Professional Documents
Culture Documents
Padányi Viktor - Vérbulcsú PDF
Padányi Viktor - Vérbulcsú PDF
Padányi Viktor
Vérbulcsú
Előszó
Ami pedig e hadjáratok céltudatosságát illeti senki se fogalmazta meg különbül,
mint Dienes István A honfoglaló magyarok (Corvina, 1974) című könyvében, melyben
a szerző kifejti nézeteit a X. századi magyar hadjáratokkal kapcsolatban. Dienes
megállapításai nagyon figyelemreméltóak és alátámasztják Padányi érveléseit, ami
Árpád népének politikai tájékozottságát illeti. Íme:
„A magyarok első, Német Lajos király országát sújtó betörésekor (862) Hincmar,
Reims érseke már sejtette, hogy keleten új, félelmetes ellenség tűnt fel. A magyarok már
ekkor, még a régi szállásterületről kiinduló vállalkozásaik során felismerték, hogy Európa
akkori feudális széttagoltságában nem képes szervezett ellenállásra, sőt a hatalmi
villongások szinte kínálják számukra a hadivállalkozások lehetőségét. Minden alkalmat
felhasználtak, hogy ne idegen portyázóként, hanem egyik vagy másik fejedelem
oldalán, szövetséges seregként vegyenek részt a kor küzdelmeiben.”.
Az elsüllyedt Magyarország temérdek torz furcsaságai sorában – melyek tíz
zsúfolt esztendőnek és vándorlásaink tízezerkilométereinek örvénylő távolságaiból
tisztán látszanak ma már – nem utolsó volt történettanításunk.
A dolgot az teszi rendkívül furcsává, torzzá, sőt félelmetessé, hogy a honfoglalás
utáni száz esztendő hadtörténeti vonatkozásairól óriási mennyiségű a magyar és idegen
forrásanyag, temérdek adat és leírás állt történettanításunk rendelkezésére. S ezeknek
a summája merőben más képet állít össze, mint a szegényes, pár mondatnyi anyag,
amit minderről a magyar nép fiainak tanítottak. Oktatáspolitikánkat és
tankönyvszerkesztőinket súlyos felelősség terheli, mert magyar történelmi tankönyveink
honfoglaláskori anyaga elkedvetlenítően mutatta, hogy minden „új” tankönyvet két-
három régiből szerkesztettek össze, a régiek meg német és osztrák történelmi művek
összeollózásai voltak. Furcsa művelődési életünk szemében csak az volt a komoly és
megbízható, amit németből vettünk át. A német világból hozzánk sodródott, vagy
német befolyás alatt élő tudományos képviselőink gyanakvó lekicsinyléssel kezeltek
minden magyar származású anyagot és feldolgozást.
Bulcsú, vagy amint kortársai nevezték: Vérbulcsú, eme második nagy európai
hadjárata a 954-es, amelyhez hasonló méretezésű hadi vállalkozás félévezreden
keresztül, Nagy Károly avar háborújától Batu kán tatárjárásáig Európában nem volt. S
ami nemcsak az európai történelemből maradt ki – ami a német közvetítőközeg sok
mindent elnyelő tulajdonsága következtében nem csoda –, hanem a mi nemzeti
emlékezetünkből is hiányzik. Úgy hiszem, nem lesz érdektelen, ha szorongattatásunk és
hányattatásunk nyomorúságának mélyén az ezer esztendős évforduló tetszetős
mérföldkövénél megkísérlem feltölteni a magyar lelkekben a történelmünk 954.
esztendeje helyén tátongó űrt.
I.
A Vérbulcsú nagy európai hadjáratáról adandó beszámoló nemcsak teljes nem
lenne, de nem lenne érthető sem, ha ugyan nagy vonalakban, de mégis meg nem
kísérelném felvázolni az esemény bel- és külpolitikai hátterét.
