Joanna Trollope

Porcelánéletek

Susie Moran sikeres üzletasszony. A saját maga által alapított

kerámiagyárat igazgatja, és a rendkívül jól jövedelmező vállalkozásban
már három lánya is dolgozik. Susie büszke a családjára, a sikereire
nemkülönben, és esze ágában sincs bármin is változtatni. De az élet állandó
változások sora, így természetesen ebben a történetben sem maradhat
minden ugyanolyan. Mikor Susie sosem látott édesapja váratlanul feltűnik
az életükben, mindenki élete a feje tetejére áll. Egy csapásra megváltozik
minden, és egyértelművé válik, hogy Susie élete sosem lesz már a régi.
Miközben a talpraesett üzletasszony imádott cégét igyekszik megóvni a
változásoktól, nem veszi észre, hogy ha nem vigyáz, valami sokkal
értékesebbet fog elveszíteni.

Szeretettel és hálás köszönettel a stoke-on-trenti Eastwood Fazekasműhely

minden dolgozójának

Kossuth Kiadó
 ELSŐ FEJEZET

– Mi a csuda ez már megint? – harsogta Cara Moran fiatalabb húgának a telefonba. – Mi az,
hogy anya venni akar egy másik házat?
Grace Moran lehunyt szemmel ült a kerámiagyár műtermében, és eltartotta fülétől a telefont.
Elszámolt ötig, majd diplomatikusan így felelt:
– Nem tudom.
– Na ne mondd!
– Én sem tudok többet, mint te.
A telefonvonal londoni végéről türelmetlen rosszallás sugárzott. Cara minden bizonnyal az
íróasztalánál ül, gondolta Grace, az új irodában, ahová a vállalat alig egy éve költözött, és
valószínűleg az a kifejezés ül ki az arcára, amelyre Grace olyan jól emlékezett gyermekkorukból, és
amely soha semmi jót nem jósol.
– Ugyan már – felelte Cara dühösen. – Lefogadom, hogy tudsz te ennél többet is. Elvégre te
Staffordshire-ben vagy. Honnan tudjam én, itt, Londonban, milyen őrültségre készül anya
Staffordshire-ben?
Grace kinyitotta a szemét, és tekintete végigfutott az előtte fekvő vázlatfüzeten. Egy egész
oldalt megtöltöttek a kancsórajzok. Kancsó kancsó hátán. Minden rajzon egy-egy apró módosítás
itt-ott, hogy édesanyja ötlete a gyártási folyamatban is használható lehessen.
– Benyomott szája legyen – vázolta ötletét Susie. – Letisztult, hagyományos formát
szeretnék. Egy hasas, alacsony kancsót.
Grace nem is kereste a monitorjukat bámuló, két fiatal tervezőkolléga támogatását, hanem
türelmesen válaszolt édesanyjának:
– Egy ilyen kancsónak nem lehet benyomott szája, anya! Mégpedig azért nem, mert nem
tudjuk garantálni, hogy minden kiöntésnél egyformán sikerül, s ráadásul a kiégetésnél meg is
repedhet.
Most ugyanilyen türelmesen felelt a nővérének is:
– Anya akkor vesz házat, amikor akar! Elvégre ez az ő cége.
– Mintha nem tudnánk! – kacagott fel Cara gúnyosan.
– És ez a ház egyáltalán nem drága…
– Mióta nem drága egy félmilliós ház?
Grace a kezébe vett egy ceruzát, és egy százszorszépet rajzolt az egyik kancsóra.
– Szóval mégis tudod, miről van szó – jelentette ki higgadtan. Cara hallgatott egy ideig,
majd egészen más hangot ütött meg:
– Ebédidőben Ashley-vel rákerestünk a Google-on.
– Aha!
– Tündéri háznak tűnik.
– Ott dolgozott a dédapja, aki tejesember volt.
– Tudom.
– Az a neve, hogy Szalon-ház, de igazából lakóház.
– Barlastonban van.
– Anya Barlastonban született.
– Tudom, Gracie. Tisztában vagyok vele. De anyának nincs arra ideje, hogy ott lakjon. Van
egy tökéletes háza Londonban, és állandóan rohan. Sosem ér rá. Egyébként meg apával mi lesz?
– Nem tudom.
– Neki szólt már egyáltalán?
Grace felsóhajtott.
– Apa nem fog tiltakozni. Ő sosem tiltakozik.
– És hát van ennek anyagi oldala is.
 – Szerintem egy ilyen ház jó befektetés…
– Kivéve, ha anya saját használatra szánja. Tudod, hogy megy ez, és azt is, hogy ment
mindig is. Mi fizetést kapunk a vállalattól, anya és apa viszont minduntalan mindent megkap, amire
szüksége van. Na de egymillió fontot kikanyarítani az adózás előtti bevételből…
– Anya igazán nem szokta szórni a pénzt…
– Nem ez a lényeg!
– Ti Ashley-vel és Dannel már át is beszéltétek az egészet?
– Csak Ashley-vel – pontosított Cara.
– Miért hívtál fel? Pénzügyekben sosem szoktad kikérni a véleményemet, hiszen szerinted
nekem az ilyenekhez nincs tehetségem. Szerinted én maximum annyit értek az egészből, hogy a
bankautomata nem egy pénzes ládikó…
– Ugyan, menj már, Gracie!
Grace az asztalra dobta a ceruzáját, amely halkan végighengeredett azon, majd leesett a
parkettára, és begurult egy másik asztal alá.
– Grace! Ott vagy még? – kérdezte Cara.
– Itt.
– Elmész hozzá?
– Tessék?
– Megtennéd – mondta Cara jól artikuláltan, mintha a húga nagyot hallana –, hogy elmész
ma este anyához? Légy szíves, magyarázd el neki, hogy nem biztos, hogy az idejét és az energiáját
egy új ház vásárlására kellene pazarolnia. Illetve jó, ha azzal is tisztában van, hogy ha ingatlant
vesz, joggal várhatnánk el, hogy az mindannyiunk számára befektetés legyen.
– Miért pont én?
– Mert te Stoke-ban vagy, Grace, anya ma este Barlastonban alszik, mi pedig Londonban
vagyunk.
Grace felállt, átvágott a műtermen, s lehajolt a ceruzáért.
– De én nem leszek itt ma este. Péntek van.
– Tudom, hogy péntek van. Miért nem leszel otthon?
Grace a ceruzával a kezében felegyenesedett. Igazán remek darab volt – sosem tört el benne
a grafit hegyezés közben.
– Mert este Edinburgh-ba megyek.
– Edinburgh-ba? Minek?
– Jeff egyik haverja koncertezik ott, s elmegyünk megnézni.
– De hát…
– Nekem is jár a pihenés! – kiáltotta Grace. – Reggel nyolc óta itt vagyok!
– Nem erről van szó.
– Jeff-fel van bajod? Az zavar, hogy vele megyek, ugye?
– Hát, éppenséggel nem rajongok az internetes társkeresőoldalakon köttetett kapcsolatokért.
– Ma már mindenki így ismerkedik – mondta Grace. – Ez a szokás.
– OkCupid. Luvstruck.com – sorolta Cara berzenkedve az oldalak nevét.
– Nem szereted Jeffet.
– Tényleg nem szeretem Jeffet. Szerintem nem való hozzád. De nem ez a lényeg. A lényeg
az, hogy beszélni kell anyával, mielőtt letenné a foglalót.
Grace a gyárban készült, ceruzatartónak használt bögrébe dugta a ceruzát.
– Sajnálom – mondta kissé dacosan. – Egyébként is péntek van. Hétfőig úgysem lehet
letenni a foglalót.
– Beszélned kell vele!
– Beszélj vele te!
– Mindig nekem kell beszélnem mindenkivel.
– Te vagy a legidősebb.
– Te meg a legkisebb, úgyhogy téged mindig minden nehéz feladattól megkímélünk.
Grace legszívesebben azt felelte volna, hogy a legkisebb testvérnek lenni néha azt jelenti,
hogy minden feladat roppant nehéz, ehelyett azonban csak a lehető legnagyobb magabiztossággal
kijelentette:
– Majd felhívom anyát a kocsiból.
– Tényleg elmész Edinburgh-ba?
A vázlatfüzet mellett heverő mobiltelefon villogni kezdett. ,Jeff” – hirdette a kijelző. Grace
felvette a telefont.
– Igen – felelte a nővérének. – Tényleg.

Ashley Robbins, született Ashley Moran a mélygarázsban beült az autójába, majd kézi- és
irattáskáját – amelyek méretre és súlyra semmiben sem különböztek egymástól – az anyósülés elé
dobta, egyenesen a félig teli doboz energiaital, s egy halom összelapított gyümölcsleves-doboz
tetejére, melyeken jókora halom morzsa feküdt. Nyilvánvaló, hogy a morzsák rátapadnak majd a
táskák aljára, de ezt Ashley észre sem fogja venni, pontosan úgy, ahogy a múlt héten sem tűntek fel
neki a ciki morzsák, egészen addig, amíg át nem kerültek a táskáról a makulátlanul tiszta asztalra.
Mindez éppen egy nagy áruházlánc porcelánáru-beszerzője előtt történt, aki mellesleg éppen arra
készül – már ha mindezt ezek után még ki lehet jelenteni –, hogy jelentős mennyiségben rendeljen
többféle Susie Sullivan-kerámiát. A beszerző úgy viselkedett, mintha észre sem vette volna, hogy
burgonyaszirom-darabkák maszatolták össze az asztalát. Ashley pedig így a megbeszélés jelentős
részét azzal töltötte, hogy popsitörlővel igyekezett lopva letakarítani az asztallapot, amitől viszont
az iroda azonnal megtelt a szintetikus citrom semmi mással össze nem hasonlítható szagával. Az
áruházlánc mindenesetre egyelőre nem erősítette meg a rendelését.
Ashley bekapcsolta a biztonsági övet, elfordította a slusszkulcsot, és felkapcsolta a
fényszórókat. A motorral együtt feléledő rádióban a bemondó hírül adta, hogy három perc múlva
hat, és az időjárás a hétvégén enyhe de változékony lesz, nyugat felől pedig lassan mozgó esőfelhők
közelednek. Eső várható hát, ami megkurtítja majd a játszóterezés idejét – egyes anyukák mindig
visznek magukkal törülközőt letörölgetni a csúszdákat és a hintákat, de Ashley nem tartozott
közéjük. Nem beszélve arról, hogy megakadályozza majd, miszerint Leo jottányit is előrehaladjon a
munkával a betondarabokkal teli sárban, amelyről a férfi kijelentette, hogy egy nap kert lesz majd
belőle. Ashley nagyon igyekezett, hogy ne vágja rá „amikor a gyerekek már túl nagyok lesznek
ahhoz, hogy ki tudják használni”, de nem sikerült magában tartania megjegyzését. Leo csodaszépen
megtervezte a kertet, és a rajzot kitűzte a konyhafalra. Amikor már egy hónapja csak nézték, Ashley
felvetette, hogy kérjenek árajánlatot néhány kertépítő cégtől, amelyek hajlandóak lennének meg is
valósítani a terveket. Leo vérig sértődött.
– Meg tudom csinálni, Ash. Jó vagyok az ilyesmiben. Te is tudod. Szeretném én magam
elkészíteni a gyerekeknek.
A King’s Road nyugati része csak úgy hemzsegett az autóktól a péntek esti
csúcsforgalomban, a kitartón szitáló esőtől pedig lassan úgy nézett ki a szélvédő, mintha olajjal
kenték volna be. Jobban járt volna, ha reggel gyalog indul el. Elvégre az iroda mindössze
húszpercnyi sétára volt fulhami otthonuktól, ekkora távolságot pedig igazán meg lehet tenni gyalog
is. De reggel már lógott az eső lába, és Ashley egyébként is késésben volt, ráadásul több táskát is
cipelt, az autó meg ott állt a ház előtt, ezért döntött mellette. Erre tessék, most meg beragadt a 22-es
busz mögé, a háta mögötti autó pedig teljesen ráhajtott. Leo most már biztosan átvette a gyerekeket
a dadustól – aki ugyanúgy nem vált be, mint a többi, de az igazság az, hogy senkivel sem voltak
megelégedve, amióta Nicky férjhez ment, és Ausztráliába költözött. Így nem kellett olyan
őrületesen rohannia, mint máskor. Mert mostanában mindig rohant, és akár a munkahelyén volt,
akár otthon, sehol nem érezte jól magát. Furdalta a lelkiismeret, és a bűntudat nem volt tekintettel
arra, milyen sok szerepet kellett alakítania egyidejűleg. Ha a gyerekekkel volt, úgy érezte, az
irodában kellene lennie, ha dolgozott, akkor meg úgy, inkább otthon lenne a helye. Ha pedig a
barátaival töltött némi időt… hát, azt inkább ne is említsük.
De legalább Leo nem szólt soha egy rossz szót sem! Sosem tett neki szemrehányást azért,
mert dolgozott, és azt sem vette zokon, hogy családi vállalkozás révén a munka és a családi élet
nemcsak hogy nehezen elválasztható, hanem kibogozhatatlanul összekuszálódik. Leo a folyton
buzgólkodó Ashley szöges ellentéte volt: őt semmiféle késztetés, ösztönzés, de még csak
kötelességtudat sem hajtotta arra, hogy bármit is megtegyen a legszükségesebb lépéseken túl. Képes
volt hosszan elüldögélni a padlón Fred mellett komótosan Lego-tornyot építve, és közben
semmiféle jelét nem adta annak, hogy bármi más foglalkoztatná azon kívül, hogyan tudna segíteni
Fred apró, párnás kezeinek rögzíteni a kék Lego-elemet a piros tetejére. És amikor Maisie a
háromévesek minden vehemenciájával csépelni kezdte, akkor a férfi egyszerűen magához szorította,
és addig ölelte, amíg valamiféle belső feloldozás nyomán a kislány abba nem hagyta az eszeveszett
csapkodást, és lehiggadt.
És ha Ashley egészen őszinte akart lenni, akkor be kellett látnia, hogy Leo eleinte rá is ilyen
hatással volt. Ashley-nek az egyetem után esze ágában sem volt a családi vállalkozásban dolgoznia.
A nővére eltökélten gyűjtögette értékesítési tapasztalatait egy népszerű termékeket gyártó
vállalatnál, húga grafikusnak tanult a Képzőművészeti Főiskolán, és mindenki magától értetődőnek
tartotta, hogy amint eljön az ideje, ők ketten jelentős szerephez jutnak majd a Susie Sullivan
Kerámiánál. Ashley azonban kijelentette, hogy ő nem erre, hanem inkább egyetemi karrierre
vágyik. Majd kifejtette, hogy utazni szeretne, később pedig kitalálta, hogy inkább kipróbálná magát
az ingatlanfejlesztés területén. És ekkor bukkant fel egy közös barátjuk buliján Leo Robbins –
akivel az egyetemről már futólag ismerték egymást –, s aki csak célozgatva ugyan, de a tudtára
adta, hogy nagy kár lenne elherdálni a tehetségét arra, hogy úgy viselkedik, mint egy ostoba,
elkényeztetett hippi.
Ashley és Leo járni kezdtek egymással, s a lány kapott egy jelentéktelen állást egy neves
újságosstand-hálózat marketingosztályán. A munka egyszerűen rémes volt: telefonon kellett
ajánlatokkal bombáznia a potenciális hirdetőket, és hízelegnie kellett a fárasztó ügyfélkapcsolati
referenseknek. Mindezek ellenére mégis magába szippantotta Ashley-t, aki három hónap leforgása
alatt nemcsak a marketingbe, hanem Leóba is beleszeretett. A marketing javarészt nem több józan
gondolkodásnál, emellett azonban elemzőkészséget is igényel. Leo örömmel nézte Ashley ragyogó
arcát, és egyszer sem mondta neki, hogy én megmondtam, de őszintén örült a lány lelkesedésének és
rátermettségének. Saját munkája – óraadó tanárként médiatudományt oktatott London egyik
külvárosában – azonban nem foglalkoztatta különösebben. Néha dolgozott, máskor meg nem.
Kedves, tehetséges, gyakorlatias ember volt, de teljes mértékben hiányzott belőle Ashley mindent
elsöprő energiája.
– Pont az ellentéted – jegyezte meg Ashley apja.
– Ez dicséret?
– Inkább észrevétel.
Így lett Ashley-ből a Susie Sullivan Kerámia marketingigazgatója, aki emellett már hat éve
volt Leo Robbins felesége, s két kicsi gyermek anyukája. Ashley és családja Fulhamban éltek, egy
kissé lerobbant házban. S aki péntek este, a szemerkélő esőben, a dugóban araszolva, azon tűnődött,
mi mindent kell majd elvégeznie, amint hazaér. Többek közt a ház miatt fel kell hívnia édesanyját.

