Janet

Evanovich
és

LEE
GOLDBERG

A NAGY
ZSÁKMÁNY
 Írta: Janet Evanovich, Lee Goldberg
A mű eredeti címe: The Heist

Fordította: Komáromy Zsófia

Szerkesztő: Nemcsók Adrienn, Vajna Gyöngyi

Nyelvi korrektor: Várhidi Gyula
Műszaki szerkesztő: Szuperák Attila

© The Gus Group, LLC 2013

© Komáromy Zsófia 2014
© Maxim Könyvkiadó Kft. 2014

A kiadvány a Bantam Books, Random House engedélyével

készült.

Borítófotó: Claudio Marinesco

Borítóterv: Carlos Beltran

 1.

Kate O’Hare kedvenc szerkója nem volt más, mint a kék

széldzsekije, hátán a sárga betűs FBI felirattal, alatta egy sima
fekete pólóval és a hozzáillő fekete golyóálló mellénnyel. Ez az
összeállítás remekül passzolt mindenhez, főleg farmerhoz,
kiegészítőnek pedig tökéletes volt hozzá egy Glock pisztoly. A
harminchárom éves O’Hare különleges ügynök nem szerette
védtelennek és fegyvertelennek érezni magát, pláne nem a
munkában. Ez alapvetően alkalmatlanná telte a beépülést
igénylő feladatokra. Nem is bánta. Bűnüldözés terén sokkal
jobban kedvelte a kemény fellépést, és pontosan ezt is
foganatosította a harmincöt fokos téli délutánon, amikor
bemasírozott a Las Vegas-i Szent Kozma Kórházba kedvenc
szettjében, sarkában egy tucat hasonlóan öltözött ügynökkel.
Miközben a többi ügynök szétszóródott, hogy lezárják az
épület összes kijáratát, Kate elsietett az előcsarnokban álló
biztonsági őrök mellett, és irányított rakétaként vette célba Rufus
Stott kórházigazgató földszinti irodáját. Anélkül húzott el Stott
döbbent titkárnője előtt, hogy egyáltalán tudomást vett volna a
létezéséről, és berontott az igazgató irodájába. A megdöbbent
Stott felkiáltott, és majdnem kiesett ergonomikus, krómvázas
székéből. A köpcös kis pasas úgy festett, akár egy paszternák,
amire egy unatkozó mágus ráfogta a varázspálcáját, hogy ötvenöt
éves bürokratává változtassa. Barnítóval fújatta be magát,
teknőckeretes szemüveget viselt, és dohánybarna nadrágja a
sliccénél össze-vissza gyúródott. A szívére szorította a kezét, és
zihált.
– Ne lőjön! – nyögte ki végül.
– Nem fogom lelőni – felelte Kate. – Elő sem vettem a
fegyverem. Nem kér vizet vagy valamit? Jól van?
– Nem, nem vagyok jól – felelte Stott. – Halálra rémített! Ki
maga? Mit akar?
 – Kate O’Hare különleges ügynök vagyok az FBI-tól. –
Lecsapott az asztalra egy darab papírt. – Ez a végzés belépést
biztosít nekünk a VIP-szárny teljes területére.
– Nálunk nincs is VIP-szárny – közölte Stott.
Kate közel hajolt a férfihoz, rászegezte fürkész kék szemét.
– Hat undorítóan gazdag és a végsőkig elkeseredett páciens
repült ma ide szerte az országból. Limuzinnal hozták ide őket a
McCarran reptérről. Miután megérkeztek a maguk elit
hotelszárnyába, fejenként egymillió dollárt utaltak át a Szent
Kozma offshore számlájára, mire azonnal a transzplantációs
várólista élére ugrottak.
– Na ne szórakozzon! – mondta Stott. – Nincs semmiféle
offshore számlánk, azt meg pláne nem engedhetjük meg
magunknak, hogy limuzint béreljünk. A csőd szélén állunk.
– Pontosan ezért hajtanak végre titkos transzplantációs
műtéteket, a feketepiacon vásárolt szerveket felhasználva.
Tudjuk, hogy azok a páciensek itt vannak, és épp most készítik
elő őket a műtétre. Ha kell, lezárjuk az egész épületet, és
átkutatunk minden egyes helyiséget meg beépített szekrényt.
– Csak tessék! – válaszolta Stott, és visszaadta a végzést a
nőnek. – Nem készülünk semmiféle transzplantációra, és nincs
VIP-szárnyunk. Még ajándékboltunk sincs.
Stott már nem látszott rémültnek, és nem tűnt úgy, mintha
hazudna. Kate úgy vélte, ez nem jó jel. Mostanra ki kellett volna,
hogy verje a hideg veríték. Már az ügyvédjét kéne hívnia.
Tizennyolc órával korábban Kate az íróasztalánál ült Los
Angelesben, és épp egy körözött bűnöző ismert bűntársaival
kapcsolatos rendszertelen infóknak járt a végére, amikor nyomra
bukkant, miszerint egy anyagi gondokkal küszködő Las Vegas-i
kórház szervátültetést ígér annak, aki hajlandó megfizetni az
árát. Amint a nő mélyebbre ásott, rájött, hogy a páciensek máris
útban voltak Vegasba a műtétükre, így hát azonnal akcióba
lendült, és rajtaütést szervezett.
– Nézze csak meg ezt! – mondta, megmutatva egy fotót
Stottnak az okostelefonján.
A kép viszonylag közelről készült, egy Kate korabeli férfi
látszott rajta. Az illető bő pólót viselt, ami kinyúlt és kifakult a
hosszú évek igénybevételétől. Barna haját felborzolta a szél. Fiús
vigyor derítette fel az arcát, hangsúlyozva a barna szeme
sarkában látszó nevetőráncokat.
– Ismeri ezt a férfit? – kérdezte Kate.
– Hogyne ismerném! – felelte Stott. – Ez Cliff Clavin, az
építészmérnök, aki az azbeszt eltávolítását intézi a régi
épületünkben.
Kate tompa fájdalmat érzett a hasában, mégpedig nem a
reggelire bekapott, gyorskajáldás kolbászos-tojásos szendvicstől.
Rémes étkezési szokásai dacára is lapos és izmos hasában gyűlt
össze minden szorongása és zsigeri érzése, onnan
kommunikáltak vele a görcs, fájdalom, hányinger és rossz
közérzet nyelvén.
– Cliff Clavin egy szereplő a Cheers című sorozatban –
mondta.
– Ja, őrületes véletlen, mi?
– Miféle régi épület? – faggatta az igazgatót.
A férfi az ablak felé fordult, és egy négyemeletes épületre
mutatott a parkoló túloldalán.
– Az ott.
Az építészeti őskövületet nyilván a hatvanas években húzták
fel, erről tanúskodott a terméskővel kirakott fal, a sötétített
üvegű óriási ablakok sora, valamint a fehér kőzúzalékkal felszórt,
oszlopos porticusz.
– Eredetileg az volt a kórház – mondta Stott. – Egy évvel
ezelőtt költöztünk ki onnan. Azért volt szükség erre az új
épületre, mert tévesen azt hittük, több férőhelyre lesz igény,
mivel…
Kate nem figyelt rá. Már rohant is ki az ajtón. Abban a
pillanatban, amint meglátta a másik épületet, pontosan tudta,
hogyan lett átverve ő maga és az a hat gazdag páciens. Az
okostelefonján lévő fotón nem Cliff Clavin látszott, és a férfi nem
építészmérnök volt. Hanem Nicolas Fox, a bűnöző, akinek
Kate épp a nyomára próbált bukkanni, amikor belebotlott a
szervátültetéses simlibe.
Fox nemzetközileg körözött szélhámos és tolvaj volt, akit
hihetetlenül vakmerő, óriási kockázatú svindlijei meg balhéi
tettek hírhedtté, illetve az a nyilvánvaló élvezet, amivel
végrehajtotta őket. Mindegy, mekkora zsákmányra tett szert –
márpedig jó néhányszor volt hatalmas nyeresége –, mindig
belevágott egy újabb balhéba.
Kate küldetésének tekintette az FBI-nál, hogy lecsapjon Fox-
ra. Két évvel ezelőtt már majdnem sikerrel járt, ugyanis rájött,
hogy Nick egy dúsgazdag chicagói befektető huszadik emeleti
luxuslakását tervezi kifosztani, lenyúlva az összes pénzt és
ékszert, miközben az agresszív felvásárlások önjelölt királya épp
az esküvőjét tartja otthona nappalijában.
Tökös stratégia volt, jellegzetes Nick Fox-húzás. Terve
érdekében valahogyan sikerült felvetetnie magát
esküvőszervezőnek, és tolvajok válogatott bandáját hozta
magával, mint konyhai személyzetet. Amint Kate berontott az
esküvőre egy akciócsoporttal, Nick gazemberei úgy szóródtak
szét, akár a csótányok a felvillanó lámpafényben, maga Fox pedig
ejtőernyővel ugrott le az épület tetejéről.
Helikopterekkel keresték, lezárták az utcákat, eltorlaszolták
az utakat, és átkutatták a környező épületeket, ám Nick
meglógott. Miután Kate hajnalban végül visszavonszolta magát a
szállodai szobájába, egy üveg pezsgő és egy csokor rózsa várta.
Nicktől. Aki persze a szobája számlájára íratott minden költséget.
Miközben Kate őt hajszolta, a férfi végig itt lebzselt a szobájában,
a fizetős csatornát nézte, mindenfélét hozatott magának a
szobapincérrel, és megette a minibárban lévő összes Tobleronét.
Elmenőben még a törülközőket is lenyúlta.
Az a rohadék túl sokat szórakozott már az én rovásomra,
gondolta Kate, miközben átrohant a kórház előcsarnokán, ki a
kapun, el két meglepett ügynök mellett, és átszelte a parkolót.
Mire elért a régi kórházépületet körülvevő drótkerítéshez,
izzadt, a szíve pedig olyan hevesen dübörgött, hogy szinte
hallotta a dobogását. Pisztolyt rántott, és lassan közelítette meg
az előcsarnok bejáratát. Ahogy közelebb ért, megpillantott egy
vörös szőnyeget és egy táblát a porticus alatti alkóvban, amit
addig elnyelt az árnyék. A következő felirat állt a táblán:

Üdvözöljük a Szent Kozma Magánkórházban!

Elnézést kérünk a porért, éppen felújításokat végzünk,
hogy még nagyobb kényelmet és luxust, valamint a
létező legkorszerűbb ellátást biztosíthassuk Önnek!
 Kate a terméskővel kirakott falhoz simulva oldalazott el az
ajtóig, feltépte, és lövésre készen penderült be az épületbe. De
nem volt kire céloznia. Elegánsan berendezett előcsarnokban
találta magát, modern bőr ülőgarnitúra, mészkővel lerakott padló
és buja növények látványa fogadta. Az üres recepciós pult
mögötti falon az orvosi személyzet fényképei díszelegtek. Kate
szemügyre vette a fotókat, és azonnal felismert két alakot. Az
egyik Nick Fox volt, nyakában fonendoszkóppal, doktori
szakértelmet és magabiztosságot sugározva. A másik pedig ő
maga, az arcán kába és részeges vigyorral. Nick az internetről
szerezte a fotót, Kate húgának, Megannek a Facebook-oldaláról:
egy tavalyi lánybúcsúztatós képről vágta ki és photoshoppolta a
nő alakját. Nick fényképe alatt a „Dr. William Scholl” név állt
bronzbetűkkel, Kate fotója alatt pedig a „Dr. Eunice Huffnagle”
felirat.
Na jó, de hol lehet most az „orvosi személyzet”? – tűnődött.
És mi van a hat pácienssel, akik a szervátültetés reményében
utaztak ide az ország minden részéből?
Kate a recepciós pult melletti kétszárnyú ajtó felé indult.
Átment rajta, tüzelésre készen lépett a folyosóra. De itt sem talált
senkit. Közvetlenül előtte három további kétszárnyú ajtó nyílt. Az
egyiken az „1-es műtő”, a másikon az „1-es lábadozó” a
harmadikon a „Műtő-előkészítő” felirat állt. Balra tőle volt egy
lift, jobbra pedig a lépcsőház ajtaja.
Óvatosan kinyitotta az állítólagos műtő ajtaját, és valóban egy
teljesen felszerelt műtőben találta magát, amely stílusában egy
Apple áruházat idézett. Minden letisztult és fehér volt. Az összes
eszköz úgy csillogott-villogott, akár az új kocsik az
autószalonban.
Becsukta az ajtót, és benézett a lábadozóba. Volt benne
szabályos betegágy, infúziós állvány, az összes szokásos
életfunkciós mérőeszköz, ám ezzel véget is ért minden
hasonlóság egy átlagos kórházi betegszobával. A helyiséget
pazarul berendezték előkelő francia bútorokkal, a gazdagon
díszített polcokon bőrkötéses könyvek sorakoztak, egy
síkképernyős tévé volt a falra szerelve, és válogatott italokkal
feltöltött minibár állt a páciens rendelkezésére.
 Nagyon okos – gondolta Kate. Úgy téve, mintha az azbeszt
eltávolításával foglalkozna, Nick tökéletes álcát biztosított a
svindlijéhez. Garantálta, hogy a kórházból senki sem ment a régi
épület közelébe, miközben ő meg a bandája valójában
részletgazdag díszletet alakítottak ki, és a balhéjukat szervezték.
Kate végül benyitott a műtő-előkészítőbe. Egy hosszú
kórterem tárult elé, elhagyatott nővérpulttal, mögötte több
elfüggönyözött résszel. Belépett a pult mögé, és óvatosan
széthúzta a legelső függönyt. Egy eszméletlen, középkorú,
kórházi köpenyt viselő férfi hevert ott hordágyon, infúzióval a
karjában. Kate kitapintotta a pulzusát. Erős volt.
Bejárta a kórtermet, menet közben elhúzott minden
függönyt. Itt volt mind a hat férfi, akik aznap érkeztek a
reptérről, mindannyian mélyen aludtak, és Kate úgy sejtette,
fejenként egymillió dollárral szegényebbek lettek.
Megremegtek az épület ablakai, és Kate a helikopter
rotorjának jellegzetes hangját hallotta odafentről. Nick Fox a
tetőn van, gondolta. Már megint!
Kirohant a helyiségből, fel a lépcsőn, a tőle telhető
leggyorsabban mászva meg a négy emeletet, márpedig az
elképesztő sebesség volt egy olyan nő részéről, aki általában
Sanders ezredes, Ronald McDonald és Wendy társaságában
vacsorázott.
Fegyverét továbbra is lövésre készen tartva rontott ki a tetőre,
és meglátott egy kék Las Vegas-i Légi Városnézés feliratú
helikoptert a felszállóhelyen, nyitott ajtóval, benne „orvosokkal”
és „nővérekkel”.
Nick Fox nem volt köztük. A férfi higgadtan, zsebre dugott
kézzel álldogált félúton a helikopter és Kate között, haját borzolta
a rotorok által felkavart szél, ami úgy lebegtette fehér orvosi
köpenyét, hogy Nick szuperhősnek tűnt benne.
Kate tizenkét évesen kitalálta magának álmai férfiját, és azóta
sem feledte ezt a képet. Az álompasijának halványbarna haja,
intelligens barna szeme és fiús vigyora volt. Száznyolcvan centi
magas volt, karcsú és élénk. Okos volt, szexis és vidám. Az elmúlt
pár évben Kate azonban rádöbbent, hogy a sors borzasztó
fintorának köszönhetően Nick Fox testesíti meg álmai férfiját.
 – Scholl doktor? – harsogta túl Kate a helikopter zaját. –
Komolyan?
– Nagyon tekintélyes név a gyógyászatban! – kiabálta
válaszul Nick. – Örömmel látom, hogy kényelmes lábbeli van
magán!
Nick jól tudta, hogy a nő mindig Scholl talpbetétet visel
fekete cipőjében. Ez is egyike volt annak a sok mindennek, amit
az elmúlt pár évben megtudott róla. Az információk többsége
felcsigázta az érdeklődését. Egyes dolgokat egyenesen ijesztőnek
talált. Ijedelmét viszont ellensúlyozta a Kate iránt érzett
megmagyarázhatatlan vonzalma.
A nő lófarokba fogta barna haját, makulátlan bőrén némi
veríték csillogott a parkolón való átrohanás és a lépcsőn
felkaptatás miatt. Szexis volt, de Nick sejtette, hogy a
verejtékcsöppek által inspirált fantáziakép szebb, mint a valóság.
Kate a munkájának élt. Valószínűleg még az ágyban sem vette le
a golyóálló mellényt. Ennyit erről. De akkor is élvezte a nővel
való játszadozást. Tetszett neki Kate nagy kék szeme, helyes kis
orra, karcsú, de izmos teste, valamint őszinte elkötelezettsége,
hogy törvénytisztelőbb hellyé tegye a világot. Ez még
érdekesebbé tette Nick bűn iránti elkötelezettségét.
– Le van tartóztatva! – kiáltotta a nő.
– Azt meg honnan veszi?
– Onnan, hogy pisztolyt szegezek magára, és remekül célzok!
– lépett felé.
Nick hátrált.
– Abban biztos vagyok, de nem fog lelőni.
– Hogy őszinte legyek, meglep, hogy eddig nem lőttem le! –
tett feléje Kate még egy lépést.
– Még mindig bosszankodik a Toblerone miatt? – Nick még
jobban hátrált.
– Ha még egy lépést tesz hátra, golyót eresztek magába!
– Azt nem hinném – jelentette ki a férfi.
– Száz méterről le tudom lőni egy sas golyóit!
– A sasoknak nincsenek is golyói.
– Lehet, hogy metaforázásban béna vagyok, viszont a
célzáshoz tökéletesen értek!
 – Akkor sem lőhet le, ugyanis fegyvertelen vagyok, és nem
jelentek fenyegetést magára nézve.
– A helikopterre rálőhetek.
– Veszélyeztetné, hogy a gyerekekkel teli kórházra zuhanjon?
Azt sem hinném.
– A kórház nincs is tele gyerekekkel.
– Nem ez a lényeg. – Nick lepillantott a parkolóra, és látta,
hogy egy rakás FBI-ügynök rohan az épület felé, aztán ismét a
nőre nézett, aki két lépéssel közelebb jött hozzá. – Nagyon
örülök, hogy megint összefutottunk, Kate.
– Magának O’Hare különleges ügynök! – vágta rá. – És nem
megy sehova.
Nick elmosolyodott, és a helikopter felé vetette magát.
– Francba! – Kate elrakta a fegyverét, és a férfi nyomába
eredt.
Hiába szaladt fel az imént négy emeletet, még így is gyorsabb
volt Nicknél, és ezt nagyon kiélvezte. Rohamosan csökkent a
távolság kettőjük között, és egészen biztos volt benne, hogy
sikerül elkapnia a gazfickó grabancát, még mielőtt bemászhatna
a helikopterbe.
Mint kiderült, a pilóta és Nick csapata is osztotta az
optimizmusát, mert a helikopter hirtelen felemelkedett, és
távolodni kezdett az épülettől, hátrahagyva a főkolompost. Nick
felgyorsított, és úgy rohant tovább, mintha a tető még vagy száz
méterre nyúlt volna, nem csupán egyre.
Kate-et elöntötte a rémület, ahogy rádöbbent, mire készül a
férfi. Ugrásra. És ezúttal ejtőernyő nélkül.
– Ne! – ordította, és Nick felé vetette magát, remélve, hogy
ledöntheti a lábáról, mielőtt esélye lenne az öngyilkos ugrásra.
Elkésett. Csupán pár centi hiányzott, hogy elérje, ám nagy
erővel a betonra zuhant, miközben Nick felugrott a peremről, az
épület mellett lebegő helikopter felé nyújtózva. Kate szíve
kihagyott pár ütemet, miközben a férfi a levegőt hasította, és csak
akkor kezdett ismét dobogni, amikor Nick elkapta a helikopter
talpát. Fél kézzel kapaszkodott bele, csókot vetett a nőnek, majd
a gép elszállt a belváros felé.
Másodpercekkel azután, hogy Nick megszökött, Kate már a
rádióba beszélt, lázasan próbálta megszervezni, hogy Nickéket
rendőrségi helikopterek vegyék üldözőbe a levegőben, és
járőrautók az utakon. Tudta, hogy ezzel csak vesztegetik az időt
meg az energiát, de akkor is ragaszkodott az eljáráshoz.
Vagy fél tucat ugyanilyen, Las Vegas-i Légi Városnézés
feliratú helikopter röpködött a levegőben a belváros felett, és bár
csak az egyiknek a talpáról lógott le egy pasas, mire Kate
ugrasztotta az üldözőket, Nickék gépe eltűnt. Az csak rontott a
helyzeten, hogy a nagy izgalomban elfelejtette megnézni a
helikopter lajstrom jelét, és semmit sem tudott mondani a
repülésirányítóknak, ami alapján nyomon követhették volna a
gépet. Bár úgysem mentek volna vele semmire. A helikopter
valójában nem tartozott a légi városnézést szervező cég
flottájába. Nickék csak ráfestették azt a feliratot.
Kate a kórházból egyenesen visszasietett a Circus Circusba, a
belváros legolcsóbb szállodájába. Halkan közelítette meg szobája
ajtaját, fél kezét a pisztolytáskában lévő fegyvere markolatán
tartva. Becsúsztatta kulcskártyáját a zárba, és lassan kinyitotta az
ajtót, azt remélve, hátha Nick Fox elég arrogáns, hogy kétszer
előadja ugyanazt a trükköt, és végre lefülelheti.
Nem volt szerencséje. A szoba üresen állt, és olyan szaga volt,
akár egy frissen klórozott medencének. Kate leült az ágy szélére,
és felsóhajtott. Nem ez volt élete legjobb napja. És tudta, jó nagy
fejmosást fog kapni, amiért hagyta Nicket elmenekülni ahelyett,
hogy kifogást talált volna a lelövésére. Pedig bőven lett volna oka
lepuffantani, nem utolsósorban „Dr. Eunice Huffnagle” fényképe,
amit sikerült lecsennie a falról, mielőtt bárki észrevehette volna.
Kate komoran bámulta a tükörképét, aztán nekiállt levetni a
golyóálló mellényét. És ekkor vette észre. A tükörben látta meg,
először nem is hitt a szemének, és hátra kellett néznie, hogy
meggyőződjön róla, tényleg ott van. De tényleg: egy Toblerone
rúd hevert a párnáján.
 2.

HAT HÓNAPPAL KÉSŐBB…

Ha az állagember több holmit halmoz fel, mint ami elfér a

házában, akkor fogja magát, és berámolja a fölös cuccait egy
bérelt tárolóba, rákattint egy olcsó lakatot az ajtó vasredőnyére,
aztán azonnal nekilát újabb kacatokat begyűjteni. Aki viszont
olyan öreg és gazdag, mint Roland Larsen Kibbee, az múzeumot
építtet az egész mindenségnek, márványba véseti a nevét a kapu
fölött, és belépődíjat szed, hogy mindenki csodálhassa a
gyűjteményét, vagyis ebből következően őt magát.
Egy múzeum megnyitása nem csupán helyet szabadít fel az
ember kacsalábon forgó palotájában, hanem még az az előnye is
megvan, hogy remek státuszszimbólumként szolgál, amit nehéz
felülmúlni, hiába élünk olyan korban, amikor a milliárdosok
rakétákat lövetnek fel az űrbe. Roland festményekből, szobrokból
és ékszerekből álló gyűjteményét abból a vagyonból engedhette
meg magának, amit elszegényedett kaliforniai farmok
felvásárlásával keresett: elkergette a volt tulajdonosokat a
földjükről, majd a lehető legolcsóbb munkaerővel learattatta a
termést, így az államban ő lett az illegális bevándorlók
legnagyobb munkaadója, s ezáltal a mexikói gazdaság oszlopává
vált.
Természetesen nem Mexikóban építtette meg a múzeumát. A
Roland Larsen Kibbee Szépművészeti Gyűjteményt San
Franciscóban, egy hatalmas, francia stílusú palotában teremtette
meg, Pacific Heights gazdagnegyedében.
Roland üzleti gyakorlata szöges ellentétben állt múzeuma
igazgatójának, a huszonhat éves Clarissa Hartnak liberális
ideáljaival, ám a nő semmire sem ment a munkaerőpiacon
képzőművészeti mesterdiplomájával, kilencvenhétezer dolláros
diákhitelt nyögött, és ha csak még egy napig együtt kellett volna
élnie a szüleivel, megfojtotta volna őket álmukban. Így hát letojta
az ideáljait, és minden hónapban átvette a fizetését Rolandtól. És
bár a Kibbee nem volt épp a Guggenheim vagy a Getty, ráadásul a
nagyrészt aktokból álló gyűjtemény miatt Clarissa úgy érezte
magát, mintha a Playboy villában hostesskedne, azért az
mégiscsak vigasztalta, hogy igenis múzeumigazgató lett.
A festmények és műtárgyak gyűjteményét a folyosókon és
meghitt kis szalonokban állították ki, hogy a látogatók vendégnek
érezhessék magukat Roland házában, bár a nyolcvanöt éves
mezőgazdasági ipari mágnás soha nem is lakott itt. Jelenleg a
floridai Palm Beachen élt, egy huszonkét éves, LaRhonda nevű
sztriptíztáncosnővel, aki csak arra várt, hogy az öreg végre
feldobja a talpát. Remélte, hogy miután a vén szivar fájdalmasan
kileheli a lelkét, az övé lehet a Bíbor Könnycsepp: a ritka,
kétkarátos vörös gyémánt, Roland legfrissebb szerzeménye.
A Bíbor Könnycsepp egyben Kibbee legnagyobb esélyét
jelentette a széleskörű elismertségre, így hát a gyémánt
kiállításának nyitóünnepségére készülve kifényesítették a
márványpadlót, újralakkozták a faburkolatot, és újabbakra
cserélték a bőrkanapékat meg foteleket. Clarissa pedig éppen
körbevezette a múzeumban a San Franciscó-i rendőrség
felügyelőjét, Norman Petersont, aki azzal állított be, hogy meg
kellene beszélnie a kiállítás miatti nagy forgalommal kapcsolatos
teendőket, illetve meg szeretne győződni róla, hogy a múzeum
megtette a kellő biztonsági óvintézkedéseket a gyémánt
védelmére.
– Már vagy ezerszer elhajtottam erre, de észre sem vettem,
hogy van itt egy múzeum – mondta Peterson, dörgölgetve a
bajuszát, ami szunyókáló, hatalmas hernyónak tűnt gumószerű
orra alatt.
Peterson a nyakába akasztva hordta a jelvényét, Clarissa ezt
sikertelen próbálkozásnak vélte, amivel a felügyelő nagy hasát és
a nyakkendőjén lévő mustárfoltot próbálta leplezni. Úgy saccolta,
a férfi a harmincas évei közepén járhat, bár ha nem változtat
étkezési szokásain, nem fogja megérni a negyvenet.
A korával kapcsolatban igaza volt, minden mást illetően
viszont tévedett. Peterson felügyelő valójában Nick Fox volt, jól
kipárnázva, hogy dagadtnak tűnjön, arcát pedig nagy
szakértelemmel álcázták el maszkmesteri trükkök és smink
segítségével.
– Boutique múzeum vagyunk – mondta Clarissa, miközben
megkerülték a brigádot, akik éppen az új bútordarabokat tették a
helyükre.
– Az meg mit jelent?
A nő válaszolhatta volna, hogy azt jelenti, intézményük
kisebb és meghittebb, illetve gondosabban felügyelt, mint a
nagyobb múzeumok, ám a szemernyi beképzeltséget sem mutató
felügyelő olyan hatást gyakorolt rá, hogy meggondolta magát.
– Azt jelenti, hogy az emberek ezerszer elhajtanak erre, de
észre sem vesznek minket.
– Kár, mert egy csomó jó kis holmi van itt. – Nick megállt,
hogy szemügyre vegyen egy életnagyságú, ötszáz éves
márványszobrot, amely egy fatörzsön üldögélő, meztelen nőt
ábrázolt, kezét a bal mellére szorítva. – Azt hinné az ember, hogy
hoz magának egy párnát vagy egy takarót, amire ráülhet.
– Őt nem foglalkoztatták ilyen hétköznapi gondok.
– Senki nem akar szálkát a fenekébe. Ki volt ez?
– Aphrodité – felelte Clarissa.
– Sose hallottam róla – jelentette ki Nick. – Bár teszem
hozzá, ezt az a pasi mondja, aki a panoptikumban az állítólagos
hírességeknek a felét sem ismeri fel.
Clarissa méregette, csak hogy meggyőződjön róla, nem
csupán ugratja-e, de arra jutott, a férfi komolyan mondta. Ő
maga még sosem járt a helyi panoptikumban, ám sejtette, hogy
valószínűleg több látogatójuk van egyetlen nap alatt, mint a
Kibbee-nek egész hónapban.
– Aphrodité a szerelem görög istennője, felügyelő úr. Nagyon
érdekes az eredettörténete. Kronosz, a fiatal és irigy titán le
akarta taszítani a trónról apját, Uranoszt, az univerzum
uralkodóját. Így hát Kronosz egy sarlóval levágta az apja nemi
szervét, az óceánba vetette, és Aphrodité emelkedett ki a
habokból.
– És ez a csaj jelképezi a szerelmet? – kérdezte Nick. –
Brutális.
– Akár azt is mondhatnánk, hogy ez a Kibbee-gyűjtemény
minden darabjának témája – közölte Clarissa, bár kételkedett
benne, hogy Roland bármiféle tematika alapján gyűjtötte volna a
műtárgyakat, illetve a feleségeket, kivéve persze nyilvánvaló
mellmániáját. – A szerelem sötét oldala. A Bíbor Könnycsepp is
ettől olyan lenyűgöző.
– Én meg azt hittem, attól, hogy egytrillió dollárt ér.
– Inkább úgy tizenöt milliót. Csodaszép gyémánt, ám
műtárgyként az értékét a történetének köszönheti. – Bevezette a
felügyelőt a Bíbor Könnycsepp szalonjába, a gyémántot a helyiség
közepén állították ki, egy vitrinben, pazar márványtalapzaton. –
A nevét mindarról a szerelemről, halálról és szomorúságról
kapta, amely a felfedezése óta körülvette.
Nick pontosan tisztában volt a gyémánt történetével. 1912-
ben lelt rá két ifjú brit természettudós, miközben épp bejárták
Dél-Afrikát. Szívből szerették egymást, és a gyémántot a
jegygyűrűbe tetették volna, ám amikor híre ment a
felfedezésüknek, tolvajok miszlikbe aprították őket machetével,
és a kőnek lába kelt.
A gyémánt valahogyan eljutott Oroszországba, ahol
belefoglalták egy nyakláncba, amit II. Miklós cár ajándékozott a
feleségének, Alekszandrának. A cárné később
továbbadományozta a nyakéket lányának, Anasztaszijának, aki
más családi ékszerekkel együtt ezt a láncot is a ruhája alatt
viselte, amikor a családot 1918 júliusában kivégezték.
Az Anasztaszija holttestéről lerabolt ékszereket –
mindazokkal együtt, amiket a többi Romanov és a szolgáik ruhái
alá rejtve talállak – eladták, aztán továbbadták, és a nyaklánc
nem is került elő egészen 1929. november 3-ig. Azon a napon a
bankár Dick Epperson és felesége, Dollie, akik mindenüket
elveszítették az előző hónap végi tőzsdekrachban, felvették
legszebb ruhájukat, megcsókolták egymást, majd kéz a kézben
levetették magukat Park Avenue-i lakásuk erkélyéről. A Bíbor
Könnycsepp Dollie nyakában lógott. Senki sem tudta, hogyan
került hozzá, ám az örökösei gyorsan eladták, hogy kifizethessék
az adósságokat.
Az ezutáni évtizedekben újabb tulajdonosok és tragédiák
következtek, ám egyiknek sem ment nagy híre, amíg – legalábbis
a legenda szerint – a Bíbor Könnycseppet meg nem szerezte
Marilyn Monroe egy titkos hódolója, aki nem sokkal a sztár 1962-
ben bekövetkezett halála előtt ajándékozta neki. A gyémánt csak
a közelmúltban bukkant fel újra, amikor egy olajtársaság
örökösnője, Victoria Burrows nyolcvanhét évesen elhunyt Santa
Barbara-i otthonában, amelyet férje 1965-ös halála óta nem
hagyott el. Roland Larson Kibbee a Burrows-hagyaték
elárverezésén csapott le a gyémántra.
Most pedig rajtam a sor, hogy lecsapjak rá, gondolta Nick.
– Azt mondják, a gyémánt el van átkozva – mesélte Clarissa.
– Főleg a szerelmesekre hoz bajt.
– Valaki akkor is megpróbálja majd elrabolni. Mi állíthatna
meg egy tolvajt?
– A létező legkorszerűbb riasztóberendezés, mágneses mező
az ajtók és ablakok körül, valamint, ha csak erről a helyiségről
beszélünk, mozgás- és hőérzékelők, illetve egy tucat drótnélküli
kamera, és ez még messze nem minden – felelte Clarissa. – Mint
láthatja, ebben a helyiségben nincsenek sem ablakok, sem ajtók.
– Ezt magamtól is észrevettem – válaszolta Nick körülnézve.
– Képzett nyomozó vagyok. – És tolvaj.
– Ez a helyiség tulajdonképpen egy szépen berendezett,
nyitott páncélterem. Csakis egyetlen út vezet befelé, a háta
mögött lévő boltíven át. Ha bármelyik érzékelő beriaszt, a
mennyezetbe süllyesztett, több mint fél méter vastag acélajtó
azonnal lecsapódik, elvágva a tolvaj elöl a kiutat, és a rendszer
rögtön értesíti a rendőrséget, közvetlenül az önök őrsét. Mit
gondol, milyen gyorsan tudnak ideérni, miután megszólal a
riasztó?
– Szóval a tolvaj csapdába esik, igaz?
– Esélye sincs kijutni. Az acélajtót úgy tervezték, hogy meg
sem kottyan neki se a robbanóanyag, se az órákon át tartó,
koncentrált ostrom fúróval vagy forrasztópisztollyal.
– Akkor meg minek úgy sietni? – vont vállat Nick. – Talán
útban idefelé beugrom majd a Starbucksba, csak hogy
megizzasszam kicsit a szerencsétlent.
– Feltéve, hogy nem nyomta agyon fél tonna acél, mielőtt
egyáltalán bejutott volna a helyiségbe.
– Akkor még kevésbé van ok sietségre – felelte Nick. – Árulja
el, mi a kedvence, és magának is hozok egy kávét, ha valaha úgy
adódik.
 – Egy fahéjas tejeskávét kérnék – mosolygott a nő. A
felügyelő nem volt valami szép látvány, de el tudta bűvölni az
embert.
– Szeretné megnézni a múzeum többi részét is?
– Akadnak még meztelen nők?
– Igen – biztosította Clarissa.
– Akkor mehetünk!
– Ez egy kicsit kínos – mondta a múzeumigazgató –, de a
Cheers-ben is volt egy Norm Peterson.
– Nem rokonom – felelte Nick.

Ugyanaznap este, 21 óra 52 perckor, ha valaki véletlenül épp a

Kibbee-ben tartózkodik, valami egészen hihetetlen látvány
szemtanúja lehetett volna. Sajnálatos módon a portásfülkében
ülő két biztonsági őr – akik épp kedvetlenül bambulták a
monitoron a biztonsági kamera felvételét – nem lehetett tanúja
az eseményeknek.
A nap folyamán a szállítók egy bőr fotelt és egy hozzáillő
kanapét helyeztek el a folyosón a szalon előtt, ahol a Bíbor
Könnycseppet közszemlére tették. A folyosón kamerák vették a
fotelt és a kanapét, ám a bútorok egy-egy oldala nem látszott a
képen, és pontosan azokon az oldalakon kezdett leválni a huzat,
ami alól egy-egy férfi bukkant elő. Egyikük ülő helyzetben
kuporgott a fotelban. A másik a kanapé belsejében feküdt.
Mindkettőjük testére tetőtől talpig érő, zöld body simult.
Ha a Pókember teljesen zöld volna, nem lenne képes hálót
kilőni a csuklójából, és feszengene amiatt, hogy tisztán látszik a
nemi szerve körvonala, akkor úgy festene, mint az a két pasas.
A Foteles felállt, és elővett egy összehajtogatott, zöld lepedőt
meg egy kis zöld sporttáskát a fotelból. A Kanapés kicsusszant a
bútordarabból, és kihúzott két zöld anyagba bugyolált, vékony
lemezt a kanapé belsejéből. A könnyű lemezek hossza nagyjából
megegyezett a férfi testmagasságával, és fogantyú volt a hátukra
szerelve, így pajzsként tarthatta őket maga elé.
Ugyanebben a pillanatban az egyik biztonsági őr rápillantott
a folyosó képét mutató monitorra, de semmi szokatlant nem
látott rajta. Foteles és Kanapés, valamint a nemi szervük
körvonala meg a kezükben tartott holmik teljesen láthatatlanok
voltak a kamerák számára.
Foteles kinyitotta a sporttáskát, leguggolt a boltív előtt, és
elővett egy zöld flakonos spray-t, amivel befújta a levegőt az ívelt
falak előtt, hogy megtudja hol rejtőznek a mozgásérzékelők. Ő
meg Kanapés megvárták, hogy eloszoljon a spray, majd Foteles
átadta az egyik pajzsot Kanapésnak. A deszkák mögött elbújó két
zöld emberke egymás oldalán belépett a boltív alá. Ott
megtorpantak, kidugták a lábukat a pajzs mögül, és lerakták a
boltív túloldalán.
A fejük fölött megbújó féltonnás acélajtó nem zuhant rájuk,
így hát behatoltak a Bíbor Könnycsepp számára kialakított
szalonba. A helyiségnek egyetlen zuga sem volt, ami ne került
volna a számtalan rejtett kamera valamelyikének látóterébe, a két
férfi és a holmijuk mégsem tűnt fel egyik felvételen sem.
Foteles lerakta a zöld sporttáskát meg a zöld lepedőt a
padlóra, a Könnycsepp talapzata elé. Fogta a lepedő egyik sarkát,
Kanapés pedig a másikat, aztán egyszerre felemelték az anyagot,
és óvatosan betakarták vele az egész tartót. Foteles bebújt a
lepedő alá egy üvegvágó szerszámmal, és nekilátott felhasítani a
Könnycsepp vitrinjét. Legelső vágása csupán egy apró karcolás
volt, puszta szemmel szinte ki sem lehetett venni, ám abban a
pillanatban, hogy a vitrin megsérült, megszólalt a riasztó, és az
acélajtó levágódott a boltívből, úgy megremegtetve az épületet,
akár egy földrengés, és csapdába ejtette a két zöld pasast.
 3.

Nick Fox, továbbra is Norman Peterson felügyelőnek álcázva, a

riasztó megszólalása után húsz perccel már megérkezett a
múzeumba, kezében két pohár kávéval a Starbucksból. Az
egyik poharat átnyújtotta Clarissa Hartnak, aki idegesen
álldogált az acélajtó előtt a két biztonsági őrrel, akik a betörésig a
monitorokat figyelték.
– Egy fahéjas tejeskávé, ahogy ígértem, bár nem számítottam
rá, hogy valaha is be kell váltanom az ígéretemet. – Nick a
kordzakót viselő, hórihorgas fiatalemberre biccentett, aki vele
együtt érkezett. – Ő a társam, Ed Brown felügyelő.
Brown bólintott. Persze valójában nem így hívták. Még Nick
sem tudta, hogy hívják. Valahányszor együttműködött „Brown”-
nal, a pasasnak mindig más neve és más kinézete volt.
– Mi indította be a riasztót? – kérdezte Nick, a kávéját
kortyolva, mintha cseppet sem sietne, hogy letartóztassa az
acélajtó túloldalán rekedt tolvajokat.
– Van egy érzékelő odabent, ami a Bíbor Könnycsepp
vitrinjének belső légnyomását ellenőrzi. Abban a pillanatban
jelez, ha az üveg meghasad. De ennek semmi értelme, felügyelő
úr – mondta a nő, feltartva az okostelefonját. – Ez az egyik
biztonsági kamera adása. Mint láthatja, senki sincs a
helyiségben, pedig onnan nincs kiút, és a kép biztosan élő.
Látszik az acélajtó a boltívben.
– De ebből az izéből semmi nem látszik – felelte Nick, a
padlón heverő zöld sztiropordarabkákra, az acélajtó által
összezúzott pajzsok maradványaira mutatva.
Clarissa az okostelefonjára meredt, aztán a férfira.
– Igaza van! Azt mondja, ez mégsem élő adás?
– De igen, élő.
– Akkor nem értem.
– Ismeri a Harry Pottert? – kérdezte Nick.
– Még szép, hogy ismerem – felelte a nő.
 – Akkor tudja, hogy Harrynek volt egy láthatatlanná tevő
köpönyege – mondta Nick, ismét kortyolva a kávéjából, és egy kis
tejhab kenődött a bajuszára.
Clarissa elmosolyodott.
– Maga szerint a tolvajunk varázsló?
– Nem, de egy varázslónak dolgozott, aki mostanra rég
elhúzta a csíkot, és az egész balhét egy telefontársaságosnak
álcázott furgonból vezényelte le, ami az utca végében parkolt.
– Ezt meg honnan tudja?
– Elhajtottunk mellette idefelé jövet. – Nick az ujjával
letörölte a bajszáról a tejhabot, majd a nadrágjába törölte az
ujját.
– Úgy értettem, honnan tudta, hogy valójában nem a
telefontársaság furgonja volt?
– Akkor még nem tudtam, de most már tudom, emiatt. –
Lábával megbökött egy nagy darab sztiroport. – Ez poliészterbe
burkolt zöld sztiropor.
– Poliészterbe burkolt, mint te – cikizte vigyorogva Brown, és
Clarissára pillantott, hogy lássa, bevágódott-e nála a beszólással.
Egyáltalán nem, a két biztonsági őrnél viszont nagyon is, bár ez
nem vigasztalta.
– Miért olyan fontos a poliészter? – kérdezte Clarissa.
– A poliészter nagyon rossz hővezető.
A nőnek leesett a tantusz, bólintott.
– Szóval a tolvaj pajzsnak használta a poliészterrel burkolt
lemezt, hogy a hőérzékélő ne szúrja ki, amikor behatol a
helyiségbe.
– Így van.
Nick emelte a poharát a tiszteletére, Clarissa viszonozta a
gesztust, Brown pedig grimaszt vágott.
Clarissa úgy méregette a felügyelőt, mintha most látná
először. A pasas nem volt valami szép látvány, és miután el kellett
magyaráznia neki, kicsoda Aphrodité, lenézően úgy könyvelte el
őt magában, mint műveletlen, bár nagyon rokonszenves fajankót.
Most rádöbbent, hogy teljesen félreismerte a férfit. Korántsem
volt fajankó. Éles eszű volt, és jól érezte magát a saját bőrében.
Minél többet beszélt, Clarissa annál jobban kedvelte.
 – Lehet, hogy elvesztettem a fonalat, felügyelő úr – vallotta
be –, de mi köze van mindennek ahhoz, hogy nem látjuk a tolvajt
a helyiségben?
– Zöld a pasas – felelte Nick.
– Egész ügyes volt egy zöldfülűhöz képest – mondta Brown.
– Úgy értem, Ed, hogy csupa zöldet visel. Ugyanolyan színbe
bugyolálta magát, mint ezeket a lemezeket, és ezzel vissza is
tértünk Harry Potterhez meg a láthatatlanná tevő köpönyegéhez
– magyarázta Nick. – Filmtrükköt vetettek be. A színfalak
mögötti varázsló ugyanazt az eljárást alkalmazta itt, amit
Hollywoodban szoktak, hogy a színészeket nem létező, földön
kívüli világokba varázsolják vagy légicsatába küldjék olyan
vadászgépek pilótafülkéjében, amelyek valójában fel sem
szálltak. A színészek zöld háttér előtt játsszák el a jelenetet, aztán
a szakik számítógéppel kicserélik a hátteret valami másra,
valamilyen álló- vagy mozgóképre. A mi varázslónk viszont ennek
az ellenkezőjét tette.
– A tolvajt meg a felszerelését bugyolálta be zöldbe – mondta
Clarissa, most már értette a dolgot. – A varázsló, aki odakint
üldögélt a laptopjával a telefonos furgonban, feltörte a biztonsági
kameráink hálózatát, hogy kicserélje a képen a tolvajt meg
minden más zöldet a mögöttük lévő háttérre, láthatatlanná téve
őket.
Nick bólintott.
– Aztán a tolvaj a Bíbor Könnycsepp vitrinjét is bevonta a
láthatatlanná tevő köpönyeggel, hogy ne vehessék észre, amint
ellopja a gyémántot.
– Azt meg hogy csinálta? – kérdezte Brown.
– Letakarta egy zöld lepedővel, a varázsló pedig a Bíbor
Könnycsepp ép vitrinjét retusálta a helyére – mondta Nick. – Az
őrök nem láttak mást, csak az üres helyiséget, benne a gyémánt
vitrinjével, épen és biztonságban.
– Hát ez zseniális – jelentette ki Clarissa. – Az a varázsló egy
géniusz.
– Az a varázsló jól elcseszte – ellenkezett Brown. – Ne
felejtsük el, hogy mi idekint vagyunk, a tolvaj meg odabent a
gyémánttal, vagyis a varázsló nagy terve csődöt mondott.
 – De kis híján bevált – mondta Clarissa. – Ezt el kell ismerni.
Nick bólogatott.
– Egy ilyen okos pasas valószínűleg jó ideje benne van a
szakmában. Az FBI-nak talán van ötlete, ki lehet, feltéve, hogy a
tolvaj nem kegyeskedik majd elárulni nekünk. Jut eszembe, azt
hiszem, ideje megismerkednünk a vendégünkkel. Volna szíves
elhúzni a függönyt, igazgatónő?
Clarissa odalépett egy festményhez, és félretolta, így
előbukkant mögüle egy rejtett kis billentyűzet.
Az álfelügyelő a biztonsági őrökre nézett.
– Maguk álljanak félre, és nehogy fegyvert rántsanak! Nem
akarok semmiféle incidenst.
Nick lerakta a kávés poharát, és ő maga elővette a pisztolyát.
Brownnal mindketten lőállásba helyezkedtek az acélajtóval
szemben. Clarissa beütötte a kódot a billentyűzeten. Az acélajtó
nagy nyikorgással felemelkedett, és megpillantották a helyiséget,
benne két tetőtől-talpig zöldbe bugyolált fickóval, akik komoran
üldögéltek a padlón, tarkóra tett kézzel. A zöld lepedő
összegyűrődve hevert a talapzat lábánál. A Bíbor Könnycsepp
érintetlenül csillogott a vitrinben.
– San Francisco-i rendőrség! – mondta Brown. – Le vannak
tartóztatva.
– Jó sokáig várattak – mondta Foteles. – Már azt hittem,
meg fogunk fulladni idebent.
– Bilincseld meg őket, Ed, és mondd el a jogaikat! – szólt
Nick, és odadobta Brownnak a bilincsét.
Clarissa leplezetlen csodálattal bámulta Nicket. Tisztára
olyan volt, mint Columbo, csak sokkal fiatalabb kiadásban,
üvegszem nélkül.
– Egyedülálló, felügyelő úr? – kérdezte.
– Sajnos igen – felelte.
– Épp ellenkezőleg – mondta a nő, és becsúsztatta a
névjegykártyáját Nick farzsebébe, amit aztán megpaskolt.

A Ford Crown Victoria vijjogó szirénával hasított végig a Van

Ness sugárúton. Az öbölből gomolygó köd elborította a várost, az
autó fényszórója egyre kevésbé hatolt át rajta.
 Brown vezetett, Nick ült mellette, ölében a zöld sporttáskával.
Foteles és Kanapés megbilincselve ücsörögtek a hátsó ülésen.
– Muszáj volt olyan sokat szövegelned? – kérdezte Kanapés.
– Beadtam a csajnak a svindlit – felelte Nick.
A bonyolult bűntény pontosan úgy történt, miként azt
Clarissának elmesélte, kivéve, hogy ő maga volt a varázsló, aki
lebonyolította a kamerás trükköt az áltelefontársaságos
furgonban. És azt sem említette a nőnek, hogy eltérítette a
Kibbee riasztójelzését, mielőtt az elérhette volna a rendőrőrsöt.
– Csak hencegtél – ellenkezett Brown. – Nem bírtad
megállni, hogy elbüszkélkedj a csajnak, milyen zseniális vagy.
– Az is része volt a színjátéknak. És most már
lekapcsolhatnád a szirénát. Az emberek aludni szeretnének.
– Mégis mi értelmi úgy rendőrautót vezetni, hogy nem szól a
sziréna?
– Meg kell hagyni, igazad volt – szólt Foteles Nickhez. –
Tényleg az a legjobb, ha az ember direkt lebukik. Totál
lecsökkenti a stresszt.
– Én megmondtam – válaszolta a férfi, majd kinyitotta a
sporttáskát, és kivette belőle a Bíbor Könnycseppet, hogy
megcsodálja. – Sokkal könnyebb megadni magunkat a biztonsági
rendszernek, mint megpróbálni túljárni az eszén.
– Még kisebb lett volna a stressz, ha nem olyan cuccot kell
viselnem, amiben mindenki láthatja a tökömet – panaszkodott
Kanapés, és a kocsi padlójára hajította a bilincsét.
– Ne légy már ilyen szégyenlős! – mondta Foteles, miközben
lehúzta a fejéről a zöld kapucnit, és izzadságban úszó vörös
hajába túrt. – Nincs neked olyasmid, amit ne látott volna már
mindenki.
– Te könnyen beszélsz – felelte Kanapés –, a tied akkora,
hogy Godzilla lova is megirigyelhetné.
– Kösz – vágta rá Foteles. – Szólj róla minden szexi csajnak,
akit csak ismersz!
– Godzillának nincs is lova – szólt közbe Brown.
Kanapés is levette zöld kapucniját.
– Hát, ha volna neki, akkor annak jó nagy töke lenne.
Nick visszatette a táskába a gyémántot, és becipzározta.
Kíváncsi volt, vajon mennyi időbe telik, hogy valaki észrevegye,
csak egy hamisítványt hagytak a Kibbee -ben. Leszedte az
álbajuszt, amitől úgy viszketett a bőre, akár a mérges
szömörcétől, és kihajította az ablakon. A műorr ugyanígy végezte.
– Na, kapcsold már ki a szirénát! Semmi értelme felhívni
magunkra a figyelmet – erősködött.
Brown szót fogadott.
– Sose hagyod szórakozni az embert, Nick.
– Hogy mondhatsz ilyet? – ellenkezett. – Hiszen zsarut
játszhattál!
– Hülye zsarut – mondta Brown.
– Jobb, mint rusnya kövér zsarunak lenni – jelentette ki
Nick.
– Én is azt hittem – sóhajtott a férfi. – Mégis te szerezted
meg a csaj számát.
– Nick mindig megszerzi a csajok számát – szólt Kanapés
csodálattal.
Nick azonban oda sem figyelt a bókra. Az előttük elnyúló utat
figyelte, és meglátott valamit a ködben, pont a következő
közlekedési lámpa mögött, amire nem számított: a San
Franciscó-i Közszolgáltató Vállalat vízművesei épp feltúrták az
utcát. Látott egy kotrógépet, néhány munkást fényvisszaverő
mellényben meg védősisakban, meg egy nagy kupac földet a
kereszteződésben, eltorlaszolva a dél felé tarló két sáv egyikét.
– Mi a baj? – kérdezte Brown.
– Ma estére nem volt beütemezve semmilyen munkálat –
felelte Nick. – Ma reggel direkt ellenőriztem.
– Talán áramszünet volt vagy csőtörés – mondta a másik
férfi. – Megesik.
– A környéken mindenhol ég a lámpa, és nem látok vizet az
utcán – ellenkezett. – A kereszteződésnél fordulj vissza!
– Menjünk vissza, amerre jöttünk? – kérdezte Foteles. – Ez
nem valami jó ötlet.
– Paranoiás vagy – jelentette ki Brown.
– Csak tedd, amit mondtam! – utasította Nick, és kihúzta
magát. Baljós érzése támadt.
Brown épp megfordult volna a kereszteződésben, amikor
Nick kipillantott az anyósülés ablakán, és meglátta egy feléjük
száguldó helyi busz fényszóróját. Úgy hasított a ködben, akár egy
sötét alagútból előbukkanó tehervonat. A busz oldalról vágódott
a kocsijukba, felborította, és újra meg újra megpördültek, mielőtt
az autó végre megállt volna a járdán, fejjel lefelé.
Nick magánál volt, de szédült, fejjel lefelé lógott, becsatolt
biztonsági övvel, és az arcába nyomódó légzsák sziszegve
leeresztett. A légzsák, illetve a dereka körül lévő tömés, amivel
hamis pocakot kreált magának, megóvta a sérüléstől. Örömmel
hallotta, hogy a többiek nyögnek-nyöszörögnek. Ez azt jelentette,
hogy mindhárman életben vannak. Tudat alatti Scottyja azonnal
teljes kárfelmérést végzett, és jelentette Nick tudatának, belső
Kirk kapitányának, hogy bizony, csúnyán elbántak velük, de
minden rendszer működik.
Az impulzus hajtóművet be tudom indítani, kapitány, de a
térhajtómű meghibásodott. Legalább két nap kell, hogy
megjavítsam.
Két percen belül legyen kész, Scotty
Lehetetlent kér!
Ezért fizetnek minket, barátom.
Nick lehunyta a szemét, megcsóválta a fejét, és nagy
erőfeszítést tett, hogy összpontosítson. Újra kinyitotta a szemét.
A betört szélvédőn át látta az autó felé futó közműves
munkásokat, és azt is észrevette, hogy mindegyiküknél pisztoly
van. Ennyit arról, hogy közműves munkások lennének.
Hallotta, ahogy megcsikordul az üveg valaki talpa alatt.
Elfordította a fejét, és kinézett az anyósülés letekert ablakán.
Csak deréktól lefelé látta a közeledő alakot. A pasas farmert és
fekete Nike edzőcipőt viselt, lassan, de elszántan haladt a kocsi
felé, és egy Glockot tartott könnyedén leengedett kezében.
Nick első gondolata az volt, hogy egy másik banda csapott le
rájuk. Akadt egy egész tolvajréteg, akik arra szakosodtak, hogy a
náluk zseniálisabb és szorgalmasabb svindlerek zsákmányát
rabolták el. Ez is a munka veszélyei közé tartozott, főleg, ha
többen pályáztak ugyanarra a nagy értékű fogásra. Szerezze csak
meg a szajrét a legügyesebb tolvaj, aztán el lehet venni tőle.
Második gondolata inkább csak egy kívánság volt. Remélte,
hogy bárki is csapott le rájuk, nem fogja főbe lőni, mielőtt lelép a
Bíbor Könnycseppel. Bár ha van esze a pasasnak, akkor tényleg
főbe lövi, ugyanis Nick abban a pillanatban fogadalmat tett, hogy
a világ végére is követi a rohadékot, és egy életre tönkreteszi,
méghozzá a lehető legmegalázóbb módon, amit csak ki tud
találni.
A pasas megállt Nick ablakánál, rácélzott a pisztolyával, majd
leguggolt, hogy a szemébe nézzen.
– Le van tartóztatva – közölte Kate O’Hare különleges
ügynök.
 4.

Kate utálta a Mission és a Hetedik utca sarkán lévő Szövetségi

Irodaházat, amit nemcsak úgy terveztek, hogy környezetbarát
legyen, hanem úgy is, hogy népszerűsítse az egészséges
életmódot az itt dolgozók között. A liftek többsége csak minden
harmadik emeleten állt meg, biztosítva, hogy mindenkinek fel-le
kelljen kutyagolnia egy-két emeletet minden áldott nap. Az
egyetlen felvonó, ami minden emeleten megállt, szigorúan a
szállítmányoknak és a mozgássérülteknek volt fenntartva, így
valahányszor Kate-nek San Franciscóba kellett jönnie egy ügy
miatt, feltűnően sántított. Néha még botot is hozott magával.
– Meglőttek – mondta, valahányszor egy kerekes székes
ügynök gyanakvó pillantást vetett rá a liftben. – Még 2006-ban,
Tulsában.
Vagy:
– Pokolgép, Kandahárban. Rohadt repesz.
De remélte, hogy mostantól kezdve a San Franciscó-i
Szövetségi Irodaház különleges jelentést hordoz majd a számára.
A látványa mindig arra a napra fogja emlékeztetni, amikor
végre nyakon csípte Nick Foxot. Nem pedig arra, hogy negyvenöt
percet töltött a tizenegyedik emeleti női mosdóban, szorongástól
görcsölő gyomorral.
Fölöslegesen sok ideig vacakolt ma reggel a frizurájával,
gondosan megfésülte a haját, aztán hagyta, hogy a vállára
omoljon, végül csak bámulta magát a tükörben. Mindenki azt
mondta, hogy az anyjától örökölte a haját, ami sötét
gesztenyebarna, sűrű és szögegyenes volt. Könnyű volt bánni
vele, hacsak nem került párás közegbe, olyankor katasztrofálissá
vált a helyzet.
Kate arra jutott, hogy a leeresztett haj nem megfelelő. Túl
bozontos volt. Túl szombat estés. Befonta, de azt is utálta. Úgy
meg túl hivatalos volt. Végül lófarokba fogta, mint mindig.
Még ki is sminkelte magát. És egész jól is nézett ki, amíg el
nem hányta magát. Úgyhogy most a tükör előtt álldogált szürke
Ann Taylor nadrágkosztümjében meg fehér blúzában, frissen
mosott arccal, feltúrt ruhaujjal, a mosdókagylóra támaszkodva.
– Az isten szerelmére, szedd már össze magad! – szólt rá a
tükörképére. – Ez kéne, hogy legyen a karriered fénypontja.
Ezért dolgoztál: hogy rács mögé juttasd a rohadékot. Úgyhogy
nyomás! Fejezd be a melót! – Kigombolta blúza felső három
gombját, újra kirúzsozta magát, és szempillaspirált tett fel. –
Mindent a szemnek, Nick Fox – suttogta a tükörbe. –
Évtizedeket várhatsz, hogy újra testközelbe kerülj egy nővel. Sok
egyéb élménynek is búcsút inthetsz.
Na jó, egy kicsit hülyén érezte magát, amiért magában beszél,
de végül is csak ráhangolódik a feladatra, nem igaz?
Megszabadult a reggelire megevett burritótól, most pedig szépen
bevonul abba a kihallgató helyiségbe, és teljesen nyeregben fogja
érezni magát. Nick Fox vesztett, és Kate elszánta magát, hogy
minden tekintetével, minden gesztusával, minden
megszólalásával emlékeztetni fogja rá, hogy ő győzte le. Nem
fogja hagyni, hogy a férfi a sármjával manipulálja. Semmi sem
térítheti el a céljától. Az nem elég, hogy rábizonyítja a bűntényt.
A pasas több millió dollár értékben csalt ki és lopott el készpénzt,
ékszert meg műalkotásokat, s mindennek azóta sem bukkantak a
nyomára. Egyedül Nick tudta, hol a szajré, és Kate szentül
elhatározta, hogy kiszedi belőle. De nem a dekoltázsa
segítségével. A felülről harmadik gombot összezárta a blúzán.
Szemernyi csáberőt sem kell bevetnie, hogy megtörje a pasit.
Nem volna tisztességes. Egyébként is, nem volt valami nagy
szakértője az egész csábításosdinak. Igazság szerint már jó régen
nem vetette be a női csáberejét. Talán soha nem is próbálkozott
vele.
Behúzta a hasát, és katonásan kihúzta magát. Felkészült.
Tudta, mi a küldetése. Eljött az idő, hogy végrehajtsa.
Kinyílt az ajtó, és a nyomozást vezető Carl Jessup ügynök
lépett be. Ő volt Kate főnöke, csakis a jeles alkalomból utazott ide
Los Angelesből. Szikár, de izmos kentuckyi pasas volt, az ötvenes
éveit taposta, csontos arca úgy festett, akár egy összegyűrt
térkép: minden ránc egy végigjárt, rázós utat jelképezett, vagy
épp egy semmibe vezető kitérőt, netán egy téves irányt, ami
egyenesen a szakadékba vezetett. Jessup úgy nézett ki, mint aki
jó pár szakadékot megjárt már.
– Ez a női mosdó – szólt Kate. – Ide nem jöhet be.
– Beépültem a Ku-Klux-Klanba, három évig éltem köztük –
felelte a férfi. – Szerintem képes vagyok ép bőrrel megúszni, hogy
belépjek egy „Női” feliratú ajtón.
– Ez tisztesség kérdése, illetve azé, hogy mennyire tartja
tiszteletben egy hölgy privát szféráját.
– Maga belehajtott egy busszal Nick Foxba.
– Mert menekült – mentegetőzött Kate.
– Nem is üldözték – vágta rá Jessup.
– Neki meg a bandája egyik tagjának fegyvere volt, vagyis
jelentősen fenyegették mások testi épségét és életét.
– A fegyverek meg sem voltak töltve – közölte a főnöke. –
Egyetlen árva lőszer sem volt a birtokukban.
– Ezt az adott pillanatban nem tudhattuk – ellenkezett a nő.
– Ez nagyon úgy hangzik, mintha azt gyakorolná, mivel
védekezzen a vizsgálóbizottság előtt. Úgy festek én, mint egy
vizsgálóbizottság?
– Igen, mivel a vizsgálóbizottságot kizárólag negyven év
feletti férfiak szokták alkotni, annak ellenére, hogy az FBI-
ügynökök tizenkilenc százaléka nő. Viszont a bizottság igencsak
ritkán szokott női vécékben ülésezni, így inkább mégis azt
mondanám: nem.
– Vegyük át még egyszer! Maga belehajtott egy busszal Nick
Foxba?
– Jó nagy ledorongolást kaptam magától meg mindenki
mástól, amiért Vegasban futni hagytam, nem emlékszik?
– És emiatt olyan dühös lett, hogy legszívesebben belehajtott
volna a rohadékba egy busszal – mondta Jessup. – Szóval így is
tett.
– Igen – felelte Kate.
– Csak hogy tisztázzuk, így négyszemközt.
– Csak hogy tisztázzuk – ismételte a nő. Jessup elégedetten
bólintott.
– Na, és milyen érzés volt?
– Pazar – mosolyodott el Kate. – Hihetetlenül pazar.
 – Ezt az apróságot én kihagynám a helyében, amikor azokkal
a vizsgálóbizottságos pasikkal kerül szembe – mondta a főnöke.
– De ne aggódjon, majd én elbánok velük! Öt hosszú év kitartó
üldözése és nyomozása után végre elkapta a szemetet. Erről szól
az FBI. Most pedig tegye hűvösre, és szerezze vissza, amit
ellopott!
– Igenis, uram.
– Nem bánnám, ha még ma hozzálátna.
– Igenis, uram.
– Na mi van, beijedt, nyuszika?
– A nyuszika kicsit kislányos egy olyan nőnek, akinél Glock
van, nem gondolja?
– Jól van, na. Beijedt, gyilkos méhecske?
– Egy kicsit.
– Nyugi, O’Hare! Én magam is jó párszor néztem már
farkasszemet a fajanszistennel egy nagy letartóztatás után. Csak
az adrenalint érzi, semmi több. – Körülnézett a helyiségben, és
elmosolyodott. – Jó illat van itt, és nincsenek piszoárok, de
amúgy nem is olyan más, mint a férfi vécé.
– Miért, mit várt?
– Egy tálka mentolos cukorkát, esetleg egy teáskészletet. Kate
megfordult, és szembenézett a főnökével.
– Három éven át neonácinak álcázta magát?
– Igen – felelte a férfi.
– Hogy bírta ki?
– Alkoholista lettem – válaszolta Jessup, és kiment a
mosdóból.
Kate ismét szemügyre vette a tükörképét, kigombolta blúza
felülről harmadik gombját, és követte a főnökét.
Nick Fox fehér pólót meg poliészter nadrágot viselt, és egy
kékesszürke asztalnál ücsörgött. Billegett a széke, kezét
megbilincselték a háta mögött, és a bokáján lévő béklyót a
padlóba süllyesztett acélkarikához erősítették. Szembenézett a
tükörrel, ami a szomszéd helyiségből őt leső ügynököket próbálta
elrejteni, de persze tisztában volt a jelenlétükkel.
Úgy érezte magát, mintha egy színdarab főszereplője lenne,
és a rivaldafény olyan élesen világítana a szemébe, hogy nem
látja a közönséget a sötétben.
 Belépett Kate, kezében egy vastag, szamárfüles aktával,
ropogós fehér blúzban, amelyet eléggé kigombolt, hogy látsszon a
dekoltázsa. Nick tudta, hogy a nő általában nem szokta a
dekoltázsát mutogatni, és értékelte az igyekezetet. Még jobban
értékelte volna, ha Kate a felülről negyedik gombot is kigombolja.
Olyan mosolyt villantott a nőre, amitől az kis híján
megvakult. Mégis hogy csinálja ezt? – gondolta Kate, és az jutott
eszébe, talán napszemüveget kellett volna felvennie, mint a
pókerjátékosok a tévében.
Leült az asztalhoz, maga elé helyezte az aktát, kinyitotta, és
átfutotta az egyik oldalt.
– Nagy bajban van – mondta a férfinak.
– Igen, tudom – felelte Nick. – Tegnap este bevittek a
sürgősségire, és nincs biztosításom. Egy vagyonba fog kerülni.
Azok a szélhámosok ötven dollárt számítanak fel egy spatuláért.
– Szóval nyelvi problémái akadtak?
– Hálistennek nem. Remekül van a nyelvem.
– Azért, mert jól megedződött a sok nyelvelésben. Tuti maga
a legnagyobb dumás a szakmájában.
– Profi kézmodell vagyok.
– Maga szélhámos és csaló, akit három kontinensen köröznek
– jelentette ki Kate. – Innen tudtam, hogy biztosan a Kibbee-ben
lesz. Évtizedek óta most először tudta bárki is, hogy pontosan hol
van a Bíbor Könnycsepp, és páratlan alkalom adódott az
ellopására. Ennek nem bírt ellenállni. A Santa Barbara-i aukción
vártam magát, azt hittem, lecsap, mielőtt a gyémántot eladnák,
de nem bukkant fel.
– Sajnálom, hogy csalódást okoztam – felelte Nick.
– Semmi baj – mondta Kate. – Most itt van, ez a lényeg. És
hacsak nem köt ma alkut velem, börtönben fogja tölteni élete
teljes hátralévő részét.
Nick értetlenül döntötte oldalra a fejét.
– Nem értem, miért.
– Nos, először is azért, mert rendőrnek adta ki magát,
lehallgatta a múzeumot, és lopott vagyontárgyat találtunk a
birtokában – sorolta Kate. – És akkor még nem is beszéltünk a
legutóbbi svindlijével kapcsolatos vádakról.
 – Milyen svindli?
– Las Vegasban hat embertől csalt ki fejenként egymillió
dollárt, hazug módon szervátültetéssel kecsegtetve őket.
– Komolyan? Azok az emberek tényleg ilyesmivel vádoltak?
Kate feszengett. Fogalma sem volt, vajon Nick csak ráhibázott,
vagy pontosan tudta, hogy a hat férfiból egyetlen egy sem
azonosította a fényképét, egyikük sem vallotta be, hogy akár egy
centet is fizetett volna neki, és egyikük sem tett ellene
feljelentést. Eszük ágában sem volt bevallani, hogy megpróbálták
megvenni maguknak a helyet a transzplantációs lista élén, és
nem akarták lebuktatni Nicket, nehogy ellentmondjon az
állításaiknak. Így hát mind azt állították, hogy ráncfelvarrásra
jöttek, és hogy csak egy ápolónőt láttak. A hölgyről mind más-
más személyleírást adtak.
– Nem – vallotta be Kate.
– Akkor meg nem értem. Miféle svindliről beszél?
– Birtokháborítást követett el. Építészmérnöknek adta ki
magát.
– És ezek az FBI-ra tartozó ügyek?
– Rászedett egy kórházat, nem végezte el a felvállalt
azbeszteltávolítást.
– A kórház azt állítja, hogy fizetett nekem?
– Nem – felelte Kate –, de…
– Van azbeszt a kórházban?
– Nincs – ismerte el a nő.
– Akkor ennyit erről – mondta Nick, és rámosolygott. – Most
már elmehetek?
Kate legszívesebben megint elgázolta volna egy busszal.
Örült, hogy háttal ült a tükörnek, az őket figyelő ügynököknek,
így nem láthatták kipirult arcát, bosszúságát, amiért a kihallgatás
kicsúszik a kezei közül.
Előrehajolt az asztal fölött.
– Tucatnyi egyéb svindli és lopás van a rovásán, amiről még
nem beszéltünk. Már nagyon hosszú ideje van a szakmában,
Nick. Körözik a britek, a franciák, az oroszok. Mindenkinek
magára fáj a foga. És nekünk is bőven van elszámolnivalónk.
Nick a szemébe nézett.
 – Egész biztosan összetéveszt valakivel.
– Ennél jobb nem jut eszébe?
– Félreért mindent, ami tegnap este történt… – erősködött
Nick. – Borzasztó nagy hibát követ el.
– Akkor kérem, világosítson föl! – mondta a nő, és hátradőlt.
Amúgy is szüksége volt pár percre, hogy összeszedje magát,
rendezze a gondolatait, és visszanyerje az irányítást.
Nick a nő háta mögé nézett, egyenesen a közönségéhez szólt.
– Szűkölködő előadóművész vagyok. Amit maguk a Kibbee-
ben láttak, az csupán performansz volt.
– Mint a pantomim, csak épp zöld szerkóban és gyémánttal?
– kérdezte Kate.
– Úgy is mondhatjuk. Élő színház az élet színpadán. Egy nagy
buli, amiről azt reméltük, nagyon népszerű lesz majd a You-
Tube-on. Természetesen nagyon ostoba dolog volt. Örömmel
elvégzek ezerórányi közmunkát, és megfizetem a kárt, amit a
vitrin megkarcolásával okoztunk.
– Elhajtott egy tizenöt millió dollárt érő gyémánttal –
mondta Kate.
– Nem igaz – tiltakozott Nick. – Közönséges cirkónia volt,
egy tizenöt dolcsis csecsebecse, akárcsak az, amit otthagytunk
helyette. Vagyis mindkettőnk részéről színjáték volt az egész.
Nem történt semmi baj.
Kate úgy vélte, Nick ezúttal csak blöfföl, de ügyesen
találgatott. A nő valóban cirkóniára cserélte a gyémántot, mielőtt
az megérkezett volna a Kibbee-be, bár erről csak Roland tudott.
És egyre inkább úgy tűnt, nagy árat kell majd fizetnie a
tárgyalóteremben azért, mert nem merte kockáztatni a
gyémántot. Nick nem kapna hosszú börtönbüntetést ezért a
húzásért. A korábbi svindlijei miatt kell ráhúzniuk a vizes
lepedőt, feltéve, hogy nem lesznek kénytelenek a sorukra várni a
többi ország mögött, akik mind a férfi kiadatását követelték. De
akárhogy is alakul, Nicknek befellegzett. Kate tudta, muszáj
megértetnie vele, milyen értelmetlen az elkerülhetetlen
végkifejlet ellen hadakoznia, és hogy itt az ideje alkut kötnie.
– Mindent tudok magáról, egészen a tizennyolcadik
születésnapja óta – mondta Kate. – És egyszerűen nem értem
magát. Fényes jövő előtt állt. Elég okos volt, hogy bejusson a
Harvardra, de ezt a lehetőséget arra pazarolta, hogy egy kiterjedt,
sokoldalú csalási rendszert építsen ki a gazdag diákok számára.
Bűnei széles skáláján szerepelt minden, onnantól, hogy
szélhámosokat bérelt fel, akik letették a vizsgákat mások helyett,
odáig, hogy egész indexeket hamisított, és becsempészte őket a
tanulmányi irodába. Miután végre lebukott, egy tucat diákkal
együtt kirúgták, a többi áldozata közül pedig hetvennyolcat
diszkréten arra kényszerítettek, hogy teljes tanéveket
ismételjenek meg.
– Nem áldozatok voltak. Azért fordultak hozzám, hogy
kihasználják az általam nyújtott egyedi szolgáltatást, és így több
szabadidejük maradjon a szórakozásra – ellenkezett Nick. – A
Harvardon megtanultam, hogyan lehetek sikeres vállalkozó a
globális piacon.
– Azt tanulta meg, hogy a gazdag és korrupt embereket
érdemes kihasználnia, olyanokat, akiket nem tesz tönkre egy
svindli, és ritkán jelentik a bűntényt vagy jelentik fel magát, mert
nem akarnak ostobának tűnni – felelte Kate. – Ezért úszta meg a
börtönt. Mostanáig.
– Furcsa azt hallani, hogy maga börtönről beszél – mondta
Nick.
– Nem értem, miért – ráncolta a homlokát a nő. – Elvégre
FBI-ügynök vagyok, maga pedig bűnöző.
– Az édesanyja elhunyt, amikor maga hétéves volt. Az
édesapja, aki hivatásos katona, egyik bázisról a másikra vitte
magát meg a húgát, bejárták az egész világot, így mindhármuk
életét a katonai fegyelem diktálta. Maga pedig ahelyett, hogy
elmenekült volna a katonai élettől, amint betöltötte a
tizennyolcat, inkább beállt a haditengerészetbe, aztán elit
kommandós lett, és az is maradt, amíg le nem tapizta a
parancsnoka.
– Az a rohadék.
Nick elvigyorodott.
– Maga eltörte a rohadék orrát, és az öregfiúk hálózata
erőltette, hogy szép csendben szereljen le tisztességgel, így az ügy
nem került hadbíróság elé. Ezek után beállt az FBI-hoz, ami
olyan, mint a katonaság, csak egyenruha meg tisztelgés nélkül.
Maga nem jó csapatjátékos. Egyedül dolgozik, mert túlságosan
eltökélt és érzelmileg távolságtartó, hogy bárki is sokáig bírja
társként maga mellett, és ugyanezen okból él egyedül.
Tulajdonképpen börtönbe zárta saját magát. Ami nagy kár, mert
maga nagyon csinos, ijesztően ügyes, és lenyűgözően bonyolult.
Kate egy pillanatra szóhoz sem jutott. Megdöbbentette, hogy
Nick mindezt tudja róla. És elképedt azon, hogy a férfi csinosnak
tartja.
– Általában jobban nézek ki – szólalt meg végül –, de az
előbb hánytam.
– Remélem, nem miattam.
– Egész biztos vagyok benne, hogy a reggelire evett burrito
volt a ludas.
– Jobban kéne ügyelnie az egészségére, nem lenne szabad
folyton gyorskaját ennie – mondta Nick.
– Honnan tud rólam ilyeneket?
– A Facebookról.
– Nem is vagyok fent a Facebookon.
– A húga meg az összes többi családtagja viszont igen.
Imádom a tizenharmadik születésnapján készült fényképeket.
Mégis miféle fogszabályzót kellett hordania? Soha életemben
nem láttam még ilyesmit, az a sok drót, gumi, merevítő…
– Görbe volt a fogsorom, és mélyharapásom volt, jól van?
– Cuki volt.
– Nem voltam cuki. Úgy festettem, mint egy veszett mókus.
Nick elvigyorodott.
– Szerintem cuki volt.
Kate összehúzott szemmel meredt rá.
– Ki akar játszani.
– Nem akarom kijátszani. Komolyan mondom. Vonzódom
magához. Szexisnek és izgalmasnak találom.
– Végeztünk. – Kate becsapta az aktát, a hóna alá kapta, és
felkelt az asztaltól. – Felejtse el az alkut! Meglátjuk, hogy
vigyorog majd tíz év börtön után.
Kate kiviharzott a helyiségből, és becsapta maga mögött az
ajtót. Szorosan lehunyta a szemét, és olyan erősen csapta magát
homlokon, hogy beleremegett az agya.
 – Banyek! – szentségelt. – Basszus, istenit, csessze meg! – A
falhoz vágta az aktát, aztán odarohant hozzá, és öt méterrel
arrébb rúgta a folyosón.
Kinyílt a megfigyelő szoba ajtaja, Carl Jessup lépett ki rajta,
és a padlón szétszóródva heverő aktára nézett.
– Jobban érzi magát? – kérdezte.
– Nem. Sajnálom, uram. Hagytam, hogy hasson rám a pasas.
– Elvégre is svindler, ebből él. De úgyis mindegy. Odabent
üldögél, vasra verve. Befellegzett neki, és ezt ő is tudja – mondta
Jessup. – Végül úgyis megtesz majd bármit, amit csak akarunk,
visszaad minden ellopott dollárt, csak hogy elkerülje a kiadatást,
és ne egy orosz munkatáborban kössön ki. Úgyhogy ne
bosszankodjon miatta!
– Be kellett volna fonnom a hajam – sóhajtott Kate. –
Lófarokkal nem nézek ki elég ütősen.
 5.