E szétesési folyamatnak alapvető oka az egyéni jellem örökölt ugor hajlamán
kívül az, hogy a Kárpát-medencébe költözött magyarságot nem korlátozta senki és
semmi, legkevésbé a tér. A területet ősi ugor szokás szerint osztották fel, s a letelepedés
törzsenként történt. Az egyes törzseknek kiosztott területeket 10-15 kilométer szélességű
gyepűk, közös megegyezéssel lakatlanul hagyott földsávok, mocsár- és
dombvonulatok, folyómellékek, vagy szűzen hagyott erdősávok különítik el egymástól.
Ezeken belül ugyanígy, csak keskenyebb gyepükkel vannak elválasztva az egyes
nemzetségek – ahogy akkoriban mondták: „hadak” – szállásföldjei is. És a régi geszták
és krónikák szerint ilyen had volt vagy száznyolc. A településnek e formája ősi
ugorforma. A gyepű védőöv, a ménesek, csordák és nyájak számára biztosította az
összekeveredés elkerülését s a más törzsbeliek törvénytelen állatbeszerzését, a
határvillongások, legelőviták megakadályozását. Gyakorlati alapja tehát ugyancsak
van az ősi szokásnak. Van azonban egy súlyos hátránya is: kihangsúlyozza a törzsi
különállást, és ezzel megakadályozza a nemzeti összetartozás élményének kialakulását.
Így minden törzs egy kis nemzet, minden törzsi terület egy kis ország, és a magyar
nemzet igazában nem egyéb az egy nyelvet beszélő törzsi egységek egymás mellett
elhelyezkedő mozaikjánál. Ugyanúgy, ahogyan ez az onugorság eddigi ezerötszáz éves
története folyamán mindenkor volt, ami a nagy onugor nép szétporladását és
legnagyobb részének megsemmisülését okozta. Az e fajta elkülönülés, e gyepűrendszer
hozta meg most is a maga káros gyümölcsét, különösen mióta a minden törzs által
tisztelt Árpád fejedelem meghalt.
Bulcsú alakja messze felmagasodik a kor magyar égboltján. Téved az, aki benne
csupán a magyar törzsi vezérek egyikét látja. Bulcsú a maga korában európai
méretezésű személyiség. Neve a X. század derekán valahogyan úgy cseng a kor
Európájában, mint Churchillé vagy Eisenhoweré. Magyar vezéri rangján és a magyar
törzsszövetség főhorkájának közjogi méltóságán kívül a nemzetközi életben két
nemzetközi cím illeti meg. Bulcsú horka viselője a kor két legnagyobb nemzetközi
címének, olyan címeknek, amilyeneket e korban csak uralkodók viseltek. Ő a „bizánci
császár vendégbarátja” és „római patricius”. Mind a két cím nemzetközi kitüntetés,
amit a császárok osztogatnak. Valami olyasmi, mint egy évszázaddal ezelőtt az
aranygyapjú vagy térdszalagrend legfelső fokozata volt. Csak aki tisztában van a kor
bizánci udvar szertartásaival és azok jelentőségével, tudja megérteni, hogy mit jelentett
külföldi személynek az isteni szertartásokkal körülvett bizánci császár vendégbarátjának
lenni. A római patricius cím adományozása a Kr.u. VI. századtól kezdett divatba jönni, s
a ravennai, a bizánci és a római pápai udvar adta kitüntetésül külföldi királyi
személyeknek. E címet kapta és viselte büszkén élete végéig Alarich gót király, e címet
kapta meg előbb, mielőtt császár lett, Theodorich, viselője lett a frank királyság
megalapítója Choldwig, és császársága előtt viselője volt Nagy Károly is. Nos, Tas vezér
unokája, Bulcsú, aki mellesleg 948-ban Bodonyban (ma Viddin) megkeresztelkedett,
egyéb magyar és nemzetközi címei között e címeket is viselte. Ha a névjegy akkoriban
divatban lett volna, Bulcsú horka névjegyén meglehetősen hosszú lett volna a szöveg.
