem… a vitrin meg üres! – Elképedve
villantotta rám könnyes, kifejezéstelen szemének tükörcserepeit.
– Kiderült, hogy azt mondják, az érdemrendeket elvitték, hogy…
mit is? Hogy a valódiságukról valamit…
– Szakvéleményt.
Megkönnyebbülten rábólintott, és a hála hullámán bizalommal
közelített a fülemhez:
– Azt tudja, hogy Alekszej Ivanovics volt Berija
szanatóriumában?
Rábólintottam. A hangja átszivárgott, átcsepegett a zihálásán:
– Mi viszont nem tudtunk semmit. Végig, hét éven át. Én
vittem a küldeményeket. Egyszer ülök az előtérben, hirtelen
odalép hozzám valaki… Azt mondja: Alekszej Ivanovics egy hét
múlva kijön. Kiderült, hogy Szeleznyov az, a helyettese. Őt
engedték ki elsőként. Ő mondta azt is, hogy Alekszej Ivanovics a
Lubjanka belső börtönében volt, végig, hét éven át. Mi pedig
nem tudtunk semmit.
– Mesélt valamit? A kihallgatásokról? A börtönről? –
kérdeztem a lehető legérthetőbben.
– Mi pedig semmit sem tudtunk. Alekszej Ivanovics azt
mondta: ehhez a kérdéshez soha nem térünk vissza. Nagy ember
volt! Sztálin szinte mindennap magához hívatta. Tud erről?
Milyen rövid idő alatt lebonyolították az evakuációt… A
konstruktőrök nagyra tartották. A múltkor bementem… a
Szaturn gyár főkonstruktőre… azt mondja: adok pénzt A
győzelem szárnyai újabb kiadására. Pedig már kijött három
kiadásban… Olvasta?
– Igen.
Nem is látott engem.
– Szeretném, ha jó emlék maradna róla. Hatan voltunk
testvérek, már csak én maradtam.
 Hát ezért másztál ki az üregedből.
– Az unokáknak pedig valahogy… ez nem érdekes. Meg a
gyerekeknek sem. – És elhallgatott, halál előtti jeges
magányában, és a padon ott ült mellette az egyetlen, számára
ismerős földi lény. Minden sajnálkozás nélkül, pusztán hogy
gyanakvását elaltassam kezdtem beszélni, hősi énekeket
zengtem Jakovlevről meg Tupoljevről, a szerencsétlenül járt
Jak–9-esről, a szabadvadász század parancsnokáról, a
megrepedt futómű-felfüggesztésről és a kísérleti példány
késedelmes orenburgi felszállásáról, arról, milyen
kétségbeesetten és ostobán hajtott végre zuhanórepülést a
kalmük Zajcev köteléke a légvédelmi üteg ellen, a részeg,
alattomos Vaszja Sztálinról, meg arról, hogyan alkalmazták a
helikopter rotorlapátjainak felülettömörítésénél a sörétes
ráfúvásos megmunkálást, a népbiztos öccse pedig
elragadtatottan locsogott, bólogatott, felélénkült, végül
felkárogott:
– A találkozást pedig… azért tagadtuk meg, mert… mindenkit
csak Vologya érdekelt… Csak az, hogy hogyan ölték meg…
Tehát mégiscsak megölték.
– Nagy tragédia ez a család számára. Rendes fiú volt. Szerette
az operát. Járkált, és áriákat énekelt – és hirtelen elnevette
magát. Valami elúszhatott a szeme előtt, egy pillanatra élessé
vált a kép.
A bátyja, Alekszej Ivanovics – húztam el szomorúan a szót,
miközben a mellettünk elfutó tarka gyerekseregre kacsingattam
– nem próbálta meg valahogy… helyreállítani az igazságot?
– Mi semmit sem tudtunk. Umanszkij pedig úgy vélte, hogy
nem Vologya tette. De mit lehet tenni… Alekszej Ivanovics
bevonta a nyomozásba Sejnyint. De azt mondták neki: hogyhogy
nyomozás? Miféle nyomozás? Kényszermunkát akarsz, követ
törni? És Alekszej Ivanovics megijedt… Alekszej Ivanovics bent
volt Berija szanatóriumában. Tudott erről? Járt a Győzelem Park
múzeumában? Van ott egy stand… Alekszej Ivanovics
díszegyenruhájával. Én pedig, amikor utoljára ott jártam, üres
volt a vitrin! – és szörnyülködve elhallgatott. – Hogyhogy? És
kiderült – megkönnyebbülten felvihogott –, hogy elvitték az
érdemrendeket, hogy a valódiságukról valamit…
– Szakvéleményt.
– Igen. Mondom nekik: jó lenne örökre megőrizni az emlékét…
Alekszej Ivanovicsét. Utcát nevezni el róla. Vagy üzemet. A
konstruktőrök nagyra becsülték. A Szaturn főkonstruktőre
megígérte, hogy ad pénzt az újrakiadásra… Olvasta A győzelem
szárnyait!?
Felálltam az alám terített újságról, és a Patriarsije Prudinak
nevezett betongödröt elkerítő kerítés mentén, gyorsabban,
gyorsabban, hogy ne érjen utol a kiáltása, ha az öreg utánam
szólna; két hónapon át mindennap telefonált még, aztán,
gondolom, nem ok nélkül, abbahagyta.

Egész este bajlódtam (belefájdult a tarkóm): vadásztam az

árverésen a „40–50-es évek motorbiciklisét”, amelyik
természetesen nem a 40-es évekből való, de kétségtelenül
valami korai termék, még kékes-fekete Zapon lakkal lekenve,
vagyis a mindenütt fellelhető „ezüstösek” előtti, habár az eredete
ismeretlen (hajlok a kevesek véleményére, mely szerint a
Sztalzavod gyárban készült). Licitáltam a már elbizonytalanodott
„keresünk mindenütt” társasággal – amelyik második éve
felvásárol mindent, ráadásul háromszoros áron ezer rubelről
indultunk, és fél rubeleket emelve eljutottunk ezerötszázig, de
aztán levették a licitről. Barom! Nyilván valami ismerős csaj
odatelefonált a tulajdonosnak, és ígért neki érte száz eurót;
semmi baj, van ilyen motorosom kettő is, ráadásul ötszögű
üléssel… Az „oroszpuncik” nevű weboldalon a Kiskorúak menübe
nem raktak ki friss húst, csak a „Hívj fel!”-ben fűrészelte a lába
közét egy spirálos telefonzsinórral tizenkét fotón egy új kiscsaj,
Gela… Egyébként ismerős ez a családnév – ki ez a Sejnyin?
– Nagykutya. Lev Romanovics. A Szovjetunió Ügyészsége
nyomozati osztályának vezetője – Golcman belemerült fárasztó
kártyácskáiba –, a Szovjetunió fővádlója a nürnbergi perben.
Teljesített kormányzati megbízásokat Törökországban és
Iránban is. Írt is. Az Egy nyomozó feljegyzései, mellesleg, nagy
port kavart. Az ifjúság már csak e könyv miatt is tódult a
szervekhez. Felolvasok neked valamit, az egyik érintett, egy
demokrata írta: „Sejnyin – író, színpadi szerző, az egyik
legügyesebb segítője Visinszkijnek a harmincas évek politikai
pereiben, beleértve Buharin perét is. Energikus, éles eszű,
betegesen gyanakvó, aki valami miatt félt attól, hogy végbélrákja
lesz, hol hidegvérű játékos, hol kapkodó hazárdőr és politikus,
csupa bűn, bűneinek titka óriási.” És még valami: képes volt akár
a legképtelenebb feltételezés kapcsán is kicsikarni a
gyanúsítottból a fura, felületes beismerést.
– Ez azt jelenti… Ez. Azt. Jelenti.
A Nagy Kőhídon az elválásba belehalt két kamasz történetét a
birodalom legjobb kopója (az 1930–1950 közötti időszakban)
csomagolta be megőrzésre, és ha nekünk nem tetszik valami a
csomagolásban, akkor…
– Nem tartod lehetségesnek, hogy Sejnyin ebben az esetben
tehetett valamit az igazság helyreállítása érdekében? – Golcman
figyelte, hogyan grimaszolok.
– Azt hiszem, az igazságon kívül közrejátszott ott még egy
csomó más érdek is. És amikor ezeket egyeztették, az igazságot
el is taposhatták. Nem, nincs eddig semmi komoly. Nincs
egyetlen megerősített tény sem. A harmadik a hídon… Az eltűnt
pisztoly… Megölték őket… Csak pletykák, visszaemlékezések a
visszaemlékezésekre. De nagyon lassan haladunk. És mindaz,
amit a klienseinkről hallok, valahogy nyomaszt… Valami
kellemetlent érzek odabent…
– Egyetértek – bólintott rá a fárasztó és kissé kapatos Borja. –
Kihallgatáskor a Kormányzati Ház öt lakója önként, egymástól
függetlenül közölte: ők is hallották, hogy Sahurinnál valami
szörnyűséges papírokat találtak. De saját szemével senki sem
látta. Csak egy vénséges vén pártonkívüli hölgyemény tudja
pontosan, miféle papírokat hordott magánál a srác –
Mirgorodszkij elharapta a mosolyát. – Olyan dokumentumokat,
amelyek tiltakoznak a sztálini rezsim ellen. És a kiscsajt azért
puffantotta le, mert az nem volt hajlandó diplomáciai postával
kivinni a papírokat! Minden összeáll! – és Borja hisztérikusan
felnevetett, rikkantgatva és szemüvege alatt mintegy
bepárásodott szemét törölgetve, majd elhallgatott. – El kell
húznunk ebből a históriából. Amíg nem késő.
Félórányi üres szócséplés és szófosás után Golcman végre
megkérdezte:
– És az a személy. Az a fiatalember. Az a vállalkozó, aki kiszúrt
téged Izmajlovóban.
– Csuharev.
– Csuharev. Merthogy ő akart valamit. Amíg le nem állítottuk.
Mi lett vele?
Borja meg én némán néztünk Golcmanra. Mi lett vele… Ami
mindenkivel lenni szokott. Lefolyt a lefolyón. Homok lett a
sivatagban.
– Én a következőképpen értékelem a helyzetet: azt tervezte,
hogy felhasznál bennünket a nyomozásban. Támaszkodott
valamilyen információra. Ezzel az információval mi egyelőre nem
rendelkezünk. Időt spórolhatunk, ha megtaláljuk a fickót, és
meggyőzzük, hogy ossza meg velünk az információt. Most már
más pozícióból.
De… De ezt megtehettük volna a legelején is, viszont nem
tettük, mert féltünk, hogy letérünk a pályáról, kilépünk a
kozmoszba, és mint mindenki, eltűnünk. A kliens, ha nem
sötétben tapogatózva dolgozunk tovább, ráeszmélhet saját
életére, és utánunk jöhet a hídra. A Hatóság nem hagyja jóvá.
– Kockázatos – vélte Golcman –, de itt az ideje áldozatot hozni.
Mirgorodszkij eltűnt, eltelt még egy kis idő, besötétedett, az
utcai lámpák fényében nedvesen csillogtak a nyárfalevelek.
– És még valami – mondta Golcman. – Nincs igazad. Előkerült
egy megerősített tény. Mindent összekapartam Amerika
kapcsán. És minden összeállt. Az első gyilkos neve. Nyinának
nem volt szerencséje.
– Ki az?
– Roosevelt. Ha nem nyúlt volna hozzá, a kislány még most is
élne.
És ő is eltűnt.
Odabiccentettem a titkárnőnek:
– Menjen haza. Nem kell semmit befejeznie, szedelőzködjön, és
menjen. – Mentem a sértődött háta mögött, kihúzgáltam a
konnektorokból, a hálózatból a villásdugókat; pukkanva aludtak
ki a monitorok, lefulladt a légkondicionáló, döbbenten rezzent
össze a hűtőszekrény, és már csak kintről szűrődött be az
ablaküvegen át egy hinta sivítása meg a nagy bogár, a
szemétszállító kocsi zúgása-zörgése, ahogy a torkába öntötte a
kukák tartalmát. Bezártam az alsó és felső zárat, behúztam a
reteszt – és máris kopogtak az ajtón. Mindent visszacsináltam, és
jelentettem:
– Egyedül vagyok.
Aljona állt Moszkva közepén, távol izgatott férjétől és
vágyakozó kisfiától, minden részletében gondosan megválogatott
öltözékében, futástól összesodródott bugyijában, és a küszöbön
belül megpróbált kitapogatni egy darabka talajt, ahol
megvethette hegyes orrú csizmáját; az ajka remegett.
– Mondd: sajnálod legalább, hogy nem tudunk gyakrabban
találkozni? – kérdezte fuldokló dühvel. – Hiányzom neked?
– Igen.
– Gondolsz rám? Beszélgetsz velem, amikor nem vagyok?
– Igen.
– Én állandóan rád gondolok – szinte tombolt, vártam, hogy
megüt. – Mondd, ha másképp alakul, le tudtad volna élni velem
az egész életet, egyik napot a másik után?
– Igen.
– És szeretted volna? Mondd, szeretted volna? És hogy a
szerelmünk ne múljon el?
– Igen. Szerettem volna.
– És most? Jelen időben?
– Igen. Akarom. Én akarom.
– Hogy mi legyen?
– Amit mondtál.
Ellágyult, és bizonytalanul felragyogott; lábujjhegyre állt,
elérte a szám, beleharapott s rágni kezdte, „akarod, hogy itt
maradjak?”, „megvárjalak, hazavigyelek?”, „akarsz sétálni
egyet?” Elérzékenyült, könyörögve, pillantásom keresve merült
bele a lelkembe, egy örökkévalóságig tartott, míg lement a
lépcsőn, minden lépcsőfokon megállva, attól félve, hogy nem
hallja meg: „gyere vissza”. Igyekeztem minél halkabban
becsukni az ajtót, mindent hét lakatra zártam, bementem a
szobába, ahová nem ért el a holdfény, és leültem a padlóra.
Minden kialudt, és finoman, könnyedén szertefoszlott.
 AMERIKA

Max Vallah 1876 júliusában született, és hetvenöt év múlva,

december 31-én halt meg, miután élete nagyobbik részét nem
Meier-Geneoh Movsevich Volah-Finkensteinként élte le, hanem
Makszim Makszimovics Litvinovként, akit a pártban úgy
ismertek, Papa, vagy ahogyan az újságok írták, a „béke sztálini
zászlóvivője”. A banki kishivatalnok fia tősgyökeres zsidó
családból származott (Belosztok városából), kijárta a hédert, és
felkapaszkodott egészen a „könyvelőpénztáros” beosztásig; egész
életében emlékezett a pogromokra, orosznak tartotta magát, és
amikor összenyomott egy molyt, elkáromkodta magát: „psia
krew!”; imádta az anyját, de sosem beszélt róla, mert
megtagadta, ahogyan a származását is, nem hagyva meg mást a
múltjából, mint a rokonaitól kapott köteg levelet meg a kedvenc
ételét – a sült heringet, tojással leöntve –, ilyenkor a felesége az
orrát befogva elmenekült mellőle.
Negyvenéves korában nősült (zavaros emlékek egy rosszul
sikerült polgári házasságról), egy angol írónőt, a lóarcú Ivy
Lowe-t, egy magyar származású zsidó ezredes lányát vette
felségül, aki „Az angol történelem szótára” szerzőjének, Sidney
Lowe-nak volt az unokahúga, katolikus, de a szabad szerelem
propagálója.
Tatyjana L i t v i n o v a, Brighton, Anglia: …Umanszkijt
mindenki szerette, és mindenki Kosztyának hívta. Okos,
szellemes és elbűvölő volt. A „Litvinov-csapat” legfiatalabb tagja
volt – Szuric, Stejn, Rubinyin, Sztomonyakov, Umanszkij –
mindannyian úgy néztek apámra, mint mesterükre, mert tudták,
mennyire becsületes és megvesztegethetetlen.
…Kosztya inkább bohém volt, semmint csinovnyik, habár a
háború alatt sokat változott (a viharos magánéletén kívül), és
több lett benne a csinovnyik.
…A felesége unalmas és fárasztó volt, iszonyatosan féltékeny,
mert sejtette, hogy Kosztya megcsalja, és állandóan nyafogott:
hol fridzsider kellett neki, hol vitaminok… Amikor fogadott
bennünket, az előszobájukban figyelmeztetett: ha a férje pénzt
kér tőlünk, ne adjunk neki. Kosztya minden további nélkül
megtette, hogy étterembe hívott bennünket, aztán az utolsó
pillanatban eltűnt, és nekünk kellett fizetnünk.
– Azt mondják, Umanszkij önnek is udvarolt.
– Ugyan már, kinek nem udvarolt… Elbűvölő egyénisége
hatással volt mindenkire. De románc nem alakult ki köztünk.

És ilyennek látta a külügyi népbiztost pályája csúcsán (nem

sokkal korábban ünnepelték meg nagy csinnadrattával
Franciaországban a hatvanadik születésnapját!) egy viszonylag
elfogult ember: „Makszim Makszimovics hófehér zakóban és
hófehér nadrágban, ragyogva, önelégülten, élénken és vidáman
kijött az étkezőkocsiból, a zenekar pedig fülsiketítően rázendített
az Internacionáléra.” Így vallott M. M. Litvinovról F. F.
Raszkolnyikov, a híres asszonynak, Rejsznernek a férje, aki a
Balti Flottát irányította, és betört Perzsiába… A zavaros időszak
egyik elkényeztetettje volt, de a világforradalom csak nem
következett be, és ő meg a vele azonos gondolkodásúak
jelentéktelen nagyköveti meg kiadóigazgatói poszton keresztül
jutottak el a sírba. Raszkolnyikovot hazahívták Bulgáriából a
Birodalomba, hogy főbe lőhessék, ő viszont menekülőre fogta,
levelekkel bombázta a zsarnokot, és két hónappal az után, hogy
törvényen kívülinek nyilvánították, Nizzában halt meg, mert
nem bírta elviselni a szovjet–német paktum megkötéséről
kapott híreket. (Más verzió szerint az NKVD ügynökei
meggyilkolták, „kiesett az ablakon”.)
Tatyjana L i t v i n o v a, Brighton, Anglia: egyszer apám K-
vonalon beszélt Sztálinnal, és Misa megkérdezte:
 – Apa, te is vezér vagy, meg ő is vezér. Miért magázódsz vele?
– Mert nem hordok suvikszolt kupeccsizmát, és nem járok
vadászatra.

A zsarnoknak szüksége lett Amerikára, és Litvinov megszerezte

neki. Az Egyesült Államokkal kialakított diplomáciai kapcsolatok
felvételéért a zsarnok egy firszanovkai dácsával ajándékozta meg
a népbiztost – a feleségének alakíttatta ki nagy szeretettel, de a
felesége agyonlőtte magát, a zsarnok nem ment el a temetésére
(valójában elment, és úgy bömbölt, hogy beleremegett a
koporsó).
„Jermakot Szibéria meghódításáért a cár bundájával
ajándékozták meg. Sztálin nekem Firszanovkát adta.”
A feleségének pedig ezt mondta Litvinov: ez az én Szent
Ilonám.

Tatyjana L i t v i n o v a, Brighton, Anglia: Anyám a

vendégfogadás csúcsának a vendégek köszöntését tartotta: Isten
hozott, mikor visz? A fogadások után mindig azt mondta: elfáradt
a mosolyom. Anyám nagyon szerette volna, hogy az angol az
anyanyelvünk legyen, úgyhogy lefekvés előtt angol dalokat
énekeltünk. Habár sokszor bojkottáltuk a kívánságát. Olyanok
akartunk lenni, mint mindenki. Azt, hogy nekem nem lehetett
falusi, fejkendős, halinacsizmás nagymamám, a mai napig
hiányként fogom fel. Kértek, hogy senkinek se meséljek arról,
hogy elmentünk Párizsba, és láttuk az Eiffel-tornyot. De amúgy
sem meséltünk volna róla.
Roosevelt, akinek jó beszélőkéje volt, meggyőzte az övéit: az
oroszok létével meg kell békélni; részegesek, őrültek, szűk
látókörnek, koszosak… felgyújtják az erdőket. Miért csinálta
ezt… Miért osztotta fel egyenlően a zsarnokkal a Földet – az
angolul beszélők mind a mai napig nem értik; van ebben valami
megmagyarázhatatlan: kiderült, hogy hiszékeny, sarokba
szorították a németek, könnyelmű és nemtörődöm, naiv és
hajlamos az egyszerűsítésre; túlságosan engedékeny, Sztálint
ugyan gyanúsnak tartotta, de abban reménykedett, hogy sikerül
bevonnia a fehér galléros, civilizált életbe; halála előtt elgyengült,
és nem bírt ellenállni a vörösök nyomásának… Hogyan tudta
lenyelni Roosevelt a mindenki torkát szorongató, fojtogató
múltat?… Churchill vicsorgott, üvöltött, és nem bírta lenyelni,
amikor a bombázóban veszkődött, útban Moszkva felé:
„Elgondolkodtam a missziómon, amelyet ebben a komor,
vészjósló bolsevik államban kell betöltenem; az államban,
amelyet állhatatosan igyekeztem megfojtani rögtön a
születésekor, és a szabadság… halálos ellenségének tartottam…”
Csak a zsarnok tudta, mit kezdjen a múlttal, de mint mindig, a
tolmácsa segítségével más irányba mutatott: „Sztálin kormányfő
azt mondja, hogy mindez a múlté, a múlt viszont az Istené.”
De kié volt a jelen? Senki nem szenvedett többet az
amerikaiaknál akkoriban, kezdetben a vörös téglák
személytelenségétől; éveken át ültek a moszkvai előszobákban,
és nézegették a szobanövényeket, kutatva legalább egyetlen
normális vagy egyszerűen csak élő ember után, aki képes
meghallgatni és megérteni a kérdést, elmagyarázni, mi zajlik itt
valójában, de – rémálom – csak vég nélkül bolyongtak, és egyik
rosszabb volt, mint a másik; a zsarnok – „természetellenes
ember”, Litvinov – „zsidó származásának köszönhetően
csökönyös”, „úgy tetszik, egyáltalán nincs lelkiismerete”,
Molotov – „egyszerűen fafejű” és „robot”, Umanszkij – „két
lábon járó sértődés”, a Kremlben a „legfőbb banda” ülésezik. Az
amerikaiak úgy vélték, a legfontosabbak – az emberek. Az
amerikaiak szó szerint az eszüket vesztették az első lélegzetnyi
orosz levegőtől: a füstölő spirituszfőzőktől, az örökre eltűnő,
diplomata-útlevéllel rendelkező állampolgároktól és az
engedélyekre várástól; az élelmiszer-küldeményektől,
amelyeket vaspálcákkal szurkáltak át a vámon – a
működésképtelen csatornázástól, az állandóan követelt olcsó
hitelektől, meg attól, hogy figyelmen kívül hagyják a népek
közötti együttélés ezeréves szabályait; a nyílt megfigyeléstől, az
Egyesült Államok kommunista pártjának pótabrakoltatásától, a
kegyetlenségtől, a gőgösségtől és a tűzifa bekészítésétől… Amikor
tizenkét amerikai diplomata (meg három kutya) a Moszkva–
Vlagyivosztok vonaton zötyögött, hogy megismerkedjen új
rendeltetési helyével, felbőszültek a végtelen orosz földeken, a
mosatlan tányérokon és cserpákokon, az örökös sorokon, az
irigykedő pillantásokon az állomásokon, a megnyílni nem akaró
ország hallgatásán; és az igazság emberei szenvtelenül fűzték
bele betegségük történetébe a lapokat: unatkoztak, berúgtak,
kiugrottak a vonatablakon, egyikőjük a hálókocsi polcáról
kutyájával együtt rázuhant az elsőrangú haditechnikus, Kaganov
várandós feleségére, valamint „nemi szerveit nyilvánosan
megmutatva vizelt, összerondította a fülkét egy alsó tagozatos
tanítónő, M. Belenykaja jelenlétében”… Csak mentek, csak
mentek, és ez a reménytelen és érthetetlen valóság sehogy sem
akart véget érni, az oroszokkal való kapcsolatot érthetetlen
módon megvetették, lenézték: „Nem azért próbáljuk megfejteni
Oroszország rejtélyét, mert tájékozatlanok vagyunk. Egyszerűen
képtelenek vagyunk megérteni az igazságot, azt, amit látunk” –
találgatott jóval később egy ottani diplomata (akinek K-val
kezdődött a neve).
Nyilván erről gondolkodott gyakran Roosevelt is. Az elnök
nem értette az oroszokat. A zsarnok (aki addig vajmi keveset
törődött Amerikával) észrevette ezt az elmebéli fogyatékosságot,
de nem különösebben igyekezett, hogy tisztába tegye a dolgot,
végül is ezt még fel lehet használni, és az oroszokkal beszélgetve
Roosevelt továbbra is madárijesztők, szalmabábok és árnyak
között bolyongott. Jaltában, az ebédnél az elnök körbenézett,
mintha csak nyugtalanította volna valami oldalról jövő, súlyos
pillantás, és megkérdezte: ki ül az étkezőasztalnál Gromikóval
szemközt (Andrej Andrejevicset csak mint tájékozódási pontot
használta). Az imperátor odanézett, és azonosította: „Á-á… Az
ott? Hogyhogy nem ismeri? Ez a mi Himmlerünk.” Gromikóval
szemben Lavrentyij Berija ebédelt.
 Az első sakklépések. Az elnök William Bullittot tolta előre a
Vörös Hordába, az emberevők szigetére. A zsarnok válaszlépése
Trojanovszkij, egy „régi bolsevik” volt.
Bullitt nagykövetet Moszkvában jól átvágták: a reptérről
azonnal elcipelték egy bankettre, melegbe-kényelembe, puha
díványra, Vorosilov marsall kremli lakására; megetették,
megitatták, mindenki mindjárt megszerette, egész este és
éjszaka rózsaszín virágként pörgött-forgott a „legfőbb banda”
tánckarában; tiszteletére, az amerikai állampolgár tiszteletére
azonnal összesereglett az összes fontos tömeggyilkos, a gazdagok
világméretű lekaszabolásának különösen kiváló, rögeszmés
gyilkosai, és a lerészegedő nagykövetnek egy pillanat alatt
mindannyian „okos, energikus, tapasztalt, meglepően éleslátó, jó
humorérzékű embereknek” tetszettek; felfedezett „szép
homlokokat”, „csodálatos önuralmat” és „jóságot” is, a
vendéglátókból meghatóan áradt a „dolgozók jólétéről való
gondoskodás”; töltögettek neki, elhangzott a következő, szívből
jövő tószt is, és a nagykövet, amint tarkóját a faliszőnyegnek
támasztotta, pontosan értette: ő, éppen ő hódította meg elbűvölő
személyiségével és az amerikai felvirágzás elbűvölő mivoltával
kivétel nélkül mindegyiküket, és innentől kezdve éppen neki jut
osztályrészül mérlegelni és eldönteni a világ sorsát ezekkel az új
barátokkal, ezekkel a nagyszerű srácokkal, marsallokkal és
népbiztosokkal, a Föld egyhatodának részvényeseivel…
Nagyokat fújtatott, örült – hihetetlenül sikeres kezdet! De
hirtelen felgyúlt a fény: egyenesen felé, a földet sem érintve a
zsarnok közeledett, életnagyságban, érzékelhetően,
elviselhetetlenül valódian, tüzes testként, gömbvillámként,
amely a terem közepén lebegett, föld alatti forrósággal véve
körül az arcokat, és áradtak belőle a szavak. „Azt akarom, hogy
megértse: bármely időpontban, nappal és éjjel, ha szeretne
találkozni velem, adja tudtomra – és én azonnal fogadom önt” –
nyilatkoztatta ki a Legfelsőbb Lény, akinek eddig a minutáig
semmilyen ország semmiféle teljhatalommal bíró semmiféle
nagykövete nem létezett, de Bullitt az Egyesült Államokból – ő
igen!
És nem egyszerűen csak létezett – az imperátor, amint az
ajtóhoz kísérte a vendéget (nem a holt szabályok kedvéért), a
fülébe súgta: mit szeretnél? mit tehetek érted? Igen, komolyan
kérdezem (szakította félbe a válaszul érkező mekegést: nem
tehetem… zavarba hoz… már így is annyira kedves), gyerünk!
minden teketória nélkül! van kívánságod? esetleg valami álmod?
Egyetlen lélek sem olyan drága nekem (hogy jön ide a
diplomácia? ne sérts meg! hiszen barátok vagyunk!), mint a tiéd,
tégy nekem szívességet – kérj valamit! És a világtörténelem
mint háromszínű macska melegedett Bullitt ölében, és (habár
valami megrándult benne, valami jéghideg érintette meg
tarkóját: ne kérj; fekete tuskóként felmerült valami az
emlékezetében, valakinek a figyelmeztetése, a fogadó fél
instrukciói) dübörögni kezdte: igen, van egy dolog, amit
szeretnék megkapni (pontosan így fejezte ki magát az amerikai:
„szeretnék megkapni”) – adjon nekem egy tizenöt acre nagyságú
földterületet a Veréb-hegyen (a Megváltó Krisztus templomát
jelölték ki egykoron oda), és felépítjük ott az amerikai
nagykövetséget (be kell vallani, álmodoztak ilyesmiről az
elnökkel kettesben, teljes gőzzel), és méltóságteljesen fog
emelkedni az önök oldalán mint egy darabka Amerika (Jefferson,
az Alkotmány szerzője palotájának stílusában), bármilyen időben
látható lesz mindenhonnan, mindennél magasabban, örökre, az
égben, Moszkva és a Szovjetunió fölött. Ezt a földet… adja
nekem!
„A magáé” – mondta az idő és a föld tanítója és birtokosa.
És azonnal el is hárította a búcsúzásra nyújtott kezet, mindkét
mancsával elkapta Bullitt fejét, és cuppanós csókot nyomott a
nagykövet ajkára, és el sem engedte addig, míg meg nem kapta a
viszontcsókot, aztán elbocsátotta. És a felfújt léggömb felrepült –
ájuldozva, boldogságban úszva, sírdogálva és részeg
kacskaringókat írva le, izzadva az emberi szívek melegétől, és
ajkáról ez röppent el: „Hihetetlen… Hihetetlen!” Így ment végig
az utcákon, a szálloda folyosóin, fészkelődön az ágyában,
hidegebb oldalát keresve a párnának, és nem bírt elaludni:
mindez éppen most történt meg, éppen velem, ez én vagyok,
soha nem leszek már a régi, szuperhasznos, fantasztikus kezdet!
– majd’ szétfeszítette az erő, gondolt Európa síkságaira,
foglalkoztatta a Balkán, Japán fenyegetése, Németország és
Lengyelország rövid ideig tartó barátsága – a Csendes-óceán! –,
az Alsó-Duna pásztorai (ahogy Bismarck fejezte ki magát, de
most más óriásoknak kell megbékéltetniük a cigányokat). A
bolygót elárasztották az el nem végzett feladatok… Bullitt
felkeltette a titkárát: írd! – és az éjszaka kellős közepén diktálni
kezdte, félbe-félbeszakítva saját, elképedésében tartott
szüneteit: Elnököm! Most jöttem meg a Kremlből, és meglepően
sok mindent értem el – és megremegett a föld a lába alatt, feje
búbján megmozdultak a hajszálai, és a lámpa reggelig égett nála,
akárcsak az első misszionárius kunyhójában, azéban, akit a
vekker és a gramofon birtokosaként istenítettek a
bennszülöttek.
William Bullitt, az Egyesült Államok első nagykövete még
három évet tartózkodott a Birodalomban. Több mint ezer napot.
Azt az első éjszakát követően egyetlenegyszer sem hívták a
Kremlbe. Egyetlenegyszer sem beszélt a zsarnokkal (még
telefonon sem). Egyetlenegyszer sem látta, még távolról sem,
még közös fogadáson sem – egyetlenegyszer sem. Vorosilov
marsallt sem. Mihail Kalinyint, a „Szovjetunió elnökét” sem. És
egyáltalán – senkit sem az új barátai közül. Elfelejtették. Bullitt
élete értelmét vesztette a Birodalomban, nem tükröződött vissza
a tükrökben, keresztülnéztek rajta… Szégyellte első éjszakai
lelkesedését, ki nem teljesedett életét, és – biztos vagyok benne
– gyakran elgondolkodott: tényleg megtörtént mindez velem?
Hiszen egyetlen fán sincs még csak vágásnak se nyoma…
Egyetlen tölcsér se a robbantás nyomán… Csak a részegen
lediktált levél. Bullitt szenvedett. Vergődött. Hihetetlen
erőfeszítéssel érte el, hogy legalább a kishivatalnokok
megpihentessék rajta ólmos szemüket, és megutálta az
oroszokat, és élte egy kalitkába zárt papagáj, egy kasztrált
kandúr életét. Hogy meneküljön a rátörő őrület elől, pólózni
tanította a vörös gárdistákat – az oktatás rögvest befejeződött,
mihelyt a parancsnokot kupán lőtték a labdával. Évente egyszer
tizenöt percre fogadta Molotov, és szóról szóra felolvasta neki a
két évvel korábbi kommünikét, amivel még jobban elkomorította
a nagykövetet. A nagykövet borostásan érkezett. Hirtelen
csapkodni kezdett a kezével, odébb lökdöste az asztalon azokat a
tárgyakat, amelyek nem az övéi voltak. Melege volt, kigombolta
zakója gombjait, igyekezett szétszaggatni a tulajdon nemlétének
burkát, végül nagy nehezen, a sírással küszködve kinyögte: „Az
együttműködésünk – kicsinyke és gyenge növény, nem szabad
rávizelni.” Molotov végigolvasta, amit akart, és anélkül, hogy
széles homlokát felemelte volna, csak ennyit mondott:
„Viszontlátásra.”
Trojanovszkijnak viszont csendes évek jutottak Amerikában: a
kölcsönös lelkesedés elmúlt, hitelek nem lesznek, úgyhogy nincs
miről beszélni – de a nagykövet a Hatóságtól elvárt szükséges
beavatottságot nem szerezte meg: engedély nélkül állandóan úgy
tűnt neki valami, nem helyénvalóan használta, hogy „azt
gondolom, hogy…”, és őszinte hangú leveleket küldözgetett, és
megőrizte megismételhetetlennek tűnő személyiségét; tetszett
Rooseveltnek, és megtanácskozta néger sofőrjével, hogyan oldja
meg a szovjet–amerikai nehézségeket (ha ez nem legenda, ha
nem a Rooseveltről szóló legendák visszhangja – mint az, hogy az
elnök egy egyszerű festőn próbálta ki a beszédeit, aki a Fehér
Házat tatarozta). Litvinov szeretett volna Amerikába küldeni
valakit a saját „csapatából”, és úgy ütköztek meg
Trojanovszkijjal, ahogy mindenki harcolt akkoriban a
Birodalomban: arccal a zsarnok felé.
Litvinov: „…már nem az első példája Trojanovszkij
fegyelmezetlenségének és a direktívák semmibe vételének… Ha
Trojanovszkij nem részesül idejében megrovásban, akkor nem
leszünk megvédve a későbbi, nagyobb kellemetlenségektől
Amerikával kapcsolatban.”
Trojanovszkij pedig forró szurokként, jól kiszámított
méregadaggal, birodalom előtti egyenességgel, amit a zsarnok
már elfelejtett: „Tudom, hogy ez az ember a végtelenségig dühös
rám amiatt, mert a KB nem értett egyet az álláspontjával a
külképviselet kandidatúráit illetően. A dühét most rám önti. Elég
neki néhány apróság, hogy eljusson a vádaskodásig… Muszáj
neki napirenden tartani a visszahívásomat… mivel tisztában
vagyok vele, hogy Litvinovot leváltani nem lehet.” Az az ember,
aki mindent megtehetett, aláhúzta a „mivel” után következő
szavakat, és megparancsolta: Litvinovnak ne mutassátok meg,
Trojanoszkijt pedig meg akarom hallgatni.
Trojanovszkijt fél éven át hallgatták Moszkvában (az egyetlen
mondatát: „érintkezési pontokat kell keresni”), és vakon
engedték el. Repülőgépek, óceánjárók… a nagykövet
tapogatózott maga körül, és elsuttogta a legközelebb állónak,
Szkvirszkij tanácsosnak, hogyan utazott, hogyan fogadták,
megvakultam, nem látom, mi lesz velem tovább… Szkvirszkij
nem hallgatott oda, szórakozottan azt mondta: „Engem viszont
visszahívnak… Előléptetésre. Külképviseleti vezetőnek
Afganisztánba” – és Trojanovszkij végre meglátott egy halvány
fénysugarat, valami mintha célba ért volna… Meredt a semmibe,
a helyre, amely megszabadult Szkvirszkijtől, és szakadatlanul
bámulta, amíg lassan meg nem jelent ott egy „K” betű –
Konsztantyin Umanszkij, az ismeretlen válasz a kérdésre,
amelyet minden vasember a szívében hordozott: alkalmas
vagyok-e tovább élni?
Szkvirszkijt is elkapta, megfertőzte a vakság, sehogy sem
nyugodott bele, és végül Kabulból megírta a feletteseinek:
tudják, ledolgoztam tizenöt évet Amerikában, mindenki annyira
megszeretett ott, tudják, milyen „precedens nélküli módon”
(háromszor használta ezt az elmés kifejezést) búcsúztattak el:
ötszáz fős fogadás, ünnepi reggelik a tiszteletemre, New York-i
újságokban vezércikkek rólam, vagy talán nem olvasták a
TASZSZ táviratait az eddig nem tapasztalt szívélyes
fogadtatásról (ezt ne hallgassák el!!!)? Másfél év múlva
letartóztatták, és a háború elején agyonlőtték, mert eszükbe
jutottak eszer gyökerei; ötvennégy évet élt, béke poraira.
Szkvirszkijt kihúzzuk, bevezetjük Umanszkijt. Roosevelt
betegesen hunyorgott az orosz félhomályban, a falon túl nyüzsgő
és egymást váltó homályos figurákra, és már bosszankodva
elméje gyengülésén, meghagyta: „Tudjanak meg róla minél
többet. Nem maradhatunk passzívak.” És a postagalambok
hozták a hírt: a külföldi sajtó számára szögesdrótból készített
nyakörvekért felelős, „arany agyarai” vannak, utáljuk – hát ezzel
a figurával lépett a zsarnok.
„A kinevezésemet meglepően jól fogadták – jelentette
Umanszkij. – Nem vártam. Féltem, hogy az ellenségeim
emlékeztetni fognak a cenzúra vonalán elkövetett bűneimre.” És
mi mást tudott volna írni?
Ő váltotta Trojanovszkijt, a győztes alkalmas embernek
mutatkozott, de nem mélynek.
 AMERIKA-2

És a világ végén túl, ahol nem konvertálódott semmi, egyszer (de

mikor?) a zsarnok kitapogatta és szeméhez emelte a
gyöngyszemet, és ujjai közt forgatva azt mondta: tudjanak meg
róla minél többet. Az objektum úgy tíz éven át publikált álnéven
és név nélkül, szolgált és formálta a vendégek tudatát, és a
télapóéhoz hasonló, ősz, vattás szakállt viselő páciens, Bernard
Shaw mint melengető napfényben, hunyorgott Umanszkij
felügyelete alatt a vasúti kocsi lépcsőjén: „Mélységesen
vigasztaló a sír felé tartva tudni, hogy a világ civilizációja meg
lesz mentve… Oroszországban meggyőződtem róla, hogy a
kommunista rendszer képes rá, hogy kivezesse az emberiséget a
válságból, és megmentse a teljes pusztulástól.” Hát az éhínség?
Mi a helyzet az éhínséggel? Valaki a bátrabbak és nem a helyiek
(vagy megvásároltak és beidomítottak) közül való megkérdezte:
„Hát az éhínség?” (A Volga mentén az éhezők emberhúst ettek.)
„Már megbocsásson, amikor megérkeztem a Szovjetunióba,
életem legbőségesebb ebédjében volt részem!” A vonat fütyült,
és integettek a fehér mandzsettás kezek.
A következő eredmény: egy másik pácienst, Herbert Wellst a
zsarnok elé bocsátották (lehet, hogy a zsarnok éppen azon a
napon nézte meg magának alaposabban az alacsony termetű,
cingár Umanszkijt az aranyfogai közötti hézagokkal meg a kerek
szemüvegével együtt?).
Az orosz gimnazisták kedvencét, az ólomkatona-gyűjtő
Herbert Wellst már a halál környékezte és a hátralévő, maradék
idejében úgy döntött, hogy kiterveli, hogyan tehetné mindennap
boldoggá a Föld lakóit, és a két gigász közötti flörtölést
postásként serkenti. A zsarnok és Roosevelt – rábízzák a
fantasztikus íróra lelkük titkait, ő elviszi azokat az Atlanti-óceán
sós végtelenje fölött, kiigazítja, gazdagítja, értelmezi – és ők
hárman (beleértve a postást is) boldogságot adnak a népeknek,
bevégzik azt, amit Krisztus elkezdett… A zsarnok arcán
rendíthetetlen unalommal hallgatta-hallgatta (Umanszkij
tolmácsolásában) a terveket, amelyek az igazságosság
alapelveire épülve átalakítják a világrendet, amikor is az angol,
teljesen összefüggéstelenül, váratlanul belekezdett a
legfontosabba: „Joszif Visszarionovics, most azt kérdezi, mit
szeretne ön átadni Rooseveltnek?”
„Semmit.”
Semmit.
Umanszkij, miután bemutatta Wellst, dolga végeztével
lángnyelvek között elröppent Litvinovékhoz (Makszim
Makszimovicsot nem találta otthon) – s ezzel végképp nyert. Ivy
Valterovna, ez a könnyelmű, angol masztodon, akinek Madame
Litvinov volt a gúnyneve, majd’ szétcincálta (a nyolcéves
kislányuk előtt!): na, mi van? mi van? hogy tetszik? hiszen
először, ugye? ilyen közelről, ilyen sokáig (lám, mit érnek a
levéltári kurvák: „Többször is fellépett, mint Sztálin elvtárs
tolmácsa.”)… Ki ő? Végül is ki ő?
– Egy fanatikus – mondta állítólag Umanszkij.
– Miféle? Miféle fanatikus? – csörögte ez a féleszű szarka.
– A diktatúra fanatikusa… – válaszolta állítólag Umanszkij.
– A proletárdiktatúráé? A proletárdiktatúráé, vagy esetleg…
– Na, ezt még nem sikerült kiderítenem – ismerte be állítólag
Kosztya, és rejtélyesen végigsimított arcán – a szemén, a
szemöldökén, a homlokán (olyanok, akik nem voltak jelen, de
mindent pontosan tudnak, megerősítik, hogy Kosztya nem így
mondta: „Ezt még nem tudja senki”).
Umanszkij, ez a névtelen-álnevű árny, a zsarnok angol és
német nyelve, mestere annak, hogy puha díványokon, virágos
réteken, kaviárral és vodkával hívja életre a szükséges
gondolatokat, első alkalommal 1931. december 13-án mutatta
meg magát – találkozó Emil Ludwig íróval (egy óra ötven perc)
–, utoljára pedig 1936. március 1-jén – beszélgetés egy
operettfigurával, Roy Howard „amerikai sajtómágnással” (három
és fél óra). Alternatív választásokra térünk át a Legfelsőbb
Tanácsba – ajándékozta meg a soros amerikai idiótát egy
szenzációval a zsarnok – és kiválasztotta Umanszkijt. És
miközben fényképet dedikált Howardnak, hirtelen felvetette a
szemét, melyben mint egy tükörben megmozdult és őrült
iramban emberré nőtt a kis embrió. „Magának is írjak alá egy
fényképet, Umanszkij elvtárs?” – „Igen. Igen. Igen.
Természetesen!” És egy hónap múlva Trojanovszkij nagykövet
háta mögött megjelent a soron következő, Litvinov-féle
madárfióka – az, aki mindenkinek tetszett, és helyesen
gondolkodott –, és Trojanovszkij cipelte a hátán a tarisznyájában
a gyötrelmes heteket (idegen hang, idegen fül), és makacsul
küldözgette jelentéseit a maga igazával (Umanszkij pedig
jelentette azt, amire szükség volt: a nagykövetet le kell váltani!),
amíg azt nem mondták neki, hogy „elég”, és haza nem
csalogatták a félelmetesen növekvő Németországon keresztül,
hogy megkapja a munkájáért a magáét.
Umanszkij pedig megrázta magát, és máris mint első személy
lépett elő; jóval később pedig, amikor már kitört a háború, az
elnökhöz közel álló Hopkins váratlanul felemlegette az asztalnál
Trojanovszkijt, mint „jó nagykövetet”: „…értette az
amerikaiakat, és az amerikaiak is értették őt, mindig megvolt a
megegyezés lehetősége” – vagyis ezzel közvetetten kimondta,
hogy milyen nem volt sohasem Kosztya.
A zsarnok dedikált fényképét Kosztya ezüstszínűre festett
nyírfaág keretbe foglaltatta, és amikor a fiatal diplomatát
szolgálatteljesítés vagy a kulturáltan eltöltött szabadidő ritka
pillanatiban lefotózták, ez a fénykép valahogy mindig belekerült
a képbe.
Az amerikaiak nem értették, miért nincs az oroszoknak
személyiségük. Úgy vélték, hogy Umanszkijt nem szeretik,
miközben pedig a Birodalmat nem szerették, és Umanszkij,
ahogy az a moszkoviták nagykövetéhez illett, éles, ironikus
megjegyzéseket tett az „ostoba” államtitkár-helyettesekre, a
tárgyalásokat harsány botrányokkal végezte be, úgy tett, mintha
a „keménység egyenértékű lenne a durvasággal”, és mindezt
megengedhette, mert értésükre adta, hogy akkor nem lesz hitel.
Miről beszéltek? (Moszkvában az amerikai nagykövet
panaszkodott: a maguk Umanszkija mindennap megy és
kunyerál! megy és kunyerál! – Nem kunyerál semmit, vetették
oda neki foghegyről, hanem eléri, amit akar.) A Federal típusú
hegesztő berendezésekről, a medvefókák védelmének
konvenciójáról, egy szovjet állampolgárról, Ovakimjanról, akit
fényes nappal felháborító módon, „fantasztikus ürüggyel”
feltartóztattak (Oktan ügynök „gyávának bizonyult”, és amikor
„kínzó félelem tört rá”, megjelent az FBI-nál, és feladott egy
rezidenst); több kötetre rúgó levelezést folytattak kereskedelmi
kérdésekben (Vsivkov elvtárs fordítása): Amerikába gyufát,
mókusprémet, több százezer köteg báránybélt (normál kalmüköt
és Kaukázuson túlit), kecskebőrt, disznósörtét, borzszőrt (húsz
dollár kilogrammja), kaviárt, tokhalat, vizát, közép-uráli, dél-
uráli és vörös rókát, keleti és nyugati őszi mormotát és
különösen rongyot (konkurenciában Romániával és
Lengyelországgal) szállítottak. Felébredtem, annyira
elképedtem, amikor a névmutatóban a „P” betűnél ráakadtam
„Poncius Pilátusra, Júdea római helytartójára” „V. M. Petljakov,
szovjet repülőgép-konstruktőr” és „Pihlak, a Szovjetunió NKID
jogi osztályának ideiglenes ügyvivő-igazgatója” között, és
fáradtan fellapoztam a megfelelő oldalt – kiderült, hogy a
kereskedelmi kamara bankettjén Umanszkij ezt mondta: „De ha
országunkat nem is fenyegeti a közeljövőben veszély, nem
tudunk úgy nézni a jelenlegi európai helyzetre, mint Pilátus.”
Kosztya hazudta, amit kellett (a birodalmat két oldalról is
háború fenyegette), de még ekkor is tündöklött, három éven át
megrészegülve, elfeledkezett a hóról. Nem hívták a Kremlbe,
Litvinov mester óvta egy ideig, távol tartotta a tömegsíroktól,
meg az éjszakai kivégzésektől; de az az idő elmúlt – már nem
tudtunk úgy nézni, mint Pilátus; Makszim Makszimovics az
1939-es új évtől kezdve érezte: gyengébben szorítják meg a
kezét – és egy csöndes éjszakán elfojtott mosollyal vallotta be
angol asszonyának: „Csak nem akarnak a hátam mögött
megegyezni Hitlerrel? El sem akarok hinni ekkora idiotizmust…”
Mintha a zsarnoknak maradt volna választási lehetősége a „Csak
ne én legyek az első” játékban, amikor minden résztvevő
elsőként akarta felfalatni a vörösöket Németországgal.
Litvinovnak egy választása maradt. Minden este töltött
pisztolyt dugott a párnája alá, és ez volt az első, legfontosabb
törvény a Kormányzati Házban lévő lakásában: nem szabad
bekopogni apához, ha már aludni tért, és bezárkózott éjszakára;
a kopogtatás azt jelenti – „jöttek értem”, ő pedig agyonlövi
magát. A kislánya elfeledkezett róla, egyszer odaszaladt, és
(egész életére megjegyezte) bekopogott.
Litvinov várt egy kicsit.
És ajtót nyitott.
Tavasszal azonban elérkezett a nap, amikor a zsarnok egykori
firszanovkai dácsájának küszöbét lovagok lépték át nagy sietve,
és eloltották a villanyt – Molotov, Berija és Georgij Malenkov,
odakint elfoglalták pozíciójukat az NKVD-paszományos katonák.
Litvinov felállni se bírt, úgy nézett a vendégeire, mint kedves
mozivásznára: hát így jön el…
Ez a zenésznek született diplomata, ráadásul operakedvelő,
míg kijevi magányában ült, megszerette a táncot, szerette
később is, habár meghízott; előszeretettel hordott egyenruhát,
imádta a bridzset, tornázott, hideg zuhanyt vett; a felesége, Ivy
Valterovna sosem látta borotválatlanul – néhány évvel a
házasságkötésük után a férje megbetegedett és ágynak esett – ő
pedig csak akkor fedezte fel, hogy a férjének vörös szakálla van!
És létezni se tudott mozi nélkül, Greta Garbo nélkül, első dolga
mindenütt az volt, hogy elment moziba, különösen Berlinben, a
horogkeresztig; később (átutazóban, amíg cserélték a mozdonyt)
az első alkalom volt, hogy nem ment el, habár Hitler elküldte az
adjutánsát: ha a népbiztos úr szokása szerint ki szeretne menni a
városba, hogy ellátogasson egy filmszínházba, a Reich vezetői
garantálják neki, egy zsidónak az érinthetetlenséget. Mussolini
valahogy imponált neki, uralkodói gesztusaival, Hitlert azonban
Makszim Makszimovics megvetette, undorodott tőle.
A zsarnok nem állíthatta meg Hitlert, még nem állunk készen a
háborúra, foglalkozzanak csak a németek másokkal; de ne tűnjön
most el, magyarázták Litvinovnak, május 1-jét állja végig, mint
akit keresztre feszítettek, lássák csak élve, a májusi ünnepek
után azonban eltaposták a Plénumon – Molotov, az új népbiztos,
azt ordította: „Hülyének tart bennünket?!” (igen, éppen
Vjacseszlav Mihajlovicsot, és éppen hülyének) – és a zsarnok
szokásaihoz híven a házibarátokkal, Szemjon Bugyonnij és
Kliment Vorosilov marsallokkal végeztette el a piszkos munkát, a
korbácsolást. Repedt és vérzett a hús: bizony, „a káderek
kiválasztásában és kinevelésében nem egészen úgy jártál el,
ahogy egy bolseviktól elvárják, a párttal ellenséges érzületű
embereket tartottál magad körül”.
Miközben pergett a dob és feláldozták, Litvinovot a szégyen
marcangolta, minisztériumi dolgozószobájában házkutatást
végeznek, a háta védtelen. Nem a zsarnoknak írott levelet
szégyellte, amelyben a nyugdíjaztatását kérte, hanem az
íróasztala fiókjában maradt, megkezdett csokoládét; szerette
még a Trüffel bonbont is, őrizgette, míg meg nem penészeden,
fegyelemre szoktatta a börtön, a csokoládét nem ette meg
egyszerre, hanem csak apró darabonként.
Ahogy a lapok lehozták, az még reménnyel kecsegtetett –
„saját kérésére”, ami azt jelentette, hogy életét meghagyták (a
„más munkakörbe helyezték” egy időre elodázott halál volt, mert
az, hogy „nem birkózott meg a feladatával” vagy „nem igazolta a
bizalmat”, azonnali halált jelentett), de a menekvés csak egy
személyre szólt, úgyhogy a fiának azt mondta: „titeket feltétlenül
elkapnak”. A „szuperkém” munkatársait és barátait
letartóztatták és megkínozták, a diplomáciai megbízottakat
hazahívták, elbocsátották.
Ivy Valterovna eközben Szverdlovszkban (a mai
Jekatyerinburgban) angolt tanított (szerette csinálni, és
mindenkit tanított: a vezérkari tiszteket, a fizikus Leonovicsot,
Ranyevszkaját, a pszichiátereket, a háztartási alkalmazottat – ő
maga pedig arról álmodozott, hogy a saját orosz nyelvéből
eltünteti az akcentust); Litvinovnak nem volt ereje hozzá, hogy
beszéljen vele, úgyhogy a lánya suttogta bele a telefonba, az őrült
angol nő pedig az Urálból azt kiabálta vissza válaszképpen:
mindent tudok – „lemondattak a posztodról!” Igaz, az újságok
hallgatnak, de hallottam az ismerősöktől – majd felélénkülve:
nálunk itt most a beszámolás dandárja van, helyesen mondom?
– Haza kell jönnöd – mondta síri hangon a lánya.
– Haza? Készültem haza, de majd csak a vizsgák után –
csodálkozott el kissé az angol asszony.
A lánya belefáradt, nem tudta, mit mondjon még, hallgatta, és
a legvégén megkérdezte: nem gondolod, hogy most jobb lenne,
ha mindannyian együtt lennénk?
Az angol hölgy értetlenül elhallgatott, és ráérősen hozzálátott a
pakoláshoz.
És Umanszkij is (megismételve Trojanovszkij sorsát) elővette
a bőröndjét, mintha a saját sírját ásná, miután szólította őt a
mindig várható és mindig váratlanul érkező távirat. A karrier
nem jött össze, hívták a föld méhébe, ahonnan kifelé vagy a tű
fokán, vagy a krematórium kéményén át vezetett az út, ő pedig
megtapogatta a bőrét, hogyan menthetné meg, hogy egy szál
szőre se sérüljön: szégyellni való após – egy készruhaüzlet
eladója, 1925 –, a be nem fizetett tagdíj, Sztarktól, a nép
ellensége ajánlotta a pártba, az ausztriai illegális szervezkedés, a
lemoshatatlan „felváltotta posztján Mih. Kolcov elvtársat”, és az,
amit kétségtelenül fel fognak tüntetni a „halál oka” rovatban –
mestere és barátja, M. M. Litvinov. Úgy érezte: hát elkezdődött.
 Pedig hamarabb kezdődött – az egyik Kolcov-iker (mindig
összekeverték őket) nem tűnt el Umanszkij számára
nyomtalanul. A zsarnok legjobb tollforgatóját egy decemberi
estén jelentéktelen alakok meghívták egy pincébe (a testvére is
hívta magához teára-süteményre, de Kolcov az éjszaka kellős
közepén átvágva a körutakon rohant a dolgozószobájába, maga
mögött hagyva az Irodalmárok Központi Házának tapsviharát: a
zsarnok megkérte rá, hogy közölje az írókkal… ő pedig
ragyogóan!… Most pedig – az utóbbi időben kihagyták a
kínálásból, és időről időre baljós előérzet kínozta – az nem lehet,
hogy őt is!). Öt hónapon át verték, míg Kolcov, mint már előtte
több százezren, be nem vallott mindent, és mint véresre vert
páros ujjú patás, akit az NKVD nyomozati osztályának titkára, az
államvédelmi hatóság századosa, Svarzman hajtott, húzni kezdte
a sínen a bányacsillét a mélység felé; új csontvázakkal pakolták
meg a csilléjét, a felszínen még mulatozó és vedelő emberekével,
Litvinov madárfiókáiéval – ő pedig, engedelmesen gyorsítva
lépteit, magával vitte mindegyiküket.
„1932-ben közel kerültem RADEKHEZ, STEJNHEZ,
UMANSZKIJHOZ ÉS GNYEGYINHEZ”, és kiderült, hogy a
„szovjet–német barátságnak ezek a lelkes hívei” „fontos
kapcsolatokat alakítottak ki a németekkel” (Kolcovnak az ujjára
léptek) – így jött létre az a „bűnös kémhálózat, amelybe én is
bekapcsolódtam…”
„Néhány beszélgetésen, amely UMANSZKIJ lakásán folyt,
részt vett egy amerikai is – az újságíró LOUIS FISCHER,
UMANSZKIJ közeli barátja, aki nagy hatással volt
UMANSZKIJRA, és lekezelően beszélt vele. UMANSZKIJ
minden politikai kérdésben elfogadta a véleményét, és nem
titkolt előle semmit…”
„Engem (Kolcovot gyomorszájon vágták), kertelés nélkül
kimondom, RADEK szervezett be, és 1932 és 1934 között
kéminformációkat adtam át neki UMANSZKIJ részvételével és
közreműködésével…”
 Kolcovról nem lehet azt mondani (mint ahogyan a többiekről
sem), hogy váratlanul érte a dolog – a vasemberek tudták, mit
várnak el tőlük. A Kommunista Internacionálé Végrehajtó
Bizottságában a Politikai Titkárság Politikai Bizottságának volt
egy illegális bizottsága, amely kiadott egy titkos
szabálygyűjteményt arról, „Hogyan viselkedjen egy kommunista
a nyomozó hatóság és a bíróság előtt”, amelynek mentőövként
szolgáló negyedik oldalát érdemes fellapozni („Vannak
letartóztatott kommunisták, akik úgy vélik, hogy a nyomozás
során jobb egyet s mást bevallani, aztán pedig a bíróságon
visszavonni. Ez a szemlélet teljességgel elhibázott és nagyon
káros”), hogy aztán végérvényesen megálljunk a nyolcadik
oldalon: „…A letartóztatott kommunista, amikor átgondolja,
hogyan cselekedjen, mindenekelőtt a párt érdekeiből kell, hogy
kiinduljon, és csak ezután gondolja végig, hogy miként
szabaduljon meg a nyomozás során felmerült vádaktól…”
Svarcman nyomozó felállt a stokiról, lelépte a sírt, és egy
lapátot nyomott Kolcov kezébe: „A külügyi népbiztosságon
létrejött összeesküvő szervezetnek az volt a feladata, hogy
jobbra tolják el a politikai irányvonalat. A szervezetben
LITVINOV, SZURIC, POTYOMKIN, MAJSZKIJ, STEJN,
UMANSZKIJ vett részt…” Louis Fischer „Litvinov mellett
közvetítőként ténykedett”, „UMANSZKIJ a beosztottja volt, és
ellentmondást nem tűrő formában adott neki utasításokat…”
Amikor KOLCOVNAK rámutattak valakire, ő mindenkinek
kigondolt valami bűntettet, úgy szabta-varrta, mint saját
anyagból a ruhát, de alakra formálva, és költött ugyan, de igazat.
A beszélgetés valódi, egyelőre még életben lévő, működő
vérkeringési rendszerrel rendelkező emberekről folyt, és a
valószerűség kedvéért húsdarabokat tépett ki belőlük, miközben
– ingoványos területre lépve ötölte ki bűneiket: hallgatott-
hallgatott, de kigondolhatta → ha kigondolta, így
gondolkodhatott → pontosan így gondolkodott → értésre adta →
egyszer elszólta magát → egyenesen megmondta → állandóan
erről beszélt → szerette volna = a zsarnok ellen szervezkedett.
Az egyes vádlottakra vonatkozó igazságot mindössze ennek a
sebességmérőnek a fokbeosztása mutatta (a „hallgatott” és az
„ellene szervezkedett” két véglete között), de vajon melyik
beosztása mögött? Hiszen valamire csak támaszkodott!
mégiscsak író! valamiből ihletet merített! A barátaival folytatott
bensőséges beszélgetésekből, éjszakai, váratlanul elhangzott,
könnyes vallomásokból, a drága emberek megfigyeléséből… és
végül az derül ki, hogy Kolcov a barátairól kizárólag igazat
mondott: „UMANSZKIJ elégedetlenül nyilatkozott és rágalmazta
a párt központi bizottságának politikáját…”; „LITVINOV azt
mondta, hogy az új Alkotmány gyökeresen megváltoztatja az
ország politikai helyzetét… Népbiztosságok és egész kormányzati
testületek szűnnek meg, és a parlament szószékjéről tesznek
javaslatokat újakra. De ugyanerről a szószékről vívjuk majd ki
önökkel az igazi szabadságot…”
Feltételezte-e Kolcov, hogy miközben évzáró dolgozatában új
oldaláról mutatja be jó ismerőseit, egyúttal végez is velük?
Készült-e nyugtalan éjszakákon arra, hogy szembesítik majd a
meghökkent, otthoni ágymeleget árasztó barátaival, akiket
bemocskolt, mint a „büdös tojás köztetek” gyermekjátékban –
ült szemben a vádlottal, aki nem ismerte meg, csak nézett
üveges szemmel („Ez nem is Kolcov, ez egy egészen más ember,
egy vénség”, emlékezett vissza valaki, aki látta, de visszatért a
felszínre).
Az NKVD belső börtönétől, Kolcov priccsétől kétszáz méterre,
a Moszkva szálló egyik ágyában aludt a barátja, az Egyesült
Államokból visszahívott Kosztya – még várta, hogy
felismerhetetlenné verjék. Napközben a népbiztosság
dolgozószobáiban ücsörgött, és kimerítő válaszokat adott arra,
hogy „Na, hogy s mint vagyunk ott Amerikában?”, valójában
azonban egy dologról igyekezett mindenkit meggyőzni: én nem
vagyok Litvinovval, én önökkel vagyok, segítek, ha be kell
mártani, szeretnék lehetőséget kapni arra, hogy bebizonyítsam
odaadásomat az imperátornak és az új népbiztosnak, V. M.
Molotovnak.

Tatyjana L i t v i n o v a, Brighton, Anglia: – Vorosilov és

Bugyonnij marsall családjával attól kezdve barátkoztunk, hogy
bekerültünk az aranykalitkába – abba a kétszáz családba,
amelyet teljes egészében az állam tartott el. A barátságunk közös
lakomákban és ivászatokban merült ki. Vorosilov morgott: nincs
biliárd. A művészek, akikkel találkozgattam, Vorosilovot
féregnek tartották. Makszim Makszimovics elbűvölő, jóindulatú
falusi lakatosnak tartotta. Bugyonnij pedig félt apámtól.
Emlékszem, tizenöt éves voltam, Moszkvába kellett mennem.
Bugyonnij felajánlotta, hogy elvisz a saját kocsiján, és
megsimogatta a kezemet: nincs lovacskád – én majd adok neked!
Amikor elfordult, és kinézett az ablakon, megsimogattam híres
bajszát. Úgy tett, mintha nem vette volna észre.
Apám leváltása után egyszer találkoztam vele, és a nyakába
akartam ugrani: mégiscsak Bugyonnij bácsi! – úgy tett, mint aki
nem ismer. Gyávának bizonyult. Ha véletlenül meglátta apámat
a Kreml étkezdéjének folyosóján, hozzátapadt a legközelebbi
ablakpárkányhoz, tétovázott, aztán kibökte: „Huzat van. Félek,
hogy meghűlök” – és elszaladt.

Vorosilov, miután a Plénumon kiosztotta Litvinovot, kezet

nyújtott neki: „Hiszen érti, ugye…” És megszorította Litvinov
kezét, készen minden árulásra… Miért csinálják ezt (a lánya
megjegyezte, hogy ez járt a fejében, de vajon igaz-e?) – hiszen
ezzel nem menekülnek meg… Ott úgyis tudja mindenki, kikkel
barátkoztam, ezt a tényt nem törölheted ki. Vagyis igyekeznek
úgy tenni, mint akik félnek. Úgy érzik, a zsarnoknak tetszik, ha
félnek… Litvinov tisztázni próbálta mindegyiküket. Kivéve
egyvalakit…
A Szpiridonovkán álló villából Litvinovékat kiköltöztették a
zsarnoktól kapott dácsára, jóindulatú házi őrizetbe. A két
teherkocsi, amelyet a holmiért küldtek, félig üres maradt – a
bútor kincstári volt. Vitték a könyveket, a ruhákat meg két
gyerekbiciklit, a sofőr nagy együttérzéssel beszélgetett az úton
Tánya Litvinovával, ám makacsul azt ajánlgatta, hogy elviszi
„megőrzésre” a bicikliket. A családot eltartották, kiszolgálták;
amikor az áthatolhatatlan, matt, zöld kerítésen (amelyet
„kormányzatinak” tituláltak) túl az őrség három kocsija helyett
nyolc jelent meg, Sztálin egykori „békezászló vivője” utoljára
használta a K-vonalat „Vigyázunk magára, Makszim
Makszimovics – magyarázta Lavrentyij Berija –, maga nem is
tudja, milyen értékes ember!” – „Én tudom, de hogy a többiek
tudják-e…” Berija letette a kagylót. Reggel, étkezés közben a
reggelizők mellett átment az ebédlőn hat, szépen vasalt, zöld
kezeslábasba öltözött férfi, egyenesen Litvinov dolgozószobájába,
és hamarosan karikába tekert vezetékekkel a vállukon jöttek ki
onnan – a gyerekek elnevették magukat, és rohantak megnézni,
hogy néz ki az apjuk dolgozószobája a kormányzati telefon nélkül,
és az élet ment a maga útján: a nyugdíjas férj zongoraleckéket
vett, vágyott a távirati irodák információira, és együtt sétált a
gyerekeivel (két őr tíz lépéssel előttük, kettő – tíz lépéssel
mögöttük). A sétákra Litvinov alkoholtablettákat vitt magával, a
réten kis tüzet gyújtott, és minden eshetőségre számítva
tisztogatta a könyvtárát – égette a könyveket; a fia, Misa
elkapott egy oldalt, és mielőtt a tűzbe vetette volna, átfutotta, a
lánya unalmasnak találta – politika, valami L. D. Trockij van
benne, akinek, ahogyan a lány kifejezte magát, „tökmindegy”
volt. A gyerekek úgy éltek, mint korábban – mi változott?
Semmi sem változott – csak nem jártak hozzájuk vendégek.
 AMERIKA-3

A család fájdalmasan vette tudomásul: elsőként az

Olaszországból visszahívott Stejn jött el hozzájuk, az élete egy
hajszálon függött, később még meg-megjelent, de egyre
ritkábban; neki megbocsátottak: másban volt bátor –
gondoskodott a megtorlásnak áldozatul esett barátja családjáról.
Másodikként Litvinov gyorsírónője jelent meg. Szuric, aki állás
nélkül maradt, félt, de eljárt hozzájuk, Rubinyint letartóztatták –
neki nem tehettek szemrehányást. A színházban egy névtelen
ismerős nem félt odalépni hozzá, mire Makszim Makszimovics
felkiáltott: „Ó, maga bátor nő!”, Umanszkij viszont nem bukkant
fel egyszer sem, tanúskodott érthetetlen hangsúllyal, amolyan
kárörvendő ujjongással a népbiztos életrajzírója, Sejnisz.

Tatyjana L i t v i n o v a, Brighton, Anglia: Apám leváltása után

Kosztya kezdetben szorgalmasan látogatta, aztán egy hónap
múlva elhanyagolta. Sokan megtették ezt, de Umanszkij
elpártolása sebezte meg a legjobban Makszim Makszimovicsot.
Erre az árulásra apám nem volt felkészülve. Annyira
ellentmondott annak a képnek, amely Kosztyáról élt a
képzeletünkben… Bohém, merész, nyitott, féktelen ember… És
akkor – igazi árulás, nem is ember, hanem vas! Kiderült, hogy
aljas és nagyravágyó.

És lám, a zsarnok nyilván már megtudta, amit akart. Molotov

emlékeztethette: Umanszkij papírjait javítás nélkül írta alá.
Ennek jelentősége volt (mint ahogyan Kolcov és mások beismerő
vallomásának is), de nem akkora, hogy Kosztyát ne érintse:
október 15-én Umanszkij nem volt se élő, se holt, amikor leült a
zsarnokkal szemben a székre (Litvinov ekkor már vagy fél éve
szórakozott a réten gyújtott tüzecskéivel). Ráadásul Molotov is
jelen volt… Hosszú, természetellenes csend honolt. Végre a
zsarnok szóra nyitotta a száját: térjen vissza Amerikába.
Örömujjongás, és a megmenekült szarvas izmai ellazultak,
megszabadult gyomra tartalmától: igen. Igen!!!
A látszat kedvéért beszélgettek még egy kicsit az Európában
dúló háborúról, a Birodalomhoz visszacsatolt törzsökös
területekről. Umanszkij észre sem vette, hogyan történt, hogy az
asztalnál megjelent egy jelentéktelen, fekete hajú ember.
Umanszkij felháborodottan levegő után kapkodott, hiszen még le
sem telt a protokoll szerinti idő, még messze az utolsó, mindent
lezáró percek, amikor kimondatik a legfontosabb, szívből jövő
mondat, amikor kimondhatja a dédelgetett, könnyezéshez
közeli… köszönetnyilvánítást, uralkodóm, nagyon is megértem…
és meghallhatja a megbocsátó atyai választ… Hiszen ez az ő ideje!
Miért? Elvakulva emelte fel szemét az örök északi fényre.
„Ismerkedjenek meg. Ő az ön új tanácsosa. Gromiko elvtárs.
Magával megy.”
Umanszkij összeszedte az erejét, és a belenyilalló fájdalomtól
eltorzult képpel, de azért barátságosan elmosolyodott: tehát
vége – ő nem létezik többé. Nem sokkal éjfél után örökre
elhagyta a zsarnok dolgozószobáját, vonszolta maga után új
társát, mint hozzáláncolt vasgolyót. Molotov még maradt, kettőig
még elbeszélgettek a zsarnokkal – vajon miről? Umanszkij
csörömpölve és zörögve húzta maga után a halálát,
keresztülhúzott jövőjét a Belorusszkij pályaudvar felé, és közben
szűkölt: micsoda bosszúálló pontossággal jutott ő is Trojanovszkij
sorsára…
Kosztyának nem maradt más, mint felkeverni és kiinni a
keserű poharat, mielőtt visszahívott szemétté változik: a
zsarnok, miután kiegyezett a németekkel, írt valami engesztelőt
Rooseveltnek, de közben a Birodalom behatolt a saját érdekét
nem értő Finnországba (hiszen jó kis földdarabot ajánlottak
nekik!), az amerikaiak a finnek oldalára álltak, a „morális
embargó” eltemette a repülőgép-megrendeléseinket, a
kongresszusi képviselők követelték az Egyesült Államok
nagykövetének visszahívását Moszkvából, vagy hogy ne
folyósítsák tovább a fizetését, Umanszkijt pedig nem fogadták
többé; nem tudta többé kin köszörülni a nyelvét.
A moszkoviták nagykövetének nem maradt más, mint hogy „a
német követség munkatársaitól hallótávolságán belül”,
amennyire a torkán kifért, dicsőítse a Vörös Hadsereg sikereit
Halhin-Golon, megtagadja a szövetséget Angliával, és
hangsúlyozottan higgyen a németek és a Birodalom közötti
barátságban. A legázolt Franciaország felett, június 22-nek és
Pearl Harbornak tudatában a nagykövet, ásítását alig bírta
elnyomni, miközben a következőt írta: „Csuvahin elvtárs,
elküldöm önnek egy neandervölgyi gyermek koponyáját,
Hordlick professzor részére” (Hordlick pedig a legközelebbi
kongresszuson: „A Szovjetunió az emberiség egyetlen
reménysége!”) – és dicsekedett a Birodalomban élő süketnémák
(113 ezer fő) kitűnő életével: „A szocialista berendezkedésben a
süketnémák először élhetnek annak lehetőségével, hogy alkotó
módon megmutathatják képességeiket a szocialista építőmunka
különböző területein, és kivívták a nép bizalmát, mivel a hatalmi
szervekhez is delegálják ezeket a süketnémákat.” És csak 1941.
március 1-jén, amikor általános vélemény szerint Anglia
haldoklott a bombázásoktól, Welles államtitkárnak eszébe jutott
az orosz nagykövet, és szemtől szembe („Egészen őszinte leszek
önnel, nagykövet úr. Az, amit most meg fog tudni…”) átadott
neki egy „abszolút titkos és abszolút hiteles információt”: Hitler
előbb kinyírja Angliát, később pedig a Birodalmat. Umanszkij
(Amerikában e nélkül eladhatatlanok a memoárok) „halálosan
elsápadt”, „egy ideig hallgatott”, de „miután összeszedte magát”,
átadta ezt a németek által készített dezinformációt a „legfőbb
személyeknek”. Az orosz memoárok is nehezen fogynak
paradicsomléként ömlő vér nélkül – ugyanez a kupié a zsidó
történeti múzeum előadásában: „Umanszkij jelentése a
hitelességét illetően Sorge információinak szintjén állt
(hazugság), aki már beletörődött vértanúhalálába. A háború
végén (hazugság) Umanszkijt Moszkvába hívták (hazugság),
hogy megkapja megbízólevelét (hazugság): az Egyesült
Államokba szóló nagyköveti megbízatása mellé (hazugság)
kinevezték Mexikóba is nagykövetnek. A reptéren bensőségesen
elbúcsúztak tőle (hazugság), mint érdemes diplomatától, a
repülőgép felszállt, és azonnal le is zuhant. Mindenki meghalt
(hazugság). Kétségtelenül különleges (egyelőre nem tudjuk)
rendeltetéssel szállt fel.
Június 22-én az Egyesült Államokban megtudták, hogy a
lokomotív felrobbant anélkül, hogy célba ért volna. A halálos
áldozatok és foglyul esettek száma – hat nullával végződött, de
az oroszok az első keresztények dühével és makacsságával
haltak meg és küzdöttek; Hitler tábornokainak naplóiba a
szokásos önimádat mellé befészkelte magát valami sötét,
undorító értetlenség, ami amiatt alakult ki, mert a földigiliszták
váratlanul ellenálltak a hőmérséklet változásának. Andrej
Andrejevics Gromiko megkapta a rég várt táviratot, és minden
együttérzés nélkül közölte a kókadt nagykövettel, aki fel volt
készülve a legrosszabbra is: „Visszahívják önt” – mire Umanszkij
nehézkesen felállt, és átadta a helyét, bízva a nyugdíjban, csak ne
tábor vagy halál legyen. Egy másik nyugdíjas, a hatvanöt éves
Litvinov is a háborúban reménykedett, és ezt írta a zsarnoknak:
munkát, uralkodóm, bármilyen megbízatást – és az
étkezőasztalnál arról ábrándozott, hogy ő fogja irányítani a
lakosság terv szerinti evakuálását Keletre. A másik levelet a
hematológiai intézetbe küldte: vegyék fel (a feleségét is!)
donornak. Az intézetből meleg szavakkal válaszoltak neki, a
zsarnok nem válaszolt, de fenyegető visszhangok jutottak el
hozzá: Makszim Makszimovics, nem tudna… egy cikket a
külföldiek számára, Nyugatra… Beszélne „odaátra” a rádióban,
angolul? Abban az értelemben, hogy itt lenne az ideje, hogy a
szövetségesek egyesítsék erőiket. (A hangok egyre kivehetőbbé,
az elektromos kisülések egyre hallhatóbbá váltak…) Foglaljon el
egy irodát a népbiztosságon, hogy is gondolja hely nélkül?…
Litvinov végignyálazta a diplomatakurzusok bevezető
fogalmazványait, kiírta belőlük a legnyilvánvalóbb ostobaságokat
a viccgyűjteményébe („Ajánlom magam, hogy elutazzam a
harcoló országokba, kideríteni az okokat, amelyek a
háborúskodásra késztetik őket”) – a villám a szokásos átalakító
erővel csapott belé, és Litvonov november 12-én Penzában, a
repülőtér kifutópályáján találta magát, elindult Kujbisevbe és
tovább, az Amerikai Egyesült Államokba, a Szovjetunió
rendkívüli és meghatalmazott nagyköveteként. A reptér
parancsnokától, aki a nyomában járt, és szeretett volna, de nem
mert szóba elegyedni a híres béketeremtővel, aki elsőként
határozta meg az agressziót, Litvinov, aki megérezte magában a
régi vasembert, megkérdezte: „Hol van itt a vécé?” „Nálunk
ilyesmi nincsen – és a reptér parancsnoka búgócsigaként pörgött
maga körül zavarában. – Makszim Makszimovics, ha esetleg
innen a tornácról!” Litvinov elnevette magát. Első alkalommal
(így jegyezte meg) a három év alatt…
A Birodalomnak, amely ellenállt Európának, tankokra,
repülőgépekre, autókra, színesfémre, benzinre, csizmákra,
konzervhúsra volt szüksége – mindenre, amit Roosevelt csak
adni tud, és a zsarnok minden erejét itt vetette be (mint mindig,
a legfontosabb irányban), és ekkor kapóra jött minden M. M.
Litvinov hatvanöt évnyi életéből, ami megduplázhatta acélos
erejét: személyes ismeretségei, az elnök személyes jóindulata
(Roosevelt a kegyvesztett népbiztosban „nyugati
gondolkodásmódot” vélt felfedezni), zsidósága („Makszim
Litvinov ahhoz a nemzetiséghez tartozik, amely a kereskedelem
porondján szerzett magának dicsőséget”), és még ráadásnak a
felesége, az átkozott angol nő, akit Washingtonban hivatalosan
kétszer is az év legízléstelenebbül öltöző hölgyének választottak
meg.
 Litvinov, mint mindenki, akire rávetült a zsarnok tüzének
visszfénye, nemcsak hiteltelen dokumentumokban hagyott
nyomot maga után, hanem legendákban is – azokban több az
igazság (vagyis hogy nem „nem igazak”, csak majdnem azok).
Állítólag hajdanán, az emigrációban, a zsarnok Ivanovics álnév
alatt részeg verekedést rendezett egy londoni pubban, Litvinov
pedig megmentette a rendőrségtől… Hogy állítólag a forradalom
után Makszim Makszimovics panaszkodott Dzerzsinszkijnek az
ártatlan külföldiek letartóztatása miatt, az pedig így válaszolt:
„Itt van egy belépési engedély a börtönbe, hallgassa ki
mindegyiket, és engedje ki, akit lehet”… Hogy állítólag
könyörgött a zsarnoknak egy közeli barátjáért,
Sztomonyakovért: „Ezért az emberért a fejemmel kezeskedem”,
mire a zsarnok: „Makszim Makszimovics, maga nagyon jóságos.
De ki kezeskedik magáért? Én is a barátomnak tartottam
Jenukidzét…” Hogy állítólag a plénumon, ahol marsallok, a ház
barátai ostorozták Litvinovot, mindössze egy állt fel
ellenvéleménnyel: „A Papa tisztességes forradalmár volt és
maradt!” (A zsarnok emlékezett az egykori illegalitásban élő
társa fedőnevére)… Hogy állítólag a kegyvesztettség idején, a
háború elején a zsarnok meglátta egy külföldieknek rendezett
fogadáson: „Miért nincs frakkban?” – „Megette a moly”
(Litvinov mindent – a gatyától a nyakkendőig – külföldön
vásárolt, csak kedvenc házi Tolsztoj-ingét szerezte be a
népbiztosság varrodájából, és abban is jött el). Azt is mesélték
még, hogy Molotov, amikor magához hívta a kinevezésért,
megkérdezte: „Milyen posztra pályázol?”, Litvinov pedig,
lenyelve a lekezelő tegezést, azt válaszolta: „Az önére” – és hogy
az első embert, akivel találkozott a Kremlben, amikor a
naftalinos semmittevést követően fogadták, Kosztya
Umanszkijnak hívták…
„Az első, akit…”, „alighogy átlépte a küszöböt…” Az ifjúsági
regényekből és szerelmes filmek révén ismert Zinovij Sejnisz,
Litvinov első életrajzírója hozzáadott a legendákhoz egy kis
lekvárt (érthető: a földije volt, közös białystoki gyökerek), de
magát a találkozást valaki mint egy bilinát dalolta el neki, s az a
már halott Litvinovtól, vagy a halott Umanszkijtól gellert kapva
ért vissza hozzá, Sejnisz viszont elpityeredett, elkomorodott, és a
hatvanas évek végén belevarrta a takarójába ezt a szimpatikus
részt – vajon minek? Gromiko miniszter erőfeszítéseinek
köszönhetően Kosztyára már nem emlékeztek.
Úgy tűnik, Umanszkij egyből észrevette Litvinovot, és minden
sietség nélkül ment le a márványlépcsőn, a vörös szőnyegen,
szokásos megnyerő, majdhogynem zavart mosolyával: lehet,
hogy Makszim Makszimovics nem tudja, hogy Umanszkij, a
zsarnok sólyma már nincs meggyűrűzve, és már nem repül, és
hiába várta Kujbisevben a visszatéréséről szóló parancsot ez a
borzas, megfakult, kis termetű, a semmittevéstől pocakot
eresztett ember, aki szomjazza a hatalmat, egy kis szépség apja,
akit összegyűrtek, hogy a szemétkosárba hajítsák. Makszim
Makszimovics? a Kremlben?! minek? kihez? a jégtábla önnel is
felfordult… Lehet, hogy számomra is lenne valami, ha úgy
adódna… Mindent megbocsátva… És elsőként nyújtotta
kicsontozott kezét, egy olyan ember keze volt, aki már nem volt
vasból:
– Makszim Makszimovics… Lehet, hogy kiérdemelhetem az
amnesztiát? – Mindent értett, amikor elárulta, most végre
felfogta, milyen kevés az, amire számíthat, de a régi Kosztyára
emlékezve talán könyörületet gyakorolhat…
– Minek? – nevette el magát Litvinov; kiéhezett már egy kis
macska-egér játékra, nem tagadta meg magától. – Hiszen maga
nem hágott át törvényt – és ment tovább magának a folyosón; te
pedig csak maradj ott, és reménykedj azokban, akik felhizlaltak
ilyenre.
És mégis, Litvinov első életrajzírója, aki körberakta magát
tintakukac rágta papírokkal, miért nem hagyta békén
Umanszkijt, akit senki sem ismert? Mire akart célozni, amikor
kigondolta ezt a vad jelenetet, ezt az őrült freskót, amelyet egy
nyelvbotlás lyukas garasából mázoltak: őszi éjszaka, a zsarnok
dolgozószobája, a zsarnok és Molotov (lehet, hogy a németek
éppen bombázzák Moszkvát, idehallatszanak a légelhárítás
lövedékeinek robbanásai és a légvédelmisek szirénáinak
vijjogásai), belép Litvinov. Államérdekeket érintő kérdések:
kiutazás az Egyesült Államokba, a világ sorsa… A zsarnok
képmását mindennap elégették az életrajzíró ablaka alatt, de a
Sztálin-ellenes és „hatvanas” Sejnisz nem szánja rá magát, hogy
szentségtörő módon hazudjon, hogy mit és hogyan mondhatott a
zsarnok, habozik és bőg – és váratlanul lesüllyed a fogalmazvány
szégyenéig – miért? –, mintha Litvinov mániákus
elragadtatottsággal (és lakájhoz illő bizalmaskodással!),
szemtelenül belekontárkodna: „És mi lesz Umanszkijjal?” A
zsarnok egykori népbiztosának nem mindegy, kinek a helyére
megy, nem szeretett volna oka lenni… hogy a saját
felemelkedése révén lábbal tiporjon el valakit… még ha aljas
gazember is… A zsarnok megigazította ragasztott bajuszát, és
buzgó kaukázusi akcentussal megnyugtatja az orvost, akit azért
hívott, hogy megnyittassa vele a második frontot: „Adunk neki
válámi munkát.” „Umanszkij nem marad munka nélkül!” – kapja
fel jóindulattal Molotov, a súgópéldányból segítve. De az
úttörődráma hőse, Litvinov szigorúan pontosítja: „Vagyis
Umanszkij a Külügyi Népbiztosságon marad kollégiumi tagként?”
(Gyerünk, azt mondja, döntsünk most, ez a feltételem, mert még
meggondolom, megéri-e elfogadnom, ismerem én a maguk „nem
marad munka nélkül”-jüket – mehet a srác erdőt irtani. Tehát?).
„Igen, kollégiumi tagként” – engedelmeskedik erőtlenül morogva
az áldozat nélkül maradt vérszomjas emberevő, és a függöny
végignyalja a színészeket…
Sejnisz nem találkozott Umanszkijjal. Egyetlenegyszer sem
látta Litvinovot. Honnan ez a beteges-személyes, egészen a
szánalmas kitalációig lelkes konoksága Makszim Makszimovics
első és igazi életrajzírójának, hogy meghosszabbítsa a nagy
népbiztos és a kicsinyke, elveszett Konsztantyin Umanszkij
összekapcsolódását az életükön túl is – Umanszkij elárulta,
Litvinov viszont megbocsátott neki és megmentette? Rejtély.
Umanszkijt meghagyták a Külügyi Népbiztosság kollégiumi
tagjának, és december elejétől ismét megbízták, hogy tartsa
szemmel a sajtót – amolyan korkedvezményes nyugdíjazás
reményében. A „kombinációk virtuóza” visszatért Kujbisevbe,
hogy vodkát vedeljen a külföldiekkel a Grand Hotelben, várja,
elesik-e Moszkva, és elmesélje Ehrenburgnak, milyen
gyermetegek az amerikaiak, Litvinov pedig felszállt a kujbisevi
reptérről, hogy még egyszer és utoljára szolgálja a zsarnokot, és
minden megtett, amit és ahogy elvártak tőle: „Amikor befejezte
a hivatalos részt, ovációban törtek ki, mindenki felállt, és tapsolt
a szónoknak… Először láttam ilyesmit. Litvinov vaktában
csapkodott, de hihetően tette”, és Pearl Harbor után egy nappal,
december 8-án találkozott Roosevelttel, aki széles ölelésre tárta
a karját, és aki a titokzatos, ravasz, személy szerint nem létező
Litvinovval megpróbált barátkozni – Roosevelt a haláláig
(kimerítően világos értelemmel halt meg – a festőnek pózolva)
nem értette meg az oroszokat. Az életrajzíró kezében Umanszkij
pedig búcsúzóul felvillantja elemlámpáját, ki tudja, hányadszor
vetve fényt a kifogástalan öreg lelki nagyságára: Litvinovot San
Franciscóban a direkt ezért Washingtonból odarepülő Gromiko
fogadta, és miután csalódott, hogy elvették tőle a nagyköveti
széket, a szokásos „Jó napot!” helyett ezzel kezdte: „A
nagykövetségünknek nem volt érett vezetője. Most pedig
kiemelkedő vezetőt kaptunk.” Litvinov bólintott, és
megjegyezte: „Igen? Márpedig amikor találkoztam Sztálin
elvtárssal, ő magasra értékelte az elődöm, Umanszkij
ténykedését.” Gromiko lenyelte a nyálát, és karon fogva a
várakozó repülőgéphez vezette az új nagykövetet (ebben az
anekdotikus jelenetben, a víz alatt mégis megcsillan az igazság,
amelyet kagylók leptek el, az aljasság szándékos, a mondatok
hamisak; de az anekdota Litvinov kedvenc műfaja volt).
A figurákat felállították, és mások halála felé tolták. Nyina
Umanszkaja végül nem tudta meg: ha maradt volna még egy
kicsit az Államokban, sokáig élhetett volna, és nem ismerte volna
meg az ifjabb Sahurint, ezt a különös és jó nyelvérzékű srácot –
csak néhány hónapnyi boldog nyár kellett volna, hogy
végighenyélje a szünidőt, és beslisszanjon a nagykövetségi iskola
hetedik osztályába. Minek volt ez a sietség, mi szükség volt
kirángatni a gyereket az iskolapadból, és egy hónapon át
végigcipelni a Hawaii-szigeteken, kerülve a német
tengeralattjárókat, Szingapúron, Thaiföldön, Indián, Bagdadon
keresztül a perzsa fennsíkok felett – minek? Újév után a zsarnok
hirtelen információt kér Mexikóról, és mélyen elgondolkodik,
aztán futólag eszébe jut: de hiszen volt, van nekünk egy
Umanszkijunk – és a kislány ott marad, hogy bevárja az apját,
aztán vele együtt – Mexikóvárosba, örökre el a 175-ös számú
iskolától… Ha egy röpke hónapot még kihúznak, annyi is elég lett
volna… De Roosevelt, ez a vak, ez a botanikus, ez a nyílt szívű,
üdvözült gyilkos 1942 májusában úgy döntött, hogy beszélni fog
az oroszokkal.
Egy éven át szemlélte az igazgatói páholyból, mi van ott a
távolban, az alkonypíron túl. Ott pedig világossá vált, hogy habár
a német csapatok özönlenek Sztálingrád felé, az oroszok pedig
éheznek, Moszkvát nem adták fel, visszavonulnak Szibériába,
hullanak tömegével, de megadni magukat nem fogják, úgyhogy
eljött az ideje, hogy beszéljen velük.
És Molotov a vasmadárral földet ért az Egyesült Államokban;
izgult – hogyan zajlik majd ez az első találkozás; kínlódott, és
csak akkor vált egy pillanatra olyanná, mint a gránittömb,
amikor megjelent Litvinov – a nagykövet megvető pofákat
vágott, és demonstratívan unatkozott. De amikor Litvinovot
elbocsátották, az amerikai elnök előtt ismét egy sebezhető,
őszinte ember ült, ugyanolyan (gondolta Roosevelt), mint az
elnök maga, a zsarnok rettenetes erejének hirtelen érthetővé lett
része, aki a tárgyalópartnereit „váratlan nyíltságával és
jóságával” lepte meg. És Roosevelt maga is rettentően izgult,
nem találta a megfelelő szavakat, hogy felélessze velük a
(számára úgy tűnt) emberi melegség pislákoló lángocskáját,
amelyre olyannyira szükség van a tárgyalások elején.
Beszélgettek, feszengtek, próbálkoztak, tapicskoltak a sárban, és
a tolmácsok is sokáig vitatkoztak, hogy tulajdonképpen mi is
hangzott el, hogyan értelmezzék a kimondottakat. Molotov ezt
suttogta: minden nagyon bonyolult, elveszíthetjük Moszkvát,
Bakut, Rosztovot. Roosevelt feltépte a sebet: mi a helyzet
Leningrádban az élelmiszer-ellátással? Molotov arca eltorzult a
belső fájdalomtól, hogy a pontos tisztázás idióta vágyától hajtva
ilyen elviselhetetlenül nyíltan nekiszegezte, és csak bólogatott,
bólogatott: igen, vannak nehézségek, különösen télen (a
kannibalizmusra gondolt – talán képes Roosevelt ezt felfogni? ezt
így nem szokás megkérdezni!). Kínlódva ebédeltek, néma,
jóindulatú pillantásokat vetettek egymásra, koccintgattak, és az
ebéd már a végéhez közeledett, már közel volt az, hogy
felállhatnak és végre ellazulhatnak, amikor Roosevelt titkára,
Hopkins, egy lószerszám-kereskedő fia, úgy döntött, hogy a
légkör oldásaképpen valami „általános” beszélgetést
kezdeményez, csak hát éppenséggel miről? miről?… – amiben
otthon vannak a házigazdák is, a vendégek is, valami
szalonbeszélgetést a közös ismerősök egészségi állapotáról, vagy
hogy adják át neki üdvözletüket, ezekkel az oroszokkal nehéz
dolog ez, mindjárt nyomasztóvá válik… de… na, talán ez:
– És mi van Umanszkijjal? Továbbra is a távirati ügynökségnél
dolgozik? – kérdezte Hopkins, aki ugyanolyan féleszű volt, mint
az elnöke, és megtörölte száját a szalvétával, és mivel nem
kapott gyors választ, zavartan körbepillantott mindenkin
(Molotovon, Roosevelten, Crosson, a tolmácson meg a zsarnok
tolmácsán, Pavlovon): mi van? mi olyat kérdeztem?
Molotov nem élénkült fel. Nem hitt az üres társalgásban.
Elgondolkodott a kérdés gonosz értelmén, magába nézett,
próbálta kitapogatni a csapdát: hol van elrejtve? Ha az amerikai
elnök így, a titkárán keresztül kezdi el vitatni, hogy az oroszok
milyen legendásan hajthatatlanok voltak a harmincas években…
Vagy lehetségesnek tartja, hogy szóba hozza a visszahívott
diplomaták eltűnését s onnan már nincs messze az, hogy
engedjék ki a táborokból az amerikai állampolgárok orosz
feleségeit (lehet, hogy már a lista is készen van)…
Molotov kitérően, szárazon válaszolt:
– A Külügyi Népbiztosságon dolgozik – nem részletezte; és
próbálta kitalálni, mire akarnak kilyukadni… hogy megelőzze
őket. – A szovjet kormányzat az új helyzetben úgy látta jónak,
hogy felváltsa a nagykövet posztján egy tekintélyesebb
személlyel. – És eléggé esetlenül (úgyis lenyelik!): – Umanszkij
túlságosan fiatal volt…
Roosevelt hamiskásan ingatta a fejét (úgy vélte: Molotov
tréfál, egy kis emberi melegség…). Mielőtt rátérnének a fontos
ügyekre, lehet, hogy történik egy kis pengeváltás, jóindulatú
irónia, amely további mosolyt vált ki, és közelebb hozza őket
egymáshoz?
– …Ugyanakkor időnként túlságos aktivitást mutatott. –
Csészéjét az asztalterítőre tette: mindenki érti, ugye, hogy nem a
fiatalságról van szó. Minek erre a semmiségre szaporítani a szót?
folytatni kell, és Roosevelt szeme előtt felvillant valami (egy
elbűvölő leányarc a karácsonyi fogadáson). Tényleg… És úgy
gondolta, hogy a vendége ugyanolyan nyitott a gondtalan
társalgásra, az elmulatott idő egyszerű örömeire, megérti az
emberi természet gyengéit, ez a botanikus, ez a tolószékes
rokkant, ez a vaksi, önelégült amerikai, akinek fogalma sem volt
a gyilkos személyes indítékokról, szóra nyitotta a pofáját, és csak
úgy, mert jobb dolga nem akadt, értelmetlenül, üresen, nem
törődve a szavak rejtett jelentőségével… kimondta!!!
Roosevelt megkérdezte:
– És azt tudja-e, hogy Umanszkij felesége és lánya
Washingtonban él?
Az amerikaiak nem értették az oroszokat, a németek igen.
 Roosevelt és Molotov tárgyalása sikeresen zajlott le és
fejeződött be, a németek nem foglalták el a télen Sztálingrádot,
Paulus tábornagy, aki negyven nap alatt eltiporta az invázióra
felkészült Franciaországot, Sztálingrádban megadta magát,
fogságba esett, és két óra múlva, amint megpróbált elaludni a
deszkán, a dermesztő hidegben váratlanul azt mondta az
adjutánsának az egyik futólag látott igazság emberéről: „Milyen
félelmetes szeme van annak az őrnagynak!” „Mint az összes
NKVD-snek” – vágta rá gondolkodás nélkül az adjutáns. Alig
tettek egy lépést orosz földön, a németek azonnal megértettek
mindent.
…Tudja-e, hogy Umanszkij felesége és lánya Washingtonban
él?
Előfordulhatott-e, hogy a zsarnok és vezetői ne tudjanak
minden szükségeset a saját embereikről, beleértve a gyerekkori
becenevüket és kedvenc dalaikat is?
Előfordulhatott-e, hogy az Államvédelmi Bizottság tagja, akit a
zsarnok küldött, bármit is ne tudott volna – sok mindenben
kellett döntenie! – az amerikai elnökkel folytatott
tárgyalásokon?
Mondhatta-e volna azt, hogy „nem tudom”, ha tényleg nem
tudta?
…Umanszkij felesége és lánya Washingtonban lakik?
Molotov elkomorult, számolgatott, osztott-szorzott magában:
az a végeredmény jött ki, hogy ő, Vjacseszlav Mihajlovics
népbiztos 1941. május 24-én kiosztotta Steinhardtot, az amerikai
nagykövetet (aki sírt, könyörgött: mindjárt itt a háború, engedje
haza a családomat!), amikor udvarias lenézéssel így szólt a gyáva
alakhoz: „Elég a hisztériából! Érthetetlen az aggodalma. Háború
nem lesz. A mi idegeink viszont elég erősek – nem készülünk rá,
hogy bárhová elküldjük asszonyainkat” – és most Roosevelt
csöndes mosollyal, amely sok mindent magában rejt, azt közli a
vendéggel: a szovjet nagykövet felesége és lánya már majdnem
egy éve az Egyesült Államokban rejtőzködik a háború, az
éhínség, a Birodalom elől, ahol nemrégiben még olyan jó volt az
élet – még a süketnémák is jól éltek! –, de közben állandóan
eltünedeztek az emberek, úgyhogy még azokban a kitűnő
években sem siettek hazavinni a családjukat, amíg nem derül ki
a visszahívott sztálini sólyom további sorsa – nesze neked erős
idegek, ugye, Vjacseszlav Mihajlovics? Az idő, az idő önöket is,
bennünket is bölcsebbé tesz. Remélem, kezdjük érteni egymást
– na, egészségére!
Roosevelt kimondta.
Molotov hidegen az amerikai elnökre pillantott.
És rábólintott: igen.
Igen. A Hivatal, mint mindig, most is tudja, ki hol van.
Umanszkij családjáról is.
És ennyi, az ebéd véget ért; a tárgyalópartnerek áttelepedtek
a vendégszobába, a puha díványokra (Roosevelt kényeztette
Molotovot: üljön ide, közelebb…). Hopkins már leszállt az
ellenszenves Umanszkijról, és azon töprengett: és azt tudja, hogy
az amerikaiak miért nem szeretik a Birodalmat, az angolok pedig
miért igen? (Azért, mert Amerikában a kommunisták alapvetően
zsidók, száraz emberek, és távol állnak az amerikai néptől –
ennek alapján ki tudsz-e alakítani valami képet a szovjet
értékekről és az oroszok hazaszeretetének mélységéről?) Ne
bombázzuk Romániát szír repterekről? Bombázógépeket
küldtünk Japán ellen, és tudja, elégedettek vagyunk az
eredménnyel – végre sikerült kitapogatniuk a megfelelő
hangnemet –, és elkezdődtek a komoly tárgyalások, amelyek
megváltoztatták az emberiség történelmét, és Nyina
Umanszkaja sorsa megpecsételődött.
Az imperátor táviratot kapott Molotovtól (a másodikat,
amelyben kifejtette a kiegészítő megállapodásokat, és felsorolta
az elnök által érintett témákat), és ebben a nyolcadik pont:
„Roosevelt megkérdezte, tudom-e, hogy Umanszkij felesége és
lánya Washingtonban van. Megerősítettem.”
(A távirat publikált formáiban a továbbiakban szögletes
zárójelek utalnak azokra a szövegrészekre, amelyeket a cenzúra
titkosítási megfontolásokból kihúzott. Nem sikerült olyan embert
találnom, aki látta volna teljes egészében ezt a táviratot.)
A zsarnok elolvasta a lényegtelen dolgokról szóló táviratot,
maradéktalanul megértve mindent, és egyidejűleg mindent el is
döntött, szempillái megremegtek – és 1943. szeptember 1-jén a
175-ös számú iskola hetedik osztályában megjelent egy új lány,
Szveta Molotovának lett még egy barátnője.
Umanszkij a Moszkva szálló agglegényszobájából átköltözött a
Nagy Kőhíd mellett álló Kormányzati Házba, és nyilván szomorú,
tehetetlen hallgatás után (történt valami? mondd el!) bevallotta
egy nőnek, őrületes (ha hinni lehet Ehrenburgnak) szerelmének:
„Nem tudunk továbbra is úgy… mint eddig. Megérkezett a
családom. Ez a helyzet.” Egyszóval, ott is megváltozott valami.
Vagy hamarosan meg fog változni.
 A HORGÁSZÁS

Éjszaka a tenger erős illata mélyen beszivárog, belopódzik a

szárazföldre, reggel maszkban merültem, lebegtem a
homokfenék felett – a rákok vonszolták a homokdűnéken a
héjukat, nyomokat karcoltak a homokba, mint a Párizs–Dakar
rally versenyzői a sivatagban; fehérlettek a tarisznyarákok
elhagyott páncéljai, míg az élők egy pillanat alatt eltűntek a
homokviharban, utánuk fúrtam a kezemet – meleg tengerfenék,
szemléltem a vizenyősen áttetsző, csillogó kis halakat – elég
értelmetlen foglalatosság első ránézésre is, másodikra is.
Feodoszijában három napja esett az eső, egyedül kószáltam a
parton, fagyoskodva olvastam a tévé előrejelzésében, hogy
„Jekatyerinburg +28”, a zápor elől bemenekültem egy
telefonfülke héja alá; mellettem, az állomás irányába vasúti
kocsik kúsztak, az utasok szörnyülködve nézték a bugyborékoló
tócsákat. Elindultam a Lenin utcán lévő Grin Múzeumba, hogy
megszárítkozzam – szeretne idegenvezetőt? fizessen hat belépőt!
A spanyolfal mögül, hogy megszárítkozzam, miután egy ősz és
szemüveges alak többször végigmér, kilöktek egy vaskos
öreglányt, akinek, mintha pincében napozott volna, sápadt,
porózus vénlány-pofázmánya volt, és vak bányalóként indult el
velem a kitaposott útvonalon a dolgozószobától a könyvtárig, és
éneklő hangon, mint egy lemez, sustorogva és akadozva mondta
a magáét, anélkül hogy a kérdéseimet meghallotta volna: nyolc
éven át ebben a két szobában, közel a tengerhez, kályhafűtés,
sötét, heverő, asztali lámpa, amelyet az író maga alakított át egy
gyertyatartóból, és még két évet a Régi Krímben, gyomorrák, és
a lábujját sem dugta a tengerbe, ötvenkét éves korban halál,
mely nem törődött a kézirataival és a levelezésével… Üldözőbe
vett bennünket negyven kercsi lármázó iskolás – ugyanazt a
lemezt egy másik szerkezet játszotta le nekik: ment Grin az
éhező utcán, és az egyik kirakatban hirtelen, egyszer csak
meglátott egy vitorlás hajót, amelynek vitorláira hirtelen
rávetültek a lemenő nap sugarai, és bíborvörösre festették – és
akkor hirtelen… és így tovább. A lemez lejárt, megszemléltem a
nő lapos mellét, kék lábikráját, torz nyakát…
– Hitt Istenben?
Az öreglány zavarában vakarózni kezdett, vállán megigazgatta
a kendőt.
– És mit gondolt önmagáról? Félt a haláltól? Voltak barátai
Feodoszijában? Szeretett horgászni? Mivel foglalkozott még az
életben?
– Semmivel – szipogta. – Csak írt – és dühösen felidézte még:
– Rajongott Puskinért!
– Ráér most? Fogjunk egy taxit? Elmegyünk a Régi Krímbe?
Megnézzük a sírját?
Ajka körül vörösre vált a bőre, mintha szájkosár lett volna
rajta, és elbeszélve mellettem, egészen más, emberi, szenvedő
hangon azt mondta:
– Beszélje meg az igazgatóval – úgy, mintha azt kérte volna,
hogy magával az Istennel beszéljem meg a sorsát.
Kószáltam a Tiszti Ház körül, újra csuromvíz lettem, és
behúzódtam a város legelegánsabb kávéházának, a Bíborvörös
vitorláknak a teraszára, átellenben a múzeummal – hátramaradt
még az Ajvaszovszkij képtár, a repülési múzeum és a
Karantinban a genovai tornyok. Egy kancsal pincérnő szolgált ki,
kóbor kutyák társaságában ettem, amikor elzavarták őket, az
asztalomhoz odasettenkedett két macska. Odahívtam magamhoz
az esőköpenyes öregasszonyt, aki a helyi újságot kínálgatta, és
ujjammal az Apróhirdetések rovatot böngészve azt latolgattam,
egy hetvenöt négyzetméteres, a Zernovoj közben, hatszáz
négyzetméternyi telken álló, tengerhez közeli ház tizenötezer
dollárért lenne jobb, vagy inkább Beregovojéban, a Gagarin
utcában tizenötezer dollárért, amiből alkudni is lehet – egyúttal
érdeklődtem egy tengerparton álló farmergazdaság iránt is,
juhakollal, pulykával és tizenhét pulykacsibével. Az utolsó
hirdetés vészjóslóan hangzott: „Absztinens kőművesek brigádja
felújítási munkákat vállal.”
Elgondolkodtam Grinnek, a nagy biliárdozó és lengyel
száműzött Grinnek a sorsáról. Nem ült központi bizottságok
elnökségeiben, nem vendégeskedett az állambiztonsági népbiztos
dácsáján… itt, ezen a fekete-tengeri, isten háta mögötti
vidéken… álmodni sem merte… hogy Feodoszijában lesz Grin
utca, hogy az országban hány és hány Bíborvörös vitorlák és
Aranylánc kávézó, étterem, bár, gyermektábor, lottózó,
lakónegyed, ingatlanügynökség, bonbon lesz… Hogy ezek a
banális múzeumok, banális mozifilmek, banális emlékművek –
ezek a srácok agyongyötörték olcsóságukkal, megölték a
koldusszegénységgel meg az áttételekkel, nem hagyták, hogy
végigvonuljon a meghódított városon – egy cseppnyi
örökkévalóságot sem hagytak neki… Nem olvastam el feleségei
és szeretői marakodó visszaemlékezéseit, és csak egy dologra
emlékszem belőlük: megy a kikötőben, kikötött vagy éppen
elindul egy gőzhajó, és hirtelen meglát egy különös lányt, aki ül a
bőröndjein, fején széles karimájú kalap; reménytelenül
beleszeret, kalandokat él át, a lány pedig eltűnik, menekül a
konyhakötény és a diatézises popsik elől, és hagyja egyedül
megöregedni, kószálni azokon a helyeken, hogy minden egyes fa
mögött az ő arcát lássa és az ő hangját hallja…
Csapódott a múzeum ajtaja, a járdán megdermedt a vaskos
orrú gramofon-lány, három év alatt először hívta el valaki,
rövidlátón körbenézett, és lassan elindult az utcán felfelé,
miközben a hátával azt kiabálta: érj utol! Feleségül venni egy
múzeumi munkatársat, életformát változtatni… Diót és mandulát
termelni. Hazafias szellemű múzeumot nyitni szovjet
ólomkatonákból. Felvenni az ukrán állampolgárságot… tovább
olvastam az újságot – „Mire figyeljünk a Krímben”: ha megcsípi
egy fekete özvegy, száz százalék, hogy bele fog halni (egyébként
a csípés fájdalommentes), ellenméreg nincs. Az egyetlen
megoldás: meggyújtani egymás után tíz szál gyufát, és a
fellobbanás pillanatában a foszforfejes lángot belenyomkodni a
sebbe, mire a méreg a magas hőmérséklet hatására elbomlik –
egyszerűbb beledögleni… átültem a Coffee House pultjához,
arccal a kirakat felé, a Kutuzov sugárút és a Harmadik körút
sarkán.
A beköszöntő tél derűs, a lehullott hóban van valami
elpusztíthatatlan reményteli. Hónom alatt a Sport Express
vastag számát szorongattam, csatlakozott hozzám egy
kopaszodó, vörös szempillájú őrnagy, és szőrös csuklójú kezét a
pultra tette.
– Nem rendeltem még semmit, megvártam magát. Mit fog
enni?
– Ó, Alekszandr Vasziljevics, éppen most ettem degeszre
magam családi körben – és megsimogatta a hasát. – És maga?
Teát én is kérek.
Kihozták a teáskannát, az őrnagy ráérősen rágyújtott, én pedig
egy gyermekszemész megjátszott szívélyességével hallgattam
végig elbeszélését egy jó filmről:
– A hős meghalt. De mintha újjászületne. De nem a jövőben,
hanem a múltban – elfogadta a fagyit, két gömböt. – A
forradalom, Alekszandr Vasziljevics, regresszió. Megáll a
lokomotív! A politika pedig – minden; az, hogy itt beszélgetünk –
ez már politika. Leesett a hó – politika! – És halkabban: – És az,
hogy a különleges szolgálatok képviselői hatalomra jutnak, ez
szintén politika, ez jel!
Rájöttem, hogy egy zeneiskolában ad esténként órákat
kanáriknak.
– És milyen iskolába járnak a diáklányai?
– Alekszandr Vasziljevics, a Szovjetunió bukása és a
szovjetrendszer összeomlása után a kanári iskolákat
államhatárokkal választották szét, én pedig…
 Tovább nem kérdezősködtem, menjen csak minden a maga
útján, lábam fülledt a meleg bakancsban, lestem, mikor lesz
szabad a vécé. Az őrnagy elvette a teáskannát, én elé toltam a
Sport Expresst:
– Ezzel lezárom a novembert.
– Köszönöm! Csak ismételni tudom magam. A mi
kapcsolatunk, Alekszandr Vasziljevics, számomra önmagában is
fontos. Gazdasági tényező nélkül is. Egyszerűen kellemes, ha
önnel közösen oldhatok meg bizonyos kérdéseket. Hogy
segíthetem a hazai tudományt. Érzem az ön megértését. És
tiszteletét – kék szeme komolyan nézett rám. – És ahogy
viszonyul hozzám. Márpedig ez a legfőbb. Ez örökre megmarad.
Ez pedig – kezét lassan az újságra tette – nem a legfontosabb.
Akkor tehát az utolsó kérdést illetően: Umanszkij aktáját nem
adják ki nekünk.
– Miért? – Azt hiszem, rosszul hallotta. – Az akta nem titkos.
Megöltek egy hetedikes diáklányt. Ötvenkilenc évvel ezelőtt.
Minden hozzátartozója meghalt.
Kelletlenül észbe kapott, megvonta a vállát, és komoran nézett
át a terasz üvegén, a föld alá bukó fények után.
– Nem tudom. Formálisan amiatt, hogy ne avatkozhassanak
bele valakinek a magánéletébe. Különben pedig fogalmam sincs…
Kértem őket. Elutasítottak. Nem gondolom, hogy lenne benne
valami… Tudja, hogy mondják nálunk: ha az aktát nem adják ki,
akkor nincs is benne semmi.
Elmentem vécére, és a tükörben unottan bámulva magam,
megszárítottam a kezemet.
– És maga látta az aktát?
– Igen. Úgy is mondhatnám: nem. Nem. Csak meggyőződtem
róla, hogy létezik. De gyakorlatilag nem nyúltam hozzá. Tudja,
Alekszandr Vasziljevics, nálunk ez nem szokás. Csak maguk,
tudósok tarthatják magukat szabad embereknek. Mi pedig…
Csak azzal foglalkozol, ami téged is érint.
– Hány dosszié?
 – Hát – eltette a cigarettáját, és szemével a faliórát kereste –,
négy. Azt hiszem. A nyomozást, úgy gondolom, szűk körben
folytatták le. Meglehetősen formálisan. De nem tudom, nem
tudom, nem szeretném félrevezetni. Egyszóval, a törvény nem
engedi, hogy megismerhesse az aktát. A levéltári hivatalnál
vannak kapcsolataim, és lehetőségeim… de a törvény az törvény!
Hiszen mi hivatalos személyek vagyunk! Nem tudom, talán
használni tudja valamire… írja – és diktálni kezdett valami
fecniről: – r-788-as akta, 1943. július–október. Katonai
kollégium 4n-012045/55. Walter pisztoly, 277841k. –
Fájdalmasan felsóhajtott, és elégette a hamutálban a cetlit. –
Ahogyan mondták nekem: odaadod az aktát, aztán felbőg az
egész Kaukázus! – Mindkét kezével megragadta a Sport
Expresst, mint egy ereklyét, és az aktatáskájába csúsztatta. –
Alekszandr Vasziljevics, arra kérném, hogy legközelebb, ha van
rá mód, jobb lenne euróban. A provokáció elkerülése végett.
Mert tudja, az árfolyam most ingadozik, és hogy ne kelljen menni
beváltani… Hát, köszönöm a teát! Haza akarok érni a Híradóra.
Ezzel kezdem kilenckor, és egészen fél tizenkettőig! Belevetem
magam a hírfolyamba: ORT, NTV, Hírek, még a telefont se
veszem fel. Az asszony tudja, hogy kilenctől engem nem lehet
abajgatni! Annyi információ van mostanság…
Kiléptünk a teraszra, havazás, fények, és barátian kezet
szorítottunk.
– És nem nézné meg, hogy nem lehetne más feltételekkel,
hogy ne sértsünk törvényt, hogy hozzá se nyúlnánk az aktához,
csak kivonatot készítenénk belőle. Egyet. Az esemény helyszíni
vizsgálatának jegyzőkönyvéből. – Érdekelne, hogyan
helyezkedtek el a holttestek, a töltényhüvelyek, a vércseppek.
Lehet csak vázlat is. Azt hiszem, tudnék rá szánni – és az orrom
alá motyogtam – kétezer eurót. Hogy kompenzáljam a
kiválogatást.
– A-alekszandr Vasziljevics – mondta áthatóan az őrnagy, és
szabadon maradt kezét jobb mellkasához szorította –, nem
tehetem! Nem tehetem! Más megoldást kell találnia – és
valahová maga fölé mutatott. – De higgye el, az aktában nincs
semmi.
Hirtelen végigfutott rajtam a hideg, és próbáltam kitalálni,
merre indul el, hogy én az ellenkező irányba forduljak: minden
alkalommal új helyszínen találkoztunk.
– El se kezdtem olvasni. Úgyhogy csak valami foszlányok…
Megjegyeztem, például, nem tudom, segít-e ez valamit: az
esemény színhelyén Zinaida Sztyepancsikova őrszem felfigyelt
egy – jelentőségteljesen – nagyon szép nőre. A nő sírt a
leghangosabban. És csak Umanszkaját nézte. Mindenkit
félrelökdösött, meglátta a lányt, elsírta magát, és valami olyasmit
mondott, hogy „Kosztya!” – és gyorsan távozott. Így aztán be
sem azonosították, hogy ki volt. Nem rokon. Úgy látszik, valami
személyes dolog volt benne. – És mintha csak olvasta volna: –
Egy jól öltözött hölgy szürke kabátban, sapkában és kék cipőben.
Elköszöntünk egymástól, a homlokát masszírozta, emlékezni
próbált:
– Barna hajú. A körmét rágta!

Odaértem, még hamarabb is; megpróbáltam kiszúrni az ablakát

a Zagorodnoje sugárút panelházának sarkán, amíg ő szabadon
bocsátotta a metálezüst Audit a szövetségi behajtási engedéllyel,
amely indiai szépségtapaszként meredezett a szélvédőüveg
közepén, visszaugatott valamit a szolgalelkű „holnap hányra?”
kérdésre, – fáradt léptekkel bevánszorgott a lépcsőházi vasajtó
mögé, ahová nem jutnak el a szomszéd tekintetek, belenyomtam
arcom púdertől keserű nyakába, és elvettem tőle a papírköteget
– házi feladat, otthoni munka.
– Most jöttem meg kiküldetésből. Látod, hogy adnak
manapság feladatot: fel kell pörgetni az ügyet, Jelen Jurjevna, de
úgy, hogy aztán be lehessen dönteni… Történt veled valami? –
Megremegett a lift. – Olyan fásult vagy. Egyre az jár a fejemben,
hogy fiatalabb vagy nálam… Nem zavar? Nem? Gyere be. Ne
törődj a rendetlenséggel. Nincs időm takarítani. Nem.
Elfelejtetted. Sosem dohányoztam. Asztmás vagyok. A férjem
dohányzik. És eljár hozzám… vagány. Lenocskát is –
kényszeredetten felnevetett – ki tudja elégíteni.
Vártam, közben egy üvegkosárba bámultam, benne
hurokkollekció, mindegyik kibontva – döglött lepkék a zöld
vásznon, és hallgattam: ezredesi fizetés, üdülés Korfun, kotonok
az első éves fia táskájában, nem szeretne kutyát, bármennyire is
kedveli az állatokat –, és a kávéfőzés előkészületeit megszakítva
átöleltem, elfordultam száraz, csipegető ajkától, és megbillentve
és vállamat nekivetve betuszkoltam a szobába, mint egy
szekrényt, miközben kigomboltam sliccem táncoló gombjait,
lehúztam fogas-harapós cipzárját, és bele-beleakadtam a
rosszindulatú fémkapcsokba.
– Nem kell… Na, legalább oltsd el a villanyt. Nincs mit nézni –
nem jó a frizurám! – Felsóhajtott. – Várj, várj… Egész nap talpon
vagyok. És a másik szobában ott vannak a szüleim. Megyek,
szólok nekik, hogy ne jöjjenek ki.
Felálltam, ledobtam magamról a ruhát, a fehér lepedőig
felszántottam az ágyat, bolyongtam a falak mentén, le-fel
kapcsolgattam a villanyt. Odakint még hó van. Hasra fektetni,
megemelni a fenekét, és gyorsan-gyorsan-gyorsan, és el innen!…
A telefonom egyre csörgött és csörgött, ennyit csak az őrültek
meg a gyerekek várnak; megkerestem a gönceimben a
zsebemet, és elővettem a telefont.
– Halló.
– Már alszol! – húzta el Aljona a szavakat gyerekesen, mint aki
rajtakapott.
– Igen. Már lefeküdtem. A villanyt is leoltottam.
Hunyorogva lehuppantam.
– Na, jól van. Aludj csak – várt egy kicsit. – Majd holnap
felhívlak. – És ugyanazon a gyermeki, bolondos, zsörtölődő
hangon: – Nem vagy éhes?
– Nem. Ettem.
 – És mit ettél?
– Ettem.
– Jól van, jól van. Csak azért hívlak, hogy elmondjam… –
suttogni kezdett: – Sze-ret-lek.
– Én is szeretlek. – Próbáltam kideríteni, csobog-e még a víz a
zuhanyzóban.
– Hiszek neked. Csak ne árulj el. Kérlek. Ha már elmúlt a
szerelem, azonnal szólj.
– Nem múlik el. Az igaz szerelem sosem múlik el. Örökre
megmarad. Az égben is.
– Igen. Tudom. Csak érezni szeretném, hogy kell neked.
– Igen, kell.
– Gyakran becsapsz.
– Ugyan már, kinek kellenék…
A szobába, miután pisilt és lefürdött, visszajött a másik nő,
fehér, bolyhos irhába csavarva, és halkan becsukta az ajtót.
– Csak ne árulj el többé! Mert az nekem nagyon fáj.
– Rendben.
A nő óvatosan leült a hátam mögé, megsimogatta a fejemet,
masszírozni kezdte a nyakamat, a vállamat, a lapockámat,
közben néha a bőrömhöz nyomta az ajkát, és rátapadt.
– Aludj jól, kedves…
– Igen. Te is.
– Én még sokáig nem fogok aludni. Álmodj a tengerrel.
– Rendben.
– Küldök neked egy puszit. Kapd el!
– Igen.
– Szomorú a hangod. Nem történt semmi?
– Nem. A holnapi viszhallásra.
– Viszhallásra, drágám.
Lenyomtam a gombot, mint egy rovart, ami megcsípett. A
másik nő megkérdezte:
– A munkahelyedről? – azzal belém akaszkodott, hanyatt dőlt,
számba dugta ízetlen nyelvét, amelyen karamella maradéka
érződött. Semmit sem akartam, kiszabadítottam narancsbőrös
seggét, kiszopott, mélyen a hasára lógó mellét, s megérintettem a
rést, amelyet a lábára is átterjedő moha lepett be,
nyögdécseltünk, hemperegtünk, összedörgölőztünk, a nő
zavartan és utálattal fogdosott, és újra elkezdett tüsténtkedni
ajkával a hasamon és mellkasomon, csak úgy futólag, mintha a
földet söpörte volna, és újra megérintett: nem? nem állsz még
készen? – én néztem a függönyöket, és felidéztem magamban az
összes, bennem megőrződött mintázatot: a szülői ágy fölötti
faliszőnyeg mancsos rombuszait, amelyek a világfelfedezők
evezős hajóira vagy a kommunista birodalom csillagközi
űrhajóira hasonlítottak; a fogorvos gyűlölt várójának linóleumán
a csontvázszörnyre emlékeztető, egybefonódó négyzeteket; egy
valaha volt kislány pulóverének szarvasmintáit; a hóban
eltaposott betűformákat – és mintegy előre megéreztem az
utolsó mintázatot is: a csempék közötti fugázás barázdáinak
sarkait, a nappali világosságot árasztó mennyezeti lámpák
egyenletesen zizegő, szabályosan elrendezett foltjait, a félig-
meddig lekopott betűs „ügyeletes nővér” hívógombot…
„Elvesztettem a csáberőmet” – sóhajtotta a nő, én pedig
megérintettem a vállát: „Ne izélj már, nem kell. Csináld kézzel.”
Terpeszben rám ült, mintha virágágyást akarna gyomlálni, és
közben azt suttogta: „Kedvesem, kicsikém, nyugodj meg, minden
rendben van.” A fülledt levegőben, a tarkóm bal feléből elinduló
és szétáradó fájdalom pókhálóján át megpróbáltam elképzelni
valamit, kitörni, védekezni, hogy nem fogok megdögleni, mint
mindenki, úgyhogy ledobtam magamról, ráfeküdtem, és döngölni
kezdtem, olyan gyorsasággal, mint egy őrült varrógép –
átfurakodni a kijárathoz, kijutni a föld alól – és miután elértem a
duzzadó, de megbízhatatlan keménységet, ujjaimmal
belenyomtam szerszámomat, beleerőltettem, belepréseltem – a
nő azonnal kényelmesebben terült el, megpróbált a hátán a
mennyország, a hosszan tartó élvezés, az örökkévalóság felé
csúszni, ekkor löktem rajta néhány rövidet, egyszer, kétszer,
háromszor, felnyögtem, felköhögtem, és kipréseltem magamból
valami hányingerkeltő harmatcseppet, fájdalmas vonítással
nagyot fújtattam, és mellé zuhantam, teljesen kiüresedve, és
ebben az ürességben nem hagyhattam el, simogatni kezdtem
elrongyolódott csöcsét, mint ahogy a megunt kutyát szokás, ami
után bűzlik az ember keze… „Kedvesem, kicsikém… Igazi férfi…
Kívánatos… – mondott mindent, amit valaha olvasott,
improvizált –, ugye, pihensz még nálam egy kicsit?” És most már
a saját hangján megkért:
– Mesélj nekem rólam.
– Élt egyszer egy kislány – kezdtem bele, mint akit felhúztak.
Csak egy kicsit, aztán húzok el innen. – A szülei megtanították a
legfontosabbra: szeretni és megbocsátani. És hogy ne függjön a
széltől. Az esőtől. Az időjárástól…, egyszóval: hogy ne menjen el.
Ő pedig egyre a tenger mellett szeretett volna élni. Csak sehogy
se sikerült meglátnia az oda vezető utat. És a tengert se látta
soha. A tenger is ott maradt, ahol volt, meg a lány is. Élt-éldegélt,
és nem nyílt meg senkinek. Hát így. És azok közül, akik körülötte
éltek, senki sem igyekezett a tengerhez. Még csak nem is
gondoltak rá, hogy van tenger. A kislány azonban nem
feledkezett meg a tengerről. Úgy érezte: várni kell, és majd csak
megváltozik valami, elviszik innen – elhallgattam, elnyomtam
egy ásítást. – A lány élete nem volt könnyű. Erősnek kellett
lennie, és sok mindent meg kellett tennie a gyenge férfiak
számára. Ahhoz azonban, hogy elindulhasson a tengerhez,
másféle erőre volt szükség. Nem ilyenre. Nem tudta, milyenre,
és hogy honnan vegye. Múltak az évek, és a kislány
mindenkinek… segített. Nőtt valahová, valami másik irányba, de
mégis a tenger felé nézett. A tenger azonban maradt a helyén…
– Szasa, hát honnan vegyem én az erőt?!
Hátramaradt még, hogy összeölelkezve, anélkül hogy látnám,
álldogáljunk egy kicsit, hogy megszüljem a kötelező szavakat,
aztán megszámoljam lefelé a lépcsőfokokat, és megnyomjam a
fekete gombot, amely zizegve kienged a lépcsőházból, meg hogy
összetépjem a címet meg a kapukódot a legközelebbi kuka
kitátott szája fölött. És még (utálom!)…
– Halló. Igen. IGEN!
– Bocsáss meg kérlek, valószínűleg felébresztettelek.
Alekszandr Naumovics nem bír elérni téged telefonon:
megszerezte Fischer telefonszámát. Azt gondoltam, lehet, hogy
sürgős…
– Nem sürgős.
– Nem tudtam. Minden rendben van veled? Otthon vagy?
– Mondtam már: itthon vagyok! Alszom, és itthon vagyok! Hol
lehetnék másutt?!
– Ne dühöngj, kérlek – Aljona halkan elpityeredett. – Annyira
megijedtem, felhívtalak a városi vonalon, de nem vetted fel. Azt
hittem, történt valami. Hogy talán rosszul vagy…
– Egyszerűen csak elaludtam. És alszom. Minden! Rendben! –
és megráztam, mint egy iskolai csengőt, a fülemnél a telefont,
amely nem akart kikapcsolni – tedd már le, te aljas!!!
Aljona várt egy kicsit, majd csüggedten megkérdezte:
– Miért nem vetted fel a vezetékest? Olyan sokáig hívtalak.
Nem kapcsoltad ki rajta a hangjelzést? Felhívlak rajta újra,
ellenőrizzük.
– A telefont kikapcsolták. Elkevertek valami számlát. Már
harmadik napja. Elég volt ebből az ellenőrizgetésből! Istenem,
mennyire belefáradtam ebbe a gestapósdiba!
– Annyira megijedtem. Még a telefonközpontot is felhívtam,
ott ellenőrizték a számodat, és működik.
– Nem tudom, mi működik ott nekik. Nincs vonalam. Lehet,
hogy valami a lépcsőházban nincs rendben. Megnyugodsz már
végre mára?
– Ki mondta neked, hogy elkeverték a csekket?
– Aljona, ennyi volt! Elég! Itthon vagyok! Egyedül, veled, nem
árullak el téged – azzal bevettem magam a garázsok közti
beugróba, a rozsdás falak közé, távolabbra a sugárúton időnként
felhangzó motorbőgéstől, a hóvihar süvítésétől. – Itthon vagyok.
Nyugodj meg. Hagyj aludni, nehéz napom volt!
A kagylóban abbamaradt a beszéd meg a sustorgás. Ott, a
távolban, a párnákon, függönyökön, erkélyajtón túl, családjától
félrevonulva valaki csöndben sírdogált, vaksi arcát az ég felé
fordítva nyelte a könnyeit, vállával a falnak ütközött – sokáig
füleltem, mintha csak a szennyvízcsövek bugyogását lesném, míg
Aljona fel nem nyögött, s eszelősen dünnyögni nem kezdett.
– Aljona. Kedves. Na, elég már, itthon vagyok. Esküszöm.
Becsszóra. Esküszöm az egészségemre – Aljona zihált,
nyögdécselt, hirtelen felbőgött! – Itthon vagyok. Nyugodj már
meg… Elég volt! Egyedül vagyok. Én… A gyermekeim
egészségére esküszöm.
– Soha ne mondj ilyet – vágta rá azonnal náthás hangon, a
taknyán át, feléledve. – Kérlek.
– Semmi mással nem lehet téged meggyőzni!!! A fejedbe
vetted, hogy én állandóan csakis azzal foglalkozom!
– Csak nehogy bajod essen. A-annyira megijedtem – és most
már megkönnyebbülten újra elsírta magát.
– Elég már, kedves, elég, na, elég már…
Megpróbáltam taxit fogni, bokáig merültem egy tócsába, és az
első lefékező kocsi derékig beterített jeges sárral. Leszedtem a
tetejéről egy marék havat, törölgettem vele az ajkamat,
próbáltam ledörzsölni vele az idegen ízt, faltam a havat; cuppogó
cipővel kiszálltam, túlszaladtunk a lépcsőházamon, felszántottam
az útpadkát, és egy hókupacban landoltam – ültem a fagyban,
fölöttem varjak, és már készültem rá, hogy kiábrándítom a
hasznot szimatoló rendőrt, aki a túloldalról felém sietett, és csak
törölgettem, dörzsölgettem a karistoló hócsomóval a rúzst, a
púdernyomokat, a flittereket, ölének állatias ízét és szagát; a
lakásajtómon belül, anélkül hogy villanyt gyújtottam volna,
bevettem magam a csempés sarokba, ahol a fogkefék laknak, a
jeges lefolyó üres nyílása fölé hajoltam, és mintha a fejem fölött, a
tükörből valaki ezt mondta volna: ügyes, ügyes… A konyha
sötétjében, a leváló tapéta percegése közepette, figyelve, hogyan
cseng a telefon, hogyan tör elő belőle remegve a hang, kékesen
világít az „Új beérkező hívások” kijelző – tizennyolc hívás egy
számról.
– Bocsáss meg. Most már tényleg utoljára.
– Halló. Látod, még a telefont is megcsinálták. Nemhiába
telefonáltál be a…
– Azt akarom, hogy tudd: szeretlek. És annál jobban, mint
most, nem tudlak szeretni. A legfontosabb, hogy tudd: nem vagy
egyedül. Ne gondolj a halálra. Minek olyasmire gondolni, ami
úgyis eljön. Sok mindent meg tudok bocsátani neked. Azt
hiszem… még ha embert ölsz, akkor is. Korábban nem hittem,
hogy képes vagyok rá. Csak ha már nem szeretsz, mondd meg
azonnal. Én szeretlek.

Megtaláltam a szükségest fájlt: Umanszkij imádta a kislányát,

egyedül Nyinán nyugodott a családi boldogsága, de „tudtam,
hogy Umanszkij életében van egy nagy szerelem, és 1943-ban
Csehov A kutyás hölgy című elbeszélésében leírt kínok
gyötörték.
S ekkor, váratlanul kibontakozott a szörnyű dráma.”
Egy nagyon szép, barna nő, aki a halott kislány felett sírt a
Nagy Kőhídon, valami miatt azt ismételgette: „Kosztya…”
Umanszkij negyvenéves volt, balerinákat és titkárnőket kefélt,
„nagy sármőr” volt, fatuus, ahogy a latinok mondták – önelégült,
züllött piperkőc; ficsúr, jampec… És hirtelen megismerte a Nagy
Érzést. Kínlódott. Annyira szenvedett, hogy még a kiüresedett
Ehrenburg is a „dráma” szót használta. Elhagyni a családot – de
mi lesz a lányával? mi lesz a szerelmével? S ha elhagyja, a lánya
maradt volna Moszkvában az elhagyott anyjával, és még élne,
összefuthatnék vele a Perekrjosztok szupermarketben az
Oszennyij bulváron, ahogy mondani szokás, hajdani szépsége
maradványaival; névtelen, és szép, de nem volt annyira
rendkívüli, hogy megmentsék – megölték, örökre, a szeretett
Kosztya pedig ott maradt a családjával, és talán még csak nem is
szenvedett, és dugta a kis nőjét… tervszerűen, hétköznapian, és
Ehrenburg előtt csak hencegett, hogy… a hölgy pedig amiatt
bőgött a hídon, mert a kislány halott, nincs többé akadály, ő
viszont mégis egyedül marad, de kiszeretni mégsem tud belőle,
önmagát siratta: „Kosztya, Kosztya…”.
– Alekszandr Naumovics, meg akarom találni ezt a nőt.
– Jó éjszakát! Azt akarod mondani: a sírját? Beazonosítani azt
a személyt, akit Umanszkij állítólag szeretett, hatvanegy évvel
ezelőtt? Gondolkodjunk kicsit: abban reménykedsz, hogy az alatt
a harminchat óra alatt, ami a kislány meggyilkolása és a
Mexikóba indulás között eltelt, a kliensünk lehetőséget talált
arra, hogy a krematórium és a reptér között beugorjon a
szeretőjéhez, akit elhagyni készült, és megosztotta vele a
feltételezéseit a gyilkos személyét illetően? Vagy azt hiszed, a nő
ölte meg?
– Nem lényeges. Habár volt indítéka. Azt hiszem, ez a nő a
kulcs. Ha meg tudnánk kapirgálni, minden magától összeáll, mi
pedig továbbléphetünk. Különben miért nem alszik?
– Éppen most kísértem ki Mását. Csinált nekem kaját.
Kitakarított.
– Ki ez a Mása?
– Mása a titkárnőnk. Tudod, nagyon melegszívű, tiszta ember.
Kedvesebbnek kellene lenned hozzá.
– Jó feleség lenne a fiának.
– Már megírtam neki. Lehet, hogy a nyáron eljön. Igaz, Mása
nem akar férjhez menni. És hogy zajlott a találkozó a
barátunkkal?
– A barátunk fél mindentől. Hogy nem adják ide az aktákat, de
ezt tudtuk nélküle is. Megpróbált megsúgni valami fontosat. Két
mozzanatot. És egyiket sem nagyon értettem. Mert képtelen
emberi módon beszélni. A saját bikkfanyelvükön beszél! Az első:
az aktát júliusban nyitották meg, és októberben zárták le.
Micsoda balfácánság: a gyilkosság június 3-án történt. Miért
indították volna el az ügyet egy hónappal később? És minek
nyomozni egy nyilvánvaló öngyilkosság meg egy szerelmi
gyilkosság ügyében négy hónapig, és katonai kollégiummal
mondatni ki az ítéletet? És kire? Mindketten halottak voltak.
Milyen ítéletet?
– Vagyis valami más ügyről van szó. Tehát két ügy van. A
barátunk a másodikról beszélt neked. Ha az elsőben Sahurin és
Umanszkaja szerepel, akkor a másodikban… kicsoda?
– Az, aki megölte őket? Nem tudom. A barátunk még azt is
énekelte, hogy az akta értéktelen, nincs benne semmi, bla-bla, de
ha nyilvánosságra kerül, az egész Kaukázus üvölteni kezd.
– Olyan információk, amelyek kaukázusi származású
személyeket kompromittálnak? Olyanokat, akik még élnek?
Rokonokat?
– De azok között, akiket feldolgoztunk, ilyenek nincsenek… Az
egyetlen, amit pontosan megértettem: a pisztolyt megtalálták,
valóban egy Walter. De ez a barom azt már nem mondta, hol
találták meg. Szóval, kész zűrzavar… Nem aludtam, nehéz a
fejem, az egész valahogy más… de lehet, hogy az igazság ott van
bent, a hídon meg valami más? Hm? Állambiztonsági
vezérőrnagy elvtárs, mit súg magának operatív megérzése?
– Ahogy akartad, eljutottunk Fischerhez. Pontosabban ahhoz,
ami utána maradt.
Amikor a nyomozóhatóság megkérdezte: miért öljük meg
Umanszkijt? – akkor a legjobb barát, ez a kópia, a majdnem
testvér Kolcov bevert szájjal azt mondta: az amerikai újságíró,
Louis Fischer barátkozott vele, hatással volt rá, az „én
Kosztyám”-nak nevezte: „Nélkülem az én Kosztyám olyan
elesett…”, ez a külföldi valósággal zsarnokoskodott felette,
egyébként ő is járt Spanyolországban… és én gondoskodtam róla,
hogy ez a tetű létezhessen a Naprendszerben – Fischer német
feleségével a Szófia rakparton telepedett le, a fiát pedig, hogy
megnyerje a helyiek jóindulatát, beadta a Vörös Hadseregbe,
ezért a fiát nem engedték ki („Mi a fenét kunyerálsz itt? –
suttogta Litvinov. – Ott kérj.”); Fischer elsírta ott a bánatát,
Roosevelt felesége megsajnálta, és megkérte Umanszkijt, a
nagykövetet: itt van ez a Fischer. Van egy fia. Adják őt nekünk…
Fischer, a járásából ítélve, vagy az igazság embere volt, vagy
lefizetett gazember: „pozíciója” naponta egybeesett a Külügyi
Népbiztosság írásos ajánlásaival (az amerikai delegáció
Komintern-kongresszusra érkezésének higgadt szemlélésétől az
abortuszok utáni bűnügyi nyomozás helyesléséig); Bullitt
nagykövet (és néhány más hivatalos személy…) mélységesen
bizalmatlan volt Fischerrel szemben, Trockij „szovjet
prostituáltnak” nevezte, a publicista Klimov „régi trockistának”,
a két öreg, Ilf és Petrov, miután már kihullottak a fogaik,
mindössze csak „nagyon fekete és nagyon jóságos szemét”
jegyezték meg. Fischer élete könyvének utolsó soraiba mint a
száműzött írónőnek, Berberovának szeretője írta be magát; ez a
jéghideg, csillogó asszonyság mintha észre sem vette volna az
orosz nép győzelmét a nagy honvédő háborúban, miközben ide-
oda utazgatott az egyetemi városok között, és ebédeken vett
részt a turisták tábortüzénél – dicsérte az „időszakot, amelyet
együtt töltött Louis-val”, és melankolikusan azzal a felhanggal
zárta, hogy „és mindez nekem köszönhető”: „Csodaszép halálban
volt része, gyors lefutásúban, amikor éppen a Bahamákon
jártunk” – a paradicsomban; egyszerűen szólva megdöglött. Mi
azonban előkerítettük az 1923-ban született fiát, aki ráadásul
szovjetológus volt, és 1999-ben életjelet is adott magáról.
Emlékezhetett-e az apja barátjára, Kosztyára, a lányára,
Nyinára, erre a nem mindennapi szépségű gyermekre? A
tizenhat éves srácok olyan fogékonyak… Ha elkapjuk a farkát, ha
nem surrant még be a föld alá – a kiadónál nincs meg sem a
lakcíme, sem a telefonszáma, minden kapcsolatot a barátján,
Nyikolaj A. Troickijen keresztül bonyolítanak, aki kilencvenkilenc
éves, és vagy fehérgárdista volt, vagy szökevény.
Reggel telefonáltam oda, és az ottani éjszaka kellős közepébe
trafáltam, vártam késő estig, és amíg kicsörgött a telefon,
sikerült rajzolnom egy hadihajót, öt ágyúval, és ráerőltettem
magam, hogy a moszkvai estéből tudjam azt mondani:
– Jó reggelt.
A férfi lassan beszélt, a szavaiban élni lehetett volna, járkálni,
lefeküdni, mint egy állomáshoz közeledő vonatban.
– Fischer? Szóval Fischerre van szüksége. De ő nem érintkezik
senkivel. Fischer súlyos, általános letargiában van. Csak a
felesége tartja vissza, vagyis hogy ne süllyedjen még mélyebbre.
– Miért nem akar emlékezni? Fél valamitől?
– Nem hinném, hogy annyira óvatos lenne… de nehéz lesz vele
megállapodnia. És mit akar tőle? Umanszkijról? Nem tudom,
nem tudom… Kihez állt közel Umanszkij? Litvonovhoz? És mit
akar Fischertől? Megtagadta a múltját. Az apja irományait
átküldte nekem – azokban nem szerepel Umanszkij neve. I-igen,
Berta Fischer tudhatott volna mondani valamit – az öreges
susogásba hirtelen valami melegség vegyült, olyan rokoni,
melyet nem kezd ki az idő s nem érdemli meg a halált –, de
sajnálatos módon Berta Fischer már nem létezik. A fia pedig a
végtelenségig lerövidítette a visszaemlékezéseit. Valamelyest a
saját visszaemlékezéseit is megkurtította. Azt mondta nekem:
még a kapcsolatunkat is feláldoztam. Hogy ne beszéljek arról,
amiről jobbnak látom, ha nem beszélek. És mit akar tőlem? A
telefonszámát? De nehéz dolga lesz. Megyek, hozom a számát,
miért is ne. Hiszen az én memóriám is öreg már. Lassan járok.
Átadom a kagylót a feleségemnek, és elindulok. Amikor hívott,
ültem, és hallgattam az Amerika Hangját, vagy inkább
Oroszország Hangját. Na, jól van. Máris indulok. – Csend állt be,
csak a távolodó, öregesen csoszogó léptek hangja hallatszott egy
másik kontinensről, végig a folyosón, a halál felé.
Vártam egy kicsit, aztán valami miatt letettem a kagylót.
 FEGYA BÁCSI BANDÁJA

Elolvastam a lépcsőházi vasajtóra kiragasztott „A szervezet

talpra állítása” kezdetű hirdetést: „Tudja-e, hogy mindannyiunk
bélrendszerében tíz kilogramm lerakodott salakanyag van?”,
leültünk a csikknyomokkal díszített ablakpárkányra az ötödik és
hatodik emelet között.
– Ez a mi srácunk, Csuharev meghúzta magát valahol.
Senkinek se fizetett. A cég, amelyik a pénzt adta neki a bizniszre,
ideküldte az övéit – és Borja rámutatott egy koszos üvegű, kék
Ladára, amelyik bepréselte magát a hinták meg a járda közé; az
első üléseken, hátravetve magát, két debella szunyókált. – A
házat körbevették, már negyedik hónapja. Hamarosan betörnek
hozzá. Olyan szomorú ez az egész…
– És kik ezek? Sötét lovak?
– Kedden megfingattuk őket egy kicsit. Kiállítottuk az útra a
saját zsaruinkat: elő az iratokkal, a kocsi körözés alatt áll.
Egyszóval, a krasznogorszki Fjodor Nyikolajevics bandája.
– És egyébként?
– Egyébként meg, úgy látszik, a Taskenti Szasa emberei. Ha
meg végképp „egyébként”, akkor a Nagypapa alá tartoznak.
Semmirekellő szarháziak. – Borja vérvörös szeme könnyezni
kezdett, én pedig arra gondoltam: az a legrosszabb, hogy
magában iszik, csak bámulja a fehér falat, amikor nincs hová
mennie. – Csuharevnek van egy kisgyereke. Ellenőriztem: egytől
háromig alszik. Éppen most is. – És Mirgorodszkij, hogy fel ne
ébressze a gyereket, elhúzta kezét a csengőgomb mellett, és
begörbített ujjával, egyre erőteljesebben kopogott a fekete
műbőrrel bevont lakásajtón. – Tehát: mi előkotorjuk valahonnan
a srácot, kifaggatjuk, ezek meg lenyomják. – És részeg
lelkesedéssel rikkantott vissza az ajtó mögül kihallatszó idős
hangra. – Raisza Fjodorovna, én vagyok, Igor! Én hívtam magát!
A lakás ügyében!
A zár fogát csattogtatva ropogott, és Csuharev anyja úgy
szorult be az ajtórésbe, mint a szemfedő sarka, amelyiktől a
koporsófedél nem tud lecsukódni rendesen, vértelen, ráncos ajka
remegett és összetapadt, idegesen meg-megnyalta; Borja
odébbtolta, mint egy uszályt, aztán végigmeneteltette a folyosón:
– Ikervonaluk van? Megnézhetném a telefontársasággal
kötött szerződést? A közfalakat nem helyezték át? Kik a
szomszédok? Ide hallgasson, egy ilyen tyúkbéltől egyszer
leégnek, mint a szar. Megnézhetjük az erkélyt? Alszik? Halkan
megyek… És mi a helyzet az árral, Raisza Fjodorovna? És ha az
átíratást magunkra vállaljuk?
Az első, balra nyíló szobában megtaláltam az asszonyt.
Csuharev felesége hátát a könyvespolcnak vetette: éppen most
fektette le a gyereket, és ő maga is elszunnyadt. Felugrott,
kezében a szennyessel, nem maradt rá ideje, hogy besurranjon a
fürdőszobába, ezért itt rejtőzött el. Körbemutatott: ez lenne a
szoba. Tizennégy egész nyolctized négyzetméter. Parkettás. És
most menjenek.
Ismeretlen pofika, sápadt arc. Semmi sem maradt belőle, az
idő szétrágta az egykori tavaszias frissességet, én pedig
megkérdeztem: van-e vízmérőóra? – és közelebb léptem,
mintegy azért, hogy megnézzem a kilátást – besüt-e ide a nap?
– Jó kis lakás. Miért döntöttek úgy, hogy eladják? –
Szenvtelenül nézegettem feketedő metszőfogát, az elkenődött
festékfoltokat sebtében lemosott arcán, és igyekeztem kikerülni
a testszagát.
– Közelebb akarunk költözni a zöldövezethez, a kislány miatt…
Veszünk valamit a városon kívül, telekkel. Anyám szeretne
veteményest, virágokat – olvasta nyomorult élete láthatatlan
történetét.
– A férje nem ellenzi?
 – A férjem kiküldetésben van. De különben nincs ellenére.
– Kiválasztották már, hogy merre? Most mindenki Zarajszkot
dicséri, valahol a Rjazanka meg a Kasirka között.
Az asszony megvonta a vállát, megpróbálta elnyomni a fülében
felcsendülő hangokat: még nem döntöttük el végleg, még
gondolkodunk… Én pedig azonnal rávágtam:
– Mordveszbe, a Tulai körzetbe. A húgához. A Lenin utcába.
Azt hiszi, ott nem fogják megtalálni? – Aztán ráordítottam: – Hol
a férje?
Az asszony megingott, lassan leereszkedett az alacsony ágyra,
és arcát a szennyes ruhákba temette. De nem bőgte el magát.
– Két kérdésem van hozzá. Nem a pénzről. Meghagyom a
telefonszámom, hívjon fel egy napon belül. – És a nőre
sandítottam: elbőgted már magad? gyerünk, kicsikém, és
felröhögtem: – A kislányuk alszik? A tónál szoktak sétálni?
Lénával és Natasával? Látom, tetszik neki a domb… Hogy
nevetgélt tegnap is… Ügyeljen a kislányára, Kszenyija
Alekszandrovna. Tudja, milyen állatok léteznek mostanában…
Hogy aztán nehogy fel akarja kötni magát.
Felugrott, ki akart szaladni, de megbotlott, megszédült,
hörögni kezdett – sarokba szorított, elgyötört anya:
– A férjem nincs itthon… – szólalt meg, mintha egy csőből
beszélne –, hitelt vett fel. Kellemetlenségei támadtak az
adóhatósággal. Mindenkinek tartozik. Elutazott. Azt mondta,
kerít pénzt. Nem tudom, hol van. Nem is telefonál – vett egy
mély lélegzetet, és: – Így is odaadjuk mindenünket, amink csak
van. Eladjuk a lakást… A telket… – Majd végre könnyek között:
– Mi köze ehhez a gyerekünknek?!! – Már kiabált, egyre
hangosabban, hogy a szomszédok meghallják.
– Ezek nem szállnak le magukról.
– És maguk kicsodák?
– A vörös lovasság. A fenébe is, nem mindegy magának?
Mirgorodszkij bedugta a képét és öblös hangon beszólt:
– Mi meg itt Raisza Fjodorovnával teát csináltunk! – Aztán
ütésre emelte a kezét: – Mit riogatod anyádat, te szajha?! Ez az
ember segíteni akar neked… Hol a férjed?!! Ez az ember a
szervezett bűnözés elleni harc hivatalától jött… Ha most
elmegyünk, leszophatod ezeket a fekete seggűeket! – És
becsukta az ajtót.
Én úgy tettem, mint aki az igazolványáért nyúl, de a kliensünk
megrázta zsíros haját:
– Nem kell. Akkor se tudom, hol a férjem. Menjenek el.
Kérem.
Szóval, itt éltek, diófa asztalt vettek, polcokat rendeltek a
Moszfilm asztalosánál, hogy a férje dolgozhasson… tanulhasson a
Pénzügyi Akadémián vagy az Állambiztonsági Akadémián… hogy
legyen dolgozószobája… meg a gyereknek is külön szoba…
Leültem a házigazda forgószékére – a házigazda nincs itthon –,
és belebámultam a családi boldogság csillagképének kellős
közepébe, és tekintetem összetalálkozott a holdvilágképű,
vékony ajkú kislány, Nyina Umanszkaja tekintetével.
– Én most elmegyek. Ne féljen tovább. Vége.
– Soha nem lesz vége. – Úgy hozzászokott a könnyekhez, hogy
már le se törölte őket.
– Itt van ez a kislány, az Umanszkaja. Azt mondják… nagy
hatással volt a férfiakra. El sem tudom képzelni, sose találkoztam
szép nővel. De az ön férjét valami csak késztette rá, hogy
alaposan megnézze az arcát. Tudja, hogy Sahurin megölte?
Az asszony felfigyelt valamire, és elém szórta az első adagot:
– Nyinát valaki más ölte meg. Így gondolta a húga is.
– Na persze… Nyilván ezt dumálták Sahurinék is, hogy ne
kelljen… a rossz neveltetés miatt magyarázkodniuk!
De az is lehet, hogy túlságosan is mereven nézzük a dolgot. Ha
ostobán ismételgetünk egy jól ismert szót, mondjuk azt, hogy
„asztal”: asztal, asztal, vagy hogy fontos, fontos, fontos, a szó
egyszer csak értelmetlennek hat. És félelmetesnek. Mert már
akármit is jelenthet. Ugyanez a helyzet a nyomozással: ha túl
sokáig ássa bele magát az ember egy ügybe, egyszer csak úgy
tetszik, hogy semmi sem igaz. Hozzá akartam tenni, hogy belül
csak a halál létezik.
– Umanszkaja húgáról nem hallottam semmit.
– Az unokahúgáról van szó, Irináról. Dmitrij Umanszkij
lányáról. Tőle vettük a lakást. Elköltözött Magyarországra,
véglegesen. Sokat mesélt a férjemnek.
– És magának?
– Nekem kevesebbet. Nyinára szinte nem is emlékszik: iskola
után gyakran beszaladt hozzá, cukorkával kínálta, ennyi. Irina
mindenáron be akarta bizonyítani, hogy a nővérét nem Sahurin
ölte meg. Hogy helyreállítsa az igazságot. A férjem pedig segíteni
szeretett volna neki, talált is valami szakértőt… És ekkor történt
velünk ez a… szerencsétlenség, ráadásul én terhes voltam… –
Még mindig reménykedett benne, hogy talán megsajnáljuk.
Megpördültem a székkel az összeomlott özvegy felé: már unta,
a férjéről szeretett volna beszélni.
– Romantikus lélek. A romantikus lelkek tudnak csak igazából
élni. No nem teljes életet. Fognak egy darabka álmot, részletet,
és összeraknak belőle egy darabka igazi életet, olyanok, mint egy
kis gép, egy szerkezet, maguktól működnek, és mindent
megváltoztatnak, képesek minket is megváltoztatni. Ebbe az
irányba szeretett volna kutakodni, a cég is beindult éppen, lett
egy kis szabad ideje, befutottak az első pénzek. Tudja, miért
éppen Umanszkaja ügyéhez fogott?
– Nem lényeges.
– Nekem viszont lényeges! Én szeretem!
– Ez a nő, ez az unokahúg, aki Magyarországon él, mit mondott
Umanszkij haláláról?
– Hogy a repülőgép kereke beleakadt a kerítésbe. Előfordulhat
ilyesmi? Úgy vélte, az NKVD gyilkolta meg.
Be kell veled fejeznem, fiatalasszony… Felálltam, ő pedig még
görcsösen, hogy maradjon ideje rá, hozzátette:
– De nem halt meg mindenki.
– Igen? És ki maradt meg?
 – Egy nő megmenekült – könyökével védte magát ellenem, és
sietve mondta: – Trojnyickaja. Vagy Troickaja. A titkárnő. Senki
se látta, senki se beszélt vele. Elvitték Leningrádba, és ott
eldugták.
Rám pillantott: érdekes? fontos? beveszi?
– És Irina felkutatta azt az embert, aki beszélt Troickajával!
Umanszkijjal együtt odaveszett a kulturális attasé, Vdovin is. És
az ő özvegye látta Troickaját az egész után… és beszélt is vele.
Vdovina nem hitte el a hivatalos verziót: a hullákat senki se látta,
a rokonaiknak csak fényképeket mutattak kiégett szemgödrű
koponyákról, meg kis zacskókban odaadták nekik azt, ami a
személyes tárgyaikból megmaradt. Neki egy elszenesedett órát
meg a cigarettatárcát, benne Lucky Strike cigarettával. Meg egy
vérfoltos Parker tollat. Az özvegy úgy vélte: a férjét főbe lőtték,
és a vér a fejéből végigfolyt az öltönyén. És agyonlőtték a pilótát
is, aki szintén életben maradt. A tollat később elveszítette a
Volga–Don csatornán, egy hajón…
Egykedvűen érdeklődtem:
– És mit mesélt ez az asszony? Az, amelyik állítólag egyedül
maradt életben.
– Hogy a repülőgép alja mintha csak kiszakadt volna, ő pedig
rázuhant egy bokorra, és megmenekült… A nagykövetség
mozijában szovjet filmeket vetítettek… A Két harcost, A pásztor
csókját, de csak esténként. Vdovina kisfia pedig egyszer
napközben futkosott a folyosón, és meghallotta: valami miatt
éppen vetítenek. Besurrant. A sötétben senki se vette észre. A
teremben mindössze néhány ember ült. A katasztrófa helyszínén
forgatott filmet vetítették le nekik: összetört repülőgép,
emberek bolyonganak, kutatnak a roncsok közt, valaki felemelt
egy leszakadt kart… Irina segített megfogalmazni Vdovinának a
Külügyminisztériumhoz, a külső elhárításhoz és a Védelmi
Minisztériumhoz eljuttatandó kérdéseket…
– És annak a filmszalagnak semmi nyoma… – A srácnak
meghalt az apja, elvitte a vasmadár, a fiúcska akár álmodhatta is
az egészet, aztán huszonöt év múlva már maga is elhitte,
elmesélte az anyjának. – Azt mondják… – és én is elakadtam,
miután rajta felejtettem a szemem a könyvespolcokon; ez a
gazember Moszkváról szóló könyveket, ókori szerzők
kereszténységről szóló munkáit gyűjtötte… Az asszony szipogott
és várt. – Umanszkij nagyon szeretett valakit. Egy nőt.
Nagyjából – mutatni kezdtem az ujjaimon – az 1941
novemberétől 1943 májusának végéig terjedő időszakban. Erről
tud valamit?
A nő azonnal rávágta:
– Nem.
– Egyesek szerint a férje többet tud…
– Isten bizony, nem tudom, hol van. Mindent meg fog adni.
Összeszedi a pénzt, és elszámol – fogadkozott, mintha felhúzták
volna. – Már csak a gyerekért is! Nem csapom be…
– Azok, akik hívogatják meg eljönnek ide, mutattak magának
dokumentumokat? Szerződéseket, nyugtákat?
Kínlódva méregetett, mintha azon igyekezett volna, hogy
legalább egyetlen ismerős szót felfedezzen a számára idegen
nyelvben.
– Nem fogom elvinni. Megmutathatja akár a fénymásolatokat
is. Vagy mondja el a lényegüket.
Kockáztatott, kétségbeesetten kiszaladt a szörnyűséges
papírért, mi pedig kimentünk a folyosóra, hogy elköszönjünk.
Borja, aki telezabálta magát péksüteménnyel, az öregasszony
vénáit cuppogtatta, és megsemmisítően mormogott, miközben a
falakat kopogtatta:
– A kerület nagyon is megfelelne nekünk, de ezek a falak –
csupa száraz vakolat, alatta meg nyilván csak kidöntött fal, ugye?
Nem tégla? Vegye számításba, Raisza Fjodorovna, hogy habár
nem panel, de akkor is hatvannyolcas építésű… És az erkély?
Elég kicsi! A kerület, persze, igen, az ökológia… De ha nem 2420-
at, hanem 2340-et kérnének négyzetméteréért, árban reálisabb
lenne! Majd visszajelzünk, most rajtunk a sor.
 Kliensünk felesége nem akart özvegyen maradni, ezért
tekintetemet elkapva kipréselte magából:
– Eszembe jutott valami! Amikor Nyinát megölték, az anyja
megőrült, Umanszkij pedig nem hagyta magára. Ekkor azonban
megszólalt a telefon, ő pedig felvette a kagylót. Egy nő
megkérdezte tőle: mikor tudunk találkozni? Ő pedig azt felelte:
ma nem. És soha. Előfordulhat, hogy éppen az a nő hívta fel?
Lehetséges.
– És még valami! Kujbisevben, a kitelepítésben rettentően
vágyott valaki után. És panaszkodott a testvérének: egy férfi
elutazott, és magával vitte őt is. A dolog lényege, hogy valaki,
nyilván egy férfi elutazott a nőjével, Umanszkij pedig vágyódik
utána. Lehetséges, hogy ez is ő volt?
Odakint, az utcán azonnal összefagytam, mihelyt kijöttünk a
melegről, kellett volna még vennem valamit a pulcsi alá… Előre-
hátra menet a kocsival, az ablaktörlő ide-oda jár ezen a kerékre
szerelt csontvázon-teknőn, gyerekek labdáznak – mindenkit
csak zavarunk.
– Felvett százezer dollár kölcsönt évi húszszázalékos kamatra,
plusz a cége ötvenegy százalékára. Egy évre. Elismervényt adott
róla.
– Balfasz – szólalt meg Mirgorodszkij mély megvetéssel. –
Kilencvennyolcban! Micsoda agyalágyult!! És most hozzácsapták
még a napi kamatot is?
– Nem tudom. A családtól félmilliót követelnek. Hogy látod,
van esély, hogy elintézzük őket?!
Borja valahonnan az űrből a hátam mögé pillantott, a kék
Zsigulira, mintha csak kirajzolódtak volna rajta a számok:
– Ötvenről meg lehet próbálni.
Nem azt mondta, hogy ötvenről megcsinálom, menj csak,
foglalkozz az operatív teendőkkel, igyál egy teát Golcmannal az
irodában, legyél csak ott, ne itt, ennél a lépcsőháznál nem lesznek
itt többé ezek a gazemberek, és akkor Csuharev elő tud bújni az
odújából; és mintha másutt járnának a gondolatai, csak ennyit
motyogott:
– Csak nem fogsz e miatt a… És ha nem jön össze? Te magad is
tudod: az a tanú, amelyiket a leghosszabb ideig keresel,
rendszerint semmit sem tud.
– Azt gondolod, rá fognak tenyerelni?
– Mennyi lehet az… Egy százas? Ennyiért rá. Figyusz, mennyi
az idő? Kellek még neked?
Már remegni kezdett a hidegtől dermedt műanyag ajkam,
borostás államat a galléromhoz dörzsöltem, reszkettem a rám
váró tébolytól, Fegya bácsi bandájától, a bűztől.
– Mit mondjak nekik?
– Hát… Mondd nekik, hogy a barátja vagy. Azt ne, hogy
rokona. Mondd, hogy megtudtam… És most szeretném rendezni.
Vezessenek oda ahhoz, akinek szava van. Ha azt mondják,
találkozzatok az elkerülő gyűrűn, egy kávézóban, mondd nekik,
hogy oda nem mész, körös-körül erdő. Jobb valahol a
központban.
És már csak a hátának mondtam, mintha utánaköptem volna:
– És ne szólítsd őket haveroknak. Az nagyon nem tetszik
nekik. Jobb, ha sehogy se szólítod őket.
 Z

Tatyjana L i t v i n o v a, Brighton, Anglia: A háború alatt a

férjemmel gyakran jártunk Kosztyánál a Moszkva Szállóban –
oda jártunk fürödni. Emlékszem, az egyik ilyen látogatásunk
alkalmával mesélt arról, hogyan találkozott Vorosilovval, miután
az átadta a helyét Tyimosenkónak. Vorosilov úgy járkált a
szobában, mint egy tigris. A fejéhez kapkodott, és minden
kirohanását a Gazda ellen ezzel zárta: „Jól van, majd a háború
után számolunk.” Kosztya gyakran hallott efféle ígéreteket,
különféle személyektől.
Miután Raisza Mihajlovna és Nyina hazatértek, Umanszkijék
átköltöztek a Kormányzati Házba, és a mi „fürdőzős-mosásos”
hadjárataink folytatódtak, most már oda. Kölcsönös és teljes
bizalommal pletykáltunk, Kosztyán keresztül időnként levelet
kaptunk Amerikából a szüleimtől. Kosztya egyszer azt mondta
apámról: „Az öreg megőrült. A Sztálin távirataira küldött
válaszai – merő obstrukció.”
Néha késő éjszaka telefonált a munkahelyéről, mi pedig
felugrottunk, és Umanszkijt átkozva a telefonhoz vánszorogtunk,
reszkettünk a Pervaja Mescsanszkaja utcai fűtetlen lakásunkban,
ahol a sarkokban zúzmara képződött. Kosztya azért telefonált,
hogy elűzze unalmát. A csinovnyikok az irodájukban töltötték az
éjszakát arra az esetre, ha a Gazda hívja őket. E szabály alól csak
apám volt kivétel. Azt beszélték: Sztálinnal csak Litvinov szállhat
vitába. Meg Mikojan.
– Mit gondol, Umanszkij lehetett igazán szerelmes?
Mindenkivel összeszűrte a levet. De nagy szerelmet nem
fedeztem fel az életében. Sosem hagyta volna el a családját.
Anyám nagy hatással volt rá, sokat beszélgettek…
 Nagyon elszigetelten éltünk, és nem gondolkodtunk a morálról.
Egyszer Misával feltúrtuk apám fiókját, és meztelen nőket
ábrázoló képeket találtunk benne, és nem értettük, minek azok.
Aztán visszatettük őket a helyére, apám mindent észrevett, még
az apróságokat is. Nem szerette a nyitott ajtókat. Ha bementem
a dolgozószobájába, apám mindig azt mondta: állj – én pedig
visszamentem, hogy becsukjam az ajtót. Odaléptem az
asztalához, és megint csak: állj, ne nyúlj semmihez. Misával
persze kutakodtunk az íróasztalában, de aztán gondosan,
milliméterre pontosan mindent visszaraktunk. Cukorkát
kerestünk benne, és találtunk is mindig. Egyszer
megpenészedett trüffelt találtunk, és nagyon sajnáltuk.
Apám falánk volt. Kövér. Szeretett zöld hagymát tejfölbe meg
sóba mártogatni, és azt enni fekete kenyérrel meg uborkával,
amit mindig meghámozott, és hosszanti irányban felszeletelt.
Egyszer, amikor hazaértünk a sétából, Misa csodálkozva
mesélte anyánknak, hogy már egészen felnőtt bácsik
kukucskáltak be a Moszkva folyón álló női fürdő deszkái közötti
réseken. Nem mondtam el anyánknak, hogy az egyik ilyen
felnőtt bácsi az apám volt.
Egyszerűen csak éltünk. Kapcsolataink úgymond szabadok
voltak. Senki nem csinált tragédiát semmiből.
Egyszer Umanszkij és Kolcov elhívtak bennünket a csekista
Volovicsék dácsájára. Apám egyáltalán nem bírta elviselni a
csekistákat, ha ő otthon lett volna, biztosan nem engedtek volna
el bennünket. Így viszont elmentem: pompa és dekadens
hangulat fogadott, a dácsa akkoriban még ritkaságszámba ment.
Mi Sztálintól kaptuk a dácsát, de Volovicsék maguk építették!
Szép ház, gazdag környezet, rengeteg könyv, nyilvánvalóan
elkobzottak, tánc a félhomályban – belép a lámpafénybe
Jefimov, Kolcov testvére, az arcán rúzsfolt – ilyen szabados volt
a környezet… Mindez nekem nagyon imponált.

Maradt még Ehrenburg lánya, Irina Iljinyicsna, ő még tudhatott

valamit… arról a nőről – minden héten találkozót kértem tőle, és
mindig azt válaszolta: hívjon fel újra – elfúló hangon, mígnem
egyszer megjelölte a csütörtököt. Csütörtök. Háromkor. Az
Aeroport metróállomásnál.
Az író végrendeletének végrehajtójának Konsztantyin H.
Uvarov urat tartották – a közlekedéstudományi intézet
nyugállományú docense birtokolta az elhagyott „Ehrenburg
egyénisége” monopóliumát, miután egyszer elhitte, hogy „…egy
az igazság. A lényeg, hogy az évek sűrűjén áttörjünk hozzá.” Ő
volt az archívum örököse, a nyolckötetes kiadás kommentálója, a
Pétervárról származó kézirat megfejtője – és mi megtaláltuk.
Kényszeredett lelkesedést mutattam az ereklyék őrzése iránt,
hazudtam valamit a céljaimról, majd miután elaltattam
gyanakvását, belevágtam.
– Vannak magánál levelek, amelyeket Umanszkij írt
Ehrenburgnak?
– Van néhány! De csak egy érdekes közülük: Konsztantyin
Alekszandrovics igencsak nyomott hangulatban írt Ilja
Grigorjevicsnek Mexikóból. Sajnálja, hogy nem fogadta meg a
tanácsát – vajon milyen tanácsát? Panaszkodik, hogy a felesége
nem tud megbékélni azzal, hogy elveszítette a lányát és ő sem.
Mindezt elolvashatja majd jövő januárban, a levelezés második
kötetében, most állítom össze…
– Az a nő… aki miatt Umanszkij úgy szenvedett, mint A
kutyás hölgy hőse… Tudja, hogy ki ő?
A docens úr összezavarodott, hirtelen óvatos lett, valami nem
tetszett neki a kérdezőben. Én nem aludtam ki magamat,
hebegtem, dörmögtem, aligha hasonlítottam egy aspiránsra, ő
pedig visszakérdezett:
– Hát maga? Maga tudja?
– Igen – csodálkoztam el találomra, és itt vesztettünk.
– És ki az? – kérdezte a docens úr diadalmasan, miközben
grabancomnál fogva felemelt, hogy bemutasson a tisztelt
publikumnak.
 – Most nem tudnám megmondani a nevét. – Vannak
emberek, akik ellenszenvet váltanak ki az első
megnyikkanásuktól fogva. – Konsztantyin Haritonovics, a
kutatásaimhoz szükségem van Umanszkij összes Ehrenburghoz
írott levelére. Megértem, hogy önnek vannak bizonyos kiadásai…
Szeretnék önnek felajánlani – egy kicsit kivártam – ötven dollárt
levelenként. Mikor tudom elhozni a másolatokat?
– A jövő év januárjában – diadalmaskodott. – A második
kötetben elolvashatja mindet. Muszáj lesz kivárnia a könyvet. És
megvenni. És felfogni: nem mindent lehet pénzben mérni. – A
telefonkagyló felbúgott. Úgy tíz percet azon gondolkodtam, ne
próbálkozzam-e a kiadónál, megszerezni tőlük a lenyomatot, de
hát mit tudhat ez az ember? tudhat valamit? És magával
ragadott még egy fantasztikus ötlet is:
– Halló! Alekszandr Naumovics, meg kellene tudni, mikor
hívták vissza Litvinovot az Államokból. Pontosabban, hogy
hányadikán érkezett meg Moszkvába. És még az is, hall engem?,
nagyon jó lenne, ha sikerülne kideríteni, ki jött még együtt
Litvinovval. Próbálja meg!

Az állomáson oda-vissza járkáltunk az öregasszony nyomában –

egy héttel ezelőtti újságokat kínált, meg még régebbi Ogonyokot.
A vagonból kiszállt a kalauz, nyakán sebhellyel és a kezén
tetoválással.
– Miért nem eszik húst?
– Mert a hús – dög – a nőnek mindenre van kész, kidolgozott
válasza, és jó volt arra gondolni, hogy még öt-tíz perc… és
minden megszűnik létezni, és lemegyek a föld alatti átjáróba,
undorodva a sápadt csirkelábakat meg átlátszó zacskókban az
elmaradhatatlan úti csomagot: tojást, görbe kolbászdarabot,
kenyeret és paradicsomot kínáló bódéktól.
A kalauz figyelmeztetett, hogy szálljunk be: itt az idő. A nő
fellépett a peronra, és megdermedt, amint búcsúzásképpen
kapott egy puszit rúzsos, hirtelen keresgélni kezdő szája mellé;
hogy még legyen rá ideje, mint takarót, feljebb húzta magán a
tréfát, és azt mondta:
– A helyzet a következő: örökké szeretni fogom.
Biccentettem, a kalauz belefáradt a várakozásba, és becsukta
az ajtót; a lány a koszos, dupla ablaküveg mögött maradt, egy
pillanatig a szerelvény elejét néztem, egy pillanatig a végét, a
lány háta mögött egy néni bukkant fel, aki a hátam mögött álló
valakinek mutogatott valamit, én időnként a lányt figyeltem, és
mosolyogtam, ő azonnal megpróbált visszamosolyogni, hogy ne
szalassza el a tekintetemet, hogy el ne vesszen hiába; a
szomszédos vagonnál ugrándozva búcsúzkodtak, ujjaikból
levélborítékot, telefonkagylót, szívecskét formáltak – én ebből
semmit se tudtam magamra vállalni; egy pillanat múlva minden
megmozdul – hogyan? –, és mindaz, ami most lefoglal, úgy
marad meg emlékezetemben, hogy ez történt, mielőtt elváltunk.
És miután ezt felfogtam, azonnal észrevettem, micsoda
hangzavar van az állomáson: mozdonyfütty, titokzatos, fémes
kattogás, láthatatlan szerkezetek gőzsóhajtozása –
megpróbáltam kitalálni, melyik hang jelenti az elválás kezdetét,
de nem sikerült – valaki még futva érkezett, menet közben
előszedte személyijét meg a jegyét. Végre nesztelen elindultak a
vagonok, és én megkönnyebbülten pillantottam arra, amiért
megdolgoztam, a lányra – aki már nem hazudott és nem
mosolygott, lassan tűnt, veszett el, én pedig továbbra is
mosolyogtam az idegen vagonokra, mintha a lány láthatna és
látni is fog egészen éjszakáig; míg le nem mosom magamról a
vasúti menetrendet, ő egyre csak utazni fog, és én csak reggel
ébredek rá a szabadságra – a lány már otthon van, én pedig
másnap elfelejtem – néhány hét múlva ismét emlékezem
testére, az nem utazott el. Hátrafordultam – a titkárnőm a
hátam mögött állt, magas sarkú cipőben, valamitől megrendült
nézőként: bocsásson meg, tudom, hogy most nem a munka
foglalkoztatja, istenem, sose jókor jövök, de azt gondoltam, ez
fontos, bocsásson meg!… A novemberi szélben, a kék áprilisban,
a jégen fekélynyomokat hagyó homokcsomókon, a májusi esőtől
nedves peronon kulikocsik dübörögtek, és dagadt vállú, trendi
trikós barmok zörgették a kulcsaikat, kántálva, hogy „Ta-axi,
taxi-i, olcsón…”, a kiürült peronon, pihés fejecskéjük összedugva
verebek tülekedtek egy szánalomra méltó kenyérvég körül… A
titkárnőnek esze ágában sem volt megjátszani, hogy épp most
érkezett s vigasztaló kézmozdulattal közölte:
– Figyelmeztetni szerettem volna, hogy holnap…
– Tudom. Irina Iljinyicsna Ehrenburg. Háromkor.
A titkárnő görcsösen a füle mögé simította, rendezte
hajfürtjeit, és megfogta a fülbevalóját.
– Azt akarja mondani, hogy Irina Iljinyicsna nincs többé?
– Igen. Igen, igen… – a titkárnő a tenyerébe temette az arcát.
– Olyan rettenetes! Önnek most amúgy is olyan, de olyan nehéz
lehet! Irina Iljinyicsna meghalt.
– Nincs ebben semmi különös. Mindig meghal valaki. Az
emberek általában meghalnak.

Golcman figyelmesen megnézte, kivel tértem vissza az irodába.

– Litvinovot 1943 áprilisának elején hívták vissza,
tizenhatodikán landolt Moszkvában. Afrikán keresztül utazott –
a szövetségesek addigra már szétverték Rommel csapatait. Nem
tudom, mire alapoztad a feltevésedet… És hogy mi az értelme.
De kiderült, hogy igazad volt: Litvinov nem egyedül jött haza.
– És nem is a feleségével.
Golcman elégedetlenül megerősítette:
– És nem is a feleségével. Ivy Valterovna az Államokban
maradt. Litvinovval együtt a titkára érkezett meg. Az úti
okmányokban – megkértem rá a barátaimat, akik a veteránok
ügyeivel foglalkoznak, hogy pillantsanak bele – a titkár neme
nincs feltüntetve. Csak a védőoltásokról van bejegyzés: pestis és
kolera ellen.
– Azt hiszem, egy szép nővel érkezett. Azzal, aki a hídon sírt.
Azzal, akit keresünk.
 Golcman eloltotta a mennyezeti lámpát, bekapcsolta a rádiót,
és közelebb ült hozzám. Éjfél után az utcán kivirágoztak a
villanyoszlopok, mi a rádió előtt ültünk – a félhomályban csak a
hullámhosszjelző számai világítottak –, és dalokat hallgattunk.
– Csuharev felesége felállított nekünk egy egyenletet. Október
végén, november elején Kujbisevben Kosztya panaszkodott:
elutazott X, és magával vitte Z-t. Aligha kesergett volna, ha X
Moszkvába vitte volna Z-t. Moszkvába mindennap jár repülő…
És hová máshová vihették még Z-t? A frontra? Szibériába? Nem
valószínű. Nem érdemes bonyolítani: X – valami régi ismerős.
Umanszkij csak második hónapja volt az országban, evakuálták,
nem volt ideje új ismeretségeket kötni, a régiek között pedig
világos, hogy diplomaták vannak. Tegyük fel. De ne feledjük,
hogy november 12-én Kujbisevből az Államokba utazott
Litvinov, hogy felváltsa Kosztyát. Ez az esemény derékba törte
Kosztya karrierjét… De Litvinovval együtt mehetett akár Z is,
nemcsak a karrierje törhetett ketté, de a szerelmi kapcsolata is!
Már ha nem tévedünk. Ellenőrizzük. Abból az egyenletből,
amelyet Ehrenburg hagyott ránk, tudjuk: Umanszkij a szerelmi
drámát a Mexikóba indulása előestéjén élte át: áprilisban–
májusban, hiszen június 4-én kiutazott. Következésképpen Z,
már ha ez valóban Z, ekkorra vissza kellett térjen az Egyesült
Államokból. Ezt ön éppen most erősítette meg. Litvinov
titkárnője április 16-án jött haza, vagyis maradt negyvenkilenc
napjuk vallomásra, dugásra, szopásra és könnyekre. Ehrenburg
helyesen érezte meg: a barátja lázban ég, a szerelmesek éppen
csak összejöttek, és máris el kell válniuk – kevés az idő, mindent
gyorsan el kell rendezni, életre szólóan!
– Lehet, hogy ez véletlen egybeesés.
– Hát persze – és felnéztem az ajtóban dermedten álló
titkárnőmre. – Éppen a véletlen egybeesés érzetét keltik,
amelyet feltételesen sorsnak szokás nevezni.
– Kiderítjük, ki volt Litvinov titkárnője – a jegyzetfüzet lapjai,
ahová a vizsgálandók nevét és adatait bevezette, megzizzentek
Golcman kezében. – Litvinov lánya Angliában él. A fia, Mihail
Makszimovics Moszkvában, a Frunze rakparton.
– Ha ez a nő nem egy hétköznapi teremtés, akkor nem világos,
miért akart akkor találkozni Umanszkijjal, amikor Nyinát
megölték… Nyilván együttérzésből… És lényegét tekintve?
Umanszkij lánya meghalt. Nem maradt akadály. Most már
együtt lehetünk, drágám? Ma nem. És sohasem.
Tudtam: Golcmant nem kecsegtette reménnyel a kutatás a
nem létező szépség után, elő akarta ásni azt a fiút is, aki elégett a
Donszkojban, és akit urnában a kőúttörő, M. Dimitrov mellé
temettek el; egyszerűen csak ki kell fürkészni, annál is inkább,
mert sok minden (az anyuka nyilvánvaló skizofréniáján és
halálos kimenetelű imádatán kívül) a felszínen van: a birodalmi
kegyetlenség – a háború, kivégzések a pincékben, az NKVD „vad
erkölcsei”, a kaukázusiak, akik körülvették a fejeseket, és
hozzászoktak, hogy torkokat vágjanak át –, hát ez az, amit a srác
megtanult (súgják a pszichoterapeuták); de érdemes
végiggondolni, mi történhetett minden tizennégy éves fiúval, aki
az átkozott 175-ös iskola tanulója volt 1943-ban.

Ejdelman, a történész, akit a múlt század utolsó harmadában

dicsőítettek, szintén részt vett a versenyfutásban: „A háború
alatt Sztálin a világban példátlan lépést hajtott végre (és ha még
számításba vesszük azt is, hogy az ország előtt háborús és
újjáépítési feladatok álltak, és kolosszális áldozatokat hozott,
akkor ez a lépés egészen fantasztikusnak hat). Egyetlen
tollvonással több tízezer iskolát választott szét fiú- és
lányiskolára; azt beszélték, hogy az oka ennek nem volt más,
mint az, hogy Sahurin miniszter fia szerelemféltésből megölte
Umanszkij diplomata lányát. A szétválasztás mintegy azt
előfeltételezte, hogy innentől kezdve nem lesz se szerelem, se
féltékenység.”
Ejdelmannak nem felelt meg a mundér igazsága: a zsarnok az
iskolákat a nyár közepén választotta szét, hogy a fiúkból
katonákat neveljen; ez a firkász szerette volna kiszínezni a
dolgot, meg egyúttal újra leköpni a zsarnokot – beszüntette a
szerelmet és a féltékenységet! –, az igazság azonban az, hogy a
175-ös, koedukált iskolát még rögtön az év elején
szétválasztották, jóval korábban a Kőhídon lezajlott
eseményeknél. És mi történt a fiúval? Ahogyan egy járókelő
mondta, aki akkoriban azon a környéken járt, „kamasz közegben
aktivizálódtak a nemi kapcsolatok”: a lányok távolabbra kerültek
és elérhetetlenné váltak, a táncórákra a szomszédos iskolából
hívják át a szépségeket – forr a vér, a régi és új románcok
hatására duzzad a test, gömbölyödnek az idomok, szőrzet nő a
szeméremdombokon, csiklandósan viszketnek a bőrredők…
Akkoriban, azt hihették, a Birodalomban mindenki egyenlő lett
(„fivérek és nővérek” – jelentette ki a zsarnok a mikrofonba),
viszont ugyanazon a télen az átkozott 175-ös számú iskola
fiútanulói éppen ellenkezőleg, vadul szétváltak nem csupán az
otthonról hiányzó apák titulusai alapján, hanem lehetőségeik
szerint is: akinek többje volt, aki erősebb, az meg akarta
mutatni magát a csajoknak.
A fiúosztályok feltöltésére az Uszpenszkij közben lévő, éppen
tatarozás alatt álló 636-os iskolából vittek át egyszerű
családokból származó srácokat – a zsarnok sólymainak feleségei
P. Sz. Zsemcsuzsina vezérletével használt ruhákat, göncöket
gyűjtöttek az új osztálytársaknak, volt olyan szerencsés, akinek
kitűnő bostoni szürke öltöny jutott, más pedig tizenöt éves koráig
a nagymama által kézzel varrott, egyetlen zakót volt kénytelen
hordani, amíg valamelyik gazdag bácsi nem adott ajándékba egy
öltönyre való anyagot – és a srác egész életében, egész életében
szenvedett ettől, akkor is, amikor Csajkájával furikázott, akkor
is, amikor az SzKP KB-ban ült, meg amikor Barvihában fújta ki
magát a szocialista munka kétszeres hőseként, akkor sem tudta
feledni egykori zakóját. Hogy mennyire szenvedett akkoriban!
Tizennégy éves korukban a fiúk (ahogyan ezt az
üdülőszanatóriumi medikusok mondják) a legsebezhetőbbek.
1943 telén, amikor Sztálingrád alatt a Birodalom katonái
vadállati dühvel döntöttek el mindent, az egyszerű nép fiai pedig
esztergapad mellett álltak, lövedékeket készítettek, és az
ebédszünetben galambokat kergettek, az iskolások pedig napi fél
kiló fekete kenyeret és egy szem cukorkát kaptak, a 175-ös
iskola felső tagozatos osztályaiban – ahogyan az egyik pederaszta
kifejezte magát – tombolt az anormitás, vagyis nem létezett
semmiféle norma. És az afféle könyvön nevelkedett srácok, mint
Szergo Mikojan vagy Vologya Sahurin, mindenkinél élesebben
élték át, hogy mennyire sebezhetők, a piperkőcök, az
operettkedvelők, a limuzintulajdonosok, a debella kaukázusi
asszonyságok – akik még temetésre se felejtették el teleaggatni
magukat arannyal, és kirúzsozni a szájukat – fiacskái
árnyékában. Lehet, hogy Vologya Sahurinból azért nem
válhatott Vlagyimir Alekszejevics, mert hirtelen és rettenetesen
kis senkinek érezte magát, a csodálatos, amerikás
nejlonharisnyás kislány szemében senkinek, aszfaltra vetülő
árnyéknak; és az utolsó találkára a zsebébe csúsztatta a
pisztolyt, hogy valamivel legalább meglepje…
Bámultam az üres és tiszta térbe, Golcman éjszakára
bepakolta a papírokat a páncéldobozba. Nem tartott az asztalán
hamutálat, fényképtartót mosolygós rokonokkal, ezüst papírvágó
kést a borítékok felbontásához, vagy 327 Celsius-fokon olvadó
fémkatonákat (hatvan százalék ón, negyven százalék ólom); így
magyarázta: a kihallgatáson a gyanúsítottnak ne legyen módja
kideríteni, miféle pszichológiai típus az iroda gazdája, hogy
lényegileg megértse, mi fontos neki, hová lehetne csapást mérni.
Már csak egyetlen kérdés maradt hátra, amelyet kegyetlenül az
öregnek szegeztem:
– És nem félt megölni magát? A fiúk tizennégy éves korukban
legjobban a haláltól félnek – hunyorogva arra a pontra
koncentráltam, amely rég mögöttünk maradt.
– A nyomozati gyakorlat nem támasztja alá a megfigyelésedet
– zizegett a papírokkal Golcman. Ideje véget vetni a napnak. – A
fiúknál is, a lányoknál is igen alacsony az a küszöb, ami
elválasztja őket az öngyilkosságtól. A gyerekek képtelenek
felfogni, hogy a halállal mindennek vége… Hogy nincsenek többé
játékok. Barátnők. Úgy érzik, mindig minden előttük áll még. A
halál számukra gyakorlatilag nem létezik. Semmi rossz nem
következhet be. Csak él bennük a vágy, hogy ráijesszenek
valakire, hogy magukra vonják a figyelmet. A kamaszok
öngyilkossága villámgyorsan következik be. Ez a srác aligha
tervezte el – Golcman határozottan felállt. – Gyorsan döntenek,
és meg is teszik. Sahurin tehát megölhette magát. Előbb azonban
lelőtte a kislányt.
 A ÉS B

Megint nem bírtam elaludni, nem jött álom a szememre.

