Name: Berndl Andrea

Order: 26799181
Köszönjük a vásárlást a szerző és a kiadó, valamint a terjesztő nevében is.
Vásárlásával támogatta, hogy Magyarországon az elektronikus könyvkiadás fejlődni
tudjon, a digitális kereskedelemben kapható könyvek választéka egyre szélesebb legyen.
Köszönjük, és reméljük webáruházunkban hamarosan viszontlátjuk.
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Kathryn Wallace: Absolutely Smashing It, 2019

Fordította
Goitein Veronika

Copyright © Kathryn Wallace, 2019

First published in Great Britain in 2019 by Sphere,
an imprint of Little, Brown Book Group.
Hungarian translation © Goitein Veronika, 2019
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

A borítón szereplő illusztrációkat

Varga Norbert készítette
Borítóterv: Németh Renáta

Szerkesztette: Kónya Orsolya

Korrektúra: Drabon Zoltánné
Tördelés: NovaBook

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2019

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink: +36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

ISBN 978-615-6013-53-8
 Jamie-nek, Bethnek és Wrenfoe-nak,
mert nélkületek ez nem jöhetett volna létre.
 1.

Délután kettőre járt az idő, az iskolaszünetnek másnap vége, és a gyerekek mintha

egész egyszerűen megbolondultak volna.
Gemma a szemére szorította a tenyerét, magában végigfohászkodta a teljes
káromkodásrepertoárját, és közben visszafelé számolt húsztól. Sötét nap volt,
amikor rá kellett döbbennie, hogy a visszafelé számolás többé nem elég hatékony
figyelmeztetés a gyerekeinek. Ugyanakkor meglepően hatékony volt arra, hogy
Gemma lenyugodjon, amikor úgy érezte, mindjárt felrobban.
– Mi az, hogy nem vagytok készen? – meredt kétségbeesetten Avára és Samre. –
Megmondtam, hogy mindennel legyetek készen!
A gyerekek úgy néztek rá, mintha azt jelentette volna be, hogy otthagyja az állását,
és menő Youtube-sztár lesz. Sam teljesen elképedt, Ava undorodva fintorgott.
– De nem tudtuk – morgott Sam. – Honnan kellett volna tudnunk, hogy mostanra
mindennel készen kellene lennünk?
Gemma nézte pizsamanadrágos fiát (úgy tűnt, hogy kilencévesen a felöltözés
fogalma még nem foglal el előkelő helyet a prioritások listáján), ahogy keresztbe
font karral ácsorog, és sokadszorra gondolkodott el rajta, hogy nem klingonul
beszél-e véletlenül a gyerekeihez.
– Milyen igazad van! Végül is AZ EGÉSZ KARÁCSONYI SZÜNETBEN épp csak
félóránként említettem, hogy mire kezdődik az iskola, kész kell lennetek
mindennel! Teljesen megértem, hogy ezek után újdonság, hogy holnapra az iskolai
cuccotoknak glédában kell állnia! – Gemma türelmetlen sóhajjal eltűnődött, hogy
még hány órát kell várnia, mire végre kinyithat egy üveg bort, és hogy miért
kerülnek állandóan ilyen helyzetekbe.
A karácsonyi szünet két hete kezdődött. Két hosszú, nehéz hét, amikor végig
alattomosan szemerkélt az eső, a kilencéves Sam és a hétéves Ava pedig teljesen
felpörögve várta a Mikulást. Sam egyrészt felnőtt akart lenni, aki már nem hisz
benne, másrészt viszont ragaszkodott a gyermeki naivitáshoz, mert mi van, ha a
hitetlenek ajándékot sem kapnak. Ava egyszerűen kiakadt a gondolatra, hogy egy
szakállas vénember mászik be a szobájába az éjszaka közepén.
Most végre eljött a szünet utolsó napja, és már látszott a fény az alagút végén. Már
csak a hagyományos Szünetvégi Szertartás kellett, és a gyerekek mehettek vissza az
iskolába.
A szünet elején Gemma elkövette a fatális tévedést, hogy önelégülten azt hitte,
most minden más lesz. A korábbi félévek végének tanulságait leszűrve nem hagyta,
hogy a gyerekek a szünet végén ürítsék ki az iskolatáskájukat és a tornazsákjukat,
hanem rájuk parancsolt már az elején, és végignézte, ahogy mindketten belerázzák
a bűzölgő tornacuccot a mosógépbe (legalább háromórás főzőmosás), és
bűntudatosan kipakolnak a táskájukból mindent, beleértve egy csomó aláíratlan
szülői engedélykérő lapot, és Sam esetében hét jókora kavicsot. Gemma igazából
sosem értette, mi készteti Samet, hogy kavicsokat cipeljen oda-vissza az iskolából, de
hiába faggatta, a fia csak vonogatta a vállát, és védelmezőn szorongatta a kavicsokat,
úgyhogy Gemma elfogadta, hogy nem nyerhet meg minden csatát, mert ez
macerásabbnak ígérkezett, mint amilyen fontos volt.
Még a szünetre feladott házi feladattal is idejekorán elkezdtek foglalkozni. Avának
képet kellett rajzolni a családjáról (Gemmának különösen tetszett, mennyire
odafigyel a részletekre a lánya: könyörtelen pontossággal rajzolt neki
térdmagasságban csüngő mellbimbókat). Sam egy rémisztő feladatlapot varázsolt
elő, amin be kellett azonosítania egy digráfot, egy főnévi igenevet és egy mondat
eleji határozót. Samnek természetesen akkor sem sikerülne ezeket levadászni, ha
önként felsorakoznának előtte, úgyhogy teljesen kiborult, Gemma úgyszintén, és
végül abban maradtak, hogy találomra aláhúznak néhány mondatrészt, aztán
elsüllyesztik a feladatlapot Sam iskolatáskájában, és a továbbiakban úgy tesznek,
mintha sosem látták volna.
Kiderült azonban, hogy Gemma szép reményei, miszerint most nem cseszik el,
csupán szép remények maradtak, a realitással nem kerültek köszönőviszonyba.
– Nem írtad alá a támogatói lapomat! – nyafogott Sam még a szokásosnál is sokkal
kócosabban. A megszokott madárijesztő-frizurája most még égnek is állt. Szálanként
más irányban. El kellene vinni fodrászhoz. A fenébe, egyáltalán nyitva van valahol
egy fodrász vasárnap?
– Miféle támogatói lapot?
– Hát a támogatói lapomat! – magyarázta Sam lendületesen. – Neked kell
kitöltened. Aváét is.
– Nem is adtátok ide. Hogy töltsem ki, ha nem is láttam?
– Tessék, anyu. Ez az enyém, ez pedig Samé. Az olvasáshoz. Támogatod ötmillió
fonttal az olvasásgyakorlásomat? – Ava keresztülvágtatott a szobán két
összegyűrődött nyomtatvánnyal, és Gemma kezébe nyomta őket. Göndör, szőke
fürtjei glóriát vontak a feje köré, viszont Sam alsónadrágján kívül egy szál ruha sem
volt rajta. Sosem volt hajlandó „lányos bugyogót” felvenni.
Kiderült, hogy a támogatói lap ahhoz kellett, hogy a szülők az iskola javára
fordítható összeggel honorálják végig az egész szünetben a porontyaik
olvasásgyakorlását. A következő szöveg állt a tetején: „A napi olvasás fontos a
gyermekek olvasási és szövegértési készségének szinten tartásához a karácsonyi
szünet idején. Javasoljuk, hogy minden nap egy órát olvasson gyermekével. Válassza
ki, hogy a gyermeke olvasásgyakorlását szavanként, mondatonként vagy
könyvenként kívánja támogatni. Minden nap szánjon rá időt. JÓ SZÓRAKOZÁST!”
Gemma tekintete elhomályosult. Minden nap egy órát olvasson gyermekével?!
Egy órát? Gyerekenként? Azaz napi két órát üljön mellettük könyvet bogarászva, két
teljes héten keresztül? Ez huszonnyolc óra az életéből, azaz EGY TELJES NAP, amit
sosem fog visszakapni, és amit azzal kell töltenie, hogy könyörögjön Samnek, hogy a
nyavalyás Tom Gates képregénykönyveken kívül is végre, végre legyen hajlandó
olvasni valamit, mert azokat már kívülről fújja. Az pedig igazi rémálom, hogy Ava
mellé ülve megpróbálja lassan, nyugodtan, betűnként kisilabizálni a szavakat, ami
többnyire úgy zajlik, hogy C-I-C-A, Cé-Í-Cé-A, igen, és akkor azt hogy olvasod ki egy
szóban? Hááát… ANANÁSZ!
De még ha Gemma hajlandó is lett volna effajta pokoljárásra, akkor sem volt rá
lehetőség, mert az idő lejárt, a második félév tizenkilenc óra múlva kezdődik, és a
támogatói lapokat be kell adni. Eltűnődött, hogy vajon erről miért nem esett egy
kukk sem az osztály Facebook-közösségében. Elvégre remek lehetőség lett volna
egy kis passzív-agresszív önfényezésre, az anyukák jó szokása szerint.
Pánikba esve írt Sam osztályából az egyik anyukának, akivel elég jóban volt.

Szia Heidi, remélem jól telt a karácsony. Sam most adta oda a támogatói
lapját. Valami olvasásgyakorló verseny? Nem tudod véletlenül, hogy
kötelező volt-e? Üdv, Gemma X

Egy csomó különféle emojit biggyesztett a végére, hogy visszakozhasson, ha

Heidiről kiderül, hogy a személyisége sötét oldala mélységesen lenézi őt, amiért
ilyen szétszórt, és képtelen egy órát (egy órát) arra szánni, hogy együtt olvasson a
fiával.
Heidi azonnal visszaírt.
 LOL. Ugye láttad a „Honoráljuk az olvasást!” Facebook-csoportot? Na várj,
felveszlek a tagok közé. H X.

Rögtön jött is a Facebook-értesítő, hogy Gemma meghívást kapott a Redcoats

Általános Iskola Olvasási Verseny csoportjába.
Aggódva várta, hogy betöltsön az oldal. Nyolcvannégy tag volt, a legtöbbet látásból
ismerte is az iskolából. Lejjebb görgetett, és nagy riadalmára rengeteg kiírást látott.
Az anyukák passzív-agresszív önfényezésének legszebb példáit.

Rajtam kívül más is úgy érzi, hogy egy óra egyszerűen túl kevés? Tartannal
pompásan szórakozunk, amikor a Szép reményeket olvassuk. A következő
a Háború és béke lesz!

Úgy tűnik, az összegyűlt támogatások már négy számjegyű összeg felé

közelednek. Ha minden szülőnél hasonló az eredmény, akkor képzeljétek
csak, mennyi új könyvet vehetünk majd az iskolakönyvtárnak!

Négy számjegyű összeg? Négy számjegyű összeg? Nekem kellene ennyit kapnom,
hogy ezeket a baromságokat olvassam, gondolta Gemma, ahogy Ava legutóbbi Biff &
Chip füzetkéjét méregette. Nem egy klasszikus, az biztos!
Gemma a munkahelyén megszokta, hogy a legnagyobb kihívások közepette is
döntéseket hozzon. Már nem először jutott eszébe, hogy párhuzamok vannak az
alkalmazottak és a gyerekek menedzselése között. Előhalászta a csekk-könyvét, és
írt egy bűntudatcsekket. A bűntudatcsekk Gemma szülői eszköztárának fontos
összetevője volt, már arra is gondolt, hogy szabadalmaztatnia kellene. A kedves
szülő elfoglalt seggfej, és elfelejtette, hogy az iskolában süteményeket gyűjtenek egy
jótékonysági sütivásárra, aminek a bevételét a hajléktalanszállónak adják? A kedves
szülő nem tudja rászánni magát, hogy a harmadikosok ukulelekoncertjét
végigszenvedje? Semmi gond! Adományozzon egy fájdalmasan nagy összeget az
iskolának, és a bűntudatcsekkel máris behozta a lemaradást! Lehet, hogy aztán hó
végéig Tesco gazdaságos babkonzervet eszik a család, de legalább a szülői
munkaközösség nem fogja kiutálni!
Gemma rengeteg bűntudatcsekket írt.
Az olvasás anyagi támogatásának kérdésén ezzel túl is lendültek. (– Írj össze pár
könyvet, amit a listán láttál! – De hát nem is olvastam őket! – Akkor csak írj össze
bármit, amit olvastál régebben! – De anyu, az hazugság!)
A következő jel, miszerint mégsem fog olyan simán kezdődni az új félév, akkor
manifesztálódott, amikor Ava felpróbálta az iskolai egyenruháját. A télit, ami még
két hete is jó volt rá.
– Anyu, kicsit rövid az egyenruhám.
Kurvára enyhén szólva. Gemma lánya úgy festett, mint aki sztriptíztáncosnőnek
készül.
– Ava, nincs ennél hosszabb ruhád?
– Nincs.
– Anyu! Nekem meg lyukas a cipőm!
– Mi az, hogy lyukas?
– Nézd! – Sam simán átdugta a kezét a cipőtalpán éktelenkedő lyukon. Gemma az
előző félév vége előtt alig egy hónappal vette azt a cipőt.
Így aztán elrohantak a legközelebbi Tesco áruházba, mielőtt délután négykor
bezár. Gemma tapasztalatból tudta, hogy gyerekekkel vásárolni pocsék ötlet, és
minél stresszesebb, annál rosszabb. Úgyhogy elég rosszra számított.
– Gyere ide, anyu! – Ava most a Barcelona focicsapat mezét viselte, és egy nyuszis
fürdőköpenyt, ami azt a célt szolgálta, hogy a lehető legkínosabban érezze magát a
család többi tagja. Lelkendezve rohant be a boltba, miközben Gemma a gallérjánál
fogva rángatta odébb Samet, aki le akart szaladni a felfelé haladó mozgólépcsőn. –
ANYU, NÉZD AZT A NAGYON KÖVÉR BÁCSIT OTT! MIÉRT OLYAN KÖVÉR? TÚL SOK
SÜTIT EVETT?
Egy fiatal pár kárörvendően nevetett, miközben Gemma legszívesebben elsüllyedt
volna, de azért megpróbálta sokadszorra is elmagyarázni a lányának, hogy nem kell
mindent hangosan kimondani, ami eszébe jut. Na, várjanak csak! Az nevet, aki
utoljára nevet, és Gemma biztos volt benne, hogy amikor eljön az ideje, a
kárörvendő fiatal pár porontya a mindenmentes élelmiszerek polcsora mellett fog
úgy dönteni, hogy letolja a pelust, és odakakál.
Körbeóvakodtak az áruházban, hogy ne kelljen összefutniuk a kövér úrral, akit
Ava ilyen csúnyán megszégyenített. Gemma közben Sammel alkudozott, hogy ugyan
már, ne pakoljon bele mindent a bevásárlókocsiba, ami megtetszett neki, közben
Avát oda kellett rángatnia maga mellé, nehogy megálljon mindenki előtt, akinél
nem volt újrahasznosítós szatyor, és közölje velük, hogy „Miattatok halnak meg a
kisbálnák!”.
 Végül sikerült a kasszához érni, és amíg Gemma kifizette a vadonatúj iskolai
egyenruhát és a cipőt, Ava ünnepélyesen jelentette a pénztárosnőnek, hogy
„Anyukám is megöli a kisbálnákat, mert sosem hoz magával újrahasznosítós
szatyrot. Anyukám gyilkos!”. Gemma megpróbált tudomást sem venni a
pénztárosnő undorodó tekintetétől, és előhalászta a pénztárcáját. Az iskolai
egyenruha és a cipő többe került, mint amennyit az elmúlt öt évben saját ruháira és
cipőire költött összesen. Amikor meglátta, hogy pontosan mennyibe, majdnem
szívrohamot kapott. Sokszor mondták az ismerősei, hogy milyen szerencsés, amiért
ilyen jól jövedelmező állása van, és ilyen sok szabadon elkölthető pénze. Gemma
nem szívesen magyarázta, hogy mivel egyedül tartja el a családját, a szabadon
elkölthető pénz nála azt jelenti, hogy a gyerekekre szabad költeni, magára nem,
mert arra már nem futja.
Este hétre végre úgy tűnt, minden készen áll. Az iskolatáskák, tornazsákok és
kulacsok felsorakoztak a hallban. A gyerekek megvacsoráztak (valami zsemleszínű
mirelitet ettek), és még a hajukat is sikerült megmosni, hiába visítozott Ava, hogy
MEG AKARSZ ÖLNI! ANYA, MIÉRT AKARSZ MEGÖLNI?! Gemma hálát adott az égnek,
hogy jelenleg üresen áll a szomszédos ház. Mivel a fodrászok nem nyitottak ki
vasárnap, hogy rendes frizurát nyírjanak egy kisfiúnak, akinek az anyja képtelen
normálisan megszervezni az életét, Gemma maga vágta le Sam haját, ahogy tudta.
Most legalább eszébe jutott elmosni a konyhai ollót, így Sam haja nem bűzlött egész
héten az avas szalonnától.
Amikor végre ágyba dugta volna a porontyokat, és jó éjt kívánt volna nekik, a
telefonján értesítés jött egy új Facebook-üzenetről. Ki más lett volna, mint Vivienne?
Amikor Sam iskola-előkészítős lett, Gemmát az első nap egy ijesztő, ellentmondást
nem tűrő nő fogadta, aki az összes iskola-előkészítő évfolyamos gyerek szüleit
megállította, hogy felírja az adataikat egy noteszbe. Ez a bizonyos nő Vivienne volt, a
szintén iskola-előkészítős Tartan anyja (hogy lehet ilyen nevet adni egy gyereknek?).
Vivienne-nek két másik gyereke is járt az iskolába, ő volt a szülői munkaközösség
vezetője (ki más?), és a játszótér koronázatlan anyakirálynőjének képzelte magát.
Ha mindent elhiszünk, amit a Mumsnet-oldal összehord, akkor a játszóterek
koronázatlan anyakirálynői világszerte mintás bélésű ballonkabátot és breton-
csíkos felsőt hordanak. Amikor Gemma először meglátta Vivienne-t, az volt az
érzése, hogy itt az anyadivat új szintjét csodálhatja meg. A Boden divatüzlet kínálata
helyett inkább bondage-hangulatot képviselt, szűk 7 For All Mankind farmert viselt
egy felsővel, ami alighanem latexből volt, és hozzá a legújabb Mulberry táskát. A
bőre olyan porcelánfehér és sima volt, hogy jobb reklámot nem is találhattak volna
a Harley Street botoxklinikái. Három vagy négy hasonló megjelenésű anyatárs
zsongott körülötte, és Gemmának az volt az érzése, hogy nem is az iskola játszóterén
van, hanem a Charlie Angyalai új kiadásának forgatásán.
Vivienne ijesztően meggyőző volt, és pillanatok alatt úgy megfélemlítette, hogy
Gemma annyi személyes adatot adott ki neki, amennyivel aggodalmai szerint
Vivienne az első óra utáni szünet végére beférkőzhet a bankszámlájára és a
nemsokára exférjjé avanzsáló férje ágyába is.
Kiderült, hogy Vivienne elsődleges célja a személyes adatokkal csak egy Facebook-
csoport létrehozása volt. Megalakította a Redcoats Általános Iskola Előkészítős
Anyucik nevezetű kis gyülekezetet. Amikor Gemma megkapta a meghívót, nem
tudta eldönteni, mit utáljon jobban: a rettenetesen nyálas „anyucik” szót, vagy azt,
hogy Vivienne képes volt a csoport profilképének a saját (baromira szanaszét
botoxolt) ábrázatát beállítani, vagy esetleg azt, hogy már el is kezdődött az első vita
az iskola-előkészítős korosztály számára megfelelő házi feladat mennyiségéről. A
legtöbb „anyuci” úgy gondolta, hogy esténként egy órát szükséges tanulással tölteni,
ha ivadékuk a jövőben be kíván jutni egy Oxford- vagy Cambridge-kaliberű
egyetemre. Gemma viszont ránézett Samre, és arra jutott, hogy fontosabb, hogy ne
szakítsa ki a csúszdán a gatyáját, és megtanulja normálisan lehúzni a klotyót
ahelyett, hogy első osztály végére megszerezze a doktorátust latin nyelv és
irodalomból.
A kezdeti rémület után viszont nem tagadhatta, hogy a Facebook-csoportok
(először Sam osztályában és most már Aváéban is) hasznosak lehetnek. Ugyan
megvolt benne az igyekezet, hogy flottul vezesse életük hajóját, de Gemma sokszor
alaposan zátonyra futott. Szervezkedésre fordítható energiáit lekötötte, hogy egy
kicsinek induló, de rohamosan bővülő start-up cég operatív vezetője volt, így aztán
nem csoda, ha elfelejtette volna, hogy másnap kalózjelmezben kell iskolába
küldenie a gyerekeket, vagy hogy Samnek (megmagyarázhatatlan okokból) jövő
héten be kell vinnie az osztályba egy tésztaszűrőt. Szerencsére azonban a Facebook-
csoport bőségesen ellátta passzív-agresszív emlékeztetőkkel.
Most viszont Vivienne miatt komoly esélye volt, hogy a karácsonyi szünet szarul
végződik. Gemma átfutotta a posztot:
 Remélem, nem bánjátok, de nem bírom magamban tartani! Hadd osszam
meg veletek a makettet, amit Tartan készített a London Eye-ról. Nagy
szeretettel munkálkodott rajta a teljes család, és szinte az egész hetünket
rászántuk, de megérte! Ugye, milyen szépen forog?

A szöveg alatt egy videó bemutatta a London Eye élethű, kicsinyített mását, ami
használt gyufaszálakból készült, és valóban forgott.
Vivienne posztja alá csak úgy záporoztak a kommentek.

Csodálatos! Bárcsak a mi London Towerünk ilyen jól sikerült volna!

Drukkoljatok, hogy holnap be tudjuk vinni a suliba a Temzét anélkül, hogy

kifolyna!

Gemma ereiben meghűlt a vér, és elővette legszigorúbb hangját, amit a gyerekek

(és valójában néhány beosztottja is) csak Rettenetes Pszicho-banya Hangnak
neveztek: nyugodt, kimért, és nagyon fenyegető volt.
– Sam?
– Tessék, anyu?
– Nem volt még valami házi feladat?
Sam egy kicsit eltűnődött.
– Hááát… Nem hinném.
– Mi az, hogy nem hinnéd?
– Hát, talán egy kicsi.
– Mi az, hogy kicsi?
– Azt hiszem, makettet kellett csinálnunk. – Sam aggódva pislogott az anyjára.
– Miféle makettet?
– Hááát… azt hiszem, valami híres londoni látványosságról.
– Egy londoni nevezetességet kellett készíteni?
– Hááát… igen. Újrahasznosított anyagokból.
– És te úgy döntöttél, hogy inkább meg sem említed. Miért gondoltad, hogy ez jó
ötlet…?
– Hááát… azért… szóval… elfelejtettem.
Egy pillanatig néma csend honolt, azaz majdnem. Ava a háttérben a Blurred Lines
szövegét kornyikálta teljes hangerővel, az egész utca okulására. Valahogy mindig
megtalálta a módját, hogy minél kínosabb egy dal szövege, annál hangosabban adja
elő.
Gemma átgondolta a lehetséges stratégiákat. Nekiállhat ordibálni, és Sam
arckifejezéséből arra következtetett, hogy a fia pontosan erre számít. Kirángathatja
a gyereket az ágyból, kipakolhatják a szelektív kukát, és kereshetnek valamit, ami
nem borosüveg, hogy aztán kínkeservesen összehozzanak valami szart, ami
legalább kicsit egy londoni nevezetességre hasonlít.
Vagy jelképesen beinthet az egész baromságnak, írhat egypár sort Sam
osztályfőnökének, kimagyarázhatja a mulasztást, lefektetheti aludni a gyerekeket, és
végre kibonthatja a bizonyára savanyú és fejfájdító bort, amit most vett a
Tescóban… Ennyit az újévi fogadalomról, miszerint januárban nem iszik egy kortyot
sem.
Gemmának elege volt már az aznapi csatározásokból. Sam legnagyobb
döbbenetére kiosztotta a jóéjt puszikat, és azt mondta, ne aggódjon. Aztán otthagyta
a fiát egy videójáték magazinnal, aminek DanTDM vigyorgott a címlapján, nem szólt
rá a lányára, aki még mindig a szobájában twerkelt, hanem lement a nappaliba,
töltött magának egy hatalmas pohár bort, és a kanapéra huppant.
Micsoda szar nap volt már megint!
 2.

Becky türelmetlenül nézett ki a kocsi ablakán, ahogy a költöztetők teherautója

behajtott előttük a fákkal szegélyezett utcába. Nem volt túl ideális a helyzet. Úgy
tervezték, hogy az előző nyári szünet kezdetére időzítik a költözést. Persze
Angliában a házvásárlás viszontagságos kaland, úgyhogy háromszor dőlt dugába a
tervük, és Becky hiába könyörgött (eleinte kacérkodva, később gyilkos indulattal) az
összes ingatlanosnak és ügyvédnek, aki részt vett a mulatságban, mégsem sikerült
zöldágra vergődniük egészen a tavaszi szünet utáni első napig.
És még ez is kész csoda volt. Becky és férje, akit mindenki csak Kedves Jon néven
ismert, egyszerűen azért, mert végtelenül kedves ember volt, már nyolcszor
költöztek a házasságuk eddigi tizenöt éve alatt, de ilyen kacifántos házeladásban
még nem volt részük. A vevő, aki az ő régi házuk vevőjének a régi házát vette volna
meg, tífuszos lett és egy hónapig kórházban volt, addig pedig természetesen nem
lehetett haladni, és semmit nem írhattak alá. Az a vevő pedig, aki az ő régi házuk
vevőjének a régi házára jelentkező vevő régi házát vette volna meg, hirtelen úgy
döntött, hogy lemond az anyagi javakról, és csatlakozik egy új-mexikói szektához.
Becky legszívesebben hisztériás rohamokkal fejezte volna ki határtalan
nemtetszését.
De végül mégis sikerült valahogy dűlőre jutni, és beköltözhettek a házba, ami
Becky reményei szerint végre az otthonuk lehet. Kedves Jon állása igen jövedelmező
volt, ugyanakkor gyakran áthelyezték, így folyton költözködniük kellett az ország
egyik végéből a másikba, és sosem sikerült igazán gyökeret ereszteniük sehol. Becky
alapvetően társaságkedvelő és bájos nő volt, úgyhogy hamar talált társaságot, de új
barátaiktól minden újabb előléptetés alkalmával el kellett válniuk, és újra
elkezdődött a költöztetők karavánja.
Kedves Jon azonban most azt ígérte, ezúttal másként lesz. Elég időt töltött már a
hatalmas cég vidéki irodáiban, és most a londoni központba nevezték ki egy kis
csapat élére. Ő volt az értékesítési osztály sztárja, és a karrierje töretlenül ívelt
felfelé.
Csak annyi volt a feltétele, hogy boldogan vállalja a nyolcvan órás munkaheteket.
A kocsi hátsó ülésén Rosie rázendített: Ott vagyunk már? Ott vagyunk már? Rosie
hétéves, eleven, okos kislány volt, aki nagyon jól bírta az állandó költözködést. De ez
nem jelentette azt, hogy jól bírta a hosszú autókázást is.
Mellette a gyerekülésben a kilenc hónapos Ella buzgón szopogatta a cumiját, hátul
a csomagtartóban pedig ott lihegett és nyáladzott Borisz, az idegtépő golden
retriever. Borisz izgága volt, ragaszkodó, és totálisan idióta. Nagyjából ugyanaz a
kategória, mint Becky legtöbb expasija.
A költöztető teherautó megállt a 48-as házszám előtt. Íme, az új házuk. Becky
ügyesen beállt mögé a terepjáróval, ugyanekkor kivágódott a 46-os házszám ajtaja,
és egy zaklatottnak tűnő nő kóválygott elő. Becky kíváncsian kinézett az autó
ablakán, de alig látta a szomszédasszony arcát, mert toronymagas halomban cipelte
az iskolatáskákat, tornazsákokat, kulacsokat, és annyi üres borosüveget, ami már
egy privát anonim alkoholisták-csoportnak is elegendő. Becky kipattant a kocsiból,
hogy üdvözölje, de még meg sem szólalhatott, amikor a nő elkiáltotta magát.
– SAM! AVA! Gyerünk, MOST AZONNAL! Megvolt a FOGMOSÁS? FÉSÜLKÖDÉS?
CIPŐKET BEKÖTÖTTÉTEK? Gyertek már, siessünk, a fenébe is, megint el fogunk
késni! Nem, nem láttam a Lego Optimusz fővezért, és leszarom, hogy hol van! Sam,
ne cseszegesd már a húgodat, hanem fogjad ezt a makettet! Egész éjjel vacakoltam
vele, hogy ne haragudjon rám a tanárnő! Azaz, hogy ne haragudjon rád a tanárnő.
Nem, nincs „büdös borszaga”. Na jó, egy kicsit. Ide figyelj, Sam, nincs időn
vitatkozni! Fogd be az orrod, és ülj be a kocsiba, jó? AVA! FOGMOSÁS! FÉSÜLKÖDÉS!
CIPŐ!
A nő kinyitotta piszkosfehér Fiat Puntója ajtaját, ami Becky kocsija mögött parkolt,
és behajigálta a csomagtartóba az iskolatáskákat és a kulacsokat. Egy magas, vékony
fiú, akinek olyan őrült frizurája volt, amilyet Becky még sosem látott, bemászott az
anyósülésre a borosüvegekkel, egy szőke, angyalarcú, Rosie-val körülbelül egykorú
kislány pedig egy szelet lekváros kenyérrel a hátsó ülésre telepedett, és lakmározni
kezdett. Becky fogadni mert volna, hogy mire az iskolába érnek, a lekvár
háromnegyedét az egyenruhájára keni.
Mielőtt még ismét rájuk köszönhetett volna, a Fiat Punto pöfögve elrobogott,
jókora fekete füstfelhőket eregetve. Kedves Jon kiszállt az anyósülésről új otthonuk
kulcsával a kezében.
– Úgy látom, a szomszédasszony autójának valami nem stimmel a motorjával.
Majd megnézem, hátha tudok vele kezdeni valamit.
Mint már oly sokszor, Becky arra gondolt, milyen kedves ember a férje.
És eltűnődött, mióta lett a „kedves” csípősen pejoratív jelző.
 Rosie a kocsi ablakán kopogott, alig várta, hogy kiszállhasson. Alja kinyitotta az
ajtót, és a kislány kipattant a járdára, miközben Becky kihámozta az álmos Ellát az
ülésből, és a karjába vette.
– Anyu! Ugyanabba az iskolába járnak, ahová én fogok! Láttam a táskájukon a
nagy fát!
Becky rádöbbent, hogy a lányának igaza van. A piros iskolatáskákon a tölgyfa
embléma az volt, amit az iskolalátogatáson láttak Kedves Jonnal és Rosie-val, amikor
iskolát akartak választani. Azt mondták nekik, hogy szerencsések, amiért Rosie-t
azonnal felvették. Az iskola kitűnő szakfelügyelői minősítéssel rendelkezett, és nagy
volt a túljelentkezés, olyannyira, hogy az iskola-előkészítő évfolyamban csak az
iskola 400 méteres körzete számított körzetesnek. Beckyt a hideg rázta a gondolatra,
hogy Ellát is be kell íratnia négy év múlva, ugyanis ekkora korkülönbséggel a
második gyereknek nem volt garantált, hogy kap helyet azért, mert oda jár a
testvére. Úgyhogy meg kell győznie Kedves Jont, hogy adományozzon egy
szemtelenül nagy összeget az iskola alapítványának, vagy csábítsa el az igazgatónőt.
Esetleg mindkettő.
Szerencsére Rosie évfolyamának korosztályában nem volt túl nagy a
gyermeklétszám, és egy utcával odébb egy másik, kitűnő szakfelügyelői minősítéssel
rendelkező iskola indított még egy előkészítős osztályt, úgyhogy Rosie gond nélkül
beiratkozhatott januártól. Becky és Jon sokat vitázott azon, hogy vajon ez lesz-e a
legjobb a lányuk számára. A „vita” alatt harsány kiborulás, és válóperrel való
fenyegetőzés értendő.
A drága, naiv Kedves Jon szent meggyőződése az volt, hogy a gyerekeknek a
magániskola nyújtja a legtöbbet. Hiszen ő is és Becky is magániskolába járt. Jon az
angol arisztokrácia sarja volt, tehát szóba sem jöhetett más, mint egy Etonhoz
hasonló, elit magániskola. Becky szülei a Fülöp-szigetekről származtak,
huszonévesen telepedtek le Angliában, mert Becky apját Londonba küldte a bank,
ahol azóta is dolgozott. Kislányuknak természetesen csakis a legjobbat akarták,
bármennyi pénzt és energiát hajlandóak voltak rászánni, hogy Becky a lehető
legjobb oktatásban-nevelésben részesüljön.
Kedves Jon mindig kiválóan teljesített, szülei büszkék lehettek rá. Becky viszont
teljesen elvadult, összeszűrte a levet a környékbeli gimnázium összes hímnemű
tanulójával, és egyszer azért került az igazgatói irodába, mert azzal vádolták, hogy
kokaint birtokol. (Valójában Elizabeth Arden illatos hintőpor volt, a nagymamája
küldte, de Becky ezt nem árulta el az osztálytársainak. Sokkal menőbb, ha azt hiszik
róla, hogy drogos.)
Becky soha nem felejtette el a szülei látogatását az incidens után. Anyja és apja
tartózkodó, büszke jellem volt, ritkán mutatták ki az érzéseiket. Kivéve, amikor
felhívta őket Becky bentlakásos iskolájának igazgatója, és közölte, hogy a leányukat
kemény drogok birtoklásával gyanúsítják.
Számos jól irányzott atyai-anyai pofon után Becky úgy döntött, hogy összeszedi
magát. Kitűnőre érettségizett, akárcsak jövendőbeli férje.
Mindkettőjüknek számos diplomája volt, de Becky ennek ellenére nem volt
hajlandó elismerni, hogy a magániskola mindkettőjüknek előnyére vált.
– Kibaszott baromság! Csak a holttestemen keresztül! Nem, és nem, és nem!
Kibaszottul nem vált előnyünkre! Te teljesen elveszett voltál, én vettelek a
szárnyaim alá, én mutattam meg neked, milyen az élet a valóságban. Ami meg
engem illet, totál elzüllöttem, a fél osztály Elizabeth Arden hintőport szippantott
miattam, és annyi alkalmatlan pasassal feküdtem le, hogy az már bekívánkozik a
Guiness Rekordok könyvébe!
Kedves Jon nagyot nyelt. Sosem tudta, mit mondjon, amikor Becky előhozakodott
zűrös múltjával. Főleg azért nem, mert Jon nem volt egészen biztos benne, hogy
valóban maga mögött hagyta már.
Szerencsére sikerült kompromisszumot kötniük. Új otthonuk közelében, egy
rövid sétányira egy kitűnő szakfelügyelői minősítéssel rendelkező iskola állt, ami
Becky szerint 250000 fontot adott hozzá a ház értékéhez, azaz megtakarítottak
miatta annyit, amennyiből nemcsak a saját gyerekeiket küldhették volna
magániskolába, de valószínűleg az összes szomszédét is. Kedves Jon vette a
bátorságot, hogy körülnézzen, és rájött, hogy a Daily Mail napilap állításaival
ellentétben az állami iskolák közül sincs mindegyik tele üvöltő kis kannibálokkal,
akik késsel hadonásznak rettegő pedagógusaik orra előtt. Sőt, egész civilizált volt a
helyzet, így aztán Rosie-t beíratták a második osztályba, és végre mindenki
fellélegezhetett.
Úgy tervezték, hogy az előző nyáron lebonyolítják a költözést, és Rosie az új tanév
első napját már az új osztályában kezdi. Persze nem így lett, úgyhogy Rosie a
második félév második napján mehet először az új iskolájába.
– Minden rendben lesz – bizonygatta Kedves Jon, amikor Becky végül kénytelen
volt elfogadni, hogy a lányát ki kell venniük az iskolából, akol már olyan jól érezte
magát a második osztály első félévében. – Igaz, hogy Rosie picit késve kezdi meg a
második félévet az új suliban, de biztosan nem lesz semmi gond.
Becky még emlékezett rá a saját gyerekkorából, mennyire kegyetlenek tudnak
lenni a hétéves kislányok a félévkor érkező új osztálytárshoz, úgyhogy kitört belőle
a zokogás, és csak akkor nyugodott meg, amikor már túl volt legalább a fél üveg
Bollingeren, amit Kedves Jon egyik kedves ügyfele küldött. Kedves Jon ismét
megígérte, hogy minden rendben lesz.
Legyen is, gondolta sötéten Becky, ahogy végigsétált új otthonának előkertjén, és
hasztalan próbálta megakadályozni, hogy Borisz, aki fel-alá loholva örvendezett,
hogy végre kiugorhat a kocsiból, végighugyozza a szomszédok kertjét. Kedves Jon,
legyen is minden rendben, mert különben…
 3.

Az iskola kapujában óriási volt a nyüzsgés. Gemma, Sam és Ava jócskán késésben
voltak, mint mindig. Megpróbálták átverekedni magukat az autók és szülők
tömegén, hogy iskolatáskástul, tornazsákostul, kulacsostul, a borosüvegekből
összetákolt Sharddal együtt bejussanak az épületbe, mielőtt Mr. Cook, a pedellus
bezárja a kaput, és a gyerekek (és Gemma) szégyenszemre már az első nap
megrovást kapnak késésért.
A kapun túl ott állt Vivienne, a félév első napján szűk bőrcuccba öltözve. Vagy egy
kikötözős szexfilm castingjára készült, vagy meg akarta mutatni, hogy ő bezzeg
karácsonykor sem szokta telezabálni magát, nem úgy, mint Gemma, akinek két
kézzel kellett beletuszkolni a hurkáit a farmerjába. És mi más is lett volna Vivienne
kezében, mint egy nyavalyás notesz. Már megint.
A tömeg zsongott, Ava Samet fenyegette, hogy ne merészeljen ilyen közel jönni
hozzá, amikor levegőt vesz, mert az az ő levegője, de Gemma így is tisztán hallotta,
ahogy Vivienne és kísérete rákiabált az összes másodikos szülőre, akik nem úszták
meg, hogy észrevegyék őket, és számon kérték rajtuk, hogy ugye eljönnek az esti
programra. Vivienne fia, Tartan Sam osztálytársa volt, a legkisebb lánya, Satin (hát
persze hogy ez a neve a szerencsétlennek) pedig Aváé, úgyhogy Gemma iskolai
életében Vivienne állandó szereplő volt.
– Ne felejtsétek el, hogy kötelező! Nem akarom, hogy bárki csalódást okozzon! És
senki ne merészeljen elkésni! – Vivienne mindezt merev mosollyal közölte, de
acélkemény hangja nem hagyott kétséget afelől, hogy halálosan komolyan beszél.
Szeme sarkából Gemma megpillantotta Noah Hardcastle anyját az iskolaudvaron.
Sarah Hardcastle azon kevés szülő közé tartozott, akik mellett Gemmának nem volt
az az érzése, hogy anyaságból folyamatosan elégtelenre vizsgázik. Öt gyereket
terelgetett, akik közül ketten egy osztályba jártak, mert Sarah sajnos bedőlt a
mesének, miszerint a szoptatás természetes fogamzásgátló hatással bír (és azóta is
bárkinek a fülébe ordítja, aki hajlandó végighallgatni, hogy HAZUG DISZNÓK, AKIK
EZT TERJESZTIK). Sarah állandóan elkésett, állandóan zaklatott volt, és állandóan
úgy nézett ki, hogy mindjárt sírva fakad, vagy kirohan a játszótérről, miközben
torka szakadtából kiáltozza, hogy VÉÉÉÉGRE SZABAD VAGYOOOOK! Gemma ezen
egyáltalán nem lepődött volna meg, mert ő már két gyerekkel is állandóan az
idegbaj határán táncolt.
Együttérzőn integetett Sarah-nak, aki épp megkísérelte bekötni az egyik gyerek
nyakkendőjét, miközben (sikertelenül) próbálta megakadályozni, hogy a másik fikát
kenjen a harmadik ingére, és kikapta a két legidősebb kezéből a táblagépet, amit
azok éjjel-nappal bámultak, Vivienne és anyatárscsapatának legnagyobb
megütközésére. Gemma a lehető legnagyobb ívben kikerülte Vivienne-t, nehogy
végig kelljen hallgatnia szülői hiányosságainak tételes felsorolását az egész iskola
előtt, és közben veszettül gondolkodott, miről is lehet szó. Esti program… ma este…
Mi a franc van ma este? Biztos valami iskolai baromság. Az isten szerelmére, miért
nem képesek legalább az első hetet végigcsinálni úgy, hogy nem zúdítanak a
nyomorult szülők nyakába egy csomó kötelező külön programot?! Ez a baj a kitűnő
szakfelügyelői minősítésű iskolákkal, morfondírozott Gemma sötéten. Mindig
cirkuszolnak, hogy még többet nyújtsanak. Mégis mi a baj a középszerűséggel?
Samtől köszönt el elsőnek, a felsősök tantermei előtt. Sam elvette a táskát, a
tornazsákot és a kulacsot. Úgy tűnt, a gyerekek legfőképpen málhás szamárnak
tekintik Gemmát, Sam mindenesetre elhúzódott a puszi elől, kikérte magának, hogy
„szeretlek, kisfiam”, és beviharzott az osztályba a feje fölé tartott borosüveg-
Sharddal, miközben azt motyogta:
– Ne már, anya, tök ciki vagy!
Gemma nézte, ahogy eltűnik a teremben, és már előre sajnálta az új cipőt és
egyenruhát, ami nap végére biztos elszakad és tiszta sár lesz, sőt, szerencsésebb
esetben rókakakás is.
Egytől megszabadult, most már csak a másikat kell leadni. Ava osztályterme az
épület másik végén volt. Itt nehéz feladat volt szélnek ereszteni a gyereket, mert
Vivienne és társai rendszeresen leálltak elmesélni a szegény, sokat szenvedett Miss
Thompsonnak, hogy mi mindent csinált a porontyuk, amióta tizennyolc órával
korábban utoljára látta a tanítónénit. Gemma fejében megfordult, hogy Miss
Thompsont lovaggá kellene ütni, amiért ilyen türelmesen elviseli ezeket a
rettenetes, energiavámpír nőszemélyeket, akik képesek részletesen beszámolni a
gyerekeik minden egyes székletéről, és megakadályozni, hogy a többi (egyszerű
halandó) szülő betaszigálja a gyerekeit az osztályterembe, és lelépjen.
Egy előnye bizonyosan volt annak, hogy aznap reggel Vivienne a kapunál állva
zaklatta a szülőket: Gemmának nem kellett vele megküzdenie az osztályterem
ajtajában, hogy leadhassa végre a lányát. Ava épp azon tanakodott, hogy melyik
ebédmenüt válassza, és felcsillanó szemmel arra jutott, hogy vegetáriánus lesz, mert
„ezzel jóváteszem, hogy te annyi szegény kisbálnát megölsz, anyu”. Gemma
körülnézett, hogy hol lehet Miss Thompson. Praktikus Hush Puppies papucsának és
rezignált arcának nyoma sem volt, úgyhogy Gemma a pedagógus-asszisztens, Miss
Harris gondjaira bízta Avát. Miss Harris rögtön egyetem után kezdett a Redcoats
Általános Iskolában dolgozni, és egyre megtörtebbnek látszott, mintha azt kívánná,
bárcsak inkább a Tescóban lehetne pénztáros.
Gemma integetett a lányának, aztán az órájára pillantott. Két perce kezdődött a
hétfői értekezlet. Pompás! Remélve, hogy medencefenéki izmai nem hagyják
cserben, a kocsijához futott.
Mire odaért a Zero parkolójába, az iroda már tele volt. Szerencsére Gemma
autóval tíz perc alatt a munkahelyére ért az iskolából. Berohant, hogy ne mulasszon
túl sokat a hétfő reggeli menedzsmentértekezletből. Kikerülte a recepción tolongó
áruszállító sofőröket és a halmokban álló ruhakészletmintákat, átszaladt a nyüzsgő,
zajos, nyitott irodán, visszaköszönt a kollégáknak, aztán eltűnt az egyetlen,
tárgyalónak is alkalmas üvegkapszulában.
– Na végre, megérkezett! – lelkendezett Gemma főnöke, Leroy, aki éjjel-nappal
úgy pattogott, mint egy Duracell-nyuszi. – Merre jártál, Gemma? Csak nem
belefeledkeztél a Tinderen a pöcsök fotóiba? Pedig mondtam, hogy az enyém nem
lesz ott. Bocs, szívem, de a hölgyek nem az eseteim. A Grindr-en viszont… – Leroy
harsányan felnevetett.
Gemma főnöke szoftverfejlesztő volt, és azt képzelte, hogy ő lesz a következő
Mark Zuckerberg azzal a szoftverrel, ami segített a leendő vásárlóknak megtalálni a
megfelelő méretű ruhákat akkor is, ha az egyik áruház mérettáblázata szerint
harminchatos, a másik szerint negyvenkettes a konfekcióméretük. Ráadásul sokan
nem is találtak semmi jó ruhát jobb helyeken, pusztán azért, mert nem nullás
méretű csontkollekciók, szóval a ruhaméret egy rémálom, és meglepő módon Leroy
ötlete bejött.
A Zero sikere egyedül az örök optimista Leroyt nem lepte meg. Ami azt illeti, az
üzlet gyorsabban gyarapodott, mint álmodni merték volna, és Gemma, aki érettségi
után rögtön itt helyezkedett el adminisztratív asszisztensként/mindenesként, a cég
negyedik legrégebbi alkalmazottja volt. Imádta. Leroy teljesen őrült volt,
kiszámíthatatlan futóbolond, ugyanakkor felettébb nagylelkű és jóindulatú. Olyan
munkahelyet akart teremteni, ahová nap mint nap szívesen járnak a dolgozók, és
ahol minden támogatást megadott a hűséges munkaerőnek, azaz mindenkinek, aki
segített előrevinni a céget.
Gemmának felkavarodott a gyomra Leroy pöcsfotóinak gondolatától, és talán az
előző este benyakalt Sauvignon Blanc-tól is. Olyan pillantást vetett a főnökére,
amilyet Samre szokott, ha a gyerek a határokat feszegetve előadja az összes trágár
szót, amit a játszótéren hallott. Vagy az anyjától.
– Nem, baromira nem a Tinderen lógtam, a Shard saját kezűleg tákolt makettjét
próbáltam úgy eljuttatni az iskolába, hogy közben ne állítsanak meg a rendőrök, azt
tudakolva, hogy mégis mi a francot csinálok hétfő reggel tizennégy üres
borosüveggel az anyósülésen.
Natalie, a mindig kifogástalan megjelenésű értékesítési igazgató, aki a legújabb
kolléganő volt a csapatban, felvonta tökéletes szemöldökét.
– A picsába, én aztán biztosan nem szülök gyereket! A kölykök tiszta őrült
dolgokra kényszerítik az embert.
Enyhén szólva, gondolta Gemma. Nagyon, de nagyon enyhén szólva.
Lehuppant egy székre Leroy mellé, a másik oldalán Dave ült, a pénzügyi igazgató,
aki úgy öltözött, mint Sam, és hol kávé, hol Jack Daniels szagát árasztotta.
Gemma gondolatban gratulált magának, amiért sikerült a gyerekeknek és neki is
úgy eljutni a megfelelő intézménybe, hogy senkinek nem esett komolyabb baja.
Igen, persze, elkésett, de amikor beért, a kollégák még Leroy laptopja körül
vihorásztak, szóval valószínűleg nem maradt le semmiről.
A hétfői vezetőségi értekezlet további része azzal telt, hogy négyesben
összpontosítottak egy fontos stratégiai feladatra: átböngészték a céges karácsonyi
bulin készült fényképeket. Gemma tizenkét mellbimbót, négy herezacsit és egy női
intim piercinget számolt össze a képeken, amit a bérelt fotófülke tulajdonosa
átküldött nekik. Még jó, hogy ennyien megfogadták a karácsony előtti körlevélben
foglalt tanácsot, miszerint „Senki ne basszon be annyira, hogy fotó készül a nemi
szervéről!”.
Amikor összepakoltak, és Leroy megkérdezte, van-e még bármi megbeszélnivaló,
mielőtt mindenki visszatér a saját csapatához, Dave lagymatagon elővezetett egy
táblázatot.
– Csak szólok, hogy pillanatnyilag kevés a pénz. Tárgyalok pár emberrel,
intézkedem, hogy ne legyen belőle gond, de fontos, hogy senki ne költekezzen
őrültségekre.
 Gemma mérget vett volna rá, hogy ez utalás volt Leroy egyik húzására. A főnök
ugyanis egy jókora szombat esti ivászat után úgy döntött, vásárol a cégnek egy
jachtot. Hogy a legközelebbi tengerparttól legalább száz mérföldre eső székhelyű
Zero mi a fenét kezd egy jachttal, az nem volt egészen világos. Mindenki
szerencséjére Dave kidumálta a dolgot, a jachtot visszaküldték az eladónak, Leroy
pedig duzzogott, hogy Dave elrontotta az idei üzleti kilátásaikat, mert nem veszik
komolyan az olyan cégeket, akiknek még egy nyavalyás jachtja sincsen.
Mert az ugyebár elengedhetetlen egy szárazföldi, ruhaméretekre specializálódott
vállalatnál.
Gemma visszament az asztalához, és azonnal körülzsongták a csapata tagjai,
kikérve a véleményét mindenféléről, például arról, hogy mit reagáljanak egy
bizonyos vásárlói panaszra, vagy hogy szerinte ki fogja megnyerni a celeb
valóságshow-t.
Gemma még ennyi év után is figyelemreméltónak találta, hogy bárki nagyra tartja
a véleményét. Leroy mindig értékelte a munkáját, és három évvel korábban nevezte
ki jelenlegi beosztásába. Gemma néha még mindig nem hitte el, hogy tényleg ő az
operatív menedzser, és több mint nyolcvan alkalmazott sorsáért felelős. Ez utóbbira
nem is gondolt szívesen, mert akkor megijedt volna, és erős késztetést érzett volna,
hogy az íróasztala alá bújjon, és a kezébe rejtse az arcát.
Leült a helyére, és bekapcsolta a laptopját. Mellette Siobhan ült, az asszisztense,
aki majdnem olyan régóta dolgozott már a cégnél, mint Gemma. Siobhan apró,
tűzről pattant nő volt, és óriási szakértelemmel végezte a munkáját; Gemma néha
elgondolkodott, hogy nem azért van-e még az állásában, mert Siobhan helyette is
ügyel mindenre. Ironikus volt, hogy tűzrőlpattant természete ellenére Siobhannak
alig volt önbizalma, nagy szüksége volt Gemma megerősítésére, hogy igenis
csodásan végzi a munkáját, és nem, senki nem tartja inkompetensnek. A csapat már
kívülről fújta a kérdést, amit Siobhan minden reggel feltett:
– Még nem vagyok kirúgva, ugye?
– Hogy telt a karácsony? – kérdezte Gemma.
– Kurva jó volt! – lelkendezett Siobhan. – Minden este buli, egy hétig nem
feküdtem le hajnali négy előtt, és szerintem szilveszter után tiszta vodka folyt az
ereimben. Micsoda kurva nagy parti volt! – Siobhan elhallgatott egy pillanatra, majd
udvariasan visszakérdezett. – És nálad?
Gemma visszagondolt a karácsonyi szünetre. Ha a médiának hinni lehet, akkor a
gyermekekkel töltött családi karácsony varázslatosan szívmelengető. Erről
Gemmának lett volna mit mesélnie… de a „szívmelengető” szó biztosan nem jutott
volna eszébe. Gyermekeit egyedül nevelő szülőként kevesebb volt az #áldott
pillanat, az ajándékbontogatás a karácsonyfa alatt, és több a hajnali háromkor kelés,
mert mindkét kölyök visítva rohangál az izgalomtól. És persze a titkos kortyok a
konyhaszekrényben a gabonapelyhes polcra dugott gines üvegből, mialatt a pulyka
(amit úgysem fognak megenni) odaég a sütőben. Gemma azon tűnődött, hogy ha
karácsonyra azt kívánja, hogy jelenjen meg végre az ajtaja előtt a herceg (fehér ló
nélkül is jó lesz), az vajon teljesül-e.
A karácsonyt követte a szilveszter: Disney-film a gyerekekkel, aztán egy Waitrose
mirelit vacsi (kicsit drágább a szokásos mirelit vacsoránál, de hát ünnep van), és egy
üveg kellemetlenül savas prosecco. Gemma még megvárta, hogy Jools Holland
köszöntse az újévet, de pontban éjfél után két perccel már az igazak álmát aludta.
– Nálunk is kurva jó volt… – felelte szarkasztikusan. – Nagyjából akkor keltem
minden nap, amikor te aludni mentél.
Siobhan utálkozva csóválta a fejét, és már nem először jelentette ki, hogy ha egy
férfi csak gondolni merészel arra, hogy teherbe ejtse, akkor…
– Előveszem a metszőollót, és neki annyi! – Drámai mozdulattal és hangeffektussal
illusztrálta, mire az összes férfi kolléga rettegve a tökéhez kapott.
Gemma felnevetett, és rájuk szólt, hogy tessék dolgozni, felesleges szörnyülködni,
Siobhan nem hozta el a metszőollót, úgyhogy nem kell a fél délelőttöt arra
fecsérelni, hogy kockázati elemzéseket futtassanak a férfiasságuk védelmének
érdekében.
Gemmának ezer oka volt, amiért imádta a munkáját a Zerónál, de az egyik
legfontosabbnak az állandó fergeteges hangulatot tartotta. Ismerőseitől és barátaitól
nem egyszer hallott panaszáradatot, hogy mennyire rühellik a munkahelyüket, és
hogy ha végre nyernek a lottón, azonnal kiköltöznek Marbellára a tengerpartra.
Gemmától távol állt az ilyesmi. Még a legrosszabb napokon is, amikor otthon
mindenki bedilizett, és már kora reggel állt a bál, a munkája akkor is élvezetes volt.
Őszintén szólva, néha pont a munka tartotta benne a lelket, különben megőrült
volna.
Az íróasztalán rezegni kezdett a telefon, és Siobhan felmordult.
– Ne már! Megint a szaros iskola, ugye? Olyanok, mint valami bántalmazó
kapcsolat, egész nap a nyomodban vannak. – A fejét csóválta, miközben Gemma
felvette a telefont, bár tudta, hogy az asszisztensének valószínűleg igaza lesz.
Gemmának amolyan se vele, se nélküle kapcsolata volt az iskola
Messengercsoportos hírszolgálatával. Egyrészt tagadhatatlanul hasznos volt a sok
emlékeztető a kifizetetlen zeneórákról, vagy arról, hogy másnap az iskola
Fotoszintézis Napot tart, és a gyerekeknek zöld ruhában kell jönniük, mintha nem
lenne elég bonyolult már az is, hogy hétköznap reggel időben, megmosakodva és
felöltözve induljanak el. Igazán nem hiányzott, hogy még valami nyavalyás zöld
ruhadarabot is kergetni kelljen.
Másrészt Siobhan nem tévedett: egy kicsit olyan volt ez, mintha egy ragaszkodó
expasi bombázna üzenetekkel éjjel-nappal. Amikor bevezették a rendszert,
megígérték a szülőknek, hogy csak sürgős, fontos információt fognak ily módon
továbbítani, minden egyebet e-mailen és az iskolatáskában hazaküldött levelekben
közölnek továbbra is.
Francokat.
Egyik alkalommal Gemmának éppen valóban fontos tárgyalása volt Leroyjal és
Dave-vel. A telefonja a keze ügyében volt, mert mi van, ha a gyerekek miatt keresik.
Hirtelen kismillió üzenet érkezett. Gemma gyorsan elnézést kért, és átnézte őket.

Ma ebédnél nem lesz elérhető a B menü. Ismétlem: ma NINCS ebédnél B

menü.

A másodikosoknak saját furulyát kell hozni a jövő heti őszi ünnepségre.

A mai napon tanítás után sütivásárt rendezünk. Kérjük a kedves szülőket,

hozzanak pénzt. És süteményt is!

SÜRGŐS! SÜRGŐS! A harmadikosoknál eltűnt egy zakó. Kérjük,

szíveskedjenek SÜRGŐSEN átnézni gyermekük felszerelését!

Elég nyilvánvaló volt, hogy az iskola egészen mást tartott a sürgősség fogalmáról,
mint Gemma.
Most viszont, hála az égnek, nem esett szó eltűnt zakókról. Viszont kiderült, hogy
a második évfolyamosok szüleit mind, kivétel nélkül várják este hatkor, hogy
megismerjék az új osztályfőnököt, akit Miss Thompson helyére vettek fel, sürgősen.
Amennyiben a kedves szülő nem ér rá, jelezze a titkárságon, hogy alternatív
megoldást találjanak.
Gemma első gondolata az volt, hogy mi történhetett vajon a jó öreg Miss
Thompsonnal. Amikor a gyerekei elkezdték az iskolát, ő már ott tanított, arcán
mindig komor elszántság tükröződött. Gemmának is hasonló osztályfőnöke volt
annak idején: nem díjazta „a kormány modern baromságait”, ahogy Miss Thompson
a nemzeti alaptantervet nevezte egyszer Gemma és néhány másik szülő előtt, mert
kicsit megoldotta a nyelvét a forralt bor, amit a karácsonyi betlehemes előadás után
megiszogattak közösen.
Miss Thompson jelképesen beintett az elvárásoknak, és nem volt hajlandó olyan
nyelvtani terminológiával tömni a nebulók fejét, aminek aztán pont annyi hasznát
veszik az életben, mintha hieroglifákat tanulnának olvasni. A nemzeti
alaptantervvel csak minimálisan volt köszönőviszonyban, hogy a gyerekek a
kötelező képességméréseken átcsússzanak, és őt se gyilkolják meg a tiltakozó
szülők, viszont nagy szenvedélye volt a színház. Színésznőnek készült, és fel is
vették a színművészeti egyetemre annak idején, de a szüleinek nem telt rá, hogy a
tandíjat kifizessék. Miss Thompson kénytelen volt más karrier után nézni, de
vigasztalásként hetente három iskolai színdarabot vitt színpadra a diákjai nagy
örömére.
Most viszont… úgy tűnt, hogy Miss Thompson besokallt és lelépett, és Gemma
azon gondolkodott, ki fogja tőle átvenni a stafétabotot a másodikosoknál a tanév
további részében. Bárki legyen is, nem irigyelte. Sam osztálya, az ötödikesek
meglehetősen jámborak voltak, a másodikosok viszont civilizálatlan kis szarháziak.
Ava csillogó szemmel mesélte, hogy a félév első napján az egyik osztálytársa letolta a
gatyáját, és igen, tényleg odafosott az iskolaudvaron a játszótér közepére… – És
George meg akarta enni! – Gemmának fogalma sem volt, mennyi egy tanár fizetése,
de az biztos, hogy nem sajnálta tőlük.
Hamar elment a nap az értekezletekkel, e-mailekkel és ígéretekkel, miszerint
Siobhant nem engedi a metszőollóval a férfi kollégák közelébe. Elérkezett a délután
öt, azaz ideje volt hazamenni. Pontosabban az iskolába, a gyerekeket elhozni a
napköziből, mielőtt bezár. Amikor Gemmának megszületett az első gyereke,
megrémült, hogy milyen hatással lesz ez a karrierjére. Már akkor beszélt erről
Leroyjal, amikor terhes lett, és a szülési szabadságot tervezgette.
Nagy meglepetésére a főnöke, aki akkor még maga is szinte kölyök volt, megvonta
a vállát.
 – Nem lesz gond, hidd el. Miért is lenne? Nekem tökmindegy, hány órát dolgozol.
Vegyél fel megfelelő beosztottakat, hogy ne álljon le a cég, legyél itt, amikor tudsz, és
legyél a gyerekeiddel, amikor kell. Vagy hozd be őket magaddal. Vagy akármi.
Tényleg semmi gond. A magam részéről semmit nem tudok a gyerekekről, és nem
valószínű, hogy valaha is lesz sajátom, hacsak meg nem változnak a biológia
alapvető törvényei, és szükségtelenné nem válik hozzá a petesejt… de azt tudom,
hogy miattad megy simán az élet a cégnél, úgyhogy, ha muszáj, akár azt is
megoldjuk, hogy a Fidzsi-szigetekről dolgozz. Együtt dolgozunk, úgyhogy
odafigyelek az érdekeidre, ahogy te is az enyémekre. Mi más kellene még?
És tényleg nem kellett más. Meglepően jól működött a dolog, annak ellenére, hogy
Gemmának zsonglőrködnie kellett az otthoni és a munkahelyi feladatokkal, ami
jócskán megnehezedett, amikor volt férje, Faszfej Nick szó nélkül lelépett. Gemma
tudta, hogy Leroynál támogatóbb főnök nincs a világon, és nap mint nap hálát adott,
hogy pont ennek a futóbolondnak a cégéhez sodorta az élet.
A dugóban ülve, lerágott körmű ujjaival a kormányon dobolva Gemmának
hirtelen eszébe jutott, amiről addig boldogan megfeledkezett. A picsába! Este hatkor
a szülői értekezlet! Ahhoz már késő volt, hogy felhívja az iskolatitkárt, és kimentse
magát. Úgyhogy muszáj lesz megoldania.
Az anyja az első csengésre felvette a telefont.
– Hát, szia, kicsim! Milyen napod volt?
– Okés… Figyelj, anya…
– Vigyáznom kellene a gyerekekre, ugye? Hát persze hogy ráérek. Gondoltam,
hogy így lesz, amikor láttam, micsoda buzgólkodás megy azon az iskolai Facebook-
oldalon. Nyugodj meg, papával húsz perc múlva ott leszünk nálad, úgy jó? És ne
siess haza, szívesen maradunk későig, legfeljebb megnézzük a Kisvárosi
gyilkosságokat. Igazán beülhetnél valahová a többi szülővel az értekezlet után.
Gemma erős késztetést érzett, hogy szó szerint megmondja az anyjának, mit
felelne, ha Vivienne véletlenül megkérdezné, meginnának-e együtt valamit (ami
persze kizárt dolog). Inkább lenyelte a képzeletbeli szitkot, és hálás köszönetet
mondott, aztán letette a telefont. Amikor az anyja először javasolta, hogy Gemma
vegye fel az iskolai Facebook-csoportba, kicsit ijesztőnek tűnt az ötlet, de hamar
kiderült, hogy zseniális. Nem először történt, hogy az anyja előbb tudja, mekkora
szarban van Gemma, mintsem ő maga észrevenné.
A gyerekek a napköziből a szokásos, mogorva és szűkszavú inkarnációban
kerültek elő. Ava a fehér, hosszú ujjú blúzának ujját végigcsíkozta fekete
táblafilccel, amiről Gemma tapasztalatból tudta, hogy nincs az az áztatás és
főzőmosás, ami kiszedné. (– Megrajzoltam, hogy hol futnak az ereim! – Igen, látom.)
Emellett a szemöldöke is fekete táblafilccel volt megrajzolva, bár arra nem volt
magyarázat.
Sam pulóverén némi babfőzelék ékeskedett, nyilván azért, mert általában elég
találomra táplálkozott, azaz nagyjából a szája irányába hajította a falatot, és vagy
sikerült bekapnia, vagy nem. Gemma észrevette, hogy a vadonatúj cipő talpa máris
kezd meglazulni. Mivel semmi kedve nem volt veszekedéssel tölteni az estét, inkább
oda sem nézett.
Mire hazaértek, a szülei már ott voltak, be is mentek a pótkulccsal. A gyerekek,
akik eddig kizárólag fintorgással és vállvonogatással voltak hajlandóan egy-két
szóban ismertetni, milyen volt a suliban (– Nemtom. – Mittudomén.), a nagyi és a
papa láttán azonnal kivirultak. A kis árulók! Gemma felment átöltözni, és hallotta,
ahogy Ava mindent elmond a nagyinak a naprendszer bolygóiról, amit aznap tanult.
Bezzeg, amikor Gemma kérdezte, mi lesz a téma a félévben környezetből, csak azt
válaszolta, hogy „valami bigyó”.
Gemma tanácstalanul álldogált a szekrény előtt, melynek tartalma inkább
hasonlított egy lepukkant turkáló kínálatához, mint egy szín- és stíluskoordinált
ruhatárhoz, amit néha álmaiban elképzelt. Azon tanakodott, mit vehetne fel, hogy
Vivienne és a Másodikos Anyucik élesen bíráló szemében a) karcsúnak, b)
divatosnak, és c) összeszedettnek tűnjön.
Egy árva rongy sem volt a szekrényben, ami mindhárom kategóriában megállta
volna a helyét, sőt, olyan sem, ami legalább egyben. Mivel semmi kedve nem volt
feleslegesen szarakodni, villámgyorsan megtörölgette a hónalját egy
frissítőkendővel, magára fújt némi Coco Mademoiselle utánzatot, amit literszámra
vásárolt a Lidlben, és megpróbálta legalább az ujjaival megfésülni rövid, göndör
haját, ami pont olyan kezelhetetlen volt, mint Samé. Íme. Tökéletes. Azaz dehogy
tökéletes, de Vivienne és anyucitársai úgysem tartanák tökéletesnek még akkor
sem, ha tetőtől talpig Dolce & Gabbana kreációban jelenne meg az iskola előtt
legjobb barátnője, Victoria Beckham kíséretében. Na mindegy, ki a francot érdekel
Vivienne és a banyatársak véleménye? Gemmát biztosan nem.
Vagy legalábbis nem túlzottan.
 4.