Az irodában csend honolt, a hosszú tétlen időszakot előrejelző jellegzetes péntek esti
nesztelenség. Minden íróasztalon rend uralkodott, az úgynevezett tárgyalóban pedig – csak Susie
volt képes úgy berendezni egy tárgyalót, hogy leginkább egy takaros konyhára emlékeztessen – a
pirosra és a kacsatojáskékre mázolt székek rendezetten álltak a világossárga faasztal mellett. Az
asztalon csak egy skarlátvörös és királykék szellőrózsákkal teli Susie Sullivan-kancsó volt. A
virágok azt jelezték, hogy Susie vagy járt már az irodában, vagy számítani lehet az érkezésére. Ő
ugyanis ragaszkodott ahhoz, hogy mindenhol növények, méghozzá lehetőleg mezei vagy kerti
virágok illatozzanak.
Cara lassan végigsétált az egyterű tágas irodán, amelyből – amikor éppen nem zuhogott a
téli esti eső – lenyűgöző kilátás nyílt London nyugati részére: a folyóra és a fákra, amelyek sűrű
lombja nyáron zöld szivacsokra hasonlított. Ők ketten, anya és lánya rendezték be az irodát. A
padlót természetes anyagokkal burkolták, a bemutatóvitrinek helyett pedig tálalószekrényeket
sorakoztattak fel a falak mellett. A szekrényeket a cég jellegzetes skarlátvörös és kacsatojáskék
színeire pingálták, s telerakták kerámiákkal; a falakra bekeretezett posztereket és konyharuhákat
aggattak, tárgyalóasztalok helyett pedig konyhaasztalokat tettek az iroda közepére, s az egész
helyiségben számtalan teáskannát és kampókra akasztott bögrét helyeztek el. Ebben a díszletben
pedig szinte láthatatlanul húzódtak meg a nélkülözhetetlen számítógépes terminálok és irodai
táblák.
– Azt akarom – jelentette ki annak idején Susie, amikor megállt a háromszázhetven
négyzetméteres, üres üzleti ingatlan bejáratában –, hogy az áruházi beszerzőknek leessen az álluk,
amikor belépnek ide. Azt akarom, hogy azonnal megjelenjen előttük, milyen életstílust képvisel a
márka, amelyet forgalmazunk. Színeket akarok, meleg, meghitt hangulatot akarok, ugyanakkor
rendet is. Ez az iroda egyfelől sugalljon hatékonyságot, másfelől pedig azt, hogy ilyen az otthon.
Cara úgy vélte, ezt sikerült is elérniük. A nagy fehér munkaasztalok mögött gondosan
elrendezett kerámiákkal teli polcok álltak, a falakon pedig romantikus kerámiafotók függtek:
turbolyával teli kancsó a kerti asztalon, vajtól maszatos kések szép tányérokon és teáskannák a
pasztellszínű cukormázzal bevont süteményhalmok mellett. A számítógépek monitorja mellett Susie
Sullivan-lámpák biztosították a fényforrást, az irodai székek egy részének háttámláját pedig Susie
Sullivan-textíliákkal vonták be. A terem ragyogó fényárban úszott, ám nem vakított. Vagyis –
gondolta legalábbis Cara olyan sűrűn, amióta átköltöztek ide a londoni üzlet meglehetősen zsúfolt
alagsori helyiségéből – az iroda összhatását tekintve hívogató hangulatot árasztott. Nem akadt még
olyan kifinomult ízlésű, városias, a szállodai szobák személytelenül tökéletes formáit kedvelő
vendégük, aki az iroda küszöbén állva el ne ismerte volna Susie otthonos stílusának vonzerejét.
– Pont én csinálom ezt – szajkózta Susie mindig egy félmosollyal a szája szegletében –, pont
én, aki soha életében nem volt konyhatündér. De a helyzet az, hogy egyszerűen értem ezt az
életérzést. Érzem, milyen fontos a kémény melletti sut, a kandalló, a családi fészek.
Cara az iroda közepén álló íróasztala felé lépkedett. Férje, Daniel még mindig a számítógépe
előtt ült, és Cara tisztában volt azzal, hogy nem is fog onnan felállni, amíg ő nem jelzi, mára
végzett. Daniel a vállalat kereskedelmi igazgatójaként ügyelt arra, hogy a beosztottak lássák,
mindenki másnál többet dolgozik, és ezt szavakba is öntötte. Cara biztos volt abban, hogy ebben
leginkább az motiválta, hogy ő csak beházasodott a családba, a férjének azonban ezt sosem
említette, és mástól sem tűrt volna el ilyen megjegyzést. Ő és Daniel egy értékesítési tréningen
ismerkedtek meg, és Cara azonnal felmérte, hogy a férfi ugyanolyan eltökélten képes dolgozni egy
vállalat felvirágoztatásáért, mint ő maga. Egyáltalán nem volt könnyű rávennie édesanyját, hogy
Danielt nevezze ki kereskedelmi igazgatóvá.
– Ez a cég az én gyermekem – hangoztatta Susie. – Az enyém. És nem engedem ki a
kezemből.
– Senki sem akarja elvenni tőled, mama. Mi csak azt szeretnénk, ha felnőhetne.
– De csak a megfelelő módon!
– Az elképzeléseidnek megfelelően.
– De Daniel nem úgy látja a dolgokat, mint én. Ő nem azt látja, amit én.
– Nem is kell úgy látnom – szólt közbe Daniel. – Nekem csak el kell végeznem azt a
bűvészkedést, amit te nem tudsz elvégezni.
– Mire gondolsz? – mérte végig Susie gyanakvón a férfit.
– Arra – felelte Daniel óvatosan, kerülve Cara tekintetét –, hogy én sok mindent meg tudok
jósolni, amire te a régi modellek tanulmányozása alapján nem vagy képes.
Hallgatott egy ideig, majd mintegy mellékesen hozzátette:
– A matematika roppant hasznos az elemzésekhez, és te nem értesz a matematikához.
Később Susie szemmel láthatóan vonakodva adta beleegyezését Carának:
– Utálom, ha olyasmire van szükségem, amihez nem értek.
Azóta tíz év telt el. Egy évtized alatt Daniel és – mit szerénykedjen? – a maga erejéből a
vállalat forgalma kétmillió fontról majdnem tizenháromra nőtt. Heroikus küzdelem volt. S a
küzdelemnek még nincs is vége. Susie minden fordulatnál, minden javaslatnál jajveszékelt, hogy
ezzel a változással elveszítik az arculatukat, hogy az ő drága gyermeke egyre személytelenebb, és
ebből adódóan egyre hiteltelenebb is. Cara és Daniel éppen több hónapja igyekezett meggyőzni
Susie-t arról, hogy ha a kerámiák mintáját egy-egy bádog konyhai felszereléseket, illetve
ágyneműket gyártó cégnek átengedi felhasználásra, akkor elég csak a stílust meghatároznia, nem
kell több száz részletes rajzot tartalmazó vázlatfüzettel is elhalmoznia őket. Azok a cégek pontosan
tudják majd, hogyan jelenítsék meg a stílust a saját termékeiken. Ez a dolguk. Csak anyát kéne
meggyőznie valakinek.
És ráadásul itt van még ez a ház is! Cara nem beszélt még Daniellel Susie házáról. Daniel az
utóbbi három évet azzal töltötte, hogy anyósa véleményének ellenszegülve, megpróbált felépíteni
egy irodai csapatot. Susie olyan vállalatot szeretett volna, amit ismert, s ami mindig is jól működött,
ugyanakkor nem tudott ellenállni annak a gondolatnak, hogy a cége ennél nagyobbra is nőhet, hogy
terjesztheti az igét, hogy egyre több és több otthonba juthat el sajátos látásmódja. Cara pontosan
tudta, hogy Danielnek már fogytán volt a türelme.
– Miért nem érti meg, hogy ha nem akarna minden kis részletet saját kezűleg irányítani –
panaszolta –, akkor végül sokkal hatékonyabban tudna dolgozni, és valójában több mindent tudna
irányítani is? Hogy lehet, hogy ezt nem érti?
Daniel biztosan nem örülne a házvásárlásnak. Kifejezetten dühítené a gondolat. Apát meg
teljesen felesleges lenne ilyesmiről faggatni. Apa maga a bűbáj és kedvesség, de ő soha életében
nem állt a sarkára anyával szemben. Amíg neki megvan a stúdiója és a gitárja, meg az emléke arról,
hogy együttese, a Stone Gods egyszer együtt játszott a Pink Floyddal, addig felőle anya azt csinál,
amit akart. Ha Cara felhívná, és megkérdezné tőle, mi a helyzet ezzel a barlastoni házzal, apa
biztosan azt felelné: „Ugyan már, angyalom, hadd vegye meg! Sokat jelent neki, és megérdemli,
nem igaz?”
Cara megállt az asztala mögötti tábla előtt, amit ő maga írt tele délelőtt színes számokkal.
Hétfőre el kell készítenie a becslést arról, hogy a vállalat által forgalmazott ajándéktárgyak – a
személyes üzenetekkel díszített teáskannák, amelyeket olyan sokan választanak, oly sokféle
alkalomra – mekkora szerepet játszanak az értékesítésben, majd ki kell dolgoznia, és édesanyja elé
kell tárnia a jövő évi stratégiát.
„Az én feladatom az – nyilatkozott nemrégiben az egyik országos napilap üzleti rovatának –,
hogy vállalatunk fő irányvonalait egyengessem, s közben olyan minőségi újításokat vezessek be,
amelyek később a fő irányvonalak részévé válhatnak.”
A barlastoni ház nem tartozik egyik fő irányvonalhoz sem. És nem is minőségi újítás, hanem
zavaró tényező. Egy drága, szükségtelen, önfejűségről árulkodó zavaró tényező.
Cara odament Danielhez, és lenézett rá. Észrevette, hogy férje alig láthatóan kopaszodni
kezdett a feje búbján. A sötét tincsek közül kivillant Daniel kellemesen olajbarna színű fejbőre.
– Dan!
A férfi nem nézett fel.
– Már nem igazán dolgozom – mondta Daniel még mindig a monitort bámulva –, csak
megrekedtem egy kicsit.
– Felrázhatlak?
– Mivel? – dőlt hátra Daniel.
Cara az asztal szélére ült, így félig eltakarta a monitort. A férfi érdeklődve nézett fel rá.
– Anya legújabb ötletével – sóhajtotta, és tájékoztatta Danielt.

– Nekem az A500-as út kellett volna – dohogott Jeff.

