Elizabeth Moon

A SÖTÉT SEBESSÉGE

Elizabeth Moon: The Speed of Dark

Fordította: Gálvölgyi Judit
Borító: Sallai Péter
Michaelnak, akinek a bátorsága és öröme állandó boldogság forrása és Richardnak, akinek szeretete
és támogatása nélkül a munka 200 százalékkal lett volna nehezebb. És más autista gyerekek
szüleinek, abban a reményben, hogy ők is örömöt találnak a különbözőségben.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Akik a legtöbbet segítettek az ehhez a könyvhöz végzett kutatómunkában, azok az autista gyerekek
és felnőttek, és az autisták családjai voltak, akik az évek során kommunikáltak velem írásban,
személyesen, az interneten. A könyv tervezési fázisaiban eltávolodtam ezektől a forrásoktól
(lemondtam a levelezőlisták és hírcsoportok előfizetését, stb.), hogy megóvjam ezeknek a
személyeknek a magánéletét; a rendesen működő emlékezet kitöröl bármely olyan részletet, amely
alapján felismerhető lenne egy évek óta szünetelő kapcsolat. Egy ilyen személy azonban úgy döntött,
hogy e-mail kapcsolatban marad velem; nagylelkűségéért a rokkantság, beleértés és a nem-autista
személyek érzékelésének megtárgyalásában örökre a lekötelezettje leszek. De ezt a könyvet (még)
nem olvasta, és semmiért sem felelős benne.
Az erről a témáról írók közül a leghálásabb Oliver Sacksnak vagyok, akinek számos, a neurológiáról
írott kötetét átjárja a humanitás és a tudás egyaránt, valamint Temple Grandinnek, akinek belső képe
az autizmusról felbecsülhetetlen értékűnek bizonyult (számomra különösképpen, mert az állati
viselkedés iránti olthatatlan érdeklődésem illeszkedik az ő szakterületéhez). Azok az olvasók, akiket
különösen érdekel az autizmus tekintsék meg esetleg olvasmánylistámat a honlapomon.
J. Ferris Duhon, a munkajogban különösen nagy szakértelemmel rendelkező ügyvéd segített
megrajzolnom egy hihető közeljövőben üzleti és jogi környezetet, különös tekintettel a rokkantnak
minősített személyek alkalmazására; ha mégis akadnak jogi baklövések, az az én hibám, nem az
övé. J.B.,J.H. és K.S. nyújtottak bepillantást a nagy nemzetközi vállalatok és kutatóintézetek
szerkezetébe és belső politikájába; nyilvánvaló okokból nem szeretnék, ha róluk többet lehetne
megtudni. David Watson adott szakértői tanácsokat a vívással, a történelmi rekreációs
szervezetekkel és a versenyek szabályaival kapcsolatban. Ha ezeken a területeken akadna hiba,
azért ismét csak én vagyok a felelős, nem ők.
A szerkesztőm, Shelly Shapiro pontosan a kellő mennyiségben adagolta a szabadságot és az
útmutatást, és az ügynököm, Joshua Bilmes tartotta bennem a lelket a hitével, hogy képes vagyok rá.

ELSŐ FEJEZET
Kérdések, mindig kérdések. És meg sem várják a válaszokat. Rohannak egyre tovább, kérdést
kérdésre halmozva, minden pillanatot kérdésekkel befedve, kirekesztve minden érzést, kivéve a
kérdések tüskebökéseit.
És parancsok. Ha nem az volt, hogy „Lou, mi ez?”, akkor „Mondja meg, mi ez. „ Egy tál. Ugyanaz a
tál, időről időre. Ez egy tál, és ez egy csúnya tál, unalmas tál, teljesen és tökéletesen unalmas és
érdektelen, semmitmondó. Nem érdekel az érdektelen tál.
Ha nem hallgatnak meg, miért beszéljek?
De tudom ám, hogy ezt nem szabad hangosan kimondanom. Amit az életemben becsülök, azt mind
azzal értem el, hogy nem mondtam meg, amit igazán gondolok, és azt mondtam, amit hallani
akartak.
Ebben a rendelőben, ahol évente négyszer felmérnek, és tanácsokkal látnak el a pszichiáternő nem
kevésbé biztos a közöttünk lévő vonalban, mint a többiek voltak. Fáj látnom a bizonyosságát, ezért
próbálok nem nézni rá többet, mint amennyit feltétlenül kell. Ennek is megvannak a veszélyei; mint a
többiek, ő is úgy gondolja, több szemkontaktust kellene létesítenem, mint amennyit létesítek. Most
ránézek.
A határozott és profi dr. Fornum felhúzza az egyik szemöldökét, és nem egészen észrevehetetlenül
megrázza a fejét. Az autisták nem értik ezeket a jeleket; így mondja a könyv. Olvastam a könyvet,
hát tudom, mit nem értek.
Amire még nem jöttem rá, azoknak a dolgoknak a tartománya, amelyeket ők nem értenek. A
normálisak.
A valódiak. Akiknek diplomájuk van, és az íróasztal mögött ülnek kényelmes székben.
Én tudok olyanokat, amiket a doktornő nem tud. Nem tudja, hogy tudok olvasni. Azt hiszi, hiperlexiás
vagyok, csak papagájként ismétlem a szavakat. A különbség a között, amit ismétlésnek nevez, és
amit akkor tesz, amikor olvas számomra érzékelhetetlen. Nem tudja, hogy nagy szókincsem van.
Valahányszor megkérdezi, hol dolgozom, és azt felelem, még mindig a gyógyszerészeti vállalatnál,
megkérdezi, tudom-e, mit jelent a gyógyszerészeti. Azt hiszi, papagájként ismétlem.
A különbség a között, amit ő papagájként ismétlésnek nevez és a nagy szókincsem használata
között számomra érzékelhetetlen. Különleges szavakat használ, amikor más orvosokkal és
nővérekkel és technikusokkal beszél, fecseg csak egyre, és olyanokat mond, amiket egyszerűbben is
el lehetne mondani.
Tudja, hogy számítógépen dolgozom, tudja, hogy jártam iskolába, de arra még nem jött rá, hogy ez
összeegyeztethetetlen azzal a hitével, hogy valójában majdnem analfabéta vagyok, és szinte nem
tudok beszélni.
Úgy beszél velem, mintha meglehetősen buta gyerek lennék. Nem szereti, ha nagy szavakat
használok (ahogy ő nevezi), és azt mondja, csak azt mondjam, amit gondolok.
Én azt gondolom, hogy a sötét sebessége éppen olyan érdekes, mint a fény sebessége, és talán
gyorsabb, de ki derítheti ki?
Én azt gondolom a gravitációról, hogy ha volna egy világ, ahol kétszer ilyen erős, akkor azon a
világon egy legyező szele erősebb lenne, mert a levegő sűrűbb, és a poharamat is lefújná az
asztalról, nem csak a zsebkendőmet? Vagy a nagyobb gravitáció erősebben tartaná az asztalon a
poharat, hogy az erősebb szél ne tudja mozdítani?
Én azt gondolom, hogy a világ nagy és ijesztő és zajos és bolond, de gyönyörű is és békés a
szélvihar közepében.
Én azt gondolom, hogy mit számít, ha úgy gondolok a színekre, mint emberekre vagy az emberekre,
mint krétadarabokra, mind merev és fehér, hacsak nem barna vagy fekete kréta?
Én azt gondolom, hogy én tudom, mit szeretek és akarok, nem pedig ő, és én nem akarom azt
szeretni vagy akarni, amiről ő akarja, hogy szeressem, vagy akarjam.
Ő nem akarja tudni, hogy én mit gondolok. Azt akarja, hogy azt mondjam, amit mások. „Jó reggelt,
dr. Fornum.” „Igen, köszönöm, jól vagyok.” „Igen, 8 tudok várni. Nem bánom.”
Nem bánom. Amíg ő telefonál, körülnézhetek a rendelőjében, és megláthatom a csillogó dolgokat,
amelyekről nem is tudja, hogy a birtokában vannak. Előre-hátra mozgathatom a fejem, hogy a
sarokban a fény meg-megcsillanjon ott, egy könyv fényes borítóján, a polcon. Ha észreveszi, hogy
előre-hátra mozgatom a fejem, feljegyzést készít a lapomra. Még a telefonálást is képes abbahagyni,
csak hogy rám szóljon, hogy hagyjam abba. Sztereotípiának nevezik, ha én teszem, a nyaka
ellazításának, ha ő. Én szórakozásnak nevezem, nézni, ahogy a fény meg-megcsillan.
Dr. Fornum rendelőjében furcsán keverednek a szagok, nemcsak papír és tinta és könyvszag és
szőnyegragasztó és a székvázak műanyagszaga, hanem valami más is, amiről azt hiszem,
csokoládé. Egy doboz édességet tart az íróasztala fiókjában? Szeretném kideríteni. Tudom, ha
megkérdezném, ráírná a papíromra. Szagokat észrevenni nem illik. Az észrevevésről szóló
feljegyzések rossz feljegyzések.
Nem hiszem, hogy mindenki más egyforma mindenképpen. A doktornő mondta nekem, hogy
Mindenki tudja ezt, és Mindenki tudja azt, de én nem vagyok vak, csak autista, és tudom, hogy
különböző dolgokat tudnak és tesznek. A parkolóban lévő autók különböző nagyságúak és színűek.
Ma reggel a harminchét százalékuk kék. Kilenc százalék a nagy méretű: teherautók és furgonok.
Tizennyolc motorkerékpár áll három sorban, azaz soronként lenne hat, csakhogy tíz áll a hátsó
sorban, a Karbantartás közelében. A különböző csatornákon különböző műsorok vannak; nem így
lenne, ha mindenki egyforma lenne.
Amikor a doktornő leteszi a telefont, és rámnéz, ott az arcán az az arckifejezés. Nem tudom, hogy
hívnák a legtöbben, de én VALÓDI VAGYOK arckifejezésnek nevezem. Azt jelenti, hogy ő valódi, és
neki vannak válaszai, és én kevesebb vagyok nála, nem egészen valódi, még ha érzem is a
rendelőbeli szék göcsörtös textúráját a nadrágomon át. Azelőtt újságot tettem magam alá, de ő azt
mondta, nem kell. Ő valódi, gondolja, tehát tudja, hogy mi kell nekem, és mit nem.
– Igen, dr. Fornum, figyelek – szavai kissé idegesítően ömlenek rám, akár egy hordó ecet.
– Figyeljen a beszélgetésekben a végszavakra – mondja nekem, és vár.
– Igen – mondom. Bólint, ír valamit a lapomra, aztán azt mondja:
– Nagyon jó – anélkül, hogy rámnézne.
A folyosón valahol, valaki elindul errefelé. Két valaki, beszélgetve. A beszédük hamarosan
összevegyül a doktornőével. Hallok Debbyről pénteken... a legközelebb... odamegy a Tényleg? És
megmondtam neki. De soha madár a tuskón... nem lehet, és dr. Fornum várja, hogy válaszoljak
valamire.
Ő nem beszélne nekem madárról a tuskón.
– Sajnálom – mondom. Ő meg azt mondja, figyeljek jobban, és megint ír valamit a lapomra, és a
társasági életemről kérdez.
Nem tetszik neki, amit mondok, hogy játszom az interneten Alex barátommal Németországból és Ky
barátommal Indonéziából.
– A valódi életben – mondja határozottan.
– A munkahelyemen – mondom, és ő ismét bólint, aztán a bowling-ról kérdez és a minigolfról és a
moziról és az Autizmus Társaság helyi szervezetéről.
A bowlingtól fáj a hátam, és a zaj rondán visszhangzik fejemben. A minigolf gyerekeknek való, nem
felnőtteknek, de gyerekkoromban sem szerettem. A lézerfogócskát szerettem, de amikor ezt
megmondtam neki az első találkozásunkkor, azt írta, „erőszakos hajlamok”. Hosszú időbe telt, amíg
azt az erőszakról szóló kérdéssort sikerült levetetnem a rendszeres napirendemről, és biztos vagyok
benne, hogy sosem törölte azt a bejegyzést. Emlékeztetem, hogy nem szeretem a bowlingot és a
minigolfot, és ő azt mondja, próbáljam csak meg. Mondom neki, hogy láttam három filmet, és ő
azokról kérdez. Elolvasom a kritikákat, így hát el tudom mesélni a cselekményt. A filmeket se nagyon
szeretem, kivált nem filmszínházban, de mondanom kell neki valamit… és eddig még nem jött rá,
hogy egyszerű reakcióm a cselekményre egyenesen a kritikából jön.
Felkészülök a következő kérdésre, amelyik mindig feldühít. A nemi életemhez semmi köze. De ő nem
számít arra, hogy nekem egyáltalán van; csak azt akarja dokumentálni, hogy nincs, és ez rosszabb.
Végre vége. Legközelebb újra találkozunk, mondja, mire én:
– Köszönöm, dr. Fornum. – Mire ő:
– Nagyon jó – mintha idomított kutya lennék.
Odakinn forró és száraz az idő, hunyorítanom kell, úgy csillognak a parkoló autók. A járdán haladó
emberek sötét pöttyök a napfényben, nehéz látni a fény ragyogása ellenében, amíg a szemem nem
alkalmazkodik.
Túlságosan gyorsan megyek. Ezt nemcsak a cipőm határozott koppanásából érzem a kövezeten,
hanem abból is, hogy a felém jövő emberek arca úgy van összegyűrve, ami szerintem azt jelenti,
hogy aggódnak.
Miért?
Nem próbálom eltalálni őket. Hát lassítok, és zenét gondolok.
Dr. Fornum azt mondja, meg kellene tanulnom élvezni azt a zenét, amelyet más emberek élveznek.
Azt teszem. Tudom, hogy más emberek szeretik Bachot és Schubertet, és nem mind autisták. Nincs
elegendő autista, hogy eltartsák mindazokat a zenekarokat és operákat. De dr. Fornumnak a más
emberek azt jelenti, hogy „a legtöbb ember”. A Pisztráng ötösre gondolok, és ahogy a zene átfolyik
az elmémen, érzem, hogy a légzésem egyenletes lesz, és a lépteim lelassulnak, hogy átvegyék az
ütemét.
A kulcsom könnyen csúszik az autóm ajtajának zárjába most, hogy megvan a megfelelő zeném. Az
ülés meleg, barátságosan meleg, és a puha szőr kényeztet. Azelőtt kórházi gyapjút használtam, de
az egyik első fizetésemből valódi birkabőrt vásároltam. Rugózom egy kicsit az ülésen a belső zenére,
mielőtt beindítom a motort. Néha nehéz fenntartani a zenét, amikor a motor beindul; szeretem
megvárni, amíg beáll.
Útban visszafelé a munkahelyemre, hagyom, hogy a zene segítsen át a kereszteződéseken,
lámpákon, majdnem-dugókon és az intézet kapuján, ahogy nevezik. A mi életünk jobbra helyezkedik
el; odamutatom a személyimet a parkolóőrnek, és megkeresem a kedvenc helyemet. Hallom, hogy
más épületekből az emberek panaszkodnak, hogy nem kapják meg a kedvenc helyüket, de itt mi
mindig megkapjuk. Senki nem foglalná el a helyem, és én sem foglalnám el senkiét. Dale tőlem
jobbra és Linda balra, szemben
Cameron.
Megyek az épület felé a zene számomra legkedvesebb részének utolsó frázisára, és hagyom a zenét
elhalni, amikor belépek az ajtón. Ott van Dale a kávégépnél. Nem szól, én sem. Dr. Fornum azt
akarná, hogy beszéljek, de nincs értelme. Látom, hogy Dale igen erősen gondolkodik, és nem kell
megzavarni.
Még mindig bosszús vagyok dr. Fornum miatt, ahogyan minden negyedévben, hát elmegyek az
íróasztalom előtt, be a mini-tornaterembe. Az ugrálás majd segít. Az ugrálás mindig segít. Nincs ott
senki, hát kiakasztom az ajtóra a jelzést, és felerősítem hangosra a jó ugráló-zenét.
Senki nem zavar, amíg ugrálok; az ugróasztal erőteljes lökésétől és utána a súlytalan lebegéstől
hatalmasnak és könnyűnek érzem magam. Érzem, hogy az elmém kinyúlik, ellazul, miközben
tökéletesen összhangban vagyok a zenével. Amikor úgy vélem, hogy a koncentráció visszatér, és a
kíváncsiság újra a feladatom felé űz, lassítom az ugrálást picike babaugrásokra, aztán leugrom az
ugróasztalról.
Senki nem zavar, amíg az íróasztalomhoz megyek. Azt hiszem, itt van Linda és Bailey, de nem
számít.
Később esetleg vacsorázni megyünk, de nem most. Most készen állok a munkára.
A szimbólumok, amelyekkel dolgozom értelmetlenek és zavarba ejtők a legtöbb ember számára.
Nehéz elmagyarázni, mivel foglalkozom, de tudom, hogy értékes munka, mert eleget fizetnek ahhoz,
hogy fenntartsam az autót és a lakást, és biztosítják a tornatermet meg a negyedévenkénti látogatást
dr.
Fornumnál. Alapvetően sémákat keresek. Egyes sémáknak fura nevük van, és mások nehezen látják
meg őket, de számomra mindig könnyű volt. Csak annyit kellett tennem, hogy megtanuljam úgy leírni
őket, hogy mások lássák, mire gondolok.
Felteszem a fejhallgatót, zenét választok. A projekthez, amin dolgozom Schubert túlságosan buja.
Bach tökéletes, a bonyolult sémák tükrözik a mintát, amelyre szükségem van. Elmémnek azt a
részét, amelyik megtalálja az általános sémát hagyom belemerülni a projektbe, aztán olyan, mint azt
nézni, hogyan képződnek jégkristályok a nyugodt víz felületén: egyik a másik után, a jég vonalai
nőnek, elágaznak, újra elágaznak, összefonódnak… Csak annyit kell tennem, hogy odafigyelek, és
biztosítom, hogy a séma szimmetrikus vagy aszimmetrikus maradjon, amire az adott projektnél
éppen szükség van. Ezúttal erőteljesebben visszatérő, mint a legtöbbször, és elmémben a fraktális
növekedés halmazainak látom, amely tüskés gömböket alkot.
Amikor az élek elmosódnak, megrázom magam, és visszaülök. Öt óra telt el, és észre sem vettem. A
dr.
Fornum okozta minden izgalom elmúlt, most tiszta vagyok. Amikor visszajövök tőle, néha vagy egy
napig sem tudok dolgozni, de ezúttal az ugrálással visszanyertem az egyensúlyomat. A
munkahelyem fölött egy csaposkerék forog lustán a szellőztetőrendszer léghuzatában. Ráfújok, és
egy pillanat – pontosabban 1,3
másodperc – múlva gyorsabban forog, lila-ezüstösen csillogva a fényben. Elhatározom, hogy mozgó
ventilátoromat úgy állítom be, hogy az összes csaposkerék és forgó spirál egyszerre forogjon, villogó
fénnyel töltve be irodámat.
A káprázat éppen csak elkezdődik, amikor Bailey hangját hallom távolabbról.
– Kér valaki pizzát?
Éhes vagyok; a gyomrom korog, és egyszeriben mindennek érzem a szagát az irodában: a papírét, a
munkahelyemét, a szőnyegét, a fémet/ műanyagot/port/tisztítószert... a magam szagát. Kikapcsolom
a ventilátort, egy utolsó pillantást vetek a csillogó szépségre, és kimegyek a folyosóra. Egyetlen
gyors pillantás a barátaim arcára, és tudom, ki jön, és ki nem. Nem kell beszélnünk róla; ismerjük
egymást.
Kilenc körül érünk a pizzázóba. Linda, Bailey, Eric, Dale, Cameron meg én. Chuy is evett volna, de
az itteni asztalok hatszemélyesek. Ő megérti. Én is megérteném, ha ő meg a többiek lettek volna
készek előbb. Én nem akarnék idejönni, és másik asztalnál ülni, így hát tudom, hogy Chuy nem jön
ide, és nekünk nem kell megpróbálnunk helyet szorítanunk neki. Egy új vezető tavaly ezt nem értette.
Mindig megpróbált nagy ebédeket rendezni nekünk, és keverni minket az ültetésnél. „Ne legyenek
már ilyen csökönyösek”, mondogatta. Amikor nem nézett oda, visszamentünk oda, ahol ülni
szeretünk. Dale-nek tikkel a szeme, és ez zavarja Lindát, ezért ott ül, ahol nem látja Dale-t.
Szerintem mókás, és én szeretem nézni, ezért Dale balján ülök, ahol olyan, mintha kacsintgatna rám.
Akik itt dolgoznak, ismernek bennünket. Amikor az étteremben mások túlságosan sokáig bámulnak
minket a mozdulataink miatt, vagy azért, ahogyan beszélünk – vagy nem beszélünk –, az itteniek
akkor sem néznek ránk azzal a menjetek-innen nézéssel, amelyet máshol tapasztaltam. Linda csak
mutatja, mit akar, vagy néha leírja, és sosem zaklatják további kérdésekkel.
Ma este a kedvenc asztalunk piszkos. Alig bírok ránézni az öt szennyes tányérra és pizzás
serpenyőre; felfordul a gyomrom, ha a szósz– és sajtfoltokra meg a tésztamorzsákra gondolok, és a
páratlan szám miatt még rosszabb. Tőlünk jobbra van egy üres asztal, de azt nem szeretjük. A
mosdóba vezető járás mellett van, és túlságosan sokan mennének el mögöttünk.
Várunk, próbálunk türelmesek lenni, amíg Szia-Sylvia-vagyok – ez áll a kitűzőjén, mintha eladó
árucikk lenne, és nem ember – int egy másiknak, hogy takarítsa le az asztalunkat. Kedvelem a lányt,
és eszembe jut, hogy akkor is Sylviának kell szólítanom, szia nélkül, ha nem nézek a kitűzőjére.
Szia-Sylvia-vagyok mindig mosolyog ránk, és segítőkész; Szia-Jean-vagyok az oka annak, hogy
csütörtökönként nem járunk ide, amikor ő van műszakban. Szia-Jean-vagyok nem szeret minket, és
motyog az orra alatt, ha meglát.
Néha valamelyikünk bejön a többiek rendelésével, és amikor a legutóbb én jöttem, Szia-Jean-vagyok
azt mondta az egyik szakácsnak, „Ez legalább nem hozta magával a többi szörnyszülöttet”, amikor
éppen elfordultam a kasszától. Tudta, hogy hallottam. Akarta, hogy halljam. Ő az egyetlen, aki
kellemetlenkedik velünk. De ma Szia-Sylvia-vagyok van és Tyree, aki úgy szedi össze a szennyes
tányérokat és késeket és villákat, mintha nem zavarná őt. Tyree nem visel kitűzőt; ő csak leszedő.
Onnan tudjuk, hogy Tyree, hogy hallottuk, a többiek így szólítják. Amikor először szólítottam a nevén,
meghökkent és kissé megrémült, de most már ismer minket, bár a nevünket nem használja.
– Egy pillanat – mondja Tyree, és a szeme sarkából néz ránk. – Jól vannak?
– Jól – mondja Cameron. Hintázik egy kicsit a sarkáról a lábujjaira. Mindig csinálja egy kicsit, de én
mondom, most a szokásosnál gyorsabban.
Nézem a kirakatban villogó sörreklámot. Három részletben gyullad ki, piros, zöld, aztán a közepén
kék, aztán egyben kialszik. Pislogás, piros. Pislogás, zöld, pislogás, kék, aztán pislogás,
piros/zöld/kék egyszerre ki, egyszerre be, egyszerre ki, és kezdődik újra. Igen egyszerű séma, és a
színek nem szépek (a piros nekem túlságosan narancs és a zöld is, de a kék szép kék), de mégis
néznivaló séma.
– Kész az asztaluk – mondja Szia-Sylvia-vagyok, és próbálok nem összerándulni, amint figyelmemet
a sörreklámról rá irányítom.
Elrendeződünk a szokásos módon az asztal körül, és leülünk. Ugyanazt fogyasztjuk, mint mindig,
amikor idejövünk, hát nem sokáig tart a rendelés. Várjuk, hogy jöjjön az étel, nem beszélünk, mert a
maga módján mindegyikünk éppen szokja a helyzetet. A dr. Fornumnál tett látogatás miatt a
szokásosnál jobban észreveszem a folyamat részleteit: Linda olyan bonyolult sémát dobol a kanala
hátán, amely éppen annyi örömet okozna egy matematikusnak, amennyit Lindának. Én a sörreklámot
nézem a szemem sarkából, ahogyan Dale is. Cameron a pici műanyag kockát forgatja, amelyet a
zsebében tart, kellőképpen diszkréten ahhoz, hogy akik nem ismerik őt, ne vegyék észre, de én
látom ruhája ujjának ritmikus mozgását. Bailey is a sörreklámot nézi. Eric elővette többszínű tollát, és
parányi geometriai ábrákat rajzol az előtte lévő papírterítékre. Először piros, aztán lila, aztán kék,
aztán zöld, aztán sárga, aztán narancssárga, aztán megint piros. Azt szereti, ha az étel akkor
érkezik, amikor éppen egy színszekvencia végére ért.
Most az italok akkor jönnek, amikor a sárgánál tart; az étel a következő narancssárgánál. Eric arca
kisimul.
Nem lehetne a projektről beszélnünk az intézeten kívül. De amikor már majdnem befejeztük az evést,
Cameron még mindig hintázik a helyén, látszik rajta: alig várja, hogy beszélhessen a problémáról,
amelyet megoldott.
Körülpillantok. Senki nem ül a közelünkben.
– Ezzer – mondom. Ezzer azt jelenti a privát nyelvünkön, hogy „rajta”.
Nem szabadna, hogy privát nyelvünk legyen, és senki nem gondolja, hogy képesek vagyunk
ilyesmire, pedig igen. Sok embernek van privát nyelve, és nem is tud róla. Nevezhetik zsargonnak
vagy szlengnek, de valójában privát nyelv, annak egyfajta kifejezése, ki tartozik a csoporthoz, és ki
nem.
Cameron papírt vesz elő a zsebéből, kiteríti. Nem lehetne papírokat kihoznunk az irodából, nehogy
valaki megszerezze őket, de mind megtesszük. Beszélni nehéz, sokkal könnyebb leírni a dolgokat
vagy lerajzolni.
Felismerem a göndör angyalkákat, akiket Cameron mindig a rajzai sarkába firkál. Szereti a lelkeket.
Felismerem a sémákat is, amelyeket egy részleges visszatérésen át kötött össze, amelyben benne
van megoldásainak szikár eleganciája. Mindannyian nézzük, és bólintunk.
– Szép – mondja Linda. A keze kissé oldalra rándul; az intézetben vadul csapkodna, de itt próbálja
nem tenni.
– Igen – mondja Cameron, és összehajtja a papírt.
Tudom, hogy ez a párbeszéd nem elégítené ki dr. Fornumot. Azt akarná, hogy Cameron magyarázza
el a rajzot, bár mindannyiunknak érthető. Azt kérné, hogy tegyünk fel kérdéseket, tegyünk
megjegyzéseket, beszéljünk róla. Nincs miről beszélni: mindannyiunk előtt világos, mi volt a
probléma, és hogy Cameron megoldása minden szempontból jó. Minden egyéb felesleges locsogás.
Magunk között erre nincs szükségünk.
– A sötét sebességén tűnődtem – mondom, és lesütöm a szemem. Rámnéznek majd, ha röviden is,
amikor beszélek, és nem akarom érezni a tekintetüket.
– Nincs sebessége – mondja Eric. – Egyszerűen az a hely, ahol a fény nincs.
– Milyen érzés lehet pizzát enni olyan világon, ahol egynél több gravitáció van? – kérdezi Linda.
– Nem tudom – mondja Dale, a hangja aggodalmas.
– A nem tudás sebessége – mondja Linda. Egy pillanatig töprengek rajta, aztán rájövök.
– A nem tudás gyorsabban tágul, mint a tudás – mondom. Linda vigyorog, és lehorgasztja a fejét. –
Így a sötét sebessége nagyobb lehet a fény sebességénél. Ha mindig kell sötétnek lenni a fény körül,
akkor előtte kell kimennie.
– Haza akarok menni – mondja Eric. Dr. Fornum azt akarná, hogy kérdezzem meg, izgatott-e.
Tudom, hogy nem izgatott; ha most elindul, megnézheti a kedvenc tévé-műsorát. Elbúcsúzunk, mert
nyilvános helyen vagyunk, és tudjuk, hogy nyilvános helyen illik elbúcsúzni. Én visszatérek intézetbe.
Nézni akarom egy darabig pörgőimet és forgóimat, mielőtt hazamegyek lefeküdni.
Cameron meg én a tornateremben vagyunk, szaggatottan beszélgetünk, miközben ugrálunk az
ugróasztalon. Mindketten sok jó munkát végeztünk az utóbbi napokban, most lazítunk.
Joe Lee jön be, és Cameronra pillant. Joe Lee csak huszonnégy éves. Ő is közénk tartozna, ha nem
esett volna át a kezelésen, amelyet számunkra már későn fejlesztettek ki. Azt hiszi, olyan, mint mi,
mert tudja, hogy közénk tartozott volna, és megvan benne néhány jellemzőnk. Például nagyon jó az
absztrakcióban és a visszatérő dolgokban. Ugyanolyan játékokat kedvel; szereti a tornatermünket.
De sokkal jobb –
lényegében normális – az a képessége, hogy olvasson mások gondolataiban és arckifejezéseiben. A
normális elmékben és tekintetekben. Velünk, akik ilyen szempontból a legközelebbi rokonai vagyunk,
téved.
– Szia, Lou – mondja nekem. – Szia, Cam. – Látom, hogy Cameron megmerevedik. Nem szereti, ha
lerövidítik a nevét. Elmondta nekem, számára ez olyan érzés, mintha levágnák a lábát. Megmondta
Joe
Léének is, de Joe Lee elfelejti, mert olyan sok időt tölt a normálisokkal.
– Hogyvagytok? – kérdezi, egybemosva a szavakat, és elfelejtve szembefordulni velünk, hogy lássuk
a száját. Megértem, mert a hallásom jobb, mint Cameroné, és tudom, hogy Joe sokszor hadarva ejti
a szavakat.
– Hogy vagyunk? – mondom érthetően Cameron kedvéért. – Jól, Joe Lee. – Cameron kifújja a
levegőt.
– Hallottátok? – kérdezi Joe Lee, és a választ meg sem várva, folytatja.
– Valaki az autizmus megszüntetésének eljárásán dolgozik. Patkányokon, vagy miken már bevált,
most próbálják ki főemlősökön. Fogadni mernék, hogy nemsokára ti, srácok éppen olyan normálisak
lesztek, mint én.
Joe Lee mindig azt mondta, közénk tartozik, de ebből világos, hogy sosem gondolta komolyan. Mi
vagyunk a „ti, srácok”, és a normális olyan, „mint én”. Nem tudom, azért mondta-e, hogy hasonló
hozzánk, csak szerencsésebb, hogy jobban érezzük magunkat, vagy hogy valaki másnak járjon a
kedvében.
Cameron dühös; szinte érzem, hogyan fojtogatják torkát a szavak, lehetetlenné téve, hogy
megszólaljon.
Van annyi eszem, hogy ne beszéljek a nevében. Én csak a magam nevében beszélek, ahogyan
mindenkinek kellene.
– Tehát elismered, hogy nem tartozol közénk – mondom, és Joe Lee megmerevedik, az arcára az a
kifejezés ül ki, amiről azt tanultam, „megbántottság”.
– Hogy mondhatsz ilyet, Lou? Tudod, hogy csak egy kezelés...
– Ha egy siket gyereknek hallást adsz, már nem siket – mondom. – Ha eléggé korán, nem is volt az
soha. Másként minden tettetés.
– Mi tettetés másként? Másként micsoda? – Joe Lee megbántottnak és zavarodottnak látszik, és
rájövök, hogy kihagytam a kis szünetet, ahol vessző lenne, ha leírtam volna, amit mondtam. De a
zavarodottsága megrémít – megrémít, ha nem értenek meg; olyan sokáig tartott gyerekkoromban.
Érzem a fejemben, a torkomban összetorlódó szavakat, és töröm magam, hogy a megfelelő
sorrendben, a megfelelő arckifejezéssel mondjam ki őket. Miért nem mondhatják az emberek
egyszerűen azt, amit gondolnak, csak a szavakat? Miért kell küszködnöm hangszínnel és
hangmagassággal és eltéréssel?
Hallom és érzem, hogy a hangom feszültté és gépiessé változik. Magam úgy hallom, dühös a
hangom, de valójában félek.
– Téged már a születésed előtt kijavítottak, Joe Lee – mondom. – Soha nem éltél, egyetlen napot
sem úgy, mint mi.
– Tévedsz – mondja gyorsan, közbevágva. – Belül olyan vagyok, mint ti, kivéve…
– Kivéve azt, ami megkülönböztet másoktól, amit te normálisnak nevezel – mondom, szintén
közbeszólva. Közbeszólni fáj. Miss Finley, az egyik terapeutám mindig megérintette a kezem, ha
közbeszóltam. De nem bírtam hallani, hogy olyanokat mond, ami nem igaz.
– Meghallottad és fel tudtad dolgozni a nyelvi jeleket – megtanultál normálisan beszélni. Nem volt
káprázó szemed.
– Igen, de az agyam ugyanúgy működik.
Megrázom a fejem. Joe Lee jobban tudhatná; újra meg újra elmondtuk neki. A problémáink a
hallással meg a látással meg a többi érzékszervvel nem az érzékszervek, hanem az agy hibája. Az
agy tehát nem működik ugyanúgy, ha valakinek nincsenek ugyanilyen problémái. Ha számítógépek
volnánk, Joe Lee-nek másmilyen főprocesszor csipje lenne, másféle instrukciókkal. Még ha két,
különböző csipet tartalmazó számítógép ugyanazt a programot használja is, nem egyformán
működnek.
– De ugyanazt a munkát végezzük…
De ő nem. Azt hiszi, hogy igen. Néha magam sem tudom, hogy a cégünk is elhiszi-e, hogy igen, mert
felvettek több Joe Lee-t, és közülünk többet nem, pedig tudom, hogy vannak hozzánk hasonló
munkanélküliek. Joe Lee megoldásai lineárisak. Ez néha igen hatékony, ám gyakran... szeretném
mondani, de nem tehetem, mert dühösnek és feldúltnak látszik.
– Hagyjuk – mondja. – Gyertek, vacsorázzatok velem, te meg Cam. A vendégeim vagytok.
Hideget érzek a gyomromban. Nem akarok Joe Lee-vel vacsorázni.
– Nem megy – mondja Cameron. – Randevúm van. – A Japánban élő sakkpartnerével van
randevúja, gyanítom. Joe Lee felém fordul.
– Sajnálom – jut eszembe, hogy ezt kell mondanom. – Találkozóm van. – Izzadság folyik végig a
hátamon; remélem, Joe Lee nem kérdezi meg, miféle találkozó. Elég baj, hogy tudom, lenne
elegendő idő a vacsorára Joe Lee-vel most és a találkozó között, de ha hazudnom kell a találkozóról,
napokig szenvednék.
Gene Crenshaw egy nagy székben ült az asztal egyik végén, Pete Aldrin, mint a többiek, normális
széken az asztal másik oldalán. Tipikus, gondolta Aldrin. Azért hív össze értekezleteket, mert
fontosnak mutathatja magát a nagy székben. Négy nap alatt ez volt a harmadik értekezlet, és
Aldrinnak halomban állt az asztalán a munka, amelyet nem tudott elvégezni ezek miatt a
megbeszélések miatt. Ugyanígy jártak mások is.
A mai téma a munkahely negatív szelleme volt, amely szemlátomást mindenkire vonatkozott, aki
bármilyen szempontból megkérdőjelezte Crenshaw-t. Ehelyett az lett volna a feladatuk, hogy
„elkapják a látomást” – Crenshaw látomását –, és arra koncentráljanak minden egyéb kizárásával.
Ami nem illett bele a látomásba, az minimum… gyanús volt, ha nem rossz. A demokrácia nem
szerepelt benne: ez üzlet, nem buli. Crenshaw ezt többször elmondta. Aztán rámutatott Aldrin
egységére, az Aosztályra, ahogyan a házban ismerték, mint annak a példájára, hogy mi rossz.
Aldrinnak égett a gyomra; savanyú ízt érzett a szájában. Az A-osztálynak jelentékeny volt a
termelékenysége; számos dicséretet kapott érte. Hogy is gondolhatta Crenshaw, hogy valami baj van
vele?
Mielőtt megszólalhatott volna, megtette Madge Demont.
– Tudod, Gene, ebben a részlegben mindig csapatban dolgoztunk. Most jössz te, és nem figyelsz
oda a bevált és sikeres együttes munkánkra…
– Született vezető vagyok – mondta Crenshaw. – A személyiség-profilom mutatja, hogy kapitánynak
születtem, nem legénységnek.
– A csapatmunka mindenkinek fontos – mondta Aldrin. – A vezetőknek is meg kell tanulniuk
másokkal dolgozni…
– Az nem az én adottságom – mondta Crenshaw. – Az én tehetségem abban rejlik, hogy másokat
inspirálok, és határozottan vezetek.
Ahhoz van tehetsége, gondolta Aldrin, hogy parancsolgasson, anélkül, hogy jogot szerzett volna
hozzá, de Crenshaw a felső vezetés erőteljes ajánlatával jött. Előbb rúgnák ki valamennyiüket, mint
Crenshaw-t.
– Ezeknek az embereknek – folytatta Crenshaw – meg kell érteniük, hogy nem ők a vállalat
legfontosabb emberei és céljai. Be kell illeszkedniük; az a dolguk, hogy elvégezzék a munkájukat,
amire szerződtették őket…
– És ha közöttük is vannak született vezetők? – kérdezte Aldrin.
Crenshaw felhorkant.
– Autisták, mint vezetők? Te viccelsz. Nincs meg bennük, ami kell hozzá; sejtelmük sincs arról,
hogyan működik a társadalom.
– Szerződéses kötelezettségeink vannak... – mondta Aldrin, témát váltva, mielőtt túlságosan
feldühödik, és összefüggéstelenül kezd el beszélni. – A szerződés szerint nekik megfelelő
munkakörülményeket kell biztosítanunk.
– Hát nem azt tesszük? – Crenshaw szinte remegett a felháborodástól. – Ráadásul hatalmas
költséggel.
Saját tornatermük van, zenecsatornájuk, parkolójuk, mindenféle játékszerük.
A felső vezetésnek is volt saját tornaterme, zenecsatornája, parkolója és olyan hasznos játékszerei,
mint az opció a részvényekre. Ha ezt bárki megmondja, az sem segített volna persze.
Crenshaw folytatta.
– Biztos vagyok benne, hogy a többi, keményen dolgozó alkalmazottunk is szívesen játszadozna
abban a homokozóban – de ők dolgoznak.
– Az A-osztály is dolgozik – mondta Aldrin. – A termelékenységi mutatóik…
– Megfelelőek, elismerem. De ha munkára fordítanák azt az időt, amit játszadozásra, sokkal jobbak
lennének.
Aldrin érezte, hogy a nyaka forró.
– A termelékenységük nem megfelelő, Gene. Hanem kiemelkedő. Az A-osztály minden egyes tagja
termelékenyebb, mint bármely más részleg. Talán inkább azt kellenekellene tennünk, hogy a
többieknek is olyan támogatási forrásokat biztosítunk, amilyeneket az A-osztálynak…
– És hagyjuk a haszonkulcsot leesni nullára? A részvényeseink imádnák. Pete, csodállak, amiért
ragaszkodsz az embereidhez, de pontosan ezért nem lennél jó alelnök, és ezért nem juthatsz feljebb,
amíg észre nem veszed a nagy képet, amíg nem lesz látomásod. Ez a cég sok helyen megjelenik, és
ép munkaerőre van szüksége, termelékeny munkásokra – olyan emberekre, akiknek nincs
szükségük ezekre a kis extrákra. Levagdossuk a zsírt, visszatérünk a sovány, kemény, termelékeny
géphez…
Üres szavak, gondolta Aldrin. Ugyanazok az üres szavak, amelyek ellen olyan keményen harcolt,
hogy megszerezze az A-osztálynak azokat a külön juttatásokat, amelyek olyan termelékennyé tették.
Amikor az A-osztály jövedelmezősége bebizonyította Aldrin igazát, a felső vezetés nagy kegyesen
beadta a derekát – hitte Aldrin. De most bevetették Crenshaw-t. Tudták? Már hogyne tudták volna.
– Tudom, hogy van egy autista bátyád – mondta kenetteljesen Crenshaw. – Átérzem a fájdalmad, de
rá kell jönnöd, hogy ez a való világ, nem óvoda. A családi problémáid nem képezhetik a vállalati
politika alapját.
Aldrin szerette volna felkapni a vizeskancsót, és mindenestől – vízzel és jéggel együtt – szétverni
Crenshaw fején. De észnél volt. Crenshaw-t semmi sem győzhetné meg, hogy jóval bonyolultabb
okai vannak annak, hogy harcol az A-osztályért, mint az autista bátyja. Kis híján megtagadta az
ottani munkát
Jeremy miatt, hiszen a gyerekkora Jeremy összefüggéstelen dührohamainak árnyékában telt, és a
többi gyerek gúnyolta „őrült szellemi fogyatékos” bátyja miatt. Több mint elege volt Jeremyből; araikor
eljött otthonról, megesküdött, hogy kerüli az emlékeztetőket, hogy az élete további részében
biztonságos, józan, normális emberek között él majd.
De éppen a (még mindig otthonban élő, napjait egy felnőtt nappali gondozóban töltő, a
legegyszerűbb öngondozó műveleteknél többre nem képes) Jeremy és az A-osztályban dolgozó
férfiak és nők közötti különbség késztette Aldrint arra, hogy védje őket. Néha mégis nehéz volt látni
azt, ami közös volt bennük és Jeremyben, és nem elborzadni. Ám a velük végzett munka kissé
enyhítette a bűntudatát, amiért csak évente egyszer látogatta meg a szüleit és Jeremyt.
– Tévedsz – mondta Crenshaw-nak. – Ha meg akarod szüntetni az A-osztály támogató apparátusát,
több termelékenységébe kerül majd a cégnek, mint amennyit nyersz vele. Az ő egyedülálló
képességeiktől függünk; az általuk kifejlesztett kutatási algoritmusok és sémaelemzések
lerövidítették az időt a nyers adatoktól a termelésig – ez az előnyünk a versenytársainkkal
szemben…
– Én nem így gondolom. A te dolgod, hogy termelékenyek maradjanak, Aldrin. Lássuk, képes vagy-e
teljesíteni.
Aldrin lenyelte a dühét. Crenshaw önelégülten somolygott, ahogyan az olyan ember, aki tudja, hogy
hatalma van, és élvezi az alárendeltjei gyötrődését. Aldrin elfordította a tekintetét; a többiek véletlenül
sem néztek rá, azt remélve, hogy az őt ért baj nem terjed át rájuk.
– Egyébként – folytatta Crenshaw – egy új tanulmány jön ki egy európai laborból. Egy-két napon
belül a hálón lesz. Egyelőre kísérleti a dolog, de úgy tudom, igen ígéretes. Talán javasolhatnánk,
hogy jelentkezzenek rá.
– Új kezelés?
– Aha. Nem valami sokat tudok róla, de ismerek valakit, aki igen, és aki tudta, hogy a nyakamba
veszek egy csomó autistát. Szólt, hogy figyeljek oda, amikor emberkísérletekre kerül sor. Az eljárás
állítólag rendezi az alapvető hiányosságot, normálissá teszi őket. Ha normálisak lennének, nem
lenne mentségük azokra a fényűzésekre.
– Ha normálisak lennének – mondta Aldrin – nem tudnák elvégezni a munkát.
– Egyik esetben sem kellene biztosítanunk nekik mindezt... – Crenshaw széles gesztusa magába
foglalt mindent a tornateremtől az egyszemélyes, ajtóval ellátott kis szobácskákig. – Vagy kevesebb
pénzért végeznék el nekünk a munkát, vagy, ha nem tudnák elvégezni, nem lennének többé az
alkalmazottaink.
– Mi az a kezelés? – kérdezte Aldrin.
– Ó, holmi idegserkentők és nanotechnika kombinációja. Állítólag növeli az agy megfelelő részeit. –
Crenshaw vigyorgott, nem barátságosan. – Miért nem derítesz ki róla mindent, Pete, és küldesz róla
jelentést nekem? Ha beválik, megpályázhatjuk az észak-amerikai licencet is.
Aldrin haragosan szeretett volna nézni, de tudta, hogy az nem segít. Belesétált Crenshaw
csapdájába; az
A-osztály őt vádolhatja, ha számukra rosszul sül el ez az egész.
– Tudod, hogy senki nem kényszeríthető gyógykezelésre – mondta, miközben csiklandozva futott
végig a bordáin az izzadság. – Vannak emberi jogaik.
– Nem tudom elképzelni, hogy bárki olyan akarjon lenni – mondta Crenshaw. – És ha mégis,
szerintem az beleszámít a lélektani értékelésükbe. Ha valaki jobban szeret beteg lenni…
– Nem betegek – mondta Aldrin.
– És sérültek. Akik előnyben részesítik a különleges bánásmódot a gyógyulással szemben. Ez
mentális kiegyensúlyozatlanságra utal. És alap ahhoz, hogy komolyan fontolóra vegyem az
elbocsátásukat, tekintettel arra, hogy érzékeny munkát végeznek, amelyet mások is szívesen
elvégeznének.
Aldrin ismét leküzdte a vágyát, hogy valami súlyos tárggyal fejbecsapja Crenshaw-t.
– A bátyádon is segíthet – mondta Crenshaw.
Ez már sok volt.
– Kérlek, hagyd ki ebből a bátyámat – mondta összeszorított foggal Aldrin.
– Ugyan-ugyan, nem akartalak felidegesíteni. – Crenshaw még szélesebben vigyorgott. – Csak arra
gondoltam, hogyan segíthetne… – És egy legyintéssel elfordult, mielőtt Aldrin kimondhatta volna a
fejében feltorlódott csúf szavakat. Crenshaw már a következőhöz fordult az asztalnál. – Nos,
Jennifer, azokról az időpontokról, amelyeket a csoportod nem teljesített…
Mit tehetett Aldrin? Semmit. Mit tehetett bárki? Semmit. A Crenshaw-féle emberek éppen azért
kerültek a csúcsra, mert ilyenek voltak – ez kellett hozzá. Úgy látszik.
Ha van ilyen gyógymód – Aldrin nem hitt benne –, segíthetne-e a bátyján? Gyűlölte Crenshaw-t,
amiért elhúzta az orra előtt ezt a mézesmadzagot. Végre elfogadta Jeremyt annak, ami; feldolgozta
magában a régi neheztelést és bűntudatot. Ha Jeremy megváltozna, az mit jelentene?

MÁSODIK FEJEZET
Mr. Crenshaw az új nagyfőnök. Mr. Aldrin, a mi főnökünk körbevezette azon az első napon.
Nem nagyon kedvelem – mármint Crenshaw-t –, mert ugyanolyan hamisan szívélyes a hangja, mint
egykor a tornatanárunknak volt a felső tagozaton, aki futballedző akart lenni egy középiskolában.
Jerry edző, így kellett hívnunk. Azt hitte, a különleges törődést igénylő osztály buta, és mind
gyűlöltük. Nem gyűlölöm Mr. Crenshaw-t, de nem is kedvelem.
Ma útban munkába állok egy piros lámpánál, ott, ahol az utca keresztezi az államközit. Az előttem
álló jármű éjfélkék mini-teherautó, sás államból való rendszámmal, georgiai. A hátsó ablakára kis
gumikorongokkal szőrös mackót erősítettek. A mackó hülyén vigyorog rám. Örülök, hogy csak játék;
utálom, amikor a kocsi hátuljában kutya van, és rámnéz. Általában megugat. A lámpa vált, a
miniteherautó kilő. Mielőtt azt gondolhatnám, Ne, ne tedd! két kocsi száguld át keresztben a piroson,
egy bézsszínű, könnyű teherautó barna csíkkal és hátul narancssárga vízhűtő kannával, meg egy
barna szedán, és a teherautó nekimegy a mini-teherautó oldalának. A zaj visszataszító.
Sikoly/csattanás/csikorgás/recsegés egyszerre, és a két jármű forog, csillogó üvegszilánkokat
fröcskölve szét… Szeretnék eltűnni magamban, ahogy a groteszk formák közelebb pörögnek.
Becsukom a szemem.
Lassan visszatér a csend, bár meg-megszakítják azoknak a dudái, akik nem tudják, miért áll a
forgalom.
Kinyitom a szemem. A lámpa zöld. Az emberek kiszálltak autóikból; az összetört autók vezetői
mozognak, beszélnek.
A vezetési szabályzat azt mondja, hogy az a személy, aki baleset részese volt, ne hagyja el a
helyszínt.
A vezetési szabályzat azt mondja, állj meg, és nyújts segítséget. De én nem voltam baleset részese,
mert csupán néhány üvegszilánk érte a kocsimat. És van itt sok más ember, aki segítséget nyújthat.
Nem tanultam segítséget nyújtani.
Gondosan hátranézek, és lassan, óvatosan elgurulok a roncsok mellett. Az emberek dühösen
néznek rám. De én nem tettem semmi rosszat; én nem voltam részese a balesetnek. Ha maradok,
elkésem a munkából. És beszélnem kellett volna a rendőrrel. Félek a rendőröktől.
Bizonytalannak érzem magam, amikor beérek, ezért az irodám helyett előbb a tornaterembe megyek.
A „Polka és fugát” teszem fel a Schwanda, a dudásból, mert nagyokat kell ugranom, nagy, kaszáló
mozdulatokat kell tennem. Valamivel nyugodtabb vagyok az ugrálástól, amikor megjelenik Mr.
Crenshaw, az arca a vöröses, bézs csúf árnyalatában csillog.
– Lám-lám, Lou – mondja. A tónus fátyolos, mintha joviálisnak akarna hatni, de valójában nagyon is
dühös lenne. Jerry edző használt ilyen hangot. – Szóval nagyon szereti a tornatermet?
A hosszú válasz mindig érdekesebb a rövidnél. Tudom, hogy a legtöbben a rövid, unalmas választ
akarják hallani inkább, mint a hosszú, érdekest, erre próbálok emlékezni, amikor olyan kérdéseket
tesznek fel nekem, amelyekre volna hosszú válasz, ha megértenék. Mr. Crenshaw csak azt akarja
tudni, szeretem-e a tornatermet. Azt nem akarja tudni, mennyire.
– Nagyon klassz – mondom neki.
– Szüksége volna valamire, ami itt nincs?
– Nem. – Sok mindenre szükségem van, ami nincs itt, beleértve az ételt, a vizet és a helyet, ahol
alhatok, de ő úgy érti, szükségem volna-e ebben a szobában valamire ahhoz, amire a termet
tervezték, ami nincs ebben a teremben.
– Szüksége van arra a zenére?
Arra a zenére. Laura arra tanított, hogy ha az emberek egy főnév előtt azt mondják, „az” vagy „arra”,
az bizonyos viszonyra utal a főnév tartalmával. Próbálom kitalálni, miféle viszonyban lehet Mr.
Crenshaw azzal a zenével, amikor folytatja, ahogyan mások is gyakran, mielőtt válaszolnék.
– Nagyon nehéz – mondja. – Készenlétben tartani mindazt a zenét. A felvételek elkopnak...
Egyszerűbb lenne, ha csak be kellene kapcsolnunk a rádiót.
Az itteni rádióból hangos, csörömpölő zaj jön, vagy olyan sipákoló éneklés, nem zene. És reklámok,
még hangosabban, néhány percenként.
Nincs ritmusa, nem olyan, amire relaxálhatnék.
– A rádió nem lenne jó – mondom. Tudom, hogy ez túlságosan nyers volt, mert az arca
megkeményedik.
Többet kell mondanom, nem a rövid választ, hanem a hosszút. – A zenének át kell mennie rajtam –
mondom. – A megfelelő dallamnak kell lennie, hogy megfelelő hatása legyen, és muzsikának kell
lennie, nem beszédnek vagy éneknek. Ez mindannyiunknál így van. A saját zenénkre van
szükségünk, amelyik hat ránk.
– Szép is lenne – mondja Mr. Crenshaw olyan hangon, amelyben dühös felhangokat érzek –, ha
mindenki azt a zenét hallgathatná, amelyiket a legjobban szereti. De a legtöbbünknek... – A
„legtöbbünk”-
et úgy mondja, hogy azt jelenti „a valódi emberek, a normálisak”. – A legtöbbünknek azt kell
hallgatnia, amit kap.
– Értem – mondom, bár valójában nem értem. Mindenki behozhatna lejátszót és a maga zenéjét, és
viselhetne munka közben fejhallgatót, mint mi.
– De nekünk... – Nekünk, autistáknak, nem kompletteknek. – A megfelelő zene kell.
Most igazán dühösnek látszik, az izmok rángatóznak az arcán, az arca vörösebb és fényesebb.
Látom a feszültséget a vállában az inge alatt.
– Helyes – mondja. Nem úgy érti, hogy helyes. Úgy érti, hogy hagynia kell, hogy a megfelelő zenét
hallgassuk, de változtatna ezen, ha tehetné. Nem tudom, hogy a szavak a papíron a
szerződésünkben eléggé erősek-e, hogy megakadályozzák, hogy változtasson. Arra gondolok,
megkérdezem Mr. Aldrint.
Még tizenöt perc, amíg megnyugszom annyira, hogy bemenjek az irodámba. Izzadságban úszom.
Rossz a szagom. Fogom a tartalék ruhámat, és megyek zuhanyozni. Amikor végre leülök dolgozni,
egy óra negyvenhét perccel van később, mint amikor a munkám kezdődött volna; ma este sokáig
bennmaradok, hogy ledolgozzam.
Mr. Crenshaw újra bejön záráskor, amikor még mindig dolgozom.
Kopogás nélkül benyit. Nem tudom, mióta volt benn, amikor észrevettem, de abban biztos vagyok,
hogy nem kopogott. Összerezzenek, amikor azt mondja, „Lou!”, és megfordulok.
– Mit csinál? – kérdezi.
– Dolgozom – mondom. Mit képzelt? Mi mást tennék az irodámban, a munkahelyemen?
– Hadd látom – mondja, és odajön a munkahelyemhez. Mögém áll; érzem, amint az idegeim
összegyűrődnek a bőröm alatt, mint a megrúgott szőnyeg. Gyűlölöm, amikor mögöttem van valaki. –
Az mi? – Szimbólumok egy sorára mutat, amelyet az alatta és fölötte levő tömegtől üres vonal
választ el.
Egész nap ezt a sort bütyköltem, hogy azt tegye, amit akarok.
– Ez lesz a kapocs... e között – mutatok a fönti blokkra – és a között. – A lenti blokkra mutatok.
– És mik ezek? – kérdezi.
Igazán nem tudja? Vagy ez az, amit a könyvek oktató társalgásnak neveznek, amikor a tanárok olyan
kérdéseket tesznek fel, amelyekre tudják a választ, hogy megtudják, a diák tudja-e? Ha valóban nem
tudja, bármit mondanék, nem értené meg. Ha valójában tudja, dühös lesz, amikor rájön, hogy azt
hiszem, nem tudja.
Egyszerűbb lenne, ha az emberek azt mondanák, amit gondolnak.
– Ez egy háromrétegű rendszer szintézishez – mondom. Ez az igaz válasz, bár a rövid változata.
– Értem – mondja. A hangja negédes. Azt hiszi, hazudok? Arcának elmosódott, torz tükörképét látom
az íróasztalomon lévő fényes gömbben. Nehéz lenne megmondani, mit fejez ki.
– A háromrétegű rendszer bele lesz ágyazva a termelési kódokba – mondom, és nagyon igyekszem
nyugodt maradni. – Ez biztosítja, hogy a felhasználó képes legyen meghatározni a produkciós
paramétereket, de ne tudja őket átváltoztatni valami ártalmasra.
– És maga érti ezt? – kérdezi.
Melyik ez az ez? Értem, amit teszek. Azt nem mindig értem, hogy miért kell. A könnyű, rövid választ
választom.
– Igen – mondom.
– Helyes – mondja. Éppen olyan hamisan, mint reggel. – Ma későn kezdett – mondja.
– Ma sokáig bennmaradok – mondom. – Egy óra negyvenhét perccel később kezdtem. Az ebédidőt
végigdolgoztam; az harminc perc. Egy óra tizenhét perccel maradok tovább.
– Maga becsületes – mondja, nyilvánvalóan meglepetten.
– Igen – mondom. Nem fordulok meg, hogy ránézzek. Nem akarom látni az arcát. Hét másodperc
múlva megfordul, és kimegy. Az ajtóból még visszaszól.
– A dolgok nem mehetnek tovább így, Lou. Változások lesznek. Kilenc szó. Kilenc szó, amelyektől
kiráz a hideg, miután az ajtó becsukódott.
Bekapcsolom a ventilátort, és a szobám megtelik csillogó, forgó fényekkel. Dolgozom tovább, egy óra
tizenhét percet. Ma nem érzek vágyat még tovább dolgozni. Szerda este van, és vannak dolgaim.
Odakinn enyhe az idő, kissé nyirkos. Nagyon óvatosan vezetek haza, ahol pólót és sortot veszek, és
eszem egy szelet hideg pizzát.
A dolgok között, amelyekről sosem beszélek dr. Fornumnak ott a szexuális életem. Nem gondolja,
hogy van szexuális életem, mert amikor megkérdezi, van-e szexuális partnerem, barátnőm vagy
fiúm, én csak nemet mondok. Sosem kérdez ennél többet. Nekem ez megfelel, mert nem akarok vele
beszélni róla.
Számomra dr. Fornum nem vonzó, és a szüleim azt mondták, a szexről csak azért szabad beszélni,
hogy kiderítsük, hogy tessünk a partnerünknek, és ő nekünk. Vagy ha valami baj van, az ember
forduljon orvoshoz.
Nálam soha nem volt baj. Bizonyos dolgokkal volt baj kezdettől fogva, de az más. Marjoryra
gondolok, amikor befejezem a pizzámat. Marjory nem a szexuális partnerem, de szeretném, ha a
barátnőm lenne.
Marjoryt a vívásórákon ismertem meg, nem a rokkantak számára rendezett társasági események
egyikén, ahová dr. Fornum szerint járnom kellene. Nem beszélek dr. Fornumnak a vívásról, mert
aggódna az erőszakos hajlamok miatt. Ha már a lézeres bújócska is aggasztotta, a hosszú, hegyes
kardtól pánikba esne. Nem beszélek dr. Fornumnak Marjoryról sem, mert olyan kérdéseket tenne fel,
amelyekre nem akarok válaszolni. Ez tehát két nagy titok, kardok és Marjory.
Miután ettem, átautózom a vívásórára Tomhoz és Luciához. Marjory ott lesz. Szeretném becsukni a
szemem, amikor Marjoryra gondolok, de ez vezetés közben nem biztonságos. Inkább zenére
gondolok,
Bach 39. kantátájának koráljára.
Tomnak és Luciának nagy háza van, hatalmas, körülkerített hátsó kerttel. Nincs gyerekük, pedig
idősebbek nálam. Először azt hittem, azért van ez, mert Lucia annyira szeret dolgozni a kliensekkel,
hogy nem akar otthon maradni a gyerekekkel, de aztán hallottam, hogy mondta valaki másnak, hogy
neki meg
Tomnak nem lehet gyerekük. Sok barátjuk van, és nyolc vagy kilenc általában megjelenik a vívást
gyakorolni. Nem tudom, Lucia elmondta-e a kórházban, hogy vív, vagy hogy néha elhívja a
klienseket, hogy tanuljanak vívni. Azt hiszem, a kórház nem helyeselné. Nem én vagyok az egyetlen
pszichiátriai ellenőrzés alatt álló személy, aki Tomhoz és Luciához jár, hogy tanuljon karddal vívni.
Egyszer megkérdeztem, de csak nevetett, és azt mondta:
– Amiről nem tudnak, az nem ijeszti meg őket.
Öt éve vívok itt. Segítettem Tomnak lerakni a vívóterület új borítását, olyan anyagot, amelyet
általában teniszpályákon használnak. Segítettem megépíteni az állványt a hátsó szobában, ahol a
pengéinket tartjuk.
Nem akarom, hogy a pengéim a kocsimban vagy a lakásomban legyenek, mert tudom, hogy az
megijesztene egyeseket. Tom figyelmeztetett rá. Fontos nem megijeszteni az embereket. A teljes
felszerelésemet tehát
Tomnál és Luciánál hagyom, és mindenki tudja, hogy balról a második rekesz az enyém, tehát balról
a második pecek a másik falon is az enyém, és a maszkomnak saját polca van a maszktárolóban.
Először elvégzem a nyújtógyakorlatokat. Ügyelek rá, hogy mindet elvégezzem; Lucia azt mondja,
példakép vagyok a többieknek. Például Don ritkán végzi el az összes gyakorlatot, és mindig kimegy a
dereka, vagy meghúzza valamelyik izmát. Akkor aztán ül oldalt, és panaszkodik. Nem vagyok olyan
jó, mint ő, de sosem sérülök meg azért, mert nem tartom be a szabályokat. Szeretném, ha betartaná
őket, mert szomorú vagyok, ha valamelyik barátom megsérül.
Amikor már nyújtottam a karom, a vállam, a hátam, a lábam, a hátsó szobába megyek, felveszem a
könyöktől levágott ujjú bőrdzsekimet és az acél nyakvédőmet. Jó érzés a nyakvédő súlya a nyakam
körül.
Leveszem a polcról a maszkomat benne az összehajtott kesztyűvel, és egyelőre zsebre teszem a
kesztyűt. A párbajtőröm meg a hosszú tőröm a tartóban vannak; a maszkot a hónom alá teszem, és
óvatosan kiveszem a pengéket.
Don jön be, szokás szerint sietve és izzadva, az arca vörös.
– Szia, Lou – mondja. Én is sziát mondok, és hátralépek, hogy kivehesse a pengéjét a helyéről. Ő
normális, és hordhatná a párbajtőrét a kocsijában, ha akarná, nem ijesztené meg az embereket, de
elfelejt dolgokat. Mindig mástól kellett pengét kérnie, végül Tom azt mondta neki, hagyja itt az övét.
Kimegyek. Marjory még nincs itt. Cindy és Lucia párbajtőrrel állnak fel; Max felteszi az acélsisakját.
Nem hiszem, hogy szeretném az acélsisakot; túlságosan hangos lenne, amikor valaki eltalálja. Max
nevetett, amikor ezt elmondtam neki, és azt mondta, használhatnék füldugót, de utálom a füldugót.
Úgy érzem magam tőlük, mintha nagyon meg lennék fázva. Különös, mert bekötött szemmel lenni
szeretek.
Fiatal koromban gyakran jártam így, azt játszva, hogy vak vagyok. Akkor valamivel jobban értettem a
hangokat. De a bedugott fültől nem látok jobban.
Don jön ki fontoskodva, párbajtőr a hóna alatt, csicsás bőrzekéjét gombolja. Néha szeretnék egy
olyat, de azt hiszem, jobbak nekem az egyszerű dolgok.
– Melegítettél? – kérdezi tőle Lucia.
Vállat von.
– Eleget.
Lucia is vállat von.
– Neked fáj majd – mondja. Lucia és Cindy vívni kezdenek. Szeretem nézni őket, és megpróbálni
kitalálni, mit csinálnak. Olyan gyors, hogy nehéz követnem, de a normális embereknek is nehéz.
– Szia, Lou – mondja a hátam mögül Marjory. Meleget és fényt érzek, mintha kisebb lenne a
gravitáció.
Egy pillanatra erősen becsukom a szemem. Marjory gyönyörű, de nehéz ránézni.
– Szia, Marjory – mondom, és megfordulok. Mosolyog rám. Fénylik az arca. Ez zavart, mert amikor
az emberek boldogok voltak, fényes lett az arcuk, mert a dühös embereknek is fényes az arcuk, és
sosem tudtam, melyik melyik. A szüleim próbálták megmutatni a különbséget, a szemöldök
helyzetével, és így tovább, de rájöttem, hogy a legtöbbet a szem külső sarka árulja el. Marjory fénylő
arca boldog arc. Örül, hogy lát, és én is örülök, hogy látom őt.
De azért sok minden nyugtalanít, amikor Marjoryra gondolok? Fertőz-e az autizmus? Elkaphatja-e
tőlem? Nem örül majd neki, ha úgy lesz. Tudom, hogy nem ragályos, de azt mondják, ha az ember
sokat van együtt egy csoporttal, úgy kezd gondolkodni, mint ők. Ha sokat van velem, úgy fog-e
gondolkodni, mint én? Nem akarom, hogy ez történjen vele. Ha így született volna, rendben van, de
aki olyan, mint ő, ne legyen olyan, mint én. Nem hinném, hogy megtörténne, de bűntudatom lenne,
ha mégis. Néha ezért távol akarok maradni tőle, de többnyire többet szeretnék vele lenni, mint
amennyit vagyok.
– Szia, Marj – mondja Don. Az arca fényesebb, mint volt. Ő is szépnek tartja Marjoryt. Tudom, hogy
amit érzek, azt féltékenységnek hívják; olvastam egy könyvben. Ez rossz érzés, és azt jelenti,
túlságosan uralkodom magamon. Hátralépek, megpróbálok nem uralkodni túlságosan magamon, és
Don előrelép.
Marjory rámnéz, nem Donra.
– Akarsz játszani? – kérdezi Don, és megbök a könyökével. Úgy érti, akarok-e vívni vele. Először
nem értettem. Ma már igen. Némán bólintok és elindulunk helyet keresni, ahol felállhatunk.
Don suhint egyet csuklóból, ahogyan minden csörtét kezd, és én automatikusan védem. Kerülgetjük
egymást, cselezve és hárítva, aztán azt látom, hogy Don karja vállból elernyed. Újabb csel?
Legalább egy lehetőség, és előrelendülök, és eltalálom a mellkasát.
– Eltaláltál – mondja. – Tényleg fáj a karom.
– Sajnálom – mondom. Mozgatja a vállát, aztán hirtelen előretör, és a lábamat célozza. Ezt már
csinálta; gyorsan hátraugrom, nem talál el. Miután még háromszor eltalálom, nagyot sóhajt, és azt
mondja, fáradt. Nekem jó; inkább beszélnék Marjoryval. Max és Tom foglalja el a helyet, ahol vívtunk.
Lucia pihen; Cindy Susannal áll ki.
Marjory most Lucia mellett ül; Lucia képeket mutogat neki. Lucia egyik hobbija a fényképezés.
Leveszem a maszkom, nézem őket. Marjory arca szélesebb, mint Luciáé. Don közém és Marjory
közé áll, és beszélni kezd.
– Zavarsz – mondja Lucia.
– Sajnálom – mondja Don, de még mindig ott áll, eltakarva előlem Luciát és Marjoryt.
– És pontosan középen vagy – mondja Lucia. – Légy szíves, menj ki az emberek közül. – Egy
pillantást vet rám. Nem csinálok semmi rosszat, másként megmondaná. Mindenki másnál inkább, aki
nem olyan mint én, Lucia nagyon világosan megmondja, mit akar.
Don visszanéz, fortyog, eloldalog.
– Nem láttam Lou-t – mondja.
– Én igen – mondja Lucia. Ismét Marjoryhoz fordul. – Itt szálltunk meg a negyedik éjszakán. Ezt
bentről csináltam... micsoda kilátás!
– Szép – mondja Marjory. Nem látom a képet, amelyet néz, de látom az arcán az örömet. Inkább őt
nézem, nem Luciára figyelek, ahogyan a többi képről beszél. Don megjegyzésekkel szakítja félbe
időnként.
Amikor végeztek a képekkel, Lucia összecsukja a hordozható dianéző dobozát, és a széke alá teszi.
– Gyerünk, Don – mondja. – Lássuk, hogy boldogulsz velem. – Újra felveszi a maszkját és a
kesztyűjét, fogja a párbajtőrét. Don vállat von, és követi oda, ahol szabad hely van.
– Foglalj helyet – mondja Marjory. Leülök, érzem a széken Lucia testének enyhe melegét. – Milyen
volt a napod? – kérdezi Marjory.
– Majdnem benne voltam egy autóbalesetben – mondom neki. Nem tesz fel kérdéseket; hagy
beszélni.
Nehéz elmondani mindent; most kevésbé látszik elfogadhatónak, hogy elhajtottam, de be akartam
érni dolgozni, és féltem a rendőrségtől.
– Ez ijesztően hangzik – mondja. A hangja meleg, megnyugtató. Nem hivatásos módon
megnyugtató, csak gyengéd a fülemnek.
Mr. Crenshaw-ról akarok mesélni neki, de most Tom jön vissza, és megkérdezi, akarok-e vívni.
Szeretek Tommal vívni. Tom majdnem olyan magas, mint én, és bár idősebb nálam, nagyon fitt. És ő
a legjobb vívó a csoportban.
– Láttalak vívni Donnal – mondja. – Nagyon jól kezeled a trükkjeit. De Don nem fejlődik – valójában
visszafejlődik –, ezért gondod legyen rá, hogy minden héten vívj a jobb vívókkal is. Velem, Luciával,
Cindyvel, Maxszel. Minimum kettővel közülünk, oké?
A minimum azt jelenti, „nem kevesebb mint”.
– Oké – mondom. Mindkettőnknek két pengéje van, párbajtőr és hosszú tőr.
Amikor először próbáltam második pengét használni, mindig összeakadtak. Aztán megpróbáltam
párhuzamosan tartani őket. Így nem keresztezték egymást, de Tom mindkettőt félre tudta lökni. Ma
már képes vagyok különböző magasságban és szögben fogni őket.
Körözünk, előbb erre, aztán arra. Próbálok visszaemlékezni mindenre, amire Tom tanított: hogyan
helyezzem el a lábam, hogyan tartsam a pengéket, melyik mozdulat védi ki melyik mozdulatot.
Támad; a karom felemelkedik, hogy hárítsa a bal pengémmel; ugyanakkor szúrok, és ő kivédi. Olyan,
mint a tánc:
lépés-lépés-döfés-hárítás-lépés. Tom arról beszél, hogy a sémán változtatni kell, hogy
kiszámíthatatlannak kell lenni, de amikor utoljára láttam vívni valakivel, azt hiszem, sémát láttam a
nemsémájában.
Ha kellő ideig kitartok, talán újra rátalálok.
Hirtelen meghallom Prokofjev Rómeó és Júliájának zenéjét, a lovagok táncát. Betölti a fejem, arra a
ritmusra mozgok, a gyorsabb mozdulatok lelassulnak. Tom is lassít, ahogy lassítok. Most látom, azt a
hosszú sémát, amelyet kitalált, mert senki sem lehet teljesen véletlenszerű. Együtt mozogva a
sémával, az én személyes zenémben, képes vagyok Tommal maradni, blokkolni minden szúrást,
próbára tenni a hárításait. És már tudom, mire készül, és a karom gondolkodás nélkül lendül, és
beviszek egy punta riversát[1] a feje oldalára. Érzem az ütést a kezemben, a karomban.
– Jó! – mondja. A zene elhallgat. – Hűha! – mondja, a fejét csóválva.
– Túlságosan erős volt, sajnálom – mondom.
– Nem, nem, semmi baj. Jó, tiszta szúrás, egyenesen a védelmemen át.
Még a közelében sem jártam, hogy hárítsam. – Vigyorog a maszkján keresztül. – Mondtam, hogy
egyre jobb vagy. Gyerünk újra.
Nem akarok bántani senkit. Amikor elkezdtem, nem tudtak rávenni, hogy egyáltalán hozzáérjek
valakihez a pengével, nem lehetett érezni, olyan gyengén szúrtam. Most sem szeretem. Amit
szeretek, az sémákat tanulni, aztán újraalkotni őket úgy, hogy én is benne legyek a sémában.
Fény villan Tom pengéin, ahogy mindkettőt tisztelgésre emeli. Egy pillanatra elvakít a ragyogás, a
fény táncának sebessége.
Aztán újra mozdulok, a fényen túli sötétben. Milyen gyors a sötét? Az árnyék nem lehet gyorsabb,
mint az, ami veti, de nem minden sötétség árnyék. Vagy az? Ezúttal nem hallok zenét, de látom a
fény és az árnyék sémáját, egymást váltva, pörögve, a fény íveit és csigavonalait a sötétség
hátterével.
A fény csúcsán táncolok, de túl rajta, és egyszerre csak érzem azt a rezgő nyomást a kezemen.
Ezúttal
Tom pengéjének tompa ütését is érzem a mellkasomon.
– Jó – mondom, ahogy ő mondta, és mindketten hátralépünk, elismerve a kettős találatot.
– Úúú! – Elfordulok Tomtól, és Dont látom összegörnyedve, a kezével a derekán. A székek felé
sántikál, de Lucia megelőzi, és újra leül Marjory mellé. Különös érzésem van: hogy észrevettem, és
hogy örülök neki. Don megállt, még mindig görnyedten. Nincsenek üres székek, mert más vívók is
érkeztek.
Don végül leereszkedik a kockakőre, egész idő alatt nyögdécselve.
– Azt hiszem, abba kellene hagynom – mondja. – Öregszem.
– Nem öreg vagy – mondja Lucia. – Hanem lusta. – Nem tudom, miért ilyen aljas Donnal Lucia. Don
barát; nem szép dolog csúnyákat mondani barátra, hacsak nem ugratásból. Don nem szereti
elvégezni a bemelegítő gyakorlatokat, és sokat panaszkodik, de ez még nem teszi nem-baráttá.
– Gyere, Lou – mondja Tom. – Eltaláltál; eltaláltuk egymást; esélyt kérek a visszavágóra. – A szavak
dühösek is lehetnének, de a hang barátságos, és Tom mosolyog. Újra felemelem a pengém.
Ezúttal Tom azt teszi, amit soha, és rohamoz. Nincs időm visszaemlékezni, mit mondott, mit helyes
tenni, ha valaki rohamoz; hátralépek, és elfordulok, jobb oldali pengéjét félrelökve az enyémmel, és a
hosszú tőrrel megpróbálva megszúrni a fejét. De túlságosan gyorsan mozog; elhibázom, és a hosszú
tőrt tartó keze a saját feje fölé emelkedik, és leszúr a fejem tetejére.
– Megvagy! – mondja.
– Csináltad ezt hogy? – kérdezem, aztán átrendezem a szavakat. – Hogy csináltad ezt?
– Ez a titkos versenyszúrásom – mondja Tom, hátratolva a maszkját. – Valaki ezt alkalmazta velem
szemben tizenkét évvel ezelőtt, és hazajöttem, és addig gyakoroltam, amíg tökéletesen el nem
sajátítottam egy fatuskón… és normális körülmények között csak versenyen használom. De te
készen állsz rá, hogy megtanuld. Csak egy trükk van. – Vigyorgott, az arcán végigfolyt az izzadság.
– Hé! – kiáltja Don az udvar túlsó feléről. – Nem láttam. Megmutatod még egyszer?
– Mi a trükk? – kérdezem.
– Magadnak kell rájönnöd, hogyan kell. Szívesen a rendelkezésedre bocsátom a tuskómat, de ez volt
a teljes bemutató, több nincs. És azt is megmondom, hogy ha nem tanulod meg tökéletesen jól,
döglött hús vagy az olyan ellenfélnek, aki nem esik pánikba. Láttad, milyen könnyű volt elhárítani a
jobb oldali fegyvert.
– Tom, ezt nekem nem mutattad, kérlek mutasd meg még egyszer – mondja Don.
– Nem vagy rá készen – mondja Tom. – Ki kell érdemelned. – Most dühösnek hangzik, ahogy az
előbb
Lucia. Mit tett Don, amitől mérgesek? Nem melegített, és tényleg gyorsan elfárad, de elegendő ok
lenne ez? Most nem kérdezhetem meg, de később megteszem.
Leveszem a maszkom, és megyek, hogy Marjory közelében állhassak.
Fentről látom, hogyan verődik vissza a fény ragyogó, sötét hajáról. Ha előre-hátra mozgok, a fény fel-
le szaladgál a haján, ahogyan fel-le szaladgált Tom pengéin. Kíváncsi vagyok, milyen tapintású lehet
a haja.
– Ülj le ide – áll fel Lucia. – Megint megyek vívni.
Leülök, nagyon érzem magam mellett Marjoryt.
– Vívsz ma este? – kérdezem.
– Ma este nem. Korán el kell mennem. Karen barátnőm érkezik a repülőtérre, és megígértem, hogy
érte megyek. Csak azért néztem be, hogy lássam… az embereket.
Meg akarom mondani neki, hogy örülök, hogy így tett, de a szavak elakadnak a számban. Merevnek
és sutának érzem magam.
– Karen honnan jön? – kérdezem végül.
– Chicagóból. A szüleit látogatta meg. – Marjory kinyújtja maga elé a lábát.
– Úgy volt, hogy a kocsiját a repülőtéren hagyja, de az elutazása reggelén gumidefektje volt. Ezért
megyek érte. – Rámnéz. Lesütöm a szemem, nem tudom elviselni tekintetének forróságát. – Sokáig
maradsz ma este?
– Nem olyan sokáig – mondom. Ha Marjory megy, és Don marad, hazamegyek.
– Nem akarsz kijönni velem a repülőtérre? Visszahoználak ide a kocsidért. Persze későn érnél haza;
Karen gépe csak tíz tizenötkor érkezik.
Marjoryval autózni? Annyira meglepett/boldog vagyok, hogy egy hosszú percig mozdulni sem tudok.
– Igen – mondom. – Igen. – Érzem, hogy az arcom forró lesz.
Az úton a repülőtérre kinézek az ablakon. Könnyűnek érzem magam, mintha ki tudnék repülni a
levegőbe.
– A boldogság olyan érzés, mint a normálisnál kisebb gravitáció – mondom.
Érzem Marjory tekintetét.
– Könnyű, mint a tollpihe – mondja. – Így érted?
– Talán nem tollpihe. Inkább úgy érzem magam, mint egy ballon – mondom.
– Ismerem azt az érzést – mondja Marjory. Nem mondja, hogy most így érez. Nem tudom, hogyan
érez.
A normális emberek tudnák, hogyan érez, de én nem tudom megmondani. Minél jobban ismerem,
annál több dolgot nem tudok róla. Azt se tudom, Tom és Lucia miért haragudtak Donra.
– Tom és Lucia mindketten dühösen beszéltek Donnal – mondom. Marjory gyors oldalpillantást vet
rám. Azt hiszem, értenem kellene, de nem értem. Szeretnék elfordulni inkább; furán érzem magam
belül.
– Don igazán szemét tud lenni – mondja.
Don nem szemét; Don személy. A normális emberek szoktak ilyeneket mondani, gondolkodás nélkül
megváltoztatják a szavak jelentését, és ők értik.
Tudom, mert valaki mondta nekem évekkel ezelőtt, hogy a szemét szleng szó a „rossz emberre”. De
azt nem tudta megmondani, miért, és azóta is töröm rajta a fejem. Ha valaki rossz ember, és azt
akarom mondani, hogy rossz ember, akkor miért nem mondom azt? Miért „szemét” vagy „szar” vagy
ilyesmi? És amikor hozzáteszik, hogy „igazán”, az még rosszabb. Ha azt mondjuk, valami igazi,
annak igazinak kell lennie.
De jobban szeretném tudni, hogy Tom és Lucia miért mérgesek Donra, mint amennyire el akarom
magyarázni Marjorynak, miért nem helyes azt mondani, hogy Don szemét.
– Mert nem melegít be rendesen?
– Nem. – Marjory kissé dühösnek hangzik, és nekem összeszorul a gyomrom. Mit tettem? – Don
csak...
egyszerűen aljas, néha, Lou. Úgy tréfálkozik emberekről, hogy az nem mulatságos.
Nem tudom, a tréfák vagy az emberek nem mulatságosak? Ismerek vicceket, amelyeket a legtöbben
nem tartanak mulatságosnak, mert én is kitaláltam néhányat. Még mindig nem tudom, egyesek miért
mulatságosak, az enyémek miért nem, de tudom, hogy így igaz.
– Rólad tréfálkozott – mondja egy sarokkal később halkan Marjory. – És nem tetszett nekünk.
Nem tudom, mit mondjak. Don mindenkin élcelődik, még Marjoryn is. Én nem szeretem az ugratásait,
de ebben az ügyben nem tettem semmit. Kellett volna? Marjory rám pillant. Azt hiszem, most azt
akarja, mondjak valamit. Nem jut eszembe semmi. Végül mégis.
– A szüleim azt mondták, ha kitöltjük a dühünket az embereken, attól még nem cselekszenek
helyesebben.
Marjory fura hangot hallat. Nem tudom, mit jelent.
– Lou, néha azt hiszem, filozófus vagy.
– Nem – mondom. – Ahhoz nem vagyok eléggé okos, hogy filozófus legyek.
Marjory ismét azt a hangot hallatja. Kinézek az ablakon; majdnem a repülőtérnél vagyunk. Éjjel a
repülőtéren különböző színű fényekkel világítják ki a leszálló és felszálló gépek kifutópályáit. Sárga,
kék, zöld, vörös. Bárcsak volna lila is. Marjory a parkológarázs rövid idejű parkolásra való részén
állítja le a kocsiját, és a buszsávokon át bemegyünk a repülőtérre.
Amikor egyedül vagyok, szeretem nézni, hogyan nyílnak és csukódnak az automata ajtók. Ma
Marjory mellett megyek, úgy téve, mintha nem érdekelnének az ajtók. Megáll megnézni a videó-
képernyőn az érkezéseket és az indulásokat. Én már észrevettem, melyik járat lehet: a megfelelő
légitársaság gépe,
Chicagóból, 22:15-kor száll le, késése nincs, Tizenhetes Kapu. Marjorynak tovább tart; a normális
embereknek mindig tovább tart.
Az „Érkezések” biztonsági kapujánál ismét összeszorul a gyomrom. Tudom, hogy kell csinálni; a
szüleim megtanítottak rá, és már csináltam. Vegyél ki a zsebedből minden fémest, és tedd a kis
kosárba.
Várd ki a sorod.
Menj át a kapun. Ha senki nem kérdez tőlem semmit, könnyű. De ha kérdeznek, nem mindig értem
pontosan: túlságosan zajos itt, sok a kemény felületekről visszaverődő visszhang. Érzem, hogy
feszült vagyok.
Marjory megy elöl: a retikülje a futószalagra kerül, a kulcsai a kis kosárba. Nézem, ahogy átmegy;
senki nem kérdez tőle semmit. A kulcsaimat, a tárcámat, az aprópénzemet a kis kosárba teszem, és
átmegyek. Nincs se csengetés, se pittyegés. Az egyenruhás férfi rám mered, amint magamhoz
veszem a kulcsaimat, a tárcámat, az aprópénzemet, és visszateszem a zsebeimbe. Elfordulok, a pár
lépésnyire várakozó Marjory felé. Ekkor a férfi megszólal.
– Láthatnám, kérem, a jegyét? És valami igazolványt?
Végigfut rajtam a hideg. Senki mást nem kérdezett – sem a hosszú, fonott hajú férfit, aki átfurakodott
mellettem, hogy elvegye a tárcáját a futószalagról, sem Marjoryt –, és én nem tettem semmi rosszat.
Az embernek nem szükséges, hogy jegye legyen, ha átmegy a biztonsági kapun az érkezéseknél;
csak a járat számát kell tudnia, amelyik elé megy. Azoknak az embereknek, akik érkezőket várnak
nincs jegyük, mert nem utaznak. Az indulásnál kérhetik a biztonságiak a jegyet.
– Nincs jegyem – mondom. A férfi háta mögött látom, hogy Marjory egyik lábáról a másikra áll, de
nem jön közelebb. Nem hiszem, hogy hallja, mit beszél a biztonsági őr, és nyilvános helyen nem
akarok kiabálni.
– Igazolvány? – kérdezi. Az arca rám összpontosít, és egyre fényesebb. * Előveszem a tárcám, és
kinyitom az igazolványomnál. Ránéz, majd újra rám.
– Ha nincs jegye, mit csinál itt? – kérdezi.
Érzem, hogy kalapál a szívem, a nyakamon folyik az izzadság.
– É-én... é-én... é-én...
– Nyögje már ki – mondja sötéten. – Vagy mindig így dadog?
Bólintok. Tudom, hogy most nem tudok mondani semmit, pár percig nem. Az ingzsebembe nyúlok,
kiveszem az ott tartott kis kártyát. Odanyújtom; rápillant.
– Autista, mi? De hát beszélt; egy másodperce még válaszolt. Ki elé jött? Marjory végre odalép a férfi
mögé.
– Valami baj van, Lou?
– Menjen innen, hölgyem – mondja az őr.
Nem néz Marjoryra.
– Az úr a barátom – mondja Marjory. – Egy barátnőmet várjuk a háromnyolcvankettes járattal, a
tizenhetes kapunál. Nem hallottam, hogy a berregő megszólalt volna... – Harag bujkál a hangjában.
A férfi most elfordítja annyira a fejét, hogy láthassa Marjoryt. Kissé megnyugszik.
– Magával van?
– Igen. Valami gond volt?
– Nem, hölgyem. Csak kissé furán nézett ki. Azt hiszem, ez – még a kezében a kártyám –
megmagyarázza. Ha maga vele van…
– Nem vagyok az őrzője – mondja Marjory ugyanolyan hangon, mint amikor azt mondta, Don igazán
szemét. – Lou a barátom.
A férfi szemöldöke felszalad, aztán le. Visszaadja a kártyámat, elfordul. Elindulok én is Marjory
mellett, aki gyors léptekkel halad, ezek a lépések biztosan nyújtják a lábát. Egy szót se szólunk, amíg
a tizenötöstől a harmincas kapuig tartó biztonsági körzetbe nem érünk. Az üvegfal túloldalán, az
indulási oldalon emberek ülnek sorban, jegyekkel; az ülések kerete fényes fém, az ülések
sötétkékek. Az érkezési oldalon nincsenek ülések, mert az emberek általában csak tíz perccel a gép
tervezett érkezése előtt jönnek ide. Régen ez nem így volt. Erre persze nem emlékszem – a
századfordulón születtem –, de a szüleim azt mondták, hogy az emberek egészen a kapukig
mehettek, hogy fogadják az érkezőket. Aztán, a 2001-es katasztrófák után csak az induló utasok
mehettek a kapukig. Ez olyan kényelmetlen volt a segítségre szoruló embereknek, és olyan sokan
kértek különleges belépőt, hogy a kormányzat ilyen várócsarnokok bevezetését határozta el inkább,
külön biztonsági rendszerrel. Mire a szüleim először vittek fel repülőgépre, kilencéves koromban, az
összes nagy repülőtéren különválasztották az érkező és az induló utasokat.
Kinézek a nagy ablakon. Mindenütt fények. Vörös és zöld fények a repülőgépek szárnyainak
csücskén.
A poggyászszállító kis kocsik reflektorai. Állandó fények és villogó fények.
– Most már tudsz beszélni? – kérdezi Marjory, miközben még mindig a fényeket nézem.
– Azt hiszem. – Megkerül, hogy szemben álljunk egymással.
– Jól vagy?
– Igen. Ez csak… néha megesik. – Bosszant, hogy ma este is megesett, amikor először vagyok
kettesben
Marjoryval. Emlékszem, gimnazista koromban beszélni akartam lányokkal. akik nem akartak beszélni
velem. Marjory is elmegy majd? Taxival is visszamehetek Tomhoz és Luciához, de nincs valami sok
pénz nálam.
– Örülök, hogy jól vagy – mondja Marjory, és ekkor nyílik az ajtó, és kezdenek jönni az emberek a
gépről. Marjory Karent figyeli, én meg őt. Kiderül, hogy Karen idősebb hölgy, ősz a haja. Kisvártatva
újra a szabadban vagyunk, aztán úton Karen lakása felé. A hátsó ülésen ülök, hallgatom Marjory és
Karen beszélgetését. A hangjuk csobog és fodroz, mint fürge víz a köveken. Nem egészen tudom
követni, amiről beszélnek. Nekem túlságosan gyorsak, és nem ismerem az embereket és a helyeket,
akikről-amelyekről beszélnek. De azért jó, mert nézhetem Marjoryt, anélkül, hogy ugyanakkor
beszélnem is kellene.
Amikor visszaérünk Tom és Lucia házához, ahol a kocsim van, Don már elment, és az utolsó vívók is
pakolnak be a kocsijukba. Eszembe jut, hogy nem tettem a helyére a pengéimet és a maszkomat, és
kimegyek, hogy összeszedjem őket, de Tom már megtette, azt mondja. Nem tudta, mikor jövök
vissza; nem akarta odakinn hagyni őket a sötétben.
Elbúcsúzom Tomtól és Luciától és Marjorytól, és hazaautózom a gyors sötétben.
 HARMADIK FEJEZET
Villog az üzenetrögzítőm, amikor hazaérek. Lars kódja az. Azt akarja, hogy vegyem fel vele a
kapcsolatot a számítógépen. Késő van. Nem akarok holnap elaludni és elkésni. De Lars tudja, hogy
szerdán vívok, és általában nem szokott ilyenkor hívni. Nagyon fontos lehet.
Bejelentkezem, és megtalálom az üzenetet. Kivágott nekem egy újságcikket, kutatásról szól
autistajellegű tünetek megfordításáról főemlősöknél. Átfutom, kalapál a szívem. A genetikus autizmus
megfordítása csecsemőknél vagy az agykárosodás okozta autista-jellegű tünetek megfordítása
kisgyerekeknél ma már meglehetősen általános, de nekem azt mondták, számomra már késő. Ha ez
igaz, akkor nem késő. Az utolsó mondatban a cikk szerzője erről ír, azt feltételezi, hogy a kutatási
eredmények embereknél is alkalmazhatók lehetnek, és további kutatásokat javasol.
– Miközben olvasok, újabb logó ugrik a képernyőmre. A helyi autista közösségünké. Cameron logója
és
Dale logója. Szóval ők is hallottak róla. Egyelőre nem veszek tudomást róluk, továbbolvasok. Bár
olyan agyakról van szó, amilyen az enyém, ez nem az én területem, és nem egészen értem, hogy is
működne a kezelés. A szerzők további cikkekre utalnak, amelyekben az eljárások le vannak írva.
Azok a cikkek nem elérhetők – nem nekem, nem ma éjjel. Nem tudom, mi az a „Ho és Delgracia
módszer”. Azt sem tudom, mit jelentenek a szavak, és nincsenek benne a lexikonomban.
Amikor az órára nézek, jóval elmúlt éjfél. Ágyba. Aludnom kell. Mindent kikapcsolok, beállítom az
ébresztőt, lefekszem. A gondolataimban fotonok üldözik a sötétséget, de sosem érik el.
Másnap reggel a munkahelyünkön mind ott állunk az előcsarnokban, nem egészen nézünk egymás
szemébe. Mindenki tudja.
– Azt hiszem, nem igaz – mondja Linda. – Nem működhet.
– De ha mégis – mondja Cameron. – Ha mégis, normálisak lehetünk.
– Nem akarok normális lenni – mondja Linda. – Vagyok, aki vagyok. Boldog vagyok. – Nem látszik
boldognak. Szenvedélyesnek és eltökéltnek látszik.
– Én is – mondja Dale. – Mi van, ha beválik a majmoknál, mit jelent? A majmok nem emberek;
egyszerűbbek nálunk. A majmok nem beszélnek. – Szemhéja a szokásosnál jobban rángatózik.
– Mi máris jobban kommunikálunk, mint a majmok – mondja Linda. Amikor így vagyunk együtt, csak
mi, jobban tudunk beszélni, mint bármikor máskor. Nevetünk ezen, azon, hogy a normális emberek
bizonyára valamiféle mezőt bocsátanak ki, amely gátolja a képességeinket. Tudjuk, hogy ez nem
igaz, és tudjuk, hogy a mások paranoidnak tartanának minket, ha a jelenlétükben mondanánk el ezt a
tréfát. Azt gondolnák, őrültek vagyunk, méghozzá rossz módon; nem értenék, hogy ez hecc. Amikor
mi nem értünk meg egy viccet, azt mondják, azért, mert mindent szó szerint értünk, de mi tudjuk,
hogy ezt nem mondhatjuk róluk.
– Nem szeretnék pszichiáterhez járni negyedévenként – mondja Cameron.
Arra gondolok, mi lenne, ha nem kellene felkeresnem dr. Fornumot.
Sokkal boldogabb lennék. Vajon ő is boldog lenne, hogy nem kell találkoznia velem?
– És te, Lou? – kérdezi Linda. – Te már részben az ő világukban élsz. Valamennyien, azzal, hogy itt
dolgozunk, hogy függetlenül élünk. De Linda nem szeret semmit sem kezdeni nem autistákkal, és
már mondta, hogy nem kellene Tom és Lucia vívásóráira járnom, sem beszélnem a templomunkba
járókkal. Ha tudná, hogyan érzek valójában Marjory iránt, csúnyákat mondana rólam.
– Én megvagyok.,, nem tudom, miért kellene változtatnom. – Hallom a hangom, hangosabb a
szokásosnál, és szeretném, ha nem tenném ezt, amikor zaklatott vagyok. Nem vagyok dühös; nem
akarok dühösnek hangzani.
– Látod? – Linda Cameronra néz, aki elfordul.
– Dolgoznom kell – mondom, és az irodámba indulok, ahol bekapcsolom a kis ventilátort, és nézem a
csillogó fényeket. Ugrálnom kellene, de nem akarok a tornaterembe menni, mert esetleg bejön Mr.
Crenshaw. Úgy érzem, mintha szorongatna valami. Nehéz belemennem a problémába, amelyen
dolgozom.
Eltűnődöm, milyen lehet normálisnak lenni. Akkor vettem rá magam, hogy ne gondoljak erre, amikor
befejeztem az iskolát. Ha felmerül, eltolom a gondolatot. De most... milyen lenne, ha nem kellene
attól tartanom, hogy az emberek bolondnak tartanak, amikor dadogok, vagy amikor egyáltalán nem
tudok válaszolni, és a kis noteszomba kell írnom? Milyen lenne nem hordani a zsebemben azt a
kártyát?
Képesnek lenni látni és hallani mindenütt? Tudni, hogy az emberek mire gondolnak, pusztán abból,
hogy az arcukra nézek?
A jelképek blokkja, amelyen dolgozom egyszeriben mélységesen értelmetlennek látszik, ugyanolyan
értelmetlennek, amilyennek a hangok hangzanak néha.
Ez lenne az? Ezért nem végzik normális emberek azt a munkát, amelyet mi? Választanom kell e
között a munka között, amelyet tudom, hogyan kell végezni, amelyikben jó vagyok és a normálisság
között?
Körülnézek az irodában. A forgó spirálok egyszeriben idegesítenek. Egyszerűen csak forognak,
ugyanaz a séma, újra meg újra. Kikapcsolom a ventilátort. Ha ez a normális, nem tetszik.
A jelképek újra életre kelnek, gazdag a jelentésük, és beléjük merülök, beléjük merítem az elmémet
úgy, hogy ne kelljen látnom odafenn az eget.
Amikor újra felbukkanok, ebédidő van. Megfájdult a fejem, mert túlságosan sokáig ültem egy
helyben, és nem ebédeltem. Felállok, körbejárok az irodámban, próbálok nem gondolni arra, amit
Lars mondott nekem. Nem megy. Nem vagyok éhes, de tudom, hogy ennem kell. Kimegyek az
épületünkben lévő teakonyhába, kiveszem a hűtőből a műanyag dobozomat. Egyikünk sem szereti a
műanyag szagát, de az ételeinket külön tartja, így nem kell szagolnom Linda tonhalas szendvicsét,
neki pedig nem kell szagolnia az én szárított húsos kenyeremet és gyümölcsömet.
Eszem egy almát és pár szem szőlőt, aztán rágcsálom a szendvicset. A gyomrom nyugtalankodik;
arra gondolok, hogy bemegyek a tornaterembe, de amikor benézek, ott van Linda és Chuy. Linda
nagyokat ugrik, az arca komor; Chuy a földön ül, nézi a ventilátor fújta, színes zászlócskákat. Linda
meglát, és hátat fordít az ugróasztalon. Nem akar beszélgetni. Én sem akarok beszélgetni.
A délután mintha örökké tartana. Pontosan távozom, a megszokott helyén álló kocsimhoz megyek. A
fejemben lévő zene teljesen rossz, hangos és lüktető. Amikor kinyitom a kocsim ajtaját, túlmelegedett
levegő csap meg. Állok a kocsi mellett, az őszre vágyom és hűvösebb időre. Látom kijönni a
többieket, mindegyikükön látszik így vagy úgy a feszültség, és kerülöm a tekintetüket. Senki sem
beszél. Beülünk az autóinkba; én megyek el először, mert én jöttem ki elsőként.
Nehéz vezetni a forró délutánon, fejemben a rossz zenével. Fények villannak lökhárítókon,
szélvédőkön, kereteken; túlságosan sok a felvillanó fény. Mire hazaérek, fáj a fejem, és reszketek. A
pamlagomról beviszem a párnákat a hálószobába, szorosan bezárom az összes zsalugátert, aztán
az ajtót.
Lefekszem, a párnákat magamra halmozom, aztán leoltom a lámpát.
Erről sem beszélek soha dr. Fornumnak. Feljegyzéseket készítene róla a kartonomon; tudom. Amint
fekszem a sötétben, a gyengéd, lágy nyomás fokozatosan oldja a feszültségemet, és a fejemből
kiürül a rossz zene. Puha, sötét csendben lebegek… nyugalomban, békességben, nem érhetnek
hozzám a sebesen mozgó fotonok.
Idővel újra készen állok gondolkozni és érezni. Szomorú vagyok. Nem lenne szabad szomorúnak
lennem. Mondom magamnak, hogy dr. Fornum ezt mondaná. Egészséges vagyok. Meglehetősen jól
fizető állásom van. Van egy helyem, ahol lakhatok és ruháim, amelyeket viselhetek. Van egy ritka,
magas státust jelentő engedélyem magán gépkocsira, így nem kell együtt utaznom senki mással,
vagy igénybe vennem a zajos, zsúfolt tömegközlekedést. Szerencsésnek érezhetem magam.
Mégis szomorú vagyok. Erősen próbálkozom, mégsem megy. Ugyanolyan ruhákat viselek, mint
mások.
Ugyanazokat a szavakat mondom, ugyanolyankor: jó reggelt, szia, hogy vagy, én jól, jó éjt, kérem,
köszönöm, szívesen, köszönöm, nem, most éppen nem. Betartom a KRESZ-t; betartom a
szabályokat. A lakásomban közönséges bútorok vannak, és szokatlan zenémet igen halkan játszom,
vagy fejhallgatót használok. De ez nem elég. Bármilyen keményen próbálkozom is, a valódi emberek
mégis azt akarják, hogy változzam meg, hogy olyan legyek, mint ők.
Nem tudják, milyen nehéz. Nem érdekli őket. Azt akarják, hogy változzam meg. Dolgokat akarnak
belerakni a fejembe, meg akarják változtatni az agyamat. Azt mondanák, nem, de igen.
Azt hittem, biztonságban vagyok, hiszen függetlenül élek, úgy élek, mint bárki más. De nem.
A párnák alatt ismét reszketni kezdek. Nem akarok sírni; a sírás túlságosan hangos lehet, a
szomszédjaim észrevehetik. Hallom a rám aggatott címkéket, a címkéket, amelyek már
gyerekkoromban rákerültek a kartonomra.
Elsődleges kórisme autista színkép rendellenesség/autizmus. Szenzoros koordinációs hiányosság.
Hallásbeli feldolgozási hiányosság. Látásbeli feldolgozási hiányosság. Védekezés a tapintás ellen.
Minden csecsemő autistának születik, mondta egyszer a csoportunkból valaki. Idegesen nevettünk.
Egyetértettünk, de veszélyes volt ezt mondani.
A neurológiai szempontból normális csecsemőnek évekbe telik, amíg megtanulja összefüggő
világképpé integrálni a beérkező érzékszervi adatokat. Nálam ez jóval tovább tartott – és készséggel
elismerem, hogy az érzékszerveim adatainak feldolgozása ma sem normális –, nagyjából ugyanúgy
láttam neki a feladatnak, mint bármely más kisded. Amikor először árasztottak el az
érzékszerveimből érkező szüretlen, szerkesztetlen információk, alvással és oda nem figyeléssel
védtem magam a túlterheléstől.
Az ember azt hinné az irodalom alapján, hogy csak neurológiailag sérült gyermekek teszik ezt, de
valójában ezt teszi minden csecsemő a túlzott igénybevétel ellen – becsukja a szemét, elfordítja a
tekintetét, vagy egyszerűen elalszik, ha túl sok a világ. Idővel aztán, ahogy egymás után sajátítják el
ezt, majd azt az adathalmazt, megtanulják, hogy a különböző, a retinát ingerlő behatások mit
jelentenek a látható világban, vagy hogy a dobhártyát érő sokféle zaj közül melyik az emberi, adott
esetben az anyanyelvükön beszélő hang.
Számomra – egy autista számára – mindez jóval tovább tartott. A szüleim elmagyarázták nekem,
amikor már voltam annyi idős, hogy megérthettem: bizonyos okból az én csecsemői idegeimnek
hosszabb ideig tartó ösztönzésre volt szükségük, hogy áthidalják a szakadékot. Valamennyien – ők
is, én is – szerencsések voltunk, mert olyan technikához férhettünk hozzá, amely biztosította az
idegsejtek számára a megfelelő időtartamú jelet. Nem legyintettek rám, hogy „hiányos a figyelme”
(ami meglehetősen általános volt), egyszerűen olyan ösztönzéseket kaptam, amelyekre képes
voltam reagálni.
Emlékszem az időre, mielőtt elkezdtem volna a számítógéppel segített elsődleges nyelvtanulási
programot… amikor az emberek szájából jövő hangok éppen olyan véletlenszerűnek – nem, még
véletlenszerűbbnek – tetszettek számomra, mint egy tehén bőgése a mezőn. Sok mássalhangzót
egyáltalán nem hallottam – nem tartottak eléggé sokáig. A terápia segített – a számítógép addig
nyújtotta el a hangokat, amíg meghallottam őket, és az agyam fokozatosan megtanult felfogni
rövidebb jeleket is. De nem mindet. Aki gyorsan beszél, azt a mai napig sem értem, bármennyire
koncentrálok.
De azelőtt sokkal rosszabb volt. A számítógéppel segített elsődleges nyelvtanulási program
bevezetése előtt sok hozzám hasonló gyerek egyáltalán nem tanulta meg a nyelvet. A huszadik
század közepén a terapeuták azt hitték, az autizmus elmebetegség, mint a skizofrénia. Anyám
olvasott egy könyvet egy asszonyról, akinek azt mondták, ő bolondította meg a gyerekét. Az az
elképzelés, hogy az autisták elmebetegek, vagy azzá válhatnak tartotta magát egészen a huszadik
század végéig, és magam is láttam erről egy cikket egy folyóiratban néhány évvel ezelőtt. Ezért kell
eljárnom dr. Fornumhoz, hogy biztos lehessen benne, hogy nem alakul ki nálam elmebetegség.
Nem tudom, Mr. Crenshaw azt gondolja-e, hogy bolond vagyok. Ezért lesz fényes az arca, amikor
velem beszél? Fél? Nem hiszem, hogy Mr. Aldrin fél tőlem – bármelyikünktől. Úgy beszél velünk,
mintha valódi emberek volnánk. De Mr. Crenshaw úgy beszél, mintha csökönyös állat volnék,
amelyet joga van idomítani. Gyakran félek, de most, hogy pihentem a párnák alatt, most nem.
Amit nagyon szeretnék, ha kimehetnék, és felnézhetnék a csillagokra. A szüleim elvittek kempingezni
Délnyugatra; emlékszem, amint ott feküdtem, és láttam a gyönyörű sémákat, az örökké tartó,
végtelen sémákat. Szeretnék újra csillagokat látni. Gyerekkoromban megnyugtattak; rendezett
mindenséget mutattak nekem, amelynek sémája van, ahol egy nagy sablon aprócska része lehetek.
Amikor a szüleim megmondták, mennyi ideig utazott a fény, hogy a szememig érjen – évszázadokat,
évezredeket –, vigasztalást éreztem, bár nem tudom, miért.
Innen nem láthatom a csillagokat. A parkolóban a biztonsági lámpák nátriumgőz lámpák, amelyek
lilássárga fényt adnak. Ettől a levegő elmosódottnak látszik, és a csillagok nem tudnak átragyogni az
égbolt homályos, fekete fedelén. Csak a hold és egy-két nagyon fényes csillag meg bolygó látszik.
Néha kiutaztam vidékre, és olyan helyet próbáltam keresni, ahonnan felnézhetek a csillagokra.
Nehéz.
Ha egy vidéki úton megállok, és leoltom a kocsim lámpáit, belém jöhet valaki, mert nem lát.
Próbáltam az út mellett, vagy valami pajtához vezető mellékúton megállni, de észrevehet egy
közelben lakó, és hívhatja a rendőrséget. Akkor jön a rendőrség, és tudni akarja, miért parkolok ott
éjszaka. Nem értik, hogy látni szeretném a csillagokat. Azt mondják, ez csak kifogás. Többé nem
teszem. Inkább spórolni próbálok, hogy olyan helyre mehessek nyaralni, ahonnan láthatom a
csillagokat.
Fura ám a rendőrség. Némelyikünknek több baja van velük, másoknak kevesebb. Jorge, aki San
Antonióban nőtt fel azt mondta, ha az ember nem gazdag, fehér és normális, rögtön bűnözőnek
nézik.
Serdülőkorában sokszor megállították; csak tizenkét éves korában tanult meg beszélni, és akkor sem
beszélt valami jól. Mindig azt hitték, részeg, vagy be van tépve, azt mondta. Amikor olyan karkötőt
viselt, amelyikre rá volt írva, hogy kicsoda, akkor is bevitték az őrsre, és csak ott nézték meg. Akkor
megpróbálták megkeresni az egyik szülőjét, hogy vigye magával, nem hogy ők vitték volna haza a
városon át. Mindkét szülője dolgozott, így sokszor három-négy órát kellett ott ülnie.
Velem nem történt ilyesmi, de néha megállítottak minden, számomra érthető ok nélkül, mint az a
biztonsági őr a repülőtéren. Nagyon megijedek, amikor valaki durván beszél velem, és néha
nehezemre esik válaszolni. Addig gyakoroltam tükör előtt, hogy „A nevem Lou Arrendale; autista
vagyok, nehezen tudok kérdésekre válaszolni”, amíg el tudtam mondani akkor is, amikor nagyon
megijedtem. A hangom durva és feszült, amikor mondom. Megkérdezik, „Van igazolványa”, és
tudom, hogy azt kell mondanom,
„A zsebemben”. Ha megpróbálom magam kivenni a tárcámat, talán annyira megijednek, hogy
megölnek.
Miss Sevier a középiskolában azt mondta nekünk, hogy a rendőrök azt hiszik, kés vagy pisztoly van
a zsebünkben, és megöltek már embereket, akik csak az igazolványukat akarták elővenni.
Szerintem ez helytelen, de olvastam, hogy a bíróság úgy döntött, hogy helyes volt, ha a rendőrök
nagyon féltek. De ha bárki más nagyon fél a rendőrségtől, az nem helyes, ha az illető, aki fél megöli
a rendőrt.
Ennek nincs értelme. Nincs szimmetria.
A rendőr, aki járt nálunk, a középiskolában azt mondta, a rendőrség azért van, hogy segítsen
nekünk, és csak akik rosszat tettek, azoknak kell félniük tőlük. Jen Brouchard kimondta, amit én is
gondoltam, hogy nehéz nem félni olyan emberektől, akik rákiabálnak az emberre, és fenyegetik, és
kényszeríthetik, hogy feküdjön arccal a földre. Hogy még ha az ember nem tett is rosszat, ha egy
nagydarab ember pisztollyal fenyegeti, hát félhet. A rendőrnek vörös lett az arca, és azt mondta, ez a
magatartás nem segít. Az övé sem, gondoltam, de okosabbnak tartottam nem mondani.
De az a rendőr, aki a házunkban lakik mindig kellemesen viselkedett velem. A neve Daniel Bryce, de
azt mondja, hívjuk Dannynek. Jó reggelt és jó estét köszön, ha lát, és én is jó reggelt és jó estét
köszönök.
Megdicsért, hogy milyen tisztán tartom a kocsimat. Mindketten segítettünk Miss Watsonnak költözni,
amikor otthonba költözött; ketten fogtuk a kávézóasztalkája két végét, úgy vittük le. Ő felajánlotta,
hogy ő megy háttal.
Nem kiabál senkivel, akit ismerek. Nem tudom, mit gondol rólam, kivéve azt, hogy szereti, hogy a
kocsim tiszta. Nem tudom, tudja-e, hogy autista vagyok. Próbálok nem félni tőle, mert nem tettem
semmi rosszat, de kicsit azért aggódom.
Szeretném megkérdezni tőle, mit gondol, tartanak-e tőle az emberek, de nem akarom feldühíteni.
Nem akarom, hogy azt higgye, valami rosszat teszek, mert egy kicsit félek.
Próbáltam a tévében rendőrműsorokat nézni, de megrémített. A rendőrök mindig fáradtnak és
haragosnak látszanak, és a műsorok szerint ez így van jól. Nekem akkor sem szabad dühösnek
lennem, ha az vagyok, de nekik szabad.
Mégsem szeretem, hogy aszerint ítéljenek meg, hogy mások mit szeretnének, ha tennék, és nem
akarok igazságtalan lenni Danny Bryce-szal. Rám mosolyog, és én visszamosolygok. Azt mondja, jó
reggelt, én meg azt válaszolom, jó reggelt. Próbálom elhitetni magammal, hogy a nála lévő pisztoly
játékszer, hogy ne izzadjak nagyon, amikor a közelében vagyok, és ne higgye azt, hogy bűnös
vagyok valamiben, amiben pedig nem is.
A takarók és párnák alatt most izzadt és nyugodt vagyok. Kimászom, visszateszem a párnákat,
lezuhanyozom. Fontos, hogy ne legyen rossz szagom. Azok az emberek, akiknek rossz a szaguk,
feldühítenek és megijesztenek más embereket. Nem szeretem az általam használt szappan illatát –
mesterséges, túlságosan erős – de tudom, hogy mások számára elfogadható szag.
Késő van, elmúlt kilenc, mire kijövök a zuhany alól, és újra felöltözöm.
Csütörtökönként általában nézem a Kobalt 457-et, de ahhoz már késő van. Éhes vagyok; vizet
forralok, aztán tésztát dobok bele.
Megszólal a telefon. Összerezzenek; mindegy, milyen csengőhangot választok, a telefon mindig
meglep, és mindig összerezzenek, ha meglepődöm.
Mr. Aldrin az. Összeszorul a torkom; egy hosszú percig nem tudok megszólalni, de ő nem beszél
tovább. Vár. Ő érti.
Én nem értem. Ő az irodához tartozik; az iroda tartozéka. Soha nem hívott még itthon. Most
találkozni akar velem. Csapdába estem. A főnököm. Megmondhatja, mit tegyek, de csak a
munkahelyemen. Rossz hallanom a hangját a telefonon, itthon.
– Nem… nem számítottam a hívására.
– Tudom – mondja. – Azért hívtam otthon, mert az irodától távol kell beszélnem magával.
Összeszorul a gyomrom.
– Miért? – kérdezem.
– Lou, tudnia kell, mielőtt Mr. Crenshaw behívja valamennyiüket. Van egy kísérleti gyógymód, amely
visszafordíthatja a felnőttkori autizmust.
– Tudom – mondom. – Hallottam róla. Kipróbálták majmokon.
– Igen. De ami a folyóiratban áll, több mint egyéves; azóta volt... előrehaladás. A cégünk kivásárolta
a kutatást. Crenshaw azt akarja, hogy mindannyian próbálják ki az új kezelést. Én nem értek egyet
vele.
Szerintem korai, és nem helyes erre kérni magukat. Legalább magukra kellene bízni a választást;
senkinek nem lenne szabad nyomást gyakorolni magukra. De ő a főnököm, és nem akadályozhatom
meg, hogy beszéljen erről magukkal.
Ha nem tud segíteni, miért telefonál? Azoknak a manővereknek az egyikéről lenne szó, amelyekről
olvastam? Amikor a normális ember azért tesz valamit, mert együttérzést akar, amikor rosszat tesz,
mert nem tehet mást?
– Segíteni akarok – mondja. Emlékszem, a szüleim azt mondták, hogy ha az ember tenni akar
valamit, az nem ugyanaz, mintha tenné is… hogy megpróbálni nem annyi, mint tenni. Miért nem azt
mondja inkább,
„Segítek”?
– Azt hiszem, ügyvédre van szükségük – mondja. – Valakire, aki segít tárgyalni Crenshaw-val. Valaki
nálam jobbra. Én meg tudom találni maguknak azt az embert.
Azt hiszem, nem akar az ügyvédünk lenni. Azt hiszem, fél, hogy Crenshaw kirúgja. Ez ésszerű.
Crenshaw bármelyikünket kirúghatja. Küszködök makacs nyelvemmel, hogy kimondjam a szavakat.
– Nem kellene… nem volna... azt hiszem… nekem... nekünk kellene megtalálnunk… a magunk
emberét.
– Képesek rá? – kérdezi. Kétséget hallok a hangjában. Régebben ha bármi mást is hallottam
boldogságon kívül, féltem volna, hogy haragszik rám. Örülök, hogy már nem vagyok ilyen. Nem
tudom, miért van benne ez a kétség, hiszen tudja, milyen munkát végzünk, és tudja, hogy függetlenül
élek.
– Elmehetek a Központba – mondom.
– Talán az lenne a legjobb – mondja. Valami zaj kezdődik a vonal másik végén; Mr. Aldrin hangja
beszél, de azt hiszem, nem hozzám. – Kapcsolja ki; telefonálok. – Hallok egy másik hangot is, egy
boldogtalan hangot, de nem hallom őket tisztán. Aztán Mr. Aldrin hangja hangosabban, a fülemben: –
Lou, ha bármilyen probléma lenne azzal, hogy találjanak valakit… ha azt akarják, hogy én segítsek,
kérem, szóljanak. A legjobbat akarom maguknak; tudja.
Nem tudom. Azt tudom, hogy Mr. Aldrin a főnökünk, és mindig kellemes és türelmes volt velünk, és
olyan dolgokat biztosított nekünk, amelyek megkönnyítik a munkánkat, de azt nem tudom, hogy a
legjobbat akarja nekünk. Honnan tudná, mi az? Azt akarná talán, hogy feleségül vegyem Marjoryt?
Mit tud bármelyikünkről a munkán kívül?
– Köszönöm – mondom, ez biztonságos és konvencionális, szinte bármikor mondható. Dr. Fornum
büszke lenne.
– Akkor jó – mondja. Próbálok nem belebonyolódni ezekbe a szavakba, amelyeknek így, magukban
most semmi értelmük. Ilyesmit szokás mondani; a beszélgetés végéhez ért. – Hívjon fel, ha
segítségre van szüksége. Megadom az otthoni számomat… – Bediktál egy számot; a
telefonrendszerem rögzíti, bár én nem felejtem el. A számok könnyűek, ez pedig különösen az, mert
csupa prímszám, bár ő valószínűleg ezt sosem vette észre. – Viszlát, Lou – mondja végül. –
Próbáljon nem aggódni.
A próbálás nem tevés. Elbúcsúzom, leteszem a kagylót, és visszatérek immár kissé elázott
tésztámhoz.
Nem bánom, hogy a tészta elázott; puha és megnyugtató. A legtöbben nem szeretik a mogyoróvajat
a tésztán, de én igen.
Arra gondolok, hogy Mr. Crenshaw azt akarja, hogy vessük alá magunkat a kezelésnek. Nem
hiszem, hogy megteheti. Vannak törvények rólunk és az orvosi kutatásról. Nem tudom pontosan, mi
áll a törvényben, de nem gondolom, hogy engedi, hogy Mr. Crenshaw ezt tegye velünk. Mr. Aldrinnak
többet kell tudnia erről; ő vezető. Tehát azt kell hinnie, hogy Mr. Crenshaw megteheti, vagy
megpróbálhatja.
Nehéz elaludni.
Péntek reggel Cameron elmondja, hogy mr. Aldrin őt is felhívta. Mindenkit felhívott. Mr. Crenshaw
még semmit sem mondott egyikünknek sem. Az a bizonytalan, rossz érzés van a gyomromban,
amelyik olyan teszt előtt szokott lenni, amelyiken érzem, hogy nem megyek át rajta.
Megkönnyebbülés leülni a számítógéphez, és dolgozni.
Egész nap nem történik semmi, kivéve azt, hogy végzek az aktuális projekt első felével, és a próbák
mind tisztán jönnek ki. Ebéd után Cameron elmondja, hogy a helyi, autizmussal foglalkozó társaság
találkozót hívott össze a Központban a kutatásról. Ő elmegy. Szerinte mindannyiunknak el kellene
mennünk. Most szombatra nem terveztem mást, mint a kocsim lemosását, és úgyis szinte minden
szombat délelőtt elmegyek a Központba.
Szombat reggel átgyaloglom a Központba. Hosszú séta, de ilyen kora reggel még nincs hőség, és
jólesik a lábamnak. Ráadásul az úton van egy téglajárda is, kétféle színű – barna és vörös – téglából,
érdekes sémákkal. Szeretem nézni.
A Központban nemcsak az én munkacsoportomból látok embereket, hanem olyanokat is, akik
szétszórtan élnek a városban. Egyesek, főleg az idősebbek vagy napközi otthonban vannak nap
közben, vagy nagyon védett munkahelyeken, erős felügyelet mellett, és csoportos otthonokban
laknak. Stefan professzor itt egy kisebb egyetemen; bizonyos biológiai területen végez kutatásokat.
Mai a nagyobb egyetemen professzor; az ő területe az a tartomány, ahol a matematika átfedi a
biofizikát. Egyikük sem jön valami gyakran gyűlésekre. Észrevettem, hogy a legsérültebbek jönnek a
leggyakrabban; a fiatalok, akik olyanok, mint Joe Lee szinte soha nem jönnek.
Beszélgetek néhánnyukkal, akiket ismerek és kedvelek, egyesek a munkahelyemről valók, mások
máshonnan, mint Murray, aki egy nagy könyvelőcégnél dolgozik. Murray a vívásomról akar hallani; ő
aikidót tanul, és ő sem beszélt róla a pszichiáterének. Tudom, hogy Murray hallott az új gyógymódról,
különben mi másért lenne ma itt, de azt hiszem, nem akar beszélni róla. Ő nem velünk dolgozik;
talán nem tudja, hogy a dolog közel jár az emberkísérletekhez. Talán ő akarja, és szeretné, ha a
dolog ott tartana. De nem akarom megkérdezni tőle, ma nem.
A Központ nem csak az autistáké; látunk sok másféle rokkantsággal élő embert is, kivált hétvégeken.
Nem tudom, mik ezek a betegségek. Nem akarok mindazokra a dolgokra gondolni, amelyek
elromolhatnak az emberben.
Egyesek barátságosak, és beszélnek velünk, mások nem. Emmy egyenesen odajön hozzám. Ő
szinte mindig itt van. Alacsonyabb nálam, egyenes, sötét haja és vastag szemüvege van. Nem
tudom, miért nem operáltatta meg a szemét. Nem udvarias dolog megkérdezni. Emmy mindig
dühösnek látszik. A szemöldöke összenőtt, és feszes kis izomkötegek vannak a szája sarkánál, és a
szája lefelé görbül.
– Barátnőd van – mondja.
– Nem – mondom én.
– De igen. Linda mondta nekem. Nem közülünk való.
– Nem – mondom újra. Marjory nem a barátnőm – még –, és nem akarok róla beszélni Emmyvel.
Lindának nem kellett volna mondania semmit Emmynek, ezt biztosan nem. Nem mondtam Lindának,
hogy
Marjory a barátnőm, mert nem az. Ez nem volt helyes.
– Ahol kardokkal játszol – mondja Emmy. – Ott van egy lány…
– Nem lány – mondom. – Felnőtt nő, és nem a barátnőm. – Még, gondolom. Forróságot érzek a
nyakamban, amint Marjoryra gondolok meg az arckifejezésére a múlt héten.
– Linda azt mondja, az. Az a nő kém, Lou.
Emmy ritkán mondja ki emberek nevét; amikor kimondja az enyémet, olyan, mint egy ütés a karomra.
– Hogy érted, hogy „kém”?
– Az egyetemen dolgozik, ahol azt a projektet csinálják, tudod. – Olyan csúnyán néz rám, mintha én
végezném a projektet. A fejlődési rendellenességgel foglalkozó kutatócsoportra gondol.
Gyerekkoromban a szüleim elvittek oda, és három éven át különleges osztályba jártam. Aztán a
szüleim úgy gondolták, hogy a csoportot jobban izgatják a kutatásokról szóló dolgozatok, amelyekre
pénzt lehet kapni, mint az, hogy gyerekeken segítsenek, és átvittek egy másik helyre, a regionális
klinikára. A helyi csoportunknak az a szokása, hogy a kutatóktól megköveteli, hogy fedjék fel
kilétüket; nem engedjük, hogy részt vegyenek a találkozóinkon.
Emmy maga is az egyetemen dolgozik, az épületgondnokságon, innen tudhatja, hogy Marjory is.
– Sokan dolgoznak az egyetemen – mondom. – Nem mindenki a kutatócsoportban.
– Az a nő kém, Lou – mondja megint Emmy. – Csak a diagnózisod érdekli, nem te mint személy.
Űr nyílik meg bennem; biztos vagyok benne, hogy Marjory nem kutató, de nem annyira biztos.
– Az ő szemében szörnyszülött vagy – mondja Emmy. – Tárgy. – Emmy szájából a tárgy obszcénnek
hangzik, ha értem az obszcént. Csúnyán. Egér az útvesztőben, majom a ketrecben. Az új
gyógymódra gondolok; azok az emberek, akik először kipróbálják tárgyak lesznek, mint a majmok,
amelyeken először kipróbálták.
– Nem igaz – mondom. Érzem, hogy csiklandoz az izzadság a hónom alatt, a nyakamon, érzem a
gyenge remegést, amely akkor fog el, ha fenyegetve érzem magam. – De semmiképpen nem a
barátnőm.
– Örülök, hogy van ennyi eszed – mondja Emmy.
Bemegyek a találkozóra, mert ha otthagynám a Központot, Emmy másoknak is beszélne Marjoryról
meg rólam. Nehéz odafigyelni a szónokra, aki a kutatási jegyzőkönyvről és jelentőségéről beszél.
Hallom, és nem hallom, amit mond; észreveszem, amikor olyasmit mond, amit még nem hallottam,
de nemigen figyelek oda. Később elolvashatom a beszédét a Központ honlapján. Nem gondoltam
Marjoryra, amíg
Emmy ezt nem mondta róla, de most már nem tudok nem gondolni rá.
Marjory kedvel engem. Biztos vagyok benne, hogy kedvel. Biztos vagyok benne, hogy azt kedveli, aki
vagyok, Lou-t, aki a csoportban vív, hogy Lou-t hívta, hogy menjen vele szerdán a repülőtérre. Lucia
mondta, hogy Marjory kedvel. Lucia nem hazudik.
De kedvelés és kedvelés között különbség van. Kedvelem a sonkát mint ételt. Nem érdekel, mire
gondol a sonka, amikor beleharapok. Tudom, hogy a sonka nem gondolkodik, tehát nem izgat, hogy
beleharapok. Egyesek nem esznek húst, mert az állat, amelyikből származik egykor élt, és talán
voltak érzései és gondolatai, de engem ez nem zavar, ha már nem élnek. Minden, amit megeszünk
élt valaha, kivéve néhány grammnyi ásványt, és egy fának is lehetnek gondolatai és érzései, ha
tudnánk, hogyan férjünk hozzá.
Mi van akkor, ha Marjory úgy kedvel, ahogyan Emmy mondta – mint tárgyat, az én falatnyi sonkám
megfelelőjét? Mi van, ha azért kedvel jobban más kutatási tárgyaknál, mert csendes és barátságos
vagyok?
Most nem érzem magam csendesnek és barátságosnak. A legszívesebben megütnék valakit.
A tanácsadó a gyűlésen semmi olyat nem mond, amit ne olvastunk volna már on-line. Nem tudja
elmagyarázni a módszert; nem tudja, hová kell menni jelentkezni, ha valaki benne akar lenni a
kutatásban.
Nem mondja, hogy a cég, ahol dolgozom felvásárolta a kutatást. Talán nem tudja. Én nem mondok
semmit.
Nem vagyok biztos benne, hogy Mr. Aldrinnak igaza van ebben.
A gyűlés után a többiek maradni akarnak és beszélni az új eljárásról, de én gyorsan távozom. Haza
szeretnék menni, Marjoryn gondol-kodni, Emmy jelenléte nélkül. Nem akarom azt gondolni, hogy
Marjory kutató; arra akarok gondolni, ahogy ül mellettem az autóban. Az illatára akarok gondolni, a
fényekre a haján; még arra is, ahogyan a hosszú tőrrel vív.
Könnyebb Marjoryra gondolni, amíg az autómat takarítom. Leszedem a báránybőr üléshuzatot, és
kirázom. Bármilyen óvatos vagyok is, mindig beleragad valami, por és fonalak és – ma – egy
gemkapocs.
Nem tudom, honnan. A kocsi elé teszem, az üléseket kis seprűvel lesöpröm, aztán kiporszívózom a
kocsit.
A porszívó zaja bántja a fülem, de gyorsabb a söprésnél, és nem száll az orromba sem annyi por.
Megtisztítom belülről a szélvédőt, gondosan ügyelek a sarkokra is, aztán lepucolom a tükröket. A
boltokban kapni kifejezetten autóápoláshoz való tisztítószereket, de nagyon rossz a szaguk,
hányingerem van tőlük, ezért egyszerűen nedves rongyot használok.
Visszateszem az ülésre a báránybőrt, és gondosan megkötöm. Most már tiszta a kocsim vasárnap
reggelre. Bár busszal megyek templomba, szeretek arra gondolni, hogy a kocsim ünneplő ruhában
fogadja a vasárnapot.
Gyorsan lezuhanyozom, nem gondolok közben Marjoryra, aztán lefekszem, és rá gondolok. Mozog,
a gondolataimban, mindig mozog, mégis mindig mozdulatlan. Az arca érthetőbben fejezi ki magát
számomra a legtöbb arcnál. Az arckifejezései elegendő ideig maradnak az arcán ahhoz, hogy
tolmácsolni tudjam őket. Amikor elalszom, éppen mosolyog.