Gemma késésben volt, mint mindig, úgyhogy mire búcsúpuszit adott Samnek és
Avának, köszönetet mondott a szüleinek, és visszaért az iskolába, a másodikosok
osztályában már egy gombostűt sem lehetett elejteni. Begyömöszölte a seggét egy
parányi gyerekszékbe, ami sajnos a farmerja derekánál jól feltornyozta a két szülés
után rajta maradt hájat; ettől mindjárt kötözött sonkának érezte magát. Vivienne és
a banyatársak a szokásos helyüket foglalták el: egészen előretolakodtak. Idétlenül
csicseregtek (szent ég, Vivienne mídert visel?!), és egy szerencsétlen, rémült férfit
ugráltak körül, akit Gemma még sosem látott. Biztos egy apuka. A hímnemű szülők
előfordulási helye a legritkább esetben volt az iskola, talán mert volt annyi eszük,
hogy bármi áron is, de kivonták magukat ebből az életveszélyes közegből.
A terem elején ült Simon Barnes anyja, Andrea is. Vivienne-nel és társaival
ellentétben Andrea stílusát leginkább úgy lehetne leírni, hogy olyan volt, mintha
Laura Ashley telibe hányta volna. Ám a látszat néha csal. Andrea a maga módján
pontosan olyan rémisztő volt, mint Vivienne és társai.
Andrea meg volt győződve róla, hogy Simon egy igazi angyalka, és eltökélte, hogy
mindenkit (iskolatársakat, tanárokat és szülőket) is meg fog győzni erről. Sajnos
azonban a valóságban Simon Barnes távol állt az angyalkáktól. – Ó, a kis drágám –
csicseregte, miközben a fia teljes erőből pörgette az iskolatáskáját, eltalált minden
nála kisebb gyereket, és elégedetten nyugtázta, ahogy azok sírva elterülnek. –
Milyen élénk gyermek!
Simon Barnes-t mások nem pont élénk gyermeknek nevezték volna, de Andrea
mindenképpen el akarta mondani az új tanárnak, micsoda kimagasló tehetség a fia.
Így hát az első sorba ült, ahol szándékában állt ezernyi kérdést feltenni a tanév
során elérhető tehetséggondozó programokról. Örült, hogy új osztályfőnököt
kapnak, mert Miss Thompson, az a vén bolond, nem vette észre az élénk angyalka
kivételes képességeit.
Gemma már épp elő akarta venni a telefonját, hogy a kijelzőt bámulva
mentesüljön bármiféle udvarias csevegés alól. Utálta az udvarias, semmitmondó
beszélgetéseket, ezért is nem sikerült beszivárognia egyik játszótéri anyacsapatba
sem. De ekkor hirtelen egy anyatárs landolt mellette, alaposan és zajosan belerúgva
az aprócska székbe, ahogy megpróbálta kényelembe helyezni magát.
 – A picsába, elnézést, véletlen volt! Basszameg, nem akartam azt mondani, hogy a
picsába, elnézést! A picsába, engem innen ki fognak hajítani, mielőtt Rosie
egyáltalán betenné a lábát az iskolába. – Ezt a drámai belépőt Gemma sem tudta
figyelmen kívül hagyni, úgyhogy felpillantott a telefonjából, és szerencsétlenségére
egy lenyűgöző szépségű nőt látott maga előtt.
– Szia, Becky vagyok. Gemma, ugye? Szomszédok vagyunk! Ma reggel költöztem
be. Azaz költöztünk, én, meg Kedves Jon, a férjem, aki szívesen megnézi, mi baj a
kocsiddal, és Rosie, a lányom, aki egyidős a te lányoddal… Ava, ugye? És az Utószó,
azaz Ella, meg persze a kurvára idegtépő Borisz, őt majdnem kifelejtettem, de ne
aggódj, szeretni fogod, odavan a gyerekekért. Meddig fog tartani ez a nyavalyás
szülői? Mindjárt éhen halok.
Becky levegőt sem vett, ahogy elhadarta a mondókáját. Gemma a döbbenettől
némán meredt rá. Ki ez a tornádó, hogyhogy ilyen sokat tud Gemmáról, és főleg
honnan van ez a hihetetlen csizma?
A megválaszolatlan kérdésekre nem érkezett válasz, mert befutott Mrs. Goldman,
a Redcoats Általános Iskola rémisztő igazgató asszonya. Kiállt az egybegyűltek elé, és
úgy parancsolt csendet, ahogy a hétfő reggeli iskolagyűlésen a négy és tizenegy év
közötti nebulóknál megszokta: egyszerűen körbehordozta a tekintetét.
Összeszorította a fogát, és mosolyogni próbált, de mivel ez gyéren sikerült,
visszaváltott a jól ismert zord ábrázatára.
– Tisztelt szülők! Köszönöm, hogy eljöttek, és elnézésüket kérem, hogy az utolsó
pillanatban hívtam önöket erre az értekezletre. Úgy gondolom, fontos tisztáznunk a
Miss Thompson miatt kialakult helyzetet. Mint tudják, Miss Thomson feladata lett
volna az idei tanévben az önök gyermekeit felkészíteni az országos
kompetenciamérésre. Sajnos azonban úgy tűnik, hogy Miss Thompsonon…
valamiféle őrület lett úrrá. (– Szerintem csak kurva egyszerűen megvilágosodott –
suttogta Gemma fülébe Becky, és Gemma fojtottan felvihogott, az igazgató asszony
lesújtó pillantásától kísérve.)
– Tehát az történt, hogy Miss Thomson a szünet előtti utolsó napon értesített, hogy
nem fog visszajönni a karácsonyi szünet után, hanem… – Mrs. Goldman most még
jobban összepréselte az ajkát, ha lehet – más karriert választ, és elhagyja a tanári
pályát.
A szülők felhördültek, és Mrs. Goldman elégedetten nyugtázta, hogy a szülők is
döbbenetesnek tartják Miss Thompson elfogadhatatlan hozzáállását.
 – Tehát abba a nehéz helyzetbe kerültem, hogy találnom kellett egy pedagógust,
aki a tanév további részében vállalja a másodikosokat. Mint önök is bizonyára
tudják, igen hosszú időbe telhet egy Miss Thomsonhoz hasonlóan tapasztalt kollégát
találni. Mindenesetre nagy örömmel mutatom be önöknek – vajon Gemma csak
képzelte, hogy az igazgató asszony nem repes az örömtől? – Mr. Jonest, aki
mostantól a másodikosok osztályfőnöke. Íme, Mr. Jones. – Mrs. Goldman a Vivienne
mellett ülő férfira mutatott, hogy álljon fel. Gemma meglepve vette tudomásul, hogy
mégsem egy apa az, hanem maga Mr. Jones.
– Aztakurva! – szisszent fel Becky, és szinte csorgott a nyála, ahogy megpróbálta
jobban szemügyre venni az osztályfőnököt. – Micsoda gyönyörű, gyönyörű ember!
Ó jaj, miért mentem férjhez olyan fiatalon? Lehet, hogy meggondoltam volna, ha
előre tudom, hogy Idris Elba még vonzóbb, fiatalabb hasonmásának jelentős szerepe
lesz a jövőmben.
Gemmát kicsit sokkolta Becky szégyentelen ámulata, de egyet kellett értenie vele.
A szülők előtt zavartan álldogáló férfi… hogy is lehetne ilyen hétköznapi
foglalkozása, mint általános iskolai tanító? Egy ilyen férfinak modellkednie kellene.
Vagy színészkednie. Vagy a tőzsdén kiabálnia, hogy MOST KELL ELADNI! MOST
KELL VÁSÁROLNI!, miközben ügynökök hada lesi minden szavát.
Magas volt, de nem túlságosan. Fiatal, de nem túlságosan. Markáns arcvonások,
ápolt borosta (Gemma fogadni mert volna, hogy ez ellene megy az iskolai
előírásoknak, ahol ez a szabály újonnan fog egy héten belül megjelenni Mr. Jones
tiszteletére), ragyogó arcbőr, és Sam hajához hasonló frizura, abban a tekintetben
legalábbis, hogy a gravitáció nem hatott az önálló életet élő fürtökre. Gemma ismét
fogadni mert volna, hogy Mrs. Goldman elzavarja a borbélyhoz, és rendezett
hajviseletre kényszeríti, mert ez a fajta hajviselet azért mégsem járja.
Mr. Jones sötétkék öltönyt viselt nyakkendő nélkül, a zakó ujját feltűrte, kezét
zsebre tette, és Gemma egyáltalán, soha életében nem nézte volna tanárnak.
A szülők várakozásteljes tekintetétől kísérve Mr. Jones szembe fordult az
egybegyűltekkel.
– Hát… üdv. Mr. Jones vagyok. Tom Jones. – A teremben halk moraj futott végig. –
Nem az én hibám, a szüleim tehetnek róla. És… hát… én leszek az új osztályfőnök.
Holnaptól én tanítom a gyerekeiket. Széles körű tapasztalattal rendelkezem
pedagógusként… egy másik iskolából. Fontos számomra, hogy a gyerekek
megszeressék a tanulást, és felfedezzék, mik az erősségeik. A második osztály nehéz
év, mivel meg kell felelni a kompetenciaméréseken, de én a lehető legkevesebb
felhajtással fogom intézni a felkészülést. A gyerekek szinte észre sem veszik majd,
hogy felmérést írnak.
Vivienne ellenségesen felvonta a szemöldökét, Andrea rosszallóan mormogott.
Mindketten helytelenítették, hogy az iskolák nem csinálnak kellő cirkuszt a tesztek
és rangsorok körül. Elvégre mi másért szül gyereket valaki, mint hogy a tanulmányi
eredményeivel dicsekedjen?
– Gondolom, önök mind elfoglalt emberek, nem szívesen tartom fel magukat –
folytatta az új tanító. – Nyilván ezer dolguk van. Ha esetleg bármi kérdés felmerült,
akkor nyugodtan tegyék fel akár most, akár iskola előtt vagy után, ha előre
egyeztetjük az időpontot. Örülök, hogy megismerhetem mindnyájukat és persze a
gyerekeket. Köszönöm szépen a figyelmet.
Mr. Jones udvarias tapstól kísérve és látványosan megkönnyebbülve visszaült a
székére. Máris jó pár kéz emelkedett a magasba, Vivienne és Andrea olyan buzgón
kalimpált, mint egy bölcsis, ha pisilnie kell. Gemma elengedte a füle mellett a
kérdéseiket, amikkel sortűzként bombázták az új osztályfőnököt, mint két licitáló
egy aukción. Szegény tanító! Ha ezt kibírja, akkor a harmincfős osztály gyerekjáték
lesz.
Gemma attól tartott, hogy ha Vivienne és Andrea így folytatja, hajnalig nem
szabadulnak. Szerencsére Mrs. Goldman közbelépett, és jelezte a szülőknek, hogy
akiknek még van kérdése, az egyénileg felteheti, de akinek nincs, nyugodtan
hazamehet. A szeme alamuszin megvillant, és Gemma gyanította, hogy az igazgató
asszony pontosan tudja, miféle poklot szabadít szegény Mr. Jonesra.
Másodperceken belül hosszú sorba verődtek a kérdezősködni kívánó anyák, a sor
vége felé állók lopva frissítették a sminkjüket és rendezgették a hajukat. Gemmának
esze ágában sem volt az új osztályfőnököt faggatni, kifejezetten örült, hogy némileg
szűkszavúbb Miss Thompsonnál, aki a szülői értekezleteken szívesen papolt
félórákat a Modern Nevelési Elvekről. Gemma felkapta a táskáját, és indulni készült.
Kikászálódott a parányi székből, visszatömködte a háját a farmer derekába, és
pontosan akkor állt fel, amikor Becky, aki várakozásteljesen nézett rá.
– Most hogyan tovább? Menjünk el egy pubba? Nem tudnánk enni valahol?
Tényleg éhen halok! Szerinted a szexi ofő is velünk tart? Istenem, milyen lehet ruha
nélkül? – Becky megborzongott a csábító gondolattól.
– Hát… – Gemma megrázta a fejét, hogy még véletlenül se képzelje el Mr. Jonest
ádámkosztümben. Kicsit meglepte, hogy Becky pubba invitálja.
Sam már öt éve járt iskolába, de Gemma egy kezén meg tudta volna számolni,
hogy hányszor csinált programot más szülőkkel, és azok sem voltak a legjobbak.
Egyszer elmentek a legközelebbi játszóházba, ahol langyos, húgyízű kávét
szürcsöltek, miközben a gyerekek A Legyek Urára emlékeztető felállásban püfölték
egymást laposra. (Gemma sosem felejti el, ahogy Ava diadalittasan felmászott a
labdamedence csúszdájára, és elkiáltotta magát, hogy „George azért sír, mert azt
mondta, hogy a fiúk ügyesebben verekszenek, mint a lányok, de most már tudja,
hogy nem. Légyszi szólj valakinek, hogy véresek lettek a labdák!”) Aztán ott volt az a
rémes „szabadnapos anyukák” program, amikor a szülői munkaközösségnek
nyalizó néhány anya meghívott néhány, hasonlóan népszerűtlen szülőt a pubba,
remélve, hogy ettől közkedveltebbek lesznek, és talán még a szülői
munkaközösségbe is beválasztják őket. Végül heten adták be a derekukat, hogy
elmennek, és a helyi Wetherspoons pubban megittak két üveg förtelmes bort, aztán
rájöttek, hogy az egyetlen közös nevező az, hogy mindnyájan ugyanabban az évben
szexeltek védekezés nélkül, ezért egykorúak a gyerekeik. Igen gyorsan szétszéledt a
társaság, és este kilencre mindenki ágyban volt.
Gemma elég nevetségesnek találta, hogy Becky azt képzeli róla, hogy ő itt a szülők
elit krémjéhez tartozik.
– Igazság szerint mindenképp korán haza kell érnem. A szüleim vigyáznak a
gyerekekre – hazudta Gemma, remélve, hogy Becky veszi az adást.
Nem vette.
– Igen, tudom. Rose és Tony, ugye? A nagyi meg a papa, nagyon kedves emberek,
már találkoztam velük, kicsit átugrottak délután. Mondtam nekik, hogy este én is ide
jövök, és felvetették, hogy utána elmehetnék veled egy italra, beszélgethetnénk egy
jót. Őszintén szólva, talán egész évben ez az egy esélyem van kimozdulni, mert Jon
ma kénytelen volt a költözés miatt szabadságot kivenni, úgyhogy nem lesz este tízig
az irodában. Meg aztán minél később érek haza, annál kevesebb dobozt kell
kipakolnom. Na, menjünk?
A francba, milyen kitartó! Gemma nehéz szívvel végiggondolta a lehetőségeket.
Ragaszkodhatna hozzá, hogy nemet mond. Rengeteg munkát vitt haza, a házban
elképesztő kupi volt, és nem akarta másnaposan kezdeni a kedd reggelt.
Másrészt viszont… Becky ugyan flúgosnak tűnt, de mégiscsak ő lesz az új
szomszédja. Nem ártana megismerkedni vele, főleg, mivel otthonaikat papírvékony
fal választja el egymástól. Talán szükség lesz némi jóindulatra, amikor Ava hajnali
ötkor a legmeggyőzőbb amerikai akcentust imitálva kornyikálja, hogy I’m sexy and I
know it. Meg aztán baromi jólesne egy kis alkohol.
– Menjünk – vágta rá. – Gyere, tudok nem túl közel egy jó helyet.
Alig húsz perccel később Gemma és Becky egy szeparéban ücsörögtek a
Györgyhöz és a Sárkányhoz címzett pubban. Ez az intézmény sem úszta meg a
huszonegyedik század eleji átalakítást, amikor rémes, sötét falak és a ragacsos,
erősen húgyszagú szőnyeg helyett divatos borbárt varázsoltak belőle,
hangulatvilágítással, fényes fa padlóval, bio proseccóval és gluténmentes
harapnivalókkal. Régen ez volt Gemma és Faszfej Nick kedvenc vendéglője, és elég
messze volt az iskolától ahhoz, hogy Gemmának ne kelljen a többi szülő inváziójától
tartania.
Ha Becky csodálkozott is rajta, hogy csak ketten jöttek el, nem mutatta. Követte
Gemma példáját, a kocsit az iskolaudvaron hagyta („Mr. Cook idegrohamot fog
kapni miatta, de majd úgy teszünk, mintha vészhelyzet adódott volna”), és
hihetetlen sebességgel vonult döbbenetesen magas sarkú csizmájában. Gemma csak
ámult.
A bár majdnem kongott az ürességtől, elvégre január első hétfője volt. Becky úgy
üdvözölte a pultosokat, mint régi barátokat. Gemma csendben hallgatta, ahogy
megkérdezte, hogy s mint, és hogy van-e most valami, amit különösen ajánlanának
vacsorára.
– Jártál már itt? – kíváncsiskodott Gemma.
– Nem, még csak nem is láttam ezt a pubot. Csak köszöntem – vigyorgott Becky, és
előreszaladt, hogy válasszon egy asztalt.
Rendeltek egy üveg Shirazt, magasról tettek a gluténmentes, bio és vegán
falatokra, inkább mindketten kértek egy nagy adag halat sült krumplival.
A vacsorarendelés után Gemma kicsit bepánikolt, hogy most miről fognak
beszélgetni, de nem kellett sokáig aggódnia. Becky szája folyamatosan járt, olyan
kíváncsi és közvetlen volt, hogy hetekig szóval tudott volna tartani bárkit.
– Szóval az a Miss Thompson, nem semmi, ugye? Én mindenesetre drukkolok
neki. A tanítói pálya maga a rémálom, én öt perc közös olvasás után legszívesebben
örökbe adnám Rosie-t, és addig verném a fejemet a falba, amíg el nem visz a mentő.
Komolyan nem értem, hogy bírják ki a tanárok elmebaj nélkül. Jó neki, legyen csak
boldog a kis fiatal pasijával.
 Gemma majdnem megfulladt, úgy félrenyelte a bort.
– Hogy a… kicsodájával?
– Hát végre megtalálta élete szerelmét. Legalábbis a szülői Facebook-csoport
szerint. Egész nap másról sem pletykáltak. Az a Vivienne nőszemély valami
magándetektív? Mindent tud Miss Thompsonról. Vénkisasszony, sosem volt
udvarlója, rengeteg macskája viszont igen… aztán hirtelen megtörténik a csoda: egy
este elmegy színházba, és a közönség soraiban ott ül egy férfi, akiről később kiderül,
hogy a darab rendezője, még csak a negyvenes éveiben jár, leveszi a lábáról Miss
Thompsont, teljesen egymásba habarodnak, és a jó öreg tanítónéni felmond az
iskolában, hogy a szerelméhez költözzön Dél-Franciaországba, ahol a férfinak
színitársulata van, és Miss Thompson végre kedvére játszhat színházasdit, amennyit
csak akar. Hát nem szívmelengető?
Gemma szóhoz sem jutott. Miss Thompson… micsoda?! Lelépett Dél-
Franciaországba? Egy színházigazgatóval? Aki közel húsz évvel fiatalabb nála?
Mégis honnan a fenéből szedi Becky ezt a sok képtelenséget?
– Facebook – olvas Becky Gemma gondolataiban, és bölcsen bólogat hozzá. –
Minden fenn van rajta. Ahogy sejtettem, a szülői Facebook-csoportok a legjobb
pletykaforrások. Amikor Rosie-t felvették az iskolába, azonnal csatlakoztam.
Hűha! Talán Gemmának is érdemes lenne kicsit jobban figyelni a Facebookra.
Akkor Sam nem lenne az egyedüli gyerek az osztályban, akinek az iskola
konyhájáról kellett szűrőt kölcsönkérnie, mert megfeledkeztek róla, hogy be kell
vinni (és Gemmának még mindig halvány fingja sem volt róla, hogy minek). Akkor
Gemma nem mindig az utolsó pillanatban, vagy még később értesülne mindenről.
Becky csak mondta a magáét.
– És tényleg igaz. Rákerestem a pasasra, és tényleg színitársulata van, és Miss
Thompson tényleg szerepel benne, mint meghívott művészeti vezető. Gratulálok
neki, de tényleg. És nekünk is milyen jól jött! Itt van helyette ez a szexi Mr. Jones! –
Azzal Becky a pub többi vendégének nagy helytelenítése közepette nekikezdett a
lehető leghamisabban rikoltozni Tom Jones Sex Bomb című örökzöldjét.
Nocsak, nocsak. Szóval Miss Thompson végre megtalálta az igazit. Jó neki. Talán
ez azt jelenti, hogy mindenki számára van még remény. Talán Gemma is
megtalálhatja…
– De ha már Mr. Jonesnál tartunk, az összes tanár ilyen szexi? Na jó, ezt
visszavonom, Mrs. Goldmanból kiindulva hülye kérdés volt. – Becky nagyot kortyolt
a borból. – Hű de jólesik! Micsoda kurva jó pasi az ofő! Kész mázli, hogy nem engem
tanít, mert csak bámulnék és csorgatnám a nyálamat egész órán. Vajon szingli?
Gemma tétován megjegyezte, hogy Beckynek talán nem illene megfeledkezni a
férjéről. Becky hátravetette gyönyörű fejét, és harsányan felröhögött.
– Ugyan már, ne aggódj. Kedves Johnnal odavagyunk egymásért, majd meglátod.
Ahhoz képest, hogy tizenöt éve házasok vagyunk, nem rossz. – Gemmának pislogni
sem volt ideje, Becky máris mesélni kezdte az élettörténetét. – Oxfordban
ismerkedtünk meg. Az egyetemen. De ne utálj meg, nem vagyok hülye sznob,
tényleg nem. Őszintén szólva, nem emlékszem, mikor láttam Jont először. Totál be
voltam baszva, és úgy néztem ki, mint Lara Croft. Utólag belegondolva, nem is csoda,
hogy belém szeretett. – Hangosan felnevetett, ivott egy kicsit, aztán keresgélt a
telefonján, majd Gemma kezébe nyomta. – Ez voltam én. Nem semmi, mi?
Gemma szemügyre vette a kissé homályos fotót, ami még a digitális technológia
előtti időkben készült. A gyerekei fel sem foghatták, mennyit fejlődött a technika
Gemma gyerekkora óta. – Ti barlangban laktatok? – kérdezte egyszer döbbenten
Ava.
Becky mintha semmit sem változott volna, amióta a kép készült. Kivéve a ruhát. A
fotón vörös, flitteres sortot viselt, amit még Jessica Rabbit sem vett volna fel, mert
túl kihívó. Hozzá valamiféle alsónemű volt rajta topként. Előtte egy hatalmas korsó
sör díszelgett. Gemma felvonta a szemöldökét, és visszaadta a telefont.
– Igen, tudom. De képzeld, ez még a diszkrétebb cuccaim egyike volt. És egy csomó
tequilát is megittunk még aznap. Hiába, a diákévek voltak az élet legjobb évei!
Gemmán érthetetlen módon egy pillanatra féltékenység lett úrrá. Neki nem volt
lehetősége egyetemre járni. Lakótelepen nőtt fel, elég lepukkant környéken,
önkormányzati lakásban élt a szüleivel, és az öccsével, Craiggel. Mindig azt hallgatta,
hogy akkor engedhet majd meg magának jó körülményeket, és akkor élhet jó életet,
ha keményen megdolgozik érte. Úgyhogy amikor érettségi után a barátnői
értelmetlen egyetemi képzésekre szórták a pénzt, vagy egy évre leléptek Balira
csapodárkodni, ő már a karrierjét építette.
– Szerintem Jon nemigen találkozott még olyannal, mint én – folytatta Becky. –
Leginkább el akart szaladni, amit nagyon sajnáltam, mert én már kinéztem őt
jövendőbeli férjnek.
Becky nem volt hozzászokva, hogy valamit nem kaphat meg azonnal, és Jont elég
rejtélyesnek találta.
 – Úgy került, mintha leprás lennék. A szülei belenevelték, hogy olyan leendő
feleséget keressen, aki nyugodt, józan gondolkodású, és tud viselkedni, amikor Jon
bemutatja a nagymamának. Hát tőlem a nagymama tuti infarktust kapott volna, ha
megjelentem volna nála egy ötórai teára.
Becky elmesélte, hogyan barátkozott össze Jonnal.
– Ő volt az egyetlen hímnemű barátom, akit sehogy sem tudtam ágyba csalogatni.
Őszintén szólva, kezdtem magamban kételkedni. Addig azt hittem, ellenállhatatlan
vagyok. Még szerelni bájitalon is gondolkodtam, hogy megszerezzem Jont. – A
tenyerébe temette az arcát. – Micsoda szégyen! De minden jó, ha a vége jó. Sikerült
beférkőznöm a kegyeibe, plátóian legalábbis, aztán úgy alakítottam a dolgokat, hogy
ugyanannál a szervezetnél jelentkeztünk gyakorlatra a diplomához. Utána pedig,
micsoda szerencse, Jonnak valamiért mégsem sikerült kibérelnie a szobát, amit
megbeszélt, viszont adódott egy kiadó szoba a lakásban, ahol én béreltem szobát. A
többi pedig már történelem, ahogy mondani szokták. Beleegyezett egy randevúba,
ezt eljegyzés követte, és még a nagymamával is megismerkedtem. Persze előtte
bevette a szívgyógyszerét.
Becky megállás nélkül beszélt, elmesélte az esküvőt, Rosie születését, majd azt is,
hogy valamiféle életközépválságba csöppent.
– Végre kezdett visszazökkenni az életem a normál kerékvágásba a pokoljárás
után, amit a nők akkor élnek át, amikor még kicsi a gyerek. Biztos emlékszel: amikor
állandóan olyan hullafáradt vagy, hogy ég a szemed, mintha hamutartónak
használtad volna, és még a fogmosás is olyan hősies erőfeszítésnek tűnik, ami
kitüntetést érdemelne a királynőtől személyesen. – Gemma bólintott. Hogyne
emlékezne! – Mindenesetre lassacskán egyre kevésbé volt szar, Rosie megtanult
járni, beszélni, voltak már saját gondolatai, véleménye, nemsokára eljött az
iskolakezdés ideje. Na, ekkor kezdett valami rejtélyes oknál fogva vonyítani a
petefészkem, hogy még, még, még, és muszáj volt rá hallgatni. – Becky a tenyerébe
temette az arcát. – Tiszta hülye voltam, nem?
– Akkor született…
– Ella. Másnéven az Utószó. – Becky felnevetett. – Szegény kis Ellám. Őszintén
szólva azt hittem, Jon el fog küldeni a francba, de meglepő hajlandóságot mutatott.
Talán azért, mert végre lehetőséget látott a szexre – vajúdás közben megmondtam
neki, hogy soha többet a közelembe ne merje lóbálni a kukacát –, és
megkönnyebbült, hogy mégsem ragaszkodom a vazektómiához, amivel
fenyegetőztem. Legalábbis még nem.
– És? – Gemma most már kíváncsi volt.
– Felrohantam a lépcsőn, hogy jelképes gesztussal a klotyóba hajigáljam a
fogamzásgátló tablettáimat. Persze Jon szólt, hogy azért nem találom őket, mert nem
szedek tablettát, ugyanis spirált tetettem fel. De sebaj. Csodálatos férjem van, talált a
gyógyszeres dobozban valami szénanátha elleni pirulát, hogy azt dobhassam a
sloziba. Másnap elmentem a nőgyógyászhoz levetetni a spirált, tíz hónappal később
pedig megszületett Ella.
– Azta! – Gemma belekortyolt a borba. Még hallgatni is fárasztó volt.
– És most, ennyi év után, még mindig boldog házasok vagyunk. Vagy legalábbis
nem vágunk egymás fejéhez életveszélyes fenyegetéseket, ami tizenöt év után egy
és ugyanaz.
Gemma elfintorodott. Tizenöt év házasság már álom lett volna. Faszfej Nick
feleennyi ideig sem bírta.
– Na jó, eleget meséltem magamról – csillant fel Becky szeme. – Gondolom,
észrevetted, hogy folyamatosan jár a szám, ha rám nem szólnak, hogy fogjam már
be. Most mesélj te! Anyukád már említette az exférjedet. Elbűvölő pasas lehet. De
gondolom, nem szűkölködsz jó pasikban, akik sorban állnak az ajtód előtt, hogy
randevút kérjenek tőled. Szinte féltékeny vagyok. Milyen lehet, ha valaki rád szánja
az idejét, romantikázik veled, odafigyel rád, nem pedig hazaesik az irodából, és nem
azzal kezdi ám, hogy „Kedvesem, drágám, milyen volt a napod?”, hanem azzal, hogy
„ugye kimostad a zöld biciklis felsőmet, mert mindjárt megyek tekerni, és ne várj
ébren, mert sokára jövök”. Nem véletlen, hogy a mesék ott végződnek, ahol a
királyfi feleségül veszi a királylányt. Ha ugyanis folytatnák, akkor a királyfi
végignézhetné, ahogy a királylány pucéran guggolva összeszarja magát vajúdás
közben, aztán a következő öt évben azon versengenének, hogy kinek jut kevesebb
alvás… máris elég pocsék mese lenne, nem?
Gemma felnevetett. A biciklin kívül – Faszfej Nick ugyanis inkább házon kívüli
dugással tartotta formában magát – Becky nagyjából leírta a házassága utolsó éveit.
Megismerkedésük után egy évvel már megvolt az eljegyzés, az esküvő, és Gemma
teherbe is esett Sammel. Utólag már tudta, hogy túl hamar történt minden: még nem
volt idejük kitapasztalni, hogy a kapcsolatuk megmarad-e akkor is, ha már nem csak
a maratoni szexelésről szól, és máson is járnia kell az eszüknek, mint azon, hogy
hogyan varázsolják le egymásról a ruhát abban a pillanatban, hogy becsukódott
mögöttük az ajtó.
Faszfej Nick szinte azonnal eltávolodott Gemmától, amint Gemma rápisilt a
terhességi tesztre (de előtte még hetvenkét font értékben bevásárolt a Tescóban,
amikor a fent említett tesztet megvette, mert lesült volna a bőr a képéről, ha csak
egy terhességi teszttel áll be a pénztárhoz. Úgyhogy vett egy rakás babkonzervet és
száraztésztát és pudingot, hogy észre ne vegyék, és a pénztárosnak ne legyen ideje
azzal foglalkozni, hogy mennyit szexelhetett védekezés nélkül), és megjelent a kék
csík. Faszfej Nick nem akart babás könyveket olvasni, nem akarta a felesége hasára
tenni a kezét, hogy érezze a kis mocorgó emberkét odabent, és legfőképp nem akart
szülésfelkészítő tanfolyamra járni. (Ez utóbbi miatt Gemma nem neheztelt
túlságosan. A szülésfelkészítő tanfolyam pont olyan rettenetes volt, amilyennek
képzelte, sőt, rosszabb.)
Mire oda kerültek, hogy végignézhette, amint a felesége kinyom magából egy
labda nagyságú kis élőlényt, miközben bőg, vonyít, összeszarja magát a túlságosan
meleg szülőszoba sarkában, és azzal fenyegetőzik, hogy amint ennek a tortúrának
vége, kiheréli, a kocka már el volt vetve.
Gemma felnyögött.
– Igen, Nick tényleg elbűvölő pasas volt. Jobb is, hogy nem ismered.
Becky várakozásteljesen közelebb hajolt.
– Mesélj! Ne aggódj, engem nem lehet lesokkolni!
Így hát Gemma elmesélte meggondolatlan románcát Faszfej Nickkel.
– Szerettem. De tényleg! Ő viszont… kiderült, hogy amikor az oltár előtt kimondta,
hogy „amíg a halál el nem választ”, tulajdonképpen úgy értette, hogy „amíg meg
nem unom, hogy felnőttként kell viselkednem, és úgy nem döntök, hogy inkább
körbeutazom a világot Lucyvel, a titkárnőmmel, akit már két éve kúrok, és igen,
tudom, hogy van két gyerekünk, és továbbra is szeretnék részt venni az életükben,
de úgy, hogy a világ másik végén élek, és egy kurva fillért sem küldök neked, mert
hát a világ körüli út drága mulatság, és hát csáááóóó”.
– Úristen, mekkora egy faszkalap! – háborgott Becky.
– Igen, az volt.
– És mit csináltál, amikor lelépett?
Gemma megvonta a vállát.
– Ugyanazt, amit bárki más tesz egy nehéz szakítás után. Lerogytam a kanapéra,
üvegből vedeltem a bort, és rockballadákat üvöltöttem, mint Bridget Jones.
 – Mennyi ideig?
– Hát úgy húsz percig, aztán átkopogtak a szomszédok, hogy jól vagyok-e.
Úgyhogy összeszedtem magam, megittam egy kólát és ettem egy virslis tekercset,
hogy ne legyek rosszul az alkoholtól, felkötöttem a gatyát (eléggé szó szerint is,
nemcsak átvitt értelemben), és tudomásul vettem, hogy az élet megy tovább.
– Te jó ég! – ámult Becky. – Nem semmi! Jobb is, hogy már nem kell elviselned azt
a pöcsöt. Tuti illik rá, hogy Faszfej Nick.
Gemma elmélázott.
– Általában egész jól vagyok nélküle. – Kicsit elhallgatott, majd hozzátette: –
Kivéve, amikor nem.
– Hát, nem is tudom… – Becky is eltűnődött. – Meg sem tudom számolni, hányszor
gondolkodtam, hogy mennyivel egyszerűbb lenne nekem hármasban a gyerekekkel,
anélkül, hogy Jonnal is foglalkoznom kelljen. Még a kurvára idegtépő Borisz is
semmi ahhoz képest, amikor Jon hazaesik az irodából arra a kb. két órára, amit
hetente hajlandó családi körben tölteni, és teleszórja a gyönyörű otthonunkat a
nyavalyás biciklis cuccával. Merthogy majd egyszer megnyeri a Tour de France-ot.
Csak lenne már túl rajta!
– Na igen, de tudod, azt mondják, a szomszéd kertje mindig zöldebb. Mindig úgy
tűnik, hogy a másiknak egyszerűbb az élete, amíg bele nem kerülsz ugyanabba a
helyzetbe. Mégis mit mondanál, ha a fiad egy reggel berohanna a szobádba, és
kétségbeesetten kiabálná, hogy „Anyu! Nézd mi történt a tökömmel! Szőr nőtt rajta!”,
majd sírva fakadna. Megpróbáltam megnyugtatni, hogy ez a felnőtté válás teljesen
normális velejárója, de nem hallgatott rám, merthogy „Neked nincs tököd, honnan
tudnád?”. Hát erre őszintén szólva, tényleg nem tudtam mit mondani.
Becky majd megpukkadt a nevetéstől.
– Csodás gyerekeid vannak. Kész mázli, hogy nekem két lányom van, sokkal
egyszerűbb.
– Csak mert nem ismered Avát – vágott vissza Gemma. – Sam hozzá képest a
szülők álma. Most az a mániája, hogy komoly sérülést szeretne okozni valakinek,
mert akkor kihívhatná a mentőt, azt mondhatná, hogy megmentette az illető életét,
és végre kiérdemelne egy Blue Peter jelvényt.
Az este gyorsan eltelt. Gemma nagy meglepetésére néhány perc után úgy
csevegtek, mint két régi barátnő. Gemma már nem is emlékezett rá, mikor
beszélgetett utoljára ilyen jót. Az első üveg bornak hamar a végére jártak, rendeltek
még egyet, és jó étvággyal falták a sült krumplit és a halat. Becky apró termete
ellenére gyorsan és rengeteget evett.
Mire a második üveg bor felénél jártak, már elmesélték egymásnak az életüket, és
Becky kiokosodott az iskolai ügyeket illetően, beleértve a karácsony előtti sztorit,
amikor Vivienne kiborult, mert a betlehemes színdarabban Satin nem kapta meg
Iskárióti Júdás szerepét (Jellemző volt Miss Thomsonra, hogy a Redcoats alsó
tagozatában nem volt „hagyományos” betlehemes). Vivienne szándékosan
elgáncsolta Andrea Barnest (mert a fia, Simon lett Júdás), és Andrea emiatt kiöntötte
a karamellás vodkát, amit a tanároknak készített ajándékba. Az udvaron szanaszét
folyó vodkát Satin és Simon együtt próbálták felnyalni a földről, mire Vivienne
őrjöngve megfenyegette Andreát, hogy feljelenti a gyámhatóságnál, amiért
kiskorúakat itat alkohollal. Gemma és a másodikos szülők majdnem bepisiltek az
erőfeszítéstől, hogy ne röhögjék el magukat.
Becky cserébe elmesélte Gemmának az események hosszú sorát, amik oda
vezettek, hogy odaköltöztek a szomszédba. Becky látszólag félvállról vette a Kedves
Jon munkájával járó állandó költözködést, de valójában kezdte megviselni.
– Én… nem is tudom már, ki vagyok. Te is éreztél ilyet? Amikor megszülettek a
gyerekek? Egyik nap még önmagad vagy, vannak gondolataid, érzéseid,
véleményed, döntéseid… eztán kibújik a puncidból egy gyerek, és vége az
önállóságodnak. Már nem is „Becky” vagyok, Megszámoltam, hogy egy teljes héten
át senkivel nem találkoztam, aki máshogy szólított volna, mint „Rosie anyukája”.
Pedig tényleg szeretek anya lenni. Legalábbis többnyire. De önmagam is szeretek
lenni. Régen dolgoztam. Voltak hobbijaim. Megvolt a saját nyavalyás életem. Most
meg… nézz csak rám, kurvára kivagyok. Ella lassan egyéves, és amióta megszületett,
most mozdulok ki otthonról először. Kedves Jon sosincs otthon, de ha igen, akkor is
dolgozik. Vagy a 2024-es bicikliolimpiára gyúr, és én legszívesebben kiabálnék, hogy
és velem mi lesz?!
Az este folyamán most először hervadt le a mosoly Becky arcáról. Hirtelen nagyon
kimerültnek tűnt; arca fáradt volt a sűrű fekete hajfüggöny mögött, ahogy a szemét
lesütve kortyolta a borát. Aztán eszébe jutott valami, és ismét felderült.
– Na és Faszfej Nick óta mi a helyzet? Van új élettársad? Vagy csak élvezed a szingli
életet, és a rengeteg kötetlen szexet? Istenem, hogy tudnék örülni egy kis kötetlen
szexnek, hintáznék a csilláron, élvezném az órákon át tartó kényeztetést a harminc
másodperces gyorskettyintés helyett, amikor épp nem lógnak a nyakamban a
gyerekek, tudva, hogy pillanatokon belül megjelennek, és faroklohasztó
kérdésekkel fognak minket bombázni, mint például miért nedves a víz, meg ilyenek.
– Hát, hogy őszinte legyek… amióta Nick otthagyott… nem volt senki más –
vallotta be Gemma. – Eléggé… elfoglalt vagyok.
– KÉT ÉVE NEM SZEXELTÉL?! – visított fel Becky, a bár összes többi vendégének
ámulatára. A pultosok hangosan felröhögtek. Pompás. Gemma ide sem jön többet,
abban biztos volt.
– Ccccssss! Nem akkora tragédia. Fiatal vagyok még. Nagyjából. Júliusig még
negyven alatt.
– MINDJÁRT NEGYVEN LESZEL, ÉS KÉT ÉVE NEM SZEXELTÉL?! – ismételte meg
Becky még hangosabban. Az ablak melletti asztalnál két elegáns hölgy rosszallóan
meredt rájuk, a pub menedzsere pedig láthatóan legszívesebben kidobta volna őket
a bárból, de félt Beckytől, úgyhogy meg sem próbálta. – Dehogynem tragédia!
Kibaszott nagy tragédia. Egy ilyen gyönyörű nő, két éve szingli, és még egy rendes
dugás sem… sőt, egy rendetlen dugás sem akadt? – Becky kuncogva kortyolt a
borába. – Na, ezügyben tennünk kell valamit. És ki más segíthetne, mint a jó öreg
Becky néni? Szerencséd van, itt a tündér keresztanyád, és garantálja, hogy még
negyvenéves korod előtt orgazmusdömpingben lesz részed. Ez lesz az új projektem!
– Elővette az iPhone-ját, talán azért, hogy valamiféle Gemma-projekt Gantt-
diagramot jegyezzen be
Gemma le akarta állítani. Nem volt benne biztos, hogy szívesen lenne Becky új
projektje. Tényleg hiányzik az életébe egy férfi? Hármasban a gyerekekkel már
kialakult az egyensúly, és nem igazán akarta kibillenteni. Faszfej Nick alapján nem
volt róla meggyőződve, hogy a párkapcsolat jó dolog.
Ugyanakkor… Beckynek valamelyest igaza volt. Két év szex nélkül hosszú idő.
Már épp megszólalt volna, amikor hirtelen eszébe jutott valami. Nem csak Becky
találhat ki egy projektet; Gemma tapasztalt projektmenedzser volt a gyakorlatban.
– Várj csak! – Becky meglepetten felnézett. Gemma folytatta. – Mindössze… (az
órájára pillantott) három órája ismerlek, és eddig úgy tűnik, totál dilis vagy, de… van
benned valami ellenállhatatlan, úgyhogy nem mondok nemet a javaslatodra. Kétlem
ugyan, hogy sikerülne, szerintem ugyanis a környékbeli férfiak kórosan randi-
alkalmatlannak találnak, de attól még megpróbálhatjuk. Viszont nekem is van egy
feltételem. Csak akkor vágunk bele, ha én is segíthetek neked. A magad módján
neked is eleged van, és a te életed sem adja neked azt, amit szeretnél, ebben
egyformák vagyunk. Azt mondtad, elveszítetted önmagadat a pelenkahegyek,
bébiétel-tengerek és olvasónaplók között. Ideje visszaszerezned. Ebben fogok
segíteni: megtaláljuk számodra az álommunkahelyet. Nem csak Kedves Jonnak jár a
karrier. Mostantól jobb, ha vigyáz, mert a segítségemmel túl fogod szárnyalni. Mit
szólnál egy közös projekthez? Gemma-és-Becky Projekt. A negyvenedik
születésnapomig megoldjuk a szexuális életemet, mégpedig valakivel, akinek nem
szőrös a háta, nem hord szandált zoknival, és nem mondja azt, hogy nem vesz fel
óvszert, mert nem akar gumicsizmában lábat mosni; neked pedig szerzünk egy
állást. Na, áll az alku?
Becky kitöltötte a poharakba a maradék bort, koccintásra emelte a poharát, és
kivillantotta hófehér fogait.
– Tetszik a dolog. Áll az alku, vágjunk bele!
Koccintottak a Gemma-és-Becky Projekt sikerére. Igen, belevágnak.
 5.

– Anyu, nekem miért nincs péniszem?

Néma csend.
– ANYU! Azt kérdeztem, hogy nekem miért nincs péniszem! Samnek van pénisze,
és ez nem igazságos, mert én így hogy tudok állva pisilni? – Avából kitört a zokogás,
Gemma pedig megpróbált magához térni a borozás utáni kómából, hogy
megvigasztalja a lányát.
– Jaj, kicsim, semmi baj! Nem akkora csoda ám az állva pisilés. Könnyen
lepisilhetnéd a lábadat. Viszont, kicsim… – Gemma az órára pillantott – a francba, fél
nyolc, ne már, megint el fogunk késni! SAM! FOGMOSÁS! FÉSÜLKÖDÉS! CIPŐ!
A kiabálástól Gemma feje még jobban hasogatott, és egy pillanatig attól félt, hogy
emésztetlen Shirazt fog a lánya fejére rókázni, ami aztán tényleg az anyaság
szégyene lenne.
A fejét fogva a fürdőszobába tántorgott, miközben Ava továbbra is a
hímvesszőhiányát siratta. Ráadásul Sam sem segített azzal, hogy közölte:
– Próbálj meg fütyit növeszteni, Ava! Biztosan sikerülni fog!
Ilyesfajta bonyodalmakhoz Gemmának most semmi energiája nem volt.
A forró zuhany valamelyest kijózanította a rettenetes másnaposságból (a fejében
vadlovak, sőt, őstulkok vágtattak, szökőkútként tört ki belőle a hasmenés, és
legszívesebben vonyítva visszabújt volna a paplan alá, mégpedig azonnal), de a
hatás rövid életű volt. Magára rángatta a farmerját és egy kapucnis pulóvert (ez volt
a sok közül az egyik előnye annak, hogy egy start-up cégnél dolgozott; simán
öltözködhetett úgy, mint egy kamasz fiú, és senki nem nehezményezte), lebotorkált
a konyhába, és megpróbálta rávenni a gyerekeket, hogy légyszi-légyszi mossanak
már fogat, a rohadt életbe.
– Anyu? – Sam épp egy tele doboz Cheerios gabonapehely kilencven százalékát
töltötte egy keverőtálba, mert a normális reggelizőtál nem volt elég nagy egy ilyen
reggeli lakomához. Gemma számtalan helyen olvasott már a serdülő fiúk
farkasétvágyáról, és tartott tőle, hogy nehezen fog lépést tartani Sam növekvő
szükségleteivel, mert a kölyök már így is képes volt huszonnégy óra leforgása alatt
felzabálni a Tesco teljes árukészletét.
– Igen, Sam?
 Micsoda fejfájás! Baromság volt hétfő este meginni egy egész üveg bort.
– Te már jártál orgián?
Gemma majdnem kiköpte a kávéját.
– Hogy micsoda?!
Sam rendületlenül falta a gabonapelyhet.
– Te már jártál orgián?
– Mi az az orgia? – élénkült fel Ava.
– Nem… Nem! Micsoda kérdés! Természetesen nem. Sosem jártam orgiának még
csak a közelében sem. Hol a fenében hallottál egyáltalán ilyesmiről?
Sam megvonta a vállát, a szájából kicsordult egy kis tej, amitől úgy nézett ki, mint
valami vérszegény vámpír, ráadásul a pulóverét is lecsöpögtette.
– A rómaiaknál. Náluk voltak orgiák. Csak kíváncsi voltam, hogy te is voltál-e
orgián. Gondoltam, neked biztos tetszene, biztos csináltál már ilyet.
Gemma egyre pocsékabbul érezte magát.
– Hogyhogy nekem biztosan tetszene? Mégis mi az, ami miatt az én teljesen
hétköznapi életemből te azt a következtetést vonod le, hogy vendégeket hívok az
otthonomba, mindenki beteszi a kulcsát egy tálba, és aztán szexelnek?
– Az orgia az SZEX? – kérdezte Ava olyan hangerővel, hogy három utcányira is
elhallatszott.
– Azok a swingerek, anyu, nem az orgiák. Az orgiánál semmi szükség kocsikulcsra.
Gemma a kezébe temette az arcát.
– A swingerekről hol hallottál?
Sam vállat vont.
– Csak úgy hallottam valahol.
– SZEX SZEX SZEX SZEX SZEX SZEX – énekelte Ava a Jingle Bells dallamára.
– Tehát ha nem kellett kocsikulcs, akkor voltál orgián?
– NEM VOLTAM SEMMIFÉLE ORGIÁN!!! – ordította Gemma.
Remek. Alig várta, hogy a téma visszaköszönjön az iskolában.
– Lehet, hogy megkérdezem, hogy Mrs. Willoughby rendezett-e már orgiát –
tűnődött Sam, tovább kanalazva a reggelijét.
– SZEX SZEX SZEX SZEX SZEX SZEX – énekelte Ava.
Gemma sajgó fejében felderengett, hogy valamiféle megállapodást kötött tegnap
este Beckyvel. Látva a kibontakozó jelenetet, rádöbbent, hogy a Gemma-és-Becky
Projekt egyszerűen képtelenség. Mégis hogy a francba rágathatna egy férfit ebbe a
diliházba? Becky ötlete kedves ugyan, de kizárt, hogy működhetne. Szólnia kellene
neki, hogy felejtse el.

– Szóval előre a projekttel! – Estefelé, miután Gemma hazaért a munkából, a

gyerekek pedig az iskolából, a konyhaasztalnál ültek, és bolognai spagettit ettek
(legalábbis Gemma és Sam. Ava csak nézte, piszkálgatta a spagettit, felvette, és
gügyögött neki: „Ne félj, kis giliszta, nem eszlek meg, és alhatsz az ágyamban!”),
valaki kopogott. Becky volt az. Egy kisbaba ficánkolt a karjában, aki bizonyára Ella
lehetett, mellettük gyönyörű, fekete hajú, csillogó szemű kislány állt, aki nyilván
Rosie. Kíváncsian nézte, ahogy Gemma ajtót nyit nekik.
– Üdv, szomszédasszony! – Becky lezser farmert viselt egy All Saints pólóval, de így
is felvonulhatott volna egy kifutóra; Gemma bolognai spagettiszószt viselt kapucnis
pulóverén, és a szeme úgy világított sápadt, másnapos arcában, mint egy
lehugyozott hóember olvadozó tekintete. – Csak azt szeretném kérdezni, nincs-e
kedvetek átjönni hozzánk egy kicsit. Tudom, hogy holnap iskola, de… hogy őszinte
legyek, Kedves Jon még mindig az irodában van – Becky befogta Rosie fülét –, amit
kibaszottul unok már, és nagyon örülnék a társaságotoknak. Hozd a gyerekeket, és
igyunk valamit. – Alaposan szemügyre vette Gemmát, és hozzátette: – Például kávét.
Jó?
– Kávé, igen, az jó. – Gemmának több se kellett, hogy lemondjon az est további
részében Ava produkciójáról a „gilisztával” a tányérján. Felkapta a kulcsát, rászólt a
lányára, hogy akkor felejtse el a vacsorát, és átmasírozott gyerekestül az ikerház
másik felébe, Beckyékhez.
Gemma még sosem járt a szomszédban, a korábbi lakó egy magának való idős úr
volt, aki nemigen állt szóba senkivel. Most kiderült, hogy a két ház csak kívülről
hasonlít. Ahogy Gemma átlépte Beckyék küszöbét, megdöbbentette a… rend. Hol
vannak a félig teli költöztetős dobozok? És a parkettára ragadó gabonapehely? És a
gyerekek mindent elborító műanyag kacathegyei? Te jó ég! Itt látni lehet a
konyhaasztal lapját!
– Valami baj van? – kérdezte Becky érdeklődve.
Gemma halványan elmosolyodott.
– Nem… csak… nem tudom, lehetünk-e barátok… – Egy pillanatra elhallgatott, épp
csak addig, hogy Becky arcára kiüljön a meglepetés. – Hogy lehet nálatok ilyen
lehetetlen rend? Most költöztetek, de máris úgy néz ki, mint valami lakberendező
címlapfotó. Nálunk öt perccel a beköltözésünk után minden tele volt szarral – itt-ott
szó szerint –, és úgy nézett ki a ház, mintha a Lego és a Domino’s Pizza szponzorálná
az életünket.
Becky felnevetett.
– Én kissé rendmániás vagyok. Nevetségesen hangzik, de mivel Jon egész nap
dolgozik, Rosie meg iskolában van, szinte hobbim lett a háztartás. Igen, tudom.
Gyakrabban kellene kimozdulnom.
– Vagy átjöhetnél hozzám rendet rakni – sóhajtott Gemma, és leült a makulátlan
asztalhoz. Várták, hogy felforrjon a víz a kávéhoz. A lányok elmentek játszani; Rosie
elegáns, virágos farmert és sötétkék kardigánt viselt, és enyhe megütközéssel
fogadta, hogy a Hihetetlen Hulknak öltözött Ava kézen fogja, és ráparancsol, hogy
mutassa meg a játékait. Ella egészen elbűvölte Samet, ahogy ámuló csodálattal
pislogott rá, miközben Sam folyamatosan a Minecraftról mesélt neki, és a lehető
legzajosabb fingó hangokkal nevettette meg.
– Ki kell eszelnünk valami tervet. – Becky hozott két csésze gőzölgő kávét, és
elővette a kekszes dobozt. – Ha tartani akarjuk a júliusi határidőt, bele kell húzni.
Nyári esküvő… hát nem lenne csodás? – Rákacsintott Gemmára. – Sosem lehet tudni,
talán jön valaki, aki levesz a lábadról.
– Ki van zárva. Tudod, egyszer már hagytam, hogy levegyenek a lábamról.
Pontosabban, hogy kirúgják alólam, és úgy pofára estem, hogy minden csontom
ripityára tört. – Becky döbbenten meredt rá. – Nem szó szerint! – magyarázta
Gemma. – De attól még ugyanúgy nem maradt semmi önbecsülésem. Őszintén
szólva, Becky, azt hiszem, talán mégsem kéne. Tudom, hogy tegnap beleegyeztem,
de akkor a Shiraz beszélt belőlem, ma reggel viszont körülnéztem az életemben, és
rájöttem, hogy ebbe a diliházba kurvára nem hiányzik még egy pasi is. – Azzal
elmesélte Beckynek az „orgiát”. Becky fetrengve röhögött, egy idő után attól tartott,
hogy be fog pisilni.
– Zseniális! De Gemma, azt nem gondolhatod komolyan, hogy a gyerekeid
ürügyén magadba zárkózol. Sam nemsokára kamasz lesz, és akkor, magamból
kiindulva legalábbis, szóba sem áll majd veled. Aztán meg lassan kirepülnek, és
akkor mi lesz? Magadra maradsz, lesz egy rakás macskád és egy káposztaszagú, üres
otthonod. Jaj, ha már a macskáknál tartunk… – Becky felállt, és a hátsó ajtóhoz
indult. – Nem zavarnak titeket a kutyák? – Gemma jelezte, hogy nem. – Nem is
igazán kutya, inkább valami szertelen vadállat. Szóval Borisz. Kurvára idegtépő,
előre szólok.
Ahogy kinyitotta az ajtót, beszökött a hűvös, esti levegő, és egy aranyszőrű
energiabomba, aki ugatva körberohangált a konyhában, körbefutotta az asztalt,
mindenkire lihegve felugrált, és összességében úgy viselkedett, mint egy részeg, aki
túladagolta a Red Bullt. Sam máris odavolt érte, hiszen évek óta könyörgött, hogy
hadd kapjon egy kutyát. Ella pedig, bár csak negyedakkora volt, mint a kerge Borisz,
teljesen nyugodtan fogadta, majd röhögőgörcsöt kapott, amikor a kutya rávetette
magát Rosie tornazsákjára, és molesztálni próbálta.
– BORISZ! – A kutya tornazsák-molesztálás közben megdermedt. – IDE GYERE!
Borisz szomorú pillantással búcsúzott szerelme tárgyától, és odasomfordált
Beckyhez, aki megpaskolta a hátát. – Nyughass! Ne legyél hülye, vendégeink
vannak! Legalább tegyél úgy, mintha tudnál szalonképesen viselkedni!
Borisz nagyot szusszanva Becky lábára ült, és a mancsára hajtotta a fejét. Rosie és
Ava a káosz hallatán visszasietett a konyhába, és a kutya mellé ültek. Rosie valami
tárgyat lengetett felé. Borisz nagy lelkesen elvette, és rágcsálni kezdte, miközben a
lányok vakargatták az oldalát.
Gemma undorodó pillantással méregette az elé táruló jelenetet.
– Az ott… az, amire gondolok? Ugye nem?
– Igen, az… Pár éve volt itt egy Ann Summers termékbemutató, és valaki itt
felejtette. Borisz meg azt hitte, kutyajáték, és azóta sem ereszti el. Szerencsére már
úgy összerágta, hogy nem látszik a… hogy is mondjam… a formája. Azaz
valamennyire mégis, ha te azonnal felismerted, hogy dildó.
A két nő összenézett, és hirtelen kitört belőlük a féktelen röhögés.
– Ez hihetetlen! Mármint nem a dildó… Bár az is baromi fura, de… Borisz annyira…
– Kibaszottul idegtépő? Nem gondoltad volna, hogy egy ilyen állattal osztom meg
makulátlan, szinte kényszeres gyakorisággal tisztán tartott otthonomat?
Gemma bólintott.
– Igazad is van. Tényleg nem józan döntés a vándorló életmódunk mellé kutyát
tartani, de Kedves Jon arisztokrata felmenőinek köszönhetően úgy gondolja, hogy
az otthon nem igazi otthon, ha nincs benne kutya. Én is szeretem a kutyákat,
úgyhogy nincs vele gondom, bár azt hittem, Jon majd egy King Charles spánielt,
corgit vagy ilyesmit fog választani, nem… Boriszt. Egy menhelyről hozta.
Figyelmeztették, hogy „eleven eb”, de azt nem közölték, hogy „totál eszelős, és
pillanatok alatt szétszedi a házat is, az idegeidet is”. Egyszer kiszemelte magának Jon
egyik ügyfelének a szőrmekucsmáját, ami véletlenül az előszobafogas mellé esett.
Borisz először szexuálisan zaklatta a kucsmát, aztán szétcincálta, végül bevonult
vele az étkezőbe, ahol a tárgyalás zajlott. Nem csoda, hogy a férjem nem tudta
megkötni azt az üzletet.
Mivel Borisz jól elszórakozott a dildóval, Sam jól elszórakoztatta Ellát, Ava és Rosie
pedig a fene se tudja, mit csinált, Gemma és Becky visszatért a Gemma-és-Becky
Projektre.
– Ez marhaság. Csak kifogásokat hozol fel, mert be vagy rezelve. Először is kellene
neked egy társkeresős adatlap. Gondolom, még nincs, ugye? Sejtettem. Rengeteg
társkereső oldal közül lehet válogatni, egyik perverzebb, mint a másik, de szerintem
maradjunk a Tindernél. Mindenki ezt használja, egyszerű regisztrálni, és
villámgyorsan megtalálhatod a nagy Őt. Akár most is letölthetjük a telefonodra.
Töltsük le! – Becky Gemma vacak telefonjáért nyúlt.
– Nem, ez tényleg abszurd, nem lehet. – Gemma elszántan szorongatta a telefont. –
Nagy hiba volt, hogy tegnap hagytam magam rábeszélni, és már meg is bántam. –
Becky csalódott képet vágott. – Mármint nem a tegnap estét, nagyon jól éreztem
magam, tök jó veled dumálni. – Gemma maga is meg volt lepve, hogy ezt valóban így
gondolja. Már nem is emlékezett, mikor fordult elő utoljára, hogy elment valahová
egy másik szülővel, és nem akart utána kiugrani az ablakon. Sőt, már arra sem
emlékezett, mikor dugta ki utoljára az orrát.
– Hidd el, a társkeresős oldalak nem az én világom! Nagyon nem. Lehet, hogy
megismerkedem valakivel a hétköznapokban, a való életben, és az oké. De nem
vagyok hajlandó az interneten kutatni, hogy hátha találok egy pasast, aki nem küld
elsőre fotót a visszataszító pöcséről. Azt már nem. Bocs, Becky, de nem.
Becky néhány pillanatig csak csendben figyelt, aztán hátradőlt, feltette az asztalra
tökéletesen pedikűrözött lábát, karba tette a kezét, és hahotázni kezdett.
– Ja, persze. Engem nem csapsz be! Rajtad még egy olyan amatőr pszichológus is
átlát, mint én. Volt egyszer egy lány, találkozott egy fiúval, és beleszeretett.
Gyerekeik születtek, de a fiú érzelmileg éretlen volt, és nem tudta megemészteni,
hogy a lyukból, ahová a farkát dugdosta eddig, hirtelen kisbabák pottyantak elő.
Úgyhogy kicseszett a lánnyal, mert nem tudott felnőtt emberként helytállni, és
inkább a titkárnőjével kavart. Aztán elhagyta a lányt, aki elveszítette az önbizalmát,
és úgy döntött, hogy a szerelem túl nagy kockázat. Így hát cölibátust fogadott, és
most otthon ül, amíg a gyerekei ki nem repülnek. Akkor majd befogad tizenöt kóbor
macskát, és a macskahúgyszagú házat messzire elkerüli a herceg a fehér lovon, de
még gyalog is. Itt a vége, fuss el véle. Igazam van? Na, ugye.
Gemma először feldühödött zavarában. Hogy merészel ez a nő, akit alig egy napja
ismer, beleavatkozni az életébe, mintha bármit is tudna róla? Beckynek semmi köze
hozzá, hogy ő mit kezd az életével! Ezt mindjárt jól meg is mondja neki, és lelép, és
keres egy házat, ahol a szomszéd nem üti bele mindenbe az orrát, és nem akarja őt
valami ocsmány pasassal ágyba dugni.
Ugyanakkor sajnos be kellett vallania, hogy Beckynek igaza van. Gemma Faszfej
Nick után túlságosan óvatos lett. Unatkozott, eléggé magányos volt, és nagyon,
nagyon, nagyon ráfért volna már egy kis szex.
Márpedig, ha létezik olyan férfi a világon, akinek Miss Thompson az esete, akkor…
Becky feszülten figyelt. Nyilvánvalóan nem volt hozzászokva, hogy nemet
mondjanak neki.
– A francba! Igazad van. Tényleg be vagyok szarva, de meg kell próbálni. Tessék. –
Átadta a telefonját, mielőtt még meggondolhatná magát. – Mégis mi rossz történhet?
Inkább ne válaszolj! Jobb, ha nem gondolom végig.
Egy ideig csendben üldögéltek, Becky Gemma telefonján pötyögött, és néha feltett
egy-egy kérdést, például:
– Mit csinálsz, amikor nem dolgozol? Nem, az nem számít hobbinak, ha végre
egyszer egyedül ülhetsz a vécén, bár egyetértek, ritka kiváltság. – Gemma eközben
LinkedIn-profilt szerkesztett Beckynek, hogy nekiláthassanak az álláskeresésnek.
Gemma megpróbált találni Beckyről a Facebookon egy olyan fotót, ahol nincs nála
alkohol, és nem vág kacsaszáj-grimaszt; Becky hiába keresgélt, nem talált Gemmáról
olyan képet, ahol pontosan ezek a paraméterek meglettek volna.
– Megközelíthetőnek kellene látszanod, nem ijesztőnek.
– Inkább leszek ijesztő, hátha akkor nem árasztják el a virtuális postaládámat
szottyadt herezacskók fotóival. Legalább a LinkedIn-regisztrációnak nincs ilyen
vonzata. Remélem…
Gemma otthagyta Beckyt, hadd játsszon az új Tinder-profillal, mialatt ő megnézi,
mit csinálnak a lányok. A nappaliban ültek egy hatalmas kupac Lego közepén.
– Anya, te most leszbikus lettél? – kérdezte Ava üdvözlésképpen.
Gemma levegőért kapkodott.
– Hogy… micsoda?
Ava lezseren megvonta a vállát.
 – Már nem élsz együtt apával, és úgy látom, nagyon kedveled Rosie anyukáját,
úgyhogy arra gondoltunk, talán leszbikusok vagytok. Tudod, mi az a leszbikus?
Olyan néni, aki egy másik nénivel szexel.
– Igen, Ava, köszönöm a felvilágosítást, ezt én is tudtam. És nem vagyok leszbikus.
– Gemma Rosie-ra sandított, akit láthatóan egyáltalán nem rendített meg a téma. –
Na gyere, ideje hazamenni!
Gemma megköszönte a vendéglátást, visszakérte a telefonját, és begyűjtötte a
gyerekeit, akik szívesebben maradtak volna még új barátaikkal. Miközben elköszönt
Beckytől, fél füllel hallotta, hogy Ava és Sam azon tanakodnak, hogyan szexelhetnek
a leszbikusok, ha egyiküknek sincs pénisze.
– Lehet, hogy az egyikük növeszt egyet. Ahogy majd én is fogok – tűnődött Ava.
Gemma a tenyerébe temette az arcát, Becky megint majdnem bepisilt a nevetéstől,
aztán végre sikerült hazamenniük.

Eközben Tom a kerület másik végében végignyúlt a lakásában a kanapén, és azon

morfondírozott, mibe keveredett. A hajába túrt, belekortyolt a kanapé mellett álló
sörbe, és megpróbált nyugodtan lélegezni. Soha életében nem érezte még ennyire,
hogy nehéz a pedagógusi pálya. Miss Thompson átmeneti elmezavara semmi volt
ahhoz képest, amibe Tom fejest ugrott. Egyik nap még menő bankár volt, másik nap
meg… már nem. Gyorsan beiratkozott a tanítóképzőre, aminek az lett a vége, hogy a
részvények és kötvények helyett harminc hat- és hétéves nebulóért vállalt
felelősséget, akik néha még a bélmozgásukat sem uralták. (Ámbár ez néhány sör
után bizonyos régi kollégákra is igaz volt.) Hogy juthatott eszébe ilyesmi?!
Egyébként nem ez volt az első tanítói állása. A hivatását elég ijesztő terepen
sajátította el, a Tower Hamlets lakótelep egyik felettébb rossz hírű iskolájában, ahol
néha tényleg megérdemelte volna a veszélyességi pótlékot. A legtöbb gyerek
csodálatos volt, főleg a fiúk, akik követték, mint az árnyék, hiszen sosem volt még
tanító bácsijuk, főként színes bőrű tanító bácsijuk nem. Egy példakép, akivel
azonosulhattak végre. Ugyanakkor mindig volt néhány gyerek, akik állandóan bajt
kevertek, és mind a tanárokra, mind a többi diákra veszélyt jelentettek. Pedig csak
általános iskola volt. Alsó tagozat. Tom nem egyszer kobozott el kést a diákoktól.
Ilyenkor mindig majd’ megszakadt a szíve.
Nem önszántából hagyta ott az állását a Tower Hamlets iskolában. Maradt volna
szívesen, de az iskolától megvontak bizonyos támogatásokat, és nem volt annyi
tanuló, hogy a tanári kar létszámát megtarthassák. A fiatal igazgatónő könnyes
szemmel búcsúzott el tőle, és bizonygatta, hogy a következő iskola, ahol tanítani fog,
biztosan nagy szerencsének tartja majd, hogy pont náluk dolgozik.
– Meg aztán… a Tower Hamlets után bármelyik másik iskolában gyerekjáték lesz a
tanítás… ugye?
Tom is így gondolta, de kezdett egyre inkább arra gyanakodni, hogy csöbörből
vödörbe került.
Előző este majdnem tíz óra volt, mire sikerült leráznia Vivienne-t és a többi szülői
munkaközösségest. A Tower Hamlets szülői munkaközössége nem létezett, mert a
szülőket baromira nem érdekelte az iskola. Akkoriban Tom ezt nagyon sajnálta, de
most már felötlött benne, hogy talán jobb a sok közönyös szülő, mint a túl lelkes
szülők hordája.
Vivienne egészen közel hajolva suttogta, hogy mennyire örül, amiért együtt
dolgozhatnak, és milyen jó lenne heti megbeszéléseket tartani, hogy „egy ösvényen
haladjunk”. Tom úgy gondolta, hogy csakis akkor haladnának egy ösvényen, ha ő
kétségbeesetten menekülne, Vivienne pedig üldözné. Mindenesetre megadóan
hümmögött, és ámult, hogy Vivienne homloka egyáltalán nem mozdul, bármit is
mond, és bármiféle arckifejezést próbál magára erőltetni a nő.
Ezernyi kérdést megválaszolt a képességfelmérésekről és rangsorokról, pedig
legszívesebben felpattant volna az asztalra, hogy onnan kiabálja, micsoda faszság az
ilyesmi, és hogy igazából le kéne szarni, hogy a másodikos kiskölykök milyen
eredményt érnek el egy rakás értelmetlen teszten, amit csak azért talált ki az
oktatásügyi minisztérium, hogy a tanárokat, az iskolákat és a tanulókat idegesítse,
viszont semmi fontos haszna nincs. Aztán végre Vivienne kérdései is elfogytak, és a
szerencsétlen, titkon állást kereső bébiszittere is már négy órája túlórázott, úgyhogy
nagy nehezen magára hagyta Tomot.
Ha Tom azt gondolta, hogy a nehezén már túl van, sajnos tévedett. Reggel hét
után ért be, hogy jó benyomást keltsen, és hogy átnézze az óraterveit.
Megismerkedett a pedagógusasszisztensével, Miss Harrisszel, aki kedves volt és
kompetens, csak az a kis probléma merült fel, hogy amint megszólalt, azonnal fülig
vörösödött, és lesütötte a szemét. Amikor háromnegyed kilenckor kinyílt az iskola
kapuja, és beözönlöttek a nebulók, Mr. Jones készen állt.
Arra viszont nem számított, hogy egy hadseregnyi, díszbe öltözött anyuka fogja
lerohanni. Mi történt a Tower Hamlets környékén megszokott, mintás anorákokkal
és kifakult tréningruhákkal? Ezek a nők úgy kiöltöztek, mintha szórakozni készültek
volna, nem iskolába hurcolni a gyerekeiket. Vivienne-nel az élen ott tülekedtek,
tolakodtak az osztályterem ajtajában, amíg Tom meg nem elégelte. Kezdett aggódni
a gyerekekért, így hát közölte a szülőkkel, hogy most semmiféle kérdésre nincs
ideje, aki beszélni akar vele, kérjen időpontot, és szíveskedjenek odébb fáradni,
mert a gyerekek nem tudnak bejönni az osztályba.
Az anyasereg duzzogva engedelmeskedett, és a harminc másodikos vihorászva
becsődült. Amikor az utolsó is megérkezett, Tom nem kis megkönnyebbüléssel
csuka be az ajtót. Sőt, még be is zárta a biztonság kedvéért. Attól tartott ugyanis,
hogy Vivienne képes lenne Mr. Cookot átverni azzal, hogy valami szülői
munkaközösségi ügyben jár el, és behatolna az osztályterembe, mint valami
kommandós, miközben ő megpróbálja elmagyarázni egy gyereknek, akinek az egész
családja szigorúan vegán, hogy sajnos nem kérheti a sült csirkés menüt ebédre.
Ugyanakkor a tanítás… a szülőkkel való küzdelemhez képest gyerekjáték volt.
Mrs. Goldman azt mondta, hogy a másodikosok „elevenek”, és Tom a karrierje során
már találkozott néhány „eleven” gyerekkel, úgyhogy tudta, mit jelent. A „rémálom”
szinonimája volt.
Az osztály abban a pillanatban alávetette a tűzkeresztségnek, amint
bemutatkozott. Máris kalimpálva jelentkezett a fél osztály, és Tom kénytelen volt
olyan kérdésekkel szembesülni, mint például: „A tanító bácsinak is van nemi
szerve?”, „A tanító bácsi szereti Mrs. Goldmant?”, „Ki tudja találni, hogy az
osztályban melyik gyerek evett már kakit?” Oscar Abbott valahogy a saját
orrlyukába ragasztotta az ujját, és Miss Harrisnek jó sokáig kellett meleg vízzel,
szappannal dörzsölni, hogy kijöjjön. Aztán Joseph Taylor hirtelen szétszórt egy
csomó tampont, amit a zsebében rejtegetett, és felkiáltott, hogy „SEGÍTSÉG! EGEREK!
PATKÁNYOK!”, mire az egész osztály hisztérikus visítás közepette menekülni
kezdett, Miss Harrist is beleértve.
Ebédidőre kicsit lecsillapodtak a kedélyek, és Tom úgy érezte, kezd belejönni.
Persze ez nem tartott sokáig; a gyerekek már csak ilyenek. Elhitetik a gyanútlan
pedagógussal, hogy most már minden rendben, aztán megint kitör a balhé. De Tom
ennek ellenére egész jól boldogult.
Most viszont, makulátlan és személytelen lakásában feszengett, mivel a fenti
szomszédoknak valószínűleg a „hogyan lehet a leghangosabban kefélni”
kategóriában sikerült bekerülni a Guinness rekordok könyvébe. Hát nem tudják,
hogy anélkül is el lehet élvezni, hogy az egész kerület hallja? Tom felsóhajtott, és a
kanapé párnája alá dugta a fejét. Nem ért vele semmit. Ugyanolyan tisztán hallotta,
ahogy a fenti párocska hölgytagja arról sikoltozik, mennyire imádja, ahogy a
kedvese beledugja az ujját a fenekébe.
Megfordult a fejében, hogy eladja a lakást, és másikat keres, aztán arra gondolt,
hogy az egyetlen megoldás olyan aktív társasági életet élni, hogy csak fürödni és
aludni jár haza. És talán megváltoztathatná a wifi router-nevét (mivel a fenti
szomszédok is könnyen foghatják a jelet), mondjuk arra, hogy
HALLOMAHOGYKEFÉLTEK.
Csak egy baj volt az egésszel.
Nemhogy aktív társasági élete nem volt, de semmilyen sem.
Általában a munkatársaival kötött barátságokat, de most elég kevés esélyét látta,
hogy bármelyik kollégájával eljárjon szórakozni. Mrs. Goldman leginkább saját
magához hasonló tanerőt alkalmazott, talán azért, hogy nehogy mindenféle
erkölcstelen románcok szövődjenek a tanáriban. A tanárok és
pedagógusasszisztensek átlag életkora a Redcoats Általános Iskolában ötven év
körül volt, csak Tom és Miss Harris húzta lefelé a statisztikát. Úgyhogy Tom
kénytelen volt ráeszmélni, hogy máshol kell baráti társaságot keresnie.
De hol? Jó kérdés. A környék elég zárt kis közösséget alkotott, és valószínű volt,
hogy mindenkinek van valamiféle kapcsolata az iskolával. Márpedig Tom nagyon
hamar megtanulta, hogy ne barátkozzon senkivel, akinek taníja a gyerekét. Tower
Hamletsben egy összejövetelen egyszer Zak szülei mellett találta magát. Zak volt az
egyik legokosabb gyerek az osztályában, és egy reggel nagyon komoly ábrázattal a
következőket magyarázta Tomnak: „Tessék elképzelni, tanár úr, hogy anyukám és
apukám tegnap éjszaka vonatosat játszottak. Éjszaka közepén bementem a
szobájukba, amikor azt hitték, hogy már alszom, és anya zakatolt, apa meg rajta
mocorgott, mert ült a vonaton.” Tom véresre harapta a száját, hogy el ne röhögje
magát, és megígérte az aggódó kisfiúnak, hogy szólni fog a szüleinek, hogy ne
játsszanak vonatosat, mert Zak nem szereti. Amikor Zak anyja aznap eljött a fiáért,
Tom megemlítette az incidenst, és az illető anya utána mindig nagy ívben kerülte,
egészen mostanáig, amikor ugyanarra az összejövetelre voltak hivatalosak. Tom
hamar haza is ment.
Talán elkezdhetne randizgatni. Az anyja állandóan megemlítette az ötletet,
ahányszor csak beszéltek, így Tom egyre ritkábban hívta fel. Nem akart egyedül
maradni, de volt annyi élettapasztalata, hogy tudta, adhat a sors rosszabbat is, mint a
szingliség. Végre kezdett magára találni, és ha arra gondolt, hogy megossza valakivel
az életét… hát nem. Minél többet gondolt rá, annál rosszabb ötletnek tűnt.
A háttérben szólt a tévé, közben „Ó, te szexisten” (legalábbis a sikoltozó nő szerint,
akit a világűrben is hallani lehetett) az egész emeletet megrázó energiával döngette
a barátnőjét, és Tom szórakozottan a telefonjáért nyúlt. Amikor ideköltözött,
letöltötte a Tindert, az új kezdet örömére.
De nem lenne egyszerűbb az új kezdet barátnő nélkül? Dehogynem. Tom egy
határozott gombnyomással törölte az alkalmazást.
 6.