Grace már beállította a GPS-t, majd lerakta a készüléket a sebességváltó mögé, mert Jeff
nem szerette, ha a tapadókorong nyomot hagy a szélvédőn. Nem válaszolt.
– Aztán meg az M6-os – folytatta Jeff.
Grace kinézett az ablakon. Sötét volt, esett az eső, csúcsforgalom volt, és piszok fáradtnak
érezte magát.
– Hallod? – kérdezte Jeff.
– Ja, igen. Választ vártál?
– Mit gondolsz, minek jártatnám a számat, ha nem várok választ?
– Azt hittem, csak hangosan gondolkodsz – felelte Grace még mindig kifelé bámulva. –
Elvégre ott a GPS. És az M6-os úton megyünk.
 Jeff hallgatott egy ideig, majd fenyegetően artikulátlanul felelt:
– Semmit sem látok a GPS-ből! Útban van az a rohadt sebváltó!
Grace vett néhány mély lélegzetet, majd igyekezett minél kedvesebben válaszolni:
– Hova tegyem?
– Oda, ahol látom is, basszus!
Grace feltette a kütyüt a műszerfal tetejére, ami azonnal leesett onnan.
– Szuper! – jegyezte meg Jeff gúnyosan.
– Feltapaszthatom a szélvédőre…
– Utálom, ha a szélvédőn van.
– Kifogytam az ötletekből – mondta Grace. – Van javaslatod? Jeff ismét hatásszünetet
tartott, majd kijelentette:
– Én vezetek.
– Felajánlottam, hogy…
– Elkéstél, Grace! Megvárakoztattál! Fél órán keresztül ültem a rohadt gyár előtt, és vártam
rád!
Grace a férfi felé fordult. Gyönyörű profilja kirajzolódott a mellettük elhaladó autók fel-
felvillanó fényeiben.
– Dolgoztam – mondta határozottan.
Jeff nem szólt. Azt a nézetet vallotta, hogy családi vállalkozásban dolgozni nem ugyanolyan
munka, mint amikor az ember máshol dolgozik. Szerinte egy családi vállalat biztonságos hely, mert
mindig lehet számítani a család anyagi támogatására, és az ember munkahelye sem forog kockán.
Gyakran éreztette Grace-szel, hogy szerinte a lány a könnyebbik utat választotta, amikor a saját
édesanyja által alapított vállalatnál kezdett dolgozni, amitől Grace időnként szégyellte magát, és
mentegetőzni kezdett, máskor pedig dacosan tiltakozott. Jeff a Trentham Park közelében, az egyik
barátja kertészeti cégénél dolgozott, ahol az adatbázis-karbantartás volt a feladata. Ki tudja, miért,
de nem szívesen bocsátkozott részletekbe a munkájáról, viszont tény, hogy a fizetéséből futotta egy
kocsira, és különösebben nem is szakadt meg a munkában.
Grace-nek valahogy sosem sikerült kiderítenie a részleteket a férfi életéről és
gyermekkoráról. Jeff gyakorlatilag az internet ködéből bukkant fel, örökké titokzatoskodott, és
valahogy mindig sikerült kitérnie az egyenes kérdések elől. Grace-nek mégis az volt a határozott
benyomása, hogy Jeff elégtételt szeretne venni a rossz életkezdésért, egy családért, amely nem bánt
vele jól, és amellyel megszakította a kapcsolatot. Elégtételt azért, hogy kénytelen volt az eszéből
megélni. Meg a külsejéből. Az első pillanattól kezdve ez a külső okozta Grace vesztét. Amikor
meglátta Jeff fényképét a társkereső oldalon, hangosan felszisszent, pedig akkoriban nem is volt
egyedül. Miként lehetséges, hogy egy ilyen jóképű pasas akár csak egy percig is facér? Hogyan
lehetséges, hogy ez az Adonisz nem egészen tizenöt kilométerre lakik tőle? És – mindenekelőtt –
hogyan lehetséges, hogy egyáltalán érdeklődést mutat iránta? De amikor Hanley-ben személyesen is
találkoztak – csak egy kávéra, a társkereső-ügynökség javaslatának megfelelően –, Jeff határozott
érdeklődést mutatott iránta. Egyenesen lehengerlő volt. Még mindig tudott ilyen lenni – és
ösztönösen tudta, mikor van erre szükség.
Jeff mintha olvasott volna Grace gondolataiban, kedvesen megszorította a lány kezét.
– Ne veszekedjünk! Érezzük jól magunkat a hétvégén!
Grace is megszorította a férfi kezét. Nem is kellett ránéznie, tudta, hogy Jeff keze elegáns,
nyúlánk és erős, mint ő maga. Szép vonalú a keze, gyönyörű a foga, a szempillája és a vastag szálú,
nem mindennapi haja is.
– Nagyon szeretném, ha jól telne a hétvége – jelentette ki Grace, és komolyan is gondolta.
– Jól fog – engedte el Jeff a lány kezét, hogy újra megfogja a kormányt.
– Egy szép szálloda…
– Ja, nem szállodában fogunk aludni – vetette közbe Jeff. – Arra nekem nincs pénzem.
Mattnél akad egy szabad kanapé.
– Azt hittem…
– Te mindig luxusdolgokban gondolkodsz, Grace. Viszont ez egy haverom koncertje lesz.
Ez itt a valóság, kicsim, s így él ennek az elmaradott országnak a kilencven százaléka.
Grace próbálta felidézni, milyen érzés volt a férfi kezét fogni.
– Nekem megfelel Matt kanapéja. Tényleg! Kedves tőle, hogy szállást ad nekünk.
– Bírni fogod, majd meglátod!
– Biztosan.
– Hihetetlenül jó dobos. Brutálisan jó.
Grace nagyot nyelt.
– Holnap lesz a koncert, ugye?
– Ma este meg egy kis dzsemmelés. Olyan lesz, mint régen: improvizálás és ötletelés
hajnalig.
Grace szóra nyitotta a száját, de aztán inkább hallgatott. Vajon ezt úgy kell értenie, hogy
ugyanabban a szobában lesz az improvizálás és az ötletelés, ahol a kanapé is áll? Előhalászta a
zsebéből a telefonját.
– Jeff!
– Hm?
– Telefonálnom kell egyet gyorsan.
– Péntek este van, baszki! Még péntek este sem tudsz leszakadni a munkáról?
– Nem munkaügyben telefonálok.
– Hát akkor? – kérdezte Jeff gorombán.
– Fel kell hívnom anyámat.
– Minek?
– Mert… mert van egy kis gondom. Családi probléma. Megígértem a nővéremnek.
Jeff megint hallgatott. A csendet kihasználva Grace tárcsázni kezdte Susie számát. Jeff
közben kitette az indexet, és nagyot fékezve megállt az út szélén.
Grace megszakította a hívást.
– Mit művelsz?
– Megálltam.
– De miért?
– Nekem ebből elegem van – bámult maga elé Jeff.
– Miből?
– Elegem van abból, hogy az egész rohadt családod is velünk van, amikor együtt vagyunk.
Az egész családod, meg az egész kibaszott családi vállalkozás. Most komolyan, Grace, mikor
akarsz végre felnőni, mikor hagyod végre abba, hogy minden áldott nap minden egyes percében az
ő kívánságukat lesd?
– Nem lesem – jegyezte meg Grace gyámoltalanul.
– Akkor most mit csinálsz? Mi? Éppen Edinburgh-ba tartunk, a közös hétvégénkre!
– De ez nem várhat – felelte Grace fáradtan –, megígértem a nővéremnek, hogy beszélek
anyával. Egy ingatlanról van szó. Szeretnénk elejét venni egy igen jelentős és roppant felesleges
kiadásnak.
– A te családodban minden a pénz körül forog.
– Ne légy igazságtalan…
– Pedig így van! – kiáltotta Jeff.
– Csak szeretnék telefonálni egyet…
– Az anyádnak, a rohadt életbe! Megint!
– Nem indulhatnánk tovább?
– Nem! – fonta karba a kezét Jeff. – Amíg el nem intézzük ezt.
– Amíg el nem intézem a telefont?
– Amíg ki nem találod, mi a fontos neked – válaszolta Jeff, és teljesen összeroskadt az
ülésében.
Grace nem szólt. Enyhén reszketett, s a tőlük centikre száguldozó autóktól pedig a kocsi is
rázkódott.
– Mindig is ez volt – jegyezte meg Jeff előre bámulva. – Beszuszakolsz az életed szabad
perceibe, amikor a rohadt családod éppen békén hagy, és nem kell éppen nekik csinálnod valamit.
Nekem csak a maradék jut. Ők az elsők, az utolsók és minden más! Szórakoznak veled, s azt
tesznek, amit csak akarnak, mert a kis Grace baba nem bírja sokáig a játékai nélkül, és a családja
egy nanoszekundum alatt elveszi a játékait, ha Grace baba rosszalkodik. Rohadtul elegem van
abból, hogy én mindig csak messze-messze a családod után jövök!
Grace visszacsúsztatta a telefont a zsebébe, és úgy szorította, akár egy szerencsehozó
talizmánt.
– Szerinted milyen messze vagyunk Manchestertől? – kérdezte.
– Fogalmam sincs – mordult fel Jeff. – Talán negyven percnyire.
– Akkor tegyél ott ki, kérlek – mondta Grace. – Tegyél ki Manchesterben, és majd vonattal
visszamegyek Stoke-ba.
MÁSODIK FEJEZET

A Szalon-ház, mely enyhén színezett, régi téglából épült, az utcára merőlegesen állt. A
bejárati ajtó kicsiny timpanon alatt bújt meg, s öt fehérre festett ablak engedte be a napfényt az
épület belsejébe: egy-egy a bejárat két oldalán, három pedig az emeleten. A bejárati ajtó mellett egy
kocsilámpa-utánzat lógott – ez nem maradhat itt, gondolta Susie –, az utca felőli falra pedig egy
ovális, fekete vas dísztáblát erősítettek, amelyen fehér dombornyomással a „Szalon-ház” felirat állt.
A házat téglafal vette körül, a kertbe pedig – amely csöppnyi füves területet jelentett mindössze,
egy tiszafával a közepén – egy kiskapun keresztül lehetett bejutni. Susie mesésnek találta az
épületet, úgy, ahogy volt.
Az épület üresen állt. A tulajdonos megunta, hogy a ház eredeti, irreális áron nem kel el, és
közelebb költözött a lányához, New Forest-be, hátrahagyva a rózsaszín szőnyegeket, az áttörtmintás
konyhabútorokat, meg a kocsilámpát. Az ingatlanügynök tájékoztatása szerint nem Staffordshire-
ben született, hanem akkor költözött a fazekasvidékre, amikor néhai férje munkát kapott az egyik
szállodai kerámiákat gyártó cégnél. Majd amikor a hitvese mindössze két évvel a nyugdíjba
vonulása után meghalt, a hölgy magára maradt Barlastonban.
– Én Barlastonban születtem – jegyezte meg Susie az ügynöknek.
– A Moran nem helyi név – mosolygott a férfi.
– A Moran a férjem neve. A lánykori nevem Snape.
– Á! – mondta az ügynök, aki mellesleg Birmingham egyik elővárosában látta meg a
napvilágot.
– Barlastonban rengeteg Snape élt. Aztán hozzámentem egy Moranhoz.
Az ügynök a távolba révedt. Susie nadrágja, cipője és frizurája alapján azt hitte, hogy ő is az
előkelőbb és szórakoztatóbb ügyfelei közé tartozik. Erre most úgy viselkedik, mint akik az
interneten kutatnak az őseik után. Az ügynököt sem Susie születési helye, sem a lánykori neve nem
érdekelte. Őt mindössze az foglalkoztatta, hogy ügyfele fogadja el a csökkentett árat, tegye le a
foglalót, és tűnjön el végre ez a nyomorult ház a nyilvántartásból. A tulaj fárasztó alak volt, hetente
tucatszor nyaggatta telefonon, azzal, hogy miért nem kapja már meg végre a remélt busás összeget.
Az ügynök erőt vett magán.
– Barlaston minden bizonnyal bájos falucska lehetett akkoriban.
– Most is bájos – méltatlankodott Susie.
Az ügynök maga elé idézte Barlaston egyhangú kis üzletsorát, rajta a „Nyugdíj-
előtakarékosság” felirattal, és gálánsan így felelt:
– Nos, ha az ember itt született…
– Mesés kis falu az – bizonygatta Susie. – A Wedgwood család igen tudatosan választotta
éppen Barlastont a gyárak helyszínéül. A munkások érdekében.
Az ügynök nem szólt semmit. Ostoba módon odaadta már a ház kulcsait Susie-nak, így most
nem tudta vidáman megcsörgetni őket, jelezvén, hogy indulhatnának tovább.
Susie kitalálta az ügynök gondolatait, és kezébe vette a bejárati ajtó kulcsát.
– Idehallgasson! – mondta. – Megvan magának a nevem és a telefonszámom, és egy egész
házat úgysem tudok zsebre vágni, úgyhogy nyugodtan hagyjon itt egyedül nézelődni, és majd
visszaviszem a kulcsot az irodába.
– Ha gondolja… – bizonytalankodott az ügynök.
– Gondolom. Az igazság az, hogy nem tudok dönteni, ha itt lebzsel körülöttem. Ha el akarja
adni ezt a házat, akkor az az egyetlen esélye, ha picit magamra hagy a gondolataimmal. Márpedig el
akarja adni, igaz? – kérdezte csípősen.
– Igen, Mrs. Moran… el.
– Akkor tűnés!
Végigmérte a férfit. Csúnya a bőre. Még rondább az öltönye. Rátette a kezét a kilincsre, és
lekezelőn hozzátette:
– Ebédidőben magánál lesz a kulcs.

A kicsiny, nyirkos előszobában állva Susie azon tűnődött, hogy amikor a dédapja ebben az
épületben dolgozott, akkor a tejbolt valószínűleg még az egész földszintet elfoglalta – a helyiség
kőpadlóval borított volt, palapolcok sorakoztak benne, s valahol középen egy kút állt hosszú
elvezető árokkal. A földszintet a savanyú tej szaga töltötte be, az a fajta szag, amitől képtelenség
volt megszabadulni. Bizonyára hideg és huzatos lehetett a ház, s a tejeskannák csörömpölő hangja
járhatta át, a fejőlányok pedig csupasz karral, kisebesedett kézzel és hajukat hálóval felfogva
dolgoztak. Elhatározta, hogy tisztelni fogja ezt az örökséget. Elképzelte, ahogy és újra egybenyitja a
földszintet, eltüntetve ezzel a zsúfolt, apró szobákat. S azon is elábrándozott, hogy a földszint
közepéről korlát nélküli meredek lépcső vezet majd az emeletre, s mellette sparhelt és fatüzelésű
kályha áll, az ablakpárkányokon pedig kancsók generációi sorakoznak. Esetleg rongyszőnyegeket is
tehetne a padlóra – modern, élénk színű rongyszőnyegeket, a csiszolt kőpadló alá pedig korszerű
fűtéscsöveket.
„Hagyd abba, Susie! Itt hagyd abba! A lányok nem akarják, hogy megvedd ezt a házat.
Daniel sem akarja. Leo nem mondott véleményt, Jasper pedig szokás szerint kijelentette, hogy »ha
tényleg szeretnéd, édesem, akkor rajta, vedd meg!« Egyébként meg egyikre sem lehet mit adni,
mert ez mindössze annyit jelent, hogy Leo és Jasper legszívesebben a lányok és Daniel mellé
állnának, de nem mernek. De én akkor is hallom őket. Hallom, amit gondolnak, hiába nem mondják
ki hangosan, mint a többiek. Még Grace is tiltakozott, és szerintem sírt, amikor telefonált, bár váltig
állította, hogy kutya baja. Azt hittem, Edinburgh-ba megy a hétvégére, de úgy tűnik, meggondolta
magát. És nem volt hajlandó elkísérni. Megkértem, hogy jöjjön el velem megnézni a házat, de nem
jött. Azt mondta, egyedül kell döntenem, és azt is, úgyis mindig azt teszem. Azt hiszem, igaza van.
Egyke vagyok, a szüleim meg leléptek. Nem, pontosabban: egyke vagyok, a szüleim meg
reménytelen esetek voltak, és leléptek. Így könnyen megtanulja az ember megfogalmazni, mire van
szüksége, és azt is, mit akar. És én ezen a szombat délelőttön, ahogy a téli napsugár átjárja az épület
minden zegét-zugát, ahol a dédapám élete nagy részében dolgozott, ezt a házat akarom.”
Susie lassan felsétált a szűk, lépcsőn. A falon fakó téglalapok jelezték hol lógtak régen a
képek. Az emeleti szobákat Susie nagymamája „kis lyuknak” nevezte volna – ez volt a nagymama
kedvenc kritikája –, akit a férje egy hatalmas, robusztus, század eleji házba költöztetett Barlastonba,
amely a Wedgwood gyár munkásai számára épített családi házak mintájára épült. Ugyanolyan
függesztett kőlépcső vezetett felfelé a kissé nagyzoló szalonból, és ugyanúgy telezsúfolták több
tucat vörös és kék színű keleti szőnyeggel.
Susie imádta azt a házat, ahol a nagyszülei nevelték fel. Nagymamája Burslem egy zsúfolt
utcájában született, onnan került hat várossal délebbre, a barlastoni Tölgyes-lakba
gazdaasszonynak, amely meghatározta gyermekkorát. Akkor ismerte meg leendő férjét, Susie
nagyapját, amikor retusálónak jelentkezett nála Hanley-ben, az újonnan megnyitott
fazekasműhelybe. A nagymama pénteken fejezte be az iskolát, édesanyja pedig már hétfőn talált
neki állást a Snape Kőedénygyárban. A fiatal Mr. Snape akkoriban még személyesen vette fel az
embereit, és szeretett minden alkalmazottjáról a legapróbb részletekbe menően kideríteni mindent.
A férfi, ahogy ránézett Jean McGrathra, elképzelte, ahogy a kovapor – amit szinte képtelenség
eltávolítani a gyár retusálóműhelyeiből – bejut a lány tüdejébe, és rémséges tüdőtágulást okoz, a
fazekasok hírhedt nyavalyáját. Snape ott és akkor eldöntötte, hogy más terve van a lánnyal.
 Susie imádta a nagyapját, aki már gyermekkorában tisztában volt azzal, hogy neki más jövőt
szánt a sors, mint szüleinek. A nagyapja képtelen volt apja nyomdokába lépni, és földműveléssel
foglalkozni. A Royal Doulton gyárban volt tanonc, gyorsan haladt felfelé a szamárlétrán, és közben
mellékesként ezzel-azzal kiegészítette jövedelmét – szenet árult, révszolgálatot kínált a kanálisokon,
porcelánfölddel és dúcgerendákkal kereskedett, továbbá Németországból behozott gépeket árult a
porcelángyárak számára, illetve Birminghamből származó eszközöket is, tányérok készítéséhez.
Harmincéves korára már saját fazekasműhelyt nyitott Hanley-ben, amelyben díszített
cserépedényeket állított elő. Negyvenéves korára családos ember lett, és feleségét, valamint
csecsemő kisfiát egy letűnt korszak házait gondosan leképező épületbe költöztette. Mire a férfi
hetvenéves lett, a sajátos szivacstechnikával díszített cserépedények piaca szinte teljesen megszűnt.
Az addigra felnőtté vált fia pedig hátat fordított szüleinek, hazájának, s Lamu szigetére költözött,
hátrahagyva gyermekét, hogy attól kezdve örök kamasz feleségével élje gondtalan és
szégyentelenül züllött életet.
Susie sosem járt Lamun. Hívták a szülei, a maguk kissé fura módján, ő azonban sosem állt
kötélnek. Szerette a Tölgyes-lak anakronisztikus mindennapjait, amelyek különösebb zökkenők
nélkül teltek, még az után is, hogy nagyapjának nem sikerült újra felvirágoztatnia a műhelyt, hiába
találta ki, hogy nyomott mintákkal díszít 18. századi formákat. Ezért kénytelen volt eladni a Snape
Kőedénygyárat egy olyan cégnek, amely a szerény családi szállodaláncok és az autópályák mentén
egyre szaporodó kávézók számára gyártott olcsó, kommersz edényeket. Susie nagyapja nem csupán
vállalkozó, hanem született kereskedő is volt. Továbbra is üzletelt mindennel, ami csak eszébe
jutott, folyamatosan a telefonon lógott, a zsebébe gyűrt bankókat pedig gumigyűrűvel fogta össze.
Nagyapja metodista volt, és nagyanyja is az lett, Susie-t ettől függetlenül a stone-i Szent
Dominik Leányiskolába küldték, ahol ritka kivételnek számított a katolikusok között. A nagypapa
továbbra is a merészséget és az igyekvést tartotta értéknek, ragaszkodott saját fiatalkora paternalista
nézeteihez, és elhatározta, ha csak teheti, egyetlen unokáját is részesíti a sikereiből. Egyetlen fiát
sosem emlegette, és ha a téma szóba is került Susie és a nagyanyja között, Jean mindig azt
mondogatta: „Nos, bizonyára volt néhány rossz gén is a McGrathók jó génjei között, és szegény
apád az összest megörökölte.”
Susie egyszer megkérdezte, nem okozott-e nekik egy szem gyermekük heves és
csillapíthatatlan csalódottságot, mire nagymamája, aki éppen vékony zsírpapírkorongokat tett a
forró lekvárral teli üvegekre, egyszerűen így felelt:
– Ez nem a te dolgod, bogaram.
A Szent Dominik után Susie a liverpooli Képzőművészeti Főiskolán fényképészetet tanult.
Lelkesen fogadta a hetvenes évek virággyerekeinek mozgalmát, és rosszul kikészített, hímzett afgán
báránybőr kabátot és Lennon-szemüveget viselő barátokkal állított be a Tölgyes-lakba. A
nagyszülők marslakóknak tekintették ezeket a trapéznadrágba és fodros ujjú blúzba bújt diákokat,
és a fiúkat, akiknek ugyanolyan hosszú és rakoncátlanul göndör volt a haja, mint a lányoknak.
Ennek ellenére pitével és zabkásával kínálták őket, az alváshoz pedig yorkshire-i gyapjútakarókat és
skót plédeket tukmáltak rájuk. A marihuánát kitiltották a kertbe, és alkoholból is kevés akadt a
házban a nagyapa whiskyjén, és a jobbára csak a süteményekbe használt édes sherryn kívül. Susie
barátai mégis szívesen jöttek a Tölgyes-lakba, a nagyszülők pedig cserébe oly nagy jóindulattal
viseltettek a vendégek irányába, mint ahogyan a kivert kutyák iránt szokás.
Susie-nak tehát jó sok embernek kellett jó sokat magyarázkodnia, amikor a második év
felénél rádöbbent, hogy nem is szereti a fényképészetet. Kifejtette, hogy elege van az oktatásból és
az oktatási intézményekből, szeretné inkább feltűrni az ingujját, és belevágni valamibe.
– De mibe? – tudakolta a nagyapja.
– Egy vállalkozásba, mint te.
– Én vállalkozóként megbuktam – közölte a nagyapa tárgyilagosan.
– Hát, mert be kellett zárnod a fazekasműhelyt.
– Én kereskedő vagyok. Adok-veszek. Az a szerencsém, hogy mindezt nem egy piaci
bódéban kell csinálnom, de céget vezetni sosem tudtam. Ez a műfaj valahogy sosem volt nekem
való. Nem tudtam hinni abban, amit gyártottam.
 Susie várt egy kicsit. Egy hosszú hajtincset az ujja köré csavart, szemügyre vette a
hajvégeket, majd így szólt:
– De én tudnék.
– Tudnál?
– Tudnék. Én talpra tudnám állítani a régi gyáradat.
– Ahhoz már késő.
– Nincs késő.
– Senki sem vesz már szivacstechnikával készült kerámiát.
– De azt a fajta hangulatot, amit egy ilyen tárgy áraszt, sokan keresik.
– Hogy jön az ide?
– Szeretnének olyan konyhát és azt a fajta családi életet, ahová a te régi kerámiáid pont
illenek. Legyen kézzel készített, megfizethető, olyan, amilyet szívesen kézbe fog az ember. Legyen
szép. Olyan, amit kirakhatunk a konyhaasztalra, és amelyről fel lehet csipegetni a morzsákat, de ne
legyen olyan előkelő és míves, mint a porcelán.
A férfi egy darabig nézte Susie-t, majd így szólt:
– Nem fogom visszavásárolni neked a gyárat.
– Nem is kértem – szegte fel az állát Susie.
– Akkor mit akarsz? – mordult fel az öreg.
– Londonba költözöm.
– Persze – vigyorgott a nagyapa. – Hova máshová is mennél húszévesen?
– De visszajövök, mire harmincéves leszek.
– Akkorra én már nem leszek itt – simogatta meg Snape unokája arcát.
– Ó, én bőven azelőtt visszajövök még, hogy te elmennél.
– Jól fogsz járni a halálommal.
– Nem akarok erre gondolni – mondta Susie komoran.
– Nem árt reálisan gondolkodni.
Susie elengedte a hajtincset, és egyenesen a nagyapja szemébe nézett:
– És még valamit szeretnék elmondani neked és a nagymamának. Megismerkedtem
valakivel. Iparművésznek tanul, de nem az a szíve csücske, hanem a zene. Gitáros egy együttesben.
Jasper Morannak hívják.