Az olvasó mindenesetre felmérheti a tényt, hogy nem a fejedelem volt a római
patricius, hanem Bulcsú, a horka. De érzékelheti azt is, hogy nem István király köti az
első külföldi „politikai” házasságot, mikor feleségül veszi Gizellát, hanem Bulcsú horka
nénje az első ezen a téren a magyar külpolitikában, amikor férjhez megy Bajorország
„uralkodó hercegéhez”, Arnulfhoz, aki így Gizellának, István király hitvesének dédanyja
volt. (Arnulf lánya Kál vezér unokája. Judith anyahercegnő Nagy Ottó császár
sógornője lesz, és ő kezdeményezi majd Németországból a quedlinburgi követjárást és
a térítés megindítását Géza fejedelem korában, a hetvenes évek elején.)
Nem tudom, mennyire sikerült érzékeltetnem a felsorolt néhány adattal, hogy ki
volt társadalmi és politikai értelemben Bulcsú, magyar és nemzetközi értelemben
egyaránt. A képet még ki kell egészítenem azzal, hogy mindezeken felül Bulcsú horka
volt a X. század Európájának legnagyobb hadvezére. Mellette az induló 954-955-i
háborúban az északnyugati határvédő törzs vezére, Zorád fia, Huba vezér unokája,
Lehel tölti be a „vezérkari főnök” szerepét.
II.
Északkeletre Kijev kezd erősödni Rurik normann vezér unokájának, Wladimirnak
uralkodása alatt, és megkezdi terjeszkedését a mai Dél-Oroszország irányába. A mai
Románia területén a besenyők élnek, kiket hátulról egy újabb keletről jövő rokonnép
szorongat, a kunok.
Felső-Itáliában a lombárd királyság éli utolsó évtizedeit egy négyszáz éves múlt
után. Az Adriai-tenger északi vidékén a Nagy Károly által délkeleti határbástyául
létesített Friault Nagy Ottó nemrégiben szervezte újjá. Aztán ott az Ostmark, amelyet
szintén Nagy Károly szervezett meg 806-ban az avar birodalom megdöntése után. E
vidék az utolsó magyar honfoglalás után tíz éven át a magyar csapatok felvonulási
területe volt, s a bajorok által kezdeményezett ennsburgi csatában – 907. június 5-én –,
száz évi fennállása után végleg megszűnt és egy emberöltőre a magyarok
fennhatósága alá került. Az új német-magyar határ a felső Enns folyó, az Ober-Enns,
vagy ahogyan népmeséink emlegetik, az Óperencia, amelyen túl már az idegenek
furcsa világa kezdődik.
* * *
Arnulf több mint két évet tölt Magyarországon menekültként, ahol Kál
vezérnek, Bulcsú apjának vendége, s ahol meg is nősül. Magyar fegyveres
segítséggel és magyar feleséggel kerül 917-ben újra hatalomra, miután előbb
már 915-ben és 916-ban is vezetnek a magyarok az ő érdekében hadjáratokat
német földre, amikor Thüringiát, Svábföldet és Frankföldet dúlják végig. (Ekkor
égetik fel a híres fuldai kolostort). A 917. évi kísérlet összpontosított támadás
Konrád ellen, mert az ugyancsak száműzetésből visszatérő Burkhardt sváb
herceg Svábföldön, Arnulf Bajorországban, a magyarok meg Elszászban és
Lotharingiában támadnak Konrád ellen, aki a bajor főerősség, Regensburg
elleni támadásban megsebesül, majd nemsokára meghal. Utódául halálos
ágyán az egyik szintén lázadó főúrnak, Ottó szász hercegnek a fiát, Henriket
jelöli ki. Henriket azonban mind Arnulf, mind Burkhardt gyanakvással fogadja és
nem ismerik el királynak. Meg sem jelennek a koronázásán. Ellenben mind a
ketten a magyarokkal kötnek szövetséget 919-ben Bulcsú apjával, Kál horkával.
Bulcsú úgy 8-10 évvel fiatalabb Arnulfnál.
A gyanakvás a hercegek szempontjából indokolt is, mert Madarász Henrik
erélyes kézzel fog hozzá a német belső rend és fegyelem helyreállításához, az
egységeknek a német honvédelemhez való kiképzéséhez.