NEGYEDIK FEJEZET
Tom az utcáról nézte, amint Marjory Shaw és Don Poiteau átmentek az udvaron. Lucia azt hitte,
Marjory kötődik Lou Arrendale-hez, de most itt sétált Donnal. Igaz, Don elvette tőle a szerelését
tartalmazó táskát, de ha a lány nem kedvelte Dont, miért nem vette vissza tőle?
Tom sóhajtott, végigsimította ritkuló haját. Szerette a vívósportot, szerette, ha emberek vették körül,
de a csoport tagjai közötti intrikák állandó terhe egyre jobban fárasztotta, ahogy öregedett. Azt
akarta, hogy a
Luciával közös házuk olyan hely legyen, ahol az emberek fizikai és társadalmi képességeik határáig
fejlődnek, de néha úgy érezte, egy rakás állandó serdülőkorú lóg a nyakán. Előbb-utóbb mind hozzá
mentek panaszaikkal, sérelmeikkel, megbántott érzelmeikkel.
Vagy Luciára zúdították. Főként a nők. Leültek mellé, mintha érdekelné őket Lucia kézimunkája vagy
fényképei, és elmondták bajaikat. Tom és Lucia órákig tárgyalták, mi folyik, kinek milyen segítségre
van szüksége, hogyan segíthetnének a legjobban, anélkül, hogy túlságosan nagy felelősséget
vállalnának.
Ahogy Don és Marjory közelebb értek, Tom látta, hogy a lány bosszús. Don szokás szerint észre
sem vette, gyorsan beszélt, és lóbálta a lány táskáját lelkesedésében. Ebből ügy lesz, gondolta Tom.
Mielőtt véget érne az este, biztosan hallja majd, mit tett Don, amivel felbosszantotta Marjoryt, Dontól
pedig azt, hogy Marjory nem eléggé megértő.
– Pontosan ugyanoda kell tennie mindig a cuccát, nem tudja máshová tenni – mondta éppen Don,
amikor
Marjoryval hallótávolságon belülre értek.
– Mert rendes – mondta Marjory. A hangja mesterkélt volt, ami azt jelentette, hogy több mint
bosszús. –
Mi kifogásod van az ellen, hogy rendes?
– A mániákusság ellen van kifogásom – mondta Don. – Te, hölgyem, egészséges rugalmasságról
teszel tanúbizonyságot, amikor hol az utcának ezen, hol azon az oldalán parkolsz, és különféle
ruhákat viselsz.
Lou minden héten ugyanazokat a ruhadarabokat viseli – tiszta, meg kell hagyni, de mindig ugyanaz
van rajta –, és ez a mániája, hogy hol tárolja a szerelését…
– Rossz helyre tetted, és Tom átrakatta veled, igaz? – mondta Marjory.
– Mert Lou kiborulna – duzzogott Don. – Nem tisztességes…
Tom látta, hogy Marjory a legszívesebben rákiáltana Donra. Ő is így volt ezzel. De semmi értelme
nem lett volna Donnal kiabálni. Donnak volt egy tisztességes, keményen dolgozó barátnője, aki már
nyolc évet áldozott az életéből Don nevelgetésére, és a férfi semmit sem változott.
– Én is azt szeretem, ha rend van itt – mondta Tom, és vigyázott, nehogy a hangja éles legyen. –
Mindenkinek sokkal könnyebb, ha tudjuk, kinek hol a holmija. Meg aztán, széthagyni a dolgokat
éppen olyan mániákusan lehet, mint mindig ugyanoda tenni.
– Ugyan már, Tom; a feledékeny és a mániákus egymás ellentétei. – Don még csak bosszús sem
volt, inkább mulatott magában, mintha Tom tudatlan kölyök lett volna. Tom azon tűnődött, vajon így
viselkedike
Don a munkában is. Ha igen, ez megmagyarázza munkahelyeinek változatos történetét.
– Ne Lou-t hibáztasd az én szabályaimért – mondta Tom.
Don vállat vont, és bement a házba a holmijáért.
Pár perc nyugalom, mielőtt beindul az edzés... Tom leült Lucia mellé, aki lábujjaihoz hajlongva
elkezdte a bemelegítést. Régebben könnyebb volt.
Lucia másik oldalán Marjory ült, aki a homlokával a térdét próbálta érinteni.
– Lou-nak ma itt kellene lennie – mondta Lucia. Oldalvást Marjoryra sandított.
– Nem tudom, nem zaklattam-e fel – mondta Marjory. – Amikor megkértem, hogy jöjjön velem a
repülőtérre.
– Nem hinném – mondta Lucia. – Inkább azt mondanám, nagyon is örült neki. Történt valami?
– Nem. Felvettük a barátnőmet; Lou-t aztán itt tettem ki. Ennyi. Don mondott nekem valamit a
szereléséről…
– Ó, Tom egy csomó szerelést szedetett össze vele, és Don csak úgy, össze– vissza be akarta
dugdosni mindet a szekrényekbe. Tom rászólt, hogy rendesen rakjon el mindent. Ahányszor látta
már, tudnia kellene, minek hol a helye, de Don... nem akar tanulni. Amióta nincs Helennel, kezd
visszafejlődni olyan slendrián kölyökké, amilyen volt. Bárcsak felnőne végre.
Tom nem szólt közbe. Ismerte a jeleket: Lucia immár pillanatokon belül rákérdez Marjory érzéseire
Lou-val és Donnal kapcsolatban, és ő távol akart lenni, amikor ez történik. Befejezte a melegítést, és
éppen akkor állt fel, amikor Lou fordult be a ház sarkánál.
Miközben ellenőrizte a fényeket, és még egyszer végignézte a terepet, nincs-e ott véletlenül olyasmi,
ami balesetet okozhat, Tom figyelte, hogyan melegít Lou... módszeresen, mint mindig, alaposan,
mint mindig. Egyesek butának tarthatják Lou-t, de Tom végtelenül izgalmasnak találta. Harminc évvel
korábban
Lou nem állt volna meg a lábán a hétköznapokban; ötven évvel korábban intézetben töltötte volna az
egész életét. De a korai beavatkozás, a tanítási módszerek és a számítógéppel segített érzékszervi
integrációs gyakorlatok fejlődése felruházta Lou-t olyan képességekkel, hogy jó munkát kaphatott,
egyedül élhetett, majdnem-egyenlőként közlekedhetett a valódi világban.
Az adaptáció csodája, ugyanakkor Tom szemében kicsit szomorú is. A Lou-nál fiatalabb, ugyanolyan
idegrendszeri hiányosságokkal született embereket tökéletesen tudták már gyógyítani génterápiával
életük első két évében. Csak akiknek a szülei nem egyeztek bele a kezelésbe, azoknak kellett úgy
küszködniük, ahogyan Lou-nak a fárasztó terápiákkal, amelyeken átesett. Ha Lou fiatalabb lenne,
nem szenvedett volna.
Normális lehetne, bármit jelentsen is az.
Mégis itt volt, vívott. Tom felidézte a szaggatott, esetlen mozdulatokat, amelyekkel Lou kezdte –
hosszú ideig úgy látszott, hogy Lou vívása csupán a sport paródiája lehet. Fejlődése minden egyes
szakasza egyformán lassan indult el, és lassan, nehezen haladt előre… fatőrtől párbajtőrig,
párbajtőrtől vívótőrig, egyetlen pengétől hosszú tőrig és rövid tőrig, párbajtőrig és rövid tőrig, vívótőrig
és rövid tőrig, és így tovább.
Mindezt színtiszta erőfeszítéssel sajátította el, nem a született tehetségével. Mégis, miután
megszerezte a fizikai készségeket, a mentális készségek elsajátítása, amelyhez más vívóknak
évtizedek kellettek, neki csak néhány hónap.
Tom elkapta Lou tekintetét, és magához intette a férfit.
– Ne feledd, amit mondtam – most már a legjobbakkal kell vívnod.
– Igenis… – Lou bólintott, és szabályosan tisztelgett. A megnyitása merev volt, de gyorsan olyan
stílusra váltott, amely kihasználta Lou szaggatottabb mozgásának előnyeit. Tom körözött, irányt
változtatott, színlelt támadásokat indított, és Lou mozdulatról mozdulatra hárított, éppúgy próbára
tette
Tomot, ahogyan az őt. Volt-e séma Lou mozdulataiban, valami más is, mint Tom mozdulatainak
hárítása?
Tom nem tudta megmondani. De Lou újra meg újra kis híján elkapta őt, mintha várta volna Tom
mozdulatait... aminek azt kellett jelentenie, hogy Tomnak sémája volt, és ezt Lou észrevette.
– Sémaelemzés – mondta hangosan, amikor Lou pengéje elcsusszant az övé mellett, és a hegye
megérintette a mellkasát. – Gondolnom kellett volna rá.
– Bocsánat – mondta Lou. Majdnem mindig azt mondta, „Bocsánat”, aztán zavartnak látszott.
– Jó találat – mondta Tom. – Inkább azon járt az eszem, hogyan vagy képes arra, amit teszel, és
nem a mérkőzésen. Te sémaelemzést végzel?
– Igen – mondta Lou. A hangjában enyhe meglepődés volt, és Tom nem tudhatta, nem arra gondol-
e, hát nem ezt teszi mindenki?
– Én nem vagyok rá képes valós időn belül – mondta Tom. – Hacsak nem igen egyszerű sémáról
van szó.
– Nem tisztességes dolog? – kérdezte Lou.
– Nagyon tisztességes, ha az ember képes rá – mondta Tom. – És egyben a jó vívó, vagy éppen a jó
sakkozó jele. Sakkozol?
– Nem.
– Hát akkor... nézzük meg, képes vagyok-e a fejemben tartani, hogy mit teszek, és visszaszúrni. –
Tom bólintott, elkezdték, de nehéz volt koncentrálni. Lou-n akart inkább gondolkodni – hogy suta
szaggatottsága mikor vált hatékonnyá, mikor mutatkozott először ígéretesnek, mikor kezdte leolvasni
a lassabb vívók sémáit. Mit árult el ez a gondolkodásmódjáról? Mit árult el róla, mint emberről?
Tom lehetőséget látott, rámozdult, és máris újabb találatot érzett a mellkasán.
– A fenébe, Lou, ha ilyen jól folytatod, versenyekre is benevezhetünk – mondta Tom csak félig
tréfálkozva. Lou megmerevedett, a válla előreesett. – Vagy zavarna?
– Én... nem hinném, hogy versenyeken kellene vívnom – mondta Lou.
– Csak rajtad áll – tisztelgett Tom. Azon törte a fejét, miért fogalmazott így Lou. Egy dolog, ha az
ember nem kíván versenyezni, más, ha azt mondja, nem kellene. Ha Lou normális lenne – Tom
utálta magát már azért is, hogy gondolta ezt a szót, de hát ott volt –, az utóbbi három évben már
részt vett volna versenyeken. Túlságosan korán kezdte volna, ahogyan a legtöbben, ahelyett, hogy
megmarad ezen a magánjellegű gyakorlóhelyen ilyen sokáig. Tom próbált a csörtére koncentrálni,
alig sikerült hárítania egy szúrást, és azon volt, hogy az ő támadásai véletlenszerűbbek legyenek.
Végül kifogyott a levegőből, meg kellett állnia, lihegett.
– Szünetet kell tartanom, Lou. Gyere ide, és elemezzük... – Lou engedelmesen követte, és leült a
tornác kőszegélyére, Tom pedig széket húzott. Lou izzadt, ezt Tom látta, de nemigen lihegett.
Végül Tom megáll, levegő után kapkod, és kijelenti, hogy olyan fáradt hogy nem tudja folytatni.
Elvezet az egyik oldalra, közben két másik lép a helyünkre. Nagyon nehezen lélegzik; a szavai jókora
közökkel követik egymást, így könnyebben megértem. Örülök, hogy szerinte jó vagyok.
– De nézd csak, te nem fogytál ki a levegőből. Eredj, keress valakit, akivel vívhatsz, hadd fújom ki
magam, aztán majd beszélünk.
Marjoryra pillantok, aki Lucia mellett ül. Láttam, hogy figyelt, amíg Tommal vívtam. Most lenéz, és a
hőségtől rózsásabb az arca. Összeszorul a gyomrom, de felállok, és odamegyek hozzá.
– Szia, Marjory – mondom. Kalapál a szívem.
Felnéz. Mosolyog, teljes mosollyal.
– Szia, Lou – mondja. – Hogy vagy ma este?
– Jól – mondom. – Akarsz… szeretnél… vívnál velem?
– Persze. – Lenyúl a maszkjáért, felteszi. Most nem láthatom jól az arcát, ő sem látja az enyémet, ha
maszkban leszek; visszateszem a maszkomat. Nézhetek, anélkül, hogy látnának; a szívem
megnyugszik.
Saviolo vívás kézikönyvének néhány részletének ismétlésével kezdjük. Lépésről lépésre, előre és
oldalt, körözve és megérezve egymást. Egyszerre szertartás és beszélgetés, ahogy hárítással
egyensúlyozom a támadását, támadással a hárítását. Tudom-e ezt? Hát ő tudja-e azt? Marjory
mozdulatai lágyabbak, bizonytalanabbak Tom mozdulatainál. Kör, lépés, kérdés, felelet, párbeszéd
acélban a zenére, amelyet a fejemben hallok.
Tust érek el, amikor Marjory nem úgy mozdul, ahogyan vártam. Nem akartam megütni őt.
– Sajnálom – mondom. A zeném leáll; a ritmusom felborul. Hátralépek, megszakítom a kapcsolatot,
pengém hegye a földön.
– Nem... szép volt – mondja Marjory. – Több eszem lehetett volna, jobban kellett volna vigyáznom…
– Nem sérültél meg? – Erős tus volt, éreztem a tenyeremben.
– Nem… folytassuk.
Fogak villanását látom a maszkban: mosoly. Tisztelgek; viszonozza; visszaállunk a táncba. Óvatos
igyekszem lenni, és az acélhoz érő acélon át érzem, hogy Marjory határozottabb, koncentráltabb,
gyorsabban mozog. Nem gyorsulok fel; eltalálja a vállam. Ettől a ponttól kezdve az ő tempójában
igyekszem vívni, hogy a találkozó minél tovább tartson.
Túlságosan hamar hallom, hogy nehezen lélegzik, és kész megállni pihenni. Karunkat egymásba
fonva mondunk köszönetet egymásnak; szédülök.
– Jó mulatság volt – mondja. – De ideje felhagynom a kifogásokkal, hogy miért nem edzek többet. Ha
annyi súlyt emelnék, amennyit kell, nem fájna a karom.
– Én hetente háromszor emelek súlyt – mondom. Aztán rájövök, még azt hiheti, tanácsot adok, hogy
mit tegyen, vagy dicsekszem, pedig csak annyit akartam mondani, hogy igenis, súlyt emelek, hogy
ne fájjon a karom.
– Nekem is kellene – mondja. A hangja boldog és nyugodt. Én is ellazulok. Nem boldogtalan attól,
hogy említettem, hogy súlyt emelek. – Azelőtt emeltem. De új projekten dolgozom, és az felemészti
az időmet.
Elképzelem a projektet mint valami élőlényt, amely egy órát rágcsál. Ez lehet az a kutatás, amelyet
Emmy említett.
– Igen. Miféle projekt az? – Alig bírok lélegezni, amíg a válaszra várok.
– Nos, az én területem az idegi-izomzati jelzőrendszer – mondta Marjory. – Olyan veleszületett
neuromuszkuláris, azaz idegi-izomzati betegségek lehetséges terápiáin dolgozunk, amelyeknél
génterápia nem jöhet szóba – rámnéz és én bólintok.
– Mint például az izomsorvadás? – kérdezem.
– Igen, az az egyik – mondja Marjory. – Tulajdonképpen ezért kerültem kapcsolatba a vívással is.
Érzem, hogy a homlokom összeráncolódik: zavarodottság. Hogyan függ össze a vívás és az
izomsorvadás? Az izomsorvadásosok nem vívnak.
– A vívással?
– Igen. Egy osztályértekezletre tartottam, évekkel ezelőtt, és éppen akkor vágtam át az udvaron,
amikor
Tom vívásbemutatót tartott. Orvosi szempontból gondoltam addig a jó izomműködésre csak, nem a
felhasználó szemszögéből… Emlékszem, hogy ott álltam, néztem a vívókat, és az izomsejtek
biokémiai viselkedése járt az eszemben, amikor Tom egyszerre csak megkérdezte, nem volna-e
kedvem kipróbálni.
Azt hiszem, félreértett: azt hitte, a vívás érdekel, pedig én csak a lábizmokat figyeltem.
– Azt hittem, egyetemista korodban is vívtál – mondta Lou.
– Az az egyetemen volt – mondta Marjory. – Még diák voltam.
– Ó… és mindig az izmokkal foglalkoztál?
– Így vagy úgy, igen. Amikor a génterápia sikereket ért el bizonyos tisztán izomjellegű
megbetegedéseknél, átváltottam az idegi-izomzati területre... vagyis inkább a munkaadóm váltott.
Nem vagyok éppenséggel projektigazgató. – Sokáig nézi az arcomat; el kell fordulnom, mert az érzés
túlságosan erős. – Remélem, nem bántad meg, hogy magammal hívtalak a repülőtérre, Lou.
Nagyobb biztonságban éreztem magam veled.
Érzem, hogy elönt a forróság.
– Nem az, hogy... én nem… azt akartam... – Nagyot nyelek. – Nem vagyok izgatott – mondom,
amikor ismét ura vagyok a hangomnak. – Örültem, hogy veled mehettem.
– Az jó – mondja Marjory.
Semmi többet nem mond; ülök mellette, és érzem, ahogy a testem ellazul. Ha lehetne, itt ülnék egész
este. Amint a szívem lelassul, körbepillantok, a többiekre. Max és Tom és Susan vívnak kettő egy
ellen.
Don egy széken ül petyhüdten a tornác túlsó végén; engem bámul, de elfordul, amikor ránézek.
Tom búcsút intett Maxnek, Susannak és Marjorynak, akik mind együtt mentek el. Amikor megfordult,
Lou még mindig ott volt. Lucia bement, a nyomában, szokás szerint, mindazokkal, akik beszélgetni
akartak.
– Kutatás van – mondta Lou. – Új. Talán gyógyulást hoz.
Tom inkább Lou hangjának szaggatottságára figyelt, a hangmagasságból és a tónusból egyértelmű
feszültségre, mintsem a szavakra. Lou rémült volt; csak akkor beszélt így, amikor szorongott.
– Még kísérleti szakaszban van, vagy már hozzáférhető?
– Kísérleti. De ők, az irodában, azt akarják – a főnököm azt mondta… azt akarják, hogy én… vessem
alá magam.
– Egy kísérleti gyógymódnak? Különös. Az ilyenek általában nem hozzáférhetők a kereskedelmi
egészségbiztosítók számára.
– Ez… ők... ezt a cambridge-i központ dolgozta ki – mondta Lou még szaggatottabb és gépiesebb
hangon. – Most az ő tulajdonukban van. A főnököm azt mondja, a főnöke azt akarja, hogy vessük alá
magunkat. Ő nem ért egyet, de nem tudja megakadályozni.
Tom hirtelen vágyat érzett, hogy beleöklözzön valakinek a fejébe. Lou félt; valaki megfélemlítette.
Nem a gyerekem, emlékeztette magát Tom. Nem voltak jogai ebben a helyzetben, de Lou
barátjaként érzett felelősséget.
– És ismered az eljárást? – kérdezte.
– Még nem – rázta a fejét Lou. – Csak a múlt héten jött ki a hálón; a helyi autizmus-társaság gyűlést
rendezett róla, de ők sem tudták... Szerintük még évekig kell várni az emberi alkalmazásra. Mr.
Aldrin, a főnököm szerint már most kipróbálható, és Mr. Crenshaw azt akarja, hogy kipróbáljuk.
– Nem kényszeríthetnek arra, hogy kísérleti anyagot vegyél be, Lou; törvényellenes, hogy arra
kényszerítsenek. Hogy…
– De elvehetik a munkámat…
– Kirúgással fenyegetnek, ha nem engedelmeskedsz? Nem tehetik. – Tom legalábbis így gondolta.
Az egyetemen valóban nem tehették, de a magánszektor más volt. Ennyire más? – Ügyvédre van
szükséged –
mondta. Végiggondolta, milyen ügyvédeket ismer. Gail lehet ehhez a megfelelő ügyvéd, gondolta
Tom.
Gail már régen végez emberjogi munkát, és ami ennél is több, kifizetődővé tudja tenni. Inkább azon
töri a fejét, ki tud segíteni, mint hogy hagyja elhatalmasodni a vágyát, hogy valakinek beverje a fejét.
– Nem… igen... nem tudom. Aggódom. Mr. Aldrin azt mondta, segítséget kell szereznünk,
ügyvédet…
– Pontosan – mondta Tom. Arra gondolt, vajon segít-e, ha ad valami más fejtörőt Lou-nak, vagy sem.
–
Nézd, az előbb említettem neked a versenyeket…
– Nem vagyok eléggé jó – mondta gyorsan Lou.
– De az vagy. És arra gondoltam, ha versenyeznél, talán segítene a másik problémádon is… – Tom
tisztázni próbálta önnön gondolatait, hogy tulajdonképpen miért is lenne ez jó ötlet. – Ha az lesz a
vége, hogy perre kell menned a munkaadóddal, az lényegében olyan, mint egy vívómérkőzés.
Segíthet az önbizalom, amelyet a vívással szerzel.
Lou szinte kifejezéstelen arccal nézett rá.
– Nem értem, miért segítene.
– Hát… nem biztos. Csak arra gondoltam, hogy valamivel több tapasztalat másokkal, nem csak
velünk talán mégis segítene.
– Mikor lesz verseny?
– A következő helyi verseny pár hét múlva lesz – mondta Tom. – Szombaton. Jöhetnél velünk; Lucia
meg én melletted lennénk, gondoskodnánk róla, hogy rendes emberekkel találkozz.
– Vannak nem-rendes emberek is?
– Hát, igen. Mindenütt vannak nem-rendes emberek, és néhányuknak sikerül bejutnia a
vívócsoportokba is. De a legtöbben rendesek. Lehet, hogy élveznéd. – Nem szabad erőltetnie, bár
Tom egyre inkább úgy érezte, hogy Lou-nak több tapasztalatra kellene szert tennie a normális
világban, már ha a történelmi rekreációs sportok híveit normálisnak lehet nevezni. A mindennapi
életükben normálisak; csak szerettek fantáziaruhákat viselni, és úgy tenni, mintha karddal
gyilkolásznák egymást.
– Nincs ruhám – mondta Lou, és végigpillantott levágott ujjú, ócska bőrdzsekijén.
– Majd keresünk neked valamit – mondta Tom. Lou-ra valószínűleg jó lesz az ő valamelyik
kosztümje.
Több ruhája volt úgyis a kelleténél, több, mint a legtöbb tizenhetedik századi embernek. – Lucia
segít.
– Nem tudom – mondta Lou.
– Nézd, a jövő héten megmondod, akarod-e megpróbálni. Be kell fizetnünk a nevezési díjat. Ha nem,
lesz verseny később is.
– Gondolkodom rajta – mondta Lou.
– Helyes. És ami a másik dolgot illeti... lehet, hogy ismerek egy ügyvédnőt, aki segíthet. Szólok neki.
És mi volt a Központban, beszéltetek velük?
– Nem. Mr. Aldrin felhívott, de senki nem mondott semmi hivatalosat, és azt hiszem, nem szabad
mondanom semmit, amíg ők nem szólnak.
– Attól nem lesz semmi bajod, ha előre megtudod, milyen jogaid vannak – mondta Tom. – Nem
tudom biztosan... a törvények ide-oda változtak, de egyikben sincs szó emberkísérletekről, tehát nem
vagyok tisztában a jelenlegi jogi helyzettel. Szakértőre van szükséged.
– Sokba kerülhet – mondta Lou.
– Lehet – mondta Tom. – Ezt is meg kell tudni. Ezt az információt a Központ is megszerezheti neked.
– Köszönöm – mondta Lou.
Tom nézte Lou-t elmenni, csendesen, visszafogottan, a maga ártalmatlan módján kissé ijesztően.
Már a gondolattól rosszul lett, hogy valaki Lou-n kísérletezzen. Lou Lou volt, és a maga módján
nagyszerű.
Odabenn Tom Dont szokás szerint a ventilátor alatt elterülve találta, és be l nem állt a szája. Lucia
hímzett, és az arckifejezése segítségért kiáltott. Don Tomhoz fordult.
– Szóval… szerinted Lou versenyképes, mi? – kérdezte Don.
Tom bólintott.
– Meghallottad, miről beszéltünk? Igen, szerintem az. Sokat fejlődött. A legjobbjainkkal vív, és
megállja a helyét.
– Nagy élvezet lehet egy olyannak, mint ő – mondta Don.
– „Olyannak, mint ő”… úgy érted, autistának?
– Aha. Nem nagyon bírják a tömeget meg a zajt meg az ilyesmit, mi? Azt olvastam, hogy a zenében
egészen kiválóak közülük ezért nem lesznek soha koncertező művészek. Lou oké, de szerintem nem
kellene versenyezni küldened. Kiborul.
Tom lenyelte az első gondolatát, inkább azt mondta:
– Emlékszel az első versenyedre, Don?
– No igen... meglehetősen fiatal voltam… Katasztrófa volt.
– Igen. Emlékszel, mit mondtál nekem az első csörtéd után?
– Nem... nem igazán. Tudom, hogy veszítettem... szétestem.
– Azt mondtad, nem tudtál koncentrálni, mert az emberek járkáltak.
– Ja, no igen, de egy olyannak, mint Lou még rosszabb lenne.
– Don... hogy tudna rosszabbul veszíteni, mint te?
Don elvörösödött.
– Hát, én… ő... egyszerűen rosszabb lenne neki. A vesztés, úgy értem. Nekem…
– Mentél, és megittál hat doboz sört, aztán hánytál a fa mögött – mondta Tom. – Aztán sírtál, és azt
mondtad nekem, ez életed legrosszabb napja.
– Fiatal voltam – mondta Don. – És mindent kitálaltam, és aztán már nem zavart. Ő rágódna rajta.
– Örülök, hogy aggódsz Lou érzései miatt – mondta Lucia. Tom kis híján összerándult a Lucia
hangjából csengő maró gúnytól, pedig nem is ő volt a célpontja.
Don vállat vont, bár a szeme összeszűkült.
– Persze, hogy aggódom – mondta. – Ő nem olyan, mint mi, többiek…
– Úgy van – mondta Lucia. – Jobb vívó a legtöbbünknél, és jobb ember egyeseknél.
– Jaj, Luci, rossz kedved van – mondta Don évődő hangon, de Tom tudta, hogy nem tréfának szánta.
– Rögtön javítok rajta – mondta Lucia, összecsomagolta a kézimunkáját, és felállt; mielőtt Tom bármit
mondhatott volna, már ott sem volt.
Tom utálta, amikor Lucia kimondta, amit ő gondolt, aztán a következményekkel neki kellett
megküzdenie, tudván, hogy Lucia azt hozta nyilvánosságra, amit ő el akart titkolni. Most, ahogyan
előrelátható volt, Don amolyan férfi a férfihoz pillantást vetett rá, amely azt volt hivatva kifejezni, hogy
lám csak, megvan a közös véleményünk a nőkről, bár Tomnak egészen más volt a véleménye.
– Lucia kezd... tudod... szóval klimaxos? – kérdezte Don.
– Nem – mondta Tom. – Csak megmondja a véleményét. – Amellyel Tom tökéletesen egyetértett, no
de kimondja-e? Miért nem tud Don felnőni, hogy ne okozzon mindig ilyen problémákat? – Nézd...
fáradt vagyok, és holnap korán lesz órám.
– Oké, oké, értem én – tápászkodott fel drámaian fogva a derekát Don.
A baj az volt, hogy nem értette. Még eltelt egy negyedóra, amíg végre elment; Tom bezárta a bejárati
ajtót, és leoltotta a villanyt, nehogy Don kitaláljon még valamit, és visszajöjjön, ahogyan gyakran
tette.
Tom rosszul érezte magát; Don elbűvölő és lelkes fiú volt, évekkel korábban, és neki képesnek kellett
volna lennie segíteni neki, hogy érettebb férfi váljék belőle, mint amilyen lett. Mi másra valók a régi
barátok?
– Nem a te hibád – szólt be a folyosóról Lucia. Most lágyabb volt a hangja, és ettől Tom kissé
megnyugodott; nem lett volna kedve lecsillapítani a feldühödött Luciát. – Még komiszabb lenne, ha
nem dolgoztál volna rajta.
– Nemtom – mondta Tom. – Mégis azt hiszem…
– Amilyen született tanító vagy, Tom, azt hiszed, képes vagy megmenteni őket önmaguktól.
Gondolkozz:
ott van Marcus Kolumbiában, Grayson Michiganben és Vladianoff Berlinben – egykor mind a te fiaid,
és különb emberek attól, hogy ismertek téged. Don nem a te hibád.
– Ma estére elfogadom ezt – mondta Tom. Luciának, akit hálószobájuk lámpája hátulról világított
meg, szinte varázslatos képességei voltak.
– De nem csak ezt kívánom ma este adni – mondta Lucia ingerlőn, és ledobta a köntösét.
Számomra nincs annak értelme, hogy Tom megkér, induljak egy vívótornán, amikor én egy kísérleti
gyógymódról beszélek neki az autizmus gyógyítására. Ezen gondolkodom hazafelé. Az világos, hogy
egyre jobban vívok, és megállom a helyem a csoport jobb vívóival szemben. De mi köze ennek a
gyógymódhoz vagy a jogaimhoz?
Akik versenyeken vívnak, komolyan veszik. Sokat gyakoroltak. Saját felszerelésük van. Győzni
akarnak. Nem tudom, én győzni szeretnék-e, bár valóban élvezem, hogy értem a sémákat, és
megtalálom közöttük az utamat. Talán Tom azt hiszi, hogy győzni akarok? Talán Tom azt hiszi, az
kell, hogy győzni akarjak a vívásban, hogy aztán győzni akarjak a bíróságon is?
A két dolog nem függ össze. Az ember vágyhat arra, hogy megnyerjen egy játékot, vagy egy pert,
anélkül, hogy mindkettőt akarná.
Mi a hasonlóság? Mindkettő verseny. Valaki nyer, és valaki veszít. A szüleim hangsúlyozták, hogy az
életben nem minden verseny, hogy az emberek tudnak együtt dolgozni, hogy mindenki nyerhet, ha
ezt teszik. A vívás élvezetesebb, amikor az emberek együttműködnek, megpróbálják élvezni
egymással.
Amikor eltalálok valakit, nem úgy gondolok rá, mint győzelemre, hanem úgy, hogy jól játszom a
játékot.
Mindkettőhöz előkészületek kellenek? Mindenhez előkészület kell. Mindkettőhöz – elrántom a
kormányt, hogy kikerüljek egy kivilágítatlan biciklistát; alig vettem észre.
Előrelátás. Figyelem. Megértés. Sémák. A gondolatok felvillanó kártyákként futnak át a fejemen,
minden fogalmat egy-egy takaros szó jelöl, amely távolról sem mond el mindent.
Szeretnék Tom kedvében járni. Amikor segítettem a vívófelületet meg az állványokat elkészíteni, az
tetszett neki. Olyan volt, mintha újra velem lett volna az apám, a jó napjain. Szeretnék ismét Tomnak
örömet szerezni, de nem tudom, megfelelne-e, ha beneveznék egy versenyre. Mi van, ha rosszul
vívok, és veszítek? Csalódott lesz? Mit vár?
Jó móka lenne olyanokkal vívni, akiket soha nem láttam még. Akiknek nem ismerem a sémáit. Akik
normálisak, és nem tudják, hogy én nem vagyok normális. Vagy Tom megmondaná nekik? Valahogy
nem hiszem.
Jövő szombaton a planetáriumba megyek Erickel és Lindával. A következő szombat a hónap
harmadik szombatja, és a hónap harmadik szombatján mindig nagytakarítok. A verseny az azt
követő szombaton lesz. Akkorra nem terveztem semmit.
Amikor hazaérek, a hónap negyedik szombatjára beírom ceruzával, hogy „vívótorna”. Fel kellene
hívnom Tomot, de késő van, meg aztán azt mondta, adjak választ a jövő héten. Egy emlékeztető
cédulát ragasztok a naptárra: „Mondd Tomnak, hogy igen”.

ÖTÖDIK FEJEZET
Péntek délutánig Mr. Crenshaw még mindig nem mondott nekünk semmit a kísérleti gyógymódról.
Talán
Mr. Aldrin tévedett. Talán Mr. Aldrin lebeszélte róla. Az interneten élénk beszélgetés zajlik, főként a
magán hírcsoportokban, de senki sem tudja, mikor vagy hol terveznek emberkísérleteket.
On-line nem mondok arról semmit, amiről Mr. Aldrin tájékoztatott minket. Nem mondta, hogy ne
beszéljek róla, de nem látszik helyesnek. Ha Mr. Crenshaw meggondolta magát, és mégis mindenki
felizgatja magát, Mr. Crenshaw dühös lesz. Úgyis többnyire mérgesnek tűnik, amikor jön minket
ellenőrizni.
A planetárium műsora „A külső bolygók és holdjaik felfedezése”. Május elseje óta van műsoron, ami
azt jelenti, hogy már nincsenek túlságosan sokan, még szombaton sem. Korán megyek, az első
előadásra, azon is kevesebben szoktak lenni, még akkor is, ha egyébként sok a látogató. Csak a
székek egyharmada foglalt, így Eric, Linda meg én elfoglalhatunk egy teljes sort, nem kell túlságosan
közel lennünk senkihez.
Az amfiteátrumnak mókás szaga van, de hát mindig ilyen. Ahogy besötétedik, és a mesterséges
égbolt elsötétül, a régi izgalmat érzem. Még ha ezek a tűhegynyi fénypontok a kupolán nem igazi
csillagok is, mégis csillagokról van szó. A fény nem olyan öreg; nem lágyította meg a sokmilliárd
kilométeres utazás –
egy, a fénymásodperc mindössze egyetlen tízezred részényire lévő vetítőből jön –, mégis élvezem.
Amit nem élvezek, az a hosszú bevezető szöveg arról, hogy mit tudtunk száz éve, ötven éve, és így
tovább. Azt akarom tudni, amit most tudunk, nem azt, amit a szüleim hallhattak gyerekkorukban. Mit
számít, hogy a régmúltban valaki azt hitte, hogy csatornák vannak a Marson?
Az ülésem bársonyán van egy kemény, durva folt. Érzem az ujjaimmal – valaki cukrot vagy
rágógumit ragasztott oda, és a tisztítószer nem vette ki teljesen. Észreveszem, nem tudom nem
észrevenni. A műsorfüzetemet magam és a pont közé csúsztatom.
A műsor végre továbblép a múltból a jelenbe. A külső bolygók legfrissebb űrszonda-felvételei
látványosak; a szimulált repüléstől szinte úgy érzem, mintha az ülésemből bele tudnék zuhanni az
egyes bolygók gravitációs kútjába egymás után. Bárcsak ott lehetnék! Kiskoromban, amikor először
láttam híradókat emberekről az űrben, űrhajós akartam lenni, de tudom, hogy lehetetlen. Ha
megkapnám az új
TeljesÉlet kezelést, hogy kellőképpen sokáig éljek, akkor sem, mert autista vagyok. Amin nem tudsz
változtatni, azon ne siránkozz, mondta anyám.
Nem tudok meg semmi olyat, amit már ne tudnék, de így is élvezem az előadást. A műsor után éhes
vagyok. Már túl vagyunk a szokásos ebédidőmön.
– Ebédelhetnénk – mondja Eric.
– Hazamegyek – mondom. Finom, napon szárított húsom van otthon meg almám, amely már nem
sokáig lesz ropogós.
Eric bólint, és elfordul.
Vasárnap templomba megyek. Az orgonista Mozartot játszik a szertartás kezdete előtt. A zene illik az
istentisztelet formalitásához. Minden összeillik, ahogyan ingnek és nyakkendőnek és zakónak össze
kell illeniük: nem egyformának kell lenniük, hanem harmonikusan egymáshoz valónak. A kórus egy
kellemes
Rutter-himnuszt énekel. Ruttert nem kedvelem annyira, mint Mozartot, de nem fáj tőle a fejem.
Hétfőn hűvösebb van, hűvös, nedves szellő fúj északkeletről. Nincs olyan hideg, hogy zakót vagy
pulóvert kelljen venni, de kényelmesebb. Tudom, hogy a nyár legrosszabb részének már vége.
Kedden megint meleg van. Kedden szoktam élelmiszert vásárolni. Kedden az üzletek kevésbé
zsúfoltak, még akkor is, ha keddre esik elseje.
Nézem az embereket a fűszeresnél. Gyerekkoromban azt mondták, nemsokára nem lesznek
fűszeresek.
Mindenki interneten rendeli majd az élelmiszert, és azt házhoz szállítják. A szomszéd család ezt
tette, és anyám csacsiságnak tartotta. Veszekedtek rajta Mrs. Taylorral. Az arcuk fényes lett, és
olyan volt a hangjuk, mint amikor kés csikordul késen. Azt hittem, gyűlölik egymást, amíg meg nem
tanultam, hogy a felnőttek – az emberek – anélkül is tudnak vitatkozni és veszekedni, hogy utálnák
egymást.
Vannak még helyek, ahol az élelmiszert házhoz szállítják, de errefelé az ilyen vállalkozások
megszűntek. Most azt teheti az ember, hogy a „Gyors” osztályon rendeli meg az árut, ahol egy
futószalag viszi a dobozt oda, ahol a vevő leveheti. Néha ezt teszem, de ritkán. 10 százalékkal többe
kerül, és számomra fontos a bevásárlás élménye. Anyám ezt mondta. Mrs. Taylor viszont azt, talán
ér elegendő stressz e nélkül is, de anyám szerint, Mrs.
Taylor túlérzékeny. Néha szerettem volna, ha inkább Mrs. Taylor lett volna az anyám, de aztán ezért
is rossz érzés töltött el.
Amikor az emberek egyedül vásárolnak az élelmiszerboltban, gyakran látszanak aggodalmasnak és
feszültnek, és nem törődnek másokkal. Anyám megtanított az élelmiszerboltok etikettjére, eléggé
könnyen ment, a zaj és a zűrzavar ellenére. Mert senki nem áll meg beszélgetni idegenekkel, kerülik
a szemkontaktust, és így könnyű nézni őket, anélkül, hogy bosszantanék bárkit is. Nem bánom, hogy
nem alakítok ki szemkontaktust, bár udvarias dolog egyenesen arra nézni egy pillanatig, aki elveszi a
hitelkártyát vagy a pénzt. Udvarias dolog mondani valamit az időjárásról, akkor is, ha a sorban
előttem álló ugyanazt mondta, de nem kötelező.
Néha azon tűnődöm, mennyire normálisak az emberek, és a leggyakrabban az élelmiszerboltban. A
Mindennapi Készségek órán azt tanultuk, hogy írjunk listát, és menjünk egyik polctól egyenesen a
másikhoz, úgy pipáljuk ki sorra a lista tételeit. A tanárunk azt mondta, nézzük meg az árakat előre.
Az újságban, ne a polc előtt állva hasonlítgassuk össze őket. Azt hittem – hiszen ő mondta –, arra
tanított minket, hogyan vásárolnak a normális emberek.
De az az ember, aki elzárja előlem a járást, nem volt ott azon az órán. Normálisnak látszik, de
megnéz minden egyes üveg spagetti-szószt, az árakat hasonlítgatja, a címkéket olvasgatja. Rajta túl
egy alacsony, ősz hajú asszony vastag szemüvegben próbál átleselkedni a férfi válla fölött,
ugyanarra a polcra néz; azt gondolom, az én oldalamon lévő szószokból szeretne, de a férfi az
útjában van, viszont zavarni nem akarja. Én sem. A férfi arcizmai feszültek, kidudorodnak a
homlokán, az orcáján, az állán. A bőre kissé fényes– Dühös. Az ősz asszony meg én egyaránt
tudjuk, hogy a mérgesnek látszó, jólöltözött férfi könnyen kirobban, ha zaklatják.
Hirtelen felnéz, egyenesen a szemembe. Az arca kipirul, vörösebb és fényesebb lesz. Mondhatott
volna valamit! – mondja, oldalra löki a kosarát, még jobban eltorlaszolva a polctól az ősz hajú
asszonyt. Az asszonyra mosolygok, és bólintok; körbetolja a férfi körül a kocsiját, és átmegyek.
– Micsoda ostobaság – motyogja a férfi. – Miért nem egyforma nagy mindegyik? Több eszem van,
semhogy válaszoljak neki, bár nagy a kísértés.
Ha az emberek beszélnek, elvárják, hogy valaki meghallgassa őket. Tőlem elvárják, hogy
odafigyeljek, amikor mások beszélnek, és rászoktattam magam, hogy ezt többnyire meg is tegyem.
Az élelmiszerboltban az emberek néha nem várnak választ. És megharagudnak, ha az ember
válaszol nekik. Ez az ember már úgyis dühös. Érzem, hogy kalapál a szívem. Előttem most két
kisgyerek kuncog, fűszeres zacskókat húzogatnak ki a polcról.
A sor vége felől fiatal, farmeros nő förmed rájuk.
– Jackson! Misty! Azonnal tegyétek vissza azokat! Összerezzenek. Tudom, hogy a nő nem hozzám
szólt, mégis az idegeimre megy. Az egyik kölyök, közvetlenül mellettem felvisít, a másik válaszol.
– Nem!
De nem fordulok meg. Azt mondanám a legszívesebben, „Csendet, csendet, csendet”, de nem az én
dolgom; nem helyes csendre inteni másokat, ha az ember nem a szülőjük, vagy a főnökük. Más
hangokat hallok most, női hangokat, valaki a gyerekes nőt korholja, én meg gyorsan befordulok a
keresztező sorba.
A szívem a szokásosnál gyorsabban és erősebben kalapál.
Az emberek azért járnak az ilyen boltokba, hogy hallják ezt a zajt, és lássák, hogy mások rohannak
és dühösek és idegesek. A távrendelés és a házhoz szállítás azért vallott kudarcot, mert az emberek
inkább eljönnek másokat látni, mint hogy egyedül üljenek, amíg az áru megérkezik. Nem mindenütt:
egyes városokban a távrendelés sikeresnek bizonyult. De itt… elmegyek a középső boros állvány
mellett, rájövök, hogy túlmentem azon a polcon, amelyik kell, óvatosan visszanézek, mielőtt
megfordulok.
A fűszeres polc előtt mindig végigmegyek, akár szükségem van fűszerre, akár nem. Ha nem nagy a
tömeg – és ma nem nagy –, megállok, és beszívom az illatokat. Még a padlóviaszon, a tisztító
folyadékon és néhány közelben lévő gyerek rágógumijának szagán át is érzem a fűszerek és
gyógynövények halvány illatát. Fahéj, kömény, szegfűszeg, majoránna, szerecsendió… már a nevük
is érdekes. Anyám sok fűszert használt a főzéshez. Mindegyiket hagyta megszagolnom. Némelyiket
nem szerettem, de a legtöbb jó érzés volt a fejemben. Ma csilire van szükségem. Nem kell
megállnom, és keresnem; tudom, hol van a polcon, vörös-fehér dobozban.
Hirtelen leizzadok. Marjory van előttem, nem vesz észre, mert élelmiszerbolti bevásárló hangulatban
van. Kinyitott egy fűszeres dobozt – vajon melyiket, tűnődöm, amíg egy légáramlat felém nem hozza
a szegfűszeg félreismerhetetlen illatát. A kedvencem. Gyorsan elfordítom a fejem, és megpróbálok
az élelmiszerfestékek, cukrozott gyümölcsök és tortadíszek polcára koncentrálni. Nem értem, miért
állnak ezek ugyanazon a polcon, ahol a fűszerek és a gyógynövények, de ott vannak.
Meglát-e Marjory? Ha megpillant, szól-e hozzám? Beszéljek vele? Akkora a nyelvem, mint egy
cukkini. Közeledő mozgást érzek. Ő az, vagy valaki más? Ha valóban vásárolnék, nem nézelődnék.
Nincs szükségem tortadíszekre, sem cukrozott cseresznyére.
– Szia, Lou – mondja. – Tortát sütsz?
Megfordulok, ránézek. Nem láttam másutt, csak Tomnál és Luciánál meg az úton a repülőtérre.
Sosem láttam még ebben az üzletben. Ez nem a megfelelő környezete… bár lehet, hogy az, csak
nem tudtam.
– Én… csak nézelődöm – mondom. Nehéz beszélni. Utálom, hogy izzadok.
– Szép színek – mondja olyan hangon, amelyben csak enyhe érdeklődés van. Legalább nem nevet
hangosan. – Szereted a gyümölcstortát?
– N-nem – mondom, és lenyelem a nagy gombócot a torkomban. – Szerintem… szerintem a színek
szebbek, mint az ízek. – Ez hibás volt – az ízek nem szépek vagy csúnyák –, de már késő
változtatni.
Bólint, az arca komoly.
– Én ugyanígy érzek – mondja. – Amikor először ettem gyümölcstortát kicsi koromban, azt vártam,
hogy finom lesz, mert olyan szép. És aztán… nem ízlett.
– Gyakran… gyakran vásárolsz itt? – kérdezem.
– Általában nem – mondja. – Egy barátnőmhöz tartok, és megkért, hogy vigyek egyet s mást. –
Rámnéz, és megint tudatosul bennem, milyen nehéz beszélni. Lélegezni még nehezebb, és szinte
ragadok a hátamon végigcsorgó izzadságtól. – Te mindig idejársz?
– Igen – mondom.
– Akkor megmutathatnád, hol találok rizst és alufóliát – mondja.
Az agyam egy pillanatig üres, aztán megint tudom.
– A rizs a harmadik polcon van, félúton – mondom. – A fólia távolabb, a tizennyolcason…
– Jaj, kérlek – mondja, a hangja boldognak hangzik. – Mutasd meg. Itt bolyongok, nekem úgy tetszik,
már vagy egy órája.
– Mutassam meg… vigyelek oda? – Egyszeriben ostobának érzem magam; persze, hogy így értette.
–
Gyere – mondom, tolom a kocsimat, és egy nagydarab nő, jól megrakott kocsival csúnyán néz rám. –
Elnézést – mondom neki; szó nélkül elmegy mellettem.
– Én csak követlek – mondja Marjory. – Nem akarom bosszantani az embereket…
Bólintok, és először a rizshez indulok, mivel a hetes polcnál járunk, és az van közelebb. Tudom, hogy
Marjory mögöttem jön; ettől meleg foltot érzek a hátamon, mintha odasütne a nap. Örülök, hogy nem
látja az arcomat; ott is forróságot érzek.
Mialatt Marjory a rizses polcot nézi – zsákos rizs, dobozos rizs, hosszú szemű és rövid szemű és
barna, rizs más dolgokkal kombinálva, és ő nem tudja, hol az a rizs, amelyik neki kell –, én Marjoryt
nézem. Az egyik szempillája hosszabb a többinél és sötétebb barna. A szeme nem egyszínű, a
szivárványhártyán kis pöttyök vannak, ettől érdekesebb.
A legtöbb szem egynél több színű, de ezek a színek összefüggnek. A kék szemben lehet a kék két
árnyalata, vagy kék és szürke, vagy kék és zöld, de még néhány barna pötty is. Ezt a legtöbben nem
veszik észre. Amikor először mentem az állami személyazonossági kártyámért, a nyomtatványon a
szemem színét kérdezték. Megpróbáltam odaírni a szemem összes színét, de a blankettán nem volt
elegendő hely. Azt mondták, írjam azt, hogy „barna”. Odaírtam, „barna”, de igazából nem egyedül ez
a szemem színe. Az csak az a szín, amelyet az emberek látnak, mert nem igazán néznek mások
szemébe.
Szeretem Marjory szeme színét, mert az ő szeme, és mert szeretem benne az összes színt. A haja
összes színét is szeretem. Valószínűleg „barnát” ír a nyomtatványra, ha a haja színét kérdezik, de a
hajának sok színe van, még több, mint a szemének. A bolt világításánál fénytelenebb, mint odakinn,
sehol a narancsos csillogás, de én azért tudom, hogy ott van.
– Ez az – mondja. Egy doboz rizs van a kezében, fehér, hosszú szemű, gyorsrizs. – Irány a fólia! –
mondja. Aztán elvigyorodik. – A főzéshez való, természetesen, nem a víváshoz való.
Visszavigyorgok, érzem, hogy az arcizmaim megfeszülnek. Tudom, milyen fóliára gondolt. Azt hitte,
nem tudom, vagy csak tréfált? Odavezetem a bolt közepén álló keresztpolchoz, amelyen műanyag
zacskók, műanyag dobozok, műanyag fólia tekercsei, zsírpapír és alufólia található.
– Ez gyorsan ment – mondja. A fóliát gyorsabban választja ki, mint a rizst.
– Köszönöm, Lou – mondja. – Sokat segítettél.
Nem tudom, említsem-e neki a gyors-sorokat a boltban. Bosszús lenne?
De azt mondta, siet.
– Az expressz-sorok – mondom. Az agyam egyszeriben kiürül, és hallom, hogy a hangom
színtelenné válik. – Ebben az időben bejönnek az emberek, és több dolog van a kosarukban, mint
amennyit az expressz-sorok táblái megengednek…
– Ez igazán bosszantó – mondja. – Ez a vége gyorsabb, vagy az?
Először nem értem, mit mond. A sor mindkét vége egyforma sebességű, amint valaki kilép, jön egy
másik. A sor közepe, ahol a pénztár van, az lehet lassú vagy gyors. Marjory vár, nem sürget. Talán
arra kíváncsi, melyik sor a leggyorsabb. Tudom; az utolsó szokott az lenni. Megmondom, bólint.
– Sajnálom, Lou, de rohannom kell – mondja. – Hat tizenötkor kellene találkoznom Pammel. – 6:07
van; ha Pam messze lakik, nem ér oda.
– Sok szerencsét – mondom. Nézem, ahogy határozott léptekkel távolodik tőlem, lágyan kerülgetve a
többi vásárlót.
– Szóval így néz ki – mondja mögöttem valaki. Megfordulok. Emmy az. Mint mindig, most is
dühösnek látszik. – Nem olyan szép.
D– Szerintem szép – mondom.
– Gondoltam – mondja Emmy. – Pirulsz.
Forró az arcom. Lehet, hogy pirulok, de Emmynek nem kellene mondania. Nem udvarias dolog
megjegyzést tenni nyilvános helyen a másik arckifejezésére. Nem szólok semmit.
– Nyilván azt képzeled, szerelmes beléd – mondja Emmy. A hangja ellenséges. Tudom, hogy azt
gondolja, ez az, amit gondolok, és hogy ő meg azt gondolja, tévedek, mert Marjory nem szerelmes
belém.
Boldogtalan vagyok, hogy Emmy ezeket gondolja, de boldog vagyok, hogy mindezt megértem abból,
amit mond, és ahogyan mondja. Néhány éve nem értettem volna.
– Nem tudom – mondom higgadtan és halkan. A sorban megálltak egy nő kezében a műanyag tároló
dobozok, mert minket néz. – Te nem tudod, mit gondolok – mondom Emmynek. – És azt sem tudod,
hogy ő mit gondol. Megpróbálsz olvasni a gondolatainkban; ez hiba.
– Azt hiszed, okos vagy – mondja Emmy. – Csak mert számítógéppel, meg matekkal dolgozol. Nem
tudsz semmit az emberekről.
Tudom, hogy az a nő a sorban közelebb húzódott, és fülel, mit beszélünk. Félek. Nem kellene így
beszélnünk nyilvánosan. Nem kellene, hogy észrevegyenek minket. Be kellene olvadnunk;
normálisnak kellene látszanunk és hallatszanunk és tetszenünk. Ha megpróbálom ezt mondani
Emmynek, még dühösebb lesz. Mondhat valamit hangosan.
– Mennem kell – mondom Emmynek. – Késésben vagyok.
– Honnan, egy randiról? – kérdezi. A randiról szót hangosabban és felfelé ívelő tónussal mondta, ami
azt jelenti, hogy gúnyolódik.
– Nem – mondom higgadtan. Ha higgadt vagyok, talán békén hagy. – Tévét akarok nézni. Mindig
megnézem a tévét… – Hirtelen nem jut eszembe, milyen nap van ma; az agyam üres. Elfordulok,
mintha elmondtam volna az egész mondatot. Emmy nevet, élesen, de nem mond semmi mást, amit
hallanék.
Visszamegyek a fűszeres polchoz a csiliporért, és beállok az egyik sorba. Mindenütt sorok.
Az én soromban öten vannak előttem. Három nő és két férfi. Egynek világos a haja, négynek sötét.
Az egyik férfin világoskék bebúj ós ing van, majdnem ugyanolyan színű, mint amilyen színű a doboz
a kosarában. Próbálok csak színre gondolni, de zaj van, és a bolti világítás másmilyenné változtatja a
színeket, mint amilyenek valójában. Napfénynél, úgy értem. A bolt is valóság. Azok a dolgok,
amelyeket nem szeretek éppen annyira valóságosak, mint azok, amelyeket szeretek.
De még így is könnyebb, ha azokra a dolgokra gondolok, amelyeket szeretek, és nem azokra,
amelyeket nem. Ha Marjoryra és Händel Te Deumára gondolok, az nagyon boldoggá tesz; ha
hagyom, hogy Emmyre gondoljak, csak egy percre is, a zene savanyú és sötét lesz, és el akarok
rohanni. Marjoryra koncentrálok, mintha egy feladat lenne a munkahelyemen, és a zene táncol, egyre
boldogabban.
– A barátnője?
Megdermedek, és félig hátrafordulok. Az a nő az, aki figyelt minket Emmyvel; mögém állt a sorba. A
szeme csillog a bolt erős fényében; a rúzs a szája sarkában rikító narancsvörösre száradt. Mosolyog
rám, de a mosolya nem lágy. Kemény mosoly, csak a szájé. Nem szólok semmit, de ő igen.
– Nem tudtam nem észrevenni – mondja. – A barátnője annyira izgatott volt. Ő egy kicsit... más, nem
igaz? – Még több fogát mutatja.
Nem tudom, mit mondjak. Mondanom kell valamit; a sorból már többen néznek.
– Nem akarom megbántani – mondja a nő. A szeme körüli izmok feszesek. – Csak ahogy...
észrevettem a beszédén.
Emmy élete Emmy élete. Nem ennek a nőnek az élete; nincs joga tudni, mi baja Emmynek. Ha
egyáltalán van valami baja.
– Nehéz lehet a magukhoz hasonlóknak – mondja a nő. Elfordítja a fejét, a sorból minket figyelőkre
néz, kuncog. Nem tudom, mit tart mulatságosnak. Nem hinném, hogy ebben van bármi mulatságos.
– A kapcsolatok eléggé nehezek számunkra is – mondja. Most nem mosolyog. Ugyanolyan az
arckifejezése, mint dr. Fornumé, amikor elmagyaráz valamit, amit szerinte meg kellene tennem. –
Maguknak még rosszabb lehet.
A mögötte álló férfi arckifejezése furcsa; nem tudnám megmondani, egyetért-e a nővel, vagy sem.
Bárcsak valaki rászólna már, hogy hagyja abba. Ha én szólok rá, az gorombaság.
Azt hiszem, nincs helyes válasz.
– Nem ismerem magát – mondom halkan és higgadtan. Úgy értem, „Nem ismerem magát, és nem
akarok
Emmyről, vagy Marjoryról, vagy bármi személyesről beszélni valakivel, akit nem ismerek.”
Az arca ökölbe szorul; gyorsan elfordulok. A hátam mögül hallok egy elfojtott „Nahát! „-ot, és egy halk
férfi hangot, „Úgy kellett”. Azt hiszem, a nő mögött álló férfi az, de nem fordulok vissza, hogy
megnézzem.
Előttem már csak ketten vannak; egyenesen előrenézek, anélkül, hogy különösebben fókuszálnék
valamire, próbálom újra hallani a zenét, de nem megy. Csak zajokat hallok.
Amikor kimegyek a vásárolt áruval, a ragacsos hőség még rosszabb, mint amikor bementem. Érzem
mindennek a szagát: cukorkáét eldobott cukorkás papíron, gyümölcshéjat, rágógumit, emberek
dezodor–
és samponillatát, a parkoló aszfaltját, a buszok kipufogógázát. Az árut a kocsi farára teszem, amíg
kinyitom az ajtaját.
– Hé – kiált rám valaki. Összerezzenek, és megfordulok. Don az. Nem számítottam arra, hogy itt
lássam
Dont. Marjoryra sem számítottam. Nem tudom, vásárolnak-e itt mások is a vívócsoportból. –
Szevasz, öregem – mondja. Csíkos inget és sötét nadrágot visel. Azelőtt sosem láttam ilyesmiben;
amikor vívni jön, vagy pólót és farmert, vagy vívókosztümöt visel.
– Szia, Don – mondom. Nem akarok beszélni Donnal, bár barát.
Túlságosan meleg van, haza kell vinnem és el kell raknom az élelmiszert. Fogom az első zacskót, és
beteszem a hátsó ülésre.
– Itt vásárolsz? – kérdezi. Buta kérdés, amikor itt állok élelmiszeres zacskókkal a kocsim faránál. Azt
hiszi, talán loptam?
– Idejárok minden kedden – mondom.
Rosszallóan néz rám. Talán azt hiszi, a kedd nem jó nap az élelmiszer vásárlásra; de akkor ő miért
van itt?
– Jössz holnap vívni? – kérdezi.
– Igen – mondom. Beteszem a másik zacskót, becsukom a hátsó ajtót.
– Elmész arra a versenyre? – Úgy néz rám, hogy szeretnék elfordulni, vagy lesütni a szememet.
– Igen – mondom. – De most haza kell mennem. – A tejet plusz 3,33 Celsius fokos vagy annál
alacsonyabb hőmérsékleten kell tartani. Itt, a parkolóban legalább plusz 32 Celsius fok van,
felmelegszik a tej, amelyet vettem.
– Ez az igazi mindennapi menetrended, mi? – mondja.
Nem tudom, milyen lenne a nem igazi mindennapi menetrend. Vagy ez is olyasmi, mint az igazi
szemét?
– Ugyanazt csinálod mindennap? – kérdezi.
– Nem ugyanazt mindennap – mondom. – Ugyanazokat a dolgokat ugyanazokon a napokon.
– Ó, persze – mondja. – Hát akkor holnap találkozunk, te rendes fiú – nevet. Furcsa nevetés ez, nem
olyan, mintha igazán élvezné. Kinyitom az elülső ajtót, beülök a kocsimba; Don nem mond semmit,
nem megy el. Amikor beindítom a motort, vállat von, váratlanul megrándul a válla, mintha megcsípte
volna valami.
– Viszlát – mondom udvariasan.
– Az – mondja. – Viszlát. – Még akkor is ott áll, amikor elhajtok. A visszapillantó-tükörben látom, hogy
ott van, amíg majdnem az utcáig érek. Ráfordulok az utcára; amikor visszanézek, már nincs ott.
A lakásomban nagyobb a csend, mint odakinn, de igazán itt sem tökéletes. Alattam a rendőr, Danny
Bryce tévéje szól, és tudom, hogy élő adásban közvetített vetélkedőt néz. Fölöttem Mrs. Sanderson
székeket húz teakonyhája asztalához, mint minden este. Hallom felhúzható vekkerem ketyegését, és
számítógépem szünetmentes tápegységében keringő áram halk zümmögését. Azért kintről is
beszűrődnek hangok: a HÉV kattogása, a forgalom sivítása, az oldalkert hangjai.
Amikor izgatott vagyok, nehezebb nem tudomást venni a hangokról. Ha bekapcsolom a zenémet, az
lenyomja őket, de attól még ott maradnak, mint játékszerek a vastag szőnyeg alatt. Elteszem az
élelmiszereket, a tejes kartonról letörlöm az összegyűlt nedvességcseppeket, aztán bekapcsolom a
zenémet. Nem túlságosan hangosan; nem szabad bosszantanom a szomszédaimat. A lejátszóban
Mozart szól, az többnyire segít. Érzem, hogy a feszültségem lépésről lépésre múlik.
Nem tudom, miért kellett annak a nőnek beszélnie hozzám. Nem lett volna szabad. Az
élelmiszerüzlet semleges terület; nem kellene idegenekkel beszélnie. Biztonságban voltam, amíg
észre nem vett. Ha Emmy nem beszélt volna olyan hangosan, a nő nem figyelt volna fel ránk. Ő
mondta. Amúgy se nagyon kedvelem
Emmyt; érzem, hogy a nyakam forró lesz, ha arra gondolok, amit Emmy, meg amit az a nő mondott.
A szüleim azt mondták, nem szabad másokat hibáztatnom, ha észreveszik, hogy más vagyok. Nem
szabad hibáztatnom Emmyt. Magamba kell néznem, és átgondolnom, mi történt.
Nem akarom ezt érezni. Nem tettem semmi rosszat. Élelmiszert kellett vásárolnom. Joggal voltam
ott.
Megfelelően viselkedtem. Nem beszéltem idegenekkel, nem beszéltem hangosan magamban. Nem
foglaltam el a sorok között a kelleténél több helyet. Marjory a barátom; nem tettem azzal rosszat,
hogy beszéltem vele, és segítettem megtalálnia a rizst és az alufóliát.
Emmy hibázott. Emmy beszélt hangosan, azért vette észre a nő. De még így is, az a nő törődött
volna inkább a maga dolgával. Ha Emmy hangosan beszélt is, az sem volt az én hibám.
 HATODIK FEJEZET
Tudnom kell, hogy amit érzek, azt érzik-e a normális emberek is, amikor szerelmesek. Az iskolában,
angol órán előfordult néhány szerelmes történet, de a tanárok mindig azt mondták, azok nem
realisták.
Nem tudom, miképpen nem voltak realisták. Akkor nem kérdeztem meg, mert nem érdekelt.
Butaságnak tartottam. Mr. Nelson egészségnevelésből azt mondta, a hormonokról van szó, és ne
csináljunk butaságot.
Ahogyan leírta a nemi közösülést, azt kívántam, bárcsak ne lenne semmim odalenn, mint a műanyag
babáknak. Nem tudtam elképzelni, hogy ezt beletegyem abba. És a testrészeket leíró szavak
csúnyák. A kukac undorító; kinek kell kukac? Tövisek jutnak róla az eszembe. A többi szó sem jobb,
a hivatalos orvosi pénisz pedig nyavalygósan hangzik. Az aktust leíró szavak is csúf, kalapáló
szavak, fájdalomra gondolok tőlük. Annak a közelségnek a gondolata, hogy be kell szívni valaki
másnak a leheletét, közelről szagolni a testét… gusztustalan. A tornatermi öltöző is elegendő volt;
hányingerem lett tőle.
Akkor undorító volt. Most… Marjory hajának illata, vívás után... szeretnék még közelebb lenni hozzá.
Bár illatos szappant használ a ruhájához, bár valamiféle púderes szagú dezodort használ, van
valami... de a gondolat mégis rémes. Láttam képeket; tudom, hogy néz ki a női test. Iskolás
koromban a fiúk körbeadtak kis videóklipeket táncoló, meztelen nőkről és szeretkező férfiakról és
nőkről. Ilyenkor mindig megizzadtak, és kimelegedtek, és a hangjuk is másként szólt, inkább úgy,
mint a csimpánzoké a természetfilmeken. Először látni akartam, mert nem tudtam – a szüleim
házában ilyesmit nem tartottak –, de unalmas volt, és az összes nő kissé dühösnek vagy ijedtnek
tűnt. Azt gondoltam, ha élveznék, boldognak látszanának.
Nem akartam senkit megijeszteni vagy feldühíteni. Nem jó érzés, ha az ember fél, vagy dühös. Az
ijedt ember hibákat követ el. A dühös ember hibákat követ el. Mr. Nelson azt mondta, normális, ha az
embernek szexuális érzései vannak, de nem magyarázta el, hogy mi az, legalábbis úgy nem, hogy
megértsem. A testem úgy fejlődött, ahogyan a többi fiúé; emlékszem, hogy meglepődtem, amikor
megláttam az ágyékomon az első sötét szőrszálakat. A tanárunk beszélt nekünk a spermáról meg a
petesejtekről és arról, hogyan nőnek a dolgok a magokból. Amikor megláttam azokat a szőrszálakat,
azt hittem, valaki elültette a magvait, és nem tudtam, hogyan történt. Anyám elmagyarázta, hogy ez a
serdülés, és ne csináljak semmi ostobaságot.
Sosem tudtam, melyik fajta érzésre gondolnak, az olyan testi érzésre, mint a forró meg a hideg, vagy
az olyan lelkire, mint a vidám meg a szomorú. Amikor meztelen lányokról láttam képeket, néha volt
testi érzésem, de az egyetlen lelki érzésem az undor volt.
Láttam Marjoryt vívni, és tudom, hogy élvezi, de többnyire nem mosolyog. Azt mondják, a mosolygó
arc, boldog arc. Talán tévedtek? Talán élvezné?
Amikor Tom és Lucia házába érek, Lucia azt mondja, menjek csak tovább. Valamit ügyködik a
konyhában; hallom a lábasok zörejét. Fűszerek illatát érzem. Nincs még itt senki.
Tom az egyik kardja csorbulásait csiszolja, amikor a hátsó udvarba érek. Melegíteni kezdek. Ők az
egyetlen házaspár az ismeretségi körömben, akik ilyen régen házasok, amióta a szüleim meghaltak,
és minthogy a szüleim halottak, nem kérdezhetem meg tőlük, milyen a házasság.
– Néha te meg Lucia mintha haragudnátok egymásra – mondom, és figyelem Tom arcát, hogy
megorrole rám.
– A házaspárok néha veszekednek egymással – mondja Tom. – Nem könnyű ilyen közel maradni
valakihez éveken át.
– Ha… – Nem tudom, hogyan mondjam, amit mondani akarok. – Ha Lucia haragszik rád... ha te
haragszol Luciára... az azt jelenti, hogy nem szeretitek egymást?
Tom meghökken. Aztán elneveti magát, feszülten nevet.
– Nem, de nehéz megmagyarázni, Lou. Szeretjük egymást, és akkor is szeretjük egymást, amikor
haragszunk. A szeretet ott van a harag mögött, mint a fal a függöny mögött vagy a táj, amelyen vihar
söpör végig. A vihar elvonul, és a táj ott van.
– Ha vihar van – mondom –, néha árvíz is van, amely elsöpör egy házat.
– Igen, és néha, ha a szeretet nem eléggé erős, vagy nagyon nagy a harag, az emberek
abbahagyják egymás szeretését. De mi nem.
Nem tudom, hogy lehet ennyire biztos a dolgában. Lucia igazán sokszor volt dühös az utóbbi három
hónapban. Honnan tudhatja Tom, hogy még mindig szereti őt?
– Az embereknek vannak néha rossz időszakai – mondja Tom, mintha tudná, mire gondoltam. –
Lucia ideges egy munkahelyi probléma miatt. Amikor megtudta, hogy nyomást gyakorolnak rátok,
hogy vessétek alá magatokat a kezelésnek, az is feldühítette.
Soha nem jutott eszembe, hogy normális embereknek is lehetnek munkahelyi problémái. Az általam
ismert normális emberek egytől egyig ugyanabban az állásban vannak, amióta csak ismerem őket.
Miféle problémái lehetnek normális embereknek? Nem lehet holmi Mr. Crenshaw-juk, aki azt kéri,
hogy vegyenek be gyógyszert, amelyet nem akarnak bevenni. Mi mérgesítheti fel őket a
munkahelyükön?
– Lucia a munkája miatt és miattam ingerült?
– Részben igen. Sok baj érte egyszerre.
– Nem olyan kényelmes, amikor Lucia mérges – mondom.
Tom mókás hangot hallat, félig nevetés, félig valami más.
– Ezt mondd még egyszer – mondja. Tudom, hogy ez nem azt jelenti, hogy mondjam még egyszer,
és igazán csacsiság ezt mondani a helyett, hogy „Egyetértek veled” vagy „Igazad van”.
– Gondolkodtam a versenyen – mondom. – Úgy határoztam…
Marjory jön ki az udvarra. Mindig a házon át közlekedik, bár sokan járnak az oldalsó udvari kapun át.
Arra gondolok, milyen érzés lenne, ha Marjory olyan mérges lenne rám, mint Lucia Tomra, vagy
ahogyan
Tom és Lucia haragszik Donra. Engem mindig kiborít, ha haragudnak rám, még akkor is, ha olyanok,
akiket nem szeretek. Azt hiszem, ha Marjory lenne dühös rám, az még rosszabb lenne, mint amikor a
szüleim haragudtak.
– Úgy határoztál..? – Tom nem egészen kérdezi. Aztán felnéz, és meglátja Marjoryt. – Ó. Nos?
– Szeretném megpróbálni – mondom. – Ha még lehet.
– Ó – mondja Marjory. – Elhatároztad, hogy benevezel a tornára, Lou? Jó neked!
– Nagyon is lehet – mondja Tom. – De most végig kell hallgatnod az állandó első számú leckémet.
Menj, hozd a holmid, Marjory; Lou-nak figyelnie kell.
Nem tudom, Tomnak hány leckéje lehet, és azt sem, miért kell egy számozott lecke ahhoz, hogy
benevezzek egy vívótornára. Marjory bemegy a házba, és ekkor könnyebb Tomra figyelnem.
– Először is, mostantól addig annyit gyakorolsz, amennyit csak tudsz. Mindennap, ha lehetséges, az
utolsó napig. Ha nem tudsz eljönni ide, legalább melegíts, végezz lábmunkát és pontkontrollt otthon.
Nem hiszem, hogy mindennap el tudok jönni Tomhoz és Luciához. Mikor mosnék, vásárolnék,
takarítanám a kocsit?
– Hányszor végezzem el a gyakorlatokat?
– Amennyire csak időd van anélkül, hogy belefájdulnának az izmaid – mondja Tom. – Aztán, egy
héttel a torna előtt ellenőrizd az összes felszerelésedet. Jó állapotban tartod a szerelésedet, mégsem
árt ellenőrizni. Együtt nézzük át. Van tartalék pengéd?
– Nincs... rendeljek?
– Igen, ha megengedheted magadnak. Ha nem, megkaphatod az én egyik pengémet.
– Tudok rendelni. – Nem szerepel a költségvetésemben, de most van elegendő pénzem.
– Akkor jó. Miután ellenőrizted a felszerelésed, legyen minden tiszta és csomagolásra kész. A
verseny előtti napon nem gyakorolsz, lazítanod kell. Becsomagolod a cuccot, aztán sétálj egyet vagy
ilyesmi.
– Maradhatok otthon?
– Maradhatsz, de egy kis testmozgás jobb lenne, csak ne vidd túlzásba. Egyél egy jó vacsorát; feküdj
le a szokásos időben.
Megértem, mit akar elérni ez a terv, de nehéz lesz megtennem, amit Tom akar, és munkába járni, és
elvégezni mindazt, amit kell. Nem kell tévét néznem vagy játszanom a hálón a barátaimmal, és nem
kell elmennem szombaton a Központba, pedig általában szoktam.
– Lesz itt… fogsz itt... vívóedzéseket tartani más napokon is, nem csak szerdán?
– Azoknak a növendékeimnek, akik beneveznek a tornára, igen – mondja Tom. – Kedd kivételével
bármelyik nap jöhetsz. Kedd a különleges esténk.
Érzem, hogy forró lesz az arcom. Milyen lehet egy különleges este?
– Én kedden az élelmiszert szoktam bevásárolni – mondom.
Marjory, Lucia és Max jönnek ki a házból.
– Elég a leckéztetésből – mondja Lucia. – Elijeszted. Ne feledkezzetek meg a nevezési lapról!
– Nevezési lap! – csap a homlokára Tom. Akkor teszi ezt, amikor elfelejt valamit. Nem tudom, miért.
Nekem nem segít emlékeznem, ha megpróbálom. Tom bemegy a házba. Én már végeztem a
melegítéssel, de a többiek még csak most kezdik. Susan, Don és Cindy jönnek be az oldalsó kapun.
Don viszi Susan kék táskáját; Cindynek zöld táskája van. Don bemegy a szereléséért; Tom jön egy
papírral, hogy töltsem ki, és írjam alá.
Az első rész könnyű: a nevem, a címem, az elérhetőségi számom, a korom, a magasságom és a
súlyom.
Nem tudom, mit írjak oda, ahol az áll, „szerep”.
– Ne törődj vele – mondja Tom. – Az azoknak van, akik szeretnek szerepet játszani.
– Színdarabban? – kérdezem.
– Nem. Egész nap, úgy tesznek, mintha egy kitalált személy lennének, a történelemből. Vagyis a
kitalált történelemből.
– Ez egy másik játék? – kérdezem.
– Igen, pontosan. És az emberek úgy bánnak velük, mintha azok a kitalált személyek lennének.
Amikor ilyen kitalált személyekről beszéltem a tanáraimnak, izgatottak lettek, és ráírták a lapomra.
Szeretném megkérdezni Tomot, gyakran teszik-e ezt normális emberek, és vajon ő csinálja-e, de
nem akarom felidegesíteni.
– Például – mondja Tom – fiatalabb koromban volt egy Pierre Ferret nevű szerepem, ez a Ferret a
gonosz kardinális kémje volt.
– Hogy lehet gonosz egy olyan kis madár, mint a kardinálispinty?
– Ez a kardinális nem madár, ember. Bíborosnak is mondják – magyarázza Tom. – Nem olvastad a
Három testőrt?
– Nem – mondom. Soha nem hallottam semmiféle Három testőrről.
– Pedig tetszene neked – mondja. – De most hosszú lenne elmesélni, legyen elég annyi, hogy volt
egy gonosz kardinális, egy ostoba királyné és egy még ostobább ifjú király, meg három bátor testőr,
akik a legjobb vívók voltak a világon, leszámítva D’Artagnant, így a csoportunk fele természetesen
testőr akart lenni. Én még fiatal és vad voltam, ezért úgy döntöttem, én leszek a kardinális kémje.
Nem tudom Tomot kémnek elképzelni. Nem tudom elképzelni, hogy Tom úgy tegyen, mintha Pierre
Ferret lenne, és az emberek így szólítsák Tom helyett. Mindez felesleges nehézségnek látszik, ha
valójában vívni akart.
– És Lucia – folytatja. – Lucia egészen kiváló udvarhölgy volt.
– El se kezdd – mondja Lucia. Nem mondja, mit ne kezdjen el Tom, de mosolyog. – Ahhoz már öreg
vagyok – mondja.
– Azok vagyunk mindketten – mondja Tom. Nem úgy hangzik, mintha komolyan gondolná. Sóhajt. –
De neked nem kell szerep, Lou, hacsak nem akarsz valaki más lenni egy napra.
Nem akarok más lenni. Elég nehéz Lou-nak is lennem.
Átugrom az űrlapon az összes szerepre vonatkozó kérdést, és elolvasom alul a Szertartásos
lemondást.
Ez áll a lap alján vastag betűkkel, de nem pontosan tudom, mit jelent. Az aláírásával elismerem, hogy
a vívás veszélyes sport, és ha netán sérülést szenvednék, arról nem a torna szervezői tehetnek,
ezért nem perelhetem őket. Beleegyezem továbbá, hogy betartom a sportág szabályait és a bírói
ítéleteket, amelyek véglegesek.
Átadom az aláírt nyomtatványt Tomnak, ő továbbadja Luciának. Lucia sóhajt, és a
kézimunkakosarába teszi.
Csütörtök este televíziót szoktam nézni, de ezúttal nem, mert beneveztem a tornára. Tom azt
mondta, gyakoroljak minél többet. Átöltözöm, és Tom és Lucia házához hajtok. Nagyon különös
érzés errefelé autózni csütörtökön. Észreveszem az égbolt színét, a leveleket a fákon, többet, mint
általában szoktam.
Tom kivezet, és azt mondja, kezdjem gyakorolni a lábmunkát, aztán különleges hárítás/visszavágás
kombinációkra oktat. Hamarosan lihegek.
– Ez jó – mondja. – Folytasd. Olyan gyakorlatokat tanítok neked, amelyeket otthon is elvégezhetsz,
mert valószínűleg nem jutsz el ide minden este.
Nem jön senki más. Félóra múlva Tom felteszi a maszkját, és ugyanazokat a mozdulatsorokat
gyakoroljuk lassan és gyorsan, újra meg újra. Nem az, amit vártam, de látom, hogyan lesz a
segítségemre.
8:30-kor jövök el, és mire hazaérek, túlságosan fáradt vagyok ahhoz, hogy leüljek játszani a
számítógéphez. Sokkal keményebb, amikor mindvégig vívok, mint amikor szüneteket tartok, és
nézem a többieket.
Lezuhanyozom, finoman megtapogatom legújabb sérüléseimet. Bár fáradt vagyok, izomlázam is van,
jól érzem magam. Mr. Crenshaw semmit sem mondott az új gyógymódról és az emberkísérletekről.
Marjory azt mondta,
„Jó neked!”, amikor megtudta, hogy megyek a tornára. Tom és Lucia nem mérgesek egymásra,
legalábbis nem annyira, hogy abbahagyják egymással a házasságot.
Másnap mosok, de szombaton, takarítás után ismét elmegyek Tomhoz és Luciához edzeni.
Vasárnap nincs olyan izomlázam, mint pénteken volt.
Hétfőn újabb különórát veszek. Örülök, hogy a kedd Tom és Lucia különleges napja, mert ez azt
jelenti, hogy nem kell megváltoztatnom az élelmiszer-vásárlás napját. Marjory nincs a boltban. Don
sincs a boltban. Szerdán szokás szerint vívni megyek. Marjory nincs ott; Lucia azt mondja, elutazott.
Lucia különleges ruhákat ad a tornára. Tom azt mondja, ne menjek csütörtökön, eléggé felkészült
vagyok.
Péntek reggel 8:53-kor Mr. Crenshaw összehív minket, azt mondja, bejelentést kíván tenni.
Összeszorul a gyomrom.
– Maguk egytől egyig igen szerencsések – mondja. – A mai kemény gazdasági környezetben
őszintén szólva nagyon csodálkozom, hogy ez egyáltalán lehetséges, de a helyzet az… hogy
lehetőségük van részesülni egy vadonatúj gyógymódban, és ez nem kerül egy fillérjükbe sem. – A
szája nagy, álságos vigyorra húzódik; az arca fénylik az erőlködéstől.
Azt gondolja biztosan, hogy valamennyien buták vagyunk. Cameronra nézek, aztán Dale-re, aztán
Chuyra, akikre úgy pillanthatok, hogy nem kell elfordítanom a fejemet. Az ő szemük is mozog.
Cameron szólal meg színtelen hangon.
– A Cambridge-ben kifejlesztett kísérleti gyógymódra gondol, amelyről a Természet Idegtudomány
számolt be néhány hete?
Crenshaw elsápad, nyel.
– Ki beszélt róla magának?
– Az interneten volt – mondja Chuy.
– Ez... ez... – Crenshaw elhallgat, dühösen néz ránk. Aztán újra mosolyra húzza a száját. – Bárhogy
van is, létezik ez az új gyógymód, és lehetőségük van megkapni, anélkül, hogy pénzükbe kerülne.
– Nem akarom – mondja Linda. – Nincs szükségem kezelésre; jól vagyok így. – Megfordulok,
ránézek.
Crenshaw elvörösödik.
– Nincs jól – mondja, és a hangja hangos és harsány. – És nem normális. Maga autista, maga
rokkant, magát azzal a különleges kikötéssel vették ide fel…
– A „Normális” a szárító egyik beállítási fokozata – mondja kórusban Chuy és Linda. Egy pillanatra
elvigyorodnak.
– Alkalmazkodniuk kell – mondja Crenshaw. – Nem várhatnak el mindörökké különleges előjogokat,
nem, amikor létezik egy gyógymód, amelytől normálisak lehetnek. Az a tornaterem, azok az egyéni
irodák és mindaz a zene, azok a nevetséges dekorációk – normálisak lehetnek, és mindazokra nincs
szükség. Nem gazdaságos, ráadásul röhejes – megfordul, mintha menni akarna, aztán mégis
visszaperdül. – Ennek véget kell vetni – mondja. Ezúttal valóban távozik.
Egymásra nézünk. Percekig nem szólal meg senki. Aztán Chuy.
– Nos, megtörtént.
– Én nem kérek belőle – mondja Linda. – Nem kényszeríthetnek rá.
– Lehet, hogy mégis – mondja Chuy. – Nem tudjuk biztosan. Délután valamennyien levelet kapunk a
cégen belüli postán, papírra írt levelet. A levélben az áll, hogy a gazdasági nyomás miatt és annak
érdekében, hogy tevékenységünk minél többszínű és versenyképesebb legyen, minden egyes
részleg létszámát csökkenteni kell. A kutatási programokban résztvevő egyedek nem jönnek
számításba a leépítéseknél, írja a levél. Másoknak vonzó végkielégítést ajánlanak fel az önkéntes
távozásért. A levélben nem szerepel, hogy alá kell vetnünk magunkat a gyógymódnak, vagy
kirúgnak, de azt hiszem, ezt jelenti.
Mr. Aldrin késő délután jelenik meg az épületünkben, és összehív minket az előcsarnokban.
– Nem tudtam leállítani őket – mondja. Megpróbáltam. – Ismét anyám mondása jut az eszembe:
„Megpróbálni nem annyi, mint megtenni”. A próbálkozás nem elegendő. Csak a tett számít. Mr.
Aldrinra nézek, aki kedves ember, és világos, hogy nem olyan erős, mint Mr. Crenshaw, aki nem
kedves ember.
Mr. Aldrin szomorúnak látszik. – Igazán sajnálom – mondja –, de talán jó lesz a végeredmény – és
távozik. Butaság ilyesmit mondani. Hogyan lehetne jó a végeredmény?
– Beszélnünk kell – mondja Cameron. – Bármit akarjak én, bármit akarj te, beszélnünk kell róla. És
beszélnünk kellene valaki mással is… talán egy ügyvéddel.
– A levélben az áll, hogy a cégen kívül nem szabad beszélni – mondja Bailey.
– A levél azért van, hogy ránk ijesszen – mondom.
– Beszélnünk kell – mondja ismét Cameron. – Ma, munka után.
– Én péntek este mosok – mondom.
– Holnap, a Központban…
– Holnap elmegyek valahová – mondom. Mind rámnéznek; elfordulok. – Vívóversenyre – mondom.
Kissé meglep, amikor senki nem kérdez a versenyről.
– Mi beszélünk, és talán a Központot is megkérdezzük – mondja Cameron.
– Téged majd később értesítünk.
– Én nem akarok beszélni – mondja Linda. – Én azt akarom, hogy hagyjanak békén. – Elmegy.
Ideges.
Mindannyian idegesek vagyunk.
Bemegyek az irodámba, a monitorra meredek. Az adatok laposak és üresek, mint egy üres képernyő.
Valahol ott sémák vannak, és engem azért fizetnek, hogy megtaláljam vagy létrehozzam őket, de az
egyetlen séma, amelyet ma látok csapdaként zárul össze körülöttem, sötétség örvénylik be
mindenfelől, gyorsabban, semhogy elemezni tudnám.
A mai és a holnapi menetrendre koncentrálok: Tom megmondta, mit tegyek, hogy felkészüljek, és azt
teszem.
Tom beállt Lou lakóházának parkolójába, és közben arra gondolt, még soha nem járt Lou lakásán,
miközben Lou évek óta járt hozzájuk. A ház tökéletesen hétköznapi, az előző században épült
lakóháznak látszott. Ahogyan megjósolható volt, Lou pontos volt, már a ház előtt állt, az összes
felszerelése, a pengéken kívül, takarosan becsomagolva. Pihentnek tűnt, ha feszült volt is;
olyasvalakinek, aki követte a tanácsot, jól evett, és megfelelően aludt. Azt viselte, amit Lucia segített
összeállítani; látszott, hogy nem érzi benne magát kényelmesen, de így volt ez a legtöbb emberrel,
aki először viselt jelmezt.
– Készen vagy? – kérdezte Tom.
Lou körülnézett, mintha ellenőrizné, csak azután válaszolt.
– Igen. Jó reggelt, Tom. Jó reggelt, Lucia.
– Jó reggelt neked is – mondta Lucia. Tom a feleségére nézett. Már veszekedtek Lou miatt; Lucia
kész lett volna darabokra szedni bárkit, aki csak picikét is bántotta volna Lou-t, Tom viszont úgy
érezte, a kisebb problémákat Lou egyedül is meg tudja oldani. Lucia nagyon ideges Lou miatt az
utóbbi időben, gondolta Tom. Lucia meg Marjory készülnek valamire, de Lucia nem hajlandó
elmondani. Tom remélte, hogy a dolog nem a versenyen robban majd ki.
Lou hallgatott a hátsó ülésen egész úton; ez pihentetően hatott a fecsegőkhöz képest, akikhez Tom
szokva volt. Lou egyszerre csak megszólalt.
– Gondolkodtatok-e valaha is azon – kérdezte –, hogy mennyire sebes a sötét?
– Hmmm? – Tom próbált nem azon töprengeni, hogy a legutóbbi dolgozatának középső részét nem
lenne-e jobb szorosabbra fogni.
– A fény sebessége – mondta Lou. – Van egy érték, amely a fény sebességét mutatja vákuumban…
de a sötét sebessége...
– A sötétnek nincs sebessége – mondta Lucia. – A sötét csak az, ami ott van, amikor a fény nincs
ott…
csak egy szó a hiányra.
– Szerintem... szerintem talán mégis van – mondta Lou. Tom a visszapillantóba pillantott; Lou kissé
szomorúan nézett.
– Van valami elképzelésed, hogy milyen gyors lehet? – kérdezte Tom.
Lucia Tomra pillantott, de ő nem vett tudomást az asszonyról. Luciát már az is aggasztotta, amikor
Tom bevonta Lou-t a szójátékaiba, de Tom nem értette, miért.
– Ott van, ahol fény nincs – mondta Lou. – Ahová még nem jött el a fény. Talán gyorsabb – mindig
megelőzi a fényt.
– Vagy egyáltalán nincs sebessége, mert már ott van, helyben – mondta Tom. – Hely, nem pedig
mozgás.
– A sötét nem dolog – mondta Lucia. – Csak absztrakció, csak egy szó a fény hiányára. Nem lehet
mozgása…
– Ha ilyen messzire mész – mondta Tom –, akkor a fény is csak valamiféle absztrakció. És a mostani
század elejéig azt mondták, hogy csak mozgásban létezik, részecske és hullám, aztán abbahagyták.
Érezte, hogy Lucia elkomorodik, anélkül, hogy ránézett volna, csak a hangjából.
– A fény valós. A sötétség a fény hiánya.
– A sötét néha sötétebbnek látszik a sötétnél – mondta Lou. – Sűrűbbnek.
– Igazán azt hiszed, hogy igazi? – kérdezte félig hátrafordulva Lucia.
– „A sötétség természeti jelenség, amelyet a fény hiánya jellemez” – Lou kántáló hangjából
egyértelmű volt, hogy ez idézet. – Így állt a gimnáziumi tudománykönyvemben. De ez valójában nem
mond semmit. A tanárom azt mondta, hogy az éjszakai égbolt ugyan sötétnek látszik a csillagok
között, valójában van ott fény – a csillagok fényt adnak ki minden irányban, másként nem látnánk
őket.
– Képletesen – mondta Tom –, ha a tudást fénynek tekintjük, és a tudatlanságot sötétnek, akkor
valóban jelenlévőnek látszik néha a sötét – a tudatlanság. Valami kézzelfoghatóbb és vaskosabb,
mint egyszerűen a tudás hiánya. A tudatlanság valamiféle akarása. Ez magyarázatot ad egyes
politikusokra.
– Képletesen – mondta Lucia – nevezhetjük a bálnát a sivatag jelképének vagy bármi másénak.
– Jól vagy? – kérdezte Tom. A szeme sarkából látta, hogy Lucia hirtelen pozíciót változtatott az
ülésen.
– Bosszús vagyok – mondta Lucia. – És tudod, miért.
– Sajnálom – mondta hátulról Lou.
– Mit sajnálsz? – kérdezte Lucia.
– Nem kellett volna mondanom semmit a sötét sebességéről – mondta Lou.
– Felidegesített.
– Nem te idegesítettél fel – mondta Lucia. – Hanem Tom.
Tom csak vezetett tovább, a kocsiba pedig kellemetlen csend költözött. Amikor a parkba értek, ahol a
versenyt rendezték, gyorsan ellenőrizte, hogy Lou-t bejegyezték-e, a fegyvereit szintén, aztán
körülvezette őt. Lucia elment beszélgetni a barátaival; Tom remélte, hogy az asszony túljut a
bosszúságán, hiszen az nemcsak Lou-t, hanem őt is idegesítette.
Vagy félóra múlva Tom érezte, hogy a bajtársiasság ismerős nyugalma tölti el. Szinte mindenkit
ismert; a szokásos beszélgetések folytak körülötte. Ki kivel tanul, ki nevezett erre meg arra a
versenyre, ki győzött, ki vesztett. Melyek az aktuális viták, és ki nem beszél. Lou szemlátomást jól
bírta, képes volt köszönni mindenkinek, akinek Tom bemutatta. Tom vezényelte a bemelegítését,
aztán ideje volt visszatérnie a szorítókhoz az első mérkőzésére.
– Emlékezz rá – mondta Tom –, hogy akkor van a legnagyobb esélyed találatot elérni, ha nyomban
támadsz. Az ellenfeled nem ismerni a támadásodat, te sem az övét, de gyors vagy. Csak hatolj át a
védekezésén, és szúrd meg, de legalábbis próbáld meg. Mindenképpen felrázza majd…
– Szevasztok, fiúk – szólalt meg Tom háta mögött Don. – Most értem csak ide – vívott már?
Donra valóban számítani lehetett, hogy jön, és tönkreteszi Lou koncentrálását.
– Nem… most fog. Rögtön veled leszek. – Tom visszafordult Lou-hoz. – Ne izgulj, Lou. Csak
emlékezz: a legjobb három ötből, hát ne aggódj, ha ő is betalál. Még győzhetsz. És figyelj a bí… –
De eljött az ideje, és Lou belépett a kötéllel körülkerített szorítóba. Tom érezte, hogy hirtelen pánik
fogja el.
Mi van, ha a képességeit meghaladó dologra kényszeríti Lou-t?
Lou olyan ügyetlennek látszott, mint az első évében. Bár az állása technikailag helyes volt, merevnek
és mesterkéltnek hatott, nem olyan ember állásának, aki mozogni is tud.
– Mondtam neked – súgta oda Tomnak Don. – Ez sok neki, Lou…
– Fogd be – mondta Tom. – Meghallja.
Készen vagyok már Tom érkezése előtt. Azt a kosztümöt viselem, amelyet Lucia állított össze
nekem, de nyilvánosan ez eléggé sajátos. Nem olyan, mint a normális ruhák. A hosszú zokni térdig
borítja a lábam. Az ing bő ujja lobog a szélben, csiklandozza a karomat. Bár a színek szomorúak, i
barna, drapp és sötétzöld, nem hiszem, hogy Mr. Aldrin vagy Mr. Crenshaw megdicsérne érte.
„A pontosság a királyok udvariassága”, írta a táblára negyedikben a tanítónőnk. Azt mondta,
utánozzuk.
Elmagyarázta. Akkoriban nem tudtam semmit a királyokról, sem arról, miért kellene azzal törődnünk,
hogy mit tettek, de azt mindig értettem, hogy másokat megvárakoztatni udvariatlanság. Én sem
szeretek várni.
Tom is pontos, hát nem sokat kell várnom.
Az út a versenyre megrémít, mert Lucia és Tom ismét vitatkoznak. Bár Tom azt mondta, ez rendjén
való, én nem érzem rendjén valónak, és úgy érzem, valahogy az én hibám. Nem tudom, hogyan
vagy miért.
Nem tudom, ha Lucia dühös valamiért a munkahelyén, miért nem beszél róla, ahelyett, hogy Tomot
szekálná.
A verseny színhelyén Tom a fűre parkol, egy sorba más járművekkel. Itt nincs olyan hely, ahol fel
lehetne tölteni az akkut. Automatikusan a kocsikra pillantok, és megszámolom őket szín és típus
szerint:
nyolc kék, öt piros, tizennégy barna vagy bézs vagy drapp. Huszonegynek fényelem van a tetején. A
legtöbben kosztümöt viselnek. Minden kosztüm olyan fura, mint az enyém, vagy még furább. Egy
férfi nagy, lapos, tollakkal borított kalapot visel. Tévedésnek látszik. Tom azt mondja, nem az, az
emberek valóban így jártak évszázadokkal ezelőtt. Meg akarom számolni a színeket, de a legtöbb
kosztüm többszínű, így nehezebb. Tetszenek a hullámzó, kívül egy, belül más színű köpenyek.
Mozgás közben szinte olyanok, mint a forgó spirál.
Először egy asztalhoz megyünk, ahol egy hosszú ruhás nő ellenőrzi a nevünket a listán. Kis
fémkarikákat ad nekünk lyukkal a közepükön, Lucia vékony szalagokat vesz elő a zsebéből, és ad
nekem egy zöldet.
– Erre fűzd – mondja – és akaszd a nyakadba. – Aztán Tom egy másik asztalhoz vezet, ahol egy
puffos rövidnadrágot viselő férfi egy másik listán ellenőrzi a nevem.
– Most fél tíz van – mondja Tom. – Nézzük meg a terepet, aztán keressünk egy helyet, ahol
bemelegíthetsz.
Amikor rajtam a sor, és belépek a körülkerített helyre, a szívem kalapál, és remeg a kezem. Nem
tudom, mit keresek itt. Nem kellene itt lennem: nem ismerem a sémát. Ekkor az ellenfelem támad, és
én hárítok. Nem jó hárítás – lassú voltam –, de nem talál el. Mély lélegzetet veszek, és a
mozdulataira, a sémáira koncentrálok.
Az ellenfelem mintha észre sem venné, amikor találatot viszek be rá. Meglep, de Tom mondta, hogy
egyesek nem mondják be az őket ért találatokat. Egyesek, mondta, olyan izgatottak, hogy meg sem
érzik a könnyű vagy közepes tust, kivált, ha ez az első mérkőzésük. Veled is megtörténhet, mondta.
Ezért mondta, hogy határozottabban szúrjak. Újra próbálkozom, és az ellenfelem ezúttal előreront,
éppen akkor, amikor szúrok, és túlságosan erősre sikerül a találat. Izgatott, és beszél a bíróval, de a
bíró azt mondja, ő tehet róla, amiért előrerontott.
Végül a mérkőzést én nyerem. Nem kapok levegőt, és nem csak a vívástól. Olyan más ez, de nem
tudom meghatározni, mitől más. Könnyebbnek érzem magam, mintha megváltozott volna a
gravitáció, de nem ugyanaz a könnyűség, amelyet Marjory mellett érzek. Attól van-e, hogy
olyasvalakivel vívtam, akit nem ismerek, vagy attól, hogy győztem?
Tom megrázza a kezem. Az arca fényes; a hangja izgatott.
– Sikerült, Lou. Nagyszerű munkát végeztél…
– Az, ügyes voltál – szakítja félbe Don. – És egy kicsit szerencsés is. A hárítást jobb lenne három
lépésben végezni, Lou; már azelőtt is észrevettem, hogy nem alkalmazod eléggé gyakran, és amikor
tényleg szinte közhírré teszed, hogy mi lesz a következő lépésed…
– Don – mondja Tom, de Don folytatja.
– ...és amikor valaki így támad rád, résen kellene lenned, és…
– Don, Lou győzött. Szépen dolgozott. Elég. – Tom szemöldöke a helyén.
– Igen, igen, tudom, hogy győzött, szerencsés első mérkőzése volt, de ha továbbra is győzni akar…
– Don, hozz nekünk valami innivalót. – Tom hangja most ideges. Don meghökkenten pislog. Elveszi
Tomtól a pénzt.
– Ó... jól van. Rögtön jövök.
Már nem érzem magam könnyebbnek. Nehezebbnek érzem magam. Túlságosan sokat hibáztam.
Tom felém fordul; mosolyog.
– Lou, ez volt az egyik legjobb első mérkőzés, amelyet valaha is láttam – mondja Azt hiszem, azt
akarja, hogy elfelejtsem, amit Don mondott, de nem tudom. Don a barátom; segíteni akar nekem.
– Én... nem azt tettem, amit mondtál. Azt mondtad, támadjak először…
– Amit tettél, bevált. Itt csak ez számít. Miután elkezdted, rájöttem, hogy talán rossz tanácsot adtam.
–
Tom homloka ráncos. Nem tudom, miért.
– Igen, de ha azt tettem volna, amit mondtál, nem ő szerezte volna az első pontot.
– Lou, figyelj rám. Nagyon-nagyon jó voltál. Ő szerezte az első pontot, de te nem estél szét.
Összeszedted magad. És győztél. Ha tisztességesen bemondta volna a találatokat, már előbb
győztél volna.
– De Don azt mondta…
Tom erősen megrázza a fejét, mintha fájna valamije.
– Felejtsd el, amit Don mondott – mondja. – Don az első versenyén az első mérkőzésen szétesett.
Teljesen. Aztán úgy felidegesítette a vereség, hogy elrontotta végig az egész versenyt, még a
vesztesek vigaszdíjáért sem…
– Nagyon köszönöm – mondja Don. Visszajött, három dobozos üdítő van nála; kettőt a földre
pottyant. –
Azt hittem, te aztán ügyelsz a mások érzéseire... – Elvonul az egyik dobozzal. Tudom, hogy dühös.
Tom sóhajt.
– Hát... ez az igazság. Te csak ne aggódj, Lou. Nagyon jó voltál; ma valószínűleg nem te nyersz,
mert az először versenyzők sosem nyernek, de máris elegendő higgadtságot és tehetséget mutattál,
és büszke vagyok, hogy a mi csoportunkba jársz.
– Don igazán ideges – mondom, Don után nézve. Azt hiszem, Tomnak nem kellett volna beszélnie
Don első versenyéről. Tom felveszi az üdítőket, felém nyújtja az egyiket. Az ital kifröcsköl, amikor
kinyitom.
Tomé is kifröccsen, és Tom lenyalja az italt az ujjairól. Nem tudtam, hogy ezt illik, de én is lenyalom
az ujjaimról a habot.
– Igen, csakhogy Don... az Don – mondja Tom. – Mindig ezt csinálja, láttad már. – Nem tudom,
melyik az az ezt, amelyikre Tom gondol; hogy Don megmondja másoknak, mit csináltak rosszul, vagy
hogy mérges lesz.
– Én azt hiszem, a barátom próbál lenni, és segíteni szeretne – mondom. – Még ha kedveli is
Marjoryt, és én is kedvelem Marjoryt, és Don valószínűleg azt szeretné, ha Marjory kedvelné őt, de
Marjory szerint
Don igazi szemét.
Tom fuldokolni kezd, aztán köhög. Végül megszólal.
– Kedveled Marjoryt? Csak úgy kedveled, vagy különösen kedveled?
– Nagyon kedvelem – mondom. – Azt szeretném... – De nem lehet hangosan kimondani, amit
szeretnék.
– Marjorynak rossz tapasztalata volt egy Donra nagyon hasonlító férfival – mondja Tom. – Mindig
arra a másik férfira gondol, amikor Don ugyanúgy viselkedik.
– Ő is vívó volt? – kérdezem.
– Nem. Valaki a munkahelyéről. De Don néha éppen úgy viselkedik, mint az a férfi. Marjory ezt nem
szereti. Hát persze, hogy téged kedvel jobban.
– Marjory azt mondja, Don mondott rólam valami nem szépet.
– És te ettől dühös vagy? – kérdezi Tom.
– Nem… az emberek mondanak néha dolgokat, mert nem értik. Ezt mondták a szüleim. Azt hiszem,
Don nem érti. – Kortyolok az üdítőből. Nem olyan hideg, ahogyan szeretem, de jobb a semminél.
Tom jól meghúzza az üdítőjét. A szorítóban újabb mérkőzés kezdődött; elhúzódunk onnan.
– Most az következik – mondja Tom, elhárítva a problémát –, hogy beíratjuk a győzelmedet a
jegyzővel, és felkészülsz a következő mérkőzésre.
A következő mérkőzés gondolatára érzem, hogy fáradt vagyok, és érzem a zúzódásokat is ott, ahol
az ellenfelem eltalált. Szeretnék hazamenni, és átgondolni mindazt, ami történt, de hátravannak
további megvívandó mérkőzések, és tudom, hogy Tom azt akarja, maradjak, és fejezzem be.

