Tartalom

Előszó (Milton H. Erickson)

Bevezetés
I. RÉSZ. ÁLLANDÓSÁG ÉS VÁLTOZÁS
1. Az elméleti perspektíva
2. A gyakorlati perspektíva
II. RÉSZ. A PROBLÉMA KÉPZŐDÉSE
3. „Ugyanabból még több”
4. A szörnyű egyszerűsítések
5. Az utópia-szindróma
6. Paradoxonok
III. RÉSZ. A PROBLÉMA-MEGOLDÁS
7. A másodfokú változás
8. Az átalakítás nemes művészete
9. A változás a gyakorlatban
10. Példák
Ugyanabból kevesebb
A rejtett nyilvánvalóvá tétele
Rejtegetés helyett reklámozás
Kis okok nagy következményei
A Bellac-trükk
Az ellenállás hasznosítása
Vitathatatlan vádak és bizonyíthatatlan tagadások
Jótékony szabotázs
A figyelmetlenség áldásai
Tanulási problémák
Az utópiák kezelése
„Egyezség az ördöggel”
11. A szélesebb láthatár
Gerevich József: A változás változása, avagy a problémamegoldás
problémái (Előszó az első magyar kiadáshoz)
Paul Watzlawick (1921-2007)
Irodalom
 PAUL WATZLAWICK
JOHN H. WEAKLAND
RICHARD FISCH

VÁLTOZÁS
A PROBLÉMÁK KELETKEZÉSÉNEK ÉS MEGOLDÁSÁNAK ELVEI
 CHANGE

The Principles of Problem Formation and Problem Resolution

© Paul Watzlawick, John H. Weakland, Richard Fisch, 1974

ISBN 978 963 9751 16 3

Előszó

Szívesebben mondanék többet erről a könyvről, mint amennyit fogok. Sajnos

betegség gátol ebben, éppen ezért rögtön a lényegre térek.
Rengeteg könyv és elmélet foglalkozik azzal, hogyan változtassuk meg az
embereket; ebben a könyvben viszont magát a változást vizsgálják végre-vala-
hára komolyan a szerzők, közelebbről azt, miként zajlik az spontánul és miként
lehet elősegíteni. Saját munkám során magam is ezt próbáltam megérteni, és
erről szólnak írásaim. Az emberek elsősorban nem azért fordulnak a pszichológi-
ához, hogy megvilágosodjék előttük a megváltoztathatatlan múlt, hanem azért,
mert elégedetlenek a jelennel, és jobbá szeretnék tenni a jövőt. Hogy milyen irá-
nyú és mekkora változásra van szükség, azt nem tudhatja sem a beteg, sem a
terapeuta. De az adott helyzet változást kíván, s ha ez egyszer bekövetkezik, bár-
milyen kicsi is, további változásokat tesz szükségessé, s e jelentéktelen változá-
sok lavinahatása újabb, jelentősebb változásokhoz vezet a beteg lehetőségeinek
megfelelően. Ahhoz, hogy megértsük az emberi viselkedést – a magunkét és a
másokét –, alapvetően fontos tudnunk, hogy ezek a változások átmenetiek-e,
állandóak-e, s vezetnek-e más változásokhoz. Munkásságom nagy része azoknak
a változásoknak a siettetéséből állt, amelyek forrongtak már az egyénben vagy a
családban, de ahhoz, hogy megfogható gyümölcsöt hozzanak, valami „meglepe-
tésszerű”, „illogikus”, „váratlan” lépésre volt szükség.
Ez a könyv a változás jelenségével foglalkozik, valódi természetével és fajtái-
val, amit oly sokáig figyelmen kívül hagytak az emberek megváltoztatásáról
szóló elméletek megfogalmazásakor. Ezt a jelenséget kutatta Watzlawick, Weak-
land és Fisch e rendkívül fontos könyvben, s olyan fogalmi keretbe öntötték, és
olyan sokféle területről származó példákkal világították meg, hogy ezentúl
könnyebb lesz megértenünk, hogyan alakulnak ki az emberek közötti csapdák, s
mit lehet tenni annak érdekében, hogy a szereplők kijussanak az ilyen zsákutcák-
ból. Ez az új fogalmi keret a kiindulópontjául szolgáló „pszichológiai” problé-
máknál jóval szélesebb területen alkalmazható, ez egy lelkesítő mű. Azt hiszem,
jelentős teljesítmény – és remek olvasmány –, s mindenkinek nélkülözhetetlen,
aki meg akarja érteni a csoportviselkedés különböző vonatkozásait.
Örülök, hogy munkásságom hozzájárult valamivel a könyvben leírt elképzelé-
sekhez, s hálás vagyok, hogy hozzáfűzhetem ezt a rövid kommentárt. Itt talán
éppúgy, mint másutt, csak egy kis gesztust kell tennie annak, aki siettetni akarja
a dolgokat.
Phoenix, Arizona 1973. november

Milton H. Erickson
Bevezetés

Merész dolog az ismeretlent vizsgálni, de még merészebb rákérdezni az ismertre.

KASPAR

Amikor 1334-ben Margareta Maultasch, Tirol hercegnője körülzárta Hochoster-

witz várát Karintiában, nagyon jól tudta, hogy a várat, amely egy hihetetlenül
magas sziklán trónolt a völgy felett, közvetlen támadással lehetetlen bevenni,
csak egy hosszú ostrom bírhatja rá a behódolásra. A védők helyzete egy idő után
kritikussá vált: mindössze egyetlen ökrük és két zsák árpájuk maradt. Margareta
helyzete – noha más okokból – ugyancsak nyomasztó volt: csapatai engedetlen-
kedni kezdtek, úgy látszott, az ostromnak sohasem lesz vége, s ugyanilyen sür-
gős katonai ügyek vártak rá másutt. Ekkor a várparancsnok kétségbeesett lépésre
szánta el magát, amit emberei minden bizonnyal színtiszta bolondságnak tartot-
tak: levágatta az utolsó ökröt, hasüregébe beletöltette a maradék árpát, s elren-
delte, hogy a tetemet dobják a meredek szirtről az ellenség tábora előtti mezőre.
Felülről ezt a megvető üzenetet kapván, az elbizonytalanodott hercegnő véget
vetett az ostromnak, és elvonult.
Egészen más helyzet állt elő 1940 májusában egy brit halászhajón, amely tit-
kos találkozóra tartott egy német hírszerző tiszttel, Ritter őrnaggyal, a La
Manche csatornán. A hajón két „kettős ügynök” volt, Snow, illetve Biscuit fedő-
néven. Snow a múltban kitűnő munkát végzett az angolok számára, a németek
pedig az egyik legjobb ügynöküknek tartották Angliában. A többszörösen bünte-
tett előéletű Biscuit igen megbízható rendőrségi besúgóvá vált, akit most Snow
beosztottjaként akartak bemutatni Ritter őrnagynak azzal, hogy Németországba
kellene küldeni kiképzésre, s aztán visszavezényelni Angliába. Ilyen vagy olyan
okokból az angol hírszerző szolgálat úgy látta jónak, hogy egyik ügynök se tudja
a másikról, hogy az szintén az angoloknak dolgozik, de ezt végül nyilván mind-
kettő megsejtette. Ez lidérces helyzethez vezetett, amit Masterman így ír le az
angolok kettősügynök-rendszeréről szóló nagyszerű munkájában:75

Az úton (a Ritterrel való találkozó felé tartva) Biscuit Snow viselkedésének

és szavainak megfigyeléséből arra a belátásra jutott, hogy az valójában a
németeknek dolgozik és Ritterrel találkozva nyilván tudatni fogja vele,
hogy ő felügyelet alatt álló ügynök. Snow-nak viszont – itt nem elemezhető
okokból – az a benyomása támadt, hogy Biscuit valódi német ügynök, s
biztosan elárulja Ritternek az ő kettős mivoltát. Emiatt mindent elkövetett,
 hogy meggyőzze Biscuitet arról, hogy valóban a német érdekeket szolgálja,
s ily módon megkettőzte Biscuit gyanúját.75

Ebben a különös helyzetben tehát mindkét fél azzal próbálkozott, ami az adott
helyzetben a legjobbnak látszott, de minél jobban próbálkoztak, annál reményte-
lenebb lett a helyzet. Végül Biscuit saját érdekében, és hogy megakadályozza
azt, amit katasztrófának vélt az angol titkosszolgálat számára, kabinjába záratta
Snow-t, a hajót pedig visszairányította Grimbsby felé anélkül, hogy találkozni
próbált volna Ritterrel. Vagyis őszinte igyekezetében, hogy elkerülje a nagyobb
bajt, maga idézte azt elő.
Ez a két példa könyvünk témáját szemlélteti. A könyv az emberi dolgok állan-
dóságának és változásának ősrégi kérdéseivel foglalkozik. Közelebbről azzal,
hogyan keletkeznek a problémák, hogyan állandósulnak bizonyos helyzetekben,
és oldódnak meg másokban. Leginkább pedig azzal, miként vezet – paradox
módon – sokszor csődhöz a józan ész és a „logikus” viselkedés, míg az olyan
„illogikus”, „ésszerűtlen” cselekedetek, mint Hochosterwitz védőié, előidézik a
kívánt változást.
Bár a józan ész és a logika kiváló megoldásokat eredményeznek, amikor
működnek, mindenkinek volt része abban a borzasztó és riasztó tapasztalatban,
hogy bár a józan ész és a logika szabályai szerint megtett minden tőle telhetőt,
ám a dolgok ettől csak rosszabbra fordultak. Időnként viszont „illogikus” és
meglepő, de örömteli változást tapasztalunk egy kellemetlen patthelyzetben. A
rejtélyes, ésszerűtlen megoldás felbukkanása ősi téma, megtalálható a népkölté-
szetben, a tündérmesékben, a humorban és sok álomban éppúgy, mint azokban a
népszerű vagy műveltebb magyarázatokban, amelyek a többi ember, a világ vagy
a sátán perverzitásának számlájára írják a fordított helyzetet. Komolyan és rend-
szeresen azonban nem nagyon vizsgálták ezt a kérdést, amely ma éppolyan rejté-
lyes és ellentmondásos, mint korábban volt.
Mi magunk közvetve kezdtünk foglalkozni ezzel a problémával, pszichoterá-
piás gyakorlatunk és vizsgálódásaink előre nem sejtett következményeként, s fej-
tegetéseink és példáink nagy része ehhez az általunk leginkább ismert területhez
kapcsolódik. Ám annak ellenére, hogy az említett sajátos úton jutottunk ide,
könyvünk elsősorban az állandóságról és a változásról szól, arról, hogy mi a sze-
repük az emberi gyakorlatban, általában a problémák kialakulásában és megol-
dásában.
Mivel még legáltalánosabb nézeteink is a konkrét tapasztalathoz kapcsolód-
nak, nem árt néhány szót szólnunk szakmai hátterünkről. Mint az ortodox módon
képzett és sokévi gyakorlattal rendelkező terapeuták általában, mi is egyre csaló-
dottabbá váltunk módszereink bizonytalansága, a kezelések hosszadalmassága és
eredményük csekélysége miatt. Ugyanakkor izgatott bennünket az időnként
alkalmazott „trükkös” megoldások váratlan és megmagyarázhatatlan sikere –
leginkább valószínűleg azért, mert nem tételeztük fel, hogy bármiféle jótékony
hatásuk lehetne. Egyikünk, Richard Fisch javasolta 1966-ban annak az intéz-
ménynek a megalapítását, amelyet jobb híján Rövidterápiás Központnak* nevez-
tünk el, s a Palo Alto-i Mental Research Institute-hoz tartozott. Fisch irányításá-
val kezdtük vizsgálni az emberi változás természetét, s hamarosan arra jutottunk,
hogy mindent, amit eddig hittünk, tanultunk és a gyakorlatban csináltunk, újra
kell gondolnunk.*
Az is összekovácsolt és összekötött bennünket, hogy kezdettől fogva azonos
nyelvet beszéltünk: a Mental Research Institute kutatóiként többéves gyakorla-
tunk volt az emberi kommunikáció kutatásában és az interaktív pszichoterápiá-
ban (azaz a pár- és családterápiában), ahogyan azt Gregory Bateson elméleti és
Don D. Jackson klinikai irányításával a lazán Palo Alto-i csoportnak nevezett
kutatógárda kialakította és művelte. Hozzá voltunk szokva, hogy inkább a folya-
matokra, mint a tartalmakra, s inkább az itt-és-mostra, mint a múltra figyeljünk.
Talán ugyanilyen fontos az is, hogy mindannyiunknak volt képzettségünk és
gyakorlatunk a hipnózisban, ami nemcsak elfogadhatóvá tette számunkra a köz-
vetlen beavatkozást, de megismertetett bennünket Milton Erickson meglepő és
újszerű technikáival, akinek mindannyian szívből hálásak vagyunk.
Kezdettől fogva feltételeztük, hogy ha egyesítjük tudásunkat, képesek leszünk
megérteni és hasznosítani a változás korábban említett, zavarba ejtő jelenségeit,
s olyan új módszereket találni, amelyekkel hatékonyan be lehet avatkozni az
emberi problémahelyzetekbe. Feltevésünk helyesnek bizonyult, de váratlan fejle-
ményhez vezetett: amikor megterveztük egy sajátos emberi zsákutca esetében a
beavatkozás legmegfelelőbb formáját, olyan rejtett feltevésekre támaszkodtunk,
amelyeket képtelenek voltunk az idő tájt pontosan leírni. Ez egyre kínosabbá
vált, mert egyre több kívülálló ismerte meg a működésünket előadásokon,
demonstrációkon és kiképző, felkészítő tanfolyamokon, érdeklődtek iránta, s
nem hagyták elkápráztatni magukat a furcsa trükköktől, hanem a tevékenysé-
günk alapjául szolgáló fogalmi rendszerről akartak többet tudni. Látták a hatáso-
kat, de azt akarták tudni, hogy mi idézi elő ezeket. Magunk is csak apránként
tudtuk fogalmilag megragadni saját megközelítésünket, s ebben a könyvben azt
próbáljuk rendszerbe foglalni, amire előfeltevéseink vizsgálata során rájöttünk.
Eddigi tapasztalataink alapján fel vagyunk készülve arra, hogy néhányan meg-
támadnak bennünket, mivel, úgymond, gyakorlatilag is, fogalmilag is „manipu-
latív” módon, őszintétlenül közelítjük meg az emberi problémákat. Az „őszinte-
ség” divatos jelző manapság, képmutatás a javából. Homályosan azzal az elgon-
dolással függ össze, hogy a világnak van egy „helyes” szemlélete, ami általában
azonos a szemlélet birtokosáéval. Összefügg azzal az elképzeléssel is, miszerint
a „manipuláció” nemcsak hogy rossz, de kerülendő is. Azt, hogy miként, sajnos
eddig senki sem magyarázta el. Nehéz elképzelni, hogyan lehet egyáltalán úgy
viselkedni egy másik személy jelenlétében, hogy az ember minden kommuniká-
ciót elkerülve képes legyen elleplezni saját nézetét a kettejük közötti viszony ter-
mészetéről, következésképpen ne befolyásolja az illetőt. Az analitikus, aki hall-
gatásba burkolózva ül a fekvő páciens mögött vagy a „nem beavatkozó” tera-
peuta, aki „pusztán elismétli” betegének verbális megnyilatkozásait, óriási befo-
lyást gyakorol ezzel a magatartással, kivált miután ez „be nem avatkozásként”
van definiálva. A probléma tehát nem az, hogyan lehet kiküszöbölni a befolyáso-
lást és a manipulációt, hanem az, hogyan lehet a legjobban megérteni és felhasz-
nálni ezeket a beteg érdekében. Ez az a téma, amely mindvégig foglalkoztat ben-
nünket ebben a könyvben.
Tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy az itt elmondottak jó részét mások
már elmondták vagy megcsinálták, bár általában más kontextusban és más elő-
feltevések alapján. Reméljük, az olvasó megérti, hogy nem tudunk rámutatni
minden ilyen hasonlóságra, s elmagyarázni sem tudjuk a különbségeket. Különö-
sen áll ez a viselkedésterápiával való nyilvánvaló párhuzamokra, de az olvasó-
nak nem szabad elfelejtenie, hogy mi nem támaszkodunk „hibás” tanulással,
felejtéssel, kondicionálással, dekondicionálással stb. kapcsolatos feltevésekre.
Minthogy könyvünk fő célja általános nézeteink és következtetéseink bemuta-
tása, az ezekhez vezető hosszú utat itt nem követjük végig. Ehelyett, ahogyan a
tartalomjegyzékből egy pillantásra kitűnik, az absztrakttól haladunk a konkrét
felé, a gyakorlati példák bemutatása és megvitatása felé. Az első fejezet ennek
megfelelően két, általunk hasznosnak talált elméletet ír le, a változással kapcso-
latos nézeteink fontosabb vonatkozásainak rendszerezésére és megvilágítására
egészen általános szinten; nevezetesen a csoportelméletet és a logikai típusok
elméletét. A második fejezet azt mutatja be, hogyan alkalmazható témánkra ez a
két elmélet a gyakorlatban. A II. rész teljes egészében a problémaképződésnek
az állandóság és a változás kölcsönhatásából adódó kérdéseivel, a III. rész pedig
a problémamegoldással foglalkozik.
Mindenekelőtt néhai Don D. Jacksonnak, a Mental Research Institute alapító-
jának és első igazgatójának rójuk le hálánkat, aki új eszmék iránti fogékonyságá-
val és segítőkészségével bátorított bennünket, hogy vágjunk bele ebbe a kutatási
programba. Ezután munkatársunknak, Arthur Bodinnek szeretnénk kifejezni
elismerésünket, aki hat éven át dolgozott a Rövidterápiás Központban, valamint
Mrs. Barbara McLachlannek, aki fáradhatatlanul szervezte a Központban zajló
tevékenységeket. Köszönettel tartozunk a Központ többi, hajdani és jelenlegi
munkatársának is (Lynn Segal, Jack Simon, Tom Ferguson, Joel Latner, Paul
Druckman, George Greenberg és Frank Gerbode), valamint a carmeli Cypress
Institute-ban dolgozó barátunknak, John Frykmannek. Szeretnénk továbbá
köszönetet mondani azoknak az intézményeknek és munkatársaiknak, akik segít-
ségünkre voltak kutatásunk nem klinikai vonatkozásainak vizsgálatában: Allan
Coffey és a Santa Clara County Juvenile Probation Department; Walter Morse és
a Santa Clara County Adult Probation Department; Barry Bloom és Terry Burris,
valamint a San Francisco Drug Treatment Program. Más intézményektől is kap-
tunk értékes segítséget, különösen San Francisco, San Mateo, Sacramento és
Monterey megyék Juvenile Probation Department-jeitől. Mélységesen hálásak
vagyunk Mrs. Claire Bloomnak a kézirat technikai előkészítésében nyújtott
fáradhatatlan és baráti segítségéért.
A Rövidterápiás Központ működését az első évben a Luke B. Hancock Foun-
dation, a T. B. Walker Foundation és a Robert C. Wheeler Foundation támoga-
tása tette lehetővé. Hálásan köszönjük nagylelkűségüket.
 I. RÉSZ.
ÁLLANDÓSÁG ÉS VÁLTOZÁS
1. Az elméleti perspektíva

Plus ça change, plus c’est la même chose.

(Minél inkább változik, annál inkább ugyanaz.)

A fenti francia közmondás több puszta szellemességnél. Csodálatosan tömören

fogalmazza meg az állandóság és a változás rejtélyes és ellentmondásos kapcso-
latát. Közvetlenebbül utal a tapasztalatra, mint a filozófusok és matematikusok
legokosabb elméletei, s egy gyakran figyelmen kívül hagyott, alapvető dologra
céloz, nevezetesen, hogy az állandóságot és a változást együttesen kell figye-
lembe venni, bár természetük látszólag ellentétes. Nem valami rejtett értelmű
eszme ez, hanem sajátos példája annak az általános elvnek, hogy minden észle-
lés és minden gondolat viszonylagos.
Ezt az összehasonlító beállítottságot azonban nehéz volt kialakítani a gyakor-
latban. A nyugati világ tudományfilozófiája szerint a változás annyira átható és
közvetlen eleme tapasztalatunknak, hogy csak azután válhatott a gondolkodás
tárgyává, miután sikerült megragadni ellentéte, az állandóság (invariancia) fogal-
mát (ez először az antik görög gondolkodóknak sikerült). Addig nem volt mivel
szembeállítani a változást fogalmilag (a tapasztalat fogalmi tagolásának és nem a
„valóság” felfedezésének problémájáról van itt szó), s a helyzet olyasféle lehet,
mint Whorf példájában: egy olyan univerzumban, amelyben minden kék, eltérő
színek hiányában a „kékség” fogalma nem alakulhat ki.
A nyugati kultúrában az évszázadok során számos elméletet fogalmaztak meg
az állandóságról és a változásról, ezek azonban többnyire vagy az állandóság,
vagy a változás elméletei voltak, nem pedig állandóság- és változáselméletek.
Azaz, vagy egyiket, vagy másikat tekintették „természetes”, spontán állapotnak,
amely magától értetődő és nem szorul magyarázatra. Ám már maga a tény, hogy
mindkét álláspont nehézség nélkül elfogadható, arra utal, hogy ezek kiegészítik
egymást, vagyis hogy ami problematikus, az nem abszolút és nem a dolgok ter-
mészetéből következik, hanem az adott esettől és az adott nézőponttól függ.* Ez
a nézet egybevág saját tapasztalatainkkal az emberi dolgokról és nehézségekről.
Például akárhányszor figyelünk meg egy olyan embert, családot vagy társadalmi
egységet, aki/amely ismételten és állandóan valamilyen problémába bonyolódik
– noha szeretné megváltoztatni a helyzetet, és erőfeszítéseket is tesz ennek érde-
kében – mindig két kérdés merül fel egyforma súllyal: „Miért marad fenn ez a
nemkívánatos helyzet?” és „Mire van szükség ahhoz, hogy megváltozzék?”
 Munkánk során nemcsak egyes esetekben, hanem általánosságban is némileg
előbbre jutottunk e kérdések megválaszolásában. Úgy érezzük azonban, hogy e
hosszú út végigkövetése helyett jobban bemutathatjuk és megvilágíthatjuk
következtetéseink egy részét két általános elmélet segítségével a matematikai
logika területéről. Az egyik a csoportelmélet, a másik a logikai típusok elmélete.
Persze tisztában vagyunk azzal, hogy egyáltalán nem kielégítő matematikai szi-
gorral használjuk ezeket az elméleteket. Tekintsék okfejtésünket csupán analógi-
ának.
A csoportelmélet a 19. század elején tűnt fel. A csoport fogalmát Galois fran-
cia matematikus* vezette be. Az ő első megfogalmazásai után számos kiváló
matematikus járult hozzá ahhoz, hogy a csoportelmélet az egyik legfantáziadú-
sabb matematikai ágazattá fejlődjék. A klasszikus fizika 1900 után lezajlott for-
radalmát követően jelentős szerepet kezdett játszani a kvantumelméletben és a
relativitáselméletben is. Mondanunk sem kell, hogy bonyolultabb következmé-
nyeit csak az elméleti matematikusok és elméleti fizikusok képesek átlátni. De
alaptételei az alkotóelemek és az egész viszonyáról nagyon – talán megtévesz-
tően – egyszerűek. Az elmélet szerint egy csoport a következő tulajdonságokkal
rendelkezik.

a. Elemeinek van (legalább) egy közös vonásuk; ha ez megvan, a tényleges

természetük elvileg tökéletesen érdektelen. Ezek az elemek lehetnek szá-
mok, tárgyak, fogalmak, események vagy bármi más, amit valaki egy cso-
portba akar sorolni, feltéve, hogy rendelkeznek ezzel a közös nevezővel, és
két vagy több elem bármely kombinációjának eredménye maga is eleme a
csoportnak. Legyenek például egy csoport elemei az óra számlapján az órá-
kat jelölő 1-12-ig terjedő természetes számok. Nyilvánvaló, hogy két vagy
több elem bármely kombinációja újra csoportelemet eredményez (például
reggel 8.00 plusz 6 óra megfelel délután 2.00 órának); a kombináció itt az
elemek összeadására vagy kivonására vonatkozik. Ugyanígy, ha egy dobó-
kocka helyzetét dobással megváltoztatjuk, a kapott eredmény újra tagja lesz
az effajta dobások hat lehetséges kimenetelének, a kombináció pedig ebben
az esetben a kocka egy vagy több forgómozgása, amelyeket három tengelye
körül valamelyik vagy több ilyen körül végez. Azt is láthatjuk, hogy a kom-
bináció kifejezés valamilyen változásra vonatkozik, amely révén a csoport
lehetséges belső állapotainak egyikéből egy másikba megy át.
A csoportosítás művelete a valóság észlelésének és felfogásának legalap-
vetőbb és legszükségesebb eleme. Miközben világos, hogy két dolog soha-
sem lehet teljesen egyforma, a világ csoportokba rendezése (amelyekben
minden elem rendelkezik egy lényeges közös vonással), struktúrát ad
 annak, ami egyébként képzelet szülte káosz volna. De mint láttuk, ez a ren-
dezés állandóságot is létrehoz a fent említett értelemben, vagyis úgy, hogy a
csoport elemeinek kombinációja maga is a csoport eleme lesz (ahogyan
Keyser55 mondja: „egy dolog a rendszeren belül s nem azon kívül”). Vagyis
az első csoporttulajdonság számtalan változást tesz lehetővé a csoporton
belül (vannak ún. végtelen csoportok is), de nem teszi lehetővé, hogy egy
elem vagy az elemek bármilyen kombinációja kívül kerüljön a rendszeren.
b. A csoportnak egy másik sajátossága az, hogy elemeit különböző
sorozatokba kombinálhatjuk, a kombináció eredménye mégis ugyanaz
marad. Gyakorlati példaként nézzük a következőt: egy felszín adott
pontjáról elindulva akárhány különböző hosszúságú és irányú szakaszt
járunk be, mindig és elkerülhetetlenül ugyanazt a rendeltetési helyet érjük
el, teljesen függetlenül attól, hogy milyen változásokat eszközlünk a
szakaszok sorrendjében, feltéve természetesen, hogy az egyes szakaszok
száma, hosszuk és irányuk nem változik. A legegyszerűbb eset az volna, ha
négy, egységnyi (például egy yard, egy mérföld stb.) szakaszunk lenne, s
mindegyik valamelyik égtáj felé mutatna. Függetlenül a szakaszok
megtételének sorrendjétől (például először északra, aztán nyugatra stb.),
ilyen feltételek között a négy szakasz végigjárásának befejezésekor mindig
a kiindulóponthoz jutnánk vissza. Azt lehetne tehát mondani, hogy az
eljárás változtatható, az eredmény azonban invariáns.
c. Minden csoport tartalmaz egy üres elemet (identitástagot). Az üres elem
kombinációja egy másik elemmel egyenlő a másik elemmel, vagyis az üres
elem megőrzi a másik elem azonosságát. Azokban a csoportokban például,
amelyekben a kombináció szabálya az összeadás, az üres elem a 0 (például
5+0=5); azokban, amelyekben a szorzás, az üres elem az 1, mert 1-gyel szo-
rozva minden entitás önmaga marad. Ha hangokból képeznénk egy csopor-
tot, az üres elem a csend lenne, míg az összes helyváltoztatás (vagyis moz-
gás) csoportjának üres eleme a mozdulatlanság.
Az üres elem fogalma első pillantásra megtévesztőnek tűnhet, de a cso-
portinvariancia speciális esetének kell tekinteni. Gyakorlati jelentőségét
például Ashby10, 11 mutatta ki a kibernetikai rendszerek esetében, ahol a
parametrikus változások csoportjának nulla függvénye közvetlen szerepet
játszik az ilyen rendszerek stabilitásának fenntartásában. A minket érdeklő
problémák szempontjából az a lényeg; hogy egy elem működhet anélkül,
hogy az számítana.
d. Végül minden rendszerben, amely kielégíti a csoport fogalmát, minden
egyes elemnek megvan a reciproka vagy az ellentéte, úgyhogy bármely
 elem kombinációja az ellentétével az üres elemet eredményezi; például 5+
(-5)=0, ahol a kombinációs szabály az összeadás. Ismét azt látjuk, hogy ez a
kombináció egyfelől határozott változást idéz elő, másfelől viszont az
eredmény maga is eleme a csoportnak (a jelen példában a nullát is magába
foglaló pozitív és negatív egész számok csoportjának), következésképpen
benne foglaltatik a csoportban.

Véleményünk szerint a csoportelmélet még abban a primitív megfogalmazás-

ban is, amelyet itt használtunk alapfogalmaink jellemzésére (azt kívánván szem-
léltetni, hogy a speciális változások nem számítanak a csoportban), érvényes
fogalmi keretet kínál, ha az állandóság és a változás sajátos kölcsönhatásáról
kívánunk gondolkodni, melyet számos olyan gyakorlati esetben figyelhetünk
meg, amelyekben plus ça change, plus c’est la même chose.
A csoportelmélet azonban láthatólag nem alkalmas az olyan típusú változások
modellálására, amelyek kilépnek egy adott rendszerből, illetve fogalmi keretből.
Itt kell igénybe vennünk a logikai típusok elméletét.
Ez az elmélet olyan „dolgok” gyűjteményeinek fogalmából indul ki, amelye-
ket egy sajátos, mindegyikükben közös tulajdonság egyesít. A teljesség összete-
vőit itt is tagoknak nevezik, mint a csoportelméletben, a teljességet viszont nem
csoportnak, hanem osztálynak hívják. A logikai típusok elméletének egyik lénye-
ges axiómája az, hogy „az, ami magában foglalja egy gyűjtemény teljességét,
nem lehet a gyűjtemény része”, ahogyan Whitehead és Russell megfogalmazták
monumentális művükben, a Principia Mathematica-ban.101 Első pillantásra nyil-
vánvaló, hogy az emberiség az összes egyén osztálya, maga azonban nem egyén.
Menthetetlenül zavarhoz és képtelenséghez vezet, ha az egyiket a másik fogal-
mainak segítségével próbálják kezelni. Egy nagy város népességének gazdasági
viselkedését például nem lehet megérteni úgy, hogy beszorozzuk mondjuk négy-
millióval egy lakos viselkedését. A közgazdasági elmélet kezdetben történetesen
épp ezt a hibát követte el, s ma gúnyosan Robinson Crusoe-féle gazdasági elmé-
letként utalnak rá. Egy négymilliós népesség nem egyszerűen mennyiségileg,
hanem minőségileg különbözik egy egyéntől, mert magába foglalja az egyének
közötti kölcsönhatásrendszereket is. Hasonlóképp, míg egy faj egyedei általában
nagyon speciális túlélési technikákkal rendelkeznek, jól ismert dolog, hogy az
egész faj hanyatt-homlok rohanhat a kihalás felé – s ez alól valószínűleg az
emberi faj sem kivétel. A totalitárius ideológiákban ezzel szemben az egyént
pusztán egy osztály elemének tekintik, s ezáltal teljesen lényegtelenné és felál-
dozhatóvá válik, egy hangyává a hangyabolyból, vagy ahogyan Koestler olyan
találóan írja Nicolas nevű társáról, akivel egy spanyol börtön siralomházában
volt együtt: „Eszerint a nézet szerint Nicolas puszta társadalmi absztrakcióként
létezett, amelyhez úgy jutunk, hogy egy tízezres milicista tömeget elosztunk tíz-
ezerrel.”61
Az effajta eredmények abból származnak, hogy figyelmen: kívül hagyják az
elem és az osztály óriási különbségét, s azt a tényt, hogy egy osztály nem lehet
önmaga eleme. Minden tevékenységünkben, de különösen a kutatásban örökké
szembekerülünk a logikai szintek hierarchiáival, úgyhogy a szintek összekeveré-
sének és az abból adódó rejtélyes következményeknek a veszélye örökösen
fenyeget bennünket. A változás jelensége sem kivétel ez alól, de ezt sokkal nehe-
zebb észrevenni a viselkedéstudományokban, mint mondjuk a fizikában. Ahogy
Bateson rámutat,20 a változás legegyszerűbb és legismertebb formája a mozgás,
nevezetesen a helyváltoztatás. De maga a mozgás is változhat, ti. gyorsulhat
vagy lassulhat, s ez egy helyzetváltozás változása (vagy metaváltozás). Még egy
szinttel feljebb a gyorsulás (vagy a lassulás) is változhat, ami azt jelenti, hogy
egy helyzetváltozás változásának a változásával (vagy meta-meta-változással)
van dolgunk. Még mi, laikusok is könnyen beláthatjuk, hogy a mozgásnak ezek
a formái nagyon eltérő jelenségek, s kiszámításukhoz eltérő magyarázó elvekre
és matematikai módszerekre van szükség.* Az is belátható, hogy a változás min-
dig magába foglalja a következő magasabb szintet: ahhoz például, hogy egy nyu-
galmi helyzet kilendüljön a mozgás felé, ki kell lépni a nyugalmi helyzet elméleti
keretéből. Ezen a kereten belül nem hozható létre a mozgás fogalma, kezelni
meg végképp nem kezelhető, s minden próbálkozás, hogy figyelmen kívül hagy-
ják a logikai típusok elméletének ezt az alapaxiómáját, paradoxonhoz vezet. E
fontos kérdés további szemléltetésének céljából tekintsük át a következőket.
Egy nyelven számtalan dolgot ki lehet fejezni, kivételt képeznek azok az állí-
tások, amelyek magára a nyelvre vonatkoznak.* Ha egy nyelvről akarunk
beszélni, éppúgy egy metanyelvre van szükségünk, mint a nyelvészeknek és a
szemantikusoknak, s amennyiben ennek a metanyelvnek a struktúráját kívánjuk
kifejezni, egy metanyelvhez kell fordulnunk. Ugyanez vonatkozik a jelek és a
jelentések viszonyára. Frege német matematikus már 1893-ban rámutatott, hogy
világosan meg kell különböztetni „azokat az eseteket, amelyekben magáról a
jelről, s azokat, amelyekben a jelentéséről beszélek. Ez még – ha szőrszálhaso-
gatásnak tűnik is – elkerülhetetlen. Észre kell venni, hogy mennyire megzavarja
végül a beszéd vagy az írás pontatlansága a gondolatot, ha (e pontatlanság)
tudata elenyészik.”37
Vagy vegyünk egy másik példát: a módszer szó egy tudományos eljárásra utal;
azoknak a lépéseknek a meghatározása, amelyeket kijelölt sorrendben kell alkal-
mazni ahhoz, hogy egy adott végeredményhez jussunk. A módszertan viszont a
következő, magasabb logikai típus fogalma, a különböző tudományágakban
alkalmazott módszerek sokaságának filozófiai vizsgálata. Mindig a tudás meg-
szerzésére irányuló tevékenységgel, s nem egy sajátos kutatással foglalkozik. Ez
tehát meta-módszer, s ugyanolyan logikai viszonyban áll a módszerrel, amilyen-
ben egy osztály áll egy elemével. A módszer és a módszertan összekeverése filo-
zófiai képtelenséghez vezetne, mert ahogyan Wittgenstein mondta egy alkalom-
mal: „a filozófiai problémák akkor keletkeznek, amikor a nyelv szabadságra
megy.”107
A természetes nyelv gyakran sajnos nagyon megnehezíti az elem és az osztály
világos megkülönböztetését. „Vannak esetek – írja Bateson – amikor ugyanazo-
kat a szavakat használhatjuk egy osztály és egy osztály elemeinek a leírására is,
és mindkét esetben helyesen. A hullám szó a részecskemozgások egy osztályá-
nak a neve. Azt is mondhatjuk, hogy maga a hullám mozog; de akkor egy osz-
tály mozgásainak a mozgására utalunk. Ez a metamozgás súrlódás hatására nem
veszít a sebességéből, ahogyan a részecske mozgása veszítene.”19
Batesonnak egy másik kedvenc példája az, hogy normális körülmények között
valószínűleg csak egy szkizofrén enné meg az étlapot az étel helyett (és panasz-
kodna – tehetnénk hozzá – hogy rossz ízű).
Hasznos analógiával szolgál egy hagyományos sebességváltós autó. A motor
teljesítményét kétféleképpen változtathatjuk meg: a gázpedál segítségével (a
hengerekbe jutó üzemanyag mennyiségének növelésével, illetve csökkentésé-
vel), vagy sebességváltással. Vigyük tovább egy kicsit az analógiát, s mondjuk,
azt, hogy az autónak minden egyes sebességben meghatározott „viselkedéstarto-
mánya” van (ide tartozik energiakimenete, következésképp sebessége, gyorsu-
lása, kapaszkodóképessége stb.). Egy ilyen tartományon belül (vagyis ebben a
viselkedésosztályban) a gázpedál megfelelő használata létrehozza a kívánt telje-
sítményváltozást. De ha a szükséges teljesítmény kívül esik ezen a tartományon,
a sofőrnek sebességet kell váltania, hogy elérje a kívánt változást. A sebesség-
váltás tehát magasabb logikai típus jelensége, mint a gázadás, épp ezért nyilván-
való képtelenség volna, ha az összetett sebességek mechanikájáról az üzem-
anyag-ellátás termodinamikájának nyelvén kezdenénk beszélni.
Témánkhoz azonban valószínűleg az a megfogalmazás illik a legjobban, ame-
lyet Ashby ad egy bemenettel rendelkező gép kibernetikai tulajdonságairól:
„látni fogjuk, hogy a ‘változás’ szó egy ilyen gépre alkalmazva két rendkívül
eltérő dologra utalhat. Van az állapotról állapotra való változás, ami a gép visel-
kedése, és van a transzformációról transzformációra való változás, …ami a gép
viselkedésmódjának változása, és amit a kísérletező szeszélye vagy valamilyen
más külső tényező idéz elő. Ez a különbség fundamentális, nem lehet semmilyen
körülmények között sem figyelmen kívül hagyni.”13 * Két lényeges következte-
tést kell tehát levonnunk a logikai típusok elméletének posztulátumaiból: (1) a
logikai szinteket szigorúan külön kell választani, ha el kívánjuk kerülni a parado-
xonokat és a zavart, és (2) az átmenet egy szintről a következő, magasabb szintre
(azaz az elemről az osztályra) váltással, ugrással, diszkontinuitással vagy transz-
formációval, egyszóval változással jár, s ez a változás a lehető legnagyobb elmé-
leti (és mint a következőkben látni fogjuk, gyakorlati) jelentőséggel bír, mert
ezáltal lehet kijutni a rendszerből.

Az eddigiek összefoglalásaként a következőket mondhatjuk: a csoportelmélet

olyan keretet biztosít számunkra, amelyben azokról a változásokról gondolkod-
hatunk, amelyek egy rendszeren belül fordulnak elő, miközben a rendszer maga
változatlan marad; a logikai típusok elmélete nem azzal foglalkozik, ami egy
osztályon belül, azaz egy osztály elemei között történik, hanem olyan fogalmi
keretet nyújt, amelyben az elem és az osztály viszonyát vizsgálhatjuk, valamint
azt a sajátos metamorfózist, amely azokban az átmenetekben foglaltatik benne,
amelyek révén egy logikai szintről a következő, magasabb logikai szintre jutunk.
Ha elfogadjuk a két elméletnek ezt az alapvető különbségét, ebből következik,
hogy a változásnak két különböző fajtája van: az egyik egy adott rendszeren
belül zajlik, amely maga változatlan marad, a másik magát a rendszert változtatja
meg.* Az emberi viselkedés területéről a következő példával világíthatjuk meg
ezt a különbséget: ha valakinek rémálma van, sok mindent csinálhat álmában:
futhat, rejtőzködhet, harcolhat, sikoltozhat, leugorhat egy kőszirtről stb., de bár-
melyikről bármelyikre vált is át ezek közül a viselkedésmódok közül, ezzel nem
vet véget a rémálomnak. Ezt a továbbiakban elsőfokú változásnak nevezzük. Egy
álomból egyetlen változás segítségével lehet csak kikerülni: ha felébredünk. Az
ébredés nyilván nem része az álomnak, hanem olyan változás, melynek révén
egy attól tökéletesen eltérő állapotba kerülünk. A változásnak ezt a fajtáját
másodfokú változásnak fogjuk nevezni. (Ez a megkülönböztetés egyenértékű
Ashby korábban idézett definíciójával, amely a kibernetikai rendszerekben elő-
forduló kétfajta változást határozza meg.) A másodfokú változás tehát a változás
változása, az a jelenség, amelynek létezését Arisztotelész olyan kategorikusan
tagadta.
Vizsgálódásunknak ezen a pontján vissza kell fordulnunk, s még egy pillantást
kell vetnünk a csoportelméletről szóló, nagyon leegyszerűsített ismertetésünkre.
A logikai típusok elméletéről szerzett tudásunk fényében rájövünk, hogy a cso-
portoknak az a négy tulajdonsága, amelyek a csoporton belüli változás és állan-
dóság sajátos kölcsönhatásának megteremtéséért felelősek, nem eleme a csoport-
nak. Ez különlegesen világossá válik, ha egy sajátos csoportra érvényes kombi-
nációs szabályra gondolunk. Láttuk például, hogy ahol a csoporton belüli műve-
leteket a szorzás szabálya hajtja végre, az üres elem 1. Ha a szóban forgó csopor-
ton belüli kombinációs szabályt összeadásra változtatnánk (ez másodfokú válto-
zás, és csak kívülről vezethető be, magán a csoporton belül nem hozható létre),
különböznék az eredmény: n elem és az üres elem (1) kombinációja nem n elem
lenne (mint a régi szabály esetében, amikor is n×1 újra n-t adna), hanem n+1.
Most beláthatjuk, hogy a csoportok csak az elsőfokú változás szintjén invarián-
sak (azon a szinten tehát, ahol egy elem változása másik elemhez vezet, vagyis
ahol minél jobban változnak a dolgok, annál inkább ugyanazok maradnak), a
másodfokú változás szintjén viszont megváltoznak (vagyis az olyan változások
következtében, amelyek a belső rendjüket vagy struktúrájukat meghatározó sza-
bályok készletét érintik). A csoportelmélet és a logikai típusok elmélete ily
módon nemcsak összeegyeztethető, de ki is egészítik egymást. Továbbá (és nem
feledkezve meg arról, hogy amikor a problémák keletkezésével és a probléma-
megoldással kapcsolatban beszélünk változásról, mindig másodfokú változásról
van szó), a két elmélet hasznos fogalmi keretet biztosít számunkra ahhoz, hogy a
változás konkrét, gyakorlati eseteit vizsgáljuk. Végül pedig, tekintetbe véve,
hogy a másodfokú változás mindig diszkontinuus, logikai ugrás jellege van, szá-
míthatunk rá, hogy a másodfokú változás gyakorlati megnyilvánulásai olyan
logikátlannak és paradoxnak fognak mutatkozni, mint Hochosterwitz parancsno-
kának az a döntése, hogy túlélés érdekében kidobja maradék élelmét.
2. A gyakorlati perspektíva

Eszem ágában sem lenne belépni egy olyan klubba, amelyik hajlandó lenne fel-
venni engem. GROUCHO MARX