E tetőpontnak csak félig oka a magyar katonai fölény. A magyarázat másik fele
Bizáncban van, ahol az új uralkodóház ebben az időben van elfoglalva uralmának
belső megszilárdításával, s ugyanez a helyzet Felső-Itáliában is, ahol hosszú és véres
trónviszályok után szintén új uralkodóház van berendezkedőben. Ez utóbbi
trónviszályban és annak megoldásában a magyarok döntő szerepet játszanak. A felső-
itáliai bonyodalom lényege az, hogy II. Berengár ellen – aki maga számára akarja
biztosítani az utolsó frank-római császár, Gyermek Lajos halála után betöltetlenül
maradt császári méltóságot – fellázad a hűbéres Burgundia királya, II. Rudolf, és 921
tavaszán Felső-Itáliára tör. Berengár a vele szövetségben lévő magyarok segítségét
kéri, akik két hadosztálynyi erővel, Bogát és Dursát vezérek parancsnoksága alatt,
Bresica mellett megsemmisítik Rudolf seregét és betörnek Burgundia területeire is. A
következő évben azonban Rudolf újra megtámadja Berengárt és Piacenza mellett 923
nyarán döntő csapást mér rá, aminek eredményeképpen ő válik Felső-Itália urává.
Berengár újra a magyarok segítségét kéri, akik 924 tavaszán Felső-Itáliára törnek
(márciusban felégetik Páviát mind a 44 templomával), és Rudolfot megint megverik.
Majd mikor áprilisban Rudolf orvul meggyilkoltatja Berengárt, Zorád (a későbbi Lehel
vezér apja) vezérlete végigpusztítja Burgundiát. Berengár halála után azonban mégis
Rudolf lesz Felső-Itália ura, de nem sokáig. Most Hugó, a provencei őrgróf támad ellene.
Rudolf apósával – a már említett Henrik-ellenes Burkhardt sváb herceggel – szövetkezik,
Hugó viszont a magyarok segítségét kéri. A magyarok 926-ban egy időben két
arcvonalon támadnak, Felső-Itáliában és Svábföldön, győzelmesen mindkét
hadszíntéren. Végigzsákmányolják Elszászt és Lotharingiát, Verdun és az Ardenek
vidékét is, Itáliában pedig átkelve az Appenineken megsarcolják Toscanát, sőt Rómát
fenyegetik. Itália királya Hugó lesz. Uralma megszilárdításához azonban teljes
mértékben a magyarokra van szorulva.
A magyar hadifölény tehát abban rejlik, hogy Itáliában épp úgy mint
Németországban, de nem kis mértékben Bizáncban is, a hatalmi helyzet kulcsát a
magyarok jelentik egy évtizeden át. Vaknak kell lenni annak a szemlélőnek, aki a kor
külpolitikai helyzetének ismeretében nem képes meglátni, hogy a magyar hadi
vállalkozásoknak nem az össze-vissza zsákmányolás volt a célja, hanem egy rendkívüli
külpolitikai érzékkel, három szomszédos birodalomban, egy kb. másfélmillió
négyzetkilométeres térségben folyatott nemzetvédelem.
A magyar hadifölény nyugalmi állapota, mint már említettem, 936-ig tart. Ezt
csak az elbizakodottan, rosszul szervezett és kis katonai erővel végrehajtott 933-as,
büntetésnek szánt hadjárat szakítja meg, amely a merseburgi vereséghez vezet. E
hadműveletre mindössze egy hadosztályt vetnek be s a vereség – bármennyire is
emlegetik a német tankönyvek – már csak ezért is csekély jelentőségű. Egy hatása
azonban kétségtelenül van. Negyven év óta ez az első magyar vereség nyílt
ütközetben (az Inn-völgyi csata egy fáradt, hazavonuló sereg tőrbecsalása volt), és az
addigi verhetetlennek hitt magyarok tekintélyének nagyon árt, dacára annak, hogy
három és fél évvel később, 937-ben Bulcsú nagyszabású és nagyszerűen vezetett első
európai hadjáratában a csorbát majd fényesen kiköszörüli.
III.