Kate a következő pár napot odahaza töltötte Los Angeles-ben,

összegyűjtötte az összes jegyzetét meg aktáját Nick Foxról, és
átadta őket a szövetségi ügyésznek, aki a bírósági tárgyalásra
készülő csapatot vezette. Felajánlotta, hogy kisegít, elintéz
minden további szükséges nyomozást, ám az ügyész úgy
gondolta, legjobb lesz, ha Kate távol tartja magát az ügytől, amíg
a tanúk padjára nem idézik. Így hát végre megszabadult a
nyomozástól, ami évek óta lefoglalta ideje és figyelme nagy
részét. Fülkéje magányában Kate öt teljes percen át élvezte ezt a
szabadságot, mielőtt bemasírozott volna Jessup irodájába.
Impozáns kilátás nyílt onnan a Santa Monica-i hegyekre és a
dombtetőn lévő Getty Center múzeumra, amiről Kate tudta, hogy
kétszer dőlt be Nick Foxnak, és vásárolt tőle hamisított
festményeket, nem mintha be is bírta volna bizonyítani.
Jessup felnézett az íróasztaláról.
– Mindent átadott az igazságügynek?
– Az összes aktámat – felelte Kate. – Még a gemkapcsaimat
is, meg a fél pulykás szendvicset, ami január óta senyvedett a
fiókomban. Mi az új megbízásom?
Főnöke átadott neki egy vékony aktát.
– Kalózok.
– Szomáliába küld?
– Egy dél-kaliforniai banda filmeket és tévésorozatokat másol
gépre DVD-ről, aztán felteszik a fájlokat az internetre, hogy bárki
ingyen letölthesse – mondta Jessup.
– Mi foglalkozunk ilyesmivel?
– Nem tűnt még fel, hogy minden DVD elején ott virít az FBI-
os figyelmeztetés?
– De igen, csak azt hittem, azt nem kell komolyan venni.
– Pedig véresen komoly – felelte Jessup.
– Szerintem meg komolytalan – ellenkezett Kate. – Elkaptam
Nick Foxot. A következő Nick Foxnak kéne a nyomába
erednem.
 – Ez nagyon is komoly bűntény, Kate. A banda több millió
dolláros veszteséget okozott a filmstúdióknak – magyarázta
Jessup. – Az egyik filmet, amit felraktak egy fájlmegosztó oldalra,
huszonhétezerszer töltötték le kilencven nap alatt. És több száz
filmet raktak fel.
– Akkor sem jön be az ügy – makacskodott Kate.
– A szerzői jog megsértésére irányuló összeesküvésért
kiróható legsúlyosabb büntetés öt év börtön, kétszázötvenezer
dollár büntetés, valamint kártérítés, amit úgy számolnak ki, hogy
fogják a DVD-film árát, és megszorozzák az adott fájl
letöltéseinek számával. A huszonöt dolcsis DVD esetében, amit
huszonhétezerszer töltöttek le, ez hatszázhetvenötezer dollár. És
gondoljon csak bele, több száz filmről beszélünk! Ez hatalmas
ügy.
Kate megcsóválta a fejét, és letette az aktát.
– Nekem olyasvalakivel kéne foglalkoznom, aki fogható Nick
Foxhoz. Mi van Derek Griffinnel? Azzal a nagymenő befektetővel,
aki lelépett az ügyfeleitől lopott ötszázmillió dollárral? Őt kéne
megkeresnem.
– Már ráállítottunk valakit – felelte Jessup. – Illetve egy
egész csapatot.
– Csak van valaki a top tízes listánkon, akinek a nyomába
eredhetnék!
– Mindenki foglalt.
– Mind a tíz?
– Akár hiszi, akár nem, az FBI többi dolgozója sem
lustálkodott, mialatt maga Nick Foxot üldözte.
– Jól van, na. Akkor elvállalom a tizenegyes számú bűnözőt.
– Ezt vállalja el. – Jessup megkocogtatta az aktát. – Ja, és
ezen az ügyön együtt fog működni egy AMSZ-es nyomozóval.
– AMSZ?
– Amerikai Mozgókép Szövetség – magyarázta Jessup.
– Azoknak vannak zsaruik?
– Igen – felelte a főnöke –, vannak.
– Azt akarja, hogy működjek együtt egy színészkedő
nyomozóval?
– Nem színészkedik a nő – válaszolta Jessup. – Igazi
nyomozó. Csak az színészkedés, amit igyekszik megvédeni.
 Kate a főnöke szemébe nézett.
– Maga most büntet engem?
– Nem minden ügy lehet Nick Fox – mondta a férfi. –
Szokjon hozzá!

– Meg kell szüntetned a Facebook-oldaladat – közölte Kate a

húgával, Megannel.
Egyértelműen parancsnak szánta, Megan mégsem tűnt
ijedtnek, egy cseppet sem. A két nő egy kerti asztalnál üldögélt
Megan domboldali házának hátsó udvarában. A vörös
cseréptetős, spanyolos, mediterrán stílust utánzó, szomszédaival
egy kaptafára készült, fölöslegesen nagy épület a San Fernando-
völgy délnyugati határán terpeszkedett, egy körülkerített, védett
közösségekből álló kertvárosban. Megan rövidnadrágot meg
pólót viselt, és a Star magazint olvasta, hogy megtudja a
legfrissebb pletykákat a Narancsvidék igazi feleségei és a Nem
átlagos feleségek minden szereplőjéről. Miközben Kate-tel
beszélgetett, szemmel tartotta a keskeny úszómedencét, ahol
pufók, fakó felkarjukon sárga karúszót viselő gyerekei – négyéves
fia, Tyler és hatéves lánya, Sara – épp vízipisztolycsatát vívtak a
férjével, Rogerrel. Mind a hárman pancsoltak meg visítoztak, és
Jack Russell terrierjük, aki a Jack Russell névre hallgatott,
ugatva rohangált a medence körül.
A Légszennyezettség-mérő Ügynökség „viszonylag
egészségtelen”-nek nyilvánította a levegőt, az Erdészeti
Igazgatóság „nagyon magas”-nak találta a tűzveszélyt a környező
előhegységben, a Kaliforniai Útfelügyelet pedig jelezte, hogy
útlezárás van a Ventura autópályán, vagyis a völgyben csakis
csigalassan lehet közlekedni. Más szóval tökéletesen telt a
szombat délután Dél-Kaliforniában.
– Miért akarnám megszüntetni a Facebook-oldalamat? –
kérdezte Megan.
– Mert a segítségével a fanatikus rajongóid személyes
adatokat tudhatnak meg rólad és az egész családodról – felelte
Kate.
– Nincsenek is fanatikus rajongóim.
 – Az nem biztos. – Kate spagettipántos felsőt, rövidnadrágot
meg strandpapucsot viselt, és meztelennek érezte magát a
Glockja nélkül, amit egy vaskazettába zárva hagyott a kocsija
csomagtartójában. – Nem tudhatod, amíg egyikük el nem rabolja
a kislányodat, hogy a szexrabszolgája legyen.
Megan rámeredt a pletykamagazinja fölött.
– Hogy mondhatsz ilyen borzalmas dolgot az édes kis
unokahúgodról?
– Ilyen az élet. – Kate a magazin címlapjára intett. – Ott van,
ni: „Suttyók rabolták el a tinit: 10 év szexrabszolgaság
történeténete!”
Megan letette a magazint egy halom másik újságra, mint a
People, az Us és a National Enquirer, amiket mind Kate hozott.
A gagyi pletykamagazinok olvasgatása és a hírességek
kigúnyolása hagyományos részét képezte O’Hare-ék családi
piknikjeinek. A katonai támaszpontokon lévő anyukáktól lesték
el a szokást még gyerekként.
– Calabasasban nincsenek suttyók, és még ha volnának is, az
én gyerekeimet senki sem fogja elrabolni – jelentette ki Megan.
– Tudod, miért? Mert a nővérem FBI-ügynök, apám pedig
nyugalmazott tengerészgyalogos, tizenhat különféle módon képes
megölni valakit egy szemöldökcsipesszel, és itt él velünk a
házban.
– A garázsban lakik – mondta Kate.
– Az egy casita – hangsúlyozta Megan.
– Hogy kerülne apához szemöldökcsipesz?
– A csipesz az enyém, és talán az lesz az egyetlen kézre eső
fegyver, amikor megtámadnak minket a csavargók – felelte a
húga. – Nem szüntetem meg a Facebook-oldalt. Az egész család
imádja.
– Akkor legalább ne legyen nyilvános! – kérte Kate.
– Nem az – vágta rá Megan. – Csak a családtagjaink és
barátaink láthatják.
– És ők hányan vannak?
Húga kivett egy marék chipset az asztal közepén lévő három
nagy tál egyikéből, amik mind különféle burgonyaszirommal
voltak tele.
– Ezerháromszáztizenketten.
 – Nincs ezerháromszáztizenkét családtagunk és barátunk –
felelte Kate.
– Ebbe a családtagok családtagjai és a barátok barátai is
beletartoznak – mondta Megan.
Roger odakiabált nekik a medencéből:
– Csak mértékkel a chipsszel, édesem! Hagyjál helyet a
világhírű sajtburgeremnek!
A szendvicsébe igazából nem került más, csupán darált
marhából sütött húspogácsa, fűszersó és egy szelet lapkasajt.
Nem arról volt szó, hogy Roger dédnagymamája az óhazából
csempészte volna ki a fehérneműjébe rejtett papírfecnire felírt
receptet, vagy hogy a férfi hosszú évek kerti sütögetései alatt
fejlesztette volna tökélyre az egyedi fűszerezést. Ennek ellenére
az egész család, Kate-et is beleértve, mindig kötelességtudóan
ámuldozott Roger sajtburgerén.
– Hát jó, tartsd csak meg a Facebook-oldalad – mondta Kate.
– De töröld az összes rólam készült képet!
– Szó sem lehet róla – ellenkezett Megan. – Azok mind
családi fotók, amiken éppenséggel te is rajta vagy. Mindenki
imádja őket. Te is része vagy a rengeteg csodás emléknek, amiket
örömmel osztunk meg egymással. Az egész család így tartja a
kapcsolatot. Vagyis hát, mindenki, téged kivéve.
– Akkor photoshoppolj ki engem a képekről! – kérte a
nővére. – Vagy legalább tüntesd el a fogszabályzómat meg a
pattanásaimat!
– Jaj, nőj már fel, az legalább húsz évvel ezelőtt volt! –
legyintett Megan. – Egyébként is, téged sosem érdekelt, mit
gondolnak mások a kinézetedről. Vagyis itt most valami másról
van szó.
– Köszike, Dr. Phil. Megan végigmérte.
– Mikor döngettél te legutóbb?
– Mármint a kocsival?
Húga a gyerekekre pillantott, hogy biztosan nem fülelnek-e.
– Tudod, mire gondolok. Milyen rég volt, hogy egy jót
hancúroztál?
Kate jól tudta, mire gondol Megan, de húzta az időt.
– Mi köze van annak bármihez?
 – Az, hogy attól félsz, valaki még meglátja, milyen kocka és
félszeg voltál kislánykorodban, és emiatt majd kevésbé fog
vonzónak találni.
Megan három évvel volt fiatalabb Kate-nél, és soha életében
nem volt sem kocka, sem félszeg, így cseppet sem érdekelte,
hogyan néz ki a régi fényképeken. Két gyermeke születése óta
maradt rajta néhány plusz kiló, de jól állt neki a túlsúly,
valószínűleg azért, mert magasról tojt rá, és a szépség félig-
meddig a hozzáálláson múlik. Legalábbis az Us Weekly szerint.
– Ne légy nevetséges! – mondta Kate.
– Akarod tudni, én milyen gyakran szexelek?
– Nem! – felelte.
– Heti háromszor – közölte a húga. – Hétfőn, szerdán és
szombaton. Na és te?
– Semmi közöd hozzá.
– Vagyis legalább hat hónapja nem jött össze – következtetett
Megan. – Az a te bajod, hogy nincs szerelmi életed. Egek, rendes
életed sincs.
– Igenis van életem – felelte a nővére.
– Ami összesen annyiból áll, hogy Nick Foxot üldözöd. Az
csak egy ügy, nem élet. Itt az ideje új célokat megfogalmaznod, és
a jövőbe nézned! Hova szeretnél eljutni öt éven belül? Kivé
akarsz válni? Hány orgazmust akarsz kiélvezni?
– Te öt évre előre megtervezed az orgazmusaidat?
– Tudod, hogy szereztem meg mindezt? – intett Megan a
házra, a gyerekekre meg a Jack Russell terrierre, aki épp a gyepre
kakált.
– Úgy, hogy elkerülted a fogamzásgátlást – közölte Kate.
Megan huszonnégy éves és hathónapos terhes volt, amikor
hozzáment Rogerhez, egy könyvelőhöz, akivel vakrandin
ismerkedtek meg.
Húga ügyet sem vetett a megjegyzésére.
– Elképzeltem. Feleségként és anyaként képzeltem el magam.
És íme, itt van, a valóra vált álom. Neked mi az álmod?
Kate sokatmondó pillantást vetett rá, és azt felelte:
– Daniel Craig, egy trópusi sziget, egy bödön fagylalt meg egy
bilincs.
– Na és kire kerül a bilincs? – érdeklődött Megan.
 Kate megevett még egy szem chipset, és nem felelt a kérdésre.
Megan intőn mutatott rá.
– Az a te nagy bajod, hogy minden idődet a melóddal töltöd,
és csak zsarukkal meg gazfickókkal találkozol.
Ez a kijelentés aggasztotta Kate- et. Már hallotta egyszer.
Megan ezzel a kifogással regisztrált a nevében egy internetes
társkereső oldalra, hogy randikat szervezzen neki.
– Komolyan mondom, hogy ha még egyszer profilt kreálsz a
nevemben egy netes társkeresőn, letartóztatlak
személyazonosság-lopásért – fenyegette meg a húgát.
– Mostanában heti kétszer járok edzőterembe, és
éppenséggel megismertem ott egy csúcs pasit. Az egyik nagy
légitársaságnál pilóta, nemzetközi járatokon repül.
– Ne is folytasd!
– Tökéletes lenne neked. Egyenruhás fickó, de nincs se
stukkere, se postazsákja.
– Nem szorulok rá, hogy vakrandikat szervezz nekem.
– Már hogy lenne vak, én nagyon is szemügyre vettem a
pasast! A harmincas évei elején járhat, csodás a teste, és
szívdöglesztő a mosolya. Olyan szexis és elbűvölő, már-már
kísértést érzek, hogy elhagyjam érte Rogert.
– Felőlem! A tiéd lehet – közölte Kate.
Hallották, ahogy becsukódik a kertbe vezető kovácsoltvas
kapu, és egy pillanattal később odalépett hozzájuk az édesapjuk,
Jake O’Hare. Golfhoz való pólót és nadrágot viselt, még a stoplis
cipőjét sem vetette le. Szögletes állú, széles vállú, domború
mellkasú, jól megtermett férfi volt. Ősz haját katonásan nyíratta
le. Kissé bicegett, sérülését egy olyan küldetés során szerezte,
amelyről még mindig azt állította, hogy szigorúan titkos. Kate az
ő bicegését imitálta, valahányszor a mozgássérültek részére
fenntartott liftet használta a San Franciscó-i Szövetségi
Irodaházban.
– Apa, nem megmondtam, hogy ne hordd itthon a
golfcipődet? – kérdezte Megan, miközben a nővére felállt, hogy
üdvözölje az édesapjukat.
– Szellőztetem a gyepet – felelte Jake, és megölelte Kate-et. –
Mi szél hozott erre?
– Karácsonyi ajándékot hoztam a gyerekeknek – felelte.
 – Pisztolyt, mi mást – tette hozzá a húga.
– Vízi pisztolyt – helyesbített Kate.
– Június van – mondta Jake. – Kicsit elkapkodtad a dolgot.
– Tavaly karácsonyra szántam nekik az ajándékot, de nem
tudtam elszabadulni a munkából – magyarázta. – Fontos nyomra
bukkantam egy ügyben, aminek muszáj volt utánajárnom. Most
már lezártam a dolgot, úgyhogy igyekszem bepótolni mindazt,
ami elmaradt a nyomozás miatt.
– Tényleg, végre elkaptad Nick Foxot. Gratulálok!
– Köszönöm.
Jake a lánya poharára intett.
– Nem akarsz bedobni valami erősebbet, mint az a
gyümölcslé?
– Az jólesne – bólintott Kate.
– Félóra múlva sütöm a híres sajtburgeremet! – kiabálta
Roger a medencéből.
– Ki nem hagynánk! – felelte Kate, majd követte az apját a
ház elé, ahol két egyforma garázs állt egymással szemben, a
felhajtó két oldalán. Természetesen mindkettőnek vörös
cserépteteje volt. Kate a két garázs közé parkolt le szolgálati,
fehér Crown Vicjével. – Kösz, hogy megmentettél.
– Mitől? – értetlenkedett Jake.
– Ettől az egésztől – felelte Kate. – Fel nem foghatom, hogy
bírod ki itt.
– Jó itt élni – mondta az apja.
– A garázsban laksz.
– Ez egy casita.
– Egy különálló garázs, amibe benyomtak egy fürdőszobát
meg egy teakonyhát – mondta Kate. – Még mindig garázskapu
van rajta.
– Nem működik. Csak a látszat kedvéért van. Muszáj volt
megtartanunk, hogy megőrizzük a házak közti összhangot –
magyarázta Jake. – A helyi építészeti bizottság szigorúbb, mint a
tálibok. De én akkor is szeretek itt élni.
– Az hogy lehet?
– Mindig süt a nap. Az utcák tisztábbak, mint a Disneyland. A
golfpálya közvetlen közelében lakunk, és a családommal lehetek.
Megcsiklandozhatom az unokáimat, és olvashatok nekik esti
mesét.
– Igen, de itt van Roger is.
– Roger jó ember – jelentette ki Jake.
– Hihetetlenül unalmas alak.
– Senki sem kéri tőle, hogy álljon ki színpadra a jónépet
szórakoztatni, csak az a dolga, hogy gondoskodjon a feleségéről
meg a gyerekeiről, és ennek eleget is tesz, sokkal jobban, mint
ahogy én valaha is gondoskodtam rólad meg a húgodról.
– A gondoskodásnak nem az a lényege, hogy a gyerekeddel
legyél – mondta Kate.
– De igen, édesem, az. – Jake bement a casitájába, és egy
perc múlva két hideg sörrel tért vissza. Kate a kocsijának dőlt.
– Szóval most vezekelsz – nézett az apjára. – Ezért vagy itt.
– Megmondtam, szeretek itt élni.
– Évtizedeken át utazgattál különféle egzotikus helyekre,
harcoltál különféle háborúkban. Mégis hogy élvezhetnéd az itteni
életet?
– Még mindig harcolok. Komoly csatát vívunk a közösségi
területre behatolt kerti folyondárral. Én vezetem a tájkertészeti
bizottság támadását, hogy visszaverjük az inváziót.
– Lehangoló vagy, apa.
Jake elnevette magát, és ivott a sörösüvegből.
– Hamarosan kapsz új megbízást.
– Már kaptam. Szar.
– Nem minden ügy lehet Nick Fox.
– Mindenki ezt mondja. Mire én azt kérdezem: miért nem?
Egy percig mindketten hallgattak, a füstködös völgyre és a
közösség főkapujára nyíló kilátást figyelték. A kapu mellett apró
őrház állt, úgy festett, mint a helyi paloták miniatűr mása. A
biztonsági őr mindig úgy üdvözölte az ide érkező Kateet, mintha
kollégák lennének, mindketten egyformán az igazságszolgáltatás
jelvényes emberei, kivéve, hogy a nő jelvénye nem az
egyenruhájára volt felfércelve.
Jake ismét ivott a söréből.
– Egyszer megbíztak egy titkos küldetés vezetésével, hogy
segítsünk egy rakás szedett-vedett lázadónak felszabadítani a
hazájukat egy őrült, drogfüggő diktátor meg a korrupt hadserege
irányítása alól. Hónapokat töltöttem abban a dzsungelben,
katonákkal meg kocsinyi méretű szúnyogokkal harcoltam. De
végül sikerrel jártunk. Húsz évvel később újabb titkos megbízásra
küldtek, hogy lázadóknak segítsek felszabadítani a hazájukat. És
ugyanabban a rohadt országban találtam magam, ugyanabban a
rohadt dzsungelben. Csak a diktátor volt valaki más.
Kate megitta a sörét, és elgondolkodott az apja szavain.
– Mi ennek a lényege?
– Halványlila gőzöm sincs – felelte a férfi. – Csak kedvem
támadt elmesélni neked ezt a sztorit. Talán majd később
kiokoskodsz belőle valami tanulságot. Ha igen, majd
mindenképpen hívj fel, és oszd meg velem is!
– Hányféle módon tudsz megölni valakit egy
szemöldökcsipesszel?
– Tizenhat – vágta rá Jake.
Kate meglepetten nézett az apjára. Azt hitte, a húga csak
okoskodott, ahogy mindketten szoktak.
– Tényleg?
– Tényleg – válaszolta.
– Megtanítasz rájuk?
– Szép kis apa lennék, ha még ezt sem tanítanám meg –
felelte Jake.
 6.

Tizenöt éves pályafutása során Odell Morris szövetségi

rendőrbíró fennakadás nélkül szállított el a börtönből a bíróságra
mindenféle elvetemült gyilkost, köztük egy férfi modellt, aki
megfojtott tíz pasast, levágta a fejüket, szexelt a holttestükkel,
aztán feldarabolta a hullákat, és tonhalas raguba főzve megetette
őket a hajléktalanokkal. Így hát Odell nem egészen értette, miért
ragaszkodott hozzá a főnöke, hogy nem egy, hanem még két
szövetségi rendőrbírót hozzon magával, hogy biztosan eljuttassák
Nick Foxot a bíróságra. Az egésznek nem volt semmi értelme.
Nick Fox nem volt hidegvérű gyilkos. Csak egy szépfiú volt,
egy beszari svindler, akinek csuklója és bokája egész úton meg
lesz bilincselve. És még ha Nick ki is tudná ügyeskedni magát a
béklyóból, akkor mi van? Odellnek volt pisztolya, elektromos
sokkolója, gumibotja, gázsprayje, fekete öve taekwondóból,
valamint lobbanékony természete. Nick egyetlen fegyvere a nagy
szája volt, amit Odell könnyedén befoghatott pörölyszerű öklének
egyetlen ütésével. Nem mintha rászorult volna, hiszen Nick
teljesen be volt tojva, már akkor is könnyben úszott a szeme, és
egész testében reszketett, amikor Odell meg a másik két
rendőrbíró elment érte a cellájába. Mire odahajtottak a
Szövetségi Bírósághoz, Nick úgy rettegett, hogy úgy festett, mint
aki menten összeszarja élénk narancssárga dutyis szerelését.
Elindultak négyen a hosszú folyosón a tárgyalóterem felé.
Odell ment Nick mellett, a felkarját markolva, hogy a rettegett és
gonosz lángész szedje a lábát, és ne bukjon orra a béklyójában. Az
egyik rendőrbíró előttük haladt, a másik pedig követte őket,
hátha Nick egyszer csak szupererőre tesz szert, letépi magáról a
bilincseit, és áthajítja Odellt a falon.
Igen, ilyen hülye volt az egész helyzet. Odell úgy vélte, túlzás
három embert állítani Nick Foxra. Az meg egyenesen pazarlás,
hogy egy olyan kaliberű rendőrbírót rendelnek mellé, mint ő
maga. Egy agg könyvtáros is képes lett volna őrizni Nicket, aki a
tárgyalóterem felé menet lépésről lépésre egyre jobban magába
roskadt. Most már kétrét görnyedt, a hasára tapasztotta a kezét,
és nyivákolt, akár egy csecsemő, pedig ez csak az előzetes
meghallgatás volt. Odell ezek alapján úgy vélte, a pasas
valószínűleg kómába esik, mire elkezdődik a tárgyalása.
– Felfordult a gyomrom – panaszkodott Nick.
Odellt ez cseppet sem lepte meg, de megkönnyebbült, hogy a
szerencsétlennek sikerült legalább addig nem kitaccsolnia, amíg
a kocsiban ültek.
– Ott egy kuka. – A rendőrbíró elindult vele a szemetes felé.
– Másik véglet – nyögte Nick.
Odell meglátta a férfi vécét, bosszúsan odarángatta a
svindlert, és az ajtó mellett a falhoz lökte, a mellére szorított
kézzel szegezte oda.
– Figyeljétek, amíg ellenőrzőm a helyet! – szólt oda a másik
két rendőrbírónak.
Nem most jött le a falvédőről, tisztában volt azzal, hogy Nick
talán csak tetteti a rosszullétet, mert így akar bejutni a mosdóba.
– Siessen! – nyavalygott Nick.
Odell bement a vécébe, és körülnézett. A helyiség ablaktalan
és üres volt. Nem akadt másik kijárat. A férfi ezt örömmel
nyugtázta. Az egyik falnál három piszoár és mosdó volt, a másik
mentén három fülke. Az ajtótól legtávolabbi, a hátsó falnál lévő
fülke ajtajára a „Nem működik” feliratot ragasztották ki. Ez nem
volt meglepő. Odell nem éppen a Ritz mosdójába sétált be.
Az első fülkéhez ment, és kinyitotta az ajtót. A fülkék közti
elválasztóra vécépapírtartót és ülőketakaró-adagolót szereltek fel.
Odell ellenőrizte a klotyót, benézett a tartályba, aztán mögéje is,
hogy biztosan nem rejtett-e oda pisztolyt vagy kést Nick
valamelyik bűntársa. Ugyanígy leellenőrizte a középső fülkét is,
aztán a harmadikhoz ment, amelyik állítólag nem működött.
Valóban nem is állt benne vécécsésze, csak egy lyuk volt a
padlóban a helyén. A rendőrbíró megnyugodott, hogy a mosdó
teljesen biztonságos, így visszament az ajtóhoz, megragadta Nick
vállát, és berántotta a helyiségbe.
– Ti ketten maradjatok idekint! – mondta két kollégájának. –
Senki sem jöhet be. Még akkor sem, ha maga a kormányzó
bukkan fel, és pisálni akar. Megértettétek?
 Bólintottak. Odell becsukta az ajtót, a középső fülkéhez
rángatta Nicket, és belökte.
– Csipkedje magát! – szólt rá.
Nick felé nyújtotta a kezét.
– Nem veszi le a bilincset?
– Nem – felelte Odell.
– Na, de akkor hogy töröljem ki?
– Erre azelőtt kellett volna gondolnia, hogy megszegte a
törvényt – közölte vele a rendőrbíró, azzal rácsukta az ajtót.
Elméletileg igazából nyitva kellett volna hagynia, de cseppet
sem vágyott arra, hogy figyelje, amint Nick a dolgát végzi. Mint
kiderült, bölcs döntést hozott, mert pár másodperccel azután,
hogy becsukta a fülke ajtaját, olyan gyomorbélrobbanás zendült
odabentről, ami a hangja alapján akár meg is ölhette volna
Nicket.
Odell elfordult, és gyorsan a lehető legmesszebb ment a
fülkétől, így a piszoár előtt kötött ki. Ha már úgyis ott volt, úgy
döntött, könnyít magán. Közben a Shaft főcímzenéje ment a
fejében, mint mindig, valahányszor lehúzta a sliccét. Ám a szám
nem volt elég hangos, hogy megkímélje Odellt, hiába tekerte
fejben ütközésig a hangerőt. A Nick fülkéjéből jövő zaj
döbbenetes volt. A rendőrbíró legszívesebben kiment volna a
vécéből, hogy odakint várjon a folyosón két kollégájával, de
tudta, hogy nem lehet. Attól nem tartott, hogy Nick elmenekülhet
az ablaktalan helyiségből, aminek csak egy ajtaja volt, viszont azt
nem akarta kockáztatni, hogy a szerencsétlen valahogy kinyírja
magát.
A mosdóhoz lépett, közben a fülkékre pillantott. Látta Nick
cipőjét, letolt narancssárga nadrágját, a bokáján lévő bilincsel. A
hasmenés zenekara egyre csak játszott, külön hangsúlyt fektetve
a kürtre és az ötösökre. Undorító volt. Odell visszafojtotta a
lélegzetét, és kezet mosott, majd fogott egy papír törülközőt, és
közben a karórájára nézett. Már öt perce a tárgyalóteremben
kéne lenniük. De hát mit tehetett volna? Legrosszabb esetben
elküldi az egyik kollégáját, hogy szóljon a bírónak. Talán a
közegészségügyet is értesíteniük kéne.
A bélrobbanás újabb hulláma hallatszott, mintha Nicknek
második gyomra is lett volna, amit kiüríthet. Odell legnagyobb
elszörnyedésére az undorító melódia újrakezdődött, egészen az
elejétől.
Ez utóbbi gondolat nem hagyta nyugodni. Tényleg ugyanúgy
hangzott, mint az előbb. Bár igaz, ami igaz – gondolta Odell az
ember nem tud valami sokféle hangot kiadni a fenekével. De
akkor is aggasztóan ismerős volt a hangzavar. Mintha ismétlődött
volna. Merészen belélegzett az orrán át. Nem érzett bűzt. Az meg
hogy lehet? A fülkére pillantott, látta Nick cipőjét. Az ajtóhoz
lépett, és öklével dörömbölt rajta.
– Nyissa ki! – mondta.
Mivel Nick nem reagált, Odell mély levegőt vett, és berúgta az
ajtót. Nick cipője, bokabilincse és nadrágja még mindig a
fülkében volt, maga Nick viszont nem. Egy ultra vékony MP3-
lejátszó hevert a vécétartályon, abból szólt a bélürítős aláfestő
zene. A Nick csuklójára zárt bilincs kinyitva feküdi a lejátszó
mellett. A zenelejátszó meg a bilincs kulcsa nyilván a vécéülőke-
takaró adagolójában rejtőzött.
Odell megnyomta a második és harmadik fülke közti
válaszfalat, mire az elfordult a közepén lévő tartórúd körül,
átjárást engedve a szomszédos, vécécsésze nélküli fülkébe. A
falban lyuk éktelenkedett, és láthatóvá vált egy beépített
szekrény, aminek ajtaját egy réteg papírral, gipszvakolatot
utánozva álcázták. A gyomorbélrobbanásos koncert nyomta el
annak zaját, ahogy Nick feltépte az ajtó takarását.
A rendőrbíró átbújt a válaszfal résén a harmadik fülkébe,
fegyvert rántott, és bement a szekrénybe, ami tele volt
felmosórongyokkal, söprűkkel és tisztítószerekkel. Felnyögött,
amint meglátott egy másik ajtót, kinyitotta, és a női vécében
találta magát. A két mosdó osztozott a beépített szekrényen.
Odell átrohant a mosdón, és kirontott az ajtón a bíróság
folyosójára, teljesen megdöbbentve a két másik rendőrbírót, akik
még mindig a férfi vécé előtt strázsáltak.
– Né má, Odell, hát te meg hogy kerülsz oda? – kérdezte az
egyikük.
Odell Morris szeme előtt a másodperc törtrésze alatt
lepergett az egész pályafutása, és még a jövőjébe is bepillantást
nyert: látta magát biztonsági őrként egy plázában.
 – Miért pont én? – kérdezte, és fogta a rádióját, hogy jelentse
a szökést.

Kate cseppet sem találta szexisnek, érdekesnek meg pláne nem,

hogy olyan pasasokat üldözzön, akik filmeket másolnak le, és
tesznek ingyen elérhetővé az interneten. Igaz, nagy volt a tét. A
filmstúdiók máris dollármilliókat veszítettek a kieső bevétel
miatt, hiszen az emberek nem veszik meg vagy kölcsönzik ki azt,
ami ingyen is elérhető. A veszteséget a stúdiók valószínűleg
elbocsátásokkal kompenzálják, így nemcsak a zsíros
részvényállománnyal rendelkező fejesek sínylik meg a helyzetet,
hanem az átlagos középosztálybeli családok is, akik küszködve
próbálják fizetni a jelzáloghitelt.
Az ügynöknő megértette mindezt, legalábbis elvont módon.
Talán, ha a kalóz úgy festett volna, mint Johnny Depp, vagy az
üldözött pasas a saját zsebét tömte volna meg milliós
bankjegykötegekkel, akkor esetleg tudta volna érdekelni a dolog.
Ám a pasi egy árva dolcsit sem keresett a lopással, és nem is
valami nagy gonosz cél vezérelte, nem akart bénító csapást mérni
az amerikai gazdaságra azáltal, hogy lehetővé tette a Will és
Grace minden részének ingyenes letöltését. Azért csinálta, mert…
hát… Kate-nek fogalma sem volt, és nem is érdekelte. Csak azt
akarta, hogy ez a hihetetlenül unalmas nyomozás lezáruljon,
mielőtt még a szájába dugja pisztolya csövét, és meghúzza a
ravaszt.
Az Amerikai Mozgókép Szövetség nyomozója, Sharon Cargill
hamar észrevette Kate elégedetlenségét, főleg azért, mert Kate
folyamatosan hangol adott neki. Nyomozásuk nagy része az
elmúlt öt napban abból állt, hogy együtt üldögéltek egy
informatikus háta mögött a Wilshire sugárúton lévő Los Angeles-
i Szövetségi Irodaház alagsorában, és a válla fölött figyelték,
amint követte a kibertérben lévő nyomokat, és gyorskajával
tömte a fejét.
A kalóz előzetes megtekintőket – olyan DVD-ket, amelyeket
filmes szakmabelieknek, az Oscar- és Emmy-díj szavazóinak
küldenek szét a szórakoztatóiparban – másolt fel a gépére, aztán
Szupernyanya74 felhasználónéven feltöltötte őket egy
fájlmegosztó oldalra. Kate-ék a fájlokban lévő digitális vízjelek,
valamint Szupernyanya74 IP-címének nyomán jutottak el Pete
Debney-hez, egy negyvennyolc éves, szűkölködő forgatókönyv-
íróhoz, aki a Los Angeles megyei Castaicben élt, egy kis lakásban.
Debney tagja volt az Amerikai Forgatókönyvírók Céhének,
ami megmagyarázta, hogyan jutott hozzá az előzetes
megtekintőkhöz, viszont az otthonában egyetlen ilyen DVD-t sem
találtak, és a számítógépén sem akadt felmásolt film. Ennek az
volt az oka, hogy minden megtekintőt az édesanyjának, Janice-
nek ajándékozott, aki Venturában élt, az öregek otthonában.
Debney beköttette neki a szélessávú internetet, és a számlát is ő
fizette.
Így került Kate meg Sharon a Fényes Kilátások Fiatalos
Korosoknak nyugdíjasotthonba. Az előcsarnok úgy festett,
mintha egy szállodába léptek volna be: portáspult jobbra, tágas
étkező balra, az alacsony fal mentén pedig kocsiként parkoltak a
járókeretek. Tucatnyi idős ember ült az asztaloknál, fasírtot és
borsót csipegettek a tányérjukról. Páran ültő helyükben aludtak,
fejük a mellkasukra bukott. Vagy talán meghaltak – gondolta
Kate megborzongva.
Sharon odament a portáshoz, és megkérdezte, hol találják
Janice Debney-t.
– A folyosó végén, a számítógépteremben – felelte a portás. –
Szinte mindig ott van.
A számítógépteremről kiderült, hogy egy szoba, benne négy
komputerrel, valamint DVD-kkel teli polcokkal. Négy idős ember
görnyedt a gépek fölé, két bácsi és két néni, egyikük hordozható
oxigénpalack segítségével lélegzett. Két síkképernyős monitoron
némán ment egy-egy film, miközben a DVD-ről gépre másolták
és digitális fájllá alakították őket. Sharon egyenesen a polcokhoz
lépett, és szemügyre vette a DVD-ket.
– Elnézést – szólt Kate a számítógépezőkhöz Janice Debney-t
keresem.
Az oxigénpalackos néni felé fordult. Rossz parókát és
műszempillát viselt. Bőre úgy festett, akár a pergamen.
– Én vagyok.
– Az FBI-tól jöttünk. A filmek miatt – mondta neki Kate.
– Milyen filmek?
 – Ezek – felelte Sharon, felé nyújtva egy DVD-t. – Mind az
Amerikai Filmakadémia által kiküldött megtekintők.
– Azok az enyémek – állította Janice.
– Igazából mind a filmstúdiók tulajdona, és csakis szavazás
céljából kölcsönzik ki őket az Akadémia tagjainak. Maga nem
tagja az Amerikai Filmakadémiának.
– A fiamtól kaptam mindet. Nagyon aranyos gyerek. Szombat
esténként szoktunk filmet vetíteni itt.
– Illetve lemásolják a filmeket, és felteszik őket az internetre
– mondta Sharon.
– Így a korunkbeliek is láthatják őket anélkül, hogy moziba
kéne menniük – magyarázta Janice.
– Bűnt követnek el – jelentette ki Sharon.
– Az biztos – vágta rá Janice. – Kriminális, amit a mozik
művelnek. A jegyárak felháborítóak, és iszonyú hangosak a
filmek.
– Vagy épp nem elég hangosak – mondta az egyik bácsi.
– És most már egy csomó lépcsőt is meg kell mászni, hogy az
ember leülhessen a helyére – szólt a másik bácsi. – Ez mégis
kinek a zseniális ötlete volt? Nekem csípőprotézisem van.
Kate magába fojtotta a grimaszolást. Az életének annyi. Ha
már úgyis itt van, érdeklődhetne, nincs-e esetleg szabad hely.
– Megvehetnék a filmeket DVD-n – mondta Sharon. – Vagy
kölcsönözhetnék őket az interneten.
– A nyugdíjamból élek, édesem – felelte Janice. – Abból még
cigire is alig futja.
– Maga még mindig dohányzik? – hüledezett a nyomozónő. –
Hiszen oxigénpalackot használ!
– Jaj, csigavér – mondta a néni. – Nem kell nagy ügyet
csinálni belőle.
– Ez a nagy ügy – emelt fel Sharon egy DVD-t. – Amit maguk
művelnek, az a szerzői jog súlyos megsértése.
Janice legyintett csontos kezével.
– Az a film szar.
Megszólalt a másik néni:
– Én több musicalt szeretnék. Megcsörrent Kate mobilja.
Jessup kereste.
 – Nick Fox megszökött, miközben a bíróságra szállították –
mondta a főnöke.
Hála istennek! – gondolta Kate.
– Az istenit! – mondta, igyekezve kellően dühös hangot
megütni, hiszen tudta, hogy mérgesnek kellene lennie, nem pedig
boldognak és megkönnyebbültnek. – Nem hiszem el. Hogy
történhetett ez?
– Átverte a rendőrbírókat – felelte Jessup. – Majd később
elmondom a részleteket.
– Egy órán belül az irodában leszek.
– Nem kell sietni – mondta a férfi. – Csak nem akartam,
hogy a híradóból értesüljön a szökésről. Ryerson ügynök vette át
az ügyet.
– Ryerson? Ő egy szerencsesütiben sem találná meg a cetlit –
tiltakozott Kate. – Nick Foxot senki sem ismeri nálam jobban.
– A fejesek úgy érzik, arra van szükség, hogy valaki friss
szemmel nézze az ügyet.
– Mire valaki Nick Fox nyomára bukkan, el fog tűnni a Mona
Lisa, Donald Trump pedig csődbe megy, és mindenki csak
találgat majd, vajon hogy csinálta a rohadék.
– Maga szerint Fox új célpontjai a Mona Lisa és Donald
Trump?
– Fogalmam sincs, mi az új célpontja – felelte Kate. – De
abban biztos vagyok, hogy egyedül én tudom elkapni.
– Kapott rá esélyt – mondta Jessup.
– És el is kaptam – hangsúlyozta a nő. – Valaki más hagyta
megszökni.
– Sajnálom – szólt a főnöke. – Ez van.
 7.

Kate több heti szabadságot spórolt össze, így két nappal a

Jessuppal való beszélgetése után szabit vett ki, és felbukkant apja
casitájának küszöbén. Ebédidő volt, így a nő a laptopján kívül
hozott magával egy hatos csomag sört meg egy kosár csirkét a
Kentucky Fried Chickenből. Tudta, hogy a húga tornázni vitte a
gyerekeket, Roger pedig dolgozik.
Apja galléros pólóban és pamut nadrágban nyitott ajtót, és
azonnal elvette tőle a kosarat meg a sörösdobozokat.
– Te vagy a kedvenc lányom – jelentette ki, miközben oldalra
lépett, és intett Kate-nek, hogy jöjjön be. – De ha valaha is
elárulod Megannek, letagadom.
A casita úgy festett, akár egy nagy hotelszoba, és pont olyan
tiszta meg személytelen is volt. Csak egy hálószoba akadt benne,
és Jake fekhelye mindig olyan katonásan volt beágyazva, hogy
akár szarkofágnak is elment volna. A lakásban volt még egy
aprócska fürdőszoba és egy teakonyha, ami egy olyan kicsi
nappaliba nyílt, hogy alig fért el benne egy kis asztal, egy
kétszemélyes kanapé meg egy síkképernyős tévé. Jake nem őrzött
emléktárgyakat a pályafutásáról és világutazásairól, kivéve a
kitüntetéseit, köztük egy Bíbor Szív, egy Bronz Csillag és egy
Ezüst Csillag Medált. A kitüntetéseket az éjjeliszekrénye
fiókjában tartotta, az apró meg a savlekötő mellett. Az egyetlen
személyes holmija, amit elöl hagyott a lakásban, három kis
képkeret volt az éjjeliszekrényén, benne Kate, Megan és az
édesanyjuk fotójával.
Kate az asztalra rakta a laptopját.
– Lefogadom, hogy Megannek is ugyanezt mondod.
– Ne légy nevetséges! – felelte Jake, majd tányérokat vett ki a
konyhaszekrényből, és az asztalra tette őket.
– Megan szerint folyton azt mondod neki, hogy ő a kedvenc
lányod az egész világon.
 – Ez szemenszedett hazugság – jelentette ki Jake, aztán
kinyitotta a kosarat, és kihalászta belőle a legnagyobb,
legzsírosabb falat csirkét, amit csak talált.
– Ezt csak úgy mondod. – Kate is vett magának a kosárból, és
kinyitott egy doboz sört. – Lefogadom, hogy Megan még sosem
hozott neked egy bödön rántott csirkét.
– Aggódik a szívem miatt – magyarázta Jake.
– A szívednek semmi baja. Olyan, akár a vas a golyóálló
mellényben. Pont, mint az enyém.
– Nem vagyok benne biztos, hogy ez a te szempontodból
olyan jó dolog. Hallottál a pilótáról, akit Megan ismert meg?
Folyton utazgat, szóval, ha nem akarod, hogy a pasid rád
telepedjen, akkor tökéletes lenne a számodra.
– Könyörgöm, ne kezd te is! – kérte Kate. – A hátam
közepére sem hiányzik, hogy a családom beleszóljon a szerelmi
életembe.
– Mi csak azt szeretnénk, hogy boldog légy.
– Az vagyok.
– Tényleg? – Jake a hatalmas csirkemellet nézegette, mintha
próbálná meghatározni, melyik szögből volna a legjobb
megtámadni. – Örülök, hogy itt vagy, de egyáltalán nem
számítottam rá, tekintve, hogy Nick Fox megint szabadlábon van.
Még szép, hogy tudott a dologról. Mindenki tudott róla. Nick
vakmerő szökésének híre egy órával azután elterjedt, hogy
lelépett a bíróságról, és a férfi azonnal az FBI által körözött
bűnözők top tízes listájának élére került. Ez két nappal ezelőtt
történt. Nick most már az Interpol nemzetközileg körözött
bűnözőinek listáján is szerepelt.
– Azt akarják, hogy valaki friss szemmel vizsgálja meg az
ügyet – mesélte Kate az apjának, miközben szemügyre vette a
kezében lévő csirkét. Vajon comb volt? Vagy egy darab mell?
Esetleg egy patkány, ami beleesett az olajsütőbe? Úgy döntött,
nem számít, és beleharapott. – Úgyhogy most szabin vagyok, és
először is megosztozom apámmal egy kosár csirkén meg pár
sörön.
– És el akarod hitetni velem, hogy boldog vagy.
– Még szép, hogy az vagyok – felelte Kate. – Hiszen veled
vagyok.
 – Meg vagyok hatva. És ha még mindig tizenhat volnál, most
jönne az, hogy elkéred tőlem a kocsikulcsot, meg húsz dolcsit.
– Komolyan mondom, apa: nem is lehetnék boldogabb, mint
e szent pillanatban.
Ha Kate önelemző személyiség lett volna, olyan, aki élvezettel
fedezi fel saját lelke mélyét, akkor talán beható vizsgálatnak
vetette volna alá ezt a kijelentést.
– Azért vagyok itt, mert egyáltalán nem töltök elég időt veled
– mondta önvizsgálat helyett. – Nagy utazást tervezek, és ki
szeretném kérni a tanácsodat. A családunkban te vagy a
világutazó.
– Lenyűgöz, milyen jól viseled, hogy kispadra ültettek. Nem
akarok sót hinteni a sebeidre, vagy ilyesmi, de megöl a
kíváncsiság. Hogy szökött el Nick Fox a bíróságról három
rendőrbíró orra előtt?
Kate nagy vonalakban elmesélte apjának, hogy menekült el
Nick a férfi vécéből, hiába őrizték.
– A bűntársai hamis fülkét fabrikáltak a vécébe, elforduló
válaszfallal, közvetlenül a beépített szekrény ajtaja előtt, amit
meg beborítottak papírral.
– Hogy csinálták ezt meg anélkül, hogy bárki észrevette
volna?
– Úgy, hogy egyáltalán nem leplezték. Egy héten át dolgozott
a klotyóban egy brigád, mondván, hogy átalakítást végeznek. A
bíróságon már évek óta szerették volna, ha rendbe hozatnák a
vécéket, így örömmel látták, hogy végre folyik a munka, és nem
kérdőjelezték meg.
– Szóval Fox nőnek öltözve surrant ki?
– Nem, búvóhelyet építettek neki a szekrénybe. Miután a
rendőrbírók riadóztattak mindenkit, és a keresésére indultak,
Fox bírónak öltözve hagyta el a vécét. Ennyi látszik a biztonsági
kamera felvételén. Hogy miként jutott ki ezután az épületből, az
rejtély.
Jake kétkedve pillantott a lányára a söre fölül, miközben ivott
egy kortyot.
– És úgy látom, téged egyáltalán nem érdekel a megoldása.
– Nem az én bajom.
 – Ez a helyes hozzáállás! – mondta az apja. – Elkaptad, ők
futni hagyták, hadd legyen az ő gondjuk. Na, és hova utazol?
– Görögországba. – Kate felnyitotta a laptopját, leütött pár
billentyűt, hogy a képernyőn megjelenjen az ország részletes
térképe.
– Sokszor jártam ott. Lélegzetelállító hely. Melyik részére
mész?
– Az Athosz-hegyre – felelte Kate.
Jake megitta a sörét, és letette az üres dobozt.
– Ott található a világ legrégibb szerzetesi közössége,
amelynek múltja legalább az időszámításunk szerinti hetedik
századig nyúlik vissza. A kolostorok a hegyes-sziklás, zord
félszigetre épültek, ami ötven kilométer hosszú, szélessége hét és
tizenkét kilométer között változik, és három oldalról mossa az
Égei-tenger. Elméletileg Görögország része, valójában viszont
autonóm köztársaság, ahol buzgó, szakállas szerzetesek és
remeték élnek több évszázados erődszerű kolostorokban, ősi
kőkunyhókban vagy éppen barlangokban. A Bizánci Birodalom
törvényei szerint élnek, bár az már ötszázhatvan éve elbukott, és
még mindig a Julianus-naptár szerint számítják a napokat. De
ezt már mind tudtad, igaz?
– Hát persze – felelte Kate. – Bűbájosan hangzik.
– Akkor azt is tudod, hogy az Athosz-hegyre majdnem ezer
éve nem engednek be nőket. A tilalom olyan szigorú, hogy
minden nőnemű állatra vonatkozik, tehenekre, kancákra és
tyúkokra is. Ha megtalálnák a módját, még a nőnemű hüllőket és
madarakat is kitiltanák.
– És pontosan ezért gondolom, hogy ott rejtőzik Nick Fox –
mondta Kate. – Mert ez az egyetlen hely a földön, ahova nem
tehetem be a lábam.
– Azért ez igencsak alaptalan, Kate.
– Ez még nem minden. Tudom, hogy Fox néhány hónappal
ezelőtt belépési engedélyért folyamodott az Athosz-hegyi
Köztársaságba, „Dowling atya” álnéven, azt állítva, hogy a bizánci
szerzetesi építészet területén folytat kutatást. Megkapta az
engedélyt. Eleinte azt hittem, hogy valami lopást szervez, a
felbecsülhetetlen értékű, de rosszul őrzött műtárgyakra, szent
ereklyékre, réges-régi kéziratokra és szentképekre fáj a foga.
Most már viszont értem, hogy talán csak biztosítéknak szánta,
arra az esetre, ha elkapnák, és menekülnie kéne.
Apja kinyitott még egy doboz sört.
– Vagy nem. Bárhol lehet, és talán szándékosan vezet tévútra
téged. Akkor is alaptalan feltételezés arra következtetni, hogy ott
van.
– Ezért néztem át több órányi biztonsági videó felvételt az
athéni repülőtér vámjáról, és észrevettem Nicket: papnak álcázta
magát az a pimasz rohadék. Megszereztem a vámos papírokat.
„Dowling atya” Athénból Szalonikibe repült, onnan busszal ment
tovább Uranúpoliba, a rozzant tengerparti falucskába, ami
éppenséggel az egyetlen hely a félsziget nyugati felén, ahol fel
lehet szállni az athoszi kompra.
– És te követni akarod.
– Naná.
– Hát, ha fittyet hánysz a nőket kitiltó rendeletre…
– Mi az, hogy – vágta rá Kate.
– Akkor a másik nagy baj az, hogy az Athoszt szinte
lehetetlen szárazföldről megközelíteni. Egyetlen út sem vezet
oda. De szinte még gyalog sem lehet a közelébe férkőzni –
mondta Jake, rámutatva a térképen, hogy a keskeny félszigetet
egy hegylánc borítja, amelynek csúcsai ötszáz méter magastól
egészen a hófödte Athosz-hegy több mint kétezer méteres
magasságáig emelkednek.
A félsziget többi részének földrajza sem volt barátságosabb:
csupa áthághatatlan szurdok, mély hasadék és sűrű erdő. A
tengerpartot sziklák csipkézték, amelyekből impozáns középkori
kolostorok emelkedtek ki, mintha a kövek természetes
képződményei lennének. Az elrettentő környezetben viszont
termőföldek és olajfaligetek is eléldegéltek, a szerzetesek ebből
táplálkoztak, ezek segítségével tartották el magukat. Zöldséget és
gyümölcsöt termesztettek maguknak, olívaolajat és bort
készítettek.
– Kizárólag csónakkal lehet odajutni, de még akkor is csak
olyan férfi léphet a köztársaság területére, akinek van görög
nyelven írt, a Julianus-naptár szerint dátumozott engedélye,
méghozzá legalább négy kolostor vezetőjétől – magyarázta Jake.
– Az eljárás bonyolult, cseles, és egy örökkévalóságig tart. Még ha
engedélyt is kap az ember, a kompút Uranúpoliból Athoszra
nagyon veszélyes. Történelmi és köztudott tény, hogy a tenger
kiszámíthatatlan és veszedelmes.
– Honnan tudsz te ilyen sokat az Athosz-hegyről?
– Érdekel a hadtörténet. Igyekszem tanulni a múltbeli
hibákból – felelte Jake. – Időszámításunk előtt 492-ben
Mardoniosz, a perzsa fővezér az egész flottáját, háromszáz
hajóját és húszezer emberét vesztette el Athosz viharos
partjainál. Időszámításunk előtt 411-ben Epiklész, a spártai
tengernagy ötven hajót veszített el ott.
– Azért vesztek el, mert nem tudtak repülni – jelentette ki
Kate. – Én ejtőernyővel fogok leugrani Athoszra, éjnek évadján.
– Aha – mondta az apja.
– Athoszon nincs radar, sem légvédelem, és az tuti, hogy
talajszinten sincsenek őrjáratok meg védelmi berendezések.
Szóval nem is lesz nehéz. Nincs más dolgom, csak elrepülni
Athénba, ott átszállni egy szaloniki járatra, aztán bérelni egy kis
magángépet, ami Athosz fölé visz.
– Ennyi az egész? Mondd csak, hány pilótát ismersz Közép-
Makedóniában, akik hajlandóak lennének fittyet hányni a több
évszázados bizánci hagyományra, és megszegni a hatályos görög
törvényt, csak hogy ledobjanak téged Athoszra?
– Egyet sem – válaszolta Kate. – De te biztosan.
– Azt várod tőlem, hogy használjam ki a titkos munkám
során kiépített görögországi kapcsolataimat, váltsak be olyan
szívességeket, amelyeket vérrel és verítékkel szereztem meg több
évtizedes katonai szolgálat alatt, csak hogy te üldözőbe vehess
egy szökött bűnözőt egy olyan autonóm kolostor-köztársaságban,
ahonnan elméletileg kitilt a törvény, illetve egyesek szerint maga
Isten?
– Miért, el tudsz képzelni ennél jobb vakációt?
Jake-nek fel kellett idéznie teljes katonai kiképzését, mindazt,
amit arról tanult, hogyan álljon ellen a legkegyetlenebb
ellenségek brutális testi és szellemi kínzásának, hogy e
pillanatban el ne mosolyodjon. Majdnem sikerrel is járt.
– Apa, nem az a tervem, hogy amint földet érek, ellazuljak, és
bikiniben flangáljak a tengerparton – mondta Kate. – Férfinak
fogom álcázni magam, egy olyan zarándoknak, aki tanulni megy
Athoszra.
– Szerinted menni fog?
– Barbra Streisandnak is ment a Yentl-ben. Levágom a
hajam, leszorítom a mellem, és majd jó sokat böfögök. Senki sem
fog majd gyanút. Úgyse lehet valami nagy tapasztalatuk a nők
felismerésében.
– Még ha igazad is van, és Fox tényleg az Athosz-hegyen
bujkál, húsz kolostor van ott, valamint számtalan eldugott kis
kunyhó meg barlang – mondta az apja. – Mégis hogy fogod
megtalálni?
– Úgy, hogy Nick Fox nem remete, és nem is szerzetes.
Athoszon nincs se tévé, se rádió, és az áram- meg
telefonszolgáltatás is limitált. Nick biztosan állandó kapcsolatban
akar lenni a külvilággal. Úgyhogy nyilván műholdas telefon van
nála, nekem pedig van egy kütyüm, ami észleli annak az egyedi
elektromos jelét. Vagy valami ilyesmit. Nem egészen tudom, hogy
működik, az a lényeg, hogy tuti beválik.
– Na jó, tegyük fel, hogy fülön csíped Foxot. Mégis hogyan
fogod elvinni Athoszról anélkül, hogy lelepleznéd magad, és
nemzetközi botrányt robbantanál ki, aminek katasztrofális
következményei lehetnek az Egyesült Államok külpolitikájára
nézve?
– A műholdas telefonon értesítem az Interpolt, hogy elfogtam
egy szökött bűnözőt, aki Uranúpoliban bujkált, és megkérem,
küldjenek érte ügynököket. Amíg odaérnek, addig mi ketten
elhagyjuk Athoszt, méghozzá ugyanazon a kompon, amin az
engedélyt kapott látogatók, kivéve, hogy én végig pisztolyt fogok
szegezni Nickre, aki meg lesz bilincselve a csuhája alatt.
– Csuhát fog viselni?
– Nem azt hordanak a szerzetesek meg a remeték? Elvégre
Nick Athoszban nem ugorhat el shoppingolni.
– Ez a terv rémes – közölte vele Jake. – Százféleképpen
csődöt mondhat.
Kate vállal vont.
– Akkor kénytelen leszek azon az egyféleképpen csinálni,
hogy sikerüljön.
– Mi leszünk kénytelenek – mondta az apja.
 – Szó sem lehet róla – jelentette ki Kate. – Nyugdíjba
vonultál, és a hatvanas éveidet taposod.
– Nem arról beszélek, hogy én is repülőből akarnék kiugrani,
és Foxot hajkurászni. Ahhoz tényleg öreg vagyok. De veled
megyek Görögországba, és koordinálom az akciót.
– Egyedül is menni fog – makacskodott Kate.
– Nem, nem fog.
– Elit kommandós voltam, kiváló FBI-ügynök vagyok, és Jake
O’Hare az apám. Tudok vigyázni magamra.
– Abban biztos vagyok. Ám az csak kis része a küldetésnek. A
logisztika és a háttér a fő. Azok, akiknek a segítségére szükséged
lesz a sikerhez, egytől egyik zsoldosok és bűnözők, akik csak azért
fognak részt venni az akcióban, mert jönnek nekem eggyel. Ha
nem vagyok ott, nem fognak segíteni. Egyébként is, tudok én
egyet s mást az extrém kiadatásról.
– Mármint az emberrablásról – mondta Kate.
Az apja elengedte a megjegyzést a füle mellett.
– Egy holdfényes éjszakán fogsz leugrani Athoszra, és ha
sikerül elkapnod Foxot, akkor ahelyett, hogy az Interpolt hívnád,
vagy kompra szállnál, nekem szólsz, és egy előre egyeztetett
találkozóhelyre viszed őt, ahová én értetek megyek helikopterrel.
Visszamegyünk Szalonikibe, ahol bedugjuk Foxot valami
elhagyatott, isten háta mögötti lyukba. Ekkor fogod felhívni az
Interpolt, és névtelenül nyomra vezeted őket, Fox pedig
díszcsomagolásban vár majd rájuk.
– De így semmi elismerést nem kapok majd a kézre
kerítéséért.
– Jaj, bocsánat! Én azt hittem, meg szeretnéd tartani az
állásod, és nem akarsz börtönbe kerülni.
Igaza volt. Kate főnökei nyilván nem örülnének, hogy elfogta
Nick Foxot, miután elvették tőle az ügyet, vagy hogy jóvá nem
hagyott letartóztatást végzett idegen felségterületen, ahol nincs
semmi, de semmi illetékessége, vagy hogy nem értesítette sem az
FBI-t, sem a helyi hatóságokat a szándékáról. Arról az apróságról
nem is beszélve, hogy Nick elrablása elméletileg
bűncselekménynek számítana Görögországban, hiába körözött
szökevényről van szó.
Kate lemondóan sóhajtott.
 – Jól van, azt hiszem, kénytelen leszek beérni azzal a tudattal,
hogy én kaptam el.
– Üdv az életemben! A karrierem nagy részét ilyen
küldetések tették ki. A mai napig nagyon kevesen tudják,
pontosan mit is tettem.
Kate kinyitott még egy sört, és ivott egy kortyot.
– Tényleg képes lennél elutazni Görögországba, és megint
titkos küldetést szervezni, csak hogy én végre elkaphassam Nick
Foxot?
– Hát persze – felelte az apja. – Úgysem töltök elég időt a
kedvenc lányommal.
 8.