Míg az elsőfokú és a másodfokú változást szigorú elméleti fogalmak segítségé-

vel viszonylag könnyű megkülönböztetni, ugyanezt a különbséget a valódi élet-
helyzetekben rendkívül nehéz megragadni. Így aztán gyakran figyelmen kívül
hagyják, összekeverik a változás két szintjét, s a nehéz helyzetekben olyan lépé-
seket tesznek, amelyek nem idézik elő a kívánt változást, s ráadásul még azt a
problémát is felfokozzák, amelyre a „megoldást” alkalmazták. Mielőtt azonban a
megoldásokkal foglalkoznánk, szemléltetnünk kell néhány gyakorlati példával
az 1. fejezetben tárgyalt elméleti megfontolásokat.
a) Az első csoporttulajdonságra (vagyis arra, hogy a csoportelemek bármely
kombinációja, transzformációja vagy a csoportelemeken végzett bármely műve-
let újra csoportelemet eredményez és így megtartja a csoport struktúráját) nem
nehéz példákat találni. John Fowles regényében, A lepkegyűjtőben egy fiatalem-
ber elrabolja Mirandát, a szép képzőművész-növendéket, akibe szerelmes, s fog-
lyát egy távoli és „menekülésbiztos” vidéki házban tartja. Bár Miranda teljesen a
hatalmában van, a helyzet, amit a férfi hozott létre, őt éppannyira a nő rabjává
teszi, mint amennyire az az ő rabja. Mivel vadul reménykedik abban, hogy a
lány végül beleszeret, sem erőszakot nem tud alkalmazni vele szemben, sem
elereszteni nem tudja. A szabadon bocsátás gyakorlati okokból sem jön számí-
tásba: súlyos bűncselekmény elkövetéséért letartóztatnák, hacsak a nő nem val-
laná azt, hogy önként követte. Miranda ezt hajlandó megígérni, de a férfi tudja,
hogy ez a legjobb esetben is csak csel lenne szabadulása érdekében, s többé nem
térne vissza hozzá. E szokatlan körülmények között mindketten kétségbeesetten
próbálnak valamilyen változást előidézni (a férfi azt akarja elérni, hogy a lány
beleszeressen, a lány a szabadulást), de minden lépésük az elsőfokú változások
körén belül marad, s csak megszilárdítja és tovább bonyolítja a patthelyzetet.
Hasonló helyzet alakul ki a Kés a vízben c. filmben. Egy házaspár felvesz egy
autóstopos fiút, s magukkal viszik jachtkirándulásukra. Hamarosan feszültség és
féltékenység támad a két férfi között. Mindkettő bizonytalan, s a másik rovására
akar hatni a csinos feleségre. Végül összeverekszenek, s a fiú (aki korábban azt
állította, hogy nem tud úszni) beleesik a vízbe és eltűnik. A férj utána ugrik, de
nem találja meg, s végül kiúszik a partra, hogy értesítse a rendőrséget. Ezután a
fiú (aki elrejtőzött egy bója mögé) visszamászik a vitorlásra, elcsábítja a felesé-
get, majd elválik tőle, amikor beérnek a kikötőbe. Visszatér a férj: képtelen volt
feljelenteni magát, de arra is képtelen, hogy megbocsásson magának, ha arra
gondol, hogy ő az oka a másik halálának. A feleség természetesen megmondja
neki, hogy a fiú él, de a férj meg van győződve, hogy csak vigasztalni próbálja.
Az asszony, látva, hogy sikertelenek a zsákutca megszüntetésére irányuló kísér-
letei, előveszi azt az érvet, amelyet a legerősebbnek és a legmeggyőzőbbnek vél;
elmondja a teljes igazságot: „A fiú él, sőt meg is csaltalak vele.” Ez a „megol-
dás” nemcsak hogy nem idézi elő a kívánt változást, de gyakorlatilag ki is zárja
azt: a férj csak azon az áron hihetné el, hogy nem ölte meg a másikat, ha tudo-
másul venné, hogy az asszony elárulta; ha pedig kizárja a felesége hűtlenségét,
akkor a fiú az ő hibájából halt meg.
Ugyanebbe a kategóriába tartozik két, másutt szereplő példa, s itt röviden elis-
mételjük őket: egy képzeletbeli ország alkotmánya módot ad a korlátlan parla-
menti vitára. Ezt a szabályt fel lehet használni a demokratikus eljárás teljes meg-
bénítására. Az ellenzéki pártnak csak véget nem érő beszédekbe kell kezdenie, s
máris lehetetlenné tesz minden, számára ellenszenves döntést. E zsákutca meg-
szüntetésének nyilvánvalóan elengedhetetlen feltétele a szabály megváltoztatása,
ezt azonban éppen azzal tudják lehetetlenné tenni, ti. a végtelen obstrukcióval,
amit meg kellene változtatni.98 Hogy ez a példa nem merő kitalálás, hanem van-
nak gyakorlati párhuzamai a nemzetközi kapcsolatok terén, azt egy másik,
Osgoodtól idézett példa mutatja: „Politikai és katonai vezetőink nyilvános szó-
noklataikban lényegében egységesen azt állítják, hogy folytatnunk kell a fegy-
verkezési versenyt és élen kell járnunk abban, arról viszont ugyancsak egysége-
sen egy szót sem szólnak, hogy azután mi lesz. Tegyük fel, hogy eljutunk a köl-
csönös elrettentés ideális állapotába. És azután? Bizonyára egyetlen épeszű
ember sem képes elképzelni bolygónkat, amint a végtelenségig kering, miközben
két, állig felfegyverzett táborra van osztva, amelyek egyenlő erővel rendelkez-
nek egymás megsemmisítésére, s ezt békének és biztonságnak nevezik! A lényeg
az, hogy a kölcsönös elrettentés politikája nem tartalmaz semmiféle lehetőséget
önmaga megszüntetésére.”77 Az utolsó mondat igen világosan rámutat arra az
invarianciatényezőre, amely megakadályoz egy rendszert (ezt itt a matematikai
értelemben vett csoportfogalommal ekvivalens fogalomként használjuk) abban,
hogy létrehozza önmagán belül a másodfokú változáshoz szükséges feltételeket.
A rendszer átmehet számos elsőfokú változáson, mivel azonban struktúrája vál-
tozatlan marad, nincs másodfokú változás.
b) A második csoporttulajdonság – ha emlékszünk rá – azzal a ténnyel füg-
gött össze, hogy egy műveletsor, amely a csoportra érvényes kombinációs sza-
bálynak megfelelően működik a csoportelemeken, megváltoztatható anélkül,
hogy a műveletek eredménye megváltoznék. Az 1. fejezetben meglehetősen
elvont példával szemléltettük ezt. Témánkhoz közvetlenebbül kapcsolódnak
azok a példák, amelyekkel a bonyolult homeosztatikus rendszerek működésekor
találkozhatunk. Ezek a rendszerek hosszú belső állapotsorokon futhatnak végig,
s megeshet, hogy hosszú megfigyelési periódusok telnek el anélkül, hogy két tel-
jesen azonos állapotsort figyelhetnénk meg, végül azonban mindegyik ugyanah-
hoz az eredményhez, ti. az egyensúlyi állapothoz jut el. Ezt modellálja Ashby
homeosztátja.10 Az emberi interakció területén gyakran megfigyelt séma a
következő: van két partner, például két házastárs, akik valamilyen oknál fogva
bizonyos érzelmi távolságot tartanak fenn egymás között. Ebben a rendszerben
egyáltalán nem számit, ha az egyik fél több érintkezést kezdeményez, mert az
egyik partner minden közeledését megjósolhatóan és megfigyelhetően a másik
visszahúzódása követi, úgyhogy az uralkodó séma mindig fennmarad.* Valami-
vel bonyolultabb, de lényegében ugyanilyen szerkezetű sémával találkozunk
gyakran az alkoholistáknál, amikor kiprovokálják feleségük bírálatát és őrzési
kísérleteit. Amint az asszony panaszkodni kezd és megpróbálja „megvédeni”
őket az alkoholtól, többet kezdenek inni, ami viszont szaporítja az asszony pana-
szait stb.
Hasonlóképpen, amikor egy fiatalkorú bűnöző magatartása javul, a szülők
gyakran azt „fedezik fel ”, hogy egy másik, korábban „jónak” tartott gyerekük
kezd bűnözőként viselkedni. És nem fantáziálnak: a klinikai tapasztalat azt
mutatja, hogy ez az ún. bűnözőellenes viselkedés valóban határozott változáson
megy át, amint a testvér „egyenesbe jön”. A jó gyerek most ahelyett, hogy
bírálná testvére rosszaságát, mint korábban, elkezdi csúfolni jóságáért, s ezáltal
vagy sikerül visszaállítania az eredeti helyzetet, vagy maga válik bűnözővé.
Hasonló sémákat figyelhetünk meg bizonyos családok döntéshozatalaiban.
Mindegy, hogy ki áll elő egy javaslattal, amikor megpróbálnak valamit együtt
eltervezni, a többieknek muszáj elvetniük az elgondolást. Különösen érdekes kli-
nikai példát említett nekünk nemrégiben Selvini Palazzoli professzor, aki olyan
olasz családokkal foglalkozott, amelyekben étvágytalanságban szenvedő lány-
gyermekek voltak. Ezek a lányok szinte kivétel nélkül hallatlan érdeklődést
mutattak a főzés és a többi családtag táplálása iránt, jóllehet maguk undorodtak
az ételtől. Az összbenyomás Selvini megfogalmazása szerint az, hogy ezekben a
családokban szélsőségesen, majdnem karikatúraszerűen felcserélődött a tápláló
és a táplált szerepe. Az ilyen viselkedésszekvenciák, amelyek fenntartják azt,
amit Jackson családi homeosztázisnak nevezett,49, 50 nem egyszerűen szerepcse-
rék (ahogyan egy szociológus esetleg megfogalmazná), hanem valódi elsőfokú
változások, amelyek révén különböző, a lehetséges viselkedések egy véges kész-
letéből származó viselkedések eltérő szekvenciákba kombinálódnak, de mindig
azonos végeredményhez vezetnek.
A második csoporttulajdonságban rejlő állandóság a leggyakrabban olyankor
figyelhető meg, amikor a cselekmények oksági rendje nem lineáris, hanem kör-
körös (cirkuláris), ami általános minden olyan rendszerben, amelyben az egyes
elemek kölcsönhatásban működnek. Jó példák erre a fegyverkezési versenyek
vagy az olyanfajta politikai eszkaláció, amilyen az arab országok és Izrael között
fennáll. Tegyük fel az egyszerűség kedvéért, hogy csak két félről van szó: köl-
csönhatásuk cirkularitása gyakorlatilag eldönthetetlenné teszi, hogy egy adott
tett a másik fél cselekvésének (viselkedésének stb.) oka-e vagy következménye.
Természetesen mindkét fél úgy látja, hogy reagálásait a másik cselekedetei hatá-
rozzák meg és provokálják ki, kívülről nézve viszont bármelyik fél bármely tette
választ kiváltó inger. Ebben a keretben az A viselkedésre alkalmazott B viselke-
dés gyakorlatilag ekvivalens a B-re alkalmazott A-val, ami kielégíti a második
csoporttulajdonságot. Komoly konfliktus oka lehet a két fél között az esemény-
sor „központozásának” eltérő megítélése.16, 67, 93
c) A harmadik csoporttulajdonság alapja az üres elem; amelynek kombinálása
bármely más elemmel lényegében zéró elsőfokú változást jelent. Ennek szemlél-
tetése bonyolultabb, mert nehéz rámutatni arra, ami nem áll fenn, illetve triviális
azt hangsúlyozni, hogy ami nem hoz létre változást, az úgy hagyja a dolgokat,
ahogy vannak. De ez csak a látszat! A dolog azonnal nem triviális, amint rájö-
vünk, hogy a zéró változás szükségképpen a változások mindkét szintjére vonat-
kozik. A jelen pillanatban azonban egyszerűbb továbbmennünk az utolsó cso-
porttulajdonság bemutatására, mert ennek során könnyebb lesz felismernünk,
hogy az üres elem nem egyszerűen semmi, hanem megvan a maga szubsztanci-
ája.
d) A negyedik csoporttulajdonság, mint láttuk, arra utal, hogy bármely cso-
portelem kombinációja a reciprokával vagy ellentétével az üres elemet adja.
Milyen gyakorlati következményekkel jár ez a tétel? Felszínesen nézve nehéz
durvább és gyökeresebb változást elképzelni, mint valaminek a helyettesítését az
ellenkezőjével. Ám egy kevésbé felszínes perspektívából könnyen nyilvánvalóvá
válik, hogy tapasztalatunk világa (és csak erről beszélhetünk) ellentétpárokból
épül fel, és hogy a valóság minden porcikája ellentétének létezéséből meríti
anyagát vagy konkrétságát. A példák megszámlálhatatlanok, és mind közhely-
szerű: világosság-sötétség; alak-háttér; jó-rossz; múlt-jövő, és így tovább. E pél-
dák pusztán egyazon realitás vagy fogalmi keret egymást kiegészítő oldalai,
noha látszólag összeegyeztethetetlenek és kizárják egymást.* Például a kínai
kulturális forradalom során a vörösgárdisták változtatásainak egyike az volt,
hogy a reakciós, burzsoá múltra utaló jeleket (utcákét, épületekét, üzletekét stb.)
forradalmi nevekkel helyettesítették. Lehetett volna radikálisabban szakítani a
múlttal? A kínai kultúra szélesebb kontextusában azonban ez a szakítás tökélete-
sen egybevág azzal, amit valaha Konfuciusz „a nevek kijavításának” nevezett, s
ami azon a hiedelmen alapul, hogy a „jó” névből következik a „jó” realitás
(ellentétben a mi nyugati felfogásunkkal, hogy ti. a nevek tükrözik a valóságot).
Valójában tehát a vörösgárdisták név-változtatásai az elsőfokú változások körébe
tartoznak: érintetlenül hagyták a kínai kultúra egyik ősi jellegzetességét, sőt meg
is erősítették azt. Azaz, nem zajlott le másodfokú változás, mely tény megértése
valószínűleg komoly problémát okozott volna a vörösgárdistáknak.
A dolgok különbözhetnek, mint „éj a naptól”, s az áttérés az egyikről a
másikra szélsőségesnek és végletesnek tűnhet, de egy tágabb kontextusban (a
matematikai értelemben vett csoporton belül) mégsem változik semmi sem.
„Megmentése érdekében le kell rombolnunk a várost” – mondta állítólag egy
amerikai csapattiszt Vietnamban, s valószínűleg nem volt tudatában sem mon-
dása szörnyű abszurditásának, sem mélyebb értelmének. A változással kapcsola-
tos egyik legnagyobb tévedés az, hogy ha valami rossz, akkor az ellentétének
szükségképpen jónak kell lennie. Az a nő, aki elválik egy „gyenge” férfitól és
hozzámegy egy „erőshöz”, gyakran legnagyobb kétségbeesésére azt veszi észre,
hogy miközben második házassága az első szöges ellentéte, valójában mégsem
változott semmi. A politikusoknak és a diktátoroknak mindig kedvenc propagan-
dafogásuk volt az éles kontrasztok felidézése. „Nemzetiszocializmus vagy bolse-
vik káosz?” – kérdezte fellengzősen egy náci plakát, azt sugallva, hogy pusztán
ez a két alternatíva létezik, s minden jóravaló embernek választania kell, még-
hozzá nem kétséges, hogy mit. ”Erdäpfel oder Kartoffel” (Krumpli vagy burgo-
nya?) – replikázott egy kicsiny cédula, amelyet egy illegális csoport ragasztott
ezekre a plakátokra, amivel óriási Gestapo-vizsgálatot szabadított el.
Már Herakleitosz, a változás nagy filozófusa is felismerte az ellentéteknek ezt
a különös összefüggését, amit enantiodrómiának nevezett. A fogalmat átvette
Jung, egy alapvető lelki mechanizmust látva benne: „Minden pszichológiai szél-
sőség rejtve tartalmazza a maga ellentétét, vagy valamilyen bensőséges és
lényegi kapcsolatban áll vele… Nincs az a szent szokás, amely alkalmanként ne
változhatna az ellenkezőjére, s minél szélsőségesebb egy helyzet, annál inkább
számíthatunk enantiodrómiára, amikor valami az ellenkezőjére változik.”53
Annyi bizonyos, hogy történelmünk tele van enantiodromikus sémákkal. Amikor
például a hellénizmus eljutott a leglégiesebb spiritualizmushoz, ezt azonnal
követte a sötét, kaotikus, orfikus elemek betörése Kis-Ázsiából. A nő romantikus
eszményítésének a 11. századtól a 13.-ig tartó trubadúrkorszakban, s vallási
megfelelőjének, a buzgó Mária-kultusznak a 11. századtól volt egy különös és
rémítő útitársa a történelemben: a boszorkányüldözések kitörése és szörnyű cre-
scendója. Szűz Mária és a boszorkány a nőiség két olyan oldala, melyeknél távo-
libbat és ellentétesebbet nehéz lenne elképzelni; s mégis „csupán” egy ellentét-
párt alkotnak.* Később, a felvilágosodás korában a Szüzet az Ész istennőjével
helyettesítették, akit viszont a romantika és C. G. Carus „felfedezése”, a tudat-
alatti detronizált. S hogy futó pillantást vessünk a jövőbe is: nagy biztonsággal
megjósolható, hogy a velünk egykorú hippinemzedék leszármazottai bankigaz-
gatók akarnak majd lenni, meg fogják vetni a kommunát, s az elé a gyötrő kérdés
elé állítják jóindulatú, de megzavarodott szüleiket, hogy „vajon hol rontottuk el a
gyermekeinket”?
Ha szem előtt tartjuk ezeket a példákat, az üres elem fogalma valamivel meg-
foghatóbbá válik. Ahogy fentebb, c) alatt kimutattuk, az üres elem egy másik
elemmel kombinálva megőrzi a szóban forgó elem azonosságát (vagyis zéró
elsőfokú változást hoz létre); míg ha egy csoportelemet az ellentétével kombiná-
lunk, a csoport azonossága őrződik meg (vagyis ez a kombináció az üres elemet
hozza létre, s ezáltal zéró másodfokú változást idéz elő. Például: a hagyomány
természetéhez tartozik, hogy biztosítsa az állandóságot, ha kell, akár erőszakos
cselekvés árán is. A cselekvés alapjaként a hagyománynak tehát üres elem funk-
ciója van. A forradalom viszont természeténél fogva változást idéz elő. De aho-
gyan a vörösgárdisták példája mutatja, lehetséges olyan forradalmi cselekvés,
amely hagyományos módon próbál meg változást előidézni. Az effajta cselek-
vésnek az a funkciója, mint a reciproknak vagy az ellentétnek, és amint láttuk,
megőrzi a társadalmi rendszer azonosságát. A történelem zavarba ejtően sok
olyan forradalomról tud, amelyek végeredménye mindent egybevetve nem sok-
ban tér el attól a helyzettől, amelynek felszámolására a forradalom megindult, s
amelyet egy szép új világgal akart helyettesíteni.* A mindennapi emberi dolgok-
ban e zéró változás felismerése a hidegebb fejűeket arra sarkallhatja, hogy levon-
ják a szomorú következtetést: valószínűleg akkor járunk a legjobban, ha egyálta-
lán nem bolygatjuk a helyzetet. De ez a felismerés semmiképp sem általános
érvényű; az üres tag különös zéró hatását az is növeli, hogy „láthatatlan”. Nem
nehéz felismerni, hogy valami nyilvánvalóan átváltozott az ellentétévé s érvelni
sem nehéz emellett, viszont annál nehezebb – különösen az emberi viszonyok
esetében – tudatosítani, hogy ez a változás a séma egészét tekintve nem változás.
Sok emberi konfliktus és konfliktust okozó „megoldás” ennek a tudatosításhi-
ánynak a következménye. Erre a problémára további példákat mutatunk majd be
a 4. fejezetben.
Ennyit a négy csoporttulajdonság szemléltetéséről. Láttuk, hogy sem önma-
gukban, sem egymással kombinálva nem képesek másodfokú változást elő-
idézni. Az olyan rendszerekről, amelyek végigfuthatnak az összes lehetséges
belső változásukon (és nem számit, hogy hány ilyen van) anélkül, hogy rend-
szerváltozás, vagyis másodfokú változás következne be, azt mondják, hogy bele-
ragadtak egy végtelen játszmába.97 A végtelen játszma nem hozza létre saját
megváltoztatásának a feltételeit: nem generálódnak a játszma szabályait megvál-
toztató szabályok. Vannak olyan játszmák, amelyek szerkezetébe be van építve
egy végpont, és a játszma előbb vagy utóbb eljut eddig. Akár kellemesek, akár
kellemetlenek ezek a kimenetelek, az ilyen játszmák nem vezetnek azokhoz a
káros körökhöz, amelyek szinte mindig fellelhetők az emberi konfliktusok gyö-
kereinél. A vég nélküli játszmák viszont, mint az elnevezés is jelzi, nem érnek
véget: nem „gondoskodnak” saját lezárásukról. A befejezés (mint a felébredés a
lidérces álom példában) nem része a játszmának, nem eleme az adott csoportnak:
a befejezés a játékhoz képest meta-állapot, más logikai típusba tartozik, mint a
játszma lépései (az elsőfokú változások).
Mindazonáltal tagadhatatlan, hogy a másodfokú változás egyáltalán nem lehe-
tetlen, sőt meglehetősen mindennapos jelenség; az emberek igenis találnak új
megoldásokat, a társadalmi szerveződések képesek az önkorrekcióra, a természet
örökké új alkalmazkodási formákra talál. A tudományos felfedezés és a művészi
alkotómunka folyamata éppen abban áll, hogy a régi keretből egy újba lép át
valaki. Tulajdonképpen egy rendszer életképességének vagy „egészségességé-
nek” megítélésekor a leghasználhatóbb kritérium éppen ez a rejtélyes, a szokásos
gondolkodásnak ellentmondó képesség – extrém példáját Münchhausen báró
demonstrálta, amikor saját hajánál fogva kihúzta magát az ingoványból.
A másodfokú változást többnyire ellenőrizhetetlen, sőt felfoghatatlan, ám
lehetséges átmenetnek tartják a két rendszer között; hirtelen megvilágosodásnak,
ami előreláthatatlanul bukkan fel hosszú, gyakran csalódást keltő szellemi és
érzelmi munka után, néha álmunkban, néha szinte a teológiai értelemben vett
kegyelem jóvoltából. Koestler Teremtés c. írásában enciklopédikus példasort
gyűjtött össze erre a jelenségre, és bevezette a biszociáció fogalmát. „Biszociá-
ció az, amikor egy helyzetet vagy egy eszmét két, önmagában következetes, de
normálisan összeegyeztethetetlen hivatkozási keretben szemlélünk”,59 s „ha egy
mentális esemény hirtelen két, egymással általában összeegyeztethetetlen adat-
sorral biszociál, a gondolatsor váratlanul átvált az egyik asszociatív kontextusból
egy másikba”.60 Bronowski ugyanezzel a problémával foglalkozik egy ragyogó
írásában, a döntő ugrást ő szintén megjósolhatatlannak, szinte véletlen jellegű-
nek tartja: nem tudjuk, hogyan zajlik le ez, s nincs rá mód, hogy megtudhassuk.
„Az értelem szabad játéka ez, invenció, ami kívül esik a logikai folyamaton. A
tudományban a képzelet nagy jelentőségű tette ez, s minden szempontból olyan,
mint a hasonló mozzanatok az irodalomban. E tekintetben a tudomány és az iro-
dalom hasonlít egymásra: a szellem mindkettőben elhatározza, hogy gazdagítani
fogja a rendszert valamiféle többlettel, melyet a szabad választás nem mechani-
kus aktusa hoz létre.”27
Az idézett szerzők tekintélyének és nézetazonosságának együttes súlya elle-
nére is, tapasztalataink alapján úgy véljük, hogy a másodfokú változás csupán az
elsőfokú változás felől, vagyis a rendszeren belülről nézve előre láthatatlan,
váratlan és logikátlan.* Ennek így is kell lennie, mert – mint láttuk – a másod-
fokú változás kívülről lép a rendszerbe, s így nem ismerős és nem érthető az
elsőfokú változásokból. Rejtélyes és szeszélyes természete tehát látszólagos;
kívülről nézve csupán a rendszert mint egészet kormányzó feltevések megválto-
zása (ti. a csoportelmélet kombinációs szabályainak a megváltozása). Az új sza-
bályoknak ez a csoportja maga is mutathat aztán csoport-invarianciát, s változá-
suk ez esetben ismét csak egy magasabb szintről vezethető be. Ahhoz azonban –
s ez nagyon fontos és gyakorlati jelentőségű dolog –, hogy az eredeti rendszeren
belül változást idézzünk elő, csak a metaszintig kell elmennünk.

1. ábra

Egy némileg elvont, de nagyon egyszerű példa kissé világosabbá teszi mind-
ezt. Az 1. ábrán látható kilenc pontot össze kellene kötni négy egyenes vonallal
úgy, hogy közben nem emeljük fel a ceruzát a papírról. Annak az olvasónak, aki
nem ismeri ezt a problémát, azt javasoljuk, hogy álljon meg itt, s próbálja külön
papíron megoldani, mielőtt továbbmenne, s különösen, mielőtt megnézné a meg-
oldást (2. ábra).
Akik először kísérleteznek a probléma megoldásával, szinte kivétel nélkül
elfogadnak egy, a megoldást lehetetlenné tevő feltevést. Azt ugyanis, hogy a
pontok négyszöget alkotnak, és a megoldást ezen a négyszögön belül kell megta-
lálni. Ez a feltevés a megoldás keresőjétől származik, az instrukció nem tartal-
mazza. A sikertelenség tehát nem a feladat megoldhatatlanságának, hanem a
megoldáskísérletnek a következménye. Függetlenül attól, milyen kombinációban
és sorrendben húzza meg az egyeneseket, ebben a keretben gondolkodva mindig
marad legalább egy nem érintett pont. Ez azt jelenti, hogy a kísérletező hiába
próbálja végig a négyszögön belül létező összes elsőfokú változáslehetőséget,
nem fogja megoldani a feladatot. A megoldás a másodfokú változásban rejlik: fel
kell adnia látásmódját a pontok határolta mezőről, el kell hagynia a 9 ponttal
határolt virtuális mezőt. A Principia Mathematica nyelvén: a megoldásnak meg
kell haladnia a (9 fekete pont alkotta) csoportot, következésképpen nem lehet
annak része.*
Nagyon kevesen tudják maguktól megoldani a kilencpontos feladatot. Akik-
nek nem sikerül és feladják, ugyancsak meglepődnek a megoldás váratlan egy-
szerűségétől.
A kilencpontos dilemma és számos valóságos élethelyzet között nyilvánvaló
hasonlóság áll fenn. Mindannyian kerülünk hasonló kínos helyzetekbe, s egyál-
talán nem számit, hogy hűvösen és logikusan próbáljuk megoldani őket, vagy
tombolva rohangálunk fel s alá. De – ahogyan korábban már említettük – csak a
helyzeten belül, az elsőfokú változás perspektívájából tűnik a megoldás hatal-
munkon kívül álló, meglepő megvilágosodásnak. A másodfokú változás perspek-
tívájából annyiról van csak szó, hogy az egyik logikai szinten megfogalmazott
feltevésről áttérünk egy másik logikai szint feltevésére. Arról, hogy a feladat a
(virtuális) négyszögön belül oldható meg, át kell váltanunk egy másikra. Más
szóval a megoldás nem a pontok, hanem a pontokra vonatkozó feltevések vizsgá-
latának az eredménye.* Vagy hogy filozofikusabban fogalmazzuk meg ugyanezt
az állítást: nyilván nem mindegy, hogy gyalognak tekintjük-e magunkat egy
helyzetben, melynek szabályait valóságnak nevezzük, vagy olyan résztvevőnek,
aki tudja, hogy a szabályok csak annyiban valóságosak, hogy megteremtettük
vagy elfogadtuk őket, és meg is változtathatók. A 8. fejezetben részletesebben
foglalkozunk majd ezzel a témával.
Mindez azonban feltételezi, hogy tisztában vagyunk univerzumunk logikai
szerkezetével, s azzal, hogy a logikai tartomány szintjeit tisztán el kell különíte-
nünk. A logikai típusok elmélete alapján világos, hogy az osztályról nem beszél-
hetünk azon a nyelven, amely teljesen helyénvaló lenne az osztály elemeinek
esetében. Ez logikai hiba, és fölöttébb zavaró zsákutcába vezetne bennünket.
Ilyen típusalkotási hibákat kétféleképpen lehet elkövetni: vagy úgy, hogy egy
bizonyos tulajdonságot nem az elemekhez, hanem az osztályhoz rendelünk
(illetve fordítva), vagy pedig úgy, hogy figyelmen kívül hagyjuk az elem és az
osztály közötti jelentős különbséget (azonos absztrakciós szinten kezeljük a ket-
tőt). Nem szabad elfelejteni, hogy a másodfokú változás az elsőfokúnál eggyel
magasabb logikai szinten van. Ennélfogva nem fejezhető ki az elsőfokú változá-
sok leírására még megfelelő formulákkal, s rendkívül zavaró, ellentmondásos
következmények nélkül nem közelíthető meg azokkal a módszerekkel, amelyek
az elsőfokú változás szintjére alkalmazható.* Tragikomikus tudományos vitákat
lehetne például kiküszöbölni, ha a vitázók észrevennék, hogy változásról
beszélve, azon az egyik fél elsőfokú változást ért (ti. adott viselkedésmódon
belül egy viselkedés átváltozását egy másikká), míg a másik (gyakran nem tuda-
tosan) a másodfokú változást kéri számon (vagyis a viselkedésmód megváltozta-
tását egy másik viselkedésmóddá). Bateson, akinek valószínűleg a legnagyobb
hozzájárulása a logikai típusok elméletének bevezetése volt a viselkedéstudomá-
nyok területére, s akinek hálásak vagyunk az útmutatásért, tömören foglalta
össze ezt a helyzetet: „Ha a viselkedéskutatók figyelmen kívül hagyják a Princi-
pia Mathematica problémáit, megközelítőleg hatvanévnyi lemaradással kell szá-
molniuk.”

2. ábra. A megoldás
 II. RÉSZ.
A PROBLÉMA KÉPZŐDÉSE
3. „Ugyanabból még több”
– amikor a megoldás válik problémává

Először felverjük a port, aztán azt mondjuk, hogy nem lehet látni. BERKELEY

Most, hogy áttörted a fejeddel a falat, mit fogsz csinálni a szomszéd cellában? S.
J. LEC: ÚJ, FÉSÜLETLEN GONDOLATOK

A változás előmozdítója általában az eltérés valamilyen normától. Ha jön a tél és

csökken a hőmérséklet, fűteni kell a szobákat, a szabadban pedig több ruhát kell
viselni ahhoz, hogy jól érezzük magunkat. Ha a hőmérséklet még alacsonyabb
lesz, még erősebben kell fűteni és még melegebb ruhákat kell hordani. Más szó-
val, változásra van szükség, hogy helyreálljon a kényelem és a túlélés szempont-
jából kívánatos norma. A kívánt változást – a negyedik csoporttulajdonságnak
megfelelően – annak az ellenkezőjén keresztül lehet elérni, ami az eltérést létre-
hozta (például meleg vs hideg). Ha ez a helyesbítő akció elégtelen lenne, az
„ugyanabból még több” meghozza végül a kívánt hatást. A problémamegoldás-
nak ez az egyszerű és „logikus” esete nemcsak sok mindennapi élethelyzetben
működik, hanem a kölcsönhatáson alapuló fiziológiai, neurológiai, fizikai, gaz-
dasági folyamatok miriádjaiban.
De a történetnek ezzel nincs vége. Nézzünk néhány más, látszólag hasonló
helyzetet. Az alkoholizmus komoly társadalmi probléma. Ezért korlátozni kell az
alkoholfogyasztást, s ha ez nem szünteti meg a problémát, a végsőkig – a szesz-
tilalomig – alkalmazzák ugyanazt. Azonban eme tilalomról mint gyógymódról
kiderült, hogy rosszabb, mint maga a betegség: az alkoholizmust nem képes kor-
látozni, viszont egész földalatti ipar alakul ki, a termékek rossz minősége még
inkább közegészségügyi problémává teszi az alkoholt, speciális rendőri erőkre
van szükség az alkoholcsempészek lefülelésére, ebbe a folyamatba azonban szo-
katlan méretekben belép a korrumpálódás stb. Ahogyan romlik a helyzet, a
szesztilalom kényszerű betartásának módja egyre szigorodik, de itt az ugyanab-
ból még több „meglepő módon” nem idézi elő a kívánt változást. Ellenkezőleg: a
„megoldás” nagyban növeli a problémát, valójában végül ez lesz a nagyobbik
baj a kettő közül (az egyik a népesség bizonyos százalékának alkoholizmusa, a
másik a széles körű csempészés, korrupció és gengszterháború a nagyarányú
alkoholizmus tetejébe).
Ez a példa arra is jó, hogy egy másik lényeges, és első pillantásra ezzel ellen-
tétes dolgot megvilágítson a valós élethelyzetekben zajló változásokkal kapcso-
latban. A csoportelmélet fogalmait használva, a csoport elemeit (például számo-
kat, részecskéket) individuális tulajdonságaik tekintetében változatlannak fogjuk
fel: ami változhat, az a sorrendjük, egymáshoz való viszonyuk stb. Az életben,
bár néhány emberi probléma hosszú ideig lehet nagyon komoly, sok nehézség
nem marad sokáig ugyanaz, hanem elkezd növekedni és kiterjedni, ha nem old-
ják meg, vagy ha rossz megoldással kísérleteznek – és különösen akkor, ha egy
rossz megoldást egyre mértéktelenebbül alkalmaznak. Ha ez történik, a helyzet
strukturálisan hasonló vagy azonos maradhat, de a nehézség intenzitása és a vele
járó szenvedés növekszik. Az olvasónak nem szabad ezt elfelejtenie, mert külön-
ben következő példáink ellentmondásosnak fognak tűnni; egyfelől ti. úgy mutat-
juk be a problémát, hogy az nem változik, másfelől azt állítjuk róla, hogy egyre
súlyosabbá válik.
Kártékony-e a pornográfia társadalmilag? A válasz sok ember számára vitat-
hatatlan (és soha nem vitatott) igen. Ennélfogva logikus, hogy minden rendelke-
zésre álló törvényes eszközzel üldözzék és harcoljanak ellene. A dán példa azon-
ban azt mutatja, hogy a pornográfia teljes liberalizálása nem nyitotta meg a bűn
és az általános elfajulás zsilipjeit, hanem éppen ellenkezőleg, arra késztette az
embereket, hogy kinevessék és tudomást se vegyenek róla.* A pornográfia eseté-
ben tehát az „ugyanabból még több”-féle megoldás (a jogi represszió) nem pusz-
tán a nagyobbik két baj közül, hanem maga a probléma – a „megoldás” nélkül a
probléma sem létezne.
Különös látni, hogy egyfelől nyilvánvalóvá válik az ilyenfajta megoldások
képtelensége, másfelől a változásnak ezt a formáját mégis újra és újra megkísér-
lik előidézni, mintha azok, akik a változás létrehozásáért felelősek, képtelenek
lennének levonni a szükséges következtetéseket a történelemből.*
Egy másik ilyen példa a generációs szakadék. Az idősebb és a fiatalabb nem-
zedék közötti fájdalmas hasadás nyilván igen régóta létezik, és meglehetősen
sztereotip fordulatokkal siránkoznak miatta évezredek óta.* Ugyanakkor, bármi-
lyen ősrégi is ez a téma, láthatólag senki sem talált módot a megváltoztatására;
így okunk van feltételezni, hogy nincs rá megoldás. Manapság azonban sokan
meggyőzték magukat arról, hogy a generációs szakadékot meg lehet és meg is
kell szüntetni. Ez a meggyőződés, s nem a generációs szakadék, hallatlan problé-
mákat teremtett – főként a generációk közötti polarizáció növelésével –, holott
korábban mindössze egyfajta nehézségről volt szó, amellyel az emberiség látha-
tólag megtanult együtt élni. De most, hogy megnövekedett a kezdeti polarizáció,
egyre több ember kezdi úgy „látni”, hogy nagyobb szükség van a cselekvésre.
Receptjük a változtatásra az „ugyanabból még több” – és ez a „megoldás” lett a
probléma.
 Véleményünk szerint hasonló bonyodalom rejlik számos makacs emberi
nehézségben is, amelyekben a józan ész azt tanácsolná, hogy egy fájdalmas vagy
zavaró tényt úgy lehet kivédeni, hogy a szituációba bevezetjük a tény ellenkező-
jét. Mit tarthatnának például ésszerűbbnek a rokonok és a barátok, mint hogy
megpróbálják felvidítani a lehangolt embert? De a depressziós valószínűleg még
mélyebbre süllyed a mélabújába, ahelyett hogy javára válnék a dolog. Ez arra
készteti a többieket, hogy fokozzák erőfeszítéseiket, s rávezessék, hogy az élet
valójában egy kerti ünnepély. Minthogy az „értelem” és a „józan ész” vezérli
őket, képtelenek belátni (a páciens pedig képtelen megmondani), hogy segítsé-
gük egyenértékű annak követelésével, hogy a beteg rendelkezzék bizonyos érzel-
mekkel (örömmel, optimizmussal), másokkal ellenben ne (szomorúság, pesszi-
mizmus stb.). Mindennek eredményeként az, ami eredetileg talán csak átmeneti
lehangoltság volt a betegnél, most átitatódik azzal az érzéssel, hogy kudarcot
vallott, rossz és hálátlan azokkal szemben, akik annyira szeretik és mindent meg-
tesznek érte. Ez a depresszió nem az eredeti szomorúság. A leggyakrabban olyan
családokban figyelhetjük meg ezt a sémát, amelyekben a szülők oly mértékben
elfogadják azt az elképzelést, hogy egy jól nevelt gyereknek boldognak kell len-
nie, hogy még a gyerek legnormálisabb, időleges szomorúságában vagy bizony-
talanságában is néma vádat látnak, s ezáltal megteremtődik az egyenlet: „szomo-
rúság egyenlő rosszaság”. A „menj a szobádba, és elő ne gyere, amíg nem tudsz
mosolyogni!” parancs egyike csak a sok hasonlónak, amelyek segítségével a
szülők megpróbálhatnak változást előidézni. A gyerek most nemcsak bűnösnek
érzi magát, amiért képtelen azt érezni, amit „éreznie kell” ahhoz, hogy elfogad-
ják és „jónak” tartsák, hanem feltehetőleg haragszik is amiatt, amit tesznek vele.
Vagyis a szülők két további érzéssel gyarapítják a „nem érezhető” érzések listá-
ját. Ha egy alapvetően ártalmatlan nehézség „félrekezelésének” ez a sémája rög-
ződik és megszokott elvárássá változik, nincs többé szükség a külső megerősí-
tésre (a szülők változtatási kísérleteire). A klinikai tapasztalat azt mutatja, hogy
az egyén végül maga alkalmazza magára a depressziót előidéző „megoldást”, s
ezáltal alkalmassá válik rá, hogy megkapja a beteg címkét.
A problémamegoldásnak ugyanezzel a hatástalan formájával kísérletezik álta-
lában az alvászavarral, ezzel a szokványos, de zavaró gonddal küszködő sze-
mély. A legtöbb álmatlan elköveti azt a hibát, hogy megpróbálja akarattal alvásra
kényszeríteni magát, amitől csak még éberebb lesz. Pedig az alvás természeténél
fogva olyan jelenség, amely csak spontán módon tud bekövetkezni. A spontanei-
tást viszont nem lehet akarattal előidézni. De az álmatlanságban szenvedő, aki
egyre kétségbeesettebb lesz, ahogyan telik az idő, pontosan ezt teszi, s végül
„gyógymódja” lesz a betegsége. Az „ugyanabból még több” ez esetben elvezet-
het az étrend megváltoztatásához, a lefekvési idő cserélgetéséhez, altatószedés-
hez és ezáltal gyógyszerfüggőséghez, s e lépések mindegyike fokozza a problé-
mát, ahelyett hogy megoldaná.
A párterápiában gyakran meg lehet figyelni, hogy a két házastárs olyan maga-
tartásformákat alkalmaz, amelyeket külön-külön mindketten a lehető legmegfe-
lelőbb reagálásnak tartanak valami rosszra, amit a másik követ el. Vagyis mind-
kettő korrigálandónak tekinti a másik sajátos korrekciós viselkedését. Például, a
feleségnek az a benyomása támad, hogy a férje nem elég nyílt vele, s így ő nem
tudhatja, hányadán áll vele, miket gondol róla a férje, mit csinál, amikor nincs
otthon stb. A kívánt információt úgy próbálja megszerezni, hogy kérdezősködik,
figyeli férje viselkedését, s más módokon is ellenőrzi. Ha a férj ezt a viselkedést
túl tolakodónak tartja, valószínűleg eltitkol majd előle egyébként teljesen ártal-
matlan, érdektelen információkat is, „csak azért, hogy megnevelje az asszonyt”.
Ezzel egyáltalán nem szereli le a feleséget: a megoldáskísérlet nemcsak hogy
nem idézi elő a feleség viselkedésében a kívánt változást, de újabb tápot ad
aggodalmainak és bizalmatlanságának – „ha még ezekről az apróságokról sem
beszél nekem, akkor itt lennie kell valaminek”. Minél kevesebb információt ad a
férj, annál állhatatosabban nyomoz a feleség, s minél állhatatosabban nyomoz,
annál kevésbé informálja a férj. Mire eljutnak a pszichiáterhez, az asszony visel-
kedését már kóros féltékenységként lehetne diagnosztizálni, amennyiben eltekin-
tenénk a kettejük közötti interakciós sémától, s megoldási kísérleteiktől, amelyek
maguk alkotják a problémát.

3. ábra

A fenti példák azt mutatják, hogy bizonyos körülmények között a problémák

egyszerűen úgy állnak elő, hogy egy létező nehézséget rosszul próbálnak megol-
dani,* és ez az emberi funkcionálás bármely szintjén – egyéni, páros, családi,
szociális stb. szinten – előfordulhat. Az említett házaspárt szemlélve a megfigye-
lőnek két olyan matróz jut eszébe, akik majd kiesnek a vitorlás oldalán, hogy
stabilizálják járművüket: minél jobban kihajol az egyik, annál jobban ki kell
hajolnia a másiknak is, hogy kiegyenlítse a társa stabilizáló kísérletéből szár-
mazó instabilitást, miközben a vitorlás tökéletesen stabil lenne, ha abbahagynák
akrobatikus mutatványaikat (3. ábra). Könnyű belátni, hogy ezt a képtelen hely-
zetet úgy lehetne megváltoztatni, ha legalább az egyikük egy látszólag teljesen
ésszerűtlen dolgot művelne, ti. kevésbé húzná a kötelet; ez ugyanis azonnal arra
kényszerítené a másikat, hogy ugyanezt tegye, hacsak nem akar vízbe pottyanni,
s végül kényelmesen ülnének egy stabil vitorlásban. A változás előidézésének ez
a közgondolkodással ellenkező módja lesz a 7. fejezet témája: jelen fejezetünk
befejezéseként hadd mutassuk ki, hogyan illenek bele fenti példáink változásel-
méletünkbe.
Ahogyan első példánk (meleg vs hideg) szemlélteti, számtalan helyzetben a
normától való eltérést az eltérés ellentétének alkalmazásával lehet normalizálni.
A kibernetikában ez egyszerű negatív visszacsatolás,* amelynek révén egy rend-
szer visszanyeri és fenntartja stabilitását. A csoportelmélet fogalmait használva
azt mondhatjuk, hogy a homeosztatikus folyamat rendelkezik a negyedik cso-
porttulajdonsággal, vagyis végkimenetele az üres elem vagy zéró változás. Ren-
geteg olyan eset van, amelyekben ez a fajta problémamegoldás és változás érvé-
nyes és kielégítő megoldást biztosít. A rendszerben rejlő elsőfokú változáspoten-
ciál ezekben az esetekben meg tud birkózni a zavarral, s a rendszer szerkezete
változatlan marad.
A fejezetünkben bemutatott többi példa esetében az elsőfokú változás, teljesen
függetlenül attól, hogy melyik szerepel benne a négy csoporttulajdonság közül,
nem alkalmas a kívánt változás előidézésére, mert magának a rendszernek kell
megváltoznia, ez viszont csak a másodfokú változás szintjéről idézhető elő.
(Autós példával, padlógáz helyett sebességváltás.) Az a kísérlet, hogy elsőfokú
változást idézzenek elő ilyen körülmények között, vagy fokozza a megoldandó
problémát, vagy maga lesz a probléma.
Vállalva a kockázatot, hogy szemantikai szőrszálhasogatóknak látszunk,
különbséget kell tennünk „nehézség” és „probléma” között. A továbbiakban
nehézségről beszélve, ezen szimplán egy nemkívánatos helyzetet értünk, amely
megoldható valamilyen racionális cselekvéssel (általában elsőfokú változással,
lásd meleg vs hideg) és nem tételez fel speciális problémamegoldó készségeket;
vagy még inkább olyan nemkívánatos, de többnyire teljesen átlagos élethelyze-
tet, amelynek nincs ismert megoldása és – legalábbis időlegesen – együtt kell
élni vele. Problémáról beszélve zsákutcákra, holtpontokra, görcsökre utalunk,
amelyek a nehézségek helytelen kezeléséből állnak elő s ezek miatt maradnak
fenn. A helytelen problémakezelésnek alapvetően három fajtája van:
 1. A megoldást úgy próbálják elérni, hogy tagadják annak probléma voltát: a
cselekvés szükséges, de nem cselekszenek.
2. Olyan nehézséget próbálnak megváltoztatni, amelyik vagy gyakorlatilag
megváltoztathatatlan (például a generációs szakadék vagy a gyógyíthatatlan
alkoholisták egy bizonyos százalékának létezése a népességen belül), vagy
nem létezik: vagyis cselekszenek, amikor nem kellene cselekedni.
3. A logikai típusalkotásban követnek el hibát, s előáll a vég nélküli játszma.
Ez előfordulhat akkor, ha elsőfokú változást alkalmaznak egy olyan
helyzetben, amelyik csak egy magasabb szintről változtatható meg (például
a kilencpontos probléma, vagy azok a józan észen alapuló tévedések,
amelyeket a depresszióval, az álmatlansággal és a féltékenységgel
kapcsolatos példáink szemléltetnek), vagy éppen ellenkezőleg, másodfokú
változással kísérleteznek, amikor elég lenne az elsőfokú is (például,
attitűdváltozást követelnek, és nem elégszenek meg a viselkedés
megváltozásával): vagyis rossz szinten cselekszenek.

Tapasztalatunk szerint a problémák helytelen kezelésének ez a három módja

olyan alapvetően fontos, hogy a következő három fejezetben külön foglalkozunk
mindegyikkel.
4. A szörnyű egyszerűsítések

Meg akarlak tanítani arra, hogy áttérj a leplezett képtelenségről a nyilvánvaló

képtelenségre. WITTGENSTEIN

Első pillantásra valószínűtlennek látszik, hogy bárki úgy próbálna megbirkózni

egy nehéz helyzettel, hogy tagadja a probléma probléma voltát. Pedig még a
köznyelv is tükrözi ezt a magatartást olyan fordulataiban, mint „homokba dugja
a fejét”, „struccpolitikát folytat”, „félrenéz” stb. A tipikus formula általában a
következő: nincs probléma (vagy rosszabb esetben pusztán nehézségnek minő-
sül), s aki problémát lát, az gonosz vagy bolond, sőt esetleg ő az elismert nehéz-
ség egyetlen forrása. A probléma tagadása tehát együtt jár azok támadásával,
akik próbálnak rámutatni arra vagy küzdeni azzal. Mivel szerintünk az emberi
folyamatok oksága nem egyirányú és egyenes vonalú, hanem a különféle színte-
rektől (család, munkahely, politikai rendszer stb.) függetlenül körkörös (cirkulá-
ris), úgy hisszük, nem kell belebonyolódnunk itt vagy bármelyik következő pél-
dánkban a tyúk-tojás kérdésbe a tekintetben, hogy mi volt először.
A tagadásnak és a támadásnak ez a keveréke abból származik, hogy valaki
durván leegyszerűsíti a társadalmi, és általában a modern, összetett, egymásra
utalt és gyorsan változó világban zajló kölcsönhatások bonyolultságát, majd a
maga csőlátását az élet realisztikus, becsületes felfogásának minősíti, vagy
„makacs ragaszkodásnak a tényekhez”. Az 1968-as májusi diákmozgalmak után
született francia kifejezés, a terribles simplificateurs (szörnyű egyszerűsítők)
kiválóan alkalmas a szóban forgó álláspont képviselőinek minősítésére.
Az eddigiekből egyáltalán nem következik, hogy az egyszerűsítés minden
körülmények között hiba, vagy hogy nem segíthet elő változást. A tudomány tör-
ténetéből igen világosan kiderül, hogy az idő múlásával a tudományos elméletek
egyre bonyolultabbá válnak, mivel a tudósok egyre több kivételt és következet-
lenséget próbálnak hozzáilleszteni az elmélet átfogó premisszáihoz. Idővel
azután egy zseni kidobja ezt a tákolmányt, s kitalál egy új és elegáns premissza-
sort, amely számot ad a vizsgált jelenségekről.* De ez a fajta egyszerűsítés
kimondottan másodfokú változás. S mondanunk sem kell, hogy vannak zsenik és
„zsenik”. Számos ún. zseni találékonysága pusztán abban áll, hogy képtelen
megragadni a helyzet bonyolultságát, vagy érzéketlenül eltekint mások igazságá-
tól. Ebből a perspektívából a kényelmetlen szabályok áthágása vagy a kalózko-
dás egyéb formái időnként tényleg egy zseni bátorságának látszatát kelthetik.
 A tagadás mint védekező mechanizmus fontos szerepet játszik a pszichoanali-
tikus elméletben, de általában olyan tudattalan szükségletekre és késztetésekre
korlátozódik, amelyek tudatosítását meggátolták létezésük tagadásával. Mi
viszont arra jutottunk munkánk során, hogy a letagadhatatlan problémák tagadá-
sának jóval súlyosabb és feltűnőbb következményei vannak, mint amilyeneket
egy monádikus szemlélet az intrapszichés tagadási mechanizmusoknak tulajdo-
níthat.
Vitathatatlan, hogy a szocializáció folyamata nagyrészt minden társadalomban
abból áll, hogy megtanítják a fiatalokat: mit nem szabad látniuk, hallaniuk, gon-
dolniuk, érezniük vagy mondaniuk. Egy rendezett társadalom éppúgy elképzel-
hetetlen olyan, nagyon alaposan meghatározott szabályok nélkül, amelyek előír-
ják, minek kell kívül rekednie a tudatosságon, mint azok nélkül, amelyek megha-
tározzák, hogy minek kell a tudatában lenni és miről kell kommunikálni.* De –
mint mindenütt – itt is vannak határok, és létezik az ellenkező véglet, amit akkor
ér el valaki, ha az elutasításban vagy a tagadásban rejlő valóságtorzítás súlyo-
sabbá kezd válni, mint a tagadásból származó előny. Laségue és Falret majdnem
száz évvel ezelőtt írt tanulmánya,70 Lidz műve az irracionalitás továbbadásá-
ról,73 Wynne álkölcsönösség-fogalma,110 Laing összejátszása64 és megtévesz-
tése,66 Scheflen műve a hátborzongató kétszemélyes játékokról83 és Ferreira csa-
ládi mítoszai33 a működészavarral küzdő családokban található problémaletaga-
dás sajátos vonatkozásainak megfigyelésén alapulnak. A problémák tagadásának
első és legfontosabb oka valószínűleg az a szükséglet, hogy elfogadható társa-
dalmi külszínt tartsanak fenn. Ennek közvetlen következményei közé tartoznak
ezekben a családokban az ún. nyílt titkok. Nyíltak, mivel mindenki tud róluk; tit-
kok abban, hogy ezt a tudást senki sem tételezi fel a másikról. Mint már említet-
tük, a tudattalan elem gyakran teljesen hiányzik, egy hallgatólagos, személyközi
szerződés helyettesíti, vagy ahogyan Ferreira megfogalmazza: „Az egyes család-
tag tudhatja és gyakran tudja is, hogy a (család)kép nagyrészt hamis, és egyfajta
hivatalos ‘pártvonalat’ képvisel csupán.”32 A „pártvonal” kifejezés rendkívül
szerencsés, mert ezek valóban ugyanazt a célt szolgálják, mint a családi míto-
szok, csak nagyobb léptékben. A jellemzett helyzetek érthető módon még alatto-
mosabbá és betegségkeltőbbé válnak, ha nemcsak a probléma létezését tagadják,
de tagadják magát a tagadást is.* Ezek a rendszerbetegségek látványosabb esetei,
amelyekben már az a kísérlet is hamar gonoszságnak vagy őrültségnek minősül,
ha valaki rá akar mutatni a tagadásra – a problémáról nem is beszélve –, holott a
gonoszság vagy az őrültség ennek a szörnyű egyszerűsítésnek az eredménye –
hacsak valaki el nem sajátítja azt a fontos készséget, hogy lásson ugyan, de
abban, amit kimond, óvatos legyen. Mert aki a külszín mögé lát, és ezt meg is
mondja, akkor kárhozott; ha meg lát, de még magának sem vallja be, akkor őrült.
Vagy ahogyan Laing írja:68

Játszanak. Azt játsszák, hogy nem játszanak. Ha kimutatom nekik, hogy

látom, mit csinálnak, megszegem a szabályt, és megbüntetnek. Azt kell ját-
szanom, hogy nem látom, hogy játszom.

És:

Ha nem tudom, hogy nem tudom, azt hiszem, hogy tudom.

Ha nem tudom, hogy tudom, azt hiszem, hogy nem tudom.

Az egyszerűsítések számos tágabb társadalmi összefüggésben is jelen vannak.