Ottó uralomra lépése után azonnal erélyes intézkedéseket hoz a belső fegyelem
helyreállítása végett. A Madarász Henrik idején zavartalan függetlenséget és
önállóságot élvező hűbéres hercegek azonban sorra ellene fordulnak. Az első
Bajorország hercege, aki most Eberhardt, az imént említett Arnulf fia, anyai oldalról
Bulcsú horka unokaöccse. Szászországban Ottó tulajdon testvérei vezetik a lázadást,
Thankmar és Henrik, Lotharingiában sógora, Gipedig Ottó, aki apjának mindvégig
hűséges híve volt. Hugó, Felső-Itália királya Burgundiára támaszt igényt. Boleszló
vezetése alatt fellázad a cseh hercegség is. A magyarság, pontosabban a magyar
külpolitikát jelentő Bulcsú, amint ezt minden jel és esemény mutatja, teljesen tisztában
van azzal, hogy mekkora veszélyt jelent magyar szempontból az, ha Ottó egy erős
német birodalmat szervez. A szövetség és barátság a bajor uralkodócsaláddal és Hugó
felső-itáliai királlyal egyébként is megvan még a múltból. A magyarok, pontosabban a
két nyugati törzs, Bulcsú és Lehel törzse tehát a lázadó hercegeket fegyveresen
támogatja.
Jelen tanulmánynak nem tárgya az első nagy hadjárat, ezért azzal ezúttal
részletesen nem foglalkozom. Csak annyit említek meg, hogy a 937. évi hadjárattól
kezdve 955-ig alig van olyan esztendő, amikor a magyarok támadást nem intéznének
Ottó vagy a vele szövetséges, illetve hozzá hűséges német vagy olasz tartományok
ellen.
A szívós párharc során Ottó lassan, de fokozatosan tért nyer lázadó hercegeivel
szemben, s ezáltal közvetve a magyarokkal szemben is. Ellenfelei közül elsőnek a bajor
herceg, Eberhardt esik ki, aki Ottóval szemben csatát veszt és menekülni kénytelen. Ő is
a magyaroknál keres menedéket, mint apja tette, és soha többé nem kerül vissza
országa élére. Magyarországon hal meg 960 körül. Tartományát és méltóságát
Brechtold karinthiai őrgrófnak, Eberhardt nagybátyjának adja a császár, noha jog
szerint Eberhardt öccse (szintén Arnulf) következne, aki e mellőzést soha nem is felejti el
Ottónak. Brechtold tizenegy éven át uralkodik Bajorországban, haláláig a császár
hűségese, azonban a Bulcsúval való családi kapcsolatok eléggé erősek ahhoz, hogy a
magyarokkal is jó viszonyban tudjon maradni. Az általános személycserék során, amely
a lázadók egymás utáni leverését követi, Szászországot lázadó öccsei helyett Billung
Hermann és Gero őrgrófokra bízza a császár, míg Lotharingiát a lázadó sógor, Giselbert
helyett a frank herceg, Konrád, más néven Vörös Konrád kapta, aki feleségül vette a
császár leányát, Luidgardot. (Az a Konrád ez, akit a monda szerint Lehel a kürtjével
Augsburgban, 955-ben állítólag agyonütött. Hogy igaz-e a monda, nem tudjuk
biztosan. Történelmi tény, hogy Konrád 955-ben elesett, nyílvessző fúrta át a torkát. R.G.)
Frankonia a lázadó öreg Eberhardt halála után koronatartománnyá lett. Néhány év
leforgása alatt így mindenütt Ottó válik a helyzet urává. Sőt, hatalmának további
megszilárdítását jelenti, hogy öccse, Henrik, a volt lázadó is hűségre tér, miután
feleségül veszi bajor Arnulf magyar anyától, Bulcsú nővérétől származó leányát, a már
említett Juditot. A száműzetésben élő Eberhardt és a duzzogó, ifjabbik Arnulf testvére,
Brechtold herceg halála után a Judittal kötött házasság alapján (az ifjabbik Arnulfot
megint mellőzve) Henrik lesz a bajor herceg. Így Ottó szász uralkodócsaládja kerül
Bajorország élére is.
Miután pedig sváb herceggé az időközben felcseperedett fiát, Ludolfot nevezi
ki, s ő maga másodszor nősülve a burgund király özvegyét veszi feleségül, így önmaga
(Szászország, Frankónia és Burgundia), fia (Schwaben), öccse (Bajorország), és veje
(Lotharingia) által családi ellenőrzés alá veszi csaknem az egész Németországot. 950-
ben Boleszló herceget is újra hódolásra kényszeríti.