Kinyitottam az erkélyajtót, aztán becsuktam, olvastam valamit
hidromasszázsos fürdőkádakról: fúvóka, a vízsugár változtatható
erőssége – miközben hallgattam a szomszédasszony asztmatikus
üvöltözését. A lánya megpróbálta túlkiabálni: „Anya, elég már!”,
mintha csont tört volna, csattant a villanykapcsoló, az anyja fél
attól, hogy éjszaka hal meg, és hosszú évek óta éjjel kettőkor
kezd el üvöltözni.
Alekszandr Naumovics Golcman, ezt észrevettem, éjszakáig az
irodában marad, olvassa az ügyre vonatkozó anyagokat, vagy,
bár éjszaka van, inkább a titkárnővel beszélget, aztán taxit hív,
egy telefonszámokkal teletetovált Volgát (hogy jut ez el
egyáltalán oda?). Az előtérből balra nyíló szobát szokták
elfoglalni, ott van a páncélszekrényben az archívum, és teáznak.
Golcman két alkalommal már felnevetett, mesél a titkárnőnek az
ő Reginájáról, meséjébe beleszövi a gyermekkorát, a szörp árát,
hogy mit mondott a vizsgáztató a Kurszki Vasúti Technikumban,
hogyan dübörgött át az első villamos a Nagy Kőhídon.
Valószínűleg az egyszerű emberek számára is érthetően adja elő
a vizsgálandó eseményeket, az egykori emberek vonásait –
leírja, és ez megmarad. Fölöttük víz folyik, repedeznek, mint a
kövek, a hullámok pedig egyik oldalukról a másikra görgetik
őket. Elfogadom: már meghaltak, de a nyomozás legerősebb
motivációja éppen az, hogy összes kliensünk valóban létezett
egykoron.
A titkárnő kijött a teáskannával vízért, és minden alkalommal
felajánlotta: „Alekszandr Vasziljevics, nem tart velünk?” Én
mindig elhárítottam, és vártam, mikor unja meg és hagyja abba
az invitálást, mikor fárad már bele ő is, mikor hátrál már meg ő
is… Megérkezett a kocsi, csapódtak az ajtók, hallottam, hogyan
búcsúzkodnak.
Feküdtem, egyik oldalamról a másikra fordultam: ne gondolj
semmire, tegyél félre mindent – egészen a váratlanul érkező
telefonhívásig: „Üdvözlöm, Irina vagyok Novoszibirszkből, látta
Ingmar Bergman Persona című filmjét?” – „Én? Nem. Most
adják?” (Hol a távkapcsoló?) – „Ó, nem. Csak eszembe jutott.
Egész idő alatt egy ápolónő beszélget benne egy beteg
asszonnyal. Valójában azonban a beteg asszony beszélget az
ápolónővel. És a beszélgetés közben lejátssza az élete variációit –
a férjéhez fűződő viszonyát, a múltját, a gyerekeket. És nehéz
felfogni, mi a valóság. Hát ezért választottam ki magát, és ami
közöttünk történt… – Kérdőn elhallgatott. – Halló? Hall engem?
Nem változott semmi az után az éjszaka után?” – „Nem.” – „A
leginkább attól féltem, hogy azt mondja: most már valóban közel
kerültünk egymáshoz.”
Éjszaka telefonált, hogy kevesebbet kelljen fizetnie az
interurbánért, a reggelt átaludtam, és délben mászkáltam a
halott, szétfoszló városban. Mentem, és két szarkát figyeltem:
egymás után ugrándoztak, és hol oldalra billentették hosszú
farkukat, hol pedig, repülés közben, ásószerűen széttárták; nem,
nem fogok hírt kapni. A fűben elrejtett pecabot lapult,
megcsillant egy béka, mint valami rothadó, márciusi levél. A
trolibusz túlsó végére felkapaszkodott egy magas, illatos lány,
hosszú, fekete kabát volt rajta, elnéztem vékony csuklóját a
fogantyú alatt – ennyi, amit a tavasz hagyott nekem, közelről
pedig kiderült, hogy egy idióta, egy hímnemű kamasz.
Szaglásztam a nyomokat, a jeleket: most merre tovább? Az
első kaland még nem múlt el, még undorító, még korai; miközben
vártam rá az Oktyabrszkaja metróállomás közepén,
összetalálkoztam a másodikkal; öt napja hívtam, miközben
tartottam tőle: csak nehogy Aljona kezébe kerüljön a
telefonkönyv, amely egy oldalnál volt széthajtva; az irodába
menet beugrottam a boltba a harmadikhoz, aki kihúzott
szemöldöke alá három kis üvegkövecskét ragasztott, és amikor
előrehajolt, a nadrágja alól előbújt piros csipkés bugyija, amelyet
a hónaljáig felhúzott; a negyedik minden este felhívott az „Itt
Moszkva beszél”-ből: „Ha A-t mondott, mondjon B-t is; az
ötödikkel a játszótér gerendáján ölelkeztünk; a hatodik akkor
hívott, amikor lefektette a kislányát, én pedig ugrottam és
indultam, miközben azon kínlódtam: kikapcsoljam a telefont? ne
kapcsoljam ki? hol vagyok, ha nem otthon?
…Kínlódtam a fodrászszékben, el-elszenderedtem attól, ahogy
az olló ide-oda repdesett a hajamban. „Nős?” – „Igen.” – „Ki a
felesége?” – „Egy vénasszony”, vagyis: a koromat világosan
látják az őrtoronyból és tűz alá is veszik, az „érzelmek” pedig
munkává váltak: megszenvedtem a magamét a következő
alkalomig.
A fodrásznő köpenye alatt zsírpárna lötyögött, szájából fogak
garmada kandikált ki, az álla alatt tisztes kis toka, mint
bármelyik, természeténél fogva nagy mellű nőnek; odasúgta:
„Otthon is nyírok”… Nyáron, odahaza náluk, az anyja
megvendégelt, miközben lopva közölte: „És varrni is tud, meg
főzni is… Savanyít, befőz” – és elment az éjszakai műszakba.
Mentünk a Lenin sugárúton, cigarettáért, és vettünk egy
dinnyét. A fürdőszobában gyorsan megnyírt, a szerelme a
novgorodi körzetben villanymozdonyt vezetett, és ideiglenesen
gondjai voltak a nemzőképességével, megállapodtak, hogy az
esküvőig szabadságot adnak egymásnak, de úgy, hogy
becsülettel elmesélik egymásnak, kivel és hányszor. Akarod,
hogy megmutassam, miben járok, amikor egyedül maradok
itthon? Leültem a folyosón egy bőr puffra, amíg susogott a
tusoló: csak ne legyen meztelen; kitolta hájas pocakját, a
köldökét mélyen a nyaralódivat szerint csomóra kötött inge alá
rejtette, elvergődtünk az ágyig, vakon kutattuk kezünkkel a
falon és a lámpákon a kapcsolókat, hogy leoltsuk a fényt, aztán a
nő lefeküdt, kigombolkozott és levetkőzött, összedörzsölte a
térdét, majd szélesre tárulkozva elterült. Hasa alatt
megsimogattam a szúrós szőrzetet, elrejtettem, kikapcsoltam a
látásomat, sötétség, amelynek nincs színe, színe akár a nappali
álom, a halál – és csak az ajkammal láttam, a nyelvemmel,
bőrének darabkáival és csak taszigáltam szét a húsredőket,
egyre beljebb hatoltam, mint egy szájkosárba, mint egy lélegző
maszkba…

– Szépen megnyírtak.
A dolog egyre sötétebb. Összecsuktam a gazember vallomásait
tartalmazó mappát, és a lehető legnagyobb ívben megkerültem
Aljonát, a mosdóban harmadszor is beszappanoztam a
borostámat meg az ajkamat, forró vízzel lemostam, és újra
beszappanoztam, kiöblögettem a számat, megtöröltem és
megszagolgattam a kezem: valami még így is maradt, csak az
elkövetkező hetek fogják lemosni róla…
– Kérsz teát? Szólj a titkárnőnek. Hogyhogy nem telefonáltál,
hogy felugrasz? Hamarosan el kell mennem…
– Ugyanaz a fodrász nyírt meg?
– Nem.
– Megbetegedett? – olyan kínos volt, ahogy nézegetett.
– Nem ott nyiratkoztam. Elmentem a külpolitikai levéltárba,
utánanézni Umanszkijnak, és ott a közelben mentem fodrászhoz.
Aljona, valamelyikünknek el kell mennie Angliába, hogy
megkeressük Litvinov lányát… Nem egyszerű nőszemély, nehéz
lesz elmagyarázni neki, kik vagyunk és mit akarunk…
– Ez valami szalon?
– Nem, egy egyszerű fodrászat. Mit akarsz, a
telefonszámlákat?! A címüket? – elfordultam tőle, arcomat a
kezembe temettem, és dühöngtem.
– Csillám van az arcodon.
– Mi, már megint?! Hisz éppen most! A szemed láttára!
Kimentem megmosakodni! Miféle csillám? Ez a szappantól van!
– És miért nem hívtál kocsit, hogy vigyen a levéltárba?
 – Az Arbatra gyorsabban el lehet jutni metróval. Meg járni is
akartam egyet – és levágtam a telefonkagylót, amelyből gonosz
műanyag fogacskák szóródtak szerteszét. – Ne nyomozz
utánam!!
Aljona előrehajolt, és gyerekesen eltakarta a kezével az arcát:
nem ér a nevem; aztán kiszaladt a mosdóba, és a vízcsobogáson
át hallottam, hogy bőg.
Az irodában egy hosszú pillanatra minden elcsendesedett, a
titkárnő nem vette fel az elektromosan zizegő telefont.
– Annyira hiányzol. Mikor találkozunk?
Van erre egy rég várt, könnyű válasz: soha, nem akarom.
– Nem kocsival vagyok – majd, mint egy kisiskolás lány: –
Menjünk, sétáljunk egyet, olyan szép idő van.
Erre is van egy ugyanilyen könnyű válasz: tűnj el valahová, én
nem akarok, menj valaki mással.
És kézen fogva, végig a Krasznoarmejszkaja utca járdáján –
árusok kínálták a pirogjaikat, gézzel takarták le
alumíniumtepsijeiket, mint a hullákat, kartonlapok tintafelirattal:
„csodálatos uborka”, „felülmúlhatatlan gomba”, téglákra állított
fürdőkádban élő halat árultak, koldus tadzsikok kunyeráltak
maguk alá terített viaszosvásznon, bal kézzel vetettek keresztet,
amikor kaptak egy garast egy négertől. Eszembe jutott, milyen
langyos szél szokott fújni tavasszal, megpróbáltam felidézni,
hogyan illatozik az aszfalt nélküli föld.
– Neked kell repülnöd. Világot kell látnod. Litvinova
Brightonban él, ott van tenger is. Ha akarod, kitalálok valamit,
hogy mehessünk együtt – és Aljona hozzám simult, még fel is
nyögött a felderengő boldogságtól. – Tudod, Mirgorodszkij azt
mondta, csak akkor lesz az ember az, amivé lennie kell, ha része
lesz a történelemnek. Vagy elkísérjük oda. Borja azt mondta:
őrkísérettel. Egyetértesz?
– Nem tudom.
Kapkodó gyöngédség, szemünk lehunyva a Petrovszkij
parkban… ölelkeztünk, ősz volt, álltunk, mint a fák, és a
kutyasétáltatók a lábunk körül vezetgették ölebeiket, a táskáink
pedig, háttal egymásnak támaszkodva, vártak ránk a padon. A
fasorban a Katonai Repülős Akadémia alakulata keringett, mint
egy körhinta, felvonult egy szakasz, lassított és balra igazodással,
felénk tartva, zászlóaljba szerveződött, Aljona az elválás előtt a
torkomba suttogott (és megy haza, már nem bűntudattal, hanem
csak kellemetlenül érezve magát, hogy gyorsan hozzátapadjon
valaki másnak a bőréhez, egy másik önmagához: itthon vagyok;
hazaér, a fia ugrándozik örömében: mit hoztál? semmit –
köszönöm!):
– Meg kell értenem, miért történik ez velem. Ez a
legfontosabb…
Belebolondult a szülési szabadság börtönébe… Vagy a férje
szerzett be magának egy kedves kislányt, és elfelejtette… Vagy
unalmában, szeszélyből, „még valakit”, de nem teljesen, de ez a
valami majd átkarolja, és felrepíti a csúcsra… Vagy az ifjúkorod
árnyai után akarsz futni, amíg a feneked nincs összeszabdalva,
amíg nem lesz petyhüdt a bőröd, feleleveníteni, szégyentelenül
felzabálni az ifjúságodat – még egyszer, belefeledkezve, mintha
nem is történt volna semmi: nincsenek se gyerekek, se ráncok,
se esküvők, ellenállva az időnek és a dolgok temetési rendjének…
Belelihegtem a halántékába, ő pedig szikrázón rám mosolygott,
miután meghallotta a néma választ, s én bármely pillanatban
vártam a bőgését.
Megcsókoltuk egymást, és beültünk egy-egy taxiba.

– Ez pedig itt Ivy Valterovna karosszéke.

Hatalmas, fej fölé érő szék, a karfáján sasfejekkel; a lábam előtt
egy ír terrier ugrándozott. Litvinova menye (nem készültem,
semmit sem tudok róla) kérdésre várt, Litvinov fia egy hangot se
adott ki. Megijesztett: állt egy pillanatig az ajtóban, aztán
zavartan távozott. Később megállapítottuk: művelt, egészséges,
egyszerűen csak ilyen. Egyből arra gondoltam: sose fogom többé
látni.
 És úgy tettem, mintha minden érdekelne, és kivártam a
pillanatot, amikor lecsaphattam.
– Mi pedig éltünk… Szerettünk… Gyerekeket neveltünk. Ez az
élet. Mindenütt. Egy ismerősöm megjárta Auschwitzot,
megmaradt a kezén a száma. A gázkamrákban kellett dolgoznia:
összeszedni a holmikat, az emberek a legjobb dolgaikat vitték
magukkal, azok pedig ott maradtak. Úgyhogy ő meg a barátnői
felöltöztek az idegen ruhákba, táncmulatságot rendeztek, habár
másnap akár ők is indulhattak a kamrákba – aztán meg a
krematóriumba. A mi életünk – a kormánytagok családjainak
élete jó volt, de kegyetlenül kiszámított: iskola, főiskola, család,
munka, nyugdíj…
Észrevettem, hogy a halált nem említette. Valahová „oda”, a
távolba meredt, mintha egy bóját bámulna, én pedig különösebb
készülődés nélkül lecsaptam:
– Litvinov egyedül repült Amerikába? Vagy volt még vele
valaki Ivy Valterovnán kívül?
Szófogadón válaszolt:
– A titkárnő. Anasztaszia Vlagyimirovna Petrova.
Ez a név már örökre megmarad.
– Petrovának maradt otthon családja? Gyerekei?
– Azt hiszem… Előbb Curkónak, az élelmiszerellátás
népbiztosának fiához ment férjhez. Aztán lecserélte az
édestestvérére, aki mauvaiston volt. A gyerekei… Van egy
lánya, Iraida, azt hiszem, a második Curkótól. Meg egy fia – egy
szerelemgyerek. Lelki sérült, de megpróbálta rendesen nevelni,
taníttatni, úgy, ahogy az egészségeseket se taníttatják, elvitte
múzeumba, színházba…
Nem volt már kislány… a leírt események időpontjában
negyvenes… Él-e a lánya? Hogy legalább itt megelőznénk őket.
– Honnan került elő ez a nő?
– Nem emlékszem. Egy időben a Népszövetségben dolgozott
gépírónőként. Onnan esetleg?
– Szép volt?
 – Nagyon érdekes volt. Nem szokványos típus, szinte apácás.
Nagyon halk volt, oroszos arcú, szerényen öltözködött. Szinte
nem is használt kozmetikumot. A haját simán hátra fésülte,
kontyba tűzte, elválasztotta. Hihetetlenül visszafogott volt – és
válaszcsapást mért rám, miután kikeveredett az idegesítő csupa
„nagyon”-jaiból: – De mégis olyan belle femme volt.
Elbizonytalanodtam. De nem volt mit tennem. Elég, ha
elhúzom egy hétig, és megint eggyel kevesebb lesz.
– Umanszkij szeretője volt?
Az idős, fakófehér asszony elgondolkodott, mondja-e, ruhája
alatt válogatni kezdett a talizmánjában, és nem adott ki mindent:
– Nem csak Umanszkij esett áldozatául. Romantikus
szenvedélyt váltott ki a férfiakból. Szigorúnak látszott, de úgy
tetszik, rendelkezett valami csöndes, de nagyon erős… –
váratlanul határozottan kimondta – szexualitással. Femme
fatale. Sok férfit meghódított – mérte ki a következő adagot. –
Egyesek a szeretői lettek – és kiszórta a tenyerére az utolsó
morzsákat: – Umanszkij többször is kérte őt, hogy menjen hozzá
feleségül.
 FEMME FATALE

Genf, a harmincas évek eleje, leszerelési konferencia, Litvinov és

Umanszkij első találkozása, amelyről tudunk – és velük egy
gépírónő, titkárnő, A. V. Petrova? akkor kezdődött?
Visszaléptem a küszöbről: és fénykép? Feltétlenül visszaadjuk.
Nincs róla fénykép, az idős asszony nem kérdezte, miért érdekel
bennünket, keltette fel az érdeklődésünket ez a nő, ez nem lepte
meg; Nasztya Petrova, Curko, A. V., aki megkapott mindent,
amit csak akart, mínusz a debil fia meg a kislány, Nyina, aki
szintén rendkívül szép volt; amikor A. V. végül férjhez akart
menni az egyik utolsó szeretőjéhez, a kislány bezavart, úgyhogy
a kislányt nagyon is jókor ölték meg, de ez sem segített…
Kissé kifújtam magam és félretettem az egészet, és akkor
telefonáltam, amikor biztos voltam benne, hogy egyedül találom
otthon Mihail Makszimovics Litvinovot. Mit hallgatott vajon el?
A Petrova név nem örvendeztette meg a népbiztos fiát:
– Nem mondhatok róla semmit. Egyáltalán nem volt szép, ez
túlzás – mondta ernyedten, óvatosan, megjátszva, hogy nem
emlékszik jól –, egyszerűen csak érdekes asszony volt. Hogy
Umanszkij? Egyszerűen csak kedves és szimpatikus ember.
Elment Kubába, ahol valami szerencsétlenség történt a lányával.
– Kivel állt baráti viszonyban Petrova? Ki ismerheti az életét?
– Több évtizeddel ezelőtt meghalt – és váratlanul fiatalosan és
elégedetten így fejezte be: – Mindenki, aki ismerte, már odaát
van.
Vadul tekergetni kezdtem a hangoló gombokat: mink van?
Szinte semmi. A lakónyilvántartó könyv szerint a Szerafimovics
utca 2., 306-os lakásba jelentették be PETROVA, Anasztaszia
Vlagyimirovna (szül.: 1902), CURKO, Iraida Petrovna (szül.:
1928), PETROV, Vaszilij Petrovics (szül.: 1937) (úgy látszik, ez a
beteg fiú), átköltöztek a 499-es lakásba (a 25-ös lépcsőházba)…
A Kormányzati Ház múzeuma: „a Külügyminisztérium Idegen
Nyelvi Főiskoláján dolgozott az angol tanszék docenseként. 1984-
ben halt meg.”
A lánya, Iraida Petrovna még él, a telefont nem veszi fel, a
szomszédok kikérdezése alapján: ideiglenesen külföldön
tartózkodik… Internet: úgy látszik, A. V. Petrova írt egy
tankönyvet, az Angol nyelvi önképzőt (nyolc kiadás),
társszerzője volt a Nagy angol–orosz szótárnak (két, illetve
három kötetben)… Kidobott a kereső még egy moszkvai
Anasztaszia Petrovát, egy angol nyelvtanárnőt, a „XXI. század
pedagógusai” verseny győztesét, és egy Nasztya Petrovát, a KGB
egykori munkatársát, egy komputeres játék hősnőjét, akit keres
az Interpol… V. I. Lenin Összes művei: „A fegyverszünet még
nincs aláírva. A helyzet változatlan. A többi kérdésre választ fog
adni önnek Petrov a Külügyi Népbiztosságról” – 1918. február.
Nem rokona véletlenül? a holtak nem mozdulnak, nem hagynak
nyomot. Curko gyerekei, az ördögbe is! – öt vér szerinti és
három örökbe fogadott, köztük négy fivér: Dmitrij, Pjotr,
Vagyim és Vszevolod. Válassz ki közülük kettőt, életkorban
megfelelőt, a két fivért-férjet, aztán majd kikalkuláljuk, melyikük
vette el elsőként.

Pjotr „magabiztos és rettenthetetlen” volt, a lányok büszkék

lehettek egy ilyen partnerre a táncmulatságokon, tizenhét éves
korában belépett a pártba, védte Lenint, erősen rövidlátó volt
(szemüveget hordott), a kegyetlen beszolgáltatási kampányban
agitátorként vett részt (és mivel foglalkoztál, te magabiztos és
bátor hős, a háború előtti húsz évben?). 1941-ben bevonult a
moszkvai népfelkelők közé, egy 45-ös üteg parancsnoka volt,
Szpasz-Gyemenszknél mindkét lábán megsebesült, és miután
gyűrűbe zárták, a kitöréskor fogságba esett.
1942. április 12-én Mologyecsnóban, egy koncentrációs
táborban éhen halt. Nem engedték külön eltemetni. Tömegsírba
temették, ahová elhantoltak még hatszáz embert, akiket
agyonlőttek engedetlenségért.
A barátjának ezt hajtogatta: „Kosztya! Kosztya, ha életben
maradsz, menj el Moszkvába, mondd el a gyerekeimnek, hogy
nem felejtettem el őket, és hamarosan hazamegyek” – vajon
miért akart reményt hagyni a gyerekeinek? hogy a felesleges
várakozással meghosszabbítsa a saját életét? És miért
„gyerekeimnek”, így, többes számban? Iraida Petrovna, a lánya
egyetlen személy; Iraida telefonja továbbra is néma (eltelt
közben három hét), várunk.
Mitya, vagyis Dmitrij egy évvel idősebb, ő tizenhat éves
korától volt párttag. A Vörös Gárda önkéntese. Részt vett Dutov
atamán szétverésében. A Különleges Alakulatok tagjaként részt
vett a baloldali eszerek lázadásának leverésében. Ukrajnában
tagja volt a földalatti mozgalomnak. – Ült az ukrán
ellenforradalmárok börtönében, harcolt Mahno ellen. Elvégezte a
Vörös Hadsereg nehéztüzérségi tiszti tanfolyamát. Mint olyan
kommunistát, aki beszélt idegen nyelveket (vajon honnan?), a
Külügyi Népbiztossághoz mozgósítják (ott szedhette fel A. V.
Petrova a maga rendkívüli szexualitásával), Finnországban,
Japánban, Kínában a főkonzulátus titkára – nagyjából világos,
mivel foglalkozhatott ott a földalatti mozgalom meg a Különleges
Alakulatok után, de hirtelen itt is nem várt fordulat következett
be: huszonhét évesen egy lovas zászlóalj közkatonája, az
Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság
katonaiskolájának növendéke – valami közbeszólt megint.
Aztán katonaság, két év Spanyolországban, Harci Vörös Zászló
Érdemrend, katonai akadémia, parancsnoka a Guderian tankjai
ellen felvonuló ezrednek a Minszk–Szluck országúton. Amikor
kitörtek a bekerítésből, megparancsolta beosztottjainak, hogy
szóródjanak szét. Kettesben maradt egy bajtársával, megkért
egy révészt, hogy vigye át a túlpartra, és a fuvarért elég
szimbolikusan, a névre szóló órájával fizetett – a révész
egyenesen a németeknek szállította le a két parancsnokot. És
ennyi – agyonlőtték, vagy mi? Különben pedig honnan szedték
ezt a révészt?

– Elolvastad?! – Borja nem vette fel reggel a telefont, elkésett, és

másnaposan bűzlött, és majdhogynem kiabált velem az úton, a
lépcsőházban (ismét a Szerafimovicsra mentünk) és a liftben, a
lépcsőn. – Megnézted Curko életrajzát? Tiszta operett! a hős
gyermekei a jégtáblák hősei. Mint az északi kis népek
legendáiban! Állj! Hová megyünk?!
– Mit akarsz? – Abban reménykedtem, hogy az egykori
Kormányzati Házban nincs videomegfigyelő rendszer, és
elfordultam Borja bűzös lehelete elől. – A dolgunkra.
– Én az ügyön akarok dolgozni! – mordult fel sértetten. –
Kezd riasztani ez a história. Semmi sincs úgy! Mutatnak valamit,
én pedig tudom: nem úgy van – csapkodott a keze élével, mint
egy szeletelőgép. – És már mindannyian rég meghaltak. És
többeket megöltek. Habár néhány hullajelölt még mászkál.
Harmadik éve megyünk már, állítólag a legrövidebb, egyenes
úton, és kiderült, hogy csak forgunk körbe-körbe, valami
egészen más körül! Nincs mire támaszkodnunk – mindenütt
nyitott ajtók, mögöttük megint csak nyitott ajtók, és újabb
nyitott ajtók – hallasz engem?!
– Igen, az ajtók.
– És minden ajtó mögött elsuhan egy árny, nagyon gyorsan,
huss, és már el is tűnt. Már nem is értem, mit keresünk. Ezek –
Mirgorodszkij határozatlan kézmozdulatot tett – azt akarják,
hogy a kislánnyal foglalkozzunk, nekünk pedig mintha már édes
mindegy lenne, ki nyírta ki, ugye? Át akarunk törni? Jól értem?
Nyilván így is kell, a te döntésed, de nekem már fogalmam sincs,
hogyan rakjuk össze ezt az egészet… De! – Borja felhúzta magát,
és felkiáltott. – Észrevettem: amióta ezt a nőszemélyt kiszúrtad,
tízszer zavarosabb lett minden! Bármi, amihez csak hozzáért,
egyszerűen kicsúszik a kezünkből. Umanszkij, a légi baleset… ez
a harminchárom testvér, ki-ki a maga életrajzával, a debil
gyerek, Iraida… meg a nagy angol–orosz szótár… meg az a barna
hajú nő a hídon… Megigéz és vízbe fojt ez a te Nasztyád. És nincs
róla egyetlen fotó se, vedd már észre – téged ez nem riaszt?
Mert engem nagyon. Akarod, hogy megmondjam neked a tutit?
Hamarosan te is megrémülsz! Előbb kitaláltad magadnak, mint
valami játékszert, mint egy szuperszonikus és multifunkcionális,
légpárnás szuperkurvát, aki minden összeköthetett volna, ő
pedig ott is termett, ahová te keresztet rajzoltál a térképre.
Fogta magát, és ott termett. Pontosan ilyen. Sőt, még ilyenebb –
te pedig meghibbantál, és úgy döntöttél, hogy az a valami, amit
nem értünk a hídon, nem más, mint ez a nőszemély, és hogy ami
a gyilkosságon kívül, a gyilkosságon felül és a gyilkosságban van,
az mind összefügg vele… És Kosztya kizárólag neki mondta el, ki
ölte meg Nyinát, elmondta neki, aztán elrepült, és felrobbant, a
csaj pedig megjegyezte, és elmondta az övéinek…
– Az lehetetlen, hogy ne jegyezze meg! Nyina felforgatta az
egész életét!
– Én viszont mást mondok neked – Mirgorodszkij körülnézett,
és próbált rájönni, hová is akart kilyukadni. – Nem vezet el ez a
nő bennünket sehová. Mindaz, amihez csak hozzáért,
visszafordíthatatlanná vált, örökre függőben maradt. Mi pedig
belezavarodunk. És beleveszünk – hát ide vezet!
– Értem – odavezettem az ajtóhoz, és megnyomtam a
csengőgombot. Borja csüggedten ingatta a fejét, amikor az ajtó
zárja köhécselni kezdett, én pedig suttogva felvázoltam neki az
instrukciókat: – Curko, Marianna Alekszandrovna. A népbiztos
unokája. A fivérek unokahúga. Egyedülálló. Sánta.
– Kerüljenek beljebb. Töröljék le a lábukat. A csizmájukat
tegyék a komódra, különben a kutyus eléri – egy borzas csau-
csau vonszolta magát utána, amely úgy nézett ki, mint egy plüss
bútordarab, prostituálthoz illő, felborzolt sörénnyel. – Kitették az
utcára egy kosárban, takaróval, egy flakon kutyasamponnal és
műcsontokkal, hogy legyen mit rágnia, ha kezdenek kinőni a
fogai. Üljünk le.
Az öregasszony képe teljesen elmosódott, habár majdnem
biztos vagyok benne, hogy ősz haját simán hátrafésülte és
összetűzte, szemüveget hordott – nyugdíjas tanárnő. Mi pedig,
mint bukott diákok a pótvizsgán, lopva össze-
összepillantgattunk, és zavartan lökdösve egymást, leültünk az
üres asztalhoz.
– Mielőtt beszélgetni kezdenénk – mosolyodott el szigorúan –,
vagyis hogy a beszélgetést feltétlenül elkezdjük, maguk be
akarnak csapni, meg kell tudnom, milyen álláspontra
helyezkedve érdeklődnek Curko népbiztos személye iránt… Nem
azoknak a firkászoknak malmára akarják-e hajtani a vizet, akik
kételkednek benne, hogy az élelmezési és kereskedelmi
népbiztos eszméletét vesztette az éhezéstől a Népbiztosok
Tanácsának ülésein, és azért, hogy befeketítsék, publikálni
akarják a Kreml lakóinak ellátási normáit, vissza akarják
keresztelni Aleskivé Ukrajnában Curkovszk városát, és le
akarják állítani a „Hajóval a népbiztos szülőföldjére”
közművelődési kirándulásokat?
– Csak nem gondolja, hogy az ön nagyapjának, az Állami
Tervhivatal első elnökének életrajza a legkisebb kételyt is
ébresztheti bennünk erkölcsisége kapcsán? – nevetett fel
keserűen Borja. – Még az elfogult szemnek sem sikerülhet bármi
olyat felfedezni, amely a leghalványabb árnyékot vethetné…
Marianna Alekszandrovna! Az Ismerd meg hazádat kör,
amelyet mi a kollégámmal – mutatott rám utálattal – Szaratov
diákjai számára hoztunk létre, nem véletlenül A. D. Curko
személyiségének tanulmányozásával indítja munkáját – tárta
szét a karját Mirgorodszkij. – Ugyan ki mással kezdhetnénk? Hét
földrajzi hely viseli a nevét. – Az öregasszony megkönnyebbülten
felnevetett:
– Merthogy gyötörni szoktak az újságírók: tényleg nem
hagyott magára semmit a nagyapja? Ő pedig annak idején
rámutatott az Oroszországi Szovjet Szövetségi Szocialista
Köztársaság Alkotmányára: ez a végrendeletem! Ötvenhét éves
korában halt meg. Valószínűleg Sztálin hozzásegítette a halálhoz.
– És kiment, hogy bekapcsolja a vízforralót. Órák teltek el…
– A mi családunk kiterjedt… A novogyevicsi temetőben nyolc
családtagunk nyugszik egy sírban. Magát Curkót a Kreml falába
temették. Sokáig harcoltam érte, hogy anyámat mellé temessék.
Kétszer is írtam Gorbacsovnak, fizettem érte, hogy a
Donszkojban őrizzék az urnáját – eltitkolva előlem, ellenőrizték
anyám morális szintjét, de szerencsére a marxizmus–leninizmus
intézet pozitív véleményt adott, tessék, nézzék csak a képeket…
– Nyírfák, áporodott asszonyságok, udvarházak tornácai,
keménykalapos urak, matrózinges kisfiúk falovacskákon, széles
homlokú gimnazisták hosszú kabátban, lovak, szekerek, kopasz
babák, néhány fényképen, mint fehér körmök, a „nép
ellenségeinek” kivágott arca; ismert képek, az arcokat középről
vágták ki, de akkor sem tudom felidézni, ki állt ott – az igazság
emberei elérték a céljukat. – Ez itt anyám, a padon, rövid
ruhában, és annyira hasonlít a lányomra; – a fényképeket egy
sánta öregasszony mutogatja, aki minden erejét beleölte abba,
hogy az anyját beépíthesse a Kreml falába. – Hány gyerek volt,
hány unoka… És azt tudják, hogy a népbiztos unokáinak
nincsenek gyerekeik? Megszakadt a magva. Csak Iraidának volt
egy kislánya, Olja.
Megjegyeztem magamnak, hogy „volt”. Borja szemfülesen
közelebb telepedett, és gyógyírként öntötte magába a teát,
megvárta, míg elhangzik: „Mint egy nagy család, úgy éltünk
ezerkilencszázharmincig a Kremlben, egy háromszintes házban, a
Kommunyisztyicseszkaja utcában, fölöttünk M. családja lakott,
rettenetesen neveletlen kölykei voltak – csak úgy repkedtek ki a
játékaik az ablakon. Az utca kihalt volt, leginkább csak
kiérdemesült özvegyekkel lehetett találkozni –
Dzerzsinszkajával, Ordzsonikidzével, aztán átköltöztünk a
Kormányzati Házba, a 311-es lakásba, amely a 16-os lépcsőház
ötödik emeletén volt…” – és csak úgy mellesleg rátért a
lényegre:
– És Iraida, azt tetszett mondani, ö-ö… kinek is a lánya?
– Pjotré. Itt van, ni.
Megragadtuk a szocialista üdvözlőlap méretű fényképet – a
népbiztos kremlbéli lakásában három sorban helyezkednek el a
vendégek, úgy harminc ember, megszemléltem a női arcokat –
kell benne lennie valami különösnek, azonnal fel fogom ismerni…
– Pjotr ott van balra, lent. A szemüveges, vörös hajú. Valami
idegen gyereket tart a karján. Delegációt fogadnak.
– És volt egy fivére is… ö-ö, Dmitrij, ugye?
– Ő pedig itt van, jobbra, lent – olvadt fel az öregasszonyban
valami –, ez a szőke, szürke szemű, ez Dmitrij. Hasonlít
Lemesevre, az énekesre. A szem körüli duzzanat pedig családi
vonás. – És hozzátette: – A fiúknak kemény természetük és lágy
lelkük volt.
– És miként alakult Dmitrij sorsa? – kérdezte gyorsan Borja,
elhatározva, hogy ott kezd el ásni, ahol puhább a talaj.
– Ezredességig vitte. Spanyolországból hozott magának babát,
spanyol öltönyben díszelgett. Aztán harmincnyolc éves korában,
közvetlenül a háború előtt, váratlanul elvett egy huszonkét éves
– undorral ejtette ki – libát. Kiderült, hogy szajha. És elcserélte a
családi lakást. Utáljuk.
– És ez előtt Dmitrij… nem élt házasságban? – próbálgatta a
talajt sebtében kiképzett utász módjára Mirgorodszkij, és
kibökte: – Petrovával?
– Petrovával? De, elvette Petrovát is. Hogy honnan kerítette,
nem tudni. Állítólag Kínából hozta. Olyan intelligens nő volt.
Taszja néni. Hogy mennyi követ összegyűlt a temetésén! Nem,
fényképem nem maradt fenn róla. Habár volt sok belőle…
Elkeveredtek valahová. Később Pjotr felesége lett, és továbbra is
egy lakásban éltek, de már olyan nyugalom volt, senkinek sem
volt már kínos.
Ahogyan azt a jeles orosz pedagógus, Szimon Szolovejcsik
megállapította, ha a tanuló befejezi a feleletét, és a tanár hallgat,
száz diákból hatvan talál még valamit, amivel kiegészítheti a
feleletét.
– A háború előtt pedig Taszja néni és Pjotr között történt
valami. Pjotrnak született egy házasságon kívüli lánya, Mása.
Aztán elment a frontra, és odaveszett. Taszja néninek pedig
valami kominternes némettől, Wendtől született házasságon
kívül egy debil fia. A német a tisztogatás áldozata lett. Taszja
néni elment Amerikába, Iraidát meg a fivérét elküldte egy
dajkához, Rjazanyba. Dmitrij további sorsát nem ismerjük.
Valaki küldött haza levelet, hogy bekerítették őket.
Megpróbáltuk kideríteni, de mintha valaki – az öregasszony az
égre, a vezetőkre emelte a tekintetét – azt tanácsolta volna:
jobb, ha nem próbálkoztok. Úgyhogy a lakás ennek a szajhának, a
fiatal feleségének kezében maradt. – És megismételte: – Utáljuk.
Egy félórán át próbáltuk még eltüntetni magunk után a
nyomokat, és csak amikor már dugdostuk a lábunkat a cipőbe,
tért vissza Borja oda:
– És az a gyerek, Petrova és a német fia, hol van most?
– Internátusban. És persze nem emlékszik senkire, nem ismer
meg senkit.
– Köszönöm – és próba-szerencse, én is megpróbáltam: – És
ön nem hallott semmit egy diplomatáról, Umanszkijról, aki az
önök házában lakott, a földszinten…
– De igen, bejáratos volt a családunkhoz. Ismerte Taszja nénit
is. – Az öregasszony azt hitte, már elmentünk, elgyengült, és
folytatta, maga sem tudva, miért. – Ismerte. Nagyon is.
Másfél tonnás légi bombának éreztem magam, amely pontosan
egy gőzhajó kéményébe repül. Hogy hívták ezt a németet?
Wendt, Wend, Went? – kínos visszakérdezni.

Pénteken reggel a vörös metróvonalon elrobogtam az

„Unyiverszityet” megállótól a „Krasznije Vorota”-ig, és jó
előérzetekkel mentem fel a moszkvai anyakönyvi hivatal
összesített archívumának első emeletére; röviden és
magabiztosan odacsúsztattam az igénylésemet a vezetője elé:
„Anasztaszia Vlagyimirovna Petrova diplomata, angol szótárak
és önképző tankönyvek szerzője”, „meg szeretnénk őrizni az
emlékét a Külügyminisztérium egyik méltatlanul elfelejtett
veteránjának”.
A népesség-nyilvántartó ügyfélfogadásán dolgozó lánynak még
csak-csak felvillant valami emberi a szemében, a pirospozsgás
arcú lány motyogott valamit érzéki ajkával, és kinyitotta a háta
mögötti szekrényt – és megláttam benne a polcokat, amelyeket
rogyásig zsúfoltak a „Születések”, „Halálozások” és
„Házasságkötések” feliratú dossziék a „Bejelentkezés
házasságkötésre” nyíl irányában, a folyosón jobbra, ahol a világ
legkellemesebb párocskái repdestek, a lány, miután nem találta,
amit kerestem, elvezetett a nyilvántartás mély bugyraiba, ahol
kódolt zár mögött ücsörgött egy lény, a részlegvezető, név
szerint Kozljanyik (a kérőlapra azt írtam, hogy Kozlec), azok
közül való, akik gyűlölik a férfiakat, a gyerekeket, a saját
terméketlenségüket, a munkájukat, az egész világot, csak azért,
mert, mondjuk, a beosztottja ebben a szürke pulcsiban jött ma
dolgozni.
– Mit szeretett volna?
– Meg kell tudnom, be van-e jegyezve 1937-ben
házasulandóként Anasztaszia Vlagyimirovna Petrova, hogy
megtudhassam, ki volt a férje. És szükségem van a fiának,
Vaszilij Petrovics Petrovnak a születési anyakönyvi kivonatára.
– Ezek az információk a személyiségi jog hatálya alá esnek.
Ezeket az információkat törvény védi. Nem adhatjuk ki önnek.
– Csak önök tudnak segíteni, minden rokona meghalt…
– Hozzon nekünk igazolást róla, hogy mindannyian meghaltak.
Forduljon egyéni megrendelőként a lakhely szerinti illetékes
hivatalhoz…
– Mondhatok valamit?
Teljes közönnyel:
– Igen.
 – Meg tudná nézni valaki a fiú születési anyakönyvi kivonatát,
úgy, hogy nekem meg se mutatja, és csupán annyit közöl velem,
hogy be van-e jegyezve rajta az apa, vagy üresen van hagyva?
– Nem. Ma maga jön, holnap a szomszédja. – Nem áll
módunkban ilyen információkat kiadni. Aljas, lélektelen barom,
miféle információkról beszélsz?! Be van-e jegyezve apa a
születési anyakönyvébe egy gyengeelméjűnek, aki most
hatvanöt éves, ha életben van egyáltalán! Azonnal pénzt kellett
volna felajánlani, mert azt hiszi, szükségem van a szellemi
fogyatékos lakására, suttogtam, miközben elhaladtam a
házasságkötő palota mellett – a bejáratához régi Mercedesek
gördültek, első ülésükön tanúk ültek, vállukon átvetett vörös
szalaggal, és olyan komolyak voltak, mintha a szalagok
géppuskahevederek lettek volna. Felhívtam Golcmant: mi újság
nála?
– A Komintern kartotékjában Wendt, Wend vagy ehhez
hasonló nincsen. Az illegális ügynökök közt szintén nincs. A
tisztogatások áldozatai között fellelhető egy Vlagyimir
Vlagyimirovics Vendt, született 1892-ben, Lettországban,
foglalkozása szerelő. 1938 júniusában tartóztatták le, az UNKVD
trojkája az 58-as cikkely 10-es és 11-es bekezdése alapján
agyonlövette.
– Gondolja, hogy ő lenne az?
– Van még egy Bruno Wendt is, egy rádiós, a Német
Kommunista Párt tagja. Moszkvában rádióskiképzést kapott,
Petrova éppenséggel taníthatott neki angolt. Tagja volt Sorge
hírszerző csoportjának Japánban. 1936-ban visszahívták.
További sorsa ismeretlen.
Rádiós Sorge csoportjából. Fülhallgatós alak egy tokiói
pincében. Sötétben tapogatózunk. És ahogy ez mindig is lenni
szokott, megjelennek mindenféle Wendtek, Wendek, Vendek, az
egész világ belőlük áll, és mind akár megfelelő is lehet –
harminchat-harmincnyolcban mindannyian Moszkvában éltek, a
megtorlások áldozatai voltak vagy akár lehettek…
 Tehát, Iraida Curko a debil öccsét beadta internátusba,
megtisztította a terepet, hogy szabadon élhessen, az anyja sehol,
nincs, aki múzeumba hordja, jelenleg külföldön tartózkodik – hát
ez lenne a legfontosabb kérdés, mintha csak valaki rám szólt és
szemével mutatta volna: oda! ODA – már rohantam is Stejnnek,
az olaszországi nagykövetnek lányához, azéhoz, aki a zsarnok
halálakor azt bőgte: „Elsiratom az eszményeimet.”
– Petrova? Emlékszem rá. Nem, ez nem a lánykori neve.
Petrováról szenvedéllyel mondogatták: micsoda nő! Hogy
mennyi pasasa volt… Ajaj, hány ujjunk van kettőnknek
együttvéve?!
Húsz.
– Szerelmes volt belé még Gnyegyin is. Stejn is. Rubinyin is!
De nekem teljesen érdektelennek tűnt. Alacsony volt, az arca
nagyon vékony. A csípője széles, én az ilyet nem kedvelem, de
okos volt, szó se róla. Született egy fia egy rendkívül csinos
német kommunistától. A fiú debil. A némettel való kapcsolata
miatt kizárták a pártból, már a terhessége alatt.
– Litvinov, amikor az Egyesült Államokba indultak, tudta,
hogy Umanszkij szerelmes Petrovába?
– Igen, és igencsak nevetett Konsztantyin Alekszandrovicson.
– Lehet, hogy furcsán fog hatni a kérdésem… Miért élt
Petrova így… egyik fivértől a másikhoz, aztán tovább… Keresett
talán valamit? biztos jólétet, anyagi hasznot?
– Nem kereste sem a hatalmat, sem a gazdagságot – a
nagykövet lánya tehetetlen együttérzéssel pillantott rám. –
Egyszerűen csak vannak ilyen nők.
Már csak az a bizonyos kérdés maradt hátra.
– Inna Boriszovna, elolvastam Litvinov életrajzát…
– Sejnisz írta.
– Igen. A könyvben előfordul két hely, ahol valami miatt
felbukkan Umanszkij, és… elég részletesen. Csakhogy Sejnisz
nem ismerte sem Umanszkijt, sem Litvinovot…
– Csak Petrova mesélhetett neki. Tudom, hogy találkoztak,
Sejnisz jegyezte le Petrova visszaemlékezéseit.
 SZABAD SZERELEM

Felderítettük Sejniszéket. Mindannyian meghaltak, az

archívumuk eltűnt, a leszármazottak arcátlanul válaszolgattak.
Kedden, február 14-én tíz óra tizenötkor összeszedtem
mindenkit, és Borja beszámolt:
– Keresünk egy 1902-ben született nőt. Anasztaszia
Vlagyimirovna Petrovát. Lehet, hogy ez a lánykori neve. Vagy
pedig Curko előtt egy bizonyos Petrov férje volt. Diplomáciai
szolgálata alatt jött össze Dmitrij Curkóval. Aztán átpártolt
Dmitrij testvéréhez, Pjotrhoz. A lánya, Iraida, Pjotrtól született.
Viszonya volt egy némettel, Wendttel, 1937 előtt. Született tőle
egy debil fia. A fiú a Vaszilij Petrovics Petrov nevet kapta.
Ezzel párhuzamosan – Mirgorodszkij kissé elpirult –, vagy ezt
követően kapcsolata volt meghatározatlan számú más férfival is.
Igen valószínű, hogy voltak közöttük magas beosztású
diplomaták. Az egyikük, K. A. Umanszkij többször házassági
ajánlatot tett neki, és egyszer, 1943 áprilisának második felében
és májusában, minden jel arra mutat, hogy a nő kifejezte
hajlandóságát, hogy az ajánlatot elfogadja. Ez minden, ami tegnap
estig van. Állítsuk fel a bábukat, és játsszunk velük?
– A nő nem szerette Umanszkijt – Aljona kizárólag nekem
beszélt, én pedig lesütöttem a szemem. – Kosztya megkérte a
kezét? Nem is egyszer. Petrova éppen negyvenhárom tavaszán
mond igent. Mert két éven át nagyon is jól élt az Államokban, és
szeretett volna még néhány évig jól élni Mexikóban is. Nem
pedig Moszkvában téblábolni, és kínlódni a debillel. Hideg
számítás. Másfelől, ha Umanszkij ismeri már több mint tíz éve,
akkor pontosan tudhatta, kikkel feküdt még le a nő…
– És mi van, ha szenvedélyesen szerette? – csapta össze a
kezét Borja, elrejtve közben a gúnyolódását. – Igen, tudta! És
mint a soron következő, ő is használta! És várta, várta a
szerencséjét, hogy egyszer majd használhatja osztozkodás nélkül.
Hollywood is ismer ilyenre példákat! Megkapta, aztán ő maga
visszakozott – mi a fenének kéne neki? A nőnek meg azt
mondta: szenvedek, de nem válhatok el a lányom miatt. Mit
mondanak a kortársak? Alekszandr Naumovics!
– Azt hiszem… Számításba kell vennünk. Petrova a
magánéletében mintegy a tükörképe volt Umanszkijnak. Lehet,
hogy éppen emiatt értették jól meg egymást. Képesek voltak
megbocsátani egymásnak… Ezenkívül, képtelenek vagyunk
megérteni a kort, az ő korukat, azt, hogy mi volt a levegőben…
Hiszen azokban az években nőttek fel, amikor azt hirdették,
romboljuk szét a családokat… Kommunákat hoztak létre, több
tízezret… Hogy mi zajlott ezekben a kommunákban
éjszakánként, azt csak a GPU tudta. Kollontaj könyvei a szabad
szerelemről… A magatartásukat nem szabad csak személy
szerint laza erkölcsükkel magyarázni…
– Vagy velük született hajlammal – szúrtam közbe.
– Tegyük fel. De ha két érett korú ember mégiscsak mély
érzelmeket táplált egymás iránt, és szenvedtek attól, hogy nem
lehetnek együtt, ez őket… valahogy… – Golcman valamit firkált
a feljegyzései közé, és rám pillantott. – Azt gondolom, talán volt
itt még valami más is. Mi történt egyetlen éjszaka alatt?
– Semmi új. Egyszerűen csak olvasgattam, más nézőpontból…
Litvinov első életrajzát, amelyet Sejnisz írt. Szokványos szovjet
könyv. De mindazt, ami a kliensünkkel kapcsolatos, valahogy
furcsán adja elő. Ezt azonnal észrevettük. – Lennének
kérdéseink Sejniszhez. Csakhogy a biográfus már rég meghalt, és
nemrégiben meghalt a felesége is. A kérdések
megválaszolatlanok maradtak. A nyomozók némán ültek, engem
méregettek. – Egyáltalán, hogyan került elő Umanszkij?? Ezt az
embert már elfelejtették, negyven éven át senki sem említette,
Litvinov életrajzában Umanszkij még jelentéktelen szerepet sem
játszik. Ennek ellenére beleírták a könyvbe. Vagyis volt valami
szermélyes kapcsolat, összefüggés. Kivel? Sejnisz nem látta sem
Litvinovot, sem Umanszkijt, mindabban azonban, amit megírt,
van valami személyes. Ha mindent egybevetünk, akkor az
elítélés mögött megbúvó fokozott figyelem. És annyira fontos a
szerzőnek, hogy az életrajz legfontosabb jelenetét – Sztálin és
Molotov fogadja a Kremlben Litvinovot, előbányásszák a
szemétdombról, és elküldik az Államokba – Sejnisz úgy írja le,
mintha e találkozó értelme másban rejlene: Litvinov megtesz
mindent annak érdekében, hogy hogy Umanszkij szabadlábon s
életben maradjon, és ha hinni lehet az életrajzírónak, az öreget
nem is izgatja más. De hiszen ez badarság! Mit akar Sejnisz
bizonyítani? Hogy ennyire aggódik Umanszkijért? De mi köze
mindehhez Sejnisznek magának?
– Gyerünk-gyerünk – szólalt meg Borja –, hiszen
figyelmeztettelek.
– Sejnisz valaki másnak a szavait jegyezte le. Stejn lánya
bevallotta, hogy Sejnisz találkozott Petrovával, vagyis
Umanszkijról és Litvinovról ő mesélt a biográfusnak. Úgy néz ki,
hogy Sejnisz akaratlanul belevitte Litvinov életrajzába a nő
magyarázatát, az ő viszonyát, az ő személyes indítékát, habár
maga Sejnisz nem is tudta esetleg, hogy mi is annak a lényege.
A nyomozók nem hallgattak, az egyikük megkérdezte: na és
mi?
– Mindjárt érthető lesz. Hazugságot olvasok, egyszer már
olvastuk, de most úgy kell meghallgatnunk, mint a nő hangját –
az első olyan dolgot, ami hitelt érdemlően, személyesen Taszjától
származik. Ott ülnek hárman: Sztálin, Molotov, Litvinov.
Litvinov hirtelen feltesz egy hihetetlen kérdést: és mi lesz
Umanszkijjal? A következőképpen van felépítve: Litvinov
feltételt támaszt: én elvégzem a győzelmünk érdekében
szükséges legfontosabb munkát Amerikában, de ezért
kegyelmezzenek meg Umanszkijnak, semmi mást nem kérek.
Sztálin: adunk neki valamilyen munkát. Molotov: Umanszkij
nem marad munka nélkül. A vezérek zavarban vannak,
megpróbálnak visszakozni az ígéretüktől, igyekeznek kideríteni,
mennyire fontos ez Litvinovnak. Litvinov számára azonban –
úgy látszik, így akarja Taszja – nincs ennél semmi fontosabb,
ezért kockára téve az éppen csak most kihúzott nyerő
szelvényét, nyomást gyakorol: vagyis Umanszkij a Külügyi
Népbiztosságnál marad, mint a kollégium tagja? – egyenesen
diktálja, hová nevezzék ki Umanszkijt, ez az ő ára. Miért
gondolta ki Taszja ezt a beosztást? Hiszen tudta, mivé nevezték
ki valójában Umanszkijt, de fontos volt, hogy azt higgye: ez nem
Sztálin nagylelkűsége volt, hanem Litvinov alakította így. Vagyis
Kosztya nemcsak az életét, hanem az állását is köszönheti az
öntudatos öregnek. Igen, a kollégium tagjaként – ezt Sztálin
mondja, nem a népbiztos, ezt Taszja találta ki a hihetőség
kedvéért. Molotov nem dönthette el; engedni vagy sem, ezt csak
Sztálin dönthette el. Ennyi az egész. A nő elképzelése szerint
Sztálinnak, Molotovnak és Litvinovnak 1941 októberében a
legfőbb gondja ez volt. Taszja azt szerette volna, hogy a
történelemben éppen így maradjon fent minden, ahogyan ő
valami oknál fogva kitalálta. De miután befejezte a mese
szövögetését, és lediktálta Sejnisznek, mit és hogyan írjon,
Taszját elfogta a szomorúság, hogy abban az elmúlt életben
mindenütt jelen volt, de most már senki sem látja őt, semmi nem
marad utána, az immár idős asszony után. Rá nem jellemző
gyengeség kerítette hatalmába, és váratlanul hozzátette: írja
még meg ezt is. Litvinov: kit vihetek magammal? Litvinov,
miután Umanszkij dolgát elrendezte, a saját legégetőbb,
legfájdalmasabb kérdésének, saját utolsó kívánságának
megoldásához fog. Nem a felesége felől érdeklődik, vele amúgy is
minden világos, hanem Petrova felől. És Sztálin nyugodtan
válaszolhatott, minden pontosító kérdés nélkül: vigyen bárkit,
akit csak akar – de csak most az egyszer…
– Ha volt róla információja, kiről is van szó – segített Golcman.
– Igen. Igen. Egy hétköznapi nő így folytatta volna: és el is vitt
engem magával. Taszja azonban elhallgatott, megelégedett azzal,
hogy Sztálin tudott róla… És Sejnisz is akaratlanul elhallgatott,
habár logikusabb lett volna folytatnia, kit is választott ki
Litvinov, ha már ilyen szabadságot kapott. Petrova indítékát
tehát felfedtük. – Hangom elakadt, már nagyon is fájdalmasan
reszketett.
– A nő – igazolta önmagát!
A titkárnő, aki az ajtóban ácsorgott titokban, felsikoltott és
zavarában a szájára csapott. Aljona dühödten összerezzent a
váratlan hangra, hátrafordult, és ráüvöltött:
– Csukja be az ajtót! Ez nem tartozik magára! – Helyeslést
várt el mindannyiunktól, görcsösen cigarettát kotort elő, és újra
hátrafordult: – Másenyka, az isten szerelmére, bocsásson meg,
egyszerűen csak ránk ijesztett… Kérem, ne csinálja ezt máskor,
jaj… – Végigsimított a bal melle alatt, kényszeredetten
felnevetett, és rágyújtott, miközben titokban körbenézett,
mintha megpróbálná megérteni, mi változott meg az irodában.
Mirgorodszkij közönyösen bámult rám, mint a folyó fenekéről
felemelkedő buborékokra, valakinek leverten bólintott az
ablakon túlra, kikapott a gyümölcstartóból egy almát, és úgy
beleharapott, hogy az álla nedvesen ragyogott az asztalon
szétfröccsenő almalétől. Golcman – már nem rajzolgatott
nyilakat és háromszögeket, a papírlapokat megszokott módon
eltakarva becsúsztatta egy mappába, a mappát összekötötte, az
irodájában majd lepecsételi, és kiment, hogy mondjon valami
vigasztalót a titkárnőnek, olyasmit dörmögve, hogy „jelentem az
elképzeléseimet”, vagy hogy „gyorsan belepillantok”.
Az én elérhetetlen álmom: egyedül elmenni az irodából.
Borja csámcsogva megkérdezte:
– Láttad a portugálok elleni meccset? A buzik! Nesze neked
Szmertyin! Egyszerűen provokálták! Mész, hogy kialudd magad?
– Indulhat a sofőr a kocsihoz. – A titkárnő azt felelte,
„értettem”, és kilépett a vonalból. Összetéptem a jelentést, és a
kukát keresve az asztal alá pillantottam – a takarítónő állandóan
más-más sarokba teszi, úgyhogy mindig mellédobom a szemetet.
– Gyere, hazaviszlek. – Aljona, anélkül hogy a választ
megvárta volna, görnyedten és esendőn javasolta: –
Mirgorodszkij, ke-edves! Maga az egyedüli derék ember itt.
Magyarázza már el nekem is. Mi történt ezzel a Taszjával?
– Ki akarta magyarázni magát! – repült ki az almacsutka Borja
szájából. – Nem értetted?! Kosztya csak hülyítette: szeretlek, de
elvenni nem tudlak, sajnálom a kislányomat. És erre a lányát,
mintha csak rendelésre, megölték. A nő pedig azt mondja
Kosztyának: ó, te szegény… sajnálom a kislányt, de most már
elveszel? Hogy térhetett ki ez elől Kosztya? Csakis egy módon:
kedvesem, és az hogy van, hogy negyvenegy őszén nem jöttél
hozzám, akkor nem állta utunkat senki, és a kislányom is az
Államokban lebzselt? Meg te is szabad voltál, én Kujbisevben
kuksoltam, és vártam a kinevezésemet… vagy hogy agyonlőnek.
Te pedig elfordultál, és elmentél Litvinovval, akkor nem akartál
hozzám jönni, ki is akarhatna egy ilyenhez?! Én pedig
szenvedtem, lehet, hogy a szívem is megszakadt. És akkor a mi
Taszjánk Sejniszen keresztül válaszol, lehet, hogy akkor rögtön
nem találta meg a kellő szavakat, amíg a férfi repült, felrobbant,
de aztán belegondolt, és így magyarázta: hogy merészeled magad
Makszim Makszimovicshoz hasonlítani? Litvinov megmentett
téged, Kosztya! Te elárultad a tanítódat, ő viszont megbocsátott
neked… Még Sztálintól se félt, értem tette, nem fogod fel?! Még
hogy azt az átkozott Mexikót ajánlották volna neked, ha nem
vagyok… kedvesem… Te csak ne tegyél nekem szemrehányást,
kedves… Hát ezt bizonygatta Taszja.
– Ez a nő… – Aljonának fogalma sem volt, hogyan folytassa,
Mirgorodszkij azonban részeg cikcakkokban és külső segítség
nélkül iramodott a célja felé:
– Lefeküdt Litvinovval. A Szovjetunió külügyi
népbiztosságának népi komisszárjával. És nemcsak lefeküdt vele!
Ahogy a főnökség látja, még szerette is. Nem érted?
– De hát ez… Borja, negyvenegyben Litvinov hatvanöt éves
volt!
– Na és? Én is kiszámoltam. Vagyis megőrizte a potenciáját. És
különben is, sokan dugják a titkárnőjüket, ez nagyon kényelmes
helyzet. Csak nagyon összezavarja az utunkat… Minden, amihez
csak hozzáér ez a… És azt tudja, hogy Litvinov felesége, ez az
angol nőszemély, aki belehibbant a szabad szerelembe, nagyon
szeretett négyszemközt beszélgetni Nyina Umanszkajával? Mire
taníthatta? Váljék egészségére.
Aljona, akár egy filmsztár, hányingert keltő pózban leült elém
a padlóra:
– Ugye, ez nem igaz?…
– Te is tudod, hogy igaz.
– Nem, nem tudom. Nem hiszem – és bepárásodott a szeme. –
Az nem lehet, hogy hatvan év távlatából ilyen magabiztosan fel
tudjátok tárni valakinek az életét…
– A helyzet az, hogy mindenre képesek vagyunk. Na, én
megyek.
– Elvigyelek?
– Egyedül akarok menni.
Aljona elnémult, rázta fájdalomtól tompa fejét: igen, persze,
megértem – és mutatta is: menj csak, szia; aztán a hátam mögött
teli torokból bömbölni kezdett, arra számítva, hogy hallani
fogom, amíg az ajtóhoz érek, külön kiemelve, hogy én hülye –
belégzés, kilégzéskor pedig erőteljesebben: hogy me-ekkora egy
hülye vagyok… – és nyüszítés, egészen a lift nyikorgásáig; aztán
vagy azonnal befogja a száját, vagy felugrik, és rohan utánam.

A szabad szerelem elmélet követője és gyakorlati megvalósítója,

Alekszandra Kollontaj mexikói nagykövetként szolgálta a
Birodalmat, és Litvinovval sírig tartó barátságot ápolt; Kollontaj
javaslata szerint minden gyermeket bölcsődébe és internátusba
kell adni – ily módon a gyerekek már csecsemőkoruktól fogva
gyakorlatra tesznek szert az együttélésben, és nem vonják el a
szülőket sem a munkától, sem a nemi élettől.
 Gondoskodni kell, írta, a legfontosabbról, arról, hogy átéljük a
nyáréji álmot, szerelemben, szárnyalásban – ebben rejlik az élet
ünnepe. És mindegy, hogy kibe. Csak szerelem legyen.
„Szárnyakon kell járni.” Lehet ez akár csak két-három nap,
lehetnek évek – az erőtől, az ámítástól, az önámítástól függ. Én
az aszketizmus ellen vagyok, írta Kollontaj, vágyom arra, hogy
mohón magamba fogadjam az életet, annak mindenféle
megnyilatkozásában. Megértés? Hiszen az lehetetlen! Nem
engedhetjük, hogy a másik felfalja személyiségünket!
A szerelemben önámításra, gyakran kölcsönös önámításra van
szükség.

Tatyjana L i t v i n o v a, Brighton, Anglia: A mi trágár és boldog

gyerekkorunk.
Néztük a felvonulást a Mauzóleum diplomataszektorából, és
nem értettem, miért tolonganak odalent az emberek, amikor
idefönt annyi hely van. Hallottam az osztályrétegződésről, a
nyomorról, és anélkül, hogy felfogtam volna, sok mindent
elfogadtam.
Odahaza nem büntettek bennünket. Egy alkalommal
szórakozásból, tudatosan elárasztottuk Antonnak, a
kazánfűtőnek családját, akik az alagsorban laktak. Elbújtunk, és
figyeltük, hogy emelkedik a víz. Ha egyszerű emberekkel
barátkoztunk, akik panaszkodtak az életre, apám úgy vélte, hogy
rosszindulatú balfékeket fogtunk éppen ki. Anyám apolitikus
maradt, művészettel foglalkozott, és nem olvasott újságot.
A spártai angol neveltetésnek köszönhetően asztalunkról
mindig hiányoztak az ínyencségek meg az édességek.
Mindenkinél korábban reggeliztünk, de szerettünk bemenni a
szüleinkhez reggelizni. Beszaladtunk a hálószobába, én pedig
felfigyeltem rá, hogy a szüleim ágyát időnként elválasztotta az
éjjeliszekrény, időnként pedig nem.
Anyámnak szinte minden estéjét lefoglalták a fogadások, vagy
hogy elkísérje a rangos külföldieket a Hattyúk tavára. A reggeli
felkelés – hétkor keltünk – különösen elviselhetetlen volt
számára. Ül a komód kihúzott fiókja előtt, és próbál
mindannyiunknak előhalászni egy-egy ép pár harisnyát. A
zoknik, bugyik, melltartók – amelyekről szinte mindig hiányzott
egy gomb – összegabalyodva türemkedtek ki a komódból –
anyám ráhajtja a fejét erre az egész kibuggyanó ruhakötegre, és
hirtelen, mintha csak én lettem volna, felsírt: „Buta anya! Hülye
anya!”
Misa odament hozzá, és átölelte: „Anya nem hülye, anya csak
elfáradt.”
Anyám eleven, vidám, nyíltszívű asszony volt, a hangja
hajlékony, vidám, sokszínű. Arcbőre friss, kézfeje vékony és
hűvös, hosszú ujjain ovális, sima körmök, haja dús fekete, szeme
barna, amely hol matt színű volt, hol felcsillant az örömtől,
valahányszor felénk fordult.
Az apám iránti érzelmeim szilárdan és reménytelenül a
pénzzel és a jóléttel forrtak össze. Hogy kínlódtam minden
alkalommal, amikor Genfből hazatért! Örültem neki, ő viszont
mintha nem gondolt volna arra, hogy az örömöm nem azoknak a
csodaszép dolgoknak szólt, amelyeket kintről hozott.
Amikor húszéves koromban elvesztettem az ártatlanságomat,
furcsa gondolat futott végig rajtam: van-e jogom hozzá, hogy
továbbra is apám tartson el?
Pénzt kérni kényelmetlen. Anyámnak nincsen, de vajon
apámnak? Úgy véltük, apám zsugori, pedig egyszerűen csak nem
ismerte ki magát a pénzügyekben – nem kellett foglalkoznia
vele: az ételt házhoz hozták, a házhoz tartozó személyzet, élén a
sofőrrel, szintén állami fizetést kapott. A színházi premierekre
elküldték a jegyeket, a konzervatóriumban ingyenes belépésünk
volt a kormányzati páholyba – ha mi nem mentünk, üresen állt.
Anyám estélyi ruháira szintén kincstári pénzt különítettek el.
Apám ennek ellenére költekezőnek könyvelte el anyámat.
Anyám odaküldte hozzá Misát a következő üzenettel: a fösvény
férjek pazarlóvá teszik a feleségüket. Misa egy perc múlva jött is
vissza, és fontoskodva közölte a választ: a pazarló feleségek
fösvényt csinálnak a férjükből!
Amikor az egyik háború utáni, sztálini devalváció idején apám
előjött a dolgozószobájából, és komoran azt mondta:
„Tönkrementünk”, anyám összecsapta a kezét, elnevette magát,
és vidáman felkiáltott: „Akár mint Trollope-nál!”
Anyám szavai szerint amikor apám udvarolt neki, azt mondta:
„Az orosz lány egy csókért mindent odaad.”
Anyám elvből kiállt a szabad szerelem mellett, viszonyokba
bonyolódott, váltogatta a hódolóit…
Nem emlékszem, mikor láttam először Petrovát. Olyan
érzésem van, mintha mindig is jelen lett volna az életünkben.
Bármi volt is: meg kell kérdezni Petrovát! Ő mindig tudott
mindent. Nem mondanám, hogy szép volt. Hosszú, ikonszerű arc,
egymáshoz közel ülő szemek. Mindig kontyba kötött haj.
Alacsony volt, és nem volt telt. Nyilvánvalóan kiütközött rajta a
zsidó vér. Úgy viselkedett, mint egy pártbéli hölgy, mereven
tartotta magát. Ízlésesen öltözködött. Apámat imádta.
Való igaz, a végzet asszonya – ez a családi legenda róla. Voltak
szerelmi viszonyai, és a pletykák szerint nem is kevés. De ezek
közül többet is csak azért találtak ki, hogy mindenki azt gondolja,
valaki másnak a szajhája, nem az apámé.
Anyámhoz nagyon őszinte volt, mesélt neki a kalandjairól.
Egyszer megkérdezte: „Tudja, miért szeretnek engem a férfiak?
Mert én mindegyikkel más vagyok.”

Két évvel később újra meghallgattam ezt a vallomást, és e

ponton igencsak felháborodtam.
Itt van még egyszer: „Tudja, miért szeretnek engem a férfiak?
Mert én mindegyikkel más vagyok.”
Nem értem. Mit jelent ez? Vagy a tanú gyengült el öregsége
okán, és hazudott, vagy Petrova mondott valóban valami
ostobaságot, olyasfélét, amilyeneket a női magazinokban szoktak
kinyomtatni: mindig másmilyen tudok lenni a szerelmem
számára. Vagy talán azt akarta mondani, hogy képes változni,
levedleni a bőrét, és minden új szezonhoz új férfira van
szüksége? Vagy ez lenne a trükk: bármely férjes, egy bizonyos
férfihoz tartozó nő nem más, mint kikötött hajó, teljesen feltárt
és kisajátított föld; te pedig ránézel egy idegen nőre, és azt
gondolod: ha egy ilyen az enyém lehetne, ha ezt megkefélhetném
– és Petrova a maga finomságaival értésére adta a kliensnek:
nem, azt, amit most látsz, elfelejtheted, az, amit a mostani
partneremnek adok, azt csak neki adom, veled egészen
másmilyen leszek. Így van? vagy sohasem leszünk képesek
megérteni téged, Taszja?
 A PONTY

Két napon át sűrűn hullott a hó, a kocsik alig evickéltek, és én is

arra aludtam el, hogy a hóvihar csapkodja az ablakot.
– Borisz Antonovics, hogyan szeretné ünnepelni az újévet?
Borja hunyorogni kezdett, nagyot ásított, és kifújta magából:
– Egyedül.
– Minden férfi ezt válaszolja.
A titkárnő előkészült rá, de végül is engem nem mert
megkérdezni erről, és haragudott magára kishitűségéért.
Elmenőben voltam.
– Hé!
Hátrafordult a rázuhanó betontábla süvítésére.
– Nem emlékszem, mi a neve – szólaltam meg hangosan, hogy
Golcman is hallja –, de az, amit itt lát – és közben a kulcscsontom
alá böktem –, az csupán a százötvennegyedik koncertelőadás.
Nincs semmi más ezen a helyen. Csak ragacsos légypapír az apró
rovarok számára. – A titkárnő a két kézfejét nézegette, amelyek
ellenségesen szembefordultak egymással a klaviatúrán, és
meggörbítette a hátát. – Ennek kedvéért nem érdemes váltani.
– Köszönöm, hogy figyelmeztetett. De azért e helyen én mégis
magát látom. Habár maga sose szokott valódi lenni.
– Én nem létezem. Csak a boldogtalansághoz vezető
legrövidebb út van.
– Mihelyt megláttam magát, az első, amit szerettem volna,
hogy felmelegítsem. – Tettetve könnyedén felkacagott, mint aki
csak most ocsúdott fel. Ha ez minden, amit most tesz… annak
érdekében, hogy lefekhessen velem, akkor ez a kifinomultság
tiszteletet vált ki belőlem.
Miután köszöntöttem az új évet, néztem ki az ablakon az első
januári reggel semmijébe, a felismerhetetlen, nappali
világosságban fürdő városra – mindenki eltűnt, az utcákon
semmi mozgás, csak a házmester haladt a talicskájával, lassan és
félelmetesen, mint a föld utolsó cárja – óvatosan tolta maga előtt
a talicskáját, mint egy babakocsit, benne halott gyermekkel.
Elindultam, és élveztem, hogy rossz a kedvem – lábnyomaim
kígyóként tekergőztek utánam a hólepte aszfalton; hirtelen
mintha csak folyni kezdett volna, hó hullott le egy ágról,
felkaptam a fejemet – egy varjú változtatott éppen helyet. A
udvarokon át kereszteztem a villamosvonalat, és a parkon át,
amely finom saslikillatot árasztott, a tó jegén át, miközben
szörnyülködve pillantgattam egy hombárra, amelyen tábla
díszelgett: „Tanuld meg edzeni testedet, és ússzál télen” (egy
szélben lebegő, csíkos szalag hatalmas, szederjes léket vett körül,
amelyben egy kövér nő fürdőzött), felkapaszkodtam a partra, és
a kerítésen lévő lyukon át kibújtam a Tyimirjazevszkaja utcára –
szemben velem kopasz, fedetlen fejű apuka haladt, eltartva
magától egy felbontott üveg sört, meg a lánya – a kislány
apácamód mélyen a szemébe húzta kabátja kapucniját, kezében
kerek bádogdoboz himbálózott újévi ajándékkal. Rám dudáltak,
hogy felismerjem a kocsit, és bemásztam egy ütött-kopott 7-es
Zsiguli hátsó ülésére, beleszagoltam a levegőbe, és leengedtem az
ablakot – Mirgorodszkij részegen érkezett. Hallgatagon,
tévelyegve kikeveredtünk a Bulvarnoje kolcóra, és balra, a
Cvetnoj bulvárra fordultunk, és elhaladtunk a klinika mellett,
ahol vért adtam AIDS-teszthez, majdnem a sarokig.
– Hogy változnak az emberek! – Borja megállt. Terepszínű
horgászöltözéket vett ma magára, az anyósülésen jégfúró
meredezett. – Tehát. Egyenesen, a Szadovaján balra. Van ott két
étterem, a Szir és a Market. A tiéd a Market, ott van a sleppjük.
Hallasz engem, főnök? Mondom, hogy változnak az emberek!
Felhívom Gorgyejevet, ő az ügyeletes, rendes srác, a
Moszkovszkij áruházban dolgozott biztonságisként. Mint valami
alezredes! Mondom neki: háromszáz dolcsi. Csinálni nem kell
semmit. Egyszerűen fogd a fegyvered, a kocsid, és egyenruhában
állj meg a sarkon, a Market étterem előtt. A kocsiból nem kell
kiszállni. Háromszáz dolcsi! – Mirgorodszkij ingerkedve mutatta
fel valakinek a három ujját. – Úgyhogy kikapcsolta a mobilját, és
lelépett a munkahelyéről, egész napra… Tisztára megfájdult a
feje. És ahogy kellett, úgy csinálta – ki állt már tűzoltó pumpával
két órát a tűzszekrényben?
Próbáltam nem sietni, a Szadovoján felfelé lépdeltem,
hunyorogtam a hópelyhek csiklandós érintésétől, kialvatlan
fejemet olyannak éreztem, mintha gumiból volna: így légy okos;
a fejemben azonban nem maradt meg semmi, a fagy nem
hagyott helyet semminek, nekem se. Csak legyen még időm
megállni kicsit az első megszólalásig, megállni, hogy kifújhassam
magam, két mélyet be- és kilélegezni, és megrázni-ellazítani
könyöktől lefelé a karomat – a feszültség és a félelem könyöktől
lefelé, az ujjak irányába gyűlik fel, tanított meg rá egy futólag
megismert hipnotizőr. Egyébként pedig már nem is kell többé
gondolni sem erre a napra – eljött, egy óra múlva véget ér,
emlékszel rá s nyomban el is felejted, aztán meg majd csak
mosolygok rajta, mint annak a valakinek a gyerekes, fogorvostól
való félelmén, aki jó távol maradt innen, hogy élje az életemet.
Az éttermet már messziről kiszúrtam magamnak – az
elengedhetetlen hatszázas Merci a száznegyvenes
karosszériájával ott nyaldosta kipufogófüstjével az aszfaltot az
üvegezett bejárat előtt; a léhűtők szeme láttára ciki lesz a
karomat rázni és megállni, könnyen megjegyezhetik az
arcomat… A bejáratnál belekapaszkodtam a reklámszarral
telipakolt állványba, és belelapoztam – belégzés-kilégzés –
néhány csicsás magazinba, és nem eléggé tekintélyesen, sietősen
biccentettem oda (ne nyüzsögj!) a kikent-kifent, miniszoknyás
csajszi kérdésére:
– Várják?
Leráztam kék kötött sapkámról a havat, hozzácsapkodtam a
tenyeremhez (könyöktől lefelé a kezemmel), és letopogtam
bakancsomról a havat, sajnálkozva magamban a takarítónőn. És
már intett is egy csábító, manikűrözött kéz… Nem néztem hátra,
de észrevettem, hogy a tornácra sötét alakok lépdeltek fel,
egyikük hangtalanul a nyomomba eredt, amint áthaladtam az
üres asztalok és besötétített ablakok közt a paradicsommadaras
spanyolfal mögé. Fekete zakója alatt szürke pólót viselő pasas
mosolygott rám, szája sarkából elővillantva egy darabka sárga
fémet is. Bozontos szemöldök, megpörkölődött pofa, vonagló,
bibircsókos arc, oldalra nyalt, ősz haj – kiköpött olyan, mint egy
üzemi szambószekció alkoholista edzője –, ez Fegya bácsi, vagyis
Pankratov. Hátulról meglökött valaki, és a hátam mögül
előkerülő pocakos, vastag nyakú, kopasz homlokú korcs kérdő
pillantások kíséretében brifkót dobott rá a szabad székre, és
felbőgött:
– Bocsáss meg. Csak hogy egyenlők legyünk – és
körbetapogatta a zsebeimet, a hasamat, a hónaljamat, a lábam
szárát, az oldalamat, és himbálózva megállt mellettem, nehezen
lélegezve, fenyegető erőt árasztva (valami elfelejtett,
gyermekkori emlék dermesztette le és erőtlenítette el a
belsőmet), és kelletlenül vonult vissza, hogy helyet foglaljon a
nézők sorában: kinyújtotta fényes nadrágszáras lábát, a nadrág
alól csőrként bukkant elő cipője orra, karját összefonta
bőrkabátos potrohán.
A kínai szemű pincérlány kihozott valami piros, fűszeres lével
leöntött ételt, külön rakott halfarokkal és halfejjel.
– Ponty! – dicsekedett Fegya bácsi. – Látod, a kínaiak úgy
készítik el, hogy nem marad benne egyetlen szálka sem! – fogta
a pálcikákat, és egy pillanat múlva gyötrelmesen félrenyelt,
felugrott, és kiment a spanyolfalon túlra krákogni. Égő képpel
tért vissza, és az ételt a továbbiakban óvatosan, figyelmesen
nyelte, mintegy ügyelve rá, hogyan jut túl a torkán. A pincérlány,
aki átnézett rajtam, tányérokat hozott ki. Leüljek? Vagy
megszólaljak?
– Á, Nyikolajics! Éppen bekapunk valamit. – Fegya bácsi
elmosolyodott, kutyamód összegörnyedt, felállt, és
összecsíppentette zakója szárnyait, mire a korcs is élénken
felpattant – reszelős hangon megszólalt még egy hájpacni,
belevetette magát Fegya bácsi ölelésébe, ledobott az asztalra két
mobiltelefont, és levetette a zakóját; aztán mint aki karót nyelt,
megdermedt, elgondolkodva lehunyta a szemét, és mozgatni
kezdte az ajkát – imádkozott! Lebarnult, kiélt arc, egyenes szálú,
szalmasárga haj, gyerekesen elálló fülek, arany mandzsettagomb,
aranyóra, arany nyaklánc a mellén… Fejét csóválva tovább
suttogott, majd hirtelen keresztet vetett – mire a többiek is
keresztet vetettek, még nekem is megmozdult a karom.
Nyikolajics keresztet vetett az ételre is, és vaskos könyökét a
terítőre téve, lehuppant az asztalhoz, savószínű, őrült tekintettel;
kapkodás és düh áradt egész lényéből. Én pedig magamhoz
húztam a legközelebb álló széket – üljünk le akkor, és árván
gyűrögetni kezdtem a sapkámat.
– Nyikolajics, nincs ellene kifogásod, hogy én… pontyot? –
kérdezte félénken Fegya bácsi, és váratlanul rám kacsintott. A
korcs felém tolta a teáscsészét, én érte nyúltam, de nem ment,
táncolni kezdett a kezem.
– Tudod, Nyikolajics, azt hiszem, minden rendben, így kell
ennek lennie! Hogy lehetne másként?! – Fegya bácsi bohóc
módra eltúlozva felhúzta a szemöldökét, felugrott, és keresztet
vetett. – Ahogy Szerafim Szarovszkij mondta! Hanem erre
tekintek én, a ki szegény és megtörött lelkű, és a ki beszédemet
rettegi. – Visszazuhant a helyére, újra rám kacsintott, mindkét
szemével, és beletúrt a pontyba.
– Fegya bácsival akartál találkozni? Itt van Fegya bácsi –
mutatta meg nekem a korcs. – Engem Pavliknak hívnak – és
koncentrálva elhallgatott, hogy megjegyezze a nevet.
Fegya bácsi köhécselni kezdett, hogy elrejtse a nevetését,
szörcsögve szívta be a levegőt a fogain át, és megismételte:
– Pavlik. Na, mi van, srácok, beszéljünk akkor?
– Van egy barátom. Segíteni akarok neki. Egész életében
úgyse bujkálhat – mindössze ezeket a szavakat készítettem elő.
– Na ja, Nyikolajics, azt hiszem, így helyes – jött indulatba
Fegya bácsi. – Barátok, együtt vonulnak az életben! Mint ahogy
mi is! Mert az élet több dolgát is azonosan látják. Mert vannak
férfielveik. És állandóan együtt vannak! Lehet, hogy a sereg óta!
De lehet, hogy már a bölcsőde óta. Vagy együtt jártak a lányok
után? Vagy együtt sportoltak. Nem küzdöttek együtt? Csak az
igazságért? – Rekedten felröhögött, és a könnyeit csorgatva
hirtelen fecsegni kezdett, és öklével a mellét döngette: – Most
pedig a barátjának nehézségei támadtak! Rossz neki! Bajba
került ez a, talán, kiváló ember: hát ki segítsen neki? Apja
nincsen, az anyja idős, egész életét a fiára áldozta, ugyan,
Nyikolajics, mit tehet érte most az anyja?! Hacsak nem segít az
unokával bajlódni, ha van rá ereje… Meglocsolja a virágokat.
Csak a barátja érti meg. Ő siethet csak a segítségére – emelte fel
a karját, és szinte már üvöltötte: – Érdek nélkül! – És
visszatérve a pontyhoz, tovább dünnyögött: – Legyen, legyen ő,
vagy egy másik barátja, akár egy tök idegen valaki, de jóságos,
nem mindegy az nekünk, mi benne vagyunk, nem igaz,
Nyikolajics?
– Tudom, hogy vannak bizonyos követeléseik a barátom felé –
a hangom minden előzetes jel nélkül kisfiús vinnyogássá
változott. – Mi a probléma? Hogyan tudnánk megoldani?
– Mi van, te rohadék, alkudozni jöttél? – pattant fel a helyéről
a korcs. – Adja ide a pénzt! Nyomassa ide a lét! – Tenyerével
végigszánkázott a homlokomon, mintha csak egy szúnyogot
akart volna lecsapni, előrehajolt, és bűzt lehelve ordított,
miközben rám mászott, és öklével a mellkasomat püfölte: –
Tudod, mennyivel tartozik nekünk?! Elbújt előlünk a patkány, és
téged küldött ide? Mire vár? Mire vár!? – és ütésre lendítette a
karját. Kezemet önkéntelenül is az arcom elé emeltem.
– Rendes gyerek ez – mondta meggyőződéssel Fegya bácsi. –
Nem igaz, Nyikolajics? Jól van már… Pavlik… Csak
elbeszélgetünk. Eljött tisztázni a kérdést. És én úgy gondolom,
hogy így helyes. Ha a barátja nem tudja, akkor ő vállalja magára,
majd ő maga megoldja. Hogyan lehetne másként? – Fontoskodva
széttárta a karját. – Ilyen a barátság.
A korcs vadállatként méregetett, és hátrébb húzódott.
Felvettem a földről a sapkámat, ezeknél tiszta a padló, csak az én
cipőmről folyt le a hólé.
– De hát a srácokat is meg kell érteni! Mert mi is történt ott?
Hát ez történt, Nyikolajics – és Fegya bácsi kisimított az asztalon
egy papírlapot. – A barátja, ez a Csuharev – Csuharev a barátja,
ugye? – megnyeri magának, és kölcsönvesz V. Sz. Papernótól
százezret. Százezer amerikai dollárt, Nyikolajics! Egész
életemben nem láttam ekkora összeget! Pedig tizenkét éves
korom óta dolgozom. Itt meg ide van írva: száz! Egy évre. Húsz
százalékra. És alá is írta. Ismeri az aláírását? Látni onnan? Az
övé? Na tessék. Ez csak másolat. De persze megvan nekünk az
eredeti is. Ő maga pedig eltűnt. Hová tette a pénzt? Érthetetlen!
Magadra ennyit nem költesz, hacsak nem csajokra, nem igaz,
Nyikolajics? A pénz sehol. Csuharev sehol. Papernót kár éri.
Paperno bőg, bőgnek a gyerekei is: enni akarunk! Nekünk pedig
muszáj segítenünk a partnerünknek. Paperno eladja nekünk a
követelést – ő már rendben van, megkapta a pénzét, most
viszont nekünk fáj. – Fegya bácsi suttogni kezdett: – Hiszen ez
üzlet. Hiszen üzletemberek vagyunk. – És a papírt zsebre tette.
– A barátja problémáját könnyű megoldani: adják vissza a pénzt.
Minél gyorsabban. – Elkomorodott, és rajzfilmbe illő
basszushangon folytatta: – Mert kár ért bennünket – és arca és
homloka rángatózott s felröhögött.
– Összeszámoltad, mennyivel tartozik nekünk?! – A korcs
közvetlenül a hátam mögött maradt, mindjárt végigvág a
gerincemen valami súlyos dologgal. – Ismered a szabályainkat.
Ahány nap, annyi százalék. Ötszáz lepedő. Hozd a lóvét!
– Maguknál ott az elismervény… Ahogy én tudom, a
barátomnak van egy cége… de problémái adódtak… Ha adnak
neki egy kis időt, el tudja rendezni. Vagy bíróságon keresztül…
 A korcs gyorsan hozzám hajolt, és a fülembe lihegte:
– Téged hogy hívnak? – és tényleg várta rá a választ. – Mi
van?! – És kikapta alólam a széket, én pedig lezuhantam, és rák
módjára a sarokba hátráltam, aztán felugrottam, majdnem
feldöntöttem a spanyolfalat – a korcs egészen közel ugrott
hozzám, váltóval a falnak préselt, és felvisított: – Mit akarsz te
itt megbeszélni? Adja vissza a pénzt! Vagy add ide te! Van
valamid, házad, lakásod? Gyerünk, nézzük meg – rángatta a
karomat a mancsával. – Mivel jöttél ide? Add ide a kocsidat!!!
Tudod te, mennyibe került, hogy lestük a házánál?! A lakásoddal
felelsz érte! Ide az igazolványodat! Telefonálj! Hogy hozzák az
irataidat! Hol a telefonod?! – És csontos kézfejével a képembe
vágott.
Kitéptem magam… de nem, ő engedett el.
– Nekem azt mondták, maguk komoly emberek… Tegnap
megkérdeztem Vjacseszlav Petrovicstól, ő azt mondta: nem
kispályások, tiszteletre méltó emberek.
Fegya bácsi lelkesen, diadalittasan hunyorogni kezdett, amint
a pislogó Nyikolajicsra nézett, széttárta lapátkezét, mintha csak
az elkapott hal nagyságát méregetné, és kedvesen pillantgatott
körbe az elkerített térben, mint a kosárban lévő
macskakölykökre:
– Mit tegyünk? Hogyan másként? Ilyen barátok, mint a tiéd
is, lépten-nyomon előkerülnek. Felvette Papernótól a pénzt, és
eltűnt. Miféle emberek ezek – tenyészteni kéne őket, aztán
miszlikbe szaggatni! Nem igaz, Nyikolajics? Balfaszok. Mi meg
csak imádkozunk azokért, akik bajt hoznak ránk. Bocsáss meg,
Uram – azzal mintha csak tapogatná magát, keresztet vetett, és
felröhögött. – Úgyhogy muszáj: hol szép szóval – és megint
szörcsögve beszívta a levegőt –, hol pajszerrel. Az adott szót be
kell tartani. Ha elvetted, add is vissza. Nem jött össze neki a
biznisz – ilyen előfordul. Akkor kérjen kölcsön a barátaitól, adja
el a lakását. Kérjen segítséget az egész világtól… De miért egyre
mi beszélünk? Csak mi és mi. Mondjon most már maga valamit!
– És olyan szélesre húzta a száját, hogy a szeme eltűnt az olajos
képében.
A korcs visszament a helyére, miközben jól érthetően olyasmit
dörmögött, hogy „majd még beszélünk…”, „majd megkapod a
magadét…”, „földbe döngöllek…”, én előretoltam a székemet,
mint egy sakkbábut, leültem, és egy hajtásra kiittam az egész
csésze langyos, keserű teát.
– Van ötvenezrem. Azt odaadom, és zárják le az ügyet.
– Mi az, baleknak nézel bennünket?! – ugrott fel újra a korcs,
mintha rugóra járt volna. – Nyikolajics, mit szarakodunk itt
vele?! Kinek nézel te minket? Az utolsó kopejkáig! Amennyit
kidobott a gép!
Kivettem a kenyértartóból egy szelet magvas feketekenyeret,
és apró falatokban, egérrágással, hogy minél tovább kitartson,
majszolni kezdtem, közben a nyelvemmel próbáltam kitapintani,
feldagadt-e az ajkam.
– Ennyiben nem maradunk – húzta fenyegetően és
maszkszerűen mozdulatlanra a száját Fegya bácsi, és valahová
messze a hátam mögé bámult: mintha lenne ott valami
számomra már eldöntött, kellemetlen dolog… – Azt hittem, egy
komoly, felnőtt férfi jött ide. Aki tudja, hová érkezett. Most
viszont…
– Nyikolajicsra pillantott – már nem is tudom, hogy fogsz
innen kijutni, kispajtás… – És közelebb hajolt hozzám, és egészen
halkan mondta: – Így nem szabad. Ne hidd, hogy megalázhatsz
bennünket. Ötszáz lepedő. Hogy honnan? Ide hallgass, mi közöm
nekem ahhoz? Én vettem fel talán azt a pénzt? Hm? Adja el a
lakását, privatizálja és adja el az anyja lakását, telkét,
költözzenek be mindahányan egy három négyzetméteres
társbérletbe – de adja meg az összeset. Ez az én szavam.
Márpedig az én szavam, biztosan mondták neked, sokat ér. A
barátod vár? Majd kivár. – És magánkívül sziszegte: – Azt
akarja, hogy csővel verjék szét az anyja fejét? Vagy hogy a
lányának ne maradjon lába?
 – Tudja…
Hirtelen az asztalra csapott, és rám rivallt:
– Akkor tudom, mikor dugom!!! Tartozik.
Nagy levegőt…
– Ötvenet tudok adni – és valamiért még hozzátettem,
szánalmasan a mellemhez szorítva a kezem (fölöslegesen): –
Nincs több.
– Jössz velünk. Megmutatod, hol a barátod – selypítette
váratlanul Nyikolajics, de meg sem rezdült.
Fegya bácsi eljátszotta a szemével, hogy „na, mit mondtam?
hiszen figyelmeztettelek!”, a korcs megragadta a grabancom, és
húzni kezdett: gyerünk-gyerünk.
– Próbálják meg. – Még egy kicsi, és túlleszek rajta. –
Nézzenek oda, micsoda behemót akaszkodik itt belém. Nem
tudom, hol van Csuharev. Tojok rá. A családját akarom kihúzni a
csávából. De ha engem… Három másodperc múlva magukra
rontanak. És Vjacseszlav Petrovics nem fogja megdicsérni érte
magukat. Ezt megígérhetem. Meg Viktor Mihajlovics sem. Ők azt
mondták, maguk komoly emberek.
Hamarosan elindulok, véget ér a havazás, felmelegszik az idő,
egy pillanat alatt elmúlik még egy kortynyi értelmetlen,
verítékes életemből, és meghalok, és nem marad utánam
semmi… Eszembe jutott anyám.
– Kérnek még valamit? – kukkantott be a pincérlány, és
köpenyét zizegtetve már el is tűnt.
– Elvette a pénzt Papernótól? Elvette. És meg is fogja adni.
Ötszáz lepedőt.
Most már én hallgattam. Ők vártak. Szólaljanak meg
Nyilatkozzanak ők elsőként. De nem álltam meg:
– Ami tény, hogy van ötvenezrem. Ha megegyezünk, holnap
megoldom a kérdést.
– Ebben így nem fogunk megállapodni. Ebbe így nem
mehetünk bele.
– Ha nem, akkor ugráljanak, amennyit akarnak, keressék
csak. Pénze úgy sincs. Ezt pontosan tudom. Külföldön viszont van
valakije. Fogja magát, és lelép.
– Na, az nem olyan egyszerű – nevetett fel aljasan Fegya bácsi
–, csak úgy, lelépni.
– Mindegy, pénze akkor sincs – mondtam leverten. Álljak fel,
és tegyem esetleg fel a sapkámat?… – Ha megölik, pénze akkor
se lesz.
– Megölni nem nehéz. – A korcs elengedett, de továbbra is ott
sertepertélt a hátam mögött. – Még könyörögni is fog érte, hogy
minél előbb végezzenek vele.
– Maguk komoly üzletemberek. Ezt mondták nekem
tiszteletre méltó emberek. Konzervgyáruk van
Krasznogorszkban. Szépségszalonjuk. Benzinkútjaik. Hat boltjuk
(kócerájuk) a Déli metróállomásnál. – Még egy kicsit
belebámulok ezekbe az üres szemekbe, ez alá a szalmasárga
üstök alá. – Mit veszkődnek ezzel a rühös birkával? Hát, eltájolta
magát kicsit a kliensük, ez a Paperno. Merthogy ő csak egy birka
maguknak, akit nyírhatnak. De van maguknak száz ilyen
birkájuk is! – Mi a fenének kiabálok? – Én tényleg csak azért
jöttem, hogy segítsek a barátomnak. Fontos nekem.
Mintha csak vártak volna valamire, csengőszóra, jelzőrakétára.
Őrkutyák csaholására.
– Rendben. Már így is szarba kerültünk. – Nyikolajics
lehunyta a szemét, hátravetette magát, mintha csak a nap felé
fordította volna az arcát, és suttogva imádkozni kezdett.
– Szarba kerültünk, Nyikolajics! Éreztem én! Emlékszel,
mondtam is neked rögtön: bepaliztak bennünket! – kapta fel
Fegya bácsi, és gyorsan kiterítette az elismervényt. – Mennyit is
vett fel… Százat? Tudod mit, adj ide nekünk ebből a százból
hetvenet, és el van felejtve. Harminc százalékot elengedünk.
Basszus, hogy milyen aljas embereket hord a föld a hátán…
Hetven. És ezt is – vált fenyegetővé – csak azért, mert
tekintélyes srác vagy.
– Ha ostoba lettél volna, már a föld alá dugunk – magyarázta a
korcs.
– Mi pedig megszorongatjuk kicsit Papernót. Nem igaz,
Nyikolajics? Ő is leperkál egy tízest. Igaz?
– Nem – és már kértem is: – Elégedjenek meg a maguk
részéről azzal az ötvennel.
– De ez így nem alku! Ez nem alku, igaz, Nyikolajics? – Fegya
bácsi hozzám ugrott, és valami őrült táncot járva kezdett
toporzékolni. – Sajnálod a barátodat? De hisz te nem is sajnálod!
Jobb vörös kaviárt zabálni, mint a kukacokat etetni.
– De hiszen eltűnt valahová, a rohadék! – kezdett táncba
körülöttem a korcs is. – Te meg itt állsz!
– Még csak ki se nyírjuk. Kinyírja majd az élet! Nos?
– Én a lehető legjobbat akartam – préseltem ki magamból. –
Ötven.
– Akkor nincs alku, megértetted? Nem jutottunk egyezségre.
Van valaki, aki izmozni fog érted? Hogy fogsz elmenni innen?
Nem fogsz!
– Elnézést – fordultam a kijárat felé. – Azt szerettem volna,
hogy mindenkinek jó legyen. Most megyek.
– Megyek! – villantotta rám a szemét Fegya bácsi. – Elmegy.
Van ötvened. A tiéd?
– Az enyém.
– Milyen bizniszed van? Ha van bizniszed, gondjaid is vannak.
Milyen gondjaid vannak? Mi majd megoldjuk, elvégezzük a
munkát, nyomsz nekünk érte egy húszast, és kvittek vagyunk.
– Nem tudok munkát adni. Csak az ötvenezret.
Fegya bácsi elkáromkodta magát, és a csillárra nézett, mintegy
támogatást várva tőle, Nyikolajics végigmondta az imát, és
megint forgatni kezdte a fejét – lehet, hogy nyomorék, és
mindegy neki? –, és kibökte:
– Rendben.
– Rendben! – Fegya bácsi összegyűrte az elismervényt, és
felkiáltott: – Mi a francnak kínlódunk ezzel a seggfejjel?!
– Paperno tukmálta ránk ezt a seggfejet – heveskedett a
nyomában a korcs is.
– Micsoda seggfej! Mit ücsörgünk még itt?! – Fegya bácsi csak
nem tudott lenyugodni.
– Micsoda szarság! Benne ülünk a szarban. Menjünk, intézzük
el ezt a rohadékot!
– Ettől fogva mindennap le fog szopni – tette hozzá Nyikolajics.
– Menjünk, fojtsuk meg! – Fegya bácsi a kabátját keresve
körbenézett. – Behúzott bennünket a csőbe!
– Rendes srác ez, nem egy birka! – A korcs átkarolt.
– Tudod, Nyikolajics, ez a Paperno viszont egy buzi – jegyezte
meg hirtelen Fegya bácsi. – Az ilyen újgazdag viselkedéssel…
Még ott a tojáshéj a fenekén, de a pénzt már szereti. Ő maga
nem dolgozik, csak a kamatokat kaszálja le – Fegya bácsi rólam
mintha meg is feledkezett volna. – Nyikolajics, mindjárt azonnal
megértettél mindent, én pedig csak ülök, ülök, és érzem, hogy
valami nincs rendben. És most, hogy te kimondtad, kaptam
észbe én is. Mert mi történt? Azt a srácot, ennek a barátját, ni,
Paperno tönkrevágta, aztán ráállította a célkeresztet. Az a srác,
ennek a barátja, ni, értelmes üzleti tervet hozott, én olvastam,
Nyikolajics, nem értettem belőle semmit, de értelmes terv volt,
Paperno pedig eszeveszett kamatra adott neki pénzt, plusz még
a többségi részvénypakett is. A srác, ennek a barátja, ni, még így
se bírta, a saját pénzét is belerakta, és minden odalett.
Nyikolajics, ez tuti nem volt reális! Papernónak viszont ez
befektetés, csak éppen kockáztatni nem akart, úgyhogy minket
húzott a csőbe!
– Micsoda balfasz! – hallgatott oda a korcs. – Fel fogjuk
szántani vele a földet!
– Jól van. Jól van, minden rendben – intett oda nekem
nyugtatólag és búcsúzásképpen Fegya bácsi. – Holnap perkáld le
az ötvenest. Mi idehozzuk a mi birkánkat, megszorongatjuk
kicsit, te pedig rángasd ide a barátodat. Rendben van így,
Nyikolajics? Rendben.
– Rendben van – húztam fel a sapkámat –, de a barátom nem
lesz itt. Én magam se tudnám előkaparni.
A zene és a tánc elcsendesedett, csak Fegya bácsi cicegett bele
a csalódott csöndbe, szipogott, a taknyát nyelte, és rám
kacsintott. És biccentett is: igen. Igen.
– Én odaadom a pénzt. Paperno ideadja nekem az elismervény
eredetijét. És ír egy nyilatkozatot, hogy Csuharevvel szemben
nincs pénzügyi igénye. A papírt magammal viszem.
– Megírja – Fegya bácsi megjátszotta a sértődöttet. – Mi az,
nem hiszel nekünk?
– Maguknak hiszek. Csak félek, hogy elfelejtem, úgyhogy le
kell írni.
Odakint melegebb lett, és csak mentem, nem válogattam az
utat, influenzásan hasogatott mindenem, s még a rám törő
megkönnyebbüléstől sem könnyebbültem meg, mintha
temetésről jöttem volna, kerültem a nagyobb utcákat és a fekete
autókat. Hogyan szerettem volna élni? Madarakat fényképezni
az emlékművek fején, hogy legyenek sikertelen napok – és
sokáig álljak a semmiben, egy hatalmas kollégium fehér falával
átellenben: ezer befagyott, üres, téglalap alakú ablak, panelek
közötti fehér illesztékek – és e temető kellős közepén piros
pöttyként megrekedt egy szellőzőablakban egy takarékos
csomag – ezt néztem. Az idő elmúlik, és – amikor az ember azt
mondja, hogy „az idő elmúlik, és…”, akkor haladéktalanul át
szeretne már költözni oda, ahol ez az idő már elmúlt, vagy
legalább a nyár utolsó napjaiba… És elindultam az állatkert felé,
vettem porcukor-púderes fánkot, próbáltam elkergetni róla egy
darazsat, de eszembe jutott – ő az utolsó, hadd maradjon. A
fakéreg mentén lepke lebegett, a bejáratnál zenekar dübörögte a
„Moszkva, zúgnak a harangok!”-at. Hiúzok aludtak az utolsó
napsugár melegében, fehér, pihés hasukat az ég felé fordítva,
struccok ültek a hideg, moszkvai füvön, gyerekek kakasos
nyalókát szopogattak, zsemledarabkákat dobáltak a kéregető
hattyúknak, és bosszantották Pumbojt, a vadkant. „Figyusz, egy
leopárd! Milyen gyönyörű bundája van! Nagyi, vegyünk egy
leopárdot!” – „Maradj már, egy macskát se tudnánk eltartani” –
„Anya azt mondta, hogy itt láthatunk krokodilt is!” – „Reméljük,
nem éhes.”
A tömeg némán állt a medencénél, és fogalma sem volt, mi fog
zavaros árnyként felbukkanni, a gyerekek készen álltak rá, hogy
hátrébb húzódjanak egy lépést, egy vidéki asszonyság előrébb
lökdöste a fiát: „Nézd, nézd, mindjárt feljön… Bálna ez, vagy mi?”
Ki kell próbálni a titkárnőt… Adni neki kétszáz dollárt, és
elküldeni a külügyi levéltárba – ott van Taszja életrajza, meg
Dmitrij Curkóé, számításaim szerint Taszja első áldozatáé.
Gőzössel szállította le a femme fatale-t Kínából a Kremlbe, a
következő átszálláshoz; egy szőke, jóvágású férfi, akinek
titokzatos törés következett be a karrierjében, a háború előtt
feleségül vett egy névtelen szajhát, ezerkilencszáznegyvenegy
nyarán átkeléskor a révésznek odaadta az óráját, és eltűnt. A
szajhát pedig mindenki gyűlöli.
 KÁDERLAPOK

– És hol a fényképe?
– Anasztaszia Vlagyimirovna kérdőívéről valaki leszedte a
fényképet.
Az ördögbe is!!! Nézzük csak. De a titkárnőnek azért sikerült.
Kétszáz dollárért megkaptuk a két ember életének lenyomatát,
úgy döntöttem, hogy előbb a Dmitrijét nézzem meg, úgyhogy
azonnal végig is pásztáztam az ádámcsutkájától a lágyékáig:
apró, gondos betűk, jellegtelen kézírás, az aláírása viszont –
amikor a népbiztos fia ilyen kacskaringókat rajzol húszéves
korában, akkor nem egyszerűen csak tudja, hogy kicsoda ő; az
NKID felelős munkatársának „nem nyilvános” káderlapja szerint
1900. december 29-én (a régi időszámítás szerint) született
Herszonban, folyékonyan nem beszél egyetlen idegen nyelvet
sem (nem is kételkedtünk benne, hogy Kínába a papa haverjai
helyezték el), az anyám egykori kisnemes, az apám felmenőiről
pontos ismereteim nincsenek (egy népbiztos fiacskája ezt
megengedhette magának), „a családunk jelentős anyagi
gondokkal küzdött”, vagyis „a szülők tartottak el és taníttattak”,
szakmám nincs, tizenhét éves koromban Ufában beléptem a
Vörös Gárdába, és „annak parancsnokságán ténykedtem” (így is
gondoltuk, hogy az ukrajnai földalatti mozgalom, a sínylődés a
hajdamákok börtönében meg a Mahno elleni harc csak mese),
„kérem, vegyenek állományba mint titkárt a Külügyi
Népbiztosság kancelláriája hivatalába”, lakcím: Kreml,
Kavalergardszkij (vagy Kavalerszkij) tömb (harcolni nem akar
senki), sőt, a pártból is kizárták, mert nem volt elég aktív, két
erős ajánlás az aranyifjúnak – a németországi diplomáciai
megbízottól (Unter den Linden, 7), Kresztyinszkijtől
(agyonlőtték): kezeskedem, hogy „abszolút elkötelezett és
megbízható ember”, és Jan Berzintől (agyonlőtték), az angliai
diplomáciai megbízottól, a kémelhárítás vezetőjétől: „abszolút
megbízható, és teljes bizalmat érdemel”; ügyeletes titkárként
dolgozott, Karahan és Csicserin előszobájában ücsörgött, aztán
Karahan (ez a piperkőc, aki fehér nadrágot és kék zakót hordott),
a kétszemélyes Packardok kedvelője, aki balett-táncosnő
szeretőjével a Szmolnij közben lakott egy villában, benyomott
téged a japán misszióba, aztán a kínaiba, ott nagyokat teniszeztél
és hódoltál az állatias vágyaknak, femme fatale és burzsuj
élvezetek, aztán huszonhét éves korodban bárminemű
képzettség, érdem és minden nélkül, leszámítva az üres, szürke
szemedet meg a kremlbéli lakcímedet, leültél, mint a közjogi
alosztály szánalmas referense és megírtad: „Néhány magánéleti
természetű körülményből kifolyólag szükségesnek tartom
változtatni a tevékenységem jellegén. Ennek értelmében kérem,
hogy helyezzenek át a gazdaságjogi osztályról, mint ahogy az
egész Népbiztosságról is.” Mi történt? Nézzük a dátumot – 1927.
július 23. –, egybevág: váratlanul megtudtad, hogy Nasztya
Petrova, a Kínából magaddal hozott szerelmed, szenvedélyed
tárgya ötödik hónapos terhes a bátyádtól, Pjotrtól, és a nő
életében szinte semmi sem fog megváltozni; egyszerűen csak
átköltözik a lakáson belül egyik szobából a másikba, még a
munkája is megmarad ugyanazon a népbiztosságon, és mindenki
tudni fogja, és akkor még ott van az is, hogy közeledik hozzá,
vagy már környékezni kezdte M. M. Litvinov is… Valami, igen –
komolyan megdöbbentél, hát ilyen lennél, ez valami váratlanul
feltörő undor vagy kétségbeesés volt, ezért úgy döntöttél, hogy
megváltozol, és a főnökeidtől új személyi lapot kértél egy új
életrajzhoz – és el is kezdted az új életet. De még több mint tíz
éven át azt írtad a megfelelő rubrikába, hogy „nőtlen”, egészen
odáig, míg nem találkoztál egy másik szajhával – ilyen sokáig
égetett és tartott fogva Taszja.
Hívattam Golcmant és Borját, és türelmetlen vágtába fogtunk,
hogy eljussunk egy újabb tolószékhez, én pedig lerántottam a
leplet a szépséges nőről…

A pártkönyv száma: 00131681. Neme: nő.

1902 májusában, Moszkvában születtem.
Egész életemben Moszkvában éltem. Gyerekkoromban a
Krasznoszelszkaja utcában, a híd mellett. Aztán a Szityinszkij és a
Malij Zlazousztyinszkij közben. Hat évet a Kremlben. A
házszámokra nem emlékszem. A jelenlegi lakcímem:
Szerafimovics utca 2., 36-os lakás.
Telefonszámom: V 16740.
Gyerekkoromban apám után a Flam családnevet viseltem.
Apám, Vlagyimir Pavlovics Flam 1870-ben született, jogtanácsos
volt, és 1936-ban halt meg. Anyám, Szofja Andrejevna
Topolszkaja a Jermolajevszkij köz 18-ban, a 13-as lakásban lakik,
1908 óta külön él apámtól, a forradalom előtt gépíróként,
eladóként dolgozott, utolsó munkahelye a Vecsernyaja Moszkva
újságnál volt. Az öcsém, Kirill Vlagyimirovics Topolszkij 1904-
ben született, egyetemista volt, amikor 1924-ben Moszkvában
elhunyt.
A gimnázium elvégzése után öt hónapig a Centropecsaty
irodistájaként dolgoztam, és 1919 tavaszán elmentem a penzai
kormányzóságba, ahol a Kerenszki járás pártbizottságán
gyorsíróként dolgoztam. Tizenhét éves koromban léptem be a
pártba. Komszomolista nem voltam. 1920-ban önkéntesként a
frontra mentem, a harcokban nem vettem részt – az Első
Lengyel Vörös Hadsereg ügyintézője voltam, a háború után az
Összoroszországi Rendkívüli Bizottság tanfolyamain gyorsíró
voltam Vojkov elvtárs mellett.
1923-ban Kínába költöztem, ahol a diplomáciai képviseleten
dolgoztam 1925-ig. Aztán egy évet gyorsíróként Litvinov elvtárs
mellett, és három évet a titkárságán. Tanultam a keletkutató
főiskolán, de családi okok miatt nem fejeztem be.
Magántanulóként vizsgát tettem az idegen nyelvek főiskoláján.
Kétszer jártam Genfben. Meg egyszer Glasgow-ban, ahová az ott
dolgozó férjemhez utaztam. A külföldi dolgozók kiadójában Lenin
és Sztálin műveinek fordításait szerkesztettem. Tagja voltam a
pártbizottságnak.
1936 végén, a kiadó egyik vezetőjének letartóztatását
követően az éberség elmulasztása miatt kitettek a
pártvezetőségből. A későbbiekben a kiadóvezető kiszabadult, és
rehabilitálták. Nekem azonban el kellett hagynom a
munkahelyemet, és tanári munkát kellett vállalnom, amíg nem
ejtették az „ügyemet”. Három alkalommal megválasztottak
pártszervezeti titkárnak az idegen nyelvek főiskolájának levelező
tagozatán, írtam tankönyveket. Mint a nagykövet titkárnője, az
Egyesült Államokba utaztam.
Özvegy vagyok. A férjem moszkvai népfelkelő volt, Jelnya
alatt a németek fogságába került, és 1942. április 14-én elesett.
Huszonöt évig dolgoztam az angol nyelvi tanszék docenseként. 77
éves koromban nyugdíjba vonultam, és öt éven át még a
Szovjetunió kiemelt nyugdíjában részesültem. Magasságom
százhatvannégy centiméter, a szemem barna, a hajam őszülő
fekete, különleges ismertetőjegyem nincsen.
Megkaptam a Becsületrendet és hat más kitüntetést –
jubileumiakat és a „Honvédő háborúban tanúsított hősies
munkáért” járót.
Kitüntettek az „50 éve az SzKP tagja” emlékéremmel.

Ennyi? Ennyi. Ez nem ő. A fiúk jól kipucoltak mindent.

– Ez nem ő – csaptam le a papírokat. – Ebből még az sem
világos, miért hívják Petrovának. Alekszandr Naumovics!
De csak a felbőszült Mirgorodszkij szólt vissza:
– Mi van már? Mit vártál?! Ahogy az összes fényképe is
eltűnt…
És mindannyian gondoltunk valamire, úgy éreztem, a nőre.
Flam. Topolszkaja. Curko. Petrova.
– Nem hiszem, hogy nem jutottunk előbbre – szólalt meg
körültekintően Golcman. – Figyeljék csak meg az életrajzában
bekövetkezett fordulatra: a lány tizenhét éves korában elmegy
Moszkvából a penzai kormányzóságba, Kerenszkbe… Csak nem
azért, hogy gyorsíróként dolgozhasson a járási pártbizottságon?
Figyelembe véve ö-ö… a későbbi életét, feltételezhetjük: egy
férfi után ment. Vagy egy férfival. Petrovot, már ha a nő
életében az első ez az állítólagos Petrov volt, Kerenszkben, a
pártbizottságon kell keresnünk. És most már érthető: a német
Wendt, a beteg gyermek apja a külföldi munkások kiadójában
dolgozott együtt Petrovával.
– Hát ez nagyszerű! – csapta össze a tenyerét Borja. –
Elkapjuk a németet. Kiássuk és csontonként összeszedjük Dmitrij
Curko szajháját – neki aztán igazán ismernie kell Petrovát! Végül
ráakadunk Iraidára is, ennek a hogyhívjáknak a lányára is…
– És úgy tűnik, Pjotrnak is van még a második házasságából
egy lánya – tette hozzá Golcman.
– Őt is megtaláljuk! A háború előtt született, még él!
Elmegyünk Londonba, Litvinov lányához… Tényleg, ki fog
Londonba menni? De mondd meg most azonnal: mit akarsz
megtalálni?
– Egy élő embert! Petrova nyolcvankét évet élt, és tiszta fejjel
halt meg. Mindössze húsz éve! Már a seregben szolgáltam akkor.
Akár láthattam volna. Meg te is. Alekszandr Naumovicsról nem
is beszélve…
– Mit keressünk? Mit keresünk?!
– Szemtanút! Petrova nem hallgathatott egész életében.
Egyszer csak leült, és elmesélte valakinek az egész életét. Az
öregasszonyok szeretik újra és újra felidézni az életüket!
Valakivel csak leült havonta egyszer a konyhában, elteázgatott
vele, és elfecsegte: szerettem Kosztyát, ő is szeretett engem, de a
lánya miatt nem vált el, Nyinát megölték… És úgy ölték meg…
Petrova az egyetlen érdekelt tanú. Láthatta a tetthelyet…
– Na, jól van már – legyintett Mirgorodszkij –, itt szarakodunk
ezzel a Taszjával egy éven át csak azért, mert azt hiszed, minden
miatta történt. Megyek a dolgomra. Ki utazik Londonba?
– Még el akarom mondani neked, mit jelent a nő lánykori
neve, a Flam – Golcman szinte félt kimondani néhány
információt Borja előtt. – A flam azt jelenti, hogy tűz.

Egy hónapon át tartó nyomozás után felhívott Borja:

– Írd. Pjotr Curkónak volt egy unokatestvére, Olevinszkij. A
feleségéért (!) hagyta el Pjotr Taszját. Ez a korcs a testvérei
feleségeire specializálta magát. A nőt Zinának hívták. A
Nagyszínház kóristája. A Kormányzati Ház múzeumában azt
mondták: Zina és Petrova na-agy barátnők voltak. Az énekesnő
szült Pjotrnak egy kislányt, Mását. Marija Petrovna éppen most
érkezett meg az Államokból. De hamarosan megint elmegy.
Holnap vár téged. Menj. Mellesleg, a kémiai tudományok
doktora. Ideális hallgatóság a konyhai csevegésekhez. – Felírtam
a címet – ismét a Szerafimovics utca, és meg se próbáltam, hogy
megértsem, tulajdonképpen miben is hiszek.
De határozottan reménykedtem valamiben, amikor átléptem a
Curko család még egy gyermektelen lakásának küszöbét, és
üdvözöltem egy kellemes asszonyt, aki láthatóan acélosan
kemény volt s tekintete akár a jég. De ekkor, mint lenni szokott,
előbújt a ház kedvence, egy kövér, korcs macska, Pursh is. És
megijedtem, hogy a kihallgatás nem fog sokáig tartani.
– Hát, apám vidám ember volt, csupa élet. Szeretett enni, inni
és nők után járni. Bármibe fogott, mindenütt gyorsan haladt
előre. Tüdőbajos volt, ezért nem lépett katonai pályára.
Dmitrij a háború előtt feleségül vett egy kellemetlen nőt,
beszélni se akarok róla. És maradt utána egy fiú, Alekszandr, aki
egyébként szakasztott mása volt anyám első férjének, a
családban mindenki gyanúsítgatta, és nem hitte, hogy Dmitrijtől
van. De neki sincs gyereke.
– Csak Iraidának volt egy lánya, Olga – mutattam ki
érdeklődésemet a családi körülmények iránt.
A kémiai tudományok doktora megvető pillantást vetett rám,
és csüggedt hallgatás után érdeklődni kezdett:
– Tulajdonképpen mi érdekli? Petrova? Nagyon okos nő volt.
Olyan nem mindennapi. Rendkívüli asszony. Hihetetlenül
kellemes volt beszélgetni vele – anyámmal szívesen emlékeztek
vissza apámra – nincs már min osztozni, ez a rendkívüli nők
jellemzője. – És végleg elhallgatott. Ez volt minden, amit tudott.
– Mire szeretett visszaemlékezni a múltjából?
– A múltjáról nem mesélt semmit. Egyszer felemlegette, fiatal
korában hogyan kapdosott Dzerzsinszkij a térde után. Mást nem
hallottam tőle.
Feltettem neki még vagy húsz kérdést (Umanszkijról, a
lányáról, a Nagy Kőhídról), és mindegyikre azt kaptam, hogy
„nem”, „sosem mondta”, „én sem tudtam”.
– Igen, még valami: amikor Petrova az Egyesült Államokba
repült Litvinovval, akkor látta Pearl Harborban a robbanásokat.
Van fénykép? – Ott hagyott, és behozott egy fehér színű,
összekarcolódott fémsarkú, régi bőrtáskát. – Miután telefonált,
megkerestem mindent, ami maradt. Nézzük meg…
Nem volt annyira kíváncsi, hogy jöttöm előtt beletúrjon a
relikviákba, úgyhogy most Pjotr és a kóristalány Zina gyermeke
mint egy árus a zsibin, rakta ki szemlére az asztalra a dolgokat,
olyan távolságban, hogy eszembe se jusson értük nyújtani a
kezemet: Petrova diplomáját (miért nem Iraidáét?), a
disszertáció megvédéséről szóló igazolást, két munkakönyvét,
Pjotr Curko halotti bizonyítványát (nem tudtad, hogy apád
halotti bizonyítványa ebben a táskában van?), valakinek a
keresztjét egy „A munka veteránja” feliratú skatulyában, egy
bársonyszütyőt (rajta gyönggyel kivarrt VF monogram és az
1884-es évszám).
– Nem tudom, hogy ez micsoda…
– Ez, kedvesem, Taszja apjának monogramja – Vlagyimir
Flamé. Kapott valamit ajándékba a tizennegyedik
születésnapjára, vagy akörül, lehet, hogy amikor nagykorú lett,
bár micvára? A fiú felnőtt, és be kell tartania a Tóra
parancsolatait. De az is lehet, hogy az eljövendő jogtanácsos
jelesre végezte el a gimnáziumban a tanévet…
Egy külföldi óra, szíj helyett fonott zsineggel, még egy óra, egy
Pobeda, szíj nélkül; kulcsok, telefonszámok papírfecniken…
Ültem átellenben ezzel az idős, szigorú asszonnyal, és arra
gondoltam, milyen értelmetlennek tetszenek ezek a drót
gemkapcsok – takarékbetétkönyvek, születési anyakönyvi
kivonatok, skatulyákban a kitüntetések –, amikor eljön az ideje,
hogy felkészüljünk az utolsó útra: nincs már szükség semmire
egy kis kereszten kívül, de az se ment meg, és az ember haját
hideg vasúti szél borzolja.
– Nem, látja, nincs se fénykép, se levél – a kémikusnő mindent
visszapakolt, és ment, hogy elrejtse a táskát, én pedig gyorsan
felkaptam az asztal sarkáról, és a tenyerembe simítottam egy ott
felejtett, ovális alakra kivágott, barna színű viaszosvászon
darabot, szélén két lyukkal a zsineg számára; a hátoldalán
tintaceruzával egy szám – 26 – és betűk: „Grauerman
szülészete, Anaszt. Vlagyi. Petrova, fiú” – amit az újszülött
gyermek lábára kötöttek; hát ez volt az, amit Taszja feltétlenül
szükségesnek tartott megőrizni egész életében: a fiát.
– Mivel magyarázná, hogy Petrova ennyire zárkózott volt? –
Hiszen minden ember szereti kiönteni a szívét…
Elértem, amit akartam, az öregasszonyból előtört:
– Ne felejtse el, hogy Petrova Vaszjával, a gyengeelméjű fiával
élt együtt! A háború végétől egészen a haláláig. Majdnem
negyven éven át a gyengeelméjű fiával. És miatta nem ment
férjhez sem.
Amikor elment Amerikába, a fiú egészségesnek tűnt. És
amikor visszajött, kiderült, hogy beteg, már másfél éve! Miután
végigjárta vele az orvosokat, azt mondta: egészségessé nem
tudom tenni, de boldoggá igen. És feláldozta érte az egész életét.
Vaszja értelmi képessége egy ötéves gyermek szintjén maradt.
Képes volt megenni a kefiresüveg sztaniolkupakját. De jó
emlékezőtehetsége volt, zenét tanult, kottát olvasott, habár
amikor játszott, azt rossz volt hallgatni. Hogy külsőre? Hogy
nézett ki? Középtermetű, egészen szép arc, de az őrült szemek
nem teszik széppé az embert! Kövér volt, sokat evett, visszafogni
nem volt értelme. Ha fürdött, csak akkor fejezte be, ha előtte egy
darab szappant maradéktalanul szétpancsolt. Időnként nyugodt
volt, időnként nyugtalan; ilyenkor kezelést kapott, de szörnyű
volt.
Anyám megpróbálta rábeszélni Anasztaszia Vlagyimirovnát,
hogy adja be Vaszját internátusba. Ő viszont már szóhoz sem
engedte jutni: nem, erről szó sem lehet. Még sétálni is elengedte
egyedül. A Rosszija szállóban kiütött tűzeset napján – emlékszik
az egész Moszkvát felizgató botrányra? – Vaszja ment a Nagy
Kőhídon, és egy bottal verte a korlátot. A rendőrség szedte össze.
Mindent elkövettek, hogy megtalálják és hazavigyék.
Azt is megengedte neki, hogy messzire kiússzon, amikor a
Baltikumban nyaraltak. Egyszer azt mondták neki: már nagyon
messzire kiúszott, egyszer csak nem fog visszajönni. Anasztaszia
Vlagyimirovna azt felelte: legyen, aminek lennie kell.
Mindent maga csinált, de amikor már nem bírta, felfogadott
egy asszonyt, Anna Ivanovnát, aki jól kijött Vaszjával, énekelt
vele a konyhában, és meglopta a családot. Anyám fel volt
háborodva: Taszka, hiszen ez a nő ellopja a lepedőidet!
Anasztaszia Vlagyimirovna viszont eltűrte: hol találsz még egy
gondozónőt, aki jól kijönne Vaszjával?
– Hogyan halt meg?
– Nyugdíjba vonult. Utolsó pillanatáig az íróasztala mellett ült,
dolgozott Galperin kétkötetes szótárán, meg Apreszjan
háromkötetesén, az öregkori szklerózis legkisebb jele sem
mutatkozott nála. Visszatért az egyházhoz, a Jakimankára járt
templomba.
Halála előtt felvette az utolsó kenetet. Nem félt, azt mondta:
hamarosan meglátom Mityát és Petyát. Anyám azt követelte
Iraidától: soha, soha, soha ne ígérd meg, hogy magadhoz veszed
Vaszját, még ha anyád követeli is tőled a halálos ágyán, ne ígérj
meg olyat, amit nem teszel meg. – Iraida csak hallgatott,
Anasztaszia Vlagyimirovna pedig persze tudta, mi vár a fiúra…
Mire emlékszem még… Azt mondogatta még: ki nem állhatom
a párttaggyűléseket. Beülök az első sorba, és nyitott szemmel
alszom. Ha éjszaka nem bírt aludni, felkelt, és dolgozott. Vagy
pasziánszozott. Itt van, különben, a karszéke – könnyű és
kényelmes.
Nem szerette a házi munkát, nem szeretett Vaszjáról beszélni,
nem szeretett a betegségekről sem, magáról pedig soha nem
mondott semmit. Könyvekről, filmekről – bármikor.
Viszontlátásra.

Átnéztem az utolsó jelentéseket is, és leadtam őket, de a titkárnő

nem ment el.
– Nos?
– Reggel óta kétszer is telefonált Aljona Szergejevna.
– Igen.
– És azt is szerettem volna még mondani… Hogy úgy
döntöttem… Hogy segítsek, felvettem a kapcsolatot
Vagyinszkkal.
– Az meg mi?
– Egy város, az egykori Kerenszk, a penzai körzetben, ahová
Petrova elment dolgozni Moszkvából. Vasárnap bent ültem a
levéltárban, kiírtam mindenkit, aki csak együtt dolgozhatott
Petrovával a járási pártbizottságon. A pártbizottság elnöke,
Voronyin, aztán Buzgyesz, aki a Krasznaja Gyerevnya című
újság szerkesztője is volt. Aztán ott van még Suvajev, Szokolov,
Tumanov vagy Tumanova, Szuzdalcev a népgazdasági tanácsból,
Szerebrjakov, a járási végrehajtó bizottság tagja, a népgazdasági
tanács elnöke, Pronykin, Salangyin, Majorov, a városi
pártbizottság elnöke, meg még Pjotr Kuprejanovics Valov, a
járási végrehajtó bizottság egykori elnöke, akit Seinóban ivászat
miatt kizártak a pártból. A járási bizottságban Petrovok
nincsenek. Ugyanakkor a kormányzóság kommunistái közt van
tizenkét Petrov, azt hiszem, még oda is…
– Magát hogy hívják?
– Másának.
– Mi a kereszt- és apai neve?
– Marija Nyikolajevna.
– Marija Nyikolajevna, nem kell hülyeségekkel veszkődni.
Csak azt kell tennie, amit mondok. Van útlevele?
– Van.
– Menjen el Londonba Tatyjana Litvinovához. Kutassa fel a
telefonszámát, barátkozzon össze vele, hívassa meg magát
vendégségbe. Borja majd elmondja, milyen mesével…
– Nagyon köszönöm – a hangja izgalomtól remegett. – Nem
fogok csalódást okozni!
– Mitől lett ez ilyen boldog? – Aljona vetett egy pillantást az
asztalomra, az arcomra, különösen az ajkamra, a monitorra –
nem nézek-e leveleket, telefonszámokat –, nincs-e üzenet;
megkerült, és ráomlott a hátamra, szagolgatott, nincs-e rajtam
idegen illat, és a nyakamba suttogta: – Istenem, mennyire
vágyom rád… – Még dorombolt egy percig, nyalogatta a
nyakamat, hozzám dörzsölte magát, hogy felálljak, és ölelgessem.
– Kedvesem. Szerelmem… – Vörös körmű ujjait az ingem alá
dugta, és visszataszítóan így nyögdécselt: – Ó, milyen forró vagy.
Micsoda boldogság ez, melletted lenni.
Borja színpadiasan krákogott az ajtóban, csattogtatta a tollát,
és benézett:
– Nem zavarok, gyerekek? Be kéne zárkóznotok.
– Nem, Mirgorodszkij, ez nem az, amire gondolsz – és eléggé
harsogva, hogy az egész iroda hallja: – Éppen azt beszéljük meg…
– és Aljona továbbra se takarította el a mancsát, és olyan forró
volt, és úgy borult rám, mint egy bűzlő suba, és dörgölte hozzám
a mellét.
– Működik Iraida Curko telefonja, vagyis hazaérkezett.
Beszéltem vele.
Gyáván hallgattam. Taszja lánya. Egész életét az anyjával
töltötte. Kiben bízhatnék még. Csak nem szenved ő is ebben a
járványos hallgatagság-betegségben?
– Mit mondhatnék neked, parancsnok elvtárs… Az
öregasszonyon nem ismered ki magadat, nem fejted meg:
anyámról nincs fénykép, anyám nem írt leveleket, naplót nem
vezetett, archívum nincs. A Petrova iránti érdeklődésünk nem
hatotta meg. Akármit is csicseregtem neki. Előfordulhat, hogy
Iraida utálta az anyját? És most egyszerűen csak el akarja
felejteni? Ápolt, hűvös, érdes nő… Ha egy normális embernek azt
mondod: meséljen az édesanyjáról – az feltétlenül elsírja magát,
és a barátságába fogad… De ez nem. Umanszkij, Litvinov, Wendt
nevére nem reagál – semmit sem tudok, mindössze kétszer
láttam távolról és futólag. A találkozást visszautasította.
Úgy tettem, mintha ezt vártam és előre láttam volna, Borja
csak gúnyosan nevetett olcsó közönyömön.
– Viszont. Hajlandó beszélni egyszer telefonon. Azzal a
feltétellel, hogy többé sose telefonál neki senki. Tizenöt perc
múlva összekapcsollak vele. Azt mondtam neki:
visszaemlékezéseket gyűjtünk azokról a diplomatákról, akik az
Egyesült Államokban dolgoztak, mindezt a diplomáciai
kapcsolatfelvétel hetvenedik évfordulója alkalmából. Azt hiszem,
nem hitte el.

– Halló.
– Magára gondoltam, és rájöttem: nehéz magának belegondolni a
mi időnkbe. Mi egészen másképpen éltünk. Hosszú idő után
találkoztam a volt osztálytársaimmal, és hirtelen felfogtam:
Marina – zsidó, Samil pedig tatár.
Emlékszem, hogy mentem fel gyalog a lépcsőn – a lift nem
működött –, és ujjammal az ajtókon lévő kerek papírkákra
bökdöstem: minden lakás le van pecsételve, mindenkit
letartóztattak. Örökre megjegyeztem ezt a napot, mert amikor
hazaértem, skarlátos lettem. Féltem iskolába menni – ki nem jön
be még az osztályból?
 December harmincegyedikén 11.30-kor születtem Grauerman
szülészetén. A szovjet népbiztosok első unokájaként.
Nagyapámat tapssal fogadták a kormányülésen, és amikor
otthon a dajka elejtette az étkészletet, nagyapám rákiáltott: ne
szomorkodjon, Dunyasa, ez szerencsét jelent!
A nevemet anyám gondolta ki. A nagyapám nem vett részt
benne. Még szerencsém is volt. Az egyik fiút a házban Vörös
Proletárnak nevezték el.
– Mit tud Anasztaszia Vlagyimirovna szüleiről?
– Az apja, mint tudja, jogász volt. A testvére tragikusan
elhunyt. A villamos alá ugrott vagy esett. Nagyanyám az
Afanaszjevszkij közben lakott, és amikor a házat lebontották,
hogy házat építsenek a helyére KB-tagoknak, átköltözött egy
bizonyos Parkovaja utcába, onnan a Brjuszov közbe cserélte a
lakását, a templom mellé – nagyon istenes asszony volt. Sok
nyelvet tudott, eljárt a Lenin Könyvtárba, és lefordította nekem
Dumas regényeit (oroszul csak A három testőrt meg a Monte
Cristo grófját adták ki), ő gépelte és kötötte is be őket. Ő maga
nőregényeket írt. Gépírónőként dolgozott, és utálta Sztálint:
állandó félelemben élt a sajtóhibák miatt. Hruscsovot viszont
nagyon szerette. Az ikon mellett az ő portréját tartotta, amelyet
a Pravdából vágott ki. Azt mondogatta: előbb ide imádkozom,
aztán meg oda. Majdnem százéves korában halt meg. Amikor
már legyengült, elvitték Anasztaszia Vlagyimirovnához, és a
nagymama kivirult.
Az maradt utána, hogy örökösen rohan: mindjárt elszaladok
kenyérért!
– Az édesanyja előbb hozzáment feleségül Dmitrijhez, aztán
Pjotrhoz…
– Dmitrij Kínában ismerkedett össze Anasztaszia
Vlagyimirovnával, de a házasságkötést nem jegyeztették be.
Majd megőrült értem, valami abnormális szeretettel Még azt is
gyanították, hogy a lánya vagyok. Emlékszem, megjött
Spanyolország után: Iraiduska, gyere, olvasok neked. De én már
tudok olvasni! Apám külker vonalon dolgozott, kijárt Angliába,
aztán az utolsó években a Zagotproduktsznabnál volt. A
háborúban beállt önkéntesnek, habár – fel volt mentve.
Hórihorgas volt, mint minden Curko. Szinte alig tartózkodott
otthon. Tudtam, hogy apám meg anyám nincsenek jól meg
egymással, nagyon bánkódtam emiatt, ők nem is sejtették –
nagyon zárkózott vagyok.
A családunk nagy és vidám volt. Madzsongot játszottunk. Aki
vesztett, lepedőbe burkolózott, lement a lépcsőházba, és
megkérdezte az ügyeletes csekistától: hány óra van?
– Honnan vannak ilyen pontos információi Pjotr és Dmitrij
haláláról?
– A háború után, miután a mi lágerünkben is leülte a magáét,
megkeresett bennünket egy alacsony, tatár kinézetű ember.
Nálunk lakott egy hétig, ő mesélt el anyámnak mindent
apámról…
Dmitrij haláláról a legkülönfélébb forrásokból értesültünk.
Húsz évvel ezelőtt egy barátunknak lerobbant a kocsija, és valaki
drótkötélen vontatta haza. Cigarettaszünetben bevallotta, hogy a
parancsnoka Dmitrij Curko volt, és utoljára sebesülten látta.
Dmitrij életrajzába – ezt határozottan tanácsolom magának –
ne nagyon másszon bele.
– Emlékszik Litvinovra?
– Makszim Makszimovics nagyon élénken él az
emlékezetemben. Dicsértem a Veszélyes őrjárat című filmet –
egészen felkavart. Ő pedig úgy kacagott, hogy potyogtak a
könnyei, és így nyögött fel: „Iraiduska, te tréfálsz! Nem hiheted
el!”
– Kivel maradt, amikor Anasztaszia Vlagyimirovna
Amerikában dolgozott?
– A háború előtt anyám egy kiadóban dolgozott. Amikor az
igazgatóját leültették, őt is elbocsátották, és elment egy gyárba
esernyőket gyártani. Élt velünk egy odaadó dada, Jevdokija
Filippovna Zulajeva, és a háború egész ideje alatt vele
maradtunk egy Szvobodnij nevű faluban, Rjazany alatt. Anyám,
mielőtt kiment volna az Államokba, eljött a legközelebbi
vasútállomásra, Szaszovóba, és hozott nekünk téli holmit.
Negyvenegy őszén jött egy ember: utasítást kaptam, hogy ha a
németek közelednek, fogjak egy lovat, és vigyem el magukat
biztonságos helyre.
Éheztünk, anyám élelmiszer-küldeményei nem érkeztek meg,
a ruhák, amiket küldött, kicsik voltak ránk. Én a kolhozban
dolgoztam, kaszáltam, arattam.
Amikor hazatért, a lakásunkat addigra elvették – Dmitrij fiatal
felesége elcserélte –, adtak egy szobát, a többiben szomszédok
laktak. Eljött hozzánk a dada fia is, anyám közbenjárt érte, és
elhelyezte a flottánál, ő pedig így dicsekedett: „A maguk Iraidája
igencsak szép lett. A keze – az ám! A lába – remek! Régebben
pedig nagyon fennhordta az orrát.” Anyám azonnal kiállíttatott
nekünk egy engedélyt, és visszaköltöztetett Moszkvába.
A dadának hálából építtetett egy új házat. Félt tőle. A dada
nagyon tekintélyes volt, és mindennel ő rendelkezett a házban.
Anyám nem értett a háztartáshoz.
– Mit tud mondani az édesanyjáról?
– Gromiko nem szerette. Anyám Amerikában egyszer
felkiáltott: ezt csak egy olyan hülye találhatta ki, mint Gromiko;
megfordult, Gromiko meg ott állt a háta mögött. Amikor Litvinov
nyugdíjba vonult, anyámat áthelyezték titkárnak a
miniszterhelyetteshez, Guszevhez. A Külügyminisztériumban
egyedüli nőként első osztályú titkári beosztásban volt. De
annyira rosszul jött ki Guszevvel, hogy átkérte magát az
amerikai osztályra, megírta a disszertációját, és elment tanítani.
A disszertációja megvédését élete legértelmetlenebb dolgának
tartotta. Az angol kiejtése nem volt túl jó…
Jól tudott úszni, egy nyár alatt leadott három-négy kilót is.
Otthon nem volt szokás felemelni a hangunkat, de azért
nagyon szigorú volt. „Anya, mit jelent ez az angol szó?” –
„Nézted már a szótárban?” Ha azt ígértem, tizenkettőkor érek
haza, haza is kellett érnem tizenkettőre.
Amikor megjelentek az első ősz hajszálaim, azt mondta:
azonnal fesd be, senkinek se mutasd, hogy őszülsz. Ne kövesd el
ugyanazt a hibát, amit én.
Nem, nem volt fafejű kommunista. Pláne, ha számításba
vesszük a vallásosságát is…
Egyszer azt mondta nekem: tudod, nem nagyon engedhetem
meg magamnak, hogy Oljához kössem magam – Olja a lányom –,
mert ott van nekem Vaszja.
– És maga…
– Én az ENSZ-nél dolgoztam, és sok időt töltöttem a leszerelési
tárgyalásokon – Helsinkiben, Bécsben, Genfben. Megjegyezheti:
Gorbacsov kitüntetett, Jelcin rendeletben tüntetett ki, és
pénzjutalmat adott. Még Gromiko is támogatott, pedig tudta,
kinek a lánya vagyok.
De én a magam ura vagyok. Anyám egyáltalán nem ismerte az
életemet.
Amikor elmondtam neki, miért válok el, őt ez sokkolta.
A kórházban gyászmisét mondtak érte, akkor már szabad volt.
A vaganykovói temetőben temették el, nem messze a
templomtól. A sírhelyet megkaparintották a rokonok, fizetni
kellett nekik, hogy oda temethessük őt is. „Meg szeretnék már
halni. Olyan szégyenletes betegségem van (végbélrák), már
belefáradtam magamba.” Abszolút nyugodtan mondta ezt, és
teljes meggyőződéssel hozzátette: „Már rég láttam a többieket.
Hamarosan meglátom mindannyiukat.”
Semmit sem tudok abból, amiket kérdezett. Csak arra
emlékszem, ami személyesen engem is érint. Még az utcán se
szoktam körbenézni.
– A rokonai valahogy nem túl jó emlékeket őriznek Dmitrij
feleségéről…
– Megfosztott a lakásunktól, tizennyolc éves volt akkoriban…
Valami Valentyina Ivanovna Romodanovszkaja… Nem mondok
róla semmi rosszat. Csak annyit mondok: hihetetlenül szép volt,
nem mindennapi, matt színű bőre… Úgy rémlik, kelmefestőként
dolgozott… Minden jót.
Mirgorodszkij kikapcsolta a diktafont, és odaadta a
titkárnőnek – töltse le az archívumunk számára. Nekem pedig
azt mondta:
– Biztos vagyok benne: a te Taszjád pontosan ugyanilyen volt:
hideg, száraz. Fejte a pasasokat, és csak a saját szőrét kefélgette.
És senkit nem engedett közel magához, és nem sírt sohasem. És
azt észrevetted, hogy beszélt ez a hölgy Vaszjáról, akivel egy
anyától származik? Volt, volt… És hová lett? Ki vitte be
internátusba a testvérét? Na, mi van? Megkeressük ezt a
kelmefestőt? Basszus, és megint egy szépség! Mire gondolsz?
Erre gondoltam: micsoda furcsa család ez a Curko. Csináltak
nyolc-nyolc gyereket, még örökbe is fogadtak, három sorban
tudtak csak lefényképezkedni a Kremlben lévő lakásukban – és
hirtelen, egyszerre, magvuk szakadt egy elátkozott, vagy milyen
nemzedékben – egyikük se csinált egyetlen gyereket se. Csak
Iraida szült egy kislányt. Az egész szerteágazó kommunista
családból, a tucatnyi szép ember után egyetlen lány, Olja maradt.
De milyen furcsa: eddig nyomát se leltük a létezésének, az anyja
pedig éppen most beszélt róla olyan hangon, mintha a lány már
rég nem élne.
– És maga, Alekszandr Naumovics, mit gondol a Jakimankán
álló templomról? – kérdeztem. – Hiszen úgy látszik, a halála előtt
Petrovának feladták az utolsó kenetet… Hm?
Mi az, egyedül maradtam?
 NYUGALOMBAN

Az április jobb, a márciusi tél kikészít. Úgy döntöttem,

Feodoszijában fogok élni, hogy minél előbb láthassam a zöld
csillogást, a fák zölden vérző, finoman repedező kérgét, az első
ragacsos, zöld levélkék imára kulcsolt ujjacskáit, ám, mint
kiderült, Szimferopolban mínusz három fok és orkánszerű szél
várt, esett az eső, a taxis szidta a tatárokat, én pedig
reménykedve nézegettem a sötét hegyeket, és az olvadás tócsás
foltjait az úton – Feodoszija utcáin kandallószag terjengett, a
sötétben kivilágított hajók úsztak, a hajókürtök hangját időnként
elnyomta a tenger sóhaja, mindent vastagon belepett a hó,
amelyet nem szeltek át ösvények, a dermedt parton magányos,
hajléktalannak tetsző alakok vánszorogtak, el a házaktól,
lakótelepektől. Akárhová tértem be, mindenütt egyedül voltam.
Bementem egy moziba – miattam nyitották ki a pénztárt,
ébresztették fel a gépészt, kapcsolták fel a folyosón a villanyt,
pattogattak kukoricát: melyik filmet akarja megnézni?
A Vitéz Joan temploma a Bolsaja Jakimankán egy fürge lábú
fiatalnak félórányi járásra van a Kormányzati Háztól: Taszja
Flam, vagyis a kiemelt állami nyugdíjas Petrova, azt hiszem,
trolin járhatott ide, visszafelé pedig, ha maradt hozzá ereje meg
kedve, hogy sétáljon egyet a tavaszban, nyilván lement a
rakpartra, és a folyó mentén indult haza. Az illendőség határain
belül elálldogáltam a homályos betűk előtt („maga a templom
egy kéthajós, négyszögletes épület, amelyet magas, zárt… kifejezi
a tömeg dinamizmusát és plasztikusan rajzolja ki az épület
körvonalait”), eltakartam a fényt a templom melletti kis
ajándékboltban ücsörgő, sápadt képű öregasszony elől, és jól
láthatóan belecsúsztattam egy ötszázast a perselybe.
 – Az atya a templomban van?
Kihívott a templom mélyéből egy fiatal, hosszú hajú lényt,
miközben gyorsan elmondta: az atyának van négy gyermeke,
Moszkva alól jár be ide, ha meg akar rendelni nála valamit, a
pénzt jobb mindjárt a kezébe adni.
– Ki tartotta itt az istentiszteleteket 1984 előtt?
– Vaszilij atya. Nyugalomba vonult…
– Él még? – észnél van? Megvan magának a telefonszáma?
Hívjuk fel. Nem, jobb lenne ma, azonnal.
Sokáig ellenálltak (mit jelent az, hogy rossz a hangulatom, és
unom a havat!), átvettem a telefont, amely szigetelőszalaggal
volt összeragasztva, és a mikrofon hálóján keresztül átszóltam a
túlvilágra:
– Vissza tudna emlékezni a nyolcvanas évek elejéről egy
hívőre, egy csodálatos asszonyra, Anasztaszia Vlagyimirovna
Petrovára, aki nagykövetségi dolgozó volt… Angol nyelvet
tanított… A Szerafimovics utcán lakott… Lehet, hogy maga adta
fel neki az utolsó kenetet, télen…
Egy elfúló hang, amely nehezen emelkedett fel a párnákról,
hogy válaszoljon, tisztességgel megpróbált visszaemlékezni, és az
ősz szakáll sűrűjén átszűrve sorra vette a szovjethatalomtól nem
félő nyájat, a negyedszázadot, a női neveket, mintha csak tegnap
lett volna… De nem volt… Minden keserűség nélkül adtam vissza
a telefont, felhajtottam a galléromat, elővettem a kesztyűmet, és
gyorsan kimentem, ököllel lökve ki magam előtt az ajtót, és
elfordultam a nyomorultaktól.

Reggelre rettenetes szél kerekedett, és újra havazni kezdett. Egy

kandallós, hősugárzókkal körberakott kávézóban reggeliztem a
„Teázó, teázó, aki nem teázik, ráfázik” kezdetű dal hangjaira – a
lábam fázott, a hátam gőzölgött.
A hatalmas, behavazott piacon egyetlen ember árult –
zöldalmát. Tépett plakátok. Kóbor kutyák. De a strandon azért
látszik a nedves homok, amely tele van üvegszilánkokkal és
gyökérként tekergőző szögesdróttal. A tengeren egy hattyúpár
úszott, le-lebuktak kenyérért. A tenger zöld hullámokat ringatott
– nehéz, áttetsző, megtévesztően nyári víz –, alján, a sötét
hínárfelhők közt homoknyelvek bukkantak elő. Kerestem azokat
a kis öblöket, ahol nyáron be tudtam menni a vízbe – ugyanígy
keresi az ember egy öregasszony vonásaiban a… Az
internetkávézóban egy kövér lány két mutatóujjával pötyögi be,
hogy „legközelebb egy hét múlva írok”, és rákattint a „fordítás”
gombra – oroszról angolra; megyek utána, oda, ahol leveti az
irhakabátját, beveszi magát a Mangó szálló recepcióspultja mögé,
nagydarab lány, és frufruja alól úgy szemléli a szállóvendégeket,
mintha érdekből kefélne; kicsi, csüggedt feje és rókaorra van, a
karjai között két hatalmas, fej nagyságú mell tornyosul, amely
elfedi még a hasát és pihés arcát is. Este is ott ült, reménytelenül
egy puhatáblás női regénybe temetkezve.
– Vállal masszázst?
– Adminisztrátor vagyok, nem kiszolgáló személyzet. –
Fáradtan ingatta a fejét: nem.
– És erotikusat?
Felemelte a pofiját, és úgy bámult rám, hogy nyilvánvaló volt:
éppen ezt gondolta végig, éjjel-nappal, szenvedélyesen. A
műszak után hazamegy? Nem, Szevasztopolban lakom. Megyek,
kialszom magam az itteni szobámban. Melyikben? Az
ötszázhuszonötösben. Szóval, reggel nyolckor az
ötszázhuszonötösben? Fél kilenckor, előbb megreggelizem – és
megerősítendő, feltelefonált a szobámba. Szevasztopolban a
földszinten lakom, az ablakom alatt állandóan nyüzsögnek, meg
akarnak lesni meztelenül, gázspray-vel a kezemben alszom el,
programozónak tanulok… hallod, milyen erotikus zene szól…
annyira nem szeretem azokat a pasasokat, akik azt mondják:
akarlak, pedig ezt mondja nekem mindegyik… éjszakánként
szeretek pucéran a tengerben úszni, maga az első, akivel így
beszélek, halfarok fonásos frizurám van, szeretek kísérletezni a
hajammal… sok mindent szeretek, őrületesen szeretek
csókolózni, nagyon szeretem, ha a nyakamat csókolják, szeretem
az orális szexet, azt is, amikor én csinálom, azt is, amikor nekem
csinálják… Maga pedig úgy nézett rám, hogy majd’ elájultam,
különösen felizgatnak az illatok – az érzéki szerelem izgató
szubsztanciája! –, szeretnéd? mert én annyira szeretném!…
várjon, válaszolok egy hívásra… – szeretem a selyem és az atlasz
fehérneműt, habfürdős fürdőben feküdni, táncolni fogok neked,
és úgy levetkőzni, imádok táncolni, imádok mindent, amiben
megmutathatom a szexualitásomat… Fotózni közben? Az tabu,
tudnom kell, mit fog csinálni a fotókkal, egy szobrász azt mondta:
meg fogom magát mintázni, de előbb vetkőzz le… Nem akar még
aludni? én nem tudok meztelenül aludni, mert érzékeny a
bőröm, nagyon felizgulok. (Ebéd után Aljona nem írt, amitől
kicsit kényelmetlenül éreztem magam, befejezetlennek tetszett a
nap, bizonytalannak az élet. Futólag ezt írtam neki: „Kedvesem.
Egész nap sokat dolgoztam. De egész idő alatt – te vagy
mellettem”, és nem nyugodtam meg, amíg fel nem villant a
képernyőn: „Kedvesem! Letettem aludni a kicsit, és én magam
is elaludtam. Nagyon aggódom miattad. Rettenetesen vágyom
rád. Vigyázz magadra. Te vagy az életem. Sosem foglak
elárulni.”) Így viszont hajlandó vagyok, bármilyen pózban…
Most már alhatok, de zavart az óra, az alig hallható
mechanikus rágás: ha egyszer észrevettem, már nem tudok
elaludni tőle. Felkeltem, és kivittem az órát a fürdőszobába.
Lefeküdtem, szorosan betakaróztam – az ablak alatt szirénázni
kezdett egy kocsi lopásgátló riasztója, én pedig a testek sorsára
gondoltam, hogy… milyen rettenetes a sír, szűk, és semmi
levegő. A szem pedig hirtelen újra lát, a haj örömittasan újra
növésnek indul – váratlan csiklandós érzés fut végig a bőrömön,
és fáj a kukacok fúrómozgása meg a sötétség, felugrottam,
ledobtam magamról a takarót, és elkiáltottam magam, majd
mindez nyögésbe fúlt… forgolódtam, bekapcsoltam a tévét –
nem vetkőzött benne senki –, aztán csak feküdtem, vártam a
reggelt, a véget…
 Az ötszázhuszonötösbe nem mertem hangosan bekopogni, már
arra gondoltam, elmegyek, de:
– Á-á… Maga az? Jó reggelt, én csak… elszenderedtem kicsit –
háját rengetve beljebb billegett, akkora feneke volt, hogy
valahogy szinte mellettem haladt – lecsúszott a mackónadrágja,
ő maga kicsit tétovázott, mintha csak hoztam volna valamit, amit
le kell tegyek, és aztán el kell menjek: nyugdíjat, ajánlott levelet
– pestisnyomos, kialvatlan, érzéketlen test… – a rémálom
dermedtsége. Leültem… ő oldalvást az ágyra omlott, és
felhangosította a tévét.
– Nem fázik? Kikapcsoltam a hősugárzót, mert új – ha
maximumra állítom, olyan festékszagot kezd árasztani, érzi? – és
ásított. – A műszak miatt…
Figyelmesen végignéztük szép sorjában a kutyaeledel, a
mosogatószer, a szervezet kalciummegtartó képességét növelő
készítmény és a bőr feszességét megőrző krém reklámját –
minden megnevezés nélkül. Valahogy el kell kezdeni, reggel
olyan ez, mint… követ görgetni.
Hogy ne lássam pihés arcát, pelyhes állát, a hátához
dörgölőztem, beleszagoltam a hajába.
– Valami sorozat ment… Akarja, hogy átkapcsoljam a
zenecsatornára, mert itt csak reklám megy…
A távirányító a földre huppant, átgördítettem a hústornyot,
hunyorogtam, és ajkamat a száraz, meleg, szűk nyílásba fúrtam,
a sarkába, hogy ne szívjam be a tátongó anyajegyet, amelyből
szőrszálak álltak ki. Vakon próbáltam lecsupaszítani az ölét, de ő
komolyan, egyáltalán nem játékból fogta a bugyiját, amely
hatalmas, öregasszonyos és bő volt, mintha elszakadt volna a
gumikorca, és mintha csiklandozták volna, prüszkölni kezdett;
gyűrögettem hatalmas, tömörgumi erősségű csípőjét – ujjai
bilincsként zárultak a csuklómra: állj meg –, és elfordult tőlem.
Sóhajtva szétváltunk, ő ágaskodva visszahúzta eredeti helyére a
nadrágját, az oldalára dőlt, és nyafogva fellélegzett.
– Mi történt?
 Feküdtünk.
– Rosszul érzed magad? – Odanyúltam a kezéhez, hogy
megszorítsam és megsimogassam. – Mi van veled, kedves?
– Nem így kell.
– Hát hogyan?
– Nézd meg a könyvekben, hogyan kell! – Hisztis picsa;
olvastam én könyveket is, de a könyvek csak könyvek.
Amikor fáj a tarkóm, és nem találom a helyem, akkor még a
mobilom is csörögni kezd, úgyhogy fel kell állnom, és
kivánszorognom… Magamhoz húztam a kezét, hogy a markába
nyomjam – itt van, nesze, fogdosd, mire a csaj undorodva
elfordult és összekucorodott, mihelyt megértette, miről van szó.
Én mint a villám, kikapcsoltam a hátán a csöcskantárt, hanyatt
fordítottam, felrántottam a pólóját, és számba vettem ízetlen
mellbimbóját – ez a világ legunalmasabb foglalatossága… újra
megszólalt a mobilom… megpróbáltam a térdemmel szétfeszíteni
a lábát, ő pedig, ahogy az anyja tanította neki, két kézzel
kapaszkodott a bugyijába, és úgy feküdt ott, mint egy hulla…
Csörgött a mobilom, a folyosón elhaladt a takarítónő, lenyomta a
szomszédos szoba kilincsét, és zörgetni kezdte a vödörje fülét. A
lelkiismerete tisztasága érdekében… A csaj, most már fel-
felbőgve, elkapta a hasán matató kezemet, én kiengedtem a
számból a bimbóját, a testére dobtam a rongyait, és a
nadrágomat gombolva hálásan ezt dörmögtem neki:
– Olyan szép vagy…
Hozzám nyomta magát, és elkenődve suttogta:
– Igen! Igen! Tégy magadévá! Gyere belém – mondta elalélva,
szétnyílva, karját szétvetve –, tedd meg! – Hirtelen hozzám
nyomult, és simogatni kezdte a homlokomat. – Kedvesem!
Kívánlak! Tégy magadévá! Mert már mindenki csak nevet
rajtam: még mindig szűz vagy? – Felrántotta a pólóját,
belerejtette tűzpirosra vált arcát, és csendesen elsírta magát, és
összehúzódott a várható fájdalomtól.
Feküdtem még mellette egy kicsit, aztán felkeltem és
elmentem, ő pedig továbbra is ott feküdt, mint egy csónak…
Vagy nem is: kinyitottam a dolgozószobám ajtaját – húzz el
akkor innen a picsába! –, az ajtó előtt pedig Aljona állt, de semmi
gond, eltelik egy kis idő, és… a lift zúgásával és rázkódásával
együtt eltűnik.
– Elmegyek… Egyszerűen belefáradtam. Nem bírom tovább
elviselni ezt a mocskot – mondta Aljona –, kezdhetsz emlékezni
rám, kedves.
Alaposan kikészítette magát ehhez a milliószor elképzelt
jelenethez, remegő kezét a zsebébe rejtette, igyekezett kitálalni
mindent, míg meg nem telik könnyel a szeme, és bízott benne,
hogy nem kell végigmondania mindent. Elmondhatta volna
telefonon, megírhatta volna, de az lett volna a legjobb, ha nem
szól egy szót sem, nem alacsonyodik le idáig.
– Azt akarom… mondani… – Bömbölni fog késő éjszakáig,
kikészíti a családját, reggel pedig elkezd sms-eket küldözgetni,
búcsúzkodókat, amelyek átmennek könyörgőkbe, felhív (bőgés a
telefonkagylóba), feljön hozzám egy végtelenségig tartó percre
összeszedni a holmiját, számítóan megáll az ajtóban: elkísérsz? –
és belém fúrja magát az első sarok után – senki sem rúgja
oldalba a kezét nyalogató kutyát. – Nagyon szeretném, hogy
boldog légy. Hogy ne maradj egyedül. És te… Kérlek, légy boldog.
És az is leszel. Tiszta szívből hiszek benne. Minden erőmből!
Hidd el. Kedvesem, drágám – és a padlót bámulta, helyet hagyva
a „mi történt?”, „megőrültél?”, „na, bocsáss meg!”, „nem tudok
nélküled élni!” mondatoknak. – És jegyezd meg: ha csak egyetlen
ember is van a világon, aki egész életedben szeret, és sosem árul
el, már nem vagy egyedül. És neked van ilyen valakid. Ég veled.
– Számolni kezdtem, és tizennyolcra az ajtó szép lassan
kiengedte ezt a nőt.

– Minden úgy lett, ahogy akartad – suttogta Borja. – Működött!

Nem lehet ezt a fizikai érzést kellemesnek nevezni, de hiszen
nem is fájdalom, mi másnak nevezzem addig, míg nem jött el az
ideje.
– Eljött hozzám Csuharev felesége! A kliensünk kibújt az
egérlyukából. Az asszony sírt: megmentették a családomat.
Mennyi pénz… És hozott ajándékot – Borja kezében egy papírlap
ugrándozott. – Mindent, amit a kliensünk az Umanszkij-ügyről
tudott. Fogd.

6. osztály
MIKOJAN Szergo

7. osztály
BAKULEV Pjotr
BARABANOV Leonyid
XXXXXX Xxxxxx
KIRPICSENKOV Feliksz
REDENSZ Leonyid
HMELNYICKIJ Artyom

8. osztály
MIKOJAN Vano

– Elolvastad? Másfél hónappal Sahurin és Umanszkaja halála

után letartóztattak nyolc srácot a 175-ös iskolából. Másfél hónap
múlva! Az FSzB őrnagya nem hazudott: az ügyet júliusban
indították el. Fél évig börtönben tartották, aztán az isten háta
mögé száműzték őket. Szeretnéd tudni, kik voltak? Mindjárt-
mindjárt. Alekszandr Naumovics!
– Barabanov – Mikojan titkárának fia. Hmelnyickij – Vorosilov
marsall különleges ügyekért felelős adjutánsának fia. Bakulev – a
Szovjetunió vezető sebészének fia. Az őrség véleménye szerint
Sztálin az orvosai közül csak Bakulevben bízott, még a
Nagyszínház páholyába is magával vitte. Kirpicsnyikov – Berija
helyettesének fia. Redensz – az NKVD-s Redensz fia, az apukát
akkorra már agyonlőtték. No és persze Szergo és Vano Mikojan,
az Államvédelmi Bizottság tagjának fiai… – Csak fejeződne már
be minél előbb, hogy ne hulljanak a lábam elé ezek az adat-
szemetek, nevek; az öreg olyan csöndesen, kedvesen és
kitartóan beszélt, mint amilyen az a téli reggel, amikor mégis fel
kell kelni. – Érted? Ez a helyzet… Negyvenhárom júliusára
Mikojan egyik fia már elesett a fronton, Moszkvában pedig
letartóztatják a két kisebbet, Szergo még egészen gyerek,
hatodikos, tizenhárom éves! Elfogják Redenszt is, aki apai ágon
Redensz, anyain viszont Allilujev, vagyis Sztálin unokaöccse! A
felszínen két fontos következtetés: ilyen srácok letartóztatását
ebben az időben csak egyetlen ember rendelhette el…
– Hallom.
– És a másik: a srácok olyasvalamit követtek el, ami arra
késztette Sztálint, hogy személyesen… – Golcman most
fiatalosan és hevesen beszélt. – És ez a „valami” nem egy
viszonzatlan szerelem históriája. Vagy nem csak azé.
– Már a célnál járunk – jelentette ki Borja –, Petrovát akár el
is lehet felejteni. Beazonosítjuk és elkapjuk a srácokat.
Néztem a nyolc nevet, de semmit sem láttam. A negyedik név:
– És ez az Xxxxxxxx Xxxxxxxx… Ő hogy került ide?
– Azt beszélik, Aljona Szergejevna kilép. Kikészítetted a lányt.
Pedig pótolhatatlan volt az operatív munkában… Kár érte. Vajon
mit tehettek ezek Umjanszkajával? Partiba vágták? És miért
csak másfél hónap múlva tartóztatták le őket? Hogyan tovább
Aljona nélkül? Mit fogsz csinálni?
Dmitrij Curko – neki fájt a legjobban. Hazahozta Kínából ezt a
gyorsírónőt, bevitte a Kremlbe, meghódította, megkapta, és
vakon nézhette, hogy nem volt más, csak lecserélt játékos,
ugródeszka, kifosztott testvér, s a nő németeké, nagyköveteké,
népbiztosoké, tucatnyi ismeretlené lett; ősz hajú vénségként
magára maradt, fájdalmában elbújt egy laktanyában, elbújt a
hamvas bőrű kelmefestőnő elől, akinek első dolga az volt, mintha
csak a fájdalmáért állt volna bosszút, hogy elcserélte a család
lakását, akiket, miután fészek nélkül maradtak –
terméketlenséggel büntetett…. A kelmefestőnő Valjaa háború
előtt még igencsak fiatalka – egy százalék az esély rá, hogy még
él.
 A KELMEFESTŐNŐ

A nyolcvanhárom éves, kivénhedt, szépséges szajha, Valentyina

Ivanovna újévre megbetegedett ugyan, de miután felépült, a
díványon fekve, fejét két párnával felpolcolva, piros kardigánban,
plédbe burkolózva várt rám. Ujjain két súlyos gyűrű csillogott, a
maga mellé húzott kisasztalon tranzisztoros rádió állt némán. Ősz
fején a turbánnal és a hatalmas szemüveggel úgy nézett ki, akár
egy teknősbéka. – Egy kicsit magához térítettem.
– Jakovlevnek, a híres csekistának csapatában szolgált! Őrizte
a vonatot, amin a cárt vitték. De ezt már csak a halála után
tudtam meg. Volt Csicserin titkára, Spanyolországban pedig a
katonai attasé titkára. Az orvosok Apollónak hívták, olyan
csodálatos testalkata volt. Véletlenül ismertem meg. Keserű
életem volt… Hiszen egy elítélt lánya vagyok. Umanszkij nem
sokat teketóriázott! Petrova viszont aljas volt, sokat ártott
Litvinovéknak. Dmitrijt mindannyian kihasználták. Különösen a
pénzéért. Nem tudok semmit… Olyan keveset éltünk együtt,
nem tudtam alaposabban kikérdezni.
És megadta magát. A csöndben neszezni kezdett valami.
Hátrafordultam, hogy megnézzem az ablakpárkányt, rajta a
galambokat, de nem onnan, hanem a távoli sarokból jött a
neszezés, onnan, ahol egy lámpa hajtotta le a fejét, és melegítette
egy akvárium oldalát.
Körülöttem ugrándozni és guggolgatni kezdett Curko kétes
értékű fia, egy vörös hajú, hatvanéves, üres és guvadt szemű
kamasz. Mit akarok? Mi érdekel elsősorban?
– Hogyan halt meg a férje? Mindenki csak célozgat…
– Hogy mit csinált a háborúban, az már titok marad (mindent
eltűrni, amit a fia orrhangon fecseg). – A dolgokból ítélve – hajolt
meg bizalmasan a fiú – a GRU-nál volt. A Baltikum elfoglalása
után viszont tartalékállományba akart vonulni. Apámat
elnyomták! Nem léptették elő. Miért? A nagyapám, a népbiztos
miatt! A nagyapámat is gyakorlatilag Sztálin hóhérai nyírták ki,
nem halhatott meg tüdőgyulladásban, hiszen egészséges volt!
Biztos vagyok benne, hogy Sztálin megparancsolta: halála után
Curkót el kell felejteni. Jelena Dmitrijevna Sztaszova egyszer egy
tisztességes társaságban elszólta magát: Sztálin gyűlölte
nagyapámat. Curko pedig olyan volt, hogy vitatkozott –
Leninnel! – a kultúrpolitika kérdéseiben!
Ránéztem a kelmefestőnőre: hát te?
– A sorsa ismeretlen… Egyik bekerítésből a másikba kerültek
át… Eljutottak Mogiljov alá.
A fiú odaugrott:
– Biztos vagyok benne, hogy apám a mi egyik lágerünkben
halt meg! Fogságba esett tiszt volt, biztosan letartóztatták! Vagy
a hátországban hagyták kémnek! – A balek kimászott a csávából
balról, s ment tovább a maga útján jobbra. – Az adjutánsa, aki
még most is él valahol Novozibkovo környékén, azt mondja: a
német fogságból civil ruhában engedték el őket. Papírokkal
együtt!
– És volt valami baj a szívével – jegyezte meg elgondolkodva
Valentyina Ivanovna. Közelebb ültem hozzá, és mint az utolsó
kenetet feladó pap, fölé hajoltam:
– Maga kelmefestő volt?
– Festőnő! – Felemelkedett, mint egy pápaszemes kígyó, és
hatalmaskodó, éles hangon azt mondta: – De több foglalkozásom
is volt. Abban az időben fémüzemek elektromos rendszerének
konstruktőreként dolgoztam, és a Nagy Kőhídon túl, a Malaja
Znamjonszkaja utcában laktam, egy házban Puskin
dédunokájával. A nagyanyám kereskedőnő volt, volt egy háza a
Tagankán, meg tulajdonrésze egy kolbászüzemben –
tizennyolcban belehalt bánatába, anyám pedig a születésem
után, spanyolnáthába. Apámat harmincnégyben letartóztatták…
Novokuznyeckbe került, egy bányába, aztán állítólag átvitték a
könyvelésre, de bélcsavarodásban meghalt. A mostohámnak
szerencséje volt: hivatalosan nem házasodott össze apámmal,
viszont a nyakán maradt két unokahúga – a testvérét meg
annak feleségét agyonlőtték…
– Dmitrij házas volt, mielőtt magát elvette?
Tompán és elégedetlenül ismerte be:
– Nagyon rövid ideig.
– Hogyan ismerkedtek meg?
– Harminckilencben. Ott lakott az udvarunkban Kolka Keller,
segítettem neki tervrajzokat rajzolni. Telezsongta a fülemet
Mityával, hogy megjött Spanyolországból, és elhívott
vendégségbe Petyához. Petya pedig első legény volt a faluban –
mulatós, szerette a társaságot, kimaradt éjszakára, két családja
is volt (a második feleségét az unokatestvére kezéről csapta le,
akivel együtt preferánszoztak), és egyikről se gondoskodott. A
testvére viszont igen… Amikor együtt éltek, a mosatlan edényt
berakták a mosogatóba, forró vizet öntöttek rá, és annyi. Amikor
náluk laktam, Petya állandóan kunyerált: Valentyina, nem adna
egy kis teát? Nem adna egy kis cukrot?
Kolkával megcsináltuk a tervrajzot, és elmentünk
vendégségbe.
– Milyen ruhát vett fel?
– Hogy mit? Vörös hajfonatom volt. Szoknya, zsakett.
Üldögéltünk kicsit az asztalnál… És hol van Mitya? Ott van ni,
megmutatták. Én pedig azt hittem, hogy ha katona, akkor
feltétlenül egyenruhában van! Falusi liba voltam, Az isten háta
mögül! Zajos társaság gyűlt össze, a társalgás fesztelen, Mitya
viszont hallgatott, és csak a rádió gombját tekergette, amit
Franciaországból hozott – Franciaországon keresztül hozták haza
Spanyolországból, miután fejsérülést szenvedett,
koponyalékelést kellett végrehajtani rajta… A sebesülésért csak
a Harci Vörös Csillag érdemrendet kapta meg, a Lenin-rendet
meg a Hősi Csillagot Rogyimcevnek adták. És hála Istennek,
Stern adta át, és azokat, akiknek átadta, az agyonlövetése után
leültették.
Ekkor megérkezett még egy barátja is Angliából, és mivel
elkésett, egy pohár vodka lehajtásával büntették, elcsúszott a
vécén, eltörte a bordáját, úgy húzták ki onnan. Mitya fogott egy
kölnis flakont, megszagoltatta vele, hogy magához térjen, és
elejtette. Az egész flakont rám öntötte! Ez a flakon azóta is
megvan – és reszkető kézzel valahová a hátam mögé mutatott. –
És elment. Én meg: Petya, hová lett Mitya? Fogtam magam, és
utánamentem. Egyedül. És többé nem hagytam el.
– Milyen volt a szobája? Ahová utánamentél?
– Az egyik, egy kisebb szobában Petya lakott. A másikban
Petrova. A harmadikban a gyerekei a cseléddel. A negyedikben
Dmitrij. Olyan formátlan szoba volt – mintha most vette volna
szemügyre először, mint jövendő háziasszony –, negyvenöt
négyzetméter. Lógott egy kép – oroszlánok. Pamlag, faágy meg
egy karosszék, amit Lenin ajándékozott a nagyapjának. Íróasztal.
Abból utaztunk délre. Eladtuk, és a kapott pénzen elutaztunk.
Szekrények. Sifonér – beadtam a múzeumba. Volt még egy kis
fal is, rajta fegyverek meg egy Szuvorov-portré. Amikor
megszületett a fiunk, elfoglaltuk még az ebédlőt is – nem fértünk
el. Ami szintén olyan… semmilyen volt.
Rájöttem, hogy üres szákot vonszolok, és vártam, mikor telik
el elegendő idő ahhoz, hogy nógathassam: és mi történt azután?
– A novogyevicsi kolostor környékén rajzoltam, a
Precsisztyenkán vagy a Krimszkaja téren találkoztunk, és csak
sétáltunk, sétáltunk… Micsoda remek idő volt – március, április,
május… Hogy mikor kért meg? – Elgondolkodott: – Valamelyik
levelében… Nem emlékszem! Hogy hol keltünk egybe? Hát
sehol! Egyszerűen csak átköltöztem hozzájuk, és kész.
Az anyakönyvi hivatalba már februárban mentünk el, csak
rövid időre jött haza, futottunk, fagyott, emlékszem, tiszta fehér
volt az orra…
– Nem volt semmi kétsége, amikor hozzáment egy magánál
kétszer idősebb férfihoz? Akinek baj volt a szívével, volt egy
koponyalékelése…
A kelmefestőnő rám villantotta a szemét az okuláréján át:
– Nagyon örültem… Eszméletlenül.
Reggel kilenckor indult el otthonról, éjjel egykor jött haza.
Hogy milyen volt? Tudott vidám lenni. A legfőbb szava az volt,
hogy…
– Kötelesség! – és a fiú ijedten pillantott az anyjára.
– Nem. A romantika. Ahogy Fotyijeva, Lenin titkárnője
mondta: az egész családból csak Mitya emelkedik ki. Túlságosan
komoly.
A család számára pedig fejőstehén volt. Ösztöndíjból élt;
amikor az akadémián tanult, minden pénzét a családnak adta, ő
maga pedig sarkantyús csizmában járt, rendesre nem tellett
neki. A bajtársai még próbára is tették – szólalt meg aztán
titokzatosan –, jól látható helyre tettek ki pénzt a laktanyában, a
bankjegyek számát pedig felírták. Soha nem vett el semmit!
Amikor Mitya Spanyolországban volt, a család kapta meg a
fizetését.
– Mert muszáj volt valakinek megkapnia – vetette közbe
óvatosan a fia, és összegörnyedt a kiáltástól:
– Rajta lehetett volna hagyni a számlán!
Amikor ezredparancsnok volt, bent lakott a laktanyában, az
irodájában aludt, az íróasztalon, a közös étkezdében evett. Csak
közvetlenül a háború előtt adtak neki egy kis házat, leírt nekem
mindent a leveleiben. – És eldicsekedett vele: – Megőriztem
minden levelét, de nem mutatom meg senkinek. Elmentem
hozzá Recsicába is, Gomel alá, nem akartam a rokonaival élni…
Reszketett a fia előtt. Várta a háborút. Inkább én harcoljak,
mint Szasa.
A fiának egyéves korában őrvezetői rangot adott, lóra ültette,
egyenruhát akart varratni neki. És volt a fiának egy szűrje is…
Vártam, de az asszonynak esze ágában sem volt elsírnia
magát. Már csak az maradt, hogy tisztázzak egy lényeges
részletet:
– Sosem mondta meg, miért szeretett magába?
– Nem. Ő maga is csodálkozott: miért szerettél belém?
– Meg szerettem volna már kérdezni: mi kapirgál ott a
sarokban?
– Egy teknős.
A fia kijött utánam, hogy az ajtóban búcsúzóul még egyszer
belém szúrjon.

– Nemrég érkeztek ide spanyolok. Elmondtam nekik, kinek a fia

vagyok. Tudja, mit mondtak? Ők meg azt mondták: ó-ó-ó! Azt is
mondták: le a kalappal egy ilyen ember előtt! Én pedig
összegyűjtöttem az unokahúgaimat – vendégszeretően
körbehordozta a karját –, és azt mondtam: lányok, mégiscsak én
vagyok itt a legfőbb, én vagyok a klán feje! Ők meg – a fiú
kiguvasztotta a szemét – erre nem beszéltek velem többé!
Szóval, így őrzi az öregasszony a borítékjait… A leveleit…
Mindent, ami eredeti maradt Dmitrij Curko után, tőle magától,
Taszja Petrovától, ismeretlen igazságokat, és nem mutatja meg
senkinek, de ahogyan a Szovjetunió legfőbb ügyészségének
különösen fontos ügyekben illetékes nyomozója, Alekszandr
Stejn szokta emlegetni, nincs semmi rettenetesebb a nyomozás
gépezeténél. Különösen akkor, amikor meg kell győzni valakit
arról, hogy váljon meg az élete elidegeníthetetlen részétől (kis
fényt gyújtottam, mire előbújt melegedni két kék eres, bütykös,
gyér szőrrel borított kéz. Olvassuk hát.)

Április 9., Moszkva

Galambocskám, kedvesem, tegnap úgy értem haza, hogy
érzéseim ön iránt teljesen hatalmukba kerítettek (egyelőre még
csak találkákra járnak). Nem kezdtem sem olvasni, sem
dolgozni, hanem az ágyra zuhantam, hogy aludjak, de mielőtt
elaludtam volna, Önre gondoltam, az Ön kedves, drága arcára, és
sajnáltam, hogy csak kevés időt töltöttem Önnel. Csókolom
magácskát, kedvesem, drágám. Hiányzik minden pillanatban. Az
Ön D-je.

Április 20., Moszkva

Néha sokáig gyötrő kétség kínoz kapcsolatunkat illetően (mindig
így szokott ez lenni). Nem a bizonytalanság vagy a kishitűség
miatt, hanem mert megértettem (szeretne szakítani, de fél is
elveszíteni), hogy ha valami miatt szakítanunk kellene, akkor ez
lelkileg megviselne. De egyáltalán nem szeretném, hogy így
történjen.
A legjobb, ami maradt bennem, az az Öné, és teljes egészében
az Öné (ki is mondott mindent).

Május 24., Szocsi

Ha most itt lennél, akkor az erényességedet nagy veszély
fenyegetné (szanatóriumba vonult anélkül, hogy a legfontosabb
szavakat kimondta volna, kitűnő étkezés, forró ágy, kefélni
szeretne, és úgy látszik: fellángol a szerelem – te pedig
felcicomázod, mint egy karácsonyfát, a képzelgéseiddel…).
Szorosan-szorosan magamhoz ölelnélek, csókolnám a szádat, a
kedves, kedves, kedves, kedves, finom melledet (a nő mindent
megmutatott neki, mielőtt a pasas elutazott, körbekerítette a
telket), nézném sápadt arcodat, elsötétülő szemedet, érezném,
hogy teljesen az enyém vagy, ezerszer megcsókolnám rózsaszín
fülecskédet, nyakadat, szemedet…
Mire megkapod ezt a levelet, addigra nyilván jártál már az
orvosnál, és már a huszonötödik nap is eltelik addigra (szóval így
körbekerítetted! ravasz lány vagy…) – várom tőled a lehető
legrészletesebb beszámolót…

Május 26., Szocsi

Drága Valjusám!
Ha elhagysz, én már sose tudok senki mást megszeretni annyira,
mint téged (meghibbant).
P. S. Hirtelen vad, féltékeny gondolat nyilallt belém: azt írtad,
hogy amiatt vagy hűséges hozzám, mert nagyon elfáradsz, és
nem jársz el sehová. És egyetlen szót sem szóltál arról, hogy
azért vagy hűséges, mert szeretsz (és te kinek írtál? saját
magadnak!). Gyorsan előszedtem a leveleidet, újraolvastam
őket, és egyetlen szót se találtam arról, hogy szeretsz. Mindössze
egyetlenegyszer nevezel kedvesednek, és egyszer mondod, hogy
„szeretnélek szeretni” – márpedig az emberre arra vágyik, ami
hiányzik. Hát ez nagyszerű! Én meg egyre az érzéseimről
firkálok! Segíts nekem, hogy eligazodjak ebben.

Május 28., Szocsi

A legforróbb vágyam, hogy beszéljek veled, csókoljam,
simogassam a hajadat és újra és újra megcsókoljalak. Elmennénk
a tengerhez, hogy hallgassuk a hullámverést, vagy fel a hegyekbe
– csupa zöld és virág minden, friss szénaillat terjeng, röpködnek
a szentjánosbogarak (negyvenéves, vörös parancsnok,
mennyire szerette Petrovát! mi mindent mondott neki még –
ifjúi hevében a kínai sztyeppéken és félsivatagokban, a
nagykövetség kertjében, a teniszpályákon – és milyen gyorsan
ráunt!), csak gondolj bele, boldogságom, milyen jó lenne kézen
fogva együtt bolyongani veled e helyeken.
Milyen furcsán alakult a szerelmünk (a nő egyszerűen bement
a szobájába), Valjusa!
Kezdetben csak egyszerű érdeklődés, aztán csókok, amelyek
hamarabb jöttek, mint a szerelem (A nő lefektette… ne beszélj
így, Borja, kérlek, szólt be a sötétből váratlanul a titkárnőm,
vagy húzzon innen a fenébe, vagy fogja be), aztán az egyre
növekvő érzés (magamért, legalábbis, kezeskedem) – annyira
szomorú vagyok nélküled.
Tiszta szívemből csókollak, a te D-d.
P. S. Bocsáss meg, hogy ilyen parányi betűkkel írok. Nincs
papír, ezt a lapot megint egy könyvből téptem ki.

Május 29., Szocsi

Drága Valjusa! Természetesen nem gondolom, hogy a leveleim
minden mondatára válaszolnod kellene. De kérdésnek
minősülhet az olyan mondat is, amelyiknek a végén nincs
kérdőjel. – Ha nem félnék a nagy szavaktól, azt mondanám,
leveleimből a lelkem kiáltott neked, és mivel nem hallottam rá
válaszként tőled egyetlen szót sem, kissé elszomorodtam (végre
elgondolkodtál, mi az oka süket hallgatásának).
Rám akaszkodott a TASZSZ fotóriportere, azt ígérte, benyom
a helyi újságba egy összeállítást: „pihennek a kitüntetettek”.
Mellesleg, a fotózáson a lányaink (lejjebb ültem náluk)
megállapították, hogy ősz a hajam, és hogy már vén vagyok.
Úgyhogy gratulálok a választásodhoz!
A helyi szépnem „nagyon érdekesnek” tart, két képviselőjük
pedig akár azonnal hajlandó lenne a szenvedélyem áldozata lenni
(az egyikük igencsak csinos – kék szemű, szőke, domborodó
melle van és darázsdereka) (inkább jól megdugtad volna, jól
meg kellett volna dugnod, mert ma már vagy vénasszony, vagy
ki is szenvedett!), én azonban rá se hederítek, és nem kell senki
az én drága, nagyszerű Valjusámon kívül, akit szeretek, és
akinek ritka levelei miatt annyira bosszankodom.
A Te D. C.-d

Június 1., Szocsi

Drága, kedves Valjusám (kaptál tőle a „darázsderékért” meg a
„domborodó mellért”?)! Egyetlen dologra fogunk csak
emlékezni: hogy szeretjük egymást, együtt fogunk élni (te
készen állsz rá, és rettegve várod a választ), és sosem válunk el
egymástól.
Bocsáss meg, hogy szenvedést okoztam, de nem
rosszindulatból, nem szándékosan… időnként nem bírják az
idegeim, kihoznak a sodromból.

Június 2., Szocsi

Valjusa, nem tudom, megkaptad-e a levelemet, amelyikben elég
egyértelműen felajánlom neked „kezemet és szívemet” (a csaj
nem fogta fel!), és kitárom előtted szerény lakom ajtaját (nem
érti meg, ennek a nőnek a ti lakásotok – palota!)?
 Kis butuskám (a tudat második felvillanása), kis csacsikám,
vedd már fel azt a jó szokást, hogy legalább néhány nagyon is
konkrét kérdésemre válaszolsz.
Ölelem és 100000000000000000000000000 (huszonhat
nulla) alkalommal csókolom az én drága kis barátnőmet, és ne
sírj többet, kedvesem, olvasom, milyen művészien írod le
szomorkodásodat, és kis híján én is hullattam egy könnycseppet!
Ha tudnád, Valja, miféle szentimentális idiótát választottál életed
társául!
Leküzdhetetlen vágyat érzek rá, hogy gondoskodjam rólad.
Amikor megkaptam azt a bizonyos leveledet elvárásaidról, egész
idő alatt a hatása alatt voltam! Az a mondatod, miszerint most
milyen nehéz neked nélkülem, különösen meghatónak és
kedvesnek tűnt számomra (mindenki más észrevette volna
benne a zsarolást).

Június 3., Szocsi

Hát, gyönyörűséges gyermekem, az idő hétmérföldes léptekkel
halad (valami nyugati regényt olvas, és most majmolja az
intonációját, mint minden érzelgős alak), hét nap múlva már
indulok innen Moszkvába, hogy maradéktalanul élvezzem
kedvességedet és gyöngédségedet, amit csak húszéves,
szerelmes szíved rejt (meghibbant). Te, te, akit hamarosan
kedves feleségemnek hívhatlak, sosem kell, hogy megtagadd a
Szerelmes Nő finom szenvedélyét [tudom, hogy nem szereted a
„szerető” szót (naná, csak férjhez akar menni), még akár
nagybetűvel sem], mert az az asszony, amelyik a férje ölelésében
nem lángol maga is e szenvedélytől, és nem kelti fel azt a
férjében, hamarosan megláthatja, hogyan hamvad el és alszik ki
a szerelmes férfi birtoklásának semmivel sem összehasonlítható
öröme.
Vajon megérjük, hogy az emlékezés ezekre a napokra,
hónapokra, évekre beragyogja további életünket?
Az élet rettentően kegyetlenül egyértelmű: talán teljes
bizonyossággal ki tudod-e jelenteni, hogy amikor eljön az idő,
nálam minden bizonnyal hamarabb, mint nálad (talán furcsa
lenne ez a korkülönbségünket tekintve?), és sajnos,
harcképtelenné tesz (hát ezen gondolkodtál el, amikor sorsot
váltottál), te, az ifjú asszony, megbékélsz-e ezzel, és nem fogod
titokban vagy nyíltan balkézről keresni azt, amiért élünk (na
tessék, itt vannak Kollontajnak a szárnyas Eroszról szóló
könyvei), ami nélkül nincsen élet? Vagy talán én magam,
miközben szenvedek és gyötrődök ettől, elég kemény leszek-e
ahhoz, hogy ne értselek meg (szeretné hallani: ez sose fog
megtörténni, kedvesem!)? Vagy pedig, másfelől, én magam
találok magamban annyi erőt, hogy megbékéljek ezzel, és talán
nyugodtan végig tudom nézni, hogy te valamilyen kötelesség
nevében („valamilyen kötelesség”! Ki tanított meg erre – a
szabad szerelemről szóló könyvek, a forradalom, Taszja
Petrova?) visszafogod magad, és szintén szenvedsz?
Időnként pedig nem tudok szabadulni az első homályos
benyomásoktól, amelyeket rám tettél – nagyon is józannak
képzellek el (na, végre valahára!), kissé száraznak, én pedig, a
lelkem mélyén, zavartan érzem, hogy nem ismerlek téged.

Június 7., Szocsi

Eddig nem túl gyakran szórtad elém bölcsességed gyöngyszemeit
(tiszta hülye vagy), de eléggé hiszek az intuíciómnak, hogy
lássam: egyáltalán nem lenne eredménytelen a részedről. Nem,
határozottan semmi alapom arra, hogy háborogjak a választásom
miatt – isten kegyes volt hozzám, hiszen lehetne rosszabb is:
egész életemben egy ostoba libával élni (ez fog rád várni)!
Arról írtam, hogy szeretnélek átköltöztetni magamhoz, hogy
együtt éljünk, te pedig hallgatsz (amit a „szerény hajlékról”
írtál? De hiszen a nő ezt figyelmen kívül hagyta, neki
egyértelmű válasz kell: mikor viszitek át a holmiját? melyik
sifonér az övé?). Gondolkozol a kérdésen? De hiszen a „hivatalos
információt” már megkaptad tőlem! [Ne haragudj,
galambocskám, hiszen ez csak tréfa. Én most tőled félek (és ez
még csak a kezdet, derékba fog még törni!)].
Olyan örömmel képzelem el a szobámat – veled: az ágyamban
fogsz aludni, én pedig a díványon (viszont várni fogom, hogy
vendégségbe hívj), az íróasztalomon helyet szabadítok fel, hogy
dolgozni tudj, a fiókjai – csak a tiéd, a sifonér teljes egészében a
rendelkezésedre áll, a ruháidat pedig beakasztom a szekrénybe
az öltönyeim mellé, és elérzékenyülök, ha rájuk nézek. Vedd át
az irányítást a szobában (de hiszen el fogja cserélni a
lakásotokat, és szétkergeti az egész családot): rendezd át, rakj
át bármit, engem pedig használj fel hozzá, mint durva fizikai erőt.
És űzd ki a szobából kétségtelen férfiszagát.

Június 28. (Visszajött Moszkvába, találkozott vele, és már ment

is vissza az állomáshelyére.) A hely meghatározatlan.
A tábori élet rövid szünetében írok neked. Egy tó partján,
meggyfák árnyékában fekszem, egy tipikus ukrán „kiskertben”.
Tűz a nap, éppen csak lengedez a szellő, majd’ leragad a szemem
az álmosságtól, minden zöld, virágok, csupa szépség. Gyakran
gondolok rád, galambocskám. Már nagyon vágyom rád. Ne
gondold, kérlek, hogy elfelejtettelek, és megváltozott volna a
viszonyom hozzád.

November 17., Nyugat-Belorusszia (a hadsereg olyan területre

lépett, amelyet Kelet-Lengyelországnak neveztek.)
Nagyon örülök, hogy Valentyin Platonovics (ki ez?) figyel rád. Itt
az alkalom, hogy szívességet tehess neki: tudasd vele, hogy
hamarosan Moszkvába érkezem, 10–12 napra. Ha írsz, igyekezz
hibák nélkül – helyesírási, nyelvtani és egyéb hibák nélkül, kis
műveletlen és drága bolondom (és ki javította ki a korábbi
leveleit? egy művelt barátnője? egy szomszéd tanárnő?)!
Ne kínlódj azzal, hogy próbálsz magadnak 38-as cipőt venni.
Én sem vettem, viszont jutott a hadizsákmányból, habár mire
megérkeztem, egyetlen pár 38-as maradt. Még mindig nem
jártam bent Breszt-Litovszkban. Lehet, hogy holnap eljutok, és
akkor veszek neked valamit azokból, amiket szeretnél (nyilván
elküldte a listát).

Eltelt újabb két hónap.

Január 18., Novozibkov

Feltétlenül menj el orvoshoz (a játék véget ért, a csaj terhes), és
írj róla teljes részletességgel.
Szerettem volna ma mindenkinek írni – Taszjának (na, csak
megjelent ő is, ezek szerint még mindig írogat a volt
feleségének), Petyának, Valentyin Platonovicsnak (ki a csoda
ez? ha az ember rákeres az Interneten, nem talál senkit), de a
szobában olyan hideg van, hogy egyszerűen nem bírok – írok, és
közben lehelem elgémberedett ujjaimat. Vigyázz magadra –
mindenképpen szülnöd kell nekem egy csodálatos fiút.

Január 23., Novozibkov

Korán felébredtem, felébresztett a rádió (a klubunk egyik
szobájában lakom), Chopint játszottak, halkan és átérzéssel –
olyan jó volt ismerős darabot hallani. Ha az ember beteg,
valahogy különösen alakulnak, jönnek elő a gondolatai.
Napközben, amikor elmentek tőlem az emberek, felkeltem az
ágyból, és odamentem az ablakhoz. Furcsa asszociáció folytán
hirtelen rád gondoltam – emlékszel a kis veszekedésünkre
Kobrinban, amikor a kemencének nyomtad az arcod, és úgy
sírtál?
Istenem, Valjusa, milyen erős szánalom, milyen határtalan
gyöngédség fogott el. Elővettem a fényképedet, nézegettem, és
ezt ismételgettem: drága Valjusám, kedves feleségem.
Bocsáss meg a kézírásért – az ágyban fekve írok. Mindenkit
üdvözlök. Mindenkinek (Taszjának is) akartam írni, de
napközben zavartak, most viszont elfáradtam, és megfájdult a
fejem.

Április 29., Novozibkov

Drága, kedves feleségem. Világosan látom milyen tiszta, nemes
lelkű és becsületes vagy (otthon, a lakásban –
megmagyarázhatatlan dolgok indulnak be – a régen várt
terhesség megerősítette a be nem jelentett feleség hídfőállását
a lakásban és az asszony döntő ütközetre készül – múltban s
jelenben egyszerre; mindenki berzenkedik, én, a szegény árva
pedig itt maradtam egyedül…), és nagyon nagyra értékellek.
Olyan önzetlen, szerény, jóindulatú vagy, hogy sokan
irigyelhetnek.

Február 6., Novozibkov

Hol laksz most? Ha jól értelek, amikor írsz, hogy nehéz neked
nálunk egyedül (tüzérség – harcra fel!), ez annyira fáj, és olyan
szomorú vagyok…
Látom és érzem (a terhes nő minden levelében dicséri magát,
egy szent a farkascsordától körülvéve) milyen tiszta és odaadó
vagy, drága nekem az önzetlenséged, a tisztességed, kedves,
bizalommal teli és jóságos lelked. Minden korábbi kétségem
(amikor még nem voltál vak) már régen és örökre elhagyott.
Milyen gyakran gondolok a mi eljövendő, drága kicsinkre, és
ugyanilyen öröm fog el arra a gondolatra, hogy most már van
kinek adnom a barátságomat, a szeretetemet, a gyöngédségemet
(hú, de nyálas), hogy nem vagyok többé egyedül, és van saját
magánéletem, kellek és fontos vagyok valakinek, hogy van egy
(és hamarosan lesz még egy) ember, aki közel áll hozzám, drága
nekem, és szeretem.
Elképzelek egy nyári kora reggelt Moszkvában; megyek a még
alvó város utcáin, sehol senki, a levegőben csend és nyugalom –
nem járnak se villamosok, se gyalogosok, a nap még nem jött fel,
de már világos van, csend és nyugalom. Átmegyek a Nagy
Kőhídon (még egy útjelző nyíl, jó irányba haladunk), a párás
Moszkva folyó felett – a bulvárokon levélillat, a folyó frissességet
áraszt, csillog a fellocsolt aszfalt –, hazaérek, kinyitom a szobánk
ajtaját; a függönyökön át már beszüremlik a fény, valami
kifejezhetetlenül kedves, tiszta illat terjeng, amely a gyermekek
sajátja, és betölti az egész szobát… A kiságyban (a pamlag
melletti asztal helyén) a szöszke hajú kicsi fiunk alszik – ökölbe
szorított kezecskéjét a párnára veti, a nagyágyon ott alszol te –
mindketten egyenletesen, békésen szuszogtok: a szobában béke
honol – emlékszel arra a dalra?: Távoli kék gyerekszoba s benne
alvó kisded.
Mesék tűnő törpécskéje, állítsd meg a percet!
Nem küld nekem senki levelet, és én sem írok senkinek, csak
neked. Sehogy se tudom rászánni magam, hogy válaszoljak
Iraiduskának. Mondd neki, hogy hamarosan írok. Beköszöntött a
hideg, ma pedig még nyirkos is az idő. Csókold meg helyettem
Vaszenykát és Iraiduskát, nagyon szeretem őket, ezeket a drága
kis bolondokat.
Üdvözlök mindenkit.

Február 16., Novozibkov

Első (de ugye nem az utolsó?) évfordulónk (11-e) alkalmából
(mindössze egy éve!) ölellek. E nap emléke, meg egy másiké,
amelyet az ágyban tettünk emlékezetessé, örökké bennem él.
Bánt és szomorú vagyok, amikor olvasom mindazt (a nő egyre
ugyanazt a vasat üti), amit Taszjáról és Petyáról írsz. Taszja
nagyon száraz (na mit mondtam, kiált fel Borja), és nem túl
igényes ember. Petya gondatlan és figyelmetlen, pedig sokat
tettem értük is, a gyerekekért is, és mindig őszinte szívvel. Nem
hiszem, hogy azért viselkednek így, mert rosszban vagytok. De
sért, hogy ennyire figyelmetlenek. Én velük sosem viselkedtem
így. De hamarosan vége lesz.

Április 20., Novozibkov

Gyakran elképzelem a fiacskánkat abban a korban, amikor a
gyermekek már járni kezdenek. Felöltöztették a téli sétához,
pufók, ügyetlen, a ráerőltetett kacatoktól széttárt karral áll,
hátát és fejét a kiságy hátának veti, és félénken néz Vaszjára (aki
akkor még nem debil), aki mellette áll, és szintén nézi őt.
 Futkos a szobában, elkapja a szoknyádat, gügyög valami
affélét, hogy „mama”, és a kis bolond alig ér fel a térdedig –
mennyire vágyom utánatok… Mennyire unom már az
egyedüllétet!

Április 24., Novozibkov

Mélyen meghatottak a szavaid, hogy a Taszjával való rossz
viszonyod ellenére milyen jól megvagy Iraidával és Vaszjával –
de hiszen ezt én magam is láthattam. Köszönöm neked, Valjusa,
ezzel könnyítettél a szívemen, amely mindig nyugtalan miattuk,
az én drága kis bolondjaim miatt, megmutattad, milyen jó és
tiszta a szíved s milyen idegen tőled a számítás, az érzéketlenség.
A legjobban mindig is téged és gyermekünket fogom szeretni, de
Vaszja és Iraida (különösen Iraida) (különösen Iraida…) sok
helyet foglalnak el a szívemben (erre majd hamarosan
emlékeztet!).
Taszja egyetlen levelet írt. Miért keresel egy ilyen egyszerű
szót a Nagy Szovjet Enciklopédiában? A terápia gyógykezelést
jelent (mit is írtál annak idején a teljesen ostoba nőről? Kinek
írtál Stendhalról, a francia lovassági tisztről?).

Április 29., Novozibkov

Valjusám, kell-e ismételgetnem (megkaptad a magadét
Iraidáért és Vaszjáért?), hogy téged és a gyermekünket fogom
mindig is a legjobban szeretni? Gyermekem, ne idegeskedj, az
egész életemet eljövendő gyermekünkre összpontosítom –
szerethetem kevésbé, mint bárki mást? Szeretem Iraidát és
Vaszját, Iraidát különösen, hiszen súlyos magányom hosszú éveit
színesebbé tette; és szeretni fogom (még nem kapott meg
mindent tőlem, még ellenáll), de ez talán azt jelenti, hogy a
gyermekem, testem és vérem a második helyre szorul, hátrább
kerül?

Június 9., Novozibkov (kliensünk nem tud ott lenni a szülésnél,

a szabadságát elnapolják, a hadsereg arra készül, hogy
bevonuljon a Baltikumba)
Kedvesem, tartsd észben, hogy te és Szasa álltok hozzám a
legközelebb, titeket szeretlek a legjobban a világon. Vágyom
utánatok, kedveseim, drágáim. Szeretlek, kedves barátném, és
szeretem Szasenykát is, az én rég várt, drága kisfiámat. Ti
vagytok ketten az én életem.