A családi mítoszok és a pártvonalak alapvető hasonlóságára már rámutattunk.
Egy másik terület: a politikusok választási ígéretei. Programjaik gyakran tele
vannak egyszerűsítésekkel, melyek tömegekre hatnak meggyőzően. Ha megvá-
lasztják az illetőket, akkor vagy rájönnek, hogy ígéreteiket lehetetlen teljesíteni,
mert előre nem látott (bár nem előre láthatatlan) problémákkal találják szemközt
magukat, vagy katasztrófa-politikába sodródnak. Bizonyára nagyon szép volna,
ha a bajok egyszerűen megszűnnének erőszakos tagadásuk nyomán. Nem vitás
például, hogy az elektronika forradalma hallatlan, dehumanizáló problémákkal
szembesítik a társadalmat, de ezek biztosan nem oldhatók meg szörnyű egysze-
rűsítésekkel, például azzal, hogy: törjük össze a komputereket, és térjünk vissza
az egyszerű, tiszta élethez! Az ipari forradalom okozta megrázkódtatást sem
oldották meg a géprombolások, bármilyen kézenfekvőnek tűnhetett is ez a meg-
oldás akkoriban.
Nagyon könnyű elválasztani a szabályokat a felállításukhoz vezető konkrét
szükségszerűségektől, majd hősies cselekedetnek vélni, ha valaki ellenszegül a
megcsonkított szabálynak, mintha az kizárólag a rosszindulat vagy az előítélet
műve volna. Egy középkorú férfi tipikusnak mondható csalódásról számolt be
nekünk. Támogatói szándékkal két, autók iránt érdeklődő ifjúnak felajánlotta,
hogy ingyen kiképzi őket kicsiny autószerelő műhelyében. A fiatalok boldogan
vették az ajánlatot, de amikor kiderült, hogy munkavédelmi okból a hosszú haju-
kat le kell kötniük és a munkában erősített bakancsot kell viselniük, úgy látták,
hogy ebben csupán az idősebb generáció tipikus előítéletei nyilvánulnak meg az
ő önkifejezési formáikkal szemben.
Ha ez a példa némiképp triviálisnak látszik, nézzük ugyanezt az attitűdöt
nagyobb léptékben. Egy felmérésben az Ohio State University pszichológus cso-
portja 120 utastól megkérdezte, hogyan vélekednek a biztonsági intézkedésekről.
Három területet vizsgáltak: az egyéni kényelmet, a hatékonyságot és azt, hogy az
utasok maguk milyen speciális intézkedéseket pártolnának. Többek között kide-
rült, hogy a harminc év alatti utasok ellenzik „a gyanús külsejű utasok megmoto-
zását, a menetjegyek árának emelését, a repülőgép-eltérítők életfogytiglani
bebörtönzését és a repülőgépek személyzetének harci kiképzését. Ezt talán értel-
mezhetjük úgy, hogy ezek egy, a kortárs fiatalok körében elterjedt általánosabb
attitűdöt képviselnek.”25 Sajnos, a vizsgálat nem tartalmazta azt a kérdést, hogy
milyen alternatív intézkedéseket javasolnának ezek az utasok a légi kalózkodás
világszerte elterjedt problémájának kezelésére; ezért csak valószínű, de nem
bizonyított felvetés maradt, hogy ez az „általános attitűd” azon a tipikus egysze-
rűsítésen alapulhat, hogy ez a probléma nem probléma.
Ez elvezet az egyszerűsítés egy újabb példájához, nevezetesen ahhoz a kérdés-
hez, amely a legtöbb észak-amerikai és európai egyetemen felmerül, hogy ti.
megfelelő-e, releváns-e a kimerítő egyetemi képzés (vagyis, hogy meg kellene
könnyíteni a diploma megszerzését). Itt ismét azoknak a mély problémáknak a
merész letagadásával találkozunk, amelyekkel a felvilágosult gondolkodók és
nevelők századokon át küszködtek. Eulau egy előadása31 jól összefoglalja a
helyzetet:

„(A képzés relevanciájának felvetése) …egyszerű és közvetlenül érthető

magyarázatot jelent valójában roppant bonyolult kérdésekre. Ez a magyará-
zat többnyire az egytényezős magyarázatok fajtájába tartozik: a környezeti
problémák a profitéhségből származnak; a börtönproblémákat az őrök
kegyetlensége okozza; a háborúk kiváltója a gazdasági imperializmus, és
így tovább. És a „magyarázók” általában hangsúlyozzák, hogy ezek az
ügyek nem tűrnek halasztást, azonnali megoldásra van szükség, nincs idő
bonyolult elemzésre, ami egyébként is csupán ürügy arra, hogy ne történjék
semmi.
A relevancia másodszor azt jelenti, hogy az oktatás-kutatás tartalma
olyan friss és naprakész legyen, mint a reggeli rádióhírek. Az események
történelmi vagy filozófiai megközelítése fölösleges pepecselés. Viszont az
új események teremtette rejtélyekkel lehetetlen együtt élni… Negyedszer, a
relevancia azt jelenti, hogy az ember elköteleződik és mindenki mást elkö-
telez, akár akarja az illető, akár nem, a társadalmi és a politikai cselekvés
mellett…
Ötödször, a relevancia azt jelenti, hogy csak azokat kell meghallgatni,
akik egyetértenek a mi ügyünkkel, és elkötelezik magukat mellette…”31

Sok hasonló példát találhatunk az orvostudomány területén is a problémát

okozó egyszerűsítésekre, különösen azért, mert ott igen nagy az érzelmi ténye-
zők szerepe. Egy olyan betegségcsoport, mint a rák, annyira bonyolult, hogy
még a tapasztalt szakember is csupán egy részterületével képes foglalkozni.
Mégis szinte rendszeresen megtörténik (amint azt a Krebiozin vagy a Laetrile
példája mutatta), hogy egy tudományosan értéktelen keveréket csodaszerként
sikerül elfogadtatni a nagyközönséggel. A vitába szálló szakemberek előbb vagy
utóbb abba a gyanúba keverednek, hogy a saját bűnös céljaik érdekében akarják
kiküszöbölni a szert.
Fejezetünk témái a következők voltak: egy probléma helytelen kezelésének
egyik módja az, ha valaki úgy viselkedik, mintha a probléma nem léteznék. A
tagadásnak erre a formájára a szörnyű egyszerűsítés kifejezést vettük kölcsön.
Két dolog következik belőle: a) a probléma elismerését – és adekvát megoldási
kísérleteit – a gonoszság vagy az őrület megnyilvánulásának tekintik; és b) a vál-
tozást igénylő probléma erőteljesen felfokozódik a félrekezelése következtében
keletkező „problémák” nyomán.
A csoportelmélet nyelvén azt mondhatjuk, hogy e zsákutca esetében az egy-
szerűsítés kielégíti az üres elem fogalmát (vagyis a harmadik csoporttulajdonsá-
got), amennyiben bevezetése egy létező problémába (melyet csoportelemnek
tekintünk) változatlanul hagyja azt. De mivel az érdeklődésünk körébe vont cso-
portelemek emberi problémák, amelyek – ellentétben a matematikai, logikai,
elméleti fizikai stb. elvont és stabil csoportelemekkel – megoldatlanul maradása
fokozza az erejüket (miközben a csoport struktúrája fennmarad), egy egyszerűsí-
tés valóban szörnyű hatással lehet, mert tartósítja, sőt megsokszorozza az eredeti
problémát.
5. Az utópia-szindróma

Teljes körű vizsgálat révén megbizonyosodtam róla, hogy Utópia az ismert világ
határain kívül fekszik. GUILLAUME BUDE

Mialatt az elérhetetlent űzzük, lehetetlenné tesszük a megvalósíthatót. ROBERT

ARDREY

Ha a terrible simplificateur olyan valaki, aki nem lát problémát ott, ahol van,
filozófiai ellentéte az utópista, aki megoldást lát ott, ahol nincs.*
Korunk az utópiák kora. A grandiózus, csak a beavatottak számára érthető
utópiák nem divathóbortok csupán, hanem korunk jelei. Mindenfajta guru ajánl-
gatja, hogy siessünk oda, ahová az angyalok nem mertek belépni: „Az ember ter-
mészetes állapota az eksztatikus csoda; nem érhetjük be kevesebbel!” – mondja
a Free University (Szabadegyetem) alapítólevelének bevezetője. Az egyik prog-
ram „az emberi fejlődés gondosan strukturált rendszerét” kínálja, „mely világos
gondolkodást, érzelmi kiegyensúlyozottságot, fizikai élvezetet és békességet biz-
tosít. Az eredmény az értelem, az érzelem és a test hiánytalan integrációja, ami
az ember természetes állapota.” Egy másik prospektus a következő szavakkal
vezet be egy kurzust házaspárok számára: „Az a házasság, amely megrontja a
szerelmet, nem éri meg az utazást.” Egy másik, igen jó hírű felsőoktatási intéz-
mény tanfolyami bevezetője pedig bizalmasan ezt ígéri: „Ha önképe bizonytalan
és törékeny, ha úgy érzi, hogy a kapcsolata másokkal kínos vagy zavaros, ez az
előadás-sorozat az élet mélységes gazdagsága felé fordítja majd, s rávezeti annak
valódi értelmére.”
De mi történik, ha valaki képtelen eljutni az eksztatikus csoda természetes
állapotába, s ha az élet mélységes gazdagsága nem világosodik meg előtte?
1516 óta, amikor Morus Tamás leírta azt a távoli szigetet, melynek az Utópia
(Sehol) nevet adta, köteteket írtak tele az ideális élet témájáról. Sokkal keveseb-
bet beszéltek viszont arról, milyen eredményekkel járnak a konkrét egyén és tár-
sadalom számára az utópista elvárások. Korunkban kezdenek nyilvánvalóvá
válni ezek az eredmények és sajátos patológiák. E virulens, s már nem pusztán
sajátos társadalmi vagy politikai rendszerekre korlátozódó eredmények azt bizo-
nyítják, hogy az utópista változtatási kísérletek igen sajátos következményekhez
vezetnek, melyek többnyire fenntartják, sőt tovább rontják azt, amit meg kellett
volna változtatni.
A szélsőségesség az emberi problémák megoldásában leggyakrabban annak a
hitnek az eredményeképpen jelenik meg, hogy valaki megtalálja (vagy leg-
alábbis megtalálhatja) a végső és átfogó megoldást. Logikus, hogy ha valaki ezt
hiszi, meg is próbálja – hűtlen lenne önmagához, ha nem ezt tenné. Az ebből
adódó viselkedést nevezzük utópia szindrómának; ez három formát ölthet.
Az elsőt „introjektívnek” nevezhetnénk. Következményei inkább pszichiátria-
iak, mint társadalmiak, mert a cél elérésének egyéni képtelensége a kudarc mély
és fájdalmas átéléséhez vezet. Ha a cél utópista, akkor már a kitűzése megteremti
azt a helyzetet, amelyben a kudarcért nem a cél utópista jellegét, hanem a célki-
tűző alkalmatlanságát teszik nagy valószínűséggel felelőssé. Ennek a nyomasztó
helyzetnek felmorzsolódás, depresszió, visszahúzódás, esetleg öngyilkosság* a
valószínű következménye. Az Amerikai Orthopszichiátriai Társaság egyik kon-
ferenciáján tartottak egy műhelyt az ún. RAP-központok (Real Alternative Prog-
rams, valódi alternatíva programok – lényegében tanácsadó szolgálatok, ahol a
fiatalok valódi alternatívákkal ismerkedhetnek meg) működéséről. Problémáju-
kat a következőképpen összegezték:

Ezeknek a központoknak a populációja különbözik a klasszikus klinikai

populációtól; például krónikus „magányosságot”, „elviselhetetlenséget”
éreznek, félnek a hivatalos intézményektől vagy a „beteggé” nyilvánítástól;
állandó és azonnali boldogságvágyuk nem elégül ki, s ennek hiányát a
RAP-kliensek „betegségnek” tekintik. Ragályos köreikben a rendőrséggel
való rejtett és beléjük nevelődött foglalkozás (még amikor indokolatlan,
akkor is); szükségtelennek, sőt károsnak tekintik a képzést, amely segít-
hetne rajtuk. A RAP-központokat mégis több ember keresi fel, mint a kerü-
leti ideggondozókat.54

Az utópia-szindróma tárgyalt formájának egyéb lehetséges következménye az

elidegenedés, a válás, a nihilista világnézet; mindez gyakran alkohollal vagy
kábítószer-fogyasztással kapcsolódik össze, s az utóbbiakból adódó rövid eufóri-
ákat elkerülhetetlenül követi a visszaesés egy még ridegebb, még szürkébb való-
ságba, s ez még csábítóbbá teszi az egzisztenciális „felmorzsolódást”.
Az utópia-szindróma második változata nem ennyire drámai, még bizonyos
bája is lehet. Mottója R. L. Stevenson híres, valószínűleg egy japán közmondás-
ból merített aforizmája: „Jobb reménykedve utazni, mint megérkezni.” Ez eset-
ben azzal vádolja magát az ember, hogy képtelen előidézni egy utópisztikus vál-
tozást, hanem átadja magát a halogatás ártatlan, majdnem játékos formájának.
Mivel a cél távoli, az utazás hosszú lesz; egy hosszú utazás pedig hosszadalmas
előkészületeket kíván. Szükségtelen feltenni azt a kényelmetlen kérdést, hogy
elérhető-e a cél egyáltalán, vagy ha elérhető, megéri-e a hosszú utazást. Éppen
ezt az attitűdöt ábrázolja Kavafisz görög költő Ithaka c. költeményében. Imád-
kozz, hogy hosszú legyen az út – tanácsolja a tengeri utazónak –, hogy utazásod
tele legyen kalanddal és tapasztalattal. Mindig Ithakára gondolj, a megérkezés a
sorsod, de ne siesd el az utazást, az a jó, ha évekig tart. Légy egészen öreg, mire
horgonyt vetsz a szigetnél. És Kavafisz ismer egy nem utópista megoldást:
sosem látott kikötőkbe térsz be, s mindazzal gazdagodva, amit az út adott, ne
várd Ithakától, hogy gazdaggá tegyen. Ithakától kaptad a gyönyörű utat, Ithaka
nélkül nem indultál volna el. De Kavafisz bölcs, megbékélő megoldása kevesek-
nek adatik meg, mert az utópiába érkezés álma riasztó is lehet a kijózanodástól
való félelem miatt, vagy mert, ahogyan Hamlet mondja: „inkább tűrni a jelen
gonoszt, mint ismeretlenek felé sietni”. Mindkét esetben az utazás számít, nem a
megérkezés; az örök diák, a perfekcionista, a siker előestéjén mindig kudarcot
valló – ők mind azok közül az utazók közül valók, akik örökké vándorolnak, de
sohasem érkeznek meg. Az elérhetetlen pszichológiája szükségszerűvé teszi,
hogy minden tényleges kielégülést veszteségként, profanizálásként éljenek meg,
mert a jámbor zsidónak Izrael állam politikai realitása alig több egy ősrégi, mes-
sianisztikus vágy banális paródiájánál; mert a romantikus szerelmes, aki végül
meghódítja a gyönyörű nőt, győzelmének valóságát fényévnyire érzi attól, amit
álmaiban képzelt. Bemard Shaw ugyanezt a gondolatot még tömörebben és
pesszimistábban így fogalmazta meg: „Az életben két tragédia van. Az egyik,
hogy nem érjük el szívünk vágyát. A másik, hogy elérjük.”
Az utópizmus a mindennapi életben akkor válik problematikussá, ha valaki
úgy véli, hogy a „megérkezés” – nem úgy, mint az élet állandóan előrehaladó
folyamata – tökéletesen problémamentes. A mi szempontunkból nem érdektelen,
hogy az össznépi mitológia az élet fontos átmenetét zavartalan, teljességgel bol-
dogító tapasztalatként ábrázolja: az új házasokat a barátok és rokonok (és persze
a bútorüzletek) azzal üdvözlik, hogy „boldogan éltek majd együtt”; ide tartozik a
nászút mágiája; az ifjú pár, akik első gyereküket várják, s arról beszélnek nekik,
hogy milyen élvezetes dolog szülőnek lenni, s hogy a szülőség mennyire közel
hozza majd őket egymáshoz; a nyugdíjba vonulás mint békés beteljesülés egy-
részt, új lehetőségek feltárulása másrészt; egy távoli, egzotikus városba való
(tényleges) megérkezés varázsa stb. Ugyanakkor jól tudjuk, hogy normálisan
ezek az átmenetek mindig bizonyos személyes kényelmetlenséggel, nehézséggel
és csalódással járnak együtt.
Az utópia-szindróma harmadik változata lényegében „projektív”; alapösszete-
vője valamiféle erkölcsi álláspont, az igazság megtalálójának a meggyőződésétől
és egyfajta misszionárius felelősségtudattól áthatva. A világot először a meggyő-
zés különböző módjaival próbálja megváltoztatni, azt remélve, hogy ha egyszer
sikerül megvilágítania az igazságot, akkor azt minden jóakaratú ember meg is
látja. Következésképp azok, akik nem értik vagy meg sem hallgatják, csak rossz-
indulatból cselekedhetnek, s ezért megsemmisítésük az emberiség jóléte érdeké-
ben igazolható.* Ha az életem nem állandó eksztatikus csoda, ha az egyetemes
szeretet még nem valósult meg a világban, ha szorgalmas gyakorlatozásom elle-
nére még mindig nem értem el a megvilágosodást, ha képtelen vagyok mély és
értelmes kommunikációt folytatni partneremmel, ha a szexualitás csalódást keltő
középszerű élmény marad a számomra, akkor ez azért van, mert szüleim vagy
általában a társadalom megnyomorítottak szabályaikkal és korlátozásaikkal, nem
hajlandók megadni nekem az önmegvalósításomhoz kellő szabadságot. „Wir
vom System krankgemachte Typen” (mi, akiket megbetegített a fennálló rend-
szer) – mondták a német radikálisok. Visszatalálás ez egyben Rousseau-hoz:
„Que la nature fait l'homme heureux et bon, mais que la société déprave et le
rend misérable” (A természet boldoggá és jóvá tette az embert, de a társadalom
lealjasítja s elnyomorítja). R. Ardrey az Émile kezdőmondatát idézve úgy véli,
hogy ez indította el azt, amit találóan az „alibi korának” nevez: a természet bol-
doggá és jóvá tett, s ha mégsem vagyok ilyen, ez a társadalom hibája. Az alibi
kora, Ardrey szerint:8

nagyobb rokonszenvvel viseltetik a törvényszegő, mint a sértett iránt, ele-

gánsan felkészít bennünket arra, hogy maximálisan megsérülünk, minthogy
jövőként a maximális polgári zűrzavar vár ránk. Olyan filozófia ez, amely
évtizedeken át arra készített fel bennünket: az emberi fogyatékosság mindig
mást terhel; a destruktív magatartásért kizárólag a társadalom a felelős; az
emberek fejlődésében minden kellemetlen eltérést a kellemetlen környezet
számlájára kell írni… ez a filozófia teljes pompájában előkészítette az erő-
szakos kisebbségek jogos önigazolását; és az áldozatok bűntudatát és zava-
rodottságát is.8

Adler tökéletesen tisztán látta az effajta projektív mechanizmusokat, például,

amikor meghatározta az egyéni életterv fogalmát: „egy neurotikus életterve meg-
követeli, hogy ha kudarcot vall, az mindig másvalaki hibája legyen, s ő maga
megszabaduljon a személyes felelősségtől.” A paranoiáról pedig ezt írja: „(A
paranoiás) tevékenysége általában igen harcias. A páciens másokat vádol azért,
mert az ő eltúlzott terveit nem koronázza siker, s aktív harca a teljes felsőbbren-
dűségért ellenségességet eredményez a többiekkel szemben… Hallucinációi…
mindig olyankor támadnak, amikor feltétel nélkül akar valamit, de ugyanakkor
azt akarja, hogy semmiért sem tekintsék felelősnek.”2
Mindazonáltal az ilyen megoldásjavaslatok, utópista természetük ellenére,
vagy éppen azért, meglepően prózaiak és rosszak – Ardrey szavaival: egy évszá-
zad kipróbált és elégtelennek talált kliséi6 – s a kivételességükbe és hallatlan ere-
detiségükbe vetett hitet csak a múlt tapasztalatainak átfogó mellőzésével lehet
fenntartani. Az utópia-szindróma egy másik lényeges részét alkotja a múltbeli
élmények elszánt lenézése is. További „előnyként” lehetőséget kínál arra, hogy
az ember egyedülállónak, hallatlanul nehéznek, minden mással összehasonlítha-
tatlannak lássa saját szenvedését és a világ sanyarú állapotát. Akik nem vesznek
tudomást a történelemről – figyelmeztet Santayana –, arra vannak kárhoztatva,
hogy megismételjék.

Eddig azokat az eseteket vettük szemügyre, amelyekben egy irreális ideál szol-
gálatában tettek kísérletet az én vagy a világ tökéletesítésére, s amelyekben a
változtatási kísérletek problémává növeltek valamilyen megváltoztathatatlan
nehézséget. Ám az is előfordul, hogy az emberek egy nehézség hiányát tekintik
korrekciót követelő problémának, s addig ténykednek, míg sikerül teremteniük
egy jól fejlett álproblémát. Kiváló melegágya ennek a puritanizmus (melynek
alapszabályát tréfásan így definiálhatnánk: bármit tehetsz, feltéve, hogy nem
élvezed). Itt az a premissza, hogy az élet kemény, örökös áldozatot kíván, s hogy
minden sikert drágán meg kell fizetni. Ennek keretében a könnyedség, a sponta-
neitás, az „érdemtelen” élvezet, a váratlan szerencséről nem is beszélve, valami
rossznak, az istenek azonnali bosszújának baljós előjele. Az anyaságot dicsősé-
ges áldozatként megélő asszony („Ó, igen, minden reggel rosszul voltam, de
nagyon élveztem”91) jut az ember eszébe, vagy a megszállott férj, aki csak mun-
kájának él, bár az ő nézetük szerint általában a gyerek vagy a feleség „felelőtlen”
viselkedése a probléma. Egy másik példa a tehetséges diák, aki minden akadályt
könnyedén vesz az egyetemen, de egyre jobban szorong, hogy eljön a végkifej-
let, az igazság pillanata, amikor majd nyilvánvalóvá válik, hogy valójában nem
tud semmit, s eddig csak „szerencséje” volt.* Vagy ott vannak a „partraszállás
specialisták”; ők örökösen valamilyen végzetes vészhelyzetre trenírozzák magu-
kat, melynek bekövetkezése idő kérdése csupán, s amely igénybe veszi teljes
fizikai erejüket és túlélő kapacitásukat. Ezekben az esetekben a feltevés egy
negatív utópiát foglal magába: minél jobbak a dolgok, annál rosszabbak valójá-
ban, el kell tehát rontani őket. A pozitív utópia szerint „nincsenek problémák”, a
negatív szerint „nincsenek megoldások” – mindkettő abnormálisnak minősíti az
élet normális nehézségeit és örömeit.
Az utópia-szindróma minden változatában közös, hogy az alapul szolgáló pre-
misszákat valóságosabbnak tekintik, mint a valóságot. Ezen azt értjük, hogy az
egyén (vagy egy csoport, egy társadalom) megpróbálja előfeltevésének megfele-
lően elrendezni az egész világot, s ha azt látja, hogy kísérlete kudarcot vall, tipi-
kus esetben nem a hipotézise vagy valamely eleme képtelenségét, irrealitását
vizsgálja, hanem külső tényezőket hibáztat (például a társadalmat), vagy saját
alkalmatlanságának tudja be a csődöt. Az az elképzelés, hogy a premisszák hibá-
sak lehetnek, elviselhetetlen, mert számára ezek alkotják az igazságot, a valósá-
got. A maoisták például azzal érvelnek, hogy ha a marxizmus szovjet változatá-
nak több mint fél évszázad alatt nem sikerült létrehoznia az ideális, osztály nél-
küli társadalmat, ennek az az oka, hogy a tiszta tan mocskos kezekbe került, s
nem az, hogy valami alapvető baj volna a marxizmussal. Ugyanezzel az állás-
ponttal találkozunk a sikertelen kutatási tervek esetében, amikor a megoldást a
több pénzben, a nagyobb szabású kutatási tervben próbálják megtalálni, vagyis
az „ugyanabból még több” erőltetésében.
A tények és a felvetések megkülönböztetése döntő jelentőségű a változás meg-
értése szempontjából. Utaltunk már erre a különbségre a kilencpontos probléma
bemutatásakor, ahol a problémára vonatkozó hibás feltevés gátolta a megoldást.
Világosabbá fog válni, hogy ez a tévedés egyáltalán nem triviális, ha az egzisz-
tenciális szorongás potenciálisan végzetes összefüggésében vizsgáljuk meg. Sok
ember jut oda, hogy öngyilkosságra gondol, sőt el is követi, mert – mint
Hemingway – nem képes bizonyos elvárásoknak megfelelően élni. Ez az, amiért
életüket kezdik értelmetlennek érezni; az egzisztencialista írók Kierkegaardtól és
Dosztojevszkijtől Camus-ig az értelem hiányának halálos következményeivel
foglalkoztak. Az egzisztenciális szorongásnak ebben a formájában az élet értel-
mének keresése annyira központivá és mindent áthatóvá válhat, hogy a kereső
mindent megkérdőjelezhet a nap alatt, kivéve magát a keresést, vagyis azt a szá-
mára vitathatatlan premisszát, hogy az életnek van értelme, s neki ezt meg kell
találnia, ha élni akar.* Bármilyen komolytalanul hangozzék is ez, éppen ez a
különbség sok emberi tragédia áldozatának és az Alice Csodaországban egyik
hősének attitűdje között. A Szívkirály, miután elolvasta Fehér Nyúl nonszensz
költeményét, derűsen így szól: „Rengeteg bajtól kímél meg bennünket, ha nincs
benne értelem, mert így nem kell értelmet keresnünk benne.”
De ismét előreszaladtunk és megoldásokat emlegetünk, holott jelenlegi
témánk a problémák keletkezése. Ez azonban szinte elkerülhetetlen, mert miként
láttuk, időnként maga a „megoldás” a probléma. S különösen ez a helyzet azo-
kon a területeken, amelyek sajátosan a változással foglalkoznak, vagyis a pszi-
choterápiában és a társadalmi gazdasági-politikai változások szélesebb területén.
Ami a pszichoterápiát és az utópizmust illeti, felmerül a kérdés: lehetséges-e,
és ha igen, mennyire, hogy a kezelés abba a hibába essék, melyet gyógyítani
hivatott. Adler, Sullivan és Horney kivételével a legtöbb pszichoterápiás iskola
(bár egyes követői nem okvetlenül) utópista célokat tűzött maga elé. Ilyen céllal
a pszichoterápia nyitott végű folyamattá válik, amely talán humánus (bár való-
színűleg nem az, amennyiben a páciensek konkrét szenvedése nem múlik el). A
törekvés fennköltségét tekintve ésszerűtlen volna konkrét és gyors változást
várni, s így a konkrétot ragyogó, szinte orwelli logikai akrobatikával utópistának
bélyegzik, az utópiát pedig gyakorlati lehetőségként határozzák meg. Ha egy
konkrét probléma konkrét megváltoztatását egy szinte végtelenül távoli cél függ-
vényévé teszik, az eredményként létrejövő helyzet – Lipson74 fogalmával –
önmegerősítővé válik. Ha például egy akut vakbélgyulladást nem gyógyít meg a
páciens imájának ereje, ez pusztán azt bizonyítja, hogy hite nem volt elég erős, s
halála ily módon inkább alátámasztja, semmint érvényteleníti a spirituális gyó-
gyítás tanát. Vagy hogy egy kevésbé tragikus példát vegyünk: ha egy neurotikus
tünetről úgy vélekednek, hogy az csupán a jéghegy csúcsa, és ha a feltáró terápia
sok hónapja után még mindig nem javul, ez annak a feltevésnek a helyességét
„bizonyítja”, hogy az érzelmi problémák gyökere a tudatalatti legmélyebb réte-
geibe nyúlnak, ez viszont érthetővé teszi, hogy a páciensnek további és még
mélyebb analízisre van szüksége. A nyitott végű, önmegerősítő tanok minden-
képp nyernek, mint abban a kesernyés viccben, ahol a páciens többévi kezelés
után még mindig ágyba vizel, de már érti, hogy miért.
Az utópista változtatási kísérletek olyan zsákutcákat teremtenek, amelyekben
gyakran lehetetlen világosan megkülönböztetni a problémákat és a „problémá-
kat”, valamint a „problémákat” és a „megoldásokat”. Egy utópia elérhetetlen-
sége álprobléma, de a szenvedés, amit okoz, nagyon is reális. „Ha az emberek a
helyzeteket valóságosként határozzák meg, azok következményei is valóságo-
sak” – jegyzi meg Thomas.90 Ha egy logikai bukfenccel a konzekvenciákat lát-
ják a probléma okának, akkor logikus, hogy ezeket próbálják megváltoztatni. És
mivel ezek a próbálkozások sikertelenek (minthogy annak kell lenniük), akkor
logikus, hogy még erősebben próbálkozzanak. „A nehézséggel elbánunk, a lehe-
tetlenhez kicsivel több időre van szükségünk” – hirdeti a frappáns, ám pökhendi
aforizma. Ha pedig valaki ezt akár félig is elhiszi, annak kegyetlen csapdává
válik. Ismét Ardreyt idézve: „Míg az elérhetetlent hajszoljuk, lehetetlenné
tesszük a megvalósíthatót”.5 Nevetünk a viccbeli részegen, aki nem ott keresi a
kulcscsomóját, ahol elvesztette, hanem az utcai lámpa alatt, mert ott van világos.
Humoros helyzet, mivel itt nyilvánvaló, hogy az illető olyan megoldással próbál-
kozik, ami elvisz a problémától (és ezért kudarcra van ítélve). A hiábavaló kere-
sés azonban sok más helyzetben örökké tarthat – vagyis a megoldás kísérlete
maga a probléma. A mindennapi élethelyzetekben ez a tény általában az összes
érintett figyelmét elkerüli; a gyógymód nem egyszerűen csak rosszabb, mint a
betegség, de maga a betegség. Például nagyon kevés házasság felel meg néhány
klasszikus házassági kézikönyv vagy az össznépi mitológia ideáljainak – ha van
egyáltalán ilyen. Akik elfogadják ezeket a falvédőre rótt szentenciákat, amelyek
megmondják, hogy milyennek kell valójában lennie a házastársi kapcsolatnak,
valószínűleg problematikusnak látják saját házasságukat, s elkezdenek a megol-
dáson dolgozni, míg aztán a válás elszakítja őket egymástól. Konkrét gondjuk
nem a házasságuk, hanem az, hogy olyan problémára keresnek megoldást, amely
mindenekelőtt nem probléma, de még ha az volna is, nem oldható meg azon a
szinten, amelyen megpróbálják.
A fentiek alapján tehát az ember ahhoz a zavarba ejtő felismeréshez jut el,
hogy a felelős és humánus pszichoterápia határai valószínűleg jóval szűkebbek,
mint általában gondolják. Annak érdekében, nehogy a terápia a saját patológiá-
jává váljék, a szenvedés enyhítésére kell korlátozódnia; a boldogság keresése
nem lehet a feladata. Joggal várjuk az aszpirintől a lázcsökkentő hatást, de nem
reméljük, hogy zseniális gondolataink támadnak tőle, s azt sem, hogy elejét veszi
jövőbeni fejfájásainknak. Lényegében ugyanez érvényes a terápiára is. Amikor
egy buzgó tanítvány a megvilágosodás vehemens keresése közben megkérdezte
a zen mestert, hogy milyen a megvilágosodás, az így felelt neki: „mint a hazaté-
rés és a kényelmes pihenés”.
Társadalmi, gazdasági, politikai szinten hasonló a helyzet, csak a levonandó,
kijózanító következtetések talán még megrázóbbak és elutasítottabbak. Egy
vezető svájci napilap írta nemrégiben ezeket az ismerős mondatokat: „Most
jövünk rá, hogy a monetáris politikában éveken keresztül összekevertük az oko-
kat és a következményeket… Ha nem szabunk határt jövő elvárásainknak és
ezek mitikus velejáróinak, kudarcra van ítélve minden kísérlet, hogy megküzd-
jünk az inflációval. Akár azt is mondhatnánk, hogy azokat a bajokat, amelyeket
most uralnunk kellene, modern, expanzionista intézkedéseink hozták létre.”24
Ugyanígy, a fejlett világ bonyolult és bőkezű népjóléti programjai eljutottak arra
a pontra, hogy maguk teremtenek új szükségleteket, s ezáltal meghiúsulásra ítélik
saját céljaikat. Nem sokban különbözik ettől a helyzet az Egyesült Államokban
sem. Thayer nemrégiben egy előadásában, mely csípősen „az inkompetencia
funkcióról” szólt, megemlítette azt a meglepő tényt, hogy 1968 és 1970 között –
azaz mindössze két év alatt – a szociális kiadások körülbelül 27 százalékkal, 11
milliárd dollárról 14 milliárdra emelkedtek. Ez nemcsak azt bizonyítja, hogy
ezek a jóléti intézkedések szükségesek, hanem valami mást is, nevezetesen, hogy
több ezer speciális munkahelyre is szükség van e programok kivitelezéséhez, „és
hogy gazdaságunk e részének folyamatos növekedése párhuzamos a polgárság
inkompetenciájának fokozódásával mindazokban a dimenziókban, amelyekben
már van, illetve létrehozható ilyen civil program”.89
De nem a növekvő inkompetencia az egyetlen probléma, amellyel szembené-
zünk. A filozófus Karl Popper már 1947-ben arra figyelmeztetett Utópia és erő-
szak c. esszéjében, hogy az utópista tervek szükségképpen új válságokhoz vezet-
nek. Mint kimutatja, sajnos jóval könnyebb ideális és elvont célokat kitűzni s
ezekhez lelkes követőket találni, mint konkrét problémákat megoldani. De –
figyelmeztet Popper – „embertársainknak joguk van a segítségünkre. Egyetlen
nemzedéket sem lehet a jövő nemzedékekért, egy esetleg sohasem realizálható
boldogság-ideálért feláldozni. Röviden, az a véleményem, hogy egy racionális
politikának a legsürgősebb problémája az emberi nyomorúság. A boldogság nem
ilyen probléma. A boldogság elérését privát erőfeszítéseinkre kell bízni.”78 Jóval
Popper előtt pedig Hölderlin, a költő, ezt jegyezte fel: „Az államot az tette
pokollá, hogy az emberek mennyországot akartak csinálni belőle.”
Nehéz volna tömörebben jellemezni az utópia-szindrómát. De menjünk
tovább egy lépéssel, s gondoljuk át, mi történne, ha sikerülne elérni egy utópista
változást, mondjuk, a társadalompolitikában. Ez először is feltételezné, hogy az
ideális társadalom olyan egyénekből állna, akik ideális és egyenlő mérvű érettsé-
gükben mindannyian egyformán gondolkodnának, éreznének és cselekednének –
olyan téveszme ez, amely a tökéletesen steril, mozdulatlan tömegek vagy a neu-
manni robotok lidérces képét idézi fel, amelyek meg vannak fosztva attól az élet-
teli feszültségtől, amely csak az emberek természetes különbözéségéből szár-
mazhat. És van a dolognak egy még rémítőbb vonatkozása: nevezetesen, hogy a
változást, az egyéniség és a kreativitás minden moccanását meg kellene tiltani,
mert ezek csak a tökéletességtől a tökéletlenséghez való visszatérést eredmé-
nyezhetnék. Olyan orwelli társadalom lenne ez, amelyben azok tűnnének el elő-
ször a szögesdrótok mögött vagy az elmegyógyintézetekben, akik ma a leghan-
gosabban követelik az utópikus változást. Lezárulna a circulus vitiosus, az ideá-
lis megoldás végső megoldássá válna.
Az utópia-szindróma olyan patológia, amely túlmegy azon, amit a tünetképző-
dés hagyományosabb elméletei tanítottak. Ha megnyilvánulásaiban egy szélsősé-
gesen merev szuperego nyomása következtében kialakult intrapszichés konflik-
tus eredményeit látjuk (ahogyan a pszichodinamikus elmélet sugallná), vagy egy
neurotikusan nagyravágyó élettervet (ahogyan az adleriánusok értelmeznék pél-
dáink többségét), szem elől tévesztenénk a lényeget, hogy ti. a változás félreke-
zelése bármilyen belső vagy külső, „tudatos” vagy „tudattalan” okból történjék
is, olyan, csak rá jellemző következményekkel jár, amelyek nem redukálhatók a
másodlagos tünetek státusára anélkül, hogy maga a redukció is a patológia
részévé ne válnék. Az utópia-szindróma annak egy példája, amit a biológus füg-
getlenné váló minőségnek nevezne, valaminek, ami több és más, mint azoknak
az összetevőknek az összessége, amelyekből kialakult. A Gestalt-pszichológia
klasszikus értelmében (Wertheimer, Koffka, Bühler stb.) vett Gestalt ez, struk-
túra abban az értelemben, ahogyan a modern strukturalizmus használja a szót.
 Minden gimnazista tudja, hogy ha egy egyenletbe behelyettesítjük a nullát
vagy a végtelent, paradox eredményhez jutunk. Ebben a fejezetben olyan másod-
fokú változások előidézésére irányuló kísérleteket vizsgáltunk, amelyekről
elmondható, hogy a végtelent vezetik be. A csoportelmélet legjobb tudomásunk
szerint nem vetett számot ezzel a lehetőséggel, bár lehetne úgy érvelni, hogy ha
egy adott csoport kombinációs szabálya a végtelennel való osztás, akkor az ered-
mény az üres elem. Ez esetben a végtelen bevezetése a negyedik csoporttulaj-
donság speciális esete volna. Nincs meg hozzá a szakértelmünk, hogy emellett
érveljünk, különösen mivel szándékaink szerint gondolati modellként hivatko-
zunk a csoportelméletre, s nem matematikai bizonyításokat terjesztünk elő. De
azt hisszük, hogy teoretikusan egy ponton biztos talajon állunk: az utópia-szind-
róma ezerarcú megnyilvánulásainak gyökerénél a tényleges valóság és az elvár-
hatóság ellentmondása található, vagyis ellentmondás aközött, ahogyan a dolgok
vannak, s ahogyan lenniük kellene egy bizonyos előzmény értelmében. Az
ellentmondás változást kíván, amely – elméletileg legalábbis – irányulhat akár a
meglevő, akár az elvárható helyzetre, hogy lezárja a köztük lévő fájdalmas sza-
kadékot. Gyakorlatilag nagyon sok olyan helyzet van, amelyben a realitást meg
lehet változtatni, hogy összhangba kerüljön egy premisszával. De valószínűleg
legalább ugyanennyi olyan is van, amelyben semmit sem lehet tenni a dolgok
aktuális állásával szemben. Ha e helyzetek közül bármelyikben reálisabbnak tart-
ják a feltételezett lehetőséget (a „lennie kell” állapotát), mint a valóságot, akkor
olyan változást kísérelnek meg előidézni, amely megvalósíthatatlan, és amelynek
megkísérlésére sor sem kerülne, ha nem fogadták volna el eleve az utópista pre-
misszát. Vagyis a probléma az a premissza, hogy a dolgoknak egy bizonyos
módon kellene lenniük, s változtatni ezen kell, nem a dolgok valódi állásán. Az
utópista premissza nélkül a valóságos helyzet egészen elviselhető lenne. Vagyis
a változás helytelen kezelésével van dolgunk: elsőfokú változással kísérleteznek
ott, ahol csak a másodfokú változás hozhat megoldást.
6. Paradoxonok

Minden krétai hazudik. KRÉTAI EPIMENIDÉSZ

„Azt szeretném mondani, hogy azt akarom, Andy tanuljon meg megcsinálni
dolgokat, és azt akarom, hogy csináljon meg dolgokat, de úgy, hogy ő
akarja megcsinálni őket. Úgy értem, követheti vakon is a parancsokat, anél-
kül hogy akarná. Rájöttem, hogy hibát követek el, nem tudom pontosan
megmondani, hogy mit csinálok rosszul, de nem akarom előírni neki, hogy
mit csináljon, viszont ha egy gyerekre mindent ráhagynak, végül ilyen disz-
nóól lesz körülötte (a padlón heverő játékokra, ruhákra stb. utal), vagy
valami, hát szóval, két véglet van. Azt akarom, hogy ő akarja megcsinálni a
dolgokat, de azt is tudom, hogy bizonyos dolgokra meg kell tanítani.”

Ez az anya azt próbálja elmagyarázni, hogy milyen nehézségekkel találja

szemközt magát, amikor próbálja megváltoztatni nyolcéves gyereke viselkedé-
sét, aki nem szereti megcsinálni a leckéjét. Még ha tudná is, hogy paradoxonba
keverte magát és gyerekét, tudása aligha csökkentené zavarodottságát, hisz a
paradoxonok zavarba ejtő természete nagyobb koponyákat is évszázadokig fog-
lalkoztatott.
Általában azt mondják, hogy ha egy paradoxon hoz létre egy tarthatatlan hely-
zetet, a zsákutcából annak a ténynek a segítségével lehet kikerülni, hogy a hely-
zet logikai lehetetlenség, következésképp nincs gyakorlati jelentősége. Így a
falusi borbély, akinek azokat és csak azokat a férfiakat kell megborotválnia, akik
maguk nem borotválkoznak, vagy a postás, aki azoknak és csak azoknak kell
kikézbesítse a küldeményt, akik nem maguk veszik fel a postahivatalban, a saját
szakállukat, illetve leveleiket illetően „valójában” nincsenek kínos helyzetben,
mert amíg szigorúan a formális logika keretei között maradunk, definíció szerint
nincs is ilyen borbély, ilyen postás és ilyen falu. Lehet, hogy logikai szempont-
ból ez vitathatatlan, de miután mindannyian találkoztunk logikátlan magatartás-
sal és helyzetekkel mindennapi életünk során, ez a túlságosan is logikus néző-
pont nem elégít ki bennünket.
Legjobb tudomásunk szerint Wittgenstein elmélkedett először a paradoxon
gyakorlati, viselkedésbeli következményeiről:

„A logikai paradoxon különböző, félig tréfás felbukkanásai csak annyiban

érdekesek, amennyiben bárkit arra a tényre emlékeztetnek, hogy a parado-
 xon komoly formája teljességgel elkerülhetetlen, ha helyesen értjük funkci-
óját. Felmerül a kérdés: milyen szerepet játszhat egy ilyen logikai hiba egy
nyelvjátékban?” Ezután Wittgenstein a király paradoxonjára utal, aki életbe
léptetett egy törvényt, mely szerint minden, országába érkező idegennek
meg kell mondania jövetele valódi célját; akik nem az igazat mondják, azo-
kat felakasztják, ami arra késztetett egy szofistát, hogy azt állítsa: azért jött,
hogy a törvény értelmében felakasztassa magát. Wittgenstein felteszi a
döntő jelentőségű kérdést: „Milyen fajta szabályokat kell a királynak hoz-
nia, hogy a továbbiakban elkerülje azt a kínos helyzetet, amelybe foglya
hozta? – miféle probléma ez?”105

A paradoxon viselkedésbeli hatásait az emberi kommunikációban a Bateson

által vezetett csoport szisztematikusan megvizsgálta. Ez a kutatás vezetett a szki-
zofrénia kettőskötés-elméletének felállításához.16 Az ezt követő kutatások azon-
ban azt sugallták, hogy a szkizofrénia csak speciális esete az elméletnek, és az
általában is alkalmazható a megzavarodott kommunikáció más eseteire is, tehát
az emberi interakció nem pszichotikus sémáira is. A paradoxon akaratlan létre-
hozása a nehézségek vagy a szükséges változás félrekezelésének egy harmadik,
tipikus esete. Minthogy természetével és hatásával részletesebben foglalkoztunk
másutt,94 itt csak két újabb, kitűnő kutatást említenénk e területről. R. D. Laing
angol pszichiáter munkássága az egyik, kiváltképp Csomók című, bosszantóan
ragyogó könyve,68 és egy argentin kutatócsoport eredményei, melyet Carlos E.
Sluzki pszichiáter és Eliseo Verón szociológus vezetett.85
 4. ábra. „Őrült voltam, amikor hozzád mentem – azt hittem, képes leszek igazi férfit csinálni belőled.”

Az emberi kommunikációban a paradoxon viselkedésbeli hatásán röviden azt

a különös zsákutcát értjük, ami olyan üzenetek nyomán alakul ki, amelyek szer-
kezetileg a klasszikus, formállogikai paradoxonhoz hasonlít: Ilyen üzenetre
példa a „légy spontán!” (vagy ennek lehetséges változatai, vö. a 4. ábrával) –
vagyis egy olyan viselkedés követelése, amely természeténél fogva csak spontá-
nul tud kialakulni, követelés eredményeként viszont nem lehet spontán. Ponto-
san ez az a dilemma, amit a fentebb jó szándékú anya hozott létre. Azt akarja,
hogy a gyereke teljesítse, amit követel tőle, de nem azért, mert követeli, hanem
spontánul, saját akaratából. Az egyszerű „azt akarom, hogy tanulj” (aminek a
gyerek vagy engedelmeskedne, vagy nem) helyett azt mondja: „azt akarom,
hogy akarj tanulni”. A gyereknek tehát nemcsak a helyes dolgot kellene tennie
(ti. nem csupán tanulnia), de a helyes dolgot a helyes okból is (ti. azért kell
tanulnia, mert tanulni akar), ami büntetendővé teszi, ha a helyes dolgot a rossz
okból teszi (vagyis azért tanul, mert azt mondták neki, hogy tanuljon, és külön-
ben megbüntetnék) és hátborzongató szellemi akrobatikára kényszeríti. Ugyanis
el kell érnie, hogy azt akarja, amit nem akar, s következésképp azt is akarnia
kell, amit csinálnak vele. Az anya számára most szintén elviselhetetlen a helyzet.
Az a mód, ahogyan próbálja megváltoztatni gyereke viselkedését, lehetetlenné
teszi azt, amit el akar érni. Éppen annyira csapdában van, mint a gyerek. Annak
természetesen semmi akadálya, hogy rákényszerítse a gyereket a tanulásra, s ha
az ellenkezik, még többet alkalmazzon ugyanabból a kényszerből. Ez megfelelő
és kielégítő elsőfokú változáshoz vezetne.* De ő nem azt akarja, hogy a gyerek
egy szabálynak engedelmeskedjék, hanem spontán szolgálatkészséget. Gyakran
keletkezik hasonló helyzet a házastársi konfliktusokban is, ha az egyik fél bizo-
nyos viselkedést kíván a másiktól, „de csak ha ő igazán akarja, ha mondanom
kell neki, az egész nem ér semmit”.
Miféle probléma ez? – kérdezhetjük Wittgensteinnel. Ha igaz az, hogy minden
krétai hazudik, akkor Epimenidész egyszerre mondott igazat és hazudott. Követ-
kezésképp igazat mond, amikor hazudik, és hazudik, amikor igazat mond. A
paradoxon a kijelentés visszaható jellege miatt keletkezik, az elem és az osztály
összekeverése miatt. Epimenidész kijelentése önmaga összes kijelentésére vonat-
kozik, következésképpen a szóban forgó kijelentésre is, mivel az utóbbi eleme
annak az osztálynak, amely összes kijelentését tartalmazza. E nevezetes kijelen-
tésnek kissé részletesebb, de strukturálisan azonos változata világosabbá fogja
tenni a dolgot: „Bármit mondok, az hazugság! Ez a mondat az illető összes kije-
lentésére vonatkozik, a kijelentések osztályára; következésképpen akkor is hazu-
dik, amikor azt mondja, hogy ‘hazudik’ (ez erre az egy kijelentésre vonatkozik,
következésképpen az osztály egy elemére).”
Minden „légy spontán!” paradoxon struktúrája – így az anya „azt akarom,
hogy akarj tanulni” követelése is – hasonló. Azt a szabályt állítja fel, hogy a
viselkedés spontán legyen és ne szabálykövető. Vagyis azt mondja, hogy egy
külső szabályhoz való alkalmazkodás elfogadhatatlan viselkedés, mert ennek a
viselkedésnek belülről fakadónak, szabadon motiváltnak kell lennie. De ez az
alapszabály, miközben magába foglalja az összes szabály osztályát, maga is
eleme az osztálynak. Epimenidész tehát éppúgy, mint az anya, megsérti a logikai
típusok elméletének legfontosabb axiómáját, ti. azt, amely szerint, ami magába
foglalja egy osztály teljességét, nem lehet az osztály eleme. Az eredmény para-
doxon.*
Most már jobb helyzetben vagyunk ahhoz, hogy megértsük a 3. fejezetben
idézett bevezető példák némelyikében rejlő probléma kialakulásának sajátossá-
gait. Az álmatlanságban szenvedő tipikusan a „légy spontán!” paradoxonba
keveredik: akarattal próbál elérni egy természetes és spontán jelenséget – így
aztán ébren marad. A lehangolt ember szintén azzal próbál kedélyállapotán vál-
toztatni, hogy azokra az érzésekre koncentrál, amelyekkel rendelkeznie kellene
ahhoz, hogy „kikerüljön depressziójából” – és a „kellene” természetesen magá-
ban foglalja, hogy az érzések spontán létrejöttét lehet programozni, ha valaki
elég keményen próbálkozik.
A szexuális nehézségek megváltoztatására irányuló kísérletekben ugyancsak
kiemelkedő szerepe van a „légy spontán!” paradoxonnak. A szexuális késztetés
vagy az orgazmus spontán jelenségek; minél erőteljesebben kívánja valaki őket,
annál kisebb valószínűséggel következnek be. A légyott kudarccá változtatásá-
nak egyik biztos módja az, ha valaki pazar részletességgel eltervezi azt. Klinikai
tapasztalat szerint a szexuális érzéketlenség sok esetben azzal függ össze, hogy a
nő szeretkezés közben kétségbeesetten próbálja felkelteni magában azokat az
érzéseket, amelyeket saját elvárásai vagy valamilyen szexuális kézikönyv szerint
éreznie kellene. Megjegyzendő, hogy ezekben az esetekben nincs szó utópiákról:
az elalvás vagy bizonyos érzelmek, illetve szexuális érzékenységek léte nagyon
is természetes jelenségek.
Szinte elkerülhetetlenül vezetnek hasonló paradoxonokhoz a diktatúrák. Ezek
nem elégszenek meg azzal, hogy az emberek egyszerűen alkalmazkodjanak a
józan ész bizonyos szabályaihoz (nagyjából ennyit kérnek egy demokráciában),
hanem meg akarják változtatni az emberek gondolkodását, értékrendjét, élet-
szemléletét. A puszta alkalmazkodás vagy az álhűség nem elegendő; a hallgatás-
nak az a formája pedig, melyet Hitler idején „belső emigrációnak” neveztek,
egyfajta passzív ellenállásnak minősül. Nem elég egyszerűen megbékülni az erő-
szakkal; akarni kell. Nem elég, hogy valaki aláírja a hazug vallomást, hanem
lenyugodjon is bele és tegye túl magát rajta. Hinnie kell benne, őszintén be kell
vallania; mint ahogyan a Sötétség délben58, az 198476 című regények, vagy A
vádlott100 és A forradalom gyermeke72 c. életrajzi írások bemutatják – hogy csak
néhány példát említsünk –, és ahogyan ez ténylegesen el is érhető az agymosás
technikájával. De ez a módszer nem vezet, nem vezethet a kívánt eredményhez,
s küszködése végén a lélekgyalázó egy hullával, egy elmebeteggel vagy egy
robotszerű apparatcsikkal találja együtt magát, s e változások egyike sem köze-
líti meg azt, amit el akart érni.
Hiba lenne persze azt hinni, hogy kevésbé totalitárius rendszerekben nem
keletkezhetnek hasonló paradoxonok. E tekintetben nem minőségi, csupán
mennyiségi különbség van a represszív és a permisszív társadalmak között.
Egyetlen társadalom sem engedheti meg magának, hogy ne védekezzék a devi-
ancia ellen, hogy ne próbálja megváltoztatni azokat, akik ellenzik szabályait és
szerkezetét. Noha több ezer kötetet írtak a büntetőjogról, az igazságszolgáltatás
filozófiája sohasem volt és talán nem is lesz képes kiemelni a büntetés funkcióját
a bosszúval, az elrettentéssel és az átneveléssel való paradox összekeveredettsé-
géből. E három cselekmény közül az utolsó, az átnevelés a legparadoxabb és
egyben a legemberibb is. Bár nyilván nem vagyunk hivatottak arra, hogy a bün-
tető igazságszolgáltatás humánus kivitelezésének bonyolult problémáit taglaljuk,
a bűnösök pszichéjének és viselkedésének megváltoztatására tett kísérletek által
létrehozott zsákutcák még a laikus számára is felfoghatók. Akár maximális szi-
gorral őrzött fegyház, akár javítóintézet a színhely, a paradoxon ugyanaz: azt,
hogy milyen mértékben sikerült ezeknek az intézményeknek átnevelniük a bűnö-
zőt, azon az alapon ítélik meg, miért mondja és teszi a „helyes” dolgokat: mert
átnevelték, vagy mert megtanulta a „megfelelő” nyelvezetet és viselkedést. Ha
az átnevelést nem engedelmességnek tekintik, menthetetlenül önreflexívvé válik
– ti. ezzel azt tételezik fel, hogy önnön oka és következménye is egyszerre. Ezt a
játszmát a jó „színészek” nyerik meg; a vesztesek azok a börtönlakók, akik nem
hagyják átnevelni magukat, mert túl őszinték, vagy túl dühösek ahhoz, hogy
beszálljanak ebbe a hintába; illetve azok, akik hagyják, hogy „rajtakapják” őket,
s ennélfogva nem elég spontának. Az emberiesség így hozza létre a képmutatást,
s ez ahhoz a szomorkás következtetéshez vezet, hogy jobb minden bűnnek meg-
szabni az árát, vagyis a büntetését, s békén hagyni a bűnöző lelkét. Csak így
kerülhetjük el a lélekellenőrzés paradoxonjainak kínos következményeit.
Az elmegyógyintézet szintén olyan társadalmi intézmény, amely a változást
szolgálja. Nem meglepő, hogy ezt is megfertőzték a megkövetelt engedelmesség
és az elvárt spontaneitás egybejátszásából adódó problémák, itt azonban a hely-
zetet leírhatatlanul súlyosbítja, hogy a hospitalizált betegről feltételezik: képtelen
magától helyes döntéseket hozni; tehát dönteni kell helyette és az ő érdekében.
Ha képtelen ezt belátni, akkor újabb bizonyítékot szolgáltat alkalmatlanságára.
Ez rettenetesen paradox helyzetet teremt, amely azt követeli a pácienstől és a
személyzettől, hogy „eljátsszák, hogy nem játsszák a javulás játszmáját”. Az az
egészséges viselkedés a kórházban, amely erőteljesen meghatározott normáknak
felel meg; ám ezeknek a normáknak spontán módon kellene engedelmeskedni,
és nem kényszerből; mindaddig, amíg kikényszerítendők, a pácienst betegnek
tekintik. Minthogy így áll a helyzet, az elmegyógyintézetből való gyors elbocsát-
tatás régi stratégiája több mint vicc:

1. Fejlessz ki egy látványos tünetet, amely megfelelően kellemetlen az egész

osztály számára;
2. Ragadj rá egy fiatal orvosra, akinek szüksége van a sikerre;
3. Hagyd, hogy gyorsan kigyógyítson a „szimptómádból”; és
4. Tedd őt annak leghevesebb szószólójává, hogy visszanyerted egészségedet.