A görög csempész 1978-as Cessna 182 Skylane repülőgépének

három ülését egy vén Volvóból szedték ki, műszerfalát
szigszalag tartotta össze, és egyetlen légcsavarja a rozsdával
borított orrán volt. A csempészt Szpírónak hívták. A vezetéknevét
nem adta meg. Mogorva vénember volt molyrágta pulóverben,
kopott pilótadzsekiben és foltos bermuda nadrágban. Jake és
Kate együtt vacsoráztak vele, bár Szpíro szinte hozzá sem nyúlt a
sózott hallal, olajbogyóval, főtt tojással, fetasajttal és pitával
megrakott tálhoz, amit a huzatos hangárjában tálalt fel. A hangár
egyben Szpíro otthonaként és pajtájaként is funkcionált, s egy
Szaloniki melletti magánrepülőtéren helyezkedett el. Jake őt
bérelte fel, hogy vigye el őket az Athosz-hegyre, és a százhatvan
kilométeres repülőútra készülve Szpíro úgy döntött, nem vesz
magához ételt, inkább benyakal egy egész üveg úzót.
– Le kell fújnunk a küldetést – mondta Kate az apjának,
amint Szpíro kiment a hangár mellé, hogy könnyítsen magán.
– Szpíro túl részeg ahhoz, hogy felszálljon.
– Szpíro jobb pilóta részegen, mint a legtöbb pilóta józanul.
Ez nem igazán nyugtatta meg Kate-et, viszont nem volt más
választása. Ma este kellett végrehajtania a küldetést. Muszáj volt
teliholdas éjszakán leugrania, hogy lássa, hol landol. És nem
akadt sok pilóta, aki hajlandó lett volna ledobni őt Athosz-ra,
olyan pedig valószínűleg egy sem, aki ingyen megtette volna.
Szpíro viszont vonakodva bár, de ezzel egyenlítette a tartozását
Jake felé, még ha nem is árulta el egyikük sem, miért tartozik
neki. Kate apja erősködött, hogy a nőnek csak annyit kell tudnia:
Szpírónak van egy repülőgépe meg két helikoptere, és képes
vezetni őket, még ha a véralkohol-vizsgálaton nem is menne át.
Szpíro visszaült az asztalhoz, kiitta az úzósüveg utolsó pár
csöppjét, aztán kikergette a repülőgépéből a benne fészkelő
tojótyúkokat. Mondott valamit görögül, és gesztikulált, amit Kate
úgy értelmezett, hogy: Zavarjuk le gyorsan ezt a hülye akciót,
hogy kinyithassak még egy üveg úzót!
Így hát Kate pusztán két héttel azután, hogy előadta a tervét
édesapjának, a Chalkidiki-félsziget felett találta magát egy
repülőben, éjfélkor, háromezer-ötszáz méteres magasságban.
Pixie stílusban levágatott haját védősisak takarta, mellét
minimalizálta a szűk sportmelltartó. A Glockja meg egy bilincs a
kezeslábasának combján lévő speciális zsebekben lapultak, a
magasságmérőt a bal csuklójára csatolta, kesztyűt húzott, a Nick
műholdas telefonját bemérő eszközt pedig a hasánál lévő zsebbe
dugta.
Apja fülig érő mosolya alapján Kate arra következtetett, hogy
ez sokkal jobb móka volt, mint lejátszani még egy fordulót a
Calabasasi Golfklubban.
Kate megpuszilta az apját, ő pedig átkarolta.
– Minden rendben lesz – mondta Jake.
– Tudom – felelte. – Csak örülök, hogy itt vagy.
– Én is – felelte az apja. – Gyakrabban kéne ilyesmit
csinálnunk.
Szpíro belepisált a lábánál lévő kávésdobozba, és Kate
óhatatlanul úgy érezte, a pilóta így nyilvánítja ki véleményét a
párbeszédükről.
Jake megnézte a kezében tartott GPS-t.
– Megérkeztünk, itt kell ugranod – mondta Kate-hez
fordulva. – Készen állsz?
– Már alig várom.
A nő felállt, megigazította a védőszemüvegét, és kinyitotta az
ajtót. Széllökés csapott be a gépbe, és jól megremegtette.
– Sok szerencsét! – kiáltotta Jake, és Kate kiugrott a sötétbe.
Felvette a megfelelő zuhanási pozíciót: hassal a föld felé,
oldalra tartott kar, behajlított láb. Bár majdnem kétszáz
kilométer per órával zuhant, Kate nem érezte úgy, mintha esne.
Úgy érezte magát, mint aki repül. Úgy hasított a levegőben,
mintha szárnnyal született volna. Két éve ejtőernyőzött utoljára,
és már el is felejtette, milyen élénkítő és felszabadító élmény.
Ahogy repült, elé tárultak az erődszerű kolostorok, amelyek
drámaian emelkedtek ki a tenger ködéből, valamint a földet
méhsejtként pettyező remetelakok, amik úgy tapadtak a
szurdokok és szirtek csipkézett oldalához, akár a nagy
fazekasdarazsak fészkei, illetve a rétekbe és erdőkbe szinte
teljesen beolvadó kőkunyhók. Kate még soha nem látott ilyen
tájat. Úgy érezte magát, mintha visszautazott volna az időben, de
nem a valós múltba, hanem a Grimm testvérek képzeletének
világába.
Ezer méteren jobb kézzel a háta mögé nyúlt, és megrántotta
az ott lógó kis bőrszíjat, kieresztve az ejtőernyőjét.
A levegő belekapott az ernyőbe, felrántva a nőt, így most már
álló helyzetben tartott lefelé.
Széllel szembe kormányozta magát, hogy lassítsa az
ereszkedését, és megcélzott egy tisztást, ami biztonságos távolban
volt a kolostoroktól, illetve jó messze a sziklák meg a sűrű
gesztenyeerdők által jelentett veszélytől. Úgy képezték ki, hogy a
kijelölt célponttól legfeljebb pár méterrel térjen el, így tudta,
precízen fog landolni.
Simán, gyorsan, csendben ért földet. Szó szerint talpra esett,
gyorsan összekapta az ejtőernyőjét, és behúzta a tisztással
határos olajfaligetbe. Egy percre mozdulatlanul megállt, hogy
tájékozódjon. Aggasztónak találta a néma csendet, mintha az
egész világon letekerték volna a hangerőt. A legközelebbi
hegycsúcson álló impozáns kolostor erődszerű falain belülről
fény szűrődött ki, de Kate emiatt nem aggódott. A szerzetesek
már nagyban benne voltak az órákig tartó imádkozásban. Nem
fenyegette az a veszély, hogy bármelyikükkel is összefusson a
küldetés során, hacsak Nick nem a kolostorban rejtőzött, ám a nő
ebben kételkedett.
Elővette a lokátort, remélte, hogy jó döntés volt a félsziget
nyugati oldalán landolnia. Ha Nick a keleti szélen bujkál, akkor
fárasztó út vár rá gyalog, egy hágón át. A kütyü úgy nézett ki,
mint egy átlagos GPS, ám arra tervezték, hogy észlelje egy
műholdas telefon jelét. Kate tudta, hogy ha Nicknél nincs
műholdas telefon, vagy esetleg nincs bekapcsolva, akkor bizony
ráfázik. Bekapcsolta a lokátort, és kis híján összeesett a
megkönnyebbüléstől, mert szinte azonnal villogni kezdett egy
piros pötty Athosz térképén. Jelenlegi helyzetétől mindössze
néhány kilométerre északra jelet bocsátott ki egy műholdas
készülék. A jó hír tehát az volt, hogy működött a közelben egy
műholdas telefon. A rossz hír viszont az volt, hogy mintha egy
szirt peremén működött volna, Kate pedig nem hozott magával
sziklamászó felszerelést.
Elindult észak felé, és még nem ment messze, amikor
megpillantott egy primitív kunyhókból álló csoportosulást egy
rozzant templom körül, ami nem volt nagyobb egy átlagos családi
háznál. Az egyik kunyhó előtt volt egy kis konyhakert, egy halom
felhasogatott tűzifa, valamint két ferde gesztenyefa közé
kifeszítve egy kötél, amin több nadrág és ing száradt. A
ruhadarabok úgy festettek, mintha jutavászonból és vén
krumpliszsákokból varrták volna őket.
Kate lekapott a szárítókötélről egy inget meg egy nadrágot,
amiről úgy saccolta, az ő mérete lehet, és felvette őket ejtőernyős
kezeslábasára. Kiosont a falucskából, követte a lokátor által
jelzett utat. Egy keskeny ösvény mentén haladt, át a sűrű erdőn
és egy kristálytiszta patakon, majd fel egy meredek, sziklás
domboldalon, amibe karikákat vertek be, és az ezeken átfűzött
kötél szolgált korlátként.
Nagyjából egy órán át kaptatott felfelé, majd egy több
évszázados, kőből és földből épült kunyhónál lyukadt ki, ami egy
barlang szájában állt. A kéményéből füst gomolygott. A jóval
magasabban lévő, fás oromról eredő patak egy széles hasadékban
folyt le a kunyhó mellett, és egy lapátkereket hajtott. Kate úgy
vélte, a lapátkerék által generált áram táplálja a lámpafényt, ami
a kunyhó egyetlen, apró ablaka mögött égett folyamatosan. A
hely teljesen úgy festett, mintha egy meséből lépett volna ki, és
Kate szinte már arra számított, hogy menten megjelenik a hét
törpe, amint énekelve masíroznak munkába.
Újra megnézte a lokátort. A műholdas telefon a kunyhóban
volt, bekapcsolva. Az ösztöne azt súgta, hogy megtalálta Nick Fox
búvóhelyét, és a fény meg a füst alapján ítélve ébren is volt.
Visszatette a kütyüt a kezeslábasa hasán lévő zsebbe, és elővette a
Glockját. Lassan, lábujjhegyen lopózott oda a nagy faajtóhoz, és
rászorította a fülét. Hallotta a tűz ropogását, a patak csobogását,
és a lapátkerék pörgését.
Bal oldalát az ajtóhoz szorítva óvatosan megnyomta az ajtót,
és arra jutott, hogy nincs bezárva. Mély levegőt vett, aztán teljes
erővel az ajtónak vetette magát, és berontott a kunyhóba.
 Nick Fox rámosolygott a kis asztal túlfeléről. Hawaii inget,
szörfnadrágot és strandpapucsot viselt. Ráadásul szendvicset
evett és cípurót ivott, ezt a színtelen, Athoszon készült szeszt,
amit a szőlőprésben maradt pépből állítanak elő. Nick nem
igazán tűnt meglepettnek Kate láttán, és mintha az sem ijesztette
volna meg, hogy a nő pisztolyt szegez rá.
– Le van tartóztatva! – mondta Kate.
– Mindenkinek így szokott köszönni?
– Csak a nemzetközileg körözött szökevényeknek.
Berúgta maga mögött az ajtót, és körülnézett az apró
helyiségben. Sivár remetelak volt, alapvetően csakis a csöndes
elmélkedés céljából épült. Kis tűz égett a Nick háta mögötti,
kőből rakott kandallóban, a barlangba vezető boltívet pedig
rongyos függöny takarta el.
– Igazán megpróbálhatna legalább egyszer úgy köszönni,
hogy „Üdv, Nick, örülök, hogy látom!”
– Majd kipróbálom, amikor először meglátogatom a
börtönben.
Nick alig észrevehetően megemelte a szemöldökét.
– Meglátogatna engem a börtönben?
– Nem – felelte Kate. – Hazudtam.
A férfi elmosolyodott, Kate pedig az alsó ajkába harapott,
nehogy viszonozza a mosolyát. Nick ellenállhatatlan volt. Ez meg
vajon miért van? – gondolta Kate. Olyan érzése volt, mintha a
sátán ivadékának akarna édességet sütni.
– Inna egy pohár bort? – kérdezte a férfi. – Nem akar leülni,
és lazítani egy kicsit?
Kate továbbra is rászegezte a pisztolyát.
– Én így lazítok.
– Na jó, ez elég ijesztő. Nem kéri a marhahúsos szendvicsem
felét? – kérdezte Nick. – Egyenesen a New York-i Carnegie Deli
étteremből hozattam.
– Athoszról ki van tiltva a hús.
– Ahogy a nők is – mondta Nick. – Maga mégis itt van.
– Komolyan azt hitte, hogy egy ezeréves szexista dogma
megóvhatja tőlem?
 – Nem, nem hittem. Ami azt illeti, talán elgondolkodhatna
rajta, vajon hogy került ide ez a marhahúsos szenyó. –
Beleharapott a szendvicsbe. – Vagy hogy én hogy kerültem ide.
– Bárki is segített magának, most a függöny mögött van –
intett a boltív felé a pisztolyával. – Vagy talán többen is vannak
odabent?
– Ketten – felelte Nick. – Én haraptam valamit, amíg ők
szunyókáltak, de hála a maga ajtócsapkodásának, most már
valószínűleg ébren vannak.
– Van náluk fegyver?
– Nem hinném, bár magával ellentétben én nem motozok
meg mindenkit, akivel csak találkozom.
Kate egyenesen a férfi arcára célzott, és a függönyre nézett.
– Mindketten jöjjenek ki, méghozzá szép lassan, mert ha
megijesztenek, a végén még véletlenül összemaszatolom a falat
Nick agyával!
Egy férfi keze nyúlt ki a barlangból, megragadta a függöny
szélét, és lassan elhúzta az anyagot. Kate tátott szájjal meredt az
illetőre, és érezte, hogy egy szuszra kiáramlik a tüdejéből minden
levegő. A főnöke, Carl Jessup volt az. Kötött pulóverben és ócska
farmerban állt előtte, és úgy tűnt, egyáltalán nem aggasztja, hogy
lebukott.
Árulása olyan erővel ütötte szíven a nőt, mintha főnöke
valóban kezet emelt volna rá, és az arcát is úgy öntötte el a vér,
mintha Jessup pofon vágta volna. Most már tudta, hogy lógott
meg Nick olyan könnyen a bíróságról meg az országból, hogy-
hogy nem hagyott maga után semmi nyomot. A bűnüldözés
legmagasabb szintjéről kapott segítséget.
– Hát, most már értem, miért vette el tőlem az ügyet, és adta
egy olyan hülyének, mint Ryerson – közölte Jessuppal. – Maga
szervezte meg Nick szökését, és tudta, hogy ha én eredek a
nyomába, meg is találom. A hibát ott követte el, hogy azt hitte,
tényleg kispadra ülök, ha valaki másnak adja az ügyemet. Ennél
jobban is ismerhetett volna. Bár ezek szerint én sem ismertem
magát valami jól, nem igaz?
– A látszat csal – mondta Jessup.
– Hiszen maga tényleg itt van, nem?
– De igen, viszont nem vagyok egyedül.
 Jessup oldalra lépett, hogy a mögötte lévő férfi előjöhessen a
barlangból.
A függöny mögül kilépő férfi ősz hajú volt, Jessupnál tíz évvel
fiatalabb, és úgy festett, mint aki már az anyaméhből is
nyakkendőben bújt elő. Jelenleg viszont lezseren öltözött,
kardigánját Lord Cardigan is megirigyelhette volna, hosszú ujjú,
kék, begombolt kézelős ing volt rajta, khaki nadrág, valamint
kifényesített cipő. Ő volt Fletcher Bolton, az FBI
igazgatóhelyettese, azaz a lehető legmagasabb pozíciót foglalta el
a nyomozóhivatalnál, amit csak ügynök elérhet anélkül, hogy
maga az Egyesült Államok elnöke nevezné ki.
Kate Nickre pillantott, aki nyilvánvalóan nagyon
mulatságosnak találta a helyzetet. A férfi öntött egy pohár
cípurót, és az ügynöknő felé csúsztatta.
– Erre szüksége lesz! – mondta.
A nő ismét Jessupra és Boltonra nézett.
– Az FBI elengedte ezt az idiótát?
– Hivatalosan nem – felelte Bolton. – Hivatalosan továbbra
is szökött bűnöző, akit három kontinensen köröznek. Nagy
erőkkel keresi tucatnyi bűnüldöző szerv, köztük az FBI is.
– Na és nem hivatalosan? – kérdezte Kate.
– Most már nekünk dolgozik.
Nick felemelte a poharát, hogy igyon a nő egészségére.
– Üdv a csapatban!
– Üljön le! – mondta Bolton Kate-nek, és egy székre
mutatott.
A nő letelepedett az asztalhoz, karba tette a kezét, képére
kiült az Elit kommandós voltam, és most gyilkos üzemmódban
vagyok arckifejezés.
– Először is, azt akartam, hogy ezt a megbeszélést olyan isten
háta mögötti helyen folytassuk le, ahol gyakorlatilag lehetetlen,
hogy rajtunk négyünkön kívül bárki is tudomást szerezzen róla –
magyarázta Bolton. – Másodszor pedig vizsgának is tökéletesen
megfelelt. Látni akartam, mennyire hajlandó megszegni a
törvényt, hogy betartassa azt.
– Én csak azt akartam látni, mennyire hajlandó megszegni a
törvényt, csak hogy viszontlásson engem – szólt Nick
mosolyogva.
 – Csak hogy letartóztassam, vagy lelőjem – pontosította
Kate. – Vagy ha igazán szerencsém van, mindkettő.
Bolton is leült, és könyökét az asztalra támasztva előredőlt.
– Úgy véltem, ha maga megjelenik itt, egy fél világra
Amerikától, egy olyan helyen, ahonnan ezer éve ki vannak tiltva a
nők, akkor nem kérdéses, hogy maga a megfelelő ember a
feladatra.
– És nyilvánvalóan benne van bármilyen buliban, pláne, ha
leheletlennek tűnik – tette hozzá Nick. – Pont, mint én.
– Akár hiszi, akár nem – közölte vele Kate –, nem maga körül
forog a világ.
– A maga világa nagyon is.
– Ne áltassa magát!
– Hiszen itt van, nem?
Kate gondolatban újra átélte azt a csodálatos pillanatot,
amikor belehajtott a pasi kocsijába egy busszal. Képzeld magad a
busz helyébe! – gondolta magában. Légy te a busz!
Boltonhoz fordult.
– Hová akar kilyukadni?
– Azt akarjuk, hogy ugyanazt csinálja, amit eddig. Kapja el a
rosszfiúkat!
– Például azt, amelyik éppen velem szemben ül? – Elvette a
marhahúsos szendvics felét, amivel Nick az előbb kínálta meg, és
megette.
– Nagyobb halakra fáj a fogunk – felelte Jessup.
– Akik viszont feleannyira sem elbűvölőek, mint én – mondta
Nick.
– Akármilyen hatékonyan is végezzük a munkánkat –
folytatta Bolton –, van egy bűnözői réteg, amely a hatáskörünkön
kívül tevékenykedik: olyan gazdag és befolyásos emberek, akik
kedvük szerint képesek manipulálni a jogrendszert, így soha nem
kell felelősséget vállalniuk a tetteikért, már ha egyáltalán sikerül
elkapni őket. Ezen fogunk mi változtatni.
– Azzal, hogy futni hagyjuk Nick Foxot? – kérdezte Kate, és
Jessupra nézett. – Én vagyok az egyetlen, aki ebben
ellentmondást érzékel?
 – Fox nem szabad ember – felelte a főnöke. – Meglógott az
őrizetből, közönséges szökevény. Amint elkapják, megy vissza a
dutyiba. Viszont a szökése addig is tökéletes álcát biztosít.
– De hát nem álca – ellenkezett Kate. – Fox tényleg szökött
bűnöző.
– Pontosan ezért tökéletes – magyarázta Bolton. – Nick Fox
azt fogja csinálni, amihez a legjobban ért. Csakhogy mostantól
nekünk fog dolgozni, a következő öt éven át, miközben
hivatalosan szökevény marad. Aztán maga szépen el fogja kapni,
de végül mégis elengedjük majd, és minden vádat ejtünk ellene,
miután az ügyészek rájönnek, hogy a maga által vezetett
nyomozásban végzetes hiba történt, és az ügy nem állná meg a
helyét a bíróság előtt.
– Hogyne állná meg! – vágta rá Kate.
– Szerintem nem látja át rendesen a helyzetet – mondta
Nick.
– Szerintem meg én vagyok az egyetlen ebben a kunyhóban,
aki rendesen átlátja a helyzetet – felelte a nő, és Jessuphoz
fordult. – Ha jól értem, azért szabadították ki Nick Foxot a
börtönből, hogy a maguk kedvére lopjon és csaljon.
– Az FBI és a közjó érdekében – mondta Bolton szigorúan. –
Segíteni fog nekünk olyan bűnözök elfogásában, akiket
hagyományos módszerekkel nem fülelhetnénk le.
– Úgy érti, törvényes módszerekkel – pontosított Kate.
– Így is lehet nézni a dolgot – felelte Bolton.
– Nyilván csak így lehet nézni, különben nem az Athosz-hegy
egy barlangjában tartanánk megbeszélést.
– Nem tartunk megbeszélést – mondta Jessup.
– Ez máris nagyon jó móka – szólt Nick, és töltött magának
még egy pohárral.
– Ez szürreális – jelentette ki Kate. – Álmodom?
Szórakoznak velem?
– Hogy finanszírozzuk Nick átveréseit, svindlijeit és csalásait
az általunk választott célpontok ellen, illetve hogy biztosítsuk a
jellegzetes luxus életvitelét, létrehoztunk egy titkos pénzalapot,
amit kizárólag elítélt bűnözők elkobzott vagyonából tartunk fenn
– mondta Bolton. – Szerintem ez költői igazságszolgáltatás.
 – Mi lesz, ha elkapja valamelyik bűnöző vagy egy bűnüldöző
szerv? – kérdezte Kate.
– Akkor magára lesz utalva – felelte Jessup.
– Még akkor is, ha az FBI fogja el – tette hozzá Bolton.
– Na jó, most már tényleg össze vagyok zavarodva – mondta
Kate. – Mi is üldözni fogjuk?
– Természetesen – válaszolta Bolton. – Hiszen közveszélyes
szökevény.
– De hát mi engedtük szabadon – értetlenkedett a nő. – A mi
megbízásunkból hajt majd végre küldetéseket.
– Ezt nem tudhatjuk – mondta Jessup.
– Hogyne tudnánk – felelte Kate. – Az FBI igazgatóhelyettese
ott ül maga mellett.
– Már ezért a pillanatért megérte, hogy letartóztattak –
szólalt meg Nick.
– Fox továbbra is szerepelni fog a legveszélyesebb bűnözők
listáján – magyarázta Bolton a nőnek –, és magát kivéve minden
ügynök őt keresi majd.
– Én mit fogok csinálni? – kérdezte Kate.
– Megakadályozza, hogy elkapják – felelte Bolton. – De
közben persze úgy tesz, mintha üldözné.
– Persze – mondta a nő, és végre felhajtotta a pohár cípurót.
– Mi lesz, ha lebukom, hogy védem őt vagy segítek neki
valami svindliben?
– Letartóztatják, és bíróság elé állítják – közölte Bolton.
– Hát ez remek – felelte Kate. – Ez igazán megmelengeti a
szívemet.
– Az valószínűleg inkább a cípuro hatása – mondta Nick.
A nő az igazgatóhelyetteshez fordult.
– Mi akadályozza meg Foxot abban, hogy ellopja tőlünk az
egész titkos pénzalapot, vagy hogy a saját kis svindlijeit meg
balhéit finanszírozza belőle?
– Maga – felelte Bolton.
– Mi akadályozza meg őt abban, hogy lekoptasson minket, és
tényleg megszökjön?
– Maga – felelte Bolton.
Kate bólintott.
 – Végzetes hibát látok a tervében.
– Mi az? – kérdezte az igazgatóhelyettes. A nő Nickre
mutatott.
– Ő.
 9.

Bolton másnap reggelre várta Kate válaszát, bár a nőnek fogalma

sem volt, mit tenne az igazgatóhelyettes, vagy mihez kezdene ő
maga, vagy mi történne Nick Foxszal, ha nem volna hajlandó
részt venni a küldetésükben.
Bolton és Jessup úgy döntöttek, a függöny mögötti tábori
ágyakon éjszakáznak. Kate a kunyhóban lévő padot választotta
nyugvóhelyül. Kényelmesnek találta a kemény fát a háta és a feje
alatt. Így egy pillanatra sem feledkezett meg a környezetéről és a
bizarr helyzetről. Ami azt illeti, olyan bizarr helyzetbe csöppent,
hogy még abban sem volt biztos, tényleg valódi-e ez az egész.
Talán csak hitte, hogy tökéletesen landolt az ejtőernyővel. Talán
valójában beütötte a fejét, és azóta hallucinál.
– Hadd kíváncsiskodjak – szólt Kate, a magas tetőt megtartó
vén gerendákra meredve –, mégis mióta van itt Jessup meg
Bolton?
– Tegnap jöttek, miután biztossá vált, hogy maga ide tart.
– És kinek az ötlete volt ez az őrült terv?
– Az enyém – felelte Nick. – Gondoltam, így mindenki jól jár.
– Kivéve engem – mondta Kate.
– Maga jár a legjobban.
– Ezt meg honnan veszi? – kérdezte a nő.
– Imád üldözni engem, beutazni a világot, ajtókon berontani,
repcsikből kiugrani, busszal kocsiba rohanni – felelte Nick. –
Nem sok ügy akad, ami ugyanilyen izgalmat, veszélyt és
szórakozást kínál. Arról nem is beszélve, hogy maga burokban él,
és így végre lehetősége volna kitörni.
– Szeretem az életem.
– Attól még burokban él.
– És maga mit nyer ebből az egészből, Nick, azon kívül, hogy
egy darabig megússza a börtönt?
– Egy darabig?
Kate az alkarjára támaszkodott, és a férfira nézett.
 – Maga bűnöző. Elkerülhetetlen a sorsa. Még ha tartja is
magát az egyezséghez, amit én kétlek, öt év múlva szabad ember
lesz, márpedig akkor azonnal belevág majd egy újabb nagy
balhéba, és minden kezdődik elölről. Én üldözőbe fogom venni,
és miután elkapom, nem lesz alkudozás. Le fogja ülni a
büntetését.
– Lehet, hogy ez a küldetés egészen megváltoztat majd
engem. Vagy talán magából lesz teljesen más nő. Lehet, hogy
nem is akar majd elkapni.
– Aha, persze. Na, ez nem fog megtörténni.
Nick vállat vont.
– Majd meglátjuk.
Kate legszívesebben megütötte volna, hogy letörölje a képéről
azt az önelégült vigyort. És be akart mosni egyet Boltonnak meg
Jessupnak is.
– Komolyan mondom – szólt –, ez egyszerűen nem
igazságos. Én igyekszem csapatjátékos lenni, de ez már tényleg
túlzás. Nem helyes.
– Egyszeri és megismételhetetlen lehetőség – mondta Nick.
– Ja, magának.
– Igen, de ára van. Öt hosszú éven át nem szabadulhatok
magától. És ha tudni akarja a keserű igazságot, én nem így
képzelem el a jó életet. Igaz, hogy furcsamód vonzónak találom,
de attól még az agyamra megy.
Kate-et ez feldobta. Tetszett neki a lehetőség, hogy pokollá
teheti Nick életét. És miközben beleköp Nick Fox levesébe, talán
még pár rosszfiút is elkaphat. Igaz, volt benne némi kockázat, de
hát az élet mindig kockázatos. Vegyük csak Nick Fox példáját: a
pasas egy nap épp hazafelé hajtott a munkából, amikor
belerohant egy busz. Ki hitte volna?

Nick még sokáig ébren volt, miután Kate elaludt. Gyakorlati

problémákra kellett megoldást találnia. A csalások és svindlik
végrehajtásához csapatra volt szüksége. Ritkán dolgozott kétszer
ugyanazzal a csapattal, de hűséges volt mindenkihez, aki hűséges
volt hozzá. Senkit sem akart elárulni azzal, hogy bevonja őket egy
balhéba, amivel titokban az FBI bízta meg.
 És ő sem bízott meg jobban az FBI-ban, mint amennyire ők
megbíztak benne. Jól tudta, hogy ha feltárná a szövetségi
nyomozók előtt svindler és tolvaj ismerősei hálózatát, azzal
minden kollégáját kiszolgáltatná a bűnüldözésnek, nemcsak a
személyazonosságukat, hanem a módszereiket is leleplezné.
Aztán az FBI egy nap talán fogná magát, és mindezt az
információt arra használná, hogy letartóztassa az egész hálózatot.
Nick nem bocsátotta volna meg magának, ha ez megtörténik.
Arról nem is beszélve, hogy ha okos kollégái rájönnének, hogy
együttműködik Kate-tel, nem pedig fut előle, akkor odalenne az
álcája, és veszélybe kerülne az élete. Az ő szakmájában senki sem
kedveli a spicliket, márpedig természetesen rögtön annak hinné
mindenki, hiába nem az. És érthető módon azon agyalnának
mindannyian, vajon mit árult el az FBI-nak az eddigi balhéiról,
volt bűntársairól, és hogy esetleg nem ő maga szólt-e a zsaruknak
a Bíbor Könnycseppes melóról; bár Nick csak úgy volt hajlandó
részt venni ebben a küldetésben, hogy kikövetelte Boltontól a
csapata szabadon engedését, valami mondvacsinált jogi ürüggyel.
Szóval ahhoz, hogy végrehajthassa a balhékat a nagy halak
ellen, akiket az FBI kinézett magának, kénytelen lesz a semmiből
egy egész csapatot összeállítani, teljesen új embereket toborozni,
akik sosem tudhatják meg, igazából kinek is dolgoznak. Máris
volt pár ötlete, hiszen mindig felfigyelt a tehetségekre, de tudta:
egy abszolút tapasztalatlan csapat bevetése olyan kockázatos és
bizonytalan, hogy a balhé könnyen kudarcba fulladhat, és akár
mindenki otthagyhatja a fogát. És senki sem volt kockázatosabb
és bizonytalanabb tényező Kate O’Hare-nél. Százhatvanöt centi
tömény probléma volt a csaj, és Nick tudta, komoly akaraterőre
lesz szüksége, hogy egy ujjal se nyúljon hozzá, hiszen egyfelől ki
akarta tekerni a nyakát, másfelől viszont szerette volna ledumálni
róla a golyóálló mellényt.

Kate elgémberedett háttal ébredt. Felállt, kinyújtózott, és

ellenőrizte, hogy még mindig a zsebében van-e a bilincse meg a
pisztolya. Nick a kandalló előtt állt, a tűz fölé akasztott nagy
fazekat kavargatta.
A válla felett a nőre pillantott.
 – Arra számított, hogy ellopom a fegyverét?
– Hiszen tolvaj – felelte Kate. – Arra számítok, hogy mindent
ellop. Mit főz?
– Remetelevest. Igazából csak sima lencseleves. És van friss
kenyér, sózott hal meg vörös bor, mind helyi.
– Bor reggelire?
– A szerzeteseknél ez a szokás.
Csatlakozott hozzájuk Jessup meg Bolton. Bolton úgy festett,
mint aki az elmúlt néhány órát hibernálva töltötte. A ruháin
egyetlen ráncot sem lehetett látni, a haja tökéletes volt. Jessup
úgy festett, akár egy bevetetlen ágy.
– Meghozta a döntést, O’Hare ügynök? – kérdezte Bolton.
Kate biccentett.
– Beszállok. De pár dolgot most rögtön tisztázni akarok.
Ebben a társulásban én vagyok a főnök.
– Ezek szerint nem érti, mit jelent az, hogy „társulás” –
mondta Nick.
– Én vagyok a pandúr, maga a rabló – közölte vele Kate. – Ha
valamit túl kockázatosnak, túl törvénytelennek, túl akárminek
vélek, véget vetek az egész akciónak. – Boltonhoz fordult. – Ez
magára is vonatkozik, uram. Amint nekilátunk egy megbízásnak,
teljhatalmat akarok, hogy változtathassak az akción, vagy akár az
egészet lefújhassam.
– Ezt nem találnám valami megnyugtatónak – mondta
Bolton.
– Nem a maga nyugalma miatt aggódom – felelte a nő. –
Hanem amiatt, hogy hullaházban vagy dutyiban köthetek ki, ha
az egyik akció balul sül el. Ez a feltétel nem vita tárgya.
Jessup a főnökükre nézett.
– Ebben a kérdésben O’Hare-nek kell igazat adnom. Voltam
beépített ügynök. Tudom, milyen odakint térdelni a sárban,
nyakkal a tökén, egy pöcegödör fölött, miközben egy overálos
pszichopata bekapcsolt láncfűrésszel fenyeget.
Bolton röviden elgondolkodott ezen.
– Hát jó, rendben.
Nick elmosolyodott, töltött négy pohár bort, és felemelte a
magáét.
– A nagy kalandunkra!
 – Ez nem kaland – szólt rá Kate. – Hanem munka. Nem
szórakozásból vagy haszonszerzésből csináljuk.
– A maga nevében beszéljen – mondta a férfi.
– Mindkettőnk nevében beszélek – vágta rá.
Nick Jessupra pillantott.
– Ez a nő mindig ilyen ingerlékeny reggelente?
– Fogalmam sincs – válaszolta Jessup.
– Na jó, próbáljuk meg újra! – szólt Nick, és ismét megemelte
a poharát. – A hosszú és gyümölcsöző kapcsolatunkra!
– Ez nem kapcsolat – mondta Kate. – Kizárólag szakmai
együttműködés. Ezt egyetlen pillanatra se felejtse el!
Nick felsóhajtott, még egyszer feltartotta a boros poharat, és
óvatosan a nőt méregetve azt mondta:
– Kövessen minket a balszerencse egész életünkben, de soha
utol ne érjen!
Mielőtt Kate tiltakozhatott volna, a férfi odakoccintotta a
poharát az övéhez, a többiek követték a példáját, és mindenki
felhajtotta a bort.
– Most, hogy ezt tisztáztuk – mondta Bolton, és letette a
poharát –, rátérhetünk a protokollra. Jessup lesz a nagyfőnök.
Mindig ő fogja az adott küldetés teljesítéséhez szükséges összeget
egy offshore számlára utalni, amit O’Hare nevén nyitottunk.
– Blablabla – szólt Nick. – Hagyja a bürokráciát a
bürokratákra! Csak árulja el végre, ki a célpont.
Bolton elmosolyodott.
– Derek Griffin.
Griffin nagymenő, elbűvölő aranyifjú volt, olyan befektetési
bankár, akinek neve ugyanolyan gyakran szerepelt a Vanity
Fairben a jelenlétével kitüntetett pazar partik és az általa
támogatott jótékonysági szervezetek miatt, mint a Forbesban a
merész üzletei és az elit ügyfelei javára megkeresett hatalmas
összegek miatt. Akkor pedig minden újság címlapjára felkerült,
amikor váratlanul eltűnt vállalatának ötszázmillió dollárjával,
csupán órákkal azelőtt, hogy az FBI letartóztatta volna, amiért
óriási pilótajátékot működtetett.
Nick füttyentett.
– Nem rossz. Meg kell hagyni, Bolt, maguk aztán nem
aprózzák el!
 – Szólítson „Bolton”-nak. Vagy „uram”-nak.
– Egy FBI-os munkacsoport már majdnem egy éve keresi
Griffint – mondta Kate. – Nick csaló és tolvaj, nem pedig
fejvadász. Mégis miben tudna segíteni nekünk?
– Csupán egyetlen ember tudja, hol van Griffin meg az összes
pénze, és az Neal Burnside, az ügyvédje – mondta Bolton. – Az
ügyvédi titoktartás megóvja attól, hogy beszélnie kelljen az
ügyfeléről.
– Sokat hallottam Burnside-ról – mondta Nick. – Megfordult
a fejemben, hogy felbérelem, amikor letartóztattak. Az a pasas
zseniális.
– Az a pasas egy aljas féreg – szólt Bolton.
– Akkor nem így gondolta, amikor Burnside még szövetségi
ügyész volt – ellenkezett Nick.
– Mindazt, amit megtudott a taktikánkról és az embereinkről,
arra használja, hogy gazdag csalókat és gyilkosokat mentessen
fel, és közben ügyefogyottnak állítsa be az FBI-t – felelte az
igazgatóhelyettes. – Van egy szó az ilyen emberekre.
– Drága – mondta Nick.
– Áruló – mondta Bolton.
– Szóval azt várja kettőnktől, hogy Burnside segítségével
találjuk meg Griffint, adjuk törvénykézre, és szerezzük vissza az
általa ellopott félmilliárd dollárt – mondta Kate.
– Igen – felelte Bolton.
– Nem gond – közölte Nick.
– Óriási nagy gond – mondta a nő. – Mégis hogyan fogjuk
elérni, hogy Burnside feladja Griffint, legalábbis anélkül, hogy
kínzáshoz folyamodnánk?
– Majd kitalálok valamit – mondta Nick.
– És még ha Burnside el is árulja az ügyfelét – folytatta Kate
–, mégis miből gondolják, hogy Griffin megmondaná nekünk, hol
a pénz?
– Majd megoldom valahogy – felelte Nick.
A nő rámeredt.
– Ennyi?
Nick vállat vont.
– Kezdetnek megteszi.
– Semminek sem teszi meg – vágta rá Kate.
 – Találkozzunk négy nap múlva, tizenhat órakor, a berlini
Schokoladen-Caféban! – javasolta Nick. – És majd ott
megmondom, hogy csináljuk.
– Szó sem lehet róla. Nem veszítem szem elől.
– Vagyis azt akarja, hogy éljünk együtt?
– Nem, dehogy – tiltakozott Kate.
– Akkor mégis mit gondolt, hogy fog ez működni? Talán azt
képzelte, hogy éjszakára bezárhat valami sötétzárkába?
– Ez nagyon jól hangzik. – A nő Boltonra és Jessupra
pillantott, elvárta volna, hogy támogassák ebben a
kulcsfontosságú kérdésben, de leolvasta az arcukról, hogy arra
aztán várhat. – Ugyan már, ne mondják, hogy nincs igazam!
– Fox szabad ember – mondta Jessup. – Bizonyos
kikötésekkel.
Nick elmosolyodott.
– Az ellentmondásos beszéd valami titkos nyelv, amit az FBI
Akadémián tanulnak? Mert maga meg Bolt nagyon értenek
hozzá.
– Szólítson „Bolton”-nak! – ismételte az igazgatóhelyettes.
– Ha nem vigyázunk Nickre, elfoghatja egy másik bűnüldöző
szerv – mondta Kate. – Ráadásul semmi sem gátolja meg abban,
hogy saját kis svindliket kövessen el két megbízás között.
– Kénytelenek vagyunk felvállalni ezt a kockázatot – mondta
Jessup.
Kate Boltonra nézett, ám az igazgatóhelyettes nyilvánvalóan
Jessuppal értett egyet. Nickre pillantott, aki láthatóan túlságosan
is elégedett volt a helyzettel.
– És akkor én most mit csináljak négy napig? – kérdezte
Kate.
– Élvezze a vakációját! – felelte Jessup.
Tegnapig élvezte is, egészen addig a pillanatig, amíg Bolton
meg Jessup elő nem léptek a függöny mögül.

Úgy döntöttek, külön-külön hagyják el az Athosz-hegyet, nehogy

valaki meglássa négyüket együtt, és Kate ment elsőnek, mivel rá
már vártak.
 Kilépett a kunyhóból, és felhívta az apját a műholdas
telefonon. Azt mondta neki, hogy a küldetés kudarcot vallott,
Nick Fox nincs Athoszon, úgyhogy komppal megy Uranúpoliba,
aztán busszal vissza Szalonikibe, így még aznap ott
találkozhatnak a szállodájukban.
– Hazudsz Foxról – mondta Jake. – De ezt tisztelem.
– Tiszteled a hazugságot?
– Néha muszáj hazudni – felelte az apja. – Csak azt remélem,
hogy jó döntést hoztál.
– Én is – mondta Kate.
 10.

Nick kénytelen volt bevallani, hogy tagadhatatlan előnyökkel jár,

ha az ember az FBI-nak dolgozik, nem pedig bujkál előle. Sokkal
könnyebb volt utazgatnia és törvénytisztelőnek tűnnie, és ami
még jobb, most más kontójára szervezkedhetett. Bolton új
személyazonossággal ruházta fel, Nicolas Raider lett belőle.
Raidernek volt amerikai útlevele, platina American Express
hitelkártyája, bankszámlája, valamint részletes múltja az
adóhivatalnál, a közlekedési hatóságnál, a cégjegyzékben, illetve
egyéb nagy kormányhivatalok és a magánszektor adatbázisaiban.
A dolog rossz oldala persze az volt, hogy valahányszor Nick
használta ezt az álszemélyazonosságot, Bolton számítógépén
felvillant egy pöttyöcske, tudatva vele, pontosan hol van most. De
semmi vész, gondolta Nick. Kibírom. Ez egy új játék.
Nick lehúzta vadonatúj hitelkártyáját a reptér masináján,
felmutatta vadonatúj útlevelét, és elrepült Görögországból a
franciaországi Bois-le-Roi-ba, háromszáz éves, kőből épült
tanyaházába. Bois-le-Roi kis falu volt a Szajna partján,
Fontainebleau mellett. A tanyaház Nick számos ingatlanának
egyike volt, és elsősorban az általa kínált magány miatt esett rá a
választása.
A földszintes, zegzugos házat és a hozzá tartozó egyhektáros
birtokot kőfal vette körül, amit könnyen meg lehetett ugyan
mászni, de legalább a kíváncsi szemek elől takarta a területet. Az
átalakított pajtában helyet kapott egy gyönyörűen felújított,
felnyitható tetejű 1966-os Jaguar E-type és egy hároméves
Mercedes GLK. A házra és a földre Nick hosszú távolléteiben a
szomszédja ügyelt, egy társaságkedvelő lótréner, aki szabad
idejében türelemüvegeket készített, bennük kis hajókkal, aztán
ingyen osztogatta őket. Nick házában már vagy húsz üveges hajó
sorakozott.
Nick megérkezett Bois-le-Roi-ba, beköszönt a szomszédjának
(egyben gondnokának), végighallgatta az összes helyi pletykát,
ami cseppet sem érdekelte, aztán beugrott a pékhez, a henteshez,
és a fűszereshez. Vacsorára vastag bifszteket készített magának,
friss zöldséget meg sütőben megmelegített baguette-et evett
hozzá, és az egészet leöblítette egy üveg borral a pincéjében
található gazdag kínálatból.
Evés közben felnyitotta a laptopját, és megkereste az alapvető
infókat Burnside-ról meg Griffinről. Az olvasottak többségét már
tudta. Egyik férfi sem volt mimóza, magánéletük teljesen
nyilvános volt, pályafutásuk pedig legendás. Nick megette a
bifszteket, kortyolgatta a borát, és belépett a titkosított
tárhelyére, ahol átfutotta a fájlokat, amiket a potenciális új
bűntársakról szedett össze. Késő esti kikapcsolódásként
pókerezett a neten, kipécézve magának egy „Le Chiffre” nevű
játékost, könnyedén elnyerve tőle tizenötezer dollárt. Mire
megvirradt a Bois-le-Roi-ban töltött harmadik napja, Nick
nagyjából ki is találta a tervet.

Jake O’Hare tudott titkot tartani, így három nappal azután, hogy
visszatértek Athoszról, Kate elárulta neki az igazat. Szüksége volt
valakire, akihez fordulhat tanácsért meg támogatásért a küldetés
során, valakire, akinek nincs hátsó szándéka. Nem bízott sem
Nickben, sem a főnökeiben. Az édesapja volt az egyetlen, akire
mindig számíthatott, aki mindig vigyázott rá.
Épp egy kávézóban ültek az athéni reptéren, ki-ki a gépe
indulására várva – Jake hazafelé tartott Amerikába, Kate pedig
Berlinbe amikor a nő végre beszámolt neki a botrányos tervről,
amit Nick beadott Fletcher Boltonnak.
– Szerintem ez zseniális – jelentette ki Jake.
– Csak gúnyolódsz.
– Nem, komolyan mondom. Most az egyszer nem köti majd a
kezedet a bürokrácia, a polgári jog, meg a törvény.
– Ja, azokkal csak a baj van – ironizált Kate.
– Elkaphatsz egy csomó rosszfiút, akik eddig csak
kihasználták a rendszert.
– De egy bűnözővel kell társulnom.
– Az a pilóta is bűnöző volt, aki eljuttatott Athoszra, mégse
láttam rajtad, hogy ez zavarna. Néha az embernek pontosan egy
bűnözőre van szüksége, hogy elintézze a melót. De nem kell, hogy
meggyőzzelek, már úgyis beszálltál a dologba. Szóval miről is van
itt szó, Kate?
– Elméletben én vagyok a főnök, de tudom, hogy úgyis Nick
fogja irányítani a svindliket. Nem számíthatok arra, hogy minden
tettéről beszámoljon, vagy hogy minden veszélyre
figyelmeztessen. Szükségem lesz egy saját védőhálóra, egy B-
tervre, amiről Nick nem tud – mondta Kate. – Remélem, hogy
meg kérhetlek erre téged.
– Mindig is az én dolgom volt, hogy megvédjelek, nem
tudtad? – szólt Jake. – Erre valók az apák.
– Amit én kérek, az több a soknál.
– A mindenit, Kate, nekem ez volt a szakmám negyven évig –
felelte az apja. – És véletlenül ez a mottóm is.
– Neked van mottód?
– Most már van: „Több a soknál.”

Kate még sosem járt Berlinben, és soha nem is vágyott oda. A

városról alkotott képét hidegháborús kémfilmek formálták,
amelyekben egész Berlin szürkének tűnt, az utcák fagyosak és
sivárak, a fák vékonyak és csupaszok, az emberek pedig sápadtak,
elnyomottak és riadtak voltak. Így hát teljesen váratlanul érte,
hogy milyen színesnek, elevennek és energikusnak találta Berlint,
miközben a taxisofőr hosszú, kerülő, díjnövelő úton elvitte a
reptérről a Potsdamer Platzon lévő Hyatt szállodába.
Áthajtottak a buja, hatalmas Tiergartenen, a városon belüli
erdőn, amihez képest a Central Park üres teleknek tűnt, majd
elhaladtak az ikonikus Brandenburgi kapu előtt. Kate
megcsodálta a városképet, az izgalmas, merész épületeket,
amelyek keblükre ölelték a régi időket, miközben szakítottak is a
múlttal. Ez az építészeti filozófia tökéletesen megtestesült a
Reichstagban. A tizenkilencedik század végén emelt, és a
második világháborúban szinte teljesen megsemmisült épület a
kilencvenes években visszanyerte régi dicsőséges szerepét, mint a
német parlament székhelye, ám neobarokk kupoláját acél és üveg
változatra cserélték, közepén egy szédítő, háromszázhatvan
tükörből álló tölcsérrel, ami úgy festett, mintha a világűrből
pottyant volna oda. Kate szerint úgy nézett ki, akár egy
futurisztikus vidámpark, már csak a hullámvasút hiányzott
belőle.
Bejelentkezett a szállodába, és két órája maradt a Nick Fox-
szal való találkozóig. Úgyhogy turistát játszott, elsétált a
Checkpoint Charlie-hoz, megnézte a Friedrichstraßén az egykor a
berlini fal nyugati oldalán álló őrbódé másolatát. Kate fekete
nadrágot és fehér pulóvert viselt, de nem voltak nála szokásos
csini kiegészítői. Pisztolyát és bilincsét odaadta az apjának, hogy
juttassa vissza őket Amerikába, ugyanazzal a titokzatos
módszerrel, ahogy sikerült becsempésznie őket Görögországba.
Nem volt nála se gázspray, se sokkoló, se teleszkópos gumibot.
Így a táskája több mint öt kilóval könnyebb lett, és szinte úgy
érezte, mintha a szíj lebegne a vállán.
Az utca macskakövén kettős csík mutatta, hol húzódott
egykor a berlini fal. Kate követte a vonalat, ami parkoló autók
alatt, járdák mentén futott, egyik utcáról a másikra kígyózott.
Mintha rajta kívül senki sem foglalkozott volna vele. Az egykor az
egész országot elválasztó fal emlékműve, a hidegháború véres
harcvonala kevesebb embert érdekel, mint Jack Webb csillaga a
hollywoodi hírességek sétányán. Végül a nő eltalált a Fassbender
& Rausch Schokoladen-Caféba a Gendarmen-markton, egy
tizennyolcadik századi piactéren, amelynek mindkét szélén
gazdagon díszített katedrálisok álltak.
A Fassbender & Rausch, Berlin legrégebbi és leghíresebb
csokoládézója egy Gendarmenmarktra néző saroképület két alsó
szintjét foglalta el. Az egyik földszinti kirakatban a Reichstag
hatalmas csokoládészobra állt, Kate pedig egy bugyogó
csokivulkánt pillantott meg mögötte, a bolt közepén. Az egész
üzletet kézzel készített csokoládékülönlegességek olyan
döbbenetes kínálata töltötte meg, hogy attól Willy Wonka is
berosált volna.
Kate attól tartott, hogy a végén még elveszti az önuralmát a
boltban, és fel-alá rohangászik majd a sorok között, édességet
tömve a szájába. Nyilván remekül érezné magát, de nem ki-
mondottan lenne vonzó jelenség, ha Nick Fox meglátná.
Nehéz lenne tekintélyt parancsolónak tűnnie a pasas előtt,
miután az látta őt, amint csoki folyik ki a szájából, és le az állán.
Úgyhogy egy az egyben kihagyta az üzletet, és egyenesen a lifthez
ment, ami felvitte őt az emeleten lévő kávézóba. Olyasféle
cukrászdára számított, mint a San Franciscó-i Ghirardelli, ám a
Fassbender & Rausch kávézója elegáns, faburkolatú helyiség volt,
ami egy elit klub hangulatát sugározta.
Nick már várta, a Gendarmenmarktra néző sarokban lévő
asztalnál ült. Nem sokan voltak rajtuk kívül a kávézóban: egy
húszas éveiben járó fiatal pár, két öltönyös üzletember, egy
pasas, aki a Der Spiegelt olvasta, meg egy turista család, négy
izgatott gyerkőccel.
Nick felállt, ahogy Kate az asztalhoz lépett.
– Bátorkodtam rendelni magának, amint megláttam az utcán
– mondta.
– Mit rendelt?
– Mindent.
Ropogósra keményített, fehér inget, szürke mellényt és piros
nyakkendőt viselő pincér közeledett feléjük, kocsit tolva. Letett
eléjük négy csésze forró csokoládét, és egy süteményekkel meg
falatnyi édességekkel teli tálat.
A Mokka-Creme-Sinfonie tetején csokoládéból készült
hangjegyek ékeskedtek, alattuk mokkakrém, párizsi krém, és
keksz rétegei sorakoztak. A Mousse au Chocolat-Törtchen
csokihabbal töltött bársonyos étcsokoládé kupola volt,
aranyfóliával díszítve. És ez csak a kezdet volt. Kate-et a puszta
látványtól elöntötte a hő. Az a tál vadítóan szexi volt.
Felpillantott Nickre, és látta, hogy a férfi őt figyeli. Udvariasan
semmitmondó képet vágott, ám Kate tudta, hogy ördögi elméje
sötét mélyén ellene áskálódik. Kába elégedettségbe akarta
ringatni őt a csokoládé segítségével. Ez a pasas maga volt a
megtestesült gonosz.
– Tudom, miben mesterkedik – mondta Kate, és bekapott
egy Törtchent. – Csokival akar elhódítani.
– Lebuktam.
A nő megkóstolta a forró csokoládét.
– Van más oka is, hogy itt akart találkozni?
– Gondoltam, beszélnünk kellene.
– Igen, de miért pont Berlinben?
– A szimbolikája miatt – felelte Nick. – Ezt a várost valaha fal
választotta ketté, ádáz ellenségek feszültek itt egymásnak.
Hosszú évtizedek konfliktusa után a fal szinte egyetlen éjszaka
alatt leomlott, és mindkét oldal ujjongott.
– Én nem ujjongok. – Ez nem volt teljesen igaz. Az
ízlelőbimbói örömmámorban úsztak. Úgy érezte, soha többé nem
bír majd szimpla Nestlé kakaót inni.
– Arra próbálok kilyukadni, hogy két különböző világ
emberei félretették az egymással szembeni bizalmatlanságukat,
és összefogtak. És a város most virágzik. Követhetnénk ezt a
példát.
– Megpróbálja behízelegni magát a kegyeimbe – mondta
Kate.
– És hogy megy?
– Én nem az egyik palimadara vagyok. Le akar nyűgözni?
Mesélje el, hogyan akarja rávenni Burnside-ot, hogy árulja el, hol
van Griffin, és milyen tervet eszelt ki a lenyúlt félmilliárd dolcsi
visszaszerzésére!
– Pofonegyszerű a terv – közölte Nick, és beleszúrta a villáját
egy szelet meleg csokitortába. – Mármint ha nem bánja, hogy
meg kell halnia.

Nick figyelte, ahogy Kate a csokoládét ette, miközben

végighallgatta a tervét. A várakozásával ellentétben nem
szakította félbe kérdésekkel és tiltakozással, és a férfi aggódott,
hogy jobban összpontosít az édességkínálatra, mint rá. Meg kell
hagyni, a csaj jól bírta gyomorral. Egy átlagos nő mostanra már
gutaütést kapott volna ennyi csokoládétól, Kate-nek viszont
mintha meg sem kottyant volna.
– És? – kérdezte a nő. – Miért hallgatott el?
– Nem voltam biztos benne, hogy figyel rám.
– Még szép, hogy figyelek. És most hogyan tovább?
– Összehozom a csapatomat.
– A csapatunkat – mondta Kate.
– Igaz. A csapatunkat. Aztán tőkét gyűjtünk, megfelelő
helyszínt keresünk, díszleteket építünk, és kiválasztjuk a
megfelelő jelmezt.
– Úgy hangzik, mintha színdarabot adnánk elő.
 – Pontosan – felelte Nick. – Az egyszemélyes közönségnek.
Hátradőlt a széken, miközben Kate megevett egy tányér
aprósüteményt. Most először kerültek úgy szembe egymással –
kivéve a kihallgató helyiségben történt beszélgetésüket –, hogy a
nő nem rögtön pisztolyt szegezett rá. Sőt, egy asztalnál ültek,
mint két régi jó barát, nem úgy, mint a vadász meg a vad. És nem
is igazán volt kínos. Kellemesen elvoltak együtt, annak ellenére,
hogy nem bíztak egymásban, és hogy Kate elütötte őt egy busszal.
Talán tényleg be fog válni a terv.
 11.

Elhagyták a kávézót, és egymás oldalán sétáltak ki a

Gendarmenmarktról, majd elindultak a Markgrafenstraßén az
Unter den Linden, a széles, fákkal szegélyezett sugárút
irányába, amely a Branderburgi kaputól a Spree folyóig ér. Menet
közben Nick beszámolt a csapatukhoz keresett jelöltjeiről, hogy
mihez értenek, hol vannak, és hogy nekik kettőjüknek mit kell
tenniük a beszervezésük érdekében.
A négy jelölt közül három civil volt, aki eddig nem került
súlyos összeütközésbe a törvénnyel. Ám mindegyiknek megvolt a
maga problémája, égető szüksége vagy kielégítetlen vágya, amit
Nick ki tudott volna használni arra, hogy rávegye őket a
svindliben való részvételre.
Kate a fejét csóválta.
– Nem tetszik ez nekem. Ártatlan embereket akarsz rávenni,
hogy bűnt kövessenek el. Tőrbe csalnánk őket.
– Nem szabad FBI-ügynökként gondolkodnod! Csak akkor
lenne tőrbe csalás, ha rosszat akarnánk nekik – mondta Nick.
– Egyébként is, igazából nem követünk el bűnt. Szerintem ez
inkább egy nagyon alaposan kidolgozott csíny.
– Ami miatt mind tíztől húsz évig terjedő szabadságvesztést
kaphatunk.
– Túl sokat aggódsz – közölte vele Nick. – Ha nem volna
kockázatos, nem lenne jó móka.
A Markgrafenstraße egy T-elágazásban torkollott a Behren-
straßéba. Az épületek mind egyforma magasak voltak, csiszolt
kő- és üveghomlokzattal, szorosan egymás mellett, így tetejük
egyetlen folyamatos vonalat alkotott, s a házak mintha hatalmas
fallá álltak volna össze. Nick útvesztőben rekedt patkánynak
érezte magát, és ez egyáltalán nem volt ínyére, mert biztosra
vette, hogy követik őket. Gyorsan jobbra kanyarodott, ahol a
Behrenstraße a Bebelplatzra nyílt, egy tágas térre, amit három
oldalról nagyszabású barokk és klasszicista épületek öveztek: a
régi bankpalota, a Szent Hedvig-székesegyház, a volt királyi
könyvtár és az Állami Operaház. A negyedik oldalán futott az
Unter den Linden.
Épp beléptek a térre, amikor Kate hirtelen belekarolt,
odahúzta magához, és fejét gyengéden a vállára hajtotta. Mindezt
olyan könnyedén és természetesen tette, mintha már vagy
százszor keresett volna melegséget és megnyugvást Nick
közelségében.
Nicket az sem lepte volna meg ennél jobban, ha Kate lelövi.
Csupán pillanatokkal ezelőtt a nő még amiatt aggódott, hogy
börtönbe kerülnek, erre most odabújik hozzá. A csokoládé erejét
nem szabad alábecsülni, gondolta a férfi. És mi tagadás, tetszett
neki, hogy Kate melle a karjához simul. De akkor is feszélyezte,
hogy a nő pasijelöltként gondol rá. Jó, vonzódott Kate-hez, de a
csajok mindig túlzásba esnek. Fészekrakásról álmodoznak. Mire
észbe kap az ember, a barátnője már a lakását dekorálja, és
kritizálja a csípős dijoni mustárját. Nick tudta, hogy a következő
öt hosszú éven át Kate-hez lesz láncolva. Nem hagyhatja majd
egyszerűen faképnél, amikor nem bírja már tovább, hogy csak
édeskés mustár van a hűtőben.
Kate felemelte a fejét, és lopva hátrapillantott Nick válla
fölött.
– Én hármat látok, és te? – kérdezte fojtott hangon.
Pukk! A fészekrakós elmélet buborékként pukkadt ki Nick
fejében.
– Én csak kettőt szúrtam ki – mondta a férfi, és
megkönnyebbült, hogy nem kell a közeljövőben mustárháborúba
bocsátkoznia. – De elhiszem neked, hogy van egy harmadik is.
Kate vezetésével átkeltek a turisták sűrűjén, akik a tér
közepén, a földön lévő üveglap körül álldogáltak. Az emberek
előregörnyedtek, fényképeket készítve a plexiüvegen keresztül
látható mély, földalatti helyiségről, amelynek falai mentén üres
fehér könyvespolcok futottak végig, műalkotásként állítva
emléket annak a húszezer könyvnek, amelyet a nácik 1933-ban
egyetlen éjszaka alatt égettek el a téren.
– Elnézést! – szólt Kate, miután kivette a zsebéből az
okostelefonját, és odalépett egy fiatalemberhez, aki egy berlini
útikönyvvel a hóna alatt álldogált. – Csinálna rólunk egy képet?
– Örömmel – felelte a férfi erős svéd akcentussal.
 Kate úgy fordította Nicket, hogy a Behrenstraßénak és a
Szent Hedvig-székesegyháznak háttal álljanak.
– A templom mindenképpen legyen rajta! Teljesen
odavagyunk azért a kupoláért.
Nick átkarolta a nőt, a turista pedig elkészítette a fotót.
Mielőtt azonban visszaadhatta volna a telefont, Kate megint
elfordította Nicket, így most a Régi Könyvtár került a hátuk
mögé.
– Lehetne egy olyat is, hogy a könyvtár meg a palota legyen
mögöttünk?
Még néhány kép után a nő visszavette a mobilját, és Nickkel
együtt a kijelző fölé hajolt, hogy megnézzék a fotókat.
– A szürke öltönyös, fehér inges, piros nyakkendős pasas. Az
étteremben is ott volt, újságot olvasott.
– Milyen közhelyes! – mondta Nick.
– Követett minket. – Kate végighúzta az ujját a képernyőn,
megnézve a következő képet, ahol a bankpalota előtt álltak, és a
háttérben két másik férfi látszott. – Ez a pasas akkor állt ránk,
amikor átkeltünk a Gendarmenmarkton, az pedig épp akkor
szállt ki egy kocsiból a Behrenstraße túloldalán, amikor
ideértünk a térre. Túl messze vannak ahhoz, hogy ki lehessen
venni az arcukat, de mindhárman szürke öltönyt és fehér inget
viselnek. – Megint váltott, az utolsó fényképre, ami az Unter den
Linden előtt készült róluk. – Egy negyedik fickó is van, az ott,
amelyik az Audinak dől, és pont minket néz. Körbezártak minket.
Ismered őket?
– Személyesen nem, de egy német hajózási mágnás azzal
gyanúsít, hogy egy-két évvel ezelőtt kicsaltam tőle néhány millió
eurót egy lopott Vermeer-festményért, amit igazából nem
Vermeer festett.
– És te képes voltál visszajönni Berlinbe?
– Ha mindenhonnan távol tartanám magam, ahol valaha
üzleteltem és egy kicsit szórakoztam, akkor ki sem mozdulnék az
antarktiszi iglumból.
Nick tudta, mennyire pipa rá Heiko Balz, de azt nem
gondolta volna, hogy a mágnás hajlandó vállalni annak súlyos
költségeit, hogy még mindig figyeltesse miatta a reptereket,
vasútállomásokat, éttermeket és szállodákat. Nyilvánvalón
tévedett.
Beleolvadtak Kate-tel egy turistacsoportba, amelyik épp
elhagyta a Bebelplatzot, és az Unter den Lindenen átkelve a
Német Történeti Múzeum felé tartott. A múzeum a Spree-folyó
partján, a gazdagon díszített Palota híd mellett állt. Nick a híd
túloldalára pillantott, és látta, hogy egy sötét ablakú furgon
húzódik le a járda mellé, és áll meg a berlini dóm mellett.
Kate lopva hátranézett. A mögöttük lévő három pasas egyre
közeledett, és most már nem is próbálták leplezni szándékukat. A
negyedik fickó épp visszaült az Audiba.
– Közelednek, mindenfelől – mondta. – Mennyire jók?
Lehetséges, hogy szakképzett ügynökök, vagy inkább csak mezei
nehézfiúk?
– Izomagyú bérencek nulla önkontrollal, nehéz
gyermekkorral és utcai bunyós tapasztalattal – felelte Nick, majd
elkanyarodott a turistáktól, és a híd felé indult. – A jó hír az, hogy
élve akarnak engem.
– Ezt honnan tudod?
– Onnan, hogy Heiko Balz vissza akarja kapni a pénzét –
mondta Nick. – Úgyhogy van némi mozgásterünk.
– Mire?
– Mozgásra – válaszolta a férfi, és balra intett, miközben
elhaladtak a Német Történeti Múzeum sarka mellett. A hétvégi
bolhapiac elnyúlt a Spree partján, a Palota hídtól egészen a
Múzeum-szigetre vezető következő hídig. – Tudnál egy kis időt
nyerni nekem?
Kate hátranézett a három fickóra, akik éppen átrohantak a
sugárúton. A furgon kettőjük felé tartott a hídon. Nyilván a járda
mellett akart leparkolni, a bolhapiac előtt, hogy elvágja kettőjük
menekülőútját. Az Audi hirtelen visszakanyarodott az Unter den
Lindenen, és elporzott, biztosan a bolhapiac másik végéhez
tartott, hogy elállja az útjukat.
– Persze – felelte a nő, és beballagtak a bolhapiacra, mintha
az égegyadta világon semmi gondjuk nem lett volna.
– Köszi. Találkozzunk két nap múlva Missouriban, a Cape
Girardeau-i Sziklacsúcs Szállóban!
Kate megállt egy antik ékszereket árusító standnál.
 – Ha nem dugod oda a képed, úgyis megtalállak.
– Ez magától értetődő – felelte a férfi.
Nick eltűnt a tömegben, Kate pedig felemelt egy nyakláncot,
felpróbálta, és odaállt a stand egyik oszlopára akasztott tükör elé.
Igazából persze nem magát nézte, hanem a felé siető három
pasast. Felmérte őket, és úgy döntött, egyszerűen szembeszáll
velük. Visszatette a nyakláncot, a standok közti gyalogút
közepére lépett, és a fickók elébe állt. Magában úgy nevezte el
őket: Hapci, Morgó és Kuka. Nagyon igyekeztek félelmetesnek
tűnni.
– Nem szeretem, ha követnek – szólt hozzájuk. – Úgyhogy
nagyra értékelném, ha sarkon fordulnátok, és visszamennétek
oda, ahonnan jöttetek.
Hapci Morgóra nézett, aztán mondott valamit Kukának
németül. Kate nem beszélte a nyelvet, ám a pasas gesztusaiból
valahogy úgy értelmezte a szavait, hogy „Te intézd el a csajt, mi
meg megkeressük Foxot!”
Amint Hapci el akart menni mellette, Kate tökön rúgta, és
miután összegörnyedt, könyökkel a tarkójára vágott, kiütve a
pasast, aki elterült a földön.
Morgó felé lendítette az öklét, de ütése olyan lassú és
nyilvánvaló volt, hogy akár már három héttel azelőtt képeslapot
küldhetett volna a szándékáról Kate-nek. A nő higgadtan kitért
előle, majd ököllel gyomorba vágta, és amint előrehajolt, a
képébe rántotta a térdét, paradicsomként zúzva össze a pasi
orrát, így Morgó is kifeküdt Hapci mellé.
Az egész csetepaté kevesebb, mint harminc másodperc alatt
lezajlott, és Kate nagyon meg volt elégedve magával. Oké, talán
nem igazán ért ahhoz, hogyan is kell bepasizni, de egy kilencven
kilós pasast lazán földhöz tud vágni.
Az emberek elhátráltak tőle, jó nagy helyet hagyva neki.
Kukára nézett, aki meghökkenve bámulta, mintha a természet
egy megmásíthatatlan törvényét szegte volna meg. A nap reggel
felkel, és este lenyugszik, kettő meg kettő az négy, és a nőknek
védtelennek kéne lenniük.
– Tudom, hogy ez nem úgy alakult, mint terveztétek –
mondta Kukának –, de én nem szívtam mellre a dolgot.
Részemről nincs harag. Felőlem szépen elhúzhatod a beled, és
magaddal viheted a haverjaidat is.
Még ha a férfi nem is értette a szavait, Kate remélte, hogy a
hangneme, a testbeszéde, meg a földön heverő két pancser
közvetíti a lényeget. Kuka azonban úgy döntött, hogy
bekeményít, hiába vették körül őket szemtanúk. Kést rántott, és a
nőnek rohant.
Kate kivárta a lehető legutolsó másodpercet, aztán elfordult,
megragadta a férfi kést tartó kezét, és visszarántotta, így amint
Kuka elrohant mellette, a háta mögé csavarta a karját, támadója
saját súlyát meg lendületét használva arra, hogy hangos
reccsenéssel kificamítsa a vállát. A pasas felkiáltott a kíntól, és a
földre rogyott. Kate hátranézett az Unter den Lindenre, és látta,
hogy a furgon elszáguld. A nő úgy gondolta, nyilván elijesztette a
rendőrautók szirénázása, ami már a szomszéd utcából
hallatszott. A Múzeum-sziget felé sietett, az emberek nagy ívben
elkerülték. Egy utcával arrébb érve már nem látta az Audit.
Remélte, hogy az abban ülő fickó is begyulladt, nem pedig azért
húzott el, mert sikerült elkapnia Nicket. Ezen gondolat
faramucisága megmosolyogtatta. Még soha nem drukkolt Nick
Foxnak, hogy sikerüljön megszöknie.
Valami krémszínű holmin akadt meg a szeme, és rádöbbent,
hogy Nick inge az, ami egy retró ruhákat árusító stand állványán
lógott. Teljesen körbefordulva felmérte a terepet, és
megpillantotta magát Nicket: egy turistahajón haladt tova a
Spree csatornáján. A korlátnál álldogált kék kötött sapkában,
napszemüvegben és szürke keletnémet katonai zubbonyban,
mellkasán duplagombos zsebbel, gumis derékkal. Kate-re
biccentett, a nő viszonozta a gesztust.
Két zöld rendőrautó állt meg az Unter den Lindenen, és az
emberek Kate irányába mutogattak, így a nő sietve bemenekült
egy mellékutcába, és meg sem állt, amíg a szállodájába nem ért.
 12.

Kate-nek elege lett Berlinből. Már mindent látott, amit látni

akart. Találkozott Nickkel. Bezabált a Fassbender & Rausch
kávézóban. Szeretett volna továbblépni. Így hát kijelentkezett a
szállodából, kifizette az egész napot anélkül, hogy maradt volna
éjszakára. Visszament a reptérre, ahol jegyet váltott a következő
londoni gépre, egy esti járatra a Heathrow-ról New Yorkba,
onnan pedig egy kora reggeli repülőre a missouri Cape
Girardeau-ba.