Június 19., Baltikum

Tegnap végigvonultunk Vilnius európai utcáin, és újra orosz
katonanóta töltötte be a város utcáit. Most pedig, a litván
erdőben, a zenekarunk tangót játszik, meg a Virágzik az orgonát
– és a szívemben édes érzés és szomorúság.

Július 28., Novozibkov

Néhányszor újraolvastam utolsó leveledet – istenem, Valjusa, ha
mindig így írnál! Ez az igazi arcod ebben a levélben. Semmi
szemrehányás, nyafogás, siránkozás (mert rendesen csak
szemrehányásokat, nyafogásokat és siránkozásokat kapok).
Pedig ez nem a te stílusod! És amikor így írsz, ahogyan kell,
olyan kedves, vonzó és jóravaló vagy (rendszerint viszont
hányingerkeltőt rosszindulatú…) – öröm olvasni az ilyen levelet.
Azt hiszem, hogy amikor Szasenyka felnő, téged
„mamácskának” engem meg „papának” fog szólítani.
Természetesen (olvashatatlan), amilyen most lesz, annál inkább
(olvashatatlan) amiatt, mert minden feltételezés mögött rejtve
marad (olvashatatlan), hogy olyan legyen, amilyennek
szeretnénk. A legfontosabb, hogy ne legyen olyan kis butuska,
mint az anyukája! Igaz?

Július 29., Novozibkov

Ma napközben megkaptam a küldeményedet. Köszönet érte.
Mindent megkaptam, amit csak kértem. Amikor vittem hazafelé,
arra gondoltam: „Mibe került volna, ha ír, és a levelet beleteszi a
dobozba? De nem írt. Az előző küldeményekben sem volt levél.”
Amikor megláttam, hogy a szappan valami levélkébe van
csavarva, csodálkozva és meghatottan gondoltam: „Mégiscsak
írt!” Viszont amikor megláttam, hogy mindössze annyi áll rajta,
hogy „szeretettel csókollak, Valja”, nem bírtam türtőztetni
magam, és azt mondtam: „Hej, ostoba Valka!” Szóval, ostoba
vagy. Még egyszer csókollak, én drága kis ostobám.

Szeptember 9., Novozibkov

A háztartási alkalmazottat illetően egyetértek veled, de várjunk
vele, amíg hazaérek. Ami viszont a „lányt” illeti, lehet, hogy
abban is van valami, de ő sem tud ebédet főzni, és neked
magadnak kell ezzel foglalatoskodni, ami aligha lesz érdekes.
Egyébként, Valjusa (de meg ne haragudj, ezt csak, ahogy
mondani szokás, szeretetből mondom), nem nagyon tetszik
nekem az a hangvétel, ahogyan a „lányról” beszélsz: „le lehet
szidni”, „ki lehet rúgni” – valahogy nagyon rosszul hangzik az
egész. Értem én, hogy ez csak modorosság (miféle kibaszott
modorosság, ez a lényege!), meg hogy ezek között a lányok
között akadnak lusták is, de engem maga a hangnem keserített
el – olyan csinált, egy elkényeztetett, vén nagysága beszél így!
Valamiért arra gondoltam, hogy ha élne apa meg anya,
senkinek sem engednék meg, hogy úgy bánjon veled, mint
Taszja.

November 13., Recsica (kliensünk a szabadsága után visszatért

az események színhelyére)
Kedves Petya, abban az ügyben írok neked, amelyikről az
elutazásom előtt is beszélgettünk veled. Otthon undorítóan
marják egymást, és ebben az értelemben komolyan neheztelek
rád. Az események azért fejlődnek ennyire botrányos módon,
mert te kivontad magad, nem mondtad ki a magad véleményét,
amelynek el kellett volna döntenie mindent. Nem akarom én
elemezni sem az előtörténetét, sem a lelki hátterét ennek a régi
viszálynak, amely Valja és Taszja között folyik. A felek igazságát
vagy tévedését ebben az esetben nem az határozza meg, ki
lépett először a másik tyúkszemére (habár nem kételkedem
benne, hogy a pálmát ebben Taszja viszi el). Minden a két fél
régóta és kölcsönösen fennálló antipátiájából fakad, nincs ezen
mit törni a fejünket.
A lényeg nem is az, ki a bűnös, én egészen más okból
készültem írni neked.
Az első ok, hogy elmarasztallak amiatt, hogy kemény és
határozott szóval nem tudtál ura lenni a helyzetnek, és hagytad,
hogy a szenvedélyek tovább fokozódjanak. A második ok kicsit
bonyolultabb, és hogy úgy mondjam, csak történeti
perspektívából lehet megérteni.
Az én személyes részem ebben mindösszesen annyi, hogy
válasszak, kivel vagyok ebben a belviszályban. Egyáltalán nem
vagyok köteles a két út valamelyikét járni: vagy Valjával, vagy
Taszjával, habár teljes keserűséggel és lelkem minden
fájdalmával be kell vallanom neked, Petya, hogy közel állok
ahhoz a variációhoz, amely azt feltételezi, hogy teljes egészében
Valja oldalára álljak, akár odáig menően, hogy örökre szakítsak
veletek. Még nem léptem rá erre az útra, csak közel állok hozzá,
de a közelség nagyon nagy. Az oka – ti magatok vagytok. Most
olyan dologról fogok beszélni, amilyenről csak egyszer lehet (ha
lehet egyáltalán) az életben – egy olyan őszinte pillanatban, ami
ritkán fordul elő (na, akkor csöndet! hadd mondja el!).
Mindezt, Petya, nagy lelki kínok után mondom el, amelyek
évekre, és nem kevés évre nyúlnak vissza. Negyvenéves
koromra olyan sok mindent megéltem, olyannyira felnőttem és
megedződtem, hogy nem kétséges, hogy amiről most beszélni
fogok, igaz.
Úgy vélem, és teljesen biztos vagyok benne, hogy lelkileg
engem ti mindannyian (alapvetően te és Taszja) kifosztottatok,
megloptatok az utolsó kopejkáig. Nem azért mondom, mert
szeretek túlozni – ezen a kifejezésen régóta és sokáig
gondolkodtam, és már rég hozzászoktam. Veletek az egész
életemet magányosan töltöttem, és nektek magatoknak… (itt az
öregasszony kikapart HUSZONNÉGY SORT!!!)…, és hogy
felfogta-e Taszja, bármennyire is szánalmasan kicsinyes, milyen
végtelen fájdalmat okozott nekem, aki annak idején – akaratom
ellenére – konfliktusba kerültem anyámmal Iraida miatt (de hát
mi történt Iraidával?), és aki minden szeretetemet odaadtam a
lányának, sőt a fiának is, azoknak, akiknek, miközben Valja a
szemére vetette Iraidának, hogy miért nem ír nekem, aki a
karján hordoztam, Iraida csak azt válaszolta: „És ki
kényszerítette rá? Senki se kérte rá!”
Keserű szavak ezek – nem is az Iraidáéi, hiszen ő ehhez
szokott az otthoni civakodásban, csak elismételte azokat,
gyermeki érzékenységgel felfogta, kivel rokonszenvezzen, kivel
nem. De aki tudja, mit jelentett és jelent továbbra is nekem
Iraida (már megint), megérti érzéseimet.
Emlékszem, hogy Taszja lelki „megvilágosodásának” ritka és
számomra most már teljesen érthetetlen pillanataiban hogyan
csókolgatta sírva a kezemet, és mondogatta: te egy szent vagy.
Most pedig, jelezve, hogy rádöbbentem, mit tettem (ha nem
vesszük számításba, hogy tettnek csak az számít, amiért
fizetnek) a gyerekeiért – Iraida súlyos betegségének
pillanatában is, Taszja súlyos és magányos terhességének
pillanatában is, meg Vaszja születése után is – nyilvánított-e
Taszja csak egy milliomod – nem beszélek szeretetről – hanem
egyszerűen csak figyelmet a fiam iránt? Nem, őt az utálat vezérli
Valja iránt, és ő sohasem érti majd meg, hogy én sem tápláltam
különösebb szimpátiát Wendt iránt, viszont ezt sem a fia, sem
maga Taszja nem érezhették.
Túl sok keserűség gyülemlett fel az elmúlt években – mibe
kerül nekünk az, hogy te meg én nem étkezünk otthon, Taszja
mindenre kiterjedő zsugorisága, beleértve a padlópasztát is. De
te magad se tündököltél sohasem abban, hogy kimutasd,
érdeklődsz és érzékeny vagy irántam.
Miközben belemerültél saját életedbe, nem túl gyakran
gondoltál rám: előfordult, hogy csupán kétbalkezes testvérednek
tartottál.
 Voltak mind morálisan, mind fizikailag és anyagilag súlyos
évek a szakaszparancsnokságom alatt. Te és Taszja, miközben
hol Moszkvában, hol Londonban éltetek, alig vettetek észre
engem. Taszját bosszantotta „katonás durvaságom”, ezt a
bosszúságot kimutatta társaságban is, számodra pedig mellékes
voltam. Nem öltözködtem különösebben jól, magam stoppoltam
magamnak – emlékszem egy keserű esetre, amikor rövid időre
hazajöttél Londonból, és hamar vissza is utaztál, de a
bőröndjeidet, bennük az öltönyeiddel meg a fehérneműddel nem
hagytad otthon, hanem beadtad megőrzésre Szonya nénihez –
ott nagyobb biztonságban vannak! Eszedbe sem jutott, hogy
segíts nekem a ruházkodásban. Vagy talán én is így viselkedtem
veled, amikor te kerültél hasonló helyzetbe, amikor munka
nélkül maradtál? Én azt mondtam: ami az enyém, az a tiéd is.
Most van feleségem és fiam, akaratomon kívül két lakást
lakok, ami sokba kerül, valószínűleg te sem keresel kevesebbet,
mint én – és talán eszedbe jutott, hogy kiváltsd az elzálogosított
kötvényeimet? Talán felajánlottad, hogy ne fizessek a moszkvai
lakásért? – hiszen én akkor, amikor másfél évet Batumban
töltöttél, nem raktam rád hasonló terheket.
Mindannyian rettenetes egységfrontba tömörültetek Valja
ellen, egyikőtök sem tisztelte a feleségemet. Az otthoni
„polgárháború” oda vezetett, hogy szívfájdalom nélkül képtelen
vagyok a moszkvai ügyeimre gondolni, nem alszom,
lesoványodtam, a végsőkig kizsigereltek.
De én ezt a kérdést a következőképp teszem fel magamnak:
csak azért az egyért, ahogy lányoddal és főképp Taszja
gyermekeivel viselkedtem, kötelesek lennétek vállalni sok
mindent, még akár engedményeket is, hogy a feleségem és a
gyermekem normális morális körülmények között élhessen. Erre
kötelez benneteket a kötelességtudat mind önmagatokkal, mind
irántam való érzésetekkel szemben Ha ezt nem tudjátok és nem
akarjátok megtenni (legyen bár Valja sok mindenben hibás,
legyen bár ő is sok mindenben tapintatlan), Valja és Taszja
együttélése lehetetlen lesz. Ha így van, teljes egészében Valja
oldalára állok. Azért, mert ő a feleségem és a fiam anyja. Mert
egyedül én tudom megítélni, milyen ő és milyen velem. Mert
megajándékozott szerelemmel, figyelemmel, kedvességgel,
gondoskodással és megértéssel. Mert tőletek mindezt sose
kaptam meg, és nem is fogom. Mert veletek megint
(olvashatatlan) egyedül leszek.
Ha nem akarjátok, hogy mindez bekövetkezzen, vegyetek erőt
magatokon, azonnal változtassatok viselkedéseteken – és a
kívülállóknak is feltétlenül mutassátok, hogy odafigyeltek Valjára
(aha, hát ezt akarja!). Úgy vélem, mindketten az adósaim
vagytok. Ha számotokra ez elfogadhatatlan, akkor elválnak az
útjaink. Teljesen kikészültem az idegeskedéstől, hogy mi van a
házunkkal és az életünkkel, belebetegedtem. Vonzalmam
változatlan irántatok, de akkor érteni fogom, hogy nincs mivel
fizetnetek nekem.
Hát ezt akartam mondani neked, Petya. Hozd ezt Taszja
tudomására is, meg mindenkiére, akiére csak akarod, és válaszolj
nekem. Nagyon elfáradtam, már késő van: l. h. én (az
öregasszony kihúzta, nincs ott semmiféle „l. h!” – minden
pontosan így van!!!).
Üdvözlök mindenkit. Mitya.

1941 júliusa, Mogiljov (figyelem, az utolsó levele!)

Csatában voltam, veszélybe kerültem, de most szerencsém van,
és nem vagyok veszélyben.
Egyelőre nincs postacímünk, nem tudom megmondani, hová
írhatsz. Nagyon sajnálom, mivel nyugtalan vagyok miattad és
Szasenyka miatt, mert nincs rólatok hírem.
Drága Valjusám, tiszta szívemből szeretlek téged, és
rettentően nyugtalan vagyok miattad és Szasenyka miatt. Ti
vagytok nekem a legdrágább és legkedvesebb emberek,
nélkületek nem tudom elképzelni az életemet.
Milyen hirtelen tört ki ez a háború, amely szétválasztott
bennünket! Azzal a gondolattal vigasztalom magam, hogy ha úgy
adódik, van, ki segítsen neked, aki támogasson Moszkvában.
Emlékezz és gondolj rám, kedvesem, emlékeztesd rám
Szasenykát is, tanítsd meg rá, hogy mondani tudja: „apa”.
Csókollak és szeretettel ölellek benneteket, kedveseim, drágáim.
A ti D-tek.
Mindenkit üdvözlök.

Az ablakon tükröződő képmásomon éjszakai kocsik haladtak át, a

titkárnő halkan sírdogált:
– Rettentően sajnálom ezt az embert… Egész életében
egyedül. Senkinek se kell! Hogy szerette ezt a nőt. Nincs ki mást
szeretnie. Senki más nem jutott neki. – Könnyei elapadtak. –
Minek ez maguknak? Nem tesznek neki ezzel rosszat? Hagyják
békében! Úgy gyötörte mindenki…
Ki kell rúgni!… Na ja, Golcman… Ez nem jótékonysági
intézmény, mindenki kap fizetést!
– Túl azon, ami a felszínen van – Golcman nem hozzám,
hanem a titkárnőhöz beszélt –, felhívja magára a figyelmet egy
apró részlet. A testvéréhez írott levelében egyetlenegyszer sem
ír úgy Iraidáról, hogy a „lányod”. Nézzék csak, hogyan fejezte ki
magát: „viszonyom a lányodhoz meg a Taszja gyerekeihez”.
Vagyis a helyzet az, hogy a „lányod” – ez Marija, aki házasságon
kívül született, Iraida viszont akkor… – és sértetten
összegörnyedt.
Köszönöm, nagyon érdekes, de nem tök mindegy, kivel kefélt
még Petrova, és ki nemzette neki valójában a szovjet
kormányzat első unokáját?
– Mit fognak ezzel csinálni? – A titkárnőnek még sosem volt
hozzám kérdése.
– Na, jól van. – Borja atyaian odaült hozzá, és megpróbálta
elkapni lányos, könnytől csatakos kezét. – Ha már egyszer
hamarosan Londonba repülsz, elmagyarázom, hogyan is do-
olgozunk – gügyögte –, hogyan is jön ki minden ilyen jó-ól. Majd
te is me-egtanulod, ehhez nem feltétlenül kell sokat mozognod:
halottakkal van dolgunk…
Persze, meghaltak. De a vállalkozásunkban ennél sokkal
erősebb érv az, hogy ezek az emberek valóban léteztek. Habár
ezt egy hétköznapi ember képtelen elhinni. Együtt megoldunk
valami egyszerű összeadási példát. Valamit, amire nincs válasz.
Ezt például: Anasztaszia Petrova, letartóztatott. Apai ágon Flam,
vagyis tűz. Férjhez ment Curkóhoz. Akkor miért Petrova?
Megoldjuk? Petrov. A Nagy Kőhídhoz kapcsolódó
gyűjteményünkben nincs ilyen családnevű ember. Van viszont
egy Pjotr keresztnevű! Egy tizenkilenc éves, ritkamód vonzó
lány visszatért a lengyel frontról – nem vettük be Varsót, ez még
a jövő kérdése –, és azonnal annak a Pjotr Vojkov elvtársnak
gyorsírónője lett, akinek Petrus volt a pártbéli fedőneve.
Harminckét éves, jóvágású férfi, Genfben tanult, Oroszországba
Leninnel együtt érkezett abban a bizonyos leplombált vagonban;
a Külkereskedelmi Népbiztosság kollégiumának tagja –
elszalaszthatott a leányzó egy ilyen férfit? Világos, hogy nem.
Egészítsd még ki azzal, amit Taszjáról tudunk: beleszerethetett
még Vojkovba is? Száz százalékig! Felvehetett-e álnevet az apja
zsidó neve és az anyja nemesi családneve helyett? Persze!
Mindenki így csinálta. Így lett belőle Petrova, a szeretett Vojkov
emlékére, miután azt Lengyelországban megölték.
Majdnem elnevettem magam: micsoda szörnyeteg.
– És ez még nem minden! Vojkov feltűnt a jekatyerinburgi
városi duma elnökségében is – érted, részt vett a cári család
meggyilkolásában! Hiszen vegyész volt, úgyhogy szerezhetett
savat a maradványok eltüntetéséhez. És mellesleg, most jutott
eszembe – a szemtanúk vallomása szerint éppen ő volt az, aki
lehúzta a cárné ujjáról a nevezetes gyűrűt. Megajándékozhatta-e
vele a kedvesét?…
– Nem kell belekeverni a cári családot is!
Borja úgy nézett rám, mint egy baromra, és titokzatosan
suttogva így folytatta:
 – Mondd csak, nekem tűnik csak úgy, vagy a
letartóztatottjaink között van még valaki, aki hozzányúlt a
bolsevik terror koronás áldozataihoz?
– Dmitrij.
– Okos! Dmitrij Curko a Jakovlev-féle csekista alakulat
tagjaként őrizte a cári családot, de az is lehet, ki tudja, hogy részt
vett a kivégzésükben. Egyet azonban biztosan tudunk: Vojkov és
Dmitrij jól ismerték egymást, Vojkov tizennyolctól kezdve együtt
dolgozott az élelmezési népbiztosságon a Curko papával, és
Taszja – nyilvánvalóan! – nem Kínában ismerkedett meg
Dmitrijjel, hanem még Moszkvában, kézről kézre adták
egymásnak. Éppen Vojkov küldte el Pekingbe előbb a nőt, aztán
három hónap múlva utánaküldte Dmitrijt is. Hasonlítsd csak
össze a káderlapokat – azok alapján is minden világos! Minden
bizonnyal, és én biztos vagyok benne, hogy Vojkov meg akart
szabadulni Petrovától… Egy olyan lánytól, akitől bármi kitelik, és
a te nevedet használja! És a biztonság kedvéért utánaküldte a
Taszjába szerelmes, szentimentális Gyimát is… És ha számításba
vesszük, hogy ez – Borja felém bökött az ujjával – a Vojkovszkaja
állomásnál lakik, a Novopetrovszkaja utca 14-ben, akkor már
minden össze is állt. Nos? Miért hallgattok? Azt kellene
mondanotok, hogy nem értetek semmit – és Borja felkacagott.
…Estére megvettem a Sárga Emmanuelle dvd-t, de kár volt:
majdhogynem a hatvanas években készült, a későbbiekben
híressé vált szőkeség, Staller Ilona még saját, szerény melleivel
és fekete bozontjával alul, a közösüléseket alig áttetsző
függönyön vagy kerítésen át mutatják; egy sovány kínai lány
idős pasason fekszik, és azt suttogja: „Szeress engem, Georgy!
Teljes erővel szeress” –, és amikor a pasas elaludt, a csaj
széttárta a combját, és megint ráült. Jobb lett volna, ha a
Szerény ápolónőket veszem meg, néger nőkkel és
transzvesztitákkal!
 CSALÁDNEVEK, APAI NEVEK

Hetven év körüliek – élnek-e még a srácok? Apjuk árnyékában

élték le az életüket, senki sem tudja, hol húzták meg magukat.
Szétraktam az asztalon nyolc ólomkatonát.
Hét apa. Barabanov – szinte semmi sincs róla, még kereszt- és
apai nevének kezdőbetűi sem, „Anasztasz Ivanovics Mikojan
előszobájában ücsörgött”, alacsony, kövér, derék, de együgyű
fickó, fajankó, egy nulla, miközben Xxxxxxx-ről egy
könyvszekrénnyi anyagot lehetne összegyűjteni. Sztanyiszlav
Redensz, egy csizmadia fia, valahonnan a nyugati körzetből –
első osztályú politikai tiszt az állambiztonságiaknál, Dzerzsinszkij
legendás unokaöccse, aki a jóságos Anna Szergejevnát vette el
feleségül, a zsarnok öngyilkos feleségének, Nagyának a nővérét.
Redensz családi körben együtt ebédelt a zsarnokkal, embereket
tett tönkre… minek a nevében is… Krími tisztogatások, ukrajnai
éhínség, aláírások, amelyekkel több ezer ember halálát rendelte
el Belorussziában; az idők szavát követve lengyel kém lett, és
február 12-én megkapta a magáét abban a méltó formában, ami
csak a tábornokoknak és vezetőknek jutott ki: kivitték a
cellájából a börtön belső udvarára, azzal a bizonyos fekete
kocsival átszállították a Malaja Lubjankára, aztán a Dzerzsinszkij
téren át (mellesleg azt beszélték, hogy Dzerzsinszkij Redensz
keze között halt meg) az Iljinkáig, be a félelmetes 23-as számú (a
patika melletti) ház udvarára; a hátsó lépcsőn, mintegy
futószalagon vitték fel őket az emeletre, a Szovjetunió Legfelsőbb
Bírósága Katonai Kollégiuma álmatlan szemei elé – pontosan
annyi időre, amíg meghallgatták az ítéletet –, a lépcsőn
lehajtották őket a pincébe, és az éppen ügyeletes
börtönparancsnok tarkón lőtte őket.
 Még meleg, összecsuklott lábáról lerángatták a csizmát, és a
nagyujjára madzaggal rátekertek egy furnérlapocskát, rajta egy
tintaceruzával mázolt számmal (van még ma egyáltalán
tintaceruza? régebben még volt) – névre nem volt többé
szükség. Redensz felesége – néhány évvel később –
száműzetésbe ment, hogy ott eszét vessze, a kisebbik fiuk
könyvet írt a zsarnok nagyságáról és a cionisták káros
befolyásáról, az idősebbel, Leonyiddal megkeressük a
varázsszavakat.
És mit tudunk Pjotr Ivanovics Kirpicsnyikovról, az
Államvédelmi Bizottság „fegyverkezésért” felelős tagjának,
Berijának helyetteséről? Eltulajdonította a német nagykövet,
Schulenburg Horch kocsiját, a fiát Dzerzsinszkij tiszteletére
Feliksznek nevezte el; fordulhatott-e a helyettes, ez a tetű
Berijához a fia érdekében? Vagy egyszerűen csak a kérdéssel:
mit művelt ott az én ostoba fiacskám? Nem, hallgatott,
szenvedett és várt, csak hogy őt magát is ki ne nyírják ebben a
felfordulásban. Általában előbb a szülők kerültek sorra, aztán a
gyerekek, de itt most az apák várták a sorukat, és feküdtek
álmatlanul az ágyukban: vajon mi olyat mond majd a fiunk…
Rezun, az áruló, a féreg, a szökevény, aki miután dedikálta a
Szuvorov című könyvét, undorral eredt a nyomába „Ruda”,
vagyis Rafael Pavlovics Hmelnyickij életrajzának, amelyet
mesébe illő részletességgel tárt fel: maga Ruda hazudta-e neki,
vagy a fiacskája, Artyomcsik, aki a 175-ös iskola legnagyobb
hantása volt? Vorosilov népbiztos régtől fogva „különleges
ügyekben illetékes” adjutánsa kapott a zsarnoktól ajándékba egy
Parabellumot (na tessék!), „Barátomnak, Rudának – Sztálintól”
gravírozással, meg egy nyolcszemélyes Packardot. Hmelnyickij,
miután hátgerincsérülést szenvedett (Vorosilovval egy hajtányon
menekült a bombázás elől), elhagyta a frontot, és a Gorkij
parkban kiállítást rendezett zsákmányolt fegyverekből, és
magára vállalta a legyőzött seregektől zsákmányolt
személygépkocsi-állomány szétosztásának lélekölő feladatát. A
fiát felismerték az élők sorában a Kormányzati Ház múzeumának
öregasszonyai – a hetvenéves Artyomcsik ezt ordibálta: hová
lett a nevem a lakók, a sztálini önkény áldozatai
márványtáblájáról? (De hát miért ültél, Artyom?)
Közbenjárhatott-e érte Ruda Vorosilovnál? A marsall volt az
egyetlen, aki tegeződött a zsarnokkal, a többieket már rég
megölték. De Vorosilov pikás lovashadserege vitézül elesett még
a finn háborúban, Leningrád és a Volhovi Front megtízszerezte a
marsall szégyenét, és hogy ne lőjék agyon a felsorakozott
állomány előtt, miután letépték váll-lapját, hátországi patkánnyá
nevezték ki. Könyörgött volna melléhez szorított kézzel, hogy
„Koba…”.
Esetleg Bakulev? A legfőbb sebész; Uszpenszkoje falu szülötte,
egy iskolapadban ült és együtt énekelt az egyházi kórusban
Poszkrjobisevvel, a zsarnok árnyékával; a biliárdasztalnál
összebarátkozott a kommunista arisztokráciával: a hátország
parancsnokával, Hruljovval, Kuznyecov admirálissal, Vaszilij
Sztálinnal meg Vlaszikkal, a zsarnok testőrségének
parancsnokával – volt kihez bekopognia… Valószínűleg igen. De
mégsem. Mert kicsoda ő? Egy orvos, egy lakáj, orvosból meg van
elég, a kórtörténetért nem jár köszönet, s egész életére
megfogták vele… Nem, Bakulev papa nem kopogtatott be, és
nem köhécselt zavarában a tornácon… Mink van róla?
Tartózkodott tőle, hogy belépjen a pártba (különben „minisztert
csinálnak belőlem”), a Hármas Számú Városi Kórház hármas
számú sebészetének orvosa, fiatalkorában szegényen élt,
kocsmákban biliárddal szerzett magának mellékest, a fia az
ágyneműskosárban aludt – ugyan hol van most?
Mikojan – és kizárólag ő – tehetett volna valamit, késő
éjszaka, a zsarnok dolgozószobájában, kivárva a megfelelő
pillanatot… a „tanácskozások” után, egy hónapon át csiszolgatva
kínjait, sterilizálva, kigőzölve, vértelenítve, kiszárítva, felszínre
hozva, gyöngyszárazságúra görgetve a halálosan veszélyes
szavakat, és remegve kimondani… apánk! az egyik fiam elesett
Sztálingrádnál, ketten pedig börtönben, még iskolások, Joszif
Visszarionovics, tanulók, az egyik hatodikos, a másik
nyolcadikos… Megkérdezni (megkérni nem merte) megkérdezte,
válaszoltak is neki valamit, de aligha mentett meg bárkit is,
legfeljebb csak kimutatta: gyenge vagyok, nem vagyok még
vaskemény, maradt bennem valami emberi. Hogy mondta az az
FSzB-s, akit lefizettünk? Ha feltárják az ügyet, felbolydul a
Kaukázus – hát róla mondta, a mozaik egyik sarka elkészült,
minden kövecske a helyére került.
A Mikojan-klán végtelen számú visszaemlékezéseinek
margójára csak egyetlenegyszer került fekete árny: „A gyerekek
lementek a folyóhoz sétálni. És nem tértek vissza. Így állt
bosszút Berija Mikojanon” – és egy szóval sem több. Bár
Hruscsov alatt kideríthették volna, és az utolsó birodalmi korban
végképp tisztára moshatták volna magukat, amikor Mikojan
felső végtagjai könyékig vérbe merültek. Akkor azt mondhatta
volna a fiainak: ez nem igaz! apa nem bűnös! Hiszen mi is – hogy
van ez? – ittunk a nép tagjaként, úgymond, ebből a… és minket
is, egyszóval, nem kerülhettük el! még minket, kicsi gyerekeket
is… felfalt ez a véres, pfuj! hogy is hívják… á!, a totalitarizmus
molochja! – de a hatodikos és nyolcadikos fiúk csak hallgattak,
mintha őriznék a szégyent, és köröttük is hallgatott mindenki,
mintha titkos szégyen lett volna.
De mi lehetett ott belül, a megölt Nyina mellett, gondoltam
megint a papírok fölé hajolva, miközben az űzött vad
rémületének hidegét éreztem végig a gerincem mentén, a
nyakamtól lobogó farkamig. Mit tudunk róluk? Szergo
tudományos pályára került, valami miatt K. Umanszkij életét és
munkásságát tanulmányozta. Vano pedig altábornagy lett a
nagybátyja mellett egy tervezőirodában; a családi viszonyok,
mindenféle tanúvallomások szerint, kiüresedtek: kötelező közös
ebédek, senki sem mondhat ellent az apának, az anya legfőbb
fenyegetése: „Megmondom apádnak!”, nincs rettenetesebb az
apai haragnál… A Mikojan gyerekek kielégítették minden
szerénytelen kívánságukat, zajosan és nagy lábon éltek. Alekszej
Mikojan szerelmi ügyekbe bonyolódott, az apja elvette tőle a
Kremlbe szóló belépőjét, és kifakadt: „Lefokozom! Tábornokból
hadnaggyá! Szibériába küldöm!!!” – de megúszta, mindig
mindent megúszott. Azon az egyetlen eseten kívül, amikor a
zsarnok nézett rájuk. Egy tanú felidézte: a tévében, a Kreml
meddő gyermekeiről szóló adásban Szergo Mikojan váratlanul
megemlítette Sahurint, és ősz halántékát babrálva hozzátette:
„Bolond!” De nem folytatta, hogy miatta ültettek le engem is,
meg még hét másikat…
Aludni készültem már, amikor felhívott Golcman.
– Megkértem az embereinket, hogy nézzék meg a Belügy
adatbázisát. A legnagyobb valószínűséggel állíthatjuk, hogy
Barabanov, Xxxxxxx és Kirpicsnyikov halottak. Öten maradtak
életben.
De ezt majd még megnézzük.
Már a díványon fekve, a takaró alatt, miután eloltottam a
villanyt, Wendtre, a német kommunistára gondoltam – Petrova
őt is „nagyon szerette”. Ha ezt a németet nem végezték ki, akkor
tényleg egyetlenegyszer se akarta látni a fiát? Úgy látszik, nem;
a debillel csak az anyja maradt. És mégis: ha nem is lakott vele
egy szobában, egyszerűen csak látni, hozni neki játékot a Német
Demokratikus Köztársaságból, elmagyarázni neki, miért megy el
aludni este a napocska; lassan végigsimítani szánalmas,
nyomorék halhatatlansága, végtelen, szörnyű álma illatos fején,
búcsúzásképpen hangtalanul leomlani Petrova lábai elé,
visszatartva közben a könnyeit: tarts ki… Vagy írni neki, hogy
„küldj egy fotót a gyerekünkről…” A végzetes asszonyból
kiszerethetett, gyűlölhette, mert rendre megcsalta, a nő a
kihallgatáson menthette volna a saját bőrét, bemárthatta volna a
németet, de Vaszja, a kisfiú… Elképzeltem, milyen lehet neki
most az internátusban a tejbepapi meg a hajdinakása fölött,
leszíjazzák-e, hogy a személyzet pihenhessen?… Elnyúltam a
kemény matracon, engem szorítottak le ezek a szíjak, mint egy
bőröndöt, a saját izzadságom szagában vergődve, mindig
melegem van… búgott a légkondi a magas mennyezeten, jobb
lenne elaludni, sosem szoktam napközben elaludni… könnyebb
feküdnöm, ha nem dühöngök, ha nem dobálom magam, ha nem
jön oda hozzám senki, és nem húzza szorosabbra a szíjakat,
miközben pofán vág, egyszer! kétszer! – mintha csak lopva… ha
valamin elgondolkodnék, hogy ne gondoljak mindig ugyanarra:
„elmúlik az idő”, nem figyelni, milyen csigalassúsággal jár az idő…
jó még, amikor nem vagy egyedül, valaki szól hozzád, ahol
bőrötök összeér (erotika!), nem ütközik ki csiklandósan az
izzadság, és sokfélét megtehetsz: fekhetsz, jobbra hajtva a
fejedet, aztán fekhetsz, balra hajtva a fejedet, aztán láthatod a
szemhéjad belső felén a forró foltokat, és még – nem látni
semmit, éjszakai sötétséget mímelni… Ó, ha! De úgy kötöztek le,
hogy csak az ablakot lássam, amelyet orgona és poros semmi tölt
be, hogy ne hatoljon a fejembe a hang, amely úgy olvas fel, hogy
az egyes szavakat értem, de az egészet nem. Akkor már jobb
magamba szívni a folyosó hangjait, és azokból szőni életet:
„Vacsorához!” – és a piszok csoszogó lábai, amelyet laticelek,
papucsok, mamuszok surrogása fed el, a kanalak-villák fémes
szikrái, a tányérok csontos koppanása, a púpos székek
tologatása, a tévé huzata – hol kicsit közelebbről, hol kicsit
távolabbról –, már mennyi minden eltelt, ha még lennének
valahol óramutatóim, vagy a homokóra pergése, lenyelném,
valahogy elfáradtam, leéltem a magamét, és tévénézővé váltam,
leéltem teljes tétlenségben, elvarázsolva a közeledő halál képétől,
mintha csak idehoztak volna, rád parancsolnának, hogy várj, és
itt hagynának, és vársz hiába, míg meg nem jönnek a gondozók,
és el nem visznek…

Aljona kivágta az ajtót (én azért mégiscsak bizonyos technikai

megkönnyebbülést éreztem – a nyomozáshoz gyakran szükség
van vonzó női szereplőkre), rövid, fehér tavaszi dzseki volt rajta,
kiszőkített hajjal, szoláriumbarna, harisnyás, hosszú lábán
hozzám rohant, és rám omlott:
– Kedvesem! – Hihetetlen, hogyan képes mindent elviselni, a
sarokban nyalogatja a sebeit, nem itt sír – hozzám simult és
dörgölőzött, érzéki nyögdécseléssel, mert azt hiszi, a nők a
gyengém, és egyszerűen csak ki kell ezt elégítenie, el kell
sajátítania bizonyos prostituáltfogásokat, és úgy tennie, mintha
mindig akarná, én meghunyászkodom, és kéz a kézben járunk,
míg gutaütést nem kapunk, s akkor majd lehetősége nyílik, hogy
emlékeztessen mindenre, mielőtt még kiborítaná a kerítésen
túlra a szemetet. – Kedvesem! – csókolgatott, lihegett, mint akit
kergettek. – Kedvesem! – és sokáig ült mellettem,
végigtapogatta arcomat, hogy megjegyezze, akár egy vak. –
Tudod, az utóbbi időben gyakran látok egy képet – bájosan oldalt
fordult, mintha ott ragyogna ez a kép. – Kis garzonlakás. Vagy
egy Moszkva környéki faházikó. A tisztára pucolt ablakon túl
virágzó almafa ága látszik. Az ablak előtt az íróasztalod áll,
könyvszekrény könyvekkel, albumokkal, kiterített térképek,
dolgozol… Én csöndben teszek-veszek a konyhában, nem
zavarlak… Aztán bemegyek hozzád, átölellek, kiveszem a
hajadból az almavirágszirmokat… így ni: gyere ebédelni. Ebéd
közben elmesélsz mindent, ami a szívedet nyomja – én mindent
meghallgatok, mindig melletted vagyok. Aztán elmegyek, hogy
hazahozzam Szerjozskát az iskolából, este felhívsz, elmondod,
milyen volt nélkülem. Jó éjszakát kívánunk egymásnak, én
másnap reggel újra eljövök, egészen korán, amikor te még
alszol… És megpuszillak itt, a halántékodon: jó reggelt…
Kedvesem… Tudod, rájöttem, hogy a boldogsághoz nem sok kell:
tej, fekete kenyér, meg hogy mellettem légy… Szeretnék szülni
neked, még erős vagyok. Még a dohányzásról is leszoknék…
Szeretnéd, hogy így legyen? – Elővillantotta éles, véres fogsorát,
és már készült, hogy rám vesse magát.
– Igen. Igen.
– Mennyire szeretlek… – És megint hozzám simult, én
lefújtam az arcomról illatos hajtincseit, bámultam a plafont, és
vártam; egyszer csak vége lesz.
Legyek és az udvarról behallatszó kiáltások ébresztettek.
Unottan ültem a tollpárnák közt: ma gyűjtik össze a
kocsikaravánt a malomhoz? – felkötöttem az övem, felhúztam
vasalt csizmámat, és a galérián át kiléptem a hátsó tornácra,
felrezzentve a korlátra telepedett galambokat – senki se nézett
rám. Mindenki: a hmeljovói parasztok, akiket gabonaszállításra
fogadtunk fel, Alekszandr Naumovics, aki a hombárkönyvet
szorongatta a kezében, a szakácsnők, akik derékig kihajoltak a
lányszobából, a kocsiszínből elővánszorgó kocsis – mindenki azt
nézte, ahogyan a rettentően részeg Borisz Antonovics
Mirgorodszkij égővörös ingében, a gallérja mögül kikandikáló
árcímkével járkál fel-alá, imbolyogva le-leguggolva és tenyerét
összeütve, egy némán és szomorúan álló ember körül, akiben
nem ismertem fel azonnal Csuharevet, a kliensünket –
napbarnítottságát már elveszítette, győzedelmes fiatalsága
megkopott.
– Na nézze meg az ember! – vett észre Borja, és a vendégre
mutatott. – Eljött a testvér, hogy felfogadjuk! Aszongya,
magukkal akarok dolgozni. Nem, testvér – ingatta meg a fejét –,
szemüveget nem cserélünk vissza!
Megmosakodtam a dézsánál, egy letört nyírfaággal
elhessegettem magamtól a kaptároktól idetévedt méheket,
odamentem az eresz alatt álló asztalhoz – Aljona már kitette a
főtt krumplival teli tálat, korsóban tejet –, elvettem egy darab
kenyeret, és hátrafordultam. Borja pukkadozott.
– Hogy bizonyítod, hogy kellesz nekünk? Tudod, mivel
foglalkozunk? És semmi pénz! Abszolút ingyen fecsérled el az
életedet. És nincs semmi érdekes! Mi csak az igazsággal
foglalkozunk. És nem alkuszunk. Ezért nem seftelünk! Márpedig
az igazság roppant unalma-as… – és Borja undorral nézte szívós
ujjait –, csupán kisemberek igazi élete. Habár a mi ténykedésünk
során az idő elveszíti jelentőségét. De akkor is borzalmas unalom!
Már ha látni akarjuk, mi történt valójában – és Borja valami után
kutatva mindkét kezét zsebre dugta.
– Jöjjön ide holnap tízre – adtam ki az utasítást, és
elfordultam. Most mindenki elhallgat, az emberek elindulnak a
dolgukra, a kocsis nekidől a sötét tölgyfa gerendáknak, és
elszunnyad a szalmatető árnyékában, Borja és Golcman pedig
leülnek reggelizni… Elfogott a bosszúság.
Aljona megkérdezte:
– Minek vetted fel? Mire kell neked? – ismételte meg egyre
dühösebb képpel, miközben a telefonomra három sms érkezett.
– Minden rendben. – Borja odakacsintott egy láthatatlan
valakinek. – Legyen csak belőle operatív munkatárs. Csak hadd
futkosson.
– Akkor sem igaz az egész – remegett meg Aljona ajka. –
Csuharev nyilván felismert benneteket. Téged látott az
izmajlovói piacon. Borját megjegyezhette a cége irodájában. Rá
kellett jönnie mindenre. Hogy te nem régiséggel kereskedsz.
Hogy Borja nem dolgozik az adóhatóságnál. Hogy most már
világos neki, miért törtétek ketté az életét! Ő pedig hallgatott,
mintha sose látott volna benneteket! – És mindegyikünkre
külön-külön kétségbeesett pillantást vetett.
– Hát mit mondjak? Ha mondtad volna, mit mondjon, ő azt
mondta volna. – És Borja felém dörmögte: – Szóval, nem
magyaráztad még el neki?
– Hagyjuk holnapra.
– Elvigyelek?
Aljona a kocsiban elkapott, és hosszan csókolgatott, csak annyi
időre hagyta abba, hogy megnézze az ajkamat: nem ütközött-e ki
rajta legalább néhány szó, kaptam még egy sms-t, lopva
elolvastam, és annyit motyogtam: „a nővéremtől”, és
kikapcsoltam a mobilomat. Dühödten és gyorsan mentünk,
Aljona beharapta az ajkát. Hogyan magyarázzam meg. Hogyan
értsem. Valaha mindent tudni akartam. És megmagyarázni
mindent, ahogy egy gyerek akarja, hogy megmeneküljön.
Álmodtál egy fekete kutat, fuldokoltál és elmerültél – de ez nem
fenyeget semmivel, egyszerűen csak belefúrtad az arcod a
párnába, nehezebb lett a légzés, nem kaptak oxigént az
agysejtek. Ha viszont valaki, miután majdnem meghalt, azt
meséli, hogy felszállt a mennyezetig, és látta a saját kinyúlt
testét, a körötte nyüzsgő orvosokat, a régi kórház háromszintes
szárnyépületét a vidámpark mellett, a várost, amely a
Moszkvába vivő út mentén húzódik, a síkságot, az őszi ligeteket,
és egy fényes alagúton át az anyja és apja felé száguldott, habár
ők már régóta nem élnek – abban sincs semmi meglepő, kis
barátom. Az ilyen ember egyszerűen csak narkolepsziában
szenved, az immunrendszere megtámadja a saját sejtjeit, a
speciális orexin neuronokat.
De aztán lassanként észrevettem, mi rejtezik a világos és
napfényes mindentudásban, rájöttem, hogy nem tudhatok
mindent, nincs hozzá elég emberi erő, képtelen voltam és leszek,
de feltétlenül szükségem van rá – legyen valaki, aki mindent
tud: hogy miért álmodom a fekete kutat, hogy ki volt a tégla a
kiképző században, hol gyűlnek össze az elveszett tárgyak, kik a
szüleink, hogy vannak ott, vágyik-e rám a nőm, ki vagyok én, és
mi történt ott valójában, mit gondolt a cár a dombon, és hová van
elrejtve örökre a kulcs – bárcsak lenne legalább egy ilyen ember.
Legalább így. Legalább így lenne.
 VALÓJÁBAN

A Szovjetunió legfőbb ügyészének első titkára, a birodalom

legjobb nyomozója és élvezetes krimik szerzője, Lev Romanovics
Sejnyin az Umanszkaja–Sahurin-ügy első nyomozását csendben
és gyorsan végezte el: a két gyereket elhamvasztották,
Umanszkijék Mexikóba repültek, az iskola igazgatónője,
Leonova, a tanárok és néhány osztálytárs vallomást tettek a
rossz neveltetésről meg a kamaszszerelemről. Az ügyet lezárták,
Sahurin hamvait elásták a novogyevicsi temetőben, mindazt
pedig, ami Nyinából maradt, másfél évig elfektették egy
porcelánurnában a Donszkoj krematóriumban, a „kiadásra váró
hamvak” között. A 175-ös iskola hetedik osztályát nevelő
célzattal betakarítási munkára küldték Ljublinóba, az „Öntözött
Területek” Állami Gazdaságba – zöldséget és földiepret szedtek,
céklát gyomláltak; a városba csak a hétvégére engedték vissza
őket – hogy megfürödjenek.
Az iskolások nem teljesítették a tervet, de nem szidták érte
össze őket, sőt még negyven-negyven kiló zöldséget is kiadtak
nekik. Aztán történt „valami”, amit eddig nem sikerült
kideríteni, és nyolc fiút letartóztattak, mindegyiket (a
legfiatalabbon kívül) ugyanazon a napon – a még életben
maradottak a mai napig vitatkoznak róla, hogy szombaton-e,
vagy vasárnap.
Vano eltűnt a dácsáról. A család körbetelefonálta a
hullaházakat, a kórházakat: elütötte egy autó? de akkor hol a
biciklije? – a rendőrség átfésülte a vízmosásokat? talán vízbe
fulladt? nem, mégiscsak autó üthette el! –, míg ki nem telefonált
a dácsára maga a családfő, és idegen hangon azt mondta: nem
kell izgulni, Vanót letartóztatták…
 Hmelnyickijt Galka Lozovszkaja hívta el telefonon: elmentek
egy amerikai filmre, a His Butler’s Sistert. Én már láttam, de a
kedvedért elmegyek veled. Akkor találkozzunk az Udarnyik
mozi főbejáratánál. Artyomcsik odament a főbejárathoz, a
járdához közel elhaladt egy Emka, és Hmelnyickijt soha többé
nem látta senki…
A sebész Bakulev özvegye (vele kissé elkerültük egymást, egy
hónappal ezelőtt halt meg) ezt írta fel egy emlékezetes
papírdarabkára: „A kilenc srácot a város utcáin tartóztatták le,
anélkül hogy a szülőket értesítették volna. Közöttük volt a mi
fiunk, Petya is” – nem kilencet, de hogy hányan voltak, pontosan
senki sem tudta.
Petya a fürdőszobába készült, de odament a telefonhoz, hívta a
nagymamája.
„Gyere ki. Beszélnünk kell.” Valami telefonbetyár… Petya
lerakta a kagylót.
Újra egy hívás – most a házkezelőségről: azonnal jöjjön be
hozzánk, ellenőrizni kell a számlákat. Petyát, alighogy kilépett a
lépcsőházból, gyakorlott kézzel elkapták, és egy személykocsi
vadul elstartolt a járdától, két sávot is átlépve fordult meg –
fitogtatva, hogy ők az Erő. Petyának csak egy dologra volt
mersze: „Tudassák a szüleimmel” – és az első kihallgatáson
eszméletét vesztette…
Bakulev vergődött – mindazonáltal remélem, hogy a sebész
jobban félt attól, hogy a fia a folyóba fulladt, mint hogy
letartóztatták, és nyomában az egész család a süllyesztőbe kerül
–, és felhívta a Kreml egészségügyi osztályát, annak a bizonyos
szép lánynak, az osztály lelkének az apját (később lekapcsoltuk a
nőt, már hervadt senkiként, a 67-es számú kórház betegfelvételi
osztályán, és meghallgattuk történeteit a régi szép időkről: a
Petrovkán zártkörű jégpálya, az udvarlói az apja dácsája fölött
megbillegtették repülőgépük szárnyát). Bakulev a telefonba ezt
motyogta: eltűnt a fiam, egyszerűen nyomtalanul, én pedig kora
reggel műteni fogom az NKVD egyik tábornokát, és most nem
tudom, hogyan – a kezem szó szerint remeg, meg tudom-e
csinálni, elég súlyos eset, életveszélyes, félek, hogy nem tudom
megműteni; az orvos határidőt adott nekik – reggelig, azokkal
próbálva játszani, akik sosem veszítenek… Reggel hatkor felhívta
az egészségügyi vezető (hiszen te akartad): minden rendben, a
fiadat letartóztatták. Menj nyugodtan, és operálj…
Leonyid Redensz, aki, nem vitás, rokoni kapcsolatban állt a
zsarnokkal, trikóban, ingben, bricsesznadrágban és mezítlábas
szandálban elindult vendégségbe Vaszja Sztálinhoz, az új
lakásába, kilences lépcsőház, ötödik emelet, hogy megnézze, hogy
megy a felújítás; unokatestvére elterülve feküdt, próbálta
leküzdeni úgymond frontsebesülését (halászni akart egy reaktív
lövedékkel). A lépcsőház előtt Redensz észrevett egy autót, és
egy nagyon kedves valaki megszólította, és csak beszélt és
beszélt, mondta-mondta: ugyan, gyere már ide, közelebb!, ne
félj, ülj be a kocsiba, ülj csak be, velünk jössz… Ez a kedves,
lerázhatatlan valaki a továbbiakban is csak beszélt, végig az úton,
és csak akkor hallgatott el, amikor a zsarnok unokaöccséről
levették a derékszíját, cipőjéből kihúzták a fűzőt, ujjlenyomatot
vettek tőle, és játékosan felvillant a fényképezőgép vakuja,
amikor Redenszt a Lubjanka lépes mézébe ragasztották.
Anna Szergejevna, az anyja, eszét vesztve körbetelefonált
mindenhová: keressétek a fiamat! És elhallgatott, amint
meghallotta: nálunk van…
Két héttel ez után Szero Mikojan, ez a hatodikos kissrác,
rövidnadrágban és rövid ujjú ingben a dácsájuk kapuja előtt
ténfergett. Odagördült hozzá egy fekete Emka, kiszállt belőle egy
ismerős csekista (együtt dominóztak, és ő tanította meg
pisztolyból céltáblára lőni): „Ide hallgass, ugorjunk be
Moszkvába, kihozzuk ide a bátyádat” – és elindultak. Szergo
életében először látta, hogyan nyílik ki a Lubjanka mindig
bezárva tartott kapuja.
A letartóztatott fiúk anyukái a felső vezetéshez legközelebb
lévő asszonynál, Ashen Lazarevnánál gyűltek össze, aki a
bizalmasait bevitte a hálószobába, és ezt suttogta: „Az egyik
elesett Sztálingrádnál. Ketten harcolnak. És ketten ülnek” – és
(hiába bízott abban, hogy senki sem tud a táviratokról, és később
senki sem olvassa őket) titokban a novogyevicsi kolostorba
rohangált kártyát vettetni, meg spiritiszta szeánszokra járt az
egykori udvari költőhöz, Szadovszkijhoz és az élettársához, a
zsarnok feleségének egykori Frauleinjéhez.
Anasztasz Mikojan egy lépést tett a szakadék felé, és
megkérdezte. „Berija majd kivizsgálja” – válaszolta egykedvűen
a zsarnok, és többet erről e világon nem is lehetett beszélni.
Miért tartóztathatták le őket? És miért csak fiúkat? A Mikojan
testvérek nem tanultak együtt Nyina Umanszkajával – őket
miért? Miért engedték el őket fél év múlva, ha aztán száműzték
őket? Miért nem beszélt egyikük sem – soha senkinek –
egyetlen szót sem a letartóztatásáról? Fontos kérdések,
válaszolni kell rájuk, mindazonáltal: csak másfél hónap múlva
tartóztatták le őket… – nem vettem észre, hogy hangosan
beszélek, az iránytaxi utasai felém fordultak.
Az első és a második ügy között történt valami. Valaki nem
hitte el, hogy Nyinát Sahurin ölte meg.
És mégis… Ha félretesszük a hét családnevet, az ügyeskedő
Kosztya lányával sokkal inkább ők, a két testvér barátkozhatott
(és kellett barátkozniuk), semmint Sahurin. Hogy mihamarabb a
csúcsra kerüljön, Umanszkij nem hallgatott Ehrenburgra, és a
lányát áldozatként odavetette a 175-ös iskolába: hogy összehozza
őt Szvetlana Sztalinával (bár erre kicsi az esély, ő végzős),
Szvetlana Molotovával (osztálytárs és a legjobb barátnő) és a két
Mikojannal – hát őket akarta kifogni Kosztya az élő csalival.

Tatyjana L i t v i n o v a, Brighton, Anglia: Nyinát gyorsan

befogadták. Kosztya elragadtatottan mesélte, hogyan kísérték ki
a Mikojan fiúk motorbicikliken, majdhogynem géppuskás
kísérettel Nyinát Molotov dácsájára – a kislány a népbiztos
lányával barátkozott. Egyébként ez a barátság tipikusan
kremlbelinek bizonyult: előfordult, hogy váratlanul nem hívták
meg magukhoz…
Amikor a bátyámmal egyetemisták voltunk, rendeltek
mellénk egy házvezetőnőt, Duszját. Régebben Mikojanéknál
dolgozott, később pedig a KGB alhadnagya lett. Egyszer
megkértük Misával, hogy ébresszen fel bennünket. Reggel
bekopogott hozzánk ébreszteni. Én megköszöntem neki, mire
Duszja váratlanul elsírta magát. Kiderült, hogy amikor
Mikojanékat ébresztette, mindig megdobálták csizmával.
Kezdetben az asztalt majdhogynem újságpapírral terítette meg.
Duszja, de hát korábban hogy csinálta? Azoknál ott nem volt
semmiféle terítő? Mire ő azt felelte: ugyan már, Tányecska!

– Szombaton Angliába repülök – jött be hozzám a titkárnő. Nem

hozott magával jegyzetfüzetet, és anélkül, hogy hellyel kínáltam
volna, leült szemben velem. S miután hiába várta, hogy
megszólaljak, hozzátette: – Litvinova Brightonban él. Üdülőhely
a déli tengerparton. Mindenféle szórakozási lehetőség a mólón.
– Mi nem világos?
– Minden világos. – Egykedvűen sorolta: – Felkészülni a
beszélgetésre, minden este beszámolót írni, kapcsolatba lépni. A
Nagy Kőhíd. A kamaszok halálának körülményei.
Umanszkij egyénisége. A legfőbb cél – Anasztaszia Petrova.
Szereti őt?
Kényszeredetten felnevettem és hümmögtem, nem tudva, mit
is mondjak.
– Esetleg önmagára ismer Sahurinban?
– Ugyan már. Egy őrült hetedikes srácban… Egy poliglottban?!
Beszédelgett Borja, felsóhajtott, és hátát a falnak vetve leült a
padlóra:
– Ho-ho-ho-hó-ó… Az ügynök Nagy-Britanniába repül. Nála a
kérdések listája. Az álcázás kidolgozva. Diktafon. Valuta.
Menekülési útvonalak… – Megmozdult, hogy kérdezzen tőlem
valamit, de meggondolta magát. – Viszlát, kislány! Nem megy
el… – És szomorúan lehajtotta a fejét.
– Mi újság, Borja?
– Minden rendben… Csak nehéz. Valami zavar. De vajon mi?
Az egyetlen reményem az isteni gondviselés… – Asztalom alól, a
szemetesből előhúzott egy magazint, és megnézte a borítóját –
egy idősebb, szőke nő, fémkoronával a metszőfogain, mint valami
szendvicset, megpróbált egyszerre két farkat a szájába tömni –,
és szomorúan ingatni kezdte a fejét: – Á-á, ez valami misztikus
kiadvány. Rituális célzattal adják ki. Ha tudni akarod, nekem
minden olyan újságosbódé, ahol ilyeneket árulnak, fasiszta erőd!
Csak még szörnyűbb. Mert ezt nem lehet eltiporni. Mi? Miért
titkolod ilyen sokatmondóan a véleményed? – És amikor elindult
kifelé, figyelmeztette a titkárnőt: – Ne hallgass rá! Egyetlen
szavára se! Dugd be a füled! Megértetted?
Felhők, port kavaró szél, a tavasz megmagyarázhatatlan
szele… Sárga virágok ütköznek ki a rothadó fű alól az útszéleken,
kocsiáradat zúg… Madárhangok monoton duruzsolása…
– Minden magán múlik, kislány.
Szabaddá tettem a színpadot, erősebb fényt csináltam, és a
titkárnőtől bizonyos távolságban megdermedtem, zavart a
kezem. A nő előregörnyedve ült, mint egy irodai munkára
kényszerült veterán, a szemét lesütötte – így szoktak várni az
orvosi rendelő előtt azok, akiknek van mitől tartaniuk.
– Kujbisev. A háború kezdete. Kujbisevbe evakuálták a
népbiztosságokat, a központi hivatalokat, üzemeket,
kórházakat… A színházakat. Az utcákon sok a nyomorék. A
boltokból eltűntek az élelmiszerek, csak kávé van bőven. De
működnek a piacok.
Váratlanul minden hősünk találkozik ezen a földrajzi ponton,
három hét leforgása alatt – október 16. és november 9. között.
Sahurin huszonvalahányadikán érkezik meg ide Molotovval és
Mikojannal. Vadászgépkötelék kíséri őket. Molotov az egész
repülőúton szótlanul Csehovot olvas.
Az idősebbik Sahurin naphosszat a repülőgépgyárakban van.
Szofja Mironovnát lefoglalja a dácsán a nagyvilági élet, amelyet
az evakuált arisztokrata hölgyekkel oszt meg. Vologya és a nyolc
minket érdeklő srác iskolába jár – a 175-ös iskolát külön
helyezték el, nem keverték össze a helyiekkel.
Litvinov beköltözik a még a kereskedőidőkből megmaradt
szállodába, a Grand Hotelbe, ahol a Nagyszínház is szállást
kapott; a művészeti bizottság elnöke, Hrapcsenko tömi a
balerinákat, apartmanja körül pikáns dolgok történnek…
Elhittétek? Nem, Litvinov valójában a Frunze utcában lakik,
amely kivezet a Csapajev-emlékműhöz, öt perc sétára a városi
kerttől. Szobáiban nincs semmi, csak egy asztal, egy szekrény
meg egy agyonnyomorgatott rugózatú ágy.
Megérkezik Kujbisevbe Petrova – a gyönyörű özvegy az
anyjával, két gyermekével, nevelőnővel és dajkával. Azt hiszem,
valójában Petrova egyedül érkezett. És inkább hiszek annak, aki
azt állítja, hogy egy lakásban élt Litvinovval, közvetlenül R-ov
fölött – a zeneszerző éppen a Hetedik szimfóniát fejezi be, a
blokád sújtotta Leningrádból mentették ki, mindössze
nyolckilónyi holmit engedélyeztek neki, és megígérték, hogy
kihozzák az anyját meg a nővérét is, de nem sikerült. Milyen
szerepet játszik R-ov a Nagy Kőhíd történetében? Egyelőre nem
tudni.
Csatlakozik hozzájuk Umanszkij is. „Litvinovval átellenben
lakott” – állítják egyesek. „Külföldi tudósítókkal vodkázott a
Grand Hotelben” – mondják mások. Ami vitathatatlan: győztes
típusú, világot látott férfi, zenegépek, jó öltönyök, nyírfa keretbe
foglalt fényképen Sztálin aláírása. – Elhallgattam, majd tompán
hozzátettem: – De nem rejtheti el zavarodottságát. Umanszkij
nem érti, miért hívták haza. Mindennap, mindennap várja, hogy
visszaküldjék. Nehezen viseli, régóta nem élt már a
Birodalomban. Ifjúkorától kezdve sosem élt hosszabb ideig a
Birodalomban. És ráadásul itt a háború: kenyérjegyek. Poloskák.
Latrinák. Gyalulatlan deszkák. Nincs kivel Picassóról társalogni.
Rosszat sejt… Hiszen ő német kém, ahogyan ezt a legjobb
barátja, Kolcov beismerte… És Umanszkij ekkor hátranéz. Eddigi
harminckilenc évére. Az életútjára, a családjára. A barátaira. A
Kommunista Internacionáléra. Az anyjára, akit az Osztrák–
Magyar Monarchiában felejtett… Vajon mit láthat ott, Taszja?
Semmit, ami szilárdnak tűnhetne, és megmenthetné. És akkor
hirtelen rájön, miért is jött haza, miért is történik vele ez az
egész… Kosztya felfogja: minden így igazságos, erkölcstelenül élt,
hazudozott, elárulta a mesterét, eldobta a nőket, kereste a
jólétet… Rosszul szolgálta a zsarnokot, ha egyszer kitört a
háború, és elvész a Birodalom… De van rá lehetősége, hogy
megmeneküljön. Kosztya hirtelen rájön, hogy van az életében
egy olyan nő, akit igazából szeret. És lehet, hogy minden csak
azért omlik össze, hogy megmutassa neki – éppen ő az, ez az
igazi nő, csakis ő. Menj hozzá. Más lehetőséged nem lesz, hogy
megmenekülj. Hamarosan eljön az öregség és a halál…
Elképesztően erősen érzi ezt – és cipőm orrával húztam magam
előtt egy vonalat. – Ez Umanszkij álláspontja.
A titkárnő háta mögé kerültem, ő kihúzta magát, mintha
érintésre várt volna.
– Most pedig te jössz – te vagy Petrova. Harminckilenc éves, a
csípőd széles. Hihetetlen szexualitással bírsz. Mesésen szép
vagy… Ugyanakkor van két gyermeked, ott az anyád, meg egy
dajka. Dmitrij Curko nyomtalanul eltűnt. Pjotr Curko
nyomtalanul eltűnt. A német Wendtet leültették. A lakásodban
egy szajha, Valentyina basáskodik – most megfizet minden
megaláztatásért, van egy kisfia egy vörös parancsnoktól, de te ki
vagy most?! Szeretnél együtt élni, egy olyannal, akit már célba
vettek?
Umanszkij holnaptól ülni fog, és elpatkol, vagy nyugdíjas
koráig a hatodik osztály kilencedik alosztályának helyettes
vezetőjeként szarakodhat a levéltár porában, és míg gutaütést
nem kap, a titkárnőket fogja dugni, mert színésznőkre már nem
futja. Még lakása sincs! – ordítottam a titkárnő megremegő
tarkójába, és elhallgattam. – A te drága Makszim
Makszimicsodat pedig maga a zsarnok fogadja! Lehet, hogy
megint népbiztos lesz belőle. Ez menekvést jelenthet – néhány
évre legalábbis! Amíg eljutnak hozzá, körülszaglásszák, amíg tart
a háború, amíg visszahívják – évek és évek… Kikecmereghetsz a
nyomorból, a félelemből! Estélyikben járhatsz, piknikekre
száguldozhatsz nyitott kocsival, eldughatod egy rjazanyi faluba a
gyerekeket, és megint fiatalnak érezheted magad, tréfálkozhatsz
a Politikai Bizottság tagjaival! Ez a te álláspontod.
Mintha csak két követ mérlegeltem volna a kezemben, és
átültem az ajtó mellé:
– És van még egy álláspont – a földi valóság. A döntő
beszélgetés, a találkák, az ágyak, a séták, a kiáltozás – az egész
azokban a szörnyűséges napokban játszódik –, úgy látszik, a
németek megállíthatatlanul törnek Moszkva felé. És bármelyik
napon bekövetkezhet az, ami majd megváltoztatja több száz
millió ember életét, és vágyainkat, a tiéidet és az enyéimet –
érted, minden de minden a németek alatt porrá omlik, semmi
szükségünk rá, egyszerűen csak túl kell élnünk – fel kell
szívódnunk, el kell tűnnünk… Nagyon is jól tudjuk ezt, éppen
ezért igyekszünk, hogy megkaparintsuk, elvigyük és bezabáljuk
a magunk darabka boldogságát – így van?! Ez a földi valóság
pozíciója – mindenki vár. És ami kijön belőle – mindenki csak
vár, és tombol a tűzvész. Minden órában mindenki csak vár.
Parancsot, elutazást, győzelmet, katasztrófát… Azt, amit te
mondasz nekem…
Rettentően szomjas lettem, szinte égett a torkom.
– Egy kívülálló pedig így látta az esetet. – Segítségül hívtam
egy szemtanút az idősek otthonából:
„Tanúja voltam Nyina néhány beszélgetésének Kosztyával.
Hozott Amerikából Kujbisevbe egy hatalmas ládát, egy bőröndöt
rengeteg ruhával, és Petrova lába elé dobta. De ő hajthatatlan
maradt. Valamivel korábban még viszonozta az érzelmeit. De
most nem."
– Látod – és bosszúsan legyintettem. – Ilyen ember vagy te.
 – Hát, először is, tudtam az értékedet. – A titkárnő
megkönnyebbülten megmozdult, mintha a fényképész
megengedte volna neki, hogy pózt váltson, és pihenjen egy kicsit,
és reszelős, öregasszonyos hangon folytatta. – Felszínes,
könnyelmű ember vagy… Ahogy mondták rólad, egy piperkőc!
Kujbisevben ilyen a kedved, holnap meg már másmilyen…
Hirtelen elfulladtam, és úgy öklendeztem ki a torkomból a
szavakat, hogy közben megpróbáltam visszafojtani a
könnyeimet:
– Kész voltam, hogy eldobjam a családomat… Hogy magamhoz
vegyelek… A gyerekeidet. Miközben tudtam mindarról, ami
veled történt, tudtam mindenkiről, akivel dolgod volt…
Beszélgettünk korábban? Beszélgettünk? Minden bizonnyal
beszélgettünk… És te azt mondtad: talán. Talán! Szeretlek.
Senkivel sem volt ilyen. Te vagy az egyetlen. Meg tudtam volna
változni…
– És azt szeretném mondani… – A titkárnő felállt. – Leírtad az
én álláspontomat, a magadét is… De Kujbisevben még valaki
várta a jövőjét. Elfeledkezel Litvinovról. Kujbisevben őt
szerettem. Annyira, hogy azt hittem, örökké tart.
– Csak a meleg mellékhelyiségek miatt! Egy vénembert! És az
én megölt lányom?…
Megdörzsöltem az arcomat, a boldogságra gondoltam,
körbenéztem, és a boldogság egy literes üvegnyi frissen facsart
narancslében testesült meg, amely a hűtőszekrényben várt rám.
– Hol van a maga szerelme, Anasztaszia Vlagyimirovna?
Egyáltalán, képes szeretni? Eltelt másfél év, Moszkva, még egy
nem létező város. Az Egyesült Államokból Ön a szeretőjével tért
haza…
– Másfél év alatt kiábrándulhattam belőle, megváltozhattam,
és sok mindent megérthettem – hadarta a titkárnő.
– Hogyan? Kiábrándulhatott? Afrikán keresztül tért haza, az
úti okmányokban az állt, hogy „titkár” – nő a fedélzeten – ez bajt
hozhat… Litvinovot egy jelentéktelen poszt várta… De magának,
kedvesem, valami más kellett, ha miután nem látott másfél
évig…
– Levelezhettünk is…
– És miután kapott egy debil gyereket…
– Áprilisban még nem tudhattam, hogy Vaszja beteg.
– Maga megérkezett, és: most vihetsz, készen állok!, elmegyek
utánad a világ végére, akár Mexikóba is. A nagykövet felesége
Tacubayában, a Grófnő Palotájának lépcsőjén fogadja a
vendégeket!
– De hiszen te is…
– Másfél év alatt rájöhettem arra, mit jelent nekem a
feleségem…
– Az őrült és csúnya Raisza, akit lépten-nyomon megcsaltál…
– És mindenekelőtt a lányom…
– Naná, mennyi hasznos kapcsolatra tettél szert általa!
– Én csak Nyináért éltem, tudhatod, mit jelentett nekem!
– Aha. És különösen, hogy mit jelentett az új poszt!
Egyszerűen csak nem akartál a válással veszkődni, Molotovnak
nem tetszett volna…
– Ehrenburg azt írta: „drámát élt át”…
– Mi mindent írhatott volna még a barátod? Hogy unalmadban
és búcsúzásképpen használtál még egy nőt, aki beléd szeretett?
Hogy mint mindig, most se szalasztottál el egyetlen alkalmat
sem?!
– Tényleg szerettelek, Taszja. – Vártam. – De őrülten
szerettem Nyinát. – Nem tudtam tovább várni. – Azt kellene
mondja most: és amikor Nyinát megölték, akkor mi akadályozott
meg benne?… Én pedig azt felelném: nem hagyhattam magára a
bánatába belebetegedett feleségemet… Együtt emlékeztünk
vissza rá… Úgy éreztem, Nyina haláláért én vagyok a felelős… És
hogy valahogy… mindent meg kell most adnom Raiszának…
Talán majd egyszer, később, gondoltam, bizonyos idő múltán…
Egy másik városban. Találkozunk majd a hídon, és estéken át
sétálgatunk, fogva egymás göcsörtös, száraz, kígyóbőrös kezét…
Gondoskodni fogunk egymásról… Örülni fogunk egymásnak… És
unatkozunk, ha akár csak egy órára is el kell válnunk…
Beszélgetni fogunk, és te sokat fogsz nevetni… Hiszen valamiért
csak bekövetkezett mindez az életünkben, valami csak
megtartott minket, habár annyi sorson és testen túl voltunk, de
mi ketten valahogy mégis… egymásba kapaszkodtunk. Lehet,
hogy írtam is neked erről Mexikóból. De aztán valami miatt
felrobbant a repülőgép, és Nyina várt engem, meg Raiszát. Olyan
sokáig nem temették el, mintha csak valaki tudta volna, hogy
aligha élhetünk együtt… Belőlem csak egy tábla lett a
Pokrovszkaja torony falán, a huszonhetes szám a novogyevicsi
temető térképén. Ahol most egy tíz-tizenöt fős előadóterem van.
A titkárnő hirtelen felkapta a tekintetét, és rám szegezte,
mintha csak egy gúnyos mosolyt akart volna elcsípni.
– Az eligazításnak vége. Most már tudja, mit kell keresnie
Brightonban.
– Igyekszem olyan lenni, mint ön. Habár nem kellemes
mindent… így megtudnom.
Viszontlátásra.
– Én megpróbáltam. Megkértem Alekszandr Naumovicsot,
hogy mutassa meg nekem a papírokat. Magam elé képzeltem
Umanszkijt és Petrovát. Csak ültem, csak ültem, és egész éjszaka
a falat bámultam. Aztán egymás mellé tettem a személyi
lapjukat, és hirtelen mintha derengő fényt láttam volna,
odaátról… Mintha a kövek nem illeszkedtek volna szorosan, de
ezt csak éjszaka lehet felfedezni. Szerencsém volt. A személyi
lapok egy helyen és egy időben keresztezték egymást. Ön nem
figyelt erre fel, mert ez még a legelején történt, közvetlenül a
forradalom után. Petrova tizenhat éves korában irodistaként
dolgozott a Centropecsatynál. Umanszkij, aki akkor tizenhét volt,
ugyanott dolgozott, az elnök titkáraként. Láthatták egymást.
Ami azt jelenti, hogy a történetük sokkal régebbi. Ez azt jelenti,
hogy – amint ön szereti kifejezni magát – nagy valószínűséggel
feltételezhetjük, hogy az első szerelmi történetüket ott élték át,
és mindaz, ami később jött – Kujbisev és Moszkva –, az már csak
próbálkozás volt, hogy túllépjenek mindazon, ami aztán történt,
mindazon, ami mellékes volt és feltorlódott – és visszatérjenek
egymáshoz.
– Ez sok mindent megmagyaráz, de semmit sem tesz
érthetőbbé.
 ROSSZ ELŐJELEK

Megfájdult a fejem, alig bírtam végigülni a kihallgatást, már előre

éreztem az agydaganatot meg a kemoterápia utáni hajhullást,
összegyűrt papírlapnak éreztem magam, amire írni akartak
valamit, de túl sok hibát vétettek benne. Aljona vészjóslóan
hallgatott, kiment a vécébe sírni, aztán újra az orrom elé tolta
földszínű, gonosz tekintetű képét – mi történt veled, lebénult az
anyád, keresztülhajtott a gyerekeden egy dömper?
– Rosszul vagy? (Ne várj rám, húzz haza a családodhoz!
Megint a telefonomban kutakodtál? feltörted a postám?
kikutattad az íróasztalom? És megtaláltad, amit kerestél?!)
– Nem, semmi baj – mintha nem lenne ereje beszélni. Aztán
futólag: – Mása elment Londonba? Gyorsan csinálta, tapadós
kiscsaj, ügyes. Utánamész? Neked állítólag nem tetszenek a
sovány nők. Örülök neked. Sokszor mondtam már: nekem
mindegy, kivel és hányszor csinálod. Csak össze ne szedj valamit.
– Undorítóan és rekedten felröhögött. – Lefényképezted már?
Mindent megmutatott?
– Fogd be a szád!
Dörrent az ajtó, hullott a vakolat.
Megjött Borja és Csuharev (éppen a bejövő sms-eket töröltem
ki: „Ki jogosított fel rá, hogy kínozz? Én is ember vagyok!"),
Csuharev átadott a tárcájából néhány fényképet Golcmannak: a
felesége, ő és a felesége, a felesége, ő és a gyermeke, a felesége az
ablaknál.
– Nagyon szép nő… Életben még szebb – áradozott
elragadtatottan. – Minden rendben ment. A férfinak akkor kell
megnősülnie, amikor kiszórakozta magát.
– És a nőnek? – Borja felém fordult („Hallgatsz? Szóval, most
már mindig így lesz?”).
– Egy nő ne szórakozzon. Üljön csak otthon – Csuharev sorban
végigpillantott mindannyiunkon e fontos bejelentés előtt. –
Szeptember 24-én ismerkedtünk össze a feleségemmel, és
november 24-én már össze is házasodtunk. Tessék, már hív is –
és békésen elmosolyodott. – Hív haza. („Szóval, így lesz mindig.”
„Neked semmi se szent.” „Mindig meg fogsz csalni.”)
– Ez jó – jegyeztem meg, mint aki legyűrt egy fogfájást,
fejfájást, kőtörő aggregátorának zaját, kocsmai dáridót –,
egyetértés és szeretet. És ha valami hiányzik, ki lehet egészíteni.
– Én nem akarok ehhez hozzátenni semmit – mondta hevesen
Csuharev, és előrukkolt mindennel, amije csak volt: – Már hét
éve együtt vagyunk. És minden jól működik. („Nem kellek
neked?” „Tudod erre egyszerűen azt válaszolni, hogy nem?”
„Minek éljek?”)
– Képzelem, hogy mennyire unod már.
Fáj a fejem.
Jött még egy üzenet, kitöröltem olvasatlanul, és kikapcsoltam
a telefont.
Tatyjana L i t v i n o v a, Brighton, Anglia: Miután Hitler
megtámadta a Szovjetuniót, apámat a hányinger kerülgette, írt
egy levelet Sztálinnak, bármilyen kinevezést kért tőle. Adtak
neki egy irodát az NKID-ben – gépírónő nélkül! –, titkárnak
pedig Petrovát. A háború előtt Petrova hol eltűnt néhány
hónapra, hol újra előkerült – azokban a szörnyű időkben sokan
úgy igyekeztek menteni az életüket, hogy nem töltötték otthon
az éjszakát, hogy ne találják őket otthon, ha jönnek letartóztatni.
Apám anyámat Kujbisevbe telepítette ki, anyám levelezett
Petrovával, és kapott tőle egy levelezőlapot: új szeretőm van.
Sosem fogja kitalálni, hogy kicsoda. Apámról volt szó.
Azt hiszem, a viszonyuk azért kezdődött, mert apám
magányos volt. Hiszen nem lehetett balkézről kapcsolata.
Rettentően egyedül volt, úgy vélte, elvette a gyerekektől az
anyjukat (egy igazi anyának a gyerekeivel kell töltenie az idejét,
otthon, nem pedig fogadásokon lebzselni és külföldiekkel
mászkálni), bűnösnek érezte magát a fia halála miatt is –
csecsemő volt még, amikor Oslóban, tüdőgyulladásban meghalt.
Apám felfogta: a magányát ő maga idézte elő.
Anasztaszia Vlagyimirovna apámmal érkezett meg Kujbisevbe.
Apám elmagyarázta anyámnak, hogy képtelen volt ellenállni:
Petrova a lába elé vetette magát, és könyörgött, hogy vigye
magával.
A szüleim egyébként már nem aludtak együtt, viszont ha
anyám megtudta volna az igazat még az elutazása előtt, azt
hiszem, inkább maradt volna.
Hármasban indultak el Amerikába. Teherán, Bagdad,
Kalkutta, Bangkok, Szingapúr, Hawaii-szigetek… Útközben
anyám megsejtett valamit, és kertelés nélkül megkérdezte
Petrovától: mi van, elárultál?… Anasztaszia Vlagyimirovna
ugyanolyan nyíltan azt felelte: igen.
Az Államokban anyám azonnal elment New Yorkba, és ott is
maradt, még akkor is, amikor apám és Petrova hazatért
Moszkvába.

Taszja pedig beköltözött a követségre, arra a helyre, amelyet

Umanszkij előmelegített, és a hetvenéves amerikaiak, akik
írásban kérték, hogy vegyék fel őket a Vörös Hadseregbe, és
akik feltalálták azokat az éles tőröket, amelyek az ágak közé
szorult ejtőernyősök likvidálására voltak hivatottak, elkezdtek
„A. Petrova, a nagykövet titkára” aláírással ellátott, visszafogott
hangvételű köszönőleveleket kapni, és a halott, nyomtatott
nagykövetségi papírokon megjelentek a titkár házias, nyugodt
betűi: „jelentve M. M.-nek”… Összekötöttem a „Petrova A. V.”
feliratú dosszié szalagjait, és elugrottam a Szerafimovics utcára,
hogy elköszönjek a kelmefestőnő Valentyinától, ettől a gyönyörű,
matt bőrű boszorkánytól, ettől a turbános öregasszonytól.
A fia, miután meggyőződött arról, hogy nem lehetek hasznára,
és ártalmatlan vagyok, nem volt jelen, a teknőc nem pusztult el,
de amikor az öregasszony négyszemközt maradt velem,
megérzett valami síri hideget.
– A férjemtől kapott levelek eltűntek valahová –
panaszkodott. – Hová tehettem őket? Éppen csak most
beszéltünk róluk magával…
– A levelek majd megkerülnek. – (Holnap a dívány alól húzza
elő a csomagot az a nő, aki takarítani jár hozzájuk.)
– Petrova férje pedig egy német zsidó, Wendt lett, a
Kominternből. És azt tudja, hogy apai ágon ő maga is zsidó,
Flam? A fia pedig a gyengeelméjűség legsúlyosabb formájában
szenved. Ötéves korában beszaladt a szobánkba, elkapta Szaska
fülét, és cibálni kezdte! Mondom neki: a Vaszkájukat be fogom
zárni. Petrova eleinte nem értette, hogy a fia beteg. Csak később
kapott észbe. Az összes Curko zsidó nőt vett feleségül, és engem
egyik nő se szeretett. Petrova állandóan harcban állt Zinával, de
ellenem összefogtak. Petrova bátyja felakasztotta magát, az
unokája pedig megmérgezte magát – bevett egy rakás tablettát,
mert szerelmes volt Vlagyiszlav R-ovba – az se rendes ember. A
lányt Vaganykovóban temették el.
Hát ezért halt meg fiatalon Taszja bátyja. Hát ezért tűnt el a
kislány, Olja, és így jön a képbe R-ov.
– Umanszkij? Ki nem állhattam! Eljárt Petrovához, szerelmes
volt belé. Csatlakozónk van ugyan néhány, de telefonunk csak
egy. Ő meg jött be egyenesen a telefonért, anélkül hogy kérte
volna, a szemtelen! El is panaszoltam levélben Mityának, ő meg
azt felelte, tarts ki, hamarosan megkapja a kinevezését, és
elmegy. Umanszkij hozott Petrovának Amerikából pár
bőröndöt…
– Ruhákkal?
Gonosz tekintettel végigmért:
– Nem is téglával.
Egyre azon rágódtam: Curko egyetlen unokája, a jövő egyetlen
ígérete…
– Igen, hogyan búcsúzott el a férjétől?
 – Hétvégére pihenést terveztünk, hogy kimegyünk az erdőbe,
gombát szedni. Egyszer csak hívnak – irány a stáb.
Rosszkedvűen jött haza – te visszamész Moszkvába, én pedig
hadgyakorlatra. Megmakacsoltam magam: nem megyek,
korábban is voltak már gyakorlatok, és akkor is maradtam.
Kivittek bennünket az állomásra, hetente egyszer járt közvetlen
vonat Moszkvába. A stáb parancsnoka vacakolt a poggyásszal,
mi pedig lekéstük a vonatot, ráadásul a gyerek is elcsapta a
hasát, nagyon meleg volt, evett valami romlottat. Amikor
visszamentünk, Mityának még az arca is eltorzult dühében.
Másnap újra elindított bennünket, postavonattal. Felvittem a
fiunkat a vagonba, és kimentem. A férjem azt mondta: Valjusa,
csak ne sírj, mert én is elbőgöm magam. Június 21-én már
Moszkvában voltunk.
– Meg lehetne nézni a fényképeket?
– Nem fényképezkedtem le vele, az rossz előjel. Ha együtt
fényképezkedsz, az azt jelenti, hogy hogy nincs sok időtök hátra.
De mindegy, így se jött össze – az öregasszony már csak
magának mesélt, lenyomtam az ajtókilincset, és türelmetlenül
biccentettem; a következő szünetet nem vétem el, és
elmenekülök. – Megérkeztünk, Pjotr még pénzt se adott. Elment
Tyumenybe, evakuációba. Petrova utánam küldte a leveleket
meg a halotti bizonyítványt. Abból tudtam meg, hogy Mitya
odalett, amikor nem jött több pénz, ráadásul még le is vontak
háromhavit, januártól márciusig. Igaz, én meg kitaláltam, hogy a
fiamat átrakatom a nagyapja nyugdíjára.
Amikor visszatértem, a lakásunkban már Alekszandrov, a
karmester lakott. Megtanultam varrni, és varrónő lett belőlem,
amikor megbetegedtem, kaptam egy csoportot. Kerestem
Mityát a partizánmozgalom levéltáraiban, hátha elbújt az anyja
családneve mögé. Eljártam a pártaktivistákhoz, loptam egy
igazolványt, és el is adtam ezt-azt – csillant fel diadalmasan. –
Hogy kinek?! Az titok!
Próbáltuk visszaperelni a lakást, mert azt mondták, Szasa nem
Mitya fia. Hogyhogy nem Mityáé? Szásával mindig is itt éltünk.
Még amikor beverték a fejét, akkor is, és várt még ránk a
gerinctörés is. Itt laktunk, a tizennyolcas lépcsőházban, még
akkor is, amikor a szemem láttára megölték Umanszkaját… Kint
álltam az erkélyen. Hárman mentek a hídon, három iskolás…
Valamin összemarakodtak – a szemem láttára! Konyev marsall
felesége tudta, hogy Mikojan ölte meg. De Sahurinra kenték.
Öregkori agylágyulás. Sahurin ölte meg.
Ujjamat a csengőgombra tettem, majd elvettem – kopogtassak
inkább? Nem akartam visszamenni, rég kijöttem már a
gyakorlatból, de álltam még ott vagy harminc másodpercig az
ajtó előtt, és bámultam a kémlelő szenvtelen halszemébe – a
lyukon át az öregasszony láthatott egy vak, hallgatózó embert;
nem, nem tud mit hozzátenni már az öregasszony, engedjük el…

– Nem tudsz még semmit? Kellemetlenségeink támadtak –

Golcman tragikusan elhallgatott, azt gondolva, hogy engem csak
az keseríthet el, hogy „a londoni reptéren a rossz időjárási
viszonyok között leszállni készülő…” – Az az új ember…
– Csuharev.
– Akit felvettél… valahogy… hozzáfért az utolsó jelentésekhez
– Golcman mély lélegzetet vett. – És úgy döntött, önállóan
kezelésbe veszi az idősebbik Mikojant.
– Idióta! Birka! Barom! – ordította Borja olyan őszintén, hogy
engem is meglepett, és a nagyobb hatás kedvéért lesöpörte a
papírokat meg az írószereket a padlóra. – Gyöké-ér!
Csuharevnek rángatózott a szája, de nem szólt. Borját
lecsendesítettem („Ki engedte meg ezt neked? Ki adott neked
ilyen feladatot, te gyagyás?! Nem neked dolgozunk! Nem neked
kaparunk négy éve!”), és belecsaptam a tenyerembe:
– Ide nézz, rám!
– Azt gondoltam, megpróbálom kideríteni a számát, a
telefonját. És megtaláltam. Aztán arra gondoltam, felhívom,
leellenőrzöm… Ő meg váratlanul felvette…
 – Fogd be – ezt Borjának. – Mit mondtál neki?
– Hogy én…
– Szó szerint!
– Jó napot, elnézést, hogy zavarom, én ez és ez vagyok… A
Vologya Sahurin- és Umanszkaja-féle gyilkossággal foglalkozunk,
tudna találkozni velünk, válaszolna néhány…
– Erre ő letette a kagylót.
– Azt mondta: „Szemét!” És letette a kagylót.
– Egy nulla – mutatott Borja a totális csendben a nyomorultra.
– Semmi érzéke az operatív munkához.
Bementem az irodámba.
– Miért mutattad meg neki az utolsó jelentéseket?
– Azt hittem, velünk dolgozik – vágta rá hűvös gyorsasággal
Aljona, miközben a vackait pakolta be a táskájába. – És te hol
voltál tegnap este? Hívtalak.
– Később elmondok mindent részletesen. – Amikorra minél
több valósághű részletet ki tudok találni. – Beszélnem kell
Alekszandr Naumoviccsal.
Néhány ideges pillanat múlva kettesben maradtunk az
öreggel.
– Tudja, Alekszandr Naumovics, nem hiszem, hogy az
öregasszony saját szemével látta, hogyan ölték meg őket, és ki
lőtt. Az erkélyről. Egyszerűen csak élni akar, és érezni, hogy
szükség van rá. De egészen bizonyos, hogy a hídon hárman
mentek, és a harmadik, akiről mindenki tud, de hallgat, az Vano.
Minden összeállt.
– És ez neked nem tetszik?
– Nem látja, hogy a legjobbkor dugták az orrunk elé? Mi pedig
azon gondolkodunk, hogyan kössük össze a letartóztatott
iskolásokat a Nagy Kőhíddal…
– Írok egy levelet – préselődött be Csuharev. – Megtudom a
címét, és beleteszem a postaládájába. Első indulatában elhajtott,
de most már sajnálja. Beszélni fog.
– Tűnj el innen! Alekszandr Naumovics, ennyi?
 – Beazonosítottunk két embert, akik mondhatnak valamit az
iskolások letartóztatásáról, mindkettő túl van a hatvanon.
Hruscsov unokája, láthatóan családi hagyomány alapján, ezt
vallotta: a fegyelmezetlenségük miatt tartóztatták le őket –
tudták, hogy Sahurin gyilkosságra készül, de nem jelentették. A
másik pedig – azzal átnyújtotta a Sztroityelnaja Gazeta egyik
elsárgult újságlapját – a báty, Sztyepan Mikojan.
A senkinek se kellő újságban („A megtorlások nem kerülték el
a mi családunkat sem”) vén állkapcsok rágódtak „egy tragikus,
kiderítetlen okból megtörtént eseményen”, majd váratlanul egy
megmagyarázatlan ugrás – letartóztatták a tizenhat éves öccsét,
Vanót, majd Szergót is. A hírhedt Sejnyin hallgatta ki. Őt a
véreskezű Volodzijevszkij váltotta fel.
– Lev Jemeljanovics – követte a lapon kutató mutatóujjamat
Golcman. – Nem akárki. Az államvédelmi hivatal politikai tisztje.
Altábornagy. A Berija-ügyben agyonlőtték.
Vagyis ez a szadista hóhér „háborús gyermekjátékokból”
koholt vádat egy ártatlan kamasz ellen; „kínozták a
kihallgatásokkal, nem hagyták aludni”, de a kínzásokról nem ír
semmit; aztán egy évre Tádzsikisztánba száműzték.
– Mit jelent ez a „háborús gyermekjátékok”? És hogy kerül ide
Nyina?
– Olvasd tovább.
Minden elmúlt, és kezdett behegedni, de a szörnyűséges 1949-
es évben a zsarnok, aki nem felejtett el semmit, váratlanul
elővette Mikojant, kihúzta belőle nedves, reszkető lelkét, és
végigsimította érdes tenyerével.
– Anasztasz – biztos vagyok benne, hogy Mikojan csak a
közvetlen családtagjainak és csak a halála előtt mesélte el, milyen
váratlanul és félelmetesen kérdezte őt meg a zsarnok, és meg is
mutatta, hogyan, milyen különös hangon: „Anasztasz!” – És hol
vannak most azok a gyerekeid?
Azok, amelyikek háborúsdit játszottak. Szergo főiskolán. Vano
az akadémián; ehhez nincs mit hozzátenni.
 – Méltók rá, hogy szovjet főiskolákon tanuljanak?
A kérdés válaszra várt, és Mikojan néhány eseménytelen
héten át várta a választ, hogy nem szűk-e a gyermekeinek az
élet, maradt-e még egy kis hely a számukra.
 A JÁTÉKOSOK

Sztyepan Mikojan a nyomozók színe előtt öregemberként jelent

meg (annyira jólesne hozzátenni, hogy ősz kefebajusszal az orra
alatt), barna irhakabátban, kicsi volt, mint egy kisfiú; egy
ismeretlen légitársaság előterében várakozott (amikor megyek
ki Seremetyevóba, úgy tetszik, minden alkalommal ráismerek a
Lenyingradszkoje sugárút elején, jobb oldalon egy kerítésre, egy
henger alakú, alacsony, kék színű épülethomlokzatra, habár már
sok év eltelt azóta). Kiderült, hogy nincs hely itt a vendégek
fogadására, úgyhogy leültünk egy hármasával összeeszkábált,
törött székekből álló ülőalkalmatosságra, szemközt egy
beugróval, amelyben kis ablak fölött „Pénztár” feliratú tábla
lógott – amikor az itt dolgozók mentek el mellettünk, Sztyepan
Anasztaszovics suttogóra fogta a hangját.
Szemügyre vettem ezt a marék hamut, ezt a földi maradványt
– valaha pedig ez a sasorrú kisöreg élet-halál ura volt, és
remegést váltott ki az emberekből az apja családnevével. Az
egyik öregasszony azt mondta: életem egyik legnagyobb
élménye az volt, amikor egyszer belépett mellém a liftbe
Sztyepan Mikojan, elakadt a lélegzetem, őt látom magam
mellett, ezt a nem is emberi szépséget, felértünk, ő kilépett, én
mozdulni se tudtam, csak szívtam be a kölnije illatát!
– Mit jelentsen mindez? – És azonnal elhittem neki, amikor azt
mondta:
– Vano soha senkinek se mesélte el, miért tartóztatták le. Én
sem kérdeztem tőle. Azt beszélik, háborúsdit játszottak. Semmi
egyebet nem tudok. A családban nem esett erről szó, anyám is,
apám is hallgatott róla. Úgy vélik, a bátyám letartóztatása
valahogy összefügg Umanszkaja meggyilkolásával?
A repülős professzorok közt elsőként Petya Bakulevre akadtunk
rá, a birodalom első számú sebészének fiára, aki nemrég temette
el az anyját. Csuharev, hogy helyrehozza a helyrehozhatatlant,
szóról szóra felolvasta a papírról a hazug és behízelgő
mondandóját, el-elhallgatva annyira, hogy választ kapjon, és
kikapcsolta a telefonját:
– Beleegyezett.
– És jegyezd meg – bocsátotta útjára a most éppen józan Borja
–, nem kell sok kérdést feltenni az embereknek. Egy embernek
mindössze néhány kérdés és válasz számít. Ennek semmi köze
ahhoz, hogy sokszor gondolt-e ez az ember arra, ami érdekel
bennünket, vagy eszébe se jutott a felbukkanásodig. Ezek csupán
véletlen egybeesések. Rá kell jönni. Ha kevesebbet kérdezel,
elfelejti elmondani a lényeget, ha agyongyötröd, elkezd hazudni,
úgy, hogy maga is elhiszi. Mi bánt, testvér?
– Hogy meg se lepődött. – Én viszont Bakulev helyében hülyét
kaptam volna. – Mintha tudta volna, hogy egyszer eljön érte
valaki.
Leesett a hó, egyszerre sok, puha pamacsok a fák ágain. A
gyerekek felcsavarták a hószőnyeget, feltárták koszos, zöld
visszáját. Csillogott a napfény a jégcsapokon. Tavasziasan,
becsapósan égszínkék terek nyíltak, kocsonyásan terültek el a
troparjovói tavak súlyos vizei, a kis hidaktól ösvény vezetett fel
az olimpiai falu – 80 sportcentrum lépcsője felé – a múlt héten
egy ismeretlen tettes itt lőtt fejbe egy harminc-harmincöt év
körüli kaukázusi férfit, a folyosót, rajta a három lakásajtóval, a
lépcsőtől rács választotta el. Mielőtt kinyitotta volna, egy ősz és
ráncos kisfiú egy pillanat alatt szemügyre vette Csuharevet a
vasrácson át, mintha csak börtönben élne.
– Mit tud mondani Nyináról?
– Nyugodt, szimpatikus, szolidan öltözött kislány volt. És
jóságos. Az alakja csodálatos – hiszen mindig rendesen
táplálkozott!
 – A barátját, Sahurint őrültnek tartja?
– Vologya nagyon furcsa fiú volt. Meghökkentő akart lenni, és
sok mindent megengedett magának. „Ha hatalomra kerülök,
végigmegyek a Gorkij utcán, utánam egy egész zászlóalj jön
majd, és indulót játszik!” Így álmodozott. Azt is mondhatta volna:
„Ó, ma este a szüleim vendégségbe mennek, leteszek magam elé
egy megtöltött pisztolyt, és egyedül unatkozom az asztalnál…”
– Volt pisztolya? Egy Walter?
– Nem emlékszem. Az iskolánkban sok srác hordott pisztolyt…
Tudtam, hogy Vologya szenvedélyesen szerelmes Nyinába, de a
lány szüleinek ez nem tetszett. Amikor Vologya el akarta hívni
valahová Nyinát, én hívtam fel telefonon, két kopejkáért egy
nyilvános fülkéből, bemutatkoztam a szülőknek, a lánynak pedig
azt mondtam: egyébként itt áll mellettem a barátom, és átadtam
a kagylót Vologyának. Nyina csak kerülő úton, utalásokban
válaszolgatott neki, hogy a szülei ne értsék. Az iskolában
egyáltalán oda se ment Nyinához, nehogy csúfolni kezdjék,
amiért belehabarodott. Nagyon erős érzelem volt ez…
– Úgy véli, volt köztük… fizikai kapcsolat is?
– Aligha. Szofja Mironovna követte Vologya minden lépését, és
a házban is ő volt az úr – érdekes, vaskos, élénk, barna asszony
volt. Bőrkabátban járt. A lányok nem hívtak magukhoz fiúkat
vendégségbe. Hacsak nem a dácsára… Szofja Mironovna
szükségesnek tartotta, hogy Vologya az osztálytársaival
barátkozzon, és hogy meghívja magukhoz a srácokat a Nyikola-
hegyre, korcsolyázni, síelni… De Nyina nem járt kint náluk.
Legfeljebb csókolózhattak…
– És maguk mit játszottak?
– Mint minden fiú, háborúsdit. Kitaláltunk magunknak
mindenféle szervezeteket, katonai rendfokozatokat.
Hadparancsokat írtunk. A legmenőbb az volt, ha valaki amerikai
katonai jelvényt hordott a kabátján. Megjátszottuk magúm kát,
hogy szédítsük a lányokat. Látványosan veszekedtünk, egyikünk
előrántott valami fegyvert, a másikunk… A barátaik kiáltozva
ugrottak, hogy szétválasszák őket, a lányok pedig visongtak!
– Miért tartóztatták le magukat?
– Mindent Szofja Mironovna főzött ki. Amikor ott a hídon
minden megtörtént, ő felháborodott: hogy van ez, hogy minden
gyerek jó, csak az én Vologyám rossz? És telefonált Sztálinnak. Ő
pedig azt mondta: elnáspángolni a gazembereket!
Amikor Nyinával… ez az egész… akkor összehívtam a
többieket: srácok, játszottunk. Most, hogy mindenkit ki fognak
hallgatni az osztályból, valami biztosan felszínre kerül ebből.
Ezért minden papírt, ami csak Vologyától maradt, meg kell
semmisíteni. És senkinek semmiről egy szót se.
– Kapta valakitől ezt a tanácsot?
Szünet.
– Nem. Ezt én találtam ki. És mindenki meg is ígérte, de…
Fejezzük be most már. Elfáradtam.
– Hallott valamit Umanszkij halálának körülményeiről?
– Valaki nyilván mondta már ezt magának: anyám a Kreml-
kórház röntgenosztályán dolgozott. Az ötvenes években
beszélgetett egyszer egy páciensével, aki ugyanazon a gépen
utazott. Ez a nő csak azért maradt életben, mert amikor a gép
lezuhant, az ő széke ráesett egy bokorra. Mást nem tudok.
– Umanszkijt és R-ovot összekötötte valami?
– Barátkoztak egymással. És azt hiszem, szomszédok is voltak.
De miért érdekli ez magát?
Csuharev kijött, megállt, és tizennyolc emeletnyi magasságból
nézett le a városra, az izzadságszagú, zavaros városra, a háztetők
foltjaira, a vizes fűre és ösvényekre, lent az utcán a
kirakatüvegen át elnézegetett egy magas eladónőt, bement, vett
két almás pitét, maga mögött hagyott egy halom füstölgő
roncsot, zsebében valamiért magával vitte a csekkre fölírt
telefonszámot – egy pillanatra boldognak és fiatalnak érezte
magát; ment a metróval, ette a pitét, nézegette első kihallgatása
jegyzőkönyvét, komoran figyelte a vagonba belépőket. Szemben
vele egy nő komoly képpel A rák – túlélési taktika című könyvet
olvasta. De mi az ördögöt játszhattak ezek?

Tyoma Hmelnyiclcijt az iskolában fantasztának és hazudozónak

ismerték. „Ne higgy, ne higgy neki” – suttogta Csuharev a
Mirgorodszkijtól kapott útravalót, amikor belépett a
négyemeletes panelház lépcsőházába a Cserjomuski kerületben.
Vorosilov marsall adjutánsának és a jóságos Vera Ivanovna
Kucskanova-Hmelnyickajának hórihorgas fiacskája a konyhába
vezette vendégét, és anélkül, hogy leült volna, tenyerével az
asztalra csapott:
– És milyen pisztollyal lőtték le Nyinát?!
– Egy Walterrel.
– És kié volt az a pisztoly? – suttogta Hmelnyickij, és
gúnyosan összeszorította az ajkát. – Nem tudsz mindent, ugye?
Nem áll össze minden – és ráült a nyikorgó hokedlire; nevetgélt
és boldog volt: akadt valaki, aki tisztelettudóan hallgatja, és
teljesíti az utasításait – ez hiányzott neki, Artyom Rafailovicsnak
egész felnőtt életében.
– És magának volt pisztolya? (Semmit sem fogok elhinni neki!)
– Megsúgom magának: egy Mauser! Igaz, nem új. Az
osztályunkban a srácok hivatalosan hordhattak fegyvert. Tudod,
mit mesélt a matektanárunk, Julik Gurvic: bemegyek órára, és
minden srác úgy ül, hogy a könyöke az asztalon: egyik kezüknél
horogkeresztes tőr, a másiknál pisztoly. Hátat fordítok nekik,
hogy felírjam a táblára az óra témáját, és reszketek: mi van, ha
hátba lőnek?! – És elröhögte magát: elégedett volt!
– És mit játszottak?
– Háborúsdit. Csapajeveset nem játszottunk – a hangja
kiszáradt, elhervadt. – Gyújtóbombák hüvelyével verekedtünk
– tudod, ahogyan az orosz vitézek a buzogánnyal. Két csoportra
oszlottunk: a Reich-divízió az NKVD-divízió ellen, a Halálfejes
divízió rátámad a szibériai gárdistákra – és megy a küzdelem.
Akarod, hogy mutassak fényképet? – Artyom Rafailovics
ellavírozott a kellemetlen téma elől. – Nyina a zsákmányból
összeállított haditechnikai kiállításon a Kultúrparkban (a
rakparton egyenesen az óriáskerékig kiállítás, kiállítás) – ez itt
Scsuszev akadémikus, Voronov marsall, Borisz Szergejevics
Szaharov ezredes, Nyina…
– És a lányok együtt játszottak magukkal?
– Egyik se – motyogta minden elégedettség nélkül, és megint
másik témára ugrott. – Emlékszem, Umanszkij a Moszkva Szálló
550-es szobájában lakott, aztán átköltözött a Kormányzati Ház
négyes lépcsőházába, a földszintre, reggeltől reggelig dolgozott…
Nyina anyja pedig angolul kigondolta, amit mondani akart, aztán
lefordította oroszra, barátkozott anyámmal, úgyhogy anyám
tárta fel előttem, hogy… – az ősz Artyomcsik Csuharevhez hajolt,
hogy kilehelje: – Nyina terhes volt. – És megrázta a fejét: igen-
igen-igen…
– És ezt a nyomozónak is elmondta? – kérdezte meg
könyörtelenül Csuharev.
– Apám arra utasított, hogy csak a biztos tényeket mondjam.
És amikor engem is letartóztattak, és szovjetellenességet
akartak a nyakamba varrni, nem erre volt gondom… – És a
sztálinizmus áldozata szomorúan felvonta a szemöldökét. –
Megsúgom magának: ülök, készülök a vizsgáimra, egyszer csak
felhívnak – Raisza Umanszkaja volt: megölték Nyinát!
Kiszaladtunk a hídra, de már üres volt, fentről ránéztünk a
lépcsőfordulóra, és elmentünk…
– Hogyan tudták meg a szülei, hogy magát letartóztatták?
– Sztálin maga jelentette be apámnak! – vágta azonnal
Hmelnyickij. – És személyesen Lavrentyij Pavlovics Berija
szabadított ki. Nagy felzúdulás volt… Tanárokat bocsátottak el,
három párhuzamos osztályt szétraktak a szomszédos iskolákba.
Egész életemben az orrom alá dörgölték ezt a letartóztatást –
szakadt ki belőle hirtelen a panaszos igazság. – Már admirális
lehetnék…
– Azt mondják, Vologya túlságosan is nagy figyelmet szentelt a
lányoknak…
 – Nem emlékszem, hogy gondjai lettek volna a szex terén. Az
osztályban sokat beszéltek róla, ki kit szemelt ki magának, ők
ketten Nyinával szoros kapcsolatban álltak, de többről nem volt
szó…
– Miért tartóztatták le?
– Mennem kell a fizetésemért – Artyom Rafailovics készülődni
kezdett, dzseki, csizma, és az előszoba sötétjében szorosan
Csuharevhez lépett. – Én is szeretném tudni. Nagyon szeretném
– és a teljes csöndben csak pislogott, pislogott, erőt gyűjtött –,
Sz-sz-szt…n-na – a nevet végül nem mondta ki, Csuharev csak
később jött rá, mit jelentett ez a sziszegés és sípolás –, nekünk
az, hogy… megöljük, semmibe se került volna! Hiszen bejáratos
volt a házba.
– Megölni? És miért akarta volna megölni?
– Hogy bosszút álljak!
Csuharev elhasználta már minden puskaporát, de hogy ne
hallgasson, lőtt még egyet, magától:
– És… ezt követően… miért nem találkoztak soha? Mind,
együtt, és miért nem meséltek soha… erről?
– Aláíratták velünk, hogy hallgatunk. – Hmelnyickij
méregette, aztán felemelt még egy pár súlyzót: – És hogy
semmiképpen sem találkozunk. Harminc évig!
Az udvaron Hmelnyickij közölte, hogy egy autószervizben
dolgozik, és tisztességesen keres. Vett egy kocsit. Egy Volvót.
Újat. Negyvenkétezer dollárért. Golyóálló üveggel. Csuharev
tiszteletteljesen hallgatott, a hófödte, külföldi márkájú kocsik felé
pillantgatott, elhatározva, hogy megkéri, vigye el a metróig, de
Hmelnyickij vele baktatott a trolimegálló felé, és a Profszojuznaja
metróállomásig együtt utaztak, állva a zsúfolt trolibuszon.
A Kijevszkaja állomásnál Csuharev végre feljött a felszínre, és
megint trolizott egyet, már tavaszban, kihajolva az ablakon – jó
így utazni a rakparton, az arcod a szélnek fordítva, méregetni a
töprengő kis szőke lányt az ablak mellett, érezni a folyóvíz
elfeledett illatát, és látni, hogyan válnak aranyszínűvé a falevelek
az utcai lámpák fényében.
A legfiatalabb Mikojanra, Szergóra féltünk ráijeszteni, Vano
figyelmeztethette is már az öccsét; sokáig kutattuk a nyomát –
nincs Moszkvában, nincs Oroszországban, mert egyébként mit
akar tőle… Csuharev, miután részletesen elhazudta, hogy a 175-
ös számú iskola múzeuma számára készít kiállítást, meghagyta a
telefonszámát a kliensünk lányának, és egy hónap múlva Szergo
felhívta.
A Rubljovszkoje sugárúti házban a sovány és egykor magas
házigazda, akinek a haja olyan volt, amit régebben boglyasnak
neveztek volna, éppen elszámolt a mesterrel, aki az ajtót cserélte
nála:
– Ja, igen, még a kiszállításért is. Na, mondjuk, százötven rubel
elég lesz?
– Hát, elég. Szeretnék kérni magától egy autogramot, akár egy
üres lapra is, a lányomnak. Tizenkilenc éves. Kérdeztem tőle:
ismered azt a nevet, hogy Mikojan? És eszébe jutott valami!
– Mindjárt, keresek valami lapot… mit mondott, hány éves?
Neki írjam?
– Írja azt, hogy Juljának.
Csuharev leült az alacsony asztalhoz, és nézegetni kezdte a
hintaszéket, a barkaágakat egy magas vázában, az afrikai dobot
és a két dobverőt. Forgatni kezdett egy hatalmas kagylót a
kezében, a füléhez illesztette, belenézett a belsejébe, ahol
felfedezett egy feliratot: „A. I. Mikojannak az SzRT-R-9000
halászaitól, Homár, Havanna, 1962. 11. 25.”; a csillár alatt
drótszálakon szétlapított ezüstkanalak és fogukkal felfelé
fordított ezüstvillák lógtak, amelyek a levegő mozgására lengeni
kezdtek, és szomorúan csilingeltek.
– A Kremlben laktunk, a Trockij kapuval szemben – a tévén
edződött kliens maga is tudta, mit kell mondania –,
Kommunisztyicseszkaja utca 3., a különleges rendeltetésű
garázzsal szemközt. A házunk helyén most a Kongresszusi Palota
áll. – Kicsit dadogott, a dadogók a nehéz helyeket kilégzéskor
küzdik le, és Csuharev várt, kinyitotta kék vonalas
jegyzetfüzetét, bátorítóan igenelt és bólogatott. – Apámat este
hatkor láttuk: olyankor jött haza ebédelni. Soha senkit sem ütött
meg. Engedékenynek tűnt, de rettentően szigorú volt. Egyszer
négy hónapon át nem beszélt velem, amikor… hogy is mondjam,
ö-ö… nem fogalmaztam pontosan a pótvizsgám eredményét
illetően, a nyolcadik osztály végén. Miről is kérdezett?
– Sahurinról.
– Ö-ö, őrült volt, patologikus eset! Összecsődített bennünket,
fel-alá járkált, és csak úgy a levegőbe magyarázta: a gyengének
nincs joga az élethez! A gyengének meg kell halnia! – A kliens
felállt, és megmutatta, hogyan járkált ez az őrült, és közben
olyan hevesen csapkodott a karjával, hogy megütötte az
állólámpát. – Teletömte az agyát Hitlerrel! Hiszen ragyogóan
tudott németül… Aztán ez a borzalmas eset Nyinával.
Jelentették Sztálinnak, ő pedig megparancsolta: megbüntetni. De
kit kell megbüntetni? Mi pedig kapóra jöttünk…
– Tudja, azt hallottam, hogy amikor Sahurin meggyilkolta
Nyinát, és aztán magával is végzett, a hídon, egészen közel
hozzájuk, volt még valaki.
A kliens először fedezte fel, hogy nem tévékamerák néznek rá,
meg nem is az ajtót cserélő mester idióta lányai. Alaposan
végigmérte azt az embert, aki az asztalánál ült, és kétszer is
megpróbált kényelmesebb pózba helyezkedni.
– A maga bátyja – segítette ki élvezettel Csuharev.
– Vano? Vano. Vano hazaszaladt, remegett a keze, vacogott a
foga. – A kliens homlokát ráncolva beszélni kezdett, mintha
álmot idézett volna fel. – „Ott voltam a hídon! Láttam a
következményeket.” Sahurin szólt neki: menj innen, nincs rád
szükség… Vano hátrafordult: – már mindketten a földön
hevertek.
Csuharevet valami szörnyű erő kapta fel, amely hajtotta a
vérét, és a falhoz vágta, és ő maga is dadogva, szégyenteljesen
elcsukló hangon, mintha csak ki tudja, micsoda csaholni kezdett
volna benne, mintha csak valaki súgta volna neki, mintha a
körme alól karmok nőttek volna ki:
– Miért vitte el a pisztolyt?! A Waltert.
– Hogyan? – kóválygott a telitalálattól összerezzenő kliens. –
Hát, először maga Vologya kérte el tőle a pisztolyt, hogy
ráijesszen… Hogy Nyina ne utazzon el. Persze, Vano ostobaságot
csinált, hogy megtöltve adta oda neki. Sahurin pedig elzavarta:
menj, menj… Vano hátrafordult, és már mindketten a földön
hevertek… Felkapta a pisztolyt, és lelépett.
– Egyesek viszont azt mondják, hogy Vano ölte meg
mindkettőjüket. A saját pisztolyával.
A kliens fájdalmasan felsóhajtott, bólintott, és gyenge hangon
kipréselte magából:
– Igen. Szofja Mironovna, Sahurin anyja így gondolta. Hogy
Vano ölte meg mindkettőjüket. Féltékenységből. – És túlságosan
későn kérdezte már meg: – Bocsásson meg, elfelejtettem,
kicsoda is ön?
Azt kellett volna válaszolni, hogy Isten ostora, de Csuharev
már eltűnni készült.
– Mit gondol, Sahurin vagy az ön apja folyamodhatott direkt
módon Sztálinhoz a gyerekek érdekében?
– Kizárt dolog. Személyes dolgokról ezek az emberek sosem
beszéltek.

Minek neveztél te ott engem? Söpredéknek? Egy altábornagy,

aki bizonyos sötét dolgok miatt nem tudott túlnőni egy
nyolcadikos szintjén; és minden barátod is az Öntözött Területek
Állami Gazdaságban végzett nyári munkán megmaradt
gyereknek, amíg el nem jöttünk mi; most már öregszetek –
elengedünk benneteket… Odaadtad a hídon az őrült barátodnak
a pisztolyt, hogy ijesszen meg vele egy gyönyörű lányt,
elfelejtetted kivenni belőle a töltényt, és állítólag el is mentél, de
valahogy nem túl messzire, aztán visszamentél a két rángatózó,
haldokló testhez… felkaptad a pisztolyt, és elmenekültél, és
vacogott a fogad a félelemtől… és ennek semmi köze az
igazsághoz… Mi pedig elvakítunk az asztali lámpával, és te
eltakarod a képed a kezeddel, és csak nézelődsz, ki kérdezget
téged a Nap mögül, még el fogod ezt magyarázni, aztán mi is
elmeséljük neked, hogy is volt ez valójában… és odaadjuk, hogy
írd alá… Csuharevnek megremegett a keze, első alkalommal
érezte, milyen kéjes érzés, amikor a hal horogra akad – most
már tudta egy szinten csinálni másokkal; ment ezek között a
közönséges halandók között, a megszámozott papírlények,
életrajzok, igazolványképek, intim fotók, vagyoni viták és
ellentmondó vallomások között, nem gondolt többé ruházkodásra
és étkezésre – megtelt azzal a semmilyen joghatóság körébe nem
tartozó erővel, amely az egekbe röpíti a jelentéktelen embert,
amikor felemeli a tetthelyet körbekerítő csíkos kordonszalagot,
azon a helyen, ahol megláthatni az élet lényegét, hanyagul
felmutatja igazolványát a posztoló őrnek, és mindenki számára
világos: íme – és mindenki aláveti neki magát, teszik, amit mond,
senki sem birkózik meg a terhével – hogy elképzelje és
bebizonyítsa, hogyan is történt valójában minden, miközben a
lényeget, amit megtudott megtartja magának, az emberek iránt
érzett szánalom miatt… Csuharev a legszívesebben rohant volna
az irodába a meghökkentő hírekkel, de Moszkva ismeretlen volt
– meghódított föld, amely az övé meg még néhány hozzá
hasonlóé volt; nem akart dicsőséget – az erőnek, amelyre szert
tett, előfeltétele volt a láthatatlanság –, szeretett volna újabb
hálókat kivetni, követ görgetni, bent tölteni a munkahelyén az
éjszakát.
Bekukkantott az MGU bölcsészkarának fiataloktól hemzsegő
épületébe, és elsétált a könyvesstandok mellett, elgondolkodva, a
sápadt istennők nyomában – és hirtelen elszomorodott, hogy
elmúlt az ifjúsága, az sem vigasztalta, hogy az istennők fiatalsága
szintén elmúlik – az istennők örök életűek, nincs arcuk, csak
győzedelmes tavaszi virágzásuk van – ők örök életűek.
Csuharev megállt egy hirdetőtáblánál, egykedvűen olvasta az
ismeretlen életet, odament hozzá egy lány, megállt a háta
mögött, és dúdolni kezdett valamit – Csuharev nem mert
hátrapillantani –, a leányzó hangosan és magabiztosan, szép
hangon énekelt; a lépcsőn leszaladt hozzá egy srác, és elvitte.
Megjelent még valami más, valami erős érzés is a városban, a
város életében; a buszon megszemlélte egy lány feszes, sima
lábát – a lány úgy ült, hogy meztelen lábát kinyújtotta a táskája
alól; a térde fölött a lába telt volt, és ha a lány feláll, és hátat
fordít, akkor láthatóvá válnak az alig észrevehető kis
harántcsíkok a térdhajlatában; ennek a lábnak nem volt ideje
lebarnulni, és mintha nem is bőrből, csontból és húsból lenne,
hanem valami ehető, hideg, fagylaltszerű, súlyos és súlytalan
anyagból; és mire már megbarátkozott vele, hirtelen kiugrott a
buszból, legfeljebb utána kiálthat: ne menj el! És tovább? Hiszen
nem mondhatod: akarsz engem?
Hiszen régóta ismeri a nő illatát, ízét, bőrének tapintását,
úgyhogy nincs miért rohannia, marad, hogy nézegesse a nyári
lábakat és szoknyaaljakat, elkapva azt a boldog pillanatot, amikor
a szél, mint segítőtárs, felkapja a ruha szélét, és elővillan alóla a
test vékony, hófehér, naptól megóvott csíkja.

– Miért adtad át mindegyiküket Csuharevnek, Redensszel

viszont te magad akarsz beszélni?
Redenszet a Kotyelnyicseszkaja rakparton álló felhőkarcolóban
értük utol. Előzetesen Golcmannal odamentünk, hogy
megnézzük a lépcsőházat meg az udvart, aztán az Illuziontól
felkapaszkodtunk a Svivaja-dombra, amíg Alekszandr
Naumovics el nem fáradt, aztán visszaereszkedtünk. Jártam én
ezeken a helyeken, a kétszintes sarokházban, ahol egész
Moszkvából fogadják a haláleseteket bejelentő telefonhívásokat,
és ahol megrendelik a halottkém kiszállását és az egyszerű
koporsókat. Redenszt, aki elvből nem az anyja nevét viselte
(pedig akkor lett volna még egy Allilujev), utolsóként kaptuk el, ő
állt ellent a legtovább, egy évig, egy egész évig, négy
bejelentkezés különböző hangokon, féltem, hogy elpatkol.
Leonyid Sztanyiszlavovics, mondta neki behízelgő hangon
Golcman, aki a Külügyminisztérium veteránszervezete
archívumának vezetőjét játszotta neki, mi már kikérdeztük
minden egykori osztálytársát, és anélkül, hogy összebeszéltek
volna, mindegyikük, ha nem is vádolja önt, de… és ki, ha nem ön,
tudhat választ adni mások gyenge emlékezőképességére… hiszen
publikációk készülnek… önnek pedig unokái vannak… És
Redensz beadta a derekát – mindannyian mintha várták volna
jöttünket, boldogok és boldogtalanok voltak attól, hogy még
szükség van rájuk.
– A srácok nem érnek semmit, Alekszandr Naumovics, Vanón
kívül senki sem tud semmit Umanszkaja meggyilkolásáról:
legfeljebb a szüleiktől hallották, vagy odaszaladtak, de a
holttesteket már nem látták, a vért valaki homokkal szórta be. –
De miért nem találkoztak egymással annyi éven át? Talán csak
nem amiatt, mert valaki elárulta a játékaikat, és mind a mai
napig nem tudják, hogy melyikük? Kettétörte az életüket, pedig
már admirálisok lehetnének, jobb lakásuk lehetne, ők legalábbis
így gondolják… Nem fogadják el az életüket. Valaki másét élték
az idióta Sahurin miatt!
– Számításba kell venned: gyerekek voltak, és profik
hallgatták ki őket. Hogy mi mindent kentek egymásra a
szembesítéseken – egyszerűen szégyellnek egymás szemébe
nézni…
– Ez az – megálltam, és gúnyosan belenevettem az ősz hajú,
elegánsan megöregedett Golcman hideg, kémlelődő szemébe. –
Szégyellik! Szégyellik a játékukat. Egyikük se mondta meg
egyenesen, mit játszottak, és hogyan függ ez össze Nyinával…
Nem kaphatták el őket fegyvertartásért – akkor csak Mikojant
fogták volna el, de nyolcat tartóztattak le, és hír járta még
valami megtalált listáról is…
– Egyszerűen csak arra vársz, hogy Angliában az ügynökünk
szerez valami információt, amely mindent megváltoztat.
 – Vagy legalábbis kiutat mutat. Ott, ahol én látom.
– Akarod tudni a véleményemet? Ne várd. Petrova szép nő, és
semmi más. A titkárnőnk pedig rendes lány. Csuharevből lesz
még valami. Az iskolás fiúkat pedig valószínűleg Redensz dobta
fel – nyolcuk közül ő a legsebezhetőbb: az apját agyonlőtték,
Sztálin nem szívelhette az anyját. Mihelyt Bakulev azt követelte
tőlük: esküdjetek meg, hogy soha senkinek… Redensz egy
pillanat alatt felfogta, mivel végződnek a titkos esküvések, felállt,
és már szaladt is, hogy… Beszélj vele.

– Kerüljön beljebb! Ez itt az unokám, Vaszilij…

Az unoka, akit, feltételeztem, a zsarnok fiának tiszteletére
neveztek el, a számítógép előtt ült, fülhallgatóval a fején.
– A kutyusunk…
Gina, a tacskó, akit húsz perc múlva széttépett egy rottweiler,
és nekem egy hét múlva vissza kellett mennem.
– Üljünk le.
Régi karosszékek.
– 1938 végén érkeztem Moszkvába Almatiból, apám
letartóztatása után. A lakást lepecsételték, de nagyapám még a
nevére tudta íratni. Ne hívja a házunkat úgy, hogy Ház a
rakparton, mindannyian Kormányzati Házként ismertük.
A háború elején éppen Szocsiban voltam Szvetlana Sztálinával
és Jakov feleségével, Julijával, aztán kocsival – Szuhumi, Batumi,
Tbiliszi; egy szállodában laktunk José Díazzal, a spanyol
kommunista párt titkárával, hallott már José Díazról? Apámról
pedig írt a könyvében a sarkkutató Papanyin is. Hallott már
Papanyinról? Bakun keresztül Krasznovodszkba, aztán Taskent
és szalonkocsival Kujbisevig – november közepén, egyenesen az
iskolába. Azonnal összebarátkoztam Szergóval.
Csak a pirotechnika érdekelt bennünket, puskaporral kezdtük,
és szódáspalackokat robbantottunk fel, és minden kissrác álma
egy igazi fegyver volt! De igazi pisztolya csak Vanónak volt.
Én viszont találtam a szeméttelepen egy pisztolyvázat,
kiöntöttem ólommal, és ezzel a játékszerrel jártam. Szergo
szerzett valahonnan egy kiskaliberű revolvert, egy startpisztolyt.
Hogy kipróbáljuk, felmásztunk az iskolával szomszédos épület
padlására, és a sötétben meghúztuk a ravaszt – nem sült el.
Szergo megforgatta a pisztolyt, megrángatta a ravaszt, és
belelőtt egyenesen a tenyerébe! Ashen azt gyanította, hogy én
lőttem a saját kis ólomvackommal. A fiai minden hibáját a rossz
környezetre hárította. Szergo dadogni kezdett – Ashen pedig
mindenkinek azt mondta, hogy a testvérem, Alekszandr
szoktatta rá a dadogásra.
A számtalan Mikojan kölyökkel még jobban összebarátkoztam
Zubalovóban, a Gorki–2 dácsán. Zajos életet éltek: kilopták a
gondnok házából a puskáját, lefűrészelték a csövét, és amikor a
védtelen Mikojan kigördült kocsijával az udvarról (a testőrség
kocsija a külső kapun kívül várta), az udvarház tornyából a
levegőbe lőttek vele! A csekisták futkosni kezdtek, mint az
őrültek, azt hitték, merénylet!
Egyszer vendégségbe mentünk Molotovékhoz, és Vjacseszlav
Mihajlovics szertartásosan leültetett mindannyiunkat ebédelni,
és bejelentette: most mindenki mondjon tósztot! Szvetlana
Sztálina röviden és szépen beszélt. Én nagyon izgultam: nem
megy, és kész. Ne feszélyezd magad, mondta Molotov, csak
annyit mondj, hogy a fasírtra! És azokra, akik szeretik!
(„Nézd, milyen szépen süt odakint a nap, kedvesem! Egész idő
alatt rád gondolok. Csak el ne bízd magad!”)
– Kisebbségi érzése volt közöttük?
– Tudja, fura idők voltak… Mindenkinek volt letartóztatott
hozzátartozója. A mi apánkat is letartóztatták. De én a lelkem
mélyén éreztem, hogy ő nem ellenség. Annál is inkább, mert az
anyám úgy vélte, hogy él, és mindenkit fellelkesített azzal, hogy
kereste őt. És ami a legfontosabb: a mi életünkben minden
Sztálintól függött. Sztálin pedig jó volt hozzánk.
Dzsonik Szvanidzének viszont – aki okos fiú volt, távol tartotta
magát a játékainktól – alaposan kijutott. Az apját agyonlőtték, az
anyját agyonlőtték, ott maradt a társbérleti szobájukban egy
idegen asszonnyal, és rettentő nyomorban élt. Velem össze se
lehet hasonlítani.
– Néhány barátja Sahurint őrültnek nevezi…
– A politika – Sahurinnak ez volt a hóbortja… Mindenkinek
megvan a maga hóbortja. Az én bátyám például mindenütt
zsidókat sejt. Egyébként azt tudják, hogy Hmelnyickij apja
Rudolf Pavlovicsként mutatkozott be? Habár valójában Rafailnak
hívták.
És Vologya vég nélkül a politikáról beszélt. Mentek végig
Szergóval a Tverszkaján, és csapkodtak a karjukkal: ha egyszer
hatalomra kerülünk…
– És mire készültek?
– Nem emlékszem. Elmentem hozzá vendégségbe, ő pedig
megmutatta nekem a Mein Kampfot, olvasta a „Hitler beszédei”-
t, más német könyveket, engem viszont jobban érdekeltek a
kocsik. Alekszej Ivanovics Sahurint egy Graham szállította, nem
mindennapi autó volt azokban az időkben. Szerettem a műszaki
dolgokat, semmi nem érdekelt, Vologya viszont égett a vágytól
Nyina után. Borzasztóan izgatta a szex! Fulladozva mesélte:
felmegyek hozzá – és egy szál rövid köntöskében találom!
– Mit gondol, igazat beszélt?
Az öreg elhallgatott, aztán csökönyösen hajtogatta:
– Egyszerűen csak vágyott rá! Amikor megtudta, hogy Nyina
elutazik, ezt hangoztatta: megölöm! Megölöm!!! Én pedig
magamat hibáztattam: hogyhogy amikor hallottam mindezt,
akkor miért nem jelentettem? A rögeszméjévé vált!
– És miért akarta megölni? Mivel magyarázta?
Redensz újra elhallgatott, és elégedetlenül motyogta:
– Semmivel se magyarázta. Azonnal rám akaszkodott, és a
bizalmasává tett. Gyakran elmesélte, hogyan szökött el egy
lánnyal Kujbisevben egy szigetre. Februárban átadta megőrzésre
a naplóit meg a Balculevvel folytatott levelezését – ők ketten
irányították a játékunkat! Félt, hogy az anyja megtalálja a
papírokat, Szofja Mironovna állandóan kutakodott a holmijai
között, minden mozdulatát ellenőrizte.
– Maga pedig átadta a…
– Mert kötelességemnek éreztem! Én magam sem tudtam,
mit adtam át! Mentünk Vologya temetésére, anyám pedig azt
mondta: legalább olvasd el előbb, amit viszel, én viszont nem
olvastam el, igen, elmentem a lakásukba, és átadtam
Sahurinnak. Alekszej Ivanics bement a dolgozószobájába,
elolvasta, és i-i-ilyen szemeket meresztve jött elő!
(„Kedvesem, tudom, hogy most nagyon rosszul,
kibírhatatlanul érzed magad. De tudd – egész idő alatt veled
vagyok, melletted állok, nem vagy egyedül. Miben tudok
segíteni az én fiúcskámnak? Kedvesem, ne hallgass!")

Éjszaka kimentem az utcai lámpák alá levegőzni – fekete strand,

fekete tengervíz, hátborzongató a sötétben lesétálni a lépcsőn a
homokra, úgyhogy inkább fent maradtam, és csak álltam,
hasammal a korlátnak dőlve, és hirtelen megláttam a két
napágyunkat – valamiért csak a mi két napágyunkat nem
szedték össze, odalent maradtak, a lábam alatt, pontosan úgy
összeillesztve a végüknél, ahogyan reggel elhelyeztem, amikor
helyet foglaltunk; ott lógtam fölöttük, mint sírok fölött, néztem a
tengert, és könnyeket pislogtam… A távoli dolgozószobában
megint égett a fény.
– Csuharev rendkívül odaadóan dolgozik – Golcman elunta a
várakozást, és próbálta elnyomni az ásítását –, ki se tudod
kergetni onnan. A felesége minden félórában rátelefonál.
– Ő pedig már kiabálni kezd vele: ne zavarj a munkámban! És
levágja a kagylót. És igaza is van, kedves Alekszandr
Naumovics… De mégis, miért éppen Vano? Amúgy sem tetszett
nekem.
– Nem hiszed?
– De igen, elhiszem… A terhes lányt meggyilkolják – a
szexuálisan túlfűtött kamaszok titkos szervezetének parancsára,
akik egyébként merényletre készülnek Sztálin ellen. Micsoda
agyrém.
– Rossz a kedved?
A temetést szinte meg sem említették. Nyina temetése
szegényes és szörnyű volt, nyitott koporsóban, a Védelmi
Minisztérium, a Központi Bizottság tagjai, népbiztosok és
nagykövetek nem jöttek el, Umanszkij visszafogott volt,
mindenkihez odament, és mindenkit megfenyegetett tanárosan
felemelt ujjával: „Nehogy elsírd magad!”, és emlékeztetett rá: el
ne szóljátok magatokat, Raisza Mihajlovnának azt kell gondolnia,
hogy Nyinát elütötte egy autó, a lánya beverte a halántékát az
utcakőbe. Volt, aki úgy gondolta, hogy szándékosan kevés
gyereket hívtak el – a 175-ös iskola diákjainak látványa
Umanszkij számára elviselhetetlen volt.
Raisza Mihajlovna, amikor elráncigálták a koporsótól, levette
halott lánya csuklójáról az óráját, emlékül, és felcsatolta.
A halott kislány apját és anyját Ruda Hmelnyickij vitte el a
krematóriumba tizenkét hengeres sötétkék Packardján (a
birodalomban mindössze két ilyen kocsi szaladgált, a másik
Vaszilij Sztáliné volt, bár ebben lényeges véleménykülönbség
mutatkozik – egy másik forrás ezt vallja: golyóálló üvegű
Packard mégis több volt, mint két darab, de csak a Politikai
Bizottság számára tartották fent őket, Vaszja pedig
negyvenhárom júniusában éppenséggel egy Willisszel meg egy
kanadai Grahammel járt. Ruda-Rudolf-Rafail Hmelnyickij
ráparancsolt a sofőrjére: „Ivan, mindennek, amit látni vagy
hallani fogsz, itt kell maradnia ebben a kocsiban”; ezzel a
Packarddal vagy akármi mással mentek aztán ki Umanszkijék a
krematóriumból a reptérre is, vagy ő maga döntött így, vagy
megsúgta neki valaki (a barátja, B. Kobulov, az NKVD
miniszterhelyettese): temesd el és fuss, míg el nem kezdődnek a
kihallgatások, míg nem vallanak ellened (a lányod még
Amerikában lezüllött, nem fogod tagadni); a könnyeiddel nem
hozod vissza, hallod? – mentsd Raiszát, hacsak nem akarod
rögtön a lányod után temetni, fogd a kinevezési parancsot, és
menj, Mexikóból talán nem kerítenek elő.
Minden gyerek jól megjegyezte Raisza Mihajlovna lábát – az
asszonyt úgy vonszolták az autóhoz, a lába két párhuzamos
vonalat húzott a kisúton, amely a Donszkoj krematóriumhoz
vezetett.
(„Egyedül vagyok. El sem tudod képzelni a helyzetemet,
mennyire nehéz, elviselhetetlen. Annyira kellne legalább
egyetlen szó tőled, könyörögve kérlek!”)
Vologyát és Nyinát ugyanazon a napon hamvasztották el
(valójában nem). Szofja Mironovna viszont mindenkit látni akart,
értésére adva mindenkinek: nincs mit szégyellnie, a fia nem
gyilkolt. Mindenkit felhívott, az osztályban elmaradt a tanítás, és
a diákok elindultak a Granovszkij utcára, a drága koporsóhoz – a
fiú, akinek elképesztő nyelvérzéke volt, virággal borítva, elegáns
lepel alatt feküdt. Szofja Mironovna középen állt, látványos
bánattal (Kirson fia, a Korenbljum fiú viszont megjegyezte:
félholtan feküdt egy kereveten, egyedül egy kis szobában, neki
pedig volt annyi esze, hogy elrebegje: „Ne keseredjen el ennyire,
Szofja Mironovna”, Bakuleva átölelte a küszöbön: Petya! – és
odacipelte a koporsóhoz, mint egy drága vendéget a terített
asztalhoz). Egy másik barát, Jura Kuznyecov – akit mint egy
kiskutyát, úgy cipelték ki Vologyához a dácsára, hogy aztán
együtt futkossanak – így emlékezett: a temetés napján
hasmenés gyötörte.
Valaki más megjegyezte még, hogy Redensz az anyjával
érkezett, és papírok voltak nála, de hogy mik, azt mindenki
másnak látta, és sietett is elmondani a nyomozóknak: mappa,
boríték, füzet, névsor; a következmények ismeretében mindenki
költött belőle valamit – hogy azt mondják, láttuk mi a végzetet,
minden a szemünk láttára zajlott, és mi, mi is résztvevők
vagyunk, nem pedig egynyári levelek.
(„Vagyunk mi még? Csak egyetlen szót! Együtt vagyunk
még?”)
Mint aki tűz szagára ébred, kora reggel rohantam telefonálni –
belezavarodtam a nevekbe, kerülgettem a töviseket: lecserélte a
számot, foglalt, nincs kire hagynia a kislányát, ülök és bámulom
az Égei-tengert, huszonharmadikán érkezem, és azonnal írok,
hiszen a dácsán vagyok, elfelejtetted? nincs térerő, ma dolgozom,
éppen tegnap gondoltam rád, inkább holnap (esik, nem marad
ideje kifesteni magát és leborotválni a hónalját, otthon
lakásfelújítás, és megígérte a nővérének, hogy segít neki a
referátumban), a jövő héten tudok, ma pedig menjünk el
színházba, vagy csak sétálni, olyan szép tavasz van, kedvesem…
megyek születésnapozni, nem jössz velem? – elpazarolja az
egyetlent, amije van… valami hányingerkeltőre: várj, átmegyek
a másik telefonhoz… na, hogy mennek a dolgaid? mi újság? miért
nem hívtál ennyi ideje? fél óra múlva felhívhatsz újra, addigra
végzek, és tudunk többet beszélni… Térjünk át valami másra,
ma nem megy, inkább máskor – de nem tudtam másra térni,
ütöttem a vasat, felhevültem, míg fel nem csillant valami:
megpróbálom, habár… ha ötig sikerül, próbálj meg korábban…
majd visszahívlak, ha nem megy, ha nem hívlak, indulj el, de
gyorsan, hogy ötig végezzünk, tényleg akarod? indulj, nem, várj
tizenöt percet, és ha nem hívlak, indulj el – és felcsillant valami
örömteli a telefonhangban, csillámló lé fröccsent, a papírokat a
fiókokba söpörtem (és ha most telefonál? nem!), gyerekesen
felnagyított betűkkel átírtam a titkos helyről… egy fecnire
felírtam az utcát, a lépcsőházi kódot meg az emeletet, hogy ne
pazaroljam az időt felesleges dolgokra – ötig oda kell érni… Most
elmegyek, Alekszandr Naumovics.
Golcman fürgén felpattant, felsóhajtott, nem szeretett
kisurranni a szobájából anélkül, hogy lepecsételné a dossziékat,
bezárná a széfet – Aljona kialvatlanul, áporodottan, az úttól
kimerülten rontott be, izzadságszaggal nyomta el az átható,
vásárolt illatokat, és rám akaszkodott:
– Istenem, élsz! Élsz! – kiabálta. – Életben vagy… Hogy rám
ijesztettél! – És nyafogni kezdett: – A reptérről jövök, egyenesen
hozzád – miért hallgattál ennyit, kedvesem?! – Fejét
hátravetette, és ízetlenül az ajkamra tapadt, miközben kedvenc
szokása szerint hozzám dörzsölte a mellét, és nyögdécselve
jelezte kiéhezettségét (odaérni ötig!) – Kedvesem, kívánlak… –
(Fogtam a lapockáját, és szájon át lélegeztem.) – Szökjünk el
valahová… Hozzád… Szaunába… Nem bírom tovább nélküled…
– Mennem kell. Sürgősen ki kell hallgatnom egy tanút. Aljona
– megpróbáltam lerázni, lefejteni magamról. – Oda kell érnem
ötig.
– Nem, ma csak én legyek, a többi ráér holnap – mohón rám
tapadt, és ügyetlenül, suta mozdulattal odakapott: az ölemhez. –
Minden éjjel veled álmodtam. – Megfejtettem, mit lihegett: –
Akarlak…
– Amíg nem voltál itt, nálunk… Fontos találkozó… Aljona!!!
– Sehová se engedlek ma. Megteszed, legalább egyszer az
életben értem megteheted… Csak egyszer – és elhúzta maga
előtt vékony, vérvörös karmos mutatóujját.
– Én érted élek. Ne sértődj meg, kedves… – Hogy ilyenkor
nem jön be senki! – Nem késhetek el.
– Kérlek – és bőgni kezdett. – Na, kérlek!!!
– Nem tehetem! Oda kell érnem ötig! Hagyj már élni! A
munka a legfontosabb az életemben!
És félrelöktem az útból, de ő, mint a bogáncs, a karomba
akaszkodott:
– Elmegyek veled, aztán… együtt valahová… Csöndben
megülök. Elleszek a sarokban. Jegyzetelni fogok. Annyira
hiányoztál. Legalább te is gondoltál rám egy kicsit? Mondd:
kellek neked, legalább egy kicsit?
– Ugyan már, mit fogsz ott csinálni, egyenesen a reptérről…
Este odamegyek a házad elé, sétálunk kicsit a parkban.
– Na, kérlek… – ugrándozott –, hadd menjek veled. Mindig
együtt mentem veled a kihallgatásokra.
– De ma nem. A tanú nem fog beszélni…
 – Nem engedlek el többet – fel tudod ezt fogni? – Felsikoltott
és elengedett – akkorát vágtam ököllel az asztalra, hogy az
egyetlen, kedvenc, fekete, aranygyűrűs töltőtollam nekirepült a
falnak! le a földre! lerepült a kupakja meg az arany tollhegye, és
fröcsögött a tinta… Mit csináljak még? mit csináljak még?!
vágjam az ablakba a széket? dögöljek meg?!
– Ti-ri-ri-ri-ri-i-i – dúdolgatta Borja, és mintha vak lenne,
becsoszogott a dolgozószobám közepére. – Ti-ri-ri-ri-ri-i-i – és
ledobott az asztalomra valami rugós szarságot, amin ott
díszelgett az angol lobogó. – A titkárnőnk hozta. Nem feledkezett
meg senkiről! Ti-ri-ri-ri-ri-i-i… – És lelkesen felkiáltott: – Én
pedig szereztem egy kutyust, Aljona Szergejevna – húzta ki
magát Borja –, egy juhászkutyát! Három napig kóboroltunk.
Tegnapelőtt viszont azt mondja a feleségem, Borisz Antonovics,
miért húzza a maga kutyája a hátsó lábát? Nézem, hát tényleg…
Akadnak ilyen pillanatok! Minek nekem egy kutya, amit vontatni
kell? Úgyhogy elvittem – dorombolta Borja – a Kasirkára, nem
olyan messze ide… Pórázon vittem, jó erősen megragadtam a
nyakörvét, és adtam neki a baltával, elintéztem, és… – Borja
lopva körbenézett, és kaparó mozdulatot tett a lábával –,
murvával bekapartam, utat építenek most ott, ráhúznak majd
egy kis aszfaltot, és járnak fölötte a kocsik… Viszlát.
– Hadd vigyek el legalább. Elvihetlek? Na, kérlek.
– Vigyél (ó, istenem!). Tudtál pihenni?
Rábólintott: pihentem – és az utat nézte csak, mosolygott,
harapdálta a száját. És forgattam a kezemben a címet, és égtem a
szégyentől a töltőtoll miatt – ajándékba kaptam valakitől, hány
évig kiszolgált, rajta az ujjaim melege, kedves tárgy, túlélt két
költözést, Minszkben otthagytam egy szállodában, visszamentem
érte az állomásról, és megtaláltam… Hülye vagyok! – Á-á-á,
majd lesz másik… De ilyen már nem lesz, és olyan se, mint
amilyen én vagyok, újabb tégla magányom házához…
– Bocsáss meg – kért Aljona –, többé nem fordul elő.
Szegénykém, hogy rád rontottam…
 – De én…
– Mindent értek, kedves. Egyszerűen csak hiányoztál. És
annyi minden megfordult a fejemben. Szeretsz? Igazán? Nem
késel el? Jó felé megyünk?
– Nem jártam ott még egyszer sem – hazudtam, ráadásul
erőltetetten, bár úgy tűnt, Aljona meg se hallotta. – Egy süket
vénasszony, egyedül él. Egy hétig győzködtük az unokahúgán
keresztül… Ötkor pedig jön hozzá az orvos… Az NKVD-nél
dolgozott, Kobulovnál. Képzeld, támadt egy elképesztő ötletem.
De inkább nem is mondok addig semmit, míg ki nem hallgatom
az öregcsajt. – Miért „öregcsaj”? én ezt nem szoktam mondani! –
Köze van Petrovához… Várj, ez itt a Szevasztopolszkij sugárút…
Hányas szám ez? Hamar ideértünk.
– Üldögélünk itt egy kicsit? – Elcsigázottan rám omlott, de
nem sokáig, mintha csak eszébe jutott volna valami,
nyújtózkodott egyet, és nyakon csókolt; nem maradt már, mint
tűrnöm egy kicsit; nyafogni kezdett, és a szemembe nézett. –
Átülünk a hátsó ülésre? Na, gyere, gyere már… Biztosan van
még öt percünk.
– Aljona – muszáj volt puszilgatni és a bőrét simogatni,
homoksmirglis, száraz kínlódás.
– Na, gyere – duruzsolta orrhangon, és lehunyta a szemét, új
játékot kezdett –, különben letámadlak itt.
Szorosan magamhoz húztam, átöleltem, és addig
szorongattam, míg el nem alélt, nem mozdult, megdermedt,
mintha csak mindkettőnk szívverését hallgatná – két ember a
kocsiban a csepergő esőben –, ajkammal megérintettem a feje
búbját, és vártam, hogy elég idő elteljen.
– Mennem kell. Indulok.
– Megvárjalak?
– Honnan tudjam, meddig tart… Idehallgass, még nem is voltál
otthon – menj!
– Körbenézek itt az üzletekben.
– Odamehetek egyedül a házhoz? Aljona, becsszóra!
 – Eljössz este? Egyedül leszek. Szerjozsa a nagymamánál
alszik. – A férjéről sosem beszélt.
– Felhívlak, amikor végeztem. Elmesélem, mivel végződött.
– Csak ne kapcsold ki a telefont.
Élvezettel léptem ki a levegőre, elindultam, lendületesen,
ahogy szoktam, nyalogattam az ajkamat, megérintettem az
orromat – tettem mindazt, amit olyankor csinálok, amikor
figyelnek, eltúlozva megjátszottam, hogy keresem a házat,
ellenőriztem a címet a papírról, hogy ne kelljen
visszapillantgatnom: elment már? – csak akkor, amikor már
biztos nincs ott senki…

– Kész a húsos derelye, kérsz?

Azonnal mentem a zuhany alá, és csak bekiabáltam az ajtón:
tényleg nem jön senki ötig? – mert lehet, hogy jön, minden
lehetséges – nem akarózott szájon csókolni. Az ebéd utáni
közösülések szalonnás, zsíros, húsos érzést hagytak, az
előérzetet, hogy beleragadok valamibe, csakhogy éppen azokban
az őrült, erőteljes időkben éltem… amikor nagyon akartam, és
vak voltam… csak a nő ne emlékeztetett volna magára; zavart a
szeme, de nem is nézett rám – a küszöbön várt zsíros, rúzsos
szájjal, szoknyája alatt új bugyiban. Volt-e vajon zuhanyozni? A
bőrén sosem érződött szappanos tisztaság, és nem őrizte a forró
víz friss melegségét. A konyhaasztal mellől, a törülközőt
elhagyva, megkerülve a nappaliban az asztalt – be jobbra a
szobába, a reptérnyi méretű ágyra, félredobva a szív alakra
hajtott vörös párnát. Szerettem volna nyugton feküdni, de a nő
kétszer a mellkasomra és a hasamra cuppantott, akár egy meleg
gumipumpa, térdét az ágyékomra helyezte, én alámásztam,
harcolva közben a felböfögő derelyékkel. Hemperegtünk
egymáson, a telefonom mégis csak megszólalt, valahol a
farmeromban, a fürdőszobafogason, a nő utálkozva nyalogatott:
„Olyan finom vagy…”, és rám mászott, megpróbáltam
kiráncigálni magam alóla, de sehogy sem sikerült… a nő soha
nem borotválta ott magát, én pedig fásultan belebonyolódtam a
durva szőrzetbe, míg egyszer csak vidáman azt nem mondta:
„Majd én!” Arcán vaksi, szenvedő kifejezés ömlött el, a nő
magára koncentrált, hogy minél teljesebben és gyorsabban
kielégítse vágyát…
„Kérsz kávét?” Feküdtünk, simogattuk egymást, rettenetes,
hogy utána se megy el zuhanyozni, ugyanaz a törülköző, furcsán
szemlélte, ahogy megtörölközöm, becsatolom az övét, mondok
valamit, miután megremegett kezemben a kockacukor – az
életemről –, de nincs mit mesélnem az életemről, már szinte
nincs is. Az előszobában (végeztünk ötig) a nő hirtelen, halkan
megszólalt, miután futólag, csiklandósan megcsókolta a
szememet:
– Hadd szüljek neked egy kisfiút. Ő lesz az én Fegyenykám.
Na, tessék.
Kitöröltem a telefonszámát, kidobtam a címet, ahol mindig
megetettek, a kartondobozba, a házmester ajtajához, annak a
háznak számát, ahol mindig fogadtak, amikor senki más nem
tudott fogadni, ezért szinte sose telefonáltak neki, csak a
legvégső esetben, és öt után valaki hazament hozzá munkából…
egy gyakori név vagy ismeretlen kliens – ennyi az egész, de az is
lehet, hogy a házat már le is bontották… csak úgy… sajnálni
fogom.
Éjszaka (amúgy se bírtam aludni) felhívott Golcman:
megkerült a német Wendt, a debil apja.
– Éjszaka van, Alekszandr Naumovics, mért nem alszik?
– Hallgattam a Londonban készült felvételeket. Az emberünk
visszajött.
 A NÉMÁK

Egy hentes fiaként (egyébként én meg a dédunokája vagyok egy

hentesnek), olyan információk szerint pedig, amelyeket kétszáz
dollárért pontosítottunk, Erich Richardovics Wendt 1902.
augusztus 29-én Lipcsében született egy kiskereskedő fiaként.
Szedőként dolgozott egy nyomdában, és tizenhat évesen belépett
a kommunista ifjúsági szövetségbe. Politikai összeesküvés miatt
letartóztatták. Az üldözés elől 1931 júniusában Moszkvába
menekült. A külföldi munkások kiadói egyesületét vezette
(valójában – az igazgatótanács elnökhelyettese); a kiadó
kontrollszerkesztője volt ebben az időben Taszja Petrova – Lenin
és Sztálin műveit szerkesztette, többek között A marxizmus és a
nemzeti-gyarmati kérdés című munkáját, és részt vett a
pártbizottság ülésein. Kilencszázharminchat augusztusában
Wendtet letartóztatták, azzal vádolták, hogy Németországnak
kémkedik, és kizárták a Német Kommunista Pártból. A terhes
Taszját (nem volt még előrehaladott állapotban, ahogy
számoltam, két-három hetes lehetett, nem több, elmehetett
volna abortuszra; úgy látszik, megsajnálta… vagy
reménykedett?) kizárták a pártbizottságból, mert nem volt elég
éber, még szerencséje is volt – a következő nyáron a Pjatnyickij–
Knorin-ügyben letartóztatták a kiadó vezetőségének elnökét,
Kun Bélát, a zsarnok sólymát, aki az ellenforradalmi Krím
megtisztításában szerzett magának érdemeket, a tisztogatás első
napján 1634 embert lőttek agyon. Július elsején kezdődött
Wendt életének legemlékezetesebb napja – huszonöt órán át
hallgatták ki, miközben arra kényszerítették, hogy fél lábon
álljon. Amikor eszméletét vesztette és elesett, leöntötték hideg
vízzel. Sokakat feladott. Krepszet, aki a kiadót vezette, október
25-én agyonlőtték (Kunt még két éven át kínozták); ha Petrova
nem indult volna el korábban külföldre, Kun őt is a fekete folyón
túlra rántotta volna.
Az NKVD két éven át foglalkozott Wendttel a szaratovi
börtönben, július 13-án bizonyítékok hiányában elengedték, és
visszaállították a párttagságát; a németekkel kötött paktum után
lehetőséget kapott rá, hogy egy isten háta mögötti helyen
iskolásokat tanítson az anyanyelvére, a háború kitörésekor pedig
a volgai németekkel együtt a krasznojarszki területre
deportálták – ahol munkásként dolgozott, a Vezérlőcsillag Állami
Gazdaság könyvelőjének munkatársaként; aztán bizalmat
kapott, és öt éven át a rádió számára fordított (találkozott-e
Taszjával? ismerte-e a fiát?), negyvenhétben pedig visszatért
Németországba, és élete végéig békében, nyugalomban élt;
eljutott egészen a kulturális miniszterhelyettességig (járt-e
Moszkvában, írt-e a kedvesének?), és hatvanöt tavaszán
csöndben meghalt, mindössze két, kis példányszámú
kézikönyvben tettek róla említést, mint azoknak a
tárgyalásoknak egyik résztvevőjéről, amelyeket Nyugat-Berlin
szenátusával folytattak arról, hogy a nyugat-berliniek Kelet-
Berlinbe utazhassanak karácsonyra a rokonaikhoz.
Hirtelen egészen másra gondoltam:
– Hol vannak az aktái?
– A szaratovi járási FSzB levéltárában. De nem adják ki. A
rokonok hozzájárulása szükséges hozzá.
– És azt mondja, hogy Petrova után Wendtnek nem volt
senkije…
– Utána valóban nem. Előtte viszont volt egy felesége.
Bizonyos Lotte Kühn, Charlotte. A párt 1935-ben Walter
Ulbrichthoz irányította titkárként, a párizsi külképviseletre. Ő
pedig… szóval, közel került Ulbrichthoz. Magánéleti
vonatkozásban. De még Wendt feleségének számított. A férje
letartóztatását követően a Komintern nemzetközi ellenőrző
bizottsága elítélte, és pártvonalon megrovásban részesült.
Ulbricht elvette feleségül, Charlotte Kühn a harmadik felesége
volt.
– Vagyis…
– Igen, Wendt volt felesége – akár Wendt dobta el őt Petrova
miatt, akár ő hagyta el a férjét –, az NDK first ladyje lett, és
nemrégiben, 2002 márciusában, kilencvenkilenc éves korában
halt meg. Zárkózottan élt, nem beszélt senkivel. Harcolt a női
egyenjogúságért.
– Gyerekek esetleg?
– Saját gyermekük nem volt, viszont magukhoz vettek egy
kétéves kislányt egy ukrán gyermekotthonból. Beáta, a lányuk,
amint írják, alkoholfüggő lett, és 1991-ben tisztázatlan
körülmények közt halt meg. Wendt az első kihallgatáson
felsorolja a családtagjait: az egyik bátyja, Kurt Berlinben él, a
címe ismeretlen, a másik bátyja, Fritz címe ismeretlen, a nővére,
Johanna férjnél van, Berlinben élt, de a pontos címe ismeretlen,
és a felesége, Anasztaszia Vlagyimirovna Petrova, Szerafimovics
utca, Kormányzati Ház, 311-es lakás. Nem világos, miért nevezte
meg Taszját is, ha a házasságuk nem volt bejegyezve… –
Golcman várt, várt, aztán ernyedten megkérdezte: – Minek
kellenek neked Wendt aktái? – Várt még egy kicsit, majd
keserűen folytatta: – Szóval, tudni akarod, mit mondott róla
Petrova… Úgy véled, bemártotta Wendtet, hogy mentse magát…
– mintegy felajánlotta, hogy hazudjak még, ha nem is sokat.
– Nem, természetesen nem – tört ki belőlem a tompa,
megalapozott féltékenységhez hasonló ellenszenv. – Nem –
rekedtem be közben, valami miatt izgulok, pedig hát ez nem az
első, olyan rettenetes és unalmas az élet, mindenki boldogulni
akar, mindenki akar enni meg fedelet a feje fölé, és mindig ott
lábatlankodnak a kisgyerekek is, nekik hiába magyarázol bármit
is, nekik mindennap hozni kell és a csőrükbe tenni valamit. –
Csak meg akarom nézni, hogyan nevezték ezekben az
aktákban… „Berta”? „Angol nő”? „Ognyeva" ügynök? „Ognyeva”
ügynök jelenti…
 – Hogy te… – Golcman nem tette hozzá, hogy „mekkora
hülye” vagy hogy „őrült barom” vagy, a reménytelenül izzadó
öreg úgy mozgatta az ajkát, mintha a szeme láttára fájdalmat
okoztam volna valakinek, mintha valami fájdalmasat műveltek
volna vele. – Úgy véled, Petrova az NKVD titkos ügynöke volt?
– Mert maga nem így gondolja?
Megakadt, mérlegelte, kimondja-e az igazat, és:
– Nem.
Majd hangosabban:
– Nem. Mi bosszant ennyire? Hallasz? – Azt hitte,
kikapcsoltam. – Halló?
– Alekszandr Naumovics – mire azonnal elhallgatott –, én csak
gondolkodom-gondolkodom az ügyeinken, ráadásul a múlt héten
elküldtem ifjú helytörténészek nevében egy kérdőívet a külügyi
kémelhárító szolgálathoz… Hogy nem szerepel-e az aktáik közt
egy bizonyos Anasztaszia Vlagyimirovna Petrova, vagyis Flam. –
Az öreg már tudta, mit fog válaszolni, de hallgatott, mint a sír,
zavart tettetett, és nekem csak a csillagközi por susogását
hagyta. – Nem, Alekszandr Naumovics, a kliensünkről nincs
náluk semmi.
– Na, látod.
– Viszont azt írták, hogy az utóbbi három hónapban ez már a
második kérdés Petrova-Flamot illetően, méghozzá mindkettő a
mi címünkről.
Valahol az éjszakában, a Lenyinszkij és az Unyiverszityetszkij
sugárutak sarkán lévő üres lakásban az öreg eltakarta
tenyerével a szemét, felsóhajtott, és azt mondta:
– Én csupán… ellenőrizni akartam…
– Hiszen maga is látta azonnal, hogy Taszja a mieink közül
való. Hogy az életét egészen másként kell nézni.
– Nem. Egyszerűen csak ellenőrizni akartam.
– És nekem nem mondtak semmit. Maga tanított meg rá:
senkinek se szabad hinni. És miért nem kérdezte meg az FSzB
archívumát is? Azért, mert tudja: az NKVD külügyi osztálya nem
fedi fel az ügynökeit. Sohasem. Különösen nem a második
alosztály ügynökeit. Azt hiszem, maga is úgy véli, hogy Petrova a
kémelhárításhoz tartozott… Csak azt nem értem, miből gondolta,
hogy ez engem fájdalmasan fog érinteni… hogy ez a szépséges
Taszja nemcsak szerette a férfiakat, hanem még… – És nem
találtam megfelelő szót fájdalmamban. Na és, mi van akkor, ha ez
a nő valóban ennyire hatott a férfiakra, ha sohasem beszélt a
múltjáról, ha ennyire hűvös és szigorú volt? Mindenki elvesztette
a fényképét, nyoma sem maradt, egyedül az unokája. De az is
megmérgezte magát.
– Én nem így gondolom – mondta szokatlanul keményen
Golcman. – Te mindenkire gyanakszol. Nem alszod ki magad.
Hagyj neki lehetőséget rá, hogy kívül maradjon ezen az egészen,
és éljen… Taszjának akár köze se kellett, hogy legyen hozzá.
Én is ezt akarom. Valamiért én is ott akarom hagyni, ahová
tettük, miután felkutattuk és körbevettük, hogy ne tudja
teljesíteni a feladatait, amikor szerelmet vallanak neki, amikor
először érnek össze ajkaik, és ami a lepedőn ezt követi, a dácsák
hálószobáiban, a diktálások közötti fülledt, lopott szünetekben,
miközben elejti a gyorsírófüzetét, fülel az előszobából behallatszó
zajokra, kényszeredetten mosolyog az öregedő feleségekre,
észrevétlenül felszedi a padlóról a leszakadt gombokat, és újra
magára ölti a dolgozó nő arckifejezését: hol is hagytuk abba?…
hogy ne érintse véletlenül se a megfigyelés tárgyával folytatott
beszélgetésben a szükséges témákat, ne tölthesse ki hetente
sűrű kézírással…
– Ugye, emlékszik a kérdőívre? Megfigyelték és beszervezték:
több mint egy évig az Összoroszországi Rendkívüli Bizottság
gyorsírónője volt. Ott aztán a mieink még erősebben magukhoz
kötötték. Kínába nem küldhettek ki akárkit… Jöttek, persze,
szünetek, amikor terhes volt, családi életet élt, de kilépni már
nem tudott. Egy évig Angliában nagykövetségi titkár-referens,
ez is érthető. De mi volt a külföldi munkások kiadójában?
– Szerkesztő.
 – Igen? Kilencszáznegyvenháromban az önéletrajzában azt
írta: kontrollszerkesztő. A pártkönyvébe pedig: a titkos részleg
vezetője. Világos? Mit látunk később? A férjét – hiszen
mégiscsak a férje Wendt, a kihallgatáson a feleségeként nevezte
meg, vagyis nem egyszerűen csak bekapta a legyet! – a férjét
letartóztatják mint német kémet, őt pedig – gúnyosan
felnevettem, és ingattam a fejemet, mintha a nőn kívül bárki is
láthatott volna –, őt pedig még a pártból se zárták ki! A mieink
megvédték, és kimentették esernyőket varrni… És bevált!
Litvinovot nem engedték volna ki magában – sértett ember volt,
a felesége angol, ki tudja, mi lesz belőle, ráadásul negyvenegyben
– akár a szabad Oroszország miniszterelnöke! Petrova pedig –
minden vonatkozásban, Alekszandr Naumovics! – együtt hál az
„objektummal”, a gyerekek túszként Rjazany mellett, ő pedig a
titkárnője – minden kapcsolata kontrollálva. Nem Litvinov kérte
őt Sztálintól – Petrova mindent elkövetett, hogy mindannyian
így gondoljuk –, hanem éppen ellenkezőleg, előszedték a gyárból,
és odatették neki: de hiszen maguk ismerik egymást! hiszen
együtt dolgoztak, Genfben! emlékszik, Taszja? Litvinov pedig
nem mondhatott nemet, habár értett mindent; megsimogatta a
nő fejét, kibontotta a haját, berakta neki, ha még képes volt rá,
de mindent értett… Aztán mi lett Petrovából a háború után… A
Külügy külföldre készülő hallgatóinak igazgatóhelyettese!
Magának is emlékeznie kell rá, kiket készítettek ott fel! Ezek
éppen azok az évek voltak, amikor a nagykövetek a rezidensek
feladatait látták el…
Golcman – nem tudta magát türtőztetni, kérlelőn ezt mondta:
– Nem hiszem. Nem hiszek neked.
– Én viszont megnéztem azoknak a szovjet állampolgárságú
ügynököknek a listáját, akik kapcsolatban álltak a New York-i
rezidensekkel, hogy kiknek a személye nincs még a mai napig
sem felfedve… Szóval, a negyvenes évek elején Szemjonov
csoportjában a következők vannak: Erika, Born, Andrejev, és a
negyedik ügynök egy bizonyos Taszja – véletlenül nem a
miénk?!
– Nem adhattak neki ilyen átlátszó fedőnevet.
– Kinek mondja ezt? Hát Goloszt ki nevezte el Zvuknak? És
Buharcevet Emirnek? És Umanszkijt Szerkesztőnek?
– Akkor sem hiszek benne.
– Akkor miben hisz? A szerelemben? A holtak
feltámadásában? Miben – az igazságon kívül?! Abban, hogy egy
varrónőt kiküldtek az Államokba a nagykövet titkáraként,
ugyanabban a hónapban, amikor a férjét Krasznojarszkba
száműzték mint gyanús németet?
– Elnézést – pittyegés, búgás, és vége.
Tatyjana L i t v i n o v a, Brighton, Anglia: Apám Amerikából
megöregedve, meghízva, a megszokott keménysége nélkül tért
haza. Hozott nekem pár ruhát. Gondoskodónak mutatta magát,
ha utazott valahová, megkérdezte, mit vegyen. A Kormányzati
Házba költözött be, egy Kremlre néző, nagy lakásba, amely Olga
Lepesinszkaja balerináé alatt volt. Ő, én a férjemmel meg a két
gyermekünkkel, és két háztartási alkalmazott – mindketten az
NKVD hadnagyai. Apámnak volt egy ötven négyzetméteres
dolgozószobája, anyámat egy ugyanekkora, alkóvos szoba várta.
Apám megkérdezte, nem volna-e ellenemre, ha Petrova is
velünk lakna. Anyám már rég megírta nekem a felfedezését,
amelyet az Amerikába utazásuk alkalmával tett. Én azt feleltem:
a te lakásod, neked kell eldöntened. Anyám rettentően
megsértődött, hogy ezt válaszoltam. De akkor még nem értettem
mindent. Makszim Makszimovics és Petrova tehát együtt élt
velünk egészen anyám megérkezéséig.
– Emlékszik rá, hogyan nézett ki Anasztaszia Vlagyimirovna?
– Szigorú pártladynek tetszett. Csakhogy a lakásunkban,
láttam, kokettált apámmal, megpaskolták, megcsipdesték
egymást. Ízléstelen bájolgásnak tűnt az egész.
– Kikkel barátkozott?
– Petrovának nem voltak barátai. Csak szeretői, munkatársai.
És mi.
 – Mit gondol, kapcsolatban állt az NKVD-vel?
– Nem tudom, nem tudom… Lehetséges. De Anasztaszia
Vlagyimirovna természetesen nem hatalomra tört, hanem
apámat akarta… Nagyon szerette, őszintén… Határozottan azt
akarta, hogy Makszim Makszimovics hagyja ott Ivy Valterovnát,
és vegye el feleségül őt. De apám ugyanolyan határozottan nem
akarta ezt.
– Miért?
– Mert szerette anyámat. Amerikában lezajlott köztük egy
beszélgetés, és apám kérlelte anyámat, hogy ne hagyja el.
Nagyon szerette és nagyra értékelte anyámat, aki viszont
szabadságszerető volt, komolyan elhidegültek egymástól, el is
szeparálódtak. Nehéz lenne megmondani, melyiküknek volt
igaza. Apám és anyám viszonyából hiányzott a kicsinyes, világi
képmutatás, tisztelték egymást. Ivy Valterovna azonban idős
korában azt mondta nekem: a férfiakkal nem szokás úgy bánni,
ahogyan én tettem.
– És Makszim Makszimovics hogyan viszonyult valójában
Petrovához?
– Egyszer beszélgettünk róla apámmal, és én idéztem egy
angol író szavait: ha egy nő nem képes egyetlen férfi mellett
maradni, akkor végtelen sok férfira van szüksége. Ő azt mondta:
igen. És hozzátette: egyáltalán nem tudom, ki ő: intézeti vagy
komszolista lány?
– De mégis: az édesapja mellett az NKVD megbízásából
tartózkodott?
– Akkoriban minden előfordulhatott. De apámhoz hű volt. És
nagyon fájlalta, amikor apám meghalt. Eljött és közölte: apám
nevén egy holland bankban huszonegyezer dollár van. Írjon a
külügyminiszter-helyettesnek, meg kell próbálni, hogy
hozzájussanak ehhez a pénzhez.
– Petrova boldogtalan volt?
– Nem tudom. Egyszerűen nem gondolkodtam ezen. Sokat
kérdezősködsz Petrováról… De nem ez volt a legszörnyűbb. A
legszörnyűbb korábban, még a háború előtt történt, amikor Ivy
Valterovna magukhoz vette azt a kislányt, azt a „kedves
borjacskát”, és a lányukká fogadta. A kislány jól tudott angolul,
mindenkinek hízelgett, és aztán Makszim Makszimoviccsal szép
lassacskán összejöttek, és együtt éltek, majd férjhez adta a
testőrsége parancsnokához. Anyám volt a hibás. Ki költöztet be a
házába egy szexbombát?

Kattanás! Golcman kikapcsolta a felvételt, és azzal az

arckifejezéssel nézett rám meg Borjára, hogy „elmehettek”;
aztán továbbra is mindkét kezében szorongatva a diktafont,
határozatlanul azt mondta:
– Ahogy látod…
– Ez lenne minden?
– Már csak egy kazetta maradt. Kronológiaiig az utolsó. Lehet,
hogy nem is érdemes meghallgatni. Teljes egészében arról a
témáról szól, amelyet a forrásunk a végén felvetett…
– Hogy Litvinov kúrta a fogadott lányát? Petrovának akadt
még egy boldog vetélytársnője? – Borja felém fordult: – Őt is
keresni fogjuk?

Tatyjana L i t v i n o v a, Brighton, Anglia: Tizenegy éves voltam,

elmentem úttörőtáborba, anyám egyedül maradt otthon a
Krasznije Vorotánál lévő lakásunkban. Egyszer kinézett az
erkélyről, és meglátott egy rendkívül szép kislányt, aki ült, és
egy angol könyvet olvasott. Are you English? Yes. Anyám
megörült, végre akadt valaki, akivel beszélhetett angolul. Zina
éppen betöltötte a tizenhármat.
Az apja lengyel volt, Witold Bujanowski, egy tehetséges
munkásember, aki Angliába emigrált, Zina ott nőtt fel, és
katolikus iskolában tanult. Testi fejlettségben és érzékiségben
előrébb járt az életkoránál. Amikor bejelentette az édesanyjának,
hogy sok gyereket akar, az anyja botrányt rendezett, és elvitte
orvosi kivizsgálásra.
Az első kérdés, amit Zina feltett nekem: mi volt a
legszörnyűbb az életedben? A legszörnyűbb dolgokról mi csak
újságokból olvastunk. Megtanítottuk káromkodni, befogadtuk.
Misa természetesen rögtön beleszeretett, és rettentően
csúfolódott vele: húzott egy vonalat az udvaron – át ne merj
lépni rajta! Iszonyatosakat verekedtek egymással.
Apám eleinte idegenkedett tőle, de aztán anyámmal együtt
sajnálni kezdte: szegény kislány! Ilyen külsővel hamar férjhez
fog menni! Örökösen molesztálják! Az anyjával rossz a
kapcsolata… És Zina állandóan nálunk lebzselt, anyám ajánlotta,
hogy fogadják örökbe, engem pedig megkért, hogy osszam meg
vele a szobámat.
Zina apja nehezen viselte, hogy a kislányt elvették az élő
szüleitől, azzal fenyegetőzött, hogy panaszt tesz a
pártbizottságon, de letartóztatták, és leültették. Az anya szintén
megpróbálta üldözni a kislányt, amiért otthagyta szüleit. Magát
Zinát nem érdekelték ezek az események, egyáltalán, afféle
érzéketlen lénynek tűnt…
Apám és Zina viszonyát anyám akkor sejtette meg, amikor
apám, mielőtt szanatóriumba indult, azt mondta, hogy magával
viszi Zinát is. Én örültem neki, utáltam a szanatóriumot. Anyám
elcsodálkozott, aztán felháborodott: miért nem Tányát? miért
nem Misát? –, hát, ekkor zajlott le a szüleim között a végső
beszélgetés. Később anyám megmutatott nekem egy papírlapot,
amely tele volt apám aláírásával: M. Litvinov, M. Litvinov, M.
Litvinov… Apám annyira ideges volt a beszélgetés alatt, hogy
vég nélkül firkálta az aláírásait egy lapra, amely a keze ügyébe
került.
Ezen már nem változtathatsz.
Apám megpróbálta elrendezni a lány életét, mindenüvé
magával vitte a találkozóira, de minden hiába. Zina viszonyt
kezdett egy testőrrel, amely elég sokáig elhúzódott. Makszim
Makszimovics, amikor tudomást szerzett róla, borzasztóan
elkeseredett, és keresztet vetett Zinára, igyekezett levakarni a
családról, égett a szégyentől – egy testőrrel! –, úgy érezte,
megalázták.
Zina rettenetes házassága rengeteg vesződséggel járt. Hiszen
jelentett a családunkról, és egyáltalán – egy testőr! Zina pedig
kifejezetten tolakodó lett. Amikor Moszkvában alig volt
élelmiszer, náluk roskadozott az asztal – annyi mindent kicsikart
apámból! Felvették az egészségügyi főiskolára, a műtéteknél is
karkötőben ácsorgott – rettentő kultúrálatlan volt! Amikor
menni akart valahová, ultimátumot nyújtott be apámnak, hogy
adjon kocsit neki. És elérte. Egyszer ültem és sírtam: nem
maradt egyetlen pár ép harisnyám sem! – apám harminc rubelt
adott egy hónapra. Zina meglátta a könnyeimet, ment, és kivert
apámból száz rubelt! És senki se parancsolhatott neki: úgy
döntött, nálunk fog szülni, és eljött megtenni, az ördög se tudja,
miket művelt!
Na, jól van, elég volt, te mit mesélsz nekem magadról? Az, aki
küldött téged… Akinek dolgozol… Mi a helyzet vele – szereted?

Golcman ügyetlenül, mint forró vasalóra, csapott a diktafonra,

karistolva kivette belőle a kazettát, és várt, nem dugja el, amíg el
nem fordulok.
Arcomat mintha forró vízbe mártottam volna, és felugrottam:
legyen már minél előbb vége.
– Tudjuk, hogy hívják: Zinaida Witoldovna Bujanovszkaja.
Tudjuk, hol tanult: az egészségügyi főiskolán… Megyek.
– Egy frászt Witoldovna – és Mirgorodszkij is indulni készült
–, ha egyszer örökbe fogadták.
Elindultunk az irodából, és benéztünk mindenhová; Csuharev
a srácok kihallgatási jegyzőkönyvei fölött görnyedt: teljesen
begolyózott, már alig lát, haza se lehet zavarni, vajon mi lehet a
feleségével…
– Hogy van a feleséged? Maradj csak, maradj – fontoskodott
Borja. – Látom, hogy igyekszel. Derék dolog! De ne feledkezz
meg a feleségedről. A felderítő munka mindenekelőtt a családra
mér csapást. Hogy áll a nyomozásod? Jelents!
 – Kitalálom, hogyan közelíthetem meg Mikojant.
Tanulmányozom a szűkebb környezetét.
– Helyes. Ügyes vagy, ügyes. – Borja hirtelen összerándult, az
álarc lehullott, és egészen más hangon, jól kivehető fenyegetéssel
megkérdezte: – És minek?
Csuharev megérintette a ceruzáját, a karfát, segélykérőn
nézett rám, és magyarázni kezdte, ahogy tudta:
– Hogy kiegészítő információk segítségével megállapítható
legyen, milyen mértékben volt részese a Nagy Kőhídon lezajlott
eseményeknek.
– Mi a francnak? – És Borja erősen megingott.
Csuharev felfújta magát és felállt, kifordította a tenyerét,
mintegy mutatva: üres.
– Mi a francnak? Így is világos, hogy a papája kimosdatta.
– Úgy gondolja, Borisz Antonovics?
– Be fogjuk bizonyítani – Borja szomorúan és szigorúan nézett
rá.
– Én… Én egyszerűen gondolni sem mertem – Csuharev
zavarában a papírjaira sandított, amelyek egy pillanat alatt
értelmüket vesztették.
– Semmiség – Borja könnyes szemmel nézett valahová az
eljövendő hetekre, a következő negyedévre, jövendő temetőbeli
sírhelyére, és egyre erősebben szorította ökölbe a kezét.
Csuharev hátrahőkölt, megérezte, hogy mindjárt megütik. – És
aztán mit fogsz csinálni?
Csuharev megnémult, és védve magát, megérintette fénylő
homlokát.
– Élni fog. Tovább fog élni – jelentette valakinek Borja. – És
Vano is élni fog. Aztán egyenként mindannyian megdöglünk.
Most már tudod, mi vár rád. Figyelmeztettünk. Készülődj, és
gyere utánunk.
Az utcákon fenyőfákat állítottak, fehér szakállas Télapók
mászkáltak, a Külügyminisztérium kolosszusa fekete felhőként
tornyosult az alacsony házas Arbat felett, a hó dús csomókban
csapkodott, mint egy tehén szempillája, mi pedig csak mentünk
tovább, fejünk fölött ismeretlen égbolt fekete füstfelhőkkel,
foltokban kékség dereng át rajta – az ég, amelyet nem zár még el
előlünk két hideg, súlyos rézpénz, tölgyfa deszka, vörös posztó,
kétméternyi agyag – milyen kár, hogy minden esetleges, nincs
semmi a világegyetem értelmetlenségén, az atomok és
molekulák egybeesésén kívül, nincs értelme a szem elől vesztett
emberrel való elmaradt találkozásnak, a szép kézírásnak, az első
hóvihartól elszoruló szívnek, az ablakoknak, a kegyetlenségnek;
tegnap egy kisfiú feküdt az óvodában egy padon, és nézte az
eget, a felhőket, és azt gondolta: különleges vagyok, én ezt látom
– de nincs már semmi, minden elmúlt; meg kell még győzni
magam arról, hogy nincs ez a kisfiú, pedig van, és nincs erőm ezt
a tudást a szívizom összehúzódásával és az agy részeinek hamis
működésével magyarázni.
– Te vezetsz – bepréselődtünk a szűk melegbe –, Maroszejka
utca. Megállsz a Gyevjatkina közzel szemben.
Csuharev a volán mögé ült; szótlanul suhantunk, mintha éjjel
átkelnénk egy folyón. A kliensünk már várt ránk – a kopaszodó
őrnagyunk, az Oroszországi Föderáció FSzB-jén található
államtitkok őrzője, huszonkét év váll-lappal, kószált a járdán,
mintha csak égette volna a cipő talpa, és csöpögött az izzadság
vörös szemöldökéről; meglátta a rendszámot – a kocsi! –,
majdnem egy troli elé lépett, miután csapkodni kezdett
feleslegessé vált karjával – első alkalommal látom aktatáska
nélkül –, vissza kellett fognia magát, hogy hozzánk ne rohanjon:
megriasztotta, hogy a kocsi dugig van, arról ábrándozott, hogy
négyszemközt lesz valakivel.
– Villants rá a reflektorral. És nyisd ki neki az ajtót.
– Jó estét – az őrnagy bepréselte magát Borja oldalán,
felvihogott –, igaz, nem ismerem mindannyiukat. – És
hunyorgott, lihegett: – Az idegeim…
– A mi embereink. Indulj a Szadovajára. – Nézegettem a
járdán mászkáló nőket. Borja félelmetesen hallgatott, aztán
hirtelen eszébe jutott valami:
– Ivan! Mindennek, amit itt hallani fogsz, a kocsiban kell
maradnia.
– Alekszandr Vaszilics, én minden előzetes nélkül… – Az
őrnagy támaszt keresett a hajmeresztő helyzetben, és makacsul
felém húzódott: egy ismerős arc, együtt kávéztunk, csak nem
nyírsz ki?! – Segítségre van szükségem! Hátha ismernek valakit,
aki megoldja… az efféle… kérdéseket, amelyek a belügyi
szervekre tartoznak?! Maguknak annyi ismerősük van. A
helyzet sürgetővé vált. Nincs kihez máshoz… Van, persze, de
ezzel az üggyel hozzá nem lehet! Az egész életemet kettétörheti!
Az egészet! Karriert, életet és családot… – Tetszett neki a szó: –
Kettétörheti. Sose gondoltam volna… Sose gondoltam, hogy így
ketté lehet törni. Hajlandó vagyok azonnal… bizonyos anyagi
áldozatot, ésszerű határokon… Bármi pénzt megadok!!!
– Meséld el nekem – üvöltött fel Borja anélkül, hogy a
szerencsétlen felé fordult volna –, van más választásod?
– Zsarol egy bizonyos… – Ebben az egyetlen előkészített
mondatban e helyütt ott szerepelt a „kurva”, de ez az utolsó szó
benne rekedt az agyában, az objektív valóság megőrzésének
meggondolásából.
– Régóta ismered – Mirgorodszkij úgy kérdezett, mintha
állított volna.
– Két, két és fél… három éve – az őrnagy megörült, hogy nem
kell tovább neki beszélnie, elég, ha válaszol, mégpedig őszintén.
– Nála találkozgattatok.
– Igen. Pontosan. Majdnem mindig.
– Be van kamerázva a lakása?
– Honnan tudjam?
– Szokványos dolog.
– Eszembe se jutott, becsszóra!
– Pénzt adtál neki?
– Hát, nem mondanám, hogy…
– Adtál neki időnként három százast, de nem rendszeresen.
Vittél neki kisebb értékű ajándékokat.
– Igen, nagyjából… Nem. Vettem neki egy rövid bundát is.
– A hivatalodból kefélgette még valaki?
– Éppen azt akarom mondani… Két vagy három alkalommal…
Vagy hát néhányszor, de becsszóra, nem rendszeresen: eljártunk
szaunába, és ott, ott pihengetett néhány… nem mondanám, hogy
barátom, de… Nem bírom! Semmilyen körülmények között sem
nevezhetem meg! És senkinek se kell… Semmi esetre sem!
– Mit akar?
– A hivatalban ünnepeltük az újévet, korán vége lett,
mindenki hazament, én meg úgy döntöttem, elmegyek hozzá,
egyszer csak azt mondja…
– Hány éves?
– Mi? Hogy én? Vagy ő? Nem tudom. Harminchét.
– Nemi aktus volt azon az estén?
– Igen. Először igen. Aztán azt mondja: kedvesem – az őrnagy
feltétlenül szükségesnek tartotta a női hangot utánozni,
legalábbis igyekezett, miközben áradt belőle a vulgáris nőiesség
és a lángoló kapzsiság –, vegyünk egy kis fészket a
találkozásainkhoz… Kicsinosítom, kényelmessé teszem, éppen
ideje, hogy…
– Volt erről szó korábban?
– Hát, csak úgy, nem komolyan. Ilyesmiket mondott: milyen
jó lenne egy saját kis fészek, hogy valami biztonságot… Egy saját
ház. Eljönnél hozzám, és pihenhetnél nálam.
– És te mit mondtál? Mit mondtál erre?
– Hát… Hogy… Jó lenne. Igen. De még nem jött el az ideje,
várni kell, nincs elég jövedelmem, amíg… A jövőben, persze,
lehet… Egy-két év múlva, vagy később… – Az őrnagy
felüvöltött: – Soha semmit se ígértem!!!
– Na.
– Mi?… Ja. Tegnap viszont valahogy olyan erőszakosan, így
valahogy: már nem vagyok kislány, az élet elmúlik, legalább
legyen egy zugom… Egyre ezt hajtogatta: legyen egy zugom,
legyen valamim, legalább legyen valamim az életben! annyit
álmodoztunk együtt, te, mi… És nem lehetett eltéríteni ettől,
belém akaszkodott – az őrnagy ragadozó karmokat formált a
kezéből. – Már indulnom kéne a dácsára, hív a feleségem,
egyszerűen el kéne mennem… Mondom neki: térjünk vissza rá
az ünnepek után, a régi újév után. Legalább addig. A régi újév
után majd leülünk, és megbeszéljük – ezt mondtam neki…
Megfontoljuk.
– Tudja, hogy hívnak? És hogy hol dolgozol? Tudja a hivatali
számodat? Megnézhette a személyidet, amikor kimentél
megmosdani? Világos. És hogyan végződött?
– Belém akaszkodik, és nem enged el! Nem tűrhettem tovább,
és férfimód leráztam magamról: kedvesem, nem állok rá készen!
Nem állok rá készen! Ő pedig… Egyszer csak: én… rólad! Meg
hogy a szaunában kivel… A kis hülye! Azt hiszi, megijedek! Adj
száznyolcvanezer dollárt, annyi elég. Holnap!
– Te pedig.
– Én… én… Őszintén szólva, valahogy… Elnézést, urak, ti is
férfiak vagytok, megértitek, egyszóval – megrázta a jobb öklét –
lekentem neki egyet, így ni, a kurva pofájába, egyet! És
elmentem. De visszafordultam. Mondom neki – de csak halkan,
mintha jelszót –, egy ötvenest. Ő meg: annyiért csak egy garzont
tudok venni, azt se Moszkvában. És nem vagyok egyedül…
Mondom neki: legyen hatvan, de csak neked, senki másnak
semmit. Erre ő: nem, nem lehet, tartozom nekik. Száznyolcvan.
Lehet most százat, aztán egy hónap múlva nyolcvanat. Na és ha
hetvenöt? Kérlelni kezdtem, hogy valahogy elrendezzem…
Bocsánatot kértem! De közben mennem kéne ki a dácsára, a
feleségem csak hívogat, hívogat…
– Óvszerrel dugtad meg? Tegnap?
– Igen.
– Seggbe nem kúrtad?
– Nem. Nem!
– Szájba?
 – Hát, csak úgy, egy kicsit…
– Óvszerrel?
– Nem, aztán viszont, amikor…
– Az óvszert kidobtad?
– Nem én, hanem ő… valószínűleg… Nem figyeltem rá.
– Maradt az arcán az ütéstől monokli?
– Nem tudom, azt hiszem… Elmentem, egyszerűen csak
elmentem! Azt gondoltam: kialussza magát, és megnyugszik. Azt
gondoltam: ma majd elmegyek hozzá, majd még beszélünk, ha
másként nem, telefonon… Öt rongyot mindenesetre
előkészítettem… Az éjszakát a dácsán töltöttem, reggel pedig
már hívnak a szomszédok! Kijött a rendőrség, a munkahelyemre
is betelefonált a rendőrség – bejelentést tett, hogy
megerőszakoltam! Mondom az otthoniaknak, ez vicc, valamit
összezagyváltak, megyek a rendőrségre, de helyette magukhoz
fordultam… Na, mit szólnak?… – kérdezte mintegy saját
magától, és elhallgatott, mint egy gyermek, hogy meghallja
inkább a megmentő atyai lépteket, miközben egyetlen dologra
vágyik: hogy ne maradjanak abba ezek a közönyös, de mégiscsak
valamiképp célirányos kérdések; Borja azonban undorodva
hallgatott, mintha megtudott volna már mindent, és most
minden világos, és helyrehozhatatlan, és álmosan pillantgatott
rám, mintha azt próbálná felfogni, hol kellene az őrnagyot a
Szadovaján kitenni. – Elbocsátani természetesen el fognak… De
ha a lányom megtudja… – az őrnagy sírva fakadt, váratlanul,
akarattalanul, és nem értette, honnan jöttek a könnycseppek, és
úgy törölte le az arcáról őket, mint valami idegen dolgot, mint az
esőt. – Gondoltam, ügyvédet fogadok. Mit gondolnak, szükségem
lesz ügyvédre? – és elhallgatott, kifulladt.
Elszámoltam magamban huszonhatig, próbáltam visszafogni
magam: e-egy, ke-ettő… Gyerünk, Borja.
Csuharev hirtelen úgy pillantott rám, mint akibe villám
hasított, mintha félbe kéne szakítani valami elviselhetetlen
hangot, a sivalkodását és hörgését a disznónak, amelyet éppen
szúrnak.
– Szóval, van egy lányod – jegyezte meg elégedetten Borja.
– Egy gyermek számára ez természetesen szörnyű –
pszichológiai – trauma!
Az őrnagy könyörgő kutyaként felém nyújtózott: legyen ez a
mi kettőnk dolga:
– Hiszen ez a nő nincs egyedül. Ő maga mondta: nem vagyok
egyedül. Vagyis van valakije a rendőrségen, meg kellene őket
találni. És adni nekik – ötvenet tudok máris. A vállalkozásból ki
tudom szedni. Ha nem megyek ma el a rendőrségre… kijöhetnek
értem éjszaka? Hová menjek?! És ha kimennek a dácsára is?!
Nem menekülhetek el… Tiszt vagyok – és bőgni kezdett most
már igazából, vicsorgott, csüggedten rázta tar fejét, harapdálta a
száját.
– Hová? – mordultam rá Csuharevre, aki kitárta az ajtót.
– Maradj veszteg. Tanulj.
– Hol lakik ez a te… Tányád?
– Igen. Tányának hívják.
Borja maga válaszolt:
– A Loszinoosztrovszkij kerületben. Az északkeleti
városrészben. – És kimérten folytatta: – Micsoda nehézfiúk
dolgoznak ott a rendőrségen! – Aztán nekem: – Mi legyen? Nem
tudom. Nehéz a helyzet. Megoldjuk? Biztos? Meggondoltad? –
Aztán az őrnagynak: – Állambiztonságiak vagyunk, feltették
neked a kérdést, hogy szükség lenne egy aktára az archívumból?
Az őrnagy ledermedt, gyorsan-gyorsan megpróbált
visszaemlékezni, és eszébe jutott:
– Mondtam azonnal! Nem hozzám tartozik! Nem a levéltári
osztályon vagyok…
– Nem hallottam: mikorra lesz meg az akta?
– Ha rajtam múlna!!! Az egyetlen lehetőség – meghatalmazás
a rokonoktól.
– Az elévülési idő letelt, a titkosítást feloldották. Nem tudsz
lefénymásolni kétszáz oldalt? Akkor mit tudsz egyáltalán? Mit
foglalkozunk még vele?! Menj!
Az őrnagy megragadta Borja lökdöső karját:
– Az aktában van néhány személyes mozzanat, személyi
titok… Oldjuk meg üzleti…
– Miféle titok? Várnak otthon a zsaruk.
– De hát nincs bent az asztalfiókomban! – az őrnagy
felsikoltott. – Nem vagyok én tolvaj, én az FSzB-nél vagyok, csak
azt tudom megtenni, amiért fizetnek!!! Bármilyen árat megadok.
Nevezzék meg az összeget!
– Ide hallgass – Borja fáradtan (mert hányingere volt)
megérintett. – Hadd menjen. És mi is megyünk, ugye?
– És ha telefonálnak a rendőrségről?! Mit mondjak nekik?
– A mi dolgunk lenne?
– Odaadom mindenemet. Eladom a dácsát. A telket. Egy
hónap alatt elrendezem. Csak mondják meg az árát. Nevezzék
meg az összeget!
Borjának mintha eszébe jutott volna valami:
– Idehallgass. Idehallgass, hát mi a pénz? Minden pénz csak
pénz… Hiszen oroszok vagyunk, vagyis hogy oroszországiak.
Hiszen mi az igazságért… Megértjük: nem tudod elhozni az aktát,
hát rendben. Hozd akkor el a vádiratot. Az mindössze két oldal.
A te ügyedet megoldjuk így is, úgy is – hiszen te az igazságért
szenvedsz! –, de azért igyekezz, rendben van, barátocskám? –
Borja megveregette az őrnagy izzadt vállát, ám az ellenséges-
megvető arckifejezés nem tűnt el arcáról.
– Mindegy: meghatalmazás a rokonoktól…
– Idehallgass, mindössze két oldal… Hát, nem tudom, találj
valami rokont, vagy vonj be valakit az embereid közül. A te
dolgod, oldd meg te.
– Nincs engedélyem.
– Akkor állíts ki magadnak. Megegyeztünk?
– Nem tudom! Egyszerűen nem tudom! Nem jut eszembe
semmi… Szükség van egy igénylésre, egy igénylésre… Van egy
volt évfolyamtársam az ügyészségen, a rehabilitációs
bizottságban… rajta keresztül valahogy lehetne igényelni…
Mintha rehabilitációs ügy lenne.
– Egy hét alatt csináld meg.
– Dácsát épít. Vagyis kell neki a pénz. De motiválni is kellene
valahogy… Bekészíteni neki egy tízest. Kapzsi… Hogy
magyarázzam el neki?
– Találj ki valami magyarázatot.
– Van nálam tízezer euró, ötszázas címletekben. Holnapután
tudok még húszat, összeszedem a partnereimtől. Mennyire van
szükség összesen?
– Eredj a……Férfias, kipróbált kapcsolataink vannak… Milyen
pénzről beszélsz? A vádirat. Hívj fel, amikor megvan. Most menj
haza.
– És az enyém?
– Micsoda?
– Az én ügyem.
– De hát mindent megbeszéltünk. Te mész a vádiratért, mi
pedig megyünk, és elrendezzük az ügyedet.
– Vagyis… És én?… Én mit tegyek?
– Semmit. Élj.
– Vagyis ne menjek el a rendőrségre?
– Minek?
– Ne is telefonáljak?
– Nem kell.
– És mit tegyek? Milyen teendőim vannak?
– Mondtam már: élj, menj haza. A lányodhoz.
– Hívjam fel este magukat?
– Ha megvan a vádirat, akkor hívj.
– Nem, úgy értem azért, hogy hogyan végződött, sikerült-e,
vagy…
– Már elintéződött, kész.
– Elnézést… Sajnos, nem hallottam jól, hogy hívják magát…
Szóval, jól értettem, hogy most egyszerűen csak menjek haza?
– Igen.
 – És ha a rendőrség a ház előtt vár?
– Nem lesz ott a rendőrség.
– Vagyis én egyszerűen csak… Tudják, húsz-huszonöt perc
múlva hazaérek, és maguk addig… ennyi idő alatt valahogy…
– Igen.
– És előfordulhat, hogy azok, akikkel maguk… meg akarják
oldani a kérdést, nem lesznek a helyükön?
– A helyükön vannak.
– És a munkahelyemen mit mondjak?
– Amit csak akarsz – Borja énekelni kezdett: – Tánya,
Tányecska, Tanyusa!
Az őrnagy zavarodottan, kínlódva hozzám fordult; én senkit
sem sajnálok, egyszerűen csak unalmamban rábólintottam: igen
– mire az őrnagy szemébe melegség csöppent, és mint a virág,
szétnyílt, ő pedig azt rebegte:
– Majd azt mondom, hogy egy névrokonomat keresték… És
otthon is. Valamit majd mondok. A kislányom a dácsán van.
Mehetek?
– Csináld meg egy hét alatt. Igyekezz.
– És azt a nőt… Őt felhívjam? Valószínűleg jobb nem felhívni.
Ég vele… Nagyon hálás vagyok önnek, Alekszandr Vasziljevics –
már kiszállt, és úgy beszélt, hogy behajolt az autó barlangjába. –
Amiben csak tudok, mindig készen állok, hogy… Jótett helyébe…
És ez nagy jótett volt! És ha mégis felmerülnének bizonyos
kiadások, én kompenzálom. Hálás köszönet! – Az őrnagy
megmarkolta azt a helyet, amelyen belül a szíve dobogott, és
egyenesen a szemembe nézett: higgyen? A szél átfújta, már kint
állt a földön, elengedte az örvény. – Urak! Becsszóra, az adósuk
vagyok! Fiúk, na, menjünk, sok szerencsét! – integetni kezdett,
és bizonytalanul elindult a metró felé, és hitte, mégiscsak hitte,
hogy él!
– Hová megyünk? – rezzent fel Csuharev.
– Sehová.
– Látod – mondta Borja –, azt állítottad, hogy az őrnagy
többre nem képes. Pedig az ember mindig képes valami többre.
Látod, te nem szeretsz senkit. Pedig szeretni kell. És hinni az
emberekben. És akkor többre is képesek. És ez a drága Tánya!
Nem lány ez, hanem feszes, szoros lyukacska… Nézted tegnap
ötkor a meccset? Kinek drukkoltál?
Azóta, hogy a kijevi Dinamo elbitangolt tőlünk egy darabka
földdel együtt, a Lokomotívnak drukkolok, apám vasutas múltja
emlékére. A Premier League-ben pedig a brazil idegenlégiósok
ellen szurkolok, a szegény csapatoknak, amelyekben több a helyi
futballista, a fehér szerelésben játszóknak, meg azoknak, akik
vesztésre állnak. Nem szeretem Ragyimovot és a hozzá
hasonlókat, akik odarohannak a bíróhoz, hogy lökdössék a
mellkét, nekem Szemak tetszik, ez a fáradhatatlanul kulizó,
szerény srác; tegnap megnéztem a második félidő második felét
(és mindig szurkolok a válogatottnak is) – Japán és Horvátország
játszotta a legunalmasabb meccset az egész vébén – állva, de
hiszen döntetlenre játszottak, mondta Borja, na, jól van, tegyük
fel, a horvátok döntetlenre, ők az ausztrálokkal játszanak
utoljára, de az ausztráloknak már van három pontjuk, nekik
például az utolsó meccsen lehet 0:0-ra játszani, és nem biztos,
hogy a horvátok… a japánok viszont, ők mit akarnak, ők utoljára
Brazíliával játszanak, márpedig Brazília ellen mindannyian,
mondta Borja, reszkető lábbal fognak kijönni, és mi a helyzet
Oliccsal? Olic futkosott, mondtam, kinyílt, de úgy látszik, csak a
tribünön ülő játékos ügynökökre gondolt, nem, viszont láttad,
hogy a horvátok edzője, Kranjcar, pontosította Borja, öt perccel a
vége előtt már mosolygott – érted ezt, úgy látszik, neki tetszett
minden! 0:0 Japánnal, még fogja mondani, hogy ha belőttük
volna a büntetőt… Borja megkérdezte:
– Idehallgass, a futballban hány pontot adnak egy belőtt
gólért?
– Viccelsz? Három pontot adnak a győzelemért. A gólokat csak
számolják.
– Azt akarod mondani, hogy ha öt gólt rúgnak, ugyanúgy csak
5:0 lesz? Nem semmi. És melyik sportágban adnak minden
gólért három pontot? Nyilván a hokiban. Idehallgass, és amikor a
bíró elővesz valami sárgát, az mit jelent? Mész? Viszlát!
 SÍRIG TARTÓ BARÁTI SZÖVETSÉG

A Nagy Kőhídon – akárhová is indultam, mindig itt kötöttem ki –

meg akartam nézni a kis lépcsőfordulót, azt a bizonyos
lépcsőszakaszt, amely a rakpartra, az Esztrád Színházhoz vezet
le, de a túloldali járdán indultam el, és megálltam a Kremllel
szemben.
Szeretem nézni a Kremlt, mint mindenki, aki a mi vidékünkön
nőtt fel; nézni a Kremlt a zajló jégtáblákról, a bitófák sámlijáról, a
fülkékből, az osztálytermekből, a dolgozószobák ablakaiból,
díványokról és cellákból – arra, ahonnan a toronyóra üt, ahol a
legfényesebb csillag világít, ahol soha nem megy le a nap. Egy
kőnek támaszkodva néztem a Kremlt – hátam mögött
szerelmesek vonultak el, akik védtelenek a gonoszsággal
szemben, meg gyalogos turisták, a híd alatt sétahajók úsztak,
amelyekről részegek integettek, szállt a pihe, és feloldódott az
értelmetlen égben – és csak ebből a nézőpontból – a tornyok
álltak, mint katonák – volt értelme az egésznek. Néztem a
tornyokat, a falakat és a fogazásukat, mindazt, ami a lényeg – az
oroszok végső igazsága magaslott a Kreml dombján, vörös
téglafal vette körül, és nem volt köze sem hozzám, sem a gyenge
emberi szerkezetek igazságához, és gyermekkoromtól fogva
tudtam: ne várj semmilyen jutalmat – a szél, a szél pedig csak
gyűrte a folyó vizét – néztem a Kremlt, és éreztem, mennyire
közönyös a földi dolgok iránt s megőrzi a rosszat emlékezetében
– valamennyien az adósai vagyunk –, és mint mindig, most is, a
Kremlt ismerve, most pedig gyakran látva – sosem éreztem
félelmet, még a halálfélelmet is elfelejtettem, amikor láttam a
Kremlt és hallottam a Szpasszkaja tornyot – sosem vagyok
egyedül, bosszút állnak értem; még ha a Kreml nem is tudja
egyelőre sajátjaiként elfogadni a sajátjait – így van rendjén, de
azt, ami marad utánunk, feltétlenül megtalálják, és ágyúlövések
hangjaira újratemetik, vörös párnazsombékokon elúsznak a
kitüntetések – van hely, ahol mindent tudnak rólunk,
megjegyeznek és visszaadnak mindent, mi pedig – itt –,
kitartunk mindörökké, ahogy kell.
…Úgy éreztem: vissza kell mennem. Új őr állt a poszton – az
előzőt elbocsátották; az előző felhajtott egy kis vodkát a futball-
világbajnokság megnyitójának alkalmából, és kiment rágyújtani,
viszont a kulcsait az asztalon felejtette; az ajtó becsapódott, ő
pedig az éjszaka kellős közepén belebégetett a telefonba az
egyetlen jóságos embernek, Golcmannak: odabent bekapcsolva
maradt a hősugárzó… Az új őr nem ismert meg azonnal, és mivel
nem hitt egészen a szemének, a sarkamban maradt, miután
bizalmatlanul és kelletlenül átadta nekem a kulcsokat.
– Menjen, pihenjen. Én dolgozom egy kicsit, szólok, amikor el
akarok menni.
Miután bemelegített, álldogált egy kicsit, majd visszamászott a
bejáratnál lévő zugába, én pedig bekapcsoltam a számítógépet,
hogy valami zúgjon, és leültem, hogy lecsillapítsam a zihálásomat,
a legapróbb részletekig füleltem az őrök életét: zizegett az újság,
ahogy kényelmesebben maguk elé tették, felmordult az arrébb
tolt szék, harangozott a kiskanál a csésze-harangban, előre
jelezve a zavart kortyolást, és – az örök jég birodalma… Feküdne
le inkább a folyosón a díványra, és aludna!… Ültem, ültem,
ültem, majd váratlanul: az őr a segítségemre jött, bekapcsolta a
tévét, és fejét a rekedt híradó-löttybe nyomta – most már lehet!
Hangtalanul felálltam, és odaóvakodtam Golcman
dolgozószobájához, miközben tolvajmód elrendeztem
tenyeremen a kulcsokat – vajon melyik? –, és dugdostam, és
kínoztam a zárat, nyomkodtam vállammal az ajtót, és
kémleltem: nincs lepecsételve? nincsenek rajta titkos szálak?
Egyik kulcs se illett bele. Vagy izgalmamban összezavarodtam, és
elszalasztottam a megfelelőt? Vagy a másik irányba kell forgatni?
Nem kell kapkodni, újra, egyesével le kell próbálni, most már a
másik irányba is. Mint akit tetten értek, megéreztem a
mögöttem összesűrűsödött levegőt – az ősz és görnyedt őr a
hátam mögött állt.
– Készítsek magának teát? – kérdezte szigorúan, mintha
valami mást kérdezett volna.
– Hol vannak a kulcsai ennek a dolgozószobának?
És meggyőzően hazudni is kellett, hogy minek: elromlott a
számítógép, nem működik az internet, bent maradt egy fontos,
még magam sem tudom, milyen tárgy, valami… De miért kell
megmagyaráznom egy őrnek?! Fizetek neki, az én pénzemen él,
a gazdája vagyok!
– A maguk… Naumicsa nem hagyja itt nálam a kulcsait – az őr
úgy nézett rám, mint a felgyújtott ház tulajdonosa a főutcán
mellette ellovagoló megszállóra, és sértetten hozzátette: – Ő az
egyetlen.
Kár, nagy kár. Felsóhajtottam.
– És a takarítónő? Hogy jut be a takarítónő?
A meglepett őr azt dörmögte:
– Igen. A takarítónő… Az ő kulcscsomóján rajta kell legyen. –
De nem mozdult.
– Adja ide a takarítónő kulcsait. Magánál vannak? Ezek azok?
Adja ide, majd én magam, majd én megnézem… Kinek telefonál?
– Majd Naumics megmondja, melyik az ő kulcsa, minek
válogatni…
– Nem kell! Tudom, hogy melyik az. Köszönöm, mehet
pihenni. – Elfordultam, és elindultam, de egyetlen dühödt
ugrással vissza is tértem… – Megmondtam, hogy nem kell
telefonálni!
Az őr összerezzent, és letette a kagylót.
– Mi van, nem mondtam elég érthetően? Munkahelyen van,
ahol teljesíti a főigazgató utasításait, ezért fizetek magának!
Miért telefonált? Mi nem érthető?!
– Haza. Akartam… Az unokám vizsgázik.
 – Golcmant ne zavarja. Hadd pihenjen! Haza pedig majd akkor
telefonáljon, ha elmentem! – Beleütköztem a sarkokba,
visszamentem az előszobába, és az első próbálkozásra passzolt a
kulcs. Villanyt gyújtottam; próbáltam megjegyezni, hogyan
helyezkednek el a papírok, a gemkapcsok, a ceruzák az asztalon,
az elhúzott karosszék távolságát, és ütközésig kihúzogattam a
fiókokat, kezemet becsúsztattam a mappák alá,
végigkotorásztam a sarkokat: semmi, semmi, semmi – talán a
széfben? Körbevizslattam a polcokat és az ablakpárkányt,
megrángattam a széf rozsdamentes fogantyúját, visszamentem
az asztalhoz, végignéztem a noteszek szigorú rendjén, a fontos
elintéznivalókkal teleírt naptáron – akár szem előtt is hagyhatta,
ha kitalálta, hogy bejövök megkeresni –, az asztalon, az asztalban
nincs, tehát maradt a széf. Reménytelen. Visszaadtam az őrnek a
kulcsokat, hallgatást parancsoltam neki, és tizenöt percen át
néztem a frissítéseket a kedvenc arbuzik.com oldalamon,
különösen a „Szépek. Kemény pornó” és a „Lányok spermában”
oldalt, hogy melyiküket is hívjam fel; ha öreg leszek, rendet
teszek az asztalomon, kihajigálom a papírokat, és a saját
tükörképemet fogom bámulni az asztallapon. Kikapcsoltam
mindent, ami csak búgott, és megvártam, amíg kialszik minden
békés-zölden és vörösen pislogó pupilla; kihallgatási
jegyzőkönyvek az asztal szélére, a külügyi levéltárral folytatott
levelezés a kisszekrényre, a „Sürgős!” mappába a „Szovjet
katonai játékok” site-ról kinyomtatott lapokat – a gyűlölt
„Jófogás” fárasztóan ecsetelte a saját 74 mm-es kollekcióját,
belebonyolódva a „lecövekelt” parancsnok dátumozásába: 1978?
1977? Valahol még egy „szakácsot” is vett, és kirakta, csak hogy
engem bosszantson! Ráadásul azzal a kiegészítéssel, hogy az
elmúlt szombaton Izmajlovóban szerzett hetvenhét darabot
(közülük tizenhét a negyvenes évekből való!), negyven rubelért
darabonként – hazudik? –, fotót is rakott ki róla, hogy bevigye a
végső ütést, és valóban: a „kürtös zenész” csizmájának orra fel
van húzva – tényleg a negyvenes évekből való!
 Diktafon az asztalba; ellenőrzésképpen kikattintottam a
kazettatartóját, és kitátott szájában felfedeztem a kazettát! Hát
ide rejtette a ravaszdi Golcman!
Pontosan dolgoztam ujjaimmal a sötétben, előrecsévéltem a
részleteket, lehetőséget adtam magamnak, hogy beszippantsam
még egy kicsit a mások életét („Apám megpróbálta elrendezni a
lány életét…”, „Hiszen jelentett a családunkról, és egyáltalán –
valami testőr! Zina pedig kifejezetten tolakodó lett…”), míg meg
nem találtam azt, amit nem hagytak meghallgatni.
És felkészültem.
„Na, jól van, elég volt, te mit mesélsz nekem magadról? Az, aki
küldött téged… Akinek dolgozol… Mi a helyzet vele – szereted?”
– Hallgattam… zizegett az idő, üresen mászott tovább, még… és
kattanás! – a felvétel véget ért.
Úgy látszik, a titkárnő nem válaszolt, lehet, hogy csak
bólintott, lehet, hogy a fejét ingatta: „nem”, hallgathatott is az
angol tengerparton tisztelettudásból, most pedig, mondjuk,
véletlenül összefutok vele valahol a folyónál, és üdvözlésképpen
azonnal megfogom a könyökét, ajkamat az arcához érintem, és
gondtalanul elindulunk – éppen van szabadideje —, mindenféle
iskolás „elkísérhetem?” nélkül, és amikor az irodáig már csak két
sarok és kétszáz méter marad, hirtelen megállok: „Kedvel
engem?” A titkárnő ijedten emeli fel a pillantását: „Miért
kérdezi? Hiszen tud mindent…” – „Tegyen meg nekem egy
szívességet. Az én életem anélkül is nehéz, hogy…” – „Értem.
Senki se fogja megtudni, hogy találkoztunk.”
– Jó napot! – botlottam bele a titkárnőbe a körvonalon, az
Oktyabrszkaja állomás kellős közepén; megváltozott, de az is
lehet, hogy civilben ilyen, hiszen csak az irodában találkozunk. –
Várja valaki? Van egy kis ideje? – Felfelé menet, a mozgólépcsőn
a háta mögé álltam és előrehajoltam, ajkamat a hajába fúrtam, és
egy pillanatra hozzá is simultam, miközben felmondtam a
szerepemet. – Olyan csinos ma… Mi történt magával? – És
szomorúan elhallgattam, emlékeztetve a kiválasztottak nehéz
útjára, nem maradt más, mint az ólomkatonákról meg a halálról
beszélni, aztán megkérdezni, van-e fürdőruhás képe. Vagy
fürdőruha nélküli.
A Krimszkaja rakparton képeket árultak – jó illatot
árasztottak a felhevült képkeretek, cserzett arcú festők,
borotváltak és szakállasak, fenték rövid késeiket, ki egykedvűen
és áthatóan nézegetve az érdeklődőket, ki pedig izgatottan, mint
a kutya, amelyiknek vevő akad a kölykeire; átható festékszag,
képek: csúcsos tornyok Sztálin idejéből, templomok, kolostorok,
dús keblű, fekvő vagy ülő lányok, orgona és bazsarózsa,
másolatok – sötét Benelux-városkák, meredek hegyoldalak,
tenger vitorlásokkal, és mindenekelőtt erdők és falusi utak,
néhány kocka meg vonal, rengeteg cica és valamivel kevesebb
kutya; továbbmentünk, és a „szoborparkban” komor grúzok
vágták a márványt, még távolabb csoportba verődve szobrok
álltak, mint egy pihenő csoport az öregek otthonában: Leninek,
olyan komorak, mint a prefektúrára, fogadóórára induló
nyugdíjas, letört orrú Sztálin, leköpött, összeaszott Dzerzsinszkij,
egy fél Brezsnyev, felhajtott galléros, fagyoskodó Szverdlov,
Kalinyint beültették az árnyékba – és mindezt sokatmondó
szögesdróttal vették körbe, koncentrációs táborba illő
reflektorokat telepítettek köréjük, rajtuk az elkerülhetetlen „Itt
járt Ljuszja” firkával.
A titkárnő mellettem lépdelt. És eszembe jutott egy érzés,
amelytől pedig már búcsút vettem. Amikor messziről nézel egy
ismeretlen, csodaszép lányt, aki megbabonáz mindenkit, és nem
része a hétköznapi életnek, és megváltoztatja az utcát, amelyen
jár, megváltoztatja az időjárást, a szobát, amelyikben megfordul,
akárhol is legyen… Már az iskola küszöbén világos, eljött-e ma az
iskolába, vagy megbetegedett: a jelenlétében mindenki és
minden más, a város is más lesz, amikor nyárra elutazik, és az
élet elviselhetetlenné válik; félsz ráemelni a tekinteted, a
lánynak nincsenek anyajegyei és nincs izzadságszaga, nem eszik,
nem alszik, reggel nem kel gyűrötten, de ha mégis alszik, akkor
egészen másként… És amikor ez a lány teljesen véletlenül a
nyakadba szakad, amikor a szavai feléd irányulnak, amikor a
szeme először akad meg kifejezéstelen arcodon, amikor megtudja
a neved, sőt néhányszor ki is mondja, és lám, már itt is jön
melletted, összehangolva a lépteit a tieiddel, eljön a találkára,
oda, ahová te javasoltad (a drámai színház elé), hogy hánykor,
azt ő maga választotta meg, de hozzád, akkor – elfog egy érzés,
amelyet nevetséges lenne örömnek nevezni, ez a te beteljesedett
életed, a halhatatlanság; mész mellette, és nem hiszed, ami azt
jelenti, hogy minden más, és minden apróság (mint mondjuk a
kommunizmus vagy az olimpiai arany) most már megvalósulhat;
megyek, ő velem van, az első közös léptek, sűrű, izgató számok
egy papírfecnin – a telefonszáma, a címe – saját kezűleg a
házszám, a lakás, az emelet… és keserűség fog el, hogy nem
tarthatod meg örökre, azonnal beleegyezel, hogy nem örökre,
csak addig, amíg ő… mint az élet, egyelőre van… de egyelőre
még itt van, és lehet szárnyalni, fogni a könyökét, míg átmentek
az úttesten… És éreztem én ezt vagy másfélszer, és aztán hányat
próbáltam meg vezetni ugyanezeken a síneken, próbáltam
elkapni visszhangját annak, éppen annak, amit nem lehet és nem
is szabad már visszahozni.
– Készen állok az új feladatra. Képes vagyok sokat dolgozni.
Párban leszek Alekszandr Naumoviccsal. Maga nem vesz észre
belőle semmit, de neki már nehéz. Az idős embereknek tavasszal
nincs elég erejük, Alekszandr Naumovics elfáradt, de igyekszik,
hogy ezt ne vegye észre senki. Bejelentettem egy terapeutához,
írjanak csak fel neki vitaminokat – egy hónapba tellett, míg
rábeszéltem! Mint egy gyerek. Angliában mindent helyesen
csináltam?…
A hangja feszült: dicsérj meg, most rajtad a sor; zavarba hozta
a hallgatásom.
– Borisz Antonovics azt mondta: maga mindenképpen el fog
küldeni engem a pszichiátriai intézetbe, hogy beszéljek azzal a
beteggel, azzal az öreggel, Petrova fiával, Vaszjával, mihelyt
megtaláljuk… De hát mire emlékezhet egy fogyatékos? Biztos
vagyok benne, hogy már rég meghalt. Mirgorodszkij pedig
szándékosan ijesztget azzal, hogy a debilek igen makacsok, és
szívesen beszédbe elegyednek olyan lányokkal, akik – ezt ő
mondta így – szexuális vágyat keltenek bennük. Lehetne, hogy
ne én menjek?
Már megérkeztünk az irodához, úgy éreztem, már mindent
felhasználtam, amit összefabrikáltam.
– És ki mást küldhetnék még? Aljona Szergejevnát? –
Megszorítottam a titkárnő könyökét, de nem néztem az arcába:
az iroda ablakából Aljona figyelt, és már mozdult is, hogy
összerántsa a függönyt, de meggondolta magát, és felénk
integetett feszesen széttárt ujjaival. – Lehet, hogy nem is lesz rá
szükség. Még nem próbáltunk ki mindent. Előbb találjuk meg azt
a hízelgő kislányt, Zinát. Ha tudjuk.