Susie és Jasper füstölőktől illatos első otthonukat Londonban, egy fulhami alagsorban
rendezték be. A lakás nyirkos volt és hideg, de ők imádták. A mennyezetre és a falakra indiai
sálakat és szárikat aggattak, s könnyfakasztóan csípős húsos csiliket főztek a villanyrezsón, amely
kék szikrákat hányt, amikor nedves kézzel értek hozzá. Jasper bandája, a Stone Gods szerződést
kötött az EMI Lemezkiadóval – azon belül ugyanaz a leányvállalat szerződtette le a bandát, annak
legnagyobb megelégedettségére, amely a Beatles lemezeit is kiadta –, és nyilvánvaló volt, hogy
sokra hivatottak. Amíg Jasper koncertezett, vagy lemezt vett fel, Susie-nak esze ágában sem volt
otthon maradni öntözni egyre csak szaporodó kukoricavirágaikat, hanem munkát vállalt egy
lerobbant fulhami fazekasműhely tessék-lássék módjára üzemelő üzletében, ahol – Susie szerint
legalábbis – álnaiv, esetlen nyomatokkal díszített kézműves kerámiákat árusítottak. Susie három
hónap alatt rendbe hozta az üzletbelsőt, hat hónapon belül pedig az eladási adatokat. Egy év
elteltével pedig a nikotinfüstbe burkolózó tulajdonos elé állt, és kijelentette, hogy szeretné
megvenni a fazekasműhelyt.
– Miből, aranyom? – kacsintott rá a tulaj, aki hosszú, ősz haját egy piros madzaggal fogta
össze a tarkóján.
– Banki kölcsönből.
– És ugyan melyik bank adna annyi kölcsönt egy huszonegy éves lánynak, amiből fel tudna
vásárolni egy százéves fazekasműhelyt az üzlettel együtt?
Susie állhatatosan bámult rá. Nem állt szándékában az orrára kötni, hogy a kölcsönt a
nagyapja stoke-on-trenti bankja folyósítaná, és hogy a nagyapja kezességet vállalt a kölcsönre.
– Már megkaptam a hitelt – vágta rá.
 – Valóban?
– Valóban – bólintott, és az íróasztali káosz közepette lévő fekete telefonra mutatott. – Hívja
fel őket, és kérdezze meg!

Az 1978-as év, amikor Susie betöltötte a huszonkettőt, Jasper pedig a huszonnégyet,

mindkettejük számára emlékezetesnek bizonyult. A Stone Gods egészen a negyedik helyig jutott a
slágerlistán, és élőben játszott a brit tévé kultikus Top of the Pops műsorában. Susie megvette a
fazekasműhelyt, és a Susie Sullivan nevet adta a cégnek nagymamája ír édesanyja után, aki
bevándorlóként érkezett annak idején Liverpoolba, majd családja több száz más családdal együtt az
egyik stoke-i fazekasműhelyben talált munkát. A fiatalok összeházasodtak. A polgári szertartáson
Susie krémszínű, csipkés, tölcsérujjú miniruhát viselt százszorszép-koszorúval díszített, szemébe
lógó szalmakalappal, Jasper pedig bíborszínű bársonyzakót trapéznadrággal. A fiatalember
Marokkóba vitte feleségét nászútra, ahonnan számos bokalánccal, és indigóval telerajzolt kézzel
tértek vissza. Alagsori lakásukat keskeny, lelakott házra cserélték, ahol a szegélyléceken gombák
nőttek, a kandallókra pedig furnérlemezt szögeltek. Amikor pedig Susie megelégelte londoni életük
vidám káoszát, akkor beült békaszemű, citromsárga Citroën kacsájába, s elautózott a Tölgyes-lakba,
ahol bebújt a yorkshire-i gyapjútakarók alá, annak biztos tudatában, hogy az élet ebben a szolid
házban ugyanolyan kényelmesen és megbízhatóan halad előre, akár egy régi falióra mutatója.
Egy napon azonban nagyapja agyvérzést kapott, s meghalt. Az egyik pillanatban még
telefonált a szobában – amelyet mindig is inkább az irodájának, semmint a dolgozószobájának
tartottak –, a következőben pedig már az emeleten lévő hitvesi ágyban feküdt a halotti lepel alatt.
Amikor az irodájában nekiesett a könyvszekrénynek, még felkiáltott – artikulátlanul, de elég
hangosan ahhoz, hogy a nappaliban éppen a doncasteri derbi közvetítését néző felesége talpra
ugorjon, és a maga nyolcvannégy évével céltudatosan, még ha kissé bizonytalanul is a férjéhez
siessen. Az öreg tudatánál volt, de beszélni már nem tudott. Mire Jeannek sikerült letérdelnie mellé
a padlóra, és a fejét az ölébe vennie, lezajlott a második agyvérzés is, és a férfi kilehelte lelkét. A
lovak utolsó furlongja alatt az addig egyenes tartású, kitűnő beszédkészségű Snape elhunyt. Halála
viharos gyorsasággal következett be. Hosszabb időt vett igénybe, hogy Jean eljusson odáig, hogy
letegye férje fejét a padlóra, felálljon, és felemelje a telefonkagylót.
Susie azon tűnődött, vajon eljön-e az apja Lamuról a temetésre, de nagyanyja kijelentette,
hogy az egyáltalán nem számít.
– Ha eljön, eljön. Nem fogom elküldeni, de szeretettel sem tudom fogadni.
Majd elfordította a tekintetét Susie-ról, úgy folytatta:
– És egyikünk sem köszönné meg, ha megpróbálnád rávenni, hogy ideutazzon. Megkapta a
hírt, mást nem is akarok.
Az apja nem jött el a temetésre. Ott volt viszont fél Stoke-on-Trent. A Szent Péter-templom
dugig megtelt, sőt, még hangszórók is közvetítették a gyászszertartást a templomkertbe, ahol Josiah
Wedgwood egy vaskerítéssel körülvett, lábakra állított kőtábla alatt feküdt.
A temetés után Susie és Jasper visszatértek a Tölgyes-lakba Jeannel, aki tájékoztatta őket,
hogy eladja a házat, és beköltözik Barlaston Greenbe, a könyvtár közelében lévő kisebb ingatlanba.
Egyenesen Susie szemébe nézve megjegyezte, hogy erről nem fog vitát nyitni. Otthagyta őket a
konyhaasztalnál az ismerős kék-fehér Burleigh-teáskannával és a saját készítésű gyömbéres
süteményével, majd aludni tért.
– Nem is tudtam elmondani neki, hogy terhes vagyok – jegyezte meg Susie Jaspernek
szomorkásan.

Cara Moran Londonban született 1980-ban. Húga, Ashley két év múlva követte, majd újabb
hat év elteltével érkezett Grace. E nyolc év alatt Susie számára világossá vált – még ha Jasper nem
is ismerte ezt el –, hogy a Stone Gods ígéretes indulásából valószínűleg nem lesznek fergeteges
sikerek, ugyanakkor mindketten belátták, hogy Susie-ban megállíthatatlan erő és bámulatos
teljesítménykényszer munkálkodik. A régi fulhami gyárépületet eladták egy ingatlanfejlesztőnek, és
helyette inkább egy funkcionális épületet béreltek a Lavender Hill negyed egyik kisebb ipari
parkjában. Egy új saroküzletet vásároltak, amelynek alagsorában helyezkedtek el az irodák, a
gyárból pedig egyre inkább a hagyományos fazekasáruk határozott stílusú, semmi mással össze nem
téveszthető, friss és modern változatai kerültek ki.
Aztán amikor Grace nyolcéves lett, és a második fulhami házuk pinceszintjén zenei stúdiót
alakítottak ki Jaspernek.(„Jaj ne is kérdezd!” – panaszkodott Susie a legidősebb lányának.) Susie
nagymamája hörghurutos lett, majd tüdőgyulladást kapott, s végül az Észak-Staffordshire-i
Egyetemi Klinikán örökre lehunyta szemét. Gyöngysorait Carára, ametisztjeit Ashley-re, kámeáit
Grace-re, két platina svájci óráját pedig Jasperre hagyta. Minden mást – ami igazán csekélység volt
férje aranykorához képest – Susie örökölt, többek között azokat az iratokat is, amelyek annak a
gyárnak a megvásárlásához és későbbi eladásához kapcsolódtak, ahová Jean McGrath retusálónak
jelentkezett oly sok évtizeddel korábban.
Susie számára egy percig sem volt kérdés, mit kell tennie. Ekkor már elmúlt harminc, egyre
gyarapodott a családja, s növekedett a vállalkozása, és folyamatosan hajtotta előre valami.
Leginkább az, hogy méltó módon és megfelelő helyen szeretett volna emléket állítani nagyapjának,
akinek régi gyárának csupán egyetlen szárnyát használta az akkori tulajdonos. A központi épület,
ahol a nagyszülei egykor megismerkedtek, lakat alatt állt, a régen raktárépületnek és
javítóműhelynek használt második szárnyon pedig betört ablaküvegeken át süvített be a szél, nem
beszélve a főbejáratról, ahol felszögelt deszkák állták a látogatók útját. Az épületszárnyak közötti
udvarokon, ahol régen macskakő akadályozta, hogy megcsússzon a lovak patája, és ütközőkövek
védték az épületek sarkait a megrakott szekerektől, most vizenyős, makacs gaz nőtt, a
szennyvízelvezetőben pedig szemetet és cigarettacsikkeket sodort magával a víz. „Az egész gyár
maga a tömény fertő” – állapította meg Susie egy ólomszínű márciusi reggelen. Minden a hanyatlás
szagát árasztotta. Az üzlet épp csak ment valahogy: olcsó árukat állított elő egy távolról sem lelkes
piacra. A romos épületekben dolgozó hetven ember csupa olyasmit készített, amelyre sem ők, sem
senki más nem lehetett büszke. Susie felhajtotta kabátja gallérját. Nos, ideje mindezen változtatni.
Ideje felrázni a régi Snape-műhelyt, ideje újra kedvvel, szakértelemmel dolgozni, hogy Hanley
lakóinak újra legyen élet- és munkakedve.
Ahogy a Szalon-ház emeleti ablakából végignézett a gondozatlan, de ígéretes kerten, maga
elé idézte a gyár mostani arculatát. Még mindig látni lehetett az eredeti műhelyt. Természetesen a
kanális sem tűnt el, és túlpartján ott állt a régi égetőkemence, a régi kor egyik ritka túlélője. A
túloldali üres telekről eltűnt a törmelék és a gaz, a helyén optimista módon rétet alakítottak ki. A
gyáron pedig látszott, hogy karban tartják: az újrafugázott téglafal fölött stabilan állt a palatető, és
az épületek egész megjelenését lágyította, tompította a fagerendák kacsatojáskék színe és a falakra
felkapaszkodó kúszónövények özöne. Susie otthagyta a falon a Snape Kőedénygyár feliratot, fölötte
azonban ott díszelgett már a SUSIE SULLIVAN felirat is nagy fehér betűkkel, körülötte
százszorszép- és rombuszmintákkal, amelyek az első nagy sikereket hozták számára. Mindig édes
borzongás járta át, amikor megérkezett taxival a stoke-i vasútállomásról, és megpillantotta az
egységes, ésszerűen elrendezett gyárat, amelyben égett minden lámpa, ahol autók parkoltak az
udvaron, a raktárépületben pedig takaros rendben sorakoztak az edényekkel teli rombuszmintás
dobozok, arra várva, hogy londoni vagy edinburgh-i áruházakba szállítsák őket, onnan pedig
eljussanak az ország minden szegletébe.
Megkapaszkodott az ablakpárkányban. Olyan sokat jelentett neki ez a gyár, ez a vállalkozás!
Nemcsak azt jelképzete, hogy ő milyen sok mindent épített fel, és hova jutott; hanem a múltat is, a
nagyapja múltját, s annak a hat városnak és vidéknek a múltját, amelyre ez a vállalkozás épült.
Emellett a gyár tisztelgett az előtt is, hogy az emberek milyen erőfeszítések árán ásták ki az agyagot
a föld mélyéről, hogy aztán azt a hétköznapi életben használatos tárgyakká alakítsák. És éppen ezért
nem volt hajlandó az irányítást kiadni a kezéből, mert hitt abban, hogy neki sikerült megértenie
ennek az angol vidéknek az életérzését. Megértette, hogy az emberek otthoni melegségre vágynak,
arra, hogy a vad világ egy apró szeletét megbízható menedékké szelídíthessék.
A termékeit gyakorlatilag egymaga találta ki. Nélküle valahogy értéküket vesztették,
felhígultak, eltorzultak. Ő is látta az adatokat – édes Istenem, hát nem ő vezette a könyvelést
tizenkét éven keresztül? –, és pontosan értette a folyamatokat. De ők – Cara, Daniel, Ashley és
Grace – nem értették, milyen pontosan látta és érzékelte, mitől lett sikeres a vállalkozás.
Pont attól, amit ez a ház jelent neki. A Szalon-ház visszavinné őt a kezdetekhez, át tudná
alakítani úgy, hogy azzal kétségbevonhatatlanul bizonyítaná előttük, miszerint elképzelése, a
vásárlók vágyainak, álmainak és törekvéseinek megérzése nem csupán a Susie Sullivan-kerámiák
arculata, hanem maga az a tényező, amitől az egész vállalkozás működik.
– Majd te megmutatod nekik! – mondta az üresen álló háznak. – Megmutatod nekik, amit a
jelek szerint én nem tudok elmagyarázni.
Megpaskolta az ablak melletti falat.
– Te vagy az én aduászom, Szalon-ház.
HARMADIK FEJEZET