HETEDIK FEJEZET
A második ellenfelemmel nézek szembe. Egészen más érzés, mert ez már nem meglepetés. Ez az
ember viselte azt a kalapot, amelyik olyan, mint egy tollas pizza. Most olyan maszkot visel, amelyik
elöl átlátszó, nem olyan dróthálószerű. Ez sokkal drágább. Tom azt mondta, ez az ember nagyon jó
és nagyon tisztességes. Ő számolni fogja a találataimat, mondta Tom. Tisztán látom a férfi
arckifejezését; majdnem álmos, a szemhéja félárbocon a kék szemén.
A bíró ledobja a zsebkendőjét; az ellenfelem egyetlen, elmosódott mozdulattal előrelendül, és tust
érzek a vállamon. Felemelem a kezem.
Álmos arckifejezése nem jelenti azt, hogy lassú. Meg akarom kérdezni Tomot, mit tegyek. Nem
nézek körül; a mérkőzés tart, a férfi újra eltalálhat.
Ezúttal oldalra lépek, ő is köröz; a pengéje kiugrik, oly gyorsan látszik eltűnni, majd újra megjelenik,
és a mellemet érinti. Nem tudom, hogy mozog ilyen gyorsan; merevnek és esetlennek érzem
magam. Még egy tus, és vesztettem. Támadásba lendülök, bár különös érzés. A pengémet érzem a
pengéjén – ezúttal sikeresen hárítottam. Újra, újra – és végül, amikor előrelendülök, érzem a
kezemben, hogy valamit eltaláltam. Ő nyomban hátralép, és felemeli a kezét.
– Igen – mondja. Az arcára nézek. Mosolyog. Nem bánja, hogy eltaláltam.
A másik irányban körözünk, villognak a pengék. Látni kezdem, hogy a sémája, bármilyen gyors is,
érthető, de harmadszorra is betalál, mielőtt felhasználhatnám ezeket az adatokat.
– Köszönöm – mondja a végén. – Kemény küzdelem volt.
– Szép munka, Lou – mondja Tom, amikor kimegyek a szorítóból. – Valószínűleg ő nyeri a versenyt;
általában ő szokta.
– Egy találatom volt – mondom.
– Igen, és nagyon szép. És még többször is kis híján találtál.
– Vége? – kérdezem.
– Nem egészen – mondja Tom. – Csak egy mérkőzést vesztettél; most az egykörösök közé kerülsz,
és lesz legalább még egy mérkőzésed. Jól vagy?
– Igen – mondom. Nincs levegőm, kifárasztott a zaj és a mozgás, de nem vagyok annyira kész
hazamenni, mint korábban voltam. Nem tudom, Don nézett-e; nem látom őt sehol.
– Szeretnél ebédelni? – kérdezi Tom.
Rázom a fejem. Egy nyugodt helyet szeretnék, ahol leülhetek.
Tom átvezet a tömegen. Sokan, akiket nem ismerek, rázzák a kezem, vagy vállon veregetnek, és azt
mondják, „Szép küzdelem volt”. Jobban örülnék, ha nem nyúlnának hozzám, de tudom, hogy csak
barátságosak.
Lucia ül egy fa alatt egy nővel, akit nem ismerek. Lucia megpaskolja a földet. Tudom, hogy ez azt
jelenti, „ülj ide”, és leülök.
– Gunther győzött, de Lou bevitt neki egy találatot – mondja Tom.
A másik nő összecsapja a kezét.
– Ez nagyszerű – mondja. – Szinte senki nem találja el Gunthert az első mérkőzésén.
– Nem az első mérkőzésem volt, csak Guntherral az első – mondom.
– Úgy értettem – mondja a nő. Magasabb és testesebb Luciánál; hosszú szoknyás jelmezt visel. A
kezében kis keret, az ujjai ide-oda járnak. Keskeny csíkot sző, barna-fehér mértani mintával. A séma
eléggé egyszerű, de még sosem láttam senkit szőni, és figyelmesen nézem, amíg rá nem jövök,
hogyan csinálja, hogyan változtat a keze alatt irányt a barna minta.
– Tom elmesélte Dont – pillant rám Lucia. Hirtelen hideg fut végig rajtam. Nem akarok emlékezni rá,
hogy milyen dühös volt. – Rendben vagy? – kérdezi Lucia.
– Rendben vagyok – mondom.
– Don, az ifjú titán? – kérdezi Luciától a másik nő.
Lucia elhúzza a száját.
– Igen. Néha igazán szemét tud lenni.
– Most mi történt? – kérdezi a másik nő.
Lucia rám pillant.
– Hát... csak a szokásos. Nem képes befogni a száját.
Örülök, hogy nem magyarázza el. Nem hiszem, hogy Don olyan rossz, ahogyan Tom elmesélhette
Luciának. Boldogtalan vagyok, amikor arra gondolok, hogy Tom nem egészen tisztességes valakivel.
Tom visszajön, azzal, hogy van még egy mérkőzésem 13:45-kor.
– Az ellenfeled is most van itt először – mondja. – Elvesztette az első mérkőzését ma, kora reggel.
Enned kellene valamit. – Átad egy zsemlét, amelyben hús van. A szaga jó. Éhes vagyok. Amikor
beleharapok, az íze is finom, megeszem az egészet.
Egy öregember áll meg Tommal beszélni. Tom feláll; nem tudom, felálljak-e én is. Van az
öregemberben valami, amin megakad a szemem. Rángatózik. És nagyon gyorsan beszél. Nem
tudom, miről beszél – emberekről, akiket nem ismerek, helyekről, ahol nem jártam.
A harmadik mérkőzésemen az ellenfelem minden ruhadarabja fekete, piros szegéllyel. Neki is
áttetsző műanyag maszkja van. Sötét haja és szeme, meg nagyon világos bőre van; hosszú, hegyes
végűre vágott barkója. De nem jól mozog. Lassú, és nem valami erős. Nem viszi végig a támadásait;
ide-oda rángatja a pengéjét, anélkül, hogy a közelembe kerülne. Eltalálom, de nem jelzi, aztán
erősebben eltalálom, ezt már jelzi. Az arca mutatja az érzéseit; egyszerre riadt és dühös. Bár fáradt
vagyok, tudom, hogy győzhetek, ha akarok.
Nem helyes feldühíteni az embereket, de szeretnék győzni. Körüljárom őt; megfordul, lassan,
mereven.
Újra eltalálom. Az alsó ajka előreáll; a homloka csupa ránc. Nem helyes éreztetni az emberekkel,
hogy ostobák. Lassítok, de nem tudja hasznosítani. A sémája nagyon egyszerű, mintha csak két
hárítást és támadást ismerne. Amikor közelebb mozdulok felé, hátrál. De egyhelyben állni, és
ütéseket váltani unalmas. Azt akarom, hogy tegyen valamit. Amikor nem akarja, kibontakozom az
egyik erőtlen hárításából, és túldöfök rajta. Az arca dühöt mutat, és csúnya szavak sora hagyja el a
száját. Tudom, hogy kezet kellene ráznom vele, és meg kellene köszönnöm a mérkőzést, de már
elment. A bíró vállat von.
– Győztél – mondja Tom. – Láttam, hogy lassítottál, hogy lehetőséget adj neki egy tiszteletre méltó
találatra... kár, hogy az idióta nem tudott mit kezdeni vele. Most már tudod, miért nem szeretem, ha a
növendékeim túlságosan korán kezdenek versenyezni. Ő még távolról sem kész a versenyzésre.
Távolról sem kész. A közelről kész már majdnem kész. Ő egyáltalán nem volt kész.
Amikor odamegyek bejelenteni a győzelmemet, megtudom, hogy most azok közé kerültem, akiknek
2:1
az eredménye. Csak nyolcan állnak vereség nélkül. Most nagyon fáradtnak érzem magam, de nem
akarok csalódást okozni Tomnak, hát nem lépek vissza. A következő mérkőzésem szinte azonnal
jön, egy magas, sötét hajú nővel. Egyszerű, sötétkék kosztümöt viseli és hagyományos drót elejű
maszkot. Egyáltalán nem olyan, mint a legutóbbi férfi; rögtön támad, és néhány összecsapás után az
övé az első találat. Én kapom a másodikat, ő a harmadikat, én a negyediket. A sémáját nem könnyű
látni. Hangokat hallok a szélekről; azt mondják, szép küzdelem. Újra könnyűnek érzem magam, és
boldog vagyok. Aztán a mellemen érzem a pengéjét, és vége a mérkőzésnek. Nem bánom. Fáradt
és izzadt vagyok; érzem a szagomat.
– Szép küzdelem! – mondja, és rápaskol a karomra.
– Köszönöm – mondom.
Tom elégedett velem; látom a vigyorán. Lucia is; nem is láttam, mikor jött ide, hogy nézzen.
Egymásba karolnak; még boldogabb vagyok.
– Nézzük, ez hová tesz a rangsorban – mondja Tom.
– Rangsor?
– Az összes vívót rangsorolják az eredményeik alapján – mondja. – Az újoncokat külön. Számításaim
szerint eléggé jól kell állnod. Vannak még, akik vívnak, de azt hiszem, az összes először versenyző
végzett már.
Ezt nem tudtam. Amikor megnézzük a nagy táblát, a nevem a tizenkilencedik, de a jobb alsó
sarokban, ahol a hét először versenyző szerepel, az én nevem van legfelül.
– Gondoltam – mondja Tom. – Claudia… – A táblára író egyik nő megfordul. – Végzett már az
összes először versenyző?
– Igen... ő Lou Arrendale? – Rám pillant.
– Igen – mondom. – Én vagyok Lou Arrendale.
– Igazán remekül vívott az első versenyén – mondja a nő.
– Köszönöm – mondom.
– Itt az érme – mondja, és benyúl az asztal alá, kis bőrzacskót vesz ki, benne valamivel. – De várhat,
és átveheti a díjkiosztó ünnepségen. – Nem tudtam, hogy érmet is kapok; azt hittem, csak annak jár,
aki az összes mérkőzését megnyerte.
– Vissza kell mennünk – mondja Tom.
– Hát akkor... tessék. – A nő átadja nekem az érmet. Valódi bőr a zacskó. – Sok szerencsét
legközelebb.
– Köszönöm – mondom.
Nem tudom, ki kell-e nyitnom a zacskót, de Tom megszólal.
– Nézzük meg... – és kiveszi az érmet. Kerek fémdarab, kardminta van beleöntve, a szélénél egy kis
lyuk. Visszateszem a zacskóba.
Útban hazafelé gondolatban lejátszom az összes mérkőzést. Mindenre emlékszem, még Gunther
mozgását is le tudom lassítani, hogy legközelebb – meglep, hogy tudom, lesz legközelebb, hogy újra
akarok versenyezni – jobban szerepeljek ellene.
Kezdem érteni, miért gondolta Tom, hogy ez jó lesz nekem, ha harcolni akarok Mr. Crenshaw ellen.
Odamentem, ahol senki sem ismert, és úgy versenyeztem, ahogyan egy normális ember tette volna.
Nem kellett megnyernem a tornát ahhoz, hogy tudjam, elértem valamit.
Hazaérve, levetem az izzadt ruhákat, amelyeket Lucia adott kölcsön. Azt mondta, ne mossam ki
őket, mert különlegesek; azt mondta, akasszam fel, aztán szerdán vigyem el őket hozzájuk, amikor
úgyis megyek vívni. Nem tetszik a szaguk; a legszívesebben még ma este vagy holnap visszavinném
őket, de Lucia szerdát mondott. A ruhákat a kanapé támlájára akasztom a nappaliban, amíg
zuhanyozni megyek.
A forró víz nagyon jólesik; kis, kék foltokat látok ott, ahol találatok értek. Hosszan zuhanyozom, amíg
tökéletesen tisztának érzem magam, aztán felveszem a legpuhább melegítőmet. Nagyon álmos
vagyok, de látnom kell, mit e-maileztek a többiek a megbeszélésükről.
Camerontól és Bailey-től egyaránt jött e-mail. Cameron azt mondja, beszéltek, de még semmit sem
döntöttek el. Bailey elmondja, ki volt ott – rajtam és Lindán kívül mindenki –, és megkérdezték a
Központ egyik tanácsadóját, melyek az emberkísérletek szabályai. Azt mondja, Cameron úgy adta
elő, mintha csak hallottunk volna erről a gyógymódról, és ki akarnánk próbálni. A tanácsadónak most
meg kell tudnia minél többet az idevágó törvényekről. Korán lefekszem.
Hétfőn és kedden nem hallunk semmit sem Mr. Crenshaw-ról, sem a cégről. Lehet, hogy akik a
kezelést végzik, még nem állnak készen az emberekre. Talán Mr. Crenshaw-nak kell rábeszélnie
őket. Bárcsak többet tudnánk. Úgy érzem magam, ahogyan a szorítóban az első mérkőzés előtt. A
nem-tudás határozottan gyorsabbnak tetszik a tudásnál.
Újra megnézem az újságcikket a hálón, de még mindig nem értem a legtöbb szót. Amikor kikeresem
őket a lexikonból, még mindig nem értem, miben áll valójában a gyógymód, és hogyan gyógyít. Nem
kell persze értenem. Nem az én területem.
De az én agyam és az én életem. Érteni akarom. Amikor vívni kezdtem, először azt sem értettem.
Nem tudtam, miért kell bizonyos módon tartanom a pengét, vagy miért kell a két lábfejemnek szöget
bezárnia egymással. Nem ismertem sem a terminusokat, sem a mozdulatokat. Nem számítottam rá,
hogy jól vívok majd; azt hittem, az autizmusom zavaró, és kezdetben így is történt. Most versenyen
vettem részt normális emberekkel. Nem győztem, de a többi először versenyzőnél jobb voltam.
Talán megtudhatok többet is az agyról, mint amennyit most tudok. Nem tudom, lesz-e rá időm, de
megpróbálhatom.
Szerdán visszaviszem a jelmezt Tomhoz és Luciához. Már szárazak a ruhadarabok, és nem olyan
büdösek, de érzem rajtuk izzadságom savanyú szagát. Lucia elveszi a ruhát, és én a házon át a
felszerelést tároló szobába megyek. Tom már a hátsó udvaron van; fogom a szerelésem, és
kimegyek.
Hűvös van, de szél nem fúj. Tom melegít, melegíteni kezdek én is. Vasárnap és hétfőn izomlázam
volt, de már nincs, és csupán egyetlen zúzódásom fáj.
Marjory jön ki az udvarra.
– Éppen mesélem Marjorynak, milyen jól szerepeltél a versenyen – mondja Marjory háta mögül
Lucia.
Marjory mosolyog rám.
– Nem győztem – mondom. – Sokat hibáztam.
– Megnyertél két mérkőzést – mondja Lucia – és az újoncok érmét. Nem vétettél olyan sok hibát.
Nem tudom, hány hiba az „olyan sok”. Ha „túlságosan sokra” gondol, miért mondja, hogy „olyan
sok”?
Itt, ezen a hátsó udvaron Don jut eszembe, és hogy milyen dühös volt azért, amit Tom mondott róla,
és nem az, hogy milyen könnyűnek éreztem magam a két megnyert mérkőzés után. Vajon eljön-e
ma? Vajon dühös lesz-e rám? Azt hiszem, meg kellene Dont említenem, aztán azt, hogy mégse.
– Simon el volt ragadtatva – mondja Tom. Most már ül, dörzspapírral dörzsöli a kardját, hogy
eltüntesse róla a csorbákat. Végigtapogatom a pengémet, és nem érzek rajta új csorbát. – Úgy
értem, a bíró; évek óta ismerjük egymást. Igazán tetszett neki, ahogyan viselkedtél, amikor az a fickó
nem mondta be a találatokat.
– Te tanítottad, hogy azt kell tennem – mondom.
– No igen, de nem mindenki követi a tanácsomat – mondja Tom. – És most, több nap elteltével,
mondd meg nekem: a mulatság volt a nagyobb, vagy a kellemetlenség?
Nem úgy gondoltam a versenyre, mint mulatságra, de nem is úgy, mint kellemetlenségre.
– Vagy valami egészen más? – kérdezi Marjory.
– Valami egészen más – mondom. – Nem hiszem, hogy kellemetlenség volt; te megmondtad, Tom,
hogy mit kell tennem, hogy felkészüljek, és azt tettem. És nem úgy gondoltam rá, mint mulatságra,
hanem mint próbatételre, kihívásra.
– És élvezted egy kicsit? – kérdezi Tom.
– Igen. Egyes részeit nagyon. – Nem tudom, hogyan írjam le az érzések keverékét. – Néha élvezem,
ha új dolgokkal foglalkozhatok – mondom.
Valaki kinyitja a kaput. Don. Hirtelen feszültséget érzek az udvaron.
– Szevasztok – mondja. A hangja feszült. Rámosolygok, de ő nem mosolyog vissza.
– Szervusz, Don – mondja Tom.
Lucia nem mond semmit. Marjory biccent.
– Csak a cuccomért jöttem – mondja, és bemegy a házba.
Lucia Tomra néz; az vállat von. Marjory odajön hozzám.
– Akarsz vívni? – kérdezi. – Ma este nem maradhatok sokáig. Munka.
– Persze – mondom. Megint könnyűnek érzem magam.
Most, hogy vívtam a versenyen, nagyon nyugodtan tudok vívni itt. Nem gondolok Donra; csak
Marjory pengéjére gondolok. Megint úgy érzem, hogy ha megérintem a pengéjét, az majdnem olyan,
mintha őt érinteném meg – hogy a pengén át érezhetem minden mozdulatát, még a hangulatát is.
Azt akarom, hogy ez tovább tartson; kissé lassítok, elhúzom a mérkőzést, nem viszek be találatokat,
amelyeket bevihetnék, hogy tovább tartson. Egészen más érzés, mint a verseny, de csakis a könnyű
szóval tudnám leírni.
Végül elhátrál; zihál.
– Jó mulatság volt, Lou, de kifárasztottál. Levegőhöz kell jutnom.
– Köszönöm – mondom.
Leülünk egymás mellé, fújtatunk. A légzésemet az övéhez igazítom. Jó érzés.
Egyszerre csak Don jön ki a felszerelések szobájából, egyik kezében a pengéi, a másikban a
maszkja.
Csúnyán néz rám, és megkerüli a ház sarkát. A lába merev. Tom kikíséri, és vállat von, széttárja a
karját.
– Megpróbáltam lebeszélni – mondja Luciának. – Még mindig úgy gondolja, szándékosan
megbántottam a versenyen. És csupán huszadik lett Lou után. Ez persze az én hibám, és most
Guntherhoz megy tanulni.
– Nem tart sokáig – mondja Lucia. Kinyújtja a lábát. – Nem lesz képes betartani a fegyelmet.
– Miattam van? – kérdezem.
– Azért van, mert a világ nem úgy alakul, hogy Don kedvében járjon – mondja Tom. – Pár hét múlva
úgyis visszajön, mintha mi sem történt volna.
– És te visszaveszed? – kérdezi élesen Lucia.
Tom ismét vállat von.
– Ha rendesen viselkedik, feltétlenül. Az emberek fejlődnek, Lucia.
– Egyesek rossz irányban – mondja Lucia.
Ekkor megjön egyszerre Max és Susan és Cindy, és mind hozzám beszélnek. Én nem láttam őket a
versenyen, de ők láttak engem. Bosszant, hogy nem láttam őket, de Max megmagyarázza.
– Igyekeztünk elbújni előled, hogy tudj koncentrálni. Az ember ilyenkor azt szereti, ha legfeljebb
egykét ember szól hozzá – mondja. Ennek csak akkor van értelme, ha másoknak is nehezére esik
koncentrálni.
Nem tudtam, hogy így gondolkodnak; azt hittem, azt szeretik, ha mindig sokan vannak körülöttük.
Ha azok a dolgok, amelyeket rólam mondtak nekem, nem mind teljesen helytállóak, akkor azok sem
mind fedik a valóságot, amelyeket a normális emberekről mondtak.
Vívok Maxszel, aztán Cindyvel, aztán leülök Marjory mellé, amíg azt nem mondja, mennie kell.
Kiviszem a táskáját a kocsijához. Szeretnék többet lenni vele, de nem tudom, hogyan kellene. Ha
találkoznék olyasvalakivel, mint Marjory – akit kedvelek – egy versenyen, és ő nem tudná, hogy
autista vagyok, könnyebb lenne őt elhívni vacsorázni? Mit mondana? És mit mondana Marjory, ha
elhívnám?
Állok a kocsi mellett, miután beült, és azt kívánom, bárcsak kimondtam volna már a szavakat, és
most a választ várnám. Emmy dühös hangja cseng a fejemben. Nem hiszem, hogy igaza van; nem
hiszem, hogy
Marjory csak a diagnózisomnak, csak lehetséges kutatási tárgynak lát. De nem nem hiszem annyira,
hogy elhívjam vacsorázni. Kinyitom a számat, és nem jön ki hang: a csend megelőzi a hangot,
gyorsabban, mint ahogyan meg tudnám formálni a gondolatot.
Marjory néz rám; hirtelen hideg és merev leszek a szégyentől.
– Jó éjt – mondom.
– Viszlát – mondja. – A jövő héten. – Ráadja a gyújtást; elhátrálok. Amikor visszaérek az udvarra,
leülök Lucia mellé.
– Ha egy személy vacsorázni hív egy személyt – mondom –, akkor ha az a személy, akit hívnak,
nem akar menni, van-e valami módja, hogy közölje, még mielőtt a másik személy hívná?
Lucia nem válaszol úgy negyven másodpercig. Aztán azt mondja.
– Ha egy személy barátian viselkedik egy másik személlyel, az a személy nem fogja bánni, ha
elhívják, és esetleg mégsem akar menni. Vagy más dolga van aznap este. – Ismét szünetet tart. –
Hívtál már valaha valakit vacsorázni, Lou?
– Nem – mondom. – Kivéve azokat, akikkel együtt dolgozom. Ők olyanok, mint én. Az más.
– Valóban – mondja. – Arra gondolsz, hogy elhívnál valakit vacsorázni?
Összeszorul a torkom. Nem tudok mondani semmit, de Lucia nem kérdezget. Vár.
– Arra gondoltam, hogy elhívnám Marjoryt – mondom végül halkan. – De nem akarom zavarni.
– Nem hiszem, hogy zavarnád, Lou – mondja Lucia. – Nem tudom, elmenne-e, de egyáltalán nem
gondolom, hogy mérges lenne, ha elhívnád.
Otthon éjjel az ágyban elképzelem, hogy Marjory ül velem szemben az asztalnál, és eszik. Láttam
ilyesmit videón. Még nem érzem rá készen magam.
Csütörtök reggel kilépek a lakásom ajtaján, és a helyén álló autómra pillantok a túloldalon. Furcsán
fest. Mind a négy kereke szétterül az aszfalton. Nem értem. Csupán néhány hónapja vettem azokat a
kerekeket. Mindig ellenőrzöm a nyomást, amikor tankolok, és három napja tankoltam. Nem tudom,
miért laposak. Csak egy pótkerekem van, és bár a kocsiban van egy lábpumpa, tudom, hogy nem
vagyok képes három kereket eléggé gyorsan felpumpálni. Ha elkésem a munkából, Mr. Crenshaw
mérges lesz. Máris izzadság folyik végig a bordáimon.
– Mi baj, haver? – Danny Bryce az, a rendőr, aki itt lakik.
– Laposak a kerekeim – mondom. – Nem tudom, miért. Tegnap ellenőriztem a nyomást.
Közelebb jön. Egyenruhában van; menta és citromszaga van, az egyenruhájának pedig friss mosás
szaga. A cipője nagyon fényes. Az egyenruhája ingén kis kitűző, ezüst alapon fekete betűkkel:
DANNY
BRYCE.
– Valaki felhasította őket – mondja. A hangja komoly, de nem mérges.
– Felhasította? – olvastam ilyesmit, de velem még sosem történt meg. – Miért?
– Rosszindulatból – mondja, és jól szemügyre veszi. – Az. Határozottan valami vandál. – Megnézi a
többi kocsit is. Én is. Egyik kerék sem lapos, kivéve a bérház-tulajdonos ócska trélerének egyik
kerekét, de az már régen lapos. Már szürke, nem is fekete. – És csak a magáét vágták szét. Ki
haragszik magára?
– Még senki sem haragszik rám. Ma még nem találkoztam senkivel. Mr. Crenshaw haragszik majd
rám
– mondom. – Elkésem a munkából.
– Csak mondja el neki, mi történt – mondja Mr. Bryce.
Mr. Crenshaw mindenképpen mérges lesz, gondolom, de nem mondom ki. Rendőrrel ne vitatkozz.
– Bejelentem maga helyett – mondja. – Ideküldenek majd valakit…
– Dolgozni kell mennem – mondom. Érzem, hogy egyre jobban izzadok. Nem tudom, mihez kezdjek
először. Nem ismerem a menetrendet, bár tudom, hol a megálló. Keresnem kell egy menetrendet.
Fel kell hívnom az irodát, de nem tudom, van-e bent már valaki.
– Ezt muszáj bejelentenie – mondja, és komoly az arca. – Nyugodtan hívja fel a főnökét, és mondja
meg neki…
Nem ismerem Mr. Crenshaw mellékét. Ha felhívnám, azt hiszem, csak kiabálna velem.
– Majd később – mondom.
Mindössze tizenhat perc elteltével megjön a rendőrautó. Danny Bryce velem marad, ahelyett, hogy
dolgozni menne. Nem sokat szól, de jobban érzem magam attól, hogy itt van. Amikor megjön a
rendőrautó, egy drapp nadrágot és barna sportkabátot viselő férfi száll ki belőle. Nincs kitűzője. Mr.
Bryce odamegy a kocsihoz, és hallom, hogy a másik férfi Dannek szólítja.
Mr. Bryce és a most érkezett tiszt beszélgetnek; rám pillantanak, aztán elfordítják a tekintetüket. Mit
mondhat rólam Mr. Bryce? Fázom; alig tudom fókuszálni a tekintetemet. Amikor elindulnak felém,
mintha kis ugrásokkal jönnének, mintha a fény ugrándozna.
– Lou, ő Stacy rendőrtiszt – mosolyog rám Mr. Bryce. A másikra nézek. Alacsonyabb és vékonyabb,
mint Mr. Bryce; fényes, fekete hajának olajosédes illata van.
– Az én nevem Lou Arrendale – mondom. A hangom rémes, mint mindig, amikor ijedt vagyok.
– Ma reggel előtt mikor látta utoljára a kocsiját? – kérdezi a tiszt.
– Tegnap este kilenc negyvenhétkor – mondom neki. – Biztosan tudom, mert megnéztem az órámat.
Rámnéz, aztán beüt valamit a kézi számítógépébe. *
– Mindig ugyanott parkol?
– Általában – mondom. – A parkolóhelyek nincsenek megszámozva, és néha már áll ott valaki,
amikor hazajövök a munkából.
– Maga este kilenc... – lepillant a számítógépére – negyvenhétkor jött tegnap haza a munkából?
– Nem, uram – mondom. – Öt ötvenkettőkor jöttem haza a munkából, aztán elmentem… – nem
akarom azt mondani, hogy „vívásórára”. Mi van, ha szerinte a vívás nem jó dolog? Vagy az, hogy én
vívok? – Egy barátomhoz – mondom inkább.
– Gyakran jár hozzá?
– Igen. Minden héten.
– Voltak ott mások is?
Persze, hogy voltak ott mások is. Miért látogatnék meg valakit, ha csak én lennék ott?
– Ott voltak azok a barátaim, akik abban a házban laknak – mondom. – És még néhányan, akik nem
laknak abban a házban.
Pislog, és Mr. Bryce-ra pillant. Nem tudom, mit jelent ez a nézés.
– Ó… és ismeri azokat a többieket? Akik nem laknak abban a házban? Buli volt?
Túlságosan sok a kérdés. Nem tudom, melyikre válaszoljak először. Azok a többiek, ez azt jelentené,
hogy azok az emberek Tomnál és Luciánál, akik nem Tom és Lucia? Akik nem laknak abban a
házban? A
legtöbben nem laknak abban a házban. A világ sokmilliárd embere közül csak ketten laknak abban a
házban, és az... egy százaléknak a nem egészen egymilliomod része.
– Nem volt buli – mondom, mert erre a kérdésre a legkönnyebb válaszolni.
– Tudom, hogy minden szerda este eljár valahová – mondja Mr. Bryce. – Néha sportszatyrot láttam
ilyenkor magánál... ezért arra gondoltam, talán tornaterembe jár.
Ha beszélnek Tommal és Luciával, úgyis tudomást szereznek a vívásról. Most kell megmondanom
nekik.
– Az egy... az egy... vívóedzés – mondom. Utálom, amikor dadogok vagy motyogok.
– Vívás? Sosem láttam magánál pengét – mondja Mr. Bryce. Meglepetés és érdeklődés van a
hangjában.
– O… ott tartom a holmimat az ő házukban – mondom. – Ők az oktatóim. Nem akarom, hogy ilyen
dolgok legyenek a kocsimban vagy a lakásomban.
– Szóval... vívóedzésre ment az egyik barátja házához – mondja a másik rendőr. – És ez így megy...
mióta is?
– Öt éve – mondom.
– Szóval, ha valaki kárt akart tenni a kocsijában, az tudhatta ezt? Tudhatta, hol szokott lenni szerda
esténként?
– Talán... – Nem igazán hiszem. Szerintem, ha valaki kárt akart tenni az autómban, annak tudnia
kell, hol lakom, nem azt, hogy hová járok, amikor elmegyek itthonról.
– Jól kijön azokkal az emberekkel? – kérdezi a tiszt.
– Igen. – Azt hiszem, ez ostoba kérdés; nem járnék oda öt éve, ha nem lennének rendes emberek.
– Szükségem lesz névre és elérhetőségi számra.
Megadom Tom és Lucia nevét és elsődleges elérhetőségi számát. Nem értem, miért van erre
szükség, mert a kocsit nem Tom és Lucia házánál, hanem itt rongálták meg.
– Valószínűleg csak vandálok – mondja a tiszt. – Ez a környék jó ideje csendes, de odaát a
Broadway túloldalán sok gumit kiszúrtak, szélvédőt betörtek. Valami kölyök lába alatt forró lett a talaj,
hát átjött ide.
Valaki elijeszthette, mielőtt további károkat okozott volna. – Mr. Bryce-hoz fordul. – Tudasd velem, ha
történne még valami, oké?
– Persze.
A tiszt kézi számítógépe zümmög, majd kiad egy papírt.
– Tessék: jelentés, ügyiratszám, nyomozótiszt, minden, amire szüksége van a kárigény
bejelentéséhez. –
Átadja nekem a papírt. Ostobán érzem magam; nem tudom, mit kezdjek a papírral. Ő elfordul.
Mr. Bryce rámnéz.
– Lou, tudja, kit kell felhívni a kerekek miatt?
– Nem… – A munka jobban izgat, mint a kerekek. Ha nincs kocsim, használhatom a
tömegközlekedést, de ha elveszítem az állásomat, mert megint elkésem, nem lesz semmim.
– Beszélnie kell a biztosítójával, és hívnia kell valakit, hogy cserélje le a kerekeket.
A kerékcsere drága lesz. Nem tudom, hogyan mehetnék el négy lapos kerékkel az autócentrumba.
– Szüksége van segítségre?
Arra lenne szükségem, hogy egy másik nap legyen, amikor munkába megyek a kocsimon, idejében.
Nem tudom, mit mondjak; szükségem van segítségre, de csak azért, mert nem tudom, mit kell tenni.
Szeretném, ha tudnám, mit kell tenni, és nem lenne szükségem segítségre.
– Ha eddig sosem töltött ki biztosítási kárigénybejelentést, eléggé zavaró lehet. De nem akarom
beleütni az orromat, ha nincs szüksége rám. – Mr.
Bryce arckifejezését nem egészen értem. Arcának egyik része kissé szomorú, a másik inkább dühös.
– Sosem töltöttem ki kárigénybejelentést – mondom. – Meg kell tanulnom, hogyan kell kitölteni, ha
most ki kell töltenem.
– Gyerünk a lakásába, és írjuk meg – mondja. – Majd én irányítom. Egy pillanatig se mozdulni, se
beszélni nem tudok. Valaki bejön a lakásomba? A magánterületemre? De tudnom kell, mit kell
tennem. Ő
tudja. Segíteni próbál. Ezt nem vártam tőle.
Elindulok a ház felé, szó nélkül. Pár lépés után eszembe jut, hogy mondanom kellett volna valamit.
Mr.
Bryce még mindig a kocsim mellett áll.
– Ez kedves – mondom. Nem hiszem, hogy helyesen fogalmaztam, de Mr. Bryce szemlátomást érti,
mert követ.
Remeg a kezem, amint kinyitom a lakás ajtaját. Mindaz a komolyság, amelyet itt teremtettem eltűnik
a falakban, kirepül az ablakon, és a lakás tele lesz feszültséggel és félelemmel. Bekapcsolom az
itthoni rendszeremet, és gyorsan ráállok a cégre a hálózaton. A hang a Mozarttal jön be, amelyet
tegnap este rajta hagytam, és lehalkítom. Szükségem van a zenére, de nem tudom, ő mit gondolna
róla.
– Szép lakás – mondja a hátam mögött Mr. Bryce. Kissé összerezzenek, hiába tudom, hogy ott van
mögöttem. Oldalra lép, ahol láthatom, így valamivel jobb. Közelebb hajol. – Most azt kell tennie...
– Közölnöm kell a főnökömmel, hogy késem – mondom. – Először ezt kell tennem.
Meg kell keresnem Mr. Aldrin e-mailjét a cég honlapján. Eddig sosem e-maileztem neki kívülről. Nem
tudom, hogyan magyarázzam el, hát igen egyszerűen teszem:
Késem, mert a kocsim kerekeit mind kivágták ma reggel, és jött a rendőrség. Amilyen gyorsan tudok,
jövök
Mr. Bryce nem néz a képernyőre, amíg írok; ez jó. Visszamegyek a nyilvános hálózatra.
– Megírtam neki – mondom.
– Oké, és most azt kell tennie, hogy bejelenti a dolgot a biztosítójának. Ha van helyi ügynöke, kezdje
nála – vagy az ügynöknek, vagy a biztosítónak, vagy mindkettőnek bizonyára van honlapja.
Már keresem is. Nincs helyi ügynököm. Bejön a biztosító honlapja, gyorsan keresztülnavigálok az
„ügyfélszolgálat”, a „gépkocsi biztosítások” és az „új bejelentések” pontokon, ahol meg is találom a
kérdőívet.
– Ezt nagyon ügyesen csinálja – mondja Mr. Bryce. A hangjából érzem, hogy meglepődött.
– Nagyon világos – mondom. Beírom a nevem és a címem, személyi fájlomból kiírom a kötvényem
számát, beírom a dátumot, és beikszelem az „igen” kockát a kérdésre, hogy „jelentette-e a káresetet
a rendőrségnek?”
Vannak pontok, amelyeket nem értek.
– Ez a rendőrségi jelentés száma – mondja Mr. Bryce, és a papírra mutat, amelyet kaptam. – És ez a
vizsgálatot végző tiszt kódszáma, amelyet ide kell beírni, a tiszt nevét pedig ide. – Észreveszem,
hogy nem magyarázza el, amire egyedül rájöttem. Úgy látszik, tisztában van vele, mit tudok és mit
nem tudok követni. Leírom „a saját szavaimmal”, hogy mi történt, amit nem láttam. Este leparkoltam
a kocsimat, és reggel mind a négy kereke lapos volt. Mr. Bryce azt mondja, ennyi elegendő.
Miután kitöltöttem a kárigénybejelentést, találnom kell valakit, aki rendbe teszi a kerekeket.
– Én nem tudom megmondani, kit hívjon – mondja Mr. Bryce. – Tavaly balhé volt nálunk ebből, mert
az emberek azzal vádolták a rendőrséget, hogy sápot kapunk a szervizektől.
Nem tudom, mi az a „sáp”. Ms. Tomasz, a gondnoknő megállít, amikor újra lefelé megyünk, és azt
mondja, ő tud valakit. Ad egy hívószámot. Nem tudom, honnan tudja, mi történt, de Mr. Bryce nem
csodálkozik rajta, hogy Ms. Tomasz tudja. Úgy viselkedik, mintha ez normális lenne. Hallhatta Ms.
Tomasz, hogy miről beszéltünk a parkolóban? Ettől a gondolattól igazán kényelmetlenül érzem
magam.
– És elviszem a megállóba – mondja Mr. Bryce. – Vagy én is elkésem a munkából.
Nem tudtam, hogy nem kocsival jár munkába mindennap. Kedves tőle, hogy elvisz a megállóig. Úgy
viselkedik, mint egy barát.
– Köszönöm, Mr. Bryce – mondom.
Csóválja a fejét.
– Mondtam már, szólítson Dannynek, Lou. Szomszédok vagyunk.
– Köszönöm, Danny – mondom.
Rám mosolyog, gyorsan bólint egyet, és kinyitja a kocsiajtót. Az autója nagyon tiszta belül, úgy, mint
az enyém, csak nincs benne báránybőr.
Bekapcsolja a rádiót; hangos és szaggatott, reszket tőle a bensőm. Nem szeretem, de azt szeretem,
hogy nem gyalog kell a megállóig mennem.
A megálló és a gyorsvasút egyaránt zsúfolt és hangos. Nehéz nyugodtnak maradnom, és annyira
koncentrálnom, hogy el tudjam olvasni, milyen jegyet kell vennem, és melyik kapunál kell sorban
állnom.

NYOLCADIK FEJEZET
Nagyon különös a céget a megállóból látni, és nem a parkolóból. Az igazolványomat sem a
gépkocsibejárat őrének mutatom meg, hanem a megálló kijáratánál lévő őrnek. A műszak legtöbb
tagja már dolgozik; az őr rondán néz rám, mielőtt biccent, hogy bemehetek. Széles, virágágyásokkal
szegélyezett járdák vezetnek a hivatali épületig. A virágok narancssárgák és sárgák, a bimbók
püffedtek; a színek szinte csillognak a napfényben. Az adminisztratív épületnél egy újabb őrnek kell
megmutatnom az igazolványomat.
– Miért nem ott parkolta le a kocsiját, ahol kellett volna? – kérdezi. A hangja mérges.
– Valaki kivágta a kerekeimet – mondom.
– A nemjóját – mondja. Az arca megereszkedik; a tekintete visszavándorol az íróasztalára. Azt
gondolom, talán csalódott, mert nincs miért dühöngenie.
– Melyik a legrövidebb út innen a huszonegyes épülethez?
– Át ezen az épületen, jobbra fordulni a tizenötös végénél, aztán túlmenni a lovon ülő meztelen nős
szökőkúton. Onnan már láthatja a parkolójukat. – Fel sem néz.
Átmegyek az Adminisztráción, amelynek csúf, zöld márványpadozata és kellemetlen citromszaga
van, aztán újra ki a ragyogó napsütésbe. Már sokkal melegebb van, mint korábban. A napfény
visszaverődik a falakról. Itt nincsenek virágágyak; a fű egészen a kövezetig ér.
Izzadok, mire a mi épületünkhöz érek, és igazolványomat a biztonsági zárba dugom. Érzem a
szagomat.
Nem jó szag. Odabenn az épületben hűvös félhomály van, megnyugszom. A falak lágy színei, a
régimódi világítás egyenletes fénye, a hűs levegő szagtalansága – mindez megnyugtat. Egyenesen
az irodámba megyek, és magas fokozatra kapcsolom a ventilátort.
Az irodai gépem szokás szerint be van kapcsolva, a képernyőn üzenet pislog. Beindítom az egyik
pörgettyűt és a zenémet – Bach Vadászkantátájának egyik zenekari változata –, mielőtt előhívom az
üzenetet:
Hívjon, mihelyt megjött, [Aláírás] Mr. Crenshaw, 2313 mellék.
Nyúlok az irodai telefonért, de megszólal, mielőtt felvenném.
– Mondtam, hogy rögtön hívjon, amint beért – mondja Mr. Crenshaw hangja.
– Most értem ide – mondom.
– Húsz perce jelentkezett be a főkapunál – mondja. Nagyon mérges a hangja. – Még magának sem
tarthat ez az út húsz percig.
Azt kellene mondanom, hogy sajnálom, de nem sajnálom. Nem tudom, mennyi ideig tartott az út a
kaputól, és nem tudom, milyen gyorsan jöhettem volna, ha megpróbálok gyorsabban jönni.
Túlságosan meleg volt ahhoz, hogy siessek. Nem tudom, mennyivel tehettem volna többet. Érzem,
hogy a nyakam feszes és forró.
– Nem álltam meg – mondom.
– És mi ez a lapos kerék ügy? Nem tud kereket cserélni? Több, mint két órát késett.
– Négy kerék – mondom. – Valaki kivágta mind a négy kerekemet.
– Mind a négyet! Remélem, bejelentette a rendőrségen – mondja.
– Igen – mondom.
– Várhatott volna munkaidő utánig – mondja. – Vagy telefonálhatott volna a munkahelyéről.
– Ott volt a rendőr – mondom.
– Ott volt? Látta valaki, amikor tönkretették a kocsiját?
– Nem… – A hangjában lévő türelmetlenség és düh ellen küzdök, hogy megértsem a szavait; egyre
távolibbnak hatnak, egyre kevésbé hasonlítanak értelmes beszédre. Nehéz megtalálnom a megfelelő
választ. – A rendőr, aki... abban a házban lakik, ahol én. Ő látta a lapos kerekeket. Hívott egy másik
rendőrt. Ő mondta meg, mit tegyek.
– Azt kellett volna mondania, hogy jöjjön dolgozni – mondja Crenshaw. – Semmi értelme nem volt,
hogy ott lógott. Azt, ugye, tudja, hogy le kell dolgoznia a késést?
– Tudom. – Vajon ő ledolgozza-e a késést, ha feltartóztatja valami? Vajon volt-e már lapos kereke,
vagy négy lapos kereke, amikor dolgozni akart menni?
– Aztán nehogy túlórának írja be – mondja, és leteszi. Nem mondta, hogy sajnálja a négy lapos
kereket.
Azt szokás mondani, hogy „hát, ez bizony baj” vagy „milyen szörnyű”, habár Mr. Crenshaw normális,
egyiket sem mondta. Talán nem sajnálja; talán nincs benne kifejezni való együttérzés. Nekem meg
kell tanulnom konvencionális dolgokat mondanom akkor is, ha nem érzem őket, mert ez is része a
beilleszkedésnek és annak, hogy megtanuljak kijönni másokkal. Megkérték-e valaha is Mr.
Crenshaw-t, hogy illeszkedjen be vagy hogy próbáljon kijönni másokkal?
Most lenne az ebédidőm, de elmaradtam, le kell dolgoznom a késést. Ürességet érzek magamban;
elindulok a teakonyha felé, de rájövök, hogy nem hoztam magammal ennivalót. Biztosan a pulton
felejtettem, amikor visszamentem a lakásba, hogy kitöltsem a kárigénybejelentést. A frizsiderben
lévő, az én kezdőbetűimmel ellátott dobozban nincs semmi. Tegnap kiürítettem.
A mi épületünkben nincs ételautomata. Senki nem vett belőle ételt, tehát az megromlott, és a gépet
elvitték. A telep másik végén található a cég étterme, és a másik épületben van ételautomata.
Ezekben az automatákban borzalmas az étel. Ha szendvicset szeretnék, az összes része össze van
kutyulva, és minden úszik a majonézben vagy a salátaöntetben. Zöldség, vörösség, hús, minden
felaprítva, más ízekkel keverve. Még ha tisztára kaparnám is a kenyeret a majonéztől, a szaga meg
az íze rajta marad, bármiféle hús legyen is benne. Az édes ételek – fánkok vagy effélék –
ragacsosak, gusztustalan foltot hagynak a műanyag dobozban, amikor az ember kiveszi őket.
Ezektől a gondolatoktól felfordul a gyomrom.
A legszívesebben kikocsiznék, és vennék valamit, bár ebédidőben általában nem járunk ki ebédelni,
de a kocsim még a lakásom előtt áll, elhagyatottan, lapos kerekekkel. Nem akarok keresztülvágni az
egész telepen, és a nagy, zajos étkezőben enni ismeretlenekkel, olyanokkal, akik ijesztőnek és
veszélyesnek tartanak minket. Azt sem tudom, jobb lenne-e ott az étel.
– Otthon felejtetted az ebédedet? – kérdezi Eric. Összerezzenek. Még nem beszéltem a többiekkel.
– Valaki felvágta a kocsim kerekeit – mondom. – Elkéstem. Mr. Crenshaw dühös rám. Véletlenül
otthon hagytam az ebédemet. A kocsim is otthon van.
– Éhes vagy?
– Igen. Nem akarok az étkezdébe menni.
– Chuy komissiózik ebédidőben – mondja Eric.
– Chuy nem szereti, ha bárki vele autózik – mondja Linda.
– Beszélek Chuy-jal – mondom.
Chuy hajlandó ebédet hozni nekem. Nem megy azonban az élelmiszerboltba, ezért olyasmit kell
majd ennem, amit könnyen beszerezhet. Amikor visszajön, almát hoz meg kolbászt zsemlében. Az
almát szeretem, de a kolbászt nem. Nem szeretem benne az apró, különféle darabkákat. De nem
olyan rossz azért, mint néhány más dolog, és éhes vagyok, hát megeszem, és nem sokat
gondolkozom rajta.
4:16-kor jut eszembe, hogy nem hívtam fel senkit, hogy cserélje le a kerekeimet. Lehívom a helyi
szaknévsort, és kinyomtatom a számokat. Az on-line listán rajta vannak a címek is, tehát a
lakásomhoz legközelebb lévő szervizzel kezdem. Amikor elérem őket, közlik, már késő van, hogy
bármit is tegyenek.
– A leggyorsabb megoldás – mondja az egyik –, ha vesz négy komplett kereket, és saját maga
szereli fel, egyenként. – Négy komplett kerék rengeteg pénzbe kerülne, és azt sem tudom, hogyan
vinném őket haza. Nem akarok ilyen rövid időn belül újabb szívességet kérni Chuytól.
Olyan ez, mint az a rejtvény az emberrel, a tyúkkal, a macskával és a zsák táppal a folyó egyik
partján, meg a csónakkal, amelybe egyszerre csak ketten férnek, és amelyet az embernek
használnia kell ahhoz, hogy mindent átvigyen a másik partra, anélkül, hogy magára hagyná a
macskát a tyúkkal, vagy a tyúkot a zsák táppal. Van négy kilyukasztott kerekem és egy pótkerekem.
Ha felteszem a pótkereket, a leszedett kereket elguríthatom a gumiboltba, ahol új gumit tehetnek a
felnire, azt visszaguríthatom, feltehetem, aztán jöhet a következő lyukas gumi. Ezt megismétlem
háromszor, akkor lesz a kocsin négy ép kerekem, és az utolsó lyukas gumit már autón vihetem a
boltba.
A legközelebbi gumibolt egymérföldnyire van. Nem tudom, mennyi időt vesz igénybe odagurítanom
egy lyukas gumit – valószínűleg többet, mint ha a kerékben levegő lenne. De ez az egyetlen
megoldás, amely eszembe jut. A tömegközlekedés járműveire nem engednének fel autógumival,
még ha az a jármű a megfelelő irányban menne is.
A gumibolt kilencig tart nyitva. Ha ledolgozom ma a kétórás késésemet, és nyolcra hazaérek, egy
gumit biztosan elguríthatok a boltig zárás előtt. Holnap idejében végzek a munkával, és akkor
lecserélhetek még kettőt.
7:43-kor vagyok otthon. Kinyitom a kocsim csomagtartóját, kiveszem a pótkereket. Amikor vezetni
tanultam, megtanultam kereket cserélni is, de azóta nem volt még rá szükségem. Elméletben
egyszerű, de tovább tart, mint szeretném. Az emelőt nehéz elhelyezni, és a kocsi sem emelkedik
eléggé gyorsan. Az eleje lelóg a kerekekre; a lapos kerekek tompa hangot adnak, amint gumi
súrlódik gumin. Kifulladtam, és erősen izzadok, mire leveszem a kereket, és helyére teszem a
pótkereket. Volt valamilyen sorrend, ahogyan a csavarokat meg kell húzni, de nem emlékszem. Ms.
Melton azt mondta, fontos, hogy helyesen csináljuk. Már elmúlt nyolc óra, és sötétedik.
– Hé!
Rémülten egyenesedem fel. Nem ismerem fel először sem a hangot, sem a nagydarab, sötét, felém
siető testet. Lassít.
– Ó... maga az, Lou. Azt hittem, a vandál és valami újabb csibészsé-gen töri a fejét. Mit csinál, új
kerekeket vesz?
Danny az. Érzem, hogy elgyengül a térdem a megkönnyebbüléstől.
– Nem. Ez a pótkerék. Felteszem a pótkereket, aztán elviszem a gumiboltba, rárakatok egy újat,
visszahozom, és lecserélem az egyik rosszat. Holnap majd a másikat.
– Maga… de hívhatott volna valakit, hogy cserélje le mind a négyet. Miért választotta a nehezebb
megoldást?
– Csak holnap vagy holnapután tudnák megcsinálni, azt mondták. Az egyik helyen meg azt, hogy
vegyek új gumikat, és cseréljem le magam, ha azt akarom, hogy gyorsan elkészüljön. Hát
elgondolkodtam.
Eszembe jutott a pótkerék. Végiggondoltam, hogyan végezhetném el magam, hogyan spórolhatnék
pénzt és időt, és úgy döntöttem, hozzálátok, mihelyt hazaérek…
– Csak most ért haza?
– Reggel elkéstem. Ezért tovább maradtam benn, hogy ledolgozzam. Mr. Crenshaw nagyon mérges
volt.
– Igen, de... így is napokig eltart. Mindenesetre a bolt nem egészen egy óra múlva bezár. Taxiba
akar ülni vagy ilyesmi?
– Gurítom – mondom. A lapos gumi szinte gúnyt űz belőlem; éppen elegendő volt az egyik oldalára
gurítani. Amikor az autós iskolában kereket cseréltünk, a gumiban levegő volt.
– Gyalog? – Danny csóválja a fejét. – Nem jön össze, öregem. Inkább tegye be a kocsimba, majd én
odaviszem. Kár, hogy nem tudunk betenni kettőt… Vagyis be tudunk.
– Nincs két pótkerekem – mondom.
– Használja az enyémet – mondja. – Egyforma méretűek a kerekeink. – Ezt nem tudtam. Nem
egyforma gyártmányú és típusú autónk van, és nem minden esetben egyezik meg a kerekek mérete.
Honnan tudja? –
Ugye az egymással szemben lévő csavarokat húzta meg? Annyira rendben tartja a kocsiját, hogy ezt
talán nem is kellett tudnia.
Lehajolok, hogy meghúzzam a csavarokat. A szavai nyomán pontosan emlékszem már, mit mondott
Ms.
Melton. Ez is séma, könnyű séma.
Szeretem a szimmetrikus sémákat. Mire végzek, Danny visszajött a pótkerekével, az órájára néz.
– Sietnünk kell – mondja. – Ugye nem bánja, ha a másikat én cserélem? Hozzászoktam már…
– Nem bánom – mondom. Nem mondom el azonban a teljes igazságot. Ha igaza van, és két kereket
le tudok cserélni ma este, az nagy segítség, de betolakszik az életembe, siettet, amitől lassúnak és
butának érzem magam. És ezt már bánom. Mégis barátként viselkedik, segít. Fontos, hogy az ember
hálás legyen a segítségért.
8:21-re mindkét pótkereket felszereltük a kocsim hátuljára; mókásan fest a kocsi elöl lapos, hátul ép
kerekekkel. Mindkét lyukas kereket, amelyeket a kocsim hátuljáról leszereltünk betesszük Danny
csomagtartójába, és beülök mellé. Ismét bekapcsolja a hangosító berendezést, és csörömpölő ricsaj
rázza a testemet. Szeretnék kiugrani; túlságosan sok a hang, és nem megfelelő. Beszél a zajon át,
de nem értem; mert a zaj és a hangja összeütköznek.
Amikor a gumibolthoz érünk, segítek becipelni a kerekeket a boltba. Az eladó szinte kifejezéstelenül
néz rám. Még bele se kezdtünk a magyarázatba, máris rázza a fejét.
– Késő van – mondja. – Már nem tudunk kereket cserélni.
– Kilencig vannak nyitva – mondom.
– A pénztár, igen. De ilyen későn nem cserélünk kereket. – Az ajtó felé pillant, ahol egy hórihorgas
férfi támaszkodik az ajtófélfának sötétkék nadrágban, drapp, piszokfoltos ingben, és piros ronggyal
törölgeti a kezét.
– De nem tudtam korábban jönni – mondom. – És kilencig vannak nyitva.
– Nézze, uram – mondja az eladó. A szája egyik csücske felfelé húzódik, de ez nem mosoly, még
csak félmosoly sem. – Mondtam már: késő van. Még ha szerelnénk is ilyenkor kereket, csak kilenc
után készülne el. Fogadni mernék, hogy maga sem túlórázna, mert valami hülye az utolsó pillanatban
a nyakába zúdít egy melót.
Nyitom a számat, hogy megmondjam, én igenis szoktam túlórázni, ma is túlóráztam, azért értem ide
most, de Danny közelebb lépett. A pultnál lévő fickó egyszeriben kihúzza magát, ijedtnek látszik. Ám
Danny az ajtóban álló férfit nézi.
– Hello, Fred – mondja boldog hangon, mintha baráttal találkozott volna.
De a hangja alatt egy másik hang is van. – Mi újság mostanában?
– Ó... minden rendben, Mr. Bryce. Tiszta vagyok.
Nem látszik tisztának. Fekete foltok éktelenkednek a kezén, feketék a körmei is. A nadrágját meg az
ingét is fekete foltok tarkítják.
– Az jó, Fred. Nézze... a barátom kocsiját a múlt éjszaka megrongálták. Sokáig bent kellett maradnia,
mert reggel későn ért be a munkahelyére.
Őszintén reméltem, hogy tudnak segíteni rajta.
Az ajtónál álló férfi a pultnál állóra néz. A tekintetükkel méregetik egymást. A pultnál álló vállat von.
– Neked kell majd zárnod – mondja. Aztán hozzám fordul. – Nyilván tudja, milyen gumit akar?
Tudom. Csupán néhány hónapja vettem itt gumikat, tehát tudom, mit mondjak. Felírja a számokat és
a típust, és átadja a másik férfinak – Frednek –, aki bólint, és odajön hozzám, elveszi a kerekeket.
9:07-kor távozunk Dannyvel és a két teljes kerékkel. Fred kigurítja és beteszi őket Danny
csomagtartójába. Nem tudom, miért segít nekem Danny. Nem szeretem, hogy a pótkereke a
kocsimon van; rossz érzés, mint egy darab hal egy marhapörköltben. Amikor visszaérünk a házunk
parkolójába, segít felszerelni a két jó kereket a kocsim elejére, és betenni a két kivágottat a
csomagtartómba. Csak ekkor jövök rá, hogy ez azt jelenti, hogy reggel autóval mehetek dolgozni, és
délben lecseréltethetem mindkét kivágott gumit.
– Köszönöm – mondom. – Most már vezethetek.
– Vezethet – mondja Danny. Mosolyog, és a mosolya valódi. – És tanácsolnék valamit: vigye el ma
éjszakára a kocsiját. Hátha a vandál visszajön. Vigye oda, hátra. Riasztót teszek rá; ha bárki
hozzányúlna, meghallom a riasztót.
– Jó ötlet – mondom. Olyan fáradt vagyok, hogy nagyon nehéz ezt mondanom.
– Por nada[2] – mondja Danny. Búcsút int, és bemegy a házba. Beülök a kocsimba. Kicsit dohos
szagú, de az ülése finom. Reszketek.
Ráadom a gyújtást, aztán bekapcsolom a zenét – az igazi zenét –, lassan kitolatok, elfordítom a
kormányt, és odagurulok, ahová Danny tanácsolta. Az ő kocsija mellé.
Nehezen alszom el, pedig – vagy éppen azért, mert – nagyon fáradt vagyok.
Fáj a hátam meg a lábam. Állandóan arra gondolok, hogy hallok valamit, és összerándulva ülök fel.
Bekapcsolom a zenét, ismét Bachot, és ez a gyengéd hullám végre álomba ringat.
Túlságosan korán eljön a reggel, de felugrom, és újra zuhanyozom. Lesietek, és nem látom a
kocsimat.
Hidegséget érzek belül, amíg eszembe nem jut, hogy nem a megszokott helyén hagytam, és
megkerülöm az épületet, hogy megkeressem. Jól néz ki. Visszamegyek, hogy reggelizzem, és
ebédet készítsek, és a lépcsőházban találkozom Dannyvel.
– Délben lecseréltetem a gumikat – mondom neki. – Este visszaadom a pótkerekét.
– Nem kell sietni – mondja. – Nem megyek ma kocsival sehová.
Nem tudom, komolyan gondolja-e. Akkor komolyan gondolta, amikor segített nekem. De
mindenképpen visszaadom, mert nem szeretem a pótkerekét; nem illik a kocsimra, mert nem az
enyém.
Amikor beérek a munkahelyemre, öt perccel korábban, Mr. Crenshaw és Mr. Aldrin az előcsarnokban
állnak, beszélgetnek. Mr. Crenshaw rámnéz. A szeme fényes és kemény; nem jó belenézni, de
próbálom tartani a szemkontaktust.
– Ma nincsenek lapos kerekei, Arrendale?
– Nincsenek, Mr. Crenshaw – mondom.
– Megtalálta a rendőrség a vandált?
– Nem tudom. – Az irodámba akarok menni, de Mr. Crenshaw az utamban áll. El kellene tolnom. Ez
nem lenne udvarias.
– Ki vezeti a nyomozást? – kérdezi Mr. Crenshaw.
– Nem emlékszem a nevére, de nálam van a névjegye – mondom, és előveszem a tárcámat.
Mr. Crenshaw ránt egy kicsit a vállán, és megrázza a fejét. A szeme körüli kis izmok megfeszülnek.
– Nem fontos – mondja. Aztán Mr. Aldrinhoz fordul. – Gyerünk, menjünk az irodámba, és tisztázzuk.
–
Elfordul, a válla kissé előrehajlik, és Mr. Aldrin követi. Most bejutok az irodámba.
Nem tudom, miért kérdezte meg Mr. Crenshaw a rendőr nevét, aztán miért nem nézte meg a
névjegyet.
Szeretném megkérni Mr. Aldrint, hogy magyarázza el, de ő is elment. Nem tudom, hogy Mr. Aldrin,
aki normális miért követi így Mr. Crenshaw-t. Fél Mr. Crenshaw-tól? Normális emberek is így félnek
másoktól? Mr. Crenshaw azt mondta, ha alávetnénk magunkat a gyógykezelésnek, és normálissá
válnánk, könnyebben jönnénk ki másokkal, de nem tudom, mit jelent az a „jönnénk ki”. Talán azt
akarja, hogy mindenki úgy menjen utána, mint Mr. Aldrin. Nem végeznénk el a munkánkat, ha ezt
tennénk.
Elűzöm ezt a gondolatot, amikor ismét dolgozni kezdek a projektemen.
Délben elviszem a gumikat egy másik gumishoz a telep közelében, és kicseréltetem őket. Leírtam,
hogy milyen típusú és méretű gumit akarok, átadom a pultnál álló eladónőnek. A nő körülbelül
egyidős velem, rövid, sötét haja van; bézs színű ingén pirossal hímzett felirat: Vevőszolgálat.
– Köszönöm – mondja. Rám mosolyog. – El se hinné, hányan jönnek ide úgy, hogy nem tudják,
milyen méretű gumira van szükségük, és csak a vállukat vonogatják.
– Könnyű leírni – mondom.
– Igen, de nem gondolnak rá. Megvárja, vagy visszajön később?
– Később visszajövök – mondom. – Hányig vannak nyitva?
– Kilencig. Vagy jöhet holnap.
– Kilenc előtt visszajövök – mondom. Végighúzza a bankkártyámat a gépben, és ráírja a
megrendelőlapra „Előre fizetve”
– Itt a példánya – mondja. – Ne veszítse el… bár akinek van annyi esze, hogy felírja a gumi méretét,
annak van annyi is, hogy ne veszítse el a megrendelőlapot.
Könnyebben lélegezve megyek vissza a kocsihoz. Ilyen találkozásoknál könnyen csapom be az
embereket, hogy azt higgyék, olyan vagyok, mint bárki más. Ha a másik szeret beszélni, mint ez a
nő, még könnyebb. Csak pár konvencionális dolgot kell mondanom, mosolyognom kell, és kész.
Mr. Crenshaw megint az előcsarnokunkban van, amikor visszaérek, három perccel a hivatalos
ebédszünet letelte előtt. Megrándul az arca, amikor meglát. Nem tudom, miért. Szinte nyomban
megfordul, és elmegy. Nem szól hozzám. Amikor az emberek nem beszélnek, néha dühösek, de
nem tudom, mit tettem, hogy feldühítettem. Az utóbbi időben kétszer késtem, de egyik sem az én
hibám volt. Nem én okoztam a közlekedési balesetet, és nem én vágtam szét a saját kerekeimet.
Nehéz neki ülnöm dolgozni.
7:00 órakor otthon vagyok, mind a négy kerekemen a saját gumimmal, a csomagtartóban Danny
pótkerekével, meg az enyémmel. Úgy döntök, hogy Danny kocsija mellett parkolok, bár nem tudom,
itthon van-e. Könnyebb lesz áttenni a pótkereket, ha a két autó közel áll egymáshoz.
Bekopogok az ajtaján.
– Igen? – Az ő hangja.
– Lou Arrendale vagyok – mondom. – A csomagtartómban van a pótkereke.
Hallom a lépteit, ahogy az ajtóhoz jön.
– Lou, mondtam, hogy nem kell sietnie. De köszönöm. – Kinyitja az ajtót. Ugyanolyan többtónusú
barna/bézs/rozsdabarna padlószőnyege van, mint nekem, bár én letakartam az enyémet, hogy ne
bántsa a szememet. Nagy sötétszürke videó-képernyője van; a hangszórók kékek, nem illenek a
készülékhez. A
pamlag barna, kis, sötét négyzetekkel a barnán; a séma szabályos, de nem megy a szőnyeghez. A
pamlagon fiatal nő ül; sárga-zöld-fehér mintás blúzt visel, amely nem megy se a szőnyeghez, se a
pamlaghoz.
Danny visszanéz a nőre.
– Lyn, átrakom a pótkerekemet Lou kocsijából az enyémbe.
– Oké. – A nőben nincs érdeklődés; lenéz az asztalra. Nem tudom, Danny barátnője-e. Nem tudtam,
hogy van barátnője. Eltűnődöm, hogy a barátnőt miért hívják barátnőnek, és miért nem inkább
nőbarátnak.
– Jöjjön be, Lou – mondja Danny –, amíg hozom a kulcsaimat. – Nem akarok bemenni, de
barátságtalannak sem szeretnék lenni. Belépek. Az össze nem illő színek és minták kifárasztották a
szememet. – Lyn, ő Lou odafentről – mondja Danny –, tegnap kölcsön adtam neki a pótkerekemet.
– Üdvözlöm – mondja a nő, felpillant, majd ismét le.
– Üdvözlöm – mondom. Nézem Dannyt, amint az íróasztalhoz megy, és felveszi a kulcsait. Az
íróasztalon nagy a rend, egy blokk és egy telefon.
Lemegyünk, majd ki a parkolóba. Kinyitom a csomagtartómat, Danny kiemeli a pótkereket. Kinyitja a
sajátját, és beteszi, aztán lecsapja a csomagtartó fedelét. Más hangot ad, mint az enyém.
– Köszönöm a segítségét – mondom.
– No problemo – mondja Danny. – Örülök, hogy segíthettem. És köszönöm, hogy ilyen gyorsan
visszajuttatta a pótkerekemet.
– Szívesen – mondom. Nem érzem helyesnek azt mondani, hogy „szívesen”, amikor ő többet
segített, de nem tudom, mi mást mondhatnék.
Csak áll, néz rám. Egy percig nem szól semmit, aztán mégis.
– Hát, még látjuk egymást – és elfordul. Persze, hogy még látjuk egymást; egy házban lakunk. Azt
hiszem, ez azt jelenti, hogy nem akar velem együtt visszamenni. Nem tudom, miért nem így mondta,
ha így értette. A kocsim felé fordulok, amíg nyílni, majd csukódni hallom a bejárati ajtót.
Ha alávetném magam a gyógykezelésnek, megérteném ezt? A lakásában lévő nő miatt van? Ha
Marjory meglátogatna, nem akarnám, hogy Danny velem együtt jöjjön vissza a házba? Nem tudom.
Néha nyilvánvalónak látszik, miért tesznek a normális emberek bizonyos dolgokat, máskor egyáltalán
nem értem.
Végül bemegyek és fel, a lakásomba. Nyugtató zenét teszek fel, Chopin prelűdöket. Két bögre vizet
engedek egy kis lábasba, és kinyitok egy csomag zöldséges tésztát. Amint a víz felforr, nézem a
felszálló buborékokat. Az első buborékok helyéből látom az égő sémáját, de amikor a víz már igazán
forr, több, sebesen bugyborékoló sejtet alkot. Beleöntöm a zöldséges tésztát, és megkeverem a
használati utasítás szerint. Szeretem nézni, ahogy a zöldségek kavarognak a bugyborékoló vízben.
De néha untatnak az ostobán táncoló zöldségek.