Két hónap múlva ráakadtunk Zinára.

Egykori szovjet intézmény idegen nyelvi tanszékének egykori
vezetője, Jelizaveta Zarubina-Gorszkaja-Rozencvejgnek, a
külsejét elképesztően változtatni képes, zseniális beszervezőnek
és a nem kevésbé híres, az USA-ban mint alacsony beosztásban
lévő diplomatának, Vaszilij Zubilinnek a lánya, akit egyik ritka,
Oroszföldön tett látogatása alkalmával sikerült telefonvégre
kapnunk, hűvösen végighallgatta a mesénket, majd hirtelen
felmelegedett a „Litvinov fogadott lánya” kifejezés hallatán:
– Ismertem őt. Levsova a családi neve. Már meghalt.
És mindenki, akit csak felfűztünk erre a szálra, azt
ismételgette: már rég nincs közöttünk. De Zinaida Makszimovna
Levsova magányosan belépett a kilencedik X-be, ízületi
gyulladás kínozta, és huszonhat másodpercbe telt, míg
odavánszorgott a telefonhoz – csak csörgessétek meg jó hosszan.
– Felhívtam – mutatta meg Csuharev a telefonkagylót,
alighogy átléptük az iroda küszöbét –, már harmadszor.
A titkárnő egészen közel maradt a vállamhoz, mintha még
tovább mellettem szeretett volna lenni. Aljona pedig az ablaknál
állt, nem szúrt ki magának senkit, egyszerűen csak állt.
– Azt mondta: ötven évet dolgoztam rádióbemondóként.
Szklerózisos. Azt mondta: Sejnisz nagyszerű könyvet írt
Litvinovról. Annál jobban senki sem tud Litvinovról mesélni.
– Add oda neki a telefont, ha nem vagy képes dolgozni –
mutatott Borja a titkárnőre, és foltos vadászdzsekijében nagy
titokzatosan körbejárta a helyiséget.
– Azt mondta: két napig várt rám. Habár nem beszéltünk meg
találkozót. És most már belefáradt, hogy a nevemet hallgassa. És
nem fog mondani semmit. Azt mondta: idős, beteg asszony
vagyok. És lecsapta a telefont.
– A kislánnyal majd összebarátkozik. Ajánlani fogja, hogy
tanulgasson vele angolul. Add oda neki a telefont, te balfék!
Aljona közvetlenül hozzám fordult:
– Mondd, szerettél te valaha valakit is? – ácsorgott még egy
darabig, aztán szedelőzködött, és elment.
– Ide mindenki! Alekszandr Naumovics! – Borja görcsösen
előhúzott a dzsekije alól néhány fénymásolt lapot. – Megvan! Az
őrnagy elhozta a vádiratot. – Borja hányingerkeltően elhallgatott.
– A srácok németesdit játszottak!

„1943. december 18., mi, a Szovjetunió Állambiztonsági

Szövetségének Népbiztosa, Merkulov et., és a Szovjetunió
Főügyésze, Gorsenyin et., miután áttanulmányoztuk azokat a
nyomozati anyagokat, amelyek a letartóztatásban lévő
MIKOJAN Vano, MIKOJAN Szergo, BARABANOV Leonyid,
XXXXXXX Xxxxxxx, BAKULEV Pjotr, REDENSZ Leonyid,
HMELNYICKIJ Artyom és KIRPICSNYIKOV Feliksz ügyére
vonatkoznak, az alábbi TÉNYÁLLÁST állapítottuk meg: 1942
végén és 1943 elején a Moszkva város 175. számú iskolájának 7.
osztályos tanulója, SAHURIN Vlagyimir néhány iskolatársának
titkos szervezet létrehozását javasolta. Kezdetben a szervezet
játék jelleggel működött, de aztán SAHURIN Vlagyimir hatása
alatt, aki fordításban összeolvasott egy sor fasiszta könyvet,
nyilvánvalóan szovjetellenes szervezetté nőtte ki magát. A
szervezet tagjai beszélgetéseikben dicsőítették a német fasiszta
hadsereget és német fasiszta vezetőit. A szervezet tagjai olyan
rangokat viseltek, amelyeket a német fasisztáktól kölcsönöztek:
Reichsführer, Feldführer és Feldmarschall, maga a szervezet
pedig a Negyedik Birodalom elnevezést kapta. A szervezet tagjai
egymás közötti beszélgetéseiken megvitatták annak módját,
miként fejthetnének ki propagandát, amely a szovjetrendszer
aláásására irányulna, hogyan döntsék meg a háború után a
szovjethatalmat.
A szervezet egyes tagjai szerelmi kalandokba bocsátkoztak,
amennyiben »viszonyt« kezdeményeztek lányokkal. E
bűncselekménynek és morális züllésnek eredményeképpen
olyan helyzet alakult ki, amely ahhoz vezetett, hogy folyó év
június 3-án a szervezet vezetője, SAHURIN Vlagyimir
romantikus alapon a MIKOJAN Vano tulajdonát képező
revolverrel meggyilkolta az ugyanabba az iskolába járó
tanulólányt, UMANSZKAJA Nyinát, majd magát is agyonlőtte.
SAHURIN Vlagyimir elvbarátai, miközben értették a
Negyedik Birodalom szervezet szovjetellenes jellegét, senkinek
sem jelezték a szervezet létezését, és titokban tartották,
MIKOJAN Vano pedig nem tett bejelentést a Sahurin által
UMANSZKAJA Nyina sérelmére elkövetett gyilkosságról.
A szervezet tagjainak magatartása annál is inkább
bűncselekménynek minősül, mivel a Nagy Honvédő Háború
körülményei között fejtették ki, amikor az egész szovjet nép
minden erejét megfeszítette a német fasiszták elleni
küzdelemben.
Szükségesnek tartjuk… Moszkva városából Szibéria, az Urál és
Közép-Ázsia különböző városaiba szülői biztosíték mellett
egyéves időtartamra száműzni… a száműzetés ideje az őrizetbe
vétel megszüntetésének napjától számítandó.
A Szovjetunió Állambiztonsági Szövetségének Népbiztosa,
Merkulov. A Szovjetunió Főügyésze, Gorsenyin.”

Szóval, ezt játszották.

– Hát ezért nem beszélnek róla, és ezért kennek rá mindent az
őrült Sahurinra. – És Borja beismerte: – Kár, hogy…
megszorongattuk az őrnagyot. Umanszkajáról ebben a
dokumentumban nincs semmi. Habár – Borja mintha rám
kacsintott volna –, Csuharev elvtárs, az ön véleménye szerint
miért nem maradt Mikojan a hídon? Nem hívott segítséget
sebesült barátjához. Elfutott. És amint most már tudjuk,
senkinek nem mondott semmit.
Csuharev hallgatott, várta Mirgorodszkijtól a csodát.
– Á-á… Hát mert a Walter az övé volt. És a fiú félt az apjától.
És mert a fiú, ez a kifejletlen lélek, hirtelen meglátta két
nagyszerű emberi lény agóniáját, a kislányt szétloccsantott fejjel,
felcsúszott szoknyával… És futásnak eredt, nem figyelve az utat
sem… Erre tanították, hogy ezt mondja Sejnyin nyomozónak. És
a nyomozó nem kérdezhette meg az Államvédelmi Bizottság
tagjának fiától, hogy… Én viszont megkérdeztem volna: jól van,
megijedt, elszörnyedt, de eltelt egy óra, eltelt egy nap, átaludtál
egy éjszakát, akkor reggel miért nem nyugodtál meg, és miért
nem jöttél el… És ami a legfontosabb, kedvesem, hogy ha így
megijedtél, akkor hogy volt hozzá mégis kurázsid, hogy
szétfeszítsd a még élő Vologya Sahurin ujjait, és elvedd tőle a
pisztolyt?
– És ha nem vette el?! – ugrott fel Csuharev. – Ha ő maga
lőtte le Nyinát is, Sahurint is, és azért futott el, mert abban
reménykedett, hogy senki sem látta…
– Okos vagy, Csuharev! De a srácnak nem volt szerencséje.
Valaki meglátta őket a hídon – hármasban. De miért lőtt?
Féltékenységből? Miféle féltékenységből… És mit csináljunk
most? Meg kell nézni a helyszínt, kihallgatni a tanúkat. Szükség
van a fiúk meghatalmazására. De most már világos, hogy sem a
fiúk, sem a szülők… a fasiszták szülei… nem adnak
meghatalmazást. Sohasem.
Bementem Alekszandr Naumovicsért az irodájába, és
közönyösen megkérdeztem tőle: na, mi a helyzet, elment a
terapeutához? Golcman, mint aki váratlanul kínos helyzetbe
került, nem várt körülmények közé, amelyen túl kell esnie, amit
ki kell aludnia:
– Kár volt elmennem. Elküldtek vérvizsgálatra: általánosra és
biokémiaira. Meg ultrahangra.
– És mit mondott az orvos? Megvizsgálta?
– Azt mondta: besárgult a szemem.
– Az meg mi?
– Itt, a szemben – a fehérje besárgult. Meg szapora a
pulzusom. Megkérdezte: hepatitiszben nem szenvedett?
Sárgaságban. Azt hiszem, nem. De hogy gyerekkoromban – a
fene se tudja. Anyámtól már nem kérdezhetem meg. Regina
mindent tudott.
– Nyugtalanítja valami?
– Semmi – felelte szomorúan. – Csak Mása nem hagy békén,
úgy látja, lefogytam! Hát, néha görcsöl a hasam. De ez volt már
régebben is… Ugyan már, semmiség az egész. Csak sajnálom az
időt. Kivizsgáltatom magam, rosszabb nem lesz tőle. Mit
gondolsz, ez a mi kislányunk elkapja Zina Levasovát? Hej, azt
hiszem, körmönfont nő ez a Zina…
– Bejöhetek? Írtam Mikojannak, szeretném felolvasni… –
Csuharev volt az, elgyötörtén, gyűrötten. – „Vano
Anasztaszovics, a Moszkvai Egyetem történelmi karának
aspiránsa vagyok… Szeretném figyelmeztetni: mindent tudok az
ön Nyina Umanszkaja meggyilkolásában játszott szerepéről,
találkoztam Redensszel, Hmelnyiclcijjel és Bakulevvel, meg az ön
testvéreivel, Sztyepannal és Szergóval… Kifejezett szükségét a
találkozásunknak nem látom, viszont ez a találkozás az ön utolsó
esélye arra, hogy valamit is megváltoztasson…”

…Titkos szervezetet hoztak létre, hogy magukhoz ragadják a

hatalmat, fasisztásdit játszottak, és mindent feljegyeztek. Érted,
minden kicsit később lesz érthető – az apák kemények lettek,
akár az acél, és nem tudtak szót érteni velük, nem volt
magánéletük, magasba emelkedtek, és felettük lebegtek, nem
hagytak maguk után tintanyomot, de a vörös vezérek
gyermekei, a büntetlen 175-ös iskola tanulói úgy nőttek, ahogy
nőniük kellett: nem féltek a lágerektől, a rendőröktől, az
éhínségtől, őszinte leveleket írtak egymásnak, mert nem
ismerték a cenzúrát, titkolózás nélkül naplót vezettek,
majmolták az ókori Róma történetéről forgatott,
hadizsákmányból származó filmek erkölcsi rendjét – a hősök
győzelmet aratnak, és az emberi férgek fölé emelkednek –,
játszották a földalatti mozgalom tagjainak számukra nyilvánvaló
felnőtt életét – dokumentálva. A gyerekek kedvelték a
dokumentumokat. A zsarnok lánya kicsi korától kezdve nem a
napocskáról szóló verseket írt, hanem rendeleteket, és
rajzszöggel kitűzte őket az étkező bejáratához, a telefon mellé, és
„titkárként” kezelte Lazar Kaganovicsot, Molotovot meg Kirovot,
és magát a zsarnokot is. És az első titkos szervezet nem a hetedik
osztályban jött létre, hanem egy osztállyal feljebb – Szkrjabin
(aki kubáni kucsmában járt, és Molotov unokaöccse volt), Vano
Mikojan és a mi ügyünkben is szereplő repülős fiú, Kuznyecov
kigondolta a „Sírig tartó barátok” szervezetét, összeállították a
résztvevők listáját, és titkosírást dolgoztak ki, de Molotov
véletlenül felfedezte, és beszüntette, viszont a Negyedik
Birodalom titokban maradt egészen a…
Miért szervezkedtek a hatalom megragadására? Mi más
maradt nekik, az utódoknak – kizárólag az, amit az apák
hajtottak végre: a háborúnak győzelemmel kell véget érnie,
mégpedig óriási győzelemmel, és egy ilyen háború után történnie
kell valaminek… Mindenkit fel kell támasztani halottaiból, vagy
legalább igazolni valamivel minden egyes sírt… valami
ilyesminek, ami mindig megtörténik az idők végezetével, ami
Rettegett Ivánt is arra késztette, hogy leüljön, és gyötrődve név
szerint felidézze a felakasztottakat, a vízbe fojtottakat, a karóba
húzottakat, az élve elásottakat, a megmérgezetteket, a miszlikbe
aprítottakat, a vasrúddal agyonverteket, a kutyákkal
széttépetteket, a puskaporral felrobbantottakat, a serpenyőben
megsütötteket, az agyonlőtteket, a forró vízben megfőzötteket,
az élve feldaraboltakat – egészen a névtelen csecsemőkig, akiket
a jég alá nyomtak… Mindenki érezte ezt, érezte a zsarnok is,
amikor azon gondolkodott: ne osszon-e ingyenkenyeret? Az az
idő véget ért, a cárok álma beteljesedett, a tengerszorosok a
mieink lettek – tennivaló nem maradt, az oroszok a csúcsra
kerültek; akármerre is fordulj, csak lefelé vezetett út, nem
maradt más, mint megdögleni… Az utódoknak nem hagytak jobb
jövőt – jobb sehová se menni, mindazt, amijük volt, a zsarnoktól
meg az apáktól kapták; de a zsarnok a föld alá tér, az apák –
államilag kiemelt nyugdíj mögé bújnak, és hallgatnak, nem
panaszkodnak az ellátmány szűkösségére, és amikor dedikálják a
memoárjaikat, megköszönik a pártnak, hogy nem ölték meg
őket, óvatosan adják tovább örököseiknek a dácsákat, a kocsikat,
a bankbetéteket, a gyémánt fülbevalókat, csak éppen a
dicsőséget nem, a hatalmat nem, azt, hogy az Abszolút Erőt
szolgálták… A 175-ös iskola tanulóinak, ezeknek a
motorbiciklistáknak, szoknyavadászoknak, dácsán lövöldözőknek
már a hetedik osztályból láthatóvá vált: jó dolog enni-inni,
külföldi hadizsákmány-kocsikon száguldozni, marsallok lányait
feleségül venni – de aztán marad az alkoholizmus, meg hogy
porrá legyenek, mert mások döntötték el végérvényesen és
zárták le sorsukat, hogy ne juthassanak ki apáik árnyékából, és
ne válhassanak valakivé, „önmagukká”, nem pedig csak a
„népbiztos fiává”, egyetlen érdemük a családnév és a rokoni
kapcsolat maradjon, és úgy hervadjanak el, hogy előtte
benyomják az unokáikat valahová a diplomáciai szolgálat, az
átkozott dollárok közelébe, és azzal untassák a
dácsaszomszédokat, hogy: az apám szent, és maga még
emlékszik a zsarnokra… Ők nem Jakov Sztálin voltak, aki
odaveszett valamelyik koncentrációs táborban, hanem Vaszja
Sztálin, a huszonnégy éves tábornok, huligán, naplopó, iszákos és
a futballisták pártfogója. És ha Vologya Sahurin másféle sorsot
akart, maga köré kellett gyűjtenie egy csapat bizalmast, és ki
kellett ragadnia a saját részét az időből – megszerezni a
hatalmat, megtanulni parancsolni a pornak, a lényegében
egynemű emberi masszának, varázslatosan meglovagolni az
eszmét – ahogyan Hitler tette –, és a srác figyelmesen olvasni
kezdte – mit olvashatott? – a Mein Kampfot, Rauschning Hitler
bizalmasa voltamját; előfordulhat, hogy a tanúk nem hazudnak,
és a srác ragyogóan tudott németül, de falni ezeket a
könyveket… nem csak a hetedikeseknek okozott gondot. A
zsarnok sólymai számára kiadták őket oroszul – a birodalom és
Németország legjobbjai váratlanul felfedezték egymásban az
egyébként őrületesen különböző rokonságot (Harmadik
Birodalom, Harmadik Róma), és ezekben az években beteges
figyelemmel vizslatták egymás ténykedését, és Sahurin apja, aki
hanyagul az otthoni dolgozószobájának nyitott
könyvszekrényében hagyta a könyvet, elmesélte – a
zsarnoknak! –, hogyan írta le a berlini amerikai nagykövet lánya,
Martha Führert, Göringet, Goebbelst és a hozzájuk közel állókat
A követség ablakából című könyvében (később Martha
véletlenül beleszeretett egy vidám, jóképű fiúba, aki bevitte őt az
NKVD külföldi osztályára, beszervező ügynöknek), és az idősebb
Sahurin meglepődött: a zsarnok, mint kiderült, már ezt a
könyvet is figyelmesen elolvasta… Molotov pedig ezt írta a
feleségének: „Polinyka, kedvesem. Csak röviden írok, mivel
sehogy sem boldogulok a rám szakadt teendőkkel. Ráadásul
vasárnap éjjel néhány órára szabaddá tettem magam, hogy
Rausching Hitler bizalmasa voltamját olvassam…”
De miért vettek fel a gyerekek fasiszta rangokat? Miért,
amikor az ország vérben ázva… gyűlölettel… De ahogyan a 175-
ös iskola egyik volt növendéke beismerte: a fasiszták külső
megjelenését még a mi mindent befeketítő
propagandafilmjeinkben se lehetett összehasonlítani a
toprongyos, barbár orosz katonák lábszártekercsével és
zsákszerű köpenyével – a diadalmas, félelmetes és elegáns
fasisztákban a keménység és férfiasság eszményét látták. Andrej
Szergejev az Omnibusz című félig-meddig memoárjában ezt írta:
„Izgatják a képzeletemet ezek a nagyszerű szavak: Motoros
gyalogság, Messerschmitt, Junkers–88, Focke-Wulf,
Sturmbannführer, Halálfejes divízió…” Szergejev
kilencszáznegyvenháromban nyolcéves, hétköznapi, moszkvai
kissrác volt, de még őt is magával ragadta és elsodorta a „lovagi”,
fasiszta erő bűvölete. Ugyanúgy, ahogyan az ellenség szépsége, a
civilizált élet, a forró fürdők és a menetrend szerint közlekedő
vonatok szépsége és szilárd kultúrája is megragadta és
elkábította a 175-ös iskola tanulóit, akik valahol magasan a saját
földjük felett lebegtek, s úgy érezték, hogy mindenki le van nekik
kötelezve.

Csuharev már rég elhagyta – utolsóként – az irodát, és megállt

az újságosnál, amelyet esős időben viaszosvászonnal fedtek le,
hogy megvegye a Zavtrát vagy a Novaja Gazetát. A koszos,
behemót újságárusnő, aki még vastagabb lett a pulóverektől,
amikor kezébe nyomta a visszajárót, meleg ujjaival egy ideig
fogva tartotta a tenyerét majd váratlanul kivillantotta fehér
fogsorát. Csuharev szégyenlős, édes kábulatban sietett le a
Groholszkij közön a Komszomolszkajára, vagy fel a
Szuharevszkajára; ezzel az embervadászattal és
adatbányászással eltöltött a télen és tavaszon, háromezer dollárt
fizettek neki havonta, és ő majdhogynem futva igyekezett az
irodába, kialvatlanul, pihenés nélkül, a lányát alig látta, a
feleségével alig beszélt, felfogta, hogy ha az ember hisz magában,
ha kicsit kiképzik rá, sok mindent megtehet másokkal… Hirtelen
megérezte: megjelent és egyre nőtt az életében a más nők, az
idegen testek iránti vonzalom, és ez a vonzalom megsokszorozta
útjait – gyorsan, mintha a dolgait intézné, ment végig a
Szadovaján, szemlélgette a szembejövőket, ismeretlen
állomásokon szállt ki a metróból, megbámulta a pincérnőket és
az eladónőket, megfordult a ringó járású, meztelen lábú nők után,
mintha keresett volna, próbált volna kideríteni valamit… A
feleségéhez egyetlen ilyen útja sem vezetett, de nem is gondolt
erre, egyszerűen fogalma sem volt, mihez kezdjen ezzel, furcsa
lett volna ezt a homályos dolgot a feleségében keresni. Hogyan
tudhatta volna a felesége csillapítani azt, amit nem ő élesztett fel
benne? Így beszélt magáról: rossz nekem, nem azt mondta, hogy
„szenvedek”, hanem csak hogy rossz nekem. Sajnálatra vágyott.
Korábban nem volt így, de ez annyira hirtelen jött, hogy úgy
érezte, korábban is megvolt, csak most mintha arccal ebbe a
sarokba fordították volna, és képtelen volt elvonni onnan a
tekintetét – semmi más nem maradt ezen kívül, még a munkája
sem elégítette ki.
Maradt az, hogy tűrjön, hogy reménykedjen, hogy ez csak a
tavasz, búcsú az ifjúságtól, beköszöntöttek az első meleg, lenge
napok, szokatlan módon felszabadult a pénzkeresés kényszere
alól, és a vonzani kezdte a csavargás a tömegben… El fog múlni,
szabadságot vesz ki, elmenekül az erdőbe, a fizikai munkába, a
fáradtságba, biciklizik a lányával, öntözi az almafákat, földet ás,
esti mesét olvas, miközben az utolsó soroknál ő is belealszik, és
meggyógyul: kéznél volt még egy orvosság is – a felesége
közelsége; rögtön utána úgy tetszett, a szorítás engedett, és
nincs is semmi baj, mindez csak kellemes, de szükségtelen, ez
nem kínozhatja, a zsíros, kócos, csúszós hajtincsek érintése után
már nem is volt szüksége semmire – este, a következő fél nap
még a jól öltözött, szembejövő szépeken is felfedezte ezt a
lomposságot, és könnyű hányinger fogta el a pontosan elképzelt
idegen bőrtől, bőr alatti zsírtól, az árván lógó, nyers, hervatag
mellektől, ahogy megszabadulnak a szoros fehérneműtől – nem
akart semmit, de ez gyorsan elmúlt – csak a következő alkalomig
tartott, amikor újra közeledett a feleségéhez, amikor a
kiüresedés előtti utolsó perc maradékában felbukkant egy
szörnyű pillanat, amikor mindegyiket akarta, még azokat is, akik
hányingert váltottak ki belőle, az ismerősöket is, a még
ismeretleneket is, a csak futólag látottakat is, de – ezt követte az
elidegenedés, ő pedig mint sekély vízbe, merült egy megmentő
gondolatba: milyen kicsi és jelentéktelen az, ami így kínoz, ez az
egész… Soha nem vágyott haza, otthon rossz, a ház – öregség és
halál, ott nincs kiút, fiatal és szabad akart lenni – úgy érezte:
elkerülte a fiatalság, nem értékelte eléggé, kevés volt belőle, még
vissza lehet futni, és össze lehet szedni – érezte, hogy a
hagyományos család széthullásának világméretű tendenciája
kilátástalanul ott munkál az ő hagyományos családjának szűk
világában is, és tudta, hogy a faj törvényeinek megfelelően rá azt
vár, hogy szántson, szántson, szántson, és megdögöljön az eke
mögött.
Miért nősülnek meg a férfiak? Hogy ne maguknak főzzék meg
a húsos derelyét. Hogy ne kelljen magukra mosniuk. Hogy várja
őket haza valaki munka után, és hogy megkérdezze: hogy
aludtál? – és hogy mellette lélegezzen.
 A LÁNY

– Levaskova beleegyezett, hogy beengedjen a lakásába. Holnap.

Azt mondtam neki, hogy az önkormányzat szociális osztályán
dolgozom, és ajándékokat hordok szét a veteránoknak a
Győzelem Napja alkalmából. Nagyon szégyellem, hogy
becsapom. Nem vihetnék pénzt, hogy vehessek rajta neki egy
teafőzőt, amelyik gyorsan forral? Szeret moziba járni?
Idióta kérdés.
– Nem megyünk el moziba?
Nincs hozzá kedvem. Nem érdekel. Sok munkám van. Nem
vagyok az adósod. Nem fogsz leszopni a moziban.
– Menjünk. – Most mért cövekeltél le vörös pofával, remegő
kézzel, fogj legalább valami papírt, Aljona mindjárt beront. –
Induljon el, és szép lassan menjen a Szuharevka irányába. Majd
utolérem.
…Aljona megvetően bámult ki az ablakon.
– Próbáljak meg egyezkedni Levasovával, a szexbombátokkal?
– Ne.
– Miért ne? Vagy már megegyeztetek vele? Miért nem én?
Miért „adódott így”? A helyemen voltam, és nem kapcsoltam ki a
telefont. Nem tudod? Akkor ki tudja? Magától adódott? Veletek
dolgozom még? Mi most a feladatom? Mit jelent az, hogy „semmi
se változott”? Minden megváltozott! Egyszerűen csak jöjjek be,
és vegyem fel a fizetésemet? Írd alá, kérlek.
– A negyedik felmondás? Ott hagyhattad volna a titkárnőnél.
– Ne sértődj meg. Egyszerűen csak nekem is van saját életem.
Munkát ajánlottak. Túljutottam három interjún, és elsőre
megoldottam a tesztet.
– Merchandiserként? Regionális kereskedelmi képviselőként?
 Ő csak legyintett: á, tudom már kívülről, és nem is vártam
mást! – meglengette az aláírt lapot: hová? – és mindenesetre
hozzám hajolt egy hűvös csókra, és kibuggyanó könnyein át
suttogta:
– Így kell lennie. Jobb lesz így nekünk. Meg kell próbálnom. –
És amerikai mozifilmekből kölcsönözve hozzátette: – Szeretlek.
Az üres irodában éltem az életemet, tologattam az
ellenszenves brjanszki tengerészfigurákat, kezdetlegesek voltak,
súlyosak, durvák, mintha gyerekek formázták volna őket,
különösen a szétlapított képű gránátvetőt; nézegettem a
romokat: ennyi lenne? nem, nem ennyi – így nem végződhet,
fájdalmas, de nem sajnálom, vajon akarom-e majd látni?
Átadtam az őrnek a kulcsokat, és lementem a lépcsőn (egy
autószalon fölött béreltük az irodát), legrosszabb esetben is látok
az üvegajtón túl egy megfagyott kutyát. Úgy is volt: Aljona hátat
fordítva állt, és valószínűleg már régóta tettette, hogy kutat a
táskájában valami eltűnt dolog után, előkészítve meglepődését:
á, te vagy az…
– Azt hittem, már elmentél, mert nincs itt a kocsid. Jössz
velem a metróig?
– Egyedül megyek.
Aljona – fürkészőn nézett lefelé – a Komszomolszkajáig, felfelé
– a Szuharevszkajáig, és felfedezte azt, amit kellett, gyűlölködve
rám villantotta tekintetét, meggörnyedt, és eltávolodott tőlem
egy lépésre, mint aki menekül. Rég nem jártam moziban, a
Sabalovkán az Almazban, minden nagyon megváltozott – sorok
állnak a pénztárak előtt, néhány előadásra „a jegyek elkeltek”,
sok szőkeség hegyes térdekkel, zajos, káromkodó fiúk lecsúszó
nadrágban, kreol, vastag szájú, alig-szoknyás csajszi popcornt
mért, miközben elcsigázottan nézett el a vásárlók feje fölött.
Hamarabb beengedtek bennünket az üres terembe – két percen
át tanulmányoztam a székemet: a támláját fogaskerék és motor
hajtja hátra, és úgy megemeli az ember lábát, mint a fogorvosnál.
A titkárnő hirtelen, őszinteséget követelve megragadta a
könyökömet:
– Miért nem akar Aljona Szergejevna nálunk dolgozni?
Miattam?
– Megosztok veled egy titkot. Egyszerűen csak petyhüdt
feneke van: formátlan, se nem kicsi, se nem nagy, se nem
porhanyós. Egyszerűen semmilyen. Én pedig a nagy fenekekre
specializálódtam. Ez az egyetlen, ami valóban érdekel. Ha akarja,
magamévá teszem helyette. Csak sajnálom magát!
– Értem. Egyszerűen nincs elég nagy seggem.
Összesűrűsödött a fény, feldübörgött a reklám, én pedig
botladozva elindultam a kijárat felé, a kreolbőrű csajtól a
popcornnal együtt elvettem a telefonszámát is, és kiléptem a
levegőre, a kopott zöld szőnyegecskére, amelyet az úttestig
terítettek le, a szőnyeg végénél sárga taxi várt, és én elindultam
vele végig a Moszfilmovszkaján, közben olvastam az sms-eket:
„Gyere el hozzám”, – „Kifulladásig akarlak szeretni!” Maradt-e
víz a hűtőben? A macska a szellőzőablakban ült, lelógatta a lábát,
megismert, beugrott a szobába, hogy fogadjon. A lépcsőház
félhomályában, a szemétledobó mellett belelapoztam az
ablakpárkányra kitett, kidobásra szánt könyvekbe – mindegyik
bonyolult ruhaszabásokról szólt –, és kinyitottam az ajtót; enni
nem kívántam semmit; nem akartam beszélni senkivel, hogy
járhatnak az emberek moziba? Felmelegítettem a vödörben álló
vizet, lelögyböltem magam, sarkig tártam az ablakot, lepedőt,
párnát, takarót dobtam a díványra, levetkőztem, olvastam
három oldalt V. V. Poznyakov A szovjet hírszerzés
Amerikábanjából, leoltottam a villanyt, és a macska a lábamhoz
ugrott.

…Mutatták Litvinovékat a tévében. Misa csak így ül, ni,

támasztja a fejét, egyre csak Flora beszél, ő meg csak: igen, igen,
igen. Szélütés érte, vagy mi? Flora rendes nyugdíjat kell, hogy
kapjon. Misának meg tán katonai nyugdíja van? Petrova
mesélte: Misa elvégezte a repülős technikumot, aztán ment a
mechanikai-matematikai fakultásra, és akkor kitört a háború,
Kujbisev, őt meg elvitték légvédelmi katonai iskolába, de Petrova
azt mondja: nem harcolt az semmiféle háborúban, azonnal vitték
a központba, mihelyt elkezdődött a csata. Meg se szagolta,
milyen a háború! Az iratai szerint viszont veterán.
– Hogy került a családba?
– Éppen Angliából tértem haza, és a diplomaták házában
laktam, a Krasznije Vorotánál. A Horomnij közben, ismeri? Egy
olyan szürke házban, amilyen akkoriban volt divatban, olyan
német típusúban. Ott lakott Divilkovszkij is, meg Nojman, meg
Karahan, az a rettenetes piperkőc, meg Umanszkij. A másodikon
Sztomonyakovék. Rubinyin a negyediken. Litvinovék a
harmadikon. A mama, Ivy Valterovna hallotta, hogy a húgommal
állandóan angolul beszélünk. Utáltam a húgomat, kilenc év van
köztünk, nincs semmi közös dolgunk. Angliában teniszezni
akartam, de a babakocsi rám volt bízva, nem mehettem el
mellőle. Utáltam! Nem is beszélünk.
Anyám pedig azt mondta: állandóan hívogat egy angol hölgy,
és kéri, hogy menj el hozzá. „Minek menjek én egy felnőtt
asszonyhoz?” – „Menj csak. Kínos lenne nemet mondani.”
Rettentően unatkoztam, igyekeztem megismerni Moszkvát –
a Mjasznyickaját, a Szadovaját, a Baszmannaját, még állt akkor a
Szuharevszkaja torony is –, csak nem este, mert mindig rám
akaszkodtak a pasasok. Könyv nem volt, újság nem volt,
bármelyik udvarba tér be az ember, mindenütt bűz. Senki nem
jár biciklin.
Unalmamban elmentem az angol hölgyhöz. Lelkesen fogadott!
Na végre! Na végre! Beszédes, elbűvölő, nagyon megnyerő
egyéniség. „Egyedül vagyok, a férjem Genfben, a gyerekek
táborban”, és egy szál hálóingben van; megfogott ezzel: „Ha
akarsz újságot olvasni, gyere csak, nekem jár, és kapsz csodás
könyveket is.” Magányos volt, fecsegő, érdekes, a szeme kifejező
– így vonzott magához. Telefonál: gyere el teázni, lesznek
Angliából vendégek, úgyhogy mentem is a földszintről fel a
harmadikra.
Szeptemberben hazajött Makszim Makszimovics, Genf után
még elment Marienbadba kezeltetni magát. Fogalmam se volt, ki
ő, mi ő? Mi az, hogy „népbiztos”? Kínaiul volt az egész.
Megérkezett utána Tánya is, összebarátkoztunk. Misa viszont
állandóan káromkodott. Panaszkodtam rá a papának, a
mamának, de nem segített. És rángatta a copfomat. Elmegy
mellettem, és már rángatja is a hajam. Egyik napon felbőszültem,
kezem ügyébe került egy bot, és fejbe kólintottám vele! A mai
napig emlékszem arra a hangra. De békén hagyott. Nem is árult
be. Ártott nekünk egész életünkben. Este meg akarunk mosdani
Tányával, beférünk ketten is a zuhany alá. Ez a gazember meg
teletölti a kádat: én fogok fürödni! Belefekszik, ott tölt egy-
másfél órát, olvas. Kijön, a víz tiszta, még csak be se szappanozta
magát. Szeretett bosszantani másokat. A mama minden télen
egyedül őt küldte szanatóriumba – ő volt a kedvence!
– Maga hány éves volt akkor?
– Tizennégy. Aztán hétvégeken ott maradtam náluk éjszakára
is, a családomnak csak egy társbérleti lakásban volt közös
szobája. Aztán Litvinovék átköltöztek a Szpiridonovkára, először
csak a szárnyépületbe, eljártam hozzájuk vendégségbe, és a
mama akkor így rendelkezett: az ott Misa szobája, ebben pedig ti
fogtok aludni Tányával – így kerültem be a családba. Amikor a
papa betöltötte a hatvanat, Sztálin megajándékozta egy
Cadillackel, egy olyan kékkel, mint amilyen Cskalové, csak a
Cskalové Packard volt… Bennünket meg beköltöztettek a
Morozov-villába – hatalmas szobák, nyolcvan
négyzetméteresek, csupa tölgy, az egész felső szintet mi foglaltuk
el.
– Az ön lánykori családi neve Bujanovszkaja?
– Az én lánykori nevemnek ehhez semmi köze… Még az apai
nevemet is megváltoztattam. Eljött az ideje, hogy személyit
kapjak, Makszim Makszimovics pedig elhatározta: „Hívd ide
anyádat, beszélnünk kell. Kislány, te nem értesz semmit, de jobb,
ha megváltoztatod a nevedet. Nem tudni, mi lesz.” Mert mi lesz?
Apámat már letartóztatták és kémkedésért agyon is lőtték
Murmanszkban. Én nem értettem semmit. Olyan voltam, mint
egy bárány. Nem tudtam hozzászokni semmihez. Litvinovék
voltak az egyetlenek, akiket ismertem.
Felhívtam anyámat: tudod, beszélni akarnak veled. Miről?
Nem tudom, egyszerűen csak beszélni akarnak. Nem voltam
jelen. Valamiről beszéltek. Anyám elment. Nem is láttam.
Makszim Makszimovics azt mondja: „Mostantól Zinaida
Makszimovna Litvinova leszel. Jobb lesz így.”
Így mentettek meg, rengeteg ilyen történet van,
megváltoztatták a gyerekek nevét, elvitték őket az Urálon túlra,
döbbenetes évek voltak! És az egész vezérkar is valami miatt
gyerekeket fogadott örökbe: Sztálin, Kalinyin, Ordzsonikidze…
Rudzutaknak is volt egy fogadott lánya… Vagy unokahúga?
Szibériába száműzték, jó messzire. A végtelenségig irkálta a
leveleket Svernyiknek, aztán még valami S betűsnek,
elfelejtettem, kinek. Semmi válasz. Írt Mikojannak is,
Kalinyinnak is. Mindannyian ismerték. Semmi válasz. És akkor
elküldte neki a fényképét, minden magyarázat nélkül. Erre
kihozták a lágerből, visszaadták a vagyonát, kapott lakást is.
Döbbenetes évek voltak!
– Az ön új szülei…
– Ó-ó, ők egészen… A papa szeretett táncolni. Minden
fogadáson! Még velem is. Sok lemezt hoztak magukkal külföldről.
A tánc – mozgás, mozgás, télen-nyáron két órát sétáltunk, még
sílécet is adtam alá, és ha nem is sokat, de ment vele, és ritkán
esett el. Határozott, kemény férfi volt.
Délelőtt pontban tízkor elindult dolgozni. Délután pontban
ötkor elment ebédelni a Kreml étkezdéjébe, és kapott vacsorára
hideg csomagot: francia zsemlét, kaviárt – az mind a miénk lett.
Amikor hazaért, mindjárt azt kérdezte: ki van itthon?
Körbejárta a szobákat, a dolgozószobájában levetette a
zubbonyát, felvette háromszögletű gombos pulóverét, és
lefeküdt a díványra: „Muszáj ötven percet aludnom.” Este jött
csak ki vacsorázni.
A mama élte a maga életét. A papával jó barátságban voltak,
de semmi nem volt közöttük. A mama unatkozott. Hazajövök: ő
még az ágyban. „Kelj fel, kelj fel, nem szabad feküdni!” –
ráadtam a szép, üzbég köntösét, rákényszerítettem, hogy
megreggelizzen. Sokat fordított angolból, mégis unatkozott. A
férje elment dolgozni, a gyerekek iskolába – mit csináljon? Csak
amerikaiakkal barátkozott, akkoriban sok szovjet amerikai
érkezett hozzánk. A papa ezt nem szerette: „Értsd már meg,
nem hívhatok a lakásomba külföldieket!” A háztartással nem
törődött. Azt hiszem, egész életében még egy teavizet se tett fel
a tűzre. Mindent egy asszony, Afanaszjeva csinált, aki a konyha
mellett lakott.
A család csak vacsoránál találkozott. Így éltük le az életünket.
– Miért nem volt köztük szerelem?
– A mama anyja hetvenéves korában szeretőt tartott, és a
lányát is így tanította: minden nőnek kell, hogy legyen szeretője.
Ez nyilván hatott.
Úgy adódott, hogy a mama nem fejezte be az iskolát,
pesztrálta a féltestvérét, elhelyezkedett egy irodában, ahol
számokat másolt: „Majd belehaltam abba a munkába”, egy
művelt barátnőjén, Filis révén összeismerkedett a londoni orosz
bolsevikokkal. A bolsevikok viszont unalmas életet éltek, várták
a forradalmat, és azt gondolták: ó, milyen soká lesz még. És e
hatás alatt – a papa negyvenéves volt, családja nem volt,
forradalom se volt, a mama angol, mindig énekel és életvidám,
úgyhogy kialakult köztük valami… Meg a mama segített neki
leveleket fordítani. A papa gyakran mondogatta: mennyit
segített nekem, mennyit segített. Aztán hirtelen kifakadt: „És
mennyire megváltozott, miután Moszkvába jöttünk.”
Nem értettem, mire gondolt.
Azt viszont tudtam, hogy a mamának nem volt tennivalója
Moszkvában. És létrehozta a saját világát, és beleköltözött:
szeretett kiállításokra járni, vonzotta az absztrakt festészet, a
modern. Rajongott R-ovért, aki akkoriban bukkant fel,
szeretőket tartott. Én ezt nem tudtam, meg is kaptam a
magamét Umanszkijtól.
– Ismerte Konsztantyin Umanszkijt?
– Ő vezette a sajtóosztályt, és a mama minden külföldi
tudósítót az ő közvetítésével tett szeretőjévé. A mama kivitt
magával a dácsára egy amerikai tudósítót. Telefonál Umanszkij:
„Zina, eszednél vagy?” – „Miért, mit csináltam?” – „Miért
engeded meg a mamának, hogy külföldieket vigyen ki egyedül a
dácsára? Mi van, tán nem tudsz semmit?” – „Fogalmam nincs.
Honnan tudnám?”
Emlékszem egy esetre. Ismered a Vozdvizsenkát? Ott van a
Központi Bizottság Elnöksége, egy kicsit arrébb a Kreml kórháza,
a sarkon pedig egy üzlet, ahol régi könyveket árultak – egy
derék öreg dolgozott ott, Tányának meg nekem a kezünkbe
adott minden tiltott irodalmat, mi pedig csak kutakodtunk,
kutakodtunk: Jeszenyin, Blok, Belij, Hlebnyikov… nem fontos,
később likvidálták az egészet. A mama egyszer magával vitt a
Vozdvizsenkára: „Megyünk vendégségbe”. Ő, én, Umanszkij meg
egy tudósító, Kennethnek hívták. Felmentünk a második vagy
harmadik emeletre, Kosztya saját kulccsal nyitotta ki az ajtót,
leültünk, beszélgettünk egy kicsit. Egyszer csak Kosztya feláll, és
oldalba bök: „Na, Zina, mi megyünk.” – „És a mama?” – „Ez
téged ne érdekeljen.” És elmentünk, a mama és Kenneth pedig
ott maradt. Aztán kiderült, hogy az épület – az NKVD szállodája!
Aztán érkezett még egy külföldi, Jock, turistaként. És a mama
ráakaszkodott, eljárt hozzá, a lakására. A papa néhányszor
megjegyzést tett, hogy Jock ne legyen ott nálunk a házban, ezért
aztán ha késő estig elücsörgött nálunk, és a papa közben hazaért,
én elrejtettem Jockot a szekrénybe.
A papa pedig többször is azt kiabálta a mamának: „Képtelen
vagyok meggyőzni őket arról, hogy te nem tudsz semmit!!! Azt
hiszik, elmondok neked ezt-azt a munkámról!”
 És egyszer, amikor a mama elment Jockhoz, nem találta
otthon. Eltűnt. Jöttek érte, ráparancsoltak, hogy szedje össze a
holmiját, és elvitték. Ismerős osztrák kommunisták aznap éppen
a Belorusszkij pályaudvaron jártak, és látták, ahogy Jock civil
kísérettel ment a peronon, és felültették a vonatra.
A papa valószínűleg kérte, hogy tüntessék el Jockot. Azt
mondta: „A mama nem érti, milyen gödröt ás nekem.”
– Mi változott az életükben Litvinov lemondatása után?
– Május elsején kimentünk a felvonulásra, és mint minden
rendes ember, utána a dácsára. Harmadikán visszatértünk
Moszkvába, én hazaértem a főiskoláról, és úgy négy óra körül –
tű-tű! – dudál a papa kocsija. Mi történt? Hiszen most éppen a
Kreml étkezdéjébe kellene tartania. Megbetegedett? Semmit
sem értek. Kimegyek a lépcsőre: a papa jön felfelé. Belép a
lakásba, kinyitja a szobáját, leteszi az aktatáskáját:
„Gratulálhatsz. Nem vagyok tovább népbiztos.”
A plénumon ízekre szedték, csupán egyetlen ember kelt a
védelmére. Sztálin. Ezért nem nyúltak aztán a papához. Annak
ellenére, hogy zsidónak tartották. Ő maga pedig nem tartotta
magát zsidónak. Felháborodott: talán tudok ivritül? Járok
zsinagógába? Olvasok szent könyveket? Miféle zsidó vagyok én?!
Nagyon szenvedett, amikor zsidónak nevezték.
Ugyanúgy éltünk, mint addig: a lakásért nem fizettünk, az
étkezésért nem fizettünk – mindent úgy küldtek: a gyümölcstől
a kaviárig. Úgy jártunk ki a dácsára, mintha mi se történt volna,
a dácsán viszont kezdődtek a viták: ki hová megy – Tánya
fiatalemberekkel találkozgatott, otthagyta az iskolát, elkezdett
festeni, Misa koncertre szeretne… Szétszéledtünk.
Azzal végződött, hogy esténként kettesben maradtam otthon a
papával – engem már csak így neveltek, ilyen otthonülőnek.
Mint a cica. Örökké otthon ültem. Ha színházba mentem, akkor a
papával. Egyszer szörnyű tüdőgyulladást kapott, a vécé fölött
köhögött, annyira, hogy hányt tőle. És csak én voltam mellette.
Forraltam neki tejet, de pille nélkül.
 – Vannak, akik azt mondják, hogy szerette magát…
– …Nincs ennek semmi alapja. Természetesen gyengéden
viseltetett irántam. Lehet, hogy a figyelmességem miatt.
Kényeztetett. Ezzel egyetértek. Hozott nekem svájci csokit.
Amikor Tatyjana rákapott a festésre, a papa borzasztóan dühős
lett, és elhívta Grabart, hogy nézze meg: van-e tehetsége?
Grabar nem mondott semmi különöset. A papa nem adott több
pénzt Tatyjanának. Én felháborodtam: „Ez kegyetlenség! Hogy
fog villamoson, buszon utazni?” – „Adjon neki a mama!” Ez volt a
szokásos módszere, hogy kivágja magát. „Az iskolát nem fejezte
be, hanem rávetette magát a festészetre!”
Sétáltunk. Azt mondja nekem: „Remélem, ha engem
elvisznek… Bízom bennetek.” – „Miben bízol?” – „Hogy nem
adtok fel. Nem írjátok alá, amit elétek tesznek. De ha a mamát
elviszik, mindannyian elveszünk.” – „Miért hiszed ezt róla?” –
„Azért, mert ő mindent aláír. Neki mindegy.”
Mindig gyalogolt, szeretett gyalogolni, a zsebében pedig egy
coltot hordott, ilyet, ni. A táskájában pedig, tokban, egy ilyen
Nagant. „Miért hordod ezt magaddal?” – „Minden eshetőségre.
Élve nem adom meg nekik magam.” Megkért, hogy keressek
neki valakit, aki megtisztogatja a Naganját, én pedig nem tudtam
semmi okosabbat kitalálni, mint hogy megkértem a biztonságiak
parancsnokát, Levasovot…
A papának nem volt személyi testőre. Aztán amikor egyre
gyakrabban kezdett utazgatni, megjelent egy litván. A litvánt
leültették, és akkor megjelent Levasov. Intelligens ember
benyomását keltette. És viszonyt kezdtünk, Levasov elbűvölő
volt, karizmatikus, egyetemi városban, Tomszkban nőtt fel.
Annyira különbözött a többi NKVD-stől…
A papa azt hajtogatta nekem: „Ostoba és naiv vagy! Direkt
küldték, hogy jelentse, mi zajlik a családunkban!” Én csak
nevettem: „Ugyan, papa, mit tudhatna mondani? Hogy
gramofonzenére táncolsz? Hogy örülsz, hogy nem kell dolgoznod?
Hogy egész nap tétlenül ülsz? És hogy eljársz sétálni az
étkezdéig?”
– Umanszkijra úgy emlékeznek vissza, mint jóképű férfira,
akit mindenki szeretett… És azt mondják a lánya is szép volt…
– Volt szexepilje. Nekem meg Tányának is udvarolgatott, még
az ágyunkba is bemászott. Fogadás volt a villában, befejeződött a
vacsora, ő pedig felment a szobámba. Én kiraktam a szűrét. Erre
ment a következő szobába, Tányához. És mindezt úgy, mintha
véletlenül történne: ó, eltévesztettem az ajtót…
A kislány, a lánya pedig nem is annyira szép volt, mint inkább
csodálatos göndör fürtjei voltak.
– Azt beszélik, Umanszkij udvarolt Petrovának is…
– Petrova! Egészen furcsa asszony volt! Nem tudni, honnan
került ide. Az arca mint egy szfinxé. Egyetlenegyszer sem
láttam, hogy akár csak elmosolyodott volna. Kreol bőrű, elegáns.
Olyan tipikus kommunista nő. Előfordult, hogy hónapokig nem
láttuk, aztán egyszer csak megjelent. Gyanítottam, hogy
kapcsolatban áll az NKVD-vel. Honnan jött? Előbb D, egykori
diplomatafutár volt apám titkára. Majd L, őt a Komszomol
küldte, egy bolsevik fia volt, de leültették. Aztán jött Kozlovszkij,
de a papa őt elküldte Belgiumba, hogy megmentse a
letartóztatástól. És ekkor megjelent Petrova.
Hivatalosan a kiadónál volt állományban, de kapcsolatot
tartott az NKVD-sekkel. Majd valahogyan felvették a külügyi
népbiztosságra, és ott megragadt. Felhívta a papát, és azt
mondta neki: kimegyek magához a dácsára! Hallottam, amint a
mama azt mondja a papának: „Fogalmam sincs, mit csináljak,
rám akaszkodik. Nem mondhatom neki mindennap, hogy ne
jöjjön!"
Viszonya volt Umanszkijjal. Meg még sokakkal.
– Litvinovval is?
– Nem tudom megerősíteni. De cáfolni sem.
A papa arról álmodozott, hogy orvos lesz belőlem. De a
házasságkötésem miatt a főiskola elszállt, habár letettem minden
vizsgámat, a sebészeten kívül.
 Férjhez mentem Levasovhoz, kitört a háború. A mama, Flora
és Pavlik elment Kujbisevbe, én a férjemmel messzire
Szibériába, Novoszibirszken túlra, egy faluba. Nyolcadik hónapos
terhes voltam, október 15-én van a születésnapom, és az a
heppem támadt, hogy Moszkvában szeretném megünnepelni!
Megpróbáltak lebeszélni, a férjem azt mondta: nem okos dolog,
de én megmutattam az irataimat, hogy kinek a lánya vagyok, és
azonnal kiadták a jegyet.
Utazom egy furcsa, félig üres vagonban, matrac nélkül,
világítás nélkül, a kalauzok kesztyűben, minden utas az NKVD-
től van: irhakabát, vállszíj, Nagan, nem értettem, miről
beszélgettek – „a Nagy Földön, a Nagy Földön”… Talán
partizánok? Bombázni kezdtek – ezek kiugrottak a vagonból, én
persze maradtam. Visszajöttek, és volt velük egy orvos is: „Hogy
maradhatott itt? Ilyen állapotban? Minek utazik?” – „Nem
mindegy, hol halok meg – itt-e, vagy ott?”
A pályaudvarról felhívom a papát: „Megjöttem!”
Ő pedig síri hangon: „Mit tettél… A németek már Moszkva
alatt vannak!” – „Tényleg?” – „Hiszen megyünk Amerikába,
Kujbiseven keresztül”. – „Én pedig jöttem a születésnapomra!” –
„Őrült vagy!”
Kiküldött a Jaroszlavszkij pályaudvarra egy kocsit, és én
egyenesen a Kreml étkezdéjébe mentem hozzá. „Mit tettél?
Moszkvát evakuálták, ha nem ma, holnap el kell utazzunk…” Én
azonban nem féltem! Sem a szirénáktól, sem a bombázástól.
Egyetlen egyszer se mentem le az óvóhelyre!
Elindultunk Kujbisevbe, a papa valahogy bűntudatosan azt
mondja: „Nincs kifogásod, ha velünk jön Petrova is?” Számomra
ez megszokott dolog volt, Petrova annyira ránk akaszkodott,
csak arra gondoltam: „De hol a fia?” Megjelent a pályaudvaron,
kísérettel utaztunk, egy üres vagonban, minden komfort nélkül.
Viszont háromládányi élelem volt ott, hogy etethessük a
testőröket.
Utazunk. „Papa, és mit fog csinálni Petrova Kujbisevben?” Ő
pedig halkan és nyugodtan feleli: „Jön velünk Washingtonba.
Kineveztem titkárnak. A mama, amikor elindult Kujbisevbe,
meghagyta neki, hogy figyeljen rám. Úgyhogy most át is vette
fölöttem a főnökséget.”
Ha utazik, hát utazik, de amikor próbáltam elaludni,
észrevettem, hogy a papa kupéjában ég a villany. Felkeltem,
odaóvakodtam a pocakommal, és látom: a papa fekszik. Petrova
pedig mellette ül.
– Ivy Petrovna nagyon szenvedett Makszim Makszimovics és
Petrova viszonya miatt?
– Egyáltalán nem, egyáltalán nem…
 VÁLASZOK A KÉRDÉSEKRE

„Július 25. Anyám színésznő volt, mostanság pedig

elektrotechnikusként dolgozik a Promremont vállalatnál.
Június elején bementem az iskolába, és hallottam, hogy
Vologya Sahurint és Nyina Umanszkaját néhány nappal azelőtt
állítólag megölték a Nagy Kőhídon. Ki ölte meg őket? Nem
tudom.”

Valaki összeállította a nevelési tervet, és el is kezdte a terv

szerint. Az első három napon a fiúknak valami heringes löttyöt
vittek, aztán meg úgy tömték őket, mint a levágásra szánt
malacokat.
„Bolotovszkij mesélte, hogy Sz. M. Sahurina azt mondogatta,
hogy valaki meggyilkolta őket, és hogy neki mennyire
kellemetlen, hogy az iskolánk néhány tanulója azt beszéli:
Vologya lelőtte Nyinát, majd utána magával is végzett.”

Napközben olvastak. Szergo Mikojan rajongott Dosztojevszkijért

meg a Rocambole élete és kalandjaiért, felfedezte, hogy mint
Rocambole, ő is a 413-as cellában sínylődik. Hmelnyickij a 91-
esben ült, egy jó kis cellában, amelyben volt vécé és mosdókagyló
is, és várta a könyvtárból a kiskocsit – fél év alatt többet
olvastak, mint az addig eltelt és az azt követő életükben. Redensz
szomszédja úgy mutatkozott be, mint Masztyerkov mozigépész
(állítólag egy leégett vetítő miatt tartóztatták le), Masztyerkov
elmesélte a filmeket, miközben átsiklott arra, hogy
„Megkérdezhetem, ki tanította magukat ezekre a… játékokra?”,
aztán rövid időre eltűnt, és egy jókora darab vajjal jött vissza.
Éjszaka hallgatták ki.
„Vologyának tetszettek a jezsuiták munkamódszerei: csalás,
ravaszság, intrika. Különösen tetszett neki ez a kijelentés: az
ifjabb tagnak hullának kell lennie az idősebb kezében. A
szervezetet „XX. századi Jezsuita Rend”-nek akarták elnevezni,
de elvetették. Létrehozták a rendkívüli végrehajtó tanácsot. A
külügyi osztályt Redensz vezette, az agitációs és
propagandaosztályt Hmelnyickij, a fegyverkezési és pénzügyi
osztályt Barabanov. Sahurin volt a vezér, a Reichsführer. Vano –
a védnök és pártfogó. Havonta tíz rubelt szedtek be. Milyen
célból gyűjtöttek pénzt? A saját divízióik felfegyverzésére kellett.
Sahurinnak volt egy Bulldog típusú, működésképtelen pisztolya,
egy Walter riasztópisztolya, meg egy nagy kése. Szergo
Mikojannak egy kis, ötlövetű revolvere vagy riasztópisztolya,
Kirpicsnyikovnak pedig egy régi szuronya meg egy kése.”

Redensz lába nem ért le a földre, az első kihallgatáson a nyomozó

váratlanul azt mondta, mit sem törődve acélos lelke
szárnyalásával: „Már nagyfiú vagy, mégis himbálod a lábadat…”

…A legjobbak foglalkoztak velük a Birodalomban, a halál előtti

utolsó beszélgetések mesterei. A híres-neves Sejnyin, a monoklis
nyomozó – még azok is, akik gyűlölték, amikor leírták, nem
hagyták ki, hogy „nagyon intelligens” volt, népes zsidó család
gyermeke, azon négy család egyikéé, amelyeket maga
Kaganovics vitt be agitációjával a forradalomba. (A fiúk csak
Sejnyintől nem féltek: mosolygott. Szergo Mikojan egész életére
megjegyezte a hamis igazságot: ha a kihallgatáson mosolyognak,
akkor kijössz.) Bogdan Kobulov, az NKVD népbiztosának
helyettese, Umanszkij barátja, akire így emlékeztek vissza azok a
kevesek, akik a Kobulovval folytatott beszélgetés után egy
hétnél tovább éltek: „busa fej, telt arc, olyan emberé, aki szeret
enni-inni, kigúvadó szem, hatalmas, szőrös mancs és rövid, görbe
láb”. Kobulov lánya – ezért mindannyian hálásak, és egy keveset
meg is bocsátottak az apának – nem kerülte a letartóztatottak és
elítéltek rokonait, találkozáskor nem kapta el a tekintetét. A
félelmetes, magas és jóképű Lev Jemeljanovics Volodzijevszkij,
Lavrentyij Berija egyik szörnyetege egyik sarokból a másikba
járkált – később rábízták, hogy metssze fel a gennyes kelevényt,
Vászja Sztálin kicsapongásait a Moszkvai Körzet Katonai
Légierejénél.
A fiúk a legjobban Szazikin altábornagytól féltek. Nyikolaj
Sztyepanovics nem mosolygott, komor volt. A fasisztásdit játszó
fiúk undort váltottak ki az igazság embereiből, de ezt csak
Szazikin nem leplezte. Miért? Főként talán azért nem, mert
miután leszolgálta idejét, mint Moldávia állambiztonsági
népbiztosa, de még nem kezdett el foglalkozni az atombombával,
azon a nyáron Nyikolaj Sztyepanovics nemcsak hogy Berija
elválaszthatatlan munkatársa lett, hanem még a Negyedik
ügyosztályt, a titkos politikait is vezette, és azt vizsgálta, hogyan
falja fel a rozsda a vasembereket: a bujaságot, a bűnös
hajlamokat, az iszákosságot, az úrhatnámságot, a csillogó
mütyürök gyűjtését – mindazt, amiről a zsarnoknak tudnia
kellett –, belefáradt a sok mocsokba, és nem tartotta
szükségesnek, hogy mosolyogjon ezekre a…

„V. Sahurin a német könyveket Vanótól kapta, a szülők tudta

nélkül. Kinek a javaslatára olvasta? Nem tudom. Azt mondta,
tetszenek neki Hitler egyes elvei. Az ellenséget kedvesen kell
fogadni, és mérgezett cukorkával kell megkínálni. Azt mondta:
amikor felnövünk, elfoglaljuk a vezető posztokat, és saját
politikát fogunk kialakítani. Milyet?
Vologya először diplomatának képzelte el magát, aztán
diktátornak, és arra törekedett, hogy az uralmat diplomáciai és
katonai úton szerezze meg. A németekből olyan hadsereget
szervezünk, amely meghódít más államokat. Franciaországból
zenés kávéházat csinálunk. A legfontosabb – követőket
gyűjteni.”
Ha az acélosan kemény egykori állambiztonsági népbiztosok a
nyomozáskor viasszá puhultak, akkor a hetedikesek,
nyolcadikosok és hatodikosok a Zoopark gyurmakészlete lettek –
bármit lehetett belőlük formálni. A nyomozás azonban, ügyelve a
nevelési tervre, nem akart mindent, csak kelletlenül a felszínt
karistolgatta: nem irányította a játékaikat valaki felnőtt,
mondjuk egy ideérkezett amerikai?
Redensz mentette magát, és bemártotta a többieket,
követelve a szembesítést (és a szembesítések meg is történtek),
csak hogy kikerüljön valahogy oda, a Lubjanka ablakain kívülre,
ahol olyan jól kivehetően látszanak nagy Csemegebolt jóságos,
kerek ablakai. Szergót megszégyenítették: a bátyád elesett, a
másik harcol, te pedig führeresdit játszol! Szergo elsírta magát,
és amikor befejezte, látva odakint a villanásokat, megkérdezte:
„Bombázzák Moszkvát?” Nem, válaszolták neki komoran, mint
egy idegennek, ez tűzijáték. Moszkva a kurszki győzelmet
ünnepli. Nem is tudod?

„Vologya úgy tervezte, hogy Japán segítségével jut hatalomra, ők

adnak majd fegyvert, cserébe pedig megkapják a Távol-Keletet.
Kedvenc mondata: „Amikor majd hatalomra jutunk.” Azt
tervezte, hogy villákat fog építeni Ausztráliában és a világ más
tájain.
Megmutatott a térképen egy szigetet az Indiai-óceánon – itt
lesz az államunk! És azt mondta: „Hová tegyem apámat? Hát,
kiutalok neki egy dácsát. Hadd éljen.”
Azt mondta, bevezeti a magánkereskedelmet és a
magántulajdont, fényűző, zenés-táncos éttermeket nyit, elegáns
filmszínházakat, és mindenki azt csinálhat, amit akar.
Miben állt szervezetük, a Negyedik Birodalom gyakorlati
ténykedése?
Csúzlival lövöldöztünk.
A kihallgatásnak vége. Csend állt be. A fiúk nem gondoltak a
halálra. Erre pontosan emlékeznek.

– Elég volt. Akkor se látok ott semmit – és hunyorogni kezdtem,

hogy védjem a szemem a belevágó fénytől; Borjával kimentünk
HÉV-vel fizetős pecázásra, Aprelevki felé, amelyet élő emberek
népesítettek be. – A tervük világos. A fiúk elismétlik a nyomozók
által sugalmazott szöveget – Japán fegyvert ad, cserébe
megkapja a Távol-Keletet! Mindent a zsarnoknak szántak, olyan
nyelven, amit ért. Hogy ne nyúljon az apákhoz.
– Mindent rákennek Sahurinra. Egy halottra – morogta Borja.
– Figyeld csak, Nyináról egy szó se hangzik el. A Nagy Kőhíd a
gyenge pontjuk. Abban bíznak, hogy a zsarnok elhiszi a
reménytelen szerelmi históriát, kaukázusi, forróvérű, el kell hogy
higgye: légy az enyém, vagy megöllek! Borja, ebből szart se
fogunk látni. Ki kell mennünk a helyszínre. Június harmadikán.
– És a meghatalmazás? – Borja szotyolázott, a héját a
tölcsérformára összetekert újságpapírba köpködte. – A srácok
nem fognak adni.
– A vádiratban nyolc ember szerepel. Mi pedig csak ötöt
kaptunk el.
– Mert a többiek már nincsenek: Barabanov, Xxxxxxxx,
Kirpicsnyikov. És mit tudunk róluk? Azt hiszem – Borja hozzám
hajolt, hogy túlkiabálja a hangoskodó alkalmi árusokat –, meg
kell vennünk a hozzáférést. Találnunk kell egy komoly embert az
FSzB-nél. És meg kell kenni. Száz lepedő. Naumics viszont
ellenzi! Azt mondja, tiszteletben kell tartani a szabályt. A
szabályokat be kell tartani. Vagy Naumics elmegy. Csakhogy ki
fog minket beavatni? – És Borja megérintette egy házaló nő
karját, aki az átjáróban kántálta: „Szudáni rózsából készült
karkadé! A fáraók kedvenc itala!” – De hát a fáraók a törvény
őrei voltak! – És ráakaszkodott a görbe orrú szomszédunkra: –
Honnan jöttél?
– Moszkvából.
– Nem úgy, hanem egyáltalán.
– Grúziából – ismerte be kelletlenül a pasas.
– És Grúziából honnan? Potiból? Volt egy barátom, az abház
parlament elnökhelyettese. Azt mondta, meglesz mindene.
Megölték, amikor kitört a háború. Az anyja pedig százkét évig
élt. Már kezdtek nőni a második fogai. A barátom mingrél volt.
– A’ jó…
– És minek a háború – Borja mélyet sóhajtott –, csak ölik
egymást. Pedig élni kell!
– Naná…
Borja ropogtatta a szotyolát, és közelebb húzódott a grúzhoz:
– Megrendelésre csinálod? Kit kell kinyírnod? Nem? És késed
van-e? Miféle grúz az, akinek nincs kése? – És odafordult az
átjáró túloldalán fekvő kutyához, egy collie-hoz. – Adj egy pacsit.
Na, adj egy pacsit! Na, adj már egy pacsit!
– Hé, nem kapott veszettség elleni oltást.
Borja ökölbe szorított szabad kezével a mellére csapott, és
elsírta magát:
– Engem nem harap meg. Érzi, hogy kutyaéletem van!
Egyedül kellett visszautaznom; zseblámpák tapogatózó
fényénél hátizsákok alatt görnyedező emberek botorkáltak az
állomás felé, kóbor kutyák ingyenes kísérete mellett, és az egész
körzetet elárasztották súlyosan megrakott szekereik zörgésével
és nyikorgásával. Minden dácsatulajdonos virágot is vitt, mintha
csak temetésre ment volna. Az emberek libasorban mentek fel a
peronra, és mozdulatlanul vártak a sötétben, mintha az anyjuk
hasában lennének, és várnák a sorukat, hogy megszülessenek,
míg fel nem bukkant a villanyvonat egyre növekvő, vakító szeme
– a mozdony fényében láthatóvá vált az emberek szájából
kiáramló pára meg a sínekre dobott csikkek füstje.
Furcsán hatottak ezek az arcok aztán a vagonok fényében; a
folyosók ablakaiban felbukkanó fények felé fordultam, és
megpróbáltam felismerni a szembejövő vonatokat: Moszkva–
Szimferopol, még egy Moszkva–Szimferopol, a hátborzongató
Moszkva–Jejszk vesztegelt mellettünk három percet, aztán
elindult, és elhúzta üres, kitört üvegű vagonjait, meg egy
magányos alakot, aki mint egy kupac, úgy hevert a dupla takaró
alatt.
A városban kék kötényes lányok fejték a postaládákat. Fehér
kötéssel foltozott emberek igyekeztek el a traumatológia felől.
Hullani kezdett a hó. Az ember semmit sem tehet a széllel. Az
idővel. A tengerrel. A „hullani kezdett a hó”-val meg a „hullik a
hó”-val. Önmagával. Tönkreteheti magát. Nem állhat ellen.
Megálltam a halas kirakata előtt: fej nélküli pisztráng,
ezüstlazac fejjel, tőkehal, sügér (kizsigerelve), kék tőkehal,
gránátoshal, saját fagyasztású fekete tőkehal… Az út kihúzta a
reggeli villamosok alól a hajnali fényben rózsaszínnek látszó
cérnaszál-síneket. Hátrafordultam a bokáig érő, nedves hóban –
a villamoson egy hosszú, egyenes, fekete hajú lány,
szemüvegben, telefonál, a szeme mozog a szemüveg lencséje
mögött, mondandója megerősítéseképpen felhúzza a
szemöldökét – vidéki szépség a szokványos jeligével: „Mindenkit
kihasználni, de senkivel nem lefeküdni”; megyek haza, a tunguzi
meteorit lezuhan aludni. Csak kidobom a szemetet. Hiszen van
valahol egy hely, ahol gyűjtik a szemetemet. Egy levél, az utóbbi
háromszáz napban kidobott dolgok listájával – semmi
rettenetesebbet nem kaphatna postán az ember.
– Én vagyok.
Összerezzentem – Aljona ült az ablakpárkányon. Amikor
belépek a lépcsőházunkba, mindig úgy érzem, hogy vár valaki.
– Beengedsz? Késsünk el a munkából. Csak elüldögélek egy
kicsit. Te lefekszel aludni, én pedig leülök melléd, és csöndben
simogatom a hajadat, csókolgatom a szemedet… Főzök kávét.
Jól van. Vécére bemehetek hozzád? Vécére kell mennem! Add
ide a kulcsokat. Add a kulcsokat! Majd én kinyitom. Engedj el!!!
Most mi van? Ne nyúlj hozzám. Mi van, vár valaki?! Egyedül
laksz?! Ki van bent?!!
– Nincs bent senki.

Újév előtt engedték el őket. A napot pontosan – december

huszonkettedike – csak a fantaszta Tyoma Hmelnyickij jegyezte
meg: három évvel később, napra pontosan ugyanekkor ültették
le az anyját tíz évre, és az apja azt mondta: „Nem fogok
beleavatkozni”, mintha legalábbis beavatkozhatott volna, csak
nem engedte a kötelesség. Hogy miért engedték ki őket, és miért
nem szabtak ki rájuk öt-öt évet (egyetlen, zsebben maradt
fasiszta röplapért tíz évet kaptak a közönséges halandók –
automatikusan) – senki sem tudja. Hallották – bementek a
zsarnok dolgozószobájába a kedvencei, a kiváló és jóképű
Kuznyecov admirális meg a tüzér marsall, Voroncov
(kényeztették a Kremlbeli gyerekeket – tenisszel és
sétahajókázással): Sztálin elvtárs, ajándékozzon meg bennünket
a születésnapja alkalmából – engedje el a fiúkat! Gazemberek
vagytok, mondta Sztálin, és a gyerekeitek is gazemberek. És
elengedte őket. Nem igaz.
Redensz cellatársa, a „mozigépész” már régóta unatkozott, és
rengeteget aludt. „Olyan érzésem van, hogy ma valami történik
az ügyedben” – vagyis elhangzott: készítsd a holmidat!
Redensz a földszinten meglátta az anyját. Az asszony
körbevizslatta kikerekedett fiát, és meglepetten fordult
Kobulovhoz: na, na… A fiú orra előtt a papírokra böködtek: írd
alá, itt meg itt. „És ha nem írom alá?” – mozdult meg váratlanul.
„Hallgass!” – kiáltott rá az anyja. És aláírta. És most, hogy
minden véget ért, a terv teljesült, „kérdés nincs”, és el lehet
menni, Redensz anyja, Anna Szergejevna (a börtönben majd
őrületbe kergetik), aki erős jellemű és végtelenül jóságos volt,
váratlanul átmászott a zenekari árkon, fel a színpadra, ahol
éppen bontották le a díszleteket, múlt századi pózba állt
valamelyik fordításban megjelent darabból (isten bizony, világos,
miért bosszantotta annyira a zsarnokot halott felesége húga!):
„Most pedig. Amikor önöknek már nincs több kérdésük, nekem
van önökhöz egy kérdésem! Hogyan viselkedett a fiam?
Gazember, vagy sem? Hiszen becsületes szovjet fiatalember,
ugye? Most elviszem maguktól a fiamat, úgyhogy nekem ezt
feltétlenül tudnom kell!” Minden rendben, minden rendben, és
az őrült asszonyt a lépcső felé terelték, a függöny legördült, a
Lubjanka kiköpte magából a zsarnok rokonait, s ők elindultak a
villamosmegálló felé.
Redenszet Omszkba száműzték, vonattal indították útnak, az
első újév, amit nem otthon töltött, minden állomás
hangszórójából az új himnusz szólt – éppen akkor fogadták el.
Szergónak azt parancsolták: szedd a cuccod, és utoljára
vezették el a börtönfolyosón a fabódék mellett – ezekbe rejtették
a szembejövőket, hogy az őrizetesek ne láthassák egymást. És a
szobában, a szöveggyűjteménybe illő zöld terítős asztalnál elé
rakták a papírokat: írd alá, hogy részt vettem egy fasiszta
szervezetben, tettemet megbántam, kérem a szabadon
bocsátásomat. Nem fogom aláírni! Én semmi ilyenben nem
vettem részt! Na, jól van, ásítottak rá, ez csak afféle formalitás, a
falon túl anyád meg a testvéred vár rád. A szomszéd
helyiségben, a félig nyitott ajtón át hangok hallatszottak ki, nem
itteniek, sallangtalan, szabad hangok, de nem is ismerős, családi
hangok – Szergo nem ismerte fel őket, és megdermedt: írd alá,
különben elkapnak, és visszavisznek a cellába, most már örökre.
Erre aláírta.
A szomszéd szobában az anyja meg Vano ölelte át. Otthon
örmény rokonok vendégeskedtek náluk, és Szergo már a
küszöbről bejelentette:
– A 413-as cellában ültem. Mint Rocambole! – és hirtelen
meglátta a vendégeken az éppen akkor a hadseregben
visszaállított váll-lapokat. – Váll-lapok? Mint a cári
hadseregben?!
– Hallgass! – kiáltott rá a nagybátyja. – Nem volt elég?
Szibéria és Közép-Ázsia közül végül is Sztalinabadot
választották: Mikojannál éppen ott volt fogadáson Kurbanov, a
tádzsik kormány elnöke, ő előkészített egy kétszobás lakást – ott
töltötte le Szergo az idejét, anélkül hogy kimozdult volna.
Bakulev elment a rokonaihoz Gurjevbe, Vano Mikojan az apjához
járult: „Nem vagyok bűnös semmiben”! – „Tudom. Ha bűnös
lennél, megölnélek”, és eltűnt, a dokumentumokban csak egy
szép nyom maradt utána: „a frontra irányítva, kiszolgálni a
harcoló bajtársak repülőgépeit”.
A fiúkat nem vesztették szem elől. Ha beadták a jelentkezési
lapjukat főiskolákra – a papírokat minden magyarázat nélkül
visszaküldték a lakcímükre.
Bakulev, a sebész aggódott a fiáért, és kérvényezte a
rehabilitálását – válasz nélkül maradt. Meghalt a zsarnok,
telefonáltak a Legfelsőbb Bíróságról, és telefonhoz hívták Petyát:
fel van mentve – és kíméletlenül hozzátették: többé ne játsszon
ilyen játékot! Sejnyin nyomozó összebarátkozott Bakulevékkel,
eljárt hozzájuk vendégségbe, finoman viccelődött Petyán; egy
napon halt meg a sebésszel, egymás mellé is temették őket,
aztán pedig, ahogyan eljött az ideje, hozzájuk temették a
feleségeket is.
Redensz a Moszkvai Energetikai Főiskolát nézte ki, az anyja
előre bement a rektorátusra, és ott a következőt kapta: ilyen
büntetett előélettel csak az elektroműszerész karra veszik fel –
de nem maradt meg ott sem, amikor letartóztatták az anyját.
Jóval később aztán Redensz mégiscsak diplomát szerzett –
építész lett! –, és a zsarnok halála után egy évvel kapott három
hivatalos papírt is: az apját megalapozatlanul lőtték agyon, az
anyja megalapozatlanul lett a megtorlás áldozata, önt
megalapozatlanul ítélték el.
Kirpicsnyikov elvégezte a Moszkvai Állami Technikai
Egyetemet, disszertációját a kohó- és gépipari főiskolán védte
meg, otthon hallgatott, el is nevezték „Besúgónak”.
Soha többé nem találkoztak egymással. Redensz egyszer
távolról, futólag megpillantotta Kirpicsnyikovot, egyszer pedig
egy autószervizben összefutott Hmelnyickijjel.
– Mink van a három halott srácról? Hiszen kértem!
Csuharev mintha talpfákat, lerakott elém három vékony
papírcsíkot, amelyek a „TTM–4901 kétéltű jármű”
reklámoldalából voltak kivágva:
– Kirpicsnyikovnak a Belügyminisztérium adatbázisa szerint
van egy fia, Alekszandr Felikszovics. Lakcíme: Marija Uljanova
utca 9., 39-es lakás. A telefont nem veszi fel senki, két hete
hívom. Xxxxxxxx 2001 óta nyom nélkül eltűntnek van
nyilvánítva. Az adatbázisban rokona nincsen. Barabanovnak
viszont van egy fia, Alekszandr, és még a felesége is él, Nyina
Gedeonovna, Rosztovszkaja rakpart 8., 142-es lakás – és
Csuharev kérődzött még valami ki nem mondott dolgon, miután
gyorsan Golcmanra pillantott.
– Szuper. Kezdd Barabanovval.
– Az adatbázisban van egy bejegyzés, mely szerint… vagy
maga Barabanov, vagy a felesége… a mieink közül való. És ha
felkeltjük benne a gyanút, ki fognak szúrni bennünket.
– Idehallgass, a francba, nem mindegy nekem? A te dolgod,
hogy lebeszéld vele a találkozót! Mutatkozz be neki, ahogy
akarsz. A meghatalmazáshoz elég egy ember – unokaöcs, húg,
unoka –, meg tudod csinálni?!
Csuharev sértődötten eltakarodott, hogy tovább robotoljon;
semmi jót nem ígért az egész, már a neve – Nyina Gedeonovna –
alapján is minden világos!
– Alekszandr Naumovics, járt az orvosnál?
– Szerdán megyek. Vettek vért, meg voltam ultrahangon is.
– És?
– A véreredményt nem tudom, az ultrahangon pedig… –
Golcman elhallgatott. – Sokáig vizsgálgatott. Forduljon az
oldalára. Most a másikra. Tartsa vissza a lélegzetét. Az
eredményt átadja az orvosnak. – És megint elhallgatott. – De azt
mondta: vannak a májban elváltozások. Lehet, hogy a korral jár?
És ez is megkérdezte, nem volt-e hepatitiszem.
– Kivizsgáltatnia akkor is ki kell magát.
Golcman felállt, mintha nem is hallotta volna:
– Eljössz június harmadikán?
– Mi más maradt? Mindenki hallgat. Menjünk együtt.
 JÚNIUS 3 . (A KEZDET)

Minden beérkezett jelentés megerősíti, hogy „fényes nappal”, de

Nyina Umanszkaja valójában egy júniusi estén halt meg, amely
„fényességét” tekintve alig különböztethető meg a nappaltól.
Éppen akkoriban állították forgalomba Moszkvában az emeletes,
nyitott hátsó peronnal rendelkező trolibuszokat, és két járatot is
elindítottak a Nagy Kőhídon; trolibuszok és ritkán előforduló
járókelők – negyvenháromban az emberek nem sétálgattak
különösebb szükség nélkül a Kreml közelében, a rakpartra, az
Esztrád Színházhoz vezető lépcsőt pedig végképp kevesen
használták – az esemény színhelye kihalt volt, csak a
Kormányzati Ház nézett le rá minden ablakával. Az első dolog,
amit az esemény kapcsán pletykáltak: a kislánynak
robbanólövedéket eresztettek a tarkójába, a közönséges golyó
Sahurinnak jutott – de nem, a lövedékek egyformák voltak.
T r o j a n o v s z k i j: „Két szobát foglaltunk el a
»Moszkvában«. Június harmadikán Nyina felszaladt hozzánk
elköszönni, elköszönt, és elment. Napközben feljött hozzánk
Konsztantyin Alekszandrovics, és éppen akkor, hogy még ott
találja, telefonált Nyina. Szólt neki, hogy késni fog, de »ne
aggódj«. Umanszkij engedélyt adott neki: »Hát, ha a fiú elkísér,
még sétálgathatsz egy kicsit. Csak ne mászkálj egyedül!«”
V l a g y i m i r A l l i l u j e v: „A gyerekekkel játszottam lent
az udvaron, és hirtelen két lövést hallottam. Odarohantunk, hogy
megnézzük, de a testeket már elvitték. De a nénikém még látta
őket.”
L e o n y i d R e d e n s z: Én is odaszaladtam aznap a
lépcsőhöz, de már csak vérfoltokat láttam.”
B a r i s e n k o v a: „Én is jártam ott.”
 O l g a T y i m o s e n k o: „Az iskolából hazafelé menet
megtudtam: ez a hülye agyonlőtte magát is meg Nyinát is.”
P j o t r B a k u l e v: „Nekem anyám telefonált a
munkahelyéről: tudod, mi történt? Este apám azt mondta:
reménytelen ügy, minden valószínűség szerint meghal. A golyó
halántéktól halántékig hatolt. Ha túléli, nyomorék marad.”
V a g y i m K o z s i n o v: „Mint sokan mások, én is vittem
virágot a lépcsőre…”
V a l a k i (belezavarodik a vallomásába): „Tavasz felé történt,
én újfent elindultam Umanszkijékhoz, hogy levelet vigyek a
szülőknek (Konsztantyin Alekszandrovicsot kinevezték követnek
Kubába, és szinte már másnap repülőre is kellett ülnie). A Nagy
Kőhídon összetalálkoztam Umanszkij testvérével (azt hiszem, a
rádióbizottságban dolgozott). Az ajka elkékült, és érthetetlenül
motyogott valamit. Valami olyasmit, hogy »nem lehet igaz…
Tyita… Kosztya…« Nyinát otthon Tyitának hívták. A nyomában
Lunacsarszkij özvegye, Rozenel futott, aki szintén
beszámíthatatlan volt: »Ne menjen oda! Egy szép lány fekszik az
aszfalton, de ez nem lehet igaz…«
De innentől elszakadt a film. Úgy rémlik, saját szememmel is
láttam ez a »szép lányt az aszfalton«, a szétomló gesztenyebarna
haját. De azt hiszem, csak mert transzban voltam.”
V a l a k i – 2: „A lakásban Kosztya teljesen eszét vesztette.
Raja, a felesége a dácsán volt ekkor, és Kosztya megüzente neki,
hogy autóbaleset történt, és mindenkit (akik csak jöttek hozzá)
rábeszélt, hogy el ne szólják magukat!”
V a l a k i – 3: „Raisza Mihajlovnát kivitték a házból, a
nyomasztó helyzetből, és elvitték Trojanovszkijék szállodai
szobájába, teljesen összeomlott. Mozdulatlanul feküdt az ágyon,
mint egy összecsavart szőnyeg. Az orvos, akit kihívtak, arra
kérte Trojanovszkijék fiát, hogy ne mozduljon mellőle. Odament
Polina Szemjonovna Molotova is. Umanszkij benézett hozzájuk,
hogy meglátogassa a feleségét, és már ment is megbeszélni a
dolgokat Sejnyinnel. Furcsa kijelentéssel az ajkán tért vissza:
»Amikor okos emberrel beszél az ember, a dolog egészen
másként áll.« Lehet, hogy azt akarta megbeszélni, hogy halassza
el az utazást, vagy végképp maradjon. Nem tudom, mit
jelenthetett az a kijelentés.”
V a l a k i – 4: „Amikor Konsztantyin Alekszandrovics
beszaladt hozzánk Nyina halála után, rettenetesen nézett ki: sírt,
átkozta magát, rá se tudtam nézni. Raisza a lánya halála után
gyakorlatilag megőrült. Elvette emlékbe a lányától az óráját, és
mindig a karján hordta.”
V a l a k i – 5: „Egyre azt hajtogatta Ehrenburgnak: »Miért
nem hallgattam a tanácsára?!« Az pedig nem értette: miféle
tanácsra?”
V a l a k i – 6: „Szofja Mironovna elterült az ágyon. Úgy vélte,
ami történt, a német hírszerzés keze munkája. Sahurin egészen
nyugodtnak tűnt, és fel-alá járkált a lakásban. Sejnyin a
munkanap vége felé egyszer csak azt mondta: Sahurina azt
követeli, hogy az ügyet politikainak ismerjék el, pedig ez
mindössze csak a rossz nevelés eredménye.”
Mindenki megijedt – a 175-ös iskola szülői, az „átkozott
kaszté”, ahogyan a zsarnok kifejezte magát, egy-két-három órán
keresztül összebújva körbeállták a vérfoltos és homokkal leszórt
lépcsőfordulót, miközben a körzeti megbízottak kerületi
parancsnokaiknak telefonálgattak, s kiérkezett az NKVD, Berija
vagy Abakumov egyelőre nem kérte az övéit: „…ezt a kérdést
alaposabban” végig kell gondolni, hogyan tálalják a zsarnoknak,
hogy megmentsék azt, amit még meg lehet, hogy a föld meg ne
hasadjon, és el ne nyeljen mindenkit, aki a közelben van. Lev
Sejnyin, aki mindössze csak egy okos, a feladatát helyesen
értelmező eszköz, szike, szakács volt, akkor érkezett ki, amikor
már megmondták neki, mit süssön ki: őrült szerelem,
szenvedély, Joszif Visszarionovics, a kislányt közvetlen közelről
egy Walterrel ölte meg, aztán magát is – halántéktól halántékig.
Számítottak rá: a zsarnok fia agyonlőtte magát, a felesége
öngyilkos lett (szintén egy Walterrel) – így főzték ki, és a zsarnok
meg kell, hogy kajálja, rá kell, hogy harapjon amiatt is, mert hogy
gyerekek; a zsarnok és a hozzá közel állók mintha nem tudták
volna, mit kezdjenek a gyerekekkel, nem szerettek vesződni
velük, Moszkvában hatszáz kamaszbűnözőt tartottak számon, a
gyermekíró, Csukovszkij (májusban, még három hét sem telt el)
könyörgött a vezetőknek, hogy „alapítsanak minél több
munkaterápiás kolóniát, szigorú katonai fegyelemmel” az alsó
tagozatos gyerekek számára, hiszen megmagyarázhatatlan,
mitől növekszik a rablók és gyilkosok száma; Vorosilov marsall
idegesen járkálva dolgozószobája hatalmas terében elmesélte a
zsarnoknak, Molotovnak és Kalinyinnak, hogyan ölte meg kis
híján egy kilencéves fiú Moszkva főügyészhelyettesének fiát, és
hangosan is kimondta a mindenkit nyugtalanító kérdést: „Nem
értem, miért nem lövetjük agyon ezeket a gazembereket?”; a
zsarnok saját kezűleg szigorította meg a határozatot (Visinszkij
készítette elő, említsük meg ezt az, úgymond, jogászt is): a
gazembereket tizenkét éves koruktól fogva agyon lehet lőni. A
zsarnokot nem lepte meg, hogy a legjobb iskola tanulói
pisztolyból lövöldöznek egymásra – gyerekek! Ráadásul
(feltételezték mindannyian) a zsarnoknak el kellett hinnie – a
szerelem „fehérnépnek való”, nem méltó az imperátor
figyelmére, de a legváratlanabb helyeken belebotlott – három
hónap sem telt el, amikor lekent a kilencedikes lányának két
hatalmas pofont azért, hogy „De én szeretem őt!”, a gyengéd
érzésért, amelyet egy negyvenéves drámaíró, Kapler váltott ki
és növesztett benne, és aki úgy döntött, hogy a Tűzmadarat a
lehető legrövidebb úton szerzi meg magának. A zsarnok elolvasta
és értékelte a szerelmesek levelezését, s miután képtelen volt
változtatni a dolgon – ilyet mindenki érzett már életében –,
olyan ember, aki milliók élete vagy halála felett rendelkezett – a
szerelemmel nem tudott mit kezdeni; kezéből kiestek a
galambos és csókos zagyvasággal teli borítékok, és hörögve
fordult segítségért az egyetlen lényhez, aki vigasztalást tudott
nyújtani neki: „Képzeld el, dadus, hová jutott! Zajlik egy ekkora
háború, ő pedig ezzel van elfoglalva…” – és szaftos férfiszóval
megnevezte! A lányának nem tudott megbocsátani – zajlik egy
ilyen háború –, de június 3-án (erre számítottak az érdekeltek)
meg kellett értenie: ez nemcsak a lányát foglalkoztatja, meg kell
békélnie vele – békélj meg! –, és nem kezd el belegondolni (ezt is
kitalálták), mert amint azt a június 3. előtt egy évvel agyonlőtt
Marija Anyiszimovna Szvanidze (és a fiának, Dzsoniknak is
kijutott a jóból), a zsarnok feleségének barátnője helyesen írta,
„Joszif számára nagy csapás lenne, ha mindent részletesen
tudna…”; hát ebben bizakodtak: a zsarnok nem akar mindent
részletesen tudni, ezt csak az bírja erővel, akinek a nevét
nagybetűvel írták a történelembe: „Elfárad, otthoni kényelemre,
és a gyerekei közt nyugalomra vágyik. És mi van, ha egyszer
csak elunja a gyerekszoba mindenféle civódásait…”
Ezért mondott csak annyit: farkaskölykök. A csodálkozás
árnyalatával. Vagy a kétségbeesésével. Vagy… Senki nem
emlékezett rá. Mondta ezt?
Kinek kellett kiszolgálni őt, kiolvasva a rendeléseket a pincér
noteszében?
Június 3-án Sztálinhoz bement Molotov és Berija – egyelőre
még semmi.
Június 4. – Berija, az állambiztonsági népbiztos Merkulov (az
első részletek) és a hős mesterlövész, Ljudmila Pavljucsenko –
sikeresen keresztülutazta Amerikát – hogyan fogadták az
egyszerű amerikaiak?
Június 5. – gondolom, a főétellel éppen ezen a napon kínálták
meg a zsarnokot (Vologya meghalt, Umanszkij elutazott, Sejnisz
megírta a mesét). 22:35-kor megérkezett Mikojan. Öt perc
múlva a zsarnok magához hívatta a SzMERS, a katonai
hírszerzés vezetőjét, Abakumovot. Egy órát beszélgettek.
Elsőként Abakumov távozott, és újabb tizenöt perc múlva –
éjfélkor – kijött Mikojan is, a „maga módján oldotta meg a
kérdést”, ahogy az oroszok ehhez a kijelentéshez a későbbiekben
hozzászoktak.
 Sahurin, a szerencsétlen Sahurin, a szép nyakkendők és a saját
portréinak kedvelője, miután a novogyevicsi temetőben egy
kerámiakorsóban elásta egyetlen fia hamvait, június 9-én ment
be a zsarnokhoz – micsoda árat fizetett érte! –, és bent ült és
tizenkettedikként kitartóan dolgozott tizenegy másik
résztvevővel egy értekezleten, ahol rámutatott: a legfontosabb –
győzni a német fasiszta megszállókkal folytatott háborúban,
minden egyéb – lényegtelen részlet. És nyilván mosolygott is ott,
ahol kellett, Mikojanra, aki ugyanott elnökölt, csak lényegesen
közelebb ült a zsarnokhozhoz; és bement a zsarnokhoz június 10-
én, 14-én és 15-én is – azokon a napokon még összeszedhette
volna a bátorságát, vagy várhatta (meg félhette) volna az együtt
érző (vagy szemrehányó) kérdést: „Hallottam, hogy a fia…”
(kérdezi a zsarnok, aki koncentrációs táborban veszítette el a
fiát, azon bátor ifjak népének atyja, akik partizáncsapatokban
vesztették életüket, hidakat robbantottak), de szemtől szemben
egyszer sem kérdezte.
Pont. Május 15. A 175-ös számú iskola igazgatója, Leonova „a
kollektíva nevében” gratulált a zsarnoknak abból az alkalomból,
hogy „az Ön lánya, Szvetlana kitűnő érettségi bizonyítvánnyal
befejezte középiskolai tanulmányait” – de ez nem mentette meg:
elbocsátották. És senkit sem mentett meg; a jelentéktelenek,
akik mindenfélét kitaláltak, elfelejtették Szofja Mironovna
Sahurinát, akit a fia „fekete bombázó”-nak hívott – az anya
tudta a saját igazát, üvöltött a fájdalomtól, és megvakult, nem
látta, hogyan osztották ki a szerepeket, milyen terv alapján, nem
látta, hogy hogy mindenki élni akart, nem látta a Lubjanszkaja
teret és Kolimát a révészek csónakjaival. Szofja Mironovna, ez az
ostoba, kövér nőszemély, aki kihívó kalapokat hordott és
porcelánt gyűjtött, védte a gyermekét, a vérét, a fiókáját, a
csecsemőkori hajfürtöket – mindazt, ami maradt, ha mást nem, a
jó emlékét, a hangját, és amikor a berezelt Redensz az anyja
kíséretében elvitte a népbiztos lakására a Negyedik Birodalom
dokumentumait, egyedül Szofja Mironovna jött rá, hogyan lehet
felhasználni a horogkeresztes játékot: visszairányítani a zsarnok
tekintetét a Nagy Kőhídra! Az igazságot újra kellett szabni, most
már másnak (az első az volt, hogy a főügyészt felmentették) – a
lyukas, lötyögő igazságot, amelyben már senki sem hitt,
néhányan pedig végre megtudtak mindent úgy, ahogy volt, a
birodalomban feltűnt penészről, és feltűzték az igazi, mélyvízi
nagyhalakat a horogra; és eljött a pillanat, amikor a zsarnok
váratlanul azt mondta: „Anasztasz, hol vannak a gyerekeid?”, és
Mikojan csak kapkodta kopoltyúival a levegőt. Akkor most vége.
Kigúvad a szeme. Az életnek vége.

Aljona szánalmasan azt mondta: nem járunk el sehová. Menjünk

el cirkuszba. Zabelkin, az állatidomár egy béna krokodilt cipelt a
karjában – a krokodilnak nem csukódott össze a pofája, mintha
fapecekkel kipeckelték volna, vagy mintha a hőségtől szenvedne.
Az idomár felesége bedugta a fejét a krokodil állkapcsai közé.
Aztán Zabelin szótlanul óriáskígyókat meg pitonokat cipelt a
karján. Az idomár anyjára gondoltam, vajon elképzelte-e, amikor
a fiát nevelte, hogy a fia ilyen csúszómászó szörnyetegek
cipelésével fogja keresni a kenyerét. Az éppen nem
foglalkoztatott csúszómászók a manézson csillogtak, mintha
higanyszálak lettek volna.
A szünetben egy japán néző kétszer is megjárta a vécét,
lógatta megmosott kezét, keresett egy kézszárítót vagy legalább
egy papírtörülközőt.
A második részben Zabelkin aranyszalagos kék kalapot tett a
fejére, és ketrec nélkül dolgozott az elcsigázott tigrisekkel és
oroszlánokkal. Dinnyebélre hasonlító húsdarabokat nyomott a
pofájukba. Az oroszlánok meg a tigrisek labdát hajtottak, és
matracként feküdtek az idomár alá.
Utoljára poros elefántok következtek Durov vezérletével, és
vidáman rugdosták a labdákat a nép közé. Durov mellzsebéből
hófehér kendő állt ki, olyan nagy, mint egy párnaciha.
Nem mondhatnám, hogy közeledtünk, hogy mélyre ástunk, a
holtak száma behatárolt, már nem beszélnek, Vano tud valamit –
de őt nem vesézzük ki, Petrova mindent tud, de Szofja
Topolszkaja és Vlagyimir Flam Oroszországban, szótlan korban
nemzette a lányát, és ez a kor leszoktatta arról, hogy szívből
szóljon, hogy feltárja, megtisztítsa, kiöntse a lelkét; Taszja,
feltételezem, még az utolsó kenet felvételekor is csak
általánosságokban beszélt a Nepomuki Szent János-templom
papjának. Petrova után csak az egyetlen unokája maradt, az
egyetlen Curko, egy forró, a fagyos korba bele nem dermedt
ember, de ez a lány szerelmi bánatában megmérgezte magát –
nincs kivel beszélnünk, ideje, hogy az ő szemükkel nézzük a
dolgokat. A Nagy Kőhidat június harmadikán magunknak kell
megnéznünk.
– Kivel beszélgetsz? Hiszen látom… – Aljonával a
Puskinszkajáig a bulvárokon jutottunk el, és már nagyon közel
jártunk a tavaszhoz, és ha napközben, tiszta időben kimegy az
ember a nyílt mezőre, és messzire elnéz abba az irányba,
ahonnan a tavasz közeledik, akkor úgy tetszhet, hogy a fehér
házakon és fekete faágakon túl már látja is tavaszt, érzi az illatát
a szélben, a nedves föld sűrű, szálló illatát.
– Én nem látok semmit. Szükség van a meghatalmazásra.
– Csuharev szerzi be a meghatalmazást? Akarod, hogy
segítsek neki? Napokon át a pornóoldalakat bújja. Tudod,
mennyit fizetsz az Internetért?
– Megvannak Kirpicsnyikov fiának meg Barabanov fiának
adatai és címe… Megírjuk a nevükben a meghatalmazást, adunk
a közjegyzőnek száz dollárt…
– Baromság – mondta Borja, miközben egy magadáni
viaszlazacot tisztogatott –, az FSzB kiszúrja a meghatalmazást,
telefonál…
– A telefon néma.
– És ha mégis elérik? Meg akármelyik jegyző, ha meglátja,
hogy „hová” – az FSzB-hez megy az okmány –, összesodorja a te
százasodat, bekeni vazelinnel, és zeneszóra feldugja a
végbeledbe. Ez bűncselekmény! Mi van, nem fogtad fel a
szabályt? Egy élő ember, aki tudja, mit csinál, azt kell, hogy
mondja: benne vagyok. Akkor majd bejutunk. Csináld így. Ha
nem így csinálod, mi a francnak kellesz nekünk?
Kirpicsnyikov telefonját a Marija Uljanova utcában nem vették
fel. Csuharev bepötyögte Nyina Gedeonovna Barabanova
számát, és már előre tudta, mi lesz.
– Halló. Igen. És kivel beszélt még? Redensszel is? Hagyja meg
a telefonszámát, majd visszahívom. Ez munkahelyi vagy otthoni
szám? Felírhatom az otthonit is? Hogy mondta a vezetéknevét?
– Halló. Igen. Emlékszem. Mit akar? Semmire sem
emlékszünk. A férjemről nincs fénykép. Egyszerűen nem
maradtak meg. Hogy mivel foglalkozott? Hát, utazgatott az
országban. Katona volt. Nem, van egy húga. Nem, majd én
felhívom. Ha akar, majd telefonál magának. Hagyja meg a
telefonszámát. Ja, igen, már felírtam…
– Halló. Igen. Emlékszem, maga telefonált már a múlt
hónapban is. Tudja, egyelőre nem tudok semmit se mondani. És
a húga se. És kivel beszélt még? Irocska Buszalovával is? Ér-de-
kes… Meg tudná adni nekem a telefonszámát? Hiszen találkozott
vele. Mármint az elmondása szerint. Felírom.
– Halló. Igen, megállapodtunk, de nem jutott semmi az
eszembe. És elhunyt férjem húga sem emlékszik semmire. Ja, és
még egyszer, mi is érdekli magát? Nem, nem érintkezett
senkivel. És az után a… história után megváltoztatta az
ismeretségi körét. Nyina Umanszkajáról pedig részletesen
mesélt egy tévéműsorban Szergo Mikojan…
– Nem mesélt el semmit!
– Véleményem szerint – és a baljós szünettel sok mindent
érzékeltetett – sok fölöslegeset is elmondott.
Mindössze ketten maradtak – Xxxxxxxx után még a címe sem
maradt fenn, Kirpicsnyikov telefonja pedig – változatlanul –
néma maradt: üres lenne a lakás?
Csuharev egy szép napon elindult a Marija Uljanova utcába.
Kilences ház.
Sütött a nap. Belépett a nyirkos és jeges udvarra, és komoly,
megfontolt léptekkel elindult a ház mentén, számlálva a
lépcsőházakat. Második. Éppen jókor ért haza sétájából egy
kismama, és beengedte a lépcsőházba – Csuharev segített neki
bevinni a babakocsit. Aztán felment az emeletre.
A harminckilences és negyvenes lakáshoz vezető átjárót egy
hatalmas vasajtó torlaszolta el, rajta hatalmas vaslakat. Két
csengőgomb. A felsőre egy darab leukoplaszt ragasztva, rajta
tintával: 39. Az alsón semmi.
Csuharev állt egy darabig. És hallgatózott. Az ajtón túlról
konyhai zajok hallatszottak. Megnyomta a felső gombot. Nem
hallott csengést, ezért erősebben megnyomta a gombot – erre a
vasajtó mögött hirtelen kinyílt a harminckilences lakás ajtaja,
azé, ahonnan három hónapon át (meg a mai reggelen) nem
reagáltak a telefonhívásra, és az ajtóhoz, a vasajtóhoz, amelyen
halszemként tátongott a kukucskáló, háziasan, papucsban
odacsoszogott valaki… Csuharev érezte, hogy lelkesedése lankad,
torkából kibuggyant a bevezető „jó napot, én…”; kissé kihúzta
magát, arcára kérő és jóságos kifejezést, magabiztosságot
erőltetett… A léptek eltávolodtak, a lakás ajtaját bezárták,
minden elcsöndesedett.
Belekémlelt a kukucskálóba, és elment? Vagy véletlen
egybeesés – kijöttek a negyvenes lakásból, hogy kitegyék a
porszívó dobozát, aztán reggel, a buszhoz menet, kidobják a
szemétbe? Csuharev ismét becsöngetett a harminckilencesbe.
Aztán újra. Kétszer olyan hosszan – újra. Semmi sem történt.
Elővette a mobilját, és felhívta a lakást – nem veszik fel. Ujjával
nekitámaszkodott a negyvenes lakás csengőgombjának. Semmi.
Mégis a harminckilencesből jöttek ki. Kitől fél a lakója? Miért
nem veszi fel a telefont? Csuharev várt egy kicsit a liftnél –
hátha a szomszédok a szemközti lakásból kihívják a rendőrséget,
hogy áll itt egy sötét alak, és vár. Lement a szemétledobóhoz, és
leült lesbe az ablakpárkányra, maga is szégyellve az ötletét.
Senki se jött ki. A lépcsőház előtt ide-oda téblábolt, várva a
lakókat.
– Nem ismer valakit a harminckilences lakásból?
A gyűrött képű pasas rémülten nézett Csuharevre. Igen,
mostantól mindig így lesz. Amikor kutatsz, már nincs
véletlenszerű járókelő vagy kívülálló – mindenkinek megvan a
maga szerepe. A lépcsőházból kijött egy lány.
– Hát maga?…
Ijedten elfordult, és elment.
Csuharev nem bírta visszafogni magát, és olyat tett, amiért a
tanárai nem dicsérték volna meg: megállt, és fejét hátravetve
bámulta a harminckilences lakás ablakait – mereven nézte,
érdeklődve lábujjhegyre állt: idenézzenek, nem kell félni –
váratlanul kinéz valaki a veszélytelen magasból: vajon mit akart?
Az ablak nyitva. A mellette lévő meg van repedve, a repedés
szigetelőszalaggal leragasztva. Alkoholista? Mélyalvó? Pénzre
van szüksége? Bedobjam egy kaviccsal az ablakot? Csuharev
sarkon fordult, és kiment az udvarról. Holnap visszajövök. Hogy
piszkáljam ki onnan… Csak vannak – bizalmiak a lépcsőházban, a
névsoruk megvan a kerületi önkormányzatnál – ismerniük kell
minden lakót, különösen egy iszákost… – vagy még azt is
lehetne, hogy… Megkérni Aljona Szergejevnát. Egy szép nő
becsönget a lakásba. Neki kinyitják.
 ICH HATTE EINEN KAMERADEN

A hóbuckákra előbb piszkos-ezüst színű borosta nőtt, és nappal,

a napsütésben, egérsurranással vagy érthetetlen huhogással az
egyik párkányról leesett a hó, aztán az összekaristolt, fekete
gyepszőnyegen hasas szemeteszsákok jelentek meg, közöttük
sovány varjak ugrándoztak, és ekkor kivonta apró szablyáit a fű
– vidám tavaszi lovas hadsereg. Álltam, nem ér a nevemet
játszva az emberek között, akik megálltak a gyalogátkelőnél,
szomorúan, mint temetésre érkezett vendégek, és jólesően
tüsszentgettem. Mellettem egy öreg két kézzel fogott egy
jégkrémet, ám amikor bele akart harapni, a keze megremegett.
Az autók rohantak, míg a jelzőlámpa piros szeme nem húzott
eléjük láthatatlan határvonalat.
Moszkva szélén egy udvarban voltam, túl valamelyik
autópálya-felüljárón, az 5. Magisztralnaja utcában; a város
belefáradt, hogy tovább terjeszkedjen, és hirtelen véget ért egy
négyszintes, vörös téglás épülettel, amelyet a körgyűrűtől
garázsok sora választott el. Leültem egy padra a nyárfapihék
párnái közé, halpikkelyek cafatjai és füstölthal-csontvázak fésűi
közé, és nézegettem az erkélyek szárítókötelein lógó
pergameneket. Gyerekek verődtek össze a homokozókban.
Fehér, petyhüdt bőrű, sápadt, sovány nők jöttek ki,
atlaszpongyolában, a kelleténél mélyebb dekoltázzsal,
megfejthetetlen márkájú autók vesztegeltek, rongyokba
burkolva, mint a fáraók múmiái, várva a feltámadást, egy fekete
terrier szaladgált, nagy fenekű gazdasszonya bágyadtan
szólongatta, a ház mentén fehér macska sompolygott, a sarkon
széttépett galamb apró tollai hányódtak, és világos, hogy őszig
ott fognak hányódni. A földön, ahol nem nőtt fű, egy vagon
rozsdás váza állt.
Eszembe jutott, mennyire izgultam valaha ezekben a szörnyű
percekben, míg ki nem nyílik és be nem csapódik mögötted a
varázslatos ajtó – gyere; az alacsony derekú farmernadrág
felfedte a sápadt hátat, rajta erek kék harántcsíkjaival. Néztem a
felső ajak fölötti pamacsot, amely egy anyajegyet vett körül, az
összeragadt szempillákon a szemfestékcsomókat, a vastagon
bepúderezett arcot, és éreztem, ahogy a nyál édesen a
szájpadlásomhoz ér.
A Kultúr- és Pihenőparkban (vajon így hívják-e most is?)
kitaposott útvonalon vezettem oda az óriáskerékhez, és nem volt
erőm hozzá, hogy bárki elől is elrejtsem az unalmamat, amely a
saslik szagától, a vérvörös színű műanyag székektől és
asztaloktól, a mutatványos kikiáltóktól, az óriáskerék
személyzetének napbarnította arcától, agyonismételgetett,
betanult „vigyázzanak a fejükre!” felszólításaiktól tört rám. Előbb
a szavak ismétlődtek, silányult a nyelv, becéző szavak alvadt
gyűjteménye, a történetek egyetlen ismétlődő elbeszélésbe,
mormogásba folytak össze, beindult a gépezet, túljutott az olyan
ellenőrző pontokon, mint a „hideg a kezed”, „még ilyet, alig
beszéltünk még, de mintha már rég ismernénk egymást”, „és te
nős vagy?”; aztán ismétlődni kezdtek a helyek: a nők nem hoztak
új helyszíneket, hanem a régiekre vezettek, mintha idegen ágyba
feküdtek volna, idegen arcvonásokba, valami előmelegítettbe,
alávetve magukat a szokványos, kipróbált meder
kanyarulatainak. Aztán a halál közelebb lépett – ismétlődni
kezdtek a testek, a pózok, a közösülés, a csata után kimondott
szavak, az egész élet utána – minden belesimult a koporsólepel
élettelenségébe –, és ő elveszítette azt is, ami miatt ezt az egész
hadjáratot kigondolta; többé nem ragadta meg, és nem tartotta
fogva, és nem ígért melegséget a kórházi ágyon arra a néhány
röpke napra-hétre a vég „előtt”, csak nem akaszkodhat bele a
gyerekei szeme láttára! – nem találta meg bennük, ami kellett
neki, és már el sem tudta képzelni, másokat, más körülményeket
várt, aztán lehunyta a szemét – nem ezt várta, elképzelései
gyengének bizonyultak. Akkor mi maradt? Hogy nem kell
harcolni? Tűrni és várni, nem mozdulva a helyéről? De ezt is
megpróbálta, és már késő volt. De hiszen ez valahol megmaradt.
Az álomban, gondolta, hiszen egyszer álmában érezte már ezt,
pontosan így, ahogy kereste, ahogyan először is – bátortalan
remény, lelkesedés, az első kaland boldogsága, finom, valakivel
félálomban érzett erős érzés, nem is gondolt bele, hogy kivel, de
valami elviselhetetlenül közelállóval – a feleségével. De ez
mindössze csak egyszer sikerült. Álmában. És nagyon régen. De
így van ez mindenkivel, semmi különös.
– Gyakran jár ide? Kijársz hétvégeken körhintázni?
A férfi elnyomott (elnyomtam) egy ásítást, és fejemet a
beszélgetésünk rá eső felében (a szerelmesek egymás után
beszélnek) a forró és ragacsos falnak vetettem, és össze-
összerezzenve elszenderedtem – az alvással hadilábon állok,
éjszaka nyitott szemmel figyelem a halál közeledését, reggel
pedig indulnom kell az irodába… És mi a foglalkozása? hát, ez és
ez; szereti a munkáját? tudja, maga… miért nem néz a
szemembe? Egy ember szemébe csak akkor tudsz nézni, ha
lakkos ellenzőjű sildes sapkád van – ezt szokta Borja mondani.
– Én pedig az elmúlt nyáron a barátnőmmel… Pénzünk nem
volt, de szerettünk volna körhintázni. Meg a céllövöldében
lövöldözni. Odamentünk két pasihoz: fizessetek be minket. Aztán
veletek megyünk. Este pedig megléptünk… Tudod, milyen
félelmetes volt: megfogtuk egymás kezét, és rohantunk a
bokrokon át.
Én pedig ellágyulva és felélénkülve magam elé képzeltem,
hogyan futottak, utat törve maguknak, a vécékabinok mögött, a
fövenyen, a nevetéstől meg a félelemtől fuldokolva, mezítláb,
megszabadulva a magassarkútól, és nem néztem a háta mögé,
ahol nyaralási porcelánmütyürökként szép sorban kipakolta a
polcokra az életét, mint mindenki, akinek el kell fogadnia azt,
amivé én soha nem válok: tizenhárom éves koromtól dobozokat
ragasztgattam a Krasznogorszki Fényképezőgépgyárban, anyám
munkanélküli, a nővéremet nyárra táborba küldték, hogy
olcsóbban kijöjjünk, vendégségbe senki sem járt hozzánk – a
lakás folyosójának félhomályában két évig feküdt a nagyapám, a
szélütése előtt kérte, hogy vigyük ki az ágyát a folyosóra – a
szobában fél. Apám „másik családjában” született egy nyomorék
kislány; amikor apám eljött meglátogatni a régi családját, anyám
kizavarta a lakásból – álltak a Sztrogino metróállomás közepén,
apám sírt, a tizenkét éves kislány pedig azt mondta neki: mi
akkor is együtt leszünk, senki sem választ szét bennünket, téged
és anyát egyformán szeretlek – most pedig szinte nem is látják
egymást.
Vettünk és fel is használtunk elég sok jegyet, jó néhányszor
mintegy véletlenül egymáshoz értünk; már későre jár, messzire
kell mennie, talán…
– Hazamegyünk magához?
Meglepődtem: haza… Bár miért is ne, nem csak lakcímem van.
Kell lennie otthonomnak is. Egy helynek, ahol alszom, kinyitom a
hűtőszekrényt, ahol vár a macskám.
– Van ott egy köntös. Felveheti – én pedig kint maradtam a
konyhában, és vártam a testét, és hideg vizet ittam, a poharat
beleejtettem a mosogatóba. Kellemetlen. Még azt gondolja:
direkt csapok zajt. A tévében zagyvaságok. Ha ülök itt még öt
percet, a csaj elalszik. Szánalmasan bedugtam a fejem az ajtón:
nem alszik? Alig hallottam meg az őszinte „mindjárt elalszom”-
ot. Ne nyissak ablakot? Nem láttam, a sötétben úgy feküdt, hogy
átlósan végignyúlt a díványon. Nem kell. Ha még nem alszik,
jöjjön át, még beszélgetünk egy kicsit, mekegtem. És behajtottam
az ajtót, mintegy elbújva szégyenemben.
Levetkőztem, lefeküdtem, értelmetlenül lapozgattam az
újságot. Világosan megmondta: mindjárt elalszik. Vagy bejön
magától? Ugyan már. Csak fekszel, és hallgatni fogod, ahogy
kalapál a szíved. És nem tudsz elaludni.
Kitárta az ajtót, és oldalvást, ügyetlenül megállt. Megjöttem.
Ha most nem jövök, elalszom. Üljön le. Feküdjön le. Mellém
feküdt, és kioltotta nyugtalan ajka mozgását. Leoltottam a
villanyt. Milyen boldog nap ez a mai. Hosszú, boldog nap.
Megkerestem az ajkát, a szemét, ő elhárította. Lebegés. Néhány
szó, ajkak, szemek, viszonzott mozdulatok, ajkak hosszasan,
gyengédség, a sötétségtől, a félhomálytól széppé váló arc, a
köntös öve, mellek, beléjük simuló bimbók, csak az ajkammal
tudom megkeresni őket, utat engedő test, combok, vékony,
izgató térdek, meglepően puha vállak, a köldök mély tölcsére,
borotvált szeméremtest, a férfi szúrta az ajkát, az arcát, a húsát,
a nőben mintha láthatatlan gátak szakadnának át, és fröccsen a
lé, és szívesen engedelmeskedve, tenyerével a mellét simogatja,
és hídba görbül… mikor jöttél rá, hogy én… hogy te… úgy néztél
rám… és téged mi izgatott bennem… a szánalmasan kifestett
szeme, jó így neked? – a kezével alig-alig, erőtlenül kapaszkodik
a nyakamba, súlytalanul tapad a hátamra, nem érti.
Felrántottam, a falhoz állítottam, hozzányomtam, haját a
kezemre csavartam, és rángattam, oldalra hajtottam, elkaptam a
térde alatt, beleakaszkodtam, és durván szétlöktem a lábát, ő
szipogott, próbálta megtartani az egyensúlyát, és hallgatott… az
ágyra dobtam, gyűrögettem a mellét, ő hallgatott, a karja
értelmetlenül, haldoklón reszketett, anélkül hogy érintette volna
a férfit, és elrántotta, ha valami olyasmibe ütközött az úton, és
nem nyitotta ki a szemét… pofon vágtam – egyszer! kétszer!
elkaptam, és a kezével megütöttem magam – és (bocsáss meg…)
csókoltam, hosszasan, kimerítően simogattam, ő pedig hirtelen
elhallgatott, oldalára fordult, akár egy kisgyerek, térdét felhúzta
a hasához, és már készült is elaludni (érthetően még azt mondta:
„Azt hiszem, most azt akarja, hogy keljek fel, és menjek el. De
nekem holnap csak tizenegyre kell mennem dolgozni”), időnként
szétfeszítette a szempilláit, megszólaltak a lopásgátlók, ugatni
kezdtek a hajnali kutyák, karattyolt egy járőrkocsi: „Abban a
házban, ahol a takarékpénztár van!” – és már aludt is. Korán
felkeltem, megmosakodtam, ő pedig csak aludt, aludt, és akkor
ugrott ki az ágyból, amikor már késő volt. Olyan arcod van, félek
tőled, amikor ilyen vagy. Nekem mennem kell, amikor elindulsz,
csak csapd be az ajtót. Mehetek veled? Nem? Maradhatok itt?
Nem. Rossz hangulatod volt tegnap? Nem, csak… Maradt valami
utóíz. Miért? A köntös miatt. Másnak a köntösét vettem fel.
Valamiért kipakoltam mindent a zsebéből, a mosógépre.
Felhívsz? Hát persze. Van miért köszönetet mondanom neked. A
nő felsóhajtott: egyszerűen csak ekkora tapasztalatom van –
annyi, mint egy kisiskolás ábécéskönyvben, amelyikben gyakran
az a feladat, hogy kép alapján írjunk fogalmazást; nulla
tapasztalat, ismételte meg. Minden jó volt.
A takarékban valutát váltottam be, leültem egy padra, és
spanyolfalként szétnyitottam magam előtt egy Sport-Expresst:
minden véget ért, többé nem lesz velem, a zsíros homloka, az
ápolatlan szemöldöke, az izzadságszaga – elfelejtem ezeket is;
nem értettem, amit olvastam, és mint ifjúkoromban a HÉV-en,
elszunnyadtam az újság fölött. Mennyit? Egy óra már
valószínűleg eltelt, ennyi elég, hogy összeszedje magát és
elmenjen, bepötyögtem a lépcsőházi kódot, és szomorúan néztem
a szaladó léptek után: haza kell hozni a kutyát, és… De ez Aljona,
összeaszottan, elsötétült arccal, és úgy adta elő, mintha a
szoknyája alól a lábam elé tenné:
– Elváltam.
És hunyorogni kezdett, elkapott a boszorkány, úgy döntött,
elvégzi velem, amit kell, a lépcsőn, én benyomtam a lépcsőházba,
és ott együtt érzőn megsimogattam, miközben arra gondoltam:
eltelt-e már egy óra? hiszen nem maradt más már a lánynak ott
bent, mint lezuhanyozni, és megszárítani a haját. Aljona
magabiztosan lökdösött felfelé a lépcsőn az ajtóm felé.
A folyosón nem ég a villany, megkönnyebbültem,
fellélegeztem, nincs itt a lányos hátizsák, eltűnt a hajcsat is, nincs
itt a cipője sem, a vendégpapucsok rendben, párban állnak, az
ágy bevetve – vonszoltam magammal Aljonát a konyhába, a
csészék elmosva – ennyi! Azonnal megkönnyebbültem. Aljona
nem csüggedt: kedvesem, kedvesem, drágám, ugye most már
együtt leszünk – elszámolok huszonhatig, és megmondom neki,
hogy dolgozni kell mennem –, átöleltem, és úgy forgattam, mint
egy babát, próbáltam elkerülni az ajkát, és akkor hirtelen
megláttam: a fürdőszoba ajtaját villanyfény éles rései szűkítik le;
nedves lett a tenyerem – bár csak égve felejtette volna a
villanyt! – de az ajtó kinyílt, és az élő, valódi, nedves hajú lány
felmutatta állítólag poros cipőjét:
– Nincs valami rongyod?

– Rosszul érzi magát? – Csuharev érezte, milyen hülye volt

kérdése, Aljona Szergejevna elkékült a sok bőgéstől, mint aki
temetésről érkezik –, és hová lett a miniszoknyája, hová a
száztizenhárom centi hosszú lába?
– Mit kell csinálnom?
– A harminckilences lakásba, abba, ni, ahol ki van törve az
ablak…
– Ne mutogasson.
– …be van jelentve Kirpicsnyikov fia, valaki van is a lakásban,
de amikor…
– Mit kell csinálnom?
El kéne küldeni a…
– Felmenni az emeletre! Becsöngetni a harminckilences
lakásba! Megállni a kukucskáló előtt! Ha megkérdezik: ki az? –
valamit válaszolni. Ha Kirpicsnyikov ajtót nyit, beleakaszkodni,
és tizenöt perc múlva én is fent leszek. – És odanyomott neki egy
cetlit a lépcsőház kódjával. Előre! – hadd kopogjanak azok a
cipősarkak. És még csak arra se volt ideje, hogy átfázzon a
közép-oroszországi hóviharban, miközben a kitört ablakot
kémlelte (otthon nekem is ki van törve az ablakom), Aljona már
ki is jött – nem nyitottak ajtót, ő pedig eljött, útközben kidobta a
szemetesbe az összegyűrt fecnit.
Mondhatjuk így is: Csuharev egyedül maradt – most mi
legyen? Ki ad neki meghatalmazást? Átfésülni Moszkvát, hogy
megkeresse a már halott, eltávozott és nyom nélkül eltűnt
Xxxxxxxx leszármazottak, és betenni a harminckilences lakás
postaládájába egy lapot – a házmester, amikor megtalálták, és
adtak neki egy üveg százhatvan rubeles Tchibo kávét, közölte: a
lakásban néha-néha felbukkan valaki, ő nem tudja, hogy kicsoda,
de a postát kiszedik. „Kérem, adják át ezt az információt a 39-es
lakásba. A 175-ös számú iskola (Sztaropimenszkij köz)
múzeumának kiállításszervezése ügyében keressük Feliksz
Kirpicsnyikov rokonait. Ismereteink szerint a Marija Uljanova
utca 9. szám alatt él Feliksz Kirpicsnyikov fia, Alekszandr
Felikszovics. Ha ez így van, tisztelt Alekszandr Felikszovics,
kérjük, lépjen kapcsolatba velünk a 431-91-61-es vagy 431-91-
60-as telefonszámon – Csuharev, kezdőbetűk, hálásak leszünk a
segítségéért.”

Szállingózni kezdett a hó, majd esőbe fordult, azután megint hó:

meggondolatlanul jöttem cipőben, novemberben meg fogok halni.
Borjával a buszmegállóban, a kifakult és kiszáradt eresz alatt
ácsorogtunk. Borjának rángatózott az arca, és a jobb szeme már
végérvényesen az orrnyerge felé csúszott. Zavaromban nem
tudtam, hová nézzek, ő megértette, és úgy fordult oldalvást,
hogy a jó szemét fordítsa felém, és kiabált; komor, reggeli arcok
lestek ki ránk az esernyők alól.
– Úgy döntöttem, mandarint fogok árulni! A mi időnkben! Ha
valaki sok pénzt akar keresni, hát keres! Mennyi munka
mindenfelé! Csak dolgozz! Mindegy, hogy infarktusom volt. A
mandarin gyorsan romlik… – Hirtelen elhallgatott, én pedig némi
késéssel fogtam csak fel, hogy suttog: – …Mindenütt a maffia.
– Miért beszélsz ilyen halkan? Borja?!!
– Lehallgatnak – forgatta félve két különböző irányba a
szemét Borja; mogorván rám meredt, félt körbenézni, és újra
üvölteni kezdett: – Miért beszélgetek veled? Hogy fejlesszem a
tüdőmet, hogy oxigénnel lássam el a légutaimat! Hogy
kiszellőztessem magam!
 – De hát ki hallgatna le bennünket?! Nézd – itt állunk kint az
utcán, buszok járnak…
– Ők hallgatnak le… A maffia – lehelte alig hallhatóan Borja. –
Csodálkozom is rajtad: hogyan maradhattál életben? De mit is
pazaroljuk az időt? Tudod, hogy Pamela Anderson elvált?!
Szétváltunk, és mintha nem ismernénk egymást, úgy
álldogáltunk a megálló két sarkában, megvárva és elengedve
néhány buszt; én a nagy seggű szoknyákat meg a tokákat
követtem a szememmel, Borja meggyőzően tanulmányozta a
menetrendet, ujjával óvatosan barázdálva a beüvegezett
térképet, mintha csak kedves, alvó arcon húzna rajzolatokat.
– Nem tudom, mit csináljunk meghatalmazás nélkül. Ha
legalább meglenne a srác naplója…
– Mire mennél a naplóval? – Borja eltakarta magát egy
újsággal.
– Leírhatta benne a Nyinához fűződő viszonyát, a titkos
szervezet terveit… És különösen Vano Mikojant.
Borja megvetően felvonta a tekintetét, odébb ment, visszajött,
és tagadólag rázta a fejét: nem.
– Miről írhat egy kisfiú a naplójában? A futballról meg a
biciklikről – dörmögte, amikor véletlenül egymás mellé
sodródtunk a buszon. – Olvasd el a naplót. Magad is
meggyőződhetsz róla.
– Honnan a fenéből szedjem elő?
Borja néhány megállón át hallgatott, miközben átengedett
valakiket, átadta a helyét, vagy helyet cserélt valakivel:
– Véletlenül.
– Mi?
– Legyen így: a napló véletlenül a kezedbe kerül. Miért kell
mindent megmagyaráznunk? Sikerüljön egyszer már valami
magától is! – Felindultságát leplezve kiszállt a buszból, és elindult
előre a járdán, miközben csapkodott a karjával: előre! hátra! –
mintha a kezét szárította volna, csakhogy ez valami kínai
légzőgyakorlat volt.
 És hirtelen, minden újabb ok nélkül, rosszullét fogott el –
mintha a jövő bűzlött volna. Elgondolkodtam a sorson, a
véletlenek hatalmán, a szétváló kezek, helyrehozhatatlan
pillanatban tett ügyetlen mozdulatok erején, a csempés padló
nedvességén, a combnyak törékenységén, a tavaszi horgászáskor
észrevétlenül felolvadó jég hatalmán, a cipőn, amely hirtelen
bajszot növeszt, s az ember elbotlik a fűző-bajuszban, és ennek
következményein, amelyeket csak jóval később, a tomográfián
fedeznek fel, teljes mértékben pedig csak a boncoláskor, a
huzaton, amely álnok módon keresztülhatol a fiatalok tánctól
átizzadt ingén, meg a macskakövön, amely hatalmas csontként
áll ki éjszaka az alapozásból; a telefonszám tévesen leírt
számjegyében rejlő hatalmas lehetőségeken, a lábon kihordott
influenzán, a vonatindulásig maradó idő téves kiszámításán, a
nem megfelelő időben átállított, vagy a megfelelő időben nem
átállított óramutatókon, a fontos információkat tartalmazó
papírköteg tragikus elvesztésén, olyan információkon,
amelyeknek rettentő szükségét váratlanul fedezed fel, vagy
egyáltalán fel se írtad őket (hogy nem kérdeztem meg? nem
gondoltam, hogy egész életemben emlékezni fogok rá, most aztán
hol keressem meg?) – elgondolkodtam még a megcsúszott
kocsikon is, az elszenderedett őrökön, a késve kiérkező
mentőkön, amelyek egykor lófogatú kocsik voltak, az elfelejtett
gyógyszereken, a három napig tartó havazáson, amely miatt nem
lehetett eljutni az ígért sírhalomig, ezért közvetlenül a kapunál
temették el, ahol meg tudták tisztítani a helyet – bocsáss meg,
anya.
…A jeges utcán valahová lefelé vezettek a Lubjankán álló régi
KGB-épülettől, úgy éreztem, sokáig mentünk, és befordultunk
egy lépcsőházba, amely tele volt aggatva táblákkal
(„Magasépületek Hivatala”, „Elektroszvjaz Folyóirat” – már amit
volt érkezésem elolvasni), felmentünk az emeletre az
„Olvasótereméig – szokványos, kerek ajtócsengő, beengedtek
oda, ahol az igazságot őrizték. Megnéztem: olcsó, lakkozott padló,
poros ablakpárkányok, virágos dézsák. Fikuszok. Elöregedett,
falon kívül futó villanyvezetékek. Az asztalok között keskeny
futószőnyegek. Olcsó, orosz tájakat ábrázoló képek, papíralapon.
Óra, amely a tarkóm fölött tiktakol.
Aludni szerettem volna. Tintadombokat rajzolgattam. Most
bármi megtörténhet velem. Micsoda?
– Itt a naplója. Bődületes baromság. Itt pedig – az igazságot
őrző vak NKVD-s belelapozott egy vékony füzetté
összeragasztott papírkötegbe – vagy a fiú, vagy a lány apja fejti
ki nézeteit erről az… ö-ö incidensről…
Tűnj el, ne bántsd ezeket az embereket. Ez az én ügyem.
Megtapogattam: kiderült, hogy két kis füzet. És mindkettő
vékony, hogy az ördög vigye, nagyon vékony! Az első – egy
iskolás saját készítésű naplója. A másodiknak címet is adott:
„Feljegyzések”.
„Házi feladatként” „az itáliai reneszánsz történetét” tanulták a
szovjet hatodikosok negyvenegy őszén (én mit tanultam
hatodikban? a kegyetlen jobbágyrendszert, és a paraszttömegek
egyre növekvő forradalmi hangulatát? Kondratyij Bulavint?
Sztyepan Razint?), vagy Sahurin csak hencegni akart vele a
kujbisevi vidéki bunkók előtt?
A továbbiakban német verseket írt be, sokat bemásolt,
igyekezett. Lapozgattam, lapozgattam, és az egyik versnek
Mexico volt a címe. Az a város, ahová Nyina készült elutazni.
Minden bizonnyal véletlen egybeesés. Vagy beletrafáltam? Miről
szól a vers? Csak nehezen tudtam kibetűzni a költőt – Heine. A
birodalom által jóváhagyott német költészeti antológiákban
(amelyek tartalmazták A párt és A munkanélküli című
szonetteket is) a Mexico című verset nem találtam. A
négykötetes Heinében mindössze egyetlen, kivételesen hosszú
vers van a spanyolok és aztékok közötti háborúról, amely a
Vitzliputzli címet kapta, a vérszomjas, emberevő istenségről, és
olyasmi van benne, hogy „Nach des Kampfes Schreckenstag /
Kommt die Spuknacht des Triumphes…” Késleltetve mindent,
ami megadatott, újra átlapoztam Heinét, megpróbáltam kitalálni,
mit másolhatott át Vlagyimir Sahurin a füzetébe, mit írhatott
Heine egy hatodikosról, aki megszökött Kujbisevből a
szerelmével, átlépett a hetedikbe, befejezte, és agyonlőtte magát
vagy meggyilkolták, megpróbáltam ennek a fiúnak a szemével
olvasni, habár a szemem továbbra is a sajátom maradt… talán
ezt?

Szökj meg velem, légy hitvesem,

pihenj, pihenj a szívemen,
s ott messze földön majd szívem
hazád és otthonod legyen.

Ha nem jössz, én itt meghalok,

és akkor majd hiába van házad,
hazád – mert otthon is
3
magányos leszel s hontalan.

És egy megoldott algebrafeladat, amelyet piros ceruzával

átlósan áthúztak. Az első füzetbe semmi egyebet nem írt a srác.
Félredobtam, amin átrágtam magam, és óvatosan kinyitottam
a „Feljegyzések”-et, ha valaminek lennie kell, akkor éppen
ebben, és beléptem az idősebb Sahurin görcsös sorai alá,
amelyek boltívként hajoltak a fő tartalom bejárata fölé: minden,
abszolút minden, amit itt olvashatnak (az apa sietett, izzadt,
egyszerre mindenkinek szólt – az NKVD ismeretlen hadnagyától
kezdve az Államvédelmi Bizottság tagjaiig és a zsarnokig – akihez
csak eljut, kizárólag a saját bőrét mentve – a fiából már csak
krematóriumi szálló por maradt, azt meg ki látta… a
„Feljegyzések”-et a berezelt Redensz csak a temetésre vitte el az
apának), mindez – kitaláció, Vologya egyhuzamban, egyetlen
ülésre írta, és 1941 őszéről fogalmazta, „hogy megmutassa a
többieknek, milyen tudott lenni Vologya…”, de mindez nem
igaz… Én bizony vitatkoznék veled, te alacsony termetű,
énekkedvelő Alekszej Ivanics, egykori repülőgép-gyártási
népbiztos (két Lenin-rend, első fokozatú Kutuzov-rend, első
fokozatú Szuvorov-rend stb.), vitatkoznék az igazságról, a
kitalációk realitásáról és valódiságáról, arról, hogy valójában mi
mozgatja a fiatalt is, az öreget is – de már nincs idő, egyelőre
fenntartják számunkra az aknamezőn az átjárót…
Mottóként a fiú a következőt tette meg: „Mindig résen lenni,
elfogni minden tekintetet, minden szó jelentését, kitalálni a
szándékot, meghiúsítani az összeesküvéseket, mímelni a
kijátszottat, majd hirtelen egyetlen lökéssel feldönteni a
ravaszkodások és kiagyalások fáradsággal rakott, nagyszabású
4
épületét – ez aztán az élet!”
Azonnal úgy éreztem, hogy valaha, egy korai folytatásban ezt
már hallottam vagy olvastam – könyvízű, lenyalt szöveg, ezt
fennhangon el nem mondod, mi ez a szemét? de mert siettem,
félrerúgtam; ha visszamegyünk, be fogom pötyögni az
internetbe, és kiderítem, honnan van ez a szarság… Na!
Lássuk, mit mondasz.

„Kujbisevbe evakuáltak bennünket. Van itt egy bolondok háza.

Minden lakója úgy véli, hogy Párizsban lakik.”
„Holnap megyek Engelsbe, hogy megismerkedjek valami
német lánnyal.”
„Senkivel sem ismerkedtem meg, nem volt rá megfelelő
alkalom, de a német lányok charmant – szinte mindegyikük.”
Szeptember 20. Felbukkan egy német lány, „szőke, kék
szemű, Zoja”, rögtön utána: Szeptember 22: „Ma először
bombázták Moszkvát. Elég furcsán érzem magam…”
(„Bombázták” és a modoros három pont… és Moszkva első
bombázásának dátuma – hogy jegyezte meg ha csak egy évvel
később fogalmazta?)
Szeptember 29. „Elmentünk Zojához (németül Zenitának
hívják). Nem hiszem, hogy szerencsétlenség érhet.”
„Minden vidámsága egy pillanat alatt eltűnt, a tekintetéből az
ilyenkor kötelező szomorúságot áradt.
Megszorítottam a kezét – ő ugyanolyan kézszorítással felelt.
Az első lépést megtettük.”
„Visszafelé, a dácsán találkoztam Valjával – először veszem
észre, hogy a falusi lányok ilyen szépek tudnak lenni. Vállamra
tette a kezét, és kertelés nélkül kijelentette: »Minek fölöslegesen
időt vesztegetni beszélgetésre – cselekedjen – háborús idők
járják!« Nem kellett kétszer kérnie.” (Tizenhárom éves!
nagyjából minden érthető.)
Augusztus 5. (Miért? hiszen most volt szeptember…)
Augusztus 6. (Miért tér vissza a nyárba?) „Irával
csónakáztam.” „Ma nagy győzelmet arattam.” „Elbűvölő
szeméből kigördült két könnycsepp (mint Voszkreszenszkij úr
regényeiben).” (Mihail Voszkreszenszkij, egy pap fia, gúnyneve
szerint a „Moszkva-parti Walter Scott”, 1867-ben halt meg
életében viszont kielégítette a „középosztály” igényeit, „a
zsibvásárok írója”, kedvelték és a regényeiben (negyven kötet)
„egész halom szenvedély, törvényes és törvényellenes, esemény
esemény hátán”, démonikus hősök, érzelgős, patetikus
hangvétel – ki adta Vologya kezébe Voszkreszenszkij könyveit?
Szofja Mironovna, aki művelt szolgálókat vett fel, vagy a fiú
csak szedte valahonnan, és beírta, hogy „mint Voszkreszenszkij
úr regényeiben”) „Furcsa – mondta a lány lassan és
elgondolkodva –, sose beszéltünk erről, és akkor hirtelen… Ilyen
váratlanul…”
A legjobb válasz egy új csók volt!
All right!
Augusztus 10. „Elmentem Zenitához. A nap olyannak tűnt,
mint »Austerlitz napja«. »Furcsán találkoztunk, és furcsán
válunk el.« (Butuska! Hisz a »szerelemben«!)”
„Csak este nem éreztem jól magam, amikor a rádióban
befogtam az Ich hatte einen Kameraden című dalt” (németből
úgy fordítható, hogy Volt egy bajtársam…, a „tovariscs” ebben
a jelentésben értendő, és miféle rádión hallgathatott egy úttörő
német katonadalokat, amikor a katonáink százezrével estek el
a nyugati határnál?!).
„Pszichológiai tanulmányokat folytatok bizonyos Milicával,
Klavával, Galjával, Martával és Nellivel.” „Elkezdtem olvasni
franciául a Notre Dame-ot – de érzem, hogy alaposan
elfelejtettem franciául.” (És egyre kevesebb és kevesebb teleírt
oldal marad! Tényleg nem lenne benne semmi?!)
„Felhívott maman: – Mars az óvóhelyre!”
Szeptember 10. „Moszkvába érkezett José Díaz (valahol már
előkerült nálunk ez a derék spanyol…) – apuci (hogy beszél ez a
népbiztosról a háta mögött, »apuci«, »maman«, azt, hogy
kapott a pofájába az apjától, nem írja meg?!) elhozta hozzánk
ebédre (most akkor Kujbisevben vagy, vagy Moszkvában?).
Díaz azt ígérte, ad nekem szépirodalmat spanyolul.”
Október 12. „Összeverekedtem Jurával. Azt mondja, Moszkva
nem tart ki – ilyen lenne az orosz lélek? (Jura – ez Korenbljum,
az agyonlőtt Kirson fia, a fiú nem félt tőle, hogy fölösleges
dolgokat mondjon, úgy látszik, nem ő az egyetlen, aki így
beszélt negyvenegyben Kujbisevben. És úgy látszik, nem csak a
zsarnok emlékezett meg negyvenegyben az »orosz lélekről«…)
Tessék. Tetszett neki az osztálytársnője, Galja Kujbiseva
(Kujbisev városában Kujbisev lánya, unokahúga? Később,
Moszkvában neki kevert le egyet földrajzórán, hogy a lány
kevesebbet fecsegjen a szökésről, és hozzá ment el a halála előtt
Nyina Umanszkaja), és Kujbisevába beleszeretett Vologya
barátja, Romanov is. Vologya nem egyenesen járt el (és ekkor
elgondolkodtam: két fiú és egy lány, csak nem ismétlődik meg
minden?), és felvázolt egy tervet: „Szeretnék gyors
kibontakozást. Megismerkedek vele mint közvetítő, aki maga is
nevet a barátja lépésein, mert úgy vélem, gyerekesen ostoba.
Meglátjuk, mi lesz. Mint mindig, biztos vagyok a győzelemben.”
És egy szám: 6. November, vagy mi?
Galja ma megkapta a levélkét. „Galja! Sok mindent szeretnék
mondani magának, és mivel ez nagyon sürgős, a barátom,
Vologya Sahurin fog magával beszélni, mivel nekem ma, sajnos,
erre nincs lehetőségem. G. Romanov.
Válaszolja ma meg a jelünkkel, eljön-e 8:30-ra a Lenin-
emlékműhöz.”
(De este nyolc harminckor novemberben sötét éjszaka van,
most is november van, este hat óra, és lópikulát se látni!
Esetleg a második váltásban jártak iskolába? Már jeleznek:
ideje mennem, igen, befejezem…)
„A következő szünetben elbűvölő mosollyal biccentett.
Romanovot egész idő alatt magam mellett tartom, nehogy
történjen valami.
8:15-kor odamentem a megbeszélt helyre, és elbújtam
(hazudnál inkább valamit a Volga felől fújó, átható szélről…)
Akaratlanul is hevesebben vert a szívem.”
Megjött a kislány, ő elnézést kért a késésért, lefestette a
barátja szenvedélyét, „miközben ügyesen balfácánnak állította
be”, és kérte, hadd kísérje el; a lány: de hisz itt lakom a közelben
– mire ő „tapasztaltan” felkapta: annál jobb, mert kevés időm
van arra, hogy valakit kísérgessek.
„Mindennek folytatásaként szemmel tartottam, és láttam,
hogy győztem.
Végül kissé meghajtottam a fejem, annak jeléül, hogy a
gondolatomat befejeztem, és megköszöntem neki, hogy abban a
tisztességben részesített, hogy beszélhettem vele.”
„És miután kézen fogtam ezt a nehéz felfogású lányt,
elvezettem abba az irányba, amerre mutatta.”
A ház előtt eljátszotta a finálét is: „Galja… Ez tényleg… ennyi
volt…”
„Már nem volt képes elrejteni a felindultságát: »Nem, nem!…
Csak ne legyen vége!«
Még egy város elesett tüzérségünk erejétől.”
A betűk véget értek.
– Kérem, adja le a dokumentumokat.
– Igen. Bocsánat. – Szóval, ilyen naplókat vezetett, és adta át
őket megőrzésre Redensznek: olvasd el, és kürtöld ki az egész
osztálynak; a megdöntöttek „listáját”; az apja megint csak
remegő kézzel írja: „1941. június 11-én a feleségem, Szofja
Mironovna, a húga, Anna Mironovna és a barátnője, Sz. M. Rahil
Grigorjevna Gurevics Szaratovba érkezett, igen hazafias
hangulatban. Egy Szaratov melletti dácsán laktak, és nem jártak
be a városba.” Miért magyarázkodsz, te vasember – a fiad
meghalt –, és ki előtt sírsz? „Vologya tehetséges, nagyon rendes,
szófogadó fiú volt, de ezt nem értékelték a moszkvai iskolában, a
társai körében, és otthon ugyanolyan kisfiú maradt, a gyerekek
számára pedig kigondolt mindenféle hazugságot, mert szégyellte
a jó magaviseletét” – nem ő gyilkolt, suttogja a népbiztos,
keressétek a közelében… „Amikor 1941-ben Moszkvába
érkeztünk, a család a népbiztosságon lakott, és Vologya sosem
maradt Szofja Mironovna felügyelete nélkül.”
 A SÖTÉTSÉG

Novemberben (enyhe telet ígérnek) esik az eső, én mentem és

mentem, lefelé a városban, fagyoskodva, fújva ajkamról az
esőcseppeket, értelmetlenül nézegetve a mobilomat: nulla hívás,
nulla üzenet, 17:42, 17:43 – átfutottam a Petrovkán, és a zászlók
alatt bevettem magam a Marriott Hotel csöndes melegébe,
bennfentesként – nem néztem körül, nem lassítottam le a
lépteimet, hogy beszédbe elegyedjek a kopaszra borotvált
őrökkel és puccparádébe bújt portásokkal, egyenesen, aztán
jobbra a virágkádak mögé, ahol a felsőbb kaszt képviselői,
csuklójukon arany és üveg csillog, megjátszottan élénk, lebarnult
térdű tolmácslányok körében, fehér csészéket emelgettek az
ajkukhoz; tébláboltam kicsit, mintha keresnék valakit a kerek
asztalkák között – és mindannyian úgy hallgattak el, hogy
kedvem támadt nem túl hangosan azt mondani, hogy „Allah
akbar!”, és kezemet a dzsekim alá csúsztatni… Nincs itt – még
tovább, jobbra, a boltív alatt –, Borja egy különteremben ült,
kemény – mintha kartonból volna –, csíkos öltönyben,
hozzápréselődve két lebarnult, szemüveges, homoszexuális
fickóhoz. Borja számokat írt nekik egy szalvétára, hol két, hol
három ujját mutatva – közben úgy tett, mint aki nem ismer meg,
de azért diadalmasan felemelte a tekintetét.
– Nincs benne semmi. Csak az elolvasott könyvek listája.
Lehet, hogy ez a fiú egyáltalán nem létezett?
Borja szerette volna megkérdezni: előfordulhatott-e, hogy
összeolvasott mindent, és ezért ölt (ma úgy kérdeznék: belőtte
magát, és ezért ölt)? Összeolvasott mindent, és ölt. Igazi
pisztolyból egy igazi kislány tarkójába, aztán amikor megnézte a
kiloccsanó agyvelőt meg a rángatózó rovarlábakat, hallotta a
disznóhörgést és – visítást, a saját halántékába is beleeresztett
egyet, még a zsebéből sem vette ki a kezét. Nem, ezt én nem
értem. Fontos-e ez a Nagy Kőhíd történetében?
Az igazság emberei, miután lezárták az ügyet, hátrafordultak a
hangra, amely mindenkit szólított. Sejnyin még fellépett a
Szovjetunió részéről vádlóként a nürnbergi perben (később
agyament emberek azt írták: hóhér vádolt hóhérokat!). Amikor
egy teherautó véletlenül elgázolta a Zsidó Antifasiszta Bizottság
vezetőjét, Mihoelszt, Umanszkij barátját, akkor a zsidó közösség,
amely nem értette meg a jelenkor elvárásait, nemcsak azt
követelte hevesen, hogy a Malaja Bronnaját kereszteljék át
Mihoelsz utcának, hanem független nyomozást is! (olvasta a
zsarnok a jelentésekben), és hogy azt a legjobb nyomozó, Sejnyin
vezesse (sokan viszont azt suttogták, hogy ez a nyomozás
függetlenül és öntevékenyen már folyik); és Lev Romanovicsnak
ez öngyilkos módon hízelgett is, pontosan 1949 végéig, amikor
nyugdíjba küldték gyerekes és kamaszos indokkal – „szereti
túlszínezni a dolgokat”, szenzációhajhász”; és még hevületében
(ki nem józanodott ki a háború utáni három-négy évben) és a
lefelé menő ágban visszautasította a kriminalisztikai intézet
vezetését, és megkapta Sztálin-díjat a„Találkozás az Elbán”
filmért, de kilencszázötvenben a rendszert kiszolgáló társai már
kozmopolitizmust és továbbélő zsidó nacionalizmust véltek
benne felfedezni, Lev Romanovics pedig megcsúszott, és rövid
csúszás után belezuhant a lékbe, és az első kihallgatásokon nem
talált magában annyi erőt, hogy tagadja, hogy ő volt a
„nacionalista drámaírók csoportjának” vezetője, s egy május végi
reggelen, a dácsáján kicsit távolabb ment a házától, sokáig
álldogált magányosan a virágzó almafák közt az örök, néma ég
alatt, és miután háromszor is körbenézett, hirtelen elmormolta a
régi, véreskezű pártemberhez méltatlan szavakat: milyen jó
lenne kivándorolni Izraelbe, és legalább az utolsó éveket félelem
nélkül élni le… A cellatársai mint fukar emberre emlékeztek
vissza rá. Mellesleg ugyanúgy, mint Sahurin népbiztos is.
 Sejnyin a lék szélébe kapaszkodva, karmait a jégbe vájva,
cipőjét ledobva, hörögve beismerte az apróságokat: a
beszélgetéseket, a lelkiállapotát, a „zsidó befolyást”, de M. B.
Makljarszkij, aki barátja és szerzőtársa volt, öntöttvas bugaként
húzta magával a mélybe, amikor beismerte az „összeesküvést”,
sőt még a „földalatti szervezkedést” és az „Amerikával való
kapcsolatot” is: a tettestársak életre-halálra szóló küzdelmet
folytattak egymással a szembesítéseken, ki-ki védte a saját
hazugságát, de a zsarnok meghalt, az idők megváltoztak –
ugyanazon a napon engedték ki őket, és együtt mentek ki a
kapun, fogtak kocsit, és az úton hazafelé (ez a legenda járja)
megállapodtak, hogy megírják az Éjjeli őrjárat színpadi vázlatát,
Sejnyin pedig 1967-ben (talán május 11-én) szívrohamban
meghalt, habár a szívére sose panaszkodott.
Berija marsall, Sztálin legtehetségesebb apostola a zsarnok
halála után, aki mindent tudott a 175-ös iskola tanulóinak
ügyéről, megpróbálta megszerezni a hatalmat, de június 26-án
letartóztatták, és sietősen agyon is lőtték az „imperialista
hírszerzők pártfogása”, valamint „kapituláns magatartás és
morális züllöttség” miatt. Nem tudni, hogy Beriját őrült és
gyorsított eljárást követően agyonlőtték, vagy (mint sokan
gondolják) az alteregóját ítélték el, az igazit pedig nagy kaliberű
géppuskákkal szitává lőtték a Kudrjanszkaján álló villája
ostromakor – mindenesetre tény, hogy a marsall „ügye” kapcsán
halálra ítélték még a Negyedik Birodalom ügyének két másik
nyomozóját, Bogdan Kabulovot és Lev Jemeljanovics
Volodzijevszkijt is.
Épségben maradt, és tovább élt még a paraszti származású
Nyikolaj Sztyepanovics Szazikin (vagy SzO-zikin, kinek hogy
tetszik), őt mindössze csak az altárbornagyi rangjától fosztották
meg, és némi töprengés után követően kizárták a pártból;
tanította még egy kicsit az elvbarátait, majd a Középgépipari
Minisztériumba ment át, hogy megdolgozzon a nyugdíjáért, és
1975-ben halt meg (egyes állítások szerint 1985 januárjában).
Egyszer, amikor egy pékségben összeakadt Szergo Mikojannal,
mint mindig, komor pillantást vetett rá, és szó nélkül ellépett
mellette, ment a dolgára. Megfosztották-e vajon a két Lenin-
rendjétől? Vagy vitték a koporsója mögött?

Korán sötétedik, fél négykor mintha már beköszöntene az

éjszaka, nyújtogatja szürke, sötét nyelvét, habár a meleg
becsapta az orgonarügyeket; azonnal elvesztettem egyik
örömforrásomat – a szombatot a bolhapiacon, de nem nagyon
kapálóztam: úgyis minden elvész… Megteheted, hogy ne menj?
Akarod, hogy veled menjek, drágám? szeretnél egyedül? történt
valami? (Arrébb lökni, megszabadulni – megszabadulni a forró,
idegen testtől és ingerlő makacsságától.) Nem, egyszerűen csak…
Veszkődni az esőben… Összefagysz. Mi érdekes van egy
bolhapiacon? Caplatni a sárban. Nekem minden érdekes, ami
neked az, és ugrándozott, és tapsikolt: menjünk! – Elfelejtetted,
te aljas, hogy nem vagy tizennyolc éves. A Mark peronja melletti
üres térségen, a moszkvai körgyűrű és a Szavojlovo felé vivő
vasút kereszteződésénél olyan gazemberek árultak régi
holmikat, akik nem keresték meg az izamajlovói bolhapiac
helypénzére valót; a sárban, cikcakkban szökellve gyorsan
körbejártuk a lemezjátszókkal, ikonokkal, szamovárokkal és
fából faragott medvékkel beterített hosszú asztalokat – sehol
semmi: csak a Leningrádi Karburátorgyárban készített,
hóttunalmas matrózok, a „doni hadjáratból” származó, letört
fegyverű „kardos vitéz”, amelyet a tulai Arzenál bocsátott ki;
eleredt az eső, és a kacskaringós ösvényen át elindultunk a
fűzfák alá, ahol el lehet felejteni az esőt, ahol a földről, leterített
celofánról árultak, nem óva az árut az esőtől – nincs is mit óvni…
nem bírtam megnyugodni, pórázon, idegen akaratnak
engedelmeskedve mentem… Egyre több gyűrött, halott után
maradt ruha, rég megöregedett gyerekek ágyneműje,
kistányérok, csiptetők, függönykarikák, tükrök, gatyagumival
átkötött dóznik, amelyekből hiányzott a cigaretta, és minden
elképzelhető, amit csak műanyagból csinálni lehet… Könyvek –
Minden a bulldogokról, A vodka és Sztálin, na igen, vagy
Tizenhat módszer arra, hogyan boldoguljunk vécépapír nélkül,
A kétfejű nő ismét terhes; mohón fordultam a hangok irányába:
„a benne lévő cin alapján feltehetően ón”, Aljona a nyomomban
haladt, vigyázva csillogó, fekete csizmájára, próbált lelkesedni,
leguggolt, hogy megnézze, megtapogassa és megmutassa nekem,
mit talált, észrevette, hogy mások így csinálják, úgyhogy nekem
is tetszenie kell – és mosolygott hozzá; amikor egy rám mosolygó
nőt látok, ideges leszek. Hová tette a gyerekét? A kefélni vágyó
emberekről szóló filmekben semmi szükség gyerekekre. A
gyerekek csak zavarnak. A gyerekek bosszantanak.
– És ilyen katonád van-e? Miért csak fémeket gyűjtesz?
Az orosz nyelv jelentős része és minden magyarázkodás
tökéletes undort vált ki belőlem. Nagy kitérőkkel, a tócsákat
kerülgetve körbejártunk mindent, és meglepődtem: ennyi az
egész – és megálltam a betonkerítésen tátongó lyuk előtt,
amelyen keresztül az emberek átvágtak a peronhoz; valamiért
rendőr posztolt mellette, Aljona pedig boldog, illatos
könnyedséggel ölelt át – és a zsaru végigmérte a jól öltözött,
csinos nőt –, nem rossz. A nem rossz nem tart sokáig. Akár az
örökkévalóság. Na és? Akkor mi marad nekem? Kedvelni fogom
a macskákat meg az orgonát.
– És holnap?
– Megyek dolgozni.
– Vasárnap? Akarod, hogy veled menjek?
– Egyedül megyek.
– És ki dolgozik még vasárnap? Golcman ott lesz?
– Nyugodj meg. A titkárnő nem dolgozik vasárnaponként.
– Csak megkérdeztem. Mi van ebben? Miért kapod fel
mindjárt a vizet?
Csak minél gyorsabban, nincs itt semmi – nem marad más,
mint hazamenni, a lépcsőházig tartó utat már most utálom;
pecsenyesütő bódék között, a megálló padján egy összevert nő
aludt, szőke parókája félrecsúszott, kilátszott alóla kopaszra nyírt
feje.
– Hogy fogjuk megünnepelni a születésnapomat, hm? –
nyávogott és továbbra is ott lógott rajtam. – Gondolkozz csak!
Találd ki, mit adsz ajándékba – és számra tapadt, nem hagyta ki
a nyögéseket sem, mint aki mást sem akar, s nem bírja ki hazáig.
– És hogy fogjuk megünnepelni a te születésnapodat? Mit
szeretnél, kedve-es?
Hogy mit szeretnék: a ház előtt odaadni neki a táskát, menj fel
egyedül, én elmegyek a sarokra, veszek cseresznyét – és soha
életedben nem látsz többé.
Aljona mindig utolsónak megy a fürdőszobába, mintegy: hogy
szeretnéd, szeretnéd, hogy előbb én? – de mindig ő fürdik meg
utánam, két órán át készülődik, kinyitja, elzárja a vizet;
buborékok, suhogás, prüszkölés, otthonos csend, ajtónyikorgás –
és diadalmasan belép, pacsuliszagúan, mint egy drogéria,
leengedett lobonccal, mindig új fehérneműben – aludni készülsz
ebben a bugyiban?! És hamisan, mint egy gyerek, suttogva:
„Alszol?” – és minden este talál alkalmat arra, hogy kacarásszon
a sötétben. Számba nyomuló csókok, keze véletlen elkapja a
farkamat.
Hagyj egy kis várakozási időt. Elhúzódik – csöndben sír, de
úgy, hogy halljam, őszintén ásít és szipog, én pedig maradok,
félve, nehogy úgy mozduljak; robbanásra készen, és – tehát,
nem alszol?! hiszen mondtam: kelts fel azonnal, ha nem bírsz
elaludni! na, gyere ide hozzám, majd én elaltatlak… és undorító
nevetés. Lehet, hogy azért nem bírok aludni, mert fülledt a
levegő? Nyissuk ki az ablakot. Vagy nem azon az oldalamon?
Átfordulni – de így mindig megbököm, képtelenség kikerülni,
mindenütt ott a keze, valamelyik testrésze, ha elhagyja az ember
a vackát, mindjárt odagördül, mint egy tuskó, súlyosan, vaksin –
csak a gyerekek álmában bízhatsz. Az éjszaka felerősíti a
hangokat, alattunk – az a nyomorult péntekenként bőg, és okád
a fürdőszobájában, valami rohadék meg vigasztalja, fölöttünk
köhécselésbe kezd az asztmás nő; tévé, zubog a víz a
szennyvízelvezetőben; nem gyakran és nem is későn, amikor
még egyedül fekszem, és csak készülök arra, hogy tűrjek és
várjak, egy emelettel följebb egy kislány, de lehet, hogy már nem
is kislány, mindenesetre vidáman tipeg a magassarkújában, leül
a zongorához, és eldicsekszik a tudásával a vendégségbe érkezett
nagyapjának, megtanult valamit, ami közelebb áll az ősz
emberekhez, és klimpírozni kezdi: sze-re-tett vá-á-ro-som… a-
aludj… bé-é-ké-sen…
Amikor végül eltűnnek a fogkrémmel megtisztított fogak és a
nyálas nyelvek, a könnyek, kimutatta, hogy boldog, vinnyogva
jelezte az orgazmusát, és végre elalszik, mellettem csak egy
emberi test marad. – Ha egy nőnek már nincs ereje ahhoz, hogy
nő legyen, moha lepi be, és szőr, már nem is nő, mégis sokáig él,
jóval tovább, mint a férfiak.
Megpróbáltam felkelni, és kisurranni a konyhába, hogy
olvassam N. Korobkov A hétéves háborúját (a Védelmi
Minisztérium Állami Katonai Kiadója, 1940), amely elveti
Schulenburg, Preuss, Huschber, Ollech, Stuhr, Hasenkamp,
Ranke, Schaefer, Brückner, Vitztum von Eckstädt, Oncken,
Arneth, Wagner, Hermann, Ruamer, Korff, Duncker, Naudet,
Beer, Heigel, Schwarz, Koser, Bernhardi, Delbrück, Mehring,
Folz, Hinze, Bernay és mások állításait, melyek szerint az
Erzsébet-kori orosz hadsereg valamely félig-meddig szkíta hadi
módszereket alkalmazó félbarbár hadsereg volt, ám a betűk
összefolynak előttem… Lapozom az egykori hadszínterek
(Zorndorf, Freiberg) térképét, valaha kívülről tudtam az
úttörőszobában lógó térképről az összes félszigetet, amelyek
közül egyre több volt a piros meg a rózsaszín, „szocialista
választás”, dob, kürt, Szergej Lazo a gőzös kazánjában, Aljona
feltétlenül kijön a konyhába, hogy ismét megpróbálja; meg ne
mozdulj. Hozzászoktam, hogy titokban magam elé képzeljem a
titkárnőt, habár nincs ebben semmi különös, az embernek kell
valakire gondolnia elalvás előtt, hogy legalább egy kis kedve
legyen a holnapi naphoz – milyen lesz a titkárnő, amikor holnap
bejön? Nehéz leélni az életet anélkül, hogy „bele ne szeressen
valakibe” az ember, nem marad már semmi se hátra, csak a
halál, ezért aztán felszeded az agyagos földről az utolsó héjat is.
Golcman vette oda dolgozni, én eleinte észre se vettem, ül ott
egy lány, vézna, egyenes háttal a számítógépnél, új hang – már
telefonál is nekem: be fog ma jönni? Maga ma nagyon csinos.
Köszönöm. Mindig hallgatott, ha nem a munkáról kérdeztem –
Aljona persze próbálkozott, nemegyszer rá is fázott, ami
előfordul az emberrel, miközben a kislánynak is elmagyarázta,
hogy persze, hogy nem akarod lenyelni a spermáját, és ragacsos
szájjal repülni innen.
Eleinte. Egyetlen egyszer – egyetlen szóval, semmivel se hozta
tudtára a titkárnője, hogy közelebb szeretne kerülni hozzá,
tovább bent maradni, habár meg kellett volna tennie: ha a
főnöke megkívánta, akkor annak meg kell lennie.
Egyszer-kétszer összeértek az ujjaik, amikor a titkárnő bevitte
a teli csésze kávét.
Eleinte, amikor az iroda még üres volt, a főnök kifaggatta: kik
a szülei? A titkárnő röviden válaszolt, miközben a kekszét
majszolta. Elváltak, amikor én… Az édesanyja szintén ilyen szép
volt? Igen, bólintott rá futólag.
Amikor mindenki azt gondolta, hogy nincs bent a
munkahelyén, és Aljona, a zsákmányt óva nem ült rá a telefonra,
az előtérben egy ismeretlen, magas lány szabad és vidám hangja
csengett, habzsolta az életet – s csak Aljona jelenlétében vált
titkárnővé.
Kezdetben így volt, azután pedig próbáltam becsapni magam:
hadd segítsen a nyomozásban, úgy látszik, van hozzá tehetsége,
csak hogy ne kelljen beismernem: egyszerűen gyakrabban
akarom látni – most a titkárnő ott kísértett minden éjjel, és
hallgatta, és azt válaszolta, amit nem is mert remélni, és
leereszkedtek valami lepedőre, mint a vízbe – ő mintha csak
matatott volna az ujjaival a sötétben, és most, amikor az
embernek aludnia kellene, aztán szülők nélkül maradni, és a
kínzás után eltűnni, úgy érezte, hogy nem a nő bozontos, nyirkos
nyílásával, és nem a combjával akar közelségbe kerülni. A
vállával. A kecses és sápatag testével. Nem egyszerűen csak
beléhatolni, hanem a mindent felfaló, öngyilkos, teljes közelséget
– olyan régen nem akarta már ezt, hihetetlen, hogy ez a titkárnő,
ez a lány mivel fog meg ennyire engem, egy ősz hajú férfit?
Akarom, hogy megkaphassam?
És mit fogok csinálni utána? Egyszerűen csak nézni fogom
biztonságos távolságból. Észreveszem, hogy ritkán hord
szoknyát. És soha sem hord térden felülit. Mindig vastag
harisnya van rajta – vagy anyajegy van a lábán, vagy szőrös.
Nem tudtam elképzelni a bugyiját, kicsi és minden bizonnyal
szerény, szánalmas mellét, és hogy milyen a lába köze, az mintha
nem is lenne fontos, és a legtöbb, amit szerettem volna – menni
vele a tölgyek között, hallani a hangját, ahogy hozzád fordul,
kézen fogva átvezetni a… na, jó, legyen ősz, tócsák, rothadó
levelek, egyszer csak átölelni, belemélyeszteni az ajkam a
szemben lépdelő… Csak nehogy megsebezzen! Hogy ez a távoli
és számodra szükségtelen titkárnő leányzó, ez a
hasznavehetetlen ember váratlanul ne okozzon neked túl nagy
fájdalmat.
Aljona kiugrott az ágyból, és nagy zajjal a konyha felé indult –
ha ő rosszul érzi magát, mindenki üvöltsön! Kivártam sorsom, és
a körülmények és a következmények nem maradtak el.
Homlokát az ablaküvegnek támasztva felkínálta magát, bámulta
az esőt – gyere, simogass meg; de az ablakpárkány széles,
cserépben ibolyák, befőttes üvegekben sós uborka áll rajta, meg
egy tócsa, amelyet a hűtőszekrény eresztett… Belecsavarta
magát a függönybe, és szellemként kísértett. És nyüszített.
Magától nem érhetett véget, átöleltem, de nem volt elég,
megsimogattam, nem nyugszik le addig, míg szét nem teszi a
lábát – azt hiszi, ez a biztos, csak ez mentheti meg… Mi van? mi
van? mit sírsz? – Aljona őrült szemmel nézett rám, és rázott, én
ezt már mind láttam a tévében – ezerszer! –, csinált az egész.
Csak lennék túl rajta!
– Csak most fogtam fel: elhagytam a férjemet. Elhagytam a
férjemet! Nem. Te nem vagy hibás. Én hagytam el a férjemet,
így akartam. Én magam. De csak most fogtam fel, mit jelent ez,
eldobni a férjet. Sose látom már, amikor alszik.
Aztán egyre gyakrabban, előbb hetente egyszer, aztán
kétnaponta, már nem csak éjszaka… Aztán úgy érzi, megtalálta a
megoldást: gyereket akar! Hiszen szeretsz, ugye? Vagy nem
szeretsz?
Nyafogott, üldögéltünk, nem kapcsoltuk fel a villanyt,
megdörzsöltem a mellét a sikamlós anyag alatt, Aljona
felnyögött, és lecsúszott a padlóra. Egy harminckét éves nő a
térdét nyomorgatta a kőkemény, fűtetlen konyhai járólap, ajka
ott matatott a férfiasságomon, haját a tarkójára simította, és
szemét az égnek emelte: így írják a szexuális útmutatókban –
közben nézz egyenesen a férfi szemébe – ez izgató, és jó, ha még
hozzáteszed, „Milyen hatalmas! Milyen finom!” Véresre dörzsöli
az ajkát, mi pedig elernyedünk, miközben hallgatjuk, hogyan jön
izgalomba és csendesedik el a hűtőszekrény. Zsákutcában, forró
sírban, csecsemőpelenkában hunyorogni kezdtem, és mint
mindig, reménytelenül elindultam a folyosón a málnaszínű,
lángolva ragyogó testek közt (legalább egy arc lenne azok közül,
akikre vágyok!), bekukkantva a kollégiumi szobákba, a
szárítókötelekre dobott takarók nem biztonságos fala mögé, a
gyermeküket egyedül nevelő anyák albérleti lakásába, azokéba,
akik csak szombaton reggelenként fogadnak, amikor a
kislányukat elviszi a nagymama, próbáltam megragadni a
kezüket s a fény felé fordítani őket: te vagy az? –
felkattintottam, mint egy kapcsolót, megtapogattam a szőrzetét:
bekapcsolt? és másik ruhában, nem?! és ki volt az a nagy mellű?
akinek cuppogott a segge? ki szopott a beragadt liftben, miután
ügyesen megnyomott egyszerre két egymás melletti gombot is?
ki dörzsölgette magát vérvörös körmeivel, és kente szét a mellén
a spermát, és kiabált a zuhany alatt, amikor a forró víz
engedelmesen behatolt – és kis híján elmentem a visszahőkölő,
vékony… titkárnő mellett, zavarodott volt, úgy tűnt, kialudta
magát, finom ágymeleg áradt belőle, hálóing, valami
szokványosan fehér a kecses vállán… álldogált egy darabig, majd
hirtelen, leplezetlenül és elszántan hozzám tapadt, hozzám
nyomta meleget árasztó, izgatóan súlyos és izmos, vékony testét
– én megdermedtem, amint átöleltem, beszívtam, beszívtam
teste illatát, ittam nedvét, a szúrós víz elömlött bennem, és
szétfeszítette a torkom, ő pedig olyan volt, mint amilyennek
gondoltam, sőt még több, és csípte a szemem, hogy mindez
megtörtént, és máris mindjárt vége lesz, minden lány – csupán
elvarázsolt ajtó, mely a szemétgödörbe vezet, nem szabad
leragadni egyikőjüknél sem, azonnal menni kell tovább, de most,
de még… majdnem sírtam, dühös voltam magamra, fogalmam
sem volt, mit mondjak, mit kell ilyenkor mondani, ő könnyedén
felsóhajtott, és mintha eszébe jutott volna valami, leguggolt, az
elvesztett kulcsaiért – csak nem?!! –, és nesztelenül, mintha
semmi közöm sem lenne ahhoz, amit éppen csinál, együtt érzőn
és óvatosan megérintett az ajkával, már nem is éreztem az ajkát,
amint testemmel belezuhantam a kicsi, kényeztető, mocorgó
melegségbe, és felfogtam: ő van ott, ez – ő, ezt ő csinálja, ez azt
jelenti, hogy ő… nem képes leállni, mintha csak hegyről repülne
lefelé, orgonaillatban, nyárfák nedves rügyének illatában,
esőáztatta tavaszi föld illatában, és egyre nő: összeszorított
ajkakkal felnyögtem, és örömteli kínok közepette kiadtam,
kiadtam magamból mindent, ami a karmaiban tartott, és
zsibbadt karom felváltotta a halál, s egy pillanatra
megkönnyebbültem… Aljona – sebzetten forgolódott a padlón,
dörzsölte a térdét, felegyenesedett, és öklendezését
észrevehetően elnyomva nyeldekelt – hiszen szeret engem! és
várta, hogy mit mondok – nos?
– Nagyon köszönöm. Olyan boldog vagyok.
– Ne köszönd meg – mosolyodott el –, hiszen tudod, hogy én
magam is mindig akarom. A kis huncut – egy csoda! – éppen
olyan, amilyenről írnak – suttogta, és boldogan mosolygott: nem
kell tovább szenvednie. És e pillanatokban én egészen biztos – ő
legalábbis ezt remélte –, hogy senkit sem akarok, és senkivel se
tudok, engem most hagyni kell aludni… de a vonalas telefon
felébresztett, Aljona az arcom alá dugta, miután bennfentesként
megnézte a kijelzőn, hogy ki az – és alvás utáni savanyú szájízzel
lehelte rám a nevet – azét, aki örömittasan hívott fel. De az is
lehet, hogy közben elmúlt néhány éjszaka – és mind egyformára
sikerült: egyre rosszabbra.