Eddigi példáink olyan helyekről származnak, amelyeket Goffman totális intéz-

ményeknek nevezett.85 Vannak azonban a változás szolgálatában jóval kevésbé
elnyomó intézmények is, ám a folyamat során hasonló paradoxonokba bonyo-
lódnak, kizárva ezáltal az előidézni kívánt változást. A pszichoanalízist például
tréfásan olyan betegségként definiálják, melyet a pszichoanalízisnek kell meg-
gyógyítania – ez az aforizma nagyon jól tükrözi a pszichoanalízis paradox,
önreflexív természetét, de figyelmen kívül hagyja azokat a gyógyhatással kap-
csolatos vonatkozásokat, amelyekre itt a paradoxon vonatkozik, függetlenül
attól, hogy az analitikus ennek tudatában van-e – mint Jackson és Haley kimutat-
ták az áttételről szóló klasszikus írásukban.52 Ám a pszichoanalízisnek van egy
olyan oldala, melynek következményei sokkal tűrhetetlenebbek, mint az orvos-
beteg viszony: nevezetesen a kiképző analitikus és a kiképzendő jelölt viszonya.
A jövőbeli analitikus személyes analízise fontos része a kiképzésének. Ennek az
analízisnek a során azt várják tőle, hogy legalább azokat a fontosabb neurotikus
személyiségtrendeket ragadja meg, amelyek komolyabban akadályozhatják
jövendő munkájában. Így a legdöntőbb kritériummá annak értékelésében, hogy
megkapja-e a diplomáját vagy sem, a kiképző analízis lefolyása és eredménye
válik. (További anyagok ebben az összefüggésben: Symposium on Training86, T.
Szasz87.) Ez jóval paradoxabb helyzetbe hozza a jelöltet, mintha páciens volna.
Azt várják tőle, hogy megváltozzék, a változás mértékére pedig a legspontánabb-
nak tartott lelki megnyilvánulásokból, nevezetesen az álmokból és a szabad
asszociációkból következtetnek. Míg az elszánt pácienst nemigen tartja semmi
vissza attól, hogy egyszerűen abbahagyja az analízist vagy másik analitikushoz
menjen, ezek a lehetőségek a jelölt számára nem állnak nyitva. Egyrészt elvárják
tőle, hogy teljesen spontánul s őszintén kommunikáljon analitikustanárával, más-
részt viszont tudja, hogy ha spontaneitása nem a megfelelő fajta, szupervizora
nem fogja diplomára javasolni. Ebben a sajátos kapcsolati helyzetben még az
engedelmesség sem elég jó; az engedetlenség pedig végképp számításba sem
jöhet.
Ez újra a nevelés, a változás par excellence intézményének hatalmas területén
rejlő általános problémákhoz vezet bennünket. Említettük már a relevancia
fogalmát. Hadd utaljunk itt pusztán az anya „légy spontán!” paradoxonjának egy
univerzális változatára. Ez rejtetten benne foglaltatik „az iskola játék” (vagy „az
iskolának játéknak kell lennie”) állításban, mely oly kedves a szülőknek és a
nevelőknek, de többnyire igen távol esik a diákok tényleges tapasztalatától. Ne
becsüljük le egy ilyen társadalmi dogma hatalmát, különösen, ha gyerekekről
van szó. Ezt az üzenetet rendszerint nem kíséri semmiféle magyarázat, ami
inkább megerősíti, mintsem érvényteleníti, minthogy így az következik belőle,
hogy magától értetődő. Vagyis nem csupán „baj van velem, ha nem szeretem az
iskolát, de nyilván gonosz vagy ostoba is vagyok, ha nem vagyok képes észre-
venni, hogy az iskola játék, holott mindenki más képes így látni”. Egy másik
lehetséges reakció: „Nem úgy bánnak velem, mint a többiekkel, ezért van az,
hogy nekem ez nem játék.”
A hagyományos oktatási rendszerben elismerték a tanár tekintélyét, s ő hatá-
rozta meg, hogy mit kell megtanulni. A modern oktatásban kitartóan kísérletez-
nek a tanár szerepének demokratizálásával, ez azonban kínos paradoxonokat
teremt, amelyek nagyon hasonlítanak az anya és engedetlen kisfia viszonyához.
A nevelőktől általában elvárják, hogy szakértők legyenek annak megítélésében,
hogy mi a különböző stúdiumok értéke, annak azonban nincs „demokratikus”
módja, hogy megköveteljék a diákoktól a tanulást. Ugyanakkor, ha megenged-
nék, hogy a diákok „demokratikusan” eldöntsék, hogy mit akarnak, illetve nem
akarnak tanulni, vagy hogy akarnak-e egyáltalán iskolába járni, az eredmény egy
nagy káosz lenne. Így aztán a tanár csak ezt teheti, hogy kifinomult módszerek-
kel befolyásolja a diákokat a „helyes” irány kiválasztására, valamiképpen meg-
győzi őket (s lehetőleg önmagát is), hogy ezek „nevelési technikák”, s nem a
kényszer leplezett eszközei, minthogy az ki van átkozva a spontaneitás nagybe-
csű ideálja nevében.
Az emberi kapcsolatok terén általában könnyen és véletlenül alakul ki parado-
xon a nehézségek legyűrésére irányuló kísérletek során. Miután annyiban érez-
zük reálisnak magunkat, amennyiben egy jelentős másik személy megerősíti
vagy jóváhagyja önképünket, s mivel ez a jóváhagyás csak akkor tölti be a funk-
cióját, ha spontán, az emberi kapcsolatok csak ideális esetben lehetnek mentesek
a paradoxonoktól. A csalás eleme kisebb vagy nagyobb mértékben általában
jelen van, alku formáját öltve: légy ilyen velem, s akkor én olyan leszek veled.
Ha ezt a „valamit valamiért” üzletet, egy kapcsolat quid pro quo-ját51 a résztve-
vők nem fogadják el az élet játszmájának részeként, szükségképpen problémák
keletkeznek. Genet a Balkonban, különösen az első felvonásban, mesterien
vázolt fel egy ilyen csaláson alapuló mikrokozmoszt. Irma madám szuperbordé-
lyában a kliensek megkapják azokat a nélkülözhetetlen pótlékokat, amelyek
segítségével kicsinyes létüket a nagyság félreális álmává változtathatják – csak
félreálissá természetesen, mert egyrészt fizetni kell a szolgáltatásért, másrészt
mindig előfordulnak zavaró és kiábrándító kis balesetek, például, amikor a pótlé-
kok nem egészen emlékeznek szerepükre. Az effajta változtatáskísérletek haszta-
lanságával és a csalásból eredő kapcsolati problémákkal részletesen foglalkozik
Laing64.
A házasságterápiában előforduló problémák többnyire a kapcsolat eredeti
alapjául szolgáló quid pro quo megváltoztatásának szinte legyőzhetetlen nehéz-
ségével kapcsolatosak. Ez a quid pro quo természetesen sohasem nyílt tárgyalás
eredménye, inkább hallgatólagos szerződés jellege van, amelynek feltételeit a
partnerek esetleg teljességgel képtelenek szavakban megfogalmazni, noha külön-
legesen érzékenyek ezeknek az íratlan klauzuláknak mindenfajta megsértésére.
Ha konfliktus támad, a partnerek tipikusan a szerződés keretein belül maradva
próbálják megoldani, így belekeverednek a maguk által kreált kilencpontos prob-
lémába. Mert bármit tesznek is az adott kereten belül, azt a csoporttulajdonság
alapján teszik, s így a kapcsolat belső struktúráját (vagyis a kapcsolati viselke-
désrepertoárt) érintetlenül hagyják. A hallgatólagos kapcsolati szerződéseknek ez
a fajtája menthetetlenül elavul, ha másért nem, az idő múlása miatt. A szükséges
változásnak a szerződés megváltoztatását kellene megcéloznia (azaz másodfokú
változásnak kellene lezajlania), nem pusztán a szerződés keretein belül maradó
elsőfokú változásnak. Azonban, mint már többször megjegyeztük, ez a „belül-
ről” kívülre lépés rendkívül nehéz. A másodfokú változást kiváltó technikák
képezik könyvünk III. részének témáját.
 III. RÉSZ.
A PROBLÉMA-MEGOLDÁS
7. A másodfokú változás

Kimenni az ajtón keresztül lehet. Miért nem akarja senki ezt a kijáratot hasz-
nálni? KONFUCIUSZ

Mi a célja a filozófiának? Hogy megmutassa a légynek a kijáratot az üvegből.

WITTGENSTEIN

A mitológiák nehezen halnak el, s ez alól a változás mitológiája sem kivétel.

Minthogy a változás annyira átható eleme a létezésnek, az ember azt várná, hogy
természetét és előidézésének módszereit világosan értik. De gyakran a legköz-
vetlenebbül adottat a legnehezebb megragadni; ez a nehézség elősegíti a mitoló-
giák képződését. A mi változáselméletünk természetesen szintén mitológia, de
úgy látjuk, hogy – Orwellel szólva – bizonyos mitológiák „egyenlőbbek” –
vagyis sajátos körülményeik között másoknál jobban működnek.
Ahogyan az emberi problémákkal foglalkozva egyre elégedetlenebbek lettünk
a bevett mitológiákkal, s egyre inkább belemerültünk a változás vizsgálatába,
hamarosan felfedeztük, amire kezdettől fogva számítottunk: a változás megérté-
sének legkézenfekvőbb forrásáról nincsenek tudományos feljegyzések. Ez a for-
rás a spontán változás, azaz az a fajta problémamegoldás, amely az élet normális
menetében zajlik, szaktudás, bonyolult elméletek vagy összpontosított erőfeszí-
tések nélkül. Ez a képtelen helyzet a skolasztika egyik híres esetére emlékeztetett
minket: a párizsi egyetem, valamikor a 13. században megpróbált válaszolni arra
a kérdésre, hogy megfagy-e a hideg téli éjszakán kinn hagyott olaj – s tették ezt
Arisztotelész műveinek tüzetes átvizsgálásával, ahelyett hogy kitettek volna egy
edény olajat a hidegbe.
Amikor mindez kezdett megvilágosodni arisztoteliánus elménkben, sok
beszélgetést kezdeményeztünk olyanokkal, akikről úgy tűnt, hogy valószínűleg
rendelkeznek némi gyakorlati tudással az alábbi három terület egyikén vagy
esetleg több ilyenen is: 1) a spontán változás jelensége; 2) mitológiákkal vagy
más „hivatásos” szakértelemmel kevéssé terhelt emberek módszerei a változás
érdekében; 3) olyan, hivatásosok által létrehozott változások, amelyeket a formá-
lis teóriák nem képesek magyarázni. Így aztán érintkezésbe léptünk csaposokkal,
áruházi detektívekkel, spontán gyógyult neurotikusokkal, tanárokkal, pilótákkal,
a meleg helyzetek hatástalanításában járatos rendőrökkel, néhány meglehetősen
szeretetre méltó csalóval, sikertelen öngyilkosokkal, hozzánk hasonló terapeu-
tákkal, sőt még néhány szülővel is. Az ötlet jónak látszott, de az eredmény
sovány volt. Amire rájöttünk, az visszatekintve teljesen nyilvánvaló volt: hogy
ti. a nem szokványos problémamegoldás tehetsége együtt jár egyfajta képtelen-
séggel a folyamatban szerepet játszó cselekvések és gondolatok természetének
tisztázására. A következő felfedezésünk az volt, hogy mi is hasonló változtatási
technikákkal dolgozunk, ami arra utalt, hogy lennie kell egy hallgatólagos felte-
véshalmaznak, amelyre támaszkodva működünk. Teljesen mindennapos volt,
hogy a páciensekkel találkozva és együtt megfigyelve őket, minden összebeszé-
lés nélkül, egymástól függetlenül ugyanarra a kezelési stratégiára jutottunk – és
ez a stratégia a kliensek számára fölöttébb rejtélyes maradt, akárhogyan is akar-
tuk érthetővé tenni magunkat. Vagyis, bármilyen különös volt is, képtelenek vol-
tunk megfogalmazni választásaink és cselekvéseink teoretikus alapját.*
Noha informátoraink közvetlenül nem sokkal járultak hozzá változáselméle-
tünkhöz, példáik gyakran igen hasznosak voltak annak a gyanúnknak a megerő-
sítésében, hogy a spontán változás gyakran hihetetlenül távol esik attól, amilyen-
nek a létező elmélet alapján feltételezik. Példák következnek.

Első óvodai napján egy négyéves kislány annyira zaklatott lett az anyja
távozása láttán, hogy az anya kénytelen volt vele maradni egész nap.
Ezután minden nap ugyanez történt. A helyzet idővel komoly terhet jelen-
tett miden érintettnek, de a helyzet kezelésére irányuló minden kísérlet cső-
döt mondott. Egy reggel az anya nem ért rá elvinni a kicsit az óvodába, s
így az apa tette le, munkába menet. A gyerek sírt egy kicsit, de hamar meg-
nyugodott. Bár a következő nap újra az anya vitte el, a gyerek nem esett
vissza; nyugodt maradt, s a probléma soha többé nem jelentkezett.*
A következő példa egy házaspáré, akik egyre kevesebbet szeretkeztek, és
végül az alábbi esetet megelőzően már hónapokon keresztül nem volt köz-
tük szexuális érintkezés: nyaralni mentek, egy éjszakára egy barátjuk házá-
ban megszállva. A barát vendégszobájában a franciaágy egy sarokba volt
tolva, úgyhogy csak az egyik oldaláról és a végéről lehetett megközelíteni.
(Saját hálószobájukban az ágynak csak a támlás része volt a falnál, vagyis
mindegyikük a maga oldaláról tudott ágyba bújni. Valamikor az éjszaka
folyamán a férjnek, aki a fal mellett aludt, ki kellett mennie. Először beleüt-
között a falba, aztán rájött, hogy hol van, és elkezdett átmászni a feleségén.
Eközben – mint maga mondta – „rájött, hogy van ott valami kellemes” és
magáévá tette. Ezzel valahogyan megtört a jég, és szexuális kapcsolatuk
gyakorisága megfelelővé vált. Hadd ne menjünk itt bele a változás miért-
jébe; elég észrevenni azt, hogy a változás egy váratlan és látszólag jelenték-
telen esemény eredményeképpen következett be, amelynek aligha lett volna
része egy szakszerű megoldáskísérletben.
 További jellemző példánk egy középkorú, nőtlen férfi. Zárkózottan élt,
amit agorafóbia (tériszony) súlyosbított. Szorongásmentes területe egyre
zsugorodott, ami végül már nemcsak abban akadályozta meg, hogy dol-
gozni járjon, de azzal fenyegetett, hogy a legközelebbi bolttól is elvágja,
ahonnan az élelmiszert és egyéb alapdolgokat beszerezte. Végső kétségbe-
esésében úgy döntött, hogy öngyilkos lesz. Eltervezte, hogy kocsiba ül és
elmegy egy, az otthonától körülbelül 80 km-re levő hegytetőre, abban a hit-
ben, hogy néhány utcányi vezetés után szorongása vagy egy szívroham
véget vet nyomorúságának. Az olvasó sejtheti a történet végét: az illető biz-
tonságban eljutott kitűzött céljához, és évek óta első ízben semmiféle szo-
rongást nem érzett. Annyira felajzotta ez a tapasztalat, hogy lehetséges
megoldásként meg akarta ismertetni agorafóbiás sorstársaival. Végül talált
egy olyan pszichiátert, akit érdekelt a spontán gyógyulás, s komolyan vette
őt.3 A pszichiáter több mint öt évig kapcsolatban maradt ezzel az emberrel,
így megbizonyosodhatott arról, hogy az illető nemcsak hogy nem esett
vissza a fóbiájába, de sok más fóbiásnak is segített.
Utolsó példánk más nagyságrendű: egy párizsi lázadás alkalmával (vala-
mikor a 19. században) egy katonai egység azt a parancsot kapta, hogy tisz-
títsa meg a város egyik terét a csőcseléktől. A parancsnok tüzelőállásba
vezényelte a katonáit, a puskák a tömegre irányultak, majd a beállt halálos
csendben a tiszt, kihúzva kardját, teljes hangerővel így kiáltott: „Hölgyeim
és uraim! Azt a parancsot kaptam, hogy tüzeljek a csőcselékre. De mivel
számos becsületes, tiszteletre méltó polgárt látok itt magam előtt, arra
kérem őket, hagyják el a teret, hogy biztosan a csőcseléket lövessem.”
Néhány percen belül a tér üres volt.

Van közös nevezőjük ezeknek a példáknak? Első pillantásra nincs. Az első két
példában a változás előidézője egy lényegtelen, véletlen esemény; a harmadik-
ban a végső kétségbeesés; a negyedikben pedig a tömegpszichológia okos alkal-
mazása. Ám ha a másodfokú változás fogalmát alkalmazzuk rájuk, kitűnik e lát-
szólag eltérő események rokonsága. A döntő akció mindegyik esetben (tudatosan
vagy sem) a megoldáskísérletre irányul, arra ti., amit a nehézség leküzdésére
éppen alkalmaznak, s nem magára a nehézségre:

1. Az anya nap mint nap a gyerekkel marad, egyetlen megoldásként a kicsi

dührohamának elkerülésére. Ez viszonylag sikeres, de tipikusan elsőfokú
változás, s változatlanul, sőt megváltoztathatatlanul hagyja a helyzet
egészét. A folyamatban a gyermek alkalmazkodási nehézsége az óvodához
„problémává” növekszik; az anya hiánya viszont azon a reggelen létrehozza
 a kitérő viselkedés hiányát is, és a rendszer új premissza alapján
szerveződik újjá.
2. A házaspár nehézségei valószínűleg szexuális életük rutinná válása miatt
kezdődtek. Csökkent szexuális érintkezésük gyakorisága; egyre jobban
kerülték egymást; az egyre csökkenő gyakoriság aggasztotta s arra késztette
őket, hogy ugyanabból (ti. egymás elkerüléséből) még többet
alkalmazzanak. A barát vendégszobájában kialakuló helyzet azáltal idézett
elő másodfokú változást, hogy megzavarta „megoldásukat”, vagyis a
kölcsönös kitérést, de ennek a változásnak egyáltalán nincs köze ahhoz,
amit hagyományosan „valódi” problémájuknak tekintenének.
3. Az agorafóbiás esetében különösen nyilvánvaló, hogy „megoldása” a
probléma. Amikor addigi elképzelésével ellentétben nem azzal
próbálkozott, hogy szorongásmentes övezetében marad, az addigi
probléma-megoldás beszüntetése megsemmisítette a problémáját.
4. A tiszt egy fenyegető tömeggel áll szemben. Azt a parancsot kapja – az
elsőfokú változás előidézésének tipikus példájaként –, hogy az
ellenségességgel ellenségességet szegezzen szembe – többet ugyanabból.
Mivel az ő emberei fel vannak fegyverezve, a tömeg pedig nincs, nem vitás,
hogy az „ugyanabból még több” sikeres lenne. De egy átfogóbb
összefüggésben ez a változás nemcsak hogy nem lenne változás, hanem
tovább szítaná a meglevő izgalmat. Közbelépésével a tiszt másodfokú
változást idéz elő – kiemeli a helyzetet abból a keretből, amely addig a
pillanatig őt is, a tömeget is magába foglalta, s úgy formálja át, hogy az
minden érintett számára elfogadhatóvá válik. Ezzel az átformálással eléri,
hogy nyugodtan túl lehet lépni az eredeti fenyegetésen, s ennek fenyegető
„megoldásán” is.

Foglaljuk össze, amit eddig felfedeztünk a másodfokú változásról:

a. A másodfokú változás azt célozza meg, ami az elsőfokú változás

perspektívájából megoldásnak látszik – ugyanis a másodfokú változás
megvilágításában erről a megoldásról kiderül, hogy éppenséggel alappillére
a megoldani kívánt problémának.
b. Míg az elsőfokú változás látszólag mindig a józan megfontoláson alapul
(például az „ugyanabból még többet” recepten), a másodfokú változás
általában különös, váratlan, és nem következik a szokásos logikából; a
változás folyamatában van valami rejtélyes, paradox elem.
c. Amikor másodfokú változási technikákat alkalmazunk a megoldásra, ez azt
jelenti, hogy a helyzetet az itt-és-mostban kezeljük. Ezek a technikák a
 hatásokra és nem a probléma feltételezett okaikra vonatkoznak; a döntő
kérdés nem a miért, hanem a mit.
d. A másodfokú változási technikák kiemelik a helyzetet abból a paradoxont
generáló csapdából, amit a megoldáskísérlet reflektivitása hoz létre, és más
keretbe helyezik (ahogyan ez szó szerint megtörténik a kilencpontos
probléma esetében).

E négy elv közül az elsőről eleget beszéltünk; e könyv II. része teljes egészé-
ben erről szólt. A második elvről, a másodfokú változás józan ésszel ellentétes
természetéről a 2. fejezetben volt szó. A harmadik elv az, melyet – legalábbis a
mi tapasztalatunk szerint – a legerősebben elleneznek azok, akik hivatásszerűen
foglalkoznak változások előidézésével; most ezzel kell részletesebben foglalkoz-
nunk.
A miért kérdése mindig központi, gyakorlatilag dogmatikus szerepet játszott a
tudomány történetében. Végtére is a tudomány a magyarázattal foglalkozik.
Nem vagyunk illetékesek abban, miért tekinti a tudományos gondolkodás a
magyarázatot a változás előfeltételének, de vitathatatlanul ez a helyzet. Egy
rövid eszmefuttatást azonban megengedhetünk magunknak.
Annak ismerete, hogy a miért kérdés van feltéve, és ez határozza meg a tudo-
mányos eljárásokat és eredményeiket, nem jár érvényes magyarázattal.
Amennyiben ezt a helyzetet itt-és-most létezőnek tekintjük, anélkül, hogy meg-
értenénk eredetének és fejlődésének mikéntjét, a tudatlanságunk ellenére kezd-
hetünk vele valamit. Ha ezt tesszük, azt kérdezzük: mi? Azaz: mi a helyzet, mi
történik itt-és-most?* Ám az a mítosz, hogy egy probléma megoldása érdekében
először annak miértjét kell felfogni, oly mélyen beivódott a tudományos gondol-
kodásba, hogy minden kísérlet, amely csupán aktuális szerkezete és következmé-
nyei szempontjából kíván foglalkozni a problémával, elképesztő felületességnek
számít. Amikor azonban a miért helyett mi elvet változáselméletünk keretein
belül állítjuk fel, jó társaságban találjuk magunkat. Az elv nem a mi felfedezé-
sünk – mi csak véletlenül bukkantunk rá a munkánk során –, fokozatosan jöttünk
rá, hogy már korábban is megfogalmazták, ámbár más kontextusban.
Az egyik forrás Wittgenstein. Filozófiai vizsgálódások c. művében106 nagyon
határozottan állást foglal a magyarázatok és korlátaik ellenében. Így kezdi: „A
magyarázatok valahol véget érnek. De mi a jelentése az ‘öt’ szónak? A magyará-
zattal egyáltalán nincs mit kezdeni, csak azzal, ahogyan használják az ‘öt’ szót.”
Később, ugyanebben a műben olyan megfogalmazással tér vissza erre a témára,
amely messze túlmegy a nyelvfilozófia absztrakcióin egy roppant ismerős terület
irányába: „Gyakran előfordul, hogy csak akkor ismerjük fel a lényeges tényeket,
ha elnyomjuk a ‘miért’ kérdést; és vizsgálódásaink során a tények elvezetnek
bennünket egy válaszhoz.”109 Az idős Wittgenstein számára maga a kérdés válik
kérdésessé; ez az elképzelés erőteljes rokonságban van a változás természetére
vonatkozó vizsgálódásunkkal; és Wittgenstein legfontosabb ifjúkori művében, a
Logikai-filozófiai értekezésben is érintette: „Még ha meg is válaszoljuk vala-
mennyi lehetséges tudományos kérdést, életproblémáinkat ezzel még egyáltalán
nem érintettük. Akkor persze nem marad egyetlen további kérdés sem, és éppen
ez a válasz. Az élet problémájának megoldását e probléma eltűnése jelenti.”103
A matematikára szükségtelen hosszan kitérnünk. Ebben sem szerepel a miért,
pedig ez az átható elemzések és a képzeletdús megoldások királyi útja. A mate-
matikai állításokat a legjobban egy rendszeren belüli, kölcsönösen összefüggő
elemekként lehet megérteni. Eredetük vagy okaik megértésére nincs szükség a
jelentőségük megragadásához, sőt ez akár megtévesztő is lehet.
Egy másik terület, ahol az oksági magyarázatok (azaz, a miértek) vagy a jelen-
tésre vonatkozó kérdések igen alárendelt szerepet játszanak, a kibernetika. Ismét
Ashbyt idézzük: „Jegyezzük meg, hogy az átalakulást nem úgy definiáljuk, hogy
mi az ‘valójában’, vagy hogy milyen fizikai oka van a változásnak, hanem úgy,
hogy megadjuk a változtatandók egy halmazát, s egy állítást arról, hogy mire
változzék. Az átalakulás azzal foglalkozik, hogy mi történik, s nem azzal, hogy
miért.”12
A legelvontabból a legkonkrétabb felé haladva végül azt találjuk, hogy a meg-
figyelés, az elemzés és a cselekvés „miért helyett mi” jellegű megközelítését
támasztja alá az, amit az elektronikában egyszerűen fekete doboz megközelí-
tésnek neveznek. A fogalom még a második világháborúból származik, és arra
az eljárásra alkalmazták, amikor ellenségtől zsákmányolt elektronikus felszere-
lést vizsgáltak, s nem nyithatták fel, mert fennállt a lehetősége, hogy robbanótöl-
tet van a belsejében. A kutatók különböző inputokat alkalmaztak a „dobozra”, és
ezek „outputját” mérték. Így képesek voltak kitalálni, hogy mit csinál az adott
eszköz, és ehhez szükségtelen volt a miértjével foglalkozni. Manapság általáno-
san alkalmazzák ezt az elvet olyan elektronikus áramköröknél, amelyek felépí-
tése nagyon bonyolult (bár még mindig egyszerűbb, mint az agyé); így kényel-
mesebb egyszerűen input-output viszonyaikat vizsgálni, mint az eszköz „valódi”
természetét.
Mint már említettük, a legnagyobb ellenállást az emberi viselkedés kutatása
terén a miért leértékelése váltja ki. Mi legyen akkor azzal a tagadhatatlan ténnyel
– kérdezik általában –, hogy egy személy jelenlegi viselkedése múltbeli tapaszta-
latainak az eredménye? Hogyan lehet tartós hatású egy olyan beavatkozás,
amely érintetlenül hagyja a múltbeli okokat? Ám a tényleges – különösen a
spontán – változások vizsgálata éppen ezeknek az előfeltevéseknek mond a leg-
inkább ellent. Nemcsak a klinikai, hanem a mindennapi tapasztalat szerint is tör-
ténhet változás megértés nélkül, és nagyon kevés viselkedésbeli vagy társadalmi
változást kísér – s különösen előz meg – genezisük bonyodalmainak megértése.
Lehet például, hogy egy álmatlanságnak a múltban van a gyökere (például
fáradt, ideges anyja mindig forszírozta a gyermeke mielőbbi elalvását). Azon-
ban, bár az ilyenfajta felfedezés érzékletes, sőt időnként nagyon kifinomult
magyarázatot ad a jelenségre, általában semmivel sem járul hozzá megoldásá-
hoz.*
Főleg ez utóbbi tény alapján jutottunk arra, hogy az emberi problémákba való
tudatos beavatkozás legpragmatikusabb megközelítése nem a miért, hanem a mit
kérdés; azaz, mit tesznek itt-és-most az érintettek a probléma fennmaradásához,
és mit lehet tenni itt-és-most a változáshoz? Ebből a szempontból a megfelelő és
a diszfunkcionális működés között az a legjelentősebb különbség, hogy képes-e
és milyen mértékben képes egy rendszer (egyén, család vagy társadalom) önma-
gától változást generálni, vagy végtelen ciklusba bonyolódik. Láttuk korábban,
hogy utóbbi esetben maga a megoldáskísérlet a probléma. Most azt is észreve-
hetjük, hogy a múltbeli okok kutatása szintén ilyen önmeghiúsító „megoldás”.
Ha a pszichoterápiában a változás előfeltételéül szabjuk a „miért” megismerését,
azzal meghiúsítjuk magát a terápiát. Az okok kutatása – a terapeuta, a páciens
vagy mindkettőjük részéről – csak oda vezethet, hogy fokozzák ugyanezt a kuta-
tást, ha az általa nyert megértés nem elég „mély” ahhoz, hogy a belátáson
keresztül létrehozza a változást. Azonban sem az óvodát kezdő kislány, sem a
szülei nem látták át azt a problémát, amellyel egy ideig küszködtek! Sőt, erre
nem is volt szükségük! Az agorafóbia is spontán elmúlt, anélkül, hogy a páciens
megértette volna tünete eredetét vagy jelentését, akár a változás előtt, akár alatta,
akár utána. Ez a beteg, bár segítséget nyújtott hasonló bajjal küszködő embertár-
sainak, nyilván nem jutott el segítsége elméleti vonatkozásainak mélyebb megér-
téséhez.
Ezek után megfogalmazhatunk néhány előzetes gyakorlati javaslatot a másod-
fokú változással kapcsolatban. Térjünk vissza még egyszer az álmatlan ember
példájához. Már szó volt arról, hogyan lett az illető páciens: hibásan kezelt egy
szokványos nehézséget, s ez belebonyolította egy maga által kreált „légy spon-
tán!” paradoxonba. Az ilyen kliensek egy részén gyorsan lehet segíteni valami-
lyen látszólag képtelen, paradox előírással. Például előírjuk, hogy feküdjenek az
ágyon, de ne hunyják le a szemüket, amíg el nem álmosodnak. Az ilyen közbelé-
pés nyilvánvalóan nem az eredeti álmatlanságra irányul, hanem metaszinten hoz
létre változást; ott, ahol az addigi rossz problémamegoldási kísérletek létrehoz-
ták a „légy spontán!” paradoxont (a továbbiakban pedig fenntartotta a gyógy-
szerszedés és a többi, „józan ész diktálta” lépés). Ha az álmatlanságban szen-
vedő nem járatos az önhipnózisban (ha igen, akkor valószínűleg nem küzdene
ilyen bajjal), képtelen nem kívánni, hogy elaludjon, és ez a mentális aktivitás
aztán paradox módon megakadályozza az elalvást. A másodfokú változást elő-
idéző beavatkozás célja tehát nem az – ahogyan a józan ész tanácsa szólna –,
hogy rávegye az elalvásra, hanem annak megakadályozása, hogy alvásra pró-
bálja kényszeríteni magát.
Vagy vizsgáljuk meg közelebbről a fóbiás példáját, aki nem tud bemenni egy
zsúfolt üzletbe, mert fél, hogy elájul vagy megfullad. Eredetileg talán nem
tapasztalt rosszabbat némi rosszullétnél, megszédülésnél vagy egy váratlan vér-
cukorszint csökkenésnél. De néhány nappal később, amikor ismét vásárolni
készült, talán még friss volt ennek az eseménynek az emléke, s valószínűleg
„összeszedte magát”, hogy védekezzen az eredeti pánik lehetséges visszatérése
ellen – aminek eredményeként azonnal megjelenik a szorongás és a pánik. Az
ilyen ember érthetően úgy érzi, hogy elviselhetetlen kiszámíthatatlansággal
rátörő belső erőknek van kiszolgáltatva, és egyedüli védekezése csak a korábbi
helyzet teljes elkerülése lehet (mindezt valószínűleg rendszeres nyugtatószedés
kíséri). Ám az elkerülés nemcsak hogy nem megoldás, hanem maga a probléma,
és a páciens paradoxonba bonyolódik. Ezen csak egy ellenparadoxon előírásával
lehet segíteni: például előírjuk, hogy sétáljon be a boltba és ájuljon el szándéko-
san, akár rátör abban a pillanatban a szorongása, akár nem. Miután majdnem
jóginak kellene lennie ahhoz, hogy ez sikerüljön neki, legközelebb azzal az inst-
rukcióval láthatjuk el, hogy kerüljön annyira be az üzletbe, amennyire csak akar,
de okvetlenül álljon meg két lépéssel az előtt a pont előtt, ahol a szorongás
rátörne.* A beavatkozás mindkét esetben a megoldáskísérletre irányul, és így lét-
rejöhet a változás.*
Hasonlóképpen, bár ez idáig ezt senki sem bizonyította, valószínűleg helyes
sejtés, hogy a marihuána legalizálása (melynek káros hatásai nem biztosak, de
valószínűleg nem rosszabbak, mint számos, széles körben használt kábító
anyagé) nemcsak csökkentené használatát, de szinte azonnal megszüntetné tör-
vényi tiltásának – amely sok szakértő szerint rosszabb gyógymód, mint a baj,
amire alkalmazzák – bonyolult és a kívánttal ellentétes hatású következményeit.
A bizalom nehezen megfogható kapcsolati jelensége kínál egy másik példát
arra a technikára, amelynek segítségével másodfokú változást lehet előidézni. A
feltételesen szabadlábra helyezett illetve a felügyelő rendőrtiszt között az ideális
kapcsolatnak a teljes bizalmon kellene alapulnia, mivel – megint csak ideális
körülmények között – a rendőrtiszt feladata az érintett segítése a beilleszkedés-
ben – amihez pontosan tudnia kellene, hogy az milyen életmódot folytat. Ám azt
is mindketten jól tudják, hogy a rendőr, az államhatalmat képviselve, kénytelen
minden olyan esetet jelenteni, amikor a próbára bocsátott ember megsérti sza-
badlábra helyezése bármely feltételét. Ebben a helyzetben egyáltalán nem hite-
les, ha ezt mondja a kliensének: „Bíznia kell bennem!” A bizalom nyilvánvalóan
spontán dolog, amit kívánságra sem elnyerni, sem érezni nem lehet. Amikor a
problémamegoldás paradox technikáinak használatára képeztünk ki ilyen rendőr-
felügyelőket, nagyon hasznosnak bizonyult, ha azt mondattuk velük a szabad-
lábra helyezettnek: „Sohase bízzon bennem teljesen, és ne mondjon el nekem
mindent.” Az olvasó könnyen átláthatja, hogy ez az utasítás hasonlít Epimeni-
dész állítására, vagy a szofista kijelentésére, aki azért ment a királyságba, hogy
felakasztassa magát. A különbség az, hogy ebben az esetben az eredmény nem
állítás és tagadás végtelen folyamata, hanem egy különben reménytelenül para-
dox helyzet pragmatikus megoldása. A rendőrfelügyelőt kijelentése – arról, hogy
ő megbízhatatlan – megbízhatóvá teszi, s ezzel megteremtődik egy működőké-
pes kapcsolat alapja.
Egy másik változat a bizalom témájára s az olyan problémára, amely egy
nehézség félrekezeléséből származik, Hruscsov (talán kétséges eredetű) emlék-
iratainak azon részlete, amelyben leírja Sztálin lányának disszidálását. Miután
kisajnálkozta magát azon, milyen rossz lehetett az asszonynak elhagyni a nagy
Szovjetuniót, rámutat a történet másik oldalára:

Szvetlana ostobaságot csinált, de ostobán is bántak vele – ostobán és fara-

gatlanul. Férje temetése után a követségünkre ment, Új-Delhibe. Benedik-
tov volt ott a nagykövetünk. Ismertem őt. Nagyon nyers ember volt. Szvet-
lana elmondta, hogy szeretne néhány hónapig Indiában maradni, de Bene-
diktov azt tanácsolta neki, hogy azonnal térjen vissza a Szovjetunióba. Ez
ostobaság volt. Ha egy szovjet nagykövet azt tanácsolja egy szovjet állam-
polgárnak, hogy azonnal térjen haza, az illető gyanakodni kezd. Szvetlana
különösen jól ismerte a nálunk honos szokásokat e tekintetben. Azonnal
rájött, hogy ez azt jelenti: nem bíznak benne.

Hruscsov ezután bemutatja, milyen sokat tud arról, hogyan lehet az ilyen
bizalmi problémákat paradox módon kezelni:

Mit kellett volna tenni szerintem? Meg vagyok győződve arról, hogy ha
másképpen bánnak vele, ez a sajnálatos incidens soha nem fordult volna
elő. Amikor Szvetlana bement a követségre, hogy két vagy három hónapig
még Indiában kellene maradnia, azt kellett volna mondaniuk neki: „Szvet-
lana Joszifovna, miért csak három hónapig? Itt egy vízum egy vagy két, sőt
akár három évre. Megkaphatja a vízumát, és élhet itt. Aztán amikor úgy
gondolja, visszamehet a Szovjetunióba.” Ha meghagyták volna a választási
 szabadságát, megerősítették volna a tartását. Ki kellett volna mutatniuk,
hogy bíznak benne… És mi történt volna, ha azt csináljuk, amit szerintem
kellett volna, és Szvetlana még mindig nem jött volna haza Indiából? Nos,
ez nagyon kellemetlen lenne, de nem volna rosszabb, mint ami történt.56

Az összes felsorolt példának azonos a szerkezete. Kezdetét veszi egy nem

kívánatos X. esemény. A józan ész azt sugallja, hogy ezt az ellenkezőjével (nem-
X.) lehet megelőzni vagy elkerülni. Ez azonban csupán elsőfokú változást ered-
ményez „megoldásként”. Amíg a megoldást az X. vagy nem-X. kettősön belül
keresi az érintett, az alternatívák illúziójába99 bonyolódik, s ebben is marad,
akár az egyik, akár a másik alternatívát választja. Éppen az a habozás nélkül
elfogadott illúzió, hogy ti. választani kell X. és nem-X. között és nincs más kive-
zető út a dilemmából, tartja fenn a dilemmát és vakít el bennünket a bármikor
rendelkezésünkre álló, de a józan észnek ellentmondó megoldással szemben. A
másodfokú változás képlete ellenben a „se nem X., se pedig nem-X.” ősi elve,
amelyet például Tai Hui zen-mester demonstrált, amikor egy botot mutatott tanít-
ványainak, ezt mondván: „Ha ezt botnak nevezitek, akkor állítotok; ha nem bot-
nak nevezitek, tagadtok. Hogyan tudnátok megnevezni az állításon és a tagadá-
son kívül?” Ez tipikus zen-koan, azzal a céllal, hogy kilendítse az elmét az állí-
tás-tagadás csapdájából, s egy hirtelen átmenettel eljuttassa egy felettes logikai
szintre (ezt nevezik megvilágosodásnak). Valószínűleg ugyanerre gondolt
Lukács apostol, amikor ezt írta: „Aki meg akarja tartani életét, elveszíti azt, aki
elveszíti életét, újra megtalálja azt.” Filozófiailag ugyanez az elv az alapja Hegel
dialektikájának, amely azt a folyamatot hangsúlyozza, amely a tézis és antitézis
közötti ingadozástól elvezet a szóban forgó dichotómiát meghaladó szintézisig.
Az üvegből kivezető út a légy számára – hogy visszatérjünk Wittgenstein aforiz-
májához108 – a legkevésbé nyilvánvaló nyíláson át vezet. Chaucer, Bath felesé-
géről szóló, költői szépségű meséjében ennek az elvnek különösen világos pél-
dájával találkozunk: egy fiatal lovag kellemetlennél kellemetlenebb helyzetek-
ben találja magát annak következtében, hogy ismételten választania kell két elfo-
gadhatatlan alternatíva közül. Végül azt választja, hogy nem választ, azaz eluta-
sítja a választást magát. Így találja meg a kivezető utat, s másodfokú változást
hajt végre azzal, hogy átvált a következő logikai szintre. Ahelyett, hogy továbbra
is kiválasztana egy alternatívát (ti. az alternatívák osztályának egy elemét), meg-
kérdőjelezi és teljesen elveti, hogy választania kell – s így az osztállyal (az
összes alternatívával) kerül kapcsolatba, nem csak az egyik elemmel.95 Ez a
másodfokú változás lényege.
A legmeghökkentőbb dolog az ilyenfajta problémamegoldásban az, hogy még
akkor is lehetséges – vagy esetleg akkor lehetséges igazán –, ha a szituáció
konkrét tényei megváltoztathatatlanok. Ennek illusztrálására a másodfokú válto-
zás korábban tárgyalt negyedik elvére kell rátérnünk, nevezetesen az átalakítás
technikájára.
8. Az átalakítás nemes művészete

Kérdés: Mi a különbség egy optimista és egy pesszimista között? Válasz: Az opti-

mista azt mondja, hogy a pohár félig tele van, a pesszimista pedig azt, hogy félig
üres. NÉVTELEN

Az életnek van értelme, s ki kételkedhetne ebben, ha nekünk nincsenek efelől két-

ségeink. PIET HEIN: TRÜKKÖK

Szombat délután van, szünet minden fiú szármára, kivéve Tom Sawyert, akinek
büntetésül le kell meszelnie egy körülbelül 30 méter hosszú, s majdnem 3 méter
magas fa-kerítést. Üresnek látja az életet, a létezés csak teher számára. A munkát
is elviselhetetlennek találja, de még inkább azt, hogy arra járó haverjai majd jól
kicsúfolják, amiért dolgoznia kell. Ebben a sötét és reménytelen pillanatban –
írja Mark Twain – ihlet szállja meg. Nagy és csodálatos ihlet. Nemsokára feltű-
nik egy fiú, s nem is akármelyik, hanem az, akinek a gúnyolódásától Tom a leg-
jobban tartott:

– Kaptál jó munkát. Hogy ízlik, mi? – szólt újra Ben.

– Te vagy, Ben? Észre sem vettelek.
– Megyek fürdeni, nem jössz? Persze, majd elfelejtettem, te inkább dol-
gozol, ugye?
Tom egy darabig szótlanul nézte.
– Mondd: mit értesz tulajdonképpen munka alatt? – kérdezte végre.
– Ezt a meszelést például.
Tom bemártotta a meszelőt, és közömbösen felelte:
– Lehet, de az is lehet, hogy a meszelés nem munka. Egy biztos, nekem
tetszik.
– A végén még bebeszélnéd nekem, hogy szívesen dolgozol.
Tom csak meszelt szakadatlanul.
– Mi az, hogy szívesen! Csak azt mondd meg, miért ne csinálnám szíve-
sen? Azt hiszed, mindennap meszelhetek kerítést?
Ez persze mindjárt más színben tüntette fel a dolgot.
Ben abbahagyta az almarágást. Tom nagy lendülettel húzta végig a
meszelőt a kerítésen, föl-le, föl-le, hátralépett, hogy lássa az eredményt, itt-
ott kiigazította munkáját, majd újra megnézte az összhatást. Ben percről
percre nagyobb érdeklődést árult el, mindjobban figyelt, és egészen beleme-
 rült a munka szemlélésébe. Egyszer csak megszólalt:
– Tom, hadd meszeljek egy kicsit!*

A délután közepére a kerítés háromszor át volt meszelve, Tomot pedig szó

szerint felvetette a gazdagság: a fiúk egymás után váltak meg kincseiktől, hogy
abban a kiváltságban részesülhessenek, hogy bemeszelik a kerítés egy részét.
Tomnak sikerült átlendítenie a rabszolgaságot megfizetendő élvezetté, s barátai
egy emberként elfogadták a valóság definíciójának ezt a meghatározást.
A Karnevál Flandriában c. francia filmben a legyőzhetetlen spanyol hadak
közelednek egy kicsiny, de virágzó flamand faluhoz. Spanyol küldött érkezik a
faluba azzal az üzenettel, hogy adják meg magukat, különben kifosztják és
lerombolják a falut. Majd távozik anélkül, hogy meghallgatná válaszukat. A pol-
gárok meg vannak rettenve, átlátják, hogy sem ők, sem védelmük nem tartja fel a
megszálló hadsereget. És mégis csak egy megoldás van: inkább a végsőkig véde-
kezniük kell, semhogy megadják magukat és kétségbeesetten végignézzék, hogy
a hírhedt spanyol katonák megerőszakolják asszonyaikat és elrabolják javaikat.
Vagyis az alternatívák tipikus illúziójába esnek, s nem látnak kevésbé katasztro-
fális megoldást. Végül az asszonyok előállnak egy egészen más, meglehetősen
„bolond” tervvel, amely tökéletesen átalakítja a helyzetet: a férfiak „elszöknek”
a faluból, s magukra hagyják az asszonyokat; nem lesz se harc, se behódolás,
mivel nem lesznek férfiak, akik akár az egyikhez, akár a másikhoz kellenének. A
faluban csak kiszolgáltatott asszonyok lesznek, akik a bátor katonák védelmére
szorulnak; a helyzet szinte kihívja a spanyolok közmondásos lovagiasságát.
És a „hódító” sereg, melyet melegen üdvözölnek az asszonyok, valóban a
falusiak szerény várakozásait felülmúlóan viselkedik; gálánsak és udvariasak a
nőkkel, bár mindez számos pikáns szerelmi kalanddal keveredik (ami egyáltalán
nincs a hölgyek ellenére). A spanyolok, amikor folytatniuk kell útjukat északra,
szinte vonakodnak megválni bájos vendéglátóiktól, s gazdagon megajándékoz-
zák a falut a civilizált és élvezetes vendéglátásért.
És egy példa a mi praxisunkból: egy erősen dadogó férfi (ebben az összefüg-
gésben érdektelen, miért dadogott) úgy látta, nincs más választása, mint hogy
ügynökként próbáljon szerencsét. Beszédhibája egész életében foglalkoztatta, de
ebben a helyzetben érthető módon még inkább. A helyzetet a következő felépí-
tésű szöveggel alakítottuk át a számára:

Az ügynököket általában nem kedvelik, mert sima, okos beszéddel próbál-

ják rávenni az embereket, hogy vásároljanak meg valamit, amit nem akar-
nak. Bizonyára tudja, hogy külön képezik őket erre a szinte megszakíthatat-
lan, folyamatos üzleti mondókára – de vajon tudja azt is, mennyire zavarja
 az embereket, amikor lerohanják őket ezzel a tapadós, szinte támadó szó-
özönnel? És észrevette-e, milyen türelmesen és gondosan hallgatják meg az
emberek azokat, akiknek valamilyen beszédhibájuk van? El tudja képzelni,
milyen hatalmas különbség van a gyors, erőszakos ügynökbeszéd és akö-
zött, ahogyan ő óhatatlanul beszélne egy ugyanilyen helyzetben? Gondolt-e
arra valaha is, hogy milyen előnnyé válhat ez a beszédhiba az új foglalkozá-
sában?

Ahogyan a kliens fokozatosan ebben az új – és első pillantásra csaknem nevet-

séges – megvilágításban kezdte látni problémáját (és megerősítve azzal az inst-
rukcióval, hogy a munkája közben minél feltűnőbben dadogjon, számára teljesen
ismeretlen okokból egyre kényelmesebben érezte magát, s ezért spontánul egyre
kevésbé dadogott.
Az átalakítás tehát azt jelenti, hogy megváltoztatjuk azt az érzelmi vagy
fogalmi keretet, amelyet a páciens addig fenntartott, olyanná alakítva, amelybe a
konkrét tények éppolyan jól vagy még jobban beleillenek, de az egésznek a
jelentése egészen más lesz.* Az, hogy milyen mechanizmus játszik itt szerepet,
nem egészen világos; különösen, ha figyelembe vesszük, hogy létezik változás,
miközben maga a szituáció teljesen változatlan, sőt megváltoztathatatlan marad.
Az átalakítás eredményeként a helyzethez rendelt jelentés módosul, s ezáltal
módosulnak a következményei, de konkrét tényszerűségük természetesen nem –
ahogyan Epiktétosz már az i.sz. 1. században kifejezte: „Nem maguk a dolgok,
hanem a róluk alkotott vélemények zavarnak bennünket.” Az idézetben szereplő
„róluk” arra emlékeztet bennünket, hogy minden vélemény (vagy nézet, jelentés-
hozzárendelés stb.) meta-helyzetű a vélemény vagy a nézet tárgyához képest,
ennélfogva a következő logikai szinten helyezkedik el. A logikai szintek elméle-
tének értelmében ez elég nyilvánvaló.
Vigyázat! Ez a téma, a normalitás kritériumának tekintett „alkalmazkodás a
realitáshoz” sekélyes fogalma valóságos Pandora-szelencéje. Milyen realitáshoz
alkalmazkodik a normálisnak tekintett személy? Könyvünk célját meghaladná a
kimerítő válasz erre a kérdésre, mivel mély filozófiai és nyelvészeti problémákat
érint. Ezért félretesszük itt a kérdést, s csupán annyit jegyzünk meg, hogy a pszi-
chiátriában a realitás fogalmán ritkán értik a realitást mint önmagában vett dol-
got, vagy mint objektíven megfigyelhetőt. A „realitás” sokkal inkább vélemé-
nyekre utal, pontosan abban az értelemben, ahogyan Epiktétosz használta a szót,
vagy ahogyan mi is használjuk: a szóban forgó jelenségeknek tulajdonított érté-
kekre és jelentésekre.* Ez igencsak távol áll attól az egyszerűsítő, de nagyon
általános feltevéstől, mely szerint van egy objektív realitás valahol „kívül”, s az
egészséges emberek ennek inkább a tudatában vannak, mint az őrültek.
 Egy hasznos egyszerűsítéssel élve, realitásnak azt tartjuk, amit megfelelően
sok ember hajlandó annak nevezni* – csakhogy ezt a tényt általában elfelejtik; és
a közmegegyezést tárgyiasítják, míg végül úgy viszonyulnak hozzá, mint külső,
objektív realitáshoz* (melynek valóságosságát nyilván csak egy őrült nem látja).
A tárgyiasításnak vannak fokozatai: sok olyan helyzet van, amelyet a legtöbb
ember valóban veszélyesnek és ezért kerülendőnek tart, de természetesen mind-
két irányban van eltérés az átlagtól – nem is szólva azokról, akik ilyen-olyan
okkal kihívják vagy provokálják a halált, vagy akik igazoltan mazochisták stb.
Ők nyilván igencsak másként definiálják a realitást, amely ettől számukra még
nagyon is valós.
Az átalakítás a meta-realitás szintjén működik, ahol – mint próbáltuk kimu-
tatni – még akkor is bekövetkezhet változás, ha a helyzet objektív körülményei
emberileg nem befolyásolhatók. A logikai típusok elmélete ismét lehetővé teszi,
hogy pontosabban megfogalmazzuk ezt: amint láttuk, az osztály azon elemek
teljes gyűjteményét képviseli, melyek rendelkeznek egy sajátos, közös tulajdon-
sággal. Egy és ugyanazon elemet általában több osztályba is besorolhatjuk. Miu-
tán az osztály maga nem tárgyi képződmény, hanem az elménkben teremtett
fogalom, az elemek besorolása egy adott osztályba vagy tanult dolog, vagy dön-
tés kérdése, de semmi esetre sem végső, megváltoztathatatlan igazság. „Az igaz-
ság nem az, amit felfedezünk – írja Saint-Exupéry – hanem amit létrehozunk.”
Egy piros fakocka lehet eleme a piros tárgyak, a kockák, a fatárgyak, a gyermek-
játékok stb. osztályának.* Emellett bármely tárgy további hovatartozását a róla
alkotott „vélemények” határozzák meg, ahogyan Epiktétosz értette a dolgot;
vagyis a nekik tulajdonított érték és jelentés. Az, hogy ezen hozzárendelések
közül melyeket fogad el, hagy figyelmen kívül, melyeket részesít előnyben vagy
utasít el stb. valaki, az nagymértékben a körülmények és döntés kérdése. Ám ha
a személy lehorgonyzott a dolog valamely értékénél vagy jelentésénél (azaz,
osztályba sorolta), nagyon nehezen fogja ugyanazt, ugyanolyan érvénnyel egy
másik osztály elemének tekinteni. A legtöbb ember például megveti a lóhúst,
néhányan viszont szeretik. A lóhús mindkét esetben ugyanaz: lóhús, de jelentése
és értéke, vagyis, hogy milyen osztályba tartozik, nagyon eltérő a kétfajta ízlésű
ember számára. Csak drasztikusan más körülmények (például háború, éhínség)
képesek megváltoztatni – olykor akár az ellenkezőjére – ezt a meta-realitást.
Akinek volt türelme végigkövetni ezt a meglehetősen fárasztó okfejtést, most
már láthatja, hogyan függ mindez össze az átalakítással mint másodfokú válto-
zást előidéző technikával. Az átalakítás hangsúlyváltást jelent, vagyis az törté-
nik, hogy egy tárgy* adott osztály-hovatartozása helyett a továbbiakban egy
másik, éppolyan érvényes osztály-hovatartozására kerül a hangsúly. Ismét az a
helyzet, hogy ha ellenállunk a csábító „miért” kérdésnek, észre tudjuk venni, mi
zajlik az átalakítás során:

1. A tapasztalat azon alapul, hogy az észlelt dolgokat osztályokba soroljuk. Az

osztályok szellemi termékek, vagyis teljesen más logikai szinten
helyezkednek el, mint az elemeik. Az osztályokat nemcsak az elemek
tulajdonságai alapján hozzuk létre, hanem azon az alapon is, hogy milyen
erős az értékük és a jelentésük a számunkra.
2. Ha egy tárgyat egyszer egy adott osztály elemeként minősítünk, rendkívül
nehéz úgy látnunk, hogy egy másik osztálynak is eleme. Az eredeti osztály-
hovatartozást tartjuk a tárgy realitásának, s így, aki a tárgyat egy másik
osztály elemének látja, az gonosz vagy őrült. Ebből az egyszerűsítő
feltevésből aztán következik egy másik ugyanilyen egyszerűsítő,
nevezetesen, hogy a valóságnak ehhez a szemléletéhez ragaszkodni
nemcsak egészséges, de „tisztességes”, „autentikus” is. Amikor az emberek
szembesülnek azzal az alternatívával, hogy valami másként (egy másik
osztály elemeként) is tekinthető, az frappírozó hatású.
3. Az átalakítást az teszi a változás igen hatásos eszközévé, hogy ha egyszer
sikerül érzékelnünk az alternatív osztály-hovatartozást, nem tudunk olyan
könnyen visszatérni egy korábbi „valóság”-szemlélet csapdájába vagy
gyötrelmeibe. Ha valaki egyszer megmutatja nekünk a kilencpontos
problémát, szinte lehetetlen visszacsúsznunk korábbi ügyefogyottságunkba,
s különösen eredeti reménytelenségünkbe (hogy ti. a megoldás lehetetlen).