KILENCEDIK FEJEZET
Pénteken szoktam mosni, hogy a hétvégém szabad legyen. Két szennyes kosaram van, az egyik a
világos, a másik a sötét ruhadaraboknak. Lehúzom az ágyról a lepedőt, a paplanhuzatot és a
párnahuzatot, beteszem a világos kosárba. A törölközők a sötét kosárba mennek. Édesanyám két
világoskék műanyag kosarat használt a szétválogatott ruhákhoz; az egyiket sötétnek, a másikat
világosnak nevezte, és ez engem zavart. Találtam egy sötétzöld fűzfavesszőből font kosarat, azt
használom a sötét ruhákhoz; a világos ruhákhoz sima fűzfavesszőből font kosaram van, amolyan
mézszínű. Szeretem a fűzfavessző fonásmintáját, és szeretem a fűzfavessző szót is. A szálak
feltekerednek a felfelé menő vesszőkre, mint a fűzfavessző elején a fűz szó, aztán jön a határozott
fa, mint a vessző, amelyre a szálak tekerednek, végül a vessző lágyan hajlik vissza a sötétbe.
Előveszem a pénztárcámból a pontosan kiszámolt érméket plusz egy érmét, ha az egyik nem lenne
jó a gépbe. Azelőtt feldühített, ha a tökéletesen kerek érmétől sem indult el a gép. Édesanyám
tanított arra, hogy legyen nálam mindig egy ráadás érme. Azt mondta, nem jó dühösnek maradni. Az
az érme, amely nem hozza működésbe a mosógépet vagy a szárítógépet az üdítőital-automatába
még jó, és amelyik nem jó az üdítőital-automatába, néha elindítja a mosógépet. Ennek semmi
értelme, de ilyen a világ.
Az érméket zsebreteszem, a mosószeres zacskót berakom a világos kosárba, és a világos kosarat
ráteszem a sötétre. A világos a sötét fölé jön. Így lesz egyensúly.
Éppen csak kilátok fölöttük, hogy végigmenjek a folyosón. Beállítom gondolatban a fejemben a
Chopinprelűdöt, és elindulok a mosóhelyiség felé. Ahogyan péntek este általában, csak Miss
Kimberly van ott.
Öreg már, borzas, ősz haja van, de nem olyan öreg, mint Miss Watson. Nem tudom, gondolkodik-e
az életet meghosszabbító kezelésen, vagy már túl öreg hozzá.
Miss Kimberly világoszöld kötött nadrágot és virágos felsőt visel. Általában ezt szokta viselni
pénteken, amikor meleg van. Inkább Miss Kimberly ruhájára gondolok, semmint a mosóhelyiség
szagára.
Durva, éles szag, nem szeretem.
– Jó estét, Lou – mondja most Miss Kimberly. Már kimosott, és éppen a bal oldali szárítóba rakja a
holmiját. Mindig a bal oldali szárítót használja.
– Jó estét, Miss Kimberly – mondom. Nem nézek a mosására; illetlen dolog megnézni egy nő
mosását, mert fehérnemű is lehet benne. Egyes nők nem akarják, hogy férfiak lássák a
fehérneműjüket. Mások akarják, és ez zavaró, de Miss Kimberly öreg, és nem hiszem, hogy
szeretné, ha látnám a rózsaszín kreppelt holmikat a lepedők meg a törölközők között. Én sem
akarom látni őket.
– Jó hete volt? – kérdezi. Mindig ezt kérdezi. Azt hiszem, valójában nem érdekli, jó hetem volt-e,
vagy sem.
– Felhasították a kerekeimet – mondom.
Abbahagyja a pakolást a szárítóba, rámnéz.
– Valaki felhasította a kerekeit? Itt? Vagy a munkahelyén?
Nem tudom, mit számít ez.
– Itt – mondom. – Csütörtök reggel kimentem, és mind a négy lapos volt.
Izgatottnak látszik.
– Ebben a parkolóban? Azt hittem, ez biztonságos!
– Nagyon kellemetlen volt – mondom. – Elkéstem a munkából.
– De... vandálok! Itt! – Az arca olyan kifejezést ölt, amilyet még sosem láttam rajta. Kicsit félelem,
kicsit undor. Aztán dühösnek látszik, és úgy mered rám, mintha én tettem volna valami rosszat.
Elfordulok.
– El kell költöznöm innen – mondja.
Nem értem: miért kell elköltöznie azért, mert kilyukasztották a kerekeimet? Az ő kerekeit senki sem
lyukaszthatja ki, mert nincsenek kerekei. Nincs autója.
– Látta, ki tette? – kérdezi. A mosása egy részét úgy hagyta, hogy kilóg a gépből; nagyon
gusztustalan és kellemetlen látvány, mint a tányérról lelógó étel.
– Nem – mondom. Kiszedem a világos holmit a világos kosárból, és a jobb oldali mosógépbe rakom.
Hozzáadom a mosószert, gondosan adagolva, mert sokat használni pocsékolás, de a ruha nem lesz
tiszta, ha nem elegendő a mosószer. A résbe helyezem az érméket, becsukom a gép ajtaját, meleg
mosásra és hideg öblítésre állítom, normál ciklusra, és megnyomom az INDÍTÁS gombot. A gépen
belül valami azt mondja, puff, és sziszegve víz ömlik be.
– Rettenetes – mondja Miss Kimberly. Benyomja a holmiját a szárítóba, a kézmozdulatai
szaggatottak.
Valami kreppes és rózsaszín a földre pottyan; elfordulok, ruhadarabokat szedek ki a sötét kosárból. A
középső mosógépbe teszem őket. – Jó az olyanoknak, mint maga – mondja.
– Mi jó az olyanoknak, mint én? – kérdezem.
Miss Kimberly még sosem beszélt így.
– Maga fiatal – mondja. – És férfi. Nem kell aggódnia.
Nem értem. Nem vagyok fiatal, Mr. Crenshaw szerint. Eléggé öreg vagyok ahhoz, hogy jobban
tudjam.
Férfi vagyok, de azt nem értem, hogy ettől miért jó, ha kilyukasztják a kerekeimet.
– Nem akartam, hogy szétvágják a kerekeimet – mondom lassan, mert nem tudom, ő mit szeretne
mondani.
– Hát persze, hogy nem akarta – vágja rá gyorsan. A bőre általában sápadtnak és sárgásnak látszik
a mosóhelyiség fényében, de most lilás foltok izzanak az arcán. – De nem kell aggódnia, hogy
magának esnek. Férfiak.
Ránézek Miss Kimberlyre, és nem tudom elképzelni, hogy bárki nekiessen. A haja ősz, a feje búbján
kilátszik rózsaszínű bőre; a bőre ráncos, a karja csupa barna folt. Meg szeretném kérdezni, komolyan
gondolta-e, de tudom, hogy komolyan gondolta. Nem nevet, még akkor sem, amikor leejtek valamit.
– Sajnálom, hogy aggódik – mondom, miközben mosóport szórok a sötét ruhákkal teli gépbe. Az
érméket a nyílásba helyezem. A szárító ajtaja hangosan becsapódik; megfeledkeztem a szárítóról,
amikor próbáltam megérteni Miss Kimberlyt, és remeg a kezem. Az egyik érme elkerüli a nyílást, és a
szennyes közé esik. Mindent ki kell szednem, hogy megtaláljam, és a mosópor a ruhákról a gépre
szóródik.
Zümmögést érzek a fejemben.
– Köszönöm, Lou – mondja Miss Kimberly. A hangja nyugodtabb, szívélyesebb. Meglepődöm. Nem
számítottam rá, hogy a megfelelő mondatot mondtam. – Mi baj? – kérdezi, amikor kezdem
kiszedegetni a ruhadarabokat, és igyekszem úgy lerázni őket, hogy a mosópor nagyobb része a
gépbe hulljon vissza.
– Beleejtettem egy érmét – mondom.
Közelebb jön. Nem akarom, hogy közelebb jöjjön. Erős parfümöt használ, igen édeset.
– Hát dobjon a gépbe egy másikat. Az pedig igazán tiszta lesz, amikor majd kiszedi – mondja.
Egy pillanatig mozdulatlanul állok, kezemben a ruhadarabok. Benne hagyhatom az érmét? A tartalék
ott a zsebemben. Ledobom a ruhadarabokat, a zsebemben lévő érméért nyúlok. A megfelelő méretű.
A résbe helyezem, becsukom az ajtót, beállítom a gépet, megnyomom az INDÍTÁS gombot. Ismét a
puff, aztán a víz sziszegése. Furcsa belső érzésem van. Azt hittem, értettem azelőtt Miss Kimberlyt,
amikor ő volt a kiszámítható idős hölgy, aki péntek este mosott, ahogyan én is. Azt hittem, értettem őt
pár perccel ezelőtt, legalábbis azt értettem, hogy felizgatta valami. De lám, milyen hamar rájött egy
megoldásra, miközben én azt hittem, még mindig izgatott. Ezt hogy csinálta? Olyasmi ez, amire a
normális emberek mindig képesek?
– Könnyebb, mint kiszedni a ruhákat – mondja. – Így nem piszkolódik össze a gép, és nem kell
letisztítania. Én mindig hozok magammal pár plusz érmét a biztonság kedvéért. – Elhallgat, rámnéz.
Még mindig azon gondolkodom, hogyan csinálta, de rájövök, hogy tőlem vár valamit. Köszönetet
mondani mindig helyénvaló, még ha nem tudja is az ember, miért.
– Köszönöm – mondom.
Ismét ezt volt helyes mondanom; mosolyog.
– Kedves ember maga, Lou; sajnálom, ami a kerekeivel történt – mondja. Az órájára néz. – Kell
néhányat telefonálnom; itt marad? Figyeli a szárítót?
– Lenn leszek – mondom. – Nem ebben a helyiségben; ez túlságosan zajos.
– Ezt mondtam már azelőtt is, amikor megkért, hogy félszemmel figyeljem az ő ruháit is. Mindig arra
gondolok ilyenkor, hogy az egyik szememet kiveszem, és a ruhákra teszem, de neki nem mondom,
hogy ezt gondolom. Tudom, valójában mit jelent a kifejezés, de akkor is bután hangzik. Bólint,
mosolyog, és kimegy. Még egyszer ellenőrzöm, helyesen állítottam-e be mindkét mosógépet, aztán
kimegyek a folyosóra.
A mosóhelyiség padozata ronda, szürke beton, kissé lejt egy nagy cső felé, amelyik a mosógépek
alatt van. Azért tudom, hogy ott a cső, mert egyszer két évvel ezelőtt, amikor lehoztam a
mosnivalómat, munkások voltak itt. Elmozdították a gépeket, és leszedték a csőről a tetejét. Nagyon
rossz szaga volt, savanyú és beteges.
A folyosó padozata csempe, minden egyes csempén a zöld két árnyalata található, bézs alapon. A
csempék tizenkét hüvelykes négyzetek; a folyosó öt négyzet széles és negyvenöt és fél négyzet
hosszú. Aki lerakta a csempéket, úgy rakta le őket, hogy a csíkok keresztirányban legyenek
egymással – minden egyes csempe csíkja kilencven fokot zár be a következő lap csíkjával. A legtöbb
csempe kétféle mód egyike szerint van lerakva, de nyolc darab fordítva van az ugyanabban az
irányban fekvő többihez képest.
Szeretem nézni ezt a folyosót, és arra a nyolc csempére gondolni. Milyen sémát lehetne bezárni, ha
azt a nyolc csempét megfordítanánk? Eddig három lehetséges sémához jutottam. Próbáltam egyszer
beszélni erről Tomnak, de ő nem látja a sémákat a fejében úgy, ahogyan én. Lerajzoltam az egészet
papírra, de hamar rájöttem, hogy unja. Másokat untatni nem udvarias dolog. Soha többé nem
próbáltam vele erről beszélni.
De én végtelenül érdekesnek találom. Ha ráunok a padozatra – bár sosem unok rá a padozatra –,
nézhetem a falakat. A folyosó összes fala festett, de az egyiken csempemintás falitábla volt
korábban.
Ezeknek az álcsempéknek egy-egy oldala négyhüvelykes volt, de ellentétben a padozat csempéivel,
ezek között még álhabarcsnak is volt helye. Tehát a valódi sémaméret négy és fél hüvelykes. Ha
négyhüvelykes lenne, akkor három falicsempe tenne ki egy padlócsempét.
Keresem azokat a helyeket, ahol a csempék közötti vonal fel tud menni a falra, aztán a mennyezetig,
majd vissza, megszakítás nélkül. Egy hely van a folyosón, ahol a vonalnak ez majdnem sikerül, de
nem egészen. Azelőtt azt hittem, ha a folyosó kétszer ilyen hosszú lenne, akkor két ilyen hely volna,
de ez nem így működik. Ha igazán megnézem, megmondhatom, hogy a folyosónak öt egész
egyharmadszor ilyen hosszúnak kellene lennie, hogy minden vonal pontosan kétszer találkozzon.
Mivel hallom, hogy az egyik mosógép lejár, visszamegyek a mosóhelyiségbe. Tudom, hogy pontosan
ennyi időre van szükségem, hogy akkor érjek oda a géphez, amikor a dobja megáll. Ez amolyan
játék, hogy akkor tegyem meg az utolsó lépést, amikor a dob az utolsó fordulatot. A bal oldali szárító
még megy; fogom a vizes ruháimat, és az üres jobb oldali szárítóba teszem őket. Mire mindet
átraktam, és ellenőriztem, hogy semmi sem maradt a mosógépben, a második mosógép is leáll.
Tavaly kiszámítottam egyszer az összefüggést a forgást lassító súrlódási erő és az általa keltett hang
hullámhossza között.
Egyedül csináltam, számítógép nélkül, és így még szórakoztatóbb volt.
Kiszedem a ruhát a második gépből, és ott az alján az érme, fényes, tiszta és sima az ujjaim között.
Zsebre vágom, a ruhát a szárítóba teszem, bedobom az érméket, elindítom. Réges-régen néztem
mindig, hogyan mozognak a gépben a ruhadarabok, és megpróbáltam megtalálni a mozgásban a
sémát – hogy a piros pulóver ujja most miért van a kék köntös előtt, miért hull le és körbe, és a
legközelebb ugyanaz a piros ujj miért van a sárga tréningnadrág és egy párnahuzat között.
Édesanyám nem szerette, amikor motyogva néztem, hogyan emelkednek, majd hullnak alá a
ruhadarabok, hát megtanultam fejben követni az egészet.
Miss Kimberly akkor jön vissza, amikor a ruháit tartalmazó szárító éppen megáll. Rám mosolyog. Egy
tányér van nála valami süteménnyel.
– Köszönöm, Lou – mondja. Nyújtja felém a tányért. – Vegyen süteményt. Tudom, hogy a fiúk – úgy
értem, a fiatalemberek – szeretik.
Szinte minden héten hoz édességet. Nem mindig szeretem azt, amit hoz, de nem udvarias dolog ezt
megmondani. Ezen a héten ropogós citromos ostyát hozott. Nagyon szeretem. Hármat veszek.
Leteszi a tányért az összecsukható asztalra, és kiszedi a ruháját a szárítóból. A ruhát a kosarába
teszi; nem hajtogatja össze itt lenn.
– Csak adja be a tányért, ha végzett, Lou – mondja. Ugyanazt, amit a múlt héten.
– Köszönöm, Miss Kimberly – mondom.
– Kedves egészségére – mondja, ahogy mindig.
Eltüntetem a sütit, a morzsát a szemétládába öntöm, és összehajtom a ruháimat, mielőtt felmennék.
Beadom Miss Kimberlynek a tányért, és megyek tovább, a lakásomba.
Szombat délelőttönként a központba járok. Az egyik tanácsadó mindig elérhető 8:30 és 12:00 között,
és havonta egyszer különleges program van. Ma nincs program, de Maxine, az egyik tanácsadó
éppen a tárgyalóterem felé tart, amikor megérkezem. Bailey nem mondta el, Maxine volt-e a
tanácsadó, akivel a múlt héten beszéltek. Maxine ajkán narancssárga a rúzs, a szemhéjpúdere lila;
még sosem kérdeztem tőle semmit. Arra gondolok, hogy mindenképpen megkérdezem őt, de valaki
más megy be, mire rászánom magam.
A tanácsadók tudják, hogyan szerezzenek nekünk jogi képviselőt vagy lakást, de nem tudom,
megértik-e a problémát, amellyel most állunk szemben. Mindig arra biztatnak minket, hogy tegyünk
meg mindent, hogy minél normálisabbak legyünk. Azt hiszem, azt mondják majd, kérnünk kell a
gyógykezelést, még ha azt gondolják is, hogy túlságosan veszélyes, hiszen még kísérleti stádiumban
van. Előbb-utóbb beszélnem kell itt valakivel, de örülök, hogy van valaki előttem. Nem muszáj most.
A hirdetőtáblán nézem, mikor van összejövetele az AA-nak és más segítő csoportoknak (egyedül
nevelő szülők, tinik szülei, álláskeresők) és érdeklődés szerinti csoportoknak (tánc, teke,
barkácsolás), amikor odajön hozzám Emmy.
– Na, hogy van a barátnőd?
– Nincs barátnőm – mondom.
– Én láttam – mondja Emmy. – Tudod, hogy láttam. Ne hazudj.
– Akit láttál, az a barátom – mondom. – Nem a barátnőm. A barátnő olyasvalaki, aki beleegyezik
abba, hogy az ember barátnője legyen, és ő nem egyezett bele. – Nem vagyok őszinte, és ez nem
helyes, mégsem akarok Emmyvel Marjoryról beszélni, vagy hallgatni, hogy mit mond róla.
– Megkérted? – kérdezi Emmy.
– Nem akarok veled beszélni róla – mondom, és elfordulok.
– Mert tudod, hogy igazam van – mondja Emmy. Gyorsan megkerül, ismét elém áll. – Ő is azoknak
a, ha akarod, normálisoknak az egyike, akik kísérleti patkánynak használnak minket. Mindig
ilyenekkel lógsz,
Lou, és ez nem helyes.
– Nem tudom, miről beszélsz – mondom. Hetente csak egyszer látom Marjoryt – az élelmiszerbolti
találkozás hetében kétszer láttam –, hát hogy „lóghatnék” vele? Ha hetente egyszer eljövök a
Központba, és Emmy itt van, az azt jelenti, hogy Emmyvel lógok? Nem tetszik a gondolat.
– Hónapok óta nem jársz a különleges programokra – mondja Emmy. – A normális barátaiddal töltöd
az időd. – Emmy szájából a normális szitokszónak hangzik.
Azért nem jöttem el a különleges programokra, mert nem érdekelnek. Előadás a szülői teendőkről?
Nincs gyerekem. Táncmulatság? Amilyen zenét játszanak, az nem az én zeném. Fazekas bemutató
és oktatás? Nem akarok agyagozni. Ha jobban belegondolok, a Központban mostanában igen kevés
dolog érdekel. Itt könnyű más autistákkal találkozni, de nem mind olyanok, mint én, és a hozzám
hasonló érdeklődésűekből többet találok on-line vagy a munkahelyemen. Cameron, Bailey, Eric,
Linda… mind eljövünk a Központba, hogy találkozzunk egymással, mielőtt elmennénk máshova, de
ez csak megszokás.
Valójában nincs szükségünk a Központra, talán csak arra, hogy néha-néha beszéljünk a
tanácsadókkal.
– Ha barátnőt keresel, inkább a magad fajtájával kellene kezdened – mondja Emmy.
Nézem a düh összes fizikai jelét magán viselő arcát – a kipirult bőr, a csillogó szem merev szempillák
között, a szögletes száj, a majdnem összeszorított fogak. Nem tudom, most miért haragszik rám.
Nem tudom, mit számít neki, hogy mennyi időt töltök a Központban. Különben sem tartom őt a
magam fajtájának. Emmy nem autista. Nem ismerem a diagnózisát; mert nem érdekel.
– Nem keresek barátnőt – mondom.
– Szóval ő keresett meg téged?
– Mondtam, hogy erről nem akarok beszélni veled – mondom. Körülnézek.
Nem látok más ismerőst. Azt hittem, ma délelőtt itt lesz Bailey, de talán rájött arra, amire én is az
imént. Talán azért nem jön, mert rájött, hogy nincs szüksége a Központra. Nem akarok itt állni, és
várni, amíg Maxine szabad lesz.
Indulok, és érzem magam mögött Emmyt, akiből gyorsabban sugároznak a sötét érzések, semmint el
tudok menni. Linda és Eric jön be. Mielőtt szólhatnék, Emmy kiböki.
– Lou megint találkozott azzal a lánnyal, azzal a kutatóval.
Linda lefelé és elnéz; nem akarja hallani. Nem szeret vitába keveredni.
Eric tekintete súrolja az arcomat, aztán megtalálja a padlócsempe sémáit.
Figyel, de nem kérdez.
– Mondtam neki, hogy az a lány kutató, és csak kihasználja, de nem hallgat rám – mondja Emmy. –
A
saját szememmel láttam, és még csak nem is csinos.
Érzem, hogy forró a nyakam. Nem tisztességes Emmytől, hogy ezt mondja Marjoryról. Nem is ismeri
Marjoryt. Szerintem Marjory csinosabb, mint Emmy, de nem ezért kedvelem.
– Rá akar beszélni a gyógykezelésre, Lou? – kérdezi Eric.
– Nem – mondom. – Nem beszélünk róla.
– Nem ismerem azt a lányt – mondja Eric, és elfordul.
Linda már eltűnt.
– Nem akarod ismerni – mondja Emmy.
Eric visszafordul.
– Ha az a lány Lou barátja, nem kellene csúnyákat mondanod róla – mondja, aztán elmegy Linda
után.
Arra gondolok, hogy utánuk megyek, de nem akarok itt maradni. Emmy még követne. Tovább
beszélne.
Persze, hogy beszélne. Felidegesítené Ericet és Lindát.
Indulok, és Emmy megint kezdi.
– Hová mész? – kérdezi. – Csak most jöttél. Ne hidd, hogy elmenekülhetsz a problémáid elől, Lou!
De Emmy elől igen, gondolom. Nem menekülhetek el a munka, vagy dr. Fornum elől, de Emmy elől
igen. A gondolatra elmosolyodom, ő meg még vörösebb lesz.
– Min mosolyogsz?
– Zenére gondolok – mondom. Ez mindig biztonságos. Nem akarok Emmyre nézni; az arca vörös,
fényes és dühös. Kerülget, azt akarja, hogy a szemébe nézzek. Inkább lesütöm a szemem. – Zenére
gondolok, amikor az emberek mérgesek rám – mondom. Ez néha igaz.
– Jaj, lehetetlen vagy! – mondja, és elviharzik a folyosón. Nem tudom, vane egyáltalán barátja. Soha
nem látom másokkal. Ez szomorú, de nem az én dolgom, hogy rendbe hozzam.
Odakinn sokkal nyugodtabb vagyok, pedig a Központ forgalmas utcában van. Most nincsenek
terveim.
Ha a szombat délelőttöt nem töltöm a Központban, nem tudom, mit tegyek. Kimostam. A lakásom
tiszta. A
könyvek szerint mi nem jól tűrjük a bizonytalanságot vagy a rendszerünk megváltozását. Engem
általában nem izgat, de most ideges vagyok. Nem akarok arra gondolni, hogy Marjory az, aminek
Emmy mondja. Mi van, ha Emmynek igaza van? Ha Marjory hazudik nekem? Nem érzem így, de az
érzéseim tévesek is lehetnek.
Bárcsak találkozhatnék most Marjoryval. Bárcsak csinálhatnánk együtt valamit, olyasmit, hogy
közben nézhessem. Csak nézném, és hallgatnám, ahogy mással beszél. Vajon kedvel-e engem? Azt
hiszem, kedvel.
De azt nem tudom, hogy nagyon, vagy kicsit. Nem tudom, úgy kedvel-e, ahogyan más férfiakat, vagy
úgy, ahogyan egy felnőtt kedvel egy gyereket. Nem tudom, hogyan mondjam. Ha normális lennék,
tudnám. A
normálisoknak tudniuk kell, másként sosem házasodnának.
A múlt héten ebben az időben a versenyen voltam. Élveztem. Inkább lennék ott, mint itt. A zajjal
együtt, a sok emberrel meg a szagokkal együtt. Oda tartozom; nem ide. Változom, azaz inkább
megváltoztam.
Úgy döntök, hogy gyalog megyek haza, bár az út hosszú. Hűvösebb van, mint korábban, és menet
közben egyes kertekben őszi virágokat látok. A járás ritmusa oldja a feszültséget, és könnyebben
hallom tőle a zenét, amelyet a járáshoz választottam. Látok másokat is fejhallgatóval. Rádióműsort
vagy rögzített zenét hallgatnak; nem tudom, hogy a fejhallgató nélküliek a saját zenéjüket hallgatják-
e, vagy zene nélkül mennek.
Friss kenyér illata állít meg útközben. Betérek egy kis pékségbe, veszek egy meleg cipót. A pékség
mellett virágbolt van, ahol lilák, sárgák, kékek, bronzok, mélyvörösök sorakoznak. A színek többet
hordoznak, mint a fény hullámhosszait; örömet, büszkeséget, szomorúságot, vigaszt sugároznak.
Szinte elviselhetetlen.
Elraktározom emlékezetemben a színeket meg a textúrákat, és hazaviszem a kenyeret, beszívom az
illatát, és kombinálom az útközben látott színekkel. Az egyik út hazafele látott ház falára későn nyíló
rózsa kúszik; az udvaron át is megérint az édessége.
Több mint egy hét telt el, és Mr. Aldrin meg Mr. Crenshaw nem mondtak semmit a gyógykezelésről.
Nem kaptunk több levelet. Szeretném azt hinni, hogy a folyamat félresiklott, és elfelejtik majd az
egészet, de szerintem nem felejtik. Mr. Crenshaw mindig dühösnek látszik, mérgesen beszél. A
dühös emberek emlékeznek a sérelmeikre; pedig a megbocsátás feloldja a dühöt. Erről szólt az e
heti prédikáció.
Prédikáció alatt nem lenne szabad elkalandozni a gondolataimnak, de néha unalmas, és akkor
másra gondolok.
A düh és Mr. Crenshaw kötődnek egymáshoz.
Hétfőn mindannyian üzenetet kapunk, hogy szombaton értekezlet. Nem akarok lemondani a
szombatomról, de az üzenetben nem szerepel semmiféle indok, amellyel távol lehet maradni. Már
sajnálom, hogy nem vártam meg a Központban Maxine-t, és nem beszéltem vele, de késő.
– Szerinted el kell mennünk? – kérdezi Chuy. – Kirúgnak, ha nem megyünk?
– Nem tudom – mondja Bailey. – Rá akarok jönni, mi a tervük, tehát én mindenképpen elmegyek.
– Én is – mondja Cameron. Bólintok, ahogyan a többiek is. Linda nagyon boldogtalannak látszik, de
hát
Linda mindig nagyon boldogtalannak látszik.
– Nézd… hm… Pete – Crenshaw hangjából hamis kedvesség áradt; Aldrin azt is észrevette, hogy
nehezen jutott eszébe a neve. – Tudom, hogy azt hiszed, keményszívű szörnyeteg vagyok, de a cég
küszködik. Az űrben végzett termelésre szükség van, de úgy falja a profitot, hogy el se hinnéd.
Igazán nem? gondolta Aldrin. Véleménye szerint ostobaság volt az egész: az alacsony és nulla-G – s
körülmények között működő eszközök előnyeinél jóval többet nyomtak a latban a költségeik és a
hátrányaik. Elegendő gazdagságot lehetett létrehozni itt, a Földön is, és Aldrin nem szavazott volna
az űrben végzett termelésre, ha szavazhatott volna.
– Kövületek vagytok, Pete. Nézz vele szembe. A náluk idősebb autisták hulladékok voltak, tízből
kilenc. És ne idézd azt a nőt, bárhogy hívták is, aki vágóhidakat vagy miket tervezett…
– Grandin – mormolta Aldrin, de Crenshaw nem vett róla tudomást.
– Egymillióból egy, és én mélységesen tisztelem, aki úgy húzza ki önmagát a gödörből, ahogyan az a
nő tette. De ő volt a kivétel. Ezek a szegény nyomorultak többnyire reménytelenek. Nem ők tehetnek
róla, világos? De mégis, semmi hasznuk sem a maguk, sem mások számára, mindegy, mennyi pénzt
költünk rájuk. És ha az átkozott diligyógyászok fenntartották volna a kategóriákat, a te fiaidnak
ugyancsak rossz lenne. Szerencséjük, hogy az ideggyógyászoknak meg a viselkedéstudománnyal
foglalkozóknak volt némi befolyásuk. De akkor sem... nem normálisak, bármit mondasz is.
Aldrin nem mondott semmit. A belemelegedett Crenshaw úgysem figyelt volna rá. Crenshaw a
hallgatást beleegyezésnek tekintette, és folytatta.
– Aztán rájöttek, hogy mi az, ami elromlott, és a csecsemőknél kezdték helyrehozni... szóval a te fiaid
kövületek, Pete. Megrekedtek a régi rossz napok és a szép újak között. Elakadtak. Ez nem
tisztességes velük szemben.
Az életben igen kevés dolog volt tisztességes, és Aldrin nem hitte, hogy Crenshaw-nak bármiféle
fogalma lenne a becsületről.
– Most azt mondod, hogy van nekik ez a páratlan tehetségük, és megérdemlik a kiváltságokat,
amelyekkel elhalmozzuk őket, mert produkálnak. Ez igaz lehetett öt évvel ezelőtt, Pete – talán még
két évvel ezelőtt is –, de a gépek behozták a lemaradást, ahogyan mindig teszik. – Egy kinyomtatott
papírt mutatott. – Gondolom, nem követed figyelemmel a mesterséges intelligencia fejlődését, ugye?
Aldrin elvette a papírt, de rá se pillantott.
– A gépek sosem voltak képesek arra, amire ők – mondta.
– Egyszer volt, hol nem volt olyan idő, amikor a gépek kettő meg kettőt sem tudtak összeadni –
mondta
Crenshaw. – De ma már nem vennél fel embert, hogy számoszlopokat adjon össze papírral és
ceruzával, igaz?
Csak áramszünet idején: a kiskereskedelem kifizetődőnek találta, hogy olyan embereket
foglalkoztasson, akik papírral-ceruzával is képesek voltak összeadni kettő meg kettőt. De Aldrin
tudta, hogy ezt sem érdemes megemlítenie.
– Azt akarod mondani, hogy gépekkel lehetne őket helyettesíteni? – kérdezte.
– Pofonegyszerűen – mondta Crenshaw. – Hát... talán mégsem olyan egyszerűen. Új számítógépek
kellenének hozzá és igen fejlett software... de llll aztán már csak áramra lenne szükség. Nem arra a
sok ostobaságra, amelyet a fiaid kapnak.
Áram, amiért folyamatosan fizetni kell, miközben az Aldrin embereinek nyújtottakat már régen
ledolgozták. De Crenshaw erre sem hallgatna.
– Tegyük fel, hogy mind alávetnék magukat a kezelésnek, és beválna: akkor is gépekre kívánnád
lecserélni őket?
– A végeredmény a lényeg, Pete, a végeredmény. Ami a legjobb a cégnek, én azt akarom. Ha éppen
ilyen jól képesek elvégezni a munkát, és nem kerülnek annyiba, amennyibe az új gépek, én nem
kívánok munkanélkülivé tenni senkit. De csökkentenünk kell a kiadásokat – kell. Ebben az
üzletágban csakis úgy juthatunk befektetésekhez, ha hatékonyak vagyunk. És az a csicsás külön
labor és az irodák – a részvényesek igazán nem találnák hatékonynak.
A tornatermet meg az ebédlőt, Aldrin tudta, sok részvényes nem tekintette hatékonynak, ez mégsem
vezetett soha a kiváltságok megvonásához. Az embereinek, – ezt sokszor elmagyarázták a
részvényeseknek, – azért volt szükségük ezekre a külön juttatásokra, hogy állandóan csúcsformában
dolgozzanak. Megérdemelték a nekik nyújtott kiváltságokat, és a kiváltságok növelték a
hatékonyságukat.
Mondták, de Aldrin nem hitte el. És nem is mondta.
– Szóval a végeredmény, Gene... – Merészség volt Crenshaw-t a keresztnevén szólítania, de Aldrin
merész kedvében volt. – Vagy beleegyeznek a kezelésbe, és ebben az esetben talán megfontolod,
hogy maradhassanak, vagy módot találsz rá, hogy kitedd őket. Bármit írjon is elő a törvény.
– A törvény nem követeli meg egyetlen cégtől sem, hogy tönkretegye magát – mondta Crenshaw. –
Ebben az évszázadban ez már nem szokás. Az adókönnyítést elveszítjük, de ez a
költségvetésünknek olyan kis része csupán, hogy valójában nem ér semmit. Ha tehát hajlandóak
lemondani az úgynevezett különleges segítő szolgáltatásokról, és úgy viselkedni, ahogyan a
közönséges alkalmazottak, nem fogom erőltetetem a kezelést – bár sejtelmem sincs, miért ne
akarnák ők is.
– Szóval, mit kívánsz tőlem, mit tegyek? – kérdezte Aldrin.
Crenshaw mosolygott.
– Örülök, hogy a mi oldalunkon állsz végre, Pete. Azt akarom, hogy mondd el világosan az
embereidnek, melyek a lehetőségeik. Így vagy úgy, de nem lehetnek továbbra is nyűg a cégnek:
adják fel a kiváltságaikat most, vagy vessék alá magukat a kezelésnek, és úgy mondjanak le róluk,
ha valóban az autizmus miatt van szükségük rájuk, vagy… – Végighúzta az ujját a torkán. – Nem
zsarolhatják a céget.
Ebben az országban nincs olyan törvény, amelyet ne kerülhetnénk meg, vagy változtathatnánk meg.
–
Hátradőlt, két kezét összekulcsolta a feje mögött. – Megvannak hozzá a forrásaink.
Aldrin gyomra felfordult. Tudta ő ezt egész felnőttkora alatt, de sosem volt olyan szinten, ahol ezt
bárki hangosan ki is mondta. Képes volt eltitkolni önmaga előtt is.
– Megpróbálom elmagyarázni – mondta nehezen forgó nyelvvel.
– Pete, ideje, hogy abbahagyd a próbálkozást, és tedd a dolgod – mondta Crenshaw. – Nem vagy te
ostoba, sem lusta; ezt nyugodtan kimondhatom. Csak nincs meg benned… a lendület.
Aldrin biccentett, és kimenekült Crenshaw irodájából. Bement a mosdóba, alaposan megmosta a
kezét… Még mindig mocskosnak érezte magát. Arra gondolt, hogy elmegy, beadja a lemondását.
Miának jó állása van, és eddig még nem vállaltak gyereket. Egy ideig megélhetnének Mia fizetéséből,
ha muszáj.
De ki törődne az embereivel? Crenshaw nem. Aldrin megrázta a fejét, ahogy a tükörbe nézett. Hülyíti
magát, ha azt képzeli, tud segíteni. Meg kell próbálnia, de… a családból ugyan ki más fizetné a
bátyja bentlakásos kezelésének számláit? Mi lenne, ha elveszítené az állását?
Próbálta végiggondolni a kapcsolatait: Betty az Emberi erőforrásoknál. Shirley a Könyvelésen. A
Jogon nem ismert senkit; sosem volt rájuk szüksége. Az Emberi erőforrások foglalkozott azokkal a
határterületekkel, amelyek a különleges szükségletekkel élő alkalmazottak jogi helyzetét érintették;
majd ők beszélnek a Joggal, ha szükség lesz rá.
Mr. Aldrin meghívta vacsorázni az egész osztályt. A pizzázóban vagyunk, és mivel a csoport
túlságosan nagy egy asztalhoz, két összetolt asztalnál ülünk a terem rossz végében.
Nem kellemes nekem, hogy Mr. Aldrin velünk ül az asztalnál, de semmit sem tehetek ellene. Sokat
mosolyog, és sokat beszél. Úgy gondolja, hogy a gyógykezelés jó ötlet, azt mondja. Nem akar
nyomást gyakorolni ránk, de szerinte hasznunkra válna. Próbálok a pizza ízére gondolni, és nem
odahallgatni, de nehéz.
Egy idő múlva Mr. Aldrin lelassul. Ivott még egy sört, és a hangja élei ellágyultak, mint pirítós a forró
kakaóban. Inkább olyan most, mint az a Mr. Aldrin, akit megszoktam, jóval puhatolózóbb.
– Még mindig nem értem, miért sietnek ennyire – mondja. – A tornaterem meg a többi minimális
összegbe kerül. A helyre nincs szükségünk. Egy csepp egy dézsányi vízben, az osztály
jövedelmezőségéhez képest. És nincs a világon elegendő olyan autista, mint maguk, hogy ezt a
gyógykezelést kifizetődővé tegyék, még ha tökéletesen beválna mindannyiuknál is.
– A jelenlegi becslések szerint több millió autista él egyedül az Egyesült Államokban – mondja Eric.
– Igen, de…
– Az ennek a népességnek juttatott szociális szolgáltatások, beleértve a legsérültebbek lakhatását is,
évente milliárdokra rúg. Amennyiben a gyógykezelés beválik, az a pénz hozzáférhetővé válna…
– A munkaerő-gazdálkodás nem tud mit kezdeni ennyi új dolgozóval – mondja Mr. Aldrin. – És
egyesek túlkorosak. Jeremy… – Hirtelen elhallgat, és a bőre vörös és fényes lesz. Dühös vagy
zavarban van? Nem tudom. Mély lélegzetet vesz. – A bátyám – mondja. – Ő már öreg ahhoz, hogy
állást kapjon.
– Van egy autista bátyja? – kérdezi Linda. Először néz Aldrin arcába.
– Sosem mondta nekünk. – Hirtelen fázni kezdek, csupasznak érzem magam. Azt hittem, Mr. Aldrin
nem lát a fejünkbe, de ha a bátyja autista, talán többet tud, mint gondoltam.
– Nem gondoltam… hogy fontos. – Az arca még mindig vörös és fényes, és azt hiszem, nem mond
igazat. – Jeremy mindannyiuknál idősebb. Egy bentlakásos intézetben él…
Próbálom összehozni ezt a Mr. Aldrinnal kapcsolatos új gondolatot, hogy van egy autista bátyja a
hozzánk való viszonyával, így hát nem mondok semmit.
– Hazudott nekünk – mondja Cameron. A szemhéja lefelé húzódik, a hangja dühös. Mr. Aldrin feje
hátrarándul, mintha valaki kötélen megrántotta volna.
– Én nem…
– Kétféle hazugság van – mondja Cameron. Nyilvánvalóan idéz valamit, amit mondtak neki. – A
biztos hazugság, amikor a beszélő olyan valótlanságot állít, amelyről tudja, hogy valótlanság, és az
elhallgatásos hazugság, amikor a beszélő elhallgatja az igazságot, amelyről tudja, hogy igazság.
Maga hazudott, amikor nem mondta el nekünk, hogy a bátyja autista.
– A főnökük vagyok, nem a barátjuk – böki ki Mr. Aldrin. Még vörösebb az arca. Korábban azt
mondta, hogy a barátunk. Akkor hazudott, vagy most hazudik? – Úgy értem… ennek semmi köze a
munkához.
– Ezért akart a főnökünk lenni – mondja Cameron.
– Nem. Először nem akartam a főnökük lenni.
– Először. – Linda Mr. Aldrin arcát nézi. – Valami megváltozott. A bátyja?
– Nem. Maguk nemigen hasonlítanak a bátyámhoz. Ő... nagyon sérült.
– A bátyjánál akarja a gyógykezelést? – kérdezi Cameron.
– Nem… tudom.
Ez sem hangzik igaznak. Próbálom elképzelni Mr. Aldrin bátyját, ezt az ismeretlen autistát. Ha Mr.
Aldrin szerint a bátyja nagyon sérült, vajon mit gondol rólunk valójában? Milyen volt a gyerekkora?
– Fogadni mernék, hogy igen – mondja Cameron. – Ha számunkra jó ötletnek tartja, azt kell
gondolnia, hogy rajta is segíthet. Talán azt gondolja, ha sikerül rábeszélnie minket, a bátyja
gyógykezelésével jutalmazzák majd? Jó fiú: itt a cukorka?
– Ez nem tisztességes – mondja Mr. Aldrin. A hangja is hangosabb. Az emberek minket néznek.
Bárcsak ne lennénk itt! – A testvérem, természetesen minden módon segíteni szeretnék rajta, de…
– Mr. Crenshaw mondta magának, hogy ha rábeszél minket, a bátyja I megkaphatja a kezelést?
– Én... nem erről van szó... – A szeme jobbra-balra mozog; az arca színt vált. Látom rajta az
erőlködést, az erőlködést, hogy meggyőzően tegyen lóvá minket. A könyvben az áll, hogy az autisták
hiszékenyek és könnyen rászedhetők, mert nem értik a kommunikáció árnyalatait. Szerintem hazudni
nem nüánsz.
Szerintem hazudni nem helyes. Sajnálom, hogy Mr. Aldrin hazudik nekünk, de örülök, amiért rosszul
teszi.
– Ha nincs kellő piaca ennek a gyógymódnak az autisták számára, mi másra jó? – kérdezi Linda.
Sajnálom, hogy visszaváltoztatta a témát a korábbira, de már késő. Mr. Aldrin arca kissé ellazul.
Van valami elképzelésem, de még nem világos.
– Mr. Crenshaw azt mondta, hajlandó megtartani minket a kezelés nélkül, ha lemondunk a kiegészítő
szolgáltatásokról, így van?
– Igen, miért?
– Szóval… szeretné megkapni azt, amiben mi, autisták jók vagyunk, azok nélkül a dolgok nélkül,
amikben nem vagyunk jók.
Mr. Aldrin ráncolja a homlokát. Ez a mozgás zavart jelez.
– Azt hiszem – mondja lassan. – De nem tudom, mi köze ennek a kezeléshez.
– Valahol az eredeti cikkben van a haszon – mondom Mr. Aldrinnak. – Nem változtatni meg az
autistákat – nem születik több olyan gyerek, amilyenek mi voltunk, ebben az országban nem. Nincs
elegendő belőlünk. De valami, amit mi csinálunk van annyira értékes, hogy ha normális emberek
tennék, hasznot hajtana. – Arra az időre gondolok az irodámban, amikor néhány percre a jelképek
jelentése, az adatok sémájának szépséges bonyolultsága elszállt, és én ott maradtam zavartan és
szórakozottan. – Évek óta figyeli, hogyan dolgozunk; tudnia kell, mi az…
– A sémaelemzési és matematikai képességük, hiszen tudják.
– Nem – azt mondta, Mr. Crenshaw állítása szerint azt az új software is meg tudja oldani. Valami
más az.
– Változatlanul a bátyjáról akarok hallani – mondja Linda. Aldrin becsukja a szemét, megszakítja a
kapcsolatot. Engem ugyanezért megszidtak. Újra kinyitja a szemét.
– Könyörtelenek – mondja. – Nem hagynak békén.
A fejemben formálódó séma, az egymást váltó, körben forgó világos és sötét kezd összeállni. De
nem eléggé; további adatokra van szükségem.
– Magyarázza el a pénzt – mondom Mr. Aldrinnak.
– Magyarázzak el… mit?
– A pénzt. Hogyan keresi a cég a pénzt, amelyből fizet minket?
– Az nagyon… bonyolult, Lou. Nem hiszem, hogy megértené.
– Kérem, próbálja meg. Mr. Crenshaw azt állítja, túlságosan sokba kerülünk, és így nincs rajtunk
haszon. Valójában miből származik a haszon?

TIZEDIK FEJEZET
Mr. Aldrin csak bámul rám. Végül megszólal. – Nem tudom, hogyan mondjam, Lou, mert nem
ismerem pontosan a folyamatot, vagy mit tehet, ha olyan emberre alkalmazzák, aki nem autista.
– Nem is tudná…
– És... és nem hiszem, hogy szabad erről beszélnem. Segíteni magukon egy dolog… – Még nem
segített rajtunk. Hogy hazudik nekünk, az nem segítség. – De olyasmiről spekulálni, ami nem létezik,
olyasmiről spekulálni, hogy a cég valami átfogóbb lépésre készül, ami esetleg... amit úgy lehet
felfogni, mint... –
Elhallgat, és csóválja a fejét, anélkül, hogy befejezné a mondatot. Mind őt nézzük. A szeme nagyon
csillog, mintha sírni készülne.
– Nem kellett volna idejönnöm – mondja egy perccel később. – Nagy hiba volt. Fizetem a vacsorát,
de most mennem kell.
Hátratolja a székét, feláll; látom a pénztárnál, háttal nekünk. Egyikünk sem szól, amíg ki nem lép az
ajtón.
– Bolond – mondja Chuy.
– Fél – mondja Bailey.
– Nem segített nekünk, nem igazán – mondja Linda. – Nem tudom, miért vette a fáradságot, hogy…
– A bátyja – mondja Cameron.
– Valami, amit mondtunk jobban idegesítette, mint Mr. Crenshaw vagy a bátyja – mondom.
– Tud valamit, amit nem akar, hogy megtudjunk. – Linda hirtelen mozdulattal simítja ki a haját a
homlokából.
– Ő maga sem akarja tudni – mondom. Nem tudom, miért gondolom ezt, de így van. Valami, amit mi
mondtunk. Tudnom kell, mi volt az.
– Volt valami, úgy a századforduló táján – mondja Bailey. – Az egyik tudományos folyóiratban, valami
olyasmi, hogy amolyan autistaszerűvé tenni az embereket, hogy keményebben dolgozzanak.
– Tudományos folyóirat, vagy tudományos fantasztikus írás? – kérdezem.
– Tudományos... várj csak; megnézem. Ismerek valakit, aki tudja. – Bailey bepötyögi a kézi
számítógépébe.
– Ne az irodából küldd át – mondja Chuy.
– Miért...? Ó. Igen. – Bailey bólint.
– Holnap pizza – mondja Linda. – Idejönni normális.
Nyitom a számat, hogy szóljak: kedden szoktam bevásárolni, de aztán becsukom. Ez fontosabb.
Kibírom egy hétig bevásárlás nélkül, vagy majd később vásárolok.
– Mindenki nézzen utána, mit talál – mondja Cameron.
Otthon bekapcsolok, és e-mailezek Larsnak. Nagyon későre jár ott, ahol ő él, de ébren van.
Megtudom, hogy az eredeti kutatást Dániában végezték, de a teljes labort minden felszerelésével
együtt felvásárolták, és a kutatóbázist áthelyezték Cambridge-be. Az a dolgozat, amelyikről először
hallottam hetekkel ezelőtt több, mint egyéves. Ebben Mr. Aldrinnak igaza volt. Lars szerint a kezelést
embereknél is alkalmazhatóvá tévő munka javát már elvégezték; ő titkos katonai kísérletekben
spekulál. Én ezt nem hiszem; Lars szerint minden titkos katonai kísérlet. Nagyon jó játékos, de nem
hiszek el neki mindent.
Szél zörgeti az ablakokat. Felállok, az üvegre teszem a tenyerem. Sokkal hidegebb. Eső söpör végig
az üvegen, aztán mennydörgést hallok. Mindenképpen késő van; lezárom a rendszerem, és
lefekszem.
Kedden a munkahelyünkön nem mondunk egymásnak többet, mint „jó reggelt” és „viszlát”. Tizenöt
percet töltök a tornateremben, miután végeztem a projektem egy újabb részével, de aztán
visszamegyek dolgozni. Mr. Aldrin és Mr. Crenshaw együtt jönnek, nem éppen kart karba öltve, de
mintha barátok lennének. Nem maradnak sokáig, és nem szólnak hozzám.
Munka után visszamegyünk a pizzázóba.
– Két este egymás után! – mondja Szia-Sylvia-vagyok. Nem tudnám megmondani, örül-e ennek,
vagy sem. A szokásos asztalunkhoz ülünk, de odahúzunk még egyet, hogy mindenkinek jusson hely.
– Tehát? – mondja Cameron, miután rendeltünk. – Mit derítettünk ki? Elmesélem a csoportnak, amit
Lars mondott. Bailey megtalálta a régi cikk szövegét, de az írás egyértelműen irodalom és nem tény.
Nem tudtam, hogy tudományos folyóiratok közöltek valaha is szándékosan tudományos fantasztikus
irodalmat, és szemlátomást csak egyszer történt meg.
– Az volt a célja, hogy az emberek a kijelölt feladatra koncentráljanak, és ne vesztegessenek időt
más dolgokra – mondta Bailey.
– Ahogyan Mr. Crenshaw hiszi, hogy mi vesztegetjük az időnket? – kérdezem.
Bailey bólint.
– Mi nem vesztegetünk annyi időt, mint ő azzal, hogy dühös képpel körbejár – mondja Chuy.
Mind nevetünk, de halkan. Eric kacskaringókat rajzol színes tollaival; olyanok, mint a nevető hangok.
– Leírja hogyan működött volna? – kérdezi Linda.
– Nagyjából – feleli Bailey. – De nem vagyok biztos benne, hogy a tudományos része jó-e. És
évtizedekkel ezelőtt volt. Amiről azt hitték, beválik, talán mégsem vált be.
– Nem hozzánk hasonló autistákat akarnak – mondja Eric. – A történet szerint tudós tehetségeket és
koncentrációt akartak, a mellékhatások nélkül. Egy tudóshoz viszonyítva mi eléggé sok időt
vesztegetünk, bár nem annyit, mint Mr. Crenshaw hiszi.
– A normális emberek sok időt vesztegetnek nem-produktív dolgokra – mondja Cameron. – Legalább
annyit, mint mi, ha nem többet.
– Mi kellene ahhoz, hogy egy normális embert tudóssá változtassanak a további problémák nélkül? –
kérdezi Linda.
– Nem tudom – mondja Cameron. – Először is, okosnak kell lenniük. Jónak valamiben. Aztán kell az
is, hogy azt a valamit akarják csinálni minden más helyett.
– Nem lenne semmi haszna, ha olyasmit akarnának csinálni, amiben rosszak – mondja Chuy.
Elképzelem, milyen volna, ha olyan ember akarna muzsikus lenni, akinek nincs ritmusérzéke, és nem
érzékeli a hangmagasságokat; nevetséges lenne.
Valamennyien látjuk a dolog mókás oldalát, és nevetünk.
– Előfordul, hogy az ember olyasmit akar csinálni, amiben nem jó? – kérdezi Linda. – Mármint a
normális embereknél? – Ez egyszer nem úgy mondja ki a normális szót, mintha szitok lenne.
Ülünk egy percig, gondolkodunk, aztán Chuy megszólal.
– Volt egy bácsikám, aki író akart lenni. A nővérem, aki sokat olvas, azt mondta, hogy nagyon
tehetségtelen. Nagyon-nagyon rossz. A két kezével ügyesen készített dolgokat, de mégis író akart
lenni.
– Tessék, egyetek – mondja Szia-Sylvia-vagyok, és leteszi a pizzákat. Ránézek. Mosolyog, de
fáradtnak látszik, pedig még hét óra sincs.
– Köszönöm – mondom.
Legyint, és elsiet.
– Valami, ami megakadályozza, hogy az emberek odafigyeljenek olyan dolgokra, amelyek elterelik a
figyelmüket – mondja Bailey. – Ami arra készteti őket, hogy a megfelelő dolgokat kedveljék.
– A figyelem elterelhetőségét a szenzoros érzékenység, valamint a szenzoros integráció ereje
határozza meg a feldolgozás minden szintjén – idézi Eric. – Olvastam. Ez részben veleszületett. Ezt
úgy negyvenötven éve tudjuk; a huszadik század végén ez a tudás lejutott a hétköznapi szintre is, a
szülői feladatokról szóló könyvekbe. A figyelemirányítás áramkörének kapcsolási sémája a magzati
lét korai szakaszában alakul ki; ez egy későbbi sérüléstől meghibásodhat…
Szinte felfordul a gyomrom, mintha ebben a pillanatban támadná meg valami az agyamat, de
félretolom az érzést. Bármi okozta is az autizmusomat, a múltban történt, ahol nem tudom meg nem
történtté tenni.
Most az a fontos, hogy ne magamra, hanem a problémára gondoljak.
Egész életemben azt mondogatták nekem, milyen szerencse, hogy akkor születtem, amikor –
szerencse, hogy részesülhetek a korai beavatkozás okozta javulásban, szerencse, hogy a megfelelő
országban születtem, olyan szülőktől, akiknek megvolt a műveltsége és az anyagi lehetősége ahhoz,
hogy megkapjam azt a jó korai beavatkozást. Még az is szerencse, hogy ahhoz korán születtem,
hogy részesüljek a mindent megváltoztató kezelésben, mert – a szüleim így mondták – az a tény,
hogy küszködnöm kellett lehetővé tette, hogy megmutassam, milyen erős a jellemem.
Mit mondtak volna, ha ez a gyógykezelés hozzáférhető lett volna gyerekkoromban? Azt akarták
volna, hogy erősebb legyek, vagy azt, hogy normális legyek? A kezelés elfogadása azt jelentette
volna, hogy gyenge jellem vagyok? Vagy találtam volna más küzdelmeket?
Még másnap este is ezeken töröm a fejem, miközben átöltözöm, hogy Tomhoz és Luciához autózzak
vívni. Miféle viselkedési formáink vannak, amelyekből valaki profitálhat az alkalmi tudós
tehetségeken kívül? A legtöbb autista viselkedési formát hiányosságként mutatták be nekünk, nem
erősségként.
Antiszociális, a társadalmi érintkezési módokat nélkülöző, a figyelem irányítására képtelen… Folyton
ide jutok vissza. Nehéz az ő perspektívájukból gondolkodni, de van egy érzésem, hogy ez a
figyelemirányítás a séma középpontja, mint valami fekete lyuk a téridő spirál közepén. Ez is olyasmi,
amiben állítólag fogyatékosak vagyunk, a híres Józan Ész-elmélet.
Egy kissé korán érkezem. Még senki nem parkol idekinn. Óvatosan állok be, hogy a lehető legtöbb
hely maradjon mögöttem. A többiek néha nem ennyire figyelmesek, és akkor kevesebben tudnak
parkolni, anélkül, hogy kényelmetlenséget okoznának másoknak. Én minden héten korán jöhetnék,
de ez nem lenne tisztességes a többiekkel szemben.
Odabenn Tom és Lucia éppen nevetnek valamin. Amikor belépek, rám mosolyognak, nagyon lazán.
Eltűnődöm, milyen lenne, ha mindig lenne nálam valaki, valaki, akivel együtt nevethetek. Ők nem
mindig nevetnek, de gyakrabban látszanak boldognak, mint nem annak.
– Hogy vagy, Lou? – kérdezi Tom. Mindig ezt kérdezi. Ez is azoknak a dolgoknak az egyike, amelyet
a normálisok tesznek, még akkor is, ha tudják, hogy jól van az ember,
– Jól – mondom. Orvosi dolgokról szeretném kérdezni Luciát, de nem tudom, hogyan tegyem
udvariasan. Mással kezdem hát. – A múlt héten kiszúrták a kocsim kerekeit.
– Te jó ég! – mondja Lucia. – Rémes! – Elváltozik az arca; azt hiszem, együttérzést akar kifejezni.
– A lakásomnál lévő parkolóban történt – mondom. – Ahol általában állni szoktam. Mind a négy
kereket.
Tom füttyent.
– Az sokba kerül – mondja. – Gyakran történik vandalizmus arrafelé? Bejelentetted a rendőrségnek?
Az egyik kérdésre egyáltalán nem tudok válaszolni.
– Bejelentettem – mondom. – A házunkban lakik egy rendőr. Ő mondta, hogyan kell bejelenteni.
– Az jó – mondja Tom. Nem tudom, azt tartja-e jónak, hogy a házunkban rendőr lakik, vagy hogy
bejelentettem, de nem hiszem, hogy fontos lenne, melyiket.
– Mr. Crenshaw dühös volt, amiért elkéstem a munkából – mondom.
– Nem azt mondtad, hogy új ember? – kérdezi Tom.
– De. Nem szereti az osztályunkat. Nem szereti az autistákat.
– Ó, biztosan... – kezdi Lucia, de Tom ránéz, és elhallgat.
– Nem tudom, miért gondolod, hogy nem szereti az autistákat – mondja Tom.
Megnyugszom. Sokkal könnyebb beszélnem Tommal, amikor így mondja a dolgokat. A kérdés
kevésbé fenyegető. Bárcsak tudnám, miért.
– Azt mondja, nem kellene igényt tartanunk a segítő környezetre – mondom. – Azt mondja,
túlságosan drága, és nincs szükségünk tornateremre és… és a többi. – Tulajdonképpen sosem
beszéltem azokról a különlegességekről, amelyektől a mi munkahelyünk sokkal jobb. Talán Tom és
Lucia egy véleményen lesznek Mr. Crenshaw-val, ha tudomást szereznek róluk.
– Ez... – Lucia szünetet tart, Tomra pillant, aztán folytatja. – Ez nevetséges.
Nem számít, mit gondol; a törvény kimondja, hogy segítő környezetet kötelesek biztosítani.
– Amíg ugyanolyan termelékenyek vagyunk, mint más alkalmazottak –mondom. Nehéz erről
beszélni; annyira ijesztő. Érzem, hogy elszorul a torkom, és a hangom feszültté és gépiessé válik. –
Amíg beleillünk a törvény szerinti diagnosztikai kategóriába…
– Amelybe az autizmus nyilvánvalóan beleillik – mondja Lucia. – És biztos vagyok benne, hogy
termelékenyek vagytok, másként eddig sem tartottak volna meg benneteket.
– Lou, Mr. Crenshaw megfenyegetett titeket, hogy kitesz? – kérdezi Tom.
– Nem… nem egészen. Beszéltem nektek a kísérleti gyógykezelésről. Egy darabig nem mondtak róla
semmit, de most Mr. Crenshaw, meg a cég azt akarják, hogy vessük alá magunkat a kísérleti
gyógymódnak.
Levelet küldtek.
Az áll benne, hogy akik részt vesznek a kutatási programban, azoktól nem vonnak meg semmiféle
kedvezményt. Mr. Aldrin beszélt a csoportunkkal. Szombaton rendkívüli értekezlet lesz. Azt hittem,
nem kényszeríthetnek minket a gyógykezelésre, de Mr. Aldrin azt állítja, Mr. Crenshaw azt mondta,
bezárhatják az osztályunkat, és utána nem kötelesek visszavenni minket más munkára, mert más
munkára nem vagyunk betanítva. Azt mondja, ha nem vállaljuk a gyógykezelést, ezt teszik, és ez
nem leépítés, mert a vállalatok változtathatnak, ahogy múlik az idő.
Tom és Lucia egyaránt dühösnek látszik, az arcuk csupa feszes csomó, és a fényesség átüt a
bőrükön.
Ezt most nem kellett volna elmondanom; ez nem a megfelelő időpont volt, ha van egyáltalán
megfelelő időpont.
– A disznók – mondja Lucia. Rámnéz, és az arcáról eltűnnek a düh feszes csomói, kisimul a szeme
körül. – Lou... Lou, figyelj: nem rád haragszom. Azokra haragszom, akik bántanak, vagy rosszul
bánnak veled... nem rád.
– Nem kellett volna ezt elmondanom nektek – mondom, még mindig bizonytalanul.
– De igen – mondja Lucia. – A barátaid vagyunk; tudnunk kell, ha bármi baj van az életedben, hogy
segíthessünk.
– Luciának igaza van – mondja Tom. – A barátok segítenek a barátaiknak – ahogyan te segítettél
nekünk, amikor az állványt építettük a maszkoknak.
– Azt mindketten használjuk – mondom. – A munkám csak engem érint.
– Igen és nem – mondja Tom. – Igen annyiban, hogy mi nem dolgozunk veled, és nem segíthetünk
közvetlenül. De akkor nem, amikor olyan nagy és általános jelentőségű problémáról van szó, amilyen
ez.
Nem csak rólad van szó. Érinthet minden fogyatékkal élő embert, aki valahol alkalmazásban áll. Mi
van, ha úgy döntenek, hogy a kerekes-székeseknek nincs szükségük rámpára? Az biztos, hogy
ügyvédre van szükségetek, mindnyájatoknak. Nem azt mondtad, hogy a Központ tud szerezni?
– Mielőtt megérkeznek a többiek, Lou – mondja Lucia – mesélj már valamit erről a Mr. Crenshaw-ról
meg a terveiről.
Leülök a pamlagra, de hiába mondták, hogy meg akarnak hallgatni, nehezemre esik beszélni. Nézem
a szőnyeget a széles kék és krémszínű geometriai sémákból álló szegélyével – sima, kék csíkok
keretében négyféle séma található –, és próbálom érthetően előadni a történetet.
– Van egy gyógymód, amelyet valaki alkalmazott felnőtt majmoknál – mondom. – Nem tudtam, hogy
majmok is lehetnek autisták, de ők azt állítják, hogy az autista majmok normálisabbak lettek a
kezelés után. Most Mr. Crenshaw azt akarja, hogy alávessük magunkat.
– És ti nem akarjátok? – kérdezi Tom.
– Nem tudom, hogyan működik, vagy hogyan teszi jobbá a dolgokat – mondom.
– Igazán érthető – mondja Lucia. – Azt tudod, hogy ki végezte a kutatást, Lou?
– Nem emlékszem a névre – mondom. – Lars, ő autista felnőttek egy nemzetközi csoportjának a
tagja már hetekkel ezelőtt küldött nekem e-mailt a dologról. Megküldte a folyóirat honlapját, és
rámentem, de nem sokat értettem belőle. Nem tanultam idegtudományt.
– Megvan még az az idézet? – kérdezi Lucia. – Megnézhetném, meglátnánk, mit tudok kideríteni.
– Igazán?
– Persze. És kérdezősködhetek az osztályon, kipuhatolhatom, tartják-e valamire azokat a kutatókat.
– Van egy ötletünk – mondom.
– Kiknek? – kérdezi Tom.
– Nekünk... akik együtt dolgozunk – mondom.
– A többi autistának? – kérdezi Tom.
– Igen. – Kis időre becsukom a szemem, hogy megnyugodjak. – Mr. Aldrin meghívott minket pizzára.
Sört ivott. Azt mondta, szerinte nincs elegendő profit a felnőtt autisták kezelésén – mert ma már
magzatokat és csecsemőket kezelnek, és mi vagyunk az utolsó ilyenek. Legalábbis ebben az
országban.
Ezért törtük a fejünket, hogy miért akarják kifejleszteni ezt a gyógymódot, és még mire lehet jó. Olyan
ez, mint néhány sémaelemzés, amelyeket végeztem. Van egy bizonyos séma, de nem az az
egyetlen. Valaki azt gondolja, hogy egy sémát generálnak, de valójában több is van, és ezek egyike
lehet hasznos vagy haszontalan, attól függően, hogy mi a probléma. – Felnézek Tomra, és ő fura
arckifejezéssel néz rám. A
szája kissé nyitva.
Megrázza a fejét, gyors a mozdulat.
– Szóval… azt gondoljátok, hogy talán más a szándékuk, olyasmi, aminek ti csupán a részei
vagytok?
– Lehetséges – mondom óvatosan.
Tom Luciára néz, aki bólint.
– Nagyon is lehetséges – mondja Tom. – Ha ezt az akármicsodát kipróbálnák rajtatok, az további
adatokhoz juttatná őket, és aztán... Hadd gondolkodjam…
– Azt hiszem, a figyelem irányításához lehet köze – mondom. – Mi mindannyian másként érzékeljük
a bejövő szenzoros jeleket és... másként jelöljük ki figyelmünk prioritásait. – Nem tudom, jól
használom-e a szavakat, de Lucia élénken bólogat.
– Figyelemirányítás... hát persze. Ha uralni tudnák a felépítésnél, nem vegyi úton, jóval könnyebben
nevelhetnének elkötelezett munkaerőt.
– Az űr – mondja Tom.
Én összezavarodtam, de Lucia csak pislog, aztán bólint.
– Igen. Az űrben végzett munka nagy korlátja, hogy hogyan oldható meg, hogy az emberek
koncentráljanak, ne terelődjön el a figyelmük. A bemenő szenzoros jelek odafenn nem olyanok,
amilyenekhez itt hozzászoktunk, ami a természetes kiválasztódásnál működött. – Nem tudom,
honnan tudja
Lucia, mit gondol Tom. Szeretném, ha én is így tudnék olvasni mások gondolataiban. Lucia rám
mosolyog.
– Lou, azt hiszem, valami nagy dologra bukkantál. Szerezd meg nekem azt a cikket, és utánanézek.
Kínosan érzem magam.
– A cégen kívül tilos a munkáról beszélnem – mondom.
– Nem a munkáról beszélsz – mondja Lucia. – A munkád környezetéről beszélsz. Az más.
Nem tudom, Mr. Aldrin így látná-e.
Valaki kopog, elhallgatunk. Izzadok, bár nem is vívtam. Dave és Susan érkeznek először. Átmegyünk
a házon, fogjuk a szerelésünket, és melegíteni kezdünk a hátsó udvaron.
Marjory érkezik, rám mosolyog. Ismét könnyebbnek érzem magam a levegőnél. Emlékszem, mit
mondott Emmy, de nem tudom elhinni, amikor Marjoryt látom. Talán ma este elhívom vacsorázni.
Don nem jött. Gondolom, még mindig haragszik Tomra és Luciára, amiért nem barátként
cselekedtek.
Elszomorít, hogy már nem barátok; remélem rám nem haragszanak meg, és továbbra is a barátaim
maradnak.
Dave-vel vívok, amikor zajt hallok az utcáról, aztán gyorsan elszáguldó kerekek sivítását. Nem
veszek róla tudomást, és folytatom a támadást, de Dave megtorpan, és erősen mellbe szúrom.
– Sajnálom – mondom.
– Semmi baj – feleli. – Nagyon közel történt; hallottad?
– Valamit hallottam – mondom. Próbálom visszaidézni magamban a zajt, bumm-csörr-pitty-potty-
víjjgrr, és kitalálni, mi lehetett az. Valaki kidobott egy kocsiból egy tálat?
– Megnézhetnénk – mondja Dave.
A többiek közül is sokan indultak megnézni. Követem a csoportot az elülső udvarba. A sarki lámpa
fényében csillogást látok a kövezeten.
– A te kocsid, Lou – mondja Susan. – A szélvédő.
Fázom.
– A múlt héten a kerekek... melyik nap történt, Lou?
– Csütörtökön – mondom. A hangom kissé remeg, és éles is.
– Csütörtökön. És most ez... – Tom a többiekre néz, ők meg visszanéznek. Tudom, hogy gondolnak
valamit együtt, de azt nem, hogy mit. Tom a fejét rázza. – Azt hiszem, ki kell hívnunk a rendőrséget.
Nem szívesen szakítom meg az edzést, de…
– Majd én hazaviszlek, Lou – mondja Marjory. Odajött mögém; összerezzenek, amikor meghallom a
hangját.
Tom azért hívja a rendőrséget, mert, azt mondja, az ő háza előtt történt az eset. Pár perc múlva
átadja nekem a kagylót, és egy unott hang megkérdezi a nevemet, a címemet, a telefonszámomat,
az autó rendszámát. A vonal másik végén zajt hallok a háttérben, és az emberek beszélgetnek a
nappaliban; nehéz megértenem, mit akar a hang. Örülök, hogy csak rutinkérdések; azokra képes
vagyok válaszolni.
Aztán a hang kérdez valami mást, és a szavak egymásba gabalyodnak, nem értem.
– Sajnálom... – mondom.
A hang hangosabb, a szavak jobban elválnak egymástól. Tom csendre inti a többieket a nappaliban.
Most megértem.
– Van valami elképzelése, hogy ki tehette? – kérdezi a hang.
– Nincs – mondom. – De a múlt héten valaki kiszúrta a kerekeimet.
– Ó? – A hang immár érdeklődő. – Bejelentette?
– Igen – mondom.
– Nem emlékszik, hogy ki volt a kivizsgáló tiszt?
– Van egy névjegyem, egy pillanat... – Leteszem a kagylót, előveszem a tárcámat. A névjegy benne
van.
Beolvasom a nevet, Malcolm Stacy, és az esetszámot.
– Most nincs benn; az asztalára fogom tenni a jelentést. És... nincsenek véletlenül tanúk?
– Hallottam – mondom –, de nem láttam. A hátsó udvaron voltunk.
– Kár. Nos, kiküldünk valakit, de időbe telik. Maradjon ott, kérem. Mire a járőrkocsi megérkezik,
majdnem este tíz óra van; mindenki a várakozástól fáradtan üldögél a nappaliban. Bűntudatot érzek,
pedig nem én vagyok a hibás. Nem én törtem be a szélvédőmet, nem én mondtam a rendőröknek,
hogy kérjék meg a többieket, hogy várjanak. A rendőrtiszt egy Isaka nevű nő, alacsony, sötét hajú és
nagyon eleven.
Szerintem úgy gondolja, túlságosan csekély ok ez arra, hogy kihívják a rendőrséget. Megnézi az
autómat meg a többi kocsit az utcán, és sóhajt.
– Nos, valaki betörte a szélvédőjét, és valaki kiszúrta a kerekeit néhány nappal ezelőtt, így hát azt
mondhatom, hogy ez a maga problémája, Mr. Arrendale. Valakit nagyon felmérgesíthetett, és
valószínűleg tudja is, hogy ki az, ha elgondolkodik. Hogyan boldogul a munkahelyén?
– Jól – mondom, szinte gondolkodás nélkül. Tom egyik lábáról a másikra áll. – Új főnököm van, de
nem hinném, hogy Mr. Crenshaw szélvédőt törne be, vagy kerekeket lyukasztana. – Nem tudom róla
elképzelni, még ha könnyen megharagszik is.
– Ó? – mondja a rendőrnő, és feljegyez valamit.
– Dühös volt, amikor elkéstem, miután kiszúrták a kerekeimet – mondom. – Nem hiszem, hogy
betörné a szélvédőmet. Kirúghat.
A nő rámnéz, de nem szól semmit. Most Tomra néz.
– Házibulit tartottak? – kérdezi.
– Edzést a vívóklubban – mondja Tom.
Látom, hogy a rendőrnő nyaka megfeszül.
– Vívás? Fegyverrel?
– Ez sport – mondja Tom. Az ő hangjában is hallom a feszültséget. – A múlt hét előtti héten
versenyünk volt; pár hét múlva újabb lesz.
– Sérülés előfordult?
– Itt soha. Szigorú biztonsági szabályaink vannak.
– Minden héten ugyanazok vannak itt?
– Általában. Egyesek néha kihagynak egy-egy edzést.
– Ezen a héten?
– Hát, nincs itt Larry – Chicagóban van hivatalos úton. És talán Don.
– A szomszédokkal nincsenek problémáik? Nem panaszkodtak zaj vagy ilyesmi miatt?
– Nem. – Tom végigsimítja a haját. – Jól kijövünk a szomszédokkal; ez barátságos környék.
Vandalizmus sem szokott előfordulni.
– De Mr. Arrendale kocsija nem egészen egy héten belül kétszer is támadás áldozata lett… Ez
meglehetősen jelentős. – Vár; senki nem szól. Végül vállat von, és folytatja.
– A helyzet a következő. Ha a kocsi keletnek tartott, az út jobb oldalán, a vezetőnek meg kellett
állnia, ki kellett szállnia, hogy betörje a szélvédőt, aztán vissza kellett futnia a saját kocsijához,
beszállni, és elhajtani. Egy olyan autó vezetői üléséből nem lehet betörni a szélvédőt, amelyik egy
irányban halad azzal, ahogyan a magáé parkol – hajítófegyver nélkül nem, de még úgy is rossz a
szög. De ha az az autó nyugatnak tartott, a vezetője kinyúlhatott valamivel – például egy ütővel –,
vagy bedobhatta a szélvédőt kővel, menet közben. És már messze járt, mire bárki kiért az elülső
udvarra.
– Értem – mondom. Most, hogy elmondta, elképzelem a közeledő kocsit, a támadást, a menekülést.
De miért?
– Csak van valamiféle elképzelése, hogy kit haragított meg – mondja a rendőrnő. Bosszús a hangja.
– Nem számít, mennyire haragszik az ember valakire; törni-zúzni nem helyes – mondom.
Gondolkodom, de az egyetlen ember, aki haragszik rám, amiért vívni járok, Emmy. Emmynek nincs
autója; nem hiszem, hogy tudja, hol lakik Tom és Lucia. Az megeshetne, hogy bejön, és túlságosan
hangosan beszél, vagy mond valami csúnyát Marjorynak, de nem törne össze semmit.
– Ez igaz – mondja a rendőrnő. – Nem helyes, mégis megteszik az emberek. Ki haragszik magára?
Ha beszélek neki Emmyről, bajt hozok Emmyre, ő pedig rám. Biztos vagyok benne, hogy nem Emmy
volt.
– Nem tudom – mondom. Mozgolódást érzek a hátam mögött, szinte nyomást. Azt hiszem, Tom az,
de nem biztos.
– A többiek elmehetnének, asszonyom? – kérdezi Tom.
– Persze. Senki nem látott semmit; senki nem hallott semmit; no igen hallottak valamit, de nem látták.
Vagy mégis?
Mindenki azt mormolja, „nem” vagy „én nem” vagy „bárcsak gyorsabb lettem volna”, és a többiek
lassan elszivárognak. Marjory, Tom és Lucia maradnak.
– Ha maga a célpont, és úgy látom, maga az, akkor bárki legyen is az elkövető, tudnia kellett, hogy
ma este itt lesz. Hányan tudják, hogy szerdánként idejár?
Emmy nem tudja, melyik este járok vívni. Mr. Crenshaw pedig egyáltalán nem tud róla.
– Mindenki, aki itt vív – válaszolja helyettem Tom. – És talán néhányan a legutóbbi versenyről – Lou
első versenye volt. A munkahelyeden tudnak róla, Lou?
– Nemigen beszélek róla – mondom. Nem magyarázom el, hogy miért. – Megemlítettem, de nem
emlékszem olyasmire, hogy bárkinek elmondtam volna, hol tartjuk az edzéseket. De azért
előfordulhatott.
– Nos, ki kell derítenünk, Mr. Arrendale – mondja a rendőrnő. – Az ilyesmi tettlegességig fejlődhet.
Vigyázzon magára. – Átnyújtja a névjegyét a telefonszámával. – Hívjon fel, vagy hívja Stacyt, ha
eszébe jut valami.
Amikor a rendőrautó elhajt, Marjory ismét azt mondja:
– Szívesen hazaviszlek, Lou, ha akarod.
– Elviszem a kocsimat – mondom. Meg kell csináltatnom. Újra fel kell hívnom a biztosítót. Nem
örülnek majd nekem.
– Nézzük meg, van-e üveg az ülésen – mondja Tom. Kinyitja a kocsi ajtaját. Megcsillan a fény a
műszerfalon, a padlón és az ülés birkabőr borítóján szétszóródott, apró üvegszilánkokon. Felfordul a
gyomrom. Az ülés borítójának puhának és melegnek kell lennie; most éles tárgyak vannak rajta.
Leveszem a borítót, kirázom az utcára. Az üvegszilánkok picinyke, magas hangot hallatva érnek a
kövezetre. Csúf hang ez, mint bizonyos modern zenék. Nem tudom, kiráztam-e az összes szilánkot;
maradhattak még a szőrmében, mint rejtett kések.
– Így nem vezethetsz, Lou – mondja Marjory.
– El kell vinnie oda, ahol ki tudják cserélni a szélvédőt – mondja Tom. – A reflektorok épek; vezethet,
ha lassan megy.
– Haza tudom vinni – mondom. Óvatosan megyek. – A báránybőrt a hátsó ülésre dobom, nagyon
vigyázva beülök előre.
Otthon, később végiggondolom, amit Tom és Lucia mondtak, újrajátszom a fejemben a szalagot.
– Ahogy én látom – mondta Tom –, ez a te Mr. Crenshaw-d a korlátokat helyezte előtérbe a
lehetőségek helyett. Tekinthetett volna téged meg az osztályod többi tagját gondozásra méltó
értéktárgynak is.
– Nem vagyok értéktárgy – mondtam. – Ember vagyok.
– Igazad van, Lou, de most egy vállalatról beszélünk. Ahogyan a hadseregek, a nekik dolgozó
embereket azok is értéktárgyaknak, vagy tehernek tekintik. Az olyan alkalmazottat, aki valami mást
igényel, mint a többi alkalmazott tehernek tekinthetik: hiszen ugyanazon eredményhez több forrást
igényel.
Ez a kép a végletekig leegyszerűsített, ezért sok vezető hajlamos arra, hogy így lássa.
– Azt látják, ami rossz – mondtam.
– Igen. Láthatnák az értékeiteket is – mert azok is vannak –, de ők csak az értéket akarják, a teher
nélkül.
– A jó vezetők – mondta Lucia – elősegítik az embereik fejlődését. Ha a munka egyik részében jók,
de a többiben nem annyira, a jó vezetők segítik őket, hogy felismerjék, mi az, amiben nem annyira
jók, és hogy fejlődjenek benne – de csak addig a pontig, amíg ez nincs kárára az erősségüknek,
hiszen azért vették őket oda.
– De ha egy új számítógépes rendszer jobban végzi…
– Az nem számít. Mindig van valami. Lou, nem számít, ha egy számítógép, vagy egy másik gép,
vagy egy másik személy képes elvégezni azt a feladatot, amelyet te... ha gyorsabban vagy
pontosabban végzi vagy ilyesmi… az az egy dolog, amelyet senki nem csinálhat jobban, mint te, az,
hogy te vagy.
– De mire jó az, ha nincs állásom? – kérdeztem. – Ha nem kapok állást…
– Lou, ember vagy – olyan egyéniség, mint senki más. Ez a jó, akár van állásod, akár nincs.
– Autista vagyok – mondtam. – Az vagyok. Kell találnom módot... Ha kirúgnak, mi mást
dolgozhatnék?
– Sokan veszítik el az állásukat, aztán új munkát találnak. Te is képes vagy rá, ha kell. Ha akarod. Te
választhatod a változást; nem kell hagynod, hogy átcsapjon a fejed felett. Olyan ez, mint a vívás:
lehetsz az is, aki meghatározza a sémát, de az is, aki követi.
Többször lejátszom magamban ezt a szalagot, próbálom egymáshoz igazítani a hanghordozást és a
szavakat meg az arckifejezéseket, ahogyan emlékszem rájuk. Többször mondták, hogy forduljak
ügyvédhez, de nem állok készen rá, hogy beszéljek valakivel, akit nem ismerek. Nehéz
elmagyaráznom, mit gondolok, és mi történt. Magam szeretném végiggondolni.
Ha nem az lennék, ami vagyok, mi lennék? Sokat töprengtem már ezen.
Ha könnyen megérteném, amit mások mondanak, többet akarnám hallgatni őket? Könnyebben
megtanultam volna beszélni? És ezért több barátom lenne, esetleg népszerű lennék? Próbálom
elképzelni magam gyermekként, normális gyermekként, aki vígan fecseg a rokonaival, a tanáraival
és az osztálytársaival. Ha az a gyermek lettem volna, ilyen könnyen tanultam volna meg a matekot?
A klasszikus zene nagy, bonyolult szerkezetei annyira nyilvánvalóak lettek volna számomra első
hallásra? Emlékszem, amikor először hallottam Bach D-moll toccata és fúgáját... micsoda
boldogságot éreztem! Képes lennéke elvégezni a munkát, amelyet végzek? És milyen másfajta
munkára lennék alkalmas?
Nehéz elképzelni egy másik ént most, amikor már felnőtt vagyok. Gyermekkoromban beleképzeltem
magam más szerepekbe. Azt hittem, normális leszek, hogy egyszer majd képes leszek megtenni
mindazt, amit mások olyan könnyen tesznek. Ez a fantázia idővel elhalványult. A korlátaim
valóságos, áthághatatlan, vastag, fekete vonalak voltak életem körvonalai körül. Az egyetlen szerep,
amelyet játszom a normális.
Az egyetlen dolog, amelyben a könyvek mind egyetértenek a fogyatékosság, ahogyan nevezik,
állandósága. A korai beavatkozás enyhítheti a tüneteket, de a központi probléma fennmarad.
Naponta éreztem ezt a központi problémát, mintha egy nagy, kerek kő lenne az énem közepében,
egy súlyos, suta valami, ami hat mindenre, amit teszek, vagy tenni próbálok.
Mi lenne, ha ez nem lenne ott?
Az iskola befejezése óta nem olvastam fogyatékosságomról. Nem kaptam vegyészi, vagy
biokémikusi, vagy genetikusi képzést… Bár gyógyszerészeti cégnél dolgozom, keveset tudok a
drogokról. Csak a sémákat ismerem, amelyek átfutnak a számítógépemen, amelyeket felfedezek, és
elemzek, meg azokat, amelyeket utasításra kell létrehoznom.
Nem tudom, hogyan tanulnak mások új dolgokat, de nálam bevált az a módszer, ahogyan én
csinálom. A
szüleim hétéves koromban vettek nekem egy biciklit, és próbálták elmagyarázni, hogyan kezdjek
biciklizni. Azt akarták, hogy üljek fel, és pedálozzak, amíg ők egyenesben tartják a biciklit, aztán
kezdjek egyedül kormányozni. Nem vettem róluk tudomást. Világos volt számomra, hogy a
kormányzás a legfontosabb és a legnehezebb, tehát azt kell először megtanulnom.
Körbetoltam a biciklit az udvaron, és éreztem, hogyan rándul a fogantyú meg a kormány, ahogy az
elülső kerék halad füvön és kövön. Aztán szétterpesztett lábbal felültem, és így gyalogoltam vele
körbe, kormányozva, hagyva, hogy a bicikli felboruljon, újra és újra felállítva a járgányt. Végül
legurultam a biciklivel a kocsibehajtón, egyik oldalától a másikig kormányozva, felemelt, de bármikor
letehető lábbal.
Aztán kezdtem pedálozni, és soha többé nem estem el.
A lényeg tudni, hogy az ember mivel kezdje. Ha a megfelelő helyen kezdi, és végigjár minden lépést.
A
megfelelő helyen végzi majd.
Ha meg akarom érteni, mit tud elérni ez a gyógykezelés, amitől Mr. Crenshaw meggazdagodhat,
tudnom kell, hogyan működik az agy. Nem a homályos terminusokat, amelyeket az emberek néha
használnak, hanem hogyan működik valójában, mint egy gép. Olyan ez, mint a kormány a biciklin: ez
kormányozza az egész embert. És tudnom kell, mik valójában a gyógyszerek, és hogyan hatnak.
Az iskolából csupán annyira emlékszem az agyról, hogy szürke, és sok vércukrot meg oxigént
használ el. Iskolás koromban nem szerettem a glükóz szót. Mindig a glutint, az enyv alapanyagát
juttatta eszembe, és nem tetszett a gondolat, hogy az agyam enyvet használ. Azt akartam, hogy az
agyam úgy működjön, mint egy számítógép, amely magától működik, és nem hibázik.
A könyvekben az állt, hogy az autizmust az agy hibás működése okozza, ettől úgy éreztem magam,
mint valami hibás komputer, amelyet vissza kell küldeni, vagy amelynek törölni kell a tartalmát.
Minden beavatkozás, minden képzés olyan szoftver volt, amely azt célozta, hogy a rossz számítógép
jól működjön.
De a rossz számítógép sosem működik jól, ahogyan én sem.

TIZENEGYEDIK FEJEZET
Túlságosan sok minden történik, túlságosan gyorsan. Úgy érzem, mintha az események sebessége
gyorsabb lenne a fénynél, de tudom, hogy ez objektíve nem igaz. Objektíve igaz egy kifejezés,
amelyet az egyik olyan szövegben találtam, amelyet on-line próbáltam elolvasni. Szubjektíve igaz,
mondta az a könyv, amilyennek az egyén a dolgokat érzi.
Én úgy érzem, hogy sok minden történik olyan sebesen, hogy nem is láthatóak. Előbb történnek,
mintsem tudatosulnának, a sötétben, amely mindig sebesebb a fénynél, mert előbb ér oda.
Ülök a számítógépnél, sémát keresek ebben. Megtalálni a sémákat, ehhez van adottságom. A
sémákba vetett hit – a sémák létezésébe vetett hit –, úgy látszik, ez az én hitem. Része annak, aki
vagyok. A könyv szerzője azt írja, hogy az, hogy egy személy kicsoda, függ az adott személy
genetikájától, hátterétől és körülményeitől.
Gyerekkoromban találtam a könyvtárban egy könyvet a mérlegekről, a legparányibbtól a
legnagyobbig.
Úgy gondoltam, az a könyv a legjobb az épületben; nem értettem, hogy a többi gyerek miért kedvelte
jobban a zavaros emberi érzésekről és vágyakról szóló könyveket. Miért fontosabb arról olvasni,
hogyan jut be egy képzelt fiú egy képzelt focicsapatba, mint tudni, hogyan illeszkedik a tengeri csillag
meg a csillag ugyanabba a sémába?
Aki én voltam, úgy gondolta, hogy a számok elvont sémái fontosabbak a kapcsolatok elvont
sémáinál. A
homokszemek valódiak. A csillagok valódiak. Annak a tudása, hogyan tartoznak össze meleg,
kellemes érzéssel töltött el.
Az engem körülvevő embereket nehéz volt megértenem, lehetetlen volt megértenem. A könyvekben
szereplő embereknek még kevesebb értelme volt.
Aki most vagyok, azt gondolja, ha az emberek jobban hasonlítanának a számokra, könnyebb lenne
őket megérteni. De aki most vagyok, tudja, hogy nem olyanok, mint a számok. A négy nem mindig a
tizenhat négyzetgyöke emberi négyek és tizenhatok esetében. Az emberek emberek, zavarosak és
változók, akik napról napra, sőt óráról órára mindig mással kapcsolódnak össze. Én magam sem
vagyok szám. Mr.
Arrendale vagyoka kocsimban okozott kárt kivizsgáló rendőrtisztnek, és Dannynek Lou vagyok, bár
Danny is rendőrtiszt. Tomnak és Luciának Lou-a-vívó vagyok, de Mr. Aldrinnak Lou-az-alkalmazott,
és
Emmynek a Központban Lou-az-autista.
Beleszédülök, ha erre gondolok, mert belül egynek érzem magam, nem háromnak, négynek vagy
egy tucatnak. Ugyanaz a Lou ugrál a gumiasztalon, vagy ül az irodámban, vagy hallgatja Emmyt,
vagy vív
Tommal, vagy néz Marjoryra, és érzi azt a melengető érzést. Az érzések úgy futnak végig rajtam,
mint a fény meg az árnyék egy tájon szeles napokon. A dombok ugyanazok, akár felhő árnyéka borul
rájuk, akár napfény.
A felhőkről készült, kockázott felvételeken sémákat láttam… felhők épültek fel az egyik oldalon, és
olvadtak tiszta léggé a másikon, ahol a dombok peremet alkottak.
Sémákra gondolok a vívócsoportnál. Értelmes gondolatnak találom, hogy aki ma beverte a
szélvédőmet, tudta, hol találja azt a bizonyos szélvédőt, amelyet be akar verni. Tudta, hogy ott
vagyok, és tudta, melyik az én autóm.
Ő volt a perem fölött kialakuló, tiszta léggé vált felhő. Ahol én vagyok, ott van ő is.
Amikor azokra az emberekre gondolok, akik ismerik látásból a kocsimat, aztán azokra az emberekre,
akik tudják, hová járok szerda esténként, a lehetőségek leszűkülnek. A bizonyíték egy pontra mutat,
egy név ugrik elő. Lehetetlen név. Egy barát neve. A barátok nem törik be a barátjuk szélvédőjét. És
nincs is oka rám haragudni, még ha Tomra és Luciára haragszik is.
Másnak kell lennie. Bár sémák dolgában jó vagyok, bár nagyon gondosan végiggondoltam, nem
bízhatok az érvelésemben, ha emberi cselekedetekről van szó. Nem értem a normális embereket;
nem mindig illenek bele ésszerű sémákba. Másnak kell lennie, olyasvalakinek, aki nem barát, aki
nem kedvel engem, és haragszik rám. Meg kell találnom azt a másik sémát, a nem kézenfekvőt,
amelyik lehetetlen.
Pete Aldrin átnézte a cég legfrissebb telefonkönyvét. Mindeddig viszonylag kevés embert bocsátottak
el, és ez még nem vonta magára a média figyelmét, de az általa ismert neveknek már legalább a fele
nem szerepelt a listán. Nemsokára terjedni kezd a szóbeszéd. Betty az Emberi erőforrásokról korai
nyugdíjba ment. Shirley a Könyvelésről…
A lényeg az volt, hogy úgy nézzen ki, mintha segítené Crenshaw-t, bármit tegyen is. Amíg arra
gondolt, hogy szembeszáll Crenshaw-val, a gyomrában lévő jeges csomótól Aldrin semmit sem
tudott tenni.
Crenshaw feje felett átnyúlni nem mert. Azt sem tudta, vajon Crenshaw főnöke tud-e a tervről, vagy
az egész Crenshaw ötlete. Az autisták egyikében sem mert megbízni; ki tudhatta, vajon megértik-e,
milyen fontos megőrizni egy titkot?
Biztos volt benne, hogy Crenshaw valójában nem egyeztetett a felső vezetéssel. Crenshaw azt
akarta, hogy probléma-megoldónak lássák, előregondoló jövendőbeli vezetőnek, aki hatékonyan
képes irányítani a maga birodalmát. Csak nem fog kérdéseket feltenni, vagy engedélyt kérni. A dolog
persze förtelmesen rossz reklám lenne, ha kiszivárogna; ezt észrevehette volna valaki a felső
vezetésből. De mennyire felül?
Crenshaw nem számolt reklámmal, kiszivárogtatással, pletykával. Ez nem volt ésszerű, még ha a
maga részlegében mindenkinek befogta is a száját.
És ha Crenshaw bukna, és Aldrint a segítőjének vélnék, ő is elveszítené az állását.
Akkor mibe kerülne az A-osztály összes tagjából kutatási tárgyat faragni? Szabadságot kapniuk kell:
de mennyit? Elvárnák tőlük, hogy a szabadságról és a betegállományról is lemondjanak, vagy a cég
mégis biztosítana nekik szabadságot? Mi van, ha plusz szabadságra is szükség lesz, mi lesz a
fizetéssel? És a nyugdíjas komákkal? Hogyan alakul majd az osztály könyvelése – a szekció
keretéből kapják-e majd a fizetést, vagy a kutatási alapból?
Vajon Crenshaw megállapodott-e már valakivel az Emberi erőforrásoknál, a Könyvelésen, a Jogon, a
Kutatáson? Miben állapodtak meg? Aldrin eleinte nem akarta használni Crenshaw nevét; látni akarta,
hogyan reagálnak a név nélkül.
Shirley még ott volt a Könyvelésen; Aldrin felhívta.
– Frissítse fel a memóriámat, hogy milyen papírokra van szükség, ha valakit áthelyeznek egy másik
osztályra – kezdte. – Az illető fizetése nyomban lekerül a költségvetésemről, vagy mi lesz?
– Az áthelyezéseket befagyasztották – mondta Shirley. – Ez az új vezetőség... – Aldrin hallotta
Shirley sóhajtását. – Nem kapta meg az emlékeztetőt?
– Nem hinném – mondta Aldrin. – Szóval… ha van egy alkalmazottunk, aki részt kíván venni egy
kutatásban, nem utalhatjuk át egyszerűen a fizetését a Kutatásnak?
– Nem, az ég szerelmére! – mondta Shirley. – Tim McDonough, tudja, a Kutatás főnöke semmi perc
alatt a falra szögezné a bőrét. – Egy perc szünet után. – Milyen kutatásról beszél?
– Valami új gyógyszerről van szó – mondta Aldrin.
– Ó. Ha van olyan alkalmazottja, aki részt akar venni a programban, önként kell jelentkeznie – napi
ötven dollár illetményt kap, ha éjszakára is benn kell maradnia a klinikán, a többiek napi huszonöt
dollárt kapnak, és megkapják a minimum kétszázötven dollárt. Ha bennmaradnak a kórházban, akkor
természetesen kapnak szállást és kosztot, és teljes orvosi ellátást is. Én ennyiért nem próbálnék ki
gyógyszereket, de az etikai bizottság szerint anyagi ösztönzés nem nyújtható.
– És... közben az illető megkapja a fizetését is?
– Csak ha dolgozik, vagy fizetett szabadságot vesz ki – mondta Shirley. Kuncogott. – A cég sok
pénzt takarítana meg, ha mindenkiből kutatási tárgyat faraghatnánk, és csak illetményt kapnának,
nem igaz? A
könyvelés is jóval egyszerűbb lenne, se TB, se NYB, se állami levonások. Istennek hála, hogy nem
tehetik.
– Szerintem is – mondta Aldrin. Szóval mi Crenshaw szándéka, töprengett, a fizetésekkel meg az
illetményekkel? Ki fizeti ezt? És miért nem jutott ez előbb az eszébe? – Köszönöm, Shirley – mondta
kissé megkésve.
– Sok szerencsét – válaszolta Shirley.
Tehát, feltéve, hogy a kezelés időbe telik, Aldrin nem tudta, mennyi időbe. Benne volna az anyagban,
amelyet Crenshaw-tól kapott? Előkereste, gondosan átolvasta. Ha Crenshaw nem állapodott meg a
Kutatással, hogy biztosítsa az A-osztály dolgozóinak fizetését, akkor a szolgálati idővel rendelkező
technikai személyzetből alacsony fizetésű kísérleti egerek válnak, és ha egy hónapon belül
kikerülnének is az utókezelésről (a javaslat legoptimistább gondolata), ezzel is spórolnának…
rengeteg pénzt.
Végignézte a számokat. Nagyon sok pénznek látszott, ám valójában nem az volt a jogi kockázathoz
képest, amelyet a cég magára vállalt volna.
A Kutatásnál senkit nem ismert a felső vezetők közül, egyedül Marcust az Adatszolgáltatásnál.
Vissza tehát az Emberi erőforrásokhoz... de Betty nyugdíjba ment, ezért próbált emlékezni más
nevekre. Paul.
Debra. Paul még benne volt a telefonkönyvben; Debra nem.
– Fogja rövidre – mondta Paul. – Holnap elmegyek.
– Elmegy?
– Egy vagyok a híres tíz százalékból – mondta Paul. Aldrin hallotta a férfi hangjában a haragot. –
Nem, a cég nem veszteséges, nem, a cég nem eszközöl elbocsátásokat; csak tovább nincs
szüksége a szolgálataimra.
Jeges ujjak futottak végig Aldrin hátán. A jövő hónapban vele is ez történhet. Nem, még ma, ha
Crenshaw megtudja, mit művel.
– Meghívnám egy kávéra – mondta Aldrin.
– Hm. Mintha szükségem lenne még valamire, hogy éjjel ne aludjak – mondta Paul.
– Paul, figyeljen rám. Beszélnem kell magával, és nem telefonon.
Hosszú szünet, aztán.
– Ó. Maga is?
– Még nem. Kávé?
– Rendben. Fél tizenegy, büfé?
– Nem, korai ebéd. Fél tizenkettő – mondta Aldrin, és letette. Izzadt a tenyere.
– Szóval mi az a nagy titok? – Kérdezte Paul. Az arca nem mutatott semmit; az asztal fölé görnyedve
ült a büfé közepe táján.
Aldrin sarokasztalt választott volna, de most – látva Pault középen – eszébe jutott egy kémfilm. A
sarokasztalokat figyelhetik. Amennyire ő tudhatja, Paul is viselhet... drótot, így nevezik. Felfordult a
gyomra.
– Halljuk, nem veszek magnóra semmit – mondta Paul. Belekortyolt a kávéjába. – Még feltűnőbb
lesz, ha csak áll, és bámul rám, vagy megveregeti a vállam. Pokoli nagy titka lehet.
Aldrin leült, közben kilöttyintette a kávéját.
– Tudja, az új főnököm az új seprűk egyike…
– Üdvözöljük a csapatban – mondta Paul olyan hangon, mint aki azt mondja, folytassa.
– Crenshaw – mondta Aldrin.
– Szerencsés fickó – mondta Paul. – A kedves Mr. Crenshaw-nak máris komoly híre van.
– Igen. Nos, emlékszik az A-osztályra?
– Az autistákra, persze. – Paul elkomorodott. – Őket pécézte ki? Aldrin bólintott.
– Ostobaság – mondta Paul. – Nem mintha Crenshaw nem lenne az, de ez tényleg ostobaság.
Rajtuk áll az osztály hat-tizennégy-pont-tizenegyes adócsökkentése. Az egész részleg egyébként
marginális a hattizennégy-
pont-tizenegyes alkalmazottak szempontjából, és az autisták fejenként egy-pont-öt jóváírást érnek.
Ráadásul a média…
– Tudom – mondta Aldrin. – De nem hallgat rám. Azt mondja, túlságosan költségesek.
– Szerinte saját magán kívül mindenki túlságosan költséges – mondta Paul. – Magáról úgy véli, alul
van fizetve, akár hiszi, akár nem. – Újra kortyolt a kávéjából. Aldrin észrevette, hogy Paul még most
sem mondta meg, mennyi Crenshaw fizetése. – Volt vele éppen elegendő bajunk, amikor átjött
hozzánk – ismer minden juttatást és adótrükköt, ami csak létezik.
– Abban biztos vagyok – mondta Aldrin.
– Szóval mit akar tenni, ki akarja rúgni őket? Meg akarja nyirbálni a fizetésüket?
– Kényszeríteni akarja őket, hogy vegyenek részt egy emberkísérletben – mondta Aldrin.
Paul szeme kikerekedett.
– Maga viccel! Ezt nem teheti!
– De igen. – Aldrin szünetet tartott, aztán folytatta. – Azt mondja, nincs olyan törvény, amelyet a cég
nem tud kijátszani.
– Hát ez igaz lehet, de... nem hagyhatjuk figyelmen kívül a törvényeket.
Be kell tartanunk őket. És ami ezt az emberkísérletet illeti… mi ez, valami gyógyszer?
– Gyógykezelés felnőtt autisták számára – mondta Aldrin. – Állítólag normálissá teszi őket. Egy
majomnál állítólag bevált.
– Ezt nem mondhatja komolyan. – Paul Aldrinra meredt. – De komolyan mondja. Crenshaw arra
próbál kényszeríteni hat-tizennégy-ponttizenegyes alkalmazottakat, hogy ilyen, első stádiumban lévő
emberkísérletben vegyenek részt? Ez hatalmas botrányt okozhat a médiában; milliárdokba kerülhet a
cégnek…
– Ezt maga is tudja, én is tudom, de Crenshaw… ő a maga módján látja a dolgokat.
– Szóval… ki egyezett bele fentről?
– Senki, akit én ismerek – mondta Aldrin, és magában hálát adott, amiért így volt. Ez valóban az
igazság, mert nem kérdezett meg senkit.
Paul immár nem vágott savanyú képet, nem duzzogott.
– Az erőszakos barom – mondta. – Azt hiszi, ha véghezviszi ezt, teret nyer Samuelsonnal szemben.
– Samuelson?
– Egy másik új seprű. Nem követi nyomon, hogy mi folyik itt?
– Nem – mondta Aldrin. – Az ilyen dolgokban nem vagyok jó.
Paul bólintott.
– Azt gondoltam, hogy én jó vagyok bennük, de ez a rózsaszínű cédula azt bizonyítja, hogy nem. No,
de a lényeg az, hogy Samuelson és Crenshaw, mint riválisok jöttek. Samuelson úgy csökkentette a
gyártási költségeket, hogy a sajtóban egyáltalán nem vert hullámokat, bár ez a helyzet hamarosan
változik majd szerintem. Crenshaw pedig azt hiszi, hármas játékot játszhat: önkénteseket szerezhet,
akik jobban féltik az állásukat, semhogy panaszkodni mernének, ha valami nem sikerül,
keresztülviheti az egészet teljesen egyedül, anélkül, hogy bárki más tudna róla, aztán learathatja a
babért. És maga vele bukik, Pete, ha nem tesz valamit.
– De egy másodperc alatt kirúg, ha teszek – mondta Aldrin.
– Ott van még az ombudsman. Ezt a pozíciót még nem szüntették meg, bár Laurie meglehetősen
ingatag helyzetben van.
– Ebben nem bízom – mondta Aldrin, de megjegyezte. Közben másik kérdése merült fel. – Nézze...
nem tudom, Crenshaw hogyan számol el az idejükkel, ha vállalják. Azt reméltem, többet tudhatok
meg arról, amit a törvény mond: kényszerítheti-e őket arra, hogy összevonják a betegállományukat
és a szabadságukat? Mi a szabály a különleges alkalmazottakra?
– Nézze, amit Crenshaw javasol, az alapjában véve teljesen illegális. Először is, ha a Kutatás rájön,
hogy nem valódi önkéntesek, nyomban véget vethet az ügynek. Jelentést kell tenniük az
egészségügyi főhatóságoknak, és igazán nem szeretnék, ha vizsgálat indulna ellenük az orvosi etika
és a tisztességes munkaadói magatartás tucatnyi megsértéséért. Aztán, ha az „önkéntesek” több
mint harminc napig nem dolgoznának… így lenne? – Aldrin bólintott, és Paul folytatta. – Akkor nem
lehet szabadságként elszámolni, és külön szabályok vonatkoznak a szabadságra, meg a tanulmányi
szabadságra, kivált a különleges alkalmazottak esetében. Nem kényszeríthetik őket arra, hogy
veszítsenek a nyugdíjba beleszámító munkaviszonyukból. Vagy a fizetésükből. – Ujját végighúzta
csészéje peremén. – Amitől a
Könyvelés nem lesz boldog. A más intézeteinkből kutatói szabadságon lévő vezető tudósokon kívül
nincs könyvelési kategóriánk olyan alkalmazottakra, akik gyakorlatilag nem járnak be a
munkahelyükre, és teljes fizetést kapnak. Ja, és a termelékenységük szintén a béka feneke alatt
lesz.
– Erre gondoltam – mormolta Aldrin. Paul szája egyetlen vonallá húzódott.
– Elcsíphetné a pasast – mondta. – Tudom, hogy az állásomat nem kaphatom vissza, ahogyan a
dolgok most állnak, de... élvezném, ha tudnám, mi történik.
– Rafináltan szeretném véghezvinni – mondta Aldrin. – Úgy értem... persze, hogy féltem az
állásomat, de nem csak erről van szó. Crenshaw azt hiszi, ostoba vagyok, gyáva és lusta, kivéve,
amikor a talpát nyalom, és akkor is azt képzeli, hogy született talpnyaló vagyok. Arra gondoltam,
hogy tapogatózva haladnék előre, úgy próbálnék segíteni, hogy közben valahogyan leleplezzem őt…
Paul vállat vont.
– Nem az én stílusom. Jómagam kiállnék, és ordítanék. De maga maga, és ha így szereti keverni a
kártyákat…
– Szóval: kivel beszéljek az Emberi erőforrásoknál, hogy elintézzem nekik a szabadságot? És mit
szól majd a Jog?
– Az rettenetesen körülményes. Hosszú időt venne igénybe. Miért nem beszél az ombudsmannal,
amíg van, vagy ha hősies hangulatban van, miért nem kér kihallgatást a legfelső fejesektől? És vigye
magával az összes kis csökött védencét; hadd legyen a dolog igazán drámai.
– Nem csököttek – vágta rá automatikusan Aldrin. – Autisták. És nem tudom, mi történne, ha
megtudnák, mennyire illegális ez az egész. Tulajdonképpen tudniuk kellene, joguk van hozzá, de ha
újságírót hívnának vagy ilyesmi? Akkor aztán tényleg kiborulna a bili.
– Akkor menjen egyedül. Talán élvezné is a vezetői piramis kifinomult csúcsát. – Paul a kelleténél
kissé hangosabban nevetett, és Aldrinban gyanú támadt, hátha Paul tett valamit a kávéjába.
– Nemtom – mondta. – Nem hiszem, hogy felengednének eléggé magasra. Crenshaw megtudná,
hogy kihallgatást kértem, és emlékszik az emlékeztetőre a hivatali rendtartásról.
– Katonás. Hiszen egy nyugalmazott tábornok találta ki – mondta Paul. De az ebédelők egyre inkább
fogyatkoztak, és Aldrin tudta, hogy mennie kell.
Nem tudta, mi legyen a következő lépése, mi lenne a leghasznosabb.
Még mindig abban reménykedett, hogy a Kutatás talán visszateszi a dobozra a fedőt, és neki nem
kell tennie semmit.
Ebből Crenshaw még aznap késő délután kiábrándította.
– Oké, itt a kutatási menetrend – vágott oda Aldrin íróasztalára egy adatkockát meg valamiféle
nyomtatványokat. – Nem tudom, minek ez a sok előzetes vizsgálat – PET szűrés, az Isten
szerelmére és
MRI meg a többi – de azt mondják, elvégzik, és nem én vezetem a Kutatást. – Egyelőre, ezt ugyan
Crenshaw nem mondta ki, de a hangjából kihallatszott. – Küldd el az embereidet a megbeszélésekre,
és lépj kapcsolatba Barttal a Kutatástól, majd ő megadja a vizsgálatok időpontját.
– A vizsgálatok időpontját? – kérdezte Aldrin. – És mi van, ha a vizsgálatok egy időben vannak a
normál munkaidővel?
Crenshaw elkomorodott, aztán vállat vont.
– A fenébe, nagylelkűek leszünk – a kiesett munkaidőt nem kell ledolgozniuk.
– És mi lesz a könyveléssel? Kinek a költségvetéséből…?
– Az Isten szerelmére, Pete, csak intézkedj! – Crenshaw képe csúnyán elvörösödött. – Munkára fel,
kezdd el végre megoldani a problémákat, nem újakat találni. Intézkedj nélkülem; én ebből most
kiszállok; addig is használd az ezeken lévő engedélyezési kódokat. – Fejével a papírok felé bökött.
– Igenis, uram – mondta Aldrin. Nem tudott kihátrálni – az íróasztala mögött állt –, ám Crenshaw
sarkon fordult, és visszament az irodájába.
Problémákat megoldani. Megoldja a problémákat, de azok nem Crenshaw problémái lesznek.
Nem tudom, mi az, amit megértek, és mi az, amit nem, miközben azt hiszem, hogy értem.
Megkeresem a hálón a legalacsonyabb szintű idegbiológiai szöveget, ott is először a szójegyzéket.
Nem szeretem arra vesztegetni az időmet, hogy meghatározásokra kattintsak rá, ha előbb meg
tudom őket tanulni. A
szójegyzék tele van több száz olyan szóval, amelyeket még sosem láttam. A meghatározásokat sem
értem.
Még jobban vissza kell mennem, egy még távolibb csillagtól, a még mélyebb múltból kell fényt
szereznem.
Biológia középiskolásoknak: ez lehet az én szintem. Megnézem a szójegyzéket: ezeket a szavakat
tudom, bár évek óta nem láttam némelyiket. Talán csak az egytizedük új számomra.
Másnap este nem nézem a szokásos műsoromat. Keresek egy egyetemi szöveget. Túlságosan
egyszerű; olyan egyetemisták számára írhatták, akik középiskolában nem tanultak biológiát.
Továbblépek a következő szintre, találgatva, hogy mire is lenne szükségem. A biokémiai szöveg
megzavar; tudnom kellene a szerves kémiát. Megkeresem az interneten a szerves kémiát, letöltöm a
szöveg első fejezeteit.
Megint késő éjszakáig olvasok és munka előtt meg után pénteken, miközben kimosom a szennyest.
Szombaton értekezlet van a cégnél; szeretnék itthon maradni, és olvasni, de nem lehet. Vezetés
közben a könyv pezseg a fejemben; kis, összevissza molekulák ficánkolnak különböző sémákban,
amelyeket még nem egészen tudok felfogni. Még sosem voltam a cégnél hétvégén; nem tudtam,
hogy majdnem akkora a nyüzsgés, mint hétköznap.
Ott van Cameron és Bailey kocsija, amikor megérkezem; a többiek még nem jöttek meg. Megtalálom
a megjelölt tanácstermet. Fautánzattal borított falak, zöld szőnyeg. Két sorban állnak a székek, a
lábuk fém, az ülésük párnázott, a támlájukat rózsaszínű, kis zöld pöttyökkel díszített textília borítja,
mind a terem egyik vége felé néznek. Az ajtónál egy fiatal nő áll, akit nem ismerek. A kezében
kartondoboz, benne kitűzők nevekkel. Fényképes listája van, rámnéz, aztán mondja a nevemet.
– Tessék, itt a magáé – mondja, és átadja a kitűzőmet. Kis fémcsipesz van rajta. Fogom a kezemben
–
Tűzze fel – mondja a lány. Nem szeretem ezt a fajta csipeszt; húzza az inget. De felteszem a kitűzőt,
és bemegyek.
A többiek már ülnek; minden üres széken egy-egy névre szóló dosszié van, mindannyiunknak egy-
egy.
Megkeresem a helyemet. Nem tetszik; az első sorban vagyok, a jobb oldali szélén. Itt nem udvarias
mocorogni. Végigpillantok a soron, és látom, hogy ábécé sorrendben ülünk a velünk szembenéző
beszélő szemszögéből nézve.
Hét perccel jöttem korábban. Ha magammal hoztam volna a kinyomtatott szöveget, most
olvashatnék.
Ehelyett gondolkodom az olvasottakon. Eddig érthető minden.
Amikor már mind a teremben vagyunk, némán ülünk, várakozunk, két perc negyven másodpercig.
Aztán
Mr. Aldrin hangját hallom: „Mind itt vannak?”, kérdezi az ajtóban álló lánytól. A lány azt mondja, igen.
Mr. Aldrin bejön. Fáradtnak látszik, egyébként semmi különös. Kötött ing van rajta, drapp nadrág,
papucscipő. Ránk mosolyog, de a mosolya nem teljes.
– Örülök, hogy valamennyien itt vannak – mondja. – Dr. Ransome perceken belül elmagyarázza a
leendő önként jelentkezőknek, mi is ennek a projektnek a lényege. A dossziékban kérdések vannak
az általános egészségi állapotukról; legyenek szívesek kitölteni, amíg várakoznak. És írják alá a
titoktartási záradékot.
A kérdőív egyszerű, jobbára több eshetőségből kell választani, nem pedig beírni valamit. Már
majdnem végeztem az enyémmel (kell egy kis idő, amíg az ember beikszeli a „nem” kockát
szívbetegségre, mellkasi fájdalomra, légszomjra, vesebajra, vizelési nehézségekre...), amikor nyílik
az ajtó, és belép egy fehér köpenyes férfi. A zsebére Dr. Ransome van hímezve. Göndör, ősz haja
és ragyogó, kék szeme van; az arca túlságosan fiatalos az ősz hajhoz. Ő is ránk mosolyog, a
szemével meg a szájával egyaránt.
– Jó napot – mondja. – Örülök, hogy megismerhetem önöket. Ha jól tudom, mindannyiukat érdekli a
klinikai teszt? – Nem vár a válaszra, de mi nem is válaszolunk. – Rövid leszek – mondja. – Ma
különben is csak arról lesz szó, mi ez az egész, milyen előzetes vizsgálatokat tervezünk, és így
tovább. Először egy kis történelem.
Nagyon gyorsan beszél, jegyzetfüzetből olvas fel, elhadarja az autizmussal kapcsolatos kutatásokat,
a századforduló táján kezdi az autista spektrum-rendellenességgel összefüggésben lévő két gén
felfedezésével.
Mire a kivetítőhöz nyúl, és bemutatja nekünk az agy képét, a tudatom már lebénult, túlterhelt.
Lézertollal mutogatja a különböző területeket, még mindig gyorsan beszél. Végül rátér a mostani
projektre, és ismét az elejéről kezdi, az eredeti kutató a főemlősök szervezetével és
kommunikációjával foglalkozó korai munkásságával, amely – végül – ehhez a lehetséges
gyógykezeléshez vezetett.
– Ez mind háttér csupán – mondja. – Talán kissé sok önöknek, de meg kell bocsátaniuk a
lelkesedésemet. A dossziéjukban megvan az egyszerűsített változata, ábrákkal együtt. Lényegében
azt tesszük, hogy normalizáljuk az autista agyat, aztán a csecsemők szenzoros integrációjának
felgyorsított és fokozott formájában betanítjuk, hogy az új szerkezet megfelelően működjön.
– Elhallgat, iszik egy korty vizet, folytatja. – Egyelőre ennyi; be lesznek osztva vizsgálatokra – minden
benne van a dossziékban –, és természetesen többször találkoznak még az orvosi csapattal. Csak
adják le kérdőíveiket és egyéb papírjaikat az ajtóban álló lánynak, és értesítjük önöket, amennyiben
részt vehetnek a kísérletben. – Sarkon fordul, és már ott sincs, mielőtt szólhatnék. A többiek sem
szólnak.
Mr. Aldrin feláll, felénk fordul.
– Csak adják ide nekem a kérdőíveket meg az aláírt titoktartási záradékot – és ne aggódjanak;
mindenki részt vesz a kísérletben.
Engem nem ez nyugtalanít. Kitöltöm a kérdőívet, aláírom a nyilatkozatot, mindkettőt átadom Mr.
Aldrinnak, és távozom, anélkül, hogy beszélnék a többiekkel. Ráment majdnem az egész szombat
délelőttöm, és olvasni akarok.
Olyan gyorsan hajtok, amilyen gyorsan csak a szabályok engedik, és mihelyt a lakásomba érek,
olvasni kezdek. Azért sem hagyom abba, hogy kitakarítsam a lakást, vagy a kocsit. Vasárnap nem
megyek templomba. Magammal viszem az aktuális fejezetet meg a következőt a munkahelyemre
hétfőn és kedden, olvasok ebédidőben, olvasok késő éjszakáig. Az információ világosan és
szervezetten áramlik belém, sémái takaros bekezdésekre, fejezetekre és szekciókra oszlanak. Az
agyam képes befogadni az egészet.
A következő szerdára késznek érzem magam rá, hogy megkérdezzem Luciát, mit kellene olvasnom,
hogy megértsem, hogyan működik az agy. Elvégeztem az on-line teszteket biológia első és második
szintből, biokémia első és második szintből, szerves kémiai elmélet első szintből. Az idegtani könyvre
pillantok, amelynek most már jóval több értelme van, de nem tudom, megfelelő-e. Nem tudom,
mennyi időm van; nem akarom a nem megfelelő könyvre vesztegetni.
Csodálkozom, hogy mindezt nem tettem meg korábban. Amikor vívni kezdtem, elolvastam az összes
könyvet, amelyeket Tom ajánlott, megnéztem a videókat, amelyekre azt mondta, hasznosak
lehetnek.
Amikor számítógépes játékokat játszom, elolvasok róluk mindent.
Mégsem fogtam hozzá eddig, hogy kiderítsem, hogyan is működik a tulajdon agyam. Nem tudom,
miért.
Tudom, hogy eleinte igen furán éreztem magam, és szinte biztos voltam benne, hogy nem értem
majd azt, ami a könyvben van. De valójában könnyű. Azt hiszem, egyetemi diplomát szerezhettem
volna ebből, ha megpróbáltam volna. Az összes tanácsadóm azt mondta, alkalmazott matematikára
menjek, hát oda mentem. Megmondták, mire vagyok alkalmas, és én hittem nekik. Úgy gondolták,
nem olyan az agyam, hogy alkalmas lenne igazi tudományos munkára. Talán tévedtek.
Megmutatom Luciának a listát, amelyet kinyomtattam mindazokról a dolgokról, amelyeket elolvastam
meg a felmérő teszteken elért eredményeimet.
– Tudnom kell, mi legyen a következő olvasmányom – mondom.
– Lou... szégyellem kimondani, hogy csak ámulok. – Lucia csóválja a fejét. – Tom, gyere, ezt nézd
meg.
Lou egy hét alatt egyetemi szintre jutott biológiából.
– Nem igazán – mondom. – Ennek az egésznek csak egyetlen célja van, az egyetemen tanulni kell
népesedésbiológiát, növénytant…
– Én a tanulmányaid mélységére mondom, nem a kiterjedtségére – mondja Lucia. – A legalsó
szintről eljutottál igényes, felső szintű kurzusokig... Lou, tényleg érted a szerves szintézist?
– Nem értem – mondom. – Labormunkát nem végeztem. De a sémái nyilvánvalók, ahogyan a vegyi
anyagok összeállnak…
– Lou, meg tudod mondani, miért kötődnek egyes csoportok egymás melletti széngyűrűkhöz, mások
miért ugranak át egyet vagy kettőt?
Csacska kérdés, gondolom. Nyilvánvaló, hogy a hely, ahová a csoportok csatlakoznak az alakjuknak
vagy a töltésüknek az eredménye. Világosan látom őket a fejemben, a darabos formákat, körülöttük a
pozitív, vagy a negatív töltés felhőjével. Nem akarom megmondani Tomnak, hogy szerintem ez buta
kérdés. Emlékszem a bekezdésre a szövegből, amelyik elmagyarázza a dolgot, de szerintem Tom az
én szavaimmal akarja hallani, nem papagájmódra bemagolva. Így hát elmondom olyan világosan,
ahogyan csak tudom, nem használva ugyanazokat a szavakat.
– És ezt így tudod azután, hogy elolvastál egy könyvet… hányszor?
– Egyszer – mondom. – Néhány bekezdést kétszer.
– Beszarok – mondja Tom. Lucia rámordul. Nem szereti a csúnya beszédet. – Lou… van fogalmad
arról, milyen keményen dolgozik a legtöbb egyetemista, hogy ezt megtanulja?
Megtanulni nem nehéz. Nem megtanulni, az a nehéz. Nem értem, miért nem tanulják elegendő ideig
ahhoz, hogy úgy érezzék, mint a munkát.
– Könnyen látom az egészet a fejemben – mondom ahelyett, hogy megkérdezném. – És a
könyvekben képek is vannak.
– Erős vizuális képzelet – mormolja Lucia.
– Még képekkel, még videó-animációval is – mondja Tom –, a legtöbb egyetemista nehezen boldogul
a szerves kémiával. Te meg ennyit tudsz, és csak egyszer olvastad el a könyvet – Lou, te átvertél
minket.
Zseni vagy.
– Talán csak töredékes készség – mondom.
Tom arckifejezése megijeszt; ha zseninek tart, talán nem akarja majd, hogy velük vívjak.
– Töredékes készség, marhaság – mondja Lucia. Mérges a hangja; összeszorul a gyomrom. – De
nem te
– mondja gyorsan. – Ez az egész töredékes készség olyan... elavult. Mindenkinek vannak erősségei
és gyöngeségei; senki sem használja minden téren az összes készségét. A mechanikából jeles
fizikahallgató képtelen vezetni csúszós úton: az elméletet tudja, de nem tudja átvinni a vezetésre. És
évek óta ismerlek –
a te készségeid készségek, nem töredékes készségek.
– De azt hiszem, mindez főként memorizálás – mondom, még mindig aggódva. – Nagyon gyorsan
tudok memorizálni. És a legtöbb szabványosított tesztben jó vagyok.
– Ahogy elmagyaráztad a saját szavaiddal, az nem memorizálás – mondja Tom. – Ismerem az on-
line szöveget... Tudod, Lou, hogy még soha nem kérdezted meg, mi a pénzkereső foglalkozásom?
Olyan sokk ez, mint hidegben megérinteni a kapu kilincsét. Igaza van. Nem kérdeztem, mi a
munkája; eszembe se jutott megkérdezni az embereket, hogy mi a munkájuk. Luciával a klinikán
találkoztam, tehát tudom, hogy orvos, de Tom?
– Mi a foglalkozásod? – kérdezem most.
– Az egyetemen tanítok – mondja. – Leendő vegyészmérnököket.
– Egyetemistákat? – kérdezem.
– Igen. Van két másodikos és két végzős csoportom. A végzősöknek szerves kémiát is kell tanulniuk,
hát tudom, mit gondolnak róla. És hogyan beszélnek azok a srácok, akik értik, ellentétben azokkal,
akik nem értik.
– Szóval... szerinted én igazán értem?
– Lou, a te agyadról van szó. Szerinted érted?
– Azt hiszem… de nem tudom megítélni.
– Én is azt hiszem. És soha, senkit nem ismertem, aki így bevágta volna egy hét alatt. Vettél már
részt
IQ-teszten, Lou?
– Igen. – Erről nem akarok beszélni. Minden évben volt teszt, nem mindig egyforma. Nem szeretem a
teszteket. Amikor például azt kellett volna kitalálnom, hogy a tesztet vezető ember a szó melyik
értelmére gondol a mutatott képpel kapcsolatban. Emlékszem, amikor a szó veréb volt, és a képen
egy széttárt karú férfi állt egy fa alatt, kifordított zsebbel, és látható volt még egy elfutó alak, a fán
pedig ült egy madár. Én persze a madárra mondtam, hogy veréb, de tévedtem.
– És közölték veled az eredményt, vagy csak a szüléiddel?
– A szüleimmel sem – mondom. – Anyám kiborult. Azt mondták neki, nem akarják befolyásolni a
velem kapcsolatos várakozásait. De azt mondták, le tudok majd érettségizni.
– Hmmm. Bárcsak tudnám... Elvégeznéd még egyszer a teszteket?
– Miért? – kérdezem.
– Azt hiszem… Csak tudni szeretném… de, ha e nélkül is megy, mit számít?
– Lou, hol vannak a papírok az eredményeidről? – kérdezi Lucia.
– Nem tudom – mondom. – Gondolom… az iskolákban, otthon? Az orvosoknál? A szüleim halála óta
nem jártam ott.
– A te papírjaid: oda kell, hogy adják neked. Ha akarod.
Ez is olyasmi, amire sosem gondoltam. Megkapják-e az emberek az iskolai papírjaikat, meg az
orvosi papírjaikat, miután felnőttek, és elköltöztek? Nem tudom, akarom-e tudni, miket írtak azokra a
papírokra.
Mi van, ha rosszabbakat, mint amire emlékszem?
– Mindegy – folytatja Lucia. – Azt hiszem, tudok neked egy jó következő könyvet. Kissé régi, de
lényegében nincs semmi baja, bár azóta jóval többet is megtudtunk. Cego és Clinton Agyműködés
című könyvére gondolok. Meg is van... ha jól emlékszem... – Kimegy a szobából, én pedig próbálom
átgondolni mindazt, amit ő meg Tom mondtak. Túlságosan sok; a fejemben zümmögnek a
gondolatok, mint a koponyám belsejéről visszaverődő, gyors fotonok.
– Tessék, Lou – mondja Lucia, és a kezembe nyomja a könyvet. Nehéz, vastag kötet,
vászonkötésben. A
cím meg a szerzők neve aranybetűkkel áll a gerincén lévő téglalapban. Régen láttam már
papírkönyvet. –
Lehet, hogy rajta van valahol a hálón, de nem tudom, hol. Akkor vásároltam vissza, amikor
elkezdtem az orvosit. Nézz bele.
Kinyitom a könyvet. Az első oldalon nincs semmi. A következőn a cím meg a szerzők neve – Betsy
R.
Cego és Malcolm R. Clinton. Arra gondolok, hogy az R. talán mindkét névben ugyanazt a középső
nevet takarja, és ezért írták együtt a könyvet. Aztán üres felület, és alul egy cég neve és dátum.
Gondolom, ez a könyves cég lehet. R. Scott Landsdown & Tsa. Könyvkiadó. Még egy R. a lap túlsó
oldalán valami információ kisbetűvel. Aztán újabb oldal a címmel meg a szerzőkkel. A következő
oldalon pedig
„Előszó”. Olvasni kezdem.
– Azt nyugodtan átugorhatod, meg a bevezetőt is – mondja Lucia. – Látni akarom, egy szinten vagy-
e a fejezetek szövegével.
Miért tennének a szerzők könyvükbe olyasmit, amit az emberek nem olvasnak el? Mire jó az előszó?
A
bevezető? Nem akarok vitatkozni Luciával, de szerintem ezt a részt kellene először elolvasnom, mert
ez az első. Ha most át kell ugranom, miért az első? Egyelőre azonban odáig lapozok, ahol az áll,
„Első fejezet”.
Nem nehéz olvasni, és értem. Amikor mintegy tíz oldal után felpillantok, Tom és Lucia engem
néznek.
Érzem, hogy forró lesz az arcom. Olvasás közben megfeledkeztem róluk. Nem udvarias dolog az
emberekről megfeledkezni.
– Oké, Lou? – kérdezi Lucia.
– Nekem tetszik – mondom.
– Helyes. Vidd haza, és maradjon nálad, ameddig akarod. E-mailben küldök majd további címeket,
amelyeket megtalálsz a hálón. Ehhez mit szólsz?
– Nagyszerű – mondom. Szeretnék továbbolvasni, de odakinn autó ajtaja csapódik, és tudom, hogy
most inkább vívni kell.