– Na, mik a lehetőségek? – Már két órája ültek az asztal körül, és Leroy figyelme
kezdett hanyatlani.
– Nagyon egyszerű. Vagy bővítjük a termékpalettát, és több bevételt generálunk,
vagy befektetőt kell keresnünk… vagy megszorításokra lesz szükség – mondta Dave
határozottan, hogy meggyőzze Leroyt. Szerencsére épp kávéillatot árasztott, nem
whiskyszagot.
– Amikor azt mondod, hogy megszorításokra lesz szükség… azt hogy érted? Több
munka? Gyorsabb munkatempó? Mondd, mit tegyünk, és megtesszük. – Leroy
arcáról most hiányzott a megszokott vigyor. Idegesen kopogott a tollával az
asztalon.
Dave felsóhajtott.
– Leroy, te is tudod, miről van szó. Újra kell strukturálni a céget. Több a kiadásunk,
mint a bevételünk, ami azt jelenti, hogy…
– Leépítés. Lesznek, akiket el kell küldenünk – monda Gemma halkan és
határozottan. – Ugye ezt akarod mondani? Ott az a sor az eredménykimutatásban…
nyilvánvaló. Tulajdonképpen arról van szó, hogy ha a Zero talpon akar maradni
ebben az évben, akkor nem tarthatunk ennyi alkalmazottat.
Néhány percig csendben ültek. Nataile valamit pötyögött a számológépén. Leroy
továbbra is a tollával vacakolt, és látszólag tudomást sem vett az elhangzottakról.
Dave kurtán bólintott.
– Pontosan.
– Hát, lófaszt! – Leroy felpattant, és az asztalra csapott. – Ez baromság. Abszolút
faszság! Nem fog elfogyni a pénzünk. Minden rendben lesz. Rengeteg tervem van.
Majd meglátjátok. Tényleg. Nem kell pánikba esni.
Körbehordozta a tekintetét az aggódó kollégákon, és hirtelen eltűnt az arcáról a
frusztráció. Helyette széles mosoly jelent meg. Natalie és Dave megnyugodott, de
Gemma nem. Leroy szeme ugyanis nem mosolygott.
– Dave, haver, nem kell beszarni! Hogy ránk ijesztettél! Ígérem, nem veszek több
luxusjachtot, sem óceánjárót, oké? Úgy jobb lesz? – lelkesen megpaskolta Dave
vállát. Dave felszisszent, ahogy Leroy pecsétgyűrűje koppant a gerincén. – Ugye van
elég pénzünk, hogy a nyarat végigcsináljuk? – Dave bólintott. – Hát akkor minden
oké! Az még jó pár hónap. Majdnem fél évről beszélünk. Annyi idő alatt bármi
megtörténhet. Ne akadjatok ki. Majd kitalálok valamit. Na, ebből ennyi elég volt.
Dolgozzunk is valamit. – Összedörzsölte a kezét, és kisétált az irodából szűk, szürke,
türkizkék cipzáras farmerében és arany lamé pólójában.
Dave, Natalie és Gemma összenéztek.
– Szerintetek tényleg megoldja? – kérdezte Natalie, aki még viszonylag új volt a
csapatban, és meg kellett szoknia Leroy különcségeit.
– Nagyon remélem – morgott Dave az állát vakargatva. – Nagyon remélem.

– Ezt már láttad? – Gemma Becky kezébe nyomta a telefonját a szemerkélő reggeli
esőben az iskola kapuja előtt. Talán életében először hozta időben a gyerekeket, sőt,
aznap korán értek oda, bár később kiderült, hogy csak azért, mert Ava iskolai
kardigánja alatt a pizsamafelsője lapul, Sam pedig cipő nélkül ült be a kocsiba. Becky
átfutotta a legutóbb érkezett Tinder-üzeneteket.
– Nahát… ez igazán… Nem is tudom, mit mondjak rá. Pedig azt hittem, engem már
nem lehet meglepni. Biztos csak kedveskedni akar a pasas, de… ilyet akkor sem
szokás kérdezni az első randevún… vagy még előtte… vagy egyáltalán, bármikor!
– Cccsss! – Gemma észrevette, hogy Andrea Barnes a Laura Ashley esernyője alatt
szégyentelenül hallgatózik. Ha ezt a Tinder-üzenetet meglátja, tuti infarktust kap, és
az is Gemma lelkén fog száradni. – Nem, szerintem sem szokás ilyet kérdezni. Soha!
Legfeljebb egy… kínzókamrában. – Gemma elvörösödve kikapta a telefonját Becky
kezéből, és újraolvasta „Magnus” üzenetét. Hogy mit akar? Hát, maga a manőver
nem egészen érthető, de a szándék annál inkább. – Becky, azt hiszem, valami nem
stimmel az alkalmazással. Úgy tudtam, hogy csak az írhat üzenetet, akivel
kölcsönösen jobbra húztuk egymás profilját, de ez a perverz bunkó mégis írt nekem
valahogy, pedig soha életemben nem láttam.
– Ó… – Becky bűntudatosan lesütötte a szemét. – Azt hiszem, kicsit szórakoztam,
miközben elkészítettem a profilodat. Nézelődtem, kattintgattam…
Gemma a tenyerébe temette az arcát a gondolatra, hogy miféle rettenetes alakok
profilját húzhatta jobbra Becky. Így azonban megvan a magyarázat a Drakulának
öltözött fickóra (vámpírfoga is volt a profilképén!) és a bozontos szemöldökű
szörnyetegre, aki teljesen úgy nézett ki, mint a bűnügyi hírekben körözött pedofil
gazember.
Mr. Cook kinyitotta a kaput, és megindult befelé a szülők és gyerekek vert serege.
Gemma hirtelen észrevette, hogy Sam szája körül rengeteg apró, fekete pötty látszik.
– Sam! Mi a fene történt a száddal? Mit csináltál?
Andrea Barnes is meglátta, és elakadt a lélegzete. Egyértelmű volt, hogy már indul
is a pletyka, miszerint Sam valami irtózatos, ragályos kórral jött iskolába, és habzott
a szája.
Sam lapított.
– Hát…
– Mi az, hogy „hát”?
– Hát, Ava a számba tömött egy teafiltert.
Gemma néha úgy érezte, képtelenség felelős szülőként reagálni ivadékai
hülyeségére. Ez is egy ilyen pillanat volt.
Becky kihasználta a pillanatot, és kikapta Gemma kezéből a telefont, hogy tovább
böngésszen.
– Jé, ő jó pasi… Ez itt egy troll!... Hmmm, ez is jó. Micsoda jó mulatság az online
társkeresés! Bárcsak szingli lennék! – Gemma rámeredt. – Azaz… persze ez túlzás –
visszakozott Becky. – Úgyhogy… ezt inkább ne említsd Jonnak légyszi.
A kissé kínos csend akkor tört meg, amikor Ava és Rosie osztályterméhez értek,
ahol már várta a gyerekeket Mr. Jones.
– Anyu! – Ava jó hangosan szólalt meg, az iskolaudvartól a felsősök épületén
keresztül a várakozó szülőkig mindenhová elhallatszott. – Mi az a perverz bunkó?
Kaphatok én is egy olyat?
Mr. Jones nagyon profi tanítóbácsinak tűnt, de Gemma esküdni mert volna, hogy
lopva elröhögte magát.
Magnus ajánlata mellett, ami Európa legtöbb országában valószínűleg illegális
szexuális tevékenységgel kecsegtetett, ott volt egy Jake nevezetű úriember levele is,
aki azt javasolta, hogy Gemma ugorjon be harmadiknak hozzá és kedves
feleségéhez, mert ő úgyis régóta kíváncsi rá, „milyen egy nagyseggű csajt
megdöngetni”. Micsoda bűbájos alakokat szúrt ki Becky… de Gemma legnagyobb
meglepetésére volt itt egy bizonyos Andy is, aki egész normálisnak tűnt. Barna haja
és barna szeme volt, nem pózolt félmeztelenül, és nem kezdte azzal a levelét, hogy
„Dugunk egyet?”. Szóval, Gemma szemében az ideális férfit testesítette meg, és most,
hogy már váltottak pár levelet, találkozni szeretett volna személyesen is. Gemma
gyomra felkavarodott a gondolatra, hogy Valódi Randevú van kilátásban.
– Nem fog menni – aggodalmaskodott Beckynek a nagy nap előtti este, amikor
mindnyájan Gemmánál vacsoráztak, mert Becky házába a kurvára idegtépő Borisz
becipelt egy eleven galambot. Mire Becky közbelépett, és Boriszt elzárta a hátsó
kertben, addigra a galamb kilehelte a lelkét. Földi maradványait majd eltakarítja
Kedves Jon, ha hazaér. Becky átment Gemmához a gyerekekkel és egy üveg borral,
amit legszívesebben azonnal, egy ültő helyében meg is ivott volna, hogy ne
gondoljon arra, mit művelt Borisz és a néhai galamb a szép tiszta konyhával.
– De miért? – Becky ajkán úgy elkenődött a vörösbor, mintha Ava rúzsozta volna
ki. – Hiszen megállapodtunk.
– Na de… nézz csak rám! – Gemma eddig még sosem mondta ki ezirányú
aggodalmait. – Andy… láttad a képeket. Egy jóképű pasi. Én meg… pocsék formában
vagyok.
– Pocsék formában van – erősítette meg Sam a szokásos tapintatával, nyilván
bosszúból, amiért Gemma hagyta, hogy Becky teljesen odaégesse a pizzát, aztán
eléjük tegye az elszenesedett szélével együtt, mert az „jót tesz az emésztésnek”. Ava
most izgatottan várta az emésztésében esedékes fejleményeket, egy szál
alsónadrágban.
– Igen, és amikor anyu pucérkodott otthon, láttam a micsodáját, és szőrös volt! –
Ava olyan röhögőgörcsöt kapott, miközben előállt ezzel az információval, hogy
Gemma elvette tőle a pizza szélét, nehogy megfulladjon rajta.
– Na látod! – Gemma kétségbeesetten legyintett. – Még a gyerekek is egyetértenek,
pedig ők úgy néznek ki, mint akik minden nap tökrészegen, sötétben öltöznek fel.
Pocsék formában vagyok. Gőzöm sincs a divatról, a nyolcvanas évek eleje óta nem
változtattam a frizurámon, és a szőrös micsodám mellett a seggem is akkora, hogy
tegnap beszorult a hűtőbe. A mellbimbóm úgy térdmagasságban csüng, ezt Ava
illusztrálta is a családrajzon a csodálatos Mr. Jones számára… Úristen! Ki is ment a
fejemből, hogy azt látni fogja, és most éghetek emiatt is a szülőin. A hasamat úgy kell
bepréselnem a gatyám derekába. Sminkelni nem szoktam, csak egy csillogós,
rózsaszínű rúzsom van, ami utoljára akkor lehetett divatos, amikor a micsodámon
még szőr se volt. Ez a szerencsétlen pasi eljön a randira, és azt fogja hinni, hogy
valami vénasszony vagyok. Be fog csukatni egy öregek otthonába, aztán talál
magának valami huszonéves csinibabát, akinek olyan feszes a melle, hogy akár egy
tányér zöldséget is egyensúlyozhatna rajta. Hát ennyit a randevúról. Mégis hogy van
szíved engem ilyesminek kitenni?
 – Ki a franc akarna zöldségeket egyensúlyozni a mellén? Az ilyen fétis talán még
az elbűvölő Magnusnak is sok lenne. Az öregek otthona pedig nem is hangzik
rosszul. – Becky megpróbált elrágcsálni egy elszenesedett pizzadarabot. – Csak
üldögélnek ott az öregek, berúgnak, és veszekednek, nem? Minden rendben lesz.
Csak egy randi. Nem muszáj rögtön ledobnod a ruhát, és megmutatni a vulvát, hogy
úgy mondjam. A megjelenésed miatt ne aggódj, majd átváltoztatlak és kisminkellek
Micsoda nő!-stílusra. Írj Andynek, hogy holnap este ráérsz! Vigyázok a gyerekekre.
Egyszerű az egész.
– Kizárt dolog, hogy örömlánynak öltöztess – motyogott Gemma, még mindig
aggodalmasan. Bár őszintén szólva, nem lenne rossz, ha Becky valahogy legalább
tizedannyira vonzóvá tudná varázsolni, mint amilyen Julia Roberts volt abban a
filmben. Talán még Andy pénzét is elfogadná szexért cserébe, bár az már igazán
túlzás lenne.
Mindenesetre néhány üzenetváltás után meg is beszélték a randit. Andy ráért
másnap, Becky pedig délután négyre ígérkezett a „varázsecsetekkel”, azaz a
sminkkészlettel, hogy Gemma-pipőke elmehessen a bálba.

Becky másnap négykor be is kopogott Gemmához. Gemma szülei felajánlották, hogy

a gyerekek náluk alhatnak, azaz Gemma nyugodtan, gyerek-mentesen aggódhatott
amiatt, hogy miként fogják prezentálhatóvá varázsolni pocsék formáját.
Mire Becky megérkezett, Gemma már teljesen ki volt borulva. Minden ruháját
felpróbálta, hátha valamelyikben majd úgy fest, mint Julia Roberts. Ez nem jött be,
úgyhogy most a legnagyobb méretű alakformáló bugyiban és egy előformázott
kosaras melltartóban szaladgált, utóbbi inkább hasonlított két, egymáshoz ragasztott
bukósisakhoz, mint erotikus fehérneműhöz. Ava egyszer feltette a fejére kalapnak,
és úgy parádézott a szupermarketben.
Becky nem vesztette el a fejét. Jókora korty házi kökénypálinkával nyugtatta
Gemmát; az italt külön erre a célra hozta magával, és most rávette Gemmát, hogy a
ruhákat ismét próbálja fel, ezúttal más kombinációban, Becky magassarkú cipőivel
variálva. Így máris sokkal szemrevalóbb volt a hatás. Gemma ugyan nem
reménykedett abban, hogy csinos szomszédasszonyának ruháiba beleférjen, viszont
a cipőméret nem diszkriminál, és mindkettőjüknek harmincnyolcas lába volt.
Meglepően gyorsan sikerült találni egy kiváló összeállítást: sötétkék, szűk farmer,
egyszerű, fekete felsővel és kabátkával, hozzá Becky feltűnő nyaklánca, és
zebramintás cipellő. Gemma vigyorogva üldögélt és kortyolgatta a kökénypálinkát,
miközben Becky olyan frizurába tűzte a fürtjeit, amihez neki sosem volt elég
türelme és kézügyessége, aztán mindenféle krémet és szérumot kent az arcára,
amitől csak úgy ragyogott, tökéletes formára szedte a szemöldökét, kis szájfényt tett
az ajkára, és a szemét úgy festette ki, hogy tényleg óriásinak tűnt.
– Íme! – Becky szembefordította Gemmát a nagy tükörrel. – Hát nem csodaszép?
Lehet, hogy a pálinka tette, vagy az, hogy Becky volt az első, aki azt mondta rá,
hogy csodaszép, amióta… hát… egyáltalán, mert Faszfej Nicknek nem volt erőssége a
bók, mindenesetre Gemma szeme könnybe lábadt.
– Becky, köszönöm! Ez hihetetlen! Hihetetlen vagy. El sem hiszem, hogy így
támogatsz.
Becky felvonta a szemöldökét, és visszatette a varázsecseteket a sminktáskába.
– Hát persze, hogy segítek, ahogy csak tudok. Erre valók a barátok!
Barátok? Gemma megdöbbent. Nemigen tekintette őt a barátjának senki,
legalábbis a diákévei óta nem. Akkoriban Caroline volt a legjobb barátnője, aki egy
éjjel végig fogta a fejét, miközben ő megállás nélkül rókázott, mert talán mégsem
kellett volna éhgyomorra meginni két üveg töményet, és mert „anyád engem fog
megölni, ha te belehalsz a piába, meg hát te vagy a legjobb barátnőm, meg ilyenek”.
Ezt Caroline elég zavartan nyögte ki, mert egyikük sem volt túl érzelgős típus.
Gemma elgondolkodott, mi lehet vajon Caroline-nal. Az ígéreteik, hogy ÖRI BARI,
mégsem váltak valóra. Mostanában már csak a Facebookon értesült róla, hogy
Caroline élete maga a tökély, a tökéletes férjjel és a tökéletes gyerekekkel.
Ettől az idegesítő tökéletességtől eltekintve viszont az, hogy Caroline egész éjjel ott
maradt a szaporán okádó Gemma mellett, tényleg a legszebb baráti cselekedet volt
Gemma életében. Legalábbis mostanáig.
Beckyvel szárba szökkenő barátságának gondolatára Gemma arcán kissé bárgyú
vigyor jelent meg, és Becky furcsán nézett rá.
– Mi a fene ütött beléd? Fura képet vágsz. Na gyerünk, igyál még egy kortyot
indulás előtt!
Gemma jól tette volna, ha megfogadja a tanácsot, és még egy kortyot iszik, nem
pedig kettőt, vagy sokat, vagy a maradék összes kökénypálinkát. Csak egy kortyot.
Mire megérkezett a taxi, hogy elvigye a randevúra, melynek helyszínéül pont azt a
pubot választották, ahol Becky rávette Gemmát erre az egész társkeresés-ügyre, a
kökénypálinkás üveg kétharmada kiürült, Becky pedig kezdett kételkedni az
ötleteiben.
– Gemma… egészen biztos, hogy jól vagy?
– Há’ naná! Megyek, randi, Andy. Andy, randi, dejóóó! Jajdeszeretem!
– A francba. Mennyit ittál?
Becky már ismerte a kökénypálinkája hatását, hiszen egyszer belerókázott miatta
a saját dekoltázsába, úgyhogy most csak egy kupicával ivott. A hiányzó részt tehát
Gemma nyakalta be.
Látszott is rajta.
Becky azt javasolta, hívják fel Andyt, és halasszák jövő hétre a találkát, de Gemma
nem hallgatott rá. Részeg lassúsággal magához vette Becky D&G táskáját, fejvesztés
terhe mellett megígérte, hogy nem fogja elveszíteni (és bele sem hány), az ajtóhoz
kacsázott a zebramintás tűsarkúban, és búcsút intett a barátnőjének.
– Csáó, drága Becky. Szeretleeeeek. Majd később találkozunk. Csók. – Azzal
betámolygott a taxiba. A bejárati ajtót tárva-nyitva hagyta, alakformáló bugyogója
pedig máris kis hurkát varázsolt a testhez simuló nadrágja alá.
– A picsába – dünnyögött Becky, aki aggódott ugyan Gemmáért, de ugyanakkor
egész jól szórakozott. – Szegény Andy.
Andy mindeközben kicsit zavartan várakozott a pub sarkában egy asztalnál,
immár húsz perce, mert kisfiú kora óta betegesen félt attól, hogy elkésik. Körbe-
körbepillantott, hátha meglátja Gemmát. Már volt tapasztalata az online
randizásban, úgyhogy sejtette, hogy a Tinder fényképeknek olykor igen kevés közük
van ahhoz, amit a valóság mutat. Egyszer egy olyan nővel beszélt meg találkát, aki J-
Law ikertestvére lehetne, amikor pedig megjelent, akkor Marge nénire
emlékeztette, aki karácsonykor elázott a sok Baileystől.
A pub ajtajában megállt egy fiatal nő, de egyáltalán nem hasonlított Gemmára, akit
Andy amolyan kellemes, laza személyiségnek gondolt. Olyannak, akit nyugodtan
bemutathat a szüleinek, és nem kell azon aggódnia, hogy a családi vacsorához
áttetsző felsőt vesz fel, amiből kilátszik a mellbimbója (és Andy apjának defibrillátor
menti meg az életét). Ugyanis a legutóbbi jelöltjével pontosan ez történt. Aztán ott
volt az eggyel korábbi, aki úgy döntött, hogy mégsem a férfiakat szereti, és ráhajtott
Andy húgára.
A nő megindult felé, és Andy önkéntelenül behúzta a hasát, és lezseren,
nyugalmat sugározva próbálta tartani a söröskorsót. Ettől úgy nézett ki, mint aki a
Littlewoods katalógus fotózásához áll modellt, de a nő rendületlenül vonult felé, és
kitárta a karját, mintha régi barátok lennének.
– Andy! Te vagy, ugye? Gemma vagyok. Hívj csak Gemnek! Ó, itóka! Iszogassunk
egy kicsit, jó? Utána meg hazamegyünk, és nagyot szexelünk, mert még a lábamat is
külön megborot… borotvá… izé… szóval akkor itóka?
Andy döbbenten és rémülten fogta fel, hogy a nő totál részeg.
Legszívesebben kimentette volna magát, és hazáig futott volna, de Gemma
addigra már leroskadt mellé, és a rosszallóan figyelő pultostól gin tonik helyett tin
gonikot kért.
– Csak egy kicsikét, vagy egy duplát lécci. Vagy hármat. – Andy arra számított, hogy
nem fogják kiszolgálni, de az egyik pultoslány töltött, és már hozta is.
– Maga az, aki már két éve nem szexelt, ugye? – kérdezte, ahogy letette Gemma elé
az italt. Közben rákacsintott Andyre. Gemma szerencsére már tényleg tökrészeg
volt, így nem törődött vele, hogy ezt a kínos tényt a férfi tudomására hozták a
tervezett közös éjszaka előtt.
– Aha, úgy ám. Két évig semmi! Két… teljes… évig! Tuti visszanőtt a szűzhártyám.
Menjünk fel hozzám, hogy megnézzük? – Gemma odahajolt Andyhez egy szexisnek
tervezett mozdulattal, és gint lehelt az arcába.
– Izé… – Andy még soha életében nem érezte magát ilyen kínosan. Ami elég nagy
teljesítmény volt, mivel az utolsó előtti jelöltje hatalmas felháborodást aratva
elmagyarázta Andy szüleinek, hogy miért nem olyan egy nő lába között nyalakodni,
mintha makrélafilét nyalogatna az ember. – Talán inkább… kicsit jobban meg
kellene ismernünk egymást. Nem kérsz valami vacsorát?
De igen, Gemma kért. Érezte ugyan, hogy kissé émelyeg, és tudta, hogy ez nem jó
jel, de úgy döntött, nem vesz tudomást róla, és megkérte Andyt, hogy rendeljen meg
nagyjából mindent, amit a menüben említenek. Fincsi, fincsi, fincsi kaja. Milyen
remek ötlet!
Andy kétségbeesetten próbált távolodni a részeg nőszemélytől.
– Esetleg… mesélj magadról valamit.
Több se kellett. Miközben Andy lassan öngyilkosságot fontolgatott, Gemma
elmesélt neki mindent, a gyerekkorától kezdve, az első menzeszén keresztül (annyi
vér volt… tényleg… minden csupa vér lett) a Faszfej Nickkel kötött házasságáig
(pirinyó kis kukija volt, mint egy kis koktélrák), és a gyerekek születéséig (amikor
kibújik a fej, akkor szétrepedsz, a vaginának annyi… mintha szétkaszabolták volna,
horror, hidd el! Utána meg vérrögök, akkorák, mint egy hörcsög, hat héten
keresztül… méghogy a szülés egy csoda! Lófaszt!).
Andy arca elzöldült, tekintete lopva az órájára siklott, és rémülten látta, hogy még
csak este nyolc van. Reménykedett, hogy Gemma úgy berúgott, hogy talán elalszik.
De Gemma nem aludt el, sőt. Miután felfalta a házi kenyeret az olívaolajjal, a
strucchús-hamburgert a spenóttal és a grillsajtot az édesburgonya krokettal, érezte,
hogy nem egészen jó a gyomra.
Andy megörült annak, hogy végre nem kell tovább hallgatnia a kisrágcsáló-
méretű vérrögöket és egyéb hüvelyi retteneteket, úgyhogy megpróbálta elterelni a
témát, és megkérdezte Gemmát, hogy szerinte hogyan alakul majd a politikai
helyzet a közelgő választások után. Gemma amúgy sem sokat törődött a politikával,
de most pláne nem, mert minden erejét arra fókuszálta, hogy ne hányja le nyomban
az asztalt.
– Véleményem szerint a környezetvédelem terén valóban sokat tettek, de a
Trident nukleáris program tekintetében egyszerűen nevetségesek a javaslataik,
nem? – kérdezte Andy, és bizakodva várta a választ.
Gemma véleménye szerint minden javaslat egyszerűen nevetséges volt, ami nem
arra irányult, hogy ő sürgősen elhagyja a helyszínt.
– Kicsit… rosszul érzem magam… Taxi? – Megpróbált megnyerően mosolyogni, de
a foga közé beragadt egy kis spenót, aminek szépen illett a színe Gemma
arcszínéhez, egy hányinger- szürkéssárga árnyalathoz.
Andy az évek során elég sok részeg nővel találkozott, úgyhogy tudta, hogy az idő
most kincset ér. Usain Bolt teljesítményét megszégyenítő sebességgel kísérte a pub
elé Gemmát, másik karjában cipelve Becky drága D&G táskáját és Gemma kabátját.
Szerencséjük volt, és egy taxi épp akkor állt meg odakint. Egy jól öltözött, fiatal pár
szállt ki belőle, akik helytelenítő pillantást vetettek a botorkáló Gemmára.
– Micsoda felelőtlen anyák! – jegyezte meg a lány hangosan. Kivágott hátú, nyakba
kötős ruha volt rajta, melltartó nélkül vette fel a kis ringyó. – Elhanyagoltak,
ápolatlanok, és ha nagy ritkán szórakozni mennek, hát tessék, mindjárt szétesnek.
De ne aggódj, szívem, én soha nem leszek olyan! – A fiatalok önelégülten egymásra
mosolyogtak, és ha Gemma nem azzal lett volna elfoglalva, hogy a hányást
visszatartsa, biztos utánuk kiabál valamit. Például azt, hogy „De igenis pont ilyen
leszel, és a csöcsöd is térdig fog lógni, de nyavalyás kis feszes seggű ribanc!”
Andy kétségbeesetten integetett a taxinak, hogy el ne menjen. A taxis, egy hatvan
körüli, zömök fickó, kiszállt, és gyanakodva méregette Gemmát.
 – Nem fog hányni útközben?
– Nem, kizárt dolog. Csak… influenzás. Ugye, Gemma?
Gemma inkább meg sem mozdult. Baljós sejtése támadt.
– Na jó. De figyelmeztetem, hogy ha behány a kocsiba, akkor 250 font plusz
költséget fizet, kedveském. – A taxis kinyitotta a hátsó ajtót, és intett, hogy Gemma
beszállhat.
Andy megkönnyebbülten felsóhajtott. Remélte ugyan, hogy harmadjára
rámosolyog a szerencse, de egyértelműen nem így volt. Talán jobb lenne feladnia,
vagy másik randioldalon keresgélnie. Esetleg papnak is állhatna.
– Örvendek, hogy találkoztunk – hazudta Gemmának. Esze ágában sem volt
hozzátenni, hogy viszontlátásra.
Jól tudták, hogy ha valami szerencsétlen véletlen folytán mégis viszontlátnák
egymást, akkor inkább átmennének a túloldalra, csak nehogy találkozniuk kelljen.
Gemma eddig bírta. Erőt vett rajta a rosszullét, és az Ördögűző kislány szereplőjét
megszégyenítő sugárban tetőtől talpig alaposan telibe hányta a szerencsétlen Andyt.
A taxis törte meg a felettébb kínos csendet.
– Na jó, akkor ezen szerencsésen túl is vagyunk. Jöjjön csak, kedveském! Most,
hogy sikerült kiadnia magából a bajt, szívesen hazaviszem, de azért adok a
csomagtartóból egy vödröt, a biztonság kedvéért.
Gemma arra gondolt, hogy legalább a Beckynek tett ígéretet sikerült megtartania,
és nem taccsolt a D&G táskájába.
 7.

Amikor Gemma másnap reggel felkelt, nem emlékezett, milyen nap van, és mivel
töltötte az estét. A kökénypálinka mennyiségéhez képest egész jól érezte magát.
Arra még épp vissza tudott emlékezni, hogy elköszönt Beckytől, és elindult, de…
utána vajon mi történt? Találkozott a pubban Andyvel? Feltételezhetően igen, de
képtelen volt felidézni a részleteket.
Felvette a telefonját az éjjeliszekrényről, és látta, hogy Becky egy sor WhatsApp
üzenetet írt. Meglepve olvasta, hogy már tegnap este is küldött párat, miszerint az
oldalán fekve aludjon, és sok vizet igyon. Ezt háromnegyed kilenckor küldte, talán
egy órával azután, hogy Gemma elindult a randevúra. Mi a fene történhetett?
Betámolygott a fürdőszobába, felszisszent, amikor rálépett egy darab Legóra, amit
Sam bőkezűen szétszórt a padlón. Lehajolt, és kiakasztotta a bal nagylábujja alól a
Lego Pókember hálóját, leült a klotyóra, és gyors üzenetet írt Beckynek.

Most keltem. Mi a franc történt?

Pillanatokon belül érkezett a válasz.

Micsoda mázli, hogy ébren vagy! Egész éjjel azon aggódtam, nehogy a
saját hányásodba fulladj. Át akartalak hozni ide, hogy nálam aludj a
vendégszobában, nehogy valami bajod legyen. Öt perc és jövök!

Bármi történt is előző este, tuti biztos, hogy nagyon ciki. Gemma sietve fogat
mosott, hogy megszabaduljon a hányinger ízétől, aztán a tükörben szemügyre vette
elkenődött szemspirálját és kivörösödött szemét. Úgy festett, mint Mich Jagger és
Jabba, a Hutt zabigyereke.
Csengettek. Gemma a csíkos fürdőköntösébe burkolózva lement ajtót nyitni. Még
mindig pocsék volt a szájíze, és gyanította, hogy a tompa fejfájásból nemsokára
rettentő migrén lesz. Ennyit arról, hogy nincs rá hatással, ami történt. Hát persze,
hogy nem másnapos. Rosszabb. Még mindig totál részeg.
Becky tréningruhában volt, sűrű, fekete haját lófarokba kötötte, és olyan
kicsattanó energiával ragyogva ugrándozott a küszöbön, hogy attól Gemma
hányingere csak fokozódott. Ennél élesebb ellentétet nem is mutathattak volna.
 – A picsába, rettenetesen nézel ki! – Becky nem is próbált tapintatosan fogalmazni.
– Na, gyere! – Gemma Beckyre támaszkodva visszavonszolta magát a házba, és
lerogyott az étkezőben a kanapéra, miközben Becky körbedöngicsélte a konyhát,
kávét főzött és vajas pirítóst készített. Gemma néha öklendezett.
– Mondd el, mi történt velem, Becky! Mindent tudni akarok. Ez is olyan, mint
amikor lerántod a ragtapaszt: legyél gyorsan túl rajta.
Becky elmondta, attól kezdve, hogy a taxis bekopogott hozzá, és közölte, hogy
„hoztam egy hölgyet, kedveském, de nincs valami jól, úgyhogy viselje gondját, mert
nem szívesen hagynám egyedül. És a vödröt megtarthatják, de öt fontot még
felszámolok érte a viteldíjon felül”. Becky kifizette a taxit és a vödröt, és kihallgatta a
taxist, aki vallott: elmondta, hogyan érkezett a pubhoz egy fuvarral, hogyan segítette
fel Gemmát, aki a hortenziabokorba dőlve rókázott, aztán végighallgatta, ahogy az
elázott utas még előadja, hogyan cseszte el az egész estét, és hogy „engem soha
többé senki még csak megdugni sem fog, nemhogy feleségül venni”.
– Úristen – nyöszörögte Gemma sápadtan, azaz még sápadtabban. – De ugye
szegény Andyt nem okádtam le?
– De, úgy tudom, igen, mégpedig alaposan. Nem írt üzenetet?
Gemma kétségbeesetten pötyögött a telefonján, és megnézte a Tindert. Igen, Andy
írt! Önkéntelenül is lelkesen nyitotta meg az üzenetet. Talán mégsem volt olyan
rettenetes az este, Talán mégis van remény.

Üdv, Gemma, remélem, rendben hazaértél. Csak azért írok, mert

aggódtam miattad. Remélem, a taxis biztonságba helyezett. Kérlek,
tudasd, hogy minden oké, de utána… Kérlek, de bántódj meg, de azt
hiszem, mi ketten nem egymást keressük. Lehet, hogy le is mondok a
társkeresésről. Talán jobb nekem agglegényként. Még ma törölni fogom a
Tindert, úgyhogy, ha írsz és nem válaszolok, az emiatt lesz. Hát, minden
jót.

Gemma néma csendben Becky kezébe nyomta a telefonját, és közben

elvörösödött szégyenében, mert felderengett az előző este egy-két pillanata.
– Ó, szent ég! Azt hiszem, elmeséltem neki, milyen volt a szülés. Igen, el bizony. És
a vérrögök. Akkorák, mint egy hörcsög. Nem hagytam ki, és… úristen! Megjegyzést
tettem Nick péniszére. A férfinak, akivel randevúm volt, az exférjem péniszét
emlegettem. Úristen… úristen! Ez nem lehet igaz!
 Beckyt rázta a visszafojtott nevetés, de nagy nehezen sikerült komoly képet
vágnia.
– Nem is vészes. Lehetett volna sokkal rosszabb is.
– Például, ha leokádom? – kérdezte Gemma kedvetlenül. – A picsába az egésszel.
Most visszafekszem, de az tuti, hogy soha többet nem randizom. Sőt, ki se megyek a
házból. Micsoda szégyen!
Becky hazament, hadd aludja ki Gemma nyugodtan a másnaposságot és a kínos
feszengést. Azon ritka napok egyike volt ez, amikor Jon is otthon volt reggel, nem
pedig az irodában vagy a biciklijén. Amikor Becky eljött otthonról, épp a bringát
készítette elő, úgyhogy Becky nem számított kellemes, családi napra, amilyenről
néha álmodozott. De Jon legalább belement, hogy vigyáz a gyerekekre, amíg a
felesége megnézi, rendben van-e a szomszédasszony. „Vigyáz a gyerekekre”. Igen,
ezt mondta Jon, mintha valami bébiszitter lenne, nem pedig Rosie és Ella vér szerinti
felmenője.
Őszintén szólva, Jon és Becky között elég rosszul alakultak a dolgok. Becky
remélte, hogy a költözés egy új kezdet lesz, de ha ezt új kezdetnek lehetett nevezni,
akkor valami rossznak volt a kezdete, az biztos.
A péntek elég jellemzően alakult. Csütörtök este Jon tízkor esett haza a munkából,
és a konyhában Borisz áldozati rituáléjának köszönhetően egy csomó galambtoll
fogadta. Mivel nem volt szokása érzelemkitöréssel reagálni, csendben megvárta,
hogy Becky elmagyarázza a helyzetet. Ezután levette elegáns öltönyét, és szépen,
módszeresen kitakarította a konyhából a tollcsomókat és a szétmarcangolt
galambot.
Becky ugyan megígérte magának, hogy ébren marad, és legalább lelki támogatást
nyújt, annak ellenére, hogy nagyon nehezen viselte a döglött madarakat. De amikor
Ella felsírt, felment hozzá, átvitte a nagy ágyba, és mellé feküdt. Amikor felébredt,
odakint csicseregtek a madarak, és Jon békésen horkolt az ágy túloldalán, egy
galambtollpihével a bal fülén. Ella kettőjük közé ékelődve eleven pajzsot alkotott,
Rosie pedig, aki sosem akart kimaradni az együttalvásból, ha a húga a nagy ágyba
mehetett, szintén bemászott, és a lábuknál aludt, mint valami hűséges, vén házőrző.
Becky reggel meg akarta köszönni a férjének, hogy este kitakarította a konyhát, de
megfeledkezett róla, hogy reggelente legfeljebb két és fél percük van egymásra.
Amikor megszólalt a vekker, Jon kipattant az ágyból, mint egy rugó, és hat és fél
perccel később lezuhanyozva, megborotválkozva, öltönyben lépett elő a
fürdőszobából. Becky a fürdőszoba ajtaja előtt járkált fel-alá a nyöszörgő Ellával a
karjában. Rosie már lent volt a nappaliban, és a CBeebies csatornán nézte a
pszichopata gyerekműsort Topsy, Tim, és nyilvánvalóan drogos anyjuk
főszereplésével. Becky hirtelen nagy hibát követett el, és megjegyezte, milyen kár,
hogy amióta ideköltöztek, ugyanolyan kevés idejük van egymásra.
Jon sosem jött indulatba, de saját magához képest most felrobbant: összevonta a
szemöldökét, és még egy káromkodás is kicsúszott a száján.
– Mégis mi a francot képzelsz, mikor lenne nekem időm itthon lebzselni, amikor
éjt nappallá téve dolgozom, hogy te viszont itthon lebzselhess a gyerekekkel? Igazán
nagyon szeretném, ha több időm lenne rátok, de – itt rápillantott az órájára –
pontosan harminc perc múlva az irodában kell lennem. Van fogalmad róla, hogy
ilyenkor reggel micsoda agyrém a metró?
Beckynek erről nem volt fogalma, mivel ő nem tömegközlekedett, csak a gyerekek
után rohangált és ugrált körülöttük egész álló nap, reggeltől estig. Pedig igenis
szerette volna tudni, milyen agyrém reggel a metró. Biztosan tele van izzadó
tömegközlekedőkkel, és nem nehéz eltévedni a rengeteg metróvonal között, de
biztos volt benne, hogy a metrón sokkal kevesebb testnedvvel kell szembesülnie,
mint itthon, már reggel nyolc előtt.
Becky sokszor gondolkodott rajta, hogy a szülésfelkészítő tanfolyamok miért
foglalkoznak olyan rengeteget a szüléssel, és miért nem foglalkoznak azokkal a
készségekkel, amikre a szülés után lesz szükség. Például: hogyan aludjunk éjszaka
úgy, hogy minden helyet elfoglalnak a gyerekek? Hogyan tartsunk fenn romantikus
házastársi kapcsolatot, akikor két nyavalyás kölyök teszi kiábrándítóvá a
mindennapokat?
Eldöntötte, hogy ideje változtatni. Hamarosan munkába áll (nem mintha kapott
volna már ajánlatot, egyáltalán nem hívták még interjúra sem, de örök optimista
volt), és ez motiválta arra, hogy megpróbálja visszahozni a házasságába a
romantikát.
Nem egyszerű, tűnődött Becky. A házasság tündérmeséjének édeskevés köze volt
a valósághoz. Édeskevés. Becky és Jon esküvője egy valóra vált álom volt. Fülig
szerelmesek voltak, az egész napot kézen fogva, turbékolva töltötték családjuk és
barátaik körében egy meseszép kastélyban egy sussexi birtokon, ami egy szerencsés
véletlen folytán Jon bácsikájáé volt.
Becky már nem emlékezett, mikor kezdtek változni a dolgok. Amikor Rosie-val
terhes volt, még turbékoltak. Jon minden ultrahangra eljött, és ő sem ivott alkoholt,
ha már a feleségének tilos. Micsoda önfeláldozó szerelem!
Ami a szülést illeti, Jon azt is tökéletes nyugalommal viselte, hogy a neje
trágárságokat kiabál a szülésznőre, és bizonyos kínos testi funkciókon nem tud
uralkodni. Még azt is felajánlotta, hogy ügyel a szűrőre. Ugyanis Becky a terhesség
alatt rengeteg könyvet olvasott a témában, és egyik sem említette a vízben szülés
bizonyos hátrányait. Konkrétan azt, hogy amíg az asszony a szülőmedencében
próbálja kiszenvedni magából a babát, a férje a víz felszínén úszkáló
ürülékdarabokat fogja kihalászni egy szűrővel, ami rettentően hasonlít arra, amiben
két nappal korábban még a spagettit öblítették le a konyhában.
Lehet, hogy akkor kezdődött a baj, amikor a kórházból hazaérve rádöbbentek,
hogy drága kicsi gyermekük egyáltalán nem szokott aludni. Soha. Egy percet sem.
Jon nemsokára megfeledkezett arról, hogy virágot küldjön, szerelmet valljon, és
hálálkodjon, amiért Becky világra hozta a gyermeküket. Inkább azon versengtek,
hogy ki érzi magát nyomorultabbul az alváshiánytól, és rövid, trágár szócsatákban
merült ki a kommunikációjuk, éber lánykájukat használva szóvivőnek.
– Ó, jaj, úgy tűnik, anyuci megint hisztis szörnyeteg lesz egész nap.
– Anyuci nem lenne hisztis szörnyeteg, ha apuci nem állandóan azon
nyavalyogna, milyen fáradt, annak ellenére, hogy egész éjjel horkolt, mint egy NAGY
FASZFEJ!
Meg ilyesmik.
Igen, Rosie születése után megnehezedett az életük, és bár rövid időre
rendeződtek a dolgok, annyira legalábbis, hogy Ella megfoganjon, Beckynek be
kellett vallania, hogy az esküvőjük napján érzett ragyogó boldogság nem tért vissza.
Tényleg változásra volt szükség.
Becky tervet szőtt. Először is, fontos volt találni egy estét, amikor Kedves Jon éjfél
előtt hazaesik. Felhívta tehát a férje titkárnőjét, Janetet, akivel az évek során szinte
barátnők lettek. Elmagyarázta a tervet, és Janet máris megtalálta a megoldást.
– Csütörtök este Jonnak üzleti vacsorája lett volna Mr. Matthewsszal, de Mr.
Matthews asszisztense most telefonált, és lemondta. Jon még nem tud róla, úgyhogy
nem törlöm a naptárából, nehogy beszervezzen valamit a helyére. Aztán majd a
megfelelő időben közlöm vele, hogy elmarad a vacsora, és ígérem, Becky, hogy a
férjed este hétre otthon lesz.
Becky hálálkodva letette a telefont.
 Már csak két napja volt kitalálni, mit főz. Igazság szerint nemigen tudott főzni. A
pirítós és a konzervek általában jól sikerültek, sőt, néha még a spagetti is, bár azt
egyszer valahogy sikerült odaégetnie annak ellenére, hogy megfelelő mennyiségű
vízbe tette. Szinte büszke volt magára. Mindenesetre általában készételeket ettek.
Most viszont úgy érezte, hogy egy mikrózható sajtos makaróni nem lesz elég. Mi is
Jon kedvenc étele? Hát persze! A steak, mi más. Ez talán még arra volt
visszavezethető, amit Becky mondott szerelmük hajnalán a március 14-re eső,
alternatív Valentin-napról: a steak és szopás világnapjáról. Kedves Jonnak ez
annyira tetszett, hogy amikor legközelebb a Tescóban a húspult felé vették az irányt,
a steak gondolatára igen zavarbaejtő módon erekciót produkált.
Becky végül úgy döntött, az egyszerűség kedvéért steak és sült krumpli lesz a
menü. Maga a tökély.
Eljött a csütörtök, Jon a szokásos rohanós reggelen munkába indult, miután puszit
nyomott a felesége homlokára, és emlékeztette, hogy milyen szerencsés, amiért
otthon lebzselhet, mialatt ő a metrón szenved. Becky uralkodott magán, és nem
rontotta el már most a tervezett, romantikus estét azzal, hogy a férjura után
kiabálja, hogy „KAPD BE, TE BAROM”! Úgyhogy csak az orra alatt morogta eme
becéző szavakat. miközben szaros pelenkákkal rohangálva próbálta megkeresni
Rosie tizennegyedik elveszett kulacsát.
Amikor Rosie (és a kulacs) végre az iskolában voltak, Becky nagyjából azzal
töltötte a napot, hogy bemutatta Ellának, hogyan kell szépítkezni. A kislány ámulva
nézte, ahogy anyja bajuszt, bikinivonalat és lábujjakat gyantáz. Néha egészen
röhejes, mire kényszerülnek a nők.
Este hétkor Becky készen volt. A gyerekeket lefektette, és feltett egy Barry White
CD-t, mert úgy gondolta, kár lenne finomkodni. Felvette a legcsinosabb kis fekete
ruháját, és Jimmy Choo cipellőjét. Jon el lesz ragadtatva!
Amikor Jon végre hazaesett, az elragadtatástól már messze álltak az események.
Ugyanis majdnem éjfél volt.
Becky estéje enyhén szólva nem a tervek szerint alakult. Pedig olyan ígéretesen
kezdődött! A gyerekek lefeküdtek aludni, és ágyban is maradtak. A Google keresőből
kiderült, hogy a steak nem készíthető el a mikróban, úgyhogy Becky a tűzhelyre
tette a serpenyőt. A vörösbort előhűtötte, és töltött magának egy jókora pohárral,
csak hogy meggyőződjön róla, hogy jó évjárat.
Talán a bor miatt nem sikerült kézben tartania a dolgokat. Amikor a steak kicsit
füstölni kezdett, ahogy sült, Becky kinyitotta a konyha hátsó ajtaját, hogy
szellőztessen, de megfeledkezett róla, hogy ezt miért nem lenne szabad. Így aztán
nem a füst ment ki, hanem a kurvára idegtépő Borisz rohant be lelkesen, és
rávetette magát a serpenyőben piruló húsokra, közben pedig leverte a serpenyőt. A
serpenyőből az egyik steak a kutya szájában landolt, a másik pedig a gázrózsa
lángjában. A zsír sercegve szikrákat vetett, veszélyesen közel Borisz bundájához.
Becky hangosan káromkodva kirángatta a kutyát a kertbe a nyakörvénél fogva, a
steakkel a szájában, hogy nehogy meggyulladjon. aztán a szenesedő
steakmaradékra és a tűzhelyre egy tűzvédelmi takarót dobott, amit pontosan ilyen
helyzetekre tartottak a konyhában. Viszont közben felgyújtott egy konyharuhát.
Végül sikerült a mosogatóból egy lavórból vizet zúdítania a tűzhelyre és a falra,
hogy eloltsa a steaket és a konyharuhát. Úgy gondolta, ezzel rendben is volna a
dolog.
Ekkor Rosie rohant le a lépcsőn.
– Anya, füstszagot éreztem, és kihívtam a tűzoltókat, ahogy az iskolában
tanították.
És nem viccből mondta. A tűzoltók gyorsan kiértek, nagyon kedvesek voltak, de
Becky rémesen érezte magát, amiért az idejüket pazarolja, és még rémesebben,
amikor belegondolt, mit fog szólni Jon, ha most hazaér, és meglátja a feleségét a
legszexisebb cuccában, néhány tűzoltóval körülvéve.
Kész szerencse, hogy Jon még nem jött haza. Sőt, mire végre hazaért, a füst
eloszlott, a konyha felszáradt, és Beckynek még arra is jutott ideje, hogy a garázsban
talált festékmaradékkal eltüntesse a plafonról a nyomokat. Mindezek után a
konyhaasztalnál ült, stílszerűen füstölgött az idegtől, és hideg sült krumplit evett,
hozzá a maradék bort vedelte.
Hallotta, hogy fordul a kulcs a zárban, és a biztonság kedvéért még egy jókora
korty bort ivott. Jon belépett, és tisztán látszott rajta, hogy meghökken, amiért ébren
találja a feleségét.
– Azt hittem, alszol már. – Fáradtnak és nyúzottnak tűnt, nyakkendője ziláltan
lógott. Enyhe pia- és cigarettaszag áradt belőle.
– Rád vártam – mondta Becky tétován. Nemigen bízott benne, hogy szalonképesen
fog kommunikálni.
– Nocsak. – Jon tényleg meglepettnek tűnt. – De miért?
– Mert úgy volt, hogy ma korán jössz. Janet azt mondta, megoldja, és korán itthon
leszel.
– Janet… micsoda? De hát üzleti vacsorám volt Mr. Matthewsszal. Janet biztos
összekevert valamit.
Nem, Janet semmit nem kevert össze. Mr. Matthews lemondta a vacsorát, de
Becky túl fáradt volt, és túl közel állt a síráshoz, hogy magyarázni kezdje, hogy
bizony tud róla. Nem most akart arról vitatkozni, hogy mégis hol volt ezek után a
férje.
– Minden rendben? A gyerekek jól vannak?
– Igen, most már minden rendben, a tűzoltók is hazamentek. – Becky újabb korty
bort nyelt le, és visszafojtotta a sírást.
– A tűzoltók? De hát mit kerestek itt? – Jon zaklatottan körbepillantott, mint aki
arra számít, hogy lángnyelvek törnek elő a mennyezetből.
– Ugyan, semmiség. – Becky érezte, hogy elcsuklik a hangja. – Vagyis nem az. Nem
semmiség! Ma tényleg kitettem magamért, de te haza se jöttél! Steaket és sült
krumplit csináltam, még vörösbort is bontottam, pedig nincs is steak- és szopásnap.
Korán lefektettem a gyerekeket, felcicomáztam magam, és egy csodás vacsorát
akartam főzni neked, hogy újra elvarázsoljalak, és helyre tehessük a házasságunkat,
de hát nem így alakult. A vacsora odaégett, Rosie kihívta a tűzoltókat, akik ki is
jöttek, és jól kiröhögtek, aztán másfél órába telt, hogy Rosie végre megint elaludjon,
de te még mindig nem voltál itthon, úgyhogy a mikróban felmelegítettem a sült
krumplit. Totál szar lett, és megittam a bort is, most meg itt állsz, én meg tökrészeg
vagyok, úgyhogy lefekszem, és te jobban teszed, ha a vendégszobában alszol. Amúgy
meg el fogok menni dolgozni, szóval lőttek a képzeletbeli vacsoráidnak a
képzeletbeli Mr. Matthews társaságában, úgyis tudom, hogy nem vele voltál, mert
Janet elmondta, hogy Mr. Matthews asszisztense lemondta a vacsorátokat, úgyhogy
most majd más kifogásokat kell találnod… szóval annyi a lődörgésednek
éjszakánként. Visszamegyek dolgozni, és itt bizony változások lesznek!
Jon csak állt, és tátott szájjal bámulta, ahogy Becky végigtántorog az étkezőn.
Egész elegánsan vonult, kivéve, amikor az ajtófélfának ütközött, de lepattant róla, és
vonult tovább.
– Te állást keresel? – kérdezte döbbenten.
– De még mennyire! – Becky keresztbe font karral nézett farkasszemet a férjével.
Jon felvonta a szemöldökét.
– Remélem, nem a vendéglátóiparban…
Becky elment aludni.
 8.

Tom vidáman fütyörészve láncolta a biciklijét az iskolaudvari játszótér mellé, majd

elindult befelé, hogy felkészüljön az aznapi tanításra. Már lassan két hónapja
dolgozott a Redcoats Általános Iskolában, és kezdte egészen otthon érezni magát.
Aznap nagy feladat várta: az itteni első osztálykirándulás. Az első hetek sikerein
felbuzdulva Mrs. Goldman megkérdezte, hogy elvinné-e a másodikosokat a szokásos
tavaszi látogatásra egy helyi farmra, és Tom beleegyezett, mielőtt az igazgató
asszony befejezhette volna a mondatot.
A problémát most sem a gyerekek jelentették, hanem a szülők. Mivel harminc
gyerekre kellett figyelni, kénytelen volt szülői kísérőket toborozni, ami azt
jelentette, hogy az osztálybeli anyukákra kellett számítania. Vivienne rögtön
jelentkezett, Andrea Barnes úgyszintén.
Tom átnézte a szülők listáját. A legtöbbről tudta, hogy Vivienne anyatárs-körébe
tartoznak. Ők szoktak minden reggel az ajtóban tülekedve beszámolni a gyerekük
minden egyes pillanatáról az előző délutántól mostanáig. Tom attól tartott, hogy
egyszer elveszti a fejét, és rájuk ordít: Kérem, szíveskedjenek ezzel valaki olyat
traktálni, aki nem szarja le!
Remélte, hogy ha ez megtörténik, Mrs. Goldman nem lesz a fültanúja.
Egy néven megakadt a szeme: Rosie Barrington anyukája, Becky is jön. Az
osztályból Tom igazán csak egy gyerek miatt aggódott: Rosie miatt. A kislány akkor
került az iskolába, amikor Tom; most költözött a környékre a családja. Az első
felmérésnél Tom nagyon elégedett volt vele: értelmes, élénk és jó tanuló volt. Azóta
viszont egyre zárkózottabb lett, nem vett részt az órákon, nem jelentkezett, magába
fordult. Tom már beszélni akart a szülőkkel, és úgy gondolta, a kirándulás jó
alkalom lesz rá.
Becky pont azért jelentkezett kísérőnek, mert ő is aggódott a lányáért. A szokásos
lelkesedése még otthon is alább hagyott, és bár sosem mondta, hogy bántja valami,
Becky nem volt benne biztos, hogy minden rendben vele. A lelke mélyén sejtette is,
mi lehet a baj. Becky és Jon között a Tűzoltók Éjszakája óta még fagyosabb lett a
viszony. Erről már Gemmának is mesélt. (– Na és a tűzoltók jó pasik voltak? – Naná,
de most nem erről van szó!) Rosie nyilván érezte otthon a feszültséget, és Becky
látni szerette volna, hogy ez az iskolában is rányomja-e a bélyegét az életére.
 Volt egy másik oka is, hogy Becky jelentkezett kísérőnek. Ezt meg is beszélte
Gemmával. Többet akart tudni Mr. Jonesról.
– Valami nem stimmel – tűnődött. – Valami menő állása volt pénzügyi területen.
Látnod kellene a LinkedIn-profilját. Tuti, hogy rengeteget keresett. Aztán eldobta az
egészet, és általános iskolai tanítóbácsinak szegődött. Szerintem vagy pedofil
hajlamai vannak titokban, vagy valami rejtegetnivalója akad.
Becky meggyőzte Gemmát, hogy az osztálykiránduláson érdemes lesz nyomozást
folytatni.
A terv hátulütője az volt, hogy Becky ezek után kénytelen volt tényleg elmenni a
kirándulásra. Nem igazán tudott mit kezdeni a nagy gyereklétszámmal; túl sok
testnedvvel kellett szembesülnie köztük. Amikor Rosie-val megérkezett, jelentkezett
Mr. Jonesnál, és kiosztottak neki egy kis csapatot: négy gyereket, köztük Gemma
lányát, Avát is.
– Sziasztok, gyerekek! – Becky vidáman összeütötte a tenyerét, hogy
magabiztosnak tűnjön. Gyanította, hogy a gyerekek is kiszimatolják a félelmet,
nemcsak a kutyák. – Mrs. Barrington vagyok, és ma én fogok rátok felügyelni.
– Beckynek hívják a nénit, és anyukámmal együtt szokott berúgni – közölte Ava a
többiekkel, akik mind nevettek. Remek. Egyszerűen pompás!
Miután Mrs. Barrington mindenkit végigkérdezett, sajnos Mr. Jonest is beleértve,
hogy nem kell-e pisilniük indulás előtt, végre kimasíroztak a buszhoz. Persze
elsőnek Vivienne ért oda a csapatával, köztük saját lányával, Satinnel, és Rosie-val,
aki rémültnek tűnt. Vivienne csapata elfoglalta a busz elejét, és az ülésen térdelve
rázendítettek a szokásos gyerekdalokra. Satin és barátai jó hangosan dalolgattak, de
Rosie meg se mukkant, és még akkor sem mosolyodott el, amikor Becky vicces
grimaszt vágott neki. Valami tényleg nem stimmelt. Beckynek elszorult a szíve.
Tom gyorsan létszámellenőrzést tartott, megnyugodott, hogy megvan mindenki,
így hát szólt a buszvezetőnek, hogy indulhatnak. Mivel a Redcoats összes többi
pedagógusa boldog kárörömmel vette tudomásul, hogy aznap nem nekik kell a
tűzvonalban teljesíteniük, és alsós osztályt vinniük kirándulni, bőven ellátták
tanácsokkal. Mr. Jones tehát máris előkészítette a vödröt, és pont időben ért oda,
amikor Simon Barnes rókázni kezdett, amint a busz megmozdult, ugyanis indulás
előtt felzabálta a mosdóban az összes szendvicsét.
A farmra tíz perc alatt odaértek. Ezalatt Andrea Barnes odatelepedett a Tom
melletti ülésre, és határozott véleményt nyilvánított a buszsofőrről, aki nyilván
pocsékul vezet, hiszen kiborult tőle az ő drága kisfia érzékeny gyomrocskája. Két
másik gyerek is hányt, és egy gyerek azt állította, hogy mindjárt bekakál (ismét
Simon Barnes, mert a fél kilenckor befalt tonhalas szendvicsek megártottak az
emésztésének), Becky pedig ijesztő faggatózásnak volt kitéve, mert Ava pont mellé
ült, és nagy örömmel csicsergett:
– El fogtok válni Jonnal? – kérdezte nyugodt tényszerűséggel. – Nem számít, mert a
gyerekek úgyis nálad maradnak. Lehet, hogy csak az egyikük, ha azt szeretnéd.
Mindkettőt megtartanád magadnak, vagy csak egyet? Szerintem én Rosie-t
választanám, mert Ella elég idegesítő, és Rosie már tud a vécébe kakilni, nem kell rá
pelus, és akkor Jon majd egyedül vacakolhat a sok büdös kakival.
Becky enyhe döbbenettel kijelentette, hogy mindkét gyerekét megtartaná
magának, de a kérdés fel sem merül, mivel nem fognak elválni.
Ava képére kiült, hogy nem hisz neki.
– Szerintem kicsit jobban kellene próbálkoznod, mert én alig látom nálatok Jon
bácsit. Apukám sem sokat volt otthon, és aztán anyu el is vált tőle, mert valami Lucy
nevű ribanccal szexelt. Szerinted Jon bácsi is egy Lucy nevű ribanccal szexel?
Hogy a francba gondolhatta Becky, hogy jó ötlet eljönni kísérőnek az
osztálykirándulásra?
Ava biztosan nyomozónak áll, amint befejezi az iskoláit, legalábbis a
kihallgatásból ítélve, aminek Beckyt alávetette. Beckyt ez annyira lefoglalta, hogy
Rosie-ra rá sem pillantott. Vivienne leterelte a kislányt a buszról, és Rosie most a
parkoló másik oldalán ácsorgott a csapatával. Becky integetett neki, de Rosie rá se
hederített. Zsebre vágta a kezét, és istenem-milyen-ciki-az-anyám fejet vágott, mint a
világ összes gyereke ilyenkor. Becky maga is pontosan ilyen fejet vágott, amikor a
saját anyja néha áthívta, hogy elbeszélgessen vele az életről.
Tom már ötszázadszor futotta át a napirendet. Elméletben nagyon egyszerű volt:
először megnézik, hogyan fejik a teheneket, aztán a gyerekek felülhetnek egy
traktorra, utána körbejárják a farmot, végül megetetik a kismalacokat. Elég
valószínűtlennek látszott, hogy mindezt valamiféle baleset nélkül megúszhassa egy
harmincfős, másodikos osztály. Tom arra gondolt, hogy mégiscsak el kellett volna
hoznia a laposüveget.
Meglepetésére azonban minden a legjobban alakult. A biztonsági előírásoknak
köszönhetően minden lehetséges kockázati tényezőt idejekorán agyonvizsgált az
iskola. Még Becky is kezdett megnyugodni, főként, mert Avát túlságosan lefoglalta a
farm, így abbahagyta a kihallgatást.
Ebédidőben Beckynek sikerült pár percet beszélgetnie a vonzó tanító bácsival, aki
lenyűgözően festett sötétkék kordnadrágjában és égszínkék, galléros pólójában. Ezt
Vivienne is észrevette, és a közelben ólálkodott, azt tervezgetve, hogy „véletlenül”
megbotlik, és pont Mr. Jones karjában landol.
– Csak azt szeretném kérdezni, hogy esetleg kicsit oda tudna-e figyelni, tényleg
gond van-e – magyarázta aggodalmait Becky.
– Hát persze – felelte Tom, aki valóban szeretett volna meggyőződni róla, hogy
Rosie-val minden rendben van-e, de jelen pillanatban muszáj volt inkább Simon
Barnesszal foglalkozni (már megint), aki épp a fenekébe próbálta dugni a kulacsa
tetejét. Andrea ott állt mellette, és nagy szeretettel figyelt.
– Ó, az én kicsikém mindig feszegeti a határokat. Simon nagyon élénk fiúcska!
Tom ismét Beckyhez fordult.
– Úgy látom, Rosie ma jó kedvében van. Barátkozik, és az mindig jó jel.
– Hát… – Becky a lányára pillantott. Rosie egy padon ült Satin mellett, aki valamit
suttogott, és vihorászott. Rosie arckifejezése komor maradt. Vajon mi a fenét
mondott neki Satin? – Remélem, így van.
Tom körbepillantott, és újra létszámellenőrzést tartott. Érezte, hogy a hátán
végigcsorog a verejték. Miért álltatta magát azzal, hogy egy osztálykirándulás is
ugyanolyan, mint bármelyik tanítási nap? Az iskolában a gyerekek legalább nem
kóborolhattak el. Itt viszont annál inkább. Bárhol lehetnek: a traktoron, a
kacsaúsztatóban, vagy akár kiszaladhatnak a farmról az autópályára. Összerándult a
gyomra. Micsoda szörnyűség lenne visszamenni, és jelenteni Mrs. Goldmannak,
hogy egy gyerekkel kevesebbet hozott vissza! Jobb bele sem gondolni.
Becky feszülten figyelt.
– Első osztálykirándulás? – Tom nem válaszolt azonnal, úgyhogy folytatta: – Csak
onnan sejtem, hogy még sosem vitt egy osztályt sem kirándulni, hogy olyan rémült
képet vág, mint aki mindjárt sírva fakad.
Ezek szerint a pókerarc nem jött be. Miss Thompsonnal ellentétben Tom sosem
fontolgatta a színészi karriert. Most elgondolkodott, hogy úgy kellene tennie, mint
aki pontosan tudja, mit csinál, de végül arra jutott, hogy inkább megosztja a terhet.
– Igen, most először vagyok az egyedüli pedagógus egy osztálykiránduláson. Eddig
egész jól állunk, és egy gyerek sem tűnt el… ugye? Ugye? – Tom gyorsan ismét
összeszámolta őket, hogy el ne kiabálja. Mind megvolt, még Isaac Williams is, akit
nehéz volt megtalálni, mert épp egy padon feküdt, és úgy tett, mintha párosodna az
ülőfelülettel.
Becky ráharapott az új információra, mint kutya a csontra.
– Ezek szerint nem régóta van a tanári pályán?
Tom megrázta a fejét.
– Ez a második tanítói állásom, de ne aggódjon, Mrs. Barrington. A korábbi
munkahelyemen bőséges tapasztalatot szereztem vészhelyzetek elhárításából.
Rájöttem, hogy a pénzügyi vonalról rengeteg hasznos képességet kamatoztathatok,
mint pedagógus.
Ez az! Becky örült, hogy Tom hajlandó beszélni magáról, úgyhogy elszánta magát
a döntő kérdésre.
– Miért váltott állást? – mondta volna, de nem jutott hozzá, mert valaki
közbelépett, mégpedig Vivienne, akit teljesen kiakasztott, hogy Becky négyszemközt
beszél imádatának tárgyával.
– Mr. Jones, felhívnám a figyelmét, hogy az egyik nebulója a farm közepén ürít.
Tom rémülten rohant oda George Smithhez, aki valóban letolta a gatyáját, és
guggolva koncentrált. Vivienne kárörvendően Beckyre vigyorgott, és elvonult a
tűsarkújában és fekete, testhez simuló bőrszerkójában. Mert mi mást is vett volna
fel egy osztálykirándulásra?
George Smitht sikerült meggyőzni, hogy menjen el a vécére, mielőtt tényleg a
farm közepére székelt volna, és Tom végre kezdett megnyugodni. Minden a
legnagyobb rendben. Már csak egy program volt hátra, mielőtt indulhatnak vissza
az iskolába: a kismalacok etetése. Ava egész nap erre várt, és most izgatottan
ugrándozott Becky mellett. Mindenképp elsőnek akart odaérni.
Persze elsőnek Vivienne csapata ért oda, Ava csak a második fordulóban vehetett
részt. Vivienne a fiatal és rémült gazdával flörtölt, aki Becky számításai szerint
nagyjából az anyjával lehetett egykorú. Kidüllesztette a mellét a bőrszerkóban, és
elkérte a cuclit, amiből a kismalacokat etették. Satin kezébe nyomta az iPhone-ját,
hogy meg legyen örökítve a malacetetés. Tökéletes kép lesz a szülői munkaközösség
idei naptárába!
Ava zord pillantással méregette Vivienne-t, aki kínálgatta a cuclit, miközben a
gyerekek áradoztak, hogy milyen cukik a malackák. Márpedig Ava akarta őket
először megetetni!
És a Blue Peter jelvényre is nagyon vágyott.
 A lényeg, hogy később senki sem tudta pontosan megmondani, mi történt
valójában. Csak az volt biztos, hogy mire Tom a visítás forrásához ért, az összes
másodikos hangosan kacagott, Ava büszkén jelentette, hogy mentőt hív, és Vivienne
valahogy átkerült a kis fal túloldalára, a malacok közé, ahol most a sárban hasalt,
bőrszerkója csupa moslék volt, és a feje pont egy jókora kupac disznószarban
landolt.
Becky arra gondolt, bárcsak felvette volna videóra.
Az osztálykirándulás legalább elvonta a figyelmét az álláskeresésről, ami nem
alakult túl ígéretesen. Nagy izgalommal vágott neki. Gemma csinált egy LinkedIn-
profilt, ahová feltöltött mindent, a marketing gyakornoki állásától kezdve Jon
cégénél, egészen a helyettes marketing-igazgatói pozícióig, amit azért hagyott ott,
hogy a gyermekszülés csodájának oltárán feláldozza a vagináját. Nem feledkezett
meg a kitűnő egyetemi eredményeiről sem. Mindent precízen felsorolt, aztán várt.
Elvégre egy ilyen főnyereményre hamar lecsapnak a HR-esek… vagy nem?
Nem hát. Egy hét múlva még egyetlen megkeresés sem érkezett, és Becky
rádöbbent, hogy aktívabbnak kell lennie. Keresgélni kezdett. Álláshirdetéseket
böngészett. Valami marketinggel kapcsolatosat szeretett volna, ahol kamatoztathatja
eddigi tapasztalatait, és rugalmas időbeosztásban, heti két-három napot dolgozhat,
hogy beleférjen az idejébe a két gyerek.
Csalódnia kellett.
– Nem értem – panaszkodott Gemmának hétvégén, amikor a konyhájában ülve
szendvicset ettek ebédre. Jon kurtán közölte, hogy száz mérföldes kerékpártúrára
megy, és nagyjából vacsorára ér haza. Becky eltűnődött, hogy mikor maradt abba az
a jó szokásuk, hogy kikérték egymás véleményét, mielőtt programot szerveztek
maguknak, és mikor kezdtek egymással mit sem törődve külön életet élni.
– Nem a sült galambra vágyom, csak egy viszonylag érdekes munkára, ami mellett
a gyerekeimre is marad időm. Hát olyan lehetetlen ez?
Ekkor lépett be Ava.
– Anyu! Becky! Tudtátok, hogy a szekrényem tele van ringyókkal?
Gemma tíz percen keresztül magyarázta, hogy a régi ruhákat nem ringyóknak,
hanem rongyoknak szokta nevezni, de semmit nem ért vele, mert a lánya kifelé
menet még visszaszólt, hogy alig várja, hogy hétfőn elmesélje Mr. Jonesnak, milyen
sok ringyót talált a szekrényben. (Gemma alig várta, hogy emiatt felhívják az
iskolából, és magyarázkodhasson.) Visszatértek az állás témájához.
 – Becky, te arra vágysz, ami minden dolgozó szülő álma. Mindnyájunknak
szüksége van a pénzkeresésre, vagy az értelmes tevékenységre, de ugyanakkor
olyan munkakörben, ami illeszkedik a gyerekek időbeosztásához, azaz nem kell
minden este tízig az irodában ülnünk. Annyian vágynak erre, hogy azt hihetnéd,
már a munkaadóknak is feltűnt, és tesznek valamit az ügy érdekében, de ez tévedés.
Ha véletlenül mégis akad egy állás, ami megfelel a paramétereknek, akkor kábé
háromezer jelentkezőből egy kapja meg. – Gemma nagyot sóhajtott. – Persze nem
mindenhol van így, és nem szabadna, hogy így legyen. A Zero például úgy működik,
hogy rugalmas időbeosztás minden munkánk, de máshol nem ez a jellemző.
– Nincs nálatok üresedés? – Becky várakozásteljesen Gemmára nézett, de Gemma
szomorúan megrázta a fejét, és összegörnyedt. Üresedés a Zerónál… na persze!
Ahogy a dolgok most állnak, hamarosan Gemma is álláskereső lehet.
– Ez nevetséges! – háborgott Becky, Ellával az ölében. – Ebből az következik, hogy
akinek gyereke van, az nem kap állást?
– Az nehezen talál olyan munkát, ami érdekes, intellektuális kihívást nyúlt, és
többet fizet, mint a minimálbér, de azért néha a gyerekek sporteseményeire és
előadásaira is eljutsz. Sajnos ez van. Ne nézz rám így! Szerintem is rettenetesen
igazságtalan, de mégis így van, úgyhogy ilyen háttérrel kell keresgélni.
Becky a fejét rázta.
– Akkor is nevetséges! Ezen változtatnunk kell! Először is, találok egy állást, aztán
pedig mindent meg fogok tenni, hogy más szülők is találjanak olyan munkát, ami
végezhető gyerek mellett.
Gemma majdnem felnevetett, de barátnője elszánt arca láttán meggondolta
magát.
– Hát jó, akkor kezdjük valami kis lépéssel, aztán lefutjuk a maratont. Először
találjunk neked egy állást. Add ide az iPadet, regisztráljunk fel néhány HR
ügynökséghez.
A következő héten Gemmát egy megbeszélés kellős közepéről rángatták ki, hogy
megnyugtassa Mr. Jonest, hogy nem, valójában nem üzemeltet otthon bordélyházat.
Ava ugyanis természetesen beszámolt a sok „ringyóról” a szekrényben. A hét vége
felé pedig megtörtént a csoda: Beckyt behívták egy állásinterjúra! Ettől teljesen
felpörgött, mert, amint Gemmának is elmagyarázta:
– Huszonegy éves korom óta nem voltam állásinterjún, akkor viszont előtte
három napig piáltam, és semmire sem emlékszem, olyan tökrészeg voltam.
 – Viszont az, hogy most józanul mégy az interjúra, máris lépéselőnyt ad neked a
többi jelölt tizenöt százalékával szemben. Hidd el, menni fog. Állítsunk össze neked
valami alkalmas ruhát, és csinálok veled egy próbainterjút. Ügyes leszel!
 9.