Csuharev felüvöltött: levelet hagyott Kirpicsnyikovnak a

postaládájában! semmi esély! De tegnap este, amikor Csuharev
befeküdt a fogorvosi székbe, és Karnauhova doktornő szó szerint
ráfeküdt, és állát az ő homlokához dörzsölte! – Kirpicsnyikov
telefonált! Telefonált! Németországban él. Holnapután
visszamegy Németországba, de amikor Csuharev megkérdezte
tőle, mikor tudnának találkozni, Alekszandr Felikszovics azt
felelte: bármikor, ettől a pillanattól kezdve!!! Elmehetek
magával? Csak tessék! Ja, és még: Kirpicsnyikov maga is
anyagot gyűjtött erről az ügyről, és mindent megmutat, de még
az is lehet, hogy ideadja, vagy akár el is adja!
Bedobtam a mappába Nyina Umanszkaja néhány fényképét,
hogy felfrissítsem a kliensét, a vadászok elejtették a vadat,
találtam egy tiszta lapot is; amíg írtam, Aljona a hátam mögött
állt. Mindjárt átölel. Mintha ez a közös örömünk volna.
„ÉN, MIRGORODSZKIJ Borisz Antonovics, miután
megkapom a felhatalmazást KIRPICSNYIKOV Alekszandr
Felikszovicstól, hogy megismerkedhessem az r-788-as számú
ügy anyagával az Oroszországi Föderáció FSzB levéltárában,
kötelezem magam, hogy nem említem meg KIRPICSNYIKOV
Alekszandr Felikszovics családtagjait a 175-ös számú iskola
múzeumának kiállítási anyagában a beleegyezése nélkül,
valamint semmilyen körülmények között sem teszem
nyilvánossá a KIRPICSNYIKOV család életrajzi adatait.” A
legfontosabb, hogy a meghatalmazásban szerepeljenek
Kirpicsnyikov személyi igazolványának adatai.
– Menjünk, kapjuk el Kirpicsnyikovot. Azt mondjuk neki: adja
meg az engedélyt. És mi akkor nem nyúlunk az apjához. Fel lehet
ajánlani neki száz dollárt. De legfeljebb ötszázat.
– És ő is jön? Hogy elvonja a kliens figyelmét. A meztelen
térdével. Én pedig, ha otthon leszek, csináljak ünnepi ebédet?
– Borjával megyünk.
– Most ennyi? Kirpicsnyikov aláírja a meghatalmazást. Június
harmadikán kimentek a Nagy Kőhídra. Megtudjátok, ki lőtt rá
Nyinára… És minden véget ér. Ebben az ügyben – úgy tűnt,
most nem akarja elsírni magát. – Azonnal elbocsátod a titkárnőt?
– Azt hiszed, nekem mindig csak egy dolog kell…
– Nem, kezdem azt hinni, hogy neked még ez sem kell. Mi kell
neked? – Elhallgatott. – Nem félsz attól, hogy egyedül maradsz?
– Újra elhallgatott. – Mitől félsz? – És nem remélte, hogy
válaszolni is fogok. – Kirpicsnyikov az utolsó, aki meghatalmazást
adhat. Csak fogalmam sincs, mit csináltál volna, ha nem
bukkantok rá.
Mit csinálnék – más úton mennék. Az, aki a kamaszlány
Umanszkaját lelőtte, nem elégedett meg azzal, amit kiszabtak,
megengedtek, kijelöltek számára. A zsarnok megérezte a vágyat,
amely belülről olvasztotta fel a birodalom páncélját, és amely a
két hetedikes életébe került, „farkaskölykök!”, az ő
sólyomcsapatát, vasgárdáját rozsda rágta, túljutottak a csúcson –
a háborún –, és a nem túl közeli győzelem után nyomban
érezték, hogy napjuk lenyugszik: a protézisük közé tömött
tengernyi kása és a felfekvésekkel folytatott értelmetlen harc
után – irány a Kreml, a Novogyevicsi temető fala, a füstös
vaskapu mögött, futószalagon, rozoga csónakon, érdemjelek
aranycseppjeivel díszített párnák piros habjain, halotti ének és
halálhörgés – „Papot!” – nélkül. A vasemberekben mintha lejárt
volna az óramű, míg a fiatal emberek zsigeri vágytól reszketve
előkaparták anyáik énekeit, a kispolgáriság televényének piszka
megjelent a körmük alatt – a papa és mama suttogása a
túlvilágról felkorbácsolta vérüket, lábukat befonták az
események gyökerei, semmit sem tehetsz, s egy pillanatban,
amikor nem figyeltek rájuk (ha nem ölték volna meg Nyinát)
kedvük támadt (ha csak egy kicsit is) hétköznapian,
nélkülözésben élni – Umanszkajának, az amerikai harisnyát
hordó kislánynak szétlőtt feje a zsarnokot nem izgatta, ám
halálára sokaknak – mindenkinek – választ kellett, hogy adjon.
 GÖNDÖR HAJTINCS

Közeledett a „háború után”. A Birodalom hirtelen úgy érezte:

többet vívtak ki, mint amennyit kaptak belőle; a vasembereket
is, a csőcseléket is hatalmukba kerítették a kívánságok; a
zsarnok arra gondolt: ne adja-e ingyen a kenyeret. Ogarjovóban,
az egykori főkormányzó, Szergej Alekszandrovics nagyherceg
birtokán, a „korai modern” stílusú házban (egyáltalán van ilyen?)
nyári hétvégeken összegyűlt a társadalom krémje: a
Kommunista Párt Moszkvai Bizottságának titkárai, a
Szakszervezetek Szövetsége Összoroszországi Központi
Tanácsának titkárai (akinek kell, tudja, hogy kik), a Moszkvai
Területi és Városi Tanács bojárai és diakónusai: dominóztak,
röplabdáztak, gorodkit játszottak vagy összemérve magukat az
Állami Ellenőrzés Minisztériumának első titkárával,
Scserbakovval, gyakorolták a teniszt, családiasan, közös asztalnál
ebédeltek, és Sz. M. Sahurina, aki egy évvel korábban temette el
a fiát, amikor a dácsáról hazafelé betért Ogarjovóba (még egy év
volt hátra a Győzelemig), a gyülekezet kellős közepén váratlanul
felkiáltott: hogy van ez, hogy már közel a győzelem, és mi
továbbra is… szegényesen élünk! Ilyen rendezetlenül. Itt az
ideje, hogy kialakítsuk az életünket… Amilyen megillet… Hogy
villákat építsünk.
Ezeket lángolóan igaz szavakat az a Szofja Mironovna mondta
ki, aki a Repülőgép-gyártási Népbiztosság ellátási
igazgatóságának élelmiszerkészleteivel spekulált, és híres volt
porcelán iránti szenvedélyéről. Ha Sahurina vendégségben
asztalhoz ült, első dolga az volt, hogy felfordította a tányérját, és
megnézte a „hátsóját”: miféle készlet ez? Gyűjteménye
gyarapodását egy és ugyanazzal magyarázta, anélkül hogy
bármit kitalált volna: én segítem élelmiszerrel az öcsémet, ő
pedig (szintén Mironovics) hálaképpen nekem ajándékozta ezt a
csodás készletet.
Sahurinát rendre intették, hogy hallgasson (nem független
személy vallomása, hitelessége nulla): hány ember él
Moszkvában barakkokban! De – gondolom – mindannyiukat
meglepte, milyen örömtelien-izgatóan hangzott el a nyári
levegőben dühödt, titkolt vágyuk, kimondták, megszületett – és
egyre nőtt; egyvalaki meg merte tenni, tehát a többieknek is
szabad most már. De mi az, hogy a „miniszterné őnagysága”, ha
magának a zsarnoknak a lánya is ugyanazokról az aranykilincses
tölgyfa ajtókról és hangtalanul ténykedő szolgálókról álmodozott:
„Az emberek boldogságra, egoista boldogságra vágynak…
Szeretnék, hogy az élet végre-valahára európaivá váljon, és
Oroszországnak…”; ha a vezérezredesek a feleségük meg az
adjutánsuk jelenlétében azt beszélték: „a továbbiakban a népet
ketté kell osztani »kiválasztottakra«, akiknek ugyanúgy, mint a
leszármazottaiknak, irányítaniuk kell, és be kell tölteniük a
társadalom vezető szerepét, és »nem-kiválasztottakra«, akiknek
nincs más dolguk, mint hogy dolgozzanak”. A jövőjüket
valamennyien nem a tervnek megfelelően, nem tervezetten
látták, ugyanúgy, mint a Sahurin fiú, nem a kommunizmusban; a
földi paradicsom nem jött el akkor, mint a játékban: gyerünk,
osszuk fel újra!
A. I. Sahurin – együgyű lélek! – továbbra sem értette, miért
vesztette el a fiát, új lakása berendezéséhez mozgósította a
népbiztosság legkiválóbb műbútorasztalosait (ugyanazokat, akik
a zsarnok dolgozószobáját is helyreállították a Központi
Bizottságban, miután bombatalálat érte azon a napon, amikor a
zsarnok a gyűlöletes 175-ös iskolával kapcsolatban felmordult,
hogy „Nocsak, kasztosodunk!”). Már nem feszélyezték magukat:
télikert, uszoda, negyven négyzetméteres masszázsszalon
(körülbelül, hiszen én csak a lakás felét láttam, azt is csak
egyszer), két szint, az alattvalók öntötték a népbiztos bronz
mellszobrait – Sahurin lakását ismerte egész Moszkva, a zsarnok
azt dörmögte: „Nagy lábon él Sahurin. Helytelenül él Sahurin.” A
népbiztos azt olvasta magáról a lapokban, hogy „nagy orosz” – és
fogadásokat rendezett a Granovszkij utcai lakásban: népbiztosok,
marsallok, az Állami Ellenőrzés Minisztériumának titkárai,
művészek, a Nagyszínház basszistája, Rejzen és a felesége…
Fesztelen környezet, anekdoták, zongora.
Elfelejtettem, töltött-e éjszakát Sahurin a nevezetes lakásban.
A palotát hamarosan felosztották. Az egyik felébe beköltözött a
repülőgép-konstruktőr Lavocskin a családjával, a másikban a
népbiztosság szállodája rendezkedett be.
Mint mindenki, aki megpenészedett a leült idő alatt, Alekszej
Ivanovics is, ha megszólították, gondtalanul fel és előre tekintett
– negyvenéves vezérezredes, két Lenin-érdemrend, egy Vörös
Zászló érdemrend, egy első fokozatú Kutuzov-érdemrend (és
nem sokkal korábbról a Szuvorov-érdemrend!) tulajdonosa,
akinek tizennégy (!) helyettese volt, pózolt a szobrászoknak, és
kinézte magának a Kremlben, az égben a posztot – ezekben a
napokban a zsarnok váratlanul rejtélyesen hosszú szabadságra
távozott Szocsiba, mintha csak lehetőséget adott volna az
utódoknak arra, hogy egymásnak essenek, vagy (mint sokan
vélik) az agyvérzését titkolta – ha jól tudom, október 9-én
utazott el.
Sahurin követte üdülni. Egy hónap múlva a zsarnok magához
hívatta kedvencét a dácsájára, a Malij Ahun hegy lábához:
ünnepeljük meg együtt M. I. Kalinyin születésnapját –
hetvenéves lett. A népbiztost, a „nagy oroszt” a zsarnok
szívélyesen fogadta (habár a Fekete-tengernél az alattvalóival
szemben szigorúan viselkedett), sőt Poszkrjobisevnek még azt is
meghagyta, hogy kísérje ki a népbiztost a vasútállomásra.
Tudta-e a zsarnok (tudta, hiszen az Államvédelmi Bizottság
„JaK–9-es, VK–107A motorral felszerelt repülőgépről” szóló
jelentése vagy két hónappal korábban már megérkezett, és a
Légierő parancsnoka, Novikov meg is kapta már a megrovást,
mert „nem volt elég állhatatos kötelezettségeinek
teljesítésében”, és gondtalanul – mint a többi érintett is – azt
gondolta, hogy ezzel vége is, mi ez a VK–107A motor)? És
fontos-e egyáltalán? A zsarnokot amiatt tartják szadistának,
mert mindent tudott, de szemtől szemben mosolygott, és beszélt
a további feladatokról, az utolsó óráikban kényeztette az
embereit, akikre nem volt tovább szüksége – és mielőtt
meghaltak volna, sokukban feléledt a remény; de ki tudja, hogy
mit érzett a zsarnok: élvezte-e a patkányok naivitását? Vagy
elhatárolta-e személy szerint önmagát, a hús-vér embert, a
himlőhelyes embert (egyébként a himlőhelyekről is sokat
vitatkoznak) a sorstól, a halhatatlan orosz föld kegyetlen,
nagyszerű szolgálatától, amely a KOMMUNISTA PÁRT ÉS AZ
OROSZ NÉP KÖZÖS ÜGYÉVÉ – kiáltotta ki magát? Jogában
állt-e…
A vonat (Poszkrjobisev, a zsarnok ezer szemének egyike
integetett neki a kezével vagy a sapkájával) elvitte Moszkvába a
felhőtlen és immár gyermektelen Sahurin házaspárt, északra a
kaukázusi melegből – Alekszej Ivanovics mosolygott az ő debella
Szonyájára (honnan tudhatom? én mosolyogtam volna), úgy
érezték, szárnyalnak, Poszkrjobisev pedig, miután visszatért a
zsarnokhoz, jelenthette a részletet, amelyet észrevett: az a
helyzet, hogy Sahurinékkal együtt visszament Moszkvába a
személygépkocsijuk is, a szerelvényhez hozzákapcsoltak még egy
pőrekocsit is. Alekszej Ivanovics, aki mindig a legnagyobb
kényelemre törekedett, a szabadságára a saját, hadizsákmányból
szerzett kocsijával együtt érkezett. Minden bizonnyal a hétüléses
Horchhal. Sahurinnak majd lesznek éjszakái, évei, hogy szép
sorjában visszagondoljon erre búcsúztatásra a Szocsiban, s erre
az átkozott autóra.

A folyó túlpartján, idős korában (két éve maradt hátra) Sahurin

összetalálkozott Molotovval a dácsák közötti téli úton – Molotov
egy másodpercmutató makacsságával, egyenletesen haladt előre,
és sétapálcájával a jeget kopogtatta.
– Hogy miért ültem… – rágódott rajta Sahurin (ezt az idióta
kérdést tette fel neki a kívülálló utód, ez a tintanyaló lélek, nem
tudva, hogyan hogyan éget, milyen forró a nagyok lángja). – Tőle
kérdezd – Molotov a csizmája sarokvasát csikorgatva éppen
mellé ért. – Ő ültetett le.
– Mondj érte köszönetet, hogy csak keveset adtak – tanácsolta
Molotov mindenféle gyerekes „jó napot!” nélkül, ahogyan kellett,
mintha semmi sem változott volna, és vonszolta magát tovább,
Sahurin pedig – őszinte könnyek között kezdett töprengeni a
zsarnok óriási államfői bölcsességéről és kivételes, veleszületett
képességeiről.
Hogy miért? A fegyverkezési népbiztos, Vannyikov úgy vélte:
Sahurin a kormányzat engedélye nélkül megváltoztatta a vékony
lövedékköpenyes légvédelmi ágyúk konstrukcióját. Szóbeszéd
járta szivárgó repülőgépüzemanyag-tartályokról is. A rossz
adalékanyagokról: a Kurszki kanyarulatban a Jakokról leváltak a
furnérburkolatok – a ragasztó miatt; a vegyészek vacak
minőségű ragasztót adtak, ami kiszáradt a napon.
Hogy miért? Írtak az önkényesen kiegészített (vagy
csökkentett) főtartókról is, írták, hogy lemaradtunk a
sugárhajtású technikában. A bekerített és megpecsételődött
sorsú németeknek már negyvenháromtól (minden e dátum körül
forog!) kezdődően voltak sugárhajtású gépeik, az egész világnak
kikürtölni a lemaradást nem szabad – úgyhogy kapóra jött a
Jak–9-es a maga elcseszett motorjával.
Vaszja Sztálin maga mögött hagyta a „repülősök ügyét”:
nyáron, a potsdami konferencián (változtak a nyomozók, a
börtönök, a méltatlan fiú szeretett beszélni, úgy érezte, amíg
beszél, addig nem lövik agyon), az elnököktől és
miniszterelnököktől hemzsegő ülések közötti rövid szünetben
találkozott az apjával is, így ni, ahogy mi most itt magával
ülünk… Abban az időben a németországi repülős egységek
parancsnokának beosztását láttam el, ezért voltam ott (Vaszját
az ezredparancsnoki posztról negyvenháromban „részegeskedés
és kicsapongás miatt” leváltották)… azon a napon, emlékszem,
június volt, és apám azt kérdezi tőlem: na, hogy tetszenek a
német repülők? Az igazat megvallva, nem fogtam vissza
magamat, „szenvedélyes repülős” voltam, és az igazat megvallva,
nem is voltam teljesen józan, úgyhogy kifakadtam: a német
repülők olyanok, amilyeneknek lenniük kell, a mieink viszont –
csupa szarság. Apám erre valami olyasmit mondott, hogy
takarodj innen. Én meg meghánytam-vetettem magamban, s
miután kijózanodtam, és jelentést írtam apámnak a mi
technikánkról meg a németekéről (M–107) – a Központi
Bizottságban (én szólaltam fel elsőnek!) a beszámolómat
elolvasták, és úgy döntöttek, hogy a Légierőt sugárhajtásúra
hangolják át, mint a németek, és „én semmi esetre se vagyok a
híve annak, hogy kisebbítsük Sahurinnak és Novikovnak,
Malenkov e két lakájának hibáját”.
A zsarnok elszólta magát: „Segítettek nekünk feltárni ezt az
ügyet a fronton szolgáló pilóták”; a „fronton szolgáló pilótákat”
minden bizonnyal legelsőként Abakumov hallotta meg, amikor az
igazság emberei jelentették neki: rossz minőségű repülőgépeket
gyártanak, a pilóták odavesznek – a légi balesetekről szóló
jelentéseket meghamisítják, a népbiztos és a marsallok elrejtik az
igazságot, csak hogy pénzt meg kitüntetéseket kaphassanak.
Meg lakásokat.
A zsarnok meghallgatta Abakumovot (a kihallgatásokon a
megöregedett Abakumov így hörgött: semmi közöm hozzá, az
imperátor utasított!), és rábólintott: igen, ideje ezekkel is, de…
szóval, ügyelni kell a… És Vaszja rohant, hogy aláírásokat
gyűjtsön (hetvenötöt) a szép, halált hozó levél végére, azon
igyekezve, hogy minél több Hős gyűljön össze; kiderült, hogy a
pilóták nem szerették Sahurint, Gromov tábornokot felbőszítette
a háború utáni első év: „nem bontakozhatott ki az alkotókedv…
Hiszen a légierőnket vagy lovasságiak, vagy gyalogosok
irányították…” Ahogyan Novikov marsall felnyögött a Politikai
Bizottság ülésén, mikor hirtelen rájött: a VK–107A motorért
kapott megrovással a dolognak nincs vége: „Mit akarnak tőlem?
Én gyalogsági tiszt vagyok.”
A valóság és a vélt valóság találkozásában felismerhették:
amikor a zsarnok Sahurint ajnározta a Malij Ahun lábánál álló
dácsája asztalánál, Alekszej Ivanovics már nem létezett.
A zsarnok kipihente magát, visszatért, véget ért a háború, a
zsarnok pedig mintha elhidegült volna az emberektől, kevesebb
ülés, jelentés, találkozó – december 18-án bent járt nála Sahurin
(hogy pihent? és maga hogy ért haza?), és 27-én (utoljára) egy
óra negyven percet töltött bent nála – valami miatt (jegyezte
meg magának talán azon a napon Alekszej Ivanovics) fél év óta
nem hagyják kettesben a zsarnokkal, mindig ott van Jakovlev is;
letelt az egy óra negyven perc, és Sahurint örökre elengedték.
Nyomban utána bementek hozzá az igazság emberei, Berija és
Visinszkij, meg a repülést felügyelő Malenkov – nyilván semmi
jelentőséggel sem bíró egybeesés csupán.
Eltelt négy nap, december 31. volt (Sahurinék várták az újévi
vendégeiket), Merkulov, az állambiztonsági népbiztos bevitt egy
lapot a zsarnoknak: miután „jelzést” kaptunk, tanulmányozni
kezdtük, mi is folyik a Repülőgép-gyártási Népbiztosságon a
hadizsákmányból származó személygépkocsikkal. Lényegében
őrület, mint mindenütt. Először is összeállítottak egy negyvenegy
főből álló listát, akik külföldi kocsit „kaphatnak”. Aztán ezt
megnyirbálták: huszonegy főre. A munkával nem törődtek, csak
erről folyt a beszélgetés: kinek Tátra, kinek BMW. A futkosás
eredménye: Tupoljev kapott egy Mercedest, Iljusin, Lavocskin,
Mjsziscsev, Szandler (a hátország parancsnokának helyettese)
egy-egy BMW-t, Jakovlev, mellesleg, csak egy szerény Hudsont,
és Sahurin egy másik helyettese, Gyementyev egy Wanderert.
Sahurinról. Egy ötszemélyes Buick és egy LaSalle (1940-es
évjáratú, az USA-ból hozták), egy hétszemélyes Horch, egy
kétszemélyes, nyitott Auburn, egy Opel (a felesége, Szofja
Mironovna nevén), egy Mercedes-Benz és egy Buick (jelenleg
javítás alatt), egy Willis (vadászatokon használta), és Sahurin et.
nevén van még egy M–72-es motorkerékpár is (információink
szerint Gorki–10-ben, a dácsán található). Aláírás: V. Merkulov,
állambiztonsági népbiztos.
Alig kezdődött el az év, amikor január első napjaiban Sahurint
arcátlan telefonhívás képesztette el: nézzen már be a Párt
Ellenőrzési Bizottságára (az ő magaslataiban efféle intézmény
nem létezett), nem, nem kell senkit fogadnia, csak jöjjön el X-hez
– és mondott egy ismeretlen, semmit se jelentő nevet. A
népbiztos elővigyázatosan utalt rá, hogy elfoglalt, jelentést készít
a zsarnoknak, de talán valaki a helyettesei közül… Azt felelték
neki: egy óra múlva várjuk – és egy óra múlva, egy szűk
irodában, egy rosszul öltözött senki, aki életében először látott
élő népbiztost, közölte vele: határozat született a „Sahurin et.
szerénytelenségének ügye” kivizsgálására, mégpedig: mit tud
mondani arról a nyolc külföldi gyártmányú személygépkocsiról,
amely az ön nevén van – nem, gyerünk csak (ez a senkiházi azt
merészelte mondani neki, hogy „gyerünk csak”), írásban, a
jelenlétemben… úgy beszélt vele, mintha Sahurin nem tehette
volna meg, hogy feláll, elküldi őt a fenébe, és elmegy, mintha
ezek most itt bármit is megtehetnének a népbiztosnak, és
Alekszej Ivanovics, a zsarnok kedvence (egy hét telt el az utolsó
kézszorításuk óta), miközben próbálta visszafogni, meggyőzni,
csillapítani magát, körmölt, felsorolt, meggondolatlanul és saját
kezűleg, szinte mulatva ezen a barbárságon – el tudják képzelni?
–, már azt fontolgatva, ki fogja megállítani és megbüntetni ezeket
a pimaszokat, kit hívjon fel – HALLATLAN DOLOG! Na, mi van,
mi van, mi van?!!! – az Auburnt Novikov marsalltól kaptam
ajándékba (nem én hoztam ki, világos?), egyetlen alkalommal
mentem vele a reptéren, és a Szovjetek Szárnyainak készültem
ajándékozni – nekem mi a francnak? – egyszerűen nem volt még
rá érkezésem! Igen… A Mercedes… Nem, nem úgy, a „kis
Mercedes” – így írjuk, ez a család kiszolgálására van: ebédet,
élelmiszert hordtak vele, hozták-vitték apámat-anyámat, két
öregembert! Meg a feleségem járt vele – ő pedig második
kategóriás mozgássérült. Az Opel Olympia is eszükbe jutott!
Hogy jön ide Németország?! Azt még Minszkben vettük,
raktárról, a lengyel hadjárat során, 4500 saját rubelért! Csak a
neve Opel – i-ilyen kicsi, egyajtós, a legkisebb Opel! – csak a
javíttatása kilencszáz rubelbe került, világos, hogy csak a neve
van meg, de nem a kocsi! A feleségem járt vele két évig, a fiam
(volt egy fiam, Vlagyimir) tanult rajta vezetni. Az pedig, hogy
magammal vittem Szocsiba a kocsimat (térjünk a lényegre, a
fenébe fogok én itt minden egyes tétellel elszámolni maguknak!
akinek kell, tudja, hogy engem ez megillet!), azért volt, mivel ezt
tanácsolták az orvosok. Október 4-től kórházban feküdtem,
nagyon legyengültem, és az egyik orvos (eh, ide kéne írni az
orvos nevét, rangját, beosztását, hogy ne szánalmas hazugságnak
tűnjön) tanácsolta: vigye magával a kocsiját, minden népbiztos
így csinálja (hát ide akart kilyukadni)… Bűnösnek ismerem el
magam, igen, először is abban, hogy a kocsit a saját nevemre
írattam, másodszor, hogy elvitettem Szocsiba. Átolvasta, aláírta.
És a sorok fölé még gúnyosan odaírta: „vadászatra soha
semmivel se jártam”! Viszontlátásra.
És még ugyanazon a napon: „Titkos archívum. Szigorúan
titkos. Sahurin A. I. Pártkönyve száma: 0473630, párttagság:
1925 óta. 473-as jegyzőkönyv, №1, 1946. 01. 07. Sahurin et.
birtokában és személyes használatában volt 8 személygépkocsi.
Ez a tett arról tanúskodik, hogy mint magánember,
viselkedéséből hiányzik a bolsevik szerénység. 1. Megrovásban
részesíteni, és rávezetni a kartonjára; 2. Átadni a Szovjetunió
Minisztertanácsa tartalékalapjának a Sahurin személyes
használatában lévő kocsikból 6-ot, és meghagyni neki kettőt
személyes használatra.” Kapják: a népbiztosság, Bulganyin,
Hruscsov, Merkulov, Poszkrjobisev. A jegyzőkönyvet aláírta: a
Párt Ellenőrzési Bizottságának elnöke, Skirjatov (a bizottságra
történt behívás után sokan megértették, hogy isten mégiscsak
létezik; ha Skirjatov úgy fordult a pácienséhez, hogy „kedves”
vagy „kedvesem” – az ügye rosszul állt), majd négysoros
magyarázatot fűzött hozzá „J. V. Sztálin et.-nak”: „Nem akarja
elismerni, hogy ez az ő hibája, és minden magyarázata azt
bizonyítja, hogy ő nem lát ebben semmi különös törvényellenes
tettet. Ő (ravaszul nem nevezte nevén) láthatóan, elfelejtette,
vagy nem is ismeri a jó kis orosz közmondást: »Aki sokat markol,
keveset fog«, ami nagyon jól illik az életmódjához.” Skirjatov
tudta, mit várnak tőle – Sahurint még aznap felmentették az
állásából. Az életének ezzel vége lett!
Negyvenéves korában. Mindazt, ami hátramaradt, csak a
vodka tette elviselhetővé, és nem volt már semmi értelme: „…
ahogyan mindig, gyönyörű hangján A. I. Sahurin énekelt szólót”,
„szeretett énekelni”, „különösen a Göndör, göndör az üstökét”.
Március 16-án leváltották Novikov marsallt a gyilkos indokkal:
„nem boldogult a feladatával”.
Alekszej Ivanovics, aki már kezdte érteni, mi történt,
Malenkovtól várta, hogy megmentse őt, és hetvenöt nappal
később kapott egy szikkadt – mint levél a herbáriumban –
posztot: az OSzSzK Minisztertanácsának elnökhelyettese; kilenc
nap múlva azonban éjszaka eljött érte a Granovszkij utcára
Gorgyejev ezredes az embereivel – Gorgyejev vezette a zsarnok
kedvenceinek letartóztatását végző szolgálatot.
Sahurin egyedül várta azt, amit megérdemelt. Szofja
Mironovna kórházban feküdt. Hamarosan megfeledkezett arról,
hogy mozgássérült és súlyos szívbeteg, egy ismerős fehérnemű-
készítőtől, Henriettától, aki a Minisztertanács műhelyében
dolgozott, megtanult melltartókat varrni, és klienseket toborzott,
hogy megkeresse a betevőjét. Szofja Mironovna
fehérneműkészítőként sikeres lett.
Májusban a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma
megállapította a bűntényt: „a Fegyveres Erők felszerelésére
szándékosan selejtes repülőgépeket juttattak el, ami nagyszámú
légi katasztrófához és pilóták halálához vezetett”. A hét elítélt
gyilkosan hosszú időt kapott – hét, öt, négy, három, két évet –
volt, akinek ez nevetségesnek tetszett. Sahurin hetet kapott. A
vagyonát, ötszázhuszonötezer harmincegy rubelt az okozott kár
törlesztésére fordították.
 A MEGHATALMAZÓ

Vologya apja a börtönben kihordott néhány infarktust (a

körülmények nem kedveztek), panaszkodott a szívére, lábának
gyenge vérellátására. Hogy meg ne őrüljön, verseket másolt, és a
kanalával beszélgetett. A dokumentumfilm-stúdió műszaki
osztálya munkatársának (így mutatkozott be neki Iljin, a
harmadik ügyosztály titkos politikai igazgatóságának főnöke, aki
negyvenháromtól az NKVD és a SzMERS kölcsönös rivalizálása
miatt ült, és sokáig élt, amíg el nem ütötte egy autó) a cellatárs
nem tetszett (e vallomást azért óvatosan kell kezelni):
Sahurinnak étteremből hordták az ételt, „a kaját nem osztotta
meg”, és szidta a tettestársait.
Hogy mit gondolt, nem ismeretes, és mindössze ennyit írt
(hiszem, hogy tiszta szívből): „Csak a pártba vetett hit mentett
meg. Csak a pártba vetett hit, hogy tiszta vagyok előtte, csak az,
hogy miközben kínzásoknak vetettek alá és megszégyenítettek, e
nehéz évek egyetlen órájában sem éreztem magam a párton
kívül, csak ez mentett meg.”
Berija kimódolta, hogy Novikovot hamarabb kiszabadítsa,
habár mindkét barátért lelkiismeretesen küzdött – Novikov egy
fényesre kopott kék öltönyben kereste fel Szofja Mironovnát:
egyetlen alkalommal (a hat év alatt) kivitték sétára a belső
börtön tetejére, körbenézett, és meglátta a barátját, Ljosát. Ez
minden, amit tud.
Vologya apja, amint kiszabadult (a börtönben valami titokzatos
dolog történt a lelkükkel… a vasemberek közül sokan
megerősödve, jóképűen szabadultak, negyvenöt-ötven évesen,
erejük teljében, de semmi többet nem bírtak már), még azelőtt,
hogy a szüleivel találkozott volna, leült, és a podlipki
szanatóriumból írni kezdte: állítsák vissza a párttagságomat. A
testvéreinek azt mondta (szó szerint megismételve
Rokosszovszkij marsallt, a nagyanyámat és még néhány millió
embert): „Erre a kérdésre nem térünk vissza soha.” Szofja
Mironovna figyelemmel kísérte a beszélgetéseket: ne izgassák
fel. Csak a börtönbéli reggeli tornáról lehetett beszélni!
És inni kezdett (azok közül a vasemberek közül, akik
mindennap bejártak a zsarnokhoz az egyik ajtón, és mindennap
egy másikon ki is mehettek, sokan ittak), nem tudott
alkalmazkodni, és sokaknak úgy tetszett: lehetne szerényebb is.
Az akkori népbiztos, Gyementyev vette magához harmadrendű
helyettesnek – a kollégiumokon Sahurint tapssal, állva fogadták;
a születésnapján (az ötvenediken) olyan, önmagát dicsőítő
beszéddel rukkolt ki, hogy Gyementyev felállt, és kiment, az
ünnepség valahogy maga magától kifulladt, és a vendégek
elpárologtak. A minisztériumban „saját cselekvési programba”
kezdett – és az első „átszervezésnél” lejjebb helyezték, a
Külgazdasági Kapcsolatok Bizottságába, majd két év múlva
nyugdíjba lökték; ötvennégy éves korától kezdve Vologya
apjának nem maradt más, mint hogy teljesítse „A Szovjetunió
Háborús Veteránjainak Bizottsága” és a „Szovjetunió–Egyesült
Államok Baráti Társaság” megbízásait (maradéktalanul megfelelt
az elvárásoknak, mégis minden utaztatási névsorból kihúzta egy
láthatatlan kéz), és ott volt még a Manometr üzem
pártszervezete (ott kezdte ráverő kovácsként, és az
acélkalapácsok ugyanoda pofozták vissza), fotózkodhatott
bulgáriai üdülése alkalmával az űrhajósokkal – mellette Szofja
Mironovna, meghízva, kivágott fürdőruhában, kicsit magasabb a
férjénél, és harciasan magasba lendíti vaskos karját.
Üdülőt valahol Bakovkában jelöltek ki számukra, aztán
Zsukovkában egy rönkházat. Az írással is megpróbálkozott, de a
levéltárakból rettenetes megalázóan elhajtották, lopásért. Fel
nem foghatta, miért nem hagyják, hogy összehajtsa és zsebre
tegye azt a negyed lapot, amelyen ceruzával ez a sor állt:
„Sahurin et.-nak, azonnal végrehajtani a gép kipróbálását, és
jelenteni nekem. J. Sztálin” mintha a saját életében idegen lett
volna. Nem hordott egyenruhát, és a kitüntetéseit csak egyszer
tűzte fel, amikor a kis unokahúgát nem vették fel speciális
iskolába, és ki kellett járnia. Istenítette az Imperátort, Apánkat;
és ennek megfelelően őrjöngve gyűlölte Hruscsovot. Halála után
az íróasztalában megtalálták a zsarnok fényképét és a
kihallgatások feljegyzéseit – azoknak, akik olvasták, könnytől
ázott a szemük; de a papírok eltűntek, senkit azok közül, akik
olvasták, vagy látták őket, nem sikerült beazonosítanunk.
– Szofja Mironovna gondoskodása férje egészségéről
kikészítette Sahurint, az asszony állandóan konzultációkra járt,
és számolgatta az ételben lévő kalóriákat, lelkes drukkere volt a
szovjet hokinak – zengett tőle az egész ház! Sokat dohányzott –
előbb Belomorkanalt, aztán áttért a Novosztyira –, hipnotizőrt
hívott, hogy segítsen megszabadulni nikotinfüggőségétől – és –
az egész család görcsösen kacagott, amint hallgatta, hogy Szofja
Mironovna a másik szobában ismételgeti a ráolvasást: többé nem
dohányzom… a dohány kellemetlen…
A kiadásait felírta, és háborgott, hogy a húga nem teszi
ugyanezt: hogy tudsz így élni? Azt sem tudod, hány ezüstkanalad
van?
Egyszerre feküdtek be a kórházba, különböző emeletekre.
Szofja Mironovnánál vastagbélrákot találtak, és kivágták a
megtámadott szegmenseket (a bél bizonyos részeit), a férjének
pedig egyre romlott a szíve.
Este meglátogatta az ő szeretett Szonyáját (kettesben
maradtak életük végére, jövő nélkül, fiuk nem volt már), aztán
visszament a saját emeletére. Este tízkor telefonált az
unokahúgának: reggel vigyél ki innen. Reggel nyolckor a telefonja
nem válaszolt. Tizenkettőkor egy nő vette fel: maga a
hozzátartozója? Jöjjön, már nincs közöttünk.
1975. július 3-án éjszaka.
Szofja Mironovnának nem mondták meg, újságot nem adtak a
kezébe. A temetés idején a légierő marsallja, Szugyec ült
mellette.
Az asszony hidegvérrel nézegette a családi síremlék javasolt
terveit (magas, fekete, csiszolt kövek, amelyek alatt végre
találkoznak, és hármasban lehetnek – vajon sajnálta-e, hogy a
fiát elhamvaszttatták, alávetve magukat a forradalmi
elvárásnak, hogy hamuvá legyen az ember?) – és jóváhagyta a
megfelelőt. Nagyon józanul fogta fel az életet, minden fölösleges
aggodalom nélkül. Nem találtunk egyetlen olyan tanút sem, aki
Szonyát sírni látta volna.
Azt mondta: nem halok meg, míg be nem fejezem a férjem
könyvét – a nappaliban az asztalt állandóan fényképek,
jegyzetek, kutyanyelves könyvek borították – írta férje helyett
A győzelem szárnyai végét, helyesen felmérve, hogy amíg az
ember könyv fölött ül, és olvassa a könyvet – ez a legjobb mód
leküzdeni a halált.
– Nem. Itt sincs semmi, Borja. A „repülős-ügyben” a fiút meg
sem említik. Nem maradt más, mint megnézni Umanszkij
halálát.

Április – az ágak hegyén édeni virágok jelentek meg, olyanok,

amilyenek nincsenek a földön, még a nevüket sem találták ki. A
lányok egyet s mást megmutattak testükből. Fehér hasukat,
térdüket. Egy kis bőrt a mellükön.
– Menjünk el Mexikóba. Nem jártam még külföldön. Milyen
lehet ott, Latin-Amerikában? – És Borja felrántotta ragasztott
szakállát – a szakáll a füléig ért, és sörényként folytatódott
szürke, tanáros zakójának gallérján: a zakót valami tiritarka, az
anyja kötötte akármire vette fel – szűk mellkasú lény múzeumi
dolgozó! A hajtókájára kitűzött egy apró, kivehetetlen, pajzsos-
kardos jelvényt, és vékony, papos hangon, bégetős felhangokkal
beszélt. – Beszereztem készpénzért két üveg vodkát. A blokkok
nálam vannak. Csuharev úgy véli, hogy Kirpicsnyikov
alkoholista. Az ivászatot nem helyeslem.
 Mint születésnapra, mint egy széplányhoz második
látogatásra, mi, boldog vadászok az üreg előtt, az elcseszett 175-
ös számú iskola múzeumának anyaggyűjtői a Szegymoj
Kontyinent szupermarket szatyrába tett két üveg vodkával
elindultunk a Marija Uljanova utca 9-be, az emeletre, és
arcizmainkat elernyesztve becsöngettünk a lakásba – hogy is
szólítsuk egyáltalán… (én zsebre dugtam összetört csontú
öklömet, és előrelöktem a növényevő Borját), a vendégek
mosolyognak, á-á…
– Á-á-á… (vastag kéz, apró szemüveg valahogy Babelre
hajaz), ne vegyék le a cipőt, Németországban élek – ott nem
szokás levetni a cipőt (komoly laptop a dohányzóasztalon),
lakott itt nálam egy barátom, azt mondja, becsöngetett valaki, de
nem nyitott ajtót – nyilván maguk voltak, ugye? (Hazudik, ő
maga rejtőzött a kukucskáló mögött, és szemlélgette
Csuharevet, ő maga tűrte el a csengetéseket) Ez a lakás…
történelmi jelentőségű (széttárta a karját, és nagyon is
határozottan, némi édeskés felhanggal) – mielőtt Alekszandr
Galics külföldre távozott volna, volt szerencsém rendelkezésére
bocsátani az utolsó koncertjei számára a lakást. Volt szerencsém
e koncertek szervezőjének lenni! (E szavaktól kezdve
izgatottságot, valami ismerős érzést fedeztem fel benne,
Borjánál csörömpölni kezdtek az üvegek, ez pedig még csak
meg sem kérdezi, kik vagyunk, dühbe sem gurul – nem úgy van
az!). Menjünk a konyhába? (Kerek asztal, Sztratoszféra bonbon,
konyak, húsvéti kalács.) Tudják, az a szenny, amely Vologya és
Nyina ügyét elárasztja, engem nem érdekel! Hm, a kávé nem
sikerült túl erősre… Csak olyan… Haszja néni pisije. (Nem
mosolyodtam el, ő a csészék felé fordult, és anélkül, hogy ránk
nézett volna): Na, meséljenek! (Én várakozón kinyitottam a
számat, és észrevettem: Borja eszementen vigyorog) Igaz is!
Umanszkij csak a hatalom negyedik vonalába tartozott. Még
személyi használatú gépkocsival sem rendelkezett. Sztálin
minden további nélkül agyonlövethette volna! Igen, ez kivételes
eset az emberiség történetében (pontosan így mondta): a
gyerekeket letartóztatták, a szülőkhöz meg nem nyúltak. A
nagyapám a Lubjanka harmadik szintjén dolgozott, a fia pedig az
ötödiken ült, vegyenek cukrot is. A nagyapám jóképű,
tekintélyes férfi volt… A színésznek, Venjaminovnak nemes
hasonmása. Erőteljes volt, a hangja lenyűgözött mindenkit.
Levitan a dácsán azt javasolta neki: Pjotr Ivanovics, hagyja ezt az
ostobaságot, legyen bemondó! Naponta háromszor jelentett
Berijának. Számomra a zubbonyos ember – semmi, szemét! És
Sejnyin is ilyen volt… (Orra elé dugtam a meghatalmazás
szövegét, de nem vette észre.) Apám… Németországban halt
meg. Májusban lesz három éve. Rákban. Két hónap alatt. Áttét
volt az agyában. Fájdalmat nem érzett. Februárban még utol se
bírtam érni a jégpályán, májusban pedig már meghalt. Soha nem
mesélt semmit. Egyszer kérdem tőle: apa, honnan tudsz te ennyi
verset? „A börtönben tanultam.” Zsidó nőt vett feleségül, egy, a
megtorlások áldozatául esett ember lányát. Hazamentek az
anyakönyvi hivatalból, asztalhoz ültek – mindössze nyolcan.
Nagyapám odatelefonált: váljatok el, meghalt Zsdanov. (A
meghatalmazást a szemmozgása szerint tologattam, mintha
csak a napsugarat akarnám elkapni, Borja az ajkát harapdálta
és köhécselt, próbálta elnyomni kitörni készülő nevetését.)
Sztálin nem ismert szánalmat. Csak Szvetát szerette. Az iskolás
gyerekek vádiratát még tizenöt éves koromban megtaláltam
apám papírjai között… Aztán dolgoztam fémmegmunkálóként,
voltam spekuláns, üzletember, szovjetellenes elem… Apám pedig
attól a megrázkódtatástól, amely a börtönben érte! rettenetes
nyoma maradt! –, páncélba bújt, s benne is maradt. Ige-en… A
hatalom karizmája különös módon hat az emberekre! (Borja
ugató köhögésben tört ki, a szeme könnybe lábadt, száját a
csészébe rejtette, rázkódott.) De apám felfogta, hogy ez egy
kannibál rendszer. Hetven év alatt megsemmisíteni hetvenmillió
embert! És ez a minimum! Ne-em, a szerelmi gyilkosságot nem
hiszem el. Sahurin és Mikojan nem szerethetett bele egy görbe
lábú lányba. Hiszen Vano olyan volt, akibe mindenki szerelmes
lett. (Közelebb ült hozzám, és füstfelhőben lebegett, miközben
forrón rám lehelt…) Belelátni tizennégy éves gyerekek lelkébe?
Én erre képtelen vagyok, ez nagy titok! Egyszerűbb megértenem
Sztálint. Szolzsenyicin ütött gyomron először. Szuvorovval teljes
mértékig egyetértek. Zinovjev előtt meghajlok. Tudják, hogyan
elmélkedik az elbeszélésemben Sztálin? „A nagy áldozatok
igazolják magukat. Ha nem, az azt jelenti, hogy nem is voltak
nagy áldozatok.” És hopp! (Felkiáltott, Borja sátorformára
összeillesztett tenyere mögé rejtette röhögő képét.) Mintha
álomból ébredtem volna: írtam vagy harminc oldalt a
letartóztatott fiúk történetéről. Elsőre romantikus elbeszélés
kerekedett belőle. Aztán lélektani krimi. Aztán megírtam a
harmadik változatot, és az már sikerült! És akkor azonnal
lefeküdtem a díványra, kívülállóként elolvastam, és javítgatni
kezdtem – két hónapon át! Magával ragadott! Napi másfél órát
aludtam. Felemelhettem volna onnan a seggemet, és
megkereshettem volna egy nap kétezer rongyot is, de
maradtam, és írtam. Száz százalékig! (ordította) beletrafáltam
azokba az időkbe! Nem őrjítettem még meg magukat? Tudom,
hogy sikerem lesz vele. Háromszázezer példány simán el fog
fogyni belőle Oroszországban (cincogtam és miákoltam valamit,
de ő nem hallott meg), a dialógusokba hihetetlen
pszichologizmust vittem, és legyőztem, amit utálok – a logikai
bukfenceket meg a valószerűtlenséget. Most más szemmel
olvasom még Bulgakovot is, aláhúzogatom: itt például jobban
meg lehetett volna csinálni. Sztálin! Számára nem léteztek
emberek. Nem volt emberevő, hanem masiniszta, és elsőként
ugrott volna a kazánba, ha megpróbált volna fékezni. Játszotta a
jóságost, átölelte, védelmezte az embereket: feltétlenül
ellenőrizzük, aztán láthatatlanul, oldalról rádobott egy véres
húsdarabot, és akkor már mindenki rávetette magát, hogy
széttépje… Ez a bajszos… sárga fogú… Ő… Ő… semmisített meg
mindenkit! És nincs mit hozzátenni, felolvasnám maguknak a
kéziratot, ha már ennyire érdekli magukat, de sietnem kell a
reptérre…
Kirpicsnyikov rám mosolygott a szokatlan csöndben. Újra
elkomorodott. Megint elmosolyodott. Elgondolkodott:
– Mit gondolnak, nem lesz kevés belőle háromszázezer
példány?
Borja vinnyogva és könnyezve felsóhajtott, és ismét
röhögésben tört ki, és hétrét görnyedt. A vodkát kitette az
asztalra, egészen közel a meghatalmazáshoz – és bár alig látott,
intett, hogy menjünk… És röhögött!
– Alekszandr Felikszovics – a kliensünk felemelte a fenekét,
hogy kikísérjen bennünket –, szükségünk lenne öntől egy
meghatalmazásra… Az ön édesapja… A levéltár. Az információk
hitelessége. Mi pedig, a magunk részéről, az ön beleegyezése
nélkül – mély szomorúsággal! elváltoztatott hangon!
Kirpicsnyikov megvetően hallgatott: nem, ő nem írhat alá
semmit az anyja beleegyezése nélkül, az anyja Németországban
van, megbeszéli vele, a szennyre nincs szükség, őt mindenekelőtt
a pszichológia érdekli, az élet igazsága, a művészi megformálás
mélysége – a beleélés, átélés. Minek a mesternek a
dokumentum, elég egy futó élmény, hogy villámgyorsan
behatoljon a lényegbe?! És hogy megmutassa.
– Alekszandr Fe… – szálltam a zakója ujjára, mint egy
nyárfapihe –, hiszen a birtokunkban van néhány információ (a
pisztoly száma, a „Negyedik Birodalom”-mal kapcsolatos
kihallgatási jegyzőkönyvek) – ezek elbűvölően hitelessé tennék
az ön (Kirpicsnyikov megdermedt, mintha csak a jelszót hallotta
volna) megrázóan csodálatos könyvét, és az édesapja emléke
is… Nekünk bárki, aki szerepelt ebben az ügyben, gond nélkül ad
meghatalmazást – mindenkit megtaláltunk, megvan a címük is,
és el tudja képzelni, mi minden derülhet ki? Bármi! Gyerekek
voltak! A kihallgatásokon egymásra kentek mindent, védték
magukat, de ha nyilvánossá tesszük? Így viszont, ha éppen ön
írja alá a meghatalmazást, akkor személyesen ön fogja eldönteni,
mit tegyünk közzé, és mit nem… Hogy milyennek maradjon fenn
az édesapja alakja…
Kirpicsnyikov számolgatott, osztott-szorzott valamit magában:
nem. Nem, várjuk meg a könyv megjelenését, már küldözgeti
szét a kéziratot különféle kiadóknak. De könyvet mindenképpen
ad nekünk majd ajándékba, nem kell nyugtalankodnunk. Az
elsők között…
– Te meg olyan… – nyögött fel Borja, és a lépcsőkorlátra
borult – olyan pofát vágtál! Azt hittem, nyomban megfojtod. –
Megtörölte a szemét, kifújta az orrát, és szárazon hozzátette: –
Hogy utálom az írókat.
Az irodában Borja a szakálla közé nyomott egy kolbászos
szendvicset: kérsz?
– Engem etetnek otthon.
– Na, végre! – csapta össze a kezét Borja. – Alekszandr
Naumovics, én meg egész idő alatt arra vártam, mikor kezd el
dicsekedni. Hogy milyen jól tartják otthon! Hogy milyen
bőségesen zabál. Micsoda tészták! Fasírtok! Pirogok! Hogy
terítik le neki a pihepaplant! (Kellemetlen, a titkárnő mindent
hall, rá se nézek – miért is nem nézek egyenesen, gúnyosan rá?
Arra gondolok: elpirul, rosszulesik neki.) Ő pedig csak fekszik
naphosszat. „Miért fekszel, kedves? Csak nem vagy beteg?” –
„Nem. Egyszerűen csak jól érzem magam.” És a másik oldalára
fordul. Mesélsz valamit az anyósodról?!
Golcman felvette az ünneplő öltönyét (születésnap? nyugdíjas-
találkozó?), és az ősz haja most különösen fehérnek,
csontszínűnek tetszett, és annyira megritkult, hogy alóla
rózsaszínű és málnaszínű foltokban előbukkant fejbőre. Golcman
(tőlem balra, az ablak felé fordulva) oldalvást dőlt kedvenc
karosszékében, mintha fájt volna a feneke, és mocorogni kezdett:
hall engem? – nem kaptuk el Kirpicsnyikovot, nincs
meghatalmazás. És elrepült.
– Azt javaslom, próbáljuk elérni Németországban
Kirpicsnyikov anyját, személyes kapcsolat révén férkőzzünk
közel hozzá – a meghatalmazást ő is aláírhatja – elmélkedett a
debil Csuharev, mint egy győztes, aki úgy érezte, ha ő vette
volna kézbe Kirpicsnyikovot… – Vagy hamis meghatalmazást
vinni be az FSzB-hez Kirpicsnyikovtól. Személyi adatait tudjuk,
és Németországban nem fogják elérni – és be is fogta a száját,
amint észrevette, hogy senki nem törődik vele.
– Sahurinék részéről minden világos. Petrova elhallgatta az
életét. Már csak az unokájával, Oljával nem beszéltünk, aki
megmérgezte magát… Fel lehetne tárni a sírt. Maradt
Xxxxxxxx. Ha valóban meghalt, megkeressük a rokonait. – Te –
intett oda Csuharevnek – kezelésbe veszed a belügy
lakcímnyilvántartását, és felhívsz Moszkvában minden
Xxxxxxxx családnevű egyént, bármi legyen is a monogramja.
Nem lehet túl sok belőlük, elég ritka családnév. Én már
átfutottam, azonnal találtam is két férfit vagy nőt: Xxxxxxxx R.
A.-t és Xxxxxxxx N. M.-et, valamiért mindketten a Bratszkaja
utcában laknak. Nézd meg. Mi pedig elmegyünk Mexikóba. De a
legfontosabb: Xxxxxxxx – összeráncoltam a homlokomat a ránk
váró igazság előtt, amely olyannyira hasonlít a hazugságra. – Ez
az egyetlen lehetőségünk eljutni a tett színhelyére – június
harmadikán. Alekszandr Naumovics. Alekszandr Naumovics!
Felocsúdott, és könnyes szemmel pislogott: igen?
– Megyünk Mexikóba. Alekszandr Naumovics, természetesen
visszautasíthatja, hogy olyan emberekkel dolgozzon, akik
eltitkolják az igazságot, az ostoba kölykökkel, akik oroszul sem
tudnak, ám a maga tapasztalata…
Bizonytalanul vállat vont. Szétszéledtünk, a titkárnő
visszatette helyükre a székeket, összeszedte a poharakat,
kihasználva az alkalmat, hogy a közelemben lehessen.
– És maga szeretne a helyükben lenni? – És kellemetlenül,
fürkészőn nézett rám, a válaszom valami fontosat jelentett neki,
az egész, belátható jövőjére vonatkozót. – Hogy megtaláljuk azt
az embert… Aztán. Megtudjon magáról valamit… Hogy
visszaadja. A lerágott csontokat. Hogy végiggondolja azt, amit
nem talált meg. Kíméletlenül.
Az én életem. Mi különleges van az én életemben? Mintha
nem is létezne. Nem gondoltam ki, mit válaszoljak, lusta voltam
rá. Aljona kivágta az ajtót.
– Bo-csá-nat! Nem zavaro-ok? – vörös pofa, mohó tekintet –
minden letapogatni: mi, hogyan? – kiszagolni. – Mása! Ha lesz
ideje, tegyen rendet az asztalán! Kész szemétdombot csinált
rajta! Magát nem azért fizetik, hogy itt tébláboljon, ebben a
szobában, kimázolva, mint egy baba!… Kedvesem, szerelmem,
mi van… ez állandóan itt sertepertél nálad? Miről tárgyaltato-
ok? Várj csak! – Aljona komédiába illően az ajtóhoz ugrott, és
becsapta; visszajött, szánalmasan grimaszolt, és megkerülte az
asztalt. – Annyira elfáradtál… Olyan sokat dolgozol. Nappal –
rekedten, idegenül felnyerített meg éjszaka is – és megpróbált
elégedettnek látszani, majd hirtelen: érints meg ott, én pedig
benyúltam, ujjaimmal leküzdöttem a kétnapos borostát – ő pedig
azt suttogta: na, mi ott a helyzet? finom, puha? – Mikor ildomos
kihúzni a kezem, hogy békén hagyjanak és elengedjenek – én
meg csak dörzsölgettem, az ujjam ki-be dugtam, vigyáztam,
nehogy felsértsem a körmömmel, egészen addig, míg úgy nem
érezte: most már elég. Hová tűnjek el örökre? Ideje elutaznom.
A konvoj készen áll – Aljona a kocsiban várt, felbőszülten és
elfeketedve: mi történhetett… Ellenőrizte a levelezésemet?
Visszafordultam cipőjének szaporán csattogó hangjára meg a
saját nevemre – a titkárnő volt. Mi? mi? mi?!
– Csak emlékeztetni akartam rá, hogy Alekszandr Naumovics
volt kivizsgáláson. Beszéljen vele, kérem…
– Vegyen holnapra egy repülőjegyet, Szimferopolba, itt az
útlevelem. – Majdnem hozzátettem: velem jön?
A jótét kezek teremtette hűvös félhomályban, nyakkendőjétől
és zakójától megszabadítva, Golcman hevert félig fekvő
helyzetben a díványon, és a gerincükön „Mexikó” feliratú
matricás mappákat lapozgatta – nem várta, hogy még
visszamegyek –, és hálásan mosolygott:
 – Kár volt visszajönnöd… Úgy néz ki, minden rendben. Meg
kellett tükrözni a vastagbelet. Fájdalmas volt. Az orvos
megnézte… És azt mondta: nincs semmi, „semmi olyat nem
látok” – Golcman elégedetten elmosolyodott. – És azonnal meg is
nyugodtam. Nem mondtam neked, de amikor mindegyik orvos
ugyanazt… Mikor kezdett fogyni? gyengülni? mikor? mikor? –
Golcman hirtelen felegyenesedett, mintha meg akarta volna
mutatni az erejét. – Én nem gyengülök! Az a terapeuta ijesztett
meg az elején. A vérvizsgálat alacsony hemoglobinszintet
mutatott ki. Olyasmi, mintha gócos májfertőzés lenne. Vagy
bujkáló hepatitisz.
– Akkor most már vége?
– Igen. A hemoglobinra gránátalmát eszem – Mása hozta,
vaskészítményt veszek magamnak. De az orvos mindenesetre
azt javasolta, menjek el a központi rendelőintézetbe, és nézessem
meg mélyebben. Ő húsz-harminc centit nézett át a bélből. Ott
viszont van valami japán szerkentyű, és nem kell térden állni
hozzá, elég oldalra fordulva feküdni. Az nem árt, ha
kivizsgáltatom magam.
Elüldögéltem vele, amennyit illett, Aljonának közben
háromszor visszaszóltam telefonon, hazafelé egész úton
hallgatott, de tovább nem várt.
– Szeretsz engem? Azért mentél vissza, hogy telefonálj
valakinek? Miért viselkedik veled így? Kicsoda? Ne játszd a
hülyét, tudod te, kiről beszélek. Miért fut utánad az utcán?
Egyedül szeretnél inkább élni? Lehet, hogy tényleg jobb neked
egyedül, az pedig, amit én csináltam… az, amit elkövettem… ez
az egész szörnyűség… Mondd: szeretsz te engem? Ki hívott fel
tegnap este? Miért mentél ki a konyhába, és csuktad be az ajtót?
Hol jártál napközben? Kirpicsnyikovtól tizenkettőkor jöttetek el,
viszont csak háromkor értél be a munkahelyedre. És ki volt
kapcsolva a telefonod – tudom én, mit jelent ez!!! Ennek sose
lesz vége! Én ezzel nem bírok együtt élni. Én ehhez kevés
vagyok! – Sírt, ellökdöste a kezemet, aztán sírt még úgy is, hogy
átölelt, aztán csókolgatott, alig tudtam rábeszélni, hogy sétáljunk
egyet, amíg besötétedik. A Bolsije Akagyemicseszkije tavak
mentén, a parkban sétáltunk, egész idő alatt azon gondolkodtam,
miről beszéljek még, ha beáll a csönd, holnap pedig minden
előzetes nélkül fogom magam, és megyek Feodoszijába.
 AZ APA

Reggel céltalanul és lassan mozogtam, úgy éreztem magam, mint

egy forgács, amely az álmos, néptelen úton sodródik
Seremetyevóba és tovább: az útlevél-ellenőrzéstől a
vámvizsgálatig, és több órára előre meghatároztam sorsom.
A gép ablakából húzott a szél, az utastér falát hideg harmat
lepte be.
A kék függöny, amely a stewardesseket rejtette, színpadiasan
és idegesítően lengedezett, a business-osztályon szitkozódott egy
mindennel elégedetlen asszonyság, aki fel volt pakolva duty free
csomagokkal. Elolvastam az utasításokat, és jelentéktelen
semminek éreztem magam, ezt olvasva: „Csatolja ki az övét, a
zsinegnél fogva rántsa ki a biztosítószögeket a ponyva
foglalataiból, és lökje ki a csúszdát a gépből.”
Transzferként egy döglődő Moszkvicsot használtam – a sofőr a
Feodoszijába vivő úton (síkság, aztán kezdődtek a tatár dombok)
a szovjet múltról mesélt: tengeralattjáró-támaszpontokról,
amelyek kibírták volna egy termonukleáris bomba közvetlen
becsapódását is!, majd hozzátette:
– A narancsos forradalom idején egy kék fürdőnadrágért akár
agyon is verhették az embert. – És kunyerálni kezdett: –
Hozzácsap még egy húszast? Hogy jól pihenhessen, és még
szebben halhasson meg!
Szúnyogok dünnyögtek felettem, még feljebb sirályok
keringtek. Ez maga a paradicsom – mindenki azért jött, hogy
boldogan éljen. Minden alagsori ablakban, minden galambdúc
fölé kihúzott kötélen, garázs- és fészerajtón fürdőnadrágok és
fürdőruhák száradnak. Leválasztott sarkokban, „Vattacukor”
feliratú táblák alatt lebarnult emberek tevékenykednek
ráérősen, kezükben a vattacukor összegubózódik,
kucsmaformájúra dagad. A hazautazók ölelkezve
fényképezkednek a villakert esküvői filagóriájában álló
félmeztelen görög nő szobrával – a szobor undorodva fordult el
az összeverődött sortól.
Este a parton sofőrök és a világ végéről idejött mérnökök
komor öntudattal karaokéznak, az alvilági életről énekelnek,
szinte mindig felidézve a „kislányt” („nem bírom elfelejteni”),
mellettük a Morjacsok étterem matrózruhába öltözött, sápadt
pincérnői cikáznak el.
Mint mindig, most is sajnálom a magányos lányokat, akik a
félhomályban, legjobb cuccukba bújva visszamennek bérelt
szobájukba – bolyongtak egyet a parton, megnézték az árakat,
zenét hallgattak, és mennek vissza előre kifizetett ágyukra, haza.
Mint mindig, most is jólesne hosszabb időre idejönni, jólesne
szeretni az összes ilyen lányt. Vágyom a lehetetlenre.
A strandon papírhajókhoz hasonlatos panamakalapok. Lányok
napoznak, a nap felé fordítják combjuk piros pattanásos, a
makacs epilálástól véres belső felét, mellettük szőrös hasú
asszonyságok. A vízből szépségek sétálnak ki, és szokásos
szigorúsággal mérik végig az érdeklődő arcokat. Egy részeg alak
fekszik arccal lefelé a hullámverésben, úgy himbálódzik a
köveken, mint hínár az úszó cigarettacsikkek között.
Megpróbáltam kaviccsal feltörni egy nedves barackmagot, de
mint nagy kaliberű golyó, szállt el a strand felett, félelmetesen
visszacsapódott a part betonfalától, majdnem megölve egy
negyvenéves srácot, aki a gatyájába nyúlva élvezkedett;
átlapoztam az újságokat: megelevenedett az Istenanya szobra;
felsóhajtottam, felálltam, törülközők, takarók és pocakok
labirintusában felevickéltem a lépcsőn, és mint várható volt,
belebotlottam egy védtelen, alvó lábba, kikerültem két felfújt
dombot – róluk csúszkáltak a kamaszok meg a fiatalok a vízbe,
ötven ukrán kopejkát adtam az öregasszonynak, aki a keresett
kabinoknál posztolt, és az uszoda körül nyugágyakon heverésző
széplányok szeme láttára lassan letekertem másfél méter
vécépapírt.

Június tizenhetedikén Mexikóban földet ért a repülőgép,

fedélzetén a zsarnok új nagykövetével. A nyugdíjazott
Umanszkijt, aki két éven át porosodott a Külügyi Népbiztosság
kollégiumi tagjaként, és felügyelte a cenzúrát, a zsarnok
visszarendelte a vasemberek közé, és most állnia kell a tüzet.
Lemondott a szeretett nőről. Elhamvasztotta a lányát, akit egy
ismeretlen (elutazása pillanatában, és még most is az) ölt meg, a
krematóriumból egyenesen a reptérre száguldott, hogy mentse
jövője maradványait – az urna a hamvakkal a szemétdombon
maradt. Egy szemtanú, aki csak felszínesen ismerte Kosztyát, a
következőt közölte velünk: „A repülőgépből egy másik ember
szállt ki” – a fényképen Umanszkij könnyen felismerhető:
elnehezült, rövid nyakú, jó minőségű, bő kabátban,
tengerészsapkáktól körbevéve, visszafogott, megvető
érdeklődéssel nézegeti a fogadók sürgölődését, elfordul a mozi
híradó kamerái és a hajukat a tarkójukon bonyolult kontyban
összefogó hölgyek elől, míg meg nem szólaltak a fúvósok; nem
messze tőle egy görbe orrú nő, fekete szalagos kalapban – Raisza
Mihajlovna?
– Fél év múlva spanyolul fogok beszélni – ígérte, amikor
bemutatkozott az elnöknek; októberben elmondta első beszédét
(és a helyi karmesternek ajándékozta R-ov Hetedik
szimfóniájának partitúráját): „A hetedik – üzenet a
harcmezőkről, amely kifejezi az emberbe és fényes jövőjébe
vetett hitet” – Umanszkijt a birodalom küldte, s ő most képes
volt akár vizet is fakasztani a kövekből.
Nyina Umanszkaja halálát már három évvel a reptéren
felvonultatott virágok előtt sejteni lehetett – a zsarnok, aki
emberileg felmérhetetlen távlatokba tekintett, váratlanul azt
parancsolta a közelállóknak: hozzatok ide mindent, amink van…
Latin-Amerikáról. Különösen Mexikó érdekelte. Vajon mit
vihettek neki (a kapcsolatokat 1930-ban megszakították, a
Mexikóban menekvést kereső Trockijt egy olyan fickó csapta
agyon, aki nem volt hajlandó megmondani a nevét, a birodalmat
gyűlölik) – a lakosok száma, az ország területe, a pártok, az ipar
– néhány szám a papíron, az amerikaiak védtelen ágyéka – de a
zsarnoknak ez elég volt, és nem vette le többé a szemét arról a
kontinensről, mintha csak eldöntötte volna: oda kell mennünk.
Mexikó pedig (amelyet az igazság emberei a jelentéseikben
Falunak neveztek) az oroszoknak elképesztően megfelelt, és
akármennyire is azt parancsolta a zsarnok, hogy felejtsék el a
világforradalmat, bármelyik moszkovita (Csicserin, Pesztovszkij,
vagy a szabad szerelem apostola, Kollontaj), aki csak eljutott
Mexikóba, a Hivatalnak mámoros táviratokat küldött:
megtalálták az „amerikai kontinens Oroszországát”! Nekik kell
átadni az imperializmussal folytatott küzdelem vezető szerepét,
innen fogjuk felgyújtani az USA-t: itt forradalmi helyzet van,
uralkodóm, mindenki dühtől lángol: a katolikusok, a katonák, a
nacionalisták, a spanyol menekültek (akik a mi kipróbált
embereink), a lengyel emigránsok, éhínség, nyomor, maréknyi
dúsgazdag… az Államokba stratégiai jelentőségű nyersanyagot
szállítanak, dolgozók tömegeit küldik… visszaadni az
olajtársaságokat a kincstárnak, az elnökre már rálőtt egy
hadnagy, Rojas… másfél millióan a fasisztákra szavaznak, de van
egy egész sintértelepnyi baloldali is… mire várunk, uralkodóm?
Tíz hónap múlva Kosztyát Mexikó legnépszerűbb
diplomatájának ismerték el, újabb három hónap múlva az
amerikaiaknak úgy tűnt, hogy a mexikói elnök maradéktalanul
végrehajtja az elbűvölő Konsztantyin Alekszandrovics utasításait,
amelyeket közös kilovaglásaik alkalmával kap tőle – az előadás
elkezdődött.
Az USA kezdte úgy érezni, hogy ő a Föld egyik birtokosa, a
másikat, az oroszokat már értették – ezt a makacs, átláthatatlan,
kegyetlen, nem őszinte, rossz fajtát, ezt az alacsonyrendű,
kétarcú (!) néptörzset, amelyik egyszerre rendelkezett
érzéketlen realitásérzékkel, azzal a képességgel, hogy akár az
ördöggel is szövetséget köt, és forradalmi vonzerővel, ami több
ezer kilométerre is elviszi a vörös veszedelmet, semmibe vesz
bármilyen megállapodást, játékszabályt, és egyáltalán, minden
ismert játékot. És egy dolog szenvedni ettől a moszkvai Arbat
környékén, és más kívülállóként, Joe bácsi hűvös és
ellenszenves, szőrszálhasogató táviratai fölött, óceánnyi
távolságból látni az idegen erő hatásának riasztóan egyhangú
képét egy vadállat bűzének, rémült lihegésének távolságából,
Mexikóból. Az amerikaiak már tudták: a birodalomban senki
nem tesz semmit magától, a vasembert egy Magasabb Erő
irányítja, ő a lándzsa hegye, számára nem létezik többé a halál.
„A Kreml iskolája, Umanszkij irányítása alatt” – hát ezzé vált a
kontinens.
Cigarettapapírra ceruzával és tollal írja rá keresztbe-kasul a
nagykövetség első titkárának, L. P. Taraszovnak felesége a
fordításokat, hogy elküldjék Molotovnak az újabb jelentést a
Mexikóban duzzadó „orosz kérdésről”: „A Szovjetek Országának
legkiemelkedőbb külföldi propagandistája Tacubayában, a Villa
Condesben, a Perada családnak, az egykori spanyol grandok
leszármazottainak egykori házában rendezkedett be… Hatalmas
ház lenyűgöző kerttel, tágas, spanyol gyarmati stílusú teremmel.
A díszlépcső felett, amely a méretes szalonba vezet, aranyozott
Sztálin-idézet… Umanszkij, az egykori vasúti munkás (nem
gondolom, hogy Molotov elmosolyodott ezen a ponton) most
arisztokratikus, kifogástalanul elegáns férfi, aki pontosan betartja
a nagyvilági szabályokat.” „A nagykövetségen saját mozitermet
alakítottak ki (a falakat az orosz népi életből vett freskók
díszítik), ahol a fontos vendégeknek szovjet filmeket vetítenek.”
„Lukulluszi vacsorák, ritka rozé pezsgővel és Mexikó legjobb
borával, a legjobb belugakaviárral… A vendégeket híres
hegedűművészek szórakoztatják, a helyi primadonna, Milica
Korjus részleteket énekel Mozartból, és zárásképpen – film a
Vörös Hadsereg győzelméről, vagy a házigazda szónoklata.” „A
szónoklat a vesszőparipája, mindig magával cipeli improvizált
tribünjét.”
A „közszükségleti cikkeket gyártó mágnás” partiján a
házigazda megkérte a nagykövetet, hogy mondjon pár szót
Oroszországról. Kosztya felállította a tribünjét, és két órán át
kábította a közönséget a szovjet oktatás sikereivel, és
diadalittasan ezzel zárta: van kérdésük?
Igen, egy hölgy merészelt kérdést feltenni. Mi az értelme a
százszázalékos írástudásnak, ha önöknél nincs szólásszabadság?
„Madame, a kérdését reakciósnak ítélem, és megtagadom a
válaszadást.” Mindent a belugakaviár meg a rozé pezsgő mentett
meg.
Néhány „visszhangot” maga Umanszkij küldött el a
Hivatalnak, miközben ceruzával megjelölte (itt is) fényűző
életének leírásait: „Szovjet udvarlás Latin-Amerikának… A
nagykövetségen fényűző fogadást rendeztek mindössze két
torreádor számára (a nagykövet apró betűkkel, de
kitörölhetetlenül és jól olvashatóan beszúrja a sorok közé: a
fogadás szerény, habár vendég volt szép számmal, a
torreádorok pedig népi hősök, Mexikóban istenítik őket!)… A
nagykövet tapsol a bikaviadalokon (de hiszen ez az egyszerű
emberek ünnepe!), tökéletesen kiismerte a korridát (a
torreádorok befolyása óriási, sokan közülük a Szovjetunió hű
barátai), könnyen megtaláljuk az új lóversenypálya viadalain is
(minden diplomata oda jár!). Ül a traktoron, amelyet a
Szovjetunió parasztjai adományoztak (kitaláció!), és kilovagol az
elnökkel.”
„Korlátlan pénzügyi alapok és kolosszális költségvetés áll
rendelkezésére. A nagykövetségre harmincöt főt akkreditáltak,
de az a szóbeszéd járja, hogy ez a szám elérheti a 200–800 főt is.
A nagykövet érdekeit Mexikó nem korlátozza, rangban
magasabban áll az Államok nagyköveténél, aki kénytelen
Umanszkijjal egyeztetni a ténykedését. Mexikóban szovjet
kádereket képeznek ki Latin-Amerika számára – fiatalok
érkeznek részképzésre, spanyolul tanulnak, és szétszélednek a
kontinensen.”
A Time magazinnak, amely eredménytelenül kért a
nagykövettől interjút, nem maradt más, mint hogy megjegyezze,
Umanszkij kommunikatív, rendelkezik azzal a képességgel, hogy
árnyékban maradjon és „másokat dolgoztasson” – „nagy
formátumú politikus”, „a szovjet kormány teljhatalmú
képviselője a nyugati féltekén”; senkinek sem jutott volna
eszébe, hogy a washingtoni szovjet nagykövetet, Gromikót így
nevezze – Kosztya megkapott mindent, amit csak akart, de sokat
is fizetett ezért.
Eszébe jutott-e a lánya, kit vádolt ostoba haláláért,
vágyakozott-e a szerelme után, akit Moszkvában hagyott – vagy
talán írt is Petrovának, a Centropecsatynál dolgozó lánynak, aki
emlékszik rá tizenhét éves korából? Ábrándozott-e róla, hogy
egyszer mindent megváltoztat – lehetséges, hogy egy ilyen
szerelem nem hagyott nyomot, hogy a seb beforrt és már nem
vérzik? Sírt-e, amikor Mexikóban lánya, Nyina minden szokását,
örömét, illatát őrző holmiját válogatták, nem hagyták
Moszkvában: kinek is? Egyetlen ember – a diplomáciai futár,
Melnyikov (az NKVD-nél I. Kogannak hívták) – jegyzett meg
egyetlen beszélgetést: „A feleségem, Raisza Mihajlovna nem tud
Nyina halálának minden körülményéről. Kérem, ne érintse a
családi témát” – csak ennyi volt? A véletlen betévedt vendégek
észrevették a nagykövet íróasztalán egy kislányról készült, nem
túl nagy fényképet a zsarnok híres-nevezetes, dedikált,
nyírfautánzatú keretbe foglalt fényképe mellett – talán
beszélgetett a fényképekkel, nem ok nélkül álltak ott együtt?
Bő lére engedett beszédeiben Kosztya azt ismételgette:
„Oroszországban nem maradt család, amelyik ne vesztette el
volna legalább valamelyik tagját. Meggyőződtem erről azokban a
hónapokban, amelyeket Oroszországban töltöttem, időnként
egészen közel a fronthoz.” Azt hiszem, Umanszkij nem szerette
azokat a helyeket, ahol lőnek, és megölhetik őt – a frontra nem
ment ki, Kosztya másról beszélt.
Csak egy öregedni képtelen nő mutatott rá a nyomozás során:
„Maguk valamiért közömbös embernek tartják őt. Kár volna.
Igazi hősként dolgozott, éjszakánként azonban kísértetként
bolyongott a nagykövetségen… Nem bírt aludni… Nyina halála
után sehol nem lelt nyugalomra…”
Úgy látszik, Umanszkij tényleg nem aludt éjszakánként –
halmozódtak a dolgok. A Hivatal futárai Mexikón keresztül
vitték ki az atomtitkokat, innen, a nagykövetségről indította el az
első titkár, Taraszov az amerikai illegalitás tagjait, akik
leleplezték az „atomprojektet”, Washingtont nem használták
fontos információk átadására – azóta, hogy az amerikai
rendőrség felszedte egy bárban a szovjet nagykövetség egyik
hullarészeg rejtjelezőjét; Mexikót a harmadik világháborúra
készítették fel – határán szezonmunkásnak álcázott harci
csoportok indulnak el az USA-ba, olyanok, akik addig Latin-
Amerikában húzták meg magukat csehszlovák emigránsok
papírjaival. Kosztya tetteire várt Mercader, Trockij gyilkosa is –
a Hivatal követelte, hogy hozzák ki a „fekete várból”, vagyis a
Lecumberri börtönből (az igazság emberei csak „Hospital”-nak
hívták). A zsarnok, úgy tűnt, megesküdött: kihozzuk, és
Umanszkij, akinek nem sikerült Mercadert kiszabadítania az
USA-ból, három év múlva, mint akit megbabonáztak, visszatért
rá… Mercader szöktetését karácsonyra készítették elő, és a
tervek szerint miután megült valameddig egy konspirációs
lakásban, Havannában várják (a kubai útlevele Umanszkij
széfjében rejtezett), de december közepén Mexikóvárosra
rárontott Mercader anyja. Berija nem tudta a birodalomban
tartani, de szavát vette, hogy nyugton megmarad Kubában, és ki
se mozdul onnan, de azután kimutatta a foga fehérjét:
megtagadta, hogy találkozzon a mellé rendelt „lányával”, és
ostromolni kezdte a legális és illegális rezidenst: mik a szökés
részletei? És amikor Mexikóvárosban megjelent egy őrült nő,
akit mint az egyik kubai provincia kormányzójának lányát
ismertek, egy anarchista, aki pszichiátriai kezelés alatt állt, és
nyolc évvel korábban Mexikóban fegyvert vásárolt a spanyol
köztársaságpártiak számára (a nyomás nőtt, amelyet
megsokszorozott az Umanszkijra tett nyomás, amelyet
megsokszorozott a háború közeledő vége és a torta elosztásával
kapcsolatos további, bonyolult elképzelések: mi lesz, például,
Lengyelországgal? Iránnal?), követelte, hogy fogadja a
hadügyminiszter (nyíltan érintkezett Umanszkij embereivel), és
elérte, hogy találkozhasson a Lecumberriben a fogollyal – s a
napnál is világosabb lett: a Szovjetek az emberük szökését
készítik elő, a Szovjeteknek szükségük van erre a kontinensre.
Eljött a január, és az FBI emberei azt mondták Rooseveltnek:
„Mexikó az oroszok figyelmének középpontjában áll.” Amikor a
fénysugarak, elnök úr, optikai tengelyével párhuzamosan esnek
egy domború lencsére, a lencse egy pontba gyűjti őket össze,
ahonnan a fénysugarak újra szétáradnak, de már legyezőszerűen
– egy nagyítóüveg segítségével meg lehet gyújtani egy lehullott
nyárfapihét, rá lehet égetni az ember nevét a flintája tusára,
tüzet lehet gyújtani vele gyakorlatilag bárhol, már persze ha süt
a nap, márpedig a nap gyakorlatilag mindenhol süt. Január 25-én
a repülőgép, fedélzetén a negyvenhárom éves Konsztantyin
Umanszkijjal, felszállás közben felrobbant, amikor Costa Ricába
indult volna, és még mielőtt megjátszották volna a részvétet, két
amerikai megírta az igazat a szövetségeseknek: „Traktorokat
osztogatott a mexikói parasztoknak, most pedig halott, és sok
időnek kell még eltelnie addig, amíg megérkezik az utóda, és
kiismeri magát a kémügyekben, kiismeri az egész hálózatot”. Hát
ide vezet a „nagy igyekezet”.
Január 24-én a nagykövet a Sans-Souci étteremben zajos
ünnepséget rendezett abból az alkalomból, hogy a Vörös
Hadsereg elfoglalta Varsót, tósztot mondott a szabad és
felvirágzó Lengyelországra, bement a követségre, és ott tudta
meg éjfélkor a kellemes hírt: New Yorkban, amint szállt ki a
kocsijából, szívbénulásban meghalt legfőbb vetélytársa, a londoni
száműzetésben lévő lengyel kormány mexikói nagykövete,
bizonyos Władysław (a családneve elveszett…), majd ezt
követően (már január 25. volt) kiment a Balbuena reptérre,
megköszönve Mexikó elnökének a nagylelkűen rendelkezésére
bocsátott gépet, mert egyébként menetrend szerinti járattal
utaztak volna…
„A mexikói katonai gép hamarabb juttatta el őket Plútó
birodalmába, mint a szerencsétlen Costa Ricába, amelyre
Umanszkij úgy tekintett, mint az orosz hírszerzés
szellőzőnyílására.”
Aláhúztam a címet – Plútó birodalma –, és a feodosziai Mangó
Hotel verandáján elfogyasztott kései vacsora után – a hotelt az
itteni óvoda egykori takarítónője építtetette, aki a zavaros
időkben gyors emelkedésnek indult a valutaváltással –,
végigmenve az emeleten, az üvegajtón át kiléptem az erkélyre.
Odalent, a szakállas gipszgnómok között egy kis szökőkút
csobogott, én elhelyezkedtem egy fehér műanyag széken, és
nézegetni kezdtem az út túloldalán álló zokni- és harisnyaüzem
munkásszállójának ablakait – de távcső nélkül se-hol-sem-mi;
susogtak a nevenincs éjszakai fák, alattuk rejtőzött reggelig a
kvaszos hordó meg a fenekükkel felfelé fordított üres ládák –
reggel, kartonpapírral aláágyazva, barackot meg paradicsomot
pakolnak ki bennük… Nincs kedvem elutazni. Nincs kedvem élni.
Ha legalább egy évig közelebb lehetnék a tengerhez: milyen
korán beköszönt itt a tavasz, hogy gyarapodik és fogy el a nyári
termés… Bekapcsoltam a telefonomat, és anélkül, hogy
elolvastam volna, kitöröltem belőle a monitort csipkedő sms-
eket – az utolsó szálig, reménykedve felhívtam az irodánkat – és
sikerült – a titkárnő vette fel a kagylót.
– Miért dolgozik még ilyen későn? – A titkárnő hallgatott, én
pedig értelmetlenül megkérdeztem: – Egyedül van?
– Egyedül.
– Mi a helyzet ott nálunk?
– Aljona Szergejevna – és hangsúlyozottan érthetően folytatta
– nagyon-nagyon sírt, amikor megtudta, hogy maga elutazott. –
A fülembe búgott egy „bejövő hívás” átkapcsoltam, és Aljona
siránkozása közben ezt hallottam: „Életben vagy? Csak egyetlen
szót mondj: élsz?” és megígértem: „Öt perc múlva visszahívlak”,
és visszatértem – hallgatni.
– Csuharev hívogat minden Xxxxxxxx-et. Csak kevesen
veszik fel. Sokan kimentek a dácsájukra. – Elgondolkodott még a
„mi a helyzet ott nálunk” kérdésen, és váratlanul erre kért: –
Jöjjön haza. – És most már nem feleslegesen hallgattam, hanem
örültem, csodálkoztam a saját örömömön, azon, hogy holnap –
taxi, reptér és este Moszkva, múljon csak minél gyorsabban az
idő. – Azt szeretném javasolni… – Találkozhatunk? – Keressek
magának embereket hiteles múlttal?
– Azt szeretné, hogy – leálljon a kutatásunk?
– Nem. Nem tudom. Habár amikor este egyedül maradok,
félni kezdek a mappáink között. Különösen, amikor fotókat
nézegetek. Ne szakítson félbe… Mindegyik elvesztett emberekre
emlékeztet. Gyermekkori barátokra. Egyszerűen csak érdekes
járókelőkre. Útitársakra. Szép, de távoli emberekre…
Mindenkire, akibe beleszerethettünk volna – de féltünk
odamenni és megismerkedni, megtudni a nevüket… Biztos
vagyok benne, hogy még a legboldogabb férfiak sem felejtik
azokat, akik ismeretlenek maradtak a számukra. És amikor
megtudtam, hogy maga képes megtalálni a holtakat,
elgondolkodtam: hiszen a maga életében is voltak olyan
emberek, akikről azt hitte, hogy léteznek. De nem lettek
valósággá. A maga akaratából…
Azt hiszi, ez az én akaratom.
– Foglalkozhatna magával: néhányszor leélhetné az életét,
veszteség, nyereség nélkül. Semmit sem hagyni maga után – a
titkárnő a sötétből beszélt hozzám, és ő maga is valahol a
sötétben ült, valójában a folyó túlpartjáról hívott, a fekete vízen
túlról, és próbált megbabonázni, és ezzel valami rendet tenni
maga körül és a saját félresiklott, könyörtelen életében is.
 Meggyőzően azt mondtam:
– Velem nem történt semmi efféle. Nekem nincs múltam.
Elalvás előtt eszembe jutott egy hetedikes kislány Odojevből,
akit mindössze ötször láttam – kétszer a vonaton, és háromszor
a fekete-tengeri táborban. Egyenes szálú, sötét színű haj. Mi lett
vele? Melyik évben is mentünk oda? Tudtam-e a nevét? Nem is
látta közelről az ötödikes kissrácot az ellenző nélküli sapkájában,
de az is lehet, hogy látta, úgy tűnt, hogy látta… vagy hogy nem
csak úgy tűnt… Meg a tiraszpoli kislányt, Marina – restelltem
elkérni a címét, ő maga mondta, hogy a Lenin utcában lakik, a
családneve Sz-szel kezdődött, Tiraszpolban nyilván meg lehetne
találni, nem nagy város, és Odojevben is… – a régi fényképek
alapján; emlékszem vagy három tucatra… és fogok is még
emlékezni, és a halál felé közeledve is – valamiért emlékszem
ezekre az emberekre, akik viszont nem emlékeznek rám… és ha
mégis megjegyeztek?… Nem hagyott aludni az óra, felkeltem,
leakasztottam a falról, és betettem az asztalfiókba; épphogy csak
lefeküdtem – az ablakom alatt figyelmeztetően felhangzott egy
lopásgátló sziréna, észbe kaptam, és megkerestem a telefont,
hogy felhívjam Aljonát.
 MEXIKÓ

Abban maradtunk, hogy korán indulunk el Mexikóba, amikor

még kevesebb a kocsi, de én sokáig nem feküdtem le,
megpróbáltam tovább fennmaradni Aljonánál: még dolgozom egy
kicsit, készülnöm kell. Mihelyt elkezdett járkálni a folyosón,
skizofrén rohangálás a hálószoba–fürdőszoba–vécé útvonalon –
mikor fekszik már le végre a szemét?! –, a távirányítóval
kinyomtam a vezetékes tévén halkan nyögdécselő pornófilmet
(negyedszer adják le, már vannak benne kedvenc epizódjaim,
amikor a csaj felkel az ágyból, és úgy fut végig meztelenül a
kamerák előtt, hogy reng a feneke, keresi a srácot, aki ellopta a
briliánsokat), és tettetett komorsággal újraolvastam egy
bizonyos Z. Szagalevics vallomását: „Umanszkij… Ő volt az egyik
barátja az ismert, nagy zsidó színházi mesternek, Szolomon
Mihoelsznek… Nem érte meg a negyvenkilences nagy
zsidóellenes kampányt. Mindenesetre tragikus halála, a
repülőgép-szerencsétlenség, ez ma már világos, távolról sem volt
véletlen, hanem a Szovjetunió állambiztonsági szervei által
kitervelt és végrehajtott akció… Umanszkij részt vett egy
hatalmas stadionban rendezett tüntetésen, amelyet a
Szovjetunió zsidó antifasiszta bizottságának tiszteletére
rendeztek. Találtak egy egyszerű megoldást: ha nincs ember,
nincs probléma. Az elhunytat igazából csak Mexikó sajnálta. A
gyászünnepségen jelen volt a szovjet nagykövetség minden
életben maradt munkatársa. Köztük volt, természetesen, az
NKVD rezidense, Taraszov ezredes is, aki, mint feltételezik, a
Kreml parancsát hajtotta végre…” Debil. Aljona már ellenőrizte,
mivel foglalatoskodom:
– Úgy véled, a repülőt mégiscsak a mieink robbantották fel?
 Azt kellett volna válaszolnom: „Éppen ezt kell holnap
kiderítenünk”, de én (már éjszaka van) csak hallgattam, ő pedig
eltűrte. Úgy ölelt át és csókolta meg a nyakamat, hogy szerettem
volna kiszabadulni: dolgozz csak, dolgozz, egyszerűen csak szólj,
ha egyedül szeretnél maradni, csak szólj előre, ne menj el úgy, az
életem mintha véget ért volna, nem kaptam levegőt, a halálomon
voltam nélküled – olyan szörnyű, amikor nem vagy mellettem.
Végre lelépett, és lekapcsolta a villanyt – még néhány óra, és
kezdődik a nehéz, mocskos nap: mit fogunk megtudni? Félsz,
hogy megtudsz mindent, és Golcman sem alszik az
Unyiverszityetszkij sugárút elején, hány ilyen közös napunk,
korai utazásunk maradt még? Megborotválkoztam, hogy húzzam
az időt, de Aljona, alighogy lefeküdtem, rám mászott, hogy
kifacsarjon – nem tudhatja, kivel fogok találkozni Mexikóban.
Hogy nyugodt holnapot teremtsen magának, hogy kipipálja,
ami az „övé”, Aljona ráhajtotta a fejét börtönbe zárt szívemre, de
most szokása szerint nem nyögdécselt, amit gyűlöltem, s nem
cibált magához – „kényeztess egy kicsit”… Most mindjárt azt
mondja, de lehet, hogy csak kicsit később, most pedig csak
előkészíti, majd a születésnapjához, az újévhez közeledve, ha jó
hangulatban talál: gyereket akarok, tőled akarok gyereket, még
egyet belőled… Hiszen szeretjük egymást.
– Amikor veled vagyok – olyan régen nem hallottam már
hétköznapi hangját –, repülni tudnék. Amikor bennem vagy,
amikor egyszerűen csak csókolsz, vagy csak hallgatsz mellettem,
és csak a szuszogásod hallatszik, annyira megnyugszom, annyira
biztonságban érzem magam, hogy eltűnik minden, ami rossz.
Veled értettem meg, mi a szerelem, olyan hálás vagyok neked –
suttogóra fogja –, olyan hálás. Akár meg is halhattam volna
anélkül, hogy megtudtam volna, hogy lehet halál nélkül élni, az
örökkévalóságnak. Olyan csodálatos, ha szeretnek. Egész éjszaka
csókolni akarlak. Napokon át ki se kelni az ágyból. Korábban
ilyesmiről csak olvastam. – (És a továbbiakban is csak olvasni
fogsz erről, meg most is csak olvasol, ilyen nem fordul elő
senkivel, mindenki hazudik, ezt hallották a tévében, és most ezt
is hazudják.) – Mondd: te is így érzel?
Miután már nem értem hozzá, végre sikerült elaludnom, és
eltorlaszoltam magam a takaróval, ám akkor kellemetlen hangon
kipréselte magából:
– Unsz már, ugye… – És vagy rögtön utána, vagy később,
mert megint sikerült közben elaludnom: – Jártál valaha
szexshopban?
Miután kimondtam, hogy „természetesen nem, aludj…” (nem
aludt, hanem mint egy skizofrén, szinte rezzenéstelen szemmel
bámulta a plafont, hanyatt fekve, karját a tarkója alatt
összekulcsolva), azon kezdtem gondolkodni: megtalálta talán
valahol a csomagolópapír darabját? Vagy követett? Fuldokló
halnak éreztem magam, ahogy próbáltam kicsúszni a kezéből –
fogkefe, és már léptem is ki a liftből, mentem is ki a lépcsőházból,
és halálosat ásítva elindultam az úttesten át a takarékbankhoz, a
reflektorait villogtató, oldalán katonai emblémát viselő UAZ felé,
az éjszakán keresztül, amely már fogyóban volt, és már nem is
hasonlított annyira éjszakára. Borját már valaki feldühítette:
– Minek ilyen korán?! A te utasításod? Mindössze húsz percre
van… Nem fogjuk látni az úszót. Nektek mindegy, a fenébe is, de
Borja bácsinak még el kellett menni a kocsiért is, Borja bácsi akár
le se feküdjön. Parancsnokok… – Behajigálta a cuccomat a hátsó
ülésre, az ijedten összehúzódzkodó Golcman háta mögé – vagy
lehet, hogy Golcmannak fáj valamije. – Csengős fenekezőt hoztál
magaddal?! Tökkelütött! Holnap az egész fórumot telefirkálják
vele, hogy valami agyalágyultak csöngettyűkkel jöttek ki
Miszajlovóba! Mikor kell a Kasirkáról jobbra lefordulni?
– Idehallgass, nem emlékszem pontosan… Úgy négy
kilométerre. Szerintem az első jelzőlámpánál.
– Hogy a jó anyátokat! Hányadszor jövünk már, de képtelen
megjegyezni, mi van a táblára írva! – Részeg, napközben kezdte,
és nem állt le vele, nem kéne magunkkal vinni, de Borja nélkül
ott nem boldogulok.
 – Az első jelzőlámpánál a nyíl irányába balra, az útjelzőn
Molokovo áll, aztán egy falu, Osztrov, Volodarszkij település, és
onnan Miszajlovóig… – Golcman zseblámpával világította meg a
noteszét.
– Vagy nincs egy francos jelzőtábla se, vagy fene sok van
belőle… – Borja dühösen vezette a kocsit az üres elkerülő
gyűrűn, anyázott minden szembejövő reflektorra, a kormányra
borult, én nyugalomra intve odabiccentettem Golcmannak, és
rákacsintottam: látta-e? – és fáztam, és ásítoztam. Miután
letértünk a Kasirkáról, keresztülhajtottunk egy út menti, csupa
faházból álló falun, majd tovább zötyögtünk a murván, jobb kéz
felől elhagyva egy mezőt, amelyen elszórtan vörös téglás, kihalt
nyaralók álltak, bal kéz felől sűrűn ültetett sarjerdő húzódott,
amely vagy egy tavat, vagy egy vízmosást – valami völgyfélét –
takart el előlünk; megbillentünk – az út lejtett, befúródott a fák
közötti nyílásba, és elöl, egy dróthálós kerítésen túl feltűnt a víz
– ilyen közel Moszkvához; nem elsőnek érkeztünk, a parkolóban
állt már három kocsi meg egy motor, a bódéban két álmos képű,
terepszín ruhás alak állította ki a jegyeket, és adta ki a
nyírfahasáb köteget két művelt, „Chelsea” baseballsapkás
turistának, akik magukkal hozták göndör hajú, nagy hasú,
pulóveres feleségeiket is – ők éppen a grillezőt pakolták be a
csónakba. Golcman elindult a füstölő mögötti kis ösvényen a
budiba, én pedig körbenéztem: nem változott semmi? A stégen
(ahonnan a halakat etették be) árnyak mozgolódtak, ládákat
cipeltek odébb, a víz biztatóan meg-megcsobbant – keresgélni
kezdtem: hol? A túlparton tábortűz füstölgött, láthatatlan
pecások dobták be horgukat, élesen süvített az orsó, a parkolóba
befordult egy dzsip. Borja, aki hódprémes mellényt és tiroli
kalapot öltött magára, egy ki tudja, honnan kerített ébenfa csővel
böködött egy fényképre az állványon:
– Ide nézz, idióta! – A fényképen ismeretlen, vidám pofák
öleltek magukhoz egy aranyszínű szörnyet, mint valami
gerendát, és Borja üvölteni kezdte: – Mért nem mondtad, hogy
itt vannak nyurgapontyok is?! Honnan vegyek most nulla ötös
damilt meg kapronzsineges szereléket?!
A turisták megvetően visszafordultak, és miután átadták a
pénzt, az egyik terepruhás alakhoz hajoltak:
– Főnök, főnök úr… Ide az van írva, hogy tizenöt kiló hal
benne van a horgászjegy árában. Akkor mi az ott fentebb, hogy a
pontynak hatvan rubel kilója, az amur meg egy százas – le kell
méretni a kijáratnál?
– Előbb fogjál is valamit, balfék! – tanácsolta neki Borja, és a
felmálházott turisták egy pillanatnyi indulatos szipákolás után
elkotródtak lefelé, a kikötőhöz, ahonnan nyikorogva elindult a
csónak.
Borja átoldalazott az „Állati eredetű csalétkek” feliratú
állványhoz:
– A fejére mért könnyed csapással kinyírni a szöcskét. A lábait
meg a szárnyát nem kell kitépni. Érted?! – Egész idő alatt
üvöltött, egyszerűen képtelen volt leállni.
– Hatos bungaló. Mirgorodszkij névre.
– Aha. Van ilyen foglalás. Fizessenek, és várják a csónakot.
A csónakban Borja elhallgatott, mintha kivették volna belőle az
akkumulátort – elsőként szállt be, ráült az orr-részre, és nem
zavartatva magát, kitörölt valamit a szemüvege alól – mi
Golcmannal a taton helyezkedtünk el, arccal a fekete köpenyes
csónakos, egy ázsiai srác felé fordulva, aki gyakran
hátratekingetve evezett, ki-kidugva lapos képét a kapucni alól,
hogy ne tévessze el a 6-os számú stéget – két szál deszka kis
cölöpökön –, ott, ahol a tó összeszűkült, elsekélyesedett, és a
mocsarassá vált parton szárazon susogott a magas, szürkébe
hajló nádas, a vízen magok úszkáltak, és jó lett volna, mint annak
idején, belelógatni kezemet az áramló vízbe, és juharlevélként
széttárni az ujjaimat. A csónakos abbahagyta az evezést, várt egy
kicsit, és karmos ujjaival ráakasztotta a hurkot a tönkre,
közelebb húzta, közben elfordította a csónakot, hogy az oldalával
kössön ki, aztán ránk nézett: ennyi. Mi pedig kimásztunk.
 – Apám – kapta el Borja a csónakost, miközben mohón
nézegette. – Jegyezd meg – Borisz Antonovics Mirgorodszkij! A
csúfneve Mario. Sarikopodsipnyikovszkaja utca nyolc. Hetes
lakás. Ismételd! Add át a hetvenötezer háromszázötvenhatos
egység parancsnokságának… Bekerített az ellenség, és én…
Nem! Hagyd. Reebok üzlet a Vossztanyije téren, kérd Allát…
Add át neki: szerette magát… És egy szót se többet, hallod?!
Nem – És tenyere mögé rejtette az arcát. – Hát az idős szüleim?
És a kiskorú családtagjaim? Istene-em… Adják át nekik: a
Lokomotívnak szurkoltam! Piros-zöld a vérem –
kétségbeesetten legyintett, és ügyetlenül bemászott utánunk,
erősen megbillentve a csónakot.
A bungalóban Golcman megérintette a radiátort: nem fűtenek
– megtapogatta, mintegy ismerkedve velük, a fafalakat, az
ablaküveget is, leült a kerevetre, és panaszos pillantást vetett
rám. Nincs kedve átöltözni. De min változtat ez?
– Nem baj, ha az ablakok műanyagok? – körözött Borja az
ügyeletes háta mögött, akit éppen most ébresztettünk fel, a
szekrény tetejére dobta az összegöngyölt matracot, és kinyitotta
a kisablakot, hogy kiszellőztesse a savanyú bűzt. – Láttam egy
tévéműsort: a műanyagtól még a legyek is megdöglenek – és
leült, hogy lehúzza a cipőjét, derekát a falhoz nyomta – mi az,
csak nem hurcolja magával azt a csövet?
Az ügyeletes kiment rágyújtani. Láttam az ablakból:
lelögybölte magát a mosdónál, hugyozott egyet a fenyők alatt,
ahol a múlt évben fenyőtinóruk nőttek a földből. Sietve, Borjával
versenyre kelve gatyára vetkőztem, és a rongyok közül,
amelyeket egy rakásban a padlóra szórtunk, kiválasztottam a
szükségeseket, belebújtam egy málnaszínű kantáros, sötétkék
bricseszbe, egy alsóingbe, egy egysoros kabátba – megcsillant az
ujján a sarló-kalapács és a belbiztonságiak jelvénye, egy
kardmarkolat –, majd a tükör előtt a fejembe nyomtam egy
csalánszínű karimás, málnaszín szegélyes tányérsapkát. Borja
nem maradt el mögöttem, és az egyenruha tetejére felkapott
még egy szürke gyapjú, raglánujjú köpenyt is, és sétálgatni
kezdett benne, szigorú pillantásokat vetve közben a tükörbe –
továbbra is tartva valamit az oldalánál.
– Nem baj, ha én nem öltözöm át? – kérdezte könyörgőre
fogva Golcman.
– Legalább a köpenyt meg a tányérsapkát. Másképp nem
értenek meg bennünket.
– Nincs rejtvényújság? – tért vissza az ügyeletes, és
félelmeteset ásított. – A túlsó parton meg már cipelik a
pontyokat… – Odalépett a rácsos liftaknához, megnyomta a
gombot, felbúgtak a csörlők, kúszni kezdtek a drótkötelek, és
nem lesz már csönd sohasem… – Dobálják csak le a holmijukat,
én a helyemen leszek, ha kimegyek, bezárom. Meddig lesznek?
Tizennegyedikén nulla-nulláig. – A látszat kedvéért belelapozott
a jegyünkbe; ez a barom, mihelyt kikísér bennünket, máris
ledöglik aludni, pedig őrködnie kellene, bármi eshetőségre… Ki
kéne menni megnézni, megvirradt-e már. De visszatart az
idegen öltözet, a varrások, az anyag szűk érintése, nincs hozzá
jogom, szolgálatban vagyok. Borja úgy cikázott, mint egy űzött
patkány, úgy tett, mintha bejáratná az egyenruhához tartozó
bakancsát, Golcman ráerőltette ősz fürtjeire a tányérsapkát –
akár meg is nyiratkozhatott volna, hiszen tudta –, és furcsán
megnőtt, kiegyenesedett, és hirtelen üres, átható tekintettel
nézett rám – hát ilyen volt, ilyenek voltak ezek, az
állambiztonsági őrnagyok…
– Gyerünk már, gyerünk – siettette az ügyeletes a liftet. – Na,
gyerünk má-ár…
Ennek ellenére összerezzentünk, amikor megjelent a liftkabin
özönvíz előtti, lyukas teteje, mintegy kinőtt a földből, egy szintre
ért velünk, és dübörögve megállt. A rácsos ajtó (örökre
megjegyeztem a fekete ajtónyitó gombot), a fa ajtószárnyak –
futás, mintha játszanánk, és elsőnek kell belépni, mintha
elmehetne, és Borja is, miközben az oldalát támasztotta, és
Golcman is – be a kivilágított, szűk dobozba, a kitaposott
linóleumra. Miért sietünk ennyire… Fel kell idézni, át kell
gondolni. A nagykövetség munkatársai, a reptér dolgozói, azért,
hogy…
– Áss ki bennünket, ha történne valami! – kiáltott oda Borja az
arcátlanságától gyermekien szégyenkező módon az
ügyeletesnek, és mintegy elnézést kérve, rám pislantott: jól van
már, na…
– Gyerünk. – A fa ajtószárnyak középen összezárultak,
becsukódott a rácsos ajtó, és az ügyeletes valahová felfelé nézve,
mintha az égből várna parancsszót, megnyomta a gombot… én
hunyorítottam, mintha mindjárt leszakadnánk és leesnénk,
sokáig és félelmetesen zuhanva a semmiben. A reggeli
természetes fény röviden felvillant és eltűnt, késlekedés nélkül
ereszkedtünk le a föld belsejébe a maréknyi, bizonytalanul
reszkető villanyfényben, amely egyenletesen pislogott, mintha
mérné az időt vagy a mélységet. Borja, mintha valami elfeledett
dolog jutott volna az eszébe, fészkelődni kezdett, ismét az oldalát
nyomogatva, aztán a pillantásokat kerülve előhalászott a
köpenye alól egy TT-pisztolyt, markolatán farovátkolással, és
belecsúsztatta a nadrágzsebébe.
– Minek hoztad el?! – elkaptam Borja vállát (a kabin
megingott), a falhoz kentem: részeg disznó! hogy törném össze
ezt a csontos, rövidlátó dögöt! – Hányszor mondtam?! Mind
bekrepálunk miattad!
– Menj a! – Borja ellökte magától a kezemet, és megigazgatta a
sapkáját. – Borja bácsi tudja, mit csinál. Legutóbb is mondtad, és
mi lett volna, ha Borja bácsi üres kézzel megy? Ne üvölts, érted?
Én rangban feletted állok. Idegbeteg. Debil! Gazember!!!
A kabin falain túl már nem a vörös téglás bolthajtások kúsztak
felfelé, hanem hol világosabban, hol sötétebben, érdesen villant
fel az agyagfal, és az üvegre időnként víz fröccsent és folyt végig
– közeledtünk az aljához, és már nem volt miről beszélni,
hányinger kerülgetett, mint vizsgákon, remegett a térdem, és
mint verekedés előtt, összeszorult a gyomrom; tudom, még
sokáig kell ereszkednünk, és nem szabad arra gondolni, milyen
mély, és milyen könnyen mozdul el a föld – elmozdulhat a
nyomunkban is; tovább ereszkedtünk, pislogott a fény, én
megdermedtem, összehúztam magam, elaludtam, már nem
hallottam, már végem volt – sajnálok-e valamit? – a mély víz
közepén, abbahagytam a semmiben az evezést, és kissé
felemelkedve, az uszonyra támaszkodva hátrafordultam a part
felé: semmit sem sajnálok, magamat se sajnálom, elmehetek,
nem fáj; a kabin rázkódni kezdett, és recsegve megállt, alig
észrevehetően oldalra billenve, még átfutott rajtam, hogy
beszorultunk, hogy elkaptak bennünket a rugók, habár már
hallottam kívülről a hangokat: Mexikó. Borja, Borja első akart
lenni, hogy megelőzze a váratlan eseményeket, öklével kilökte a
fa ajtószárnyakat, és beengedte a gőzös pöfögését meg az éles
vasúti mozdonyfüttyöket (nem tehettem, hogy ne emlékezzek:
gyerekkoromtól fogva félek tőle, bizonyára elmentem egyszer az
indóház mellett, ahol apám dolgozott, és a hátam mögött
váratlanul…) és az idegen, forró levegőt – de én csak az
ismeretlen, kékes színű aszfaltot néztem a lábam alatt, a lépdelő
Borja bakancsának sarka alatt, nem fogva fel a féktelen ricsaj
értelmét – nincs ég… Az állomás átfoghatatlan hártyakupolája
alatt kiléptünk az aszfaltra, amelybe vasúti sínpárok árkai
mélyedtek, elindultunk a zsákutcákban – nem visszanézni a
liftre, senkinek sem kell tudnia, hogy innen jövünk. Borja
komoran biccentett egy szemüveges, szép gesztenyebarna hajú
fiatalembernek – a magas srác, aki meleg, rozsdaszínű, rátétes
zsebű zakót viselt, szürke volt, mintha hamuszín fényképről
lépett volna le, kezében noteszt és töltőtollat szorongatva Borja
felé hajolgatott, egyhangúan, mintha egyre ugyanazt a kérdést
tenné fel neki, Borja megdühödött, miközben hallgatta – és
egészen más lett, acélkemény, és én is kihúztam magam, és
megnőttem: na, mi van, rohadékok? – keressük az igazságot, és
a hit se fölösleges. A peronokon emberek álltak, sűrű tömegben,
szinte nem látni az aszfaltot – ennyi ember, és a hőség ellenére
mind melegen öltöztek, sapkában, kalapban, kabátban, karon ülő
gyerekekkel, szaladgáló gyerekekkel, hegyekbe hányt
bőröndökkel, batyukkal… Rásandítottam a régi öltözékekre, az
ismeretlen, nemlétező, rég eltűnt, beesett arcokra, hogy ne
kelljen a gyerekekre néznem – csak a gyerekek kiabáltak és
karattyoltak, a többiek, a felnőttek pedig vádló szemekkel nézték
köpenyünket és tányérsapkánkat, nagy nehezen szorítva nekünk
helyet – puszta tér, amely minden lépésünkre hátrébb húzódik.
Nem orosz fémszámos és fekete pofájukon ezüst profilt hordó
gőzösök pöfögtek, valami rohadék felváltva hol dudált, hol
szirénázott – minden sínen mozdony állt, vakvágányba bújva,
vagonok nélkül, a sínpárok között nem láttam galambokat,
szemetet és füvet – példás rend –, csak aszfalt meg a pakurától
kiégett föld. Lábujjhegyre álltam (és a tömeg közelebb eső része
érthetetlenül hüledezve nézett hátra: hová akar ez…), de így sem
láttam meg, van-e kijárat a sínek számára, kijutnak-e a
felszínre? a hártyás fal vakon leereszkedett, és bezárult. Mire
várnak ezek? mi a fenének gyűjtötték egybe őket? –
rátapadtunk Borja sötétkék hátára, Borja hallgatta a
szemüvegest, le nem véve kezét a nadrágzsebéről, és
kellemetlen grimaszokat vágva bámulta a tömeget, az emberi
falakat, a ikertestvérét váró tucatnyi köpenyes alakot,
hajadonfőtt, szorosan egymás mellett állva, végül elhatározta
magát, és lopva a fülére mutatott: nem hallom, el kell menni
innen valahová; és a fiatalember buzgón bólogatott, és
sorompóként tárta szét hosszú karját – az aluljáróba. Borja
(mennyire nem akarta szem elől téveszteni a liftet) óvatosan
lépkedve indult meg lefelé a lépcsőn, és velünk együtt civil
ruhások… csupa férfi, idegesen pillantgattak az arcunkba,
bólogattak és mutogattak, mintha nem tudnának oroszul. Én
csak előre néztem, és hallgattam, hogy pöfögnek és fütyülnek a
mozdonyok, végigmentünk egy folyosón, egyre gyorsabban
közeledve a rácsos ajtóhoz, egy kis lyukba, ahol csak egy
íróasztal, egy pár hokedli meg egy ismeretlen ember portréja
volt – ki ez? Most már világos: a srác oroszul beszélt, már át is
jöttek a külön-külön érthető szavak, de nem álltak össze együtt
ismerős jelentéssé. Borja hirtelen – stop! – és határozottan a
kísérőnk felé fordult:
– Tehát, elvtárs, az időnk korlátozott. Hagyjunk minden
fölösleges dolgot. Ki itt maguknál az ö-ö…
– Kapusztyin nagykövet. Én váltottam Umanszkij elvtársat –
lépett előre egy arctalan férfi. – A nagykövetség állománya, azok
az elvtársak, akik…
– Kérem – mutatott neki Borja a zugra. – A többiek! Nem
mehetnek el! – és Borja jelentőségteljes pillantást vetett a
szemüveges fiatalemberre. Az már hallgatott, de lelkes
izgalommal fogadta Borja minden mozdulatát, gyönyörködött,
hogyan száll utána a köpenye, milyen fessen fején a
tányérsapka… A nagykövet készségesen ült le a hokedlire,
kidüllesztette a szemét és dörzsölgette a kezét, rossz volt ránézni
– a bőre, amint Borja ránézett, rángatózni kezdett, felpüffedt,
lélegző pórusai kitágultak, az arcvonásai szétkenődtek,
reszketett. A vonatfütty ide is elhallatszott, siettetett, múlik az
idő. Borja felsóhajtott, járkálni kezdett a nagykövet háta mögött,
és beosztotti alázattal pillantott Golcmanra: ő lesz az, aki
kérdéseket tesz fel, és dönti el, ki élhet tovább; ő maga oldalvást
a rácsos ajtó mellé állt, ügyelve, hogy a többiek el ne menjenek,
de ne is közeledjenek.
– Kapusztyin elvtárs – szólalt meg Golcman egy
ceruzahegyező hangján, vagy mintha ugrándozó békát húznának
fel kulccsal. Nem sietett: leásunk mélyre, a homokot
megrostáljuk. – Az NKVD Állambiztonsági Főigazgatóságának
operatív csoportja, negyedik osztály…
Alekszandr Kapusztyin mély hálával, megkönnyebbülten
biccentett, „na végre” lehet, hogy valóban tudta, mivel
foglalkozik az Állambiztonsági Főigazgatóság.
Kérdés: Umanszkij elvtárs nem érhette meg a fasiszta féreg
fölött aratott győzelem össznépi ünnepét, mert kötelességének
teljesítése közben ellenségeink megölték. A szovjet kormány
elfogadta az USA kormányának és Mexikó elnökének
részvétnyilvánítását a légi szerencsétlenséggel kapcsolatban, de
ezt csak azért tette, hogy megkönnyítse az önnel, Kapusztyin
elvtárs, folytatandó közös munkánkat… Fel kell deríteni és
kegyetlenül meg kell büntetni az ellenséget. Rendelkezésére
bocsátották a védelmi minisztériumban a nyomozás hivatalos
eredményeit?
Válasz: Igen, és a következő kép rajzolódik ki: a gép körülbelül
öt harminckor szállt fel Costa Ricába, és négy perc múlva
felrobbant és kettétört. A felszállást közvetlenül egy másik
repülőgép után hajtotta végre… A felszállás előtti nekifutás,
amint a pilóták kézikönyvében áll, a kifutópálya kétharmadáig
tartott. A szárnyvégeken leoltották a jelzőfényeket, ami akkor
történik meg, amikor a gép elhagyja a földet, a pilóta bevonta a
futóművet. A szakértők úgy vélik: a gép sebessége elérte a
száznegyvennégy kilométer per órát, a magassága nyolc-tíz
méter lehetett. A repülés fél perce tartott. Körülbelül huszonöt
másodpercig.
Kérdés: Mit mutatott a helyszíni szemle?
Válasz: A védelmi minisztérium nyomozói találtak egy darab
szögesdrótot, rácsavarodva a géptörzsre. Kiütve és kidöntve
találtak néhány kerítésoszlopot. A földön, a reptér kerítésén
belül megtalálták a propellerek nyomait – körülbelül
hetvenméternyi távolságon a gép az egyik hajtóművével
karistolta a földet, aztán egy rövid távon a másikkal.
A nyomok közötti távolság alapján megállapították, hogy a
motor teljes erővel működött. A nyomok ismét folytatódtak
százhatvan méterre a kerítésen túl, és kilencvenhárom méteres
távolságig tartottak – a gép akkor kigyulladt, és felrobbant.
Megállapítást nyert: lezuhanáskor a gép a tehertér környékén
kettétört. A jobb szárnyhoz tartozó üzemanyagtartályok
kiszakadtak, az üzemanyag elfolyt, kigyulladt, a láng elérte a bal
szárnyat, és a bal szárnyhoz tartozó üzemanyagtartályok
felrobbantak. A hivatalos vélemény: repülőgép-vezetési műhiba.
Úgy látszik, a pilóta úgy döntött, azért, hogy mielőbb
felgyorsuljon, lecsökkenti a felszállás szögét, és a sötétben
elveszítette tájékozódó képességét. A reptér villanykivilágítása a
felújítási munkálatok miatt körülbelül két éve nem működik – de
a felszállópálya mentén égtek a kerozinlámpák, nagyjából
harmincméteres távolságban egymástól…
Kérdés: Ki végezte a holttestek átvizsgálását?
Válasz: A belügyminisztérium igazságügyi orvosszakértői. A
maradványokat nagy kosarakba gyűjtötték, és elszállították. A
legjobban Raisza Mihajlovna Umanszkaja égett meg. Csak az
ujján viselt jegygyűrű alapján tudták azonosítani. A táskájában
találtak egy revolvert és hatszáz dollárt. Az újságok arról is írtak,
hogy a roncsok között találtak egy szovjet zászlót, szovjet
himnuszt tartalmazó lemezeket, és még valamit, kiírtam:
„Umanszkij et. vékony, aranyszálas szövetből készült
egyenruhája most a holttestek között hever, mint ruhatárának
abszolút feleslegessé vált része…”
Kérdés: A boncolás eredményei?
Válasz: Kaszparov elvtárs, aki a megbízott nagyköveti
feladatokat látta el, kijelentette: a szovjet fél ellenzi a holttestek
általános boncolását. A búcsúztatáskor az elhunytak zárt
koporsókban voltak.
Kérdés: Ez nem jó, Kapusztyin elvtárs. Hogy lehetett ez?
Válasz: Én akkor érkeztem Mexikóba, amikor…
Kérdés: Mindannyian tudjuk, mikor érkezett, és mit csinált…
Erről még feltétlenül beszélni fogunk. Ki szeretnénk kérdezni a
nagykövetség munkatársait is, akik a nagykövetet a reptérre
kísérték, azokat, akik látták a gép lezuhanását, és különösen
Trojnyickaja asszonyt, aki a fedélzeten tartózkodott…
Válasz: Túlélte a katasztrófát a személyzet egyik tagja is, a
fedélzeti mérnök, Morales hadnagy. Életét vesztette viszont a
gép parancsnoka, Velasco Cerón kapitány…
Kérdés: Nálunk Serónnak van írva…
 Válasz: Nyilván a fordítás miatt. Életét vesztette Martinez
kapitány, Guzmán alhadnagy, a rádiós, egy szakaszvezető,
Roman…
Kérdés: A rezidentúra munkatársai kikérdezték azokat a
mexikóiakat, akik a reptéren tartózkodtak?
Válasz: Igen. A vallomások ellentmondásosak. Semmi
határozott dolog, mindenki továbbmeséli, amit hallott. Hogy a
repülőgép attól robbant fel, hogy dohányoztak a fedélzetén. Hogy
a felszállás előtt valakinek az utasítására kicserélték az üléseket
az utastérben. Valaki látta, hogy a gépre gyanús alakok mentek
fel, és a farokrészbe ládákat pakoltak be. Hogy a műszerész
állítólag jelentett kijavítatlan hibákat, a pilóta pedig kikapcsolta a
gyújtásrendszert… Hogy a repülőgépet az utolsó pillanatban
másikra cserélték. Minden tényt ellenőriztünk – egyik sem
igazolódott be. A repülőgépet direkt Umanszkij elvtárs részére
Mexikó elnöke bocsátotta rendelkezésére – egy C-60-01-es,
amerikai gyártmányú gépet, amely új volt, kitűnő állapotban, a
terhelése norma szerinti – tizennyolc ejtőernyős szállítására
alkalmas, teljes felszereléssel, ekkor pedig mindössze kilenc utas
tartózkodott rajta. Előző napon kipróbálták a földön is, a
levegőben is, Cerón pilótával – nagy tapasztalata van éjszakai
repülésben és vakrepülésben, összesen 3755 órát repült,
egyetlen szabálysértést sem követett el, állambiztonsági őrnagy
elvtárs. Az indulás napját a legnagyobb titokban tartották. Még a
sajtót sem értesítették. A biztonság érdekében a repülésre két
egyforma gépet készítettek fel. Éjszaka a gépet megerősített
katonai védelemmel őrizték…
Kérdés: Hány ember őrizte a gépet? Beléphettek a gépbe?
Válasz: A nyolcadik gyalogos zászlóalj nyolc katonája. A gépet
nem közelítették meg – a fedélzeten két reptéri szerelő tartott
ügyeletet, ők kétóránként váltották egymást…
Kérdés: Umanszkij nagykövetet viszont megölték!
Elvtársainkat trockisták égették el! Mit meséli itt nekünk ezeket
a kedélyes… Nagyszerű pilóta! Hibátlan repülőgép! Megbízható
őrség! Kinek hisz? Hogy hihet egy bolsevik az ellenségnek?!
Tények kellenek! A kommunisták elégett teste – ez tény.
Ellenségeink öröme – ez is tény, és a maga vaksága –
csörömpölte, mintha homok került volna a gépezet fogaskerekei
közé, Golcman, miközben az unatkozó, de feszült Borjára
pillantgatott – szintén tény! Ebből kell levonni a
következtetéseket, így van, Kapusztyin?
Válasz: Hozzá szeretném tenni: Umanszkij elvtárs
ragaszkodott hozzá, hogy vele repüljön Costa Rica nagykövete is.
Ő viszont különféle kifogásokkal le akarta mondani. És csak erős
nyomásra állt rá. Ellenőriztem: a kocsija valóban megérkezett a
reptérre négy harminckor, de vissza is ment. A nagykövet így
magyarázta: félrevezették, amennyiben azt közölték vele, hogy
Umanszkij már felszállt. Ezt az információt nem sikerült
ellenőriznünk…
– Ez tényleg tény! – Golcman rám pillantott.
Kérdés: Kapusztyin elvtárs, azt mondta, a nagykövet gépe
közvetlenül egy másik után szállt fel. Mit jelent ez a
„közvetlenül”?
Válasz: Nem tudom megmondani, mindenki azt beszéli,
közvetlenül utána, veszélyes közelségben… Ez azért történt,
mert Umanszkij felszállását ismeretlen okokból visszatartották.
Húzz el. Kapusztyin mereven botladozott, Borja mint egy
vakot, úgy irányította két apró oldalba bökéssel – a nagykövet
nem fordult hátra, és nem gyorsította fel a lépteit.
– Ki kísérte ki Umanszkij elvtársat a reptérre? Megismételjem
a kérdést? Menjen, és álljon külön a többiektől… Gyorsan! Név
és beosztás, balról jobbra – Borja benézett hozzánk. – Kaszparov
követségi titkár, a katonai attasé helyettese, Pavlov, és két
diplomáciai futár, Iszacsenkov és Melnyikov…
– Melnyikovot!
Borja suttogni kezdett, én elhessegettem: emlékszem – nem
diplomáciai futár, a neve Kogan, NKVD-s. Borja ekkor mást
kezdett suttogni:
 – Kevesebb romantikát? Mi a fenének nekünk a mieink?
Belezzük ki a mexikóiakat, és húzzunk innen a francba… Mi az,
csak nem a Kennedy-gyilkosságot készültök itt kinyomozni?!
Kérdés: Melnyikov elvtárs, olvastuk Moszkvában a jelentését,
de pontosítani kell. Pontosítsa röviden. Megérkeztek a reptérre…
Válasz: Megérkeztünk.
Kérdés: Kikísérték…
Válasz: Kikísértük…
Kérdés: És mi volt, a jó anyádat… Mit láttál te magad?!
Válasz: Nagyon sötét volt… Sötétben gördült ki a gép is…
Kérdés: Felszállt ott még egy másik gép is.
Válasz: Felszállt. Valamilyen. Mi pedig rendeltünk egy-egy
csésze kávét a bárban, közvetlenül ott, ahonnan az ablakok a
kifutópályára néznek. A pultos még ki se töltötte, amikor a
sziréna máris valahogy furcsán felbőgött. Kinéztem – az ablak
széles volt: a távolban, mint egy tábortűz, csak jó nagy… És
mindenkin szörnyű sejtés lett úrrá. Futni kezdtünk a piros fény
felé. A szögesdrót kerítés kiszakadt, kidőlt két ilyen vasoszlop…
A repülő két darabban. Az első része ott, ahol a mieink, a szovjet
delegáció tagjai voltak – olyan rettenetesen lángolt, hogy nem
lehetett közel menni hozzá… Egy órán át oltották. Alig lehetett
felismerni az utasokat. Szó szerint csak a gombjaik alapján.
– Hazudik. Nem futott ő oda – mondta halkan Golcman. –
Kogan elvtárs, hogyan viselkedett Umanszkij a felszállás előtt?
Válasz: Semmi különös, állambiztonsági őrnagy elvtárs. A
felesége, Raisza Mihajlovna viszont nagyon ideges volt.
Kérdés: És mitől tartott vajon? Átrepült három óceánt, attól
nem félt, itt meg Costa Rica, negyven percre…
Válasz: Azt mondta: ó, Kosztya, állandóan magaddal cipelsz.
Egyszer sírba viszel.
Kérdés: És ő? Mit válaszolt?
Válasz: Rajecska, te is, én is elvesztettük a legdrágábbat. De
most háború van, elesett és elesik több millió ember. Már túl
vagyunk a személyes bánatunkon, és te most: mi lesz velünk?
 Kérdés: Hogy tudta így megjegyezni, szakaszvezető elvtárs?
Ezt a hosszú mondatot…
Válasz: Még aznap reggel lejegyeztem.
– Egyre csak hazudik. Nem hallott semmit. „Rajecska…
Kosztya… A személyes bánatunk…” Később találta ki. Látszik,
hogy sokáig élt, és nyugdíjas korában kitalálta, elmesélte az
unokáinak, hogy azok tiszteljék – suttogta ugyanúgy Golcman. –
A lányukról, Nyináról nem beszéltek?
Válasz: Asszem, nem.
Kérdés: A Petrova név ismerős magának? Anasztaszia
Vlagyimirovna Petrova.
Válasz: Asszem, nem emlékszem.
Kérdés: Miért késleltették a felszállást? Miért késleltették a
felszállást? Ébresztő, barátocskám!
Válasz: Én magam nem láttam. De… A mexikói tisztek látták…
Amikor mindenki felment a fedélzetre, és beindították a
motorokat – mindent túlharsogtak, akkor a repülőből kiszállt
valaki, egy férfi.
Kérdés: A szovjet delegációból? Pontosan kicsoda? Maga
Umanszkij?
Válasz: Nem Umanszkij. Hogy kicsoda, ők nem tudják, arcról
csak Umanszkijt ismerték. Egy fekete kabátos férfi. Beszaladt a
váróterembe. És sokáig nem látták. Aztán visszajött, szintén
futva. És akkor a gép kigördült a felszálláshoz… Ez volt a
késlekedés oka.
Kérdés: Biztos benne, hogy a repülőre ugyanaz az ember tért
vissza, mint amelyik leszállt róla?
Válasz: Én magam semmit sem láttam, őrnagy elvtárs.
– Menj, tedd a dolgod.
– Állambiztonsági őrnagy elvtárs…
– Beszélj.
– Nem mondta meg a jelszót.
– A jelszót, Kogan elvtárs – Golcman, aki mint egy varangy,
nem pislogott, és rettenetesen felfúvódott az asztal mögött –,
megkapta a Hivataltól kapcsolatfelvételre a kapott feladatok
végrehajtása közben, mi pedig különleges intézkedést hajtunk
végre, amelynek céljai és feladatai… Világos? Nem hallom.
Mirgorodszkij elvtárs, készítse elő Trojnyickaját meg a
személyzet mexikói tagját, aki túlélte… Hogy hívják?
– A jelszót – kérte kétségbeesetten a diplomáciai futár.
– Morales alhadnagy – kiáltottam oda Borjának, felugrottam,
és rácsaptam a diplomáciai futár ronggyal és szalmával kitömött
bábuvállára –, mehetsz.
– A jelszót!
– Miért nem jön senki?! – ordítottam, és Borja eltorzult arccal
benézett a pihenőhelyünkre, én halántékon csaptam a
diplomáciai futárt, aki lefordult a székről, de azonnal
négykézlábra állt – csöndben, még csak fel sem kiáltott, mintha
valami jól ismert dolog kezdődött volna számára. Oldalba
rúgtam, majd még egyszer! miközben az undortól fintorogtam,
bele az alkalmazkodó! húsos! hasába… Melnyikov-Kogan
elterült, térdét felhúzta, arcán könnyek csorogtak, jobb kezét
könyörgőn felemelte, mutatva erőtlen, összetört ujjait, de
hallgatott, csak szörcsögő szuszogást hallatott – még egyszer
belerúgtam, odébb löktem, oda se nézve, siettetve az első
szavakat, az együttérzést, Golcman az íróasztal fiókjaival zörögve
kiöntötte az asztalra valakinek a szemetét…
– Zsineget keres, Alekszandr Naumovics? – ugrott oda Borja
vidám, csodálkozó arccal – Vegye le róla az övét. Szokott
akciófilmeket nézni? Tömje a szájába a zokniját. Nem kell tovább
ütni, bajtárs! Menjünk!
– Nem! Mi lesz Trojnyickajával?!
– A majdani öregasszony odafent van! A mexikóiak meg
Trojnyickaja elvtársnő odafent vannak. Félnek lejönni. Az
emberek, akik a földbe kerültek, azt követelik, hogy menjünk fel.
Jelen akarnak lenni. Látni és hallani. Szaporán!
Szinte futva indultunk el a lépcső felé, a gőzösök füttyei felé, az
üvegkupolás fülledtség felé: látni és tudni – majd meglátjuk!
Hátranéztem: két kalapos alak ott maradt a rácsos ajtónál, és
mint a gyerekek, bökdöstek ujjukkal a szoba belseje felé, de nem
mentek be, és alattomosan nézegettek hátrafelé: messzire
jutottunk-e már? Golcman nem maradt le, és nem felejtette el
összefogni széttáruló köpenyét, és már az első lépcsőfokban
megbotlott; mintha még több ember gyűlt volna össze, és
besötétedett, mint amikor esőre áll, én a lift felé pillantottam –
utat engednek? Borja szócsövet formált a kezéből, megnőtt egy
fejjel, és elkiáltotta magát:
– Elvtársak! Moszkvából jöttünk! – és mámorosan magához
ölelte a rozsdás zakós, magas férfit – a szemüveges még mindig
téblábolt utánunk a noteszével. – Te ki vagy, barátom?
– A nagykövetség tolmácsa, Pavel Lvovics Goncsarov –
izgatott, szószátyár alak, majd’ kiejtette kezéből a noteszét.
– Remek, földi! – vágott széles mosolyt Borja. – És vannak-e
itt derék gárdista srácok a nyolcadik gyalogos zászlóaljból? Ki
őrizte az elhunyt repülőgépét? Ne kapkodj, Pása, mind nem kell,
csak a legközelebbi!
A tolmács beszaladt a tömegbe, örvényként kavarogtak
körötte a tarkók, érthetetlen döngés, akár egy kaptárban, és
olyan képpel jött vissza, mint aki megszerezte, amit akart:
– A repülőgépet közvetlenül José Gudinos Herrera őrizte – és
integetni kezdett egy kitépett lappal. – A katasztrófa másnapján
dezertált a hadseregből.
– Derék! – dicsérte Borja. – Ügyes. Kérdezd csak meg,
egyedül José lógott meg?
– Nem, még másik kettő is ugyanabból a váltásból – a tolmács
megpróbálta „vigyázz”-ba vágni magát, amikor válaszolt, és alig
bírta visszatartani büszke mosolyát. – Az őrszolgálat nehézségei
miatt dezertáltak.
– És a szerelők, akik a gépen ügyeletet tartottak, itt vannak?
Na, lépjen ki legalább az egyikük. Gyere csak, gyere, ne félj.
Hogy hívnak?
– Alfonso Baka Hernándeznek hívják – a tolmács óvatosan
előretolt egy jelentéktelen, himbálózó fejű srácot. – Huszonkét
éves.
– Mondd csak meg nekem, te Baka szerelő – Borja valamiért
hátrafordult, és Golcmanra kacsintott –, hogyan tartottátok az
ügyeletet a barátoddal, aki nem Baka? Előbb te két órát, aztán ő
két órát. Aztán te két órát. Aztán ő két órát. Aztán megint te,
Baka. Vagy hogyan másként?
A tolmács menet közben fordította, észrevehetően büszkén
arra, hogy Borja gondolatát az első hang után kitalálta, és rajzolt
valamit a szerelő tenyerére – a szerelő megvonta a vállát, és alig
hallhatóan mondott valamit.
– Mindketten egész éjjel aludtak – kiáltott fel a tolmács. –
Beismeri.
– Mit csinálnék nélküled, Páska? – lepődött meg Borja, és
boldogan elnevette magát, én bámultam a közeledő, csüggedő
tömeget, Golcman letörölte halott arcáról az izzadságot. –
Mesélnünk kell rólad Moszkvában Sztálin elvtársnak. Hát ez, ki
ez a lelkes fickó? – Borja gúnyosan utánzott egy szénfekete
legényt, aki iskolás módon felnyújtott kézzel törtetett át a már
egytől egyig mosolygó első sorok között – a helybéliek tapsoltak
és a maguk nyelvén ordibáltak, miközben nyújtogatták felénk a
karjukat, én pedig ostobán és hízelegve mosolyogtam
válaszképpen, de nem engedtem, hogy megérintsenek. – Hát
neked mi kell, mexikói barátom?
– Ramón – ragyogta a tolmács –, Martínez kapitánynak, a
másodpilótának, annak, aki meghalt, az unokaöccse. El akarja
mondani, mit látott.
– Na, mesélj, kérünk, kérünk – Borja hirtelen leguggolt, mire a
fekete Ramón ugyanígy tett, és a tolmács melléjük guggolt
harmadiknak, és fordított, és büszkén rázta közben
gesztenyebarna haját, és ujjával kacskaringós vonalat rajzolt az
aszfaltra:
– Sofőr. A reptéren tartózkodott. Ramón látta: a repülőgép
felszállt. Közel egy másik géphez. A nyomában. A farokrész
jelzőfényei távolodni kezdtek. Aztán ezek a fények fokozatosan
süllyedtek. Leértek. És robbanás hallatszott! Hatalmas láng
csapott fel. Mindenki rohant oda. A kísérők, a reptér dolgozói. És
ő is futott. Amikor odaért – az egész gép lángolt, nem lehetett
közel menni hozzá. És égett hús szaga áradt.
– Hát a tűzoltók? – csodálkozott el tettetve, mintha egy
gyereknek játszaná el a jelenetet, Borja. – A mentőket, a
Vöröskeresztet nem hívták ki?
– A sebesültszállító kocsi tűzoltó készülékekkel azonnal
elindult, de elakadt a murvahalmokban meg a kátyúkban – a
reptéren felújítási munkákat végeznek. És ekkor odament még
Morales alhadnagy és egy hölgy – a tolmács utánanézett a
noteszében –, Miriam L. Trojnyickaja…
– Miriam L. – Borja felállt, kimerülten felsóhajtott, mintha
valami elszomorította volna, és halkan szólongatni kezdte: – Hol
vagy, nővérem? – Csontos nő, vörös hajára ferdén rábiggyesztett
kalapban, bizonytalanul topogott a helyén, mintha a szükségét
tartaná vissza – a tolmács ragyogó képpel lökdöste közelebb,
Morales alhadnagy pedig, aki egy fehér emberek által kivágott
nyelvű indiánra hasonlított, büszkén babrálta begipszelt karját.
Borja félelmetesen forgatta a szemét, felkapta a fejét, és szeme
fehérjét villogtatva, karját rákmód széttárva ezt sziszegte: –
Vezessék csak közelebb… Hiszen érzem, hogy valahol a közelben
van… A vér. A rokonvér… – Trojnyickaja (miközben a tolmács
bátorítóan motyogott neki valamit) előrenyújtotta a kezét,
melyet elnyűtt kesztyű védett, Borja pedig úgy megragadta,
hogy a nő felszisszent. – Miriam L. Ki nevezett téged így el, te
kedves lány? Hiszen te nem ilyen vagy! Nem hiszem. Hiszen te
inkább valami Marina Leonyidovna vagy Marija Lvovna vagy –
dörögte egyre növekvő indulattal Borja. – Ki vagy te?!
– Én… Én nem tudom – Trojnyickaja maga felé húzta a kezét,
de Borja nem engedte el. – Nem tudom, mit mondjak, így
anyakönyveztek.
Borja elengedte, kezét a köpenyébe törölte, kihúzta magát, és
végigsimította az arcát, tekintete ismét normális lett,
megigazgatta a tányérsapkáját, és mindenki láthatta: a tiszt sír –
a közeli sorok elhallgattak, a távoliak még zajongtak, a
mozdonyok továbbra is füttyentgettek, siettetve vagy indulásra
készen, és a gyerekeket nem lehetett lecsillapítani…
– Hát így áll a helyzet, állambiztonsági őrnagy elvtárs –
préselte ki magából Borja, mihelyt a zokogástól elfúlt torka
engedte. – Mit jelenthetünk a Szovjetunió belügyi
népbiztosának? Egy tizenöt éves kislányt ismeretlen tettesek
megöltek a hídon. És még az is lehet, hogy a kislány terhes volt…
– És Borja hangosan sírva fakadt, szeme eltűnt a ráncai között,
teste bölcsőként ringott, mintha koporsó fölött állt volna. – A
repülőgépre robbanóanyagot visznek fel… A megvesztegetett
ügyeletesek alszanak… Az ellenség bűntársaiként ténykedő őrök
meglépnek… Egy fekete kabátos személy kiszáll a repülőből,
szándékosan visszatartja a felszállást… Costa Rica nagykövetét,
az aljast, valaki figyelmeztette, hogy ezzel a géppel ne repüljön…
A mentők és a tűzoltók előtt felszántották az utat… A mi
elvtársaink pedig… – Nem bírt tovább beszélni, és egy percen át
úgy zokogott, hogy beleremegett a válla, és közben valami
vinnyogó hangot – „hí-i-í-í” – hallatott, majd ezt követően,
miután kicsit összeszedte és kifújta magát, már nem is artikulált,
a hangok egyenesen a torkából törtek fel, mélyről jövő, gyenge,
akadozó, vénasszonyos hangok: – Az elvtársaink elevenen
megégnek – vaksi, könnyáztatta arcát az ég felé fordította,
mintegy oda jelentve –, és égett hús szaga árad. És senki sem ért
oroszul. – Borja odabiccentett valakinek, hüppögött, lassan
oldalra emelte jobb karját, benne a pisztollyal, és gyors pillantást
vetve rá, homlokon lőtte a félelmében leguggoló tolmácsot.
Még magam elé tudtam kapni a kezem… elkéstem… térdre
rogytam, összeráncoltam a szemem, és elgurult a tányérsapka,
nézd, te szemét! – a mexikóiak üvöltő rettegéssel, mintha csak
robbanás söpörte volna őket el, szétfröccsentek, rázuhantak a
hátulról előre nyomulókra, ugrálva, vad igyekezettel törve utat
maguknak, tenyerükkel védve gyermekeik tarkóját, ráugrálva a
vasúti sínekre, bevéve magukat a peronok alá, csöndben… a
paták dobogása elől… a távolabb állók a láthatatlan rettenettől
olyan elhaló intonációval visítoztak, mint a levágásra ítélt
malacok – köröttünk szürke daganatként duzzadni kezdett az
aszfalt, én, igen én – mi?! Golcman, akinek tűrő-szenvedő arca
csupa könny volt, hangtalanul, mindkét karjával tartotta a
fuldokolva visítozó Morales alhadnagyot, számítóan, teljes
erejéből beleakaszkodva törött, begipszelt karjába, én nem
engedtem el Trojnyickaja kezét, melyet egyre ki akart rángatni a
szorításomból – sarkával az aszfaltot karistolta, miközben
megpróbált minél távolabbra mászni, a kalapját már elhagyta,
vörös haja kibomlott, én pedig anélkül, hogy hallottam volna a
saját hangom az üvöltéstől meg a vonatfüttyöktől, egyre csak
ismételgettem:
– Ne féljen. Mindjárt mindennek vége. Mindjárt elengedik. Ne
féljen, asszonyom – én magam viszont képtelen voltam ránézni a
rozsdaszínű nadrágos tolmács szaporán remegő lábára –
csapkodó kezével véres foltokat maszatolt szét a homlokán,
tarkóját véres pecsétbe nyomva feküdt, és lassan megdermedt
(nem hallok semmit, nem hallottam őt sem, kikapcsolták a
hangot), csak tipegő lába rángatózott, a kezével pedig úgy fogta a
homlokát, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami, miközben
folyamatosan, de változó bőséggel vér bugyogott ki a száján.
Borja kigombolta a köpenyét, és a pisztolyt rázva, a távolban
megbúvó és minden mozdulatára felüvöltő embereket
fenyegetve ordította:
– Most már ért mindenki oroszul?! Megbüntettük a
provokátort! A trockistát! a fasiszta férget! A csekisták a
posztjukon állnak… Hol van? Hol ez a szemét, még él?! – és
egyetlen ugrással az elrejtőzött Moralesnél termett. – Ki vagy? –
és lassan megsimogatta a fejét. – Beszélgessünk. Üljünk le ide
egy kicsit. Bocsáss meg. El foglak felejteni.
– Nem kell!!! Harminchat éves vagyok. Semmit sem láttam!
 – Ne üvölts! Térj a tárgyra!
– A másodpilótával együtt ültettek be. Az utastérbe, a hátsó
ülésekre, az egyensúly miatt – Morales maga elé tette reszkető,
nyitott tenyerét, eltakarta vele az arcát, és mint egy bokszoló, le-
leguggolva körbetáncolta Borját. – A másodpilóta túlsúlyos volt…
De én azonnal éreztem, hogy a gép enyhén előredől, aztán a bal
szárny szikrákat csiholt a kerítés oszlopain…
– Ezt értem – kapta el a fájós karjánál Borja, és megrántotta.
Morales feljajdult, és tátott szájjal megdermedt. – Látod, hogy fáj
– és vidáman rám pillantott; én felálltam, és magam után
vonszoltam a százszor erőteljesebben visító Trojnyickaját. – Ki
ellenőrizte a poggyászt?!
– A poggyászt a gép parancsnoka helyezte el. Saját kezűleg.
Még hajnalban, amikor a motort próbálták. Húsz percig
melegítették. Az első ütődéskor minden utas kétségbeesetten
sikoltozni kezdett a félelemtől! A pilóta ösztönösen maga felé
húzta a botkormányt, felemelte a gépet, és most már a jobb
szárnnyal ütközött bele a kerítésbe, a gép még felfelé húzott, a
jobb szárnyára dőlt, mintha jobbfordulót akarna csinálni, de
aztán már gyorsan lefelé zuhant… Az utasok újra kiabálni
kezdtek – a gép húzta, vonszolta magát, jobb szárnyával a földet
karistolta – szívet tépő kiáltások voltak…
– Mit kiabáltak?! – Borja, mintha nem hallotta volna jól,
rákérdezett… feszült arccal… mint aki bármilyen választ kap,
tudja, mit cselekszik…
– Nem tudom! Hiszen én nem vagyok orosz!… Nagyon fáj a
karom… kegyelmezz!!!
– Akkor mondd meg te, asszony – adott engedélyt
Trojnyickajának Borja, és elfordult, a távolba meredt, hogy a nő
ne lássa a szemét.
– Én zajt hallottam! – Trojnyickaja visított, de hallott.
– Ahogy a propellerek a földet csapkodták!
– Te most hallgass – szólt oda Moralesnek. – Tovább.
– Meg éles csattanást. Hangosan meg is kérdeztem: mi ez? És
senki nem tudott már válaszolni, mert robbanás dörrent!
Mindenki egyszerre kezdett ordítani. A gépen rettenetes pánik
tört ki. A repülő valahogy elfordult, és belefúródott a földbe.
Aztán felröppent, és megint rázuhant a jobb szárnyára. A
roncsok között, az égő repülőben ültem, egyedül… És megláttam
egy futó férfit, és odakiáltottam: segítsen! De ő még a fejét se
fordította felém.
– Így volt, Morales? – kérdezte Borja, mintha elcsodálkozott
volna. – A mexikói légierő? – és oda-vissza képen törölte a
mexikóit a pisztollyal.
– Ne! Nem kell lőni! Az asszony sokkos állapotban van! Nem
jól emlékszik! Az ütközés után a törzs szétrobbant, köröttem
mindenfelé holttestek, a padló megbillent, én pedig mászni
kezdtem, tartva törött karomat, és egyszer csak hallom, hogy
panaszosan kiáltozik egy nő. Beszorult az ülések közé – nem
tudtam segíteni neki –, a karom eltört, amennyire bírtam,
kirugdostam a lyukon át, ő kizuhant, és beesett a jobb szárny
roncsai közé. És úgy látszik, ott eszméletét vesztette. Én magam
alig bírtam kikecmeregni utána, a bal lábam beszorult a csövek
közé, a szárny lángolt, az arcom, a bal lábam meg a bal karom
megégett, az, amelyik eltört, de a jobb kezemmel elhúztam az
asszonyt a gép mellől… Hiszen én mentettem meg! Aztán
lövöldözés kezdődött. Felrobbantak a személyzet pisztolyainak
lövedékei. Ötven darab negyvenötös kaliberű töltény. Aztán
felrobbant az üzemanyagtartály. És a holttestek a levegőbe
repültek.
– Holttestek?! Lehet, hogy élt még közülük valaki? Te pedig
nem húztad ki onnan őket! – fakadt ki Borja torkaszakadtából
üvöltve, és feszült figyelemmel méregette Moralest – hová? mit?
– Nem hallottam már hangokat.
– Higgyek neked, alhadnagy? Visszatartották a gépet? Kiszállt
valaki az utastérből a beszállás után?
– Nem vettem észre. – Moralesnek remegett a térde, a keze,
rángatózott a szája, becsukta a szemét, mintha aludni készülne –
de közel maradt Borjához: így kell, ő itt van – és mutatta:
nagyon fáj a karja.
– Szemét! Hát te, Miriam L.?
– Amikor a m-mo-mot… zú-ú…
– Beszélj!
– Amikor… a motorok zúgni… Raisza Mihajlovna
Umanszkaja… elfordult az ülésben, és keresgélni kezdett valamit
a lábánál.
– Hol ült?!
– Az első részben. Ott nem himbál annyira.
– Mit keresett? Lehet, hogy csak észrevett valamit az ülés
alatt?
– Egyre azt ismételgette: hol van? hol van?
– És mit csinált Umanszkij?
– Konsztantyin Alekszandrovics segített keresni neki.
– Valami kicsi tárgyat… De ami Raisza Mihajlovnáé volt.
Érdekes!
– Segített neki Vdovin, a katonai attasé is. De a repülőn nem
találták. Vdovin kiszállt, és elszaladt a parkolóba, hogy megkérje
a sofőrt, nézze meg a kocsiban is. Sokáig nem jött vissza. Amikor
Raisza Mihajlovna meglátta, hogy Vdovin messziről integet, hogy
nem, nem találta meg, csak visszaült a helyére, és azt mondta:
nem utazunk mi ma sehová. És így is lett. Engedjenek el! Hiszen
magukhoz tartozom!!!
– Térdre – Borja Moralesre emelte a pisztolyt, hangtalanul
motyogott valamit, és célzott, éppen csak egy kicsit elfordulva és
hunyorogva, mintha a napra célzott volna, vagy félt volna, hogy
egy pillanat múlva lefröcsköli valami – Moralesnek nem maradt
ideje elmenekülni.
Golcman levette a sapkáját, és azt suttogta:
– Rosszul vagyok. Nagyon rosszul. Megyek, lefekszem. –
Golcman az oldalát fogva az üres térségen át a távolabbi falhoz, a
liftaknához botorkált.
– Ülj le.
 Morales behunyta a szemét, és vakon, óvatosan, mintha bőrét
nyúzták volna, térdre ereszkedett, és lehorgasztotta a fejét.
Trojnyickaja, érezve, hogy rajta a sor, szabadulni próbált a
kezeim közül:
– Kedveseim… Ked-ve… Ne öljetek meg!!! – visította
artikulátlanul, próbálta megragadni a nyakam, de én ellökdöstem
a kezét, véresre karmolászta az arcomat, hirtelen kiszabadította
magát, és az aszfaltra zuhant – Borja lőtt egyet a feje fölött.
– Nem mindegy maguknak… Kússz odébb a százados
elvtárstól – mondta halkan Borja, és intett a pisztolyával. –
Térdre.
Trojnyickaja jajgatott, könyörgött, le se vette szemét a
pisztolyról, és oldalt fordulva, béna lábakkal közelebb kúszott
Moraleshez, ő is felállt, csak éppen a szemét nem hunyta le, és
csak Borját nézte, habár, éreztem, inkább rám szeretett volna
nézni; kinyitottam a számat:
– Borja!
– Menj – úgy állt ott, mintha mintha valami nehéz döntésen
töprengene; az emberek nem mertek odalépni hozzá, a peronok
alól kiáltások szakadtak ki a gyerekek betapasztatlan szájából, a
mozdonyok dühödten füttyögtek, és vidáman gomolygó gőzt
fújtak ki. Borja állt a két előregörnyedő, erőtlen alak mögött, a
felhúzott térddel mereven heverő hulla fölött, Trojnyickaja
bőgött, le se törölte az arcát, de pontosan úgy térdelt, mint
Morales, mintha valahol mindkettőjüket megtanították volna rá.
Elindultam Golcman után – az öreg, az állambiztonsági őrnagy
zsákként ült a nyitott ajtajú és kivilágított liftkabinban, feje
fájdalmában hátrahanyatlott, de továbbra sem gombolta ki az
egyenruhaköpenyt, hogy ne áruljon el senkit; én tenyeremet
vérpettyes, összekarmolt arcomra nyomtam – beforr, már
gyógyul is, senkinek sem lesz módja rá, hogy megkérdezze: hol
tették ezt veled? egy nő karmolászott össze? – mindaz, ami itt
van – már elmúlt, és begyógyul, csak Golcman nem gyógyul
meg. Lépkedtem, és mint mindig, megpróbáltam kitalálni, páros
vagy páratlan számú lépés jön-e ki – hány lépéssel érek a
lifthez? –, de fogalmam sem volt, mire fogadok, minek kell
kijönnie, hogy „jó” vagy „rossz” legyen? Minden ugyanúgy
végződik. Ennyi volt, Borja lőtt, és még egyszer lőtt, én anélkül,
hogy visszanéztem volna, futásnak eredtem, és bepréseltem
magam az imbolygó liftbe – Borja még egyszer lőtt, ekkor
hátrafordultam: egyedül állt, Morales és Trojnyickaja már eltűnt,
Borja felfelé lőtt, de célzottan – mit látott ott meg vajon? Szertte
volna eltalálni az eget, átlőni az ablaküveget, a hártyát, a rácsot,
amely elkerítette az állomás előtti teret, szeretett volna levegőt
engedni ide, meg igazi fényt, bizonyságot szerezni róla, hogy ég
márpedig van ott, hogy hulljanak és csörögjenek a szilánkok – de
a golyók a forgácsba fúródtak, réteges vattába, nem csapódtak
vissza, vaktöltények. Kirepült az utolsó hüvely is, Borja
csalódottság nélkül leejtette a pisztolyt, és odébb rúgta, mint egy
jégdarabot s elindult felénk, görnyedten, kezét mélyen a zsebébe
süllyesztve, mintha csak kikísért volna valakit az állomásra,
elindította az egész családot délre, ő pedig életében először itt
maradt – nem engedte a munkája, és olyan szokatlan volt az
egész: nincs hová sietnie, egyedül a kiürült városban, az üressé
vált életben, nincs miért visszamenni az üres lakásba, a
széthajigált játékok közé… Összébb húzódtunk, Borja gondosan
bezárta a liftet, megnyomta a gombot, és mindannyiunktól
elfordulva, minden teketória nélkül a padlóra hajította a
tányérsapkáját, kigombolta és ledobta magáról a köpenyt,
levetette a zubbonyt, kibújt a cipőből, topogva megszabadult a
nadrágtól, és az egészre rádobta az alsóinget – gatyában maradt
– az ajtó kinyílt.
– Kihorgásztátok magatokat?
Borja elment az ügyeletes mellett, bevágta a liftajtót, és a
legrövidebb úton, a fűben, elkerülve az ösvényeket, egyenes
háttal, mint a holdkóros, elment a stégig, elrugaszkodott, és a
vízbe ugrott, csak az utolsó pillanatban nyújtva előre összefogott
karjait – a szomszéd pecások álmélkodva és dühösen azonnal
hátrafordultak – Borja négyméternyire bukkant fel, erőteljesen,
lendületesen csapkodott a karjával, átúszott a túlpartra – ott
már füstöltek a grillsütők, és a kikötött csónakoktól aranyló
nyurgapontyokat cipeltek a mérleghez.
 A VÁGY

Golcman senkire sem várt, kortyolgatott a termosztetőből, és

nézte a vizet, egyenesen, ült, semmije nem fájt, és felém sem
fordulva így szólt:
– Világos, hogy Umanszkij repülőgépe szárnyvégi légörvénybe
került, amelyet az előtte felszálló gép kavart. Túlságosan közel
repültek egymáshoz. Néhány másodpercnyire. Ha nem
késlekedtek volna a felszállással… Ennyi elég neked?
– Már csak azt kell megtudni, miért késlekedtek a felszállással.
Mit vesztett el Raisza Mihajlovna? Mi nélkül nem tudott repülni?
Ha megtudjuk, mindenre fény derül.
Golcman hátranézett, mintegy megkérdezve, „ki mondja ezt?”,
de nem tett hozzá semmit. Lehet, hogy szerette volna, ha
elmegyek, szeretett volna egyedül üldögélni, a vizet bámulni,
várni a csónakot, de muszáj dolgoznia, és tudnia kell, ki a főnök,
ki fizet, én pedig tovább csesztettem:
– Hogy érzi magát?
– Bocsáss meg, hogy ott… Azt hiszem, felszökött a
vérnyomásom. Azt írták, kellemetlen napom lesz. De végig kell
csinálni a kivizsgálást.

A zsarnoknak tudomásul kellett venni ezeket a koporsókat,

lenyelni az újabb keserű pirulát, a zsarnok a halállal csak az
örökké élő emléket tudta szembeállítani, ő viszont, mint senki
más, tudta, mit lehet tenni ezzel az emlékkel. Február
tizenkilencedikén egy amerikai katonai repülőgép elhozta
Moszkvába az urnákat, a Pravdában közzétett nekrológot aláírta
Molotov (elsőként), Litvinov (ötödikként), Gromiko
(tizedikként). „A szovjet diplomácia jelentős képviselője, Lenin és
Sztálin pártjának odaadó híve, aki becsülettel élte le életét,
népének hűséges fia” – írták a fényképe alá ennek a borzas,
fontoskodó, kis termetű zsidó embernek, aki wing galléros inget
és kerek szemüveget viselt. A novogyevicsi temetőben temették
el őket, négy órakor – a lépcsőzetes, hóval borított posztamensre
mint futballkupákat, állították ki az urnákat, az összes többi
fölött egy akkora, mint egy szamovár – Umanszkijéké?
Díszőrséget Molotov és Svernyik adott (mint egy ikerpár –
magas homlok, szemüveg, bajusz), Lozovszkij és Visinszkij
(diplomata egyenruhában), és búcsúztatták még őket üzemi és
gyári munkások – idegen emberek – is. Kizárólag Umanszkijról
emlékeztek meg, az illendőség kedvéért megemlítették egyszer
Raisza Mihajlovnát, Lev Iljics Trojnyickijt, Szergej
Alekszandrovics Szavin-Lazarevet és Jurij Jevgenyjevics
Vdovint is. Az urnákat behelyezték a falmélyedésekbe, a katonák
háromszor a levegőbe lőttek, a Szovjet Szocialista Köztársaságok
Szövetségének himnusza túlharsogta a gyászindulót, és
dübörgött, mint „a halhatatlanság és a dicső, nagy ügy
diadalának szimbóluma, amiért Umanszkij et. és a vele együtt
elhunyt személyek az életüket áldozták” – e pillanatban
értettem meg, mit is próbáltunk meglátni a hó alatt – a
személyiséget, amely az emberrel együtt meghal.
Umanszkij meghalt, és a rugó, amelyet túlságosan
összenyomott, kiugrott: már másnap „ismeretlen személyek”
feltúrták a követségi gazdaságisnak, Pjotr Kirmaszovnak lakását,
újabb három nap múlva pedig feltörték az első titkárnak,
Grebszkijnek lakásajtaját; az „utcai huligánok” összeverték a
diplomáciai futárokat, az új nagykövet, Kapusztyin csöndben ült,
és minden erejét a vízvezeték kiépítésének szentelte, a szovjet
nagykövetség vendégeit nyíltan a „GPU kémeinek” nevezték, a
rendőrség és a bíróságok rávetették magukat a mexikói
kommunista pártra; a szláv klub és a Szovjet Baráti Társaság
semmivé vált, kiadták Trockij munkáit és az árulók leleplező
megnyilatkozásait, afféle címekkel, hogy „Az éjszaka elmúlt”,
vagy „Élet és halál a Szovjetunióban”, spanyol kitartottaink az
amerikaiak irányítása alatt olyan memoárokat dagasztottak és
sütöttek ki, mint az „Elvesztettem Moszkvába vetett hitem”, „A
Moszkvában »gyártott« emberek”; egy hónap alatt kétszázötven
FBI- és CIA-ügynök érkezett Mexikóba, keresték azokat a
földalatti csatornákat, amelyeken az atomtitkok kifolytak –
bármelyik pillanatban megszakíthatták a diplomáciai
kapcsolatokat, a szovjet követséget úgy kerülték, mint egy
lepratelepet, még a kelet-európai diplomaták is – és mindez
néhány hét alatt…
Trockij gyilkosa, Mercader dühös levelet írt az anyjának, és
arra szólította fel, hogy takarodjon el Európába, de már késő volt
– ült még tizenöt évet, és haláláig nem bocsátott meg az
anyjának; az asszony 1975-ben halt meg Franciaországban, ágya
fejrésze fölött a zsarnok arcképével, a fia három évvel később
Kubában halt meg csontrákban – a síremléket a KGB mindkét
nyugdíjasának a Szovjetunió fizette.
Kosztyából Mexikóban csak legendák maradtak: a nyergek,
amelyeken lovagolt, a nagykövet által felállíttatott tekepálya, egy
tizenöt tonna befogadóképességű föld alatti ciszterna a
hiánycikknek számító benzin számára (elég volt a nagykövetnek
panaszkodni, hogy kevés van belőle), a szomszéd utcába
áthelyezett villamosvonal (a villamos csörömpölése zavarta a
nagykövetet a pihenésben) és a szerelem – Umanszkij titkárnője
beleszeretett a mexikói elnök adjutánsába. Előfordulhat, hogy a
nőt senki sem instruálta. Habár erre semmi remény.
Moszkvában még kevesebb hamu maradt: Nyina osztálytársai
vénségükig úgy hitték, hogy Umanszkijék az USA-ba tartó
repülőúton haltak meg, és a Nyina Umanszkaja hamvait
tartalmazó urna az óceánba esett, az idősebbek pedig úgy vélték:
Kosztyát a nagyzás ölte meg – győzködték, hogy menetrend
szerinti járattal menjen, de hízelgett neki, hogy az elnöki gépen
mehet!
A nyáron Csuharev megbetegedett, egyedül maradt
Moszkvában, a felesége meg a kislány kimentek a dácsára,
harminckét kilométerre a moszkvai körgyűrűtől – hétvégeken
kibumlizott hozzájuk, vitt nekik őszibarackot, almát, szilvát,
sárgabarackot, szőlőt meg földiepret hosszú műanyag pohárban.
Éjszakánként nem tudott aludni a fülledt levegőtől meg az agyát
elborító munkától: reggel tíztől kezdve egyhangúan és
reménytelenül körbehívogatott minden Xxxxxxxx-et, aki csak
Moszkvában, a moszkvai körzetben, az Oroszországi
Föderációban és minden eshetőségre számítva Izraelben és
Ukrajnában létezett – a Negyedik Birodalom utolsó fiának
gyermekei és unokái a Belügyminisztérium adatai szerint a
„nyomtalanul eltűntek” közé tartoztak, nem kerültek elő, az
iroda üresen állt, titkárnő, takarítónő, biztonsági őr – mindössze
ők voltak bent, meg Golcman járt még be – Alekszandr
Naumovics szükségét érezte, hogy minden reggel tízkor
megjelenjen valahol vasalt nadrágjában. A szünetekben
Csuharev spontán lihegéssel a pornóoldalakat bújta, nézegette a
„lányok videoklippel” rovat prostijait, olvasta a látogatók
kommentjeit, majd újra leült telefonálgatni, élni; tiltakozott a
teste, úgy érezte, nem egészséges, nappal szenvedett, de
különösen este – nyolckor a biztonsági őr bezárta az irodát,
Csuharevnek csak az utca maradt, és mint mindig, elidőzött az
újságos standnál – Marina, a nagy csöcsű, testes újságárusnő
késő estig kint állt. Csuharev időnként vitt neki kávét
papírpohárban, és amíg a nő itta, betegesen bámulta hatalmas
dekoltázsát, a hegyszorost, amelyet az olcsó, fekete csipke
fehérnemű kosarai szűkítettek össze, majd hirtelen szégyenlősen
körbekémlelt: nem látja valaki? Elment, és bolyongott az
utcákon, minden este más-más útvonalat választott a
Szadovaján belül, egészen besötétedésig, amikor a
keresztutcákba (a Manszurovszkijra) és a bulvárokra (Plevna
hőseinek emlékműve mögé) strichelni küldték a prostikat,
ezeket a gyönyörű, magas, húsos ajkú, durva arcú és hosszú,
meztelen combú lányokat, Csuharev mohón figyelte őket, de
gyáván, alig lassítva le a lépteit. Gyötörte a vágy, amely nem
vonzotta senkihez, s egyszerre vonzotta mindenkihez – nem volt
csaja, akihez elmehetett vagy el akart volna menni vendégségbe,
hogy megdugja, enyhítse, megszabaduljon tőle – ha lett volna
egy ilyen nője, vagy ami még jobb, lett volna több különböző
nője, vagy ami még ennél is jobb, ha megkaphatta volna
bármelyiket, mindet, alighogy meglátja őket, azonnal (arról, hogy
miért akarja ezt, meg arról, hogy hová lett az életéből az a lány,
aki felvette a nevét is, és egykoron az egész életét betöltötte, és
hogy mit jelent ez, mit fog jelenteni, ha megtörténik, ha előfordul,
már rég nem gondolkodott, minden magától megoldódott –
elöntötte, ő pedig nyakig belemerült). Semmi se tudta elvonni
tőle, Csuharev nyáron horogra akadt. A munka, a kislánya
hangja a telefonban – a röpke megkönnyebbülés nyomban
szertefoszlott, amikor először találkozott az izmos, sőt vaskos, a
rövid sortokból egészen a farpofák alatti finom hajlatig
meztelenül kivillanó lábakkal (egy nyári estén ez Moszkvában
lépten-nyomon előfordul). Úgy tetszett, őrült, vágytól kínzott
tekintetét a szép testek észrevették, és lenézően (vagy
biztatóan? – annál fájdalmasabb) mosolyogtak rá válaszképpen –
tessék, itt van egészen közel, csak nyújtsd a kezed és érintsd
meg, de gyengesége, jelentéktelensége elválasztotta a nőktől,
nem értette, hogyan sikerül ez olyan könnyen másoknak a
filmekben. Kilátástalan helyzetében váratlanul… elhatározta:
irány a dácsa! irány a felesége! A szatyrok lehúzták a karját, míg
hosszas átszállásokkal kiért a pályaudvarra, rossz helyiérdekűre
szállt, majd átszállt a megfelelőre, zötyögött, kutyagolt, és amikor
végre kiért az erdőből a fülledt és vizes útra, hirtelen azt érezte:
még egy kicsi, és elzuhanok, kész, végem; a lába leállt és
rogyadozott, jeges veríték dermesztette, és csak arra tudott
gondolni: hová tegye a szatyrokat?… Megpihent egy kicsit egy
kidőlt nyírfán, és vánszorgott tovább, a kislánya elébe szaladt, ő
pedig egy szót sem tudott kinyögni; amikor éjszaka odafeküdt a
feleségéhez, rendszerint külön feküdtek le, hogy kialhassák
magukat, majd ez után a rövid, forró, szokványos,
megkönnyebbülést adó dolog után megalázottan újra azt
gondolta: milyen kicsi és jelentéktelen az, ami ilyen szörnyen a
hatalmába keríti őket, aminek a kedvéért mennyi embert
összevissza dobál az élet, szinte minden, és mennyire
értelmetlen: egy nő nem elég, mindet akarod, de az összessel
nem lehetsz – vakító, kegyetlen és fiatal légypapírok
kínálkoznak, akiknek te büdös aggastyán, sírhalom leszel,
átnéznek rajtad, mint a levegőn, ilyenek mindig lesznek – lám,
milyen kegyetlen az örökkévalóság –, nem öregszik meg minden
lány veled együtt – miért nem jutott nekem valaki más, miért
éppen ez?… Elmúlt? de nem múlt el végérvényesen – és
Csuharev minden este nyolckor kilépett az irodából, a kövér,
hatalmas testű Marina pedig rámosolygott – Csuharev az
újságosstandnál egyre hosszasabban elácsorgott, most az
újságárusnő mellé állt, hogy ne zavarja a vásárlókat, ne takarja el
a kilátást, és szó nélkül beismerte, hogy nem siet, hogy egyik
este sincs hová mennie, és izgulni kezdett, amikor a nő egyik este
azt ajánlotta neki: maradj még, ne menj el; minden este
ugyanazokat a szavakat cserélték ki egymás közt: hogy telt a
nap, el fogsz fáradni pihenőnap nélkül, tudod, milyen hideg van
reggel hatkor, a Szovjet Sportot szinte nem viszi senki, és
pétervári Sportot nem veszel? – Csuharev nézte a nő súlyos
mellét, édes gyönyörűség volt számára minden véletlen érintés,
amikor a nő átpréselte magát mellette, és lehajolt a
kartonládákhoz – azokban tartotta a női regényeket, a
golyóstollakat meg a lovas és macskás naptárakat.
Egyszer, amikor már menni készült, Marina készült, hogy
elköszönjön tőle, kikászálódott a stand mögül, és feszes
sportnadrágba bújtatott, vaskos lábát szétvetette, hogy
szilárdabban álljon s szavainak nagyobb nyomatékot adjon –
Csuharev úgy látta, magasabb nála –, és váratlanul
megkérdezte:
 – Te egyébként nős vagy?
Hitt benne, hogy „nem”, miután a saját észrevétlen kerülő
útjain ezt-azt megtudni vélt Csuharevről, és már fel is készült rá,
hogy mondjon valamit azután, azt, amit (talán éjszakákon át)
készítgetett magának, azt, aminek igazolt és jogos értelme lett
volna, Csuharev azonban megmagyarázhatatlan, szégyenteljes
szünet után gúnyosan kipréselte magából:
– Igen. Persze – és akart még mondani valamit a kislányáról
is, de Marina olyan sajnálkozva kezdte ingatni a fejét: igen, értem
– és még egy ügyetlen, az amerikai filmekből ellesett együttérző
grimasszal is kísérte.
Nyáron egyszer (azt hiszem, júniusban vagy júliusban)
összejöttünk – Csuharev megtalálta, úgy tett, mintha „semmi
különös, én nem is kételkedtem benne”:
– Minden telefonon megkérdezett Xxxxxxxx tagadja a
rokonságot. Háromszázötven dollárért belügyes embereink
ellenőrizték a lakcímbejelentések friss adatbázisát, de már
monogramok szerint. És felbukkant egy Xxxxxxxx V. H. –
vagyis az apai név kezdőbetűje egybeesik a mi kliensünkével. Ez
a V. két címre is be van jelentve: a Maljugin utca tizennégybe,
meg a Frunzenszkaja rakpart harmincöt per egybe. Egyik telefon
se válaszol.
– Kint pihen a dácsáján! – segítette ki Borja, aki
motorosdzsekit húzott magára. Golcman hallgatott: ez még nem
minden.
– Kimentem a hamovnyiki lakónyilvántartó igazgatóságra, és a
lakcímkönyvükből megvettem azt a bejegyzést, mely szerint a
Frunzenszkaján lévő házba bizonyos Xxxxx Viktorija Xxxxxxxx,
hatéves kisfia, és édesanyja, Nyina Vasziljevna Pirogova van
bejelentve, ez utóbbi egyébként kujbisevi, kilencszáznyolcas
születésű, kilencvenben halt meg. Viktorija családi és apai neve
egybeesik a keresettel. Egy ilyen ritka családi név esetén…
Világos, hogy ezek a mi Xxxxxxxx-ünk lánya, unokája és anyósa.
Nekünk a lányára van szükségünk.
 – Megmentünk! Jeles! – örvendezett Borja. – Na, tessék! Te
pedig nem akartad felvenni a srácot! És van még valami?
– Bementem a házkezelőségi igazgatóságra, a Frunzenszkaja
huszonhatba is, ahol két főnök is van, közvetlen emberek,
szeretik a pénzt. Bekísértek a lépcsőházba, de a lakásból a
csengetésre nem jött ki senki. A két szomszédosból szintén nem.
A postaládában hagytam üzenetet, azzal a kéréssel, hogy vegyék
fel velem a kapcsolatot. Egyúttal ki is nyitottam a postaládát, és
megnéztem, mi van benne egyáltalán. A reklámújságokon kívül a
júniusi lakbér fizetési csekkje. A házkezelőség könyvelésén
közölték, hogy április óta nem fizetnek a lakásért. Azt hiszem,
küldenünk kellene egy ajánlott levelet, hogy a postás időről időre
becsöngessen hozzájuk. És egy hét múlva visszajön szabadságról
a gondnok, Jelena Vlagyimirovna, kicsit megkenjük, hadd
kérdezze csak ki a szomszédokat, miféle család ez, és hol
lehetnek.
Hallgattam, és az álom vattáján át felfogtam – haladunk a cél
felé, szép lassan készülődhetünk, június harmadika van.
A jelenlévők mocorogni kezdtek, Borja szándékoltan hangosan
dicsérgette Csuharevet:
– Megszolgáltad, menj, aludd ki magad. Egyébként
észrevetted, milyen csaj árul odalent újságot? Akkora a melle,
mint a te két nyíratlan fejed! Tudod, azt olvastam az újságban,
hogy nemi kapcsolat esetén az AIDS huszonöt százalékos
valószínűséggel adódik át, a hepatitisz B pedig százszázalékossal!
Csuharevről ömlött az izzadság, Aljona pedig azt suttogta:
miért nem mondtad Csuharevnek, hogy nem kellett volna
egyedül elmennie a lakáshoz, éppen elég, hogy megtalálta a
címet, megsértődtél? Rosszul érzed magad? Amiatt van, mert
nem alszol…
Borja még ott maradt.
– Vegyünk motorokat, és menjünk le Szimferopolba szőke
csajokkal!
– Az előtérben ül egy lány, a külügyi levéltár küldönce, már
harmadjára jár itt. Szveta. Tizenhat éves.
– Jöjjön be.
A kiscsaj leült szemben velem: hegyes térdek, csillogó fekete,
szolid sarkú cipő, festett szőke haj – azok közül való, akik az
arcukon előre előkészített nyafka arckifejezést viselnek.
– Ez harisnya? – fojtott, beteges hang, a kezemmel mutattam:
az ott.
A lány némi gondolkodás után rábólintott: az.
– Mutatnál egy kicsit belőle?
Megint elgondolkodott, aztán keresztbe vetette a lábát,
összecsippentette a szoknyáját, és lassan fellibbentette az alját –
kivillant alóla a tapadós combfixben végződő fekete csipke, meg
gömbölyded, fehér combja.
– Ne ilyen gyorsan, nem láttam semmit.
A lány az ajtót figyelve, a szoknyát gondos ráncokba szedve
felhúzta a derekáig – a combján feltárult egy vörös, tökmag
nagyságú anyajegy.
– Anyajegy.
– Sok anyajegyem van.
– Széthúznád a térdeidet?
Terpeszbe ült, megmutatta fekete bugyija bemélyedését.
Felálltam – utálom az első lépéseket, utáltam pózt váltani, átülni,
vetkőztetni, lehajolni –, leguggoltam a lába elé (könnyű kéz
simult a tarkómra, enyhén belekapaszkodott a hajamba),
összecsippentettem a hasától könnyen elváló bugyiját, és
belestem: egészen lent éppen csak fazonra nyírott, vörös
szőrpamacs meredezett, amely alól húsos szeméremajak bújt elő;
felálltam, a lány hirtelen felugrott, és száraz ajkával máris
csókolgatni kezdett, én a szabályoknak megfelelően
megsimogattam kicsi, ruganyos fenekét, és némi botladozó,
táncos-birkózós gyakorlatot követően a lány négykézlábra
került, és újra hancúrozni kezdtünk, átrendeztük a befogadó és a
kiálló részeket…
– Régóta csinálod ezt?
 – Amióta a pravoszláv líceumban elmagyarázták, hogy imával
minden bűn feloldozható. – A kiscsaj már kinyitotta az ajtót. –
Szia!
Gyáván üldögéltem még a szobámban – az irodán zizegő,
öreges makogás visszhangzott végig, vénemberes szünetekkel és
nyögésekkel higítva – talán a tévé? Mit néznek vajon? Menj már,
mitől félsz, sóhajtottam jó mélyet, és kitártam az ajtót, mintha
kopogtak volna rajta, és most fogadnám a belépőt. Ajtók,
emberek, lámpák… Aljona várt rám: senkinek se kellő, hosszú
láb, teljesen nyugodt arc – vagy csak tetteti magát, miközben
arra készül, hogy olyan unalmassá váljon, mint a halál az utolsó
búcsúzáskor: van értelme folytatni? Igyekezni? Én nyugodt
vagyok: kedvesem, csak megkértem a küldöncöt, hogy
legközelebb hozza el a – mit? A fényképeket. Umanszkij mexikói
fényképeit, kifizettük őket – Aljona kicsalogatott a folyosóra,
aztán tovább, a lépcsőre, én lustán, kelletlenül mentem utána:
nem tartozom neked semmivel, nem ígértem semmit, sok a
munkám. Könnyedén megcsókolt – élek!
– Elfelejtettem szólni neked. Az én Szerjozsámnak ma van a
szülinapja. Most elmegyek, rendben? Te pedig csak dolgozz még,
ha akarsz, bár nyilván elfáradtál, állandóan rajtad lógok. Nem
haragszol? Nélkülem ne vacsorázz, jövök, és megetetlek.
Szerjozsa bólingozni hívta a társait. Ott leszek vele egy kicsit, így
is annyira vágyik utánam – hirtelen összevonta a szemöldökét,
de szeme, amikor kinyitotta, már csillogott. – És még szülinapja
is van. Ezen a napon mindig… Gondolkodtam rajta, nem akartam
mondani, de mégis kimondom: talán egyszer, később, nem most,
akár nem is hamarosan, tényleg majd csak később, akár össze is
ismertethetnélek benneteket?
Bólintottam.
– Nagyon szeretném. Nagyon jóságos, és nagyon félénk,
zárkózott fiú. Mulatságos, mennyire hasonlít rád. És szereti a
focit. És most nagyon nem könnyű neki. Egyszer talán, majd ha
nem lesz ennyi munka, akár nálunk is alhatna – és megint
hunyorogni kezdett, és megijedt. – Mi van veled? Úgy hallgatsz…
Nem történt semmi? Mondd: minden érvényben van? Együtt
vagyunk még? Földön és égen? Egyek vagyunk? – és hirtelen
megölelt, mintha katonavonatnál búcsúzna, nem mozdultunk,
egyek lettünk – ajkammal megérintettem az arcát, ő pedig a
lifthez futott, visszafordítva boldog, de sírásra még mindig kész
arcát.
A felvételt, amely egy idős ember hangját rögzítette, a titkárnő
az egész irodában hallhatóan bömböltette, így vonva az
eredményeire és önmagára a figyelmemet; belehallgattam egy
percig, és felismertem Litvinov fogadott lányának hangját,
Levasovát, a szexbombát, fiatal, diadalmaskodó testét, amelyet
sokan agyatlannak és mohónak képzeltek – őt még nem kísértük
el a sötétbe.
– Ezek a Levasovával készült utolsó felvételek. Meg akarja
hallgatni? Főzzek egy kávét?
Hozta a diktafont, a kávét, elhelyezkedett, ragyogott a
vendégnek fenntartott székben, előre élvezve az elkövetkező
boldog órákat – hiszen Aljona Szergejevna már elment, és nem is
jön vissza, kihúzhatom a hátam, lekerült rólam a nyakörv –, de
fájdalmasan érintette, amikor azt mondtam neki:
– Menjen haza. Ma már nincs magára szükségem.
Meghallgatom egyedül.