Daniel arra számított, hogy apósát a stúdióban találja majd. Elvégre vasárnap délelőtt volt,
Susie elutazott Staffordshire-be, így Jasper biztosan szokásához híven fél liter erős teával
bevackolta magát oda, ahol mindig a legboldogabb volt: az alagsori stúdióba, ahol új dalötletet
keresve klimpírozott, vagy pengette a gitárját.
Danielnek volt kulcsa anyósa és apósa házához. Susie és Jasper ugyanis – Daniel örömére és
meglepetésére – nem féltette annyira a magánéletét, mint mások, sőt igazából semmiféle formális
nemzedéki elhatárolódást nem tartottak szükségesnek. Lányaikat jobbára kicsi koruk óta egyenlő
félnek, társnak tekintették, és egyik szülő sem igényelte, hogy megtartsák velük szemben a három
lépés távolságot. Ebből adódón a viktoriánus családi ház, amelyben a három lány a gyermekkora
nagy részét töltötte, a család minden tagja előtt nyitva állt. Cara egész egyszerűen nem adta vissza a
kulcsokat, és ezt senki nem is várta el tőle.
Így hát Daniel ezen a vasárnapi délelőttön két amerikai kávéval és egy zacskó croissant-nal
felszerelkezve benyitott a Radipole Roadon álló házba, majd hagyta maga mögött becsapódni a
bejárati ajtót, hogy ezzel jelezze érkezését. Hangosan köszönt, de arra számított, hogy választ majd
csak akkor fog kapni, amikor már kinyitotta az alagsori hangszigetelt ajtót, és belépett a stúdióba.
Jasper azonban az előszoba túlsó végéből szólt vissza:
– A konyhában vagyok!
A konyhaasztalnál ült, abban a kékre festett koloniálszékben, amely az idők során
valamiképpen az övé lett, az asztalon pedig egy újság feküdt előtte kiterítve. Szokásos öltözetét,
azaz fekete farmert és fekete pólót viselt, és félhosszú, őszes tincsei ezúttal is kócosan meredtek a
feje tetején. (Daniel eleinte azt hitte, Jasper minden reggel gondosan összeborzolja a frizuráját, ám
aztán rájött, hogy Jasper haja egészen egyszerűen ilyen.) Az asztalon egy bögre volt Jasper előtt, aki
hatalmas teknőshéjkeretes szemüvege mögül szokásos szívélyes modorában tekintett Danielre, mint
akit sosem lep meg, ha látogatója érkezik.
Levetette a szemüvegét, és vejére mosolygott:
– Jó reggelt, öcskös!
Daniel az asztalra tette a papír kávéspohár-tartót és a péksüteményekkel teli zacskót. Szokás
szerint zene szólt a hifiből. Ezúttal dzsessz, valaki zseniálisan szaxofonozott.
– Kérsz reggelit, Jas? Jöhet ennyi koffeinre még egy adag?
– Bármikor – felelte Jasper, és félretolta az újságot. – Nem lenne szabad kritikákat
olvasnom. Ez a sok új gyerek a műzenéjével, ezekben a szánalmas göncökben, te jó ég! Mindent
számítógép vezérel, minden konzerv. Csak lehervaszt ez az egész, már amennyiben hagyom, hogy
lehervasszon.
– Majd ez megint feldob – emelte ki Daniel az egyik papírpoharat a kartonból, és Jasper felé
nyújtotta.
– Viszont újra divatba jött a bakelit – tájékoztatta Jasper. – A gyerekek bakelitet gyűjtenek.
Ugyanez lesz ezekkel az e-könyvekkel is. Az emberek egy idő után megint vágynak majd valami
konkrétumra. Bele fognak fáradni abba, hogy csak a levegőt markolásszák.
Daniel leült szemben az apósával, kinyitotta a pékárus zacskót, és Jasper elé tolta.
– Susie hazajön még ma? – kérdezte mintegy mellékesen.
– Ki tudja? – vonta meg vállát Jasper, és levette a papírpohár tetejét.
 – Telefonált?
– Aha.
– És?
Jasper belekortyolt a kávéba.
– Ilyen könnyen nem fogod kihúzni belőlem a véleményemet, öcskös – mondta.
– Ez családi ügy, Jas – tépett Daniel egy darabot a croissant-ból. – Családi döntés.
– Ebben nem értünk egyet, Dan – mondta Jasper szelíden, és hátradőlt a székben.
Daniel előrehajolt. Eltervezte, mit fog mondani, sőt, még azt is megígérte Carának, hogy a
lehető legvisszafogottabban fogja előadni mondandóját.
– Susie-nak nincs ideje még egy házra. Nem vehet még több feladatot a nyakába. Mikor
akarja egyáltalán használni azt a házat?
– Amikor Stoke-ban van – mosolygott Jasper.
– De akkor Grace-nél szokott aludni.
– Grace-nek barátja van.
– De nem laknak együtt.
– Nem hagyom magamat provokálni – mosolygott Jasper fülig érő szájjal. – Ha Susie
szeretné ezt a házat a nagyapja, meg a gyermekkora, meg a többi miatt, akkor miért ne vehetné
meg? Energiája van bőven. Egy tucat házzal is elbír.
Daniel bekapott egy falat croissant-t.
– Fantasztikus nő – szólalt meg kisvártatva.
– Ezzel nálam semmire sem mész, Dan – mondta Jasper higgadtan.
Daniel az asztal és a kávéja fölé hajolt. Próbálta felidézni az idejövet kigondolt mondatokat.
– Jas…
– Igen?
– Igazából… nem is a házról van szó. Úgy értem, ez a ház csak tünet.
– Ezt nem Susie-val kellene megbeszélned?
Daniel az apósára pillantott.
– Igazából csak valami iránymutatást szerettem volna – szaladt ki a száján.
– Én nem ígérhetek neked semmit.
– Tudom, tudom – vágta rá Daniel hirtelen hevesen. – De mivel mindannyian ebből a cégből
élünk, ezért mindenkit érint, ami történik, még téged is, hiába próbálod hárítani a felelősséget.
Feszült csend állt be a két férfi között.
– Hékás, nyugalom – szólalt meg végül Jasper olyan hangon, mint aki nem tud mit kezdeni a
hirtelen irracionálisan viselkedő másik féllel.
Daniel nem szólt. Egy évtizede élt a Moran családban, ennyi idő alatt megtanulta már, hogy
Jasper minden áron kerüli a konfliktusokat. Ezért aztán rövid hallgatás után sokkal barátságosabb
hangon folytatta:
– Elmondhatom neked, én hogyan látom a helyzetet?
Jasper megkönnyebbülten bólintott.
– Talán nem túlzok azzal, hogy amikor elkezdtem dolgozni a cégnél, Susie azt hitte, ez a
vállalat nem képes többre. Túl sok terméke volt, három hónapnál hosszabb határidőre nem vett fel
rendeléseket, az üzlet meg kész káosz volt, a vásárlók azt sem tudták, hol vannak. Emellett, igen,
emellett, Jasper, Susie minden nyereséget a korábbi években felhalmozott veszteségek
kiegyenlítésére használt fel. Ehhez képest nézd meg, mi lett mára a cégből!
Jasper halkan felsóhajtott. Felemelte az asztalról a szemüvegét, és rálehelt a lencsére.
– Tudod, mi lett a cégből – folytatta Dan. – Tudod, hogy amikor Carával elkezdtünk
dolgozni, egy éven belül láthatóak lettek a növekedés jelei. Ma már klasszikus kiskereskedőként
viselkedünk, mindig azt kérdezzük magunktól, hogyan tudnánk kihasználni ennek vagy annak a
terméknek a sikerét. Tíz év alatt ötszörösére növeltük a cég bevételét. Három éven belül el akarjuk
érni az évi húszmillió fontot. Tudsz követni?
Jasper bólintott. Szemüvegét maga elé tartotta, és hunyorogva vizsgálgatta a lencséket.
– Én persze nem elégednék meg a hússzal – beszélt tovább Daniel. – Én harmincat akarok.
Ahogy Cara is. És Ashley is. És annyit akarna Grace is, ha gondolkodna ilyeneken. Mindannyian
hiszünk a termékekben. Mindannyian Susie elkötelezett hívei vagyunk.
Elhallgatott. Újra csend állt be, amelyet végül Jasper tört meg:
– De?
– De Susie-nak be kell látnia, hogy ő sem ért mindenhez. Meg kell tanulnia hallgatni
másokra.
Jasper a vejére nézett.
– Valóban? – kérdezte tompán.
– Ha több feladatot engedne át másoknak, akkor több mindent érne el.
– Á!
– Ha kiengedne a kezéből bizonyos területeket, többre jutna. Meg kell engednie, hogy a
következő kanócot esetleg más gyújtsa meg.
Jasper felkelt, és átvágott a konyhán egyenesen a kertre nyíló kétszárnyú ajtó előtt álló
hatalmas kalitkához, amelyben a Polinézia nevű sárgaszemű jákópapagáj a rácshoz oldalazott, hogy
Jasper fülébe rikácsolhasson. Jasper kinyújtotta az ujját, és megvakarta a madár fejét.
– És mi van akkor – vetette fel Jasper –, ha Susie nem kér ebből?
Daniel megfordult a széken, és az apósára nézett.
– Nem akarja, hogy növekedjen a cége?
– Ezt tőle kell megkérdezni – szögezte le Jasper Polinéziát szemlélve. – De szerintem Susie
nem akarja, hogy a cég személytelenebbé váljon. Mert ha a termékek elveszítik a személyes
jellegüket, akkor vége mindennek.
– De nekem ez a munkám! – vágta rá Daniel.
– Mi?
– Hogy úgy állítsam a céget növekedési pályára, hogy közben a cég arculata se szenvedjen
csorbát. Hogy ne sérüljön Susie elképzelése.
– Te vagy számomra az ideális nő – bókolt Jasper Polinéziának.
– Radipole Road, délnyugati hatos kerület – mondta a papagáj tisztán, érthetőn.
– Még csak felhígítani sem akarom az elképzelését, nem hogy semmibe venni – tiltakozott
tovább Daniel. – Susie-nak csodálatos ötletei vannak, és ezek az ötletek működnek is. De nem
ülhetünk ölbe tett kézzel. Építkeznünk kell, méghozzá arra, amit eddig már elértünk. És Susie-nak
az új ház ügyében is együtt kell működnie a többiekkel.
– Hogy jön ide a ház? – kérdezte Jasper még mindig a papagáj fejét simogatva.
Daniel kis hatásszünetet tartott, és csak aztán szólalt meg:
– Leköti az energiáit.
– Elbír vele.
– Ez lesz a kifogása, amikor nem akar a céggel foglalkozni. Susie-nak a cég bővítése
érdekében tervezett lépésekkel kellene foglalkoznia, nem pedig félmillió fontot kiszórni olyasmire,
amiből a cégnek semmiféle haszna nem származik.
Jasper puszit dobott Polinéziának, majd visszasétált az asztalhoz, és felvette a kávéját Daniel
mellől.
– Miért nem Cara jött? – kérdezte.
– Mert piláteszre ment.
– Nem csak ki akart bújni a beszélgetés alól?
– Telefonon már beszélt Susie-val – felelte Daniel konokul.
– És mit mondott neki?
– Megkérte, hogy ne vegye meg ezt a házat. És hogy hallgassa meg, hogyan lehetne a
termékeinket franchise-rendszerben értékesíteni más gyártók bevonásával. Továbbá hogy ne
próbálja kikerülni a cég jövőjére vonatkozó kérdéseket azzal, hogy vesz magának még egy
ingatlant, amire semmi szüksége.
Jasper felhörpintette a kávéját, és letette az asztalra az üres papírpoharat.
– Talán nem is a cég ügyeitől akar menekülni – jegyezte meg halkan.
– Tessék?
 – Lehet – mondta Jasper az asztal fölött függő bekeretezett Frida Kahlo-posztert bámulva –,
hogy ez a ház éppen a cég miatt fontos neki. Attól fél, hogy olyan nagyra nő a cég, hogy rá sem fog
ismerni, hogy az a cég már nem is az övé lesz. Abban a házban visszatérhet a gyökereihez, oda, ahol
az egész történet kezdődött. Az a ház épp akkora méretű, amekkorát még átlát.
– Szerinted direkt csinálja? – bámult rá Daniel.
– Meglehet.
– Azaz?
– Azaz valamiféle túlélési harcot folytat a saját kreativitása megőrzéséért.
Daniel lassan felállt, és a bejárati ajtóhoz sétált. Ott szembe fordult az apósával.
– Szóval nem fogod megpróbálni lebeszélni a házvásárlásról?
Jasper nem nézett a vejére, hanem továbbra is Frida Kahlo kövér, fekete vázában nyiladozó
barackszínű rózsáit bámulta.
– Nem – jelentette ki szelíden, de határozottan.