Kate New Yorkban egy a reptérhez közeli hotelben szállt meg

éjszakára, és kora reggel sietett is vissza a Kennedy repülőtérre,
ahol azonban kiderült, hogy gépe indulását bizonytalan időre
elhalasztották. Bebarangolta a repteret, és végül elszundikált egy
széken, csak akkor ébredt fel, amikor bejelentették a beszállást a
Cape Girardeau-i gépre. Felkapta a válltáskáját, és a kapuhoz
csoszogott, kimerítette az időeltolódás, és egyáltalán nem volt jó
kedvében. A repülőtéren bekapott egy hamburgert, nagy adag
sült krumplival. Mire felszállt a gépre, igencsak összekente a
ruháját ketchuppal, rövid haja rémesen festett, szeme pedig
vörös és puffadt lett. Igazuk volt, hogy annak idején kitettek a
kommandóból, gondolta. Szörnyen gizdának érezte magát.
Hiszen még a polgári repülést sem bírta.
Miközben a gép megtelt utasokkal, Kate rákeresett a Google-
ön Cape Girardeau-ra, és megtudta, hogy egy nagyobbacska
város a semmi közepén, félúton St. Louis és Memphis között, a
Mississippi partján. Híres volt törvényszéke dombtetőn
emelkedő, festői szépségű, régi épületéről, az árvíz ellen emelt
falait díszítő freskókról, illetve arról, hogy ez volt a konzervatív
rádiós műsorvezető, Rush Limbaugh szülőhelye. Kate-et mindez
cseppet sem érdekelte. Ő csak egy rendes hamburgert akart, meg
tíz órát aludni.
 Miután megérkezett Girardeau-ba, bérelt kocsival hajtott a
Sziklacsúcs Szállóba, ami nem egy szikla csúcsán állt, és aligha
lehetett szállónak nevezni. Egy hatvanas évekbeli motel volt az
autópálya mellett, amit egy helyi szállodalánc úgy újított fel, hogy
két szárnyát egy háromszög alakú, emeletes recepcióval kötötte
össze. Ilyen erővel egy kutyát is rénszarvasnak lehet nevezni, ha
agancsot raknak a fejére.
Kate beállt a parkolóba, majd kerekes bőröndjét maga után
húzva bebotladozott az előtérbe, a pulthoz. Az előcsarnok
popcorntól bűzlött, ugyanis a sarokban egy mozis
kukoricapattogtató állt. A nagy, kőből rakott kandallóban gázláng
lobogott, a fának maszkírozott beton hasábokat nyaldosva. A
falakat kitömött állatfejek díszítették, de olyan hamis volt mind,
hogy azt a benyomást keltették, mintha valaki legyilkolt volna egy
halom Disney-figurát. A Tigris és Bambi levágott feje alatt álló
recepciós szőke volt, csontsovány, és a húszas évei elején
járhatott.
– Szobát szeretnék – mondta Kate, és felé csúsztatta a
hitelkártyáját. – Legyen a lehető legmesszebb az autópályától,
nemdohányzó, és két franciaágyas.
– Mennyi ideig szeretne maradni?
– Két éjszakát.
A recepciós lehúzta Kate kártyáját, adott neki kulcsot, a nő
pedig megfordult, hogy a szobájába menjen, és rögtön
beleütközött Nickbe.
– Mi a fene? – szólt, hátralépett, megdöbbentette, hogy a férfi
itt áll előtte.
Nick V-nyakú pulcsit, farmert és Vans tornacipőt viselt. Egy
árva ketchupfolt sem volt rajta. A haján egyáltalán nem hagyott
nyomot a repülés. Kipihentnek tűnt, és ugyanolyan jól nézett ki,
mint mindig. Ráadásul mosolygott. Az sütött róla, hogy remekül
szórakozik. Kate-nek fogalma sem volt, hogy csinálja, de a pasas
mindig úgy festett, mint aki remekül szórakozik. Mintha még
most, a kormánynak dolgozva is remekül szórakozott volna,
pedig a kormánynak dolgozni egyáltalán nem lenne szabad, hogy
remek szórakozás legyen.
– Hogy kerültél ide ilyen gyorsan? – kérdezte Kate fojtott
hangon.
 – Magángéppel – felelte Nick.
– Neked magánrepülőd van?
– Nem, de a milliárdos lisszaboni Lippe gróf szívesen bérelne
két-három magánrepcsit, így a londoni Unijet Global értékesítési
osztálya lelkesen meghívta egy amerikai útra az egyik gépükön,
hogy bemutathassák neki, milyen kényelmet és kiszolgálást
nyújtanak – magyarázta Nick. – A homár kiváló volt, a masszőr
pedig remek plusz szolgáltatás, amire nem is számítottam.
Kate számára a turistaosztályon a kényelem és kiszolgálás
abban merült ki, hogy két fokban hátradönthette az ülését,
valamint kapott egy doboz langyos kólát meg egy zacskó íztelen
perecet.
– Lippe gróf létező személy? – kérdezte.
– Természetesen, és teljesen elzárkózik a nyilvánosság elől,
ezért alig van róla pár fénykép, így óhatatlanul felmerülhet a
gyanú, hogy valaki visszaél a személyazonosságával.
– Csak akkor, ha az a bizonyos valaki Lippe grófnak adja ki
magát, és repülőgépeket bérel a nevében – mondta a nő. – Ezt
nevezed te a feltűnés kerülésének? Szerinted hány gróf szokott
magángéppel Cape Girardeau-ba repülni?
– Azt hiszed, veszélybe sodortam a vállalkozásunkat, csak
hogy tékozlón kényeztessem magam? – kérdezte Nick.
– Homárt zabáltál, és megmasszíroztattad magad útközben.
– Nem érzékeled a dolog gyakorlati hasznát.
– Az biztos – felelte Kate, és megállt a földszinten lévő
szobája ajtajánál, ami roppant praktikusan pont a jég- és
ételautomata mellett helyezkedett el. Meg volt róla győződve,
hogy ha a Sziklacsúcs Szállóban létezik egyáltalán elnöki
lakosztály, akkor Nick azt foglalja el.
– Egyenesen St. Louisba repültem magángéppel, vagyis
elkerültem a nemzetközi polgári légijárattal való utazást, s ezzel
együtt annak lehetőségét is, hogy esetleg felismerjenek a New
York-i vámnál, ahol állandó a riadókészültség a terroristák és
bűnözők kiszűrésére. A privát, VIP- szektorban sokkal
gördülékenyebben mennek a dolgok, pláne egy középnyugati
város kis nemzetközi repterén. Nicolas Raiderként béreltem
kocsit, és egyenesen ide hajtottam. Így hát Lippe gróf
tulajdonképpen eltűnt, amint megérkezett St. Louisba. Ráadásul
a Raider személyazonosságom használatával diszkréten
értesítettem Boltont is a hollétünkről, szóval mostanra biztosan
tudja, hogy mindketten hazaértünk, és rajta vagyunk az ügyön.
Kate nem bírta elvitatni Nick döntéseinek praktikusságát
vagy logikáját, pedig nagyon szerette volna. Érvelése arra is
rávilágított, hogyan sikerült ilyen sokáig elkerülnie a
letartóztatást. Tetteinek – még azoknak is, amelyek
könnyelműnek vagy mohónak tűntek – sokkal több oka volt,
mint a nő azt valaha is gondolta volna. Nagyon örült ennek az
infónak, így legközelebb sokkal könnyebb lesz elkapnia Nicket.
Nick a karórájára nézett.
– Jegyünk van a színházba, hétkor kezdődik Az ügynök
halála, úgyhogy ideje elkészülnünk.
– Színházba megyünk? Ma este?
– Nem nyaralni jöttünk – közölte Nick. – Dolgunk van. Azt
hittem, te fáradhatatlan vagy. – Kate mellkasára nézett. – Az
ketchup?
– Igen.
– Jól áll neked ez a szín. Gyakrabban kéne pirosat felvenned.
– Majd észben tartom. Mennyire kell puccba vágni magunkat
a színházba?
– Legyen rajtad felső meg cipő – felelte Nick. – Az Missouri-
ban már puccnak számít.

Nagyi Svédasztalos Vacsoraszínháza közvetlenül a Sziklacsúcs

Szálló mellett helyezkedett el. A Kate-et és Nicket az asztalukhoz
kísérő pincérnő lelkesen bátorította őket, hogy szolgálják ki
magukat, majd jó szórakozást és csodás vacsorát kívánt nekik.
Kate úgy gondolta, egy csoda is kevés lenne ahhoz, hogy
megmentse őket az elébük táruló kínálattól. A svédasztalon
minden étel olajban sült, panírozott, csupa sajt és tészta volt,
beleértve a desszerteket is. Így már értette, miért imádkozik a
legtöbb vendég, mielőtt nekilátna a vacsorának. Nagyi
Svédasztalos Vacsoraszínházában nem csodára vagy imára lett
volna szükség, hanem állandóan készenlétben álló mentősökre,
valamint egy kéznél levő papra, hogy legyen, aki feladja az utolsó
kenetet. És Kate alig várta, hogy mindent megkóstoljon.
– Nyami! – mondta. – Ez istenien néz ki.
Nick elvigyorodott.
– Ess neki!
Kate óriási halom rántott csirkével, brokkolis rakott tésztával,
tócsnis rakott tésztával, bundás kukoricakenyérrel, írós
pogácsával, sült garnélával, folyós puliszkával, rántott okrával és
galuskával tért vissza az asztalukhoz. Mindezt jól nyakon öntötte
mártással.
– Úgy látom, ennek éreltömődés lesz a vége – mondta neki
Nick.
– Remek géneket örököltem – felelte Kate. – A családomban
még soha senkinek nem volt szívbetegsége. Mindenkivel
szerencsétlen véletlen szokott végezni. Stump nagybátyámat
például elütötte egy betonszállító teherautó. Jean nagynénémbe
meg belecsapott a villám.
– Ez nem is derült ki, amikor utánad kutakodtam.
Kate a férfi tányérjára pillantott. Nem volt rajta étel.
– Nyilván nem azért hoztál ide, mert szereted a főztjüket –
mondta Nicknek. – Szóval miért vagyunk itt?
– Hogy megnézzük a műsort.
A nő nekilátott a brokkolis rakott tésztának, és a hevenyészett
színpadra nézett, amit a hatalmas helyiség túlsó végében
állítottak fel. Vászon háttérfüggönyt akasztottak mögé, ami egy
elnagyoltan megrajzolt nappalit ábrázolt, a fából tákolt dobogón
pedig elhelyeztek pár ütött-kopott bútordarabot.
Kate már a desszertnél járt, amikor bemutatták a színészeket.
A Willy Lomant alakító Boyd Capwell volt a darab sztárja. A
többiek mind helyi amatőrnek tűntek. Kate úgy látta, a
vacsorázók közül senkit sem érdekel igazán a műsor. Azután is
folytatták a beszélgetést, hogy elkezdődött a darab, és a
szereplőket gyakran eltakarták a svédasztalhoz menet a színpad
előtt elhaladó vendégek.
– Ez borzalmas – suttogta Kate Nicknek, azt kívánva, bár
neki is lenne bátorsága eliszkolni a színpad előtt, hogy hozzon
magának még egy adag pitét. – Ezek a világtörténelem
legpocsékabb színészei.
 – Koncentrálj Boyd Capwellre! A montanai Billingsben
botlottam bele, épp egy szálloda vacsoraszínházában játszott,
három szerepet alakított az Equus-ban, mivel pár kollégája
ételmérgezés miatt nem tudott színpadra lépni. Boydnak
valahogy sikerült megoldania a feladatot, három teljesen
különböző szereplőt formált meg, még akkor is, amikor egyedül
volt a színpadon. Azóta figyelemmel kísérem a műsorait az
utazgatásaim során, már rengeteg előadásban láttam őt, szerte az
országban. Mindenféle szerepet képes eljátszani, ráadásul a
létező legrosszabb körülmények között sem zökken ki. A tanúja
voltam, ahogy egy vacsoraszínház teljes közönségét elbűvölte a
Kakukkfészek egy El Paso-i előadásában, ráadásul az egyik
legfontosabb, legdrámaibb jelenet közepén Heimlich-féle
műfogással megmentett egy nőt, aki kis híján megfulladt egy falat
félrenyelt csirkecomb miatt, és közben még egy pillanatra sem
esett ki a szerepéből.
– Jó tudni, arra az esetre, ha netán félrenyelném az almás
pitét.
– Gúnyolódsz, pedig amilyen sebességgel tömöd magad,
talán tényleg a segítségére fogsz szorulni. Megrágsz te egyáltalán
bármit is?
– Már megbocsáss, de éhen halok. Én nem ettem kaviárt meg
fagylaltkelyhet a repülőn. – Boydra pillantott. – Szóval hogy
kötött ki egy ilyen csodás színész a vacsoraszínháznál?
– Úgy, hogy őrült. Nem hajlandó kompromisszumokat kötni
a művészi elképzelései terén. A karrierje legelején felkínálták
neki a nagy lehetőséget, hogy ő legyen Casper, a barátságos
szellem hangja, de aztán kirúgták, mert ragaszkodott hozzá, hogy
gyötrődő, nyomorult karakterként formálja meg. Közölte a
rendezővel, hogy Casper egy halott gyerek, az ég szerelmére,
mégis miért lenne könnyed és gondtalan? Nemrégiben pedig
szerződtették egy sörreklámra, de a felvételkor kijelentette, hogy
muszáj tudnia a karaktere hátterét. Diplomás? Házas? Milyen
etnikumúak a felmenői? A rendező ráüvöltött, hogy igya már meg
a nyomorult sörét, mire Boyd otthagyta a forgatást. Közölte, hogy
ilyen körülmények között nem bír kreatív munkát végezni.
– Most pedig itt van Willy Lomanként, Cape Girardeau-ban.
– Bizony – felelte Nick. – Figyeld csak!
 Kate félretette a még egy adag citromos habos pite
gondolatát, és hamarosan azon kapta magát, hogy teljesen
megigézi Boyd játéka. Mintha a színész a saját életének
csalódásait, valóra nem váltott álmait és elpazarolt tehetségét
adta volna hozzá Willy Loman karakteréhez. Mélyen megható
alakítás volt.
– Igazad volt – mondta Kate a darab végeztével. – Tényleg
nagyon jó színész.
– Még annál is jobb – felelte Nick. – Született svindler, csak
még nem tudja. Ő is be fog állni a kis bandánkba.
Kate gyomra rögtön felkavarodott. Ez volt az első lépés a
pokolba vezető úton. A Jessuptól kapott eredeti megbízása az
volt, hogy tartsa szemmel Nicket, ügyeljen rá, nehogy baja essen.
Most, ahogy a svindli kezdett kibontakozni, a nő rádöbbent, hogy
neki magának is szerepet kell majd vállalnia benne. A balhéban
nem volt helye megfigyelőnek. Csakis résztvevőknek. Segítenie
kell Nicknek meggyőznie ezt a szerencsétlen pancsert, hogy
lépjen a bűn útjára. És Kate megborzongott, ha belegondolt,
vajon mi mindent kell még tennie a jövőben. Nem mintha nem
művelt volna már a múltban is erkölcsileg megkérdőjelezhető
dolgokat, már ha az emberekre való lövöldözést és az idegen
országokban elkövetett erőszakos tetteit annak tekintjük. Igaz,
mindez legális katonai akció része volt, ám ettől még sok ember
(és talán akár maga Isten is) visszataszítónak találhatná. És
akadtak kisebb vétkei is, például tizedikben puskázott a matek
témazárón, Megan esküvőjén pedig push-up melltartót vett fel,
hogy dekoltázsa felvehesse a versenyt a húgáéval.
Nick megállította Boydot, miután a színész lejött a
színpadról, és meghívta az asztalukhoz, mondván, hogy szeretnék
megbeszélni, nem volna-e kedve részt venni a készülő Los
Angeles-i műsorukban.
– Hogyne volna! Csak adjanak öt percet! – mondta Boyd. –
Ki kell bújnom a karakter bőréből.
Miután lemosta a sminkjét, és végigment a svédasztal mellett,
Boyd csatlakozott Nickhez meg Kate-hez. Alaposan megrakta a
tányérját, és a nő megesküdött volna, hogy néhány zsömlét
dugott a zsebébe. Kate jóképűnek találta a színészt, de kissé
elavult módon, amilyennek egy tavalyi sportautót lát az ember
közvetlenül azután, hogy piacra dobták a legújabb, még
dizájnosabb modellt. Ezenkívül Boyd úgy viselkedett, mintha
állandóan rivaldafény irányult volna rá. Még a legapróbb
gesztusa is feltűnő volt, akár a szalvétáért nyúlt éppen, akár az
evőeszközt vette kézbe, mintha tudatában lenne, vagy legalábbis
remélné, hogy az emberek minden mozdulatát figyelik. Kate ezt
nem igazán találta vonzónak a férfiban, de furcsa mód lenyűgöző
látványt nyújtott.
Nick csupán a keresztnevével mutatkozott be.
– Ő pedig a társam, Kate – mondta.
– Hogy tetszett az előadás? – kérdezte Boyd a nőtől. – Kicsit
aggódtam, hogy talán túl hevesen adtam elő a végét.
– Szó sincs róla – felelte Kate. – Remek volt. Fogalmam
sincs, hogy bírt koncentrálni, miközben az a sok ember fel-alá
járkált a színpad előtt a svédasztal miatt.
Boyd kivett a zsebéből egy zsömlét meg két tömböcske vajat,
és letette őket a tányérja mellé.
– Egy színésznek muszáj kicsit elrugaszkodnia a valóságtól.
Én gondolatban nem egy étteremben játszottam, ahol furnér
színpadon szerepeltem áruházi eladókkal, autókereskedőkkel és
egyetemistákkal – felelte. – Hanem maga Willy Loman voltam,
és kétségbeesetten próbáltam kapaszkodni széteső életembe. Az
volt a világom, és én teljesen beleéltem magam.
– Én is – mondta Kate.
– Ennél jobb kritikát nem is kaphatnék – örvendezett Boyd,
miközben a zsömléjét vajazta –, pláne nem egy hollywoodi
producertől.
– Nem vagyunk hollywoodi producerek – közölte vele Nick.
Boyd felnézett a vajazásból.
– Azt hittem, arról van szó, hogy egy Los Angeles-i műsort
készítenek.
– Úgy is van, de olyan műsort, amilyenben még soha nem
vett részt – mondta Nick. – Egy magáncégnek dolgozunk, az
Intersecurity nevű védelmi és nyomozó ügynökségnek. Egy
nemzetközileg körözött bűnözőt keresünk, hogy visszaszerezzük
a rengeteg pénzt, amit az ügyfelünktől lopott el.
– És mire kell maguknak egy színész?
 – Ahhoz, hogy megtaláljuk ezt a férfit, szóra kell bírnunk az
egyik bűntársát, ehhez pedig egy színjáték szereplőjévé kell
tennünk az illetőt, bár az egész színpadon egyedül nála nem lesz
szövegkönyv.
– Azt sem fogja tudni, hogy egy színjáték szereplője lett –
mondta Kate.
Boyd letette a zsömlét, és fogott egy csirkecombot.
– Maguk egy svindlit szerveznek.
– Rögtön megértette a lényeget – mondta Nick.
– Hat hétig játszottam a szélhámos Harold Hill szerepét A
muzsikusban, egy Loon Lake-i kaszinóban – magyarázta Boyd. –
Az a gond, hogy a svindlik általában illegálisak.
– Képzelje el úgy, mint egy nagyon részletesen kidolgozott
felültetést! – mondta Nick.
– Pontosan – vette át a szót Kate. – Úgy, mint egy kissé, de
nem teljesen illegális felültetést. Arra kértek minket, hogy tegyük
meg, amire a rendőrség nem volt képes: kapjunk el egy férfit, aki
emberek ezreit fosztotta meg az otthonuktól, a megtakarított
pénzüktől, a nyugdíjalapjuktól. Célunk elérése érdekében
emberrablást és csalást fogunk bevetni. Ha nem verjük át a
pasast, és a rendőrséghez fordul, mindannyiunkat
letartóztathatnak.
– De nagyon valószínűtlen, hogy feljelentsen minket – tette
hozzá Nick.
Boyd a csirkecombon nyammogott.
– És ha beszállok, mit kapok cserébe?
– Ötvenezer dollárt – felelte Nick. – És élete nagy szerepét,
egy olyan színészi kihívást, ami mellett eltörpül mindaz, amit az
Oscar-, Emmy- vagy Tony-díj nyertesei valaha is elértek vagy
megkíséreltek.
– Mert az Oscar–, Emmy- meg Tony-díj nyertesei nem
szorulnak rá az ilyesmire – vágta rá Boyd.
– De mindketten tudjuk, hogy meg sem próbálnák, mert
nincs meg hozzá se a bátorságuk, se a tehetségük, magának
viszont menni fog, mert egyikből sem szenved hiányt – felelte
Nick. – És ezzel be is bizonyíthatja.
Boyd hátradőlt a széken, és kettőjükre nézett.
– De soha senki nem fogja megtudni.
 – Maga tudni fogja – mondta Nick.
– Nem születik majd róla kritika, nem készül felvétel, amit a
demómra rakhatnék – ellenkezett Boyd. – Nem kapok miatta új
munkát.
– Tőlünk esetleg kaphat – felelte Kate.
– De ha az alakításom nem teljesen meggyőző, vagy egy
másik színész cserben hagy, esetleg ledől a díszlet, vagy bármi
más baj történik, amit pusztán színészkedéssel nem tudok
megoldani, akkor talán börtönben végzem.
– Vagy még rosszabb – mondta Nick –, esetleg még egy estét
tölt azzal, hogy itt játszik.
Boyd a szemébe nézett.
– Mekkora lakókocsit kapok?
– Nem lesz lakókocsija – felelte Nick. – Kap viszont egy
palotát.
– Benne vagyok – vágta rá Boyd. – Azt hiszem, a
vezetéknevüket még nem említették.
– Maradjunk csak a keresztneveknél! – mondta Nick. – A
vezetéknevek olyan körülményesek.
 13.

Wilma Owens el tudott vezetni, kormányozni és repíteni

nagyjából bármilyen járművet, ami embert szállított egyik helyről
a másikra – legyen az autó, repülő, hajó, jégtisztító gép,
motorkerékpár, buldózer, helikopter vagy úthenger –, kivéve
talán az űrhajót, de alkalomadtán persze szívesen kipróbálta
volna azt is. A texasi Alvinban nőtt fel, egy nagy mobil házban,
ami édesapja karosszérialakatos-műhelye mellett állt. A
motokrossz és a salakpályás autóversenyzés volt a hobbija, és
érettségi után azonnal állást kapott, mint dömpervezető az
Owens Bányászatnál. Két évvel később hozzáment a tulaj fiához,
Buster Owenshez, és mivel nem sikerült összehozniuk egy
gyereket, továbbra is dömpert vezetett. Huszonhat évnyi
házasság és dömpervezetés után Wilma elvált Bustertől, arra
hivatkozva, hogy halálra unja magát. E-s mellet csináltatott
magának, hogy szép formás legyen, beiratkozott spinningre, és
belevágott élete új szakaszába, vagyis ahogy nevezte: A Nagy
Kalandba.
A Nagy Kaland kilencedik évében sehogy sem talált munkát
nehézgépjármű-vezetőként, mivel a gazdaság a béka segge alatt
volt, Wilma pedig nem lépett be a szakszervezetbe. Egy rövid
ideig abból élt, hogy turistákat repített át az Everglades Nemzeti
Park fölött, amíg a gépe le nem zuhant a mocsárba, és ki nem
derült, hogy Wilmának nincs is szakszolgálati engedélye repülni.
Ugyanígy járt a helikopteres melóval is, ami abból állt, hogy
rovarirtót permetezett a szúnyogokkal ellepett Port Charlotte-ra.
Miután lezuhant a helikopterrel, a lábadozás közben támadt
az ötlete, hogy jelentkeznie kéne a Versenyfutás a világ körül
című valóságshow-ba. Azt gondolta, tuti megnyerné a vetélkedőt,
hiszen amint kiveszik a csavarokat törött bokájából, jobb lesz,
mint új korában. Úgy képzelte, simán győzni fog a Versenyfutás
a világ körülben, s egy csapásra gazdag és híres lesz. A fődíjból
venni akart egy jó nagy telket, meg esetleg egy ásógépet, hogy
legyen mit vezetnie. És talán mindez össze is jött volna, ha nem
üt be a balszerencse.
Wilma és a legjobb barátnője, Loretta Sue már majdnem
bekerültek a Versenyfutás a világ körülbe, amikor kiderült, hogy
Wilma „kölcsönvett” egy tehervonatot, azzal fuvarozta kettőjüket
a válogatóra, mivel a Fordja bemondta az unalmast. Loretta Sue-
t végül nem vonták felelősségre, mondván, hogy nem ő vezette az
elkötött vonatot. Wilma ellen vádat emeltek a kaliforniai Solano
megyei bíróságon, és kirendeltek neki védőügyvédet. Az óvadékot
harmincötezer dollárban állapították meg, de ilyen erővel
háromszázötvenezer is lehetett volna. Wilma sehogy sem bírt
volna összekaparni ennyi pénzt, így Fairfieldben, a Solano
megyei börtönben várta a tárgyalását. Így aztán nem kifejezés,
hogy az asszony megdöbbent, amikor odajött egy smasszer a
cellájához, amiben már hat hete üldögélt, és közölte, hogy
letették érte az óvadékot, szabadon távozhat.

Két nappal ezelőtt Nick még Cape Girardeau-ban volt. Most egy
padon üldögélt Solano megye neoromán stílusú törvényszéki
épülete előtt, ami gyomos gyepre és pálmafákkal szegélyezett
utcára nézett. Figyelte a bíróságról kilépő Wilmát, és tudta, hogy
jól választott. Ez a nő tökéletes volt az ügyükhöz. Ő is született
svindler volt. Nem ismerte a félelmet. Tehetséges volt. És nem
maradt vesztenivalója.
Az újságban látott fényképről ismerte fel az asszonyt.
Magasságra és súlyra átlagos volt, kivéve a mellét. A melle
egyáltalán nem volt átlagos. Tapadós farmert, méregzöld ujjatlan
pólót és parafatalpú, több mint tíz centi magas sarkú szandált
viselt. Szőkére festett haját borzas lófarokba fogta. Ötvenes évei
közepén járt, ám műmellének, valamint jó génjeinek vagy egy jó
plasztikai sebésznek hála sokkal fiatalabbnak tűnt. Ha elég
tompa volt a fény, vagy ha elég részegen nézte őt az ember, akkor
akár úgy is tűnhetett, mintha a harmincas évei végén járna.
Nick felállt, és integetett neki, az asszony pedig odalépett
hozzá.
 – Szevasz, édes! – mondta Wilma. – Nekem integettél? És
csak nem egy zacskó cukorka van nálad? Nem elcsépelt ez egy
kicsit?
– Gumicukor, egyenesen a helyi gumicukorgyárból.
Miközben arra vártam, hogy elkönyveljék az óvadékodat,
megnéztem a gyárat. Van egy arcképük Ronald Reaganről, ami
teljes egészében gumicukorból készült. Gondolj csak bele, ha már
Leonardo da Vinci idejében is létezett volna gumicukor, a Mona
Lisa egészen máshogy nézne ki!
Wilma végigmérte.
– Szóval te vagy az, aki letette értem az óvadékot?
– Bizony, én.
– Hát, zabálnivalóan cuki vagy, és hoztál egy zacskó
gumicukrot. Egy lány ennél többet nem is kérhet. Ha jól sejtem,
hollywoodi producer vagy, biztos a Versenyfutás a világ körül
küldött. Meggondolták magukat, mi?
– Nem talált.
– Akkor miről van szó?
– Azt szeretném, hogy vezess autókat meg repcsiket egy
projektben, amit most szervezek.
– Bevonták a jogosítványomat, és nincs szakszolgálati
engedélyem.
– A jogsi csak egy darab papír. Nekem semmit sem jelent.
Csak az érdekel, hogy gyorsan tanulsz, bármit elvezetsz, és
hajlandó vagy kockázatot vállalni.
– És mégis miért akarnék autókat meg repcsiket vezetni a
kedvedért?
– Kihoztalak a dutyiból, és elintézhetem, hogy ejtsenek
ellened minden vádat.
– Na és hogyan?
– Nagyon magas rangú barátaim vannak a bűnüldözésnél –
felelte Nick.
– És ha úgy döntök, hogy most rögtön faképnél hagylak?
– Akkor elveszítem a harmincötezer dollárt – mondta a férfi.
– És majd jól a nyomomba eredsz? Nem mintha bánnám,
mert elég helyes vagy, de azért…
Nick a fejét csóválta.
 – Nem szokásom bárkit is üldözni. Becsapni másokat viszont
annál inkább. Erről van itt szó. Szeretném, ha segítenél nekem
átverni egy pasast, hogy elárulja, hol rejtőzik egy nemzetközileg
körözött bűnöző, aki félmilliárd dollárt lopott el.
– Hogy lenyúlhasd a pénzét?
– Hogy visszaadhassam azoknak, akiktől ellopta –
magyarázta Nick.
– Miért, talán Robin Hoodnak képzeled magad?
– Nem. Ez a munkám.
Slusszkulcsot vett ki a zsebéből, és rámutatott egy piros
Ferrari F12 Berlinettára, az olasz autógyártó által valaha készített
legerősebb kocsira, ami nyolc és fél másodperc alatt gyorsult
zéróról kétszáz kilométer per órára, hála a 730 lóerős V12-es
motorjának és 690 Nm-es forgónyomatékának. A kocsi csipogott,
az asszony pedig levegő után kapott.
Nick meglengette a kocsikulcsot Wilma orra előtt.
– Akarsz vezetni?
Az asszony kikapta a kezéből a kulcsot.
– Beszállok a buliba. És szólíts Willie-nek!

Miközben Nick éppen átadta a háromszázhetvenötezer dolcsis

autó slusszkulcsát Willie Owensnek, az új-mexikói Gallup
melletti sivatagban megkezdődött a zombi apokalipszis. Nagyon
kis költségvetésű, nem szakszervezeti apokalipszis volt, aminek
huszonhét éves forgatókönyvírója és egyben rendezője összesen
annyi filmes szakmai tapasztalattal rendelkezett, hogy az
interneten nagy népszerűségnek örvendő videókat készített a
Havasu-tónál a tavaszi szünetben részegen nekivetkőző
csajokról.
Annak feladata, hogy a két tucat amatőr színészt emberi
húsra éhes, rothadó zombivá varázsolja, Chet Kershaw-ra hárult,
a harmincnyolc éves, mackós férfira, aki nemrég vonta le
magáról azt a kijózanító következtetést, miszerint elaggott
dinoszaurusz, és a küszöbön álló kihalás fenyegeti.
A sors kegyetlen közjátéka folytán ez a felismerés éppen
akkor érte, amikor az El Rancho Motel western stílusú bárjában
üldögélt. A motelt 1937- ben építtette Gallupban D. W. Griffin
filmrendező fivére, hogy kiszolgálja a neves hollywoodi rendezők
meg színészek igényeit, akik csak úgy tódultak westerneket
forgatni a sivatag e drámai és fotogén térségébe. Talán Chetre
azért tört rá ilyen erővel sivár jövőjének képe, mert pontosan
ugyanott ült, ahol egykor Errol Flynn, John Wayne, Kirk Douglas
és John Ford öblögették homoktól kiszáradt torkukat.
A régi szép időkben a Gallupba érkező rengeteg filmes között
volt Chet nagyapja is, Cleveland Kershaw. Ő volt a filmes
maszkok és különleges effektek egyik legnagyobb mestere.
Cleveland továbbadta tudását, tehetségét és trükkjeit a fiának,
Carsonnak, aki egészen a nyolcvanas évek végéig folytatta a
mozifilmes és tévés családi vállalkozást.
Ám mire Chet a kilencvenes években átvette a vállalkozás
vezetését, mestersége rohamos ütemben változott át
szoftverhasználattá. Egyre több maszkmesteri trükk és szinte
minden, amit valaha „különleges effektnek” tartottak – beleértve
az egyszerű lövéseket, a golyó által ütött sebeket a filmes
utómunkálatok során számítógépes grafikával készült el.
Még a külső felvételek és a stúdiók udvarain felépített hamis
utcák is egyre inkább a múltba vesztek. Egy rendezőnek többé
már nem kellett Új-Mexikóba mennie, hogy sivatagi jelenetet
vehessen fel. Akár Calgaryban is forgathatott, a tél derekán. Nem
volt szüksége másra, csak zöld háttérre meg egy digitális
effekteket készítő cégre. Most egy rendező legfeljebb azért jött
Új-Mexikóba forgatni, hogy kihasználja a Hollywoodban csak
„pénzadomány”- nak hívott bőséges adókedvezményeket és
árengedményeket, amiket az elkeseredett állam azért kínált fel a
filmeseknek, mert szó szerint bármi áron megpróbálta
föllendíteni a helyi gazdaságot. Ez volt tehát az egyik oka annak,
hogy a Zombi go-go lányok lázadását Gallupban forgatták, nem
pedig egy Los Angeles-i raktárban. A másik ok az volt, hogy a
film költségvetése olyan elképesztően kicsi volt, hogy még a
legegyszerűbb digitális effektre sem futotta belőle.
Viszont sajnos meg tudták engedni maguknak Chetet, aki
egyre nehezebben talált olyan munkát, ami igénybe vette volna a
szakértelmét. Így hát eldöcögött Los Angelesből a pokoli
Gallupba, csak azért az élvezetért, hogy a szakmájának
hódolhasson. Nem akarta minden napját egy lakókocsiban
tölteni, hogy szar fizetésért orrokat púderezzen, és öregedő
színésznők botoxolt képére kenjen alapozót. Inkább kint állt a
tűző sivatagi napon, és egy csapat fiatal go-go táncost
maszkírozott át rothadó, agyra éhes hullává – még alacsonyabb
fizetésért.
Az általában derűs Chet talán viccesnek találta volna az
oszladozó go-go lányokat, ha nem lett volna ilyen iszonyúan
levert. De aztán a negyedik söre után felnézett a pohár fenekéről,
és megpillantott egy nőt a mellette lévő bárszéken. Fogalma sem
volt, mióta ül ott az idegen, aki leplezetlen kíváncsisággal figyelte.
– Vehetek magának még egy sört? – kérdezte Kate, Chet üres
poharára intve.
Chet nem hitt a fülének. Még soha egy nő sem kínálta őt
bárban itallal, és bár nem nézett ki rosszul, azért tudta magáról,
hogy nem egy Sam Worthington vagy Chris Hemsworth.
– Maga prosti?
– Nem hinném, hogy a prostik italt szoktak venni férfiaknak
– felelte Kate. – Azt hiszem, pont fordítva működik.
– Nincs nagy tapasztalatom prostik terén.
– Nekem sincs. Kéri a sört?
– Persze – fogadta el Chet. – Kösz.
Kínos csöndben ültek, amíg eléjük nem tettek két korsó sört.
– Egészség! – emelte a poharát Kate. Koccintottak, és Chet
legurította a sörét.
– Nem akartam megbántani.
– Nem is bántott – felelte a nő.
Chet megtörölte a száját a kézfejével.
– Nemrég váltam el, és azt hiszem, már elfelejtettem, hogy
kell nőkkel beszélni. Bár igaz, ami igaz, tekintve, hogy alakult a
dolog a volt nejemmel, talán soha nem is tudtam. Mi szél hozta
Gallupba?
– Maga – felelte Kate, és előadta neki nagyjából ugyanazt,
amit Boyd Capwellnek mondtak kél nappal ezelőtt. – Szükségünk
van a smink- és maszkmesteri szakértelmére meg spéci
trükkjeire, hogy elhitessük az ipsével a sztorinkat.
– Benne vagyok – vágta rá Chet.
– Álljon meg a menet! – szólt Kate döbbenten. – Még azt sem
tudja, mennyit lennénk hajlandóak fizetni.
 – Biztosan többet, mint amit most kapok – mondta Chet. –
Ráadásul sört is vett nekem.
– Az eszébe sem jutott, hogy amibe be akarjuk vonni, az
valószínűleg illegális, és ha rosszul sülnek el a dolgok, magát
letartóztathatják?
– Hölgyem, a sitt sem lehet rosszabb, mint ez az itteni pokol.
 14.

Ha George Pogue-nak lett volna bajusza, most pödörgette volna,

akár egy némafilm főgonosza. Bajusz híján az íróasztala mögött
ücsörgő sápadt, kopaszodó bankár a vastag mappán kopogtatott
a tollával, és úgy meredt Tom Underhillre, mintha undorító folt
lett volna a naptárján. Tom fülével a toll kopogása stopper
ketyegésének hallatszott, mintha az utolsó másodperceket
számolta volna vissza, mielőtt ő, a felesége meg a három
gyermekük elveszítik az otthonukat.
– Nem adományt kérek – mondta Tom, aki a legjobb öltönyét
és nyakkendőjét vette fel. Le akarta nyűgözni a bankárt
profizmusával, ám úgy érezte magát, akár egy felnőttet játszó
gyerek. – Fizetni akarom a részleteket.
– Milyen nagylelkű! – gúnyolódott Pogue.
– Mindössze annyit szeretnék, hogy igazítsa a kölcsöntőkét a
piac reális helyzetéhez. Mindketten tudjuk, hogy a házam alig a
felét sem éri annak, amit fizettem érte.
Amikor Tom 2006-ban megvette a házat, a dél-kaliforniai
ingatlanpiac a csúcson volt, és az ötszázötvenhétezer dollár
röhejesen alacsony összegnek tűnt a négy hálószobás, két
fürdőszobás házért Rancho Cucamongában, egy rohamosan
fejlődő kertvárosi közösségben San Bernardino megyében. Házak
ezrei épültek a völgyben, aztán egyre feljebb terjeszkedtek a
domboldalon a Raldy-hegy felé. Ám ekkor kipukkadt az
ingatlanos buborék, a piac zuhanórepülésbe kezdett, és elillantak
a helyi munkalehetőségek. Egész környékek váltak
szellemvárossá.
– De a tény akkor is az, hogy mi ötszázötvenhétezer dollárt
fizettünk az építési vállalkozónak a maga nevében – közölte
Pogue. – Ez a pénz már nincs meg. Nem értem, miért a bankot
kéne, hogy terhelje ez a veszteség.
– Mert másodrendű, változó kamatú jelzáloghitelt varrtak a
nyakamba, és a törlesztőrészlet az egekbe szökött. Félévente
egyre több lett, még akkor is, amikor a bevételem egyre csökkent.
Rengetegszer megpróbáltam újratárgyalni a feltételeket, de maga
sosem hagyta.
Pogue feltartotta a kezét, hogy elhallgattassa.
– Nem szükséges végighallgatnom a sirámait, a kifogásait,
vagy hogy maga szerint miként is történt ez az egész. A tény az,
hogy reménytelenül lemaradt a jelzáloghitele törlesztésével.
– Minden hónapban küldtem magának csekket, de a
legutóbbi négyet be sem váltotta.
– Mivel a maga által küldött összeg még a törlesztőrészlet
minimumát sem éri el.
– Nem tudok ennél többet fizetni – mondta Tom. – Ez volt a
törlesztőrészletem, mielőtt maguk emelni kezdték a kamatlábat.
Pogue erre csak legyintett.
– Mivel a helyzet így elfajult, nincs más választásunk, mint
élni a jogunkkal, hogy lefoglaljuk az ingatlant, és elárverezzük a
veszteségeink kárpótlása érdekében.
Tom mély levegőt vett, próbált úrrá lenni a haragján. Nem
akart bekerülni az aznap esti híradóba, mint a dühös fekete férfi,
aki átvetette magát egy íróasztalon, és megfojtott egy fehér
bankárt.
– Ahelyett, hogy féláron kínálnák a házat ahhoz képest, amit
fizettem érte, aztán hagynák, hogy éveken át üresen álljon,
miközben darabokra szedik a csövesek meg a vandálok – mondta
Tom –, nem lenne ésszerűbb, ha egyszerűen leengednék a
kölcsönt ugyanarra az összegre, így én az otthonomban
maradhatnék, gondoskodhatnék az ingatlanról, és folyamatos
bevételt biztosítanék maguknak?
– Ez ennél bonyolultabb – jelentette ki Pogue.
– Az biztos – szólt Nick Fox, helyet foglalva Tom mellett, és a
bankárhoz intézve a szavait. Tengerészkék sportzakót, kigombolt
nyakú inget, farmernadrágot és papucscipőt viselt, s mintha a
semmiből termelt volna ott. – Tom ugyanis nincs tisztában azzal,
hogy maga 2006-ban azért beszélte le a sokkal kedvezőbb
kamatlábra feljogosító foglaló kifizetéséről, és azért varrt a
nyakába másodrendű jelzáloghitelt annak ellenére, hogy az
anyagi helyzetét, illetve a rövid- és hosszútávú kölcsönei arányát
tekintve kimondottan hitelképes volt, mert annak idején maga
személy szerint két százalékkal nagyobb jutalékot keresett a
másodrendű hiteleken az előnyösebb konstrukciókkal szemben.
Ráadásul bónuszt meg teljesen ingyenes hawaii utazást is kapott
a banktól az alapján, hogy hány másodrendű jelzáloghitelt
sikerült kötnie.
– Fogalmam sincs, miféle ütődött aktivista maga, vagy hogy
milyen balhé akar ez lenni, de ha nem tűnik el innen most
rögtön, a biztonságiakkal vonszoltatom ki – fenyegette Pogue.
Nick higgadtan folytatta:
– És ez még nem minden, maga az illetékekkel kapcsolatban
is becsapta Tomot. Szégyellhetné magát, George. Vagy szólítsam
inkább úgy, „Le Chiffre”?
Pogue elsápadt.
– Ki maga?
– Az, aki majdnem negyvenötezer dollárt nyert magától
pókeren az elmúlt néhány hónapban a neten – felelte Nick.
Legutóbb Bois-le-Roi-beli rövid üdülése során kopasztotta meg
Le Chiffre-t.
A bankár úgy meredt Nickre, mintha a férfi halottaiból
támadt volna fel.
– Maga az a Brett Maverick!
– Igen, a netes pókerasztalnál úgy hívnak. Most azonban
mondhatjuk, hogy a lelkiismerete vagyok. Ugyanis tudok még
valamit, George. Tudom, hogy a kártyaadósságát, illetve a
további huszonháromezer dolláros szerencsejáték-veszteségét
azzal pótolta, hogy sikkasztott ettől a banktól.
– Mit akar? – suttogta George, és hadonászott Nicknek, hogy
beszéljen halkabban.
– Maga szépen módosítani fogja Tom kölcsönét a háza valós
piaci értékének megfelelően, és a lehető legalacsonyabb
kamatlábat fogja felkínálni neki, méghozzá bármiféle
újraszámítási illeték nélkül. El fogja könyvelni, hogy Tom
egészen mostanáig minden részletet tisztességgel kifizetett, így
ennek megfelelően el fog törölni minden szankciót, és rendbe
teszi a hitelminősítését. Mindez legyen kész holnapra, amikor
Tom bejön aláírni a papírokat, különben ráhúzom magára a vizes
lepedőt.
George körülnézett, majd azt suttogta:
– És mi lesz a másik üggyel?
 – Az a mi kis titkunk marad. Azt tanácsolom, tegye vissza,
amit elvett, és reménykedjen, hogy soha senki nem jön rá, mit
művelt. Ha az jár a fejében, hogy lelépne, felőlem menjen csak,
de akkor azt ajánlom, intézze el Tom ügyét, mielőtt kereket old,
mert én úgyis megtalálom, és legközelebb nem leszek ilyen
megértő. – Nick Tomhoz fordult, aki letaglózva bámulta. –
Meghívhatom egy kávéra?
Tom annyira le volt döbbenve ettől a váratlan fordulattól,
hogy csak bólintani tudott. Nick kikísérte a bankból, be a
szomszédos Starbucksba. Megvették a kávét, és kimentek a
szabadba. A földszintes bevásárlóközpontban pár üzlet üresen
állt, és a parkolóban is alig akadt autó, ám a Starbucksban nagy
volt a forgalom. Sütött a nap az élénk kék égen, és Tom hálás volt
az ingét átmelengető hőségért Pogue irodájának fagyos levegője
után.
Tom Underhill gyerekként egy hasonló helyen élt, egy
folyamatosan terjeszkedő kertvárosban, ami végül letarolta a
diófaligeteket, amelyekről a Walnut Creek nevet kapta. Tomot
lenyűgözték az építkezések, főleg, mivel az ő családjában senki
sem végzett kétkezi munkát. Családi vállalkozásuk biztosítással
foglalkozott. Így hát Tom mindennap felmászott az udvarukban
lévő diófára, és órákon át figyelte a felépülő házakat, részletes
rajzokat készítve a munka minden fázisáról. Hulladékfát gyűjtött,
kölcsönkérte az alapvető szerszámokat, és többszintes, zegzugos
lombházat épített az udvarukban.
Barátai az érettségi után egyetemre mentek, Tom viszont
továbbra is lombházakat épített. Dél-Kaliforniába költözött, és
végre pénzt keresett a lombházépítéssel. Játszóházakat is adott a
kínálatához, és vállalkozása felvirágzott. Híres lett apró
viktoriánus házikóiról és a Robinson család menedékét idéző
lombházairól, valamint a képességéről, hogy gyakorlatilag
bármilyen épületet képes volt kisebb méretben lemásolni. Sajnos
a kerti házikók nem voltak olcsók, így a házikópiac buboréka is
kipukkadt, miután az ingatlanpiac összeomlott, és a
világgazdaság válságba süllyedt. Tom most ezermesterként vállalt
el minden munkát, amit csak talált, a felesége pedig gondját
viselte két, nyolc- és tízéves gyerekeiknek. Amit Nick tett érte az
imént, az egy csoda volt, de nem oldotta meg minden
problémáját. És Tom attól félt, hogy talán egy még nagyobb, még
rémesebb problémába csöppent.
– Nem akarok hálátlannak tűnni – szólt –, de ki maga, és
miért segített nekem?
– Azért léptem közbe, mert maga varázsolni képes
kalapáccsal, szöggel meg egy halom fával, és muszáj
meggyőznöm, hogy dolgozzon nekem – mondta Nick.
– Nem olyan nehéz engem meggyőzni, és sokkal könnyebb
módja is van annak, hogy megbízzon valakit.
– Ez nem átlagos megbízás. Először is, olyasvalakire van
szükségem, aki képes átalakítani egy Palm Springs-i üdülőt egy
drogbáró mexikói erődjévé.
– Na jó, ez tényleg kissé szokatlan.
Nick előadta neki a tömör magyarázatot.
– Megmentett attól, hogy elvegye a házamat egy rohadék
bankár, aki megpróbált behúzni a csőbe egy vacak kölcsönnel, és
most azt kérdi, segítenék-e magának elkapni egy még gazdagabb,
még rohadtabb bankárt, aki lenyúlta egy csomó ember
megtakarított pénzét?
– Nem tartozik nekem semmivel – mondta Nick. – Most
rögtön faképnél hagyhat, és talán azt is kéne tennie, mert sokan
vannak, akik illegálisnak neveznék azt, amit kérek magától.
– Nem érdekel – felelte Tom. – Örömmel fogom kicsinálni
azt a szemetet. Számíthat rám!

Két nappal azt követően, hogy Nick beszervezte Tom Underhillt,

Kate kora délután elugrott a húga házához. Remélte, hogy akkor
beszélhet az apjával, amikor Megan épp nincs otthon, ám nem
sikerült tökéletesen időzítenie. Húga éppen akkor indult
bevásárolni a gyerekekkel hatalmas Toyota Szennájukban,
amikor Kate a ház elé ért. Mindketten leeresztették az ablakot, és
a volán mögül beszélgettek egymással.
– Jó hírem van! – mondta Megan. – Megint a városban van a
szexi pilóta. Már rengeteget meséltem neki rólad, és nagyon
kíváncsi rád.
– Én viszont egyáltalán nem vagyok kíváncsi rá.
 – A szeme sem rebbent, amikor mondtam neki, hogy FBI-
ügynök vagy – mondta Megan. – Pedig attól általában felhúzzák
a nyúlcipőt.
– Általában? – kérdezte Kate. – Mégis hány pasinak meséltél
már rólam?
– Nem érdekes. Megadhatom neki a számodat?
– Nem!
– Nekem nyolc. Mit keresel itt?
– Elviszem apát a lőtérre – mondta Kate.
– Ilyenkor mindig szunyókál.
– Apa szunyókálni szokott?
– Ha nem vetted volna észre, apánk idős nyugdíjas, és még
mindig nem heverte ki a mexikói horgásztúrát, amire a
katonasági haverjaival ment.
Kate tudta, hogy apja ezt a fedősztorit találta ki a
görögországi kiruccanásukra.
– Semmi gond, biztos vagyok benne, hogy egy kis lövöldözés
majdnem ugyanolyan pihentető lesz neki, mint a szunyókálás.
Megan elhajtott, Kate pedig befordult a felhajtóra. Nem
tervezte, hogy lőni viszi az apját, de mivel ezt a kifogást adta be a
húgának, végül is elmentek együtt a lőtérre. Mindketten nagyon
pihentetőnek találták. Utána Kate nagyvonalakban felvázolta
apjának a svindli tervét, és megosztotta vele a fenntartásait pár
sör fölött, a Woodland Hills-i Ventura sugárút egy bárjában.
– Szerintem remekül hangzik – jelentette ki Jake. – És még
ha gajra is megy a balhétok, akkor sem egy harmadik világbeli
országban lesztek, ahol falhoz állít egy rakás analfabéta
erőszaktevő, akiket a CIA végtelen bölcsességében amerikai
fegyverekkel látott el.
– De börtönben köthetek ki. Jake elhessegette az aggodalmát.
– Úgyis kiszabadítanálak.
– Megtennéd ezt értem?
– Elvégre is a lányom vagy, nem?
Kate elmosolyodott. Igaz, édesapja sok karácsonyt és
születésnapot kihagyott kislány korában, de nem sokan
számíthatnak az apjukra, hogy megszöktesse őket a börtönből.
 15.

Neal Burnside gyerekként Superman akart lenni. Az évek során,

főleg a szövetségi ügyészként eltöltött évei alatt viszont arra
jutott, hogy az igazságért, méltányosságért és az amerikai
álomért folytatott, soha véget nem érő harc bizony pocsék meló,
ha az ember nem a Kryptonon született. Burnside úgy vélte,
Superman azért engedhette meg magának, hogy amerikai hős
legyen, mert nem voltak nagy kiadásai. Nem kellett sem
jelzálogot, sem ingatlanadót, sem rezsit fizetnie a Magány
Erődjére. És senki sem szarozott vele. Kedvére szökdécselt egyik
felhőkarcoló tetejéről a másikra, hatalmas folyókat terelt el, és
puszta kézzel hajlított acélt anélkül, hogy aggódnia kellett volna a
Szövetségi Légügyi Hivatal szabályai, a környezeti
hatásvizsgálatok vagy kollektív szerződések miatt. És még Clark
Kent silány fizetése is megfelelt neki, hiszen munkája végeztével
mindig tudhatta, hogy tiszta, egyértelmű győzelmet aratott.
Burnside szövetségi ügyészként sosem érte el Clark Kent
elégedettségi szintjét, mivel pár eset után rádöbbent, hogy őt
magát nem igazán érdekli a tiszta, egyértelmű győzelem.
Csakis a pénz érdekelte. Márpedig a szövetségi ügyészek nem
keresnek sokat. Így hát Burnside-nak nem okozott se
szívfájdalmat, se erkölcsi aggályt, hogy otthagyja az Igazságügyi
Hivatalt, és büntetőjogi védőügyvédnek álljon, lecserélve olcsó
öltönyeit Tom Ford márkájára, Chevrolet Malibuját egy Maserati
Quattroportéra, háromszobás Culver City-i lakását pedig egy
félreeső Bel Air-i palotára.
Ami az igazságot meg a méltányosságot illeti, úgy döntött,
ezek relatív fogalmak, amelyek teljes mértékben egy adott
személy társadalmi és politikai helyzetétől, illetve keresetétől
függenek. Ezért nem képviselt olyanokat, akiket gyilkossággal,
gyermekmolesztálással, emberrablással vagy nemi erőszakkal
gyanúsítottak, kivéve, ha a vádlott filmsztár, híres sportoló vagy
nagyvállalat vezetője volt.
 Hogy jól aludjon éjszaka, esténként megtömte magát
bifsztekkel, vacsoráját egy üveg kiváló borral öblítette le,
desszertnek pedig jöhetett a szex. Ma este éppen azon volt, hogy
rátérjen a desszertre. A Beverly Hills-i Mastro étteremben volt
egy nővel, akivel a Facebookon ismerkedett meg, és akit szemtől
szembe most látott életében először. Márpedig a nőn bőven akadt
látnivaló, ugyanis feszes, nagyon mélyen kivágott, hasított ujjú,
rövid fekete ruhát viselt, amit ezzel az erővel akár rá is festhettek
volna vadító testére. Úgy falta be a bifszteket, a homáros
krumplipürét meg egy nagy tányér gombát, akár egy vadember,
és nem iszkolt be a mosdóba, hogy az egészet kihányja, amit
Burnside nagyon jó jelnek vélt. Úgy tapasztalta, hogy egy
farkasétvágyú nő a szex terén is telhetetlen. Jó, a nőci kicsit
idősebbnek tűnt, mint amire számított, de attól még szexisnek
találta, és nem volt kedve ilyen későn neki állni másik csajt
keresni.
Az idősebb nő nem más volt, mint Wilma Owens, aki éppen
az első megbízását teljesítette. Willie teletömte magát bifsztekkel
meg homárral, és alig várta, hogy az est fénypontjaként
beülhessen Burnside Maseratijának volánja mögé, és
leszállíthassa a pasit Nicknek.
– Te jó ég, nézzenek oda, micsoda járgány! – lelkendezett,
amint az étterem alkalmazottja megállt előttük a Maserati
Quattroportéval. Willie izgalmában úgy ugráltatta E kosaras
mellét, hogy Burnside-nak majdnem ott helyben merevedése lett.
– Bármit megtennék, csak hogy vezethessem ezt a kocsit! –
mondta az ügyvédnek. – Bármit.
– Remek alkunak hangzik – mondta Burnside, és beült az
anyósülésre. – De légy óvatos! Ez nagyon erős kocsi.
– Szívecském, én meg nagyon erős csajszi vagyok.
Kapaszkodj! Mulatunk egy jót.
Willie tövig nyomta a gázpedált, Burnside pedig levegő után
kapott, ahogy Beverly Hills utcáin száguldottak. A nő úgy
döngetett végig a Sunset Boulevardon, és süvített fel Bel Airbe,
mintha a Forma-1 monacói nagydíján versenyzett volna,
belesimult a kanyarokba, cikázott az autók között, és egy
pillanatra sem lassított.
 – Szívecském, ez pont olyan, mintha odahaza lennék a texasi
salakpályán – mondta Burnside-nak. – Imádom! Tisztára
begerjedtem.
Az ügyvéd is igencsak be volt gerjedve, de igyekezett
uralkodni magán. Mire a kocsi csikorogva, hirtelen megállt a
háza előtt, a hosszú, íves felhajtó végén, Burnside úgy érezte, rég
túl van a bemelegítésen, készen áll elstartolni. Nyilván a nő is
ugyanígy érezte magát, mert felé fordult, két kézzel megragadta
az arcát, és úgy csókolta meg, hogy az ügyvéd ruhái kis híján
lángra kaptak.
– Tetszik, ahogy hajtasz – mondta Burnside.
– Csak most kezdek belejönni.
A férfi legszívesebben odarántotta volna őt magához, hogy
azonnal letudja a dolgot, még a saját biztonsági övét sem oldotta
volna ki, ám Willie máris félúton volt a bejárati ajtó felé.
– Gyere már, édes! – szólt vissza Burnside-nak. – Már nem
sokáig bírok várni. Sürgősen pattanj ki abból a verdából, és
csipkedd magad, különben kénytelen leszek nélküled
nekikezdeni!
A tágas, földszintes, modernista ház az utcától jóval hátrább
helyezkedett el, tetejét fehér kőzúzalékkal szórták fel, ablakai a
padlótól a mennyezetig értek. Egy valaha közkedvelt, mára halott
építész tervezte, és a hatvanas évek modernizmusának klasszikus
példájaként dicsőítették. Burnside nem azért vette meg a házat,
megmentve azt a lebontástól, mert hitt volna a történelmi
jelentőségű építészeti remekművek megőrzésében, hanem mert
hírnévre és jelentőségre tett szert azáltal, hogy egy ilyen híres
ingatlanban élt. Igazság szerint utálta az otthonát, amit vénnek és
ramatyul tervezettnek tartott, és gyakran megbánta, hogy nem
romboltatta le, amikor esélye lett volna rá. Ma este azonban nem
a házon járt az esze, amikor beütötte a kódot a riasztó
billentyűzetébe, és kinyitotta a bejárati ajtót. Csakis arra gondolt,
hogy milyen lesz a nő óriási dudájának közébe temetnie az arcát.
Beengedte Willie-t a házba, majd becsapta kettőjük mögött az
ajtót, mire a nő ismét megragadta őt, odahúzta magához, és
megcsókolta. Burnside háttal a falnak nyomta, és épp a ruhája
szegélyét húzta fel, amikor érezte, hogy a nő váratlanul
megmerevedik, márpedig itt nem neki kellett volna merevednie.
Az ügyvéd háta mögé bámult. Burnside épp, hogy felfogta ezt,
amikor valaki elrántotta a nőtől, és visszakézből pofán vágta.
Hátratántorodott, megdöbbentette a látvány: két fekete
símaszkos férfi pisztolyt szegezett rá. Első reakciója nem is
félelem volt, hanem düh, méghozzá nem a fegyveres
behatolókkal, hanem a nagymenő biztonságtechnikai céggel
szemben, amely beszerelte a házába a vérlázítóan drága és
állítólag a létező legkorszerűbb riasztórendszert. Olyan pert
akasztok a nyakukba, hogy megemlegetik, gondolta.
Willie dermedten állt a falnál, rémülettől elkerekedett
szemmel bámulta a Burnside-hoz legközelebbi férfit.
– Mit akartok? – kérdezte Burnside.
A férfi Willie-re szegezte a fegyverét, és homlokon lőtte,
azonnal végzett vele. Burnside elszörnyedt felhördülése
hangosabb volt, mint a lövés tompa nesze, hiszen a pisztoly
csupán egy megtévesztően halk sziszegést hallatott. Willie feje a
falnak csapódott, nagyot puffant, majd a nő élettelenül a padlóra
rogyott, széles vércsíkot hagyva maga után.
Burnside rámeredt, majd elhátrált, felemelte a kezét, maga
elé tartotta, és rázogatta, mintha egy ilyen egyszerű mozdulattal
lerázhatná, elhessegethetné az egész helyzetet.
– Nem, nem, nem.
Olyannyira arra a támadóra összpontosított, amelyik
hidegvérrel meggyilkolta Willie-t, hogy észre sem vette a mellé
lépő másik férfit, amíg az oda nem nyomta hozzá a sokkolóját.
Onnantól pedig semmit sem vett észre, hiszen ötvenezer volt
hasított belé. Hőség öntötte el, hallani vélte, ahogy az agyában
megpattan valami, és a padlón találta magát, felbámult a
mennyezetre. Elméje megpróbált újraindulni, ám a teste le volt
maradva, és első világos gondolata ebben a tehetetlen
pillanatban az volt, hogy remélte, a záróizmai nem mondták fel a
szolgálatot.
A két férfi kirángatta a házból, miközben egy fekete furgon
száguldott végig a felhajtóján, és megállt Burnside Maseratija
mellett, a bejárati ajtóhoz vezető lépcsők előtt. Az egyik
símaszkos kinyitotta a furgon hátsó ajtaját, és már épp belökték
volna az ügyvédet a kocsiba, amikor egy nő kiabált rájuk:
– FBI, megállni!
 Bár a Burnside előtt lejátszódó jelenet színjáték volt, az FBI-
os rész stimmelt, hiszen az FBI-ügynök szerepét Kate alakította.
A férfiak a földre dobták Burnside-ot, megperdültek, és
lövöldözésbe bonyolódtak Kate-tel. Az ügyvédhez közelebbit
találat érte, eldőlt, beesett a furgon nyitott ajtaján, mellkasát
elborította a vér. Kisütött idegsejtjei ellenére Burnside gyenge,
koordinálatlan kísérletet tett arra, hogy fedezékbe húzódjon.
Becsapódott a kocsiajtó, újabb lövések hallatszottak, aztán a
furgon elhúzott.
Kate lenézett Burnside-ra.
– Ha élni akar, tegye pontosan azt, amit mondok!
Talpra rántotta a férfit, magával húzta a felhajtón, ki az
utcára, ahol Crown Victoriája parkolt, járó motorral. Kinyitotta a
hátsó ülés ajtaját.
– Feküdjön a padlóra!
– Hogy mi?
– A padlóra!
Belökte a férfit a kocsiba, és becsapta utána az ajtót. A
vezetőülés ajtajához szaladt, beugrott a volán mögé, és
beletaposott a gázba, füstölő gumival, kifarolva húzta el a csíkot.
– Ki maga? – kérdezte Burnside.
– FBI-ügynök. Jól van?
Az ügyvéd gyorsan felmérte az állapotát. Nem sérült meg, és
nem pisilt be. A teste és a méltósága sértetlen volt. Hála istennek.
– Igen, jól, de kinyírták a nőt, akivel voltam.
– Még szép. Sosem hagynak hátra tanúkat. Eleven lénynek
nincs kegyelem. Ha lenne aranyhala, azt is kinyírták volna.
Magánál van a mobilja?
Burnside megtapogatta a zsebeit, megtalálta a telefonját.
– Igen.
– Dobja ide az anyósülésre! – utasította Kate.
Az ügyvéd odavetette a mobilját, a nő pedig kihajította a
nyitott ablakon.
– Mi? Miért? – hüledezett Burnside.
– Élni akar?
– Persze, naná – felelte a férfi.
 – Akkor tegye, amit mondok! Ha bemérték a mobilját, akkor
máris a nyomunkban van egy másik bérgyilkos osztag, és csak
pár perc előnyünk lehet. Adja ide a cipőjét!
– A cipőmet?
– Jól hallotta. A cipőjét. Meg a zakóját is. Gyorsan!
Burnside levette a holmikat, és odaadta Kate-nek, aki mindet
kidobta a kocsi ablakán.
– Ezt meg miért csinálta? – kérdezte a férfi. – Mi értelme
volt?
– Lehet, hogy nyomkövetőt tettek a cipőjébe, vagy a zakója
bélésébe. – Kate a fejét csóválta. – Már mindent elfelejtett, amit
ügyészként tanult?
A férfi visszanyelte a torkába toluló epét. Nem az imént
látottak borzalma vagy a megkésve rátörő félelem miatt lett
hányingere – hanem Kate vezetése miatt. A nő Wilmának a lába
nyomába sem ért.
– Kik üldöznek? – kérdezte Burnside.
– A Víbora-kartell.
Az ügyvéd ismét úgy érezte magát, mintha sokkolót nyomtak
volna oda hozzá. Olyat, amitől ötvenezer volt elemi, páni félelem
hasított belé. Pontosan tudta, mi a Víbora-kartell, kik a
víborások. Eredetileg egy tucat mexikói katona alkotta az
osztagot, amit az Egyesült Államok hadserege képzett ki elit
drogkommandóvá. Ám a piszkos tizenkettő 1998-ban rossz útra
tért, az Öböl-kartell testőrei és zsoldosai lettek, majd új uraik
ellen fordultak. Amerikai katonai kiképzésüket, valamint a
kartelltől eltanult drogkereskedelmi fortélyokat felhasználva
kiépítették saját bűnügyi szervezetüket, és hadba léptek
vetélytársaik ellen. Hamar tízezer fős sereget toboroztak, s
hírhedtté váltak borzalmas atrocitásaikról, például karóra tűzték
versenytársaik levágott fejét egy népszerű csempészútvonal
mentén, és hidegvérrel gyilkoltak civileket, egész falvakat irtottak
ki, ha azok rivális kartellekhez kötődtek.
A Víbora-kartell befolyása és félelmetes erőszakossága
Mexikó határát átlépve az Egyesült Államokra is kiterjedt: a
nagyvárosi bandák tagjait verbuválták, fegyverezték fel, és
képezték ki.
 Olyanok voltak, akár a veszett kutyák, ám Neal Burnside-nak
fogalma sem volt, miért eredtek a nyomába. Szövetségi
ügyészként sosem szállt szembe a víborásokkal, és ügyvédként
sem védte egyetle n tagjukat – vagy ami még rosszabb lett volna,
egy riválisukat – sem.
– Ez valami nagy tévedés – mondta Kate-nek. – Semmi
közöm sincs egyik mexikói drogkartellhez sem. Mit akarnak ezek
tőlem?
– Vissza akarják kapni a pénzüket – felelte a nő.
– De hát nincs nálam.
– Derek Griffinnél van – közölte Kate.
 16.

Miközben Burnside a kocsija fedezékébe húzódott, Kate pedig

vaktölténnyel lövöldözött Nickre meg Chetre, Willie előbújt a ház
mögül, a furgonhoz osont, és Tom Underhill átadta neki a helyét
a volán mögött.
Nick beugrott hátra Chet mellé – aki az imént eljátszotta,
hogy ledöntötte a lábáról Kate találata –, és becsukta a kocsiajtót.
Willie sebességbe tette a furgont, és elhajtott.
– Ez nagy visszalépés ahhoz a Maseratihoz képest –
panaszkodott az asszony. – Mintha fűnyírót vezetnék.
– Remek, akkor legalább nem fog el a kísértés, hogy
száguldozz – felelte Nick, és letelepedett a padlóra a vigyorgó
Chet Kershawval szemben.
– Hát ez csúcs volt! – lelkesedett Chet.
Nick a furgon oldalának dőlt.
– Hála a hollywoodi mágiádnak.
– A vaktöltény meg a kidurranó vérpatron párosa nagyon régi
trükk – mondta Chet. – Már a nagyapám is ezzel imitált
lövöldözést, mielőtt én megszülettem. Sima ügy volt.
Nick direkt úgy tervezte, hogy sima ügy legyen. Amatőr
civilekből álló bandával működött együtt, és fogalma sem volt,
hogyan reagálnak majd, ha beindul a svindli. Szándékosan úgy
találta ki a balhé minden egyes lépését, hogy mindenki a maga
szakértelmének megfelelő feladatot kapjon, ne várjon túl nagy
kihívás csapata egyetlen tagjára sem, Kate-et is beleértve. Nick
csupán annyit kért tőlük, hogy tegyék azt, amit mindig is remekül
szoktak tenni. Egyedül Tom Underhill feladata nem volt a
hivatásának megfelelő, neki viszont csupán annyit kellett tennie,
hogy a ház elé hajt a furgonnal, és úgy áll meg, hogy eltakarja a
lopakodó Willie-t, illetve hogy gyorsan ki lehessen aztán fordulni
az útra. A nős, háromgyermekes Tom igencsak gyakorlott volt
nagy kocsik vezetése és zavaró tényezők elviselése terén. Minden
más, legalábbis Nick szemszögéből, könnyű feladat volt. Meg sem
próbálta feltörni Burnside riasztórendszerét. Egyszerűen csak
leverte a zárat a hátsó ajtóról, megvárta, hogy az ügyvéd maga
kapcsolja ki a riasztót, majd miközben Willie rámászott a pasira,
Nick berontott a házba Chettel.
Tom bekapcsolta a műszerfal alá felszerelt rendőrségi rádiót,
ami a diszpécser utasításainak és a zsaruk dumájának állandó
áramát közvetítette.
– Figyeled, mit mondanak? – kérdezte Nicket. – A
nyomunkban vannak. Az egyik szomszéd bejelentette a
lövöldözést, és leírást adott a furgonunkról a rendőrségnek. Már
úton is van pár járőrautó meg egy helikopter.
– Semmi vész – felelte Nick. – Kiterveltem a menekülést.
– Engem még soha nem üldözött a rendőrség – mondta Tom.
– Most sem üldöz – válaszolta a svindler. – Csak a furgont
üldözik.
– Én is a furgonban vagyok – makacskodott Tom.
– De ezt a rendőrök nem tudják – közölte Nick.
Willie nyugat felé hajtott a Sunseten, elhaladva a Kaliforniai
Egyetem Los Angeles-i kampuszának északi peremén, Chet pedig
levette véres felsőjét, és leszedegette a mellkasára ragasztott,
kidurrant vérpatronokat. Épp átmentek a Sunset és a Stone
Canyon út kereszteződésén, amikor meghallották, amint a
diszpécser értesíti a járőrautókat, hogy a helikopter a Burnside
szomszédja által bejelentett furgon leírásának megfelelő autót
vett észre: nyugatra hajt a Sunseten, a Westwood Plaza Drive
felé. Willie élesen balra kanyarodott, be az egyetemre, és
lesüvített a hosszú, kanyargós rámpán a sportpálya alatti
mélygarázsba. Épp foci meccs volt, több ezer szurkoló ült a
lelátón.
Most már senki sem szólt. Tom és Chet elfehéredett ujjakkal
kapaszkodtak az ülésbe, hallgatták, ahogy a diszpécser közli, a
járőrautók csupán másodpercekre vannak tőlük. Willie csakis a
vezetésre összpontosított, az ormótlan furgonnal kanyargott a
rámpán. Nick a csapatát figyelte, teljesen magabiztos volt, tudta,
hogy gond nélkül be fognak jutni a mélygarázsba, hiszen előre
váltott parkolójegyet.
Willie átlósan állt be egy rakodóhelyre. Nick azért választotta
ezt a helyet, mert így a furgon eltakarta a megfigyelő kamera elől
a liftet és a lépcsőházat. Mindannyian felkaptak egy-egy
sporttáskát, kiugrottak az autóból, a lépcsőházhoz szaladtak, és
az egyetem csapatának mezébe, melegítőjébe meg sapkájába
öltöztek. A szemetesbe dobták a táskákat, felrohantak a lépcsőn,
szétváltak, és elvegyültek a meccset néző tömegben, miközben a
járőrautók behajtottak a garázsba, s a helikopter a pálya fölött
körözött.