…1943-ban érkeztem Szibériából, két gyermekkel, és

negyvenötben újra szültem. És aztán nem találkoztam többé
senkivel. A papa nem tudta megbocsátani nekem, hogy
hozzámentem Levasovhoz. „Figyelmeztettelek, ki ő.” – „És mi
rosszat tudsz mondani róla?!”
Ha szükségem volt valamire, felhívhattam Petrovát, és
Makszim Makszimovics rendelt nekem az elosztóban, Petrova
pedig elhozta, és mosolygott: Makszim Makszimovics cigarettát
nem rendelt. Kitalálja, miért nem? Az ön férjének nem fog
megtenni semmit.
 Nekem viszont megvolt a magam heppje: ha szeretsz, szeresd
a kutyámat is. Nem hittem, hogy a papának igaza lehet.
Egy alkalommal összevesztünk, a férjem nem adott pénzt.
Odavágtam neki valamit. Ő pedig azonnal visszavágott: titeket,
kozmopolitákat, már réges-rég száműzni kellett volna! Ekkor
észhez tértem s gondolkodóba estem. És figyeltem, és
jelentőséget kezdtem tulajdonítani a magatartásának.
Neveltem a gyerekeket, a barátnőm meg azt mondja: ismered
a gyógyászatot, ismered a zenét, eleget ültél már itthon. Fogd
már fel, a férjed nem tizenhét éves. Ha úgy adódna, ő nem fog
eltartani téged – itt maradsz a semmivel. A barátnőm az MGU
klinikáján dolgozott, amikor az egyetemet elítéltek építették, és
mint kiderült, ő tudta, hogyan mászkált ott Levasov jobbra-
balra, hiszen kapcsolatban állt a GULAG-gal… Amikor felfogtam,
hogy az egész életünk hazugság, elváltam. Levasov pénzt nem
adott. A tárgyalásra egyenruhában jött el, kék sapkában, és
nekem nem ítéltek tartásdíjat. Ő viszont garázst épített, és
ellopott egy kocsit a hadizsákmányból. Nekem meg ott maradt a
három iskolás lány.
Amikor váltunk, a férjem kiköltözött a dácsára, én meg otthon
maradtam. Vasárnap volt. Valaki csenget. Általában senkinek
sem nyitok ajtót. Nyissa ki, kérem. Nem nyitom. Levasovra van
szükségem. Nincs itt, én pedig nem nyitok ajtót, nem tudom,
mikor jön haza. Tomszkból jöttem hozzá. A férjem Tomszkban
kezdte a pályafutását, és megbecsült csekista! Kinyitottam az
ajtót. A férfi bejött. Félelmetes volt. Olyan szeme volt. Basszus,
mit csináltam! Levasovra van szükségem! Értem én, de nincs
itthon, lehet, hogy ma egyáltalán nem is lesz. Nyugdíjas, nem
dolgozik. Nincs jelentősége, ő vitte az ügyemet, én pedig jöttem
elszámolni vele. Megölöm. Az istenért, hagyja ezt, éppen most
válunk… Hagyja, hogy elválhassak tőle, aztán majd leszámolhat
vele. Engem a pincében vertek. Levasov ravasz volt, ő maga
félreállt, és a többiekre hagyta. Hol van?! Mondom neki: a
dácsán, ott vannak a kislányaim is, a háztartási alkalmazott is.
Adja meg a címét. Én pedig megadtam.
Már viszonyom volt valakivel – a válás után együtt éltem vele.
Megittuk a teánkat, és tízkor lefeküdtünk. Tizenegykor hallom:
nyílik az ajtó. Azonnal bezártam a szoba ajtaját. A párom
felugrott: mit csináljon. Én: Levasov az én szobámba nem jön be,
azt garantálom.
Levasov úgy járkált a szobájában, mint egy tigris, és jajgatott:
istenem, tényleg vége? Felfogtam: nem ok nélkül. Úgy látszik, az
a tomszki ember megtalálta a dácsát. És mondott valami olyat
Levasovnak. Ő itt jön-megy, nekem pedig az kell, hogy a
szeretőm észrevétlenül kisurranjon, hogy Levasov ne mondhassa
a bíróságon, hogy bukott nő vagyok, habár vele már rég nem
voltam együtt.
Hajnali négykor felébresztettem az emberemet: most
kinyitom az ajtót, a főbejáratot, maga pedig fusson. Kiengedtem,
bezártam az összes ajtót, mintha nem járt volna ott senki!
Később viszont Levasov a már felnőtt lányainknak
teleduruzsolta a fülét, hogy én milyen voltam. Hogy négerekkel
feküdtem le. Kínaiakkal! Mindezt azért, mert neki, magának nem
volt tiszta a lelkiismerete.
Hogy miként halt meg, nem tudom… Elment a lányához a
Rosszosanszkaja utcára, vitt magával italt, megitta, de nem volt
elég neki, elment még vodkáért. Az unokahúga, a második
öccsének a lánya – a körülmények elképesztő egybeesése! –
éppen arra járt egy félkészárubolt mellett, és hirtelen mit lát?
Vaszja bácsi a járdán fekszik. Agyvérzést kapott. Fel sem hívott a
halála előtt, nem kérte, hogy menjek el hozzá, végleg megszakadt
köztünk minden.
…Makszim Makszimovics temetésére nem jutottam el, későn
szóltak – ötkor temették, én pedig akkor még dolgoztam. Meg
hát a kapcsolatunk is megszakadt.
Petrova – emlékszem, unalmamban felhívtam egyszer, ő
nagyon megörült: jöjjön el, csak nagyon beteg vagyok, és nem
dolgozom. Fekszik a díványon a szobájában. Vaszja, a beteg fia,
mesterkedik valamit a konyhában. Felemlegettük a régi időket,
azt, hogy miként kémkedett Gromiko Makszim Makszimovics
után Amerikában, válogatta a kulcsokat apám íróasztalához.
Makszim Makszimovics megkövetelte, hogy Anasztaszia
Vlagyimirovna legyen jelen a diplomáciai posta kiküldésénél és
átvételénél, hogy Gromiko ne turkálhasson benne, és ne üthesse
bele az orrát.
Aztán kiderült, hogy Petrova rákos.
A lányával, Iraidával nem tartottam fenn a kapcsolatot.
Ugyanolyan hűvös és megközelíthetetlen volt, mint az anyja.
Ránéztem a diktafon timerére: a felvétel a vége felé
közeledett, és ekkor a titkárnő teljes hangerővel, érthetően
feltette az utolsó kérdést, amelyet az egykori szépséghez, Zinaida
Makszimovna Litvinovához, Levasovához, született
Bujanovszkajához intézett:
– Mondja, mit jelent önnek a szerelem?
Rekedt, recsegő hallgatás, új surrogások és idegen zajok, és az
öregasszony egyszer csak megszólalt:
– A szerelem… Azt mondanám, az érzelmek
konglomerátuma…
 MM

Az USA-ból és Angliából a zsarnok egyszerre hívta vissza a

nagyköveteket – negyvenhárom április elején.
Litvinov visszahívása, csakúgy, mint a kinevezése, súlyos
érvnek számított a Roosevelttel folytatott párbeszédben. A
zsarnok kifejezte, hogy elege van már a második fronttal
kapcsolatos bizonytalanságból, abból, hogy ideiglenes barátai
szeretnének mindent orosz vérrel megfizetni, meg abból, hogy
nem akarják garantálni a birodalom nyugati határait, vagyis
mintegy azt mondta, „nem fogunk ingyen dolgozni”, vagy hogy
„na, majd megmutatjuk a szövetségeseknek”; nem küldött
minőségi embert, tisztet, hanem ott hagyott egy gyalogot –
Gromikót. Makszim Makszimovics és Petrova beolttatták
magukat pestis és kolera ellen (Afrikán keresztül kellett
hazarepülniük, az amerikaiak már szétverték Rommelt),
Moszkvába, az ismeretlen, de feltétlenül igazságosabb életbe
tizenkét nap alatt jutottak el, és április huszonegyedikén
meglátták a Kremlt. Petrovának, Kosztyának és Litvinovnak, a
Kormányzati Ház lakóinak, a szomszédoknak két hónapjuk
maradt, hogy mindent kimondjanak, hogy eldöntsék a sorsukat –
vagy összekössék, vagy örökre keresztülhúzzanak mindent.
Litvinov életrajzírója, Zinovij Sejnyisz, ez a jóindulatú, lelkes
kuli, öregkorában, mint sokan mások, emberi gyengeségből és a
váratlan szabadságnak köszönhetően, hogy beszélhet, beszélhet
tovább, miután a szükségeset már – mindet! – elmondta, ezt
közölte az utódokkal: Litvinov, amikor elköszönt Roosevelttől,
átadott neki egy panaszkodó levelet: a zsarnok bátorítja az
antiszemitákat. Remélem, ezt a színes üveggolyót minden érdek
nélkül abban az élők közül sokak által elítélt korban vetették
elénk, amikor a múlt nemcsak megfelel elképzeléseinknek, de
egy csöppet sem tér el tőlük, egybeesik a vággyal, hogy
kiigazítsuk, kiszínezzük, kifényezzük. Roosevelt (ez a tolószékes
jótét lélek) Makszim Makszimovicsnak az oroszok számára
elviselhetetlen amerikai egyenességgel azt felelte a sablonos
„nos, hát viszontlátásra…” kincstári szavakra:
– Maga nem fog visszajönni.
Litvinov vidáman átterelte a beszélgetést elérhető témákra,
„lehet-szükséges”, ahol kevesebb van Isten félelmetes
akaratából. Beszélgettek néhányszor az elnökkel négyszemközt a
„lélekről és a pokol kínjairól” – azt hiszem, többnyire Litvinov
beszélt, ő tudta mi a pokol. Roosevelt meghökkent, és elismerte:
„mély élmény” – kevesen voltak, akik hallhatták Makszim
Makszimovicsot, a vasembert, a „sztálini zászlóvivőt”, a héder
egykori diákját, aki idegen, orosz név alatt élte le az életét, és
éveken át készen állt arra, hogy főbe lője magát, ha egyszer nem
megfelelő időben kopogtatnak a dolgozószobája ajtaján, kevesen
hallhatták őt a lélek gyötrelmeiről és az eljövendő pokolról
beszélni anélkül, hogy nem jegyzi le, és nem küldi el
„tájékoztatásul”. Roosevelt úgy halt meg, hogy közben egy
festőnek pózolt, és nem hagyott hátra visszaemlékezéseket.
A Közel-Keleten át repültek, Litvinov nem hitt Istenben, de
furcsamód kommunista létére megengedte magának, hogy
„elmélkedjen” erről a témáról: észrevette, milyen kevés
bizonyíték van Isten létére? és itt van közben e sok, különféle
vallás – miről tanúskodik ez? de hiszen Isten mégiscsak létezik,
Ő létezik és így tovább. – Taszja megjegyezte: amikor Litvinov
megérintette a Siratófalat, majdnem elsírta magát – miért?
Visszatértek a „népbiztoshelyettes” parányi irodájába, a
munkanélküliségbe (csak a külföldi tudósítók hitték, hogy
Litvinov még létezik), nyitott kocsival indultak el a május elsejei
felvonulásra, magukkal vitték Taszja gyerekeit és
unokatestvéreit; mentek a Vörös téren, diplomata
díszegyenruhában, a nép lelkesen pusmogott: „Visinszkij!
Visinszkij!” – Makszim Makszimovics pedig csak ült nyugodt,
elgyötört arccal.
1946. július 18-án, amikor Litvinov hetvenéves és egy napos
volt, behívta magához az irodájába Molotov egy másik
helyettese, Gyekanozov. Azt a megbízást kaptam, hogy
közöljem: fel van mentve a munka alól. Az öreg könyörgőre
fogta: „nem szolgálok rá erre a sorsra, amelyet 1939–41 között
már átéltem, a fölösleges munkanélküli, az államéletből kidobott
ember sorsára”, ne dobjanak ki, tegyenek be legalább a
panaszirodába vagy a külkereskedelem területére, és miután
nem kapott választ, belenyugodott, mint a Szovjetunió
Legfelsőbb Tanácsának küldötte, aki egészségi okok miatt nem
találkozott a választóival; az üléseken keresztrejtvényt fejtett,
családi körben pedig nem szalasztott el egyetlen alkalmat sem,
hogy lekezelően nyilatkozzon a zsarnokról: „Nem ismeri a
nyugatot… Ha az ellenségünk néhány sah vagy sejk lenne, azokat
ki tudná játszani…" A zsarnok odament a nyugdíjashoz az angol
nagykövetség egyik fogadásán: igyunk pertut. Valahogy úgy,
hogy spongyát mindenre. „Sztálin elvtárs, én nem iszom, az
orvosok eltiltottak tőle." – „Na, semmi baj, úgy vesszük, mintha
megittuk volna." A zsarnokkal így senki sem beszélt.
Éjszaka ott ültem Makszim Makszimovicsnál az asztal mellett:
egy köteg papír, az 1948-as naptár egy lapja, a Nagy Októberi
Szocialista Forradalom harmincegyedik évfordulója (valaha az a
gondolat vont el a haláltól, hogy megérem a forradalom századik
évfordulóját, és akkor már akár a kommunizmust is?), felírva,
hogy „85 rubel”, aztán áthúzva és mellé írva, hogy „156 rubel”, a
július 16-i dátumhoz a kinyomtatott „péntek” áthúzva, és fölé
írva, hogy „szombat”; „Megnéztem a Pugacsov című filmet.
Megérkeztem Baravihába, az idő tűrhető, a szoba tisztességes,
van benne telefon és rádió”. És a hátulján: „A politika nem más,
mint az a képesség, hogy maximálisan kihasználd az emberi
ostobaságot és hiszékenységet”; először azt akarta írni, hogy
„bizalmatlanságot” – az se rossz. Kiírta Talleyrand-ból azt, ami
fájt neki (zárójelben megjelölve az NKVD számára: „Talleyrand,
amint szidja Napóleont”): „Milyen kár, hogy egy ilyen nagy
ember ennyire rosszul nevelt.” Kék tollal áthúzott egy Heine-
idézetet: „A nő rútsága nagyobbik fele az erényéhez vezető
útnak”, és egy sárga noteszbe, amely a helyiérdekű menetrendet
tartalmazza, feljegyzett néhány iskolai fogalmazásból származó
aranyköpést: „Tatyjana nagyon szerette a természetet, és
gyakran kijárt az udvarra”, „Dubrovszkij a lyukon keresztül állt
kapcsolatban Másával”, „Puskin szerette a kölnivizet, és sokszor
be is vizelte magát vele” – lám, hány éve keringenek már ezek az
ostoba szellemességek.
Az egykori népbiztosnak, ennek az életkedvelő, testes
embernek, aki mindig félt az unalmas öregkortól, most muszáj
volt valamivel kitöltenie az utolsó éveket: újraolvasta Puskint,
gyógyíttatta a foltokat a tüdején, üdült kedvenc helyein,
Kernedben, Baravihában és Szoszniban (amíg Amerikában
szolgált, a dácsáját Hruscsov kapta meg); esténként bridzs, és
minden reggel, mintha kötelessége lett volna, felkelt, és elindult a
Lenin Könyvtárba – téglánként rakta össze a szinonimaszótárt –
hol vannak az alapelemei ennek az erődnek, demonstrációnak,
hogyan lehet különböző szavakkal mondani körülbelül ugyanazt?
– és a hozzá hasonló kövületekkel, maradványokkal,
szerencsefiaival találkozott a Kreml ebédlőjében, a
Vozdvizsenkán – sok fiatal látta és emlékezetébe véste ott
Litvinovot, magányosnak és számkivetettnek látták – de vajon ő
milyennek látta magát? Makszim Makszimovics megpróbált
memoárt írni (de nyomban el is vetette: „nem őrültem meg,
hogy írjak”), este írt – reggel összetépte, így aztán nem jutott túl
a lukojanovi kényszermunkatáborból végrehajtott szökésénél. A
szabad szerelem megéneklője, Kollontaj ezzel vigasztalta: „Nincs
miért memoárt írnia, maga már bekerült a történelem
dicsőséges fejezeteibe”, de valamit mégis akart, hetvenöt éves
korában erre panaszkodott: nincs kinek diktálnom a ragyogó
Erósz, az istenített Kollontaj, s nem maradtak mellette hűséges
asszonyok és odaadó gyermekek – egyedül volt, mint sok ezer
orosz vasember, marsall, akik miután kihasználták őket, a
dicsőség után megismerték a felesleges és kegyetlen életet, az
egyszerű sorkatonák életét a házfelügyelőség és a
pártalapszervezetek nyomása alatt, egyedül maradtak. Kollontaj
biztatgatta, amennyire tudta: „Gyermekként talán gondolta
volna, hogy világtörténelmi jelentőségű szereplő lesz magából?”,
és közben megosztotta egy gyermektelen asszony halovány
elképzeléseit az orosz fiúkról, majd leírta utána: „Eljött egy
csésze teára. Igencsak nyugtalanítja a németországi és koreai
helyzet. Gondolatait kevésbé köti le Izrael és Jugoszlávia” – hát
ez foglalta le a nyugdíjast, és csak a felesége, az angol Ivy
Valterovna kérdezte meg tőle (eljött ennek is az ideje): nem
sajnálod? Mármint a Cö-Cö-Cö-Pödet nem sajnálod? Ahogy
mindenki más? Makszim Makszimovics azt felelte: tudod, hogy
szokott ez lenni… Beleszeretsz egy szép, fiatal lányba, és együtt
élsz vele. De eljön az idő… És a lány rosszindulatú vénasszony
lesz. És nincs hová lenned. Nem nagyon hiszek a fenti „kérdés-
válasz” pontos felidézésében és visszaadásában, de ha igaz, akkor
nem a lány öregedett meg, hanem ő, a föld pedig nem változott.
Habár az angol hölgynek, mint kiderítettük, lett volna mit
válaszolnia, kíméletlenül… a szép lányok… miért… legalább
rátaláltak volna… Ám később…
Halála előtt két évvel Makszim Makszimovics, ahogy az egy
bojárhoz, egy hű kutyához illik, búcsúképpen írt még a
zsarnoknak a Legfelsőbb Tanács küldötte, arcpirítóan kicsi
cégjelzéses papírján egy levelet: e hátrahagyott levélben egy
utolsó kéréssel fordulok önhöz… Számolva az élet természetes
végének közeledésével… Ne hagyja bajban a feleségemet és a
gyermekeimet… Kérte, hogy Ivy Valterovnának állapítsanak
meg személyre szabott nyugdíjat, és hogy hagyják meg a
családnak a lakást, „a gyermekeimnek nincs elég eszközük hogy
létezzenek”. És azzal fejezte be, hogy „Nyugodt lelkiismerettel
fogok meghalni, annak tudatában, hogy a kommunizmusért és
drága hazámért megtettem mindent, amit tudtam, ami erőmből,
tudásomból és képességemből tellett, és hogy nem a saját
hibámból nem tettem még többet” – Litvinov megpróbált még
egy utolsó szót maga után hagyni.
„Az utolsó üdvözlettel, és kívánva Önnek egészséget és hosszú
életet” – semmi talpnyalás és nyáladzás. És az aláírás – nagy,
lendületes betűkkel.
És ez a jelentős államférfi, aki utálta a nyitott ajtókat, a
harmadik infarktusa után befeküdt meghalni a Kreml kórházába
– vidám, hallgatag ember volt, aki a legjobb időszakában
könnyed, huncut mosolygással mártogatta a zöldhagymát a
tejfölbe, és aki leginkább egy jólelkű családapára hasonlított; a
rádiókészülékre, hogy állandóan láthassa, kitette a zsarnok egy
régi újságból kivágott fényképét – azét, aki az örökkévalóság
felett rendelkezett, ám most márt elég volt neki az igazság is. A
sárga noteszt a viccekkel ki lehet hajítani.
A feleségének (végre megjelenik a feleség is, hogy
elbúcsúzzon) azt mondta: az az álmom, hogy a Vörös téren
temetnek el… (már csukott szemmel)… látom a világatlaszt (ez
nyilván az újságcikkeknek szól)… látom az országunkat, börtönök
nélkül (ezt viszont tíz évvel később gondolták ki, a jobb megítélés
érdekében)… És miután kinyitom a szemem (kinek mondom
mindezt? kivel maradtam?): „Angol nő. Menj haza!” És oxigénen
meg morfiumon élt még egy darabig, mindig két ápolónő
vigyázott rá, szilveszter éjjelén fulladozni kezdett, az egyik
nővérke fogta a injekciós tűt, de a „mama” elkapta a kezét: „Mit
ér ez?”
„Néhány napnyi életet.”
„…Nem ér annyit.”
Így döntött Ivy Valterovna Lou.
Valaki hallotta, amint Litvinov azt sóhajtotta: csak minél
gyorsabban…
Az angol asszony hazatért az újévi éjszakában, és bejelentette:
It’s all over. Nem maradt rájuk.
 Igen, sajnos, ebben a percben a hölgy pontosan így fejezte ki
magát.
Másnap a „levéltári szolgálat” emberei házkutatást tartottak
(az íróasztalfiókban talált dollárköteget a család, anélkül hogy
megszámolta volna, még időben ki tudta dobni a
szemétledobóba, nehogy Litvinovot a halála után
megvádolhassák, hogy az izraeli titkosszolgálatnak, a Jointnak
dolgozott – ez akkoriban szokás volt). A bútort elvigyük, vagy
megveszik? Találtak egy végrendeletet: kössetek békét
Ausztriával, béküljetek ki Jugoszláviával, és szüntessétek meg
Kelet-Németország megszállását. A lánya ezt írta a zsarnoknak:
ők, a gyerekek már szárnyra kaptak, „képesek az önálló életre,
nincs szükségünk semmire, úgyhogy a papa, ahogy fél füllel
hallottuk”… fölöslegesen kért bármit is. Szerény temetést
rendeztek, habár sok ember gyűlt össze (valaki viszont úgy
emlékszik vissza, hogy szinte nem volt ott senki, az őrség nem
engedte oda őket, a síró Petrovára mindenki emlékszik) – a
külügy termében egy csinovnyik fojtott hangon felolvasta a
Pravdában megjelent nekrológot, van, aki emlékszik „kincstári
beszédekre” egy ismeretlen hölgy megfogta Tánya Litvinova
karját, és ezt suttogta: „A történelem majd igazolja”, kint
felnyitották a koporsót, hogy elbúcsúzzanak a halottól, hópelyhek
hullottak Makszim Makszimovics szürke öltönyére, arcára – és
rajta is maradtak.
A takarékkönyvben talált pénz elég volt egy évre, a megjelent
életrajznak A béke sztálini zászlóvivője címet adták.
Ivy Valterovna kezdettől fogva elhatárolódott az egésztől,
„teljesen visszafogta magát”, és beismerte a lányának: tudod,
először kerültem szembe a halállal – boldog asszony! –, a fiának
meghagyta, hogy költözzön át az apja szobájába – hadd maradjon
lakott a szoba –, és nem volt szüksége együttérzésre – R-ovék
elmentek hozzá kifejezni részvétüket: Ivy Valterovna, mi… Igen,
éppen leültem pasziánszozni… Engedje meg, hogy kifejezzük…
Igen-igen-igen… Tehát a pikk király… A treff… Hosszú ideig nem
engedték ki Angliába, aztán mégis. Amikor közeledett a halál, azt
írta a lányának: szükségem van rád – és egész idő alatt csak írt,
írt (a lánya elétett egy írógépet), olvasott, amikor már írni nem
tudott, az olvasás olyan volt számára, mint az oxigén, és az utolsó
szava ez volt: ink. Ink. Tinta.
Ivy Valterovnának, akit annak idején „Madame Litvinov”-nak
hívtak, és aki szerette a meleg tejbe áztatott kenyeret, a papírjai
között találtak egy angol feliratú borítékot: „a holttestemmel
kapcsolatban”, amely részletes utasításokat tartalmazott arra
vonatkozóan, melyik orvosi központra hagyja a testét. Arra
vonatkozó utasítást, hogy hamvait a férjéivel együtt
Oroszországban temessék el, a boríték nem tartalmazott.
Anasztaszia Petrova, a Külügyminisztérium felelős
munkatársa kicsivel túl az ötvenen ott maradt szerettei nélkül.
Józanul felmérte a lehetőségeit, hogyan álljon ellen az időnek, és
helyesen értelmezte a szavakat, amelyek mindenfelé kísérték:
„Hihetetlenül fiatalnak néz ki!” Amikor készült, hogy
hazautazzon, még Amerikában varratott magának egy elegáns,
szürke perzsabundát (és ezt tanácsolta Ivy Valterovnának is) – a
bundát mindenki megjegyezte magának azokban a szegényes
időkben, amikor a szép nők évekig álmodoztak egyetlen új
blúzról. Petrova, amint kedvenc városában, Rigában (a szeretett
Baltikumban, a szeretett Palangában) sétálgatott, elcsodálkozott:
milyen szegényesen és ízléstelenül öltöznek az emberek, és
amikor átlépte egy kávézó küszöbét, ösztönösen megjegyezte:
csak ez az idős hölgy viszonylag jól öltözött – és elképedt: éppen
tükörbe nézett. Úgyhogy jobb nem hinni tovább mások
szavainak – ő bizony idős hölgy lett.
A. V. Petrovára, amikor fontos posztokat töltött be a
minisztériumban és a diplomataakadémián, mint szigorú és sokat
követelő emberre emlékeztek vissza, „úgy bele tudta fúrni az
emberbe a tekintetét, mintha teljesen a hatalmába akarta volna
keríteni”, az arca mint a kámea, a bőre csodálatos, rendkívül
magas homlok, ősz haj, varkocsba szedve, egyszerű öltözék:
kötött gyapjúpulóver, hosszú szoknya, még akkor is, amikor már
ilyet nem hordtak – nem volt sok holmija, de azok drágák voltak.
Hogy ismerte Litvinovot? Sose említette. Futólag elejtette,
hogy dolgoztak együtt, rendes ember volt…
Ha fiatal munkatársnői odamentek hozzá, hogy tanácsot
kérjenek „magánjellegű kérdésekben”, Petrova csöndben
végighallgatta őket, válaszában egyetlen egyszer sem használta a
„szerelem”, „szeret”, „szenvedély” szavakat, és mindig ugyanazt
mondta: védjék meg a disszertációjukat, ne fecséreljék el az
idejüket befőzésre meg sütögetésre; megvetett minden
„alakítsuk át othonunkat” törekvést a lakásban. Sosem
panaszkodott. Soha nem mesélt semmit.
Még Oljáról, a népes Curkók egyetlen unokájáról és az
öngyilkosságáról sem.
A rákot a végső stádiumban fedezték fel nála, és már
kemoterápiát sem javasoltak (pontosabban javasolták, de egy
ismerős orvos azt tanácsolta: vigyék haza, elél még három évet, a
kemoterápiától viszont hamarosan meg fog halni), a diagnózist
nem mondták meg neki, de Taszja Flam, aki nem hagyta ránk az
arcát, a „tűz”, Anasztaszia Vlagyimirovna megértette az orvosok
latinul folytatott beszélgetését – mégiscsak járt gimnáziumba!
(Valahogy kétséges, hogy Csernyenko idején az onkológiai
osztály orvosai latinul beszélgettek volna egy régi bolsevik
asszony ágyánál.) A rák lassan terjedt, Petrova egész életében
nem szedett gyógyszert, ezért (a legutolsó pillanatáig) az
egyszerű fájdalomcsillapítók is segítettek neki, és csak az utolsó
három hétben, amikor az Entuazisták sugárútján, a régi
bolsevikok kórházában feküdt, nem dolgozott, és felhívta a
munkahelyén a lányát: „Szeretném látni Nonna Nyikolajevnát.”
A lánya átadta az üzenetet, a barátnő pedig lelketlenül
megkérdezte tőle: bemegy esetleg maga is? Nem, válaszolta a
lánya, csak magát kérte. A két barátnő átbeszélgette az estét,
angolul (állítólag azért, hogy ne zavarják az ágyszomszédját;
Nonna Nyikolajevnát kerestük, de nem találtuk meg), és éjszaka
Petrova meghalt.
Miután kihúztam ezt az embert is, hirtelen elgondolkodtam:
vajon hogyan vitték el az internátusba a fiát, Vaszját, a német
gyermekét, aki a büntetése volt, aki elvette mindenét… Nyilván
kocsival vitték, és erős legények kísérték. Felfogta-e vajon, hogy
az anyja meghalt (hogy szükség volt a lakásra – aligha –, és
vendégségbe se hívhatsz senkit, erős férfi, mi van, ha rátámad?
Nézd, hogy bámulja a lányokat – félelmetes!)? Az anyja meghalt,
vagyis elutazott, majd később megjön, a gyerekeket praktikus
kérdések foglalkoztatják: és ki fog most koncertekre vinni és
enni adni, honnan tudják meg ezek az emberek, hogy ő mit
szeret, ki fog a vendégeknek eldicsekedni vele, hogyan olvassa
Vaszja a kottát – valószínűleg nem is sírt, de talán mégis sírt egy
kicsit (Petrova nyilván elvitte valakinek a temetésére, és
megtanította rá, hogy a halál – könnyeket jelent, ott sírni
szoktak), és bizonyára kigondoltak neki valamit: elment a mama
kórházba kivizsgálásra, vagy üdülőbe – ott olyan érdekes
minden, a nővéred külföldi kiküldetésbe megy, és hoz neked… –
– mit ígérhettek egy negyvenéves, debil férfinak, mit szeretett
vajon? enni? – de egyelőre nem itt fogsz lakni, hanem ott, ott
olyan jó, olyan finom az ennivaló – lesznek ott barátaid, de akart-
e vajon barátokat? Ígértek-e neki játékokat? Korlátlan
tévénézést? Szép világos szoba, az ágyad az ablak mellett, tedd le
ide a holmidat – jegyezd meg, hallod?! Nézz ide! És ne felejts el
fogat mosni! Emlékszel, hogy tanított a mama? A gyerek gyorsan
elfelejti azt is, ami pedig akár meg is menthetné – elfelejtette-e
az anyját, köddé vált-e számára? Valaminek azonban feltétlenül
maradnia kell, nyomokban valami nehezen felidézhető és meleg
dolognak. Biztosan nagyon nehezen szokta meg a házirendet, az
étkezést, a kórtermet, a főorvost, a kerítést és a lakatokat, és
minden bizonnyal várta, mikor lesz ennek az egésznek vége,
mikor jönnek már érte, és hosszú beszélgetéseket folytatott
azzal, akire rábízták, és megkérték, hogy figyeljen oda rá az első
időkben, akit nemzetközi vonalon felhívtak, hogy: nos, mi a
helyzet ott vele? Semmi különös, majd megszokja. Elég az a pénz,
amit hagytunk neki? Csak szóljanak, és a sofőr azonnal viszi.
Lehet, hogy meg is látogatták, bár nem nagyon hiszem – hacsak
valami távoli ismerős nem, hogy ne akaszkodjon rá, megnézni,
meleg ruhát meg téli sapkát vinni neki: hiszen kijár sétálni; aztán
nyilván kigondoltak neki még valamit – hogy leégett a ház, a ház
nincs többé, és nincs a nővére sem, meg a mama barátnői sem
még ilyet, hogy megjegyezted Szima nénit, igen, volt egy ilyen,
egy Szima néni, mi már el is felejtettük, ő meg még emlékszik rá,
micsoda memória! – mindenki, abszolút mindenki elutazott,
súlyosan megbetegedett vagy meghalt, úgyhogy egyelőre itt kell
maradnod, itt ni, mert mi nem tetszik itt neked? mindenki
másnak tetszik! Menj, járj egyet, játssz egy kicsit azzal, aztán
hamarosan hívnak vacsorázni – és valami összeállt az agyában,
valami összeállt, a saját létének valami igazolása, amelyet aligha
hihetett tévedésnek, valahogy mégiscsak megmagyarázott
magának mindent – ilyen vagyok, és azért vagyok itt, mert…
Felfogni, vagy utálni, vagy mindent elnyelt a kérődző létezés,
abszolút mindent, talán csak a mamát nem – azt hiszem,
beszélgetett vele.
A nagyfiú – aki most öregember – édesanyját a Vagankovói
temetőbe dugták el, ahogy a lánya mondta, nem messzire a
templomtól, abba a sírhelybe hantolták el, amelyet a rokonok
elcsakliztak, és a nyomozás anyagai szerint A. V. Petrova, ez a
százhatvannégy centis femme fatale hallgatott magáról, nem
gyengült el sem az öregségtől, sem a haláltól – nem mesélt sem a
lélek gyötrelmeiről, sem a pokolról, és nem adott fel senkit. Nem
panaszkodott, hogy ha nem lett volna Nyina… De a Nagy Kőhíd
nyomot kellett, hogy hagyjon az életében, akármilyen hűvös
természetű is volt, vagy olyannak tűnt… akármilyen könnyen
viselte is a fájdalmat. Taszja, ez a láthatatlan lény,
mindenképpen meg kellett sebződjön, miután annyi férfi életén
átvonult, és nem maradt meg egyikében sem – haladt át rajtuk,
egészen a vastagbélrákig. Aligha vigasztalták a dékáni hivatalban
tartott ülések meg a fejlett szocializmus építése… A hűvös
természetű lánya, a semmit sem értő fia – legfeljebb csak Olja, az
unokája; Petrova úgy döntött, hogy őt nem szereti, mindent
Vaszjának adott; Olja, úgy látszik, az egyetlen, aki folytatja őt, aki
a szerelembe halt bele – és milyen értelmetlennek tűnhetett
Taszja számára a halála oka – a viszonzatlan szerelem… Ha
beszélt valakivel Umanszkijról, az csak Olja lehetett, amíg a
kislány élt… De róla nem tudunk semmit – az, hogy
megmérgezte magát az R-ov fia iránt érzett szerelem miatt, nem
tűnik igaznak – Taszját nem tártuk fel egészen, nem tudtuk, nem
volt elég erőnk hozzá, de ő tudott egy szót; félredobtam az
„Ügyet” – A. V. Petrova, mennyire dühítesz!
Az előtérben égett a villany; minden továbbit tudok már
kívülről: a túlórázó titkárnő nem tudta elrejteni örömét –
megvárt, én odamentem az asztalához, reszkető ujjakkal
megérintettem az íróeszközöket, mindenki hazament, ő pedig
ijedten felállt: most azonnal?
– Rosszul alszom az utóbbi időben. Enni nem kívánok semmit.
Becsukná a szemét? Meg akarlak alaposan nézni. És megjegyezni
– mintha csak azt kérdeztem volna: „levetkőzöl?”
Hátralépett a falhoz, megakadt az arcáról szóló megjegyzésen
– mi van rá írva, mit mondott a tükör? Most már mindegy, ha
úgyis… Az ablak felé fordult, mintha csak a lámpa vakító fénye
elől akart volna elbújni, és kezét a háta mögé rejtve lehunyta a
szempilláit – hallgatózott, mintha orvosok ellenőrizték volna egy
távoli sarokból: „tizenhét, kilenc, huszonhárom…” Megkerültem
az asztalt, és első alkalommal néztem félelem nélkül egyenesen
az arcába – ő elpirult, bőre alatt lüktetett a vér, miközben
érintésre várt – magas, vékony lány, ha lenne pénze másmilyen
ruhára és másféle szépségszalonra, igazi szépség lehetne; nem túl
nagy, egyenes orr, sápadt, már nem éppen iskolás,
elhasználódott bőr, vékony ajkak, rúzzsal kiemelt
háromszögecskével a felső ajkon, nagy szemek, feltűnő
kozmetikai beavatkozás a szemhéjakon. Hozzáadni valami
keleties árnyalatot, kihangsúlyozni a nem oroszos állkapcsot; a
haja szőke, dúsnak éppen nem mondanád, festett, miközben
valószínűleg oroszosan szőkés-vöröses – mindig gyanakvón néz
és halkan beszél, mint egy eminens diák – olyan, akár egy
kislány, hát ez a helyzet – egészen más ember… Mélyet
sóhajtottam, majd megérintettem a homlokát, és mintha ki
akartam volna simítani, végighúztam jobb szemöldökén az
ujjamat:
– Ennyi – és elfordultam, mintha meztelen lett volna: öltözzön
fel.
A titkárnő megkönnyebbülten és csalódottan leroskadt a
székre, és leszámolt a várakozásával, a reményeivel.
– Mennyi ideje dolgozik nálunk? – Elkísértem a metróig a
titkárnőt, a telefonom közben szokatlanul hallgatott.
– Négy éve.
– Ki maga? Én például üres ember vagyok. Hát maga?
Meséljen magáról röviden.
– Miért beszél így? Magamról nem tudok mondani semmit.
Azt tudom, hogy nagyon-nagyon szeretném, hogy maga és a
szerettei feltétlenül boldogok legyenek… Magam sem tudom, mit
szeretnék. Összezavarodtam. Tudom, mit akarok, de nem tudom
megmondani. Semmiképpen sem lehetséges. Vettem magának
egy ikont – bátortalanul kivett a táskájából egy kis fa négyzetet,
köszönöm. – Betértem a templomba, az atyához…
– Hisz Istenben? Abban, hogy vár ránk valami ismeretlen?
Távozom, abban a reményben, hogy meglelem a nagyszerű
„talán”-t, ahogyan egy vidám…
– Ha aláírják magának a meghatalmazást, június harmadikán
én utazom el?
– Természetesen nem. A férfiak mennek.
– És ez… Hogyan zajlik ez általában?
– Az igazság kiderítése a helyszínen. Az esemény helyszínén
megszólalnak a jelenlévők, megvilágosodik az elméjük – mi pedig
segítünk ebben egy kicsit, ügyelünk rá, hogy senki ne csapja be
magát. Egymás után mindenki elmondja, mit látott saját
szemével, és mi az, amit csak látni vélt, kiszínezve vágyaival,
életével, halálfélelmével, hiszen mindenki vágyik az öröklétre,
hogy belehelyezze személyes létét akár mások történetébe is –
de mi senkit nem sajnálunk, mi csak az igazságot hozzuk el
magunkkal.
– És nekem miért nem lehet?
– Küldje el nekem postán a fényképét.
Hogy várta-e, lehet, hogy valaki figyelmeztette, mindenesetre:
– Nincs jó fotó rólam, rosszul nézek ki rajtuk. De azért küldök.
Ha elmondja, minek.
– Egyszerű. A maga élete. – Hogy ne kelljen időt vesztegetni a
kérdezősködésre, hogy lapozgathassak benned, hogy nyugodt
magányban nézegethessem a tested, amikor csak akarom, mert
senki nem veszi el, és az idő sem változtatja meg. – A legjobb
lenne fürdőruhában. Vagy anélkül.
– Olyan nekem nincsen.
– Maga olyan szép. Csak nem zavarban van? Maga olyan, aki
nem vetkőzik le világosban?
Még egy kis hallgatás után (közeledik az ősz – lám, már
hullanak a levelek, az ősz, mint városunkban mindig, hosszú és
kegyetlen):
– Le tudok vetkőzni világosban. A kérdés az, hogy kinek. Meg
le is fényképezkedem – elhatározás kérdése…
– Ha megbízik a fotósban…
– Szeretnem kell őt.
Azt akarta mondani: szeretnie kell engem. Ez volt bizonyára a
lényeg.
– És biztosnak kell lennie benne, hogy a fotós ezt nagyon
szeretné – segítettem ki a metróalagút szájánál, miután
magamhoz szorítottam, integettem neki, és színészkedve
elszomorodtam, a kezdet megvan, minden este eszébe jut – és
hirtelen egy nagyszerű pillanatig megéreztem a múltamat,
ahogyan megérzed többször is az életed során – kívülről, mint a
szelet; bádoghordókban forralt víz, ruhaszárítókötél-
gombolyagok, olvasztott ólom októberi csillag formában, göndör
gyermek Krisztussal, fekete-fehér tévé, a legfélelmetesebb – a
képcső halála, ahogyan az emberek megmozdultak és elindultak
a barakkokból, a vécében eltépett újságpapír zizegése, atlasz
ködvágó sapka, a részvéttáviratok bikkfanyelve, amely
halványbarna, kiragasztott szalagokon jutott el vesszők és
elöljárószavak nélkül, interurbán hívások fülledt és süket fülkéi,
„az utas lelkiismerete – a legjobb ellenőr”, az utolsó hívások,
vizsgák, lövések, szavak és elemzések, rengeteg rozsdás
töltényhüvely… Elővettem a telefont, bepötyögtem a számokat,
közöltem Aljonával:
– Nem megyek haza éjszakára. Egyszerűen nem akarok –
bekapcsoltam a „néma” funkciót, és elindultam a
„Scsolkovszkaja” megálló felé, a zeneiskola igazgatónőjéhez – az
iskolában most fejezték be a teljes felújítást, és az igazgatónő
otthon kicseréltette a konyhabútorát, és a fürdőszobában meg a
vécében meleg burkolatot rakatott le.
 NYOLC NEM FOGADOTT HÍVÁS

Az előszobában ütköztünk egymásba, az igazgatónő mindig

óvatosan-lopakodva közlekedett, felkapcsolta a villanyt (az
előszobát is felújíttatta!), fekete ruha volt rajta, rövid, vastag
ikrájú parasztlába volt, hátralépett, és váratlanul ledobta
magáról a ruhát, ott maradt harisnyában és háromtenyérnyi,
átlátszó, háromszögletű, fekete szövetdarabban – azonnal
megéreztem az alkohol szagát, nyilván izgult, és ivott –, jó lenne
bemenni lezuhanyozni, ő azonban elkapott és a díványhoz
rángatott, és lábát szétterpesztve alám keveredett, hátam
mögött acélosan csillogva rángatózott vékony cipősarka –
játékosan rángatózott, forgolódott alattam – küzdj velem,
erőszakolj meg: elkapta és ellökte a kezem: ne nyúlj hozzám, ne
csinálj semmit, csókolózzunk – odatartottam a számat, ő pedig
belefúródott hegyes patkánynyelvével, megjátszotta a kislányt
és nyafogott… engedtél volna inkább lezuhanyozni, neked is
meleged van – tiszta izzadság a halántéka, rátapad a haja…
– Várj – végre visszahúzta a nyelvét, ravaszkásan
elmosolyodott, mintha össze volna maszatolva a képem, és
megsimogatta a hajamat, a vállamat. – Annyira hiányoztál,
nagyon-nagyon… Állj fel, ülj át oda.
Oda ni: a nappali közepén egy fotel állt.
– Kimehetnék a fürdőbe?
– Figyelj rám! Ülj le. És vegyél le magadról mindent.
Váratlanul vad és forró ugrásokkal, dobogó cipősarokkal
sürögni kezdett, előkészítendő a fellépést: fény kikapcs – csak
egy különleges, rózsaszín búrájú lámpát hagyott égve, zenét
kapcsolt be, és miután a megfelelő hangerőre halkította le a
vécékagyló-morajlásokat és székrekedéses nyögéseket,
körbenézett – nem felejtettem el semmit? Na, innen se megyek
el egyhamar… ledobtam a lábam alá a ruhámat.
– Ülsz? Csukd be a szemed. Nyisd ki. Maradj csöndben, ez
fontos. – Leült szemközt, három lépésre, egy rózsaszín, bolyhos
pokrócra; levehetted volna a magas sarkúdat, a szomszédok
aludnának. – Ott kell maradnod a helyeden – úgy gondolta,
emberfeletti erőfeszítést követel tőlem; ült szótlanul, a Moszkva
Városi Ifjú Pedagógusok Tanácsának elnöke, és csak engem
nézett, le sem vette rólam a szemét, vakon széthúzta a zipzárt
egy rózsaszín kozmetikai neszesszeren, amely a lába alatt hevert
– honnan került ez ide? –, és egy fehér kupakos, nagy flakonnal a
kezében odakúszott hozzám, egy szereleméhesmacska
tekintetével (szoptál volna le inkább, és már mentem is volna,
még kibírtam volna a teázást meg a zenepedagógia újdonságait)
– húzogatta a kezét a térdemen, elégedetten nyögdécselve
nyomogatta, aztán kinyitotta a flakont – a kupakja végiggurult a
parkettán a tévé irányába – megjegyeztem, mert aztán
keresgélhetem – megnyomta a porlasztóját, megrázta, még
egyszer megnyomta, és a flakonból valami fehér hab
bugyborékolt elő; a flakont a lábam közé dugta, és beborított
ezzel a hűvös, súlytalan szarsággal, mintha csak veszélyes tüzet
oltana – meg akar borotválni? legalább tett volna alám valamit,
összekenjük a fotelt –, aztán félredobta a flakont, pofáját a habba
nyomta, és falni, habzsolni kezdte, csiklandósan, édesen-
hunyorogtatón nedves-tisztára nyalt, mint valami cukrászati
terméket, és elégedetten röfögött hozzá. Megérintettem a vállát
– gyerünk már, de ő nem sietett. Mikor megy munkába?
megvette-e a kocsit a „barátja”? – csak emlékeztetőül
megfenyegetett: hallgass! és valódi dühvel mutatta: a helyedre!
Igazi előadást produkál a ribanc! Kipirulva, tekintetem kerülve
elővett az úti készletéből egy hosszú műfaszt, amelynek fehér
zsinórja egy sárga vezérlőpulthoz vezetett; csábosan nézett rám,
és lassan, óvatosan, mintha tűbe fűzne cérnát, egyetlen könnyed
mozdulattal magába tolta ezt az alkalmatosságot – azonnal be,
teljes mélységben –, majd a tenyerét rászorította, hogy még
mélyebbre csússzon, aztán nagyot fújtatva hátravetette magát,
így, bedugaszolva, lepecsételve; felsóhajtott, izgett-mozgott,
lehanyatlott fejét rám emelte: na, hogy tetszik? – megpróbálta
mozgatni magában, de neki magának kényelmetlen volt, és
anélkül hogy felállt volna, mozdulatlanul, mint aki lebénult,
átnyújtotta a vezérlőpultot: most te! Átültem, megérintettem a
görgőt a foglalaton, amelyből gépolaj szaga áradt, és az
„erősebben” irányba mozdítottam – a szerkezet nem reagált –
nincs benne elem; kibeleztem: tényleg nincs – és mutattam: kell
két ceruzaelem.
Az igazgatónő felemelte a fejét, és önkívületben ezt motyogta:
– Van valahol. Nemrég vettem. De most aligha találod meg.
– Ki lehet venni az órából – jutott eszembe valami tiktakoló
szerkezet a konyhában.
– Abban csak egy van. Na, jól van – határozottan elkapta a
nyakamat: csókolj, hogy minél előbb elfelejtsem, csókolj – ő maga
kezdett el mozgatni, igazgatni, húzogatni valamit odalent, és
elégedetten morgott hozzá.
– Szerelmem… Akarlak…
Tüsténkedni kezdtem, lógtam az éjszaka pókhálójában, de
mégis, amikor kiszabadított, tudtam: végzek, és megyek.
– Van óvszered?
Már nem fogott fel semmit, testét foltok lepték el, és merő
veríték volt. Van óvszered?!
Sietősre vette, és futtában, a szabad kezével matatni kezdett
az arzenáljában, a másikkal pedig tartotta és taszigálta magába a
műanyag hímtagot, a vezeték himbálózott, a vezérlőpult pedig a
feneke alá csúszott – megtalálta! Ideadta a fólia egy darabját, a
csomagolást a ragacsos töltelékkel, ő maga reszkető sóhajtozás
közepette kihúzta, kinyomta magából a rudat, és megrántotta a
vezetéket – kiszakítja? és ha mindjárt a hússal együtt, ha
összetöröd, ha kibelezed magad… – összepréselődtünk a dívány
egy négyzetméternyi felületén, nem is láttuk egymást, és közben
szólt a mocskok kommersz zenéje, várj már! – a számba dugtam,
megtapogattam, ráharaptam az agyarammal, és átharaptam a
szigetelést és a millió fémszálat – kész; az igazgatónő azonnal
elterült, arra számítva, hogy én fogom döngölni, és mozgatni és
forgatni – de én téptem a fogammal a fólia szélét, és kinyomtam
belőle a bűzös gumigyűrűt – melyik a színe, melyik a visszája,
gőzöm sincs – fordulj hasra! – átfordította a hájas testét, egyik
kezével, mint valami sebet, fogta a bedugaszolt hasadékát, és
még feljebb tolta a farát: duplarés – én pedig gyorsan-gyorsan-
gyorsa-a-an… aztán elfordultam, fújtattam, hogy ráhúzzam
vértől feszes tagomra – ő odanyomott egy fekete flakont, rajta
kigyúrt fenék fényképe, letéptem a flakon kupakját, ragacsos
sugárban kinyomtam belőle valamit, úgy-ahogy elhelyezkedtem,
és na! na – a nő erőlködött, rázta a fejét, mint egy ló, a haja
szétzilálódott, és miközben nem éppen a helyzethez illően
felnyögött hogy „ó, istenem”, belezuhant elalvás előtti,
magányos, kézimunkázó álmodozásaiba – olyan húsz másodperc
maradt hátra neki… én búcsúzásképpen, mintha csak először
tenném, nézegetni kezdtem a félhomályban kivehetetlen
emberek fényképeit a gyerekrámákban, amelyek a polcokon
voltak elhelyezve, a súlyos függönyöket, amelyek közt átütöttek
a szemközti ház éber ablakai – nem csúszott le a gumi? – van
neki valami új diplomája, megkapja és kiakasztja a nappaliba,
egész idő alatt lábujjhegyen állok, már fáj a vádlim, hamar
hazaérek, négyszáz rubel, csak egy kicsit gyorsabban, és kész!
ennyi!…
Valamiért ugyanúgy, ahogy álltam, lábujjhegyen, mint egy
balettos buzi, vagy mintha forró homokon lépdelnék, zavaros
örömmel kitipegtem a vécére – itt, az ajtó mögött kezdődnek a
néptelen utcák, álldogálhatsz a fák alatt, amennyit jólesik,
nézheted az utcai lámpákat, aztán pedig csak kilépsz az útszélre,
és felemeled a kezed.
– Mindjárt adok neked enni! – kiáltotta a konyhából. – Voltam
konferencián Pityerben, tartottam egy prezentációt a korlátozott
képességű gyermekekkel való foglalkozás általam kidolgozott
módszeréről… Fekete teát vagy gyümölcsöset?
Megláttam a telefonomban a nyolc nem fogadott hívást –
semmi mást… De (miért vagyok izgatott?) mind a nyolc
alkalommal Csuharev hívott – Viktorija Xxxxxxxx hazatért a
dácsájáról, hazajött vonattal-repülővel, elkapta a gondnok,
feladták a szomszédok, és holnap lesz a napja, hogy talán
feltárja… az a bizonyos nap…
– Szeretsz engem? Ugye kellek neked?

***

– Fáradjon be. – Viktorija Xxxxxxxx Xxxxxxxx – magas, erős

testalkatú nő ormótlan nadrágban és hosszú ingben –
figyelmesen megnézett magának a kaputelefonon, és ezt látta:
kialvatlan, gondosan borotvált férfi ügyetlenül vasalt pólóban és
kopott farmerben, mezítlábas szandál és hátizsák – magammal
vittem egy fényképezőgépet is, a nagy fényképezőgépet cipelő
emberben megbíznak. Lerúgtam a szandált, és mezítláb
elindultam utána a parketten, el se tudja képzelni, hány évig
jártunk utána, a megfejtésért – a kulcsokért június
harmadikához, Nyina Umanszkaja gyilkosának neve ennél a
nőnél van, habár ő maga erről nem tud, és könnyedén ki is
dobhat, ha „nemet” mond, nem izgultam, hanem azt gondoltam:
nehéz lesz engem visszautasítania, egyedül van a lakásban, egy
ártatlan, mosolygós alakot nehéz kidobnia. Hirtelen
öregembernek éreztem magam, aki azért jött, hogy meghúzza a
sírkőbe rögzített karikát, hogy kihívja maga ellen az időt,
megöregedtem, de sokra jutottunk.
Kiraktam a felkínált asztalra a fényképezőgépet, a két
előkészített papírlapot (az ő meghatalmazását és az én
nyilatkozatomat), írással lefelé fordítva – távolságtartóan
végigfuttatta tekintetét a lapokon –, megmutattam neki
hamisított igazolványomat – friss fénykép, pecsét; Viktorija
Xxxxxxxx nehezen sikeredett együttérzéssel végighallgatta a
175-ös számú iskola múzeumáról szóló hazugságomat: az egykori
tanulói iránti érdeklődést, különösen egy ilyen ismert nevű
valaki iránt (ő is ivott kávét, vagy csak engem kínált meg? nem
jegyeztem meg), és mintha csak tálcán hozta volna, kirakta elém
az apja után maradt előző napon előkészített (és egyúttal általa is
átnézett) iratokat amelyek a kívülállóknak szóltak (habár nem
tudsz ellenállni, amikor egyenesen a szemedbe néznek, együtt
éreznek veled és megértően mosolyognak a megható
történeteken, és felteszik azokat a kérdéseket… Már rég nem
teszi fel neked őket senki, pedig annyira szeretnéd, hogy úgy
beszéljenek veled, mint egy kisgyerekkel!) Kevés melegszívű
ember van, és még a rokonok sem – senki nem sajnál senkit,
ezért némi hallgatás után, akaratod ellenére, kénytelen vagy egy
vadidegen, de melegszívű embernek kitálalni: aligha lesz ez
használható a múzeumuknak, válogassák csak ki belőle
nyugodtan, amire szükségük van, sose beszéltem még erről
senkinek, és maga se mondja el senkinek, én egyszerűen csak…
hogy el tudja képzelni – aztán ő maga se tud választ adni rá, hogy
miért. Miért tesznek vallomást a kihallgatáson a gyilkosok, akik
ellen nincs bizonyíték? – hogy „kiöntsék a lelküket” mert „gyötri
őket a lelkiismeret”? – hogyan hívják még manapság az Istent?
kit szolgálunk? Hallgattam, hogyan csobognak hajának hullámai,
bámultam kreol, szinte megégettnek tűnő arcát, fekete
hajkoronáját – valószínűleg az ilyet nevezik „dúsnak”, a
ránézésre tisztességesen, szokványosan, nagyvonalúan gazdag
lakást, amelyet kettő összenyitásával hoztak létre, de nem is
emlékezve rá, mint feleslegessé vált szótárt, összecsapva mások
életét (Salvador Dali, keréklopás, spanyol nyelv, Kascsenko
pszichiátria, meghalt Sztálin, Progressz, apám eltartottjaként,
Közép-Ázsia, kanyaró, bársonysort, levél Hruscsovnak,
csípőízület, Amerika, pártkönyv, CIA, „a tárgyalásra eljött az
összes nőm”), eloltottam szememben az emberi melegséget, és –
és Viktorija Xxxxxxx azonnal felocsúdott: hol vagyok? hogy
elszállt az idő?! – és családias közvetlenséggel, a szokásosnál
hangosabban, mintha csak odalöktem volna:
– Tudja, hogy az apját 1943 júliusában illegális
szervezkedésben való részvételért letartóztatták, és fél évet ült
az NKVD belső börtönében, a Lubjankán?
Tudta. És titkolta. Vagy nem tudta. És nem is akarta
megtudni. Egyáltalán nem fontos neki. Végképp összezavarodott,
képtelen volt rájönni, mit mondjon, úgy nézett ki, mint akit
letaglóztak, nem akarta, hogy most bárki is lássa, különösen én,
akiben ennyire megbízott.
– Apám nem volt… túl bátor ember. Most már értem, miért
nem érezte ebben az országban nagyon otthon magát – az
asszony egészen másként kezdte látni ápolatlan, sután levágott
körmű munkáskezemet, amely hosszú időre megpihent az
asztalán, de semmit sem kérdezett, ellenszenvessé váltam
számára… vagy egyszerűen mindent tudott, ő maga is olvasta a
rehabilitációról szóló igazolást.
– Iskolás gyerekek játéka volt. Semmi komoly. De a
szervezetben fasiszta rangokat használtak, és a „Reichskanzler”,
Vologya Sahurin lelőtte egy osztálytársnőjét a Nagy Kőhídon. A
„farkaskölykök” ügye, a Negyedik Birodalom – nem hallott róla?
– Az asszony helyében én égtem volna a vágytól, és részleteket
követeltem volna: mégiscsak az apjáról volt szó, az élete
feltárulkozó részéről, amely annyi ideje szikkadt már a múltban,
végre a rég várt magyarázatokról a régi titkokra. De csak
megvetőn hallgatott, és én is hallgattam, hagytam, hogy
megértse: a legfontosabbat úgyse mondom el, túl sok ott a
mocsok, de van lehetőség gyors megállapodásra. – Meg kell
értsen engem: nem hagyhatjuk figyelmen kívül ezt az ügyet,
annál is inkább, mert terjednek a pletykák, publikációkra
készülnek a bulvársajtóban… – megvetően elfintorodtam. –
Ahhoz, hogy a hazugságot megakadályozzam, muszáj az ügy
anyagaira támaszkodnom. Sok mindent kiadtak már nekem, de a
formalitás kedvéért a levéltár kéri tőlem vagy a fiúk, vagy a
rokonaik meghatalmazását. Kutattam, de a fiúk már rég
meghaltak. – Ha ez a nő évente akár csak egyszer is beszél
telefonon akár csak eggyel is közülük, akkor máris felállhatok, és
elindulhatok a kijárat felé, de bíztam benne, hogy nem –
fájdalmasan másmilyenként, idegenként élt abban az átkozott
iskolában Xxxxxxx Xxxxxxx, és a félelem is az élet ellentétes
irányaiba hajtotta őket. – A rokonok szétszóródtak, csak önt
sikerült megtalálni… önnek nyilván nem okoz nehézséget, hogy
aláírja nekem ezt a meghatalmazást, mivel az édesapja szerepe
ebben a szervezkedésben, amennyire meggyőződhettem róla, a
legjelentéktelenebb volt. Véletlenszerű. Hogy köszönetemet
fejezzem ki önnek, adok egy nyilatkozatot, mely szerint
semmiféle publikációban, semmiféle kiállításon, semmiféle
tudományos vagy publicisztikai jellegű írásomban – a hosszas
felsorolás hatással szokott lenni a hétköznapi emberekre – az
édesapja nevét és életrajzának tényeit nem fogom megemlíteni.
Sohasem. És gondoskodom róla, hogy az ügy azon oldalait,
amelyek a vallomásait tartalmazzák, megsemmisítsék. Mintha
Xxxxxxx a Negyedik Birodalomban részt sem vett volna. –
Közelebb toltam hozzá a nyilatkozatomat, a valódi
igazolványomat, és mindenekelőtt a meghatalmazást, az
aláírására váró hely feltüntetésével.
Figyelmesen elolvasta a nyilatkozatot, a meghatalmazást
viszont csak udvariasságból fogta meg, csak hogy a kezében
tartsa.
– De hát… Nyilván kellenek hozzá az adataim… A személyi
igazolványom.
– Már minden ki van töltve.
Viktorija Xxxxxxx keserűen elmosolyodott, mintha csak
ilyesmit is várt volna, óvatosan felvette a meghatalmazást, és
kétszer is ellenőrizte – minden egyes számot, bízva a
menekülésben, hogy meggyőződjön, az erő, amely játszik vele,
sebezhető, és ő képes lehet arra, hogy megállítsa dermesztő
lecsúszását a legrosszabba, abból, ami… Sorozat, szám, lakcím,
telefon – mindössze száz rubel az okmányirodai
ügyintézőlánynak, viszont milyen nagy hatással lesz.
Elé raktam egy fekete szárú tollat, egyetlen mozdulatommal
sem adva lehetőséget neki arra, hogy „nem”, „majd később”,
„meg kell beszélnem a férjemmel”:
– Csak egy aláírás.
– De az ilyen meghatalmazások… Igaz, sose volt még
alkalmam… Ezt nyilván hitelesítik valahogy. El kell majd menni
vele közjegyzőhöz?
– Öntől semmi más nem kell. Csak most, egyszer, írja alá. A
közjegyzővel mi majd elintézzük a dolgot. Hitelesíteni fogja az
aláírását az ön jelenléte nélkül is.
Ez a mi, ez törte meg – mi őt, e szép lakás tulajdonosát arra
kényszerítettük, hogy dolgozzon valakinek, kellemetlen,
visszataszító lett a saját őszintesége, amellyel feltárta az apja
gyerekkorának és halálának részleteit, a meleg emberség,
amelyet ügyesen kicsaltak belőle, a bizalom, amellyel beengedett
egy idegent a házba, saját iménti leereszkedő udvariassága,
amellyel az egyszerű helytörténészeket fogadta, elviselhetetlenül
ostoba jószándéka, hogy emberi hangot üssön meg, habár, mint
mindig, azóta, hogy az anyja meghalt, nincs szüksége senkinek
senkire, mindenki magában van… és fáradt grimasszal az arcán –
ez volt minden, amit tenni tudott, hogy megmutassa a helyünket,
elhatárolódjon, kimódolt egykedvűségbe burkolózzon,
felülmúljon bennünket cinizmusban és hűvösségben – fogta
(éppen erre számítottam), és lendületes, hanyag kézírással
odabiggyesztette az aláírását a lapra, amelyet aztán elém lökött
– nesze!
Az ajtóban még lehetőséget adtam neki, hogy apróságokban ő
is nyerjen:
– Szeretné, hogy lemásoljam az édesapja vallomásait?
– Nem kell semmi.
Futva, lépcsőfokokat átugorva, hanyatt-homlok kirohantam a
fényre, és jelzőlámpát és gyalogátkelőt figyelmen kívül hagyva
vágtattam át az úttesten a rakpartra, ahhoz a két alakhoz, akik a
Neszkucsnij kerttel szemben, kicsit jobbra az Andrejevszkij
hídtól vártak rám – miután már mindent megtudtak,
körbenéztek –, integettem nekik a fehér lappal, ők pedig úgy
néztek rám, ahogyan a szaladó gyerekre szokás, és a villanás
fényképpé változtatta őket, élesség-beállítás, exponálás – és így
is maradtak: a száraz és egyenes tartású öregúr, mint egy
állófogas egyetlen, szürke öltönyének agyonvasalt nadrágjában,
ráncos, májfoltos, már nem is emberi végtagokkal, amelyek
fehér, rövid ujjú nyári ingéből csüngtek alá – ezüstösen csillogó
ősz haja alól szigorúan és szomorúan bámult ki, ajka könyörtelen
zárójelbe húzódott össze –, és a másik, vidám, vörös képű,
szétszórt orosz ember, falusias, oldalra lenyalt, zsíros hajjal,
csőrös, kihívó madárfejjel, rövidlátó szemmel és jóságos arccal,
akit a vágyaival csak nehezen rögzített a fényképezőgép: –
rohantam hozzájuk, hogy leplezetlenül, ujjongva ugrándozzanak
– oly nehéz abbahagyni s valamit is megérteni… és látom, hogy
még most is ott várnak engem a bizonytalan nyári hónapban,
amíg én elmegyek a kulcsokért.
Odafutottam hozzájuk az úttesten át, és szó nélkül elindultunk
a híd felé.

Az első lépcsőfokon valamiért körbenéztem, mintha Nyina

Umanszkaja várhatott volna a lépcsőház előtt, az úszó, elfolyó
éjszakában az utcán – az ajtó bezárva az alsó és a felső zárral is,
rég nem jártam már itt, a szomszédok kicserélték az ajtót,
észrevétlenül kicserélődött a lépcsőházban elhagyhatatlan
gyermek-lakóközösség is, ismeretlen, langaléta iskolás lányok
köszönnek rám, újra meg kell tanulnom a kisgyerekek nevét… a
küszöböt átlépve megálltam: cuccok, mi ez? A sötétben, a fal
mellett dobozok és batyuk sorakoztak, a fogason valami
félelmetes tárgy lógott súlyosan – a saját lakásomba nyitottam
be, elutazom valahová? Féltem tovább lépni, előrehajoltam – hát
a konyha? –, a konyhaasztal alig látszott ki az ismeretlen, hasas
edények és csomagok alól – de hát mi ez, mint félálomban
bambán megálltam: mindjárt eszedbe jut valami pofonegyszerű
dolog, és már érthető is lesz… Egy magas lány tűnt fel előttem,
valószínűleg a szobából jött ki, csak nem engedte ki onnan a
villanyfényt, nem mutatta meg az arcát, és kemény, kialvatlan
hangon megszólalt:
– Ne ijedj meg. Áthoztam a cuccaimat. Meg vettem még ezt-
azt. Később mindent kipakolok. Nagyon elfáradtam, és az este
már nem jutott rá időm. Reggelizzünk? Vagy mindjárt lefekszel?
Elindultam és egyenest az ágyra rogytam – el se hiszem, hogy
hagynak lefeküdni, a lakás készen áll a kiköltözésre, beköltöznek
valaki mások, még elüldögélhetek egy kicsit, fáj a lábam, a
konyhában kérhetek inni… úgy éreztem, valami fekete víz
partján ülök, ott van, egy kicsit előrébb, ott csobog, a porhanyós
homokfenék elkúszik a sótlan víz alatt, az ágakon édesvízi
tarisznyarákok lógnak, tovább pedig csak a víz, amely összefolyik
az éjszakával… tuti, hogy nem alszom el; éreztem: nem mond
semmi többet – nem jött oda hozzám, mintha ő, az én szerelmem
is meglátta volna a vizet, és a túlparton maradt volna, de azért
mégis beszélt, nehogy úgy érezzem, hogy egyedül vagyok:
– Elkezdtem kipakolni, de olyan nehéz. Minden egyes tárgy –
a múltam: mikor vettem, hová vettem fel… Kivel. Amikor az
ember új helyre viszi őket, a tárgyak ellenállnak – arra
emlékeztetnek, ami már nem lesz többé, mintha nekik is fájna,
én pedig nyugtatgatom őket – majd megszokjátok itt, nagyon
boldogok leszünk…
A lábam alá néztem, időnként megpróbáltam odébb állni: nem,
nem tocsog, a szobában egész biztos, hogy van még valaki,
valamit kiterveltek; elutazom? de hová? és megkönnyebbültem:
történjen csak valami ezen az éjszakán, megváltozom, és reggel
félelmetesen idegennek látom majd a világot, a halálra gondolok,
arra a kevés napra, ami még hátravan, és semmi másra –
sötétség… bevettem magam a csöndbe, a plafont nem
simogatták az autók reflektorainak fénypászmái, ahogyan
egykoron, egy másik városban egy kisfiú ágya fölött simogatták,
ott, ahol a megörökölt szőnyegek mintái az Indiába induló
hadiflotta sokevezős hajóira emlékeztettek, mindenki aludt,
vagyis mindenki eltűnt, én kinyíltam, mint egy kagyló, de üresen
– nincs semmim, nincs mit adnom… ő panaszos, félig sírós
hangon beszélt, én pedig már oly távol vagyok, nem – rég nem
ismertem már ezt a magas nőt, habár hozzászoktam – van.
– Elhoztam télire a bundáimat is. Emlékszel a kedvenc
bundámra? Annyira örültem, amikor megvettük, hogy reggel
kiugrottam az ágyból, felkaptam a meztelen testemre, és
futottam a tükörhöz… Tudod, milyen kellemes… Tudom, hogy
idegesít, amikor semmi sincs a helyén, ha nem úgy vannak,
ahogy te akarod. De rendet fogok tenni. Tudsz majd itthon
dolgozni. Vendégek fognak járni hozzánk. Csak akkor leszünk
magunkban, amikor mi is úgy akarjuk – mondta, és ideképzelte
hozzá a fiát, a közös reggeli teázásokat, a házi feladatok
megoldását, az idősebb és a fiatalabb férfi között erősödő
férfibarátságot. – Óriási újévi bulit csapunk! Mert ahogyan az új
évet köszöntöd, úgy is fogod tölteni – ebben biztos vagyok!
Mindent szeretnék tudni rólad. Hogy ne rejtegesd előlem a
vágyaidat, a fantáziáidat… Hogy elmondd, hogyan jobb neked.
Szoktál fantáziálni? Meséld el… Még ha nem is tudjuk valóra
váltani őket, akkor is nagyon izgalmas beszélni róluk. Én
szeretném kipróbálni a természetben – a nagy térségek engem
nem ijesztenek… Szeretnék még piros csipkét, gyertyafényt,
olajat… Tükröt. Ezt feltétlenül mind kipróbáljuk.
Valami követelőzően és súlyosan az ágyra zuhant, mellém –
anélkül, hogy megnéztem volna, a kezemmel felmértem: szíj,
üveg – a fényképezőgép, ügyesen el tudom rejteni, mint nagy
árnyék suhant el mellettem, távolabb megállt, és széttárta a
bundát, amely alól magas sarokra emelve tetőtől talpig elővillant
fehér, meztelen bőre:
– Fényképezz le.
 – Még ma lefényképezlek. De mit fogunk csinálni holnap? És
holnapután?
Ott állt tehetetlenül, majd szégyenlősen összegörnyedve eltűnt
valahol a távolba, szöszmötölt, becsapta az ajtót, megnyitotta a
csapot, az első hang – a folyó víz csobogása; minden mozgásba
lendült, megmozdult, elindult a vonat, sírt, mintha csak a
szomszéd fülkében lenne –, nem, inkább az enyémben, ahogyan
feltételeztem is, odakerült még három rosztovi pasas is,
felkarjukon állományjelző – különleges rakétafegyvernem, az
állomáson az egyiküket feltartóztatta egy rendőr, mert enyhén
ittas volt, és miután kiderítette, hogy a vonat mindjárt elindul,
rács mögé ültette, hogy jelentést írjon róla, a rosztovi fickó
könyörgött („Testvér, testvér…”), alkudozott („Ki fogod fizetni a
jegyemet, ha lekésem!”), felajánlott ötven dollárt, a rendőr
halkan megjegyezte: „Hárman vagyunk” – százötven, a rosztovi
összeomlott, és miután elindultunk a Belorusszkij pályaudvarról,
félénken rám pillantgatva ötpercenként elismételte:
– Átkozott moszkvaiak! Rosztovban mindegyiket egyenként
fenékbe billentem!… Százötven dollárért nálunk egy zsaru a
segged ki… ja!… Százötven zöldhasú! Buzi moszkvaiak.
Megebédeltek, és fél-fél deci kisüstitől úgy kiütötték magukat,
hogy lezuhantak a fekhelyről; felmutattam a kalauznak száz
rubelt, és a szomszéd kocsiban Bresztig egyedül utazhattam –
Bresztben akácillat terjengett, üdvözült arcú vénasszonyok
jöttek: „Sült csirkét? Újkrumplival?” – a házmesterek a pázsitot
locsolták – másfél hónapja nem volt eső, az útépítők
macskakövet raktak le, amely egy gyönyörű szóhoz vezetett:
„poharazó”, idegesen topogtak a seregélyek, repdestek a fecskék
– rég nem láttalak benneteket. A száraz fűben szabadon
szökdécseltek a kisöreg szöcskék – hosszasan ide-oda ugráltam,
hogy megpróbáljak elcsípni egyet, végül egyet elkaptam,
remélve, hogy érzem majd, hogyan rugdalóznak a markomban
erős, füvet ugró lábai, de szegénykém beszorult az ujjaim közé,
és szíven ütött: megöltem!, de mihelyt szétnyitottam az öklömet,
máris kilőtt felfelé, balra. Vártam az éjszakát, és másfél órán át
ácsorogtam a helyi Arbat – talán Lenin, talán Engels utca –
közepén, és szemléltem a belorusz nők csodálatosan fejlett
fenekét – a hatalmas fenék, ha darázsderékkal párosul,
fantasztikus hatással van rám –, úgy éreztem magam, mint egy
tengerész a kikötőben: meg akarsz kapaszkodni valamiben, de
úgyse sikerül, éjjel úgyis tovább kell hajózni, nem mondhatod
mindenkinek, hogy én nem olyan vagyok, mint ti, nekem
különleges bánásmód jár; amikor sötétedni kezdett, a határ felé
indultam, amely unalmasnak látszott: egy út, amelyet két
oldalról vaskorlát kerített el – a kerítés kerekeken gördült ide-
oda, lebarnult, széles pofájú srácok csüngtek rajta, övükben
dollárkötegek, akkora brifkókkal, mint Lenin kunyhója
Razlivban, és nem hittem el, hogy amott már egy másik ország,
egy másik történelem, nyelv, levegő van, és másféle házak – az a
bizonyos Lengyelország, amellyel ezer éven át ugyanazt a szart
zabáltuk (beleértve az 1982-es futball-világbajnokságot is).
Elindultam a breszti erőd felé, amelyről kiderült, hogy egy nagy
üres térség, betonnal összetartott téglaromokkal, körbevéve
zöldes vizű árkokkal, úgy tolja be pofáját Lengyelországba, mint
foxterrier a borzlyukba; amint mentem át a hídon, szerettem
volna egy nagy, tisztán kivehető, de elérhetetlen halat látni, de
nem volt – a víz buborékokat vetett, valami kapdosott is a
felszínen az apró szájával, de nem, nem hal volt. Az örökláng,
még sűrűbbé téve a sötétséget, egyenletesen és nyugodtan
lélegzett, mint egy szelíd kutya, sétáltam az erődben, hétéves
koromban áttanulmányoztam a térképét, és lejátszottam hősies
védelmét, emlékezetemben mint Gavrilov őrnagy jelentem meg,
TT-vel az oldalamon… vajon mi jelenne meg a fiam
emlékezetében, ha hagynék magam után fiúgyermeket – a
Pókember, vagy Pikachu, a pokémon? – A görnyedező fűzfák,
vénasszonyok lehajló, göcsörtös ágaikkal, emlékeznek mindenre;
elnéztem a kelletlenül közelgő sötétséget: egy ilyen reggelen
indultak el ellenünk, néztek a távcsövükbe. Nem tudtam, hol
kezdődik majd, hol tudunk majd elszakadni és kijutni a
bekerítésből, amíg nem jött el az éjszaka, de hittem: azonnal ki
fogom találni; a templom mellett álló téglahalomból valamiért
magamhoz vettem egy darabot, befordultam a sarkon, és
megláttam: ez az. Egy régi ismerős – fekete kút, rángatni kell a
karját, hogy folyjon belőle a víz. Megragadtam, derűsen éledő
ügyességgel nyomtam az ajkam a sziszegő vízsugár alá, a víz nem
volt jéghideg, de azonnal belenyilallt az ínyembe – a nagymama
utcájáról ismerős, elfelejtett íz, habár lehet, hogy mindössze csak
a rozsda íze –, és lehunytam a szememet.
 1 943

A Kommandor-szigeteken elkezdődött a kékrókavadászat,

Dadasev, Bogdanov és Dzsabrailov mesterlövészek tizenhét nap
alatt kilőttek hatvanhat fasisztát. Moszkvában alig takarítják el a
havat, az iskolások szünidőben a vöröskatonák lábbelijét javítják,
az állatkertben egy teve tizenhárom szánt vontat. A Gorkij utca
egyik házában egyes lakók megsértik a Moszkvai Tanács
rendeletét, és bent a lakásban hasogatják a tűzifát. Fiatal
munkásnők, így állnak bosszút, egy műszak alatt három-
négyszeresére teljesítik a normát Olga Szeleznyováért, akit
fogságba hajtottak. A Szovjet Hadseregben bevezették a váll-
lapokat: a gyalogság málnaszínűt, a tüzérség vöröset, a légierő
égszínkéket, a lovasság kéket kapott. Az úttörőházban a
gyerekek esténként ollóval vatelinból sapkabélést szabnak. A
Sztanyiszlavszkij Színház a lakosságtól kasztanyettákat és
spanyol díszfésűket vásárolt fel.
Az üzemek és gyárak szakmunkástanulóit arra tanítják,
hogyan hajítsák el sítalpról a kézigránátot: bal lábbal térdelj le
előre, a jobb sílécet merőlegesen támaszd ki, a gránátot lendíts
meg, a két síbot a bal kézben marad. Moszkvában a kazánfűtők a
fűtőanyag megtakarításában versengenek, egy mérnök, Nyuberg
asztali játékot tervez, tankütközetet, gyakorlórepülésen életét
veszti Marina Raszkova, január 19-én csapataink elfoglalják
Valujkit, felszabadítják anyámat és nagyanyámat. Az írók
tanácskozáson elemzik, „Hogyan írjunk honvédő dalokat”? Kirgiz
vadászok királysassal rókára és farkasra vadásznak – a prémből
meleg ruhát varrnak a katonáknak. A Szretyenkán, a
virágüzletben megjelenik a fehér orgona, a moszkvaiak kedvence
– a győzelem virága. Gr. Zenov tízezer rubelt nyer a lottón, és
kéri, hogy fizessék be egy új repülőszázad javára.
Február 9-én a szovjet csapatok elfoglalták Szolncevo állomást
– felszabadították apámat és nagyanyámat. Kiállítás: milyen
ajándékot készíthet egy gyermek a katonának – kis dobozt két
gombolyag cérnának és tűknek, fésűtartót, dominót,
borítéktartót. Elbocsátottak állásából egy boltigazgatót, mert
helytelenül tépte le a heringjegyeket. „Drága katona bácsi!
Amikor harcba mész, üsd agyon a németet. Én magam is bátor
vagyok, habár még kicsi.”
Korán köszöntött be a tavasz, heves áradásra számítottak,
amely azzal fenyegetett, hogy elviszi a Moszkva folyó jegén
hagyott farakásokat; felszabadították az átkozott Rzsevet és
Vjazmát, Vasziljev szakaszvezető, amikor a németek
bekerítették a bunkerét, tüzet kért állására. Bogacsev őrnagy az
ellenséges lövészárokban közvetlen közelről lelőtt három német
katonát és tisztet, amikor pedig elfogyott a lőszere, a markolattal
vert agyon még három németet. Egy kolhozparaszt, Haritonov,
akit súlyosan megsebesítettek a megszállók, utolsó erejét
összeszedve ezt kiáltotta: „Éljen a Szovjet Haza! Halál a német
megszállókra!”
Gyermekműhelyekben éjjeliszekrényeket és hokedliket
javítottak. Újra gyártottak harmonikákat Tulában. Áprilisban a
Sztálin-díjasok köszönő táviratot küldtek a zsarnoknak, és
mindannyian ugyanazt a választ kapták: „Fogadja üdvözletemet
és hálámat”, egy postásnő, Salajeva április hetedikén a
leveleknek csak egy részét kézbesítette, a többit lehúzta a vécén
– négy év munkatábor. Öt nappal később Kalinyin átvette
Quintanillának, Mexikó rendkívüli nagykövetének és
meghatalmazott miniszterének megbízólevelét, a
kolhozparasztok tehenekkel és bikákkal kezdték a vetést, egy
garázsvezetőnek, Lohuardunak az egyik fodrászműhelyben nem
voltak hajlandók borotválkozás után letörölni a képéről a habot,
mivel nem akarta arcfrissítésként bekölniztetni magát.
„Tudod, miről álmodozom éjszaka, vagy amikor egyedül
vagyok? Először is, természetesen, a győzelemről. Aztán rólad.
Megérkezem Moszkvába. Leszállok a vonatról. Süt a nap,
susognak a fák. Szembejössz a barátnőiddel. Én pedig, mellesleg,
nem egyedül érkeztem, hanem a bajtársaimmal. Megyünk a
széles utcán. Beszélgetünk, nevetgélünk. Mindenki örül, és jól
érzi magát. Betérünk egy étterembe. Tudod, én még sosem
jártam igazi étteremben. Leülünk egy asztalhoz, köröttünk
márványoszlopok, kristálycsillárok. Az asztalon üvegek – sárga,
buborékos limonádé, meg még mindenféle színes apróságok,
sütemények, bonbonok. És verset olvasok nektek” – egy
felderítő levele a barátnőjének. A rendőrség késett az állandó
engedély kiadásával a gazdáknak, hogy elhagyhassák a várost.
Április húszadikán Sztálin et. fogadta a mexikói nagykövetet, és
két nap múlva válaszolt a mexikói elnök, Ávila Camacho levelére.
Május tizennyolcadikán a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának
Elnöksége kinevezte Umanszkij et.-at Mexikóba nagykövetnek.
Kubanynál súlyos légi csaták, mesterlövészek csapnak össze.
Június másodikán a kertészek nekiláttak kiültetni a málnát. A
fiatalok segítenek megművelni a frontkatonák családjainak
kertjeit. A bulvárokon szódavizet, gyümölcslevet, kvaszt és
vitamindús tűlevelű üdítőitalt – egy pohár több vitamint
tartalmaz, mint egy citrom – árulnak. Június harmadika –
csütörtök. Az Udarnyik moziban – A Hazát védi.
 JÚNIUS 3 . (FOLYTATÁS)

Megláttam: Moszkva kiürült e rövid, üres, újévi éjszakán, az

embereket magukba szippantották a házak, ha megálltam volna
(nem bírtam, a lábam magától vitt a fiatal, kezdődő szerelem
erejével), a folyón túl, a Szerafimovics utcán álló Kormányzati
Ház távoli ablakaiban élő árnyak sejlettek volna fel a gyermeki,
ártatlan függönyök mögött – mozdulatlanul álló kocsikat és
reflektorokat hagytak ott nekünk, emberek nélkül, hogy ne
zavarjon senki; a Nagy Kőhíd jobb oldali járdáján siettem végig,
magasan a fekete, villanyfénytől ezüstösen csillogó víz felett,
gyorsan és örömmel pillantgatva hátra a Kremlre –
megérkeztünk! –, és jobbra, az Esztrád Színházhoz vezető lépcső
felé –, a lépcsőfordulót, ahol Nyinát megölték, homokkal szórták
le, hogy eltüntessék a vért, a sarokban virágcsokrok hevertek.
– Az emberek készültek – lentről nehézkesen cammogott
felfelé egy öreg… görcsösen kapaszkodva a korlátba. – Homok,
virágok… Felidézték, ahogy akkor volt…. Én szóltam, hogy a
virágokat takarítsák el onnan. – Felért, a veterán tesitanár arca
kipirult, ő maga hajlott volt, aszott, lógó váltakkal, fehér
edzőcipőt húzott, puha, kék, lampaszos nadrágot és fiatalos, piros
pólót, aranylánc futott alá napbarnította mellkasára; rekedt,
csörömpölő hang – nem fázott meg, ilyen mindig, elhallatszik a
szőnyeg, a ring, a pálya közepéig, az uszoda végéig, és most
közeledett – az orra gyűrött, törött, ultramodern kefefrizura,
kifogástalan választékkal, nehezen forgó fej –, messziről széttárta
kérges, harcedzett kezét, közelebb ódalgott, és megölelt:
szervusz – és rám szegezte apró, félig lefüggönyözött, öreges
szemét. – De te is megváltoztál ám… Hadd nézzelek meg. Nem
vagy már gyerek. Még mindig gyűjtöd az ólomkatonákat?
Voltunk Kínában edzőtáborozni, akartam ott venni neked, de
aztán eszembe jutott, hogy csak az oroszokat gyűjtöd. De hoztam
egy pólót, nehogy azt mondd, fukar vagyok. Csak elfelejtettem
magammal hozni. A tévések, hogy a jó édesanyjukat, már
idesereglettek… Nézd csak, nem bánod, hogy én itt már –
huligánkodtam? – Ravaszul hunyorgott, találgatva: tetszik?
nem? – a vakító fehér, kivilágított rakpartra kitettek pár
hordágyat, amelyeket lepedővel terítettek le, a lepedők alól
meztelen lábak kandikáltak elő. – Arra gondoltam… – a
tesitanárban recsegtek a fémízületek, amint a hangokból
szavakat formált, a szavakat pedig dübörögve szállította
futószalag a felszínre. – A hatás kedvéért! Senki sem érti:
honnan, megkérdezni pedig félnek. És a félelem: mi van, ha
hirtelen felemeljük a lepedőket, és megkérjük őket, hogy jöjjenek
oda egyesével? Mindenki tudja: ha a gyilkos odalép, a holttest
vérezni kezd. Én pedig felkértem a harcművészeti tanszék egyik
könnyűsúlyú harcosát meg egy tornászlányt, ezt a Lénát, egy
mesterjelöltet, hogy feküdjenek ott egy kicsit, beszámítom a
jegybe – nyugodt gyerekek, sportolók –, akár el is alszanak ott.
Nem tetszik? Ha kíváncsi vagy a véleményemre – maradjanak!
Ideje lemenni; a tesitanár jött utánam, szüntelenül dübörögve,
mint valami kőtörő gép:
– Menjünk, mert mindjárt kezdődik a harangjáték. Mondom
nekik: minek ennyi hely? Nem futballmeccs ez! Mennyi tanú van
ott – mondjuk, tíz. Legfeljebb húsz – széttárta az ujjait –, már ki
is hozták őket.
A tévések bepólyált arcú embereket vezettek ki az
autóbuszból, a kék kórházi köpenybe öltözött tanúk vaksin
botorkáltak, csak a fülüket meg a szájukat hagyták szabadon,
mindegyiküket vezették (még a kezük is be volt kötözve),
segítettek nekik átlépni a stáb berendezéseit és megkerülni a
világítóállványokat, odavezették őket az amfiteátrumszerűen
felállított, fényesen kivilágított, fehér padokhoz, mindegyiküket a
saját, kék számokkal megjelölt helyére, és vállon veregették
őket: ülj le ide – megteltek az első sorok, kopott tévések
próbálgatták a hangosítást, változtatták a megvilágítást – a
sorok közötti átjárón át kivittek a kis tér közepére három
emelvényt! – Nyomban belekapaszkodhatsz, hogy ne lássák,
remeg a kezed; nem látok semmit a félig üres sorok fehér körén
túl, a bepólyált és a hangok felé forduló arcokon túl – és még
utoljára hátranéztem, tekintetemet a híd, az ég – a csillagok? –
felé fordítottam –, talán ott valahol felbukkan ő is… nem, őt nem
engednék be ide, de mégiscsak van ott valaki rajtunk kívül.
– A kövér még nem jött meg, késik, hogy a jó édesanyját, mint
mindig, a professzor! mondd el újra a feladatot, jól értettem-e a
beállítást. – És a tesitanár csiklandósan a fülembe súgta: –
Kinyírjuk Mikojant?
– Ugyan már! Kiderítjük, hogy történt valójában.
– Én is így értettem! – mondta rekedten a tesitanár, és
gyorsan körbepillantott. – Kiderítjük, hogy úgy mondjam, a
körülményeket, mint kompetens szervek. – És suttogva
hozzátette: – És kinyírjuk Mikojant.
Felé fordultam:
– Nem érted? Kiderítjük az IGAZAT! – És alig bírtam
visszafogni magam, hogy ne emeljek kezet rá, ne ordítsak vele!
A tesitanár elhallgatott, mintha rágódna valamin, és
sértődötten elfordult:
– Csak nem tudod úgy egyszerűen, ezek nélkül a… kibaszott…
– Megint elhallgatott. – Az igazat. Az igazat. Hát persze, az
igazat. Mi másért is jöttem volna. Csak többet már nem jövök.
Ha hívsz, akkor se jövök. Úgy látszik, megöregedtem, nem
vagyok már alkalmas! Június tizenkettedikén betöltöm a
hetvenhatot. Kiestem a pikszisből. Fölöslegesen hoztam neked
azt a pólót egészen Kínából. Haragos lettél valahogy az utóbbi
időben, nem mondhat az ember neked semmit. Igazság! De
ahogy kell, a start előtt megrajzoljuk a harc tervét: miféle
igazságot? Minek az igazság? Megadjuk az irányt. Hogy legyen
valami haszna is az igazságnak. Ha nem vagyok olyan öreg, hogy
megértsem, mondd meg: Sahurint ki kell nyírni, és kinyírjuk
Sahurint. Velem pedig ne kiabálj. Itt fekszenek a hallgatóim.
– Fel tudod fogni?! – akaszkodtam bele a tesitanárba, aki
keserűen megrázta a fejét, kitépte magát, és lendületesen
megölelte az újonnan jövő, puhány, vértelen ajkú, gondozott
pravoszláv szakállas, csillogó öltönyös férfit:
– Mindig várnunk kell – a professzorra! Mindig az idegeinkkel
játszol, te piszok! De azért csak megjött!
– Jó estét mindenkinek! – a professzor bizalmatlanul, rossz
előérzettel adta át egy tévés lánynak bőr aktatáskáját,
kikapcsolta a mobilját, azt is átadta. – Ma mennyi időre? Egy
órára, másfélre? Reggel repülök Jekatyerinburgba egy klienshez.
Igen, mindannyian a telekommal küszködünk. Pihentek? Még
friss a barnaságuk. Maga pedig, mint mindig – újra
megelégedéssel ölelte át a tesitanárt – lebarnult, jól néz ki…
Fiatalos! És ez a frizura! – és lelkesen csiklandozta meg ujjaival a
szigorúan elrendezett ősz szálakat. – Tetszik nekem ez a dolog,
fodrásznak kellett volna mennem…
A tesitanár hízelgőn megszólalt:
– Mondd csak, barátocskám… Pfúj… hiszen ma professzor! Ha
már ilyen beszélgetést kezdeményeztél, akkor mondd csak, hogy
szereted, milyen legyen ott a nő: fazonra igazított, borotvált,
vagy úgy, ahogy a természet adta?
– Mikor hogy – válaszolta határozatlanul a professzor, és rám
kacsintott. – Hát magának?
– Nekem az utóbbi időben valahogy csupa borotválttal van
dolgom.
– És mi volt a helyzet a szovjet időkben? – komolyodott el a
professzor.
– Nem nyírt senki semmit! Eszükbe sem jutott! – dübörögte a
tesitanár, miközben a bal felkarját masszírozgatta, és
szándékosan hátat fordított nekem. – És külföldön is ez volt a
helyzet, amikor kint jártunk. A lengyelek is olyanok voltak, mint
a mieink. Meg a magyarok is. A kubaiak is. A németek még ma
se borotválják a hónaljukat sem! Csak ha tatár nő került az
ember alá. A tatár csajok mindenüket leborotválják.
– Hát a franciák? – kérdeztem.
A tesitanár elakadt, és az edzőcipője orrát bámulva beismerte:
– Francia nőm nem volt.
Szóltak, hogy készülődjünk, és túlkoros asszisztensnők jöttek,
hogy felerősítsék a mikrofonokat.
– Az órajátékra kezdjük? Az utolsó menet? – biccentett felém
a professzor.
– Azt akarod kérdezni, kit fogunk kinyírni?
– Ugyan már. Történt már valami?
– Mindjárt minden megtörténik.
– Üt az óra, és kimegyünk? Előbb lesz valami bevezetés, ugye?
Vagy hallgatunk? Valahogy fel kell fogni az egészet.
Ráhangolódni. Egészében érdekes ügy lett belőle, bár elég sok
munkával és lassan… Ta-ta-ta… Hűvös van, nem?
A tévét azok csinálják, akiket utálok, azoknak, akiket
megvetek. Nem aludtam, minden egyre nehezebb, és akkor még
beszélni is kell. Semmi gond, hallgatni fogok. Ezek a szemetek
abban reménykednek, hogy csak azt látjuk meg, amit
megmutatnak. Aztán pedig: az első dolgom az lesz, hogy kialszom
magam, gyenge, halott kívánság. És élni valahol. Társak és
körülmények, aludni és felébredni.
– Ó! – a tesitanár elégedetten felemelte az ujját. – Üt az óra! –
Hogy hallotta meg az órajátékot? az unalomig ismert
harangjáték, amelyet felismerhetetlenségig elváltoztatott a
távolság, a folyón túlról, észrevétlen átúszik a Nagy Kőhíd alatt, a
tesitanárnak elkeseredetten integettek: csönd! egy pisszenést se!
hiszen figyelmeztették! Csüggedten széttárta a karját, kiköpött,
és ezt dörmögte: – Belém verték… – És miután eszébe jutott
valami, sietve megkérdezte: – A bajnokok ligáját szoktad nézni?
Én meg sehogy se tudok kardkosarat venni… Mégiscsak drága.
Na és hogy tetszik a Sevilla?
Odaintettek bennünket, mi elindultunk a sorok közötti szűk
átjáró felé, az éjszaka kellős közepén félelmetesen kivilágított
körbe – én utolsóként, és azonnal kezek tapadtak az emelvényre,
mindenki nyúlt a gondosan előkészített papírlap és a kihegyezett
ceruzák után.
– Kedves barátaim! – terített le bársonyszőnyeget egy
láthatatlan barom. – A sztálini megtorlások áldozatainak
emléknapja és az Európa Tanács által deklarált kommunizmus
leküzdésének éve keretén belül áttekintjük az R-788-as ügyet, a
Katonai Kollégium által hozott 4n-012045 per 55-ös számú
ítéletet, Nyina Konsztantyinovna Umanszkaja meggyilkolásának
tárgyában. Nem marad más hátra, mint hogy emlékeztessük
tisztelt vendégeinket: a tanúknak bármilyen kérdést feltehetnek.
A tanúk kizárólag azokra a kérdésekre válaszolnak, amelyeket
hallanak, értenek, és amelyekre választ akarnak adni. Készen
állnak?
A professzor feljegyzett valamit a ceruzájával, és megszokott,
zengő hangján meg is szólalt, miközben nadrágzsebéből
zsebkendőt húzott elő:
– Készen állunk, kérem szépen – és mosollyal üdvözölte a
madármód fülelő tanúkat, habár ők nem láthatták a professzort,
aki megdermedt: a szó bennrekedt, lefagyott… A tesitanár
akaratlanul elszakadt a tribüntől, és kábán, minden különösebb
cél nélkül végigcsoszogott a körön – mindenkire ostobán
mosolygott, körbenézett, mintha az utcanévtáblát keresné. Vad
susogással hangzott a néma parancs: „Menjen vissza a helyére!”,
a tesitanár nehézkesen felemelte a fejét, és valahová felfelé
nézve és túljátszva, hal módra mozgatva a száját, jól
leolvashatóan közölte: „Húzz – el – a faszba…!”
(1943. május 19-től július 30-ig Moszkvában szinte
mindennap esett az eső.)
– Azt hiszem, kezdhetjük, elvtársak, lehet ülve is – a
professzor felélénkült, szemével végigpásztázott a hófehér gézbe
bugyolált fejeken, megpróbált legalább valakit… – Sejnyin
elvtárs itt van?
 Az egyik tanú azonnal megszólalt, élettelen, gépies hangon,
mintha valaki vezetéken át beszélt volna helyette, mintha
felvételt indítottak volna el.
A SZOVJETUNIÓ FŐÜGYÉSZSÉGE NYOMOZATI
OSZTÁLYÁNAK VEZETŐJE, A SZOVJETUNIÓ
FŐÜGYÉSZÉNEK ELSŐ HELYETTESE, LEV ROMANOVICS
SEJNYIN: A nyomozást a Szovjetunió főügyészének, Bocskov
elvtársnak személyes utasítására indítottam el.
– Zsidó… Törvénytisztelő! – sziszegte a tesitanár, és ravaszdin
nézett a professzorra. – Minden zsidó – törvénytisztelő, igaz,
atyám? – Előhalászott a zsebéből egy lapos fémflaskát, vacilált
egy ideig, aztán mégis lecsavarta a kupakját, és jókorát kortyolt
belőle.
– A törvényszéki orvosi szakvélemény… Belenézhetünk?
SEJNYIN: A szakvélemény június 4-én készült: kamasz lány
holtteste, 158 centiméter magas, szabályos testalkatú, jól táplált,
az emlők fejlettek… Alapszíne: halottsápadt. Lila színű
hullafoltok, a merevség megőrződött minden izomcsoportban…
Haja vérrel szennyezett. Lövedéktől származó bemeneti seb a fej
bal oldalán, a koponyatető körzetében (a fül fölött, és hátrafelé),
kör alakú, kimenet a jobb oldalon… Következésképpen a lövés
balról jobbra, lentről felfelé és hátrafelé érte. Nem túl közelről,
több, mint huszonöt-harminc centiméterről…
A professzor jegyzetelt, rajzolt, és felém intett: „hallgasson!”
– Van jelen olyan elvtárs, aki részt vett az első nyomozati
eljárásban? Ki érkezett elsőként a bűntény színhelyére?
ZSELEZNYAKOV RENDŐR ŐRMESTER: 20:15-kor, amint
körbejártam a körzetemet, megláttam, hogy fut a nép és kiabál:
lelőtték! Én is odafutottam. Megállapítottam: a Nagy Kőhídról
levezető lépcsőn egy polgártárs és egy polgártársnő fekszik
átlőtt fejjel. A nő arccal a földnek, a férfi arccal felfelé fekszik.
Sztyepancsikova rendőrőrszemmel kihívtuk a mentőkocsit – a
férfit az Első számú közkórházba, a nőt a Moszkvai Egyetem 2-es
számú hullaházába szállították. Az összegyűlt állampolgárok a
meggyilkoltakban Nyina Konsztantyinovna Umanszkaját és
Vlagyimir Konsztantyinovics Sahurint ismerték fel…
– Vlagyimir Alekszejevics Sahurint.
– Loktyejev hadnaggyal kiszálltunk Sahurinék lakására, a
Granovszkij utcába.
– Kikérdezték a tanúkat?
ZSELEZNYAKOV: Nem tűnt lehetségesnek. Senki nem látott
semmit.
– A fiú még életben volt. Mondott valamit? Beszélt egyáltalán?
Na, ahogy akarja, menjünk tovább.
ZINAIDA SZTYEPANCSIKOVA, RENDŐRŐRSZEM, 18 ÉVES
(a női rendőrőrszemek háromhüvelyes puskával posztoltak): Az
esemény helyszínére körülbelül három perccel később
érkeztem…
– És hogyan jutott erre a döntésre? Hallotta a lövéseket?
SZTYEPANCSIKOVA: A lövéseket nem. Az emberek
kiabálását.
– Nem próbálta megkeresni a fegyvert?
SZTYEPANCSIKOVA: Kerestem. Semmit sem találtam. És
arra gondoltam, hogy a pisztolyt elvették. A gyilkos Sahurin volt,
előbb lelőtte a kislányt, aztán magát.
– Zina, ezt miből gondolja? Ki mondta magának, hogy
pisztolyból lőttek?… Talált valakit, aki látta a lövés pillanatát?
SZTYEPANCSIKOVA: Senki sem látta. Habár sok ember
gyűlt össze. Feltűnt egy hölgy, megjegyeztem.
– Mi volt a feltűnő?
– Felismerte a kislányt. „Nyina!” És kétségbeesésében az ujjait
harapdálta. Egy barna hajú nő. Jól öltözött. Szürke esőköpeny.
Kalap. És megjegyeztem a kék cipőjét is.
– Látta a holttesteket? Vologya mondott valamit?
A professzor kivárt, és így folytatta:
– Loktyejev hadnagy itt van? Maga járt Sahurinék lakásán
június 3-án?
LOKTYEJEV RENDŐR HADNAGY: A lakásban kikérdeztük a
háztartási alkalmazottat. Megállapítást nyert: Umanszkaja és
Sahurin ismerték egymást. Június 4-re tervezték Umanszkij
elvtárs Amerikába költözését. Eljártak egymás lakására. Vologya
délután kettőkor ért haza, vidáman, jókedvűen – jelesre
vizsgázott geometriából. Körülbelül 16:00-kor megérkezett
hozzá a társa, Mikojan. 18:00-kor elugrottak bulizni. Sahurin
elvtárs, ha otthonról a népbiztosságra ment, a fegyverét sosem
hagyta otthon, és amikor hazaért, mindig eltette egy szekrénybe,
amelyet kulcsra zárt. Amíg a lakásban tartózkodtunk,
telefonáltak a kórházból: Vologyát megműtötték, a műtét
sikerült, és a fiú öntudatánál van.
– Ki telefonált?
LOKTYEJEV: Nem tudom.
A tesitanár vidáman rikkantott:
– Atyám, engedd el Isten hírével a rendőrséget, ők, ahogy
meghallották, hogy „Mikojan” meg „Sahurin” már nem néztek
sehová, a konyhánál beljebb nem engedték őket, toporogtak a
lépcsőházban, és várták az NKVD-t – a jámbor lelkek írni-
olvasni alig tudtak, beszéljünk inkább a doktorokkal – itt vannak
a sebészek?
KÓRTÖRTÉNET: Eszméletlen állapotban hozták be. Áthaladó
lövedék okozta seb, mindkét félteke sérülésével. Állapota
válságos, hörgő légzés. A sebből fehér agyi maradvány
türemkedik ki. A lövést közvetlen közelről, a halántéknál
hajtották végre.
Tizenöt rubel és fehér fémből készült, törött üvegű óra volt
nála.
A döntés értelmében koponyalékelést hajtunk végre rajta.
A pupilla kitágult, fényre gyengén reagál. Kezében erőtlen
fogóreflex. A szemüregben fokozódó vérömleny. Kissé izzad. Újra
szaporább légzés. Újra apróbb arcrángások. Állapota továbbra is
válságos. Pulzusa nem egyenletes, és végtelenül gyenge.
Cianózisos arc és ujjvégek. A tüdőben rendszertelen hörgés,
érdes légzés. A szélsőségesen alacsony, 56-os légzésszámot
követően légzése újra szaporább, percenként 66. Állapota
továbbra is válságos. Pupillája nem reagál. 8:50 – hirtelen esik a
pulzusa, következményeként a tüdő mozgása leáll, megszűnik a
szívműködés, annak ellenére, hogy kordiazolt alkalmazunk és
bőr alá koffeint fecskendezünk, oxigént és szén-dioxidot
lélegeztetünk be. Vlagyimir Sahurin meghalt.
– Isten nyugosztalja – a tesitanár hanyagul keresztet vetett,
nem túl magabiztosan jobbra és balra, és áthajolt a korláton az
arctalan orvos felé. – Valaki kezelte egyáltalán?
KÓRTÖRTÉNET: Szpaszokukockij, Bakulev, Burgyenko,
Buszalov, Grinstejn, Ocskin, Vovszi, Arutyunyan, Sztyefanyenko,
Kocsergin…
– Ó, ezek ám a nevek – szólt közbe találomra a tesitanár,
büszkén, hogy válaszoltak neki. – Na, és te mit gondolsz,
nővérke, megölték?
KÓRTÖRTÉNET: Arra a következtetésre jutottunk, hogy
Sahurin öngyilkos lett.
– És miért? – aggályoskodott a tesitanár. – Megsértették az
iskolatársai? Vagy onanizációs alapon? – és öklével erőteljesen a
lábai közé csapott.
KÓRTÖRTÉNET: Tudja, a lövést gyakorlatilag közvetlen
közelről adták le. A halántékon lőpornyomok maradtak. És a seb
is öngyilkosságra utal.
– Gyakorlatilag közvetlen közelről, vagy tényleg közvetlen
közelről? – akadékoskodott a tesitanár, és egy pillanatig
mindenki hallgatott.
– És mikor? – csaptam le én is, és az orvos, ez a robot, ez a
nem létező személy hirtelen alig észrevehetően, csodálatos
módon felém fordult. – Mikor írták meg az öngyilkosságról szóló
záradékot?
KÓRTÖRTÉNET: június 10-én.
– Látod ezt? – nevetett fel gúnyosan a tesitanár. – Ötödikén,
amikor meghalt, nem írták meg, nem volt rá szükség, a vezérek
közül senki se követelte. A holttestet elégették, aztán amikor
megérkezett a parancs, nekiláttak, hogy kitalálják a mesét.
– Tegyük fel – lépett tovább a professzor. – A lövések előtt
látta valaki együtt Sahurint és Umanszkaját?
IGOR TURGENYEV, EGY FIÚ: Azt nem láttam, hogyan lőtt
Sahurin, mert elszaladtunk cigit kérni Borja Kirpicsnyikovtól.
Borka adott nekünk néhány slukkot. Azt viszont láttam, ahogy az
Udarnyik mozitól a Kreml felé mentek.
Valójában éppen az ellenkező irányba.
GORGYIJENKO, VALENTYIN PETROVICS, EGY FIÚ: Én a
hídnál sétáltam, és láttam, ahogy Umanszkaja Vologyával és
Vanóval ment. És akkor a lépcsőn hirtelen futni kezdtek az
emberek lefelé a hídról. Vano nem volt ott.
A gyerekeket valószínűleg el kell tüntetni innen a francba…
HASZJA LVOVNA AMITYINA, ÁPOLÓNŐ: Mentem haza
munkából, a Kreml kórházából, betértem a Kormányzati Ház
boltjába, és a Nagy Kőhídon találkoztam egy lánnyal. Két vagy
három fiúval volt együtt. Felfigyeltem rá, mert hangosan
nevetett. Aztán úgy tíz perc múlva, amikor kijöttem a boltból, az
egyik fiú és a kislány vérben feküdt. A fiú még élt, és
szaggatottan lélegzett.
– Mit gondol, körülbelül mikor történt ez? Üljön csak le, hiszen
megbeszéltük, hogy ülve maradhat.
AMITYINA: Hétig dolgozom… Bezártam a dolgozószobát,
aztán amíg odaértem… Azt hiszem, 19:55 lehetett.
– Haszja Lvovna, ön mint egészségügyi dolgozó, nyilván
megjegyezte, hogyan fekszik Vologya. Hogyan helyezkedtek el a
karjai? Mondott-e valamit? – A professzor minden kérdés után
szünetet tartott, és reménytelenül, de mégis magabiztosan,
mintha mégiscsak válaszoltak volna neki, folytatta: – Hol volt
pontosan véres a lépcsőforduló? — És milyen vérfoltok voltak?:
cseppek, fröccsenés nyoma, csíkok, vagy valami más?…
Köszönöm. Elvtársak, meghívtak valakit a 175-ös számú
iskolából?
NATALJA MIHAJLOVNA BUCSNYEVA, OSZTÁLYFŐNÖK,
40 ÉVES, SZTAROPIMENSZKIJ KÖZ 5., 21.: Vologya
Sahurinnal végtelenül kellemetlen volt érintkezni, a fiú nagyon
fennhéjázó volt. Vette a bátorságot, hogy otthon kritizálja a
tanárait. Amikor az első negyedév végén megfeddtem a rossz
tanulmányi előmenetele miatt, szemtelenül az óráját nézte, hogy
megjegyezze, mennyi ideig beszélek. Nagyon ideges és
lobbanékony volt. Ő gyűjtötte a pénzt a „Skolnyik” repülőgép
építésére, és amikor kiderült, hogy a hatodikosok többet
gyűjtöttek, megverte az előjegyzés hatodikos felelősét, az
összegyűjtött pénzt pedig szétdobálta. És még egy másik eset:
Galja Kujbisevát nyilvánosan pofon ütötte a szünetben, amiért az
elmesélte az osztálytársnőinek, hogyan szökött meg az
evakuációban otthonról Vologya egy lánnyal, mert „szerelmes”
volt.
– Fél – hümmögött elégedetten a tesitanár, és ismét elővette a
flaskát. – Nem akar ülni a tantónéni.
BUCSNYEVA: Sahurin egyébként rajongott a lányokért,
mindegyiket jól lefestette. Tudok róla, hogy Vologya romantikus
naplót vezetett, verseket másolt bele angolul meg németül. A
Nyinával folytatott barátsága nem használt a tanulmányi
előmenetelének…
– Nem próbált meg beszélni Sahurin szüleivel?
BUCSNYEVA: Felvetettem nekik a kérdést. A szülők előbb
kritikusan viszonyultak hozzá, de aztán jobb tanulásra késztették
Vologyát. Szofja Mironovna elmesélte, hogy Vologyát szörnyen
megviselte középszerű előmenetele.
Miután külön választották az osztályokban a fiúkat és a
lányokat, csöndesebb lett, úgy vettük észre, megnyugodott, sőt a
korábbiakkal ellentétben passzív lett, azt tanácsoltuk a
szülőknek, hogy mutassák meg Vologyát orvosnak, és azt
hiszem, kimerültséget állapítottak meg nála.
LEONOVA, OLGA FJODOROVNA, A 175-ÖS SZÁMÚ
ISKOLA IGAZGATÓNŐJE, A SZOVJETUNIÓ LEGFELSŐBB
TANÁCSÁNAK KÜLDÖTTJE: Sahurin idegesebb lett: az arca
rángatózott, dadogott, az anyja kérésére, idegi állapotára való
tekintettel felmentettük a május 20-i felmérés alól. Tudok róla,
hogy gyakran kocsikázott, és Szofja Mironovna fizikailag
bántalmazta, amiért elkötötte az apja kocsiját.
A Kujbisevának adott pofon miatt Sahurin a lányok
többségétől elnézést kért.
Nyina… Eleinte eléggé zárkózott volt. Mi tagadás, a kislány
olyan tulajdonságokkal tűnt ki, amelyek azzal függtek össze, hogy
kívül állt egy átlagos szovjet iskola világán… A Sahurinnal való
barátkozását már a tanév elején észrevettük (félelmében az
igazgatónő túllőtt a célon, hiszen csak februártól
találkozgattak), és azonnal értesítettük is róla Umanszkijékat,
annál is inkább, mert Nyina édesanyja maga kérte az iskolát,
hogy segítsen benne, hogyan nevelje a kislányát, milyen
barátokat válasszon magának. Január elsejétől az iskola
koedukált lett, május 20-án a külföldre távozásuk okán Nyina
elhagyta az iskolát. Nem tagadom, hogy Vologya Vano
Mikojannal is barátkozott, de Vano a megfigyelésem szerint
egyszerű, szerény fiú, mindenféle kevélység és gőg nélkül.
JULIJ OSZIPOVICS GURVIC, TANÁR, 60 ÉVES, PÁRTON
KÍVÜLI: Vologya Sahurin június 3-án vizsgázott nálam
geometriából. Elégedetten ment haza. (Gurvicot, ezt a kis,
sovány; „temperamentumos” férfit Polina Molotova a szülői
értekezleten „az iskola papájának” nevezte, Gurvic geometria
tankönyvének társszerzőjét leültették, Julij Oszipovics pedig,
ahogyan a tanúk megjegyezték, sok mindentől félt, de ő volt az
egyetlen olyan tanár, aki a tanítványát, Sahurint nem mártotta
be.)
ARTYOM HMELNYICKIJ, AZ EGYIK OSZTÁLYTÁRS,
SZÁRMAZÁSA SZERINT EGY ALTÁBORNAGY FIA: Most
pedig néhány szó a szervezetünkről. 1942 decemberétől
működött, Vologya alapította, és Dél Rózsájának nevezte el.
Tagjai voltak: Sahurin, Xxxxxxxx, Bakulev, Redensz, Barabanov,
Szergo és Vano Mikojan, én és Kirpicsnyikov. Később Sahurin
ajánlotta a Negyedik Birodalom elnevezést. Redensz javaslata
alapján Sahurint kineveztük Reichskanzlernek, volt még egy
Feldführer is (a srác most megpróbál kihátrálni, és
megmaradni tanúnak), engem altábornagynak (mint a papát), a
hátország parancsnokának neveztek ki… Azt mondtam: valahogy
nagyon fasisztán hangzanak ezek a ti rendfokozataitok. Vologya
azt felelte: „Ha kineveztek, nem lehet visszautasítani”.
– Mivel foglalkozott a szervezetük?
HMELNYICKIJ: Leveleztünk Bakulevvel – ő elmaradt tőlünk.
A levelezést Redensz, a hírszerzés főnöke őrizte. Sahurin azt
mondogatta: „A háború után magunkhoz ragadjuk a hatalmat,
ezt maga a gondviselés akarja. Addig viszont minél több embert
be kell szerveznünk.” Hitler mondásai közül ez volt a kedvence:
„Minél jobban nyomod össze a rugót, annál keményebben csap
vissza.”
– Miből gondolja, hogy Hitler ezt mondta?
HMELNYICKIJ: Vano elhozta Sahurinnak Hitler könyveit. Én
magam is láttam az NKVD kísérő feljegyzését, amely Mikojan
nevére szólt. A könyvek borítójára arany betűkkel volt ráírva,
hogy „Szigorúan titkos” (Tyoma Hmelnyickijt a 175-ös iskola is,
mindenki más is elbűvölő, önzetlen álmodozónak ismerte).
– Mit tud mondani Vlagyimir Sahurin és Umanszkaja
kapcsolatáról?
HMELNYICKIJ: Télen, amikor elkezdett barátkozni Nyinával,
azt mondta nekem: „Már keverem a kását!” Később pedig: „Nos,
neked hogy tetszik, hogy Nyina elutazik?” Én: „Hát, úgy látszik,
minden terv szerint alakult”, ez volt a kedvenc kifejezésünk,
„minden terv szerint”. (Hatvan év alatt a berendezés
elhasználódott, és az öregek úgy kezdtek emlékezni, hogy
Sahurin kedvenc kifejezése az volt, hogy „megszervezzük”, én
pedig hittem nekik, akárcsak a többiben, ami a sorsdöntő
órákból elképesztő teljességgel megragadt az emlékezetükben:
mintha tegnap történt volna, mintha élne, úgy áll a szemem
előtt, emlékszem, pontosan így fordult felém Sztálin elvtárs,
kezét a vállamra teszi, és azt mondja… Örök életet építünk
futóhomokra.) Ő pedig: „Nem, nem egészen terv szerint”.
Általában zárkózott volt. Vologya és Nyina viszonyáról nem
tudott senki (az igazgatónő, az osztályfőnöknő, a szülők,
tizenkét beazonosított osztálytársuk és hat más osztályba járó
tanuló – ez a minimum). Az osztályban Vologyát „dilinkósnak”
nevezték. Az utolsó időkben gyakran ült fejét a padra hajtva.
Halála előtt négy nappal azt mondta nekem: „Tudod, Nyinka
szülni fog” (hatvan éve ismételgeted ezt, lehet, hogy ez a
hetedikes Reichskanzler tényleg így is mondta), és még azt is:
„Jegyezd meg a szavam, Nyina nem fog Mexikóba menni.”
– Ezt magának mondta?
HMELNYICKIJ: Vologya szavait Redensz adta tovább.
– Kicsoda-kicsoda? Redensz? Aki különben Allilujev?! – A
tesitanár úgy tett, mintha felizgatta volna ez az információ, és
próbálta eltitkolni ásítását, amelyet, mintha mély és szomorú
gondolkodásba esett volna, az arca elé emelt tenyerébe rejtett,
és tenyere mögül taknyos-sírós, kisgyermeki hangon szólalt
meg: – Elő az apákkal, professzor… – Mi a francnak basztatjuk
ezeket a kisúttörőket?
A professzor késlekedett, mintha valahová el kellene még
mennünk, majd hirtelen az egyik különösen feltűnő kórházi
köpeny felé fordult, egy súlyosan sebesült, arcnélküli,
ujjlenyomatot már nem hagyó, jelentéktelen, de számunkra a
legfontosabb alakhoz, az ellenséghez fordult:
– Lev Romanovics, tudom, hogy a kérdésem nem kapcsolódik
közvetlenül az ön által vezetett nyomozáshoz… De mégis:
Konsztantyin Umanszkij és Sahurin népbiztos találkozott
egymással a gyermekeik halála után? Június harmadikán este
vagy negyedikén, Umanszkij elutazása előtt?
SEJNYIN: Nem rendelkezünk ilyen információval. Azt hiszem,
nem, nem találkoztak. Munkatársaink kiderítették: június 5-én
éjjel 1:30-kor Sahurin titkára, Protaszov elvtárs az alábbi
tartalmú telefontáviratot fogadta Umanszkij elvtárstól: „Reggel
külföldre utazom. Üdvözletemet és kézszorításomat küldöm
Alekszej Ivanovicsnak és Szofja Mironovának. Ne gondoljanak a
rosszra, mivel nincs itt az ideje ezzel foglalkozni. A fájdalmunk és
a bánatunk közös. A feleségem a bekövetkezett tény részleteit
nem ismeri. Azt mondtam neki, hogy a lányunk a lépcsőn
elbotlott, és belehalt a súlyos agyrázkódásba. Kérem, levélben ne
írjanak erről a tényről. A feleségem a súlyos idegösszeomlás
következtében rossz állapotban van. Umanszkij.”
A professzor egy olyan ember bizonytalan arckifejezésével
nézett rám, aki a végelgyengüléshez közeledve óráról órára
gyengébb: micsoda? – és mintha csak kettesben maradtunk
volna, senki nem hallgat ki bennünket, mindenki elvan, mielőtt
álomra hajtaná a fejét.
– Umanszkij akkor telefonált, amikor még volt remény, hogy a
fiú túléli… Meg akarta őrizni a jó kapcsolatot egy befolyásos
emberrel… Nem nevezi a fiút gyilkosnak… Tudja: Sahurin nem
hiszi, hogy Vologya lőtt, és tisztességes nyomozást követel. Ez a
telefonhívás egyet jelent: foglalkozz ezzel egyedül, én nem
akarok tudni semmit. Félek.
(Lehet, hogy így van, de az igazságod, mint az igazság
általában, torz.) Sejnyin vajon miért csatolta akkor ezt a
telefontáviratot az ügyhöz? – hiszen tudjuk, ki fogja ezt olvasni.
Azt hiszem, Umanszkij nem Sahurinnak telefonált (onnan
tudjuk, hogy felhívta, mert titkára LEJEGYEZTE). És a hívás
értelme más: én vagyok a bűnös, rászolgáltam a büntetésre a
lányom rossz nevelése miatt, a fájdalmam végtelen, szánjatok
meg… Azzal, hogy az én egyetlenemet… életem értelmét talán V.
Sahurin ölte meg, egyetértek, és Sahurin népbiztosnak is azt
tanácsolom (jegyezzék csak meg az érdekeltek), hogy ő is értsen
egyet vele, és fordítsa minden erejét a szovjet nép Győzelmére,
amelyet a Nagy Honvédő Háborúban fog aratni. Sejnyinnek segít
egy ilyen telefontávirat. Azt se zárom ki, hogy maga Lev
Nyikolajevics diktálta. Így van, Kosztya?
KONSZTANTYIN ALEKSZANDROVICS UMANSZKIJ, A
SZOVJETUNIÓ MEXIKÓI NAGYKÖVETE: Az utóbbi időben
olyan érzésem támadt, hogy V. Sahurin udvarol Nyinának. Meg
kell mondanom egyenesen: én és a feleségem fenntartással
fogadtuk ezt, a fiú negatív benyomást tett ránk, és nem túl
hízelgő dolgokat hallottunk róla (akkor miért engedted el Nyinát
Sahurinék dácsájára éjszakára is? Miért fogadta el a lány V.
Sahurin ajándékait?). A fiú ellenszenvesen zárkózott és makacs
volt. Nyina jobb viszonyban állt Tyoma Hmelnyickijjel és Vano
Mikojannal, mint Sahurinnal. Június 3-án este a lányom felhívott
a munkahelyemen (nem este, nem a munkahelyeden, hanem
Trojanovszkijék Moszkva Szállóban lévő szobájába), és azt
mondta, elmegy szórakozni, kikapcsolódni két fiúval (és te azt
mondtad neki: csak ne menj egyedül).
– Köszönöm szépen.
UMANSZKIJ: Ha lehet – lehet? –, szeretném különösen
aláhúzni: teljesen kizárt, hogy a lányom komolyan vonzódott a
fiúhoz. Az utóbbi időben csak a tanulás érdekelte, és csak
kacagott minden flörtön.
– Á, egyáltalán nem is lát minket, csak oda néz – és a tesitanár
valahová előre-jobbra-felfelé mutatott, a hídon túlra, a Kremlre.
– Ilyen ez a ti Kosztyátok. Mindig csak egy dolgon jár az agya… –
a tesitanár fintorgott, mintha fájt volna neki valami, és kérges
kezével az orra mellett kezdett hadonászni, majd hozzám fordult
–, ahogy a tiéd is! Hát Sahurin? Ugyanígy?
ALEKSZEJIVANOVICS SAHURIN, A SZOVJETUNIÓ
REPÜLŐGÉP-GYÁRTÁSI NÉPBIZTOSA: A fiam makacs,
forrófejű, lobbanékony fiú volt. Jól tanult. Erkölcstelenséget nem
tapasztaltam nála. Az utóbbi időben kiegyensúlyozott és nyugodt
volt… Elmentek Vanóval sétálni, és úgy ötven perc múlva
szereztem tudomást arról… hogy mi történt…
– Ne erről beszélj! – rikkantotta a tesitanár, és bicegve,
mintha nyomorék lenne, odabotorkált ahhoz az alakhoz, aki
Sahurin nevében beszélt, és mancsát a torkához emelve
felnyögött: – Ne erről… Na!!!
 SAHURIN: Vologya nem vezetett naplót. Mindent csak
kitalált, hogy feltűnést keltsen az iskolában, az iskolában nem
ismerték el a rendes magaviseletét, és szégyellte, hogy csak egy
hétköznapi fiú…
– Még! Mondj legalább valamit! Gyerünk!
SAHURIN: Nyina és Vologya gyakran találkozgatott az iskolán
kívül. Nálam, a lakásomon. Umanszkijéknál. Vanónál. Előző
napon a feleségem szerzett egy csokrot az elutazó
Umanszkijéknak. Vologya örült neki, és a feleségemmel együtt
fogalmazta meg a kísérőlevélkét a csokorhoz…
– Azt akarod mondani: Vovka nem készült gyilkosságra? –
recsegte kedveskedve a tesitanár, miután gyors mozdulattal
letörölt kipirult homlokáról egy csiklandozó izzadságcseppet, és
megrázta a korlátot. – Ennyi nekünk nem elég. Ez SEMMI!!!
Ennyivel nem húzzuk ki a csávából!
SAHURIN: Vologyának nem volt fegyvere. A 6.35-ös
Mauseremet és a belga pisztolyomat a munkahelyemen, a
páncélszekrényben tartottam (ügyetlenül hazudsz, az egyik
pisztolyod otthon maradt). Nyinát pedig egy 7.65-ös pisztollyal
lőtték le.
– Igen, jól van, nem az ő pisztolya, ám legyen, de ez szintén
SEMMI, ha ki akarod húzni a fiadat a csávából… DE HÁT
BESZÉLJ MÁR!!!
SAHURIN: Nyinának Vano is udvarolt.
– De hát ez is SEMMI, Sahurin! – A tesitanár rátámaszkodott
a korlátra, és megpróbálta elkapni a tanú bepólyált karját,
amelyet az abban a pillanatban elrántott; nem mondja meg,
ennyi, a tesitanár belefáradt, elcsüggedt, de még beszélt, kihűlve,
hit nélkül azért folytatta. – Félsz… De téged csak negyedikén
hallgatnak ki, a képet pedig majd csak tizedikére állítják össze…
Hat nap, népbiztos… Ma még nincsen készen semmi, ők pedig –
a tesitanár kellemetlenül hátranézett valakikre – semmit sem
tehetnek addig, amíg Vovka él – mi van, ha mond valamit?
Holnap meghal, és nincs kit menteniük, hivatkozhatnak a
szánalomra: minek tönkretenni egy harmadikat… És riogatni. És
te is úgy látod, ahogy a lapjárás adja, és befogod a szádat, csak a
te Szofjádra nem tud ráijeszteni senki, te viszont… Mondd meg
nekünk, mint férfi a férfinak – kérte egyszerűen a tesitanár –,
míg itt vagyunk. Mi – mi a fenének adtad be a derekadat. Hét
éve ásunk már utána. De nem győzünk mindent magunk, már
így is annyit szitkozódtunk… Kell, hogy te adj valamit. Csak
valami apróságot. Hogy legalább elindulhassunk valamilyen
irányba: ide – és mi belekapaszkodunk, a fogunkkal – nem bújik
el előlünk senki… Ne hallgass, népbiztos. Hamarosan mennünk
kell. És nem jön ide vissza senki. Egyedül maradsz, sétálhatsz
ezen a lépcsőn… Árnyként. A homokban. Minden éjjel. És
emlékezhetsz. Ha az olyanok, mint te, képesek emlékezni. Képes
vagy rá? Mondd. Csak egyszerűen mondd, legalább ezt mondd
ki: emlékezem. Néha. Csak ne a nyakkendőkre meg az
orgonaszínű öltönyökre. Ne a kibaszott Jak–9-re. Csak mondj
már valamit, hm? Na, mondd már… – És a tesitanár már el is
fordult tőle, amikor a háta mögött ugyanolyan szenvedélytelenül
felhangzott:
SAHURIN: Tánya Rejzen édesanyjának szavai alapján
ismeretes előttem, hogy mit mesélt Tánya az anyjának…
titoktartást kérve… hogy Vano és Vologya, amint nemrégiben a
dácsán, az erdőben sétáltak, azt beszélték: párbajozni fognak
egymással. – A tanú hirtelen felemelte fehérrel bepólyált karját,
mintha meg akarta volna érinteni a saját arcát, de karja
lehanyatlott – nem volt elég ereje.
A tesitanár rám villantotta a szemét, odacsoszogott a
professzorhoz, bolondozva összekeverte a papírjait, le-leguggolt,
és a kozák táncot idézve guggolva ki-kirúgott, kurjantgatott, de
nem fordult senkihez sem:
– Úgy! Úgy! Úgy! Úgy van, bazmeg… – PÁRBAJ! Hallottad,
Sejnyin? És ki ez a Tánya Rejzen?
 JÚNIUS 3 . (FOLYTATÁS)

– Már elég későre jár. És ezért… – A professzor levette a zakóját,

tudatosan, hogy ne gyűrődjön, a szónoki emelvényre tette, és
puha, testre simuló ingében azonnal kövérebb lett, majd, mintha
csak le akarná szakítani, határozott mozdulattal kigombolta a
felső gombot a nyakkendő meglazított csomója alatt.
– Már nem sok idő maradt hátra. És ezért… – elindult előre,
közelebb a tanúkhoz, a kórházi köpenybe öltöztetett bábukhoz –
most abszolút mozdulatlanul ültek, mint kőszobrok, én pedig,
elszakadva a pulpitustól, elindultam utána, az én kivilágított
félkörömben.
– A legfontosabb, hogy Mikojan, a harmadik… – szakadt ki a
tesitanárból a készülődő bömbölés, és rávicsorgott a tanúk
sorára – itt van?! Megérkeztünk! Figyusz, vegyék le a fényt,
mert dől rólam az izzadság… – leszakította, és mint valami
vérszívó rovart, ujjai közt összenyomta, majd elhajította a döglött
mikrofont…
Egymásnak háttal megálltunk, sötétedni kezdett, a szürke
foltokban alig lehetett kivenni az egykori emberek körvonalait, a
professzor Sejnyinnel szemben állt fel, ők… valószínűleg, és én is,
átváltoztunk valamivé, féltem a kezemre, az ujjaimra nézni,
feltárni az igazságot, készen álltam mindent elfogadni – az
igazság magába foglal mindent, még a halál is belefér, még ha
nem is akarja elfogadni, az igazság több, mint a halál, ezért
szolgáljuk az igazságot; – ha elérhetjük, hogy még valakinek
fontos legyen.
VANO MIKOJAN, 15 ÉVES ÉS 9 HÓNAPOS, A KREMLBEN
ÉL, AZ APJA LAKÁSÁBAN: Vologya nagyon rátarti és pökhendi
volt. Szerette cukkolni a rendőrséget. Direkt megsértette a
közlekedési szabályokat: a villamos lépcsőjén utazott,
felkapaszkodott a trolibusz lökhárítójára. Ott ment át az
úttesten, ahol akart. Bevitték a rendőrségre, ahol közölte:
Sahurin vagyok. Tetszett neki, hogy abban a pillanatban
megváltoznak a rendőrök, hogy félnek. Az iskolában működött
egy titkos gyerekszervezet. Sahurin a Negyedik Birodalom
„Konzul-Reichsführerének” titulálta magát (hogyhogy nem
mondod, hogy a szervezet vezetője, Führere te voltál? Várjunk,
amíg jobban belegabalyodsz…). Sahurin így fejezte ki magát: „A
miniszter úr reméli, hogy ekkor és ekkor látni fogja önt…”
Szinte minden időnket hármasban töltöttük: én, Nyina és
Sahurin.
SZOFJA MIRONOVNA SAHURINA, HÁZTARTÁSBELI, 35
ÉVES: Rettenetes katasztrófa történt… Kérem, kerítsék elő
bármi áron a gyilkosokat, mivel azt a verziót, amelyet valaki
elterjesztett, hogy Vologya megölte Nyinát, aztán pedig magát,
az alábbi bizonyítékok alapján határozottan elutasítom…
VANO MIKOJAN: Nyina az iskolában komolynak tűnt, az
iskolán kívül azonban szeretett kokettálni. A fiúk így is nevezték:
„koketka”. Kezdetben Nyina, ahogy mondani szokás, engem
részesített bizonyos előnyben (de hát ezt Sejnyin írta helyetted,
és nem is leplezte különösebben). Sahurin pedig nem értette:
„Csodálkozom, mit találtál benne, ebben a hétköznapi lányban.”
Februárban Nyinának volt egy vakbélműtéte. Sahurin bement
hozzá a kórházba szerelmet vallani, nekem pedig azt mondta:
viszonozta az érzelmeimet. Elkezdtek járni. Ezt követően nem
beszéltem Nyinával három hónapig, és csak májusban, Sahurin
kezdeményezésére békültem ki vele. Kiderült, hogy Nyina
elutazik Mexikóba. Sahurin felhívott telefonon, elvitt Nyinához,
és ránk parancsolt: „Na, tessék kibékülni.” Ezután hármasban
lógtunk. De a kapcsolata folytatódott Sahurinnal.
SZOFJA MIRONOVNA SAHURINA: Vologyát szó szerint
boldoggá tette annak perspektívája, hogy kap egy motorbiciklit.
Egyik társának, Jura Korenbljumnak azt mondogatta: boldog
vagyok, hogy szeretem Nyinát, aki ugyan elutazik, de írni fog
nekem.
A születésnapom reggelén (a haláleset előtt négy nappal)
Vologya megcsókolt, és egy elképesztően mulatságos köszöntőt
írt nekem. Megkértem őt és Vanót, hogy szedjenek orgonát a
szobákba, mire ő felkiáltott: „Micsoda barbárság, letépni a
virágokat!” – de azért szedtek, és tettek belőle minden szobába,
a vázákba. Engedélyt kért rá, hogy betehessen a szobájába egy
különálló kerek asztalt – hozott oda egy tál gyümölcsöt. Adtam
neki még egy doboz bonbont is, ragyogott a boldogságtól…
A vendégek között ott voltak Umanszkijék is a lányukkal,
Nyinával – a gyerekek Vologya szobájában ebédeltek. Raisza
Mihajlovna kérte, hogy az ünnep örömére adjunk a gyerekeknek
egy kis „Hvancskara” bort.
LENA KLECKINA, 6 ÉVES, SZ. M. SAHURINA
UNOKAHÚGA (Szonya nénire csak homályosan emlékezett:
kihívó volt, fellengzős, a légi parádén hatalmas fehér kalapot
viselt, kitűnt a többi nagyvilági dáma közül, ragyogó volt, mint
Sophia Loren): Nem sok mindenre emlékszem, inkább csak
foltokban. Emlékszem Szofja Mironovna születésnapjára. Nagyon
sok ember volt ott. Umanszkijék is. Nyinán kék ruha, a haja
válláig leengedve. Kék szalag van benne. Tánya Rejzen odasúgta
nekem: „Menj oda Vologyához, és mondd neki: miért dobtad a
menyasszonyodat, Tányát?” Így is tettem. Jól elvert érte!
TÁNYA REJZEN, 13 ÉVES, A NAGYSZÍNHÁZ ÉNEKESÉNEK
(BASSZISTÁJÁNAK) LÁNYA: Szofja Mironovna születésnapján
vigadtunk, egy kicsit ittunk is. Az asztalnál (a felnőttektől külön
terítettek nekünk) Vano és Vologya azon vitatkozott, melyiküké
Nyina. Vano azt mondta: az övé. Sahurin szintén: az övé. Közben
mindketten a Jevgenyij Anyeginből idéztek: „A pisztolyok is
nálunk vannak…”
SZOFJA MIRONOVNA SAHURINA: Este megkocsikáztattuk
a gyerekeket, és filmet vetítettünk. Vano még a születésnapomra
is puskával jött, és megmutatta Nyinának (és vajon mivel tudta
elámítani ezt a szép lányt a te könyvmoly, dadogó fiad?
vágyálmokkal? a Negyedik Birodalommal?).
Este 11-kor ágyba akartam parancsolni őket, de a gyerekek
kórusban kérlelni kezdtek, úgyhogy megengedtem nekik, hogy
még maradjanak kicsit. Tizenkettőkor a vendégek búcsúzkodni
kezdtek. Nyina engedélyt kért rá, hogy maradhasson. Vanót
sofőr vitte haza. A felnőttek éjszaka megnézték a Lermontov
című filmet (a film a párbajról szól, mintegy súgja: lőjetek
egymásra).
VANO MIKOJAN: Május 30-án Sahurinék dácsáján
ünnepeltük meg Vologya anyjának születésnapját. A lányok közül
Nyina Umanszkaja és Tánya Rejzen volt ott. Este én
hazamentem (nem említed meg a pisztolyokról folytatott
beszélgetést, pedig annyira figyelsz minden apróságra – a
párbajjal kapcsolatban pedig nyilván Sejnyin parancsolt rád,
hogy felejtsd el!), Tánya és Nyina viszont ott maradtak. Másnap
Sahurin közölte velem, hogy Nyina odaadta magát neki. Tánya
állítólag alvást színlelt, de aztán elmesélte az anyjának, az pedig
Szofja Mironovnának.
Amikor másnap hármasban sétáltunk az erdőben, Sahurin azt
mondta: „Nyinával eljutottunk Párizsba.” Nyina elpirult, de
hallgatott. A mi nyelvünkben az „eljutottunk Párizsba” azt
jelentette: lefeküdtek egymással.
RASEL ANATOLJEVNA REJZEN, HÁZTARTÁSBELI, 45
ÉVES: Szofja Mironovnával 1941 óta barátkozunk, Kujbisevben,
az evakuációban ismerkedtünk össze.
Mit mondjak még… Személy szerint rám Vologya jó
benyomást tett: az életkorához képest fejlett volt, kulturált, éles
elméjű és találékony… Hogy mi? Nem, Tánya sosem mondott
nekem ilyet, hogy Vologya éjszaka bement volna Nyinához.
SZOFJA MIRONOVNA SAHURINA: A szobám szomszédos a
Vologyáéval, és ott van a lányszoba is. A lányok elalvás előtt
hancúroztak, én pedig átkiabáltam: nyughassatok!! De nem
aludtak el azonnal, még sokáig, halkan beszélgettek. Mindent
hallottam.
TÁNYA REJZEN: Reggel hat óra tájban bejött Vologya, és
ébresztgetni kezdett bennünket. „Lányok, keljetek fel,
megkocsikáztatlak benneteket!” Én azonnal felkeltem, Nyina
viszont még heverészett tíz percig. Vologya nem jött be hozzánk
éjszaka. A pisztolyos történetet nevetve meséltem el anyámnak.
SZOFJA MIRONOVNA SAHURINA: Reggel Vologya
felébresztette a lányokat, együtt mulattak a mozigépésszel,
Valerij Nyesztyerovval, aki sokat fényképezett (a hetedikes Jurij
Kuznyecov emlékezett rá: Nyesztyerov a népbiztosságon volt
állásban, a Tverszkaja-Jamszkaja környékén lakott, és a
hatvanas években meztelen nőkről mutogatott neki
fényképeket, keresni nem kerestük).
Kedden (két nappal a haláleset előtt) szóltam a fiamnak: el
kell menni a Gorkij utcára, virágot rendelni Umanszkijéknak, az
elutazásuk alkalmából. Megörült neki: „Ez nagyon kulturált
dolog!” Amikor leültünk, hogy megírjuk a kísérőlevelet, Vologya
sokat tréfálkozott, szellemes diplomáciai fordulatokat súgott.
Kérte, hogy a végére írjam oda: mindig örömmel fogjuk látni
önöket Moszkvában, nálunk. Mindeközben ott ült nálunk a
szobában Sahurin elvtárs (így hívta a férjét, így illett a
vasemberek feleségéhez) édesanyja. Azt a fiam javasolta, hogy
ne azt írjam: „remélem”, hanem azt, hogy „reméljük”.
Mondom: kell adni valamit emlékül Nyinának. Elővettem két
hímzett asztali kendőt, a fiam viszont visszautasítja: ezt adhatod
te, én inkább egy golyóstollat adnék neki ajándékba. Hát akkor
hívd fel apádat, ő majd hoz egyet. Este Vologya és Vano (rájuk
tapadt, nem szállt le a szerelmesekről az utolsó napokban, eljött
a döntő pillanat: a vitának el kellett dőlnie melyikük?) elvitte a
virágot, és Nyinával jöttek vissza, a sofőr elvitte őket a
Kultúrparkba.
VANO MIKOJAN: Nyináról azt mondta Sahurin: „Az élet
gyötrelem lesz nélküle.” Június 1-jén Sahurin azt kérdezte tőlem
telefonon: „Mi lesz, ha lelövöm Nyinát? És aztán magamat is.
Mekkora balhé lesz. Az egész város erről fog beszélni.” (És ki
hallotta ezt rajtad kívül? hiszen neki nem volt pisztolya…
hogyhogy nem mondtad el ezt azonnal valakinek? a srác, ha
hinni lehet neked, „behatolt Párizsba” – akkor minek ölné
meg?) Azt feleltem: „Idióta!”, és lecsaptam a telefont. Később
újra felhívott: csak tréfa volt.
SZOFJA MIRONOVNA: De hamarosan kiderült: az elutazást
elhalasztották, Umanszkijék közül valaki torokgyulladást kapott.
Vologya arra kért: menjünk ki mi is a reptérre elbúcsúztatni
őket. Hát persze! Raisza Mihajlovna felhívott, és megköszönte a
virágot.
Másnap (egy nappal a haláleset előtt) Nyina beugrott hozzánk
a kerületi komszomol igazolásáért (Szofja Mironovnát a
komszomolos idők óta nagyra becsülték a kerületi
bizottságban), az apja lent várta az utcán, a kocsiban.
Megkértem rá: Nyina, írj azért majd nekünk. Ő pedig azt felelte:
mi úgy beszéltük meg, hogy táviratozni fogunk egymásnak, úgy
gyorsabb.
VANO MIKOJAN: Szofja Mironovna azt mondta az asztalnál
Sahurinnak az utolsó napok egyikén: „Bort nem kapsz, így is
olyasmit engedtél meg magadnak a születésnapomon, amit –
nem hittem volna rólad.” Sahurin belém rúgott az asztal alatt:
érted? (Te pedig rájöttél: tuti hogy vesztettél!)
SZOFJA MIRONOVNA: Eljött hozzám aznap a barátnőm, és
az asztalnál a fiam ismét bort kért. Még fel is háborodtam:
„Azért, mert a születésnapomon kaptatok, azt hiszed, ebből
rendszert csinálunk?” Mindenki elindult együtt sétálni (velünk
jött Mark Oszipovics Rejzen), átmentünk a Nagy Kőhídon, a fiúk
előrementek, valami miatt nem akartak együtt jönni a
többiekkel, lementek a lépcsőn az Esztrád Színházhoz (így
választották ki a helyet a párbajhoz). Elalvás előtt azt
beszéltük: nyáron talán elutazunk Chaltubóba, ez fontos, ki kell
gyógyítani a dadogásból. Nagyon megörült neki. Megkérdezte:
lesz-e mandulaműtéte?
 Június 3-án reggel megfürdött, Jelena Berdnyikovával tanulta
még egy kicsit a geometriát, és elment az iskolába vizsgázni.
Duszja, a háztartási alkalmazottunk azt mondta: elégedetten jött
haza, sikerült a vizsgája. „Adj gyorsan enni! Vár lent rám Lenyka
Redensz, Szergo meg Vano Mikojan – el kell mennünk a
népbiztosságra, megnézni a motorkerékpárt – kaptam apától!”
Behívta a barátait, lemezt hallgattak. És elmentek, Vologya vitt
magával gyufát is, hogy bevigye a nagybátyjának a kórházba.
Duszja kínálta: egyél sütit. „Majd inkább este” (a háztartási
alkalmazott egész hátralévő életében emlékezett erre a sütire,
hogy meddig maradt még meg hogyan nézte Szofja
Mironovna).
ION MIRONOVICS LURJE, SZ. M. SAHURINA BÁTYJA, 38
ÉVES, BRJANSZKI KISPOLGÁRI CSALÁD GYERMEKE, AZ
ENERGOAVIAPROM TRÖSZT VEZETŐJE (a népbiztos zsíros
állást talált a felesége bátyjának), A PLEHANOV
NÉPGAZDASÁGI FŐISKOLÁN VÉGZETT: Június 3-án 17:30-
kor (két órával a haláleset előtt) Vologya meglátogatott a Kreml
egészségügyi intézményében, ahol a műtétem után
tartózkodtam, és eldicsekedett vele: jelest kapott geometriából,
átadott egy csomag gyufát, puha dobozban, és nevetett a maga
gyártotta feliraton: „Hmelnyickij–Sahurin és Co”; ábrándozott,
milyen jó lesz majd a nyáron a dácsán – az apjától kapott egy M–
72-es motort! 18:30-kor (egy órával a haláleset előtt) kérte,
hogy hadd vigye el elolvasni a könyvet, amely a kisasztalon
hevert (furcsa, hogy Ion Mironovics nem említi meg a címét,
mit olvashatott vajon bent a kórházban… talán hazudik?), de
nem adtam oda, mert ötödikén vissza kellett vinnem a
könyvtárba. Vologya megesküdött, hogy ötödikéig elolvassa és
visszahozza, úgyis találkozunk ötödikén – megbeszéltük, hogy
együtt megyünk ki a dácsára. Emlékszem, azt mondta: a nyáron
arra készülök, hogy fejlesztem az angolt, és csak klasszikusokat
fogok olvasni.
SZOFJA MIRONOVNA: 18:30-kor (egy órával a haláleset
előtt) ért haza a kórházból, és Maruszjával, Sahurin elvtárs
testvérének feleségével leültünk ebédelni. Megkért, hogy
varrjuk fel a gombokat a zakójára. „És hol vannak a gombok?” –
kérdezte Duszja. „A zsebemben hordoztam, aztán
elvesztettem…” – „Mondhattad volna rögtön, most aztán
olyanokat varrok fel, amilyenek vannak, és különbözőkkel fogsz
járni, míg nem találok ugyanilyeneket!” Megbeszélte valakivel,
hogy másnap vizsgázik algebrából. Csak leült még lemásolni az
Alkotmányból a kérdéseket (ellenőriztük, tényleg volt ilyen
tantárgy, a tanárok panaszkodtak: életidegen) –, amikor
felhívta Vano…
VANO MIKOJAN: Napközben telefonált Nyina, és kért, hogy
menjek velük hármasban sétálni: ő, én és Sahurin. Ragaszkodott
hozzá. Annyira, hogy megkérdeztem tőle: „Mi van, emlékezni
akarsz az ifjúkorodra?” – „Igen, néha nincs ellenemre
emlékezni.”
– Kérem, bocsásson meg – szólt közbe behízelgőn a professzor
–, azt állítja, hogy a sétát még napközben megbeszélték… De
19:00-re nincs egyetlen bizonyítékunk se, hogy Vlagyimir
Sahurin azt tervezte, hogy este találkozik Nyinával… Sahurin
ötlete, hogy járjanak egyet, csak az ön hívása után született.
Tehát ön hívta el őket? Minek? És ha nem ön kezdeményezi,
akkor Sahurin csak a reptéren látta volna Nyinát, amikor
elbúcsúznak egymástól.
SEJNYIN: Nem értem, miért hisz teljes mértékig a
szerencsétlen Szofja Mironovna vallomásának… Az anyának,
természetesen…
– Hát persze. De a telefonbeszélgetéseknek nincsenek tanúik.
Sahurint viszont a vizsga után két osztálytársa is látta: Redensz
és Hmelnyickij; meg a háztartási alkalmazott, a nagynénje, a
nagybátyja, az anyja – valamelyiküknek feltétlenül megemlítette
volna, hogy készül kiruccanni Nyinával és Vanóval. Ismétlem:
nincs rá bizonyítékunk, hogy Sahurin június 3-án gyilkosságot
tervezett…
 SEJNYIN: Hogy nem tervezte, az nem jelenti azt, hogy nem
akarta… A kamaszokra nem jellemző, hogy átgondolják a
tetteiket, sok minden „hirtelen” önmagától adódik… Hallgassa
meg Redensz vallomását.
LEONYID REDENSZ (ALLILUJEV – a nyomozó minden
eshetőségre számítva odaírta zárójelben, hogy értésére adja
annak, aki esetleg nem tudja, hogy a zsarnok unokaöccse, őt
hallgatták ki utolsóként, hogy ne nyugtalanítsák feleslegesen):
A Negyedik Birodalom szervezetben én a külső és belső
hírszerzés vezetőjének tisztét töltöttem be, altábornagyi rangban
(a fasiszta rangokat a fiúk mind beismerték – a többiekkel
kapcsolatban, csak azt nem, hogy ők maguk is viseltek ilyet). –
Teljesítettem, amivel megbíztak: megtudtam, miről beszélgetnek
egymás közt a lányok, összeveszejtettem Nyinát a lányokkal
(teljesítve), vitába keveredtünk Petyka Balculev csoportjával…
Vologya négyszer is említette nekem, hogy megöli Nyinát.
Minden egyes alkalommal más-más módon. A sarkon – és aztán
elfut. Megöli, aztán őrültnek tetteti magát. Rábeszéli Nyinát,
hogy mérgezze meg az apját, hogy meghiúsítsa az utazást.
Június 1-jén Vologya azt mondta nekem: május 31-én 8:40-
kor Nyina az övé lett a dácsán, az erdőben.
Redenszt utolsóként hallgatták ki, már átgondolva, amit
kellett, június 10-én, amikor az utolsó téglákat is elhelyezték;
védték a kifogástalan fiút, messziről megérezve, mennyire fél. A
Negyedik Birodalom előkelő, félelmetes családnevű tagjai
között ő volt az egyedüli gyenge láncszem, az apját
agyonlőtték, mivel Berija személyes ellenségének tartották, az
anyjával (aki annyira meghatotta a zsarnokot a maga
jóságával) együtt bármelyik pillanatban eltűnhettek (ahogy az
anyja később el is tűnt) – Redensz a kihallgatáson (élete
alkonyán bevallotta) összevissza beszélt, csak hogy elengedjék,
mindenkit bemártott. Menekültek egymás elől, az életre szóló
szégyen elől, de Redenszt különösen kerülték – Redenszt, a
tanút.
 – Ez aztán az érdekes! – nevetett fel pajzánul a tesitanár, és
felénk fordult, miközben nekitámaszkodott a korlátnak, mint egy
üdülővendég, aki a tengernek hátat fordítva fotózkodni akar a
parton. – Mit gondolsz, professzor, tényleg berakta neki? Hát te,
te szakember, mi a véleményed? – mit akar ez? komolyan
kérdezi? A tesitanár váratlanul a kijelölt bálvány felé indult. – De
mi a francnak találgatjuk itt? Hát nem vizsgálta meg a doktor a
holttestet?! Mit írtak a szűzhártyával kapcsolatban?
SEJNYIN: A halotti bizonyítvány nem feltétlenül tartalmazza
a…
– Ugyan már, talán először látunk halott nőt…
JÚNIUS 4. JEGYZŐKÖNYV: N. K. UMANSZKAJA – a
szűzhártya ép.
– Lev Romanovics, Redensz vallomását nem tekinthetjük
maradéktalanul hitelesnek. És nem csak a kor körülményei, meg
a kamasz személyes körülményei miatt. Önökkel együtt
megállapítottuk – Vologya sok hihetetlen dologról beszélt: hogy
száműzi az apját egy indiai-óceáni szigetre, hogy végigmasírozik
a Gorkij utcán egy fúvószenekar kíséretében, hogy Kujbisevben
számtalan szeretője volt, hogy a sarkon megöli Nyinát, rábeszéli,
hogy mérgezze meg az apját, hogy magáévá teszi, és megmondja
– percre pontosan! – az idejét is… Azt hiszem, megpróbálta
szembeállítani a valósággal, a létező hatalommal és a többi fiú
erejével azt, amiben ő volt erős – a fantáziáját, és egyszer ez a
fantázia győzedelmeskedett, Mikojan elhitte, hogy Nyina
Vologyát választotta – de Sahurin megfizetett a győzelméért.
Vagy arra kényszerítették, hogy megfizessen.
– Tud valami lényegeset mondani?
– A tanúk Vologyát zárkózott emberként jellemzik. Látjuk,
mennyire dühbe gurult attól, hogy közhírré tették: a Volgán
túlra szökött. – Vologya nem akarta, hogy erről tudjanak, és
bizonyos ideig a titkot sikerült is megőriznie… A Nyinához fűződő
szerelméről, a szenvedélyéről, a vágyról, hogy megölje Nyinát,
Vologya – ha hihetünk az önök tanúinak – szabadon beszél:
megölöm, őrültnek tettetem magam – vagyis nem tulajdonított
jelentőséget neki, ez nem komoly, és mindenekelőtt a fiú
számára ez csak játék. Umanszkijék készültek, hogy elutazzanak,
és el is utaztak volna, ha nem szól közbe a torokgyulladás, a fiú
virággal kedveskedett és golyóstollat vitt ajándékba – ez viszont
komoly. A gyilkosság pedig… Hiszen még pisztolya sem volt!
Mindaz, amiről tudunk – Sahurin régi, elromlott pisztolya
Redensznél hányódott a komódon, Szofja Mironovna véletlenül
megtudta, és megparancsolta: dobjátok a folyóba!
SEJNYIN: Az elképzeléseit teljességgel cáfolják Mikojan
állításai.
– Lehetséges. Csak nagyon sajnálatos lesz, ha kiderül, hogy ő
az egyetlen tanúja a történteknek, és önöknek nem lesz más
bizonyítékuk, mint az ő szavai. Mellesleg, melyik napon
hallgatták ki Vanót?
– Június ötödikén.
– Meglepő. Már harmadikán este tudták, hogy Nyinával két
fiú ment. Tudták, hogy a másik – Mikojan. A legfontosabb tanút
csak ötödikén hívják be – miért?
– Hát csak azért – krákogta acélosan csillogtatva a szemét a
tesitanár –, mert negyedikén Sahurin még élt, és féltek:
magához tér, és mond valamit… Annál is inkább, mert a
zsaruktól elterjedt a hír: Sahurin eszméleténél van… Ötödikén
viszont Vovka meghalt, szó nélkül. Úgyhogy lehet szövögetni…
Na, gyerünk, haver, mit firkáltak össze ott neked…
SZOFJA MIRONOVNA SAHURINA: Beleordítottam a
telefonba: „Vano, ne gyere! Hadd másolja le a kérdéseket”, de a
fiam megígérte: „Anya, majd reggel lemásolom”, megjött
Mikojan.
VANO MIKOJAN: Felugrottam Sahurinhoz, és elmondtam
neki, miről beszélgettem Nyinával…
– Miféle barát vagy te – krákogta a tesitanár. – A barátod
szenved, készül, hogy megölje a lányt, akit állítólag meg is dugott,
te meg azt mondod neki: nem volna ellenére… Hogy is volt?
Visszahozni az ifjúságot. Vissza, veled. Provokátor… Miért
kötöttél beléjük?! Hiszen egyetlen napjuk maradt…
– …Kértem Sahurintól egy folyóiratot, és lapozgatni kezdtem.
Ő hirtelen megkérdezte: „Nálad van a Waltered?” Nem
sejtettem semmi rosszat, átadtam neki a revolvert, miközben
tovább olvastam (a folyóiratot Sejnyin azért írja bele, hogy
aláhúzza a cselekedet nem tudatos voltát, hogy csak
esetlegesen, mellesleg történt meg. A nyomozónak, a történet
kitalálójának, az időbűvésznek fontos volt megmutatnia: a
pisztolyt otthon, jóval korábban adta át – Nyina jelenlétében
lehetetlen észrevétlenül átadni a fegyvert – ez közvetlen
felbujtásnak számítana: Sejnyin pácban van, sehogy sem
hihető a dolog, értem, mivel magyarázod: az egyik megkérdezi,
hogy „nálad van a Waltered”, a másik pedig ahelyett, hogy
egyszerűen igent mondana, a kezébe adja a Waltert…). Vologya
engedélyt kért az anyjától, hogy lemehessen sétálni.
SZOFJA MIRONOVNA: Vologya, miután beszélt Vanóval,
megkérdezte: „Kiugorhatok egy kis időre??” (nem mondta, hogy
Nyinához megy). Egyszerűen csak elkéredzkedett, akár meg is
tilthattam volna neki… Ha Vologya feltétlenül ki akart menni a
házból, kitalálhatott volna valami jobbat… Elmentek, Duszja
pedig nekilátott, hogy összecsomagolja a holmit a dácsára.
VANO MIKOJAN: A hídon találkoztunk (az egész gyorsan
zajlott le, Sahurinék Granovszkij utcai lakásától a Nagy
Kőhídig sietve öt perc az út, Umanszkaja szembejött a házból, a
Kormányzati Ház földszinti lakásából, hármuk találkozása nem
túlságosan emlékeztetett kiruccanásra, mivel nem tartott
tovább tizenöt percnél, de egy párbajra pont elegendő). Nyina
elkésett. Sahurin belefogott: Nyina felhívott, és láthatóan újra
velem akar kavarni (de hiszen te telefonáltad körbe őket!).
Nyina dühös volt, mindent tagadott. Én hallgattam (hogyhogy
nem segítettél a lánynak?!). Nyina szemrehányást tett, hogy
Sahurin Nyina Ciplakovával kavar (egy igazi szépséggel, egy
évfolyammal feljebb járt, úgy nézett ki, mint egy grófnő, egy
hercegnő, de a mi színházi világunkban csak szöveg nélküli
szobalányszerepig vitte, és elkallódott egy öreg rendező
feleségeként). Sahurin felkiáltott: „Igen! Tetszik nekem!”
– Értem én, hogy próbál konfliktust felmutatni nekünk, a
jellemek drámai összeütközését, amely gyilkossághoz és
öngyilkossághoz vezetett – szólalt meg a professzor, és
fájdalmasan meredt maga elé –, de engedje meg, hogy
emlékeztessem rá, Amityina tanú azt vallotta, hogy amint ment
át a Nagy Kőhídon, önök olyan hangosan, önfeledten nevetgéltek,
hogy felhívták a járókelők figyelmét… És az, amit ön itt előad,
nem állja meg a helyét, ha arra gondolunk: Nyina másnap
elutazik Mexikóba – több hónapra, vagy akár évre is…
Egyszerűen nem maradt rá ideje, hogy önnel vagy valaki mással,
ahogyan ön fejezte ki magát, kavarjon. Kár, hogy ön meg sem
próbál megmagyarázni egy valóban fontos körülményt: mi oknál
fogva hagyta Sahurinnál a pisztolyt? Észre kellett, hogy vegye,
hogy pisztoly nélkül indult haza…
VANO MIKOJAN: Nyina azt mondta: ideje hazamennem. A
hídon át akartunk menni, de Sahurin ragaszkodott hozzá, hogy a
lépcsőn. Én siettem: nyolctól németórám volt (hirtelen! és mikor
akartál sétálni? Sejnyinnek fontos volt, hogy eltakarítsa onnan
Vanót… nem kísérheti el a végkifejletig a kislányt – németórája
van! nem láthatja, mi történik köztük… nem lehet tanú, nem
lehet elkapni). Azt mondtam: „Jól van, én megyek. Valószínűleg
többet már nem látjuk egymást (körmönfontan húzza ki a
csávából Sejnyin, de Nyina csak másnap utazik el, éjjel, és ez a
gyors, futó találkozás, Nyina Cipljakova szavaival, aligha
emlékeztet egy nem tudni, mennyi időre szóló… egy
kontinenseken átívelő elválás előtti találkozásra). Kellemes
utat.”
Kezet szorítottunk, én elindultam (hát a pisztoly?! a kegyetlen
apa? nem hagyhattad Vologyánál a Waltert, a fiú őrjöngött…
fogadkozott: megölöm Nyinát! minek hagytad nála a
pisztolyt?). Sahurin utánam kiáltott: „Csak lassan menj, mindjárt
utolérlek!” (azok, akik melletted állnak, mindent elkövetnek,
hogy megmagyarázzák, hogyan lehettél a közelben úgy, hogy
közben nem is láttál semmit: lassan mentél, sok idő eltelt, de kis
távolságot tettél meg). Elindultam a hídon, és még láttam:
lementek a lépcsőfordulóra, és tovább már nem figyeltem őket,
de egy perc múlva (milyen távolságot tettél meg? Elköszöntél –
tettél néhány lépést – Vologya utánad kiáltott: mindjárt
utolérlek – megláttad: lemennek a lépcsőfordulóra, és mentél
még körülbelül egy percet…) két lövést hallottam (mennyi idő
telt el az első és a második között?), azonnal visszafutottam, a
lépcsőn nem volt senki, csak odalent szaladt egy öregember, és
kiabálta: „Gyorsan! Gyorsan! Ide!”
Szörnyen megijedtem, és izgatottságomban semmit sem
láttam. Fogtam a pisztolyt, és futásnak eredtem…
– De miért? – akaszkodott bele a tesitanár. – Hiszen nem te
lőttél! Hová szaladtál? Vovka még élt, legalább a mentőt
kihívhattad volna hozzá. Nem akartál segíteni Vovkának?
Megijedtél… Nem vagy már kölyök – majdnem tizenhat éves
vagy! Ha nem Mikojan vagy, akár a frontra is kiküldtek volna!
Pisztollyal mászkáltál, lányokkal kavartál… Akkor hová futottál?
SEJNYIN: A kamasz fiú szörnyű megrázkódtatást élt át.
Követelem, hogy vegyék figyelembe érzelmi állapotát, és
fejezzék be a kihallgatást, különösen ilyen formában. Ez a
kamasz, ez a kiforratlan pszichikumú iskolás fiú felfogta, hogy
akaratlan okozója lett egy tragédiának, és e tragikus pillanatban
nem tudta, mit csinál és mi történik… Egy gyermek természetes
reakciója – elszaladni, elbújni, elrejtőzni, eltakarni a szemét,
mintha semmi, semmi sem történt volna.
– Tegyük fel, így van. A védence megijedt, hirtelen
megrémült. De attól még nem vakult meg… Meglep minket,
hogy ön, egy ennyire tapasztalt nyomozó, nem tett fel a tanúnak
– pedig ő volt az első, aki a tett színhelyére került – szó szerint
egyetlen kérdést sem, az pedig nem lehet, hogy semmit sem
látott…
 – Neked könnyű – lépett oda hozzám váratlanul a tesitanár,
miután eszébe jutott valami a fiatalkorából –, akkoriban viszont,
testvér… Te azt nem tudhatod, előtte miféle beszélgetést
folytattak Sejnyinnel. És hogy kik. Sejnyin csak végrehajtott. Azt
mondták neki: lezárni. És ő megtette. Az is lehet, hogy ki se
hallgatta Mikojant… Megírta helyette (igen, néhány fiút a szüleik
jelenlétében, a szemük láttára hallgattak ki; a Nemzetvédelmi
Bizottság egyik-másik tagjának borús képét látva Sejnyinnek
gyakran kellett behízelgőn mosolyognia, és igyekeznie, hogy
minél rövidebbre fogja… ezzel az egyszerű, szerény fiúval –
vagy hogy is jellemezték a pedagógusok Vanót? –; mit tudunk
még: Ljudvigov, Berija titkárságának vezetője Mikojan
unokahúgát vette feleségül, Berija testőrségének vezetője,
Szarkiszov szintén távoli rokon).
– Figyelmen kívül hagy egy sokatmondó tényt. Ez a – ahogyan
kifejezni méltóztatott – gyermek, aki ennyire megijedt, sokkos
állapotba került, gyakorlatilag idegileg összroppant, s miközben
azon van, hogy minél hamarabb elhagyja a vérrel borított
lépcsőt, egy nagyon is átgondolt, még egy felnőttől is bátorságot
igénylő tettet hajt végre – elviszi a tetthelyről a legfontosabb, az
egyetlen bűnjelet, a gyilkos fegyvert, a pisztolyt… Egy kamasz
egyetlen természetes reakciója az lenne, hogy fent marad a
hídon, és segítséget hív, már persze ha nem akar ő maga
segítséget nyújtani Sahurinnak – Vano azonban éppenséggel
gyorsan leszalad a lépcsőn, lehajol Sahurinhoz – aki, mint
emlékszünk rá, hanyatt fekszik, átlőtt koponyával –, vagyis
szemtől szembe kerül súlyosan sebesült barátjával – azt sem
tudjuk kizárni, hogy Vologya még a segítségét is kéri, hogy
megmentse (a tesitanár nem bírta türtőztetni magát, és erős
dohányosra jellemző köhögéssel hirtelen fojtotta el elégedett
kacaját, és könnyező szemével elégedetten és büszkén pillantott
az eszmefuttatást végző professzorra)… Szétfeszíti Sahurin
ujjait – Mikojan nem állítja, hogy a pisztolyt a lépcsőfordulóról
szedi fel, következésképpen a barátja kezéből kell kivennie – el
tudja-e képzelni, hogy mindezt egy rettegéstől elvakult, azt-
sem-tudja-mit-csinál gyermek hajtja végre?! És csak ezt
követően szalad el… És így még csak tanú sem lehet –
gyakorlatilag semmit sem látott! Egyszerűen elszalad
félelmében. Tizenöt éves és kilenc hónapos. Minek viszi el a
pisztolyt? Hogy visszaszerezze azt, ami az övé? Mi értelme
ennek, amikor a lépcső vérben úszik? Ezt lehetetlen
megmagyarázni… Ha Sahurin lőtt, és a pisztoly az ő kezében
volt… Ha viszont Vano lőtt – és most nem beszélek azokról a
körülményekről, amelyek közepette ez előfordulhatott! –, akkor
az mindent megmagyaráz. Mert akkor nem kell végrehajtani
azokat a fantasztikus dolgokat, amelyeket a nyomozás során a
szájába adtak… Egyszerűen eltünteti a gyilkos fegyvert.
Már régóta nem néztem a bepólyált fejeket, az egyenletesen
mozgó, résre nyíló ajkakat, hogy elkapjam a hangok és
mozdulatok egybeesését: ők azok? Ők mondják mindezt? Ülő
helyzetükben a tanúk nem különböztek egymástól – egyforma
magasak, horpadt mellűek voltak, csak a fejük volt kisebb vagy
nagyobb, a dús hajat nem lehet a kötéssel úgy leszorítani: nem
különböztethetők meg sem a nők, sem a gyerekek, senki, és csak
azt hallottam – a végére jutottunk, mindaz, amit annyi éven át
meg akartunk tudni – itt van előttünk; időnként összenéztem a
tesitanárral, akinek nem volt türelme jobban megszorongatni
őket, megpróbált megértőn összenézni „Sejnyinnel”, vagy
váratlanul megérinteni „Mikojan” bepólyált karját, és
ravaszkásan, mintha láthatatlan pókhálót feszítene ki, járkált fel-
alá – így járkál Oroszország biliárdbajnoka is Szocsiban a
biliárdteremben, és bizonytalanul motyogja: „Én nem is vagyok
olyan menő… Mindössze néhányszor játszottam”, amikor a helyi
srácok azt javasolják neki, játsszanak egy partit pénzre.
SEJNYIN: Lehet, hogy önök nem tudják… Vagy nem figyeltek
fel rá. Mikojan gyermekei, különösen Vano, kétségtelenül
úgymond… féktelenségükről voltak híresek. Ha valamely
különös csínytevésük ismertté vált az apjuk előtt, az
meglehetősen keményen reagált erre…
– Kegyetlenül.
– Igen. És mint a fegyelmezés eszköze… Ugye, nem zárhatjuk
ki a testi fenyítést sem? És a bizonyos kedvezményektől való
megfosztást sem… A gyerekek pánikoltak az apjuk haragjától,
eszelősen rettegtek tőle. És azt is tudjuk, hogy legjobban arra
haragudott, ha csínytevéseik fegyveresek voltak. Könnyen
elképzelhető, hogy az apa nem egyszer megfenyegette Vanót,
hogy örökre elveszi tőle a pisztolyt, ha még egyszer valahol
valamit… Vano azért vitte el a helyszínről a pisztolyt, mert félt az
apai haragtól. Ez éppenséggel gyermekes, naiv lépés – a fiú a
hídon képtelen volt úgy gondolkodni, mint ahogyan most önök
meg én, és felfogni: előbb-utóbb a pisztolyt, amelyből lőttek, meg
a tulajdonosát be fogják azonosítani… hogy akadnak majd tanúk,
akik látták a gyerekeket a hídon – hármasban… Vegyük még
számításba a megbánást is – Vano bűnösnek érezte magát
amiatt, hogy a fegyver Vologyához került, és amikor elvitte a
pisztolyt, próbálta leplezni a maga tettét, mintegy meg nem
történtté tenni, helyrehozni azt, ami helyrehozhatatlan, leplezni
egyúttal azt is, hogy ő is a hídon volt – ezt is nagyon gyerekesen
tette… Megbánás és a büntetéstől való félelem. Ja, és ne
feledkezzenek meg a kaukázusi temperamentumról sem…
– Vano, és mit csinált azután?
– Én… Én odaszaladtam a Troickij kapuhoz…
– Pedig volt ideje, hogy meggondolja magát és visszamenjen.
– Találkoztam egy ismerős lánnyal…
– Hogy hívják?
– Beszélgettem vele…
– Érdekes: vajon miről? Hiszen sietnie kellett németórára,
ezért nem kísérte el még Nyinát sem a házukig… Ráadásul
erősen stresszes állapotban is volt: megölték két barátját,
ráadásul a maga pisztolyával, a pisztoly ott lapul a zsebében –
reemegő szájjal hogyan tudhatott bármiről is beszélgetni?
Elképesztő önuralom egy ilyen, ahogyan a nyomozás állítja,
érzékeny kisfiú részéről…
– …és hazamentem. Nekiültem leckét írni.
– De mégis: mi van a némettel? Hiszen határozottan állította:
20:30-kor németórája lesz. Elmaradt?
– Megtisztítottam a revolvert. Ennyi.
– Vagyis bizonyos idő elteltével, miután a fiatalember elvont
témákról beszélgetést folytatott egy számunkra ismeretlen
lánnyal, megcsinálta a leckét, elgondolkodott, lenyugodott,
végrehajt egy, a tanú részéről megmagyarázhatatlan
cselekedetet: megtisztítja a pisztolyt, és ezzel megsemmisíti a
lövés nyomait és minden ujjlenyomatot…
SEJNYIN: Kitartunk amellett, hogy a fiatalember félt…
LARISZA SZMIRNOVA, TANULÓ: Június 3-án 22:00-kor
felhívott Vano, és azt mondta: „Sahurin, ahogy ígérte, megölte
Nyinát, de semmi pontosat nem tudok.”
– Vagyis az esetről tudomást szerzett Mikojan családja,
telefonálgatni kezdtek, Vano pedig, továbbra is kivételes
önuralomról téve bizonyságot, nem elég, hogy eltitkolja, hogy ő is
jelen volt a hídon, hanem, úgy látszik, feltesz bizonyos
kérdéseket, kesereg Umanszkaja sorsán, átkozza Sahurint, és
olyan információkat terjeszt, hogy Vologya előre kitervelte Nyina
meggyilkolását – az a Vologya, akinek még pisztolya sem volt! –,
és ezzel mintegy megsúgja a tisztelt nyomozóknak az egyetlen
lehetséges utat… És miután kialudta magát, gondolkodott, június
negyedikén, vagyis az egész rákövetkező napon Vano nem siet el
a nyomozóhoz, hogy segítsen tisztázni a képet, közölni, hogy ki és
miért ölte meg Nyina Umanszkaját… Csak ötödikén kezdett el
beszélni, amikor sarokba szorították, amikor behívták… Amikor
meghalt Sahurin.
SZOFJA MIRONOVNA SAHURINA: És elmentek, Duszja
pedig nekilátott, hogy összecsomagolja a holmit a nyaralóba. És
ekkor felhívott Umanszkij húga (nem, rémületedben rosszul
értetted, valószínűleg Raisza Mihajlovna húga telefonált).
A szülői értekezleteken nem egyszer szóltam, követeltem,
hogy vegyék el a gyerekektől a pisztolyokat… Tudtam, hogy
párbajozni készülnek, de ez csak játéknak tűnt… Jura
Kuznyecov, Vologya egyik osztálytársa (onnan, ahol elkaptuk,
Kuznyecov elkésett, tovább maradt kint a teniszpályán, én
pedig arra gondoltam: ugyanígy élhetett volna Vologya is
hosszú életet, hetvenéves koráig teniszezhetett volna,
vezethetett volna külföldi kocsit, de emlékezhetett volna
hatvan éven át a hét egyik napjára, egy vasárnapra, amikor
megszólalt a telefon: az NKVD-től hívjuk, mindjárt ott leszünk
magánál, minden egyebet – a titkos szervezetet, a
kihallgatásokat, az iskolát – elfelejthetett volna) beismerte a
titkos szervezetet – a tagkönyveket Vano Mikojan készítette!
Kiszedtem Kuznyecovból a tagok listáját, és bevittem az iskolába
(vajon hová lett? a 175-ös iskola pedagógusai – na, ők aztán
tényleg félhettek, mit tehettek… az ilyen családból való
gyerekekkel szemben… éppen hogy megszabadultak Vaszja
Sztálintól).
És végül, a bal keze a zsebre dugva maradt, amennyi
gyakorlata neki volt a fegyverhasználatban (a zseniális fiú
anyukája nem túl világosan ezt akarta mondani: miközben nem
tudott lőni, vagyis erőlködött, mert szokatlan dolgot művelt…
furcsa, hogy közben nem vette ki a kezét a zsebéből… még
amikor lőtt, akkor sem… amikor már nem kellett kérkednie
senki előtt).
És végül, nemcsak mint egyetlen fiát hőn szerető, fájdalomtól
letaglózott anya, hanem mint párttag is, csak azt mondhatom…
Vologyát és Nyinát megölték. Keressék meg a gyilkost, ez fontos
a többi gyerek jövője szempontjából, és töröljék le a fiam dicső
emlékéről ezt a szörnyű ügyet.
Kérte az istenét, a váll-lapot viselő, tervrajzai fölött görnyedő,
nyakát teknőcként a vállai közé húzó, vörös hajú vasembert és
népbiztost, a „párt” és „kommunizmus” szóban bízva – ő, a
pompás testű Szonya, aki egykor medencét rendelt nyaralójába,
később pedig fehérneművarrásból élt, ennyit tehetett – kérte a
zsarnokot, hogy rántsa vissza a szakadék széléről, utoljára
említette a fia nevét, hogy többé ki se mondja – lehet, hogy nem
hazudik az udvartartása, és a zsarnok valóban azt mondta: „Két
élet már tönkrement. Nem fogunk tönkretenni egy harmadikat
is”, hallgatott, miután átlapozta az „ügyet”, ahol minden szót
Neki szántak, és miután mindent megértett, hallgatott, nem
süllyedt le a pattanásos képű, satnya utódok hétköznapi
apróságaiig, holmi szerelmekig, örökségi viszályig, háromrétegű
szőnyegekig és külföldi kocsik listájáig, nem engedte ki kezéből a
nagy háború izzó kardját… Az idő erősebbnek bizonyult, a
zsarnok semmi jót nem tételezett fel az embereiről, de azok
minden alkalommal még rosszabbnak bizonyultak – a zsarnok
nem szeretett erről beszélni… a halandóságról, ereje
pillanatnyiságáról, amely képes volt atombombát,
hadosztályokat létrehozni, ahogyan egyszer megvetően
megkérdezte: „És hány hadosztálya van a római pápának?” –, de
a hadosztályok is meghátráltak az öregkori magány, az elmúló
ifjúság szomorúsága, az onkológia, a bujaság, a melegebb helyre
menekülés elől, meghátráltak a bemikrofonozott éjszakai
beszélgetések, a melegséget árasztó virágokkal elfüggönyözött
hálószobák elől, a szeretők suttogása elől; nem tudta, mit kezdjen
ezzel, habár elvégezte a szemináriumot, és az anyja, amikor
haldoklott, mintegy a megoldást suttogva, azt mondta: „Jobb lett
volna, ha pap lett volna belőled…”
– Na és. Lett, ami lett – szólalt meg nagy sóhajtást követően a
professzor, és körbenézett: – Senki nem akar hozzátenni
valamit? – felvette és begombolta a zakóját.
– Ha é-életben maradtak volna – húzta el hosszan, álmos
hangon a tesitanár, mint egy vadász, aki az elszalasztott
zsákmányon búslakodik, és megforgatta göcsörtös ujjait, mintegy
kicsavarozva, kitörve, kifacsarva valamit –, legalább egy maradt
volna közülük, akinek van vér az ereiben, akinek vannak
érzései… Mindjárt más lenne a helyzet… Az emberek… Ők
egészen mások, ha a húsukba vág a dolog… Egyből értenek
mindent – mosolyodott el édesen a tesitanár –, amikor segítesz
nekik abban, hogy megértsék… Vágynak egy másik lélekhez,
kitárulkozni, odasimulni… Olyan bőkezűvé válnak. Senki senkit…
pfuj!, szóval: senki semmit sem sajnál. Ahogy a mi Urunk
meghagyta – a tesitanár a Megváltó Krisztus székesegyház felé
fordult, és háromszor lendületesen keresztet vetett, miközben
érthetetlenül (kivéve azt, hogy „ments meg…”) és hevesen
motyogott valamit.
– Nem győztek meg bennünket! – A professzor végignézett az
üres felső sorokon, és hirtelen érthetővé vált: nem megy el. – A
maguk igazsága nem létezik. Arra nem lehet építeni semmit.
Rosszul gondolták ki. Mi jobbat tudunk.
– Látom… Ahogy én látom… – A tesitanár csoszogó és
göcsörtösen imbolygó lépésekkel járkálni kezdett, a professzortól
hozzám és vissza, mint egy inga, miközben szenvedélyesen
beszélt, mint ifjúkora birkózócsatáiról. – A kis Mikojan rivalizált
Vovkával, hogy melyikük a – ahogy maguk mondják –
tökösebb… Ebben az idióta szervezetben is… A kiscsaj előtt is…
Teljesen az agyukra ment… Úgy látszik, nem mindennapi
teremtés volt ez a Nyina… Korán kezdte játszani az eszét. Vanót
borzasztóan sértette, hogy a kiscsaj vele végzett, és kikezdett
Vovkával – nézz oda, három hónapig nem is beszélt vele! Ez ugye
azt jelenti, hogy május közepéig? Majdnem az elutazásig. Amikor
pedig megtudta, hogy elutazik, újból beindult, előfordul az
ilyesmi. Ráadásul május van, dolgoznak a hormonok is… A
leányzó meg ingadozott, neki édesmindegy, hízeleg neki – itt is
jó, meg amott is érdekes. Nem mond egyiknek se semmi
határozottat. Ingadozik. Nem véletlenül kezdtek a párbajról
beszélni – döntse el a golyó, hogy melyiküké legyen. Félig
brahiból; Vovlca persze vesztésre állt, bár kontrázott: akkor
lövöldözzünk, én nem félek. Habár persze félt, és sose ment
volna bele a párbajba… – A tesitanár rám emelte üres, homályos
tekintetét, amely most olyan komoly volt, mintha sosem
nevetett volna. – Vovkának persze megvan a saját fegyvere: úgy
tud beszélni, hogy hisznek neki. Vissza kell vonnia a párbajt… És
reggel Mikojan képébe vágja: Nyinka lefeküdt velem. Telitalálat
– Mikojan kiakadt. Talán hitte is, meg nem is. Vovka két nap
alatt háromszor – a tesitanár a meggyőzés kedvéért felmutatta
megfelelő számú ujját három különböző módon bizonygatta neki:
megdugtam – ez egy; Nyina jelenlétében valami párizsos
dumával – ez kettő; és az anyjának célozva rá – ez három. Még
tanúkat is felvonultatott: Tánya Rejzent, meg ennek a Tánya
Rejzennek az anyját. Azt hiszem, minden alkalommal még új
részletekkel is gazdagította a sztorit. Hát így jutottak el a játék
végéhez. Mikojan kirángatja Nyinát meg Vovkát, hogy tisztázza a
dolgot. Mikojan izgága, mindig magánál hordja a pisztolyát. Nem
hagyhatja, hogy a csaj elrepüljön, őt meg itt hagyja így – jaj,
tudod, rettentően fá-áj ez neki… Kiviszi a lépcsőre, ahol
párbajozni készültek – még a helyet is úgy választották meg,
hogy közel legyen Nyinka házához –, jó kis hely, itt
emlékeztetheti rá: Vovka gyenge, nem állt rá a párbajra…
Gyáva. És feltesz egy mindent eldöntő kérdést. Még az is lehet,
hogy – ahogy te mondanád, professzor – kategorikus formában:
esküdj meg, Nyina, hogy velem vagy, Vovkával pedig csak
játszottál… Sokféle választ várhatott. Egy azonban világos: nem
azt kapta, amit szeretett volna. És ideje, hogy elbúcsúzzanak – a
tesitanár mélyet sóhajtott, lehetőséget adva mindenkinek arra,
hogy elképzelje. – Lobbanékony srác. Hatalomvágyó. Vad fickó!
Azt hiszem, előbb Vovkát terítette le – gyakorlatilag közvetlen
közelről. Váratlanul! Fellobbant benne a düh – Vovkának még
arra se volt ideje, hogy kivegye a kezét a zsebéből.
Umanszkajának egyetlen lépést sikerült tennie, elfordult, ez meg
tarkón lőtte, és azonnal el is szaladt… Szerencséje volt: senki se
látta, gyorsan futott, aztán lépésre váltott a gyerek – a Kreml
bejáratánál még megállt, szóba elegyedett egy lánnyal, úgy
érezte: így kell eltüntetni a nyomokat… Megtisztította a
pisztolyt. És várta, mi lesz. Tudod, professzor, nem gondolom,
hogy készült a gyilkosságra. Csak így alakult. Egy szép kiscsaj.
Megsértődött. Vége a tavasznak, kezdődik a nyár. Nyílik az
orgona. A pisztoly a keze ügyében. Hát ez derül ki belőle, drága
elvtársam, Sejnyin. És te is látod ezt, s mivel szabadabb vagy
nálunk, félhetsz valamitől, de mi kik vagyunk? Rabok, akik
húzzák az igát. Most viszont mi megyünk el, későre jár már.
Befejeztük!
SEJNYIN: A feltételezéseinek, összességükben, hogy úgy
mondjam, megvan a jogosultságuk… Ha jól értem, maga az élete
egy részét a rendőrségnek áldozta, ugye? Nyomot hagyott
magán… Az élet egyfajta sajátos szemlélete… De nekem is van
valamim a maga és a társai számára, ami értelmetlenné teszi a
szőrszálhasogató vitánkat a Nagy Kőhídon eldördült lövéseket
illetően, és az igazság, ahogyan ezt maga nevezi, az én oldalamon
marad, és rá épül majd…
– Legyen olyan jó, és árulja el nekünk – javasolta a professzor,
kivárt egy kicsit, aztán felém fordult, megérintette a szakállát,
hogy elfedje felháborodását és bosszúságát.
Sejnyin csak hallgatott a távoli félhomályban, mintha élvezte
volna a nyilvánvalóan közeli győzelmet, a tesitanár tovább
sétálgatott, puhán és súlyosan lépegetve a maga
birkózószőnyegén, mintha felmérte volna a területet, és
jelentette:
– Nincs semmi a tarsolyában! Hallgat. Még ő maga se gondolta
ki!
– Tudom – fakadtam ki kisfiús sajnálkozással, mint akit darázs
csípett meg, és dagad, feszül, ég, fáj ez az apró csípés: elsőként
kimondani, kitalálni a kíméletlen igazságot az orvos szeméből,
önként belépni a nemlétbe, míg bele nem löknek, és mosolyogni:
„Tudom. Nem szeretsz többé”; elmenni egyenes tartással, nem is
sietni különösebben, puhán becsukni az ajtót, mert ha én megyek
el elsőként, akkor talán nem vesztettem el mindent, és ura
vagyok az időnek. – Amikor a nyomozás a végéhez közeledett,
előkerült egy tanú. Aki mindent látott. Maguknak szerencséjük
volt.
 SEJNYIN: Pontosan így van, tisztelt elvtársak.
– Hamarabb rá kellett volna jönnöm – léptem oda a
professzorhoz, ő pedig: „semmi baj, semmi baj… majd
meglátjuk…” –, mihelyt megláttam, hogy Vano Mikojan
vallomása nincs belefűzve az aktába, hanem csak belecsúsztatva
különálló, számozatlan lapként, és az egyetlen olyan, amelyet
kézzel írtak, gondos kézírással, egyetlen javítás nélkül.
– Június ötödikén hallgatták ki – nézett rám merőn a
professzor –, de a vallomást aztán átírták.
– Igen. Hogy hozzátegyenek még egy részletet. Mikojan, aki
annyira megijedt, hogy az orra hegyét se látta, mint kiderült,
észrevett egy öregembert, aki a híd felé futott. Az öreg futott és
kiabált.
– Akkor most én is megpróbálok megfejteni valamit –
gondolkodott el komoran a professzor. – A tanú pontosan akkor
került elő, amikor világossá vált, hogy Mikojan vallomásával az
ügyet nem lehet lezárni, mert annyira hiteltelen. Június
tizedikén! – pontosan azon a napon, amikor önöknek kiadták a
parancsot, hogy fejezzék be, az orvosok pedig megírták az
öngyilkosságról szóló zárójelentést – öt nappal a holttest
elhamvasztása után.
SEJNYIN: Igen. Valóban, véletlenül így esett egybe. Június
tizedikén.
– És ugyanígy, hadd folytassam, ha már ilyen jól megy, a tanú,
akit senki sem látott – pedig a hídra több tucat ember felfutott –,
és akit olyan hosszú időn át – hét napon keresztül! – és
megfeszítetten keresett a rendőrség és az NKVD, maga
jelentkezett a nyomozónál, és kiderült: egész idő alatt valahol a
közelben tartózkodott, szó szerint a kezük ügyében volt…
SEJNYIN: Nem értem, mit akar ebből kihozni, de a tanú nem
más, mint a Kormányzati Ház házkezelőségének dolgozója.
– Ott, ahol még a háztartási alkalmazottak is hadnagyok –
szűrte át a fogán a tesitanár.
– Én is úgy vélem, hogy az egyetlen tanú, a maguk
megmentője meglehetősen védtelen, gyenge ember, nincs
kizárva, hogy rokkant…
SEJNYIN: Különös, de valóban nem túl egészséges. Szeretnék
meghallgatni?
FJODOR ALEKSZEJEVICS OSZIPOV, 52 ÉVES, A
KORMÁNYZATI HÁZ HÁZKEZELŐSÉGÉNEK
ESZTERGÁLYOSA: Huszonöt méterre tartózkodtam a hídtól.
Felkaptam a fejem a hídon áthaladó trolibusz (vagy villamos?)
dübörgésére…
– Ravaszul írták meg neki! – nevetett fel gúnyosan a tesitanár.
– Nem azt mondja: felkaptam a fejem a lövésekre. Mert akkor
semmit se látott volna, nekik viszont fontos, hogy rögzítsék a
lövések pillanatát… Ezért írták így: felkaptam a fejem a
trolibuszra – micsoda badarság, b… meg, meglátta! ott dolgozik a
híddal szemben, naponta annyi troli, hogy… – Sahurin pedig
abszolút véletlenül éppen ebben a pillanatban kezdett pufogtatni,
ugye, veterán?
OSZIPOV: Határozottan állítom: a fiú a szemem láttára lőtt rá
a lányra. És a lövés előtt mintha mögötte haladt volna… Nagyon
izgatott lettem, és gyorsan a híd felé indultam… Amikor felértem
a lépcsőfordulóba, a fiú kezében nem volt ott a pisztoly. A fiú
hanyatt feküdt. Bal keze a zsebében, a jobb karja hosszában
elnyúlt a teste mellett, ujjai begörbültek.
– És ez a tanú egy héten át miért nem tett semmilyen
bejelentést a nyomozóknak? A Kormányzati Ház
házkezelőségének dolgozója – nem lehet, hogy nem tudta, miért
kérdezik ki az NKVD munkatársai azoknak a lakásoknak lakóit,
amelyeknek ablakai a hídra néznek…
SEJNYIN: Oszipov beteg, műveletlen… Honnan tudhatta
volna, hogy ő az egyetlen?
– Viszont Oszipov rokkant, tehát képtelen gyorsan mozogni,
nagy erőfeszítésébe került, hogy elsőnek érjen a lépcsőfordulóba,
és aligha hihetjük, hogy miután meglátta az eléje táruló képet,
gyorsan el is tűnhetett onnan. Aligha akarta ezt. Minek sietett
akkor annyira a helyszínre, erőt véve a betegségén is? Hogy
mindent megfigyeljen. Mit csinál ezután? Minden bizonnyal
próbál segítséget hívni. Az első odaszaladónak elmeséli, mi és
hogyan… Viszont Sztyepancsikova, a rendőrőrszem körülbelül
három perc múlva ért a lépcsőfordulóhoz, és elkezdődött a
szemtanúk kikérdezése. Oszipov akkor már nem volt ott. És
egyetlen szemtanú sem mondta: én magam nem láttam, de volt
itt egy rokkant…
SEJNYIN: Tudja, ez már annyira elvont és komolytalan
beszélgetés… Az őrszem tévedhetett, a szemtanúk megpróbáltak
minél távolabb maradni – ilyen időket élünk… De akkor most itt
fejezzük be – és felállt, kezdett kényelmetlen lenni neki a
helyzet…
– Az utolsó kérdés! Oszipov huszonöt méterre tartózkodott a
hídtól. Rögtön a lövéseket követően elindult. Vele egy időben
futni kezdett a pisztolyért Mikojan is. Viszont Mikojan a
lépcsőfordulótól jóval távolabb tartózkodott. Emlékezzünk
vissza: tett néhány lépést, hátrafordult Sahurin szavaira:
„Mindjárt utolérlek!”, tett még néhány lépést, megint
hátrafordult, és látta, ahogyan Umanszkaja és Sahurin lemennek
a lépcsőn, aztán pedig, ha hihetünk neki, ment legalább egy
percig, még ha nem is olyan gyorsan… Mikojannak volt elég
ideje, hogy odafusson a lépcsőhöz, leszaladjon a lépcsőfordulóig,
felkapja a pisztolyt, és újra felmenjen a lépcsőn, vissza a hídra –
úgy véli, hogy Oszipov ennyi idő alatt nem tett meg még
huszonöt métert sem? Már a távolból, sőt anélkül, hogy a
lépcsőre felment volna, a tanúnak látnia kellett volna mindent,
ami a hídon történik! És minden bizonnyal úgy haladt, hogy a
fejét állandóan felemelve tartotta, a lövések irányába – van-e
még ott valaki? Nem lehet, hogy ne látta volna meg a futó
alakot, pisztollyal a kezében!
SEJNYIN: Tudja, számolgathatunk itt magával, de jelentem:
június huszonkilencedikén a Nyina Umanszkaja meggyilkolása
ügyében folytatott nyomozás befejeződött. Július elsején, ha már
önt annyira érdekli az aritmetika, személyesen én és a
nyomozóhivatal vezetőjének helyettese, Z. M. Altsuller
elvégeztünk egy nyomozati kísérletet, annak megállapítására,
mennyi idő szükséges ahhoz, hogy a híd harmadik lámpájától
(feltételezésünk szerint addig juthatott el Vano, mielőtt Sahurin a
lövéseket leadta) odafusson valaki a lépcsőfordulóhoz és vissza.
Kiválasztottunk egy tizenöt éves fiút, hasonló testalkatút, Lalik
Cemahot, a főügyészség villanyszerelőjét. Első alkalommal 32,5
másodperc alatt futott le a lépcsőn és vissza. Másodszorra – 35
másodperc alatt. Úgy véljük, hogy ennyi idő alatt a tanú, Oszipov
nem tehette meg a beteg lábával azt a távolságot, amennyire a
Nagy Kőhídtól tartózkodott. Oszipov nem láthatta az elszaladó
Vanót. Azt hiszem, eljött az ideje, hogy sok sikert kívánjunk
egymásnak. És a viszontlátásra!
Az ügyet lezárták. Jön a dagály, elönti a homokot. A nyomok
elmosódnak, az emberek újra mindent elfelejtenek – valamit
énekeltek, nem ülhettek csendben, de mi volt a szöveg?… csak a
zene kavarog ott valahol, nem motívum, hanem csak valami
töredék, és elszorul a szívem, mintha visszatérne az az idő,
amikor anyám fiatal volt, de – egyetlen szóra sem emlékszem…
még arról sem. Ennyi. Elmegyünk. Minden megtörtént, aminek
történnie kellett.
Elfojtották – vajon mindent?, ennyi lenne, vége – másodrendű,
sötét alakok hangja vett leplezetlenül körül bennünket, a szolgák
hangja; pislantott és kialudt a fény, felváltotta a ketrecbe zárt,
piros őrlámpa fénye; a tanúkat a válluknál fogva egyenként
kikísérték – óvatosan, botladozó léptekkel, oldalazva, mint
keskeny kalózpallón, a kijárat felé oldalogtak – egy autóbusz
tolatott oda; álmos, vörös képű, kék overallos férfiak másztak
elő, hogy szétszereljék a felső sorokat, Sejnyin visszaült a
helyére, és ült nyugodtan, mintha hallgatná a zúgást fejében, a
folyót, amely némán nem moccant a Nagy Kőhíd alatt.
Telefonáljak?
– Tudod… – a tesitanár az oldalát fogva óvatosan mozgatta a
vállát, előre, jobbra. – Teniszeztem az unokámmal – még
áprilisban! És minden reggel fáj. Mintha meghúzódott volna…
Orvoshoz pedig – de hiszen te is tudod, milyenek manapság az
orvosok, akár kell, akár nem, felírják, ultrahang, ilyen pyrin,
olyan pyrin, mindjárt háromezer… – Valamin még gondolkodott,
rövidlátó és gonosz pillantásokat vetve arrafelé, ahol Sejnyin
szótlanul várta a sorát, hogy elmehessen.
– Engedjen meg egy telefonhívást.
SEJNYIN: Kit akar hívni?
– Vlagyiszlav R-ovot. A zeneszerző R-ov fiát.
SEJNYIN: Mi köze neki az R-788-as ügyhöz?
– Feltételezésem szerint az a jól öltözött, barna hajú hölgy,
akire a szemtanúk között Sztyepancsikova őrszem felfigyelt, nem
más, mint a számunkra jól ismert Anasztaszia Vlagyimirovna
Petrova, a Kormányzati Ház egyik lakója…
A professzor közömbösen figyelt, mint mozivászonra a főcím
megjelenése előtt, a tesitanár udvariasságból közelebb húzódott
hozzám:
– Ne csinálj hülyeséget!!!
– Nem azonosítottunk be egyetlen olyan embert sem, akinek
Petrova mesélt volna Nyina Umanszkaja haláláról, jóllehet ez a
kislány és a halála nagy szerepet játszott a sorsában… De nem
sikerült mindenkit kikérdeznünk. Petrova egyetlen unokája,
Olga öngyilkos lett. Feltételezhetjük, hogy Petrova az unokájával
legalább egyszer lehetett őszinte…
– De hát Petrova még a pópának se mondott semmit a halála
előtt! Itt nem volt szüksége senkire! Mindenkivel ott akart
találkozni!
– Mindaz, amit Olgáról tudunk, annyi, hogy szerette a
zeneszerző R-ov fiát. Lehetséges, hogy a lány elmesélte a
szerelmének családja történetét… Különösképpen a reménytelen
szerelmet. Nem tartok fel senkit – mindössze egyetlen hívás…
A professzor, mintha csak ketten maradtunk volna, a torz
alakok nélkül, családias, együtt érző hangon megszólalt:
 – Nem szabad, hogy úgy emlékezzenek ránk, mintha gyengék
lettünk volna! Jusson eszedbe, a Kormányzati Házban senki sem
tudja pontosan, ki miatt halt meg Olga. Van, aki azt mondja: R-
ov fia miatt, van, aki szerint Scsedrin miatt… De az is lehet, hogy
egyszerűen csak meghalt. Nem állunk készen! R-ov Amerikában
van, álló napon át fogjuk keresni a telefonszámát, aztán meg még
hívogatni is… Mennyi az időeltérés?!
– Igen. Igen! De legyen úgy, hogy nekünk már megvan a
telefonszáma, és már fel is tudtuk hívni… Vágjon csak egybe
minden!
VLAGYISZLAV R-OV, KARMESTER (gyenge, kételkedő
hangon): Halló?
– Vlagyiszlav Dmitrijevics, Oroszországból keressük, Fjodor
Kalasnyikov vagyok, a Ház a rakparton múzeumból… Anyagot
gyűjtünk a kiállításunk megújításához… Szeretnénk önhöz… A
306-os lakásban lakott egy bizonyos PETROVA, Anasztaszia
Vlagyimirovna, szovjet diplomata, egy angol önképző nyelvkönyv
szerzője – ismerte őt?
R-OV: Petrova? (úgy tett, mint aki próbál emlékezni,
gondolkodott) Nem… Melyik években?
– Az ön édesapja ismerte még Kujbisevben, az evakuáció
idején, valószínűleg LITVINOVÉK (nyomatékosítani a
családnevet, emlékezz!!!) révén ismerkedtek össze, és volt ott
még egy bizonyos Konsztantyin UMANSZKIJ is…
R-OV: Hm… Nem. Hát, tudja, nem. Nem emlékszem.
– (Na, jól van.) Ön kapcsolatban állt Petrova unokájával,
Olgával. Aki később tragikus körülmények közt halt meg.
Öngyilkos lett. Azt beszélik, egy reménytelen szerelem miatt…
Emlékszik?
R-OV: Olga? És mi a családneve?
– (Megéreztem rajta az unalmat és a fáradtságot, különben
meg a fene se tudja, mi a lány családneve.) A nagyanyját
Anasztaszia Vlagyimirovna Petrovának hívták. Az anyját
IRAIDA PETROVNA CURKÓNAK. A lányt Olgának.
 R-OV:… Nem… Olga… Nem. Azt hiszem, nem tudok önöknek
segíteni (és most a szavai alatt felpislákolt valami, egy elúszó
test visszfénye, kihűlő napmeleg egy darabkája, a félelmetesen
felmerülő igazság görcsrándulásai, szedd össze magad, mondja
most magának, valószínűleg óvatosan hátratekintve
feleségére-gyermekeire, az apja fényképére, az érdemeire és a
karmesterpálcáira, meg a négyzetmétereken szilárdan álló,
gyökeret vert világra, a kiszáradt kagyló belsejére – a
kifosztott gyöngyházra). Nem emlékszem rá (és letette a
kagylót, abban reménykedve, hogy „ha ezután holtnak
tettetem magam, elföldelnek, és békén hagynak”).
Mindenki rám várt. A temetőben egy távoli rokonnak mindig
fújtatva ki kell mondania, hogy „na!”, és odainteni a koporsó
leszögelésére váró temetőszolgát, miközben már mindenki
összefagyott sírás közben a nyitott koporsó mellett, én – egyedül
vagyok, köröttem idegenek:
– Ennyi. Zárunk. – Azonnal elmegyek, elutazom, fejemet a
szélnek fordítom, minden elolvad és nyom nélkül felszárad, az
élettel együtt a semmibe vész; a nagy, közös sír mélyére
pillantva – a Nagy Kőhíd lépcsője, a rakpart, a Kormányzati Ház,
az orosz igazság – mindjárt betemetik… – és soha senki nem látja
már többé úgy, mindenki meghal – és visszaléptem az árnyékba,
tenyeremmel letöröltem váratlanul kibuggyanó könnyemet – a
sír betemetésekor mindig sajnálsz valamit, a tűzijáték után,
amikor elfújja a szél a mutatványos bódékat, az állatokat
furgonokra rakják, és a cirkusz megy tovább, csak a kitaposott
rét marad utána a városi vasútállomás mellett…
– Bezárunk! Látod, hogy rendezett el mindent a zsidó… És
nem tehetsz semmit – van egy tanú. És ti hogyan akartátok? A
szolgálat! Az ő helyében mi is. Hú, az ő helyében mi… A zsidók
okosak, ugye, atyám? – A tesitanár félelmetesen elmosolyodott
műfogsor reklámjával, és búcsúzóul Sejnyin felé biccentett, s
mint akit hangtalan zokogás ráz, titkolózva szipogott: – Na, hogy
vagytok? Csajok vannak? – És hirtelen, mintha eszébe jutott
volna valami, kezét lapátszerűen előrenyújtotta: – Lev
Romanovics, a hüvelyt meg lehetne nézni?! Csak egy pillanatra,
kedvesem!
– Miféle hüvelyt?
– A tett színhelyének átvizsgálásakor nyilván megtalálták a
lépcsőn a töltényhüvelyeket – segítette ki azonnal a professzor,
és dühösen intett a tévés szolganépnek, amely már éppen el
akarta vezetni Sejnyint –, vagy talán nem?
– Igen. Ez így igaz… Megtaláltuk a hüvelyeket…
– Természetesen 7.65-ös Walter pisztolyhoz tartoznak!
– Bárcsak a kezembe foghatnám – mondta rekedten a
tesitanár, és továbbra is tartotta a markát. – Szeretem a
fegyvereket meg az efféle fémholmit… Tudod, professzor,
alighogy a németeket kiverték, kimentünk a bátyámmal a
kertbe… Aztán az aknát belehajítottuk a tábortűzbe… A
bátyámnak két ujjába került… Nekem az életembe… Mutasd a
hüvelyt!
– Szerepeltek az anyagban, pontosan emlékszem – lila boríték,
felirattal: „A bűntény színhelyén talált lőszerhüvelyek”…
– Csakhogy ez boríték valamiért üresnek bizonyult. Nyilván az
archívum dolgozóinak mulasztása, ugye?
– Nem kizárt. Mennem kell.
– Hát persze! Kellemes utat! – intett utána a professzor,
mintha szelet, vihart akart volna kavarni. – Az aktában nincs
benne a helyszíni jegyzőkönyv sem – véletlen! A holttestek
elhelyezkedése, a vérfoltok, a hüvelyek elhelyezkedése – mindez
nem ismert! Nyoma sincs ballisztikai szakvéleménynek –
hanyagság! Nincsen pontosan leírva a golyó bemeneti és
kimeneti szöge Sahurin koponyáján – a sietség eredménye…
Megvizsgálták-e Mikojan ruháját, hogy találhatók-e rajta
vérnyomok? Nem! Feledékenység! A holttestet elégették, majd
öt nappal később megírták a halotti bizonyítványt – nem volt
idejük kiállítani! A koronatanú vallomása az első betűtől az
utolsóig tarthatatlan… A pisztolyt letisztogatták, az
ujjnyomatokat letörölték, a tanút felkészítették… A hüvelyek
eltűntek – valaki nem figyelt rájuk! – A professzor hirtelen,
mintha egy láthatatlan tüntetésen szerepelne, rátámaszkodott a
szónoki emelvényre. – Miért rendelkezett úgy, hogy vegyék ki
az anyagból a hüvelyeket? Mert a lövések két pisztolyból
származtak: mégicsak volt párbaj?! Nem ok nélkül állt Sahurin
párbajozó pózban – oldalvást, keze a zsebében, mint aki megveti
a veszélyt – pontosan halántékon találták! – A professzor a folyó
felé fordulva belekiabált a süket éjszakába, hogy legalább valaki
hallja meg, hogy övé legyen az utolsó szó, hogy azok a vakok,
nem ő – a másik pisztolyt Mikojan csak a vízbe tudta dobni,
fémdetektorok, búvárok – ő csak kiabált, mint mindig,
elképesztően meggyőző intonációval, míg meg nem érintettem a
vállát – június harmadika véget ért:
– Ennyi. Befejeztük. Köszönöm, hogy szakított rá időt. Sokat
segített. És önnek is köszönöm. Elég. Azt hiszem, jól sikerült,
szakavatottan, kapkodás nélkül. Vissza lehet változni.
– Hát te? Hagyd a fenébe azt a karmestert!!!
– Úgy lesz. Veletek megyek haza. Felejtsük el. Csak még
elmegyek valahová.
Az Arbat környéki kis utcák között egyszer végigmentem a
Plotnyikov közön, a külügyi levéltárba, mínusz nyolc fokban,
zsebemben kétszáz rabolt dollárt melengetve, az Umanszkij
személyi anyagából lopott dokumentumok fénymásolására – el
egy munkagödör mellett, amelynek alján az olvadó hótól
csillogott a betonaljzat, és narancsszínű védősisakok mozgolódtak
– mi is az alján vagyunk valaminek, nem szabad tovább itt
maradnunk, különben omlani kezdenek a falak, és rendezetlen
információhalmokkal temetnek be bennünket; megpróbáltunk
mindent rendszerezni – úgy tűnik, a rendezett, összeszedett élet
kicsírázik; és eljön a vég – a tél, most viszont új tél kezdődik, és
elhalnak az R-788-as ügy hangjai, a Leningrádi sugárút, a
kuncevói lakások, a Kutuzov sugárút, a Patriarsije Prudi, a
Tverszkaja, a Lubjanka, a Kormányzati Ház, a
Kotyelnyicseszkaja rakpart, a Bolsaja Gruzinszkaja utca és
különösen a Frunzenszkaja rakpart kórusa (a több kilométernyi,
tintába öntött jajszavakon át: „Drága Joszif Visszarionovics és
Vjacseszlav Mihajlovics, már negyvenöt napja vagyok
magánzárkában…”, „Kéri, hogy vizsgálják felül az apja ügyét,
egy 58 éves elítéltét, akit hat évre ítéltek, mert gyufát cserélt
élelmiszerre. Neki, M. E. Kiszeljovnak hiányzik mindkét lába és
a jobb karja, a bal pedig el van törve. Két testvére a fronton
van. Az apja volt az egyetlen, aki ápolni tudta…”). A tanúk ide
költöztek, sok ember, akárhová is indultak, a lábuk visszahozta
őket a Nagy Kőhíd lépcsőjéhez, nem tudtunk megszabadulni
tőlük…

A régi Volokolamszki sugárút padkáján találtam magam, a

sznyegiri állomás körzetében: mit is csináltunk? – minek kértem
négy hónapon át ezt a nőt, hogy találkozzunk, két-három szó,
szalmaszálak, gyufaszálak – tényleg nem találtunk senkit
magunknak? Kellett nekem vagy közel került hozzám ez a lány –
nem, mennyi van belőlük… Láttam-e magam ebben a fiúban –
nem, és nem sajnálok senkit, minden túl régen volt ahhoz, hogy a
sajnálat elérjen, bár azon kaptam magam, hogy megtaláljam
őket, amint várják, hogy feloldják őket az átok alól, hogy
léteznek, ismernek, mellettem ülnek és mosolyognak, vagy
egyszerűen csak komolyan nézik, hogyan ásunk, és még egyszer
meghalnak, amikor befejezzük; úgy tűnt (mohón vetettem
magam az új névre), azon a sarkon túl vár engem egy ember, aki
egyenest „onnan” jött, de a sarkon túl: ugyan már, ő már régen
meghalt, és a lánya is hetvenöt éves, és nem emlékszik semmire.
De hiszen valamit kerestünk, nem mondhatjuk: mentünk
keresztül a sivatagon, hogy magunkban legyünk, valamit
mégiscsak keresni kell – a pólust, valójában pedig: egyedül
voltam, és megtehettem volna ezekkel… mindaz, amit akartam,
mindenható voltam, és ez az egyetlen mód arra, hogy a világ
megértsen, és én magam is megértsek valamit, máskülönben
csak az időt vesztegettük…
És a nő már észre is vett, és odajön hozzám, idős, kicsi, inas,
harcedzett asszony svájci sapkában, számomra megmarad
tizenhárom éves kislánynak:
– Nem értem, hogy lehet meg egy férfi manapság kocsi nélkül
– ingatja a fejét. Leszálltam a helyiérdekűről, ő azt hitte, hogy
amputálva van mindkét karom, így viszont – nincs rá mentség,
manapság a férfiaknak pénzt kell keresniük, és ha nem keresnek,
akkor nem szabad lekötniük az elfoglalt embereket, és arra
kényszeríteni őket, hogy velük foglalkozzanak. Az asszony Nivát
vezet, becsukott szemmel, lendületesen kerülgetve az esővízzel
telt gödröket, és idejében fékezve az észrevehetetlen, veszélyes
kanyarokban, a vízvezetékcső módjára kanyargó, murvával
megerősített földúton, a széles, erdei juttatott földeket elválasztó
nyaralókerítések között, ez itt a házunk, és mindenütt ugyanaz a
mese: a telek felét eladták egy üzletembernek, és látja, mit
épített?! – de mit lehet tenni: tudja, mennyibe kerül fenntartani
a házunkat? egyszerűen csak fenntartani – gáz, víz, út, villany?
szeretnek szakadt dzsekiben járni, és a piacra is úgy öltöznek ki,
mint a hajléktalanok, mintha még élne a zsarnok… Bolyhos
papucsok, felnéztem a fogasra – az egyik híres halott világos
színű férfikalapja –, amikor azt mondta:
– Alekszej Ivanovics és Szofja Mironovna fogadott örömapa
meg örömanya volt az esküvőmön. Itt, ebben a nyaralóban ültük
meg…
Forró nyomon követtem a szokásos csésze teához, ő pedig nem
fogta vissza magát:
– Egyszerűen nem értem: hogy lehet meg a mai időkben egy
férfi kocsi nélkül?! – Semmi kedve visszavinni az állomásra,
hiszen azt gondolta – csak megmutatja az utat, jöjjön utánam, ő
Tánya Rejzen, a Nagyszínház basszistájának kislánya – egyetlen
tanúja a párbajról folytatott beszélgetéseknek. – Apámat a
német temetőben temettük el. Még idejében megvette a helyet,
és abszolút bölcsen azt írta a végrendeletében: „Ha nem tartanak
érdemesnek rá, hogy a novogyevicsi temetőben temessenek
el…” Hogy mire emlékszem? Amikor Alekszej Ivanovicsot
letartóztatták, Szofja Mironovna kórházban feküdt diftériával,
neki nem szóltak semmit. A lepecsételt lakásból még a holmiját
se tudta kihozni.
Egy cellában ült Perec Markissal. Tornázott. Sétált.
Havonta egyszer engedélyeztek csomagot. Hogy Alekszej
Ivanovics megtudja, hogy a felesége nem maradt egyedül,
dobozba csomagoltunk egy tortát, amilyet csak Rejzenéknél
csináltak – hatalmas, mint a fél asztal, omlós tésztából,
csokikrémmel átitatva, és legfelül a fehér főzött krémet megint
csak megszórták csokoládéval.
Májusban szabadult, felpróbálta kikészített tábornoki
egyenruháját: azonnal el kell mennem apámhoz, ne tudja, hogy
ültem.
Amikor haldoklott, a szüleim engem küldtek el hozzá: menj,
köszönj el Ljosától. Jelét sem adta, hogy tudja, miért jöttem el
hozzá.
Nem emlékszem rá, hogy valaha is emlegették volna a fiukat.
Vologyára nem emlékszem. Csak néhány apróságra. (Ez a nő
sose tudja meg, hogy ő volt az utolsó.) A kihallgatásra – igen,
erre-arra… Sejnyin hallgatott ki, a szomszédunk. Még pénzt is
kért kölcsön anyámtól alkatrészekre – hiszen rádióamatőr volt…
Anyámat az előszobában hagyták.
A kihallgatásra nem emlékszem. Hogy én mit mondtam?
Szofja Mironovna születésnapja? Egyáltalán nem emlékszem.
Igen? Lehet. Párbaj? Ezt mondtam volna a kihallgatáson?
Hihetetlen. (És eloltotta a fényt.) Semmire sem emlékszem
ebből. Olyan régen volt…
A nap véget ért, az idő véget ért – a zsarnok „váratlanul
meghalt”, és egy régi grúz dal hangjaitól kísérve feküdt a
koporsóban; agóniájáról és 21:50-kor ki tudja, miért felemelt bal
kezéről rengeteg leírás maradt fenn – a zsarnok evangélistái és
szarpasszírozói azzal a céllal, hogy aztán újra eladják, mintha
hétköznapi öregek hétköznapi halálát írnák le, eladják a
forgatókönyvet az angol tévének, ahol az oroszokat lengyelek
játsszák: „kiegyensúlyozatlan, alkoholista fiú”, „az apját nem
szerető lány”, „Berija, az igazi szörnyeteg”, egy egész sor
szörnyeteg a szokványos címkével: „könyékig véres kéz”, és
minden ivászattal kezdődik (Madzsari bor), népbiztosokkal, akik
alsóingben táncolnak – loboncos fejükre vodkát öntenek, a nők
csirkecombot rágnak, és a lerágott csontokkal hadonásznak a
fejük felett, a zsarnok elégedetten röhög, és a legközelebbi rekedt
pofát betömi egy paradicsommal, éjszaka az őrség furcsa
parancsot kap, térjenek pihenőre, reggel és nappal ijesztő, néma
csend, a lámpa, amelyet este hatkor gyújtanak meg a kis
ebédlőben, és az egyik őr csak tízkor veszi a bátorságot, és lép
be: a zsarnok a vizeletében feküdt, lebénult a karja, a lába, nem
forog a nyelve – mellette óra, melyen megállt az idő, és tovább
gyorsan, a kézcsókok közben: mondj nekünk… valamit! – „ismét
megnyitották az oxigéncsapot”, piócák a nyakon és a tarkón, az
Orvostudományi Akadémia 21:50-ig ülésezik, amikor a zsarnok
felemelte a kezét, és elszakadt a fonál, amivé a kötél
vékonyodott, a köldökzsinór, és könnyárban úsztak a
kisemberek papírhajói.