Másnap reggel Becky már jó korán megjelent az ügyvédi irodánál, ahol

adminisztrátori munkakörben pályázott a „megfelelő jelölt számára rugalmas
munkaidő” kecsegtető lehetőségére. Nem marketinges állás volt ugyan, de Gemma
is azt mondta, hogy egyelőre ne legyen válogatós.
Fel-alá járkált, és egy kirakatban a tükörképét nézegette, amíg el nem jött az
interjú ideje. Sokat gondolkodott, hogy mit vegyen fel, és végül egy kiskosztümöt
választott. A fekete, jól szabott, teste vonalát követő szoknyához és kabátkához
feltűnő, kanárisárga tűsarkút viselt. A haját diszkrét kontyba tűzte. Készen állt, hogy
meghódítsa a munka világát. Látszatra legalábbis. Valójában nagyon be volt tojva, és
legszívesebben hazaszaladt volna, hogy a paplan alá bújjon. De a drága
magániskolák nem voltak hiába; kihúzta magát, felvette legelőkelőbb tartását,
felszegte az állát, megmarkolta kedvenc szerencsehozó táskájának pántját, és sárga
tűsarkú cipellőjében belibbent a recepcióra.
A váró személytelen volt, hűvös és szürke, és Becky szíve elszorult. Olyan lelkesen
kereste az intellektuális kihívást jelentő állást, ami kimozdítja a sütőtökpüré-
kotyvasztás és a tamponos dobozokból hajtogatott rakéták világából, hogy
elfelejtette, mennyire szürke az irodák valósága. Unalmas, jellegtelen, szürke
szürkeség, amiben még a kanárisárga cipő is megfakulni látszott.
Meglepve vette észre, amikor bemutatkozott a recepciósnak, hogy más jelöltek is
várakoznak az interjúra. Hevesebben vert a szíve. Ugye nem valami szörnyűséges
csoportos felvételi beszélgetésen kell részt vennie? Már hallott ilyesmiről, Jon
cégénél is szokás volt. Gemma felkészítette, de abban a tudatban, hogy
hagyományos interjúra megy, ahol egyszerre egy jelentkezővel beszélnek, nem
pedig valamiféle álláskereső Éhezők Viadalára. Arra gondolt, hogy fel kellene hívnia
Gemmát, hátha van valami ötlete. Vagy vennie kellene egy számszeríjat.
Mind az öt jelentkező nő volt, négyen nagyjából egykorúak, az ötödik jóval
idősebb. Az utóbbi hölgy magabiztosan lapozgatott egy köteg papírt. A francba,
portfóliót kellett volna hozni? Gemma ezt nem említette. Becky leült, és nyugodtan
rámosolygott a többiekre, pedig nagyon is nyugtalan volt.
A recepcióról nemsokára kisietett egy fiatal nő, aki huszonévesnek tűnt, és olyan
kurta miniszoknyát viselt, hogy Becky teljesen ledöbbent, pedig nem volt idegen tőle
a miniszoknyák világa, és egyetemista korában többször is kizavarták az
előadásokról, mert „nem visel az alsóneműjét megfelelően takaró ruházatot”, a
professzorok szavaival élve. Ennek a lánynak a szoknyája Becky egyetemista
gardróbjából ugrott elő.
Bemutatkozott. Aliciának hívták, és kötéltáncos-képességeket kívánó
tűsarkújában bevezette a jelölteket egy helyiségbe, ami nyilván a tárgyaló volt. Két
férfi ült bent, most felálltak, és köszöntötték az érkezőket. Kezdődhet az élet-halál
harc az egyetlen állásért.
– Nos… – a fiatalabbik férfi körbepillantott. – Maga – az idősebb hölgyre mutatott –
és maga – mutatott a lányra, aki Becky mellett ült, és nadrágkosztümöt viselt lapos
sarkú cipővel, a többi, szoknyás, magas sarkú cipellős jelölttel ellentétben –,
köszönjük, hogy idefáradtak. Alicia kikíséri önöket.
Alicia mosolyogva kinyitotta az ajtót, és intett a két nőnek, hogy kövessék. Némán
engedelmeskedtek. Az ajtó halkan bezárult mögöttük, és a férfi hellyel kínálta a
megmaradt három versenyzőt.
– Jó reggelt! Gratulálunk, hogy eljutottak a felvételi folyamat utolsó köréig. Mr.
Hammond vagyok, ő pedig az édesapám, az idősebbik Mr. Hammond. Kettőnké a
cég, és szükségünk van egy… igen, tessék? – Az ifjabb Mr. Hammond haragosan
elhallgatott, mert Becky felemelte a kezét, hogy szólni akar. Idegessége teljesen
elpárolgott a jelenettől, aminek előbb szemtanúja volt.
– Elnézést, hogy beleszólok, de a két jelölt, akit előbb kikísértek… mi történt
pontosan?
Mr. Hammond az apjára nézett, és egymásra mosolyogtak.
– Kiestek.
– Ezt mégis hogy érti?
A mosoly leolvadt Mr. Hammond ábrázatáról, és türelmetlenül felelt.
– Úgy értem, hogy kiestek az interjú következő szakasza előtt. Ha ön nem szeretne
ugyanígy járni, akkor javaslom, hagyja abba a faggatózást.
– De hogyhogy kiestek, amikor még egyetlen kérdés sem hangzott el? Mi az oka? –
Becky tudta, hogy a saját esélyeit teszi kockára, de ez most már nem érdekelte.
Az ifjabb Mr. Hammond feje belilult, mint aki mindjárt ordibálni kezd. Apja a
vállára tette a kezét, és valamit mondott neki, mire az ifjabb Mr. Hammond felállt, és
intett Beckynek, hogy kövesse. Biztosan ki akarta kísérni.
Becky felkapta a táskáját, és elindult. A két megmaradt jelölt furcsán nézett rá, de
hogy együttérzésből, vagy szánalomból, azt nem tudta eldönteni. A jobbra eső ajtón
mentek ki a tárgyalóból, Becky ezt észre sem vette, amikor belépett. Az ajtó egy kis
előtérbe nyílt, amiben ugyanaz a puha padlószőnyeg volt, mint az épület többi
helyiségében. A cég nyilvánvalóan tele volt pénzzel.
– Maga Becky, ugye? – Mr. Hammond odafordult, a bal keze a kilincsen nyugodott.
Elbűvölő mosolya megvillantotta szép, fehér fogait, de a szeme nem nevetett. Becky
bólintott.
– Nézze, kislány, maga el van tájolva a felvételi procedúránkat illetőleg. Úgyhogy
elmagyarázom, miről van szó. Őszintén szólva, ha bármelyik másik jelölt tette volna
fel a kérdést, már hazazavartam volna a pimaszságáért, de apám és én… nagy
potenciált látunk önben. A Hammonds cég nagy tényező a jogászok világában, ha
nem tudná. – Becky nem tudta, és nem is hitte el, mivel az álláshirdetés előtt sosem
hallott róluk. – Ügyelnünk kell az imázsunkra. Az új munkatársnő lesz a Hammond
cég egyik arca. Szóval csak azt akarom mondani, hogy olyan jelentkezőt nem
vehetünk fel, aki nem a megfelelő megjelenést sugározza. Maga okos lány, ugye
megérti?
Becky értette, bár alig hitt a fülének. Ezek szerint Gemma felkészítő tanácsainak
semmi haszna itt. Ha kolléganőt keresnek, ezek nem a képességekre és erősségekre
kérdeznek rá, és nem érdeklik őket a jelölt hosszú távú tervei, csak az, hogy
miniszoknyában csinos legyen, és hajlandóságot mutasson a tízcentis tűsarkú
cipellőkben való illegéshez-billegéshez akkor is, ha ezzel tönkrevágja a gerincét.
Becky elmélete csúnyán beigazolódott, amikor az ifjabb Mr. Hammond odahajolt,
az arcába lehelt, mint egy lihegő kutya, és felajánlotta, hogy plusz előnyhöz juttatja
az állásért folytatott küzdelemben, ha most térdre ereszkedik, és jóváteszi az előbbi
kis kotnyeleskedést.
– Én erre jól tökön rúgtam – mesélte később Becky Gemmának, miközben a
gyerekek Horrid Henry kalandjait bámulták a tévében (Henry egy rémes kis szarházi
kölyök volt), az anyák pedig végre leülhettek egy pohár életmentő, behűtött
fehérbor mellé.
Gemma a szája elé kapta a kezét.
– Úristen! Komolyan?
– Hát… nem, de szerettem volna. Viszont arra gondoltam, talán rossz benyomást
kelt, ha az első LinkedIn-vélemény arról szól, hogy súlyos testi sértést követtem el
egy állásinterjún. Úgyhogy elküldtem Mr. Hammondot a francba, és megmondtam
neki, hogy zaklatásért és diszkriminációért is perelni fogom a cégét.
– És tényleg? Tényleg bepereled?
Becky elnyújtózott a széken.
– Ugyan már! Semmi értelme.
Gemma kicsit csalódottan kortyolgatta a borát. Hogy tarthatja Becky
értelmetlennek a pert? Mi történt? Hiszen múlt héten még kampányt akart indítani,
hogy mindenkinek lehetősége legyen rugalmas munkaidőben dolgozni.
– Komolyan annyiban hagyod?
– Nem! Egy per senkit nem érdekelne. Úgyhogy a sajtóhoz fogok fordulni. Jonnak
van egy ismerőse a Guardiannél, holnap vele fogok ebédelni. A két drágalátos Mr.
Hammond megbánja, hogy egyáltalán beengedtek az irodába. Undorító, hogy még
manapság is előfordulhat ilyesmi. Szóval az az érzésem, hogy hamarosan nem a
lapos sarkú cipők és a hosszú szoknyák miatt kell majd aggódniuk az imázsukat
illetőleg.
Sam belépett a konyhába.
– Anyu, összeraktad a holmimat a holnapi kirándulásra?
Gemma ereiben megfagyott a vér.
– Miféle kirándulásra?
– Tudod. Mondtam. A szabadidőközpontba megyünk, egész napos kirándulás,
kaját kell vinnünk, és vízálló nadrágot. És online kellett befizetned az útiköltséget,
mert ha nem, akkor lehet, hogy nem mehetek. Ugye befizetted? – Sam aggódva
rágcsálta az ajkát, és egyik lábáról a másikra állt.
– Sam, milyen kirándulás ez? – Gemma önismerete kiterjedt hiányos szervezői
képességeinek felismerésére, de abban biztos volt, hogy emlékezne rá, ha Sam olyan
kirándulást harangozott volna be, amihez vízálló nadrág szükséges. Vízálló nadrág?
Ki a francnak van olyanja? Gemma már nem először gondolkodott el rajta, hogy
talán kimaradt az életéből valami szülőknek szóló tanfolyam, ahol elsajátíthatta
volna, hogy milyen különleges tárgyakat kell beszereznie cseperedő porontyai
számára. Vízálló nadrág… azt sem tudta, hogy létezik ilyesmi, nemhogy lenne is
nekik.
– Ideje hazamennünk – mondta Becky. – Kösz szépen a bort. – Becky már többször
szemtanúja volt Gemma és Sam félreértéseinek, és az sosem volt kellemes. Rosie
mostanában összerezzent, valahányszor a szülei felemelték a hangjukat, úgyhogy
most meg akarta kímélni a közelgő hatalmas veszekedéstől.
 Gemma megpróbált nyugodtan elköszönni, a vacsoraedényeket betette a
mosogatógépbe, Sam pedig közben ott ugrándozott mellette.
– De hát szóltam, anyu! Holnap kirándulás, egész napra kell ennivalót csomagolni,
szükség lesz vízálló nadrágra, és az interneten kell fizetni, különben nem mehetek. –
Sam a sírás határán volt.
– És ha nem megy, akkor az iskolában nem lesznek barátai, és az alsósokkal kell
tanulnia egész nap, és mindenki ki fogja nevetni, és ez olyan ciki lesz, hogy Sam
soha többet nem megy iskolába, és lehet, hogy belehal! – jelentette ki Ava,
segítőkészen, mint mindig.
Gemma hatalmasat sóhajtott.
– Sam, írtak levelet a szülőknek a kirándulásról? – Tényleg nem emlékezett rá,
hogy olvasott volna róla, de lehet, hogy csak nem emlékezett, hiszen annyi levelet
küldözgetett az iskola. Kedden tizenhat, igen, tizenhat nyomtatványt kellett
visszaküldenie.
Sam teljesen el volt keseredve.
– Hát… igen. Azt hiszem. Valószínűleg.
Szegény Sam pont olyan pocsék memóriával rendelkezett, mint az anyja. Amióta
Ava is iskolás lett, egész jól működött a rendszer, miszerint Ava mindig odaadta
Gemmának az iskolai leveleket, Sam pedig elő sem vette őket, ott rohadtak félév
végéig a táskájában. Sajnos ez csak azoknál a leveleknél vált be, amik az iskola
minden tanulójára vonatkoztak. Ami csak az ötödikesekre, az továbbra is
kárhozatra volt ítélve.
– Na jó, nézzünk bele a táskádba.
Sam nem szerette, ha az anyja a táskájában kotorászik, és Gemma most meg is
értette, miért. A nyavalyás kavicsok tetején ott árválkodott Ava olvasónaplója. Ava
teljesen kiakadt, amikor az előző héten eltűnt, és Sam esküdözött, hogy életében
nem látta, de ha igen, akkor sem nyúlt hozzá. Emellett ott volt egy sajtkrémes
szendvics is, szépen elkenve a táskában, a kavicsokon, és néhány szinte
olvashatatlan levélen, amik úsztak a sajtkrémben.
A héten igen meleg volt, és a sajtkrém már ott lehetett pár napja. Gemma
öklendezve kiborította a táska tartalmát a mosogatóba, és forró vizet meg
mosogatószert locsolt a kupacra.
– Az olvasónaplómat ne! – ordított Ava. Gemma rémülten nyomta a kezébe a
penészes sajtos füzetet. Egyszerűbb volt kibírni a büdössajt-szagot, mint Ava
hisztijét. Gemma családja és barátai örök emlékként őrizték a nevezetesebb
hisztiket. Egy különlegesen emlékezetes alkalommal Ava úgy ordított a Tescóban a
fagyasztott zöldségek részlegében, hogy tényleg majdnem megfulladt. Hogy miért?
Mert Gemma önző módon nem varázsolta olyan apróvá a bevásárlókocsit, hogy a
lánya a tenyerébe vehesse. Gemmának nem volt más választása, úgyhogy felkapta a
dermedt gyereket, és a fagyasztott zöldborsó mellé tette a hűtőládába. Ava tüstént
elhallgatott, és Gemma eltűnődött, miért nem javasolnak ehhez hasonló rendhagyó
módszereket a gyermeknevelési tanácsadó könyvek.
Óvatosan széthámozta a leveleket, és meg is találta azt, ami Sam kirándulásáról
szólt. A dátumból ítélve két hete küldték. Gemma fáradt volt és ideges, ráadásul
ragadt a penészes krémsajttól és a mosogatószertől. Eldurrant a feje.
– Ezt két hete kaptad! Miért nem adtad ide?!
– Felhívjam neked a gyámügyet? – kérdezte Ava hangosan suttogva a bátyjától, de
Gemma szeme olyan őszinte haraggal villant rá, hogy inkább befogta a száját, és
kisasszézott a konyhából, Michael Jackson Bad című számát kornyikálva.
– Azt hittem, hogy odaadtam, de mégsem! – Sam a maga módján pont olyan
makacs tudott lenni, mint a húga. Ott állt összefont karral, és dühösen meredt
Gemmára, aki felé nyújtotta az ázott, büdös lapot.
– Mégis mit gondolsz, hogy fizetem ki a kirándulást, ha nem is tudok róla? Egész
jól megy a gondolatolvasás, de azért nem ennyire jól! – Gemma most vette észre,
mennyibe kerül a dolog. – Te jó ég! Huszonhat fontot kell fizetnem, hogy busszal
elvigyenek egy mezőre rohangálni? Mi vagyok én, kincstár? Tudod mit? Adj öt
fontot, és egész nap rohangálhatsz a kertben. Jó lesz?
Gemma megpróbálta tréfával elűzni a bajt, de nem jött be. Sam ajka remegett,
látszott rajta, hogy mindjárt sírva fakad. Mostanában ritkán sírt, kezdte magát
„férfinak” tekinteni. És tízévesen máris majdnem Gemma válláig ért. Gemma tudta,
hogy nem szabad túl szigorúnak lennie vele, nem szabad elfelejtenie, hogy még
kisgyerek. Például ilyenkor.
De hát miért olyan nehéz észben tartani egy nyavalyás levelet, amikor Samnek
semmi más gondja nincs, mint hogy az iskolában melyik ebédmenüt válassza, és
este melyik idióta YouTube-sztár marhaságait bámulja?
– Sam, légy szíves, segíts nekem. Tudod, hogy teljes munkaidőben dolgozom
amellett, hogy itthon is mindent én csinálok. Apád már nem él velünk, ti pedig egyre
nagyobbak vagytok, és nekem fontos, hogy legalább az alapvető dolgokban
segítsetek. Nem baj, hogy a kirándulásra huszonhat fontot kell költenem, még az
sem baj, hogy be kell szereznem egy röhejes, vízálló gatyát, amit egyszer fogsz
felvenni, aztán elveszted, és kész. Csak annyit kérek, hogy szánj naponta néhány
percet arra, hogy nem DanTDM videóját bámulod, ahogy Minecraftozik, hanem
elmondod nekem, mire van szükséged. Akkora nagy kérés ez?
Sam arckifejezéséből ítélve az volt.
– Miért nekem kell mindenre gondolni? Én gyerek vagyok, te vagy a felnőtt, neked
kellett volna megnézned, van-e levél az iskolától a táskámban, vagy szólnod kellett
volna, hogy nézzem meg. Sőt, ha egyszer-egyszer véletlenül időben jönnél értünk, és
nem kellene napközibe mennünk, akkor hallottad volna, hogy az összes anyuka
erről beszél, és tudtad volna, hogy kirándulni megyünk. De te sosem vagy itt! Sosem
vagy itt, amikor szükségem van rád! Amikor meg itt vagy, akkor is állandóan a
telefonodon pötyögsz, e-maileket küldesz a munkahelyedre, vagy pasizáson és
szexen töröd a fejed. – Gemma nagyot nyelt. Fogalma sem volt, hogy Sam hallhatta,
amit Beckyvel sutyorogtak. – Lehet, hogy most azt gondolod, hogy mihaszna vagyok,
amiért nem jutott eszembe a levél, de te még rosszabb vagy! POCSÉK ANYA vagy! –
Sam sírva felrohant a szobájába.
Gemma teljesen összetört. A mosogatóból kifolyt a padlóra a mosogatószeres víz,
de észre se vette. Sam valószínűleg tudta, hogy túl messzire ment, de amit mondott,
azt már nem lehetett visszaszívni. Tényleg olyan pocsék anya lenne? Igen,
valószínűleg az. Samnek igaza van. Sosem ért oda időben az iskolába, sem reggel,
sem délután; pillanatok alatt elveszítette a türelmét, ha el kellett magyaráznia
valami archaikus nyelvtani tekervényt, amit az oktatásügyi minisztérium szerint az
általános iskolás gyerekeknek tudnia kell, pedig a szülők sem hallottak róla soha; és
amikor Sam legutóbb megkérte, hogy segítsen neki pizzát csinálni, mert kitalált egy
receptet, akkor sem figyelt rá eléggé, mert Leroy e-mailjeivel kellett foglalkoznia, a
pizza pedig középen nyers maradt, a szélén megégett, és mindhármuknak
megfájdult tőle a hasa.
A picsába! Rémes anya volt. A konyhapultra hajtotta a fejét, és sírva fakadt.
Ava félig Pókembernek, félig Hulknak öltözve bekukucskált a konyhába.
– Mi a baj, anyu? Meg fogsz halni? És ha igen, akkor az összes cuccod az enyém
lesz?
És még a konyhapadló is elázott. Pompás. Egyszerűen pompás.
Amikor később Gemma álmatlanul forgolódott az ágyában és a sötétbe bámult,
megfogalmazódott benne egy terv. A párnáján ott horkolt Pókember/Hulk, mert Ava
mindenki ágyát a sajátjának tekintette, és nagyon ritkán aludta végig az éjszakát a
szobájában. Többnyire éjfél után megjelent vagy Gemma vagy Sam szobájában,
átlósan lefeküdt az ágyra, amit apró termete ellenére hamarosan egészen
kisajátított, és most éppen Gemma vagináját rugdosta. Igen, itt változásokra lesz
szükség.
Mégpedig a munkahelyén.
Gemma imádta a munkáját, de be kellett látnia, hogy a teljes munkaidő mellett
nem foglalkozott eleget a gyerekekkel. És mivel a gyerekek voltak az életében a
legfontosabbak, a második legfontosabb tényezőt hátrébb kellett sorolnia. Nagyot
nyelt, amikor elképzelte, mit fog szólni Leroy, ha most bejelenti, hogy kevesebb
órában szeretne bejárni, sőt, talán egy kevésbé felelősségteljes pozícióba kéri át
magát. Tudta, hogy Leroy mindenben számít rá, hiszen szinte az első naptól kezdve
együtt építették a vállalkozást. De a gyerekek a legfontosabbak. És most
mindkettőjüknek, de főleg Samnek, be fogja bizonyítani, hogy valóban ők az elsők.
Pókember/Hulk kinyújtózott, és jókorát rúgott az anyja alá, miközben Gemma
agya szüntelenül járt. Hosszú, álmatlan éjszakának nézett elébe…
 10.

Sam másnap reggel módszeresen ignorálta az anyját, annak ellenére, hogy a rossz
lelkiismeret arra sarkalta Gemmát, hogy elképesztően puccos ennivalót
csomagoljon neki. Mivel Ava horkolt, és közben büntetőrúgásokat gyakorolt egész
éjjel, Gemma inkább meg sem próbált aludni, hanem átkutatta a
konyhaszekrényeket, a hűtőt és a fagyasztót, sőt, még a Pinterestre is
felmerészkedett, hogy tanulmányozza, mit tesznek a gyerekek hátizsákjába
kiránduláshoz a kevésbé pocsék anyák. Baromi ijesztő volt. Pixar karakterek
alakjába vágott szendvicsek, gyümölcs- és zöldségszivárványok. Na jó, ez
meghaladja a képességeit, de azért sikerült összehoznia néhány mini Yorkshire
pudingot, ami kis virslikkel pont olyan volt, mint Sam kedvence, a virslis hasé.
A bűntudatának köszönhetően Gemma még a vésztartalék ropit is felbontotta, és
egy kis csomagot odatett a tízórais dobozba a virslik és a tömlős minijoghurt mellé.
Ezt kiegészítette néhány lekváros linzerrel, és kész is a menő hideg élelem. Az
iskolai cukortartalom-preferenciákat ugyan alaposan felrúgta, de kit érdekel, a
lényeg, hogy Sam mosolyogjon.
Sam nem mosolygott. Még akkor sem, amikor Gemma bemutatta a csodát,
miszerint egyik pillanatról a másikra még vízálló nadrágot is kerített. Heidi ugyanis
titkon szupermami volt, és nemcsak a fiának, Jacobnak vett vízálló nadrágot, hanem
tartaléknak is beszerzett egyet. Gemma ettől még pocsékabb anyának érezte volna
magát, ha nem vidítja fel az elsöprő megkönnyebbülés, hogy Sam mégis elmehet az
osztálykirándulásra.
Az iskoláig a kocsiban Ava megpróbálta a maga módján oldani a tapintható
feszültséget anyja és bátyja között, mégpedig úgy, hogy saját, kitalált dallamra
egyszavas nótát fújt. Az egy szó az volt, hogy: „LABIA! LABIA! LABIA!” Gemma
kezdte bánni, hogy kitartott az elhatározása mellett, és a gyerekeivel mindentől
őszintén beszélt, bármikor bármit kérdeztek. Sajnos ez most visszaütött, mert
Avának ezek szerint túlságosan megtetszett az emberi anatómia bizonyos részeinek
helyes és illő megnevezése. Az iskola kapujában Sam minden tiltakozása ellenére
kapott egy puszit és egy ölelést.
– Beszélni fogok Leroyjal, megkérem, hogy kevesebbet kelljen az irodában
lennem, és akkor több időt tölthetek veletek. Megígérem.
 Sam vállat vont.
– Tökmindegy. Nem muszáj, Nem gond, már megszoktam, ahogy van.
Továbbra sem mosolygott, és nem nézett Gemma szemébe, úgyhogy Gemma még
egy kicsit szorongatta, aztán elengedte a barátaihoz.
A gyereknevelésről szóló okos könyvek az ilyesmiről mélyen hallgatnak. Meg elég
sok minden egyébről is. Gemma meg volt róla győződve, hogy az emberiség nagyon
hamar kihalna, ha a leendő szülőket pontosan tájékoztatnák, hogy mire
számítsanak. Már az is eléggé elvenné a kedvet a szüléstől, ha csak annyit tudna a
leendő anyuka, hogy milyen érzés a szülés után először székletet üríteni. Amikor
Gemma először ment vécére Sam születése után, úgy érezte, ez is egy ugyanolyan
nehéz szülés volt.
Integetett Avának az osztályterem ajtaja előtt, és úgy tele volt a feje
mindenfélével, hogy észre sem vette Mr. Jonest, aki mintha beszélni akart volna
vele. Mielőtt az osztályfőnök megszólíthatta volna, Gemma már túl volt az iskola
kapuján, és a kocsijában ült, mire rájött, hogy Mr. Jones valószínűleg mondani akart
neki valamit.
Mire beért, az irodában már nagy volt a zsongás. A hónap első keddje volt,
ilyenkor szokták megbeszélni az új szerződéseket, és a pénzügy még az előző hónap
végével volt elfoglalva. Gemmának annyi volt a feladata, hogy gondoskodjon a cég
zökkenőmentes működéséről, de nem volt egyszerű féken tartani a pletykákat.
Néha az volt a benyomása, hogy a Zero inkább hasonlít egy kollégiumra, vagy
iskolaudvarra, mint egy cégre. Aznap is így volt. Amint belépett, máris érezte, hogy
valami készül. A sustorgás egy-egy pillanatra abbamaradt, ahogy végigment az
irodán, hiszen Gemma igazgatósági tag volt, úgyhogy egyszerre tartották
mindentudó kollégának, és felettesnek, akiben jobb nem túlzottan bízni.
Siobhan egy Starbucks bögréből erős feketekávét ivott, és villámgyorsan gépelt,
amikor Gemma megérkezett. Gemma ismerte a jeleket, és látta, hogy Siobhan
stresszel, ami azt jelentette, hogy valami tényleg készül. Siobhan már elég ideje
dolgozott itt, meg tudta különböztetni a hamis riasztást a valódi, aggasztó
fejleményektől.
– Nem vagy kirúgva – kezdte Gemma szinte reflexből, megelőzve asszisztense
szokásos kérdését. – De mi folyik itt? Mintha egy felbolydult méhkasba csöppentem
volna.
Siobhan abbahagyta a gépelést, és aggódó, karikás szemével Gemmára meredt.
 – Valami fejesek jöttek tárgyalni, puccos öltönyben. Bent vannak Leroynál és
Dave-nél. – Halkabban folytatta. – Azt mondják a többiek, hogy csődbe megy a cég…
– A nagy lófaszt – nevetett Gemma. Siobhannak több esze is lehetne, mint azt
feltételezni, hogy Gemma nem tudna egy készülő csődeljárásról. Sem Leroy, sem
Dave nem mondott semmit a hétfői értekezleten arról, hogy ma tárgyalni jön valaki.
Sőt, kifejezetten jó volt a hangulat, csupa joie de vivre, Natalie a legújabb ágytornász
partneréről beszélt, aki meg sem áll egész éjjel. Na igen, ha sikerül úgy összehozni
egy randit, hogy az ember nem okádja telibe a jelöltet, akkor még ágytornára is sor
kerülhet. Dave finoman leteremtette Leroyt, amiért nem sikerül visszafognia a
költekezését. De legalább jó úton haladt annyiban, hogy nem vásárolt újabb jachtot.
Gemma letelepedett az íróasztalánál, az iroda zaja lassan elült, és minden
visszatért a megszokott kerékvágásba. Legalábbis annyira, amennyire a Zero
normális kerékvágásban tudott működni. Leroy teljesen flúgos volt, egyszer képes
volt ugrálóbotot venni minden alkalmazottnak, mert úgy gondolta, igazán jót fog
tenni a keringésüknek, ha ugrálva közlekednek az értekezletekre és a
fénymásolóhoz. Csak akkor ismerte be, hogy a zseniális ötletével van néhány
probléma, amikor már a harmadik kolléga törte el valamijét. Személyiségéből
adódóan Leroy nem hétköznapi alakokat vett fel a céghez, így minden nap megvolt
a lehetősége valami döbbenetes eseménynek, de Gemma teljesen jól érezte magát.
A reggel pillanatok alatt eltelt, értekezletek és e-mailek követték egymást.
Ebédidőben Paula, Leroy asszisztense/irodai mindenese megkérdezte, ne hozzon-e
Gemmának is egy szendvicset, mivel úgyis kimegy ebédért Leroynak, Dave-nek, és a
szürke öltönyös látogatóknak.
– Kösz, Paula, van ebédem, de nem tudod véletlenül, mi folyik itt? Mik ezek a
pasasok Leroy és Dave irodájában? Miről beszélnek?
Paula néha kibírhatatlanul titokzatos volt. Most az ajkára tette az ujját, jelezve,
hogy nem mondhat semmit. A körme hibátlanul ki volt festve csillogó, friss,
rózsaszínű lakkal. Gemma zavartan elrejtette tövig rágcsált körmét. A fenébe! Leroy
és Gemma sosem titkolóztak egymás előtt. Leroy úgyis mindent azonnal el fog
mondani, amint vége az értekezletnek.
Azaz mégsem. Amikor az öltönyösök koradélután végre elmentek, Dave kikísérte
őket, Leroy pedig sokáig egyedül maradt az irodában, és amikor végre
előmerészkedett, teljesen le volt törve. A szoftverfejlesztőkre még sikerült
rávigyorognia, és mesélt nekik egy trágár viccet három nagydarab férfiról és egy
kecskéről, de mire Gemma íróasztalához ért, telkesen magába roskadt. Gemma még
soha nem látta ilyennek.
Remélte, hogy beszélni tud vele, de egész délután megbeszélései voltak, és ötig
egy szót sem tudtak váltani. Gemma úgy döntött, legjobb, ha felhívja az édesanyját,
aki örömmel elvállalta, hogy hazaviszi Avát és Samet a napköziből. Eszébe sem
jutott, hogy megígérte Samnek, hogy sietni fog érte az iskolához, és meghallgatja,
milyen volt a kirándulás.
Lassan kiürült az iroda. A Zero eklektikus időbeosztásának köszönhetően sosem
lehetett tudni, ki mikor van bent, de a legtöbben nagyjából a hagyományos
időbeosztást preferálták. Hamarosan magukra maradtak az íróasztalok, és csak
Gemma meg Leroy maradtak bent, és persze a fejlesztők, akik ott ücsörögtek a
sarokban a fülhallgatóikkal (de ők úgyis hajnali háromig ott fognak ülni, mert az
informatikusok időbeosztása csupa rejtély).
Gemma a gurulós irodaszéken Leroyhoz görgött. Leroy észre sem vette, úgy el
volt merülve. Gemma elvette a főnöke íróasztaláról a fotót, amit Leroy az asztalán
tartott. Ketten voltak rajta, Leroy és a párja, valami tengerparton. Elegáns, trópusi
környezet volt, és mindkettőjükön látszott, hogy fülig szerelmesek.
Leroy végre észrevette Gemmát, levette a fülhallgatót, és halványan rámosolygott.
– Szeretem rólatok ezt a fotót. Hogy van Jeremy? Rég láttam.
– Jól van. Minden rendben, csak kicsit nehéz időszakunk van mindkettőnknek.
Sajnálja, hogy alig vagyok otthon, és igaza is van, de nem tudom, hogyan
változtathatnék ezen. Neki annyira kiszámíthatatlan a munkája, hogy a ház
törlesztőrészleteiről nekem kell gondoskodnom. Ha a Zero bedől, nagy bajba
kerülhetünk. – Elvette Gemma kezéből a fényképet, és szomorkásan bámulta. – Ez
tavaly készült. Milyen boldogok és gondtalanok voltunk! Most meg… nézz csak
ránk.
Gemma érezte, hogy felteheti a kérdéseit. Maga felé fordította Leroy görgős
székét.
– Leroy, mi folyik itt? Kik voltak nálatok Dave-vel? Miért nem mondtad, hogy
jönnek?
Leroy Gemma szemébe nézett.
– Én sem tudtam. Dave tegnap este szólt, hogy a banktól ide akarnak jönni
tárgyalni. Azt mondta, fontos, hogy én is legyek ott. Azt hittem, csak a tavalyi
számlavezetésről és könyvelésről van szó, de nem így volt. Azt mondták, hogy úgy
látják, a cégünk nem tud talpon maradni jelentős új bevétel nélkül. – Gemma
felvonta a szemöldökét. Leroy folytatta. – Dave is ezt mondta. Fogy a pénzünk. Több
a kiadás mint a bevétel, és úgy tűnik, ezt nem tudjuk új bevételi forrás nélkül
megállítani, az viszont nem megy. Ördögi kör. Ha talpon akarunk maradni, új
bevétel kell, ahhoz viszont, hogy új bevételt generáljunk, tőke kellene, és az nincs.
Úgyhogy eljöttek a bank emberei, és nagyon világosan elmondták, mik a
lehetőségek.
Gemma szíve a torkában dobogott.
– És mik a lehetőségek?
Leroy lesütötte a szemét, és Jeremy fotóját nézte.
– Két hónapunk van csodát tenni. Ha nem megy, akkor muszáj elbocsátásokban
gondolkodnunk. Mégpedig drasztikusan. Nagyjából az alkalmazottak felétől meg
kell válnunk.
– Vagy bedől a cég…
Elhallgattak. Gemma a főnökét figyelte, és most először, amióta ismerte, látta raja,
hogy a könnyeivel küszködik. Nem hibáztatta. A Zero volt az élete értelme. Világ
életében minden munkáját a cégbe fektette. És nagyon sokáig jól ment. Hogy
veszhet most kárba ez a rengeteg munka?
Gemma körbepillantott. Az informatikusok elmerültek a munkájukban, vagy ha
nem is, akkor sem bírták az érzelgést. És különben sem hallhatták Gemma és Leroy
beszélgetését.
– De ez nem történhetett egyik napról a másikra. Mi van azzal a pénzzel, amit a
Vanitytől várunk?
A Vanity az egyik legnagyobb ügyfelük volt, és évente fizettek. Minden
márciusban akkora összeget utaltak át, hogy a Zero az év további részében
nyugodtan működhetett.
Leroy megrázta a fejét.
– Azt hittem, tudsz róla. Dave azt mondta, beszélt veled. A Vanityvel egyelőre
bajban vagyunk. Azt állítják, hogy a legújabb szoftver, amit kaptak tőlünk, nem
működik megfelelően. Jelen pillanatban nem hajlandóak fizetni, csak akkor, ha a
hibákat kijavítjuk.
– És tényleg vannak hibák? Ha igen, ki tudjuk javítani? – Gemma kiakadt. Mi a
francért foglalkoznak a heti értekezleten a karácsonyi képekkel, és Natalie legújabb
hódításával, amikor a jövőjük forog kockán?!
 Leroy megdörzsölte az arcát.
– Igen, van néhány hiba. A többi ügyfélnek fel sem tűnt, de tudod, milyenek a
Vanitynél. Hogy ki tudjuk-e javítani… hát, dolgozom rajta. Egyszerűnek kellene
lennie, de valahogy nem sikerül.
Megint készült belőle kitörni a sírás. Gemma legszívesebben megölelte volna, de
akkor a) halálra rémültek volna a fejlesztők, akiknek a világában abszolút tiltólistán
van az érzelgés, valamint b) megint szárnyra kapna a pletyka, hogy Gemma és Leroy
összejött. Az évek során ez a pletyka fel-felbukkant, mivel bizonyos kollégák el sem
tudták képzelni, hogy egy nő cégvezetői pozícióba léphessen anélkül, hogy le
kellene feküdnie a főnökével. Az sem zavarta őket, hogy a főnök nagyon
egyértelműen a férfiakat szereti.
– Ne aggódj, Leroy. – Gemma úgy nyugtatgatta a főnökét, ahogy a gyerekeit szokta,
már amikor nem kiabált velük, hogy FOGMOSÁS! FÉSÜLKÖDÉS! CIPŐ! – Voltunk
már rosszabb helyzetben is. Túl fogjuk élni. Tudod, hogy minden rendben lesz.
Leroy a fejét rázta.
– Tudom, Gem, de most… nem is tudom. Fogalmam sincs, mi húzhatna ki minket a
slamasztikából. Bővülhetnénk, foglalkozhatnánk mással is, mint ruhákkal. Például
mi van akkor, ha veszel egy lapra szerelt bútort, amiről aztán otthon kiderül, hogy
összeszerelve köszönőviszonyban sincs a bolti mintadarabbal? Vagy ha veszel egy
rúzst, ami a hirdetés szerint kihangsúlyozza a fogak fehérségét, de a valóságban úgy
nézel ki, mintha az Addams Family musical castingjára érkeztél volna? Éjszakánként
alvás helyett ilyeneken töröm a fejemet. De ahhoz, hogy más termékekkel is
foglalkozhassunk, tőkére lenne szükségünk. Az pedig nincs. Sajnos ez a helyzet.
Védekezőn karba tette a kezét, és csak nézték egymást. Egyikük sem tudott mit
mondani. Leroynak igaza volt. Sajnos ez a helyzet.
Talán van esély, hogy a Vanity fizet, legalábbis Leroy reménykedett. Ha csak a
fizetendő összeg egy részét átutalnák, az nyár végéig megoldaná a problémát, és
akkor válik esedékessé egy másik nagy céges ügyféltől a fizetés. Esetleg év végéig is
húzhatják. Utána azonban meglehetősen kilátástalannak tűnt a helyzet.
Gemma elköszönt a főnökétől, összepakolt, és a kocsijához indult. Már
hosszabbodtak a nappalok, és ahogy a kék ég aranyba fordult, a fákon még
csicseregtek a madarak. Máskor örült volna a természet szépségének, most viszont
csak a Zero jövője foglalkoztatta. És a sajátja.
Mindig is tudta, hogy ha Leroynak dolgozik, a jó időszakok csodálatosak lesznek, a
rosszak azonban rettenetesek. Ez Leroy személyiségéből következett, és abból,
ahogy a céget vezette. A konkurencia sokkal kockázatkerülőbb megoldásokra
törekedett, így lassan növekedtek, nem úgy, mint a Zero, ami úgy hasított, mint a
villám. A nagy kockázatú stratégiának azonban ára volt.
Gemma csendben vezetett hazáig, csak a munkájára gondolt. Most először merült
fel benne, hogy talán a Zerónál nincs tovább. Őt valószínűleg nem érintené az
elbocsátás. Leroy biztosan küzdene, hogy Gemma maradjon, de az állandó
bizonytalanságot vajon kibírná? Nemcsak magára kellett gondolnia, hanem a
gyerekekre is.
A francba! A gyerekek! Amikor megállt a ház előtt, arcul ütötte a valóság. Arról
kellett volna beszélnie Leroyjal, hogy kevesebbet szeretne bent lenni. És ráadásul
megígérte, becsszóra megígérte Samnek, hogy ő megy érte a kirándulás után. A jó
büdös picsába!
Amikor belépett, Ava éppen egy modern tánckoreográfiát adott elő a My
Milkshake Brings All The Boys To The Yard dallamára. A koreográfia témája a
szaporodásbiológia volt, amit az egyik osztálytárs, George, volt szíves alaposan
elmagyarázni a többi gyereknek. Gemma szülei kicsit meglepve tapsoltak a zenére,
miközben Ava forgott és magyarázott. („Ez az a rész, amikor a sperma kijön a
PÉNISZBŐL”) Samnek híre-hamva sem volt.
Gemma elnézést kért a szüleitől, gyors puszit adott nekik, ők pedig sietve távoztak
a nyugdíjas bowling klubba, amelyben egyikük elnök, másikuk főtitkár volt. Gemma
arra gondolt, mennyivel aktívabb társasági életet élnek, mint ő. Becky biztosan
megint felhozza majd a randi-témát. Olyan randiét, ami százszázalékos
absztinenciával indul. És saját vödörrel, csak a biztonság kedvéért.
Gemma most elsősorban Sam miatt aggódott. Avát hagyta a földön vonaglani
(„Anyu, képzeld, a sperma most éri el a petesejtet”), és kettesével rohant fel a
lépcsőn Sam szobájába.
Odabent sötét volt, és ahogy Gemma sejtette, Sam áhítattal bámult egy DanTM
nevű fickót, aki abból lett milliomos, hogy úgy ült a monitor elé szögezve, mint most
Sam, és egy Gemma számára teljesen érthetetlen, Minecraft nevezetű játékot
játszott. Olyan volt, mint a Lego, csak szarabb, de egy csomó gyerek rajongott érte,
és DanTM igazi hős volt a szemükben. Gemma tudta, hogy ha ő is videójátékokkal
keresné a kenyerét a YouTube-on, a fia szemében tökéletes lenne.
Tétován megsimogatta Sam fejét. Jólesett megérinteni a gyerekét, és nehezen állta
meg, hogy ne hajoljon oda megszimatolni azt a jellegzetes Sam-illatot a haján, de azt
Sam biztos harsányan kikérné magának. Ava még úgyahogy tűrte, hogy szimatolja,
és egyszer meg is mondta nekik:
– Várjatok csak, amíg felnőttök, és gyerekeitek lesznek. Akkor majd megértitek ezt
a szimatolós dolgot.
Sam úgy fordult meg, mint akit megütöttek. Lekapta a fejéről a fülhallgatót, és
amikor látta, hogy csak Gemma az, megnyugodott.
– Ó, szia, anyu.
– Szia, kicsim. – Gemma leült Sam ágya szélére. – Milyen volt a napod?
Sam vállat vont.
– Semmi különös.
– Na és a kirándulás?
Sam üres tekintettel nézett rá.
– Milyen kirándulás?
– Hát ahová az osztállyal mentél ma, tudod, amit tegnap mondtál el. Milyen volt?
– Ja, vagy úgy. – Sam végre elmosolyodott. – Aha. Egész jó volt. Az összes fiú
visszatartotta a fingást, megvártuk, amíg Mrs. Willoughby felszáll a buszra, és aztán
egyszerre eresztettük ki, és Mrs. Willoughbynak meg kellett kérnie a sofőrt, hogy
álljon meg, mert mindjárt rosszul lesz. Aztán Jacob megszólalt, hogy „Mrs.
Willoughby puncija akkora, mint egy hűtőszekrény”, és mindenki hallotta, és
holnap Jacobnak be kell mennie Mrs. Goldmanhoz, és az tök jó lesz. – Sam
vigyorgott, valószínűleg a punci miatt, ami akkora, mint egy hűtőszekrény. Gemma
sajnálta Mrs. Willoughbyt. El se tudta képzelni, mennyi gint kell meginni, hogy egy
ilyen napot túléljen.
Elhatározta, hogy őszinte lesz.
– Figyelj, Sam! Nagyon sajnálom, kicsim, hogy úgy kiakadtam rád tegnap, de
aggódtam, mert azt szerettem volna, hogy elmehess kirándulni, és ha már akkor
szóltál volna, amikor a levelet kiküldte az iskola, akkor időben felkészülhettünk
volna, és nem az utolsó percben kellett volna pánikszerűen intézkednem.
Sam ránézett.
– Nem készültünk volna fel időben. Mindig az utolsó percre hagyunk mindent, és
mindig pánik van. Mindig elfelejtünk valamit, vagy későn jössz a hülye
munkahelyed miatt, vagy Ava bedilizik, és kiabál a postásnak, hogy mennyire
szereti, és hogy szerinte ő az apukája, és apasági tesztet kellene csináltatnia, amilyet
a Jeremy Kyle talkshow-ban szoktak követelni, és a végén úgyis elkésünk. Mindig.
Gemma tiltakozott volna, de rájött, hogy a fiának igaza van. Tényleg így volt.
Akármilyen bombabiztos tervet szőtt, mindig történt valami, és mindig az utolsó
percben kellett kapkodniuk. Mintha a szülésfelkészítő tanfolyamon kimaradt volna
a „Hogyan kerüljük el a pánikot és a késést” című foglalkozás. Valahogy sosem
sikerült.
Mit mondhatna?
– Ne haragudj, kicsim. Megpróbálom jobban szervezni a dolgokat.
– Talán sikerülni fog, ha mostantól kevesebbet dolgozol. Megengedték a
munkahelyeden?
A jó büdös picsába, már megint! Gemma fejében megfordult, hogy füllentsen, de
elvetette még a gondolatot is. Mindennél fontosabb volt számára, hogy a
gyerekekkel kölcsönösen őszinték és nyíltak legyenek egymással.
– Sajnos ma nem tudtam megkérdezni, Sam. Leroy egész nap tárgyalt. De holnap
megkérdezem. Megígérem.
Ha nem figyelt volna annyira, talán észre sem veszi. De látta. Sam szemében
kialudt a fény. Megint csalódást okozott neki.
– Mindegy. Nem számít. Úgyis tudtam, hogy ez lesz. – Már fel is tette a fülhallgatót.
Gemmáról tudomást sem vett többet.
Amikor végre sikerült lefektetni a gyerekeket, Ava még eljátszott körülbelül
harminc variációt „azért nem tudok aludni, mert…” című, saját fejlesztésű játékából.
Az aznapi legjobb az volt, hogy „mert engem bámul a saját lábam, és ez nagyon
zavar”.
Aztán végre elaludtak. Gemma telefonja pittyegett. Siobhan üzenetet küldött. A
szokásos esti kérdés…

GEM! Milyen napod volt? Hogy van Leroy? Ki vagyok rúgva?

És amióta Siobhan a cégnél dolgozott, Gemma most először képtelen volt

válaszolni.
 11.

Mielőtt Tom felocsúdhatott volna, a félév közepe már a nyakukon is volt. A tanítás
első számú előnyei között tartotta számon, hogy milyen sok szünidő jár a
pedagógusoknak. Amikor még együtt volt az exbarántőjével, volt egy közös
ismerősük, egy tanárnő, akit Tom mindig azzal ugratott, milyen rettentően stresszes
lehet az állása azzal a rengeteg szabadidővel, amikor csak a pihenéssel és a
semmittevéssel kell törődnie. Most, hogy ő is tanár lett, azt kívánta, bárcsak
visszaforgathatná az idő kerekét, és jól felpofozhatná hajdani önmagát, amiért
akkora seggfej volt.
A mostani, egyhetes tavaszi „szünet” során egész nap óraterveket készített,
központi képességfelmérő tesztfelkészítőkkel bajlódott, és megpróbált még a
következő szülői értekezlet előtt összeállítani néhány udvarias, mégis éleslátó
mondatot minden nebulóról. Semmittevésről szó sem lehetett, sőt, még éjjel sem
tudott rendesen aludni, hanem egyfolytában azon törte a fejét, hogy fog mindennel
elkészülni, mielőtt vége a szünetnek.
Előre rettegett a fogadóórától. Ha öt évvel ezelőtt azt mondta volna neki valaki,
hogy a pedagógusi munkakör legijesztőbb része az, amikor az összes kis tanítványa
szüleivel bájcsevegnie, de legalábbis beszélnie kell, nevetett volna. Tom jól értett az
udvarias és semmitmondó csevegéshez. Mindig őt kérték, hogy nyugtassa meg az
izgága vagy indulatos ügyfeleket, vagy hogy simítsa el az irodai intrikákat.
De ez megváltozott, és Tom mostanság sokkal jobban érezte magát az alsósok,
mint a szülők társaságában, legfőképp, ami Vivienne társaságát illeti. Rettegett, mi
lesz, ha az a nőszemély kettesben marad vele. Talán lesz annyi szerencséje, hogy
Vivienne-nel jön valami szerencsétlen papucsférj, aki megakadályozza, hogy ott
helyben rávesse magát Tomra.
Mr. Jones sajnos nem tudta, hogy Vivienne néhány évvel korábban kiadta a férje
útját, méghozzá aznap, amikor a férfi cége csődbe ment, és örökre elvesztek a
milliók, amik úgy vonzották Vivienne szívét. Mire a férj hazaért, Vivienne már
összepakolta a holmiját, beszélt a bankkal, és kijelentette, hogy jobb lesz, ha
elválnak útjaik.
– Hát nem szeretsz? – kérdezte a szerencsétlen. – Azt hittem, jóban-rosszban
egymás mellett állunk.
 Vivienne ekkor krokodilkönnyeket potyogtatva bevallotta, hogy valójában sosem
szerette, de most, hogy a férfi földönfutó lett, tényleg nem lát okot rá, hogy mellette
maradjon. Viszont azt árulja el, hogy a Selfridges divatháznál a hitelkártyájára
vásárolt holmit vissza kell-e küldenie, vagy még kifizeti őket.
Utólag a férj rádöbbent, hogy az egész ügy igen szerencsésen alakult. Vásárolt
magának egy aprócska tanyát a skót felföldön, és mezőgazdaságból élt. Nagyon
megnyugtatta a tudat, hogy Vivienne sosem merészkedne ilyen elhagyatott
vadonba.
Következésképp Vivienne egyedül érkezett a szülőire, mégpedig úgy öltözve, mint
aki az imént lépett le a Stringfellows sztriptízklub színpadáról. Semmi nem tartotta
vissza, hogy oda ne vonuljon Tom asztalához. Megfordította az odakészített széket,
és fordítva ült rá, a mellét felpolcolta a támlára, a lábát pedig szétterpesztette. Azt
gondolta, felettébb erotikus a látvány, de valójában pont úgy festett, mint aki vécére
ült. Tom örült, hogy legalább részben az asztala mögé rejtőzhet.
– Üdv, Mrs. … Avery, ugye? – dünnyögte, és addig lapozgatta a papírjait, amíg meg
nem találta Satin nevét.
– Csak egyszerűen Vivienne, ha kérhetem – dorombolta Vivienne, és vörösesbarna
hajából egy tincset az ujja köré csavart. – Ugyan, Tom, hiszen mostanra jól ismerjük
egymást. Minek ez a hivataloskodás?
Mrs. Willoughby a bizalmaskodó hangnem hallatán meglepetten pillantott oda a
szomszédos asztal mögül, és Tom fohászkodott, hogy Vivienne igenis tudjon
mértéket tartani a nyomulásával. Mrs. Goldman is felfigyelt, és láthatóan azon
morfondírozott, mivel sikerülhetett Mr. Jonesnak így elbűvölnie azt az anyát, akit az
egyik gyerek az osztályból (Tom nem volt hajlandó közölni a részleteket a tragikus
kirándulás végeztével) belelökött egy jókora kupac disznóürülékbe. Amikor
visszaért az osztály, és Vivienne elmesélte az igazgató asszonynak a történteket,
miközben úgy bűzlött, mint egy disznóól, Mrs. Goldman úgy leteremtette az
osztályfőnököt, hogy az teljesen a régi munkahelyén érezte magát néhány
pillanatra. De azóta eltelt egy kis idő, és bár Mrs. Goldman tényleg nagyon
felháborodott, amiért az iskola legaktívabb pártolója nyilvánosan megszégyenült, és
szarba hempergett, mindez valójában a közelébe sem ért Tom régi munkahelyi
gondjainak.
A balszerencsés osztálykirándulás egyetlen előnye az lehetett volna, ha Vivienne
kiábrándul belőle, de sajnos épp az ellenkezője történt. Az egész játszótér zengett a
sztoritól, hogy Tom milyen hősiesen rohant a bajba jutott Vivienne megmentésére.
„Mint egy hős lovag! Átugrotta a falat, és a karjaiban vitt ki!” Valójában nem Tom
volt a megmentő, hanem az ifjú gazda, és nem a karjaiban vitte Vivienne-t, hanem a
lábánál fogva húzta, miközben a csupa szaros nő torka szakadtából ordibált, és úgy
hadonászott, mintha egy méhraj támadta volna meg. De a tények nem számítottak.
Sokkal jobb volt egy remek, drámai és romantikus történetet kreálni az ügyből.
A másik, még sajnálatosabb következmény az volt, hogy Vivienne tisztában volt a
kínos epizódból fakadó lépéselőnyével. Nemcsak egy nemlétező viszonyról kezdett
regélni kettőjük között („Egy halálközeli élmény annyira közel tud hozni”), de ki
akarta használni a helyzetet, és megkaparintani Satin számára minden pozíciót az
osztályban, és minden szerepet az iskolai előadásokon.
– Nos, igen. Satin. – Tom megpróbálta megfelelő mederbe terelni a beszélgetést. –
Nézzük csak, hogy boldogul. Úgy látom… igen, úgy látom, pontosan ott tart, ahol
most tartania kell. Az olvasásban jobb, mint a számolásban, és úgy általánosságban
tekintve azt mondanám, hogy pont az osztályátlag közepében helyezkedik el a
teljesítménye.
Vivienne egy pillanat alatt megfeledkezett a csábítási manőverről, és háborogni
kezdett.
– Mi az, hogy az osztályátlag közepén? Hogy került oda?! Satin soha semmiben
nem átlagos! Mindig is kimagasló tehetség volt. Nem tudom, említették-e a kollégák,
de tavaly minden tantárgyból minden díjat megnyert. Ezek szerint már nem
osztályelső?!
Tom zavartan harapdálta az ajkát.
– Nos… így van. Miss Harris és jómagam év eleje óta vezetjük a felméréseket, és
Satin konzisztensen átlagos tanulmányi eredményt mutat.
Vivienne haragosan meredt rá.
– Véleményem szerint, Mr. Jones, ez a maga inkompetens módszereinek a hibája.
Mennyi ideje pedagógus? Mondanom sem kell, hogy amikor Miss Thompson volt az
osztályfőnök, aki igen tapasztalt tanítónő, akkor Satin legrosszabb esetben is a
második legjobb tanuló volt az osztályban.
Tom fogadni mert volna, hogy ez túlzás. Miss Harris egy óvatlan pillanatban,
amikor épp faliújságot csináltak tanítás után, elárulta, hogy Miss Thompson
automatikusan hozzátett 25 százalékot Satin minden felméréséhez.
– Fontos, hogy nyugodt legyen az élet, kedveském – mondta neki Miss Thompson.
– Ki nem állhatom azt a rettenetes nőszemélyt, ahogy beront ide, lóbálja az emlőit,
mint az az átkozott Pamela Anderson, és szitkozódik, hogy én nem értek a
tanításhoz. Sokkal egyszerűbb kicsit feltupírozni a lánya pontszámait, és máris
békén hagy.
Tomot elkeserítette ez a hozzáállás, és az eredmények manipulálása, de azt
kívánta, bárcsak rá tudná venni magát, hogy ugyanezt tegye. Egy pillanatig attól
tartott, hogy Vivienne mindjárt galléron ragadja, és keresztülrángatja az íróasztalon,
hogy addig terrorizálja, amíg bele nem egyezik, hogy újra osztályelsőt csinál
Satinból.
Ekkor Vivienne arckifejezése hirtelen ismét ellágyult.
– De hát milyen figyelmetlen vagyok! Hiszen ön még nincs tisztában az itteni
módszerekkel. Satinnak talán korrepetálásra lenne szüksége. Esetleg, tanár úr,
hajlandó lenne elvállalni, hogy… nálunk korrepetálja? Ha szombat délutánra
beszélnénk meg, akkor a korrepetálás végeztével, ha a gyerekek már a szobájukban
vannak, megvacsorázhatnánk együtt, és ihatnánk néhány pohár bort. Nos? –
Vivienne áthajolt az asztalon, és mély, búgó hangon letegezte. – Mit szólsz?
Tom hátrahőkölt, a széke csikorgott a parkettán. Mrs. Goldman feléjük pillantott,
és rosszallóan mormogott valamit. Úristen, már csak az hiányzik, hogy ismét
leteremtse. Tom az órájára nézett. Vivienne már jóval tovább vette igénybe az idejét,
mint a kijelölt tíz perc, és a háttérben egyre türelmetlenebb szülők egyre hosszabb
sora várakozott. Remélte, hogy valamelyik a segítségére siet.
Vivienne semmi jelét nem adta, hogy távozni készülne, sőt, egyre otthonosabban
terpeszkedett. Tom végtelen hálával fogadta a felmentő sereget, azaz Beckyt, aki,
mivel Kedves Jon megint későig dolgozott, kénytelen volt magával hozni a
gyerekeket is. Rosie csendesen ült egy széken a folyosó végében, és nemigen akart
odamenni az osztálytársaihoz, akik őrülten rohangáltak fel-alá, Satinnal az élen.
Becky Ellát ringatta, ahogy nagy léptekkel Tom asztalához masírozott, és
határozottan odatenyerelt.
– Jó napot, Mr. Jones! Neked is, Vivienne. Igazán sajnálom, hogy közbevágok, de
már húsz perccel a kijelölt időn túl veszed igénybe az időt, Vivienne, és egyre
hosszabb a sor. Nekem lassan haza kell mennem lefektetni a kicsit, és biztos vagyok
benne, hogy Mr. Jones sem itt szeretne éjszakázni, úgyhogy, Vivienne, most
szeretném, ha váltanánk egymást. – A kezét Vivienne székének támlájára tette,
szinte úgy, mintha azzal fenyegetné, hogy felborítja.
 Vivienne nem mozdult.
– Fogalmam sincs, ki vagy, és miért vágtál közbe ilyen udvariatlanul, de ez az én
időpontom a fogadóórán, úgyhogy szíveskedj a magad dolgával törődni, és kivárni a
sorodat. – Úgy nézett Beckyre, hogy attól a legtöbb anyatárs kúszva menekült volna
az iskola túlvégébe, de Beckyt más fából faragták.
– Láttam, hogy Satin odakint játszik a negyedikes Leticiával. Most mesélte az
anyukája, hogy milyen kiütései vannak. Állítólag nagyon fertőző.
Leticia (képzeletbeli) kiütései megtették, amit Tom és Becky képtelenek voltak
elérni. Vivienne rémülten felszisszent, felpattant, és visítva végigrohant a folyosón.
– SATIN! SATIN, KICSIKÉM! GYERE IDE ANYUKÁHOZ! NE JÁTSSZ AZOKKAL A
SZÖRNYŰ, KOSZOS KÖLYKÖKKEL!
– Istenem, micsoda szörnyeteg! – Becky megfordította a széket, leült Vivienne
helyére, és Ella kezébe nyomott egy puffasztott rizsgolyót, hogy csendben maradjon.
– Elnézést. Remélem, nem szakítottam félbe semmi fontosat.
Tom megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Épp el akart szegődtetni szexrabszolgának ez a rémes nőszemély. – Mrs.
Goldman felé sandított, de ő szerencsére nem rá figyelt, hanem Satinre, aki torka
szakadtából üvöltött, ahogy az anyja megpróbálta végigrángatni a folyosón. –
Köszönöm, hogy megmentett Vivienne karmaiból. Én még életemben nem
találkoztam senkivel, aki akár csak hasonlított volna rá.
Becky legyintett.
– Ó, az ilyen anyákkal tele vannak a fogadóórák. Ha elég szerencsétlen sorsa lett
volna, és magániskolába járatják, tudná. – Egy pillanatra elhallgatott. – Elnézést.
Hiszen nem tudhatom, lehet, hogy pont magániskolába járt…
Tom rámosolygott.
– Ne aggódjon, semmi sértőt nem mondott. Nem jártam magániskolába. Végig a
körzetes iskolába és középiskolába jártam, de nem volt rossz. Csak azt nem tanultam
meg sajnos, hogy az ilyen Vivienne-félékkel hogy kell bánni.
– Sehogy. El kell küldeni őket a picsába, csak abból értenek – bökte ki Becky. –
Istenem, már megint mit mondtam… Sajnos az iskolai környezet kihozza belőlem a
legrosszabbat, és legszívesebben futkároznék, dacolnék, és kábszert árulnék az
összes iskolásnak. – Tom megütközve meredt rá, úgyhogy Becky jobbnak látta, ha
magyarázkodik. – De nem igazi drog volt, nem kokain, csak Elizabeth Arden
hintőpor. – Tom felvonta a szemöldökét. – Ne is törődjön velem, összevissza
beszélek – mondta Becky.
Miután meggyőződtek róla, hogy Becky nem a helyi drogmaffia egy személyben,
Rosie-ra terelődött a szó. Sajnos nem javult a kedélye, sőt, még zárkózottabb lett,
Becky mindent megpróbált, hogy kiszedje belőle, mi bántja, de Rosie csak a fejét
rázta. – Semmi bajom, anya. – Szívszorító volt.
– Nem tudom, mitévő legyek. Látom rajta, hogy nem érzi jól magát, de nem
tudom, miért, és így nem tudom megoldani. Itt az iskolában nem történt valami?
Szokott valamelyik osztálytársával játszani?
Tom elgondolkodott, tud-e valamit mondani, ami összefügghet Rosie
szomorúságával, de semmi konkrétumot nem látott.
– Őszintén szólva, jól tanul, az osztályelsők között van. Nagyon értelmes. Egyelőre
folyamatban van, hogy beilleszkedjen, de a szünetekben ritkán magányos. Úgy
tűnik, pont Satin az, aki a szárnyai alá vette. Nem mintha én ezt feltétlenül
bátorítanám.
– Istenem, csak azt ne! – Becky fintorgott. – El tudja képzelni? Átjárhatnánk
játszani Vivienne-hez. Akkor már inkább elviszem játszóházba, pedig számomra az
is válogatott pokolbeli kínzás.
Mivel nem jöttek rá, mi lehet Rosie baja, Tom felajánlotta, hogy külön beszélget
majd vele, hátha előbb-utóbb megnyílik, és elmondja. Becky megköszönte, odébb
húzta Ellát, mielőtt a kislány felfalja Tom jegyzeteit, összeszedte Rosie-t, és
hazaindultak. Rosie morcosan kapaszkodott anyja kezébe a hűvös esti szélben.
Becky szíve elfacsarodott, ahogy a lányára nézett. A szülőknek szóló szakkönyvek
mind azt hajtogatták, hogy milyen nehéz az első pár év, és ez igaz is. Baromi nehéz
volt. De Rosie kedélyének dilemmájához képest eltörpült a hajdani tizenöt féle,
otthon készült biozöldségpüré napi előállítása, vagy az, amikor az épp bilire szokó
gyerek egy zsúfolt étterem kellős közepén diadalmas arccal a kezébe nyomott egy
igazi, valódi kakát (igen, ez is megtörtént). Miféle anya az, aki nem jön rá, miért
bánatos a gyereke?
Megszorította Rosie kezét.
– Apa ma későn jön. Lefektetem Ellát aludni, aztán rendelünk egy pizzát, és
kettesben megnézünk egy filmet, jó lesz?
– Jó lesz – mondta Rosie, de nem mosolygott.

Gemma késésben volt. Már megint. Őszintén szólva, a „későn” már annyira
megszokottá vált, hogy az lett volna különös, ha időben ér oda valahová. Amikor
épp elindult volna a fogadóórára, Leroy odalépett hozzá, elsírta magát, és
megkérdezte, hogy Gemma szerint mit tegyen. Gemma általában jó
problémamegoldó volt, de most semmi nem jutott eszébe. Egyelőre csak arra
gondolt, hogy reménykedjenek, esetleg imádkozzanak. Vagy írjanak egy jó
önéletrajzot, mert szükség lesz rá a munkaügyi központban. Ez utóbbi lehetőséget
tapintatosan megtartotta magának.
Amikor már kifelé indult, akkor jutott eszébe. A munkaidő! Megígérte Samnek,
hogy beszél Leroyjal. Nem okozhat neki csalódást még egyszer. De látva Leroy
kétségbeesett ábrázatát, tudta, hogy most a lehető legrosszabb pillanatban tenné fel
a kérdést. Hogy tehetne ilyet, amikor a főnökének van elég baja anélkül is, hogy ő
aggassza? Mivel nem tudta eldönteni, hogy az otthoni vagy a munkahelyi
problémája súlya alatt nyög jobban, úgy döntött, nem tesz semmit, hátha attól jobb
lesz.
Mire autóba ült, már tíz perccel elmúlt a fogadóóra kezdete. Remélte, hogy Sam és
Ava tanárai is csúszásban vannak. Kihangosította a telefonját, és felhívta a szüleit,
akik a gyerekekre vigyáztak. Minden rendben volt, bár a nagyi megkérdezte, igaz-e,
hogy Ava az arcára fogja tetováltatni Lionel Messi képét, mert tudomása szerint
illegális a hétéves gyerekeknek tetoválást készíteni, és az iskolai egyenruha
szabályait is biztosan megszegné.
Gemma helyesbítette a dolgot, és megígérte, hogy siet haza. Ezek után el sem tudta
képzelni, miket kell majd hallania a tanároktól.
Amikor behajtott az iskola elé, és leparkolt az udvaron kijelölt helyre, Mr. Cook
már zárni készült a kaput. Felvonta a szemöldökét, amikor Gemma kipattant a
kocsiból, és futni kezdett az épület felé.
– Késésben, ugye? Pont hétkor bezárom ám a kaput, úgyhogy, ha nem akarja,
hogy az autóját is bezárjam.
Gemma megígérte, hogy gyors lesz, és már futott is tovább.
Sam osztályfőnöke, a félelmetes Mrs. Willoughby már épp indulni készült, amikor
Gemma sűrű bocsánatkérések közepette beállított. Mrs. Willoughby még sosem látta
Sam anyját időben érkezni semmiféle iskolai rendezvényre, már ha egyáltalán eljött.
Elfogadta a bocsánatkérést, és gyorsan átfutotta Sam tanulmányi előmenetelét és
magatartását. Tulajdonképpen értelmes gyerek, de sokkal jobb jegyei lennének, ha
nem úgy tekintene az iskolára, mint egy klubra. „Az a benyomásom, hogy a tanítást
szinte nehezményezi, mert olyankor figyelni kell, és nem bohóckodhat a barátaival.”
Igen, ez Sam.
A házi feladatai általában úgy néznek ki, mint amit a kutya szájából húztak ki,
napjában ezerszer kell rászólni, hogy tűrje be az ingét, és Gemma legyen szíves
csinálni valamit a fia frizurájával… de a panaszáradat mögött Gemma felfedezni
vélte, hogy Mrs. Willoughby kedveli Samet, és meg van elégedve vele. Gemma
megköszönte a tanítónőnek, hogy időt szánt rá, és megpróbálta az eszébe vésni,
hogy keresnie kell egy fodrászt, aki tud valamit kezdeni a szénaboglyával, aztán
eljött az ötödikesek terméből, és megtalálta Mr. Jonest, aki épp Kristinnel, Vivienne
egyik drágalátos barátnőjével beszélgetett.
Hullafáradtnak tűnt. Látszott rajta, hogy nagyon, de nagyon elege van már a
fogadóórából, és legszívesebben leülne valami csendes helyen egy hideg sörrel.
Gemma sajnálta, hogy most el fogja rontani az estéjét, már amennyire másik
huszonkilenc szülő kérdései után ez lehetséges.
Kicsit félszegen integetett.
– Üdv… Én…
– Ava anyukája. Tudom – mondta Tom csüggedten. – Elnézést… kapott időpontot?
– Igen, de fél órával ezelőtt kellett volna jönnöm. Nagyon sajnálom. A
munkahelyem kész bolondok háza, alig értem ide. De megértem, ha most már nem
fér bele az idejébe, nagyon szívesen jövök máskor. Csak annyit szeretnék tudni,
hogy Ava normálisan viselkedik-e. Vagyis, hogy sikerül-e az eszement viselkedését
legalább annyira visszafognia, hogy ne zavarja a tanítást.
Tom elmosolyodott. Igaz, halványan, de akkor is.
– Ava nagyon különleges kislány, igazi egyéniség. Tessék, foglaljon helyet. – A
műanyag székre mutatott, de mielőtt Gemma leülhetett volna, kulcscsörgés és
krákogás baljós hangja jelezte a gondnok közeledését.
– Attól tartok, záróra! – szólt rájuk Mr. Cook. – Tessék kifáradni, mert dolgom van!
Bingózni megyek. Úgyhogy tűnés! Fél perc múlva leoltom a villanyt.
– Pályát tévesztett a gondnok – suttogta Tom. – Kidobóembernek kellett volna
mennie.
– Milyen igaz! – helyeselt Gemma. – Akkor mára ennyi. Majd felhívom az
iskolatitkárságot, és kérek időpontot, hogy beszélhessünk. Hacsak… – Gemmának
támadt egy zseniális ötlete. Mégpedig olyan, ami egyáltalán nem volt rá jellemző.
Mintha Becky sugalmazta volna…
 – Hacsak? – Tom várakozva nézett rá, miközben kifelé iparkodtak.
– Azon gondolkodom… nincs-e kedve enni valamit. Nem volt ebédszünetem,
mindjárt éhen halok, és gondolom, önnek sem volt egyszerű a mai napja. Van itt egy
remek pub, jó a konyha is, ott megbeszélhetnénk Ava tanulmányit és magaviseletét.
Két legyet egy csapásra. Jó ötlet? – Gemma a válaszra várva azon tűnődött, hogy ez
mégis hogy jutott eszébe.
Tom elgondolkodott. Egyrészt holtfáradt volt, és legszívesebben hazament volna,
hogy ágyba dőljön, másrészt viszont… nagyon éhes volt. És bár megfogadta, hogy
soha nem fog társasági életet élni a diákjai szüleivel iskolán kívül, Gemma annyira
ritkán jelent meg az iskolában, hogy talán nem is számít szülőnek. Sőt, Tom azon
kapta magát, hogy kíváncsi, milyen ember lehet Ava anyja.
– Remek – mondta, mielőtt végiggondolta volna. – Köszönöm.
 12.