A Topanga-kanyon átszeli a Santa Monica-i hegyeket, a San

Fernando-völgy és a tengerpart között fut. Félreeső, sűrű
erdőkkel borított vidék, amely a hatvanas években arról lett
híres, hogy bohém menedékké vált festők, költők, színészek,
beatnikek, hippik, leszbikusok, kommunisták és bárki más
számára, aki örömét lelte abban, hogy lázadó, radikális vagy
kívülálló. És a Topanga-kanyon alapvetően ilyen is maradt, ezen
a helyen a madárcsicsergést még mindig elnyomta a szélcsengők
hangja, a levegőt áthatotta a füstölő illata, s az ember
találkozhatott melltartó nélküli, batikolt pólós, virággal díszített
hajú, Volkswagen Bogarat vezető nőkkel.
Kate a kanyon mélyére hajtott Burnside-dal, egy faházhoz,
ami egy földút végén állt, távol a szomszédoktól, és még távolabb
a kikövezett úttól. Magas fák sokasága és száraz, elvadult
növényzet vette körül.
A kétszobás faház maga volt a megtestesült tűzveszély. És ha
lángra kapott volna, a történelem megismételte volna önmagát. A
házikó egy évtizeddel ezelőtt súlyosan megsérült a malibui
tűzvészben, azóta elhagyatottan állt, ugyanis tulajdonosai, a bank
és a biztosítótársaság bonyolult jogi vitába gabalyodtak
egymással. Az épület tökéletesen megfelelt Nick igényeinek.
Megjavíttatta Tom Underhill-lel, aki rendbe hozta a tetőt,
beszerelt egy generátort, valamint gondoskodott róla, hogy
legyen víz meg áram, és működjön a szennyvízelvezetés.
A nő Crown Vicjét nem arra találták ki, hogy földúton
robogjanak vele, és úgy hánykolódott, akár egy csónak a viharos
tengeren, de Burnside nem panaszkodott. A víborásokról és
Derek Griffinről folytatott beszélgetés óta néma csöndben volt.
Kate örült ennek, de tudta, a férfi hamarosan kérdésekkel
árasztja majd el. Elvégre is egykori ügyész volt, és Kate arra
számított, hogy úgy fogja kifaggatni, akár egy ellenséges tanút.
Nem félt Burnside kérdezősködésétől. Készen állt rá. Nick
meg a csapat az elmúlt nyolc hétben folyamatosan az átverésre
készültek, beszerezték a kellő tőkét, felépítették a díszleteket,
megkeresték a szükséges ingatlanokat, és begyakorolták a
szerepüket.
Leállította a motort, lekapcsolta a fényszórót, és pár
pillanatig mozdulatlanul ült a kocsiban, a szemét és fülét
meresztette, meggyőződött róla, hogy senki sincs a közelben. A
házikóban sötét volt, a függönyök behúzva. A csendes közegben
tisztán hallatszott a generátor zümmögése.
Burnside lassan felült. Haja borzas volt, arca sápadt.
– Hol vagyunk?
– Az egyik védett házunkban – mondta a nő. – Teljesen
titkos.
Kate kiszállt az autóból, pisztollyal meg zseblámpával a
kezében, és körbejárta a házikót. Burnside kinyitotta a hátsó ülés
ajtaját, kihajolt, és kihányt mindent, amit a Mastróban evett.
A nő visszament hozzá, talpa alatt csikorogtak a kavicsok és
száraz gallyak.
– Sehol senki.
– Hozott nekem cipőt?
– Nem, de nincs rá szüksége – felelte Kate. – Nem fog
sétálgatni. – Azért vette el a cipőjét, hogy erről gondoskodjon.
– Mégis hogyan kéne eljutnom a házig?
– Emberelje meg magát, az isten szerelmére! – közölte a nő,
majd hátat fordított neki.
Burnside becsukta az ajtót, átcsúszott az ülésen a túloldali
ajtóig, és kiszállt, olyan óvatosan lépegetett zoknis lábával az
ösvényen, mintha a földet tövisek borították volna.
Kate kinyitotta a faház ajtaját, benyúlt, hogy felkapcsolja a
villanyt, és intett a férfinak, hogy lépjen be.
– Érezze otthon magát!
 17.

A házikóban áporodott volt a levegő, és vékony porréteg borított

mindent. A kis konyhában csorba szegélyű műanyag pult, egy
Kate-nél is öregebb tűzhely és egy olyan hűtő fogadta őket,
aminek egyik sarkát téglával támasztották ki, hogy ne billegjen. A
nappali berendezését egy asztal és négy különféle szék, egy
repedezett PVC-bevonatú kanapé, egy hintaszék, valamint a
hajópadlón fekvő pár poros szőnyeg alkotta. A falon volt néhány
bekeretezett nyomat, amiket Nick a Walmart áruházban vett
darabonként öt dollárért. A hálószoba épp csak akkora volt, hogy
beférjen egy nyikorgós ágykeret, rajta nagy matraccal, illetve egy
éjjeliszekrény. A fürdőszoba alig volt nagyobb egy mobil vécénél,
bár annál egy kicsivel jobbnak érződött. Az egyik falnál álló
háromszintes könyvespolcon néhány megsárgult, szamárfüles,
puhafedelű könyv sorakozott. Burnside a mosogatóhoz ment,
megnyitotta a csapot, és a vízsugár alá dugta a fejét, megtöltve a
száját. Gurgulázott, majd kiköpte a vizet, aztán megismételte a
dolgot, végül elzárta a csapot, és Kate felé fordult.
– Nem számítottunk vendégre, úgyhogy nincs sok ennivalónk
– mondta a nő. – De az első néhány napra elegendő lesz.
Burnside feltartotta a kezét.
– Nagyon-nagyon előreszalad. Nem hinném, hogy öt percnél
tovább maradok ebben a kalyibában.
– Csak tessék, sétáljon ki az ajtón! Máris bánom, hogy
megmentettem az életét. Oda az egész hétvégém.
– Mégis mit keresett maga a házamnál?
– Hírét vettük, hogy Derek Griffin segített a víborásoknak a
drogkereskedelemből származó, több millió dolláros bevételük
pénzmosásában.
– Ez nem igaz – jelentette ki Burnside. – Mr. Griffin sosem
vett részt illegális tevékenységben.
– Az a hír járja, hogy a víborások dühöngenek, amiért Griffin
az ügyfeleitől lopott összes pénzzel együtt az ő vagyonukkal is
lelépett. Mivel egyedül maga tudja, hol a pasas, a főnököm úgy
gondolta, a víborások talán rászállnak magára.
– Mr. Griffin nem lopott meg senkit.
– Maga szerint ez itt tárgyalóterem? Én is tudom, maga is
tudja, és a víborások is tudják, hogy az ügyfele ellopta a pénzt.
– Mit akartak elérni azzal, hogy engem figyeltek?
– Meg akartuk menteni az életét.
– Nem is tudtam, hogy az FBI így aggódik a testi épségemért.
– Nem örülünk neki, ha mexikói kartellek amerikai
állampolgárokat gyilkolásznak, még akkor sem, ha megvetjük az
illető polgárokat.
Burnside leült az asztalhoz.
– Semmi oka utálni engem. Mindenkit megillet a jogi
tanácsadás és az erős védelem. Ez a jogrendszerünk alapja.
– Maga bűnözőket szabadít ki.
– Az a bűnüldözés hibája, nem pedig az enyém, ha egy
vádlottat ártatlannak nyilvánítanak. Ha az érvelésük biztos
lábakon áll, még a legerősebb védelemnek sem lenne szabad
megingatnia, különben eleve nem is lenne szabad vádat emelni.
– Gyorsan körülnézett a szobában. – És most hogyan tovább?
– Védőőrizetben marad, amíg a főnököm máshogy nem
rendelkezik.
– Ez az én döntésem kéne, hogy legyen, nem az övé.
– A víborások kegyetlenek és hajthatatlanok. Nem fognak
leállni, amíg el nem kapják magát. Habozás nélkül berontanának
a munkahelyére, gépfegyverekkel lőnék szét az irodáját, és az
összes munkatársa holttestén át rángatnák ki magát onnan.
Komolyan azt gondolja, hogy meg tudja védeni magát, és maga
körül mindenkit ezektől a fickóktól?
Burnside belegondolt abba, ami Willie-vel történt, és
megborzongott. Még soha nem volt tanúja egy ember
meggyilkolásának, s legalább azért hálás volt, hogy nem
olyasvalakivel történt, akit jobban ismert és szeretett. Arról nem
is beszélve, hogy amikor látta a nőt lecsúszni a fal mentén,
rádöbbent, hogy sokkal idősebb, mint amennyinek eredetileg
gondolta. Ezek szerint sokkal óvatosabbnak kell majd lennie a
jövőben, hogy kit szed fel a neten.
 – Nem fogok a végtelenségig bujkálni – jelentette ki.
– Nem is kell. Igazából nem magát akarják, hanem Griffint.
Adja fel őt nekünk, és vége minden bajának!
– Ahogy a karrieremnek is vége lenne védőügyvédként, már
ha egyáltalán tudnám, hol van Mr. Griffin, de nem tudom.
– Mégis miféle karrierje lesz koporsóban? A víborások csak
akkor fogják békén hagyni, ha előkerül Griffin.
– Kell, hogy legyen más megoldás – mondta Burnside.
– Ha eszébe jut valami, csak szóljon! Majd továbbítom az
illetékeseknek.
– Nem kellene jelentenie a történteket? Erősítést kérni?
Kate letette az asztalra az okostelefonját, és hangfelvételre
állította.
– Szabályosan kell eljárnom. Először is jegyzőkönyvet kell
felvennem, mielőtt felhívhatnék bárkit.
– Nem sokat mondhatok. Amint beléptünk az ajtón, ránk
vetették magukat. Lelőtték Willie-t, engem pedig sokkoltak,
aztán lövöldözés volt a felhajtón.
– Willie-ről mit tud?
– Hogy nagy csöcse volt – felelte Burnside. – Nagyjából
ennyi. A Facebookon ismerkedtünk meg. Ez volt az első randink.
– A támadók mondtak valamit?
– Egy szót sem. Ridegek és gyakorlatiasak voltak. Néhány
másodperc alatt zajlott le az egész.
– Le tudná írni a férfiakat? Látott bármit, ami segíthetne
beazonosítani őket?
Burnside a fejét csóválta.
– Símaszkot és kesztyűt viseltek. Semmit sem tudok mondani
róluk.
Ez remek hír, gondolta Kate. Leállította a felvételt, és felhívta
Jessupot, hogy tájékoztassa.
– Beszélni akarok vele – közölte Burnside.
A nő átadta neki a mobilt, tudva, hogy ez kulcsfontosságú
pillanat az átverésben, ezen múlik a sikere. Burnside ismerte Carl
Jessupot, és a főnök hangja a vonal túlsó végén megerősítené
számára Kate tekintélyét, illetve az egész helyzet „valódiságát”.
Nem volt egyszerű rábeszélni Jessupot a dologra.
 – Nem fogok bujkálni, Carl – jelentette ki Burnside. –
Szakmai kötelezettségeknek kell eleget tennem, folyamatban lévő
ügyeim vannak a bíróságon, és fizetnem kell a számláimat.
Kate nem hallotta Jessup szavait, de tudta, hogy megismétli,
amit ő maga mondott Burnside-nak, hozzátéve, hogy hamarosan
átadják az ügyvédet a szövetségi rendőrbíróknak, a tanúvédelmi
profiknak. Az FBI nem a gyerekcsőszködés szakértője.
– Elvárom, hogy aktivizálják magukat – közölte Burnside. –
Kerítsék kézre ezeket a víborásokat, csukják le őket, hogy ne
kelljen megvédeniük tőlük.
Abszurd követelés volt. A víborások több ezren voltak, és
számtalan bandatagnak parancsoltak. Ha ez valós szituáció lett
volna, nem pedig egy részletesen kidolgozott átverés, a víborások
egyre csak küldenék a támadókat Burnside nyakára, míg Griffin
elő nem kerül, aztán pedig arra koncentrálnának, hogy elkapják a
pasast, aki lenyúlta a pénzüket.
Jessup nyilván épp a követelése abszurditását magyarázta el
Burnside-nak. Kate látta az ügyvéd arcán az egyre növekvő
frusztráltságot.
– Az nem megoldás sem nekem, sem Derek Griffinnek, hogy
én tanúvédelmi programba kerüljek, amíg ő vissza nem tér, hogy
célponttá váljon helyettem – mondta Burnside. – Csak van
valami módja, hogy fű alatt tudassák a víborásokkal, hogy nem
tudom, hol van az ügyfelem, aki ráadásul ártatlan.
Jessup olyan hangosan nevetett, hogy még Kate is hallotta.
Nem tudta, mit mondott ezután a főnöke, de érezte a Burnside-
ból áradó dühöt.
– Majd holnap beszélünk – mondta végül az ügyvéd. –
Elvárom, hogy addigra más lehetőséggel is tudjon szolgálni.
Nem volt olyan helyzetben, hogy követelőzzön, és ezt a szíve
mélyén nyilván tudta is, de Kate úgy vélte, Burnside nem akar
olyan tehetetlennek tűnni, amilyennek érezte magát.
Az ügyvéd átadta neki a telefont.
– Beszélni akar magával.
– Tudom, hogy ott maguknál nincs tévé, de a híradóba máris
bekerült, hogy Burnside házában lövések dördültek, és hogy az
ügyvéd eltűnt – tájékoztatta Jessup Kate-et. – A Los Angeles-i
rendőrség nyomozást indított, na nem mintha sok nyomuk lenne,
de azért legyen óvatos!
– Az leszek, uram. – Letette a telefont, és Burnside-hoz
fordult. – Holnap reggel majd levált egy másik ügynök.
– Csak egy?
– Én is itt maradok, de övé lesz a nappali műszak, mialatt én
kialszom magam. Csak addig őrizzük magát, amíg a rendőrbírók
ide nem érnek, remélhetőleg holnap este.
Burnside a mobilra intett.
– Muszáj telefonálnom.
– Sajnálom, nem engedhetem.
– Folyamatban lévő ügyeim vannak. Muszáj beszélnem a
csapatommal, tudatnom kell velük, hogy jól vagyok, és hogy
miként érhetnek el.
Kate rámeredt.
– Maga tényleg szövetségi ügyész volt?
– Öt évig – felelte a férfi. – A legjobbak közé tartoztam.
– Aztán mi történt? Komoly fejsérülést szenvedett?
Burnside összehúzta a szemét.
– Miért kérdi, mert otthagytam az Igazságügyi Hivatalt, hogy
védőügyvéd legyek?
– Azért kérdem, mert ha valakinek, hát magának tudnia
kéne, hogy senkivel sem léphet kapcsolatba.
– Az én életem, az én döntésem.
– Nem, most már az én életem is. Nem hagyom, hogy
veszélynek tegyen ki engem vagy a szeretteimet az arroganciája
és a hülyesége miatt. Ha bárkivel is kapcsolatba lép a mobilomon
keresztül, tíz perccel később a víborások tudni fogják, hol
vagyunk, és ki vagyok én. És talán a következő lépésük az lesz,
hogy idejönnek, és kinyírnak minket. Ezzel vége. Vagy talán
inkább a húgom házához mennek, lelövik az egyik gyerekét, hogy
bizonyítsák, véresen komolyan kell venni őket, majd túsznak
használják őt, hogy én kénytelen legyek elárulni magát. És el is
árulnám.
– Nem tenné meg.
– Nanoszekundumnyi habozás nélkül – felelte Kate. – Vagy
az én szabályaim szerint játszik, vagy most rögtön kisétálhat az
ajtón, és szerencsét próbálhat egyedül.
 – Kidobta a cipőmet – mondta Burnside.
A nő a konyhaasztalra hajította a kocsikulcsot.
– És most mi a kifogása?
Burnside homlokát ráncolva nézett a kulcsra, aztán Kate-re.
Esze ágában sem volt elmenni.
– Ez iszonyú. Legalább annyit megtehettek volna, hogy egy
rendes hotelben szállásolnak el.
– Mely esetben tudna a hollétéről a szálloda egész
személyzete, akiknek a fele nyilván illegális bevándorló
Mexikóból, ahol a családjaik továbbra is a Víbora-kartell által
uralt területen élnek. Ráadásul az épületben lévő összes többi
vendéget is veszélybe sodornánk. Mégis miért csinálnánk ekkora
hülyeséget?
– Itt még tévénk sincs – panaszkodott Burnside.
– Nézze a dolog jó oldalát! – intett Kate a könyvespolcra. –
Végre lehetősége van Nora Robertset olvasni.

Neal Burnside talált tiszta ágyneműt a gardróbfülkében,

megágyazott, majd bebújt a takaró alá, Kate viszont a nappaliban
maradt, éberen őrködött.
Prérifarkasok vonítottak és baglyok huhogtak odakint a
sötétben, Burnside pedig nem bírt elaludni. A hangok hallatán
eszébe jutott az összes cowboyos film, amit valaha látott,
amikben a hülye telepesek a társzekerükön aludtak a tűz mellett,
nem tudva, hogy a vonítás meg a huhogás valójában a vad
indiánok hangjelzése: így kommunikálnak egymással, miközben
körbezárják a táborukat, hogy megerőszakolják, megkínozzák,
megskalpolják és megöljék mindannyiukat.
Burnside-nak irracionális késztetése támadt, hogy kinyissa a
hálószoba ajtaját, kirohanjon a nappaliba, és figyelmeztesse
Kate-et, hogy indiánok készülnek lecsapni rájuk. Jó, tudta, hogy
ez kész őrület. Tudta, hogy nincsenek odakint indiánok. De mi
van, ha a víborások vonítottak meg huhogtak odakint, támadásra
készülve? Az nem olyan őrült ötlet, igaz? Burnside megcsóválta a
fejét. Még szép, hogy kész őrület. Mégis miért vonítanának a
víborások, mint a prérifarkasok? Egyébként is, Carl Jessupon
kívül senki sem tudta, hogy hol van. Ez a gondolat megnyugtatta.
Kivéve, hogy bárkit is bízott meg Jessup O’Hare leváltásával, az is
tudta, hol rejtőznek. Meg az is, akinek az illető ügynök elárulta,
mondjuk a feleségének vagy a barátnőjének, ráadásul talán úgy,
hogy azt hallhatta a bejárónő vagy a kertész vagy a
medencetisztító, akik talán mind mexikóiak, és talán illegális
bevándorlók, és talán egy rokonuk, barátjuk vagy szomszédjuk
kapcsolatban áll a víborásokkal. Nem, nem és nem, mondta
magának Burnside. Az FBI-ügynököket direkt arra képezik ki,
hogy legyenek diszkrétek. Nem beszélnének a kertész előtt arról a
tanúról, akinek a védelmével meg lettek bízva. Na de legyünk
realisták: ki veszi észre a személyzetet? Burnside nem is tudta, ő
mikor figyelt oda legutóbb, mit mond telefonon, miközben
Emília a házát takarította, Enrique a medencét tisztította, a
kertész Julio pedig a füvet nyírta.
Mi van, ha egy spanyolajkú gondnok állt Jessup irodája előtt,
amikor az ügynök éppen vele telefonált? Vagy egy señorita
locsolta a virágokat a szövetségi rendőrbírók irodájában, amikor
Jessup felhívta őket?
Burnside tudta, hogy a legutóbbi népszámlálásból kiderült:
Los Angeles megye lakosságának 48 százaléka latinamerikai, a
többségük mexikói, és ezek csak azok az emberek, akiket a
népszámlálási biztosok nyilvántartásba tudtak venni. Ebben az
értékben nem volt benne az a durván 2,6 millió illegális
bevándorló, akik a Belbiztonsági Minisztérium becslése szerint
Kaliforniában éltek, és a többségük szintén Mexikóból érkezett,
vagyis a Los Angeles megyében élő latin-amerikaiak aránya
valójában sokkal, sokkal, de sokkal magasabb lehet. És abból a
2,6 millió illegális bevándorlóból vajon hányat csempészett
Mexikóból Kaliforniába olyasvalaki, aki kapcsolatban áll a
víborásokkal? És vajon hányan származnak Mexikó azon
hatalmas térségeiből, amik a víborások uralma alatt állnak? És
vajon hányan – vagy odahaza a rokonaik közül hányan –
üzletelnek a víborásokkal? Bármi is a szám, nyilván csillagászati.
Így hát Burnside elszörnyedve vonta le az irracionális
következtetést, hogy talán Los Angeles lakosainak több mint a
fele őrá vadászik.
Úristen, hogy juthat ilyesmi az eszembe? – gondolta. Ez
nevetséges! Nem vadászik rám fél Los Angeles. De nem hallgatott
magára. A víborás orgyilkosokat hallgatta, akik odakint
prérifarkasul és bagolyul beszéltek egymással a házikó
megtámadásáról. Burnside lemondóan sóhajtott, és kimászott az
ágyból. Muszáj volt legalább felvetnie a prérifarkas nyelvű
kommunikáció lehetőségét O’Hare-nek. Hátha úgy kiűzheti a
saját agyából az egész őrült ötletet, átplántálhatja a nő fejébe,
hogy ő maga végre tudjon aludni.
Átkelt a kis szobán, közben intette magát, nehogy összevissza
hadováljon, mint egy nyáladzó idióta, hanem nyugodtan közölje
a nővel a lehetőségről felmerült aggodalmát. Ne azt mondja, hogy
attól tart, víborások ólálkodnak odakint, egyszerűen csak
javasolja O’Hare-nek, hogy tartsa nyitva a fülét, hátha érzékeli a
prérifarkasvonítás finom nüanszait.
Kinyitotta az ajtót, ugyanebben a pillanatban egy símaszkos
víborás berúgta a faház bejárati ajtaját, mire azonnal két golyót
kapott a mellkasába O’Hare-től, aki felugrott a kanapéról, és
ugyanazzal a mozdulattal lőtt is.
– Mi? – nyögte Burnside, képtelen volt felfogni, mi történik,
vagy megállapítani, hogy egyáltalán valóság-e, mivel tudta, őrület
azt gondolnia, itt vannak a víborások, de mégis ott hevert előtte
egy a padlón, szitává lőve.
Villanásokat látott a nyitott ajtón túli sötétben, ezzel
egyidőben tompa pukkanásokat hallott, és O’Hare előredőlt,
szeme tágra nyílt a döbbenettől és a félelemtől. Arccal előre a
kanapéra bukott, pisztolya élettelen ujjai közül leesett a földre, és
Burnside négy golyó ütötte sebet látott a hátán, csorgott belőlük a
vér.
Burnside a földre vetette magát, hogy felkapja O’Hare
fegyverét. Megragadta a pisztolyt, és az oldalára gördült, hogy
lelője az első víborás rohadékot, aki beteszi a lábát az ajtón,
amikor egy hangtompító torkolatát érezte a homlokán. Felnézett
a fölötte álló gyilkos víborás fekete símaszkjára, a réseken át
kilátszó rideg szempárra, és fájdalmasan elszorult a szíve.
– Nem tudom, hol van Derek Griffin – mondta Burnside, alig
kapott levegőt, és elejtette a pisztolyt. – Nincs nála a pénzük.
Egy másik fegyveres talpra rántotta az ügyvédet, a háta mögé
húzta a karját, szigszalagot tekert a csuklójára, aztán letépett egy
darabot a tekercsről, és a szájára tapasztotta, majd fekete
csuklyát húzott a fejére. Kirángatták a házból, kénytelen volt
mezítláb menetelni az éles kavicsokon meg gallyakon, míg
váratlan és fájdalmas megtorpanásra nem kényszerült, ugyanis
beverte a sípcsontját valamibe, amiről gyanította, hogy egy autó
hátsó lökhárítója lehet. A víborások kinyitották a csomagtartót,
és belökték oda Burnside-ot, aki semmit sem látott, ráadásul
kezével sem bírta tompítani az esést. Összeszigszalagozták a
bokáját is, aztán lecsapták a csomagtartó fedelét. Pár pillanattal
később az autó elszáguldott a földúton, olyan erősen rázva és
dobálva Burnside-ot a csomagtartó alja meg fedele között, hogy
úgy érezte, mintha vernék. És ahogy ez a rémálom kibontakozott,
csupán egy gondolat járt az ügyvéd fejében:
Nem hiszem el, hogy igazam volt.
 18.

Nick, Chet és Tom egy szolid színű Toyota Camryben hajtottak el

a védett háztól, Willie ült a volán mögött, Burnside pedig a
csomagtartóban hevert. Kate azért a Camryt választotta az ak-
cióhoz, mert az volt a legkelendőbb, az utakon leggyakrabban
látható kocsi az országban, minden autókölcsönzőben ezt kí-
nálták, így egy ilyen járművet volt a legnehezebb megkülönböz-
tetni a többitől, és később beazonosítani – nem mintha lett volna
szemtanúja az emberrablásnak.
Öt perccel korábban Chet rontott be elsőként a faházikóba,
ismét ő játszotta el a halott víborást, és Nick volt az, aki pisztolyt
szegezett Burnside fejéhez. Tom ment be utoljára, hogy
megkötözze az ügyvéd kezét, és rátegye a fejére a csuklyát.
Miután a Camry eltűnt az úton, Kate levetette nedves felsőjét,
és óvatosan lehúzta magáról a vérpatront, ami alapvetően
néhány egybefüggő, vörös sziruppal teli műanyag tasakból állt,
ezeket irtó erős sebtapasszal erősítették a hátára. Minden egyes
tasakra egy vékony töltet került, ezekből apró drótok vezettek a
zsebébe rejtett elemes vevőkészülékhez. Nick pontosan
ugyanabban a pillanatban, hogy vaktölténnyel Kate-re lőtt,
távirányítóval aktiválta a tölteteket, amik fellépték a véres
tasakokat, és lyukakat hasítottak a nő felsőjébe.
Kate vastag fekete szemeteszsákot vett elő a mosogató alól,
beledobta átázott felsőjét meg a vérpatronokat, magához vette a
pisztolyát és a zseblámpáját, aztán egy szál melltartóban meg
nadrágban kivitte a zsákot a kocsijához, és behajította a
csomagtartóba. Előszedte a csomagtartóból az előre odakészített
tiszta pólót, és felvette. Kinyitotta a vaskazettát, betette a
vaktöltényes pisztolyt, kivette a teljesen ugyanúgy kinéző, ám
éles lőszerrel töltött fegyverét, és az övén lévő pisztolytáskába
rakta.
Csak amikor végre a volán mögött ült, kezében a
slusszkulccsal, indulásra készen, akkor engedett meg magának
egy diadalittas felkiáltást és egy mosolyt. Mindig remek érzés
volt, ha egy akció a tervnek megfelelően alakult, és Kate most
rádöbbent, hogy nem számít, törvényes műveletről vagy
svindliről van-e szó. A siker mindenképp édes. Nem mintha ezt
esze ágában lett volna megosztani Nickkel. Attól tartott, talán
rajtavesztene, ha Nick megtudná, mennyire élvezi a balhét.

Burnside biztos volt benne, hogy rajtavesztett. Víborás gyilkosok

rabolták el, bevágták egy kocsi csomagtartójába, és épp az isten
tudja, hova viszik, hogy megkínozzák és megöljék. Ennél jobban
csak akkor veszthetett volna rajta, ha máris halott lett volna. És a
víborások csak azért nem nyírták még ki, mert meg voltak
győződve róla, hogy tudja, hol van Griffin, vagyis hogyan
szerezhetik meg a pénzüket, illetve talán a bankár egész
zsákmányát. Félmilliárd dolláros bosszú.
Burnside-nak azt kellett kitalálnia, hogyan fordítsa tudását az
előnyére, hátha elkerülheti a kínzást, élve megúszhatja ezt az
egészet, és kreativitása meg okossága révén talán még némi
kártérítést is kiügyeskedhet magának fájdalma és szenvedése
enyhítésére. Azt hajtogatta magában, hogy elvégre is eszes
ember, ráadásul ügyvéd. Hosszú évek tapasztalata áll mögötte
érvelésben és alkudozásban, ennek nyilván hasznát veszi a
mostani életveszélyes szituációban. A lényeg az volt, hogy az
elszenvedett megaláztatások ellenére ne mutasson gyengeséget
vagy félelmet.
Az autó megállt, Burnside hallotta, hogy nyílik a csomagtartó,
aztán kirángatták onnan, és talpra állították. Lehúzták a fejéről a
csuklyát, és az egyik símaszkos férfi elvágta a bokáján lévő
szigszalagot. Az ügyvéd imbolygott kicsit, mielőtt sikerült volna
visszanyernie az egyensúlyát. Senki sem szólt egy szót sem.
Burnside hunyorogva meredt a sötétségbe, és látta, hogy egy kis
magánrepülő mellett parkoltak le. A sugárhajtású gép egy
rozsdás, rozzant hangár előtt állt, és az ügyvéd úgy vélte, hogy a
Van Nuys-i repülőtér egy félreeső részén lehetnek.
Ezt a repteret nem vették igénybe nagy légitársaságok.
Teherszállító gépek, illetve a kisebb bérelt magánrepülők és
polgári légijáratok részére volt fenntartva. Ezenkívül népszerű
forgatási helyszín volt mozifilmek és televíziós műsorok számára:
a hangárokat színtérnek használták, bennük nagy, belső
díszletekkel, minden mást pedig arra, hogy katonai
támaszpontok vagy nagy nemzetközi repülőterek látszatát
teremtsék meg. Burnside-nak az a futó, bár erős benyomása
támadt, hogy ő maga is egy filmben szerepel.
A két víborás fegyveresen kívül senkit sem látott. A közeli
hangárok mind zárva voltak, sötétbe borultak. A nagyobbik
pisztolyos Burnside előtt ment be a gépbe, a másik, vékonyabb
pasas pedig az ügyvéd mögött jött, fegyvere csövével lökdöste,
hogy mozduljon már.
Hátrakötözött kézzel a gépbe mászni nem volt könnyű
feladat, és Burnside be is verte a fejét, ahogy az alacsony ajtón át
belépett a szűk kabinba. A gépen hat ülés volt, három-három
egymás mellett a pilótafülke mögött.
Burnside-ot lelökték az egyik középső ülésre, és a sovány
fegyveres letépte a szájáról a szigszalagot. Olyan érzés volt,
mintha késsel hasítottak volna az arcába, és az ügyvédnek könny
szökött a szemébe. Szinte az sem lepte volna meg, ha ajkát a
szalagra tapadva látja a fegyveres kezében. Elvágták a kezét
összekötő szigszalagot, aztán vizes palackokat vettek elő.
Burnside ölébe is ledobtak egyet.
Az ügyvéd kiitta a fél üveget, aztán becsatolta a biztonsági
övét, miközben a repülő a kifutópálya felé gurult az aszfalton. A
gép egy hosszú pillanatra megállt, a motor felpörgött, és a repülő
előrelendült, egyre gyorsult. Morajlott-rázkódott, és a túloldalon
ülő víborás erősen megmarkolta a karfát. A repülőgép felszállt,
megingott, visszahuppant a földre, aztán másodszor is a levegőbe
emelkedett. A második felszállás olyan volt, akár egy
rakétakilövés, hátralökte Burnside-ot a székében. Örült, hogy
sötét van odakint, így nem láthatja, milyen kevesen múlt, hogy le
ne tarolják a reptérhez közeli épületek tetejét.
A gép még egy kicsit morajlott és rázkódott. Lesüllyedt, ismét
felemelkedett, aztán megint süllyedt, mielőtt végre szintbe állt
volna. Burnside kinézett az ablakon Los Angeles fényeire,
észrevett néhány tájékozódási pontot, és rádöbbent, hogy dél felé
tartanak. Alig bírta nyitva tartani a szemét, agya elhomályosult,
és az ájulás előtti utolsó gondolata az volt, hogy
begyógyszerezték.
Nick kicsatolta a biztonsági övét, felkelt Burnside mellől, és
bement a pilótafülkébe, letelepedett Willie oldalába, a
másodpilóta helyére.
– Hogy megy? – kérdezte, levéve a maszkját.
– Egyszerűen csodásan – felelte az asszony. – Dőlj hátra, és
élvezd az utazást!
– Nem könnyű, ha függőlegesen repül az ember.
– Nem véletlenül hívják kilövésnek.
– Kilőni a rakétát szokták. A repülőnek felszállnia kéne.
– Fent vagyunk a levegőben, nem? – kérdezte Willie.
Nem sokáig maradtak fent a levegőben, mivel nem mentek
messzire. Célállomásuk a kaliforniai Thermal nyilvános reptere
volt. A „termál” név tökéletesen illett a településre, ahol a
hőmérséklet a lehető legközelebb járt a pokolihoz, amennyire az
örök kárhozat nélkül lehetséges, így gyakran még a Halál völgye
is Északi-sarknak tűnt hozzá képest.
Thermal kétszázhúsz kilométerre volt Los Angelestől, több
mint kétórás autóútra, repülővel viszont mindössze néhány
percre. A Mojave-sivatag e sarkában a klíma és a táj nagyon
hasonlított a mexikói Chihuahua-sivatagra, ahol a víborások
véres harcot vívtak a Sinaloa-kartell ellen az amerikai
drogcsempészet irányításáért.
Nick a karórájára pillantott.
– Hogy állsz a leszálláshoz?
– Alig várom. Csak azt remélem, hogy jó hosszú a kifutópálya
– felelte Willie, majd Nick gondterhelt arckifejezését
meglátva elnevette magát. – Ha a pilóta szakértelmem miatt
aggódsz, nem kellett volna jogsit adnod nekem.
– Hamis – mondta Nick.
– Mind azok vagyunk, nem?
Nick felvette a símaszkját, és visszament a kabinba. Chet is
viselte a maszkját, pedig Burnside ájultan feküdt az ülésben.
Azért nem fedték fel az arcukat, mert Nick szentül hitt abban,
hogy egy palimadár jelenlétében soha, semmilyen körülmények
közölt nem szabad kiesni a szerepből. A csapat így mindig éber
maradt, senki sem vált óvatlanná. Nicket lenyűgözte, hogy Kate
mintha ösztönösen tisztában lett volna ennek fontosságával,
hiszen egy árva pillantást sem vetett rá a házikóban, még azután
sem, hogy Burnside fejére csuklyát húztak.

Az új millennium első néhány éve komoly fellendülést hozott a

Coachella-völgybe. A sivatagi települések – Palm Springs, Palm
Desert, La Quinta és Indio – rohamos ütemben terjeszkedtek.
Amilyen gyorsan csak fel tudták építeni az új házakat, olyan
sebesen el is adták őket, méghozzá jóval a tájékoztató ár fölött.
Akkora volt az igény a nyaralókra, hogy az ingatlanfejlesztők
egymással versengve igyekeztek felvásárolni a lehető legnagyobb
földterületeket.
Természetes volt, hogy az ingatlanosok figyelme előbb-utóbb
Thermalra irányuljon, annak ellenére, hogy a tűzforró sivatag e
szánalmas szeglete a Salton-tó szélirányába esett. A tavat
gyakran sújtotta vízvirágzás, súlyos párolgás és katasztrofális
mértékű halelhullás, amitől az egész térség úgy bűzlött, mintha
egy hatalmas, fékezhetetlen fingfelhő lebegett volna fölötte.
Encino Grande lett volna a fejlesztés, ami megváltoztatja
Thermal megítélését, előkelő lakhellyé teszi, hiszen
száznegyvennégy luxusotthont épített volna egy csillogó,
mesterséges tóval és pazar, kilenclyukú golfpályával.
Egy hatalmas kapu, a birtokot körülvevő kőfal, valamint
három ház épült fel kertestül, mielőtt a gazdaság összeomlott.
Egy nap az ingatlanfejlesztők egyszerűen eltűntek, hátrahagyva
az otthonokat, a tó üres medrét, több hektár homokot és egy
tucat ház alapját az építkezés különböző szakaszaiban, hadd
süljön meg mind a tűző napon.
És így is maradt minden hét évig, amíg meg nem jelent itt
Nick Fox, s az egyik álnevét használva ki nem bérelte a területet a
banktól, hogy egy kis költségvetésű filmet forgasson a helyszínen
a drogcsempészetről.
Tom Underhill idejött egy építőbrigáddal, amely három hétig
éjt nappallá téve dolgozott, hogy az egyik hatszáz négyzetméteres
házat egy víborás drogbáró fényűző, de erődítménynek is beillő
rejtekhelyévé változtassák, őrtoronnyal és egy magas, szögesdrót
tetejű, golyó ütötte lyukakkal teli fallal. A ház mögötti, a magas
fallal szintén körbezárt udvaron trópusi növények díszelegtek a
belső bárral ellátott medence körül. Az udvar igazi oázis volt az
amúgy katonai táborra emlékeztető helyen. A kapun belül
cikcakkban betontorlaszokat állítottak fel, hogy az esetleges
támadók ne ronthassanak be csak úgy autóval a birtokra. A
különálló garázst átalakították őrházzá, a kerti házikót pedig a
hívatlan vendégek „börtönévé”. Persze mindezek többsége nem
volt igazi.
Boyd Capwell figyelte, ahogy palotája alakot öltött, közben
olvasott a Víbora-kartellről, tanulmányozta Al Pacino alakítását
A sebhelyesarcúban meg Ricardo Montalbanét a Fantasy
Islandben, Julio Iglesias-cédéket hallgatott, és szinte kizárólag a
Taco Bell mexikói konyhájú gyorsétteremben evett, ami
egyébként a legelőkelőbb vendéglátóhely volt Thermal
környékén. Palm Desert bevásárlóutcája, az El Paseo üzleteiben
vásárolt magának ruhát, viselte a sminket, amit Chet kreált neki,
és egy héttel Burnside elrablása előtt beköltözött az Encino
Grande-i házba, gondoskodott a dekorációról, felügyelte a
kertépítést, valamint úszkált a medencében. És most, ahogy a
palotájában állt, a nappali ablakából figyelve, amint a fekete
Chevrolet Suburban behajt a birtokra, tudta, hogy felment a
függöny. Diego de Boriga lett belőle, aki ha kell, miszlikbe aprítja
Neal Burnside-ot, csak hogy visszakapja a pénzét.
 19.

Burnside egy két és félszer háromméteres cellában ébredt. A

hátán feküdt, egy betonpolcon heverő vékony habszivacs
matracon. Egyenesen egy nagy fekete pókra nézett, ami a
mennyezeten szőtt hálójába kapaszkodott, arra várva, hogy
valami szerencsétlen rovar beleragadjon. Vagy talán, gondolta
Burnside, csak rám várt. A nagyjából táblagép méretű, rácsos
ablakon át besütött a nap. Megcsillant a fény a rozsdamentes acél
vécécsészén és mosdókagylón. Legalább minden tiszta volt.
Meleg és fullasztó volt a levegő, ventilátorok igyekeztek
megforgatni, Burnside hallotta a zajukat a cellája előtti
folyosóról. Nem hallott semmi olyan hangot vagy neszt, ami
másik emberi lény jelenlétét jelezte volna.
Pólót és bő melegítő nadrágot adtak rá. Ez a ruha
kényelmesebb volt, mint amit a repülőgépen viselt, de a frászt
hozta rá, hogy valaki levetkőztette, aztán felöltöztette valami
másba. A priccse mellett gumiszandál hevert a padlón. Felállt, és
belecsúsztatta a lábát.
A mosdókagylón talált egy bádogbögrét és az American
Airlines légitársaság emblémájával díszített piperecsomagot,
mint amit a légiutaskísérők szoktak osztogatni az első osztályon a
hosszú repülőutakon. Kinyitotta a csomagot, és szemügyre vette
a tartalmát: miniatűr fogkefe, fogkrém, szájvíz, eldobható
borotva, egy tubus borotvakrém, hajkefe, zokni, gumi füldugó,
valamint egy szemvédő maszk a fény ellen. Úgy gondolta, mivel a
csomagban semmi olyasmi nincs, amivel el lehetne téríteni egy
gépet, a tartalma nyilván szökéshez is alkalmatlan.
Fellépett a vécécsészére, amin nem volt ülés, megállt a
peremén, és lábujjhegyre emelkedett, hogy kinézzen az apró
ablakon. Egy napszítta falat látott, úgy másfél méterre az
ablaktól. A fal tetejét a kőbe ágyazott üvegcserepek sora és
szögesdrót borította. Burnside a nyakát nyújtogatta, és
megpillantotta odafent a tiszta, kék eget. Ez nem épp a cabói Las
Ventanas al Paraiso luxusszálloda lakosztálya volt, de sokkal
rosszabb is lehetett volna, legalábbis az ügyvéd ezt hajtogatta
magának. Akár egy székhez is kötözhették volna, és
baseballütővel verhetnék, közben vödörszám döntve a fejére a
jeges vizet, nehogy elájuljon. Persze még lehet, hogy ez lesz a
vége.

Tom Underhill átgyalogolt az udvaron a dutyivá alakított kis

házikóhoz, terepszínű gyakorlóruhában, kezében egy
vaktölténnyel teli AK-47-essel. Még soha életében nem
színészkedett, és rettegett, nehogy meg kelljen szólalnia, így hát
egyszerűsítette magának az alakítást: olyan keménynek és
királynak akart tűnni, mint Samuel L. Jackson. Ezenkívül úgy
tett, mintha Burnside nem lenne más, mint George Pogue, az a
rohadt szemét bankár, aki megpróbálta elvenni tőle a házát.
Burnside lépteket hallott a cellája előttről. Leszállt a
vécécsészéről, és megállt szemben a vashálós-vasrácsos ajtóval,
aminek alján épp akkora nyílás volt, hogy beférjen rajta egy tálca.
A léptek megszűntek a cella ajtaja előtt, Burnside kinézett, és
meglátta az őrnek vélt alakot. A pasas katonai gyakorlóruhát
viselt, gépfegyver volt nála, és úgy festett, mintha üvegzúzalékot
evett volna reggelire. Az őr kinyitotta az ajtót az övén lógó
kulcsok egyikével, és fegyvere lóbálásával intett Burnside-nak,
hogy jöjjön ki. Az ügyvéd lassan lépett ki a szűk folyosóra,
aminek mennyezetén három ventilátor sorakozott. A folyosó
túlsó végén nyitott ajtót látott. Az őr hátba bökte Burnside-ot a
fegyverrel, hogy induljon kifelé.
Burnside egy üres cella mellett elhaladva kiment a szabadba.
Odakint egyemeletes, spanyol mediterrán stílusú palota tárult
eléje, ami mintha egy börtönudvar közepén állt volna. A pazar
kert és medence élesen elütött a szögesdróttól, a
betontorlaszoktól meg az őrtoronytól. Minden tiszta és rendezett
volt. Még a barna homok is úgy festett, mintha rendszeresen
gereblyézték volna.
A terepszínű egyenruhás pasas megint hátba bökte, a ház felé
terelte. Burnside felnézett a fal külső oldalán álló őrtoronyra.
Hunyorgott a napsütésben, de két fegyverest látott odafent,
mindketten háttal álltak neki.
 Egy másik terepszínű ruhás pasas éppen EXPLOSIVOS
feliratú faládákat pakolt ki egy fekete Chevrolet Suburbanból, és
egy hasonló ládákkal teli fegyverraktárhoz cipelte őket. A pasas
akkora volt, mint egy kétajtós szekrény, fegyvere a hóna alatti
pisztolytáskában lapult. Burnside arra tippelt, hogy ő lehetett az
egyik símaszkos alak a gépen.
Enyhe szellő fújdogált, rothadás és bomlás szagát hozva
magával, mintha egy budi égett volna a közelben. A szag olyan
erős volt, hogy Burnside még egyszer körülnézett, a forrását
kereste, félt, hátha megpillantja.
A ház nappalija a teraszra és a medencére nyílt. Egy férfi ült a
medence melletti asztalnál, és nagyon vastag, nagyon véres
bélszínt evett. Egy kancsó jéghideg, gyümölcsökkel töltött sangría
állt előtte. Az üvegen gyöngyözött a lecsapódott víz. A férfi kék
lencséjű napszemüveget, sötétkék, tapadós designer farmert,
Gucci övet, magasszárú K-Swiss tornacipőt, valamint rikítóan
színes pólót viselt, rajta csillámmal, szegecsekkel és bömbölő
oroszlánokkal. Úgy festett, mint aki a Jersey Shore mexikói
verziójába jelentkezik meghallgatásra.
Burnside néhány hosszú pillanatig állt az asztal előtt, nézte,
ahogy a férfi ette a bélszínjét, és kortyolgatta a sangríáját.
– Üdvözlöm Mexikóban, Mr. Burnside – mondta a férfi,
letéve a kését és villáját. A bélszín olyan rózsaszín volt, hogy
szinte lüktetett. – Tudja, ki vagyok?
Burnside a fejét csóválta. A pasas úgy hangzott, mintha
Ricardo Montalban bénán próbálta volna utánozni Al Pacinót,
vagy esetleg fordítva.
– Diego de Boriga vagyok, a Víbora-kartell egyik alapító
tagja. Az ön mögött álló férfi Korom, aki nevét a bőre színéről
kapta, mert az is olyan koromfekete, mint a lelke. Csak ritkán
szól, és olyankor is a fegyvere beszél helyette. Sosem fogja
elfelejteni a szavait, mert ha meghallja őket, végeznek önnel.

Kate és Nick az emeleten voltak, a hangszigetelt hálószobában

ültek egymás mellett, egy csomó képernyő előtt, amelyek élő
adást közvetítettek az egész birtokról.
 – Uramisten! – hördült fel a nő. – Ennek nincs az égvilágon
semmi értelme! Most komolyan: „Korom”?! Boyd képes volt
Tomot a bőrszíne alapján elnevezni, mondván, hogy sötét a lelke
is? Nem írtad meg előre a szövegét?
– Boyd nem igazán szokta követni az előre megírt szöveget –
felelte Nick.
– Muszáj beszélned a fejével! Nem állhat neki nevetséges
dolgokat zagyválni. Tönkreteszi az egész akciót. És miféle
akcentus ez? Mintha egy telenovellában lennénk! Burnside
helyében én szétröhögném a fejem!
– Azt is mondtad, hogy Burnside helyében te tuti nem
vennéd be az őrtoronyba állított próbababákat.
– Mégis hogy fogjuk átverni, ha nem süt épp a szemébe a
nap, amikor az őrtoronyra néz?
– Mindig a szemébe fog sütni a nap, valahányszor kiengedjük
az udvarra. Ne feledd, mi irányítjuk az eseményeket.
Kate megkocogtatta Boyd alakját a képernyőn.
– Ezzel ő is tisztában van?

– Ő is víborás? – kérdezte Burnside, Korom felé biccentve.

– Korom bérgyilkos, és ő az egyetlen ember, akiben
megbízom – közölte Diego. – Azért, mert ő csak a pénzhez hű.
– Mi történik, ha valaki egyszer csak sokkal több pénzt kínál
neki a maga megöléséért, mint a védelméért?
– Akkor végem van – felelte Diego.
Burnside a válla fölött Koromra nézett.
– Mennyit keres? Korom nem felelt.
Diego elnevette magát.
– Jobb ajánlatot fog tenni neki?
– Talán.
– Még ha tehetne is, Korom pedig elfogadná, és még meg is
ölne az ön kedvéért a birtokom összes többi őrét, akkor is a
Chihuahua-sivatag közepén van. Egy olyan ember, aki megölette
a víborások egyik vezetőjét, nem jutna messzire. – Diego felállt,
és bevonult a nappaliba. Burnside követte, Korommal a háta
mögött. – Érzékelte a kellemes illatot, amit szárnyára kapott a
reggeli szellő?
 Kellemes? – gondolta Burnside. Hiába volt tele a kert
virágokkal és trópusi növényekkel, azok együttes erővel sem
bírták elnyomni a rothadás szagát, amit akkor érzett meg, amikor
idefelé jött a zárkából.
– Éreztem valami rémes bűzt.
Diego mély levegőt vett, majd lassan kifújta.
– Engem felpezsdít az illat.
– Honnan jön ez a szag?
Diego odasétált a kandallópárkány fölött lógó festményhez,
amelyen egy nagy, virágzó növény látszott: egyetlen virágát egy
hatalmas, barázdás, fehér és limezöld színű szirom ölelte körbe,
amelynek ráncos belső oldala sötétlilában pompázott.
– Ez az Amorphophallus titanum, amely természetes
közegében csakis Szumátra esőerdejében található meg. Csupán
két napig virágzik, és negyvenéves élettartamában ez ritkán
fordul elő. Virágzása csodálatosan gyönyörű látvány, mint ön is
láthatja, ám az általa árasztott illat leginkább egy ürülékkel teli
mocsárban rothadó elefántcsordához hasonlítható, így azt a
becenevet kapta: „tetemvirág”.
– Ezt szagolom? Egy tetemvirágot?
– Nem, ez a szag nagyjából száz méterről jön, a birtokom és a
falu közt félúton lévő tömegsírból. Azoknak az embereknek a
szaga, akik szembe merészeltek szállni velem. Ez a hatalom
szaga, Mr. Burnside. Ez az én tetemvirágom. És mindig virágzik.

Kate öklendezést mímelt a képernyőt figyelve, miközben Boyd

egyenesen a rejtett kamerába bámult.
– Nem hittem volna, hogy lehet még rosszabb, de Boydnak
sikerült a ripacskodás egészen új szintjére lépnie! Van egyáltalán
olyan, hogy tetemvirág? Mégis ki hinne el ilyesmit?
– Ez a pasas született tehetség! – Nick hátradőlt a széken,
tarkóra tette a kezét, elmosolyodott. – És ez egyszerűen zseniális
volt. Boyd fogta a Salton-tó bűzét, és kelléknek használta. Nézd
csak meg Burnside-ot! Elsápadt.
– Nézd csak meg Tomot! – mondta Kate. – Alig bírja
megállni a röhögést.
 Igaza volt. Szerencsére Burnside épp hátat fordított „Korom”-
nak.
– Tom uralkodni fog magán – jelentette ki Nick. Ez inkább
volt magabiztosan megfogalmazott remény, mint tény.
– Nem Tom miatt aggódom – mondta Kate. – Boyd
abbahagyhatná végre a kamerának nyomatott ripacs műsort, és
nekiláthatna megnyomorgatni Burnside-ot, hogy kiszedje belőle
az infót.
– Már neki is látott – felelte Nick. – De csak finoman.
– Finoman? Épp most közölte, hogy tömegsírba temeti az
ellenségeit, és élvezi a rothadásuk szagát!
– Így teremtette meg a kellő hangulatot, a félelmetes
atmoszférát. Most pedig személyes vágányra tereli.

Diego intett Burnside-nak, hogy üljön le az egyik bársonyos

kanapéra, ő maga pedig a vele szemben lévő kanapén foglalt
helyet. Korom állva maradt.
– A közeli, nemrégiben „Boriga” névre átkeresztelt falu
megmaradt lakossága teljes egészében nekem dolgozik. Nagyon
jól megfizetem mindegyiküket. Ám nagyon egyszerű emberek.
Fogalmuk sincs, hogyan kell bánni a pénzzel. Így hát rám bízták a
megtakarított pénzüket, hogy vigyázzak rá, és fektessem be.
Nagyon komolyan veszem ezt a felelősséget. A spórolt pénzüket
és a saját vagyonomat egyaránt Derek Griffinnél fektettem be,
ezért vagyunk tehát most itt.
– Semmi közöm Mr. Griffin üzleti ügyeihez.
– Ön csupán figyelmeztette a küszöbön álló letartóztatására,
és segített neki elmenekülni ötszázmillió dollárral.
Burnside hátradőlt a kanapén, és átvetette egyik lábát a
másikon, igyekezett teljesen nyugodtnak tűnni, nem kimutatni,
hogy úgy érezte, mintha satuba szorítanák a mellkasát. Remélte,
hogy nem épp szívrohama van.
– Téved – közölte a drogbáróval. – Semmi közöm sem volt
Mr. Griffin eltűnéséhez. Fogalmam sincs, hol lehet ő vagy az
ügyfelei nevében befektetett pénz.
 – Ez nagy kár – sóhajtott Diego csüggedten. – Elnézést kérek,
hogy a semmiért okoztunk ekkora kellemetlenséget önnek.
Korom, vidd ki az urat, és végezz vele!
Korom az ügyvéd felé lépett. Burnside kihúzta magát, és
feltartotta a kezét, hogy megállítsa.
– Várjon, várjon, várjon! Nem kell megölnie.
– Csak nem képzeli, hogy hazarepítem?
– A hasznára lehetek – felelte Burnside.
– Nem értem, hogy lehetne.
– Lehetnék a jogi tanácsadója Los Angelesben.
– Úgy nézek én ki, mint akit érdekel a törvény? Két emberem
életébe került, hogy idehozassam önt. Mostantól nekem kell majd
gondoskodnom a családjukról. Legalább megnyugtat a tudat,
hogy megszabadítottam a világot egy ügyvédtől. Állítsd a falhoz,
Korom, de utána rögtön mosd le a slaggal, ne maradjon rajta
trutyi!
Korom még egy lépést tett Burnside felé.
– Várjon! – ismételte az ügyvéd, ezúttal nyomatékosabban. –
Csak azért vagyok még életben, mert maga azt hiszi, tudom azt az
információt, amire szüksége van. Tegyük fel, hogy tényleg
tudom! Ha elárulnám, akkor semmi sem tartaná vissza magát
attól, hogy megöljön.
– Most sem tart vissza semmi.
– Mi a biztosíték, hogy életben hagy, ha elmondom, amit
tudni akar?
– A világon semmi.
– Jó, akkor csessze meg magát és a pénzét is! – Burnside
hirtelen úgy érezte, enyhül a mellkasát szorító görcs, és
odaintette magához a bérgyilkost. – Na, Korom, húzzon ide, és
lőjön le!

– Ennyi, vége a játéknak – mondta Kate. Nick rásandított.

– Meg kell mondjam, sokkal szórakoztatóbb volt átverni
másokat, amíg nem kellett hallgatnom mellé a folyamatos
kommentárodat. Légy már egy kicsit optimista!
– Boyd túlzásba vitte a blöffölést, és Burnside kijátszotta.
Innen nincs visszaút.
 – Nagyon sokat kell még tanulnod a svindlikről. Boyd csak
egy kis mozgásteret ad Burnside-nak, ennyi az egész. Az ügyvéd
úrnak esze ágában sincs meghalni. Tudja, hogy teljes mértékben
Boyd könyörületére kell bíznia magát, és igyekszik ennek olyan
módját megtalálni, hogy megőrizhesse a méltósága utolsó
morzsáját, vagy akár csak annak illúzióját. Boyd épp most kínálta
ezt fel neki. Ravasz húzás volt.
– Túlértékeled Boydot. Színész, nem pedig svindler.
– Minden színész svindler. Másnak adják ki magukat, mint
akik igazából, és valótlanságokat hitetnek el a nézőkkel.

Diego nemet intett Koromnak, aki nem mozdult.

Burnside ezt jó jelnek vélte. Legalább még mindig
beszélgettek, és nem lőtték le vagy kínozták meg, vagyis haladást
ért el.
– Ne áltassa magát, Mr. Burnside! Igenis el fog árulni
mindent, de mivel nincsenek szerettei, akiket megkínozhatnék és
megölhetnék a szeme láttára, egyszerűen az a kérdés, mekkora
szenvedést képes elviselni, s hány testrészét hajlandó feláldozni,
mielőtt szóra bírnám.
– Ha így is, úgy is meghalok, mégis miért tennék a kedvére
azzal, hogy segítek visszaszerezni a pénzét?
– Hogy megízlelje a megszabadulás édes ízét, hiszen
elviselhetetlen szenvedéséből csak a halál jelenthet majd
menedéket az ön számára.
– Tudni akarja, mi segít majd nekem elviselni a szenvedést?
A biztos tudat, hogy amint a borigai jónép tudomást szerez arról,
hogy maga elvesztette az összes pénzüket, vagyis Ózt, a nagy
varázslójukat megkopasztották, mint egy idős nénit, és
szerencsétlenek minden nyomorúsága, gyásza meg seggnyalása
teljesen hiábavaló volt, már az sem fogja érdekelni őket, hogy
élnek vagy halnak, hanem lerohanják majd ezt a helyet, és
darabokra tépik magát. És amikor a maga Korom haverja
meglátja a közelgő, dühödt hordát, azonnal átáll majd a másik
csapatba, és vissza sem néz. Le fogja vágni a maga fejét, karóra
tűzi, és fehér zászlóként lengeti majd, abban a kétségbeesett
reményben, hátha így megkímélik az életét. Úgyhogy csak rajta,
Diego, nyírjon ki! Készen állok a halálra. Hát maga?

– Végünk van – mondta Kate.

– Egyre csak ezt hajtogatod – felelte Nick. – Mintha már-már
azt akarnád, hogy igaz legyen.
– Ha esetleg nem figyeltél volna, ez volt a záróbeszéde, és
szerintem igencsak meggyőzően hangzott.
– Mondták már neked, hogy nagyon pesszimista vagy?
– Lásd be: Boyd alulmaradt. Nagy különbség van aközött,
hogy meggyőzően alakítsa Willy Lomant egy svédasztalos
vacsoraszínházban Az ügynök halálában, és aközött, hogy
túljárjon az egyik legjobb védőügyvéd eszén.
– Az egyetlen különbség az, hogy itt nincs svédasztal –
jelentette ki Nick. – Bárcsak lenne! Ennék egy kis rántott csirkét.

Burnside megint hátradőlt a kanapén, és farkasszemet nézett

Diegóval. Ám a drogbáró a legkevésbé sem tűnt zaklatottnak. Sőt,
mintha felvidult volna.
– Kedvelem önt, Mr. Burnside. Van vér a pucájában,
legalábbis amíg meghagyjuk azt. Alkut ajánlok: elmondja nekem,
hol van Derek Griffin, én pedig elküldöm érte néhány
emberemet. Addig ön a vendégem marad. Ha bebizonyosodik,
hogy igazat mondott nekem, életben hagyom. Ha viszont kiderül,
hogy becsapott, akkor levágom a bal karját, és addig verem vele,
amíg el nem árulja az igazat. Ha nem találja elfogadhatónak e
feltételeket, akkor most rögtön kivégeztetem.
Burnside fontolóra vette a lehetőségeit. Mivel nem volt egy
sem, könnyen döntésre jutott.
– Derek Griffin Indonéziában van, a Flores-tengeren lévő
magánszigetén, Dajmaboulun él.
– Miért pont Indonéziában?
– Mert abban az országban tizenhétezer sziget van, a
kormány hírhedten korrupt és könnyen megvesztegethető,
valamint nincs kiadatási egyezményük az Egyesült Államokkal.
 – És mégis hogyan találjuk meg ezt a Dajmaboutut?
– Megadom a sziget pontos földrajzi szélességét és
hosszúságát. Ráadásul az emberei még hozhatnak is haza
magának egy igazi tetemvirágot, ha már úgyis ott járnak a
szomszédban.
 20.

Tom visszavitte Burnside-ot a cellájába, adott neki egy tál babot

meg tortillát, egy pohár sangríát, meg egy keresztrejtvényes
könyvet. Aztán visszament a házba, csatlakozott a konyhában
Boydhoz, Chethez, Nickhez meg Kate-hez. A konyhasziget körül
álltak, és sangríát iszogattak.
Boydban túltengett az energia, fel-alá járkált, még mindig fel
volt dobva a szereplése miatt.
– Ez volt színészi pályafutásom egyik legjobb élménye.
– Fantasztikus voltál, Boyd – mondta Nick. – Teljesen
meggyőző.
– Tudod, miért? Mert szabad kezet kaptam, hogy a
magamévá tegyem a karaktert, hogy teljesen a bőrébe bújhassak.
Nagyon köszönöm ezt a lehetőséget. És meg kell mondjam, öröm
volt Neal Burnside-dal dolgozni. Még soha életemben nem volt
részem ilyen kötetlen játékban egy másik színésszel.
– Talán azért, mert Burnside nem színészkedett – jegyezte
meg Kate.
– Dehogyisnem színészkedett – mondta Boyd. – Úgy tett,
mintha nem félne. A tetemvirágos monológ volt a kedvenc
részem. Egy héten át gyakoroltam azt a beszédet, nagyon
reméltem, hogy lehetőségem adódik majd beszúrni valahova.
– Majdnem berosáltam, amikor előadtad neki azt a virágos
dumát – szólt Tom. – Mégis hogy jutnak eszedbe ilyen dolgok?
És öcsém, neked aztán tényleg van vér a pucádban, hogy
próbálkozni mersz ilyen szövegekkel.
– Úgy gondoltam, hogy egy ilyen részlettől minden áthatóbb,
és emiatt sokkal emlékezetesebb lesz – magyarázta Boyd. –
Mostantól valahányszor Neal Burnside megérzi azt a bűzt vagy
meglátja azt a festményt, rátör majd a félelem, és ez még
élethűbbé teszi számára a karakteremet és ezt a díszletet.
– Teljesen igazad van – mondta Nick.
– Bár én is hallhattam volna! – szólt Chet.
 – Megnézheted a felvételt – felelte Boyd. – Én magam is alig
várom, hogy láthassam.
– Milyen felvételt? – kérdezte Kate.
– A sok kameránk felvételét – mondta a színész. – Még
összevágni sem kell. Ahogy visszanézzük, menet közben is
kiválogathatjuk a legjobb szögből készült felvételeket. Nagyon
ügyeltem, hogy mindig pontosan a kijelölt helyen legyek.
– Volt kijelölt helyed? – kérdezte Kate.
– Gondosan tanulmányoztam minden egyes kamera
elhelyezkedését, aztán kis jelzéseket rejtettem el, amiket csak én
ismerhettem föl, innen tudtam, hova üljek vagy álljak úgy, hogy
biztosan középpontban legyek valamelyik kamera felvételen,
méghozzá a legjobb szögből, bárhol is vagyok éppen a házban
vagy odakint. Ezt a technikát egy többkamerás vígjátéksorozat
forgatásán sajátítottam el.
– Te szerepeltél egy szitkomban? – kérdezte Chet.
– Egy apró kis sorozatban, amit úgy hívtak: Jóbarátok –
közölte Boyd.
– Imádtam azt a sorozatot – mondta Tom –, de nem
emlékszem, hogy láttalak volna benne. Milyen szerepet
játszottál?
– Pincér voltam a kávézóban, néhány részen át én szolgáltam
ki a jó kis barátokat. De elbocsátottak bizonyos kreatív
nézeteltérések miatt.
– Miről volt szó? – kérdezte Chet.
– Úgy gondoltam, hogy nevet kéne adni a karakteremnek –
felelte Boyd –, és néhány sor szöveget is kértem. Meg azt, hogy
Matt LeBlanc ne takarja az arcomat a kamerák elől a hatalmas
fejével, valahányszor kiviszem nekik a kávét.
– Nem vettük fel a jelenetet – mondta Kate.
Boyd hitetlenkedve meredt rá.
– Azt mondod, hogy elveszett életem legjobb alakítása?
– Eszünk ágában sem volt megörökíteni. Nem maradhat
bizonyítéka annak, ami itt történt – magyarázta Kate. – Ne
felejtsd el, hogy elraboltuk Burnside-ot, és fogva tartjuk. Ez
súlyos bűntett.
– De hát Burnside is bűnöző – mondta Tom. – Segített
megszökni Griffinnek azzal a rengeteg lopott pénzzel.
 – Így van – mondta Kate. – Amit teszünk, jó ügyért tesszük.
De attól még bűntett, és a hátunk közepére sem hiányzik, hogy
felvétel készüljön róla. A megfigyelés és biztonság érdekében
vannak kameráink és mikrofonjaink, nem pedig megőrzés végett.
Boyd leült az egyik bárszékre, görnyedt háttal, lehajtott fejjel.
– Soha senki nem fogja megtudni, mi történt itt ma.
Nick letelepedett a mellette lévő székre.
– Ez olyan, mint a színpadi alakításaid. Amikor a Csillagfény
Bowling Bárban játszottad Stanley-t A vágy villamosában, azt a
szívbemarkoló alakítást sem vették filmre, de attól még
ugyanolyan jelentős.
– A különbség az, hogy a színpadon van közönségem –
ellenkezett Boyd. – A nézők emlékeznek az alakításomra, és az
tovább él mindenkiben, akinek mesélnek róla. Mégis ki fog
mesélni Diego de Boriga tetemvirágáról?
– Ez az alakítás is tovább él, méghozzá nem puszta
elmesélésekben, hanem a döbbenetes felfedezésekben, amiket
kivált, és amik eredményeként rengeteg ember élete fog
gyökeresen megváltozni – sulykolta Nick. – Sok szempontból
ennek az alakításnak sokkal maradandóbb, feledhetetlenebb
hatása van, mint életed eddigi bármelyik szerepének.
– Ezen még nem gondolkodtam – ismerte el Boyd.
Kate arra gondolt, milyen ügyes Nick. Csupa hülyeséget
hadovál, de remekül adja el a sületlenségeit. Ráadásul istenien
néz ki ebben a farmerben.
– És még nincs vége – mondta Nick. – Nem szabad kibújnod
a szerepedből, amíg vissza nem jövünk Derek Griffinnel.
– Ez mindenkire vonatkozik – tette hozzá Kate. – De csak
röviden mutatkozzatok Burnside előtt. Mostantól érintkezzetek
vele a lehelő legkevesebbet!
– Igaza van – bólintott Nick. – Minél többet beszéltek, annál
nagyobb esélyetek van elszólni magatokat. A díszlettel is legyetek
ugyanilyen óvatosak! Muszáj limitálnunk, hogy Burnside mit,
mennyit, milyen hosszan lát itt. Azt akarjuk, hogy csak az
összképet lássa át, ne figyelhesse meg a sokatmondó részleteket.
Naponta legfeljebb néhány percre szabad kiengedni a cellájából,
és akkor is csak a birtok nagyon kis területén mozoghat, állandó
felvigyázás mellett.
 – Cserélgetem majd a próbababákat az őrtoronyban –
mondta Chet. – És párszor én magam is kiállok majd oda.
Nagyon jó kis hangeffekteket is előkészítettem Burnside-nak,
amiket a cellájában hallhat. Higgyétek el nekem, meg lesz róla
győződve, hogy tele az egész birtok víborásokkal.
– Ez volna a lényeg – mondta Nick. – Kulcsfontosságú, hogy
fenntartsátok a látszatot, amíg mi nem vagyunk itt.
– És az milyen sokáig fog tartani? – kérdezte Tom.
Kate Nickre nézett. Ez egy nagyon jó kérdés volt. Nick vállat
vont.
– Nem tudom.