Erre elsőként ismét Wittgenstein hívta fel a figyelmet, a Megjegyzések a mate-

matika alapjairól c. művében, bár nem egészen ebben az összefüggésben
(hanem a játék és a szabálytudat viszonylatában). Ezt írja:

Vegyünk egy olyan játékot, amelyben egy sajátos, egyszerű trükk révén
mindig az győz, aki kezdi. Ám ameddig ezt nem veszik észre, a játék –
játék. Azonban, amint valaki felhívja rá a figyelmünket – a játék nem játék
tovább… Ez azt jelenti, hogy… másképp látunk valamit, és nem tudunk
már naivan tovább játszani.104

Egyáltalán nem meglepő, hogy a matematikai játékelméletben nagyon hasonló

konklúziók kezdtek feltűnni, mivel a szabálytudat, mint láttuk, döntő szerepet
játszik egy játék végkimenetelében. Howard hasonló feltevésekből kiindulva
építette fel az ún. „egzisztencialista axióma”46 játékelméleti modelljét, kimu-
tatva, hogy „ha egy személy ‘megismer’ egy viselkedésére vonatkozó elméletet,
az többé nem korlátozza, ugyanis lehetővé válik, hogy ‘ne engedelmeskedjék’
annak”.47
Ashby ugyanerre a témára utalva ezt írja Bevezetés a kibernetikába c. könyvé-
ben: „Ha az olvasó úgy érzi, hogy ezek a kutatások kissé elvontak és nem alkal-
mazhatók, el kell tűnődnie azon a tényen, hogy a játékelmélet és a kibernetika
egy olyan elmélet alapjai, amelyik arról szól: ‘Hogyan érd el a magad módján!’
Kevés téma van, amelynek ennél gazdagabb alkalmazási lehetőségei lenné-
nek!”14
Ennyit az átalakítás elméleti hátteréről, s most lássunk néhány gyakorlati pél-
dát:

Egy szeles napon… egy férfi rohant ki az épület sarka mögül, s erősen
nekem ütközött, amint ott álltam, hogy védekezzem a szél ellen. Mielőtt
visszanyerhette volna egyensúlyát, s hozzám szólhatott volna, látványosan
az órámra néztem, s udvariasan, mintha az időpont iránt érdeklődött volna,
így szóltam: „Két óra lesz tíz perc múlva”, holott valójában majdnem négy
óra volt, s továbbsétáltam. Körülbelül fél háztömbnyit mentem, majd
visszanéztem, s láttam, hogy még mindig utánam bámul, megjegyzésemtől
nyilván megzavarodva és azon tépelődve.44

Így írja le Erickson azt az esetet, amely rávezette a hipnóziskeltés egy szokat-
lan módszerének kialakítására, melyet később „megzavarási technikának” neve-
zett. Mi történt? Az egymásnak ütközés olyan kontextust teremtett, amelyben a
kézenfekvő hagyományos reagálás a kölcsönös bocsánatkérés lett volna. Ám
Erickson reakciója hirtelen és váratlanul másképpen definiálta a helyzetet, mivel
az ő meghatározása szerinti kontextus akkor lett volna társadalmilag helyénvaló,
ha a másik megkérdezte volna, hogy hány óra van. A válaszul adott információ
még ekkor is zavarba ejtő lett volna, nyilvánvaló helytelensége miatt, ami teljes
ellentétben állt a professzor udvarias, aggályosan korrekt modorával. Az ered-
mény az illető zavarodottsága lett, amit nem enyhített semmilyen további infor-
máció (aminek segítségével új keretbe lehetett volna illeszteni a rejtélyt).
További okfejtésében Erickson kimutatta, hogy kísérleti személyei, abbeli igye-
kezetükben, hogy egy új vonatkoztatási keret segítségével megtalálják a kivezető
utat a kísérletekben hasonló módon keltett zavarodottságból, különlegesen kész-
ségessé és mohóvá válnak a rákövetkező konkrét információ iránt. Tehát a meg-
zavarás mozzanata, amely előkészíti a terepet az átalakítás számára, fontos
lépéssé válik a másodfokú változás létrehozásának folyamatában, abban, hogy
„megmutassuk a légynek a kijáratot az üvegből”.
Általánosabb értelemben azt mondhatjuk, hogy az átalakítás minden sikeres
csapatmunkában szerepet játszik; a jó hipnotizőr ismérve tulajdonképpen az a
képesség, hogy sikerré és a transz elmélyülésének bizonyítékává alakítson bár-
mit, amit az alany tesz (vagy nem tesz). Ha például ki lehet váltani a kézlevitá-
ciót, ez nyilvánvaló jele a hipnotikus transz kezdetének. Ám ha a kéz nem moz-
dul és nehéz marad, ezt át lehet alakítani annak bizonyítékává, hogy az illető már
mély relaxációban van. Ha a lebegő kéz ismét lefelé kezd hanyatlani, a mozdula-
tot annak bizonyítására lehet használni, hogy relaxációja növekszik, és hogy
abban a pillanatban, amikor keze visszaér a karfára, kétszer olyan mély transz-
ban lesz, mint egy kicsivel előbb. Ha félő, hogy az alany megszakíthatja a hipnó-
zis kialakulását például azzal, hogy nevetni kezd, azzal uralhatjuk a helyzetet:
kísérleti alanyunk még a transzban sem veszíti el a humorérzékét. Ha valaki azt
állítja, hogy nem is volt transzban, ezt úgy lehet átalakítani, hogy a hipnózisban
semmi sem történhet az alany ellenére. A felsorolt közbelépések mindegyike arra
szolgál, hogy előkészítse, beindítsa vagy megerősítse a hipnotikus relaxációt.
De mint az előző oldalakon már kimutattuk, az átalakításnak nincs okvetlenül
köze a hipnózishoz. Erickson29 egyszer egy olyan, szinte reménytelen patthely-
zettel került szembe, amelyben mindkét fél vehemensen követelte, hogy a másik
engedjen. A szóban forgó pár, bárhonnan hazaindulva jellemzően összekapott:
mindkettő vezetni akart, arra hivatkozva, hogy a másik túl részeg. Egyik sem
hagyta, hogy a másik „legyőzze”. Erickson azt javasolta, hogy az egyikük vezes-
sen a házuk előtti utolsó háztömbig, ott cseréljenek, és a másik vigye hazáig a
kocsit. Eme presztízsmentő és csak látszólag gyermeteg átalakítás segítségével a
patthelyzet megoldódott.
A 6. fejezetben említettük a frigiditásról és a destruktív „légy spontán!” para-
doxonról, amelyet a partnerek általában belevisznek a helyzetbe. Amíg a problé-
mát élettani, esetleg érzelmi tünetként kezelik, maga a fogalmi keret gátolja a
megoldást. Ez esetben a szimptóma vagy olyasmi, amit az ember nem tud ellen-
őrizni, vagy olyasmi, amin akaraterővel úrrá lehet; az akaraterő bevetése azután
létrehozza az „ugyanabból még többet” problémát. A sikeres átalakításnak ki
kell emelnie a problémát a tüneti keretből, olyan szintre helyezve, ami nincs
megterhelve az addigi kudarcok következményeivel. Természetesen nem jó akár-
milyen keret, csak az, amelyik összhangban van a személyek gondolkodásmód-
jával, s azzal, ahogyan kategorizálják a valóságot. Annak a hagyományos meg-
határozásnak a gyógyhatásában, hogy a frigiditás nem más, mint a nő ellenséges-
sége a férfival szemben, például kételkedünk. Ez csak arra jó, hogy a zavart egy-
fajta gonoszsággá alakítsa, bűntudatot eredményezve és végső soron még inkább
szembeállítva a feleket egymással. Ha valóban ellenségességről van szó, azt fel
lehet használni a probléma átalakítására, mondván: a problémát az idézi elő,
hogy az asszony túlzottan védi a férfit, nyilván attól félti, hogy az nem tud meg-
birkózni az ő gáttalan szexualitásának nyomásával? Hogyan lehetne biztos
benne, hogy a férfit nem éri megrázkódtatás? Mi lesz, ha impotenssé válik? Nem
lehet, hogy ezek a bizonytalanságok késztetik arra, hogy kímélje a férfi egóját,
és inkább azt hitesse el vele, hogy neki van valami baja? Minthogy ez az átalakí-
tás a két házastárs jelenlétében zajlik, a terapeuta odafordulhat a férfihoz, s
elkezdhet azon tűnődni, hogy nem olyan embernek látszik, akinek szüksége
lenne erre a védelemre. Miután az asszony (ha valóban ellenséges) mindenre haj-
lana inkább, mint hogy a maga kárára védje a férfit, a problémának ez az átalakí-
tása ösztönzésképpen használja fel ellenségességét, mert neki fog látni, hogy
bebizonyítsa férjének (és a terapeutának), hogy nem áll szándékában a férjet
védeni és elvállalni a páciens szerepet. Az átalakítás kihívást jelent a férj férfias-
ságára nézve is, s ő nagy valószínűséggel ki fogja jelenteni, hogy nem tart igényt
az asszony védelmére, s nagyon kívánatosnak tartaná, hogy az asszony megsza-
baduljon gátlásaitól.
Az átalakításnak némileg hasonló formáját lehet használni a zsémbes feleség
és a passzív-agresszíven visszahúzódó férj gyakori konfliktusa esetében is. Az
asszony viselkedését úgy lehet átalakítani, hogy az egyfelől tökéletesen érthető,
figyelembe véve a férje büntető jellegű hallgatását, másfelől viszont azzal a hát-
ránnyal jár, hogy jó színben tünteti fel a férjét a kívülállók szemében. Ugyanis a
kívülálló csak annyit lát, naivan összehasonlítva kettejük viselkedését, hogy a
férj csöndes, kedvesen tűr, megbocsát, láthatóan kitűnően funkcionál a rendkí-
vüli megpróbáltatást jelentő otthoni helyzet ellenére is, amelybe minden este
haza kell térnie stb. Az asszonyt éppen viselkedése újradefiniálásának ostoba-
sága fogja arra ösztönözni, hogy abbahagyja a férj „képének felépítését” a kívül-
állók számára – egyúttal a saját kárára; de attól a pillanattól fogva, hogy ugyan-
abból kevesebbet csinál, valószínűleg a férj is kevésbé húzódik vissza, s végül
semmi sem olyan meggyőző, mint a siker.
Ezek a példák szándékaink szerint arra is rámutatnak, hogy a sikeres átalakí-
tásnak tekintetbe kell vennie azoknak a nézeteit, elvárásait, érveit, premisszáit –
röviden fogalmi keretét –, akiknek a problémáit meg kívánja változtatni.
„Fogadd el úgy, és azt, amit a páciens hoz neked” – ez Erickson egyik alapszabá-
lya az emberi problémák megoldásakor. Ez a szabály éles ellentétben áll azzal,
amit a pszichoterápiás irányzatok többsége vall; ugyanazt az eljárást alkalmazva
mechanikusan a legkülönfélébb páciensekre, sőt, ráadásul a páciensnek kell elsa-
játítania a módszer számára új nyelvezetét, annak fogalmai mentén kell gondol-
kodnia, s aztán ezen a nyelven kommunikálva próbálnak meg változást elő-
idézni. Az átalakítás viszont azt tételezi fel, hogy a terapeuta tanulja meg a páci-
ens nyelvét, s ez gyorsabban és gazdaságosabban véghezvihető, mint az ellenke-
zője.
Ebben a megközelítésben a változás előidézésére a legjobban éppen a válto-
zással szembeni ellenállás használható fel. A problémamegoldásnak ez a formája
több értelemben is hasonlít a dzsúdó technikájára és filozófiájára, ahol az ellen-
fél lökésére nem egy ellenlökés a válasz, hanem a lökést elfogadják, ellazulva
alkalmazkodnak hozzá, és vele együtt mozdulnak. Az ellenfél ezt nem várja; ő
az erő-ellenerő játékot játssza, az „ugyanabból még többet” játszmáját, s ennek
szabályai szerint ellenlökésre számít, nem pedig egy egészen más fordulatra. Az
átalakítás, hogy újra Wittgenstein szavait használjuk, nem hívja fel semmire a
figyelmet – nem hoz létre belátást –, hanem egy másik játékra tanít meg, s ezál-
tal elavulttá teszi a régit: „A másik most valami mást lát, s nem tud tovább nai-
van játszani.”
Érdekes megfigyelni a pesszimista „játékát”. Rendszerint megrögzötten azt
követi, hogy először előhívja a többiek optimista nézeteit, majd egyre mélyebb
pesszimizmussal támadja azokat. Az optimistább partner erre általában megpró-
bálja az „ugyanabból még többet”, majd végül feladja a dolgot – mely esetben a
pesszimista „nyert” egy kört, bár a saját kárára. Ez a séma egy pillanat alatt meg-
változik, ha egy másik személy még pesszimistábbnak mutatkozik, mint a
pesszimista. Ekkor interakciójuk már nem az „ugyanabból többet” esete, mivel
az egyik csoportelem (a pesszimizmus) nem reciprokával vagy ellentétével (az
optimizmussal) kombinálódik, ami fenntartaná a csoport invarianciáját, hanem
létrejön egy másodfokú változás, aminek elérésére a pesszimista saját „nyelvét”,
vagyis pesszimizmusát használták fel.
Természetesen mindez nem korlátozódik a terápiára; a fantáziadús probléma-
megoldók és a gyakorlott tárgyalók mindig alkalmazták ezeket a technikákat.
Francis Bacon A tárgyalásról c. esszéjében már 1597-ben ezt írta:

„Ha valakit meg akarsz puhítani, ismerned kell természetét vagy szokásait,
s ezek révén vezetheted; vagy gyengeségeit és hátrányait, s ezek segítségé-
vel megfélemlítheted; vagy azokat, akik érdeklődnek iránta, s így kormá-
nyozhatod őt. Ha ravasz személyekkel van dolgunk, mindig céljaikat tekin-
tetbe véve kell értelmeznünk beszédüket; s nem árt keveset mondani nekik,
s olyasmit, ami a legkevésbé érdekli őket.”

A modern történelem egyik legkiválóbb diplomatája kétségkívül Talleyrand

volt. Legendássá vált, az amit 1814-15-ben Bécsben véghezvitt, hogy kihúzza
Franciaországot egy olyan helyzetből, melyet csak Németország 1918-as helyze-
téhez lehet hasonlítani – a megvert agresszor szerepéből, melyet egész Európa
gyűlölt és meg akart büntetni, lefaragva területéből és kemény kártérítést köve-
telve. Neki köszönhetően Franciaország valóságos győztesként került ki a bécsi
kongresszusról: területe érintetlen maradt, megőrizte hatalmát és szerepét a kon-
tinensen, s mindezt úgy, hogy nem büntették meg és nem fizetett kártérítést. Tal-
leyrand-nak a kongresszus kezdetétől fogva ez volt a célja. Célját azután lefordí-
totta egy sor témára, s mindig azt használta ezek közül, amelyik egy adott part-
ner gondolkodásának és reményeinek a legjobban megfelelt. Mondanunk sem
kell, kortársai és a történészek azóta is feltették a tipikus kérdést: hitt-e abban,
amit mondott, vagy „őszintétlen” volt? Nem tudjuk – és ezek az alternatívák
csak félrevezethetnek bennünket –, de egy Madame de Staëlnek Bécsből írt
levele így fejeződik be: „Adieu: nem tudom, mit fogunk itt elérni, de azt meg-
ígérhetem Magának, hogy a nyelvezet fennkölt lesz.”
Ahelyett, hogy megpróbálkoznánk itt megbirkózni azzal a lehetetlenül bonyo-
lult feladattal, hogy kimutassuk, hogyan működött Talleyrand egyedülálló képes-
sége ellenfelei gondolkodásának megváltoztatásakor a bécsi kongresszuson, tipi-
kus példaként beérjük itt Crane Brinton leírásával arról, hogyan alkalmazta töké-
letes átalakítási készségét a párizsi Pont de Jena megmentésére:

Waterloo után a szövetséges seregek elfoglalták Párizst. A porosz Blücher

fel akarta robbantani ezt a hidat, mert egy olyan csatára emlékeztette,
melyet a legyőzhetetlen poroszok, hogy, hogy nem, elvesztettek. Welling-
ton, aki ennél hasznosabb dolgokat tanult Eton krikettpályáin, meg tudta
tenni az első lépéseket, hogy megakadályozza Blüchert a híd felrobbantásá-
ban. Talleyrand pedig, akit talán mindig jobban ismert, tökéletesen el tudta
téríteni tervétől azzal az egyszerű megoldással, hogy Pont de l’École Mili-
taire-ré keresztelte át a hidat. Ahogyan ő maga megjegyezte, „Ez az elneve-
zés kielégítette a poroszok barbár hiúságát, s szójátékként talán még jobb
célzás volt, mint az eredeti Jéna név.” Egy Talleyrand-nál kevésbé könnyed
és találékony ember elment volna Blücherhez, elmondta volna, hogy
bocsásson meg ellenségeinek, hogy a híd felrobbantása nincs összhangban a
Hegyi Beszéddel, hogy a Pont de Jena létezése a legkevésbé sem sérti
Poroszországot, és még sok mindent. A kérdés csak az, hogy újjá tudta
volna-e építeni ez a merevebb gondolkodású ember a hidat, melyet Blücher,
nem vitás, felrobbantott volna.26

Több mint száz évvel később Dánia királya, X. Keresztély hasonló helyzetben
találta magát 1943-ban, amikor a németek elhatározták, hogy az addig viszony-
lag biztonságban lévő dán zsidókra is a „végső megoldást” alkalmazzák. A zsi-
dókérdésért felelős náci küldött a királlyal beszélgetve azt akarta megtudni,
hogyan szándékozik megoldani a zsidókérdést Dániában. A beszámolók szerint a
király erre így válaszolt: „Nálunk nincs zsidókérdés; nekünk nincs kisebbségi
érzésünk.” Nem vitás, ez kitűnő példája az átalakításnak – hogy mennyire volt
diplomatikus és sikeres, az teljesen más kérdés. De amikor valamivel később a
németek elrendelték, hogy a zsidóknak sárga Dávid-csillagos karszalagot kell
viselniük, a király megint sikeresen átalakította a dolgot, mert bejelentette, hogy
mivel dán és dán között nincs különbség, a német rendelet minden dánra vonat-
kozik, s hogy ő lesz az első, aki viselni fogja a Dávid-csillagot. A népesség túl-
nyomó többsége követte a király példáját, s a németek kénytelenek voltak
visszavonni rendeletüket.
Az átalakításnak egy kissé más, inkább a megzavarási technikával rokon for-
máját alkalmazta Kennedy elnök a kubai rakétaválság tetőfokán. 1962. október
26-án pénteken Fomin, a washingtoni szovjet nagykövetség egyik vezetője fel-
kereste John Scalit, az ABC külügyminisztériumi tudósítóját egy nyilvánvalóan
magyarázkodó, félhivatalos megbízatással. A lehető legsürgősebben meg akarta
tudni, hogy az Egyesült Államok beleegyezne-e egy olyan megoldásba, hogy fel-
ügyelet mellett kivonják a támadórakétákat Kubából, a Szovjetunió megígérné,
hogy nem viszi vissza a rakétákat a szigetre, az Egyesült Államok pedig garan-
tálná, hogy nem támadja meg Kubát. A javaslatot elfogadhatónak találták, s erről
néhány órával később ugyanezen a csatornán keresztül értesítették a szovjet
nagykövetséget. Szombaton reggel azonban olyan hivatalos hírek érkeztek
Moszkvából, amelyek világosan arra utaltak, hogy a szovjet kormány megvál-
toztatta álláspontját, s most azt követeli, hogy a kubai rakéták kivonásával egy-
idejűleg szereljék le az amerikai rakétákat Törökországban. Ahogy Hilsman Egy
nemzet mozgósítása c. könyvében leírja, Washington ekkor olyasmihez folyamo-
dott, amit a megzavarási technika alkalmazásának nevezhetnénk:

Robert Kennedy talált ki egy ragyogó diplomáciai manővert – később

„Trollope-trükknek” nevezték, Anthony Trollope regényeinek egy vissza-
térő jelenetére utalva, amelyben a lány egy kézszorítást házassági ajánlat-
nak értelmez. Azt javasolta, hogy csak a pénteki üzenetcsomaggal foglal-
kozzanak – Hruscsov táviratával és a Scalin keresztüli közeledéssel –,
mintha az ezekkel ellentétes szombati üzenet, amely összekapcsolja a kubai
rakétákat a törökországiakkal, nem is léteznék. Ezt az üzenetet egyébként
már visszautasították egy nyilvános közleményben. A feladat tehát a pén-
teki közeledéscsomag megválaszolása és a válasz nyilvánosságra hozatala,
ami bizonyos politikai nyomást jelentene, és egyben felgyorsítaná a folya-
matot.45

Mint ismeretes, a szovjet kormány elfogadta ezt, és meg sem próbálta elosz-
latni a szándékosan keltett zavart.*
S végül, visszatérve a nemzetközi konfliktusoktól a kapcsolatiak területére,
bemutatunk még egy példát, amelyben a megzavarási technikát használják az
átalakítás érdekében. Egy rendőrtiszt, akinek kiváló képessége volt kínos helyze-
tek szokatlan megoldására, gyakran lefegyverző humorral, éppen egy idézést töl-
tött ki egy kisebb közlekedési szabálysértési ügyben, amikor ellenséges tömeg
kezdte körülvenni. Mire elkészítette az iratot, a tömeg hangulata már erősen
fenyegető volt, és az őrmester maga sem volt biztos abban, hogy épségben
visszajut URH-s kocsija viszonylagos biztonságába. Ekkor az jutott eszébe, hogy
fennhangon bejelentse: „Önök most éppen tanúi voltak annak, hogy az oaklandi
rendőrség egyik tagja kiállított egy közlekedési szabálysértési iratot.” S mialatt a
bámészkodók belemerültek, hogy megfejtsék e túlságosan is nyilvánvaló kom-
müniké mélyebb értelmét, eljutott cirkálójáig, és elhajtott. Az olvasó nyilván
észreveszi, hogy ebben az esetben a zavarba ejtően nyilvánvaló közlésen keresz-
tül megejtett átalakítás kiemelte a szituáció jelentését abból az ellenséges keret-
ből, amelybe a tömeg helyezte. A példa valahol Erickson közlése („Tíz perc
múlva két óra”) és a francia tiszt epizódja között helyezkedik el, akinek sikerült
a teret oly módon megtisztítania, hogy a helyzetet udvarias aggodalommá alakí-
totta át. Megoldotta a problémát egyetlen puskalövés nélkül azzal, hogy a
tömegnek felkínálta a körülményeknek egy új definícióját, s így rávette, hogy
ebben az új keretben szemlélje a helyzetet, és ennek megfelelően viselkedjék.
9. A változás a gyakorlatban

A nem kreatív elme fel tudja ismerni a rossz válaszokat, de a rossz kérdések felis-
meréséhez kreatív elme szükséges. A. JAY: AZ IGAZGATÁS ÉS MACHIAVELLI

A korábbiakban azonosítottuk a problémák kialakulásának és megoldásának

elveit. Hátra van még, hogy bemutassuk, hogyan alkalmazhatók a legjobban
ezek az elvek az emberi problémák gyakorlati kezelésében. Ebben a fejezetben
nagyrészt a Rövidterápiás Központban végzett munkánkra támaszkodunk, ami
anyagunkat határozottan pszichoterápiás beállítottságúvá teszi; az olvasó azon-
ban rá fog jönni, hogy túlnyomó része nem klinikai, nem terápiás kontextusban
éppúgy alkalmazható; a klinikai munka nézetünk szerint tulajdonképpen a prob-
lémamegoldás speciális esete csupán.
A fentebb rögzített elvekkel megközelítve egy problémát, egy négy lépéses
eljárás megfogalmazásához és alkalmazásához jutunk. A lépések a következők:

1. a probléma világos megfogalmazása konkrétumok segítségével;

2. az eddigi megoldáskísérletek vizsgálata;
3. az elérendő konkrét változás világos megfogalmazása;
4. egy olyan terv kidolgozása és életbe léptetése, amely létrehozza ezt a
változást.*

Ami az első lépést illeti, nyilvánvaló, hogy egy probléma megoldásához annak
valóban problémának kell lennie. Ezen azt értjük, hogy egy homályosan érzett
nehézség, dilemma lefordítása konkrétumokra lehetővé teszi az álproblémák
kiszűrésének igen fontos lépését. Ezeknél a megvilágítás nem megoldást ered-
ményez, hanem a panasz megszűntét. Ez persze nem zárja ki azt, hogy fennma-
rad valamilyen nehézség, amelyre nincs ismert gyógymód, és amellyel együtt
kell élni. Egyetlen épeszű ember sem próbálna megoldást keresni egy komoly
veszteség (pl. egy szeretett személy elvesztése) okozta megrendülésre, vagy arra
a rémületre, amelyet egy átélt földrengés okoz. (Kivéve talán néhány gyógyszer-
gyárat, amelyek gyógyszerismertetéseikben azt az utópista feltevést sugallják,
hogy az érzelmi kényelmetlenség minden megnyilvánulása kóros és gyógyszer-
rel leküzdhető, sőt leküzdendő!)71 Ha viszont a panasz nem álproblémán alapul,
akkor az első lépés sikeres befejezése a lehető legkonkrétabb terminusokban
mutatja ki a problémát, ami nyilvánvalóan a megoldás keresésének előfeltétele.
A második lépésről nem szükséges sokkal többet mondanunk. A megelőző
fejezetekben végig azt vizsgáltuk, hogyan jönnek létre és maradnak fenn a prob-
lémák a nehézségek hibás vagy félresikerült kezelésének következtében. E meg-
oldáskísérletek gondos vizsgálata nemcsak azt mutatja meg, hogy milyen válto-
zásokkal nem kell próbálkozni, de azt is, hogy mi tartja fenn a megváltoztatni
kívánt helyzetet.
A harmadik lépés, amely egy konkrétan definiálható és gyakorlatilag elérhető
célt követel, magát a problémamegoldót védi attól, hogy rossz megoldásokba
keveredjen, s megoldás helyett növelje a problémát. Kimutattuk már, hogyan
teremt magának zsákutcát az a terapeuta, aki a gyógyítás nevében egy utópista
vagy más módon homályos célt vezet be vagy vesz át páciensétől – tudtán kívül
azzal végzi, hogy olyan feltételt kezel, melynek létrehozásában maga segédke-
zett, és amelyet azután a terápia fenntart. Nemigen lepődhet meg, hogy ilyen
körülmények között a kezelés hosszadalmas és nehéz lesz. Ha a felmerülő
panaszt általában egy mitikus jéghegy csúcsának minősítik, negatív átalakítás
zajlik le, melynek következtében a létező probléma olyan bonyolulttá és méllyé
válik, hogy csak komplikált, mélyre hatoló eljárások kecsegtetnek a változás
reményével. Az a problémamegoldó, aki elfogadja az emberi (és kivált érzelmi)
problémák jéghegy-hipotézisét, s ennek megfelelően tűzi ki céljait, valószínűleg
Rosenthal-hatást* hoz létre, melynek eredményeként a megoldáshoz vezető út
hosszú, fájdalmas, sőt veszélyes lesz. Munkánk ezzel szemben arra tanított ben-
nünket, hogy konkrét, elérhető célok felállítása pozitív Rosenthal-hatást idéz elő.
A rövid intervenciók iránt érdeklődő terapeuták jó része egyre inkább felismeri,
hogy minden kezelést világosan meghatározott és konkrét céllal kell kezdeni;
lásd Barten könyvében15 a témára vonatkozó utalások sokaságát. Azonban gyak-
ran nem egyszerű feladat korlátozni a panaszt a homályos végtelenséggel szem-
ben. Ahogy már említettük, sok ember, aki segítséget kér egy problémája megol-
dásához, a kívánt változást látszólag értelmes, de valójában használhatatlan
fogalmakkal jellemzi: boldogabbak akarnak lenni vagy jobban akarnak kommu-
nikálni házastársukkal, többet akarnak kihozni az életből, kevesebbet akarnak
aggódni stb. Ezeket a célokat éppen azért nem lehet elérni, mert homályosak. Ha
az illetőből ki akarunk préselni egy választ arra vonatkozólag, hogy minek kel-
lene konkrétan történnie (vagy nem történnie), hogy boldogabb legyen, jobban
kommunikáljon stb., gyakran teljesen tanácstalanná válik. Ez a megzavarodás
elsősorban nem annak a következménye, hogy eddig még nem talált választ a
problémájára, hanem annak, hogy rossz kérdést tett fel. Ahogy Wittgenstein
mondta ötven évvel ezelőtt: „Egy olyan felelethez, amelyet nem lehet kimon-
dani, nem lehet kimondani a kérdést sem.”102
Amellett, hogy a „jó kérdést” keressük, s így a célt konkrét terminusokban
fogalmazzuk meg, megpróbáljuk a változás folyamatát időben is korlátozni. Tel-
jesen egyetértünk azokkal a terapeutákkal, akik megfigyelték, hogy az időben
korlátozott kezelés növeli a siker esélyét, míg a nyitott végű, hosszú távú terá-
piák általában addig húzódnak, míg a páciens rájön, hogy kezelése a végtelensé-
gig eltarthat és lemorzsolódik. Mi azt vettük észre, hogy amennyiben egy páci-
ens beleegyezik vagy egyetért a konkrét céllal (függetlenül attól, hogy mennyire
látja nagynak és monolitikusnak a bajt), valószínűleg egyetért az időbeli korláto-
zással is – a mi Központunkban ez általában tíz kezelést jelentett.*
Ez elvezet bennünket a negyedik lépéshez. Az első három lépés szükséges elő-
feltétel, s a legtöbb esetben elég gyorsan lehet végezni velük; a változás tényle-
ges folyamata a negyedik lépésben zajlik. Vizsgáljunk meg most néhány általá-
nos stratégiát, majd a 10. fejezetben felsorolunk néhány speciális taktikát annak
szemléltetésére, változáselméletünk hogyan tehető át a gyakorlatba.
Két, ide vágó általános elvet már ismerünk: a változás célja a megoldáskísér-
let; a választott taktikát pedig le kell fordítani az alany saját „nyelvére”, azaz az
ő fogalmi rendszerét felhasználva kell bemutatni.
Egy másik általános elv is nyilvánvalóvá vált az eddig bemutatott példák egy
részéből: a paradoxon éppolyan fontos szerepet játszik a problémamegoldásban,
mint a problémák létrehozásában. Mivel erről a szerepről másutt96 részletesen
beszéltünk, itt egy rövid összefoglalásra korlátozódunk csupán.
Minden emberi problémában benne van az elkerülhetetlenség eleme, különben
nem volna probléma. Különösen így van ez azon nehézségek esetében, amelye-
ket általában tüneteknek neveznek. Ismét az álmatlanságban szenvedő személyre
hivatkozzunk: emlékszünk, amikor megpróbálta arra kényszeríteni magát, hogy
elaludjon, belekerült a „légy spontán!” paradoxon csapdájába, mi pedig azt állí-
tottuk, hogy ezt a szimptómát a legjobb ugyanilyen paradox módon megközelí-
teni, nevezetesen, a továbbiakban próbálja arra kényszeríteni magát, hogy
maradjon ébren. Ezzel azonban, bonyolultan ugyan, de pusztán „felírtuk” neki a
saját tünetét; vagyis arra vettük rá, hogy aktívan idézze elő és ne harcoljon
ellene. A tünet-előírás – vagy átfogóbb, nem klinikai értelemben: a paradoxonon
keresztül előidézett másodfokú változás – kétségkívül a problémamegoldás álta-
lunk ismert leghatékonyabb és legelegánsabb formája.
Ezeknek az általános elveknek az alkalmazása elvezetett egy sor intervenció
kifejlesztéséhez. A következő fejezetet ezek bemutatására szánjuk. Mivel ezeket
mindig a konkrét problémához illesztve kell megszerkeszteni és alkalmazni,
nyilvánvalóan nem adhatunk kimerítő „katalógust”. A következő oldalakon sze-
replő példák nem az egyedüli, s nem szükségképpen a legjobb beavatkozások,
amelyeknél jobbat nem találhat ki a problémamegoldás logikai alapjaiban jól
eligazodó, fantáziadús problémamegoldó. Amikor bemutatjuk beavatkozásain-
kat, tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy mások – különösen Erickson43 és
Frankl36 – leírtak már hasonló technikákat. Azt is hangsúlyozni akarjuk, hogy
nem célunk teljes esetleírásokat közölni, a hagyományos értelemben vett „kúrák-
ról” nem is beszélve. Illusztrálni kívánjuk csupán, hogyan alkalmazhatók a gya-
korlatban a változással kapcsolatos teoretikus elveink.*
Kudarcainkról is kell néhány szót szólnunk. Miközben úgy látjuk, hogy elve-
ink nagyon hasznosan alkalmazhatók a klinikai tapasztalatból ismert problémák
teljes körére és más problémákra is, nem állítjuk, hogy elveink gyakorlati alkal-
mazása és a velük összefüggő intervenciók mindig teljesen sikeresen megoldják
a problémákat.* A bögre és a száj sokféleképpen elcsúszhat egymás mellett.
A kudarc egyik oka az irreális vagy nem megfelelő cél. Gyakran előfordul,
hogy amint több információ birtokába jutunk, vagy valamilyen részleges válto-
zás lezajlik a kezelés során, az eredeti célunkat át kell alakítani. A nehézség vagy
a kudarc második oka a választott intervenció természete. Ha egy páciens végre-
hajtja utasításainkat és semmiféle pozitív változás nem történik, nyilvánvalóan
az instrukció a hibás. Ha egy páciens, aki először egyetértett egy viselkedés-elő-
írással, visszajön azzal, hogy nem volt ideje végrehajtani vagy elfelejtette, vagy
még egyszer átgondolva butának és haszontalannak találta, ez rossz kilátást
jelent a siker szempontjából. Vagyis a kudarc egyik lehetséges oka az, hogy nem
sikerült a beavatkozást (illetőleg a konkrét utasítást) olyan „nyelven” megfogal-
mazni, amelyiknek van értelme a kliens számára, tehát fel tudja vállalni, el tudja
fogadni és képes végrehajtani. Az előző fejezetben kimutattuk ezzel kapcsolat-
ban az átalakítás jelentőségét. A következő fejezetben az „Egyezség az ördög-
gel” alcím alatt egy másik módszert is bemutatunk e nehézség kezelésére.
10. Példák

Hadd kezdjük példáinkat egy önmagában talán nem túlságosan gyakori helyzet-
tel, amelynek azonban megvan az az előnye, hogy világosan bemutathatjuk rajta
négy lépésből álló eljárásunkat.

UGYANABBÓL KEVESEBB

1. A probléma. Egy fiatal pár azért jött terápiára, mert a feleség úgy érezte, nem
bírja tovább elviselni a férje túlzott alárendelődését és függését a szüleitől.
(Egyetlen gyerek, harmincéves, szakmailag sikeres, anyagilag független.) A férj
készségesen egyetértett a problémának ezzel a felvezetésével, hozzátéve, hogy
nem lát rá megoldást. A szülei egész életében teljesítették minden igényét,
elárasztották a támogatás minden elképzelhető formájával (pénz, ruhák, autó,
drága taníttatás, költséges utazások stb.). Arra a pontra jutott, hogy minden
további ajándékuk csak növeli erkölcsi adóssága amúgy is elviselhetetlen terhét,
de azt is tudja, hogy a folyamatos és kéretlen segítségük visszautasítása bántaná
meg őket a legjobban, mert az az elképzelésük, hogy a jó szülő folyton ad.
A szülők nem nagyon örültek partnerválasztásának, de a házasság azonnal
további okokat jelentett számukra a fiuk most már családos életébe való alapos
belenyúlásokra. Ők választották ki a pár otthonát és fizették ki a foglalót, bár a
fiatalok inkább egy kisebb, olcsóbb házat szerettek volna egy másik helyen. A
lakberendezés minden fontos kérdésében is a szülők döntöttek, még a kertben
lévő bokrokat és fákat is ők válogatták össze. Emellett megvették a nagyon
drága bútorzat egy részét, gyakorlatilag semmi esélyt sem adva a fiataloknak,
hogy a saját ízlésük szerint rendezzék be otthonukat. Bár több mint 800 km-re
laktak, évente négyszer látogatták meg a fiatalokat; ezek a vizitek rendszeresen
három hétig tartanak, amitől a fiatalok már előre reszketnek. Ilyenkor a szülők
teljesen átveszik az uralmat a házban; a fiatalasszonyt szinte kitiltják a konyhá-
ból, az anya készíti el az összes ételt, minden lemoshatót lemos a házban, átren-
dezi a bútorokat, miközben az apa mossa-ellenőrzi-javítja két kocsijukat, össze-
gereblyézi a leveleket, lenyírja a pázsitot, ültet, metsz és gyomlál. Amikor mind-
annyian együtt mennek valahová, mindig minden kiadást az apa fedez.

2. A megoldáskísérletek. A fiatal pár azt állítja, már minden ötletükből kifogytak.

Nagyon keményen, de sikertelenül próbálkoztak, hogy megteremtsék a függet-
lenség minimumát, de legenyhébb próbálkozásaikat is, hogy védjék magukat a
szülők uralmával szemben, az öregek a hálátlanság jeleként értelmezték, mély
bűntudatot váltva ki a férjből, a feleségből meg tehetetlen dühöt. Ezek a kísérle-
tek ráadásul nevetséges nyilvános jelenetekhez vezetnek, például az anya és a
meny versengve próbálja rávenni a pénztárost az áruházban, hogy az ő pénzét
fogadja el, vagy amikor az apa és a fia szinte szó szerint dulakodnak a vendéglői
számla megszerzéséért, amint a pincér leteszi az asztalra. Azzal is próbálkoztak,
hogy egy-egy látogatás után drága ajándékot küldtek a szülőknek, de erre posta-
fordultával még drágább érkezett vissza. Természetesen ezután úgy érezték,
hogy az ajándékot feltűnő helyen kell tartaniuk a házukban, jóllehet gyűlölték
még a látványát is. Minél keményebben próbáltak valami minimális függetlensé-
get kiharcolni maguknak, a szülők annál keményebben igyekeztek „segíteni” raj-
tuk. Vagyis mind a négyen a tipikus „ugyanabból még többet” csapdába estek.

3. A cél. Ebben az esetben aránylag könnyű volt az, ami gyakran nagyon nehéz
feladat: megfogalmazni egy konkrét célt. A pár azt akarta, hogy a férj szülei ne
kezeljék őket úgy, mintha gyerekek lennének; meg akarták szerezni azt a jogot,
hogy maguk dönthessenek még a szülők látogatásai alatt is, maguk akarták meg-
választani életformájukat, s mindezt úgy, hogy ne legyen bűntudatuk az öregek
megsértése és elidegenítése miatt. Egy optimális intervenció megtervezéséhez
azonban ez a megfogalmazás még mindig túl általános volt. Ezért megkérdeztük
a férjtől, hogy minek kellene speciálisan történnie, ami kézzelfoghatóan bizonyí-
taná a számára, hogy elérte a célját. Habozás nélkül rávágta, hogy az apjának
kellene spontán kimondania: „Most már felnőttek vagytok, nektek kell magatok-
ról gondoskodnotok, nem várhatjátok, hogy anyád és én a végtelenségig kényez-
tessünk benneteket.” A kezelés céljaként azt fogadtuk el, hogy létrehozzuk ezt a
speciális változást az apa hozzáállásában.

4. A beavatkozás. Ezekből az információkból egyértelmű lett, hogy minden sike-

res beavatkozásnak azon az egyetlen „nyelven” kell zajlania, amelyet a szülők
meg tudnak érteni, nevezetesen, számukra mérhetetlenül nagy a jelentősége,
hogy jó szülők legyenek. Mivel éppen küszöbön állott a következő negyedéves
látogatásuk, a következőket mondtuk a párnak: a legutolsó látogatásig minden
tőlük telhetőt megtettek, hogy megakadályozzák a szülőket a takarításban, a sze-
relésben és a tökéletesítésben. Most több nappal a szülők érkezése előtt szüntes-
sék be a takarítást; hagyják felhalmozódni a szennyest, ne mossák le az autókat,
alig hagyjanak bennük benzint, hanyagolják el a kertet, s a konyhában ne legyen
jóformán semmilyen élelmiszer. Bármilyen elromlott szerkezet, hiba van a ház-
ban (kiégett villanykörték, csöpögő csapok), hagyják úgy, ahogyan van. Nem-
csak hogy ne akadályozzák meg a szülőket abban, hogy kifizessék a bolti és az
éttermi számlákat, a színházjegyeket, a benzint stb., de várjanak nyugodtan,
amíg előveszik a pénztárcájukat, s hagyják, hogy mindent kifizessenek. Otthon a
feleség hagyja összegyűlni a koszos edényeket a konyhában, s várja el, hogy az
anyósa elmosogasson; a félj olvasson vagy nézze a tévét, mialatt apja a kertben
vagy a garázsban dolgozik. Időnként dugja ki a fejét az ajtón, s kérdezze meg
derűsen: „Szia, apa, hogy mennek a dolgok?” Leginkább pedig attól volt eltiltva
a fiatal pár, hogy bármiféle kísérletet tegyen arra, hogy a szülőkkel elismertesse
a függetlenséghez való jogát. Mindent, amit a szülők tesznek értük, tartsák telje-
sen természetesnek, és csak érintőlegesen kell megköszönniük.
Ha a fiatal párt nem tette volna olyan idegessé a helyzet, mint amennyire ez
már bekövetkezett, valószínűleg nem lehetett volna „eladni” nekik ezt az ötletet,
mert a felszínen úgy tűnt, hogy a felszabadítás helyett még mélyebbre taszítja
őket ebbe a nyomorult helyzetbe. Mindazonáltal az utolsó betűig végrehajtották
az utasításokat, s amikor két héttel később a következő beszélgetésre jöttek; arról
számoltak be, hogy a szülők lerövidítették látogatásukat. Mielőtt elmentek volna,
az apa félrevonta a fiát, s azt mondta neki barátságosan, de félreérthetetlenül,
hogy ő (a fiú) és a felesége túlságosan el lettek kényeztetve, nagyon hozzászok-
tak, hogy a szülők kiszolgálják és támogatják őket, s hogy most már éppen itt az
ideje, hogy felnőttebb módon viselkedjenek és kevésbé függjenek tőlük.
Mint a fentiekből kitűnik, nem próbáltuk a szülőket bevonni a kezelésbe, hogy
elősegítsük a probléma kölcsönös megértését s a belőle származó elágazásokat.
Ehelyett a közbelépés a fiatal pár megoldáskísérletét vette célba, s úgy volt meg-
tervezve, hogy a szülők tovább játszhassák a „jó” szülő szerepét, amelyről való-
színűleg semmiképpen sem mondtak volna le. A fiatal pár agyonkényeztetése
helyett most annak a szintén örömet okozó szülői feladatnak szentelték életüket,
hogy leválasszák a gyerekeket magukról.

A REJTETT NYILVÁNVALÓVÁ TÉTELE

Egy középkorú férfi és a felesége közös terápiába kezdtek, mivel állandóan

ismétlődő szócsatákba keveredtek, nagyon boldogtalanná téve a feleséget, aki
amiatt is aggódott, hogy rossz hatással lesznek tizenéves gyerekeikre. Hamaro-
san kiderült, hogy a vita eszkalációja egy sajátos összjátékon alapul: a férj (aki
bevallottan élvezi a veszekedést, házon kívül is, például egy étteremben) finom,
de megjósolhatóan sikeres provokációt alkalmaz, amire a feleség úgy reagál,
hogy ő kijöhet a sodrából és támadhatja az asszonyt. Mondanunk sem kell, az
asszony úgy gondolta, hogy csak egyféle elkerüléssel védekezhet a provokáció
ellen. Egyikük sem volt tudatában, de különösen nem a feleség, hogy e nélkül a
sajátos „elkerülő” reagálás nélkül nem jöhetne létre eszkaláció. Miközben még
mérlegeltük, hogyan lehet a legmegfelelőbben beleavatkozni ebbe a sémába, egy
véletlen esemény jó alkalmat kínált a viselkedés-előíráshoz. Az alábbi szöveg az
intervenciót követő családterápiás ülés magnófelvételének átirata, s nem kíván
kommentárt.

Terapeuta: Végrehajtotta az utasítást vasárnap?

Apa: Igen.
Terapeuta: Jó. Meséljen.
Apa: Nem tudtam senkit sem találni, aki együttműködött volna velem.
Terapeuta (a gyerekekhez): Nos, azok épülésére, akik nem tudják, hogy
miről beszélek. Vasárnap reggel telefonon beszéltem a szüleitekkel, akik
megint veszekedtek, s azt mondtam az apátoknak, hogy menjen el egy gyű-
lésre San Franciscóba, és kezdjen el ott veszekedni valakivel – valódi
veszekedésről volt szó –, mert apátok azt mondta itt (nem nagyon emlék-
szik rá), hogy az esetek többségében valószínűleg maga keresi a veszeke-
dést. Én meg azt mondtam, hogy nagyon jó tapasztalat lenne, ha egyszer
kísérleti alapon csinálná; hogy megpróbálja kitalálni, hogyan teremti meg
egy veszekedés feltételeit. (Az apához): És azt mondja, senkit sem talált,
aki együttműködött volna magával egy veszekedésben?
Apa: Nem – úgy értem, logikailag, és ez… ez vicces. Időnként hőbörgök
valakivel, de ez spontán. Most ezt akartam, megterveztem egy veszekedést
valakivel. Egy barátommal elmentem, martinit akartam inni. És azt mond-
tam a pasasnak, hogy szárazon akarom, mire azt mondta: „Száraz.” Mire
én: „Akkor igya meg maga.” És azt mondtam: „Miféle gint használnak?
Maguk édes gint használnak? Ez nem száraz martini! Csináljon egy szára-
zat!” „Oké, hogyan csináljam?” – mondta a pultos, és kevert nekem egy
nagyon jó martinit. Valószínűleg az első is jó volt. Maga mondta, hogy
veszekedjek.
Terapeuta: Igen – és ő nem hagyta.
Apa: Igen, nem hagyta. Nem vitatkozott velem, megcsinálta az italomat,
pontosan úgy, ahogyan mondtam. Akkor tovább akartam provokálni, és azt
mondtam neki: „Ez sokkal jobb.” Mire ő: „Fogok rá emlékezni.” Azokkal
sem igen lehet veszekedni, akikkel üzleti kapcsolatban van az ember, bár
időnként szoktam velük. De amikor bementem a kiállítóterembe, mindenki
üdvözölt. Hallották, hogy beteg voltam. Azt mondtam az egyik fickónak:
 „Miért nem küldött nekem egy katalógust?” És erre azt válaszolta: „Gon-
doltam rá, és amint hazamegyek, küldök magának.” Így aztán vártam ott,
míg kedvem nem támadt a kocsimért menni. Megnéztem a parkolójegyet,
és húztam az időt még 15 percig – gondoltam, most lesz egy jó kis veszeke-
désem. Húztam negyedóráig az időt, aztán lementem a kocsimért, úgyhogy
öt perccel túlléptem a kerek órát. És akkor lementem, és azt mondtam a fic-
kónak: „Mennyi?” „Három és fél dollár.” Mire én: „Csak három. Akkor
elkezdte kiszámolni, hogy mennyit kell fizetnem ezért a plusz időért.
Tizenöt centet számoltak fel, de én megpróbáltam vitatkozni vele. Azt
mondta: „Nem vitatkozom magával, az emberek engem örökké bajba
kevernek emiatt, nem tudok mit tenni, írjon az igazgatóságnak.” Mondom:
„De hát maga az igazgatóság – adok három dollárt magának, és kiviszem
innen a kocsimat.” Azt mondja: „Kiviszi? Akkor csak leírom a rendszámát,
és átadom a főnöknek, hadd intézze el ő a dolgot.” Ez a parkolóőr valószí-
nűleg egy csomó vitatkozós emberrel találkozik, így aztán ő se működött
együtt, pedig én megpróbáltam, az instrukciójának megfelelően. Talán azért
nem bírtam igazán jól erősködni, mert a maga instrukcióját követtem. De
nagyon gondosan kiterveltem két helyet is, úgyhogy ha valaki visszadobta
volna a labdát, gyönyörű csetepaténk lett volna.
Terapeuta (miközben az anyára néz): Ha valaki visszadobta volna a labdát –
értem.
Apa: Úgy értem, hogy ha sikerül elérnem, hogy a pacák elveszítse a fejét,
kicsináltam volna. Ugyanúgy a pincért is.

Ahogy a fentiekből látható, az intervenciónak két hatása volt: létrehozta a

„légy spontán!” paradoxont az apa számára, a „spontán” veszekedései esetére, a
feleségben pedig jobban tudatosította saját hozzájárulását a problémához, mint
bármilyen belátást célzó magyarázat vagy értelmezés.