Mire odaértek, a pub már tömve volt, de hátul találtak egy szabad asztalt. Oda nem
hallatszott el az esti buli és a hangos kvízjáték. Tom a pulthoz ment, és egy üveg
borral és két pohárral tért vissza.
– Egészségünkre! – Töltött, kortyolt, aztán úgy kiitta az első pohárnyit, mint aki
napok óta a sivatagban bolyong. – Őszintén szólva, ez most nagyon jólesik.
– Nekem is. – Gemma is ivott egy pohárral. – Micsoda nap! Micsoda pocsék, szar
nap!
– Magának is szar napja van? – Tom kicsit elbizonytalanodott. – Elnézést, nem
tudom, mivel foglalkozik.
Gemma elmesélte, de azt nem tette hozzá, hogy az egyetlen állás, amiben valaha
dolgozott, talán hamarosan megszűnik. Akkor pedig munkanélküli lesz, és
kilincselhet a munkaügyi központban. Nem először jutott eszébe, mennyire vékony
hajszál választja el az anyagi biztonságot a teljes ellehetetlenüléstől.
– Hűha! Ez rettenetes.
Gemma tagadta volna, és majdnem azt mondta, hogy nem, nem is annyira
megterhelő, hiszen csak munka. De tényleg csak ennyi volt? A Zero sokkal többet
jelentett számára egy munkahelynél. A megélhetése volt, a hivatása, kicsit a családja
is. És nagyon nehéz volt, amikor az otthoni családnak és a munkahelyi családnak is
szüksége volt rá. Hogy lehet ilyenkor prioritásokat kijelölni? Hogy lehet ezt jól
megoldani?
– Igen. Néha tényleg az. Persze legtöbbször nem is gondolok erre. Az ember végzi
a dolgát, nem? Én nagyon szeretem a munkámat, és el sem tudom képzelni nélküle
az életemet. De a gyerekeimet is nagyon szeretem… és mostanában a két feladatkör
egyre gyakrabban ütközik. – Gemma belekortyolt a borba, és elmesélte Tomnak,
milyen veszekedése volt Sammel két nappal korábban. – És tudom, hogy ez csak
rosszabb lesz. Nemsokára középiskolába megy, és én azt hittem, egyszerűbb dolgom
lesz, ha kicsit megnőnek, de ismerek olyan szülőket, akiknek fel kellett mondaniuk a
munkahelyükön, hogy otthon legyenek, és segítsenek a gyereküknek a házi
feladatokban, meg a kisérettségire való felkészülésben. A francba is, én egy
határozószót sem ismerek fel a mondatban, hogy boldogulnék a középiskolai
matematikával?
 Gemma legnagyobb rémületére érezte, hogy a szeme könnybe lábad. Újra
kortyolt, hogy elrejtse. Tom tapintatosan magára hagyta pár percre, a pulthoz ment,
és mindkettőjüknek hamburgert rendelt sült krumplival.
– Elnézést – szabadkozott Gemma, amikor Tom visszatért, és aggódva nézett rá.
Megtörölte a szemét. – Nem tudom, mi ütött belém. Gondolom, most azt kívánja,
bárcsak otthon lenne egy Tesco mikrózható vacsorával… vagy főznének… mert
gondolom, van barátnője… vagy barátja?
Tom elmosolyodott azon is, hogy Gemma mennyire kínosan próbál ügyelni a
polkorrektségre, és azon is, hogy milyen kíváncsi a magánéletére. De Vivienne-nel
ellentétben, róla úgy gondolta, nem lesz baj, ha egy kicsit megnyílik. Gemmában volt
valami bizalomgerjesztő annak ellenére, hogy kicsit eszelősnek tűnt. Tomnak az a
fura érzése támadt, hogy régóta ismeri.
– Nincs – rázta meg a fejét. – Se barátnő, se barát. Utóbbi főleg nem. Még macskám
sincs, hogy igazán undok agglegénynek tűnjek. Csak jómagam, és a Tesco
egyszemélyes, mikrózható vacsora… épp ezért örülök, hogy van társaságom.
A mindenit! Egy ilyen jóképű férfi, akinek mostanáig úgy tűnik, a személyisége is
rendben, és egyedülálló? Mármint valóban az, nem pedig úgy tesz, mintha az lenne,
de aztán kiderül, hogy házas, csak szeretne szingli lenni… miért nincsenek ilyenek a
Tinderen? Gemma felsóhajtott.
– Valami baj van? – Tom helyet csinált az asztalon, mert megérkezett a vacsorájuk.
– Nem, semmi baj. Elnézést. Csak a randevúzásra gondoltam. – Gemma rádöbbent,
mi csúszott ki a száján, és rettentő zavarában elvörösödött. – Mármint nem úgy,
hogy mi ketten, hanem általánosságban. Azt hiszem, ebben én vagyok a legbénább a
világon. Először férjhez mentem egy férfihoz, akiről kiderült, hogy egy féreg. De
még így is ő hagyott el engem, mert nem talált méltónak magához. Aztán volt egy
randevúm, ami rosszul sült el. Nagyon rosszul. A lényeg, hogy úgy berúgtam, hogy
lehánytam a jelöltet, de nem ám finoman és elegánsan. Azt hiszem, ez égi jel volt.
Figyelmeztetés, hogy ne is reménykedjek még valaha az életem során szexben.
Több, mint két éve nem volt. Úristen, tiszta szégyen, hogy ezt most a gyerekem
osztályfőnökének mesélem el. Kész csőd vagyok. Egy hatalmas, két lábon járó csőd.
Most pedig nekiállok hamburgerrel tömni a fejem, mert addig sem mondok több
baromságot.
Amint beleharapott, máris ráébredt, hogy túl nagy a falat. Attól tartott, megfullad.
Pompás. A legutóbbi vacsorapartnerét telibe rókázta, a mostani pedig kénytelen lesz
mesterséges légzéssel megmenteni, ha fuldoklik. Micsoda nő!
Mivel Gemma arra fókuszált, hogy incidens nélkül elrágja és lenyelje a falatot,
nem tűnt fel neki, hogy néz rá Mr. Jones. Jobb is, mert akkor biztosan félrenyel. Mr.
Jones nem megütközéssel figyelte, sőt… el volt ragadtatva.
– Gemma, ne legyen túl szigorú magához. Egyedül neveli a gyerekeit, és teljes
munkaidőben dolgozik. Az utóbbi még akkor is sok, ha valakinek nincs gyereke, és
nem egyedül vezeti a háztartását. De így, hogy minden segítség nélkül kell
boldogulnia, különösen nagy teljesítmény. A gyerekekre pedig büszke lehet, de
komolyan. Sam igazi kis úriember, örülnék, ha az osztályomba járna, Ava pedig…
valóban flúgos egy kicsit, de az egyik legértelmesebb gyerek, akit valaha tanítottam,
és úgy beint a konvenciónak, ahogy én még most, felnőttfejjel sem merek.
Mindketten csodás kis emberkék… és ezt magának köszönhetik. Úgyhogy ne szólja
le magát. Jól csinálja. Megy, mint a karikacsapás.
Mint a karikacsapás? Tényleg? Gemma ezt csak nagy ritkán érezte. Leginkább úgy
érezte, hogy mindenkinek állandóan csalódást okoz. De valahogy most, ahogy itt
üldögélt Tommal, akit igazán csak pár órája ismert, szinte elhitte, hogy minden
sikerülhet. Mint a karikacsapás.

A fogadóóra után Becky és Rosie tényleg pizzát rendeltek, és leültek megnézni az

Apád-anyád idejöjjönt, mivel Becky arra gondolt, hogy talán a film ürügyén
kifaggathatja a lányát, nem azért rosszkedvű-e, mert a szülei között állandó a
feszültség mostanában. Rosie viszont úgy jóllakott a pizzával, és olyan fáradt volt,
hogy a film első húsz perce után elaludt, faggatózásról tehát szó sem lehetett. Becky
otthagyta a kanapén, betakarta, rászólt a kurvára idegtépő Boriszra, hogy fel ne
ébressze, aztán felment, és megnézte Ellát, ami békésen aludt hason fekve, a fenekét
a levegőbe tolva és fittyet hányva minden szabályra, ami a biztonságos alvási
pózokat illeti.
Lentről valami zaj hallatszott. Becky összerezzent. Biztos Borisz az, aki a tévét is
molesztálni szokta, mióta egyszer voltak olyan meggondolatlanok, hogy
megengedték neki, hogy megnézze a Crufts kutyaszépségversenyt. Kettesével szedte
a lépcsőket lefelé, hogy rászóljon a kutyára, mielőtt felébreszti Rosie-t.
Nagy meglepetésére a hallban nemcsak Borisz ugrált és lihegett, hanem Jon is.
Becky az órájára pillantott. Már fél kilenckor hazaért? Ez olyan ritkán fordult elő,
hogy piros betűs ünnep is lehetett volna. Mi a fenét keres itthon ilyen korán? Biztos
kirúgták.
– A picsába, Jon, ugye kirúgtak? – kérdezte, és összeszorult a pizza a gyomrában.
Jon eddig térdelt, és a boldog ebet vakargatta, de most feltápászkodott. Fekete
öltönye tele volt aranyló kutyaszőrrel és ragacsos kutyanyállal.
– Neked is jó estét, drágám, milyen volt a napod? – Az éppen zajló kétszemélyes
hidegháború ellenére Jon nem tűnt bosszúsnak. Kedves Jon sosem tudott sokáig
haragudni. Még a feleségére sem. – Nem, nem rúgtak ki. – Jon átszaladt a hallon, és
egy pillanatra úgy tűnt, a karjaiba kapja Beckyt, de aztán meggondolta magát.
Mostanában a testi kontaktust inkább kerülték, és nem volt biztos benne, hogy ki
tudja számítani a reakciót. Simán kinézett a feleségéből egy pofont, vagy egy tökön
rúgást. – Végiggondoltam, amit mondtál, hogy sosem vagyok itthon a gyerekekkel
(vagy veled), úgyhogy próbálok változtatni.
– És azzal, hogy fél kilenckor érsz haza, szerinted változik valami? – csattant fel
Becky. – Na jó… csak viccelek. Örülök, hogy itthon vagy. – Legnagyobb
meglepetésére tényleg örült, annak ellenére, hogy hetek óta arról fantáziált, hogy ha
Jon végre elpatkol, akkor micsoda ruhakölteményt fog felvenni a temetésre. –
Vacsorára megkínálhatlak esetleg egy kis kihűlt pizzamaradékkal, egyenesen a
dobozból?
Rosie még mindig horkolt a kanapén, ők pedig leültek a konyhaasztalhoz, ahol Jon
elfogyasztotta a lánya Hawaii pizzamaradékát, aminek egész addig nagy sikere volt,
amíg Rosie rá nem jött, hogy nem szereti az ananászt, és hogy ha sonkát eszik, az
olyan, mintha Peppa malacot falná fel. (Becky örömmel készített volna rántott húst a
visító, nyavalyás malacból. Számos gyerekműsor volt, ami az idegeire ment, de a
Peppa malac az élmezőnyben vágtatott.)
Megbeszélték a fogadóórán elhangzottakat, és Becky most először említette
Jonnak, hogy aggódik Rosie miatt. Jon nem ellenkezett, és ettől az aggodalmak csak
valósabbá és aggasztóbbá váltak. Valami nem stimmelt a kislánnyal, és rá kellett
jönniük, hogy mi az.
Jon elmesélte, hogy halad a kerékpáredzés (mint kiderült, nevezni készül valami
nagyobb versenyre), és Becky úgy tett, mintha érdekelné, hiszen a házassági
fogadalom szerint jóban-rosszban kitartanak egymás mellett. Ez volt a rossz.
Becky viszonzásul elmesélte, hogy halad az álláskeresés. Számos sajtóorgánumot
felkeresett az ügyvédi irodánál történt méltatlan eset miatt, de senki nem jelzett
vissza. Még Jon ismerőse a Guardiannél is udvarias érdektelenséggel reagált. Jon
megkockáztatta, hogy talán azért, mert az ilyesfajta disznóságok olyan gyakoriak
voltak, hogy szokványosnak számítottak. Becky pontosan ugyanettől tartott.
Istenem, milyen lehangoló!
Egyébként azóta több állásinterjún is megfordult, egyelőre eredménytelenül.
Mintha a HR agya azonnal kattanna, amint kiderül a jelentkezőről, hogy volt pofája
gyereket szülni, hogy az emberiség talán mégse haljon ki. Ha pedig még az is
hozzájön, hogy rugalmas munkaidőt keres, heti két vagy három napban,
iskolaidőben, akkor tényleg veszett fejsze nyele. Kit érdekel, hogy Becky okos és
iskolázott, és szülés előtt felfelé ívelt a karrierje? Ha nem tud legalább heti
harmincöt órát az íróasztala mellett ülni, senki nem áll szóba vele.
Jon ismét felvetette, hogy nincs rá szükség, hogy a felesége ezzel kínozza magát.
Az ő fizetése bőven elég a családnak, szükségtelen, hogy Becky állást keressen,
nyugodtan maradjon otthon a gyerekekkel.
Ennél rosszabbat nem is mondhatott volna. Becky feje úgy eldurrant, hogy még a
kurvára idegtépő Borisz is elmenekült az asztal alól, ahol addig a kedvenc dildóját
rágcsálva pizzafalatokat várt. Most bebújt a takaró alá Rosie mellé, aki meglepő
módon nem ébredt fel rá.
– Neked könnyű, nem? Neked egyetem óta minden álmodat sikerült valóra
váltanod! Gyakornokság az álomcégnél, kipipálva. Egyre magasabb előléptetések a
munkahelyeden, ahol mindenki ámulva csodál, kipipálva. Házasságkötés egy vonzó
csajjal, aki aztán kipréseli a gyerekeidet a hajdan feszes kis vaginájából, és ellátja a
háztartásodat, mialatt te vagy az irodában töltöd a napjaidat, vagy a nyavalyás
bicikliden tekersz, mint valami PÖCS, kipipálva. És velem mi lesz? Én mióta nem
számítok?
Becky zokogott, és Jon tanácstalanul nézett rá. Mindketten azon tűnődtek, mikor
változott a tündérmese a jelenlegi valósággá.
Jon megpróbálta valahogy helyrehozni a dolgokat.
– Figyelj, Becky, tényleg nagyon sajnálom! Ha dolgozni akarsz, természetesen
támogatlak. Egyszerűen úgy tűnt, hogy túl sok stresszt ró rád ez az egész. –
Kinyújtotta a kezét, magához húzta a feleségét, és Becky nem ellenkezett. – Hogyan
tudnék segíteni?
– Világosítsd fel a cégvezetőket, hogy aki szült, az is képes bekapcsolni a
számítógépet, és megtalálni a helyét az irodában, jó? – Mindketten nevettek. Becky
odabújt a férjéhez, és hetek óta most először egész nyugodtnak érezte magát. –
Egyébként tényleg van valami, amiben tudsz segíteni. Jövő csütörtökön
állásinterjúra hívtak egy menedzseri pozícióba. Nagyon jól hangzik. Eddig Gemma
szülei vigyáztak Ellára, ha állásinterjúra mentem, de csütörtökön nem érnek rá.
Jon máris beleegyezett, mielőtt Becky befejezhette volna a mondatot.
– Hát persze. Kiveszek szabadságot aznapra. Menj csak el az állásinterjúra,
sikerülni fog. Hogyne akarnák felvenni az én szuper feleségemet?
Lefeküdtek aludni. Olyan jóban még nem voltak, hogy újra megforduljon a
fejükben a szex, de Becky úgy aludt el, hogy fogta Jon kezét, és nem dédelgetett
véres bosszúfantáziákat arról, hogy levágja a tökét, és megeteti a kutyával. Ez már
elég nagy előrelépés volt.

Az állásinterjú napján szép, meleg napra virradt. Nemsokára itt a húsvét. Becky
hajnali öt óta ébren volt, a begyakorolt interjúkérdéseket pörgette magában, és
olyan öltözéket válogatott össze, amiről süt a szakmai hozzáértés, valamint a férfi
munkaadók számára egyértelművé teszi, hogy nem, Becky nem azért van ott, hogy a
dekoltázsába bámuljanak és az ülepét markolásszák, még akkor sem, ha szerintük
ez is a felvételi beszélgetéshez tartozik.
Jon betartotta az ígéretét, és már a gyerekek körül serénykedett: a vigyori Ellát
tömte zabkásával, miközben Rosie az iskolai egyenruhájában odakuporodott mellé,
pirítóst falatozott, és a CBeebies műsorát nézte. Becky negyvenhatodszorra is
leellenőrizte, hogy a férje odatalál az iskolába, és tudja, hányra kell beérni.
– Minden rendben lesz, megoldom. Te csak menj, és legyél ügyes az interjún!
Lányok, nézzétek, hogy anya milyen csinos! – Rosie bólogatott, Ella lelkesen kilőtt
egy kanál zabkását, és majdnem eltalálta Becky kosztümjét. Ezt szintén helyeslésnek
vették.
Reggel nyolcra járt az idő. Az állásinterjú fél kilenckor kezdődik, és csak tíz perc
sétára van a háztól, de Becky nem akart elkésni. Puszit adott a gyerekeknek, felvette
a cipőjét, felkapta a táskáját… amikor Jon mobilja megszólalt.
Már a hallban volt, a keze a kilincsen, és épp lépett volna kifelé, amikor hallotta a
férje egyre aggodalmasabb hangját:
– Nem… dehogy. Értem… igen… persze… hogyne… semmi gond… csak öt perc. –
Becky gyomra összeszorult, ahogy Jon letette a telefont, átrobogott a konyhán, és
villámgyorsan utánarohant.
– Becky, drágám… Nagyon sajnálom. Tényleg szörnyen sajnálom, de az irodából
hívtak. Az utolsó pillanatban mégis lesz valami a Moriz tárgyalásból. A
konkurenciánk átverte őket, és most miénk a terep, de csak akkor, ha még ma
valami hihetetlen ajánlattal állunk elő. Muszáj bemennem. Ha nem megyek,
kirúgnak. Nagyon sajnálom… esetleg el lehet halasztani az állásinterjúdat?
Becky dermedten állt a hallban, pajzsként szorongatta maga előtt a retiküljét, és
maga is meglepődött, mennyire utálja most a férjét. Mindjárt gondolta, hogy valami
történni fog. Annyira biztos volt benne! Miért is tartaná be az ígéreteit? Úgyis
közbejön valami a munkája miatt. Mindig. Az fel sem merült, hogy megmondja a
főnökének, hogy nem, nem fog bemenni, mert a felesége állásinterjúra megy. Még
arra sem gondol, hogy esetleg találjon valami megoldást, és rábízza valakire Ellát.
Ugyan! Sokkal egyszerűbb Becky nyakába zúdítani az egészet, amíg ő szépen elmegy
az irodába, mintha mi sem történt volna.
Már kiabálni készült, amikor meglátta, hogy Rosie sápadtan, rémülten kukucskál a
konyhából. Te jó ég! Igaza volt… nem az iskolában van a probléma, hanem itthon.
Rosie boldogtalan, és erről Becky saját maga tehet. Rettenetes. Borzasztó!
A lányára való tekintettel Becky mosolyt erőltetett az arcára, és elküldte
megkeresni az iskolatáskáját, kihúzta magát, és Jonra nézett.
– Menj!
Jon ment.
Becky ügyelt rá, hogy Rosie ne vegye észre rajta a készülő pánikot. Megpróbálta
kigondolni, hogyan tovább. Gemma el tudja vinni Rosie-t az iskolába, és talán Ella is
nála maradhat, A két lánnyal átsietett a szomszédba. Ava nyitott ajtót, gyanakvó
arckifejezéssel. Csak egy fél pár esőcsizmát viselt.
– Szia, Ava! Nem kellene már felöltöznöd? Mindjárt indultok az iskolába.
Ava vállat vont.
– Még korán van. Addig nem szoktunk felöltözni, amíg anya legalább háromszor
csúnyát nem mondott, és viccesen rekedtre nem ordibálta magát, hogy fogmosás,
fésülködés, cipő. – Hangosan felnevetett, talán mert elképzelte Gemma viccesen
rekedt hangját, aztán kézen fogta Rosie-t, és pucéran keresztülvonult vele a házon.
Gemma is megjelent, egyik kezében telefon, másikban laptop, göndör haja kócos
glóriát vont a feje köré.
– Szia Becky! Bocs a káoszért, nálunk mindig ez megy reggel. Valami baj van?
Becky gyorsan elmagyarázta a helyzetet.
– Megkérhetlek, hogy elvidd Rosie-t a suliba? És… tudom, hogy nagy kérés, de Ella
nem maradhat nálad pár órára?
Gemma gondterhelten ráncolta a homlokát.
– Sajnálom, Becky, de nem fog menni. Leroy most hívott, fontos megbeszéléssel
kezdünk, és muszáj ott lennem. Rosie-t elviszem, magától értetődik, de sajnos Ellára
most nem tudok vigyázni.
– Semmi gond. Kösz, hogy elviszed Rosie-t. A többit megoldom. – Búcsúpuszit adott
Rosie-nak, aki ismét felbukkant kis barátnője társaságában (Ava most már mindkét
lábán esőcsizmát viselt, a derekán meg Gemma melltartóját, de iskolai
egyenruhának még mindig híre-hamva sem volt). Becky Ellával a karjában azon
tűnődött, mitévő legyen.
Arra gondolt, talán fel kellene hívnia az irodát, ahol interjúra várták, és elnézést
kellene kérnie, hogy nem tud aznap bemenni.
De nagyon szerette volna ezt az állást. Nagyon, nagyon szerette volna. Főleg azért,
mert… erre most gondolt először, mostanáig nem akart rá gondolni sem, de… lehet,
hogy hamarosan már nem csak Gemma lesz elvált szülő. Igenis nagyon fontos
lenne, hogy Becky saját jövedelemmel rendelkezzen, mert Jonnal nagyon ingatag
lábakon állt a házasságuk.
Eltökélten a magasba emelte Ellát.
– Na jó, Ella-bella, akkor most elmegyünk állásinterjúra – monda.
Ella vigyorgott, és boldogan kalimpált dundi lábacskáival.
A váratlan késedelem ellenére is bőven időben ért a céghez. Most nem várt rá
rettenetes csoportos interjú. Erre már a telefonon külön rákérdezett. Kis
szerencsével itt a képességeire kíváncsiak, nem a melltartója méretére.
Csak épp nehéz kezdés, hogy egy babával állít be interjúra.
Belépett a recepcióra, ahol már elég sokan nyüzsögtek. Felszegte a fejét, és úgy
tartotta Ellát a karjában, mintha mi sem lenne természetesebb, mint hogy magával
hozta.
– A legjobb jelöltek mostanság mindig a gyerekeikkel járnak állásinterjúra –
mondta Ellának, aki válaszul gügyögött, és valamivel összekente az anyja karját.
A recepciós kérdőn nézett a pult mögül.
– Miben segíthetek?
– Üdv! – Becky elbűvölően viselkedett. Hallott róla, hogy a jelöltekről sokszor
annak alapján döntenek, hogyan viselkednek a többi dolgozóval az interjú előtt és
után. – Rebecca Barrington vagyok, és állásinterjúra érkeztem.
 Ha a recepcióst meg is lepte Ella jelenléte, volt olyan kedves, hogy ennek nem
adott hangot. Elbűvölő mosollyal elkísérte a folyosó végére, a tárgyalóteremhez, ami
egy nagy, fényes tölgyfa asztaltól és négy pohár víztől eltekintve még üres volt.
– Kérem, foglaljon helyet. – A recepciós a nagy asztal egyik oldalán külön
árválkodó székre mutatott. – Azonnal jön a felvételi bizottság. – Azzal távozott, és
halkan becsukta az ajtót.
– Eddig remek – mondta Becky Ellának, aki az asztalt csapkodta, és megpróbált
bele is harapni. – Nem, kicsim, az asztalt nem esszük meg. Szerintem egy
állásinterjún nem számít előnynek, ha elfogyasztjuk a bútorokat.
Kinyílt az ajtó, és hárman léptek be. Két nő és egy férfi. Nevetve beszélgettek, és
Becky máris érezte, hogy ez az interjú ezerszer jobb lesz, mint a múltkori rémálom.
Megkerülték az asztalt, leültek vele szemben… és megdöbbentek.
– Nocsak – mondta a farmert és galléros pólót viselő férfi, aki először tért
magához. – Micsoda meglepetés! Mostanában nemigen találkozunk kisbabákkal az
állásinterjúkon.
– Viszont egy kutyával már találkoztunk – tette hozzá a mellette ülő, aranyszőke,
göndör hajú nő, és kezet fogott Beckyvel. – Üdvözlöm, és örvendek! Alison vagyok, a
HR menedzser. Ő itt Jason, a vezérigazgató – a pólós férfi is kezet fogott Beckyvel, és
rámosolygott –, ő pedig Victoria, az asszisztense.
– Köszönöm a lehetőséget – mosolygott Becky elbűvölően, és úgy tett, mintha
észre sem venné, hogy Ella úgy megcsípte a jobb mellét, hogy épp csillagokat lát. –
Először is, szeretnék elnézést kérni, amiért úgy alakult, hogy a lányommal együtt
jöttem. Ugye nem gond? Tudom, hogy nem szokás, de a férjem reggel kénytelen volt
mégis bemenni a munkahelyére, mivel sürgős probléma merült fel, és az utolsó
pillanatban sajnos nem tudtam másképp megoldani. – Egy pillanatig eltűnődött, mit
szóltak volna a Hammond uraságok, ha oda is Ellával megy állásinterjúra. Biztos a
biztonsági őrrel kísértették volna ki.
– Természetesen nem gond – felelte Allison, és mosolyogva integetett Ellának, aki
azonnal hevesen visszaintegetett. – Emlékszem, milyen volt, amikor az én
gyerekeim kicsik voltak. Néha rémálom összeegyeztetni a munkát és az anyaságot.
Biztos vagyok benne, hogy a kislány remekül fog viselkedni.
Becky örült volna, ha valóban így van, de sajnos úgy tűnt, hogy az interjú
hivatalos légköre kihozta Ellából a sátánt és összes démonait, pedig máskor nagyon
nyugodt baba volt. A következő háromnegyed órában hol az asztalt akarta felfalni,
hol Beckyt pofozgatta és csipkedte teljes erejéből, hol gőzmozdony-hangokat adott;
végül pedig olyan büdöset csinált a pelenkájába, hogy Jason elnézést kért, és
távozott, Victoria pedig bekapcsolta a vészhelyzet esetére tartogatott légszűrő
berendezést. Alison és Becky ott ültek a bűzben, és Becky rádöbbent, hogy a reggeli
pánikban elfelejtette a babatáskát, és most tehetetlen a kakaoffenzívával szemben.
Persze lehet, hogy itt amúgy sem cserélhetne pelenkát. Miért lenne egy irodában
pelenkázó, amikor senki más nem olyan hülye, hogy kisgyereket hoz magával?
Alison nagyon kedves volt, és megpróbált szemrebbenés nélkül társalogni
Beckyvel a korábbi állásokban szerzett tapasztalatairól, de Ella hirtelen úgy
elkezdett ordítani, hogy semmit nem lehetett hallani tőle.
Becky szeme könnybe lábadt, és úgy döntött, inkább elköszön, mielőtt még
rosszabbra fordul a helyzet. Nagyon megköszönte Alison türelmét és megértését,
aztán kimenekült a recepción keresztül az áldott, friss levegőre.
Még haza sem ért, amikor kedves e-mail érkezett Alisontól, aki megköszönte, hogy
befáradt, és elmondta, hogy úgy döntöttek, inkább egy jelenlegi dolgozójuk
előléptetésével töltik be az állást.
Ella édesen aludt, és fogalma sem volt róla, mekkora galibát csinált. Becky
odasimította az arcát feje búbjához, és sírva fakadt.
 13.

– Úristen! És folyt az interjú alatt a tejed? – szörnyülködött Gemma, de nevetett is. –

Ne szórakozz! – Becky a tenyerébe temette az arcát. Két hét telt el a legújabb
Pokolbeli Állásinterjú: Kisgyerekes Verzió óta, és már majdnem nevetni is tudott
rajta. Majdnem.
– Szörnyű volt. Mint azok a rémálmok, amikor az interjú előtt nagyon aggódsz, és
rosszul alszol… csak velem élőben történt. Komolyan mondom, rám kellene
tetoválni, hogy ÉLETKÉPTELEN.
– Rám is – mondta Gemma, és Becky kezébe nyomott egy bögre kávét. Szombat
délután volt, Gemmánál üldögéltek. Kedves Jon elment egy hosszabb biciklitúrára –
talán jobb is. Mióta visszajött a munkahelyéről Becky interjúja után, és Becky teljes
hangerővel megmondta neki a magáét, alig beszéltek egymással. Mindketten arra
vártak, mit lép a másik: adnak-e további esélyt a házasságuknak, vagy ennyi volt, és
ők is hozzácsapódnak a válási statisztikákhoz. Becky egyelőre nem tudta biztosan,
minek örülne inkább.
Sam átment az egyik barátjához, Ava és Rosie óvatosan bevitték Ellát a nappaliba,
hogy „szépen beöltöztessék”. Becky inkább nem gondolt bele, hogy fog kinézni a
kisebbik lánya a móka végére.
– Na és veled mizu? – Néhány hete nem volt idejük pletykálni, és Becky szerette
volna a saját házasságának válsága helyett végre Gemma szerelmi élete felé
irányítani a figyelmét, hátha ott jobbak a fejlemények. – Mi van a Tinderen?
Felpezsdült a szexuális életed?
– Nem! És halkabban! Nehogy Ava meghallja! Mostanában csak a szex témáján
pörög. Azt hittem, hogy ha mindig őszinte vagyok a gyerekekkel, és nincs tabu
kérdés, akkor nem lesz ebből ilyen nagy ügy, de épp fordítva. Valamelyik este valami
olyat kérdezett, hogy azt hittem, a fistingről beszél, de kiderült, hogy valahogy
összezavarodott, és azt hitte, hogy a gyereket úgy csinálják, hogy a nő kézzel felnyúl
a péniszbe, és előhúzza a spermát. Hogy őszinte legyek, az exférjem pont meg is
érdemelné.
– De volt még pár randid, ugye? – kérdezte Becky, és csalódottan vette tudomásul,
hogy Gemma a fejét rázza. – Ne már! Júliusig össze kell hoznunk téged valakivel! A
Gemma-és-Becky Projekt forog kockán! Vagy hagyjuk a finomkodást, és hívjak
neked egy escort pasit? Az leegyszerűsítené a dolgot?
– Kikérem magamnak! Egyszerűen semmi kedvem további olyan élményekhez,
mint a randevú a szerencsétlen Andyvel. Sajnálom a fickót. Egy életre elvettem a
kedvét a nőktől, csak mert nem bírom túl jól a piát. – Néhány pillanatig csendben
ültek, és mindketten a szerencsétlen, telibe rókázott Andyre gondoltak. – Különben
is, amit eddig láttam, annak alapján szinte biztos vagyok benne, hogy nincsenek
normális pasasok. Azokat már elhappolták az olyan nők, mint te.
Becky úgy döntött, nem most fog beszámolni Gemmának a házassága újabb
mélyrepüléséről. Nem akarta még ő is azt bizonyítani, hogy végső soron tényleg
semmi értelme a társkeresésnek.
– Ugyan már! Hogyne lennének normális pasasok! Ott van például a kedves Mr.
Jones. – Becky ezt csak véletlen megjegyzésként említette, de legnagyobb
meglepetésére Gemma fülig vörösödött. – Aztaaaa! Lemaradtam valamiről? Csak
nem összeszűrtétek a levet? Te és az izgi Tom tanár úr?
Gemma, ha lehetséges, míg jobban elvörösödött, de az arckifejezése nem
változott.
– Dehogy! Ne légy nevetséges! Alig ismerem. Egyszer együtt vacsoráztunk.
– EGYSZER EGYÜTT VACSORÁZTATOK? – Becky ezt olyan hangerővel visította,
hogy a lányok berohantak a szobából megnézni, mi történik.
Ava és Rosie kackiás bajuszt rajzoltak egymás arcára, mégpedig, ha minden igaz,
alkoholos filccel. Remek. Milyen jó lesz magyarázkodni az iskolában!
– Csss! Semmi baj, gyerekek, menjetek vissza játszani! És próbáljátok meg nem
maradandó nyomokkal ellátni egymást, oké? Szóval, igen. Egyszer együtt
vacsoráztunk. A fogadóóra estéjén, mert megint elkéstem, Mr. Cook már zárta az
épületet, én meg felvetettem, hogy ehetnénk együtt. Nem meséltem?
– De még mennyire, hogy nem mesélted, rafinált nőszemély! És vacsora után?
Ugye szenvedélyesen szexeltetek egy elhagyatott sikátorban? Na ugye! Tudtam!
– Dehogy szexeltünk egy elhagyatott sikátorban! – Becky már szóra nyitotta a
száját, de Gemma megelőzte. – Máshol sem! Vacsoráztunk, aztán hazakísért, mert az
a seggfej Mr. Cook bezárta a kocsimat az iskolaudvarra.
– HAZAKÍSÉRT?! – Becky úgy pattant fel, hogy majdnem leverte a bögrét. – Szent
ég, az már majdnem eljegyzés! És az ajtóban lesmárolt, ugye?
Gemma a barátnőjéhez vágott egy párnát.
– Javíthatatlan vagy! Semmiféle smárolásról szó sem volt, te perverz boszorka!
Csak egy baráti vacsora volt. Nem is igazán baráti, hiszen alig ismerjük egymást. Két
ismerős, akik együtt vacsoráztak.
De Beckyt nem lehetett leállítani.
– Ugyanakkor egyértelmű, hogy szívesen megismernéd közelebbről, különben
miért pirulnál a neve hallatán. Ez egyszerűen csodálatos! Sokkal jobb, mint a Tinder!
Egy év múlva férjhez is adunk.
Gemma mosolygott, de kitartott saját álláspontja mellett.
– Kizárt dolog. De komolyan. Igaz, hogy jól éreztük magunkat, még össze is
tegeződtünk, de akkor sem. Tény, hogy nagyon kellemes társaság, és nagyon
odafigyel; rég nem találkoztam már olyan pasival, akit valóban érdekelt, hogy mit
mondok, mit érzek, de romantikáról szó sem lehet. Elvégre Ava osztályfőnöke! Más
sem hiányozna neki, mint az egyik tanítványa anyjával járni. Avával szemben sem
lenne tisztességes. Úgyhogy felejtsd el a nyakatekert elméleteidet, és a Gemma-és-
Becky Projektet is. Annyi gondom van itthon és a munkahelyemen, hogy most nincs
időm társkeresésre. Jó nekem egyedül, köszönöm.
Gemma határozottan felállt, és elmosogatta a kávésbögréket. Így aztán háttal állt
Beckynek, és nem látta, milyen arcot vág. Beckyt nem rázta meg barátnője
ellenállása. Neki más tervei voltak…

Egy héttel később Becky este átjött, amikor Gemma épp Avával küzdött. Ava előtt a
vacsora rég kihűlt, és Gemma hiába győzködte, hogy ugyan, kóstolja már meg a
zöldbabos, húsgombócos tésztát, amit olyan szeretettel főzött neki. Ava haragosan
meredt az anyjára.
– Meg akarsz mérgezni. Nem eszem meg – jelentette ki.
Megint hosszú harcra kellett készülni.
– Jaj, húsgombóc? A kedvencem! – próbálkozott Becky, és odatelepedett Ava
mellé.
Ava odatolta a tányérját.
– Tessék. Én úgysem eszem meg. Anya főztjébe bele lehet halni. – Na, ilyen kritikát
sem minden étterem kap.
– Szóval, azt akartam kérdezni… – Becky Avára pillantott, aki dühösen méregette a
zöldbabot. – Van valami szerencsés fejlemény... Er-A-En-Dé-I ügyben?
– Er-A-En-Dé-I, az RANDI! – lelkesedett fel Ava. – A randi azt jelenti, hogy valaki
megnézheti a micsodádat. Én soha de soha nem fogok randizni. Az én micsodámat
csak ne nézegessék!
– Ava, ne a micsodádon törd a fejed, hanem edd meg a vacsorádat – mondta
Gemma. – Nem, Becky, nincs fejlemény. Mondtam, hogy ilyesmire nincs időm. Még
mindig kínos az Andy-ügyre gondolnom.
– Na jó… igazából egy szívességet szeretnék kérni tőled. – Becky közelebb hajolt. –
Van egy jó barátom, akinek elég nehéz az élete mostanság. Nemrég költözött a
környékre, és senkit nem ismer. Nagyon szeretne újra társaságba járni, barátokat
találni. Szerintem jól kijönnétek egymással. Na, mit szólsz? Beülsz vele egy italra?
Gemma felsóhajtott. Becky javíthatatlan volt. Ha a fejébe vett valamit, azt nem
lehetett kiverni belőle. Kicsit úgy, mint Ava, aki még mindig a zöldbabot szemlélte
gyűlölködve, de egy falatot sem evett belőle.
Nem volt energiája vitázni.
– Na jó. De csak egy ital. Mostanában minden éjszaka dolgozom, amint lefeküdtek
a gyerekek. Nincs időm egész estére elmenni. És a szüleimnek nem szólok, hogy egy
pasival találkozom. Ők fognak vigyázni a gyerekekre, de ha azt hiszik randevúm
van, már az esküvőt is megszervezik, mire visszaérek.
Kiváló! A terv első része jól sikerült.
Becky pedig hozzálátott a második rész megvalósításához.

Egy héttel később Gemma elindult Becky jó barátjával, azzal a bizonyos Simonnal
találkozni. Rossz tapasztalatai megtanították, hogy egy korty alkoholt se igyon előtte,
a szüleinek pedig megmondta, hogy nem marad későig. Anyja azt felelte, ne
butáskodjon, menjen, és érezze jól magát.
– Minden rendben lesz, kicsikém. Ha jól érzed magad, nyugodtan maradj akár
hajnalig!
– Igen, és ne felejts el SZEXELNI! – tette hozzá Ava, aki megint elfelejtette, hogy
nem kell mindent fennhangon kimondani, különösen nem olyan hangerővel, hogy
a fél város visszhangzik tőle.
– Szó sincs semmiféle szexről! – sziszegte Gemma, és beráncigálta a lányát az
ajtóból.
– Nem – hallotta Ava hangját, ahogy Samnek magyaráz. – Anyuval senki nem akar
már szexelni, mert olyan a hasa, mint egy nagy kocsonya, és ugrál, amikor anyu fut.
Gemma arra gondolt, milyen remek Tinder profilt írna neki a lánya.
Becky nem sokat árult el arról, hogy hol találkozik majd Gemma Simonnal.
 – Csak pattanj taxiba, és add meg neki ezt a címet itt! Simon is ott lesz. Érezd jól
magad!
A taxi hamar az úti célhoz ért.
– Itt is vagyunk, kedveském. Tíz font ötven penny lesz.
Gemma körülnézett. Sehol egy pub, sehol egy szórakozóhely.
– Egészen biztosan jó helyre hozott?
– A régi állomás, nem? Ott van, nézze csak! – A taxis egy nagy kőépületre mutatott.
Elhagyatottnak tűnt, de Gemma úgy döntött, odamegy, és szemügyre veszi.
Élvezte az esti napsugarakat, amik már nyarat ígértek. Átment az úton, az
épülethez, amit a taxis mutatott. Az ajtóra tényleg az volt kiírva, hogy a Régi
Állomás. Simonnak híre-hamva sem volt. Gemma benyitott, és beóvakodott.
Egy pult mögül hirtelen vidám, fekete pólós lány ugrott elő.
– Gemma, ugye?
– Izé… igen.
– Remek. A barátnőd, Becky szólt, hogy jössz. Erre gyere!
Gemma nem igazán értette, mi történik, de a lány ragaszkodott hozzá, hogy
kövesse, úgyhogy elindult utána egy sötét folyosón. Úristen, miféle hely ez? Becky
valami bordélyba küldte? Őszintén szólva, már azon sem lepődött volna meg.
– Nos… – a lány kinyitotta a folyosóról oldalra nyíló, súlyos ajtót, és finoman
betaszigálta Gemmát. – A játékpartnered már odabenn van. Sok szerencsét! Az idő…
MOST INDUL! – Az ajtó nyikorogva bezárult, és Gemma egyedül maradt a sötétben,
azon gondolkodva, mi a franc folyik itt. Megfogadta, hogy amint újra látja Beckyt,
agyon is csapja.
A szeme lassan megszokta a sötétet, és látta, hogy a szoba túlvégéből egy magas
alak közeledik. Felsikított volna, ha a recepciós nem szól előre, hogy lesz bent
valaki.
– Simon? – kérdezte Gemma pontosan ugyanakkor, amikor egy kissé ismerős
hang megszólalt:
– Becky?
Gemma pislogott, és hirtelen rádöbbent kinek a hangját hallja.
– Tom! – kiáltott fel, és a férfi felvonta a szemöldökét meglepetésében, amikor
felismerte. – Istenem, Becky ezért még megkapja a magáét!
– Ezek szerint nem tudtad, hogy itt vagyok? – Tom kék farmert és egyszerű, fehér
pólót viselt. Lélegzetelállítóan jól nézett ki. Gemma nagyot nyelt, és emlékeztette
magát, hogy ez itt Mr. Jones, a lánya osztályfőnöke, akivel Becky valami oknál fogva
összezárta egy estére.
– Becky azt mondta, hogy egy régi jó barátjával, Simonnal fogok találkozni, aki
nemrég költözött a környékre, és barátokat keres. Te hogy kerülsz ide?
– Becky aggodalmát fejezte ki Rosie zárkózottsága miatt, és meggyőzött, hogy
beszéljünk erről iskolán kívül. De ezek szerint azért csalogatott ide, hogy veled
találkozzak.
Gemma elszomorodott.
– Sajnálom. Mindjárt megkeresem a recepcióst, és szólok neki, hogy távozni
szeretnénk, és akkor nyugodtan mehetsz a dolgodra. Nem akarom elrontani az
estédet.
Tom hallgatott, és olyan mélyen Gemma szemébe nézett, hogy a nő beleszédült.
– Nem rontod el. Komolyan nem.
Gemma nem akarta, hogy Tom észrevegye a zavarát, úgyhogy az ajtóhoz sietett, és
megpróbálta kinyitni, de nagy meglepetésére zárva volt. Döbbenten fordult vissza a
férfi felé.
– Nem lehet kimenni! Bezárták. Mi ez a hely?
Tom nevetve átnyújtott egy brosúrát, amit az egyik asztalon talált. Gemma
átfutotta, és most már értette, miért nem tudott kimenni.

„Üdv a Régi Állomás Szabadulószobában! Egy óra áll a játékosok

rendelkezésére, hogy kijussanak. Óra indul!”

A nagyon furcsa kezdet ellenére Gemma rég nem szórakozott ilyen jól. A ravasz
Becky egy szabadulós játékra zárta össze őket. Jellemző rá. Nem hagyhatta, hogy egy
ötperces beszélgetésre szorítkozzanak egy gyors ital mellett. Ugyan! Sokkal jobb volt
bezárni őket egy szobába, ahonnan csak úgy juthattak ki, ha együtt megoldanak egy
sor fejtörőt.
Gemmának el kellett ismernie, hogy ez igen okos stratégia volt.
Nem is olyan régen már volt alkalma kipróbálni a szabadulószobát, mint műfajt.
Amikor Natalie belépett a céghez, Leroy úgy döntött, a vezetőségnek kell egy
csapatépítő élmény, és Dave a szabadulós játékot javasolta, mert az olcsó, nem úgy,
mint Leroy ötlete, egy hétvége az Orient Expressen.
Gemma nem találta túl csapatépítőnek az élményt, de az biztos, hogy sokat
megtudhattak egymásról. Dave, az Excel-táblázatok fenegyereke, a valós logikai
feladványok tekintetében minden logikát nélkülözött. Natalie, a legújabb csapattag,
kifejezetten rémisztő volt, ahogy ordibált velük, hogy koncentráljanak már, a kurva
életbe, mert ő mindig időben kijut a szabadulószobákból, és most is ez a szándéka.
Leroy sosem kezelte jól a nyomást, és tipikus Leroy-módon reagált: a földön
fetrengve hisztizett, hogy ő ezt nem bírja tovább, Natalie fogja be a száját, és ne
becsmérelje, és különben is, ez egyáltalán nem szórakoztató. Gemma, aki e
pillanatban mindhármukat utálta, szépen sorban megoldotta a feladványokat, és
valahogy kijuttatta a csapatot, mielőtt még Natalie és Leroy összeverekedett volna.
Tom figyelmesen nézte.
– Játszottál már ilyet? Nekem mindig nagy kedvem lett volna kipróbálni, de még
sosem akadt rá elég időm.
Gemma elmosolyodott.
– Igen, én már próbáltam, de nagyon szeretném, hogy ez most ne olyan legyen,
mint az az élmény volt. Na gyere, fogjunk neki!
Az idő akkor is pillanatok alatt eltelt volna, ha nem köti le a figyelmük egy részét a
sok feladvány. Gemma talán még soha senkinek a társaságában nem volt ilyen
oldott. Mialatt az újabb és újabb logikai feladatokat megfejtették, mindenféléről
beszélgettek. Például arról, hogy ki nyeri az idei foci világbajnokságot (Gemma
Avának köszönhetően nagy szakértője volt a hazai és nemzetközi labdarúgásnak),
és arról, hogy Tomnak sikerül-e nagy ívben elkerülnie Vivienne-t.
– Folyton azzal zaklat, hogy szombat esténként menjek át hozzá, és korrepetáljam
Satint. Lassan elfogynak az udvarias kibúvóim. Különben is, kinek van manapság
ideje a randevúzgatásra? Nekem nincs. Mielőtt tanítani kezdtem volna, azt hittem, a
pedagógusoknak rengeteg a szabadideje. Most meg néha aludni is alig tudok, annyi
óratervet gyártok állandóan.
– Ez ismerősen hangzik – helyeselt Gemma. – Én sosem tartottam stresszesnek a
munkámat, de életemben először, éjszakánként ébren fekszem, és munkaügyeken
jár az eszem. Ez nem jó jel, ugye?
– Nem bizony. Légy óvatos! – mondta Tom, és Gemma arca elkomolyodott, mert
Sam és Ava jutott az eszébe. Tom mintha a gondolataiban olvasna, folytatta: – Nem a
gyerekek miatt. Velük nincs gond, ezt első kézből tudom. Saját magad miatt. Mert ha
átlépsz egy határt, nagyon nehéz visszacsinálni. – Tom arca is elkomolyodott, eltűnt
a szokásos vidámsága. Hirtelen komornak tűnt. – Ezt is első kézből tudom. Semmi
nem ér annyit, hogy ilyen stressznek tedd ki magad. Semmi. – Elfordította a
tekintetét, és az arca kifürkészhetetlen maradt.
Gemmát felbátorította a kíváncsiság. Annyira keveset tudott Tomról!
– Történt valami? Mármint a korábbi állásodban? A bankszektorban dolgoztál,
ugye? Az bizonyára nagyon stresszes. Ezért hagytad ott? Ezért lettél tanár?
Tom nézte Gemma őszinte, kíváncsi arcát, és azon gondolkodott, mennyit
mondhat el neki, megbízhat-e benne. Mostanában nehezen bízott meg bárkiben. És
erről még sosem beszélt senkinek. Attól félt, hogy ha megteszi, nincs visszaút.
Nagyot sóhajtott.
– Igen, történt. Erről még sosem beszéltem senkinek, és…
Mielőtt befejezhette volna a mondatot, az ajtó kinyílt, és a homály megtelt fénnyel.
– Ennyi! Lejárt az idő! Sajnos nem jutottatok ki a szabadulószobából! Na de sebaj,
ugye? – A vidám recepciós lány volt az, most is úgy csicsergett, mint egy órája. – Ha
nem gond, készítenénk egy fotót a honlapunkra. Karoljátok át egymást, tessék
mosolyogni!
Mindketten kínosan vigyorogtak, a lány lefotózta őket a telefonjával, aztán
elengedte őket azzal, hogy Becky előre kifizette a játékot. Na igen. Becky.
Gemmának lesz mit mesélnie, az biztos.
Már épp elköszönt volna, hogy hazainduljon, de Tom meglepte azzal, hogy
üljenek be valahova egy italra. Az egy italból kettő lett, aztán még három óra
beszélgetés, majd a pincér rájuk szólt, hogy záróra.
– Hát, akkor most már tényleg haza kell menni. Holnap reggel átugrom Beckyhez,
és leszidom, amiért így csőbe húzott minket – mosolygott Gemma.
Ezer éve nem érezte ilyen jól magát.
– Alaposan szidd le! Micsoda rettenetes esténk volt miatta – Tom Gemmára
kacsintott. – Nem lakunk messze egymástól. Menjünk közös taxival?
Tom gyorsan leintett egy taxit, beültek hátra, és hazafelé alig szólaltak meg. A
szabadulószoba óta egyfolytában beszéltek, most jólesett közösen csendben
maradni.
A taxi megállt Gemma háza előtt. Gemma kiszállt, Tom fizetett, és ő is kiszállt.
– Innen hazasétálok, Gyönyörű az idő.
A taxi elhúzott.
Nagyon késő volt, Gemma nem tervezte, hogy ilyen sokáig marad, de bent még
égett a lámpa. Az ajtóra kívülről rá volt ragasztva egy piros krétával írt firkálmány,
valószínűleg Ava alkotása: SMÁROLNI SZIGORÚAN TILOS!
– Az mi? – Gemma rémülten konstatálta, hogy Tom szorosan mögötte áll. Mielőtt a
férfi észrevehette volna Ava megjegyzését, Gemma gyorsan letépte és zsebre vágta a
papírt.
– Semmi. Csak valami kéretlen levél.
– Hát, akkor… – Mindketten kicsit feszengtek. Gemma egyrészt azt kívánta,
bárcsak Tom indulna már, mielőtt Ava vagy a nagyi észreveszi, és faggatózni kezd,
másrészt viszont nem akarta, hogy elmenjen.
Tom az órájára pillantott.
– A fenébe, nem is gondoltam, hogy ilyen késő van! Sajnálom, de tényleg muszáj
mennem. Még van holnapra egy köteg olvashatatlan másodikos dolgozat, amit ki
kell javítanom. A téma: A családom. Előre félek, mit hordtak össze a gyerekek.
– Én is félek – vallotta be Gemma, és azon tűnődött, hogy fog még valaha Tom
szemébe nézni, ha Ava a szokásos formáját hozza. – Köszönöm a kellemes estét.
– Nagyon szívesen. Én is köszönöm. Tényleg nem is emlékszem, mikor éreztem
valaha magam ilyen jól utoljára.
– Hát akkor…
– Hát akkor…
Az utcai lámpa aranyló fényében a sziluettjük alig egy hajszálnyira volt egymástól.
Feszült csend telepedett rájuk…
Tom odahajolt, és összeért az ajkuk. Gemma életének legcsodálatosabb csókja
volt.
A férfi elmosolyodott.
– Jobb, ha most megyek. Remélem, nagyon hamar megismételhetjük a programot.
Szia!
Gemma uralkodott magán, és nem kezdett el úgy ugrándozni örömében, mint
valami vásári komédiás. De majdnem.
 14.

Gemma a felhők felett lebegve kereste meg a kulcsát, de mielőtt még kinyithatta
volna az ajtót, az magától kivágódott, és Ava jelent meg, az izgalomtól összevissza
ugrálva.
– Ava! Hát te miért vagy még ébren? Már órák óta aludnod kellene! – Ezt mégis
hogy gondolták a nagyszülők? Holnap Ava kezelhetetlen lesz a fáradtságtól. Gemma
nem ilyen vasárnapi kilátásokra vágyott.
Ava olyan magas hangon visítozott, hogy azt csak a denevérek hallották. Gemma
leguggolt, megállította, és átölelte.
– Kicsim, mi van veled? Nem értelek. – A háttérben felfedezte anyja és apja aggódó
arcát. – Valami baj van? Hol van Sam?
Avában pezsgett az izgalom, alig várta, hogy elújságolja a hírt.
– Samnek semmi baja. A konyhában van… APUVAL! APU ITT VAN! VISSZAJÖTT!
Na ne!
Nem, nem, nem és nem!
De igen. Gemma végigment az előszobán, mint egy holdkóros, letette a táskáját, és
Sam már rohant is hozzá a konyhából, olyan lelkesen, amilyennek már három éve
nem látta.
– Anyu! Itthon vagy! Itt van apu! Hát nem csodálatos?
Valahogy nem ez a szó jut eszembe, gondolta Gemma szárazon. A szüleire
pillantott, akik szabadkozva vállat vontak, amolyan „Mit tehettünk volna?”
arckifejezéssel, és hagyták, hogy exférje, Faszfej Nick, akit Gemma legutóbb egy
taxiba ugrani látott azzal a búcsúval, hogy „Bocs, bébi, nem akarom lekésni a gépet,
csáó!”, visszasétáljon a házába és az életébe.
Órákba telt lefektetni a gyerekeket. Eleve késő volt, és teljesen fel voltak pörögve,
hogy visszajött az apjuk, akit két éve nem láttak. Gemma elköszönt a szüleitől és
megígérte, hogy reggel telefonál, hátha kiderül, mi a franc történt, mióta délután
elment otthonról. Ava végre kidőlt a fáradtságtól, és Gemma rájött, hogy Sam tíz
fonttal megvesztegethető.
Végre csend volt. Hajnali egy felé járt az idő. Gemma leóvakodott a nappaliba, ahol
Nick a kanapén feküdt, feltette a lábát, és egy bögre forró áfonyalét szorongatott.
Ebből a szokásából gyerekkora óta nem nőtt ki, és szemlátomást otthon érezte
magát.
– Gyere, bébi, ülj le! – Nick megpaskolta a kanapét maga mellett, és szinte
csalódottnak tűnt, hogy Gemma a fotelbe ül vele szemben. – Hát nem csodás? Újra
együtt! Micsoda cukorfalatok a szüleid! Úgy örültek nekem. És a gyerekek… hogy
megnőttek!
– Igen, a gyerekek általában nőnek, ha etetik őket. – Gemma keresztbe tette a
lábát, maga alá húzta, és még egy párnát is védekezőn maga elé fogott. Hogy mik
vannak! Faszfej Nick visszatért. Több, mint két éve lépett le, de olyan volt, mintha
csak tegnap lett volna. Semmi nem változott. Kócos, barna, félhosszú hajára ráfért
volna egy nyírás, akárcsak Samére. Csillogó szemében állandóan valami huncutság
tükröződött, ezt Ava örökölte tőle.
– Hé, szívem, milyen jól átrendezted a házat! Nem lila volt ez a szoba régen? – Nick
figyelmesen körbekémlelt. A szoba sosem volt lila, de Gemma nem szólt egy szót
sem. Már el is felejtette, milyen idegesítő, hogy az exférje állandóan felkiáltó
mondatokban beszél. Meg hogy folyton „bébinek” és „szívemnek” szólítja.
Gondolatban egy táblára százszor felírta, hogy FASZKALAP, mert egyelőre hangosan
nem akarta kimondani.
– Nick. – Gemma a nagyra nőtt óvodás exére pillantott, aki szörfös gatyát, papucsot
és pólót viselt, utóbbi úgy festett, mintha Sam szekrényéből rángatta volna elő.
Hosszú lábát végignyújtotta a kanapén, az áfonyalét kortyolgatta, várakozásteljesen
nézett rá. – Elárulnád, mi folyik itt?
– Nem tudom, hogy érted, bébi. Semmi! Tegnap érkeztem a Heathrow reptérre, és
arra gondoltam, ideje meglátogatnom titeket. Elég… rég jártam itt. Egy éve talán?
– Kettő – vágta rá Gemma kurtán. – Két teljes éve, hogy leléptél utazgatni Lucyvel,
faképnél hagyva engem és a gyerekeidet. Két éve ide sem dugtad az orrodat, és egy
fillért sem küldtél. Most, hogy már kezd rendeződni az életem, beállítasz, mintha mi
sem történt volna. Már ne is haragudj, de nem értem, mi a bánatos faszt keresel itt.
Nick megbántódott. Mintha Gemma legalábbis felpofozta volna. Egyébként
tényleg egészen közel járt hozzá.
– Figyelj, Gem… nagyon sajnálom! Tényleg nagyon. Igazi… faszfej voltam. – Na
igen, ez tény. – Talán valami életközép-válság lehetett az oka. Úgy éreztem… hogy
nektek már nincs is szükségetek rám. A gyerekek cseperedtek, fogalmam sem volt,
hogyan kellene foglalkoznom velük, neked meg ment a munkahelyeden minden,
mint a karikacsapás… nem tudtam, mit kezdhetnék magammal.
 – Úgyhogy eluntad a dolgot, és elindultál világot látni, meg a titkárnőddel dugni.
Ügyes vagy, Nick. Minden felnőtt ember ezt tette volna, ha épp nem tud mit kezdeni
magával. A francba már! Van fogalmad róla, milyen helyzetbe hoztál engem és a
gyerekeket?
Nick lapított.
– Igen, igazad van. És talán nem hiszed el, de amíg távol voltam, észhez tértem.
Rengeteget gondolkodtam… rólad… magamról… a gyerekekről. És azért jöttem
vissza, hogy megkérdezzem… adnál nekem egy második esélyt?
Gemma akkor sem lepődött volna meg jobban, ha Nick bejelenti, hogy kolostorba
vonul. Sok okra gondolt volna, amiért Nick visszajött, de arra nem, hogy vele akarja
újrakezdeni. Merőn nézte az exférjét, és mint már annyiszor, most is azon
morfondírozott, mi lehet a hátsó szándéka. Nagy meglepetésére azonban nem
fedezett fel rajta mást, mint őszinte megbánást, és… csak nem félelmet? Félelmet a
visszautasítástól: Félelmet, hogy nem kap második esélyt, hogy olyan apa lehessen,
amilyennek elsőre nem sikerült lennie?
– A picsába, Nick! – Gemma a hajába túrt, ami ezután úgy festett, mint egy
szalmakazal. – A picsába, ezt nem teheted! Nem léphetsz le és térhetsz vissza az
életembe és a gyerekek életébe, ahogy kedved tartja! Nem jöhetsz vissza! Megvan a
saját életünk. Nélküled!
Ez telitalálat volt.
– Jaj, bébi, ez fájt! Nézd, nem tagadom: aljasságot tettem. Nagy fasz voltam, de
most visszajöttem, és bocsánatot kérek. Új kezdet? Nagyon sajnálom, ami történt.
Ostoba voltam, szarul bántam veled. De ami köztünk volt… közted és köztem… az
különleges volt. És tartozunk magunknak annyival, hogy újra megpróbáljuk, hátha
rátalálunk a régi varázslatra.
A régi varázslat. Az milyen volt? Gemma legélénkebb emlékei az utolsó évek
voltak, amikor a férje sosem járt haza, mivel a kolléganőivel kufircolt, miközben a
felesége otthon nevelte a gyerekeket, és egyre többet követelő munkahelyén is helyt
állt. Varázslatról szó sem volt.
– Emlékszel Ambleside-ra? – Nick könyörögve nézett a Gemmára.
Hogy emlékszik-e? Hogyne. Ambleside egy apró városka volt Észak-Anglia
tóvidékén, a Windermere tó mellett. Ott volt az első közös nyaralásuk. Őrülten
szerelmesek voltak. Egész nap a dombokon és a tóparton sétáltak, úton-útfélen
csókolóztak, sőt, csináltak egyebet is. (Gemma valószínűleg sosem fogja elfelejteni,
milyen ábrázatot vágott a kutyasétáltató, amikor véletlenül beléjük botlott, amint
egy romos kőfalnak dőlve al fresco élnek házaséletet. Azt sem felejtette még el,
ahogy Nick a hasát fogta nevettében, úgy kiabált: – Most meglátták a micsodádat!
Meglátták!)
Csodálatos nyaralás volt. Két napig egyfolytában esett ugyan, de akkor a tócsákban
ugráltak, az esőt hallgatták a lombokon, vagy üldögéltek a kandalló mellett,
bögréből itták a vörösbort, és sült krumplit ettek olvasztott sajttal. Gemma most arra
gondolt, hogy élete legszebb heteinek egyike volt.
Nick szeme felcsillant; megérezte, hogy talált egy gyenge pontot.
– Gem, ami akkor köztünk volt… oda akarok visszatérni. Szeretlek. Szeretném, ha
újra szeretni tudnál. Ha újra bízni tudnál bennem.
– Hát, Nick, nem tudom… – mondta Gemma óvatosan. – Tényleg nem tudom. Amit
tettél, az megbocsáthatatlan. Nem hinném, hogy csak úgy túltenném magam rajta.
Gemma nem mondott azonnal és egyértelműen nemet, és Nick erre lecsapott.
Felpattant, odarohant, letérdelt, megfogta Gemma kezét.
– Megértelek, szívem. Nagyon is. És jóvá akarom tenni. Csak arra kérlek, adj még
egy esélyt. Egyetlenegyet. Mindenki hibázik, nem? Én nagyot hibáztam. Csúnyán
elcsesztem, Gem, de szeretlek. Amíg távol voltam, állandóan rád és a gyerekekre
gondoltam. Ha értem nem is tennéd meg, a gyerekekért hajlandó lennél vállalni?
Láttad az arcukat, tudod, mennyire örültek nekem. Mindannyiunkért… adnál
nekem egy második esélyt?
Gemma lehunyta a szemét, és megrázta a fejét. Egy pillanatra felidézte Tom arcát,
és az estét, amit együtt töltöttek. Még sosem telt ilyen gyorsan az idő. Hihetetlen volt
köztük az összhang. És a csók… te jó ég, az a csók! Mintha ezer éve történt volna.
De csak egy randi volt. Csak egyetlen este. Alig ismerték egymást, Nick és Gemma
múltja viszont hosszan, szövevényesen közös volt. Tom meg fogja érteni. Biztosan
megérti.
Gemma végiggondolta a lehetőségeket. Elküldheti Nicket melegebb éghajlatra.
Kihajíthatja a házból, eldobhatja, ahogy Nick eldobta őt. Kitilthatja az otthonából az
exférjét, és utánajárhat, hogy Tom szeretné-e megismételni azt a csókot.
Vagy… mégsem. Megengedhetné, hogy Nick maradjon, adhatna egy második
esélyt a házasságuknak, engedhetné, hogy ezúttal megpróbáljon jó apa lenni.
Hiszen tulajdonképpen erről volt szó, nem? Nem Gemma volt a lényeg, hanem a
gyerekek. Sam és Ava. Gemma arra gondolt, hogy ragyogtak mindketten, mert
visszatért az apjuk, és ráébredt, hogy nincs választási lehetősége. Milyen lenne az
arcuk, ha reggel közölné velük, hogy kirúgta rég nem látott apjukat? Nem. Azt
egyszerűen nem teheti meg.
Kinyitotta a szemét, és merőn nézte Nicket, hátha felfedez rajta valamit, amit
régen szeretett.
– Na jó, maradhatsz. Legalábbis ma estére. Utána… nem tudom. Időre van
szükségem. Át kell gondolnom. Ez egyszerűen sok.
Nick láthatóan megnyugodott, és végre lélegezni, mert, bár eddig fel sem tűnt
neki, hogy visszafojtja a lélegzetét.
– Ó, bébi, ígérem, nem bánod meg! Köszönöm! Szeretlek, de tényleg! – Odahajolt,
hogy megcsókolja, de Gemma gyorsan elfordult, így csak az arcára tudott
cuppantani. Nem hiába írta az ajtóra Ava, hogy SMÁROLNI SZIGORÚAN TILOS!
Gemma elhúzta a kezét, és beletemette az arcát.
– Na jó, megyek aludni. Kiigazodsz a házban, mindent megtalálsz, ugye? Reggel
majd megmutatok mindent, de nem sok változás történt. Oltsd majd le a villanyt,
mielőtt felmész aludni, jó?
Gemma már majdnem összeesett a fáradtságtól. Nick odasietett, átkarolta, és
puszit nyomott a feje búbjára.
– Gyere, bébi, menjünk lefeküdni! – suttogta.
Gemma még sosem ugrott ekkorát. A lehető legnagyobb távolságot akarta
kettőjük közt tudni, lehetőleg egy másodpercen belül.
– Kizárt dolog! – Nick csalódott képet vágott. – Azt mondtam, itt maradhatsz, de az
nem jelenti azt, hogy ágyba is bújok veled! Nagyon hosszú időbe fog telni, hogy újra
bízni tudjak benned, ha egyáltalán sikerül, és ha tényleg azt akarod, hogy esélye
legyen a kapcsolatunknak, akkor időt és távolságot kell hagynod nekem.
Nick megadóan felemelte a kezét.
– Megértelek, bébi. Rendben. Majd alszom a vendégszobában. Minden oké. Menj,
pihenj le, fáradtnak látszol. Én még elpakolok itt.
Gemma felvánszorgott. Meg sem tudott szólalni a fáradtságtól és a kavargó
érzésektől. A hálószoba küszöbén meggondolta magát, és inkább Ava szobájába
ment. Igazán csodás, hogy Nick elfogadta az érvelését, miszerint itt időre van
szükség, de Gemma ettől még kinézte belőle, hogy képes az éjszaka közepén
megjelenni az ágya mellett, a bögyörőjét lóbálva. Biztonságosabb a gyerekszoba.
Ava meg se moccant, ahogy mellé bújt, és megpróbálta kicsit odébb tolni, hogy
mindketten elférjenek az egyszemélyes gyerekágyon. Ava csak hétéves volt, de
elképesztően helyigényes; egy felnőtt embernél is nagyobb helyet harcolt ki
álmában. Mivel arról álmodott, hogy Anglia bajnoki döntőjében középcsatár,
nagyokat rúgott. Gemma összegömbölyödött az ágy sarkán, és megpróbált nem
leesni.
Hosszú éjszakának néztek elébe.