Kate elhagyta a házat, elhajtott a néhány kilométerre lévő

Indióba, ahol szobát béreltek Willie-vel a Varázsforrás Kaszinós
Üdülőszállóban. Willie az egész estét az éjjel-nappali
bowlingpályán töltötte, a napot pedig a medence mellett, elhajtva
az őt körbeudvarló idős palikat, akik alig várták, hogy hasznát
vehessék Viagra receptjüknek.
Kate megállt a medence mellett, köszönt Willie-nek, és
tudatta vele, hogy Burnside elárulta, Griffin Indonéziában van,
vagyis hamarosan odamennek ők is, bár amíg oda nem érnek, azt
nem tudja megmondani, hogy tulajdonképpen mit fognak ott
csinálni.
– Király – közölte Willie könnyed beleegyezéssel, mintha
semmivel sem szokatlanabb vagy bizonytalanabb dologról lett
volna szó, mint mondjuk a moziba menés.
– Tényleg? – kérdezte Kate.
Willie egy nyugágyon terpeszkedett, igyekezett jól lebarnulni.
Kinyitotta fél szemét, és Kate-re hunyorgott.
– A világ túlsó felére megyünk, egy egzotikus helyre. Mégis
mi gond volna ezzel?
– A lehetőség, hogy talán nem jövünk vissza.
– Szívecském, ez mind része A Nagy Kalandnak.
Kate ezt csodás hozzáállásnak tartotta. Csak azt remélte, hogy
A Nagy Kalandnak nem része egy cella a malangi Sukun Női
Börtönben.
 – Okézsoké – mondta. – Maradj a szálloda közelében, hogy
ha kell, hamar el tudjunk indulni.
– Ez itt a dőzsölők mennyországa – felelte Willie. – Van
hideg garnélarák meg piña colada dögivel, és éjjel-nappal
bowlingozhatok. Miért is tenném ki innen a lábam?
Kate visszament a szobájába, és miközben fölliftezett a
tizedikre, azon gondolkodott, vajon mi lesz a következő lépésük
most, hogy tudják, hol rejtőzik Griffin. Ha csak rajta múlik, Kate
egy csapatnyi kommandóst eresztett volna a szigetre, és
erőszakkal távolította volna el Griffint. Viszont kételkedett
benne, hogy Bolton engedélyt adna egy ilyen akcióra, hiszen légi
és tengeri erőforrásokat igényelne, ráadásul magára vonhatná az
indonéz katonaság figyelmét. Egy alkaidás terrorista elfogásának
kedvéért az amerikai kormány talán hajlandó rábólintani, hogy
kommandósai fegyveres akciót hajtsanak végre egy szuverén
államban, politikai botrányt kockáztatva, ha esetleg rosszul sülne
el a dolog. Kate azonban nem hitt abban, hogy egy Wall Street-i
sikkasztó miatt is felvállalnának ilyen kockázatot, még akkor
sem, ha az illető félmilliárd dollárral lépett le. Robert Vesco esete
is ezt bizonyította: ő a hetvenes években Costa Ricába menekült a
befektetési vállalatától lenyúlt kétszáz millió dolcsival.
Évtizedeken át vándorolt olyan országok között, amelyek nem
kötöttek kiadatási egyezményt az Egyesült Államokkal, végül
Kubában halt meg, miután lecsukták drogcsempészetért.
Kate bement a szobájába, felhívta Jessupot, és beszámolt
neki mindenről, beleértve a világ túlsó felén található
Dajmaboutu, az indonéz felségvizek közepén megbújó öthektáros
szigetecske földrajzi hosszúságát-szélességét.
– Hát, lehetne rosszabb is – jelentette ki Jessup. – Griffin
lehetne akár Észak-Koreában, Iránban vagy Mianmarban is.
Indonézia a maga nemében páratlan szigetcsoport: a több ezer
sziget majdnem kétmillió négyzetkilométer nyílt tengeren
szóródik szél, a törvény szava pedig gyakran vagy nem is létezik,
vagy lehetetlen betartatni. Kétségtelenül ezért választotta
búvóhelyéül Griffin, viszont nekünk is kapóra jön. Rengeteg út
van ki-be anélkül, hogy szó szerint át kellene lépnünk az
országhatárt.
 Ebben igaza volt. És mivel Griffin egy ilyen aprócska kis
szigeten bújt el, talán esélyük kínálkozott anélkül lebonyolítani az
akciójukat – bármi is lesz az pontosan –, hogy felhívnák magukra
az indonéz hadsereg vagy rendőrség figyelmét. De Kate tudta,
hogy még így is Délkelet-Ázsia szívébe kell majd behatolniuk, és
szigetek kész labirintusában lesznek kénytelenek elnavigálni
idegen vizeken, amelyek hírhedtek arról, hogy tele vannak
elvetemült, jól felfegyverzett kalózokkal.
– Milyen a viszonyunk manapság Indonéziával? – kérdezte a
nő.
– Már így is elég problematikus, úgyhogy ha elkapják
magukat, akkor viharosabb lesz, mint a Katrina hurrikán. Ha
bárki be tudja bizonyítani, hogy felsőbb utasításra cselekedtek,
abból akkora botrány lesz, ami évtizedekkel visszaveti a
külpolitikánkat. Mindent meg kell beszélnem Boltonnal, de
biztos vagyok benne, hogy ilyen végjátékra számított, és hogy azt
fogja mondani maguknak: kapják el Griffint, és hozzák vissza ide,
vagy legalábbis vigyék ki nemzetközi vizekre. De, ha bármi baj
történik, ne számítson arra, hogy a hazája kihúzza a csávából!
– Sejtettem, hogy ez a helyzet.
– Hogy fogják megoldani a dolgot?
– Csak pár órája tudtuk meg, hogy hol van Griffin. Kell még
kábé húsz perc, hogy kitaláljuk a tervet.
– Eddig remek munkát végeztek. Bolton meg én
természetesen nem tudunk róla, mit művelnek, de ha tudnánk,
akkor le lennénk nyűgözve.
– Köszönjük – felelte Kate. – A nyomunkban van valaki?
– A Los Angeles-i rendőrség természetesen vizsgálódik
Burnside eltűnésének ügyében, de nincs az égvilágon semmi
nyom, amin elindulhatnának. Mi sem sokat segítettünk
szegényeknek.
– Mi a helyzet a Nick utáni hajtóvadászattal?
– Ryerson azt az infót kapta az Interpoltól, hogy Fox talán
egy olasz grófnak adta ki magát, és átrepült Európából St.
Louisba, ahol ismét nyoma veszett. Közöltem Ryersonnal, hogy
ez nevetséges. Mégis miért jött volna Fox vissza Amerikába? És
miért épp St. Louisba? Mit kezdene ott, ellopná az egész várost?
 – Nem lepne meg – felelte a nő, és letette a telefont.
Beállította az éjjeliszekrényen lévő vekkert, hogy negyvenöt
perc múlva csörögjön, majd levette az ágytakarót, az egyik párna
alá csúsztatta a fegyverét, és a takaróra heveredve elaludt. Arra
ébredt, hogy a vekker mintha három másodperc múlva már
csörögne is. Ököllel addig ütötte az ébresztőórát, míg az
összetörten el nem némult, aztán visszaaludt.
Amikor legközelebb felébredt, az nem a vekker miatt volt.
Hanem mert nyugtalanság zavarta meg az álmát, és végül
felriasztotta. Teljesen mozdulatlanul, lehunyt szemmel feküdt,
minden érzéke éberen figyelt. Ruha halk suhogását hallotta, és
tudta, hogy nincs egyedül. Kinyújtózott, a párnája alá csúsztatta a
kezét, megtalálta a Glockját, és gyors mozdulattal felült, az ágya
lábánál lévő árnyékra célzott.
– Milyen édes! – mondta Nick a pisztolyra intve. – Mint a
régi szép időkben.
A férfi az ágy felé fordított székben ült, és Tobleronét evett.
Egy üveg fehér bor meg két pohár állt mellette az asztalon.
– Szerencséd, hogy nem lőttelek le. Hogy jutottál be ide?
– Tudomásod szerint hányszor látogattam el a Louvre-ba a
nyitvatartási idő után?
– Háromszor – felelte Kate.
– Igazság szerint hétszer. – Nick kinyitotta a borosüveget, és
megtöltötte a két poharat. – Ennek tudatában komolyan azt
gondolod, hogy kihívást jelent nekem egy szállodai szoba ajtaja?
Nagyképű rohadék. Kate legszívesebben lelőtte volna. De ez
nemdohányzó szoba volt, és cigarettafüst vagy hamu okán
kétszázhetvenöt dolláros takarítási díjat számoltak fel, így Kate
úgy gondolta, nyilván csillagászati összeget követelnének, ha vért
meg agyszövetet kellene felsikálniuk.
– Kopoghattál volna – mondta.
Nick odanyújtotta neki az egyik pohár bort.
– Nem akartalak felébreszteni.
Kate az ágy végébe húzódott, és elvette tőle a poharat.
– Honnan tudtad, hogy alszom?
– Bárki tudta volna, aki elment a szobád előtt. Úgy horkoltál,
mint egy vajúdó víziló.
 – Sosem horkolok – felelte a nő, és kiitta a fél pohár bort. –
Azért törtél be, hogy szokás szerint kifoszd a minibárt, és nem is
számítottál arra, hogy itt találsz.
– Mondhatom, hogy ez történt, ha ettől jobban érzed magad.
– Ha nem a minibár miatt jöttél, akkor mit keresel itt?
– Gondoltam, tudni szeretnéd, hogy fogjuk elkapni Derek
Griffint. – Tekintete Kate pólójára siklott. – Az koktélmártás?
A nő lenézett, és felsóhajtott.
– A medencénél beszéltem Willie-vel, és elcsórtam egy
garnélát a rákkoktéljából.
Miért mindig én? – gondolta Kate. Nick miért nem eszi soha
le magát?
 21.

– Máris kitaláltad az átverést? – kérdezte Kate Nicktől.

– Bizony. Lépre csaljuk Griffint. Az minden olyan férfinál
beválik, aki védtelen egy gyönyörű nő csáberejével szemben. És
segít, ha kielégítetlen a pasas nemi vágya.
Kate turkált a minibárban, talált egy Snickerst, és
beleharapott.
– Ami alapvetően minden eleven pasira igaz, bármilyen
szituációban.
– Nagyjából – felelte Nick. – Te fogod alakítani a gazdag,
unatkozó, kielégítetlen örökösnőt, aki a Flores-tengeren
hajókázik egy több millió dollárt érő jachton, kétfős legénységgel.
Kate-nek leesett az álla, és kipottyant a szájából egy kis csoki.
– Nem! Azt már nem. Szó sem lehet róla. Nem velem fogjuk
lépre csalni Griffint.
Rövid haja kész katasztrófa volt, a pixie stílushoz már túl
hosszú, bármi máshoz viszont rövid. Folyton leette magát. Nem
volt vasalója, és nem is kívánt beszerezni. Amúgy sem hiányzott,
hiszen minden ruháját elég volt kimosni, aztán hagyni
megszáradni, és csakis az alapján választotta őket, hogy el
lehessen rejteni alattuk egy pisztolyt. Őszintén szólva néha
valóban kicsit kielégítetlennek érezte magát, de akkor sem bízott
benne, hogy még a legjobb napján is képes volna csak úgy
elcsábítani egy pasit.
– Majd Willie lépre csalja – mondta. – Ő nagyon ért a
csábításhoz.
– Ő fogja vezetni a jachtot – ellenkezett Nick.
– Azt mégis hogy fogja megoldani?
– Van hajózási tapasztalata.
– Elkormányzott egy kis sétahajót. Ez egy rohadtul drága
teknő.
– A jacht teljesen számítógépesített. Willie seperc alatt
belejön majd. Egy olyan nőről beszélünk, aki egyszer gond nélkül
elkötött egy tehervonatot. És komoly akadálya van annak, hogy ő
legyen a csábító: a kora. Túl öreg. Griffin fényes nappal fogja
látni. Akarod hallani a terv többi részét, vagy sem?
– Nem! Én ezt nem vállalom.
– Még szép, hogy elvállalod. Csapatjátékos vagy. Balin
bérelünk jachtot, a Benoa-öbölből indulunk. A jacht motorja fel
fogja mondani a szolgálatot, és pont Griffin szigetének partjánál
rekedünk meg. Kénytelenek leszünk a szigeten maradni, amíg a
hajót meg nem javítják. Te megőrjíted majd a csáberőddel
Griffint, én meg körbeszimatolok, hátha sikerül kiderítenem, hol
a pénz.
– Nyilván nem készpénzben dugdossa a félmilliárd dollárt a
zoknis fiókjában vagy akár a széfben. Biztos nincs a szigeten –
mondta Kate. – Legfeljebb ötszázmillió indonéz rúpiát rejteget
valahol egy üreges kókuszban.
Nick bólintott.
– A pénz egy bankszámlán van. Azt kell megtudnunk, hol a
bank, és mi Griffin jelszava, hogy hozzáférhessünk a
számlájához, és kiüríthessük. Amint ezt megtettük, vagy
legalábbis megszereztük a kellő infót, te felcsalod a jachtra,
legyűrjük, és kihajókázunk vele nemzetközi vizekre, és egy
csónakban hagyjuk, hadd találja meg az Egyesült Államok
haditengerészete.
– Ez a terv nem tűnik valami jól kigondoltnak.
– Persze, hogy nem, egyelőre csak nagy vonalakban vázoltam
fel. Majd menet közben kitalálom a részleteket.
Kate letette az asztalra a poharát meg a Snickers papírját.
– Nekem jobb ötletem van. A jachtot használjuk álcának,
mintha tengeri körutazáson lennénk. A sötétben lehorgonyzunk
Griffin szigetének közelében, aztán én partra szállok, elkapom a
pasast, és visszaviszem magammal a hajóra.
– Biztosan őrzik.
– Elég kemény vagyok.
– Mi viszont nem.
– Te meg Willie a jachton maradhattok. Nem lesz szükségem
rátok.
– Talán mégis lesz, és bár meg tudom védeni magam, a szám
gyorsabban jár, mint az öklöm.
 – Senki sem kéri, hogy üss-vágj. Az az én asztalom. Én már
csináltam ilyet.
– Ha Bolton katonai kommandót akart volna, akkor nem
kettőnkből alakított volna csapatot, és nem pénzelné az
akciónkat. Ugyanúgy tudja, mint én, hogy ez a szituáció
ravaszságot kíván – mondta Nick. – Ha csak azután szegezel
pisztolyt Griffin fejéhez, hogy önként feljön a hajóra, akkor senki
nem sérül meg, és titokban marad az egész.
– Jól van, na. Legyen, ahogy akarod, de akkor is Willie-nek
kell lépre csalnia a pasast. Egyes férfiak az idősebb nőkre
buknak. És a melle is nagyobb, mint az enyém.
– Az igaz, de akkor sem ő lesz a csali.
Kate olyan grimaszt vágott, hogy majdnem megfájdult tőle a
feje.
– Az amerikai haditengerészetben szolgáltam. Ha esetleg
elfelejtetted volna, az a haderőnk azon ága, amelyik vízen
működik, szóval tudok egyet s mást a hajóvezetésről meg a nyílt
tengeren való navigálásról. Egyébként is, te magad mondtad,
hogy ezek a jachtok szinte elkormányozzák saját magukat.
– Akkor, ha a kormányosnak ösztönös tehetsége van
bármilyen jármű elvezetéséhez. Márpedig ez nem a te különleges
képességed. Hanem Willie-é.
Kate hanyatt dőlt az ágyon, és szorosan behunyta a szemét.
– Nem akarok én lenni a csali. Utálom az ilyesmit.
– Nincs más dolgod, mint okosnak, szexisnek meg csábítónak
lenned, és eléggé magadba bolondítanod Griffint ahhoz, hogy fel
akarjon szállni a hajódra egy kis erotikus kiruccanásra. Mégis mi
ebben a nehéz?
– Én inkább képen vágnám.
– És még csodálkozol, hogy nincs pasid.
– Nem csodálkozom – felelte Kate. – Direkt döntöttem így. A
munkám mellett nincs időm komoly kapcsolatra elkötelezni
magam, de ez nem jelenti, hogy apáca volnék.
– Szórakozgatsz?
– Mit értesz „szórakozgatás” alatt?
Nick rávigyorgott.
– Ha nem érted, akkor biztos nem csinálod.
 – Elfoglalt vagyok. Egyébként is, miféle embernek nézel te
engem? Ha azt hiszed, hogy le fogok feküdni Derek Griffinnel,
nagyon tévedsz.
– Nem kérlek rá, hogy feküdj le vele. Arra kérlek, hitesd el
Griffinnel, hogy le fogsz feküdni vele, és ezért felmenjen veled a
hajóra.
– Az nem olyan könnyű – mondta Kate.
– Dehogynem. Mutass túl sokat a melledből meg a
combodból, nyújtsd el túl hosszan a szemkontaktust, és húzódj
hozzá túl közel, vagyis alapvetően tedd mindazt, amit általában
teszel, ha el akarod terelni egy manipulálandó férfi figyelmét!
– Én semmi ilyesmit nem szoktam tenni!
Nick ezer wattos mosolyt villantott rá, és felkelt a székről.
– Én teljesen biztos vagyok a sikeredben. Találkozzunk az
előcsarnokban pontban reggel kilenckor! El kell mennünk
vásárolni.
– Mit vásárolunk?
– Szexis ruhákat, hogy Derek Griffin ne tudjon ellenállni
neked.
– Hát jó – mondta Kate. – Van a közelben ruhát is áruló
szupermarket?
– Annál egy kicsit magasabbra tesszük a lécet.
– Hol vásárolunk?
– Ott, ahol egy elkényeztetett, gazdag örökösnő vásárolna –
felelte Nick.
– Az elkényeztetett, gazdag örökösnők nem az FBI kontójára
öltözködnek.
– Ahogy te sem – mondta a férfi.

Az El Paseo ugyanazt a szerepet töltötte be Palm Desertben, mint

Beverly Hillsben a Rodeo Drive. A széles, pálmafákkal
szegélyezett utca tele volt előkelő üzletekkel, galériákkal,
éttermekkel és buja virágágyásokkal, s valószerűtlen módon a
sivatag egy olyan csont száraz pontján helyezkedett el, ahol
George Patton tábornok annak idején a szaharai csatákra való
felkészülésként gyakorlatoztatta a csapatait. Most azonban a
napégette földön dübörgő tankok és terepjárók helyett a
napimádók serege cirkált itt Mercedes-Benzek és Jaguárok
hadával, a legjobb parkolóhelyekért csatározva.
Az El Paseón vásárolni nagyjából ugyanolyan élmény volt,
mint a Rodeo Drive-on, hiszen az üzletek itt is méregdrága
márkákat kínáltak. Az egyetlen különbséget a sárga,
hétszemélyes elektromos autók flottája jelentette: a kocsik fel-alá
jártak az úton, ingyen elszállítva minden gyenge egészségű vagy
zacskókkal túlságosan leterhelt nyugdíjast, aki nem bírt a saját
lábán végigmenni a csicsás utca másfél kilométerén.
Nick és Kate lemondtak a fuvarról, inkább gyalogoltak, bár a
nő folyton lemaradt.
– Nem gyorsítanál egy kicsit? – kérdezte tőle Nick. – Az
előbb körözött le minket valaki, aki oxigénpalackot húz maga
után.
– Utálok ruhát vásárolni – jelentette ki Kate. – A
hadseregben nagyon élveztem, hogy csak egyenruhára volt
szükségem.
– A vásárlás lehet jó szórakozás. Pláne, ha svindlihez vesz az
ember ruhát. Ez az első lépése egy karakter megteremtésének.
Semmit sem szeretsz vásárolni? Fehérneműt? Cipőt? Ékszert?
– A cipővásárlást nem bánom. Ahhoz nem kell levennem a
ruhámat, hogy lábbelit próbáljak.
– Nem szereted levenni a ruhádat?
– A próbafülkék megvilágítása zavar. Kövérnek és
vérszegénynek tűnik tőle az ember. És a ruha le- meg felvétel
tönkreteszi a frizurámat.
Nick a nő fejére tette a kezét, és összeborzolta a haját.
– Így?
Kate elugrott.
– Ne már! Elég bajom van a hajammal anélkül is, hogy
rontanál a helyzeten.
– Talán időnként kifésülhetnéd.
– Talán nem kéne hozzányúlnod!
Nick elvigyorodott, és magához ölelte.
– Egy csapat vagyunk, nem? Tarts velem, és meglátod,
elérem, hogy élvezettel vedd le a ruhádat!
– Te most flörtölsz velem.
– Csak egy tényt közlök – felelte Nick.
Elsőként egy francia nevű butikba tértek be, ahol egy hihetetlenül
karcsú, hátrafésült hajú, nagyon erősen kisminkelt szemű fiatal
nő szolgálta ki őket. Nick felvett egy selyem Michael Kors T-hátú
trikót a legelső asztalról, és odaadta Kate-nek.
– Ebben istenien néznél ki – mondta neki.
A nő maga elé tartva nézegette az ujjatlan felsőt. Egyszerű,
elegáns és praktikus darab volt. Tökéletesnek tűnt egy kellemes
ebédhez, egy élénk tengerparti sétához vagy épp pusztakezes
bunyóhoz.
– Tetszik – ismerte el –, de négyszázhetvenöt dollárba kerül.
A T.J.Maxx-ben huszonöt dolcsiért is kaphatok atlétát.
– A kettő nem ugyanaz.
– Igen, az egyiknek reális az ára, a másik pedig őrülten drága.
Nick felvett három ugyanolyan trikót az asztalról, és odanyújtotta
az eladónak, akinek valahogyan sikerült talpon maradnia, pedig a
három felső együttesen valószínűleg többet nyomott nála.
– Ezeket kérjük.
– Nem, nem kérjük – ellenkezett Kate.
– Szükséged van új holmikra.
– Jó, de a T.J.Maxx-ben is bevásárolhatunk.
Nick félrehúzta, hogy az eladó ne hallhassa meg őket.
– Nem, arról szó sem lehet. Designer ruhákra, cipőkre meg
kiegészítőkre van szükséged, hogy aki csak rád néz, azonnal
elhiggye az álcádat. Ha Balin háromezret érő szerelésben vonulsz
le a repülőgépről, és egy olyan országban, ahol a havi átlagkereset
kevesebb, mint ötven dollár, te úgy vonszolod magad után a
Louis Vuitton bőröndödet, mintha egy vacak vászonzsák lenne,
akkor nyert ügyünk van.
– Ez úgy rossz, ahogy van – mondta Kate.
– A haditengerészeti kommandós kiképzésen te nyilván nem
vettél részt a lépre csalás kurzuson.
– Ütközött az orrtörős és szemkivájós kurzussal.
Nick kiválasztott még egy kilencszáz dolláros szarong
selyemruhát meg egy nyolcszáz dolcsis kasmír pólót is, és
odaadta az eladónak a hitelkártyáját.
 – Ezt mind kérjük.
Innen egy olyan üzletbe mentek, amely Hervé Léger ruhákat
árult. Nick azért választotta ezt a márkát, mert a fazonjai
tökéletesen illettek Kate izmos testére. Na meg azért, mert a bolt
Dom Pérignon pezsgőt kínált a vásárlóinak Baccarat
kristálypohárban.
Kate-nek ízlett a pezsgő, de nem volt biztos benne, hogy neki
valók a ruhák.
– Próbáld fel ezt! – mondta Nick, kiválasztva neki egy
királykék bandázs ruhát.
– Inkább nem – vonakodott Kate. – Nem hinném, hogy
nekem való.
– Próbáld csak fel!
A nő legurított még egy kis pezsgőt, és elmasírozott a
próbafülkébe. Bepasszírozta magát az ujjatlan, testre simuló,
mélyen kivágott, nyakpántos ruhába, aminek cipzárja tökéletesen
követte a háta vonalát. Lehúzta a ruha szegélyét, de az rögtön
visszaugrott a combja közepéig. Te jó isten, gondolta, hogy fogok
ebben leülni? Igazság szerint még azt sem tudta, hogy fog levegőt
venni. Lenézett a dekoltázsára, és nem értette, hogy lett hirtelen
ilyen formás keble. Mindig is úgy vélte, hogy a mérete egész jó,
de semmiképp sem elképesztően nagy. A bandázs ruha viszont
úgy felnyomott mindent, mintha menten kibuggyant volna belőle
a melle, ami nagyobbnak tűnt, mint negyedórával azelőtt.
– Ezt nem hordhatom – szólt ki a próbafülkéből. – Túl kicsi.
– Hadd nézzelek! – mondta Nick. – Gyere ki!
– Hozz belőle nagyobb méretet! Sokkal nagyobb kell. Nick
kinyitotta az ajtót, és a nőre nézett.
– Azta – zihálta. Pupillája úgy kitágult, hogy barna szeme
szinte teljesen feketének tűnt, és Kate arra jutott, hogy a ruha
nyilván sokkal jobban áll neki, mint elsőre gondolta.
– Na? – kérdezte.
– Azt hiszem, szerelmes vagyok – mondta Nick. – Bár igaz,
hogy az agyam jelenleg nem igazán működik. Nem oda áramlik a
vér.
– Erre nem vagyok kíváncsi – mondta Kate. – Elég lett volna,
ha annyit mondasz, hogy jól nézek ki.
– Szivi, még annál is jobban nézel ki.
 – Szerinted nem ribis egy kicsit?
– Nem, ha ennyibe kerül – felelte Nick.
Mire betértek a Louis Vuitton márkaboltba – ahol Kate
többet fizetett egyetlen Pégase bőröndért, mint az első kocsijáért
– a nőről folyt a veríték, és úgy tömte magába a savlekötőt,
mintha cukorka lett volna. Utolsó megállójuk a Neiman Marcus
üzlet volt, ahol napszemüveget és egyéb kiegészítőket
választottak.
– Hány bikinid van? – kérdezte Nick.
– Egy sincs.
A férfi elvigyorodott.
– Meztelenül úszol?
– Az óceánban szoktam úszni, búvárruhában – felelte Kate. –
Szóval nincs szükségem bikinire.
– Balin kelleni fog – mondta Nick.
– Nem költhetek többet. Már így is pánikrohamom van. Nem
érzem az ujjaimat.
– Jól van – felelte a férfi. – Hagyd csak rám!
– Nem is tudod a méreteimet.
– Bízz bennem! – kérte Nick.
– Az nem könnyű.

Visszahajtottak a Varázsforrás Kaszinós Üdülőszállóba, és Nick

felkísérte Kate-et a szobájába, segített felvinni a zacskóit.
– Ideje elhagynunk a szállodát – mondta a férfi. – Te, Willie
meg én három nap múlva találkozunk Balin, a denpasari Ngurah
Rai reptéren. Az útleveled, amit az Egyesült Államok legjobb
hamisítója készített, reggel a recepción fog várni, Willie-ével
együtt. Mindenképp első osztályon utazz! Attól a pillanattól
kezdve, hogy a gépre teszed a lábad, teljesen hitelesnek kell
tűnnöd a szerepedben. Ja, és át kell utalnod kétszázezer dollárt a
szingapúri számlámra a DBS Banknál.
– Miért pont Szingapúrba?
– Mert oda fogok menni. Még ma este elrepülök Los
Angelesből, hogy a megérkezésetek előtt lefektessem a svindli
alapjait. Leírtam neked a bankszámla adatait és a telefonszámot,
amin elérhetsz, miután megszervezted az utazásotokat.
Kivett a zsebéből egy összehajtott papírlapot, és már épp
odaadta volna Kate-nek, amikor a nő nagy erővel a falnak lökte, a
mellkasára szorított tenyérrel tartotta ott.
– Azt képzeled, hogy csak úgy odaadok neked kétszáz
rongyot, és hagyom, hogy elhúzz egyedül Délkelet-Ázsiába? –
kérdezte, vagyis inkább vádolta a férfit. – Ugye nem az jár a
fejedben, hogy egyedül szállj rá Griffinre meg a félmilliárd
dollárra?
– Eszembe sem jutott.
Olyan közel voltak egymáshoz, hogy az ajkuk szinte összeért,
és a nő érezte Nick szívverését a keze alatt. Tulajdonképpen
szerette volna, hogy a férfi szíve zakatoljon, ám egyenletesen vert.
Egyedül Kate szíve zakatolt. Hogy a fene vigye el.
Látta, hogy Nick szeme elsötétül, ugyanúgy, mint a
próbafülkében. Egészen picit a nő felé hajolt, és Kate-et elöntötte
a pánik heve. Aztán valami más heve követte, tartott tőle, hogy a
vágyé. Azt a mindenségit neki, gondolta, ez meg fog csókolni!
– Denpasarban találkozunk – mondta Nick, ajka súrolta a
nőét, ahogy megszólalt.
– Ühümm – mormolta Kate, készen állt a csókra. –
Denpasarban.
Nick elhúzódott, rámosolygott, és összeborzolta a nő haját.
– Viselj valami szexiset! – szólt, aztán sarkon fordult, és
elballagott a folyosón.
Kate becsukta a száját, hunyorgott. Ez a rémes alak átverte,
elhitette vele, hogy meg fogja csókolni! Ez olyan jellemző volt
Nickre, olyan alattomos, olyan iszonyú. Körülnézett, keresett
valamit, amit a pasihoz vághat. Mivel semmit sem talált,
belerúgott az egyik zacskóba.
– Utálom, ha a hajamat borzolod! – kiáltotta Nick után, de a
férfi már eltűnt a liftben.
 22.

Aznap délután, útban Encino Grande felé, Kate felhívta az apját,

és meghívta őt másnapra reggelizni a Varázsforrás Kaszinós
Üdülőszállóba.
– Szívesen – felelte Jake. – Huszonegyezhetnék kicsit, a
cabazoni outlet áruházakban pedig jól kihasználhatnám a
nyugdíjas kedvezményt.
Kate könnyedén el tudta képzelni apját a kártyaasztalnál. Azt
viszont sokkal nehezebb volt elképzelnie, amint nyugdíjas
kedvezménnyel vásárolgat a cabazoni outlet áruházakban.
Letette a telefont, és percekkel később behajtott az Encino
Grande-i birtokra. Boyd gumicsónakban lebegett a medencében,
Chet pedig épp visszajött a házba, miután felszolgálta Burnside-
nak a tálcára tett vacsoráját a dutyiban. Tom már hazament, hogy
a családjával legyen másnap reggelig, amikor visszajön leváltani
Chetet.
Boyd otthagyta a gumicsónakját, és csatlakozott Kate-hez
meg Chethez a konyhában. Kate csinált magának egy szendvicset,
Chet pedig kinyitott egy zacskó chipset.
– Úgy néz ki, hogy Nick, Willie meg én elutazunk legalább két
hétre – mondta a nő.
Chet egy pillanatra abbahagyta az evést.
– Az hosszabb idő, mint amire számítottam. Tényleg úgy
gondoljátok, hogy képesek leszünk olyan sokáig fenntartani ezt a
látszatot?
– Kétszáztizenkétszer adtam elő a Szerelmes leveleket
vacsoraszínházban, minden este más-más lesújtóan
tehetségtelen színésznő társaságában. Kibírok ebből két hetet –
jelentette ki Boyd. – Persze ahhoz egy csomó pia kellett, hogy
kibírjam a Szerelmes leveleket.
– Megbeszélem egy tapasztalt ügynökkel, hogy ugorjon be
időről időre – mondta Kate. – Jake-nek hívják, és nagyon profi.
Tegyétek, amit mond! És ha bármi baj történne, amikor épp
nincs itt, hívjátok fel ezen a számon!
 Átadott Boydnak egy cetlit, rajta Jake mobilszámával.
– És mi lesz két hét múlva? – kérdezte Chet.
– Ha nem tudjuk elintézni, hogy Griffint a tengeren vegyék
tőlünk át a hatóságok, akkor talán visszahozzuk őt ide a
harmadik felvonásra – felelte Kate.
– Bárcsak részt vehetnék a második felvonásban! – sóhajtott
Boyd. – Az roppant silány narratíva, ha a főszereplő ilyen hosszú
időre eltűnik a színről.
– Azt hittem, Derek Griffin a műsorunk főszereplője –
mondta Chet.
– Én vagyok az a karakter, aki összeköt minden
cselekményszálat – magyarázta Boyd. – Olyan vagyok, mint
Hannibál Lecter A bárányok hallgatnakban, csak épp Anthony
Hopkins borzalmas ripacskodása nélkül. Emlékeztek, milyen
unalmassá vált az a film, valahányszor az ő karaktere nem volt
színen?
– Én olyankor sem unatkoztam. Imádtam Jodie Fostert
abban a filmben – felelte Chet. – Valamiért irtó szexis volt az az
FBI-ügynöknő, akit játszott.
– Clarice Starling – mondta Kate.
– Igen, ő. Hiába volt baromi zárkózott meg feszült, van
valami nagyon szexi egy pisztolyos-jelvényes nőben, aki nem
hagyja magát.
Kate-et ez nagyon feldobta. Neki is volt pisztolya meg
jelvénye, és sosem hagyta magát.

A Varázsforrás Kaszinós Üdülőszálló műköves falburkolata

ugyanolyan volt, mint az előcsarnok díszítése a venturai
nyugdíjasotthonban, ahová Kate néhány héttel azelőtt látogatott
el az AMSZ-es nyomozóval. Még a vendégkör is hasonló volt.
Amikor Kate másnap reggel tízkor kilépett a liftből, máris több
tucat idős nyugdíjas tömködte az aprópénzt a játékgépekbe, fél
kezüket a nagy piros gomb fölé tartva, hogy azonnal lenyomják,
amint a cseresznyék egy vonalba érnek.
A nő magához vette az útleveles borítékot, amit Nick a
recepción hagyott neki, és bement a kávézóba. Apja már az egyik
bokszban ült, egy halom palacsinta, két tojás, négy csík szalonna,
rozskenyeres pirítós meg egy csésze kávé volt előtte az asztalon.
Elmosolyodott, amint meglátta a lányát.
– Jól nézel ki – mondta neki. Kate leült vele szemben.
– Tényleg?
– Mintha épp kiugrani készülnél egy repcsiből Görögország
felelt.
– Az egy külön kinézet?
– Úgy hívják, boldogság, Kate. Elemedben vagy.
– Hát ez fura, mert én egyáltalán nem érzem, hogy
elememben volnék. – Kate odaintett egy pincérnőt, és ugyanazt a
reggelit rendelte, mint az apja. – Kösz, hogy hajlandó voltál ilyen
hamar idejönni.
– Viccelsz? Ma délután félkarú rablós verseny lesz
nyugdíjasoknak, este pedig Engelbert Humperdinck ad
koncertet. Mindig is csodáltam azt a pasast.
– Miért?
– Kurázsi és vasakarat kell ahhoz, hogy az ember
ragaszkodjon egy ilyen névhez, ráadásul még sikeressé is váljon.
– Ez csak a művészneve – felelte Kate. – Eredetileg Tommy
Dorsey-nak hívták, vagy valami ilyesmi.
– Volt egy Tommy Dorsey nevű big band karvezető.
– Tehát most már tudod, miért vette fel a pasas a
Humperdinck nevet.
– Hát, akkor is tökös húzás volt. Akár Bobby Darinnek is
hívhatta volna magát.
– Már volt egy Bobby Darin nevű énekes.
– Igen, de az ő igazi neve Walden Cassolto volt. Most már
érted, hogy értem?
– Nem igazán – felelte Kate.
– Hogy megy az akció? – váltott témát Jake.
A nő mindenről beszámolt neki, ez eltartott az egész reggeli
és még két csésze kávé elfogyasztásáig. Miután végzett, apja
rámeredt a csészéje pereme fölött.
– Egy sminkmesterre, egy játszóház-építőre meg egy
színészre bíztad egy fogoly őrzését?
– Ezért hívtalak. Rájuk férne az erősítés.
 – Ott maradok, amíg vissza nem jössz, és odaviszek
magammal még valakit. Emlékszel José Rodarte haveromra? Egy
csomó küldetésen voltunk együtt. Nagydarab, goromba mexikói.
– Dehogyis goromba. Irtó aranyos. Ezért játszotta el ő a
Mikulást a gyerekeknek minden karácsonykor a támaszponton.
Jut eszembe, nem pont most kapott csípőprotézist?
– Pont azért olyan goromba. Azt mesélte nekem, olyan érzés,
mintha direkt kicsipkézték volna a protkó szélét, tűzforróra
hevítették volna, aztán a seggén át tolták volna fel a helyére.
– Ez túl élénk leírás – tiltakozott Kate, és örült, hogy evett,
mielőtt apja a fejébe plántálta volna ezt a képet.
– José most Palm Springsben él a feleségével, aki egész nap
madzsongozik a barátnőivel a házukban. Rosszabb, mint egy
török börtönben csücsülni. José hálás lesz a lehetőségért, hogy
kiszabadulhat onnan egy kicsit.
– Ha ez balul üt ki, apa, akkor mindketten tettestársak
lesztek egy súlyos bűncselekmény elkövetésében.
Jake csak legyintett az aggodalmára. Ezt mostanában
gyakran csinálta.
– José meg én mindketten esküt tettünk Isten meg a haza
szolgálatára, és szerintem az erre az ügyre is vonatkozik, még ha
egyes bírák nem is értenének egyet velem – mondta. – Mikor
indulsz Balira?
– Holnap reggel – felelte Kate.
– Ott voltam, amikor hatvanhatban támogattuk Suhartót, és
harminckét évvel később is, amikor lemondattuk. Kelet-
Timorban is jártam. Több golyó repkedett ott a levegőben, mint
szúnyog.
– Az jó régen volt már. Indonézia lenyugodott azóta. Most
már turistacélpont, a nászutasok imádják.
– Lehet, hogy a fehér homokos tengerpartjaival, a szélben
lengő pálmafákkal, az azúrkék vízzel meg a színes halacskákkal
trópusi édenkertnek tűnik, de ez csak délibáb. Olyan, mintha
virágágyást ültetnénk egy aknamezőn.
– Szerintem akkor sem az a világ legrosszabb helye. Te még
nem láttad Thermalt, és nem szagoltad a Salton-tó bűzét.
– Olyan országba mész, amit több száz különböző nyelvű
kultúra alkot, szétszórva több ezer szigeten, amelyeket állandóan
gyötör malária, dengueláz, vulkáni kitörés, földrengés, szökőár,
külső támadás, belharc, féktelen korrupció és extrém szegénység.
És akkor még csak az elmúlt száz évről beszéltünk, méghozzá
optimistán. Ne hagyd, hogy átverjenek a parton napozó
ausztrálok, akiknek fülig érő mosollyal szolgálják fel a koktélt a
gyönyörű indonéz nők! Az a hely veszélyes. Szóval gondoskodni
fogok róla, hogy egy kis ajándékcsomag várjon a Benoa-öbölben,
mire odaérsz.
Kate az apjára mosolygott.
– Egy kosár gyümölcs, palackozott víz, naptej és
szúnyogriasztó?
– Olyasmi – felelte Jake. – Kinek küldjem a gyümölcsöt?
A nő kinyitotta a recepción átvett borítékot, és előhúzta az
útlevelét.
– Ez nagyon nem vicces – szólt.
Jake megemelte a szemöldökét.
– Rossz az útlevélképed?
– Nick Foxnak idegesítő a humorérzéke. Küldd a gyümölcsöt
Eunice Huffnagle-nek!
Az apja elnevette magát.
– Ez borzalmas név.
– Az a legkisebb bajom.
Kate elmagyarázta neki, hogy juthat el Encino Grandéba,
majd Willie keresésére indult. A medence mellett találta meg,
épp A hajózás bibliája című könyvet olvasta.
– Látom, magolsz – mondta Kate.
– Egy repülő vezetéséhez képest jachtot kormányozni olyan,
mint gördeszkázni. Mikor lépünk le?
– Ma jelentkezünk ki, az éjszakát a Los Angeles-i reptér
melletti Sheraton szállóban töltjük, és holnap reggel indulunk
Balira.
– Csúcs, és mivel fogok repülni?
– Egy turistaosztályú üléssel – felelte Kate.

Miközben Kate meg Willie összepakoltak, és kijelentkeztek a

Varázsforrásból, Nick Fox pezsgőt kortyolt magasan a Csendes-
óceán felett, első osztályú utasfülkéje francia ágyán üldögélve, a
Singapore Airlines Airbus A380-as gépén. A faborítású fülke csak
az övé volt, felszerelve egy hatvan centis képátmérőjű
plazmatévével, drótnélküli internetkapcsolattal a MacBookjához,
minihűtővel, valamint saját ebédlőasztallal, amelyen porcelánon
szolgálták fel neki a harapnivalót: homársalátát, kaviárt, frissen
sült kenyeret, illetve gyümölcs meg sajttálat.
A pezsgőt iszogatva Nick az FBI-on agyalt. Repülőútját és az
egész titkos akciót a Szövetségi Nyomozóhivatal állta a bűnözők
vagyonából létrehozott, nem hivatalos pénzalapból. A férfi azon
tűnődött, vajon milyen régóta dézsmálja a hivatal az elkobzott
összegeket. Mi másra használják még fel? És ami fontosabb:
mennyi pénzt nyúltak le? Na, és hol rejtegetik? A lóvé nyilván
nem szerepelt egyetlen olyan nyilvántartásban sem, ahol
tudomást szerezhetett volna róla az igazságügy vagy a
kongresszus, és ha eltűnne, a szövetségiek nem igazán
indíthatnának nyomozást olyan pénz után, aminek nem is lett
volna szabad a birtokukban lennie. Az FBI hatalmas átverést
folytatott. Nick ezt nagyon klassznak találta. És úgy gondolta, az
még klasszabb lenne, ha el tudná csórni a pénzüket.
 23.

Kate meg Willie dél körül hagyták el Indiót, és több mint két órát
hajtottak, hogy elérjenek a Los Angeles-i reptér melletti
Sheratonba, ahol az ügynöknő két szobát foglalt éjszakára a
„repülős csomag” keretében. Bejelentkeztek a szállodába,
bevágták a bőröndjüket a szobájukba, és átrohantak az út
túloldalára, az éjjel-nappali bisztróba.
Kate sajtos-szalonnás melegszendvicset evett, sült krumplival
és csokis turmixszal, Willie pedig befalt egy hatalmas nachos
hamburgert, aztán desszertnek még egy banánhajót is, így
együttes kalóriabevitele ötszámjegyűvé kerekedett.
– Na, szóval mi van köztetek Foxi Maxival? – tudakolta
Willie, miközben felkanalazta a tálról az utolsó csepp fagyit is.
– Semmi. Csak együttműködünk.
– A helyedben én sokkal szorosabbra venném az
együttműködést. Nick irtó jó pasi. Ledumálná egy csajról a
bugyit, mielőtt az egyáltalán felfogná, mi történik. És észrevetted,
mennyire csillog a szeme, amikor mosolyog? Azt meg hogy
csinálja?
Kate-nek is bejött a csillogó szem, de az semmi sem volt
ahhoz képest, ahogy Nick tekintete elsötétült, amikor ránézett a
bandázs ruhában.
Pár órával később Kate már a szállodai szobájában volt, épp
próbálta kiverni a fejéből Nick Foxot meg a sötét szemét, amikor
a férfi felhívta.
– Csak érdeklődöm – mondta Nick –, hogy mi a helyzet?
– Sokkal jobb volna a helyzet, ha felnőnél végre. „Huffnagle”?
Szórakozol velem? Komolyan szükséges volt „Huffnagle” névre
kiállítanod az útlevelemet?
– Érzelgős típus vagyok. Örökre a szívembe zártam Eunice
Huffnagle-t.
– Hol vagy most?
 – Szingapúrban. A Raffles szállodában, hogy egészen pontos
legyek, a verandán, épp garnélarákos nizzai salátát eszem
mediterrán szardíniával.
– És pontosan mi dolgod van Szingapúrban?
– Megalapozom az álcánkat, és megszervezem a Balira
érkezésed részleteit. Igazság szerint pedig kiélvezem ezt a
megállót. Ha már egészen idáig eljöttem, muszáj volt legalább
egy éjszakát a Rafflesben töltenem.
– Mégis miért?
– Mert egy letűnt, kalandosabb kor gyarmati eleganciáját
képviseli. A szállodát 1887-ben építették, a brit választékosság és
nemesség bástyájaként egy egzotikus földön. Innen a verandáról
szinte látom, amint az író és kém Somerset Maugham
rattanszékben ül egy frangipáni fa alatt, a pálmakertben, és épp
papírra veti egy újabb történetét. Vagy ha kedvem szottyan,
ihatok egy Singapore Sling koktélt a szálloda bárjában, ahol még
mindig ugyanazok a nádlapátos mennyezeti ventilátorok
forgatják a párás levegőt, mint azon a napon 1902-ben, amikor az
utolsó vadon élő tigris becammogott a bárba, talán mert
magányos volt, és koktélt szeretett volna inni, de lelőtték. Te is
imádnád ezt a helyet.
– Talán majd egy nap ellátogatok oda – felelte Kate, aki nem
volt teljesen meggyőződve róla, hogy imádná a Raffles-t,
figyelembe véve a szerencsétlen utolsó tigrist, akit lelőttek, pedig
csak egy koktélra vágyott.
– Mikor érkezel Balira? – kérdezte Nick.
– Willie meg én reggel indulunk Los Angelesből, a Cathay
Pacific járatával repülünk Hongkongba. Ott átszállunk egy másik
repcsire, és dél körül érkezünk Balira.
– Tökéletes – mondta a férfi. – Sam, a hű komornyikod és
szakácsod a repülőtéren fog várni. Ügyelj rá, hogy a szerepednek
megfelelően öltözz fel!
Ezzel megmosolyogtatta Kate-et. Biztos volt benne, hogy Nick
előbb-utóbb felveszi a Cheers nőfaló csaposa, Sam Malone nevét.
– Ajánlom is, hogy megfelelően nézzek ki, azok után, amit
ruhára költöttünk – felelte.
– Most mi van rajtad?
 Játékos, provokatív kérdés volt, és Kate-et elfogta a kísértés,
hogy azt válaszolja: „Semmi”, ám az erős, bátor O’Hare
különleges ügynök berezelt.
– Köntös és rózsaszín mamusz – válaszolta.
– Victorias Secret?
– Nagyker.
– És a pisztolyod?
– Megtöltve.
– Csak a mamuszt hozd magaddal! – mondta Nick.
– Rózsaszín mamuszban is lehetek csábító?
– Naná – vágta rá a férfi. – Ha nincs rajtad semmi más.

– Ez a hongkongi út nagy újdonság nekem – mondta Willie Kate-

nek, ahogy elhagyták a Sheratont. – A Nagy Kalandom mostanáig
nem juttatott el külföldre. Sose volt rá pénzem, hogy utasként
repüljek. Tulajdonképpen mit csinálnak az emberek a hosszú
repülőutakon?
– Egyszerű – felelte Kate. – Nincs más dolgod, csak ülni a
helyeden, kibámulni az ablakon, filmet nézni, magazint olvasni,
zenét hallgatni, megenni a kaját, vagy egyszerűen csak átaludni
az egész utat.
Willie-vel ellentétben Kate szokva volt a nemzetközi
repülőutakhoz, főként olyanokhoz, amelyek során egy Lockheed
C-130-as katonai csapatszállítóban, az ablaktalan raktér kemény
padján kellett ülnie. Ott még a karfa is luxusnak számított volna.
Ezenkívül jó sokszor repült már mindenfelé az országban, polgári
légijáratok turistaosztályán, néha pedig primitív
kormánygépeken. Most először repült pihekönnyű kasmír
trikóban, tapadós farmerben és bőr vietnami papucsban, igazi
designer kézitáskával. És most először utazott első osztályon,
ahol koktélt meg pörkölt, sós mogyorót ígértek az utasoknak
felszállás előtt. Kate ezt baromira izgalmasnak találta, mert még
soha senki nem kínálta bevetésen mogyoróval. Legalábbis
tányéron nem.
Órákkal később, miután átrepülték a fél világot, Willie
átcsörtetett a hongkongi reptéren tíz centi magas, parafatalpú
szandáljában. Belekarolt Kate-be, szabad kezével pedig
gesztikulált.
– Ez tisztára olyan, mint a Versenyfutás a világ körül –
mondta. – Szinte hallom a főcímzenéjét. Olyan érzésem van,
mintha át kéne rohannom a terminálon.
– Arra semmi szükség – felelte Kate. – Nincs olyan messze a
kapunk. Bőven van időnk.
– Igen, de tök jó buli lenne futni. A Versenyfutás a világ
körülben mindig átrohannak a terminálon.
– Azért, mert állandóan késésben vannak.
– Nem, hanem azért, mert a tévében szerepelnek, és jó buli.
Amúgy te mégis mit szoktál a buli kedvéért csinálni? Sosem
látom, hogy elengednéd magad. Nem lustálkodtál a medence
mellett, nem bowlingoztál, se semmi.
– Dolgoztam.
– Szívecském, úgy látom, hogy te örökké csak dolgozol.
Megértem, hogy imádod a melódat, mert én sem indulok be úgy
semmi mástól, mint ha egy baromi nagy Caterpillar kotrógéppel
döngethetek. Egyszer vezettem egy C15-öst, és esküszöm, nedves
lett tőle a bugyim. De többféle szórakozás kell az ember
lányának! Mivel szoktál szórakozni azon kívül, hogy
vaktölténnyel lövöldözöl másokra?
Kate kutatott az emlékeiben szórakozás után.
– Néha sörözni szoktam apámmal – válaszolta.
Willie bólintott.
– Kezdetnek megteszi. Én jól szórakoztam a repcsin.
Filmeket néztem, videojátékoztam, és egy olyan pasas mellett
ültem, aki el tud vezetni egy Boeing 777-300-ast. Te mivel
mulattál az első osztályon?
– Mogyoróval.
– Na ne már!
– De, bizony. Ki sem láttam a mogyoróból – mesélte Kate. –
Pont, ahogy a légitársaság honlapján ígérték.
– Azt a mindenit, nincs is jobb a nagy, fincsi mogyinál.
– Tényleg nagyon jó volt – mondta Kate, bár nem volt biztos
benne, hogy ugyanarról a fajta mogyoróról beszélnek.
 – Tök király – mondta Willie. – És most nézz csak ránk! Itt
vagyunk Kínában. Azt olvastam, hogy két külön szigetet kellett
egy szintbe hozni, és összecsatolni, hogy megépíthessék rajtuk ezt
a repteret. Ezen a terminálon majdnem másfél kilométer hosszan
fut végig a boltíves üvegtető, és szinte teljesen ugyanazok az
üzletek vannak itt, mint a Rodeo Drive-on. És még McDonald’s is
van!

A Denpasarba vezető, ötórás út során délnyugatra repültek a

Malaka-szoros és a Jáva-tenger fölött, közben számtalan sziget és
korallzátony suhant el alattuk. Amikor Bali fölé érve a repülő
ereszkedni kezdett, gomolyfelhők csoportja takarta el a napfényt,
és foltokban árnyékot vetett a Ngurah Rai Nemzetközi
Repülőtérre. Tisztára, mint az életem, gondolta Kate. Nagyon
egzotikus lett az élete, tele új élményekkel, viszont a jövőjére
árnyék vetült. Igazság szerint félelmetesnek találta új küldetését.
Mindig is biztonságban érezte magát az FBI kötelékében, de most
kénytelen volt a hivatal védőhálója nélkül boldogulni. Ráadásul
egy olyan férfival kellett együttműködnie, aki izgalmas és okos
volt ugyan, viszont nem teljesen megbízható.
Kate a többi első osztályon utazóval együtt leszállt a gépről,
elment a vízumos pulthoz, és kétszázharmincnyolcezer-ötszáz
rúpiáért, azaz huszonöt dollárért kiváltotta magának a
turistavízumot. Lepecsételtette hamisított útlevelét a
bevándorlási ügyintézővel, aztán továbbment a
poggyászkiadóhoz. Tudta, hogy tényleg Balin van, mégsem bírt
szabadulni az érzéstől, hogy a repülőtér balinéz építészeti elemei
hamisak. A terminál egy régi palacsintázóra emlékeztette Los
Angelesben, amit az új tulajdonosok kínai étteremmé alakítottak
át, ezért sárkányt vésettek a bejárati ajtóra, és a tető minden
sarkát felfelé kunkoríttatták. Ennek ellenére sok vendég továbbra
is csak azért tért be oda, hogy palacsintát rendeljen.
Willie épp akkor battyogott oda hozzá, amikor a csomagok
lebukdácsoltak a csúszdán, és elkezdtek körbe-körbe járni a
szalagon. Megkeresték a bőröndjüket, majd elvonszolták a
vámhoz, átnyújtották vámnyilatkozatukat a rideg képű indonéz
hivatalnokoknak, majd kimentek az érkezési csarnokba. A
helyiségben tolongtak a kiabálva kuncsaftokat csábítgató japán
taxisofőrök és a zavartan fuvart keresgélő turisták. Az izzadt
emberek sűrűjében Kate gond nélkül megtalálta Nick Foxot: a
férfi kitűnt a tömegből fehér, testhezálló galléros pólójában,
amelynek mellkasán egy vállalat lógója díszelgett. Az embléma
egy kék bolygót ábrázolt, rajta villámmal, amin a HUFFNAGLE
GLOBAL felirat virított dinamikus, félkövér, dőlt betűkkel,
lendületességet és elszántságot sugallva. Nick képén széles,
barátságos mosoly ült, az a fajta, amit a legjobb recepciósok,
hotelportások és légiutaskísérők is csak hosszú évek
gyakorlásával fejlesztenek tökélyre, ami meggyőzően azt
sugározza: Egész életem értelmetlen volt, amíg a sors fel nem
kínálta nekem ezt a csodás lehetőséget, hogy kiszolgálhassam az
Ön minden igényét.
Nick odasietett Kate-hez, hogy átvegye a csomagjait.
– Selamat siang! Üdvözlöm Balin, Ms. Huffnagle! Remélem,
kellemesen utazott.
Kate és Willie követték a férfit ki az épületből a fullasztó
délutáni hőségbe, ahol már várta őket a Benoa Bali Fejedelmi
Üdülőszálló által küldött csillogó, bár nem valami új Mercedes,
egyenruhás sofőrrel a volánnál. Kate beszállt hátra, Willie
letelepedett mellé, Nick pedig az anyósülést foglalta el. A keskeny
utcákon taxik, motorbiciklik, kerékpárok és robogók tülekedtek,
az út mentén pálmafák és fehérre meszelt épületek sorakoztak, a
falakat beborították a gazdag turisták figyelméért versengő
táblák. A Mercedes befordult egy olyan utcába, amely tele volt
szabadtéri éttermekkel, a vendégek törökülésben ücsörögtek az
asztaloknál, és kézzel ették a rizst. A levegőt betöltötte a sistergő
fazekak százaiból áradó fűszerillat.
Utcai árusok mászkáltak fel-alá a járdán és guggoltak a
parkoló motorok között, konyhájukat kiskocsin húzták maguk
után, vagy a vállukra vetett boton egyensúlyozták. A bot egyik
végén egy kendőbe akasztva lógott a wok, a másikon egy
batyuban az összes hozzávaló, és az árusok helyben készítették el
a fogásokat, bárhol akadtak is éhes, fizetőképes vendégre. Olyan
közel haladtak el a kocsi mellett, hogy Kate legszívesebben
kinyúlt volna az ablakon, és elcsórt volna tőlük egy tálka ételt.
 24.

Az ötcsillagos Benoa Bali Fejedelmi Üdülőszálló a Tanjung

Benoa-félsziget érintetlen, aranybarna homokján emelkedett.
A félsziget, ami egykor rozzant halászfalvak otthona volt,
mostanra közkedvelt turistacélpont lett, ahol luxusszállodák
használták ki a szélben lengedező pálmafák, a hófehér
tengerpart, az égszínkék víz és a lélegzetelállító kilátás
vonzerejét. Nick sikeresen végrehajtott, több milliárd dolláros
svindlinek tartotta Dél-Bali luxusüdülőit. A turizmus iparág
meggyőzte az embereket, hogy miután több ezer kilométert
repültek, inkább balinéz stílust mímelő üdülőkben szálljanak
meg, ne pedig Bali igazi falvait, rizsföldjeit, templomait és
esőerdőit fedezzék fel maguknak. Az igazi Bali, ami sokkal szebb
volt a másolatánál, néhány kilométerrel északabbra terült el.
Szerencsére a svindli mindenkinek előnyére vált, hiszen
garantálta, hogy az igazi Balit nem árasztották el a lehúzható
illemhelyet követelő turisták, míg az üdülő Bali bevételt hozott a
gazdaságnak, a vendégeknek pedig biztosította a porcelán
mennyországot, benne vízesésnek is beillő zuhanyzóval és a
legkorszerűbb japán vécétechnológiával.
Kate követte Nicket a szálloda előcsarnokán át a saját
tengerparti villájukba, amelynek három hálószobája,
kókuszpálma falburkolata, fedett terasza és trópusi kertjében
magán úszómedencéje volt. A nő megállt a medence szélén, és
kénytelen volt elismerni, hogy a bűnözői életmódnak is akad
néhány előnye. Ez a kégli igencsak kenterbe verte az ő kétszobás
lakását Venturában, Al Pizzázója fölött.
Nick borravalót adott a londinernek, aztán odament Kate-
hez.
– Hogy tetszik?
– Szép.
– Jakuzzi is van, három különféle vízsugár állítható be rajta,
és esténként finoman ki van világítva. Tökéletesen megteremti a
kellő hangulatot.
 – Miféle hangulatot? – kérdezte a nő.
Nick olyan közel hajolt hozzá, hogy Kate érezte a teste
melegét, és a leheletét a nyakán.
– Romantikusat.
A nőnek kihagyott a szívverése.
– Szóval csak szólj, ha szerelnéd, hogy beindítsam a sugarat –
mondta Nick.
– Ja, persze, mindenképp – felelte Kate. – Kösz az ajánlatot.
Atyaég, ez a pasas maga az ördög, gondolta. Hát nem elég, hogy
úszómedencével meg designer retiküllel csábítja? Most még a
jakuzzi gondolatával is kínozza, meg azzal a lehetőséggel, hogy
talán egymáshoz simulna benne a testük, a három különféle
vízsugár alatt?
– Megyek, kipakolok – mondta Kate, alig várva, hogy
elmehessen Nick közeléből. – Esetleg feltérképezem a
tengerpartot, és úszom egyet.
– Segítsek kipakolni? – kérdezte a férfi.
– Nem. Megoldom.
– Talán segítségre lesz szükséged, hogy felvedd a
fürdőruhádat.
– Nem! – Kate gyanakvó pillantást vetett rá. – Csak szívatsz.
– Talán – felelte Nick. – Talán nem.
Kate bevonult a legnagyobb hálószobába, és kipakolta az új
fürdőruháit. Egészen eddig a pillanatig nem is foglalkozott velük,
de most rádöbbent, hogy hiba volt Nickre bízni a bikini-vásárlást.
A selyempapír, amibe a fürdőrucik bele voltak csomagolva,
többet takart, mint maguk a bikinik.
Felpróbált egy kis fehér összeállítást, amelynek felsője
nyakbaakasztós volt, alsója pedig a csípőnél megkötős. Megállt a
tükör előtt, megnézte magát hátulról, és grimaszt vágott
közszemlére tett farpofái láttán. Elölről is szemügyre vette magát,
és úgy látta, a legintimebb rész rejtve maradt, bár itt-ott azért
felsejlett a nőiessége. Előrehajolt, és nem buggyant ki a melle a
felsőből. Nagyot sóhajtott, és fogott egy törülközőt. Hajlandó volt
plusz erőfeszítést tenni a munkája kedvéért, de basszus, ezt most
szinte minden eddiginél félelmetesebb feladatnak érezte.
 Nick lemaradt Kate látványos belépőjéről, mert éppen Willie-
nek magyarázta, miért kell khakiszínű rövidnadrágot és a
Huffnagle Global lógójával díszített fehér pólót viselnie.
– Csinos kis összeget fizettem a didkómért – közölte Willie –,
és te most azt akarod, hogy egy ilyen uncsi pólóba
gyömöszöljem?
– Ez nem akármilyen póló – felelte Nick. – A szekrényedben
lévő pólók anyaga száz százalék egyiptomi pamut, és Csiang Jik-
csing, Szingapúr legidősebb ingszabója varrta őket, aki évek óta
lát el engem aprólékos gonddal, tökéletes pontossággal készített
holmikkal.
– Aranyom, hiába fested pirosra a tehenet, attól még nem
lesz belőle paradicsom. Ez a póló nem azt üzeni, hogy: Ezt a
cickót nézd meg!
– Egy több millió dollárt érő jacht kapitányának adod ki
magad. Nem a cickódat árulod.
– Nem is azt mondtam, hogy áruba bocsátom. Csak szeretem,
ha az emberek észreveszik. Ahogy te mutogatod a szép fehér
fogsorodat. Korona, mi?
– Nem – felelte Nick. – Mind a sajátom. Naponta kétszer
mosok fogat.
– Mi lenne, ha viselném a hülye khaki sortot, de a pólót
lecserélem egy fehér atlétára?
– Rendben – mondta a férfi.
Willie megragadta, és cuppanós puszit adott neki.
– Tökéletes! Csúcs lesz. Alig várom, hogy lássam a jachtomat.
Ez életem egyik legboldogabb napja. Át is nevezem A Nagy
Kalandot. Mostantól úgy hívom: A Nagyon Nagy Kaland.
– Örülök, hogy boldog vagy – mondta Nick.
Az asszony végigmérte.
– Akarsz még boldogabbá tenni?
– Annyira boldoggá azért nem – felelte a férfi –, de nagyra
értékelem az ajánlatot.

Kate épp az óceánban úszkált új bikinijében, Willie pedig

rövidnadrágban és atlétában fedezte fel a szállodát, amikor
megérkezett a külön hozzájuk kirendelt szakács, hogy nekilásson
a vacsorájuk elkészítésének. Nick megbeszélte vele a menüt,
aztán kisétált a privát stégjükön lévő nádtetős kabinhoz. Megállt
előtte, élvezte a trópusi levegőt meg a kilátást, s ekkor felbukkant
Kate az azúrkék vízből, naptejjel bevont teste csillogott a
napfényben.
Nick szerint úgy nézett ki, mintha egyenesen egy James
Bond-filmből lépett volna ki. Nem is hiányzott más a képből,
csak hogy a nő derekára öv legyen csatolva, rajta hüvelyes tőrrel.
És ez az idegesítő, vicces, csodálatos, szinte meztelen nő tiltott
terület volt a számára. Milyen szívás már ez? Nick egész biztos
volt benne, hogy ha rászánná magát, már aznap éjjel ágyba
bújhatna a nővel. Abban pedig száz százalékban biztos volt, hogy
ez esetben másnap reggel Kate levadászná, és kinyírná. És ha
mégis túlélné a dolgot, hogy folytathassa a páros munkát, akkor a
nő a továbbiakban pokollá tenné az életét.
Kate odalépett hozzá, Nick pedig felé nyújtott egy törülközőt.
– A szakács a konyhában van, Ms. Huffnagle.
– Köszönöm, Sam – felelte a nő, és a törülközőre ügyet sem
vetve elsétált Nick mellett, majd letelepedett egy nyugágyra, a
lehető legjobban kiélvezve a szerepét, mint Eunice Huffnagle.
– Most innék valami jó hideget és gyümölcsöset, sok-sok
alkohollal. Hogy leöblítsem a sót az ajkamról.
– Máris hozom – felelte Nick.
Lenézett a nyugágyon csukott szemmel elnyújtózó nőre, és
arra gondolt, talán mégis megérné, hogy Kate szétrúgja a seggét
és pajszerral verje be a fejét, ha cserébe vele tölthet egy isteni
szexszel teli éjszakát.
– Óhajt bármi mást? – kérdezte. – Esetleg egy masszázst?
– A szálloda masszőre még ilyenkor is elérhető?
– Nem, de én itt vagyok, és örömmel meggyúrom, ha
szeretné. Nagy-nagy örömmel meggyúrom.
– Elég lesz az ital. Siessen, Sam! Érzem, hogy menten
kicserepesedik az ajkam.
– Igenis, hölgyem – felelte Nick. – Isten ments, hogy
kicserepesedjen az ajka.
– Csak nem szemtelenkedést érzékelek? – kérdezte a nő.
– Tőlem ugyan nem – vágta rá. – Én a hűséges inasa vagyok.
Az a dolgom, hogy teljesítsem minden vágyát.
Nick, Kate és Willie mezítláb, törökülésben telepedtek le a
szőnyegekre a vulkanikus kövekkel körülrakott tűzrakóhelyre
néző, alacsony asztalnál. A lobogó tűz mögött terült el a
tengerpart, holdfény lovagolta meg az enyhe hullámokat. A
tűzrakóhely a három hálószobás villa mellett volt, a privát
szakácsuk a szabadtéri konyhában robotolt, hogy elkészítse
indonéz fogásokból álló vacsorájukat. Volt ott mogyorómártásos
zöldség, ecetben és disznóvérben főtt sertéshús, valamint nasi
campur, azaz főtt rizses zöldség pörkölt dióval, grillezett
tonhallal, kókusztejjel, sült tofuval, currys csirkével, válogatott
fűszerekkel, valamint reszelt kókusszal. A fogások mellé járt a jó
sok sambal, vagyis a chilipaprikás szósz, ami a ketchup indonéz
megfelelője, és mindenre bőven tesznek belőle.
– Kézzel kell enni – magyarázta Nick, a ragadós rizs közé
csippentve pár falat halat, húst és zöldséget.
Könnyű neki meg Willie-nek, gondolta Kate. Mindketten
könnyen mosható, nem vasalandó Huffnagle Global uniformist
viseltek, ő viszont próbálta nem leenni méregdrága
nyakbaakasztós felsőjét meg a hozzáillő rövidnadrágot. Kiderült,
hogy nem is olyan könnyű pénzes macának lenni.
A vacsora végeztével, miután a szakács elment, Nick
domborzati és hajózási térképeket teregetett ki a nagy
ebédlőasztalon.
– Reggel kilenckor indulunk a Benoa-öbölből – vázolta fel a
tervet. – A jacht, amit béreltem, addigra meg lesz tankolva és fel
lesz pakolva, indulásra készen fog állni. Griffin szigete,
Dajmaboutu nagyjából hatszázötven kilométerre van innen a
Flores-tengeren. Két nagyobb szigettartomány, Nyugat-Nusa
Tenggara és Dél-Celebesz között bújik meg. Át fogunk kelni a
nagyon forgalmas Lombok-szoroson, majd nyugatra hajózunk, ki
a nyílt tengerre, és addig kacskaringózunk a szigetek,
szigetecskék meg korallzátonyok között, míg el nem érünk
Dajmaboutuhoz. A jacht a legkorszerűbb GPS-szel, radarral és
robotpilótával van felszerelve. És ha nem akarjuk saját kézzel
megkockáztatni a kikötést, akkor rábízhatjuk magunkat a
számítógéppel vezérelt dokkolórendszerre, ami átveszi az
irányítást a motor, a kormány meg az orrnál és farnál lévő
propeller fölött, s így szűk helyre is le tud parkolni helyettünk.
Kate tanulmányozta a térképeket.
– Ahhoz, hogy nemzetközi vizekre vigyük Griffint, vissza kell
mennünk ugyanarra, amerről jöttünk, át a Lombok-szoroson,
aztán délnyugatra, ki az Indiai-óceánra, ahol egy amerikai
hadihajó végre átveheti a pasit. Az majdnem újabb ezer
kilométer.
– Nem gond – mondta Nick. – Egy tizenhét méter hosszú
Phelan SevenSeas 550LR jachtot választottam, amit nagyon
jutányos áron, napi tízezer dollárért bérelhetünk, ugyanis Eunice
Huffnagle ragaszkodott hozzá, hogy a saját legénységével
hajózzon.
Az asztalra tette a jacht kézikönyvét, és odalapozott a Phelant
menet közben ábrázoló fotóhoz. Gyönyörű hajó volt, kék testtel
és fehér fedélzettel, a kabinok összeérő ablakai pedig oldalról is
zárt napszemüvegnek tűntek. Legegyedibb eleme a felső hídja
volt, amely a hátsó fedélzet fölé emelkedett, és uszonyok nyúltak
ki az oldalából, amelyek egy 1959-es Cadillacet idéztek.
– Ez egy bazi nagy halászhajó, és úgy fog cammogni, mint egy
elefánt – jelentette ki Kate. – Szerencsénk lesz, ha tizennyolc
csomót ki tudunk imádkozni belőle.
– Úgy állsz hozzá ehhez az akcióhoz, mintha katonai bevetés
lenne – csóválta a fejét Nick. – Gyors behatolást és kivonulást
akarsz. Pedig nem ezt csináljuk.
– Elrabolunk egy pasast, és kivisszük az országból – mondta
Kate. – Nem akarunk itt lebzselni, hogy jól lebarnuljunk a napon.
Minél gyorsabban el kell húznunk a csíkot.
– Nem jól állsz hozzá. Amire készülünk, az sokkal inkább
lopás, csak épp személlyel, nem pedig valamilyen tárggyal. Az a
sikeres lopás, amit senki nem vesz észre, amíg le nem zajlott, és a
tolvajok már messze járnak. De megértem a fenntartásaidat.
Nekem is vannak, ezért esett a választásom pont erre a jachtra. A
Phelan SevenSeas 550LR nem holmi halászhajó. A
csúcssebessége huszonöt csomó, és tizenhattal képes cirkálni.
Siklik a vízen, csak úgy szántja a hullámokat – mondta Nick. A
brosúrából lopta a szöveget, nagyjából felfogta a lényegét, bár
nem értette pontosan a részleteket.
 – Meglátjuk – mondta Kate. – Én akkor is sokkal szívesebben
vágnám pofán a fickót, minthogy elhúzzak vele egy
motorcsónakon.
– Én szívesebben vezetnék motorcsónakot, de ezzel is
megelégszem – mondta Willie, és felkapta a kézikönyvet. –
Visszamegyek a szobámba, és bemagolom a tudnivalókat erről a
ladikról, hogy ne úgy végezzük, mint a Titanic.
 25.