Gyakori típushelyzet a „rossznak” bélyegzett tizenéves kamasz viselkedése, ami

rendszerint ragyogóan beleillik a szülők házassági problémáiba. Például a
kamaszlány igen tiszteletlenül, agresszíven viselkedik az anyával, az anya pedig
úgy reagál, ami csak tovább növeli kölcsönös ellenségességüket. Érthető módon
az anya azt várja, hogy az apa állítsa helyre a tekintélyét, és segítsen a lány meg-
rendszabályozásában, ám legnagyobb aggodalmára azt veszi észre, hogy az apa
túlságosan „elnéző”. Helyesen vagy helytelenül, mindenesetre arra a következte-
tésre jut, hogy az apa és a lány titkos koalíciót alkotnak ellene, vagyis hogy az
apa titokban élvezi és bátorítja a lány viselkedését – ez olyan bebizonyíthatatlan
vád, melyet kimondása esetén a férj valószínűleg dühösen visszautasítana. Ezek-
ben az esetekben nagyon hasznosnak bizonyult, ha azt mondtuk az apának (az
anya jelenlétében), hogy roppant könnyen helyreállíthatja a békét otthon, ha haj-
landó egy elég különös dolgot végigcsinálni: nyúljon a zsebébe, és adjon a
lányának 10 centet minden alkalommal, amikor az arrogáns kezd lenni az anyjá-
val. Szó nélkül hajtsa végre ezt az utasítást, mintha mi sem volna természete-
sebb, s ha a lány mindenáron tudni akarja, hogy mi ez az egész, csak annyit
mondjon: „Adni akartam neked egy tízcentest.”
A terapeuta ezzel a viselkedés-előírással elkerüli a belekeveredését abba a
reménytelen vitába, hogy az apa „valóban” ellenséges-e az anyával szemben, s
hogy a lány „valóban” kijátssza-e ezt az ellenségességet az apa titkos elégedett-
ségére. Az előírás homályos szimbolikus következményei egyfajta megzavarási
technikát testesítenek meg a lányt illetően, az anyában pedig azt az érzést keltik,
hogy az apa hosszú távon olyasmit csinál, ami segít neki a lány ellen – habár az
apa célja kellőképpen zavaros ahhoz, hogy ne lehessen vitáikban felhasználni.
Ahogyan az első példában, itt is az történik, hogy az előírás végrehajtása nyílttá
tesz egy olyan „spontán” viselkedést, amely addig rejtett volt – s nem a szó
hagyományos értelmében vett belátáson, hanem egy sajátos cselekedeten keresz-
tül. De amint a „játék” nyílt, lehetetlen tovább vakon játszani (ahogyan Witt-
genstein és Howard mondják a 8. fejezetbeli idézetekben).

Egy anya elhozta kezelésre a 25 éves, szkizofrénnek diagnosztizált és az elmúlt

tíz év nagy részét elmegyógyintézetekben vagy intenzív pszichoterápiás kezelés-
sel töltött fiát. Úgy vélte, a fiú ismét az összeomlás határán van. A fiú már külön
élt, albérletben, és bár beiratkozott két egyetemi kurzusra, a vizsgákon megbu-
kott. A találkozások során a viselkedése modoros, de udvarias volt. A probléma
az ő szempontjából az anyagi támogatása miatti, régóta tartó feszültség volt
közte és a szülei között. Rossz néven vette, hogy a szülők úgy fizették lakbérét
és egyéb számláit, „mintha gyerek volna”. Arra vágyott, hogy a szülők adjanak
neki megfelelő havi támogatást, amelyből aztán ő maga rendezi kötelezettségeit.
A szülők viszont úgy vélték, hogy a korábbi és a jelenlegi viselkedése is arra
utal, hogy nem tudja megoldani ezt a feladatot, s rettenetesen rosszul gazdál-
kodna a pénzzel. Ezért szívesebben adtak neki hetenként némi pénzt, s ez az
összeg láthatóan attól függött, hogy mennyire tűnt „jónak” vagy „őrültnek”
éppen akkor. Ezt azonban sohasem mondták ki világosan, mint ahogyan a fiú
sem fejezte ki közvetlenül, hogy haragszik ezért a megoldásért. Inkább egyfajta
pszichotikus bohóckodásba húzódott vissza, ami viszont fokozta az anya félel-
mét, hogy rövidesen elkerülhetetlenné válhat egy újabb, költséges kórházi keze-
lés.
Az anya jelenlétében elmagyaráztuk a fiúnak: mivel úgy érzi, hogy a szülei
elnyomják, minden joga megvan ahhoz, hogy védekezésként azzal fenyegesse
meg őket, hogy egy jóval nagyobb kiadásba fognak keveredni, ha lelkileg
megint összeomlik. A terapeuta ezek után néhány konkrét javaslatot terjesztett
elő arról, hogyan kellene viselkednie ahhoz, hogy egy küszöbön álló összeomlás
benyomást keltse – ezek a javaslatok nagyrészt azt a némileg furcsa viselkedést
formulázták újra, melyet a fiú különben is tanúsított.
Ez a beavatkozás átformálta a fiú „őrült” viselkedését, méghozzá úgy, mintha
uralni tudná, s így ki is tudná használni saját előnyére; de azt is lehetővé tette,
hogy az anya éppen ennek lássa, s kevésbé féljen tőle. Az egyik eredmény az
volt, hogy a következő veszekedésük során az anya egyszerűen dühös lett rá, s
megmondta neki, hogy belefáradt ügyei intézésébe, abba, hogy a sofőrje legyen
stb., és megállapított számára egy havi járandóságot, amivel tőle azt csinál, amit
akar. A későbbi, utánkövető találkozáskor kiderült: ez a megoldás annyira jól
működött, hogy a fiú havi járandóságából időközben megspórolt egy autóra
valót, s ezáltal még inkább függetlenedett anyjától.

REJTEGETÉS HELYETT REKLÁMOZÁS

Rengeteg olyan probléma van, melyek közös nevezője egyfajta társadalmilag

gátló vagy zavaró fogyatékosság, vagy olyasmi, amit az érintett személy nem tud
nem tenni, holott nem volna szabad tennie, vagy épp ellenkezőleg, valami, amit
szeretne, de képtelen megtenni. Ezekben az esetekben a probléma meghatáro-
zása általában könnyű, a megoldáskísérletben pedig általában szerepet játszik az
akaraterő latba vetése, ami nemkívánatos eredményre vezet. Az előző részben
említett példákkal szemben itt a probléma nem rejtett.
Jó példa erre a nyilvános szerepléstől való rettegés. Emberünk attól fél, hogy
szorongása nyilvánvalóvá válik, s végül a hallgatóság szeme láttára összeroppan.
Megoldáskísérlete ezért arra irányul, hogy uralkodjon magán, és elrejtse szoron-
gását, megpróbálja „összeszedni magát”, eltitkolni, hogy remeg a keze, próbál
határozott, emelt hangon beszélni, elengedettnek látszani stb. Minél feszültebbé
válik, annál keményebben próbálkozik, s minél keményebben próbálkozik, annál
feszültebb lesz. Bár „az” egyelőre még nem fordult elő, „tudja”, hogy legköze-
lebb elő fog, s képes maga elé idézni teljes részletességgel a küszöbön álló
katasztrófát. A helyzet összetevői tehát a következők: a) egy olyan feltevés
következtében előálló „probléma”, amely a kliens számára valóságosabb, mint a
valóság; és b) megoldáskísérletek, az elsőfokú változás körébe tartozó probléma-
megoldó viselkedés, amely elevenen tartja a problémát, s így igazolja a prob-
léma kialakításáért felelős premisszát. A hagyományos pszichoterápiában a tera-
peuta a páciens feltevését kutatná, hogy fény derüljön eredetére és természetére,
a problémát (tünetet) pedig a jéghegy csúcsának minősítené. A rövidterápiás
megközelítés ezzel szemben a „megoldásra” irányul; a személyt arra utasítják,
hogy mondjon egy rövid bevezetést beszéde előtt, amelyben közli a hallgatóság-
gal, hogy rendkívül ideges, s hogy szorongása valószínűleg el fog uralkodni
rajta. Ez a viselkedés-előírás teljes fordítottja az eddig kipróbált megoldásoknak:
az illetőnek ahelyett, hogy megpróbálná elrejteni szimptómáját, reklámoznia
kell. De mivel megoldáskísérlete a problémája, a probléma eltűnik, amint elveti
a problémamegoldást, s ezzel együtt eltűnik az alappremissza is anélkül, hogy
bármiféle belátás szerepet játszott volna a dologban.
Természetesen nem könnyű rávenni valakit egy ilyen instrukció végrehajtá-
sára. Elsőre nem tartja ésszerűnek, hogy a felfogásával ennyire ellentétes dolgot
tegyen: nyíltan reklámozza azt, amit a leghőbb vágya elrejteni. Ezen a ponton
rendkívül fontossá válik, hogy tudjunk a páciens nyelvén beszélni. Egy mérnök-
nek vagy informatikusnak e viselkedés-előírás okát a visszacsatolásos mechaniz-
musok terminusait használva magyarázhatjuk el. Egy olyan páciensnek, aki a
problémáját az önmegvetéssel kapcsolja össze, elismerhetjük, hogy nyilván
szüksége van az önbüntetésre, s ez kitűnő módja e szükséglet kielégítésének. A
keleti gondolkodással rokonszenvezőnek emlékezetébe idézhetjük a zen-koanok
látszólagos abszurditását. Sok páciensnél valószínűleg bejön az autoriter állás-
pont: egyáltalán nem adunk magyarázatot az utasításhoz. Ha viszont valakiről
azt gondoljuk, hogy nem túlzottan együttműködő, olyan szöveggel közöljük az
előírást, hogy a problémájából ugyan ki lehetne jutni egy egyszerű, bár kissé
különös módon, de majdnem biztosra vesszük, hogy ő nem az a fajta ember, aki
hasznosítani tud egy ilyen megoldást. A magunkfajtáknak pedig akár előadást
tarthatunk a dologról, felhasználva a csoportelméletet, a logikai típusok elméle-
tét, az első- és másodfokú változást…
Mint említettük, a reklámozás akkor választható technika, amikor a megoldás-
kísérlet a rejtegetés volt. Használható az elpirulásnál, az ideges remegéseknél
(amelyben Frankl34 már sok évvel ezelőtt javasolta), párkapcsolati helyzetekben,
amikor valaki a felsüléstől fél (itt a reklámozásnak az a további előnye is meg-
van, hogy a másikat különlegesen kedves és támogató magatartásra ösztönzi,
ezzel megtörve az önmegvalósító próféciát), frigiditás és impotencia, s még egy
sor hasonló probléma esetében. Nagyon érdekes, hogy sok esetben a páciens
nem volt képes teljesen végrehajtani ezt az instrukciót, de pusztán az, hogy ott
volt a fejében, mint egy lehetséges kiút az egérfogóból, elég volt egy akkora
viselkedésváltozáshoz, ami megakadályozza a régi minta még egy menetének
lejátszásában* – és semmi sem meggyőzőbb, mint a siker.
KIS OKOK NAGY KÖVETKEZMÉNYEI

Vannak, akik rettenetesen félnek a hibázástól. Hibáik száma és súlya általában

nem múlja felül bárki másét, de ez a teljesen nyilvánvaló tény nem csökkenti
szorongásukat. Aggodalmaskodásuk azonban valóban hajlamosabbá teheti őket
baklövések és tévedések elkövetésére, s általában az elkerülésükre irányuló erő-
feszítések készítik elő ezekhez a talajt.
Tipikus példát kínál egy fogtechnikus esete. Tisztában volt a munkája értéké-
vel és hogy a főnöke elismeri a szakértelmét. Azt is tudta, hogy mindeddig még
nem követett el komoly baklövést, azonban szerinte ez csak idő kérdése; s az idő
menthetetlenül ellene dolgozott, mert a nagy hibától való félelme egyre erősebbé
vált, s szinte lidércnyomássá változtatta a munkáját (amit alapjában véve szere-
tett, s amire szüksége volt a megélhetéséhez).
Először teljesen visszarettent az utasítástól, hogy minden álló nap kövessen el
szándékosan valamilyen apró, sok kárt nem okozó, de elég ostoba hibát. Az
olvasó nyilván sejti, hogy ez a viselkedés-előírás a túl óvatos, elkerülő viselke-
dését vette célba, számára azonban tökéletesen abszurd ötlet volt, nem is lehetett
volna ellentétesebb azzal, amit ő az egyetlen lehetséges megoldásnak ítélt (egyre
több elkerülő viselkedés). Részletesen el kellett magyaráznunk neki az instrukció
„valódi” értelmét. Ez a magyarázat hasznos lehet más, de hasonló struktúrájú
problémahelyzetekben is, például pszichogén fájdalmak, kényszerek, tikkek,
ágybavizelés s egy sor más, látszólag kontrollálhatatlan körülmény esetében is.
A magyarázat lényege röviden egy olyan átalakítás, amely hasznosítja a személy
érthető vágyát a tünet feletti ellenőrzésre. Tehát elmagyaráztuk neki, hogy aka-
ratereje még komolyabb latba vetésével valószínűleg képes lenne elkerülni a leg-
kellemetlenebb hibákat, de ezen a módon sohasem fogja úgy érezni, hogy kellő-
képpen ura a helyzetnek. Ez állandó küzdelem volna. Ezzel szomorúan egyetér-
tett. Ezután kifejtettük neki, hogy az ilyenfajta problémákat akkor uralja valaki
igazán, ha nemcsak az elkerülésükre, hanem szándékos előidézésükre is képes.
Ezért kell követnie előírásunkat, mert csak a szándékos hibázások során tanul-
hatja meg, hogy miképp legyen úrrá a hibázások fölött.
Amikor az utánkövetés során találkoztunk vele, arról számolt be, hogy sokkal
jobban érzi magát, noha bizonyos értelemben a dolgok most rosszabbak: tartja
magát ahhoz, hogy mindennap elkövet egy kis hibát, s a napi hibák megterve-
zése annyira elfoglalja, hogy nincs ideje a másik, a nagy hiba miatt aggódni.
Hamarosan azonban az egész gyakorlatot kezdte ostobaságnak látni, s így létre-
jött egy másodfokú változás, ismét csak anélkül, hogy felderítettük volna tünete
„mélyebb” okát, vagy bármilyen belátáshoz juttattuk volna.
 Némileg hasonló problémával szembesített bennünket egy vonzó, harmincas
nő, aki életmódját mintha egyenesen Bunuel filmjéből, A nap szépéből másolta
volna, azzal a különbséggel, hogy nem volt férjnél. Élvezte szakmai karrierjét;
kollégái tisztelték – ugyancsak meglepődtek volna, ha rájönnek, hogy ez a kifo-
gástalan nő éjszaka egészen más életet folytat. Bárokba vagy olcsó táncos szóra-
kozóhelyekre járt, ott összeszedett valamilyen gusztustalan férfit, hagyta, hogy
az hazakísérje, miután jó sokat ittak, s ott minden esetben felháborodott és meg-
rémült, amikor az illető elvárta, hogy bekövetkezzék, ami ilyenkor be szokott
következni, s távozásra szólította fel. Leírása alapján a dolgot nem lehetett baga-
tellizálni, mert e férfiak egy része elég brutálisan bántalmazta. Nem ismerte fel,
hogy ő maga keveri bele magát ezekbe a helyzetekbe, illetve sejtett magában
bizonyos kényszert arra, hogy általa megvetett, mélyen az ő szintje alatti primi-
tív férfiak bántalmazzák. Problémájának ezzel a vázlatos leírásával felkínálta azt
a két fő témát, amelyek köré azután a beavatkozást megterveztük: az egyik a
saját indítékainak a homályos sejtése, a másik a lealacsonyodással való játszado-
zás.
Megmagyaráztuk neki, hogy olyan okokból, amelyeket valószínűleg sem mi,
sem ő nem fog soha teljesen érteni, szüksége van arra, hogy megbüntesse magát.
Mivel nála „a jobb kéz nyilvánvalóan nem tudja, hogy mit csinál a bal”, ezért
mindenekelőtt tudatosítania kell az itt szerepet játszó mechanizmusokat, ami
nem megy másképp, csak gondos és lépésről lépésre megtervezett kísérletezés-
sel. Lassan és alaposan körüljártuk ezt a témát, s végül arra utasítottuk, hogy
amikor késztetést érez önmaga egy ilyen mély lealacsonyítására, teremtsen olyan
helyzetet, amelyben kisebb társadalmi megbélyegzésnek és degradálódásnak van
kitéve. Erre számos viselkedési előírást dolgoztunk ki, például viseljen felemás
cipőt nyilvános helyen, tegyen fel egy olajos koszfoltot az arcára, menjen el úgy
hazulról, hogy valami feltűnő rendellenesség legyen az öltözékében (mindig
kifogástalanul öltözött), vagy szándékosan botoljon meg és hasaljon el egy zsú-
folt bevásárlóközpontban stb.
Nagyjából ugyanúgy, mint a fogtechnikus esetében, itt is a megkövetelt cse-
lekvés jelentéktelen, de szándékos természete idézett elő viselkedésváltozást. Az
a gondolat, hogy köznevetségnek tegye ki magát, annyira elfogadhatatlan volt a
számára, hogy háttérbe szorította viselkedése többi részét. Ismét nem kerültünk a
belátásnak vagy a megértésnek még a közelébe sem: viselkedése abban az érte-
lemben változott meg, hogy képtelenné vált nagy (és veszélyes) megaláztatások-
nak kitenni magát, miután rájött, hogy milyen szörnyűek számára a jelentéktelen
kínos helyzetek.
Egy másik fiatal nő, aki szintén nem volt férjnél, fűvel-fával lefeküdt, amitől
borzasztóan olcsónak érezte magát, de úgy látta: ez az egyetlen lehetősége azzal
a kétségbeejtő gondolattal szemben, hogy különben egyetlen férfi sem tartana
igényt a társaságára. Ráadásul teljesen kielégületlen volt minden szexuális érint-
kezés után – ezért úgy gondolta, hogy „kurvaként” is értéktelen. Így aztán túlsá-
gosan szégyellte magát ahhoz, hogy újra találkozzon a férfival, s újat keresett.
Nem volt képes belátni, hogy ilyen körülmények között ez a megoldáskísérlete
(hogy mindig valaki mással kezd ki, akit újra csak a szex érdekel) maga a prob-
léma. Hogy kihúzzuk ebből a káros körből, s egyben azzal a szabályunkkal össz-
hangban, hogy a gyógyító közbeavatkozást a „megoldásra” kell alkalmazni, arra
utasítottuk, hogy következő barátjának mondja a következőt: olyan okok miatt,
amelyeket lehetetlen felfednie, de amelyek erőteljesen szimbolikus jelentősé-
gűek, csak úgy hajlandó szeretkezni, ha a férfi előbb ad neki 25 centet, de csakis
régi ezüstérme lehet, az új ötvözetből készült pénzt nem fogadja el. Ez esetben
sem magyaráztuk meg előírásunkat. A páciens rendkívül megrettent a szöveg
várható következményeitől, viszont nagyon szerette volna folytatni a terápiát. Az
instrukció végigvitelére képtelennek érezte magát, így „kénytelen” volt a helyze-
tet úgy megoldani, hogy nem feküdt le lépten-nyomon bárkivel. Meglepődve fel-
fedezte, hogy a férfiak mégsem hagyják azonnal faképnél. Ily módon változás
következett be, noha sohasem hajtotta végre az instrukciót. Minket pedig ez a
fordulat egy másik közbelépési forma kidolgozásához vezetett.

A BELLAC-TRÜKK

Egy gyakorlott és intelligens igazgatóhelyettes nőnek, aki hozzászokott, hogy

önállóan döntsön, nehézségei támadtak az egyik főnökével. Abból ítélve, aho-
gyan az asszony jellemezte a konfliktust, a főnököt láthatólag idegesítette és
egyben elbizonytalanította az ő független és kissé erőszakos ténykedése, s
nagyon kevés alkalmat szalasztott el, hogy letromfolja, különösen harmadik sze-
mély jelenlétében. Az asszonyt ez annyira bántotta, hogy még távolságtartóbb és
leereszkedőbb lett a férfival szemben, amire az azzal válaszolt, hogy még többet
ócsárolta, amitől az asszony mindenekelőtt nagyon dühös lett. A helyzet már
azzal a nyilvánvaló következménnyel fenyegetett, hogy a főnök a nő áthelyezé-
sét vagy elbocsátását fogja javasolni, ő viszont azt fontolgatta, hogy megelőzi
ezt és beadja a felmondását.
Minden mélyebb elemzés helyett az asszonynak azt az utasítást adtuk, hogy
várja meg a következő összetűzést, s akkor ragadja meg az első alkalmat és fél-
revonva a főnököt, a zavar látható jeleivel küzdve mondjon neki valami ilyesmit:
„Régóta meg akartam már mondani magának, csak nem tudtam, hogyan, elég
őrült dolog, de amikor úgy bánik velem, mint az imént is, ez teljesen felizgat
engem, nem tudom miért, talán valahogyan az apámmal függ össze a dolog” –
majd hagyja el a helyiséget, mielőtt a másik egy szót is szólhatna.
Az asszony először elborzadt, aztán kíváncsivá vált, végül pedig roppant
mulatságosnak találta az ötletet. Azt mondta, alig várja, hogy kipróbálhassa, de
amikor legközelebb visszajött, azt állította, hogy érdekes módon a főnök viselke-
dése valahogyan már a következő reggel hirtelen megváltozott, udvarias lett, s
azóta is nagyon könnyű vele együttműködni.
Valóság az, amit „valóságnak” kezdünk nevezni – ha ezt bizonyítani kellene, a
változásnak ez a formája komoly segítségünkre lehetne ebben. Szigorúan és
konkrétan szólva „valójában” semmi sem változott abban az értelemben, hogy
semmiféle nyílt kommunikáció vagy akció nem zajlott le a két ember között. A
problémamegoldásnak ezt a formáját azonban az a tudás teszi hatékonnyá, hogy
az ember másképpen tud kezelni egy korábban fenyegető helyzetet. Ez a tudás
idézi elő a változást az illető viselkedésében, amelyet azután az emberi kommu-
nikáció változatos és finom csatornái továbbítanak, a kívánt formában befolyá-
solva a kapcsolati realitást még akkor is, ha a tényleges viselkedési előírást soha-
sem valósítják meg. Ezt a sajátos effektust említettük már a „reklámozásról”
szóló részben. Míg a tipikus emberi konfliktushelyzetekben minél inkább változ-
nak a dolgok, annál inkább ugyanazok maradnak, itt majdnem az ellenkezője
történik: minél inkább ugyanazok maradnak a dolgok, annál jobban megváltoz-
nak.
Giraudoux Bellac Apollónja c. színdarabja nyomán kezdtük ezt a fajta inter-
venciót Bellac-trükknek nevezni. Agnès, a félénk lány idegesen várakozik, hogy
behívják a főigazgató szobájába felvételi beszélgetésre. A várószobában van egy
fiatalember is, aki, miután rájön, hogy a lány fél, elmondja neki, hogy a legegy-
szerűbben úgy lehet az emberekkel bánni, ha azt mondjuk nekik, hogy szépek.
Noha Agnèst először visszariasztja a dolog látszólagos őszintétlensége, a fiatal-
embernek sikerül meggyőznie, hogy ha valakinek azt mondják, hogy szép, az
széppé teszi, s így nincs a dologban semmi tisztességtelenség. A lány végül elfo-
gadja tanácsát, s rögtön megnyeri a zsémbes személyzetist, azután a fennhéjázó
igazgatóhelyettest és az igazgatókat. Hirtelen a főigazgató viharzik ki irodájából:

Agnès kisasszony, ez az intézmény tizenöt éve belesüppedt a búskomor-

ságba, a féltékenységbe és a gyanakvásba. És most, ma reggel hirtelen min-
den megváltozott. A személyzetisem, ez a hiéna (a személyzetis nyájasan
mosolyog) olyan nyájassá vált, hogy még a saját árnyékát is köszönti a
falon (a személyzetis helyeslő fejbólintással nézegeti árnyékát a napfényben
– az árnyék visszabólint). Az első igazgatóhelyettes, akinek begyöpösödött-
 ségét és szertartásosságát soha senki nem vonhatta komolyan kétségbe,
ragaszkodott hozzá, hogy ingujjban üljön az igazgatótanácsban, isten tudja,
miért…39

A főigazgató szintén más emberré válik, amint Agnès azt mondja neki, hogy
szép. Valamivel később, civakodós felesége, Thérèse jelenlétében fontos követ-
keztetésre jut, nevezetesen arra, hogy ha az ember azt mondja másoknak, hogy
szépek, attól maga válik gyönyörűvé:

Rájöttél valaha is, Thérèse, hogy a Jóisten miért teremtette az asszonyokat?

Nyilván nem azért szakította ki őket az oldalbordánkból, hogy gyötrelemmé
tegyék az életünket. A nők azért vannak, hogy azt mondják a férfiaknak,
hogy szépek. És akik a legtöbbet mondják ezt, azok a leggyönyörűbbek.
Agnès azt mondja, hogy szép vagyok. Ez azért van, mert ő gyönyörű. Te azt
mondod, hogy ronda vagyok. Miért?40 (A kiemelések tőlünk.)

Amit Giraudoux itt felvázol, az éppen az ellenkezője azoknak az önfenntartó

kapcsolati bajoknak, amelyekben a rondaság rondaságot nemz a másikban, s
aztán visszatáplálódik kiinduló pontjába. Giraudoux azt is bemutatja, bár élve a
színműíró jogával az egyszerűsítésre, hogy egy igen kicsiny kezdeti változás
elég ahhoz, hogy megváltoztassa az egész sémát. S mi a helyzet a Bellac-féle
Apollónnal, a szépségnek ezzel az eszményképével, amelyhez az összes szerep-
lőt mérik? Ilyen szobor nincs – közli bizalmasan a fiatalember Agnèssel. Ezt ő
találta ki, de mindenki hajlandó hinni a létezésében.

AZ ELLENÁLLÁS HASZNOSÍTÁSA

Említettük már röviden a 8. fejezetben, hogy a változással szembeni ellenállást a

változás fontos hordozójává lehet avatni. A legegyszerűbb megoldás, hogy az
ellenállást a változás előfeltételévé, sőt egyik oldalává alakítjuk át. Néhány példa
megvilágítja ezt.
A laikus számára ellentmond a józan észnek, mégis van néhány olyan ember,
aki nyilvánvalóan nem azért kezd a terápiába, hogy megoldja egy problémáját, s
maga is megváltozzék ebben a folyamatban, hanem – bár azonnali segítséget
követel – úgy viselkedik, mintha le akarná győzni a szakembert, ezáltal melles-
leg azt is bebizonyítva, hogy a problémát nem lehet megoldani. Eric Berne egy
nagyon hasonló sémát „Miért nem… – Igen, de…” játszmának nevez.23 Ez a
játszma tipikus zsákutcát eredményez: valaki segítséget kér, ezzel kiváltja mások
józan tanácsait, mire az illető ugyanabból még többel reagál (ti. még több érvvel,
hogy miért nem használható a tanács, és még inkább követeli a „jó” segítséget),
mire a többiek azzal reagálnak, hogy még több józan tanáccsal látják el, és így
tovább. Az emberi kommunikáció fogalmait használva azt mondhatjuk, hogy a
„tanácsadók” a tartalom szintjén reagálnak és figyelmen kívül hagyják az üzene-
tet a kapcsolat szintjén,92 mígnem előbb vagy utóbb – inkább utóbb, besétálva a
csapdába – a kapcsolat olyan fájdalmassá és frusztrálóvá válik, hogy valamelyik
fél kétségbeesetten vagy dühösen megszakítja azt.
A vázolt attitűd elég könnyen megváltoztatható, feltéve, hogy a tanácsadó
maga hajlandó kilépni a megszokott keretből és képes feltenni azt a (csak látszó-
lag abszurd) kérdést: „Miért kellene megváltoznia?” Erre a váltásra a panasz-
kodó általában nincs felkészülve. Az ő rejtett szabályai szerint világos és kétség-
bevonhatatlan, hogy nem kell változnia – tulajdonképpen az egész játszma ezen
a feltevésen alapul. A „Miért kellene megváltoznia?” ezért olyan lépés, amely
nem tartozik bele az ő játszmájába; ez a felvetés teljesen új játszmát vezet be,
tehát nem folytatható tovább a régi. Ha például azt mondjuk egy okos, harminc-
éves szkizofrénnek, aki tíz évet töltött különböző kórházakban, hogy meg kel-
lene változnia, ki kellene szabadítania magát családja befolyása alól, munkát kel-
lene vállalnia, saját életét kellene élnie stb., lehet, hogy egyetért, de aztán elma-
gyarázza, hogy a hangok zavarják, s egyszerűen nincs még olyan állapotban,
hogy elhagyhassa a kórházat. Éppen eleget hallotta már ezeket a buzdításokat, s
tudja, hogyan hárítsa. Egészen más helyzet áll elő, ha valaki a „Miért kellene
megváltoznia?” megközelítést választja. Ahelyett, hogy az értelmetlenséget a
józan ésszel párosítaná (olyan ellentétek ezek, amelyek együttesen az állandósá-
got tartják fenn, s nem a változást segítik), az ellenállás hasznosításának dzsúdó-
technikáját alkalmazza: „Tudom, hogy nem lenne szabad ezt mondanom magá-
nak, hiszen mit fog gondolni egy olyan orvosról, aki ilyeneket beszél, de szigo-
rúan magunk közt szólva el kell mondanom, hogy mit gondolok valójában a
helyzetéről. Ami azt illeti, nekem kellene megvizsgáltatnom a fejemet, nem
magának. Mert maga végtére is megcsinálta, megtalálta azt az életmódot, amit a
legtöbben élni szeretnének. Én, amikor felkelek reggel, olyan nap áll előttem,
amelyen valószínűleg 99 dolog nem sikerül; tíz nyomorúságos órát kell minden-
féle kötelezettséggel és problémával eltöltenem. Maga meg fel sem kel, ha nincs
kedve, a napja biztonságos és előre látható, háromszor kap enni, délután valószí-
nűleg golfozik, este meg filmet néz. Tudja, hogy a szülei továbbra is fizetik a
kórházi költségeket, s biztos lehet benne, hogy ha végül meghalnak, az állam
gondoskodni fog magáról. Mi az ördögért cserélné fel az életmódját valami kis-
szerű létharcra, amilyen az enyém?” Ha a témát kellőképpen körüljárjuk és
következetesen képviseljük, a páciens hamarosan valami ilyesmivel reagál:
„Elment az esze, doktor úr? Ki kell innen kerülnöm, munkát kell szereznem, a
saját életemet kell élnem, elegem van abból, hogy betegnek nevezzenek.”
(Figyelmeztetnünk kell az olvasót, hogy a fentieket nem egy elmezavar gyógy-
módjaként adtuk elő, hanem egy másodfokú változási technika szemléltetése-
ként.) Ennek az intervenciónak a változata az a kérdés: „Hogyan tudna maga
megváltozni?”
Amikor a változás lassan bontakozik ki, a józan ész mindig azt súgja, hogy
egy kis bátorításra, némi taszigálásra van szükség. S ugyanígy, ha elindult a vál-
tozás, a dicséret és az optimizmus megkönnyíti a további fejlődést. Semmi sem
áll távolabb az igazságtól. A küszöbön álló változást speciálisan kell kezelni, s a
„lassítani!” üzenet a paradox intervenciós döntés. Az előbb említett páciens ese-
tében például kézzelfoghatóan ellentétes hatást váltana ki, ha arra utasítanánk,
hogy rajta, hagyja el a kórházat, és elszántan nézzen szembe az élettel. Ehelyett a
terapeuta mindenfajta pesszimista ellenvetést tesz és sötét jóslatokba bocsátko-
zik, amelyek egyenértékűek azzal a figyelmeztetéssel, hogy a páciens irreális
optimizmussal szemléli a helyzetét, hogy ha elhirtelenkedi a dolgot, az csak csa-
lódáshoz vezethet, hogy amit mond, nem úgy hangzik, mintha belőle fakadna,
talán valamilyen könyvben olvasta, és egyelőre semmilyen körülmények között
sem szabad hagynia, hogy tervei túlmenjenek a gondolkodás fázisán. Azt is java-
solhatjuk neki: annak érdekében, hogy a dolgok kikristályosodjanak a lelkében,
legalább egy hétig még csak ne is gondoljon rájuk.
A „lassítani!” intervenció gyümölcsözően egyesíthető egy visszaesés előírásá-
val, különösen, ha valaki először jutott át egy látszólag leküzdhetetlen akadá-
lyon, s megmámorosodott sikerétől, de közben attól fél, hogy ez talán csak vélet-
len szerencse volt. Ekkor azt mondhatjuk neki, hogy okvetlenül be kell követ-
keznie egy visszaesésnek, de ez kívánatos is, mert lehetővé teszi számára, hogy
jobban megértse problémáját, s ezért arra kell törekednie, hogy elősegítsen egy
ilyen visszaesést, lehetőleg még a következő kezelés előtt. Ennek a „légy spon-
tán!” paradoxonnak a keretén belül csupán két dolog történhet: vagy visszaesik,
s ekkor az esemény már átformálódott, ami annak bizonyítéka, hogy most már
eléggé ura a helyzetnek ahhoz, hogy szándékosan előidézze a visszaesést; vagy
nem esik vissza, ami azt „bizonyítja”, hogy most már eléggé ura a helyzetnek
ahhoz, hogy szándékosan elkerüljön egy visszaesést. Mindkét esetben újra lassí-
tásra szólítjuk fel.
A paradoxon más formái szintén nagy lehetőséget kínálnak a változással
szembeni ellenállás kezelésében. Beszéltünk már a rendőrtisztről, aki arra szólí-
totta fel a feltételesen szabadlábra helyezett személyt, hogy soha ne bízzon
benne teljesen, és ne mondjon el neki mindent. Sok évvel ezelőtt Aichhorn4 azt
javasolta, hogy a fiatalkorú bűnözővel arról beszéljünk, hogy hogyan hagyhatta
elfogatni magát, s ne arról, hogy miért hágta át a törvényt. Az effajta paradox
beavatkozásnak másik módját használtuk egy középkorú férfi esetében, aki hip-
noterápiában részesült, mert hosszú évek óta alvászavarral küzdött. Minden
objektív jel arra mutatott, hogy nagyon könnyen esik transzba, de sohasem lehe-
tett belőle a legcsekélyebb motoros aktivitást sem kiváltani (például ujjmozgáso-
kat vagy kézlebegést), és amikor kikerült a transzból, mindig kételkedett abban,
hogy valóban eljutott valamilyen hipnotikus állapotba. A kezelések után nagyjá-
ból változatlanul panaszkodott, hogy alvásproblémái semmit sem javultak, noha
a felesége tudatta velünk, hogy egész tisztességesen alszik. Végül azt mondtuk
neki, hogy bizonyos okok miatt, amelyek túlságosan technikaiak, semhogy a
rendelkezésünkre álló rövid idő alatt elmagyarázhatnánk neki, s amelyekkel
valószínűleg semmiképpen sem értene egyet, soha semmilyen körülmények
között nem tudathatja velünk, hogy javulás következett be az alvásában, hanem
akkor egyszerűen fejezze be a terápiát, „amilyen gyorsan csak lehetséges”. Kissé
megzavarodott, de beleegyezett. Két kezeléssel később tudatta velünk, hogy
most már minden éjjel eleget alszik altató nélkül is, amit 19 éven át szedett, s
hogy most már maga is elboldogul. Szemrehányást tettünk neki, amiért meg-
szegte azt az egyezségünket, hogy nem tudatja velünk a fejleményeket, s kifeje-
zésre juttattuk a változás gyorsasága miatt érzett pesszimizmusunkat. Három
hónappal később felkeresett bennünket, s azt állította, hogy az eltelt időszakban
gyógyszerek nélkül aludt, de egy újabb keletű munkahelyi nehézség újra zavarja
az alvásban. Kapott némi megerősítést, s ezután a találkozás után felhívott ben-
nünket, mondván, hogy túljutott a visszaesésen.
Egy tizenéves fiút felfüggesztettek az iskolában, miután rajtakapták, hogy
altatókat árusít az iskolaudvaron. Nagyon bosszankodott, de nem azért, mert
nem mehet iskolába, hanem mert megakadályozták az „üzletét”. Bosszankodása
dühvé változott, amikor az igazgató közölte vele, hogy a felfüggesztés az ő érde-
keit szolgálja, és a javára fog válni. Az igazgató tájékoztatta, hogy amíg fel van
függesztve, addig is kap osztályzatot minden feladatra, amit otthon elvégez – a
házi feladatokra, vizsga-előkészítő tesztekre stb. –, s hogy anyja megkapja az
iskolában, és hazaviheti neki az ehhez szükséges feladatlapokat. Mivel a fiú ere-
detileg sem volt túl jó tanuló, de most még haragudott is az igazgatóra a felfüg-
gesztés miatt, közölte anyjával, hogy ha belepusztul, sem csinál meg semmiféle
házi feladatot. Az anya ekkor kért segítséget.
Abban reménykedett, hogy a terapeuta be tudja valamiképp csábítani a fiát a
rendelőbe, s elfogadtatja vele az igazgató rendelkezését úgy, hogy a gyerek dühe
alábbhagy és hajlandó lesz az iskolai munkát elvégezni. Ehelyett a terapeuta,
mivel rájött, hogy a fiú dühét az igazgató ellen a változás emelőjeként lehet
használni, a következő instrukciót adta az anyának: menjen haza, s mondja azt a
fiának, hogy beszélgetett a helyzetéről néhány másik anyával, s rájött valamire,
de nem biztos benne, hogy elmondhatja neki a dolgot. Némi habozás után foly-
tassa, és adja elő kellemetlen „felismerését”, nevezetesen: ez az igazgató arról
híres, hogy nagyon nagy súlyt helyez az iskolába járásra, és az a szilárd meggyő-
ződése, hogy a magántanulók képtelenek megbirkózni a tananyaggal; s valószí-
nűleg azért függesztette fel, hogy az egész évet elveszítse. Aztán kiemelte, hogy
ha a fiú legalább úgy vagy még jobban tanulna a felfüggesztési idő alatt otthon,
ahogyan tanult az iskolában, az igazgató nagyon dühös lenne, és nagyon megza-
varodna. Azzal fejezte be, hogy éppen ezért azt hiszi, az lenne a legjobb, ha nem
érne el „túl jó” eredményt, és nem veszélyeztetné ezzel az igazgató tekintélyét.
Az anya ezek után arról számolt be, hogy amikor a gyerek ezt meghallotta,
sátáni vigyor ragyogott fel az arcán, s a szemében bosszúvágy égett. Mód nyílt
megtorolni a sérelmét, s nem számított, hogy annak érdekében hozzá kell látnia a
munkához. Egy későbbi megbeszélésen az anya arról számolt be, hogy a gyerek
„hevesen” belevetette magát az iskolai munkába, s kezd jobb jegyeket kapni,
mint bármikor korábban.
Mi tűnhetne gyógyítás-ellenesebbnek és érzéketlenebbnek, mint azt mondani
valakinek, aki segítséget kér, hogy a helyzete reménytelen? És mégis, ahogyan
az olvasó mostanra bizonyára felismeri, van az emberi problémáknak egy egész
osztálya, amelyekben a józan észen és a humánus attitűdön alapuló optimizmus
és a támogatás csak arra jó, hogy konzerválja a problémát. S ha ismét elkerüljük
a hagyományos gyakorlatot, s nem tesszük fel a kérdést, hogy miért játsszák
egyesek azt a játékot, hogy jelzik: „Segíts, de nem hagyom, hogy segíts”, hanem
tudomásul vesszük, hogy vannak ilyen emberek, akkor arra összpontosíthatunk,
hogy mit csinálnak, hogyan illik az bele az adott kontextusba, és mit lehet vele
kezdeni. A segélykérők ezen osztályának tipikus képviselője az a személy, aki
olyan problémával jelentkezik terápiára, amelyet jó sok szakember nem tudott
megoldani. Ilyen előzmények után a terapeuta gyorsan rájön, hogy a páciens a
trófea-gyűjteménye újabb tagjaként szemelte ki őt, s hogy itt a szakmai önbiza-
lom és optimizmus csak arra lenne jó, hogy a páciens malmára hajtsa a vizet, tel-
jesen függetlenül annak „valóságos” és „mélyebben fekvő” indítékaitól. A gyó-
gyító hozzáállás ezért itt nem a „Hogyan segíthetek magának?”, hanem „A maga
helyzete reménytelen”. A terapeuta azzal készíti elő ezt a beavatkozást, hogy elő-
ször türelmesen kikérdezi a pácienst múltbeli kudarcainak részleteiről – hány
orvosnál volt, mivel próbálkoztak az illetők sikertelenül, hány és miféle tesztet
használtak, milyen gyógyszerekkel, sebészi beavatkozással vagy más eljárással
kísérleteztek, és így tovább. Miután kellő mennyiségű bizonyítékot halmozott fel
a kudarc megállapítására, a lehető legautoriterebb és legpesszimistább stílusban
szembesíti kliensét a bizonyítékokkal. Azzal fejezi be, hogy megmondja neki:
teljesen irreális elvárásai vannak a terápiával szemben, mivel a problémája meg-
oldhatatlan, illetve legfeljebb annyit lehet tenni, hogy megtanítják arra, hogyan
éljen együtt vele. A terapeuta ezzel teljesen megváltoztatja a játékszabályokat;
most ő mondja, hogy a terápia haszontalan, s állítását még meggyőzőbbé teszi,
hogy szakmai jó hírét ahhoz a jóslathoz köti, hogy a páciens nem fog megvál-
tozni. Ez két lehetőséget hagy a páciensnek: vagy teljesen feladja játékát, vagy
folytatja, amit csak úgy tehet, hogy azon keresztül „győzik le” a szakembert,
hogy „bebizonyítja”: a javulás pedig lehetséges. Az intervenció mindkét esetben
másodfokú változáshoz vezet.
Lényegében ugyanezt a beavatkozást használhatjuk a mogorva, ellenszegülő
tizenéves bűnelkövetőkkel szemben is. A terapeuta beszédstílusa hasonlóan
leereszkedő és kelletlen, nagyrészt azt hangsúlyozva, hogy a kliens „született
vesztes”, és ezért az a sorsa, hogy a vesztébe rohanjon: „A hozzád hasonlókkal
kapcsolatos tapasztalataim alapján teljes biztonsággal megjósolhatom, hogy
három vagy legfeljebb hat hónap múlva újra elkövetsz valamit és bajba kevered
magad. A szüleid azt a nevetségesen ósdi elképzelést dédelgetik, hogy én vagy
valaki más segíthetünk neked, hogy ne élj ennyire ostobán. Fel fogom hívni
őket, és megmondom nekik, hogy takarékoskodjanak a pénzükkel, én nem szere-
tem az időmet vesztesekre fecsérelni.” Ezután csak a szülőkkel kell találkozni, s
azon a „nyelven” kell velük megbeszélni, hogy mi a legjobb stratégia a probléma
kezelésére, amelyet a legkönnyebb elfogadniuk. A következőkben ezek közül a
stratégiák közül mutatunk be néhányat.

VITATHATATLAN VÁDAK ÉS BIZONYÍTHATATLAN

TAGADÁSOK

Vannak problémahelyzetek, amelyekben az egyik fél olyasmivel vádolja a mási-

kat, amire nincs közvetlen bizonyíték, de a megvádolt elkövette a múltban. Ezzel
például azok a terapeuták és rendőrtisztek találkozhatnak, akik bűnelkövető gye-
rekek családjával foglalkoznak, s azokban a házasságokban is erről van szó, ahol
az egyik fél mértéktelen ivással vádolja a másikat.
A séma valami ilyesmi: háttérként adva van a múltbeli „rosszaság” (amit a
megvádolt elismer), s a vádló arra gyanakszik, hogy a másik titokban újra elkö-
veti a régi vétket. Amaz ezt tagadja. A vita addig eszkalálódik, hogy a vádló
„bizonyítékokat” vesz elő – például: „Tegnap este is majd leragadt a szemed,
nem álltál valami biztosan a lábadon stb.” Vagy egy tizenéves esetében: „Elpirul-
tál, amikor megkérdeztem, hogy van-e szexuális kapcsolatod a barátoddal” vagy
„Azonnal felrohantál a szobádba, amikor hazajöttél”, vagy: „Rosszkedvű vagy”
stb. Ezekkel a homályos bizonyítékokkal szembesülve a vádlott dühös lesz, és
hevesen védekezik, amivel meggyőzi a vádlót, hogy ez a hangos tiltakozás a bűn
újabb bizonyítéka. A dolgok elérhetik azt a forrpontot, amikor a vádlott ismét
megszökik otthonról, vagy inni kezd, s ezt aztán a vádló annak kézzelfogható
bizonyítékaként használja, hogy gyanúja az első perctől kezdve megalapozott
volt. Mire az ilyen problémákkal pszichiáterhez mennek, a vádló teljesen meg
van győződve a „tényekről”, a vádlott pedig reménytelenül frusztrált.
Nézetünk szerint „a valódi tények” megállapítása másodlagos jelentőségű.
Először is majdnem lehetetlen. De ennél fontosabb az, hogy bármilyen mérték-
ben bonyolódott is bele a vádlott valamilyen elfogadhatatlan magatartásba, a
vádló módszere az ügy kezelésére csak arra jó, hogy fenntartsa és felerősítse a
problémát. Arról nem is beszélve, hogy a vádlott, ha valójában jól viselkedik,
hogyan győzhetné meg a vádlót, aki „tudja”, hogy másképp van?
Csak olyan intervenció törheti meg gyorsan a vitathatatlan vádak és bizonyít-
hatatlan tagadások ciklusát, amely mindkét fél jelenlétében zajlik. A terapeuta
nem hajlandó arról tárgyalni, hogy érvényes-e a vád vagy a védekezés. Azzal tér
ki ez elől, hogy közli, ő nem volt ott, s így nem áll módjában, hogy megítélje a
„tényeket”. Mindazonáltal, jegyzi meg, mivel a vádlott elismeri, hogy a múltban
elkövetett ilyesmit, ennyi alapja mindenesetre van a vádaknak. Ennek elismerése
után kicsit továbbmegy, s azt mondja, hogy bár a vádlónak van némi bizonyí-
téka, talán nem elég éles szemű, hogy több bizonyítékot is összeszedjen, s hogy
éppen ezért a következő feladat az, hogy figyelmesebb legyen, de ez megkívánja
a vádlott „segítségét”. Ha az ivás a probléma, arra utasítjuk a vádlottat, hogy egy
nap ne igyon, de kövessen el minden tőle telhetőt, hogy részegnek látsszon, egy
másik napon viszont igyon jó sokat, de látszódjon olyan józannak, amilyennek
csak tud. Mindezt – tanácsoljuk neki – többször is megteheti, véletlenszerű idő-
közökben. A vádló így kiderítheti, hogy milyen éles szemű megfigyelő, oly
módon, hogy megpróbálja felállítani a helyes diagnózist. A szülők esetében, akik
azzal vádolják tizenéves gyereküket, hogy titokban rosszul viselkedik, rövid elő-
adást tartunk a gyereknek a szülők jelenlétében a „felnőtté válásról”, s hangsú-
lyozzuk, hogy ennek egyik vonatkozása, hogy az ember „nem beszél a szándéka-
iról”. Azt tanácsoljuk neki, hogy a felnőttség e formájának kifejlesztése érdeké-
ben csináljon a jövő héten egy-két olyan dolgot, ami örömet okozna a szüleinek,
és büszkévé tenné őket, de egy szót se szóljon ezekről. Ezután a szülőket arra
instruáljuk, „segítsenek” a gyereküknek ellenőrizni, hogy meg tudja-e tartani azt
az elhatározását, hogy titkolja előttük a cselekedeteit, méghozzá úgy, hogy min-
denáron próbáljanak meg kiszedni belőle bizonyos részleteket ezekről a cseleke-
detekről. Ha a gyerek úgy érezné, hogy a szülők túlságosan is jók a nyomásgya-
korlásban, végső menedékként találjon ki valami rossz cselekedetet, s hazudja
azt, hogy meg is tette.
Az olvasó nyilván magától is rájön, hogy ez a beavatkozás megfordítja azt a
patthelyzetet, melyet a család problémamegoldása létrehozott. Nem játszhatják
tovább a régi játékot, mert a vádlónak most az a dolga, hogy azt fedezze fel,
mikor és mit csinál jól a vádlott, a vádlottnak viszont nem kell a továbbiakban
bebizonyíthatatlan tagadásokat előadnia.