Gemma úgy érezte, csak másodperceket aludt, és máris arra ébredt, hogy dörömböl
valaki a bejárati ajtón. A szája száraz volt, és tartott tőle, hogy a lehelete förtelmes.
Saját reggeli sárkányleheletén mindig kiakadt. Ava békésen aludt átlósan
kinyújtózva, ártatlan arcán nem látszott, hogy egész éjjel az anyja vagináját rugdosta
álmában.
Gemma nem csak Ava rettenetes alvási szokásai miatt töltötte ébren az éjszaka
nagy részét. Járt az agya, Nickre gondolt… és Tomra. Tökéletes este volt, mármint
Tommal. Gemma attól tartott, úgyis túl szép lett volna, hogy igaz legyen.
Odalent végre abbamaradt a dörömbölés. A másik szobából a billentyűzet
pötyögése elárulta, hogy Sam már ébren van. A gyerekekkel tehát minden rendben,
gondolta Gemma, és újra álomba merült.
Becky hajnalban felébredt, és azóta fúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy hogy
sikerült Gemma vakrandija. Küldött néhány SMS-t, de nem érkezett válasz; Gemma
valószínűleg kikapcsolta a telefonját. Az ugye jó jel? Biztos ágyban vannak, most,
hogy végre kiderült, mennyire odavannak egymásért. Becky elégedetten
dörzsölgette a kezét. Jaj, milyen jó érzés, ha bejön egy terv!
Reggel nyolcra már úgy furdalta a kíváncsiság, hogy edzőcuccba bújt, a
gyerekeket otthagyta a tévé előtt, hogy Jonnal a CBeebies reggeli műsorában valami
baromságot nézzenek, amiben zöldségek énekeltek, és átsétált Gemmához.
Mivel hiába kopogtatott diszkréten, úgy döntött, kicsit rákapcsol. A gyerekek
ilyenkor már biztos fenn vannak. Az ajtó színes üvegén túl végre megmozdult egy
árnyék. Felnőttnek tűnt. De túl magas, ez nem lehet Gemma. Te jó ég… csak nem
Tom?
Nyílt az ajtó, és Becky előtt ott állt egy pasas, akit életében nem látott. Magas volt,
napbarnított és izmos, és teljesen pucér, kivéve egy egészen parányi férfitangát.
Becky nagyon ritkán járt úgy, hogy nem talált szavakat, de ez pont egy ilyen pillanat
volt. Azt se tudta, hova nézzen, de önkéntelenül a botrányos alsónemű és annak
tartalma felé villant a szeme. Ő maga is felvett botrányos ruhákat annak idején, de
ehhez képest az mind semmi volt.
A tangás férfit láthatólag elbűvölte Becky, aki csodásan festett a futóruhájában.
Sportos volt, csinos, és a sportmelltartó szépen kiemelte a dekoltázsát. Na igen,
gondolta a férfi, ezért érdemes annyi pénzt kiadni a konditerembérletre és a
szoláriumra.
– Izé… jó reggelt – nyögte ki Becky. Félresimította a haját, és a szemét eltakarta,
hogy ne süssön bele a nap. – Becky vagyok. Itt lakom a szomszédban. Csak… Gemma
itthon van?
– Üdv, Becky – lelkendezett a tangás izompacsirta. – A mindenit, hogy
kikupálódtak itt a szomszédok! Bejössz? Csinálok egy kávét, és… kicsit
megismerkedhetünk. Bocs, hogy nem vagyok illendően felöltözve. Csak sosem lehet
tudni, ki állít be.
Sunyi vigyorából ítélve Becky úgy sejtette, a férfi nagyon is tudatában van annak,
hogy alsóneműje lényegében semmit nem takar, és ennyi erővel szabadon
lóbálhatná az egész felszerelését.
Becky teljesen össze volt zavarodva. Hol van Gemma és Tom, és ki a franc ez a
tangás szatír? Hacsak… nem azt mondta, hogy régen itt lakott?
A kimondatlan kérdést Ava válaszolta meg, aki Barcelona mezben rohant ki.
– Apu! Apu! Kimehetünk a parkba focizni? Gyakorolnom kell, ha majd Ronaldo
ellen akarok játszani.
Jon szokásával ellentétben korán kelt aznap, és bejelentette, hogy Ellát és Rosie-t
elviszi meglátogatni a szüleit, akik egy órányira laktak kocsival. Fel sem merült,
hogy Becky velük menjen, és elég pocsékul álltak köztük a dolgok, úgyhogy Becky
nem is bánta; végre egy kis csend volt a házban.
Gemma szeme karikás volt a fáradtságtól és a rajta maradt sminktől. Morózusan
meredt a kávéjába, miközben Becky arról faggatta, hogy mi a bánatos nyavalya
folyik itt.
– Szóval, találkoztál Tommal, és…? Együtt töltöttétek az estét? Milyen volt? Meg
akartam várni, hogy hazajössz, de Ellának jön a foga, és olyan hullafáradt voltam,
hogy már a Britain’s Got Talent végére kidőltem. Nagyon utálsz, amiért
megszerveztem nektek ezt a randit?
 Gemma halványan elmosolyodott.
– Nem, dehogyis. – Felpillantott. – Nagyon jól éreztük magunkat. Olyan jót
beszélgettünk, hogy nem jutottunk ki a szabadulószobából. Tom nagyon jó társaság.
Még arról is hajlandó volt beszélni, hogy miért hagyta ott a bankszektort.
– És miért? – Becky erre nagyon kíváncsi volt.
– Nem derült ki, mert bár hajlandó volt beszélni róla, de a lényegnél berobbant a
recepciós, és közölte, hogy lejárt az időnk. Utána a pubban beszéltünk
mindenféléről, de ez nem jött elő másodjára.
– Tehát beültetek néhány italra, aztán hazajöttetek? – Becky várakozásteljesen
nézte Gemmát. – És utána…?
Gemma felsóhajtott.
– És… csókolóztunk.
Becky felpattant, és kis győzelmi táncot lejtett. Gemma még hozzátette:
– Csodálatos volt, talán életem legvarázslatosabb csókja.
Becky hirtelen abbahagyta a táncot, és nagy szemeket meresztett.
– Akkor viszont, ha nem haragszol, megjegyezném, hogy most a felhők fölött
kellene lebegned, nem pedig úgy kinézned, mint akit arra ítéltek, hogy az átkozott
Sam, a tűzoltó kretén kalandjait nézze élete végéig.
– Láttad, mi történt. – Gemma két kézzel szorongatta a kávésbögrét, úgy kortyolt. –
Tegnap este hazaértem, és egyszer csak kit találtam a házban? Hát Faszfej Nicket!
Mialatt elmentem, ő beszivárgott az otthonomba, és meghódította a gyerekeimet, így
pedig már nem tehetem meg azt, amit akartam: nem hajíthatom ki a francba. –
Gemma hatalmasat sóhajtott.
Becky nem hagyta, hogy világszínvonalú házasságközvetítői tevékenysége csak
úgy kútba essen.
– Na és? Igen, megjelent, de az semmin nem változtat. Az exed. Elhagyott, és
lelépett, mert világkörüli útra indult a szeretőjével. Igen, csodás, hogy most már itt
van, mert találkozhat a gyerekekkel, de ezen kívül minden marad a régiben. Hajrá,
Gemma-és-Becky Projekt!
Becky elvigyorodott, és máris tervezte volna barátnője következő találkozását a
csodálatos Mr. Jonesszal, de Gemma egyáltalán nem tűnt lelkesnek, sőt a fejét rázta.
– Nem ilyen egyszerű. Nick megkérdezte, maradhat-e, és én… megengedtem.
– Hogy MIT csináltál?! – Becky akkorát visított, hogy a polcon megremegtek a
poharak, és Borisz megpróbálta magát elásni a konyhai járólap alá. – Mi az, hogy
„megengedted”?!
Gemma lapított.
– Mi mást tehettem volna? A gyerekeim apja. Ez nemcsak rólam szól, hanem a
gyerekekről. Arról, hogy nekik mi a jó, mire van szükségük. Becky, te is anya vagy,
tudod, hogy te is mindent megtennél a tieidért. Hogy mondhattam volna nemet,
amikor láttam, hogy ragyogott az arcuk, amikor az apjuk megérkezett?
– Tudom, Gemma, tudom, hogy a legjobb szándékkal döntesz. De nem ez a helyes
megoldás, hidd el. Ez nem lehet jó döntés. Amióta ideköltöztem, ezerszer mesélted,
mekkora egy kibaszott faszkalap volt Nick, és hogy mekkora mázlid van, amiért
lelépett. Amikor megismertelek, semmi önbizalmad nem volt. De lassan kinyílsz, és
amióta elkezdtél randikra járni, egy új Gemma a barátnőm. Egy olyan Gemma, aki
értékesnek tartja magát, és nem éri be kevéssel. Úgyhogy nemet kell mondanod
Nicknek. Mondd meg neki, hogy meggondoltad magad. Lehet, hogy Tom mellett van
a jövőd, lehet, hogy egy másik fantasztikus pasi mellett, van belőlük elég. De nem
Nick. Nem Faszfej Nick.
Gemma megrázta a fejét.
– Becky, sajnos nincs igazad. Nick óriási hibát követett el, de megérdemel egy
második esélyt. Megadom neki.
– És Tom? – próbálkozott Becky.
Gemma elszántsága egy pillanatra megingott.
– Csodálatos este volt. Csodálatos csók. De nem úgy alakul az élet. – Megvonta a
vállát. – Hanem így.
– Nem! – Gemma most már fel-alá járkált a konyhában az idegességtől. – Ne
haragudj, Gemma, tudom, hogy ez nem az én dolgom, de akkor sem engedhetem,
hogy ezt csak úgy veszni hagyd. Értem, hogy a gyerekek boldogsága az első. De hogy
lehetnek boldogok, ha az anyjuk mellett egy idióta pöcs van, mint társ?
Ez már túl sok volt. Gemma felállt, az asztalra csapta a bögréjét, amiből kilöttyent
a zacc, és beszívta a fa asztallap.
– Az „idióta pöcs”, akiről beszélsz, a férjem volt. És a gyerekeim apja. Talán
megválogathatnád egy kicsit a szavaidat.
Becky nem tanúsított megbánást.
– Akkor is egy seggfej, Gemma. És szerintem a lelked mélyén te is tudod.
Farkasszemet néztek. Becky csípőre tette a kezét, Gemma védekezőn összefonta a
karját.
 – Hazamegyek, és szeretném, ha nem avatkoznál bele Nick és az én
magánügyeimbe. Ha tetszik, ha nem, visszaköltözött. Hogy ez azt jelenti-e, adunk
még egy esélyt a kapcsolatunknak, azt még nem tudom, de alaposan megfontolom,
az biztos. Mert ha a gyerekeim boldogok… – Gemma torkába gombóc gyűlt, ahogy
Avára és Samre gondolt – akkor az mindent megér.
– Ne már, Gemma! Hogy lehetnek boldogok a gyerekek, ha te hazugságban élsz?
Gemma felháborodott Becky szemtelenségén, kirohant, és bevágta az ajtót.
Becky leroskadt az asztal mellé, és a tenyerébe temette az arcát. A picsába! Úgy
tűnik, lassan sikerül mindenkivel összevesznie, aki fontos neki.
 15.

Tom az ablak alá állított kis íróasztalnál ült otthon. Odakint gyönyörű idő volt, a kék
égen sebesen úsztak a bárányfelhők a tavaszi szélben. Talán, ha sikerül ezt a halom
papírt kijavítania, még élvezhet is belőle valamit.
Kinyitotta az első füzetet, és elmosolyodott, ahogy Simon Barnes családrajzát
nézte, ami úgy festett, mint néhány, tornasorba rendezett pénisz. Tom gondolatai
visszavándoroltak az előző estére. A Gemmával töltött idő megvilágosodás volt. Úgy
érezték, ezer éve ismerik egymást, hihetetlen, mennyire meg tudott nyílni előtte, és
hogy milyen gyönyörű… és az a csók… Nem is emlékezett már, mikor érzett ilyet
utoljára.
Életében talán először, alig várta a hétfői munkakezdést, mert akkor láthatja
Gemmát az iskolaudvaron. Tudta, hogy mindig rohan az irodába, de talán lenne pár
percük beszélni, és megbeszélhetnének egy közös vacsorát valamikor a héten. Már
ha Gemma ugyanígy érez iránta. Te jó ég, már el is felejtette, érzelmileg mennyire
kimerítő a randevúzás.
A telefonja végig ott hevert az íróasztalán, ahogy a másodikosok házi feladatait
javította, és olvasta, mit ír Ava: „Anyukám micsodája szőrös. Nagyon remélem, hogy
az én micsodámnak sosem fog szakálla nőni.”
Szinte percenként nézte, nem jött-e Gemmától üzenet, de nem jött. A telefon
hallgatag maradt, kivéve egyszer, amikor rezgett egy üzenet miatt, és Tom
izgalmában majdnem leesett a székről, aztán kiderült, hogy csak a pizzéria küldött
értesítőt egy különleges ajánlatról. Tom elkeseredett a gondolatra, hogy az elmúlt
hétben kizárólag a pizzéria kommunikált vele telefonon. Muszáj lesz valamit
kezdenie a társasági életével.
Tétován elhatározta, hogy üzenetet küld Gemmának, és már meg is fogalmazott
néhány kedves, lezser mondatot, de nem merte elküldeni. Tom kórosan félt az
elutasítástól; márpedig, ha üzenetet küld a nőnek, akivel előző este találkozott, és
aki nem küldött ezek után egy sort sem, az szinte biztos elutasítást von maga után.
Határozottan kikapcsolta a telefonját, befejezte a házi feladatok javítását, és
elment sétálni. Végig Gemma járt a fejében.
Másnap reggel még a szokásosnál is korábban ébredt, pedig amúgy is korán járt
be, hogy Vivienne-t elkerülje. Mi lenne, ha az a nőszemély megtudná, hogy
Gemmával találkozott szombat este? Majdnem felnevetett a gondolatra. Ha összejön
Gemmával, testőrre lesz szükségük. Na jó, az álmodozásból elég ennyi. Gemma még
nem adta jelét, hogy a vonzalom kölcsönös lenne.
Tom meglepődött, hogy Gemma korán érkezett. Amióta a Redcoatsban tanított,
Tom nem emlékezett, hogy lett volna olyan nap, amikor Gemma nem az utolsó
pillanatban érkezik, nyomában a duzzogó Avával („Anyu, ha így szaladsz, akkor
ugrál a mellbimbód, és az NAGYON CIKI!”) Most viszont itt volt, még Vivienne előtt.
Tom szíve majd kiugrott, de megpróbált uralkodni magán, és tettetett lezserséggel
az ajtófélfának dőlt. Itt a pillanat, amire azóta vár, hogy szombaton hazakísérte
Gemmát. Csak nehogy elcsessze.
Ava rohant oda hozzá, szőke fürtjei lobogtak, ahogy izgatottan kiabált.
– Mr. Jones! Mr. Jones! Az apukám! Az apukám itt van! Tessék nézni! –
Lelkendezve ugrált, és egy férfira mutatott Gemma mellett. – Most már velünk lakik,
és olyan kicsi az alsógatyája, hogy alig fér bele a…
– AVA! – Gemma utolérte a lányát, odaguggolt mellé, és tudatosan kerülte Tom
tekintetét. – Nem hinném, hogy Mr. Jones bármit hallani szeretne apa
alsónadrágjáról, világos?
Ava vállat volt.
– Lehet, hogy ő is olyat szeretne hordani. Apu, gyere, megmutatom az
osztálytermet! – kézen fogta a férfit, és berángatta az osztályba. Tom döbbenten állt
Gemma mellett.
– Izé… – Tom még sosem látta őt ilyen zavartnak. – Van egy perced beszélgetni? –
Körbepillantott az udvaron; Vivienne és a banyatársak még nem érkeztek meg. –
Négyszemközt?
– Hát persze. – Tom Miss Harris felügyelete alatt hagyta az érkezőket, és a sarokba
kísérte Gemmát, ahol a vészkijárat mellett meg tudtak állni. Zsebre vágta a kezét, és
felvonta a szemöldökét.
– Szóval… ez az illető… a kicsi alsógatyás… az exférjem, Nick. A gyerekek apja. Két
éve nem láttam, de amikor szombat este hazamentem, miután… – Gemma elpirult,
amikor visszagondolt arra a pillanatra az ajtóban – szóval, amikor hazaértem, ott
volt. Azt mondta, visszajött, hogy láthassa a gyerekeket, és hogy egy második esélyt
adjunk a házasságunknak. Én… beleegyeztem. Megengedtem, hogy visszaköltözzön.
Tom szíve összeszorult. Ez lehetetlen! Gemma mesélt neki Nickről; arról, ahogy a
férfi mindig elhanyagolta, sosem támogatta, és visszaélt a bizalmával. Az nem
létezik, hogy Gemma ezek után visszafogadja… ugye?
Tom már majdnem kimondta ezeket a gondolatokat, de Gemma megelőzte.
– Tudom, mit gondolsz. És nem te vagy az első, aki ezt mondaná. Becky is
egyértelműen megmondta a véleményét tegnap, de ez nem rólam szól, hanem a
gyerekeimről. Amikor megszülettek, ígéretet tettem, hogy mindig ők lesznek az
elsők. Megérdemlik a lehetőséget, hogy mindkét szülővel együtt élhessenek, ha
megoldható. Meg akarom adni nekik az esélyt.
Tom a fejét rázta. Alig tudta elhinni, hogy Gemma ilyen szemellenzősen
gondolkodik. Most mindegy is, hogy mit érez iránta; még ha semmi nem is volna
köztük, ez a Nick akkor is egy totál seggfej. Mi a fenének megy vissza hozzá?
A csalódás és az aggodalom nyerssé tette Tom modorát.
– Te megbolondultál! Teljesen elment az eszed! Egész eddig azt hangoztattad,
micsoda rettenetes alak az exférjed, és hogy tönkretette az életedet, de amint
visszakúszik az ajtód elé, máris tárt karokkal fogadod, mintha mi sem történt volna.
Azt mondod, a gyerekek boldogsága az első, de hogy alakulhat ki az önbecsülésük,
ha az anyjuknak nincs? Ne már, Gemma! Ennél te jobbat érdemelsz.
Megérdemelnéd a boldogságot. Tudod, hogy igazam van.
Gemma úgy reagált, mintha Tom ott helyben felpofozta volna.
– Valóban? Mit képzelsz, hogy a boldogságról prédikálsz nekem?! Te nagyképű
bankárfickó, te nem tudod, mi a boldogtalanság. Belibbensz ide a kiváltságos kis
életedből, a remek állásodból, a megnyerő külsőddel, az összes anyuka odavan
érted, néhányan el is csábítanának… neked fogalmad sincs, milyen napi szinten a
fennmaradásért küzdeni, a gyerekek boldogságáért, a munkahelyért és az otthonért,
miközben az ép eszedet félted a sok aggodalom miatt. Fogalmad sincs róla!
Fogalmad sincs!
Tom csak szótlanul bámulta Gemma haragtól eltorzult arcát.
– Nem, Gemma – mondta aztán halkan. – Szerintem te vagy az, akinek fogalma
sincs. Most pedig, ha megbocsátasz, vissza kell mennem az osztályba.
Nick megvárta Gemmát az udvaron. Vivienne úgyszintén. Gyanakvóan méregette
Tomot, aki ugyanarról bukkant fel, amerről Gemma, és egyenesen az osztályba
vonult.
– Minden oké, bébi? Vigyelek be a munkahelyedre? – Nick Gemma kezéért nyúlt,
és Gemma engedett az ismerős érzésnek. Tudta, hogy Tom figyeli, ezért nem húzta
el a kezét.
Gemma megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor beért az irodájába. Igen, a munkája
mostanság zűrös volt, de a magánéletéhez képest maga a nyugalom kibaszott
szigete.
A megkönnyebbülés azonban nem tartott sokáig. Leroy és Dave gondterhelten
ültek az üvegfalú irodában, és Dave laptopját bámulták. Leroy aznap élénk rózsaszín
pólót és lime-zöld bőrnadrágot vett fel. Gemma az évek során rájött, hogy minél
inkább pánikol Leroy, annál tiritarkábban öltözik. Most felpillantott, és behívta.
– Jó reggelt, Gemma! Gyere, örvendezz velünk! Dave épp most meséli a
fejleményeket. Igazán szívderítő.
Gemma leült, és megnézte a kimutatásokat. Nem kellett pénzügyi zseninek lenni,
hogy nyilvánvalóan lássa, nem állnak jól a dolgok.
Gemma arra a vonalra mutatott, ami a készpénz mozgását jelölte.
– Az ott…?
– Az hát. – A pénzügyi osztályvezető a hajába túrt volna, ha lett volna haja. – Ma
reggel kiderült, hogy a Vanity nem fizet. Azt hiszem, erre az a pénzügyi és számviteli
szakkifejezés, hogy cseszhetjük.
– Ó, Leroy… – Leroy a tenyerébe temette az arcát, mint aki sírni készül. – Nem
tehetnénk valamit? És azok az ötletek, hogy bővítjük a tevékenységi körünket?
Leroy megvonta a vállát.
– Kurvára értelmetlen, nem? Befektetés nélkül nem megy, és senki nincs, aki
befektetne egy divat-szoftver cégbe, amit egy lime-zöld nadrágos faszfej vezet. –
Felnézett Gemmára és Dave-re. – Hát, gyerekek… Dave-nek igaza van. Cseszhetjük.

Az osztályban Tomnak szintén szar napja volt. A reggeli iskolagyűlésről ki kellett

zavarnia Noah Hardcastle-t, mert az egész iskola füle hallatára, jó hangosan
kijelentette, hogy „a fütykösöm néha hatalmasra nő, és nem tudom lelohasztani”.
Mrs. Goldman olyan arcot vágott, mint aki legszívesebben a kölyköt és Tomot is
kihajítaná az aula ablakán. Amikor végre visszamehettek a terembe, Ava le akarta
harapni Satin kisujját, mert „állandóan az én levegőmet fogdossa”. Tom az ilyen
napokon kifejezetten örült, hogy nincs gyereke.
Rosie-ra pillantott. A többiekkel ellentétben, Rosie mindig odafigyelt, és sosem volt
vele gond. Sajnos ez annak volt köszönhető, hogy teljesen magába fordult,
elkülönült az osztálytól, és szinte csak akkor szólalt meg, ha Tom kifejezetten
kérdezte.
 A szünetben meglepve látta, hogy Ava nem rohan el a fiúkkal focizni, hanem rá
vár.
– Ava, minden rendben?
A kislány elgondolkodott.
– Nem, azt hiszem, nem. Mondhatok valamit, Mr. Jones?
Tom leguggolt, hogy szemtől szembe kerüljenek. Az alsósok tanítása külön
combizomedzés is volt. Amióta itt dolgozott, a konditeremben a lépcsőzést ki is
hagyhatta.
– Hát persze. Mi a baj?
Ava merőn nézte nagy, kék szemeivel.
– Ma láttam, hogy Satin milyen undok. Bántotta Rosie-t. Odament hozzá az
iskolagyűlés után, amikor a Noah fütykösével tetszett foglalkozni. – Tom
hátrahőkölt. Remélte, hogy Ava nem így fogja elmesélni másoknak, bármit is akar
mondani. – És Satin valamit súgott, nem tudom, mit, mert halkan mondta, és Rosie
semmit nem válaszolt, de Satin gonoszul mosolygott, és Rosie úgy elszomorodott,
hogy azt hittem, sírni fog. Mint én, amikor Sam kiette az összes csokit az adventi
naptáramból, és azt hazudta, hogy a Mikulás volt.
Tom mintha megvilágosodott volna. Igen, ő is látta párszor Satint és Rosie-t együtt.
Rosie-nak nem igazán voltak még barátai, de Satin sokszor beszélgetett vele, és
Avának igaza van, Rosie mintha ennek nem igazán örült volna. De vajon mit
mondott Vivienne lánya?
Avára nézett.
– Köszönöm, hogy szóltál. Nagyon nehéz lehet kiállni, és elmondani, ha tudsz
valami furcsát – igen, ezt Tom tapasztalatból tudta –, de igazad van.
– Hát persze, hogy igazam van. – Ava nem is foglalkozott a mondatnak azzal a
részével, hogy „nehéz lehet kiállni, és elmondani, ha tudsz valami furcsát”, mert
neki nem volt nehéz. Tom már nem először gondolt arra, hogy bárcsak neki lenne
ennyi önbizalma és ennyi leszarom-tablettája. – Az iskolában az a szabály, hogy
legyünk kedvesek, de Satin nem tűnt túl kedvesnek, ezért szóltam. Kaphatok a
csapatomnak tíz jutalompontot?
Tom elnevette magát a pimasz kérésen.
– Azt azért nem, de az igaz, hogy sokat segítettél ezzel. Tudod… esetleg többet is
tudnál tenni. Hajlandó vagy rá?
Ava gyanakvóan méregette.
 – És akkor meglesz a tíz jutalompont?
– Ha a végére járunk ennek a rejtélynek, akkor igen. Szeretném, ha kinyomoznád,
miért olyan szomorú Rosie. Tudsz segíteni?
Ava kicsit gondolkodott.
– Na jó. De szerintem tuti, hogy Satin miatt.
Tom nem helyeselt, pedig gyanította, hogy pontosan így van.

A következő hetekben látta, hogy Ava megpróbál közel férkőzni Rosie-hoz, és

kinyomozni, mi (vagy ki) az oka a szomorúságának. Amikor a fiúk szokás szerint
focizni hívták, Ava csendre intette őket:
– Nem, ma nem lehet. Ma Mr. Jonesnak segítek. – A fiúk tudomásul vették, és
nekifogtak a meccsnek a legjobb csatár nélkül.
Eleinte Ava sem járt sikerrel, és ő sem tudta kideríteni, mi bántja Rosie-t. Rosie
kedvelte Avát, és jól ismerte, hiszen sokat jártak át egymáshoz, de ettől még nem
nyílt meg előtte. Ava viszont kitartó volt, nem szokta meg, hogy nem éri el a célját,
és lassanként lefaragta Rosie-ról a mázat, miszerint „semmi bajom”.
– De hát mindig szomorú vagy – győzködte. – Biztosan bánt valami.
– Mondtam már, hogy minden rendben – felelte Rosie.
– Nem igaz! Ez olyan, mint amikor anya azt mondja, minden rendben, és lefektet
aludni, aztán amikor később lelopakodom a nappaliba, akkor látom, hogy sír vagy
szomorú dalokat hallgat, és nyávog hozzá, mint egy fuldokló macska. Úgy tesz,
mintha minden rendben lenne, de mégsem. Te is ezt csinálod.
Rosie megsértődött.
– Nem szoktam nyávogni, mint egy fuldokló macska!
– Nem, de tudod, hogy értem. Beszélned kellene Mr. Jonesszal.
– De hát ő a tanító bácsi!
– Igen, ő a tanító bácsi. Pont ezért kell beszélned vele. Majd segít.
– Tényleg? – Rosie felnézett, és régóta most először csillant fel a szeme.
– Tényleg.
– Velem jössz?
Ava megvonta a vállát, de titokban örült, hogy a dolgok sűrűjében lehet.
– Hát persze.
Tom alig hitt a szemének, amikor ebédszünetben az udvari ügyeletben Ava
kíséretében megjelent Rosie.
 – Mr. Jones, Rosie szeretne mondani valamit. Bemehetünk az osztályba? – Ava
lebegett; szinte biztos volt a tíz jutalompont.
Tom talált egy kollégát, aki átvette az udvari ügyeletet, és bement a kislányokkal a
terembe. Leült a szőnyegre, és hellyel kínálta őket.
– Szóval, Rosie, mi a helyzet? – kérdezte halkan, hogy Rosie felbátorodjon.
Rosie nyugtalanul Avára pillantott, aki szintén bólintott.
– Ha elmondod Mr. Jonesnak, utána beállhatsz focizni a csapatomba a fiúkkal.
Szerintem egész jó középpályás lennél.
– Satin – suttogta Rosie. – Nem valami kedves hozzám.
Tom felsóhajtott. Tehát Avának igaza volt. Mi a fenét csinált Satin?
– És mit mondott? – Tom fogadni mert volna, hogy Satin azt mondta, nem lesz
Rosie barátja, és nem hívja meg a zsúrjára, meg hasonlók, amiket hétéves kislányok
mondani szoktak.
Rosie ismét Avára sandított. Ava a zsebébe nyúlt, és kivette a kedvenc focis
kártyáját, amin Eden Hazard hologram figurája csillogott. Odaadta Rosie-nak, aki
áhítattal megsimogatta.
– Ez a legeslegjobb kártyám, és örökbe odaadom, mert a barátok adnak egymásnak
dolgokat.
Eden Hazard segített Rosie-nak összeszedni a bátorságát.
– Satin csúnyákat mond nekem. Csúfol… hogy furcsán nézek ki, mert a bőröm
ilyen színű, és a nagymamám meg a nagypapám a Fülöp-szigetekről jöttek. Az
osztályban mindenkinek azt mondja, hogy ne szóljanak hozzám, és ne üljenek
mellém, vagy bajba kerülnek. Én senkit nem akarok, hogy bajba kerüljön.
Rosie szomorúan nézte Eden Hazardot, és Ava megszorította a kezét. Tom
döbbenten ült. Teljesen fel volt háborodva. Furcsa, de sosem gondolta volna, hogy
az iskolában felütheti a fejét a rasszizmus, főleg nem egy olyan jó nevű általános
iskolában, mint a Redcoats. A bankszektorban nem volt ritka az ilyesmi, és már a
gondolatától is a hideg rázta, viszont azt tapasztalta, hogy a gyerekek sokkal
nyitottabbak és elfogadóbbak, mint a felnőttek. Rémülettel töltötte el a tudat, hogy
Satin képes volt Rosie ellen szabályos kampányt indítani, a bőrszíne miatt.
Összeszedte magát, és Rosie-hoz fordult.
– Ez nagyon csúnya dolog volt tőle. Nagyon gonosz dolog ilyeneket mondani, és
nagyon nagy dicséretet érdemelsz, hogy ilyen bátran beszéltél róla nekem. Beszélni
fogok Satinnal, és teszek róla, hogy többé soha senki ne beszélhessen veled így.
 – Azt mondta, hogy furán néz ki az arcom – suttogta Rosie, és le nem vette a
szemét Eden Hazardról.
– Micsoda butaság! – nyugtatgatta Tom. – Dehogy néz ki furán az arcod! Nézz csak
ide, rám! Nekem is más a bőröm színe, mégsem gondolod azt, hogy fura az arcom,
ugye?
A lányok kicsit elgondolkodtak.
– De, néha – közölte Rosie. – Főleg amikor grimaszol a tanító bácsi, ahogy
összeszid minket.
Na jó, gondolta Tom, azért az nem ugyanaz, viszont a lényeg, hogy Ava és Rosie jót
vihogtak rajta.
– Szerintem jó, hogy mindenki másképp néz ki – mondta Ava, amikor sikerült
abbahagynia a vihogást. – Tök uncsi lenne, ha mindenki egyforma lenne. Apu icipici
alsógatyákat hord, anyu meg hatalmas bugyogókat, hogy leszorítsa a rengő pocakját
és a nagy fenekét. Vicces, hogy milyen különbözőek.
– Igen, csuda vicces – felelte Tom, és juszt sem gondolt Gemma fenekére. – Szóval,
Rosie, beszélni fogok Satinnal, Ava, kérlek, legyél különösen figyelmes barátja Rosie-
nak, hogy ne maradjon ki semmiből, jó?
Ava bólintott.
– Jó. Na gyere, Rosie, menjünk focizni! Megtanítlak néhány különleges cselre. – A
két kislány nevetve kiszaladt, de Ava még visszaszólt: – Mr. Jones, tíz jutalompont!
Na végre! Kiderült, mi bántja Rosie-t. Most már csak meg kell találni rá a
megoldást.
 17.

Végül Tom úgy döntött, hogy először Vivienne-nel beszél. Legszívesebben azonnal
felhívta volna Beckyt, hogy szóljon: kiderült, mi bántja Rosie-t. De jobbnak látta, ha
vár, amíg megoldást is talál a problémára. Ehhez pedig beszélni kellett Vivienne-nel.
Nagyjából annyi kedve volt hozzá, mint a foghúzáshoz, érzéstelenítés nélkül.
Megemlítette Vivienne-nek, hogy sürgősen beszélnie kell vele, amikor hazaviszi
Satint az iskolából. A nő azonnal csupa fül volt.
– Hát hogyne – dorombolta. – Hazaviszem Satint a bébiszitterhez, átöltözöm, és
máris jövök vissza.
Ez elég fenyegetően hangzott.
Tom remegett az idegességtől, amíg Vivienne-re várt, és hogy jobban teljen az idő,
megpróbálta működésre bírni az interaktív táblát. Mostanában megmakacsolta
magát a szerkezet, ki- bekapcsolt, sőt, egyszer Tom legnagyobb rémületére Tom
Jones dalokat kezdett játszani. Az osztálynak nagyon tetszett, bár a poént nem
értették, mert nem ismerték az öreg walesi szívtiprót. Miss Harris viszont igen, és
olyan röhögőgörcsöt kapott, hogy ki kellett mennie a folyosóra, amíg összeszedi
magát.
Amikor Tom már majdnem megjavította az átkozott kütyüt, kopogtak, és Vivienne
besétált. Tom az ajkát harapdálta, hogy ki ne törjön belőle a hahotázás. Szent ég, mit
vett fel ez a némber? A ruháját Tom konzervatív mamája legfeljebb topnak nevezte
volna, még a köldökét is csak jóindulattal takarta. Ehhez neccharisnyába bújt, és
olyan magas sarkú topánkába, amit Tom legfeljebb Katie Price klipjeiben látott. Az
összhatás olyan volt, mint egy kivénhedt ringyó (igen, ezúttal ringyók, nem
rongyok).
– Mrs. Avery. Fáradjon be! – Tom leült az íróasztalához, és hellyel kínálta
Vivienne-t, aki azonnal csábosan rebegtetni kezdte a pilláit, és az ujjával
megfenyegette a halálra vált osztályfőnököt. – Jaj, maga rossz fiú, mondtam, hogy
szólítson csak Vivienne-nek! Tényleg semmi szükség távolságtartásra.
Micsoda rettenetes nőszemély! Tomot megacélozta, hogy Satin aljas
viselkedésével kapcsolatban intézkednie kell, és ezúttal nem rezelt be, hanem
közölte, hogy nagyon fontos ügyben, hivatalosan beszélgetnek, majd ismertette
Rosie történetét.
 Vivienne tagadott. Tom pontosan erre számított.
– Na de Mr. Jones, ez bizonyára valami tévedés lesz. Satin soha nem csinálna
ilyesmit.
Mr. Jones rendíthetetlen volt.
– Pedig pontosan ez történt, és nemcsak Rosie beszámolójából tudom, hanem
számos osztálytárs is jelezte. – Miután Ava szólt, Tom több másik gyerektől is
hallotta, hogy Satin megpróbálja kiközösíteni Rosie-t, az egyetlen gyereket az
osztályban, aki nem kizárólag fehér, brit felmenőktől származott. Tom arra gondolt,
hogy Satin talán féltékeny Rosie kitűnő tanulmányi eredményére és szépségére,
ezért meg akarja nehezíteni számára a beilleszkedést. Kész szerencse, hogy Avának
feltűnt, ami neki szégyenszemre nem.
Vivienne a bizonyítékok ellenére megpróbálta könnyedén venni az ügyet.
– Na de Mr. Jones, tudja, milyenek a gyerekek. Satin biztosan csak tréfált.
Tom arcára rá volt írva a véleménye.
– Mrs. Avery, ez bizony nem tréfadolog. Ebben az iskolában szigorúan fellépünk a
rasszizmus ellen, és a lánya ügyét Mrs. Goldmannek fogom továbbítani. Az igazgató
asszony hamarosan jelentkezni fog, hogy beszéljen önnel, de én már most közlöm,
hogy Satint akár el is tanácsolhatják az iskolából. A Redcoatsban nincs helye a
gyűlöletbeszédnek, és az, hogy egy ilyen kicsi gyerek ilyen kitartóan tegye ki az
osztálytársát verbális bántalmazásnak és kiközösítésnek, aggodalomra ad okot.
Innentől kezdve Mrs. Goldman döntése, hogy miként folytatódik az ügy.
Az eltanácsolás, úgy tűnik, végre felébresztette Vivienne-t. A kezét kirúzsozott
szája elé kapta ijedtében, hogy miféle következményekkel járhat a lánya
viselkedése. Most először látszott rajta, hogy megérti, milyen felelősséggel jár az
életben, ha az embernek gyereke van, és hogy ő ezt a felelősséget eddig igen
hiányosan vállalta.
– Köszönöm, Mr. Jones – mondta, és a hangja szokatlanul bátortalanul csengett. –
Megyek is.
Tom megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor becsukódott a terem ajtaja. Ami Mrs.
Goldmant illeti… a fenébe, lehet, hogy megszegte az iskolai szabályzatot, amiért nem
az igazgató asszonnyal, hanem a szülővel beszélt először. Mrs. Goldman már így is
neheztelt rá, lehet, hogy ez lesz az utolsó csepp a pohárban.
Nagy meglepetésére Mrs. Goldman engedékeny kedvében volt. Az igazgató
asszonyt titokban kicsit furdalta a lelkiismerete, amiért a kiváló pedagógust annyira
leteremtette a farmra tett balsikerű kirándulás után, és azon gondolkodott, hogyan
tehetné jóvá. Mr. Jones tényleg az egyik legjobb tanár volt, a bankszektorban szert
tett a képességre, hogy a szülőkkel és a tanárokkal is hatékonyan kommunikáljon,
nemcsak a gyerekekkel. Akár igazgatóhelyettes is válhat belőle pár év múlva.
Mrs. Goldman végighallgatta Tom beszámolóját, gratulált neki, amiért
megfelelően kezelte a kényes ügyet, és közölte, hogy másnap beszél Vivienne-nel.
– Véleményem szerint annak a nőszemélynek túlságosan szabad teret engedtünk
az iskola életében – tűnődött. – Néha már az az érzésem, azt képzeli, hogy ő itt az
atyaúristen. És miféle maskarákban kószál? Mintha reggelente nem is az iskolába
jönne a gyerekekkel, hanem valami lebujba készülne.
Tom elmosolyodott. Fel sem tételezte volna, hogy Mrs. Goldman tudja, mi az a
lebuj, nemhogy miféle ruhákban szokás ott megjelenni. Hát igen, a látszat néha csal.
– Hazamegyek, ha szabad – mondta Tom. Későre járt, és még volt javítani való
házi feladat. A törtekről tanultak, és néha a falnak rohant volna, amikor
huszadszorra magyarázta el Simon Barnesnak, hogy egyketted plusz egyketted az
nem negyvenhét.
– Hát persze. És… nagyon jól kezelte az ügyet, Tom. Az iskola büszke magára. –
Mrs. Goldman rámosolygott, és kiengedte az igazgatói irodából.
Tom kicsit sütkérezett a dicséretben, aztán… vajon csak a képzelete játszott vele,
vagy Mrs. Goldman tényleg rákacsintott?
A fenébe, sosem lesz vége ennek a napnak.

Becky másnap nagy meglepetéssel hallotta Miss Harristől, aki még a szokásosnál is
elégedetlenebbnek tűnt a hivatásával, hogy Mr. Jones beszélni akar vele. Becky
előző nap örömmel vette észre, hogy Rosie hosszú idő óta először gondtalanabbnak
tűnt. Elmesélte, hogy a nagyszünetben Avával és a fiúkkal focizott. Talán ez csak
kivételes eset lehetett?
Nem az volt. Tom bekísérte Beckyt az aulába, ami épp üres volt, és ott
elmagyarázta neki, mi történt. Mire a végére ért, meglepve látta, hogy Becky szeme
könnybe lábadt.
– Ugyan, ne keseredjen így el, hiszen ön semmiről nem tehet!
Becky a fejét rázta.
– Dehogyisnem. A lányomat a félév kezdete óta bántották, és én nem is vettem
észre. Kiközösítették, amiatt, ahogy kinéz? Soha nem is gondoltam volna ilyesmire.
Azt hiszem, hogy… én jól érzem magam a bőrömben, és a gyerekeimet is arra
bátorítom, hogy szeressék és elfogadják magukat… ezért fel sem merült bennem,
hogy Rosie-nak valami problémája lehet a külseje miatt.
– Nem is lesz – nyugtatta Tom. – Gyönyörű kislány. Sajnos egy osztályba jár egy
olyan gyerekkel, aki most kénytelen lesz megtanulni, hogyan kell elfogadhatóan
viselkedni másokkal, minden különbség ellenére. Szerencsésen alakult, hogy
rájöttünk, mi a gond. Mrs. Goldman beszélni fog Satinnal és Vivienne-nel is, és úgy
tűnik, a brit női focicsapatnak is megvan a jövendő legjobb középpályása.
Becky elmosolyodott. Rosie előző este egyfolytában a fociról mesélt. Ava barátsága
láthatóan nagyon jót tett neki, ebben Tom is egyetértett.
– Ha már Avánál tartunk, hogy van Gemma? – kérdezte Tom lezseren.
Becky vállat vont.
– Fogalmam sincs. Hetek óta nem beszéltem vele, pontosan azóta, amióta egy
bizonyos reggelen bekopogtam hozzá, hogy megkérdezzem, elragadta-e a kedves
Mr. Jonest a szenvedély az előző esti randevún, de Gemma helyett egy tangás szatír
nyitott ajtót, akiről kiderült, hogy Gemma exférje, Faszfej Nick, és most majd
boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Úgyhogy megmondtam Gemmának, hogy
baromságot csinál, mire ő közölte, hogy nem az én dolgom, és elviharzott.
Tom felsóhajtott. Titkon remélte, hogy a múltkori rábeszélése meggyőzte Gemmát,
de ezek szerint sem Beckynek, sem neki nem sikerült észhez térítenie.
– Őszintén szólva, fogalmam sincs, mit csináljak – Becky fürkészőn nézett Tomra. –
Gemma a barátnőm, az egyetlen igazi barátnőm, mióta ideköltöztem. És hozzátéve,
hogy a férjemmel jelenleg nem állok szóba, mert egy becsavarodott faszjancsi (ne
kérdezze, hosszú), elég szar a helyzet, be kell vallanom. – Becky felsóhajtott. – Kevés
esélyt látok, hogy a Gemma-és-Becky Projekt bejöjjön.
– Gemma-és-Becky Projekt?
– Amikor először beszélgettem Gemmával (a szülői értekezlet után, amikor
bemutatták magát, mint új osztályfőnököt), elmentünk egy pubba, kicsit
becsiccsentettünk, és kitaláltuk a Gemma-és-Becky Projektet. Megállapodtunk, hogy
Gemma segít nekem állást találni (ami röhejesen szarul sikerült eddig), én meg
segítek neki bepasizni a negyvenedik szülinapja előtt. Júliusban lesz negyven,
viszont jelenleg nem beszél velem, és újra azzal a pöcs exférjével él, gondolni sem
akarok rá, hogy esetleg szexelnek is, úgyhogy a projekt befuccsolt.
Tom felsóhajtott. Úgy tűnt, mindenkinek befuccsoltak a projektjei mostanában.
Őszintén szólva, Gemma is így érezte. Egy reggel a vécén ült, és megpróbált
nyugodtan pisilni, közben hallotta, hogy micsoda káosz van a házban, és
elgondolkodott, hogy juthatott eszébe beleegyezni, hogy az exférje visszaköltözzön.
Igen, Nick szándéka jó volt, próbálkozott is, de érzelmi szempontból soha nem nőtt
fel, úgyhogy Gemma mellett nem egy felnőtt társ jelent meg, aki levesz a válláról
néhány gondot, hanem egy harmadik nyavalyás kölyök.
A vécéajtón sajnos nem volt zár, és odakintről csatazaj szűrődött be. A zárat
Gemma távolította el egy igen emlékezetes este után, amikor Ava bezárta magát,
hisztériás rohamot kapott, nem tudott kijönni, és ki kellett hívni a tűzoltókat.
– ANYU! – Ava úgy rontott be a klotyóba, mintha ez a világ legtermészetesebb
dolga lenne. Gemma már megszokta, hogy hajdani magánszférája megszűnt, és
minden pillanatának közönsége akadhat; megfordult a fejében, hogy jegyet fog
árusítani a következő alkalomra, amikor tampont cserél.
– Ava, légy szíves, legalább kopogj, mielőtt benyitsz, jó? Ha nem látnád, pisilek.
Avát ez egyáltalán nem érdekelte.
– Sam idegesít!
– Hogyhogy?
– Mert folyton rám néz!
– És? Nem tilos. Oda néz, ahová akar.
– Nem nézhet rám. Az én arcom, és én MEGTILTOM! – Ava teljesen felhúzta
magát.
– Na jó… én itt még ülnék egy kicsit, úgyhogy légy szíves, kérd meg aput, hogy ő
intézze el a problémát.
Ava megrázta a fejét.
– Nem. Apu nem olyan ijesztő, mint te.
Pompás! Ijesztő… minden szülő erre a gáláns bókra vágyik.
Kivágódott az ajtó, és megérkezett Sam. Látta, hogy Ava megelőzte, és haragos
pillantást vetett rá.
– Anyu, Ava megint ostoba. Azt mondja, nem nézhetek rá. Dehogynem! Az én
szemem, oda nézek, ahova akarok!
– Igen, de az én arcom, és MEGTILTOM, HOGY RÁNÉZZ! – Ava fura hangot adott.
Konkrétan rámorgott a bátyjára.
Gemma a tenyerébe temette az arcát.
– Csak annyit szeretnék, tényleg csak annyit, hogy öt percig békén hagyjatok, amíg
pisilek. Túl nagy kérés?
A gyerekek szeme elkerekedett.
– Igen! – mondták, tökéletesen egyszerre. Mivel aznap még semmi másban nem
értettek egyet, Gemma rájuk hagyta.
De már nyílt is a vécéajtó, és ezúttal Nick is megérkezett. Meglepetten konstatálta,
hogy már hárman ácsorognak odabent, és Gemma még mindig letolt bugyival
üldögél a vécén.
– Hát itt vagytok! Nem tudtam, hová tűntetek. Csak azt, hogy valami hiányzik.
– Tudod, mi hiányzik? – szűrte a foga között Gemma. – Nekem két perc, hogy
egyedül és nyugodtan vizelhessek. Szíveskednél vállalni a felelősséget az
ivadékaidért annyi időre, amíg megtörlöm, lehúzom, kezet mosok?
Nick meglepett arcot vágott.
– Hát persze, bébi, nem ügy. Gyertek gyerekek, anyu nyugton akar pisilni. – Olyan
hangon adta elő, mint aki meg van győződve róla, hogy túl sokat várnak tőle. Sajnos
igaza is volt.
Na végre! Csend, béke, nyugalom. Gemma ellazította medencefenék-izmait, és
végre pisilhetett. Aztán a vécépapírért nyúlt, de persze a gurigán nem volt semmi,
mert az is túl nagy kérés, hogy akinél elfogy a tekercs, az tegyen oda egy másikat, ne
hagyja, hogy a következő vécéző csak az üres gurigát találja.
Ahogy egy új tekercs vécépapír után kutatott a fürdőszobaszekrényben, Gemma
ráébredt, hogy Nick soha az életben nem lesz képes normális párkapcsolatra.
Feltörölte az odaszáradt húgyot a linóleumról a vécé mellett, és… te jó ég, a fal is
olyan?! Gemma véletlenül meghallotta, amikor Nick arról mesélt Samnek, hogy az
iskolában megnyerte a ki-tud-magasabbra-hugyozni versenyt. Sam nyilván
próbálkozott.
A pisis fal volt szó szerint az utolsó csepp a pohárban, azaz a csempén: Gemma
rádöbbent, hogy ez nem fog működni. Bár nem akarta elismerni, de Becky és Tom
szavai hetek óta a fülében csengtek, és valahányszor Nick megkérdezte,
felmelegítik-e a kapcsolatukat, azt felelte, hátrább az agarakkal. Lassacskán kezdett
rádöbbenni, hogy talán mégis joga van a boldogsághoz. És ez nem fog megvalósulni,
amíg Nick itt lábatlankodik.
Persze meg kell választani a megfelelő pillanatot, hogy ezt bejelentse, hiszen
elrontja vele az exférje és a gyerekek életét. Gemma nagyot sóhajtott, lemosta a
kezéről a vizeletet, és azon tűnődött, hogy keveredhetett ilyen helyzetbe.
 Annyi könnyebbsége volt, hogy a Zero szénája kezdett olyan rosszul állni, hogy az
elvonta a figyelmét az otthoni drámákról. Végre talált vécépapírt, és elküldte Nicket,
hogy vigye iskolába a gyerekeket. Azon tűnődött, nem lenne-e előnyös, ha Nick
beiratkozna Ava osztályába, hátha megtanulná, hogyan kell normális ember
módjára viselkedni.
Amikor beért az irodába, Leroy épp rendkívüli igazgatótanácsi ülést hívott össze.
Gemma gyanította, hogy csak azért, mert megtetszett neki az elnevezés. A
tárgyalóban csupa komor arcot látott.
– Heló, Gem! – Leroy királykék overallt viselt rózsaszín és fehér kagylómintákkal,
és Gemma már ebből tudta, hogy pocsék napjuk lesz. Dave szorgosan osztogatta a
papírokat, de Leroy képtelen volt rámosolyogni. Kétségbeesetten leroskadt az
íróasztalához.
– Hát, akkor… – Dave átvette a szót, látva, hogy Leroy nincs olyan állapotban. –
Tehát…
– Ugyan, mi a francnak mondjunk itt még bármit? – Leroy legyintett. – Ülhetünk
órákig a kimutatások fölött, de szart se ér. Gemma, Natalie… kurvára végünk van.
Mindent megpróbáltam, tényleg mindent, amit lehetett, de nincs tovább. Nincs
pénzünk, és a jövő kilátástalan, szürke és keserű. Sajnálom. Én vagyok a világon a
legrosszabb főnök.
– Ugyan, ugyan… – nyugtatgatta Dave. – Azért ennyire nem tragikus a helyzet. Van
még egy kis remény. Ha tovább akarjuk vinni a céget, akkor leépítésekre lesz
szükség. – Dave drámai, és tök fölösleges, Zorro-stílusú kaszaboló mozdulatot tett a
levegőben. Gemma arra gondolt, hogy ilyen élénknek még sosem látta Dave-et.
Mintha feldobná a stressz.
– És ez mit jelent? – kérdezte a gyakorlatias Natalie, aki már a tábla mellet állt, és
jegyzetelt. – Kilencven, vagy talán száz alkalmazottunk van. Mekkora leépítésről
beszélünk? 10 százalék? Vagy 20?
Leroy elsápadt.
– Az a helyzet, hogy konzultálnunk kell egy HR céggel, és mindenkit hivatalosan
belső próbaidőre kell tennünk, hogy kiderüljön, feltétlenül szükséges-e a jelen
helyzetben a munkájuk a cégnél. Ez azt jelenti, hogy a továbbiakban senkinek nem
garantált az állása.
Gemma szája kiszáradt, ahogy feltette a kérdést, amire nem is akarta tudni a
választ:
– Még a miénk sem?
Leroy lesütötte a szemét.
– Még a miénk sem.
 18.

Aznap este Gemma csendben vezetett haza, nem szólt a kocsijában semmiféle
rockballada. Üresnek érezte magát. Hát, ennyi. Vége a karrierjének a Zerónál, az
egyetlen munkahelyen, ahol egész életében dolgozott. Nagyon pörgött minden.
Dave mintha élvezte volna a Halálosztó szerepét, máris talált egy HR céget, ahonnan
még aznap délután bejöttek, és beszéltek Gemmával is. A HR-esek kedvesek voltak,
megnyugtatóan beszéltek, de az egész akkor is rettenetes volt. És Gemma egyelőre
képtelen volt szólni az alkalmazottaknak. Te jó ég, mit fog szólni Siobhan? Hogy
mondhatja el neki, hogy miután évek óta minden nap felteszi a kérdést, hogy „Ki
vagyok rúgva?”, a válasz most sajnos lehet, hogy igen.
Nagyon szerette volna valakinek kiönteni a lelkét. A szüleivel nagyon jó volt a
kapcsolata, de ők eleve mindenért aggódtak, és Gemma nem akarta, hogy
hónapokig rágódjanak, amíg ki nem alakul, hogy hogyan tovább. Majd szól nekik,
ha valami konkrétumot tud mondani, előbb semmiképp. Beszélhetne Nickkel, aki
egyelőre mindenféle erőfeszítést tett, hogy visszahódítsa, de sikertelenül. Sőt,
inkább csak felidézte Gemmában az okokat, amiért tönkrement a házasságuk. Akkor
már szívesebben beszélne a gyerekekkel.
Igazából leginkább Beckynek szerette volna kiönteni a lelkét. Beckynek különös
tehetsége volt hozzá, hogy felvidítsa, és hogy ötleteket adjon, hogyan keveredhetne
ki a kutyaszorítóból, bár ezek az ötletek néha színtiszta őrültségek voltak. Milyen jó
lenne bekopogni Beckyhez egy üveg borral, és leülni a kanapéra, nézni, hogy Borisz
a dildót rágcsálja, miközben ők megváltják a világot…
De nem lehet. Becky nyíltan megmondta a véleményét Nickről, úgyhogy ez ki van
zárva. Gemma még mindig fel volt háborodva, hogy a barátnője, akit csak néhány
hónapja ismert, képes volt kijelenteni, hogy Nick nem a megfelelő férfi a számára.
Persze valóban így volt, de azt majd Gemmának áll jogában kijelenteni, nem
Beckynek.

Becky éppen azzal volt elfoglalva, hogy eltakarítsa a káosz nyomait, miután Borisz
megszerezte Ella egyik koszos pelenkáját. Már azt hitte, hogy egész ellenállóvá vált a
gusztustalanságokkal szemben, és nagyjából bármit fel tud takarítani hányinger
nélkül. Most bebizonyosodott, hogy mégsem. Borisz, a kurvára idegtépő,
pelenkazabáló szörnyeteg úgy nyalogatta a száját, mintha tizenhét fogásos
degusztációs menüt fogyasztott volna el a Fat Duck étteremben, nem pedig egy adag
szart. Az állatok és a gyerekek igenis gyomorforgatóak.
Az iskolából hazafelé Becky üzenetet írt Jonnak, és elmesélte a beszélgetését
Tommal, meg azt, hogy végre kiderült, mi bántja Rosie-t. Nagy meglepetésére Jon
másodperceken belül válaszolt, hogy mennyire örül, és hogy hétre hazajön, és
leülnek megbeszélni. Kedves tőle, de Becky majd hiszi, ha látja.
Ahogy a szart takarította, kicsit legalább felvidította a gondolat, hogy talált egy
újságírót, akit érdekelt az aljas bánásmód, amit az ügyvédi irodánál elszenvedett.
Igaz, csak a helyi Gazette volt, nem a Guardian vagy a Times, de Gemma nem volt
abban a helyzetben, hogy válogasson, a hölgy pedig megígérte, hogy megírja,
micsoda nehézségekkel szembesülnek a munkaerőpiacon a kisgyermekes anyák.
Igazi leleplező cikket ígért, nem valami bánatos picsogást.
Sajnos ennél tovább nem mentek a jó hírek. Beckyt minden kitartó erőfeszítése
ellenére is alig hívták állásinterjúkra, és ahová behívták, onnan sem kapott
ajánlatot. Eddig 100 százalék volt a kudarc-ráta. Szégyen és gyalázat, de az utolsó
néhány interjúra már a jegygyűrűje nélkül ment, abban a reményben, hogy a
leendő munkaadói így azt gondolják majd, hogy nem lóg a nyakában egy család,
akik miatt nem fog tudni napi huszonnégy órában dolgozni. De ez sem segített.
Továbbra sem kínálkozott jövedelmező állás.
Miután Becky ragyogóra fertőtlenítette a konyhát, megnézte, mit csinálnak a
gyerekek. A nappaliban voltak, és az aznapi meccsek összefoglalóját nézték. Ava
nagy hatással volt Rosie-ra, és Becky hálás volt neki, hogy visszahozta a kislánya
jókedvét.
Milyen kár, hogy Ava a saját anyukája jókedvét nem tudja visszahozni.
Mivel nagyjából nyugalom volt, senki nem akart senkit agyoncsapni, és senki nem
visított, Becky gyorsan felszaladt lezuhanyozni, forró vízzel, hogy még a körme alól
és a hajából is kimossa az utolsó molekula szart is. Egy lövészárok ehhez képest
higiénikus. A szülői feladatok java olyan, mintha egy farmon kellene helytállni.
Nagy meglepetésére hallotta, hogy csapódik a bejárati ajtó. Leszaladt egy szál
törülközőben, csak hogy nehogy Rosie legyen az, amint beváltja az ígéretét,
miszerint „világgá megyek, mert te meg apa annyira cikik vagytok”, de csak Jon ért
haza.
 – Szia! – A férfi egy nagy rózsacsokrot szorongatott. – Ezt… neked hoztam.
– Miért? Mit csináltál? – csúszott ki Becky száján. Jon csúnyán nézett rá. – Azaz…
köszönöm. – Becky megfogadta, hogy megpróbál kellemesebb modort erőltetni
magára ahelyett, hogy mindent azonnal kimond, és minden undokság kiül az arcára.
Sokszor olyan képet vágott, amitől a tükör is meghasadna ijedtében.
Megfogta a törülközőt, nehogy leessen, bár tudta, hogy Jon értékelné a látványt,
de egyelőre távol állt tőle a házasélet gondolata. A másik kezével megfogta a
csokrot.
– Milyen szép! Köszönöm!
– És… ide nézz! – Jon a háta mögül előhúzott egy üveg hűtött Veuve Clicquot-t. –
Gondoltam, ezt megihatnánk kettesben.
Beckynek ez már tényleg gyanús volt. Itt valami bűzlik. Bár Jon valószínűleg nem
veszítette el az állását, ha Veuve Clicquot-t vett.
Elszorult a szíve. A Tűzoltók Éjszakája óta nem merte megkérdezni, hogy hol járt
Jon, amikor elvileg a rejtélyes Mr. Matthewsszal lett volna tárgyalása. Becky sokszor
arra gondolt, hogy talán valaki mással volt. Egy másik nővel. Nem is nagyon
hibáztatta volna, hiszen a kapcsolatuk a mélyponton volt, amióta ideköltöztek.
– Hol vannak a lányok? Tévéznek? – Becky bólintott. – Na jó, te menj nyugodtan
vissza a zuhany alá, aztán ülj le, és pihenj! Lefektetem őket, utána pedig lesz egy
közös esténk végre.
Remek. Jon fogalmai a romantikus közös estéről… ezt Becky már ismerte. Ilyenkor
is jelen volt Jon munkahelyi iPhone-ja, és valahányszor csipogott, Jon azonnal
megnézte az e-mailt, választ pötyögött, és néha felnézett, hogy jelezze, „már csak öt
perc”, aztán megszállottan e-mailezett tovább. Öt órán keresztül. Ezalatt Becky
megitta az összes bort, kiabált egyet a férjével, majd aludni ment.
Jon pontosan tudta, mire gondol Becky, mert megrázta a fejét.
– Nem, most tényleg csak kettőnkről szól az este. Sőt… – Elővette öltönye zsebéből
a gyűlölt telefont, és Becky kezébe nyomta. – Tedd el valahova! Ma este csak
magunkkal foglalkozunk.
Beckynek voltak kétségei, de Jon tényleg felvitte a gyerekeket (Borisz lelkesen
követte őket), megvolt a fürdés, a fogmosás és a lefekvés, sőt, megbirkózott az új
játékkal, amit Rosie Avától tanult: „azért nem tudok aludni, mert…”. Jon megígérte
neki, hogy hétvégén sokáig fennmaradhat, ha most szépen nyugton lesz az ágyában.
Becky már-már elhitte, hogy a férje ezúttal komolyan gondolja.
 – Szóval… – Jon a kanapé másik végén ült, az asztalon két pohárban gyöngyözött a
pezsgő.
– Szóval?
– Beszélnünk kell!
– Valóban. – Becky nagy levegőt vett. – Jon… valamit meg kell kérdeznem.
Szeretőd van?
Jon teljesen ledöbbent.
– Úristen! Már hogy lenne? Hogy gondolhatsz ilyet? – Megfogta a felesége kezét, és
Becky nem húzta el. – Szeretlek, Becky!
Becky elmondta, hogy gondolhat ilyet. Janet megígérte, hogy Jon korán otthon
lesz azon a bizonyos estén, mivel Mr. Matthews lemondta az üzleti vacsorát, Jon
viszont ennek ellenére hajnalban tántorgott haza, alkohol- és füstszagúan. Mégis mi
másra gondolhatott volna?
– Te jó ég! – Jon a fejét vakargatta. – Fogalmam sem volt, hogy te azóta emiatt
aggódsz. Miért nem kérdeztél rá?
– Elég nehéz lett volna, hiszen az utóbbi pár hétben szóba sem álltunk egymással,
hacsak nem volt feltétlenül muszáj a gyerekek miatt.
Jonnak legalább volt annyi lelkifurdalása, hogy elpirult.
– Ebben igazad van. De komolyan, drágám, ilyet soha, de soha ne feltételezz
rólam! Nekem csak te vagy, és soha nem csalnálak meg. Akkor sem, ha a
távollétemben felgyújtod a házat.
Becky halványan elmosolyodott.
– És Mr. Matthews?
– Janet igazat mondott, Mr. Matthews valóban lemondta az üzleti vacsorát. De
aztán felhívott a mobilomon, hogy később indul a gépe, és mégis tárgyalni akar.
Mivel az idei évben a jutalékom fele a vele kötött üzletekből származik, nem
mondtam nemet. Főleg, mivel nem is tudtam, hogy te valamit terveztél.
– Persze, hogy nem. Janet titoktartást esküdött.
Becky nagyon megkönnyebbült. Nem is gondolta volna, mennyire nyomasztotta
ez az egész, míg végre kiderült, hogy Jonnak nincs szeretője. Ettől függetlenül a
házasságuk állapotán még bőven volt mit dolgozni.
Mintha Becky gondolataiban olvasna, Jon folytatta.
– Elég vacak idők jártak ránk, nem? És tudom, hogy ez főleg az én hibám. Ha nem
hagytalak volna szarban, amikor interjúra kellett menned, most beszélőviszonyban
lennénk, ugye?
Becky megvonta a vállát.
– Biztosan nekem is volt benne szerepem… azaz… igen, eléggé seggfej voltál.
Egyszerre nevették el magukat, és Becky arra gondolt, hogy hetek óta most hallja
először nevetni a férjét.
– Mindketten tehetünk róla. Túl makacsok voltunk, hogy kibéküljünk – vagy hogy
beismerjük a hibáinkat.
– Mi a helyzet az álláskereséssel? Van valami pozitív fejlemény?
Becky felsóhajtott, és maga alá húzta a lábát.
– Kurvára semmi. Folytonos elutasítás. Szerinted írjam bele az önéletrajzomba,
hogy 100 százalék kudarcráta? Úgy látszik, gyerekek mellett vállalható
részmunkaidő nem létezik.
– De mielőtt a gyerekek születtek, rengeteg munkatapasztalatot szereztél…
Becky közbevágott.
– Az semmit sem számít, de sebaj. Életem következő tizennyolc évét majd azzal
töltöm, hogy ragacsot törölgetek a bútorokról, minek nekem érdekes munka,
szellemi kihívás? Kit érdekel az önbecsülés és az értelmes elfoglaltság? Engem
ugyan nem!
Nevetni akart, de félig sírás lett belőle. Jon látta, hogy a felesége szemében könny
csillan, ahogy felemelte a pezsgős poharat, és nagyot kortyolt.
– Figyelj, Becky! Nincs szeretőm, de ettől függetlenül van egy fontos mondandóm.
– Szent ég! – Becky arca megnyúlt. – Kirúgtak az állásodból. – Elkezdte
visszaönteni a pezsgőt az üvegbe. – Szerintem ezt még visszavihetjük.
– Dehogy rúgtak ki! Bár sokat elárul a munkahelyi alkalmasságomról alkotott
véleményedről, hogy mindig ezzel jössz elő. – Rákacsintott.
– Akkor… nővé operáltatod magad. Vagy édeshármasra akarsz rábeszélni. Vagy
észrevetted, milyen szőrösek a lábujjaim, és úgy döntöttél, nem akarsz
majomfeleséget. Na, ki vele, melyik az? – Becky Jonra meredt, és a férfi inkább nem
kockáztatta meg, hogy kineveti.
– Jaj, Becky, ne már! – megfogta a kezét, és közelebb húzta. – Nem érdekel az
édeshármas, nővé sem operáltatom magam, és a szőrös lábujjaid sem zavarnak. A
trollpatáiddal együtt szeretlek.
– Ha bárkinek említed, hogy trollpatám van, megöllek! Szóval akkor mi a
mondanivalód?
 Jon felsóhajtott.
– Rájöttem, hogy nem vagyok mostanában túl jó férj. – Becky közbe akart vágni,
de nem hagyta. – Hadd mondjam végig! Sok mindenben igazad volt. A saját
vágyaimat a te szükségleteid elé helyeztem, márpedig a házasságnak nem erről
kellene szólnia. A házasságnak egyenlő felek partneri kapcsolatán kell alapulnia, és
fontos, hogy mihamarabb visszatérjünk ehhez a mintához.
Becky megint közbe akart szólni, de Jon folytatta.
– Tényleg hadd mondjam végig! Az elmúlt hetekben rengeteget gondolkodtam, és
számomra a legfontosabb, hogy te boldog legyél. Tévedtem, amikor azt hittem, hogy
ha kettőnk közül csak én dolgozom, akkor te azzal, hogy itthon maradsz, valóra
váltod az álmaidat. Úgyhogy – Jon nagy levegőt vett – hoztam egy döntést. Ma
beszéltem a főnökömmel, és elviekben megadta a beleegyezését… ha neked is
megfelel. Három napot fogok vállalni az irodában, azaz a másik kettőben itthon
leszek a gyerekekkel. Remélem, így több lehetőséged lesz a munkaerőpiacon. Vagy,
ha mégsem akarsz munkába állni, akkor ez a két nap a rendelkezésedre áll, bármire.
Mit szólsz?
Becky szóhoz sem jutott, csak szorította a pezsgőspoharat.
– De… anyagilag megengedhetjük ezt magunknak?
Jon elmosolyodott.
– Tudod, hogy ebben a tekintetben szerencsésnek mondhatjuk magunkat. A
jutalékomra nemigen lesz hatással a változás, és mivel fizetésemelést is fogok kapni
az óriási üzlet miatt, amit múlt hónapban kötöttem, teljesen jól fogunk kijönni, még
úgy is, ha végül mégsem mész el dolgozni.
– Dehogynem megyek. Mindenképp. Már feltéve persze, hogy sikerül valamelyik
potenciális munkaadót meggyőzni, hogy érdemes engem alkalmazni. De ez
részletkérdés. – Becky arca még a gondolatra is felragyogott, hogy kitörhet a napi
mókuskerékből. Sőt, talán még pisilni is elmehet teljesen egyedül néha. – De biztos
vagy benne, hogy ez rendben lesz? Nem árt a karrierednek?
Jon megrázta a fejét.
– Nem. És ha mégis… valakinek el kell kezdenie. Ha bebizonyítom, hogy a
rugalmas részmunkaidő bárkinek alkalmas lehet, nem csak kisgyerekes anyáknak,
akkor talán több férfi munkaerő is él a lehetőséggel, és így lassan elfogadhatóbb
opcióvá válik. Amin te keresztülmentél, mióta állást keresel, az engem őszintén
szólva, lesokkolt. Ezen változtatni kell. És én szeretnék ebben aktívan részt vállalni.
 Becky még sosem szerette ennyire Jont egész életükben.
Egy ilyen bejelentést meg kellett ünnepelni. Mégpedig vízszintesen, a konyha
padlóján, és olyan mohón, hogy még az sem zavarta őket, hogy közben a kurvára
idegtépő Borisz lelkesen ugrál körülöttük. Jon és Becky végre újra fellobbantották a
szikrát a házasságukban.
 19.