A Benoa-öbölnek siralmas, ipari hangulata volt, hiába

horgonyzott több tucat kecses jacht a rengeteg halászhajó,
dereglye, rozsdás tartály hajó, nádtetős lakóhajó, komp,
motorcsónak, hatalmas óceánjáró meg a színes, kétárbocos,
hosszú és ívelt orrukkal egy kobold cipőjét idéző buginéz
szkúnerek között. Dereglyés gyümölcsárusok vesztegeltek az
emberekkel teli hajók között, banánt és narancsot árultak az
utasoknak, akik a nyitott ablakon nyúltak ki, vagy vészesen
áthajoltak a korláton, hogy fizessenek a portékáért.
Amikor Kate, Nick meg Willie megérkeztek a csillogó,
vadonatúj Phelan SevenSeas 550LR-hez, két jávai pasas üldögélt
mellette a rakparton egy faládán, ami nagyjából akkora volt, mint
egy golfütőkkel teli táska. Kate odalépett hozzájuk, és lenézett a
ládára. Ahogy sejtette, az apjától kapott ajándékcsomag volt az.
– Betehetik a fő kabinba – mondta a férfiaknak a hajóra
intve.
Nick kezdetlegesen indonézre fordította az utasítását, és a két
férfi felcipelte a ládát a hajóra. Willie követte őket a pallón,
ledobta a csomagját a kabinjában, majd felment a lépcsőn a
fedélzet fölé emelkedő másodlagos hídra.
– Játszd a szereped! – suttogta Nick Kate-nek. – Figyelnek az
emberek.
Eunice Huffnagle megformálásában Kate egyetlen
kiindulópontja Goldie Hawn alakítása volt A vasmacska kölykei
című filmben, így hát utánozta Goldie-t, és improvizált egy kicsit.
Fel-alá járkált a rakparton aranyszínű, magas sarkú
szandáljában, méregdrága, falatnyi, fekete nyakpántos felsőjében
és szűk, fehér, vászon csípőnadrágjában. A hajó mellett sétálva a
homlokát ráncolta és ajkát biggyesztette, miközben szemügyre
vette a jachtot, mert tisztában volt vele, hogy őt figyeli minden
indonéziai a közeli halászhajókon, illetve még a kompra váró
turisták egy része is.
 – Olyan kicsi – elégedetlenkedett. – Még helikopter-
felszállóhely sincs rajta.
– Nagyon sajnálom, Ms. Huffnagle – mondta Nick. – Ilyen
hamarjában ez a legjobb, amit találtunk.
– Tudni sem szeretném, milyen lett volna a legrosszabb. –
Megcsóválta a fejét, és felszállt a fedélzetre, Nick követte.
A két jávai férfi kijött a fő kabinból, és megálltak a
fizetségükre várva.
– Adjon nekik ötvenezer rúpiát a fáradtságukért – mondta
Kate Nicknek –, aztán tűnjünk el erről a rémes helyről!
Kate pár éve látta A vasmacska kölykeit, és nem emlékezett
az egészre, de akkor is biztos volt benne, hogy Goldie büszke
lenne az alakítására.
– Igenis, hölgyem, máris – felelte Nick.
Kate elvonult a férfiak mellett, be a szalonként szolgáló
kajütbe. A fehérített tölgypadlón dohánybarna bőrdíványok és
pácolt tölgyfa szekrények álltak. A halogén spotlámpák, az ezüst
berakások és szerelvények, valamint az összes pult és minden
dizájnelem íves vonala dinamikus, modern stílust kölcsönzött az
egész helyiségnek, előrehaladó mozgás érzetét keltve.
Két lépcsőfokkal feljebb, a jacht bal oldalán volt a
hajókonyha, a legelőkelőbb rozsdamentes acél háztartási
gépekkel, német berendezéssel és gránitpulttal felszerelve. A hajó
jobb oldalán kapott helyett a lenyűgöző kormánypult, ahol
folytatódott az íves stílus: a képernyők, billentyűzetek,
kormányrudak és kapcsolók egy elegáns műszerfalon sorakoztak,
amelynek bőr, tölgy és matt alumínium elemeiben a Bentley
eleganciáját ötvözték az Apple minimalizmusával.
Kate iszonyúan szerette volna átvenni a kormányt, de tudta,
csak akkor feszegethetné le róla Willie ujjait, ha előbb kiütné az
asszonyt. És Goldie valószínűleg amúgy sem akarná vezetni a
hajót. Türelemre intette magát. Tudta, hogy a Griffin szigetéhez
vezető út nagyjából huszonnégy órát vesz igénybe, ha
folyamatosan tartják az utazósebességet. Úgyhogy remélte, ő is
vezethet egy kicsit, miután végre kiérnek a nyílt tengerre.
Lement a csigalépcsőn a többi kajüthöz, ahol három
luxuskabin és két mosdó volt. A fő kabin, ami jóval nagyobb és
kényelmesebb volt a másik kettőnél, a hajó derekánál
helyezkedett el, a jacht testének legszélesebb és legmélyebb
részén, s betöltötte a nagy ablakokon beáramló természetes fény.
Extra nagy fekhely volt benne, de bőven maradt hely mindkét
oldalán, még úgy is, hogy a láda a padlón feküdt. Tágas, félkör
alakú pamlag és összecsukható étkezőbútor állt a jobb oldali
ablak alatt, az ágy előtt nyolcvan centis átmérőjű plazmatévé
terpeszkedett, a bal oldalon pedig szekrény volt minibárral és
páncélszekrénnyel, valamint egy plafonig érő gardrób meg egy
külön fürdőszoba, benne normál méretű zuhanyzóval.
Nick követte őt a fő kabinba.
– Ki küldte a ládát?
– Én. Nem fért bele minden a retikülömbe, amire szükségem
van.
– Mint például?
– Bilincs – felelte Kate.
– Tetszik – mondta Nick. Tisztelgett a nőnek, majd kiment.
Kate átöltözött bikinibe, mert úgy vélte, Goldie is ezt tenné, és
miközben naptejjel kente be magát, a jacht nekilódult, méghozzá
olyan hirtelen, hogy a nő kis híján orra bukott. Érezni lehetett,
hogy Willie csak most próbálgatja a kormányt. Kate remélte,
hogy az asszony gyorsan tanul. Fogta a kalapját meg a
napszemüvegét, és kiment a fedélzetre.

Eseménytelen volt az útjuk ki az öbölből és át a forgalmas

Lombok-szoroson. Willie a felső hídnál kormányzott,
szlalomozva a jachttal a kompok, tankerek, dereglyék és
sétahajók akadálypályáján. A tengeröböl közepén rozsdásodó
roncs tanúsította, milyen veszélyes kinavigálni a kikötőből, vagy
lehorgonyozni ott.
Kiértek a nyílt vízre, és Willie tövig nyomta a gázt, alig várta,
hogy kiderüljön, mit tud a hajó. Kate megkapaszkodott, amikor a
jacht megugrott, és nekilendült. Felnézett Willie-re, aki mindkét
hüvelykujját magasba tartotta. Néhány perc múlva az asszony
lelassított utazósebességre, Kate pedig a tathoz ment, és
megmászta a felső hídra vezető lépcsőt.
 Nick garnélarákot és csirkét sütött a beépített grillen, ami a
telepakolt minibár meg egy mosogató mellett volt, karnyújtásra a
taton kialakított étkezőtől. Willie jobbra, a kormánynál állt,
előrenézett a horizonton látható szigetcsoportra, a szél őrülten
összeborzolta túlszőkített hajtincseit, alig fedett mellbimbója a
hajó orra felé meredt.
A rádió és a radar berendezését az árboc csúcsára szerelték
fel, a rúd tövében egy kinti zuhanyzó helyezkedett el. Kate elment
a zuhany mellett, és odalépett Willie-hez.
– Mi a helyzet? – kérdezte.
– Jobb lenne a helyzet, ha kaphatnék egy hideg sört –
mondta Willie. – Amúgy minden csúcs.
Nick hozott az asszonynak egy tányér rizst, csirkét és
garnélát.
– Átvehetem a kormányt, ha pihennél egy kicsit.
– Isten ments! Az életben nem akarom átadni a kormányt. Az
idők végezetéig el tudnám vezetni ezt a gyönyörűséget. Jobb,
mint egy jégtisztító.
– Ja, és még a vizet sem kell megfagyasztanunk – felelte
Nick, és elhúzta Kate-et a kormánypulttól, az étkező felé terelte,
ahol már fel is tálalta az ebédet.
– Nem is tudtam, hogy a főzéshez is értesz – mondta Kate,
miközben lehuppant a félkör alakú pamlagra, és villájára szúrt
egy grillezett garnélát.
– Rengeteg mindenhez értek, amiről nem tudsz.
A nő kezében megállt a villa.
– Mint például?
– Remekül sakkozom.
Ez nem lep meg, gondolta Kate.
– És még?
– Tudok inget vasalni, de csak ha nagyon muszáj. Félig-
meddig tudok zongorázni. Meg tudom érinteni az orromat a
nyelvemmel.
Kate elejtette a villáját, ami csörömpölve a tányérjára esett.
Nick elmosolyodott.
– Tudtam, hogy az utóbbi tetszeni fog neked.
Ebéd után Kate bement a kabinjába, és kinyitotta a ládát, hogy
szemügyre vegye az apjától kapott ajándékcsomagot. Örömmel
nyugtázta a gondosságát, és lenyűgözték a forrásai. A hosszú évek
titkos katonai akciói során édesapja nyilván kapcsolatok és
szívességek kiterjedt hálózatát építette ki. És most ez nagyon is
Kate hasznára vált. Pár dolgot bezárt a széfbe, aztán felvette a
vékony vörös szarongot a bikinijére, és felment a felső kajütbe,
ahol Willie immáron a szalon melletti kormánypultból irányította
a hajót.
– Kábé mikor érünk oda? – kérdezte Kate.
– Ilyen sebességgel kora reggelre eljutunk Dajmaboutuhoz.
Nick az asztalnál ült, a térképet tanulmányozta.
– Vagy lehorgonyozhatnánk éjszakára a tucatnyi kis sziget
bármelyikén, és ha holnap reggel korán elindulnánk, délutánra
érnénk oda Griffinhez.
– Nem nyaralni jöttünk – felelte Kate. – Végre kell hajtanunk
a küldetésünket.
– Nehéz a küldetésre koncentrálni, amikor ez a vörös
selyemruci van rajtad – mondta a férfi.
Kate égnek emelte a kezét.
– Csak ilyen ruháim vannak! Csupa ilyen pasifogó ruhát
vettünk. – Lenézett magára. – Ami azt illeti, igazából egész
kényelmes. Jól átengedi a levegőt.
– Na szóval? – kérdezte Willie. – Mi a terv?
– Továbbmegyünk – jelentette ki Kate. – Felváltva vezetjük a
hajót. Enyém a következő műszak.
Kate úgy döntött, hogy a felső hídon tölti le a műszakját, ahol
érezhette az éjszakai levegőt, és láthatta a csillagokat. Örült a
GPS-nek, de sokkal nagyobb biztonságban érezte magát, ha
támaszkodhatott a naprendszerre is, illetve apja jó öreg
szextánsára, amit szintén volt szíves beletenni az
ajándékcsomagba. Nick békén hagyta, csak azért zavarta meg a
magányát, hogy szendvicset és kávét hozzon neki. Nem sokkal
éjfél után pedig megkocogtatta Kate vállát, és azt mondta, ideje
átadnia neki a kormányt.
– Tudod te egyáltalán, hogy kell jachtot vezetni? – kérdezte a
nő.
 – Nem, de gondoltam, jó poén lenne a vaksötétben, a Flores-
tenger közepén kipróbálni – felelte Nick mosolyogva. – A
szigeteket kivilágítják, ugye?
– Okoskodni, azt aztán tudsz.
– Igen, de elbűvölően okoskodom.
Ez igaz – gondolta Kate. Nick még akkor is elbűvölő volt,
amikor okoskodott.

Kate hajnaltájban ébredt, az riasztotta fel, hogy a jacht hirtelen

meglódult. Felkelt az ágyból, de majdnem elesett, amikor a hajó
élesen megdőlt, aztán a másik oldalra is. A nő kinyitotta az ajtót,
és meglátta a másik kabinból kilépő Nicket.
– Mi folyik itt? – kérdezte Kate.
– Fogalmam sincs – felelte a férfi. – Willie egy órával ezelőtt
leváltott.
Felrohantak a felső hídra, ahol az asszony csúcssebességgel
kormányozta el a hajót egy kis, lakatlannak tűnő, sziklás partú és
sűrű erdővel benőtt szigetecske mellett. Két vén, lerobbant
motorcsónak követte őket, úgy negyvenöt méterre lehettek, és
egyre közeledtek. Kate úgy látta, hat hat férfi volt mindkét
csónakban.
– A semmiből kerültek elő, amikor elértem ahhoz a kis
szigethez – mondta Willie. – Fegyvert láttam náluk, úgyhogy
rögtön csúcssebességre kapcsoltam.
– Fegyvert? Pontosan milyen fegyvert?
– A lövöldözős fajtát – felelte az asszony. – Ide-oda
kanyargok, hogy nagyobb legyen a farvizünk, de még továbbra is
közelednek.
Kate felkapta a látcsövet a műszerfal alatti polcról, és
szemügyre vette a csónakokat. Tele voltak horgonyt és
gépfegyvert markoló férfiakkal. Ahogy Kate leengedte a látcsövet,
az egyik motorcsónak felgyorsult, és a jobb oldalukra ért.
– Kalózok. Nem fogjuk tudni lehagyni őket. Kétszer olyan
gyorsak, mint mi – mondta Kate.
Willie ránézett.
– Azt mondod, adjuk fel?
 – Nem. Csináld csak tovább, amit eddig!
– Nem gond – felelte az asszony. – Ez az a hajókázás, amihez
szokva vagyok.
Kate és Nick a tatnál lévő lépcsőhöz rohantak, és épp lefelé
tartottak, amikor a motorcsónakból tüzet nyitottak a jachtra. A
nő levetette magát a padlóra, Nicket is magával rántva.
Golyózápor zúdult a hajó bal oldalára, betörve az ablakokat, és
lyukakat ütve a kajütbe.
Figyelmeztetésnek szánták, Willie viszont kihívásnak vette. A
kalózok felé kanyarodott, mintha dodzsemezett volna a
vidámparkban, a motorcsónak pedig gyorsan kitért az útjából.
– Jó a csaj – mondta Kate talpra kászálódva.
– Igen, de hiába – telelte Nick. – Kénytelenek leszünk
megállni, és akkor te csak játszd a rémült örökösnőt! Majd én
beszélek.
Willie visszakanyarodott, és egyenesen az őket követő
motorcsónak felé tartott. Annak a kormányosa is könnyedén
kitért előle, és ahogy elhaladtak a jacht mellett, a kalózok
sortüzet nyitottak a felső hídra. Minden lövésük talált,
szétlyuggatva az étkezőt és a minibárt, az italok a padlóra folytak,
az alkohol kis vízesése zúdult le a lépcsőn a tatra.
– Ez újabb figyelmeztetés volt – szólt Nick. – Amikor
legközelebb lőnek, meg is ölhetik valamelyikünket.
– Még szerencse, hogy nem gyorsabb hajót választottunk –
mondta Kate. – Tedd, amit tenned kell. Én most rémülten
sikoltozni fogok, és lemegyek a kabinomba.
– Legyél nagyon látványos! – intette a férfi.
Kate sikoltott, a hatás kedvéért a levegőben hadonászott,
majd lerohant a mélybe.
Nick odakiáltott Willie-nek:
– Állítsd meg a hajót!
– Szórakozol velem? – kiabálta az asszony. – Azonnal
lerohannának minket!
– Csak csináld! – felelte Nick.
Kivett a tatnál lévő szekrényből egy törülközőt, és fehér
zászlóként lengette meg a feje fölött. A motorcsónakok most már
mögöttük voltak, szinte egymás mellett. Az egyik egy kicsit
lemaradt, a másik pedig közelebb jött. Nick látta, hogy két férfi
lép előre horgonnyal, hogy a jachtba akasszák.
Már csak nagyjából tíz méterre voltak, a jobb oldalukhoz
közeledtek, amikor a férfiak hirtelen kivetették magukat a
csónakból. Nick hátranézett a válla fölött, és meglátta a mögötte
álló Kate-et, akinek vállán egy kézi páncéltörő gránátvető
nyugodott. A férfi talán még soha életében nem látott ennél
szexisebbet.
– Le a földre – mondta a nő higgadtan Nicknek, majd tüzelt.
A gránát elsuhant a víz fölött, és belecsapódott a kiürült
motorcsónakba, felgyújtva a benzintartályát, s óriási robbanást
váltva ki: mindent elborított a láng, a füst meg az
üveggyapotdarabkák.
Willie-nek nem kellett külön szólni, hogy húzzon bele.
Kihasználta a zűrzavart meg a füstfelhőt, és teljes sebességre
kapcsolt. Kate talpon maradt, a fekete füstgomolyba bámult,
miközben a másik motorcsónak odament a vízben kalimpáló
férfiakhoz, hogy felvegye őket.
Nick vigyorogva állt talpra.
– Ezt hozattad ide? Egy kézi páncéltörő gránátvetőt?
– Egyetlen lánynak sem volna szabad enélkül elindulnia
hazulról – jelentette ki Kate, majd úgy dobta le a gránátvetőt a
pamlagra, mintha a retikülje lett volna.
 26.

A robbanás után a kajütben gyűltek össze, Willie a kormánynál

állt, Kate pedig az összetekert térképpel törölte le az
üvegszilánkokat az asztalról.
– Látni akarom, milyen közel vagyunk Griffin szigetéhez –
mondta Kate, kisimítva maga előtt a térképet. – Muszáj
elhagynunk a nyílt tengert, és behúzódni egy védett kis öbölbe.
Azok a motorcsónakok nem egyedül portyáznak. Valahol kell
lennie egy anyahajónak.
– És nem hívhatunk segítséget – tette hozzá Willie. –
Eltrafálták az árboc tetejét, vagyis szó szerint lőttek a
radarunknak és a rádiónknak.
– Nincs is rájuk szükség – jelentette ki Nick. – Remek
helyzetben vagyunk.
Kate rühellte feltenni a kérdést, de tudta, hogy valakinek
muszáj.
– Mégis milyen szempontból? – érdeklődött.
– Nézz csak körül! – mondta a férfi körbeintve, a betört
ablakokra, a kilyuggatott kanapékra, és a tatot beborító égett
üveggyapot-darabkákra mutatva. – A kalózoknál jobb nem is
történhetett volna velünk. Griffin ezek után nem fogja
megkérdőjelezni, miért keres Eunice menedéket a szigetén.
Nyilvánvaló lesz, miért: szegény nő retteg, kétségbeesetten vágyik
a kényelemre és a biztonságra, miután vérszomjas kalózok
hordája támadta meg. Ha tudnám a kalózok címét,
gyümölcskosarat küldenék nekik. Óriási szívességet tettek
nekünk.
– Talán más vége lett volna, ha nincs nálam gránátvető –
jegyezte meg a nő.
– De van nálad – felelte Nick. – Mert te már csak ilyen vagy.
Néha, ha egy terv jó, minden más, mindaz, amit nem
irányíthatunk, egyszerűen a helyére kerül, pontosan, ahogy kell.
Jó előérzetem van.
 – Rajtad kívül senkit sem ismerek, aki képes kedvező
előjelnek tekinteni, hogy kis híján kalózok áldozatai lettünk –
mondta Kate, és a térképre bökött. – Csak harmincnegyven
percre vagyunk Griffin szigetétől. Ha kitart a mázlink,
odaérhetünk, mielőtt ránk talál az anyahajó.
– És ha esetleg mégis elfogy a szerencsénk – szólt a férfi –,
akkor mi más áll rendelkezésünkre a ládikádban?
– A szokásos turista holmik.
– Mint például?
– Bilincs.
– Perverz – mondta Nick.
– Egy Glock – folytatta Kate.
– Természetesen.
– Fojtóhurok.
– Mindig kapóra jön.
– Éjjellátó, rugós kés, golyóálló mellény, rengeteg lőszer,
valamint egy tartalék kézi páncéltörő gránátvető.
– A legalapvetőbb felszerelés – bólintott a férfi.
– Uramisten! – nézett Willie Kate-re. – Te mégis milyen
vakációkhoz vagy szokva?
– Pont ilyenekhez – felelte a nő.

Néhány évvel ezelőtt Derek Griffin rádöbbent, hogy már nem

sokáig titkolhatja óriási mértékű sikkasztását az ügyfelei és a
tőzsdefelügyelet elől. Így hát nem várta meg, hogy elkapják,
hanem diszkréten megszervezte az előbb-utóbb elkerülhetetlen
menekülést az igazságszolgáltatás elől. Neal Burnside
segítségével lefizetett néhány indonéz kormány hivatalnokot,
hogy ötven évre kibérelhessen egy csodaszép trópusi szigetet egy
szegény törzstől, amelynek lélekszáma csupán néhány tucatra
csökkent. A törzs nagy részének Griffin lakást fizetett Celebeszen,
így elköltöztek a szigetről, pár embert viszont ott tartott a
közelében, hogy gondoskodjanak róla, és teljesítsék nehéz szívvel
tett ígéretét, miszerint gondoskodik ősi temetkezési helyeik
karbantartásáról.
Úgy téve, mintha üdülőhellyé kívánta volna tenni a szigetet –
ami a bérlet egyik feltétele volt –, Griffin ledózeroltatta a törzs
falujának nagy részét, és pazar udvarházat emeltetett magának,
építészetileg utánozva a hagyományos tongkonan stílust, többek
között az élesen ívelt bambusztetőket is, amik úgy festettek, akár
Batman fejének teteje.
Griffin tüntetően felhalmozott a háza előtt ötven
vízibivalyszarvat, ami a torajai kultúrában a jólét és a magas rang
szimbóluma volt, hadd lássa mindenki, hogy kőgazdag. Ez volt a
torajai megfelelője annak, hogy az embernek egy Ferrari
parkoljon a háza előtt. Mindenképpen szüksége volt tehát a
szarvakra, ahogy a közelben tartott egész csorda vízibivalyra is,
csak hogy eszébe vésse a helyieknek, ki a főnök, és kiváltsa
belőlük a kellő irigységet. Ugyanazt érte el, mintha Beverly
Hillsben villogott volna a huszonkét éves csinibaba feleségével,
vagy a topmodell barátnőjével, esetleg mindkettővel.
Nagyban ügyködött azon, hogy szép csendben a szigetre
szállíttassa drága holmijait Los Angelesből, köztük első kiadású
könyvekgyűjteményét és kortárs műalkotások kollekcióját,
amikor Neal Burnside riasztotta, hogy hamarosan letartóztatják.
Griffin egy órán belül elmenekült, így hát most itt éldegélt, a világ
túlsó felén, a saját trópusi szigete királyaként, félmilliárd
dollárját egy titkos bankszámlán rejtegetve.
Sajnálatos módon Griffin édenkertjéből hiányzott egy
kulcsfontosságú összetevő. A szigeten nem voltak nők, kivéve a
szakács feleségét és a csúnya asszonyokat, akik gondot viseltek a
bankár otthonára meg birtokára, márpedig ők nem számítottak.
Ez a sajnálatos helyzet nagyon nyomasztotta Griffint aznap
reggel, ahogy a verandáján üldögélt, és rizslisztből készült
palacsintát evett gyümölccsel, barna cukorral meg kókusztejjel.
Farkasszemet nézett a halottak dióbabérfából faragott szobraival,
amelyek a háza melletti hegyoldal kézzel kivájt fülkéiből
meredtek rá, és érezte, ahogy egész testét átjárja a heves
sóvárgás. Méghozzá olyannyira, hogy még a földjein kaftánban és
szalmakalapban robotoló, bételdiótól vöröslő ajkú és rizsportól
fehér arcú törzsi asszonyok is kezdtek vonzóvá válni a szemében.
Ekkor csörtetett ki a tornácra Dumah, a birtok intézője és
egyben biztonsági főnöke. Erőszakosnak tűnő torajai volt, egy
olyan törzs tagja, amely a nem is olyan régi időkben
fejvadászként és rabszolgakereskedőként volt hírhedt.
 – Egy jacht horgonyzott le az öbölben – mondta Dumah, és
odaadott a főnökének egy erős nagyítású messzelátót.
Griffin az öbölre nézett. A jacht új volt és szép tervezésű, ám
sortüzet kapott, valamint az árbocról is hiányoztak az antennák.
Úgy gondolta, nyilván hülye, gazdag, bajba került turisták
lehetnek. Épp szólni akart Dumah-nak, hogy kergesse el őket,
amikor megpillantotta a felső hídon lévő nőt. Iszonyúan
kiszőkített haját borzas lófarokba fogta, akkora melle volt, hogy
kiverhette volna vele az ember szemét, és úgy tűnt, a feneke sem
rossz. Valami egyenruhaszerűséget viselt. Griffinben feltámadt a
vágy, de nem elég erősen ahhoz, hogy felvállalja a jachton lévők
partra engedésének kockázatát.
Már mondta volna Dumah-nak, hogy szabaduljon meg tőlük,
ám ekkor besétált a látóterébe Kate, és Griffin egyszeriben úgy
érezte magát, mintha defibrillátorral sokkolták volna. Szíve kis
híján kirobbant izmos mellkasából. A nő vékony vörös ruhája
áttetszővé vált az éles napfényben, Griffin elé tárva mindazt,
amire vágyott, és még annál is többet. És ezt az erotikus gyönyört
ígérő teremtményt csak úgy kiszállították neki, akár egy pizzát.
Griffin leeresztette a messzelátót, lenyalta az ajkáról a barna
cukrot, és megköszönte Istennek, hogy meghallgatta néma imáit.
– Azok az emberek bajban vannak – szólt. – Segíteni fogunk
rajtunk.

Nick eloldotta a tathoz rögzített motoros gumicsónakot, és

besegítette Kate-et meg Willie-t. Miután mindhárman beszálltak,
beindította a motort, és a part felé irányította a csónakot. Látta,
hogy a fehér homokon összegyűlt pár helyi, kézzel font
szalmakalapban és hamisított Ralph Lauren pólókban
álldogáltak. Legalábbis Nick remélte, méghozzá Ralph
érdekében, hogy hamisak a pólók, mert a túlméretezett és
aránytalan logó úgy festett, akár egy tevén ülő majom.
Kate figyelte, ahogy Griffin golfkocsival odahajt a partra, és
szemügyre vette a volán mögül kipattanó férfit. Fehér, rövid ujjú
inget és fehér sortot viselt. Nagyon lebarnult, hajába pár
idejekorán megőszült szál vegyült, és olyan izmos volt, amilyenné
a börtön udvarán gyúró férfiak szoktak válni, akik mindennap
súlyt emelnek meg körbe-körbe futnak a kerítés mentén, mert
más tennivalójuk nem akad. Griffinnek a saját trópusi szigete
volt a börtöne.
– Hajrá, szívtipró! – bátorította Nick Kate-et. – Vedd le a
lábáról!
– Nem hiszem, hogy menni fog – felelte a nő.
– Engem simán levettél a lábamról – mondta Nick. – Őt is
meg tudod hódítani.
Ahogy a csónak a parthoz közeledett, Kate megpróbálkozott
Boyd beleélős színészi technikájával, elképzelte magát a szextől
felhevülten, ahogy egyes részei még mindig duzzadtan lüktetnek,
szíve zakatol, bőre kipirul.
– Jól vagy? – kérdezte Nick. – Úgy hangzik, mintha
hiperventillálnál. Adjak egy papírzacskót?
– Semmi bajom – felelte Kate. – Csak kicsit gyomorégésem
van a főztödtől.
Na jó, gondolta, talán nem kéne erőltetnem a
Sztanyiszlavszkij-módszert.

Griffin látta, hogy a vörös ruhás maca a testét vizslatja, és azt is

észrevette, hogy elégedetten elmosolyodik. Csúcs! – gondolta.
Remekül indult a dolog, pedig még meg sem ismerkedtek
egymással. Intett az embereinek, hogy segítsenek partra húzni a
csónakot. A törzs három tagja a vízbe gázolt, és felrángatták a
motorcsónakot a homokra.
Dumah a főnöke mellé lépett.
– Nem tetszik ez nekem. Fogalmunk sincs, hogy kik ezek.
– Egy gazdag csaj, aki úgy döntött, hogy hajókázni megy a
kalózokkal teli tengeren, egy drága jachton, aminek árbocára
akár azt a lobogót is kitűzhette volna, hogy „Kapjatok el!”
– Mégsem kapták el – felelte Dumah. – Hogy menekültek
meg?
– Nyilván van rá magyarázat – erősködött Griffin. – Te tartsd
szemmel a legénységét! Én majd szemmel tartom a csajt.
A bankár belépett a meleg, sekély vízbe, és a kezét nyújtotta a
nőnek, ahogy az kimászott a csónakból.
 – Jaj, hála istennek! – szólt a csaj. – Egy barátságos arc! Egy
pillanatra már attól féltem, csöbörből vödörbe kerülünk. Mi lett
volna, ha kalózokkal teli szigeten landolunk?
– Szerencsére nem így történt – felelte Griffin, és kisegítette a
partra, hagyva, hogy két társa egyedül boldoguljon. – Daniel
Dravot vagyok, és ez a magánszigetem. Itt biztonságban vannak.
– Ez óriási megkönnyebbülés azok után, amin
keresztülmentünk. Én Eunice Huffnagle vagyok. – Kétfős
legénységére intett, akik tiszteletteljes távolban álltak tőlük,
Dumah-val és a kíváncsi törzstagokkal. – Willie a kapitányom,
Sam pedig az elsőtisztem.
– Eunice Huffnagle – ismételte Griffin. – Milyen szokatlan
név.
– A dédnagynénémről neveztek el. Egy este megbolondult, és
meggyilkolta az elsőtisztjét – sandított a nő Nickre.
– A hajójuk úgy fest, mintha komoly kár érte volna – mondta
a bankár. – A dédnagynénje nincs a fedélzeten, ugye?
– Te jó ég, dehogy. Kalózok támadtak meg minket –
magyarázta Kate. – A semmiből kerültek elő motorcsónakon, és
lődözni kezdtek ránk gépfegyverrel. Szerencsére senki sem sérült
meg. Azonnal hívnunk kell a parti őrséget.
– Semmi értelme. A hatóság semmit sem tehet.
– De hát azok a kalózok még mindig a vízen ólálkodnak, csak
arra várva, hogy lecsapjanak valakire.
– Ez egy nagy tenger, ezernyi szigettel, és mindegyik tele van
kalózokkal. Maguk ép bőrrel megúszták. Nagyon-nagyon
szerencsésnek érezhetik magukat.
– Szóval a kalózok szabadon vadászhatnak a turistákra?
– Csak azokra, akik távolra merészkednek a civilizációtól, és
fitogtatják a vagyonukat meg a védtelenségüket.
Griffin amint kimondta, meg is bánta a megjegyzését. Egy nő
hanyatt döntésének valószínűleg nem az a legjobb módja, ha
inzultálja őt az ember. Ám legnagyobb megkönnyebbülésére a
csaj nem tűnt sértődöttnek. Egyszerűen csak vállat vont.
– El akartam szabadulni az egész nyűgtől, és megtapasztalni
az igazi Indonéziát, nem csak apu egyik szállodájában üldögélni.
Úgyhogy kibéreltem ezt a kis ladikot. Mégis minek a sok pénz, ha
az ember nem költi el?
 – Milyen igaz! – felelte Griffin, és megpróbált belesni a nő
dekoltázsába. – Hogy szabadultak meg a kalózoktól? Nyilván
nem előzték le őket.
– Sam felrobbantotta a csónakjukat egy kézi páncéltörő
gránátvetővel.
Eunice ezt olyan, könnyed, laza hangnemben közölte, mintha
egy szokványos jachtos felszerelésről beszélt volna.
– Igazán? – Griffin a nő válla fölött Samre nézett, aki
bólintott.
– A hölgyet nagyon gondosan óvja az édesapja – mondta
Sam. – Látnia kéne, mit visz magával a kisasszony, ha
kempingezni megy!
– Igaz, hogy gazdag, kihívó és felelőtlen vagyok – mondta
Eunice –, de sosem vagyok védtelen.
Griffin elnevette magát, időtlen idők óta most először
nevetett egy jót. Eunice a kedvére való csaj volt: szexi, okos és
pimasz. Mióta elmenekült Amerikából, nem találkozott ilyen
nővel. És elszánta magát, hogy a lehető legjobban kihasználja a
lehetőséget, ami az ölébe pottyant, hiszen annál jobb helyre nem
is pottyanhatott volna.
– Nyilván rémesen felzaklatta ez a félelmetes élmény –
mondta a csajnak.
– Őszintén szólva abba sem bírtam hagyni a remegést, amíg
meg nem fogta a kezem, hogy kisegítsen a csónakból.
Azt a mindenségit! – gondolta Griffin. Ez egyre csak jobb és
jobb lett. Nyert ügye volt a csajnál, aki még csak nem is nézett ki
rosszul. Nagyon is szép volt. Na jó, a haja kicsit bénán volt
levágva, de nyilván nehéz jó fodrászt találni Indonéziában.
– Remélem, hagyja, hogy még jobban a segítségére legyek –
mondta. – Ragaszkodom hozzá, hogy vendégeskedjen itt néhány
napig. Addig a legénysége rendbe szedheti a jachtját, és
meggyőződhet róla, hogy nem esett komoly baja. Itt, ebben az
eldugott édenkertben megtapasztalhatja az igazi Indonéziát,
emellett az elsőrangú kiszolgálást, a világklasszis szakács főztjét,
valamint a környék legjobb borpincéjét is.
Eunice Huffnagle a jachtjára pillantott, majd a legénységére,
miközben fontolóra vette a meghívást, Griffin pedig kihasználta a
lehetőséget, hogy figyelje, amint egy izzadságcsepp legördül a nő
mellkasán, és eltűnik a dekoltázsában. Általában büszke volt az
önuralmára, de már túlságosan régóta árválkodott ezen a
szigeten, és most félt lenézni magára, mert attól tartott, hogy
menten kirepeszti a gatyáját.
Eunice visszafordult hozzá.
– Köszönöm, Mr. Dravot, örömmel maradok. Még soha nem
éjszakáztam feltérképezetlen, lakatlan szigeten.
– A sziget lakott, és minden tengerészeti térképen szerepel.
– Pszt! – Eunice belekarolt, és hozzányomta a mellét. – Ne
rontsa el az álomképemet!
– Hívjon csak Danielnek! – mondta a bankár, és elindult vele
a golfkocsi felé.
 27.

Griffin beültette Kate-et a kocsiba, és elhajtott vele a keskeny

homokösvényen a házához, ami a parttól nagyjából negyvenöt
méterre állt.
– Napenergiával fejlesztünk áramot – magyarázta. – Illetve,
ha kell, benzinaggregátorral. Összegyűjtjük az édesvizet, de a
biztonság kedvéért sótalanító berendezésünk is van. Farmot is
működtetünk, ahol rizst, gyümölcsöt és zöldséget termesztünk,
vízibivalyokkal szántjuk fel a földet, és disznókat nevelünk
levágásra.
– Jó, de fogjátok az HBO-t? – kérdezte Kate.
– Rendelkezünk a jachtod minden kellékével és kényelmével
– felelte Griffin. A sziget pontos közepén álló kis hegyre mutatott.
– Műholdvevőket és rádióantennákat szereltettem annak a
hegynek a tetejére. És műholdas telefonom is van, ha esetleg
pizzát akarnék rendelni.
Kate a hegyoldalba vájt fülkékből rájuk meredő
fafaragványokra intett.
– Azok meg mik?
– Halottak. Ez a torajai törzs egyik szokása. Amikor valaki
meghal, kifaragják a mását dióbabérfából, ananászrostból
csinálnak neki hajat, és ráadják az elhunyt ruháját meg ékszereit.
A szobor is ott van a temetésen, akár egy meghívott vendég, aztán
a koporsóval együtt bedugják egy nagy hegyi barlangba,
mondhatni, a torajai mauzóleumba. Miután a koporsó meg a
holttest elbomlik, összeszedik a csontokat, és berakják a
hegyoldalon lévő fülkébe, a szoborral együtt. Ahhoz van köze,
hogy úgy hiszik, az őseik valami nagy bambuszlétrán másztak le a
kozmoszból a földre. Talán ennek a segítségével akarnak
visszamászni, vagy mit tudom én. De nem bánnám, ha nem
bámulnának, miközben eszem.
Emeletes háza cölöpökre épült, hatalmas kilátó ablakokkal
meg verandákkal egy óriási bambusztető alatt, amely Kate-et a
Benoa-öböl kikötőjében látott buginéz szkúnerek ívelt orrára
emlékeztette.
– Akkor miért építtetted úgy a házadat, hogy az ablakok
többsége a hegyre néz, nem pedig a tengerre?
– A kormány előírta, hogy tartsam tiszteletben a törzsi
szokásokat, ami megköveteli, hogy minden otthon északra
nézzen, Puang Matua, mindenek teremtője irányába, aki az első
tongkonant, azaz úri otthont építette a mennyben.
– Te elhiszed ezt? – kérdezte a nő.
– Nem – felelte Griffin. – Én csakis a pénzben hiszek.
– Akkor máris van közös pontunk – mondta Kate. – Hány
ember van a szigeten?
Tudni akarta, hány emberrel kerülne szembe, ha végül
erőszakkal kéne elvinnie innen Griffint.
– Egy tucat, velem együtt – válaszolta a férfi. – A törzs nyolc
tagja, a szakács meg a felesége, aki egyben a házvezetőnőm,
valamint Dumah, akit tulajdonképpen a birtok intézője.
És a biztonsági főnök, gondolta Kate. Látszott azon, ahogy a
férfi végigmérte őket, amikor a szigethez közeledtek, és elárulta a
pólója alól kidudorodó pisztoly is. Egyelőre úgy tűnt, hogy
Dumah jelenti számára az egyetlen igazi akadályt, és biztos volt
benne, hogy vele képes elbánni.
– Megnézhetem a sziget többi részét? – kérdezte.
– Hát persze.
Elhajtottak a teraszos rizsföldek mellett a folyóig, ahol egy
vízibivaly csorda hempergett a sárban, aztán le az öbölbe, ahol
egy tizenhat méter hosszú jacht és egy egymotoros, magasan ülő
szárnyú hidroplán volt a hosszú, keskeny mólóhoz erősítve. A
hidroplán hasonlított a kis repülőre, amivel Kate eljutott az
Athosz-hegyre, csak ennek két úszótalp volt a törzse alatt, és nem
tyúkólnak használták.
Kate tehát újabb két lehetőséget látott a gyors menekülésre.
Ha Willie képes elvezetni egy turbólégcsavaros repülőgépet,
akkor valószínűleg egy hidroplánnal is megbirkózik.
– Egy versenyjacht meg egy repcsi – szólt. – Te aztán
stílusosan és gyorsan közlekedsz.
– Az isten háta mögött vagyunk, de hála a kis
játékszereimnek, sosem maradok ki a buliból.
 – Lefogadom, hogy egy olyan pasi, mint te, annyit bulizik,
amennyit csak akar – mondta Kate. – Mivel foglalkozol?
– Abszolút semmivel – felelte Griffin, ahogy
visszakanyarodott a golfkocsival a ház felé.
– Én sem. Gazdag szülők?
– Még jobb. Gazdag, halott szülők. Ügyesen fektetem be a
pénzüket, és a haszonból élek meg.
– Esetleg taníthatnál nekem egyet s mást.
– Mindenfélét taníthatnék neked – mondta a férfi, és kihívó
mosolya meg sokatmondó hanghordozása egyértelművé tette,
hogy mire gondol.
– Már alig várom – felelte Kate. Fúj, gondolta, micsoda egy
görény!
Griffin megállt a ház előtt, és a vízibivalyszarvak toteme
mellett elhaladva a bejárati ajtóhoz vezette Kate-et. Az ajtóra
valamiféle indákat faragtak, a keret fölött pedig a következő
szavak álltak: „Sem isten, sem ördög, csak ember.” A bankár
elmesélte Kate-nek, mire valók a szarvak, hogy a vízibivaly
csordával együtt a vagyon és erő fontos, a torajaiak által mélyen
tisztelt jelképei. Ezenkívül jómódot hoznak mindarra, aki
jelképesen Griffin fedele alatt él.
A nő a feliratra intett.
– Ez minek?
– Emlékeztet, hogy maradjak szerény.
– És az indák?
– Gyorsan növő átokhínár, a termékenység torajai
szimbóluma.
– Jó sok hínárral meg szarvval dekoráltad a kéglid – mondta
Kate. – Ennyit a szerénységről.
– A szerénység és egy vitathatatlan tény kijelentése két
különböző dolog – jelentette ki Griffin.
– És a tény az, hogy te minden szempontból jól el vagy
eresztve.
A bankár újabb kihívó mosolyt vetett rá.
– Ahogy mondod.
Csak döfj egy villát a szemembe! – gondolta Kate. Ennél még
az is kevésbé lett volna fájdalmas.
 A ház berendezése visszafogott, ám elegánsan gyarmati, a nő
Nick leírása alapján szinte ugyanilyennek képzelte a szingapúri
Raffles szállodát. A rengeteg rattanbútor és a fal fehér
faburkolata élesen elütött a lakkozott, sötét hajópadlótól. A
meleg, párás levegőt hatékonyan forgatták a mennyezeti
ventilátorok, amelyek lapátjait úgy alakították ki, hogy
pálmalevélre hasonlítsanak.
Griffin megmutatta Kate-nek a könyvtárát, ami ablaktalan
volt, tele első kiadású művekkel. Kétszintes volt, csigalépcső
vezetett fel az emeletre, és sínre szerelt létrák tették lehetővé,
hogy az ember a legmagasabb polcokat is felérje. Hatalmas
bőrfotelek terpeszkedtek a helyiségben, mellettük antik asztalkák
álltak, rajtuk régimódi olvasólámpákkal. A hátsó sarokban egy
díszes mahagóni íróasztal rejtőzött. Az asztalon csupán két tárgy
volt. Az egyik egy telefon, amit Kate a műholdas készüléknek vélt.
A másik tárgy egy megerősített laptoptáska volt, ránézésre elég
robusztus, hogy kibírja akár azt is, ha áthajt rajta egy teherautó
vagy lehajítják egy szirtfalról. Nyilván abban volt elzárva Griffin
számítógépe.
– Vannak első kiadásaim Rudyard Kipling teljes
munkásságából, valamint Ernest Hemingway, Somerset
Maugham és John Steinbeck regényeiből, csak hogy néhányat
említsek. A helyiség légkörét külön rendszer szabályozza, hogy
megóvja a könyveket a párától – magyarázta a férfi.
Kate-et nem érdekelték a könyvek. A gorillabiztos táskában
lévő laptopra koncentrált. Griffin valószínűleg annak segítségével
kommunikált a bankjával, és talán valahogy ki lehet nyerni a
merevlemezről a titkos adatait.
– Nem igazán tűnsz könyvmolynak, Daniel.
– Gyerekként rákos lettem, és éveket töltöttem kórházban. Az
olvasás volt az egyetlen elfoglaltságom, és a kórházban nem
akadt más, csak a régi klasszikusok. Azok a könyvek csodálatos,
egzotikus, kalanddal és intrikával teli helyekre repítettek a zord
kórteremből. Megfogadtam, hogy ha legyőzöm a rákot,
megkeresem az egyik ilyen helyet, és nem nyugszom, amíg az
enyém nem lesz. Elértem, amit akartam.
Kate nem tudta, miért gyűjti Griffin a régi könyveket, és nem
is igazán érdekelte, azt viszont tudta, hogy soha nem volt rákos.
Apja a Kirby Ingatlan ügynöke volt, szerte Nyugat-Amerikában
árult beépíthető földet. Az édesanyja főállású anya és alkoholista
volt. Sok évvel később a házaspár a fiánál fektette be kevéske
spórolt pénzét, és Griffin őket is kiforgatta a vagyonukból, ahogy
mindenkit, aki csak megbízott benne.
– „Elértem, amit akartam” – ismételte a nő. – Ezt kellett
volna a bejárati ajtó fölé íratnod. Talán én is kiíratom majd az
enyém fölé, már ha valaha elég hosszan maradok meg egy helyen,
hogy az otthonomnak nevezhessem.
– Nincs otthonod?
– Bentlakásos iskolába jártam Massachusettsben, ami olyan
volt, mint egy szibériai börtön. Akkor sem olvastam semmit, és
most sem olvasok – mondta Kate. – Megfogadtam, hogy amint
betöltöm a tizennyolcat, fogom az örökölt pénzemet, beutazom a
világot, és annyit szórok el apuci pénzéből, amennyit csak bírok.
Jó duma, gondolta magában. Az ő hazugsága ugyanolyan
ügyes volt, mint Griffiné.
– Az a legédesebb bosszú – bólintott a férfi.
Talán ez volt az első őszinte dolog, amit Kate-nek mondott,
figyelembe véve, hogy mit tett a szüleivel, akik most Tampában
éltek, élelmiszerjegyen.
Griffin megmutatta a nőnek a biliárdszobáját, a házimoziját,
a western stílusú fürdőszobáját, valamint a mesterkonyháját,
ahol bemutatta a privát szakácsának, egy balinéz férfinak, aki a
franciaországi Le Cordon Bleu-ben és a Lenôtre-ben tanult.
Az idegenvezetésből egy szoba kimaradt. Az ajtaja csukva
volt, és Griffin nyilvánvalóan nem akarta, hogy Kate lássa, mi van
odabent. A nő úgy tervezte, hogy miután mindenki lefeküdt, éjjeli
felfedezőútra indul, és a zárt ajtó lesz a legelső célpontja.
Griffin elvitte a hálószobája előtt, gondosan a lelkére kötötte,
hogy hol van, aztán bekísérte a vendégszobába, amiben
szúnyoghálós-baldachinos ágy állt, az ablak pedig a hegyre és a
halottak közönségére nézett.
Vuitton bőröndje már ott várta Kate-et, egy kis rattanpadon.
– Nehéz délelőttöd volt – mondta Griffin. – Nyugodtan
lepihenhetsz itt, ha akarsz. A szakácsom pedig elkészíti az ebédet,
amint csak kívánod.
 – A tengerpart teljesen ellenállhatatlannak tűnik – jelentette
ki a nő. – Nem baj, ha napozom egy kicsit, és úszom egyet?
– Tedd, amihez csak kedved van, Eunice! Érezd magad
otthon ebben a házban és az egész szigeten! – felelte Griffin,
azzal kilépett az ajtón, és becsukta maga után.
Kate halkan felsóhajtott a megkönnyebbüléstől. Fölösleges
volt minden aggodalma, hogy vajon sikerül-e elcsábítania
Griffint, felcsalnia a jachtra, és visszavinnie az Egyesült
Államokba. Az a rész nagyon is könnyűnek ígérkezett. A kihívást
a pénz megtalálása jelentette. Na meg a visszalopása.

Dumah már várta Griffint odalent.

– Átnéztem a nő jachtját, amikor odavittem az embereit.
Rossz állapotban van, de szerintem használható. És nem viccelt a
gránátvetőről. Orosz, egy RPG-7V2-es.
– Látod? Aggodalomra semmi ok.
– Hogy mondhatsz ilyet? Miféle nő tart magánál egy RPG-
7V2-est?
– A kedvemre való – felelte Griffin. – Átkutattad a
bőröndjét?
Dumah bólintott.
– Semmi más nincs benne, csak ruhák meg pipereholmik.
– Mennyi időre elég ruha?
– Két-három napra – felelte Dumah.
Ha Eunice-t jól ismerte a legénysége, és helyesen feltételezték
a várható viselkedését, akkor a számára bepakolt ruha
mennyisége remek jel volt. Griffin nem vágyott olyan nőre, aki a
nyakán marad. Jobban szerette a gyors numerákat.
– Mondd meg a szakácsnak, hogy vágjon le egy disznót! –
utasította Dumah-t. – Ma este lakomát csapunk.
 28.

Nick meg Willie kitakarították a jachtot, befóliázták a betört

ablakokat, aztán gyümölcsöt szeleteltek, és trópusi koktélokat
készítettek maguknak a felső hídon.
– Hozzá tudnék szokni ehhez – mondta Willie az italát
kortyolgatva.
– Ez teljesen hamis – mondta neki Nick.
– Én valódinak érzem.
– Beveszed a saját átverésedet.
– Nem az enyém, hanem a tied. Én csak játszom a szerepem.
És szívesen folytatnám. Biztos akadnak még nemzetközileg
körözött, gazdag bűnözök, akiket el kell kapni.
– Derek Griffin a maga nemében páratlan.
Nicknek erről eszébe jutott a tengerparti találkozás a férfival.
Valamiért nem hagyta nyugodni az álnév, amit Griffin választott
magának. Hol hallotta már a „Daniel Dravot” nevet?
Fogta a látcsövet, és szemügyre vette a szigetet. Kate
bikiniben napozott a parton, hason feküdt egy törülközőn,
hagyva, hogy Griffin kioldja a felsőjét, és bekenje naptejjel a
vállát, a hátát meg az oldalát.
– Nagyon beveti magát a csaj – mondta Willie. – Látcső sem
kell hozzá, hogy látni lehessen, mi történik.
– Csak a munkáját végzi.
– Igen, de úgy látom, nagyon is élvezi. Nem fogsz
féltékenységi rohamot kapni, ugye?
– A közeljövőben nem.
– Hagynod kellett volna, hogy én csaljam lépre a pasast.
Mivel te már visszautasítottál, az lett volna a legkevesebb, hogy
hagyod elcsábítanom a rosszfiút.
– Kate tapasztaltabb a bűnözőkkel szemben.
– Jó, én viszont bűnöző vagyok. És nagy a tapasztalatom
férfiak terén. Nem vagyok biztos benne, hogy ez Kate-re is igaz.
Nick ismét a szigetre összpontosított. Kate azóta megkötötte
a bikinifelsőjét, és derékig gázolt a vízbe, miközben Griffin a
partról figyelte. A nő megfordult, integetett a bankárnak, aztán
elmerült, és gyorsúszással tempózni kezdett a jacht felé,
méghozzá iszonyatos sebességgel.
– Meg kell hagyni – mondta Willie –, tud úszni a csaj.
Nick lement a felső hídról, fogott egy törülközőt, ahogy egy
kötelességtudó inashoz illik, és a fedélzeten várta Kate-et, mire az
felmászott a hajóra.
– Mi a helyzet? – kérdezte, a nő vállára terítve a törülközőt.
– Sima ügy lesz elcsábítani a pasast – mondta Kate.
– Vettem észre.
– A biztonságért egyedül az a Dumah nevű fickó felelős, és
szerintem nem igazán jelent fenyegetést.
– Nem láttál véletlenül félmilliárd dollárt elszórva valahol?
– Nem, de Griffin laptopja a könyvtárban van. Legalábbis a
táskáját ott láttam. Márpedig azt a táskát úgy készítették, hogy
egy atomháborút is kibírjon, vagyis szerintem a laptopon van a
nekünk kellő információ. Milyen nehéz lehet feltörni azt a gépet?
– Teljességgel lehetetlen, ha nem tudjuk a jelszavát. Meséld
el, mi mindent láttál, főleg mindazt, amit Griffin nagyon
fontosnak tart!
Kate beszámolt a hegyi temetőről, a vízibivalyszarvas
totemről, az átokhínáros faragásról és a bejárati ajtó fölötti
feliratról. Mesélt az első kiadású művekkel teli, szabályozott
légkörű könyvtárról, és elismételte Griffin nevetséges sztoriját
arról, miért érdeklik annyira a régi könyvek.
– Heuréka! – szólt Nick.
– Hogyhogy heuréka? Rájöttél valamire?
– Valami nagyon fontosra. – A nő háta mögé nézett, látta,
hogy Griffin türelmetlenül ácsorog a parton. Ahhoz képest, hogy
a pasas félmilliárd dollárt lopott el, igencsak könnyű volt palira
venni. – Milyen kifogással úsztál ide?
– Hogy tudassam veletek, vacsorázhattok az itteni
személyzettel tizennyolc órakor.
– Te hol fogsz enni?
– Kettesben vacsorázom Griffinnel, aztán a házában töltöm
az éjszakát. Te meg Willie a hajón fogtok éjszakázni. Ez a mi
malmunkra hajtja a vizet, mert késő este besurranok majd a
pasikám szobájába, és javaslok egy kis éjszakai pancsikolást.
Aztán idehozom a hajóra, szabad akaratából vagy ha kell,
erőszakkal, és csöndben elhúzzuk a csíkot. Küldetés teljesítve,
gyorsan és egyszerűen. Most pedig áruld el, mire jöttél rá!
– És mi lesz a laptoppal? – kérdezte Nick.
– Majd visszamegyek érte, miután Griffin a fedélzeten van,
nem mintha sok hasznát vennénk a jelszó nélkül, amit szerintem
nem fog elárulni nekünk.
– A jelszó „Sikander” vagy „Sikandergul”. Erre jöttem rá.
– Ezt meg honnan tudod?
– Majd később elmagyarázom – felelte Nick.
– Nem! Most rögtön tudni akarom!
– Menned kell. Már így is túl hosszan csevegtél a
személyzettel, és nem akarom, hogy Mr. Dravot gyanút fogjon. –
Levette a nő válláról a törülközőt, biccentett, mintha utasítást
kapott volna, aztán visszament a felső hídra.
– Szemét – mormolta Kate a bajsza alatt.
Nick lemosolygott rá, a nő pedig a vízbe ugrott, és
visszaúszott a partra.

Griffin egyetlen vacsoravendégeként Kate törökülésben foglalt

helyet a férfival szemben egy bambuszszőnyegen, a verandán
lévő alacsony asztalnál, a félhold és fáklyák fényében.
Mindkettőjük előtt egy pohár bor, egy tál fehér rizs, valamint a
kötelező tálka sambal állt. Evőeszköz nem volt. Kate-nek megint
a kezével kellett ennie, balinéz stílusban. Hát ez remek, gondolta.
Ismét itt a lehetőség, hogy a sambal lecsorogjon a karján, és a
könyökéről az ölébe csöpögjön.
– Említetted, hogy azért hagytad ott Balit, mert meg akartad
tapasztalni az igazi Indonéziát – mondta Griffin. – Úgyhogy
minden, amit ma vacsorázunk, erről a szigetről származik, még a
só meg a fűszerek is, és megkértem a szakácsot, hogy készítsen
nekünk babi gulingot.
Kate a bort kortyolgatta.
– Remélem, hogy az nem valami barbár dolog, mondjuk
valaki feje.
– A torajaiak voltak fejvadászok. A mi szakácsunk balinéz. Az
két teljesen különböző törzs.
 – Ez megnyugtató – mondta a nő. – Sokkal nyugodtabban
fogok aludni az éjjel, tudva, hogy nem lesz belőlem reggeli.
– Reggeli biztos nem – felelte Griffin. – Talán desszert, ha
szerencsém van.
Fúj! Arrogáns kretén! – gondolta Kate. Nyálkás gomba!
Ocsmány majomsegg!
– Nem a szerencsén fog múlni – közölte a pasival, és lenyalt
az ujjáról egy csepp sambalt. – Mesélj a vacsiról!
– A babi guling egy egész disznó, megtömve fűszerekkel meg
fűszernövényekkel, amit hat órán át sütnek nyárson, miközben
kókuszvízzel locsolgatják a bőrét, hogy istenien édes és ropogós
legyen.
– Nyami! És az én kedvemért rendelted ezt a
különlegességet?
– Nem gyakran akad ilyen érdekes vendégem.
– Most csak hízelegsz.
– Igyekszem – felelte Griffin.
Kate elmosolyodott, irtóra igyekezett érdekesnek, és talán
még titokzatosnak is tűnni.
– Nagyon érdekes az intéződ – mondta. – Annyira
egzotikusnak látszik! Ő milyen törzsből való?
– Dumah buginéz, vagyis tengerész törzs tagja, ami egykor
rettegésben tartotta az ellenségei szigeteit: a sötétség leple alatt,
csónakkal csaptak le. Ők jelentik a mumust, legalábbis errefelé.
– Szóval lefekvés előtt nézzem meg, nem rejtőzik-e Dumah az
ágyam alatt?
– Itt nem kell amiatt aggódnod, hogy elkap a mumus.
– Remélem is. Teljesen védtelennek érzem magam a
gránátvetőm nélkül.
Ezt teljesen őszintén mondta. A vakbelét adta volna egy
Glockért.
– Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy biztonságban érezd
magad – ígérte Griffin.
Belakmároztak a sült malacból, közben a férfi az indonéz
történelemről mesélt Kate-nek: a fűszerkereskedelem uralmáért
folytatott háborúkról, a holland megszállás alatti bajokról.
Desszertre a szakács a saját receptje alapján készített, közkedvelt
indonéz édességet, dodolt tálalt fel. A dodolfalatok rizsből és
nádcukorból készült, ragadós labdacsok voltak, amik ránézésre
kicsit a tejkaramellára emlékeztettek, ízre viszont a radírgumira.
– Nyami – szólt Kate, magába erőltetve egy falatot. – Ez
aztán spéci!
Vacsora után sétálni mentek a tengerparton, és Kate
megcsodálta a szélben lengedező pálmaleveleket meg a lágyan
susogó hullámokat, de valójában a jachtra koncentrált. Égett a
villany, Nick meg Willie az asztalnál ültek, ezek szerint úgy
döntöttek, hogy nem a szigeten vacsoráznak.
– Kár, hogy megsérült a jachtod. Most aztán búcsút inthetsz a
kauciónak a kölcsönzőnél – mondta Griffin.
– Hagyjam, hogy megjavíttassák a hajót, aztán kiadják valaki
másnak? Szó sem lehet róla.
– Mégis mi más lehetőséged van?
– Megveszem tőlük a jachtot, és megőrzőm rajta a golyók
ütötte lyukakat, az indonéziai kalandom emlékére.
– A kalandnak még nincs vége – mondta Griffin.
Kate belekarolt, és a tőle telhető legpajkosabb mosollyal a
szemébe nézett.
– Azt hiszem, igazad van.
Félórával később, amikor visszaértek a házba, Kate megállt a
szobája ajtaja előtt, és ásítást mímelt.
– Tudom, hogy még korán van, de azt hiszem, most csapódik
le rajtam az egész napi izgalom – mondta. – Alig bírom nyitva
tartani a szemem. – A férfihoz simult, és lágyan, hosszan
megcsókolta. – Menten elalszom itt, helyben.
– Szeretnéd, hogy megnézzem, nincs-e mumus az ágyad
alatt?
– Nem, de ha ijedten felriadok az éjszaka közepén, remélem,
nem bánod, ha hozzád menekülök.
– Csöppet sem – felelte Griffin.
Besurrant a szobájába, becsukta maga mögött az ajtót, és
rohant fogat mosni, meg erős szájvízzel öblögetni.

Nem teljesen színjáték volt. Kate tényleg elfáradt. Állandóan

tüzes szexet szuggerálni majdnem olyan kimerítő volt, mint
aktívan részt venni benne. Muszáj volt kipihennie magát, hiszen
még várt rá a csábítás, az emberrablás, valamint a kimenekülés
nemzetközi vizekre egy golyókkal kilyuggatott jachton. Úgyhogy
befújta magát rovarriasztóval, gondosan behúzta a szúnyoghálót
az ágy körül, és bebújt a takaró alá. Nem szerepelt a tervei között,
hogy maláriát vagy denguelázat kapjon egy szúnyogcsípéstől.
Az éjjeliszekrényen lévő régimódi vekker szerint huszonkét
óra volt. Kate beállította a mentális ébresztőjét hajnali háromra,
és a hálón keresztül kibámult az ablakon. A holdfényben úgy
tűnt, mintha a hegyoldali szobrok nagy, fehér szeme ragyogott
volna, és a hatást még álomszerűbbé tette a szúnyogháló
homálya.
A nő háromnegyed háromkor ébredt, kipihenten és tettre
készen. Felkelt, bikinit vett föl, szörfnadrágot húzott, és a zsebébe
csúsztatott egy szemöldökcsipeszt meg egy vékony, fém
tolvajkulcsot. Tizenhat különféle módon volt képes megölni
valakit a szemöldökcsipesszel, a tolvajkulccsal pedig mindenféle
zárat ki tudott nyitni. Felfegyverkezett, felkészült. Edzőcipőt vett,
és halkan kilopódzott a szobájából. Egyenesen Griffin
hálószobájába akart menni, ám ellenállhatatlanul vonzotta az
ajtó, amit a férfi nem volt hajlandó kinyitni, amikor körbevezette
őt a házban.
Kate végigment a folyosón az ajtóhoz, ami a könyvtárral
szemben volt, és lenyomta a kilincset. Az ajtó zárva volt. Kivette a
zsebéből a tolvajkulcsot, bedugta a kulcslyukba, és könnyedén
feltörte a zárat. Nem épp Fort Knoxba tört be, de akkor is büszke
volt magára. Óvatosan kinyitotta az ajtót, és belesett a helyiségbe.
Korszerű műtő volt. Kate nem mindegyik menő elektromos
berendezésről tudta, mire való, de azért felismerte a lámpát, a
műtőasztalt, a defibrillátort, az infúziós állványokat, az
oxigénpalackokat, meg a jóddal, alkohollal és egyéb orvosi
készletekkel teli polcokat.
Erről a furcsa felfedezésről a James Bond-filmek jutottak
eszébe, például a Dr. No, Az aranypisztolyos férfi; mindben volt
egy megalomán főgonosz, titkos és röhejesen komplikált
búvóhellyel valami szigeten; pláne illett ide a Gyémántok az
örökkévalóságnak nyitó jelenete, ahogy a 007-es rátalál a
SPECTRE vezérére, aki épp plasztikai műtétre vár egy
szupermodern műtővé alakított, bugyogó iszappal teli
barlangban.
Azok a filmek a vásznon rém bizarrnak és túlzónak tűntek,
most viszont nem is érződtek annyira valóságtól
elrugaszkodottnak. Nem hiányzott más, csak Griffin
világuralomra törő tervei, meg vasfog és pengekalap Dumah-nak,
és Kate akár maga James Bond is lehetett volna.
Valaki megragadta a vállát, és Kate felülkerekedett ösztönös
reakcióján, hogy rátámadjon a mögötte állóra, eltörve annak jobb
lábát, összezúzva a gégéjét, és a homloklebenyébe ágyazva
orrcsontja szilánkjait. Ehelyett kislányosan felvisított, pánikolva
hadonászott, és megperdült, Dumah-val találva szemben magát,
aki olyan faarccal meredt rá, mint a kinti szobrok.
– Mit keres itt? – faggatta a férfi.
Kate átnézett Dumah válla fölött, és Nicket pillantotta meg a
könyvtár ajtajában, aki rávigyorgott, Griffin laptoptáskáját tartva
a kezében. A nő a másodperc törtrészére ráhunyorgott, majd
ismét Dumah-ra koncentrált, tovább játszotta a szerepét.
– Ez annyira kínos – mondta a férfinak. – Daniel szobáját
kerestem.
– A folyosó túlsó végén van.
– Eltévedtem – magyarázta Kate. – Én mindig mindenhol
eltévedek. Mégis mi a csudára való ez a szoba? Tisztára úgy néz
ki, mint egy orvosi vizsgáló.
Dumah állta a tekintetét.
– Arra az esetre van, ha valaki megsérülne.
– Maga orvos?
– Nem – felelte a férfi.
Nick kiosont a könyvtárból, és eltűnt a folyosón, nyilván
visszasietett az ablakhoz, amin át bejutott a házba. Hacsak nem
volt elég tökös, hogy egyszerűen besétáljon a bejárati ajtón,
márpedig Nick Foxot ismerve Kate ezt abszolút lehetségesnek
tartotta.
– Mi értelme egy kórteremnek egy olyan szigeten, ahol nincs
orvos?
– Maga aztán jó sokat kérdez – mondta Dumah.
Túl sokat, gondolta Kate, de hát kénytelen volt időt nyerni
Nicknek, hogy a férfi kijuthasson a házból.
 – Kíváncsi természetem van – felelte. – Mit is mondott,
merre van Daniel szobája?
Griffin pizsamanadrágban lépett ki a folyosóra.
– Mi folyik itt?
– Itt sunnyogott – mondta Dumah.
Kate megadóan felemelte a kezét.
– Így igaz, beismerem. Felébredtem, és téged kerestelek, de
rossz felé indultam. – Odalépett Griffinhez, hozzásimult, és azt
suttogta: – Nagyon-nagyon melegem van. Gondoltam, talán
volna kedved fürdőzni velem egyet, aztán utána
megtörölgethetnél.
– Menj, feküdj csak vissza! – mondta Griffin Dumah-nak. –
Innentől átveszem.

Kate és Griffin libasorban mentek le a kemény, homokban

kitaposott keskeny ösvényen. Az út mindkét oldalán sűrű volt a
növényzet, és a sötétséget betöltötte a számtalan rovar meg hüllő
nesze. A nő éberen figyelt. Kételkedett benne, hogy Nick-nek lett
volna ideje visszaevezni a jachthoz, és nem akart véletlenül
összefutni vele, vagy belebotlani a gumicsónakba. A férfi talán
behúzta a csónakot a bokrok alá, és a sötétben meglapulva várta,
hogy Kate megjelenjen itt Griffinnel.
A bankár mutatta az utat az ösvényen, amíg ki nem értek a
homokos tengerpartra. És ekkor Griffin minden bemelegítés
nélkül letolta a pizsamanadrágját.
– Most te jössz – mondta, ahogy ott állt pucéran.
Te jó isten! – gondolta a nő. Mégis ki csinál ilyet? Ki tolja le
csak úgy a gatyáját? Ebbe a pasiba nem szorult szemernyi
finomság sem. Kate-nek pedig fogalma sem volt, hogy most
mihez kezdjen. Forduljon el, vagy bámulja meg, és gratuláljon a
szép nagy erekciójához? Na jó, gondolni sem akart a pasas
erekciójára. Válaszút előtt állt. Ragaszkodjon az eredeti tervhez?
Vagy üsse ki Griffint, aztán keresse meg Nicket és a csónakot?
Igazság szerint furcsa érzés lett volna bepancsolni a fickónak
jelenlegi pucér, merev állapotában. Ilyesmit nem tanítottak az
FBI Akadémián.
 – Föld hívja Eunice-t! – mondta Griffin. – Le fogsz vetkőzni,
vagy mi lesz?
Kate az opcióit mérlegelte, és a lábfejére meredt, mert még
azt is szívesebben nézte, mint Griffin szerszámát. Úgy vélte, nem
túl jók a lehetőségei. Levetkőzhet, vagy kiütheti a pasast.
– Ó, csessze meg – mondta, és bemosott Griffinnek.
A férfi a homokra rogyott, s ugyanebben a pillanatban fény
villant mögötte a fák között, aztán kilőtt egy gránát a fák közül, és
Kate-hez olyan közel süvített el, hogy a nő érezte a hevét az
arcán. Átrepült a víz fölött, és becsapódott a jachtba, apró
darabokra robbantotta, olyan erővel csaptak fel belőle a lángok,
hogy az ledöntötte Kate-et a lábáról.
Égő törmelék záporozott a vízre, és Kate tátott szájjal,
elszörnyedve bámulta a roncsot, rettegett, hogy Willie talán a
hajón volt. Nem, mondta magának. Nem tudhatod biztosan. Ne
is gondolj erre! Most nincs idő gyászra. Találd meg azt, aki kilőtte
a gránátot, és bánj el vele! Aztán keresd meg Willie-t!
Talpra kászálódott, ahogy egy pillanattal később Griffin is,
láthatóan szédelegve, vérző orral.
– Ki? – kérdezte a bankár. – Mi?
Öt férfi rontott ki a fák közül, Kate-re és Griffinre szegezve
fegyvereiket. Egyikük a nő gránátvetőjét cipelte a vállán. Szakadt
csapatnak tűntek, mind szandálban és egymáshoz nem illő
nadrágban meg pólóban voltak. Az övükbe tokban kést tűztek,
frizurájuk béna, bőrük napszítta volt. A gránátvetős fickónak
gazdagon kidolgozott törzsi tetoválás díszítette a karját meg az
arcát. Bőre sötét volt, vonásai viszont ázsiaiak, egyik orcáján
forradás húzódott.
– Most már kvittek vagyunk – mondta a sebhelyes arcú. Ó,
basszus! – gondolta Kate. A kalózok.
Griffin a nemi szervére szorította a kezét, mintha a töke
bármit is ért volna a kalózzsákmány világában. A nőt csöppet
sem érdekelte, mit művelnek a kalózok Griffin tökével. Egyedül a
sebhelyes fickóra koncentrált. Ő volt az, aki felrobbantotta a
hajót. Ő volt az, aki talán megölte Willie-t. Ő volt az, akit Kate az
első adandó alkalommal ki akart nyírni.
 29.

– Tényleg azt gondoltad, hogy egyszerűen csak megfutamodunk?