JÓTÉKONY SZABOTÁZS

Hatékony közbelépés egy másik, beragadt krízis kezelésére, amely szülők és

lázadó kamasz gyerekeik között szokott kialakulni (bár más helyzetekre is alkal-
mazható, amelyekben az egyik személy kitartóan, de hatástalanul küzd azért,
hogy uralja a másik viselkedését). A legtöbb esetben könnyű meghatározni a
problémát: a kamasz nem engedelmeskedik, nem tanul, nem tartja rendben a
szobáját, durva, tiszteletlen, későn jön haza, meg fog bukni az iskolában, rossz
társaságba keveredett, valószínűleg kábítószerezik, összeütközésbe fog kerülni
vagy már összeütközésbe került a törvénnyel stb. A helyzet általában sztereotip
módon alakul ki. A tizenéves átalakulása gyerekből fiatal felnőtté egyike azok-
nak a kritikus időszakoknak a családban, amelyek változást tesznek szükségessé
a családi viszonyok szabályaiban, ti. másodfokú változást. Hogy túlságosan is
leegyszerűsítsük a dolgot: míg teljesen megfelelő lehet, ha azt mondjuk egy
nyolcéves gyereknek, hogy „Azt csináld, amit mondok, vagy…”, 14 éves korá-
ban esetleg visszafordul, és szemtelenül azt kérdezi: „Vagy?”, s a szülők ott áll-
nak régi rendszabály-repertoárjukkal, amely évekkel korábban elvesztette haté-
konyságát. A józan ész és az elsőfokú változás „ugyanabból még többet”
receptje most csak zsákutcához vezethet, ahol minél inkább változnak a dolgok,
annál inkább ugyanazok, csak rosszabbak. A szülők például megpróbálhatnak
először vitatkozni a gyerekkel; ez nem fog eredményre vezetni, mert mások a
premisszáik; aztán kisebb büntetéseket szabnak ki, a kamasz sikeresen fellázad;
még több büntetést alkalmaznak, melyek (a negyedik csoporttulajdonságnak
megfelelően) csak még több lázadást váltanak ki, míg végül a rendőrséget és a
fiatalkorú bűnözőkkel foglalkozó hatóságot hívják segítségül annak kezelésére,
ami most már nyilvánvalóan ellenszegülő, befolyásolhatatlan viselkedés.* Telje-
sen nyilvánvaló, hogy a megoldáskísérlet teremti meg és tartja fenn a problémát,
de ezt a tényt elhomályosítja az a kapcsolati vakság, amely annyira jellemzi az
emberi problémákat. A szülők nem merik enyhíteni a nyomást, mert „tudják”,
hogy akkor a gyerek viselkedése teljesen elszabadulna; a gyerek számára viszont
a lázadás az egyetlen módja a pszichológiai túlélésnek azzal szemben, ami az ő
nézőpontjából a szülők folyvást növekvő követelményeinek veszélye. Az ered-
mény tipikus „központozási” probléma, röviden szóltunk róla már a 2. fejezetben
a második csoporttulajdonsággal kapcsolatban. A kívülálló megfigyelőnek nin-
csenek kétségei, hogy ha bármelyik fél képes lenne ugyanabból kevesebbet csi-
nálni, a másik hamarosan követné.
Ennek érdekében a szülőknek azt tanácsoljuk, hogy éljenek jótékony szabo-
tázzsal. Ez abban áll, hogy az ember megadja magát, azaz őszintén elismeri az
ifjú előtt, hogy képtelen befolyásolni a viselkedését: „Azt akarjuk, hogy gyere
haza tizenegyre, de ha nem jössz, nem tudunk mit tenni” – ez lehet az egyik üze-
netük. A kamasz gyorsan rájön ebben az új keretben, hogy a követelésnek és a
dacnak nincs sok értelme. A gyengével nem lehet jól dacolni. A szülőket ezek
után arra lehet utasítani, hogy tizenegykor zárják be a ház összes ajtaját és abla-
kát, és feküdjenek le, úgyhogy amikor a gyerek végül hazaér, ne tudjon bemenni,
és kénytelen legyen csöngetni vagy kopogni. Ekkor tettessék azt, hogy mélyen
alszanak, és hagyják jó sokáig kint ácsorogni, mielőtt ajtót nyitnak, de először
álmosan kérdezzék meg, hogy ki az. Aztán engedjék be, kérjenek elnézést, hogy
így megvárakoztatták a hidegben, s feküdjenek le a szokásos kérdezősködés
(merre járt, miért jött ilyen későn stb.) nélkül. Másnap reggel ne hozzák szóba a
témát, ha a gyerek nem hozza fel, ekkor viszont újra zavarodott, bocsánatkérő
attitűdöt mutassanak. A kamasz minden rossz lépésére további szabotázzsal vála-
szoljanak, olyan gyorsan, ahogyan csak gyakorlatilag lehetséges: ha például nem
ágyaz be, az anya vesse meg az ágyát, de törjön össze néhány kekszet, és szórja
a morzsákat a lepedőre. Ha a gyerek panaszkodik, az anya bocsánatkérően vallja
be, hogy kekszet evett ágyazás közben, és nagyon sajnálja, hogy szemetelt. Ha
soha nem rakja rendbe a ruháit, az anya kövessen el valamilyen ostoba hibát
(„Nem tudom, mi van velem mostanában, hülyeséget hülyeségre halmozok!”), és
tegyen keményítőt a mosógépbe, amikor a ruháit kimossa, vagy cukor helyett sót
a kedvenc pudingjába, vagy véletlenül öntse le egy pohár tejjel, amikor rande-
vúra indul. A szülőknek sohasem szabad szarkasztikusan vagy büntető szellem-
ben nyilatkozniuk ezekről a szabotázsakciókról, mindig bocsánatkérőnek és
zavarodottnak kell mutatkozniuk.
Ezt a viselkedés-előírást azokkal a szülőkkel a legkönnyebb elfogadtatni, akik
tehetetlen dühöt éreznek a gyerekük viselkedése miatt, és ezért hajlandók az elő-
írást a „kapja vissza” kereten belül végrehajtani. De az olvasó könnyen elképzel-
heti, hogy más szülők (különösen az anyák) különböző mértékben, de vonakod-
nak végrehajtani, sőt akár megfontolni is az elképzelést. A leggyakoribb gát,
hogy nem akarnak „tettetni”, „szerepet játszani”, ezt követi a tiltakozás, hogy
„Nem lehetek ilyen aljas vele.”
Ezért mielőtt egyáltalán említenénk ezt az intervenciót, tisztába kell jönnünk
azzal, hogy milyen „nyelven” ismertessük velük. Ha a szülők láthatólag annak a
negatív utópiának a hívei, hogy az élet tele van áldozatot követelő nehézségek-
kel, akkor azt kell mondani nekik, hogy a szükséges viselkedés nehéz áldozat
lesz számukra, de szülői kötelességük, hogy meghozzák ezt az áldozatot. A kato-
násabb gondolkodású szülők esetében hasznos lehet, ha kimutatjuk, hogy a lágy-
szívű kiképző őrmestert kedves fickónak tartják a katonái, de lágyszívűsége
következtében a kiképzés nem készíti fel a fiúkat a frontszolgálatra és a harcban
meg fognak tizedelődni, míg az erőszakos kiképzőt szívből utálhatják az újon-
cok, mégis nagyobb esélyük lesz a túlélésre. Nagyjából ugyanezt az érvelést kell
használni azoknál a lelkiismeretes szülőknél is, akik azt szeretnék, hogy szeres-
sék őket, s ezért félnek attól, hogy „aljasok” legyenek. Meg lehet bírálni őket,
hogy túl könnyűvé akarják tenni a maguk számára a gyereknevelést a gyerekeik
számlájára. Mások valószínűleg akkor fogadják el ezt a feladatot, ha elmagya-
rázzák nekik, hogy az egyik legfontosabb lecke, amit egy fiatalnak meg kell
tanulnia, a kölcsönösség, s hogy a gyereküknek valószínűleg fogalma sincs arról,
milyen sokat kap tőlük, anélkül hogy valamit is visszaadna nekik.
Természetesen mindig nagyon gondosan meg kell figyelni, hogy mennyire
tudnak megegyezni a szülők a közös akcióban. Ha úgy tűnik, hogy rosszul fog-
nak kooperálni, akkor tünet-előírást lehet alkalmazni magán a tünet-előíráson
belül, s azt lehet például mondani nekik, hogy a gyengébb valószínűleg el fog
követni valamit öntudatlanul, hogy meghiúsítsa a sikert, de lehetetlen előre meg-
mondani, hogy melyikük fog gyengébbnek bizonyulni.
A jótékony szabotázs hatékonysága jórészt egy kétoldalú átalakítási folyamat-
ban rejlik: a kamasz számára haszontalanná és taszítóvá teszi a lázadást, miután
nem nagyon van mi ellen lázadnia; a családi interakció dinamikáját pedig gya-
korlatilag a feje tetejéről a talpára állítja. A fiatalkorú bűnelkövető tipikus csa-
ládjában a szülők nyíltan büntetők és represszívek, rejtetten viszont permisszívek
és vonzók. A jótékony szabotázs olyan helyzetet teremt, amelyben nyíltan meg-
engedővé és védtelenné válnak, míg rejtetten büntetnek, de olyan módon, hogy a
kamasz nem nagyon tud fellázadni ellene. Ahelyett, hogy üres fenyegetéseket,
ész-okokat és buzdításokat alkalmaznának, gyermekük kezelésének egy csönde-
sebb, de jóval hatékonyabb módját sajátítják el. Ez a változás véget vet egy
haszontalan, problémafenntartó „megoldásnak”.

A FIGYELMETLENSÉG ÁLDÁSAI
Az, hogy mekkora figyelmet hajlandók az emberek egymásnak szentelni, fontos
eleme kapcsolatuk természetének, s könnyen válhat problémák forrásává. De a
figyelmesség és hiánya, a figyelmetlenség mégiscsak olyan ellentétek, amelyek
egymással szembeállítva elkerülhetetlenül létrehozzák az üres elemet, és ennek
következtében zéró összegű másodfokú változást produkálnak. Ebben a kontex-
tusban éppúgy, mint a már idézett példák esetében a megoldás azt kívánja, hogy
egy olyan premisszára váltsunk át, amely látszólag teljesen ellentmond a józan
észnek. Például, a fiatal és buzgó tanítónőnek nehézségei vannak egy ún. „prob-
lémás” gyerekkel. Míg az osztálynak, úgy látszik, javára válik a tanítása, ennek a
gyereknek (egy nyolcéves fiúról van szó) nem. A tanítónő behívja a szülőket
beszélgetni, s megtudja, hogy elváltak, az anya dolgozik és nagyon kevés ideje
van a kisfiára, a gyerek pedig otthon meglehetősen magányos. A tanítónő elhatá-
rozza, hogy minden tőle telhetőt megtesz, hogy pótolja a gyerek életének ezt a
hiányosságát, és maximális figyelmet fordít rá. De minél keményebben próbál-
kozik, annál kevésbé sikeres. Ez arra ösztönzi, hogy még keményebben próbál-
kozzon. A helyzet végül zsákutcába torkollik, amelyben nemcsak a tanuló telje-
sítménye esik a minimum alá, de a tanítónő is kezdi kétségbe vonni saját értékét.
Arra gyanakszik, hogy idegességének valami köze van a problémához, és tipikus
józan ész szerinti megoldást alkalmazva „megpróbálja összeszedni magát”.
Leírásából a terapeuta számára teljesen nyilvánvaló, hogy megoldása, tehát az,
hogy mértéktelenül sok figyelmet fordít a gyerekre, egy kezdeti nehézséget
problémává alakított át, és fenn is tartja a problémát. A tanítónő természetesen
nem képes ezt azonnal belátni; a józan ész és pszichológiai tanulmányai nyomán
szerinte a probléma a gyerek szétzilálódott otthona, általános boldogtalansága
stb., és ezt a problémát úgy kell kezelni, ahogyan ő próbálta. Nem kevés átalakí-
tási munkát igényel, amíg hajlandó abbahagyni az „ugyanabból még többet”
módszer alkalmazását, vagyis amíg hajlandó lesz arra, hogy ne emelje ki a
kisfiút figyelmével, hanem bánjon vele többé-kevésbé ugyanúgy, mint az osztály
többi tanulójával. A gyerek azonnal elkezdi felhívni magára a figyelmét, először
jelentéktelen kellemetlenkedésekkel, amelyeket a tanítónő – instrukciónknak
megfelelően – nem vesz észre, majd iskolai teljesítménye javításával (amit inst-
rukciónk szerint azonnali elismeréssel és dicsérettel jutalmaz).
Vállalva az önismétlés kockázatát, szeretnénk rámutatni, hogy itt szintén azt
kérdeztük magunktól: mi történik itt-és-most, s nem azt, hogy miért viselkedett
úgy a gyerek, ahogyan viselkedett, miért érezte azt a tanítónő, amit érzett, miért
tette azt, amit tett stb.
Arra jutottunk, hogy ugyanez az elv felhasználható a szökdöső tizenévesek
esetében is. A legtöbb ilyen esetben a szülők érthetően aggódnak gyerekük eltű-
nése miatt, de attól is húzódoznak, hogy felhívják a hatóságokat, és bejelentsék
az eltűnést, különösen, ha nem ez az első eset, s az előző kalandok viszonylag
ártalmatlan csínyek voltak. Ám annak ellenére, hogy nem tesznek bejelentést,
maguk minden követ megmozgatnak, hogy felderítsék a gyerek hollétét. Ha a
szülőket rá lehet venni, hogy ne csináljanak semmit, még a barátoktól se kérde-
zősködjenek, ne próbálják közvetítők révén felvenni a kapcsolatot a gyerekkel,
nagyon hamar kitűnő esélyük lesz rá, hogy a szökevény maga keresse velük a
kapcsolatot. Természetesen megkérdezheti tőlünk valaki, vajon honnan tudjuk,
hogy nem történne-e ugyanez éppilyen hamar vagy még hamarabb akkor is, ha
keresik a gyereket. Azt mondhatjuk csupán, hogy e tizenévesekkel készült inter-
júink alapján okunk van feltételezni, hogy nagyon odafigyelnek arra, mennyi
figyelmet fordítanak az eltűnésükre, és hogy az észrevehető nem törődés (amiről
általában a barátaikon keresztül értesülnek) erőteljes ösztönzést jelent, hogy fel-
vegyék a kapcsolatot a szülőkkel, míg ha tudják, hogy azok kétségbeesetten
keresik őket, valószínűleg meghosszabbítják a helyzetet, amely végül is a szüle-
ikkel való tipikus kapcsolati játékuk egyik változata.
A bécsi humorista, Roda Roda egyik elbeszélésének magva a figyelemfelkel-
tés, szándékos nemtörődömség segítségével. Egy vigasztalan galíciai kisváros-
ban állomásozó osztrák lovassági ezred fiatal tisztjeinek egyhangú katonai rutin-
ját egyetlen reménysugár világítja meg: a városka egyetlen kávéházának kasszír-
nője, egy nagyon bájos, nagyon kívánatos fiatal hölgy. Ott ül a kasszában, a
kikent-kifent katonatisztek ostromolják, udvarolnak neki, de ő szemérmesen
visszautasítja közeledésüket. Az elbeszélés hőse rettenetesen szerelmes belé, de
tudja, hogy nemigen van esélye, ha ugyanúgy versenyez, mint tiszttársai. Ezért
szándékosan a nemtörődömség stratégiáját alkalmazza: egyedül ül az asztalnál,
háttal a lánynak, s elfelé menet kiszámított közönnyel fizet neki a pénztárnál. Ő
az egyetlen tiszt, aki nem akarja meghódítani, s lévén az emberi természet olyan,
amilyen, ez rettentően felkelti a hölgy érdeklődését. Végül ő kezd a fiú után
futni, a tiszttársak legnagyobb meglepetésére, akik a csábítás minden általuk
ismert fortélyát bevetették, s most azt látják, hogy társuk, aki egyáltalán „sem-
mit” nem tett, elnyeri a díjat.
Régen a kelet-európai családi hagyományban hasonló, bár ellentétes módon
használták a figyelmet és a figyelmetlenséget a házasságszerzésben. A házassá-
gokat a szülők szervezték, s választásuk érthető módon ritkán váltott ki nagy lel-
kesedést a jövendőbelik részéről. Ilyenkor a szülők általában igénybe vették egy
hivatásos házasságközvetítő segítségét, aki többnyire a következőképpen járt el:
először megkereste az egyiket, mondjuk a legényt, félrevonta, s megkérdezte
tőle, észrevette-e, hogy mennyire figyeli őt a lány, amikor ő nem néz oda. Mivel
a válasz általában tagadó volt, a házasságközvetítő azt mondta, hogy figyeljen
csak alaposan, persze nem tolakodóan, s majd meglátja. A jövendőbeli mátkát
ezután ugyanilyen tanáccsal látta el, s a két fiatal hamarosan erőteljesen érdeklő-
dött egymás iránt.

TANULÁSI PROBLÉMÁK

A diákok erőfeszítései, hogy megbirkózzanak az iskolai követelményekkel,

gyakran természetüknél fogva nemkívánatos eredményre vezetnek. Egy viszony-
lag új keletű példa mutatis mutandis a hasonló problémák egész osztályát képvi-
selheti itt.
Egy diploma előtt álló, intelligens fiatalembernek különösen nagy nehézséget
okozott a dolgozatok megírása és határidőre leadása. Rettegve a feladattól, álta-
lában az utolsó hétvégére hagyta, szombaton hajnalban felkelt, leült az asztalá-
hoz, bámulta az üres papírokat és hat, gondosan kihegyezett ceruzáját, de még az
első mondatot sem volt képes leírni. Néhány órai alvás után ugyanez a kínlódás
folytatódott és fokozódott vasárnap késő éjszakáig, amikor is végső kétségbeesé-
sében összekapart valami rövid esszét, amelynek egy részét különböző kézi-
könyvekből másolta ki, majd hétfőn reggel beadta, hogy betartsa a határidőt.
Minden alkalommal meg volt győződve az elégtelen osztályzatról, de legna-
gyobb meglepetésére a dolgozatait általában elfogadták. Ezt rendszerint valami-
lyen véletlen tévedésnek tulajdonította, vagy a professzora szimpátiájának, aki
emiatt szemet huny szégyenletes teljesítménye fölött. Végül már csak két dolgo-
zatot kellett megírnia, hogy megkapja a fokozatát. Mivel tipikus esete volt
annak, aki szerint „jobb utazni, mint megérkezni”, a halogatás különlegesen
gyötrelmes orgiájába kezdett. Amikor erről a nehézségéről beszámolt nekünk,
már kétszer meghosszabbította a határidőt, de egy harmadik módosítást már nem
remélhetett. Miután régebbről ismertük, tudtuk, hogy utópista követelményeket
támaszt munkája minőségével szemben, s ez kényszeríti halogatásra; ez az
egyetlen elérhető elkerülési taktika a számára. Különösen az írás megkezdése
okozott neki gondot, mert mindegy, hogyan fogalmazta meg az első mondatot,
az egyszerűen nem volt elég jó, s ez megakadályozta, hogy akár csak gondolkoz-
zon is a másodikon.
Először azt a kézenfekvő tanácsot adtuk neki, hogy írja meg úgy ezt a két dol-
gozatot, hogy éppen csak átmenjen velük, de ezt kapásból elutasította. Elfogad-
hatatlan volt számára az az ötlet, hogy szándékosan írjon középszerűt, noha
azzal kényszerűen egyetértett, hogy a végső eredmény általában középszerű szo-
kott lenni. De – és ez döntő különbség volt a számára – bármilyen lett is, amit
csinált, mindenképpen gyötrelmes mennyiségű munkát áldozott rá. Ugyanakkor
péntek délután volt, s pontosan tudta, hogy eddigi módszerével semmiképpen
sem képes hétfő reggelre elkészíteni a két dolgozatot. Végül hajlandónak mutat-
kozott a következő kompromisszumra: az egyik dolgozatot megírja úgy, ahogyan
szokta, a másik esetében viszont minden tőle telhetőt elkövet, hogy csak elégsé-
gest kapjon rá. Megígérte, hogy ebben semmiképp sem fogja megváltoztatni az
első mondat első verzióját, és szándékosan beletesz valami csacsiságot, ha újra-
olvasva úgy találja, hogy túl jól sikerült az elégségeshez.
Az olvasó valószínűleg sejti a történet végét. A következő találkozáson
elmondta, hogy először a „mi” dolgozatunkat írta meg, alig két óra alatt, aztán
nekilátott a magáénak, amire ráment gyakorlatilag az egész hétvégéje. Amikor
visszakapta a dolgozatokat, a „sajátján” elégséges, a „miénken” kitűnő osztály-
zat volt. Láthatólag meg volt zavarodva, s nem értette, miféle világ az, ahol
ilyesmik történhetnek. Mint látható, ebben az esetben az átalakítást nagyrészt a
helyzet körülményei végezték el: az idő kérlelhetetlen múlása egyszerűen
rákényszerítette előfeltevése elvetésére, s mi ezt a vészhelyzetet használtuk ki,
amellett hogy tiszteletben tartottuk azt a szükségletét, hogy a dolgokat a lehető
legkeservesebben csinálja. Mindez természetesen kevésbé lett volna fájdalmas a
számára, ha oly módon tudtuk volna átalakítani a problémát, ami jobban illett
volna értékrendjéhez és világnézetéhez, s ezért kevésbé érezte volna fenyegető-
nek. De még ez az egyetlen tapasztalat is megtanította arra, hogy – Wittgenstein
szavaival – egy másik játszmát játsszon a sajátja helyett, s azt a továbbiakban
már nem játszhatta naivan. Vagyis maradandó változás zajlott le ezen a kezelé-
sen, s közben csak a jéghegy csúcsát érintettük, vagyis nem kamatoztattunk sem-
miféle belátást, amely perfekcionizmusának okaira vagy értelmére vonatkozott
volna.
A tanulással kapcsolatos halogatás, és a gyötrelmes, de haszontalan koncentrá-
ció kezelésének egy másik módja az időhatár-szabás. Megkérdezzük például a
diákot, mikorra várható ésszerűen az adott feladat befejezése. Tegyük fel, azt
válaszolja, hogy este kilencre. Ekkor azt mondjuk neki, hogy ha kilencig nem
fejezi be, bármit csinálhat, amit akar, tanulni viszont nem tanulhat. Ez az előírás
büntetéssé alakítja a szabadidőt, s azoknak a diákoknak, akik általában a jutal-
mazás és büntetés fogalmaiban gondolkodnak, többnyire nem kell tovább
magyarázni a dolgot. A legjobb azt mondani nekik, hogy a puding próbája az
evés.
Egy másik hasznos technika az, ha úgy kapcsolunk össze két problémát, hogy
az egyiket a másik „büntetéseként” írjuk elő. Ha például egy diáknak a tanulás-
sal is, a randevúzással is nehézségei vannak, mindkét területen változást lehet
előidézni azzal az előírással, hogy amennyiben nem sikerül valamilyen tanulmá-
nyi feladatot megoldania, a következő napra randevút kell kérnie egy lánytól. A
problémák effajta összekapcsolása nagyon sok más emberi zsákutca esetében is
használható módszer.

AZ UTÓPIÁK KEZELÉSE

A józan ész azt sugallná, hogy a túlméretezett célokból fakadó problémák leküz-
désének legjobb módja az, ha rámutatunk ezek megvalósításának gyakorlati
nehézségeire és képtelenségeire abban a reményben, hogy az utópista mindezt be
fogja látni. Az emberi problémák esetében azonban gyakran a józan ész megol-
dásai járnak a legnagyobb, destruktív csalódásokkal. Az a kísérlet, hogy „valósá-
got” fecskendezzünk az utópiákba, elsőfokú változással járó zsákutcát teremt és
tart fenn, a reciprok bevezetésén keresztül (ti. józan ész versus utópia). Az ered-
mény csoport-invariancia, mert némileg szabadon használva Lao-ce szavait, a
józan észt csak azért láthatjuk józan észnek, mert vannak utópiák.
A józan ész és a szélsőséges eszmék kölcsönös függősége különösen világossá
válik, ha beteges arányokat öltő eszmékkel foglalkozunk. A betegesen gyanakvó
paranoiást egyáltalán nem lehet leszerelni azzal, ha megpróbáljuk meggyőzni,
hogy nincs mitől félnie: „Ha nem akarnának bántani, akkor nem próbálnának
erről olyan rámenősen meggyőzni” – ez a tipikus reagálása, s a több az egyik
oldalon itt is többhöz vezet a másikon.
Ugyanígy, ha valakinek nagyon nagyra törő céljai vannak az életben, egyálta-
lán nem veszi jó néven, ha megpróbálják rávenni, hogy adja egy kicsit alább,
nyesse kissé reálisabbá a céljait. Számára ez azt jelenti, hogy nyomorúságos,
nyomasztó életre akarják kárhoztatni; a legkevésbé a józan ész nyelve alkalmas
arra, hogy sikeresen nyúljunk hozzá problémájához. Ő az utópia nyelvét érti. A
józan ész nem sokat tehet azzal a gondolattal szemben, hogy amit meg akarunk
változtatni, azt nem ellenezni, hanem éppen hogy táplálni kell. Pedig láttuk,
hogy a pesszimistát úgy a legkönnyebb kezelni, ha felülmúljuk a pesszimizmu-
sát, s az utópista ugyanígy általában gyorsan feladja utópiáit, ha valaki az általa
szabott határon túl erőlteti azokat. A következő részletek egy interjúból valók,
egy 29 éves diákkal; és remélhetőleg megvilágítják az intervenciónak ezt a for-
máját. (Mondanunk sem kell, ez nem teljes esetleírás, s a beavatkozás önmagá-
ban nem „gyógymódja” a szkizofréniának.)
A páciens elmondta, hogy éppen most engedték ki egy állami kórházból.
Három héttel korábban került be akut pszichotikus állapotban: „Nagyon sok hal-
lucinációm volt, ellenőrizhetetlenné váltak. Az autó űrhajóvá változott, a hely-
szín mintha száz évvel ezelőtti lett volna, és minden úgy nézett ki, mintha a világ
mesterséges rekonstrukciója lenne.”
Amikor megkérdeztük, hogy most mit akar magával kezdeni, elég grandiózus
terveket adott elő. Los Angelesbe akart eljutni, hogy Ravi Shankarnál tanuljon
szitáron játszani, s arra számított, hogy ez a zene lesz az a közeg, amelyen
keresztül befolyásolni fogja az egész nyugati világot. Emellett a mezőgazdaságot
kívánta tanulmányozni, hogy elsajátítva a kínai módszereket, ezek segítségével
élelemmel lássa el a Föld éhező tömegeit. Amikor a terapeuta teljesen egyetértett
ezekkel a célokkal, de nem találta őket elég nagyszabásúaknak, a páciens ellen-
szegült, s egy jóval kevésbé ambiciózus tervről kezdett beszélni, nevezetesen,
hogy belevág egy út menti fogadó építésébe. Az elmúlt két évben – mondta –
túlságosan befelé fordult, és szüksége van némi szociális visszacsatolásra, hogy
kikerüljön belső világának mély üregéből. A terapeuta újfent túl kicsinek találta
ezt az ötletet: „Ha egyáltalán tehetünk itt valamit tíz találkozás alatt, a legkeve-
sebb, hogy megpróbáljuk tisztázni, mit érdemes tennie, mit érdemes elérnie –
abból a szempontból is, hogy az elég értékes legyen a világ számára, és jelezze,
hogy maga valami értékeset csinált, szóval képet kellene alkotni arról, hogy mi
legyen az irány.”
Válaszában a páciens még mindig ragaszkodott grandiózus reményeihez, de
realisztikusabban kezdett arról beszélni, hogy mit tehetne a közvetlen jövőben:

Az egyetlen irányféle, amit el tudok képzelni, tudja, olyasmi, mint az embe-

riség hatalmas tömegei, nem tudom elképzelni a keleti… a két keleti hagyo-
mányt, Maóét és… és amit végső soron az emberben látok, a végső hindu
dolgot, ami most Ravi Shankar zenéje, mert most ez a legtündéribb megje-
lenése, most persze az igazi meditáción kívül. És amikor Mao Ce-tung a
mezőgazdasággal foglalkozik, tudja, az agrárreformmal, és a kettő, én a ket-
tőt nagy tömböknek látom, és az út menti fogadóval kapcsolatos dolog, ez
az egyetlen, amire gondolni tudok. Pillanatnyilag nem tudok tovább-
menni… vagy elmenni zenésznek Los Angelesbe, vagy a fogadó valahol
Santa Cruz körül.

Néhány perccel később még egyszer előjött ez a séma, s ekkor a páciens

nagyon egyszerű nyelven jellemezte nehézségeit:

Terapeuta: Szóval ilyen messzire tud jutni a gondolkodásban. Eddigi gon-

dolatai a zeneiskoláról vagy a fogadóról meglehetősen konkrétak és gyakor-
latiasak. Mindez persze teljesen rendben van a maga helyén, de ha nagyon
erősen a praktikus dolgokra koncentrál, ez megakadályozza abban, hogy
magasabb szintre emelkedjen, és nagyobb és átfogóbb dolgokban gondol-
 kodjon.
Páciens: Ha magasabb szintre megyek, az mindig elvontabb. Ez időbe
kerül, s nekem nincs sok időm – késésben vagyok, tudja –, ha ezekkel a
praktikus tervekkel foglalkozom, amelyek megszállva tartanak, elfogy a
pénzem, úgyhogy azonnal kell valamit csinálnom, ez a probléma.

A terapeuta ezt a technikát használva képes volt a dialógust egyre gyakorlatia-

sabb szintekre terelni.*

„EGYEZSÉG AZ ÖRDÖGGEL”

Az emberek egy része úgy gondolja, hogy problémája egyszerű, s halogatja a

szükséges, de némi kockázattal és kényelmetlenséggel járó cselekvést. Az a
munka nélküli mérnök jut az ember eszébe, aki szorong a felvételi beszélgetés
kockázatától, vagy az a fiatalember, aki túl szégyenlős, s nem mer a nőkhöz
közeledni. Kockázatmentes megoldásokat keresve a nehézségeik rendszerint
fokozódnak, míg végül a hozzáállásuk túl óvatossá válik. A barátok és ismerősök
csak fokozzák problémájukat, amikor sürgetik őket, hogy „tegyenek már vala-
mit”. Mindenfelől jön a biztatás, „nincs mitől félned”, „nincsen abban semmi”
stb. Ezeket a jó szándékú biztatásokat az érintett általában úgy értelmezi, hogy a
többiek rettenetesen alábecsülik az ő alkalmatlanságát, vagyis a csőd és a kudarc
tényleges kockázatát. Ha valami tudja növelni a kockázatfélelmet, hát a „Meglá-
tod, hogy meg tudod csinálni” üzenet ilyen.
Amikor egy ilyen személy terápiába kezd, teljesen bele van gabalyodva a
következő dilemmába: amit el szeretne érni, az egyre sürgetőbbé válik, mert
megy az idő, a pénz stb., viszont éppen e miatt a sürgősség miatt parancsoló
szükség, hogy a végül megteendő lépés ne járjon semmiféle hibázás lehetőségé-
vel. Ha a terapeuta hagyja belerántani magát ebbe a dilemmába, ilyen javaslatok-
kal fog előállni: küzdje le izgalmát, tegye meg a szükséges lépéseket. A páciens
szokásos ellenvetései (miután figyelmesen és egyetértően végighallgatta ezeket a
tanácsokat): a tanács kivitelezhetetlen; nincs megfelelő alkalom a végrehajtásra,
esetleg elárulja, hogy már kipróbálta ezeket korábban, de eredménytelenül, és
miért ismételjen meg valamit, ami biztos kudarc. Közvetlenül vagy közvetve
minden egyes elutasításával egyben provokálja is a terapeutát, hogy újabb és
újabb javaslatokkal álljon elő, s aztán újra megismétlődik a ciklus. Az ilyen terá-
pia gyakran úgy ér véget, hogy a páciens, kimerítve a terapeuta bölcsességét,
bejelenti: ez a kezelés sehová se vezet, s talán más terápiára vagy terapeutára
lenne szüksége. Az ilyen pácienseknél általános, hogy többféle, rövid életű terá-
piás kalandon már túl vannak.
Az „Egyezség az ördöggel” manőver alkalmazásával a terapeuta úgy küzd
meg a dilemmával, hogy kilép belőle, s ugyanakkor paradox módon frontálisan
nekimegy a kockázatproblémának. Mivel a páciens nem veti el óvatosságát, s
mivel problémája semmit sem változott a korábbi vagy a jelenlegi terápiától, azt
mondjuk neki, hogy van egy tervünk, amelynek segítségével nagyon valószínűen
elérheti a célját, de mivel biztosan el fogja vetni, mint egy újabb javaslatot, ezt a
tervet csak akkor áruljuk el neki, ha először megígéri, hogy végrehajtja, függet-
lenül attól, mennyire nehéznek, kényelmetlennek vagy ésszerűtlennek látszik.
Anélkül, hogy bármilyen részletet elmondanánk neki, biztosítjuk arról, a kivite-
lezésére biztosan képes, az nem fájdalmas és nem költséges. A motiváltsága
további gerjesztése érdekében hozzátehetjük: „Ha úgy gondolja, hogy másként is
megoldhatja a problémáját, akkor nincs szüksége rám. Ha viszont nem, akkor
szüksége van a segítségemre, én viszont csak ezen a módon segíthetek.” Ezen a
ponton a páciens rendszerint úgy érzi, legalább minimális utalásokkal kellene
rendelkeznie a dolog kockázatáról, de a terapeuta fenntartja eredeti álláspontját:
„semmi részlet, mielőtt elkötelezné magát”. Mivel a páciens úgy érzi, hogy az
idő már sürgeti, ezt is fel lehet használni: „Tisztában vagyok vele, hogy nagy
dolgot kívánok magától, mintha üres csekket kérnék. Azt hiszem, rendben van,
ha alaposan meg akarja gondolni, mielőtt dönt, úgyhogy tudassa a válaszát
velem a jövő héten.” (A negatív válasz értelemszerűen azt jelenti, hogy a kezelés
befejeződött.)
Ez a manőver különös helyzetbe hozza a pácienst: csak igennel vagy nemmel
felelhet. Ha nemet mond, anélkül, hogy tudná, mit utasít el, illetve csak annyit
tud róla, hogy valószínűleg megoldaná a problémáját, arra kényszerült, hogy
döntsön. Ráadásul el kell ismernie, ha csak értelemszerűen is, hogy panasza egy-
általán nem olyan fontos vagy sürgető, s ez esetben a további terápia vagy a
barátoktól való örökös tanácskérés fölöslegessé válik. Ha viszont igent mond,
elkötelezi magát, hogy követi egy másik ember utasítását anélkül, hogy alkalma
lenne azt előzetesen felülvizsgálni az „értelem” és a „logika” szempontjából.
Vagyis akár elfogadja, akár elutasítja ezt az „egyezséget az ördöggel”, legalább
akkora kockázatot vállal, mintha tenne valamit a problémája megoldásáért. Ha
ebbe belemegy, akkor már alig számít, hogy a terv biztonságos, hasznos megkö-
zelítése-e a kockázatos helyzetnek, vagy valami drasztikusabb vagy egészen más
cselekvés, mivel a beleegyezés puszta ténye máris megváltoztatta eredeti hozzá-
állását, nevezetesen, hogy „mindenáron óvatos legyen”.
Az „Egyezség az ördöggel” különösen világos példa, és a segítségével még
egyszer összefoglalhatjuk változáselméletünket: amíg a páciens is, a terapeuta is
azon a kereten belül marad, melyet az előbbi állított fel, a probléma szükségkép-
pen fennmarad. Sokféle megoldással lehet e kereten belül kísérletezni, de mind-
egyiknek ugyanaz lesz az eredménye, nevezetesen zéró másodfokú változás.
Ezen a kereten belül a „Mit tehetne még a páciens?” kérdés csak az „ugyanabból
még többet” problémához vezethet, amelyet éppen hogy meg kellene oldania, s
vég nélküli játszmát indít el. Az „Egyezség az ördöggel” viszont a kerettel fog-
lalkozik, vagyis a halmazzal, s nem annak elemével. A régi játszmát egy olyan
újjal váltja fel, amelyben a kliensnek kockázatot kell vállalnia, még ha ez a koc-
kázat csak annyi is, hogy elutasítja az egyezséget.
11. A szélesebb láthatár

Könyvünkben végig azt próbáltuk megmutatni, hogy módszerünk a problémák

kialakulásának és megoldásának megközelítésében nem korlátozódik a klinikai
esetekre, hanem az emberi működés jóval szélesebb területére alkalmazható. Az,
hogy sok példánk a pszichoterápia területéről származik, pusztán annak tudható
be, hogy ezt a területet ismerjük a legjobban.
Megpróbáltuk kimutatni, hogy ezek az alapelvek egyszerűek, általánosak, s
nincs belőlük sok; nincs olyan ok, amiért ne lehetne őket az elénk kerülő szociá-
lis rendszer méretétől függetlenül alkalmazni. A nagyobb rendszerek persze
valószínűleg bonyolultabbak, s a gyakorlatban nehezebb felderíteni és befolyá-
solni őket, mivel több fontos résztvevőt, alrendszert stb. foglalhatnak magukba.
De nem szabad eleve feltételezni, hogy megközelítésünket lehetetlenül nehéz
nagy rendszerekre alkalmazni pusztán azért, mert ezek a rendszerek nagy nehéz-
ségek elé állítottak más megközelítéseket, kiváltképp, ha ezek a megközelítések
éppolyan problémát keltő természetűek, mint a megelőző fejezetekben tárgyal-
tak. Egy módszer megítélésének egyetlen megbízható alapja az, hogy milyen
eredményre vezet, ha alkalmazzuk.
Ha nagyobb szociális rendszereket nézünk, olyan közönséges problémákkal,
zsákutcákkal, eszkalációkkal és nagy programokkal találkozunk, amelyek struk-
turálisan nagyon hasonlítanak az emberi élet személyesebb területeinek problé-
máihoz.

1. Túlságosan gyakori dolog, hogy egy szociális rendszer tagjainak státusz-,

pozíció- és érdekkülönbségei nem konstruktív és hatékony együttműködést
eredményeznek, hanem tartós és gátló patthelyzeteket, amelyekben minden
érdekelt boldogtalan, de amelyeket nem képesek megváltoztatni.
2. Ahol a különböző felek különbözőnek és szimmetrikusnak érzik magukat,
az eredmény gyakran valamilyen konfliktus többé-kevésbé gyors
kiterjedése; ezek az eszkalációk nagyon hasonlóak, akár két egyén, akár két
ország, akár két faj szerepel bennük.
3. Ahogyan az utópiák hatásának tárgyalásakor már említettük, nagyon tipikus
problémák alakulhatnak ki olyan programok eredményeként, amelyek
valamilyen erősen kívánatos célt akarnak elérni, de „valahogy” nem úgy
sikerül a kivitelezés, ahogyan tervezték, sőt gyakran ellentétes irányba
vezet.
 Ennek a harmadik típusnak egyre növekszik a jelentősége. Míg az ilyen csőd-
nek, ha egyéni élettervről van szó, nincs vagy alig van társadalmi utóhatása,
mérhetetlen veszteséget és frusztrációt okozhat a nagy kormányprogramok eseté-
ben. Véleményünk szerint ezen a területen különösen akkor lehet hatásos válto-
zást elérni, ha minimális, lassan előrehaladó, konkrét célokra koncentrálnak, s
lépésről lépésre haladnak, nem pedig hatalmas és homályos célokat erőltetnek,
amelyek kívánatosságát senki sem vitatja, kivitelezhetőségük azonban egészen
más dolog.
Sok alapvető társadalmi probléma kezelését – szegénység, öregség, bűnözés
stb. – általában úgy közelítik meg, hogy ezeket a gondokat mintegy önmagukban
létezőkként elkülönítik, majdnem diagnosztikus kategóriává emelve őket,
melyek nagyon különböző problémákra utalnak, s nagyon különböző megoldá-
sokat igényelnek. A következő lépés azután az, hogy hatalmas adminisztratív és
fizikai struktúrákat, egész szakértőgyárakat hoznak létre, amelyek azután egyre
nagyobb inkompetenciát termelnek ki.89 Szerintünk ez a megközelítés nem kívá-
natos eredményre vezet, hatalmasan felnagyítja a deviáns népességszámot, hogy
ez a népesség biztosítsa e monolitikus intézmények és ágazatok raison d’être-jét,
létezésének okát.
Hasonló példát kínálnak a szenvedélybetegségeket (kábítószer, alkohol,
dohány) környező, gigantikusra hízott kérdések, amelyeket ma többnyire pszi-
chológiai fogalmak segítségével definiálnak. A saját, közvetlen tapasztalataink
és általános elveink alapján nagyon valószínűnek tartjuk, hogy a heroikus intéz-
kedések teljesen akaratlanul, de nagyon erősen hozzájárulnak, hogy az emberek
mágikus tulajdonságokkal ruházzák fel ezeket a szenvedélykeltő szereket, s
majdnem lehetetlenné teszik, hogy a szenvedélyproblémákat kisebb eszközökkel
lehessen megoldani. A szenvedélyfüggőség kérdése vitathatatlanul nagyon
komoly, de könnyebben kezelhető, ha olyan viselkedésproblémának tekintjük
ezt, mint amely alapvetően hasonlít más ilyenfajta problémákhoz, és elsősorban
arra figyelünk, hogy milyen rossz megoldások segítik elő fennmaradását.
Összefoglalóan, úgy látjuk, hogy alapvető nézeteink a problémaképződésről
és a problémamegoldásról, az állandóságról és a változásról hasznosan és kielé-
gítően alkalmazhatók az emberi problémákra általában. Természetesen tisztában
vagyunk azzal, hogy igen sokféle esemény és körülmény létezik, amelyeknek
közük van ugyan a változáshoz és az állandósághoz, de kívül esnek az emberi
beavatkozás hatáskörén: a természeti világ fizikai és kémiai folyamatai az evolú-
ciótól a földrengésekig, a biológiai betegségek, bizonyos véletlenek és sok min-
den más. Ezekre a jelenségekre, amelyeket adottságoknak kell tekintenünk, nem
alkalmazhatók közvetlenül nézeteink, arra viszont, hogy az emberek hogyan
kezelik ezeket a „természeti” körülményeket, éppúgy alkalmazhatók, mint arra,
ahogyan kezelik a társadalmi körülményeket. S ma nyilvánvalóan előtérben áll
az emberi viselkedésnek ez a szférája, mint olyan terület, amelyen ismereteink és
készségeink felülvizsgálatra szorulnak.
Előszó az első magyar kiadáshoz

A változás változása, avagy a problémamegoldás problémái

Tizenöt évvel az amerikai kiadást követően, mégis megdöbbentő aktualitással

veheti kezébe az olvasó végre Magyarországon is a Palo Alto-i pszichoterapeuta-
csoport korszakos művét, mely megjelenését követően óriási hatást gyakorolt a
kortárs viselkedésváltoztató módszerekre, s alig van olyan „valamirevaló” pszi-
choterápiával foglalkozó kézikönyv, amely ne hivatkozna rá, ne tekintené kiin-
dulópontnak, akár egyéni, akár csoport- vagy szervezeti szintű beavatkozásokról
legyen szó. Miért olyan aktuális, miért méltán világhírű Watzlawickék e műve?
Elsősorban azért, mert kátyúba jutott válságkezelési stratégiákkal, megrekedt túl-
élési manőverekkel, mélypontra zuhant „kibontakozási” folyamatokkal szemben
mutat fel az átlagolvasó számára is könnyen áttekinthető, konkrét megoldási
sémákat, életképes cselekvési, segítési alternatívákat. S miután a világnak ezen a
felén a nyolcvanas években állandósult a válság, krónikussá váltak a problémák,
Watzlawickék csaknem valamennyi megfigyelése és következtetése húsba
vágóan érvényes kelet-európai viszonyainkra.
Bármelyik szektorát választjuk is ki a magyar társadalomnak, mindenütt az
elsőfokú változás elvén alapuló problémakezeléssel találkozunk, s ez sajnos
azokra a reformtörekvésekre is igaz, amelyeknek hirdetői mélyen meg vannak
győződve arról, hogy radikálisan szakítani szeretnének a múlt örökségével.
Az elsőfokú változás során a rendszer nem változik, csak a rendszer elemei-
nek a viszonya változik a rendszerhez. Watzlawickék könyve arra figyelmeztet a
felgyorsultnak látszó hazai változások megítélését illetően, hogy kerüljük el a
kínai kulturális forradalom vörösgárdistáinak vakfoltját: ne az elsőfokú változás
logikájának megfelelő keretek között gondolkozzunk, hanem – a szerzők egy
másik példájára utalva – az erőltetett gázpedálnyomkodás helyett váltsunk át egy
másik sebességi fokozatra. Úgy vélem, s ez a szerzők soraiból is következik, e
könyv elolvasása után már nem lehet a megszokott, hagyományos módon viszo-
nyulni környezetünk problémáihoz. A másodfokú változás gondolata ugyanis
nem a problémák okaira, hanem a hibás problémamegoldásra helyezi a hang-
súlyt, ezt tekinti kulcsfontosságúnak a problémák képződésében és fennmaradá-
sában. E műben a problémamegoldás problémáiról van tehát szó, és ez minősé-
gileg új szempontrendszert jelent a humán életproblémák megközelítésében.
Az emberi beavatkozás káros következményeinek gondolata visszanyúlik a
régmúltba, de elméleti keretbe helyezésére csak az elmúlt húsz évben került sor.
Watzlawickék mellett különösen Sam Sieber munkássága emelkedik ki, aki Mer-
ton „önmagát beteljesítő jóslat” fogalmából kiindulva a segítő célzatú beavatko-
zásokat három nagy csoportra osztja; progresszívre, ha a beavatkozást követően
javul, oldódik a probléma, nullvariánsra, ha nem történik változás, végül reg-
resszívre, ha az intervenciót követően a probléma súlyosbodik, és az egyértel-
műen a. beavatkozással van kapcsolatban. Sieber szerint a humán beavatkozások
sokkal nagyobb százaléka tartozik a regresszív intervenciók kategóriájába, mint
amennyi erről a köztudatban él, s ezzel Watzlawickék végkövetkeztetései is egy-
becsengenek.
A naiv olvasóban joggal vetődik fel a kérdés, hogyan lehetséges ez. Mivel
magyarázható, hogy az emberi beavatkozások tudatos tervezése során nem szá-
molnak komoly szempontként a segítés árnyoldalaival, a beavatkozás kockázata-
ival? Azt hiszem, ennek döntően az az oka, hogy a veszélyek és kockázatok ész-
lelése nem könnyű, különösen nem olyan beavatkozások esetében, amelyek az
emberi viselkedés befolyásolását célozzák. Ne felejtsük el, hogy a segítő is
részévé válik annak a rendszernek, amelynek változása nélkül nem lehet segí-
teni, és ez a bevonódás rendkívüli módon megnehezíti a tájékozódást. Másrészt
az is kétségtelen, hogy egy esetleges regresszív intervenció tettenérése, leleple-
zése nem mindenkinek érdeke. Vannak történelmi korszakok, amikor komoly
erők „dolgoznak” azon, hogy elfedjék az intervenciók regresszív, azaz a problé-
mákat súlyosbító jellegét. Egy olyan társadalomban, amelyben a viszony nem
egyenrangú a segítő és a segített között, amikor a páciens sokszor kiszolgáltatott
helyzetben van a segítés intézményes keretei között, a regresszív intervenció
definiálására ritkán kerülhet sor.
Watzlawickék szerint a problémák keletkezésének három formája van:

1. Nemkívánatos helyzetek, nehézségek támadnak, de ezek felismerése nem

történik meg, következésképpen elmarad a kívánt beavatkozás, pedig
szükség lenne rá.
2. Olyan nehézségeket próbálnak megváltoztatni, amelyek vagy
megváltoztathatatlanok, vagy nem léteznek – tehát cselekszenek, amikor
nem kellene cselekedni.
3. A cselekvés nem a legmegfelelőbb szinten történik, vagyis logikai
típushibáról van szó.

Magyar szemmel nézve mindhárom formának igen nagy jelentősége van. Ha a

mentálhigiénés problémákat emeljük ki a problémák konglomerátumából, jól
lehet érzékelni mindhárom problémakezelési hibát.
 Ad 1. A mentálhigiénés problémák túlnyomó része (neurózis, alkoholizmus,
öngyilkosság, kábítószer-függőség) kezeletlen, a szükséges beavatkozások hiá-
nyoznak, nincsenek megfelelő és korszerű intézmények, kevés a jól képzett
szakember.
Ad 2. Egyre több a fantomintézmény, amely nagy költségvetéssel, ugyanakkor
kellő kihasználtság híján (egyes bölcsődék, és óvodák kórházi gyermekosztá-
lyok, szakorvosi ambulanciák), vagy a „vég nélküli játszma” sémája szerint dol-
gozik (alkoholelvonók, neurotikusokat „kezelő” körzeti orvosi hálózat). A nagy-
fai alkoholelvonó intézet létrejöttét és fennmaradását is az a kezdettől fogva kor-
szerűtlen szemlélet mozgatja, mely szerint az alkoholizmus és a bűnözés okait
zárt intézet keretei között meg lehet oldani.
Ad 3. A mentálhigiénés problémák megoldásában ritkán érvényesül a másod-
fokú változás elve, a hivatásos segítők többsége a tünetek tartalmára és nem
kommunikatív jelentésére összpontosít. A lelki zavarban szenvedők széles réte-
geit nem empátiával, érzelmi támasz nyújtásával, a személyiség és közvetlen
környezete egészét érintő (rendszer)változást előhívó beavatkozás révén segítik.
Még mindig túlsúlyban vannak a moralizáló, diszkrimináló és stigmatizáló meg-
közelítések.
Ha túllépünk a pszichológiai kérdések síkján, és szélesebb társadalmi kontex-
tusban próbáljuk Watzlawickék elméletét újragondolni, leginkább az utópia-
szindrómáról írottakat érezzük lélegzetelállítóan e régióra szabottnak. Az utópia-
szindróma Watzlawickék szerint akkor lép fel, amikor „az egyén (vagy egy cso-
port, vagy egy egész társadalom) megpróbálja premisszájának megfelelően
elrendezni az egész világot, s ha azt látja, hogy kísérlete kudarcot vall, nem azt
vizsgálja, hogy nem tartalmaz-e a premissza valamilyen képtelen vagy irreális
elemet, hanem… külső tényezőket hibáztat”. Tehát a premisszák a valóságnál is
„valóságosabbak”. Jól példázza ezt a projektív utópia, melynek esetében egy
szűk csoport úgy véli, hogy megtalálta az igazságot, s egyfajta misszionárius
felelősséggel (pontosabban felelőtlenséggel) próbálja másokra erőltetni azt.
Azok, akik nem értik vagy mást gondolnak erről, csak rosszindulatból cseleked-
hetnek, s ezért az emberiség jóléte érdekében tönkretételük igazolható. A pro-
jektív utópia Alfred Adler neurotikusának élettervéhez hasonlítható: „egy neuro-
tikus életterve megköveteli, hogy ha kudarcot vall, az mindig másvalaki hibája
legyen, s ő maga megszabaduljon a személyes felelősségtől”. Egy olyan ország-
ban, ahol az elhúzódó és súlyosbodó problémáknak nincsenek felelősei, e gondo-
latok valóban revelációként hatnak!
Karl Popper Utópia és erőszak című esszéjének e könyvben idézett sorai vilá-
gítják meg legpontosabban az irracionális cél érdekében történő cselekvésből
fakadó problémák természetét: „Egyetlen nemzedéket sem lehet jövő nemzedé-
kekért, egy esetleg sohasem elérhető boldogságideálért feláldozni.”
Watzlawickék könyve nemcsak a problémakezelés problémáinak előterébe
helyezése révén tár új perspektívákat a hazai olvasók elé. A könyv szemlélete
áttöri a korlátokat az egyes humán diszciplínák között, élesen világít rá az
orvosi, a jogi, a pszichológiai és szociális problémák közös természetére, vagyis
arra, hogy minden egyes emberi problémának kommunikatív aspektusa is van,
amelynek kezeletlensége a problémák fennmaradását, kiéleződését vonja maga
után, és sokszor csak gyökeresen új megközelítés lendítheti ki a helyzetet a holt-
pontról. Ezért a problémákat nem lehet, nem szabad egy szűken értelmezett disz-
ciplína sémáiba erőltetni. Egyes jogi problémák megoldása kulcsot adhat megol-
datlan lelki problémák javításához, vagy bizonyos szociális problémák megoldó-
dásának tanulságai alkalmazhatók lehetnek az orvostudományban is.
Ez a legszorosabb és legrokonszenvesebb értelemben vett interdiszciplináris
szemlélet magába foglalja a sikeres „laikus” megoldások rejtélyei iránt tanúsított
arisztokratizmusmentes érzékenységet, fokozott figyelmet és minden olyan meg-
oldás beépítését a módszertani repertoárba, amely fogalmilag megragadható. Így
juthatott el a Palo Alto-i csoport csaposok, áruházi detektívek, pilóták, csalók,
sikertelen öngyilkosok és öngyógyító neurotikusok interakcióinak vizsgálatán át
a buddhizmus négy nemes igazságáig a szenvedésről, a szenvedés eredetéről, a
szenvedés megszüntetéséről és a szenvedés megszüntetéséhez vezető útról.
Elméleti megalapozottság, világos gondolatmenet, empirikus indíttatás nyi-
tottság a pszichiátrián túlmutató tapasztalatok felé, valamint az amerikai hagyo-
mányokból fakadó erős pragmatizmus – íme ezek a tulajdonságok alapozták meg
a változás változásáról szóló könyv eleven érvényességét, napjainkig élő hatását.
A pragmatikus gondolkodás a múlt elemzése, az okok kutatása helyett az „itt és
most” gyakorlatiasságát helyezi előtérbe, a miért kérdés helyére a mit kérdés
kerül: mit tesznek itt és most, ami a probléma fennmaradását szolgálja. A beavat-
kozás ennek megfelelően célzott, gyors, nem időigényes, belátható időn belül
kecsegtet megfelelő eredménnyel.
A Palo Alto-i csoport interdiszciplináris nyitottsága szerencsére nem hordozza
a parttalanság veszélyét. A szerzők nem győzik hangsúlyozni kompetenciájuk
korlátait, azokat a határokat, amelyek gátat szabnak elméletük érvényének és
gyakorlati munkájuk mozgásterének. A szenvedő emberrel foglalkoznak. „A
felelősségteljes és humánus pszichoterápia határai jóval szűkebbek, mint gondol-
ják. Hogy a terápia nehogy saját patológiájává váljék, a szenvedés enyhítésére
kell korlátozódnia; a boldogság keresése nem lehet feladata.” E sorok akár szak-
mai ars poetica is lehetne.
Mindezek után előre kell bocsátanom néhány óvatosságra intő megjegyzést is
Watzlawickék rövid terápiás módszerének hazai alkalmazásával kapcsolatban. A
szerzők, mondandójuk kihangsúlyozására időnként „ellenpontoznak”, azaz
szembehelyezik szemléletüket azokkal a pszichológiai, pszichoterápiás irányza-
tokkal, amelyek gyökeresebb viselkedés- és személyiség-változás reményében
több időt igényelnek, az itt és most mellett a múltban lejátszódott, de a jelen
viselkedést több-kevesebb intenzitással meghatározó történésekkel, lelki sérülé-
sekkel foglalkoznak.
A pszichoterápiák világában járatlan olvasó arra a következtetésre is juthat,
hogy a szerzők által javasolt tíz ülésből álló rövid terápia egyenértékű alternatí-
vája a mélylélektani kezeléseknek, mindaz, amit Watzlawickék ajánlanak,
helyettesíti a pszichoanalízis módszertanát. Ez koránt sincs így. A rövid és
„hosszú” terápiák kiegészítik egymást, döntően más az indikációs spektrumuk.
Gyakran egy sikeres paradox kezelés motiválttá teheti a pácienst egy hosszabb
kezelés vállalására. A rövid kezelésnek gyakorlati jelentősége elsősorban abban
lehet, hogy könnyebben kivitelezhető, könnyebben hozzáférhető, és ezáltal az
analitikus módszereknél nagyobb a hatósugara. Az így elért változás nem változ-
tatja meg a személyiséget, a személyiségzavarok korrekciójára tehát a rövid
kezelések nem alkalmasak.
Watzlawickék rövid terápiájának erőltetett szembeállítása a hosszabb, a sze-
mélyiség mélyebb rétegeit is érintő módszerekkel már csak azért sem indokolt,
mert a pszichoterápiás eljárásokban több a közös vonás, mint ami e könyvből
kitűnik. Mindenfajta pszichoterápiában létrejön változás, másodfokú változás. A
tudatos belátás hiánya mellett bekövetkező tünetmentesség – erre Watzlawickék
sokat hivatkoznak – a pszichoanalitikus módszer alkalmazása során is gyakran
előfordul. A tudattalan áttételi és viszontáttételi folyamatok ritkán jutnak búvó-
patakként felszínre, s ha az analitikus nagy részüket észre is veszi, csak óvato-
san, ritkán és megfelelően időzítve értelmezi azokat a páciens számára.
Az értelmezés nyelvezete a pszichoanalízisben is nagyon fontos kérdés. A
páciens szintjétől eltérő megfogalmazások ugyanazokat a buktatókat idézik elő,
mint Watzlawickék direkt instrukciói esetében. És végül, de nem utolsósorban, a
pszichoanalízis is a páciens ellenállásával dolgozik.
A könyv hazai megjelenésétől én elsősorban azt várom, hogy a másodfokú
változás paradigmája hazánkban is bekerül a humán segítő szakmák látóterébe.
Ha emellett egyre többen próbálkoznak majd – remélhetően megfelelő szakmai
kontroll mellett – paradox, „zavarkeltő” „váratlan” rövid technikákkal Watzla-
wickék útmutatásai alapján, akkor már méltán tekinthetjük sikeresnek itthon is e
könyvet.