Az erős német birodalom puszta létének fenyegető tényén túlmenően e fejlődés
különleges körülményeinél fogva is veszélyes a magyarokra. 948-ban a közvetlen
szomszédságot jelentő Bajorország a barátságos, sőt rokoni viszonyban lévő Arnulfék
helyett a szász Henrik uralma alá került, aki szikrázó gyűlölettel viseltetik a magyarok
iránt. E gyűlöletet még ifjú gyermekkorából hozza, amely a magyaroktól való szüntelen
rettegésben telt el. A kilenc éven keresztül fogcsikorgatva fizetett adó annak idején
nemcsak Szászország népét döntötte nyomorúságba, hanem apja udvarának
hangulata is állandó háborgással, keserűséggel és gyűlölettel volt telített a magyarok
iránt. E fiatalkori emlékek örök nyomot hagytak Madarász Henrik fiainak lelkében. S
ezen emlékek nem csupán tétlen gyűlöletet jelentenek.
Történik azonban más nyugtalanító esemény is. Lothár, Burgundia királya halála
után III. Berengár, az egykori Berengár „császár” fia Itália királyává nyilvánítja és
magkoronáztatja magát. Mégpedig függetlenül apja jogán, nem pedig mint császári
hűbéres. Ottó ezt mint római császár nem tűrheti s 951-ben nagy sereggel Berengárra
támad, akit a magyarok hathatósan segítenek, de mégis győz. Berengár kénytelen őt
az augsburgi zsinaton hűbérurának elismerni, és két felső-itáliai tartományt, a veroniai és
aquileai őrgrófságokat (az egykori Friault) átengedni. Ottó, miután Friault újjászervezi,
azt is Henrikre bízza, aki Bajorország után így délnyugatról is a magyarok fenyegető
szomszédja lesz, és két irányból is készül a magyarok megtámadására. Mivel pedig a
horkák törzse Magyarország délnyugati sarkában van elhelyezve, Bulcsút érinti
elsősorban az új helyzet.
A nyílt lázadás 953-ban tört ki, s megint a bajorok kezdték. Arnulf, az öccse
Hermann, az említett Berchtold hercegnek, Henrik elődjének az özvegye, valamint
Arnulf unokatestvére, Herolt salzburgi érsek vezetése alatt kitört a bajor szabadságharc
az idegen szász Henrik ellen. Ottó maga ment rendet teremteni Bajorföldre, de annak
ellenére, hogy Henriken kívül a hűtlenné vált Vörös Konrád helyébe, Lotharingiába
kinevezett új herceg, Bruno kölni érsek seregei is támogatták, eredménytelenül kellett
visszavonulnia saját családi tartományába, Szászországba.
IV.
A sereg a szövetséges bajor és sváb tartományokon belül harc nélkül átvonulva,
előbb végigdúlta a három frank tartományt a Rajna innenső oldalán, amelyek Ottó
koronatartományai voltak. A frank erők megsemmisítése után átkeltek a Rajnán és
Lotharingiában megsemmisítették Brunó lotharingiai haderejét, mely után visszatért
Vörös Konrád és Wormsban ünnepélyesen és gazdag ajándékokkal fogadta őket.
Néhány napi pihenés után Brunó másik tartományába, Köln és Maastricht vidékére
vonultak, ahová mellesleg maga Vörös Konrád herceg kalauzolta őket. A tartomány
katonai erejének megsemmisítése és a tartomány végigpusztítása után Brabantba, a
mai Belgiumba törtek, majd Lobbesen áthaladva Cambrayt ostromolják meg. A várost
el is foglalják, de a könnyű lovasság a fellegvárat nem tudja bevenni, sőt a várőrség
egyik kirohanása alkalmával Bulcsú öccse is elesik. Bulcsú megtorlásul tüzes nyilakkal fel
akarja égetni a várost, de a magisztrátus könyörgésére ettől a tervtő mégis eláll.