…Elmúlt az éjszaka, és a kihűlt nap olyan igyekezettel gördül elő,

hogy nincs időd elugrani a fényképezőgépért, és a halált csak
közelíteni lehet, semmi több; a metró üres első vagonjában
aludtam; elaludtam, és elképzeltem: egyszer majd, egy késő
estén a tengerparton fogok ülni. És nézem a víz sötétjét, amely
áttűnik az ég sötétjébe. Egyedül vagyok. Nem lesz, aki szólítson a
partról. Minden, ami az „enyém” feloldódik már ebben a közös
sötétségben. Közelebb kerül-e ettől egy kicsit a sötétség,
hozzászokik-e a szemem, megláthatok-e ott legalább valamit –
és ne magam menjek, még ha oly nyugodtan is, nyitott szemmel,
hogy kivárjam, amíg a sötétség közeledik hozzám, és – elnyel
mindent.
 A KULCS

A fizetésnapon – az iroda egy feketére festett, kukucskálós ajtón

túl kezdődött – felmentem az emeletre, el a lebarnult biztonsági
őrök izzadságszaga mellett; a Groholszkij közben álló,
piszkossárga épületet – ha a három pályaudvar felé megyünk
lefelé, akkor balról az egészségügyi központ, jobbról egy játszótér
mellett – úgy belaktuk, mintha otthon lennénk: rögtön az ajtótól
értelmetlenül széles folyosó nyílik, majdnem négyzet alakú,
középen kikoptatott parkettacsíkkal, a jobb oldali fal mellett
dívánnyal és fotelekkel, a szemközti mentén pedig
ruhásszekrényekkel; ugyanott balra kis szoba nyílik, amelyet
egy forradalom előtti fénymásoló, egy odatelepített asztal és pár
szék foglal el – a legjobb hely a kihallgatások és a magányos
könnyek számára; jobbra kis folyosó vezet el a raktár (a
takarítónő és a biztonsági őrök birodalma) mellett a konyhába
(ahol valamiért feltétlenül összesereglik csészével és tálkával a
kezében mindenki, akinek „sürgős feladatot” adok ki). Balra a
tágas könyvelés nyílik, két szögletes oszloppal – az összenyitás,
belső átépítés és társbérleti lakásokká alakítás tanúi –, a
pénztáros a Tvoj Gyeny című újságot olvassa, miközben
gondterhelten és keserűen sóhajtozik: beteljesednek a
legrosszabb előérzetei is – mire nem képesek a gazdagok!
Lemészárolni az anya tizenhat éves szeretőjét! Meg persze a
szegények is… Aztán (az én dolgozószobám valami ventillációs
úton-módon éppen a könyveléssel áll összeköttetésben) szerény
hangerőre állítva bekapcsolja a tévét: halk rapzene, egy (a hangja
alapján) jóképű férfi mondja a magáét, zene, egy szép nő felel rá,
zene, mintha egy őszi balkonon, kerekesszékben ülnének, és
nyúlnak, mint a rétestészta, az ósdi, napközbeni tévésorozatok.
Hetente egyszer megjön a részállású főkönyvelő is, az üres
tereket szekrények – bennük az archívum – és tönkrement
irodagépek növik be.
Ha visszatérünk a nagy folyosóra, és megyünk tovább előre,
keresztútra tévedünk. Egyenesen – ajtó vezet egy másik
folyosóra, két vécéajtóval, amelyek nem válnak el egymástól
nemiségre utaló jelekkel, jobbra – egy ugyanolyan tágas szoba,
mint a könyvelés, Borja és Aljona az ablakok mellett
rendezkedtek be, Csuharev, aki később jött, és még fiatal is, a
sarokba vette be magát, elfordítva a számítógépe monitorát a
közszemle elől – ez a legvilágosabb szoba, a többinél gyakrabban
üres is.
Az elágazástól balra – egy szűk, ablak szélességű előtér: egy
íróasztal, egy szekrény mindenféle teás és kávés harci
felszereléssel, egy darulábú ventilátor és virágcserepek
rendezetlen kórusa fér el benne – itt uralkodik felvilágosultan és
jószívűen a titkárnő; a háta mögött – Golcman dolgozószobája,
ahol széf, naptár és nagy rend van. A holmimat összeszedtem
még az éjszaka, miután az irodáig egy tengeralattjáró
szűkösségét idéző iránytaxival jutottam el, megtömtem
szeméttel két szemétkosarat, minden fontos dolog belefért egy
fekete hullazsákba, amelynek nyakát piros szalaggal kötöttem át,
és csak az ólomkatonák maradtak – szükségem lesz két
kartondobozra: egy-egy a gyűjtemény és a duplumok számára. A
novembert választottam, az jó hónap arra, hogy mindent
befejezzünk: korán eljön az éjszaka, a napok meleg szelet hoznak,
és kellemes elgyalogolni a metróhoz, várva, hogy „mindjárt leesik
a hó”, az árusok pultján kinőnek a fenyőfák, és lógatják a lábukat
a karácsonyi harisnyák, kacsingatnak a bódék párkányára fűzött
girlandok, egyelőre viszont – árasszanak és mossanak csak el az
esők minden satnya hótakarót, és zöldelljen csak a fű a
kutyaszarkupacok között, naponta hol hirtelen lehűlést, hol +8
fokra felmelegedést, hol dollárárfolyamzuhanást ígérnek, de nem
történik semmi. Borja, kopogtatás nélkül, mintha egy lakatlan
sivatagba, úgy lépett be hozzám, és eltakarva a fényt, fenekét a
parányi ablakpárkányhoz préselte, a karját összefonta, és bámult
a semmibe, időnként meg-megigazítva a szemüvegét – így
várják az emberek a sorukat a hosszú padon, őrült vénasszonyok
és más könnyeivel összevizezett ügyvédek között, hogy
beszólítsa őket a bíró. Elolvastam az asztalomon hagyott friss
papírlapot:

Vlagyiszlav R-OV, karmester.

„A még egészen fiatal Vlagyiszlav R-ov gyakran sétálgatott
magában a zeneszerzők házának udvarán az airedale terrierjével
(a nevét nem jegyeztem meg F-fel kezdődött). Én még egészen
kicsi fiúcska voltam, és barátkoztam a fiával, ezért a Vlagyiszlav
Dmitrijeviccsel folytatott beszélgetéseink a leghétköznapibb
dolgokra korlátozódtak. De sem akkor, sem most nem éreztem
benne az isteni szikrát. Leginkább jól nevelt és művelt
érdekemberre emlékeztetett, aki az egyszerű halandókhoz
unalomból ereszkedett le. Lehet, hogy igazságtalan vagyok vele,
de ez volt a benyomásom akkor is, és ez is maradt.”
„Imitátor volt, hihetetlenül tehetséges és artisztikus, és vi-dá-
ám…”
„Csúzlival lövöldözött az apáink ellenségeire… Egy direkt erre
tartott deszkadarabról, az egyik fáról… A deszka vagy ötven év
múlva korhadt el…”
„Amerikai útlevelem van, de lélekben orosz vagyok…”
„Nyugatra egyenesen a bankettről, a vészkijáraton át szökött
ki…”
„Vlagyiszlav R-ov… A »gyilkos sasok« augusztusban gyűltek
össze Koktebelben… Kivált közülük R-ov… Száguldozott a piros
talán Fordján, talán Porchéján…”
Előbb négybe, aztán tizenhatba téptem, és kidobtam. Borja
azonnal észrevette, pillantása alatt némi bizonytalankodás után
kihalásztam a szemetesből a fecniket, és zsebre dugtam.
Borja már rég nem sírt, száraz, égő szemmel nézett rám, és
mindent látott.
Nehéz hallgatni. Zavar a tulajdon kezem. Sötét van, ősszel ki
tudom találni a pontos időt. Legalább telefonálna valaki.
– Állj meg – szólt rám a távolból. – Eljutottunk a szélére, innen
már csak víz van. Az óceán.
Botladozó, zavarodott léptek, és a titkárnő, anélkül hogy a
dzsekijét ledobta volna, megdermedt a küszöbön, lopva
körbenézett a dolgozószobámban, mintha arra számítana, hogy
van még bent valaki:
– Azt hittem, elaludtam… Minden ablak világít… Minden a
helyén. Korábban kellett volna ma jönnöm? Mondhatta volna…
Nagytakarítás?
– Szükségem van két kartondobozra.
A titkárnő már semmi jóra sem számítva, ijedten nézett Borja
napbarnított arcába, és csöndben becsukta az ajtót, és tétován
megállt odakint.
– Ha jól értem: a munka elvégezve. Nincs rám tovább
szükséged – Borja szerette volna hallani a saját hangját, amint
nyugodtan éppen e szavakat mondja ki; most már könnyebb volt
hallgatnia, mindent kimondott, én hagytam a másodrendű, a
jelentéktelen dolgokat, amelyek mindenkivel megtörténnek, és
dühösen gondoltam arra, hogyan „tovább”: Curko, az anya és a
többiek nem segítenek, az Olja öngyilkossága iránti érdeklődést
helytörténeti dumával nem magyarázhatom, viszont a
kislánynak csak volt-maradt valahol apja is, akit a szóbeszéd jó
okkal hallgatott el, van „annak”, az apai ágnak is rokonsága,
rajtuk keresztül pedig el lehet jutni a barátokhoz és barátnőkhöz,
kezdetnek nem rossz: Olját a Vaganykovói temetőben temették
el, ha megtalálom a sírját, akkor megtudom a lány családnevét,
elhalálozása dátumát, azoknak az embereknek a nevét, akik a
sírhelyet fenntartják, a telefonszámukat – ez már nyom, ezen
elindulhatok.
– Nagyon hálás vagyok neked. Mindegy, milyen, de élet… –
Borja elmosódott, vibrált, szürkébe olvadt, hangyás
képernyőfolttá vált, adáshibává. – Kívánom neked, hogy légy
egy kicsit kedvesebb az emberekhez… – törte a fejét, hogy minél
keményebb szót találjon…
– Erre nincs szükségem.
– Emlékeztek?! – Csuharev imbolygott, égett az arca, szóval,
ahogy a filmekben látta, féktelen ünneplést szokás csapni,
bajnokok vagyunk! – hogy ordítanak az agyament játékosok,
hajuk csatakos és rázzák az aranykupát. Egyre azt gondolta,
hogy nem leszünk képesek…
– De képesek voltunk!!! – vadul, csak hogy elhallgattassa,
üvöltötte Borja, és összeölelkeztek.
– Én pedig – hirtelen beismertem – nem tudtam elaludni,
néztem a tévéadás felvételét, és ti olyan nagyszerű srácok
vagytok! Egyszerűen… Én már azt hittem, ennyi volt… Sose
jutott volna eszembe megkérdezni a hüvelyeket… És a tanú? És
Tánya Rejzen meg a párbaj? A zsebre dugott kéz? Hogy nincs
ballisztikai szakvélemény – a háta mögött felbukkant a sápadt
titkárnő, aki semmit sem hallott, Csuharev pedig szorongatta
Borja kezét, mert szégyellt hozzám érni.
– Tudod-e, te névtelen ember – szorította meg Borja
Csuharev vállát –, itt az ideje, hogy elmondjam: klassz pasas
vagy. A sors összetört, szó szerint fél füllel hallottam… mi
mindenen mentél keresztül, de nem adtad fel, és senkit nem
árultál el, és ami a legfontosabb, nem árultad el magadat sem.
Nem véletlenül vettünk fel a falkába. Mert mi ragadozók
vagyunk, megyünk a vérszagra, mi bizony belemarunk a saját
emberünkbe is, ha zavarja a haladást… és te kiálltad, megszállott
lettél, és az ügyünkben neked is megvan a magad érdeme.
– Ugyan már, Borisz Antonovics, mit tettem én – irodai
munka, papírok… Annyi mindent kell még tanulnom… –
szabadkozott Csuharev, de mámorosan hallgatta. – A
legfontosabb, hogy egy csapat vagyunk! Lovagi társaság, vállt a
vállhoz, és támadás! Most viszont megyek aludni! Ezekben az
években végig erről álmodtam, és a feleségemet is
figyelmeztettem: ha lezárjuk az ügyet, lefekszem aludni, egy
egész napot fogok aludni, kettőt, hármat – mutatta az ujjaival. –
Kikapcsolom a telefont, mindenről elfeledkezem, és aludni fogok.
Míg ki nem alszom magam. Az első éjszakán – nyugodtan, álmok
nélkül.
– Aludj csak, aludj – lelkendezett más örömén Borja –, pihend
ki magad. Szükségünk van az erődre, csak az első ügyet zártuk
le, és most már egészen mást várunk tőled. Akinek sok adatott,
attól… Nem, nem, ma egy szót se munkáról, nézd már, hogy
felcsillant a szeme, nézd csak, parancsnok! Sasfiók!
Farkaskölyök! Nem nyughat! Nem, ma mindenki megy aludni,
csicsija – és kikísérte, a kijárat felé taszigálta Csuharevet,
miközben gyengéden félretolta az útból a titkárnőt, aki le se
vette rólam türelmetlen pillantását, mondani akart valamit, friss
információi vannak. Borja visszatért, és széttárta a karját: a karja
szabad, elkapta vele a titkárnőt. – Hát veled mi van, kislány?
Rád se lehet ismerni! Mars az ágyba – viszek neked egy csésze
forró erőlevest!
– Jöttek valakik. Azt mondják, ők az új bérlők, és ebéd után
beköltöznek. Kérik a kulcsokat. Azt mondják, maga tud róla.
– Adja oda nekik a kulcsokat.
– Új helyre költözünk? Hová? Mi a teendőm?
– Szedje össze a személyes holmiját, ma kiürítjük a helyiséget.
A könyvelésen vegye fel a fizetését meg a végkielégítést. És írja
meg a felmondást, közös megegyezéssel.
– Nem felelek meg magának? Van más a helyemre?
– Bizonyos nehézségek merültek fel nálunk…
– Egy-két hónapot tudok fizetés nélkül is dolgozni. Istenem,
miért így? Miért nem lehet megmondani egyenesen?!
– Marija Nyikolajevna, semmi kétség: elég bizonyítékunk van
arra, hogy 1943. június 3-án a Nagy Kőhídon Nyina Umanszkaját
Vano Mikojan lőtte le. Ez minden, amit meg akartunk tudni,
ezért most bezárunk.
– Azt viszont még nem tudják, hogy miért tette!
 – Nem fontos.
– Másenyka, ha magának ez fontos – mosolygott nyugtatólag
Borja, és eldugta reszkető kezét –, ha rekonstruálni akarja, akkor
két variáció létezik. Az egyik a párbaj. A másik, hogy Sahurin
már elindult, de a lövésre visszafordult, és ő is megkapta a maga
golyóját. A harmadik, hogy Sahurint gondatlanságból, játék
közben ölte meg, Nyinát pedig tudatosan eltakarította… A
negyedik… De nekem az első tetszik legjobban. A második
feltételezi, hogy kiabáltak, dulakodtak a pisztolyért, mozogtak,
küzdöttek. És Sahurin öltözetén is nyoma maradt volna a
dulakodásnak… Leszakadt gombok. Hagyja a fenébe!
– És most mi lesz?
– Á-á… Mire gondol? A büntetésre? De hát mi nem vagyunk
rendőrség, nem vette észre? A büntetés ügyében forduljon a
körzeti megbízotthoz. Magát miért fizették?
– De hát mindenkinek meg kell tudnia, hogy Sahurin nem
bűnös!
– Ne lenne bűnös? Ahogy vesszük… Mindannyian bűnösök
vagyunk! – Borja keresztet vetett, inge alól kivett és megcsókolt
egy képzelt keresztet.
– Akkor mi értelme volt?!
– A Nagy Kőhíd. Amely a túloldalra visz. Hogy lehet az,
kisasszony, hogy mindennek legyen értelme? Szóval, nem fogta
fel – mondta vontatottan és szomorúan Borja –, mivel is
foglalkoztunk. Hogy miért is másoltuk az életét, a franc se tudja,
kiét… Összegereblyéztünk mindent, ami az emberi szívekben
tükröződött, mérlegeltük a vallomásokat… hiszen bármelyik,
még a kínzás alatt tett vagy a hamis vallomás is valamiből csak
kinőtt! – és csokrot kötöttünk belőlük, a magunk ízlésének
megfelelőt – mindenfelé kiállnak belőle a gombostűk –, és ha
fogjuk, és odaadjuk az embereknek, mindenki összeszurkálja
magát vele. Nekik – Borja körbemutatott az ablakon túlra –, az
élőknek nincs gyakorlatuk, hogyan bánjanak az igazsággal. Az
ember nem tud kormozott üveg nélkül az igazságra nézni.
Minket eltorzítottak a jegyzőkönyvek meg az ilyenek, az ilyenek,
ni… – és Borja, anélkül hogy hátrafordult volna, felém intett. –
Nektek viszont lezárja az agyatokat a tévé meg a csomagolás. Te
is azt követeled, hogy az igazság érvényesüljön, hogy
könnyebben fogyasztható legyen… És a végén lehessen
sírdogálni egy kicsit. Dühös vagy, mert fogalmad sincs, hol
sírhatnál.
– Borisz Antonovics, úgy beszél velem, mint egy idegennel…
Én mindent értek. Én nagyon kedvelem magát… Maga nagyon
közel áll hozzám…
– Sajnálom, ha nem vetted észre… egyre csak a saját
lánysorsodat akartad elrendezni… Mi a színtiszta igazságot
mutattuk meg. Csak azt, hogy mi történt valójában. Nem
eladásra szántuk, nekünk nem kell tőletek semmi, minket mások
tartanak el – és Borja leült egy székre. – Egy lépést sem teszünk
annak érdekében, hogy az igazságot vonzóbbá tegyük, nem
csűrjük-csavarjuk, hogy úgy ugráljon és pörögjön-forogjon, hogy
a hozzád hasonló széplelkek a szájukat táthassák, nevetgéljenek,
és ne tudjanak elaludni tőle. Az igazság a maga tiszta formájában
– ilyen – és Borja megmutatta az üres tenyerét, nézd csak! –
Szürke, érthetetlen, könnyen elpárolog, nehezen jutsz el hozzá,
de könnyen kisajátíthatod – egészében véve nem érdekes. Te
pedig úgy gondolod, ha már egyszer fizettél a jegyért, akkor kell
lennie valahol bejáratnak is, gombnak és bejáratnak! Csak nem
hozzánk. Minket az foglalkoztat, amire nincs szükség. Az idő.
Várjuk a buszt. Ti pedig, orosz emberek… – Borja elhallgatott, és
leereszkedően és keserűen megcsóválta a fejét –, korábban
legalább szerettetek kicsit tapicskolni a vérben… Aztán
kutattatok, tapogatóztatok a sötétben… Most viszont csak
röhögni egyet, meg sumákolni! Senki nincs magában. Te sem
vagy. Nincs múltad, érted? Eltűnt. A jövő még korábban
szertefoszlott. S akkor te sem létezel. Hogyan menekülhetsz?
Úgy, mint mindenki: megváltod a jegyed a csordába. Csak őrizd
meg a blokkot… Nem bírjátok nézni mások halálát, nem akartok
tudomást venni a sajátotokról. – Pedig a halál bármelyik órája –
ha jobban megnézed – tele van rettenetes,
megmagyarázhatatlan részletekkel – nem jó, ha csak egy
pillanatát bámulod mereven. Egy hétköznapi keresztre
feszítésből valahol az isten háta mögött is csinálhatsz…
Gyúrhatsz bármit… Hogy hívnak? Tényleg te vagy az? Valahogy
nem ismerlek meg… Mintha más lett volna az arcod. Veszélyes
figyelemmel kísérteni meg a halált. Ha valaki meghalt, akkor
már minden kimondatott. És ha továbbra is kérdések hangzanak
el, ha valaki megpróbál túlságosan közel menni, akkor a tanúk
elkezdik továbbgondolni, lelkük mélyéről előássák azt, ami nem
történt meg, ami nem volt, a nem-igazságot – és a múlt elkezd
önállóan gondolkodni milliók agyával. Az önállóan gondolkodó
múlt pedig veszélyes, futóhomok, amely mindent elnyel Nem
lehet sokáig nézni rá. Az ügy lezárva. Elmegyünk. Szedd össze a
holmidat. Most mit sírsz? El vagy veszve.
– Alekszandr Naumovics! – fordult a titkárnő az öreghez,
mintha csak azt mondta volna, „mentsen meg!”, és nem mozdult
a helyéről, mintha őrködne, nem hagyta, hogy elmenjek.
Golcman őszen, láztól vörösen, ziláltan, vaksin, mintha túl sok
altatót vett volna be, vagy korán felébresztették volna, csak a
maga világával volt elfoglalva, elhagyott dolgozószobájából új,
hatalmas, bordó, kerekes bőröndöt húzott ki, és egy rántással
meghosszabbította a fogantyúját, majd begombolta vastag,
fekete kabátját:
– Nem érzem jól magam. Minden fölöslegeset kiraktam az
asztalra – kidobja valaki? Megyek. Hívtam taxit. Köszönöm a
prémiumot, mindent megkaptam. Hívj. Mása – szerette volna
megcsókolni, megérinteni, átölelni, de már indulóban volt, a
titkárnő pedig, miközben engem strázsált, csak meredt rá,
próbálta megjegyezni Golcmant, élettelen, idegesen
megborotvált arcát, lehunyt szemét, és közben a tenyerébe
hüppögött. – A lehető legjobbakat kívánom magának – mondta
az öreg, elfordult, és húzni kezdte a bőröndjét. Borja mély hangon
valami operaáriát dünnyögött, felugrott a székről, rohant kinyitni
és megtartani az ajtót, és nem is jött vissza – lement lekísérni az
öreget a taxihoz.

Ezer rubel meg egy üveg vodka: Anasztaszia Vlagyimirovna

Petrovát a Vaganykovói temető tizennégyes parcellájában
temették el. Kicsit izgultam, amint az elinduló halottaskocsi után
néztem, a sártól megtakarított rendszámra – mintha találkára
készült volna; valami felfoghatatlan, érzékelhetetlen anyag
mégiscsak beakadt az ajtóban, egy rongydarab fennakadt egy
szögben, közel leszek hozzá, két méterre – ez lesz a létezése
egyetlen bizonyítéka.
A tizennégyes parcelláról kiderült, hogy egy hatalmas, négyzet
alakú terület a vaganykovói temető régi részén, balra a
bejárattól, olyan sűrűn tele halottakkal, hogy a sírkerítések
között nincs hová lépni; a sírkövek és keresztek összevissza
néztek, a fűbe vagy egymás mögé bújtak. Elképedve
kutatgattam a sírok mentén, mint a tengerparton, és hittem
benne, hogy azonnal megszólít – a nevével vagy a fényképével,
két órán át préselődtem a kerítések között: Petrova, Petrova,
1984 – sehol. Van viszont egy névtelen sír.
Semmi baj. Bementem az irodába. A temetőőrök szobáját egy
tiszta, kék pufajkás ember foglalta el, aki ernyedten terült el a
székén. Olyan halkan beszélt, hogy közel kellett hajoljak, hogy
megértsem lusta suttogását. Hogy találjam meg? Hogyan,
hogyan – menjen… Az archívumukban nincs a sírokról térkép?
Nincs, menjen csak. Van esetleg olyan rész, ahová nyolcvannégy
telén temettek? Nincsen. A temetőőrök nem emlékeznek esetleg
a névre? Több ezer sír van, a két temetőőr pedig körüljáráson
van. Feladhatom.
A hirdetőtábláról elolvastam minden dokumentumot, amelyek
egy rokon eltemetéséhez szükségesek, kivárva, amíg a
„Nyilvántartás”-ban ülő nő egyedül marad.
– Sehogy sem találom – és szánalmas, gyenge, kancsal
mosolyomat megelőztem egy ötszázas odacsúsztatásával. –
Bizonyára nem egyetlen Petrova van ott…
– Petrova – átlapozta a könyvet 1984 decemberéig, és nem
volt rest elővenni egy másikat is. – Együtt van eltemetve
Sztyepanyida Ivanovna Sztyepanovával. Elég nagy, kétszer
kettes sírhely. Itt az szerepel, hogy sírhalom. Keresse a kerítés
nagysága alapján.
A tiszta, kék pufajkás embernek felmutattam egy
százdollárost, mire léggömbként utánam eredt – a tizennégyes
parcellát megfeleztük egymás közt. Én fogom megtalálni.
Átcsörtettem a szúrós kerítések közt… A neveket egyáltalán
nem jegyeztem meg. Sztyepanova? Sztyepanyenko… Csak a
gyermekarcokat jegyeztem meg, a csecsemőkre ránézni se
bírtam, és mintha csak a szomszédasszony felől érdeklődnék,
megkérdeztem egy seprűs őslakost:
– Nem látta Sztyepanovát?
Ő rám ordított:
– Mi az, nekem itt mindenkit ismernem kéne?!
Szemét. Néhány senkinek se kellő kerítéshez oda se lehet
férni, visszamentem az útra, és megjelölve a helyet, a túloldalról
törtem be, úgy lépkedtem a síremlékek fémszélén, mint a
síneken. Hirtelen szólított a felfogadott ember – felemelte a
kezét. Megtalálta.
Szervusz, Taszja.
Három kereszt. Rozsdás kerítés, a kapuja celofánzacskóval van
bekötve. Az agyagdombok mint női mellek sejlenek át a lehullott
levelek habján.
De Olját, a kislányt nem látni. Nyilván egy másik ajtón ment
ki.
Átmásztam a kerítésen, megnyálaztam az ujjam, és
megtisztítottam az utolsó, a legalsó nevet, amelyet már majdnem
elnyelt a föld: Petrova 1984. 12. 02, utolértelek.
Egy senkinek se kellő földdarab. Csak nekem. De észrevettem:
a bokorba ültetett őszirózsák megpróbálták felemelni a fejüket –
mindegyik sírhalmon. A kereszteken műanyag koszorúk. Talán
valaki… De biztosan nem a lánya. Nem Iraida.
Felírtam a föld alatti társbérlet lakóit. SZTYEPANOVÉK (kik
ezek?): Alekszej Nyikolajevics – 1937. június 28., Viktor
Alekszejevics (vagyis az előbbi Sztyepanov fia) – 1969. január
23., Jevgenyija Alekszandrovna – 1953, Sztyepanyida Ivanovna
– 1978. június 7. (a feleségei, vagy kik?), Jevgenyija
Alekszejevna (a lánya) – 1975. április 1., Csuburkov I. M. –
1978. augusztus 10., és a legfrissebb: Kolotyilina, Anna Ivanovna
– 2000. február 14. – kijei ezek Taszja Flamnak?
Még ötszáz rubel az irodába – a sírhely Kolotyilina J. V. nevén
van fenntartva, felhívtam, és már a hangja alapján világos volt: a
család szétszóródott.
– Ki keresi?
– Alekszej Ivanovics Szidorov.
– És ki maga?
– Egy valaki.
– Minek?
Csak.
– Én vagyok. Nasztya nénire csak anyám emlékezhet. Ő ötig
dolgozik.
És sokáig kérette magát, míg hozzá nem tettem: meghálálom.
Szombaton tizenegykor. De semmi gond, az egyszerű emberek
többre emlékeznek a hétköznapi életből.
Szatyorba raktam egy doboz Korkunov bonbont, egy doboz
kávét, egy csomag teát meg egy üveg vodkát, és a Baumanszkaja
metróállomástól gyalog vágtam neki az útnak, a német temetőig,
ott egy kicsit eltévedtem, mert összekevertem a Szoldatszkaja
utcát a közzel, visszafordultam, és közben akaratlanul is eszembe
jutott: hiszen évekkel ezelőtt, tavasszal vagy nyáron itt álltam a
temetővel szemközt a fiammal, a feleségem bement megnézni az
apósom sírját, én pedig megmakacsoltam magam, meg a fiamat
is óvtam, és kint maradtunk, hogy szemközt, a csiricsálé
műanyagvirágvásár közepette megvárjuk, amikor váratlanul
patacsattogás hangzott fel – kislányok pónit vezettek.
Megzizegtettem egy bankót, a fiam felpattant a póni hátára, a
sörényébe színes szalagokat fontak, és mi vidáman távolodtunk
el a bánattól, és sokáig ügettünk, amikor is közölték velünk –
nincs visszaút, nincs körjárat, mi pedig igyekeztünk vissza a
„Medvebocs” feliratú deszkatábla alá – a játszótér nevét most is
– megláttam és felismertem.
Harmadik próbálkozásra sikerült bejutnom a közbe, amely két
„hruscsovkából” állt, földszinti erkélyeik a földhöz értek. Hármas
számú lakás. Vagyis földszinti. A kapukódot elfelejtettem
megkérdezni. Odaszóltam telefonon, a földszinten káromkodva
üvöltöttek egy macskára, és csak azért hallgattak el, mert
megcsörrent a telefon: ez én voltam.
Az anya, Tatyjana Ivanovna, egy tenyeres-talpas, jól
megtermett, terebélyes asszonyság, akinek a fogai összevissza
állnak, leült szemben velem. A tálalószekrény üvege mögött
négyszáz Kinder-tojás játék sorakozott, jó sokba kerülhetett. Én
szó nélkül kiraktam az asztalra, amit hoztam.
– Maga kicsodája Petrovának?
– Alekszej Sztyepanov jómódú ember volt, birtoka volt
Mihnyevóban. A felesége – Nasztya anyja, vagyis Szofja húga
volt. És Alekszejnek volt egy öccse, Alekszandr. Jevgenyija az ő
lánya. Volt még egy Jevgenyija – ő magának Alekszej
Sztyepanovnak a lánya volt. És a szolgálólány, Tatyjana szült
még egy gyereket az úrtól, Viktort, Sztyepanov a fiút elismerte,
és a felesége is megbékélt vele. Viktor tizenhat éves korában
elhagyta a szülői házat. Sztyepanyida Ivanovna az ő felesége.
Sztyosa mama. Az én nagynéném.
Őrület. Meg kell rajztolni a családfát. Szóval, Szofja
Topolszkaja húga, Taszja nagynénje boldogtalan volt: a férje
eredményesen dugta a szolgálólányt.
– Azt beszélik, Petrova unokája öngyilkos lett…
– Olga? Megmérgezte magát.
– Miért?
 – Lehet, hogy az hatott az agyára, hogy rátámadtak a
lépcsőházban… Nasztya mamával viszont nem érintkezett. Olja
tizenhárom éves korától egyedül élt – az anyja férjhez ment, és
kiment külföldre…
Közbevakkantottam:
– Petrovának pedig van egy beteg fia…
– Vaszja?! Túl sok erőt nem pazarolt el rá! A dácsán egy férfi
vigyázott rá, sétált vele, havi kétszáz rubelt kapott érte. Otthon
meg Zsenya mama meg Sztyosa bajlódott vele. Vaszja békés
természetű, hozzánk is elhozták, kavarta a lekvárt. Nasztya
jómódban élt, de nem segített. Sztyosának mindenféle aprósággal
kedveskedett, Sztyosa pedig dajkának ment Burgyenkóba, a
férje őr volt meg házmester, ők a túloldalon, az Uhtomszkij
utcában laktak, aztán elcserélték a lakást, otthagyták az
alkoholista testvért…
Hallgattam még egy darabig, aztán rákérdeztem:
– És Olját miért nem az önök sírhelyén temették el?
– Nem tudom, örömmel vettük volna. Iraida csak akkor került
elő, miután meghalt az anyja. Még csodálkoztunk is rajta: miért
nem Olja mellé temeti?
– Nem emlékszik Olja családnevére? Az évre, amikor
meghalt? Hány éves volt?
– Nem emlékszem… Úgy húsz-harminc évvel ezelőtt…
Egészen fiatal volt még… A családneve pedig Voznyeszenszkaja.
A férje nagyon bánkódott utána.
– A férje?!!
– Sztyosa mama mesélte: magas volt, jóképű, ő ment elöl, és
ráborult a koporsóra. Szanatóriumban volt éppen, amikor Olja
megmérgezte magát. Jól éltek. Olja lakása rámaradt.
A férj. Curko egyetlen unokája, Olga Voznyeszenszkaja
megmérgezte magát, miközben férjnél volt, és a kívülállók
számára boldognak tűnt. A lakása a férjére maradt, vagyis
mindketten be voltak jelentkezve – a Kormányzati Házba?
Petrova és Curko lakásában a kislány nincsen, vagyis mehetek a
Jermolajevszkij közbe, megkeresni a Sz. A. Topolszkaja mama
maradványait.

Kicipeltem a zsákot a papírhalommal (beborítja az embert, ha

egy helyen ült) meg a biztonságosan átkötött, súlyos – mintha
ólomból lennének – dobozokat a katonákkal, mint hadi
tartalékkal a szagtalan, nyirkos utcára. Moszkvában nincsenek
szagok. Még az asztalon álló teli tányérból sem érződik semmi.
Ezért annyira érezhető az égő falevél szaga. Szaga van az
izzadságnak is. Az illatszerfelhőben a nő úgy mozog, mint az
utolsó pénzérme a macskaperselyben. A férfi illatszerszaga úgy
meredezik elő, mint a pénztárcája, mint a pisztolytok, mint a
hímtagja. A hó felfelé szállt. Így szokott ez lenni az ősz közepén: a
hópelyhek, amelyek korán jöttek, bele a számukra idegen időbe,
felfelé szállnak, mintha még nem szoktak volna meg itt. Éppen
csak a világra jöttek, de még nem tudják, hová.
Még arra sem volt időm, hogy felemeljem a kezem – Aljona
már lesett is rám az út túloldalán, a szépségszalon üveg mögé
zárt világa előtt: itt a kocsi, téged várlak. Visszanéztem az iroda
ablakaira – semmi fény, a kulcsokat leadtam, már nincs hová, itt
véget ért az élet, és a fáradtságtól imbolyogva odavonszoltam
magam hozzá, hogy megkérdezzem:
– Te talán maradsz?
– Mi? – Nem hallotta rendesen: a mellettünk elhaladó kocsik
zaja, sietősen előre elkészített mondatai, a pezsgő el kell hogy
durranjon a toronyóra harangjátékáig – levakarhatatlanul rám
tapadt és átölelt. – Ne sajnáld, hogy az ügy lezárult. Egy szigeten
fogunk élni. És nem lesz szükségünk senkire. Szeretlek – és várt,
hogy kimondjam.
Mint akit letartóztattak, behajigáltam a cókmókomat a
csomagtartóba, azon aggódva, hogy a kidöntött fenyőfától nem a
jó irányba fordultam, és vissza kell fordulni, és balrább tartani,
jobb kéz felől hagyni a napot, és Aljonát is otthagyni valahol,
felmentem a szépségszalonba, és megállíthatatlanul a pulthoz
nyomultam – egy elképesztően nagy seggű és szurokfeketére
festett hajú lányhoz:
– Ki volt az a balfék, aki itt állt maga mellett?
– A stylistunk. Ő foglalkozik a fejemmel.
– És ki foglalkozik a többivel? Nem lehetne, hogy én?
Szöszmötölt, firkált valamit, majd átnyújtott egy fecnit, mint
egy blokkot. A telefonszáma és a neve – Tatyjana. Néhány
cirkalmas vonal, amelyet a golyóstoll szára írt le, hogy kihívja a
boldogságot az erdőből.
Kimentünk „rágyújtani”, és a cégtábla alatt taperolni kezdtem.
– Nem kell így… nyúlkálni. Már ma eljöhetsz hozzám. Soha
nem volt semmilyen betegségem.
Miért ne mehetnék? Ő elment elkéredzkedni, én addig néztem
a háztetők közt szürkén folydogáló eget, elfújogattam a
hópihéket, és arra gondoltam: óvszert kéne venni. Első
alkalommal biztos nem fog leszopni. Utálom a gumit. Meg ezeket
a nyavalygásokat: van valamid, amivel védekezhetünk?!
Odakészítve a párna alá. A fóliát a fogaim közt. Az ellenőrzést:
nem mentem-e el? Belém nem jutott semmi? Kidobtad? Jönnek
a hidegek, fordulj vissza… könnyedén és nehezen fordultam
vissza a várakozó kocsi felé, a szélvédőüvegen át, a remegésbe
vagy csillogó pillantásba, amely a halált is magába foglalja, és
elcsodálkoztam – sehol senki; elment, nem várta senki,
kipukkadt; egy másik parkolt oda, egy mocskos kezű, sárga
mellényes, mellén piros jelvényt viselő parkolóőr csábító
intésére.

***

Ömlött az eső, a hideg, téli eső – verte a fejemet, a fejem búbját,

nem hagyta, hogy felnézzek, de nincs is ott hová nézni; a régi,
kétszintes házak fölött, a török építőmunkások munkagödrei
fölött, a lécekből összeeszkábált járdák fölött ugyanolyan sár van,
mint a lábam alatt. Azt követően, hogy ültem és szenvedtem a
Szadovaja körút nappali dugóiban, végigbotorkáltam a
keresztutcákon és a bulváron, négy után nem sokkal nem is
gyorsan, de nem is lassan haladtam a Bolsoj Kozihinszkij utca
jobb oldalán, próbáltam kisilabizálni a házszámokat a bal oldalán.
A Veteránok Tanácsa a huszonhárom szám alatt van, telefonjuk
nincsen, legutóbb fölöslegesen jöttem ide – csak szerdánként,
háromtól ötig fogadnak.
Gazdag házban székelnek. Ácsingóztam a vasajtóval lezárt
lépcsőház előtt. Kattant a zár. Egy itt lakó hölgynek, aki a
gyerekét vitte ki az esőbe, fájdalmasan elfintorodott: vajon kit
enged be?
A Veteránok Tanácsa úgy ülésezett, mint az iskolában: a tanári
asztalnál egy öreg ült, akár egy tanító bácsi, haját katonásan
felfelé és hátrafelé fésülte. Az asztaloknál-padokban idős hölgyek
helyezkedtek el kettesével, dzsekiben, sapkában, kendőben,
kabátban. Csak az arcukat figyeltem, de nem jegyeztem meg
őket, ők pedig úgy néztek rám, mintha ez lett volna számukra a
hét legfontosabb eseménye. Az egyik öregasszony izgatottan
felnevetett, valami efféle intonációval: „Emlékeznek rá,
meséltem róla. Most maguk is mindjárt meglátják!” – valamivel
nyilván megörvendeztettem.
– Olyanokat keresek, akik ismerték Szofja Alekszandrovna
Topolszkaját, aki 1882-ben született. A Jermolajevszkij köz 8-
ban lakott, a 13-as lakásban. A hatvanas évek elején halt meg.
– És miről ennyire nevezetes?
– Semmiről. A Vecsernyaja Moszkvánál dolgozott gépíróként.
– Én a 18. szám alatt lakom. Csak nem ebben a lépcsőházban –
egy beteges arcú asszony, aki az utolsó padban bóbiskolt,
felrezzent, de beszéd közben mintha újra elaludt volna. – Még
emlékszem is rá. Egy kicsit (felfigyeltem). Szőke volt. Alejnyikov
felesége. (Egy hetvenéves asszonyt nehéz szőkének nevezni.
Negyven éven át különváltan élt a férjétől, Flamtól.) Aztán
önálló lakást kapott, és átköltözött a kikötőn túlra, Himkibe. Csak
ha jól emlékszem, nem a 13-as lakásban lakott. És nem a mi
házunkban. A mi házunkban kezdettől fogva ott lakik Galina
Petrovna Potapova (ahány Galinával csak találkoztam
életemben, az mind szemét alak volt). Írja fel a telefonszámát.
Az okmányiroda ajtajában (9. szám, 1. épület) állva először is
felhívtam Topolszkaja egykori lakását, a rendőrség
lakcímnyilvántartásában valami Ovszjankin csillogott azon a
számon.
– Olga Voznyeszenszkaja? Soha. Én nyolcvanban költöztem
ide. És ismerem azokat, akik előttem itt laktak. A férfi már
meghalt. Nem tudok segíteni. – És gyanúsan gyorsan letette.
Az őslakos Potapova telefonját a fia vette fel:
– Hát maga kicsoda? És micsoda? Na?
– Mi – na?
– Nem fog beszélni magával!
Megölöm, saját kezemmel. Mint ahogyan az afféle kiadványok
szerzőit, mint a „Szeresd a fájdalmat.”, „Hogyan tanulhatod meg,
hogy átláss a rokonodon?” Jó lenne egy mazsolás kalács, viszont
indulok az okmányirodába, előre sejtve a kérdéseket: és minek
magának? a rokona? és elhajtanak, folytatják a sugdolózást a
tartózkodási engedélyt meghosszabbítani érkezett
kaukázusiakkal. Kellene adni neki egy ezrest. Vagy inkább csak
egy ötszázast.
Az ügyintéző hölgy egy üvegfal mögött állt, egy járom formájú
ablaknál. Szokatlan. Más okmányirodáknál bemész, és leülsz egy
asztalhoz. Nincsenek sokan. Az ablaknál egy művelt házaspár
próbálta tisztázni, milyen színű az azerbajdzsáni útlevél. Utánam
egy farkasállkapcsú, hervadásnak indult lány állt a sorban,
próbálja elcsaklizni a söpredék férjétől a lakást, türelmetlenül fog
hallgatózni és fintorogni. Szemügyre vettem az ügyintéző
hölgyet: jóindulatú, kerek arc, szemüveg. Folyton mosolyog.
Bekéredzkedjek az irodájába? Meg fog ijedni.
Rám pillantott. Én elhallgattam, és elmosolyodtam, ő is.
Megmutattam neki a vastag papíron lévő szürke fényképet:
 – Keresem ennek a nőnek a sírját a vagyankovói temetőben.
Mellette temették el a nagyanyámat. Sehogy se találom. Nem
nézné meg a lakónyilvántartásban a halála évét, meg hogy kivel
együtt volt bejelentve a Jermolajevszkij köz 18-ba? – a fénykép
alól az ügyintéző asztalára csusszant egy ötszázas is.
A hölgy elment lapozgatni. Mindjárt azt fogja mondani: 1962-
ben halt meg, az unokájával és annak férjével élt együtt,
bizonyos… Az első tanú beazonosítva. Hátranéztem a
rosszindulatú lányra, aki éppen az irhabundája kapucniját
igazgatta, és tekintetével értésemre adta, hogy tudja, mennyit
érek: szart sem.
Az ügyintéző hölgy szerényen manikűrözött ujja végigfutott a
családnevek, apai nevek, keresztnevek lila tintás hínárján:
– Nincs szerencséje. Topolszkaja 1956-ban jó egészségnek
örvendve elköltözött tőlünk. Amikor a házat renoválni kezdték.
Egyedül élt, társbérletben. A 7. Parkovaja 43-ba költözött.
Újra a Veteránok Tanácsa, az okmányiroda… Az élet egy
elcsócsált szelete.
– És az emberek? Azok, akik egy társbérletben laktak vele.
Azok hová lettek?
– Ők is idősek voltak. Kilencszázkettes születésűek. Már rég
meghaltak, egyedülállóak voltak – az ügyintéző hölgy
abbahagyta a mosolygást, és pillantása elkomorult. – De minek
ők magának?
Menni kell. Venni egy darab kenyeret meg kolbászt. Olga
Voznyeszenszkaja férje utolsó napjait éli békében Moszkva
tizenötmillió lakosa között; érzem, mi a gyengém a
keresgélésben, és de folyvást érzem az erőt is, amely vezet – a
láthatatlan karok összefonódnak, és ő válaszolni fog néhány
kérdésre.
Az utóbbi időben este hétkor mindig leragad a szemem, ha
pedig éjjel fekszem le, minden zavar; nem szeretek olvasni –
csupa kitaláció, a tévében – női foci, kimegyek az erkélyre, és
egy összecsukható széken ülve bámulom a szemközti ház
ablakait, ha az udvaron nem innának és kornyikálnának azok a
trógerek, ha a homokozóból nem lövöldöznének tűzijátékot a
Kínai Népköztársaság tiszteletére, feljutva vele egészen a
tizenkettedik emelet szintjéig, és az anyukák nem ülnének a
sötét hálószobákban, és fognák be csemetéik fülét. Ki az?
Csöngettek. Rejtőzködtem, alig lélegeztem, újra csöngettek, de
nem erőszakosan, valahogy úgy, hogy „várnak még egy kicsit, és
elmennek”; odaóvakodtam a kukucskálóhoz, és elpirultam a rám
törő szégyentől, a saját neszezésemtől, a szemetesvödör alatt
futó bogarak surrogásától.
– Jó estét. Ki van kapcsolva a telefonja.
A titkárnő átlépte a küszöböt, szégyellt alaposabban benézni,
megpróbálta levetni a cipőjét, megtalálni a fogast, én pedig,
érkezése olyan váratlan volt, hogy rettenetesen elveszettnek
éreztem magam, attól is, ahogy hivatali páncél nélkül,
otthoniasan kinéztem, felkészületlen voltam, pállott, savanyú
szagú, a csípések nyomai szabadon látszottak, és attól, hogy az
izzók is pont kiégtek – kialvatlanul hallgattam, nem tudva: hová?
–, és hogy megnyugodjak, leültem a földre, hátamat a falnak
vetve, tele apró szenvedésekkel, ráadásul mezítláb!
– Nem ég a villany? – kattintgatta a műanyag kapcsolót. –
Maga itt él?
– Igen.
– De hiszen itt nincs semmi… Csak az üres szoba. Min alszik?
Hol tartja a ruháit? – A munka befejeződött, őt elbocsátották. A
titkárnőnek jogában állt kérdéseket feltenni. – Borisz Antonovics
adta meg a címét… Álldogáltam a lépcsőház előtt, összefagytam,
nem tudtam a kapukódot, sokáig nem jött ki senki. – Odasétált
az erkélyhez: mit látok, amikor… átszelte a parkettacsíkokat, és
ő is leült, nem ért hozzám, de közelre – összezárt, hegyes térde
kiáll a szoknya alól.
Ültünk egymás mellett, mintha megegyeztünk volna, hogy
majd így találkozunk minden éjjel, és elbeszélgetünk, találunk
közös témákat. Nem bírtam összeszedni magam és hazudni,
szerepet játszani, csak ültem, akár egy kisgyerek, aki az első
emberben, akivel találkozik, a megmentőt látja, aki felé csak
nyújtania kell a kezét, és sírni, ám a kezem hirtelen lehullott,
magam mellé – bánatomban? esetleg mégiscsak fontos? vagy
keressem, hogyan könnyítsek a lelkemen?
– Aljona elment – és mutattam neki, hogy a szívem majd
megszakadt.
– Tudom. – És forró szenvedéllyel, miközben próbálta
bűntudatosan leplezni örömét, hozzátette: – Bármire képes volt
magáért. – Nem tetszett neki, hogy megvetően megráztam a
fejem. – Szerette?
– Igen.
Tűrte, majd:
– Akkor miért kínozta?
Szerette volna, ha valamit… Például: és ki mondta magának,
hogy a szerelem az, amikor semmi nem fáj? A szerelem az,
amikor nem gondolsz a halálra. Jó és fájdalmas. Édes és
fájdalmas. Félelmetes és fájdalmas. Amikor fáj az ember keze,
ujja, szeme, fáj az emlékezete az emlékek szorításában, fáj a
város, fájnak az utcák, a házak, a trolibuszjáratok, fáj az idő: a
hónapok, a napok, némely órák jobban, mint a többi.
– Nem élhet itt. Ebben az ürességben. Egyszerűen csak nem
szeretné, hogy megtudjam, mi kedves magának, hogy milyen az
otthona. Bocsásson meg, de nem tűnik boldognak. Mit csinált
régebben? Borisz Antonovics azt mondta, de erről nyilván nem
szabad, ugye?, hogy maga az FSzB-nél volt, aztán segítettek
valami egyetemistáknak kikeveredni valami szektából?
– Természetesen nem. Ezt mind csak kitaláltam.
– Minek?!
– Valamivel el kellett kezdenem.
A titkárnő felsóhajtott, és ellenségesen megkérdezte:
– És mit talált még ki? Kit talált még ki? Reggel kipakolja a
hadseregét, és arra gondol: te még élhetsz, te viszont már éltél
eleget?! Jobb lett volna, ha nem mondja. Most egész idő alatt
erre fogok gondolni!
– Borisz Antonovics mondott még valamit?
– Miért van egyedül?
– Nem vagyok egyedül. Sosem voltam egyedül. Olyan korán
megnősültem, hogy nem emlékszem arra, amikor nőtlen voltam.
Ezért aztán sose keféltem tiszta lelkiismerettel, már
szokásommá vált.
– Maga nős? – lepődött meg. – Ki a felesége?
– Egy öregasszony.
– Történt vele… valami? Hiszen itt nincsen.
– De itt van – és körbejárattam a fejem a sötétben, az ablakon
át beszűrődő fény foltjain – hová is tettem? Mindig magamnál
hordom. Itt kell lennie… De hol? Á, feltettem tölteni.
Mobiltelefonná változott. Így kényelmes. Ha akarunk, beszélünk.
Ha akarom, felhívom. Ha ő hív, megjelenik a kijelzőn, hogy
„feleség”… És felveszem. Ha nem akarom, akkor nem fogadott
marad. A profilképek közt ott a fényképe. Majd később
megmutatom, de hiszen maga látta is, a munkahelyemen mindig
a vezetékest használom…
Üldögéltünk még, de ő unta:
– Most mindennek vége. Úgy képzeltem: ha mindennek vége
lesz, bulit csapunk! És mindenki csupa öröm lesz… Most viszont
még félelmetesebb.
– Miért? Mert mindent kiraktunk, úgy, ahogy volt, és kiderült,
hogy egyetlen szó sem igaz?
– Nem tudom. Félelmetes. Valahogy másként kellett volna
végződnie – hirtelen felém fordult, a haja csiklandozott. – Most,
amikor kettesben maradtunk, és éjszaka van, nem látom az
arcodat, megtennéd, hogy – egyetlenegyszer! – elmondod azt,
amire valójában gondolsz?
Mindent abbahagytam, mihelyt a távolban világos lett: a
futball, a trombitálás, a fényképezés, az ólomkatonák gyűjtése –
semmiben sem mélyedtem el, semmit nem vettem a kezembe;
kicsi voltam, de fiatal nem. Nem jött össze. Nem volt semmiféle
szenvedélyes erő, hogy megismerjem a világot. Miért alakult
így? Semmi tévelygés, szenvedély és erős, egész életre szóló
vágy. Minden a paraszti fegyelem és a hamarosan közeli halál
tudatának keretei között.
– A következtetések levonását nem bízták ránk. Elvégeztük a
felderítést, és visszajöttünk a frontvonalon. Borja minden
elmagyarázott neked.
– Nem hiszek egyikőtöknek sem. Csak Alekszandr Naumovics
jó ember, ő viszont hallgatott.
– Igen? – Mit tudsz te róla, kislány… – A holttesteket elsőként
a rendőrök látták meg. Nem tudták, kik, mik, kinek a
gyermekei… Tapasztalt, életismerő emberei az igazságnak, és
mindennap látnak halottakat… Én csak az ilyenekben hiszek. A
rendőrség azonnal leírta: a fiú – öngyilkos lett. Miért? A
rendőrség a legapróbb részletekig áttanulmányozza a tetthelyet,
külön fejezet náluk – a dokumentumok… Kiforgatnak minden
zsebet, hogy megállapítsák a személyazonosságot. Nyilván
felfigyeltek a füstudvarra is, a közvetlen közelről leadott lövés
jellegzetes nyomára. Vagyis maradtak a bőrön olyan sérülések,
ahogy általában írni szokták, amelyek „a lövés kiegészítő
tényezőitől” keletkeztek – a bőrbe beleégett puskapor, a fegyver
csőszájának lenyomata – még a pisztoly célgömbjét is beleégetik
a halántékba a kiáramló lőporgázok… Ez pontos képet ad az
öngyilkos lövésről.
– De a rendőrség nem találta meg a pisztolyt.
– Előfordulhat, hogy siettükben nem vették észre azonnal,
amíg a holttesteket forgatták – lehet, hogy fegyver leesett a
lépcsőről…
– Hát azt, hogy Nyinát tarkón lőtték?
– Ezt sem vették észre. A sebcsatorna iránya, „balról jobbra,
lentről felfelé, hátrafelé”, éppen a legelterjedtebb az érzelmi
alapú gyilkosságoknál, amelyeket féltékenységből vagy
bosszúból követnek el. A gyilkos gyakorlatilag az áldozat előtt
helyezkedik el, aki viszont ösztönösen jobbra fordítja a fejét a
lövés elől…
– És az, hogy Sahurin zsebre tette a kezét?
– A bal kezét. Az izgalom szélsőséges foka. A keze remegett,
rángatózott. Ezért zsebre dugta, hogy rögzítse. Ha rálőttek volna,
a fiú megpróbált volna védekezni, és a kezét szabadon tartotta
volna. Gyerekek. A halált még nem fogják fel teljesen… Úgy
érzik, semmi rossz sem történhet velük, lehetetlen, hogy
megszűnjenek létezni; úgy érzik: a halál után úgyis minden
előttük áll még, a jövőjük, az öngyilkosság pedig csak egy módja
annak, hogy közöljenek valamit a világgal, és meghallják a választ
rá – összerezzentem, és összehúztam magam, mert rázott a
hideg, a titkárnő ijedten megragadta a kezem. – A kamaszok
öngyilkossága pontosan így zajlik le. A döntés gyorsan
megszületik, és azonnal valósággá is válik.
– Miért tisztította meg Vano a pisztolyt?
– Kisfiú volt még. El akarta titkolni, félt az apjától, de az is
lehet, hogy megszokásból – azoknál az embereknél, akik gyakran
használnak fegyvert, reflexszinten kialakul, hogy lövés után meg
kell tisztítani a fegyvert. Minden kérdésre van válasz.
A titkárnő megszorította és elengedte a kezem, és dühös lett
magára:
– Milyen hülye vagyok! Mennyire hittem nektek… Olyan
őszintén és ügyesen feltártatok mindent, ami június harmadikán
történt… Úgy… megmutattátok, hogy minden hazugság. Pedig
minden… Ti magatok is hazudtatok, és Mikojannak az egészhez
semmi köze…
– Az is lehet, hogy ő volt…
– Miért kínzol?! Ő! Nem ő! Megint ő! – Felállt, hogy
mihamarabb elmenjen, egyedül maradjon, és gondolkodhasson
ott, ahol rendszerint alszik, és ahol ma nem tud elaludni. –
Neked, személyesen, tényleg mindegy?! Igen, téged ideküldtek,
neked megmondták… De neked, személy szerint: mindegy, ki öl
meg egy élő embert? Akkor, ott, a hídon? Az a lány élhetett
volna még hatvan évet!
 – Ez engem nem hat meg. A lényeg elveszett, az apróságok
pedig… Nekünk azt a feladatot adták, hogy mindenkit
meghallgassunk – te se aggódsz akkor, amikor számítógépen
játszol… Lősz, rád is lőnek. Életeket vesztesz. Fájhat ettől a
szíved?
– És te… Csak ennyi? Ennek érdekében – hét évet?… Ennyi,
amit akartál?!
Mit akartam én? Hogy valaki közülük szembejöjjön velem a
leszálló ködből. Szerettem volna itt tartani még Petrovát,
Nasztyát, Flamot – de ő nem akart öregasszony lenni, megőrizte
fiatalnak a szemét, az erejét, a csábítás mechanizmusát,
megnyomta a „nyomtalanul eltűnni” gombot, és nem hagyott
hátra öregkori, könnyes szemű fotót, félőrült vallomásait az
ápolónőknek, akik jönnek, hogy kivigyék alóla a szart. Azt
akartam, hogy… Meg akarok halni. De úgy, hogy közben életben
maradjak. Eltűnni, de nem ebből az életből. Oda, ahol nincs halál.
Életben maradni, de közben meghalni.
– Levetkőztesselek? Vagy valami más terved van? Biztosan
van valami terved. Hogyan tovább?…
Felugrott, és irány az ajtó – rángatta a kilincseket, próbálta a
zárakat.
– Hiszen tudhatod: bezártam az ajtót. És a te terved az, hogy
hívj: „nyisd ki, engedj ki…”, és sírj egyet sértődötten a sötét
folyosón… Hogy megöleljelek…
– Nem!
– Hogy vigasztaljalak, mondjam, hogy milyen jól dolgoztál,
mennyire hiányzol… Különösen most. Hogy simogassalak. És
akkor te is megölelsz, aztán megmondod, miért jöttél, és mit
akarsz. Kevés maradt hátra, nem akarok játszani. Mit mondott
még Borisz Antonovics?
Olyan sokára válaszolt, hogy már azt hittem, egy szót sem
szól:
– Hogy maga nem áll meg. Kivárja, míg mindenki szétszéled,
elhagyja, és akkor egyedül megy tovább.
 – Még.
– És hogy ez veszélyes. Minden, ami összefüggésben áll azzal a
nővel, Anasztaszia Petrovával, veszélyes. Hogy ez látszik már a
szeretői és férjei sorsából is. És azt is mondta még, de már nem
erről a nőről, hanem valami másról: ő mindenképpen
erősebbnek fog bizonyulni, és jobb, ha erről nem próbál
meggyőződni, és közben reménykedni. Úgy gondolja, nem hoz
onnan semmit. Ha elindul. Hát, nagyjából ennyi.
– És nyilván mesélt még valamit rólam…
– Borja jó ember. Nem akart nekem fájdalmat okozni… Hogy…
ne jöjjek ide magához.
– És megadta a címet.
– Nem azért, hogy ne jöjjek, hanem hogy ne maradjak itt…
Hogy ne keressem magát… ott – kezében végre előkerült egy
papír. – Elmentem a Kormányzati Házba, beszéltem a
szomszédokkal… Mindenki azt mondja: Olja
Voznyeszenszkakjára nagyon büszkén emlékeznek… Petrova
vett neki egy s más iskolai holmit, Olja pedig mindennek örült:
Nasztya mama, pont erre van szükségem! Az idegen nyelvek
főiskoláján tanult. Otthagyta, amikor beleszeretett Vlagyiszlav
R-ovba. Másvalakihez készült hozzámenni, de végzett magával.
Olja az anyjával nem élt együtt – Iraida Petrovna sok időt töltött
külföldön. A sírja fölött Petrova azt mondta: „Olja élhetett volna
még hatvan évet.” – És nem várva meg a
köszönetnyilvánításokat és a lázas kérdéseket, elmondta még ezt
is: – Elmentem az idegen nyelvek főiskolájára is, és meggyőztem
a tanulmányi osztályt, hogy mutassák meg nekem egy pillanatra
Voznyeszenszkaja aktáját. Mindaz, amit kiírtam – valamiért a
földre dobtam, hogy ne kerüljek közel hozzá. – Jól van.
Megpróbálom tisztességesen: szóval, hívjon, ha valamiben tudok
még… Magával akarok lenni. Nem akarom, hogy maga egyedül
maradjon… Nem félek semmitől. Mindenre hajlandó vagyok, ha
magának ez kell. Csak ne csapjon be.
A léptei elhaltak, és belevesztek a lépcsőház ajtajának
dübörgésébe, én megtaláltam a mobilomat, és megvilágítottam
az első jól kivehető nyomot, egy elfutó, fiatal láb keskeny
nyomát: Voznyeszenszkaja Olga Petrovna (az apja: Pjotr
Voznyeszenszkij – ki ez? és ott van még egy Pjotr nagyapa,
meg a nagymama, Petrova), 1953. március 6-án született,
elvégezte a Frunze kerület 122-es számú iskoláját. 1973 telén
(tizenkilenc éves volt, tessék, ekkor jelent meg R-ov)
tanulmányi szünetet kér egészségügyi okok miatt szeptemberig.
Nappali tagozaton kezdte, és (már megint) egészségügyi okok
miatt átment estire. 1975 decembere – határozat arról, hogy
törlik a negyedik évfolyamról (a halála körülbelüli időpontja
megállapítást nyert, teljes huszonkét évet élt, amibe belefért
egy férj meg egy viszonzatlan szerelem), bejelentve:
Zsoltovszkij utca (na tessék, ez ma Jermolajevszkij köz) 10.
szám (a dédanyja, Topolszkaja pedig a 8-ban, minden
fölösleges volt! Olját az apja szüleihez jelentették be?), 27-es
lakás. A házasságkötés nyomán megváltoztatta a családnevét
Ovszjanyikovára (ezek szerint valami Ovszjanyikov volt a
férj…) – figyelmesebben átolvastam azt is, ami hiányzott – és
most megkerült: Olga Petrovna Voznyeszenszkaja a zsarnok
hivatalos halálának másnapján született, nem hagyva, hogy a
szál megszakadjon, és még egy tartóoszloppal alátámasztotta a
Nagy Kőhíd ívét.
A huszonegyes számú házban a telefon-nyilvántartás szerint
Ovszjanyikov nem létezik.
Kedd, szerda – négytől hétig, újra elvánszorogtam az
okmányirodába, sajnálkozva: korábban a nagymama sírjáról
hantáztam, most meg szükségem lett a szemben lévő házból egy
öngyilkos nőre; még egy ötszázas? És ha kihívják a rendőrséget?
A rendőrségnek – száz dollár; és azt mondom majd: őrült
vagyok, e kis utca történelmét tanulmányozom; és felvidultam: a
lakcímnyilvántartónak más a címe, Krasznaja Presznya 26.; de
egyszerűen csak átköltöztek, és a már ismert mosoly várta az
érdeklődőket a nyolcas ablakban. Beálltam a sorba, utánam nem
volt senki, odajöttek, kérdezősködtek, de sorba nem álltak, tiszta
víz a lábam, alig alszom, nem gondoltam ki semmit; az ügyintéző
hölgy már nem mosolygott rám többé; bedugtam neki a papírt –
„cím-név” – meg a pénzt:
– Keresek valakit. Hová költözött? Miért kell mindent
megmagyaráznom?! Legyen inkább maga figyelmesebb.
– Egy hét múlva.
Egy hét múlva:
– Voznyeszenszkaja Ovszjanyikovára változtatta a
családnevét, tudja? 1972-ben átköltözött a Kuusinen utcára, a 9.
szám alá.
– Egyedül? Nincs ott a férje keresztneve és apai neve?
Nincs.
A Kuusinen utcán az adatbázisban bizonyos Levina A. Sz.
szerepelt – hol van akkor Ovszjanyikov?!! – Olja továbbköltözött
volna? Milyen lakást hagyott a férjére? És ha tévedtek a szegény
rokonok?… Habár mindabban, aminek köze van lakáshoz meg
köves fülbevalókhoz, a szegény rokonok sosem tévednek –
elszántan telefonáltam, és egy durva, vad torokhang szólalt meg
– csak nem adták ki illegálisan a lakást, ők meg ülnek hatszáz
négyzetméteren, sose jutok el hozzájuk.
– Erre a címre Voznyeszenszkaja Olga Petrovna volt
bejelentve. Nem hallotta ezt a nevet?
– A férje vagyok.
Éreztem: megdicsőül – az, ami nem történik meg senkivel,
megtörténik vele, az életére szükség van, ezen az estén
emlékezni fog mindenre a halálig, velem együtt.
– A férje vagyok. Alekszej Alekszejevics.
– Anyagot gyűjtök Olga Petrovna családjáról, egy múzeum
számára… Szeretnék találkozni önnel. Néhány kérdés, nem tart
sokáig… Hol felelne meg önnek?
– Akkor lehet a lakásban, nézze meg, Olja hol… írja.
Első emelet, legfelső gomb, a kód… Igyekeztem én, már előre
érezve: fölösleges, de örömömben hibát követtem el –
megadtam a telefonszámomat, de ő megkért rá, nem
ijeszthettem el, nehéz egyedül ásni, és vasárnap (két órával a…)
Ovszjanyikov felhívott:
– Szasa (hogy a fenébe lennék én neked Szasa?!)? Először is
(ez a szemét, a fontos dolgot „másodszorira tartogatta,
felhívott valakit, megtanácskozta az ő A. Sz. Levinájával, egész
éjjel forgolódott), vendégek érkeztek hozzám Kijevből, sokan
vagyunk a lakásban… Másodszor, olyan keveset tudtam (ó, én
barom… ó én…)
Élénken és ízesen tiltakoztam, próbáltam valamibe
belekapaszkodni. Hívjon fel később, elseje után – és tíz nap
múlva:
– Találkozni akartunk.
És ekkor már durván válaszolt:
– Maga akart találkozni. Nekem nincs mit mondanom.
– Tíz percre csak. Bárhol. Küldök magáért kocsit. Nem kell
mesélnie semmit. Csak meghallgat, és azt mondja: ez igaz, emez
pedig…
– Nem.
– Van ideje egy telefonbeszélgetésre? – Hiszen félelmetes is,
de érdekes is, hogy előbányásztam…
– Már beszélünk.

***

– Olja a nagymamája, Margarita Mihajlovna Voznyeszenszkaja,

becenevén Muca lakásában lakott. A nagymama a Vecsernyaja
Moszkvánál dolgozott (mint Petrova anyja, Topolszkaja is –
vajon ismerték egymást?), Olja apja jogász volt, meghalt. Olját
megviselte a szülei válása, és látni se akarta az apját.
– És a másik nagymamával, Petrovával találkozott?
– Nasztya mama. Magas, hajlott hátú öregasszony volt,
olyasmi, mint Anna Ahmatova. A fényképeken meg az
olajfestményeken igazán nagyszerű asszony. Tudom, hogy a
férjével Japánban ismerkedett meg. Vagy Kínában? Mindenki
azt mondja, hogy alacsony volt? Egyforma magasak voltunk, én
pedig százhetvenhat centi vagyok. Vaszja? Nem őrjöngött. Olyan
volt, mint Forrest Gump. Olyan tüsihajú. Művelt volt, mint egy
enciklopédia. Kitűnő emlékezőtehetsége volt. Kiválóan sakkozott.
– Mikor házasodtak össze?
– Hetvenegyben. És fél év múlva elváltunk. Kimentem
külföldre dolgozni…
– Nem sokáig éltek együtt, ez összefüggésben állt valamilyen…
konfliktussal?
– Nem, csak a kiutazásommal. Kimentem három évre
külföldre, neki pedig utánam kellett volna jönnie. De valami
történt ott velük.
– A felesége…
– Nagyon szerette a klasszikus zenét. Mahlert. A festészetet.
Például Glazunovot. Olyan komoly lány volt… Hogy mi akart
lenni? Nyilván tanár. Elváltunk, én elutaztam, és többé nem
álltunk kapcsolatban egymással. Hét évvel idősebb vagyok nála.
– A válás után találkoztak még?
(Mintha a sötétben nekiütközött volna valami súlyos
tárgynak:)
– Igen.
– Azt mondják, a temetésen a koporsót a férje követte…
– Nem volt ott semmiféle férj. Én voltam.
– Az apja elment a temetésére?
– Igen. És minden héten kijárt a temetőbe!
– Olja szép volt?
(Hirtelen elérzékenyült:)
– Nagyon…
– Mint a nagymamája?
– Nem! Másképpen.
– Mikor halt meg?
– 1975 decemberében.
 – A halála valami… betegség miatt következett be?
(Sietősen és fukaron rávágta:)
– Igen.
– A Szklifoszovszkij klinikán feküdt a halála előtt?
– Igen, agyrázkódása volt (ennyi, előjött a rég kidolgozott
hazugság, hogy minél hamarabb befejezzük).
– Baleset? Elesett?
– Igen. Leesett az ablakpárkányról.
– Az ablakpárkányról?
– Igen. Pucolta az ablakot. Beütötte a fejét a parkettába.
– Nekem viszont meséltek valami viszonzatlan szerelemről
egy zenész iránt…
– Nem akarok erre emlékezni. Bocsásson meg. Nagyon mély
ez a seb.
Minden elcsöndesedett, én pedig szemlélődtem: az első betűk,
vonások, a sírfelirat csontvázát benövő hús, úgy látszik, Alekszej
Alekszejevics Ovszjanyikov – milyen puha név – kikapcsolt, és
megint nem lesz kivel erről beszélnie.
Egy ismeretlen számról hívtak, Aljona előbb belesikoltott
(„boldogság, elragadtatottság”), aztán „tuc!”, „tuc!” zene.
– Részeg vagyok – közölte egy játék baba basszushangján,
aztán felvisított, valószínűleg az oldalára dőlt, miközben
megpróbált kisiklani valakinek a kezei közül. – Várj. –
Ajtócsapódás, vízcsobogás, a zenét túlharsogva valakinek
odakiáltott: – Vitalik, melyik törülközőt használhatom? –
Suhogás, sistergés, a telefon a fül számára kellemetlenül,
keményen nekiverődött valaminek. – Milyen csodálatos, amikor
a nappaliban selymesre dörzsölik a testedet… – Aljona
dorombolt hozzá, lefeküdt valahová. – Ülsz? A sötétben? – És
egy kipróbált, közös titkokat őrző barátnő hangján: – Vársz
valakit? Milyen? Dundi? Ne szomorkodj, kedve-es! Megyek
Spanyolországba! Én itt… Összejöttem egy… pimasz fráterrel! –
És felkacagott, próbált elhessegetni valakit, tenyerével valakinek
a meztelen bőrét paskolta, és az utolsó pillanatban még beszúrta:
– Szia! Ha nem menne senki, csináld magad!
Miért ijedt meg Ovszjanyikov? Felesége, akivel rövid ideig
tartott a házassága, öngyilkos lett. Azóta eltelt harminc év. Most
hatvan éves. Hogyan él? Mi élteti? Meg akarja-e sokáig őrizni a
felesége emlékét? Szeretne-e tőlem több, hitelesebb és
részletesebb emléket kapni, vagy fél a fájdalomtól – a kitisztult
emlékezet, mint a szűk cipő, szorít, véresre töri a lábat, jár és sír
az ember, mindennap; vagy ahogyan a korcsok fejezik ki
magukat, ad neki valami „tiszta bánatot” – minden attól függ,
milyen lapokkal szállt ki a játékból ez a túlságosan is „puha név”.
Habár ha könnyedebben vesszük a dolgot: mi jó származik A.
A. OVSZJANYIKOVNAK ebből a történetből: fiatal felesége úgy
beleszeretett valakibe, hogy „nem tudott nélküle élni”.
Álltam a szoba közepén, hallgatóztam, és gyorsan felöltöztem.
Golcman úgy nyitotta ki az ajtót, hogy meg sem kérdezte, „ki
az?”, szinte azonnal, mintha a kaputelefon mellett aludt volna, és
fáradtságtól gyötört arccal várt a lift előtt.
– Miért nem alszik? – A küszöbnél átléptem két táskát: a
dácsára? – Rosszul érzem magam. Minden rendben van, csak
valahogy olyan nyugtalan vagyok… Nem bírok elaludni.
Alekszandr Naumovics, elüldögélhetek itt az éjszaka? Feküdjön
csak le, én majd eltévézgetek a konyhában…
Kinyitottam az ablakot: az Unyiverszityetszkij sugárúton a
kocsik surrogva húztak el, alacsonyan, mint a föld feletti téli szél.
– Felugrott hozzám Aljona. Úgy látszik, azt hiszi, hogy nem
csak a munkáról beszélgetünk! És egy jóképű, magas pasassal
érkezett! Drága kocsin! És egész idő alatt nevetgélt!
Bekapcsoltam a tévét, egy bűnözőkről szóló film ment benne,
levettem a hangot: két csinos prostit visznek be egy fényűző
hotelbe, hogy kiszolgálják a bandavezért. A bandavezér
testőreivel várja a hallban a lányokat. Fura alakok figyelik őket,
fülükből zsinór lóg ki, társaik az alagsorban egy monitoron nézik
a hall videokameráinak felvételét. A bandavezér mustrálja a
csajokat (az egyik tényleg prosti, a másik mintha zavarban lenne,
vagy fél, vagy most kezdi a szakmát), édesen cuppog (nem élhet
nélküle), és felviszi őket a szobájába: márvány, oszlopok, és be a
baldachin alá. Az, amelyik tényleg prosti, szebb, a mellét
masszírozza, a másik pedig suttog hozzá… A bandavezér elengedi
a testőrséget, és elterül a kifutópálya méretű ágyon, a lábát
szétveti: gyerünk, vetkőzzetek le… A prosti lökdösi a barátnőjét:
na, bátrabban! – és elkezdi kigombolni tenyérnyi kabátkáját,
amely alatt nyilván csak fehérnemű van – összerezzentem, és
kikapcsoltam a tévét: visszajött Golcman.
– Befekszem a kórházba.
– Mi történt?
– Az, amit akkor elmeséltem.
– De hisz legutóbb azt mondta, minden rendben van!
– Azt mondták, de emlékszel… el kellett mennem a központi
klinikára, és ott azzal a japán műszerrel… Épp tegnap. Más
testhelyzetben, fekve. Nem volt túl fájdalmas… De mindegy, fel
kellett készülni rá, három litert meg kellett inni ebből a…
vacakból, reggel nem szabad se inni, se enni… Olyan gyenge
vagyok – és elhallgatott, mintha mindent elmondott volna.
– Na és?
– Aki megvizsgált, azt mondta: sürgősen kórházba kell
vonulnia. Polipja van. Ki kell venni.
Golcman kellemetlenül és idegesítően hallgatott minden válasz
után.
– De miért sürgősen? Menjen el a fiához, pihenje ki magát. És
majd aztán.
– Kértem. Hogy őszig. Dolgoznom kellene az odesszai földalatti
mozgalmon. Ő meg azt mondja: nem, sok vért veszít. Alacsony a
hemoglobinszint. Ettől olyan gyenge. A hasi fájdalom pedig
erősödni fog. És még azt is megkérdezte: van-e valaki, aki
ápoljon. De azt mondta: nem kell hosszú időre. – És Golcman
kirakta az utolsó téglát is az asztalra: – Az onkológiai gondozóban
fogják csinálni.
– Emiatt ilyen rosszkedvű? De hát a polip az nem… Az nem
rosszindulatú. Vagyishogy a sebészek azt egyszerűen csak…
Látogatni fogjuk. Csak hívjon fel, hogy hol.
Golcman tekintetemet kerülve felállt, és – teát főzött.
Nehezen, megfontoltan mozgott, mintha súlyos hátizsákot cipelt
volna hegynek felfelé.
– Mit fogsz csinálni? – Nem azt kérdezte: „mit csinálsz?”
– Mikor? – vettem el tőle a forró csészét, és próbáltam
mosolyogni.
– Úgy egyáltalán.
– Öregedni fogok. – Aztán komolyabban előadtam: – Ha lesz
pénzem, áttérek a prostikra. Ha nem lesz, elhelyezkedek
újságárusnak az alujáróba a Kijevszkajára, ahol a körvonal
keresztezi az egyik átlós metróvonalat – ott meredek a lépcső, és
állandóan huzat van: nyáron fellebbenti a lányok szoknyáját, és
ha ül az ember egy széken a stand mögött, és felfelé néz…

A kocsiban a rádió azt mondta: „Az élet nem más, mint a

fehérjetestek létformája”, egy grúz sofőr vitt, aki teleaggatta az
utasteret ikonokkal, a rendőrség meggyőzése érdekében, hogy ő
nem muzulmán, és a hitelesség kedvéért a hátsó ülésre kiterített
egy háromszárnyas, összecsukható ikont. Megint
Vaganykovóban vagyok, mindjárt itt a húsvét, mindenkinél
csokrok, tavaszi napsütés, a trombitás Gábriel arkangyal ajkához
emeli hangszerét, ha tisztességesebb kinézetű látogatót vesz
észre.
A kőbe faragott banditákat, vegyítve a kőbe faragott
hírességekkel, jókedvű és már inaktív emberek szemlélgetik,
úgy, mintha a temetőben csak olyanok feküdnének, akiknek nem
volt szerencséjük. A titkárnő a krematórium előtt állt, azok
között, akik várták a fekete fejkendősök kórusát, jól tartotta
magát, csak egy pillanatra ért volna kezével az arcához, sehol egy
könnycsepp, az asztalra kiöntött vizet már felnyalta a szél.
– Maga boldog?
Furán csóválta a fejét: nem – és az arca ismét szétfolyt,
megremegett a kéreg, amely az élőt, a lélek felszínét takarta:
– Minden jól alakult. Csak néhány dolog nem valósult meg.
– A szerelem meg az érdekes munka.
– Eltalálta.
– Mint mindenkinek. – Csillogó és zizegő csomagolásban
csokrokat vittek el mellettünk, motoros tehertriciklivel
elhervadt koszorúkat szállítottak. – Szerettem volna látni magát
liftben. – A liftben az ember elcsendesedik, mintha
fényképezkedésre, hosszabbításra készülne, már nem játszik
örökösen szerepet. – Hogy hívják?
Feszülten hallgatott – új, magas csizmája még jobban
megemelte sovány testét, kigombolt, rövid ballonkabátja
szétnyílt, utat engedve a huzatnak, hogy átfújja az erre kitalált
fehérneművel megnagyobbított mellének szivacsát és masnijait
– nem is olyan kicsi a melle; még szőkébbre festette a haját, és a
frufruját szépen ráengedte a szemöldökére, éppen egy picit
eltakarva a szeme sarkát, és végtelenül komoly volt – egy
zárkózott gyermek bizalmatlan szeme a vékonyra szedett
szemöldök alatt, a szempillája vastagon kifestve; tudott
méltóságteljesen nézni, miközben szépen összezárta komoly,
szenvedő ajkát, a felső finoman duzzadt, hacsak nem ceruzával
húzták ki; hamvas bőre, észrevehetően inas, ügyes keze, lefelé
görbülő szája sarka és a szeme körüli szarkalábak, az irodában
eltöltött évek száma és a lakáspor illata alapján próbáltam
eltalálni – úgy huszonhét év körüli lehet. Vagy huszonnyolc.
Néhány pasija volt, az első nem számít, a másodikra
gyötrelmesen és sokáig várt, nem jött össze, gyötrelmesen és
sokáig tartott a szakítás; és ő tovább játssza a kislányt,
lecserélhetetlen testőrei kiszenvednek a posztjukon, de
megvédik álmait a martalócoktól. Unalmas a neve: Marija.
– Talán nincs jól? Hiszen tudja a nevemet.
– Egyszerűen csak nem alszom. Nincs hol laknom. Sokan
hívnak éjszakára, de nem önzetlenül. – Mindegyiküknek be kell
vernem, és emlékeznem rá, mit mondtam a legutóbbi
alkalommal, és most valami mást kell mondani; ő csak egyre
nézett rám. – Elhasználódtam? Nincs aki mosson rám. Nincs
miből vásárolni… Leadtam a rendelést, a munka pedig nem
készült el. Semmi baj, én szeretem a régi ruhákat! A szakadtat.
Csak forró vízre vágyom. – Elindultunk a sírok kerítéseit
kerülgetve. – Mennyit beszélgettem magával az évek során…
Mennyi történetet éltünk át együtt – az ártatlanoktól egészen a
„csak felnőtteknek”-ig… Sőt, még rosszabbakat is. Mindent
megkaptam magától, nincs mit várnom még. Felfedezem
magamban a szerelem minden jelét: félénkség, félek a szemébe
nézni… Beszélni kezdek – és nyomban dadogok, a tréfáimon nem
nevet. Hihetetlen, hogy itt van a közelemben… Csúcs. És hogy
enyém lehet a teste – hallatlan boldogság, amely örökké tart…
Ilyen nincs, de én hiszek benne. Látja: megyek és reszketek,
fogalmam sincs, hogyan fogjam meg a kezét. Sose gondoltam,
hogy effélét fogok érezni… Olyan kisiskolás az egész.
Reggelenként arra gondolni: látni fogom. És csak ezért felkelni.
És az élet máris értelmet, örömteli értelmet nyer…
– Maga került engem.
– Azt hittem… Sok mindent képzeltem… De azt hittem,
feltétlenül el fog lökni magától, az pedig fájni fog. Meg hát én se
tudok adni magának semmit. Még pénzt sem. Én nem tudok se
férj, se szerető, se barát lenni. És ha meg se próbálod, akkor nem
fáj, marad az ismeretlenség – talán lehetett volna.
– Egyre csak azt ismételgeti: fáj, fáj… De talán vannak más
érzések is – válaszolta erőtlenül és unottan, le sem véve rólam a
szemét. – Mi van Alekszandr Naumoviccsal?
– Nem tudom. Mi lenne? Á, kés alá fekszik, kiveszik a polipot a
beléből. Golcmanról csak azért kezdtem… hogy kirángassam
magát valahogy otthonról. Valójában pedig… Van nálad telefon?
Alekszej Alekszejevics Ovszjanyikov. Mondd neki: az
utasításomra keresed Olja Voznyeszenszkaja sírját, hogy
lefényképezhesd. Mondd neki: máris a temetőben, a
krematórium előtt állsz, a főbejáratnál, merre tovább? Ne hagyd,
hogy magához térjen, te már mész is, beszélj menet közben, hadd
hallja szaggatott lélegzésedet… – Szükség van egy felkavaró
lányhangra, az megörvendezteti – egy lány tud a szerelméről, a
beszélgetésünk óta eltelt egy hónap, mennyi emlék, egész
porfelhő kerekedett a patáim nyomán, és tetőtől talpig
beborította, egy ismeretlen lánynak Ovszjanyikov nem fog
ellentmondani. – De neked nem a sírra van szükséged, vigye az
ördög… Valahogy be kell erőltetni azt a kérdést is, hogy kikkel
barátkozott Voznyeszenszkaja. Legalább egyetlen élő embert, de
ne csak a nevét, hanem hogy mi a foglalkozása, hol lakik… Beszélj
gyorsan, gyorsan, és ami a legfontosabb: a hangodban vak
erőnek kell lennie, te nem látod őt, de biztos vagy benne, hogy
nem tudja megállni, hogy ne válaszoljon – gyerünk!
Marija odébb ment, telefonját a füléhez nyomta, mintha
tenyerével melengetné – megfújta a szél, és fáj a füle, én pedig
kémleltem, és farkasmód vicsorogtam a sírokra: nem, erre nem
lehet felkészülni. Ahogy az öregségre se. S a fiatalok megvetésére
se. Féltem, ezért hátrapillantottam: hallgatja, felírja! És úgy
izgultam, mint egy randevún, amikor várod az ismeretlen lányt,
csak a hangját ismered, és mindegyikről azt hiszed: ő az? Csak ne
ő legyen! Akkor már inkább ő! – és tucatszor is megváltoztatja a
kinézetét, és csak azután… Csak ne az a márvány legyen. Ne az a
lógó drótkerítés.
– Megvan?
– Bizonyos Holm-jansz-kijjal barátkozott. Együtt üdültek.
Alekszandrnak hívják. Drámaíró. Senki mást nem mondott.
– A legártatlanabbat választotta ki. Azt, akinek az emlékezete
őt fogja támogatni.
– Olga az apja meg a nagyanyja mellett fekszik. A sírt az apja
második felesége gondozza. Mi is a neve… Olyan érthetetlenül
mondta: Elina… Vagy Evelina. A sírkerthez csak neki van kulcsa.
Senkinek se adja oda. A középső fasoron végig a krematóriumig.
Aztán jobbra menni a főúton körülbelül két percet, egészen a
kútig. Ott van egy betonkör, tőle balra egy fasor, azon végig, és a
kanyartól negyven-ötven méterre, jobbra található a
Voznyeszenszkijek három sírja. Olga a középső. Minden síron
különálló síremlék. Oljának egy bronzrózsája volt. Már kétszer
levágták – és a titkárnő egyre próbált magával húzni, hogy
megkeressük, menjünk, menet közben végigmondom…
– Ne sértődjön meg. Tovább már csak én egyedül.
Már négyszer átkutattam a „jobb oldalt”, keresztül-kasul, és
azt gondoltam: levágják a bronzrózsát, nem restellnek éjszaka a
temetőben, a sötétben fűrészelgetni – mennyi erő szunnyad a
népben. Nincs. És elindultam visszafelé.
Lehetséges, hogy a téglakörnél fordultam le, miközben van
közelebb egy beton is? Tévedésbe vitt a „két percet menni” is:
Ovszjanyikov lassan jár, és a három kő egymás mellett állt –
Margarita Mihajlovna VOZNYESZENSZKAJA 1907–1984 (és
még a férj is a testvérével), PJOTR PETROVICS
VOZNYESZENSZKIJ 1927–1995, OLGA
VOZNYESZENSZKAJA 1953 (bizonytalanul vésték ki, az „53”
úgy néz ki, mintha „55” lenne) – 1975; a két frissebb sír (amikor
az apát temették, felújították a lánya síremlékét is) pravoszláv
kereszttel. Szegfű, barka, fenyőág, mind cirádásan kifaragva,
Olga sírján apró, kék virágok, példás rendben, habár a nagy rend
nem mindig tanúskodik nagy szívről vagy nagy szerelemről –
meg kellene keresni ezeket az emlékező és hűséges kezeket.
– Natella Trofimovna Voznyeszenszkaja. A sírhely az ő nevén
van.
Valószínűleg egy katonatiszt lánya. A háború utáni tisztek fura
neveket adtak a lányaiknak: zsákmányolt filmek, öngyújtók,
vágy a boldogság után, hogy megszabadulj a sorsodtól…
– Telefonszámot nem adok meg – a temetői adminisztrátor
nem fogadta el az ötszázast, felismert, és elgondolkodott, miféle
borzasztó kellemetlenséget okozhatnak még a
legjelentéktelenebb alakok is. Nesze! – ezer rubel. – De
felhívhatom az ön jelenlétében.
És tárcsázott, de Trofimovna nem volt otthon, a lakótársának
lediktáltuk a telefonszámomat, pedig tudtam, hogy nem fog
felhívni – én se hívtam volna.
…Annyira váratlanul, hogy megijedtem: mi? – a kabátujjamba
ismeretlen lény kapaszkodik!
– Tessék – Marija bevárt, és átnyújtott két kulcsot
drótkarikán, meg egy címet. – Ha szükség lesz rá, lakjon nálam,
amennyit csak akar. Csak úgy – és még csak el sem mosolyodott,
ő nem találta mulatságosnak, hogy azt mondja, nem ezért,
hanem csak egy kis melegségre vágyik, vagyis: adj oda mindent,
aztán még; mellettem topogott, már átélte, hogy „együtt
megyünk a metróhoz”.
– Bocsáss meg. De a sírok megnézése után egyedül kell
maradnom. Átgondolni. Viszlát! – Befordultam a bokrok közé,
kigombolkoztam, és végre-valahára élvezettel a betonkerítés
tövébe hugyoztam, amelyen ez a felirat állt: „Egységes
Oroszország – erős Oroszország”. Holmjanszkij, nyomot fogtam.
És futásnak eredtem, kevés idő maradt, a fák és az időjárás
kiszellőzött belőlem, elpárologtak a szememből, és értelmüket
vesztették, hová is legyenek, és az árak, a reggelik, a fogkefe
unott surrogása és a bankautomatával folytatott süketnéma
beszélgetések.
A túl korai visszaemlékezésekben, amelyek nem voltak ellátva
poros bársonnyal bélelt dobozokban megbújó kitüntetések
aranyfedezetével, A. Holmjanszkijt az „orosz drámaírás
reménységének” emlegették, azzal az árnyalattal, hogy „be nem
teljesült”, és elhúzott az Államokba; az interneten megtaláltam
az e-mailjét, holm@vogue.ru, és egy kötött sapkás piás
fényképét, a háttérben valami mosóporreklámmal – írtam neki,
és két perc múlva jött az értesítés: a cím nem létezik; két héten
át szaglásztam utána a telefonjaimmal: hol lehet? – és
Holmjanszkij váratlanul megkerült Moszkvában: sütötte a maga
pecsenyéjét a tévénél – a Majakovkán, a Delifransz kávézó előtt
beszéltünk meg találkozót (vártam fél órát a napon, és azt
figyeltem, ahogy két idétlen punk kuponokat osztogatott egy új
kávéházba).
– A második csésze ingyen van!
Egyre egy fiatalembert – miért is? – vártam, mert Olga még
fiatalon halt meg – nem egy olyan valakit, mint én vagyok, és
tévesen kiszúrtam egy ősz hajú, szépen lebarnult, idegesítő
alakot, aki a koncertplakátok előtt állt, és az órájára pillantott –
pontos volt:
– Maga Holmjanszkij?
– Nem.
Azonnal oda is jött hozzám Holmjanszkij, magas volt, egy-
kilencven, hervatag beszédű, hervatag arcú (az egész embert
mintha párnából varrták volna), keskeny vállú fiúcska szűk kis
pulóverben és világos nadrágban, szemüveg mögé rejtett álmos
szem, egy idióta háborítatlanságával – szétszórt, ráérős,
melankolikus – messzire mennék én is egy ötvenesért, ha ilyen
lennék – hervatag kézfogás, mintha szívbajos lenne; leültünk egy
tenyérnyi asztalkához, Holmjanszkij megtöltötte a pipáját, a
hosszú kötényes pincér felmérte a külsőmet, és komoran
megkért:
– Kérem azonnal fizetni.
Kirúgtam a hámból, és rendeltem egy Coca-Colát jéggel, meg
három marcipánburgonyát, Holmjanszkij félrenézett, valahogy
úgy, hogy nincs semmi különös mondanivalója (de én is
felkészültem: a pasas Amerikában élt, megtanulta
leegyszerűsíteni a múltat könnyen emészthető, szovjetellenes
termékké, ráadásul a firkászok osztályába tartozik – ezek a
derék emberek összekeverik az igazságot az „ennek kapcsán”
fogalmazványokkal, maguk sem tudva megkülönböztetni, mi
merre):
– Olját úgy nyolcadikos korától fogva ismertem, a közelben
lakott. A házuk valóságos klub lett – mindennap találkoztunk,
Olja állt a középpontban, amikor meghalt, a társaság szét is
hullott. Ez volt a legjobb dolog az életemben. Ki volt még? A
három csodaszép barátnő: Olja Birjukova, Marija Kotova, aki a
legszebb volt, egy vörös hajú lány, Olja, én, egy olyan… fiú, Rasid,
még egy fiú, Alik, ő kövér volt – és elmosolyodott: a kövérség az
elhúzódó gyerekkorban, világos, komikusnak tűnik. Meg még
valaki.
– Írja le Voznyeszenszkaját.
– Nem volt szép, ahhoz alaposabban meg kellett nézni, hogy
értékelhesse az ember. Magas, vékony lány, pisze orr, szőkés-
vöröses haj, elég gyenge szálú, hátrafésülte és copfba kötötte.
Hasonlított Cate Blanchettre. Egy angol arisztokrata
kisasszonyra. Tevékeny volt, jól öltözött, sose késett el. Kiválóan
tudott angolul. Abban az időben egy idegen nyelv többet
jelentett, mint manapság… Olja vezető egyéniség volt közöttünk,
könnyen el lehetne képzelni egy szalon háziasszonyának. Senki
sem gondolta, hogy képes az öngyilkosságra. Eszembe jutott a
beceneve is: Rogya.
– Mivel töltötték az időt?
– Külföldi irodalmat olvastunk, rocklemezeket hallgattunk,
Szjova Novgorodcevet – ismeri? – egy japán lemezjátszón.
Tudtuk, hogy a vasfüggöny mögött élünk, hogy odakint van egy
másik világ, amelytől megfosztottak bennünket. És többnyire
arról beszélgettünk, hogyan lehet túlélni ebben az országban,
megőrizni a tisztességet úgy, hogy ne menjünk tönkre.
– Miért, felmerült ilyen probléma? Maguk körül
tönkrementek az emberek?
A kliens ellenségesen megmozdult.
– Hát, amikor elmentünk különböző főiskolákra, akkor már
kezdődött: erről lehet írni, arról meg nem… Mi ezzel nem
tudtunk megbékélni! És a főiskolán kívül nem tettük fel a
komszomol-jelvényt sem! A lányok mentek az idegen nyelvek
főiskolájára, hogy kitanuljanak, és külföldre költözzenek, Rasid a
Külügyben talált munkát… Szellemi szabadságra törekedtünk,
nem anyagira! Akkoriban minden kopejkákba került! Fogtuk
magunkat, és utazgatni kezdtünk, ahogyan a kedvenc nyugati
regényeink hősei tették. Kirohantunk a vasútállomásra, adtunk a
kalauznőnek huszonöt rubelt, üres kocsiban utaztunk, és
reggelre már Kijevben is voltunk. Felfedeztük magunknak a
Baltikumot, az már külföldnek számított, emlékszem a
megrendülésünkre: a „Dicsőség az SzKP-nek!” nem pirosra,
hanem kékre volt fehérrel felírva!
– Mit tud mondani Voznyeszenszkaja családjáról?
– Az apja valami nagykutya volt a Moszkvai Tanácsban.
Lehet, hogy ezzel magyarázható Olja tartózkodása, mintha
valamit sose mondott volna ki egészen. Az anyja afféle mutatós,
nagyvilági hölgy volt: színházi bemutatók, irodalmi újdonságok és
egyebek… A nagymamákat nem láttam. Hogy volt egy beteg
nagybácsi? Először hallok róla…
– Olga hogyan ment férjhez?
– Teljesen váratlanul. Elsőként a lányok közül. Ez a legbelső
ügye volt. Nem sok mindent értettünk belőle. Egyszer csak
megjelent a szobájában egy arab nyelvtanár. Olyan intellektuel,
rövid hajú, pulóveres… Ovszjanyikov. Laymunnak csúfolták. A
citrom arabul laymun. Aztán felbukkant ez a… humorista. Aki a
Szálka című elbeszélést írta a Lityeraturnaja Gazeta
tizenhatodik hasábján – ismeri? (az ördögbe is, hiszen én is
olvastam) – egy alkoholista intellektuel, habár az
elbeszéléseinek humora elég ostoba. Ez a humorista ismertette
össze R-ovval… És Olja számára ekkor egy egészen másféle élet
kezdődött, mi nem tudtunk vele lépést tartani, lemaradtunk a
magunk gyermekes érdeklődésével Hirtelen felnőtté vált.
Emlékszem, elvitt bennünket egy pincehelyiségbe, Szavelij
Pogoscsikovhoz – ikonok, képek, misztika, vodka… s mindaz,
amit csinált olyan idegen lett számunkra. R-ov elutazott
vendégszerepelni, ráhagyta Oljára a hatalmas, rettenetes, vörös
kutyáját a lakásban, ahová átköltözött, a Kuusinen utcába, ahová
úgy tervezte, hogy összeköltöznek… Más lett volna a helyzet, ha
a kutyát együtt vették és nevelték volna, de a hatalmas kutya
csak a karmesteré volt – és ugatott a vendégekre, Olja pedig
otthon ült, mint egy rabszolga, és hallgatta telefonon az
elbeszéléseket, hová utazott vendégszereplésre. És kivel.
– Úgy írta le Voznyeszenszkaját, mint racionális, távolságtartó
embert: az ilyenek között ritka az öngyilkos…
– Teljesen elszállt. R-ov féktelen kicsapongó volt, háta mögött
az apja dicsőségével, hatalmas amerikai kocsival, egész Moszkvát
végigszáguldozta a hatchbackjén, sikeres volt, karmester. – A
kliens nem szunnyadó sértettséggel hozzátette: – De nem zseni!
– És maga nem érezte magát teljes értékűnek mellette?
– Abszolút így van! Neki megtette volna egy kis ringyó is a
Művész Színház színi tanodájából, Olja számára viszont mindez
túlságosan… Felugrottam hozzá a Kuusinen utcai lakásába, és
láttam: könnyes a szeme. Hogy valami nincs jól. De ő nem
mondott semmit. A temetésére nem jutottam el. – Majd
bizonytalanul hozzátette: – Nem voltam a városban. De amúgy
se mentem volna el.
Meghallgatta a kívánságaimat: Olja Birjukova és Mása Kotova
telefonszáma, megszorította a kezemet, és kikapcsolt, mint egy
asztali lámpát, visszament az asztalkánkhoz – ott felejtette a
hamutálban a dohányvágó kiskését –, és egy percig még velem
tartott, de már észre sem vett. (A humoristára, az első számú
bűnösre én is emlékeztem: Scsukin, egy hosszú hajú férfi rajzolt
portréja a Krokodil Könyvtár brosúrájának címlapján – huszonöt
évvel ezelőtt a Belgorodszkaja terület Valujek városkájának
állomás előtti terén vettem a Futball – Hoki helyett, mert
szerdán nem hozták meg; nincs megmentő fáradtság a munkától,
esténként égetnek a megbosszulatlanul maradt gyermekkori
sértések, és rám tör az értelmetlen kegyetlenség. Néhány
embernek a halálát kívánom, kemoterápiát, oldalán kivezetett
vastagbelet. Meg szeretném ölni. Élvezettel összeverni…
Fekszem, és a gyűlölettől leizzadva mindezt elképzelem. Reggel a
Kopejka boltot elárasztják a nyugdíjasok – egyik kezükben
pénztárca, másikban szemüvegtok, így, rákmódra
szétterpeszkedve araszolnak a polcok közt, és átmásznak
egymás hegyén-hátán.
 ***

Vettem egy csirkehúskonzervet, és a padon ülve faltam, miután

kétszer is elolvastam a címkéjét: biztos hogy nem kutyaeledel? –
gyanúsan olcsó, bőr, inak, és akadnak benne csupasz
csontdarabok is – és közben figyeltem a Kuncevo metróállomás
előtti, margarétákkal körbeültetett téren az üres üvegekért folyó
konkurenciaharcot. A hétköznapi emberek buszokon zsúfolódtak
össze, görnyedve befurakodtak az iránytaxikba, sört
kortyolgattak – farmerdzsekit, ballonkabátot vettek magukra,
vörösre égtek a kertjeikben, az aszfaltra köpködtek, mintha
csőrükkel koppintgattak volna, hogy megjelöljék útvonalukat… A
standon a Sztálin asztali beszédei című könyvet kínálgatták,
célba is vettem, de aztán egy újságpapírra nyomott erotikus
fantáziagyűjteményt vettem meg, amelyikben az ánuszt „titkos
helyecskének” nevezték. És csak nehezen tudtam kinyitni a
szám:
– Egy útra – és rájöttem, hogy ez volt az első, amit aznap
mondtam; egész nap olvastam, és az ablakon át bámultam a
nyüzsgő várost: az ablakpikkelyekkel körberagasztgatott
házakat, a hó úgy lepte be a pázsitot, mintha mosószer habjának
maradványai száradnának fel, álmos és pimasz taxisok
bolyonganak, őrzik a kenyeret adó helyeket; bementem a
lépcsőházba – mintha egy súlyos sebesült vánszorgott volna be,
akiből sugárban folyik a sörbűzös lé.
– Itt éjszakázhatok magánál?
Marija megrendülten és némán bólintott. Rettenetes köntös
volt rajta – meztelen combja csupa kék folt, ha másmilyen élete
volna, másmilyen ruhákat hordana… A biciklik, krumplis
kosarak és szétszedett babakocsik közötti résben, a lábbeli flottát
átlépve… a következő küszöbön túlról egy rendetlen, vastag orrú
és ráncos lábfejű nő közeledett felénk – elkezdődött a társbérleti
élet.
 – Jó estét! Nahát, már el is szállt a nyár!
– Nem hallja magát.
A bezárt vécében és fürdőben égett a villany, a titkárnő
szobájába megágyazott dívány, ágyneműtartó, fotel, tonett-szék
számítógéppel és sok tankönyv fért be. Marija nem nyugodott le
addig, amíg menet közben nem kapott ki a tűzvonalból egy
vidám, szívecskés keretes fotót:
– A párnákat levesszük a díványról. Magának a földön ágyazok
meg.
– Úgysem tudok elaludni. Egyszerűen csak elüldögélek.
Marija kivárta, míg elcsendesedik a gyerekek rohangálása, és a
vécékagyló mindent lemos.
– Menjünk ki a konyhába. Adok magának enni. Habár… nem
is… Inkább behozom ide. – Nyilván maga elé képzelte a
szomszédok által ott hagyott serpenyők torkából feltörő
zubogást. – Bekapcsolhatja a tévét, de csak halkan.
És arra gondolt: mi lesz éjszaka? Amikor lekapcsolja a villanyt?
Miben feküdjön le? Hosszú időre? Kikaptam a gyümölcstálból és
megráztam egy almát, és hallgattam, hogyan ütődnek össze a
magok üres belsejében – száraz, csontos zörgéssel. A tévében
váltogatták egymást az öngyilkosok reklámjai – élő csirkék
ajánlkoztak fel, hogy kizsigerelik magukat, a bonbonok
mosolyogva ugráltak be a nyitott szájakba, a tehenek fasírtot
szakítottak ki az oldalukból, egy hal ruganyosan kiugrott a vízből,
és vidáman feküdt bele a serpenyőbe – mindegyik azért
rimánkodott: egyetek meg minket, ezt akarjuk!
(…Marija elmesélte az életét, hangsúlyozva a kedves, könnyes
részleteket: végre megjelent az is, akinek:
– Amikor még kicsi voltam, találtam az óvodában, a
homokozóban egy levágott ujjat, és odavittem az óvónőnek. Azt
hittem: egy játék babáról való.
Hirtelen felfigyeltem rá, hogy balra tőlem egy szürke madár
repdesett, száguldott el. Mint egy veréb. Már nem tudtam
figyelni. Elképedve pillantgattam egyre-másra a hátam mögé –
ez még másutt is kellett csinálja ezt. Mit láttam? Talán légy volt,
csak én hittem madárnak? Lopva körbepillantottam. Egy légy
röpködött kis négyszögben a csillár alatt, mintha valamit ki
akarna szagolni, de túl kicsi – nem ő volt.
– A kedvenc műsorom. – Belemélyedtem az Oroszország
futballja, A forduló elé című műsorba, közben kevergettem a
mogyorós és mazsolás kását, és volt benne még valami
meghatározhatatlan szarság, ami feldarabolt vizes kartonra
emlékeztetett – a kása, amit egy mély tálban púpozottan
kaptam, egészen gumisra hűlt ki – nagy erőfeszítéssel rágtam,
megmentő kortyokkal leöblítve az utálatos teából. Lokomotív–
CSZKA vasárnap, feltétlenül meg kell néznem.)
A sötétben ráfeküdtem a szétcsúszó párnákra, betakaróztam
az illatos takaróval, és rákészültem az esti beszélgetésre – ez az
ára a kvártélynak, unalmasabb, mint kikapcsolni az asszonyon a
melltartót. Egy öregasszony vagy egy öregember csoszogott ki a
vécére elnehezült lábán, mintha sítalpon csoszogna – csak el ne
aludjon a vécékagylón.
– Alszik? – Marija szerette volna elnyomni valamivel a
morajlást és csobogást, mintha… – Megtalálta a humoristát, aki
összeismertette Olját R-ovval?
– Nem. A 2003-as Kontyinentben azt írták: Scsukin három
éven át török holmit árult a piacon. Aztán feladta, és kiment
Németországba. Jó éjszakát.
– Ha nem tud elaludni, azonnal keltsen fel. Nálunk itt csönd
van. Nem félelmetes. – Már bíztam benne, hogy alszik, amikor
hirtelen ezt suttogta: – Őszintén, mit talált vonzónak bennem?
Mármint első alkalommal.
Na, mit gondoljak most ki?
– A szeme.
Elégedetten megmozdult:
– Igen, tudom, hogy a szemem nagyon vonzó.
Alig tudtam kivárni, hogy nyugodtan és felszabadultan
szuszogjon; megtaláltam a konyhát, közelebb húztam a hokedlit
az ablakpárkányhoz, az ibolyák között találtam helyet a két
könyökömnek – odalent ritkán el-elhúzott egy-egy autó,
szemközt nem aludtak az üres szobák ablakai meg az
alkoholisták vibráló tévéi, bekapcsoltam a telefonomon a Love
Rádiót, és a fülhallgatót a fülembe nyomtam. Egy lány beszélt
szaggatott hangon:
– Adják át ezt a dalt, kérem, valakinek, akit nagyon
szerettem… Sok éven át szerettem. Ő viszont nem szeretett
engem. Én szenvedtem. Nagyon. Most pedig már úgy érzem,
hogy el tudom felejteni. Habár nagyon szerettem. És nem
tudtam elfelejteni. Mert a szerelmem valódi volt, nem pedig
olyan, amilyen most neki van. Ő ezt most nem érti, de egyszer
majd megérti… hogy úgy szeretni, ahogyan én szerettem… – szó
közben félbeszakították, én pedig anélkül, hogy megnéztem
volna az órát, tudtam az időt – az idő most jól telt, de fél öttől
elkezd nyúlni, mászni, megdermedni és kínozni.
– Miért nem ébresztett fel? – Marija az ajtó mögé dugta
meztelen térdét; át akart ölelni és meg akart menteni. –
Kényelmetlen a földön? Feküdjön le mellém. A dívány széles,
nem fogjuk zavarni egymást. Aludnia kell – szenvedett –, sokáig
így nem húzza. Nem fog tudni dolgozni!
– Mindjárt megyek. Üldögélek még egy kicsit, és megyek.
És: – Nemmel feleltem a kérdésekre: „akarja, hogy
elüldögéljek itt magával?”, „főzzek magának teát?” és „nem
fázik?”
Folyik az éjszaka, és úgy tűnik: a halál megáll, és már nem
marcangol, csak fekszik melletted, fogait összezárja a torkodon,
de nem harapdál reggel kilencig, otthagynak magadban az
ágyban; amikor az ember alszik, valamiért mindenki magára
hagyja, mintha már meghalt volna, egy kicsit halt csak meg,
kifújhatja magát a sötétben, de közben érzi a torkán a pihenő
fogak hidegét is.

Vártam a Kutuzov sugárút 28-ban lévő Sokoladnyica előtt Olga

Birjukovát. (Sehogy se jön, a végén nem marad szabad hely…
akkor megyünk a pizzériába, a Bolsaja Dorogomilovszkajára.
Felismerni véltem öt végzetasszonya közt (Holmjanszkij azt
mondta: Birjukova szebb, mint Voznyeszenszkaja), de kérdőn
pillantgattam a bevásárlószatyros asszonyságokra is; jöttek jóféle
kocsik lebarnult lányokkal, vidéki libuskák hagyták el büszkén a
Sokoladnyicát – hosszú időre megjegyzik; a kliensem egyenesen
felém jött, abszolút magabiztosan: szürke kosztüm, kemény,
acélos haj, vastekintet, magabiztos és nem túl magas nő; felém
nyújtotta kemény szorítású kezét, az orra nem szabályos, mintha
törött lenne.
– Dohányzik?
– Sajnos igen. – Felmentünk az emeletre, leültünk a terem
szélénél, a nő összecsapta az étlapot. – Én itt mindent ismerek. –
És rágyújtott, majd felszólított: – Előbb meséljen maga.
Hazudtam, persze, és közben igyekeztem emlékezetembe
vésni hajlított, arany karkötőjét, három gyűrűjét, hatalmas
fülbevalóját, amely akkora volt, mint egy lapos dobozban lapuló
bonbon, a nyakláncát, a gyöngysorát; aligha a velem való
találkozás kedvéért vette fel őket.
– Olja (március hatodikán született. Sztálin halálának
másnapján. A szülők titkolták az örömüket, amikor pezsgőt
vettek. Az iskolánkba, a Leontyevszkij közbe) negyedikes
korunkban jött hozzánk – ez egy központi, arisztokratikus iskola
volt, színészek, zenészek, rendezők, területi párttitkárok
gyerekei jártak oda – és mi összebarátkoztunk. Volt bennünk
valami közös. A nővérének tekintett. Olja a Tverszkaján lakott, a
hat szám alatt, a központi posta mellett, szemben pedig, az öt
szám alatt, Mása Kotova lakott. Úgyhogy Máskánál gyűltünk
össze, akármit is költ Holmjanszkij.
– Emlékszik Voznyeszenszkaja szüleire? Vagy a nagyanyjára,
Anasztaszia Petrovára?
– Petrováról semmit sem hallottam. Létezett egy Muca mama,
aki nagyon jóságos volt. Volt még egy debil nagybátyja, valami
távoli rokon, akit gondozni kell. Iraida a folytonos kiküldetéseiből
angol nyelvű könyveket hozott. Hogy mi volt a munkája, arra
egyáltalán nem emlékszem. Azt hiszem, szinkrontolmács volt.
Az apja a Moszkvai Tanács jogi osztályát vezette. Nagyon
magas, ápolt férfi, pisze orral. Korán kezdett őszülni… Ahhoz
képest, hogy szovjet csinovnyik volt, furcsán viselkedett,
szokatlanul öltözködött: volt egy csomó kockás zakója,
mustárszínű, barna kockás, sárga nyakkendővel. Egy asztalnál
csak a halotti toron ültünk. Petrovics jól leitta magát, és azt
mondta: ha tudtam volna, hogy Olja felmenői közt vannak lelki
betegek, lakat alatt tartottam volna… Mezencov kezdte el
Petrovicsnak hívni…
– Mezencov?
Megkönnyebbülve mondta ki, mintha kavicsot szedett volna ki
a cipőjéből, kiköhögte magából, megszabadult a láthatatlan
kényelmetlenségtől, amely az első perctől fogva zavarta:
– Olja Mezencov felesége volt. Aztán tizenkilenc éven át én
voltam a felesége.
Nagy erőfeszítéssel rágtam a csokis palacsintát, és gondosan
megtörültem a számat, miközben megpróbáltam a nem egészen
huszonhárom évben elhelyezni egy férjet, Ovszjanyikovot, egy
másik férjet, Mezencovot, és R-ov fiát, a vörös kutya gazdáját.
– Holmjanszkij azt mesélte a társaságukról, hogy…
– Ugyan már! Nem volt ott semmiféle szamizdat!
Politikamentesek voltunk, a BBC-n is csak a Beatlest fogtuk.
Ugyan, miről beszélgethettünk?! A kultúráról meg a pasasokról!
– És hogy… Olja távolságtartó és racionális volt?
– Semmi racionalizmus! A jövőre egyáltalán nem gondolt.
Amikor egy nő annyira szép, akkor minden magától
elrendeződik. Nem arra született, hogy tanuljon vagy dolgozzon.
Olja nem tudott dolgozni, fegyelmezetlen volt, volt valami a
génjeiben… Otthon nem csinált semmit. Képtelen volt felkelni,
hogy beérjen a főiskolára. Vettek neki ébresztőórákat. Ő meg
csak, nem tudok és nem akarok felkelni. Feküdt és szenvedett:
mit hazudjak már megint? Minden reggel. Egyszer azt mondta:
eltörte a lábát a fürdőszobában, és nem jött be egy hónapig a
főiskolára. Egy másik alkalommal pedig azt mondta: nem tudom,
miért nem jöttem be az órára. Tökéletesen alkalmatlan volt a
hétköznapi életre. És közben milyen gazdag lélek volt. Mellette
én csak egy kis senki vagyok.
– Holmjanszkij azt mondta: hogy Voznyeszenszkaja szépségét
meglássuk, jobban szemügyre kellett venni, nem szúrt azonnal
szemet…
A kliensem megvetően felnevetett, előrehajolt, és tagoltan azt
mondta:
– Annyira szép volt, annyira hatásos, hogy bárkit
megbabonázott! Első pillantásra! Az első szembejövőt! Ahol csak
akarta! A későbbi férjem, Mezencov az esőben kocsival elvitte a
főiskoláig Olját, aztán elkérte a telefonszámát, ő azonban, mint
szerény kislány, nem adta meg neki. Ő erre őrt állt a háza
mellett, és mindennap várta, és szállította. Miközben felesége is
volt! De amikor a Zsiguliját felváltotta a várakozásban R-ov piros
Mustangja, Olja azt mondta Mezencovnak: menj el, nem
szeretlek, őt ez annyira szíven ütötte, hogy nyilvánosan
összeverekedtek!
Nem maradt egyetlen fényképem se róla. Akkoriban még nem
voltak se Szmenák, se Zenitek, és nem volt senki, akinek lett
volna kis táskagépe. Olja esküvői fotóit tíz évvel ezelőtt
kidobtam. Nem mintha rosszak lettek volna, hanem mert kínos
volt, hogy még megvannak.
– Azt mondja: nem gondolt a jövőre… Miért ment hozzá
Ovszjanyikovhoz?
– Az apja, Petrovics beleszeretett a klinikán egy
medikuslányba. Natellának hívták. Nehéz idők voltak. Mindezt
botrányok, rettenetes jelenetek kísértek, felmerült a kérdés,
kivel lakjon együtt Olja: az anyjával, vagy az apjával. Ő pedig
eldöntötte: férjhez megyek, és élek egyedül. Tudta, hogy nem fog
sokáig tartani, egyáltalán nem szerette Ovszjanyikovot, ezt a
Ljosát, és ő is tudta, de nagyon akarta. Tiszta fekete volt, füstös
képű. És jóságos. Olja eldöntötte: a nehéz pillanatokban Ljosa
majd megvigasztalja.
Az esküvőjükön Karina Proszkurina volt a tanú – ritka piszok
teremtés, kész volt bárkivel szemben aljasságot elkövetni, irigy
volt!
– Olja szerette Vlagyiszlav R-ovot?
A kliensem hirtelen elgondolkodott, és egyszerű választ adott:
– Igen. Nagyon. Vlagyiszlav nagyon jóképű volt, nagyon
megkapó. Volt egy piros Mustangja – abban gyakorlatilag fekve
utazik az ember… Szépen udvarolt, tetőtől talpig felöltöztette
Olját.
– Így gondoskodott róla?
– Mit tart ön a gondoskodás kinyilvánításának? Egy dobozt,
benne kék farmernadrággal? Én nem folytam bele a
társaságukba, szerény voltam, tartottam a férfiaktól,
kékharisnyának éreztem magam, és nem is tévedtem.
Vlagyiszlav finoman gúnyolódott rajtam. Olja nyugtatgatott: ő
ilyen mindenkivel, tréfálkozik. Hirtelen kiégett, züllött alakok
közt találta magát – három kilométerről lerítt róluk… Aztán Olját
felhívta egy másik nő – nyilvánvaló, hogy megtörtént a váltás:
hallottam, régebben maga gondozta Vlagyiszlav kutyáját. Most
én vagyok a soros. Mivel kell etetni? Hányszor vitte ki sétálni? A
gazember! Miért adta meg Olja telefonját! Még hogy semmire se
emlékszik? Mindenre emlékszik!!!
– Olja azért halt meg…
– Mindennek a szakításuk az oka, odáig semmi ilyesmit nem
vettünk észre. Határtalan őszintesége találkozott egy olyan
emberrel, aki csak a saját élvezetének élt. R-ov után Olja bent
feküdt a klinikán, nyugtatószereket kapott, rettenetes állapotban
volt. És ez is szerepet játszott. Nem bírt aludni, még altatókkal
sem, és hangokat hallott. Láttam én, hogy rossz állapotban van,
valóban rosszban, fogalma sem volt, mit cselekszik. Elmegyek
hozzá – minden edénye összetörve. „Előfordul az ilyesmi nálam.”
A Kuusinen utcai lakást borzasztóan rendezte be, a válás meg az
előző tulajdonosok után maradt kacatokkal, a konyhában semmi,
csak a csótányok futkostak. A szobában egy ágy meg két szék.
Semmi más.
– Írt valamit az előtt, hogy…
– Személyes búcsúlevelet. Mezencov beleegyezése nélkül nem
mondhatom el, mi állt benne.
– Olja nem mesélt soha semmit Nyina Umanszkajáról?
– Nem.
Birjukova határozottan „meg akarta felezni” a számlát, és már
készítette is a pénztárcáját; szerettem volna ráütni a kezére, ő
pedig megérezte.
– Megsértődik? – kérdezte fémes hangon, ugyanúgy, mint
addig is, ugyanazzal az intonációval, egyetlenegyszer sem
zökkenve ki belőle. – Rendben, akkor én is ajánlok valamit.
Hazavigyem a tűzparipámon?
Nem; elindultam kocsit fogni, miután kaptam egy sms-t:
„Fogsz vacsorázni?”; egyszer már mentem így haza, és írtam azt,
hogy „nem” arra a kérdésre, hogy „fogsz vacsorázni?”
Marija készült – a komódban kiürített két polcot, már ott
fehérlettek rajta a trikók-gatyák, amelyeket boldog izgalommal,
találomra vett, enni hosszú ideig kellett, dicsértem a fasírtot, és
vettem a desszertből is, a kiöltözött szomszédok sorban kijöttek
a konyhába, hogy megismerkedjenek, és a hátuk mögül
előcibálták a kölykeiket – „szégyenlősek”.
– Rossz a kedved? Bánt, amikor így hallgatsz.
– Elringatott a kocsi.
Kikérezkedtem levegőzni a lépcsőházba, a szemétledobó csöve
mögött találtam egy megnyomorított kartondobozt, rátettem az
egyik lépcsőfokra, így meleg lesz – hosszú ideig el lehet itt
üldögélni; elcsendesedett a lift is – a szenvedő csikorgás és le-föl
ingázás a rácsos torokban…
– Mi van veled? Jól érzed magad? Tényleg minden rendben?
Jaj, annyira megijedtem. Nem és nem jöttél. Akarod, hogy együtt
elüldögéljünk itt? – És mellém furakodott. Mindent meg kell
osztani, feloldódni a férfiban, élni az ő érdekei szerint –
szokatlanul és izgatóan áradt belőle a nagy igyekezet és
készülődés. – Milyen volt Birjukovával a találkozás? Elő kell
keríteni még valakit? Tényleg nem fáj semmid?
De fáj – Birjukova valamiért mentegetőzött. Megadta, ami jár,
de bűntudattal, túlzott hévvel és sietséggel. A személyes
igazságára, észrevehettem, a rivalizálás halvány árnya vetült. Az
ember nem szokta megsemmisíteni életunt legjobb barátnője
fényképeit. Minden, ami a nagymamával történt, ijesztően
megismétlődött: a szépsége, a szaporodó férjek és szeretők, az
árnyak, az engedékeny környezet, és most szomorúan úgy
éreztem (lehet, hogy csak az este, az éjszaka miatt, ki kell várni a
reggelt, és akkor könnyebb lesz), hogy nem egy valaki hibás ott,
van ott még valami… hallom, ahogy hallom a szavakat,
kiáltásokat és szótagokat.
– Szükségem van a következőkre. Karina Proszkurina – tanú a
házasságkötésnél. Natella – Pjotr Voznyeszenszkij második
felesége, egészségügyi dolgozó, valószínűleg a klinikáról, ahol a
Moszkvai Tanácsot látták el. És mindenekelőtt Sztyepan
Mezencov, Olga Voznyeszenszkaja férje, Olga Birjukova férje, aki
valószínűleg a tévénél van.
A konyhában eloltottam a villanyt, és közelebb húzódtam az
ablakpárkányhoz, lehetőséget adva az áldozatoknak, hogy
kialudják és kipihenjék magukat, számoltam a teherautókat, a
GAZ-okon kívül; a szellőzőablakon friss levegő áradt be…
levettem a trikómat; amikor elfeledkeznek rólam, összekeverek
egy kis ribizlilekvárt forró vízzel. Marija sokáig neszezett a
fürdőszobában.
– Menjünk aludni.
– Úgyse tudok elaludni.
– Próbáld meg. Biztosan elalszol. Elfáradtál, nézd, milyen
szürke az arcod.
– Ülök még itt egy kicsit. Aztán megyek.
 – Menjünk most. Na, kérlek.
– Megyek. Később.
– Várni foglak. Nélküled nem alszom el. Amikor így ülsz, olyan,
mintha valahol máshol járnál. Minden rendben lesz? Hallod? Az a
legfontosabb, hogy hidd! – Holnap ezen a ponton biztosan sírni
fog.
Sértetten elindult, de még eszébe jutott:
– Ja. Hívott Borja. Csuharev találkozóra hívja. És feltétlenül
úgy, hogy te is ott legyél. Fogalma sincs, hogyan tovább. Borja
azt mondta: egyúttal elüldögélünk együtt egy kicsit az út előtt.
Úgy látszik, Borja elutazik valahová.

Feljöttem a metróból, és csodálkozva megálltam: zúdul a víz,

fentről ömlik; álltam az esőben, próbáltam megjegyezni, ahogy
átázik a hajam, csildandósan arcomba csapnak az esőcseppek,
néztem a villanyoszlopot – a fényben sűrűn szitáltak a cseppek,
sok volt belőlük, mintha ott, a fényben erősebben esett volna az
eső. Átverekedtem magam a parkolón, az Aeroport állomás
csarnokához – oda beszéltük meg a találkozót –, át a csillogó
autók között, vigyázva, nehogy hozzáérjek az ablakukhoz, és
futólag felfigyeltem rá: a szélvédőüvegen belül csókolóznak –
simogatják egymást, fészkelődnek, mintha hálószobaablakon
keresztül leskelődnék. A szétnyíló ajtónál, ahol az emberek
lerázogatták, összecsukták az ernyőiket, és várakoztak,
felfogtam: Aljona kocsija volt – abból szállt ki Csuharev, dobott
még egy puszit búcsúzóul, aztán becsapta az ajtót, és sietett
felém, útközben törölgetve ajkáról a szájfényt meg a púdert –
mindent, ami ilyenkor ott marad. Őgyelegtem kicsit a
könyvesboltban, belelapoztam a Ramenki kerület történetébe
(„Időszámításunk előtt tizennégyezer évvel jelentek meg itt az
első emberek. Az erdőkben mamutok, rénszarvasok és barlangi
medvék éltek…”), majd leereszkedtem a mozgólépcsővel a
kávézóba. Borja, miután szétgombolta a vállán csupa víz
kabátját, egy süket ember közönyével hallgatta Csuharevet,
egyik kezével a hátizsákját szorongatva az asztal alatt.
Rettenetes húgyszag áradt.
– Már most gondolni kell arra, mi lesz Oroszország sorsa a
huszonkettedik században. – Csuharev a kézfogás után így
folytatta: – A nooszféra! Más lesz viszonyunk a természethez, és
harcolni fogunk a fogyasztói társadalom ellen. Reakciósan és
lélektelenül éppen a nők lépnek fel! A maga monarchikus
szemlélete, Borisz Antonovics, tévedés. A cár alatt Oroszország
nem volt boldog. Egy orvos jutott egy egész városra. Az
embereket megvesszőzték, ők pedig kezet csókoltak a cárnak. És
a cár kultusza semmiben sem különbözött Sztálin kultuszától!
Borja megértően bólogatott, és fájdalmas, tompa hamuszín
szemmel lopva mondott nekem valamit, ahogy gyakran a
részegek beszélnek. Megitták a teájukat, és kérték a számlát.
– Hát – Borja méregetni kezdte kezében a hátizsákot: nehéz?
– Elmagyaráztam itt a társunknak – mutatott Csuharevre, és
világos volt, hogy sehogy sem emlékszik a nevére –, mivel is
foglalkoztunk ez alatt a… jelentős időegység alatt. – És
érzelemmentesen, pusztán azért, hogy beszámoljon, felsorolta: –
Harcoltunk. A sötétséggel. Az egyelőre visszavonuló fő erők
hagyták, hogy fedezzük a visszavonulást, védjük az adott
magaslatot. Mi pedig beleakaszkodtunk a körmünkkel,
szuronyrohamra indultunk. Visszavertünk néhány támadást, a
srácoknak pedig volt egy kis dolguk azelőtt, hogy előkészítsék a
tömegsírt. A mieinknek viszont lesz idejük felrobbantani a
hidakat, és megerősíteni a pozíciójukat a folyón túl. Mi pedig már
nem vagyunk. De hogyan is lenne másként? Végül is mindenki
meghal.
Csuharev hiába várta a folytatást, és elviselhetetlen, rozsdásan
nyikorgó hangon felém fordult:
– És maga… tudta? Kezdettől fogva? Hogy csak ennyi?
Hallgattam.
– Látod, ezt senki sem érti. De mindenki tudja – Borja
odakapott a kabátja gallérjához, és illegetni kezdte magát,
mintegy büszkélkedve valaki előtt, mintha felfedezett volna egy
rejtett kamerát, és negédesen mosolygott, mint egy éttermi
fotográfus.
– Akkor sajnálom az időmet – mondta Csuharev egy másik
földrészről, leküzdve minden akadályt. – Most akkor mit
csináljak?
– Hozzá kell szoknod – Borja fintorogni kezdett az édes íztől a
szájában – a hétköznapi élethez… Nem horgászol, ugye?
Keszegre? Szúnyoglárvával? És csónakból se próbáltad? Há-át…
És télen – egyszer sem? És huszonhat kilós pontyod volt-e már?
Nem is vadászol? Hajtókutyák! Rókalyukak. Jávorszarvas.
Hajnalban kakukkol valami, te pedig lesben… Nyúlnyomok és
üregek. Próbáld ki! Tudod, milyen vicces látni, hogy fut a nyúl,
hogy próbálja, úgymond, menteni az életét?… És a borscs,
tejföllel! Minden a kezedben van – élj! Csak én – és legyintett
egyet a valahonnan előkerült fehér zsebkendőjével –, csak rólam,
az én életemről mondható: bevégezte, anélkül hogy észhez tért
volna. Te pedig, barátocskám, nézd csak, milyen az, a te életed…
Csuharev arra nézett, ahová társa mutatott – az olvadó élet
csábító képe felé –, de már nem maradt hely, hogy mindent újra
kezdhessen, már nincs elég hely hozzá, hogy bármit elkezdjen,
nincs hely, hogy bármit is csináljon és mássá váljon, nincs hely,
hogy valaki legyen, hogy amit megtett, megváltoztassa. Hogy
lecserélje a feleségét. Hogy új gyerekeket nemzzen. Szinte semmi
sem maradt, és örömmel nő ki a szőr a holtak arcán.
– Értem (nem értesz te semmit…). Másban akartam tanácsot
kérni. Maguk tapasztalt emberek. Képesek (nem találta a
megfelelő szót) megváltoztatni az életet (naná!), uralkodni
felette, én viszont képtelen vagyok rá. Nem volt elég időm, hogy
megtanuljam maguktól. Úgy látszik, többé nem látjuk egymást,
ezért meg szeretném kérdezni, csak szégyellem. Szóval. Kisiklott
az életem. Úgy látszik, az egész életem. Szeretem a feleségem –
Csuharev meggyőződéssel tette meg vallomását, amely
elindította a vitát önmagával, éjszakai, lázas bolyongásait a forró
nyárban a miniszoknyák, az ismeretlen, kövér combok után. –
Szeretem a feleségem. Ő az én életem. A szerelmem. Az
egyetlenem. Senki másra nincs szükségem. Jó vele. Minden
szempontból. Szült nekem egy kislányt, a legjobb kislányt a
világon. A feleségem és a kislányom – ők az én családom, más
családra nincs szükségem. Legyünk csak együtt itt, és ha ott van
valami, ott is csak együtt legyünk. Szeretem a feleségem. Ő a
legszebb. Szeret engem, senki se tudna így szeretni. – Minden,
ami most kellett neki: ne szóljatok bele. – Nekem ő az első, és
neki is én vagyok az első. Szerencsém volt: olyan szerelmet
kaptam, amilyenről álmodtam. Mint a szüleimé. Mint a
családunkban mindenkié. A szerelem nem is lehetséges másként.
Olyan boldog vagyok, hogy már félek is tőle. – Ez minden, amit a
mérleg egyik serpenyőjébe tudott tenni, összeszámolta: valóban
ennyi? Igen, elég kevés, de nincs több, mit akartál még? – Már
nem vagyok fiatal. Ezt-azt már megéltem. Úgy tűnik, a javát.
Többé nem leszek már fiatal. Gondtalan. Maradt a sok munka.
Öregedjem, és sokat dolgozzam. Öregedjem, és neveljem a
kislányomat. Öregedjem, és eljárjak a tengerhez. Öregedjem, és
szeressem a feleségem. Semmi nem maradt, amit ne tudnék a
jövömből. Egy dolog kivételével: hogy milyen betegségem lesz és
mikor. Öregedni és betegeskedni fogok. Töprengtem rajta:
mennyi maradt még hátra? Öregedni és várni. És ekkor –
megállt ezen a lépcsőfokon – elfogott a vágy. Hogy én én legyek.
Értem én, hogy már nem adatik meg ez-az, sok minden, sőt,
szinte semmi. Ilyen maradok. Nem fognak emlékezni rám,
egyszerűen csak meghalok. A jövő már nem vonz. Sajnálom,
hogy elmúlt az ifjúság, és vágyom önmagam, fiatalkori önmagam
után. Mintha az ifjúság nem úgy telt volna el… nem tudtam, mit
kell elvenni… Most vágyom arra az időre, amikor néztem a
sokféle lányt – mind olyan szép, olyan friss volt. És mennyi ilyen
van most is. Még több! Korábban nem is találkoztam ilyenekkel.
És ennyivel. Ifjúkoromban mindegyikhez hozzámértem magam,
és képzeletben bármelyikkel képes voltam, és elképzeltem
magam mindegyikkel. Mindennap újat választottam, új helyen,
minden emeleten, minden városban, vagonban, előadóteremben,
mindennap, minden percben; faltam a lehetőségeket – olyan
boldog izgalom fogott el már attól is, ha csak rá gondoltam…
Mintha mindegyik hajlandó lett volna. Most pedig, miután együtt
dolgoztam magukkal, rájöttem: valóban mindegyik hajlandó lett
volna, és valóban képes lettem volna akkor mindegyikkel. Csak
nyúlni kellett volna érte. Odamenni, kinyújtani a kezem, és
mindennap elvenni mindent. Mindennap másikat, az összeset. És
nem gondolni rá, hogy „kinek kellek?”, „ki akarhat velem?”.
Unalom és szomorúság fogott el Különösen tavasszal. Merthogy
– hunyorogni kezdett – rájöttem, hogy most is képes vagyok.
Egyelőre. Képes lennék. De nem megy. Nem szabad. Az évek
viszont elrepülnek, és egyszerűen nem lesz szabad, és nem
leszek képes rá. Most viszont minden itt van a kezem ügyében,
és nem marad más, mint akkor: kinyújtani a kezem, és szólni pár
szót. Mert mi lesz, ha öregkoromban sajnálni fogom?! –
Csuharev felém fordult. – Ha már most ennyire fáj, akkor mi lesz
öregkoromban… Hogy elsuhant mellettem az élet… Elszállt,
nekem pedig nem volt elég. Nem érzem, hogy mindenre futotta
az időmből s mindent elértem. Amikor fiatal voltam, az életet
másként érzékeltem. Akkor is gondoltam a halálra, de valami
mégis elválasztott tőle – a reám váró élvezet, ezért az ifjúkor a
legjobb… – észbe kapott –, de elmúlt. Amikor azonban más
nőket látok, újakat, lehetségeseket, ismeretleneket, akkor úgy
érzem: nem múlt még el semmi! Még fiatal vagyok. És mindenre
képes! És a halál még nem jött el. Úgy érzem, még élek. Így
viszont nem érzem. Egyszerűen öregszem, és várom, mikor
jönnek értem, és visznek meghalni. Vagyis nem tudok élni, ha
nem akarok valami újat. Élni annyit tesz, mint akarni.
Magamnak nem hazudhatok, egész idő alatt csak erre gondolok:
az utca tele van meztelen lábakkal… Mindenki vetkőzik. A város.
A tévé. Az internet. A múlt. Minden erről szól, e körül forog…
Mindenki ezt akarja, de nem mindenki képes rá, én viszont
képes vagyok – sok mindenre képes… Most mondtam ki
mindezt először hangosan, és úgy érzem: nem kellett volna, az
egész nem így van, nem olyan fájó. – Meglepetten körbenézett, a
barna inges pincérnők unatkoztak a pultnál: sokáig tart még? –
De amikor egyedül vagyok, márpedig állandóan egyedül
vagyok… – mindennap éget, mint a tűz…

***

Lehet, hogy ez a város, ez a főváros, ahol minden könnyű, és el

kell innen menni, és elviselni? de ők utolérnek, valaki mindig ott
lesz a közeledben, mintha valaki feléjük lökne… Nekik nem kell
semmi, semmiféle szerelem, csak összefutni és eltűnni, enni,
megkínálni, kipróbálni, elvenni, amit lehet, ahová elér a kezük,
ajándékot adni, mohók az élettel szemben, helyesen élnek –
beszélne még róluk, de nem tudta elmesélni a mohó ajkakat, a
nyálas nyelveket, a málnaszín körmű ujjat, amely félrehúzza a
bugyi fehér csíkját…
– És amikor hazaérsz, a kislányod hozzád szalad, a karodba
ugrik, te belefúrod az arcod, és nem kell semmi más, egy kicsit
megnyugszol… De nem sokáig. Nagyon szeretem a feleségem. És
végig szeretni akarom, hogy egy napon haljunk meg. Tisztán. Ő
jó. Megért engem, de ez már nincs meg benne. És nem is lesz.
Nem lehet. Sebaj. De most úgy érzem: és mi van, ha a feleségem
nem tudja meg? Ha sohasem tudja meg? Mintha nem is lett
volna soha? És én magam is rögtön el fogom felejteni.
Egyszerűen nem gondolni rá, csak lebegni. Lehetne így? Mert
milyen kiút maradt számomra? Mint mindenki másnak!
Mindenki falja a másikat, azokat, akiket nem lát. De én szeretem
a feleségem, nem akarom elveszíteni. Nem akarom becsapni,
szeretnék életem végéig tiszta lelkiismerettel élni – tudják mi az,
hogy… lelkiismeret? Mert hiszen van, volt legalábbis ilyen szó az
úttörőknél, hogy lelkiismeret. És nekem mindegy, hogy úgy van
– hogy mindenki hazudik, minden egyes ember, maguk is – a
szemem láttára. Én! – másképp akarom, megmaradni igaznak –
és én! – én nem bírom tovább másképpen, égek valami tűzben,
és félek. Félek, ez szörnyű, szörnyű, sz-sz-sz… – váratlanul
sziszegni kezdett, arca rémült görcsbe rándult, és ezt hajtogatta:
– És jön a halál, a halál… És vége mindennek, amikor
visszanézel… Vagy sajnálni fogod, vagy nem fogod sajnálni, mit
fogsz sajnálni?! Nem akarok öregedni, nem akarok haldokolni,
egyszerűen élni akarok, felébredni, örülni, elaludni, örülni, nem
félni, nem sajnálni, én maguknál dolgoztam, és most nem tudom,
hová menjek? – az életem kisiklott. – És kérte: – Mentsenek
meg – azonnal megbánva, hogy kiöntötte a lelkét, a
legszívesebben felugrott és elfutott volna, és csak ez tartott
vissza: á-á, ők már nincsenek, meghaltak, többé nem látom
őket…
Megizzadtam, mint tábortűz mellett, nem akartam felállni az
asztalkától, és kitenni magam a szélnek – elválunk? Borja
félrenyelt és krahácsolt, felvonta a szemöldökét és hintáztatta a
székét, megpróbált odakrákogni nekem valamit, Csuharev nem
nézett fel – olyan fájdalmasan-lassan száradtak fel az asztalról rá
zúdított szavai. Borja nem bírta tovább, és vállon bökött, belém
csípett.
– Mi van, Borja?
Tenyerébe rejtette az arcát, motyogott valamit, szitkokkal
árasztott el – ezt értettem.
– Mi van már?!
– Mondd meg neki – sipákolta Borja összeszorított fogain át, és
vörös karjával, mint egy veszett állat, megrázott.
– Mit mondjak meg neki?
Csuharev megmozdult, hogy induljon, Borjának még volt ideje
nyugtatólag elkapni a karját, és mintha szöget szúrt volna belé:
– A vér dolgozik benned – kezdte mélyértelműen –, mindaz
nem igaz, amiről beszélsz. Hogy „nem lehet másképp”. Hogy
feltétlenül mocsoknak kell lennie. És hogy mindenki így csinálja.
Nem mindenki! Így a fogyasztók igazolják az elkövetett
ocsmányságaikat… Hogy az ösztönök. A hormonok! Hogy a férfit
meg nem változtatod… Hogy a hímnek szüksége van… meg
minden ilyen baromság. Ez csak mankó mindazoknak, akik
porként élnek a földön. A valódi ember azonban, az Isten képére
és hasonlatosságára teremtett ember, vagyis nem a disznók
ivadéka nem lehet az alfele rabja – miféle szabadság ez?! Rabság!
A szabadság pedig nem más, mint az igazság szabadsága, és ez
tisztességes és édes szabadság – ne sajnáld! Csak a söpredék
sajnálja, de őket megbünteti az élet az ürességükért, a felzabált
lelkükért. Kiút létezik, és mindenki számára nyitva állt, aki csak
lélekben nem rest! Jegyezd meg: ezt muszáj minden reggel.
Felkelsz, kimész a vécére, kiüríted a beleidet. Fogat mosol,
zuhanyt veszel, és rögtön reggeli után – csak ne zabáld tele
magad! és szénhidrát nélkül! – hanyatt fekszel, a feleséged pedig
leszop. És akkor egész nap mindent másképp fogsz látni!
Csinálhatod kézzel is. De jobb, ha a feleséged! És szigorúan
minden reggel. Ne akarj kedvezni a lelkednek, akarom-nem
akarom, elaludtam és elkések a munkából, rosszul érzem magam
– igazolás nincs – muszáj! Másként megváltás se lesz. Észre se
veszed, és elvesztél. Ha kis dologban engedsz, elveszítesz
mindent. Ne add meg magad, hallod? – És Borja felmutatta
ökölbe szorított kezét. Csuharev összegörnyedt, és szinte futott a
kijárat felé. Borja keserűen mutatott a hátizsákjára: – Ez
minden, amit szereztem. Hiszen szegény sorból származom. Egy
gatya jutott az egész családra! Miért nem mondtál neki semmit?
– Mindenki felénk fordult, olyan hangosan kezdett ordítani. –
Miért nem mondtál neki semmit?!
– Kinek, Borja? Töröld meg a szemed! Nincs ott senki!
Borja felugrott, és rohant kifelé, szétlökdöste a szomszédos
székeket, mellével kilökte az üvegajtót, a kabátja lebegett utána,
a biztonsági őrök összenéztek, a vendégek utánafordultak –
Borja kétségbeesetten rohant, mint egy tolvaj, vigyázva a
hátizsákjára, mintha szeretett volna még valamit végigmondani
Csuhaervnek, bár az ellenkező irányba futott…
Borja nem utazott el azonnal, este még láttam: sétálgattam a
Krasznoarmejszkaja utcán, el a repülés és űrhajózás múzeuma
mellett a Dinamóig, és majdnem elmentem mellette – Borja,
melléhez szorítva a hátizsákját, kamaszosan felvetett fejjel
méregette a kígyóhajú medúzát, a guruló napot, pókszerű
csápjait, a föld alatti nyirkosságban növő krumpligumót – a
metrótérképet, aztán felém fordult, és összerezzent:
– Mindjárt, mindjárt… Én csak – egyszeriben kisebb lett, a
haja megritkult, ösvényeket és csapásokat vágva születésétől
fehér hajában, az orra valahogy összelapult, a bőre sötét lett –
hol barnult le? –, megrövidítette a hátizsák szíját, belebújt, és
felugrott: semmi nem lötyögött és zörgött benne – csak állok, és
azt gondolom: pedig minden benne van –, a mozgólépcső felé
biccentett, amely kimért dübörgéssel szedte fel az utolsó
utasokat… – lehet, hogy az egész világot. Aluljárók. Oszlopok.
Néha fény is van. Néha madarak is berepülnek – fejezte be
rekedten, alig hallhatóan, és zavart mosollyal pillantott vissza a
himbálózó, magas ajtókra. – Kár, hogy nem tudom megvárni a
napocskát. Egyébként szerettem a júniust. A júliust is. És
egyáltalán, amikor meleg van. Na! – Előrenyújtotta a kezét, én
még idejében hátraléptem. – Fölöslegesen kutakodsz ott tovább.
Azt hiszed, ettől meggyógyulsz? Csak még rosszabb lesz. Az a nő
mindent eltakarít az útjából. Jól van. De azért jót horgásztunk,
igaz? – Felnevetett az emléken, valamiért levette a szemüvegét,
és jelentőségteljesen összecsukta a szárát, csillogó szeme
pislogott, mintha egy ellenőrzött útlevelet vagy egy megölt
harcos katonakönyvét csukta volna be; szerette volna átadni
nekem a szemüvegét, de én még egyet hátraléptem. – Hát,
emlékezzetek Borja bácsira! – Elindult, szökdelve, mint egy
kismadár, áthaladt a beléptető kapun, a felhasznált jeggyel
együtt bedobta a szemüvegét a fekete fémszemetesbe – s egyre
sebesebben, lendületesebben, felszaladt a mozgólépcsőre,
rövidlátón visszafordult felém, miközben már nem látott senkit,
és bohócos, torz, ugráló – talán a fájdalomtól – grimasszal
aprókat lépdelt visszafelé, egy helyben maradva,
belekapaszkodva a föld alá futó gumikorlátba – itt maradt,
táncolt a szakadék szélén –, aztán hirtelen kihúzta magát, intett
mindkét kezével, és megállt – aztán gyorsan elsüllyedt térdig –
az iszák, válla – felvillant még borzas feje, és eltűnt – én pedig
néztem a recés fém lépcsőfokok elsuhanó szegélyét. A föld alól
folytak ki, lépcsővé rakódtak össze, és siklottak le, nem ütköztek
semmilyen akadályba.

***

Az öngyilkos Voznyeszenszkaja második férje – Sztyepan

Mezencov – a nyomozót a Rosszija Szállóban fogadta; testes
titkárnő, „Mezencov úr titkársága!”, azt latolgattam, Mezencov
dugja-e a nőt, vagy sem. Fiatalos, hetvenéves, végtelenül lassú
és meglepett: „hát te meg honnan kerültél ide?”, külföldi
napozástól hámló könyök; egészen megrázott, hogy a Rosszija
belül teljesen kihalt, akaratlanul is a belső udvar felé fordultam –
tényleg úgy van, orgona és filagória.
– Olja őszinte ember volt. Nem volt cinikus. Csak ironikus.
Szerette a vékony anyagú, szűk nadrágokat, amelyek kiemelték
az alakját (hosszú időre elhallgatott minden lépés után, most te
jössz – na, gyerünk! És szinte találomra válaszolgatott. És
még?).
– Pofikának becézték. Rendkívül szép volt, az orra olyan, mint
az apjáé. Az apja és Iraida egocentrikusak voltak, Iraida a
férjének nem adott meg valamit, a gyengédség volt kevés. És
Petrovics elment Natellához, a Kreml orvosához, egy nagyszerű
nőhöz – természetes vége ez az efféle kapcsolatoknak.
Beköltöztek a Malaja Bronnaján egy elegáns házba. Petrovics
nem volt túl gazdag, nehezen rendezte be a lakást. Olja szülei
nem ellenezték a házasságunkat.
 Elmentünk a Baltikumba, egy szigeten álló házban helyeztek el
bennünket, teljesen távol az emberektől – öt kilométerre volt a
legközelebbi lakóház. És úgy éltünk ott, mintha senki nem lett
volna rajtunk kívül a földön. Fürdő. Éjszaka Olja egy szál
hálóingben kijárt fürödni (valahogy mereven, egyenesen oda,
abba az éjszakába bámulva mesélte ezt), csak néha-néha
ugrottunk el kocsival étterembe, vacsorázni… Maradéktalanul
boldog voltam.
– A korkülönbség nem zavarta önöket?
– A tizenhat év nem olyan nagy korkülönbség. Később együtt
éltem egy nővel, aki harminchárom évvel volt fiatalabb nálam, és
egykorúnak éreztem magam vele.
Az, hogy Oljához költöztem – az első érzelmi lépés volt az
életemben… Elhagytam nagy tiszteletnek örvendő családomat,
hatszobás, fényűző lakásomat a Tverszkaján, szemközt a Minszk
Szállóval, még bejárónőnk is volt…
– Voznyeszenszkaja olyan különleges volt?
– Nem volt a végzet asszonya. – Elkezdett fáradtan és
kapkodva beszélni, mintha titkolna valamit, a pisze orrocskáról, a
szépségről-tisztaságról, aztán hirtelen kijózanodott: –
Egyetlenegyszer sem bántam meg.
– Olja összeismertette a nagyanyjával? Anasztaszia
Vlagyimirovna Petrovával.
– Nem. Én csak Mucát ismertem.
– Mondanak önnek valamit ezek a nevek, hogy Umanszkij,
Sahurin?
– Nem.
– Hogyan ismerkedett meg Voznyeszenszkajával?
– 1974-ben történt. Esett az eső, hazavittem. Aztán
megtaláltam (suttogva folytatta), felhasználva egy profi
moszkvai lump tapasztalatát (Voznyeszenszkaja ebben igazi
mesterre akadt). Fuvarozgattam, vártam rá. Olja nem tudta
magát rákényszeríteni, hogy tanuljon. Szégyellt órákra járni.
„Ülök és sírok, a könnyeim maguktól ömlenek – miért?” A
betegsége már régóta előjött. Én elnéztem a gyengéit.
– Ön felfogta, hogy beteg?
– Igen. De nem túlságosan. Gyakorlatilag fél évig volt a
feleségem. Ebből a hat hónapból hármat Kuncevóban feküdt, a
pszichiátrián. Ott fogtam fel, mennyire beteg. Reggel bementem
a kórházba, nem látogatási időben, közvetlenül a kezelés után, és
megláttam abszolút üveges tekintetét. Azt mondta: ha nem
visztek ki innen, végzek magammal. Kivittük. Olja szépen
felöltözött, elmentünk egy étterembe – és egészen boldognak
tűnt. Aztán három nap múlva végzett magával.
(A kliens tanácstalanul széttárta a karját, „hát mit lehet itt
tenni”). Lehet, hogy én löktem R-ov felé, amikor azt mondtam:
nincs jövője a kapcsolatunknak… Nyilván elragadta a szenvedély:
piros kocsi, dácsa, hírnév. De hát én is jómódú ember voltam. És
amikor elveszítettem őt, akkor értettem meg: vissza kell hoznom
bármi áron. És visszahoztam.
– Mivel hatott Voznyeszenszkajára?
– Ezt sose mondta. Lehet, hogy ezzel (és tettetett
lomhasággal mutatott a falra, amely rég elhunyt csillagok
olcsó, fekete-fehér fotóiból összeállított ikonosztázára
emlékeztetett, irigykedve megcsóváltam a fejem, de egyet sem
ismertem fel).
– Azt beszélik, hogy a lakás, amelyben Voznyeszenszkaja
lakott élete utolsó napjáig, eléggé lepusztult volt…
(Ahogy gondoltam is, a kliens számára ez a kérdés nem tűnt
helyénvalónak, olyan lélekbemarkolóan beszélt… az áldozatos
szerelemről, érzéseiről, erre a piszkos edények…).
– Engem nem érdekelt a háztartás. Túl keveset éltünk együtt.
És nem is hittem, hogy hosszú ideig tart.
– Hogyan halt meg?
– Olja a születésnapomon vetett véget az életének. Reggel
elmentem dolgozni. Megpróbáltuk napközben felhívni, de nem
vette fel a telefont… Az apja talált rá, és kihívta a mentőket. A
temetéssel nem foglalkoztam. Magamon kívül voltam. Utána
rögtön elutaztam Szverdlovszkba filmet forgatni, és két hónapot
töltöttem ott, egy helyett. Amikor minden lezajlott, a feleségem
azt írta: tudom, milyen nehéz elveszíteni azt, akit szeretünk, de
ha úgy akarod, vár az otthonod. Visszamentem, de nem bírtam
maradni. Két hónap múlva otthagytam.
– Olja hagyott valami üzenetet?
– Igen.
– Ha nem titok…
– Vologya, szeretlek. De nincs erőm tovább szenvedni. (Nem
egyenest most találtad ki a szavakat? Gyűrött papír; beteges
lila betűk.)
– Megnézhetem?
– Ostoba voltam, nem őriztem meg.
– Ki szokott menni a temetőbe?
– Jártam ott. Aztán egyszer, amikor kimentem, nem sikerült
megtalálnom a sírt.
– Hallottam, hogy… bizonyos idő után ön elvette Olja
barátnőjét.
– Nem tudtam Olját elfelejteni, elvettem Birjukovát, és sokáig
vigaszra leltem a vállán. Birjukova nagyon kedves… de nagyon
bosszantotta, hogy mindig a háta mögé pillantgatok – a sírra…
A buszon (utálom az izzadságszagú metrót) végiggondoltam a
hallottakat, és megjelöltem a hézagos helyeket meg a
gubancokat: észrevétlenül beleéled magad, aztán rájössz – ez az
életem; olvasgattam a hirdetéseket – „Elaltatás. Elszállítás,
kasztrálás, sterilizálás. – Mindennap”, a reklámtáblák az AIDS-
szel harcoltak – „Az élet drágább a pillanatnyi kétes élvezetnél”,
és gúnyosan elnevettem magam – „kétes élvezet” – ilyet még
egy öregember sem ír le, és hirtelen, egy pillanatra, nem fájón,
de félelemmel gondoltam a saját múltamra: meg kell tanulni,
amíg egyáltalán van valami hátra, belakni a múltat, kilépni,
megtervezni, hogy mit hová tegyek – a hely, amely az utolsó
időre menedékké, az egyetlen pihenőhellyé válik, ahová lesz még
erőm elmenni, és pihenni – vajon megfelel? Száraz? Hideg? Van
benne minden?? Eltart? Mi kell még, mit tartalékoljak? Nem
bújnak meg gyötrelmek és tisztázatlan, rosszul megvilágított
szegletek? Már most ki kell próbálni a múltat, átvizsgálni, hogy
jól melegítsen, teleszívja magát az otthon melegével, meg kell
tanulnom használni: hová kell betérni, hogy örömöm leljem
benne, hová ne nézzek és ne ugorjak be, még ha szólítanak is
onnan; ura vagyok-e mindennek, vagy van, amit el kell tűrnöm,
a horkoló szomszédot, az iszákos szomszédot; minden
elviselhető-e (vagy még álljak gyorsan bosszút, felejtsek, vagy
kiegyenlítsem a számlát) – máris megtudni, és jobban kiismerni,
hogy legyen időd addig… amikor fekve kivisznek a falhoz,
ahonnan már nincs visszaút – lepergetik rajta unalmas
múltamat, oda lehet pörgetni az érdekesebb részekhez,
megismételni, hogy alaposabban megnézhesd az elvesző
részleteket, de kikapcsolni nem lehet, soha… Fájni fog-e annak a
kevésnek, nem tudni, mennyinek, ami „én” maradok… Elég lesz-
e a tűzifa, a víz, amit bekészítettem?… Nem csap-e be a múltam,
kitart-e, nem szakad-e át, utat engedve a sarkvidéki, mindent
elnyelő – pokolnak? Reménykedem. Bízom a testemben. Az idős
ember csak azt képes megérteni, amit meg tud változtatni.
Vagyis nagyon keveset. Bízom a tablettákban, szeretnék
kitartani, nem akarom mindennapi hányással zaklatni a hazugul
jóindulatú orvosokat és nagy mellű ápolónőket, akik odaadják,
hogy tarthassam finom illatú kezüket, nem akarom otthonosnak
hazudni a múltamat: melyik reggelen születtem, hány éves
koromban kezdtem el járni, mi volt az anyám foglalkozása – aki
nagyon jó volt, jóságos, a mama…
Késő estig – hátha nem vár meg és elalszik? nem akarózott
olyan helyre menni, ahol kevés ember van – az üzleteket jártam:
fogyást segítő csokoládé, a „Családtervezés” hatalmas plakátja
alatt hét sorban, stószokba rakva különféle színű csomagolásban
óvszerek, farkukkal csapkodó halak között jég posztamensen
hatalmas rák dermedezett – az ollóját minden eshetőségre
számítva fehér papírcsíkokkal gondosan leragasztották. A
bajszán néma vízcseppek csüngtek, mintha könnyek lettek volna.
Előttem egy nő állt, arcára írva: már túl vagyok minden jón,
még szólíthattad volna úgy is, hogy „kislány”, kipakolta a
pénztáros orra elé az egész életét: egy üveg bort, tampont és egy
darabka sajtot. Egy fekete sapkás alak az üres bevásárlókocsikat
gyűjtötte össze az önműködően szétnyíló üvegajtó mögött.
Akárhol is éjszakázok, a liftben mindig ott egy hatalmas,
ismeretlen fajtájú kutya – széles, fekete pofa, maga a kutya
barna, sima szőrű, a farka mint egy szablya. Mintha mindig
ugyanaz lenne. Egyszerűen hozzák utánam.
Marija nem aludt: fogsz vacsorázni? Menjünk sétálni, már
tudom, hogyan altassalak el – friss levegőre van szükséged;
megálltunk egy játszótér előtt, körbevettek bennünket a
csillagok meg a néptelen ablakok, amelyek mögött szekrények
bújtak meg, vagy egyszerűen csak a poros éjszaka; a halál az
egyetlen olyan szó, amely nem válik unalmassá az idők során.
Az út túloldalán, a parkban vidám kamaszok bolyongtak,
sörrel a kezükben.
Nem szeretem az augusztust. Rövid. Gyenge. Értelmetlen, az
ősz leigázza, és elillan. Beterítik az elszáradt nyírfalevelek,
áthatják az iskolával, a betegségekkel, a munkával kapcsolatos
gondok. Búcsút intve illatozik a fű. Megérintettem Marija kezét:
nem fagytál össze? Ő felsóhajtott és átölelt, hozzám simult,
mintha próbálna kihallgatni valamit odabentről.
– Meséld el a napodat.
Úgy tűnt, hogy Mezencov nem élt együtt Olgával a lány halála
előtt, a legjobb esetben is csak „előfordult” nála… Úgy tűnt: nem
akart Voznyeszenszkajával tovább együtt élni… Úgy tűnt, a
búcsúlevelet nem véletlenül vesztette el…
Kicsit megijedtem: mindenki, akivel találkoztam, egy gyönyörű
lány önkéntes halálát adta elő, minden alkalommal egy kicsit
meg is változtatva, más-más mechanizmusokat és „play”
gombokat hangsúlyozva – játszanak velem; rá kell jönnöm,
melyik marokban rejtőzik a gyűrű, de tudtam: az ilyen játékban
mindig üres minden marok; mindent, amire szükségem van, R-
ov tud, egyszerűen csak erőt kell gyűjtenem, hogy szétfeszítsem
az ujjait.
– Megint rossz a kedved? – simogatta meg a vállamat. –
Akkor hallgasd meg az én napjaimat. Megtaláltam Scsukin e-
mailjét Németországban, és küldtem neki egy levelet. Karina
Proszkurina, aki tanú volt a házasságkötésen, egyelőre csak az
interneten került elő. A „szerelmesek oltalmazójának” nevezi
magát, meg „Szent Valentin követének”! Tüntetést szervezett a
„szerelemért”, három ember vett részt rajta. A
Krasznoarmejszkaján lakik. Van róla egy fénykép is: Proszkurina
egy díványon ül, körbevéve puha, piros szívecskékkel. Kutatom
a telefonszámát. Natella Voznyeszenszkaja telefonszámát a
polgármesteri hivatalon keresztül keresem. A nő, aki emlékszik
rá, előbb elment szabadságra, most pedig kilépett, és kint ül a
dácsáján. Hetente egyszer felhívom, ígérgeti, de állandóan
szatyrokkal a kezében, az ajtóban találom, és valaki várja a
peronon. De ma este adott egyszerre három számot is: az
otthonit, a Szerebrjanij Borban lévő dácsáét (ha nem vették el),
meg a húga lakásáét.
Hallgatózni kezdtem: a távolban tenger morajlott, mintha
valaki bútort tologatott volna, súlyos lökésekkel, a hullámverés
ritmusára. Marijának kaparni kezdett a torka – így van ez
mindig, amikor valaki valami fontosat készül mondani:
– Aggódom miattad. Minden, ami kapcsolatban áll
Petrovával… Most pedig Oljával. Csapdába csalnak bennünket.
Már így is annyi mindent tettél. Mindenkit nem hozhatsz vissza.
Neked, azt hiszem… – találomra kotorászni kezdett a
gyógyszeres dobozkájában egy légysereg által megült, ragyás
lámpa alatt, és kinyomott a fóliából egy fehér, megmentő
tablettát –, be kell ismerned, hogy ez az egész – körbemutatott a
kezével –, hogy ez az egész nem csupán a te életed, nem csak te
vagy az egyetlen élő. Vannak még más életek is. Egészen
másmilyen életek! Érted?! Ez – egy egészen másmilyen élet!! És
semmire sem mész velük… És ha nem tudod visszahozni ezt a
lányt, vagy egy másikat, az nem jelenti azt – erősen elkapta a
karomat –, hogy vége az életednek. Te megmaradsz –
megrázott, kérlelt –, mindig leszel. Velem. Már ha akarod… Vagy
másokkal… – Sehogy nem talált példákat, senkit, ha én titkos
társaságot szerveztem volna az iskolában, azokat szedtem volna
össze, akinek van bátorsága visszahozni a világba a halált,
valahogy egyenrangúvá válni a többiekkel (sokat segíthet ebben,
például, a fényképezés), elfoglalni legalább az első lakatlan
pontot, de nincs kivel… Vagy úgy viselni el az életet, mint a tüzet
– ez sem sikerült, a vallomásaink esetleg felmelegítenek, de ez
nem mi vagyunk, hanem csak az „olvasni valamit”; becsukhatod
a könyvet bármelyik bizonyítási jelenetnél, az élet benőtte, nem
kerül felszínre, hozzánőtt ezekhez a csontokhoz és húshoz, ahhoz,
amire nem mondhatod, hogy „ez én vagyok”, de nincs semmi
más… minden egyéb – a fényképek, hangfelvételek, videofájlok,
síremlékek és gyermekrajzok – nem semmisíthetek meg, a „jó
lesz még valamire?” kérdésre nem válaszolhatod, hogy „soha”,
gyűlölöm azokat, akik képesek könnyedén a szemétbe dobni a
csecsemő hajfürtjét tartalmazó borítékot, amelyet a kidobásra
ítélt bőröndben találtak, még akkor sem, ha a csecsemő már
felnőtt, megöregedett, személyesen nem ismeri, és rég meghalt.
– Nekem megmaradsz. Nagyon kellesz. Te mindig leszel –
hunyorgott, csókot lehelt rám, és elnevette magát.
– Most mit nevetsz?
Marija azt suttogta:
– Nem szabad? – és íztelen ajkával még egyszer megcsókolt.
Én nem gondoltam semmire: a mély gondolatok számomra
elérhetetlenek. Nincs mit mondanom senkinek. És tenni se tudok
semmit. Sosem voltam első. Arról álmodtam, hogy fedélzeti
mérnök leszek, amikor mindenki pilóta akart lenni.
Basszusgitárral a kezemben állni a bozontos sörényű frontember
háta mögött a vasutasklub színpadán. Beadni a labdát a
hősöknek. Középpályásként, de nem csatárként. Egy
hírszerzőcsoport rádiósának lenni. Soha nem akartam
hadseregparancsnok lenni, csak egy hős zászlóalj parancsnoka.
Még a lottószelvényektől is félek. Harmatgyenge vagyok.
Igyekszem azonnal figyelmeztetni mindenkit.
– Nem tudok rólad semmit. Moszkvai vagy?
– Ott hagyod Voznyeszenszkaját? Gondoskodni fognak róla.
– Nem, majd én. Én a holtak érdekeit képviselem. Ez az én
választásom. De neki mi a választása? Vagy én, vagy semmi.
Hallgass!
– Akarsz aludni? – mielőtt lefeküdt volna, letérdelt, hogy
ellenőrizze a megöntözött kertet: gyom és vetés.
– Igen.
– Na, látod. Ezt teszi a friss levegő. Minden este sétálni fogunk.
És beszélgetni. Vagy hallgatni, ahogy akarod. Aludj. – Húzta az
időt, nem hitte, hogy minden vagon elhúzott, és nem érkezett
senki, tehát – holnap, és elment. Elfordultam, jó a földön aludni,
mint a csónakban. – A szomszédok holnap elutaznak egy hétre,
Szaranszkban halálra zúzta magát az unokatestvérük. Magunk
leszünk. – Később hallottam: sír.
– Mi van?
– Borját meg miért? Borja olyan… Mindenre emlékszem: olyan
szánalmas volt az utóbbi időben. Kerülte mások tekintetét.
Annyira próbált örülni – minden napnak! Nagyon aggódott
miattad. Ne felejtsd el, kérlek! Hallod? És Alekszandr
Naumovics… Meglátogatjuk Golcmant?
Feküdtünk még egy kicsit, néma csendben, s már alszom is.
Marija azt suttogta:
– Szeretném, ha megértenéd: Isten létezik – meggyőződéssel
suttogta, nyugodt hangon, bízva a környező tárgyak és
jelenségek értelmében és jóindulatában. – Isten létezik. Jó
éjszakát, kedves…
Vágytam a csendre, mint még soha, valami puhára, elaludni és
elképzelni, hogy sehonnan sehová megyek. Cél nélkül. Senki sem
vár. Milyen leszek akkor? Valószínűleg nagyon figyelmes a
szembejövőkkel, mert az ember nem bír ki mindent egyedül
lebegtem, álomba merültem, bele a csecsemőkori, békés
melegbe, a mozdulatlanság örömébe – az öntudatlan öröm édes
pókhálójába, de – összerezzentem, görcsbe rándultam –
kényelmesebben elhelyezkedtem, futottam az álom után, utol
kell érnem, újra ott kell lennem azon az úton, álmaim meleg
folyamánál, még sokáig kergettem, vártam, és már úgy is tűnt…
de nem. Elszalasztottam. És rájöttem: nem akarok aludni. Fel
kell kelnem, menni, várni a konyhában a reggelt.

Natella Voznyeszenszkaja habozás nélkül megjelölte a szombatot,

délelőtt tíz órát – tizenegyre be kell fejeznünk; kilenc
negyvenkor leültem egy padra a kiszáradt Patriarsije Prudi fölött
álló virslisbódé mögött, ott, ahol évekkel ezelőtt Sahurin öccsét
vártam, és nagy felbuzdulásomban a Sport-Expresst olvastam,
fel-felpillantottam a lányokból álló rendőrjárőrökre; megyek
elkapni valakit. A verebek géppisztolysorozatként, röpködő
golyókként húztak el a fejem felett, és vidáman és elégedetten
belevágódtak egy gömb alakúra vágott bokorba.

***

Öt perccel tíz előtt felálltam és elindultam, két kapukód, a lifttől

balra mosolygós, ősz hajú, fiatal és derűs nő magasra emelte a
kezét a kézfogáshoz:
– Hogy hívják?
Bementünk a konyhába („hiszen felvételt fog készíteni”),
ledobta a szandálját; erősen kifestett szem, fekete nadrág, az
arcát nem jegyeztem meg; felkészült, háború lesz, hadi
készültség, megszokta, hogy mindent, ami a keze ügyébe kerül,
felhasználjon az Iraida Petrovna Curkóra mért újabb csapáshoz –
most egy élő emberbe rúg bele, de ha a nő meghal, a tenyerével
fogja püfölni és a körmével kaparni a sírját.
 – Szép volt?
– Hát… Inkább hatásosan öltözködött. Iraida, amikor nagy
ritkán hazajött külföldről, mintha egy más világból jött volna –
kalapok, kesztyűk, kosztümök. Ha Olja együtt ment vele az
utcán, a kislány látta: mindenki utánuk fordul.
– Pjotr Petrovics kapcsolatban állt az anyósával, Anasztaszia
Vlagyimirovna Petrovával?
– A Curkókkal ritkán találkozott, évente kétszer eljártak
hozzájuk vendégségbe. Nagyon büszke ember volt, nem akart
függeni tőlük – csak semmi engedmény! Petrováról sokat mesélt
– művelt beszélgetőtárs, olvasott nő, érdekes élete volt.
Ugyanúgy, mint Iraida, teljesen átadta magát a munkájának. Az
ilyen nőknek nem kell család.
– Petrova fia…
– Vaszilij skizofréniáját gondosan titkolták. Nem tudom, él-e
még. Hosszú éveket töltött a Központi Kórház pszichiátriai
osztályán. Ott azt mondták, a gyermekkori enkefalopátia
következménye. De a Curko-vonalon volt még más öröklött
betegség is (úgy látszik, eljutott hozzá, hogy Petrova öccse is
öngyilkos lett).
– Azt mondják, Anasztaszia Vlagyimirovna és Iraida arról
voltak híresek, hogy tartották a távolságot.
– Aki eldobja a gyermekét, az nem nő!
– Eldobja?
– Amikor Olja betöltötte a második évét, Iraida azt mondta:
Petya, felajánlottak egy külföldi munkát, nem ellenzed, ugye?
Természetesen nem mondhatott nemet. De a lelke mélyén bízott
benne, hogy nem utazik el. De Iraida kiutazott. És egészen a
lánya haláláig végig külföldön élt, Moszkvába évente kétszer járt
haza: nyáron szabadságra – azt Szocsiban töltötte, a Curkóról
elnevezett szanatóriumban magával foglalkozott, és újévre. Ott,
ahol dolgozott, szeretőket tartott. Petya tudott róla. Persze ő se
volt szerzetes. De amikor Iraida hazajött, pompás fogadásokat
rendeztek, vendégeket hívtak, mutatták, milyen csodálatos
családban élnek. Olját Muca meg a háztartási alkalmazott
nevelte.
– És Pjotr Petrovics magát választotta…
– Megbeszélték, hogy elválnak, amikor a kislányuk befejezi az
iskolát. De Petya nem bírta ki odáig. 1971. december 30-án
(ünnepélyesen mondta ki a szent dátumot) kinyitom az ajtót – ő
ott áll egy kis bőrönddel: nem bírok tovább Iraidával élni,
befogadsz? Pjotr Petrovics otthagyott neki mindent, még a
Steinway zongorát is. Csak később hozott el még néhány öltönyt.
Iraida rettenetes botrányt rendezett, mindenkit mozgósított,
akit csak tudott. Egy fél éven át terrorizált bennünket a
telefonhívásaival.
– Ön mint orvos meg tudja-e objektíven ítélni Olga pszichikai
állapotát?
– Azonnal feltűnt: Oljával nincs minden rendben. És egy ideig
egyszerűen csak figyeltem. Húszéves korában egy lánynak
életvidámnak, örömtelinek kell lennie, ő pedig nem bírta elviselni
az erős fényt, az írók közül Dosztojevszkijt istenítette –
egyszerűen falta –, a zenészek közül Wagnert. Nem szerette a
hangos szót, a hangos zenét, ruháiban nem szerette a rikító
színeket sem. Majdnem egy éven át nem aludt.
– Olja tudta, hogy nem teljesen egészséges?
– Ő úgy vélte, mindez annak a következménye, hogy elesett a
jégpályán. Beütötte a fejét, agyrázkódást kapott. Gyógyszert is
szedett rá. Mondtuk neki: ez a traumatikus enkefalopátia
következménye, és el fog múlni.
– Mezencov azt mondta, hogy Olja kórházban is feküdt…
– Én akkoriban a Kreml kórházában dolgoztam. Mondom:
Petya, meg kell mutatni Olját a Szovjetunió legjobb
pszichiáterének, Sznyezsnyevszkijnek. Három órát várakoztam
az ajtó előtt, hogy véget érjen a konzílium. Már azt hittem,
megőrülök: ilyen sokáig tart. Sznyezsnyevszkij behívott
magához: Olját azonnal kórházba kell vinni, súlyos beteg. Azt
hazudtuk neki, hogy a neurológiára megyünk, és elhelyeztük a
Központi Kórház pszichiátriáján. Bent volt egy fél évig
(Mezencov azt állította, hogy három hónapig), és felháborodva
hívogatott telefonon: mit csináltatok? Diliházba csuktatok?! Mint
kiderült, a kórházban is voltak már öngyilkossági kísérletei.
Megpróbálta felvágni az ereit. A kórház után az orvosok azt
mondták Iraidának, ha Olja ennyire szereti magát,
mindenképpen vele kellene töltenie legalább egy fél évet. És mit
csinált Iraida? Beszélt Oljával: tudod, muszáj dolgoznom, de majd
küldök szép holmikat. Habár Pjotr Petrovics megtiltotta
Iraidának, hogy ruhákat hozzon neki, ő maga ruházta Olját,
mindent különleges ruhaszalonban varratott neki, mutatni
akarta, hogy ő is legalább olyan jól tudja öltöztetni. És Iraida
elutazott! Olja pedig beköltözött egyedül a Kuusinen utcába
(egyedül – és akkor hol volt Mezencov? miért nem lakhatott a
kislány nálatok? zavartak a vendégei? az álmatlansága? a
dohányfüst? R-ov vörös kutyája? hogy etetni és gondozni
kellett? vagy ő maga nem akarta?). Természetesen figyeltünk
rá, ellenőriztük, de én láttam: nem javult az állapota. Az orvosok
egyenest sokkot kaptak, amikor megtudták, hogy Iraida elment.
– Miért istenítette ennyire az anyját?
– Hiszen kislány volt (nem tetszett a kérdésem).
Közben pedig arra is gondoltam: Olja nem kötött házasságot
Mezencovval, aki csak kinevezte magát a „férjének”, ma erre
inkább azt mondanák, hogy a „barátja”, aki jön és megy, nem
kételkedtem a Tverszkaján lévő elhagyott hatszobás lakásban, a
bejárónőben, abban, hogy „eljött” otthonról, de annak, hogy
végleg „megérkezett” volna egy másik életbe, alig bukkantam
nyomára.
– Mit gondol, mivel hatott Olja Mezencovra? Hiszen jómódú
férfi volt, rendezett életet élt…
– Olja a teljes ellentéte volt a feleségének. A felesége nagyon
tevékeny asszony volt, ő „hordta a nadrágot”. Olja pedig csöndes,
nyugodt, nőies, romantikus.
Amikor Olja kórházba került, azt mondtuk Sztyopának: el kell
döntened, hogyan tovább. Olja súlyos beteg. Sztyopa azt felelte:
szeretem őt, és vele maradok. Mindent megteszek, hogy
meggyógyuljon. Azt tervezte, hogy külföldre megy dolgozni.
 – És Ovszjanyikov?
(A kliensem zavarba jött, és felállt, hogy bekapcsolja a
vízforralót. A színjáték véget ért: előadta a beteg kislány rossz
anyjáról szóló legendát, a kegyetlen sorsot, amely elválasztotta
egymástól a szerelmeseket mindjárt a fasor elején, a saját
diadalmas és nagy szerelmi történetét, amelynek talapzatát
rózsabokrokkal ültették körül, a halmán pedig olívabogyó
érett, tetszett neki, ahogy bólogattam, melengette egy külső
szemlélő, egy újonc figyelő szeme, akinek elhintette, amit
kellett, amikor váratlanul kiugrott a színpadra egy fekete
kutya, a kartonból kivágott almafa recsegve megdőlt, majd
rázuhant a színészekre, felkapcsolták a lámpákat, amelyek
leleplezték a sminkesek szánalmas erőfeszítéseit: leválnak a
szakállak, és a házilag összeeszkábált, sérülékeny, sok bajt
kiállt igazság hirtelen siralmasnak és szégyenteljesen
nevetségesnek tűnt, ő pedig szeretné minél gyorsabban
összesöpörni a szétpakolt fenyőfadíszeket meg az árcédulás
műanyag kacatot, beletekerni egy terítőbe, és aggódva várni a
következő vásárt, s a friss vevő láttán megint elönti a szokásos,
vad remény, de az alján megkeményedett szarként örökre ott
fog bűzleni a „valójában pedig”; a „minek ez neki?”, „ki ez?”
kérdések jöttek elő, és az időt hasztalan pocsékolta el, mert
magánigazságok nem életszerű egymáshoz illesztéséből,
amelyből valami egységesnek kellett volna összeállnia,
lényegében csak egy sáros út lett, amelyen senki sem akart
végigmenni.)
– Ovszjanyikov? Azt hiszem, katonai tolmácsképzőt végzett.
Olját kapcsolatukban befolyásolta betegsége. Olját minden
idegesítette. Az, ahogyan eszik. Ahogyan mosakszik. Ahogyan
beszél. Emlékszem, egyszer azt suttogja nekem: í-így csoszog…
habár kellemes, szimpatikus fiatalember volt. Petya kedvelte
Ovszjanyikovot, és Olja halála után odaadta neki a Kuusinen lévő
lakást, bejelentettük oda, és neki ajándékoztuk az ágyunkat is.
– Olja nehezen viselte a R-ovval való szakítást?
 – Azt a legendát, hogy Olja a R-ovhoz fűződő viszonzatlan
szerelem miatt lett öngyilkos, Iraida barátnői találták ki.
Badarság! Olja mindössze baráti kapcsolatban állt Vlagyiszlavval.
Egy ilyen emberbe nem lehet beleszeretni!
– Miért döntött úgy, hogy eltávozik közülünk? Fiatal volt,
szép…
– A skizofréniások hajlamosak az öngyilkosságra. Hirtelen
követik el. Egyszer csak hangot hallanak: menni kell.
Mindegyikük nagyon okos is. A skizofrének közt nincsen buta.
– Hogyan halt meg?
– Sztyopa születésnapján halt meg, november 29-én
(Mezencov úgy emlékezett: a lány az ő születésnapján
mérgezte meg magát, és később, decemberben halt meg). Egy
időben ezen a napon minden évben kiment a sírhoz egy nagy
csokor rózsával.
Sztyopa kiküldetésbe utazott (Mezencov vallomása szerint –
munkába állt). Olja felugrott hozzánk, én sütöttem süteményt,
maradj itt. Ez vasárnap történt. Hétfőn este (1975. november
29. szombatra esett) éppen rendeltem, amikor felhív Pjotr
Petrovics: Oljával történt valami. Ő futballmeccset nézett
(november végén aligha volt futballmeccs), és az én számom
helyett tévedésből az Oljáét tárcsázta fel. Olja felvette, akadozó
hangon válaszolt is valamit, és a vonal megszakadt. Pjotr
Petrovics újra hívta. Olja üvölteni kezdett: hagyjatok engem
békén! Ez este hét vagy nyolc órakor történt (Mezencov úgy
emlékezett, hogy napközben telefonáltak, és rettentően
megijedtek: Olja nem vette fel). Fogtunk egy kocsit, és
rohantunk hozzá. Az ajtó nyitva (mintha valaki éppen elment
volna, vagy a lány azt akarta, hogy találják meg…). Olja a
legcsinosabb ruhájában feküdt, szépen kifestve, illatosan…
– Magánál volt?
– Amikor lehajoltam hozzá, Olja csak ennyit suttogott:
Natellocska, bocsáss meg… És eszméletét vesztette. A földön ott
hevert egy erős pszichotropikus gyógyszer, a Mutabon
üvegcséje. Azt vette be. Mindössze két nappal korábban adtam
neki. Száz szem van benne. Próbáltuk kimosni a gyomrát,
hasztalan. Hívni akartuk a mentőt, de se nekem, se Petyának
nem jutott eszünkbe a cím… Olja két hetet feküdt aztán a
Szklifoszovszkij kórházban, és meghalt.
– Mi állt a búcsúlevelében?
– Apa, Sztyopa, bocsássatok meg. Akkor írta, miután a
gyógyszert beszedte. A betűi keszekuszák voltak.
– Maga intézte a temetést?
– Igen. A legnehezebb az volt, hogyan közöljük Muca mamával
(Petrova, úgy látszik, bármilyen hírt nyugodtan fogadott).
Muca kórházban feküdt, féltünk megmondani neki. Én mindenkit
nyugtattam: az öregek meg a fiatalok mindent könnyebben
vesznek. Azt mondtuk neki: Olja kórházban van, és mindent
megtesznek, hogy megmentsék… Aztán megmondtam, hogy
mégis bekövetkezett. Muca megdermedt, és csak egyetlen
szörnyű mondatot mondott: Natellocska (a kliensemet minden
ismerőse pontosan így hívta a múltban), én rózsaszínű szobában
éltem, de a falak most feketék lettek. És utolsó napjaimig most
már fekete, ablaktalan szobában fogok élni.
Sztyopa és Petya szörnyű állapotba kerültek. Féltem, hogy
megpróbálnak leugrani az erkélyről (az ablak felé sandítottam:
második emelet), nem mertem magukra hagyni őket. A temetés
előtt Petyát begyógyszereztem, beinjekcióztam, de nem volt
semmi hatása.
– És Iraida?
– Amikor készültem a temetőbe, felhívott egy közös
ismerősünk, és átadta Iraida üzenetét: ha ő, mármint én, eljövök
a temetésre, a koporsó mellett jelenetet rendez. De a temetésre
egészen biztos, hogy nem jött el (ellenőrizni kell)!
– Mezencov aztán elvette Olja barátnőjét…
– Birjukovát. Arról is kiderült, hogy bolond! Megtiltotta a
férjének, hogy kijárjon a temetőbe. Rettentően féltékeny volt a
halott lányra. Patologikus eset!
 Behozta Olja fényképeit, és meglepetésemre megengedte,
hogy magammal vigyem, én a tisztesség kedvéért mindegyiket
megnéztem, miközben hallgattam:
– Minden jól is alakulhatott volna. Ilyen betegséggel az
emberek hosszú ideig elélhetnek, még komoly állásokat is
betölthetnek, hosszú ideig tartó remisszió is előfordulhat… Ha a
lánynak rendes anyja lett volna…
Hogy befejezzem, ügyesen megpendítettem a kiszárított
Patriarsije víztároló témáját, az asszony könnyedén átváltott a
munkásokra, akik betonnal tömték el a tizenhét forrást, most
pedig, hogy a betont feltörték, már nem voltak meg a források,
eltűntek, minden bizonnyal a házak alá, és e percben is az
alapokat mossák – és ha összedől a házunk? –, akkor majd
elköltöztetjük magukat, Reszin azt mondja, a pénz beszél!
A taxiban egykedvűen újra átnézegettem a fényképeket:
kendők, sálak, egy pisze orrú kislány fejét kis öklével támasztja
alá, mosoly és fátyol nélküli menyasszony, a még mosolygó, sűrű
szemöldökű Laymun ordítóan fekete cipőben, ironikus csókok,
rövid, fekete ruha fehér övvel, térdek, rájuk feszülő harisnyában
– minden szertefoszlott, minden, amit Olja Voznyeszenszkajáról
felépítettem, összedőlt – nem bírta ki az emberi tanúvallomások
súlyát; olyan nyomasztó lett, mintha egyre mélyebbre
ereszkednék, és sose jutnék fel oda, ahol világosabb van, és az
emberek addig alszanak szombat reggel, ameddig csak akarnak…
de nekem maradt még halam, a háló még feszül, maradt még,
akivel beszélni lehet, mielőtt segítenék R-ovnak mindenre
visszaemlékezni, felemeltem a fejem, és undorral néztem,
ahogyan a park mellett, a járdán, a nyárfák mentén egy magas,
esetlen, szemüveges alak, tizenkét éves lánya kiengedett hajjal,
és nyomukban az ifjú, kikent-kifent feleség görkorcsolyáznak,
nevetgélnek, csinosan, elegáns pulóverben, menet közben
összeölelkeznek, csókot nyomnak egymás kipirult arcára, és
húzzák egymást felfelé a hegyre, és egy ostoba, boldog labrador
rohan utánuk, le-lemaradva egy lehullott alma vagy valami
innen kivehetetlen, érdekes, jó szagú tárgy kedvéért… Ugyan
már, ilyen nincs, nem létezik. Lehet, hogy a pasasnak egyenesen
az irodában van valakije, nem túl régen felbukkant egy új,
bögyös titkárnő, visszafizetetlen kölcsönnel és a köldökében
piercinggel. Lehet, hogy a feleségnek üres az élete, ráncos, és
belepte a konyha pora, és a virágok is elhervadtak, eszébe jut az
iskolai szerelem, amely a rosztovi körzetben, egy
földieperszedésen lobbant fel, meg a diszkó a futballpályán, és
minden kihasználatlan gyengédségét a kutyára pazarolja. Az is
lehet, hogy agyatlan külföldiek a diplomatanegyedből. De minden
bizonnyal inkább – reklámfelvétel. Semmi baj… Eszembe jutott
Csuharev, hogy mit kellett volna mondanom, hogy mit
mondanék neki: a szerelem az, ami nem tart sokáig, mint az élet,
ez az első saját halál úgy, hogy életben maradsz – és elképzelésed
lehet róla, hogyan lesz ez akkor, amikor már semmit sem értesz,
csak a tejbepapi ízét meg a sajgó fájdalom különféle árnyalatait,
azét, amely észrevétlenül kezdődik – észrevétlenül kezdődött el
a közös élettel a járdákon, azzal, hogy elmeséled minden napod,
és észrevétlenül véget ért, amikor nem mesélted már el a
napodat, és már ő sem mesélte el, ahogy ez mindig is lenni
szokott: ha te nem szereted, én sem (pedig muszáj, hogy legalább
az egyik makacsul folytassa a mesélést, továbbra is szeressen,
kell hogy legyen valami makacs állandóság, mint az anyai
szeretet – senki se tudja, mi jöhet jól az örök élethez)… Így
viszont – észrevétlenül véget ért: nem reggelizett már otthon,
először nem egy időben aludtak el, aztán már nem is együtt
aludtak el, és csak azután jött az, hogy nem mesélték már el
egymásnak a napjukat; az asszony órákon át a telefonon ült, és
már nem nevetett a vicceiden, pedig korábban belefájdult a hasa
a nevetésbe, és kitörő nevetéssel kérlelte: hagyd abba! –
erőtlenül hempergett a díványon, és dobálta a kispárnákat; te
pedig elkezdtél tovább maradni a szupermarketekben, egészen
hátratoltad a bevásárlókocsit, a vécépapírcsomagok közelébe, a
zeneforrás közelébe, a dübörgés közelébe – és csak álltál,
semmire sem gondolva. Amikor pedig gondolkodni kezdtél, az
állt össze, hogy „oda akarok menni, ahol egyedül lehetek”. Nem
vetted észre, hogyan maradtak a hátad mögött a „nem ülünk
össze” első mócsingjai, nem lehetett megemészteni őket, és maró
lepedék rakódott rájuk, és vérezni kezdtek, elég volt csak
hátrafordulni… Ahogyan a sértődések és repedések a nemi
aktusokat megelőző esti beszélgetések után már nem forrtak
össze s nem gyógyultak be, ahogyan először mindketten
elfordultak egymástól, és ki-ki elaludt a saját véleményével, és
világos volt, hogy ez így marad örökre. Így haldoklanak az
emberek – amikor megjelenik a „múlt”: kacskaringós,
szakadozott, tele meg nem bocsátott és megbocsáthatatlan,
jelentéktelen dolgokkal, márpedig a tovább élő sértés – örök
tűzvész, a pokol elolthatatlan tüze. Az egyszer megélt
boldogságra lehetetlen támaszkodni – mikor és kit mentett az
meg? Mindenható csak a jövőbeli boldogság lehet, csak a jövőbeli
csalódások maradnak erőtlenek… Ahogy kezdetben hiányzott
valami a testnek, s utána már örökösen hiányzott, és aztán már
nagyon hamar kezdtél a közeli, de lanyha együttlétek alatt
gondolni rá, de nem mint ilyenre, aztán valami másra, a
függönyrésekre, a nyikorgásra, arra, hogy aludni szeretnél, aztán
másokra – ebben a sorrendben; dühös vagy rá, mert elvirágzott,
kiszikkadt, löttyedt lett – nem olyan, az egész nem olyan; úgy
érzed: te akartad, amikor ő nem tudott, s amikor próbálkozik,
rossz időben teszi, és valahogy olyan ostobán-szánalmasan
sikeredik neki az egész; hogy hogyan kellene, te magad se tudod
megmondani; úgy kellene, mint korábban, hogy minden, mint
akkor, még egyszer megszülessen, hiszen a szerelem – újabb
születés is, de egyben halál is, és a ház, amely magában foglalja a
konyhát és a vizesblokkokat is – a legfőbb bizonyítéka annak,
hogy feléltél mindent, elhasználódtál, egy hely, ahol nem maradt
más számodra, mint ringatni az öledben az unokát, és meghalni…
Nem neked jön el a tavasz, a lányok mutogatják a hasukat és a
térdüket, és nevetgélnek a telefonjukba, és orgonaillat árad – így
néz ki a halál, az élet nélküled: láthatatlan leszel a fiatalok és
erősek számára, nem téged céloznak meg a reklámokkal, úgy
tetszik, semmi „ilyesmi” nem kell már neked, senki nem
mosolyog rád válaszképpen, úgy tetszik, te már le tudod élni azt,
ami még hátravan, enélkül is. Egyszer azonban… Jönnek ezek a
szörnyű „akarom még”-ek… És mert tudod, könyörtelen
hatalom, hogy az életben csakis ennek van értelme, csak ez van,
és amíg ez van – élsz, és így vagy, aki vagy… Úgyhogy minden
nagyon is észrevétlenül kezdődik és végződik, egyetlen lépésen
sem kell különösebben töprengeni, nem kell mérlegelni, minden
felaprózódott néhány különálló műveletre, és egyenként
mindegyik ártatlan, mint annak az ismeretlen egyetemista
lánynak mosolya, akinek akkora segge van, hogy ide-oda reng,
együttesen azonban atombombát alkotnak – saját kezűleg
összetákolt paradicsom a halál után, az élet kellős közepén. Hogy
azt falhasd, amivel nem laksz jól. Azzal etessenek, amitől nem
tudsz jóllakni. Mintha megjelenne egy másik élet – más nyelv,
más idő és más test, bár minden nagyon hasonló – élet az
aszfalton, várakozás egy telefonhívásra és egy rugalmas, jóízű
testre –, de mindent megmérgez a hazugság, és mert tudod,
ennek is vége lesz egyszer – vég nélkül ismétlődik ugyanaz a
történet, mindig ugyanazokat a gyengéd szavakat motyogod,
unott kérlelhetetlenséggel dolgozik a gépezet, keresed a
szabadságot, de kiderül, hogy körben mindenkinek az adósa
vagy: emlékezned kell a születésnapokra, mindig kell valamit
mondanod. Elmondani azt, amire nem is gondolsz. Állítani azt,
ami valójában nem is létezik. Megerősíteni azt, ami létezik ugyan,
de nem olyan fontos. Beszélni, amikor pedig hallgatni szeretnél.
Minden majdnem az igazi, sikerül kiegyeznetek, de minden
alkalommal kevesebb lesz, gyorsabb, fiziologikusabb, és csak ott,
ahol már ahol már látod a lejtőt a hegyről, az éjszakai víz
végtelen, fekete terét, érted meg a különbséget: ott, akkor,
először úgy tűnt, hogy ez örökre szól, és ez az egyetlen
örökkévalóság, amely megadatott neked, és minden további
kísérlet arra, hogy megismételd, sokat veszít ebből az „úgy
tűnt”-ből – elveszít mindent; és ha egyszer meséltél valakinek a
gyerekkori beceneveidről, az anyádról, első alkalommal
megérintetted a kezét, megcsókoltad – ezzel odaadtad neki a
születési anyakönyvi kivonatodat, szabadjára engedted a
lelkedet, hogy egyesüljön egy másikkal, amely szemberepül vele,
a vitorlátok kibomlik, mindig jó szelet fog be, és mindig tudja, hol
leljen menedékre. Odaadtad mindened, amid csak volt. Kiderült:
ez volt az egyetlen. Kiderült: nincs már több. Hétköznapi, földi
lények vagyunk, nekünk csak egyetlen lelkünk van. Nem
mesélheted még egyszer el, hogyan hívott az anyád, hogy féltél a
gőzösök füttyétől, mit gondoltál, amikor először megláttad őt…
nem tudsz néhány újabb, a szerelemben elengedhetetlen becéző
szót kitalálni – megpróbálsz ezek nélkül boldogulni, és ha sikerül,
akkor pedig úgy fest, hogy ennek nem is volt jelentősége. Úgy
fest, hogy az életednek nem volt jelentősége. Te – nem vagy.
Nem jött össze. Mégis meghaltál. Meghaltunk, eltűntünk,
feladtuk, hagytuk, hogy kifosszák, a várost – nem jár már többé
az a trolijárat a Malaja Dmitrovkán, a Szadovajáról elköltözött az
anyakönyvi hivatal, bezárták a zöldségest, ahol a pult mögött
mindenféle ízű, ásványvizet mértek ki, elbontották a padot,
amelyen az esküvőt beszéltük meg, az autóalkatrész-kereskedés
mögött befalazták a boltívet, ahol mindig jeges huzat vágott
belénk, és a buszmegállóba űzött, megszüntették a 18:06-os
vonatot, amellyel a szüleimhez jártam – és mintha mindez csak
amiatt történt volna, hogy a szerelmünk (na, mégiscsak kiszaladt
a számon ez a szó) tartja össze a világot, és ha eltűnik, a világgal
is bármi megtörténhet.
Felesleges a közös, szakrális történet – az első pillantástól az
első érintésig – kinek van szüksége a kiszáradt hal szálkáira;
felesleges a közös nyelv, amelyet nem ért senki, még ha meg is
tanítasz pár szót néhány külföldinek. És fölöslegesen őrzöl meg
emlékezetedben szükség esetére néhányat: elmesélem neki, ő
pedig majd az én szememmel látja. Nincs kinek mesélni – az
elraktározott szavak pedig csak lehúzzák a lelkedet. Már nem
tudja meg, milyen dalt hallva emlékszem rá. Én meghaltam, ő
pedig jó messzire elment, hogy meghaljon, s nem tudja azt, ami
számomra pedig rettenetesen fontosnak tűnt. Feleslegessé
válnak az emberek, akiket kettesben vettünk szemügyre, az ősz,
amely elválasztott minket, a nyár, amely megörvendeztetett, a
tél, amely megsemmisített, feleslegessé válik az ország –
idegenként lépsz be, hiszen két személyre szabott, most pedig…
most pedig nemcsak a gyűlöletes időt, hanem a távolságot is
felfogod: itt ül egy ember, vele halhatatlan voltál, olyan közel
van, hogy könnyen elérheted a kezeddel, és úgy tűnik, hogy ha
megfeledkezel magadról, betakarod a kezeddel az övét, és mint
régen, mindketten elhallgattok, és közös vér folyik bennetek –
de a kéz nem képes leküzdeni a semmi sávjait, mindennap látni
fogod, mégsem látod meg soha többé, más a hangod, mások a
szavaid, eltelik még egy kis idő, és a szemed is megváltozik, és
megint, de most már örökre, nem veszed észre a tavaszt azon a
napon, amikor már nem marad több nő, akinek fontos, hogy
emlékezzen arra a napra, amikor először megcsókoltad őt, akinek
fontos és érdekes ismételgetnie a nevedet, nézegetni gyerekkori
fényképeidet, és reggel megkérdeznie: mit álmodtál? –, akit
semmi nem vigasztal meg, ha te komor vagy. És ez még egy halál
– és visszafordíthatatlan. És nem hiszem, hogy másként is lehet,
számomra most az a fontos, hogy soha senkinek se sikerüljön
másképpen.
– Menjünk, járjunk egyet. Menjünk, hiszen a múltkor jól esett.
Kérlek! Jól van, akkor üljünk itthon. Főztem teát, álmatlanság
elleni gyógyfüvekből. Hogy érzed magad? Hát persze, hisz alig
aludtál. A fejed nem fáj? Hadd érintsem meg – nem vagy lázas.
Ha megittad a teát, megmérjük a vérnyomásodat. Mondd,
amikor nem alszol, olyankor gondolkodsz valamin? A munkádon?
Nyugtalanít valami? Beszélgetsz valakivel? Időnként látom, hogy
némán beszélgetsz valakivel…
– És az hogy néz ki?
 – Ráncolod a homlokod, csóválod a fejed, és alig mozognak az
ajkaid. Arra gondoltam: le kéne menned a tengerhez. Ha
befejeztük az ügyet, leugrunk Feodoszijába? Ízlett a tea?