Gemma előre rettegett az iskolai sportnaptól. Nem igazán szeretett szabadságot

kivenni csak azért, hogy bámulhassa, amint a gyerekei az osztálytársaik ellen
küzdenek mindenféle sportágban. Viszont megígérte nekik, hogy a sportnapon
mindig ott lesz, még akkor is, ha általában nem sikerül megjelennie a szavaló- és
felolvasóreggeleken, és (hála istennek!) a furulyakoncerteken sem.
Sam és Ava különbözően álltak a sportnaphoz, de a maguk módján mindketten
iszonyú kínosan viselkedtek. Sam az anyjától örökölte a sporttehetségét, azaz
egyáltalán nem volt neki. Az iskola-előkészítő osztály legelső sportnapja óta mindig
hasra esett a zsákban futásnál, seggen csúszott végig a sportpályán, és nyilvánvalóvá
tette, hogy az olimpián nem ő fogja képviselni a családot. Gemmánál szarabbul már
csak ő érezte magát a sportnapokon.
Ava viszont külön kategóriát képviselt. Elképesztő volt benne a versenyszellem,
viszont a focipályán kívül képtelen volt tájékozódni. Ebből adódott néhány kínos
pillanat, például akkor, amikor előző évben az ellenkező irányba rajtolt
versenyfutásnál, és fellökte a kicsiket, akik az ovis versenyre vártak. Nem érdekelte
a sok kis bőgőmasina; az ellenkező irányba rohanva elsőnek ért célba, majd a
győzelmet úgy ünnepelte, ahogy egy focistához illik: a feje fölé rántotta a pólóját, és
kurjongatva körbefutott. Mrs. Goldmant majdnem elvitte az infarktus.
Reggel majdnem otthon ragadtak, ugyanis Sam panaszosan közölte, hogy nem tud
iskolába menni, mert „Ava felvette az alsógatyámat”.
– Miért vette fel?
– Nem tudom. Ava ilyen, és kész.
– Hát, akkor kérd vissza!
– Nem lehet. Megmorgott!
– Sam, van vagy húsz alsógatyád. Nem lehetne ma valamelyik másikat felvenned?
– Nem találok egyet sem.
Gemma nagyot sóhajtott.
– Akkor nincs ötletem.
Sam dacosan összefonta a karját.
– Akkor felveszem a te bugyogódat!
Ez is egy olyan helyzet volt, amire a szülésfelkészítő tanfolyamok nem térnek ki.
 Gemma nemcsak azért tartott a sportnaptól, mert már előre félt, hogy Ava megint
mit fog művelni vagy mert külön szabadságot kellett kivennie, hanem azért is, sőt,
főleg azért, mert szinte biztos volt benne, hogy összefut Beckyvel. Nick és a tanga óta
nem beszéltek. Nem volt könnyű elkerülnie a szomszédját, de valahogy megoldotta.
Az egyik reggelen még a kuka mögé is elbújt, amíg biztos nem volt benne, hogy
Becky már elindult a gyerekekkel az iskolába.
Becky viszont a sportnapban látta a lehetőséget, hogy végre megoldódjon a
helyzet. Gemma röhejesen viselkedett. Nick… tényleg egy faszfej volt, viszont
Gemmát és Tomot egymásnak szánta a sors. Becky elhatározta, hogy kerül, amibe
kerül, összehozza őket.
Gemma ugyan nem feltétlenül tartotta jó ötletnek, hogy Nick eljöjjön vele a
sportnapra, de a biztonság kedvéért megkérte rá. Nick eddig minden rábeszélés
ellenére sem keresett állást („Próbálkozom, bébi, ne nyafogj!”), úgyhogy örült a
lehetőségnek. Főleg azért, mert emlékei szerint az iskola ezen a napon nagyon lazán
vesz minden szabályt, azaz már reggel kilenckor sörözhetnek és koktélozhatnak a
szülők.
Gemma lehűtötte.
– Kizárt dolog. Idén ezt felejtsd el – szólt rá, amikor Nick szomjasan
körbepillantott.
– Miért? Csakis emiatt jöttem el… azaz… – Nick elharapta a mondatát Gemma
gyilkos pillantása láttán – nem a tanév legfontosabb adománygyűjtő eseménye a
sportnap?
– De igen – felelte Gemma komoran. Neki is hiányzott a bár, hiszen az alkohol
elviselhetővé tette a sportnapot. – Sajnos Letitia Swift anyja tavaly kicsit túlságosan
sokat ivott, és a távolugrópálya kellős közepén szexelt a legújabb pasijával. Azt
mondta, legalább nem kell a gyerekeknek felvilágosítóórát tartani. Ne kérdezd,
honnan tudom. Amikor hallottam, szerettem volna törölni az agyamból. Becky
viszont halálra röhögte magát a sztorin.
– Mi van Beckyvel? – kíváncsiskodott Nick. Remélte, hogy kicsit jobban
megismerheti a csinos nőt, aki a visszaköltözése utáni reggelen bekopogott
hozzájuk. Nagyot csalódott, hogy ebből semmi nem lett, de Beckyt attól kezdve
Gemma be sem engedte, és nem volt hajlandó megmondani, hogy miért.
Gemma most vállat vont.
– Mit tudom én. Nem is érdekel. Menjünk! – Barátságosan belekarolt az exférjébe,
és az aprócska székekhez vezette, ahol majd kuporoghatnak egész nap, a lábukkal a
nyakukban. – Ha az első sorba ülünk, premier plánban élvezhetjük, ahogy Ava
szétszórja az idei kiscsoportosokat.
A másodikosok osztályterméből Becky feszülten figyelte Gemmát és Nicket. Tomot
pedig egy összeesküvésre akarta rávenni.
Mr. Jonest nem is kellett győzködni, tökéletesen egyetértett, hogy ezt a nevetséges
helyzetet valahogy rendezni kell.
A sportversenyek folytatódtak. Sam végigsántikálta a produkciót, kétségbeesetten
felemelve a kezét, mintha azt mondaná, „Mégis mi a fenét vártok tőlem?”, Ava pedig
izgatottan hozta a hírt:
– Sam új rekordot állított fel! Ilyen lassan még soha senki nem futotta le az ötven
métert. Még az az iskola-előkészítős fiú sem, aki rosszul lett futás közben. Még ő is
gyorsabb volt, mint Sam.
– Valahogy mégis büszke vagyok rá – monda Gemma. – Nem sok sportos
felmenővel büszkélkedhetek, de a fiam most ötven méteres futásban rekordot
állított fel. Talán csak ki kell hagyni, hogy lassúságrekordot.
Ava a saját versenyszámait lendületesen végigcsinálta, szanaszét rugdosta (szó
szerint) az osztálytársait a célnál, és rá jellemző módon ünnepelt.
– Ó, istenem, twerkel! – sopánkodott Gemma, Nick pedig szakadt a röhögéstől,
mert Mrs. Goldmant újfent majdnem elvitte az infarktus. – Remek. Pont ilyen
hírnevet akartam a gyerekeimnek, Ava miért nem rögtön azzal kezdi, hogy pucéran
futkos fel-alá a pályán?
– Hát, ne fesd az ördögöt a falra – hebegett Nick, aki titokban félt egy kicsit a tiszta
dilis lányától.
Ava twerk-produkciójával a versenyszámok véget értek. A rajtnál egy csapat
nyúzott szülő megpróbált egy csoport ovist összeterelni a kicsik versenyére. Gemma
nagy megkönnyebbülésére a lánya nem volt a közelben, mert még mindig a
győzelmét ünnepelte.
– Most mi következik? – kérdezte Nick, amikor az utolsó ovis is befutott a célba,
fűfoltokkal és fikával összekenve.
A kérdésre Mrs. Goldman adta meg a választ a hangosbeszélőn keresztül.
– Most pedig, hölgyeim és uraim, fiúk és lányok, itt az ideje a Redcoats sportnap
szülői versenyszámának! Hajrá anyukák, hajrá apukák!
– A picsába! – nyöszörgött Gemma. – Erről meg is feledkeztem. Emlékszel, amikor
Sam első iskolaévében rád jött a versenyszellem, és eltörted egy szerencsétlen
apuka kulcscsontját?
Nem csak Nickre jött rá a versenyszellem. A szülők felpattantak a kényelmetlen
kis székekről, és olyan profi bemelegítésbe kezdtek, mintha évek óta erre
treníroztak volna. Sőt… talán Gemmával játszik a képzelete, de… Vivienne és a
banyatársak mintha edzőt is hoztak volna!
– Lesz háromlábas futás. Az mégsem olyan veszélyes, mint az akadályverseny.
Gemma inkább nem emlékeztette Nicket, hogy az akadályversenyt akkor
szüntették be, amikor ő eltörte Toby Abbott szegény apjának a kulcscsontját, mert
akkora lendülettel vetette át magát a palánkon.
– Jaj de jó! – Nick már lelkesen ugrált. – Futsz velem?
– Dehogy futok! Szerencsére amúgy is külön versenyeznek az apukák, és külön az
anyukák. Menj, keress valami apukát, fuss azzal!
Nicket nem kellett kétszer kérni, máris rohant, hogy valami gyanútlan apatársat
rávegyen a közös futásra. Gemma észrevette, hogy majd’ kiesik a szeme Vivienne
láttán, aki aznap vörös, nagyon rövid biciklisnadrágot, és neonsárga sportmelltartó-
felsőt viselt, és úgy festett, mint aki fitneszvideó forgatására érkezett, nem egy
iskolai sportnapra.
Gemma máris nyugodtabb volt, hogy Nick távozott. Visszaroskadt a kis székre, és
már bánta, hogy nem hozta magával a laposüveget, ahogy tervezte. Legnagyobb
meglepetésére hirtelen a nevét hallotta, jó hangosan, a pálya túloldaláról.
– GEMMA, GEMMA, GEMMA – kiabálták a másodikosok, Avával az élen. Gemma
értetlenül odafordult, és látta, hogy Becky közeleg, nagyon dacos arckifejezéssel.
– Na jó! Gyerünk! Te meg én! Háromlábú futóverseny, a többi anyatárs ellen.
Gemma határozottan megrázta a fejét. Kizárt dolog. És Becky nem használhatja
arra a sportnapot, hogy visszakönyörögje magát a kegyeibe.
A pálya túloldaláról a szurkolás folytatódott ROSIE ÉS AVA ANYUKÁJA, HAJRÁ!
FUTÁS, FUTÁS, FUTÁS! ROSIE ÉS AVA ANYUKÁJA, HAJRÁ! FUTÁS, FUTÁS, FUTÁS!
Gemma gyanakvó pillantást vetett Tomra, akiről eddig sikerült tudomást sem
vennie, de a férfi arca kifürkészhetetlen maradt.
– Gyere, Gemma! Nem hagyhatjuk cserben a gyerekeket. Nézd, hogy figyelnek! –
Avára és Rosie-ra mutatott, akik kézen fogva kiabáltak az első sorban. – Fussunk
együtt háromlábast! A gyerekek kedvéért.
Gemma nem is tudta, kit utál most a legjobban; Beckyt, aki ilyen lehetetlen
helyzetbe hozta, Tomot, aki nyilvánvalóan segédkezett benne, Vivienne-t, aki olyan
hülye picsa volt, hogy rávette a szülőket a sportnapi versenyekre még évekkel
korábban, vagy Nicket, aki egyszerűen faszfej volt. De mit tehetett volna? Ava sosem
bocsátaná meg, ha most nem kötné oda az egyik lábát Becky lábához, és nem
botladozna végig a pályán.
– Rendben. De csak azért, mert nem akarok csalódást okozni a gyerekeknek. Ettől
még nem változik semmi – mondta Gemma halkan, kerülve Becky tekintetét.
A rajtvonalnál már tolongtak a szülők. Gemma nem először átkozta a döntését,
hogy ilyen jó hírű iskolába járatja a gyerekeit. Az ilyen helyeken a szülőkben
undorítóan erős a versenyszellem.
Becky valahogy az első sorba küzdötte őket. Egyszerre négy pár futott, a verseny
egy körből állt a pálya körül. Gemmával és Beckyvel futott még négy anya, akiket
csak látásból ismertek, valamit Vivienne, és kedvenc banyatársa, Kristin.
A másik két versenypáros nevetve kötözte egymáshoz a lábukat, de Vivienne és
Kristine elszánt arccal koncentrált a startnál, az edzőjük szavait lesve. Igen, Gemma
jól látta, tényleg képesek voltak edzőt hozni magukkal.
– Mi a fenét képzel Vivienne, mi ez itt? Az olimpia? – motyogott Becky, miután
összekötötte a lábát Gemma lábával, és átkarolta a derekát. Gemma vonakodva
Becky vállára tette a kezét. Legalább így nem kell a szemébe néznie.
Mrs. Goldman elsütötte a startpisztolyt, azaz egy kimustrált vízipisztolyt. Mr. Cook,
a gondnok, ott állt mögötte, és a megfelelő pillanatban elkiáltotta magát, hogy
„START!” Nekiindultak, de Becky tovább mondta a magáét. Vivienne és Kristin olyan
összehangoltan futottak az élen, hogy látszott, mennyit treníroztak külön erre a
produkcióra a tavalyi sportnap óta.
– Gemma, ez kész röhej.
– Igen, kurvára nevetséges. – Gemma máris lihegett. Szeretett volna
rendszeresebben sportolni, de mivel az csak az alvásra, esetleg a kakálásra szánt
idejéből valósulhatott volna meg, sosem jött össze. – El se hiszem, hogy itt futkosok
veled!
– Nem a versenyre mondtam. Bár igazad van, az is kurvára röhejes. Vivienne
mindjárt körbeér, és megelőz minket, de nem érdekel, a lényeg, hogy máshogy nem
tudtalak volna rávenni, hogy szóba állj velem. Hiányzol, Gemma. Nagyon. Annyi
mindenről akarok beszélni veled, de nem tudok, mert ha meglátsz, elbújsz a kuka
mögé, amíg el nem megyek. Mint valami dilinyós! Sajnálom, ha nem értesz egyet
azzal, amit Nickről mondtam, de azt nem sajnálom, hogy kimondtam, mert az az
igazság, hogy… sokkal jobbat érdemelsz. Biztos vagyok benne, hogy neki is
megvannak a jó tulajdonságai, de attól még nem jó férj. Most nézd meg, hogy
mereszti a szemét Vivienne valagára!
És tényleg. Nick a nyálát csorgatta, amikor Vivienne és Kristin elfutott mellette, és
Vivienne melle majd kiugrott a szűk felsőből.
– Szóval – folytatta Becky – csak azt akarom mondani, hogy te egy csodás nő vagy,
és egy csodás pasit érdemelsz. Lehet, hogy Tom lesz az, vagy Andy… na jó, ő biztos
nem, mert ő szerintem önként magánzárkába vonult, hogy elkerülje az olyan
élményeket, mint a veled való randevú volt… de lehet, hogy valaki más, valami
észbontóan jóképű pasi, akivel majd hamarosan megismerkedsz. De bárki is az,
tudni fogod, mert boldoggá tesz. Olyan boldoggá, amilyen szerintem Nick mellett
sosem voltál.
Gemma sóhajtott volna, ha kapott volna levegőt. A szíve majd kiugrott, amikor a
pálya felénél kanyarodtak. Becky meglepő tempót diktált, és Gemma alig bírta
követni, Igazán nem szeretett volna szó szerint pofára esni az egybegyűlt szülők,
gyerekek és tanárok előtt, mert akkor szégyenében elbujdoshat.
Legnagyobb meglepetésére Vivienne és Kristin ugyan befejezték a kört, de
futottak tovább, tökéletes összhangban. Gemma zihált.
– Ugye ez a verseny csak egy kör a pálya körül? – kérdezte. – Nagyon remélem,
hogy van defibrillátor a célnál.
– Gyere, sikerülni fog! – bátorította Becky. – Utána meg már vár a gin-tonik a
piknikkosárban, hogy megünnepeljük nyilvánvaló győzelmünket.
Nagy nehezen tovább botorkáltak, de Vivienne és Kristin vészesen közeledtek.
– Kurva jó! Nemcsak legyőztek minket, de még egy teljes körrel is ránk tesznek…
egy egykörös versenyben! Na gyere, álljunk el az útjukból!
Hogy mi történt pontosan, abban senki nem volt biztos. Becky haladt, Gemma
botorkált, megpróbáltak együtt lehúzódni befelé, hogy helyet adjanak Vivienne-nek
és Kristinnek. Ők viszont diadalt érezve nem voltak hajlandóak kijjebb menni a
belső sávból. A következő pillanatban Gemma már a sárban hasalt, a bokája még
mindig Becky bokájához volt kötözve.
– TI KETTEN…! Gondoltam mindjárt, hogy ti vagytok azok! Állandóan bajt
csináltok, mindent elrontotok! Most… nézzétek, mi történt velem!
Vivienne-nek némileg igaza van, gondolta Gemma, ahogy felpillantott. Vivienne
elég pocsékul festett. A bal bokáját tapogatta, arcán sár- és fűfoltok éktelenkedtek,
sőt, az egyik mellbimbója is kilátszott, mert a felsője feladta a küzdelmet.
Amint előtűnt a bimbóudvar, Nick máris ott volt, mintha mágnes vonzaná, és
felkínálta a segítségét a szegény, sebesült hölgynek. Elvágta a bicskájával a kötelet,
ami Kristin és Vivienne bokáját összekötötte, a karjaiba vette Vivienne-t, és hallható
volt, ahogy attól susogott neki, vagy van egy remek módszere, amivel elterelheti a
figyelmet a fájdalomról.
Becky és Gemma a sárban fetrengve összenézett. Egy pillanatra egyikük sem
szólalt meg.
Aztán kitört belőlük a röhögés, amíg már a könnyeik potyogtak és a rekeszizmuk
sajgott, és Ava kijelentette az egész osztály előtt, hogy ez még annál is cikibb, mint
az, hogy Sam az anyja bugyogóját vette fel. Sam úgy nézett ki, mint aki
legszívesebben láthatatlanná válna.

Később, ahogy a délutáni napfényben üldögéltek, és nézték Avát, aki megfenyegette

a hatodikos fiúkat, elvette a labdájukat, és rúgott nekik egy gólt, Gemma mesélni
kezdett.
– Valamit be kell vallanom. Nick és én nem jöttünk össze újra. Igen, azt
megengedtem neki, hogy beköltözzön, hogy a gyerekek mellett lehessen, de nincs
semmiféle viszonyunk. Nem mintha ő nem akarná.
Gemma agyában felötlött egy kép. A múlt hétvégén Nick reggel megjelent a
hálószobája ajtajában egy parányi törülközővel a dereka körül, saját karaoke
verzióban előadta a Sex Bomb című örökbecsűt, vonaglott hozzá, majd feltette a
nagy kérdést:
– Na, mit szólsz, bébi? Te meg én? Digi-dugi?
Gemma hozzávágta a párnát, és elzavarta a hideg zuhany alá. És ahogy Nick
elsündörgött, Tomra gondolt. Ebből a szempontból Nick karaoke produkciója elég
szerencsétlen választás volt.
Becky szeme elkerekedett.
– Szóval… Nick és te…? – A kezével a jól ismert „digi-dugi” gesztust mutatta, egyik
ujját a másik kezébe fúrva, mire Gemma undorodva elfintorodott.
– A francokat! És ne mutogass ilyeneket, mert Sam meglátja, és amilyen az én
szerencsém, mutogatni fogja az osztályban. Mrs. Willoughby pedig azóta pikkel rá,
amióta az orgiákról faggatta.
– De azt hittem…
– Tudom. azt hitted, és Tom is azt hitte, meg még sokan mások is. – Gemma
szárazon elmosolyodott. – Meg is értem. Tulajdonképpen gondoltam is rá, hogy
megpróbálhatnám vele újrakezdeni, csak hogy teljes család legyünk. De az a baj,
hogy rájöttem, hogy ennek esélye sincs.
Becky figyelmesen hallgatta.
– Tehát?
– Tehát… – Gemma elgondolkodott. – Azt hiszem, megmondom neki, hogy
költözzön el, amint hazaértünk.
– És a gyerekek?
– Ki fogják bírni. Mert az ő boldogságuk az enyémből is függ. Legalábbis egy bölcs
barát ezt mondta. – Beckyre kacsintott, és koccintottak.
– A boldogságra.
– A boldogságra.

A déli gin-tonik felbátorította Gemmát, így nem is várt hazáig, hogy kiadja Nick útját.
A tanárok visszaterelték az osztályokat az iskolaépületbe, hogy a tornacuccból
átöltözzenek az iskolai egyenruhákba. Gemma a világ minden kincséért sem cserélt
volna velük, elég volt Ava beszámolójára gondolnia, miszerint: „Simon egyszer
Noah fejére húzta az alsónadrágját, amibe előtte belekakilt.” Inkább elment, hogy
Nicket elcsalogassa Vivienne és a banyatársak mellől. A banyatársak nyugágyakban
süttették karcsú, napbarnított végtagjaikat, és csúnyán néztek Gemmára. Gemma
ezt most életében először magasról leszarta.
Nick morogva letette a proseccót a pezsgőspohár alakú műanyag pohárban, és
vonakodva követte, de előtte még összepuszilgatta az összes nőszemélyt, és
megígérte nekik, hogy hamarosan találkoznak. Nagyon hamarosan.
Gemmának megfordult a fejében, hogy ha valamelyiknek van vendégszobája, az
még annál is hamarabb láthatja.
– Miért kellett máris eljönni, A gyerekek még nincsenek itt, ugye?
Gemma megrázta a fejét.
– Nincsenek, viszont mondani akarok valamit.
Nick arca felragyogott.
 – Bébi! Te meg én! Összejövünk végre?
Ha Gemma azt remélte, hogy ez egyszerű lesz, mert Nick is érzi, mi következik, hát
tévedett. Úgyhogy vett egy nagy levegőt, és kimondta.
– Nem, Nick. Nem jövünk össze. Hanem… arra kérlek, költözz el. – Felemelte a
kezét. – Igen, tudom, szeretted volna, ha sikerül. És én esélyt akartam adni neked, de
nem megy. Nem vagyunk partnerek, nem tudunk partnerek lenni, mert te
túlságosan…
– Imádnivaló vagyok? Túl jóképű? Álmaid pasija? – Nick örök optimista volt, és
még mindig nem hervadt le a képéről a vigyor. – Ugyan, bébi, tudod, hogy jó lesz!
Megváltozom! Megígérem!
Gemma bánatosan rázta a fejét.
– Nem, nem fogsz megváltozni. Olyan vagy, amilyen, és nem arra van szükséged,
hogy én vagy bárki más, meg akarjon változtatni. Különben is, biztos vagyok benne,
hogy van valahol a világon egy nő, aki egész életében arra várt, hogy rátaláljon a
szerelem egy olyan férfi személyében, aki a vécé falára hugyozik.
Nick lapított.
– Az Sam volt!
– És kitől származott az ötlet?
– Hát… azt hiszem, tőlem.
– Nick, én tudom, hogy jó szándékból teszed, amit teszel. Néha kicsit faszfej vagy…
de igen, az vagy néha, és bár jó ember vagy, de a kettőnk kapcsolata nem működne.
Hagyjuk, jó? Búcsúzzunk el, amíg még barátilag lehet, és anélkül, hogy fel akarnálak
pofozni. A gyerekekkel természetesen találkozhatsz, amikor akarsz, ezt majd
megbeszéljük. De nem akarok külön szigetelést csináltatni a klotyó falára miattad.
Nick egy percig hallgatott, és lesütötte a szemét. Papucsos lábát ide-oda húzogatta
a füvön, és Gemmának fogalma sem volt, mire gondolhat.
– Szóval… – Nick felpillantott, és máris ott ült az arcán a megszokott vigyor. –
Akkor nem baj, ha visszamegyek oda a gyönyörű hölgykoszorúhoz?
Gemma először arra gondolt, hogy felpofozza, aztán megkönnyebbülve
rádöbbent, hogy bármit is csinál Nick, az már nem az ő dolga, és egyáltalán nem is
érdekli. A homlokára csapott, és felnevetett.
– Menj csak. De talán előbb csatolj fel egy erényövet a saját érdekedben.
 20.

Tom nehezen bírta elhinni, hogy már több, mint hat hónapja dolgozik a
Redcoatsban. A félév utolsó napja volt, és Miss Harris segített neki levenni a
faliújságra kihelyezett alkotásokat, mialatt a diákok, mintha bedrogozták volna őket,
eszelősök módjára rohangáltak az udvaron. Tom elnevette magát, amikor látta,
hogy Ava odamegy Satinhoz, aki eléggé kirekesztett lett, amióta leleplezték, hogyan
viselkedett Rosie-val, és azt mondja neki:
– Játszhatsz velünk, de csak akkor, ha normálisan viselkedsz, nem úgy, mint egy
idióta.
Satin egyelőre nem jutott el odáig, hogy felhagyjon az összes idiótaságával, de
ahogy Ava, Rosie és a bandájuk hirtelen összetákolt focipályája oldalvonalánál
ácsorgott, úgy tűnt, mosolyog. Tom magában gratulált Avának. Ez a gyerek még
sokra fogja vinni.
Miss Harris nagy sóhajjal ráncigált le a falról egy kartonból készült szörnyűséget,
melyet a gyerekek varázsoltak. Eredetileg kastély lett volna, de mivel barna
papírmasét választottak építőanyagnak, inkább olybá tűnt, mint egy nagy kupac fos.
A későbbiek folyamán Tom egy kalapból neveket fog kihúzni, hogy kisorsolja,
melyik szerencsés család viheti haza. Már elhatározta, hogy csalni fog, és Vivienne
lesz a nyertes: nincs édesebb bosszú, mint egy óriási kupac ürüléknek tűnő valami,
amihez a gyerek ragaszkodik, hogy a kínos aprólékossággal és makulátlan ízléssel
berendezett lakás központi helyén legyen kiállítva.
– Úgy látom, nem csak én várom nagyon a nyári szünetet – mondta Tom. A
temérdek munka tudata, melyet a nyár folyamán kell elvégeznie, hogy felkészüljön
az új tanévre, borzasztó volt, de elhatározta, hogy legalább egy hétig nem vesz róla
tudomást, amíg arcra borulva fekszik majd a nappalijában a kanapén, és
folyamatosan intravénásan adagolja magába az alkoholt.
– Nos – Miss Harris hirtelen félénknek tűnt. – Valamit el kell mondanom. Úgy
döntöttem, hogy... hogy valójában a tanítás nem nekem való.
Tom arca megnyúlt. Miss Harris – Anna – a tanév folyamán óriási támogatást
jelentett a számára, és abban reménykedett, hogy talán a következő tanévben is vele
dolgozhat majd.
– Az ördögbe. Ez súlyos döntés. Mit akar csinálni helyette?
 Anna mosolygott.
– Talán úgy tűnhet, hogy megbolondultam, de felvettek börtönőr gyakornoknak.
Szerintem egy rakás erőszakos bűnöző semmivel sem lehet rosszabb, mint az,
amikor rá kell vennem harminc másodikost, hogy tornaóra után átöltözzenek.
Volt benne igazság. Miután sok szerencsét kívánt neki, Tom végzett a kaki-kastély
letakarításával a falról, és megrázta a csengőt, hogy behívja az osztályát az udvarról.
Már csak két órácska volt hátra.

Ez volt életének két leghosszabb órája. A gyerekek fáradtak, érzékenyek és a hosszú

szünet gondolatától túlságosan izgatottak lettek. Őszintén szólva, Tom szintúgy.
Végül Miss Harris – istenem, hogy fog hiányozni – lekötötte a figyelmüket azzal,
hogy leült és a Boszorkányok egyik fejezetéből olvasott fel. Ezek után valószínűleg az
összes kölyök retteg majd a sötétben, és csak lámpa mellett fog tudni elaludni
egészen tizennyolc éves koráig, de megérte azt a fél óra nyugalmat, amíg Tom
elrendezhette a bizonyítványaikat, és visszaszámolta a perceket, amíg a feladatai
végét értek.
Hallgatta Miss Harris meggyőző Főboszorkány hangját, és a gondolatai
elkalandoztak, ahogy mostanában elég sokszor, vissza Gemmához. Remélte, hogy a
sportnap lehetőséget ad majd neki, hogy lerombolja a falat, ami felépülni látszott
köztük, de legnagyobb döbbenetére Gemmát a semmirekellő, hitvány exférje kísérte
olyan szűk nadrágban, hogy Tom attól tartott, a pöcsét és a golyóit akár
emlékezetből is leskiccelhette volna. Majd’ kisült a szeme a látványtól, úgyhogy
elfordult, és pont lemaradt arról a percről, mikor Becky és Gemma végül kibékültek,
miután az osztályát rávette, hogy a Gemmának szánt szurkolást előadják a pályán a
káosz közepette.
Mire Gemma és Becky a gin-tonikjukkal a kezükben leültek a fűre, Tom már
élénken sorolta egy Harvey nevű kissrácnak az érveket, melyek azt bizonyították,
hogy Mr. Andrews (hatodik évfolyamos tanár) bizony nem hasonlít egy péniszhez.
De még ha hasonlít is, akkor sem szép dolog valakire ilyet mondani, ha pedig ennek
ellenére mégis feltétlenül muszáj így nevezni, akkor sem illik a PÉNISZ szót olyan
hangosan ordítani… és mielőtt ráébredt volna, Gemma már el is ment, és a pillanat is
elillant.
 Az egyetlen sötét felhő, amely árnyékot vetett a rá váró szünet csábító
gondolatára, az volt, hogy nagy valószínűséggel nem fogja újra látni Gemmát
szeptember előtt. Az útjaik még véletlenül sem keresztezték egymást az iskolán
kívül, és ezen csak az változtathatna, ha Tom rászánná magát, hogy Gemma háza
körül ólálkodjon. Ez azonban valószínűleg nem az ideális megoldás, hiszen a
settenkedő zaklatói képességeket nem sokan keresik jövendőbeli társukban. Tom
elveszettnek érezte magát, fogalma sem volt, hogy vajon hogyan talál majd
lehetőséget, hogy beszéljen vele.
A kinti játszótéren egyre több szülő gyűlt össze, de nem látta Gemma kócos fürtjeit
feltűnni a tömegben. Miss Harris a történet befejezése előtt félbeszakította a
felolvasást, a csoportban jókora feszültséget hagyva így a szünet elején, majd a
gyerekek visszasüllyedtek a zajos káoszba, amint mindenki összekaparta a táskáját,
a tornacuccát, és felsorakozott az ajtó előtt, indulásra készen.
Minden gyerek kapott Mr. Jonestól egy borítékot, benne az iskolai értesítővel,
mielőtt kikísérte őket az ajtón. Vivienne természetesen ott strázsált a sor elején, szó
szerint kitépte a borítékot Satin kezéből, és azonnal felbontotta, hogy ellenőrizze,
Tom mennyire értékelte leánya zsenialitását.
Enyhén szólva csalódásra kell készülnie.
Szerencsére Vivienne Tom elcsábítására tett kísérletei jelentősen csökkentek, ami
talán nem kis mértékben volt köszönhető Faszfej Nick nyilvánvaló érdeklődésének,
melyet a sportnapon a nő mellbimbója iránt tanúsított. Vivienne imádta, ha
csodálják, de még jobban szeretett bosszút állni az esküdt ellenségein. Miután Ava
leleplezte Satint, Gemma Vivienne ellenséglistájának a legtetejére szökkent; az, hogy
megpróbál ágyba bújni az exférjével, tökéletes bosszú lenne.
Becky bekukucskált a terembe, miközben az utolsók masíroztak kifelé, és Ella
vidáman integetett Tomnak a babakocsiból:
– Üdv – köszönt. – Gondolom, jólesne egy ital. Gemma előkerült már?
Tom Avára mutatott, aki egyedül és kissé szánalmasan ácsorgott az osztály
közepén.
– Á, nem. Szerintem nem emlékezett, hogy ma nincs napközi.
– Ismerve Gemmát, majdnem biztos – Becky a kislány felé pillantott. – Ava, te és
Sam szeretnétek hazajönni velem? Oda tudnék égetni néhány halrudacskát
uzsonnára, azután focizhatnátok Borisszal a hátsó kertben.
Ava már az ajtón kívül volt, mielőtt befejezhette volna a mondandóját, elkapta
Rosie kezét és örömében felugrott a levegőbe.
– IGEEEEEEEEEEEEEEEEN! Gyerünk, Rosie! Játszhatsz középpályán, én pedig
csatár leszek, Samet pedig beküldjük a kapuba, jól arcon rúghatjuk a labdával és
meglátjuk, sír-e.
Becky elindult, miután SMS-en üzent Gemmának, hogy elhozta a gyerekeket. Tom
épp bezárni készült a terme ajtaját, amikor rémültem észlelte, hogy Vivienne
mérges rinocéroszhoz hasonlatos vágtában felé tart. Nyilvánvalóan jól telibe talált
az iskolai értékelés.
Miss Harris már elindult, hogy a búcsúitalát lehúzza, így Tom az üres osztályba
ugrott vissza gyorsan. A francba, hová bújjon? Semmi esetre sem szándékozta
szünete első két óráját azzal tölteni, hogy megmagyarázza a Satinról írt, tökéletesen
indokolt állításokat az anyjának, aki szerint minden, ami nem úgy kezdődik, hogy
„Satin a legnagyszerűbb tanuló, akit valaha is tanítottam”, teljességgel
elfogadhatatlan.
Vivienne gyorsan közeledett: Tom hallotta cipősarkai koppanását az aszfalton.
Nem volt menekvés. Sebesen kinyitotta a rajzeszközös szekrényt, félresöpört egy
nagy köteg selyempapír, betuszkolta magát, és behúzta az ajtót.
Kívülről behallatszott Vivienne sipító hangja:
– Mr. Jones! Mr. Jones! Merre van? Kérem, azonnal jöjjön ide, és beszéljünk!
Nyilvánvalóan más gyerek értékelését adta oda Satinnak. Az ön által adott
képességfelmérő teszt eredményei azt mutatják, hogy a tőle elvárt szinten teljesít.
Satin NEM teljesít a tőle elvárt szinten! Ő minden egyes területen felülmúlja a tőle
elvártakat! Nem tudom, hol van, Mr. Jones, de követelem, hogy azonnal jöjjön ide,
és beszéljünk!
Ez biztos csak valami nagyon, de nagyon rossz vicc. Tom, óvatosan, anélkül, hogy
egy hirtelen moccanással elárulná a rejtekhelyét, beletemette az arcát egy csomag
színes fóliába, és várta, hogy a nő megunja a banánt, aztán inkább elmenjen az
igazgató asszonyhoz és őt zaklassa. Mrs. Goldman fizetése legalább négyszerese volt
Toménak; annyiért meglehetett az az öröme, hogy Vivienne gyalázkodását
végighallgassa.
Végül Vivienne valóban megunta. Tom hallotta távolodó lépteinek kopogását a
folyosón, és sötét megelégedéssel képzelte el az élményt, melyben Mrs. Goldman
részesül majd, amikor Vivienne megtalálja. Majd megtanulja a főnöke, hogyan
kacsingasson rá sokat sejtetően.
 Minden csendes volt a teremben, Tom nekifeszült a szekrényajtónak, hogy
kiszabadítsa magát. Legnagyobb rémületére az ajtó meg sem mozdult. A zárral már
egy ideje gond volt, nagy precizitás kellett ahhoz, hogy olyan szögben emeljék fel,
hogy valóban ki is nyíljon. A lakat visszacsúszott az eredeti helyére, Tomot csapdába
ejtve a szabadulás minden reménye nélkül. Ismételten és egyre erőteljesebben
próbálkozott a nyomorúságosan szűk helyen, hogy a vállával kimozdítsa a reteszt
valahogyan, de hasztalan. Az ajtó zárva maradt.
Rendben van, morfondírozott. Valakinek biztosan hamarosan jönnie kell a
megmentésére. Vagy mégsem? Ez volt a tanév utolsó napja. A játszótér üres volt.
Hamarosan minden tanár eltávozik a szabadságára és Mr. Cook be fogja zárni az
épületet. Hacsak nem jön először ide, hogy még egyszer ellenőrizzen mindent, Tom
igencsak reménytelen helyzetbe kerül.
Páni félelem fojtogatta, és esztelenül dörömbölni kezdett az ajtón. Még Vivienne
kétórás kihallgatását is elviselte volna, ha először kiszabadította volna őt ebből a
rohadt szekrényből.
Csend. Mostnara teljesen egyedül maradt, és nem volt kiút a pácból.

Gemmának rémes napja volt. Folyamatosan ettől a naptól rettegett, mióta először
rájött, hogy a Zerónál elfogytak a lehetőségek; a naptól, amikor el kell mondania
Siobhannak, az együtt ledolgozott évek folyamán először, hogy az óránként
elhangzó kérdésére, miszerint „Ki vagyok már rúgva?” nagy valószínűséggel most
igen lesz a válasz.
Valamilyen szinten sokkal könnyebb volt, mint ahogyan azt elképzelte, főleg, mert
Siobhannak természetes hajlandósága volt a legrosszabbra számítani. Gemma
nyomában volt hetekig, végig veszélyt sejtve, és az őrületbe kergetve magát, mert
azon pánikolt, hogy vajon mi lehet a baj. Gemma makacsul hallgatott, a végsőkig
reménykedve egy last-minute megoldáson, mely kihúzná a pácból a Zerót. Mivel
Siobhanról bebizonyosodott az együtt töltött évek során, hogy teljesen megbízható,
Gemma jellemzően körülbelül mindent elmondott neki. Ezért Siobhan helyesen
jutott arra a következtetésre, hogy csak egyetlen dolog lehet, amit a főnöke titokban
tart előtte.
Hétfőn kezdődik az alkalmazottakkal lefolytatandó konzultációk sorozata, tehát
Gemma tudta, hogy nincs több ideje halogatni. Addig odázta a szörnyű pillanatot,
ameddig csak lehetséges volt, de amikor odafordult Siobhanhoz és megkérdezte,
hogy beszélhetnének-e, az asszisztense beszédes arca elárulta, hogy mindent tud,
amit kell.
Eljöttek az irodából, és 5 perc alatt végigsétáltak kedvenc törzshelyük, a Royal Oak
felé vezető úton, ahol csodás reggeli lattét és szalonnás szendvicset készítettek.
Gemma kíváncsi volt, vajon rá tudja-e venni Billt, a főnököt, hogy Siobhan lattéjába
becsempésszen néhány kupica brandyt is. Úgy érezte, szüksége lehet rá.
– Gyerünk, ki vele! – szólalt meg Siobhan, miután leültek az ablak melletti
kisasztalhoz. – Vágd az arcomba! – Gemma látta, hogy a körmei tövig le vannak
rágva, és szisztematikusan tépdesi egyre kisebb cafatokra a szalonnás tekercsét. Ha
a szótárban megkeresi a „stresszes” definícióját, Gemma teljesen biztos volt abban,
hogy Siobhan képét találja benne a feldarabolt szalonnája társaságában.
– Nem tudom egyszerűbben elmondani… – mondta Gemma nagy levegőt véve –
tehát csak szimplán kiadom magamból. Pont olyan lesz, mint hirtelen letépni egy
sebtapaszt. Vagyis remélem nem az a sebtapasz lesz, amit a minap Ava térdéről
téptem le, és sikerült egy jókora adag bőrt is lenyúznom vele és minden véres lett, és
Ava a telefonom után kapkodva visította, hogy felhívja a Gyereksegély szolgálatot…
Siobhan szemben ült vele, és a szalonnás cafatkákat bámulta:
– Elmondhatod. Ki vagyok rúgva, ugye?
Egy percig csend volt, csak Bill csörömpölt a poharakkal a pultnál, ahogy a
mosogatóba halmozta őket. Gemma érezte, hogy nem tud beszélni; kiderült, hogy
nem is kell. Amint Siobhan felnézett, meglepődve, hogy nem érkezett azonnali
cáfolat, tekintete találkozott Gemmáéval, és a kérdésre ott sötétlett a válasz.
Mindketten sírásba törtek ki.
– Ne már! – Bill fontoskodva hozzájuk sietett. – Gyerünk, nem hagyhatom, hogy
mindketten az ablakban sírjatok. Elriasztjátok az összes vendégemet. Mi a baj?
Szerelmi bánat? Tessék. Hoztam papír zsepit. – Azzal egy ipari méretű WC papír-
tekercset lökött eléjük az asztal közepére – És egy kis házi készítésű zabsütit. – A
vendégeim vagytok. Csak ne feledjétek el kivenni a protkótokat, mielőtt megeszitek,
mert olyan kemény, hogy utat lehetne építeni belőle.
Mindketten hálásan téptek le egy-egy darabot a hatalmas tekercsből és törölgették
a szemüket, míg Bill letett eléjük egy lavór méretű tálat, tele zabsütivel.
– Eszegessetek belőle. Nem lesz több sírás; úgyis képtelenek lesztek rá, amikor
összeragadnak tőle a fogaitok – Elégedetten, hogy a fennálló krízist elhárította, Bill
visszasomfordált az üvegmosójához.
 Gemma mély lélegzetet vett, és letörölte az elmázolódott szempillaspirált az
arcáról.
– Sajnálom. Ez szörnyen amatőr húzás volt a részemről. Csak… az, hogy el kell
mondani az embereknek… Főleg neked… Ez… ez egyszerűen kibaszottul szörnyű,
nem? – Újra elkapta egy érzelmi roham, és letisztított arcát ismét könnyes
szemspirálfolyam borította el.
Siobhan hangosan szipogott.
– Minden rendben. Vagyis, nyilvánvalóan nincs rendben, sőt, a lehető legtávolabb
van a rendben fogalmától. Istenem, ez a karma, nem? Végül mindenkit sikerült
kirúgatnom, azzal, hogy olyan sokáig szinte kértem ezt. Jaj, istenem, miért vagyok
én mindig ilyen hülye liba?
Miután megnyugtatta, hogy ennek semmi köze a karmához, egyszerűen csak a
cég pénzügyeihez, Gemma elmagyarázta a tényeket. A Zerónak egyre kevesebb a
pénze. Ha a cég fenn akar maradni, akkor drasztikus lépéseket kell tenni. Hétfőtől
minden egyes dolgozó próbaidőre kerül, ami alatt eldől majd, hogy ki éli túl a
selejtezést, és kit kell megkérni a távozásra.
– Mit jelent ez a számomra? A számunkra? Még mindig lesz majd munkánk? –
Siobhan kínosan kapaszkodott abba a morzsányi vigaszba, melyet Gemma szavaiból
ki tudott venni. Tudta, Leroy milyen nagyra értékeli Gemmát, és ennek
következtében őt magát is.
Ugyanez a kérdés pörgött Gemma fejében is az utóbbi hetekben, azóta, hogy
először rádöbbent, mi az egyik lehetséges kimenetel; és erre a kérdésre még nem
volt meg a válasza.
– Nem tudom, Siobhan. Nem tudom.
Bill zabsütije érintetlen maradt, a nők fogták a táskájukat és elmentek, mindent a
szokásos módon megköszönve. Bill higgadtan vállat vont. Biztosan rengetegen
lesznek jelentkezők, akik később majd megkóstolják. Maxine Sanderson az egyik. A
francos nőszemély, egy percre sem fogja be a nagy száját; nos, harapjon ebből egy jó
nagyot, gondolta Bill elégedetten.
A nap hátralévő része látszólag csendben zajlott. Ez egyáltalán nem volt jellemző a
Zero légkörére, ahol Gemma több alkalommal gondolkodott el azon, hogy ki kéne
ugrani Tena Lady betétért, mert olyan sokszor kaptak röhögőgörcsöt a kollégákkal.
Siobhan a visszaúton azt mondta Gemmának, hogy megérti és nem haragszik, és
egyáltalán nem hibáztatja semmiért, de Gemma nem igazán hitt neki.
 Gemma átnézett Siobhanra, aki még mindig az íróasztalánál ült, dühödten gépelt
valamit.
– Most már tényleg haza kéne menned. Mellesleg mit csinálsz?
Siobhan megrántotta a vállát, és gépelt tovább.
– Megnézem, hátha tudok még több üzletet szerezni. Ha lesz elég munkánk, talán
nem kéne mindenkit kirúgni.
Gemma kierőszakolt egy mosolyt magából.
– Még ha változtatásokat is kell eszközölni, téged nem rúgnak ki. Téged… téged
legrosszabb esetben le fognak építeni. Méltányos felmondással Senki sem azért fogja
elveszíteni a munkáját, mert valami hibát követett el.
Siobhan most először hagyta abba egy pillanatra a gépelést, és Gemma felé fordult.
– Lényegében ez nem számít. Akár a nevén is nevezhetjük a gyereket.
Egyikünknek sem lesz munkája, és a végeredmény lényegében pontosan ugyanaz. –
Elfordította a tekintetét, és gépelt tovább.
Gemma nem sok mindent tudott válaszolni erre. Motyogott néhány nem túl
meggyőző közhelyet, és tudta, hogy Siobhan úgy olvas benne, mint egy nyitott
könyvben. Gemma nem akarta, hogy még rosszabb legyen a helyzet, úgyhogy
összepakolta a holmiját, és az autóparkoló felé vette az irányt. Következő héten lesz
a rettegett nap, ahonnan nincs visszatérés. Gemma néha kifejezetten nagyon utált
felnőtt lenni. Amikor megérkezett az iskolához, elszörnyedve látta, hogy az épületek
többsége zárva van. A francba, ma nem a korai hazamenős nap van, ugye? Naná,
hogy az volt. Hát persze. A szájához kapta a kezét, mert hirtelen bevillant, hogy a
félév utolsó napja van, amikor a napközi már nem működik. Nickkel, aki most
éppen egy haverjánál szállásolta el magát, úgy beszélték meg, hogy csak hétvégén
viszi el a gyerekeket, Gemma szülei pedig éppen Tenerifén voltak. Általában az
anyja figyelmeztette őt arra, hogy a gyerekek hamar fognak végezni, és ajánlkozott,
hogy elhozza őket az iskolából.
Basszus! Miután ügyetlenül előkaparta a telefonját a táskából, egy sor olvasatlan
üzenet várta a WhatsApp-on. Görgetés közben látta, hogy mindet Becky, a személyes
őrangyala küldte, aki közbelépett, és megmentette a gyerekeket attól, hogy teljesen
elhagyottnak érezzék magukat. Az átküldött fotókat elnézegetve a gyerekeinek
éppen életük legnagyszerűbb élményében volt részük, akárcsak Borisznak, aki a
legutolsó fotón valamiért Ava Barcelonás pólóját viselte, miközben Ava lovagló
ülésben ült rajta és az elszenesedett halrudacskát tuszkolta a kutya szájába. Ó, és
Ava azt is bejelentette, hogy anyukájának kisbabája lesz, ezért nőtt akkorára a
pocakja; Becky ezzel kapcsolatban külön érdeklődött.
Gemma gondolatban végigvette, mi mindent fog mondani Avának, amint hazaért.
Miután csillapodott egy kicsit a szívverése, a recepció felé vette az irányt. Ava
majdnem biztosan teljesen megfeledkezett a családi fényképekkel teli táskáról, amit
azért hozott be, hogy „A családom” projektjéhez használjon fel. Az elmúlt hét
minden napján ígérgette Gemmának, hogy hazaviszi őket; szükségtelen
megemlíteni, hogy bizonyára még mindig a fogasán lógtak abban a táskában.
Mr. Cook a recepciónál lévő szőnyeget porszívózta éppen, amikor Gemma
megérkezett. Gyanakodva végigmérte. Meggyőző érvei segítettek rávenni a
gondnokot, hogy engedje őt be, hiszen csak egy táska kell neki a fogasról, és nem
tart tovább öt percnél, és amúgy is fehér talpú tornacipőt visel, ami nem hagy
nyomot az aula parkettáján, amit a férfi már egy órája tisztít.
A második évfolyam osztályterme felé haladva az iskola épületében Mrs.
Goldmann irodája felől vita hangjai ütötték meg a fülét. Mintha Vivienne lett volna,
és a hanghordozásából ítélve egyáltalán nem hangzott boldognak. Gemma sietősre
fogta, és gyorsan elhúzott az iroda mellett.
A terem üres volt, és ahogyan sejtette már előre, Ava táskája a fogason lógott.
Annyira jellemző! Óvatosan leemelte a szögről és már épp elmenőben volt, amikor
tompa puffanásokra lett figyelmes, melyet egy hang kísért. Egy férfi hangja. Nehéz
volt kivenni, de… mintha azt hallotta volna, valaki azt kiáltja, hogy „Segítség!”
Gemma szíve majd kiugrott, de követte a hang forrását. A terem sarkában álló
nagy szekrénynél kötött ki, amiről sejtette, hogy a rajzeszközöket tárolják benne.
– Hahó! – próbálkozott. – Van bent valaki?
Válaszul eszelősebb dübörgés hallatszott, amit egy fojtott kiáltás követett:
– Ó, hála istennek! Engedjen ki, kérem! – Gemma sebesen kinyitotta a zárat, és
teljes megrökönyödéssel nézte, amint Tom előtűnik a szekrényből.
– Jaj, istenem, de jó, hogy itt vagy! Nagyon köszönöm! Azt hittem, egész nyáron ide
leszek bezárva… minden idők legkínosabb halála. Őszintén, csoda vagy! Meg
tudnálak csókolni! – Tom elharapta a mondatot, rádöbbenve, hogy mi csúszott ki a
száján.
Gemma sem jutott szóhoz, hogy pont ahhoz a férfihoz volt közel, akiről heteken
keresztül ábrándozott, sőt, erkölcstelenül fantáziálgatott is, és ettől lebénult a
nyelve. Esetlenül állt, amíg Tom lesöpörgette az inge ujjáról a rátapadt papírfecniket,
és a hajába túrt.
– Nos… hát… Miért nem foglalsz helyet? – Tom hellyel kínálta Gemmát, és
elkeseredetten iparkodott leplezni az ügyetlenségét. Milyen ostoba volt! Elárulta,
hogy meg akarja csókolni, és persze valójában erre vágyott a legjobban a világon.
Gemma engedelmesen leült egy parányi székre. Tom is odahúzott egy hasonlóan
aprócska széket mellé, és megkönnyebbülve roskadt az asztalra.
– Komolyan azt hittem, hogy nekem befellegzett. Tudom, nevetségesen hangzik,
de egyszerűen nem tudtam kitalálni, hogyan szabadulhatnék. Úgy látszik, a
védőangyalom éppen idejében járt erre. – Tom Gemmára mosolygott, aki dühében
elpirult, amiért az arca, az áruló eldöntötte, hogy elárulja az érzéseit. Remek. Hát
ennyit arról, hogy hűvös marad.
Tom körülnézett a teremben, mintha várná, hogy megpillant valaki mást is.
– Hol a férjed? Vagyis az exférjed, Nick. Ő nincs itt?
Gemma tömören felvilágosította a fejleményekről, és Tom láthatóan kezdett
megnyugodni, főleg, amikor kiderült, hogy Gemma és Nick valójában sosem jöttek
össze újból, és hogy csak egyszerűen azért engedte meg, hogy beköltözzön újra,
hogy meglássák, képes-e felelős apja lenni a gyerekeinek. A válasz nyilvánvalóan:
nem.
– És Sam és Ava mit szólnak?
– Rendben vannak. Teljesen rendben vannak. – Gemma legnagyobb
csodálkozására ez valóban így volt.
Sam azt mondta, minden oké, majd Skype-on beszélget az apjával, miközben
azokat a rémes videójátékokat játsszák, Ava pedig bólogatott, amikor Gemma
bejelentette nekik, hogy apu újfent elköltözik.
– Biztosan azért, mert állandóan a WC mellé pisilt, ugye? Mondtam neki, hogy
üljön le és úgy pisiljen, úgy nem megy szanaszét, de nem hallgatott rám. – Ava
bánatos arcot vágott. – Bárcsak nekem volna fütyim, amivel a padlóra pisilhetnék.
Igen, Ava frusztrációját kivéve, amiért még mindig nem tud állva pisilni,
figyelemreméltóan kevés kár származott abból, hogy Nick újból elköltözött. És mivel
ő és Becky helyrehozták a barátságukat, nem is beszélve arról, hogy Becky és
Kedves Jon újra ugyanolyan szerelmesek voltak egymásba, mint régen (Gemma az
elmúlt héten nem egyszer, nem kétszer, de háromszor vigyázott Rosie-ra és Ellára,
amíg Becky és Jon úgy keféltek, mintha nászutasok lennének) úgy látszott, minden
jó, ha a vége jó.
 Vagyis ott volt az az aprócska kis részlet, miszerint hétfőtől elég valószínű, hogy
meg kell barátkoznia azzal, hogy munkanélküli lett és csatlakozik Beckyhez a
sorban a munkaközvetítő előtt, de hát kinek kell manapság jövedelmező állás?
Titokban Gemma rettegett. Elviselte a tudatot, hogy elcseszte a házasságát, és örök
szingli létre lett kárhoztatva, de a gondolatot, hogy elveszti a házát és képtelen lesz
ruházni és etetni a gyerekeit, már sokkal nehezebb volt megemésztenie.
Tom figyelmesen nézte.
– Tehát te és Nick...
– Vége – jelentette ki Gemma határozottan. – Száz százalékig vége. Hogy őszinte
legyek, nem vagyok biztos abban, hogy a párkapcsolatokat nekem találták ki…
Tom úgy tűnt, mondani szeretne valamit, de inkább meggondolta magát.
– De ez jó, igaz? Az, hogy Nick elment. Vagyis, ha már úgysem voltatok boldogok
együtt...
– Persze, igazad van. Jó így. Ez csak… nos… – Gemma óvatosan elkezdte
magyarázni a Zerónál zajló eseményeket, de egyre mélyebben belement a
részletekbe, mert látta, hogy Tomot valóban érdekli a téma, és nem csak
udvariasságból hallgatja. – Szóval, mindjárt itt a hétfő, és nagy eséllyel nekem nem
lesz többé állásom. Őszintén szólva, rettegek. A Zero az első és egyetlen
munkahelyem. A gondolat, hogy máshol kell kezdenem a legelejéről, új munkát kell
találnom, amivel keresek annyit, hogy fizessem a ház törlesztőjét, a számlákat, és
lesz elég időm, hogy a gyerekeimmel is foglalkozzam… láttad, mennyi szerencséje
volt Beckynek. Ilyen állás nem létezik. Akár piacra is dobhatnám a házamat már
most, és szólhatnék a szüleimnek, hogy a gyerekekkel együtt visszaköltözöm
hozzájuk. Aztán talán majd szerzek egy pólót, amin az lesz, hogy MEGBUKTAM AZ
ÉLETBEN, mert, nézzünk szembe a tényekkel, egy válással és egy munkahelyi
leépítéssel a hátam mögött, alapvetően ez az igazság.
– Jaj, ne már! Ismered a gyerekeidet, nem? Senki, aki képes volt ilyen értelmes és
motivált gyerekeket produkálni, nem mondhatja magáról, hogy elbukott az életben.
Még úgy sem, hogy Ava néha ijesztő dolgokat művel.
Gemma elmosolyodott.
– Hát, ez tény. Mesélte neked, mi történt a fogászaton? – Tom nemet intett a
fejével. – Elmentünk egy vizsgálatra, és Ava rettentően csendes volt egész végig, míg
ott voltunk, ami mindig aggasztó. A fogorvos furán szétszórtnak tűnt. Aztán
beültünk az autóba, hogy hazamenjünk, és Ava akkor hirtelen megszólalt a hátsó
ülésen: „Anyu? Ismered azt a fogászt? Amikor a számba nyúlt, nyalogattam a
kesztyűjét.” Ettől Sam olyan hisztérikusan kezdett nevetni, hogy félre kellett
húzódnom, hogy pisilhessen az út szélén. Az a szegény fogorvos! Ava
összenyalogatta.
– Te jó ég! Szegény fogász, valóban. Ava már csak ilyen. Miért viselkedjen
normális emberként a fogorvosnál, ha nyalogathatja is? – Tom a szemét törölgette a
nevetéstől. – Elképesztő. De mesélj még a Zeróról! Ez a Leroy elég érdekes fickónak
tűnik.
A nap besütött az ablakon, Gemma előadta a Zero teljes történetét. Azt, hogy
akkor lépett be, amikor még senki sem volt biztos abban, hogy a cég üstökösként fog
emelkedni; azt is, hogy már több száz milliárdos forgalma van, és éppen most készül
a fejlődés egyik magasabb fokára lépni.
– A készpénz a probléma. Megújulás kéne, de képtelenek vagyunk megvalósítani
Leroy zseniális ötleteit anélkül, hogy a megfelelő összeget befektetnénk. Minden
lehetséges forrást kimerítettünk már. Akármennyire is utálom bevallani, azt hiszem,
ideje beismerni, hogy vesztettünk.
– Kell, hogy legyen valahol egy megfelelő befektető. Vagyis, milyen összegről
beszélünk?
Gemma elmondta.
– Ez a legtöbb befektetési cég számára csak aprópénz.
– Pontosan ez a probléma. A nagyvállalatok nem akarnak befektetni a cégünkbe;
nem éri meg számukra sem a pénzt, sem az energiát. Az egyéni befektetők
aggódnak; Leroyt időzített bombának tartják, és nem akarnak mindent egy lapra
feltenni. Mi már igazán mindent megpróbáltunk. Hidd el, ha tudnám, hogy van
valahol más lehetőség, már rajta volnék! Elszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy
ott kell hagynom az állásomat.
Tom kíváncsian figyelte.
– Valóban szereted ezt a céget, ugye?
Gemma elmosolyodott.
– Annyira, hogy le sem tudom írni. Ez nemcsak egy munka… ez az életem. Minden
reggel izgatottan várom, hogy bemenjek, és elkezdjem a munkát. Nézd csak meg a
közösségi oldalakat, látni fogod, hogy nem semmi ez a hely. Leroy szinte
elképzelhetetlen munkakörnyezetet teremtett. Ő igazán azt szeretné, ha az
alkalmazottai boldogok lennének. És mi azok vagyunk. Tényleg jó ott dolgozni.
 Tom egy pillanatra becsukta a szemét, mert hirtelen olyan világba sodródott
vissza képzeletben, ahová nem igazán akart tartozni többé. Dühösen fejrázással
kergette el az emlékeket, és visszatért Gemmához.
– Gemma, ilyen sietve nem adhatod fel. Egyszerűen nem szabad. Hidd el, ami a
Zerónál van, az nem mindennapi! Tudod, hányan vannak, akik mit nem adnának
azért, hogy ilyen környezetben dolgozhassanak? Hány ember élete hever romokban
csak azért, mert olyan helyen dolgozik, ahol senki sem akarja, hogy boldog legyen...?
Eltűnődve lesütötte a szemét.
– Tom, mi történt? Mármint az előző állásoddal. Amikor együtt játszottunk a
szabaduló szobában, el akartad mondani, de az a nő benyitott, és nem jutottál a
végére. Otthagytál egy rangos állást a bankszektorban, csak hogy eljöhess egy
iskolába tanítani, de sosem adtál erre magyarázatot. Ez így érthetetlen. Valaminek
történnie kellett… mi történt?
Tom lelkén aggodalom vett erőt. A tenyere jócskán izzadt, és a gerince mentén
furcsa bizsergés futkosott. Hogy mi történt vele… nos, ez nem az a téma, amiről
valaha is beszélt bárkinek, főleg nem az utolsó nap óta, amikor kisétált a régi
életéből, és sosem nézett vissza.
De talán itt volt az ideje, hogy megtegye.
 21.

Gemma figyelmesen nézte. Néhány hajfürtje rakoncátlanul kibújt a hajpánt alól, és

zabolátlan, göndör indák módjára keretezték az arcát. A teremben meleg volt,
kipirult az arca és a szempillaspirálja az egyik szeme alatt elkenődött egy picit,
amitől kissé levertnek tűnt. Tom szemében maga volt a megtestesült szépség.
A férfi mély lélegzetet vett.
– Gemma, ezt még soha senkinek sem mondtam el. Soha. Tehát türelmesnek kell
lenned, mert nem lesz könnyű beszélnem róla. Amikor az egyetemen megszereztem
a diplomámat, az egyik nagyobb bank azonnal bevett a gyakornoki programjába.
Annyira büszke voltam magamra! Az ország legjobb gyakornoki programja volt, és
engem választottak be. Tudtam, hogy megcsináltam a karrieremet egy életre.
Keményen dolgoztam, és gyorsan előléptettek – egy kicsit hasonlóan ahhoz,
ahogyan téged is. Amilyen sebességgel dolgoztam felfelé magam a karrierlétrán, a
fizetésem és a bónuszaim is exponenciálisan növekedtek. Az egyetlen probléma az
volt, hogy ugyanolyan ütemben szaporodtak a munkával eltöltött órák és a stressz
is. A bank belső kultúrája az ujjal mutogatáson és egymás hibáztatásán alapult.
Mindenki rettegett attól, hogy a kirúgottak listáján fogja végezni, ezért mindannyian
elkeseredetten próbáltuk fedezni magunkat. Senkiben sem bízhattunk. Én ugyan
pár emberrel jó barátságot kötöttem, de valójában ember embernek farkasa volt.
Amikor felértem a felsővezetői szintre, ki kellett rúgnom azt a srácot, akivel együtt
diplomáztunk az egyetemen, és azóta együtt is dolgoztunk. Könnyezve tiltakozott,
azt mondta, tönkreteszem az életét, és hogy el kell adnia a házát, mert nem tudja
majd fizetni a törlesztőrészleteket. A felesége babát várt, a szülei pedig idősek és
betegesek voltak, de ez egyáltalán nem rendített meg. Az a baj, hogy ha ilyen helyen
dolgozol, az érzelmeid kezdenek eltompulni. A törődés érzése kihal belőled. Nem
foglalkozol többé semmivel, mert ha megteszed, és érzelmileg sérülsz közben, abba
még belegondolni is rettenetes. Így hát felépíted a falakat magad körül a túlélésed
érdekében… és azért, hogy ebben a környezetben gyarapodj. Belefásultam. A
brutalitás volt a normális létforma.
Tom mély lélegzetet vett, erőt gyűjtött a folytatáshoz. Gemma figyelmesen
hallgatta, kopott farmeres tértére könyökölve.
– A munkám mellett nem volt sok lehetőségem a társasági életre. Volt néhány
alkalmi kapcsolatom, de semmi komoly. Négy éve viszont mindez megváltozott,
amikor találkoztam Jóval. Már egy ideje ismertem őt; azon kevesek egyike volt, akik
nő létükre megmaradtak a gyakornoki programban, és felfelé haladtak a
rangsorban. Valójában még előttem kinevezték, tulajdonképpen a főnököm lett. Sok
időt töltöttünk együtt. Csodáltam a magabiztosságát, az intelligenciáját… és az sem
bántott, hogy kibaszottul dögös volt. – Tom kényszeredetten felnevetett. – A
karácsonyi bulin mindketten kegyetlenül berúgtunk a gusztustalanul drága
pezsgőtől, és végül lefeküdtünk egymással. Feltételeztem, hogy csak egyéjszakás
kaland lesz, de Jo meglepett. Nagyon szeretett volna megállapodni; komoly
kapcsolatra vágyott. Őrülten kívántam, és elbűvölt a tudat, hogy a cég emelkedő
csillaga engem akar. Úgy gondoltam, hogy felérek hozzá. Egy hónapon belül
összeköltöztünk. Aztán történt valami. A munkahelyemen. Felfigyeltem arra, hogy
egyfajta belső kereskedés folyik a bankon belül. Mindig is sejtettem, hogy ez a dolog
létezik, de az volt az első alkalom, hogy igazi, kézzel fogható bizonyítékot találtam
rá. Először nem tudtam, mit is tegyek. Úgy döntöttem, hogy elmondom Jónak.
Amikor hazaértünk együtt azon az estén, elmeséltem neki, hogy mit fedeztem fel.
Mialatt beszéltem, csendben volt. Először megpróbált leszerelni, azt állította, hogy
képtelenségeket beszélek. Amikor megértette, hogy komolyan mondom, és nem
fogok szemet hunyni a dolog felett, az mondta, felejtsem el az egészet. Azt mondta,
hogy ez a dolog valószínűleg régóta folyamatosan így megy, és hogy vissza kéne
dugnom a fejemet a homokba, és a munkámmal kéne törődnöm. Átgondoltam, amit
mondott, és vagy egy hétig nem is szóltam, de belül folyamatosan marcangolt az
egész. Nem volt ez így jól. Tudtam, hogy ez baj, és mindig azt ígértem a saját
lelkiismeretemnek, hogy ilyen esetben szót emelek. Elmondtam Jónak, hogy
hivatalosan is jelenteni fogom az ügyet a belső visszaélések jelentésére vonatkozó
szabályzat alapján. Ettől teljesen bevadult. Csak állt a konyhában, és üvöltött velem.
Mondtam neki, hogy ez csakis az én döntésem, neki ebbe nem kell beavatkoznia, és
ennek hozzá semmi köze. Az ordította, hogy de igenis, neki is van köze ehhez,
hiszen mint közreműködőt fogják ettől fogva jegyezni. Aztán azt, hogy szarrá
dolgozta magát azért, hogy feljusson oda, ahol most tart a karrierjében, és nem
hajlandó mindezt odadobni csak azért, mert valami hülye pöcs – ő mondta, nem én –
hőst játszik, ahelyett, hogy nyugton marad, és befogja a száját. Azt hittem, hogy meg
tudom győzni, hogy megérti majd, hogy a helyes dolgot cselekszem, de mire másnap
reggel felébredtem, az összes holmija eltűnt. Amikor beértem a munkahelyünkre,
átnézett rajtam; pont olyan volt, mintha láthatatlan volnék. Úgy tettem, ahogyan azt
ígértem: a hivatalos csatornákon keresztül jelentettem, hogy mire bukkantam.
Ígéretet kaptam, hogy ki fogják vizsgálni az ügyet, és semmi sem fogja beárnyékolni
a karrieremet. Azonban ez, mint később kiderült, nem volt teljesen igaz.
A teremben csend volt. Gemma látta az ablakon át besütő napfényben táncoló
porszemeket. Tom lesütötte a szemét, kerülte a szemkontaktust. A keze ökölbe
szorult.
– Attól a naptól számítva a munkám gyakorlatilag tarthatatlanná vált. Jónak
hatalmas befolyása volt a bankban. Nem sokáig maradt titokban, hogy beszámoltam
valamilyen állítólagos belső kereskedelemről. Jo az osztályunkon, és a cég más
osztályain is mindenkivel tudatta, hogy hamis vádakat terjesztek, amelyeknek
semmilyen alapjuk sincsen. Gemma, téged ért valaha bántalmazás? – Gemma
megrázta a fejét. Tom folytatta. – Gyerekként engem igen; az osztályban gúnyoltak
és kiközösítettek, de itt ez teljesen más szinten volt. Senki sem volt hajlandó beszélni
velem. Jo mindenkit ellenem fordított. Amikor beléptem egy szobába, mindenki
elhallgatott. Arra gondoltam, hogy elmondom a HR-eseknek, de lett volna értelme?
Nem valószínű, hogy te leszel a nyertes, ha a kollégáid fele határozottan az
ellenkezőjén iparkodik. Mindig is jól éreztem magam a bőrömben, de az a kitartó,
ellenem folytatott aknamunka megváltoztatott. Többé nem beszéltem senkivel…
vagyis nem volt sok értelme a próbálkozásnak, ugyebár, hiszem a legtöbben úgy
viselkedtek velem, mintha nem is léteznék. – Tom kényszeredetten, szomorkásan
felnevetett. – Ahelyett, hogy vidáman nyüzsögtem volna a városban minden
hétvégén, otthon maradtam a lakásban, hevertem a kanapén és bámultam a plafont.
Úgy éreztem, hogy minden porcikámból kicsavarták az életet; nem maradt más,
csak egy külső héj. Egyik hétfő reggel felébredtem. Csak mondom, hogy felébredtem,
mert nem emlékszem, hogy aludtam volna. Feküdtem az ágyamban és bámultam
kifelé az ablakon, és láttam, hogy gyönyörű nyári nap volt, kék az ég, és arra
gondoltam, hogy vajon mi értelme van? Mi értelme van egyáltalán ennek az
egésznek? Életemben először akkor éreztem azt, hogy képtelen vagyok folytatni.
Még szerencse, hogy a szüleim mellém álltak. Amikor nem jelentem meg a
munkahelyemen és a HR sem tudott elérni… láttam, hogy cseng a telefonom, de
sosem vettem fel… a protokoll szerint a legközelebbi hozzátartozóimat próbálták
elérni. Mivel apa és anya sem tudtak elérni telefonon, autóval eljöttek értem.
Hazavittek magukhoz. Az egész nyarat a gyerekkori szobámban töltöttem, egyfajta
szédültségben. Minden egyes nap küzdelem volt kikelnem az ágyból; gyűlöltem
magam. Egy rakás szerencsétlenség voltam, egy haszontalan és értéktelen
csődtömeg. Jo és az emberek többsége, akikkel együtt dolgoztam, heteken keresztül
ezt mantrázta a fülembe, és akkor végül ráébredtem, hogy végig az igazat mondták.
Nem gondoltam, hogy egyszer még valaha lehetek boldog. Ez így ment hetekig, majd
egy szép napon meglátogatott a húgom. Az unokaöcsémet, Isaacet is elhozta
magával, aki akkor négyéves volt. Azt mondták neki, hogy hagyjon engem békén, de
a tiltás ellenére bejött a szobámba, amint az ágyamon fekve a plafont bámultam.
Megkérdezte, hogy miért nem megyek ki és elmondtam neki, hogy nem hiszem,
hogy képes lennék rá. Azt mondta, hogy ez ostobaság. Igaza volt. Isaac és én együtt
töltöttük a nap hátralévő részét, és éreztem, hogy a régi önmagam lassanként
visszatér. Isaacet nem érdekelte az, hogy mi történt velem előtte. Ami igazán
számított neki, az volt, hogy tudok-e focizni vele, tudom-e, hogy mi fog történni
akkor, ha a nap felrobban, és tudom-e, hogy egy Tyrannosaurus Rex vagy nagy fehér
cápa az erősebb. És lassacskán arra kellett ráébrednem, hogy nem más hiányzott
eddig, mint az emberi kapcsolatok. A bank minden tőle telhetőt megtesz, hogy
maradék emberséget is kiölje belőled. Abban a percben kellett volna felállnom, és
otthagynom azt a környezetet, amikor az egyetemi cimborámat, Jacket kellett
kirúgnom… nem érdemelte meg; semmiképpen sem volt fair döntés. De akkor már
nem láttam tisztán. Elvesztettem a humánus egyéniségemet. Az Isaac társaságában
eltöltött időtől fogva egyre jobban lettem. Tőle tanultam meg, hogy még mindig van,
amit a világ számára magamból fel tudok ajánlani. És nem mindenki gondolja
rólam, hogy egy nyomorúságos csődtömeg vagyok. Isaac és én elég sokat lógtunk
együtt azon a nyáron, és ezalatt döntöttem el, látva, ahogyan a világot meg akarja
ismerni, rácsodálkozással és végeérhetetlen lelkes kérdésekkel, hogy
megpróbálkozom a tanítással. Megváltoztatni szerettem volna az emberek életét,
nem tönkretenni. Beadtam a felmondásomat. A bank gyorsabban nem is vehette
volna tudomásul, én pedig beiratkoztam egy tanárképző kurzusra. Az volt az első
pozitív tettem, miután otthagytam a pénzügyet, és a tanítást az első naptól fogva
imádtam. Egyre csak javultam. Egyre jobban megtaláltam önmagamat.
Gemma meg sem moccant. Egy magányos könnycsepp gördült le az arcán, de meg
sem kísérelte, hogy letörölje.
– Istenem! Fogalmam sem volt erről.
Tom nevetett.
 – Honnan is tudhattad volna? De most már minden rendben van. Sok kezelést
igényelt és egészséges mennyiségű antidepresszánst is, de már őszintén
mondhatom, hogy visszanyertem a legjobb formámat. Minden valami okból
történik, igazam van? Azonban még mindig azt gondolom, hogy ezt a különleges
leckét kevesebb fájdalom árán is megtanulhattam volna. De, őszintén, azóta
köszönetet mondok minden egyes napért. Még azért is, amelyen a rajzszekrénybe
zárva kötök ki. – Áthajolt szemből Gemmához, és letörölte a könnycseppet az
arcáról. A nő megrezzent az érintésétől. – De épp ez az, amit mondani akarok. Abban
az időben a bankban dolgoztam, sokkal nyomorultabb és magányosabb voltam,
mint bármikor előtte az életem folyamán. Ezzel szemben te olyan helyen dolgozol,
amit imádsz, és olyan emberek vesznek körül ott, akik igazán törődnek veled.
Minden lehetséges dolgot meg kéne tenni, hogy el ne veszítsd ezt a helyet. Gemma,
megérdemled a boldogságot. Mindannyian megérdemeljük. – Gemma levegőt is alig
mert venni, mert Tom közelebb húzódott hozzá, kitöltve a kettejük közti teret
egészen addig, amíg majdnem összeért az arcuk. Mélyen Gemma szemébe nézett és
lágyan suttogta: – Én akkor vagyok a legboldogabb, ha veled vagyok. Mi a
véleményed? Adjunk neki egy esélyt?
Gemma válaszként olyan hevesen, akkora szenvedéllyel csókolta meg a férfit,
hogy az aprócska székek teljesen megadták magukat és mindketten a földre
zuhantak, ahol csókolózva hemperegtek olyan hévvel, mintha az életük múlt volna
rajta. Csókolóztak és nevettek, és Gemma közelebb húzta magához Tomot, és
élvezte a szája puha érintését és simogató ujjait, ahogy lesiklottak a gerincén.
Annyira elmélyedtek egymásban, hogy egyikük sem hallotta a közeledő lépéseket.
Az első dolog, amire feleszméltek, az volt, amikor meghallották Mrs. Goldman
jellegzetes hangját:
– Lelocsoljam őket a slaggal vagy hozzájuk vágjam az interaktív táblát?
Mindketten rémülten pattantak fel, pánikszerűen igazgatták a ruhájukat, mintha
mi sem történt volna.
Mr. Cook egy felmosófát rázott feléjük fenyegetően, és olyan dühös volt, hogy alig
bírt értelmes szavakat használni:
– Felnőttek… tanárok… a másodikos teremben… KÖZÖSÜLNEK?! – Ez túl sok volt
neki; úgy nézett ki, mint aki mindjárt könnyekben tör ki.
Mrs. Goldman szúrósan nézett Tom szemébe. Tom attól tartott, ezzel ki is vívta a
felmondását, azonnali hatállyal. Ehelyett, az igazgató asszony szeme furcsán
megcsillant, és Mr. Cook felé fordulva azt mondta:
– Ó, badarság! Közösülés, persze. Ha azt állítja, hogy ez a szánalmas hempergőzés-
cuppogás közösülésnek számít, akkor el sem tudom mondani, mennyire sajnálom a
feleségét. – Majd sarkon fordult és kivonult a szobából, nyomában az idegesen
szökdécselő Mr. Cookkal. Tom és Gemma annyira nevettek, hogy azt hitték, sosem
tudják abbahagyni.
 22.