Cambray alól délkeleti irányban, Észak-Franciaországon vonulnak át – Laon-Rheims-
Chalons vonalán – és Ottó másik tartományára, Burgundiára törnek, amelyet szintén
teljesen végigpusztítanak.
A hadjárat körülbelül hét hónapig tartott, s a sereg – a kisebb kitérőket nem is
számítva – mintegy 5000 kilométert tett meg.
A vállalkozás hadászati valamint egyéb jellegű részletes leírása és bírálata jelen
tanulmánynak nem feladata. A hadjáratra csupán vezetési, mozgatási (menet) és
ellátási szempontból akarom felhívni katonai szakembereink figyelmét. Hét hónap
körülbelül 250 éjszakát, 500 étkezést, 500 etetést és itatást jelent 120000 ló számára. Öt
nagy folyó átkelését hajtották végre (Enns, Rajna, Rhone, és kétszer a Po), a kisebbekről
nem is beszélve. A kisebb-nagyobb ütközetek száma számtalan.
Az egyik az, hogy most már nem lehet segítségre számítani Németországban,
mint tavaly, bár a bajor menekültek bizonygatják, ha a támadás megindul, a bajorok a
magyarok oldalán lesznek. Most a császár köré tömörül minden erő, nem úgy, mint
tavaly. A borzalmas lecke megmutatta, hogy mennyire Ottónak volt igaza.
A másik az, hogy egy új hadjárat gondolata a magyarság részéről nagyon hűvös
fogadtatásban részesül. A törzsek részéről minden külső hadivállalkozás önkéntes
természetű. Minden törzs független, valamily nemzeti egységről szó sincs. Elrendelni
valamit lehetetlen, legfeljebb rá lehet venni a törzseket valamire, már amikor rá lehet
venni. A német veszéllyel a törzsek egyébként sincsenek tisztában, minél beljebb laknak
kelet felé, annál kevésbé. Külpolitikailag gondolkodni és cselekedni …!? – nem, ilyenről
szó sincs, még a fejedelem részéről sem, aki ez időben Taksony. A németországi
fejlemények jelentőségével és súlyával nincsenek tisztában. Azt csak Bulcsú horka látja
világosan, és talán Lehel.
Áprilisban alig kel hadra más, mint a két közvetlen érdekelt határszéli törzs két
hadosztálya, illetőleg a két hadosztályból annyi, amennyi külföldi hadműveletre
bevethető. E két hadosztályban nincs valaminő nagy, a múlt évihez hasonló harci
kedv. A legénység itt is a tavalyi zsákmány gyümölcsét szeretné élvezni, mint a többiek.
Sőt, az általános német felháborodás, meg az Ottó és Henrik győzelme által helyreállt
rend új veszélyt jelentet a nyugati határra, melynek biztosítására is nagyobb erőket
kellett hátrahagyni. Úgy, hogy a két hadosztály létszáma sincs akkora, mint tavaly volt.
A két hadosztály együtt legfeljebb 10000 fő, de inkább kevesebb.
Bulcsú habozik. Július elején követeket küld a császárhoz – afféle kísérleti
léggömbként – és adófizetésre szólítja fel, aminek ellenében békét ajánl. Ottó azonban
csak csekély ajándékokat küld, s e válasz sokat mond.
Hosszú habozás után júliusban Bulcsú és Levente mégis indulásra szánják el
magukat, s az időpont már maga is veszéllyel telített. A magyar hadviselés jellegzetes
ideje a tavaszi és őszi esőzések közötti idő, általában április elejétől szeptember végéig,
most pedig már július van. Ebben az időben a külföldön működő csapatok már
hazafelé szoktak fordulni. S ami még rosszabb, az eltelt három hónap alatt a tunya és
nehézkes német hadigépezetnek is volt ideje az előkészületekre, a felvonulásra. Ezzel a
magyar hadviselés leghatásosabb módszere, az ellenfél kellő felfejlődését lehetetlenné
tevő fergeteges gyorsaság veszik el, vagy szorul háttérbe.
Így csak mintegy 7-8000 ember indul el a végzete felé, a Füssen és Augsburg
között elterülő Lech-mezőre.