TIZENKETTEDIK FEJEZET
A többiek egyszerre érkeznek, vagy csak pár percnyi különbséggel. A hátsó udvarra megyünk, aztán
melegítünk, beöltözünk, és vívni kezdünk. A menetek között Marjory velem ül. Örülök, amikor
mellettem ül. Szeretném megérinteni a haját, de nem teszem.
Nem sokat beszélünk. Nem tudom, mit mondjak. Megkérdezi, megjavíttattam-e a szélvédőt, és
megmondom, hogy igen. Nézem, ahogy vív Luciával; Marjory magasabb, de Lucia jobb vívó. Marjory
barna haja hullámzik, ahogy a lány mozog; Lucia lófarokban viseli világos haját. Ma este mindketten
fehér vívómellényt vettek; Marjory mellényén kis, barna pöttyök vannak ott, ahol Lucia eltalálta.
Még mindig Marjoryra gondolok, amikor Tommal vívok. Marjory sémáját látom, nem Tomét, aki gyors
egymásutánban kétszer is eltalál.
– Nem figyelsz – mondja nekem.
– Sajnálom – mondom.
A tekintetem Marjoryra siklik. Tom sóhajt.
– Tudom, hogy sok minden jár a fejedben, Lou, de többek között azért csináljuk ezt, hogy ne azzal
foglalkozz.
– Igen… sajnálom. – Visszafordítom a tekintetem, Tomra meg a pengéjére koncentrálok. Amikor
koncentrálok, látom a sémáját – hosszú és bonyolult –, és hárítani tudom a támadásait. Lenn, fenn,
fenn, lenn, fordított, lenn, fenn, lenn, lenn, fordított... minden ötödikre szúr fordítottat, ahhoz variálja a
körítést.
Most fel tudok készülni a fordítottra, elfordulok, gyors, átlós lépés jön: rézsútosan támadj, mondja az
egyik régi mester, soha ne közvetlenül. Ebből a szempontból olyan, mint a sakk, amikor a ló meg a
bástya egymással szöget bezárva támadnak. Végül az a sorozat jön, amelyiket a legjobban
szeretem, és telibe találom Tomot.
– Ejha! – mondja Tom. – Azt hittem, sikerül teljesen véletlenszerűen vívnom…
– Minden ötödik fordított – mondom.
– A fenébe – mondja Tom. – Próbáljuk újra…
Most csak a kilencedik fordított, aztán a hetedik – észreveszem, hogy csak a páratlan számoknál
szúr visszakézből. Ezt hosszabb sorozatoknál teszem próbára, csak várok. Bizony így van... kilenc,
hét, öt, aztán megint hét.
Ekkor lépek átlósan, és újra eltalálom őt.
– Nem öt volt – mondja. Piheg.
– Nem... de páratlan szám – mondom.
– Nem tudok eléggé gyorsan gondolkodni – mondja Tom. – Nem tudok vívni és gondolkodni. Te hogy
vagy képes rá?
– Te mozogsz, de a séma nem – mondom. – A sémát amikor látom, mozdulatlan. Azért könnyebb
fejben tartani, mert nem ficánkol.
– Sosem gondoltam rá így – mondja Tom. – És hogy tervezed a támadásaidat? Úgy, hogy azok ne
sémára épüljenek?
– Pedig van sémájuk – mondom. – Csak át tudok váltani egyik sémáról a másikra... – Látom, hogy
nem érti, próbálom tehát másképpen megfogalmazni. – Amikor az ember megy valahová autóval,
több lehetséges útvonal képzelhető el… sok séma közül választhat. Ha az az út, amelyiken megy, le
van zárva, akkor másikat választ, azaz másik sémát vesz elő, nem igaz?
– Te sémának látod az útvonalakat? – kérdezi Lucia. – Én húroknak – és nagyon nehezen váltok át
egyikről a másikra, ha nincsenek egysaroknyi távolságon belül.
– Én tökéletesen el tudok tévedni – mondja Susan. – Számomra a tömegközlekedés igazi áldás –
csak megnézem, mi van rá kiírva, és felszállok. A régi időkben, ha mindenhová kocsival kellett volna
mennem, mindig elkéstem volna.
– Szóval képes vagy fejben tartani különböző vívási sémákat, és csak… átugrani, vagy mi... egyikről
a másikra?
– De többnyire az ellenfél támadására reagálok, miközben a sémát elemzem – mondom.
– Ez nagyban megmagyarázza, hogyan tanultál stílust, amikor vívni kezdtél – mondja Lucia.
Boldognak látszik. Nem tudom, miért teszi ez boldoggá.
– Azok az első csörték, nem volt időd megtanulni a sémát és nem voltál még eléggé gyakorlott
ahhoz, hogy egyszerre gondolkodj, és vívj, igaz?
– Hát... nehéz visszaemlékezni – mondom. Ez nekem kényelmetlen, amikor mások próbálják
elemezni, hogyan működik az agyam. Vagy hogyan nem működik.
– Nem számít… ma már jó vívó vagy… de az emberek más és más módon tanulnak.
Az este további része gyorsan telik. Vívok a többiek közül sokakkal; Marjory mellett ülök, amikor nem
vív. Fülelek, nem hallok-e zajt az utcáról, de semmi. Néha autók mennek el, de normális a hangjuk,
legalábbis a hátsó kertből. Amikor kimegyek a kocsimhoz, nincs betörve a szélvédő, a kerekek
sincsenek kilyukasztva. Akár hiánya volt jelen, mielőtt bekövetkezett a kár – ha valaki jött volna, hogy
kárt tegyen a kocsimban, azt követte volna a kár… igencsak úgy, mint a sötét meg a fény. Előbb a
sötét van ott, aztán jön a fény.
– Egyáltalán, megkeresett a rendőrség a szélvédő ügyében? – kérdezi Tom. Most mind odakinn
vagyunk az elülső udvaron.
– Nem – mondom. Ma este nem akarok a rendőrségre gondolni. Marjory mellettem van, érzem a haja
illatát.
– Nem sejted, ki tehette? – kérdezi Tom.
– Nem – mondom. Erre sem akarok gondolni, most nem, amikor Marjory mellettem áll.
– Lou… – Tom a fejét vakarja. – Muszáj elgondolkodnod rajta. Mennyire valószínű, hogy a kocsidat
egymás után kétszer is megrongálták vívó estéken, idegenek?
– A mi csoportunkból senki sem tette – mondom. – Ti a barátaim vagytok. Tom lenéz, aztán ismét
rám.
– Lou, azt hiszem, figyelembe kell venned… – A fülem nem akarja hallani, amit ezután mond.
– Tessék – szakítja félbe Lucia. Félbeszakítani valakit udvariatlanság, de örülök, hogy
félbeszakította.
Lucia kihozta a könyvet. Átadja, miután betettem a sportszatyromat a csomagtartóba. – Tudni
akarom, hogy boldogulsz vele.
A sarki lámpa fényében a könyv tompa szürke. Olyan az ujjaim között, mint a kavics.
– Mit olvasol, Lou? – kérdezi Marjory. Összerándul a gyomrom. Nem akarok a kutatásról beszélni
Marjoryval. Nem akarom megtudni, hogy már tud róla.
– Cego és Clinton – mondja Lucia, mintha ez lenne a címe.
– Ejha! – mondja Marjory. – Jó neked, Lou.
Nem értem. Ismeri a könyvet pusztán a szerzői alapján? A szerzők csak egy könyvet írtak? És miért
mondja, hogy a könyv jó nekem? Vagy a „jó neked” dicséret? Azt a jelentését sem értem. A kérdések
örvényének csapdájába estem, kavarog körülöttem a nem-értés, megfulladok.
Fény száguld felém, egy távoli pontból, a legrégebbi fénynek a leghosszabb az útja.
Óvatosan hajtok haza, a szokásosnál is jobban érzékelem az utcai lámpákból és kivilágított
reklámokból rám fröccsenő fénynyalábokat és fénytócsákat. Be a gyors sötétbe, ki a gyors sötétből –
és a sötétben mintha gyorsabb lenne.
Tom megrázta a fejét, amikor Lou elhajtott.
– Nem tudom… – mondta, és elhallgatott.
– Te is azt gondolod, amit én? – kérdezte Lucia.
– Ez az egyetlen reális lehetőség – mondta Tom. – Nem szívesen gondolok rá, nehéz elképzelni,
hogy
Don képes lehet ilyen súlyos tettekre, de... ki más tehette volna? Tudja Lou nevét; megtudhatta a
címét; azt meg határozottan tudja, mikor van vívás, és hogy néz ki Lou kocsija.
– A rendőrségnek nem mondtad – mondta Lucia.
– Nem. Azt hittem, Lou rájön, és különben is, az ő kocsija. Úgy éreztem, nem kell nagydobra vernem.
De most... sajnálom, hogy nem folytattam, és nem mondtam meg világosan Lou-nak, hogy óvakodjon
Dontól. Még mindig a barátjának hiszi.
– Tudom. – Lucia a fejét csóválta. – Lou olyan… szóval, nem is tudom, hűséges-e, vagy csak
megszokásból teszi. Aki barát, mindig barát? Aztán meg…
– Lehet, hogy mégsem Don volt. Tudom. Néha igazán bosszantó és kibírhatatlan volt, de semmi
erőszakosat nem tett soha. És ma este nem történt semmi.
– Az éjszakának még nincs vége – mondta Lucia. – Ha megtudunk még valamit, el kell mondanunk a
rendőrségnek. Lou érdekében.
– Igazad van, természetesen. – Tom ásított. – Reméljük nem történik semmi, és csak véletlen volt,
ami eddig történt.
A házunkhoz érve, felviszem a könyvet meg a sporttáskámat. Danny lakásából nem hallok zajt,
amikor elmegyek előtte. A vívómellényem a szennyeskosárba teszem, a könyvet az íróasztalomra.
Az íróasztali lámpa fényében a borító világoskék, nem szürke.
Kinyitom a könyvet. Minthogy nincs itt Lucia, és nem noszogat, hogy ugorjak, gondosan végigolvasok
minden oldalt. Az „Ajánlás” feliratú lapra Betsy R. Cego ezt írta: „Jerrynek és Bobnak, köszönettel”,
Malcolm R. Clinton pedig ezt: „Szeretett feleségemnek, Celiának és édesapám, George emlékének”.
Az előszóból, amelyet Peter J. Bartleman, az orvostudományok doktora, a filozófia doktora, a Johns
Hopkins
Orvostudományi Egyetem nyugalmazott professzora írt, megtudom, hogy Betsy R. Cego nevében az
R. a
Rodham nevet takarja, Malcolm R. Clinton nevében az R. pedig Richárd, így az .R.-nek valószínűleg
semmi köze ahhoz, hogy társszerzők. Peter J. Bartleman azt állítja, hogy a kötet az agyműködésről
felhalmozott jelenlegi tudásunk legjobb összefoglalása. Nem tudom, miért írta az előszót.
Az előszóból kiderül. Peter J. Bartleman volt Betsy R. Cego tanára, amikor az orvosi egyetemre járt,
és ő keltette fel benne az életre szóló érdeklődést és elkötelezettséget az agyműködés
tanulmányozása iránt.
Ezt a megfogalmazást sutának találom. Az előszó elmagyarázza, miről szól a könyv, miért írták a
szerzők, aztán köszönetet mond számos embernek és cégnek a segítségükért. Meglepetten látom
közöttük az én cégem nevét is. Számítástechnikai módszerekkel nyújtottak segítséget.
Nem tudom, hozzáférhetők-e még azok a régi programok.
Hátralapozok a szójegyzékhez, gyorsan végigfutom a meghatározásokat. Most mintegy a felüket
ismerem. Amikor elolvasom az első fejezetet az agy szerkezetéről, értelmesnek találom. A kisagy, a
mandula, az agyvelőkampó, az agyvelő... többféleképpen lerajzolva, részekre osztva a tetejétől az
aljáig, elölről hátrafelé, balról jobbra. Eddig azonban nem láttam még olyan ábrát, amelyen
feltüntették volna az egyes részek funkcióit, ezért alaposan megnézem. Nem tudom, miért van a fő
nyelvi központ a bal féltekében, amikor van egy teljesen jó hallást feldolgozó központ a jobb
féltekében. Mire jó ez a szakosodás? Nem tudom, vajon az egyik fülbe jutó hangokat inkább
nyelvnek halljuk-e, mint a másikba jutókat. A vizuális élményeket feldolgozó sorokat éppen ilyen
nehéz megérteni.
A fejezet utolsó oldalán találok egy mondatot, amely akkora hatással van rám, hogy meg kell állnom,
többször muszáj elolvasnom: „A fiziológiai funkcióján kívül, az emberi agy azért van, hogy sémákat
elemezzen és hozzon létre”.
Elakad a lélegzetem; fázom, aztán elönt a forróság. Ez az, amit én csinálok. Ha ez az emberi agy
működésének a lényege, akkor nem szörnyszülött vagyok, hanem normális.
Ez nem lehet. Minden, amit csak ismerek azt mondja, hogy én vagyok a más, én vagyok a
fogyatékos.
Újra meg újra elolvasom a mondatot, próbálom beleilleszteni mindabba, amit tudok.
Végül továbbolvasom a bekezdést: „A sémaelemzés vagy a sémateremtés hibás is lehet, ahogyan
egyes mentális betegségeknél, ami téves elemzéshez vezethet hibás adatok alapján, de még a
legsúlyosabb észlelési hiba esetén is ez a két tevékenység jellemzi az emberi agyat – és lényegében
az emberinél lényegesen egyszerűbb agyakat is. Akiket az érdekel, hogyan működnek ezek a
funkciók nem-embereknél, azoknak ajánljuk a következő referenciákat.”
Szóval normális vagyok és szörnyszülött is... normális annyiban, hogy sémákat látok és hozok létre,
de talán nem megfelelő sémákat?
Továbbolvasok, és amikor végre abbahagyom, mert ideges és kimerült vagyok, majdnem hajnali
három óra van. A hatodik fejezetig jutottam, amelynek címe „A vizuális feldolgozókészség
számítógépes felmérése”.
Máris változom. Pár hónappal ezelőtt nem tudtam, hogy szeretem Marjoryt. Nem tudtam, hogy képes
vagyok idegenekkel vívni versenyen.
Nem tudtam, hogy így tudok biológiát és kémiát tanulni. Nem tudtam, hogy ennyire meg tudok
változni.
A rehabilitációs központban, ahová gyerekkoromban annyit jártam, volt egy ember, aki mindig azt
mondogatta, a fogyatékossággal Isten lehetőséget ad az embernek, hogy kimutathassa a hitét.
Anyám összeszorította a száját, de nem válaszolt semmit. Akkoriban valami kormányprogram az
egyházaknak adott pénzt, hogy rehabilitációs programokat indítsanak, és a szüleimnek csak erre
tellett. Anyám félt, hogy ha vitatkozna, kitennének a programból. De legalábbis többet kellene
hallgatnia a lelki fröccsöket.
Én nem így értem Istent. Nem hiszem, hogy Isten csak azért tesz rosszat, hogy az emberek
spirituálisán fejlődjenek. A rossz szülők megnehezítik, fájdalmassá teszik a gyerekeik életét, aztán
azt mondják, azért tették, hogy segítsenek gyerekeiknek felnőtté válni. A fejlődés, meg az élet amúgy
is eléggé nehéz; a gyerekeknek nem kell, hogy még nehezebb legyen. Azt hiszem, ez igaz a
normális gyerekekre is. Figyeltem kicsi gyerekeket, amikor járni tanultak; folyton küszködtek, és
sokszor elestek. Az arcukon látszott, hogy ez nem könnyű. Butaság lenne téglákat kötni rájuk, hogy
még nehezebb legyen. Ha ez igaz a járni tanulásra, szerintem igaz minden más fejlődésre és
tanulásra is.
Isten állítólag a jó szülő, az Atya. Ezért úgy gondolom, Isten nem nehezítené meg a dolgokat még
jobban. Nem hiszem, hogy azért vagyok autista, mert Isten úgy gondolta, a szüleimnek kihívásra van
szükségük, vagy nekem van szükségem rá. Úgy gondolom, inkább olyan ez, mintha kisbaba
koromban rám esett volna egy nagy kő. Bármi okozta is, véletlen baleset volt. Isten nem akadályozta
meg a balesetet, de nem is ő okozta.
Az emberekkel történnek balesetek; anyám barátnője, Celia azt mondta, a legtöbb baleset valójában
nem véletlen baleset, az az okuk, hogy valaki valami butaságot követett el, de aki megsérül, nem
mindig az, aki a butaságot tette. Én úgy vélem, az autizmusom véletlen baleset, de hogy mit teszek
vele, az én vagyok. Anyám ezt mondta.
Többnyire így gondolom. De néha nem vagyok biztos benne.
Szürke a reggel, alacsonyan úszó felhőkkel. A lassú fény még nem űzte el mindenhonnan a sötétet.
Becsomagolom az ebédemet. Fogom Cego és Clintont, és lemegyek. Ebédszünetben olvashatok.
A kerekeim épek. A szélvédőm nincs betörve. Kinyitom az ajtót, az ebédem meg a könyvet az
anyósülésre teszem, beülök. A fejemben már szól a zene, amelyet a reggeli vezetésnél szeretek.
Amikor elfordítom a slusszkulcsot, nem történik semmi. A kocsi nem indul. Semmi nesz, csak a kulcs
kis kattanása. Tudom, mit jelent ez.
Bedöglött az akku.
A fejemben leáll a zene. Tegnap este az akku még működött. A töltés a kijelző szerint este még
normális volt.
Kiszállok, felemelem a motorháztetőt. Ahogy nyitom, valami rám ugrik; hátratántorodom, kis híján
átesem a járdaszegélyen.
Gyerekjáték az, dobozból kiugró krampusz. Ott van az akkumulátor helyén. Az akku sehol.
Elkésem a munkából. Mr. Crenshaw dühös lesz. Lecsukom a motorháztetőt, anélkül, hogy a
játékszerhez nyúlnék. Gyerekkoromban nem szerettem a dobozból kiugró krampuszokat. Fel kell
hívnom a rendőrséget, a biztosítót, végig az egész unalmas listát. Az órámra nézek. Ha sietek, még
elérem az ingázók HÉVszerelvényét, és nem késem el.
Kiveszem az anyósülésről az ebédet, meg a könyvet, bezárom a kocsit, a megállóhoz sietek. A
rendőrnyomozók névjegyei a zsebemben vannak. Majd a munkahelyemről felhívom őket.
A zsúfolt kocsiban az emberek elnéznek egymás mellett, nem létesítenek szemkapcsolatot. Nem
mind autisták; valamiképpen tudják, hogy a HÉV-en nem illik szemkontaktust létesíteni. Egyesek új
faxokat olvasnak. Mások a kocsi végében lévő képernyőt bámulják. Jómagam kinyitom a könyvet, és
olvasni kezdem, hogy Cego és Clinton szerint hogyan dolgozza fel az agy a vizuális jeleket. Amikor a
könyvet írták, az ipari robotok csupán egyszerű vizuális bemenő jelzéseket tudtak felhasználni
mozgásuk irányításához. A robotokban nem fejlesztették még ki a két szemmel történő vizuális
érzékelést, kivéve a nagyobb fegyverek lézeres célba vételét.
Lázba hoznak a vizuális jelzések feldolgozásának rétegei közti visszacsatolási hurkok; nem tudtam,
hogy ilyen érdekes dolgok történnek a normális emberek fejében. Azt hittem, csak ránéznek
valamire, és automatikusan felismerik. Azt hittem, az én agyam hibásan dolgozza fel a vizuális
jeleket, pedig – ha jól értem ezt – csak lassan.
Amikor a cég megállójához érünk, most már tudom, merre kell mennem, és rövidebb időbe telik,
amíg az épülethez érek. Mr. Crenshaw ismét az előcsarnokban van, de most nem szól hozzám; szó
nélkül félreáll, hogy be tudjak menni az irodámba. Azt mondom neki, „Jó reggelt, Mr. Crenshaw”,
mert így illik, ő is mordul valamit, talán annyit, hogy „Reggelt”. Ha az én logopédusomhoz járna,
tisztábban ejtené.
Leteszem a könyvet az íróasztalomra, és kimegyek az előcsarnokba, hogy az ebédemet a
teakonyhába vigyem. Mr. Crenshaw most az ajtónál áll, kinéz a parkolóra. Megfordul, észrevesz.
– Hol a kocsija, Arrendale? – kérdezi.
– Otthon – mondom. – HÉV-vel jöttem.
– Szóval tud HÉV-vel utazni – mondja. Kicsit fényes az arca. – Valójában nincs szüksége különleges
parkolóhelyre.
– Nagyon zajos – mondom. – Éjjel ellopták az akkumat.
– Az autó csak gond a magafajtának – mondja, és közelebb jön. – Aki nem lakik biztonságos
környéken, ahol biztonságos a parkolás, az ne flancoljon kocsival.
– Pár héttel ezelőttig nem történt semmi – mondom. Nem tudom, miért akarok vitatkozni vele. Nem
szeretek vitatkozni.
– Szerencséje volt. De most úgy fest, valaki magára szállt, mi? Három autórongálás. Most legalább
nem késett el.
– Emiatt csak egyszer késtem – mondom.
– Nem ez a lényeg – mondja. Nem tudom, mi lehet a lényeg, túl azon, hogy nem kedvel engem, meg
a többieket. – Bizonyára vissza akar menni dolgozni – mondja. – Vagy elkezdeni... – Most az
előcsarnok órájára néz. Két perc tizennyolc másodperccel múlt a munkakezdés ideje. Azt szeretném
mondani, maga miatt vagyok késésben, de nem mondom. Bemegyek az irodámba, becsukom az
ajtót. Nem dolgozom le a két perc tizennyolc másodpercet. Nem én tehetek róla. Ettől kicsit izgatott
vagyok.
Előhívom a tegnapi munkát, és tudatomban ismét megformálódnak a gyönyörű sémák. Egymás után
úsznak be a paraméterek, ettől a séma szerkezete állandóan változik, varratmentesen. A
megengedett sávon belül változtatom a paramétereket, ellenőrzöm, hogy ne álljon be nem kívánt
változás. Amikor ismét felnézek, egy óra tizenegy perccel van később. Mr. Crenshaw most már nem
lesz a mi épületünkben.
Sosem marad ilyen sokáig. Kimegyek az előcsarnokba egy kis vízért. Az előcsarnok üres, de látom a
jelet a tornaterem ajtaján. Valaki van bent. Nem érdekel.
Leírom a szavakat, amelyeket mondanom kell majd, aztán felhívom a rendőrséget, és kérem az első
incidenst vizsgáló nyomozót, Mr. Stacy-t. Amikor a telefonhoz jön, zajokat hallok a háttérben. Más
emberek beszélnek, és valami morajlik is.
– Lou Arrendale vagyok – mondom. Ön járt nálam, amikor kilyukasztották a kocsim kerekeit. Azt
mondta, hívjam…
– Igen, igen – mondja. Türelmetlen a hangja, és mintha nem igazán figyelne rám. – Isaka nyomozó
beszámolt a szélvédőről a következő héten. Nem volt még időnk utánajárni…
– Tegnap éjjel ellopták az akkumat – mondom. – És valaki egy játékszert tett oda, ahol az akkunak
kellene lennie.
– Mit?
– Amikor ma reggel lementem, a kocsim nem indult. Benéztem a motorháztető alá, és valami rám
ugrott.
Dobozból kiugró krampuszt tett valaki az akkumulátor helyére.
– Maradjon ott, és kiküldök valakit… – mondja.
– Nem vagyok otthon – mondom. – A munkahelyemen vagyok. A főnököm haragudott volna, ha nem
érek be időre. A kocsi otthon van.
– Értem. A játékszer hol van?
– A kocsiban – mondom. – Nem nyúltam hozzá. Nem szeretem a dobozból kiugró krampuszokat.
Lecsuktam a motorházfedőt. – „Motorháztetőt” akartam mondani, de rossz szó jött a nyelvemre.
– Nem örülök ennek – mondja. – Valaki nagyon nem kedveli magát, Mr. Arrendale. Egyszer elmegy
csínynek, de… van fogalma arról, hogy ki tehette?
– Az egyetlen ember, akiről tudom, hogy mérges volt rám, a főnököm, Mr. Crenshaw – mondom. –
Amikor elkéstem, akkor. Nem szereti az autistákat. Azt akarja, hogy alávessük magunkat egy
kísérleti gyógymódnak…
– Magunkat? Más autisták is dolgoznak a munkahelyén? Rájövök, hogy nem tudja; ezt korábban
nem kérdezte meg.
– A mi osztályunk csak autistákból áll – mondom. – De nem hiszem, hogy Mr. Crenshaw ilyesmit
tenne.
Habár... nem szereti, hogy különleges vezetői engedélyünk és parkolónk van. Szerinte
mindannyiunknak
HÉV-vel kellene utaznunk, ahogyan mindenki más teszi.
– Hmmm – És mindig a maga kocsiját rongálták meg.
– Igen. De a vívásról nem tud. – Nem tudom elképzelni, hogy Mr. Crenshaw körbekocsikázta volna a
várost, hogy megtalálja az autómat, aztán betörte volna a szélvédőt.
– Valami más? Bármi?
Nem akarok hamisan vádaskodni. A hamis vádaskodás nagyon rossz dolog. De azt sem akarom,
hogy ismét megrongálják a kocsimat. Elvonja az időmet más dolgoktól; az pedig felborítja a
menetrendemet. És pénzbe kerül.
– Van valaki a Központban, Emmy Sanderson, aki úgy gondolja, nem kellene normális emberekkel
barátkoznom – mondom. – De ő nem tudja, hová járok vívni.
Nem igazán hiszem, hogy Emmy volt, de Mr. Crenshaw-n kívül ő az egyetlen, aki haragudott rám az
utóbbi mintegy egy hónapban. A séma nem igazán illik se rá, se Mr. Crenshaw-ra, de bizonyára
rossz a séma, mert nem jött ki lehetséges név.
– Emmy Sanderson – ismétli a nevet Mr. Stacy. – És maga szerint ő tudja, hol az a ház?
– Nem. – Emmy nem a barátom, de nem hiszem, hogy ő tette ezeket a dolgokat. Don a barátom, és
nem akarom hinni, hogy ő tette.
– Nem lehet inkább összefüggésben a vívótársaival? Nincs ott valaki, akivel nem jön ki?
Hirtelen izzadni kezdek.
– Ők a barátaim – mondom. – Emmy azt mondja, nem lehetnek igazi IHk barátok, de azok. Barát
nem bánt barátot.
Mr. Stacy felmordul. Nem tudom, ez mit jelent.
– Sokféle barát van – mondja. – Beszéljen a csoport tagjairól. Először Tomról és Luciáról beszélek,
aztán a többiekről; felírja a neveket, némelyiket betűznöm kell.
– És mind ott voltak ezekben az utóbbi hetekben?
– Nem mindenki volt ott minden héten – mondom. Elmondom neki, amire emlékszem, ki volt üzleti
úton, és ki volt ott. – És Don átment egy másik oktatóhoz; megharagudott Tomra.
– Tomra. Nem magára?
– Nem. – Nem tudom, hogyan mondjam ezt, anélkül, hogy barátokat kritizálnék, mert barátokat
kritizálni helytelen. – Don ugrat néha, de a barátom – mondom. – Megharagudott Tomra, mert Tom
elmondott nekem róla valamit, amit régen tett, és Don azt szerette volna, ha Tom nem mondta volna
el nekem.
– Valami rosszat? – kérdezi Mr. Stacy.
– Egy versenyen történt – mondom. – Don odajött hozzám a menet után, és elmondta, mit csináltam
rosszul, és Tom – az oktatóm – azt mondta Donnak, hogy hagyjon békén. Don segíteni akart, de
Tom azt gondolta, hogy nem segít. Tom azt mondta, jobb eredményt értem el, mint Don az ő első
versenyén, és Don hallotta ezt, és megharagudott Tomra. Aztán otthagyta a csoportunkat.
– Huh. Ennek alapján inkább az oktatója kerekeit lyukasztotta volna ki. De azért úgy gondolom, nem
árt, ha ellenőrizzük. Ha eszébe jut bármi más, értesítsen. Odaküldök valakit, hogy hozza el azt a
játékszert; meglátjuk, találunk-e ujjlenyomatot vagy ilyesmit.
Miután letettem a kagylót, ülök, és Donra gondolok, de ez nem kellemes. Inkább Marjoryra gondolok,
aztán Marjoryra és Donra. Kissé felfordul a gyomrom, ha úgy gondolok Donra és Marjoryra, mint...
barátokra. Szerelmesekre. Tudom, hogy Marjory nem kedveli Dont. És Don Marjoryt? Emlékszem,
hogy ült Marjory mellett, hogy állt oda közém és Marjory közé, és Lucia hogyan küldte el onnan.
Vajon Marjory mondta-e Luciának, hogy kedvel engem? Ez is olyasmi, amit a normális emberek
tesznek, gondolom. Ők tudják, amikor valaki kedvel valakit, és hogy mennyire. Nem kell ezen
töprengniük. Olyan ez, mint a többi gondolatolvasás, tudni, hogy az ember viccel, vagy komolyan
beszél, tudni, mikor használnak egy szót helyesen, és mikor tréfából. Bárcsak biztosan tudhatnám,
hogy Marjory kedvel. Mosolyog rám. Kellemes hangon beszél velem. De lehet, hogy amúgy is ezt
tenné, amíg nem utál.
Marjory kellemes ember; láttam az élelmiszerboltban.
Eszembe jut Emmy vádaskodása. Marjory akkor is mosolyoghat rám, beszélhet velem, ha pusztán
érdekes esetnek, vizsgálandó tárgynak tekint, amelyre ráadásul nem is a saját kutatási területén
bukkant rá.
És ez nem azt jelentené, hogy kedvel. Csak azt jelentené, hogy kedvesebb ember dr. Fornumnál,
ráadásul dr. Fornum is illendően mosolyog, amikor üdvözöl és amikor elköszön tőlem, bár a mosoly
sosem éri el a szemét úgy, ahogyan Marjory mosolya. Láttam Marjoryt mosolyogni másokra is, és
neki mindig teljes a mosolya. De ha Marjory a barátom, akkor igazat mond nekem, amikor a
kutatásairól beszél, és ha én az ő barátja vagyok, hinnem kell neki.
Megrázom a fejem, hogy visszaküldjem ezeket a gondolatokat a sötétbe, ahová tartoznak.
Bekapcsolom a ventilátort, hogy forogjanak a spiráljaim. Tudnom kell; túlságosan gyorsan veszem a
levegőt, és érzem a nyakamon az izzadságot. A kocsi miatt van, Mr. Crenshaw miatt van, azért van,
mert fel kellett hívnom a rendőrséget. Nem Marjory miatt.
Pár perc múlva az agyműködésem visszaáll sémaelemzésre és sémaalkotásra. Nem engedem, hogy
Cegóra és Clintonra kalandozzon. Az ebédidőm egy részében dolgozom majd, hogy ledolgozzam az
időt, amíg a rendőrséggel beszéltem, de azt a két perc tizennyolc másodpercet nem fogom, amelyet
Mr.
Crenshaw vett el.
A sémák bonyolultságába és szépségébe merülve, csak 1:28:17-kor tartok ebédszünetet.
A zene a fejemben Bruch II. Hegedűversenye. Otthon négy felvételem van belőle. Egy nagyon régi,
Perlman nevű huszadik századi szólistával, a kedvencem. Három újabb, két eléggé hiteles, de nem
túlságosan érdekes és egy a tavalyi Csajkovszkij verseny győztesével, Idris Vai-Kassadelikosszal,
aki még most is nagyon fiatal. Vai-Kassadelikos lehet olyan jó, mint Perlman, ha idősebb lesz. Nem
tudom, hogy játszott Perlman, amikor annyi idős volt, mint ez a lány, de a kislány szenvedélyesen
játszik, a hosszú hangjai lágyak, szívszaggatóak.
Ez olyan zene, amely jobban segít meglátni bizonyos sémákat, mint más zenék. Bach szinte
mindenhez jó, csak azokhoz nem, amelyek… elliptikusak, talán így fogalmazhatom meg a legjobban.
A zene hosszú sodrása, amely elnyomja a rozettás sémákat, amelyeket Bach kihoz, segít
megtalálnom és felépítenem azokat a hosszú, aszimmetrikus elemeket, amelyek a folyékonyságban
lelnek nyugalmat.
Ez sötét zene. A sötétség hosszú, hullámzó csíkjainak látom, mintha kékfekete szalagok lobognának
a szélben éjszaka, hol eltakarva, hol megmutatva a csillagokat. Most halk, most hangosabb, most
egyedül a hegedű, a zenekar éppen csak lélegzik mögötte, és most hangosabb, a hegedű felkúszik a
zenekar fölé, mint a szalagok a légáramlat hátán.
Azt hiszem, jó zene lesz ez a fejemben, amikor Cegót és Clintont olvasom. Gyorsan megeszem az
ebédemet, és beállítom az időt a ventilátoron, így a mozgó fényfelvillanások hozzák majd tudtomra,
mikor ideje ismét munkához látnom.
Cego és Clinton arról írnak, hogyan dolgozza fel az agy az éleket, a szögeket, a textúrákat, a
színeket, és hogy miként áramlik az információ ide-oda a vizuális feldolgozás rétegei között. Nem
tudtam, hogy külön területe van az arc felismerésének, bár a referencia, amelyet idéznek, még a
huszadik századból való.
Nem tudtam, hogy a tárgyak különböző helyzetekből való felismerésének képessége nem teljes
azoknál, akik vakon születtek, és csak később kezdtek látni.
Az általam kifogásolt dolgokról időről időre olyasvalakikkel kapcsolatban tesznek említést, akik vakon
születtek, vagy agykárosodás érte őket fejsérülés, illetve ütőértágulat miatt. Ha a saját arcom nem
változik el, amikor erős érzelmet érzek, vajon csak azért van így, mert az agyam nem torzítja el azt?
Halk hümmögés: beindult a ventilátorom. Becsukom a szemem, várok három másodpercet, kinyitom.
A
szoba csupa szín és mozgás, a forgó spirálok mind mozognak, és mozgás közben visszaverik a
fényt.
Leteszem a könyvet, dolgozni kezdek. A csillogás állandó vibrálása megnyugtat; hallottam, hogy a
normálisak ezt kaotikusnak mondják, de nem az. Ez séma, szabályos és kiszámítható, és hetekbe
telt, amíg sikerült ilyen jól beállítanom. Bizonyára van egyszerűbb módja, de kénytelen voltam az
összes mozgó alkatrészt egyenként beállítani úgy, hogy a megfelelő sebességgel forogjon a többihez
viszonyítva.
Megszólal a telefonom. Nem szeretem, ha megszólal a telefon; kizökkent abból, amit éppen csinálok,
és a vonal másik végén van valaki, aki azt várja, hogy rögtön beszéljek. Mély lélegzetet veszek.
Amikor bemondom, hogy „Itt Lou Arrendale”, először csak zajt hallok.
– Ó… Stacy nyomozó – mondja a hang. – Hallgasson ide... kiküldtünk valakit a lakására. Kérem,
ismételje meg a rendszámát.
Megismétlem.
– Hm. Nézze, személyesen kell beszélnem magával. – Elhallgat, azt hiszem, várja, hogy mondjak
valamit, de nem tudom, mit mondjak. – Azt hiszem, veszélyben van, Mr. Arrendale. Bárki teszi is,
nem barátságos fickó. Amikor az embereink megpróbálták kiszedni azt a játékot, kisebb robbanás
történt.
– Robbanás?
– Igen. Szerencsére az embereink nagyon óvatosak. Nem tetszett nekik, amit láttak, hát kihívták a
tűzszerészeket. De ha maga szedte volna ki azt a bigyót, elveszítette volna egy-két ujját. Vagy az az
izé arcon találta volna.
– Értem. – Magam előtt láttam az egészet, vizuálisan elképzeltem.
Majdnem megfogtam azt a játékszert... és ha megtettem volna… hirtelen fázni kezdek; reszket a
kezem.
– Meg kell találnunk ezt az alakot. A vívásoktatójánál nincs otthon senki…
– Tom az egyetemen tanít – mondom. – Vegyészetet.
– Ez segít. És a felesége?
– Lucia orvos – mondom. – Az orvosi központban dolgozik. Komolyan i gondolják, hogy ez az illető
bántani akar?
– Az biztos, hogy ártani akar magának – mondja a nyomozó. – És a vandalizmus minden alkalommal
egyre erőszakosabb. Be tud jönni az őrsre?
– Nem mehetek el, csak munkaidő után – mondom. – Mr. Crenshaw megharagudna rám. – Ha valaki
bántani akar, nem szeretném, hogy más is mérges legyen rám.
– Kiküldünk valakit – mondja Mr. Stacy. – Melyik épületben van? – Megmondom neki, és azt is, hogy
melyik kapun kell bejönni, merre kell indulni, hogy a parkolónkba érjenek, ő meg folytatja. – Ott
leszünk félórán belül. Vannak ujjlenyomataink; szükségünk lesz a magáéra, hogy
összehasonlíthassuk a másikakkal. A maga ujjlenyomatai mindenütt ott vannak a kocsin – és nemrég
volt szerelőnél, tehát más ujjlenyomatoknak is kell lenniük. De ha olyat találunk, amelyik nem
magától, vagy a szerelőktől származik... lesz valami biztos a kezünkben, amivel továbbléphetünk.
Nem tudom, szóljak-e Mr. Aldrinnak vagy Mr. Crenshaw-nak, hogy idejön a rendőrség, hogy
beszéljenek velem. Nem tudom, mitől lenne még mérgesebb Mr. Crenshaw. Mr. Aldrin nem olyan
gyakran gurul dühbe. Az ő irodáját hívom.
– Idejön a rendőrség beszélni velem – mondom. – Majd ledogozom.
– Lou! Mi baj? Mit tett?
– A kocsim – mondom.
Mielőtt bármi mást mondhatnék, Mr. Aldrin gyorsan beszél.
– Lou, ne mondjon nekik semmit. Szerzünk magának ügyvédet. Baja esett valakinek?
– Nem esett baja senkinek – mondom. Hallom, ahogy kifújja a levegőt.
– Szerencse – mondja.
– Amikor felnyitottam a motorháztetőt, nem nyúltam a szerkezethez.
– Szerkezet? Miről beszél?
– Ahhoz… ahhoz az izéhez, amit valaki a kocsimba tett. Úgy nézett ki, mint egy játékszer, egy
dobozból kiugró krampusz.
– Várjunk csak… Azt mondja, azért jön ki a rendőrség, mert magával történt valami, amit valaki más
tett? Nem olyasmiért, amit maga tett?
– Én nem nyúltam hozzá – mondom. Az eddigi szavait csak most kezdem felfogni, egyenként;
izgatott hangjától nem hallottam őket tisztán. Azt gondolta, hogy én tettem valami rosszat, olyasmit,
amiért kijön a rendőrség. Ezt az embert azóta ismerem, amióta itt dolgozom – azt gondolja rólam,
hogy ennyire rosszat lennék képes tenni. Súlyosabbnak érzem magam.
– Sajnálom – mondja, mielőtt bármit mondhatnék. – Úgy hangzott... úgy kellett hangzania… mintha
azt gondoltam volna, hogy maga tett valami rosszat. Sajnálom. Tudom, hogy nem tenne. Mégis azt
hiszem, nem ártana, ha ott lenne a cég egyik ügyvédje, amikor a rendőrökkel beszél.
– Nem – mondom. Borzongok, és keserű a szám; nem akarom, hogy úgy bánjanak velem, mint egy
gyerekkel. Azt hittem, Mr. Aldrin kedvel engem.
Ha nem kedvel, akkor Mr. Crenshaw, aki sokkal komiszabb, bizonyára gyűlöl. – Nem akarok
ügyvédet.
Nincs szükségem ügyvédre. Nem tettem semmi rosszat. Valaki megrongálta a kocsimat.
– Többször? – kérdezi.
– Igen – mondom. – Két hete, amikor laposak voltak a kerekeim. Valaki szétvágta őket. Akkor késtem
el. Aztán a következő szerdán, amikor az egyik barátomnál voltam, valaki betörte a szélvédőmet.
Akkor is kihívtam a rendőrséget.
– De nem mondta, Lou – mondja Mr. Aldrin.
– Nem… Arra gondoltam, Mr. Crenshaw haragudna. És ma reggel a kocsim nem indult. Az akku
eltűnt, egy játékszer volt a helyén. Bejöttem dolgozni, és felhívtam a rendőrséget. Amikor odamentek,
hogy megnézzék, a játékszer alatt robbanószerkezetet találtak.
– Te jó Isten, Lou... akkor... megsérülhetett volna. Ez rettenetes. Van valami elképzelése... nem,
persze, hogy nincs. Figyeljen ide, azonnal odamegyek.
Letette, mielőtt megkérhettem volna, hogy ne jöjjön. Most túlságosan izgatott vagyok ahhoz, hogy
dolgozzak. Nem érdekel, mit gondol Mr. Crenshaw. A tornaterembe kell mennem. Nincs ott senki.
Ugrálózenét teszek fel, és ugrálni kezdek a gumiasztalon, jó nagyokat. Eleinte nem vagyok együtt a
zenével, de aztán stabilizálom a mozgásomat. A zene felemel, aztán lehajít; érzem az ütemet
ízületeim összepréselődésében, amikor a rugalmas anyaghoz érek, és ismét felugrom.
Mire megjön Mr. Aldrin, már jobban érzem magam. Izzadt vagyok, és érzem a szagomat, de a zene
erősen lüktet bennem. Már nem reszketek, nem félek. Ez jó érzés.
Mr. Aldrin szemlátomást aggódik, és közelebb jön hozzám, mint szeretném. Nem akarom, hogy
megérezze a szagomat, és megbántódjon. Azt sem akarom, hogy hozzám érjen.
– Jól van, Lou? – kérdezi. Nyújtja felém a kezét, mintha meg akarna lapogatni.
– Jól – mondom.
– Biztos? Komolyan azt gondolom, hogy ide kellene hívnunk az egyik ügyvédet, maga pedig esetleg
átmehetne a rendelőbe…
– Nem sérültem meg – mondom. – Jól vagyok. Nem kell orvoshoz mennem, és nincs szükségem
ügyvédre.
– Szóltam a kapunál a rendőrök miatt – mondja Mr. Aldrin. – El kellett mondanom Mr. Crenshaw-nak.
Akkor kapja meg az üzenetet, amikor kifelé megy.
Megszólal az ajtócsengő. Az olyan alkalmazottaknak, akiknek joguk van az épületben tartózkodni,
saját kulcskártyájuk van. Csak a látogatók csöngetnek.
– Megyek – mondja Mr. Aldrin. Nem tudom, az irodámba menjek-e, vagy, maradjak az
előcsarnokban.
Maradok kinn, nézem, ahogy Mr. Aldrin az ajtóhoz megy. Kinyitja, és mond valamit az ott álló
embernek.
Nem látom, ugyanaz az ember-e, akivel korábban beszéltem, amíg jóval közelebb nem ér, akkor
aztán látom, hogy ő az.
 TIZENHARMADIK FEJEZET
Üdvözlöm, Mr. Arrendale – mondja, és kezet nyújt. Én is nyújtom az enyémet, bár nem szeretek
kezet fogni. Tudom, hogy így illik. – Beszélhetnénk valahol? – kérdezi.
– Az irodámban – mondom. Bevezetem. Nincsenek látogatóim, tehát nincs fölösleges szék. Látom,
hogy
Mr. Stacy szemügyre veszi a csillogókat, a forgó spirálokat és az egyéb dekorációt. Nem tudom, mit
gondol róla. Mr. Aldrin halkan mond valamit Mr. Stacynek, aztán elmegy. Nem ülök le, mert nem
udvarias dolog ülni, amikor mások állnak, hacsak az ember nem a főnökük. Mr. Aldrin bejön egy
székkel.
Felismerem, a teakonyhából való. Leteszi az íróasztalom és a kartotékszekrény közötti helyre. Aztán
megáll az ajtónál.
– Maga pedig? – kérdezi Mr. Stacy, és Mr. Aldrin felé fordul.
– Pete Aldrin vagyok; Lou közvetlen főnöke. Nem tudom, tudja-e... – Mr. Aldrin olyan pillantást vet
rám, amelyet nem értek, és Mr. Stacy bólint.
– Már beszéltem korábban is Mr. Arrendale-lel – mondja. Ismét megdöbbent, hogyan csinálják,
hogyan adnak át egymásnak információt szavak nélkül. – Nem akarom feltartani.
– De… azt hiszem, szüksége van…
– Mr. Aldrin, Mr. Arrendale nincs bajban. Segíteni próbálunk neki, szeretnénk megakadályozni, hogy
ez az elmebeteg bántsa. Ha tud olyan biztonságos helyet, ahol ellehetne pár napig, amíg
lenyomozzuk a fickót, az segítség lenne, de egyébként... nem hinném, hogy felügyeletre volna
szüksége, amíg beszélgetünk. Bár rajta múlik... – A rendőr rámnéz. Látok valamit az arcán, mintha
nevetés lenne, de nem tudom. Nagyon finom jelzés.
– Lou nagyon jó képességű – mondja Mr. Aldrin. – Nagyra becsüljük. Csak azt akartam…
– Hogy tisztességes eljárásban legyen része. Megértem. De ahogy ő akarja.
Mindketten rámnéznek; úgy érzem, mintha felnyársalna a tekintetük, mintha múzeumi kiállítási tárgy
lennék. Tudom, hogy Mr. Aldrin azt akarja, hogy azt mondjam, maradjon, de nem a megfelelő
indítékból akarja, én pedig nem akarom, hogy maradjon.
– Boldogulok – mondom. – Hívom, ha bármi történik.
– Feltétlenül – mondja. Hosszan néz Mr. Stacyre, aztán távozik. Hallom a lépteit az előcsarnokban, a
másik szék csikordulását a teakonyhában, a plinket és a klankot, amint pénz hull az italautomatába,
aztán hallom, amint valami kiesik belőle alul. Vajon mit választott? Vajon ott marad-e, ha netán mégis
hívnám?
A rendőr becsukja az irodám ajtaját, aztán leül a székre, amelyet Mr.
Aldrin hozott neki. Én is leülök az íróasztalomhoz. Körülnéz a szobában.
– Szereti a forgó tárgyakat, igaz? – mondja.
– Igen – mondom. Vajon mennyi ideig marad? Le kell majd dolgoznom.
– Hadd mondok valamit a vandálokról – mondja. – Sokféle van. Az olyan, többnyire még kölyök, aki
csak egy kis balhét akar. Kiszúrnak egy kereket, betörnek egy szélvédőt, ellopnak egy stoptáblát,
elsősorban az izgalom kedvéért, nem másért, és nem törődnek azzal, hogy kivel teszik. Aztán
előfordul az, amit mi túlcsordulásnak nevezünk. Verekednek az ivóban, aztán odakinn folytatják, és
szélvédők törnek be a parkolóban. Tömeg van az utcán, valaki megvadul, és egyszerre csak azt
látjuk, hogy kirakatokat törnek be, lopják a cuccokat. Mármost ezek olyan emberek, akik általában
nem erőszakosak, maguk is megdöbbennek attól, ahogyan tömegben viselkednek.
– Elhallgat, rámnéz, bólintok. Tudom, hogy valamiféle választ vár.
– Azt mondja, vannak olyan vandálok, akik nem azért teszik, hogy kifejezetten valakinek kárt
okozzanak.
– Pontosan. Van olyan egyén, aki szeret balhézni, de nem ismeri az áldozatot. Aztán van olyan
egyén, aki általában nem balhézik, de belekeveredik valamibe, ahol túlcsordul az erőszak. Amikor
először találkozunk vandalizmussal – ahogyan a kerekei esetében –, ami nyilvánvalóan nem
túlcsordulás, először véletlenszerű egyénre gondolunk. Ez a legáltalánosabb forma. Ha ugyanazon a
környéken, vagy útvonalon több kocsi kerekét kilyukasztják az elkövetkező néhány hétben, azt
feltételezzük, hogy van egy rosszfiú, aki hosszú orrot mutat a zsaruknak. Bosszantó, de nem
veszélyes.
– Költséges – mondom. – Az autótulajdonosoknak mindenképpen.
– Úgy van, ezért is bűncselekmény. De van egy harmadik fajta vandál is, és az a veszélyes. Az, aki
egy bizonyos embert vesz célba. Az ilyen tipikusan olyasmivel kezdi, ami bosszantó, de nem
veszélyes:
például kiszúrja a kerekeket. Ezek némelyike beéri egyszeri bosszúval azért, amiért haragszik. Ha
így van, nem olyan veszélyes. De vannak, akik nem érik be, és ők azok, akik miatt aggódni kell. A
maga esetében látunk egy viszonylag nem erőszakos gumilyukasztást, amelyet az erőszakosabb
szélvédő betörés követ, aztán jön a még erőszakosabb tett: kis robbanószerkezet elhelyezése, amely
kárt tehetett volna magában.
Vagyis az illető egyre erőszakosabb. Ezért aggódunk a biztonságáért.
Úgy érzem, mintha kristálygömbben lebegnék, nem kötődnék semmi kintihez. Nem érzem
veszélyben magam.
– Lehet, hogy biztonságban érzi magát – mondja Mr. Stacy, mintha ismét olvasott volna a
gondolataimban. – Ám ez nem jelenti azt, hogy tényleg biztonságban van. Csak akkor lesz
biztonságban, ha ez a magára szakosodott dilinyós rács mögött lesz.
Olyan könnyen kimondja, hogy „dilinyós”; vajon rólam is ezt gondolja? Megint olvas a
gondolataimban.
– Sajnálom... nem kellett volna „dilinyóst” mondanom... Bizonyára sokszor hall ilyesmit. De értse
meg, hogy dühös vagyok: itt van maga, aki keményen dolgozik, tisztességes, és ez az... alak rászállt
magára. Mi lehet a baja?
„Nem autizmus”, szeretném mondani, de nem teszem. Nem hiszem, hogy bármelyik autista képes
lenne lesből támadni bárkire, de hát nem ismerem mindet, ezért lehet, hogy tévedek.
– Csak azt akarom, hogy tudja, komolyan vesszük a dolgot – mondja. – Még ha kezdetben nem
léptünk is valami gyorsan. De fordítsuk komolyra a szót. Nyilvánvaló, hogy maga a célpont és
biztosan ismeri a mondást arról, hogy háromszor már ellenséges akció?
– Nem – mondom.
– Egyszer véletlen, másodszor véletlenszerű egybeesés, harmadszorra ellenséges akció. Tehát ha
valami, ami csak halványan utal is arra, hogy maga ellen irányul háromszor is megtörténik, akkor
ideje arra gondolni, hogy valaki magára szállt.
Egy pillanatig elgondolkozom ezen.
– De... ha ellenséges akció, akkor már az első is ellenséges akció volt, nem Bigaz? Egyáltalán nem
véletlen?
Meglepődik, felszalad a szemöldöke, kikerekedik a szája.
– Tulajdonképpen… igen... igaza van, csak az a helyzet, hogy az elsőről az ember nem tudja, amíg a
többi meg nem történik, csak akkor tudja aztán ugyanabba a kategóriába sorolni.
– Ha három valódi véletlen történik, az ember azt hiheti, ellenséges akció, és téved – mondom.
Rám mered, a fejét csóválja, úgy mondja.
– Hányféleképpen lehet tévedni, és hányféle lehet a helyes megoldás?
A számítások egy pillanat alatt futnak végig a fejemben, a döntés szőnyegét a véletlen (narancs), a
véletlenszerű egybeesés (zöld) és az ellenséges akció (vörös) sémáival rajzolva tele. Három
incidens, amelyek mindegyikéhez a három érték egyike tartozhat, az igazság három teóriája,
amelyek mindegyike vagy igaz, vagy hamis az egyes akciókhoz kötődő értékek alapján. És kell
lennie valamiféle szűrőnek az incidensek kiválasztásánál, amely kizárja azokat, amelyeket nem
manipulálhat az a személy, aki ellensége lehet annak, akinek az incidenseit a tesztnél használjuk.
Éppen ilyen problémákkal foglalkozom naponta, csak jóval bonyolultabbakkal.
– Huszonhét lehetőség van – mondom. – Csak egy helyes, amennyiben a helyességet úgy
határozzuk meg, hogy az állítás minden egyes része igaz – hogy az első incidens valóban véletlen, a
második valóban véletlenszerű egybeesés, és a harmadik valóban ellenséges akció. Csak egy – de
egy másik – igaz akkor, amennyiben a helyességet úgy határozzuk meg, hogy mindhárom incidens
ellenséges akció volt.
Amennyiben a helyességet úgy határozzuk meg, hogy a harmadik incidens minden egyes esetben
ellenséges támadás, függetlenül az első két eset realitásától, akkor az állítás kilenc esetben
figyelmeztet helyesen ellenséges akcióra. Viszont ha az első két eset nem ellenséges akció, de a
harmadik az, akkor a hozzá kapcsolódó incidensek választéka még kritikusabb.
Kissé nyitott szájjal bámul rám.
– Ezt... kiszámolta? Fejben?
– Nem nehéz – mondom. – Egyszerű permutációs probléma, a permutáció képletét pedig tanítják a
középiskolában.
– Tehát huszonhétből csak egy az igaz? – kérdezi. – Ez marhaság. Nem lenne régi mondás, ha nem
lenne nagyobb igazságtartalma. Mennyi is ez?
Úgy négy százalék? Valami itt nem stimmel.
Matematikai tudásának és logikájának hiányosságai fájdalmasan nyilvánvalóak.
– Hogy valójában mi igaz, az az ember hátsó szándékától függ – mondom. – Huszonhétből csupán
egy eset van, amikor az állítás minden része igaz: hogy az első incidens véletlen, a második incidens
véletlenszerű egybeesés, és a harmadik incidens ellenséges akció. Ez három egész héttized
százalék, ami kilencvenhat egész háromtized százalékos hibalehetőséget jelent az egész állítás
igazságértékét illetően.
De van kilenc eset – az egész egyharmada –, amikor az utolsó incidens ellenséges akció, amely a
hibaszázalékot tekintettel az utolsó incidensre hatvanhét százalékra csökkenti. És van tizenkilenc
eset, amikor az ellenséges akció előfordulhat mint első, második vagy utolsó incidens, vagy ezek
kombinációja.
Huszonhétből tizenkilenc az hetven egész harminchétezred százalék: ennyi annak az eshetősége,
hogy a három incidens közül legalább az egyik ellenséges akció volt. Az ön ellenséges akció
feltevése még így is az esetek huszonkilenc egész hatvanháromezred százalékában téves lesz, de
ez kevesebb a lehetséges esetek egyharmadánál.
Tehát ha ellenséges akcióra kell felkészülni – ha önnek többet ér az ellenséges akció felderítése,
mint a gyanú elkerülése, amikor ilyenről nincs szó –, célszerű ellenséges akciót gyanítani, amikor
három, meglehetősen egymással összefüggő incidenst látunk.
– Jóságos ég – mondja. – Maga komolyan beszél. – Rázza a fejét. – Elnézést. Én nem… nem
tudtam, hogy matekzseni.
– Nem vagyok matekzseni – mondom. Mondanám ismét, hogy ezek egyszerű számítások, egy
középiskolás gyerek is képes elvégezni őket, de talán nem illik. Ha ő nem tudja kiszámolni, talán
feszélyezné.
– De… amit maga mond… ha e szerint a szólás szerint megyek, az azt jelenti, hogy igen sokszor
rossz irányba tartok?
– Matematikailag a szólás nem lehet igaz ennél gyakrabban. Hiszen csak mondás, és nem képlet, a
matematikában pedig csak a képletek helyesek. A való életben attól függ, hogy az ember milyen
incidenseket hoz összefüggésbe egymással. – Próbálom kitalálni, hogyan magyarázzam el. –
Tegyük fel, hogy munkába jövet a HÉV-en ráteszem a kezemet valamire, amit éppen előtte festettek
be. Nem vettem észre a FRISSEN FESTVE táblát, vagy véletlenül leverték. Ha a festéket véletlen
összekötöm egy tojás elejtésének véletlenjével, aztán azzal, hogy véletlenül gödörbe lépek a járdán,
és ezt ellenséges akciónak nevezem…
– Pedig csak a saját óvatlansága. Értem. Mondja, csökken-e a hibaszázalék, ha az egymással
összefüggő incidensek száma növekszik?
– Természetesen, ha a megfelelő incidenseket választjuk ki.
Ismét rázza a fejét.
– Térjünk vissza magához, és ellenőrizzük, hogy a megfelelő incidenseket választottuk-e ki. Valaki
kilyukasztotta a kerekeit valamikor szerda éjjel, két héttel ezelőtt. Szerda esténként maga átjár az
egyik barátjához... vívni. Kardvívás, vagy mi az?
– Nem igazi kardok – mondom. – Csak sportpengék.
– Oké. A kocsijában tartja őket?
– Nem – mondom. – Tom házában tárolom a dolgaimat. Sokan teszünk így.
– Az indíték tehát lopás nem lehetett, ez az első. És a következő héten a szélvédőjét törték be, amíg
vívott, egy elhaladó kocsiból. A támadás célpontja ismét a maga kocsija, és ezúttal a kocsi helyéből
nyilvánvaló, hogy a támadó tudta, hová jár szerda esténként. És ezt a harmadik támadást szerda
éjjel hajtották végre, a között a két időpont között, hogy hazaért a vívásról, és reggel felkelt. Az
időzítés azt súgja nekem, hogy ez összefügg a vívócsoporttal.
– Hacsak nem olyasvalakiről van szó, akinek csak szerda este van ideje tenni valamit.
Sokáig néz rám.
– Ez úgy hangzik, mintha nem akarna szembenézni azzal a lehetőséggel, hogy a vívócsoportból
valaki, vagy valaki, aki a vívócsoportban volt – neheztel magára.
Igaza van. Nem akarom azt gondolni, hogy olyan emberek, akikkel évek óta hetente találkozom nem
szeretnek. Hogy akár csak egy is nem kedvel. Ott biztonságban éreztem magam. Ők a barátaim.
Látom azt a sémát, amelyet Mr. Stacy láttatni akar velem – nyilvánvaló, egyszerű időbeli
összefüggés, és láttam már
– de lehetetlen. A barátok olyan emberek, akik jót akarnak neked, nem rosszat.
– Én nem... – Összeszorul a torkom. Érzem a fejemben a nyomást, amelyik azt jelenti, hogy egy
darabig nem tudok könnyen beszélni. – Nem... helyes… olyat... mondani... amiről… az ember… nem
tudja...
biztosan..., hogy igaz.
– Bárcsak ne szóltam volna korábban Donról. Rosszul érzem magam miatta.
– Nem akar alaptalanul vádaskodni – mondja.
Bólintok, némán.
Sóhajt.
– Mr. Arrendale, mindenki körül vannak olyanok, akik nem szeretik. Nem kell ahhoz rossz embernek
lenni, hogy egyesek ne szeressék. És attól sem lesz magából rossz ember, ha józan lépéseket tesz
annak érdekében, hogy mások ne bánthassák. Ha van abban a csoportban valaki, aki okkal vagy ok
nélkül haragszik magára, lehet, hogy mégsem ő tette. Ezt tudom. Senkit sem juttatok rács mögé csak
azért, mert nem kedveli magát. De azt sem akarom, hogy megöljék, mert ezt nem vettük komolyan.
Még mindig nem tudom elképzelni, hogy valaki – Don – meg akarjon ölni. Tudtommal nem tettem
rosszat senkinek. Hétköznapi semmiségekért nem ölnek.
– Szerintem – mondja Mr. Stacy – az emberek hétköznapi semmiségekért is képesek ölni.
Semmiségekért.
– Nem – motyogom. A normális emberek okkal tesznek mindent, nagy dolgokhoz nagy ok kell,
kicsikhez kicsi.
– De igen – mondja. A hangja határozott; hiszi, amit mond. – Természetesen nem mindenki. De aki a
kocsijába rakta azt az ostoba játékszert a robbanószerkezettel – az szerintem nem normális ember,
Mr.
Arrendale. És szakmailag ismerem azt a fajtát, aki öl. Apákat, akik falhoz csapják a gyereket, mert
engedély nélkül elvett egy darabka kenyeret. Feleségeket és férjeket, akik fegyvert ragadnak vita
közben arról, hogy ki mit felejtett elvenni a fűszeresnél. Szerintem maga nem az az ember, aki
alaptalanul vádaskodna. Bízzon meg bennünk, hogy gondosan vizsgáljuk ki, bármit mond is nekünk,
és adjon valamit, amin elindulhatunk. Ez az alak, aki most magát zaklatja máskor mást is zaklathat.
Nem akarok beszélni; a torkom úgy elszorul, hogy fáj. De ha mással is megtörténhet…
Miközben töröm a fejem, hogy mit mondjak, megkérdezi.
– Meséljen erről a vívócsoportról. Mikor kezdett odajárni?
Ez olyasmi, amire válaszolni tudok, és meg is teszem. Megkérdezi, hogyan folyik a munka, mikor
jönnek az emberek, mit csinálnak, mikor mennek el.
Leírom a házat, az udvart, a felszerelés tárolását.
– Az én holmim mindig ugyanott van – mondom.
– Hányan tartják a holmijukat Tomnál, ahelyett, hogy ide-oda vinnék? – kérdezi.
– Rajtam kívül? Ketten – mondom. – Néha mások is, amikor versenyre mennek. De mi hárman
rendszeresen. Don és Sheraton a másik kettő. – Tessék. Kimondtam Don nevét elszoruló torok
nélkül.
– Miért? – kérdezi csendesen.
– Sheratonnak olyan a munkája, hogy sokat utazik – mondom. – Nem is tud jönni minden héten, és
egyszer odalett a teljes pengekészlete, amikor betörtek a lakásába, amíg ő üzleti úton volt. Don… –
A
torkom kezd megint összeszorulni, de nem hagyom. – Don mindig elfelejtett elhozni ezt-azt, másoktól
kért kölcsön, végül Tom azt mondta neki, hagyja ott a cuccot, ahol nem tudja otthon felejteni.
– Don. Ez az a Don, akit a telefonban említett?
– Igen – mondom. Minden izmom feszül. Sokkal nehezebb így, hogy itt van az irodámban, és néz
rám.
– A csoportban volt már, amikor maga beállt közéjük?
– Igen.
– Kik a barátai a csoportban?
Úgy gondoltam, mind a barátaim. Emmy azt mondta, lehetetlen, hogy a barátaim legyenek; ők
normálisak, és én nem. De azt gondoltam, a barátaim.
– Tom – mondom. – Lucia. Brian. M-Marjory…
– Lucia Tom felesége, igaz? Kicsoda Marjory?
Érzem, hogy áttüzesedik az arcom.
– Ő. ..olyan személy... aki a barátom.
– A barátnője? Szerelmese?
A szavak a fénynél sebesebben röppennek ki a fejemből. Csak rázni tudom a fejemet, némán.
– Szeretné, ha a barátnője lenne?
Megdermedek. Szeretném-e? Persze, hogy szeretném. Remélhetem-e? Nem. Nem tudom megrázni
a fejemet, se bólintani; nem tudok beszélni. Nem akarom látni Mr. Stacy arckifejezését; nem akarom
tudni, mit gondol.
Szeretnék elmenekülni valami csendes helyre, ahol senki sem ismer, senki sem tesz fel nekem
kérdéseket.
– Hadd mondok valamit, Mr. Arrendale – mondja Mr. Stacy. Staccato szól a hangja; az éles kis
hangdarabkák bántják a fülemet, bántják az értelmemet. – Tegyük fel, hogy maga igazán kedveli ezt
a nőt, ezt a Marjoryt…
Ezt a Marjoryt, mintha példány volna, nem személy. Marjory arcának, hajának, hangjának puszta
gondolatától melegség tölt el.
– És maga kissé szégyellős – oké, ez normális az olyan fickónál, akinek nem túlságosan sok
kapcsolata volt, ahogyan, gondolom, magának. És a lány talán kedveli magát, és talán élvezi, hogy
távolról imádják.
És ez a másik személy, talán Don, talán nem, pedig pipa, mert a lány kedveli magát. Talán ő is
kedveli a lányt. Vagy talán csak magát nem kedveli. Bárhogyan is van, lát valamit, ami nem tetszik
neki maguk között. A féltékenység igen gyakran oka az erőszakos viselkedésnek.
– Nem… akarom... hogy... ő… legyen... az… – nyögöm ki nagy nehezen.
– Kedveli Dont?
– Én… ismerem… gondolom… gondoltam… ismerem… ismertem... őt… – Sűrű feketeség kavarog
odabenn át, meg át a Marjory iránt érzett melegségen. Emlékszem Donra, amikor viccel, nevetett,
mosolygott.
– Az árulás sosem tréfa – mondja Mr. Stacy, mint amikor a pap a Tízparancsolatot idézi. Előveszi a
zsebszámítógépet, parancsokat üt be.
Érzem, amint valami sötét lebeg Don fölött, mint egy nagy viharfelhő a napsütötte táj fölött. El akarom
kergetni, de nem tudom, hogyan kell.
– Mikor végez a munkával? – kérdezi Mr. Stacy.
– Általában fél hatkor – mondom. – De ma időt veszítettem a kocsi miatt.
Le kell dolgoznom.
Újra felszalad a szemöldöke.
– Le kell dolgoznia azt az időt, amíg velem beszélget?
– Természetesen – mondom.
– A főnöke nem látszott ennyire szőrszálhasogatónak – mondja Mr. Stacy.
– Nem Mr. Aldrin – mondom. – Mindenképpen ledolgoznám, de Mr.
Crenshaw az, aki mérges, amikor azt hiszi, nem dogozunk eléggé keményen.
– Ó, értem – mondja. Az arca kipirul; most nagyon fényes. – Gyanítom, hogy nem kedvelném ezt a
maga
Mr. Crenshaw-ját.
– Én sem kedvelem Mr. Crenshaw-t – mondom. – De a legjobbat kell nyújtanom. Akkor is
ledolgoznám az időt, ha ő nem lenne mérges.
– Ebben biztos vagyok – mondja. – Mit gondol, mikor megy el ma, Mr. Arrendale?
Az órára nézek, számolom, mennyi időt kell ledolgoznom.
– Ha most dolgozni kezdek, hat óra ötvenháromkor elmehetek – mondom. – Van egy HÉV, amelyik
hétnulla-
négykor megy a cég kapujától, ha sietek, elérem.
– Nem megy HÉV-vel – mondja. – Gondoskodunk a szállításáról. Nem hallotta, hogy aggódunk a
biztonságáért? Van valakije, akinél megszállhatna pár napig? Biztonságosabb, ha nincs a saját
lakásában.
Rázom a fejem.
– Nem ismerek senkit – mondom. Nem laktam senkinek a lakásában, amióta eljöttem otthonról;
mindig a saját lakásomban, vagy szállodában voltam. Most nem akarok szállodába menni.
– Máris keressük ezt a Dont, de nem könnyű megtalálni. A munkaadója azt mondja, napok óta nem
volt bent, és a lakásán sincs. Itt rendben lesz néhány órán át, azt hiszem, de ne menjen el anélkül,
hogy szólna nekünk, oké?
Bólintok. Egyszerűbb, mint vitatkozni. Úgy érzem, mintha ez egy filmben vagy show-ban történne,
nem a valós életben. Nem hasonlít semmire, amit valaha is hallottam.
Hirtelen nyílik az ajtó; megijedek, összerezzenek. Mr. Crenshaw az.
Megint mérgesnek látszik.
– Lou! Mi ez, amit hallok, hogy baja van a rendőrséggel? – Körülnéz, és megdermed, amikor
megpillantja Mr. Stacyt.
– Stacy hadnagy vagyok – mondja a rendőr. – Mr. Arrendale-nek nincs baja a rendőrséggel. Egy
olyan ügyben nyomozok, amelyben ő az áldozat. Beszélt magának a kilyukasztott kerekekről, nem
igaz?
– Igen… – Mr. Crenshaw elsápad, aztán újra kipirul. – Beszélt. De elegendő ok ez ahhoz, hogy
ideküldjenek egy rendőrt?
– Nem – mondja Mr. Stacy. – De a két azt követő támadás, beleértve a kocsijába tett
robbanószerkezetet már elegendő.
– Robbanószerkezet? – Mr. Crenshaw megint elsápad. – Bántani akarja valaki, Lou?
– Mi úgy gondoljuk – mondja Mr. Stacy. – Aggódunk Mr. Arrendale biztonságáért.
– Mit gondol, ki lehet? – kérdezi Mr. Crenshaw. Nem várja meg a választ, tovább beszél. – Igen
kényes munkát végez számunkra; lehet olyan versenytárs, aki szabotálni akarja…
– Nem hiszem – mondja Mr. Stacy. – Egyes bizonyítékok arra utalnak, hogy a dolognak semmi köze
a munkahelyéhez. Természetesen megértem, hogy aggódik egy ilyen értékes alkalmazottért – nincs
a cégnek vendégháza vagy valamije, ahol Mr. Arrendale meghúzhatná magát pár napig?
– Nincs... úgy értem, komolyan gondolja, hogy komoly a veszély?
A rendőr szemhéja kissé leereszkedik.
– Ugye Mr. Crenshaw-hoz van szerencsém? Felismerem Mr. Arrendale leírásából. Ha valaki
kiszedné a kocsijából az akkumulátort, és olyan szerkezetet tenne a helyére, amelyik robban, ha
kinyitja a motorháztetőt, azt komoly veszélynek tartaná?
– Édes Istenem – mondja Mr. Crenshaw. Tudom, hogy nem Mr. Stacyt nevezi édes Istenének. Így
fejezi ki a meglepetését. Rámnéz, arcvonásai megkeményednek. – Mibe keveredett, Lou, hogy
megpróbálják megölni? Ismeri a cég politikáját; ha kiderül, hogy bűnözőkkel tart kapcsolatot…
– Lassabban a testtel, Mr. Crenshaw – mondja Mr. Stacy. – Semmi jel nem mutat arra, hogy Mr.
Arrendale bármi rosszat tett volna. Azt gyanítjuk, hogy az elkövető olyasvalaki, aki irigy Mr. Arrendale
eredményeire –, aki örülne, ha Mr. Arrendale kevésbé lenne sikeres.
– Irigyli az előjogait? – mondja Mr. Crenshaw. – Ennek van értelme.
Mindig mondom, hogy az a rendkívüli bánásmód, amelyben ezek az emberek részesülnek előbb-
utóbb kiváltja azoknak a haragját, akiknek kevesebb jut miattuk. Vannak dolgozóink, akik nem értik,
miért van ennek az osztálynak saját parkolója, tornaterme, zenerendszere és ebédlője.
Mr. Stacy arca megmerevedett. Mérges lett valamitől, amit Mr. Crenshaw mondott, de mitől? A
hangja is furcsa, éles, úgy tanultam, hogy ez a tónus helytelenítést fejez ki.
– Ó, igen… Mr. Arrendale említette, hogy maga nem helyesli azokat a segítő intézkedéseket,
amelyek lehetővé teszik, hogy a fogyatékosok itt dolgozhassanak – mondja.
– Nem így mondanám – mondja Mr. Crenshaw. – Az attól függ, hogy tényleg szükség van-e ezekre
az intézkedésekre, vagy sem. Rámpák a kerekes-székeseknek, az igen, de bizonyos úgynevezett
segítő szolgáltatások valójában a szórakozást…
– És mivel maga ennyire szakember, tudja, melyik melyik, igaz? – kérdezi Mr. Stacy.
Mr. Crenshaw ismét kipirul. Mr. Stacyre nézek. Egyáltalán nem ijedt meg.
– Azt tudom, mit mond a mérleg – mondja Mr. Crenshaw. – Nincs törvény, amely arra
kényszeríthetne minket, hogy menjünk tönkre pár ember kedvéért, akik azt hiszik, ilyen mütyürkékre
van szükségük... – Az íróasztalom fölött függő pörgő spirálokra mutat.
– Ami belekerült legalább egy dollár harmincnyolc centbe – mondja Mr. Stacy. – Hacsak nem
haditechnikai szállítótól vették. – Ez ostobaság. A haditechnikai szállítók nem árulnak forgó
spirálokat; azok rakétákat, meg aknákat, meg repülőgépeket árulnak. Mr. Crenshaw mond valamit,
amit nem hallok, mert azon töröm a fejem, hogy Mr. Stacy, aki eléggé tájékozottnak tetszik, a
permutációkat leszámítva, miért javasolja, hogy haditechnikai szállítóktól vegyenek forgó spirálokat.
Ez egyszerűen csacsiság.
Lehet, hogy valami tréfa?
– …De hát ez a lényeg – mondja éppen Mr. Stacy, amikor ismét odafigyelek. – Itt ez a tornaterem:
már be van rendezve, igaz? A fenntartása fillérekbe kerülhet. Most mondjuk kirúgja ezt az egész
osztályt –
tizenhat, húsz embert talán? –, és átalakítja... nem tudok elképzelni semmit, amit azon a helyen
lehetne tenni, amit akár egy nagyobb tornaterem is elfoglalna, amely annyi pénzt hozna, mint
amennyi munkanélkülieknek járó munkaadói részesedést kellene fizetniük ennyi ember után. Arról
nem is szólva, hogy elveszítenék a fogyatékosok ezen csoportját foglalkoztató cégnek járó
megkülönböztető címet és adókedvezményt.
– Mit tud maga erről? – kérdezi Mr. Crenshaw.
– Nálunk is dolgoznak fogyatékosok – mondja Mr. Stacy. – Van, aki munka közben vált azzá, van,
akit úgy vettünk fel. Volt egy szarházi városi tanácsos pár évvel ezelőtt, aki azzal akarta csökkenteni
a költségeket, hogy meg akart szabadulni ezektől az emberektől, akiket ingyenélőnek nevezett.
Töméntelen szabad órámat töltöttem statisztikák készítésével, hogy bizonyítsam, többe kerülne, ha
kirúgnánk őket.
– Maguk az államtól kapják a pénzt – mondja Mr. Crenshaw. Látom, hogyan lüktet az ér vörös,
fényes homlokán. – Nem kell aggódniuk a profit miatt. Nekünk pénzt kell keresnünk, hogy fizessük a
maguk nyavalyás fizetését.
– És ettől nyilván keserű a szájukban a falat – mondja Mr. Stacy. Az ő ere is lüktet. – És most, ha
megbocsát, beszélnem kell Mr. Arrendale-lel…
– Lou, ezt az időt ledolgozza – mondja Mr. Crenshaw, és kimegy, és bevágja maga mögött az ajtót.
Mr. Stacyre nézek, aki a fejét rázza.
– Hát ez a pasas nem akármi. Egyszer volt egy ilyen őrmesterem, amikor még csak járőr voltam, de
áthelyezték Chicagóba, hála Istennek. Jobb lenne másik állás után néznie, Mr. Arrendale. Ez
szabadulni akar magától.
– Nem értem – mondom. – Én... mi valamennyien... nagyon keményen dolgozunk itt. Miért akar
szabadulni tőlünk? – Vagy mássá tenni minket… Nem tudom, szóljak-e Mr. Stacynek a kísérleti
gyógymódról.
– Hataloméhes strici – mondja Mr. Stacy. – Az ilyen mindig azt akarja, hogy ő jónak látsszon, más
meg rossznak. Maga csak ül a helyén, jó munkát végez, semmi zűr. Úgy fest, mint akit Mr. Crenshaw
nyugodtan megtáncoltathat. De balszerencséjére megtörtént magával ez a másik dolog.
– Én nem érzem szerencsének – mondom. – Inkább rosszabbnak.
– Elhiszem – mondja Mr. Stacy. – Pedig nem az. Mert így, tudja, a maga Mr. Crenshaw-jának velem
kell szembenéznie… és rájön majd, hogy a pimaszságával nem jut messzire a rendőrségnél.
Ebben nem vagyok biztos. Mr. Crenshaw nem csak Mr. Crenshaw; ő a cég is, és a cégnek nagy
befolyása van a városban.
– Mondok én magának valamit – mondja Mr. Stacy. – Térjünk vissza azokhoz az incidensekhez,
hogy békén hagyhassam, és ne kelljen még tovább bennmaradnia. Volt-e más olyan összejövetele
Donnal, bármilyen jelentéktelen is, amelyik azt jelezte, hogy haragszik magára?
Csacsiságnak látszik, de elmondom neki azt az esetet, amikor Don odaállt Marjory és közém, és
Marjory igazi bunkónak nevezte, pedig valójában nem lehet bunkó.
– Szóval amit itt hallok, egy olyan séma, hogy a többi barátai védik magát Dontól, mert nem szeretik
azt, ahogyan Don bánik magával, jól értem?
Erre így nem gondoltam. Ahogy kimondja, olyan világosan látom a sémát, ahogyan a
számítógépemen vagy a vívásban, és csodálkozom, miért nem láttam eddig.
– Nem örült – mondom. – Azt látta, hogy velem másként bánnak, mint vele, és… – Elhallgatok, mert
hirtelen meglátok egy másik sémát, amelyet eddig nem láttam. – Mint Mr. Crenshaw – mondom. A
hangom felcsúszik; hallom benne a feszültséget, de ez túlságosan izgalmas. – Ő ugyanazért nem
szeret. – Megint elhallgatok, próbálom végiggondolni. Bekapcsolom a ventilátort; a forgó spirálok
segítenek gondolkodni, amikor izgatott vagyok. – Ez azoknak az embereknek a sémája, akik nem
hiszik el igazán, hogy szükségünk van segítségre, és rossz néven veszik mindazt a segítséget, amit
kapunk. Ha én… ha mi… rosszabbul teljesítenénk, jobban megértenék. Azért haragszanak, mert jól
teljesítünk, és mégis kapunk segítséget.
Túlságosan normális vagyok... – Mr. Stacyre nézek, aki mosolyog, és bólint. – Ez csacsiság –
mondom. –
Nem vagyok normális. Sem most. Sem máskor.
– Lehet, hogy maga nem így látja – mondja. – És amikor olyasmit művel, mint azzal a régi szólással
a véletlenről meg az ellenséges akcióról, akkor nyilvánvalóan nem átlagos... de a legtöbbször
normálisnak látszik, és normálisan viselkedik. Tudja, én is arra gondoltam... nekünk azt mondták a
kötelező pszichológia tanfolyamon, hogy az autisták általában hallgatagok, visszahúzódók, merevek.
– Mosolyog.
Nem tudom, miért, amikor éppen most mondott ilyen sok rosszat rólunk. – És akkor itt van maga, aki
autót vezet, állása van, szerelmes, vívóversenyekre jár…
– Eddig csak egyszer voltam – mondom.
– Rendben van, eddig csak egyszer. De sok embert látok, Mr. Arrendale, aki magánál rosszabbul
működik, és sokat, aki látszólag ugyanezen a szinten működik. Segítség nélkül. Most látom a
segítség értelmét és gazdaságosságát. Olyan ez, mint amikor éket teszünk az asztal rövid lába alá –
miért ne legyen stabil, négy lábon álló asztalunk? Miért tűrjük el a dülöngélő, bizonytalan felületet, ha
egy ilyen apróság stabilizálhatja? Csakhogy az emberek nem bútorok, és ha az emberek azt hiszik,
hogy az az ék őket fenyegeti... nem szeretik.
– Nem értem, hogyan fenyegethetném én Dont, vagy Mr. Crenshaw-t – mondom.
– Talán nem személyesen maga. Még azt sem hiszem, hogy a különféle segítő szolgáltatások. De
egyesek nem gondolkodnak valami jól, és könnyebb mást hibáztatniuk mindazért, ami nem jó az
életükben.
Don nyilván azt hiszi, ha magát nem részesítenék kivételes bánásmódban, akkor nagyobb sikere
lenne annál a nőnél.
Jobban szeretném, ha a nevét használná, a Marjoryt. Az „annál a nőnél” úgy hangzik, mintha Marjory
valami rosszat tett volna.
– A nő bizonyára amúgy sem kedvelné, de Don ezzel nem akar szembenézni – inkább magát okolja.
Persze feltéve, ha ezeket ő tette. – Lenéz a zsebszámítógépére. – Annyi információnk van róla, hogy
több rossz színvonalú munkahelye volt, néha ő lépett le, néha kirúgták... a hitelképessége
alacsony…
félresiklott életű embernek tarthatja magát, és nyilván keres magának egy bűnbakot, akit mindezért
hibáztathat.
Sosem gondoltam volna, hogy a normális embereknek magyarázat kell a kudarcaikra. Sose,
gondoltam, hogy vannak kudarcaik.
– Küldünk valakit, hogy hazavigye, Mr. Arrendale – mondja. – Hívja fel ezt a számot, amikor végzett.
–
Átad egy névjegyet. – Őrt nem küldünk ide, a cég biztonsági szolgálata eléggé jó, de higgyen nekem,
óvatosnak kell lennie!
Nehéz visszazökkenni a munkába a távozása után, de a projektemre koncentrálok, és sikerül
teljesítenem valamit, mielőtt végzek, és hívom a kocsit.
Pete Aldrin mély lélegzetet vett, miután Crenshaw elhagyta az irodáját, tombolva a „felfuvalkodott
zsernyák” miatt, aki Lou Arrendale-t jött kihallgatni, aztán felvette a kagylót, hogy hívja az Emberi
erőforrásokat.
– Bart... – Ezt a nevet ajánlotta Paul az Emberi erőforrásoknál, egy fiatal és tapasztalatlan
tisztviselőt, aki minden bizonnyal kérdezősködik majd mindenkitől, mert útmutatásra és segítségre
van szüksége. –
Bart, el kell intéznem némi szabadságot a teljes A-osztály számára; részt vesznek egy kutatási
projektben.
– Kiében? – kérdezte Bárt.
– A mienkben. Az első emberkísérlet egy felnőtt autistáknak készülő új termékkel. Mr. Crenshaw ezt
tartja a részlegünk legfontosabb feladatának, tehát igazán hálás lennék, ha gyorsan elintézné
számukra a meghatározatlan ideig tartó szabadságot. Azt hiszem, ez lenne a legjobb; nem tudjuk,
mennyi ideig tart…
– Mindnyájuknak? Egyszerre?
– Lehet, hogy lépcsőzetesen mennek át a teszteken; még nem tudom. Majd értesítem, ha a
hozzájáruló nyilatkozatokat aláírták. De minimum harminc nap lesz…
– Nem tudom, hogyan…
– Mondom a felhatalmazási kódot. Ha szüksége volna Mr. Crenshaw aláírására…
– Én csak…
– Köszönöm – mondta Aldrin, és letette. El tudta képzelni a tanácstalan és rémült Bartot, amint máris
szalad a főnökéhez megkérdezni, hogy mit tegyen. Aldrin mély lélegzetet vett, aztán hívta Shirley-t a
Könyvelésen.
– El kell intéznem, hogy az A-osztály dolgozóinak fizetését közvetlenül a bankjuknak utalják át, amíg
meghatározatlan idejű szabadságon vannak…
– Pete, mondtam már: nem így megy ez. Engedélyre van szükség…
– Mr. Crenshaw mindennél fontosabbnak tekinti. Tudom a projekt felhatalmazási kódját, és meg
tudom szerezni Mr. Crenshaw aláírását…
– De hogy képzelik, hogy én…
– Nem mondhatná egyszerűen azt, hogy más helyszínen dolgoznak? Ehhez nem kellene semmit
sem változtatni az osztály költségvetésén.
Aldrin hallotta, hogy Shirley sóhajt.
– Mondhatnám, ha közölné velem, hol az a másik helyszín.
– Negyvenkettes épület, Központ.
Egy pillanatnyi csend, aztán.
– De hát az a klinika, Pete. Kaszálni akarnak? Hogy a cég alkalmazottai felvegyenek még egy kis
pénzt, mint kísérleti alanyok?
– Senki nem akar kaszálni – mondta Aldrin olyan sértődötten, ahogyan csak tudta. – Gyorsan el
akarok intézni egy projektet, amely fontos Mr. Crenshaw-nak. És nem jutnak plusz pénzhez, ha a
fizetést kapják, és nem a honoráriumot.
– Vannak kétségeim – mondta Shirley. – Meglátom, mit tehetek.
– Köszönöm – mondta Aldrin, és megint letette. Izzadt; érezte, hogy folyik végig a bordáin. Shirley
nem kezdő; pontosan tudta, hogy a kérés felháborító, és ennek nyilván hangot is ad majd.
Emberi erőforrások, Könyvelés... Hátra van még a Jog és a Kutatás. Matatott a papírokkal,
amelyeket
Crenshaw ott hagyott neki, végül megtalálta a vezető tudós nevét a jegyzőkönyvön. Liselle
Hendricks…
nem az az ember, állapította meg, akit odaküldtek beszélni az önkéntesekkel. Dr. Ransome mint
„orvosösszekötő, toborzó” szerepelt a személyzeti listán.
– Dr. Hendricks – mondta Aldrin pár perccel később. – Pete Aldrin vagyok, ideát az Elemzésen. Én
vagyok az A-osztály főnöke, ahonnan az önkéntesei jönnek. Készen vannak már a beleegyező
nyilatkozatok nyomtatványai?
– Miről beszél? – kérdezte dr. Hendricks. – Ha az önkéntesek toborzása érdekli, hívja a
háromharminchetes melléket. Nekem semmi közöm hozzá.
– Ön a vezető tudós, nem?
– De… – Aldrin el tudta képzelni a nő értetlen arcát.
– Csak azt kérdezem, mikor küldi át a beleegyező nyilatkozat nyomtatványokat az önkénteseknek.
– Miért küldenem át magának? – kérdezte dr. Hendricks. – Ezzel dr. Ransome foglalkozik.
– Mert mind itt dolgoznak – mondta Aldrin. – Egyszerűbb lenne.
– Mind egy osztályon? – Hendricks jobban meglepődött, mint amire Aldrin számított. – Ezt nem
tudtam.
Nem okoz ez gondot magának?
– Megoldom – nevetett erőltetetten Aldrin. – Elvégre menedzser vagyok. – Hendricks nem reagált,
hát
Aldrin folytatta. – A helyzet az, hogy még nem mindegyikük határozott. Biztos vagyok benne, hogy
vállalják… így vagy úgy, de mindenesetre...
Hendricks felcsattant.
– Hogy érti azt, hogy így vagy úgy? Nem gyakorolnak nyomást rájuk, remélem? Nem lenne etikus...
– Jaj, ezért nem aggódnék – mondta Aldrin. – Persze senkit nem lehet együttműködésre
kényszeríteni, nem beszélünk semmiféle kényszerről, természetesen, de nehéz időket élünk,
gazdasági értelemben, ahogyan Mr. Crenshaw mondja…
– De… de… – Hendricks szinte dadogott.
– Ha tehát rögtön át tudná küldeni nekem azokat a nyomtatványokat, hálás lennék – mondta Aldrin,
és letette. Aztán gyorsan hívta Robertet, azt a fickót, akivel Crenshaw utasítására kellett felvennie a
kapcsolatot.
– Mikor lesznek már ott a beleegyező nyilatkozatok nyomtatványai? – kérdezte. – És milyen lesz a
menetrend? Beszélt már a Könyveléssel a fizetések átutalásáról? És az Emberi erőforrásokkal?
– Hát… nem. – Robert a hangja alapján fiatalabbnak tűnt, semhogy fontos ember lehessen, de
valószínűleg Crenshaw embere volt. – Azt hittem, azt hiszem, Mr. Crenshaw azt mondta... hogy az ő
osztályja... elintéz mindent. Nekem csak annyi a dolgom, hogy ellenőrizzem, hogy itt mind
bejelentkezzenek. A beleegyező nyilatkozat nyomtatványai, nem tudom, megfogalmaztuk-e már…
Aldrin mosolygott magában. Robert zavara ajándék volt; bármelyik menedzser könnyedén átnyúl egy
ilyen széteső kis hülye feje fölött. Immár volt jó oka rá, hogy felhívta Hendrickset; ha szerencséje van
– és úgy érezte, van – senki sem tudhatja, melyiket hívta előbb.
Most az volt a kérdés, mikor menjen feljebb. A legszívesebben akkor tette volna meg ezt a lépést,
amikor a pletykák már elterjedtek odafenn is, de fogalma sem volt, ez mennyi időbe telik. Meddig ül
Shirley, vagy Hendricks az új adatokon, amelyeket ő adott nekik, mielőtt bármit is tennének? Mit
tesznek majd először? Ha nyomban a felettesükhöz mennek, a legfelső vezetés néhány órán belül
megtudja, de ha várnak egy-két napot, beletelhet egy hétbe is.
Háborgott a gyomra; bevett két gyomorégés elleni tablettát.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Pénteken a rendőrség elintézte, hogy értem jöjjenek, és munkába vigyenek. A kocsimat bevontatták
a rendőrségre, hogy megvizsgálják; azt mondták, péntek este hozzák vissza. Mr. Crenshaw nem jött
az osztályunkra. Sokat haladtam a munkámmal.
A rendőrség autót küld értem, hogy hazavigyenek, de előbb egy boltba megyünk új akkut venni a
kocsimba, aztán oda, ahol a rendőrség tartja az autómat. Nem a rendes rendőrség ez, hanem egy
zárolt területnek nevezett hely. Ez számomra új kifejezés. Papírokat kell aláírnom, hogy a kocsi az
enyém, és hogy a magam felügyeletébe veszem. Egy szerelő beleteszi az akkut, amelyet most
vettem. Az egyik rendőr felajánlja, hogy hazakísér, de nem hiszem, hogy segítségre volna
szükségem. Azt mondja, figyelőlistára tették a lakásomat.
A kocsim belseje piszkos, mindent világos por borít. Ki kell takarítanom, de előbb haza kell vinnem.
Hosszabb ez az út, mint amikor a munkából egyenesen hazamegyek, de nem tévedek el.
Leparkolom a kocsit Dannyé i mellé, felmegyek a lakásomba.
Nem lenne szabad elhagynom a lakásomat a biztonságom miatt, de péntek este van, mosnom kell. A
mosókonyha az épületben van. Azt hiszem, Mr. Stacy azt mondta, az épületet ne hagyjam el. Az
épületben biztonságban leszek, mert itt lakik Danny, és ő rendőr. Nem hagyom el az épületet, de
kimosok.
A sötét ruhát a sötét kosárba teszem, a világost a világosba, rajtuk egyensúlyozom a mosószert, és
óvatosan kilesek a kukucskálón, mielőtt kinyitom az ajtót. Senki, persze. Kinyitom az ajtót, kiviszem a
szennyest, bezárom az ajtót. Fontos az ajtót mindig bezárni.
Mint péntek este mindig, csendes a ház. Néhány lakásból hallom a televíziót, ahogy lemegyek a
lépcsőn. A mosókonyha előtti folyosó olyan, mint máskor. Nem néz bentről senki. Ezen a héten korán
jöttem, nincs senki rajtam kívül a mosókonyhában. A sötét ruhát a jobb oldali mosógépbe teszem, a
világosat a mellette lévőbe. Amikor nincs itt senki, aki néz, egyszerre tudom betenni a pénzt a két
gépbe, egyszerre tudom őket elindítani. Jól ki kell nyújtanom a karomat, de így jobban hangzik.
Magammal hoztam a Cego és Clintont, leülök az egyik műanyag székre az összecsukható asztal
mellé.
Szívesebben kivinném a folyosóra, de van itt egy tábla, miszerint: A LAKÓKNAK SZIGORÚAN
TILOS
KIVINNI A SZÉKEKET A MOSÓKONYHÁBÓL. Nem szeretem ezt a széket – csúnya, furcsa
kékeszöld színe van –, de amikor ülök rajta, nem kell néznem. Így is kellemetlen, de mégis jobb,
mintha nem lenne szék.
Nyolcoldalnyit olvastam, amikor bejön az öreg Miss Kimberly a szennyesével. Nem nézek fel. Nem
akarok beszélni. Majd köszönök, ha megszólít.
– Hello, Lou – mondja. – Olvas?
– Hello – mondom. A kérdésre nem válaszolok, mert látja, hogy olvasok.
– Mi az? – kérdezi, és közelebb jön. Becsukom a kötetet úgy, hogy az ujjam benne marad ott, ahol
tartok, hogy láthassa a borítót. – Ejha! – mondja.
– Jó vastag könyv. Nem tudtam, hogy szeret olvasni, Lou.
Nem értem egymás megzavarásának szabályait. Az mindig udvariatlanság, ha én zavarok meg
másokat, de mások nem tartják udvariatlanságnak, ha ők zavarnak meg olyan körülmények között,
amikor nem kellene megzavarniuk.
– Igen, néha – mondom. Nem nézek fel a könyvből, mert remélem, megérti, hogy olvasni akarok.
– Haragszik rám valamiért? – kérdezi.
Most már haragszom, mert nem hagy békében olvasni, de idős asszony, és udvariatlanság lenne
megmondani neki.
– Általában barátságos, de idehozta ezt a nagy, vastag könyvet; nem lehet igaz, hogy olvassa…
– Pedig olvasom – mondom megsértődve. – Az egyik barátomtól kaptam kölcsön szerda este.
– De hát... nagyon nehéz könyvnek látszik – mondja. – Igazán megérti?
Olyan, mint dr. Fornum; ő sem hiszi, hogy sok mindent meg tudok tenni.
– Igen – mondom. – Megértem. Arról olvasok, hogy az agy vizuális jeleket feldolgozó részei hogyan
integrálják az időszakos bemenő jeleket mint egy televíziós monitoron, hogy stabil képet hozzanak
létre.
– Időszakos bemenőjelek? – mondja. – Úgy érti, mint amikor vibrál?
– Tulajdonképpen igen – mondom. – Kutatók azonosították az agynak azt a területét, ahol a villogó
képekből egyenletes lesz.
– Nem látom semmi gyakorlati hasznát – mondja. Kiszedi a kosarából a szennyest, kezdi a gépbe
gyömöszölni. – Megelégszem azzal, ha a belsőm működik, anélkül, hogy nézném, hogyan. – Kiméri
a mosószert, beönti, beteszi a pénzt, és megáll, mielőtt megnyomná az INDÍT gombot. – Lou,
szerintem nem egészséges túlságosan sokat foglalkozni azzal, hogyan működik az agy. Bele szoktak
bolondulni, tudja.
Nem tudtam. Soha nem jutott eszembe, hogy ha túlságosan sokat tudok az agyam működéséről,
belebolondulhatok. Nem hiszem, hogy ez igaz állítás. Megnyomja a gombot, a víz beárad a gépbe.
Odajön az összecsukható asztalhoz.
– Mindenki tudja, hogy a pszichiáterek és a pszichológusok gyerekei bolondabbak az átlagosnál –
mondja. – Még a huszadik században volt egy híres pszichiáter, aki egy ládába zárta a gyerekét, és
ott tartotta, és az megbolondult.
Tudom, hogy ez nem igaz. Nem hiszem, hogy hinne nekem, ha megmondanám neki, hogy ez nem
igaz.
Nem akarok magyarázni semmit, hát újra kinyitom a könyvet. Éles, fütyülő hangot hallat, és hallom
kopogni a cipőjét a kövön, ahogy elmegy.
Az iskolában azt tanultuk, hogy az agy olyan, mint a számítógép, csak nem olyan hatékony. A
számítógépek nem hibáznak, ha jól építették meg és jól programozták őket, de az agyak igen. Ebből
jött az ötletem, hogy bármelyik agy – még egy normál agy is, az enyémről nem is beszélve –
amolyan alacsonyabb rendű számítógép.
Ebből a könyvből egyértelműen kiderül, hogy az agy jóval bonyolultabb minden számítógépnél, és
hogy az én agyam normális – pontosan úgy működik, mint az átlagos emberi agy – sok szempontból.
A
színlátásom normális. A látásélességem normális. Mi nem normális? Csak a legapróbb dolgok…
gondolom.
Bárcsak meglennének a gyerekkori orvosi papírjaim. Nem tudom, elvégezték-e rajtam az összes
vizsgálatot, amelyekről ebben a könyvben írnak. Nem tudom például, megvizsgálták-e szenzoros
idegsejtjeim továbbítási sebességét. Tudom, hogy anyámnak volt egy nagy harmonikadossziéja,
kívül zöld, belül kék, tele papírokkal. Nem emlékszem, hogy láttam volna a szüleim halála után,
amikor összepakoltam a dolgaikat a házukban. Talán anyám eldobta, amikor már felnőttem, és
egyedül éltem.
Tudom az orvosi központ nevét, ahová a szüleim vittek, de nem tudom, segítenének-e nekem, ha
egyáltalán megőrzik olyan gyerekek adatait, akik ma már felnőttek.
A könyv szól a rövid, átmeneti stimulusok észlelésének képességében mutatkozó változatokról.
Visszagondolok a számítógépes játékokra, amelyek segítettek meghallanom, aztán kimondanom
olyan mássalhangzókat, mint a p vagy a d, kivált a szavak végén. Voltak szemgyakorlatok is, de
olyan kicsi voltam, hogy nemigen emlékszem rájuk.
Nézem az arcpárokat az illusztráción, melyekkel az arcvonások, azok elhelyezkedése, vagy típusa
szerinti megkülönböztetést lehet kipróbálni. Nekem az összes arc nagyjából egyforma; csak annyit
mondhatok – a képaláírások segítségével –, hogy ennek a kettőnek egyforma a szeme, az orra, és a
szája, de az egyiken távolabb vannak egymástól. Ha mozognának, ahogyan a valódi embereken,
észre se venném.
Ez állítólag azt jelenti, hogy valami baj van az agyamnak azzal a részével, amely az arcfelismerésért
volna felelős.
A normális emberek tényleg teljesítik mindezeket a feladatokat? Ha igen, nem csoda, hogy olyan
könnyen felismerik egymást, olyan nagy távolságból, különböző ruhákban.
Szombaton a cégnél nincs értekezlet. Elmegyek a Központba, de a kijelölt tanácsadó beteg, nincs
benn.
Megnézem a hirdetőtáblán a Jogsegély telefonszámát, és megjegyzem. Nem akarom egyedül
felhívni. Nem tudom, mit gondolnak a többiek. Pár perc múlva hazamegyek újra, folytatom az
olvasást, de arra szakítok időt, hogy kitakarítsam a lakást, meg a kocsit, hogy pótoljam a múlt heti
mulasztást. Úgy döntök, kidobom a régi szőrme üléshuzatot, mert még mindig meg-megszúr egy-egy
üvegszilánk, és újat veszek. Vasárnap a kora reggeli istentiszteletre megyek el, hogy több időm
legyen olvasni.
Hétfőn feljegyzés jön mindannyiunknak, benne az előzetes vizsgálatok időpontjai. PET vizsgálat. MRI
vizsgálat. Teljes fizikai. Pszichológiai interjú. Pszichológiai teszt. A feljegyzés szerint mindezekre a
vizsgálatokra büntetés nélkül elmehetünk a munkából. Megkönnyebbülök; nem szeretném ledolgozni
mindazt az időt, amelyet ezek a vizsgálatok elvesznek. Az első vizsgálat hétfő délután fizikai.
Valamennyien átmegyünk a klinikára. Nem szeretem, ha idegenek nyúlnak hozzám, de tudom, hogy
illik viselkedni egy klinikán. A vérvétel nem is fáj, de nem értem, hogy a véremnek, meg a
vizeletemnek mi köze az agyam működéséhez. Senki nem is próbálja megmagyarázni.
Kedden jön a CT. A technikus egyre magyarázza, hogy nem fáj, és ne ijedjek meg, amikor a gép
betol egy szűk alagútba. Nem ijedek meg. Nincs klausztrofóbiám.
Munka után el kell mennem az élelmiszerboltba, mert a múlt kedden vásárlás helyett a többiekkel
találkoztam. Vigyáznom kellene Donnal, de nem hiszem, hogy komolyan bántani akar. A barátom.
Mostanra biztosan megbánta már, amit tett... ha ugyan ő tette. Egyébként is, ez a bevásárló napom.
Körülnézek a parkolóban, és nem látok senkit, akit nem kellene látnom. A cég kapuőrei kívül tartják a
betolakodókat.
A boltnál a lehető legközelebb parkolok le az egyik lámpához, ha esetleg sötét lenne, mire kijövök.
Szerencsés hely, prímszámú: tizenegyedik a sor végétől. Az üzletben ma nincsenek sokan, hát van
időm összeszedni mindent, ami a listámon szerepel. Bár nincs írott listám, tudom, mire van
szükségem, és sehová sem kell visszamennem valamiért, amit elfelejtettem. Túlságosan sok minden
van a kocsimban a gyorspénztárhoz, hiszen majdnem tele a kocsi, ezért a legrövidebb normál sorba
állok be.
Amikor kijövök, már sötétebb van, de még nincs igazán sötét. A levegő hűvös, még a parkoló betonja
fölött is. Tolom a kocsit, a pattogó ritmusra figyelek, amelyet az egyik, csak néha a kövezethez érő
kerék ad. Szinte olyan, mint a jazz, csak kevésbé kiszámítható. Amikor a kocsihoz érek, kinyitom az
ajtaját, és kezdem óvatosan berakodni a zacskókat. Az olyan nehéz holmit, mint a mosószer vagy a
gyümölcsleves dobozok a padlóra teszem, ahonnan nem eshet le, nem nyomhat össze mást. A
kenyér és a tojás a hátsó ülésre kerül.
Mögöttem hirtelen csikordul a bevásárlókocsi; megfordulok, és nem ismerem fel a sötét dzsekis férfi
arcát. Először nem, aztán rájövök, hogy Don az.
– Mindennek te vagy az oka. Miattad dobott ki Tom – mondja. Az arca egészen össze van gyűrve, az
izmok csomókban dudorodnak ki. A szeme ijesztő; mivel nem akarom látni, inkább arcának más
részeit nézem.
– Marjory miattad küldött el. Felfordul a gyomrom attól, ahogy a nők buknak erre a fogyatékos
trükkre.
Biztosan tucatnyi nőd van, tökéletesen normális nők, akik mind beveszik ezt a szegény, tehetetlen
fickó figurát. – A hangja magas lesz, sipákoló, azt hiszem, most idéz valakit, vagy utánoz.
– „Szegény Lou, nem tehet róla” és „Szegény Lou-nak szüksége van rám”.
– Most ismét mélyebb a hangja.
– A te fajtádnak nincs szüksége normális nőkre – mondja. – A szörnyszülöttek párosodjanak
szörnyszülöttekkel, ha már muszáj párosodniuk. A puszta gondolatától, hogy előveszed a... hogy úgy
vagy… egy normális nővel, hánynom kell. Undorító.
Nem tudok mondani semmit. Azt hiszem, meg kellene ijednem, de amit érzek, nem félelem, hanem
szomorúság, akkora szomorúság, hogy súlyos teherként zúdul le rám, sötét és alaktalan. Don
normális.
Olyan sok minden lehetett volna, olyan sok mindent tehetett volna, olyan könnyen. Miért adta fel,
hogy így legyen?
– Leírtam az egészet – mondja. – Nem tudok elbánni az összes fajtádbelivel, de tudják majd, miért
tettem, amikor elolvassák.
– Nem én tehetek róla – mondom.
– Hogy a fenébe ne – mondja. Közelebb jön. Az izzadságának fura szaga van. Nem tudom, mi ez, de
azt hiszem, evett vagy ivott valamit, attól van ilyen szaga. Az inggallérja gyűrött. Lepillantok. A cipője
kopott; az egyiknek laza a fűzője. Fontos, hogy az ember ápolt legyen. Jó benyomást kelt.
Pillanatnyilag
Don nem kelt jó benyomást, de ezt senki nem veszi észre. A szemem sarkából látok másokat, akik a
kocsijukhoz mennek, vagy a boltba, és ügyet se vetnek ránk. – Szörnyszülött vagy, Lou – érted, mit
mondok? Szörnyszülött, és állatkertben a helyed.
Tudom, hogy amit Don mond, annak nincs értelme, és nem objektív tény, mégis összetör ellenem
irányuló utálatának ereje. Ráadásul ostobának érzem magam, amiért ezt nem vettem észre előbb. A
barátom volt; rám mosolygott; segíteni próbált nekem. Honnan tudhattam volna?
– Az a sokféle szociális juttatás, a büdös életbe, ha nem lennél a fajtáddal együtt, a világ nem
hanyatlana újabb válságba. Olyan pályát futhatnék be, amilyent érdemlek, nem feneklettem volna
meg egy ilyen szar, reménytelen melónál.
Nem tudom, miféle munkája van Donnak. Tudnom kellene. Nem hiszem, hogy ami a pénzzel történik,
arról én tehetek. Nem hiszem, hogy Don befutná álmai pályáját, ha meghalnék. A munkaadók olyan
embereket vesznek fel, akik ápoltak és jó modorúak, akik keményen dolgoznak, és kijönnek
másokkal.
Don piszkos és rendetlen; goromba, és nem dolgozik keményen.
Gyorsan mozdul, a keze fegyvert tartva lendül felém.
– Be a kocsiba! – mondja, de már mozdulok. A sémája egyszerű, könnyű felismerni, és nem olyan
gyors, meg erős, mint képzeli. A kezemmel elkapom előrelendülő csuklóját, oldalra hárítom. A
keletkező hang nem olyan, mint a televízióban. Sokkal hangosabb és csúnyább; visszaverődik a bolt
homlokzatáról.
Nekem nincs pengém, de a másik kezem lesújt Don testének közepére. Összegörnyed; rossz szagú
lehelet jön a szájából.
– Hé! – kiáltja valaki. – Rendőrség! – kiáltja valaki más. Sikoltásokat hallok. Emberek bukkannak elő
a semmiből, és tömegesen zúdulnak Donra. Megtántorodom, és kis híján elesem, amint az emberek
lökdösnek; valaki megragadja a karomat, megpenderít, és a kocsi oldalának lök.
– Engedd el – mondja egy másik hang. – Ő az áldozat. – Mr. Stacy az. Nem tudom, mit keres itt.
Szigorúan néz rám. – Mr. Arrendale, nem megmondtuk, hogy legyen óvatos? Miért nem ment a
munkahelyéről egyenesen haza? Ha Dan nem szólt volna, hogy tartsuk szemmel…
– Azt... hittem… óvatos... vagyok – mondom. Nehéz beszélnem ebben a zajban. – De be kellett
vásárolnom; ez a bevásárló napom. – Csak ekkor jut eszembe, hogy Don tudta, hogy ez a bevásárló
napom, hogy láttam már itt azelőtt egy keddi napon.
– Nagy szerencséje van – mondja Mr. Stacy.
Don hason fekszik a földön, két férfi térdel rajta; a két karját hátrahúzták, megbilincselik. Tovább tart
és csúnyább látvány, mint a híradóban. Don furcsa hangokat ad; mintha sírna. Amikor talpra állítják,
sír.
Könnycseppek futnak végig az arcán, csíkokat rajzolnak a koszba. Sajnálom. Nagyon rossz érzés
lenne sírni ilyen emberek előtt.
– Rohadék! – mondja, amikor meglát. – Csapdába csaltál.
– Nem csaltalak csapdába – mondom. El akarom magyarázni, hogy nem tudtam, hogy itt vannak a
rendőrök, hogy mérgesek rám, amiért elhagytam a lakásomat, de Dont elviszik.
– Amikor azt mondom, hogy a maga-félék nehezítik meg a munkánkat – mondja Mr. Stacy –, nem az
autistákra gondolok. Hanem az olyanokra, akik nem tartják be az elemi elővigyázatossági
szabályokat.
Még mindig mérges a hangja.
– Be kellett vásárolnom – mondom.
– Ahogy pénteken mosnia kellett?
– Igen – mondom. – És még világos van.
– Megkérhetett volna valakit, hogy vásároljon be magának.
– Nincs kit megkérnem – mondom.
Furán néz rám, aztán megrázza a fejét.
Nem ismerem a zenét, amelyik most dübörög a fejemben. Nem ismerem az érzést. Ugrálni
szeretnék, hogy helyrerázzam magam, de itt nem lehet – az aszfalt, a kocsik sora, a HÉV-állomás.
Nem akarok beülni a kocsiba, és hazamenni.
Az emberek egyre kérdezgetik, hogy vagyok. Némelyik erős lámpával az arcomba világít. Olyanokat
mondanak rám, hogy „feldúlt” és „rémült”. Nem érzem magam feldúltnak. Feldúlt az a város, amelyet
feldúlnak és kifosztanak. Akkor éreztem magam kifosztottnak, amikor a szüleim meghaltak, de most
nem így érzek. Amikor Don fenyegetett, rémült voltam, de még inkább ostoba, szomorú és mérges.
Most nagyon elevennek és nagyon összezavartnak érzem magam. Senki nem sejti, hogy nagyon
boldognak és izgatottnak is érezhetem magam. Valaki megpróbált megölni, és nem sikerült neki.
Még mindig élek. Nagyon elevennek érzem magam, nagyon érzékelem a ruhám textúráját a
bőrömön, a fény színét, a levegő áramlását a tüdőmben. Máskor ez feldolgozhatatlanul sok
érzékelésre és feldolgozásra váró bemenő jel lenne, de ma nem az: jó érzés. Szeretnék rohanni és
ugrálni és ordítani, de tudom, hogy nem illik. Szeretném megölelni Marjoryt, ha itt lenne, szeretném
megcsókolni, de azt nagyon nem illik.
Vajon a normális emberek azzal reagálnak a nem-meghalásra, hogy feldúltak és szomorúak és
idegesek? Nehéz elképzelni olyan embert, aki ilyenkor nem boldog és megkönnyebbült, de nem
tudom.
Talán azt gondolnák, azért mások a reakcióim, mert autista vagyok; nem tudom, ezért nem akarom
elmondani nekik, mit érzek valójában.
– Nem hiszem, hogy most helyes lenne vezetnie – mondja Mr. Stacy. – Hadd vigye haza az egyik fiú
tőlünk.
– Tudok vezetni – mondom. – Nem vagyok annyira ideges. – Egyedül akarok lenni a kocsiban, a
saját zenémmel. És már nincs veszély; Don már nem bánthat.
– Mr. Arrendale – mondja a hadnagy, és a fejét közel rakja az enyémhez –, lehet, hogy nem érzi
magát idegesnek, de aki ilyen élményen esett át, az ideges. Nem vezetne olyan biztonságosan, mint
máskor.
Hagyja, hogy más vezessen.
Tudom, hogy biztonságosan tudok vezetni, ezért megrázom a fejemet. Ő megvonja a vállát.
– Majd valaki később felveszi a vallomását, Mr. Arrendale. Talán én, talán valaki más. – Elmegy. A
tömeg lassan szétoszlik.
A bevásárlókocsi az oldalán hever; a zacskók kiszakadtak, az élelmiszer szétszóródva, széttaposva
a földön. Nagyon csúnya, és egy pillanatra felfordul a gyomrom. Nem hagyhatom itt ezt a
disznóságot.
Változatlanul szükségem van élelmiszerre; ez tönkrement. Nem emlékszem, mi van a kocsiban és
biztonságban, mit kell pótolni. A gondolat, hogy visszamenjek a zajos boltba most túlságosan sok.
Fel kell szednem ezt a szennyet. Lenyúlok; gusztustalan, a kenyér a piszkos aszfaltba taposva, a
szétfolyt gyümölcslé, a behorpadt konzervek. Nem kell szeretnem; csak meg kell tennem. Nyúlok,
emelek, cipelek, igyekszem minél kevésbé hozzáérni a dolgokhoz. Ez az ennivaló elpocsékolása, és
élelmet pocsékolni helytelen, de nem ehetek piszkos kenyeret és szétfolyt gyümölcslevet.
– Jól van? – kérdezi valaki. Összerezzenek, amikor mondja. – Elnézést… csak úgy láttam, nincs jól.
A rendőrautók elmentek. Nem tudom, mikor mentek el, de már sötét van. Nem tudom, hogy
magyarázzam el, mi történt.
– Én jól – mondom. – Az élelmiszer nem jól.
– Segítsek? – kérdezi. Nagydarab, kopaszodó férfi, a kopaszfoltja körül göndör a haja. Szürke
nadrágot és fekete pólót visel. Nem tudom, engedjem-e segíteni, vagy sem. Nem tudom, mi illik ilyen
helyzetben.
Ezt nem tanultuk az iskolában. Már felvett két horpadt konzervet, az egyik paradicsomszósz, a másik
főtt bab. – Ezek jók – mondja. – Csak behorpadtak. – Nyújtja a konzerveket felém.
– Köszönöm – mondom. Mindig illendő megköszönni, ha az embernek odanyújtanak valamit. Nem
akarom a horpadt konzerveket, de nem számít, akarja-e az ember az ajándékot; meg kell köszönni.
A férfi felveszi a szétlapult dobozt, amelyben rizsnek kellene lennie, és a szemétládába dobja.
Amikor minden, amit könnyen fel tudtunk szedni vagy a szemétládában, vagy a kocsimban van,
búcsút int, és elmegy. Nem tudom a nevét.
Amikor hazaérek, még este hét óra sincs. Nem tudom, mikor jön majd a rendőr. Felhívom Tomot,
hogy elmondjam, mi történt, mert ő ismeri Dont, és senki mást nem is tudnék felhívni. Tom azt
mondja, idejön a lakásomba. Nekem nem kell, hogy jöjjön, de ő jönni akar.
Amikor megjön, izgatottnak látszik. A szemöldöke összehúzva, és ráncok vannak a homlokán.
– Lou, jól vagy?
– Remekül – mondom.
– Don tényleg megtámadott? – Nem várja meg a választ, folytatja. – Nem tudom elhinni... beszéltünk
róla annak a rendőrnek…
– Beszéltetek Mr. Stacynek Donról?
– A bomba után. Nyilvánvaló volt, Lou, hogy csak a csoportból lehetett valaki. Próbáltam elmondani
neked…
Eszembe jut, amikor Lucia félbeszakított minket.
– Mi láttuk – folytatja Tom. – Féltékeny volt rád Marjory miatt.
– A munkájáért is engem okol – mondom. – Azt mondta, szörnyszülött vagyok, hogy én tehetek róla,
hogy nem kapta meg azt a munkát, amelyiket akarta, hogy a hozzám hasonlóknak nem lenne szabad
olyan normális nőkkel barátkozni, mint Marjory.
– A féltékenység egy dolog; összetörni dolgokat és emberekben kárt tenni más – mondja Tom. –
Sajnálom, hogy ezt kellett átélned. Azt hittem, Don rám haragszik.
– De jól vagyok – ismétlem. – Nem tett kárt bennem. Tudtam, hogy nem kedvel, tehát nem volt olyan
rossz, mint lehetett volna.
– Lou... elképesztő vagy. Mégis úgy gondolom, részben én tehetek róla.
Ezt nem értem. Don tette. Tom nem mondta Donnak, hogy tegye.
Hogyan tehetne róla Tom, akár csak kicsikét is?
– Ha sejtettem volna, hogy ez lesz, ha jobban kezeltem volna Dont…
– Don személy, nem tárgy – mondom. – Senki nem tud senkit tökéletesen irányítani, és megpróbálni
sem helyes.
Tom arca ellazul.
– Lou, néha azt gondolom, te vagy közülünk a legbölcsebb. Rendben van.
Nem én tehetek róla. De azért sajnálom, hogy át kellett élned. És aztán a per... az se lesz számodra
könnyű. Egy per minden résztvevőjének nehéz.
– Per? Miért kellene nekem perelnem?
– Nem kell, de tanú leszel Don perében, abban biztos vagyok. Nem mondták neked?
– Nem. – Nem tudom, mit csinál a tanú a pernél. Sosem akartam a tévében perekről szóló műsort
nézni.
– Nézd, nem lesz egyhamar, majd megbeszéljük. De most… van bármi, amit Lucia, vagy én tehetünk
érted?
– Nincs. Jól vagyok. Holnap jövök vívni.
– Ennek örülök. Nem szeretném, ha elmaradnál, mert attól tartasz, hogy a csoportból valaki más
kezd majd úgy viselkedni, ahogyan Don.
– Nem gondoltam ilyesmire – mondom. Csacsiságnak tetszik, de aztán arra gondolok, hátha a
csoportnak kell egy Don, és valaki más lép majd a szerepébe. No, de ha egy normális ember, mint
Don képes eltitkolni ekkora dühöt és erőszakosságot, talán minden normális emberben megvan ez a
képesség.
Azt hiszem, bennem nincs meg.
– Helyes. De ha csak picikét is aggódsz – vagy bárki gyanút kelt benned –, kérlek, szólj nekem
azonnal.
A csoportok furcsák. Voltam csoportokban, amelyekből elment valaki, akit senki sem szeretett, és
nyomban találtunk valaki mást, akit attól kezdve nem szerettünk, és kiutáltunk.
– Szóval ez a csoportok sémája.
– Egyik sémája. – Sóhajt. – Remélem, nem ezé a csoporté, és vigyázok majd. A Don-problémát
valahogy elnéztük.
Megszólal a csengő. Tom körülnéz, aztán rám.
– Azt hiszem, a rendőr lesz az – mondom. – Mr. Stacy azt mondta, jön valaki felvenni a
vallomásomat.
– Akkor én megyek – mondja Tom.
A rendőr, Mr. Stacy ül a pamlagomon. Drapp nadrágot és kockás rövid ujjú inget visel. A cipője
barna, grízes felületű. Amikor bejött, körülnézett, és tudtam, hogy mindent lát. Danny ugyanígy néz
mindenre, felbecsül mindent.
– Megvannak nálam a jelentések a korábbi rongálásokról, Mr. Arrendale – mondja. – Ha tehát
elmondaná, mi történt ma délután… – Ez csacsiság. Ott volt. Megkérdezett, és elmondtam neki akkor
mindent, és beírta a zsebszámítógépébe. Nem értem, miért van itt megint.
– Ez az élelmiszer bevásárló napom – mondom. – Mindig ugyanabba a boltba megyek ennivalót
vásárolni, mert könnyebb megtalálni a dolgokat, ha az ember minden héten odajár.
– Minden héten ugyanakkor megy? – kérdezi.
– Igen. Munka után, vacsorafőzés előtt.
– És készít listát?
– Igen. – Gondolom, persze, de Mr. Stacy talán nem úgy gondolja, hogy mindenki készít listát. – De
amikor hazaértem, eldobtam a listát. – Nem tudom, kéri-e majd, hogy szedjem ki a szemétből.
– Értem. Csak tudni akartam, mennyire kiszámíthatók voltak a tettei.
– A kiszámíthatóság jó – mondom. Izzadni kezdek. – Fontos, hogy az embernek legyenek
megszokott foglalatosságai.
– Persze – mondja. – De akinek vannak megszokott foglalatosságai, azt könnyebben megtalálja az,
aki bántani akarja. Emlékezzen vissza, mire figyelmeztettem a múlt héten.
Nem gondoltam így rá.
– De folytassa. Nem akartam félbeszakítani. Mondjon el mindent.
Különös számomra, hogy valaki ilyen nagy figyelemmel hallgasson, amikor olyan lényegtelen
dolgokról beszélek, hogy milyen sorrendben vásárolom az élelmiszereket. De azt mondta, mondjak el
mindent. Nem tudom, mi köze a támadáshoz, de azért elmondom neki, hogyan szerveztem úgy a
bevásárlást, hogy egyszer sem kellett visszamennem valamiért.
– Aztán kimentem – mondom. – Alkonyodott, nem volt még teljesen sötét, és a parkolóban erős
fények égtek. A bal oldali sorban, a tizenegyedik helyen parkoltam. – Szeretem, ha semmivel sem
osztható a hely száma, ahol parkolok, de ezt nem árulom el neki. – Fogtam a kulcsot, kinyitottam a
kocsit. Kivettem a bevásárló kocsiból az élelmiszeres zacskókat, és betettem őket az autóba. – Nem
hiszem, hogy érdekelné, hogy a nehéz holmit a padlóra, a könnyűt az ülésre tettem. – Hallottam,
hogy mozdul mögöttem a bevásárló kocsi, és megfordultam. Akkor beszélt hozzám Don.
Szünetet tartok, próbálok visszaemlékezni pontosan a szavaira és a sorrendre.
– Nagyon mérges volt a hangja – mondom. – Rekedt. Azt mondta: „Mindennek te vagy az oka.
Miattad dobott ki Tom.” – Ismét szünetet tartok. Don sok mindent mondott nagyon gyorsan, és nem
biztos, hogy minden szóra a megfelelő sorrendben emlékszem. Nem lenne helyes, ha rosszul
mondanám.
Mr. Stacy vár, engem néz.
– Nem biztos, hogy mindenre tökéletesen emlékszem – mondom.
– Semmi baj – feleli. – Csak azt mondja el, amire emlékszik.
– Azt mondta, „Marjory miattad küldött el.” Tom az az ember, aki a vívócsoportot szervezte.
Marjory… beszéltem magának Marjoryról a múlt héten. Sosem volt Don barátnője. – Kínos Marjoryról
beszélnem. Marjorynak a maga nevében kellene beszélnie. – Marjory bizonyos mértékben kedvel
engem, de... – Ezt nem mondhatom. Nem tudom, hogyan kedvel Marjory, mint ismerőst, vagy
barátot, vagy…
annál többet. Ha azt mondanám, „nem úgy, mint szerelmest”, vajon igaz lenne-e? Nem akarom, hogy
igaz legyen. – Azt mondta, „A szörnyszülöttek párosodjanak szörnyszülöttekkel, ha már muszáj
párosodniuk.”
Nagyon mérges volt. Azt mondta, én tehetek arról, hogy gazdasági válság van, és hogy nincs jó
állása.
– Hm. – Mr. Stacy csak ezt a halk hangot adja, és ül.
– Azt mondta, üljek be a kocsiba. Felém szúrt a fegyverrel. Nem jó beülni a kocsiba a támadóval;
tavaly mondták az egyik híradóban.
– Minden évben benne van a hírekben – mondja Mr. Stacy. – Egyesek mégis beülnek. Örülök, hogy
maga nem tette.
– Láttam a sémáját – mondom. – Így aztán rámozdultam: elhárítottam a fegyveres kezét, és gyomron
vágtam. Tudom, hogy helytelen másokat megütni, de bántani akart.
– Látta a sémáját? – mondja Mr. Stacy. – Az mi?
– Évekig jártunk egy vívócsoportba – mondom. – Amikor a jobb karját előrelendíti, hogy szúrjon, a
jobb lába mindig vele mozdul, aztán a balja oldalra, aztán kilendül a könyöke, és a következő
szúrása egészen jobbra megy. Ebből tudtam, hogy ha szélesen hárítok, aztán középre ütök, esélyem
van előbb eltalálnom, mintsem ő bántani tudna engem.
– Ha éveken át vívtak egymással, hogy lehet, hogy ő nem tudta, mi következik? – kérdezi Mr. Stacy.
– Nem tudom – mondom. – De én jó vagyok abban, hogy észreveszem a sémákat a mások
mozgásában.
Így is vívok. Ő nem olyan jó. Azt hiszem, azt hitte, ha nincs nálam penge, nem ugyanazt a
védekezést választom, mint a vívásban.
– Huh. Szeretném látni magát vívni – mondja Mr. Stacy. – Mindig olyan nőies sportnak tartottam,
azzal a fehér ruhával meg a drótokkal, de ahogy maga beszél róla, érdekes. Szóval: megfenyegette
magát a fegyverrel, maga elhárította a fegyvert, és gyomron vágta, és aztán?
– Egy csomó ember kiabálni kezdett, és Donra vetették magukat. Azt hiszem, rendőrök voltak, de
azelőtt nem láttam őket. – Elhallgatok. Minden mást megtudhat a rendőröktől, akik ott voltak,
gondolom.
– Oké. Térjünk vissza egy-két dologra... – Újra meg újra végigrágjuk, és minden egyes alkalommal
több részletre emlékszem. Ez nyugtalanít – tényleg emlékszem mindezekre, vagy csak kitöltöm a
lyukakat, hogy elégedett legyen? Olvastam erről egy könyvben. Valósnak érzem, néha mégis
hazugság. Hazudni helytelen.
Nem akarok hazudni.
Újra meg újra a vívócsoportról kérdez: ki kedvelt, és ki nem. Én kiket kedveltem, kiket nem. Azt
hittem, mindenkit kedveltem; azt hittem, ők is kedveltek engem, vagy legalábbis toleráltak, amíg nem
történt ez
Donnal. Mr. Stacy mintha azt akarná, hogy Marjory a barátnőm, vagy a kedvesem legyen; egyre
kérdezget, szoktunk-e találkozni. Nagyon izzadok, amikor Marjoryról beszélek. Az igazat mondom,
hogy nagyon kedvelem őt, és gondolok rá, de nem járunk.
Végül Mr. Stacy feláll.
– Köszönöm, Mr. Arrendale; egyelőre ennyi. Leíratom, aztán be kell jönnie az őrsre aláírni, és ismét
megkeressük majd, ha jön a per.
– Per? – kérdezem.
– Igen. A támadás áldozataként maga lesz a vád tanúja. Van ezzel valami probléma?
– Mr. Crenshaw mérges lesz, ha sokat hiányzom a munkából – mondom.
Ez igaz, ha akkor meglesz még az állásom. És ha nem?
– Biztosan megérti majd – mondja Mr. Stacy.
Biztosan nem, mert nem akarja megérteni.
– Lehet, hogy Poiteau ügyvédje megállapodik az államügyésszel – mondja Mr. Stacy. – Elfogad egy
csökkentett időtartamú ítéletet, hogy ne kockáztasson még rosszabbat, amit a per hozhat. Értesíteni
fogjuk.
– Az ajtóhoz megy. – Vigyázzon magára, Mr. Arrendale! Örülök, hogy elkaptuk a fickót, és magának
nem esett bántódása.
– Köszönöm a segítségét – mondom.
A távozása után elsimítom a pamlagot ott, ahol ült, és visszateszem a helyére a párnát. Nyugtalan
vagyok. Nem akarok Donra és a támadásra gondolni. El akarom felejteni. A legjobb lenne, ha meg
sem történt volna.
Gyorsan elkészítem a vacsorámat, főtt tészta zöldséggel, megeszem, aztán elmosom a tányért meg
a fazekat. Már este 8:00 van. Fogom a könyvet, elkezdem a tizenhetedik fejezetet, „A memória és a
figyelem kontrolljának integrálása: a PTSD és az ADHD[3] tanulságai”.
A hosszú mondatokat és a bonyolult nyelvi szerkezeteket már jobban értem. Nem lineárisak, hanem
halmaz jellegűek, vagy sugaras szerkezetűek. Nem ártott volna, ha először erről világosítottak volna
fel.
Az információ, amelyet a szerzők közölni akarnak logikusan szervezett. Úgy írták meg, ahogy én is
írtam volna. Furcsa elgondolni, hogy hozzám hasonló ember is írhatna egy fejezetet egy, az
agyműködésről szóló könyvbe. Úgy beszélek, mintha valami tankönyvből olvasnám? Ezt érti dr.
Fornum „dagályos nyelvezeten”? Amikor ezt mondta, mindig a sziklákat csapkodó hullámok képe
merült fel előttem. És nem értettem; a beszédemben nincs semmi olyan szenvedélyes, mint a
sziklákat csapkodó hullámok. Ha úgy értette, hogy tankönyvszerűen beszélek, mondhatta volna úgy
is.
Mostanra már tudom, hogy a PTSD egy trauma utáni stresszes állapot, és különös változásokat okoz
a memória működésében. A visszacsatolási mechanizmus összetett kontrolljáról, gátlásról és a
gátlás hiányáról van szó a jelek közvetítésében.
Most jut eszembe, hogy én is trauma után vagyok, hogy ha az embert meg akarják ölni, az trauma,
bár nem érzem magam túlzottan stresszesnek, vagy izgatottnak. Lehet, hogy normális emberek nem
ülnek le tankönyvet olvasni pár órával azután, hogy meg akarták ölni őket, de számomra ez
megnyugtató. A tények akkor is ott vannak, változatlanul logikus sorrendben, olyasvalaki vetette őket
papírra, akinek fontos volt, hogy érthető legyen. Pont ahogyan a szüleim mondták: a csillagok
változatlanul ragyognak, sértetlenül és fogyatkozás nélkül, bármi történt is ezen a bolygón. Szeretem,
hogy valahol rend van, ha körülöttem felborul is.
Mit érezne egy normális? Eszembe jut egy kísérlet a középiskolából, amikor különböző helyre állított
cserepekbe ültettünk növényeket. A növények mind felfelé, a fény felé nőttek, bármerre kellett is
fordulnia a száruknak. Emlékszem, hogy megkérdeztem, lehetséges-e, hogy engem valaki egy
ferdén álló cserépbe ültetett, de a tanár azt mondta, ez egészen más.
Pedig szerintem így van. Ferdén viszonyulok a világhoz, örülök, amikor mások szerint feldúltnak
kellene lennem. Az agyam a fény felé próbál nőni, de nem tudok kiegyenesedni, ha egyszer a cserép
ferdén, megbillenve áll.
Ha jól értem a tankönyvet, azért emlékszem arra, hogy a parkolóban a kocsik hány százaléka kék,
mert jobban odafigyelek a színekre és a számokra, mint a legtöbben. Ők nem veszik észre, tehát
nem törődnek vele. Kíváncsi lennék, ők mit vesznek észre, ha ránéznek egy parkolóra. Mi más
látható a kocsik sorain kívül, ennyi a kék, ennyi a drapp, és ennyi a piros? Mi hiányzik nálam,
ahogyan náluk hiányzik a szépséges numerikus összefüggések meglátása?
Emlékszem színre és számra és sémára és növekvő, meg csökkenő sorozatokra: ez jut át a
legkönnyebben a szűrőn, amelyet a kívülről jövő jeleket feldolgozó érzékszerveim közém és a világ
közé tettek. Azután ezek lettek agyam fejlődésének paraméterei, úgy, hogy mindent – a
gyógyszergyártási folyamatoktól a vívóellenfél mozdulataiig – egyformán láttam, egyfajta valóság
kifejeződéseinek.
Körülnézek a lakásomban, és a reakcióimra gondolok, arra, hogy szükségem van rendszerességre,
izgatnak az ismétlődő jelenségek, a sorozatok és a sémák. Mindenkinek szüksége van
rendszerességre; bizonyos mértékig mindenki kedveli a sorozatokat és a sémákat. Ezt évek óta
tudom, de most már jobban értem. Mi, autisták az emberi viselkedés és preferenciák ívének egyik
végén vagyunk, de azért ugyanazon az íven. A Marjory iránti érzéseim normális érzések, nem
természetellenes érzések. Talán én jobban észreveszem hajának és szemének többféle színét, mint
más tenné, de az a vágy, hogy a közelében lehessek, normális vágy.
Ideje lefeküdni. Amikor a zuhanyozóba lépek, megnézem tökéletesen hétköznapi testemet – normális
bőr, normális haj, normális kéz– és lábkörmök, normális nemi szervek. Bizonyára vannak más
emberek is, akik jobban szeretik a nem illatosított szappant, az azonos hőmérsékletű vizet, az
egyforma textúrájú mosdókesztyűt.
Befejezem a zuhanyozást, fogat mosok, kiöblítem a mosdót. A tükörben az arcom olyan, mint az
arcom
– ezt az arcot ismerem a legjobban. A fény behatol a pupillámba, viszi magával a látóteremen belüli
információt, viszi vele a világot, de amit én látok, amikor odanézek, ahol a fény bemegy, az
feketeség, mély és bársonyos. A fény bemegy, és sötétség néz vissza rám. A kép benne van a
szememben és az agyamban, éppúgy, mint a tükörben.
Leoltom a fürdőszobában a villanyt, az ágyamhoz megyek, és az éjjeliszekrény lámpáját is eloltom,
miután leültem. A fény utóképe izzik a sötétben. Becsukom a szemem, és látom az ellentétek
egyensúlyát a térben, amint távolodnak egymástól. Előbb a szavak, aztán a szavakat felváltó képek.
A fény ellentéte a sötét. A könnyűé a nehéz, ahogyan az emlékezeté a felejtés, vagy ahogyan a
távollét képezi a jelenlét ellenpólusát. Nem egészen azonosak: az azt a fajta fényt jelölő szó, amelyik
a nehéz ellentéte könnyebbnek tetszik, mint a fényes léggömb, amely képként bejön. Fény csillog a
fényes gömbön, amint az emelkedik, távolodik, eltűnik…
Egyszer megkérdeztem anyámat, hogyan lehet fény az álmaimban, amikor alszom, és csukva a
szemem.
Miért nem sötétek mind az álmok, kérdeztem. Anyám nem tudta. A könyvből sok mindent megtudtam
arról, hogyan dolgozza fel az agy a vizuális jeleket, de ezt nem.
Nem tudom, miért. Biztosan megkérdezte már más is, miért lehetnek az álmok tele fénnyel a
sötétben is.
Az agy képeket hoz létre, igen, de honnan a bennük lévő fény? Súlyos vakság esetén az emberek
már nem látnak fényt, vagy legalábbis így gondolják, és az agyvizsgálatok különböző sémákat
mutatnak. A fény tehát az álomban a fény emléke, vagy valami más?
Emlékszem, hogy egyszer valaki azt mondta egy másik gyerekre,
„Annyira imádja a baseballt, hogy ha kinyitnád a fejét, baseballpályát találnál benne…”. Ez még akkor
volt, amikor nem tudtam, hogy az esetek többségében az emberek nem szó szerint értik, amit
mondanak.
Eltűnődtem, mi lenne az én fejemben, ha kinyitnák? Megkérdeztem anyámat, és ő azt felelte, „Az
agyad, drágám”, és mutatott egy képet valami ráncos, szürke izéről. Sírtam, mert tudtam, hogy nem
kedvelem annyira, hogy ez töltse ki a fejemet. Biztos voltam benne, hogy senki másnak nincs a
fejében ilyen csúnyaság. A többiek fejében baseballpálya, fagylalt vagy piknik van.
Ma már tudom, hogy mindenkinek ráncos, szürke agy van a fejében, nem focipálya, úszómedence,
vagy azok az emberek, akiket szeret. Bármi lett légyen is az ember elméjében, az agyán nem látszik.
De akkoriban ezt annak a bizonyítékának tartottam, hogy engem rosszul készítettek el.
Ami az én fejemben van, az fény és sötét és gravitáció és űr és kardok és élelmiszerek és színek és
számok és emberek és olyan gyönyörű sémák, hogy tetőtől talpig beleborzongok. Még ma sem
tudom, miért ilyen, és nem másmilyen sémáim vannak.
A könyv választ ad olyan kérdésekre, amelyekre mások gondoltak. Én olyan kérdésekre gondolok,
amelyekre nem ad választ. Mindig azt hittem, az én kérdéseim rossz kérdések, mert senki más nem
teszi fel őket. Talán senki sem gondolt rájuk. Talán a sötétség ért oda előbb. Talán én vagyok az első
fény, amely érinti a tudatlanság áramlatát.
Talán a kérdéseim fontosak.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET
Fény, reggeli fény. Különös álmokra emlékszem, arra nem, hogy miről szóltak, csak arra, hogy
különösek voltak. Verőfényes, csípős nap van; amikor megérintem az ablaküveget, hideg. A hűvös
levegőben tökéletesen ébernek, szinte rámenősnek érzem magam. A tálkában a gabonapelyhek
textúrája ropogós és fodros; érzem a számban őket puhán szétomlani.
Amikor kimegyek, a ragyogó napfény megcsillan a parkoló talajának kavicsain. Ragyogó, friss
zenéhez való nap van. Fejemben feltorlódnak a lehetőségek; Bizet-nél állapodok meg. Óvatosan
nyúlok a kocsimhoz, észreveszem, hogy bár Don börtönben van, a testem emlékszik rá, hogy a kocsi
veszélyes lehet. Nem történik semmi. A négy keréknek még új szaga van. A kocsi beindul. Útban
munkába a zene ragyogva szól a fejemben a napfényben. Arra gondolok, este kimegyek vidékre,
hogy felnézhessek a csillagokra; az űrállomásokat is látnám. Aztán eszembe jut, hogy szerda van,
vívni megyek. Erről már régen nem feledkeztem meg. Bejelöltem-e reggel a naptárt? Nem tudom.
A munkahelyemen beállok a szokásos parkolóhelyemre. Mr. Aldrin a bejáratnál áll, rögtön a kapunál,
mintha csak engem várt volna.
– Lou, hallottam a hírekben… jól van?
– Igen – mondom. Szerintem tudhatná pusztán abból, ha rámnéz.
– Ha nem érzi jól magát, kivehet egy szabadnapot – mondja.
– Remekül vagyok – mondom. – Tudok dolgozni.
– Hát… ha biztos benne. – Elhallgat, mintha várná, hogy mondjak valamit, de nem jut eszembe
semmi.
– A hírekben azt mondták, lefegyverezte a támadót, Lou... nem tudtam, hogy tudja, hogyan kell.
– Csak ugyanazt tettem, amit a vívásnál – mondom. – Bár nem volt pengém.
– Vívás! – A szeme kikerekedik; a szemöldöke felszalad. – Maga vív? Igazi... kardokkal meg ilyesmi?
– Igen. Hetente egyszer vívni járok – mondom. Nem tudom, mennyit mondjak el neki.
– Ezt nem tudtam – mondja. – Nem sokat tudok a vívásról, csak annyit, hogy fehér ruhát viselnek, és
hátul drótok lógnak ki.
Mi nem viselünk fehér ruhát, és nem használunk elektromos találatjelzőt, de nincs kedvem
elmagyarázni
Mr. Aldrinnak. Vissza akarok térni a munkámhoz, és délután újra találkozunk az orvoscsoporttal.
Ekkor eszembe jut, amit Mr. Stacy mondott.
– Lehet, hogy be kell mennem a rendőrségre, aláírni a vallomásomat – mondom.
– Rendben van – mondja Mr. Aldrin. – Amire csak szüksége van. Rettenetes megrázkódtatás
lehetett. –
És elsiet.
Bemegyek az irodámba. Bekapcsolom a ventilátort, forognak a spirálok. Éppen munkához látnék,
amikor megszólal a telefonom. Arra gondolok, talán Mr. Crenshaw, hát nem sietek felvenni, de azért
felveszem.
– Mr. Arrendale? – Stacy nyomozó az. – Mondja, be tudna jönni az őrsre ma délelőtt?
Nem hiszem, hogy ez igazi kérdés. Inkább olyasmi, mint amikor apám azt mondta, „Megfognád azt a
végét?”, ami azt jelentette, „Fogd meg azt a végét”. Udvariasabb kérdések formájában parancsot
adni, ugyanakkor zavaró, mert lehet valódi kérdés is.
– Meg kell kérdeznem a főnökömet – mondom.
– Rendőrségi ügy – mondja Mr. Stacy. – Alá kell írnia a vallomását és egyéb papírokat. Csak mondja
meg nekik.
– Felhívom Mr. Aldrint – mondom. – Hívjam vissza?
– Nem... csak jöjjön be, amikor tud. Itt leszek egész délelőtt. Másként szólva, elvárja, hogy bemenjek,
mindegy, mit mond Mr. Aldrin.
Nem igazi kérdés volt. Felhívom Mr. Aldrint.
– Igen, Lou – mondja. – Hogy van? – Csacsiság; reggel már megkérdezte.
– A rendőrség azt akarja, hogy bemenjek az őrsre aláírni a vallomásomat, meg más papírokat –
mondom. – Azt mondták, most menjek. ‘
– De jól van? Menjen magával valaki?
– Jól vagyok – mondom. – Csak muszáj bemennem a rendőrségre.
– Természetesen. Vegye ki az egész napot.
Odakinn eltűnődöm, mit gondolhat az őr, hogy máris kihajtok az ellenőrzőpontnál, pedig csak az
imént hajtottam be. Az arca nem árul el nekem semmit.
A rendőrőrs zajos. Egy hosszú, magas pultnál emberek állnak sorban. Beállok én is, de ekkor jön Mr.
Stacy, és megpillant.
– Jöjjön – mondja. Egy másik zajos terembe vezet, ahol egy mindenfélével megrakott íróasztal áll. Az
ő íróasztalán – gondolom, az övé – van egy állvány a kézi számítógép számára, meg egy nagy
képernyő. –
Otthon, édes otthon – mondja, és egy székre mutat az íróasztal mellett.
A szék szürke fémből készült, az ülésén zöld műanyag párna. A párnán át érzem a keretet. Kihűlt
kávé, olcsó csokoládérudak, sült krumpli, papír, nyomtatók és fénymásolók meleg festékszagát
érzem.
– Itt a tegnap esti vallomása – mondja Mr. Stacy. – Olvassa át, nézze meg, van-e benne hiba, és ha
nincs, írja alá.
Ez a beszúrt ha lelassít, de értem, mit akar. Gyorsan elolvasom a vallomást, bár némi időbe telik,
amíg megértem, hogy a „panaszos” én vagyok, a „támadó” pedig Don. Azt sem tudom, miért
szerepelünk
Donnal „hímneműként”, nem „férfiként”, Marjory pedig „nőneműként”, nem „nőként”. Azt hiszem,
meglehetősen nagy gorombaság azt írni róla, hogy „mindkét hímnemű által társasági szinten ismert
nőnemű személy”. Valódi hibák azonban nincsenek, hát aláírom.
Ekkor Mr. Stacy közli, hogy alá kell írnom egy panaszt Don ellen. Nem tudom, miért.
Törvényellenesek azok a dolgok, amelyeket Don tett, és bizonyítékok vannak rá, hogy megtette őket.
Nem számít, hogy én aláírom-e, vagy sem. Ám, ha a törvény így kívánja, megteszem.
– Mi történik Donnal, ha bűnösnek találják? – kérdezem.
– Sorozatos, egyre fokozódó, erőszakos támadásban végződő vandalizmus? Nem ússza meg
felügyelői rehabilitáció nélkül – mondja Mr. Stacy. – PSZM… programozható személyiség
meghatározó csip. Ez az, amikor betesznek egy ellenőrző csipet…
– Tudom – mondom. Összerándul a belsőm; nekem legalább nem kell attól tartanom, hogy csipet
ültetnek az agyamba.
– Nem úgy van ám, mint a filmekben – mondja Mr. Stacy. – Nincsenek szikrák, villogó fények – csak
egyszerűen egyes dolgokat nem lesz képes megtenni.
Én a Központban azt hallottam, hogy a PSZM felülkerekedik az eredeti?! személyiségen, és
megakadályozza, hogy a rehabos, mert így szeretik nevezni, bármi mást tegyen, mint amit
mondanak neki.
– Nem lehetett volna, hogy csak kifizesse a kerekeimet meg a szélvédőmet? – kérdezem.
– Visszaeső – mondja Mr. Stacy, miközben iratokat lapoz végig. – Újra megteszi. Bizonyított.
Ahogyan maga nem tud nem maga lenni, nem autista lenni, ő sem tud nem ő, azaz irigy és
erőszakos személy lenni.
Ha ez csecsemőkorban kiderült volna róla... tessék. – Elővesz egy papírt. – Ez a nyomtatvány az.
Olvassa el gondosan, írja alá lenn, az X-nél, írja oda a dátumot is.
Elolvasom a nyomtatványt, amelynek a tetején a város pecsétje van. Az áll a papíron, hogy én, Lou
Arrendale panaszt teszek egy csomó dolog miatt, amelyekre nem is gondoltam. Azt hittem, egyszerű
lesz:
Don megpróbált rám ijeszteni, aztán megpróbált bántani. A nyomtatványon azonban az áll, hogy
panaszt teszek tulajdon rosszindulatú megrongálása miatt, több mint 250 dollár értékű tulajdon
ellopása miatt, robbanószerkezet készítése miatt, robbanószerkezet elhelyezése miatt,
robbanószerkezettel való gyilkossági kísérlet miatt…
– Meg tudott volna ölni? – kérdezem. – Itt az áll, „gyilkos fegyverrel való gyilkossági kísérlet”.
– A robbanószer gyilkos fegyver. Igaz, hogy ahogyan beszerelte, nem robbant úgy, ahogyan ő
elvárta volna, és a mennyiség is csekély volt: maga csak az arca vagy a keze egy részét veszítette
volna el. De a törvény szerint annak számít.
– Nem tudtam, hogy az akkumulátor kiszerelése és a dobozból kiugró paprikajancsi beszerelése
egyszerre több törvényt is sért – mondom.
– Sok bűnöző sem tudja – mondja Mr. Stacy. – Pedig nagyon is általános. Mondjuk, egy elkövető
betör egy házba a tulajdonosok távollétében, és lop onnan. Van törvény a törvénytelen behatolásra
és egy másik törvény a lopásra.
Nem tehetek lényegében panaszt Donra azért, mert robbanószerkezetet készített, hiszen nem
tudom, hogy valóban ő készítette-e. Mr. Stacyre pillantok; nyilvánvaló, hogy neki mindenre van
válasza, és semmi értelme vitatkozni. Nem látszik tisztességesnek, hogy ennyiféle panasz származik
egyetlen cselekedetből, de hallottam embereket más hasonló dolgokról is beszélni.
A nyomtatvány kevésbé hivatalos nyelven sorolja Don további tetteit: a kerekeket, a szélvédőt, a
262,37 dollár értékű akkumulátor eltulajdonítását, a robbanószerkezet beszerelését a motorháztető
alá, végül a támadást a parkolóban. Ahogy így sorban végigolvasom, nyilvánvalónak látszik, hogy
mindezt
Don tette, hogy komolyan bántani akart, hogy az első incidens világos figyelmeztető jel volt.
Mégis nehéz megértenem. Tudom, mit mondott, milyen szavakat használt, de nem sok értelme van.
Don normális ember. Könnyen tudott beszélni 190 Marjoryval; beszélt Marjoryval. Semmi nem
akadályozhatta, hogy barátok legyenek, önmagán kívül semmi. Nem tehetek arról, hogy Marjory
engem kedvelt. Nem tehetek róla, hogy megismerkedtünk a vívócsoportban; én voltam ott előbb, és
addig nem ismertem Marjoryt, amíg oda nem jött.
– Nem tudom, miért – mondom.
– Mit miért? – kérdezi Mr. Stacy.
– Nem tudom, Don miért haragudott rám ennyire – mondom.
Mr. Stacy félrebillenti a fejét.
– Megmondta magának – mondja. – És maga elmondta nekem, amit mondott.
– Igen, de nincs értelme – mondom. – Nagyon kedvelem Marjoryt, de nem a barátnőm. Soha nem
randevúztunk. Soha nem tettem semmit azért, hogy bántsam Dont. – Nem mondom el Mr. Stacynek,
hogy szándékomban áll Marjoryt elvinni vacsorázni, mert megkérdezheti, eddig miért nem tettem, és
nem akarok erre válaszolni.
– Lehet, hogy ön véleménye szerint nincs értelme – mondja Mr. Stacy –, ám én úgy vélem, igenis
van.
Sok ilyesmit látunk, dühhé keseredő féltékenységet. Magának nem kellett tennie semmit; az egész
csak róla szól, az ő bensőjéről.
– Ő normális – mondom.
– Hivatalosan nem fogyatékos, Lou, de nem normális. Normális emberek nem szerelnek
robbanószerkezetet mások kocsijába.
– Úgy érti, őrült?
– Majd a bíróság eldönti – mondja Mr. Stacy. Rázza a fejét. – Lou, miért próbál számára mentséget
találni?
– Én nem... Azzal egyetértek, hogy amit tett, az helytelen, de hogy csipet tegyenek az agyába, amitől
más ember lesz…
Mr. Stacy felfelé fordítja a tekintetét.
– Lou, bárcsak maguk is – úgy értem, azok az emberek, akik nem az igazságszolgáltatásban
dolgoznak –
megértenék, mi az a PSZM. Nem teszi más emberré. Olyan Dont csinál csak belőle, aki nem érez
kényszeres késztetést, hogy bántsa azokat az embereket, akik bármilyen módon bosszantják őt. Így
nem kell évekre bezárnunk, mert valószínűleg újra ilyesmit tesz, egyszerűen nem tesz ilyesmit.
Senkivel. Ez sokkal humánusabb, mint amit régen tettünk, hogy az ilyen embereket évekre bezártuk
más gonosz emberekkel együtt olyan környezetbe, ahol csak még rosszabbak lettek. Ez nem fáj;
nem változtatja őt robottá; normális életet élhet… Csak erőszakos bűncselekményeket nem lesz
képes elkövetni. A
tapasztalataink szerint ez az egyetlen, ami bevált, a halálbüntetésen kívül, amely szerintem is túlzás
volna ahhoz képest, amit ő tett magával.
– Mégsem tetszik – mondom. – Nem szeretném, hogy csipet tegyenek az agyamba.
– A csipeknek sokféle legális orvosi alkalmazása van – mondja.
Tudom; tudok fékezhetetlen rohamokkal, Parkinson-kórral vagy gerincvelő-sérüléssel kínlódó
betegekről: különleges csipeket és műidegeket fejlesztettek ki számukra, és ez jó. De ebben nem
vagyok biztos.
Mégis, ez a törvény. A nyomtatványon semmi olyan nincs, ami nem igaz. Don megtette azokat a
dolgokat. Én bejelentettem őket a rendőrségen, kivéve az utolsót, amelynek tanúi voltak. Van egy sor
a nyomtatvány alján a szöveg és az aláírásomnak fenntartott sor között, és a szövegnek van egy
sora, amely azt mondja, hogy esküszöm, hogy a vallomásomban minden igaz. Igaz, amennyire én
tudom, és legyen elég ennyi. Aláírom a vonalon, dátumot írok, és átadom a rendőrtisztnek.
– Köszönöm, Lou – mondja. – Most az államügyész szeretne beszélni magával, és elmagyarázza, mi
jön ezután.
Az államügyész középkorú asszony, őszülő, göndör, fekete hajjal. Az íróasztalán névtábla: ASST DA
BEATRICE HUNSTON. A bőre színe akár a gyömbéres mézeskalács. Az irodája nagyobb, mint az
enyém a munkahelyemen, körben polcok, könyvekkel. Régi könyvek, drapp gerincükön fekete meg
piros négyzetek. Nem úgy festenek, mintha bármikor, bárki olvasta volna őket, nem vagyok biztos
benne, hogy valódiak. Az íróasztalán van egy dátumlemez, és ennek fényétől az asszony álla aljának
fura színe van, pedig felőlem nézve az íróasztal lapja sima fekete.
– Örülök, hogy életben van, Mr. Arrendale – mondja. – Nagy szerencséje volt. Ha jól tudom, aláírta a
Mr. Donald Poiteau elleni panaszt, igaz?
– Igen – mondom.
– Nos, elmagyarázom, mi következik. A törvény szerint Mr. Poiteau-nak joga van bíróság előtti perre,
ha akarja. Bőséges bizonyíték áll a rendelkezésünkre, hogy ő volt az incidensekben szereplő
személy, és biztosak vagyunk benne, hogy a bizonyítékok megállják a helyüket a bíróság előtt. De az
a legvalószínűbb, hogy a jogi tanácsadója azt mondja majd neki, hogy egyezzen bele a kérelembe.
Tudja, mit jelent ez?
– Nem – mondom. Tudom, hogy ő el akarja nekem mondani.
– Ha nem használ fel állami forrásokat azzal, hogy pert követel, az csökkenti az elzárva töltendő
idejét, méghozzá mindössze annyi időre, amennyi a csip beültetéséhez szükséges. Ellenkező
esetben, amennyiben elítélik, minimum öt évet kell börtönben töltenie. De addig már megismeri a
börtönt, és gyanítom, hogy a kérelmet választja majd.
– De megeshet, hogy nem ítélik el – mondom.
Az ügyésznő rám mosolyog.
– Olyan már nincs – mondja. – Ilyen bizonyítékokkal. Nem kell aggódnia; többé nem bánthatja önt.
Nem aggódom. Vagy nem aggódtam, amíg nem mondta. Amióta Dont őrizetbe vették, nem
aggódtam miatta. Ha megszökik, újra aggódom. Most nem félek.
– Ha nem kerül sor perre, ha az ügyvédje elfogadja a megegyezést a kérelemben, önt sem kell újra
behívnunk – mondja. – Ezt pár napon belül tudni fogjuk. Ha mégis ragaszkodik a perhez, önnek meg
kell jelennie mint a vád tanújának. Ez azt jelenti, hogy némi időt kell szánnia rám, vagy valamelyik
munkatársamra, hogy megfogalmazzuk a vallomását, aztán némi időt kell töltenie a bíróságon is.
Érti?
Értem, amit mond. Amit nem mond, és valószínűleg nem is tud, az az, hogy Mr. Crenshaw nagyon
mérges lesz, ha hiányzom a munkából.
Remélem, hogy Don meg az ügyvédje nem ragaszkodnak a perhez.
– Igen – mondom.
– Helyes. Az utóbbi tíz évben, a csip megjelenése óta teljesen megváltozott a dolgok menete; sokkal
egyszerűbb. Kevesebb ügyből lesz per. Nem olyan sok időt veszítenek az áldozatok és a tanúk.
Tartani önnel a kapcsolatot, Mr. Arrendale.
A délelőttnek szinte vége, mire elhagyom az Igazságügyi Központot. Mr. Aldrin azt mondta, nem kell
ma bemennem, de nem akarom, hogy Mr. Crenshaw-nak oka legyen haragudni rám, ezért délután
bemegyek az irodába. Újabb teszt vár ránk, egy olyan, amikor sémákat kell egyeztetnünk
számítógép képernyőjén. Mind igen gyorsak vagyunk, és hamar végzünk. A többi teszt is könnyű, de
unalmas. Nem dolgozom le a délelőtt kimaradt időt, mert nem az én hibám volt.
Mielőtt vívni indulok, nézem a tudományos híreket a tévében, mert a műsor az űrről szól. Cégek
konzorciuma újabb űrállomást épít. Meglátok egy ismerős logót; nem tudtam, hogy a cégem, ahol
dolgozom érdekelt az űrben folyó operációkban. A bemondó a milliárdokról beszél, amennyibe kerül
majd, meg a különböző partnerek elkötelezettségéről.
Mr. Crenshaw talán ezért akarja csökkenteni a költségeket. Szerintem jó dolog, hogy a cég az űrben
akar befektetni, és örülnék, ha nekem is módom lenne felmenni. Ha nem lennék autista, talán
lehetnék űrhajós vagy űrtudós. De még ha megváltoznék is, a gyógymód segítségével, már késő
elkezdeni ilyen pályát.
Talán egyesek ezért kérik a TeljesÉlet kezelést, amelyik meghosszabbítja az életüket, hogy
megtanuljanak olyan szakmát, amelyet eddig nem ismertek. Csakhogy nagyon drága. Nem sokan
engedhetik meg maguknak.
Három másik kocsi parkol Tom és Lucia háza előtt, amikor odaérek. Itt van Marjory kocsija is. A
szívem gyorsabban dobog. Nem kapok levegőt, pedig nem futottam.
Hideg szél fúj az utcán. Amikor hűvös van, könnyebb vívni, de nehezebb ülni a szabadban, és
beszélgetni.
Odabenn Lucia, Susan és Marjory beszélgetnek. Amikor belépek, elhallgatnak.
– Hogy vagy, Lou? – kérdezi Lucia.
– Jól – mondom. Túlságosan nagy a nyelvem.
– Sajnálom, amit Don tett – mondja Marjory.
– Nem te mondtad neki, hogy tegye – mondom. – Nem te tehetsz róla. Ezt tudnia kellene.
– Nem úgy értem – mondja. – Csak… rossz neked.
– Jól vagyok – ismétlem. – Itt vagyok, és nem… – Nehéz kimondanom. – Nem börtönben – mondom,
hogy ne kelljen kimondanom, nem haltam meg. – Nem könnyű... azt mondják, csipet ültetnek az
agyába.
– Remélem is – mondja Lucia. Az arca furán eltorzul.
Susan bólint, és motyog valamit, amit nem egészen hallok.
– Lou, úgy fest, mintha nem akarnád, hogy ezt tegyék Donnal – mondja Marjory.
– Nagyon ijesztő – mondom. – Helytelen dolgot tett, de ijesztő, hogy más emberré teszik.
– Nem úgy van az – mondja Lucia. Most engem néz. Ha valakinek, hát neki tudnia kell; ő tud a
kísérleti gyógymódról; tudja, miért zavar engem, hogy Dont arra kényszerítik, hogy valaki más
legyen. – Rosszat tett, valami nagyon rosszat. Megölhetett volna, Lou. Meg is tette volna, ha meg
nem állítják. Ha egy tál pudingot csinálnának belőle, azt is megérdemelné, ám a csip mindössze
annyit tesz vele, hogy képtelen lesz bárkit is bántani.
Ez nem ilyen egyszerű. Ahogyan egy szó jelenthet valamit az egyik mondatban, és mást a másikban,
vagy a hangszínnel változhat az értelme, hogy egy tett hasznos vagy káros, az is a körülményektől
függ. A
csiptől az ember nem képes jobban megítélni, mi káros, mi nem; az akaratot távolítja el, a
kezdeményezőkészséget, hogy olyasmit tegyen, ami többször káros, mint hasznos. Ez azt jelenti,
megakadályozza néha azt is, hogy Don jót tegyen. Ezt még én is tudom, és biztosan tudja Lucia is,
de valamiért figyelmen kívül hagyja.
– Ha arra gondolok, milyen sokáig bíztam a csoportban! – mondja. – El nem tudtam képzelni, hogy
ilyesmire vetemedjen. Az aljas féreg: a tíz körmömmel tudnám szétmarni a képét!
Egy amolyan belső felvillanásban érzem, hogy ebben a pillanatban Lucia a saját érzéseivel van
elfoglalva, nem az enyémekkel. Fáj neki, hogy Don becsapta; úgy érzi, Don miatt most ostobának
látszik, és nem akar ostobának látszani. Büszke rá, hogy intelligens. Azért akarja, hogy Dont
megbüntessék, mert benne tett kárt – legalábbis az érzéseiben.
Nem valami szép dolog ilyennek lenni, és nem tudtam, hogy Lucia ilyen is lehet. Tudnom kellett volna
róla, ahogyan szerinte neki tudnia kellett volna Donról? Ha a normális emberek elvárják, hogy
mindent tudjanak egymásról, az összes titkot, hogy bírják ki? Hogy nem szédülnek bele?
– Az ember nem olvashat mások gondolataiban, Lucia – mondja Marjory.
– Tudom! – Lucia most apró, szaggatott mozdulatokat tesz, hátradobja a haját, csettint az ujjaival. –
Csak... a fenébe, gyűlölöm, ha hülyét csinálnak belőlem, és Don éppen ezt tette. – Felnéz rám. –
Sajnálom,
Lou, ez önzés. Valójában az számít, hogy te hogy vagy.
Ahogyan kristály formálódik a túltelített oldatban, úgy tér vissza Lucia normális személyisége – az a
személyisége, amilyen általában – ahelyett a dühös személy helyett, aki néhány perce volt. Jobb
érzés nekem, hogy megérti, mit tett, és többé nem teszi. Ez lassabb, mint ahogyan másokat elemez.
Nem tudom, tovább tart-e a normális embereknek, hogy magukba nézzenek, és lássák, mi történik
valójában, mint az autistáknak, vagy a mi agyunk ugyanolyan sebességgel működik. Nem tudom,
szüksége volt-e Luciának arra, amit mondott, hogy elemezze önmagát.
Nem tudom, Marjory mit gondol rólam valójában. Most Luciára néz, aztán gyorsan vissza rám. Olyan
gyönyörű a haja... Azon kapom magam, hogy a haja színeit, a különböző színek arányát elemzem
meg azt, ahogyan a színek váltakoznak, amikor mozog.
Leülök a földre, melegíteni kezdek. Egy perc múlva ezt teszik a nők is. Kicsit merev vagyok; csak a
sokadik próbálkozásnál sikerül a homlokommal megérinteni a térdemet. Marjory még mindig nem
képes erre; a haja előrehull, súrolja a térdét, de a homloka vagy tíz centire van tőle.
Melegítés után felállok, a szertárba megyek a holmimért. Tom odakinn van Maxszel és Simonnal, a
versenyünk bírájával. A fénykörök megvilágítják a sötét udvar közepét, amitől másutt még sötétebbek
az árnyak.
– Hé, haver – mondja Max. Minden újonnan érkező férfit havernak szólít. Ostobaság, de hát ő már
csak ilyen. – Hogy vagy?
– Jól – mondom.
– Hallom, vívólépést alkalmaztál ellene – mondja Max. – Bárcsak láttam volna.
Szerintem Max a való életben nem szeretett volna ott lenni, bármit gondol is most.
– Lou, Simon szívesen vívna veled, ha hajlandó vagy – mondja Tom.
Örülök, hogy nem kérdezi meg, hogy vagyok.
– Persze – mondom. – Felveszem a maszkom.
Simon nem egészen olyan magas, mint Tom, és vékonyabb. Régi, párnázott vívókabátot visel,
amilyenek azok a fehérek a hivatalos vívóversenyeken, csakhogy ez zöld csíkos.
– Kösz – mondja. Aztán, mintha tudná, hogy kabátjának színét nézem, hozzáteszi. – A húgom zöldet
akart egyszer egy kosztümhöz és a víváshoz jobban értett, mint a ruhafestéshez. Amikor elkészült,
rondább volt; már kifakult.
– Sosem láttam még zöldet – mondom.
– Más sem – mondja. A maszkja közönséges, fehér maszk, amely kissé megsárgult az időtől, meg a
használattól. A kesztyűje barna. Felteszem a maszkomat.
– Mi legyen a fegyver? – kérdezem.
– Melyik a kedvenced? – kérdezi.
Nincs kedvencem; minden fegyverhez és kombinációhoz van megfelelő ügyességi séma.
– Legyen párbajtőr és tőr – mondja Tom. – Azt élvezet nézni.
Fogom a párbajtőrt meg a tőrt, addig forgatom a kezemben, amíg kényelmes fogás esik rajtuk – alig
érzem őket, és ez a jó. Simon párbajtőrének jókora keresztvasa van, de a tőrén csak egyszerű
karika. Ha nem hárít igazán jól, talán sikerül eltalálnom a kezét. Kíváncsi vagyok, bemondja-e, ha
találok. Bíró:
bizonyára becsületes.
Lazán áll, behajlított térddel, mint aki vívott már annyit, hogy jól érezze magát közben. Tisztelgünk;
Simon pengéje végigsüvít a levegőn a tisztelgés lefelé irányuló mozdulatánál, összeszorul a
gyomrom.
Nem tudom, mi lesz a következő lépése. Mielőtt bármit elképzelhetnék, felém lendül, ilyesmit mi
szinte soha nem teszünk ezen az udvaron, a karja teljesen nyújtva, hátsó lába egyenes. Félreugrom,
tőrömmel kifelé és lefelé szúrok, hogy hárítsak és szúrjak a tőre fölött – de Simon gyors, olyan gyors,
mint Tom, és a karja fent van, hárításra készen. Olyan gyorsan tér vissza az előrelendülésből, hogy
nem tudom kihasználni a mozgás pillanatnyi hiányát, ő pedig bólint, amint visszaáll semleges
alappozíciójába.
– Jó hárítás – mondja.
A gyomrom még jobban összeszorul, és rájövök, hogy ez nem félelem, hanem izgalom. Simon talán
Tomnál is jobb. Ő győz, de én tanulok. Oldalra mozdul, követem. Több további támadást indít, mind
nagyon gyors, és sikerül az összest hárítanom, bár én nem támadok. Látni akarom a sémáját, amely
nagyon más. Újra, újra. Lenn fenn fenn lenn lenn fenn lenn lenn lenn fenn fenn: tudom, mi a
következő, és amikor ismét lefelé jön, támadok, és ezúttal nem teljesen sikerül hárítania, és sikerül
egészen kicsikét eltalálnom a vállát.
– Jó – mondja, és hátralép. – Kiváló. – Tomra pillantok, aki bólint, és vigyorog. Max a feje fölött
kulcsolja össze a két kezét; ő is vigyorog. Enyhe hányingerem van. Amikor találtam, Don arcát
láttam, és éreztem az ütést, amellyel eltaláltam, és láttam kétrét görnyedni, amikor megütöttem.
Megrázom a fejem.
– Jól vagy? – kérdezi Tom.
Nem akarok mondani semmit. Nem tudom, akarom-e folytatni.
– Rámférne egy kis szünet – mondja Simon, bár csak néhány percig vívtunk. Ostobának érzem
magam; tudom, hogy miattam teszi, és nem kellene mérgelődnöm, de mérgelődöm. Most újra, meg
újra előjön, az érzés a kezemben, Don kiáramló leheletének szaga, a hang meg a látvány meg az
érzés, mind együtt.
Tudatom egyik része emlékszik a könyvre, az emlékezetről meg a stressszről meg a traumáról szóló
részre, de a zöme egyszerűen csak szenvedés, szomorúság és félelem és düh szorosan
egybefonódó spirálja.
Pislogva küszködöm, és egy zenei frázis hullámzik a fejemben; a spirál újra kinyílik, felemelkedik.
– Jól… vagyok… – mondom. Még nehezemre esik a beszéd, de már jobban vagyok. Felemelem a
pengémet; Simon hátralép, ő is felemeli a pengéjét.
Újra tisztelgünk. Ezúttal a támadása éppen olyan gyors, de más; egyáltalán nem tudom kiolvasni a
sémáját, de mindenképpen támadni akarok. A pengéje elkerüli a hárításomat, és eltalálja lenn a
hasam bal oldalát.
– Jó – mondom.
– Nagyon megdolgoztatsz – mondja Simon. Hallom, hogy zihál; tudom, hogy én is. – Négyszer
majdnem eltaláltál.
– Azt a hárítást elhibáztam – mondom. – Nem volt eléggé erős…
– Nézzük, elköveted-e még egyszer ezt a hibát – mondja. Tiszteleg, és most én támadok először.
Nem találok, és ő gyorsabb a támadásban; kétszer vagy háromszor kell hárítanom, amíg lehetőséget
látok.
Mielőtt találatot vinnék be, ő találja el a jobb vállam.
– Határozottan kemény – mondja. – Lou, nem akármilyen vívó vagy. Gondoltam már a versenyen is;
akik először versenyeznek, sosem nyernek, és neked is voltak kezdőkre jellemző problémáid, de
nyilvánvaló, hogy tudod, mit csinálsz. Sosem gondoltál még arra, hogy klasszikus vívással
próbálkozz?
– Nem – mondom. – Csak Tomot és Luciát ismerem…
– Fontold meg. Tom és Lucia jobb edzők a legtöbb hátsókertbeli vívóedzőnél... – Simon Tomra
vigyorog, aki elhúzza a száját. – De némi klasszikus edzés javítaná a lábmunkádat. Amivel a
legvégén elkaptalak, az nem a gyorsaság volt, hanem az, hogy pontosan tudom, hová tegyem a
lábam ahhoz, hogy a legtávolabbra érjek el, és közben a legkevésbé nyújtsak támadási felületet. –
Simon leveszi a maszkját, párbajtőrét a kinti állványra akasztja, kezet nyújt. – Köszönöm, Lou a szép
menetet. Ha kifújom magam, talán vívunk még egyet.
– Köszönöm – mondom, és megrázom a kezét. Simon kézfogása erősebb, mint Tomé. Kifulladtam;
felakasztom a pengémet, a maszkomat egy üres szék alá teszem, és leülök. Jár az agyam, hogy
Simon valóban kedvel-e, vagy ő is olyan lesz, mint Don, és később gyűlöl majd. Nem tudom, mondta-
e neki
Tom, hogy autista vagyok.
 TIZENHATODIK FEJEZET
– Sajnálom – mondja Lucia; kijött a szerelésével, és most itt ül mellettem, a jobb oldalamon. – Nem
lett volna szabad úgy kiborulnom.
– Én nem haragszom – mondom. Már nem, mert látom, rájött, hogy mi volt helytelen, és már nem
teszi.
– Helyes. Nézd… tudom, hogy kedveled Marjoryt, és ő is kedvel téged. Ne hagyd, hogy ez a
disznóság
Donnal ezt tönkretegye, oké?
– Nem tudom, Marjory különleges módon kedvel-e engem – mondom. – Don azt állította, hogy igen,
de
Marjory nem mondta.
– Tudom. Nehéz ügy. A felnőttek nem olyan őszinték, mint az óvodások, és ezzel sok bajt okoznak
maguknak.
Marjory jön ki a házból, éppen behúzza vívókabátja cipzárját. Rám mosolyog, vagy Luciára – nem
látom tisztán a mosoly irányát –, amikor a cipzár elakad.
– Több fánkot ettem a kelleténél – mondja. – Vagy keveset gyalogoltam, vagy ilyesmi.
– Gyere... – Lucia a kezét nyújtja, és Marjory idejön, hogy Lucia segíthessen neki. Nem tudtam, hogy
a kéz kinyújtása a segítség felajánlását jelzi. Azt hittem, a kéz kinyújtása segítségkérést jelent. Talán
csak akkor jelenti az előbbit, ha az ember hozzámondja, „gyere”.
– Akarsz vívni, Lou? – kérdezi tőlem Marjory.
– Igen – mondom. Érzem, hogyan forrósodik az arcom. Felveszem a maszkomat, fogom a
párbajtőrömet. – Párbajtőr és tőr jó lesz?
– Persze – mondja Marjory. Felveszi a maszkját, így nem látom az arcát, csak a szeme csillogását
meg a fogáét, amikor beszél. Ám a vívókabát alatt látom az alakját. Szeretném megérinteni ezt az
alakot, de nem lenne illendő. Ilyesmit a férfi csak a barátnőjével tesz.
Marjory tiszteleg. Marjory sémája egyszerűbb, mint Tomé, eltalálhatnám, de akkor vége lenne.
Hárítok, röviden szúrok, megint hárítok. Amikor a pengéink összeérnek, érzem a kezét az érintésben;
úgy érünk egymáshoz, hogy nem érünk egymáshoz. Köröz, hátrál, előre-hátra mozdul, én meg vele
mozgok. Olyan ez, mint valami tánc, mozgásséma, csak nincs hozzá zene. Végiggondolom, milyen
zenéket ismerek, megfelelő zenét keresek ehhez a tánchoz. Különös érzéssel tölt el, amint sémámat
az övéhez igazítom, de nem azért, hogy legyőzzem, csak hogy érezzem ezt a kapcsolatot, a kezek
összeérését a pengék össze-meg-összeérése által és vissza.
Paganini. Első hegedűverseny, D-dúr, opus 6., harmadik tétel. Nem teljesen illik ide, de mégis jóval
inkább, mint bármi más, amire gondolni tudok. Méltóságteljes, de gyors, amikor Marjory nem tartja
pontosan a ritmust, mert irányt vált. Gondolatban gyorsítom-lassítom a zenét, hogy együtt maradjon
a mozdulatainkkal.
Nem tudom, Marjory mit hall. Nem tudom, hallja-e a zenét, mint én. Ha mindketten ugyanarra a
zenére gondolunk, vajon egyformán halljuk-e? Egy fázisban vagyunk-e, vagy sem? Én a hangokat
színnek hallom a sötéten; lehet, hogy ő a hangokat sötét vonalaknak hallja a fényen, ahogyan
kinyomtatják.
Ha a kettőt összetesszük, kioltják-e a látásunkat, sötét a világoson és fény a sötéten? Vagy…
Marjory találata megszakítja a gondolatsort.
– Jó – mondom, és hátralépek. Marjory bólint, ismét tisztelgünk. Olvastam egyszer valamit, ahol a
gondolkodás fényként volt leírva, nem gondolkodás, mint sötét. Más dolgokon gondolkozom vívás
közben, és Marjory gyorsabban eltalált, mint én őt. Ha tehát ő nem gondolkodik más dolgokon, vajon
ez a nemgondolkozás teszi-e gyorsabbá, és gyorsabb-e ez a sötét az én nem-gondolkodásom
fényénél?
Nem ismerem a gondolat sebességét. Nem tudom, egyforma gyorsasággal gondolkodik-e mindenki.
A
gyorsabb észjárástól, vagy a továbbgondolkodástól mások a különféle észjárások?
A hegedű hangja spirálisan emelkedik, és Marjory sémája szétesik, én pedig előrelendülök a
táncban, amely immár szólótánc, és beviszem Marjoryra a találatot.
– Jó – mondja, és hátralép. A teste együtt mozdul a mély lélegzettel, amelyet vesz. – Kifárasztasz,
Lou; hosszú menet volt.
– Jössz megint velem? – kérdezi Simon. Szeretnék Marjoryval lenni, de szívesen vívtam az előbb
Simonnal, hát azt is szeretnék.
Ezúttal a zene velünk egyszerre indul, másfajta zene. Sarasate Carmen fantáziája… tökéletes Simon
macskaszerű mozgásához körülöttem, ahogy lehetőséget keres, de az én feszült koncentrálásomhoz
is.
Eddig nem tudtam, hogy tudok táncolni, a tánc társasági dolog, mindig merevnek és nehézkesnek
éreztem magam. Most – pengével a kezemben – jó érzés mozognom a belső zenére.
Simon jobb nálam, de ez nem zavar. Mohón vágyom látni, mire képes, mire vagyok képes én. Eltalál,
aztán még egyszer, de én is beviszek egy tust.
– Ötből a jobb? – kérdezi. Kifulladva bólintok. Ezúttal egyikünk sem talál rögtön; ezúttal egyre csak
harcolunk, amíg végre találok, bár inkább a szerencsének köszönhető, mint az ügyességemnek.
Most döntetlen. A többiek némán néznek minket. Érzem az érdeklődésüket, melegség tölti ki a hátam
mögött a teret, ahogy körözök. Előre, oldalra, körbe, vissza. Simon ismeri és hárítja minden
mozdulatomat; én éppen csak, hogy hárítani tudok. Végül olyasmit tesz, amit még sosem láttam: a
pengéje újra megjelenik, amikor azt hiszem, már elhárítottam, és ő viszi be a mérkőzés utolsó
találatát.
Csöpög rólam az izzadság, pedig hűvös az este. Biztos vagyok benne, hogy rossz szagom van, és
meglepődöm, amikor Marjory odajön hozzám, és megérinti a karomat.
– Pompás volt, Lou – mondja. Leveszem a maszkomat. Marjory szeme csillog; arcán a mosoly
felhúzódik egészen a hajáig.
– Izzadt vagyok – mondom.
– Nem csodálom, ilyen mérkőzés után – mondja. – Ez igen! Nem tudtam, hogy ennyire tudsz vívni.
– Én sem – mondom.
– De most már tudjuk – mondja Tom –, és benevezünk további versenyekre.
Mit gondolsz, Simon?
– Több mint kész rá. Az állam legjobb vívói ugyan megszorongathatják, de ha leküzdi a versenylázát,
nem lesz könnyű dolguk vele azoknak sem.
– Szóval volna kedved újabb versenyre jönni velünk, Lou? – kérdezi Tom. Hidegség kúszik szét
bennem. Azt hiszik, jót tesznek velem, de Don a verseny miatt haragudott meg rám. Mi van, ha
minden versenyen megharagszik rám valaki, és egymás után mindnek csipet ültetnek az agyába?
– Az szombat egész nap – mondom.
– És néha egész vasárnap is – mondja Lucia. – Ez probléma?
– Hát... vasárnap templomba járok – mondom.
Marjory rámnéz.
– Nem tudtam, hogy templomba jársz, Lou – mondja. – Akkor mehetsz csak szombaton is... Mi baj a
szombattal, Lou?
Nincs kész válaszom. Nem hiszem, hogy megértenék, ha elmondanám a Don dolgot. Mind engem
néznek, én pedig belülről egészen összezsugorodom. Nem akarom, hogy haragudjanak rám.
– A következő verseny Hálaadás után van – mondja Simon. – Nem kell ma dönteni. – Kíváncsian néz
rám. – Az nyugtalanít, hogy valaki talán ismét nem számolja majd a találatokat, Lou?
– Nem… – Elszorul a torkom. Becsukom a szemem, összeszedem magam.
– Don miatt – mondom. – Mérges volt a versenyen. Azt hiszem, ezért… haragudott meg rám. Nem
akarom, hogy ez mással is megtörténjen.
– Nem te tehetsz róla! – mondja Lucia. De dühös a hangja. Mindig ez történik, gondolom. Az
embereket felidegesítem, akkor is, ha nem haragudnak rám. Nem feltétlenül az én hibám, hogy ezt
váltom ki.
– Értelek – mondja Marjory. – Nem akarsz bajt, igaz?
– Igaz.
– És nem lehetsz biztos benne, hogy nem haragszik meg rád valaki.
– Igen.
– De... Lou… az emberek ok nélkül is berágnak egymásra. Don haragudott Tomra. Mások talán
Simonra mérgesek; ismerek olyanokat, akik rám. Megesik. Amíg az ember nem tesz rosszat, nem
állhat mindig meg gondolkodni, vajon nem haragít-e meg valakit.
– Lehet, hogy téged nem zavar annyira – mondom.
Rámnéz, és tudom, hogy a tekintete jelent valamit, de nem tudom, mit. Ha normális lennék, vajon
tudnám? Hogyan tanulják meg a normális emberek, mit jelentenek ezek a nézések?
– Lehet – mondja. – Azelőtt én is mindig azt hittem, hogy én tehetek róla. Többet aggódtam. De... –
Szünetet tart, mert keresi az udvarias szót. Tudom, mert magam is igen gyakran beszélek lassan,
mert keresem az udvarias szót. – Nehéz tudni, mennyire érdemes aggódni miatta – mondja végül.
– Igen – mondom.
– Azok az emberek okozzák a problémát, akik azt akarják, hogy azt hidd, mindennek te vagy az oka
–
mondja Lucia. – Ők mindig másokat okolnak a maguk érzéseiért, elsősorban a mérgükért.
– De van jogos düh is – mondja Marjory. – Nem Lou és Don ügyéről beszélek; Lou nem tett semmi
rosszat. Donból egyszerűen a féltékenység hozta ki az állatot. De értem, hogy Lou azt gondolja, nem
akar oka lenni, hogy más is bajba kerüljön.
– Nem lesz oka – mondja Lucia. – Nem az a fajta. – Rámnéz, másként, mint Marjory. De ennek a
nézésnek sem értem a jelentését.
– Lucia, miért nem vívsz Simonnal? – kérdezi Tom. Mindenki rájuk néz. Lucia szája kissé nyitva. Kis
cuppanással összezárja.
– Remek ötlet – mondja. – Régen volt. Simon?
– Örömmel – mosolyog Simon.
Nézem Luciát és Simont. Simon jobb Luciánál, de nem talál annyiszor, ahányszor tudna. Látom,
hogy
Simon Lucia szintjén próbál vívni, nem dob be mindent, amit tud. Ez nagyon udvarias. Érzékelem
magam mellett Marjoryt, a kövezet széléig sodródott száraz levelek szagát, a hideg szellőt a
tarkómon. Jó érzés.
Kilenckor már nem hűvös van, hanem hideg. Valamennyien bemegyünk, és Lucia forró csokoládét
főz.
Idén először. A többiek beszélgetnek; ülök, hátamat a zöld bőrpuffnak támasztva, és próbálok
Marjoryra figyelni. Sokat gesztikulál beszéd közben. Néha olyan csapkodó mozdulatokat tesz,
amelyekről azt mondták nekem, hogy az autizmus jelei. Láttam másokat is így tenni, és mindig
kíváncsi lettem volna, hogy autisták-e, vagy részben azok-e.
Most versenyekről beszélnek – amelyekre emlékeznek a múltból – ki nyert, és ki vesztett, és ki volt a
bíró, és hogyan viselkedtek emberek. Dont senki sem említi. Nem tudom nyomon követni a neveket;
nem ismerem azokat az embereket. Nem tudom megérteni, hogy „Bart olyan varangy”, abból, amit
Bartról mondanak, és biztosan nem úgy értik, hogy Bart valóban varangyos bőrű kétéltű, ahogyan
Don sem valódi bunkó. A tekintetem vándorol Marjoryról Simonra, róla Tomra, róla Luciára, róla
Maxre, róla Susanre és vissza, próbálok mindig arra figyelni, aki beszél, de nem tudom előre, ki
mikor hagyja abba, ki mikor szólal meg. Néha két-három másodperces szünet van két beszélő
között, máskor az egyik akkor kezd beszélni, amikor a másik még beszél.
Bizonyos értelemben izgalmas. Mintha majdnem-sémákat figyelnék egy kaotikus rendszerben.
Mintha molekulákat látnék szétesni, és újraformálódni, amikor egy oldat egyensúlya változik. Úgy
érzem, majdnem megértem, aztán történik valami, amire nem számítottam. Nem tudom, hogyan
képesek egyszerre részt venni benne, és nyomon követni.
Fokozatosan észreveszem, hogy mindenki elhallgat, amikor Simon megszólal, és átengedik neki a
szót.
Nem gyakran szól közbe, de őt senki sem szakítja félbe. Az egyik tanárom azt mondta, a beszélő
azzal jelzi, kitől várja a következő megszólalást, hogy ránéz. Akkoriban általában nem tudtam
megmondani, ki hová néz, hacsak nem nagyon sokáig nézett oda. Most már követni tudom a legtöbb
pillantást. Simon különböző emberekre néz. Max és Susan először mindig Simonra néz, neki adnak
prioritást. Tom az esetek mintegy felében néz Simonra. Lucia az esetek harmadában. Simon nem
mindig szólal meg újra, amikor ránéz valaki; akkor az illető másra néz.
De olyan gyors az egész: Hogy láthatják az egészet? És Tom miért néz Simonra néha, máskor meg
nem?
Mi súgja meg neki, mikor nézzen Simonra?
Rájövök, hogy Marjory engem néz, és érzem, hogy az arcom, meg a nyakam forró lesz. A többiek
hangja egybemosódik; a látásom elhomályosul.! Szeretnék elbújni az árnyékba, de nincs árnyék.
Lenézek.
Marjory hangjára figyelek, de nem sokat beszél.
Aztán áttérnek a pengékre: acélpenge, vagy műanyag, régi acél, vagy új acél. Mindenki az acélt
kedveli, de Simon beszámol egy hivatalos mérkőzésről a közelmúltból, amikor is a műanyag pengék
hegyében csip volt, amely acélszerű hangot adott ki, amikor a pengék egymáshoz értek.
Kísérteties volt, mondja.
Aztán azt mondja, mennie kell, és feláll. Tom is feláll, és Max is. Én is felállok. Simon kezet ráz
Tommal.
– Nagyon élveztem… köszönöm a meghívást.
– Bármikor – mondja Tom.
Max nyújtja a kezét, és azt mondja:
– Köszönjük, hogy eljöttél; megtiszteltetés volt.
– Bármikor – rázza meg a kezét Simon.
Nem tudom, nyújtsak-e kezet én is, de Simon gyorsan kezet nyújt, hát megszorítom a kezét, bár nem
szeretek kezet fogni – semmi értelme –, aztán azt mondja:
– Köszönöm, Lou; élveztem.
– Bármikor – mondom. Egy pillanatra csend támad, és félek, hogy valami rosszat mondtam – bár
Tomot és Maxet utánoztam –, aztán Simon megérinti ujjaival a karomat.
– Remélem, változtatsz a véleményeden a versenyekkel kapcsolatban – mondja. – Élvezet volt.
– Köszönöm – mondom.
Miközben Simon kilép az ajtón, megszólal Max.
– Nekem is mennem kell.
Susan feláll a földről. Ideje menni. Körülnézek; minden arc barátságosnak látszik, de hát Don arca is
barátságosnak látszott. Ha valamelyikük mérges rám, honnan tudjam?
Csütörtökön van az első orvosi tájékoztató, ahol kérdéseket tehetünk fel az orvosoknak. Két orvos
van itt, a göndör, ősz hajú dr. Ransome és dr. Handsel, akinek egyenes, sötét haja mintha a fejéhez
lenne ragasztva.
– Visszafordíthatatlan? – kérdezi Linda.
– Hát... nem. Amit tesz, azt megteszi.
– Tehát, ha nem tetszik, visszatérhetünk normális önmagunkhoz?
Kezdjük ott, hogy nem vagyunk normálisak, de ezt nem mondom ki hangosan. Linda éppen olyan jól
tudja, mint én. Csak viccel.
– Hát… nem. Valószínűleg. De nem tudom, miért…
– És ha akarok? – mondja Cameron. Feszült az arca. – Szeretem azt, aki most vagyok. Nem tudom,
szeretem-e majd azt, akivé leszek.
– A különbség nem lehet olyan nagy – mondja dr. Ransome.
De minden különbség különbség. Nem vagyok ugyanaz az ember, aki Don támadása előtt voltam.
Nem csak ő, de a rendőrtisztekkel való találkozások is megváltoztattak. Tudok valamit, amit azelőtt
nem tudtam, és a tudás megváltoztatja az embert. Felemelem a kezem.
– Tessék, Lou – mondja dr. Ransome.
– Nem tudom, hogy ne változtatna meg minket – mondom. – Ha normalizálja a szenzoros jelek
feldolgozását, az megváltoztatja a bejövő adatok arányát és milyenségét, az pedig megváltoztatja a
percepciónkat, és a beérkező jelek feldolgozása…
– Igen, de... a személyiségük… ugyanaz marad, vagy lényegében ugyanaz. Ugyanazokat a dolgokat
kedvelik, ugyanúgy reagálnak…
– Akkor mire jó a változás? – kérdezi Linda. Mérges a hangja, de tudom, hogy inkább aggódik, mint
haragszik. – Azt mondják, azt akarják, hogy megváltozzunk, hogy ne legyen szükség azokra a
segítségekre, amelyekre szükségünk van – de ha nincs rájuk szükségünk, az azt jelenti, hogy
megváltozott, hogy mit szeretünk, és mit nem szeretünk… nem igaz?
– Rengeteg időt töltöttem annak megtanulásával, hogy elviseljem a túlterhelést – mondja Dale. – Mi
van, ha egyszerre csak nem fogom fel azokat a dolgokat, amelyeket fel kellene fognom? – A bal
szeme villog, vadul tikkel.
– Nem hisszük, hogy bármi ilyesmi történne – mondja megint a doktor. – A főemlős-kutatók csak
pozitív változásokat észleltek a szociális interakciókban…
– Nem vagyok holmi nyavalyás csimpánz! – Dale az asztalra csap. A bal szeme egy pillanatig nyitva,
aztán újra tikkelni kezd.
A doktor meghökken. Miért csodálkozik azon, hogy Dale kiborult?
Szeretné talán, ha az ő viselkedését főemlős-kutatók csimpánzokkal végzett kísérletei alapján ítélnék
meg? Vagy a normálisak ezt teszik? Magukat egyszerűen főemlősnek látják? Ezt nem hiszem.
– Senki sem mondja, hogy az – mondja kissé rosszalló hangon az orvos. – Csak egyszerűen… nincs
jobb modellünk. És a kezelés után a személyiségük felismerhető maradt, csupán a szociális
hiányosságok változtak…
A világ összes csimpánza védett körülmények között él ma, állatkertekben, kutatási
létesítményekben.
Egykor vadon éltek, Afrika őserdeiben. Vajon az autistaszerű csimpánzok úgy éltek a vadonban,
vagy megváltoztatta-e őket, hogy fogságban élnek?
Diakép jelenik meg a vásznon.
– Ez a normális agy aktivitásának sémája, amikor kiválaszt egy ismerős arcot olyan fényképről,
amelyen több arc van – mondja a doktor. Látható az agy szürke körvonala, rajta kis zöld pontok
világítanak. Hála olvasmányaimnak, felismerek néhány helyet... nem, a diát ismerem fel. Ez a 16-
43.d.
illusztráció az Agyműködés tizenhatodik, fejezetéből. – És itt… – A dia változik. – Ez az autista
agyműködés sémája ugyanennél a feladatnál. –
Egy másik szürke körvonal kis, zölden világító fénypontokkal. A 16-43.C illusztráció ugyanabból a
fejezetből.
Próbálok visszaemlékezni a könyv képaláírásaira. Nem hiszem, hogy a szövegben az állt, hogy az
első normális agytevékenység, amikor ismerős arcot kell kiválasztani csoportképről. Azt hiszem, az
volt odaírva, hogy normális agytevékenység ismerős arc láttán. Egy… igen, emlékszem. Kilenc
egészséges hímnemű önkéntes, akiket egyetemi hallgatók közül választottak ki egy jegyzőkönyv
szerint, amelyet a humánetikai kutatási bizottság hagyott jóvá…
Már másik kép látható. Újabb szürke körvonal, újabb színes pöttyök, most kékek. Igyekszem
emlékezni, hogy mi volt a könyvben, és megérteni azt is, amit a doktor mond, de nem megy. A
szavak összegabalyodnak.
Felteszem a kezem. A doktor elhallgat, rámnéz.
– Igen, Lou?
– Kaphatnánk ebből egy példányt, hogy később átnézzük? Nehéz egyszerre feldolgozni.
A homlokát ráncolja.
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, Lou. Ez az anyag szabadalmazott… nagyon titkos. Ha többet akar
tudni, feltehet azonban kérdéseket nekem, vagy a tanácsadójának, és újra megnézheti a diákat,
bár… – nevet –
nem hiszem, hogy sokat mondanának magának, hiszen nem ideggyógyász.
– Olvastam egyet s mást – mondom.
– Igazán?... – A hangja igen különös. – Mit olvasott, Lou?
– Könyveket – mondom. Egyszeriben nem akarom megmondani neki, hogy melyik könyvet olvastam,
és nem tudom, miért.
– Az agyról? – kérdezi.
– Igen… tudni akartam, hogyan működik, mielőtt bármit tesznek a gyógymód segítségével.
– És... megértette?
– Nagyon bonyolult – mondom. – Mint egy párhuzamos-feldolgozó számítógép, csak még
bonyolultabb.
– Igaza van; nagyon bonyolult – mondja. Elégedett a hangja. Azt hiszem, örül, hogy nem azt
mondtam, hogy megértettem. Kíváncsi lennék, mit szólna, ha megmondanám, hogy felismertem
ezeket az illusztrációkat.
Cameron és Dale rámnéznek. Még Bailey is vet rám egy gyors pillantást, aztán elfordul. Tudni
akarják, mit tudok. Nem tudom, eláruljam-e nekik, részben mert még én sem tudom, mit tudok – hogy
mit jelent ebben az összefüggésben.
Félretolom gondolatban a könyvet, és csak figyelek, közben memorizálom a képeket, ahogy jönnek
és mennek. Így nem fogadom be olyan jól az információt – így vagyunk ezzel mind –, de talán sikerül
annyit megjegyeznem, amennyi elég lesz ahhoz, hogy összevessem a könyvvel.
A képeken a szürke körvonalú, színes pöttyös agyak helyére lassan molekulák kerülnek. Nem
ismerem fel őket; nem szerepelnek a szerveskémia-könyvben. De felismerek itt egy hidroxid-
csoportot, ott egy amino-csoportot.
– Ez az enzim szabályozza a tizenegyes idegi növekedési faktor génkibocsátását – mondja a doktor.
–
Normális agyban ez annak a visszatáplálási hurokvonalnak a része, amely kölcsönhatásban van a
figyelemellenőrző mechanizmussal annak érdekében, hogy a szociálisan fontos jelek előbb
kerüljenek feldolgozásra; maguknak ezzel van bajuk.
Már nem is próbál úgy tenni, mintha többek lennénk kóros eseteknél.
– Ez is része az autista újszülöttek kezelési csomagjának, akiknél magzatkorban nem állapították
meg a betegséget, ezt használjuk azoknál a gyerekeknél is, akiknél valamilyen gyerekkori fertőzés
miatt nem folyik normálisan az agy fejlődése. A mi új gyógymódunk módosítja ezt a kezelést – mert
ebben a formájában csak a fejlődés első három évében hat –, oly módon, hogy hatással legyen a
felnőtt agy idegfejlődésére is.
– Szóval… ettől majd odafigyelünk másokra? – kérdezi Linda.
– Nem, nem... ezt már tudjuk. Nem vagyunk olyanok, mint azok az idióták a huszadik század
közepén, akik azt hitték, hogy az autisták egyszerűen csak nem vesznek tudomást másokról. Ez
segít abban, hogy észleljék a szociális jeleket: arckifejezést, hangszínt, gesztust, ilyesmit.
Dale durva gesztussal él; a doktor nem észleli. Nem tudom, valóban nem látta-e, vagy csak úgy tesz.
– És az embereket nem kell megtanítani – ahogyan a látóvá tett vakokat – az új adatok
értelmezésére?
– De, természetesen. Ezért van a kezelésbe iktatva egy tanulási fázis is. Szimulált szociális
találkozások, számítógéppel generált arcokkal… – Újabb dia, rajta egy csimpánz, amelynek a felső
ajka felkunkorodik, az alsó csücsörít. Mindannyiunkból kirobban a fékezhetetlen nevetés. A doktor
dühösen elpirul. – Bocsánat… rossz képet tettem be. Persze, hogy tévedés.
Emberi arcokra gondolok, természetesen, és emberi szociális interakciókat gyakorlunk. Végzünk egy
alap-felmérést, aztán jöhet a kettő-négy hónapos kezelés utáni tanulási időszak…
– Amikor majompofákat nézünk! – mondja Linda, és annyira nevet, hogy már majdnem sír. Mind
nevetgélünk.
– Mondtam, hogy tévedés volt – mondj a doktor. – Pszichoterapeutákat képeztünk ki a beavatkozás
vezetésére... Ez komoly dolog.
A csimpánz arca helyén körben ülő emberek csoportjának képe jelent meg; az egyik beszél, a
többiek feszülten figyelik. Újabb dia, ezúttal egy ruhaboltban valaki élénken beszélget az eladóval.
Másik kép, zsúfolt iroda, ahol valaki telefonál. Mindez nagyon normálisnak és nagyon unalmasnak
látszik. Olyan képet nem mutat a doktor, amelyen vívóverseny látható, vagy olyan ember, aki
rendőrökkel beszélget, miután megtámadták a parkolóban.
Az egyetlen kép rendőrrel, az Útmutatás kérése címet kaphatná. A rendőr arcán merev mosollyal
nyújtja ki az egyik karját; a másik személynek mókás kalapja van, kis hátizsákja, kezében az
Útikönyv turistáknak.
Beállított képnek látszik. Az összes kép beállítottnak látszik, és az emberek rajtuk talán nem is valódi
emberek. Lehetnek számítógéppel létrehozottak is, biztosan azok. Állítólag normális, valódi ember
lesz belőlünk, de azt várják tőlünk, hogy ilyen nem valóságos, képzeletbeli lényektől tanuljunk, akik
természetellenes, beállított helyzetekben láthatók. A doktor és társai azt hiszik, ismerik a helyzeteket,
amelyeket meg kell oldanunk, és majd megtanítanak rá, hogyan oldjuk meg őket. Ez azokra a múlt
századi gyógyászokra emlékeztet, akik azt képzelték, tudják, az embernek milyen szavakra van
szüksége, és megtanították az „alap”-szótárt. Egyesek ráadásul arra buzdították a szülőket, hogy ne
engedjék, hogy a gyerekeik más szavakat is megtanuljanak, nehogy ez megzavarja őket az „alapok”
elsajátításában.
Ezek az emberek nem tudják, mit nem tudnak. Anyám mondogatott nekem egy versikét, amelyet
csak tizenkét éves koromban értettem meg, és az egyik sora így szólt: „Akik nem tudnak, és nem
tudják, hogy nem tudnak, bolondok...” A doktor nem tudja, hogy meg kellett oldanom a helyzetet a
versenyen, amikor az ellenfelem nem mondta be a találataimat, a helyzetet az önjelölt, féltékeny
szerelmessel a vívócsoportban meg a helyzetet a különböző rendőrökkel, akik vallomásokat vártak
tőlem vandalizmusról és fenyegetésről.
A doktor most a szociális készségek általánosításáról beszél. Azt mondja, a kezelés és szociális
készségeink fejlesztése után ezek a készségek általánossá válnak, használhatók lesznek az összes
élethelyzetben. Kíváncsi lennék, mit gondolna Don szociális készségeiről.
Az órára pillantok. A másodpercek múlnak, egyik a másik után; a két óra majdnem letelt. A doktor
megkérdezi, van-e kérdés. Lenézek. Amiket én szeretnék kérdezni, azt ilyen tanácskozáson nem illik,
és úgysem válaszolna.
– Maga szerint mikor kezdik el? – kérdezi Cameron.
– Szeretnénk elkezdeni az első alannyal, pardon: beteggel minél előbb. Jövő hétre minden meglesz
hozzá.
– Egyszerre hányat kezelnek? – kérdezi Bailey.
– Kettőt. Egyszerre kettőt szeretnénk kezelni, háromnapos eltolódással, ez biztosítja, hogy az
elsődleges orvos-team rájuk tudjon összpontosítani az első, kritikus napokban.
– Mi lenne, ha az első kettő után várnának, amíg az egész kezelés befejeződik, hogy kiderüljön,
valóban hat-e? – kérdezi Bailey.
A doktor a fejét rázza.
– Nem, jobb, ha az egész rövid időn belül zajlik le.
– Gyorsabban lehet publikálni – hallom a saját hangomat.
– Micsoda? – kérdezi a doktor.
A többiek rámnéznek. Én meg az ölembe.
– Ha mindannyian eléggé gyorsan és együtt esünk át rajta, gyorsan leírhatják, és előbb
publikálhatják.
Másként beletelne egy év, vagy még több.
– Gyorsan a doktorra pillantok, az arca megint vörös és fényes.
– Nem ez az oka – mondja a kelleténél hangosabban. – De az adatokat könnyebb összehasonlítani,
ha az alanyok – maguk – gyorsan követik egymást. Úgy értem, ha történne valami, ami
megváltoztatná a dolgokat a között, hogy az első kettő elkezdte és befejezte… olyasmi, ami a
többieket is érinti…
– Például egycsapásra mind normálisak leszünk? – kérdezi Dale. – Azt hiszi, egyszeriben magunktól
normálissá válunk, és nem felelünk meg kísérleti alanynak?
– Nem, nem – mondja a doktor. – Inkább olyan politikai dologra gondolok, amelyik megváltoztatja a
viszonyokat…
Nem tudom, mi a kormány véleménye. Egyáltalán, gondolkodik-e a kormány? Eszembe jut az
Agyműködés fejezete a kutatási politikáról. Készülőben lenne valami, valamilyen szabályozás vagy
változtatás, ami pár hónap múlva lehetetlenné tenné az ilyen kutatást?
Ez olyasmi, amit kideríthetek, ha hazamegyek. Ha megkérdezem ezt az embert, nem hiszem, hogy
becsületesen válaszol.
Amikor távozunk, össze-vissza megyünk, egyikünk sem veszi át a másik ritmusát. Azelőtt mindig
valahogy összeolvadtunk, alkalmazkodtunk egymás különcségeihez, így aztán csoportként
mozogtunk.
Most harmónia nélkül mozgunk. Érzem a zavarodottságot, a dühöt. Senki sem beszél. Én sem. Nem
akarok beszélni velük, akik eddig a hozzám legközelebb állók voltak.
A saját épületünkbe érve, mindenki gyorsan bemegy a maga irodájába.
Nyújtom a kezem, hogy bekapcsoljam a ventilátort, aztán mégsem teszem. Elgondolkodom, hogy
miért nem.
Nem akarok dolgozni. Gondolkodni akarok azon, mit akarnak tenni az agyammal és azon, hogy ez
mit jelent. Többet jelent, mint amit mondanak; minden, amit mondanak többet jelent, mint amennyit
elmondanak. A szavakon túl ott a hangszín; a hangszínen túl ott vannak az összefüggések; az
összefüggéseken túl ott a normális szocializáció felfedezetlen világa, amely kiterjedt és koromsötét,
csupán az olyan közös élmények parányi fénypöttyei világítják meg, mint például a csillagok.
A csillagfény, írta egy író, átjárja az egész mindenséget: fénylik az egész.
A sötét illúzió, mondta az író. Ha így van, Luciának van igaza, és a sötétnek nincs sebessége.
De van egyszerű tudatlanság, nem-tudás és szándékos tudatlanság, amelyik nem hajlandó tudni,
amely eltakarja a tudás fényét az előítélet sötét takarójával. Szóval azt hiszem, létezik pozitív
sötétség, és azt hiszem, a sötétnek lehet sebessége.
A könyvek szerint az agyam nagyon jól működik, még így is, és sokkal könnyebb az agyműködést
tönkretenni, mint rendbe hozni. Ha a normális emberek valóban rendelkeznek mindazokkal a
képességekkel, amelyekkel dicsekednek, segítségemre lennének mindazok a képességek... de nem
tudom, valóban rendelkeznek-e velük.
Nem mindig értik meg, miért teszi valaki, amit tesz. Ez nyilvánvaló, másként nem vitatkoznának
okokon, indítékokon. Hallottam, amikor valaki azt mondta egy gyereknek, „Azért csinálod csak, hogy
bosszants”, amikor pedig számomra nyilvánvaló volt, hogy a gyerek azért teszi, mert élvezi a
dolgot… és eszébe sem jut, hogyan hat az a felnőttre. Magam is hajlamos voltam ugyanígy
megfeledkezni másokról, tehát ezt másoknál is felismertem. Megszólal a telefonom. Felveszem.
– Lou, Cameron vagyok. Akarsz ma este pizzázni? – A hangja gépies, egybefolynak a szavai.
– Csütörtök van – mondom. – Szia-Jean-vagyok lesz ott.
– Chuy meg Bailey meg én mindenképpen megyünk, hogy beszélgessünk.
És te, ha akarsz. Linda nem jön. Dale sem jön.
– Nem tudom, akarok-e menni – mondom. – Meggondolom. Ti mikor mentek?
– Mihelyt öt óra lesz – mondja.
– Vannak helyek, ahol nem jó erről beszélni – mondom.
– A pizzázó nem olyan hely – mondja Cameron.
– Sokan tudják, hogy odajárunk – mondom.
– Megfigyelés? – kérdezi Cameron.
– Igen. De jó mégis odamenni, mert odajárunk. Akkor máshol kell találkoznunk.
– A Központ.
– Nem – mondom, Emmyre gondolva. – Nem akarok a Központba menni.
– Emmy kedvel téged – mondja Cameron. – Nem valami intelligens, de kedvel téged.
– Nem Emmyről beszélünk – mondom.
– A kezelésről beszélünk, pizza után – mondja Cameron. – A Központon kívül nem tudok helyet,
ahová mehetnénk.
Helyekre gondolok, de mind nyilvános helyek. Nem szabad erről nyilvános helyen beszélnünk. Végül
azt mondom:
– Jöhettek a lakásomra. – Soha nem hívtam meg még Cameront a lakásomba. Soha, senkit nem
hívtam meg a lakásomba.
Cameron hallgat egy darabig. Ő sem hívott meg még soha engem. Végül megszólal.
– Jövök. A többiekről nem tudom.
– Elmegyek veletek vacsorázni – mondom.
Nem tudok dolgozni. Bekapcsolom a ventilátort, de a forgó spirálok és karikák táncoló, színes
kavalkádja sem nyugtat meg. Egyre csak az előttünk tornyosuló projekten jár az eszem. Úgy látom
magam előtt, mint a szörfös fölé magasodó tengeri hullámot. Az ügyes szörfös túlélheti, de aki nem
eléggé ügyes, azt a hullám összezúzza. Hogyan tudjuk meglovagolni ezt a hullámot?
Leírom és kinyomtatom a címemet és az útvonalat a pizzázótól a lakásomig. Meg-meg kell állnom,
hogy megnézzem a város térképén a helyes útvonalat. Nem szoktam útbaigazítást adni más
autósoknak.
Ötkor kikapcsolom a ventilátort, felállok, elhagyom az irodámat. Órák óta nem tettem semmi
hasznosat.
Tompának és vaskosnak érzem magam, a belső zene mint Mahler Első szimfóniája, nehézkes és
súlyos.
Odakinn hűvös van, megborzongok. Beülök a kocsimba, amely négy ép kerékkel, sértetlen
szélvédővel és olyan motorral kényeztet, amelyik beindul, amikor elfordítom a kulcsot. A
biztosítómnak küldtem egy példányt a rendőrségi jelentésből, ahogyan a rendőrségen mondták.
A pizzázóban üres a megszokott asztalunk; a szokásosnál korábban érkezem. Leülök. Szia-Jean-
vagyok rámpillant, és elfordul. Egy perc múlva bejön Cameron, aztán Chuy és Bailey és Eric. Az
asztal kiegyensúlyozatlan érzést nyújt így, hogy csak öten vagyunk. Chuy az asztal végére húzza a
székét, mindannyian kissé odébb húzódunk, így megvan a szimmetria.
Jól látom a villogó sörreklámot. Ma bosszant; kissé elfordulok. Mindenki feszült; dobolnom kell az
ujjaimmal a combomon, Chuy pedig ide-oda csavargatja a fejét. Cameronnak a karizmai járnak:
műanyag kockáival játszik a zsebében. Mihelyt rendeltünk, Eric előveszi sokszínű tollát, és rajzolni
kezdi sémáit.
Jobb lenne, ha itt lenne Dale és Linda is. Fura nélkülük. Amikor megjön az étel, szinte hangtalanul
eszünk. Chuy ugyan ritmikusan kis „huh” hangokat ad két falat között, Bailey pedig csettintget a
nyelvével.
Amikor már majdnem megettünk mindent, megköszörülöm a torkomat. Mindenki gyorsan rámnéz,
aztán elfordítja a tekintetét.
– Az embereknek néha szükségük van olyan helyre, ahol beszélhetnek – mondom. – Ez lehet
például valakinek a lakása.
– Lehet a te lakásod? – kérdezi Chuy.
– Lehet – mondom.
– Nem mindenki tudja, hol laksz – mondja Cameron. Tudom, hogy ő sem tudja. Különös, hogy
beszélnünk kell valamiről.
– Itt az útbaigazítás – mondom. Előveszem, és az asztalra teszem a papírokat. A többiek egyenként
elvesznek egyet-egyet. Nem nézik meg rögtön.
– Van, akinek korán kell kelnie – mondja Bailey.
– Még nincs késő – mondom.
– Van, aki korábban elmegy, ha mások sokáig maradnak.
– Tudom – mondom.