A stoke-on-trenti Kerámia Múzeumhoz közeli lakásán Grace úgy tett, mintha észre sem
venné, hogy telefonon keresik. Valamilyen ösztönös megérzésre hallgatva a munkahelyi
telefonszámát nem adta meg Jeffnek, így aztán miután lehalkította a magántelefonját, nem zavarta,
hogy Jeff állandóan hívogatta, illetve újabb és újabb zaklatott SMS-sel bombázta.
Este egyáltalán nem kereste. Egy szót sem szólt Grace-hez az autópályán, de még akkor
sem, amikor kitette a manchesteri állomáson. Grace kiszállt az autóból, ügyetlenül kivette a
csomagját a csomagtartóból, és lehajolt, hogy kellemes hétvégét kívánjon, vagy valami hasonlóan
szánalmas dolgot mondjon, de Jeff sebességbe tette az autót, és elviharzott. Ha egy öregecske
Nissan Pixónál méltóságteljesebb autója lett volna, akkor még hatásosabb lett volna a jelenet. Grace
azonban saját felháborodásától, és a hirtelen rátörő szabadságérzéstől fellelkesülten vett jegyet
Stoke-ba, mellé egy sajtos kiflit és egy kisüveg Beaujolais-t, és úgy érezte, nemcsak hogy jogosan
döntött úgy, hogy nem megy el Edinburgh-ba, de ez a döntése egyenesen diadalnak is felfogható.
Ez a felfokozott hangulat addig tartott, amíg haza nem ért. Akkor, az éjszaka közepén, a
hideg lakásban, ahol üresen tátongott a hűtő, és több üzenet várta a nővéreitől, hogy hívja fel
édesanyját, meg egy másik üzenet az anyjától, hogy hívja fel, akármilyen későn is ér haza, hirtelen
üresnek és értelmetlennek érezte a diadalt, amit akkor már nem is érzett annak. Bevágta a táskáját
az egyik sarokba, lezuhanyozott, és zokniban, kesztyűben, pólóban ágyba bújt. Majd felhívta Susie-
t.
– Gracie! Megérkeztél Edinburgh-ba?
– Végül nem mentem el.
– Tényleg? Miért? Akkor hol vagy?
– Itthon, mama. Nem volt kedvem olyan sokat autózni.
– Á!
– Jeff barátai pedig… szóval ez úgyis inkább Jeff hétvégéje lett volna. Jobb neki egyedül.
– No, hát én meg a staffsi szállodában vagyok. Ha nem mentél el Edinburgh-ba, drágám,
akkor holnap akár el is kísérhetnél.
Grace kivett egy papír zsebkendőt az éjjeliszekrényen álló dobozból, és kifújta az orrát.
– Inkább nem, mama.
– De miért? Én szeretném, ha eljönnél. Olyan jó lenne, ha…
– Én nem dönthetek helyetted, és nem akarom befolyásolni a döntésedet.
Susie hallgatott egy ideig.
– Gondolom, beszéltél a többiekkel – szólalt meg végül.
– Persze.
– Nem akarják, hogy megvegyem a házat. Sem Cara, sem Ashley. Sem Dan. És te?
Grace hirtelen belefáradt abba, hogy ilyen nehezen tudja kezelni a hozzá közel állókat.
– Egyedül kell döntened, mama – mondta elcsigázottan. – S bizonyára megvan a jó okod rá,
ahogyan dönteni fogsz.
– Ezt úgy vegyem, hogy te is ellenzed?
 – Ezt úgy vedd, hogy ma éjjel nekem erről a témáról nincs több mondanivalóm.
Ezután lekapcsolta a villanyt, és még órákig ébren feküdt. Nem átgondolta az este
eseményeit, inkább csak kavarogtak a gondolatok a fejében. Reggel látta, hogy éjjel három SMS-e
érkezett Jefftől, három szó szerint egyforma üzenet, mintha a fiú dühösen nyomogatta volna az
„elküld” gombot, és volt emellett két nem fogadott hívása is. Grace felöltözött, vadóc vörös
hullámait lekötötte egy fejkendővel, majd betért a Kerámia Múzeum büféjébe reggelizni: langyos
teát kapott fémkancsóban, mellé joghurtot és egy átázott fahéjas csigát. Mindezt azonban olyan
barátságos modorban szolgálták fel neki, hogy Jeff viselkedését csak még visszataszítóbbnak
találta. Reggeli után Grace kiment a múzeum elé, megállt az utcasarkon, végignézett a dombon és a
lejtős, háztetőkkel teli széles, sekély völgyön, és végiggondolta, mihez kezdjen az előtte álló nappal,
sőt, az egész élettel.
A mögötte álló, égszínkék csempékből kirakott csíkokkal és ívekkel díszített robusztus
viktoriánus épület eltakarta előle a lakását. A lakását. A háromszobás lakást, amelyben volt egy
meglepően tágas nappali, és amelynek csodálatos északi ablaka abszolút ideális volt, ha rajzolni
szottyant kedve. Éppen emiatt vette meg két éve – ekkor még nem is ismerte Jeffet –, amikor az
irányítása alá vonták a gyár tervezőrészlegét. Nagy teljesítmény volt ez, konkrétan és jelképesen
egyaránt. Lett lakása, céges autója, komoly állása, amely biztosította függetlenségét családja
Londonban élő többi tagjától. Erre mit tett? Veszélybe sodorta mindezt azzal, hogy összeállt Jeff-
fel. A szívdöglesztő Jeff-fel, akit féltékenysége, instabilitása és keserűsége Heathcliffhez hasonlóan
veszélyesen csábító férfivá tett. Grace bámulta a bonyolult útkereszteződést, mintha az jelképezné,
milyen nehezen határozza el magát, hogy milyen nehezen indul el valamelyik irányba. Zsebében
megint csipogott a telefon, újabb SMS érkezett. Elővette a készüléket, s a kijelzőre nézett.
„Ne haragudj! – írta Jeff. – Puszi”.
❖❖❖

Maisie egy zöld filctollal összefirkálta öccse arcát, majd a saját két karját és kézfejét. Ezután
fogott egy barna filctollat is, és felbaktatott a lépcsőn, hullámos vonalat húzva közben a fehér falon
egészen a lépcső tetejéig. Ott leült a szőnyegre, kihúzta a filctollak belét, és mindent összekent
maga körül, többek között saját vadonatúj, szürke, elefántos bársonyruháját is. Végül pedig elindult
megkeresni anyukáját, aki szombat délelőtt lévén ráérősen fürdött. Kinyújtotta felé zöld, illetve
barna kezét.
– Piszkos – tájékoztatta.
Ashley egy hatalmas csattal megerősített konttyal a feje búbján éppen egy cikket olvasott
Grayson Perry keramikusról a Keramikus Szemle című lapban. Elvégre a gyerekek a földszinten
voltak – Maisie színezett a konyhaasztalnál, Fred műanyag formákat próbált beledugdosni egy
dobozba – mindezt Leo felügyelete alatt. Ashley kipillantott a magazin mögül, és megnézte Maisie
kezét.
– Apa hol van?
– Eltört – mondta Maisie. – Eltört a szőnyegen.
– Nézd, mi történt a ruháddal!
Maisie hunyorogva végignézett magán.
– Milyen kár – állapította meg lakonikusan.
Ashley ledobta a földre a magazint, jó messzire, nehogy ráfröccsenjen a víz.
– Hol van apa? – kérdezte ismét, miközben felállt a kádban.
Maisie megvonta a vállát. Áthajolt a kád széle fölött, és belemártotta a kezét a vízbe.
– Elment.
– Mi az, hogy elment?
Maisie kiemelte két kezét a vízből, és jó alaposan szemügyre vette őket.
– Nincs itt – pontosított.
– Hol nincs?
Maisie felsóhajtott.
– Nincs a konyhában – közölte lassan édesanyjával.
 Ashley levette a törülközőt a szárítóról, és szorosan maga köré tekerte.
– Gyere velem! – fogta meg a kislánya kezét.
Maisie megmakacsolta magát, és rángatni kezdte az édesanyja karját.
– Meg kell mosni a kezemet, piszkos! – tiltakozott.
Ashley lehajolt, felnyalábolta Maisie-t, a törülköző pedig kilazult, és a földre hullott.
– A fenébe – csúszott ki Ashley száján. Letette Maisie-t, és felvette a törülközőt.
– Vécére ment.
– Ki?
– Apa. Azt mondta: elmegyek vécére, te rajzolj tovább. De fel kellett jönnöm az emeletre.
– Nem értem.
– Nagy rajzot akartam csinálni. Nagyon nagy rajzot.
Ashley kihúzta a dugót a kádból. Majd ismét megfogta Maisie kezét, és együtt a lépcsőhöz
szaladtak.
– Jaj, Maisie! – sopánkodott Ashley a falfirkák láttán.
– Le lehet mosni – jelentette ki a kislány közömbösen.
– Maisie, tudod, hogy nem szabad összefirkálni a falat. Tudod, hogy nem szabad
összefirkálni sem a szőnyeget, sem a padlót. Pontosan tudod!
Maisie sírva fakadt.
– Nem vagyok rossz! Nem vagyok! Nem vagyok! – ordította. Erre megjelent Leo a lépcső
aljánál.
– Te jó ég!
– Ennyit a nyugodt szombat reggeli fürdőmről – jegyezte meg Ashley.
Leo elindult felfelé a lépcsőn.
– Jaj, Maisie – ingatta a fejét.
– Ne mondd ezt! – kiabálta a kislány. – Ne mondd ezt!
Leo felért az emeletre, és leült a legfelső lépcsőre, hogy egy magasságban legyen a
kislánnyal.
– Nem vagyok rossz! Nem vagyok… – toporzékolt Maisie.
– De igen. Nézd, milyen lett a fal, nézd ezt a szegény szőnyeget! Hogy az új ruhádról már ne
is beszéljek!
– Meg szegény anyukádról – tette hozzá Ashley.
– Anyuci visszamehet fürdeni – mondta Leo anélkül, hogy a feleségére nézett volna.
– De anyuci már leengedte a vizet – igazította meg Ashley magán a törülközőt.
– Akkor anyuci engedhet új vizet – felelte Leo rezzenéstelen arccal. – És mielőtt anyuci
szemrehányást tenne apucinak, apuci elnézést kér anyucitól, amiért elment vécére három egész
percre.
– Nem direkt volt! – mondta Maisie hüppögve.
– Dehogynem! – válaszolta Leo. – Direkt volt. Hagytad, hogy a kezed levegye a kupakot a
filctollról, és rajzoljon vele, egészen az emeletig. Ez nem volt véletlen.
Ashley letérdelt a foltos szőnyegre, és megfogta Maisie kezét.
– Nézz rám!
– Nem! – ordította a kislány.
– Nem! – ordította Fred a földszintről, aki kimászott a konyhából, és az alsó lépcsőbe
kapaszkodott.
Ashley felugrott, és leszaladt a kisfiúhoz, s közben próbálta magán tartani törülközőjét.
– Nem! – mondta megint a kisfiú, és ellökte magától Ashley kinyújtott kezét. Vágyakozón
nézett fel a lépcső tetejére.
– Ne már, Fred – mondta Maisie kissé fátyolosan.
Ashley lehajolt, és szabad kezével felnyalábolta Fredet, aki azonnal tiltakozni kezdett.
– Beviszem magammal a fürdőszobába – közölte Ashley a férjével.
– Azt hittem, nyugodt fürdést akarsz.
– Azt már fújhatom – vágta rá Ashley dühösen, ahogy felment a lépcsőn a hóna alatt
rúgkapáló kisfiúval, és megkerülte Maisie-t.
Leo nem nézett rá, csak megfogta kislánya kezét.
– Maisie segít nekem lemosni a falat, és kitakarítani a szőnyeget. És végiggondolja, hogyan
fog bocsánatot kérni.
Maisie csak bámult rá.
– Nem direkt volt – mondta ismét, de most már minden meggyőződés nélkül.
A fürdőszobában megszólalt Ashley mobiltelefonja.
– Csörög a telefonod – tájékoztatta Leo teljesen feleslegesen.
Ashley megigazította Fredet a kezében.
– Biztosan anya keres megint.
– Ez a ház…
– Nem akarok most erről beszélni. Ha meg akarja venni, dacára annak, hogy nekünk mi a
véleményünk, akkor miért nem veszi meg?
– Nyilván megvan rá a jó oka.
– Ő mindenre talál jó okot, amit meg akar valósítani.
Leo felállt, és felemelte Maisie-t.
– Ezt én szoktam mondani – jegyezte meg.
Ashley végignézett a férjén, a törülközőn, és a karjában csálén tartott kisfiún.
– Valami bajod van az anyámmal? – kérdezte vészesen éles hangon.
– Hogy jönnék én ahhoz, hogy bajom legyen vele? Tudom, milyen sokkal tartozunk neki.
Hallgattak egy ideig, majd Ashley szólalt meg anélkül, hogy Leóra nézett volna.
– Csak sajnálod, hogy így van.
Leo megigazította Maisie-t a karjában, és óvatosan válaszolt:
– Nem, nem sajnálom. Csak azt gondolom, hogy néha elég nagy ára van a sok jónak.
– Neked.
– Nekünk.
Ashley csak állt, és bámult a férjére. Egyik gyerek sem moccant, egyik sem szólt egy szót
sem.
– Neked – ismételte meg.
Maisie belefúrta a fejét az édesapja vállába. Leo nagy levegőt vett.
– Igen, nekem – mondta szinte dacosan. – De nemcsak én fizetem meg az árát. Hanem
mindannyian. Nem tesz jót ez a helyzet a kettőnk kapcsolatának sem.
Ashley megigazította Fredet a karjában.
– És akkor? Mi a terved?
– Hát… nem tudom – mondta Leo, és egy pici puszit adott Maisie-nek. Majd nyomatékosan
hozzátette: – Egyelőre.