***

– Nagyon szép vagy ma – ez a fizetség a vacsoráért; belefestett

valamit a hajába, kiszedte és kihúzta a szemöldökét.
– Vettem neked újságot. Vlagyiszlav R-ov hazajött
Oroszországba.
Nagyon messziről pillantottam rá a szakállas, mellényes úrra,
és: vodkát? – nem; dohányzik? – dohányzom; próbálok
Szentpéterváron élni, szerveztem egy jótékonysági iskolát,
amely a Szent Katalin-székesegyház égisze alatt fog működni…
Minden adományt a beteg gyermekekre fordítottunk… A
gyerekeimnek igazi oroszoknak kell lenniük… Kötelességem,
hogy beléjük oltsam az orosz szellemiséget és a patriotizmust…
Kimegy a novogyevicsi temetőbe? Hát hogyne. Szent hely…
Vagy talán ez életünk célja – küzdeni, tülekedni, valahová
eljutni… Rájöttem, hogy együtt kell lennem a népemmel (ezt
biztosítom neked)…
Marija féltve tartotta a kezében Olja Voznyeszenszkaja
minden fényképét – mindegyikben önmagát kereste, és amikor
talált valamit, olyan lett, mint az ikertestvér, akit kiloptak a
bölcsőből, és valahol idegenben nőtt fel, sínylődve – a
szappanoperában e helyen ki kell préselni egy könnycseppet, és
az alábbi sóhajjal kísérni:
– Kidobod őket? Inkább add nekem.
– Nem. A fényképeket eladjuk. Elmondjuk Ovszjanyikovnak-
Laymunnak, hogy vannak fényképeink Oljáról. Ő pedig észbe
kap: és ha nekem pont ezek nincsenek meg? Pedig mind csak az
enyém lehet. És kimászik a kagylóhéjából. Mi pedig elkapjuk az
ollóját.
 – Sajnálom Laymunt. Azt hiszem, neki különösen fájdalmas.
Ezért nem akar látni téged… Megint magadban beszélsz?
Ovszjanyikov A. A., aki a Kuusinen utcába van bejelentve, és
aki elfogadta a volt apósától az ágyat… De hiszen ő boldog,
részeg, bedugták a konnektorba – most a felhőkkel beszélget,
senki sem ismeri fel, lázálomban él, és az idő szétnyílik előtte,
beengedi oda is, meg vissza is; amint telefonáltam neki, félig
megkopott élete újra ÉLET lett, az ikon megújult, bolyong
Oljával az életre kelt városban, és mutogatja, miket építettek, és
mi maradt, Olja magával viszi, ő pedig feltárja a lány előtt a jövőt,
megbocsát neki, mindennap megbocsát, és reggel az arcán
könnyeket talál, és sajnálja az álmait – elvitték, kiszúrták,
szükség van rá – neked nem ez rendeltetett, nekem viszont…
Tudod, a srác ült és várt az ajándékba kapott ágyon, ebben a
kínzókamra-lakásban, ahol még ott maradtak a lány hajszálai és
győzedelmes fiúinak foltjai, a vörös kutya szőre, harminc évig
várt hulladékként, selejtként, hernyótalpas, gyűrött
cipőnyomként a vizes homokban, benőtte a család őszes kérge,
amint bámult bele a tejfölös borscsba, aranygyűrűvel újra
meggyűrűzött madárként szomorkodva, és nem értette, hogy
miért?, és nem értette: mi? – hiszen minden olyan gyorsan
történt, az esküvő is igazi volt – nem álom volt az egész. És mi
maradt neki: hinni, hogy „ez még nem a vég”, ahogy
gyermekkorunkban hittük, amikor idegen házban voltunk
vendégségben, ahol már volt tévé, nem baj, ha már lementek a
filmfeliratok, és üres a hangyás, szegényes szovjet képernyő, de
aztán hirtelen, ha nem is holnap, levetítik a következő epizódot a
„Négy páncélos és a kutya” sorozatból, visszatér az ismerős zene,
és kezdődik elölről; ez még nem a vége, hitte Laymun, ezt a lányt
nem ok nélkül küldték ide élni, és borzalmas, torz, őrült ereje
nem az, aminek ő gondolta, létezett, lángolt, és sokan megégették
magukat, és látták, és ember ezt meg nem érti; ő képtelen rá,
hogy elárulja, hogy bevallja magának, elfelejtheti, elporladhat,
képe elhalványulhat, képtelen elhinni, hogy a lány úgy bánt vele,
ahogy bánt, így látták a kívülállók is –, nem nekik kell
megítélniük, mi és hogyan történt, és dülledt szemű, nagyszájú
alakként felbukkanni köztük, ők – férj és feleség, minden
megtörtént, senki sem választja szét őket, még a halál – mindjárt
bebizonyítja – sem választja szét őket; nem adhatta fel a lányt,
nem ismerhette el, hogy a számla lezárva, hitte, bízott benne,
hogy a szerelem – legyőz mindent, az ő szerelme – legyőz
mindent, az ő szerelme – nem csapja be, csak várni kell, éveket,
évtizedeket, és még jó is, hogy mindenki elfárad, és minden
második alkalommal hatalmas csokor rózsával fognak jönni, és
aztán végleg szétszélednek, nem találják meg többé a sírt
körbevevő kerítés kis kapuját, amely mögött a lány rejtőzött a
temetőben; ő viszont marad (így igaz, ki más maradna?),
egymagában e halom fölött, hozzánő, és ha kell, ugyanebbe a
földbe távozik; várni fog harminc évet, hogy aztán könnyen
odaléphessen (mégsem aludtál el? vártalak, hiszen emlékszel:
nélküled nem alszom el), és elindul felé, nyugodt mosollyal, még
csak nem is csodálkozik, amikor újra meglátja őt; a harminc év
alatt először elsírja magát (milyen gyakran elképzelte, hogyan
fogja méltósággal elsírni magát, és a könnyek forró
bizonyságként öntötték el a szemét); ennyi, kézen fogja a lányt,
ennyi – vége, most már magunkban vagyunk, a föld kiürült, a
bronzvirágok életre kelnek, leülünk e fa alá (kerül egy pad meg
egy öreg tölgy is, felpuffadt, kérges, göcsörtös vénákkal-
gyökerekkel), és beszélgetni fogunk, annyi mindent el akartam
neked mesélni, én pedig… Amikor felhívtam, Ovszjanyikov
megértette: elkezdődött, minden beteljesült, feltámadt,
mindenkit túlélt, és most odaadják neki Olját, az „utolsó
kenettel” megváltoztathat, helyre hozhat mindent, végre
kiegyenesedhetett, ő lesz a lány szerzője, belekapaszkodik a
karjába, és mindenki mellett elvezeti, vár engem a telefon
mellett a Kuusinen utcában, vágyik rá, hogy bejusson a
sebészlámpa fénye alá, amelyet ő napnak hisz, és azt gondolja: mi
majd igazoljuk az ő életét, kiszabadítjuk és odaadjuk neki a lányt,
és végleg ledöntjük a… Nem minden olyan egyszerű, pajtás.
Marija különösen sokáig tűrt a kiválasztott éjszakán, nem
aludt, őrködött: mi van, ha éppen most? – amikor felkeltem,
felhúztam a trikómat, és megálltam hallgatózni: üres a konyha?
–, szomorúan megkérdezte:
– Emlékszel, egyszer azt mondtad, hogy elképzelted, kitaláltad
– mintha átéltél volna velem néhány kalandot.
– Igen.
– Mesélj egyet.
– Na jó.
– Nincs köztük olyan, amelyik arról szól, hogy hajókázunk egy
kis hajón? A fedélzeten.
– Nincs.
– Hajókázzunk egyet!
– Majd egyszer. Olyan kevés időm maradt. Kész taposómalom.
– Én várok, októberig járnak. Hajókázunk – mondta
vontatottan, miközben világosan maga elé képzelte. – Nem
akarsz aludni?
– Nem tudom.
– Úgy érzed, nem szabad többet aludnod? Hogy… nem
teheted? Hogy esetleg – valami történni fog?
Nem tudom, mit mondjak.
…Karina Proszkurina – évfolyamtársa volt
Voznyeszenszkajának, és tanú a Laymunnal kötött házasságán –
kacarászott egy darabig, aztán háromszor is visszakérdezett a
születési évemre:
– És maga ismerte Olját? Mi mindannyian szerettük…
Magának van hobbija? Találkozhatunk a McDonald’s-ban, a
Tverszkaján, ott, ahol az Eiffel-torony van (nem jártam ott
egyszer sem, miféle francos Eiffel-torony van ott?!). Maga hogy
néz ki?
Én tárgyilagosan közöltem, ő pedig macskamód meggörbítette
hátát a telefon távolában:
– És milyen a szeme?
 Késtem tizenkét percet, és szobroztam még ott vagy húszat,
fuldoklottam a gyorskajabűztől, egyre-másra a zsírégető atléták
pózaiba vágtam magam, kezemben újságot – az ismertetőjelet –
gyűrögettem, de nem győztem kivárni. Akár el is mehetett már,
de hátha kíváncsiságból még visszajön vetni egy pillantást rám –
de nem. Megetettem az újsággal a szemetest, felkullogtam az
emeletre, a vécébe, amelyet női sor és kifolyt húgy díszített, és
amikor már… indultam a kijárat felé, váratlanul ott találtam
Karina Proszkurinát: fekete, esővíztől nedves ballonkabát,
alacsony termet, göndör fürtök, csillámok a szemhéján, az arcán
és nyitott dekoltázsán, friss rúzsozás, fekete harisnyára húzott
szandál – látszanak kifestett körmei apró lábacskáján –,
odamentem hozzá, aztán átvágtunk a Tverszkaján, és bevettük
magunkat a Piramis étterembe, amelyet három évvel azelőtt
majdnem felrobbantott egy fiatal csecsen nő, leültünk egy
dübörgő sarokba, és igencsak elkeserítettük a pincért, amikor
rendeltünk egy kanna teát meg egy pohár szénsavmentes
ásványvizet.
– Még első évfolyamon ismerkedtünk meg, a főiskolán, az
angol szakon, másodévre Olja már nem járt. Nagyon divatos volt.
Akkoriban mindenki Twiggyre, a modellre akart hasonlítani, na,
hát Olja olyan volt – magas, vékony. Elszívott naponta három
doboz cigit, egyikről a másikra gyújtott. Szép körmei voltak, volt
szexepilje. És nagy sikernek örvendett. Olja ki nem állhatta a
közönségességet, meglátszott rajta a jó nevelés. Ha beszélgetés
közben a legcsekélyebb közönséges megjegyzés is elhangzott,
nyomban rosszul érezte magát, szó szerint hányingere lett.
Ha azt mondom, különleges volt, azzal nem mondok semmit.
Ahogy manapság mondják, „exclusive” volt. Fantasztikus orra
volt. Szinte függőlegesen pisze. A nőket is, a férfiakat is úgy
vonzotta, mint egy erős mágnes. Megvolt benne a képesség,
hogy maga köré gyűjtse a tehetségeket. Ez valami isteni
adottság. Imádta a zenét.
– Hogyan történt, hogy Voznyeszenszkaja olyan korán férjhez
ment?
– Ljosa rendkívül kedves, jóságos, szimpatikus fiú volt,
mindannyian imádtuk, és a kilencvennyolc százaléknyi
vonzerőhöz mindig vegyült kétszázaléknyi szerelem is. És mi
halálra gyötörtük Olját: Ljosa olyan jóképű! Úgy szereti
mindenki! Menj hozzá! Ilyen nyomás alatt ment hozzá, mi pedig
nagyon örültünk az esküvőnek, a Peking étteremben tartottuk,
szerettük azt a helyet. Az esküvőn mindenki előtt világos lett: ez
nem tart sokáig. Ha mi most magával elmennénk a templomba
megesküdni, az atya nem adna össze bennünket – látszik, hogy
nem szól hosszú időre. Így volt velük is. Holmjanszkij fel volt
háborodva: hogyan képes rá így? Olja pedig megsértődött rá
emiatt.
Hogy nem illenek össze, az már majdnem az első nászéjszakán
kiderült (az embereknek kivágták a nyelvét, annyira utálom ezt
a verbális salakot, ezt a válogatott szart, az agyakat,
amelyeket benő a százötven tévécsatorna általános, eszetlen
szövegelése, a reklámrabságot, a szellemi erőfeszítés teljes
hiányát, azt, hogy képtelenek meglátni maguk körül valami
különlegeset, ami különbözik a házhoz szállított készételtől –
„az első nászéjszakán”!…), és világossá vált: nem lehet férjet
méretre választani, mint a cipőt. A szerelem nem jött össze, és
Ljosa egyedül ment Afrikába.
– És hogy került a Kuusinen utcai lakásba?
– Ljosának nem volt Moszkvában lakása. Egyszer felugrottam
hozzá: valami függönnyel leválasztott beugró, talán a nővérénél.
Akinek volt lakása… Valószínűleg egyszerűen csak kihasználta az
alkalmat – szerencsés szituáció, hiszen oda volt bejelentve…
– Olja nehezen viselte a szülei válását?
– Olga őrülten szerette az anyját. Ha szóltam volna ellene
valamit, kikaparta volna a szememet. Iraidában volt valami
felsőbbrendűség. A mosolyában. A szeme enyhén kancsal volt.
Úgy tartotta magát, mint egy nagyvilági dáma. Mi? Olját
egyáltalán nem öltöztette, a külföldről hozott sok ajándék csak
mítosz. A Petrovicstól elszenvedett sértettségét ráöntötte a
lányára, lehetetlen válásával tönkretette a lelkét.
Pedig mindenkinek úgy tűnt, hogy csodálatos életet élnek… És
egyszer csak a fényűző vendégek, a soros, nagyszerű estély után
Petrovics bejelenti: elmegyek. Szörnyű! Iraida éjszakákon át
zokogott, Olját magához vette az ágyba, és gyötörte a lelkét az
ömlengéseivel, a hisztériájával, nem hagyta aludni. Olja egyre
kevesebbet evett, az egyetemen az egyik tanár azt mondta:
„Maga olyan, mint valaki az Utolsó ítélet után…”
– Vlagyiszlav R-ovnak ehhez semmi köze?
– Olja nem tudta kezelni ezt a fájdalmat… Azt mondtam neki:
ha annyira kell neked ez a R-ov, akkor hívd fel! Olja azt felelte:
nincs értelme hívni. Ha egy nő esernyővel a kezében les a
lépcsőház előtt egy férfit, akkor a maximum, amit ettől a férfitól
kaphat, hogy párszor lefekszik vele. Hogy ne feleslegesen menjen
oda. De azt hiszem, Olja azért akart meghalni, mert a halála előtt
már teljesen egyedül maradt…
(Nem tudtam, mit kérdezzek, és beleittam a kihozott vízbe –
egyedül maradt, minden szétporlad, mihelyt egyedül
maradtam, és elindultam ezek után a finom vonások után,
amelyek mögött újabbak és újabbak rejtőznek.)
– R-ovval Jevgenyij Scsukin ismertette össze. Hallott erről a
humoristáról?
– Jaj, Scsukinba fülig beleszeretett. Zsenya, Zsenya,
teleduruzsolta vele a fülemet. A férfi nős volt, és alkoholista.
– Mezencovra emlékszik? Ő pedig Olja legjobb barátnőjét
vette feleségül.
– Igen, Birjukova hozzáment Mezencovhoz. Egyszer
találkoztam velük az Írók Házában – Birjukovával és
Sztyepannal, integettem is nekik: ez igen! De hogyhogy nem
hozták magukkal Olját is? Birjukova pedig azt mondja: halkan!
Olja meghalt.
– Azt akarja mondani, hogy Birjukova és Mezencov… közel
kerültek egymáshoz már akkor, amikor Olja még élt?
 – Hát persze! Az is lehet, hogy Olja már azt is megtudta, hogy
Birjukova teherbe esett Sztyopától, hiszen van egy fiuk. Egyszer
Oljával Mezencovra terelődött a szó. És azt mondta: igen, tudok
mindent, de most nincs itt az ideje, hogy díszletet váltsak.
– Tud valamit a halála körülményeiről?
– Tudom, hogy amikor Olját újraélesztették, akkor azt
mondta: kár volt, nem akarok élni. A viszálya a világgal
túlságosan mély volt (megint egy reklámszöveg)…
– Mikor látta utoljára Voznyeszenszkaját?
– Nem sokkal a halála előtt. Olja, aki korábban már egy csepp
pezsgőtől is becsiccsentett, hihetetlenül elhanyagoltan fogadott,
kezében egy fél üveg fehérborral (Natella Voznyeszenszkaja
pedig tiszta szívből tanúsította: Olja nem ivott) –, gyerünk,
vegyünk még! Inni fogunk! Most nem tenne ez rám különösebb
hatást, akkor azonban szörnyülködve elfutottam, és csak
egyetlen vágyam maradt: hogy sose találkozzam többet Oljával.
(Elköszöntünk, sose fogom többé látni, hallani, lediktáltam
neki hamis vonalas és mobilszámomat.)
– Miért történt ez vele? Ezt is szerette, azt is szerette… Egész
lista.
– Tudja, minden ember tudat alatt érzi, mennyi idő adatott
neki. Minden nőnek jut egy életre három-négy szerelmi viszony
– még a legcsúnyábbnak is, akire rá se hederítenek… Egy
hivatali kisegérnek is! Három-négy viszony. Olja tudta: neki
kevés időt szabtak ki. Ezért gyorsan és szépen élte le a magáét.
Gyorsan leforgatta a filmet. Szenny nélkül. Ha az
erkölcstelenségére kérdez rá – az nem az ő története.
Egyszerűen – az élet nem kerek, előfordulnak benne bukkanók,
borzasztó szenvedések. Neki több ilyen jutott, mint másoknak.
Feleségül senki se vette. Ha lettek volna gyerekei, mindent
elfelejtett volna.
Akartam álldogálni egy kicsit a Puskin tér közepén, de nem
találtam helyet, ahol ne zavartam volna valakit, a metróba nem
akartam lemenni, nem akartam az izzadságszagot meg a saját
tükörképemet a fekete üvegekben, egy kicsit megijedtem, és
hogy megnyugodjak, nézegetni kezdtem az embereket – milliók,
egy rövid ideig félkarú, megkötözött utasnak éreztem magam –
minden ment magától, befordulni nincs hová, és ki se szállhatok;
elrejtőztem egy udvarban, ahol égig értek a fák, bevettem
magam a köpetként lógó kosárlabdaháló alá, és igyekeztem nem
belegondolni a számokba és sorokba, amelyek ez alatt
következtek: „Tisztelt lakók! Kérjük, vegyenek részt a lehullott
falevelek eltakarításában”, hogy ne szégyenkezzek szovjet
módra, mert nem veszek részt, s a lábam majd földbe
gyökerezett. A titkárnő kitárta az ajtót, mihelyt meghallotta a
kulcs acélos hangját a zárban, és úgy ölelt meg, mint akit régen
várt, nyögdécselve, váratlan gyengédséggel, rám akaszkodva: te
vagy az, te vagy az… Álltunk egy számomra ismeretlen ünnep
küszöbén – elfelejtettem volna valamit? Csak nehogy a
születésnapját.
– Születésnapod van ma?
– Nincs. Ma magunkban vagyunk. A szomszédok elutaztak!
Marija körülugrált, boldog türelmetlenségében meg-
megérintett, kiszaladt megigazítani magán valamit, libbent az új
ruhája, néztem a sovány fenekét: nem, nincs esély – szemhéja
ezüstösen csillog a festéktől, ajkán csókálló rúzs – ma
egykönnyen nem hagynak egyedül, minden, ami vár rám, olyan
érdekes, mint csillárt választani; bevettem magam a konyhába,
és megkerestem, hol énekelnek, tetszett az egyik lány Jeanna
Friske tánckarából, az, amelyik tőle balra állt, lenyalt hajjal,
valahogy régóta nem látom már.
– Egész nap a fürdőszobát sikáltam. Csinálok neked habfürdőt
– alapos ellazulás, ma biztosan elalszol – megcsókolt, és
szégyenlősségét ügyetlenül leplezve kiadta a parancsot: –
Vetkőzz le gyorsan! Itt a törülköződ, ez a narancssárga. – Jaj! A
kitárt ajtón túl a kádba zubogó vízsugár fehér habszakállt vert
fel, borzas púpot, amely kikúszott a kád szélén. Marija
megnyitotta a tust, csökkentett a nyomáson, vékony sugarakkal
lefésülte, lesimogatta a habot, és – minden elcsöndesedett.
Fekszel benne húsz percet. Hunyd le a szemed. És ne gondolj
semmire.
Bezárkóztam, és megérintettem: új frottírtörülköző. Egy
darabka a számomra ismeretlen anyagi világból. Csalánszövet.
Jacqard ágynemű. Talpallók. Papírmasé. Sózott marhahús.
Habcsók. Gumiarábikum.
A hideg habon és a forró vízen át lábamat a kád síkos aljára
tettem, aztán belemerültem, a hab úgy zizegett a mellkasomon,
mint a csomagolópapír, és a legkisebb mozdulatra is olyan
zselésen lötyögött, mintha élt volna – húsevő massza, ingovány,
és valamilyen fojtó szagot árasztott – az egyik emeleten bőgött
egy gyerek, valaki csitítgatta: „Igen, aranyom!”, és a víz
egérmód cincogott, amint lezúdult a túlfolyóban. Nézegetni
kezdtem az ismeretlen holmikat: egy koszos mosdókesztyűt,
amelyet benyomtak a törülközőszárító mögé, a csapot, alsó
ajkától végig a torkán rozsdás csorgásnyom, az
agyonnyomorgatott gerincű fogkrémes tubusokat, egy műanyag
teknőcöt hajlékony úszólábakkal. Mennyi idő maradt még?
Marija odajött az ajtóhoz: minden rendben? Égett a homlokom,
felhúztam a térdem a habduzzanatban, elhessegettem a habot, és
egy majdnem fekete, árnyékos vízfoltot tettem szabaddá,
kinyújtottam a karom, és a legközelebbi flakonon, amely
kényelmesen kézre esett, ezt olvastam: „Stress Relief”, a
stresszt és a nyugtalanságot rozmaringgal oldja, természetes
gyógyhatás; találtam még egy tégelyt, a címkéjén: sarkköri
fagyos holt vidék, amelyet jégtáblák fedtek, a címkéjén: „Holt-
tengeri sók” – és felálltam, pikkellyel bontottan, habba-gipszelt
lábbal.
Sötét volt, csak Marija szobáját világította meg vörös fény, a
konnektortól fekete vezeték futott a sarok mögé.
– Ne kapcsold fel villanyt. Ne nyúlj semmihez! – kiáltotta
Marija a konyhából. – Menj a szobába. Ülj az ágyra, és várj. Ne
leskelődj!
 A lámpát vörös rongydarabbal terítette le, én odapillantottam:
nem füstöl? – sokáig csörömpölt valami apró vassal a folyosón,
én vártam az ágyon, meztelenül, betekerőzve a nedves, kihűlő
törülközőbe, és nagyon is jól el tudtam képzelni mindent; zenét
kapcsolt be, valami zizegést követően arab csengők és gajdolás, ő
leengedett hajjal kiszaladt, a hasa csupasz, a csípőjén apró érmés,
pikkelyes kendő, amelyet „all inclusive” országból hoztak be –
ezt a kendőt rázva táncolt eléggé egyhangúan, hol az egyik, hol a
másik meztelen lábát nyújtva előre, időnként forgott, én
tekintetemet a fürdőruhafelső mögé rejtett mellére emeltem –
nincs ott semmi; örültem volna, ha ő utazott volna el egy hétre,
és egymagam tölthettem volna a szünidőt, néztem, úgy tettem,
mintha nézném, úgy tettem, mintha megbabonáztak volna,
boldogan mosolyognék, és nagyokat sóhajtottam látva
ügyetlenségét, esetlen alakját, a ronggyal lefüggönyözött lámpát,
a szegényes gyönyört, ami rám várt, és saját nyomorúságomat –
ilyennek lát ő is engem? Úgy döntött, addig táncol, míg a zene
véget nem ér, vagyis még sokáig, fárasztóak ezek a dalok; egyre
jobban szégyellte magát, lángvörösen közelebb lépett, és
megrázta orrom előtt a kendőt, a bugyi a helyén van még –
csilingelve elfutott, zenét váltott, valami halk hüppögésre,
meztelen lábát keresztbe rakosgatva lépdelt, lopakodva jött
vissza egy rövid, forró ruhában, megingott, megtámaszkodott az
ajtófélfában, elfordult, és a fején át, nagy nehezen levetette a
ruhát – a háta már meztelen, keskeny fekete bugyi, vékony láb,
hasmánt az ajtóba kapaszkodott, leguggolt, szélesre tárta a
térdeit, megpróbált hátrahajolni, könyökével eltakarta a mellét,
és – nekem legalábbis úgy tetszett – kibontott haja alatt
hunyorgott félelmében; s én csak egyre gondoltam: csak le ne
vegye a bugyiját – kinyújtotta a kezét, kirántotta a lámpazsinórt,
hozzám futott, és rám zuhant, átölelt, forró volt és nedves, én
sehogy se tudtam megszabadulni mosolygós grimaszomtól, ő
pedig megdermedt:
– Jól megnéztél? – és rám lehelte a rágógumi tiszta, friss
illatát.
Megsimogattuk egymást, és sokáig céltalanul feküdtünk
egymás mellett, egyszer csak elfordult, eltakarva magát a
kezével.
– Mesélj: mi van a lelkedben? – kérte kétségbeesetten, és
várt, várt, reménykedett, elaludt, és közben nem vette le rólam
apró, gyermeki tenyerét, aludt bizalommal, ahogyan a
gyermekek alszanak. Sokáig nem szántam rá magam, hogy
felkeljek, féltem, hogy felébresztem.

From: Evgenij Shukin e_shukin@mail.ru

Jó napot, Alekszandr!
Én csak nagyon rövid ideig álltam kapcsolatban Olgával, miután
tanúja lettem annak a drámának, amelynek kezdete és
kimenetele a látókörömön kívül zajlott.
Vannak szent dolgok, amelyekkel kíméletesen kell bánni.
Különben könnyen a saját érzelmeink vezethetnek bennünket,
mint ahogyan például Mezencovval történik. Senkinek sincs joga
másnak az életére. A halottak emléke – szintén élet. Erőszakkal
betörni, bűnbakot keresve, nincs joga senkinek, azoknak sem,
akik ezt a jogot valami oknál fogva kisajátították maguknak
(milyen módon vezették harminc évvel ezelőtt az érzelmei
Mezencovot? milyen bűnbakokat talált?).
Vlagyiszlav R-ov meghívott engem és a feleségemet Olja
Kuusinen utcai lakásába, a gyakorlatilag házigazda és az Oljához
közel álló ember jogán. Ott ismerkedtünk meg. Véleményem
szerint 1973 tavaszán.
Később együtt – Olja és Vlagyiszlav, én és a feleségem –
üdültünk egy hónapig délen.
Ott, délen vettem észre, hogy Vlagyiszlav és Olja
kapcsolatában bizonyos törés állt be. Egyikük se adott nekem rá
okot, hogy beleavatkozzam a kapcsolatukba. Csak néma tanúja
voltam – az se ment könnyen.
Később, már Moszkvában, a körülmények akaratából én és a
feleségem két hónapon át menedékre leltünk Oljánál a Kuusinen
utcában. Vlad akkor már csak alkalomadtán jelent meg ott. Ez a
két hónap az az időszak, amikor megtudhattam, vagy
megkérdezhettem volna részletesebben, mi lakozik Olja
lelkében. De nekem, már megbocsásson, volt éppen elég
problémám ahhoz, hogy ne akarjam másokét is a vállamra venni.
Ráadásul azt feltételeztem, hogy minden, ami Vlagyiszlavval
kapcsolatos, az Olja számára fájdalmas.
Oljával mi tisztán baráti kapcsolatban álltunk, amely a hála
talaján állott – önzetlenül menedéket adott nekünk,
hajléktalanoknak, Moszkvában ez sokat számít.
Semmiféle szerelmi érzésről, sem az én részemről Olja iránt,
sem Olja részéről irántam, akárhogy is nézzük, szó sem lehetett.
És nemcsak amiatt, mert én nős voltam, és eszem ágában sem
volt a feleségemet elhagyni (itt írhatná azt, hogy „hanem azért,
mert én őt nem szerettem”, és kész!). Amint látja, Olga
Voznyeszenszkaja és az ifjabbik R-ov életén és szenvedélyein
kívül léteztek még más emberek és más szenvedélyek is, habár,
ha jól értem, azoknak az embereknek, akik „nyomozást”
folytatnak és kialakítják saját verziójukat, hogy feltétlenül
elvigyék a büntetés kiszabásáig, az én életem és az én
aggodalmaim egyáltalán nem érdekesek.
Olja úgy élt, mint Isten madara, minden felmerülő háztartási
kérdést én oldottam meg, csodálkozva, hogyan él ő itt egyedül.
Mit eszik? Ki főz? Mos? Jár a boltba? A szüleitől érkeztek ruhák,
könyvek és pénz, amit cigarettára költött. A vendégfogadások
között nekem kellett eltartanom három felnőtt embert.
És most Vlagyiszlavról. Vlagyiszlav a helyzetével, a nevével, a
pénzével, a kellemével, a könnyedségével, „parttalan
tehetségével” vonzotta magához az embereket, és emiatt vált
rendszerint a hiú nők prédájává. Hogy miként került közéjük
Olja, számomra titok. Lehet, hogy másmilyennek látta a férfit?
Vagy ő is csak hiú volt? El volt kényeztetve, és nem tudott a
továbbiakban sem meglenni valakinek a „kényeztetése” nélkül?
Kényeztetni egy fiatal és szép nőt – ez sokaknak kemény dió,
nincs elég pénzük hozzá.
Külsőre udvarias, mosolygós, könnyed volt velem – egyedül
szomorkodott, itt pedig mégiscsak társaságra talált. Keveset
aludt, rendszerint éjfél utánig is eltársalogtunk, és aztán még
hosszú ideig nem aludt ki nála a fény. Azt hiszem,
álmatlanságban szenvedett. És minden bizonnyal éberen aludt.
Nem tudom, ki tudta volna felébreszteni. Csak feküdt a
cigarettájával, könyvvel, vagy mosolyogva a konyhában. Azelőtt,
hogy mi beléptünk az életébe, és azt követően, ritka
látogatásaink alkalmával. Ilyen életformával csak olyan ember
tudott volna megbékélni, aki nagyon szerelmes belé. Ilyet a
környezetében nem láttam (itt lenne helye elszámolni
valakivel), és én (nem tud elszakadni, mint akit odakötöztek),
sajnos, szintén nem tartoztam ezek közé.
Hamarosan elköltöztünk Oljától egy általam bérelt lakásba, és
a találkozásaink teljesen alkalomszerűek lettek: születésnapok,
telefonhívások. Vlagyiszlav szintén felszívódott a horizontról.
Majdnem. Hogy találkoztak-e ebben az időben, nem tudom.
Vlagyiszlav egyszer felhívott, és közölte: Olja bent fekszik a
Kreml kórházában, az idegosztályon. Azt is mondta: Oljának
nincs ellenére, hogy éppen én látogassam meg. Én ezt úgy
értettem, hogy ez mindenekelőtt magának Vladnak a kérése,
akinek a lelke mégiscsak fájt Oljáért. És meglátogattam. Mint
valami „meghatalmazott képviselő”. Belecsöppentem, mint
Pilátus a krédóba. Egyetért vele, ugye, hogy nem éppen kellemes
szerep.
A történetbe örökösen mint mellékszereplő kerültem bele, és
mind a mai napig, lerázva rólam a port, elővesznek a dobozból,
hogy játsszak a darabban. Én magam vagyok a hibás. Nem
kellett volna élnem az ajándékba kapott vendégszeretettel. Az
ember mindenért megfizet ezen a világon (üres szavak, a tanú
magyarázkodik).
Amikor megérkeztem a kórházba, Olja őszintén megörült. De
őszinte beszélgetés nem alakult ki köztünk, nem is alakulhatott!
Fonák helyzet, számtalan ki nem mondott dolog, plusz a diliház
közege. Sem ő nem törekedett őszinteségre, sem engem, akit,
gyanítom, ő csak a Vladról visszatükröződő fényben látott, nem
vonzott egy olyan beszélgetés, hogy őt vajon végül is mi bántja:
egy olyan hely, mint a bolondok háza, óvatosságra int (tegyük
fel…).
Kényes a női lélek. Hát még akkor, ha egy nő, amint azt
később a barátnőitől kiderítettem (miért? mi történt a lány
halála után? mivel vádoltak téged?), időről időre megpróbál
végezni magával (rosszindulatúan hangzik, és pletykákra
támaszkodik; ilyenkor mi van a „szent dolgokhoz” való
„kíméletes” viszonyulással? mi van azzal, hogy „senkinek sincs
joga másnak az életére”), és kórházba kerül.
Vlagyiszlavot bármivel is vádolni ugyanaz lenne, mint
megvádolni az úton lévő kátyút azzal, hogy súlyos sérülést
okozott egy arra bóklászó, vak embernek.
Mindaz, amit Ön a misztikus férjekről ír, számomra teljes
homály.
Egyetlen élő férjet sem láttam egyetlenegyszer sem (megint
fontos, hogy belerúghass Mezencovba). Nem is hallottam
ilyesmiről. Lehet, hogy Mezencov a férje volt? Még ezt sem
tudom, már megbocsásson. Aki aztán újra megjelenik. A
fináléban. Mint az Álarcosbál című drámában az a bizonyos
végzetes ember (mit akarsz ezzel mondani? gyűlölködő,
értelmiségi mismásolás, a tollforgató réteg szeszélye! mit jelent
az, hogy „megjelenik a fináléban”? Mezencovról mondod, hogy
„végzetes”?!).
Finálé.
Olja hosszú hallgatás után hívott fel.
Kérte, hogy találkozzunk (nem hiszem, hogy erre akadnának
tanúk). Számomra ez furcsának tűnt (szegényes, unalmas nóta,
magyarázkodás…), de nem vagyok haragtartó (más okod,
természetesen, nem is volt arra, hogy találkozz egy tündöklően
szép lánnyal! persze, hogy elhisszük!), és nem tudtam nemet
mondani. A városban találkoztunk, sétáltunk a bulváron,
kilyukadtunk a lakásomnál (kiváló hely egy formális
találkozáshoz!), felmentünk, megittunk egy üveg száraz bort. Ő
csak belenyalt (ezt még bizonyítani kell, kevés olyan mellesleg
elpöttyentett állításod van, amely megfelel a tiszta igazságnak),
én az ilyesmiben otthon vagyok, én magam is iszom, neki erre
nem volt szüksége. Frissnek látszott, ragyogott, egyáltalán nem
tűnt lecsúszott, iszákos nőnek (magyarázkodsz, miért töltöttél
egyáltalán neki, úgy látszik, a tanút megvádolták: alig jött ki a
lány a diliházból, alkoholt neki… egyáltalán nem!).
Emlékszem, nagyon kiöltözött (igen – figyelem! – úgy látszik,
ez az a bizonyos november 29.). Csupa ragyogás (én nem
vagyok bűnös, nem nekem öltözködött ki, ti csináltatok vele
később valamit). De a szeme, akár egy törött játék babáé.
Szerettem volna minél gyorsabban inni valamit, hogy
könnyebben el tudjam viselni a kényelmetlen és fonák
találkozást (még egyszer – a lány nem ivott, ez nagyon fontos
neked, ami pedig a találkozás fonákságát illeti – ha neked
közömbös volt a lány, ha idősebb vagy nála tizenöt évvel,
akkor miről beszélsz?): és ő (már nem is nevezi nevén) megint
nem beszélt semmi komolyról, fogalmam sem lehetett, mi megy
végbe a lelkében. Nevetgélt, tréfálkozott. Én is csak
badarságokat mondtam… (lehet, hogy így van, lehet, hogy
elfelejtetted – habár a halálhír örökre beleégeti az emlékezetbe
az utolsó beszélgetést, pláne egy író emberébe – vagy
egyszerűen csak fájdalmas felidézni?). Most persze vádolja
magát az ember, és azt mondja magának: „Ha tudtam volna…”
Elkaptam volna, visszatartottam volna, bezártam volna. Ez a
trükk az egészben: honnan tudhattam volna? Hiszen távol éltünk
egymástól, mindenki élte a saját életét… Hanem aki a közelében
volt, az vajon hová nézett (úgy látszik, nagyon komolyan neked
estek akkor!)! A volt és éppen aktuális férjek és barátnők (van a
tanúban kurázsi, Voznyeszenszkaját nem látta öngyilkos jelölt
skizofrénnek, aki meghallotta a hangot: menj el!).
Nem tudtam, hogyan élt az utolsó időben. Se egy pillantással,
se egy mozdulattal nem adta tudtomra, hogy nincs jól.
Éjszaka felhívott Mezencov, és közölte, hogy bevett egy nagy
adag altatót (lám, milyen ügyesen próbálod kivágni magad a
rettenetes eseményt sugalló találkozásból… pedig mi sem lett
volna természetesebb egy író embernek, mint hogy leírja a
búcsúszavakat, hogy hogyan ment el… és gondoltam-e abban a
pillanatban… elkísértem a metróig… beültettem a taxiba…
várta valaki, megbeszélt egy találkozót… elkísérni már nem
tudtam, mert alaposan beszívtam… vagy vártam a
vízvezetékszerelőt… rettentően elfáradtam… valahogy nem
gondoltam rá, eszembe se jutott… Ha tényleg nem kísérted el a
Kuusinen utcába, akkor miért nem írod meg őszintén,
köntörfalazás nélkül?).
Mezencov tudta, hogy Olja nálam volt. Honnan? Talán
találkozott vele (utánad, de még azelőtt, hogy a bogyókat
benyelte volna, így szeretnéd?)? Telefonált neki? A kérdésekre
nincs válasz. Ha azon az éjjel telefonált – elfelejtődött.
Megengedem: lehet, hogy másnap éjjel telefonált (Olja magához
térhetett, és a reanimáción mindjárt érdekelni kezdett valakit:
kinél töltötte az utolsó órákat, valaki ebben látta az okot).
Sajnos minden okom megvan rá, hogy Mezencovra kenjek ilyen-
olyan rágalmakat. Ha elfelejtette – annál jobb (vagyis Mezencov
telefonált akkor éjjel).
A temetésre is azért nem mentem el, mert tudtam, hogy
éppen ebben az összefüggésben fognak kezelni! (A másik oka,
hogy túl sokan tartottak bűnösnek!). Beláthatja, hogy ez sértő,
hiszen én – én vagyok, nem pedig valaki olyan, „aki még ott
volt”, „az üres és hideg, az életét eltékozoló” Vlagyiszlav R-ov
barátja, ahogyan nyilván engem a maga „nyomozásában”
emlegetnek.
Élő ember vagyok, aki Olja iránt meleg érzelmeket táplált.
Sajnálom, hogy nem lettem igazi barátja. Sok minden
megakadályozta ezt. Nem magyarázom. A szerelmét
megéreztem volna, én se vagyok fából! De ami nem volt, az nem
volt. Nem vagyok a végzet férfija. Nem játszom meg a csábítót,
bármennyire szeretné is Mezencov úr rám húzni ezt a maskarát
(lám csak, mivel végződött… Mezencov nézőpontjából, mi lökte
meg Olgát a síkos talajon, és lehet, hogy éppen ezért nem
akarózik felidézned, miről beszélgettetek – alig
beszélgettetek…), az akkor is másról levetett gönc marad.
Hogy felhívott-e még Olja azon az estén valakit? Eltelt néhány
óra (mennyi?) azt követően, hogy elment. Egész este volt valahol
(a nyomozásnak számtalan, eltérő utat mutat, és nem törődik a
hitelességükkel – húzzatok ki a listáról, eltelt azóta már
harminc év)…
Az értetlenségen, fájdalmon és kérdéseken kívül Olja semmit
sem hagyott maga után.
Csak érintőlegesen vett részt az életemben. Kérdezze azokat,
akik közvetlenül részt vettek az életében, már ha megosztják
magával.
Maradjon szép és fényes az emléke!
Minden jót kívánva: Jevgenyij Scsukin.

***

Reggel fájt a szemem a tévétől meg az internettől,

elkérezkedtem újságot venni, és aztán gyors léptekkel, hogy a
távollétem ne húzódjon el, és ne váltson ki gyanakvást, hogy
nekem jobb egyedül, hogy később is elengedjenek még,
elfutottam az iskolai sportpályáig, a házak mögé, megálltam a
kopár dombocska tetején, ahová szinte el sem hallatszott a
sugárút zúgása és dübörgése; szórakozottan néztem, ahogy a
betonpályán, amelyet még víztócsák borítottak, idős iskolatársak
rúgják a labdát a szent, elhalaszthatatlan napon – csak úgy
csattogtak a cipőtalpak; gyengének éreztem magam; elfáradtam
és nem alszom – persze, hogy elveszettnek érzem magam, már
fényes reggel, amikor még biztosan állok a lábamon…
elveszettnek érzem magam, ők pedig, úgy látszik, közel értek
hozzám; néztem: emberek futkosnak a labda után, és a
figyelmem, a tudatom annyira feloldódott, hogy egy pillanatra
meghaltam, illetve – pontosan megéreztem, hogyan szoktak
meghalni – teljesen és észrevétlenül, álmos melegben átváltanak,
szemlélik a pályán futkosó életet, amelyiknek már semmi köze
sincs hozzád… összerezzentem, és felnyögtem:
– Nem! Nem! – csapkodtam a kezemmel, minden eszembe
jutott – és tapogatóztam: minden a helyén van? – tűz, ők félnek
a tűztől, a mozgástól, a megfigyelő szemektől, még van időm – és
szinte futva indultam haza, hogy megetessenek, és a szemetes
liftben, a falára firkált szitokszavak közt úgy éreztem: ha
lefektetnek – nyomban elalszom.

Csuharev mindennap eljárt az újságos standhoz – nem vett

semmit, lapozgatta a magazinokat, próbálta megnevettetni
Marinát, az újságárusnőt, és mohón nézegette hájas bájait. Nem
vallotta be, hogy elbocsátották, azt hazudta: az iroda átköltözött.
A pénze fogytán volt, a felesége titokban álláspályázatokat írt és
küldözgetett szét a nevében, és többé nem kérdezgette, hová
tűnik el Csuharev egész napra a váratlan kifakadása után: be kell
fejeznem a munkát! Hányszor lehet ezt elismételni?! Meg tudod
jegyezni elsőre is?! Ez az én dolgom. Mit rángatsz itt pórázon?
Kevés neked az életem? Mit adjak még? Konkrétan mi érdekel a
napomból? Beszámolót fogok írni – percről percre! Azt
szeretnéd, hogy itthon üljek a gyerekkel, te pedig aludj? Nincs
elég időd tévét nézni? Ki fog eltartani benneteket?! A munka –
az életem, érted?! – az én életem. És megcsinálom, még akkor is,
ha nem fizetnek érte! Ha nem sikerül, akkor nincs értelme az
életemnek, akkor nem lesz – téged csak a család tehet boldoggá!
Én pedig nem akarok boldog lenni! Én szabad akarok lenni! Elég
a bőgésből! Már a könyökömön jön ki: bőgsz a konyhában, a
fürdőszobában, a telefonban, aztán kirángatod a gyereket az
ágyból – elmegyünk, rossz apuka, aztán: rosszul vagyok,
elsötétül előttem minden, lerogysz a földre, éjszaka pedig
odajössz, hogy hízelegj… Mi? Beszélgess inkább a tükörrel! Ha
nem tudod kialudni magad, akkor tessék – feküdj le! Aludj!
Egyedül akarok lenni! Szeretnék nyugodtan elaludni. Elfáradtam,
aludni szeretnék! Majdnem megütöttelek, amikor megpróbáltál
átölelni.
Reggel igyekezett minél korábban elmenni, sétálgatott a
városban, haszontalan helyeket választott ki, ahol lebarnult,
húsos ajkú lányok verődtek össze, mustrálta a kávéházakba
betérő nőket, beszédbe elegyedett a pincérnőkkel, de
egyetlenegyszer sem szánta rá magát, hogy elkérje valamelyik
telefonszámát, bejárta a vasútállomásokat, és összerezzent a
váratlan, közelről felhangzó basszushangra: „Autóbusz
Brjanszkba-a!”, keresgélt az interneten a prostik között, a
„keresőbe” beírta a magasságot (százhetventől), a súlyt, az
életkort, a mellméretet (hatostól), és valami oknál fogva a
házukhoz közel eső metróállomást is, és csak az árat hagyta ki,
tetszett neki, hogy válogathat, még néhány telefonszámot és
nevet is kiírt magának, tudva: sose fogja felhívni őket; este –
Marina nyolcig árult – elment a Suharevszkajához, odaodalgott
az újságos standhoz – minek? –, és ez a kövér csaj minden egyes
alkalommal felbosszantotta – azzal, hogy nem különösebben
örült neki, és aligha vette volna észre, ha Csuharev kihagy pár
napot, nem keresi, ha végleg eltűnik; hogy sosem kérdezett
semmit, nem értette a vicceit, és bármit is mesélt neki, közben
könnyedén az érkező vásárlóhoz fordult, még ha az részeg vagy
fárasztó is volt, és miután újra szabad lett, nem kérdezett vissza:
na, és aztán? – örült az ismerős rendőröknek és feketén
taxizóknak, akik a közeli megálló környékére voltak bejelentve,
ismerte mindegyiket név szerint, és harag nélkül tolta el taperoló
mancsukat, Csuharev hirtelen sarkon fordult, és köszönés nélkül
távozott, felbőszülten ismételgetve, hogy: többet nem jövök!
szemét! agyatlan tehén! – de reggel már nem érezte az előző
napi megaláztatást, és ebéd után már örömmel és türelmetlenül
várta az estét! Csuharev féloldalvást leült a bolt kirakatának
párkányára, és nézte: Marinának hatalmas melle volt, úgy
közlekedett, mintha zavarban volna: oldalazva. Vastagon kikente
az ajkát, az arca mindig koszosnak tűnt, és hetente egyszer
újította meg a rikító lakkot poros ujjain – Csuharev pedig tudta,
habár nem mondta ki magában, de azért tudta, hogy mennyire
szeretné megérinteni, megszorongatni, látni meztelenül,
elképzelte, hogyan fogja mondani neki: mutasd a melledet,
megkéri rá, finoman megparancsolja, és a nő nem fog
csodálkozni, hiszen mi másra van? – és mintha csak erre várt
volna, megjátszott szomorúsággal, vagy eleven mosollyal,
kinyújtja dundi karját, és elpirulva lehúzza a cipzárt. Futott a
standhoz, de… odaért – és már minden lehetetlennek tűnt, habár
csak ki kellett volna nyújtania a karját, és megérintenie a nő
csípőjét, mintha csak véletlenül tenné, de nem bírta. Egyre csak
ismételgette: „Milyen szép vagy ma…” – mit mondjon még? a nő
nem értette. Mit mondjon, hogy megértse? hová hívja el? De
hiszen este nyolcig dolgozik, őt pedig éjszakára várták haza. És
hová menjen ezzel a ronda, rosszul öltözött, buta hájpacnival,
pazarolja rá a pénzt (a pénzt nem sajátjának tartotta, a pénz a
családé), mindezt meg kell tervezni, felépíteni még egy, a
meglévővel párhuzamos, szégyenteljes életet. És a legfontosabb,
hogy sajnálja rá az időt, egy ilyen hosszú, semmi biztosat nem
ígérő útra – ahelyett, hogy azt mondaná: mutasd a melled, csak
ennyit, semmi másra nincs szüksége, és még sok másra,
mindenre…
Eleredt az eső, a közlekedésbiztonságiak esőköpenyben álltak
a Szadovaján, nejlonzacskót húztak a tányérsapkájukra –
Csuharev átázott, ahogy csak gyerekek tudnak elázni az esőben,
és sietősen lépkedett lefelé a Groholszkij utcán, imbolygott
elnehezült ruhájától és furcsa rosszullététől, nehezen kapkodta a
levegőt, a szíve ájultan, alig-alig vert, keményen belehasított a
tarkójába, balról; betegnek érezte magát, leszakított lap a
falinaptárról, mint egykoron, amikor ellógta az iskolát; magába
roskadt, és ott, valahol a messzeségben, vattába csomagolva, sok
mindenről elfeledkezett, sok minden, ami kínozta, értelmét
vesztette, és minden lehetségesnek mutatkozott az elgyötört
ember számára, aki lépdelt, akár egy alvajáró – Marina
bemenekült az eső elől a bolt eresze alá, áruját letakarta egy
négyzet alakú, szürke fóliával – utat engedett Csuharevnek, és
Csuharev, anélkül hogy megállt volna, mintha csak futtában,
ügyetlenül átölelte, és odasúgta neki:
– Hiányoztál.
Marina tréfásan hozzásimult, Csuharev pedig felizgulva
megérezte: így – és csak álltak ott, imbolyogva, mint a rokonok;
aztán a nő elnevette magát, és hátrébb lépett: mutasd magad:
úgy látszik, nem részeg.
– Esik. Semmi forgalom.
Csuharev kivárta a végét, kimerítette a szokásos, erre szánt
időt – mit mondjon otthon? Majd menet közben kigondolom.
Nyolckor a rakodók behajigálták egy Gazellába az árut meg a
szétszedett standot, Marina leadta nekik bordó egyenkötényét.
– Most hová?
Marina felsóhajtott:
– A metróhoz. El kell mennem a Partyizanszkajához, leadni a
pénzt.
– Elviszlek. – Fogott egy kocsit, menet közben alig
beszélgettek, szorosan egymás mellett ültek, Csuharev félénk
magabiztossággal érintette meg a nő kezét, miközben az útba eső
utcákról, hidakról és házakról mesélt – Marina álmosan
nézegette a fényeket és a sötétséget, sosem utazott még kocsival
Moszkvában, és egyre ismételgette:
– Milyen szép.
A Partyizanszkajánál lement egy vörös téglás, négyszintes ház
alagsorába, a súlyos zacskónyi apróval meg egy köteg
papírpénzzel, amely gumival volt összefogva, rövid dzsekije nem
takarta el széles, hullámzóan ringó fenekét, a lépcsőnél, amely az
alagsorba vezetett, olívabogyós doboz állt, a belehullott
esővízben vékony, női cigaretták csikkjei úszkáltak.
Csuharev keresztülverekedte magát a csipkebokrokon, és fel-
alá járkált a juharfák eléje terített árnyékszőnyegén, a
filagóriában egy fiú egy lányt csókolgatott, arcát valahová a
nyakába fúrta, mintha a fülét rágta volna, egy macska puha
léptekkel ment a dolga után, észre se véve a sétáló tacskót, a
lámpaoszlop alatt kismamák álltak meg babakocsijukat
taszigálva búcsúzkodni, egyikőjük farmerének derekából
elővillant piros virágmintás, talán pipacsos, fehér bugyija.
Csuharev hunyorgott, mintha kötést téptek volna le a sebéről:
– Halló.
De csak a kislánya hívta.
– Apa.
– Te vagy az én napsugaram. Te vagy nekem a legszebb
kislány az egész világon.
– Mikor érsz haza?
– Ma későn – szemét a fekete ágak ostoba összefonódására
emelte, és szomorúan felhúzta a vállát, mintha panaszkodott
volna elhaló, megbékélő fájdalmával – fogságból, a teste
mélyéről, a puha, bűzös, szőrös börtönből. – Találkozón vagyok
éppen.
A kislány hallgatott, elvonta valami a figyelmét, megérintett,
átlapozott valamit, vagy odament az ablakpárkányhoz –
szeretett telefonnal a kezében mászkálni a szobában, mint
ahogyan az anyja csinálta.
– Találkozó kivel?
– Egy megrendelővel.
– Hogyhogy?
– Az emberek munkát rendelnek nálam. Én elvégzem. A
megrendelő pénzt fizet. És nyáron elrepülünk a tengerhez.
A kislánya egykedvűen elhúzta:
– É-é-értem… – És ajkát a kagylóhoz illesztve suttogta: –
Gyere minél gyorsabban.
– Történt valami? Összevesztél a mamával?
– A mama kiabál velem. Azt mondta: aludj egyedül!
– A mi mamánk a legjobb mama. Egyszerűen csak
mostanában nagyon elfárad. De ne haragudj rá. Mert ő nagyon
szeret téged.
– Leoltotta nálam a villanyt – a kislány nagy levegőt vett, és
vékony, egyre erősödő nyöszörgéssel kezdve, felsírt valahol a
távolban, és vagy elejtette a telefont, vagy nekiütközött
valaminek.
– Ne sírj, kedveském – beszélt Csuharev valaki olyanhoz, aki
őt nem hallotta. – Te vagy nekem a legkedvesebb. Aludj csak,
hamarosan hazaérek, és üldögélek veled egy kicsit. Ne sírj!
Minden rendben lesz! Kérlek! – Kikapcsolta a telefont: semmi
gond, a kislánya egyszerűen csak szeret telefonálni, a felesége
pedig elfárad, és ráförmed a kislányra (valami azt súgta neki:
menj haza), de nyilván kifutkosta magát, és elfáradt, és most
szeszélyeskedik… Vagy magányos. Vagy hogy magára vonja a
figyelmet – felhívom apát; mindig, amikor megbántják: felhívom
apát; időnként fél elaludni egyedül, ha nem is sokat, üldögélni
kell vele egy kicsit, fogni a kezét… csak a felesége ne kezdjen el
utána telefonálgatni: „Mit mondott?! Készül már hazafelé?!
Miért kapcsolta ki a telefont?! A papa nem akar velem beszélni!”
– kiáltás, és újra könnyek – „Nem tudok itt ülni veled, aludj el
egyedül!” (menj haza!)… semmi baj, egyszerűen csak telefonált,
most lenyugodott és alszik, a gyerekek mindent nyomtalanul
elfelejtenek, és életük első évei átláthatatlan gomolyaggá
sűrűsödnek, csak a vibráló fényt és a sötétséget érzékelik, s ez
érthetetlen harmóniába áll össze bennük – a lánya majd mindent
elfelejt, nyom és sebek nélkül, de megjegyzi magának a tengert.
– …Már azt hittem, elmentél.
– Hol laksz?
– Innen pár lépésre. A közelben.
Átvágtak az udvaron, mintha valamiben előtte megállapodtak
volna, aztán még egy udvaron, be egy boltív alá – egy
ismeretlen, furcsa földön, Moszkva túlsó végén – nem beszélték
meg előre, elcsalt időben, ami kitágította, végtelen hosszúra
nyújtotta fiatalságát, meg se próbálta megjegyezni az utat – nem
túl messze felzúgott és robogott a metró.
– És mi van otthon nálad? Macskák? Kutyák? Hörcsög?
Féltékeny férj?
– Egyik se – nevetett fel rekedten a nő. Teljesen ismeretlen
arc, Csuharev hirtelen szemügyre vette – ki ő? – Három lánnyal
együtt bérelek egy garzont. Ők szaranszkiak. Tudod?
Mordvinföld. Az ott a mi ablakunk.
Az ablakban – felkapcsolt villany fénye, emberek, a hely
foglalt. Nincs hová menni.
Álldogáltak a lépcsőház előtt; már hozzászokott, mint elfoglalt
területhez – így érintette meg a lány puha kezét.
– Gyere, tegyünk még egy kört.
És a nő engedelmesen, szenvedélye átragadt rá, elindult vele,
és ott állt meg, ahol Csuharev is megállt, és leállította – a bokrok
árnyékába, az óvoda rácskerítésénél; láthatatlanná váltak a
kellemetlenül kivilágított konyhaablakokból, ahol ősz fejek és
meztelen vállak mozogtak, ahol hűvösen és egyenletesen
villogott a tévéingovány. Csuharev háttal a balkonok hosszú
turhái és dohánybűze felé fordította, a nő kérdőn elcsendesedett,
mindketten megdermedtek az angolszász országok és
gyarmataik popzenéjének, a tévésorozatok visszhangjának,
valamint a gyermek- és kutyaörömök és viszályok
lármazuhatagának permete alatt, melyet magával hozott a szél –
Csuharev újra megfogta a nő karját – maga felé húzta –
ugyanúgy átölelte nem ellenkező testét, mint először, rokoni
melegséggel és nemiség nélkül, erősen megszorította, és hirtelen
lejjebb csúsztatta megfeszült, mohó kezét – háj és hús, és
végigcsúsztatta, végigsimogatta, és ismerős, és mégis olyan
izgató, hatalmas, sima, váratlanul ruganyos, feszes volt… –
tolvajmód, gyorsan, kapkodva… nem tudva, mi legyen. A nő
hirtelen felnevetett, és kellemetlenül mocorogni kezdett, mintha
zavarta volna valami: a szűk cipő, a combja közé gyűrődött
bugyi, a teli has – Csuharev magához szorította, nem engedte a
nem is ellenkező, de nem is ráomló testet – most végre
megtörtént az… az, ami… tapogatózott, mintha a kapcsolót
kereste volna, az öléhez dörgölőzött – érzed? –, kérte a kezét,
bármit, bármit, hogy feleljen rá, mi jöhet most? mintha tőle
semmi nem függne, vitte az ár… megérintette a kezével – le a
vállától puha, vaskos tőgyéig – a nő beidegződött mozdulattal
elkapta a kezét, és az arcába nézett, miközben gyomrából
kellemetlen gyomorszagot lehelt rá:
– Mi van? Mit csinálsz? Mi van veled? Hé, ébredj – könnyedén
homlokon legyintette –, beteg vagy, vagy mi?
Csuharev iskolásan, vaktában, hosszan csücsörítve az ajkát
nekiállt csókolgatni, de a nő hátrált előle, a fele se tréfa, és most
már hangosan felnevetett, mulattatta a játék, és már elszakadtak
egymástól. Csuharev látta: a nő egy cseppet sem izgul, gunyoros
szemrehányással csóválja a fejét, rázza a nevetés, és ismét –
hozzá se lehet érni, és úgy látszik, nem is történt semmi, habár a
tenyere őrzött valami emléket.
– Én megyek – jelentette ki a nő. – És te is menj. Otthon
várnak. Már késő van.
És megfordult, hogy elinduljon, fáradtan elmajszolt egy ásítást,
kisiklott Csuharev felesleges, reszkető keze közül; az idő, hát
igen, az idő – ismerte fel utálattal Csuharev, a fő – az idő, elvesz
mindent, és azt gondolja, hogy elveheti még ezt is, ezt a
jelentéktelen semmit, de nem fogja! Válaszul mindennek ki kell
hogy derüljön, ha odalép, és kinyújtja érte a kezét – az egyetlen
olyan ember kezét, akiben még csörgedezik élet, utána viszont
nem marad semmi, csak a kozmosz. És mintha csak parancsra
tenné, elkapta és magához rántotta a nőt, és belesuttogta
elégedetlenül felvont szemébe, hájas, felduzzadt, állatias képébe:
– Tegyünk úgy, mintha eltelt volna három hónap – vagy négy!
–, én eljártam hozzád mindennap, hoztam neked ajándékokat,
fényes papírba csomagolt dobozokat, pénzt adtam, amikor nem
volt elég, hogy kifizesd a lakbért, vagy csak azt mondtad, hogy
nem tudod kifizetni… vettem új mobiltelefont a születésnapodra,
parfümöt, bugyikat… Eljártunk moziba, és ott óvatosan
megszorítottam a kezed… Küldtem neked sms-eket –
mindennap! –, arról, hogy milyen szép vagy – nagyon szép vagy!
Te vagy a legszebb! Olyan szép vagy! Hogy lehetsz ennyire
szép?! Mondogattam: széthullik a családom, otthon nem értenek
meg… Nézegettem a fényképeidet, amelyikeken még kicsi vagy,
az anyád még fiatal, ígértem, hogy a tavasszal hazautazunk
hozzátok, és kérleltelek: tanulnod kell, örökké nem árulhatsz
újságot, más életre van szükséged – nekem fontos, mi lesz veled,
én pedig… – Lassan közelebb hajolt, és rátapadt a nő ízetlen,
szétnyíló ajkára, válaszul előrenyújtott nyelvére, amely néma,
fecsegő, idegesítő csevegésbe kezdett, kezét becsúsztatta a nő
derekához, a bugyi alá, elkerülve az erőteljes gumiakadályokat,
eljutva végre a tágas, fülledt, állati résig, a nő nyelve
megremegett, mintha megégette volna, mormogott, mintha
mégiscsak megpróbálta volna neki elmondani azt, amit nem
lehetett, amíg ő mindent megtett, hogy átpréselje a kezét hűvös
csípőjére – és amíg ott tartotta, izgatottan elképzelte, hogy –
milyen lesz a segge majd hátulról, hogyan fog majd remegni,
amikor magába fogadja őt, hogyan szorítja meg ott, ő pedig lefelé
fog nézni, és előre – a hájas nyakára, a reszkető tarkójára, és
akkor nem látszik majd a pofája, ő pedig gondolhat közben –
másokra… Haza! Rohanni haza, a forró víz alá, a családhoz – a
kislányához! Otthon mindig várják, oda van bejelentve, ott az ő
élettere, védi és tartja a frontot, ott az ő szolgálati helye és a
kitüntetései, ott alszik puha párnán a kislánya – szőke fürtök,
kezében Martin, a kismackó, ott mozdulatlanul várja őt a
felesége, és várni fogja mindig, ott nem változik semmi, és nincs
nála jobb senki a világon… arcul csapta magát – miért teszi ezt?!
–, úgy belemart a fájdalom, és semmit sem hallva, leeresztve,
megkönnyebbülve, csontjait vesztve futásnak eredt abba az
irányba, ahol a metró csörömpölt, már el is felejtve örökre ezt az
udvart, az idegen várost, kivágva a múltból ezt az utcát, átkozva
a napot: soha! – égette a szégyen, büntette, és ha tudott volna
imát, most imádkozott volna, hogy legalább átháríthatta volna
valaki másra: cipeld TE a bűnöm!, és úgy érezte: sosem felejtem
el, egyre csak üldözni fog ez az undok kishitűség. Hogy tudhatta
ez a kicsi, jelentéktelen, nevetséges, sekélyes és szolgai vágy…
elnyomni, sőt irányítani őt, és követelőzni tőle? Hogy milyen
hazug, moslék, átmeneti ez az egész összehasonlítva házának
várával, a szerető szív hűségével és az egyetlen megbocsátó
(semmiről sem tudva meg fognak bocsátani neki) kézzel? Mint
aki felébredt: ideje munkát keresni, nevelni a kislányát, megírni
vele a leckét, álmodozni a fiukról, az is lehet, hogy épít egy kis
házat valahol száz kilométerre Moszkvától, kutyát fognak
tartani, és biciklizni fognak a folyó mentén, esténként
összegyűlnek a tábortűznél, és szerelmes szemekkel fogják nézni
egymást a lobogó lángok fölött, semmit sem szólnak, de többet is,
mint ez a „minden”, megértvén – milyen furcsa és szörnyű, hogy
„e” nélkül mindezt nem tudta rögtön felfogni, ilyen véglegesen és
világosan látni saját boldogságát, hogy élete csak pillanatnyi,
ezért fontos, hogy ne engedje kicsúszni a kezéből, mint egy síkos
halat, tartsa meg, teljesítse ki, állandóan, fáradhatatlanul építse,
s ne várja, hogy majd magától felépül valami… az évek lassan és
félelem nélkül telnek, össze fog ismerkedni a pappal, aki majd
mesél a gyerekeknek az Istenről, minél hamarabb, hogy még
legyen idejük hinni benne, hogy megerősödjön az égbolt
felettük… Futott a betonkerítés mellett, az aluljárók lépcsőin, az
áteresztő kapun, és csak a vagonban állt meg – most a vagon
száguldott utána –, fájdalmas reszketéssel az ujjaiban
bepötyögött néhány sms-t a feleségének, egyiket a másik után:
„Szeretlek”, „Hogy alszik a mi kislányunk?”, „Bocsáss meg, hogy
így elmaradtam, többet ilyen nem lesz”, „Az életünk most már
másmilyen lesz” – és közben nézegette a foltot – megszárad? –,
igen, még van idő, hogy megszáradjon annyira, hogy ne látsszon,
ami fehérség marad utána, azt meg majd a lépcsőházban
levakarja, és szagolgatta a kezét, és rettegve a pulóverét – igen,
teljesen, átitatott, idegen, undorító szag – és nézte a telefonját:
nem? – még két perc – nem? – még egy perc sem telt el – nem?
és most – nem? Igen! A felesége ezt írta: „Szeretlek és várlak.”
Elfordult, és kitörölt a szeméből egy könnycseppet. Nem, milyen
szerencséje van, milyen szerencséje, hogy szinte semmi sem
történt, egyszerűen nem történt semmi, nem esett meg, nem is
eshetett, és most megy hazafelé, ennyi – megy hazafelé, kihúzta
magát, micsoda boldogság ez, a legfontosabb a világon:
hazamenni.
A lépcsőházban, miután egy emelettel lejjebb kiszállt a liftből,
még egyszer ellenőrizte, szagolgatta magát: bűzlik a keze? Bűzlik
a ruhája? Bűzlik a szája? Már nem annyira? Nem, a melegben
még jobban bűzleni fog, jó lenne csak besurranni, hozzá se érni,
lehet, hogy alszik már? Mint egy tolvaj, olyan csöndben
használva a kulcsát, és arcára egy meztelen csiga, egy gyáva
részeg undorító szívélyességét erőltetve – nem volt ereje hozzá,
hogy fejét egyenesen tartsa… a felesége álmosan, melegen, új –
eddig még nem látta – pólóban kióvakodott az alvó
gyermekszobából, és ajkával a férje oldalra billent, szégyenteljes
arcát keresve, belefúrta magát, és egy úttörő komolyságával
suttogta:
– Közben végiggondoltam. Nem volt, nincs, és sosem lesz
rajtad kívül senkim – és még erősebben beleakaszkodott, mintha
átadott volna neki valamit az erejéből, és most nincs ereje
megállni.
A férfi remegő lábakkal, bebotorkált a fürdőszobába, bedobta a
ruháját a szennyesbe, a farmerét legalulra, még egyszer
megkaparászta a foltot – hátha nem veszik észre, csak nem
fogják átvizsgálni, mielőtt a mosógépbe teszik –, és a zuhany alá
hajolt, de nem bírt felmelegedni (vagy kicsi a nyomás, vagy a
szomszédok is fürdenek), visszavett a hidegből, még forrót és
forrót – ütközésig megnyitotta a csapot, de semmit se tudott
lemosni magáról. Állt és várt, keresgélt: hol maradt még? De
semmit se tudott lemosni. Fokozatosan rájött: semmi sem
változott, semmit se lehet megváltoztatni, semmi sem változik
meg a szűk lakásban, a görbe, csontos térdű lábán álló bordák
alatt, a négyzet alakú, fülledt fürdőszobában, a háromrubeles
bankóban, a hatvanas években épült, nyolcszintes téglaházban, a
városban, amelyet a saját bőrfoszlányaiból építettek, a zöld és
fekete földdarabban, a banálisan és tehetetlenül
világegyetemnek nevezett sötét űrben lebegő porszemben – a
ráncok gyűlnek, ő hamarosan meghal; a forró víz lassacskán
forralt vízzé vált, és szinte elviselhetetlenül égette a bőrét, de őt
ez nem változtatta meg – őt, ezt az öntudatára ébredt
húsdarabot nem változtatja meg semmi, ugyanilyen marad, vagy
még rosszabb lesz, érezte, hogyan süllyed le öntöttvas golyóval a
lábán a mocsár mélyére…
A sötét szobában – amelyet dolgozószobának akartak
kinevezni – a földön ülve sírt, és suttogta a feleségének: „Ments
meg! Ments meg!” Izgatott sírására az asszony azt csipogta
válaszul: „Mi van veled?” – „Rosszul vagyok”. Gyerekkorában
működött – elmondani az igazat, fontos volt, hogy megtanuljon
beszélni a szavak mindenre képesek: megkönnyíteni a lelket,
megölni a halált… Csuharev sírt: „Ments meg!”, anélkül, hogy
kedve lett volna megmenekülni, tudva, mert vele született ez a
tudás: megmenekülni, kitérni lehetetlen – és csak azért mondta,
mert így volt szokás, valaha így „kellett” régebben ez jelentett
valamit, a fast fooddal még nem irtották ki ezt az ösztönt…
„Ments meg!”, és csókolgatta az asszony kezét, a felesége az
arcába nézett, csókolta a szemét, és vaktában azt suttogta,
hogyan fogják nevelni a gyerekeket, hogyan fognak épülni a
házak, hogyan valósulnak meg az álmok, mesélt az elhúzódó
nyárról, és ha Csuharev fel tudta volna fogni, felkiáltott volna:
mindent elmos a víz, mindent legyőz a víz – nem a homok, nem a
láng, nem a kozmosz, hanem a víz, amely mindenhová behatol,
minden lemos, és mindent legyőz – nem tudod elkapni, nem
tudod megállítani, mindent elvisz, a víz mindent elvisz.

Vannak Olgáról fényképeink – Ovszjanyikov egy hétig kérette

magát (vizsgáztatok), aztán négykor Vaganykovónál, zöldben
leszek. Alacsonyabb nálam, csenevész, nagy homlokú, fel-
felkúszó szemöldöke játékosan ugrál, a haja még fekete, le van
nyalva.
– Régóta vár? Benéztem a templomba.
– Odamegyünk a sírhoz?
– Félek. Iraida megtiltotta, hogy találkozzam magával.
Odaadtam neki a fényképeket, ő végignézte őket – ilyenek
vannak, de elvette, azt motyogva:
– Odaadom Iraidának.
Nem akart a temetőben maradni, félt a véletlen találkozástól
vagy attól, hogy követik, tettünk egy kört a központi fasorban,
majd sietős léptekkel kivezetett a kapun; le-föl járkáltunk a
temetőkerítés mellett, dübörgés és bűz kísért, és belefogott a
magyarázkodásba:
– Iraida mindig is ilyen volt. Ha eldönt valamit, annak úgy kell
lennie. Így is neveztük: a „Vaskezű Féliksz”.
– Elmeséli esetleg, miért találkozott Scsukin Olgával?
– Erről sok sötét pletyka keringett. Hogy miért hívta fel
Olgát… Miért találkozott vele… – és elhallgatott.
– Mikor látta utoljára Olgát?
– Találkoztunk… Hazakísértem – és tett egy számára fontos
pontosítást –, taxin. Olja azt mondta: két hét múlva hazaérkezik
anya, találkozzunk mindnyájan együtt. És felhív Iraida. Annyira
megörültem: végre, Olja meg én már annyira vártuk magát! Ő
pedig azt mondta nekem…
– Tud valamit a búcsúlevélről, amit…
– Nem volt semmiféle búcsúlevél.
– És a temetésről…
– Rengetegen voltak. Iraidával kézen fogva mentünk a jégen –
mintha törvényes joga lett volna rá, amivel Olja anyja ruházta
fel.
– Amikor együtt éltek, ön tudta, hogy Voznyeszenszkaja
beteg?
– Nem volt beteg! Olja egyszer pucolta az ablakot, és leesett,
beverte a fejét a parkettába… A szemközti szomszédasszony
pedig, aki segített a háztartásban, főzött, észrevette, hogy valami
nincs rendben, csöngetett, aztán kinyitotta az ajtót, volt hozzá
kulcsa – sorolta a hiteltelen részleteket. – Aztán Olja kórházba
került, és rászokott a gyógyszerekre.
– Mit értékelt legjobban a férfiakban?
– Úgy látszik, a tehetséget – mondta vontatottan,
csalódottsággal a hangjában.
– Emlékszik Mezencovra?
– Volt valami kék inge.
– Olja tudta, hogy Mezencovnak viszonya lett a legjobb
barátnőjével?
– Megtudta, hogy nekik…
– Magát Laymunnak csúfolták?
Elégedetten felnevetett:
– Szaska Holmjanszkij találta ki, amikor Egyiptomba mentem
részképzésre… Együtt laktunk egy évig. Fogtuk magunkat, és
már mentünk is Tallinnba, Kijevbe! – ráadásul…
– Éjszaka kiszöktek a Kljazmán a panzióból – segítettem ki.
– Igen! – Mentünk tovább, ő pedig mosolygott.
– Gyorsan eltelt az idő?
– Gyorsan eltelt az élet.

***

– Miért bánt így el magával Olja?

– Egyszerűen én voltam túl célratörő… Annyira megtetszett
nekem, mindennap hazakísértem, feljártam hozzá… Iraida
figyelmeztetett bennünket: egy hónap múlva elutazom, ha össze
akartok házasodni, tegyétek meg most. Mi összenéztünk Oljával:
gyerünk! Két esküvőt is megültünk – Pjotr Petrovics társasága a
Prága szállóban, és nem a Pekingben, ahogy magának mondták…
Iraida társasága pedig otthon. Olja maga is tudta, hogy ez nem
tart sokáig – mondta csak úgy mellesleg, mintha csak egy
deszkakerítés mellett haladna el, amelyik semmiben se
különbözik a többitől. – Írt nekem Afrikába. Vidám leveleket!
„Leültem kártyázni egy hároméves poloskával, ő pedig már
csal!”
– Mikor barátkozott össze R-ovval?
Gúnyosan elnevette magát arra, hogy „összebarátkozott”:
– Amikor elmentem Afrikába, már el is kezdődött.
– És ennek ellenére ön szeretettel gondol vissza rá. – Nem
bírtam azt mondani neki, hogy „szereted”.
– A reptéren Iraida várt egy fekete Volgával, hozta anyámat
is, és mindjárt a kocsiban elmondta, miért nem jött utánam Olja
Afrikába. És hogy Olja most el akar válni, másnap találkoznunk
kell a nagymama, Muca lakásán – mondta tagoltan, pontosan
visszaadva a kíméletlen, fémesen kongó hangokat. – És mindent
eldönteni. – Hirtelen rogyadozni kezdett a lábam, újra
megnéztem magamnak a klienst – a harminc éve halott lány
emléke – ez minden, ami éltette, ez az élete ára, Iraida képes
volt őt elválasztani tőle, mert ő maga koronázta meg, hát ezért
fél még mindig annyira tőle. – Amikor találkoztunk, Olja
vidáman és egyszerűen mindent elmagyarázott. Valahogy
nagyon méltó módon.
– Maga pedig megbocsátott neki.
Ovszjanyikov előbb gondolkodott:
– Akkor bocsátottam meg neki, amikor úgy alakult… Amikor…
meghalt.
– Olja tartotta a kapcsolatot a másik nagyanyjával,
Anasztaszia Vlagyimirovnával?
– Valószínűleg. Emlékszem, Petrovának voltak valami
legyezői, ruhái Japánból.
 – Kínából.
– Emlékszem az olajképeire. Meg még arra is, hogy Olja táncol,
Petrova pedig nézi. Méltóságteljes öregasszony volt. Olyasmi,
mint Gogoleva vagy Pashennaja.
– Hallott arról, hogy Petrova szeretett egy Umanszkij nevű
férfit?
– Nem.
– És volt még egy ilyen történet is: a Nagy Kőhídon egy fiú
lelőtt egy kislányt, aztán magát is agyonlőtte…
– Semmi ilyenről nem hallottam. Látja? Azt az öregasszonyt,
aki megy át az úton?
Feszült lettem: honnan vannak nekünk közös ismerőseink?
Egy magas, hajlott hátú nő, rövid, ősz haj…
– Na, ilyen volt Nasztya mama.
És itt is – reménytelen…
– Elvigyem?
– Nem-nem, megyek a metróhoz. Járnom kell egyet.
Gondolkodnom.
Miről fogsz most gondolkodni? Amikor kezet szorítottunk,
kedvem támadt kiráncigálni onnan, a sötétből, és kijózanítani:
– De önnek aztán… valahogy rendbe jött az élete?… Lett
családja?
– Igen. Igen – boldogan, kesernyésen elmosolyodott,
felvetette a fejét, és csodálkozva motyogta: – És a kislányom
jobban hasonlít Oljára, mint rám.
Megéreztem: nem tudok segíteni rajta. Vagy már ő sem segít
rajtam.
Utoljára életemben a taxi ablakából láttam Laymunt: tolmács,
az arab–izraeli háború veteránja, idétlen golyóálló mellényes
lovag, aki túlélte a sír tetején a vetélytársakat, egy rab, aki ment
az ötszintes házak homlokzata előtt, át az úttesten a
Mosztranszagensztvo épületétől az „Ulica 1905 goda”
metróállomás irányába – az idő nem látta, előttem pedig ott állt a
feladat, hogy bebizonyítsam, hogy nincs; összerázkódtam a
hátamon végigfutó hidegtől, és félelmemet elűzendő, másra
gondoltam: ott van még R-ov, a „tovább”, a „ha” és az „azután”
nem érdekelt – szolgálatban vagyok; a taxis rádiót hallgatott, és
megvetően hümmögte:
– Micsoda hülyék! Mindent a második csakrára vezetnek
vissza!
Egy ötvenessel többet adtam neki.

A szomszédok még mozgolódtak, még várnom kellett, kevesebb

fényt kértem, és mindenki elhelyezkedett a maga zugában.
– Mindjárt megetetlek.
– Nem kérek.
– Ettél valahol? – Úgy érti: „Más lakat jól?”
– Nem.
– Megágyazzak?
– Úgyse tudok elaludni. Ha felszabadul a konyha, kimegyek,
megnézem, nincs-e az Interneten valami újdonság a témában.
– Megint rossz a kedved? Nem mondod meg, miért?
– Semmi új.
– Hívtalak. Ki volt kapcsolva a telefonod, fél egytől. Azt hittem,
a metróban vagy éppen. Aztán azt gondoltam, elfogyott a
pénzed. Tettem fel rá. De hatig csak: „az előfizető nem
kapcsolható” – kérdőn rám nézett, én következem, én
hallgattam, úgy láttam, sírt. – Megtudtam: R-ov két napra
Moszkvába érkezik. Február ötödikén koncertje lesz a
Konzervatórium Nagytermében. El lehetne kapni.
Marija közelebb ült hozzám: hízelegni akar? – de megelégedett
a „vedd észre, kérlek, milyen rosszul vagyok” pózzal. Fáj a hasa?
– Fáj valamid?
– Felhívtam Alekszandr Naumovicsot – Marija hozzám simult,
és hirtelen halkan nyüszögni kezdett, én pedig meglepetésemben
megsimogattam a haját – meghalt az öreg? –, de nem éreztem
közben semmit. Hát igen, az öregek az elsők a sorban.
– Nem, ugyan már… – kisírta magát –, készítik elő műtétre.
Annyira megörült, hogy felhívtam, úgy tetszett, még sírt is.
Olyan fura hangja volt… Mintha nem is az övé lett volna – fél ott.
Hogy mikor lesz a műtét, nem mondják.
– Odamegyek, és adok nekik pénzt. Emiatt is ijesztgetik. És
nem mondják meg a műtét időpontját, a rohadékok. Ő pedig már
idős ember, nem érti, mit akarnak tőle. Minden világos. Ezzel
éppenséggel nem lesz gond. Mindent, ami pénzzel elintézhető,
megoldok. Ne sírj, kislány.
– Egyszerűen csak végiggondoltam… Elképzeltem… Ha
történik vele valami…
– Ez nem nagy műtét, még az is lehet, hogy fel se vágják a
hasát, csak csinálnak rajta egy ilyen kicsi lyukacskát. Valahogy
úgy, hogy ma megoperáljuk, holnap felkelhet, három nap múlva
mehet haza. – Éreztem, hogy úgy ülök, élek itt most, mintha
álomban lennék, egy lebegő szobában, és újra körbenéztem ismét
jóakaratú, megrészegült, az új helyre érzékeny pillantással, és
először láttam mindent világosan – korábban csak hangokat
hallottam –, és megláttam a lányt: ül a lábamnál, micsoda
szemek, vékony csontú teremtés – eleven, időnként fájdalmat
érez, én ezt képtelen vagyok megérezni és sajnálni, de mindegy –
nem szabad becsapni, ne pazarolja el fölöslegesen az életét,
kerülje el a légnyomást és a mérgezett területet; betegnek
éreztem magam a látogatás óráiban, katonának egy induló
szerelvényen – játékból ne közelíts, ne nyúlj hozzá; nővérnek,
ismeretlennek, rokonnak láttam, aki akkor gyógyít, amikor a láz
mellé nátha is társul, és fáj a torkom, meg kell őt védeni… és én
készen állok, előrehajoltam, és végighúztam az ajkam a haján, a
feje búbján, vajon mit mond még.
– És arra is gondoltam, hogy ha veled történne valami… Az
élet annyira megbízhatatlan! Jegyezd meg: én nem tudok
nélküled meglenni! – nézte lassan szétnyíló ujjait, mintha érezné,
de nem látná összefonódó pókhálójukat. – Szeretlek. Szeretlek.
– Vagyis: fogj, és tégy velem meg mindent, amit akarsz? És
előttem nem volt senkid? Én vagyok az a bizonyos egyetlen?
Amíg a halál el nem választ?
Nem tetszett neki:
– Nem. Egyszerűen csak…
– Jobb lesz, ha nem találkozunk többet.
– Mi van? – Belekapaszkodott a karomba, elkapta és nem
vette le rólam a szemét. – Megsértődtél? Azért, mert én… Most
már más vagyok neked? – Mély lélegzetet vett, bátorságot
gyűjtött. – Miért nem lehetünk együtt? Nincs rám szükséged?
– Ennyi, felmegyek az internetre. (Szükségem van rád
havonta egyszer. Egy hónapra van szükség ahhoz, hogy
elmúljon az utolsó alkalom utáni undor. A te hónapod éppen
csak elkezdődött, mielőbb meg kell mondanom. Van benned,
persze, valami egyszeri vonzerő. És néhányszor lesz is alkalmad
még levetkőzni, de hogy tovább mi lesz…)

A kialvatlanságtól, a kellemetlen gyengeségtől szédelegve

kitámolyogtam a konyhába a nyikorgó parkettán, gyorsan el kell
tűnnöm innen, senki sem sírt, és én nem hallgatóztam – ennyi,
R-ov Moszkvába érkezik… Gyötört és ijesztett ez az utolsó
találkozó, nem lesz min gondolkodni, befejeződik, kimegyek a
tornácra, és azt mondom: ennyi – szabad leszek, elalszom, és
sokszor látom majd derűs nyugalommal a reggelt, pénzt gyűjtök,
elutazom az Európa Bajnokságra, és a Skolnaja utcán megnyílt új
zsibin felkutatom a Bugyonnij-sereg NEP-korszakos
ólomkatonáját, sőt kettőt is, a másodikat eladom, létrehozhatok
egy internetüzletet; örömöt okoz majd a hó, az eget söprő
nyírfák, beleszeretek a horgászásba, tanulmányozom a
madárfajtákat, hogy nevezik ezt a füvet – elmesélem majd a
gyerekeknek, nézni fogom őket – ilyen leszek majd; ők ezt nem
tudják, és én sem érzem, de ilyen.
Az „újabb említések” kidobtak egy ünnepélyes-kék „1”-est: a
Szabadság Rádióban egy derék ember unottan szapult egy
öregasszonyt, aki a zsarnok alatt az Összoroszországi Külföldi
Kulturális Kapcsolatok Társaságánál dolgozott, én pedig akkorát
ásítva, hogy majd bele vakultam és kicsordult a könnyem,
átfutottam a szovjethatalom, a szovjet morál elleni
kirohanásokat, egy teniszjátszma nagyságrendjében: „kérdés-
felelet”; És egy példa a kommunista aljasságra: Umanszkij
nagykövetnek volt egy szeretője az ÖKKKT-nál – na ja, és kire
utalnak? –, Zoja Logyejnyikova, az ÖKKKT veteránja, a
memoárja… – á, még él, Uszijevics utca, tisztára elment az esze a
„minden mexikói” iránti szerelemtől… És mi van a
memoárjában? Tessék: „Konsztantyin Alekszandrovics magával
vitte Mexikóba a lánya hamvait tartalmazó urnát, és a
feleségét, aki majd belehalta bánatába” – a szokásos
ostobaságok; és még: „Moszkvában hagyta viszont a szerelmét,
aki az ÖKKKT-nál dolgozott gyorsíró titkárként” – aha, csakhogy
Petrova a népbiztos helyettesének titkára volt, és a külügyi
népbiztossághoz tartozott… Habár Umanszkij dughatott
éppenséggel egy másik gyorsírólányt is, mesélhetett neki valamit
a lányáról is, Petrováról is… Ezt be kell fejezni – nem tetszett ez
nekem… átállítottam az időt arra, hogy „mindenki felébredt,
nappal, világosság, tél eleje” – Logyejnyikovát gyorsan
megtaláltam:
– Igen. Emlékszem. Ez Lida Ivanova. Semmivel se fiatalabb
nálam (vagyis él?!). Olyan tragédia volt ez… Arra készültek,
hogy összekötik az életüket (hát persze…), miután hazatér. De az
állam nem ösztönözte a válást és az efféle… szerelmet. Még
Ehrenburg is megírta, mennyire szenvedett Umanszkij, amikor
Lida miatt el kellett utaznia. Bármikor meg tudom adni magának
a telefonszámát. Habár nagyon beteg. Nem, nincsenek gyerekei.
Teljesen egyedül van. Nem volt senkije Konsztantyin
Alekszandrovicson kívül.
Visszahúzott a mélység, nem kaptam levegőt. Meghalt az
enyéim közül valaki? Már mondták, de egyelőre nem hiszem –
nem Petrova. Azt akarják nekem mondani: nem Petrova az a nő,
akire építettünk, nem Petrova – nem Petrova A. V., vagyis
Flam, anyai ágon Topolszkaja, aki nem vette fel a
népbiztoscsalád nevét, a Curkót, 1902-ben született, Umanszkij
szerette, és negyvenegyben feleségül kérte – de az a nő, azt
mondják, nem Petrova, az a nő, aki miatt az egész történt: hogy
el akart válni, de a lánya miatt nem tette meg, és a haláláig
szenvedett ettől – szóval, ez nem Petrova, hanem valami Lida,
egy gyorsírónő. Elrejtette a csaját ez a ravasz zsidó, úgy, hogy
hatvan éven át minden fenyegetés és nógatás nélkül Taszjára
mutogattak – mi pedig ellenőrzés nélkül elfogadtuk a régi
bolsevikok tankönyvéből való régi számtanpélda eredményeit, és
hét éven át ástunk, de nem ott. Nevetséges, hogy megvezettek
bennünket – cinizmussal –, elő szokott fordulni nyomozati
események során is, pontosabban – csak így szokott lenni,
amikor a talaj gyenge, váratlan rengésétől valahonnan oldalról
kibukik a senkinek nem kellő igazság… Hová menjek akkor
holnap, minek jön ide R-ov, mennyi kiásott és összerakott
csontváz, felzaklatott árny… én pedig ott lökdösődtem az
elcsigázott csapatban, hiszen megesküdtem rá, hogy kihúzom
őket a csávából, hiszen nekem van vörös csillagos
tányérsapkám… elfogott a rosszullét, az asztalra zuhantam s
féltem lélegzetet venni – elmúlik? – de még jobban rám tört, s
csak arra volt erőm, hogy… Lida Ivanova telefonszáma, de hát
ki ez?! – Felálltam, és az ablaknak zuhantam, mintha ki akartam
volna törni az üveget, és kiesni, és ijedten néztem a ribiszkeszínű
éjszakába – a házak összeolvadtak az éggel, csillogtak az
ablakok… a középületek – egyforma hátgerincekkel, hártyás
oszlopokkal, a lakóházak – lépcsőfokokkal, kaotikusan,
összevissza, és imitt-amott átszelték őket, mint az erek, a faágak
vénaszerű árnyékai – beledöftem beesett arcú, ráncok
zárójelével átszőtt tükörképemet: öreg, céltalanul élt – látszik az
út a ház mentén, a parkoló oszloplámpája himbálózó
bádogszoknyában, megy egy kocsi, integet valakinek erős,
bolyhos fényű reflektorával, kicsit távolabb a sugárút: fekete
autók, akad köztük szürke és fehér is, egyenletesen mennek, a
zsírosra koptatott, szaggatott vonalakkal és titokzatos jelekkel
felszabdalt csúszós, fekete felületen, fénnyel nyalva fel a
szegélyeket, egyformán lassítva a ragacsos zebránál –
elképesztő: mindegyik magától mozgott, időnként lehagyva a
másikat, időnként testvéri párban haladva a föléjük hajló lámpák
alatt, átvágva a lámpaoszlopok árnyékát, bűvészmutatványként
eltűnő kipufogógáz-zsebkendőket fújva ki, népvándorlásként
tükröződve, fáklyásmenetként – a grúz vendéglő kacskaringós
betűkkel írt cégtáblája alatt – a műanyagzöld pázsit mindkét
oldalán –, félénken kúsztak az autóbuszok, a trolibuszok kék
szikrákat vetettek a vezetékeken, villogójával integetve
vánszorgott egy ősz bajuszú útseprő kocsi narancsszínű
munkaruhában, egy öreg teherkocsi felemelhetetlen
betonlapokat vonszolt – remegett a feje; a túloldalon biciklis
gurult, ülése alatt mozdulatlan, vörös fény villogott – feljebb, ott
ni, ahol a szemközti ház megérinti az eget, a tetőn négyszögletes
kisablakos tornyok meredeztek, mint a határ menti betonerődök
lőállásai, még feljebb pedig már a csillagtalan sötétség – balra
cafatokban folyik bele a pára, és félrecsúszott felhőként
gyülemlik fel, jobbra pedig három málnaszínű pont, kereszt
alakban – egy épületdarut jelöltek meg velük, mellette ferdén
emelkedik a magasba egy kóbor léggömb, olyan, mint egy hal
úszóhólyagja, oda, följebb meg függött valami széles… mi van
veled? – mi van veled?
– Mi van veled? – Elkapja a karomat, épp csak, éppen csak
egy kicsit, elestem, csak kinéztem… csukott szemmel. – Mi van
veled?! – Meginogtam, lefeküdtem az elképedt, puha földre;
körmét belemélyesztette a pulzusomba, halántékomba valami
bűzös szarságot dörzsölt. – Hallasz engem? Várj, mindjárt
kinyitom az ablakot. – Egyedül voltam, odakint… ki kellett, hogy
törjön a beígért hóvihar, atomok, hidrogén, világóceán, karomra
rádagadt a gumiszorítás – vérnyomás – milyen nyomás? –
Fölém hajolt, könnyező szem, csiklandozó tincsek. – Jobban
vagy? Mi történt? Elestél? El tudod mondani, mit éreztél? Fáj a
fejed? A szíved nem fáj? Jól látsz? A karod nem nyilall? – Nem
bírok beszélni, kihúztam magam, kiegyenesedtem, mintha a
testem próbált volna ásítani, még jobban kiegyenesedni. – Ha
nem leszel jobban, kihívom az orvost. – Feküdtem a sötét
melegben, néztem a kivehetetlen sarokba, ahonnan senki nem
néz vissza válaszképpen, minden idegen, minden idegen
körülöttem. Marija elment telefonálni és tanácsot kérni. – Ezt
vedd be… Ezt pedig el kell szopogatni. – Órák teltek el,
kinyitottam a szemem: egész idő alatt mellettem volt, mindjárt
fölém hajol. – Annyira megijedtem. Pedig ez csak egyszerű görcs.
Időjárás-változás. Korábban is volt már ilyen? Na, ez jó.
Egyszerűen ki kell aludnod magad. Mindjárt aludni fogunk. Már
későre jár. Betakarlak.
– Azt mondják: nem Petrova.
– Mi? Istenem, a legfőbb, hogy élsz, érted? Hogy vagyunk,
hogy élünk. És még sokáig fogunk, kedvesem. Szeretlek. Ezt
jegyezd meg. Hogy ne is… Mindig szeretni foglak. Mindennap. És
minden este nézni fogom az utat, amelyen holnap elmész tőlem,
és hinni fogom, hogy egyszer visszatérsz, hinni fogom – és te
visszatérsz… Felemeled a fejed, én integetek neked az ablakból:
gyere! És te mindig-mindig leszel. És én mindig veled leszek.
Most aludnod kell. Pihenned. Reggel…
– Nem fogok elaludni. De tudod, ha nem Petrova… képtelenek
voltunk. Azok a srácok, azok a vagányok, akiket minden oldalról
fedeznek, akik mindenkit elásnak, minket befogadtak, és a
soraikba vettek. Ott – a hídban – nincs semmi, minden elfolyt, és
egyáltalán, semmit sem tehetünk – minden elfolyik. Én nem
akarom! – És felültem, és felugrottam volna, de ő visszatartott.
– Úgy lesz, ahogy akarod! Idehallgass – mondta komolyan –,
megígérem neked. Petrova. Tehát Petrova. Ehrenburg róla írt.
Nem tévedtünk, mi mindent helyesen építettünk fel – a te
gátadat –, mennyi tanú, és minden egybevág. Mindössze
egyetlen – kicsoda? – idős asszony írt mást. Kiféle-miféle!?
Miért hittél neki azonnal? Miért nem hiszel magadban?! Valami
gyorsírólány, pletykáltak valamit róla meg Umanszkijról – a
pletykát megjegyezték, aztán olvastak valamit Ehrenburgnál, és
minden megegyezett. Hiszen ő nem tudta, hogy ez Petrova,
Petrováról mindent tudunk, mindenkinél erősebbek vagyunk,
aludj! – És erősen tartott. – De még ha nem is… A fontos az…
Hogy nem vagy egyedül!
– Elmegyek. Nem tudok feküdni.
– Várj. Elmész. Nem tartalak vissza. – Megcsókolt. – Adj
nekem egy kis időt, feküdj nyugodtan, és hallgass meg, feküdj…
Figyelsz? – Mellém feküdt, de nem ért hozzám, és gyenge,
elhaló, de érthető hangon mondta: – Szeretlek. Képzeld el, hogy
nyár van, június vége… Ott, ahol a város véget ér, állunk veled
egy dombon, magas fű, forró napsütés… Szeretem, amikor meleg
van, amikor meleg szél fúj… Te fehér ingben és világos
nadrágban vagy, mezítlábas szandálban, én pedig egy könnyű
piros ruhában… (Nem megy.) Szép vagyok, miattad… Van egy
fiunk. Lesz még egy kislányunk is. Aztán lehet, hogy még
valaki… De egyelőre csak egy fiunk van, egy kisfiú. Olyan, mint
te kiskorodban… Különösen amikor mosolyog. Nem bír nyugton
maradni, állandóan futni szeretne valahová… Lepkéket fogni. De
fél a dongóktól. A fiunk lefelé fut, az erdőbe, te utánakiáltasz,
hogy ne rohanj lefelé a lejtőn… Mi gyorsan utánaindulunk, az
ösvényt benőtte a fű, csiklandozza a lábunkat, segítesz kikerülni
a csalánt… Ahol kezdődnek a fák – nyírfák és tölgyek, meg van
még egy galagonyabokor is –, megállunk, és csókolózunk… –
Mindig imádni fogjuk, ha csókolózhatunk. Még akkor is, amikor
már öregek leszünk, és felnőnek az unokáink… És én még akkor
is szép leszek. Neked mindig fiatal maradok. És állunk ott, az
árnyékban, egymáshoz simulva, a fiunk pedig odaszalad hozzánk,
neked is, nekem is megfogja a kezemet, és mi csak állunk
mozdulatlanul és hallgatjuk, mit énekelnek a madarak, hogyan
ciripel és zizeg valami a fűben, és olyan boldogok vagyunk…
Mennyi fény… (Gyökerek.) Továbbvezet bennünket, egy kis
vízmosáson át, ahol szárazak a levelek, és nyirkos a levegő…
Fekete tüskök mellett megyünk el… Te kézen fogsz engem…
Mindig kézen fogsz. (Kis kéz, feltétlen egyesülés. Otthon
vagyok.) Ő, a kisfiunk, gyorsabban ér fel, mint mi, elsőként, és
kiabál örömében… (Vasedény, megnéztem, valóban, a széle
hajlított, a festése rossz.) Hív bennünket, hogy siessünk…
Meglátott egy folyót… A gyerekeket mindig felizgatja a sok víz…
(Nyúlnyomok a hóban az almafa körül, lerágott fakéreg. A hó
összegyűlik a csizmámban.) Amikor nem látszik a túlsó part, és
nyár van. Mennyi mindent fog még látni! Mennyi minden áll még
előtte… Leszakítasz egy fűzfalevelet… Olyan keskeny, és hasonlít
egy csónakra… A fűzfa – jóságos fa. És beszélsz hozzám… Mindig
beszélgetünk, még amikor hallgatunk is… közöttünk… nem
szokott… csönd lenni…

***

Úgy éreztem, hogy nem aludtam, de megbízható, lusta napra

ébredtem, és aztán még sokáig feküdtem. Nem maradt már
hátra senki, az ablakból tél áradt be, a radiátorokba betódult a
víz, és egy kicsit, meglepően jól érzékelhetően, a „fürdőszoba–
konyha” útvonalon (amikor kimentem a „konyhába”, megálltam:
mi van itt nálatok?) magányosnak éreztem magam – sajnáltam,
vagy „szinte sajnáltam”, hogy nincs kinek mesélni magamról,
senki sem tudja, hogy elmegyek.
Ligyija Ivanovna Ivanova megtört, reszketeg hangon egyezett
bele a találkozásba, de kért két hét haladékot, mert
betegeskedik; vártam másfél hónapot, nem kételkedve benne,
hogy ez alkalommal a korcsok hagyják, hogy megelőzzem őket:
az öregasszony kihúzza odáig.
Szimferopolszkij keresztutca tíz, harmadik emelet, műbőrrel jó
régen bevont bejárati ajtó – a zár körül szögfejek tülekednek
kórusban, és átlósan is felsorakoznak –, az asszony hosszasan,
hangtalanul közeledett az ajtóhoz, és kinyitotta.
Fehér blúz, kötött mellény. Alacsony, egyenes tartású nő.
Gondosan rövidre vágott haj. Rúzzsal kihúzott száj. Készült.
Amikor az öregek készülődnek, olyannak készítik ki magukat,
ahogy a koporsóba feküdnének.
Lida Ivanova járókeretben állt, amelyet kis kerekekre
erősítettek – combnyaktörése volt, most csak így tud járni.
Egyszer sem szállt ki belőle, úgy ült ott, mint egy toronyban,
mint egy teknőben. A lakásban átható öregségszag terjengett.
Mindent átgondolt: papucs, az asztal mögött, a közelében
fényképek, nézze csak meg, milyen voltam valójában – karcsú
szépség a megtermett hőssel, Valerij Cskalovval, akit teljesen
elhódított a siker, hogy a sarkkör fölött repülve eljutott
Amerikába, olvassa csak el (és értésemre adta, hogy Cskalov
feleségéből némi elégedetlenséget váltott ki a dedikálás):
„Kedves kislány, honfitársam, Liduska. Ezt a felvételt azért
adom, hogy emlékezz rám. És olyan szavakat mondok neked,
amelyek számomra a legdrágábbak: nincs semmi jobb az életben,
mint a Szovjetunióban élni. Emlékezz erre egész életedben,
ebben áll a boldogság.”
A Bahrusin utcában lakott. A szülei? Egyszerű hivatalnokok.
Befejezte az iskolát, és irány a Külügyi Népbiztosság mellett
működő idegen nyelvek főiskolája. Miért éppen oda? Hát csak
mert oda. És kiment Amerikába, a nagykövetség titkárságának
vezetőjeként. (Húszéves korodban, egyszerű hivatalnokok
gyermekeként, Komszomol-tagság nélkül, azokban az egyszerű
időkben – szerencséd, hogy ez már nem fontos.) Na, és hogy
tetszett Amerika? Válság volt. Vágytam haza.
Lida Ivanova óvatosan, szárazon és röviden válaszolgatott.
Karján, a bőre alatt pontosan átütött a csontja, már rég meghalt,
ami élő megmaradt benne, alig pislákolt a félhomályban.
Az első találkozás? Washingtonban, a vasútállomáson fogadtuk
Umanszkijt. A feleségével érkezett. A felesége azt mesélte, hogy
Ausztriában, rokonoknál nőtt fel, tehéntejen, és ő maga is úgy
nézett ki, mint egy tehén. Összebarátkoztam Umanszkijjal.
Moszkvában is. Szoros barátság volt. Hol találkoztak
Moszkvában? Trojanovszkijéknál. Azonnal megismerte magát?
Lida Ivanova hirtelen dühbe gurulva mondta:
– És miért ne ismert volna meg?! Fura kérdés!
Eljártak Ehrenburghoz. Milyen volt Umanszkij? Nem táncolt.
Ami az ételeket illeti – nem volt válogatós. Nagyon kedvelte a
művészetet. Politikáról nem beszéltünk. Mindig elégedett volt a
sorsával. Tudott idegen nyelveket. Mexikóba? Azt mondta: ha
nem hosszú időre, akkor jó (ezt te szeretted volna).
– Hogyan búcsúztak el egymástól?
– Bejött elköszönni az ÖKKKT-ba. És aztán? Hozott
ajándékokat, tortát. És aztán? Hiszen nem mindenkitől köszönt
el! Az igazgatóság elnökétől. Meg tőlem! És miért nem temette el
a lányát? Azt gondolta: hamarosan visszajövök, és eltemetem.
– Hogyan szerzett tudomást a haláláról?
– Mentem dolgozni – az újságok gyászkeretben.
– És aztán?
– Semmi, beértem a munkahelyemre, és mindenkinek
elmondtam. A temetésén nem voltam. Nem, tudtam róla. Csak
nem mentem el. De tudom, melyik az a fal a novogyevicsi
temetőben.
– Ehrenburg azt írta: Umanszkij, mielőtt elindult volna
Mexikóba, szenvedett, hogy el kell válnia a szerelmétől…
– Rólam van szó. Hogy tudta-e a felesége? Nem tudom. Raisza
egyszer tréfából azt mondta: a férjemet csak Lidának adom oda.
– Van olyan fényképe, amelyiken együtt vannak?
– Nincs.
– Neki volt magáról fényképe?
– Valószínűleg nem.
– Nem gondolt arra, hogy magával vigye Mexikóba?
– Nem beszéltünk ilyesmiről.
– Ígérte, hogy el fog válni?
– Nem.
– Nem sajnálja?
– Nem.
 – Szerette magát? – Már elfáradtam.
Lida Ivanova lassan, a több évtizedes töprengés eredményei
alapján válaszolt:
– Azt hiszem, igen. Szerelem volt.
– De mégis, mit mondott magának búcsúzóul?
– Nem emlékszem – de én fenyegetően hallgattam, és az
örökkévalóságig elnyúló szünet után kimondta az igazat: – Hogy
nem egész életre köszönünk el egymástól.
– Ismerős magának az a név, hogy Anasztaszia Vlagyimirovna
Petrova?
– Nem.
– Tudja, ki ölte meg Nyina Umanszkaját?
– Sahurin fia. Nem akart elválni a lánytól.
Becsuktam a füzetemet, az öregasszony felocsúdott, a kezemre
nézett:
– Remélem, nem meséli el ezeket senkinek?
– Persze, hogy nem. (Ki a fenének kellene ez.)
– Várjon!
Mennyire utálom ezeket a küszöbön tett, olcsó vallomásokat.
– Elutazása előtt Umanszkij járt az ismerőseimnél, igen magas
beosztású embereknél. És azt mondta: változtatni akarok az
életemen. És azt mondta: Lidára gondolok.
Az udvarban, jóságos gyermekszínekre festett fémtárgyak
közt járkálva… Elfelejtettem megkérdezni: miért van, hogy
„aztán”, hosszú élete során nem ment férjhez? Lehet, hogy úgy
érezte, vagy valami meggyőzte róla, hogy szerelem csak egy van.
És nemcsak az élőkre kell várni, hanem hűségesnek kell maradni
a holtakhoz is, és az a melegség elég volt neki örökre, és még
most is szereti, mint ahogy akkor szerette… Vagy – nem volt
szerencséje, voltak mások, de nem maradtak meg, a háború
felzabálta a legszebb éveit és a kortársait… És akkor ragaszkodni
kezdett az emlékhez, hiszen egy nő nem maradhat egyedül…
évről évre elvándorolt Ehrenburghoz – miről beszélgethettek?
Egyetlen dologról: Kosztya, Kosztya, ó, Kosztya – Ehrenburgnak
nem maradt más, mint hogy a hervadó lány számára kitalált
valami újat: tudja, volt egy olyan eset… ezt pedig ki nem
állhatta… – és ez lett belőle: a Mexikóban elszenesedett
darabokra szétrobbant ember tovább élt, hírek érkeztek tőle, a
nő éjjelenként átgondolta ezeket a híreket, és a következő
találkozásra pontosító, részletező kérdéseket készített elő –
eljárt Ehrenburghoz, a barátai közé sorolta magát, hívogatta az
egyetlen lakást, ahol elismerték Kosztyára formált jogát, tudták,
hogy kié is ő. Ismétlődő visszaemlékezéseiben, azáltal, hogy
Ehrenburg jóindulatúan kirázta elé az utolsó morzsákat is, közös
élete Kosztyával meghosszabbodott, és megvalósult ez is: mi lett
volna Kosztyából, minek örült volna, vagy melyik évben lőhették
volna agyon zsidó nacionalizmus vádjával (nyugtalankodtak),
aztán pedig örültek (most pedig miniszter lenne!), minden vita
nélkül elismerve – csak ő lehetett volna ebben az elképzelt
életben mellette, hiszen ő annyira akarta, de véletlenül
meghalt… Hát ezért járt el az íróhoz az egykori gyorsírónő, és
úgy érezte: segít írni a memoárt, hajtotta a szomjúság, és a
kiszáradt kútba egyetlen dologért eresztette le újra meg újra a
vödröt: hogy Ehrenburg újakkal erősítse meg hitét, vagy a
régiekkel, ha újak nincsenek, de legalább új hanghordozással,
melegebb hangvétellel, más szórenddel, vagy akár hangról
hangra ugyanúgy (habár persze szeretett volna újat) – mennyire
vele akart maradni Kosztya, mennyire erősen, mennyire
véglegesen, mennyire kétségtelenül… és mit fejezett ki újra meg
újra az arca, amikor kimondta, hogy „Lida”… Ehrenburg pedig,
hogy a kínzásnak véget vessen, vagy szánalomból megengedett
magának egy kis ravaszságot (nem fér-e el nem egészen három
sor a három kötetben?), és hazugságot írt – kigondolt ennek a
szerencsétlennek, a „barátja barátnőjének” egy megmentő
múltat, betette Lidát a történelembe, kövecskének a foglalatba,
körültekintően név nélkül (őt is, magát is védve a vitáktól-
meglepődéstől-lelepleződéstől) –, megírta és letudta, kigondolta
a múltját, világossá tette neki magának is, felemelte, kitette egy
szigetre, és tovább már a nő ment támasz nélkül, megsimogatta
a vadvirágokat és felnézett a szivárványra, amikor pedig leszállt
a sötétség, kinyitotta az egyetlen könyvet – azt a bizonyos
három, befejezetlen kötetet… és nyugodtan elaludt: ő – van, ők –
vannak, a szerelmüket semmi sem teszi tönkre, ők már az égben
vannak… Lehet, hogy így volt, lehet, hogy nem, mindegy,
ismerem be önként a feltárulkozó tények nyomása alatt: a
nyomozás kezdettől fogva hamis úton járt – a „femme fatale”,
Taszja, a nő, aki minden férfival másmilyen tudott lenni,
becsapott minket. Rápillantottam a megcsörrenő telefonra,
furcsa: Ivanova – ott felejtettem nála valamit?
– Hány napja gyötröm magam már amiatt, hogy olyan
helytelenül beszéltem magával… Egyszerűen nem találom a
helyem. El kellett volna mindent mesélnem, amit tudok (nem
tudhatsz te semmit). De annyira fájdalmas ez nekem…
Kirakta az asztalra a kávét, a bonbont, a kekszet. Ugyanaz a
blúz van rajta, de Lida Ivanova mintha megpuhult volna,
szorosan odaállt a kettőnket elválasztó üvegfalhoz, és kiderült,
hogy másmilyenek az ujjai, másmilyen az orra, a szobában
felfedeztem egy kis komódot, virággal a tetején – talán itt volt ez
is? Ligyija Ivanova sietett, felfogta, hogy én, akárki is legyek,
akárki is küldött, az utolsó vagyok, és soha senki nem fogja többé
meghallgatni, de még én sem hallgattam.
– Az elmúlt alkalommal úgy beszélgetett velem, mint egy
kihallgatáson (egyszerűen csak süket vagy, én dadogok,
érthetően kellett megformálni a szavakat), engem pedig még
sose hallgattak ki…
Hétköznapi családból való szülei nyüzsögni kezdtek és
eltűntek: a nagybátyjának, N. I. Pahomovnak, a vízi közlekedés
népbiztosának családjában nőtt fel, a Kormányzati Házban
laktak, a nagybácsi Kalinyinnal barátkozott, Lida háromszor látta
a zsarnokot: betért ebédre Kalinyinhoz, és leült az asztalhoz,
Kalinyin sorban bemutatta az étkezőket, mindezt valahogy
viccesen, ő pedig rettegve várta: mit mond rólam – és ezt
mondta róla: „Ez pedig itt Licka. Épp csak most kezdett el
dolgozni, de máris panaszkodik, hogy kicsi a fizetése!”;
másodszor: Kalinyin kaukázusi dácsáján a zsarnok elé tolt egy
tányért: „Kóstolja meg. Magának ízleni fog”; rágni kezdett
valamit, nem merte kiköpni, és közben várta az elkerülhetetlen
kérdést: „És tudja, mi volt ez? Birkatök!”; és végül – ugyanott, a
Kaukázusban, a zsarnok dácsáján kugliztak, ő lehajolt, hogy
elgurítsa a golyót, és hirtelen meghallotta a háta mögött a
zsarnok hangját: „Kapja el!” A szép lány gyorsan hátrafordult: a
zsarnoktól egy gránát röpült felé – még éppen sikerült
majomügyességgel elkapnia közvetlenül a melle előtt, a zsarnok
pedig lelkendezett: „Mindent a legjobbkor!” – Többre nem
emlékszik. Hogy miről beszélgettek, mit ettek, mi volt a
zsarnokon – erre nem emlékszik.
A főiskola után elhelyezték a Vnyestorgnál, és rábeszélték
Amerikára – a szülei sírtak, Kalinyin helyeselte, alig múlt
húszéves, én pedig gyorsan utánaszámoltam: akkor most
kilencven; Amerikában tetszett neki, a nagykövet fia limuzinon
furikázta, elképesztették az üzletek, félt hazajönni – a népbiztos
nagybácsi a Kormányzati Házból átköltözött a Granovszkij
utcába, és azt írta neki: vár itt egy szoba, nagy és világos – a
nagybácsit agyonlőtték, az ő igazolványa pedig eltűnt a lakásból.
Kiküldték Umanszkijt, aki nem táncolt, nem ivott, nem volt
gonosz. Amerikában közeli kapcsolatba nem… közeli kapcsolatba
Moszkvában kerültek.
Lida Ivanova hazatért, igazolványa nem volt, beosztották
dolgozni az ÖKKKT-ba; az elnök, Szmirnov egy komor,
beárnyékolt dolgozószobában fogadta: a rokonai közt van elítélt?
Ő pedig, anélkül hogy becsukta volna a szemét, hunyorgott
félelmében: „A nagynéném férje.” És akkor a sötét, teljesen üres
sarokból megjelent a háta mögött egy barna bőrű férfi, aki
foglalkozásánál fogva mindent tudott, és halkan elmagyarázta:
„Ez nem egyenes ági rokonság.”
Igen, ez az egész nagyon… És hogy mi érdekel még engem.
Semmi. Hol találkoztak? Amíg a családja nem jött vissza,
feljártam hozzá a Moszkva Szállóba, a pincér az étteremből hozta
fel az ételt, és egyszer a lábamra öntötte a forró vizet. Ehrenburg
úgy hívta a pincért, hogy „Garzon!”. Aztán nála, aki akkor
társbérletben lakott, egy nagy szobában az egyik arbati
keresztutcában, két ablaka az amerikai nagykövet kertjére
nézett – éjszakánként a lépcsőn az igazság emberei őrködtek,
félelmetes volt munka után, a sötétben úgy felmenni, hogy az
ember tudja: egy láthatatlan valaki van még ott, ráadásul suttog
is: „Menjen csak fel, ne féljen.” Vizet a konyhában melegítettek, a
szobát tűzifával fűtötték. A tűzifát Umanszkij szerezte, és ő maga
cipelte fel a szobába. Őt mindenhová magával vitte – a
Nagyszínházba, a konzervatóriumba R-ov Hetedik szimfóniájára,
a WTO nyári vendéglőjébe, vendégségbe jártak Ehrenburghoz,
együtt ünnepelték az új évet – nem zavartatta magát, nem félt,
mindenkivel összeismertette. Mint eljövendő feleségét. Haza
villamoson vagy gyalog mentek, Umanszkij jól ismerte Moszkvát
– megmutogatta a nagy emberek házait.
Sose beszélgetett velem a munkájáról, politikáról se beszélt, a
jövőről egy szót se, szépnek tartott, „kiscsibémnek” hívott,
torokgyulladással kórházban feküdt, nekem cetliket adogatott –
egyetlenegy maradt meg közülük: hogyan kell helyesen elosztani
a csomagban küldött cigarettát és csokoládét. Egyszer vesztünk
össze mindösszesen. Ő hívott fel elsőként: „Kapitulálok.” Én sose
hívtam őt fel.
Azt hiszem, nem örült annak, hogy elutazik (Ehrenburg leírja,
hogyan ugrándozott örömében), rögtön a lánya halála után
eljött hozzám, zokogott, nem emlékszem, mit mondott, másnap
bejött a munkahelyemre – elköszönni, aztán este hozzám, haza,
rövid időre (elköszönni – másképpen, a Nyina halála és Kosztya
elutazása közötti egy nap alatt háromszor találkoztak, az
egészet elvette, az utolsó morzsáig; és ha tényleg megszerette
ezt a lányt a pasas, aki már túl járt a negyvenem és nem örült
annak hogy ilyen kényelmesen szakíthat vele – elutazom, mit
lehet tenni?). Nagyon aggódtam miatta, de igyekeztem nem
kimutatni.
És elment. A két év alatt (másfél volt, csak neked többnek
tűnt) mindössze egyetlen táviratot küldött (se levelet, se pénzt,
se csomagot), újévre, és az utolsó sora: „Minden gondolatom
Moszkváról szól” (csak ő, Lida érezte és tudta, mit ígértek e
szavak…)
Ennyi. Meghalt. És nincs mit kérdezni tőle.
– Milyen volt, hogyan emlékszik rá?
Lida Ivanova csak legyintett, a rozsdamentes járókeret
rabjaként, s maga is csodálkozott rajta, hogy emiatt képes még
sírni:
– Ez túlságosan fáj.
– Adott valamit ajándékba?
– Néhány holmit – válaszolta gyengén –, de mind odalett –
nehéz volt az életem, később sok minden… Egy svájci órát. Azt
mondta: eladod, ha nehéz helyzetbe kerülsz. Elfeledkeztem róla.
Aztán sok évvel később… Megtaláltam ezt az órát. A kezembe
vettem. És hirtelen járni kezdett. – Az ő karjáról való óra, arról,
amelyik több évtizede elégett, és az óra járni kezdett attól az
erőtől, amellyel még ő, az élő, az igazi, a Lidát szerető férfi húzta
fel a rugóját, és a fémélet élénken tiktakolni kezdett. – Én
pedig… Én pedig zokogni kezdtem. – Kosztya bizonyára utoljára
ríkatta meg, s belém hasított a fájdalom: lehet, hogy fölöslegesen
csináltuk ezt az egészet… hány embert kínoztunk meg a hite
miatt…

***

Se hó, se jég, mint a múlt évben, a hidegtől sajgott pergamenné

száradt képem, na, ilyenkor lenne jó hazamenni, a szél a fülembe
fúj, kellene egy sapkát venni, tapodnod kellett az orgonaszínű
aszfaltot, felhúzott vállal, felhajtott rövid gallérral, hunyorogva a
házszámokra a páros oldalon – valami ünnep van? –, a
villamosok zászló-szemöldökkel húztak el mellettem, erőlködve
– mindjárt megcsinálom, képes vagyok rá! – futottam be,
előreengedve az összes nyomorúságos alakot, hogy
megvehessenek mindent, amit meg lehet venni!!! – „Lábzsák
nélküli pácienseket nem szolgálunk ki”, a címeres jelvényt viselő
portásnak mint védőpajzsot, nyomtam oda egy ötvenest a
„Belépési engedély?” kérdésre válaszul, és irány felfelé, aztán az
emeleten át elindultam megkeresni a központi szárnyba vezető
átjárót, el a nyitott ajtók mellett a fülledt melegbe – mi van ott?
–, gyertyákat gyújtanak, kórházi kápolna, megtapogattam a
zsebemet – papírrubel, apró, dollár, euró. Kellett volna egy
borítékot hozni. Az üvegezett, átjáróban, melyet tejes ragyogás
árasztott el, imbolyogva bejött velem szembe egy bekötözött
nyakú ember, sípolva lélegzett rövid, kék csövecskén át, amelyet
a torkába szúrtak, kórházi köpenybe kényszerített rokonok
tologatták kopasz, kacskalábú, velük egyidős beteg rokonaikat,
fütyörészni kezdtem, megpróbálva beletalálni az Orosz Rádió
valamelyik dallamába – szembejött még egy magas, nagy seggű
lány is, rongyokkal kitömött szatyrot vitt, meg valakinek a
mankóját, amelyet két ujjal a nyakánál fogva tartott –
rásandítottam a képére, hátrafordultam megszemlélni a farát is,
és csak későn vettem észre, hogy sír, visszafogottan hüppög
menet közben – megkérték, hogy vigye el a feleslegessé vált
holmit.
A központi szárnyban jobbról-balról ajtók sorakoztak –
parókás nők álltak sorban előttük. A rendelőkből síró, művelt
dámákat vezettek ki, és az ápolónő puha fotelhez kísérte őket,
azt tanácsolva, hogy legyenek erősek, és megszokásból az
önmagunkba vetett hit gyógyító példáit emlegették –
végezzenek, és mihamarabb húzzanak el!
Megálltam a liftnél, és arra kényszerítettem magam, hogy ne
nézzek a kék köpenyes, kopasz lányra – a szemébe. Jó helyen
ült, és nem látott semmit. A szeme megmaradt ugyan, de
valamit kivettek belőle – maradt két nyugtalan, fekete seb.
A hatodikon felpüffedt, bíborszínű képpel, bekötözött orrú
emberek bolyongtak-sétáltak, néhányan, mintha égette volna
valami a talpukat, szoknyaként rájuk tekert lepedőben
toporogtak; elhaladtam a görbe hátú, kötözésre váró alakok
tábora mellett – a kórtermek ajtói tárva-nyitva rés vasútállomás
várótermeire hasonlítottak, egykoron a hajléktalanok
rendezkedtek be az ilyen termekben éjszakára, ma már csak
érvényes jeggyel engednek be; találomra bepillantottam
némelyikbe, és mindegyikben görnyedt hátú utasokra,
elcsigázott kísérőkre leltem, mindjárt elindul a vonat, lendületet
vesz; jöttek-mentek jóindulatú, sietős, széles képű doktorok is,
akik közelebb vitték a szembejövő betegeket a nappali fényhez,
miközben a mobiljukon kérdezgették: „Ilyen hirtelen
jelentkezett? Már reggel? És nem növekszik?”, ugyanazzal a
magatartással: véletlenül kerültek csak ide, és e pillanatban
valójában valami sokkal fontosabb dologgal kell foglalkozniuk,
csak mellesleg vannak itt, ingyenes mellékállásban. Az osztály
közepén üresen álló ügyeleten csörgött a telefon, és forrón
lángolt egy asztali lámpa, áthajoltam a pulton, megkerestem a
szobabeosztást, és meg is találtam a megfelelő kórtermet, hozzá
a bűzös fülledtséget:
– Jó napot!
Ők pedig – jobbra-balra, undorodva, mintha fertőzéstől
tartanának, átfúrtam magam az ősz borostás ádámcsutkák,
elkékülő arcok, szarkihordásra használt bilik, csámcsogó
befőttesüvegek, kövér rokonhátak, tágra nyitott, alvó pofák
között – az ablakig: de nem ő az.
– Itt a magáé.
Mintha felismertek volna, a rohadékok! – összehúztam magam
dühömben, kiszúrtak maguknak, valaki észrevette a felém
irányuló, szólító mozdulatot, vagy még egyszerűbben: egy
ismeretlen csak ahhoz jöhet, akihez senki sem jár, kellett volna
valami kaját hoznom neki – mindegy, majd veszek.
 Udvarias ellenszenvvel néztem meg magamnak, előre tudva,
hogy nem ő lesz az.
– Nem – és ostobán téblábolva a küszöbön, előkészítve már a
kérdést, hogy „nem tudja véletlenül…”, de mégiscsak
fennakadva a visszautasított tekinteten, visszamentem, egészen
közel léptem, még le is hajoltam, visszatartva a lélegzetemet,
hogy legalább a bűz ne csapjon meg: igen – nem ismertem meg
Golcmant, vagyis nem ismerhettem meg, nem maradt belőle
semmi – egy szárny nélküli madár csontváza feküdt a takaró
alatt, Golcman elképesztő gyorsasággal kiszáradt, az utolsó előtti
stádiumban járt, meztelen volt, láttam csontjait, a szövetek
színét, koponyáján gyűrődések és dudorok ütköztek ki, fogai
megsárgultak, feje ólomsúllyal préselődött bele a párnába, kócos
haja fénylett, Golcman nem csodálkozott, nem örült, nem próbált
felülni, lesüllyedt valahová oda, ahol már képtelen volt bármire
is. Megszorítottam meleg csuklóját – egy vékony gallyat –, az
éjjeliszekrényén ott várakozott huzat hűtötte tejbedarája, egy
szelet kenyér fedte teáspoharát (veszek neki újságot), egy
sajnálkozó látogató néni felém lökött egy széket, megvetően, de
megbocsátani is készen, ha még eljövök ide.
– Miért nem telefonált? – suttogtam mérgesen, megpróbálva
leküzdeni undoromat. – Mindent elrendeztem volna. Na, hogy
van? – Remegtem a dühtől… az idegenek beszélgetése, ziháló
lélegzet, halálfélelem, ha foghatnám az ágyat, és vihetném innen
a fenébe! – Előkészítik műtétre? Csináltak egyáltalán valamit?!
Alekszandr Naumovics!!! – Gyorsan, amíg valaki oda nem
tolakszik a magyarázataival. – Ehet mindent? Jöjjön, keljen fel,
járjunk egyet. Van itt büfé? – Mintha nem is hallott volna,
pontosabban mintha már valahol máshol lenne, én pedig
beszéltem a régi helyhez, el mellette, szerényen kérlelő szeme
rám pislogott, elhelyezkedett a mozdulatlan felszínen, mintha
homokbuckából bújt volna elő. Golcmanon minden új volt: a
szempillája, a szemöldöke, az arca, a szeme színe – honnan
vette? sose láttam ilyet nála; és újak voltak a karjai, a görbe ujjai,
széles, piszkos körmei. Csendben feküdt, alig hallhatóan szólalt
meg, mintha a közepén kezdené, nem akarta, hogy ők tudják,
hogy ő nem akarja – ahogyan ők –, hogy csatlakozzon hozzájuk,
megsértődnek, ha megtudják, hogy egyedül akar kikeveredni
közös eltévelyedésükből.
– Azt mondják – magabiztosan átlépte a gyermeki sajnálkozás
könnyes szünetét –, rák.
– Ki mondja? – léptem be én is az összeesküvésbe. – Az orvos
mit mond?
– Az orvos nem mond semmit. Ritkán jár ide be. Az elején
bejött: készülünk a műtétre. Most hallgat. Ha kérdezem: várjon.
Sokan várnak a sorukra. Azokat, akik később jöttek be, már
megoperálták.
– Egyszerűen csak pénzt kell adni nekik – suttogtam –, én
majd megoldom.
– Ők pedig azt mondják: rák.
– Ki mondja ezt magának?! A kivizsgáláson nem azt mondták,
hogy polip?
– Polip – emlékezett rá, és úgy látszik, felidézte magában
minden pillanatban. – Itt meg, akárkivel is beszéljek, mindenki
azt mondja: rák. A széklete fekete volt? Az volt. Máris: ó-ó, ez
nem polip. Volt már nálunk egy ilyen. Felvágták, belenéztek, és
vissza is varrták. És hazaengedték. És egy hónap múlva meghalt.
Rákos volt. Itt mindenki daganatos.
– Nem kell! Hallgatni! Senkire! Mi másról tudnának beszélni?!
Ők rákosak, tehát mindenki rákos. Normális körülmények közé
kellett volna befeküdni, fizetős helyre. Nem pedig erre a
szemétdombra. Hogy érzi most magát?
– Hát… Semmi különös. Nyilván megváltoztatott a
betegségem, ugye? – és mereven bámult rám, reménykedve…
– Jól van. Mit akar? Ilyen körülmények között én már
megdöglöttem volna! Alszik legalább?
Csak a szemével mutatta: nem – aztán még halkabban:
– Vannak itt… Nagyon súlyos esetek. Kiabálnak. Állandóan
hányingerem van. Az egyiket szondán át etetik.
Kimentem a vécébe – összeszámoltam a rubeleket, tízezer –, a
cső körül, amely bevezetett a falba, a lyukat szorosan ronggyal
tömködték be a patkányok ellen; rozsdától vöröslő vécékagyló.
Golcman már ült, mintha csak felbátorodott volna:
– Hívtam Mását. Ki van kapcsolva a telefonja.
– Rendesen kell táplálkoznia – harsogtam vidáman, hátammal
eltakartam Golcmant, és kezébe nyomtam a pénzt, ő pedig
észrevétlen mozdulattal a takarója alá rejtette. – Venni és enni.
Próbáljon sétálni egy kicsit – legalább egy keveset. Nézze a
híreket a tévében. És ne hallgasson senkire! Az orvossal majd én
beszélek. Alekszandr Naumovics! Rá se ismerek magára.
Egyelőre nem történt semmi szörnyűséges. Akárki akármit is
mondhat. Élni kell. Mindennap. És örülni – fogtam a keze
maradékát, és minden egyes szónál erősen megszorítottam. –
Senki sem tudja, kinek mennyi maradt hátra közülünk. De
egyelőre még élünk, képesek vagyunk mindenre! Dolgozni kell.
Írja fel, milyen könyveket hozzak magának.
– Máris beszélsz az orvossal?
– Beszélek. De emlékeznie kell rá – nincs egyedül. Nagy
szükségünk van magára. Annyi minden áll még előttünk. A
munkánkban – elhallgattam, kizökkentem; hallgattam, amikor
idefelé jöttem… és mint kiderült, szerettem volna… most
értettem meg – szerettem volna, hogy megtudja, hogy mi…
Mindig pontos, számomra ismeretlen szavakat mondott nekem,
mindig megtalálta a menekülés útját… Golcmanból már nem
maradt semmi, de ennek a másiknak, ennek a kacatnak, ennek a
„csont-bőrnek”, ennek a rá nem is hasonlító, elcserélt árnynak
továbbra is el szerettem volna mindent panaszolni: hogy az a nő
nem ő volt, amint az utolsó percben kiderült, hanem a
gyorsírólány, Lida… hogy Voznyeszenszkajára nincs szükség, ő,
ők erősebbnek bizonyultak… Kinek mesélném el még? Nincs
kinek… Vártam, hagytam, hogy hozzátehessen még valamit a
fekete székletén kívül, hogy megkérdezhesse: hát te? merre
jársz? hogy van a híd? Hogyan zárult az egész? Miért beszélünk
egyre csak rólam, mintha neked nem lenne elég bajod… Add elő,
lehet, hogy én is tudok még valamivel… És legalább én is
elterelem a figyelmemet, éjjel gondolkodom rajta, és miután
gondolkodtam, ráérek még felhívni téged… Félénken a hátam
mögé pillantott – a többiekre, akiket elsőkként bocsátanak
rendelkezésre, és megkért rá:
– Menj. Nehogy elmenjen az orvos.
– Minden. Rendben. Lesz – és olyan züllött, aljas,
felismerhetetlen hanggal kísérve mosolyodtam el, hogy
belefájdult az állkapcsom.
– Az orvoshoz mész?
– Igen. Hiszen mondtam.
– És aztán visszajössz?
– Hát persze.
– Várlak – megmozdult, kényelmesebben átült, kinyújtóztatta
bénának tetsző, száraz, hosszú végtagjait.
Az ajtóban hátrafordultam, és szégyentől vörösen, élénken
rákacsintottam, integettem neki, mint egy barátnak, mint egy
barom…
Ki is pattant utánam azonnal egy kórteremlakó, a
gondoskodók közül való:
– A hozzátartozója nagyon a végét járja. Borzasztó sovány.
Csak az Isten tartja benne a lelket. Maga a munkatársa?
Ismerkedjünk meg. Tartsunk ki együtt, nem tudni, mennyit kell
még…
– Húzz el innen a fenébe – és már ott is hagytam, mentem,
egyre gyorsabban, elkaptam a sarokban egy kövér ápolónőt,
akinek nedves folt éktelenkedett a köpenyén, vagy a bal, vagy a
jobb mellének bimbóján:
– Maga felel itt a tisztaságért?
– Hogy ki? Én? Én csak egy egyszerű ápolónő vagyok.
Látványosan gyűrögetni kezdtem három százast, és
belecsúsztattam a zsebébe:
 – Rendbe kéne tenni a tizenhatos kórterem vécéjét.
– Mindjárt felteszem a maszkot, hozok savat, és mindent
megcsinálok.
Az osztályos főorvos dolgozószobája előtt – a tábláján az állt,
hogy a „tudományok doktora” – kérelmezők álltak tömött
aktatáskákkal, és kérelmezők ültek, akiknek már nem volt
erejük állni, és nem vettek semmit, hogy az aktatáskájukba
tehessék. Egy magas öregasszony, királynői testtartással, fekete
ruhában, igazi tolvaj mozdulattal csipkés ruhaujjába csúsztatott
ezer rubelt. Betegszállító kocsin odatoltak egy megkopasztott
kisöreget, aki félhangosan az ápolónővel vitatkozott, amikor
pedig az elment mellőle, keresett magának valaki mást, és a
szemével rám talált:
– Mennyit összelopkodott Jelcin… Nem fogok sírni utána!
Nem bírtam tovább várni még itt is, az osztályos orvos lustán
kijött, vagy telefonhívásra, vagy a húgyhólyagja parancsára –
magasabb volt nálam, frissen lebarnult, a fogai fehérek, kedves-
arctalan, álmatag komszomolista arc, kisfiúsan oldalra fésült
hajjal, és remekül eljátszotta, hogy a tömegből nem lát senkit,
megállt, mintha őskori, néma zsurlóbozótban lett volna, senki
nem vette a bátorságot, hogy siránkozni kezdjen, vagy
megérintse a karját. Én baráti-szemrehányó hanghordozással azt
hümmögtem, hogy „na végre!”, és odabiccentettem az
osztályvezetőnek, hogy vidám és egészséges fickó vagyok, pénzt
hoztam! Ő anélkül, hogy felébredt volna:
– Hát maga?… – kérdezte vékony, sótlan hangon.
– Én! – Beléptem a dolgozószobába, amely vázákkal,
konyakosdobozokkal és aranyozott tárgyakkal volt telepakolva, a
falon kiterített medvebőr, mint sasmadár szárnyai, egy
fényképen fegyverhordozók és vadászok mosolyogtak a hóban
fekvő, véres vadkan fölött, és farkaspofájukat olyan szélesre
tárták, amilyenre csak lehetett; leültem, az osztályvezető
szorosan becsukta az ajtót, kérdőn fölém magasodott, ujjai
hegyét épphogy csak belemélyesztette köpenye mintha direkt
rávarrott zsebébe, és megpróbált visszaemlékezni rám.
– El kellene intézni, hogy a tizenhatos kórteremből Golcman
külön elhelyezést kapjon – azzal egy címletben egy ötszáz euróst
csúsztattam az asztalon heverő kórházi makulatúra halma alá –,
mert Golcman nem tud aludni.
– Golcman? – kapott észbe az osztályvezető, mintha most
jutott volna eszébe valami, amit megígért, elfoglalta helyét az
asztalnál, és belelapozott a papírokba. – Sajnos, nálunk
egyágyas… De holnap, a vizit után találunk lehetőséget a…
Helyet egy kétágyas blokkban.
– Az jó.
– Vagyis hogy gyakorlatilag egyágyas kórterem, csak a vécé
meg a zuhanyzó van két személyre. Színes tévé. Hűtőszekrény.
– Az nagyon jó lenne. És mi a helyzet a műtéttel? Nem lehetne
valahogy megsürgetni? Nagyon hálás lennék önnek.
– Lehet, természetesen. Régóta itt van már nálunk?
Egyszerűen csak nem emlékszem rá vizuálisan. – Még
egyetlenegyszer sem pillantott rám, és válogatta a kórlapokat,
megfeszített, egyenes háttal, olyannyira kinyújtva hajlíthatatlan
gerincét, hogy távollátónak hitted, mintha fájdalmat okozna neki
a közeli betűket olvasása. – Maga… neki?…
– Együtt dolgozunk. Személyesen érint. – Végre megláttam a
kereszt- és apai nevét a kitűzőjén. – Vjacseszlav Alekszejevics,
nagyon szeretném, ha maga végezné a műtétet… Magát annyira
dicséri mindenki.
– Örömmel tenném… De van kezelőorvosa, van egy
meghatározott rend… Nagy sajnálatomra nem minden… –
bégette, miközben cuppantott színtelen ajkaival – függ az ön
alázatos szolgájától… Látja, a tudományok doktora vagyok, az
európai onkológiai sebészek társaságának alelnöke, van
százhatvan publikációm… De másfél hónapra előre be vagyok
táblázva, és ezek csak azok, akik csak úgy, a természetes
mederben – és bonyolult esetek! És persze mindennap
hívogatnak is. És nagyon nem egyszerű emberek. Este tízig
dolgozom. És fél nyolckor már megint az osztályon. Á, igen, itt
van. Golcman, Alekszandr Naumovics. I-igen, régóta bent van.
Valóban nagyon… elhúztuk.
– Nehéz lehet önnek – sóhajtottam fel elragadtatással, és az
elsőhöz egy másik ötszáz euróst is csatlakoztattam, éppen csak
megérintve az asztalon a papírokat, hogy egy villanásnyi időre
ráirányítsam félénk tekintetét.
– És a helyzet nem is az, hogy… – ismerte be, és határozatlan
mozdulatot tett a beruházásaim felé. – Hanem az idő,
katasztrofálisan nincs időm…
– Nem lehetne mégis valami megoldást találni… Háborús
veterán.
– Harcolt? – kérdezett vissza tiszteletteljesen az
osztályvezető.
– Igen. Altábornagy. Az állambiztonságiaknál.
Az osztályvezető százszor tiszteletteljesebben bólogatott:
– Ez manapság a leg-leg! Hát, lehet, hogy valahogy… Ma kedd
van? Mi van nekem péntekre? – felhívott valakit. – Halló?
Halló? Mi van nekem péntekre? Á, igen. És mi van vele? Aha.
Igen. Emlékszem. És rögtön a második, ugye? Nem hívott. Majd
én felhívom – és óvatosan letette a telefont. – Tudja, mit – mint
egy összeesküvő, titkosan rám kacsintott –, mi van – még
hunyorogni is kezdett a saját meggondolatlan merészségétől –,
ha csütörtökön? – A csütörtököt hangtalanul lehelte ki, csak az
ajkával mutatta, és csintalanul az ajtóra pillantgatott, amelyen
túl a pórnép sínylődött. – Rögtön – és élvezettel újra
megmozgatta az ajkát, mintha finom káromkodást ízlelgetne –
kilenckor. – És volt számomra még egy ajándéka. – Elsőként.
– Nagyon hálás leszek önnek.
– Tehát, neki… – az osztályvezető elolvasta, értőn megrázta a
fejét, és érthetetlen megelégedettséggel, elnyújtva mondta – van
nekünk egy vakbéldaganatunk. Elég nagy. Feltehető, hogy
metasztázissal a májban. – A „metasztázist” csak úgy mellesleg
mondta, én pedig rögtön hideget éreztem – mintha kinyitották
volna az ablakot, összehúzódtam, megtöröltem a homlokom, úgy
éreztem: nem fogok kimenni ebből a szobából, azért jöttem, hogy
fizessek és vidáman távozzak, benézzek a tizenhatosba,
elköszönjek – de nem megyek ki, nehéz lesz hazudni, hosszú
ideig kell hazudozni, hogy Golcman ne fogjon gyanút, gyanút
fog… nem, annyira belefáradt már, hogy nem fog gyanút…
elfogadja a hazugságot, hogy még húzza egy kicsit, hogy hazudjak
még… nem fogok igazat mondani – a kórteremben megvetően
fogják hallgatni, nem fogják vissza rosszindulatú nevetésüket –
láttam magamat, és már nem láttam Golcmant.
– Bonyolult műtét?
Az osztályvezető először és valahogy értetlenül nézett rám, és
tiszta vizet öntött a pohárba:
– Valamit meg kell próbálni. Legalább eltávolítani az
elsődleges daganatot. Anasztomózis – megkerülni. Egy másik
összenövést.
– Sokáig tart?
– Úgy három óráig.
– A műtét után… tud majd dolgozni?
Az osztályvezető hirtelen észrevette, hogy elfáradtam,
elszalasztottam a pillanatot, és nem értem őt, és lassabban,
meggyőzőbben mondta:
– A mi feladatunk – eltávolítani a daganatot. És lehetőség
szerint – úgy mondta, mint egy idiótának – meghosszabbítani.
Az életét. A munkát el lehet felejteni.
– Jól van. Így is kell – mondtam magamnak, és hozzátettem: –
És mire lesz még szükség a műtéten túl? Gyógyszerekre?
Mindent megveszünk.
– Most emelkedik a testhőmérséklete. Vehet neki Tienamot.
Ti-e-nam. Csak ez elég drága jószág, svájci. Naponta három-négy
flakonra van szükség belőle. Szükség lesz rá, hogy a műtét után
vele legyen valaki: segíteni átfordulni, ágyat áthúzni. Valójában –
most kereste e pillantásomat – ez a legfontosabb most. Vannak
rokonai?
 – Egy fia. Amerikában.
– Értesíteni kell, hogy sürgősen induljon el, hogy még idejében
ideérjen.
Menj el, de én bátor akartam maradni, más kontójára, álarc
nélkül, gyenge, nyákos test, féreg:
– Vagyis: meg fog halni?
– Nagy a kockázat. Nagyon nagy. Az életkora, az érrendszeri
betegségek. A vakbél – elfertőződött. A műtét után komoly
komplikációk léphetnek fel. Tüdőgyulladás, infarktus. Általában
ez viszi el őket. Hívja haza a fiát.
– És ha nem operálják meg?
Az osztályvezető széttárta a karját: ahogy akarja:
– Aláírást követően haza is viheti.
– És akkor? Mennyi ideje marad?
– Ezt így nem tudja megmondani magának senki. Lehet, hogy
néhány hét. Néhány nap. Komoly fájdalmak léphetnek fel. De
lehet, hogy könnyen elmegy, észre se fogja venni, akár már
holnap is. – Nem értette, miért hallgatok. – Csináljuk a műtétet?
Leültem az emberek közé – összehúzódtak –, most
ugyanolyan vagyok, mint ők, mindegyik ugyanolyan arccal jön
ki, és vár, hallgattak, könyökükkel megtámasztották bekötözött
oldalukat, az öreg a betegszállító kocsin köhögésben tört ki, az
osztályvezetőhöz bement valaki a helyiek közül, kulcsra zárták
maguk mögött az ajtót – az ajtón túlról féktelen, kétszólamú
hahotázás hallatszott ki.
Nem mozdultam, mintha reménykedtem volna: ez még nem
minden, valaki észrevesz és segít, nem értve, de mégis értve –
de ez nem történt, ez nem én vagyok – az ember a tizenhatos
kórteremben, én mindössze gyenge árny vagyok, valamit érzek,
de csak magamban – mire vagyok képes, mit nem akarok, és az
érthetetlen, fülledt forróságot. Az egyik gondozó váratlanul
megérintette a kezemet:
– Kicsodája? Az apja? A nagyapja? Semmi baj… Semmi baj.
Üldögélek egy kicsit. Hátha Golcman felkel, és kijön keresni?
Ha megkér valakit?
– Tehát! Mondják csak, ki járt bent Golcmannál a
tizenhatosban?
Engedelmesen felálltam, és egy kövér pofájú, szakács kinézetű
alak kivitt két ajtón át, le a lépcső alá.
– Dohányzol? Nem zavar? Idehallgass, az öreged értetlen,
süket! Magyarázom neki, hogy megértsd: hamarosan
megoperálnak. Ő meg csak guvasztja rám a szemét: igen.
Mondom neki: én – a te – aneszteziológusod – vagyok. Érted?
Én – fogok – helyetted – lélegezni. – Csapódott az ajtó, bejött
rajta a hideg, mintha mögötte mindjárt az utca lenne. – Ez a te
vöröskatona öregapád nem érti, hogy s mint. Az agyát nem
vizsgálták meg? Nem agyalágyult? Még egyszer elmagyarázom
neki: amikor kiütődsz, én fogok lélegezni helyetted. Tőlem függ a
légzésed. Ha mindent jól csinálok, rendes, drága injekciót…
Adtam neki kétszáz dollárt – meg kell próbálni, megérintettem
az ajtót – nyílt –, kimentem, és körbenéztem. A belső udvarra
kerültem, egy kis út vezetett keresztben a portásfülke felé, ahol
állítólag mindenkit kiengedtek engedély nélkül; álldogáltam egy
keveset, úgy téve, mintha csak kijöttem volna friss levegőt
szívni, aztán gyorsan lehúztam és a szemeteskukába dobtam a
kidurrant lábzsákomat, és nyugodt, öles léptekkel elindultam a
portásfülke felé, meggörnyedve, a földet bámulva, mintha
összefagytam volna, vagy mintha volna min – semmit sem hallva
– elgondolkodnom, mindennél jobban félve, hogy meghallom – és
mintha már kivehetően hallottam is volna – a száraz ujjak
kérlelő, görcsös kopogtatását az üvegen, a szellőzőablakon, az
ablakon; néhány sarok után felegyenesedtem, és gyorsabbra
vettem a tempót, hátha utánam küldenek valakit, hogy érjen
utol, és csak a keresztutcában nyugodtam meg, amely a metró
felé vitt – senki sem találja ki, hová fordultam be, csak a
telefonomat felejtettem el kikapcsolni. Tűrtem, amíg bírtam,
aztán előkaptam – kikapcsolom! – ne nézd meg, de megnéztem:
az ügynökünk telefonált, akinek már fizettünk.
 – Igen.
– A kliensének holnap koncertje lesz. A grúz nagykövetség
fogadóházában szállt meg. Ma este minden bizonnyal a
szobájában lesz.
A Szkatyertnij közbe fél hatkor érkeztem, és miután fejemre
húztam az aluljáróban vett kötött, fekete killer-sapkát, járkálni
kezdtem oda-vissza a jégen a kék villogós Mercedesek és az
oszlopként álló testőrök előtt. Beengednek-e a fogadóházba:
sáros cipő, lyukas farmer, katonai dzseki? A hallban kínosan
törölgetni kezdtem a cipőtalpamat a háncs lábtörlőben, és puhán
elindultam a pulthoz, meglepődve tapasztaltam, hogy a
szőnyegre felhordott sárban taposok – a közétkeztetés ösvénye;
felnéztem – két szőkére festett nő beszélgetett egymással
oroszul, érezhető akcentussal, és nem érdekeltem őket: menj,
ahová akarsz.
– A 413-ba, már várnak.
– Ott a lift.
A lift mellett két nyúzott szovjet dívány állt, vörös cérna lógott
a kárpitból, az emeleten, mint a kollégiumban, sűrű
egymásutánban préselődtek a falba az olcsó, fóliázott ajtók,
bádogszámok díszelegtek rajtuk, most már nem is csodálkoztam
volna, ha a folyosó végén rábukkanok a közös vécére. És ott is
volt. Mit csinált ebben a házban a ragyogó és veszedelmes
Vlagyiszlav R-ov?
Az ajtaja a sarokban volt, odabent zene dübörgött – mi más
lehetett volna? – készül a koncertre? beszélget egy vakítóan
szép látogató hölggyel? minden percre pontosan beosztva?
Elmentem még oda-vissza előtte, mint a szerető ajtaja előtt, és
bekopogtam. Odabent mocorgás, aztán kinyitották az ajtót.
A kliens hatvanhat éves. Észrevettem, hogy sok minden
megváltozott. A végzetes sas olcsó Tolsztoj-ingben fogadott.
Széles vállából még maradt valami. Farmernadrág. Őszülő
szakáll. Ráncok, már ránőttek a szemére. Szépen metszett orr.
Makacsul vállalt hosszú művészhaj. Megpróbáltam a hulladékon
át felfedezni azt az arcot. Vagy legalább meghallani azt a hangot.
A szűk, hideg szobában két katonaágy. A közelebbin
sporttáska hevert. A kliens a székre dobta rá a kabátját és
szürke nyúlszőr sapkáját. A távolabbi sarokban egy kis fekete-
fehér tévé üzemelt: emlékkoncert ment épp, meg olyan
emberekkel készült interjúk, akik emlékeztek valami halottra. A
műsor címe: fekete-fehér vagy valami ilyesmi. Élet vagy
emberek.
Leültem az ágyra, és legyezőformában, magam mellé, hogy ő is
lássa, de ne érhesse el, kiterítettem a fiatal O. Voznyeszenszkaja
fényképeit. A kliens futólag rájuk pillantott, hogy ne kössek bele:
nézze csak! hogy tetszik? megismeri? –, és egy ökör
engedelmességével bámult rám. Ahogy akarja, békélt meg
velem, ki kell bírni. Mindennap várt bennünket, attól a perctől
kezdve, hogy a telefonhívásunk megtalálta Amerikában, sok
minden eszébe jutott, és lehet, hogy valamit még sajnált is,
elképzelte, milyenek vagyunk – hát ilyenek, első pillantásra –,
semmi rettenetes… milyen hosszúnak bizonyult ez a… és így…
végződött, így érezheti magát a pontosan és erőteljesen kilőtt
nyílvessző, látva, hogy a céltáblát ledöntötte a szél, közelednek a
fák, a nyirkos és üres őszi, tovaszálló térség… Fájdalmasan
messziről, hegyről figyeltem a klienst. Ha hamarabb érkeztünk
volna… Ha az a nő az a nő lett volna, akkor most megremegne az
ajkad, megtudnád, mekkora fájdalom felidézni… hogyan tölt el az
igazság, hogyan bűzlik a holtak felboncolt hasürege, és az egész
életed… Ebben a kézben lenne. Mint törékeny, vergődő, tollas
madárcsontok… Élj tovább, vigyázz a torkodra, szerencséd van.
– Igen. Igen. Igen. Micsoda tragédia! – sopánkodott
vénasszonyosan, leküzdve a félelmét, nincs is mitől félnie, hiszen
elsőként szólalt meg. – És mi történt vele?
Hallgattam. Megőrizve a „minden rendben van” látszatát,
reménykedve közelebb hajolt:
– Depressziós volt?
– Igen.
 – Pedig úgy szerette a kutyámat! Aztán a kutyát – tragikus
módon! – elveszítettem. Csodálatos bernáthegyim volt, Bonya!
– Egy vörös kutyáról beszélnek. Azt hittem, airedale.
– Nem, airedale-jeim később lettek! És úgy adódott, hogy nem
volt kire hagynom Bonyát, és mindenhová magammal cipeltem…
– A piros autóján…
– Igen! És Bonya annyira megtetszett a lánynak. Leonyid
Boriszovicstól kaptam Bonyát, nekem pedig vendégszerepléseim
voltak Japánban – nem volt hová tennem…
– Milyen volt?…
– Kicsoda? Á, Olja. Hát ilyen… Mint a fényképeken.
– Szép volt?
– Nagyon okos volt. Ismerte a zenét. Olvasott. Olyan művelt…
É-és – fulladozott, fulladozott. – És mit… tett… magával? Ö-ö…
ki… kiugrott?
– Gyógyszert szedett be.
A kliens ismét „oh, oh, oh, oh”-okat adott ki magából, és
megjegyezte:
– Régebben nem figyeltek oda eléggé a depresszióra. Most
pedig, tudja, nemrégiben az egyik barátom… – És elhallgatott.
Gyorsan kifogyott a szóból. Ez rossz előjelnek számított volna, ha
a kihallgatásnak lett volna még bármi értelme.
– Hol ismerkedtek meg?
– Nem emlékszem. Valakinél vendégségben. Annyira
megtetszett neki a kutyám!
– Hogyan váltak el?
– Hát, tudja, hogy szokott ez lenni: az emberek barátkoznak,
aztán pedig – halkan és gyorsan – valahogy szétválnak.
Már készültem, hogy távozzak, de mégis leültem:
– Önnek volt egy, a szovjet időkben nem mindennapi autója.
– Igen. Egy Javelin! Barátnőit? Senkit nem láttam közülük.
Barátait? Nem, nem ismertem senkit. Háza? Nem volt neki.
Apját-anyját? Egyszer sem láttam. A nagyanyját? Nem láttam.
De a nagyanyját nagyon szerette. Senkire sem emlékszem.
Mezencov? Igen, azt hiszem, ő hozta el vendégségbe oda, ahol
megismerkedtünk…
– Azt mondják, Mezencovval összeverekedtek miatta.
– Ugyan már, nem történt ilyesmi…
– Öltöztette?
– Ugyan már. Csak Japánból hoztam neki… Azt gondoltam:
hogy néz ki, ajándék nélkül beállítani? Mit vigyek neki? Ő azt
mondta: farmert. És hoztam egyet.
– Várta őt a főiskola előtt?
– Nem-nem.
– Kivitte a dácsára, a barátaihoz?
– Nem laktunk dácsán sosem!
– Együtt voltak délen.
– Két napot. És rögtön elment a barátnőjéhez. Ó, nézze –
Kobzon! – rámutatott a tévére, miközben kérdezgetni kezdtem,
ő egész idő alatt a tévét nézte, olyan mohón, mintha otthon,
Pityerben komolyan korlátoznák ebben az élvezetben.
– Hol töltötték az idejüket?
– Hát, sehol. Étterembe egyáltalán nem jártam. És ő se
szeretett. Néha olyan szomorú volt. Csak bámult egyetlen
pontra. Aztán hirtelen vidám és aktív lett. És micsoda humora
volt. Azt mondta: amikor Bonyát látom, ahogy csóválja nekem a
farkát, úgy érzem, hogy nekem is van farkam, és csóválom neki
válaszképpen – a kliens elégedetten felnevetett.
– Aztán egy nő felhívta Olját, és azt mondta neki: most rajtam
a sor, hogy a kutyát gondozzam…
Ismét felnevetett halkan, mintegy engem is invitálva, hogy
gondolkozzunk együtt:
– Ki lehetett az? Ki lehetett ez a nő?
– Voznyeszenszkaja férjhez akart menni magához?
És újra elnevette magát, őszintén, és a felesége, a kis,
pravoszláv gyermekei és az ügyvédje jelenlétében válaszolta:
– Nem. Nem beszéltünk erről!
– Scsukinra legalább emlékszik?
 – Tizennégy éves korom óta a barátom!
– Miért kérte meg rá Scsukint, hogy látogassa meg Olját a
kórházban?
– Nem emlékszem. Olja kórházban volt? Miért?
Nyugodtan ültem, igyekeztem leküzdeni a vágyamat, hogy
ököllel a képébe vágjak egy idős embernek. Lehet, hogy nem is
gúnyolódott, hanem csak következetes maradt a
gyengeelméjűségében – kigondolta a védelmi stratégiát, volt rá
elég ideje.
– Miért találkozott Scsukin Oljával azon a napon, amikor a
lány öngyilkosságot kísérelt meg?
– Találkozott vele?! Nekem nem mondta. Feltétlenül…
Feltétlenül megkérdezem tőle. Amikor lesz rá alkalom. Csak azt
hiszem, neki az alkohollal – szenvedőn és együtt érzőn grimaszolt
– komoly problémái vannak.
– Hogyan szerzett tudomást Olja haláláról?
– Éppen valahová utaztam. Amikor megérkeztem, egy nő
felhívott, és azt mondta: ez van… Hogy ez történt… Oljával… –
úgy ejtette ki a nevet, mint aki hibát követ el, és gyorsan
folytatta: – Uram, istenem, milyen nehéz ez az egész…
– Azt mondják, nagyon vágyott maga után. Nem tudta
elfelejteni.
– Igen? Ez meg itt Felcman – ismert fel valakit a tévéből. – Ez
él még?
– Olja néhány rokona úgy véli, hogy maga a felelős a haláláért.
– Igen. Ez persze kellemetlen – és végleg a tévénézésre
koncentrált, egy ideig együtt néztük a műsort.
Felálltam, és már az ajtóból kérdeztem:
– És mi történt később… azzal a kutyával?
– Ó, Bonya egy szörnyű autóbaleset áldozata lett. Már egy
másik kocsival. Volt egy Nivám. Pityerből jöttem Moszkvába.
Szörnyű fagy volt! Vagy negyvenfokos. Rettentően jeges volt az
út. De semmi… ilyesmire nem számítottam. Ráadásul még jót is
tettem: látom ám, hogy az út közepén majd megfagy egy
kiskutya. És felszedtem. Felmelegítettem a kocsiban. Elvittem az
első faluig. Ő pedig – hogy örült! – kiugrott és futott a házak
közé. Emlékszem, arra gondoltam: na, most már jó utunk lesz…
És akkor valahol Kalinyin alatt ripityára törtem a kocsit. Az
arcomat összevissza szabdaltam. A fejem lecsúszott a
nyakcsigolyákról… Mind a mai napig kínoz a fejfájás. Mint ma
is… Bonya pedig… Bonya kirepült a szélvédőn, és olyan erővel
csapódott egy fának, hogy halálra zúzta magát. Tavaszig ott
feküdt nálunk, nem tudtuk eltemetni, olyan erős fagyok voltak,
nem tudtunk sírt ásni neki, annál is inkább, mert nagytestű volt.
Csak tavasszal ástuk el apám dácsáján – és nem bírt elfojtani egy
keserű sóhajt, rég kibuggyant könnyeivel átitatva.
– Viszontlátásra!
És ekkor a kliens már más, nem előre felkészített, hanem
emberi, élőlényhez méltó hangon megkérdezte:
– Ezt itt hagyja nekem? – Igyekezett csak úgy mellesleg,
anélkül hogy tartóztatna, hangsúlyozni, hogy „nincs jelentősége”,
hogy „ha nincs hová kidobnia, akkor majd én”, de mégiscsak
kérte, félve a papírlapokra, a nyomtatott, durva másolatokra
mutatott, amelyekről zavartan és odaadóan nézett vissza rá
fekete ruhás szerelme – saját érdekében elfelejtett arca, amely
sok mindenre emlékeztethette, hozzátehetett a múltjához
néhány emeletet, ahol egy kicsit elidőzhetett, mielőtt továbblép,
távolabbra a „most” pontjától – nem hosszú időre, összetépheti
és itt hagyhatja, haza úgyse viszi. Ledobtam a fényképeket az
ágytakaróra, ő pedig becsukta utánam az ajtót; befordultam a
sarkon, és vártam, a kliens nyílván elszámolt tízig, és bezárta az
ajtót, – a biztonság kedvéért kétszer ráfordította a kulcsot. Most
akkor beszélgess vele, lehet, hogy a lány meghallgat, nekem
mennem kell, Olga Voznyeszenszkaja és a többiek élete lezárult,
mindenki haldoklik és meghal, nem – mindenki haldoklik és
meghal, nem…
 ***

Virágvasárnap kimentem a novogyevicsi temetőbe, üres volt,

nem sokan látogatták a kommunista sírokat, esett a hó, alig
lehetett átmenni az úton…
Nem, az október jobb, még járnak a hajók, napéjegyenlőség,
reggeltől egész napon át kék az ég, estére pedig beborul, mintha
havat hozó felhők borítanák be, reggel minden friss, zöld, dús a
fű, a nap felmelegíti a padokat, és kigombolod a dzsekidet,
nekifeszíted a mellkasod a szélnek, mintha március lenne, és a tél
meghátrálna, és úgy érzed, mint minden tavasszal, hogy ez
örökre szól… Az utakat ünnepi hangulatot idézve juharlevelek
borítják, tiszták és simák, még nem gyűrődnek össze kiszáradt
bőrként rücskös gubóba, halálos görcsbe ránduló
öregasszonykézzé, végigmentem az aluljárón, nézegettem a női
fehérneműt árusító bódékat, elfordultam a félbevágott
nyomorékoktól, a koldusoktól, és a főkaputól elindultam
egyenesen, majd jobbra, találomra, óvatosan, magasra
emelgetett lábbal, hogy ne lépjek senkire – kerek üvegbura védi
a virágokat egy vörösgárdista sírján, feliratok: „Fiam…”, a
csecsemő Innocska, egy tüzérszázados, az utálatos „Eljön az idő,
és mi is megpihenünk…”, szinte egyáltalán nem találkozni az
egyszerű temetőkben szokványos, takarítónői köpenyt és
gumikesztyűt viselő, befőttes üvegben vizet vagy festéket vivő
asszonyokkal – állnak, karjuk széttárva, tekintetük a napra
emelik, és sorban lehajolnak a szeretett sírhalomhoz, a frissen
felásott földhöz, halomba gyűjtik a kihuzigált gyomokat…
Megértettem – hamarosan itt lesznek, mihelyt elhaladtak
mellettem a Molotovok, Mikojanok, Allilujeva, ez meg itt
Ordzsonikidze, Vaszja Sztálin – örökre Vaszja marad –, a
szépséges Jekatyerina Tyimosenko – ha róla mesélnek, enyhe
izgalmat érzek: magányosan halt meg, csak akkor jöttek rá,
amikor észrevették, hogy madarak repülnek be a
szellőzőablakon, és csipkednek valamit – hulla volt a lakásban…
Talán ha „névtelent” írnak, az lehetővé teszi, hogy név nélküli
senkik legyenek, pedig hát marsallok és népbiztosok,
vasemberek – itt is hallgatagon, bálványként, hátukat
egymásnak vetve sorakoztak, ott vannak, ni – srégen
Furmanovtól és Osztrovszkijtól, akit kő Bugyonnij-sapkával és
élénk színű szegfűkkel jelöltek meg, szomszédságban Molotova-
Zsemcsuzsina anyjával, Zsukov marsall anyjával, Kalinyin családi
fészkével – ott vannak, rögtön az örök hétéves Mitya Dimitrov
kőszobra után, Sahurinék – gránittalapzat, masszív, mint egy
szarkofág, gránittömb, jéghideg, még kánikulában se ülhetsz rá –
így is képzeltem el; a sírhely sarkaiban – kifűrészelt fa tönkje,
egy elkorhadt fa tönkje, és egy olyan fa tönkje, amelyet egy
rettenetes, augusztusi, Moszkván végigsöprő szélvihar döntött
ki, miközben a novogyevicsi kolostorról letarolta a kereszteket;
hát itt vannak – három ember, egy család, három sírkő: szürke
talapzaton a széles és a három közül legmagasabb – az apáé,
tisztségek, vallás; az anyáé – keskeny és kicsit alacsonyabb;
„Vologya Sahurin” – talapzat nélkül, különállóan, de egyforma
magas az anyjáéval, mindegyik sírkő kissé el van fordítva a
másikhoz képest – a hátuk mögött három vörösfenyő, a szobrász
– Szalman, az építész – Sztugyenyikin, milyen feladat elé állította
őket a „fekete bombázó”, a porcelánkedvelő és széles karimájú
kalapokat hordó Szofja Mironovna, mit akarhatott mondani
ezekkel a szürke kövekkel? A kis földszigeten bajuszos csalán és
szálló magvakból kikelt juharfacsemeték, pitypanglevél és
útilapu nőtt, két akrilüveg tartóban műrózsák és műtulipánok
virítottak, a grániton visszatükröződött az arcom. Forgolódni
kezdtem – és hol vannak amazok? –, és próba-szerencse
elindultam a kő Szemaska háta mögött, a krematóriumkedvelők
társasága szabad és nem szabad tagjainak poros tornya felé. A
torony szélesebb felében határozottan és elegánsan foglalt helyet
Dmitrij Uljanov, az oldalszárnyban – megismertem őket már
húsz méterről – Umanszkijék, és – hátrafordultam, hogy
meggyőződjek róla – igen, a szépséges Nyina Umanszkaját még
itt sem takarta el senki a Negyedik Birodalom tehetséges fiától,
valaki gondoskodott róla, hogy így legyen; az elhagyatott,
gondozatlan sarokban valaki kapált. Raisza Mihajlovna március
9-én született, az ő táblája jobbra fent található, az apa május 14-
én született, az ő táblája, rajta a tisztségével, tehetősebb, kőből –
tőle balra, Nyina augusztus 16-án született – a táblája pontosan
az apjáé alatt helyezkedik el. Nyina Umanszkaja táblája alatt a
csempe megrepedt – kilátszik a téglákra rakódott moha és egy
fekete rés, de mégis sokkal jobb ez, mint az üvegablakocskák,
amelyek lehetővé teszik, hogy megnézzük a hamvakat
tartalmazó fémkupákat vagy műanyag dobozkákat. Anya és lány
táblája szegényes, kincstári, néhány fúrt lyukkal – talán letépett
fényképek helye. Furcsa, hogy Umanszkijnak nem jutott
fénykép, pedig olyan sokáig szállították haza Mexikóból, hogy
felkészülhettek volna rá. Nincsenek polcocskák, ahová virágot
lehetne tenni, senki nem tett üvegben őszirózsát a lábazathoz
sem, csak egy kósza berkenye indult hajtásnak, de nem lesz már
ideje szárba szökkenni – megöli a november, és kész. Nyina
Umanszkaja táblájának sarkából azonban kiállt egy elszáradt
szegfű. Valaki a születésnapjára hozhatta augusztus végén, kínos,
hogy itt volt még valaki rajtunk kívül, valaki maradt, akit eddig
nem találtunk meg.
A nő, aki a szomszédos táblák alatt kapált, felegyenesedett, és
rám pillantott, úgy érezte: ő itt a gazda. Pedig én szerettem volna
a gazda lenni.
– Maga kicsoda?
Valamit megérezhetett, és gyorsan bemutatkozott:
– Az Orlov családból vagyok. Apám elment követként
Uruguayba, és ott is halt meg negyvennégyben. Rákban!
Negyvennégy éves korában! A külügyi hírszerzés munkatársa
volt. Az pedig ott Gyekanozov, jelentéktelen alak!
Gyekanozov volt az egyetlen, akinek a háborút formálisan is
bejelentették, a németek reggel behívták a
Külügyminisztériumba, és bejelentették (a zsarnok szó szerint
erőtlenül megismételte I. Sándor szavait, miután értesült róla,
hogy a világ újabb támadást intéz az oroszok ellen: „Ezt nem
érdemeltük meg”), de Gyekanozov a szörnyűséges június 22-én
„gyorsan összeszedte magát”, és „remegés nélküli hangon”
valami ilyesmit közölt velük: akkor is mi fogunk győzni – és
ruganyosan lépdelt a kijárat felé, Ribbentrop pedig utánaszaladt,
és ezt suttogta neki: „Ez Hitler műve. Nekem semmi közöm
hozzá. Ez Hitler műve.”
– Ők pedig itt Umanszkijék – mutatta az asszony –, ők…
– Tudok mindent. A lányukat megölték. Az apja és az anyja
lezuhant egy repülőgéppel, visszatartották a felszállást…
– A felszállást Nyina Umanszkaja anyja miatt késleltették.
Hallgattam. De udvariasságból megkérdeztem:
– Miért gondolja így?
– A temetésen ezt beszélték, anyám pedig megjegyezte. Raisza
Mihajlovna levette magának emlékbe Nyina kezéről az órát, egy
aranyórát. Az óra nem tört össze a hídon, és Raisza Mihajlovna
magán hordta. A felszállás napján viszont – hová is készültek?
Costa Ricába? – vagy otthon felejtette, vagy elhagyta a kocsiban.
Már amikor mentek a beszálláshoz, észrevette: nincs az óra.
Megnézte a lába alatt, a táskájában. Valaki segített neki.
– Vdovin, a katonai attasé.
– Pontosan. A gép motorjai már jártak. Raisza Mihajlovna
megkérte az attasét, hogy szaladjon vissza a kocsihoz, nézze meg
ott is az órát. A felszállást késleltették, az attasé elszaladt,
keresték az órát a sofőrrel, és aztán még a távolból integetett:
nem, nem találta meg. Raisza Mihajlovna azt mondta: ma ez nem
a mi utunk. És beült az első sorokba, ahol kevéssé ráz a gép.
– És a virágok? – nehezemre esik beszélni, zihálok, mintha
belezuhantam volna ebbe a hétköznapi arcba, minden véget ért,
úgy fáj –, talán tudja, ki hoz Nyinának virágot.
– Én. Hiszen nincsen senkijük. Nekem itt van még anyám is –
nézett melegséggel, simogatón egy fekete táblára… a lába elé. –
Meg a fiam – lehajolt a porhanyós földhöz, az ágyásokhoz, és azt
suttogta: – Fiacskám… – és rám emelte kisírt szemét, hogy
elköszönjön. – Úgyhogy vigyázzanak az életre… Vigyázzanak a
szerelemre. Vigyázzanak egymásra! – mintha nem csak egyedül
nekem mondta volna, mintha látott volna még valakit mellettem,
én pedig hirtelen vakítóan, megkönnyebbülten, élesen
megláttam – a híd közepét, ami mindent összeköt, ahol minden
találkozik, a part eltűnt, én pedig néztem le a fodrozódó vízre.

***

Még mindenki aludt, én csendben lépdeltem, és megálltam

minden ablak előtt – a taxi már megérkezett, az utastérben
lámpa égett és újságlap fehérlett; most tényleg aludni szerettem
volna, az állkapcsomat ásítás gyötörte; öltözni kezdtem,
beleütköztem minden ismerős sarokba, nem találtam bele az
ujjakba-szárakba, és dühös voltam a gombokra – egy kialvatlan
ember fölösleges, ideges mozdulatai –, és minden szobából
hallottam a közeledő tenger moraját, süvített a szél, csapkodott a
hullám; a tenger elmossa az apróságokat, elmos mindent – és
megálltam egy idegen szuszogás fölött – a takaró alól fekete
hajfürt lógott ki – ez a feleségem, és azt mondtam a sötétben:
„Feleség”. Megszólítottam, tudva, hogy úgyse felel rá senki, de
valami miatt megijedtem: lehetséges, hogy meghalt? Lehajoltam
hozzá, és háromszor megkérdeztem, egyenesen a fülébe szólva:
élsz? – a negyedikre alig érezhetően elkaptam valami mozdulatot
(a haját simogattam), amely nem függött az akaratomtól, tőlem –
él.
Az udvaron halkan gördültünk át, én emlékeztem, amint az
útpadkát néztem – semmi pontos részletet, mintha mindenre
együtt, egészében emlékeztem volna, vagy ez a ház és a közeli
utcák emlékeztettek volna, mint a letekeredő kötés, és minél
gyorsabban és messzebbre jutottunk, annál kevesebb dologra
emlékeztem, kevesebb lettem én is, és már nem maradt semmi
– minek nézzek ki az ablakon… Elhelyezkedtem, hogy szundítok
egy kicsit, kioldottam a bal sportcipőm fűzőjét – megdörzsöltem
a lábam, a sarkam fölött, fáj, különösen reggel. Korán érkeztem,
és reszketve járkálni kezdtem, hogy meg ne dermedjek, amikor
pedig melegebb lett, vártam a padon, és figyeltem, hogyan
kergetik a füvön a gyerekek a labdát – utoljára vannak kint a
levegőn, holnap leesik a hó, és már nem engedik ki őket, hiába
kérezkednek. A gyengébbeknek drukkoltam, négy–egy, és arról
ábrándoztam, hogy majd visszaadom nekik a labdát – csak
egyszer, de a labda egyetlenegyszer sem repült hozzám. A
szomszédos padon egy komoly fiú rakosgatta szét vadállatokhoz
hasonló szörnyekből álló műanyag hadseregét: félgyíkokat
fogazott kardokkal és lézerpuskákkal, pókembereket,
megigazgatta a robotok ollóit, amelyekbe géppuskacsöveket
szúrtak, orra alatt harci feladatokat suttogott, és elégedetten
vette tudomásul, hogy elragadtatottan figyelem a csata
előkészületeit; néztem őt: keskeny homlok, kicsi fej, apró
tatárszemek, fején durva sörte: neki aztán jól jönnének az én
ólomkatonáim: a Bugyonnij-katonák, az Október matrózai, a
„Jégmezei csata”, a vörös kozákok, a motorosok és géppuskások,
a határőrök, az ápolónők, az ötvenes évek zászlóvivői, a
forgalomirányítók, a nagy sisakos őrök, amiket „fritzeknek”
csúfolnak, Tula, Brjanszk és Melitopol ólomjátékai, a Győzelem
katonái, a letört szuronyú őrök és a felbecsülhetetlen értékű
„hintázó” Csapajev, amit internetes aukción vettem egy kapzsi
némettől, a „díszszemlén masírozó katonák” esetlen
egyenruhájukban, az ezredzenészek meg a finn háború síléces
katonái. Megvártam a pillantását, és odabiccentettem neki: na,
én megyek; valahogy nem akarózott észrevétlenül távoznom. A
téren, magasan a folyó fölött utcai árusok asztalai várták a
turistabuszokat, én sántikáltam – tényleg fáj a lábam! –, amint a
fémholmik után néztem. A Lenin-, Sztálin- és Dzerzsinszkij-
mellszobrok. poháralátétek és hamutartók között egyetlen
asztalon akadt egy hat katonából álló készlet, a „katonák
hadjáraton”, a Leningrádi Karburátorgyár terméke, de
parancsnok nélkül; meg lehetne venni az egészet úgy kétszáz
rubelért, de a melegítés, sportos fickó kijelentette: háromszáz;
én gúnyosan elnevettem magam, és elindultam a lépcsőhöz, még
egyszer visszanézve a kisfiú felé, aki ott maradt a standnál, de
szintén felém fordult: – mi van, nem nézelődsz tovább? és arra
gondoltam: milyen kár, hogy nincs fiam; és elgondoltam: ha
lenne fiam, s ha haldoklok – lenne valaki, aki mellém ül? amíg
agonizálok… A középszintű kórházi személyzet szétszéled teázni
meg bagózni, és a fiam is távol van – vagy pénzt keres, hajszolja
az élvezeteket, eltűnik, kinő az életemből akkorra; és akkor
magamhoz hívnám elindulás előtt az ő kisfiát, egy ilyet ni, aki
még nem érti – az én kisfiamat, aki azonnal szalad is, kopogtat az
ajtón, és rám fekszik, rá utolsó leheletemre, pillekönnyűn, kék
foltjaival és horzsolásaival, hadisérüléseivel, és nem mocorog,
miközben odaad mindent, amit egy kisgyermek odaadhat – a
testmelegét, a tisztaságát, a nyugalmát, és azt, amit a
legnehezebb átadnia: mozdulatlan, de eleven testét, és átnyújtja,
mint ahogyan korábban mindig is átnyújtotta – feltörni a makacs
pisztáciát, én elveszem, és ráharapok a szürke, csontos héjra,
amely összeroppan, és a ráncos magot ujjaim közt tartva
egyenesen a csőrébe teszem, és meghalok… a kisunokám nem
hagyna magamra, ő jönne azonnal, mihelyt hívnám, ő
meghallaná, mi van odafent. Felhők, mint szétlapított elefántok,
virágágyások, legyezők, a csirke levágása után az udvarban
szétszóródott tollak, egy párna maradványai, finom kutyagumi,
az alacsony, ránézésre áttetsző, valójában azonban szorosan
felcsavarozott, tömör, olcsó festékkel lefestett égen, amelyet
repülőgépek bolyhos fonala sző át – bizonytalan, tiszta pusztaság.
Hirtelen előbukkant a nap, nem is reménykedtem benne, hogy
tavaszig látni fogom. Elindultam lefelé, beléptem a nyirkos
árnyékba, ahol jeges és nedves a fű a vizet szivárogtató kis híd
alatt, aztán tovább, a hajlott, jóságos fűzfák alá fut, ott, a
távolban fenyők bukkantak fel nomád sapkájukban, a zöld
dombhajlatokat betegen nedvedző ösvények szabdalták,
lábujjhegyre álltak a tölgyfák – serdülő srácok lovagosdit
játszottak fakardokkal, miközben egyszerű harcfogásokat
sajátítottak el a riadt és gyönyörködő, velük egyidős duci,
csúnyácska lányok szeme láttára, akik mindent elkövettek, hogy
a barátnőik legyenek, és mindent megosztanának, csak hogy
közelebb legyenek, hogy elsők lehessenek, mikor elkezdődik a
végkiárusítás – ültek az elfűrészelt törzseken, a korhadt, barna,
puha, lyukacsos tüskökön, az ösvényhez közelebb álló fán egy
ügyes kezű társuk copfba fonta a pirosfehér kerítésszalagot.
Itt az idő; letértem az útról, és hogy megtartsam az
egyensúlyomat, széttártam a karomat, a sarkamon csúsztam
lefelé egy rövid ösvényen, amely meredeken lejtett, aztán
emelkedett a vízmosás túloldalán a nedves aljú tölgyfák között –
a gyökerek lépcsőfokokként türemkedtek ki a földből. Az avar itt
már tömör szőnyeggé állt össze, fáradtságot és közelgő,
megszolgált nyugalmat éreztem: megy itt egy ember, aki régóta
dolgozik éjszakába nyúlóan, lépked a mesés reggelben, véletlenül
jár erre, várja az ágy, a napja akkor ér véget, amikor felkel a nap.
Nem bírtam ki, és hátrafordultam – nincs ott senki? Nincs. És
nem is lehet, tudom. De vártam. Az embernek, ennek a gerinces
lénynek, nehéz hinnie, hogy senki sem látja, hogy nem követi
minden pillanatban anyáskodva valaki, hogy nem kell senkinek,
és hogy senki sem sajnálja. Magam előtt megpillantottam a
folyót, a lámpaoszlopok ott meghajoltak, elfordultak a víztől,
elengedték a céllövők által kilőtt szemükből a sárga kocsányon
lógó patronokat; a vízhez legközelebb kiszáradt hársfák álltak,
águk könyökben kettétört, és csak a kéreg foszlányai tartották
őket. Ide, a vízhez csak a csalán jutott még el, ágas gally
meredezett ki belőle, amelyet a horgászok szúrtak le.
Nem tudtam visszafogni magam, és folyton visszafordultam a
sarkot nézve, az erdő szegélyét, ahol egy ösvény futott ki, és
rövid úton hozzám vezetett – sehogy se tudtam elhinni, hogy
nincs senki, amikor pedig mégis elhittem, akkor is csak úgy tűnt:
most ugyan sehol senki, de egyszerűen csak elkéstek, akkor
jönnek, amikor már késő lesz, megbánják még, szemrehányást
tesznek majd maguknak.
A víz egyenletesen terült el, kisimulva, sötéten, mint az ég,
jobbról és balról nem hajtott fodrokat, ringatott néhány levelet,
csókatollat és egy dühösen összegyűrt, fehér cigarettás dobozt.
A túloldalon némán, mint a higany, gördültek az autók. Egy
száraz levél csupasz karomként karistolta a kőlapokat, amelyek
közt dúsan nőtt a fű. A pénztárbódén leeresztett vasredőny, az
ajtót lakat őrizte, a kikötőt, amelyet madárürülék jól célzott
bombái díszítettek, forgókapuval védték. Ez az én országom, ahol
a szennyvíztócsák fölé kiakasztják a „Fürödni tilos” táblát.
A hídlábakon túl uszály tűnt fel, a folyó mentén nő lépkedett,
vitt valamit, talán tálcán árut a használtpiacra, de ahogy
közelebb ért, kiderült, gyermeket visz pokrócba bugyolálva,
amelyet a nyakába kötött, az alvó csecsemő kopasz fejecskéje
kikandikált a rongy alól. Az anya fanatikus, kiszáradt arca és
szökellő járása alapján megszállott testépítő, aki otthon, a
fürdőszobában szül. Csak azért szerettünk volna odamenni, mert
esetleg ott megszólíthatnak bennünket… hogy… az anyai kezek…
és előttünk még a nyár, és sosem lesz vége a júniusnak.
Összerezzentem, olyan váratlanul láttam meg a hajót. Már a
folyó közepén járt, közeledését leplezte a motorzúgás a hídról – a
hajó jött, s mintha elvétette volna a kikötőhelyet, a tatján
kivehetetlen, agyonmosott zászló lengett, lustán, mint egy
lángnyelv, amely nem döntötte még el, érdemes-e fellobbannia.
A hajó egyenletesen úszott, nem zavarta a folyó lélegzését, a
részévé vált, csak elöl kavargott egyenletesen és szürkén a
piszkoshószínű víz. Az üres kajütablakokban nem láttam
embereket – a hajó mintha maga magától úszott volna. Miután
túljutott a kikötőhelyen, éles fordulatot vett, megállt, és erősen
himbálózva elindult hátrafelé, a taton felbukkant egy alak,
hurkos kötéllel a kezében, rezzenéstelenül, mintha már korábban
is ott lett volna, csak én egyszerűen nem láttam.

1997–2008
 Felelős kiadó Szász Zsolt
Felelős szerkesztő Schultz Judit
Olv asószerkesztő Bajtai Zoltán
Műszaki szerkesztő Kov ács Balázs Sándor
Ny om dai előkészítés Kaposv ári Franciska
Készült 2 01 6 -ban a Gy om ai Kner Ny om da Zrt.-ben
Felelős v ezető Fazekas Péter v ezérigazgató
ISBN 9 7 8-9 6 3 -2 2 7 -7 6 8-4

www.helikon.hu
 Megjegyzések

[←1]
Az Ilja Ehrenburg m em oárjából v ett részleteket Wessely László
fordításában az alábbi kiadás alapján közöljük: Ilja Ehrenburg: Em berek,
év ek, életem . Harm adik köny v . Budapest, Gondolat Kiadó, 1 9 6 6

[←2]
A kutyás hölgyből v ett részletet Dev ecseriné Guthi Erzsébet fordításában
az alábbi m agy ar kiadás alapján közöljük: A. P. Csehov : A fekete barát.
Elbeszélések 1 89 2 –1 9 03 . Budapest, Osiris Kiadó, 2 004

[←3]
Lator László fordítása.

[←4]
Mihail Lerm ontov : Korunk hőse. Áprily Lajos fordítása
 Table of Contents
A finn síelő
A saslik
A híd
NKH. Tájékoztató
A gőzhajó
A probléma
A maszkabál
A tenger
A láthatatlan
Kopók és kutyák
A komoly tanúk
Az őrző
A könyvelés
Sahurin: a vizuális megfigyelés eredményei
Apa és fia
Az üdülőlakó
Szonya
Aki látott mindent
A felhők
Egy nap a könyvtárban
A Kreml falai
Kujbisev, Kujbiseva
A gyilkos
Amerika
Amerika-2
Amerika-3
A horgászás
Fegya bácsi bandája
Z
A és B
Femme fatale
Szabad szerelem
A ponty
Káderlapok
Nyugalomban
A kelmefestőnő
Családnevek, apai nevek
Valójában
Rossz előjelek
A játékosok
A némák
Sírig tartó baráti szövetség
A lány
Válaszok a kérdésekre
Június 3. (a kezdet)
Ich hatte einen kameraden
A sötétség
Göndör hajtincs
A meghatalmazó
Az apa
Mexikó
A vágy
MM
Nyolc nem fogadott hívás
1943
Június 3. (folytatás)
Június 3. (folytatás)
A kulcs
Megjegyzések