TIZENHETEDIK FEJEZET
A parkolóban csak két vendégautó részére van hely, de tudom, hogy a látogatóimnak nem lesz
gondja a parkolással; a legtöbb lakónak nincs kocsija. Ezt a lakóházat még akkoriban építették,
amikor mindenkinek volt legalább egy autója.
A parkolóban várok, amíg a többiek megjönnek. Aztán felvezetem őket. Ennyi láb hangos a lépcsőn.
Nem tudtam, hogy ilyen hangos lesz. Danny kinyitja az ajtaját.
– Ó... üdvözlöm, Lou. Nem tudtam, mi folyik itt.
– A barátaim – mondom.
– Jól van, jól – mondja Danny. Nem csukja be az ajtaját. Nem tudom, mit akar. A többiek követnek az
ajtómhoz, kinyitom, beengedem őket.
Nagyon fura érzés, hogy mások is vannak a lakásban. Cameron körbejár, végül eltűnik a
fürdőszobában.
Hallom őt odabenn. Olyan, mint amikor csoportos szálláson laktam. Nem nagyon szerettem.
Bizonyos dolgok csak rám tartoznak; nem szép dolog hallani másvalakit a fürdőszobában. Cameron
lehúzza a vécét, aztán hallom a vizet a mosdóban, aztán Cameron kijön. Chuy rámnéz, bólintok. Ő is
bemegy a fürdőszobába. Bailey a számítógépemet nézi.
– Otthon nincs asztali gépem – mondja. – A kézit használom, azzal dolgozom a munkahelyin
keresztül.
– Én ezt kedvelem – mondom.
Chuy visszajön a nappaliba.
– Szóval… most mi van?
Cameron rámnéz.
– Lou, te olvastál erről, nem igaz?
– Igen. – Leveszem az Agyműködést a polcról, ahová tettem. – A... az egyik barátomtól kaptam
kölcsön.
Ő mondta, hogy a legjobb ezzel kezdenem.
– Az a nő az, akiről Emmy beszélt?
– Nem, valaki más. Orvosnő, egy ismerősöm felesége.
– Agyorvos?
– Nem hiszem.
– Miért adta neked a könyvet? Megkérdezted őt a projektről?
– Könyvet kértem tőle az agyműködésről. Tudni akarom, mit tennének az agyunkkal.
– Akik nem tanulták, semmit sem tudnak az agyműködésről – mondja Bailey.
– Én sem tudtam, amíg nem kezdtem olvasni – mondom. – Csak amennyit az iskolában tanultunk, és
az nem sok. Emiatt akartam tanulni.
– Sikerült? – kérdezi Cameron.
– Sokáig tart megtanulni mindent, ami az agyról tudható – mondom.
– Többet tudok, mint korábban, de nem tudom, hogy eleget-e. Tudni akarom, szerintük mi lesz a
kezelés eredménye, és mi sikerülhet félre.
– Bonyolult – mondja Chuy.
– Mit tudsz az agyműködésről? – kérdezem.
– Nemsokat. A nővérem orvos volt, amíg meg nem halt. Megpróbáltam olvasgatni a könyveit, amikor
egyetemre járt. Vagyis amikor még a családommal éltem. Bár, csak tizenöt éves voltam.
– Tudni akarom, meg tudják-e tenni azt, amiről azt mondják, képesek rá – mondja Cameron.
– Nem tudom – mondom. – Kíváncsi voltam, mit mond ma az orvos. Nem vagyok biztos benne, hogy
igazat mondott. Olyan képeket mutogatott, amilyenek ebben a könyvben vannak – ráütök a könyvre.
–Ő
mást mondott róluk. Ez nem új könyv, és a dolgok változnak. Új képeket kell találnom.
– Mutasd a képeket – mondja Bailey.
Odalapozok, és egy alacsony asztalra teszem a könyvet. Mind megnézik.
– Itt az áll, hogy ilyen az agyműködés, amikor valaki emberi arcot lát – mondom. – Szerintem
pontosan úgy néz ki, mint az a kép, amire a doktor azt mondta, ilyen az agyműködés, amikor valaki
ismerős arcot lát a tömegben.
– Az ugyanaz – mondja egy perc múlva Bailey. – A vonalszélesség rátájának aránya az általános
mérethez viszonyítva pontosan ugyanaz. A színes pöttyök ugyanott vannak. Ha nem ugyanaz az
illusztráció, akkor a másolata.
– Talán a normális agynál ugyanaz az aktivációs séma – mondja Chuy.
Erre nem gondoltam.
– A doktor azt mondta, a második ábra egy autista agyat ábrázol, amikor ismerős arcra néz – mondja
Cameron. – De a könyv szerint az ábra ismeretlen komponált arc nézésének aktivációs sémája.
– Nem értem az ismeretlen komponáltat – mondja Eric.
– Olyan, számítógéppel generált arc, amely több arc vonásait egyesíti – mondom.
– Ha igaz, hogy az ismerős arcra néző autista agy aktivációs sémája azonos az ismeretlen arcra
néző normális agy sémájával, akkor milyen az ismeretlen arcot néző autista agy sémája? – kérdezi
Bailey.
– Mindig nehezen ismertem fel azokat, akiket ismernem kellett volna – mondja Chuy. – Még most is
nehezen tanulok meg arcokat.
– Mégis megtanulod őket – mondja Bailey. – Mindnyájunkat felismersz, nem igaz?
– Igen – mondja Chuy, – de hosszú időbe telt, és először a hangotokról, a méretetekről, meg a
dolgaitokról ismertelek fel titeket.
– A lényeg az, hogy felismersz minket, és ez számít. Ha az agyad másként teszi is, de teszi.
– Nekem azt mondták, hogy az agy különféle utakon juthat el ugyanahhoz a célhoz – mondja
Cameron. –
Mint amikor megsérül valaki, és azt a gyógyszert adják neki, már nem emlékszem, mit, kicsit
gyakorolnak vele, és újra megtanulja a különböző dolgokat, csak az agya másik részét használja.
– Ezt nekem is mondták – mondom. – Megkérdeztem, nekem miért nem adják azt a szert, mire azt
felelték, nálam nem hatna. Azt nem mondták, hogy miért.
– És ez a könyv? – kérdezi Cameron.
– Nem tudom. Odáig még nem olvastam – mondom.
– Nehéz? – kérdezi Bailey.
– Egyes helyeken, de nem olyan nehéz, mint gondoltam – mondom. – Előbb mást kezdtem olvasni.
Az segített.
– Mit? – kérdezi Eric.
– Elolvastam bizonyos tanfolyamok anyagát az interneten – mondom. – Biológia, anatómia, szerves
kémia, biokémia. – Eric rámmered; lenézek. – Nem olyan nehéz, amilyennek hangzik.
Percekig nem szól senki. Hallom a lélegzésüket; hallják a lélegzésemet. Mind halljuk az összes zajt,
érezzük az összes szagot. Ez nem olyan, mint a barátaimmal a víváson, ahol vigyáznom kell, mit
veszek észre.
– Én vállalom – mondja Cameron. – Akarom.
– Miért? – kérdezi Bailey.
– Normális akarok lenni – mondja Cameron. – Mindig is ezt akartam. Utálok más lenni. Túlságosan
nehéz, és túlságosan nehéz azt tettetni, hogy olyan vagyok, mint mindenki más, amikor nem vagyok
olyan.
Meguntam.
– „De nem vagy tán büszke arra, aki vagy?” – Bailey hangján érződik, hogy a Központ jelmondatát
idézi; Büszkék vagyunk arra, amik vagyunk.
– Nem – mondja Cameron –, csak úgy teszek. De komolyan – mire legyek büszke? Tudom, mit
mondasz, Lou… – Rámnéz. Téved. Nem akartam mondani semmit.
– Azt mondod, a normális emberek is azt teszik, amit mi, csak kisebb mértékben. Sok a
kényszermozgásos. Dobognak, a hajukat csavargatják, az arcukat birizgálják. Igen, de normálisak,
ezért senki nem szól rájuk, hogy ne csinálják. Másoknak nem jó a szemkontaktusok, de normálisak,
és senki nem nyúzza őket, hogy javítsanak a rajta. Van bennük valami más, ami pótolja azt a picike
részüket, amelyik autista módon működik. Ezt akarom. Azt akarom... hogy ne kelljen annyira
igyekeznem, hogy normálisnak látsszam. Egyszerűen normális akarok lenni.
– A „Normális” a szárító egyik beállítása – mondja Bailey.
– A normális az a többi ember. – Cameronnak rángatózik a karja meg a válla; a vállrándítás néha
megállítja a karok rángatózását. – Ez… ez a hülye kar… Unom már rejtegetni azt, ami nem jó.
Normális akarok lenni. – Nagyon hangosan beszél, és nem tudom, nem haragszik-e meg még
jobban, ha megkérem, hogy beszéljen halkabban. Jobb lett volna nem meghívnom őket.
– Egy biztos – mondja valamivel halkabban Cameron –, én vállalom, és nem akadályozhattok meg
benne.
– Nem akarlak megakadályozni benne – mondom.
– Ti vállaljátok? – kérdezi. Egymás után ránéz mindegyikünkre.
– Nem tudom. Még nem tudom megmondani.
– Linda nem akarja – mondja Bailey. – Azt mondja, otthagyja az állását.
– Nem tudom, miért egyformák a sémák – mondja Eric. A könyvet nézi. – Nincs értelme.
– Az ismerős arc az ismerős arc?
– A feladat ismerőst találni a különbözőben. Az aktivációs sémának inkább akkor kellene hasonlónak
lennie, ha az lenne a feladat, hogy ismerős nemarcot találjon különböző arctalanságokban. Erről is
van kép a könyvben?
– A következő oldalon – mondom. – Azt mondja, az aktivációs séma ugyanaz, kivéve, hogy az
arcfeladat az arcfelismerő területet aktiválja.
– Többet törődnek az arcfelismeréssel – mondja Eric.
– A normális emberek a normális emberekkel törődnek – mondja Cameron.
– Ezért akarok normális lenni.
– Az autisták meg az autistákkal törődnek – mondja Eric.
– Nem ugyanaz – mondja Cameron. Körülpillant a társaságon. – Nézzetek csak meg minket. Eric
sémákat rajzol az ujjaival. Bailey az ajkát rágja, Lou, annyira igyekszik nyugodtan ülni, hogy olyan,
akár egy darab fa, én meg hintázom a talpamon, akár akarom, akár nem. Ti elfogadjátok, hogy
hintázom, elfogadjátok, hogy kockák vannak a zsebemben, de nem törődtök velem. Amikor tavaly
tavasszal influenzás voltam, nem hívtatok fel, nem hoztatok ennivalót.
Nem mondok semmit. Nincs mit mondani. Azért nem telefonáltam, és ennivalót sem vittem, mert nem
tudtam, hogy Cameron szerette volna-e, ha ezt teszem. Szerintem nem szép tőle, hogy így
panaszkodik most. Nem tudom, a normális emberek vajon telefonálnak-e mindig, visznek-e ennivalót
mindig, amikor valaki beteg. A többiekre pillantok. Mind elfordítják a tekintetüket Cameronról,
ahogyan én is. Kedvelem
Cameront; megszoktam Cameront. Mi a különbség a között, hogy kedvelem és a között, hogy
megszoktam?
Nem tudom. Nem szeretném tudni.
– Te sem törődsz a többiekkel – mondja végül Eric. – Több mint egy éve nem vettél részt a társaság
egyetlen összejövetelén sem.
– Hát nemigen – Cameron hangja most halk… – Állandóan csak. nem tudom kimondani: az
idősebbeket láttam ott, akik még rosszabb állapotban vannak, mint mi. Nincsenek fiatalok; őket mind
meggyógyították a születésükkor vagy még előbb. Húszéves koromban nagy segítség volt. De
most… csak mi vagyunk már a magunk fajtájából. Az idősebb autisták, akik nem kapták meg a jó
korai képzést, nem szívesen vagyok velük. Attól félek olyankor, hogy olyanná eshetek vissza, olyan
lehetek, mint ők. És nincs senki, aki segítene nekünk, mert nincsenek fiatalok.
– Tony – mondja a térdét bámulva Bailey.
– Tony a legfiatalabb, és... mennyi is, huszonhét? Ő az egyetlen harminc alatt. A Központban az
összes, ennél fiatalabb ember… más.
– Emmy kedveli Lou-t – mondja Eric.
Ránézek; nem tudom, mit akar ezzel mondani.
– Ha normális vagyok, többé nem kell pszichiáterhez mennem – mondja Cameron. Dr. Fornumra
gondolok meg arra, hogy ha nem kellene vele találkoznom, az szinte önmagában elegendő lenne,
hogy alávessem magam a kezelésnek. – Házasodhatok stabilitási bizonyítvány nélkül. Gyerekeim
lehetnek.
– Meg akarsz házasodni? – kérdi Bailey.
– Igen – mondja Cameron. A hangja megint hangosabb, de csak egy kicsit, és vörös az arca. – Meg
akarok házasodni. Gyerekeket akarok. Mindennapi házban akarok lakni, mindennapi környéken, a
mindennapi tömegközlekedéssel akarok közlekedni, és az életem további részét normális emberként
akarom leélni.
– Még ha nem leszel is ugyanaz az ember? – kérdezi Eric.
– Dehogy nem leszek ugyanaz az ember – mondja Cameron. – Csak normális.
Nem tudom, lehetséges-e ez. Amikor arra gondolok, miben nem vagyok normális, nem tudom
elképzelni, hogy normális legyek, és mégis ugyanaz az ember. Az egésznek az a lényege, hogy
megváltoztasson minket, valami mássá tegyen, és ebbe biztosan beletartozik a személyiség és az én
is.
– Vállalom egyedül is, ha más nem jön – mondja Cameron.
– A te döntésed – mondja Chuy azon a hangján, amelyen idézni szokott.
– Igen – mondja határozottan Cameron. – Igen.
– Hiányozni fogsz – mondja Bailey.
– Jöhetsz te is – mondja Cameron.
– Nem. Még semmiképpen. Többet akarok tudni.
– Hazamegyek – mondja Cameron. – Holnap megmondom nekik. – Feláll, és látom a zsebében a
kezét, ahogyan játszik a kockával, fel-le, fel-le.
Nem búcsúzunk el egymástól. Egymás között erre nincs szükség. Cameron kimegy, és halkan
becsukja maga mögött az ajtót. A többiek rámnéznek, aztán elfordulnak.
– Egyesek nem szeretik azt, amik – mondja Bailey.
– Egyesek mások, mint mások gondolják – mondja Chuy.
– Cameron szerelmes volt egy nőbe, aki nem szerette – mondja Eric. – A nő azt mondta, soha nem
lesz a dologból semmi. Még amikor Cameron egyetemre járt. – Nem tudom, Eric honnan tudhatja
ezt.
– Emmy azt mondja, Lou szerelmes egy normális nőbe, aki tönkreteszi majd Lou életét – mondja
Chuy.
– Emmy nem tudja, mit beszél – mondom. – Emmy törődjön a maga dolgával.
– Cameron azt hiszi, hogy az a nő szeretni fogja, ha normális lesz? – kérdezi Bailey.
– Feleségül ment már máshoz – mondja Eric. – Cameron azt hiszi, megszerethet valakit, aki
viszontszereti. Szerintem ezért akarja a kezelést.
– Nem tenném meg egy nőért – mondja Bailey. – Ha megteszem, okának kell lennie. – Nem tudom,
mit szólna, ha ismerné Marjoryt. Ha tudnám, hogy utána Marjory szeretne, vállalnám-e?
Kényelmetlen gondolat; félretolom.
– Nem tudom, milyen érzés normálisnak lenni. Nem minden normális látszik boldognak. Talán rossz
érzés normálisnak lenni, éppen olyan rossz, mint autistának lenni. – Chuy fel-le, ide-oda tekergeti a
fejét.
– Szeretném kipróbálni – mondja Eric. – De szeretném, ha visszatérhetnék a mostani énemhez, ha
nem válik be.
– Nem így működik – mondom. – Emlékszel, mit mondott Lindának dr. Ransome? Ha az idegsejtek
között létrejön egy kapcsolat, az meg is marad, hacsak baleset vagy ilyesmi meg nem szakítja azt a
kapcsolatot.
– Ezt teszik tehát, új kapcsolatokat hoznak létre?
– És mi lesz a régiekkel? Nem lesz… – Bailey hadonászik –, mint amikor dolgok összeütköznek?
Zavarodás? Háttérzaj? Káosz?
– Nem tudom – mondom. Egyszeriben úgy érzem, elnyel a tudatlanságom, olyan hatalmas a
nemtudásom.
És ebből a hatalmas sötétből annyi rossz dolog jöhet. Aztán bevillan az űrben elhelyezett
teleszkópok által készített egyik fénykép: a hatalmas sötétséget csillagok világítják meg. Abban az
ismeretlenben szépség is lehet.
– Úgy gondolom, ki kell kapcsolniuk a most működő áramköröket, új áramköröket kell építeniük, és
akkor kell bekapcsolniuk az újakat. Így csak a jó kapcsolatok működnek majd.
– Nekünk nem ezt mondták – mondja Chuy.
– Senki nem engedné, hogy szétrombolják az agyát, azért, hogy a helyébe újat építsenek – mondja
Eric.
– Cameron… – mondja Chuy.
– Szerinte nem ez történik – mondja Eric. – Ha tudná... – Elhallgat, becsukja a szemét, és mi várunk.
–
Mindenképpen vállalja persze, ha eléggé boldogtalan. Nem rosszabb, mint az öngyilkosság. Jobb, ha
az az ember lesz belőle, aki lenni akar.
– Mi lesz az emlékeinkkel? – kérdezi Chuy. – Az emlékeket eltávolítják?
– Hogyan? – kérdezi Bailey.
– Az emlékeket az agy tárolja. Ha kikapcsolnak mindent, az emlékek elmennek.
– Talán nem. Az emlékezetről szóló fejezeteket még nem olvastam – mondom. – Elolvasom őket,
most következnek. – Az emlékezet egyes részeiről már esett szó a könyvben, de még nem értem az
egészet, és nem akarok róla beszélni. – Egyébként – mondom –, ha az ember kikapcsolja a
számítógépet, nem vész el az egész memória.
– Sebészi beavatkozásoknál az ember nincs öntudatán, de nem veszíti el az összes emlékeit –
mondja
Eric.
– De a műtétre az ember nem emlékszik, aztán ott vannak az emlékek kialakulását befolyásoló
szerek –
mondja Chuy. – Ha befolyásolni tudják az emlékek kialakulását, talán a régi emlékeket is el tudják
távolítani.
– Ezt az interneten is megnézhetjük – mondja Eric. – Vállalom.
– Kapcsolatokat áthelyezni, és újakat kiépíteni olyan, mint a hardver – mondja Bailey. – Megtanulni
használni az újakat, olyan, mint a szoftver. Éppen elég nehéz volt először is megtanulni a nyelvet;
nem akarom még egyszer végigcsinálni.
– A normális gyerekek gyorsabban tanulnak – mondja Eric.
– Mégis évekig tart – mondja Bailey. – Hat-nyolc heti rehabilitációról beszélnek. Egy csimpánznak
talán elegendő, de a csimpánzok nem beszélnek.
– Nem arról van szó, hogy eddig nem hibáztak – mondja Chuy. – Rólunk is mindenféle téves
elképzeléseik voltak. Ez is lehet téves.
– Többet tudnak az agyműködésről – mondom. – De nem mindent.
– Nem szeretek úgy tenni valamit, hogy nem tudom, mi lesz – mondja Bailey.
Chuy és Eric hallgat: egyetértenek. Én is. Cselekvés előtt fontos tudni a következményeket. A
következmények nem mindig nyilvánvalóak.
A nem-cselekvés következményei sem azok. Ha nem vállalom a kezelést, a dolgok akkor sem
maradnak változatlanok. Ezt bizonyította Don a támadásaival a kocsim ellen, aztán ellenem.
Mindegy, mit teszek, mindegy, mennyire kiszámíthatóvá próbálom tenni az életemet, nem lesz
kiszámíthatóbb, mint a világ többi része. Az pedig kaotikus.
– Szomjas vagyok – mondja hirtelen Eric. Feláll. Én is felállók, a konyhába megyek. Poharat veszek
elő, megtöltöm vízzel. Eric elhúzza a száját, amikor megkóstolja; eszembe jut, hogy palackozott
ásványvizet szokott inni. De nekem nincs abból a márkából.
– Én is szomjas vagyok – mondja Chuy.
Bailey nem mond semmit.
– Kérsz vizet? – kérdezem. – Csak az van meg egy palack gyümölcsital. – Remélem, nem a
gyümölcsitalt kéri. Azt szeretem reggelire.
– Vizet kérek – mondja. Bailey felteszi a kezét. Megtöltök még két poharat vízzel, beviszem a
nappaliba. Tom és Lucia házában akkor is megkérdezik, kérek-e inni valamit, amikor nem kérek.
Több értelme van megvárni, amíg az emberek szólnak, ha kell nekik valami, de lehet, hogy a
normális emberek előbb megkérdezik.
Nagyon különös érzés, hogy emberek vannak a lakásomban. A tér kisebbnek látszik. A levegő
sűrűbbnek. A színek kissé megváltoznak a színektől, amelyeket viselnek meg az ő színüktől. Helyet
foglalnak el, és lélegeznek.
Hirtelen az jut eszembe, milyen lenne, ha Marjory meg én együtt élnénk?
Ha helyet foglalna el itt, a nappaliban, a fürdőszobában, a hálószobában. Nem szerettem a csoportos
otthont, ahol először laktam, miután eljöttem hazulról.
A fürdőszobában mások szaga érződött, pedig naponta kitakarítottuk. Öt különböző fogkrém. Öt
különböző sampon és szappan és dezodor.
– Lou, jól vagy? – Bailey arca aggodalmas.
– Elgondolkodtam... valamin – mondom. Nem akarok arra gondolni, hogy nem szeretném Marjoryt a
lakásomban, hogy esetleg nem lenne jó, hogy a lakást talán zsúfoltnak vagy zajosnak vagy
szagosnak találnám.
Cameron nincs a munkahelyén. Cameron ott van, ahová küldték, hogy elkezdjék a kezelést. Linda
sincs a munkahelyén. Nem tudom, hol van.
Inkább rágódom azon, hogy hol van Linda, mintsem hogy azon töprengjek, mi történik Cameronnal.
Ismerem Cameront úgy, amilyen most vagy amilyen két nappal ezelőtt volt. Ismerem-e majd azt az
embert
Cameron arcával, aki kijön ebből?
Minél többet gondolkodom rajta, annál jobban hasonlít holmi science fiction filmre, amikor valakinek
az agyát átültetik egy másik személybe, vagy egy másik személyiséget ültetnek be ugyanabba az
agyba.
Ugyanaz az arc, de nem ugyanaz a személy. Ijesztő. Ki él majd az arc mögött? Szereti-e majd a
vívást? A
jó zenét? Marjoryt? És kedveli-e majd őt Marjory?
Ma többet is elmondanak a procedúráról.
– Az alapvető PET-felméréssel feltérképezzük egyéni agyműködésüket – mondja a doktor. – A
vizsgálat alatt feladatokat kell majd megopldaniuk, hogy azonosítsuk, hogyan dolgozza fel az agyuk
az információt. Amikor ezt összehasonlítjuk a normális aggyal, akkor fogjuk tudni, hogyan
módosítsuk a magukét…
– Nem minden normális agy pontosan egyforma – mondom.
– Nagyjából mégis – mondja. – A maguké és több normális átlaga közötti különbséget akarjuk
módosítani.
– Milyen hatással lesz ez az alapvető intelligenciámra? – kérdezem.
– Lényegében nem kell hatással lennie rá. A központi IQ teljes fogalmát meglehetősen
szétrobbantotta a múlt században a modulációs feldolgozás felfedezése, ezért olyan nehéz
általánosítani, és éppen maguk, autisták bizonyították, hogy lehet valaki rendkívül intelligens például
matematikában, ugyanakkor messze átlagon aluli például nyelvi kifejezésben.
A lényegében nem kell hatással lennie nem azonos azzal, hogy nem lesz hatással. Valójában nem
ismerem az intelligenciámat – nem adják oda nekünk az IQ eredményeinket, és sosem próbálkoztam
a mindenki számára hozzáférhető tesztekkel –, de tudom, hogy nem vagyok buta, és nem is akarok
az lenni.
– Ha a sémaelemző készsége izgatja – mondja –, az agynak arra a részére nem terjed ki a kezelés.
Inkább arról van szó, hogy új adatokhoz: szociálisan fontos adatokhoz biztosítunk hozzáférést az
agyának úgy, hogy ne kelljen küszködnie értük.
– Mint az arckifejezés – mondom.
– Igen, ilyesmi. Arcfelismerés, arckifejezés, hangszínbeli nüánszok, egy kis lökés a
figyelemszabályozó területnek, hogy könnyebben felismerjék az ilyen apró eltéréseket, ráadásul több
örömük teljen bennük.
– Öröm – ez belső endorfin-felszabadítással jár majd?
Hirtelen vörös lesz.
– Ha arra gondol, hogy lebeg majd a boldogságtól, ha emberek között lehet, hát nem. De az autisták
nem élvezik, sőt kerülik a társas életet, ettől viszont kevésbé találják majd fenyegetőnek. – Nem
igazán értek a hangszínbeli árnyalatok értelmezéséhez, de tudom, hogy nem a teljes igazságot
mondja.
Ha kontrollálni tudják annak az örömnek a mértékét, amelyet a társas interakciókból nyerünk, akkor
normális embereknél is kontrollálni tudnák. A tanárokra gondolok az iskolában, akik képesek
ellenőrizni az örömet, amelyet egyik diák nyerhet a másiktól… amikor mindet bizonyos mértékig
autistává teszik abban az értelemben, hogy a diákok inkább tanulnak, nem beszélgetnek. Mr.
Crenshaw-ra gondolok meg az osztályra, tele olyan dolgozókkal, akik semmiről sem vesznek
tudomást a munkán kívül.
A gyomrom görcsben van; a számban savanyú ízt érzek. Ha megmondom, hogy látom ezeket a
lehetőségeket, mi történik majd velem?
Két hónappal ezelőtt kimondtam volna, mit látok, mitől félek; ma már óvatosabb vagyok. Mr.
Crenshaw-tól és Dontól kaptam ezt a bölcsességet.
– Ne legyen üldözési mániája, Lou – mondja a doktor. – Aki kívül esik a szociális főáramon, az
hajlamos mindig azt hinni, hogy valami sötét összeesküvés van a háttérben. De nem egészséges így
gondolkodni.
Nem szólok semmit. Dr. Fornumra gondolok, Mr. Crenshaw-ra és Donra. Ők nem szeretnek sem
engem, sem a hozzám hasonlókat. Akik nem szeretnek engem, meg a hozzám hasonlókat, azok
néha megpróbálnak komolyan ártani nekem. Üldözési mánia lett volna, ha az első perctől
gyanakodtam volna, hogy Don szúrta ki a kerekeimet? Nem hiszem. Helyesen azonosítottam volna a
veszélyt. Helyesen azonosítani a veszélyt nem üldözési mánia.
– Bíznia kell bennünk, Lou, hogy a dolog működjék. Adhatok valamit, hogy megnyugodjon…
– Nem vagyok ideges – mondom. Nem vagyok ideges. Elégedett vagyok magammal, amiért át
tudom gondolni, amit mond, és megtalálom a rejtett értelmét, de nem vagyok ideges, még ha az is a
rejtett értelme, hogy manipulál engem. Ha tudom, akkor ez nem is manipuláció. – Csak próbálom
megérteni, de nem vagyok ideges.
Megnyugszik. Arcának izmai kissé ellazulnak, kivált a szeme körül és a homlokán.
– Tudja, Lou, ez nagyon bonyolult téma. Maga intelligens ember, de ez nem igazán a maga területe.
Évekig kell tanulni, hogy az ember igazán értse. Néhány előadás meg pár internetes oldal elolvasása
után még nem lehet képben. Csak összezavarodik, és aggodalmaskodik, ha megpróbálja.
Ahogyan én meg azt nem lennék képes megtenni, amit maga. Jobb lenne, ha a mi munkánkat ránk
bízná, maga meg végezné a magáét.
Csakhogy az én agyamat és énemet akarjátok megváltoztatni. És nem mondtátok el a teljes
igazságot, és abban sem vagyok biztos, hogy a legjobbat akarjátok nekem, ha egyáltalán törődtök az
érdekeimmel.
– Nekem fontos, hogy ki vagyok – mondom.
– Úgy érti, szeret autista lenni? – A hangjában megvető él van; nem tudja elképzelni, hogy bárki is
ilyen akarjon lenni.
– Szeretek én lenni – mondom. – Az autizmus része annak, aki vagyok; nem az egész. – Remélem,
hogy ez igaz; hogy több vagyok a diagnózisomnál.
– Szóval... ha megszabadulunk az autizmustól, maga ugyanaz az ember lesz, csak nem autista.
Reméli, hogy ez igaz; azt is hiheti, hogy igaznak hiszi; abszolút mértékben nem hiszi, hogy ez igaz.
Félelme, annak ellenére, hogy irracionális, még úgy árad belőle, mint a valódi rettegés tapinthatóan
savanyú bűze. Az arca olyan kifejezést ölt, amelynek az lenne a célja, hogy meggyőzzön, de a hamis
őszinteség kifejezését gyerekkorom óta felismerem. Megvolt minden terapeuta, minden tanár,
minden tanácsadó repertoárjában ez az arckifejezés, ez az aggódó/gondoskodó arc.
Amitől a leginkább tartok, hogy belepiszkálhatnak – és bizonyára meg is teszik – az emlékezetbe is,
nem csak a mostani kapcsolódási pontokba. Éppen olyan jól tudják, ahogyan én, hogy minden
múltbeli tapasztalatomat ebből az autista perspektívából szereztem. A kapcsolatok megváltoztatása
ezen nem változtat, és ez tett azzá, aki vagyok. Ha azonban elveszítem annak az emlékét, hogy ez
milyen, ki vagyok én, akkor elveszítek mindent, amiért harmincöt éven át dolgoztam. Ezt nem akarom
elveszíteni. Nem akarok úgy emlékezni csak dolgokra, mintha könyvben olvastam volna őket; nem
akarom, hogy Marjory olyan legyen, mintha csak videón láttam volna. Meg akarom őrizni az
érzéseket, amelyek az emlékekhez tartoznak.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET
Vasárnaponként a tömegközlekedés nem a szokásos munkanapi menetrend szerint működik, bár a
vasárnap csupán az emberek kisebbségének szent nap. Ha nem autón megyek templomba, vagy
nagyon korán érek oda, vagy egy kicsit későn. Elkésni udvariatlanság, és udvariatlannak lenni
Istennel szemben udvariatlanabb minden más udvariatlanságnál.
Nagy a csend, amikor megérkezem. Abban a templomban, ahová én járok van egy igen korai
istentisztelet zene nélkül, aztán egy másik 10:30-kor, zenével. Szeretek korán érkezni, ülni a
félhomályos csendben, nézni a fény mozgását a színes üvegablakokon. Most ismét a templom
félhomályos csendjében ülök, és Donra meg Marjoryra gondolok.
Nem Donra meg Marjoryra kellene gondolnom, hanem Istenre. Isten legyen gondolataid
középpontjában, mondta egy pap, aki régebben itt volt, és nemigen tévelyedsz el. Nehéz Istenre
összpontosítanom, miközben elmémet a Don pisztolyának végén tátongó, kerek és éjsötét fekete
lyuk tölti be. Érzem a vonzását, ahogy húz, mintha a lyuknak, a nyílásnak olyan tömege lenne, amely
magába, az állandó feketeségbe. a halálba, a semmibe akarna szippantani.
Nem tudom, mi jön a halál után. A Szentírás hirdeti. Egyesek azt hangsúlyozzák, hogy minden
erényesre megváltás és a mennyország vár, mások azt mondják, csak a kiválasztottakra. Nem
olyannak képzelem el, mint amit le tudunk írni. Amikor megpróbálok gondolni rá, mostanáig mindig
úgy festett, mint valamiféle fényséma, bonyolult és gyönyörű, mint azok a képek, amelyeket
csillagászok fognak vagy alkotnak űrteleszkópok képeiből, minden szín más és más hullámhossznak
felel meg.
De most, Don támadása után azt látom, hogy a sötét a fénynél sebesebben száguld elő a pisztoly
csövéből, hogy berántson, túl a fény sebességén, mindörökre.
Mégis itt vagyok, itt ülök, ebben a templomban, élve. Fény árad be a régi, színes ólomüveg ablakon
át az oltár fölött, dús, izzó szín, amely megfesti az oltárterítőt, magát a fát, a szőnyeget. Ilyen korán a
fény messzebbre nyúlik a templomban, mint az istentisztelet alatt, és balra vetül az évszak miatt.
Lélegzetet veszek, érzem a gyertyaviasz szagát és a füst egészen halvány illatát a korai istentisztelet
emlékeként, a könyvek szagát – a mi templomunkban még mindig papír imakönyveket és
énekeskönyveket használunk – meg a tisztítószerek szagát, amelyekkel a fát, a textíliákat meg a
padlót ápolják.
Élek. Itt vagyok a fényben. A sötétség, ezúttal, nem volt gyorsabb a fénynél. De bizonytalanul érzem
magam, mintha a sötét üldözne, egyre közeledne a hátam mögött, ahol nem láthatom.
A templom hátsó részében ülök, de mögöttem nyitott tér van, további ismeretlen. Általában ez nem
zavar, de ma sajnálom, hogy nincs itt fal.
A fényre próbálok koncentrálni, a színes fényhasábok lassú mozgására lefelé és oldalra, ahogy a
nap emelkedik. Egy órán belül a fény olyan utat tesz meg, amelyet bárki láthat, de nem a fény
mozog: a bolygó mozog. Erről megfeledkezem, és az általános megfogalmazást használom, mint
mindenki más, és mindig újra meg újra megrendülök az örömtől, amikor ismét eszembe jut, hogy a
Föld mozog.
Állandóan beleforgunk a fénybe, aztán ismét ki belőle. A mi sebességünk, nem a fény sebessége,
vagy a sötét sebessége hozza létre napjainkat és éjszakáinkat. Az én sebességem lett volna az, és
nem Doné, amelyik abba a sötét térbe vitt kettőnket, ahol Don bántani akart? Az én sebességem volt
az, amelyik megmentett?
Megpróbálok újra Istenre koncentrálni, és a fény hátrahúzódik annyira, hogy megvilágítsa faállványán
a sárgaréz keresztet. A sárga fém úgy csillan meg a mögötte lévő bíbor árnyék előtt, hogy elakad tőle
a lélegzetem.
Ezen a helyen a fény mindig gyorsabb a sötétnél; a sötét sebessége nem számít.
– Tessék, Lou!
A hang megijeszt. Összerezzenek, de sikerül hallgatnom, sőt rámosolyognom az ősz hajú asszonyra,
aki átadja az istentisztelet menetének programját. Általában jobban szoktam érzékelni az idő
múlását, az érkezőket, ezért nem vagyok meglepve. Az asszony mosolyog.
– Nem akartam megijeszteni – mondja.
– Semmi baj – mondom. – Csak elgondolkodtam.
Bólint, és az újabb érkezők elé megy, nem szól semmit. A kitűzőjén ez áll: Cynthia Kressman.
Minden harmadik vasárnap ő osztja a programokat, más vasárnapokon pedig általában a középső
padsorban ül, négy sorral előttem.
Most már éber vagyok, észreveszem az érkezőket. A két bottal járó öregembert, aki végigtotyog
egészen a templom elejéig. Régen a feleségével jött, de az asszony négy éve meghalt. A három
öregasszonyt, akik mindig együtt jönnek, hacsak nem beteg valamelyikük, és balra a harmadik
sorban ülnek. Egy meg kettő meg három, négy meg kettő meg egy meg egy, jönnek az emberek.
Látom az orgonista fejét felemelkedni az orgona billentyűzete fölé, majd visszahúzódni. Aztán egy
halk „mmph”, és megszólal a zene.
Anyám azt mondta, helytelen csak a zenéért járni templomba. Nem csak a zenéért járok templomba.
Azért járok templomba, hogy megtudjam, hogy lehetek jobb ember. De mégis a zene az egyik oka
annak, hogy templomba járok. Ma ismét Bach van – az orgonistánk szereti Bachot –, és elmém
minden erőlködés nélkül veszi fel a séma számos fonalát, és követi őket, amint az orgonista játszik.
Ilyen zenét hallani körös-körben, élőben más, mint felvételről. Sokkal jobban érzékelem magam körül
a teret; hallom a hangokat visszaverődni a falakról, csak erre a helyre jellemző harmóniákat alkotni.
Hallottam Bachot más templomokban is, és valamiképpen mindig harmóniákat hoz létre,
diszharmóniát soha. Ez nagy rejtély.
A zene elhallgat. Halk mormogást hallok a hátam mögött, amint a kórus meg a papok felsorakoznak.
Fogom az énekeskönyvet, kikeresem a bevonulás himnuszát. Újra megszólal az orgona, egyszer
eljátssza a dallamot, aztán felcsendülnek mögöttem az erős hangok. Valaki kissé hamis, és minden
egyes hangra egy picikét később kúszik fel, mint a többiek. Könnyű megállapítanom, ki az, de
udvariatlanság lenne erről szót ejteni. Lehajtom a fejem, amint a keresztvivő elhalad a menet élén,
aztán a kórus is elmegy mellettem.
Mennek sötétvörös köntösükben, rajta a fehér karinggel, előbb a nők, aztán a férfiak, és minden
egyes hangot külön hallok. Olvasom a szöveget, a legjobb tudásom szerint énekelek. Azt szeretem a
legjobban, amikor a két utolsó férfi halad el mellettem; mindkettőjüknek nagyon mély a hangja, ettől a
hangtól berezonál a mellkasom.
A himnusz után közös ima következik. A szövegét kívülről tudom. Kívülről tudom gyerekkorom óta. A
zenén kívül azért is járok ebbe a templomba, mert az istentisztelet menete szinte mindig változatlan.
Úgy mondhatom el az ismerős szavakat, hogy nem botlik bele a nyelvem.
Tudhatom előre, mikor kell ülni, állni vagy térdelni, beszélni vagy énekelni, nem érzem magam
esetlennek vagy lassúnak. Amikor más templomba megyek, jobban érdekel, hogy azt teszem-e, amit
kell és akkor-e, amikor kell, mint Isten. Itt a megszokott menetrend megkönnyíti, hogy arra figyeljek,
mit akar
Isten tőlem, mit tegyek.
Ma Cynthia Kressman az egyik felolvasó. Ő olvassa fel a szentleckét az Ótestamentumból. Vele
együtt olvasom a kapott programból. Nehéz bármit is megérteni, ha az ember csak hallja, vagy csak
olvassa; a kettő együtt jobb. Otthon mindig előre elolvasom a szentleckét a kalendáriumból, amelyet
a templomban osztanak szét minden évben. Ez segít abban is, hogy tudjam, mi következik. Élvezem,
amikor válaszolgatva olvassuk a zsoltárt; olyan a sémája, mint a beszélgetésnek.
Amikor megnézem, mi jön a szentlecke és a zsoltár után, az evangéliumnak nem azt a részét tüntetik
fel, amelyikre számítottam. Nem Mátéból olvasnak fel, hanem Jánosból. Feszült figyelemmel
olvasom a pappal együtt. Annak az embernek a története, aki Bethesda tava mellett feküdt, és meg
akart gyógyulni, de nem volt embere, hogy bevigye a tóba. Jézus megkérdezte, valóban meg akar-e
gyógyulni.
Számomra ez mindig csacska kérdésnek látszott. Miért lenne az az ember a gyógyító tónál, ha nem
akarna meggyógyulni? Miért panaszkodna, hogy nincs, aki bevigye a vízbe, ha nem akarna
felépülni?
Isten nem tesz fel buta kérdéseket. Nem lehet felesleges kérdés, de ha nem csacsiság, mit jelent?
Ostobaság lenne, ha én mondanám, vagy egy orvos mondaná, amikor gyógyszerért mentem hozzá a
betegségemre, de mit jelent itt?
A papunk elkezdi a szentbeszédet. Még mindig azt próbálom kitalálni, hogy lehet egy látszólag
csacska kérdésnek jelentése, amikor a pap hangja visszhangozza a gondolataimat.
– Miért kérdezi meg Jézus azt az embert, hogy meg akar-e gyógyulni?
Nem helytelen ez? Ott fekszik, és várja a gyógyulás lehetőségét… Hát persze, hogy meg akar
gyógyulni.
Pontosan, gondolom.
– Ha Isten nem játszik velünk, és nem tetteti magát nehéz felfogásúnak, mit jelent ez a kérdés,
Akarsz-é meggyógyulni?[4] Nézzétek, hol találjuk ezt az embert: egy, a gyógyító erejéről híres tó
mellett, ahol „Mert időnként angyal szálla a tóra, és felzavará a vizet...”[5], és aki először lép a
felzavart vízbe, az meggyógyul. Ahol, másként szólva, a betegek türelmes betegek, várják, hogy a
gyógyulás megjelenjen.
Tudják, hiszen megmondták nekik, hogy csak akkor gyógyulnak meg, ha elsőként lépnek a felkavart
vízbe.
Nem törődnek semmi mással… Azon a helyen vannak, abban az időben, nemcsak gyógyulásra,
hanem a gyógyulás egy bizonyos fajtájára várnak.
A mai világban olyan emberhez hasonlíthatjuk őket, aki abban hisz, hogy i egy bizonyos orvos,
mondjuk egy világhírű specialista tudja csak kigyógyítani a rákjából. Elmegy abba a kórházba, ahol
az orvos dolgozik, találkozni akar az orvossal és senki mással, mert biztos benne, hogy kizárólag az
a módszer gyógyítja a betegségét.
A béna férfi tehát a gyógyító tóra összpontosít, biztosan lévén abban, hogy a segítség, amelyre
szüksége van, egy olyan ember képében érkezik, aki be tudja vinni őt a vízbe a megfelelő időben.
Jézus kérdése tehát arra vonatkozik, hogy vajon meg akar-e gyógyulni, vagy arra a bizonyos
élményre vágyik, hogy benne legyen a tóban. Ha anélkül is meggyógyulhat, elfogadja-e a
gyógyulást?
Egyes prédikátorok azt mondják, ebben a történetben emberünk önmagát bénította meg, hisztériás a
bénulása: ha ez az ember béna akar lenni, hát az.
Az elme betegségéről van itt szó, nem fizikai betegségről. De szerintem Jézus kérdése az észlelés
problémájáról szól, nem érzelmi problémáról. Képes-e emberünk kilátni a ládájából? Képes-e
elfogadni a gyógyulást, ha az nem az, amihez hozzászokott? Amely túlmegy lábának és hátának
meggyógyításán, és bentről kifelé dolgozza meg őt, a szellemtől az értelmen át a testig?
Nem tudom, mit mondana az az ember, ha nem béna volna, hanem autista. Egyáltalán, elmenne-e a
tóhoz a gyógyulásért? Cameron elmenne. Becsukom a szemem, és Cameront látom belemerülni a
bugyborékoló vízbe, felvillanó fényben. Aztán eltűnik. Linda köti az ebet a karóhoz, hogy nincs
szükségünk gyógyulásra, hogy semmi baj azzal, amilyenek vagyunk, csak másokban van a baj,
amiért nem fogadnak el minket. El tudom képzelni Lindát, amint utat vág magának a tömegben, és
elmegy a tótól.
Nem hiszem, hogy szükségem volna gyógyulásra, az autizmusból nem. Mások akarják, hogy
meggyógyítsanak, nem én. Nem tudom, hogy a bibliai embernek volt-e családja, akik megunták,
hogy hordágyon cipeljék. Nem tudom, voltak-e szülei, akik azt mondták, „Legalább annyit
megtehetnél, hogy megpróbálsz meggyógyulni” vagy felesége, aki azt mondta, „Rajta, próbáld meg;
ártani nem árthat” vagy gyerekei, akiket a többi gyerek gúnyolt, amiért az apjuk nem tud dolgozni.
Nem tudom, hogy az emberek között, akik eljöttek, nincsenek-e olyanok is, akik nem azért jöttek,
mert ők akarnak meggyógyulni, hanem azért, mert mások akarják a gyógyulásukat, hogy kisebb
terhet jelentsenek számukra.
Amióta a szüleim meghaltak, én senkinek nem vagyok a terhére. Mr. Crenshaw azt hiszi, terhére
vagyok a cégnek, de szerintem ez nem igaz. Nem heverek egy tó mellett, könyörögve másoknak,
hogy vigyenek be a vízbe. Inkább megpróbálom őket visszatartani attól, hogy beledobjanak.
Különben sem hiszem, hogy a tó gyógyít.
– …tehát ma az számunkra a kérdés, akarjuk-e életünkben a Szentlélek hatalmát, vagy csak úgy
teszünk?
– A pap sok mindent mondott, amit nem hallottam. Ezt hallom, és megborzongok.
– Üldögélünk-e a tó mellett, várva az angyalt, hogy jöjjön, és kavarja fel a vizet, türelmesen, de
passzívan várakozva, miközben ott áll mellettünk az élő Isten, készen arra, hogy örökkévaló,
bőséges életet adjon nekünk, ha hajlandók vagyunk kitárni a kezünket és a szívünket, hogy
elfogadjuk az ajándékot?
Azt hiszem, sokan vagyunk így. Azt hiszem, életünk egyik vagy másik pillanatában mindannyian így
vagyunk, de ebben a pillanatban is közülünk sokan ülnek, és várnak, és panaszkodnak, hogy nincs
senki, aki bevigye a tóba, amikor az angyal eljön. – Szünetet tart, körülnéz a templomban; látom,
hogy egyesek összerezzennek, mások megnyugodnak, amikor a pillantása rájuk esik. – Nézzetek
körül, mindennap, mindenütt, nézzetek bele mindenkinek a szemébe, akivel találkoztok. Ha fontos az
életetekben ez a templom, hát Isten legyen még nagyobb, és ő ott van mindenhol, mindenkor,
mindenkiben és mindenben.
Kérdezzétek meg magatokat, „Akarok-é meggyógyulni?”, és ha nem tudtok igennel válaszolni,
tegyétek fel magatoknak a kérdést, hogy miért nem. Mert én bizonyos vagyok benne, hogy Ő ott áll
mindannyiotok mellett, és felteszi ezt a kérdést a lelketek mélyén, és kész titeket meggyógyítani,
mihelyt ti készen álltok a gyógyulásra.
Csak bámulok a papra, majdnem elfelejtek felállni, és mondani a niceai krédó, a Hiszekegy szavait,
mert ez következik.
Hiszek Istenben, az Atyában, a menny és a föld és minden látható és láthatatlan dolgok
Teremtőjében.
Hiszem, hogy Isten fontos, és nem követ el hibákat. Anyám szeretett azon tréfálkozni, hogy Isten
hibákat követ el, de én nem hiszem, hogy ha Ő Isten, hibákat követne el. Tehát a kérdés nem
csacskaság.
Akarok-é meggyógyulni? És miből akarok kigyógyulni?
Az egyetlen én, akit ismerek, ez az én, az az ember, aki most vagyok, Marjory autista bioinformatikus
szakember vívó szerelmese.
És hiszek egyszülött fiában, Jézus Krisztusban, aki testet öltve tette fel a kérdést a férfinak a
tóparton. A
férfinak, aki talán azért ment oda – a történet nem mondja –, mert mások unták, hogy beteg és
nyomorék, aki talán elégedett volt azzal, hogy fekszik egész nap, de útban volt.
Mit tett volna Jézus, ha a férfi azt mondta volna, „Nem, nem akarok meggyógyulni; elégedett vagyok
úgy, ahogy vagyok”? Ha azt mondta volna, „Semmi bajom, de a rokonaim, meg a szomszédaim
ragaszkodtak hozzá, hogy idejöjjek”?
Automatikusan, simán mondom a szöveget, miközben elmém birkózik az olvasással, a
szentbeszéddel, a szavakkal. Eszembe jut egy diáktársam, akivel még a szülővárosomban jártam
iskolába, és amikor rájött, hogy templomba járok, megkérdezte:
– Tényleg hiszel, vagy csak megszokásból jársz oda?
Ha csak szokás, mint a gyógyító tóhoz menni, ha beteg az ember, azt jelentené, hogy nincs hit? Ha a
férfi megmondta volna Jézusnak, hogy valójában nem akar meggyógyulni, de a rokonai
ragaszkodnak hozzá,
Jézus még mindig úgy gondolhatta volna, hogy emberünknek fel kell állnia, és járnia kell.
Isten talán úgy gondolja, jobb lenne, ha nem lennék autista. Isten talán azt akarja, hogy alávessem
magam a kezelésnek.
Hirtelen fázni kezdek. Úgy éreztem, itt elfogadtak: elfogadott Isten, elfogadott a pap és az emberek,
legalábbis a legtöbb. Isten nem utasítja el a vakokat, a siketeket, a bénákat, a bolondokat. Ezt
tanultam, és ezt hiszem. Mi van, ha tévedtem? Mi van, ha Isten azt akarja, hogy más legyek, mint
ami vagyok?
A szertartás további részét végigülöm. Nem megyek ki az úrvacso-rához. Az egyik alamizsnagyűjtő
megkérdezi, jól vagyok-e, és bólintok. Aggódni látszik, de békén hagy. A visszavonulási ének után
maradok a helyemen, amíg a többiek távoznak, aztán kimegyek én is. A pap még ott áll, beszélget az
egyik templomszolgával. Rám mosolyog.
– Hello, Lou. Hogy van? – Határozottan és gyorsan megrázza a kezem, mert tudja, hogy nem
szeretem a hosszú kézfogást.
– Nem tudom, akarom-é a gyógyulást – mondom.
Az arcára aggodalmas kifejezés ül ki.
– Lou, én nem magáról… nem a magához hasonlókról beszéltem. Sajnálom, ha azt hiszi... én
spirituális gyógyulásról beszéltem. Tudja, hogy mi úgy fogadjuk el magát, amilyen…
– Maguk igen – mondom –, de Isten?
– Isten úgy szereti, ahogy van és ahogy lesz – mondja a pap. – Sajnálom, ha olyasmit mondtam,
amivel megbántottam…
– Nem bántott meg – mondom. – Csak nem tudom…
– Akar róla beszélni? – kérdezi.
– Nem most – mondom. Még nem tudom, mit is gondolok, tehát addig nem kérdezek, amíg nem
vagyok biztos a dolgomban.
– Nem jött ki az úrvacsorához – mondja. Meglepődöm; nem gondoltam volna, hogy észreveszi. –
Kérem, Lou, bármit mondtam, ne engedje, hogy maga és Isten közé álljon.
– Nem engedem – mondom. – Csak... gondolkodnom kell. – Elfordulok, és ő elenged. Ez is jó a
templomomban. Ott van, de nem akaszkodik rám. Amikor még iskolás voltam, egy ideig olyan
templomba jártam, ahol mindenki állandóan jelen akart lenni mindenki másnak az életében. Ha
meghűltem, és kihagytam egy istentiszteletet, valaki felhívott, hogy kiderítse, miért. Azt mondták,
aggódnak, és törődnek velem, de én a dolgot fojtogatónak éreztem. Azt mondták, hideg vagyok,
fejlődnöm kell, hogy tüzes lelki életem legyen; nem ismerték a hozzám hasonlókat, és nem voltak
hajlandók meghallgatni.
Visszafordulok a paphoz; felszalad a szemöldöke, de várja, hogy beszéljek.
– Nem tudom, miért beszélt a héten a Szentírásról – mondom. – Nincs benne az előzetes tervben.
– Ó – mondja. Ellazul az arca. – Tudja-e, hogy János evangéliuma egyáltalán nincs soha
betervezve?
Ez amolyan titkos fegyver, amelyet mi, papok, akkor veszünk elő, ha úgy érezzük, hogy a
gyülekezetnek szüksége van rá.
Észrevettem, de sosem kérdeztem meg, hogy miért.
– Azért választottam mára az írásnak éppen ezt a részét... Lou, mennyire ismeri a parókia ügyeit?
Amikor valaki elkezd egy választ, aztán áttér valami egészen másra, nehezen értem, bár igyekszem.
– Járok templomba – mondom. – Szinte minden vasárnap…
– Vannak barátai a gyülekezetben? – kérdezi. – Úgy értem, olyanok, akikkel együtt van a templomon
kívül is, akikkel esetleg beszélget arról, hogyan boldogul a templom?
– Nem – mondom. Azóta a bizonyos templom óta nem óhajtok közelebbi kapcsolatba kerülni a
templomba járókkal.
– Akkor valószínűleg nem tudja, hogy bizonyos dolgokról sok vita folyt. Sok új ember jött hozzánk, a
legtöbbjük egy másik templomból, ahol nagy harc volt, és ők eljöttek onnan.
– Harc a templomban? – Érzem, hogy összerándul a gyomrom, templomban harcolni igen helytelen.
– Ezek az emberek dühösek és felháborodottak voltak, amikor eljöttek hozzánk – mondja a pap. –
Tudtam, hogy időbe telik majd, amíg lecsillapodnak, és kigyógyulnak a sérelmeikből. Adtam nekik
időt.
De ők még mindig dühösek, és most is vitatkoznak... egyesekkel a régi templomukból, itt meg
olyanokkal, akikkel soha nem volt semmi gond. – Néz rám a szemüvege fölött. A legtöbben
megoperáltatják a szemüket, amikor romlani kezd, de ő régimódi szemüveget visel.
Próbálom értelmezni, amit mondott.
– Szóval… azért beszélt a gyógyulás akarásáról, mert ők még mindig mérgesek?
– Igen. Azt gondoltam, szükségük van a kihívásra. Azt akartam, hogy megértsék: ha maradnak a régi
kerékvágásban, a régi érveknél, ha továbbra is haragszanak azokra, akiket hátrahagytak, az nem az,
ahogyan Isten gyógyulást akar az életükben. – Megrázza a fejét, egy pillanatra lenéz, aztán ismét
rám. –
Lou, még mindig meglehetősen izgatottnak látszik. Biztosan nem akarja elmondani nekem, mi a baj?
Nem akarok neki a kezelésről beszélni most, de rosszabb nem megmondani az igazat itt a
templomban, mint bárhol máshol.
– Igen – mondom. – Azt mondta, Isten szeret minket, elfogad minket, úgy, ahogy vagyunk. De azt is
mondta, az embereknek meg kellene változniuk, el kellene fogadniuk a gyógyulást. Csakhogy ha
Isten elfogad minket úgy, ahogy vagyunk, talán ilyennek is kellene maradnunk. És ha meg kellene
változnunk, akkor nem helyes, ha ilyennek fogadtattunk el, amilyenek most vagyunk.
Bólint. Nem tudom, ez azt jelenti-e, hogy egyetért azzal, amit mondtam, vagy azt, hogy meg kellene
változnunk.
– Valóban nem magát céloztam meg azzal a nyílvesszővel, Lou, és sajnálom, ha eltalálta. Magát
mindig olyan embernek tudtam, aki nagyon jól alkalmazkodott, aki elégedett a korlátokkal, amelyek
közé az életét
Isten szorította.
– Nem hiszem, hogy Isten volt az – mondom. – A szüleim azt mondták, véletlen volt, hogy néhányan
egyszerűen így születnek. De ha Isten tette, akkor megváltozni helytelen volna, nem igaz?
Meglepődik.
– De mindig, mindenki azt akarta, hogy változzak meg, amennyire csak tudok, legyek annyira
normális, amennyire csak tudok, és ha ez a követelésük helyes, akkor nem hihetik azt, hogy ezek a
korlátok: az autizmus, Istentől valók. Ezt nem tudom kifundálni. Tudnom kell, mi az igazság.
– Hmmm… – Előre-hátra hintázik, sarkáról a lábujjaira, és elnéz mellettem egy hosszú percig. – Erre
sosem gondoltam így, Lou. Valóban, ha az ember azt hiszi, hogy a fogyatékosság Istentől való, akkor
a tó melletti várakozás az egyetlen józan reakció. Az ember nem dobja el azt, amit Isten adott neki.
De a gyakorlatban... egyetértek magával. Nem igazán tudom elhinni, hogy Isten akarata volna, hogy
az emberek fogyatékosnak szülessenek.
– Tehát akarnom kellene a gyógyulást, akkor is, ha nincs rá gyógymód?
– Azt hiszem, azt kellene akarnunk, amit Isten akar, de az a bökkenő, hogy többnyire nem tudjuk, mit
akar – mondja.
– Maga tudja – mondom.
– Tudom egy részét. Isten azt akarja, hogy legyünk becsületesek, kedvesek, segítsük egymást. De
hogy akarja-e Isten, hogy megragadjuk az olyan körülmények kikúrálására való legkisebb esélyt is,
amelyekbe beleszülettünk, vagy amelyek közé jutottunk… azt nem tudom. Csak ha nem szól bele
abba, hogy kik vagyunk Isten gyermekeiként, gondolom. És bizonyos dolgokat emberi erővel nem
lehet meggyógyítani, tehát igyekeznünk kell minél jobban együtt élni velük. Jóságos ég, Lou, hogy
milyen nehéz kérdései vannak! – Rám mosolyog, és a mosolya teljesnek látszik, szeme, szája, egész
arca mosolyog. – Nagyon érdekes szemináriumi hallgató lenne magából.
– Nem mehetnék szemináriumba – mondom. – Nem tudnám megtanulni a nyelveket.
– Nem vagyok biztos benne – mondja. – Gondolkozom azon, amit mondott Lou. Ha bármikor
beszélni akar róla…
Ez jelzés, hogy most nem akar tovább beszélgetni. Nem tudom, hogy a normális emberek miért nem
tudják megmondani egyszerűen, hogy „Most nem akarok többet beszélgetni”, és elmenni. Gyorsan
elbúcsúzom, és elfordulok. Ismerek bizonyos jelzéseket, csak szeretném, ha ésszerűbbek lennének.
A templom utáni busz késik, így nem maradok le. Állok várakozva a sarkon, a szentbeszéden
gondolkodom. Vasárnap kevesen vannak a buszon, hát egyedül ülhetek, nézem kinn az őszi fényben
csupa bronz, meg rézvörös fákat. Kiskoromban a fák még vörössé meg arannyá változtak, de azok a
fák mind kipusztultak a hőségtől, és manapság azok a fák, amelyeknek egyáltalán változik még a
színe tompább színekbe öltöznek.
A lakásomban nekiülök olvasni. Reggelre be szeretném fejezni a Cego és Clintont. Biztos vagyok
benne, hogy elvárják majd tőlem, hogy beszéljek a kezelésről, és meghozzam a döntést. Még nem
állok készen rá, hogy döntsek.
– Pete – mondta a hang. Aldrin nem ismerte fel. – Itt John Slazik. – Aldrin megdermedt; a szívverése
előbb elakadt, aztán felgyorsult. John L. Slazik, az Egyesült Államok Légierejének nyugalmazott
tábornoka. Jelenleg a cég egyik vezetője.
Aldrin nyelt egyet, és igyekezett normális hangon megszólalni.
– Igenis, Mr. Slazik. – Egy másodperc múlva arra gondolt, talán „Igenis, tábornok urat” kellett volna
mondania, de már késő volt. Különben sem tudta, használják-e nyugalmazott tábornokok a rangjukat
civil környezetben.
– Figyeljen rám, mit tud nekem mondani Gene Crenshaw kis projektjéről?
– Slazik hangja mély volt, meleg és lágy, mint a jó konyak, és legalább olyan hatású.
Aldrin érezte, hogy ereiben tűz árad szét.
– Teljes mértékben, uram – próbálta összeszedni a gondolatait. Nem számított hívásra magától a
nagyfőnöktől. Olyan választ makogott, amelyben szerepelt a kutatás, az autista részleg, a költségek
csökkentésének kényszere és az aggodalma, hogy Crenshaw tervének negatív következményei
lesznek mind a cégre, mind az autista alkalmazottakra.
– Értem – mondta Slazik. Aldrin visszafojtott lélegzettel várt. – Tudja, Pete – mondta változatlanul
higgadtan Slazik –, kissé zavar, hogy nem fordult rögtön hozzám. Igaz, hogy viszonylag új ember
vagyok itt, de szeretem tudni, mi történik, mielőtt a forró krumpli engem talál képen.
– Sajnálom, uram – mondta Aldrin. – Nem tudtam. Igyekeztem a szamárlétrán belül, a közvetlen
főnököm…
– Hm. – Hosszú, mély lélegzet. – Nézze, értem én, de előfordul – ritkán, de mégis –, hogy az
embernek tudnia kell átugrania egy-egy láncszemet. És ez kétségtelenül ilyen alkalom. Igen sokat
segített volna nekem.
– Sajnálom, uram – ismételte Aldrin. A szíve kalapált.
– Nos, azt hiszem, idejében elcsíptük – mondta Slazik. – Legalább a média nem tud még róla.
Elégedetten hallottam, hogy maga éppúgy törődik az embereivel, mint a cég érdekeivel. Remélem,
tudja,
Pete, hogy én nem egyezem bele semmiféle illegális, vagy etikátlan cselekedetbe alkalmazottainkkal,
vagy bármely kutatási alannyal szemben. Több mint meglepő számomra, hogy az egyik beosztottam
ilyesmivel próbálkozott. – A lágy hang az utolsó mondatnál inkább edzett acél keménységűre váltott;
Aldrin önkéntelenül megborzongott.
Aztán a hang ismét ellágyult.
– De ez nem a maga gondja. Pete, kínos helyzetben vagyunk az embereivel. Kezelést ígértek nekik,
és megfenyegették őket, hogy elveszítik a munkahelyüket, ezt tisztáznia kell. A Jogról átküldenék
valakit, hogy magyarázza meg a helyzetet, de azt szeretném, ha előkészítené rá őket.
– Most… most mi a helyzet, uram? – kérdezte Aldrin.
– Az állásuk megmarad, ha meg akarják tartani – mondta Slazik. – Önkénteseket nem toborzunk
erővel; ez nem a sereg, és én tisztában vagyok ezzel, akkor is… ha egyesek nem. Az embereinek
jogai vannak.
Nem kell alávetniük magukat a kezelésnek, ha nem akarják. Viszont, ha van hozzá kedvük,
nagyszerű; az előzetes vizsgálatokon már átestek. Teljes fizetést kapnak, nem veszítenek a
nyugdíjba beszámítható munkaviszonyukból, mert ez különleges eset.
Aldrin szerette volna megkérdezni, mi lesz Crenshaw, meg az ő sorsa, de félt, hogy ha rákérdez,
csak még rosszabb.
– Behívatom Mr. Crenshaw-t egy kis beszélgetésre – mondta Slazik. – Ne szóljon erről, csak
nyugtassa meg az embereit, hogy nincsenek veszélyben. Megbízhatok magában?
– Állok rendelkezésére, uram.
– Semmiféle pletykálkodás Shirley-vel a Könyvelésről, vagy Barttal az Emberi erőforrásokról, vagy a
többi kapcsolataival?
Aldrinból kiszaladt az erő. Mennyit tud Slazik?
– Nem uram, nem beszélek senkivel.
– Lehet, hogy Crenshaw felhívja… és nagyon dühös lesz magára... de ezért ne aggódjon.
– Nem, uram.
– Személyesen kell találkoznunk, Pete, ha ez az ügy kissé rendeződik.
– Igen, uram.
– Ha megtanul jobban együttműködni a rendszerrel, elkötelezettsége a cég és az emberek iránt és
hogy azzal is tisztában van, milyen pr-következményei lehettek volna ennek, komoly érték lehet
számunkra. –
Slazik letette, mielőtt Aldrin bármit mondhatott volna. Aldrin mély lélegzetet vett – olyan érzés volt,
mintha igen hosszú szünet után ez lett volna az első –, és csak ült a faliórát bámulva, amíg a mutatók
lassú mozgásából észre nem vette, hogy az idő folyamatosan telik.
Akkor elindult az A-osztályra, mielőtt Crenshaw – akinek már meg kellett tudnia – lehordhatta volna
telefonon. Törékenynek, esendőnek érezte magát. Azt remélte, a csapata majd megkönnyíti neki a
bejelentést.
Nem láttam Cameront, amióta elment a múlt héten. Nem tudom, mikor látom újra őt. Nem szeretem,
hogy a kocsija nem parkol szemben az enyémmel. Nem szeretem nem tudni, hol van, vagy hogy jól
van-e, vagy sem.
A képernyőmön a jelképek hol valósak, hol meg nem, sémák alakulnak és bomlanak fel, és ez
korábban nem volt. Bekapcsolom a ventilátort. A forgó spirálok, a visszavert fény mozgása bántják a
szememet.
Kikapcsolom a ventilátort.
Tegnap este elolvastam még egy könyvet. Bárcsak ne olvastam volna el!
Amit tanultunk magunkról mi, autista gyerekek része volt csupán annak, amit a tanítóink igaznak
hittek rólunk. A többiből később megtudtam egyet s mást, de volt, amit sosem akartam megtudni.
Úgy gondoltam, éppen elegendő megbirkózni a világgal, nem tudva, hogy mások szerint mi is a baj
velem. Azt hittem, ha a külső viselkedésem beleillik a környezetembe, az elegendő. Ezt tanultam:
viselkedj normálisan, és kellően normális leszel.
Ha a csip, amelyet beépítenek Don agyába, rákényszeríti majd őt a normális viselkedésre, akkor
kellően normális lesz? Normális dolog, ha az ember agyában csip van? Ha az embernek olyan az
agya, hogy csip kell ahhoz, hogy képes legyen normálisan viselkedni?
Ha én normálisnak tudok látszani csip nélkül, és Donnak csip kell, ez azt jelenti, hogy én normális
vagyok, normálisabb, mint ő?
A könyv szerint az autisták hajlamosak túlzott mértékben töprengeni az ilyen elvont filozófiai
kérdéseken, igen hasonlóan ahhoz, ahogyan néha a pszichózisban szenvedők. Régebbi könyvekre
hivatkozott, amelyek arról elmélkedtek, hogy az autistáknak nincs igazi személyes identitásuk,
éntudatuk.
Azt írták, van önmeghatározásuk, de csak korlátozott, szabály diktálta fajta.
Rosszul vagyok, ha erre gondolok, meg Don büntető rehabilitációjára, vagy arra, hogy mi történik
Cameronnal.
Ha az én önmeghatározásom korlátozott és szabály diktálta, akkor is legalább az enyém, nem valaki
másé. Szeretem a pizzán a paprikát, nem szeretem a pizzán a szardellát. Ha valaki megváltoztat,
vajon akkor is a paprikát, és nem a szardellát szeretem majd a pizzán? Mi van, ha aki megváltoztat,
azt akarja, hogy szardellát akarjak… meg tudják tenni?
Az agyműködésről szóló könyvben az állt, hogy a kifejezett preferenciák a veleszületett szenzoros
feldolgozás és a szociális kondicionálás interakciójának eredményei. Ha az az ember, aki azt akarja,
hogy szeressem a szardellát nem járt sikerrel a szociális kondicionálás terén, és hozzáférhet
szenzoros feldolgozásomhoz, azaz ahhoz a módhoz, ahogyan érzékszerveim feldolgozzák a
külvilágból kapott jeleket, akkor az az ember úgy alakíthat, hogy szeressem a szardellát.
Egyáltalán, emlékszem-e majd rá, hogy nem szeretem a szardellát, hogy sosem szerettem?
A Lou, aki nem szerette a szardellát eltűnt, és az új Lou, aki szereti a szardellát múlt nélkül létezik.
De aki én vagyok, az a múltam is, akár szeretem a szardellát, akár nem.
Ha az igényeim kielégülnek, számít-e, hogy melyek ezek az igények? Van-e különbség abban, hogy
olyan ember vagyok, aki szereti a szardellát, vagy olyan személy, aki nem szereti a szardellát? Ha
mindenki szeretné a szardellát, vagy mindenki nem szeretné a szardellát, számítana-e?
A szardelláknak nagyon is. Ha mindenki szeretné a szardellát, még több szardella pusztulna el. A
szardellát árusító személyeknek nagyon is. Ha mindenki szeretné a szardellát, az a személy még
többet adna el belőle. De nekem, annak, aki most vagyok és annak, aki később leszek?
Egészségesebb leszek, vagy kevésbé egészséges, kedvesebb, vagy kevésbé kedves, okosabb,
vagy kevésbé okos, ha szeretem majd a szardellát? Az általam látott más emberek szinte teljesen
egyformák, akár esznek, akár nem esznek szardellát. Sok esetben szerintem mindegy, mit szeret az
ember: milyen színeket, milyen ízeket, milyen zenét.
Azt kérdezni, meg akarok-e gyógyulni olyan, mint azt kérdezni, akarom-e szeretni a szardellát. Nem
tudom elképzelni, milyen érzés szeretni a szardellát, milyen íze lenne a számban. Azok, akik szeretik
a szardellát, azt mondják nekem, jó ízű; azok, akik normálisak, azt mondják nekem, hogy
normálisnak lenni jó érzés. Nem tudják úgy leírni az ízt, vagy az érzést, hogy az számomra érthető
legyen.
Meg kell-e gyógyulnom? Kinek árt, ha nem gyógyulok meg? Nekem, de csak akkor, ha nekem rossz
úgy, ahogy vagyok, de nekem nem rossz, csak amikor mások azt mondják, hogy nem tartozom
közéjük, nem vagyok normális. Az autistákat állítólag nem érdekli, mit gondolnak róluk mások, de ez
nem igaz. Engem érdekel, és fáj, amikor mások nem kedvelnek, mert autista vagyok.
Még az olyan menekültektől, akik egy szál ruhában menekülnek el, azoktól sem veszik el az
emlékeiket.
Lehet, hogy rémültek és ijedtek, összehasonlításul ott vannak az emlékeik. Lehet, hogy sosem ízlelik
többé a kedvenc ételüket, de emlékeznek rá, hogy szerették. Lehet, hogy soha többé nem látják
viszont a hazájukat, de emlékeznek, hogy ott éltek.
Annak alapján ítélhetik meg, hogy az életük jobb-e, vagy rosszabb, hogy összevetik az emlékeikkel.
Tudni akarom, Cameron emlékszik-e arra a Cameronra, aki volt, hogy úgy találja-e, az az ország,
ahová érkezett jobb, mint az az ország, amelyet hátrahagyott.
Ma délután ismét találkozunk a tanácsadóval. Megkérdezem erről.
Az órára nézek. 10:37:18 óra van, és ma délelőtt nem csináltam semmit. Nem akarok semmit
teljesíteni a projektemből. A szardellaárus projektje, nem az enyém.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET
Mr. Aldrin érkezik az épületünkbe. Bekopog az ajtómon, és azt mondja: – Kérem, jöjjön ki, beszélni
akarok magukkal a tornateremben. Görcsbe rándul a gyomrom. Hallom, hogy bekopog a többi ajtón
is.
Mind kijönnek, Linda és Bailey és Chuy és Eric és a többiek, besorolunk a tornaterembe,
mindenkinek feszült az arca. A tornaterem akkora, hogy mind beférünk. Próbálok nem aggódni, de
érzem, hogy izzadni kezdek. Nyomban elkezdik a kezelést? Mindegy, hogyan döntünk?
– Bonyolult ügy – mondja Mr. Aldrin. – Mások majd újra elmagyarázzák maguknak, de én most
rögtön el akarom mondani. – Izgatottnak látszik, és nem olyan szomorúnak, mint néhány napja. –
Emlékeznek még, hogy a kezdet kezdetén azt mondtam maguknak, szerintem helytelen, hogy rá
akarják kényszeríteni magukat a kezelésre? Amikor felhívtam mindenkit telefonon?
Emlékszem, és emlékszem arra is, hogy semmit sem tett azért, hogy segítsen rajtunk, és később azt
mondta, bele kellene egyeznünk a magunk érdekében.
– A cég úgy határozott, hogy Mr. Crenshaw helytelenül járt el – mondja Mr. Aldrin. – Azt akarják,
hogy tudják: az állásuk tökéletes biztonságban van, bárhogyan döntsenek is. Maradhatnak olyanok,
amilyenek, itt dolgozhatnak, megkapják az összes eddigi támogatást.
Be kell csuknom a szememet; nehezen viseli. A sötét szemhéjon táncoló formák színesek, és
izzanak az örömtől. Nem kell megtennem. Ha nem végzik el a kezelést, még azt sem kell
eldöntenem, akarom-e, vagy sem.
– Mi van Cameronnal? – kérdezi Bailey.
Mr, Aldrin a fejét rázza.
– Tudomásom szerint ő már elkezdte a kúrát – mondja. – Nem hiszem, hogy ennél a pontnál le
tudják állítani. De teljes mértékben kártalanítják majd…
Szerintem csacsiság ezt mondani. Hogyan lehet valakit kártalanítani azért, hogy megváltoztatják az
agyát?
– Ami a többieket illeti – mondja Mr. Aldrin –, aki kívánja a kezelést, természetesen megkaphatja,
ahogyan ígértük.
Nem ígérték, hanem megfenyegettek vele. Ezt nem mondom.
– Teljes fizetést kapnak a kezelés és a rehabilitáció alatt, és megkapják az összes fizetésemelést
vagy előléptetést, amelyet egyébként kaptak volna; a nyugdíjba beszámítható munkaidő sem
csökken. A cég jogi osztálya kapcsolatban van az önök Központjával együttműködő Jogsegéllyel, és
mindkettőnek a képviselői a rendelkezésükre állnak, hogy elmagyarázzák az ügy jogi oldalát, és
segítsenek kitölteni a szükséges papírokat. Ha úgy döntenek, hogy mégis részt vesznek, akkor
intézkedniük kell azzal kapcsolatban, hogy a számláik közvetlenül a bankszámlájukról kerüljenek
kifizetésre és így tovább.
– Szóval… teljesen önkéntes? Igazán önkéntes? – kérdezi Linda, és lenéz.
– Igen. Teljesen.
– Nem értem, hogy Mr. Crenshaw miért gondolta meg magát – tűnődik Linda.
– Nem éppen Mr. Crenshaw volt az – mondja Mr. Aldrin. – Valaki... magasabb beosztású emberek...
úgy találták, hogy Mr. Crenshaw hibázott.
– Mi lesz Mr. Crenshaw-val? – kérdezi Dale.
– Nem tudom – mondja Mr. Aldrin. – Nem szabad beszélnem senkivel arról, hogy mi történhet, de
különben sem mondták meg nekem.
Ha Mr. Crenshaw ennél a cégnél marad, szerintem módot talál majd arra, hogy bajt okozzon nekünk.
Ha a cég képes volt ennyire megváltozni, bármikor fordulhat a másik irányba is, más felelős vezető
irányításával, ahogyan az autó is fordulhat bármilyen irányba a vezetőjétől függően.
– A ma délutáni találkozójukon az orvoscsoporttal is ott lesznek a jogi osztályunk, meg a Jogsegély
képviselői – mondja Mr. Aldrin. – És valószínűleg még néhány ember. De még mindig nem kell
dönteniük. – Hirtelen elmosolyodik, és ez teljes mosoly, száj meg szem meg orca meg homlok, az
összes arcvonása azt mutatja, hogy valóban boldog, és sokkal nyugodtabb. – Nagyon
megkönnyebbültem –
mondja. – Örülök önöknek.
Ez ismét olyan kifejezés, amelynek szó szerint nincs értelme. Én lehetek boldog, vagy szomorú, vagy
rémült, de nem érezhetem valaki más helyett azt, amit neki kellene éreznie. Mr. Aldrin igazából nem
örülhet nekem; nekem magamnak kell örülnöm, vagy nem igazi. Hacsak nem úgy érti, hogy azért
örül, mert úgy gondolja, boldogabbak leszünk, ha nem érezzük kényszerítve magunkat a kezelésre,
és az „Örülök önöknek” azt jelenti, hogy „Örülök az önöknek kedvező körülményeknek”.
Megszólal Mr. Aldrin csipogója, elnézést kér, kimegy. Egy perc múlva ismét bedugja a fejét a
tornaterembe.
– Mennem kell… délután találkozunk.
A találkozót ezúttal nagyobb teremben tartják. Mr. Aldrin az ajtónál áll, amikor megérkezünk, a
többiek, kosztümös és öltönyös nők és férfiak az asztal körül téblábolnak. Ennek a teremnek is
faborítása van, ez nem látszik műfának, és a szőnyeg itt is zöld. A székek is ugyanolyan fajták, de a
párnákat borító kárpit tompa aranyszínű, kis margaréta formájú zöld pöttyökkel. Elöl nagy asztal áll
mindkét oldalán egyegy csoport székkel, a falon nagy vetítővászon lóg. Az asztalon két halomban
dossziék. Az egyik halomban öt dosszié, a másikban elegendő ahhoz, hogy mindannyiunknak
jusson.
Ahogy korábban, most is leülünk a helyünkre, aztán lassan leülnek a többiek is. Dr. Ransome-ot
ismerem; dr. Handsel nincs itt. Van még egy orvos, egy idősebb nő; az L. HENDRICKS név áll a
kitűzőjén; azt mondja nekünk, hogy ő a kutatócsoport vezetője, és csak önkéntes résztvevőket akar.
Leül.
Feláll egy sötét öltönyös férfi, azt mondja, a neve Godfrey Arakeen, a cégjogi osztályáról jött, és
nincs mitől félnünk.
Még nem félek.
A hátrányos helyzetű alkalmazottak szerződtetésének és elbocsátásának szabályozásáról beszél.
Nem tudtam, hogy a cég adókedvezményt kap utánunk, amely attól függ, hány fogyatékos dolgozik
az egyes részlegekben és milyen munkakörben. Az előadásából úgy néz ki, mintha a cégnek azért
jelentenénk értéket, mert adókedvezményt kap utánunk, nem a munkánk lenne hasznára. Azt
mondja, Mr. Crenshaw-nak meg kellett volna mondania nekünk, hogy jogunk van a vállalati
ombudsmannal beszélni. Nem tudom, mi az az ombudsman, de Mr. Arakeen már magyarázza is.
Bemutat egy másik öltönyös férfit; Mr. Vanagli, így hangzik a neve. Nem tudom, hogy kell írni, nem
könnyű hallani az összes hangot. Mr. Vanagli azt mondja, ha bármi bajunk van bármivel a
munkahelyünkön, neki kell elmondanunk.
A két szeme közelebb ül egymáshoz, mint Mr. Arakeen két szeme, és a nyakkendőjének mintája
eltereli a figyelmemet a beszédéről, mert az arany és kék kis rombuszok elrendezése olyan, mintha
felfelé meg lefelé vezető lépcsők lennének. Nem hiszem, hogy beszélhetnék vele a problémáimról.
De különben sem marad, nyomban elmegy, miután felszólított minket, hogy menjünk hozzá bármikor
munkaidőben.
Aztán egy sötét kosztümös nő mondja el, hogy ő a Jogsegély ügyvédje, aki normális körülmények
között a Központunknál dolgozik, és azért van ott, hogy védje a jogainkat. A neve Sharon MacNeight.
A hangzása után a neve a „menyét” szóra emlékeztet, de a nő széles, barátságos arca egyáltalán
nem menyétszerű.
Lágy, göndör haja a válláig ér. Nem olyan fényes, mint Marjory haja. Négy koncentrikus körből álló
fülbevalót visel; mindegyikben különböző színű üveg van: kék, vörös, zöld, lila. Sharon MacNeight azt
magyarázza, hogy Mr. Arakeen azért van, hogy a cég érdekeit védelmezze, és hogy bár ő nem
kételkedik
Mr. Arakeen őszinteségében és tisztességében – látom, hogy Mr. Arakeen fészkelődik, és megfeszül
a szája, mintha mérges lenne –, nekünk is szükségünk van valakire a mi oldalunkon, és ő ez a
személy.
– Tisztáznunk kell, hogy most mi a helyzet önökkel és a kutatási tervvel – mondja Mr. Arakeen,
amikor a nő leül. – Csoportjuk egyik tagja már megkezdte a műveletet; a többiek ígéretet kaptak,
hogy részt vehetnek a kísérleti kezelésen. – Újra eszembe jut, hogy fenyegetés volt, nem ígéret, de
nem szólok közbe.
– A cég tartja magát az ígéretéhez, tehát ha bármelyikük részt kíván venni a kísérletben, megteheti.
Ha így döntenek, megkapják a teljes fizetésüket, de a kísérleti alanyoknak járó juttatást nem. Úgy
tekintjük önöket, mint akik másik munkahelyen dolgoznak, azaz a kutatásban való részvétel a
munkájuk. A cég hajlandó fizetni a kezelésből származó összes orvosi költséget, akkor is, ha az önök
egészségbiztosítása normális körülmények között nem fedezné ezt. – Szünetet tart, biccent Mr.
Aldrinnak. – Pete, ha volna szíves szétosztani azokat a dossziékat.
Minden dosszién egy-egy név áll kis címkén, mellette egy másik címke ezzel a szöveggel: TITKOS
ÉS
BIZALMAS; EBBŐL AZ ÉPÜLETBŐL KIVINNI TILOS.
– Mint látják – mondja Mr. Arakeen –, a dossziékban részletesen leírtuk, mit hajlandó tenni önökért a
cég, akár részt vesznek a kutatásban, akár nem. – Ms. MacNeighthez fordul, átad neki egy dossziét.
A nő kinyitja, gyorsan olvasni kezd. Én is kinyitom az én dossziémat.
– Mármost ha úgy határoznak, hogy nem vesznek részt a kutatásban, láthatják, a hetedik oldal, első
bekezdésben, hogy semmiféle, a foglalkoztatásuk feltételeit érintő megtorlásban nem lesz részük.
Nem veszítik el az állásukat; nem veszítenek a nyugdíjba beszámítható munkaviszonyukból; nem
veszítik el különleges státusukat. Egyszerűen ott folytatják, ahol abbahagyták, ugyanabban a segítő
környezetben…
Ebben nem vagyok teljesen biztos. Mi van, ha Mr. Crenshaw-nak igaza van, és tényleg vannak olyan
számítógépek, amelyek el tudják végezni a munkánkat, gyorsabban és jobban? A cég egyszer még
úgy dönthet, hogy változtat, ha most nem is. Mások is elveszítik az állásukat. Don is elveszítette az
állását. Én is elveszíthetem az állásomat. Nem könnyű másikat találni.
– Azt mondja, az életünk végéig megmarad az állásunk? – kérdezi Bailey.
Mr. Arakeen arckifejezése igen furcsa.
– Azt… nem mondtam – mondja.
– Szóval ha a cég pár év múlva rájön, hogy nem keresünk neki elegendő pénzt, mégis csak
elveszítjük a munkánkat.
– Szükség lehet a helyzet újraértékelésére a későbbi gazdasági körülmények fényében, igen –
mondja
Mr. Arakeen. – De egyelőre nem számítunk ilyen helyzetre.
Nem tudom, meddig tarthat ez az „egyelőre”. A szüleim a kétezres évek elején veszítették el az
állásukat, és anyám azt mondta egyszer, hogy a kilencvenes évek vége felé azt hitték, egy életre
biztos a munkahelyük. Az élet csavart labdákkal bombázza az embert, akinek az a dolga, hogy
ezeket a dobásokat mégis elkapja.
Ms. MacNeight kihúzza magát ültében.
– Szerintem meg kellene határozni bizonyos időszakot, ameddig biztos a munkahelyük – mondja. –
Tekintettel klienseim helyzetére és az önök egyik vezető munkatársának törvénytelen fenyegetéseire.
– A felső vezetés nem tudott a fenyegetésekről – mondja Mr. Arakeen. – Nem látom be, hogy
várhatnák el tőlünk…
– Tíz év – mondja a nő.
Tíz év hosszú idő, nem minimális. Mr. Arakeen arca elvörösödik.
– Nem hinném…
– Szóval hosszú távon mégis az elbocsátásukat tervezik?
– Nem ezt mondtam – mondja Mr. Arakeen. – De ki láthatja előre, mi történik? És tíz év túlságosan
hosszú idő. Senki nem tehet ilyen ígéretet.
– Hét – mondja a nő.
– Négy – így a férfi.
– Hat.
– Öt.
– Öt, jelentős végkielégítéssel.
Mr. Arakeen felemeli a kezét, a tenyere van elöl. Nem tudom, mit jelent ez a gesztus.
– Rendben van – mondja. – A részleteket később is megbeszélhetjük, nem igaz?
– Természetesen – mondja Ms. MacNeight. A férfira mosolyog a szájával, de a szeme nem
mosolyog.
Megérinti a nyaka bal oldalán a haját, megpaskolja, kissé hátralöki.
– Szóval – mondja Mr. Arakeen. Jobbra-balra forgatja a fejét, mintha szorítaná a gallérja. – A
munkahelyük öt évre garantálva, változatlan feltételekkel, akár részt vesznek a kutatásban, akár
nem. – Ms.
MacNeightre néz, aztán ismét ránk. – Láthatják tehát, hogy nem veszíthetnek, bárhogyan döntenek
is, ami az állásuk biztonságát illeti. Csak magukon múlik. Viszont valamennyien jogosultak a
kezelésre.
Szünetet tart, de senki nem szól semmit. Gondolkodom. Öt év múlva még csak a negyvenes
éveimben járok. Negyven felett nehéz állást kapni, ám a nyugdíj még messze. Mr. Arakeen rövidet
biccent, és folytatja.
– Most adunk egy kis időt, hogy elolvashassák a dossziékban lévő anyagot. Amint látják, a
dossziékat tilos kivinni az épületből, jogi okokból. Közben Ms. MacNeight, meg én tárgyalni kezdünk
a jogi részletekről, de itt leszünk, hogy válaszoljunk a kérdéseikre. Ezek után dr. Hendricks és dr.
Ransome következnek a mára tervezett orvosi tájékoztatóval, de még ma sem várunk maguktól
döntést, hogy részt óhajtanak-e venni a projektben, vagy sem.
Elolvasom a dossziéban lévő anyagot. A végén van egy lap, rajta hely az aláírásomnak. Az áll rajta,
hogy elolvastam, és megértettem mindent a dossziéból, és hogy nem beszélek róla senkinek az
osztályon kívül, kivéve az ombudsmant és a Központ Jogsegélyének ügyvédjét. Egyelőre nem írom
alá.
Feláll dr. Ransome, és újra bemutatja dr. Hendrickset. Az asszony mondani kezdi ismét, amit már
hallottunk. Nehéz figyelni rá, mert ezt a részét már ismerem. Arra vagyok kíváncsi, ami később jön,
amikor arról kezd beszélni, hogy mi történik valójában az agyunkkal.
– A fejük megnagyobbítása nélkül nem rakhatunk bele új idegsejteket – mondja a nő. – Úgy kell
utánaállítanunk a számukat, hogy a kellő mennyiségű idegsejt lépjen megfelelő kapcsolatba
egymással. A
normális fejlődés során az agy ezt maga végzi el: az ember számos olyan idegsejtet elveszít,
amelyekkel kezdte, ha nem lépnek egymással kapcsolatba – de ha megtennék, káosz lenne.
Felemelem a kezem, ő felém biccent.
– Utánaállítás – ez azt jelenti, hogy kivesznek bizonyos mennyiségű szövetet, hogy másikat
ültessenek a helyébe?
– Nem fizikailag veszünk ki; ez biológiai mechanizmus, lényegében felszívódás…
Cego és Clinton leírták a fejlődés során bekövetkező felszívódást: a felesleges idegsejtek eltűnnek,
felszívja őket a test, a folyamatot a visszatáplálási mechanizmus irányítja, részben az érzékelésből
nyert adatok alapján. Intellektuális modellként igen izgalmas; nem izgatott fel, hogy annyi idegsejtem
eltűnt, amikor megtudtam, hogy ez mindenkinél így van. De ha a doktornő nem mondja el az egészet
arról, amiről szerintem nem mondja el az egészet, akkor az a szándékuk, hogy felszívassanak olyan
idegsejteket, amelyekkel most, felnőttként rendelkezem. Ez más. A mostani idegsejtjeim egytől egyig
valami számomra hasznosat tesznek. Újra felemelem a kezem.
– Igen, Lou? – Most dr. Ransome beszél. A hangja mintha kissé feszült lenne. Szerintem azt
gondolja, túlságosan sokat kérdezek.
– Szóval... elpusztítják bizonyos idegsejtjeinket, hogy új kapcsolódásoknak készítsenek helyet?
– Nem kifejezetten elpusztításról van szó – mondja dr. Ransome. – ?! Meglehetősen bonyolult dolog,
Lou; nem hiszem, hogy értené. – Dr. Hendricksre, a másik orvosra pillant, aztán elfordul.
– Nem vagyunk buták – morogja Bailey.
– Tudom, mit jelent a felszívódás – mondja Dale. – Azt jelenti, hogy szövet szívódik fel, és másik
szövet kerül a helyére. A nővéremnek rákja volt, és átprogramozták a testét, hogy szívja fel a
daganatot.
Ha az idegsejtek felszívódnak, eltűnnek.
– Így is fel lehet fogni, gondolom – mondja dr. Ransome, aki még feszültebbnek látszik. Csúnyán néz
rám; engem hibáztat, amiért elkezdtem, gondolom.
– De igaza van – mondja dr. Hendricks. Nem feszültnek látszik, inkább izgatottnak, mint aki arra vár,
hogy felüljön a kedvenc vonatára a vidámparkban. – Felszívatjuk azokat az idegsejteket, amelyek
rossz kapcsolatokat hoztak létre, és olyan idegsejteket növesztünk, amelyek jól kapcsolódnak.
– Ami eltűnt, az eltűnt! – mondja Dale. – Ez az igazság. Mondja meg az igazat! – Egyre izgatottabb; a
szeme nagyon gyorsan tikkel. – Amikor egyes idegsejtek eltűntek, előfordulhat, hogy mégsem
fejlődnek ki a jók?
– Nem! – mondja hangosan Linda. – Nem, nem, nem! Az én agyamat nem. Nem szedik szét. Nem jó,
nem jó! – Lehajtja a fejét, nem hajlandó szemkontaktusra, nem hajlandó figyelni.
– Senkinek nem szedjük szét az agyát – mondja dr. Hendricks. – Egyáltalán nem így van… Csak
igazítás, kifejlődnek az új idegi kapcsolódások, és nem változik meg semmi.
– Csak nem leszünk autisták – mondom. – Ha beválik.
– Pontosan. – Dr. Hendricks most mosolyog, mintha éppen a megfelelőt mondtam volna. –
Ugyanolyanok lesznek, amilyenek most, csak nem autisták.
– De aki én vagyok, az autista – mondja Chuy. – Nem tudom, hogyan legyek más, aki nem az. Újra
kell kezdenem, mint egy újszülöttnek, és újra fel kell nőnöm, hogy másvalaki legyek.
– Nem pontosan – mondja a doktor. – Sok idegsejtet nem érint a dolog, egyszerre csak néhányat, így
hát megmarad az a múltja, amelyből meríthet.
Persze szükség van némi újratanulásra, rehabilitációra: ez is benne van a beleegyezési csomagban;
a személyi tanácsadója mindenkinek elmagyarázza, de az egészet a cég fedezi. Maguknak semmiért
nem kell fizetniük.
– Teljes élet – mondja Dale.
– Tessék? – kérdi a doktor.
– Ha újra kell kezdenem, több időt akarok, hogy az a másik ember lehessek. Hogy éljek. – Dale
közülünk a legidősebb, tíz évvel öregebb nálam.
Nem látszik öregnek. A haja még most is sűrű és sötét. – TeljesÉletet akarok!– mondja, és rájövök,
hogy nem olyasmire gondol, ami egy teljes életen át tart, hanem a kereskedelemben forgalmazott
öregedés elleni TeljesÉlet kezelésről beszél.
– De… de hát ez abszurd! – mondja Mr. Arakeen, mielőtt a doktorok bármit szólhatnának. – Az…
rettenetesen megnövelné a projekt költségeit. – A cég többi emberére pillant, akik egy csoportban
ülnek a terem elején.
Egyikük sem néz rá.
Dale szorosan lecsukja a szemét; látom, hogy az egyik szemhéja még így is rángatózik.
– Ez az újratanulás tovább tarthat, mint gondolják. Talán évekig. Időt akarok, hogy normális
emberként élhessek! Legalább annyit, mint amennyit autistaként éltem. Többet! – Szünetet tart, az
arca görcsbe rándul az erőlködéstől. – Több lesz az adat – mondja. – Tovább tart a feldolgozásuk. –
Az arca ellazul, kinyitja a szemét. – Tegyék hozzá a TeljesÉletet, és benne vagyok. Ha nincs
TeljesÉlet, elmegyek.
Körülnézek. Mindenki Dale-t bámulja, még Linda is. Cameron volt képes ilyesmire, nem Dale. Lám,
Dale máris megváltozott. Tudom, hogy én is megváltoztam. Autisták vagyunk, de megváltoztunk.
Talán nincs is szükségünk a kezelésre, hogy még jobban megváltozzunk, hogy ne csak annak
látsszunk, de normálisabbak is legyünk.
De amint ezen töprengek meg azon, hogy mennyi idő kellene ehhez, beugranak részek a könyvből.
– Nem – mondom. Dale megfordul, rámnéz. Az arca mozdulatlan. – Nem jó ötlet – mondom. – Ez a
kezelés az idegsejteket érinti, ahogyan a TeljesÉlet is. Ez kísérleti; senki nem tudja, beválik-e
egyáltalán…
– Tudjuk, hogy igen – szól közbe dr. Hendricks. – Csak…
– Nem tudják pontosan, hogyan működik embereknél – szakítom félbe, bár tudom, hogy illetlenség.
De először ő szakított félbe engem. – Ezért van szükségük ránk vagy hozzánk hasonló emberekre.
Nem jó ötlet a kettő egyszerre. A tudomány világában több változó közül egyszerre csak egyet
változtatnak meg.
Mr. Arakeen szemlátomást megkönnyebbült; Dale hallgat, de lecsukja a szemét. Nem tudom, mire
gondol. Azt viszont tudom, hogyan érzek én: teljesen bizonytalanul.
– Tovább akarok élni – mondja Linda. Lendül a karja, mintha önálló életet élne. – Tovább akarok élni,
és nem akarok megváltozni!
– Nem tudom, hogy én tovább akarok-e élni – mondom. Lassan jönnek a szavak, de még dr.
Hendricks sem szakít félbe. – Mi van, ha olyan emberré válok, akit nem kedvelek, és kénytelen
vagyok úgy tovább élni? Először tudni akarom, ki leszek, mielőtt a hosszabb életről döntenék.
Dale lassan bólint.
– Azt hiszem, egyedül ennek a kezelésnek az alapján kell döntenünk. Nem próbálnak kényszeríteni
minket. Gondolkodhatunk rajta.
– De... de... – Mr. Arakeen elakadt ennél a szónál, aztán megrázza a fejét, és folytatja. – Azt mondja,
gondolkodnak... De meddig?
– Ameddig akarnak – mondja Ms. MacNeight. – Egy alanyuk már megkezdte a kezelést; különben is,
okosabb lenne egy kis időt hagyni két ember között, hogy lássuk, hogy megy.
– Nem mondom, hogy vállalom – mondja Chuy. – De talán... inkább vállalnám… ha hozzátartozna a
TeljesÉlet is. Esetleg nem ugyanakkor, hanem később.
– Gondolkodom rajta – mondja Linda. Sápadt, és úgy jár a szeme, mint akkor szokott, amikor
elhallgat, de most kimondja. – Gondolkodom rajta, és ha tovább élnék, jobb lenne, de nem igazán
akarom.
– Én sem – mondja Eric. – Nem akarom, hogy megváltoztassák az agyamat. A bűnözők agyát
szokták megváltoztatni, és én nem vagyok bűnöző. Az autista más, de nem rossz. Nem helytelen
másnak lenni.
Néha nehéz, de nem helytelen.
Én nem mondok semmit. Nem tudom, mit mondhatnék. Túlságosan gyors ez az egész. Hogyan
dönthetnék? Hogyan akarhatnék valaki más lenni, akit nem ismerek, és megjósolni sem tudom,
milyen lesz? Úgyis jön a változás, de nem én tehetek róla, ha nem én választottam.
– Én akarom – mondja Bailey. Szorosan becsukja a szemét, úgy beszél, csukott szemmel, és
nagyon feszült a hangja. – Ez, cserében azért, amiért Mr. Crenshaw megfenyegetett minket és a
kockázatért, hogy nem dolgozhatunk, és rosszabb lesz. Ez kell nekem, hogy helyreálljon az
egyensúly.
Dr. Hendricksre és dr. Ransome-ra pillantok; sugdolódznak, gesztikulálnak. Szerintem már azon törik
a fejüket, hogyan hathat egymásra a kétféle kezelés.
– Túlságosan veszélyes – mondja dr. Ransome, és felnéz. – Nem lehet elvégezni egyszerre a kettőt.
–
Rám pillant. – Lou-nak igaza volt. Még ha később sor kerülhet is az életet meghosszabbító
kezelésre, egyszerre a kettő nem megy.
Linda vállat von, lenéz. A válla feszült, két keze ökölben az ölében. Szerintem nem vállalja a kezelést
a hosszabb élet ígérete nélkül. Ha én vállalom, ő pedig nem, talán nem látjuk többé egymást. Ez fura
érzéssel tölt el; Linda már előbb itt dolgozott, mint én. Éveken át, minden munkanapon láttam.
– Beszélek a testülettel – mondja immár nyugodtabban Mr. Arakeen. – További jogi és orvosi
tanácsokra lesz szükségünk. De ha jól értem magukat, egyesek az életet meghosszabbító kezelésre
is igényt tartanak a csomag részeként, valamikor a jövőben, amennyiben részt vesznek a
kísérletben, igaz?
– Igen – mondja Bailey. Linda bólint.
Mr. Arakeen csak áll, kissé ringatja a testét, amint az egyik lábáról a másikra áll. A fény játszik a
kitűzőjén, mozdul a mozdulataival. A zakójának egyik gombja hol előbukkan, hol eltűnik az emelvény
mögött, ahogy előre-hátra himbálja magát. Végül megáll, és határozottan bólint.
– Rendben van. Megkérdezem a testületet. Szerintem nemet mondanak I úgyis, de megkérdezem.
– Ne feledje – mondja Ms. MacNeight –, hogy ezek az alkalmazottak nem adták a beleegyezésüket,
csak gondolkodnak róla.
– Rendben van. – Mr. Arakeen bólint, majd ismét megrázza a fejét. – De elvárom, hogy állják a
szavukat. Valóban gondolkodjanak.
– Én nem hazudok – mondja Dale. – Nekem se hazudjanak. – Feláll, kissé mereven mozog. –
Gyertek –
int nekünk. – Vár a munka.
Egyikük sem szól semmit, sem az ügyvédek, sem az orvosok, sem Mr. Aldrin. Lassan felállunk;
bizonytalan vagyok, szinte levert. Helyes-e csak így elmenni? De amikor mozgok, megyek, kezdem
jobban érezni magam. Erősebbnek. Félek, de boldog is vagyok. Könnyebbnek érzem magam, mintha
kisebb lenne a gravitáció.
Kinn a folyosón balra fordulunk, hogy a lifthez menjünk. Amikor odaérünk, ahol a folyosó kiszélesedik
a lifteknél, ott áll Mr. Crenshaw, és mindkét kezével tart egy kartondobozt. A doboz tele van
mindenfélével, de nem látom, mivel. A tetején egy pár futócipőt egyensúlyoz, drága márkájú, láttam
egy sportcikk-katalógusban. Nem tudom, milyen gyorsan tud futni Mr. Crenshaw. A két oldalán két
férfi áll a cég biztonsági embereinek világoskék ingében. Mr. Crenshaw szeme kikerekedik, amikor
meglát minket.
– Mit keresnek itt? – szól oda Dale-nek, aki valamivel előttünk halad. Dale felé fordul, lép egyet, és a
két egyenruhás a két karjára teszi a kezét. Megáll. – A G-huszonnyolcban kellene lenniük délután
négyig; ez még csak nem is az az épület.
Dale nem lassít; szó nélkül elmegy Mr. Crenshaw mellett.
Mr. Crenshaw feje utánafordul, mint egy roboté, aztán vissza. Dühösen néz rám.
– Lou! Mi folyik itt?
Én azt szeretném tudni, mit csinál a dobozzal a kezében, a biztonsági emberek kíséretében, de nem
vagyok olyan otromba, hogy megkérdezzem. Mr. Aldrin azt mondta, már nem kell aggódnunk Mr.
Crenshaw miatt, tehát nem kell válaszolnom neki, ha goromba velem.
– Sok a munkám, Mr. Crenshaw – mondom. Megrándul a keze, mintha el akarná dobni a dobozt, és
utánam akarna nyúlni, de nem teszi, hát én is elmegyek előtte, ahogyan Dale.
Amikor ismét a mi épületünkben vagyunk, Dale megszólal.
– Igen, igen, igen, igen, igen – mondja. Aztán még hangosabban. – IGEN, IGEN, IGEN!
– Nem vagyok rossz – mondja Linda. – Nem vagyok rossz ember.
– Nem vagy rossz ember – helyeselek.
Lindának könnyes lesz a szeme.
– Autistának lenni rossz. Mérgesnek lenni, amiért az ember autista, az is rossz. Rossz nem akarni...
nem akarni… autistának lenni. Mindmind rossz.
Jó út nincs.
– Butaság – mondja Chuy. – Azt mondják, akarjunk normálisak lenni, aztán azt mondják, szeressük
magunkat úgy, ahogy vagyunk. Ha az ember meg akar változni, az azt jelenti, hogy valami nem
tetszik abban, amilyen most. Az a másik… lehetetlen.
Dale mosolyog. Ilyen széles, nyílt mosolyt még sosem láttam az arcán.
– Amikor valaki valami lehetetlent mond, valami nem stimmel.
– Igen – mondom. – Tévedés.
– Tévedés – mondja Dale. – És tévedés lehetetlen rosszat hinni.
– Igen – mondom. Érzem, hogy egyre feszültebb leszek, félek, hogy Dale a vallásról kezd beszélni.
– Tehát, ha normális emberek azt mondják nekünk, hogy tegyünk valami lehetetlent, akkor nem kell
azt hinnünk, hogy minden igaz, amit a normális emberek mondanak.
– Nem minden hazugság – mondja Linda.
– A nem minden hazugság nem jelenti azt, hogy minden igazság – mondja Dale.
Ez nyilvánvaló, de eddig nem gondoltam rá, hogy valóban lehetetlen, hogy az ember meg akarjon
változni, ugyanakkor elégedett legyen azzal, hogy olyan, amilyen a változás előtt volt. Nem hiszem,
hogy bármelyikünk gondolt volna erre, amíg Chuy és Dale ki nem mondták.
– Akkor kezdtem gondolkodni, amikor nálad voltunk – mondja Dale. – Akkor még nem tudtam
teljesen elmondani. De az segített.
– Ha félresikerül – mondja Eric –, még többe kerül nekik, hogy ellássák azt... ami történik. Ha tovább
tart.
– Nem tudom, hogy van Cameron – mondja Linda.
– Első akart lenni – mondja Chuy.
– Jobb lenne, ha egyenként mehetnénk, és meglátnánk, mi történik a többiekkel – mondja Eric.
– A sötét sebessége lassabb lenne – mondom. Rámnéznek. Eszembe jut, hogy nem beszéltem nekik
a sötét sebességéről, meg a fény sebességéről. – A fény sebessége vákuumban háromszázezer
kilométer másodpercenként – mondom.
– Tudom – mondja Dale.
– Azon tűnődöm – mondja Linda –, hogy mivel a tárgyak a talajhoz közeledve egyre gyorsabban
esnek, és ez a gravitáció, vajon gyorsabban halad-e a fény nagy gravitáció közelében, amilyen egy
fekete lyuk.
Nem tudtam, hogy Lindát érdekli egyáltalán a fény sebessége.
– Nem tudom – mondom. – De a könyvekben semmi sincs a sötét sebességéről. Egyesek azt
mondták nekem, hogy nincs sebessége, hogy egyszerűen nem-fény, vagy ahol nincs a fény, de
szerintem a sötétnek is oda kell érnie.
Egy percig mindenki hallgat.
– Ha a TeljesÉlet meghosszabbíthatja számunkra az időt – mondja Dale –, talán a fényt is
felgyorsíthatja valami.
– Cameron első akart lenni – mondja Chuy. – Cameron lesz először normális. Gyorsabb, mint mi.
– Megyek a tornaterembe – szólal meg Eric. Elfordul.
Linda arca feszült, a homlokán mély ránc.
– A fénynek van sebessége. Kell, hogy a sötétnek is legyen sebessége. Az ellentétek mindenben
egyformák, kivéve az irányukat.
Ezt nem értem. Várok.
– A pozitív és a negatív számok egyformák, kivéve az irányukat – folytatja lassan Linda. – Nagy és
kicsi egyaránt méret, de ellenkező irányban. Oda és vissza ugyanazt az utat jelenti, csak ellenkező
irányokban. Tehát fény és sötét ellentétek, csupán a közös irányban egyformák.
– Hirtelen feldobja a karját. – Ezt szeretem a csillagászatban – mondja. – Annyi minden van ott kinn,
annyi csillag, annyi távolság. Minden, a semmitől a mindenig, együtt.
Nem tudtam, hogy Linda szereti a csillagászatot. Közülünk ő látszott mindig a legtávolibbnak, a
leginkább autistának. De értem, amit mond. Én is szeretem a sorozatokat kicsitől nagyig, közelitől
távoliig, a fény fotonjától kezdve, amely a szemembe hatol, és közelinél is közelibb addig, ahonnan
jön, sok-sok fényévnyi távolban a mindenségben.
– Szeretem a csillagokat – mondja Linda. – Csillagokkal akarok... akartam dolgozni. Nemet mondtak.
Azt mondták, „Nem jól működik az elméd. Csak néhányan képesek rá.” Tudtam, hogy matek.
Tudtam, hogy jó vagyok matekból, de könnyített matematikát kellett tanulnom, bármilyen jó voltam is,
és mire eljutottam a megfelelő osztályokig, azt mondták, már késő. Az egyetemen azt mondták,
tanuljak alkalmazott matekot, tanulmányozzam a számítógépet. Számítógépes munka mindig van.
Azt mondták, a csillagászat nem gyakorlati dolog. Ha tovább élek, nem lesz már túl késő.
Lindát sosem hallottam még ennyit beszélni. Az arca pirosabb, a tekintete nem vándorol annyira.
– Nem tudtam, hogy szereted a csillagokat.
– A csillagok jó messze vannak egymástól – mondja. – Nem kell érinteniük egymást, hogy
megismerjék a másikat. Távolról ragyognak egymásra.
Mondanám, hogy a csillagok nem ismerik egymást, hogy a csillagok nem élnek, de valami
megakadályoz. Olvastam egy könyvben, hogy a csillag izzó gáz, és egy másik könyvben, hogy a gáz
élettelen anyag. Talán tévedett a könyv. Talán a csillagok izzó gázból állnak, és élnek.
Linda rámnéz, sőt szemkontaktust alakít ki velem.
– Lou… szereted a csillagokat?
– Igen – mondom. – És a gravitációt és a fényt és az űrt…
– Betelgeuse – mondja. Elmosolyodik, és hirtelen világosabb lesz a folyosón. Nem tudtam, hogy az
előbb sötét volt. A sötét volt itt előbb, de a fény utolérte. – Rigel. Antares. Fény és az összes szín.
Hullámhosszak... – Táncol a keze a levegőben, és tudom, hogy arra a sémára gondol, amelyet
hullámhossz és rezgésszám alkotnak.
– Kettős csillagok – mondom. – Barna törpék.
Linda arca összerándul, aztán kisimul.
– Ó, ez már régi – mondja. – Chu és Sanderly azok közül sokat átsoroltak… – Elhallgat. – Lou... úgy
tudtam, hogy te normálisokkal töltöd az idődet. Játszod a normálist.
– Templomba járok – mondom. – Vívni járok.
– Vívni?
– Kardok – mondom. Aggodalmas arckifejezése nem változik. – Amolyan... játék – mondom. –
Próbáljuk eltalálni egymást.
– Miért? – Most sem érti. – Ha a csillagokat szereted…
– A vívást is szeretem – mondom.
– Normális emberekkel?...
– Igen, kedvelem őket.
– Nehéz… – mondja. – Én a planetáriumba járok. Beszélgetni próbálok az oda látogató tudósokkal,
de… a szavaim összegabalyodnak. Tudom, hogy ők nem akarnak beszélni velem. Úgy viselkednek,
mintha buta vagy őrült lennék.
– Akiket én ismerek nem valami rossz emberek – mondom. Közben bűntudatot érzek, mert Marjory
több, mint „nem valami rossz ember”. Tom és Lucia jobb a „nem valami rossznál”. – Kivéve azt, aki
megpróbált megölni.
– Megpróbált megölni? – mondja Linda. Meglep, hogy nem tudja, aztán eszembe jut, hogy nem
meséltem neki. Talán nem néz híradót.
– Haragudott rám – mondom.
– Mert autista vagy?
– Nem egészen... hát... igen. – Elvégre mi más volt Don haragjának a magja, ha nem az, hogy egy
ilyen nem egészen komplett, elfuserált alak sikereket érhet el az ő világában?
– Ez beteges – mondja nyomatékkal Linda. Megrántja a vállát, elfordul. – Csillagok... – mondja.
Bemegyek az irodámba, és fényre és sötétre és csillagokra, meg a köztük lévő űrre gondolok, amely
tele van a belőlük áradó fénnyel. Hogy is lehet az űrben egy csepp sötét is, amikor annyi csillag van
ott? Ha látjuk a csillagokat, az azt jelenti, hogy van fény. És műszereink, amelyek többet is látnak a
látható fénynél, az egészet elmosódva látják: ott a fény mindenütt.
Nem tudom, miért mondják az űrre, hogy hideg, sötét és barátságtalan. Talán sosem mentek ki éjjel
a szabadba, és sosem néztek fel? Ahol igazi sötét van, az túl van a műszereink hatósugarán,
messze a mindenség peremén, ahová a sötét ért oda először. Sötétnél sötétebb.
Nem tudtam, hogy Linda szereti a csillagokat. Nem tudtam, hogy a csillagászatban szeretett volna
dolgozni. Talán szeretett volna kilépni az űrbe is, ahogyan én akartam. Akarok. Még mindig. Ha a
kezelés használ, talán megtehetem – már a puszta gondolattól is megdermedek, mozdulatlanná tesz
az öröm, és aztán mozognom kell. Felállok, nyújtózkodom, de nem elég.
Eric éppen lejön a gumiasztalról, amikor belépek a tornaterembe. Beethoven Ötödik szimfóniájára
ugrált, de az túlságosan erős ahhoz, amiről gondolkodni akarok. Eric biccent, én pedig zenét
cserélek, végignézem a lehetőségeket, amíg megfelelőt nem találok. Carmen. A zenekari szvit. Igen.
Erre az izgalomra van szükségem. Erre a kirobbanó erőre. Egyre magasabbra és magasabbra
ugrom, élvezem a szabadesés csodás szabadságát, mielőtt érezném a hasonlóképpen csodás
összenyomódást, ahogy az ízületek összecsúsznak, és dolgoznak az izmok, hogy még magasabbra
lökjenek. Az ellentétek ugyanazok a dolgok ellentétes irányban. Akció és reakció. Gravitáció – nem
tudom, mi a gravitáció ellentéte, de a gumiasztal megteremti. Számok és sémák követik egymást a
fejemben, kialakulnak, széttöredeznek, újraalakulnak.
Emlékszem, féltem a víztől, ahogy megbízhatatlanul, kiszámíthatatlanul lötyögve ért hozzám. És
emlékszem a kirobbanó örömre, amikor végre úsztam, amikor megértettem, hogy bármilyen
megbízhatatlan, hiába nem tudom megjósolni a nyomás változásait a medencében, mégis a
felszínen tudok maradni, és abban az irányban haladhatok, amelyikben akarok. Emlékszem, hogy
féltem a biciklitől, ingó kiszámíthatatlanságától és az örömre, amikor rájöttem, hogyan küzdhetem le
azt a bizonytalanságot, hogyan győzhetek akaratom erejével a velem született káosz felett. Megint
félek, még jobban félek, mert többet értek – elveszíthetem minden eddig elért alkalmaz-kodásomat,
és nem marad semmim –, de ha képes leszek meglovagolni ezt a hullámot, ezt a biológiai biciklit,
össze-hasonlíthatatlanul többem lesz.
Ahogy fárad a lábam, egyre kisebbet, kisebbet és kisebbet ugrom, végül megállok.
Nem azt akarják, hogy buták és tehetetlenek legyünk. Nem akarják elpusztítani az elménket; azt
akarják, hogy használjuk.
Nem akarom, hogy kihasználjanak. A saját elmémet akarom használni, önmagamat, arra, amit tenni
akarok.
Azt hiszem, talán megpróbálkozom ezzel a kúrával. Nem muszáj. Nem szükséges: jól vagyok, ahogy
vagyok. De azt hiszem, kezdem akarni, mert talán, ha megváltozom, és ez az én ötletem, és nem az
övék, akkor azt tanulhatom, amit tanulni akarok, és azt tehetem, amit tenni akarok. Ez nem egyetlen
dolog; ez minden egyszerre, az összes lehetőség. „Nem leszek ugyanaz”, mondom, és elhagyom a
kényelmes gravitációt, és a gravitáció biztonságából felrepülök a szabadesés bizonytalanságába.
Amikor kimegyek a tornateremből, kétféleképpen is könnyebbnek érzem magam, még mindig mintha
kisebb lenne a gravitáció, még mindig mintha több lenne bennem a fény, mint a sötétség. De a
gravitáció visszatér, amikor arra gondolok, hogy elmondom a barátaimnak, mit teszek. Azt hiszem,
nem tetszik majd jobban nekik sem, mint a Központ ügyvédjének.