Cara éppen salsát készített. Kipakolta a hozzávalókat – egy avokádót, néhány

lukulluszparadicsomot, egy apró skarlátvörös csilipaprikát – a munkapultra, mintha egy
szakácskönyvhöz szeretne fényképet készíteni. Majd kitette a zöldségek mellé a hatalmas
kőmozsarat, amelyet egy lombardiai nyaralás során vásároltak. A mozsár ritkán került elő a
szekrényből, mert Cara olvasott egy cikket arról, milyen sok harmadik világbeli nőnek okoz ízületi
gyulladást, hogy mindennap órákon át kell kézzel őrölniük az alapélelmiszereket. Nyilvánvalóvá
vált hát számára, hogy a mozsarat csak ritkán, a hitelesség kedvéért lehet használni.
A salsa mellé kovásszal készült rozskenyeret vásárolt a kézműves pékségben. A cipó egy
széles, barna papírzacskóban várt sorára, és mellette feküdt a palatálcán egy szelet olasz vaj.
Olajbogyók és édesköménnyel ízesített szalámi is lesz az asztalon. Cara szinte terápiás jelleggel
készítette magának mindig az ehhez hasonlóan gondosan megtervezett és roppant ízletes szombati
ebédeket, ezzel terelte el gondolatait a hét eseményeiről, miután a pilátesz ellazította izmait.
Nehéz volt kikapcsolnia. Az ember hiába mondja magának, hogy sokkal hatékonyabban tud
dolgozni hétköznap, ha hétvégén teljesen feltöltődik, amikor ez jellegzetesen olyan elméletet volt,
amelyet képtelenség volt a gyakorlatba átültetni. Elvégre ma már ő és Dan voltak a cég motorja.
Amíg ők nem voltak, addig a vállalat egyik napról a másikra élt, és ebből ők ketten húzták ki, ők
ketten adtak neki ígéretes jövőt is az egészséges jelen mellett. Ma már huszonnégyen dolgoztak a
központi irodában, és több mint kétszázan a gyárban, többek között egy kitűnő új honlaptervező az
előbbiben, és egy új üzemvezető az utóbbiban, Neil Dundas, aki elődjével ellentétben nem akarta
minduntalan összeakasztani a bajszát Dannel. Cara kézbe vette az avokádót, és kipöckölte picurka
szárát. A gyümölcs fantasztikusan nézett ki.
Cara gyakorlott mozdulatokkal körbevágta az avokádót. A múlt heti bevétel nem érte el
ugyan az egy évvel ezelőttit, összességében azonban harminc százalékkal növekedett a forgalom.
Mindez sok apróság együttes hatásának köszönhető: jól fogytak a csokidrazséval töltve árult
százszorszép mintás minibögrék, csordogáltak a jogdíjak a konyhai felszereléseket gyártó cégtől és
a szalvétagyártótól, amelyek Susie Sullivan-mintákat használtak termékeikhez. A kiárusításokon
pedig természetesen vittek mindent, mint a cukrot. Óvatosan kétfelé feszítette az avokádót, és a kés
hegyét bedugta a mag alá. Könnyen enged az árból egy olyan vállalat, amelynek saját gyárában
folyik a termelés, és amely ismeri azt az aranyszabályt, hogy amint csökken a kereslet, azon
nyomban le kell szállítani az árakat.
A bejárati ajtóban ekkor megcsörrent Daniel kulcsa. Cara éppen azon mesterkedett, hogy
egy kanállal kivájja az avokádó húsát, s a mozsárba tegye.
– Jó hírem van! – kiáltotta Dan, amint belépett a lakásba.
– Igen?
– Ash megkötötte a szerződést. Reggel megnéztem az e-mailjeit. Szeretnének egy olyan
termékcsaládot, amelyet kizárólag ők forgalmaznak, és mellé húszezer font értékben kérnek a
legjobban ismert termékeinkből is.
Dan ledobta fekete bőrtáskáját a bejárati ajtó melletti székre, és becsukta az ajtót.
– Remek. Ő tudja már?
– Majd megtudja. Szombatonként a kicsikkel van. De nagyon fog örülni. Azt hitte,
elbaltázta. Olyan vicces! Popsitörlővel…
– Nem akarod tudni, mire jutottam? – vágott a szavába Dan.
Cara egy kis tabascoszószt csepegtetett az avokádóra.
– Igyekszem halogatni a kérdést. Nem tűnsz felhőtlenül boldognak.
Daniel odament Carához, és belekukucskált a mozsárba.
– Nem is vagyok.
– Nem hajlandó segíteni?
– Nem fogja lebeszélni a házvásárlásról. Még csak nem is helyesli a tiltakozást. Nem érti,
miért ne vehetné meg Susie azt a házat, ha annyira akarja. Szerinte, ha nosztalgia hajtja, vagy ha
úgy érzi, szüksége van a házra ahhoz, hogy meg tudja őrizni a kreativitását, akkor minden rendben
van.
Cara a vízforraló felé fordult. A paradicsomoknak le kellene húzni a héját.
– Hogy is gondolhattam, hogy mellénk fog állni? Vagy hogy legalább beszélni fog vele?
– Meg kellett próbálnunk.
Cara vizet engedett a forralóba.
– Nem is emlékszem olyan esetre, amikor szembeszállt volna anyával – mondta. – Még
akkor sem, amikor rólunk, lányokról volt szó. Persze általában nem is kellett neki, mert úgyis
jobbára ő nevelt bennünket, és nem volt nehéz dolga velünk, mert hálásak voltunk, hogy csendben
végzi a dolgát.
Daniel beledugta az ujját az avokádókrémbe. Megnyalta.
– Nem sajnálod? – kérdezte semleges hangon.
– Mit?
– Hogy anyukád keveset volt veled, mert mindig csak a vállalatot igazgatta?
– Nem.
Cara nézte, hogyan forr fel a víz.
– Tényleg?
– Apa nagyon jó apa volt. Minden barátunk imádta. Zenélt, tortát sütött. Lehet ennél többet
kívánni?
Daniel figyelte Carát.
– Mégsem akarsz gyereket…
– Te sem!
– Ez igaz. De elgondolkodtam azon, hogy…
A vízforraló kikapcsolt. Cara odavitte a munkalaphoz.
– Dan, nem vagyok olyan hangulatban, hogy a gyerekkoromat analizáljuk. Apa szuper
apuka volt. Anya fantasztikus anyuka volt. Ez a cég összességében azért igen jó neked is és nekem
is. Ez elég, nem gondolod?
– Volt valami apádban ma reggel. Mintha… nem is tudom… mintha magányos, vagy…
vagy elárvult lett volna.
A cipóval teli barna zacskó mellett pittyent egyet Cara telefonja, jelezvén, hogy SMS
érkezett. Cara biccentett Danielnek, hogy nézze meg, ki írt.
A férfi a kijelzőre nézett, majd Cara orra alá tolta a telefont.
– Mi az? – kérdezte Cara.
– Olvasd csak el! Meglépte. Ajánlatot tett a házra.
NEGYEDIK FEJEZET

– Csak annyit kérek – mondta Jeff –, hogy légy velem egy kicsit türelmes.
Reggel fél nyolc volt, és a műteremben rajtuk kívül senki más nem tartózkodott. Ben és
Michelle, Grace munkatársai csak nyolckor szoktak beérni. Jeff általában kerülte a gyárat, mintha
már attól megfertőződne, ha beteszi a lábát Grace családjának ingatlanába, de tudta, hogy hétfő
reggel biztosan egyedül találja majd Grace-t, ha elég korán érkezik.
Nemcsak hogy korán érkezett, de meg is borotválkozott, és még egy csokor virágot, és egy
bonbonokkal teli kerek, arany dobozt is szorongatott a kezében. Grace szokásos hétköznapi
öltözetét viselte: farmert, egy ütött-kopott térdcsizmát, és egy idomtalan pulóvert. Nem volt
kisminkelve, és a haját is édesapja egyik régi homlokkendőjével kötötte hátra. Semmi kedve nem
volt bájologni.
A kockás függönnyel díszített ablaknál állt, azóta, hogy Jeff belépett a stúdióba. Elnézett a
feje fölött. Jeff még mindig a kezében szorongatta a csokrot. Rózsaszínű liliomokat hozott. Vajon
honnan utaztatták ide szegényeket?
– Ha nem beszélsz velem, kicsim, akkor akár a kukába is dobhatom a virágokat.
És ezzel elindult a tervezőasztal túlvégénél álló fém kuka felé, amelynek szép betűkkel a
fedelére felfestették, hogy „Papír”.
– Ne oda dobd! – szólt rá Grace önkéntelenül.
Jeff a földre hajította a csokrot.
– Nem kéred, ugye?
Grace nem felelt.
– Kérlek, kiscicám! – nyújtotta felé Jeff esdekelve kezét.
Grace lassan felé fordult.
– Mit kérsz?
– Kérlek, légy velem kicsit türelmes.
– Miért?
– Mert… mert te vagy nekem a legfontosabb az egész világon – mondta, és leengedte kezét.
– Nem igaz – válaszolt Grace közömbös hangon, némi szünet után.
Jeff elindult felé, átlépett a virágokon.
– Ne gyere közelebb, kérlek! – szólt rá Grace.
Jeff egy méterrel előtte megállt.
– Pedig komolyan mondtam, hogy sajnálom. Sajnálom az egész hétvégét. Nem tudom, mi
ütött belém. Hiányoztál. Egész hétvégén hiányoztál. Az egész… az egész olyan… értelmetlen volt,
ott lenni nélküled, meg minden.
Grace hátrébb lépett, és kettejük közé húzta a számítógépházat.
 – Nem érdekel, Jeff.
– Engedd, hogy megmagyarázzam!
– Nem.
Jeff várt egy kicsit. Majd lehajolt, felvette a földről a liliomokat, és letette őket Michelle
számítógépe elé.
– Nehogy azt mondd, hogy vége, kiscicám – szólalt meg elcsukló hangon.
Grace felsóhajtott, és összefonta karját maga előtt.
– Szeretnék egy kis szünetet kérni.
– Amit csak szeretnél! – vágta rá Jeff lelkesen.
– Nem bízom benned. Szükségem van arra, hogy egy ideig ne találkozzunk. Hogy egy ideig
ne is lássalak.
– Ahogy akarod – mosolygott Jeff kisfiúsan reménykedő hangon. – Bármit megteszek, amit
kérsz.
A stúdió ajtaja kinyílt, és egy hideg szélfúvás kíséretében megjelent a küszöbön Michelle,
szokás szerint máris csacsogva. Steppelt dzsekit viselt és hatalmas bojttal díszített kötött sapkát,
amely pont úgy nézett ki, mintha egy skandináv meséből kölcsönözte volna.
– Jesszusom, dermesztő hideg van, és csupa jég minden. Idáig csúszkáltam a
buszmegállótól. De komolyan, én…
Ekkor elhallgatott, Grace-re nézett, majd leplezetlen érdeklődéssel végigmérte Jeffet.
– Hoppá! Mibe csöppentem?
– Jeff már épp indulni készült – jelentette ki Grace.
Michelle tekintete Jeff arcáról a billentyűzetén heverő liliomokra siklott.
– Rendben, már indul is. Ha megígéred, hogy visszajöhet még – mondta Jeff Grace-nek.
– Én visszafogadlak – kotyogott közbe Michelle. – Bármikor.
Grace felvette Michelle asztaláról a virágokat, és Jeff kezébe nyomta őket.
– Ezeket is vidd!
– Csak akkor, ha…
– Adj nekem egy kis időt – vágott közbe Grace. – Gondolkodni akarok. Nem tudom.
Jeff elvette a virágokat. – Ezt igennek veszem – jelentette ki lelkesen.
– Menj.
Jeff megállt az ajtónál, és jobb kezét a kilincsen nyugtatva jelentőségteljesen visszanézett
Grace-re. Majd kilépett az ajtón, s ekkor már csak csizmájának egyre halkuló kopogását lehetett
hallani a kinti lépcsőn.
Michelle a székre dobta táskáját.
– A mindenit! – álmélkodott. – És mindez még reggeli előtt!
– Bocs, hogy…
– Szóra sem érdemes. Szeretem egy kis drámával kezdeni a hetet. Ő lenne hát a híres Jeff?
Grace bólintott.
– Jóképűnek jóképű… – állapította meg Michelle.
– Nem telt valami jól a hétvégénk – mondta Grace.
– Abban a kertészeti áruházban dolgozik, amelyik a Trentham felé vezető út mellett van,
ugye??
– Igen – felelte Grace kurtán.
– Mit csinál ott?
– Nem igazán tudom – mondta Grace, de nem nézett Michelle-re.
– Lehangoló hely, nem? Szerintem az a leglehangolóbb kertészet egész Angliában. Pedig a
növényektől mindenki azt várja, hogy felvidítsák. Elvégre élőlények, vagy mifene.
Grace némaságba burkolózott, és továbbra sem nézett Michelle-re.
– Jó, oké, felfogtam – mondta Michelle. – Vettem a lapot. Csak szeretem tudni, mi a helyzet,
ahogy te is, csak te nem vallod be.
Levette a bojtos sapkát, és felakasztotta sarokban álló hajlított-fafogasra.
– Azt csiripelik a verebek, hogy anyukád házat akar venni Barlastonban.
 – Micsoda? – bámult rá Grace.
Michelle lehúzta dzsekijén a cipzárt.
– Itt nem lehet titkot tartani, tudod jól. Főleg anyukádról. Szóval igaz? Látom az arcodon,
ahogy azt is látom, hogy ha ez a Jeff nem lenne ennyire szívdöglesztő, akkor már régen kitetted
volna a szűrét.
Megállt a számítógépház mellett, s észrevette az aranyszínű dobozt.
– Hűha! Bonbon! És gondolom, egyedül kell felfalnom az egészet, mi? Mert te egy falatot
sem tudnál ebből lenyomni a torkodon, ugye?

A Radipole Roadon a papagájon kívül senki sem tartózkodott otthon. Jasper hagyott a
konyhaasztalon egy rá oly jellemző, viccesen kidekorált üzenetet, miszerint a takarítónő nem tud
jönni, mert az egyik gyereke nem ment iskolába. Továbbá, hogy ő kábé hatra ér haza, valószínűleg
Bradyvel és Frankkel, és ha ők is jönnek, akkor hoz kaját mindenkinek.
Az üzenetet leszámítva üres volt a konyhaasztal, csak egy apró, kinyílt íriszekkel díszített
Susie Sullivan-kancsó állt rajta, amelyet húsz évvel ezelőtt kezdtek árusítani a Ragyogó reggel
termékcsalád tagjaként, de még mindig lehetett kapni.
Susie odament a kalitkához. Polinézia, aki éppen serényen kutakodott az egyik szárnya alatt,
rá se hederített. Az ülőrúd túlsó végén tollászkodott, és esze ágában sem volt üdvözölni Susie-t.
– Polinézia – szólalt meg Susie –, csak azért, mert én nem Jasper vagyok…
A férfi nevének említésére a papagáj kihúzta a fejét a szárnya alól, és fejét oldalra billentve
szemügyre vette Susie-t.
– Bocs, de velem kell beérned. De jobb, mint ha egyedül lennél, nem?
Polinézia rövid rikkantással válaszolt. Majd az ülőrúdon tett néhány lépést Susie felé, de
arra ügyelt, hogy ne menjen hozzá olyan közel, hogy Susie megsimogathassa.
– Egyébként is egész hétvégén a tiéd volt – jegyezte meg Susie.
Polinézia ezen egy pillanatig elmélázott, majd visszatipegett oda, ahonnan elindult, és ismét
szárnya alá dugta a fejét.
– Azért egy kicsit rosszul érint, hogy van egy papagájunk, aki szóba sem áll velem. Szerzek
is magamnak egy másikat a Szalon-házba, csak hogy felhúzd a csőrödet.
– Kopj le – felelte Polinézia a tollai alól halkan, de félreérthetetlenül tisztán.
Susie felnevetett.
– Fura egy csajszi vagy te, Polinézia. Komolyan. Az a mi nagy szerencsénk, hogy Jasper
imádja a fura csajszikat.
Polinézia ismét felkapta a fejét:
– Polinézia. Jasper Moran. Délnyugati hatos kerület.
Susie, már szinte megszokásból, a vízforralóhoz ment. A készülék mellett Jasper otthagyott
egy kupac levelet, amelyek közül a legérdekesebbeket már felnyitotta, a levélpapírokat pedig kissé
elfordítva visszatette, jelezvén, hogy olvasta őket. A lányok – Grace nem is annyira, de Cara és
Ashley mindenképpen – évek óta mondogatják, hogy kellene Susie-nak egy titkárnő, valaki, aki
irányítaná az életét, kezelné a levelezését, megszervezné a programjait, és még a tisztítóba is
elugrana a ruhákért. De Susie nem hajlandó titkárnőt felvenni. Azt mondta, dolgoznak neki elegen
Londonban is és Stoke-ban is, ráadásul ott volt neki Jasper, aki a cég első percétől kezdve mellette
állt, nem úgy, mint a lányok. Egyébként sem akarta, hogy még egy emberrel foglalkoznia kelljen.
– Ez azt jelenti – értelmezte édesanyja kijelentését Ashley Carának –, hogy nem akarja,
hogy bárki is pontosan tudja, hol van, és mit csinál. És ha jobban belegondolok az én jelenlegi
helyzetembe, akkor nem is csodálom.
Jasper soha semmi ellen nem tiltakozott. Tudta, hogy Susie-t nem zavarja, ha a stúdió tele
van különféle zenészekkel, cserébe őt sem zavarta, ha Susie előzetes bejelentés nélkül eltűnt a
Radipole Roadról. Susie némi önelégültséggel gondolt arra, hogy ők ketten kölcsönösen tisztelték
egymást, jól érezték magukat egymás társaságában, és ez a mindkettejük által oly nagyra tartott
szabadság azon nyomban megszűnne, ha belépne az életükbe egy titkárnő, legyen az akármilyen
elbűvölő, mert ő szükségszerűen életük minden részletével tisztában lenne.
 Elvégre is Jasperrel olyan harmóniában éltek harminc éve, amit aligha túlzás lenyűgözőnek
nevezni. Még mindig csak a második közös lakásukban laktak, és noha abban most már volt egy
minden műszaki vívmánnyal felszerelt zenei stúdió, meg hifi, akkor is csupán egy viktoriánus
sorházi lakás volt tizenöt méter hosszú kerttel – amelyet néhány éve hozzáértőkkel terveztettek meg
–, valamint egy lebetonozott előkerttel, ahová a járókelők csipszes zacskókat, meg ragacsos
rágógumikat dobáltak be. Mivel mindketten irtóztak bármiféle nagyzolástól, tökéletesen megfelelt
nekik ez a ház, valamint Susie üzleti életben használt kissé amatőr stílusa. Hiába szapulta Susie-t
Cara, Ashley és Daniel a profi hozzáállás hiányáért, mindannyian tudták, hogy az igazi problémát
az jelenti, hogy Susie nem hajlandó kiadni a kezéből az irányítást. Ha az ember abban a házban
marad, amelyet már ismer, olyan körülmények között, amelyek nemcsak ismerősek, hanem teljes
mértékben kezelhetők is; továbbá, ha a közvetlen családon kívül a lehető legkevesebb bensőséges
emberi kapcsolatot ápolja a környezetében élőkkel, akkor minden energiáját a kreativitásra
fordíthatja, s kezében tarthatja a gyeplőt.
„Nekem – gondolta Susie a borítékokat tologatva – ez így tökéletesen megfelel. Elvégre az
első banki hitelem lehívása óta saját magam irányítom az életemet, és semmi, de semmi nem fogja
ezt elvenni tőlem.” Az utolsó borítékot is letette a kupac tetejére – semmi sürgős tennivalót igénylő
küldemény nem érkezett a postával –, és megtöltötte a vízforralót. Előbb egy kis kávé, majd irány
gyalog az iroda, ahol a laptopjából elővarázsolja majd a képeket a Szalon-házról. Nem fog
magyarázkodni, nem fogja megindokolni a döntését; egyszerűen csak bejelenti, hogy ajánlatot tett.
És azt is hozzáteszi majd, hogy az eladó elfogadta az irányárnál negyvenötezer fonttal olcsóbbat.
Polinézia újfent közelebb húzódott a kalitka széléhez, s ezúttal szinte nekinyomódott a
rácsoknak.
– Kopj le! – mondta ismét.