Budapest, 1989. április hó

Gerevich József
Paul Watzlawick (1921-2007)

A családterápia, a rendszerelmélet és
a konstruktivista filozófia úttörője
Villachban született és tanult. A
velencei Cà Foscari Egyetemen filo-
zófiából és filológiából doktorált,
majd a zürichi Carl Jung Intézetben
analitikus pszichoterápiából szerzett
képesítést. 1957-ben települt át Ame-
rikába, El Salvador egyetemén kezdte
kutatói pályáját.
1960-ban Don D. Jackson hívta
meg a Palo Alto-i Mental Research
Institute kutatói csapatába. Emellett 1967-től a Stanford Egyetemen oktatott
pszichiátriát. Az MRI-ben G. Bateson munka-csoportjában (Jackson. John Wea-
kland és Jay Haley mellett) kidolgozta a szkizofrénia „kettők kötés” elméletét.
1967-ben jelent meg az emberi kommunikációról szóló alapműve (Pragmatics of
Human Communication, Jacksonnal és Janet Beavinnel közösen).
Weakland és Richard Fisch társaságában megalapítója volt az MRI keretében
működő Brief Therapy Centernek. Rövidterápiás megközelítésük alapelveit fog-
lalták össze az 1974-ben megjelent Change, Principles of Problem Formation
and Problem Resolution c. kötetben. Ennek magyar kiadását tartja kezében az
olvasó.
1960 és 2006 között, azaz 46 éven át dolgozott az MRI-ben. Ezen idő alatt 22
könyvet írt (a legismertebbek: Az emberi kommunikáció pragmatikája, 1967;
Változás, 1974; A változás nyelve, 1977: A kitalált valóság, 1990; Hogyan való-
ságos, ami valóságos? 1976) és több mint 80 nyelvre fordították le. Aktív mun-
kásságát 85 éves koráig folytatta. Egy év múlva hunyt el Palo Alto-i otthonában.
Testét a tudománynak adta, temetésre nem került sor.
Irodalom

1. Adler A.: The Practice and Theory of Individual Psychology. New York:
Harcourt Brace, 1927. 235.
2. Adler A., i.m. 246.
3. Agoraphobia: An Informative Guide to Overcoming Phobias. Terrap, 560
Oxford Avenue, Palo Alto, CA. 94306
4. Aichhorn A.: Wayward Youth. New York: Viking Press, 1936.
5. Ardrey R.: The Social Contract: A Personal Enquiry into the Evolutionary
Sources of Order and Disorder. New York: Atheneum, 1970. 3.
6. Ardrey R., i.m. 157.
7. Ardrey R., i.m. 196.
8. Ardrey R., i.m. 286-287.
9. Arisztotelész: Fizika, V/2, 225n.
10. Ashby W. R.: Design for a Brain. New York: Wiley, 1954.
11. Ashby W. R.: An Introduction to Cybernetics. London: Chapman Hall,
1956. Magyarul: Bevezetés a kibernetikába. Budapest: Akadémiai, 1972.
12. Ashby W. R., i.m. 11.
13. Ashby W. R., i.m. 43.
14. Ashby W. R., i.m. 243.
15. Barten H. H. (ed.): Brief Therapies. New York: Behavioral Publ, 1971.
16. Bateson G., Jackson D. D., Haley J, Weakland J: Toward a Theory of
Schizophrenia. Behav Science, 1: 251-264. 1956.
17. Bateson G., Jackson D. D.: Some Varieties of Pathogenic Organization. In:
Disorders of Communication. (Ed. D. Rioch) Vol. 42. Research Publ. Assn
for Research in Nervous and Mental Disease, 1964. 270-283.
18. Bateson G.: Steps to an Ecology of Mind. New York: Ballantine Books,
1972. 279.
19. Bateson G., i.m. 282n.
20. Bateson G., i.m. 283.
21. Bateson G.: Személyes közlés.
22. Bell E. T.: Men of Mathematics. New York: Simon and Schuster, 1937. 375.
23. Beme E.: Games People Play. New York: Grove Press, 1964. Magyarul:
Emberi játszmák. Bp. Gondolat, 1987. 148-157.
24. Böhler E.: Voraussetzungen einer Überwindung der Wahrungskrise. NZZ,
Nov. 7, 1971. 18.
25. Boltwood C. E., Cooper M. R., Fein V. E., Washburn P. V.: Skyjacking,
Airline Security, and Passenger Reaction: Toward a Complex Model for
Prediction. Am Psychologist, 27: 539-545. 1972. 544.
26. Brinton C.: The Lives of Talleyrand. New York: Norton, 1936. 190-191.
27. Bronowski J.: The Logic of Mind. Am Scientist, 54: 1-14. 1966. 6.
28. Dosztojevszkij F. M.: Ördögök. Budapest: Magyar Helikon, 1972.
29. Erickson M. H.: Személyes közlés.
30. Esterson A.: The Leaves of Spring. Harmondsworth: Penguin, 1972.
31. Eulau H.: Reason and Relevance: Reflections on a Madness of our Time.
Student Lawyer, 1: 16. 1972.
32. Ferreira A. J.: Family Myth and Homeostasis. Arch Gen Psychiatry, 9: 457-
463. 458.
33. Ferreira A. J.: Psychosis and Family Myth. Kézirat.
34. Franki V. E.: The Doctor and the Soul. New York: Knopf, 1957.
35. Franki V. E.: Paradoxical Intention. Am J Psychother, 14: 520-535. 1960.
36. Franki V. E.: Man’s Search for Meaning: An Introduction to Logotherapy.
New York: Pocket Books, 1963. Magyarul: „…és mégis mondj igent az
Életre!” A logoterápia dióhéjban. Bp. Pszichoteam, 1988.
37. Frege G.: Grundgesetze der Arithmetik. Vol. 1. Jena: Hermann Pohle, 1893.
4.
38. Fry WF Jr.: Sweet Madness: A Study of Humor. Palo Alto: Pacific Books,
1963.
39. Giraudoux J.: The Apollo of Bellac (Bellac Apollónja).
40. Giraudoux J., i.m. 93.
41. Gödel K.: Über formai unentscheidbare Satze der Principia mathematica
und verwandter Systeme Monatschr. für Mathematik und Physik, 38: 173-
198, 1931.
42. Goffman E.: Asylums: Essays on the Social Situations of Mental Patiens
and Other Inmates. Garden City: Anchor Books, 1961.
43. Haley J. (ed.): Advanced Techniques of Hypnosis and Therapy: Selected
Papers of M. H. Erickson. New York: Grune and Stratton, 1967.
44. I.m. 131.
45. Hilsman R.: To Move a Nation. Garden City: Doubleday, 1967. 223.
46. Howard N.: The Theory of Metagames. General Systems, 11: 167-186,
1966.
47. Howard N.: Paradoxes of Rationality: Theory of Metagames and Political
Behavior. Cambridge: MIT Press, 1971. xx.
48. I.m. 64.
49. Jackson D. D.: The Question of Family Homeostasis. Psychiat Quart, Suppl
 31: 79-90. 1957.
50. Jackson D. D.: Family Interaction, Family Homoestasis, and Some
Implications for Conjoint Family Psychotherapy. In: Individual and
Familial Dynamics. (Ed. J Masserman.) New York: Grune and Stratton,
1959. 122-141.
51. Jackson D. D.: Family Rules. Arch Gen Psychiat, 12: 589-594. 1965.
52. Jackson D. D., Haley J.: Transference revisited. J Nerv Ment Disease, 137:
363-371. 1963.
53. Jung C. G.: Symbols of Transformation. New York: Bollingen Foundation,
1952. 375.
54. Kahn R. (elnök, kerekasztal): The RAP Center: Seeing People Who Would
Never Get Seen. 1971. évi 48. közgyűlés anyaga. 52.
55. Keyser C. J.: Mathematical Philosophy: A Study of Fate and Freedom. NY:
Dutton, 1922. 203.
56. Khrushchev Remembers. (Ed. E. Crankshaw) Boston: Little & Brown,
1970. 194-195.
57. Khrushchev Remembers, i.m. 498.
58. Koestler A.: Darkness at Noon. NY: Modern Library, 1941. Sötétség
délben. Bp: Európa, 1988.
59. Koestler A.: The Act of Creation. New York: Macmillan, 1964. 35.
60. Koestler A., i.m. 59.
61. Koestler A.: The Invisible Writing. New York: Macmillan 1969. 435.
62. Kuhn T. S.: The Structure of Scientific Revolutions. Chicago: Univ Chicago
Press, 1970. 122. Magyarul: A tudományos forradalmak szerkezete. Bp.
Gondolat, 1984.
63. Kursh C. O.: The Benefits of Poor Communication. Psychoanal Rev 58:
198-208. 1971.
64. Laing R. D.: Self and Others. New York: Pantheon Books, 1969. 108-124.
65. Laing R. D., i.m. 124.
66. Laing R. D.: Mystification, Confusion and Conflict. In: Intense Family
Therapy (Ed. I Böszörményi-Nagy, J. L. Framo) NY: Harper & Row, 1965.
343-363.
67. Laing R. D., Phillipson H., Russell L. A.: Interpersonal Perception. New
York: Springer, 1966. 8.
68. Laing R. D.: Knots. New York: Pantheon Books, 1970. 1. és 55.
69. Lao Tsu: Tao Te Ching. New York: Vintage Books, 1972. Magyarul: Az út
és és erény könyve. Budapest: Helikon, 1980.
70. Lasègue Ch, Falret J.: La folie à deux, ou folie communiquée. Ann Médico-
Psychol 18, novembre 1877.
71. Lennard H. L. et al: Mystification and Drug Abuse. San Francisco: Jossey-
Bass, 1971.
72. Leonhard W.: Child of the Revolution. Chicago: Henry Regnery, 1958. 197-
208.
73. Lidz T., Cornelison A., Terry D., Fleck S.: Intrafamilial Environment of the
Schizophrenic Patient: VI. The Transmission of Irrationality. Arch Neurol
Psychiat, 79: 305-316. 1958.0
74. Lipson L.: How to Argue in Soviet. Unpubl. Stanford University, April,
1969.
75. Masterman J. C.: The Double-Cross System in the War of 1939 to 1945.
New Haven: Yale Univ Press, 1972. 43.
76. Orwell G.: 1984. New York: Harcourt Brace, 1949. Magyarul: 1984. Bp:
Európa, 1989.
77. Osgood C. E.: Reciprocal Initiative. In: The Liberal Papers (Ed. J
Roosevelt). Chicago: Quadrangle Books, 1962. 172.
78. Popper Karl: Utopia and Violence. In: Conjectures and Refutations. New
York: Basic Books, 1962. 361.
79. Premack A. J., Premack D.: Teaching language to an Ape. Scientific
American, 227: 92-99, 1972.
80. Prior A. N.: Changes in Events and Changes in Things. The Lindley
Lecture, Department of Philosophy, University of Kansas, 1962. 3.
81. Rosenthal R.: Experimenter Effects in Behavioral Research. New York:
Appleton Century Crofts, 1966.
82. Salzman L.: Reply to Critics. Int J Psychiatry, 6: 473-476. 1968.
83. Scheflen A. E.: Regressive One-to-One Relationships. Psychiatric Quart,
23: 692-709, 1960.
84. Schopenhauer A.: Über den Willen in der Natur. In: Schopenhauer
sämtliche Werke, III. k. Münich: Piper, 1912. 346.
85. Sluzki C. E., Verón E.: The Double Bind as a Universal Pathogenic
Situation. Fam Proc 10: 397-410. 1971.
86. Symposium on Training. J. Anal Psychol 6: 95-118. 1961.
87. Szasz T. S.: Psycho-analytic Training. Int J. Psycho-anal, 39: 589-613.
1958.
88. Tarski A.: Logic, Semantics, Mathematics: Papers from 1923-1938. Oxford:
Clarendon, 1956.
89. Thayer L.: The Functions of Incompetence. In: Festschrift for Henry
Margenau. New York: Gordon and Breach.
90. Thomas W. I., idézi S. Sussman, An Approach to the Study of Family
Interaction. Views Magazine, Summer, 1965.
 91. Watzlawick P.: An Anthology of Human Communication (Text and Tape).
Palo Alto: Science and Behavior Books, 1964. 21.
92. Watzlawick P., Beavin J. H., Jackson D. D.: Pragmatics of Human
Communication: A Study of Interactional Patterns, Pathologies and
Paradoxes. New York: Norton, 1967. 51-54, 80-93.
93. Watzlawick P., Beavin J. H., Jackson D. D., i.m. 54-59, 93-99.
94. Watzlawick P., Beavin J. H., Jackson D. D., i.m. 187-256.
95. Watzlawick P., Beavin J. H., Jackson D. D., i.m. 230-231.
96. Watzlawick P., Beavin J. H., Jackson D. D., i.m. 230-253.
97. Watzlawick P., Beavin J. H., Jackson D. D., i.m. 232-236.
98. Watzlawick P., Beavin J. H., Jackson D. D., i.m. 235.
99. Weakland J. H., Jackson D. D.: Patient and Therapist Observations on the
Circumstances of a Schizophrenic Episode. Arch Neurol Psychiat, 79: 554-
574. 1985.
100. Weissberg A.: The Accused. New York: Simon and Schuster, 1951.
101. Whitehead A. N., Russell B: Principia mathematica. Cambridge:
Cambridge Univ Press, 1910-1913. Vol. L. 37.
102. Wittgenstein L.: Tractatus Logico-Philosophicus. New York: Humanites
Press, 1951. 187. Magyarul: Logikai-filozófiai értekezés. Budapest:
Akadémiai, 1963.
103. Wittgenstein L., i.m. 189.
104. Wittgenstein L.: Remarks on the Foundations of Mathematics. Oxford:
Blackwell, 1956. 100.
105. Wittgenstein L., i.m. 179. és 181.
106. Wittgenstein L.: Philosophical Investigations. New York: Macmillan, 1958.
3.
107. Wittgenstein L., i.m. 19.
108. Wittgenstein L., i.m. 103.
109. Wittgenstein L., i.m. 134.
110. Wynne L. C., Ryckoff I. M., Day J., Hirsch S. I.: Pseudo-mutuality in the
Family Relations of Schizophrenics. Psychiatry, 21: 205-220. 1958.
111. Yalom I., Yalom M.: Ernest Hemingway: The Psychiatric View. Arch Gen
Psychiatry, 24: 485-494. 1971
Jegyzetek

* A név azért nem megfelelő, mert „rövid” terápián gyakran a tűzoltó jellegű,
felületes vagy elsősegélyszerű közbeavatkozásokat értik, amelyeket ideiglene-
sen, a „valódi”, hosszan tartó terápia lehetővé válásáig alkalmaznak. Barten
Rövid terápiák15 c. könyve valószínűleg jól tükrözi a témával kapcsolatos néze-
tek sokaságát. Kitűnő bevezetés után 25 szerző tanulmányát tartalmazza. Ezek-
ből tíz kutató tekinti a rövid terápiás módszereket a terápia önmagában jogosult
formájának, kilenc szerint ezek a legjobb pótmegoldások azokban az esetekben,
amelyekben ilyen vagy olyan okok miatt a hosszan tartó kezelés lehetetlen (vagy
még nem lehetséges), hét pedig oly módon gondolkodik hasznosságukról, amit
röviden így foglalhatunk össze: „igen, de mégsem”.

* Azért tartjuk fontosnak, hogy legalább röviden szót ejtsünk ezekről a fejlemé-
nyekről, mert különben az olvasó esetleg azt hiheti, hogy soha nem hallottunk a
tudatalattiról, a múlt és a múlt megértésének óriási jelentőségéről, az áttételről, a
karakterjegyekről és szimptóma-helyettesítésről, s kiváltképp a manipuláció
veszélyességéről.

* Mint később látni fogjuk, az állandósággal és a változással kapcsolatos problé-

mák egyaránt központi jelentőségűek voltak a kibernetika kialakulásában.

* Egy 1832-ben, a lehető legszokatlanabb körülmények között írt cikkben java-

solta a fogalom bevezetését: „Evariste Galois alig volt húszéves, amikor egyet-
len éjszaka megírta (mintegy 60 oldalas) tanulmányát. Ez az éjszaka azt a hajnalt
előzte meg, amelyen Galois-t megölték egy párbajban, amelyre két ostoba, sovén
„hazafi” hívta ki. Átlőtték a hasát, s mivel sebész nem volt jelen, egyszerűen
hagyták, hogy meghaljon. „Nincs időm, nincs időm” – írta többször is a kézirat
margójára, miközben kétségbeesetten próbált annyit az utókorra hagyni,
amennyit képes volt közölni. Amit abban a néhány reménytelen órában papírra
vetett, több száz évre való munkát ad matematikusok generációinak” – írja
Bell.22

* A gyorsulás változásának matematikai kezelése például korábban ismeretlen

elméleti problémákkal szembesítette az űrkutatókat.

* Hasonlóképpen, a Párizsban elhelyezett szabványméter az egyetlen dolog, amit

a metrikus rendszerben nem lehet lemérni, méghozzá azért, mert ez az egész
rendszer alapja. (Mit sem változtat ezen az alapvető paradoxonon, hogy a párizsi
méterrudat mára pontosabb, a fény hullámhosszán alapuló szabványokkal váltot-
ták fel.)

* Ahhoz, hogy egy bizonyos viselkedésmód fennmaradjon (vagyis stabil marad-

jon), valamilyen alsóbb szinten változásoknak kell zajlaniuk, méghozzá szükség-
szerűen. A biciklizőnek például folyamatosan apró oszcilláló kormánymozgáso-
kat kell végrehajtania ahhoz, hogy megtartsa egyensúlyát, és simán haladjon. Ha
ezeket a mozgásokat valami megakadályozza (például valaki hirtelen megfogja a
kormányt), a biciklista azonnal elveszíti egyensúlyát, és felborul.

* A görögök, úgy látszik, csak az első fajta változást ismerték. „Semmi sem
keletkezik vagy szűnik meg. Egy dolog inkább belekeveredik már létező dol-
gokba, vagy különválik ilyenektől” – mondja Anaxagorasz. Arisztotelész szá-
mára a változás átmenetet jelent a lehetségesből a valóságosba, és kifejezetten
elutasítja azt, amit ma egy bizonyos szintről egy metaszintre való átmenetnek
nevezünk, amikor ezt írja: „Nem lehetséges a mozgás mozgása, a létrejövés lét-
rejövése, vagy általánosságban szólva a változás változása.”9 Később hajlottak
rá, hogy a változást a levés és a valamivé válás antinómiájaként fogják fel. Csak
Hérakleitosz látta másként a változást. Híres töredéke mellett („nem lehet kétszer
ugyanabba a folyóba lépni”), egy másik töredékében ezt állítja: „Minden válto-
zás ellentmondásos: ennélfogva az ellentmondás a valóság legmélyebb lényege.”
Kitűnően összegzi Prior a változás fogalmának fejlődését: „Valószínűleg túlzás
nélkül állíthatjuk, hogy a modern tudomány akkor kezdődött, amikor az emberek
hozzászoktak a változás változásának eszméjéhez, azaz az egyszerű mozgással
ellentétes gyorsulás eszméjéhez.”80

* Viselkedésük nyilvánvaló szabályossága láttán egyikünknek (R. F.-nek) az

jutod eszébe, hogy olyanok, mintha egy 10 láb hosszú, láthatatlan és a derekukra
erősíted rúddal lennének összekötve (s egyben elválasztva), s így az egyik köze-
ledése odébb löki a másikat, és fordítva, amiből aztán véget nem érő kölcsönös
vádaskodások származnak az eredmény pedig egy csodás tánc, amelyben semmi
sem változik soha.

* Vö. Lao-ce: „A mennyek alatt csak azért láthatjuk a szépséget szépségnek,

mert van rútság. Azért ismerhetjük a jót jónak, mert van gonoszság.”69 Weöres
Sándor átköltésében: „Mikor a szépet megismerik, | felbukkan a rút is; | mikor a
jót megismerik, | felbukkan a rossz is.”
 A csoporttagnak és reciprokának ez a kölcsönös függősége azokban a különös
krízisekben válik nyilvánvalóvá, amelyekben valamilyen oknál fogva az egyiket
nem ellensúlyozza ki a másik, ahogyan első pillantásra kívánatos volna. Csak
ilyenkor lehet észrevenni e kölcsönhatás stabilizáló funkcióját. Ezt sokszor meg
lehet figyelni a családterápiában. Ha az index-páciens (az a családtag, aki a pszi-
chiátriai diagnózis címkéjét megkapta) javul, ez általában nem nagy öröm: vagy
az történik, hogy a családi rendszer megpróbálja visszaterelni a pácienst a bűn-
bak funkciójába (a leggyakrabban úgy, hogy a javulást az őrültség újabb bizonyí-
tékának tekintik), vagy egy másik családtag válik index-pácienssé. Bármilyen
kellemetlen lehet is ez önmagában véve, egy megoldatlan dilemma nagyon is jól
funkcionálhat egyfajta megoldásként, ahogyan Kavafisz mesterien felvázolja ezt
„Barbárokra várva” c. versében. Róma várja a barbárok invázióját: a császár, a
szenátorok, a konzulok és a praetorok összegyűlnek a városkapuknál, hogy
fogadják őket, a városban majdnem megáll az élet, mert ha egyszer itt lesznek a
barbárok, úgyis minden más lesz, és akkor:

De mért egyszerre ez a zűrzavar, ez a

felbolydulás? (Milyen sötét lett minden arc!)
Mért néptelenednek el utcák és terek,
s mért siet ki-ki otthonába komoran?
Mert éj lett, és a barbárok nem jöttek el.
S futárok érkeztek a limesek felől,
jelentve, hogy barbárok többé nincsenek.
S most – vajon barbárok nélkül mi lesz velünk?
Ők mégiscsak megoldás voltak valahogy…

(Somlyó György fordítása)

* A hinduizmusban ezt az ellentétpárt jóval megfelelőbben egy istenség képvi-

seli, Káli istennő, aki teremt és rombol.

* Dosztojevszkij okos intuíciójával ennek a circulus vitiosusnak a karikatúráját

rajzolta meg az Ördögökben. Sigaljov egy rendkívül bonyolult tanulmány szer-
zője, arról, hogy „milyen lesz a jelenlegit felváltó, a teljes szabadságot garantáló
társadalom”. Sigaljov egy összeesküvő csoporthoz beszél. Rövidített formában
szeretné előadni gondolatait, de ehhez „a fejezetek számának megfelelően leg-
alább tíz estére lesz szükség. (Nevetés hallatszott.) Ezenkívül előre kijelentem,
hogy rendszerem nincs befejezve. (Megint nevettek.) Belebonyolódtam a tulaj-
don adataimba, és végkövetkeztetésem szöges ellentétbe került eredeti elképze-
lésemmel. Bár a korlátlan szabadságból indulok ki, a végén a korlátlan zsarnok-
sághoz jutok el. Mindazonáltal hozzáteszem, hogy a társadalmi képletnek álta-
lam javasolt megoldásán kívül semmilyen más megoldás sincsen. (A nevetés
egyre fokozódott, erősödött…).” Makai Imre fordítása28

* 1931 óta, amikor Gödel megfogalmazta híres eldönthetetlenségi teorémáját,41

amit a Principia Mathematicára alapozott, elméletileg is bizonyított, hogy egy
rendszer konzisztenciáját nem lehet bebizonyítani saját fogalmi rendszerén belül.
Ez a bizonyítás csak kívülről jöhet, s további axiómákon, premisszákon, fogal-
makon, összehasonlításokon stb. kell nyugodnia, amelyeket az eredeti rendszer
sem generálni, sem bizonyítani nem képes. A Principia Mathematica alaptételei-
vel összhangban egy csoport konzisztenciájának állítása magába foglalja a gyűj-
temény teljességét, és ennélfogva nem lehet annak része.

* Nézzük a „belül” és a „kívül” e döntő különbségének két további példáját: az

ember képtelen teljes egészében látni a saját testét (legalábbis közvetlenül), mert
érzékszervei maguk is részei az észlelendő teljességnek. Ahogyan egy zen-mes-
ter mondja: „Az élet olyan kard, amely sebez, de önmagát nem tudja megse-
bezni, mint ahogyan a szem sem láthatja önmagát.” Ugyanezen okból az ember-
nek rendkívül nehéz saját kultúráját mélyebben megértenie; ehhez ki kell abból
lépnie, s fel kell készülnie a sokkra, amikor kívülről (vagyis egy másik kultúra
szemszögéből) szemléli – ahogyan ezt nagyon jól ismeri minden kultúrantropo-
lógus.

* Hasznos lehet ezen a ponton összehasonlítani ezt a fajta problémamegoldást és

változást a pszichoterápia legtöbb klasszikus iskolájának eredeti feltevéseivel.
Általában azt tartják, hogy a változás a jelenlegi bajt kiváltó múltbeli okok meg-
értésén keresztül következik be. De ahogyan a kilencpontos probléma mutatja, a
múltba való effajta elkalandozásnak nincs sok értelme: a megoldást akadályozó,
gátló feltevésnek teljesen érdektelen az eredete, a probléma az itt-és-mostban
oldódik meg azáltal, hogy kilépünk a „doboz”-ból. A klinikusok egyre inkább
felismerik, hogy míg a megértés nagyon kifinomult magyarázatokat kínálhat a
tünetekre, megváltoztatásuk szempontjából keveset vagy semmit sem számít.
Ez az empirikus tény felvet egy lényeges ismeretelméleti kérdést. Minden
elméletnek vannak a premisszáiból logikusan következő korlátai. Ezeket a korlá-
tokat gyakran az emberi természet számlájára írják. A pszichoanalízis szerint
például, ha a kialakulásban felelős alapkonfliktus feloldása nélkül tüntetik el a
szimptómát, annak szimptóma-helyettesítéshez kell vezetnie. Ennek a bonyoda-
lomnak nem az emberi lélek természetéhez van köze, hanem az elméletből
következik. A viselkedésterápiában, amely tanulási és kioltási (felejtési) elméle-
tekre alapoz, a szimptóma-helyettesítés kérdése nem is merül fel.

* A humor legtöbb formája az elem és az osztály szándékos összekeverésén ala-

pul. Groucho Marx mondása, fejezetünk mottója klasszikus példa erre. A téma
alapos tárgyalását lásd Frynál.38

* Könyvünk írásának idején a dán pornógyárak állítólag még mindig teljes kapa-
citással dolgoztak; termékeik szinte kivétel nélkül azokban az országokban vol-
tak kelendők, melyekben az állampolgárokat még mindig törvény „védte” a por-
nográfiától.

* A szesztilalom-kísértet szomorú csődje az Egyesült Államokban nem gátolta

meg például az Indiai Köztársaságot abban, hogy bevegye alkotmányába a
szesztilalmat – 14 évvel azután, hogy az USA-ban hatálytalanították a törvényt –
s ugyanazokba a problémákba ütközzön, mint elődje.

* Egy legalább 3000 éves babiloni agyagtáblán a következők olvashatók: „A mai

fiatalság velejéig romlott, gonosz, istentelen és lusta. Sohasem lesz olyan, ami-
lyennek az ifjúságnak lennie kell, és képtelen lesz kultúránk megőrzésére.”

* Sőt, mint az 5. fejezetben látni fogjuk, még képtelenebbül, nem létező nehézsé-
gek megváltoztatásának következtében.

* A kibernetikában járatlan olvasó számára: a negatív visszacsatolás egy létező

eltérés ellenkezőjére vagy fordítottjára (és így a megszüntetésére) utal. Technikai
kifejezés, nem tartalmaz semmiféle értékítéletet.

* Amint Kuhn írja: „Mint már láttuk, a normál tudomány végül csak anomáliák
és krízisek felismeréséhez vezet. És ezeknek nem valamilyen elhatározás vagy
értelmezés vet véget, hanem egy viszonylag váratlan és strukturálatlan esemény,
amely olyan, mint a Gestalt-váltás. A tudósok ilyenkor gyakran beszélnek arról,
hogy „leesett a hályog a szemükről”, vagy hogy „hirtelen megvilágosodott az
elméjük”, s a korábban érthetetlen rejtély világossá vált; sikerült új módon látni
alkotórészeit, s ez tette lehetővé a rejtély megoldását.”62

* Ez a tény, nevezetesen, hogy az emberi kommunikáció nagy része a kommuni-

káció hiányán keresztül zajlik, egyre inkább elkerüli a jól helyezkedő szörnyű
egyszerűsítők figyelmét, akik csoport- és családterápiát, maratoni csoportot,
érzékenyítő tréningeket stb. alapoznak arra a problémát okozó feltevésre, hogy a
kommunikációnak világosnak, őszintének, nyíltnak, közvetlennek egyszóval
totálisnak kell lennie. Ám erőfeszítésük a totális kommunikációra a legjobb eset-
ben is csak totalitáriusak. (Frissítő őszinteséggel és mégis alaposan tárgyalja ezt
a témát Kursh írása.63)
A szóban forgó megközelítésben rejlő szörnyű egyszerűsítés valamivel nyil-
vánvalóbbá válik, ha felidézzük, hogy az információelmélet egyik alaptörvénye
szerint például az a betű nemcsak „a”-t jelent, hanem azt is, hogy „nem b-től z-
ig”. Az információcserének még ezen az alapszintjén is, sőt ezen különösen, a
jelentés ténylegesen azon keresztül kommunikálódik, amit nem kommunikálnak.
Hasonlítsuk ezt össze azzal, amit Lao-ce mondott az üres tér értékéről: „Harminc
küllő kerít egy kerékagyat, de köztük üresség rejlik: a kerék ezért használható.
Agyagból formálják az edényt, de benne üresség rejlik: az edény ezért használ-
ható. A házon ajtót-ablakot nyitnak, mert belül üresség rejlik: a ház ezért hasz-
nálható. Így hasznos a létező és hasznot-adó a nemlétező.”69

* Az ilyen családi interakciót Esterson jellemezte részletesen.30

* Az ellentétek természetesen jobban hasonlítanak egymáshoz, mint ahhoz a

középpozícióhoz, amelyet kizárnak. Az egyszerűsítőket tulajdonképpen vehetjük
úgy is, mint akik szerint bizonyos utópiák már léteznek. Azt mondhatnánk, hogy
az egyszerűsítők is, az utópisták is egy problémamentes világért küzdenek – az
egyik úgy, hogy tagadja probléma létezését, a másik elismeri ugyan létezését, de
alapvetően abnormálisként, s ezért megoldhatóként jellemzi őket. Vagyis, ami-
kor szigorúan külön akarjuk választani az egyszerűsítéseket és az utópiákat, ezt
nem azért tesszük, mert nem vagyunk tudatában gyakorlati rokonságuknak,
hanem pusztán a rendszeresség kedvéért.

* Lásd Yalom és Yalom írását Hemingwayről: „Amikor az idealizált kép szigorú

és elérhetetlen, mint Hemingway esetében volt, tragikus következmények szár-
mazhatnak belőle. Az egyén a valóságos életben nem tudja megközelíteni az ide-
alizált kép emberfeletti dimenzióját, s a valóság végül rátör, és ő felismeri, mek-
kora különbség van aközött, amilyen lenni szeretne, és amilyen ténylegesen.
Ekkor elárasztja az öngyűlölet, s ez önromboló mechanizmusok tucatjain keresz-
tül fejeződik ki, az önkínzás finom formáitól az én totális megsemmisítéséig.”111

* Ezek a premisszák természetesen szintén nagyon leegyszerűsítettek, de van

egy lényeges különbség az „egyszerűsítők” és az utópisták között. Az első egy
problémát tagad, a második lát egy nehézséget, sőt hadat is üzen neki, és heve-
sen ostromolja, de úgy, hogy az nemkívánatos eredményhez vezet.
* Az embernek Till Eulenspiegel jut eszébe, aki az Ardennek dimbes-dombos
vidékén vándorolva sírt, amikor lefelé ereszkedett egy domboldalon, és nevetett,
amikor felfelé kaptatott. Amikor e különös viselkedés okáról faggatták, elma-
gyarázta, hogy amikor lefelé jön, arra gondol, hogy micsoda emelkedő vár rá a
völgy másik oldalán, de amikor felfelé mászik, már előre élvezi a könnyed
leereszkedés örömét.

* Vagy vö. Laing: „A tévhitben leledzés és a kiábrándulás alapulhatnak ugyan-

azon a képzelődésen. Vagy van valahol ‘egy válasz’, vagy nincs válasz sehol.
Bárhogyan is, egyre megy.”65

* Ez tehát jó példa arra, amikor másodfokú változást próbálnak előidézni ott,

ahol az elsőfokú is megtenné, mint ezt a 3. fejezet végén röviden említettük.
Vagyis attitűdváltozást kívánnak, a puszta viselkedésváltozást nem találják elég
jónak.

* Idéztük már Groucho Marx mondását, mely szerint nem hajlandó olyan klubba
belépni, amelyik kész lenne olyan embert felvenni, mint ő. Hasonló példa
lehetne a következő: képzeljük el, hogy valaki december 10-én vásárol egy
doboz karácsonyi képeslapot, és arra kéri az elárusítónőt, hogy ajándékként cso-
magolja be. Tipikus paradox zavar támad a tartalom (a képeslapok) és a tartalmat
meghatározó keret (az ajándékcsomagolás) között: ha ez egy karácsonyi ajándék,
ahogyan a csomagolásból következnék, akkor a tartalma értelmetlen – a karácso-
nyi lapokat egyenként és karácsony előtt kell feladni. Ha viszont így használja
fel őket a vásárló, akkor a becsomagoltatásuk módja értelmetlen. Más szóval: ha
ez a különös csomag karácsonyi ajándék, akkor nem az, ha pedig nem az, akkor
az.
Azoknak a meglehetősen barátságos, alkalmi találkozásoknak az egyikén,
amelyek sok-sok évvel ezelőtt állítólag megestek a Jóisten és az Ördög között,
utóbbi azzal „bizonyította” Istennek, hogy nem mindenható, hogy megkérte:
teremtsen egy olyan rettenetesen nagy sziklát, amelyet még ő maga, az Isten sem
tud átugrani. Isten válasza nem maradt ránk, de a 12. századi skolasztikusok
körében ez a történet aggodalmat keltett. Ezt példázza a Szent Victor-beli Hugo
szinte megindító próbálkozása, hogy megmentse Isten mindenhatóságát. Okos-
kodása jó példája annak a zsákutcának, amelybe a paradoxonok megoldására tett
kísérletek olyan könnyen vezetnek: Hugo végül csak úgy tud kiszabadulni saját
„bizonyítékai” hínárjából, hogy tagadni kénytelen Isten képességét arra, hogy
lehetetlent tegyen. Arra a különös konklúzióra jut, hogy a lehetetlen megcsinálá-
sának képessége nem az omnipotencia, hanem a tehetetlenség, az impotencia
bizonyítéka: „Deus impossibilia non potest; impossibilia posse non est posse,
sed non posse.”

* Végül rájöttünk, hogy ez a helyzet közvetlenül összefügg a nyelv, a kommuni-

káció, a tanulás stb. hierarchikus természetével. Ahogyan az 1. fejezetben kimu-
tattuk, valami magyarázatához eggyel magasabb logikai szintre kell váltani, mint
amelyen a kifejezendő vagy a megmagyarázandó van. Ugyanazon a szinten
nincs mód a magyarázatra: meta-nyelvet kell használni, ez a meta-nyelv azonban
nem áll szükségképpen a rendelkezésünkre. Más dolog változást létrehozni, és
megint más erről a változásról kommunikálni; utóbbi elsősorban a helyes logikai
típusalkotás és egy megfelelő meta-nyelv létrehozásának a problémája. A pszi-
choterápiás kutatásokban meglehetősen gyakori olyan, különlegesen tehetséges,
intuitív terapeutákkal találkozni, akik bár úgy vélik, tudják, miért teszik azt,
amit, ám magyarázataik egyszerűen tarthatatlanok. A helyzet lényegében
hasonló (csak fordított előjellel), hogy sok tehetséges író meghökken, sőt
bosszankodik azokon a mélyebb jelentéseken, amelyeket mások beleolvasnak az
írásaikba. Vagyis, míg az előbbiek úgy vélik, hogy tudják, de láthatólag nem tud-
ják, az utóbbiak inkább többet tudnak, mint amennyit hajlandók elismerni.
Mindez visszavisz bennünket Lainghez: „Ha nem tudom, hogy nem tudom, azt
hiszem, hogy tudom; ha nem tudom, hogy tudom, azt hiszem, hogy nem tudom.”

* Felmerül a kérdés: mi történne, ha az óvodai pszichológus lehetőséget kapna

foglalkozni ezzel a problémával. Minden valószínűség szerint először is diag-
nosztizálná (óvoda-fóbia); majd a szakmai irányultságától (mítoszától) függően a
terápia tárgya a gyerek függőség-igénye, az anya protektivitása, kettejük kapcso-
latának szimbiotikus vonatkozásai, a gyerek szüleinek rejtett vagy nyílt konflik-
tus lenne. Ha ennek a kislánynak, tegyük fel, 21 éves korában valamilyen
érzelmi nehézsége támadna, már lenne egy pszichiátriai adatlapja a gyermekko-
rából, amitől viszont a felmerülő zavart komolyabbnak prognosztizálnák, mint
egyébként.
Természetesen mindenféle kifogást fel lehet hozni okfejtésünk ellen. A legin-
kább megjósolható az a cirkuláris érv, hogy mivel a változás nagyon könnyen
lezajlott, ez azt bizonyítja, hogy nem volt szó „valódi” fóbiáról. A szóban forgó
érv iránt érdeklődő olvasónak Salzmant82 ajánljuk.

* Meghökkentő, hogy milyen ritkán teszik fel komolyan a mit kérdést. Ehelyett
vagy a szituáció természetét tekintik teljesen magától értetődőnek, vagy lényegé-
ben a miért fogalmi keretében írják le és magyarázzák, eredetére, okaira, motívu-
maira, nem pedig az itt-és-most megfigyelhető eseményekre utalva.
* Az ilyen empirikus eredmények nem érdektelenek az általános megfontolások
szempontjából, amennyiben ezeket végső logikájukig átgondoljuk. Két lehetőség
van.

1. A múlt oki jelentősége csupán izgalmas, de pontatlan mítosz. Ez esetben az

egyetlen praktikus kérdés: hogyan lehet a leghatékonyabban létrehozni a
konkrét viselkedésben egy kívánatos változást.
2. Van oki kapcsolat a múltbeli és az aktuális viselkedés között. Ám mivel a
múltban lezajlottak nyilvánvalóan megváltoztathatatlanok, vagy feladjuk
egy lehetséges változás reményét, vagy fel kell tételeznünk – legalábbis
néhány lényeges vonatkozásban –, hogy a múlt csupán azon keresztül
befolyásolja a jelent, ahogyan valaki a jelenben értelmezi múltbeli
tapasztalatait. Ebben az esetben a múlt nem azért jelentős, mert „igaz” vagy
„valóságos”, hanem mert valaki itt-és-most így és így nézi.
Következésképpen nincs értelme a múltat elsődlegesnek vagy okilag
lényegesnek tekintenünk a jelen szempontjából; a múlt újraértelmezése a
jelen viselkedés befolyásolásának csupán egyik lehetősége a sok közül. Ez
esetben viszont visszakerültünk az egyetlen értelmes, pragmatikus
kérdéshez, nevezetesen: hogyan lehet a leghatékonyabban előidézni a
jelenlegi viselkedés megváltozását?

* Csak futólag utalunk arra, hogy a páciensek nemcsak hogy elfogadják az ilyen
abszurd és gyakran furcsa viselkedési előírásokat, de gyakran széles mosollyal
teszik, mintha valamiképpen megértették volna a paradoxon lényegében humo-
ros – és persze mégis mélységesen komoly – természetét.

* Bár némileg eltúlzott összehasonlításnak tűnhet, de a fóbiás hárító viselkedése

lényegi hasonlóságot mutat a pornográfia betiltásával: mindkettő „problémát”
csinál egy nehézségből, s a „probléma” mindkét esetben eltűnik a „megoldás”
eltűntével.

* Koroknay István fordítása.

* Az átalakítás fontos szerepet játszik a humorban, azzal a különbséggel, hogy itt

a második keret, melyet általában egy hatásos bemondás vezet be, váratlanul tré-
fás beállításba helyezi az egész történetet. (Mint már említettük, Koestler59 átfo-
góan tárgyalta ezt a témát.) Egy régi, ám ezt a technikát illusztráló vicc még
1878-ból származik, amikor az osztrák-magyar hadsereg okkupálta Boszniát, a
bosnyákok akarata ellenére, akik rövidesen jelét is adták elégedetlenségüknek:
kezdték lesből kilőni az osztrák tiszteket. A helyzet olyan rosszra fordult – szól
az anekdota –, hogy Bécsben drákói törvényt hoztak. E szerint: a belügyminisz-
terre lőni: két év kényszermunka; a külügyminiszterre lőni: három év kényszer-
munka; a hadügyminiszterre lőni: négy év kényszermunka; a miniszterelnökre
lőni tilos!

* Az ilyen jelentés nem az intellektuális, objektív megértés kérdése, hanem a

szóban forgó helyzet teljes személyes jelentőségét képviseli.

* Egy bankjegy realitása például elsődlegesen nem a formai jegyein alapul,

hanem azon a megegyezésen, hogy adott értékkel bír. Bateson21 érdekes példát
említ: Új-Guinea tengerparti területének lakói kagylópénzt használtak apró, min-
dennapi vásárlásaikhoz, de nagy, malomkő alakú köveket nagyobb tranzakciók
esetén. Ilyen követ akartak átszállítani a folyón, de az a csónakkal együtt elme-
rült, és a „pénz” eltűnt a mély vízben. Mivel az eseményről minden érdekelt
tudott, ezt az elsüllyedt követ változatlanul törvényes fizetőeszközként használ-
ták több későbbi tranzakció során, noha annak realitása ettől kezdve már csak a
szemtanúk tudatában létezett.

* Ezt a folyamatot, melynek során először megteremtünk egy „realitást”, majd

„elfelejtjük”, hogy az a saját teremtményünk, s magunktól teljesen függetlenként
kezdjük érzékelni, már Kant és Schopenhauer is leírta.

* Premack és Premack nagyon érdekes kísérleti bizonyítékkal támasztotta alá azt

az intuitíve valószínűnek látszó feltevést, hogy az állatok a maguk világát szin-
tén elemekbe és osztályokba rendezik, és képesek különbséget tenni a kettő
között. Egy Sára nevű csimpánz nyilvánvalóan rendelkezett ezzel a képességgel:
„…megtanítottuk arra, hogy a következő osztályokba soroljon be képeket: élő és
élettelen, fiatal és öreg, férfi és nő. Az állat ugyanazt az egységet többféleképpen
is tudta osztályozni, a felkínált alternatíváktól függően. Az egyik alternatíva-sor-
ban a dinnye a gyümölcsök közé, egy másikban a nagy dolgok közé, egy harma-
dikban az ennivalók közé került. Miután bebizonyosodott, hogy rendelkezik
ezekkel a fogalmi készségekkel, feltételeztük, hogy nemcsak egy osztály konkrét
elemeinek, hanem maguknak az osztályoknak a neveire is meg lehet tanítani.”79
A további kísérletek igazolták e feltevés helyességét.

* A tárgyat a legelvontabb értelemben kell érteni; tehát eseményeket, helyzete-

ket, emberek közötti, illetve emberek és tárgyak közötti kapcsolatokat, viselke-
dés-sémákat stb.
* Hruscsov igen részletesen tárgyalja emlékirataiban a kubai helyzetet, de egyál-
talán nem említi azt a követelést, hogy az amerikaiak vonják ki a rakétáikat
Törökországból. Ami a válság fent említett fázisát illeti, semmit sem mond a
Fomin-Scali találkozókról (ami nem meglepő, tekintve ezek nem hivatalos jelle-
gét); idézi Robert Kennedyt, aki majdnem könnyek közt könyörög Dobrinyinnál
(a szovjet nagykövetnél) gyors megoldásért, mert az elnök katonai puccstól fél, s
így fejezi be:
„Láttuk, hogy gyorsan meg kell változtatnunk pozíciónkat. ‘Elvtársak –
mondtam – méltóságteljesen kell kivonulnunk ebből a konfliktusból. Ugyanak-
kor természetesen meg kell győződnünk arról, hogy nem veszélyeztetjük Kubát.’
Küldtünk egy jegyzéket az amerikaiaknak, amelyben beleegyeztünk rakétáink és
bombázóink kivonásába, azzal a feltétellel, hogy az elnök biztosít bennünket
arról, sem az Egyesült Államok hadserege, sem senki más nem rohanja le Kubát.
Kennedy végül meghátrált, s beleegyezett, hogy ilyen értelmű nyilatkozatot
tegyen.”57
Hruscsov, aki azt a látszatot akarja kelteni, hogy a krízist az amerikaiak provo-
kálták ki, s az ő államférfiúi bölcsessége oldotta meg, itt maga is az átalakítás
briliáns példájával szolgál.

* Jóval azután, hogy ily módon rendszereztük megközelítésünket, rájöttünk,

hogy – minden előre megfontolt, blaszfemikus rosszindulat nélkül – eltulajdoní-
tottuk a buddhizmus négy nemes igazságát: a szenvedésről, a szenvedés eredeté-
ről, a szenvedés megszüntetéséről, valamint a szenvedés megszüntetéséhez
vezető útról szóló igazságokat. Jobban meggondolva ez nem is túl meglepő, mert
a buddhizmus alaptanításai lényegében gyakorlatiak és egzisztenciálisak.

* Robert Rosenthal81 kísérletileg bizonyította, hogy a kísérletvezető, az interjú-

készítő és – hozzátehetnénk – a terapeuta véleményei, szemléletmódja, remé-
nyei, valamint elméleti és gyakorlati elfogultságai határozottan hatnak alanyai
teljesítményére, még akkor is, ha sohasem fejezi ki ezeket, s akár kísérleti patká-
nyok, akár emberek az alanyok.

* Természetesen fel lehet tenni azt a kérdést, hogy a rengeteg elgondolható cél
közül hogyan választjuk ki a jót? Ám a „jó” és „rossz” ellentétébe szorított kér-
dés maga is kiváló példája a rossz kérdésnek. Az egyetlen válasz erre az, hogy
nem tudjuk, nem tudhatjuk, és nem is szükséges tudnunk. A mi megközelítésünk
nem teleologikus, nem azon a hiedelmen alapul, hogy van a normalitásnak egy
végső állapota, amelynek a terapeuta a szakértője, s ennélfogva meg tudja hozni
a végső döntést arról, hogy mi a legjobb a páciensnek. Ahogyan a tünetet nem
egy mély alapprobléma felszíni megjelenéseként közelítjük meg, ugyanúgy a
célt sem próbáljuk meg összhangba hozni az élet végső értelmének valamilyen
esszenciális, platóni ideájával. A második lépésben felderítettük, hogy miben áll
itt-és-most a probléma; a nyilvánvaló cél az, hogy megtörjük ezt a visszacsatolá-
sos körforgást, nem pedig az ember valamilyen filozófiai absztrakciójának a
megvalósítása.

* A következőket nem ajánljuk azoknak a problémamegoldóknak, akik túl

becsületesek ahhoz, hogy „játsszanak”, vagyis akik inkább úgy szeretnek ját-
szani, hogy ne lássék, hogy játszanak.

* Szemléltetésként megemlíthetjük azt a 97 esetet, amelyekkel a Rövidterápiás

Központban foglalkoztunk, és amelyeket ellenőriztünk három és hat hónappal
később. Nagyon sokféle pszichiátriai probléma fordult elő ezek között. Átlago-
san hét órát foglalkoztunk egy esettel. 40%-ban a probléma teljesen megoldódott
(amin azt értjük, hogy elértük a kezelés kitűzött célját), további 33% jelentősen
javult, de nem javult meg teljesen, a fennmaradó 27% viszont kudarc volt.

* A beavatkozás ezen oldaláról többet mondunk majd a Bellac-trükk kapcsán.

* Aki dolgozott már fiatalkorú bűnelkövetőkkel, nagyon jól tudja, hogy a szóban
forgó hatóságok előtt nyitva álló lehetőségek éppolyan korlátozottak, mint a szü-
lők lehetőségei, s hogy a fiatalok nagyon hamar rájönnek, hogy ők is csak papír-
tigrisek.

* Ezt a pácienst technikai okok miatt csak három alkalommal kezeltük. A négy
hónappal későbbi kontroll-interjú során elmesélte, hogy nem kezdte el zenészi
pályafutását, hanem beiratkozott egy állami egyetemre, és filozófiából készül
fokozatot szerezni. Mint mondta, ez racionálisabb, konkrétabb alapokat nyújt
neki, mint a zene. Még mindig voltak hallucinációi, de most nem törődött velük,
„értelmetlenek és banálisak”, mint mondta.