HUSZADIK FEJEZET
Mr. Aldrin jön át hozzánk, hogy elmondja, a cég nem hajlandó biztosítani most a TeljesÉlet kezelést,
bár lehetséges – Mr. Aldrin hangsúlyozza, hogy ez csupán egy lehetőség –, hogy később segítheti
közülünk azokat, akik kívánják a TeljesÉlet kúrát, de csak a másik kezelés után, amennyiben az
sikeres.
– Túlságosan veszélyes a kettő egyszerre – mondja. – Növeli a kockázatot, és ha aztán valami
félresikerül, tovább tart.
Szerintem egyszerűen ki kellene mondania: ha a kezelés több kárt okoz, rosszabb állapotban
leszünk, és a cégnek tovább kell eltartania minket. De tudom, hogy a normális emberek miért nem
mondják ki egyszerűen a dolgokat?
A távozása után nem beszélgetünk egymással. A többiek mind rámnéznek, de hallgatnak. Remélem,
hogy Linda mindenképpen kéri a kezelést.
Szeretnék még beszélgetni vele a csillagokról meg a gravitációról meg a fény és a sötét
sebességéről.
Az irodámból felhívom Ms. MacNeightet a Jogsegélynél, és elmondom neki, hogy úgy döntöttem,
vállalom a kezelést. Megkérdezi, biztos vagyok-e benne. Nem teljesen, de eléggé. Aztán felhívom
Mr.
Aldrint, és megmondom neki is. Ő is megkérdezi, biztos vagyok-e benne.
– Igen – mondom, aztán megkérdezem. – A bátyja is? – Sokat gondoltam a bátyjára.
– Jeremy? – Mintha csodálkozna, hogy megkérdeztem. Szerintem a kérdés ésszerű. – Nem tudom,
Lou.
A csoport nagyságától függ. Ha megnyitják kívülállók előtt is, talán megkérdezem tőle. Ha önállóan
tudna élni, ha boldogabb lehetne...
– Nem boldog? – kérdezem.
Mr. Aldrin sóhajt.
– Nem... nem sokat beszélek Jeremyről – mondja. Várok. Ha valamiről vagy valakiről nem beszélünk
sokat, az nem azt jelenti, hogy nem is akarunk beszélni róla. Mr. Aldrin megköszörüli a torkát, aztán
folytatja. – Nem, Lou, nem boldog. Jeremy... nagyon sérült. Akkoriban az orvosok… a szüleink… sok
gyógyszert szed, és sosem tanult meg rendesen beszélni. – Azt hiszem, értem, amit nem mond. A
bátyja túlságosan korán született, amikor még nem léteztek azok az eljárások, amelyek segítettek
nekem, meg a többieknek.
Talán még az akkor hozzáférhető gyógymódok közül sem a legjobbakat alkalmazták nála. A
könyvbeli leírásokra gondolok; elképzelem, hogy Jeremy megállt ott, ahol én tartottam kisgyerek
koromban.
– Remélem, az új gyógymód beválik – mondom. – És remélem, hogy nála is.
Mr. Aldrin olyan hangot ad, amelyet nem tudok értelmezni; rekedt a hangja, amikor újra megszólal.
– Köszönöm, Lou – mondja. – Maga… maga jó ember.
Nem vagyok jó ember. Csak ember vagyok, ahogyan ő is, de jólesik, hogy jónak tart.
Tom és Lucia meg Marjory mind a nappaliban vannak, amikor megérkezem. Valamennyien a
következő versenyről beszélnek. Tom felnéz rám.
– Lou… döntöttél?
– Igen – mondom. – Vállalom.
– Helyes. Ki kell majd töltened ezt az űrlapot…
– Nem azt – mondom. Rájövök, hogy nem tudhatja, hogy másra gondolok.
– Nem vívok azon a versenyen... – Vívok-e még bármilyen versenyen? Akar-e majd vívni jövendőbeli
énem? Lehet-e vívni az űrben? Szerintem szabadesésben igen nehéz lenne.
– De hát azt mondtad... – mondja Lucia; aztán az arca elváltozik, mintha ellaposodna a
meglepődéstől.
– Ó... úgy érted... vállalod a kezelést?
– Igen – mondom. Marjoryra pillantok. Ő Luciára néz, aztán rám, majd megint Luciára. Nem
emlékszem, beszéltem-e Marjorynak a kezelésről.
– Mikor? – kérdezi Lucia, mielőtt végiggondolhatnám, hogyan magyarázzam el Marjorynak.
– Beteg vagy? – kérdezi Marjory; most sápadt az arca. – Valami baj van?
– Nem vagyok beteg – mondom Marjorynak. – Létezik egy kísérleti gyógymód, amellyel talán
normálissá tudnának tenni.
– Normálissá! De hát, Lou, te úgy vagy jó, ahogy vagy. Szeretem, hogy ilyen vagy. Nem kell
olyannak lenned, amilyen mindenki más. Ki mondta ezt neked? – Mérges a hangja. Nem tudom, rám
haragszik-e, vagy valaki másra, aki szerinte azt mondta nekem, hogy meg kell változnom. Nem
tudom, az egészet mondjam-e el neki, vagy csak egy részét. Elmondok neki mindent.
– Azért kezdődött az egész, mert Mr. Crenshaw a cégnél fel akarta számolni az egységünket –
mondom.
– Hallott erről a gyógymódról. Azt mondta, spórolhatnak vele.
– De hát ez... erőszak. Illegális. Törvényellenes. Nem teheti… Igazán mérges, az arcán egymást
váltja pír és sápadtság. Ettől a legszívesebben magamhoz ölelném. Ez azonban illetlenség volna.
– Így kezdődött – mondom. – De igazad van; nem tudta megtenni, amit állítólag tenni akart. Mr.
Aldrin, a közvetlen főnökünk módot talált rá, hogy megakadályozza – Ezen még mindig csodálkozom.
Biztos voltam benne, hogy Mr. Aldrin meggondolja magát, és nem segít nekünk. Még mindig nem
értem, mit tett
Mr. Aldrin, amivel leállította Mr. Crenshaw-t, sőt elérte, hogy Mr. Crenshaw elveszítse az állását, és
biztonsági őrök kísérjék ki úgy, hogy egy dobozban viszi a holmiját. Elmondom nekik, mit mondott Mr.
Aldrin, aztán azt is, hogy mit mondtak az ügyvédek a megbeszélésen. – De most meg akarok
változni –
mondom végül.
Marjory mély lélegzetet vesz. Szeretem nézni, amikor mély lélegzetet vesz; a mellén ilyenkor
megfeszül a ruha.
– Miért? – kérdezi halkabban. – Csak nem... miattunk? Miattam?
– Nem – mondom. – Nem miattad. Magam miatt.
A válla előreesik. Nem tudom, hogy ez megkönnyebbülés-e, vagy szomorúság.
– Akkor hát Don az oka? Ő tette ezt veled, ő győzött meg arról, hogy nem vagy jó úgy, ahogy vagy?
– Nem Don volt az… nem csak Don… – Nyilvánvaló, gondolom, és nem értem, miért nem érti. Ott
volt, amikor a reptéren megállított a biztonsági őr, és elállt a szavam, és neki kellett segítenie. Ott
volt, amikor a rendőrtiszttel kellett beszélnem, és elállt a szavam, és Tomnak kellett segítenie. Nem
szeretem, hogy mindig én szorulok segítségre. – Magam miatt – ismétlem. – Azt akarom, hogy ne
legyenek gondjaim a repülőtéren, meg máskor másokkal, amikor nehezemre esik a beszéd, és
néznek. El akarok menni mindenfelé, olyan dolgokat akarok megtanulni, amelyekről nem tudtam,
hogy képes vagyok megtanulni őket…
Az arca újra megváltozik, kisimul, a hangjából eltűnik a szenvedély.
– Miből áll a kezelés, Lou? Mi történik majd?
Kinyitom a magammal hozott dossziét. Nem lenne szabad beszélnünk a kezelésről, mert jogvédett
és kísérleti, de szerintem ez rossz ötlet. Ha valami félresiklik, szerintem tudnia kell róla legalább egy
kívülállónak. Nem mondtam meg senkinek, hogy kiviszem a dossziémat, de nem akadályozta meg
senki.
Olvasni kezdem. Lucia szinte rögtön megállít.
– Lou… érted ezt a dolgot?
– Igen. Azt hiszem. Cego és Clinton után meglehetősen könnyen megértettem a hálón található
cikkeket.
– Akkor miért nem adod ide, hogy én olvassam? Jobban értem, ha látom is a szavakat. Aztán
beszélhetünk róla.
Valójában nincs miről beszélni. Megteszem. De átadom Luciának a dossziét, mert mindig
egyszerűbb, ha az ember azt teszi, amit Lucia mond. Marjory közelebb húzódik hozzá, együtt
olvassák. Tomra nézek.
Felvonja a szemöldökét, a fejét rázza.
– Bátor ember vagy, Lou. Eddig is tudtam, de ez…! Nem tudom, volna-e bátorságom hagyni, hogy
belepiszkáljanak az agyamba.
– Neked nincs rá szükséged – mondom. – Te normális vagy. Biztos állásod van. A tiéd Lucia, meg ez
a ház. – Nem mondhatom ki a többit, amit gondolok, hogy jól érzi magát a bőrében, hogy ugyanazt
látja, és hallja, és ízleli, és szagolja, és érzi, amit a többiek, tehát az ő valósága egyezik a
többiekével.
– Mit gondolsz, visszatérsz hozzánk? – kérdezi Tom. Szomorúnak látszik.
– Nem tudom – mondom. – Remélem, hogy akkor is kedvelem majd a vívást, mert jó szórakozás, de
nem tudom.
– Ma este van időd maradni? – kérdezi.
– Igen – mondom.
– Akkor gyerünk ki. – Feláll, előremegy a szertárba. Lucia és Marjory maradnak, olvasnak. Amikor a
szertárba érünk, Tom hozzám fordul. – Lou, biztosan nem azért teszed, mert szerelmes vagy
Marjoryba?
Mert normális ember akarsz lenni neki? Ez nemes tett volna, de…
Érzem, amint tetőtől talpig elönt a forróság.
– Nem miatta teszem! Kedvelem őt. Szeretném megérinteni, és megölelni, és... olyanokat tenni, ami
illetlenség. De ez... – Hirtelen meg kell kapaszkodnom a fegyvereket tartó állványban, mert remegek
egész testemben, és félek, hogy elesem. – A dolgok nem maradnak változatlanok – mondom. – Én
sem vagyok már a régi. Nem tudok nem változni. Ez csupán... gyorsabb változás. De én
választottam.
– „Féld a változást, és elpusztít, akard, és naggyá tesz” – mondja Tom azon a hangon, amelyiket
akkor használ, ha idéz. Nem tudom, miből idéz. Aztán a maga hangján, kissé tréfálkozva hozzáteszi.
– Akkor válassz fegyvert: ha egy darabig nem leszel itt, a mai estét még ki akarom használni.
Fogom a pengéimet és a maszkomat, és felveszem a bőrmellényt, amikor eszembe jut, hogy nem
melegítettem. Leülök a tornácon, hozzákezdek a nyújtó gyakorlatokhoz. Idekinn hűvösebb van, hideg
és kemény alattam a kő.
Tom velem szemben ül.
– Én már melegítettem, de a több nem árt meg, ahogy öregszem – mondja. Amint előrehajol a
térdére, látom, hogy a feje búbján ritkul a haja, és őszül is. Az egyik kezét a feje fölé emeli, húzza a
másik kezével.
– Mihez kezdesz, ha túlvagy a kúrán?
– Az űrbe szeretnék menni – mondom.
– Te…? Lou, te állandóan meglepsz valamivel. – Most a másik karját teszi a feje fölé, és húzza a
könyökénél fogva. – Nem tudtam, hogy az űrbe szeretnél menni. Ez mikor kezdődött?
– Kisgyerek koromban – mondom. – De tudtam, hogy nem lehet. Tudtam, hogy nem illik.
– Ha a veszteségre gondolok...! – mondja Tom, miközben fejével a másik térde fölé hajol. – Lou,
korábban aggódtam a dolog miatt, de most azt mondom, igazad van. Túlságosan sok van benned
ahhoz, hogy egy diagnózis foglyaként éld le az egész további életedet. Bár Marjorynak fájdalmas
lesz, amikor eltávolodsz majd tőle, mert kinövöd.
– Nem akarom bántani Marjoryt – mondom. – Nem hiszem, hogy eltávolodnék tőle, vagy kinőném. –
Fura kifejezés; biztos vagyok benne, hogy nem szó szerint kell érteni. Ha két, egymáshoz közelálló
dolog egyszerre nő, közelebb kerülnek egymáshoz, nem távolodnak el.
– Tudom. Igazán kedveled… nem, szereted. Ez világos. Csakhogy, Lou... Marjory helyes lány, de
ahogy mondod, nagyon nagyot változol majd. Nem leszel ugyanaz az ember.
– Mindig kedvelni… szeretni fogom – mondom. Arra nem gondoltam, hogy ha normális leszek ez is
nehezebb, vagy lehetetlen lesz. Nem tudom, Tomnak miért ez a véleménye. – Nem hiszem, hogy
csak úgy tesz, mintha kedvelne, hogy kutatásokat végezzen rajtam, bármit mond is Emmy.
– Te jó ég, ezt meg ki találta ki? Ki az az Emmy?
– Valaki a Központban – mondom. Nem akarok Emmyről beszélni, ezért sietősen mondom el. –
Emmy azt mondta, Marjory kutató, és csak kutatási tárgyként áll szóba velem, nem pedig barátként.
Marjory elmondta nekem, hogy a kutatási területe az idegi-izomzati rendellenességek, tehát tudtam,
hogy Emmy téved.
Tom feláll, feltápászkodom én is.
– De számodra ez... nagy lehetőség.
– Tudom – mondom. – Marjoryt el akartam... szerettem volna… elvinni vacsorázni, de nem tudtam,
hogyan kell.
– Gondolod, hogy a kezelés segíthet?
– Talán. – Felteszem a maszkomat. – De ha ebben nem segítene is, segíthet másban. Marjoryt
mindig kedvelni fogom.
– Ebben biztos vagyok, de nem lesz ugyanaz. Nem lehet. Olyan ez, mint bármelyik rendszer, Lou.
Ha elveszíteném az egyik lábamat, talán akkor is vívhatnék, de a séma más lenne, igaz?
Nem szeretek olyasmire gondolni, hogy Tom elveszíti a lábát, de értem, mire gondol. Bólintok.
– Tehát, ha nagy változás következik be abban, hogy ki vagy, te meg Marjory külön-külön sémába
kerültök. Lehetsz hozzá közelebb is, de lehetsz jóval távolabb is tőle.
Most már tudom, amit pár perccel ezelőtt nem tudtam, hogy élt bennem mélyen egy rejtett elképzelés
Marjoryról meg a kúráról, meg magamról. Azt gondoltam, könnyebb lesz. Azt reméltem, hogy ha
normális lennék, normálisak lennénk együtt, összeházasodhatnánk, gyerekeink lehetnének és
normális életünk.
– Nem lesz ugyanaz, Lou! – Ismétli a maszk mögül Tom. Látom a szeme villanását. – Nem lehet.
A vívás ugyanaz és nem ugyanaz. Tom sémája egyre világosabb számomra, minél többször vívok
vele, de a magamé ki-kicsúszik a figyelmem középpontjából. Hullámzik a figyelmem. Vajon kijön-e
Marjory?
Fog-e vívni? Mit gondolnak Luciával a beleegyezésemről meg a papírjaimról? Amikor koncentrálok,
képes vagyok találatot bevinni Tomra, de amikor megfeledkezem róla, hol tart éppen a sémájában, ő
szúr meg engem. Három-öt az állás, amikor Marjory és Lucia kijönnek, mi meg Tommal éppen kissé
kifújjuk magunkat. Bár hűvös az este, izzadunk.
– Nos… – mondja Lucia. Várok. Mást nem mond.
– Én veszélyesnek látom – mondja Marjory. – Belenyúlni az idegsejtek felszívódásába, aztán a
regenerációba. De az eredeti kutatás anyagát nem olvastam.
– Túlságosan sok a hibalehetőség – mondja Lucia. – Genetikai anyag vírusos beillesztése, régi,
bevált technológia. Nanotechnikai porcjavítás, érkarbantartás, gyulladásgátlás, remek.
Programozható csipek gerincvelősérüléseknél, oké. De a génpálcák manipulálása? Még nem tudnak
róla mindent. Az a csontvelő-regeneráció, persze nem idegsejtekről van szó, és gyerekeknél
végezték, de mégis.
Nem tudom, miről beszél, de nem kívánok újabb okot a félelemre.
– Ami azonban a leginkább zavar, hogy az egész egy fedél alatt történik a munkaadóddal, ha van
tehát belterjes ügy, ez aztán az. Ha bármi balul ütne ki, nincs betegjogi ügyvéd, aki szót emelhetne
érted. A
Jogsegély emberének nincs orvosi szaktudása... De te döntesz.
– Igen – mondom. Marjoryra pillantok. Nem tehetek róla.
– Lou... – Aztán megrázza a fejét, és tudom, hogy nem mondja ki, amit akart. – Akarsz velem vívni?
–
kérdezi.
Nem akarok vívni. Ülni szeretnék vele. Szeretném megérinteni.
Vacsorázni szeretnék vele, aztán ágyban feküdni. De ezt nem tudom megtenni, még nem. Felállok,
felteszem a maszkomat.
Nem tudom leírni, mit érzek, amikor a pengéje hozzám ér. Az érzés erősebb, mint korábban volt.
Érzem, hogy a testem megfeszül, reagál, méghozzá úgy, ahogyan illetlen, de csodálatos. Szeretném,
ha ez a játék folytatódna, és szeretnék megállni, és a karomba zárni őt. Lassítok, hogy ne érjek el
gyorsan találatot, hogy tovább tartson.
Még mindig elhívhatom vacsorázni. A kezelés előtt, vagy után. Talán.
Csütörtök reggel. Hideg, szeles az idő, szürke felhők úsznak az égen. Beethoven C-dúr miséjét
hallom.
Dale, Bailey és Eric már itt vannak, legalábbis a kocsijuk. Linda autója még nem áll a helyén,
ahogyan
Chuyé sem. Amint a parkolóból az épület felé tartok, a szél nekifújja a lábamnak a nadrágomat;
érzem, hogyan dörzsöli a textília a bőrömet; mint megannyi apró ujj. Emlékszem, hogyan
könyörögtem anyámnak kiskoromban, hogy vágja ki a címkéket a pólóimból, amíg nem lettem olyan
nagy, hogy önállóan kiszedhettem őket. Vajon észreveszem-e azután is?
Autót hallok magam mögött, és megfordulok. Linda kocsija. A szokásos helyére áll be. Amikor kiszáll,
nem néz rám.
A kapunál bedugom a kártyámat, a megfelelő helyre teszem a hüvelykujjam, mire az ajtó kattanva
kinyílik. Benyomom a kaput, várom Lindát. Már kinyitotta a csomagtartóját, dobozt vesz ki. Olyan
doboz, mint amilyen Mr. Crenshaw-nál volt, de nincs rajta jel.
Nem jutott eszembe dobozt hozni, hogy beletegyem a holmimat. Nem tudom, ebédidőben sikerül-e
majd dobozt találnom. Nem tudom, azért hozta-e Linda a dobozt, mert úgy döntött, hogy vállalja a
kezelést, vagy sem.
Az egyik hóna alatt tartja a dobozt. Gyorsan jön, haját fújja a szél. Általában össze szokta fogni; nem
is tudtam, hogy így lobog a szélben. Az arca is más, nyugodt és szikár, mint valami minden félelem
és aggodalom nélküli faragvány.
Elmegy mellettem a dobozzal, és én követem be az épületbe. Eszembe jut, hogy meg kell érintenem
a képernyőt, jelezve, hogy két ember jött be egy kártyával. Bailey ott van a folyosón.
– Doboz van nálad – mondja Lindának.
– Gondoltam, hátha valakinek szüksége lesz rá – mondja Linda. – Mindenesetre behoztam.
– Én holnap hozok dobozt – mondja Bailey. – Lou, te ma mész el, vagy holnap?
– Ma – mondom. Linda fogja a dobozt. – Nekem jól jönne ez a doboz – mondom, és Linda a
kezembe nyomja, de nem néz a szemembe.
Bemegyek az irodámba. Máris idegen, mintha valaki másé lenne. Ha magára hagyom, vajon ilyen
idegennek látszik-e majd, amikor azután visszajövök? De minthogy már most is idegennek látszik, ez
azt jelentené, hogy részben már most is azután élek?
Megfogom a kis ventilátort, amelyik forgatni szokta a pörgettyűket, aztán mégis visszateszem. Ülök a
székemen, és bámulok. Az iroda ugyanaz. Én nem vagyok ugyanaz.
Belenézek íróasztalom fiókjaiba, és nem látok mást, mint a régi kézikönyveket. Legalul – bár már
régen nem néztem bele – A munkavállalók kézikönyve. Fölötte a különböző rendszerek újabb és
újabb kézikönyvei. Ezeket nem lett volna szabad kinyomtatni, de mégis egyszerűbb a dolgokat
papíron olvasni, ahol a betűk teljes nyugalomban vannak. Mindenki használ kézikönyveket. Nem
akarom itthagyni ezeket az illegális példányokat, amíg kezelés alatt állok. Kiveszem őket, és
megfordítom a csomagot úgy, hogy A
munkavállalók kézikönyve legyen felül. Nem tudom, mit tegyek velük.
A fiók alján egy régi forgó mobil hever, amely a szobámban lógott, amíg a legnagyobb hal meg nem
görbült. A halak fényes felszíne immár csupa pötty. Előveszem, a csilingelő hangtól összerezzenek,
és dörzsölni kezdem az egyik fekete pöttyöt. Nem jön le. Betegnek látszik. A papírkosárba dobom, a
zajtól ismét összerezzenek.
A lábnyílás fölötti lapos fiókban színes tollakat tartok, meg egy kis műanyag dobozt némi
aprópénzzel, ha üdítőt szeretnék venni az automatából. A dobozkát zsebre teszem, a tollakat
kirakom az asztalra.
Végignézem a polcokat. Csupa projekt-információ, dossziék, a cég birtokában lévő dolgok.
A polcokat nem kell letakarítanom. Először azokat a forgó spirálokat szedem le, amelyek nem a
kedvenceim, a sárgát és az ezüstöt és a narancssárgát és a vöröset.
Mr. Aldrin hangját hallom, beszél valakivel a folyosón. Benyit.
– Lou... elfelejtettem szólni mindenkinek, hogy semmiféle projektanyagot nem szabad kivinni a
cégtől.
Ha projekthez kapcsolódó anyagot meg akar őrizni, ragasszon rá címkét, hogy biztonságosan
tárolandó.
– Igenis, Mr. Aldrin – mondom. Nyugtalanítanak azok a rendszer megújítási anyagok a fiókban, de
hát azok nem kötődnek projektekhez.
– Bejön egyáltalán holnap?
– Nem hinném – mondom. – Nem akarok elkezdeni és félbehagyni valamit, és ma rendbe teszek
mindent.
– Remek. Megkapta a listámat az ajánlott előkészületekről?
– Igen – mondom.
– Akkor jó. Én... – Kinéz a folyosóra a válla fölött, aztán belép az irodámba, és becsukja az ajtót.
Érzem, hogy feszült vagyok; összeszorul a gyomrom. – Lou… – Habozik, köszörüli a torkát, elfordítja
a tekintetét. – Lou, én... csak azt akarom mondani, sajnálom, hogy ez történt.
Nem tudom, milyen választ vár. Hallgatok.
– Nem akartam... ha rajtam múlott volna, semmi nem változott volna…
Téved. A dolgok változnak. Don akkor is haragudott volna rám.
Akkor is beleszerettem volna Marjoryba. Nem tudom, miért mondja ezt; tudnia kell, hogy a dolgok
változnak, akár akarja az ember, akár nem. Az ember ott feküdhet a tó mellett hetekig, évekig, és
elmélkedhet arról, hogy az angyal leszáll, amíg egyszer csak odamegy hozzá valaki, és megkérdezi
tőle, hogy meg akar-e gyógyulni.
Mr. Aldrin arckifejezése arra emlékeztet, ahogyan magam is sokszor éreztem. Fél, jövök rá.
Általában fél valamitől. Fáj, ha az ember sokáig fél; ismerem ezt a fájdalmat. Örülnék, ha nem ülne
az arcán ez a kifejezés, mert úgy érzem, tennem kellene miatta valamit, és nem tudom, hogy mit.
– Nem maga tehet róla – mondom. Ellazul az arca. Ezt volt helyes mondanom. Túlságosan könnyű.
Mondhatom, de vajon igaz-e? A szavak lehetnek tévesek. Gondolatok is lehetnek tévesek.
– Biztos akarok lenni benne, hogy igazán… hogy valóban akarja a kezelést – mondja. – Nincs
egyáltalán semmiféle kényszer…
Ismét téved, bár ebben a pillanatban a cég valóban nem kényszerít. Most, hogy tudom, hogy lesz
változás, most, hogy tudom, hogy ez a változás lehetséges, úgy nő bennem a kényszer, ahogyan a
levegő tölti ki a ballont, vagy a fény az űrt. A fény nem passzív; a fény ráerőlteti magát mindenre,
amit csak megérint.
– Ez az én döntésem – mondom. Úgy értem, lett légyen bár jó vagy rossz, így döntöttem.
Tévedhetek én is.
– Köszönöm, Lou! – Mondja. – Maga… maguk valamennyien... sokat jelentenek nekem.
Nem tudom, mit jelent a „sokat jelentenek”. Szó szerint azt jelenti, hogy sok jelentés van bennünk,
amelyet Mr. Aldrin elvehet, de nem gondolom, hogy Mr. Aldrin azt gondolja, amit mond. Nem
kérdezem meg. Még mindig kellemetlen azokra az alkalmakra gondolnom, amikor beszélt velünk.
Nem mondok semmit. 9,3 másodperc múlva bólint, és indulni készül.
– Vigyázzon magára! – Mondja. – Sok szerencsét!
Azt értem, hogy „Legyen óvatos”, de a „Vigyázzon magára” szerintem nem egészen világos. Az
ember nem vigyázhat magára úgy, mint valami testőr. Erre sem mondok semmit. Azután talán már
nem is gondolkodom ilyesmin. Ideje azon tűnődnöm inkább, mi lesz azután.
Feltűnik, hogy nem mondja azt, hogy „Remélem, meggyógyul”. Nem tudom, tapintatból és
udvariasságból, vagy mert azt gondolja, nem sikerülhet. Nem kérdezem meg. Megszólal a csipogója,
és kihátrál a folyosóra. Nem csukja be az ajtómat. Nem udvarias dolog kihallgatni mások
beszélgetését, de a felettesünkre rácsukni az ajtót sem udvarias. Akaratlanul is hallom, mit mond, bár
azt nem, hogy mit beszél a másik fél.
– Igen, uram, ott leszek.
Távolodnak a lépései. Megnyugszom, mélyet lélegzem. Leszedem kedvenc forgó spiráljaimat, meg
az állványokról a többi forgót. A szoba csupasz, ugyanakkor az íróasztalom zsúfolt. Nem tudom,
befér-e minden Linda dobozába. Esetleg találok még egy dobozt. Minél előbb hozzálátok, annál
előbb végezhetek.
A folyosón Chuyt látom, amint próbálja kitámasztani az ajtót, és behordani több dobozt. Tartom neki
az ajtót.
– Mindenkinek hoztam egyet – mondja. – Időt nyerünk.
– Linda is hozott egyet, azt használom – mondom.
– Akadhat, akinek kettő kell – mondja. Ledobja a dobozokat a folyosón. – Kaphatsz egyet, ha kell.
– Kell – mondom. – Köszönöm!
Felveszek egy a Lindáénál nagyobb dobozt, és visszamegyek az irodámba. Alulra rakom a
kézikönyveket, mert nehezek. A színes tollak beférnek a kézikönyvek és a doboz fala közé.
Legfelülre teszem a forgókat meg a pörgő spirálokat, aztán eszembe jut a ventilátor. Kiveszem a
pörgőket, beteszem a ventilátort. Most már lesz helye mindennek. A dobozra nézek. Nincs
szükségem A munkavállalók kézikönyvére, és senki sem haragszik meg rám, ha az irodában
hagyom. Kiveszem, otthagyom az íróasztalon. Beteszem a ventilátorra a forgókat, meg a pörgőket.
Éppen beférnek. Eszembe jut, hogy odakinn fúj a szél. Pihekönnyűek, elfújhatja őket.
Az utolsó fiókban megtalálom a törölközőt, amellyel a fejemet szoktam megszárítani, amikor esik, és
esőben kell a kocsitól bejönnöm. Jó lesz éppen a pörgők és a forgók fölé, hogy ne fújja el őket a szél.
Ráterítem a dobozban lévő holmikra a törölközőt, felveszem a dobozt. Most azt teszem, amit Mr.
Crenshaw tett, egy dobozban viszem ki a holmimat az irodámból. Aki lát, esetleg olyannak talál majd,
amilyen Mr. Crenshaw volt, csakhogy engem nem kísérnek biztonsági őrök. Nem vagyunk
egyformák. Én a magam jószántából megyek; nem hiszem, hogy ő is a maga jószántából ment.
Amikor közeledek az ajtóhoz,
Dale jön ki az irodájából; kinyitja nekem az ajtót.
Odakinn vastagabbak a felhők, a nap sötétebb, hidegebb, szinte rojtos a széle. Nemsokára eleredhet
az eső. Szeretem a hideget. Hátamba fúj a szél, érzem, hogy szinte lök előre. A kocsim előtt
leteszem a dobozt, a törölközőbe belekap a szél. Ráteszem a kezem. Nehéz lesz kinyitni az ajtót
úgy, hogy közben fogom a törölközőt. Átviszem a dobozt az anyósülés felőli oldalra, ráteszem a
szélére a lábam. Most már ki tudom nyitni az ajtót.
Arcomra hull az első jéghideg esőcsepp. Beteszem a dobozt az anyósülésre, becsukom, sőt
bezárom az ajtót. Megfordul a fejemben, hogy még egyszer visszamegyek, de biztos vagyok benne,
hogy elhoztam mindent. Nem akarom a futó projekttel kapcsolatos munkát elvitetni biztonsági
megőrzésre. Nem akarom látni többé azt a projektet.
Viszont szeretném még egyszer látni Dale-t meg Bailey-t meg Chuyt meg Ericet meg Lindát. Újabb
esőcsepp. Jólesik a hideg szél. Megrázom a fejem, visszamegyek a bejárathoz, bedugom a
kártyámat, odanyomom a hüvelykujjamat. A többiek mind a folyosón vannak, némelyikük teli
dobozzal, mások csak álldogálnak.
– Akartok enni valamit? – kérdezi Dale.
A többiek körülnéznek.
– Még csak tíz óra tizenkét perc van – mondja Chuy. – Nincs még ebédidő. Még dolgozom. – Neki
nincs doboza. Lindának sincs doboza.
Különös, hogy éppen azok hozták a dobozokat, akik nem mennek el. Azt akarták, hogy mi, többiek,
elmenjünk?
– Később ehetnénk egy pizzát – mondja Dale. Összenézünk. Nem tudom, ők mit gondolnak, de én
azt gondolom, nem lesz ugyanaz, és nagyon is ugyanaz lesz. Tettetés.
– Elmehetnénk később valahová – mondja Chuy.
– Pizza – mondja Linda.
Ebben maradunk. Azt hiszem, nem megyek el.
Igen fura érzés vezetni nappali fénynél, hétköznap. Hazahajtok, és a. bejárathoz legközelebb eső
helyen parkolok le. Felviszem a dobozt. A bérház nagyon csendes. Beteszem a dobozt a gardróbba,
a cipők mögé.
A lakás is csendes és takaros. Mielőtt elmentem, elmosogattam a reggeli edényeket; mindig ezt
teszem.
Kiveszem a zsebemből az érmékkel teli dobozkát, a ruhás kosárra teszem.
Azt mondták, vigyünk három váltás ruhát. Most összecsomagolhatok. Nem tudom, milyen lesz az idő
és azt sem, szükségünk lesz-e kültéri ruhákra is, vagy mindig benn leszünk. Előhozom a gardróbból
a bőröndöt, és kiveszem a felső három kötött inget a második fiókból. Három váltás fehérnemű.
Három pár zokni. Két drapp meg egy kék nadrág. A kék kardigánom, ha hideg lenne.
Van plusz fogkefém, fésűm és kefém vészhelyzet esetére. Sosem kerültem vészhelyzetbe. Ez sem
vészhelyzet, de ha most becsomagolom őket, később nem kell gondolnom ilyesmire. A fogkefét, egy
új fogkrémet, a fésűt, a kefét, a borotvát, a borotvakrémet és a körömvágót abba a kis cipzáros
tasakba teszem, amelyik a bőröndbe való, a tasakot pedig elhelyezem a bőröndben. Újra átnézem a
listát, amelyet kaptunk. Ez minden. A holmit átszíjazom, behúzom a bőrönd cipzárját, félreteszem.
Mr. Aldrin azt mondta, beszéljek a bankkal, a bérház gondnokával és mindazokkal a barátaimmal,
akik aggódhatnak értem. Mr. Aldrintól kaptunk egy olyan nyilatkozatot is, amelyet át kell adnunk a
banknak és a bérház gondnokának, miszerint ideiglenesen máshol teljesítünk munkát a cég
számára, de a fizetésünket továbbra is átutalják a banknak, a bank pedig továbbra is átutalja az
automatikus kifizetéseket. A
bankfióknál már intézkedtem.
Odalenn a házgondnok ajtaja zárva, de hallom benn sivítani a porszívót. Kiskoromban féltem a
porszívótól, mert olyan hangja volt, mintha sírna, „Óóó… jaaaj... óóó… jaaaj”, amikor anyám ide-oda
húzogatta. Harsogott, és jajgatott, és nyögött. Ma már csak bosszant. Becsengetek. A jajgatás
elhallgat.
Nem hallok lépéseket, de nyílik az ajtó.
– Mr. Arrendale! – Ms. Tomasz, a gondnoknő hangja meglepett. Nem szokott találkozni velem
hétköznap délelőtt. – Beteg? Szüksége van valamire?
– Elutazom egy munkára a cégem részére – mondom. Begyakoroltam, hogy higgadtan mondjam el.
Átadom a Mr. Aldrintól kapott nyilatkozatot. – Szóltam a bankban, hogy fizessék a lakbért. A céghez
fordulhat, ha mégsem tennék.
– Ó! – A papírra pillant, és mielőtt végigolvasná, felnéz rám. – De… mennyi ideig lesz távol?
– Nem tudom – mondom. – De visszajövök. – Ebben nem vagyok biztos, de nem akarom, hogy
aggódjon.
– Nem azért megy el, mert az az ember kiszúrta a kerekeit a parkolónkban? Bántani akarta?
– Nem – mondom. Nem tudom, hogy jut ez eszébe. – Különleges megbízatás.
– Aggódtam magáért; komolyan – mondja Ms. Tomasz. – Fel akartam menni, hogy beszéljek
magával, hogy kifejezzem... megmondjam, hogy sajnálom... de maga meglehetősen zárkózott,
igazán.
– Semmi baj – mondom.
– Hiányzik majd – mondja. Nem tudom, hogy lehetséges ez, amikor alig lát. – Vigyázzon magára!–
mondja. Nem mondom meg neki, hogy nem tehetem, mert az agyam megváltozik.
Mire felérek, befutott a bank automata válasza, hogy megkapták az üzenetet, és a menedzser
azonnal válaszolt is, és köszöni, hogy őket választottam. Alatta ez áll: „tf 21. biztonsági ötlet: ne
hagyja az otthonában a páncéldoboza kulcsát, amikor nyaralni megy.” Minthogy nincs
páncéldobozom, emiatt nem kell aggódnom.
Úgy döntök, hogy lemegyek ebédelni a kis sarki pékségbe, láttam, hogy szendvicset is árulnak,
amikor kenyeret vettem ott. Nincs tömeg, de a rádióból szóló zene nem tetszik. Hangos és dübörgő.
Veszek egy sonkás szendvicset, amelyben a sonka vegetáriánus tápon tartott és szigorúan
ellenőrzött körülmények között levágott disznóból készült, és elviszem. Ahhoz hideg van, hogy az
utcán fogyasszam el, hát felviszem a lakásomba, és a teakonyhában eszem meg.
Felhívhattam volna Marjoryt. Elvihetném vacsorázni ma este, vagy holnap este vagy szombat este,
ha eljönne. Tudom a munkahelyi számát és az otthoni számát. Az egyik majdnem prímszám, a másik
kellemesen szimmetrikus, egymásba olvadó többszörös. Felaggatom a lakásban a forgó spirálokat,
mozognak a régi ablakokon beszivárgó levegőtől. A falon színesen felvillanó fények pihentetnek,
segítenek gondolkodni.
Ha felhívom, és eljön velem vacsorázni, vajon miért? Talán kedvel, talán aggódik értem, talán sajnál.
Nem tudhatom biztosan, hogy mit érez. Hogy a dolog ugyanaz legyen fordított irányban, úgy kell
kedvelnie engem, ahogyan?! én kedvelem őt. Semmi más nem hoz létre jó sémát.
Miről beszélnénk? Az agyműködésről ő sem tud többet, mint én. Nem az ő területe. Mindketten
vívunk, de nem hinném, hogy egész idő alatt a vívásról beszélnénk. Nem hiszem, hogy érdekli az űr;
ahogyan Mr.
Aldrin, valószínűleg ő is csak pénzkidobásnak tartja.
Ha visszajövök – ha a gyógymód beválik, és agyban is olyan leszek, mint a többiek, nem csak
testben –, tudom-e Marjoryt ugyanúgy kedvelni, mint most?
Ő is a tó, meg az angyal esetének egyik változata, vajon azért szeretem csak, mert ő az egyetlen,
akit szerethetek?
Felállok, felteszem Bach D-dúr toccata és fúgáját. A zene bonyolult tájat vázol fel, hegyeket és
völgyeket és a hideg, szeles levegő nagy áramlatait. Szeretem-e még Bachot, amikor visszajövök, ha
visszajövök?
Egy pillanatra félelem fogja el egész lényemet, és feketeségen zuhanok át, sebesebben, mint
bármilyen fény is valaha, de a zene felemel, a hátára vesz, mint az óceán hulláma, és többé nem
félek.
Péntek reggel. Munkába mehetnék, de az irodámban semmi dolgom, és a lakásomban sincs semmi
dolgom. Reggelre megérkezett a bank visszaigazolása. Moshatnék, de mosni péntek este szoktam.
Végiggondolom, hogy ha ma este mosok, ahogyan szoktam, aztán este alszom az ágyban, utána
pedig szombat és vasárnap éjjel is, akkor piszkos ágynemű lesz az ágyon, piszkos törölköző lesz a
fürdőszobában, amikor bemegyek a klinikára. Nem tudom, mi a megoldás. Nem szeretnék piszkos
holmit hagyni a lakásban, de akkor fel kellene kelnem hétfőn hajnalban, hogy akkor mossak.
Eszembe jut, hogy felvehetném a kapcsolatot a többiekkel, aztán mégsem teszem. Nem igazán
szeretnék beszélni velük. Nem vagyok ilyen napokhoz szokva – eltekintve az előre megtervezett
vakációkat –, nem tudok mit kezdeni vele. Moziba mehetnék, olvashatnék, de túlságosan görcsöl a
gyomrom. Elmehetnék a
Központba, de ezt sem akarom.
Elmosogatok a reggeli után. A ház túlságosan csendes, egyszeriben túlságosan üres és nagy. Nem
tudom, hová megyek, de muszáj elmennem. Zsebre teszem a tárcámat és a kulcsaimat, és elindulok.
Csak öt perccel van később, mint amikor általában indulni szoktam.
Danny is lefelé tart.
– Üdvözlöm, Lou, hogy van? – mondja sietősen. Nyilván rohannia kell, és nem akar beszélgetni. Én
is csak köszönök.
Odakinn felhős és hideg az idő, de még nem esik. Nincs akkora szél, mint tegnap. A kocsimhoz
megyek, beülök. Egyelőre nem akarom ráadni a gyújtást, mert nem tudom, hová megyek majd.
Fölösleges potyára járatni a motort. Kiveszem a kesztyűtartóból a térképet, kinyitom. Elmehetnék
észak felé az állami parkba, megnézhetném a vízeséseket. A legtöbben nyáron járnak oda, de úgy
tudom, a park télen is nyitva van.
Árnyék sötétíti el az ablakot. Danny az. Letekerem az ablakot.
– Jól van? – kérdezi. – Valami baj van?
– Ma nem megyek dolgozni – mondom. – Azon tanakodom, hová menjek.
– Oké – mondja. Csodálkozom; nem gondoltam, hogy ennyire érdekli, mi van velem. Ha pedig
érdekli, talán tudnia kell azt is, hogy elmegyek.
– Elmegyek – mondom.
Megváltozik az arckifejezése.
– Elköltözik? A támadó miatt? Többé nem bánthatja, Lou. Érdekes, hogy ő is, a gondnoknő is azt
feltételezik, hogy Don miatt megyek el.
– Nem – mondom. – Nem költözöm el, de legalább hetekig nem leszek itt. Van egy új, kísérleti
gyógymód; a cégem azt akarja, hogy próbáljam ki.
Aggodalmas az arca.
– A cége... és maga akarja? Kényszerítik rá?
– Én döntöttem így – mondom. – Én akarom.
– Hát… akkor jó. Remélem, jó tanácsot kapott! – mondja.
– Igen – felelem. Nem mondom meg, honnan.
– Szóval… szabadnapja van? Vagy már ma elmegy? Hol kerül sor a kezelésre?
– Ma nem kell dolgoznom. Tegnap kitakarítottam az íróasztalomat – mondom. – A kezelésre a
kutatóklinikán kerül sor a cégnél, ahol dolgozom, csak másik épületben. Hétfőn kezdődik. Mára nincs
semmi, ezért arra gondoltam, elmegyek a Harper-vízesésekhez.
– Ó. Hát akkor vigyázzon magára, Lou. Remélem, beválik a dolog – megpaskolja a kocsim tetejét, és
elmegy.
Nem tudom, mire gondolt, mi válik be. A kirándulás a Harper-vízesésekhez? A kúra? Azt sem tudom,
miért ütött a kocsim tetejére. Azt viszont tudom, hogy már nem félek tőle, és ezt a változást is
egyedül értem el.
A parkhoz érve, kifizetem a belépőt, és beállok a kocsimmal az üres parkolóba. Táblák mutatnak
különböző irányokba: A VÍZESÉSEKHEZ, 290,3 MÉTER. BOGLÁRKA-RÉT, 1,7 KM. IFJÚSÁGI
TURISTAÚT, 1,3 KM. Az Ifjúsági Turistaút és a Teljesen Megközelíthető Út egyaránt aszfaltborítású,
ám a vízesésekhez vezető ösvényt fémcsíkok közé szórt kőzúzalék borítja. Ezt az utat választom, a
cipőm csikorog és csúszkál a köveken. Nincs itt senki más. Csak természetes hangokat hallok.
Nagyon messziről hallom az államközi autópálya állandó zümmögését, közelebbről azonban a park
irodáit árammal ellátó generátor magasabb hangú vinnyogását.
Hamarosan az is elhal; sziklaperem alatt vagyok, amely még az autópálya zaját is kirekeszti. A fákról
már lehullt a levelek zöme, átáztatta őket a tegnapi eső. Alattam még a tompa fényben is szinte izzó
vörös leveleket látok a juharfákon, amelyek itt is megélnek a leghűvösebb részeken.
Érzem, hogy megnyugszom. A fáknak mindegy, hogy normális vagyok-e. Nem érdekli a sziklákat,
vagy a mohát sem. Nem tudnak különbséget tenni ember és ember között. Ez pihentető. Egyáltalán
nem kell magamra gondolnom.
Leülök egy sziklára, lógatom a lábam. Gyerekkoromban a szüleim elvittek a lakóhelyünk közelében
lévő parkba. Ott is volt patak vízeséssel, ennél keskenyebb. A kőzet ott sötétebb volt, és a legtöbb
kiálló szikla keskeny és hegyes végű. De volt egy, amelyik úgy dőlt el, hogy a laposabbik vége került
felülre, azon szoktam állni vagy ülni. Barátságosnak éreztem, mert nem tett semmit. A szüleim ezt
nem értették.
Ha valaki azt mondaná a juharfáknak, hogy megváltozhatnának, és boldogan élhetnének melegebb
éghajlaton, vajon azt választanák-e? Mi lenne, ha ez azzal járna, hogy elveszítik áttetsző leveleiket,
amelyeknek évről évre olyan csodálatosra változik a színe?
Mély levegőt veszek, beszívom a nedves levelek, a sziklákon lévő moha, a zuzmók, a kő és a talaj
illatát... Egyes cikkekben az áll, hogy az autisták túlontúl érzékenyek a szagokra, de kutyáknál-
macskáknál ez senkit sem zavar.
Hallgatom az erdő apró neszeit, hiszen még ma is hallatszanak hangocskák, amikor a vizes levelek
java laposan és némán hever a földön. Néhány levél még van a fákon, zizegnek a szélben, táncolnak
a közeli ágakon. Mókus lába csikordul a fakérgen, ahogy elkapja-elereszti az újabb és újabb ágat,
ahol megveti lábacskáját. Szárny suhog, aztán olyan madár hangját hallom, amelyet gyakorlatilag
nem látok. Egyes cikkekben az áll, hogy az autisták túlontúl érzékenyek az apró neszekre, de az
állatoknál ez senkit sem zavar.
Lehajolok, megízlelem a követ, a mohát, a zuzmót, hozzájuk érintem a nyelvem, aztán lecsúszom a
kőről, és megízlelem a nedves leveleket is a tövénél. Egy tölgyfa kérgét (keserű, csípősen fanyar),
egy nyárfa kérgét (először íztelen, aztán kissé édeskés). Karomat kitárom, pörgők az ösvényen,
csikorog a lábam a kőzúzalékon (senki nem veszi észre, senki sem haragszik meg érte, senki nem
büntet meg, senki nem csóválja rosszallón a fejét). Pörgésem közben forognak körülöttem a színek;
amikor abbahagyom, először nem állnak még meg, csak fokozatosan.
Lejjebb, egyre lejjebb találok egy páfrányt is, amelyet megérinthetek a nyelvemmel, már csupán
egyetlen levele zöld. Nincs íze. Megízlelem más fák kérgét is, a nevüket ugyan nem tudom, de a
sémáikról látom, hogy másfajták. Mindegyiknek kissé más, leírhatatlan zamata van, kissé más illata,
a kérgének más a mintázata, durvább vagy simább az ujjaim alatt. A vízesés eleinte halk robaja
szétolvad számos összetevőjének neszeire: a lenti sziklákra zúduló fő vízesés robajára, ennek
visszhangjaira, amelyek egyetlen robajjá mosódnak össze, a permet és a kis vízesések
csobbanásaira és freccsenéseire, a fagy csípte páfránylevelekről aláhulló egyes vízcseppek csendes
csepegésére.
Nézem az aláhulló vizet, látni igyekszem minden részét, a víztömeget, elképzelem, amint simán
áramlik ajkamig, majd lefelé zúdulva részekre válik... Mit érezhet egy vízcsepp, amikor elsiklik az
utolsó kő fölött, és belehull a semmibe? A víznek nincs tudata, nem tud gondolkodni, de az emberek
– normális emberek – mégis írnak tomboló folyókról és dühödt árvizekről, mintha nem hinnék
mégsem, hogy a víz nem képes gondolkodni.
Egy szélfuvallat permetet fúj az arcomba; egyes vízcseppek dacolnak a gravitációval, és felszállnak a
széllel, de nem térnek vissza oda, ahol voltak.
Majdnem a döntésemre gondolok, az ismeretlenre, hogy nem leszek képes visszatérni, de ma nem
akarok gondolkodni. Érezni akarok mindent, amit érezni tudok, hogy emlékezzem rá, ha lesz
emlékezetem abban az ismeretlen jövőben. A vízre koncentrálok, látom a sémáját, a rendet a
káoszban, és a káoszt a rendben.
Hétfő. Kilenc óra huszonkilenc perc. A klinikai kutatóban vagyok, a cég területének az A-osztálytól a
legtávolabb eső részén. Egymás mellett ülünk Dale-lel és Bailey-vel.
A székek halványszürke műanyagból készültek, az ülésen és a támlán kék-zöld-rózsaszínű
tweedpárnák.
A túloldalon hasonló széksor; látom az enyhe dudorokat és bemélyedéseket ott, ahol emberek ültek
rajtuk.
A falakon csíkos textúra kétféle szürkéből halványszürke csík alatt, afölött rücskös, törtfehér a festés.
Bár az alsó falborítás csíkos, a textúrája ugyanolyan rücskös, mint a fentié. A szoba túlsó falán két
kép, az egyiken egy domb látható a távolban, a közelben zöld mező, a másikon egy csokor vörös
pipacs rézkancsóban. A szoba végén ajtó. Nem tudom, mi van az ajtón túl. Nem tudom, ez lesz-e az
az ajtó, amelyen átlépünk. Előttünk alacsony kávézóasztal két sorba rendezve személyi DVD-nézők,
mellettük egy doboz lemez felirattal: „Beteginformáció: ismerje meg a projektjét”. Azon a DVD-n,
amelyet látok, ez a felirat áll: „Ismerje meg a gyomrát”.
Az én gyomrom valami hideg kő egy nagy, üres térben. A bőrömet mintha feszesre húzták volna.
Nem nézem meg, van-e „Ismerje meg az agyát” lemez. Ha van, akkor sem akarom megnézni.
Amikor megpróbálom elképzelni a jövőt – a mai nap hátralevő részét, a holnapot, a jövő hetet, az
életem további részét –, olyan, mintha a pupillámba néznék, és csak a feketeség nézne vissza rám.
A sötét, amely ott van már, amikor beárad a fény, ismeretlenül és kiismerhetetlenül mindaddig, amíg
meg nem érkezik a fény.
A nem-tudás előbb jön a tudásnál; a jövő előbb jön a jelennél. Ettől a perctől kezdve múlt és jövő
ugyanaz az ellenkező irányban, de én arra megyek, nem erre.
Amikor odaérek, a fény sebessége meg a sötét sebessége egyforma lesz.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET
Fény. Sötét. Fény. Sötét. Fény és sötét. Fény a sötéten. Mozgás. Zaj.
Újra zaj. Mozgás. Hideg és meleg és forró és fény és sötét és durva és sima, hideg, TÚLSÁGOSAN
HIDEG és FÁJDALOM és meleg és sötét és nincs fájdalom. Újra fény. Mozgás. Zaj és hangosabb
zaj és
NAGYON HANGOS TEHÉNBŐGÉS. Mozgás, alakok a fény előtt, szúrás, meleg, vissza a sötétbe.
A fény nappal. A sötét éjjel. A nappal felkelni most már ideje felkelni.
Éjjel lefeküdni csendben nyugodtan aludni.
Most kelj fel, ülj fel, nyújtsd ki a karod. Hideg levegő. Meleg érintés. Most kelj fel, állj fel. Lábnak
hideg. Most indulj el. Menni fényes helyre hideg és ijesztő szagú. Hely csinálni vizes vagy piszkos,
hely csinálni tiszta. Nyújtsd ki karod, érezd csúszást bőrödön. Csúszást lábadon. Hideg levegő
mindenütt. Menj zuhanyba, fogd kapaszkodót. Kapaszkodó hideg. Ijesztő zaj, ijesztő zaj. Ne légy
csacsi. Állj nyugodtan.
Apró ütések, sok apró ütés, nedves csúszik, túlságosan hideg aztán meleg aztán forró. Jól van, jól
van.
Nem jól van. Igen! igen, állj nyugodtan. Szürcsölő érzés, csúszik tetőtől talpig. Tiszta. Most tiszta.
Még nedvest. Ideje kijönni, állj. Dörzsölés tetőtől talpig, bőr most meleg. Ruhát felvenni. Felvenni
nadrágot, felvenni inget, felvenni papucsot.
Ideje menni. Fogd ezt. Menj.
Hely evéshez. Tál. Tálban étel. Fogd meg kanalat. Kanálban étel. Kanál szájban. Nem, fogd jól
kanalat.
Étel mind kiömlött. Étel leesik. Fogd jól.
Próbáld újra. Próbáld újra. Próbáld újra. Kanál szájban, étel szájban. Étel nem jó. Áll nedves. Nem,
ne köpd ki. Próbáld újra. Próbáld újra. Próbáld újra.
Mozgó alakok emberek. Eleven emberek. Nem mozgó alakok nem elevenek. Járás, alakok
változnak.
Nem eleven alakok kicsit változnak.
Eleven alakok sokat változnak. Ember alakoknak tetején kifejezéstelen hely.
Emberek mondják vedd fel ruhát, vedd fel ruhát, légy jó. Jó édes. Jó meleg. Jó fénylő és szép. Jó
mosoly, neve annak, amikor arcrészek mozognak így. Jó boldog hang, neve ilyen zajnak. Ilyen zaj
neve beszéd. Beszéd mondja mit tégy. Emberek nevetnek, legjobb hang. Jó neked, jó neked. Jó étel
jó neked.
Ruhák jó neked. Beszéd jó neked.
Emberek egynél többen. Emberek van nevük. Mondani név jó neked, boldog hangok, fénylő és szép,
sőt édes. Egy van Jim, jó reggelt ideje felkelni és felöltözni. Jim van sötét arc, fejtető fényes, kéz
meleg, beszéd hangos.
Több mint egy kettő van Sally, most itt reggeli tudod tenni hát nem jó? Sally van sápadt arc, fejtetőn
fehér haj, beszéd nem hangos. Amber van sápadt arc, fejtetőn sötét haj, nem hangos mint Jim
hangosabb mint Sally.
Szia Jim. Szia Sally. Szia Amber.
Jim mond felkelni. Szia Jim. Jim mosolyog. Jim boldog én mond szia Jim. Felkelés, menés
fürdőszoba, használ vécé, ruha levesz, menés zuhany.
Nyúlok kerékformához. Jim mondja Jó neked és becsuk ajtó. Megforgatni kerékforma. Víz. Szappan.
Víz. Jó érzés. Egész jó érzés. Nyitni ajtó. Jim mosolyog. Jim boldog én zuhanyoz egyedül. Jim fog
törölköző. Elvenni törölköző. Dörzsölni egész test. Száraz. Száraz jó érzés. Vizes jó érzés. Reggel jó
érzés.
Felvenni ruha, menni reggeli. Ül asztalnál Sallyvel. Szia Sally. Sally mosolyog. Sally boldog én
mondani Szia Sally. Nézz körül mond Sally. Körülnézni. Több asztal. Más emberek. Ismerni Sally.
Ismerni Amber.
Ismerni Jim. Nem ismerni többi ember. Sally kérdez éhes vagy. Mondani igen. Sally mosolyog. Sally
boldog én mondani igen. Tál. Tálban étel zabpehely. Tetején édes gyümölcs. Enni tetején édes, enni
zabpehely, mondani Jó, jó. Sally mosolyog. Sally boldog én mondani Jó. Lenni boldog mert Sally
boldog.
Lenni boldog mert édes jó.
Amber mond ideje menni. Szia Amber. Amber mosolyog. Amber boldog én mond Szia Amber. Amber
megy munkaszoba. Én menni munkaszoba. Amber mond ülj oda. Ülök oda. Elöl asztal. Amber ül
másik oldala. Amber mond ideje játszani. Amber tesz asztalra dolog. Mi ez, Amber kérdez. Ez kék.
Én mondani kék. Amber mond ez szín, micsoda dolog? Én akar megfogni. Amber mond nem
megfogni, nézni csak.
Dolog alakja furcsa, ráncos. Kék.
Én szomorú. Nem tudni nem jó, nem jó neked, nem édes, nem fénylő szép.
Nyugodj meg, Amber mond. Oké, oké. Amber megérint Amber doboza. Aztán mond Megérintheted.
Én megérinteni. Darabja ruháknak. Ing. Nekem kicsi. Nagyon kicsi. Amber nevet. Ügyes vagy, tessék
édes, ez ing és nagyon kicsi neked. Ing babának. Amber elvesz inget babának tesz le másik dolog.
Ennek is alakja furcsa, ráncos fekete. Nem megfogni, csak nézni. Ha ráncos kék dolog ing babának,
ráncos fekete dolog is valami babának? Amber megérinti. Dolog lesz laposabb. Alul kiáll két dolog,
felül egy. Nadrág. Én mondani nadrág babának. Amber csinál nagy mosoly. Ügyes vagy, igazán
ügyes. Édes neked. Amber érint doboz.
Ebédidő. Ebéd az étel nap közepén reggeli és vacsora között. Szia Sally.
Jól fest Sally. Sally boldog én ezt mond. Étel ragacsos kenyérszeletek között és gyümölcs és inni víz.
Étel jó érzés szájban. Ez jó Sally. Sally boldog én ezt mond. Sally mosolyog. Még több Ügyes vagy
és ügyes vagy. Én kedvel Sally. Sally kedves.
Ebéd után van Amber és mászás földön követni vonal, vagy állás földön fenn egyik láb vagy fenn
másik láb. Amber is mász. Amber áll egy láb fenn, esik el. Én nevetni. Nevetni jó érzés mint rázkódni
teljesen.
Amber nevet.
Még több Ügyes vagy. Én kedvel Amber.
Mászás után megint játék asztalon. Amber rakja asztalra dolgok. Én nem tud nevük. Nem név,
Amber mond. Nézd ezt: Amber megérinteni fekete dolog. Keress még egy ilyet, Amber mond. Én néz
dolgok.
Még egy olyan.
Én megérinteni. Ügyes vagy. Amber összetenni fekete dolog és fehér dolog. Te is, Amber mond.
Ijesztő.
Én nem tud. Oké, oké, Amber mond. Oké nem tudni. Amber nem mosolyog. Nem oké. Én megtalál
fekete dolog. Én néz. Megtalál fehér dolog. Összerak. Amber most mosolyog. Ügyes vagy.
Amber összerak három dolog. Te is, Amber mond. Én nézi. Egyik dolog fekete, másik fehér fekete
hellyel, harmadik vörös sárga hellyel. Én néz. Én letesz fekete dolog. Én találja fehér dolog fekete
hellyel, letesz. Aztán én talál vörös dolog sárga hellyel, letesz. Amber megérinti Amber doboz. Aztán
Amber megérinti Amber dolgok: vörös középen, Amber mond. Én néz. Én tette rosszul. Vörös végén.
Én átrak.
Ügyes vagy, Amber mond. Igazán szép munka. Én boldog. Én szeret tenni Amber boldog. Jó boldog
együtt.
Jönnek más emberek. Fehér kabátban egyik, én nem tud neve, csak doktor. Egy férfi, rajta pulóver
és drapp nadrág.
Amber mond férfinak fehér kabátban Jó napot doktor. Doktor mond Ambernek, ez a barátja a listáról.
Amber néz rám, néz másik férfi. Férfi néz i rám. Nem boldog, mosollyal sem.
Férfi mond Szia Lou én vagyok Tom.
Szia, Tom, én mond. Ő nem mond Ügyes vagy. Te doktor, én mond.
Nem orvos doktor, mond Tom. Én nem tud, mit jelenteni nem orvos doktor.
Amber mond Tom rajta van listán, látogató. Ismerted azelőtt.
Mi előtt? Tom nem boldog. Tom nagyon szomorú.
Én nem ismer Tom, én mond. Én néz Amber. Rossz, ha én nem ismer Tom?
Mindent elfelejtettél azelőttről? kérdezi Tom.
Mi előttről? Kérdés zavar. Amit tudok az most. Jim, Sally, Amber, doktor, hol hálószoba, hol
fürdőszoba, hol hely enni, hol munkaszoba.
Oké, Amber mond. Később elmagyarázzuk.
Oké. Ügyes vagy.
Jobb, ha most megyünk, doktor mond. Tom és doktor elfordul.
MI előtt? Amber megint letesz új sor, Amber mond, Te is.
– Mondtam, hogy korai – szólalt meg dr. Hendricks, amikor már ismét a folyosón voltak. – Mondtam,
hogy nem emlékszik magára.
Tom Fennell visszanézett a túloldaláról átlátszatlan ablakon át. Lou – vagyis az, aki korábban Lou
volt
– mosolygott a terapeutára, aki dolgozott vele, és felvett egy kockát, hogy kiegészítse vele az éppen
lemásolandó sémát. Bánat és düh áradt szét Tomban Lou kifejezéstelen tekintetének emlékétől, a
semmit sem kifejező kis mosolytól, amellyel azt mondta, „Szia, Tom”.
– Csak lesújtaná, ha most próbálnánk elmagyarázni neki a dolgokat – mondta Hendricks. – Nem
volna képes megérteni.
Tom ismét megtalálta a hangját, bár idegennek hangzott.
– Van... van valami fogalmuk arról, hogy mit tettek? – Nagy önfegyelemre volt szüksége, hogy
mozdulatlanul álljon; a legszívesebben megfojtotta volna azt a perszónát, aki tönkretette a barátját.
– Igen. Igazán jól halad – Hendricks hangja szemérmetlenül önelégült volt.
– A múlt héten még nem volt képes arra, amire most.
Jól halad. Ott ülni, és kockából kirakni egy séma mását, Tom nem éppen így értelmezte, hogy valaki
jól halad. Pláne visszaemlékezve Lou megdöbbentő képességeire.
– De… de hát a sémaelemzés és a sémák létrehozása volt a különleges képessége…
– Mélyreható változások történtek az agyában – mondta dr. Hendricks. – A változások most is
zajlanak még. Olyan ez, mintha az agya korban visszafejlődött volna, valamiképpen egy újszülött
agya lenne. Nagy formálhatóság, nagy alkalmazkodókészség.
A nő önelégültsége bántotta Tomot; a professzor asszony szemlátomást csöppet sem kételkedett
abban, amit tett.
– Meddig tart ez? – kérdezte Tom.
Hendricks nem vont vállat, de a hallgatását úgy is lehetett értelmezni.
– Nem tudjuk. Azt gondoltuk, reméltük, inkább, hogy a gén– és a nanotechnológia kombinációjával, a
felgyorsított idegfejlődéssel a felépülés időszaka rövidebb lesz, ahhoz hasonló, amit az állatoknál
láttunk.
Csakhogy az emberi agy felbecsülhetetlenül bonyolultabb…
– Ezt tudniuk kellett volna már akkor, amikor elkezdték! – mondta Tom. Nem bánta, hogy a hangja
vádló. Kíváncsi lett volna, mi van a többiekkel, emlékezni próbált, hányan is lehetnek. A szobában
csak másik két férfi dolgozott, másik két terapeutával. Vajon a többiek rendben vannak-e, vagy sem?
Még a nevüket sem tudta.
– Igen. – A nő megadása még jobban ingerelte Tomot.
– Mire gondoltak…
– Segíteni akartunk. Csak segíteni. Nézze… – Az ablakra mutatott, és Tom benézett.
A Lou arcát – de arckifejezését nem – viselő férfi félretolta az elkészült sémát, és mosolyogva nézett
az asztal túloldalán ülő terapeutára. A nő mondott valamit, Tom nem hallotta az ablakon át, hogy mit,
de látta
Lou reakcióját, a nyugodt nevetést és a kis fejcsóválást. Ez annyira nem Lou volt, annyira furán
normális, hogy Tomnak szinte elállt a lélegzete.
– A társas interakciói máris jóval normálisabbak. Szociális indítékokkal könnyen motiválható; szeret
emberek közt lenni. Igen kellemes személyiség, bár pillanatnyilag még infantilis. A szenzoros
feldolgozás szemlátomást normalizálódott nála; ma már a normális korlátok közötti hőmérsékleteket,
textúrákat, ízeket, és a többit kedveli. A nyelvhasználata napról napra javul. Ahogy a funkciók
javulnak, úgy csökkentjük a nyugtatók mennyiségét.
– De az emlékei…
– Még nem lehet megmondani. Az emlékezet visszaállítására a pszichotikusoknál használt
technikáink bizonyos fokig itt is beválnak. Multiszenzoros felvételeket készítettünk, tudja, ezeket újra
beépítjük.
Egyelőre különleges biokémiai szerrel blokkoltuk a hozzáférést az emlékekhez: jogvédett, ne is
kérdezze a nevét, ám ez a következő néhány hét alatt kiürül a szervezetből. Biztosak akarunk lenni
azonban, hogy teljesen stabil szenzoros feldolgozás és integrálás alakult ki, mielőtt ez bekövetkezne.
– Szóval nem tudják, képesek lesznek-e visszaadni neki a korábbi életét?
– Nem, de kétségtelenül bizakodunk. És ő sem lesz rosszabb helyzetben, mint az olyan ember, aki
trauma következtében veszíti el az emlékezetét. – Amit Lou-val tettek, traumának nevezhető,
gondolta
Tom. Hendricks folytatta. – Elvégre az ember képes alkalmazkodni és önállóan élni múltjának
minden emléke nélkül, ha képes megtanulni a mindennapi élethez és a közösségi élethez szükséges
készségeket.
– Mi van a megismerő-készségével? – Tomnak sikerült higgadtan beszélnie. – Pillanatnyilag
meglehetősen sérültnek látszik, korábban pedig szinte zseni szinten állt.
– Ezt nem állítom – mondta dr. Hendricks. – A tesztjeink szerint jócskán az átlag fölött állt, tehát ha
veszített is tíz-húsz pontot, az nem veszélyezteti az önálló életre való képességét. De semmiképpen
nem volt zseni. – A nő hangjának kimért bizonyossága, a Tom által ismert Lou hideg elutasítása
rosszabb volt, mint a szándékos kegyetlenség.
– Ismerte őt... vagy bármelyiküket... azelőtt? – kérdezte Tom.
– Nem, természetesen nem. Egyszer találkoztam velük, de nem lett volna helyes személyesen
ismernem őket. Nálam vannak a tesztek eredményei, az interjúkat és a rögzített emlékeket pedig a
rehabilitációs csoport pszichológusai őrzik.
– Rendkívüli ember volt – mondta Tom. Nézte a nő arcát, és nem látott rajta mást, mint, hogy büszke
a munkájára, és bosszankodik, amiért megzavarják. – Remélem, megint az lesz.
– Persze, csak nem lesz autista – mondta a nő olyan hangon, mintha ez mindent igazolna.
Tom azt akarta mondani, hogy az autizmus nem is olyan rossz, aztán mégsem tette. Semmi értelme
ezzel a nővel vitatkoznia, legalábbis nem itt és nem most, és Lou-nak már úgyis késő. Ez a nő volt
Lou számára a gyógyulás legfőbb reménye; a gondolattól Tom önkéntelenül megborzongott.
– Jöjjön vissza akkor, ha majd jobban lesz – mondta dr. Hendricks. – Akkor jobban értékelni tudja
majd az eredményeinket. Majd felhívjuk. – Tom gyomra összeszorult a gondolattól, de tartozott
ennyivel
Lou-nak.
Odakinn Tom felhúzta a kabátja cipzárját, felvette a kesztyűjét. Vajon tudja-e Lou egyáltalán, hogy tél
van? Az épületen sehol nem látott külső ablakokat. Az egyre sötétedő, szürke délután, a latyakos
hólé a lába alatt, illett Tom hangulatához.
Egész úton hazafelé az orvosi kutatást szidalmazta.
Egy asztalnál ülök, velem szemben egy idegen, egy nő fehér köpenyben. Az az érzésem, hogy
régóta vagyok itt, de nem tudom, miért. Olyan ez, mint valami másra gondolni vezetés közben, aztán
egyszerre csak tíz mérfölddel odébb feleszmélni, és nem tudni, mi történt közben.
Mint kábulatból ébredni. Nem tudom, hol vagyok, vagy mit kellene tennem.
– Elnézést – mondom. – Egy pillanatra elveszítettem a fonalat. Megismételné?
Meghökkenten néz rám; aztán kissé kikerekedik a szeme.
– Lou? Jól van?
– Remekül – mondom. – Talán a gondolataim kissé zavarosak…
– Tudja, hogy kicsoda?
– Természetesen – mondom. – Lou Arrendale vagyok. – Nem tudom, miért gondolja, hogy nem
tudom a saját nevem.
– Tudja, hogy hol van? – kérdezi.
Körülnézek. Fehér köpenyt visel; a szobák halványan kórházi vagy iskolai termekre emlékeztetnek.
Nem igazán tudom.
– Nem egészen… – mondom. – Ez valami klinika?
– Igen – mondja. – Tudja, milyen nap van?
Hirtelen rájövök, hogy nem tudom, milyen nap van. A falon van egy naptár, meg egy nagy óra, de bár
a naptáron február áll, nem hinném, hogy stimmel. Az utolsó, amire emlékszem valami őszi dolog.
– Nem tudom – mondom. Félni kezdek. – Mi történt? Megbetegedtem, baleset ért vagy ilyesmi?
– Agyműtétje volt – mondja. – Emlékszik belőle valamire?
Nem emlékszem. Sűrű köd van csak, ha rágondolok, sötét és súlyos. Megérintem a fejemet. Nem fáj.
Nem érzek sebhelyet. A hajam igazi haj.
– Hogy érzi magát? – kérdezi a nő.
– Rémülten – mondom. – Tudni akarom, mi történt.
Álltam és jártam, mondják, pár héten át oda mentem, ahová mondták, oda ültem, ahová mondták.
Ezt most már tudom; tegnapra emlékszem, bár az azt megelőző napok homályosak.
Délutánonként fizikoterápiára járok. Hetekig feküdtem, nem tudtam járni, és ettől legyengültem. Most
kezdek erősödni.
Unalmas fel-le járni a tornateremben. Van ott egy lépcső is korláttal, hogy gyakoroljam a lépcsőn fel
és lemenést, de azt is hamar megunom. Missy, a terapeutám javasolja, hogy játsszunk labdajátékot.
Nem emlékszem, hogy kell játszani, de a kezembe nyom egy labdát, és kéri, hogy dobjam oda neki.
Csak pár méternyire ül tőlem. Odahajítom neki a labdát, ő meg vissza. Könnyű. Hátrébb megyek, úgy
dobom a labdát. Ez is könnyű. Missy mutat egy célpontot, amelyik csenget, ha eltalálom. Öt méterről
könnyű; tíz méterről néhányszor elhibázom, de aztán már mindig eltalálom.
Bár nem sokra emlékszem a múltból, nem hiszem, hogy az időmet azzal töltöttem, hogy labdáztam
valakivel. Az igazi labdajátékoknak, ha valódi emberek játsszák őket, ennél nehezebbnek kell
lenniük.
Ma reggel kipihenten ébredek, erősebbnek érzem magam. Emlékszem a tegnapi napra, a
tegnapelőttire, és valamire még az azelőttiből is.
Felöltöztem, mielőtt Jim, az ápoló bejött ellenőrizni, és lementem az ebédlőbe utasítás nélkül. A
reggeli unalmas; csak hideg vagy meleg gabonapehely, banán és narancs van. Ha az ember evett
már meleget banánnal, meleget naranccsal, hideget banánnal és hideget naranccsal, akkor annyi.
Amikor körülnéztem, több embert felismertem, bár beletelt egy percbe is, amíg eszembe jutott a
nevük. Dale. Eric. Cameron.
Ismertem őket azelőtt. Ők is a kísérleti csoportban voltak. De voltak még mások is; nem tudom, hol
lehetnek.
– Öregem, úgy ennék egy kis amerikai palacsintát! – mondta Eric, amikor leültem az asztalához. –
Úgy unom mindig ugyanazt.
– Gondolom, kérhetnénk… – mondta Dale. De úgy értette, „persze semmire se mennénk vele”.
– Ez valószínűleg egészséges – mondta Eric. Gúnyolódott; mindannyian nevettünk.
Nem tudtam, mit szeretnék, de biztosan nem a mindennapi gabonapelyhet gyümölccsel. Az általam
kedvelt ételek homályos emlékei futottak át a fejemen. Nem tudtam, mire emlékeznek a többiek; azt
igen, hogy ismertem őket valamiképpen, de azt nem, hogy hogyan.
Mindannyiunknak különböző terápiákon kell részt vennünk délelőttönként: beszéd, a mindennapi
élethez szükséges megismerési technikák. Emlékeztem, bár nem világosan, hogy délelőttönként már
nagyon régóta ezt csinálom.
Ma délelőtt hihetetlenül unalmasnak találtam. Kérdések és parancsok, újra meg újra. Lou, mi ez? Tál,
pohár, tányér, kancsó. Doboz... Lou, tegye a kék poharat a sárga kosárba vagy a zöld íjat a piros
dobozba, vagy rakja halomba a kockákat, vagy valami hasonlóképpen haszontalan. A terapeutánál
kérdőív volt, arra írt különböző szavakat. Megpróbáltam elolvasni a címét, de nehéz fejjel lefelé
olvasni. Azt hiszem, valaha ez könnyen ment nekem. Inkább a dobozok feliratait olvastam tehát:
DIAGNOSZTIKAI
KELLÉKEK: 1. KÉSZLET, MINDENNAPI KÉSZSÉGEK KELLÉKEI: 2. KÉSZLET.
Körülnézek a szobában. Nem ugyanazt tesszük mindannyian, de valamennyien külön-külön
dolgozunk egy-egy terapeutával. Minden terapeután fehér köpeny van. Mindegyikükön színes ruha
van a fehér köpeny alatt. A szoba túlsó végében egy pulton négy számítógép áll. Nem tudom, miért
nem használjuk őket soha.
Már emlékszem, mi a számítógép lényegében, és hogy mit tudok vele tenni. Szavakkal meg
számokkal meg képekkel teli dobozok, és az ember választ kaphat tőlük kérdésekre. Jobban örülnék,
ha gép válaszolna a kérdésekre, mint annak, hogy nekem kell.
– Használhatom a számítógépet? – kérdezem Janist, a terapeutámat.
Meghökken.
– Számítógépet használni? Miért?
– Ez unalmas – mondom. – Maga ostoba kérdéseket tesz fel, és ostoba feladatokat végeztet velem;
túl könnyű.
– Lou, azért van mindez, hogy segítsen. Ellenőriznünk kell az értelmi képességeit… – Úgy néz rám,
ahogyan buta kisgyerekre szokás.
– Ismerem a közönséges szavakat; erre kíváncsi?
– De amikor felébredt, még nem ismerte őket – mondja. – Nézze, áttérhetünk eggyel magasabb
szintre...
– Újabb tesztkönyvecskét vesz elő. – Nézzük, hogyan boldogul ezzel, de ha nehéz lenne, ne
keseredjen el… Szavakat kell párosítanom a megfelelő képpel. A képekre pillantok; nagyon könnyű.
Pár perc alatt végzek vele.
– Ha hagyná, hogy elolvassam a szavakat, még gyorsabban menne – mondom.
Ismét meglepődik.
– El tudja olvasni a szavakat?
– Persze – mondom, csodálkozva azon, hogy csodálkozik. Felnőtt vagyok; a felnőttek tudnak olvasni.
Valami kínosat érzek legbelül, annak a halvány emlékét, hogy nem tudtam olvasni, a betűknek nem
volt értelme, csak olyan formák voltak, mint bármely más forma. – Korábban talán nem olvastam?
– De, csakhogy közvetlenül utána nem – mondja. Átad egy újabb listát és egy lapot képekkel. A
szavak rövidek és egyszerűek: fa, baba, bőrönd, autó, vonat. Újabb listát ad, ezen állatok neve áll, a
következőn szerszámoké. Mind könnyű.
– Szóval kezd visszatérni az emlékezetem – mondom. – Emlékszem ezekre a szavakra és
dolgokra…
– Úgy néz ki – mondja. – Volna kedve megpróbálni az olvasottak értelmezését?
– Persze – mondom.
Átad egy könyvecskét. Az első bekezdés két labdajátékot játszó fiúról szól. A szavak könnyűek;
hangosan olvasom, mert a terapeutám erre kért, amikor egyszerre csak úgy érzem, mintha két
ember olvasná egyszerre a szöveget, és mindkettőnek mást és mást mondana. Megállok a „base” és
a „ball”
szavak között.
– Mi az? – kérdezi, amikor egy ideje már hallgatok.
– Nem... tudom – mondom. – Mulatságos. – Nem haha mulatságos, hanem furán mulatságos. Az
egyik énem megérti, hogy Tim mérges, mert Bill eltörte az ütőjét, és nem hajlandó beismerni; a másik
énem megérti, hogy Tim dühös, mert az ütőt az apjától kapta. Odalenn a kérdés az, hogy miért
dühös Tim. Nem tudom a választ. Nem tudom biztosra.
Próbálom elmagyarázni a terapeutának.
– Tim nem ütőt szeretett volna a születésnapjára, hanem biciklit. Ezért mérges lehet emiatt is, de
amiatt is, hogy Bill eltörte az ütőjét, amelyet az apjától kapott. Nem tudom tehát, melyik az igaz; a
történet nem ad elegendő információt.
A terapeutám a könyvecskére pillant.
– Hmm. A megoldásoknál az áll, hogy a helyes válasz a C, de megértem a dilemmáját. Ez jó, Lou.
Érzékelte a szociális nüánszokat. Próbáljon meg egy másikat.
Megrázom a fejem.
– Ezen akarok gondolkodni – mondom. – Nem tudom, melyik énem az új én.
– De, Lou… – mondja.
– Elnézést. – Hátratolom magam az asztaltól, felállok. Tudom, hogy ez gorombaság; tudom, hogy
meg kell tennem. Egy pillanatra a szoba világosabbnak tetszik, minden körvonal szinte sugárzik.
Nehéz megítélnem a távolságokat; az asztal sarkának ütközöm. A fény elhalványul; a körvonalak
elmosódnak.
Bizonytalannak érzem magam, szédülök... aztán a földön kuporgok, és az asztalba kapaszkodom.
Az asztal pereme szilárd a kezem alatt; valami műanyag hamis faszerű borítással. A szemem látja a
faszerű felületet, a kezem érzi a nem-fa textúrát. Hallom, amint a levegő áramlik a szoba nyílásain át,
amint suhogva járja át önnön légútjaimat, és ver a szívem, és a csillószőrök a fülemben – honnan
tudom, hogy csillószőrök? – mozognak a hangoktól. Szagok támadnak rám: saját izzadságom csípős
szaga, a felmosószeré, amellyel a padlót felmosták, Janis édeskés kozmetikumainak az illata.
Akkor volt így, amikor felébredtem. Most már emlékszem: felébredtem, elárasztottak az
érzékszerveim adatai, fuldokoltam bennük, nem találtam a stabilitást, majd agyonnyomott a
túlterhelés. Emlékszem, hogy kínlódtam óráról órára, hogy értelmet találjak fényben és sötétben és
hangmagasságban és rezgésben és szagokban és ízekben és textúrákban…
Ez műanyagcsempével borított padló, halványszürke sötétebb szürke pöttyökkel; ez műanyag asztal
hamis faborítással; ez a cipőm, amelyet nézek, és pislognom kell, hogy ne ragadjak le a cipő
vásznának csábítóan szőtt sémájánál, hanem cipőnek lássam, alatta padlóval. Terápiás szobában
vagyok. Lou
Arrendale vagyok, aki az autista Lou Arrendale volt, most pedig az ismeretlen Lou Arrendale. A
lábam a cipőmben a padlón az alapzaton a talajon egy bolygó felszínén a naprendszerben a
galaktikában a mindenségben Isten elméjében van.
Felnézek, és látom a falig nyúló padlót; megmozdul, aztán kisimul, olyan sima, amilyenre az építők
csinálták, persze nem tökéletesen sima, de ez nem számít; a hallgatólagos megállapodás szerint
simának tekintendő. Én döntök úgy, hogy simának tekintem. Ez a sima. A sima nem abszolút, nem
egyenletes felület: sima az, ami eléggé sima.
– Jól van? Lou, kérem… válaszoljon!
Eléggé jól vagyok.
– Oké vagyok – mondom Janisnek. Az oké azt jelenti, „eléggé jól”, nem azt, hogy „tökéletesen jól”.
Janis ijedtnek látszik. Én ijesztettem meg. Nem akartam megijeszteni. Ha az ember megijeszt valakit,
meg kell nyugtatnia őt.
– Bocs – mondom. – Csak hirtelen rám jött valami. Janis kissé megnyugszik. Felülök, aztán felállók.
A
falak nem tökéletesen egyenesek, de eléggé egyenesek.
Én eléggé Lou vagyok. Azelőtti-Lou és Mostani-Lou, Azelőtti-Lou átadja nekem sok-sok év alatt
szerzett tapasztalatait, amelyeket nem mindig volt képes megérteni, és Mostani-Lou mindezt felméri,
értelmezi, újraértelmezi. Mindkettő az enyém – mindkettő én vagyok.
– Egyedül kell lennem egy kicsit! – mondom Janisnek. Újra aggodalmas arcot vág. Tudom, hogy
miattam aggódik; tudom, hogy nem helyesli, amit mondtam, bár nem tudom, miért.
– Szüksége van emberi interakcióra – mondja.
– Tudom – mondom. – De naponta órákon át csináljuk. Most azonban egyedül kell lennem, és rá kell
jönnöm, mi történt.
– Beszéljen róla nekem, Lou! – kéri. – Mondja el, mi történt.
– Nem tudom – mondom. – Időre van szükségem... – Teszek egy lépést az ajtó felé. Az asztal alakja
megváltozik, amint elmegyek mellette; Janis testének alakja is megváltozik; a fal meg az ajtó úgy
imbolyognak felém, mint a részeg emberek valami vígjátékban; hol láttam én olyat? Honnan tudom?
Hogyan emlékezhetek erre, és birkózhatok meg ugyanakkor a padlóval, amely csak eléggé sima,
nem tökéletesen sima? Nagy erőfeszítéssel ismét simává teszem a falat meg a padlót; a rugalmas
asztal visszaugrik szögletes alakúvá, amilyennek látnom kell.
– De, Lou, ha érzékelési problémái vannak, változtatni kellene a gyógyszerek adagolásán…
– Minden rendben lesz – mondom, és nem nézek vissza. – Csak egy kis szünetet tartanék. – A
végső érv most jön. – Ki kell mennem a mosdóba.
Tudom – valahonnan emlékszem rá –, hogy ami történt, abban a szenzoros integráció és a vizuális
jelek feldolgozása játszik szerepet. Fura menni.
Tudom, hogy megyek; érzem, hogy a két lábam simán mozog. De amit látok, az szaggatott, egyik
hirtelen pozíció a másik után. Amit hallok, az lépések és lépések visszhangja és lépések
visszhangjának a visszhangja.
Azelőtti-Lou azt mondja nekem, nem így volt, nem bizony, egészen pici kora óta. Azelőtti-Lou segít a
férfimosdó ajtajára koncentrálnom, és átjutnom rajta, miközben Mostani-Lou eszelősen kutat a
kihallgatott beszélgetések és könyvek emlékeiben, hogy találjon valamit, ami segíthet.
A férfimosdó csendesebb; nincs benn senki. Fénycsóvák futnak a szemembe a lágyan ívelő
porcelántárgyakról, a ragyogó fémgombokról és csövekről. A mosdó túlsó végén két vécéfülke van,
bemegyek az egyikbe, becsukom az ajtót.
Azelőtti-Lou meglátja a padlócsempéket meg a fali csempéket, és ki akarja számítani a helyiség
térfogatát. Mostani-Lou szeretne bebújni valami puha, sötét helyre, és reggelig elő se jönni.
Délelőtt van. Még csak délelőtt van és nem ebédeltünk (ebédeltem). Tárgyak változatlansága. Ez kell
nekem, a tárgyak változatlansága. Visszaemlékezem arra, amit Azelőtti-Lou olvasott – egy könyvben,
egy könyvben, amelyre nem egészen emlékszem, de mégis emlékszem. A vakon született emberek,
akiknek helyreállítják a látását, ezt nem képesek megtanulni: ha elmennek egy asztal mellett, úgy
látják, mintha az asztal folyamatosan változtatná az alakját.
Én nem születtem vakon. Azelőtti-Lou úgy dolgozta fel látása adatait, hogy birtokában volt a tárgyak
változatlansága. Tehát én is képes vagyok rá. És minden rendben is volt, amíg el nem olvastam azt a
sztorit…
Érzem, amint a szívverésem csillapodik, normálisra csökken.
Előrehajolok, nézem a padlócsempéket. Valójában nem izgat a méretük, vagy hogy kiszámítsam a
padló felületét vagy a helyiség köbtartalmát. Tudnám, ha be lennék zárva ide, és unatkoznék. De
pillanatnyilag nem unatkozom. Zavarodott vagyok, és aggódom.
Nem tudom, mi történt. Agyműtét? Nincsenek rajtam sebhelyek, sehol nem nő egyenetlenül a hajam.
Baleset ért volna?
Érzelmek rohannak meg: félelem és harag és velük együtt az a különös érzés, hogy megnövök,
aztán összezsugorodom. Amikor dühös vagyok, magasabbnak érzem magam, más dolgok pedig
kisebbnek látszanak. Amikor félek, kisebbnek érzem magam, és minden más nagyobbnak látszik.
Játszom ezekkel az érzésekkel, és igen különös érezni, hogy az engem körülvevő kis kockának
változik a mérete. Valójában nem változhat. De honnan tudhatnám, ha mégis?
Zene árad a tudatomba hirtelen, zongoramuzsika. Szelíd, egyenletes, szervezett hangzás...
becsukom a szemem, újra lazítok. Beugrik a név: Chopin. Egy etűd. Az etűd amolyan tanulmány…
nem, hagyjuk áradni a zenét; ne gondolkodjunk.
Végighúzom a kezem a karomon, fel és le, érzem bőröm textúráját, a szőrszálak rugalmasságát.
Megnyugtató, de nem muszáj csinálnom.
– Lou! Itt van? Jól van? – Jim az, az ápoló, aki általában gondomat viseli. A zene elhal, de a bőröm
alatt továbbfodroz, megnyugtatóan.
– Jól vagyok – mondom. Tudom, hogy a hangom nyugodt. – Csak egy kis nyugalmat akartam.
– Jobb lesz, ha kijön, haver – mondja. – Már kezdenek kiborulni.
Sóhajtva felállok, kireteszelem az ajtót. Amikor kilépek, visszaáll a tárgyak változatlansága; a falak
meg a padló olyan simák maradnak, amilyen simának kell maradniuk; a fényes felületek csillogása
nem zavar.
Jim rámvigyorog.
– Szóval jól van, haver?
– Remekül – ismétlem. Azelőtti-Lou szerette a zenét. Azelőtti-Lou zenével rázta helyre magát… Nem
tudom, mennyire emlékszem még Azelőtti-Lou zenéjéből.
Janis és dr. Hendricks várnak a folyosón. Rájuk mosolygok.
– Jól vagyok – mondom. – Tényleg csak ki kellett mennem a mosdóba.
– De Janis azt állítja, hogy elesett – mondja dr. Hendricks.
– Csak kis működési hiba volt – mondom. – Az olvasottak okozta zavarodottság... valahogy
megzavarta az érzékeimet, de már elmúlt. – Mindkét irányban végigpillantok a folyosón, hogy
ellenőrizzem, valóban így van. Minden rendben. – Beszélnem kell önnel arról, hogy mi történt
valójában – mondom dr.
Hendricksnek. – Azt mondták, agyműtét, de sehol nem látok forradást. És meg kell értenem, mi
történik az agyamban.
Csücsörít, és bólint.
– Rendben van. Az egyik tanácsadó majd elmagyarázza magának. Azt máris elmondhatom, hogy a
mai műtéteknél nem vágunk nagy lyukakat a fejbe. Janis, kérjen neki időpontot. – És elmegy.
Nem hinném, hogy túlságosan kedvelem őt. Érzem, hogy olyan ember, aki titkolózik.
Amikor a tanácsadóm, ez a ragyogóan vörös szakállú, derűs fiatalember elmagyarázza, mit tettek,
úgyszólván sokkos állapotba kerülök. Azelőtti-Lou miért egyezett bele ebbe? Hogyan kockáztathatott
ilyen sokat? Szeretném megragadni, és megrázni, de ő már én vagyok. Én vagyok a jövője, ő a
múltam. Én vagyok a mindenségbe kirepített fény, ő a robbanás, amelyből származom. Ezt nem
mondom el a tanácsadónak, aki roppant tárgyilagos, és ezt őrültségnek tartaná. Egyre nyugtatgat,
hogy biztonságban vagyok, és gondoskodnak rólam; azt akarja, hogy nyugodt és csendes legyek.
Kívülről nyugodt és csendes vagyok. Odabenn ketté vagyok hasadva Azelőtti-Lou-ra, aki éppen azt
igyekszik tisztázni, hogyan van szőve nyakkendőjének sémája és jelenlegi énemre, aki szeretné
Azelőtti-Lou-t jól megrázni, szeretne a tanácsadó képébe röhögni, és közölni vele, hogy nem óhajtok
biztonságban lenni, és nem óhajtom, hogy gondoskodjanak rólam. Ezen már túl vagyok. Már késő
úgy biztonságban lenni, ahogyan ő érti, magamról pedig én gondoskodom.
Fekszem az ágyban csukott szemmel, a napomra gondolok. Egyszerre csak az űrben lebegek,
sötétségben. A távolban aprócska fénypöttyök, sokszínűek. Tudom, hogy csillagok, az elmosódottak
pedig valószínűleg galaktikák. Megszólal a zene, ismét Chopin. Lassú, elgondolkodó, szinte
szomorú. Valami emollban.
Aztán más zene jön be, más érzéssel: több textúra, több erő emelkedik alattam, akár az óceán
hulláma, csakhogy ez fényhullám.
Színek váltakoznak: tudom, anélkül, hogy elemezném, hogy azok felé a távoli csillagok felé
száguldok, egyre gyorsabban, amíg a fényhullám le nem dob, és én, sötét érzékelés, még
sebesebben repülök a tér és az idő közepe felé.
Amikor felébredek, boldogabb vagyok, mint valaha is voltam, és nem tudom, miért.
Amikor újra eljön Tom, megismerem őt, és emlékszem, hogy már járt itt. Azelőtti-Lou úgy véli, Tom
jobban ismerte őt mindenkinél. Ha tudnám, úgy intézném, hogy Azelőtti-Lou fogadja Tomot, de ez
már nem megy.
– Pár nap múlva kint leszünk – mondom. – Már beszéltem a házunk gondnoknőjével, hogy kapcsolja
be a fűtést, készítsen elő mindent.
– Jól érzed magad? – kérdezi.
– Remekül – mondom. – Köszönöm, hogy többször bejöttél; sajnálom, hogy először nem ismertelek
meg.
Lesüti a szemét; könnyes; ettől zavarban van.
– Nem te tehetsz róla, Lou.
– Nem, de tudom, hogy aggódtál – mondom. Azelőtti-Lou talán nem tudta volna, de én tudom.
Látom, hogy Tom olyan ember, aki mélységesen törődik másokkal; el tudom képzelni, mit érzett,
amikor nem ismertem fel az arcát.
– Tudod már, mihez kezdesz majd? – kérdezi.
– Meg akartalak kérdezni, hogyan kell beiratkozni esti egyetemre? – mondom. – Szeretnék
továbbtanulni.
– Jó ötlet – mondja. – Az biztos, hogy a felvételinél tudok segíteni neked. Mit akarsz tanulni?
– Csillagászatot – mondom. – Vagy asztrofizikát. Nem tudom, melyiket, de ilyesmit. Az űrbe
szeretnék menni.
Most kissé szomorúnak látszik, és látom, hogy erőltetett a mosolya.
– Remélem, eléred, amit szeretnél! – mondja. Aztán olyan hangon folytatja, mint aki nem akar
erőszakoskodni. – Az esti iskola mellett nemigen marad majd időd vívni.
– Nem – mondom. – Majd meglátom, hogy alakulnak a dolgok. De látogatóba elmennék, ha lehet.
Megkönnyebbül.
– Hát persze, Lou. Nem szeretnélek szem elől veszíteni.
– Tökéletesen rendben leszek – mondom. Félrebillenti a fejét, aztán megcsóválja egyszer.
– Tudod, egészen biztosan. Komolyan hiszem, hogy úgy lesz.