Július 31-e volt, kora este, és Gemma végignézett magán a földig érő tükörben.
Mindent egybevéve, az idő vasfoga nem is kezdte ki olyan nagyon. Kétségtelen, hogy
Beckynek jó pár órája, és piperetáskájának egész tartalma szükséges volt, de hajszál
híján tökéletesre kitatarozta, és Gemma őszintén úgy gondolta, hogy elég jól néz ki
ahhoz képest, hogy épp most töltötte be a negyvenet.
– Pfúúúj, miért fintorogsz ilyen rondán? Olyan vagy, mint egy hal! – jegyezte meg
Ava, aki a Chelsea mezében feszített. – Az a parfüm van rajtad, aminek olyan a szaga,
mint a tetűirtónak?
– Nem. Az meg melyik parfüm? Nincs olyan parfümöm, aminek olyan a szaga,
mint a tetűirtónak. – Gemma óvatosan megszagolta magát. Vagy mégis?
– Dehogyisnem. SAM! – Ava olyan hangerővel bődült el és hívta a testvérét,
mintha az utca másik oldalán állna éppen. – Nem olyan anya parfümjének, a szaga,
mint a mi tetűirtónknak?
– Micsoda? – Sam teljes testi valójában előtűnt a szoba homályából, csak a kék
köntösét viselte, amely mintegy második bőrré avanzsált, és időnként le kellett
imádkozni róla, hogy egy főzőmosást kapjon. – Anya, már rendesen szőrösödnek a
tökeim.
– Jó. Csodás. Nagyon büszke vagyok rád. Ne, Ava, szállj le róla… – Ava odarohant
Samhez, hogy megbámulja a tökeit, de a fiú védekezőn összehúzta maga körül a
köntöst, és azt mondta a húgának, hogy nézegesse a sajátjait és hagyja békén.
– Ava védelmére csak annyit, hogy nagyon nehéz nem bámulni a tökeidet, ha
állandóan úgy járkálsz a házban, hogy kilógatod őket. – Gemma minden nap abban a
reményben ébredt fel, hogy hátha Sam aznapról fogva némileg szemérmesebb lesz;
jelenleg úgy tűnt, hogy erre még sokat kell várnia. – Néha arra gondolok, hogy az
ebédlőasztalnál külön terítéket kéne feltenni a tökeid számára, annyira központi
helyet foglalnak el a családunkban. Különben is. Nem gondoljátok, hogy ha már ma
van a szülinapom, és vacsorázni megyünk, át is öltözhetnétek, hogy legalább ma ne
focimezt és egy bűzlő fürdőköpenyt viseljetek?
– A fürdőköpenyem nem bűzlik! Hogy mondhatsz ilyet? – vágott vissza Sam,
miközben Ava épp azt magyarázta, hogy mennyire életbevágóan fontos, hogy a
focimezét viselje:
 – Mert mi van akkor, ha a Chelsea cserkészek is az étteremben lesznek, és
meglátnak engem, és azt akarják, hogy bemutassam a tudásomat, és felvennének a
Chelsea-hez, hogy náluk játsszak; és milliókat keresnék, amiből vennék egy
hatalmas villát, ahol mindannyian lakhatnánk, kivéve téged, Sam, mert te büdös
vagy és én utálom a büdös fiúkat.
Gemma szétválasztotta a porontyokat, mielőtt még ökölre mentek volna a
képzeletbeli villa miatt.
– Még harminc perc, utána mennünk kell. Rendben Ava, viseld a focimezt, de a
stoplis cipőt nem veheted fel. Sam, ha igazán a köntöst akarod viselni, hajrá. Persze
mindig ott a lehetőség, hogy megláthat egy haverod. – Ez megtette a hatását.
Miközben morgott, hogy igazán mégsem akarta felvenni a köntösét az étterembe,
Sam visszament a szobájába csak azért, hogy előbányásszon valamilyen gyanúsan
foltos ruhadarabot a gyűrött nadrágok és pólók halmazából, amely állandó helyén,
az ágy mellett volt. Gemma lejött a lépcsőn, és töltött magának egy pohár pezsgőt a
palackból, amit Becky és ő nyitottak ki egy kicsivel előbb, amikor éppen
készülődtek. Lassan kortyolgatta, és arra gondolt, hogy az elmúlt néhány röpke hét
folyamán mennyire megváltozott az élete. Meglepően jó előérzete támadt a
negyvenes éveivel kapcsolatban.
Megszólalt a csengő, és Ava lerohant a lépcsőn.
– Kinyitom! Kinyitom!
Lihegve piszmogott a zárral, mielőtt szélesre tárta volna az ajtót.
– Mr. Jones! Nem lövünk be néhány büntetőrúgást vacsi előtt?
Gemma kifejezetten félt volna, ha egy idegen férfit kellett volna bevezetnie a
gyerekei életébe, és aggodalmai mérhetetlenné fokozódtak, mivel ez a bizonyos férfi
az iskola egyik tanára volt. A szíve a torkában dobogott, amikor megemlítette a
dolgot a gyerekeinek, miután Tommal három egymást követő napon randiztak, és
az egyiknek a végén a férfi úgy húzta magához Gemmát, hogy az majdnem szó
szerint lihegett a vágytól. Istenem, mennyire szeretett volna kefélni vele! De mivel
nemcsak túl öreg és érzékeny ahhoz, hogy állva valahol egy sikátorban
szeretkezzen, hanem ismerve a szerencséjét, még egy utcai térfigyelő kamera is
felvette volna, és a meztelen fenekével lett volna körbeposztolva az internet, meg
kellett puhítani a gyerekeket. Hozzá kellett őket szoktatni a gondolathoz, hogy Mr.
Jones az otthonukba látogat, és aztán Gemma később titkon felcsempészheti a férfit
az ágyába.
 Amint ez többször is előfordult már, a gyerekei meglepték. Ava teljesen
érdektelennek mutatkozott. („Ja, tudom, jó sokszor szeretnél nyálasan csókolózni
Mr. Jonesszal. Először nem jöhetne ki a hátsó kertbe velem focizni?”) És habár Sam
először teljesen megdöbbent („De anyuuuu, ez undorító!”), nagyon gyorsan
észrevette a lehetséges jó oldalát ennek az új kapcsolatnak. A két hét alatt, mióta
Tom átjárogatott hozzájuk, Sam váltakozva vagy felráncigálta a szobájába Tomot,
hogy nézhesse, ahogyan játszik az új Minecrafttal, vagy elszántan próbálta
meggyőzni, hogy a legjobb módja annak, hogy megkedveltesse magát az új
barátnőjének a fiával az, hogy megadja az összes választ a nyári házi feladat
kérdéseire.
Így aztán Tom már hihetetlen rövid idő után a háztartásuk fix kellékévé vált.
Gemma azon töprengett, hogy vajon nem túl sok-e ez, túl gyorsan, de annyira el volt
bűvölve, hogy küszködnie kellett, hogy távolt tartsa magát férfitól. A szex – miután a
gyerekek végre lefeküdtek aludni és ők biztonságosan elbarikádozták magukat
Gemma szobájában – hihetetlenül jó volt. Gemma már teljesen meg is feledkezett
arról, hogy egy élettelen műanyagon kívül más is okozhat számára gyönyört, nem is
beszélve arról, hogy a gyönyör forrását is érdekelte, hogy ő is jól érezze magát. Tom
gyengéd, simogató közeledése szöges ellentétben állt Nick módszerével, aki egyszer
emlékezetes módon úgy jutott el a csúcsra, hogy Gemma seggét csapkodta,
miközben a nő kényelmetlenül ült rajta lovagló ülésben, és azt ordította:
– Na, ki a szerencsés lány? Te vagy! Te vagy! TE VAGY!
Istenem, micsoda mázli, hogy ez már a múlté!
Tomnak alig volt ideje egy gyors csókot nyomni Gemma ajkára, mielőtt Ava
kirángatta volna a hátsó ajtón.
– Ellenem senkinek nincs esélye! – kiabálta lelkesen.
Szegény Tom! Gemma csak remélni tudta, hogy a férfi fel van készülve arra,
amibe keveredett.
Már késésben voltak, mire Avát végre le tudták rángatni a focipályáról, és gyalog
lesétáltak a rövidke úton az étteremig, egy helyi francia bisztróig, ami mindig tömve
volt vendégekkel, Sokan élvezték a kiváló francia konyhát és az annál is kiválóbb
francia borokat. Tom tartotta az ajtót a gyerekeknek, akik beviharzottak; Ava
izgatottan felsikoltott, amikor megpillantotta Rosie-t egy nagy asztalnál a terem
hátsó részében, és oda is rohant hozzá.
– Ó, istenem, Gemma, lélegzetelállítóan nézel ki! – Becky tapsikolt
elégedettségében, miközben felállt az asztaltól és átölelte barátnőjét.
– Hát persze, te holdkóros. Hiszen te voltál, aki órákat töltöttél azzal, hogy ilyenné
varázsolj. Szegény Tom, holnap fel fog ébredni mellettem és úgy érzi majd, hogy
megcsókolta a hercegnőt, aki békává változott.
– Ugyan már! – Tom átölelte Gemma derekát, és lágyan megcsókolta a feje búbját.
– Te mindig gyönyörű vagy nekem!
– Jaj, istenem, mindjárt hányok! – Becky imitálta, mintha két ujját letolta volna a
torkán, és Jonhoz fordult, aki türelmesen szórakoztatta Ellát a magasított székében.
– Gyerünk, drága férjem! Akadályozzuk meg, hogy ezek ketten az asztal tetején
szexeljenek, és hozzuk be az italt.
Ragyogó vacsora volt. Folyt a bor minden egyes ínycsiklandó fogás után, melyek
szép sorban követték egymást előttük az asztalon. Ella Jon karjában aludt, Rosy és
Ava pedig az asztal egyik végében ültek le, és hisztériásan röhögtek valamin, amiről
a felnőtteknek halvány gőzük sem volt. Sam minden tőle telhetőt megtett, hogy
érdeklődőnek és elkötelezettnek mutatkozzék az anyukája szülinapi vacsoráját
illetően, de a mosolya nagyon hamar eltűnt, és végül a könyökére támaszkodva ült
letörten, és úgy tűnt, inkább valahol máshol lenne legszívesebben. Egészen addig,
amíg Becky lopva oda nem adta neki az iPhone-ját, és hozzáférést biztosított
számára az internethez.
– Csak akkor, ha elrejted az anyukád elől.
Becky elmesélte nekik a legutóbbi pletykát, ami az iskolás anyukák körében
terjedt, és kétségtelenül Vivienne banyatársaitól eredt.
– Úgy tűnik, a külvilágban az a hír járja, hogy az exférjed nem mással, mint
magával a Nagyságos Főbanyával prütyköl.
Jóságos ég! Egy percre Gemma elbizonytalanodott, vajon hogyan is áll ehhez a
dologhoz. Vivienne és Nick? Igazán? Ez lenne az a perc, amikor neki könnyek között
kéne összeomlania és rájönnie, hogy mennyire szereti mégis? Ehelyett végtelen
megkönnyebbülést érzett. A többiek az asztal körül kíváncsian figyelték a reakcióját.
– Azt hiszem, elcseszettebb párocskát keresve se találhatnánk – mondta, és
mindannyian addig nevettek, amíg a hasuk bele nem fájdult.
Gemma rájött, hogy már nagyon régen volt, hogy ennyire magabiztosnak érezte
magát a születésnapján. Vagy Nick neurotikus és egoista viselkedését kellett
tolerálnia, vagy magára maradva ült egy palack bor társaságában, és ígéretet tett
magának, hogy következő évben minden más lesz. Ebben az évben először érezte
azt, hogy tartozik valahová.
– Nos, van egy hírem – Jelentette be Becky, picit tántorogva, miután a klotyóról
visszatérve leült. – Emlékszel, Gemma, hogy kicsit több, mint hat hónapja
beindítottuk a Gemma-és-Becky Projektet? Az volt a fő célkitűzésünk, hogy mire
betöltöd a negyvenet, megrakjon téged valaki – Jon csitította, de a gyerekek nem
figyeltek –, és nekem lesz munkahelyem. Nos, látva az arckifejezésedet, és tudva,
hogy Tom mennyi időt tölt mostanában nálatok, az egyes számú cél megvan. – Ennél
a pontnál Gemma eltakarta az arcát Tom pedig nagyon jóízűt nevetett. – De a
Gemma-és-Becky Projekt második pontja valahogy bizonytalannak tűnik. Vagy
mégsem? Mert… friss hírek… tegnap óta szerény személyem jövedelmező álláshoz
jutott! Úgy ám! Visszamegyek dolgozni!
– Istenem, Becky, ez hihetetlen jó hír! – Gemma felállt, hogy megölelje a
barátnőjét. – El sem hiszem, hogy nem mondtad már korábban!
– Várni akartam vele addig, amíg mindannyian együtt leszünk. Egészen még én
sem hiszem el, hogy őszinte legyek.
– Mesélj!
– Fura sztori. – Becky belekortyolt a borába és megcirógatta az alvó Ella fejét. –
Emlékeztek arra az iszonyatos interjúra azokkal a perverzekkel, hónapokkal
ezelőtt?
Gemma grimaszolt.
– Mintha el tudnám valaha is felejteni. Csak kérlek, azt ne mondd, hogy
visszamész és nekik fogsz dolgozni.
– Na persze. Csak a holttestemen át. Nem, de végül csak sikerül a történetet
betetetni a helyi újságba. El sem tudtam képzelni, hogy bárhová bekerülhetne, főleg,
hogy azt az újságot három ember olvassa és mindhárman a szerkesztőségben
dolgoznak, tehát elképzelhetitek a döbbenetemet, amikor felhívott az újságíró, aki
megírta az előző héten. Megkereste őt egy nő, aki elolvasta a sztorit, és aki beszélni
akart velem egy lehetséges munka reményében.
Így hát visszahívtam, és kiderült, hogy az illető nem más, mint az a HR-es, akivel
akkor találkoztam, amikor őt itt elvittem egy interjúra. – Ellára mutatott, aki
kivehetetlenül motyogott valamit alvás közben, és még közelebb húzódott Jonhoz. –
Fel volt háborodva azon, ahogyan bántak velem, és találkozót kért tőlem. Kiderült,
hogy munkát váltott, átment egy jótékonysági szervezethez, akik bizonyos cégekkel
együttműködve azon dolgoznak, hogy rugalmas munkalehetőséget biztosítsanak
mindenkinek. Az újságban olvasható megjegyzéseim alapján tudhatta, hogy
olyasvalamiről van szó, ami iránt szenvedélyes érzelmeket táplálok. Végül az ócska
LinkedIn-profilom is hasznosnak bizonyult, mert megnézte és látta, hogy van némi
marketinges múltam. Röviden tehát én leszek a marketing- és közösségi média
menedzserük. Jövő héten kezdek, heti két munkanap, a többiben pedig rugalmasan
dolgozhatok otthonról, ami nem is alakulhatott volna jobban Jon új munkarendjét
tekintve. Tulajdonképpen egy igazi álom! Ó, és az ügyvédi irodát éppen az Ügyvédi
Kamara vizsgálja, hivatali visszaélés gyanújával.
– Ó, Becky, ez hihetetlenül fantasztikus! Annyira örülök neked! Tehát
megcsináltuk! Sikerült!
– És veled mi van? – Becky arca hirtelen elkomolyodott. – A te munkáddal mi a
helyzet? Még nem mondtál semmit, és nem is akartalak kérdezni. Ez azt jelenti,
hogy...?
Gemma és Tom összenéztek.
– Nos, valójában… – kezdett bele Tom a mondandóba éppen abban a
másodperben, amikor Ava élesen felkiáltott: – LEROY! –, és mint akit puskából lőttek
ki, átviharzott az éttermen.
Ava és Leroy mindig is vonzódtak egymáshoz. Az első perctől fogva, hogy
megpillantották egymást, amikor Gemma bevitte az akkor alig egy hetes Avát az
irodába, a kislány azonnal megmarkolta Leroy fluoreszkáló nyakkendőjét, melyen
mindenhol rikító bordó tintahalak ékeskedtek, Leroy pedig kijelentette, hogy
megalapozták a szövetségüket. Leroy nem fogta fel, miért imádja Ava olyan
megszállottan a focit, Ava pedig állandóan csípős megjegyzéseket tett Leroy
legutóbbi hajszínére vagy a farmerviseletére, de mégis, valami a bolond kis
elméjükben bekattant és attól kezdve lelki társak voltak.
– Jó ég, emlegetett szamár! – mondta Tom, és felállt, hogy kezet rázzon Leroyjal,
miközben Ava belecsimpaszkodott a (csillogó, türkiz színű) nadrágjába. Aztán a
párját is köszöntötte, aki pont olyan elbűvölő volt, mint Leroy, bár nem öltözött
olyan szokatlanul. – Éppen rólad beszéltünk.
– Micsoda? – Becky Tomra nézett, és megrázta a fejét, miközben Leroy és Jeremy
csatlakoztak a csoporthoz. – Te és Leroy honnan ismeritek egymást?
– Nem vagyunk ismerősök – mondta Leroy. – Vagyis, inkább nem voltunk. Boldog
születésnapot drágám! Gemma kezébe nyomott egy üveg pezsgőt, és hevesen
mindkét oldalról arcon csókolta. – Remélem, nem bánjátok, hogy beugrottam. Csak
arra gondoltam, hogy talán helyes dolog volna ünneplésként koccintani… egy dupla
ünnepre.
– Valaki elárulná nekem, hogy mi is folyik itt? – ordította Becky olyan hangosan,
hogy felébresztette Ellát, aki nagyon rosszallóan pillantott anyjára, majd rögtön
elaludt újra.
– Lehetséges, hogy én is szolgálhatok valami újsággal – mondta Tom, és helyet
csinált Leroy és Jeremy számára, akik odahúzták a székeiket az asztalhoz, mielőtt a
pezsgős dugókat pukkanva kilőtték volna. – Mert az utóbbi hetekben belekezdtem
egy kis üzletbe.
– Ó, istenem! – vinnyogta Becky – Ott fogod hagyni az iskolát, és végül kapunk egy
tanárt, akinek pisi- és káposztaszaga lesz és gyűlölni fogja a gyerekeket, nem?
– Egyáltalán nem – mondta határozottan Tom. – Nem áll szándékomban máshová
menni, feltéve, vagyis, ha Mrs. Goldman ki tudja törölni a félév utolsó napjának az
emlékeit a memóriájából és senkinek sem fog beszélni róla. – Gemma kuncogott. –
De eldöntöttem, hogy befektetek egy üzletbe. Egy helyi vállalkozásba… egy olyanba,
melyről hiszem, hogy tovább fog működni azért, hogy igazán hihetetlen dolgokat
hozzon létre.
Annak ellenére, hogy Tom, Jeremy, Leroy és Gemma mind úgy vigyorogtak, mint a
fakutya, Beckynek időbe telt, mire leesett a dolog.
– Úristen, ugye nem, vagy mégis? Megmentetted a Zerót? De hogyan? Azt hittem,
sok millió fontra lesz szükségük?
– Mit nem néz ki belőlem, hölgyem? – Kérdezte Leroy színlelt sértéssel a
hangjában. – Mit gondol, mennyire vagyok nagy költekező? Nem kellenek milliók!
Talán csak egy vagy kettő millió.
– De… te tanár vagy. – Becky Tomot nézte. – Neked nincsen egy- vagy kétmilliód.
– Többé már nem, nincsen – viccelődött Tom. – Leroy legombolta rólam. Igazad
van: tanár vagyok, és a tanári munka sosem jár gusztustalanul magas bónusszal. De
az előző munkámban jócskán kaptam. És elég jól is értettem hozzá. Nagyon
szerencsés voltam, mert be tudtam spájzolni egy csomó pénzt az évek folyamán, és
még szerencsésebb, mert jól fektettem be. Ott volt az egész biztonságban, de hogy
őszinte legyek, mindig szerettem volna találni egy vállalkozást, és befektetni a pénzt.
Végül megtaláltam a céget, amelyben szerintem nagy lehetőségek vannak, és
valóban megbecsüli az alkalmazottait, és mellesleg számomra a világ legfontosabb
embere is itt dolgozik, őszintén nem kellett nagyon töprengeni rajta. Találkoztunk
Leroyjal, beszélgettünk, és röviden csak annyi, hogy én leszek az új csendestársa…
bár sietve hozzátenném, amikor a ruha méretezésére kerül a sor, abban az esetben
nem az én képességeim a legmegfelelőbbek.
– Ó, Tom, te vagy a világon a legcsodálatosabb ember! – áradozott Becky, mire
Kedves Jon hangosan felköhögött. – Nyilvánvalóan rajtad kívül drágám, ezt
mondanom sem kell – tette hozzá a felesége. Szenvedélyesen megcsókolta, így most
Gemmán volt a sor, hogy hangosan köhögjön.
– És ez még nem minden. Tom befektetése annyit jelent, hogy kibővíthetjük az
arculatunkat néhány Leroytól származó, hihetetlen ötlettel. A következő ütős dolog
a melltartó lesz. Képzeld el, hogy lehet majd online olyan melltartót rendelni,
amelyről tudod, hogy éppen passzol, hogy nem lesznek dupla melleid és nem
hagynak a bőrödön maradandó sérüléseket a rohadt drótok, amik kiszabadulnak és
folyamatosan szurkálják a bögyödet. – A nők elismerően sóhajtottak:
– Álomszép lenne…
– Az egyetlen probléma csak az volt – kacsintott Leroy –, hogy kellett egy
kicseszettül fantasztikus valaki, aki vezeti is a céget, aki zseniálisan tud bánni az
emberekkel, zseniálisan végzi el az ócska munkát és zseniálisan kijön velem. Ja, és
olyan is, aki ismeri a melltartókat, mert őszintén, engem halálra rémítenek. Csak
egyetlen ember van, aki számára ez a munka való.
Gemma átvette a szót:
– És az új igazgató csak négy napot fog a héten az irodában tölteni, a fennmaradó
egyet pedig otthon, hogy a gyerekei mellett is legyen, és élen járjon, ha arról van szó,
hogy vezetői poszton rugalmasan kell dolgozni. Tehát Sam, megtartottam a neked
tett ígéretemet. Sokkal gyakrabban leszek otthon, és innentől kezdve még csak
halvány reményed sem lehet arra nézve, hogy esetleg elfelejted megoldani a házi
feladatot. – Sam morgott egyet és a kezébe temette az arcát. Tudta, hogy óvatosnak
kellett volna lennie a kívánságai tekintetében.
– EZ HIHETETLENÜL FANTASZTIKUSAN CSODÁLATOS!!! – visított Becky,
megrészegülve az élettől és a pezsgőtől. – Most tehát nekem is van munkám, és
neked is van egy új, kicseszettül bámulatos munkád, te vállalati nagykutya, te! És
végül is feloldottad az ötven évre szóló szextilalmadat, vagy mi a csudát, és őszintén,
a negyven lesz az új húsz, eltekintve attól a ténytől, hogy a csöcseink megfelelő
alátámasztás hiányában a térdünkig lógnak (igazán nagy köszönet a melltartós
bizniszednek). Tehát Gemma, azt mondom, egészségedre. Egészségemre!
Egészségünkre!
– Egészségünkre! – Megemelték a poharaikat és köszöntötték egymást, baráti és
családi körben. Gemma tökéletesen gömbölyű boldogságbuborékját ott és akkor
semmi sem tudta lerombolni: sem Ava, aki éppen most mászott elő az asztal alól és
üvöltve kérdezte: – ANYU, MI AZ A PRÜTYKÖLÉS, ÉS KAPHATOK EGYET
KARÁCSONYRA?, sem Sam, aki azzal fenyegetőzött, hogy elhagyja az országot, mert
a húga folyton szégyent hoz rá, sem pedig a többi vacsoravendég, akik majdnem
halálra röhögték magukat. Gemma annyit erőlködött az elmúlt években, és annyira
nem sikerült egyszerre minden, hogy már azt hitte, nem is fog soha. De mégis!
Csodálatos új munkája volt, két gyönyörű gyereke és – ejha! – úgy tűnt, hogy van
egy vadonatúj, vészesen szexi pasija is. Meg persze egy háza, ami úgy nézett ki, mint
egy trágyadomb, egy zabolázhatatlan méretű segge, és medencefenék-izomzata, ami
készült megadni magát. Esélye sem volt arra, hogy Samet és Avát valaha is időben
bevigye az iskolába, és arra volt kárhoztatva, hogy a minden reggel berekedjen,
miközben azt ordibálja, hogy FOGMOSÁS! FÉSÜLKÖDÉS! CIPŐ! Ja, és ne
feledkezzünk meg a modern szexistennők legfontosabb ismertetőjeléről, a térdig
lelógó mellbimbókról sem.
Ha így nézzük, Gemmának nem volt meg mindene, távolról sem. De ennyi is elég
volt, sőt, több, mint elég. Itt és most, szeretteivel körülvéve, beleértve Avát, aki az
asztal alatt ülve elégedetten tanította Rosie-nak a saját maga költötte dalt, („Labia!
Labia! Labia!”) Gemma úgy érezte, hogy ő a világon a legboldogabb nő.
 Köszönetnyilvánítás

Olyan sok ember van, akinek a segítsége nélkül ez a könyv nem született volna meg.
A lista legelső helyén áll az én tündéri keresztanyám. Maddie West a lehető
legteljesebb módon felforgatta az életemet, amikor csak úgy a semmiből felkeresett
egy szürke tavaszi napon, amikor a hetem csúcseseményét vittem végbe, mert
éppen hányást takarítottam (a norovírus családi méretű eredményét), és a
legizgalmasabb dolog az volt, mielőtt megkaptam volna az e-mailjét, hogy
megpróbáltam magamban tartani egy darab száraz pirítóst. Maddie, te tetted
lehetővé, hogy valóra váltsam egy álmomat, amit már ötéves korom óta
dédelgettem, és sosem leszek képes igazán megköszönni neked.
Köszönet mindenkinek a Sphere-nél/Little Brownnál, akik azon iparkodtak
szorgalmasan, hogy életre keltsék a könyvemet – mindenki hihetetlen munkát
végzett!
Drága blog olvasóim! Mindenkinek egyenként – az Eredeti 108-tól kezdve azokig,
akik mostanában csatlakoztak… nagyon köszönöm, hogy részesei voltatok az
őrületnek! Ha ti nem lettetek volna, ez biztosan sosem történt volna meg.
Alice, nagyon köszönöm nemcsak azt, hogy elolvastad a nagyon korai változatot
és elsőrangú visszajelzésekkel szolgáltál („Nem utáltam” – a legjobb kritika!), de
azért is, mert te voltál az első, aki arra inspirált, hogy kezdjek blogot írni. Alapjában
mindez a te hibád. Szeretlek, haver!
Helen, köszönet az értékes és gyors visszajelzésekért… és azért, hogy mindig a
megfelelő mértékben voltál elég maró – amilyenek csak a testvérek tudnak lenni
egymáshoz – a bloggal kapcsolatban, hogy igazán maradjak a földön. Szeretlek!
Ian és Eileen és Harry és Grace – az én bámulatos anyósom és apósom és fogadott
gyerekeim – el kellett viselnetek rendszeresen, hogy megjelentem nálatok, majd
teljesen semmibe vettelek titeket, mialatt a laptop elé ragasztva őrült tempóban
gépeltem az első változatot. A támogatásotokat nagyon nagyra értékelem… és Ian, a
mentatea isteni volt!
JAAAAAAMS! Legyünk őszinték – neked van rohadtul a legtöbb közöd ahhoz,
hogy ez a könyv megszületett. És amikor arra került a sor, hogy hisztérikus, gin-
áztatta ünneplést tartsunk, mert írtam egy Igazi Könyvet, akkor nem is találhattam
volna jobb barátot erre. Te vagy a garancia, hogy Beckynek és Gemmának volt egy
részeg éjszakájuk, amikor háziköntösben beszélték meg, hogy még több bort
vegyenek a Coopban. SZERETLEK!
A városkám nélkül valószínűleg nem lehetnék szülő, és a városka központi alakja
Vee – az én Tökéletes felnőttem! (Biztosan élénken tagadná!) – nélkül. Vee, le sem
tudom írni, hogy milyen hálás vagyok az őszinte hajlandóságodért, hogy
helyettesítettél engem és átvállaltál többféle szülői feladatot, mialatt a könyvírással
szarakodtam. Abszolút legenda vagy!
Tanárok mindenfelé, nagy csodálatot érzek a munkátok iránt, amit tesztek, és
ahogyan minden egyes nap megváltoztattok életeket. Elég szerencsés voltam, hiszen
számos csodás tanárom volt az évek során, de mindegyik felett állt jó magasan az
általános iskolai tanárom, Mrs. Stone. Mrs. Stone, ön tanított meg történetet mesélni,
megtanította a „vicces” hatalmát, megtanított hinni az írásaimban és meggyőzött
arról, hogy egy napon majd írhatok könyvet is. Nagyon szépen köszönöm.
Anyuci, az órák, melyeket azzal töltöttél, hogy egy koraérett kétéves gyereket
tanítottál írni és olvasni, nem mentek veszendőbe! (Szívből sajnálom a
szitkozódást!) Mindig is elhitetted velem, hogy mindent képes vagyok megcsinálni,
amit elhatározok és biztosan tudom, hogy a felét sem tudtam volna elérni annak,
ami az életemben van anélkül, hogy te állandóan adagoltad volna belém a
hajlandóságot. Szeretlek!
Heló, Papa! Köszönöm, hogy mindenre, amit csinálok, olyan elképzelhetetlenül
büszke vagy… akár könyvet írok… akár arra, hogy 30 millió ember olvassa a #celeb
fülszövegeimet (Fogalmam sincs, mi az a celeb fülszöveg, de mindig büszke vagyok
rád. Hatalmas.)… vagy akkor, amikor a zsúfolt 82-es buszról hívtalak fel a legelső
kenetvételem után, hogy elmondjam, a nővér azt mondta, hogy jól megközelíthető a
méhnyakam #életcélok. Szeretlek.
Visszatekintve, Wrenfoe, azt hiszem, a házassági fogadalmunknak talán így kellett
volna hangzania: „Ígérem, hogy szeretni foglak… betegségben, egészségben… és az
alatt az elcseszett idegtépő év alatt, amikor elhatározod, hogy jó ötlet lesz a teljes
munkaidő, két gyerek nevelése, a könyv írása és a napi blog vezetése között
zsonglőrködni, ja, mellesleg alkalmanként az eszedbe juttatni, hogy én vagyok a
férjed.” Rendíthetetlenül támogattad az írói tevékenységemet és a munkámat, és
nélküled egyáltalán nem tudtam volna mindezt véghez vinni. Nagyon szeretlek. Én
vagyok Spartacus!
És végül, de határozottan nem a legutolsósorban… Jamie és Beth, ti ketten
megváltoztattátok az életemet minden lehetséges módon, és sokkal jobbá tettétek.
(Csak az alvásmegvonást nem, ami igazán rémes volt.) Egyikőtökről sem tudom
elképzelni, hogy különösképpen hajlandóak volnátok elolvasni ezt a könyvet, biztos
azért, mert nem szerepel benne Tom Gates vagy Harry Potter, de szeretném, ha
mindketten tudnátok, hogy egyetlen álmom sem valósult volna meg nélkületek.
Nem az a lényeg, hány szót írok, soha az életben nem találok megfelelő szavakat
arra, hogy elmondjam, mennyire szeretlek mindkettőtöket. Örökké szeretlek titeket.

Anyu
xxxxxxxxxxxx

UI: És most KÉRLEK benneteket, takarítsátok ki a szobátokat!

 A szerzőről

Kathryn Wallace tapasztalt blogger, akinek az írói karrierje akkor teljesedett ki,
amikor megjelent egy bizonyos tréfásan pikáns blogbejegyzése a micsodájáról és a
mentás-teafás tusolózseléről. A poszt híre gyorsan elterjedt az interneten, és
hamarosan több mint harmincmillió olvasóhoz jutott el világszerte.
Az írónő egyébként teljes munkaidős édesanya, aki valahogy mégis megtalálja az
időt a gyerekeivel való kiabálás és a hétköznapi robotolás között, hogy frissítse az I
Know, I Need To Stop Talking (Tudom, hogy be kéne fognom) című blogját, melynek
Facebook-oldalát már 170 ezren követik, és olvasóinak száma folyamatosan
növekszik.
Kathryn a szabadidejében szívesen fekszik a hasán a kanapén, az arcát a párnába
fúrva, némán sikoltva, vagy éppen arról győzködi a gyerekeit, hogy a pisiléshez
igazán nem kell közönség.
 Me-nek
Köszönöm, hogy szeretsz, és hogy
megtanítottál az álmaimat követni!
Büszke vagyok rá, hogy a tiéd lehetek.

És

Johnnynak
Még mindig hiányzol, főleg,
amikor esküvőkre megyek.
Mindig szeretni foglak.
 Előszó

Tíz évvel korábban

San Jose, Kalifornia

Khải-nak sírnia kellett volna. Tudta, hogy sírnia kellene. Elvégre mindenki sírt.
De Khải szeme száraz maradt.
Ha kicsit kipirosodott, az csak a ravatalozóban meggyújtott füstölők sűrű ködétől
lehetett. Hogy szomorú volt-e? Úgy gondolta, szomorú. De még szomorúbbnak illett
volna lennie. Akinek a legjobb barátja halt meg, ráadásul így, annak összetörten
kellene gyászolnia. Ha ez egy vietnami opera lenne, akkor most mindenki
könnyekben fuldoklana.
Miért volt nyugodt az elméje? Miért a holnapra beadandó házi dolgozatra
gondolt? Miért tudott gyakorlatias maradni?
Unokatestvére, Sara úgy zokogott, hogy ki kellett rohannia a mosdóba, mert
hányingere támadt. Khải gyanította, hogy még mindig ott van, és megállás nélkül
hány. Sara anyja, Dí Mai merev tartással ült az első sorban, tenyerét összetette, fejét
lehajtotta. Khải anyja néha a hátára tette a kezét, de Dí Mai nem reagált. Ő sem
könnyezett, ahogy Khải sem, de ő azért nem, mert már elfogytak a könnyei. A család
aggódott miatta. Csonttá és bőrré soványodott a végzetes telefonhívás óta.
Sárga köpenyes buddhista szerzetesek sorfala takarta a nyitott koporsót. Jobb is
volt így. A temetkezési vállalkozás dolgozói mindent megtettek, de a test akkor is
deformáltnak, furcsának hatott. Ez már nem az a tizenhat éves fiú, aki Khải barátja
és kedvenc unokatestvére volt. Ez már nem Andy.
Andy örökre elment.
Csak emlékek maradtak róla Khải gondolataiban. Bottal, kis karddal vívtak, Khải
ugyan sosem győzött, de veszíteni sem volt hajlandó. Andy azt mondta rá, kórosan
makacs. Khải rávágta, hogy csak elvei vannak. Visszagondolt a sétáikra a tűző
napon, ahogy a nehéz tankönyveket cipelték, és mindenféléről beszélgettek közben.
Még most is szinte hallotta unokatestvére méltatlankodó szavait. Már nem
emlékezett, miért mondta, csak a szavak maradtak meg.
Rád semmi nem hat. Olyan, mintha kőből lenne a szíved.
Khải akkor nem értette Andyt. Most már kezdte megérteni.
 A buddhista imák betöltötték a termet, halk, különös dallamok voltak ezek egy
olyan nyelven, amit senki nem értett. A hang körülvette Khải-t, visszhangzott a
fejében, és muszáj volt megráznia a lábát, bár sokan azonnal rosszalló pillantásokat
vetettek rá. Az órájára sandított, és megállapította, hogy valóban órák óta tart már a
szertartás. Szerette volna, ha abbamarad a zaj. Szinte látta magát, ahogy bemászik a
koporsóba, és magára csukja a fedelét, hogy csend legyen végre. De akkor egy szűk
dobozban szorongana egy tetemmel, és nem biztos, hogy azzal jobban járt volna.
Ha Andy most itt lenne – már ha élne és itt lenne –, akkor együtt lógnának meg, és
találnának valami jobb tennivalót, de legalábbis kimennének a parkolóba
kavicsokkal focizni. Andy jó társaság volt. Mindig ott volt, amikor szükség volt rá.
Csak most nem.
Khải a bátyja mellett ült, de tudta, hogy Quânnak eszében sincs meglógni. A
temetéseket Quânnak találták ki, neki szüksége volt a dolgok lezárására, a kerek
egészre. Hatalmas termetével és a nyakán, karján ékeskedő új tetoválásokkal
kemény fickónak tűnt, de a szeme kivörösödött a sírástól. Egyszer-kétszer lopva
törölgette a könnyeit, és mint mindig, Khải most is arra gondolt, bárcsak olyan
lehetne, mint a bátyja.
Hangtál csendült, és a kántálás abbamaradt. A megkönnyebbülés azonnali volt, és
szédítő, mintha hatalmas nyomás szűnt volna meg. A szerzetesek és a kísérők
lecsukták a koporsó fedelét, és a menet lassan megindult a széksorok között. Khải
nehezen viselte a tömeget és a sorbanállást, úgyhogy ülve maradt, amikor Quân
felállt, megszorította a vállát, és csatlakozott a menethez.
Khải figyelte a vonuló rokonokat. Néhányan leplezetlenül sírtak. Mások tartották
magukat, de a szomorúság rajtuk is látszott. Nagynénik, nagybácsik,
unokatestvérek, távolabbi rokonok és barátok támogatták egymást ebben a
gyásznak nevezett érzelemben. És Khải, mint általában, most sem volt része a
dolognak.
Egy csoport idősebb nő, Khải anyja, Dí Mai és két másik nagynéni a sor végén
haladtak, egyikük majdnem elájult. Mindenki mesélte, hogy gyerekkorukban
mennyire össze voltak nőve, és ez felnőttkorukban sem változott. Ha nem fekete
ruhát vettek volna fel, akár esküvőt is ünnepelhettek volna, úgy fel voltak
ékszerezve. Gyémánt és jáde fülbevalók, nyakláncok és gyűrűk, smink és parfüm,
aminek Khải még a füstölő mellett is érezte az illatát. Ahogy elhaladtak mellette,
Khải felállt, és megigazította Quântól örökölt zakóját. Még jócskán nőnie kell, ha azt
akarja, hogy passzoljon rá. És súlyzóznia. Sokat. Majd este el is kezdi.
Felpillantott, és észrevette, hogy az asszonyok megálltak mellette. Dí Mai
kinyújtotta a kezét, de nem ért Khải arcához.
Komoly tekintettel fürkészte.
– Azt hittem, jó barátok voltatok. Nem is bánt, hogy elment?
Khải szíve olyan gyorsan kezdett dobogni, hogy szinte fájt. Megpróbált felelni, de
egy hang sem jött ki a torkán. Mintha kővé vált volna.
– Hát persze, hogy barátok voltak – dorgálta a húgát Khải anyja, és karon fogta. –
Gyere, Mai, menjünk. Már várnak minket.
Khải földbe gyökerezett lábbal figyelte, ahogy kimennek. Józan ésszel tudta, hogy
egy helyben áll, de úgy érezte, mintha zuhanna. Lejjebb, egyre lejjebb.
Azt hittem, jó barátok voltatok.
Mióta az általános iskolai osztályfőnöke rábeszélte a szüleit, hogy vigyék
pszichológushoz, Khải tudta, hogy más, mint a többiek. Családtagjainak többsége
fittyet hányt a diagnózisra, és azt mondták, egyszerűen „kicsit fura”. Vietnam
falvaiban nem foglalkoztak az Asperger-szindrómával vagy az autizmussal. Amúgy
is, sosem keveredett bajba, és jól is tanult. Mit számít, milyen diagnózist kapott?
Azt hittem, jó barátok voltatok.
A szavak szüntelenül visszhangzottak a fejében, és bár nem akarta, mégis rá
kellett döbbennie: igen, más, mint a többiek, de ez rossz másság.
Azt hittem, jó barátok voltatok.
Andy nem csak jó barát volt. Ő volt Khải egyetlen barátja. Nála jobb barátja nem is
lehetett volna. Ha Andyt nem tudja gyászolni, az azt jelenti, egyáltalán nem tud
gyászolni. És ha gyászolni nem tud, akkor az érzelmi skála ellentétes pólusára is
biztosan képtelen.
Nem tud szeretni.
Andynek igaza volt. Khải szíve biztosan tényleg kőből van.
A felismerés úgy zúdult rá, mint a jégeső. Nem örült neki, de kénytelen volt
elfogadni. Ezen úgysem változtathat. Olyan, amilyen.
Azt hittem, jó barátok voltatok.
Olyan, amilyen, mégpedig… rossz.
Ökölbe szorult kezének ujjait lassan kinyújtotta. Erőt vett magán, és elindult. Nagy
levegőt vett. Látta, hallotta, érzékelte, ami körülötte zajlik. És rettenetesen
igazságtalannak tartotta. Ő nem ezt választotta volna. Már ha ő választhatta volna,
hogy ki kerüljön abba a koporsóba.
A kántálás újra elkezdődött, jelezte, hogy a szertartás a végéhez közeledik. Ideje
csatlakozni a többiekhez, és elbúcsúzni. Mintha senki nem értette volna, hogy a
búcsúszavaknak csak akkor van értelmük, ha Andy felel rájuk. Úgyhogy Khải
inkább nem mondott semmit.
 1. fejezet

Két hónappal korábban

Vietnam, Ho Si Minh-város

A vécétakarítás többnyire nem volt ilyen érdekes. Mỹ már annyiszor csinálta, hogy
mostanra hatékony módszert dolgozott ki. Kifújni a vegyszert mindenhová.
Beönteni a vegyszert a kagylóba. Sikál, sikál, sikál. Töröl, töröl, töröl. Lehúz. Két perc
alatt kész is volt. Ha vécépucoló-versenyt rendeztek volna valahol, Mỹ biztosan
megnyeri. Kivéve aznap. A másik fülkéből furcsa zajok hallatszottak, és elvonták a
figyelmét.
Szinte biztos volt benne, hogy odabent sír valaki. Hacsak nem tornázik.
Mindenesetre zihált, hüppögött. Miféle tornagyakorlatot lehet végezni egy
vécéfülkében? Talán lábemelést.
Elcsukló nyöszörgés hallatszott, és Mỹ letette a vécékefét. Igen, biztosan sír valaki.
Mỹ a fülke falához hajolt, és megköszörülte a torkát.
– Hölgyem, valami baj van?
– Nem, semmi baj – felelte a hang, de a sírás még hangosabb lett, aztán hirtelen
abbamaradt, és csak halk hüppögés folytatódott.
– Én a hotel alkalmazottja vagyok. Mégpedig szobalány és takarító. Ha valaki
bántotta, segíthetek.
Legalábbis megpróbálhatja. Mỹ gyűlölte azokat, akik bántják a gyengébbet. De az
állását nem akarta kockára tenni.
– Ugyan, semmi bajom, tényleg. – A retesz megzördült, és egy csinos lány lépdelt a
kézmosóhoz. Ijesztően magas sarkú cipőt viselt, és nagyon szűk, testhez simuló
ruhát, ami épp csak a feneke alá ért. Ha Mỹ hihetett a nagyanyja intelmeinek, a lány
biztosan teherbe esik, mihelyt kilép az utcára. Sőt, már biztosan terhes – a férfiak
mohó tekintetétől.
Mỹ viszont kihívó ruha és toronymagas cipősarok nélkül esett teherbe, még
iskolás korában, egy nőcsábász fiútól. Először ellenállt neki, hiszen anyja és
nagyanyja világosan megmondta, hogy első a tanulás, de a fiú egyre csak üldözte, és
Mỹ végül beadta a derekát, mert azt hitte, beleszeretett. De amikor elmondta neki,
hogy babát vár, a fiú nem kérte meg a kezét, hanem nagy nehezen beleegyezett,
hogy titkos szeretőként megtartja. Egy ilyen lányt mégsem mutathatott be az előkelő
családjának, sőt, mily meglepő, különben is el volt már jegyezve, és esze ágában sem
volt lemondani az esküvőt. Mỹ természetesen elutasította, ami a gazember számára
sokk volt ugyan, de megkönnyebbülés is. Mỹ családja viszont keservesen csalódott –
nagy reményeket fűztek a lányhoz. De ahogy várható volt, támogatták őt és a kicsit
is.
A piros ruhás lány kezet mosott, megtörölte szétfolyt szemspirálját, a mosdópultra
hajította a kéztörlőt, és távozott. Mỹ sárga gumikesztyűje csikorgott, ahogy ökölbe
szorította a kezét. Itt volt az orra előtt a kosár a kéztörlőknek. Morcosan odalépett,
letörölte a pultot a lány hátrahagyott kéztörlőjével, aztán beledobta a kosárba.
Gyorsan körbepillantott, a mosdó, a pult, a tükör és a szépen összehajtott kéztörlők
mind rendben voltak. Az utolsó vécéfülke következett.
A női mosdó ajtaja ismét nagy lendülettel kinyílt, és egy másik lány sietett be.
Derékig érő fekete hajával, vékony alkatával, hosszú lábával és magas sarkú
topánkájával nagyon hasonlított az előzőre. Csak ő fehér ruhát viselt.
Szépségversenyt rendeznek a szállodában? És ez a lány miért sír?
– Kisasszony, minden rendben? – kérdezte Mỹ, és tétován közelebb lépett.
A lány megmosta az arcát.
– Igen. – Vizes kezével megkapaszkodott a gránit mosdópulton, újabb
takarítanivalót csinálva Mỹ-nek. A tükörbe nézve nagy levegőt vett. – Azt hittem,
engem fog választani. Miért tette fel azt a kérdést, ha nem ilyen választ várt?
Alattomos nőszemély!
Mỹ elszakította a tekintetét az összevizezett pulttól, és a lány arcára emelte a
tekintetét.
– Miféle nőszemély? És milyen választás?
A lány végigmérte Mỹ szállodai egyenruháját, és elfintorodott.
– Úgysem értenéd.
Mỹ megdermedt és elvörösödött. Ismerte ezt a lesajnáló pillantást és hangnemet.
Tudta, mit jelent. De mielőtt bármit felelhetett volna, a lány már el is tűnt. Csak egy
összegyűrt kéztörlőt hagyott a pulton, hogy az ördög vinné el.
Mỹ odalépett, dacosan letörölte a vizet, és a kosárba hajította a kéztörlőt. Azaz
mellé. A padlóra esett. Mỹ haragosan felmordult, és lehajolt, hogy összeszedje.
Ekkor az ajtó megint kitárult. Mỹ az égre emelte a tekintetét. Ha még egy
elkényeztetett, nyafogó lány jön, akkor inkább átmegy takarítani a hotel másik
felébe.
De nem egy újabb lány volt, hanem egy fáradtnak látszó, idősebb nő sietett a
mosdó másik végében található pihenő részleghez, és leült az egyik bársonykárpitos
kis kanapéra. Mỹ azonnal tudta, hogy a hölgy egy Viet kieu. Erről árulkodott valódi,
hatalmas Louis Vuitton táskája, drága ruhái és a lábfeje. Szandáljában a tökéletesen
sima, pedikűrözött lábak tengeren túli életről tanúskodtak. A tengeren túli
vietnamiak mindig bőséges borravalót adtak. Szinte szórták a pénzt. Talán Mỹ-nek
szerencsés napja lesz.
A törülközőt bedobta a kosárba, és odalépett a nőhöz.
– Asszonyom, segíthetek valamiben?
A nő legyintett.
– Csak szóljon, ha mégis. Érezze jól magát nálunk. Ez egy nagyon szép mosdó. – Mỹ
összerezzent, és azt kívánta, bárcsak az utolsó mondatot visszaszívhatná. Újra a
vécékhez sietett. Egyáltalán, miért kell foteleket tenni a női mosdóba? Persze
kellemes helyiség, de ki akar itt üldögélni, ahol hallani lehet, hogy mások mit
csinálnak a vécén?
Mỹ végzett a takarítással, és még egyszer szemlét tartott. Az egyik törülköző
kibomlott, úgyhogy széthajtogatta, és összegöngyölte ugyanúgy, ahogy a többit.
Aztán megigazította a zsebkendős dobozt. Így ni. Minden rendben.
Lehajolt a vödörért, de mielőtt felemelhette volna, a hölgy megszólalt:
– Miért kellett így megigazítani a zsebkendős dobozt?
Mỹ felegyenesedett, a dobozra pillantott, aztán félrehajtotta a fejét, úgy válaszolt.
– Mert a hotel így kéri, asszonyom.
A nő elgondolkodott, és egy pillanattal később magához intette a lányt, és hellyel
kínálta a kanapén.
– Gyere, beszélgessünk egy percet. Hívj csak Cô Ngának. Tegeződjünk.
Mỹ zavartan elmosolyodott, de engedelmeskedett, leült a nő mellé, kihúzta magát,
összekulcsolta a kezét, és szűziesen összezárta a térdét. Nagyanyja büszke lehetne
rá.
A halvány, púderezett arcból éles pillantású szempár vizslatta, pont úgy, ahogy Mỹ
szemrevételezte az előbb a mosdót. Feszengve összezárta a lábfejét, és megpróbált
mosolyogni.
A hölgy elolvasta a névkártyáját.
– Tehát a neved Tran Ngọc Mỹ.
 – Igen, asszonyom.
– Te vagy itt a takarítónő? És ezen kívül még mivel foglalkozol?
Mỹ mosolya lehervadni készült, de ő hősiesen visszaerőltette magára.
– A mosdókon kívül a vendégek szobáit is én takarítom, ágyneműt húzok,
porszívózok, ilyesmi.
Kislányként nem ilyen munkáról álmodott, de a fizetés megfelelt, és Mỹ
lelkiismeretesen dolgozott.
– Ó, ez… Jé, te félvér vagy! – a nő közelebb hajolt, megfogta Mỹ állát, és felemelte a
fejét. – Zöld a szemed.
Mỹ visszafojtotta a lélegzetét, és megpróbált rájönni, mi erről a hölgy véleménye.
Néha előny volt. Legtöbbször épp ellenkezőleg. Jobb lett volna úgy félvérnek lenni,
ha pénze is van hozzá.
A nő a homlokát ráncolta.
– De hogyhogy? A háború óta nem voltak itt amerikai katonák.
Mỹ vállat vont.
– Anya azt mesélte, hogy apám egy üzletember volt. Sosem találkoztam vele. – A
történet szerint Mỹ anyja volt az üzletember házvezetőnője, és valami más is, de a
viszonynak vége lett, amikor a férfi üzleti ügyei lezárultak, és elutazott az országból.
Mỹ anyja csak később vette észre, hogy terhes, de akkor már késő volt. Nem tudta,
hogyan találhatná meg a férfit. Nem volt más választása, vissza kellett költöznie a
családjához. Mỹ mindig úgy gondolta, hogy ő majd többre viheti, de szinte pontosan
ugyanaz lett a sorsa, mint az anyjának.
A hölgy bólintott, és megszorította a karját.
– Mostanában költöztél a városba? Látszik rajtad, hogy nem idevalósi vagy.
Mỹ elfordította a tekintetét, és lesütötte a szemét. Szerény körülmények között
nőtt fel, de amíg nem költözött a nagyvárosba, fogalma sem volt, milyen szegény is
valójában.
– Néhány hónapja érkeztem, mert itt kaptam munkát. Ennyire látszik?
A nő furcsán kedveskedve megpaskolta Mỹ arcát.
– Naiv vagy, mint a vidéki lányok. Hol a szülőfalud?
– A folyó mellett. Egy kis falu, Mỹ Tho.
Cô Nga elmosolyodott.
– Tudtam, hogy kedvelni foglak. A szülőhely sokat elárul az emberről. Én is abban
a faluban nőttem fel. Az éttermemet Mỹ Tho Vietnami Vendéglőnek neveztem el.
Kaliforniában van. Nagyon sikeres étterem, a tévében és magazinokban is
emlegetik. De gondolom, ide nem jutott el a híre. – Felsóhajtott, aztán újra fürkésző
pillantással kérdezte: – Hány éves vagy?
– Huszonhárom.
– Fiatalabbnak látszol – nevetett Cô Nga. – De a huszonhárom pont jó.
Mihez pont jó? Mỹ inkább nem tette fel a kérdést. Akár lesz borravaló, akár nem,
ebből a beszélgetésből kezdett elege lenni. Egy tősgyökeres városi lány talán már rég
el is köszönt volna. A vécé magától nem lesz tiszta.
– Sosem gondoltál rá, hogy Amerikába menj? – kérdezte Cô Nga.
Mỹ megrázta a fejét, de valójában nagyon is gondolt rá. Kislány korában sokat járt
az eszében, hogy milyen lenne olyan helyen élni, ahol a zöld szeme nem kelt
feltűnést, és talán még zöld szemű apjával is találkozhat. De Vietnamot és Amerikát
nem csak az óceán választotta el, és minél felnőttebb lett Mỹ, annál nagyobb lett a
távolság.
– Férjnél vagy? – kérdezte a hölgy. – Vagy van barátod?
– Nem, se férjem nincs, se barátom. – Mỹ végighúzta a kezét a combján, és a
térdére szorította a tenyerét. Mit akar ez a nő? Annyi rémtörténetet hallott már a
külföldiekről! Talán ez a kedveskedő asszonyság el akarja csalogatni, hogy eladja
Kambodzsába prostituáltnak?
– Nem kell aggódnod. Nincsenek aljas szándékaim. Várj csak, mutatok valamit. –
Kutatni kezdett a hatalmas Louis Vuitton táskában, és egy barna mappát vett elő. –
Ez itt Diep Khải, a legkisebb fiam. Ugye, milyen jóképű?
Mỹ nem akarta megnézni – tényleg cseppet sem érdekelte ez a Kaliforniában élő,
vadidegen férfi –, de úgy döntött, udvarias lesz. Megnézi, és mond rá valami
kedveset. Például, hogy olyan, mint egy filmszínész. Aztán pedig gyorsan elköszön,
és megy a dolgára.
De amikor a fényképre pillantott, megdermedt, ahogy az ég dermed meg a vihar
előtt.
A férfi tényleg úgy nézett ki, mint egy lenyűgözően jóképű filmsztár. Szél borzolta
a haját, a vonásai erősek, tiszták voltak, de a legmegnyerőbb valami csendes
határozottság volt, ami csak úgy sugárzott belőle. Ajkán halvány mosoly játszott, és
nem a kamerába nézett, hanem valahová oldalra. Mỹ önkéntelenül közelebb hajolt
a képhez. Ha a férfi színész lenne, megkapná az összes megközelíthetetlen,
veszélyes hős szerepét, testőröket és kung fu mestereket játszana. Elgondolkodtató:
min mereng ilyen nagyon? Milyen történet az élete? Miért nem mosolyog igazán?
– Nos, látom, rokonszenvesnek találod. Ugye megmondtam, hogy jóképű? – szólalt
meg Cô Nga mindentudó mosollyal.
Mỹ pislogott, mint aki transzból tér magához, és visszaadta a képet.
– Igen, tényleg az. Egy szép napon majd boldoggá tehet egy szerencsés lányt, és
biztosan hosszú, boldog életük lesz együtt.
Azért egy gyomorrontást kaphatnának legalább. Persze semmi komoly betegséget
nem kívánt nekik, csak legalább valami kis bosszúságot. Valami kis
kellemetlenséget. Egy kis fájdalmat. Hogy azért mégse legyen minden olyan
tökéletes.
– Nemcsak jóképű, okos és tehetséges is. Főiskolát végzett.
Mỹ mosolyt erőltetett magára.
– Igazán szép teljesítmény. Ha ilyen fiam lenne, büszke lennék rá.
Mỹ anyjának azonban vécépucoló a lánya. Elhessegette a keserű gondolatot, és
korholta magát, hogy törődjön a saját dolgával. De azért a gyomorrontás mellé
hányingert is kívánt a jóképű ismeretlennek. Hogy legalább egy kicsit igazságosabb
legyen a világ.
– Nagyon büszke vagyok rá – mondta Cô Nga. – Miatta jöttem ide. Feleséget
keresek neki.
– Ó – Mỹ összevonta a szemöldökét. – Nem tudtam, hogy ez Amerikában is szokás.
– Rettenetesen ódivatúnak érezte.
– Nem szokás, és Khải haragudna is, ha tudná. De tennem kell valamit. A bátyja
sikeres a nőknél, miatta nem kell aggódnom, de Khải huszonhat éves, és még sosem
volt barátnője. Ha meg is szervezek neki egy találkozót egy lánnyal, nem megy el rá.
Ha egy lány felhívja, leteszi a telefont. Most nyáron három esküvő lesz a családban,
három esküvő, de hogy Khải megnősülne? Erről szó sem volt. És mivel fogalma
sincs, hogyan találjon magának feleséget, úgy döntöttem, majd én találok neki.
Egész nap a jelöltekkel beszélgettem. De egyik sem felel meg az elvárásaimnak.
May elképedt.
– Az a sok síró-rívó lány…
Cô Nga csak legyintett.
– Csak azért sírnak, mert szégyellik magukat. Majd túllépnek a dolgon. Tudnom
kellett, hogy komolyan gondolták-e a házasságot a fiammal. De egyik sem gondolta
komolyan. Pedig nagyon komolynak tűntek. Nem tettették a sírást, az már biztos. Na
és te?
Cô Nga megint azzal a fürkésző tekintettel méregette a lányt.
– Tessék?
– Te szívesen feleségül mennél Khải-hoz?
Mỹ hátrapillantott, hogy tényleg hozzá szólt-e Cô Nga, aztán hitetlenkedve
felemelte a kezét. – Hogy én?
Cô Nga bólintott.
– Igen, te. Felkeltetted az érdeklődésemet.
A lány szeme elkerekedett. Mégis mivel?
Mintha olvasna a gondolataiban, Cô Nga folytatta:
– Szorgalmas, kedves lány vagy, és szép is a magad szokatlan módján. Úgy érzem,
rád bízhatnám a fiamat.
Mỹ meredten bámult. Talán hallucinál a takarítószerek gőzétől?
– Azt akarja… akarod mondani, hogy menjek feleségül a fiadhoz? De hát nem is
ismerem! Lehet, hogy te kedvelsz, de… – megrázta a fejét, mintha még mindig nem
értené, miféle képtelenségbe csöppent. Hiszen csak egy vécépucoló! – De a fiadnak
valószínűleg más lesz a véleménye. Válogatósnak tűnik, én viszont nem…
– Ő, nem, dehogy! – szakította félbe Cô Nga. – Nem válogatós. Félénk. És makacs.
Úgy gondolja, nem akar családot. Olyan lány kell mellé, aki makacsabb nála. Rá
kellene venned, hogy gondolja meg magát.
– Hogy tehetném…
– Oi, hát tudod. Csinosan öltözködsz, törődsz vele, a kedvenceit főzöd, a kedvében
jársz…
Mỹ önkéntelenül elfintorodott, és meglepetésére Cô Nga elnevette magát.
– Ezért kedvellek. Mert akaratlanul is őszinte vagy. Na, mit gondolsz? Elviszlek
Amerikába nyárra, meglátjátok, kijöttök-e egymással. Ha nem, az sem baj, akkor
hazautazol. Legalább eljössz velem a családom összes esküvőjére, finomakat eszel,
jól szórakozol. Vállalod?
– Én… hát… én… – Mỹ nem tudta, mit feleljen. Alig bírta felfogni, mi történik vele.
– És még valami – Cô Nga tekintete ismét kiélesedett, és csak sokára folytatta
mondandóját. – A fiam nem akar gyereket. De én igenis unokát akarok. Ha sikerül
teherbe esned, tudom, hogy Khải becsületes férfi, és feleségül fog venni, akkor is, ha
máskülönben nem tenné. És pénzt is adok neked. Húszezer amerikai dollárt. Nos, áll
az alku?
 Mỹ lélegzete elakadt. Kirázta a hideg. Cô Nga azt akarta, hogy gyereket
csináltasson magának, és házasságra kényszerítse a fiát. Elsöprő volt a csalódás. Egy
pillanattal korábban még azt hitte, hogy ez a hölgy valami különlegeset lát benne, de
Cô Nga is annak alapján ítélte meg, amiről nem tehetett, akárcsak azok a kihívóan
öltözött lányok.
– A többi lány mind nemet mondott, ugye? Te meg azt gondoltad, majd én
elvállalom, mert… – a takarítóruhájára mutatott.
Cô Nga továbbra is csak nézte.
Mỹ felpattant a kanapéról, felkapta a vödröt és a tisztítószereket, kinyitotta az
ajtót, és egy pillanatra megállt. A tekintete kemény volt, és határozott.
– Nem. A válaszom: nem!
Szegény volt, nem voltak előnyös ismeretségei, sem jó szakmája, de attól még
makacs volt, és önérzetes. És remélte, hogy fáj az elutasítás. Hátra sem pillantott,
úgy hagyta faképnél Cô Ngát.

Este, miután egy órát gyalogolt haza – mint minden reggel és minden este –,
besurrant egyszobás házukba, és leroskadt a fekhelyére, egy matracra. Még
tisztálkodni akart lefekvés előtt, de néhány perc nyugalomra volt szüksége.
Semmittevésre. A semmittevés nagy luxus volt.
A zsebe rezegni kezdett, és elrontotta az édes semmittevést. Frusztrált sóhajjal
előhalászta a telefonját.
Ismeretlen szám.
Először fel sem akarta venni, de mégis megnyomta a gombot, és a füléhez tartotta
a készüléket.
– Halló?
– Mỹ, te vagy az?
Eltűnődött a hangon. Kicsit ismerős volt, de mégsem tudta, ki az.
– Igen. Ki beszél?
– Cô Nga. Ne, ne tedd le! – tette hozzá gyorsan. – A hotel menedzserétől kaptam
meg a számodat. Beszélni akarok veled.
Mỹ szorosabban markolta a telefont, és felült a matracon.
– Nincs mit mondanom.
– Nem gondoltad meg magad?
Mỹ legszívesebben a falhoz vágta volna a telefont.
 – Nem!
– Akkor jó – mondta Cô Nga.
Mỹ értetlenkedve bámult a telefonjára. Ezt meg hogy érti, hogy akkor jó?
A füléhez kapta a kagylót, mert Cô Nga folytatta:
– Ez csak egy próba volt. Nem arra akarlak rávenni, hogy csapd be a fiamat, és ess
teherbe, csak tudni akartam, milyen ember vagy.
– Tehát…?
– Tehát téged választalak, Mỹ. Gyere el Amerikába, ismerkedj meg a fiammal. Az
egész nyár a rendelkezésedre áll, hogy megkedveljétek egymást, és eljöhetnél az
unokatestvérei esküvőjére is. Szükséged lesz némi időre. Nem egyszerű rajta
eligazodni, de érdemes megpróbálnod. Khải jó ember. Ha valaki meg tudja nyerni a
szívét, az szerintem pont te leszel. Ha akarod. Megpróbálod?
Mỹ szédült.
– Nem tudom. Gondolkodnom kell.
– Akkor gondolkodj, és hívj majd. De ne gondolkodj túl sokat! Vízumot és
repülőjegyet kell neked intéznem. Remélem, hamarosan hívsz – azzal Cô Nga
elköszönt.
A szoba sarkában lámpa gyúlt, arany fénnyel vonta be a zsúfolt szobát. A
málladozó téglafalakon ruhák és konyhai eszközök lógtak minden
négyzetcentiméteren, amit nem foglalt el a régi villanytűzhely, a kis hűtőszekrény és
a parányi tévé, amin kung fu filmeket és másolt amerikai filmeket néztek. Középen
ott aludt Mỹ kislánya, Ngọc Anh és a nagymama. Mỹ anyja a nagymama és a tűzhely
között feküdt, keze a lámpa kapcsolóján. A ventilátort a legmagasabb fokozatra
állították, de így is csak kavarta a párás levegőt.
– Ki volt az? – kérdezte Mỹ anyja suttogva.
– Egy Viet kieu – felelte Mỹ, és alig hitt a saját szavainak. – Azt akarja, hogy vele
menjek Amerikába, és feleségül menjek a fiához.
Anyja felkönyökölt, a haja selyemfüggönyként omlott a vállára. Csak alvásnál
viselte kibontva a haját, és ilyenkor tíz évvel fiatalabbnak tűnt.
– Idősebb, mint a nagyapád? Ronda, mint egy görény? Vagy mi a gond vele?
Ekkor Mỹ telefonjára üzenet érkezett Cô Ngatól.

Hogy jobban menjen a gondolkodás.

Újabb rezgés, és Khải képe jelent meg a kijelzőn. Ugyanaz a kép volt, amit már
látott. Szótlanul átnyújtotta a telefont az anyjának.
– Ő lenne az? – kerekedett el a szeme.
– Diep Khải-nak hívják.
Mỹ anyja sokáig nézte a képet, néha halkan felsóhajtott. Aztán visszaadta a
telefont.
– Nincs más választásod, meg kell tenned.
– De ő nem akar nősülni. Az lenne a feladatom, hogy győzzem meg. Nem tudom,
hogy lehetne…
– Csak próbáld meg. Tegyél meg mindent. Amerikába mehetsz, Mỹ. Meg kell
tenned érte. – Anyja átnyúlt az alvó nagymama fölött, és betakargatta Ngọc Anh-t. –
Ha lett volna rá lehetőségem, én is megtettem volna érted ugyanezt. A jövőjéért tedd
meg. Itt nincs jó helye. És apa kell neki.
Mỹ összeszorította a fogát, ahogy a szőnyeg alá söpört emlékek felszínre törtek.
Újra hallotta, ahogy a többiek az iskolából hazafelé menet csúfolják: Zöld a szeme,
semmi esze! Nehéz gyerekkora volt, de felkészítette az életre. Erős lett, és kemény.
– Nekem sem volt apám.
Anyja éles pillantást vetett rá.
– És nézd meg, mi lett a vége.
Mỹ a kislányára nézett.
– Ha másként alakul, ő sem lenne.
Bánta a viszonyát a kislány szívtelen apjával, de soha egy pillanatig sem bánta,
hogy a lánya megszületett.
Odább simította a pelyhes haját, és érezte a szívében szétáradó szeretetet. Amikor
a lányát figyelte, az olyan volt, mintha húsz évvel ezelőtti tükörbe nézne. Pontosan
olyan volt, mint ő ennyi idősen. Ugyanaz a szemöldök, arcforma, orr és bőrszín. Még
a szájuk formája is ugyanolyan. De Ngọc Anh sokkal aranyosabb, bájosabb volt. És
Mỹ bármit megtett volna érte.
Csak lemondani nem volt hajlandó róla.
Miután Ngọc Anh apja megnősült, kiderült, hogy a felesége meddő, és
felajánlották, hogy magukhoz veszik és sajátjukként nevelik a kislányt. Mindenki
arra számított, hogy Mỹ elfogadja a lehetőséget, de ő visszautasította. Megvádolták,
hogy önző. Hiszen a férfi családja anyagilag mindent megadhatott volna Ngọc Anh-
nak.
De mi lesz a szeretettel? A szeretet a legfontosabb, és senki nem tudta volna úgy
szeretni a kislányt, mint az anyja. Senki! Mỹ ezt biztosan tudta.
Mégis, időről időre eltűnődött, hogy vajon helyesen döntött-e.
– Ha nem kedveled meg, akkor elválhatsz tőle, miután megkapod a zöldkártyádat
– mondta Mỹ anyja. – És akkor férjhez mehetsz valaki máshoz.
– Nem mehetek hozzá csak azért, hogy letelepedhessek Amerikában.
Elvégre nem egy papírról, hanem egy emberről van szó, és ha Khải úgy dönt,
feleségül veszi, annak azért kell történnie, mert Mỹ magába bolondította, és mert
éreznek valamit egymás iránt. Nem használhatja ki! Akkor pontosan ugyanolyan
alávaló lenne, amilyen Ngọc Anh apja.
Mỹ anyja bólintott, mintha olvasna a lánya gondolataiban.
– Mi lesz, ha elutazol hozzá, de nem tudod meggyőzni?
– Nyár végén visszajövök.
Mỹ anyja rosszallóan hümmögött.
– Nem is értem, minek ezen gondolkodni. Nincs vesztenivalód.
Mỹ a telefon üres kijelzőjét bámulta, és hirtelen eszébe jutott valami.
– Cô Nga azt mondta, a fia nem akar családot. De nekem itt van Ngọc Anh.
Anyja elfintorodott.
– Van egyáltalán olyan fiatalember, aki családot akar? Ha szeret téged, a lányodat
is szeretni fogja.
– Te is tudod, hogy ez nem így működik. Ha egy férfi megtudja, hogy a nőnek
gyereke van, akkor többnyire azonnal meggondolja magát, és lelép. – Ha pedig nem
lép le, akkor is csak szexet akar.
– Akkor ne mondd meg neki azonnal. Adj időt neki, hogy beléd szeressen, és
mondd el később.
Mỹ megrázta a fejét.
– Ez nem egyenes dolog.
– Ha azt mondja, hogy szeret, aztán kihátrál a házasságból a kislányod miatt,
akkor úgyis jobban jársz, ha nem maradsz vele. De az a nő ismeri a fiát, és téged
választott. Meg kell próbálnod. Legalább nyaralhatsz egyet náluk. Nem érdekel
Amerika? Amúgy Amerikán belül hová mennél?
– Kaliforniában él a család, de nem hiszem, hogy kibírok olyan hosszú távollétet.
Mỹ megsimogatta kislánya puha babaarcát. Soha nem szakadt el tőle egy napnál
tovább. Mi lesz, ha Ngọc Anh azt hiszi, elhagyta őt?
Mỹ anyja a homlokát ráncolta, aztán felkelt, és keresgélni kezdett a sarokban, ahol
egy halom dobozt tartott. Ezekben a személyes holmiját rejtegette, és senkinek nem
volt szabad hozzányúlnia. Gyerekkorában Mỹ gyakran kutatott titokban, főleg a
legalsó dobozban. Amikor az anyja pont ezt nyitotta ki, és átfésülte a tartalmát,
hevesebben kezdett dobogni a szíve.
– Édesapád is onnan jött. Nézd csak. – Anyja egy elsárgult képet nyújtott át, amin
egy férfi állt, és átölelte a vállát. Mỹ már sokszor látta a képet, órákon át fürkészte,
vizsgálgatta, hátha kiderül, hogy a férfi szeme zöld, és hogy tényleg ő az apja, de
nem talált bizonyos, árulkodó jelet. A képet távolról csinálták, a férfi szeme színe
nem látszott eléggé. Sőt, őszintén szólva leginkább barnának tűnt.
Az ingén azonban jól olvasható volt a felirat. Cal Berkeley állt rajta.
– „Cal” ezek szerint Kalifornia? – kérdezte Mỹ.
Anyja bólintott.
– Igen, utánanéztem. Híres egyetem. Talán, ha arra jársz, megnézheted. Talán…
megpróbálhatod megkeresni apádat.
Mỹ szíve hatalmasat dobbant.
– Elárulod végre a nevét? – kérdezte suttogva. Eddig csak annyit tudott, hogy
„Phil”. Amikor a nagyanyjával kettesben volt, az öregasszony gyakran motyogta
utálkozva:
– Az a Phil. Mister Phil. Gaz csábító Phil.
Mỹ anyja kesernyésen elmosolyodott.
– Azt mondta, hogy a teljes neve nem szép. Mindenki Philnek hívta. Azt hiszem, a
vezetékneve L-lel kezdődött.
Mỹ reményei ezzel máris semmivé foszlottak.
– Akkor lehetetlen megtalálni.
Anyja elszántan folytatta:
– Ha meg sem próbálod, úgy biztosan lehetetlen. Talán a drága, modern
számítógépekkel tudnak neked valami listát készíteni. Ha kitartó vagy, akkor van
esély.
Mỹ az apja fényképére pillantott, és érezte, hogy egyre jobban vágyik rá, hogy
megismerhesse. Kaliforniában él vajon? És mit szólna, ha Mỹ megjelenne, és
bekopogtatna hozzá? Megvádolná, hogy pénzt akar kérni? Vagy boldog lenne, hogy
van egy lánya, akiről nem is tudott?
Megnyitotta Khải képét a telefonján, és a két képet egymás mellé tette. Mit
láthatott Cô Nga, amiért úgy határozott, hogy Mỹ illene a fiához? Vajon Khải is így
látja majd? És elfogadná Mỹ kislányát is? Vajon Mỹ apja elfogadná a lányát?
Anyjának igaza van. Csak akkor derül ki a válasz, ha megpróbálja. Mindkét
kérdésre csak akkor derül ki a válasz.
Üzenetet írt Cô Ngának, és elküldte:

Igen. Megpróbálom.

– Megpróbálom – mondta az anyjának. Szerette volna, ha magabiztosan beszél, de

remegett a gyomra. Mibe keveredett?
– Gondoltam, hogy így lesz, és nagyon örülök. Amíg elutazol, mi majd gondját
viseljük Ngọc Anh-nak. Most aludj. Holnap még dolgoznod kell. – A lámpa elaludt, de
a sötétben Mỹ anyja még hozzátette: – Tudnod kell, hogy egy nyár rövid idő, és nem
fogod tudni a hagyományos utat járni. Úgy kell játszanod, hogy nyerj, még akkor is,
ha nem vagy benne biztos, hogy akarod azt a férfit. Ha nem gonosz ember, később
még megszeretheted. És ne feledd, hogy a jó kislányok nem nyerik meg a férfiakat.
Legyél rossz, Mỹ.
Mỹ nagyot nyelt. Tudta, mit ért az anyja a „rossz” alatt, és meglepte, hogy ilyesmi
egyáltalán szóba kerülhet a nagyanyja jelenlétében.