– kérdezte a kalóz Kate-től. – Milyen férfinak nézel te minket?
Kate a szemöldökcsipeszen kívül fegyvertelen volt, egy szál
bikiniben meg szörfnadrágban állt szemben öt gépfegyveres
férfival. Nem számítanának arra, hogy támadjon. Szóval úgy
gondolta, a meglepetés előnyét élvezné… pár másodpercig.
Végiggondolt különféle lehetőségeket. Megvárhatná, hogy a kalóz
elég közel kerüljön, aztán a nyaki verőerébe döfhetné a
szemöldökcsipeszét, majd pajzsként használhatná a testét,
miközben a tőle elvett fegyverrel lelövi a haverjait.
– Ti meg kik vagytok? – kérdezte Griffin.
– Vagyonkezelési tanácsadók – mondta a kalóz, a homokra
ejtette a gránátvetőt, és körözött a vállával, hogy kilazítsa. –
Hívjatok csak Bobnak!
Kate kis híján felhorkantott a nevetéstől. Bob? Most
komolyan? Bob? Tényleg? Jó, szóval Bobnak hívták. Tök
mindegy. Akkor is ki fogja nyírni a pasast. Csak el kellett
döntenie, hogy lépjen akcióba. Megragadhatná Bobot, és egyetlen
erős csavarintással kitörhetné a nyakát. Bevághatná a csipeszt
két bizonyos csigolyája közé, hogy egy szempillantás alatt
végezzen vele. Vagy kikaphatná a kést az övéből, és a gyomrába
süllyeszthetné. Na jó, elég az álmodozásból! – mondta magának.
Az ilyen húzások általában beválnak a filmeken, a való
életben viszont nem annyira. Talán az apja elbánna a kalózokkal
egyetlen szemöldökcsipesszel, Kate azonban gyanította, hogy
neki magának legalább egy csavarhúzóra lenne szüksége.
Griffin az orrát fogta, igyekezett elállítani a vérzést.
– Kénytelen leszek lehajolni, hogy felhúzzam a nadrágomat.
– Szó sem lehet róla – felelte Bob. – Itt fogsz állni pucéran,
hogy kiröhöghessünk.
– Inkább lőjetek le! – közölte Griffin. Azzal előrehajolt, és
felhúzta a pizsamagatyáját.
Bob a bankár homlokához nyomta a fegyverét.
 – Miből gondolod, hogy nem foglak szavadon?
– Abból, hogy egy hulláért nem kapnátok váltságdíjat.
A kalóz elvigyorodott.
– Látom, érted, hogy működik a vagyonkezelő programom.
Egy hatodik kalóz kirángatta Willie-t az erdőből, és kilökte a
partra. Kate levegő után kapott, nem is tudta, hogy menten
könnyekben tör ki, vagy laposra veri Bobot dühében. Összeszedte
magát, és sikerült mindkét késztetésnek ellenállnia.
– Akkor találtuk a csajt, amikor megszálltuk a jachtodat, ami
egyébként nagy csalódást okozott – közölte Bob Kate-tel. – Se
ékszer, se pénz, se hathónapnyi készlet Cristal pezsgőből meg
kaviárból. Elkényeztetett ribanc létedre nem igazán tudod, hogy
kell élni.
– Azt viszont tudom, hogy undorító disznó vagy – vágott
vissza a nő, ismét Eunice-t alakítva. – Mi van Sammel? Nem volt
ő is a hajón? Van fogalmatok róla, milyen nehéz olyan
elsőtisztet találni, aki főzni is tud?
– Azt eltaláltad, hogy disznó vagyok – mondta Bob. – De
ritkán szoktam szolgákat ölni. Az uraikat viszont néha kinyírom.
A te embered is életben van. Nem volt a hajón, de tudjuk, hogy
valahol a szigeten bujkál. Nem fogjuk bántani, hacsak nem
erőszakoskodik.
Semmi vész, gondolta Kate. Nick nem fog erőszakhoz
folyamodni. Inkább rádumálja Bobot, hogy adja oda neki még az
aranytöméseit is.
– Nem hallottam őket a fedélzetre jönni – mondta Willie
Kate-nek. – Nem is tudtam, hogy ott vannak, amíg az egyikük
mögém nem lépett, és kést nem nyomott a torkomhoz.
Négy másik kalóz fegyverrel terelte ki Dumah-t, a szakácsot,
annak feleségét, meg a meghökkent torajai személyzetet a
tengerpartra. Bob indonéz nyelven szólt hozzájuk, hangneme
inkább emlékeztetett egy autókereskedő győzködő szövegére,
mint a foglyait riogató kalózéra. Dumah bólintott, szólt pár szót a
személyzet többi tagjához, majd elsétált, mintha nem lett volna
itt több érdekes látnivaló.
– Most meg mi van? – kérdezte Griffin döbbenten. – Hova
mennek?
Bob odafordult hozzá.
 – Elmagyaráztam a falusiaknak, hogy velük semmi bajom,
szabadon visszatérhetnek a megszokott életükhöz, és ha nem
próbálnak beleavatkozni a vagyonkezelő tranzakciónkba, akkor
észre sem fogják venni az ittlétünket.
Kate ezt meg is tudta érteni. A helyiek hűsége a szigethez
kötődött, nem pedig a gazdag fickóhoz, aki kibérelte a földjüket.
Nyilván Griffin is érthetőnek találta, mert egy biccentéssel
elfogadta a dolgot.
– Mit mondtál Dumah-nak? – faggatta Bobot.
– Megkérdeztem, mennyire hűséges hozzád. Azt felelte, hogy
egyáltalán nem. Úgyhogy felajánlottam a részére a jachtodat, és
kellemes életet kívántam neki. Buginéz és zsoldos, mint én.
Tudja, hogy nem szabad beárulnia minket a hatóságoknak.
Különben megtaláljuk, és kinyírjuk őt, a családja minden tagjával
egyetemben.
– De hát engem elárult – mondta Griffin. – Az nem számít?
– Nem – felelte Bob. – Nem igazán.
– Nem fél, hogy majd bosszút állok rajta, amiért ellopta a
jachtomat?
Bob elnevette magát, mondott valamit indonéz nyelven a
többieknek, és azok vele röhögtek.
– Semmit sem tudsz sem a népünkről, sem az országunkról –
mondta Bob a bankárnak. – És hülyének nézel minket. Szerinted
nem tudjuk, hogy bujkálsz valaki vagy valami elől?
Griffin kerülte Kate tekintetét.
– Egész éjjel a parton fogunk ácsorogni, Bob, vagy
visszamehetünk végre a házba, hogy elkezdjük az alkudozást?
Bob utasította két emberét, hogy vigyék Willie-t a hegyi
barlangba – amiben a torajaiak eltemetni, majd látogatni szokták
a halottaikat és gondoskodjanak róla, hogy meg ne szökjön. A
torajaiak hazatérhettek aludni. A balinéz szakácsot meg a
feleségét visszaküldték a konyhába, hogy lássanak neki a korai
reggeli elkészítésének Bob meg az emberei részére, utóbbiak
közül többen figyelték a párt munka közben, nehogy valami
rosszat csempésszenek az ételbe. Kate-et meg Griffint
visszamasíroztatták a házba.
 – Szép kis kéglid volt – mondta Bob az előcsarnokban állva,
nyomatékosan hangsúlyozva a mondat múlt idejét. – Hol a
műholdas telefon?
Griffin az ajtóra intett.
– A könyvtárban.
Bob ment be elsőnek, Kate meg Griffin követték, a többi kalóz
utánuk jött. A nő gondolatban épp azt gyakorolta, miként fogja
letagadni, hogy bármit is tudna az eltűnt laptopról, amikor
rádöbbent, hogy a gép nem tűnt el. A laptoptáska az asztalon
feküdt, a műholdas telefon mellett. Nick nyilván besurrant a
házba, és visszatette a helyére a laptopot… vagy legalábbis a
táskát.
Bob odadobta a telefont Kate-nek.
– Egyetlen egy hívásod lehet, királylány. Bölcsen használd ki!
Olyat hívj fel, aki nagyra értékeli az életed, és egyben baromi
gazdag. Mondd meg az illetőnek, hogy hárommillió dollárt
akarok három napon belül, vagy meghalsz.
Kate beütötte a számot, és az apja hangpostája kapcsolt. A
férfi üdvözlésként csak a mobilszámát mondta be. Nem adta meg
a nevét.
– Apuci, én vagyok az… Eunice. Kalózok raboltak el, és ez
egyáltalán nem olyan izgi, amilyennek hangzik. Pénzt akarnak.
Hárommillió dollárt három napon belül, vagy megölnek.
Bob elvette tőle a telefont.
– A váltságdíjat amerikai dollárban szállítsa le, vízhatlan
táskában, ami lebeg a felszínen. Hajítsa a tengerbe egy repülőből
a következő koordinátáknál! – Elhadarta a számokat. – Látni fog
ott egy hajót. Ha bármilyen nyomkövető berendezést találok a
csomagban, illetve bármilyen repülőt vagy hajót látok, ami követ
minket, cápaeledelt csinálok a lányából. – Letette a telefont. –
Remélem, apád gyakran lehallgatja a hangpostáját.
– Nem emiatt kéne aggódnod – felelte Kate. – Inkább tedd
fel magadnak a kérdést: milyen ember az, aki kézi páncéltörő
gránátvetőt ad a lányának, és vajon mit tenne egy ilyen apa azzal,
aki kárt tesz a gyerekében?
– Majd igyekszem nem becsinálni a félelemtől – mondta Bob,
és intett két emberének. – Vigyétek a barlangba!
 A két kalóz pisztolyt fogott Kate-re, kilökdösték a
könyvtárból, végig a folyosón, és ki a házból. Átterelték az
alacsony füvön, el a torajai törzs kunyhói mellett, majd fel a
kanyargós ösvényen a barlang keskeny szájáig, ahol két másik
fegyveres kalóz állt őrt. Az egyik belökte Kate-et a barlangba, és
intett, hogy haladjon tovább.
– Megy! – mondta. – Te megy oda be!
A nő elindult a köves, kanyargós folyosón, a pislákoló fény
felé. A sarkon befordulva tágas térbe ért, a barlang legmagasabb
pontja itt körülbelül hat méterre nyúlt föl. Gyertyák világították
be, és körös-körül ki volt vájva sírokkal. A sírhelyekre
kezdetleges, bomladozó koporsókat toltak be, amelyekből
oltárokra hullottak a csontok. Az oltárokra ruhákat, ékszereket,
mankókat, valamint bankjegyekkel és aprópénzzel töltött
tálkákat helyeztek. És mindezt a halottak fából faragott mása
őrizte.
Kate bebotladozott a sírok közé, meglátta a halvány fényben
Nicket meg Willie-t, akik egy sziklapárkányon üldögéltek,
ruhájukat átitatta a barlangban rekedt meleg, párás levegő miatti
izzadság, és éppen kaviárt ettek sós kekszen egy faládán lévő
ezüsttálról.
Nick elmosolyodott, ahogy meglátta.
– Csüccs le, és egyél kaviárt! A házból nyúltam le, amikor
visszamentem a laptopért. Ezt is elhoztam, hogy legyen mivel
koccintanunk. – A láda tetejére tett három bádogbögrét,
valamint egy hagyományos üvegfúvással készített,
borostyánszínű folyadékkal teli üveget. – Ez Balvenie Fifty, skót
malátawhisky, amit fél évszázadra hatalmas tölgyfa hordóba
zártak. Csupán nyolcvannyolc üveg készült belőle, amelyek
darabja harmincötezer dollárt kóstál.
Töltött a bögrékbe, és ki-ki elvett egyet.
– Hogy kerülsz te ide? – kérdezte Kate a férfitól.
– A hátsó bejáraton át. Elég könnyű bejutni. Kijutni viszont
lehetetlen valamilyen létra nélkül.
Kate leült a párkányra Nick mellé.
– Mire koccintunk?
– A hihetetlenül jó szerencsénkre – felelte a férfi. – Minden
nekünk kedvezően alakul.
 – A jachtunkat felrobbantották, nincs nálunk se Griffin, se a
pénz, és fogva tartanak minket egy torajai mauzóleumban, egy
tucatnyi felfegyverzett kalóz által uralt szigeten – ellenkezett
Kate.
Nick megkóstolta a whiskyt, majd elégedetten biccentett.
– Griffin könyörögni fog, hadd jöhessen velünk, amikor majd
elmenekülünk a szigetről.
– Jó tudni, hogy el fogunk menekülni – mondta Willie. –
Nem egészen így képzeltem A Nagy Kalandot. – Ledöntötte a
whiskyjét, és felhördült, ahogy a torkát égette. – Tyűha!
Kate ivott egy kortyot, megízlelte a tölgy, tőzeg és méz jegyeit
finoman elegyítő italt, ami John F. Kennedy elnöksége óta volt a
hordóban. Életében nem ivott még ilyen finom skót whiskyt, és
tudta, hogy valószínűleg nem is fog. Csak azt remélte, hogy
életében nem utoljára iszik whiskyt.
– Mi történt Griffin házában? – kérdezte Nick.
– Bob fegyvert szorított a fejemhez, és átadta nekem a
műholdas telefont. Felhívtam apámat, és közöltem vele, hogy
hárommillió dollár váltságdíjat követelnek értem. Három napja
van, hogy a tengerbe pottyantsa a pénzt, vagy nekem végem.
Nem tudom pontosan, ebben az esetben mi történne veletek, de
biztos vagyok benne, hogy semmi jó.
– De igazából a nemzetközi védelmi ügynökséget hívtad,
aminek dolgoztok – feltételezte Willie –, és ők küldeni fognak egy
kommandós csapatot, hogy megmentsen minket.
– Nem – felelte Kate. – Apámat hívtam.
– Van három milkója?
Kate a fejét csóválta.
– Magunkra vagyunk utalva.
Willie öntött magának még egy pohár whiskyt.
– Ajánlom, hogy tudd, mit csinálsz – közölte a férfival –,
mert nem akarok ebben a vacak khaki rövidnaciban meghalni,
amit rám erőltettél.
– Mi van Griffinnel? – kérdezte Nick Kate-től.
– Gondolom, ő maga alkudozik a saját váltságdíjáról, hiszen
nincs, akit felhívhatna, hogy fizessen érte – mondta a nő.
– Az nekünk tökéletes — felelte Nick. – Kénytelen lesz
belépni a számlájára a laptopján, hogy átutalja a váltságdíjat
Bob-nak, vagy hogy megszervezze a készpénz felvételét, aztán a
kalózoknak való továbbítását, és mindezzel digitális nyomot fog
hagyni a merevlemezen, amit később követhetünk.
– Feltéve, hogy újra meg tudjuk szerezni a laptopját.
– Meg – jelentette ki a férfi.
– És hogy jól tudod a jelszavát.
– Jól – közölte.
– Mégis miért vagy olyan biztos benne, hogy a jelszó
„Sikander” vagy „Sikandergul”?
– Mert Daniel Dravot egy karakter Rudyard Kipling Aki
király akart lenni című novellájában. És mert onnan származik
az idézet, amit Griffin kiíratott az ajtaja fölé.
– Nem is tudtam, hogy ilyen lelkes olvasó vagy – mondta
Kate.
– Nem olvastam a novellát, de a filmet imádtam – felelte
Nick. – Sean Connery és Michael Caine játszották a főszerepet,
mint Daniel Dravot meg Peachy Carnehan, két tizenkilencedik
századi csaló és szerencselovag. Tervet szőnek, miszerint királlyá
válnak úgy, hogy modern haditechnikára tanítják Afganisztán
egyik civilizálatlan, hegylakó törzsét, aztán győzelmet aratnak
velük minden ellenséges csoport fölött. Úgy tervezik, hogy
miután a törzs mindenkit leigáz, ők ketten majd elárulják a
királyt, átveszik a helyét a trónon, és uralkodnak az általuk kreált
birodalom fölött.
– Nem értem – mondta Willie. – Mi köze van ennek Derek
Griffinhez?
– Az egyik korai csatában Dravotot mellkason találja egy
nyílvessző, mégsem vérzik. Azért, mert az inge alá rejtett
tölténytartó felfogja a nyilat, így az nem is sebzi meg. Ám a törzs
ezek után azt hiszi, hogy Dravot isten, és szinte rögtön királlyá
koronázzák. Adnak neki egy csomó aranyat meg drágakövet,
amiket az általuk Sikandernek nevezett Nagy Sándor hagyott ott
évszázadokkal azelőtt, Sikandergul szent városában. Az a bibi,
hogy Dravot kezdi bevenni a saját meséjét. Peachy, a haverja
szeretne azonnal elhúzni onnan a sok kinccsel, Dravot viszont
maradna még, ki akarja élvezni az istenséget, és kinézi magának
a törzsfőnök egyik gyönyörű lányát. De amikor le akar feküdni
vele, a csaj beparázik, és megharapja az ajkát, vért serkentve, így
mindenki számára kiderül, hogy a pasas nem isten.
– Sem isten, sem ördög, csak ember – mondta Kate,
elismételve a Griffin ajtaja fölé vésett idézetet.
– Ez Dravotnak nagy szívás – folytatta Nick. – A törzs
minden tagja átverve érzi magát, úgyhogy egy mély szurdok
fölötti függőhíd közepére kényszerítik Dravotot, aztán elvágják a
híd tartóköteleit. A férfi a mélybe zuhan, és meghal, a törzs pedig
szarrá veri Peachyt, aki visszavánszorog a civilizációba, egy
zsákban cipelve magával Dravot levágott fejét.
– Megszívlelhetnéd ezt a történetet – mondta Kate.
– Meg is szívleltem – felelte Nick. – Kitaláltam belőle Griffin
jelszavát.
– Nem értem – mondta Willie.
– Griffin azt hiszi, hogy a saját élete tragikusan tükrözi
Dravotét – magyarázta Kate –, hogy ő is egy hatalmas vagyonnal
rendelkező király, aki a semmi közepén ragadt egy csomó
civilizálatlan vademberrel.
– Á! – bólintott Willie. – És akárcsak Dravot, Griffin is
alapvetően azért bukott el, mert gerincre akart vágni egy csajt.
Szinte már sajnálom a pasast.
– Azt azért nem kéne – felelte Kate. – Griffin egy bűnöző, aki
most a saját ágyában alszik, míg mi egy hullákkal teli barlangban
ücsörgünk.
– De csak átmenetileg – tette hozzá Nick. – Huszonnégy órán
belül úton leszünk az Indiai-óceán felé egy hidroplánon, Derek
Griffinnel és a pénzzel együtt. Csupán azt kell kitalálnunk, hogy
szökjünk el.
Kate úgy gondolta, az könnyű feladat lesz egy olyan
embernek, aki a dumájának köszönhetően úszta meg a börtönt,
mivel nem csak arról győzte meg az FBI igazgatóhelyettesét,
hadd maradjon szabadlábon, hanem arról is, hogy hagyják őt
további hatalmas csalásokat elkövetni, sőt, még segítsenek is
neki. Ehhez képest csak nem lesz nehéz elszökniük egy
kalózokkal teli szigetről Indonézia közepén?
– Sima ügy – közölte a nő. – Kérem a kaviárt!
 30.

A haditengerészet elit kommandósaként Kate megtanult

alkalmazkodni a viszontagságokhoz, pihenni és feltöltődni
szinte bármilyen közegben, mindegy, mennyire extrém vagy
kellemetlen helyen találja magát, akár úszó jégtáblán, akár durva
homokon a sivatag közepén. Szóval úgy gondolta, képes egy
fülledt barlangban éjszakázni.
Willie épp A Nagyon Nagy Kalandját élte át, és bevállalt
bármit. Végül is nemrég töltött hat hetet dutyiban, és úgy tűnt, ez
a helyzet meg sem kottyan neki. Átment sírrablóba, lenyúlt egy-
egy szövetdarabot az oltárokról, párna gyanánt.
Kate azt gyanította, hogy Nick Fox nem boldogul majd ilyen
könnyen. Elvégre a férfi élvezte a kényelmet, és ritkán érte be
kevesebbel, mint a legfényűzőbb szállással. Kate meglepetésére
azonban Nick elnyújtózott egy lapos sziklán, a tarkója alá tette a
kezét, és elaludt. Akár a Balin bérelt villájuk egyik nyugágyán is
feküdhetett volna. Basszus, gondolta Kate, meg kell hagyni, a
pasi tud alkalmazkodni.
Willie-vel és Nickkel ellentétben Kate-et még nem
környékezte az álom. Kicsit fel akarta térképezni a barlangot, és
szemügyre venni a bejáratnál posztoló őröket. Visszament a
barlang szájához, és kinézett. A két jávai férfi a szirt peremén
álldogált, puskájukat a vállukra akasztva, háttal a barlang
szájának. A kilátást bámulták, és kreteket, indonéz szegfűszeges
cigarettát szívtak, ami zörgött, valahányszor az őrök
szippantottak belőle.
– Halihó! – szólt Kate. – Kaphatok egy cigit?
Az őrök úgy rezzentek össze, mintha áramütés érte volna
őket. A nőhöz közelebb álló elkáromkodta magát indonéz
nyelven, majd visszalökte őt a barlangba, nemet intve az ujjával.
– Nem megy ki ide! – parancsolt rá. – Ez nagyon rossz
viselkedik.
Kate elmosolyodott. Az örök lusták és képzetlenek voltak. Azt
hitték, csak a puskájukra meg a késükre van szükségük, hogy
elbánjanak a foglyaikkal. Ez Kate-nek komoly előnyt jelentett, az
őröknek meg komoly hátrányt.

Másnap reggel Kate-et meg Willie-t lerángatták a házhoz, ahol az

alacsony fűre ültették őket, majd a kimerültnek tűnő szakács meg
a felesége rizspalacsintát meg gyümölcsöt szolgált fel nekik
reggelire. Bob kijött a házból, Griffin ruhatárából öltözött fel, és
szalmakalapot csapott a fejébe. Nyilvánvalóan a bankárt
gúnyolta, aki homlokráncolva ült a verandán. A kalózok mind
odagyűltek, tetszett nekik a karikatúra, de maga Bob mulatott
rajta a legjobban, abba sem bírta hagyni a mosolygást.
– Szép kis birtokod van itt – mondta Griffinnek. – De
hiányzik valami, pedig pont az tenné igazán mennyeivé. Tudod,
mi az?
– A hűlt helyed? – kérdezte a bankár.
– A nők! Nyilván nem azért jöttél ide, hogy kolostort építtess
magadnak. Vagy talán csak arra vártál, hogy egy nő valami csoda
folytán partra vetődjön? – Kate-hez bandukolt. – Ő az?
– Hagyd őt békén! – csattant fel Griffin.
Bob ügyet sem vetett rá, a nőre vigyorgott.
– Mi lesz, ha az apucikád nem köhögi ki a váltságdíjat? Itt
maradnál a paradicsomban, ha ez a hülye fizetne érted? – A válla
fölött Griffinre pillantott. – Na, mit mondasz? Szeretnéd
megvenni tőlem?
– Nem vagyok eladó – közölte vele Kate.
– Hogyne lennél az! – felelte Bob. – Csak olyan férfihoz
mennél hozzá, aki tehetős, aki megadhat neked mindent, amit
akarsz, márpedig Daniel barátunk dúsgazdag. Vagyis az volt,
mielőtt én idejöttem.
– Elég legyen, Bob – mondta Griffin. A kalóz ránézett.
– Milyen jogon dirigálsz te nekem?
– Azon a jogon, hogy ötven évre kibéreltem ezt a szigetet.
Nem holmi gazdag turista vagyok, aki csak átutazóban fordul
meg itt. A csajért fizet az apja, és már itt sincs. De miután én
fizetek, továbbra is számolnod kell majd velem.
– Akkor nem, ha megöllek – mondta Bob.
 – Megkockáztatnád, hogy magadra haragítsd az indonéz
hatóságokat, akiket megfosztanál a tőlem kapott rengeteg
kenőpénztől? És mi lesz velük? – intett Griffin a torajai
falusiakra, akik a kunyhóik előtt állva figyelték a műsort. – A
törzsük haldoklott, mielőtt én idejöttem. Szerinted ki fizeti a
celebeszi lakásokat, ahol most a családjuk él? Ha megölsz,
mindegyiküknek vissza kell jönnie erre a lepratelepre. Azt nem
igazán fogják díjazni.
– Szerinted ez megijeszt engem?
– Meg kéne – felelte a bankár.
Nem véletlen, hogy Griffin olyan sikeres volt az üzleti életben,
gondolta Kate. Volt vér a pucájában. És nem volt hülye.

A torajaiak a tengerből nyerték ki a sót, olyan idős módszerrel,

mint maga a törzs. A szisztéma egyszerű volt. Vödörszám
merítették a tengervizet, és kiöntötték a homokra, amire tűzött a
nap. Később kosárba lapátolták a vékony réteg száraz, sós
homokot. A torajai nők a fejükön vitték be a kosarakat egy
bambuszkunyhóba, ahol a homokot fából faragott, hálóval bélelt,
kezdetleges szitába szórták. Tengervizet öntöttek rá, ami
feloldotta a sót, és a szitán át favezetékekbe folyt, onnan pedig a
szabadban felállított teknőkbe. A víz végül elpárolgott, a teknő
alján maradt sót pedig kivájt kókuszhéjakkal kikotorták, és új
kosarakba szórták.
A törzs a só kis részét megtartotta saját használatra, ám a
nagy részét továbbadták nagykereskedőknek. Nem sokat kaptak
érte, de megbízható kiegészítő kereslet volt amellé, amit Griffin
fizetett nekik. Legfőképp pedig ez olyan hagyomány és rituálé
volt, amit nem akartak feladni csak azért, hogy a bankár padlóját
söprögessék helyette.
– Nem akarom, hogy merő unalomból szökni próbáljatok –
mondta Bob Griffinnek, Willie-nek meg Kate-nek –, ezért hát
hagyom, hadd dolgozzatok a helyiekkel.
A nap hátralévő részében Griffin tengervizet öntözött a part
számára kijelölt részére, Kate meg Willie pedig kosarakba
lapátolták a száraz, sós homokot, becipelték a kunyhóba, és
beöntötték a szitába. Kate eljátszotta az elkényeztetett örökösnőt,
állandóan panaszkodott, és időről-időre otthagyta a munkát,
hogy bebotladozzon az árnyékba. Igazából egyfolytában a
kalózokat számolta, próbálta kitalálni, hányan lehetnek a
szigeten, és mennyire vannak felfegyverkezve. Legalább egy tucat
kalózt látott, bár nem tudhatta, hányan vannak Bob anyahajóján,
ami a sziget túloldalán horgonyzott. Azokat nem volt lehetősége
megszámolni. Mindegyik férfinak gépfegyvere és kése volt.
Egyikük sem tűnt valami okosnak.
Késő délután Griffin, Willie meg Kate rizst, szárított halat és
gyümölcsöt kaptak vacsorára, amit a szabadban, csöndben
fogyasztottak el. Vacsora után Kate-et és Willie-t visszavitték a
barlangba, Griffint pedig a házba.
Nick a barlang nagy kamrájában várta őket. Whiskyt és friss
gyümölcsöt rakott ki egy lapos sziklára, és gyertyát gyújtott.
– Üdv itthon! – mondta.
Kate töltött magának a whiskyből.
– A kalózok tűvé teszik érted a szigetet.
– Annyira azért nem tesznek nagy erőfeszítést, és nem is
hibáztatom őket. Csak két módon lehet elmenekülni innen, vagy
a csónakon, amivel a buginéz szkúnerük és a sziget között
közlekednek, vagy a hidroplánon, amit szerintük egyikünk sem
tud vezetni. Úgyhogy miközben ti ketten ma a parton lazsáltatok,
én terepszemlét tartottam a szigeten.
– Hány ember őrzi a mólót?
– Egy sem. És csak két embert láttam a szkúneren. A szigeten
egy tucat kalózt számoltam.
– Én is.
– Van egy tervem – mondta Nick.
Kate a whiskyt kortyolgatta.
– Az enyém jobb.
– Még nem is hallottad az enyémet.
– Nem is kell. Te csaló vagy. Én meg képzett katona. A szökés
katonai hadművelet, vagy is az én szakterületem. Hajnali
kettőkor törünk ki, legyűrjük a két őrt. Willie a hidroplánhoz siet,
és előkészíti a felszállásra, miközben én elmegyek Griffinért, te
pedig lenyúlod a laptopot. Hacsak a megszerzése nem túl
veszélyes. A laptop csak bónusz, nem feltétlenül szükséges.
Meglesz Griffin meg a jelszavai, és ha nem tudjuk kideríteni,
melyik bankban dugdossa a pénzét, akkor Diego de Boriga majd
kiszedi Burnside-ból. Nem kell mást tennünk, csak eljuttatnunk
Griffint a hidroplánhoz. – Kate Willie-hez fordult. – Tudsz
repülni a hidroplánnal?
– Persze – felelte Willie. – Az is csak egy repcsi.
– Ami vízről száll fel, és vízen landol.
Az asszony vállat vont.
– Majd úgy teszek, mintha a víz kifutópálya lenne.
– Ez nem nyugtat meg – mondta Kate.
Mindannyian ittak még egy whiskyt.
– Oké – szólt Kate –, most már sokkal nyugodtabb vagyok.
– A terved nagyjából ugyanaz, mint az enyém, egyetlen fontos
különbséggel – mondta Nick. – Én megyek el Griffinért, és te
hozod el a laptopot. A svindlinek még nincs vége. Nem szabad
elfelejtkezned a balhéról. Ha azt akarjuk, hogy Griffin a saját
akaratából jöjjön velünk, akkor hűnek kell maradnunk az
általunk alakított karakterekhez. Eunice Huffnagle nem
szervezne szökést, viszont a pasas, akit az apja megbízott a
védelmével, már annál inkább.
– Igaz – hagyta rá Kate. – Jól van, akkor feladatot cserélünk.
– Kell majd valami, ami eltereli a kalózok figyelmét, amíg
elmenekülünk.
– Azt megoldom – mondta a nő.
Nick elmosolyodott.
– Akkor belevághatunk.
 31.

A hajnali kettőkor, Kate bökdösésére felriadó Nick meg Willie elé

nem más látvány tárult, mint két öntudatlan kalóz, akik
alsóneműre vetkőztetve, a halottaktól elcsórt holmikkal
megkötözve és elnémítva hevertek az oldalukon. Kate a férfiak
mellett állt, egy AK-47-est a vállára kapva, a másikat a lábának
támasztva.
– Mindkettőt egymagad intézted el? – kérdezte Willie a nőtől.
– Nem akartalak felébreszteni titeket. – Kate odanyújtotta
neki az egyik AK-47-est. – Erre szükséged lehet.
Willie szemügyre vette a gépfegyvert.
– Én inkább sörétes puskás csajszi vagyok. Elmagyaráznád,
hogy is van ez?
– Könnyű használni. Itt a biztosító, itt meg a váltó a
félautomata meg az automata tüzelés között. Mint látod, olyan a
markolata, mint egy pisztolyé. Nincs más dolgod, csak célozni és
lőni. Harminc töltény van benne.
– Engedd el a füled mellett mindazt, amit most mondott! –
szólt Nick az asszonyhoz. – Semmi szükséged nem lesz rá.
– Igenis szükséges tudnia, ha fegyver van nála – mondta
Kate.
– Nála lesz a fegyver, de nem kell majd használnia – felelte a
férfi. – Ha emberekre kezdesz lődözni, általában vissza szoktak
lőni.
– Mi van, ha a kalózok kezdenek el lődözni rám? – kérdezte
Willie.
– Bukj le, és rohanj el! – tanácsolta Nick.
– És ha sarokba szorítanak?
– Akkor add meg magad! – válaszolta a férfi. – Ha az
embernél fegyver van, az remek módja annak, hogy lelövesse
magát, ezért szoktam én általában kerülni a fegyverviselést.
Kate fegyveréért nyúlt, ám a nő a kezére csapott.
– Eunice Huffnagle nem tartana magánál AK-47-est –
mondta Nick.
 – Remek. Csodás. Isteni – grimaszolt a nő. – Vedd csak el a
fegyvert! Úgysincs rá szükségem.
A kövek között lépkedve, a folyosón kanyarogva kiértek a
barlang szájához, ahol Nick vigyorogva nézte a két faalakot,
amiket Kate a kalózok ruhájába öltöztetett, és a peremre állított.
A távolból, pláne sötétben könnyen össze lehetett téveszteni őket
az őrökkel.
– Ügyes – mondta Nick Kate-nek. – Gondolom, ez a te
műved.
– Próbáltam cigit dugni egyikük szájába, de folyton kialudt.
Kate lenézett az alattuk elterülő birtokra. Két felfegyverzett
kalózt látott az udvarház körül járőrözni, de rajtuk kívül mintha
senki sem lett volna odakint.
– Mindenki alszik, és senki sem számít arra, hogy bármi baj
történne – mondta Kate Willie-nek. – Valószínűleg gond nélkül
el fogsz jutni a gépig. Légy óvatos!
Willie eltűnt a sötétben, Nick meg Kate pedig leosontak a
házhoz. Nem volt nagy élet odalent. A két őr épp a ház mögötti
melléképületeknél járt, beszélgettek és röhögtek. Nick az egyik
vendégszoba verandájára mutatott, Kate-tel halkan átsurrantak a
gyepen, és felmásztak oda. A nő kinyitott egy ablakot, és
bemásztak az üres szobába. Nick becsukta maguk után az
ablakot, aztán átkeltek a szobán, és kimentek a folyosóra.
– Na jó – suttogta Kate. – Te hozd Griffint, én megyek a
laptopért!
Figyelte, ahogy Nick befordult a sarkon, aztán elindult a
folyosón a könyvtár felé. Az ajtó nyitva volt, és Kate meglátta az
íróasztalon heverő gépet. Sajnos Bobot is látta, aki egy fotelben
szunyókált az asztal mellett, és nem volt egyedül. Három másik
kalóz is aludt a helyiségben, kettő fotelben, a harmadik a padlón.
Mindannyian horkoltak.
Ez nem fog összejönni, gondolta Kate, és kihúzta a teendők
listájáról a „Laptopot megszerezni” tételt. Átment a folyosó
túloldalára, a műtőhöz, kinyitotta az ajtót, és belépett. Miután
becsukta maga mögött az ajtót, az ablaktalan helyiség
koromsötétbe borult. Kate előrelátó volt, hozott magával gyufát
meg egy gyertyát a barlangból. Meggyújtotta a gyertyát, letette a
műtőasztalra, és a halvány, pislákoló fényben lekapcsolta az
oxigénpalackot az altatógépről. A hátsó falhoz cipelte a palackot,
majd körberakta törülközőkkel, amiket átitatott jóddal és
alkohollal. Megnyitotta a szelepet, csak egy picit, hadd
szivárogjon az oxigén, majd alkoholt és jódot locsolt a padlóra a
palacktól a műtőasztalig. Épp készült beizzítani hevenyészett
gyújtóbombáját, amikor felfordulást hallott a könyvtárból.
Felismerte Bob hangját, és nem volt nehéz megállapítani,
hogy a kalózvezér dühöng. Újabb zajokat hallott, lábdobogást,
indonéz kiabálást. Elfújta a gyertyát, és hallgatózott az ajtónál.
Embereket cibáltak arra a folyosón, és Nick hangját hallotta az
egyvelegben.
– Honnan tudhattam volna, hogy itt akar maradni? –
kérdezte Nick.
– Mert itt élek, maga idióta – felelte Griffin. – Én már
kifizettem a váltságdíjamat. Csak arra vártam, hogy elhúzzanak.
– Már el is húztunk volna, ha nem riasztotta volna az őrséget
– mondta Nick. – Eunice ragaszkodott hozzá, hogy jöjjek el
magáért.
– Az új legjobb barátom okos döntést hozott – mondta Bob. –
A váltságdíja egyben fizetség is volt cserébe azért, hogy
megóvjam őt a hozzám hasonlóktól.
– Ha elszöknek, az veszélybe sodorta volna a
megállapodásunkat – magyarázta Griffin.
Kate megcsóválta a fejét. Már megint balszerencséje volt.
Alábecsülte annak esélyét, hogy Griffin lepaktáljon a kalózokkal,
olyan alkut kössön, aminek következtében jobban megérje neki
itt maradni a szigeten, mint elmenekülni velük.
Bob indonéz nyelven az embereire parancsolt, és Kate
hallotta, hogy mind kimennek a házból. Ez nem tűnt jó jelnek.
Mintha nem akarták volna, hogy amikor lelövik Nicket, a vére a
tapétára fröccsenjen. Eljött a nagy figyelemelterelés ideje,
gondolta magában Kate. Eljött az idő, hogy a levegőbe repítse a
műtőt.
Kettétörte a gyertyát, így az alsó fele nagyjából két és fél centi
magas maradt. Meggyújtotta, és letette a padlóra, a folyékony
gyutacs végéhez. Úgy számolta, nagyjából öt perce lehet, hogy
kivitelezze a tervét, bármi lesz is az, mielőtt a bomba berobban.
Willie elérte az ösvény azon részét , ahol az erdő a tengerparthoz
ért. Még mindig a növényzet takarásában megállt, hogy
meggyőződjön róla, nincs-e valaki a parton vagy a mólón vagy az
öbölben horgonyzó szkúner fedélzetén. A hidroplán meg a
motorcsónak békésen ringott a hullámokon, újra meg újra a
mólónak koccanva, nyikorogtatva a fát.
Az asszony mély levegőt vett, erősen markolta AK-47-esét,
aztán átrohant a parton, fel a mólóra, beugrott a motorcsónakba,
letette a padlóra a gépfegyvert, és a műszerfal alatt kirángatott
egy csomó drótot. Na, most gyertek utánunk, ha tudtok! –
gondolta. Megfordult, és magába fojtotta a sikoltást. Egy feketébe
öltözött férfi állt a csónak tatján. A ráncos arcára mázolt fekete
festéktől szeme hatalmasnak, félelmetesnek és
természetellenesen fehérnek tűnt. És Willie mellkasára célzott az
AK-47-essel.

Kate a lehető legnagyobb zajt csapva mászott ki a vendégszoba

ablakán. Először kidobta rajta a bőröndjét, aztán utána ugrott.
Pár másodpercig még toporgott, arra gondolva, hogy ezek a
kalózok a világ legeslegbénább emberrablói. Amikor végre
odarohantak hozzá a sötétben, fegyvert fogva rá, Kate gondosan
magához szorította a bőröndjét. Látványosan úgy tett, mintha
meg lenne rémülve, majd azonnal hagyta magát a ház elé terelni,
aggódott, hogy nem lesz a megfelelő helyen, amikor a műtő
felrobban.
Nick a gyepen állt, ott, ahol reggeliztek, háttal a tengernek.
Bob mellette volt, lazán az oldalához támasztva a gépfegyverét.
A kalózok meg a törzs tagjai mind a közelben ácsorogtak,
mintha szabadtéri előadást néztek volna. A torajaiak kíváncsinak
látszottak, de közönyösnek is. Tudták, hogy ennek az egésznek
semmi köze hozzájuk, ők csupán szemtanúk, akárcsak az őseik fa
másai, amelyek a hegyről néztek le rájuk. Már azelőtt itt voltak,
hogy ez a kis dráma kibontakozott volna, és még jóval utána is itt
lesznek.
Nick Kate-re nézett, és hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Képes volt visszamenni a bőröndjéért?
 – Elvégre is Louis Vuitton. Egyébként is, csak nem képzelte,
hogy a következő három napban azt fogom viselni, ami most
rajtam van?
Griffin úgy képzelte, hogy Eunice meg sem fogja érni a
következő napokat. Holtan akarta látni a csajt. Ha a kalózok
megkapnák érte a váltságdíjat, és szabadon engednék, Eunice
apja meg az amerikai kormány nyilván óriási nyomást
gyakorolna az indonéziai hatóságokra, hogy indítsanak
nyomozást az emberrablás ügyében. És az indonézek engednének
a nyomásnak, mert egy ilyen sztori nagyon, de nagyon rosszat
tenne a turizmusnak. A gazdagok másik trópusi helyszínnek
juttatnák a vakációra elszórt meg az üdülőszállókba fektetett sok-
sok dollárjukat. És ez azt jelentené, hogy Griffin nagyon, de
nagyon rossz helyzetbe kerülne. Amerika nem kötött kiadatási
egyezményt Indonéziával, ám a helyi hatóságok akkor is
letartóztatnák, kirakatperben elítélnék, aztán bezárnák az egyik
pokoli börtönükbe, hiába nem volt semmi köze a bűntényhez.
Feláldoznák a Turizmus Istenének oltárán.
Csupán egyetlen kiút volt mindebből. Eldöntötte, hogy
kifizeti magáért a váltságdíjat, és megöleti Eunice-t meg a
személyzetét Bobbal. Így a kalózvezér nagy vagyonra tehet szert,
ő maga pedig megtarthatja a szigetét, és még némi hosszútávú
védelmet is nyer az üzlettel.
– Beszélnünk kell – mondta Griffin Bobnak.
– Majd beszélünk, miután kinyírtam ezt a pasast – felelte a
kalóz, Nickre szegezve a gépfegyverét.
– Nagy udvariatlanság fegyvert fogni valakire – közölte Nick,
azzal megragadta az AK-47-es csövét, megpördült, és elrántotta a
karabélyt a törzse előtt. A lendületes mozdulattal a fegyverrel
együtt Bobot is maga felé húzta, majd könyökkel torkon ütötte a
vezért, elvette tőle a gépfegyvert és hasba vágta az AK-47-es
agyával. A kalóz a földre roskadt, Nick pedig ráfogta a fegyvert.
Az egész mozdulatsor nem tarthatott tovább három
másodpercnél.
A lefegyverzés senkit sem döbbentett meg jobban Kate-nél.
Azt hitte, mindent tud, ami Nick Foxról tudható, de fogalma sem
volt, hogy ezt meg hol tanulta.
 A nő mögött álló két őr a fejéhez szegezte a karabélyát, és az
összes többi kalóz is vagy rá, vagy Nickre célzott.
– Ez nagy hiba volt – zihálta Bob, kétrét görnyedve a
fájdalomtól, levegő után kapkodva. – Öt másodperced van, hogy
eldobd a fegyvert, vagy a csaj meghal.
– Ha ő meghal, akkor te is.
Bob az emberei felé biccentett.
– Szerinted érdekli az őket? Ezeket csak a váltságdíj érdekli.
A csajt még megmentheted, de bármi is történjék, neked véged
van.
Ekkor repült a levegőbe a ház. Mintha dinamit robbant volna
egy jégkrém pálcikából készített dobozban. Lángoló törmelék
záporozott rájuk, őrült felfordulás tört ki a torajaiak meg a
kalózok körében, és a zűrzavar közepette Kate elbánt a két
kalózzal, akik fegyvert fogtak rá. Elvette egyikük gépfegyverét, és
Griffinre szegezte.
– Fogd a bőröndömet, és rohanj a hidroplánhoz!
– Ezt nem ússzuk meg – mondta a bankár.
– Meghalhatsz itt helyben, vagy elrohanhatsz. Csak rajtad áll.
Egy másodperced van eldönteni.
– Még annyi ideje sincs – szólt Nick, fogta Kate bőröndjét, és
Griffin hátába bökte Bob karabélyának csövét. – Nyomás!
Lélekszakadva rohantak az öbölhöz, a kalózok a sötétben
vakon lődöztek feléjük, a golyózápor a növényzetbe és a földbe
csapódott Kate, Nick meg Griffin körül. A bankár elbotlott, Nick
talpra rántotta, és magával húzta.
– Fedezéket kell találnunk – mondta Nick.
– Akkor csapdába esnénk – felelte a nő. – Te rohanj előre
Griffinnel, és reméljük, hogy Willie felszállásra készen áll a
géppel! Én itt maradok, és feltartom őket, ameddig csak bírom.
Nick Kate-re nézett.
– A laptop a bőröndben van?
– Igen. Menj!
A férfi odalökte neki a bőröndöt.
– Menj te!
– Azt már nem.
– Nektek elment az eszetek – szólt Griffin. – Adjátok ide a
bőröndöt, megyek én, ti meg mindketten itt maradhattok!
 – Jó tervnek hangzik – felelte Kate, és odaadta neki a
bőröndjét. – Rohanj, amíg el nem érsz a géphez, és ne nézz
vissza! – mondta Griffinnek.
A bankár elrohant, Nick pedig magához rántotta Kate-et, és
megcsókolta, méghozzá jó nyelvesen, a nő fenekébe markolva.
– Csak mert ha esetleg vesztünk, nem akarok anélkül
meghalni, hogy ezt megtettem volna – mondta Nick, miután
elhúzódott. – És a világbéke érdekében azt javaslom, hogy ha
mégsem halunk meg, akkor egyszerűen felejtsük el a csókot meg
a fenékmarkolást!
Kate nem gondolta, hogy csak úgy el tudná ezt felejteni.
Nincs mese, isteni csók volt. És a nő elszánta magát, hogy miután
lenyugodnak a kedélyek, komolyan elgondolkodik ezen a csókon,
mert olyan érzései támadtak, amiket nem lett volna szabad
éreznie… legalábbis nem Nickkel kapcsolatban.
Az ösvény másik szélére állt, hogy Nickkel kereszttűz alá
vehessék a kalózokat, amikor hirtelen ismét felbukkant Griffin,
pániktól elvakultan rohant Kate felé.
– Segítség! – ordította.
– Vigyázz, robban! – kiáltotta valaki a bankár mögött, és egy
kézigránát repült el Griffin feje fölött.
Nick, Kate meg Griffin hasra vetették magukat, és egy
pillanattal később robbanás hallatszott, véget vetve a kalózok
lövöldözésének. Nick felnézve azt látta, hogy egy feketébe öltözött
pasas biceg feléjük a hidroplánhoz vezető ösvényen. A fekete
ruhás férfi egy gépfegyvert támasztott a vállához, és egy másik
gránátot tartott a kezében. Mögötte, illetve mindkét oldalán, egy
tucat másik sötét alak jelent meg, bevették magukat a fák közé, és
Griffin lángoló birtoka felé indultak.
– Látom, elkezdtétek nélkülem a bulit – szólalt meg a férfi.
Kihúzta a biztosító szeget, és elhajította ugyanabba az irányba,
mint az előzőt.
– Apa! – ugrott talpra Kate, és Jake-hez rohant. – Tudtam,
hogy eljössz értem – ölelte meg. – Én mindenképp rád szavazok
az Év Apukája választáson.
– Sok évért kell vezekelnem – felelte a férfi. – Jól vagy?
– Semmi bajom. Csak nem tudtam, hogy időben ideérsz-e.
 – Sok barátom van a környéken. – A mellette álló férfiakra
intett, akik most futásnak eredtek, és tüzet nyitottak a
visszavonuló kalózokra. – És örömmel segítenek, pláne, hogy
lehetőségük van kalózokra lődözni.
Kate Griffinre intett.
– El tudnád juttatni őt meg a bőröndöt Mexikóba?
– Mexikóba? – tápászkodott fel a bankár. – Mi a fene
történik itt?
– Diego de Boriga üdvözletét küldi – közölte vele Jake. Aztán
pofán vágta, mire Griffin visszazuhant a földre.
– Ez a pofánvágósdi nyilván családi vonás – mondta Nick
Kate-nek.
– Menni fog a mexikós dolog? – kérdezte a nő az apjától.
– Sima ügy, édesem – felelte Jake. – Én már akkor végeztem
extrém kiadatásokat, amikor még külföldi emberrablásnak
hívtuk. Te nem jössz velünk?
– Kevésbé lesz veszélyes, ha csak ketten vagytok – mondta
Kate. – Mi majd megoldjuk magunknak a hazajutást.
– Willie felszállásra készen vár titeket a hidroplánnal –
mondta Jake Nickre nézve. – Megleptél, Fox. Ahelyett, hogy a
saját irhádat mentetted volna, itt maradtál, hogy a lányom
oldalán harcolj. Ezért mindig tisztelni foglak.
– Sosem hagyom cserben a csapatomat – felelte Nick.
– Akkor van bennünk valami közös. – Jake szemügyre vette a
lányát. – Biztos, hogy jól vagy?
– Soha jobban – erősködött Kate. – Ez jó móka volt.
Megpuszilta az apját, majd elindult az ösvényen Nickkel. Jake
figyelte, amíg el nem tűnt, és elmosolyodott.
– Az én kicsi lányom.
 32.

Harminchat órával később Derek Griffin egy betoncella padlóján

ébredt, és hunyorgott a rácsos ablakon betűző, éles napfényben.
Olyan meleg volt, akár egy sütőben, és a levegő rothadó hulláktól
bűzlött. Griffin felült, a falnál lévő rozsdamentes acélmosdó
mellé húzódott, és nekidőlt, hogy kikerüljön a tűző fényből, és
felmérje a helyzetét.
Az utolsó, amire emlékezett, hogy egy hajó padlóján fekszik,
egy pillanatra szembenéz a feketére pingált képű pasassal, aki
leütötte a szigeten, aztán a nyakába döfnek egy injekciós tűt, és
ismét elkábítják.
Iszonyúan fájt a feje, így alig bírta nyitva tartani a szemét.
Kapart a torka, kicserepesedett az ajka, és úgy érezte magát,
mintha átment volna rajta egy teherautó, kétszer. Ugyanaz a ruha
volt rajta, amit a szigeten viselt, és minden holmiját átitatta az
izzadság. Megdörgölte az arcát, kétnapi borostát érzett.
Első gondolata az volt, hogy egy indonéziai börtönben van,
ám ahhoz túl száraznak tűnt a levegő, nem stimmelt a fény sem, a
rozsdamentes acél vécé pedig nyugati stílusú volt. Aztán eszébe
jutott Eunice, vagy akárki is volt igazából az a ribanc, és hogy mit
mondott a feketére festett arcú pasasnak.
El tudnád juttatni őt meg a bőröndöt Mexikóba?
Megragadta a mosdót, talpra kászálódott, de úgy szédelgett,
hogy kis híján megint összeesett. Megnyitotta a csapot, hosszú
másodpercekre a langyos víz alá tartotta az arcát, aztán ivott
belőle, bár ehhez olyan szögben kellett tartania a fejét, hogy
majdnem beszorult a mosdókagylóba. Végül csak sikerült
kihúznia a fejét a csap alól, ekkor vette észre a mosdó peremén
lévő bádogbögrét.
Vele szemben polc nyúlt ki a betonfalból, rajta vékony
matraccal, ez szolgált ágyként. Odament a priccshez, és leült a
matracra.
– Te, Derek, felébredtél végre?
 A hang a fal túloldaláról jött, és Griffin azonnal felismerte.
Neal Burnside.
– Igen – felelte. – Te is egy cellában vagy?
– Ötcsillagos szállás, mi?
– Hol vagyunk?
– Valahol Mexikóban, Senor Diego de Boriga vendégeiként.
Griffinnek ismerős volt ez a név. Ezt a nevet hallotta utoljára,
mielőtt itt ébredt.
– Az meg ki, és mit akar tőlünk?
– Semmi értelme hazudnod nekem – mondta Burnside.
– Mert a jogi képviselőm vagy, és megóv minket az ügyvédi
titoktartás? – kérdezte Griffin gúnyosan, mert nagyon is jól
tudta, hogy valószínűleg Burnside-nak köszönhetően ül most
börtönben. Burnside-on kívül a világon senki sem tudta, hogy hol
rejtőzik.
– Mert a Víbora-kartell egyik brutális drogbárójának foglyai
vagyunk, aki nálad fektette be a csürhéje pénzét, és vissza akarja
kapni.
Griffin még soha életében nem találkozott Diego de
Borigával, bár egy drogbáró valószínűleg nem is őszintén szokott
bemutatkozni, nyilván nem árulná el egy befektetési bankárnak,
honnan származik a pénze.
– Fogalmam sem volt, hogy egy drogbárónak segítek a
pénzmosásban.
Nem mintha számított volna. Griffint soha nem is érdekelte a
pénz forrása, akár törékeny idős néniktől, akár
gengszterfőnököktől származott, csak az számított, hogy bőven
legyen belőle.
– Megmondtad neki, hol találhat meg – mondta Griffin. –
Elárultál.
– Még szép – felelte Burnside, a hangjából szemernyi
bűntudat vagy megbánás sem csendült ki.
– Nem kértem volna, hogy segíts nekem elrejtőzni, ha tudom,
hogy bárkinek, aki csak kérdezi, elárulod, hol vagyok.
– Nem akárkinek, csakis mexikói drogbáróknak, akik
szemrebbenés nélkül lepörkölnék a tökömet, hogy megtudják a
címedet.
– Azt hittem, vannak elveid.
 – Vannak is, és a legalapvetőbb, legfőbb, egyes számú elvem a
saját túlélésem biztosítása.
– Miből gondolod, hogy a pasas nem fog mindkettőnket
kinyírni?
– Elég jól ítélem meg az embereket. Például azonnal tudtam,
hogy bűnöző vagy, amint beléptél az irodámba.
– Azért, mert mindenki bűnöző, aki belép az irodádba,
beleértve téged is.
– Tudom, hogy most utálsz, de én még mindig az
ügyvédednek tartom magam. A te érdekeidet igyekszem védeni.
Tulajdonképpen egy tárgyalással állunk szemben, amelyben
Diego de Boriga egy személyben bíró, esküdtszék és hóhér.
Hagynod kell, hogy én beszéljek mindkettőnk nevében.
– Egyszer már elárultál, honnan tudjam, hogy nem fogsz
megint elárulni?
– Sehonnan – felelte Burnside. – De van más választásod?

Nick utasítására Willie elrepítette őket Dajmabouturól egy

félreeső öbölbe Jakarta közelében, ahol a férfinak voltak alvilági
kapcsolatai. Griffin hidroplánjáért cserébe Nick kapcsolatai
útlevelet hamisítottak mindhármuknak, indonéz vámpecsétekkel
ellátva, amelyeken belépési dátumként valóban az a nap
szerepelt, amikor megérkeztek az országba. Nick pénzt vett le a
sanghaji bankszámlájáról, és első osztályú jegyeket vett három
különböző járatra három különböző légitársaságnál, vissza az
Egyesült Államokba.

Hetvenkét órával a dajmaboutui események után a napbarnított,

ám kimerült Kate O’Hare találkozott a főnökével, Carl Jessuppal
egy McDonald’sban a kaliforniai I-10-es autópálya indiói
leágazásánál, és átadta neki Derek Griffin laptopját. A vastag
védőtáskán volt pár golyó ütötte lyuk, de a gépnek nem esett
baja.
Mindketten Big Mac McMenü Pluszt kértek, és miközben
ettek, Jessup bekapcsolta a laptopot, beütötte a „Sikandergul”
jelszót, s a gyorsétterem ingyenes wifijét kihasználva átutalt
ötszázmillió dollárt Griffin kajmán-szigeteki bankszámlájáról az
amerikai államkincstárba.
A titkos akció sikerét, azaz a lopott pénz visszaszerzését Kate
meg Jessup egy-egy extra nagy McFlurryvel ünnepelte meg.

Ugyanaznap délután Griffint meg Burnside-ot lelocsolták slaggal,

aztán tiszta ruhát adtak nekik. Az ügyvédnek fogalma sem volt,
hogy ez jó jel, vagy nagyon, de nagyon rossz.
Miután felöltöztek, Korom fegyvert szegezett rájuk, és a
házhoz terelte őket, Diego de Boriga színe elé. A drogbáró egy
nyugágyon lebzselt az árnyékban, sangríát iszogatva. Ringspun
Kyuzo pólót viselt, amin egy flitteres puma díszelgett, hozzá
fekete tapadós farmert és Diesel edzőcipőt húzott. Bűzlött a
Dolce & Gabbana kölnitől, nyilván rengeteget fújt magára, hogy
ne érezze a rothadás penetráns szagát, ami áthatotta a levegőt.
– Üljenek le! – intett a vele szemben lévő két székre. –
Sajnálom, hogy nem tudtam korábban beszélni önnel, Mr.
Griffin, de lekötött egy másik üzleti ügy. Remélem, időközben
kipihente a hosszú útját. Diego de Boriga vagyok. Mond önnek
valamit ez a név?
– Fogalma sem volt, hogy ki maga, és a pénzéről sem tudott
semmit, amíg fel nem világosítottam a szorult helyzetéről – szólt
Burnside.
– Nem önhöz beszéltem, ugye? Ha még egyszer válaszolni
merészel Mr. Griffin helyett, Korom elvágja a torkát. Bólintson,
ha megértette.
Az ügyvéd bólintott.
Diego ismét Griffinre pillantott.
– Tudja, ki vagyok? – kérdezte a bankárt.
Griffin nem akarta megsérteni őt azzal, hogy beismeri, azt
sem tudta, kicsoda, ugyanakkor nem akarta azzal kezdeni a
beszélgetésüket, hogy ellentmond Burnside-nak, amivel talán
még jobban felbosszantaná a drogbárót.
– Most már tudom – felelte –, de mielőtt idekerültem volna,
fogalmam sem volt, ki maga, vagy hogy nálam fektette be a
pénzét.
 – Ismeri a Közép-kaliforniai Farmerek Gyermekoktatási
Alapját?
Ismerte. A számos nonprofit társaság egyike volt, amelyek
pénzét Griffin kezelte, befektette és teljes egészében lenyúlta.
Úgy érezte, a legbiztonságosabb válasz csupán egyetlen szó:
– Igen.
– Az az enyém volt. Ezt úgy értem, hogy az a pénz valójában
víborás nyereség volt, valamint minden férfi, nő és gyermek
megtakarítása Boriga falujából. Önre bíztuk, hogy vigyázzon rá,
és kamatoztassa, ám ön ehelyett ellopta az egészet.
– Ha tudtam volna, hogy a maguké, hozzá sem nyúltam
volna.
– Ez volt az első hazugsága – mondta Diego. – Ha még
egyszer hazudik, kinyomom a fél szemét.
– Vissza tudom adni a pénzüket – ígérte Griffin. –
Kamatostul.
– Már megtörtént – felelte a drogbáró, és felemelte a mellette
lévő törülközőt, ami alól Griffin laptopja bukkant elő. – Talán az
ön tiszteletére még a birtokomat is átnevezem Sikandergulra.
A bankár megszédült, mintha hirtelen komoly vérveszteséget
szenvedett volna. Ötszáz millió dollár, gondolta. Odalett. Hosszú
évek szorgos sikkasztása és csalása. A gondos tervezgetés. Az
összes hatalmas kockázat. Mindez hiába volt. Odalett mindene,
földönfutóvá vált, és börtönbüntetés várt rá az Egyesült
Államokban, vagy talán Indonéziában, ha elkapják. Hogy
mehetett tönkre minden ilyen gyorsan?
– Mint maga is tisztában van vele, tönkretette Griffint –
szólalt meg Burnside, aki nem bírt tovább hallgatni. – Szerintem
abban is egyetérthetünk, hogy a Víbora-kartell teljes egészében
visszakapta az ellopott pénzét, ráadásul maga és Boriga lakosai
minden józan határon túlmenő kárpótlásban részesültek a
sértésért, kétségbeesésért és gyötrelemért, amelyet Griffin
árulása miatt kellett elszenvedniük. A Griffinre váró szenvedés és
megalázás végtelen tortúra lesz a számára, mélyebb és
fájdalmasabb, mint bármilyen fizikai fájdalom, amit maga
mérhetne rá.
 Griffin meg volt róla győződve, hogy ez igaz. Sőt, kis híján
megkérte Boriga csatlósát, hogy ott helyben vágja el a torkát. Ám
a haláltól mégiscsak jobban rettegett, mint a szegénységtől.
– Bosszút állt, megtorolta a lopást – mondta Burnside a
drogbárónak. – Tényleg szolgál az valami célt, ha még jobban
bünteti Griffint, vagy ha engem von felelősségre az ő tetteiért?
Maga intelligens, becsületes ember. A lelke mélyén tudja: semmi
sem szól az ellen, hogy szabadon engedjen minket.
Burnside biztos volt benne, hogy ennek az ügynek is ugyanaz
lesz a vége, mint minden bírósági tárgyalásának. Kisétálhat a
tárgyalóteremből, akárhogy is döntsön az ügyfele sorsáról az
esküdtszék, vagyis ez esetben Diego de Boriga. Griffin követte el
a bűntényt. Burnside csak az ügyvédje volt. Igen, segített az
ügyfelének elkerülni a felelősségre vonást, de hát nem ez egy jó
ügyvéd dolga? Diego nyilván megérti ezt, és nem kárhoztatja őt,
amiért az ügyfele érdekében nem tartotta tiszteletben a törvény
betűjét. Hiszen nem ugyanilyen jogi képviseletet várna el a
drogbáró saját maga számára? Még szép, hogy ő is ezt akarná.
Szóval Burnside úgy érezte, egész jól áll a helyzete. Griffin
helyzetét illetően már sokkal kevésbé volt bizakodó.
– Nagyon meggyőzően érvel, Mr. Burnside – mondta Diego.
– Köszönöm.
A drogbáró biccentett, majd a combjára csapott, láthatóan
döntést hozott.
– Ám legyen! Elmehetnek.
Burnside elmosolyodott. Isten vagy, haver! Akár a
Szövetségi Bíróságon van a tárgyalás, akár egy drogbáró
nappalijában, te akkor is oroszlánkirály vagy a zebrák között.
– Hogy mondta? – kérdezte Griffin sűrűn pislogva. Nem erre
a következményre számított.
– Az embereim bekötik a szemüket, és elviszik önöket egy
félreeső helyre, ahonnan szabadon távozhatnak.
– Honnan tudjuk, hogy nem fog kivégeztetni minket? –
kérdezte a bankár.
– Mint Mr. Burnside hangsúlyozta az ékesszóló beszédében,
én becsületes ember vagyok. Betartom az adott szavam. Hogy
hová mennek, miután elengedem önöket, és hogy miként jutnak
el oda, az az önök baja. De ha valaha is beszélnek rólam, vagy ha
elmondják bárkinek, hogy nálunk van a pénz, amit Mr. Griffin
ellopott, lemészárolom önöket és mindenkit, akit valaha is
szerettek, beleértve a háziállatokat is. Ez milyen ajánlat?
– Roppant nagylelkű – felelte Burnside.
Diego elmosolyodott.
– Az embereim is mindig ezt mondják rólam.
Kate meg Nick a ház emeletén lévő megfigyelőszobában, a
képernyőkön követték az eseményeket. Kate jó sok titkos razziát
meg csőbehúzást látott már. Ez a mostani különösen élvezetes
volt.
Nick a mellette lévő széken ült, és megbökte a nőt.
– Jó, mi? És a mókának még nincs vége!
 33.

Korom csuklyát húzott a foglyok fejére, műanyag pánttal kötözte

meg a csuklójukat, majd a birtokon parkoló, hátsó ablak nélküli
furgonhoz vezette őket. Burnside meg Griffin bemásztak, és
leültek. Az ajtó nagy csattanással csukódott be mögöttük. A
furgon elhagyta a birtokot, és a két férfi egy szót sem szólt,
miközben elindultak a rázós, kátyús úton.
Burnside nyugodt volt, élvezte a sikerét, Griffin viszont
remegett, meg volt győződve arról, hogy kivégzésre viszik őket a
veremhez, amiben Diego ellenségei rohadtak.
A furgon negyedórával később megállt. Kinyílt a hátsó ajtó, és
Korom kirángatta kettőjüket, egymás mellé állította őket a
homokos porban az út szélén, majd egy késsel elvágta a
csuklójukon lévő pántot.
– Figyelik magukat – közölte velük Korom. – Miután
elhajtottam, még öt percig ne vegyék le a csuklyájukat, különben
lelövik magukat.
– Megértettük – felelte Burnside.
Korom visszaült a furgonba, és hallották, ahogy elhajt.
Burnside nekiállt fejben leszámolni az öt perc minden egyes
másodpercét. Griffin amiatt érzett megkönnyebbülése, hogy
mégsem végezték ki őket, aggodalomnak adta át a helyét, miután
teljes erővel kólintotta fejbe a tudat, milyen rémes helyzetbe
került. Mexikó közepén volt, egyetlen árva pezó nélkül.
– Mégis hogy jutunk haza? – kérdezte a bankár.
– Kuss, különben elvétem a számolást.
– Te simán odasétálhatsz a legközelebbi amerikai
határátkelőhöz, és visszatérhetsz az életedhez, de velem mi lesz?
Körözött bűnöző vagyok. Kénytelen leszek itt maradni, és
nincstelenül tengődni.
Ez igaz volt, ám Burnside-ot csöppet sem érdekelte, mi lesz
Griffinnel, most, hogy a férfinak egy centje sem maradt.
– Inkább lennél halott?
– Ennél az sem lehet rosszabb.
 – Amíg élünk, remélünk.
Griffin lerántotta a csuklyáját. Magasról tett rá, hogy lejárt-e
már az öt perc, vagy sem. Lőjék csak le a rohadékok! Hunyorgott,
egy pillanatra megvakította a tűző nap, csak lassan bírta
kiolvasni a közvetlenül előtte lévő tábla feliratát: Itt hamarosan
új pláza nyílik! A tábla mögött földút vágott át a sivatag egy
hatalmas, felparcellázott síkján, ahol a leendő épület alapzatát
facövekek jelölték ki. A parcellán túl pedig egy széles sugárút
nyúlt el, hatalmas üzletek és gyorséttermek tömege sorakozott
rajta. A homok és aszfalt uralta bevásárló utcát pálmafák
pettyezték.
Két járőrkocsi száguldott feléjük az úton, bekapcsolt
villogóval, de szirénázás nélkül. A kocsik mögött számtalan
családi ház, zöld gyep és még több pálmafa látszott. Néhány
utcával arrébb magasodott a Varázsforrás Kaszinós Üdülőszálló
tornya, ami mellett több kilométeres körzetben eltörpült minden
épület.
Burnside is levette a csuklyáját, és megfordult, méregette a
szeme elé táruló látványt, közben leparkolt mellettük az indiói
rendőrség két járőrkocsija.
– Nem Mexikóban vagyunk, és soha nem is voltunk a
víborások foglyai – mondta.
– Átvertek minket – szólt Griffin. – Az első perctől fogva
kijátszottak engem, onnantól kezdve, hogy Eunice Huffnagle
felbukkant a szigetemen. – Picit megcsóválta a fejét. –
Zseniálisan csinálták.

Nick, Kate meg a csapatuk a Varázsforrás Kaszinós Üdülőszálló

elnöki lakosztályának ablakából figyelték az események
alakulását. Az egyetlen, amit ilyen messziről nem láthattak, az
Derek Griffin meg Neal Burnside arckifejezése volt, miközben
őrizetbe vették őket, hála Kate telefonon tett, névtelen
bejelentésének.
Kate tudta, hogy mire a két pasast beviszik az indiói
rendőrségre, már várni fogják őket az FBI helyi kirendeltségének
ügynökei. Griffin valószínűleg börtönbe kerül, talán élete
hátralévő részére. Ami Burnside-ot illeti, a nő úgy vélte, esetleg
megúszhatja a dutyit, hiába segített Griffinnek elmenekülni az
igazságszolgáltatás elől, viszont szinte biztos, hogy többé nem
praktizálhat ügyvédként. Vagyis neki is vége.
– Megcsináltuk – mondta Nick, pezsgővel töltött poharakat
osztva ki a csapat tagjainak. – Visszaszereztünk félmilliárd dollár
lopott pénzt, ráadásul törvénykézre adtuk a felelősöket, mindezt
a ti egyedi tehetségeteknek és kemény munkátoknak
köszönhetően.
Kate koccintott vele.
– Derek Griffin minden áldozatának nevében hálásan
köszönjük.
– Életem legjobb szerepe volt – jelentette ki Boyd. – Csak azt
sajnálom, hogy nem készült róla felvétel.
– Én csak azt sajnálom, hogy nem lehettem én a csábító –
mondta Willie. – Jó hasznát vettem volna Griffinnek, mielőtt
hűvösre kerül.
– Én semmit sem sajnálok – szólt Tom.
Chet bólintott.
– Én sem. Felőlem jöhet a következő!
– Na, és mi lesz most? – kérdezte Willie.
– Az rajtatok múlik – felelte Kate. – A mi munkánknak ezzel
vége.
Nick a karórájára nézett.
– Ideje lelépnünk. Induljatok csak el! Majd mi ketten
befejezzük a nyomok eltüntetését.
Tom, Chet, Boyd és Willie elmentek, így Kate kettesben
maradt Nickkel.
– Ügyes voltál – mondta a nő. – Remek svindli volt. És
amennyire tudom, semmit sem loptál el.
– Ja, nem is érződik rendes svindlinek. Hiányérzetem van.
Kate kivett a táskájából egy kis, becsomagolt ajándékot, és
átadta Nicknek.
– Tessék, emlékbe.
Nick letépte a csomagolópapírt, és elvigyorodott. Rudyard
Kipling Aki király akart lenni című novellájának első kiadását
tartotta a kezében.
– Tökéletes! – lelkesedett. – Imádom. Griffin könyvtárából
loptad, amikor visszamentél a laptopért, igaz?
 Kate bólintott.
– Gondoltam, a tiéd kéne, hogy legyen.
Nick rávillantotta ezerwattos mosolyát.
– Tisztában vagy vele, mit jelent ez?
– Igen, azt, hogy tolvaj vagyok.
– Szivi, ez iszonyú izgató.
Kate felé nyúlt, ám a nő gyorsan elhúzódott.
– Állítsd le magad! – szólt rá Nickre. – A kezem halálos
fegyver.
A férfi nem állt meg, míg Kate a falhoz nem hátrált előle,
ekkor odahajolt hozzá.
– Nekem jobb halálos fegyverem van, mint neked – mondta.
– Akarod látni?
– Nem!
De hiába, Kate érezte, hogy a férfi halálos fegyvere a hasának
szegeződik. Nagy volt, és jó kemény. És bármennyire is utálta
bevallani magának, pontosan Nick nagy, kemény halálos
fegyverére volt szüksége. A nő lenézett, és felhördült, mert olyan
tökéletes volt.
– Ezt nekem szántad? – kérdezte.
– Naná – felelte Nick. – Fogd csak meg, ha kell!
– Kell – mondta Kate. – Nagyon-nagyon kell nekem.
Egy Toblerone rúd volt az. Óriási kiszerelésű.
– Ez inkább szimbólum, mint emlékeztető – nyújtotta át neki
a Tobleronét a férfi. – Szóval most hogyan tovább?
– Várjuk a következő megbízásunkat Bolton
igazgatóhelyettestől – felelte Kate. – Addig én ismét FBI-ügynök
leszek, te pedig körözött bűnöző. De figyelmeztetlek, megint
engem bíztak meg a hajtóvadászat vezetésével, úgyhogy inkább
kerüld a bajt!
– Meglátjuk – mondta Nick.
 Köszönetnyilvánítás

Szeretnénk megköszönni Vicki Hendricksnek, hogy megosztotta

velünk ejtőernyős tudását, illetve Twist Phelannek, Jack
Chapple-nek és Bill O’Mearának, hogy részletekbe menően
megválaszolták minden kérdésünket az Indonézia vizein való
hajózásról.
Ez a mű a képzelet szüleménye, és éltünk is a művészi
szabadsággal, például többek közölt a földrajz terén. Bármely
hiba, túlzás vagy egyszerű kitalálás csakis a mi felelősségünk. És
igen, tisztában vagyunk vele, hogy a haditengerészet elit
kommandójának nincsenek női tagjai. De szerintünk kéne, hogy
legyenek.