UTÓSZÓ
Alig tudom elhinni, bár az elmúlt hét esztendőben mindent ezért tettem, pontosan ezért. Az
íróasztalomnál ülve írom ezt, és az íróasztal egy űrhajón van, az űrhajó pedig az űrben, és az űr tele
van fénnyel. Azelőtti-Lou keblére öleli a tanítványt, úgy táncol bennem, akár egy boldog gyermek.
Jómagam több józanságot mímelek hétköznapi munkaruhámban, bár érzem, hogy a szám sarkában
mosoly bujkál.
Mindketten ugyanazt a zenét halljuk.
A kártyámon lévő azonosító kód tartalmazza az egyetemi diplomámat, a vércsoportomat, a
biztonsági ellenőrzésemet... arról azonban nem ad információt, hogy az életemből majdnem negyven
éven át fogyatékos voltam, autista. Persze néhányan tudják: a cég sikertelen próbálkozása, hogy
piacra dobjon egy a figyelmet szabályozó gyógyszert munkaadók számára, hírhedtebbé tett minket,
mint szerettük volna.
Bailey különösen szaftos csemege volt a média számára. Nem tudtam, hogy milyen rosszul sikerült
nála, amíg meg nem nézhettem az archívumban a híradókat; sosem engedtek minket személyesen
találkozni vele.
Hiányzik Bailey. Nem volt tisztességes, ami történt vele, és bűntudatot éreztem, bár nem én tehettem
róla. Hiányzik Linda és Chuy; azt reméltem, hogy alávetik magukat a kezelésnek, ha látják, milyen jól
bevált nálam, de Linda csak akkor szánta rá magát, amikor tavaly megszereztem a doktorátusomat.
Még rehabilitáción van. Chuy pedig nem vállalta. Amikor utoljára találkoztunk, azt mondta, úgy
boldog, ahogy van. Hiányzik Tom és Lucia és Marjory és a többi vívóbarátaim, akik oly sokat
segítettek a gyógyulás első éveiben. Tudom, hogy Azelőtti-Lou szerelmes volt Marjoryba, de bennem
nem mozdult semmi, amikor azután ránéztem. Választanom kellett, és – ahogyan Azelőtti-Lou – én
azt választottam, hogy továbbmegyek, megkockáztatom a sikert, hogy új barátokra találjak, hogy az
legyek, aki most vagyok.
Odakinn van a sötét: a sötét, amelyről még nem tudunk. Mindig ott vár; ebben az értelemben mindig
megelőzi a fényt. Azelőtti-Lou-t zavarta, hogy a sötét sebessége nagyobb a fényénél. Most örülök
ennek, mert azt jelenti, hogy sosem érek a végére, kergetve a fényt.
Most fel kell tennem a kérdést.

JEGYZETEK
[1] Vívásban az ellenfél jobb oldalára bizonyos szögből, általában a modern kvart-pozícióra hasonlító
testhelyzetből indított támadás, (szerk.
megjegyzése)
[2] Nem tesz semmit. (spanyol)
[3] PTSD=Posttraumatic Stress Disorder, poszttraumális stressz-szindróma, ADHD: Attention-Deficit
Hyperactivity Disorder, figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar
[4] János 5,6 (Károli Biblia)
[5] János 5,4 (Károli Biblia)