Susie azon a határozott, nyugodt hangon beszélt, amellyel olyan nehéz volt vitába szállni.
Laptopja nyitva állt a tárgyalóterem asztalán, és a monitoron a Szalon-ház látszott az utca felől
fényképezve, mögötte pedig valószerűtlen hortenziakékben pompázott az ég.
– Szombaton tényleg ilyen volt a színe – bizonygatta Susie. – És ez a ház olyan bájos! Nem
is nagy. Ebéd alatt tettem rá ajánlatot, a tulaj pedig pár órán belül válaszolt, hogy elfogadja. A hó
végén szerződünk, a fizetési feltételek rugalmasak. Egyszerűen tökéletes!
Ashley nem nézett a nővérére. A szeme sarkából látta, hogy Cara az előtte fekvő papíron
böngészte a statisztikákat, és nem nézett sem a monitorra, sem az édesanyjára. Cara rendes hétfői
értekezletet szeretett volna. Próbált volna tovább lépni, megkerülni az elmozdíthatatlan,
megváltoztathatatlan akadályt, Susie azonban csak a házról akart beszélni.
– Akkor fogom használni, amikor Stoke-ban vagyok. Mostanában heti egy-két napot
egyébként is ott töltök, és talán időnként Jasper is velem tart majd.
Némi szünet után hozzátette:
– Szeretném megmutatni nektek, meg az ügyfélkapcsolatosoknak is. Jó reklám lesz.
Egyik lány sem szólt egy árva szót sem. Cara oldalra hajtott fejjel, szórakozottan a
jegyzetfüzete margójára firkált. Mivel a haját összefogva viselte, Ashley pontosan látta, mennyire
megfeszült az állkapcsa. Mintha összeszorítaná a fogát. Ashley-t figyelmeztette a fogorvosa, hogy
tudatosan kell ügyelnie arra, hogy ne csikorgassa a fogát, hanem lazítsa el az állkapcsát és a vállát.
„Engedje le a vállát – mondta –, nem a fülénél kezdődik az.”
– Dan hol van? – nézett Susie Carára.
– Tárgyal, anya – felelte Cara anélkül, hogy felnézett volna.
– A hétfői értekezleten mindig mind a négyen részt szoktunk venni – értetlenkedett Susie
rövid szünet után.
– Tudom – mondta Cara, és letette a tollát. – De ez a bizonyos vállalatvezetési tanácsadó cég
csak ebben az egy időpontban tudta fogadni.
– Jaj, már megint – sóhajtott Susie.
– Anya, ez a fejlődés bevett módja. Ezerszer átbeszéltük már, te is pontosan tudod.
– El is fogadtam. Tizenötről húszmillióra növelni a forgalmat logikus lépés…
 – De ennél többre is képesek vagyunk – mutatott rá Ashley.
Susie maga elé húzta a laptopot, és a monitoron látható képet kezdte tanulmányozni.
– Nem beszélhetnénk inkább az ajándéktárgyakról? – vetette közbe Cara.
– Dehogyisnem! – válaszolt Susie, de fel sem nézett.
– Ez az üzletág is egyre növekszik – tájékoztatta Cara az édesanyját. – A névvel ellátott
tárgyakat viszik, mint a cukrot, különösen a webáruházból. Ha lehet, akkor…
– Nem! – vágott közbe Susie, és lecsapta a laptop tetejét. – Nem lehet. Mert ennek az lesz a
vége, hogy adjak át több feladatot nektek, meg hogy ez a cég már nem csak az enyém, és ezt nekem
is fel kell ismernem. Én pedig nem akarom ezt még egyszer végighallgatni.
– De most mondtad, hogy…
– Cara! Bármiről hajlandó vagyok beszélni, de azt nem tűröm, hogy prédikáljatok nekem. És
még mielőtt nekem támadnátok, leszögezem, hogy ennek semmi köze a családhoz. Épp azért
akarom megvenni ezt a házat, mert szükségem van egy olyan helyre, amely csak az enyém. Ahol
gondolkodni, rajzolni, tervezni tudok, ahol nem nyaggatnak folyton azzal, hogy adjam át ezt a
feladatot, változtassak azon, vagy mondjak le amarról, egészen addig, amíg azt érzem, senki sem
emlékszik már arra, ki hozta létre ezt a vállalatot, és hogy került ide az összes ember, aki belőle él.
Ashley a szemgödrébe nyomta tenyere élét, olyan erősen, hogy színrobbanásokat látott
lehunyt szemhéja mögött. Gyakorlatilag egészen hasonló volt reggel az a helyzet is, amikor Fred
fogta a műanyag tálkáját, kinyújtotta a kezét oldalra, miközben kerek barna szemével Ashley-t
nézte meredten, majd lassan, szándékosan kiborította a tálkából a gabonapelyhet. Ashley ugyanúgy
nézte a padlóra hulló gabonapelyheket, ahogy most édesanyját nézte.
– Mi nem szoktunk veszekedni, anya – mondta.
– Most sem veszekszem – jelentette ki Susie, maga elé bámulva.
– Pedig jó lenne, ha mindent meg tudnánk beszélni – szólt közbe Cara ingerülten. –
Szabadon. Nagyon jó lenne.
– Tudom – felelte Susie, aki már megint a laptopot markolászta. – Tisztában vagyok vele.
De egyszerűen. egyszerűen képtelen vagyok lemondani arról, ami az egész vállalkozás lelke.
A hirtelen beálló csendben Ashley levette a kezét a szeméről, majd így szólt:
– A tavaszi katalógusról is szerettem volna pár szót váltani veletek.
– Hogyne.
– Meg arról is, kiket javasolok partnernek a különkiadáshoz.
– Az a lényeg, hogy az elvekben egyetértsünk.
– Ezt Ashley is pontosan tudja – vágott közbe Cara fáradtan.
– Te pedig – fordult Susie Cara felé – gondolom, azt akarod elmondani, hogy hatvan
százalékkal csökkent a bögrék forgalma…
– Negyvennéggyel – pontosította Cara.
– Ennek ellenére képtelenek vagytok elfogadni, hogy megveszem ezt a házat. Pedig ez a ház
pont ott áll, ahol ennek a vállalatnak a lelke van, és ez a ház fogja táplálni azt a kreativitást, amelyre
ez az egész vállalkozás épül.
Cara és Ashley egymásra néztek. Cara enyhén megvonta a vállát, majd mindkét lány Susie-
ra nézett.
– Ha ezt szeretnéd, akkor legyen – mondta Ashley.
– Majd meglátjátok! – vette kézbe Susie a laptopját.

Egy óra volt még hátra a gyári munkások műszakjából. A munkások a hét öt napján reggel
hat előtt érkeztek, és délután háromig dolgoztak, majd otthagyták a megformázott, de még díszítés
nélküli kerámiákat, amelyeket éjszaka égettek ki.
Grace a gyárban mindig megnyugodott. Megnyugtatták egyfelől a hosszú, poros, fényesen
kivilágított termek, amelyekben a kerámiák előállítása folyt; másfelől pedig az emberek, az öntők és
a retusálók, a korongosok, a lányok, akik forrasztódróttal vágták ki a formákat a szivacsokból.
Nemkülönben a festékfoltos, forgó asztaloknál dolgozó díszítő és szegélyező asszonyok, a
mázazók, akik minden egyes kerámiát belemártottak a levendulaszínű tartályokban álló mázba,
mindegyiket saját kezűleg, mert ebben a gyárban minden egyes darabot emberi kéz formált – és
emellett az is megnyugtatta, hogy kitehette a lábát a műteremből, távol lehetett a telefontól, a
problémáktól. A gyárba egyébként is hiába vitte volna magával a telefonját. Még a gondolatait sem
hallotta, beszélni meg végképp lehetetlenség lett volna. És volt valami egészen felemelő abban,
ahogy a készüléket néma üzemmódra állította, és otthagyta az íróasztalán, mintha az cseppet sem
lenne fontosabb egy üres füzetnél.
Az öntőműhely mindig lenyűgözte. Tizennégy ember dolgozott az egymással szemben álló
hatalmas lócák között, a képlékeny agyagkeverék pedig a mennyezetről lelógó széles, sárga
csövekből ömlött eléjük. Naponta hét tonna. Agyag, adalékanyagok és víz hét tonnányi, megfelelő
arányú keveréke, amelyet a keverőgép készít el minden éjszaka, hogy aztán a csövekbe kerüljön,
onnan pedig a bögréket, kancsókat, teáskannákat, vázákat, tálkákat és csészéket előállító
öntőformákba, amelyekből minden egyes munkás naponta több mint négyszáz darabot készít. Az
elkészült kerámiákat aztán kocsira pakolják, és a retusálóműhelybe viszik.
Grace megállt Barney Jilkes mellett, aki időnként kivillanó arany fogaival, és a nyakán
tekergőző tetovált kígyóval nem volt éppen mindennapi jelenségnek mondható. Barney tizenöt
évesen otthagyta az iskolát, majd egy bányában dolgozott, mint az apja – „Csak háromszáz méter
mélyen. Túl fiatal voltam ahhoz, hogy odaengedjenek a szénfronthoz.” Ezután szakmunkásvizsgára
jelentkezett, hogy munkába állhasson a Wedgwoodnál, ahol az édesanyja telefonközpontosként
dolgozott, mindenki csak úgy ismerte, hogy ő „a Wedgwood hangja”. Amint Susie átvette a Snape
Kőedénygyárat, Barney azonnal munkára jelentkezett nála, szinte csak viccből. „Sosem volt még nő
főnököm. Gondoltam, jó buli lesz. Életem legjobb döntése volt” – emlékezett vissza.
– Ez a nap egyszerűen rémes – panaszolta most Grace-nek, és közben egy pillanatra sem állt
meg a keze.
– Igen?
– Három selejt! Három! Nekem nem szokott selejtem lenni! Hónapok óta nem volt selejtem!
– Na tessék. Akkor arra a három hónapra gondoljon, ne a mai napra.
– Csalódtam magamban – ingatta a fejét Barney, majd előrehajolt megtölteni az öntőformát,
miközben a tetovált kígyó szinte tekergőzött a nyakán.
– Senki sem fog szólni érte – nyugtatta meg Grace.
– Szólni nem szólnak, csak gondolnak ezt-azt, és tudják. Még a kutyáim is tudni fogják,
amint meglátnak!
– Felejtse el, Barney. Mi is elfelejtjük. Maga kitűnően végzi a munkáját.
– A legjobb napomon ötszázötvenkét darab került ki a kezem közül!
– Hogy vannak az agarai? Ha már a kutyáknál tartunk.
Barney arcvonásai ellágyultak. Agyagos öklével megdörzsölte a halántékát.
– Szuperül, Grace. Főleg a kis kék.
– Ha vigasztalja, nekem is elég szar napom van ma.
– Vigyázzon a nyelvére! – feddte meg mutatóujjával a férfi.
– Bagoly mondja verébnek.
– Én pasi vagyok, Grace. Maga meg…
– Csak azt ne mondja, hogy hölgy.
Barney vigyorogva felállt, és felrakott egy levesestálat a mellette álló kocsira.
– A kutyák egyszerűbb esetek, mint ez a nagy handabanda a hölgyekkel és az urakkal. A
kutyáknál nincs kecmec. Ott csak kanok és szukák vannak.
Grace mosolyogva ment tovább, majd beért abba a terembe, ahol a hatalmas agyagdarabok
várakoztak arra, hogy az agyagkeverőgépbe kerüljenek, majd tovább ment a retusálóműhelybe, ahol
a munkások kések és szivacsok segítségével lesimították az elkészült edények felületeit és széleit.
Itt mindig megállt a polcokon katonás rendben sorakozó nyers kerámiák, és a kék munkaruhás nők
mellett – a retusálóműhelyben kizárólag nők dolgoztak. Ekkor a dédanyjára gondolt, aki munkát
keresni jött ide, majd hirtelen a viszonylag fiatal főnök előtt találta magát, aki nem éppen olyan
szemekkel mérte végig, mint aki a retusálási képességeit igyekszik kideríteni. Mesébe illő epizód
volt. Jean McGrath előzőleg egy burslemi sorházban lakott, ahol csak az udvaron volt illemhely.
Váratlan fordulat volt életében így, amikor Mr. Snape, a kőedénygyáros meghívta teára, majd
sétálni és moziba is. Nemkülönben volt mesébe illő az a jelenet, amikor a férfi előhúzott a zsebéből
egy rubinnal és gyémánttal ékesített eljegyzési gyűrűt, féltérdre ereszkedett a Barlaston mellett
elterülő mezőn, s megkérte Jean kezét. Mr. Snape nem aprózta el: megígérte neki, hogy ha igent
mond, ott, azon a szent helyen épít neki házat. Jean természetesen igent mondott, s így egykettőre
lett férje, kisbabája, és Tölgyes-lakja. És még ha a kisbaba végül óriási csalódást keltett, a kisbaba
kisbabája kárpótolta az öregeket. „Olyan fura – gondolta Grace –, hogy van egy nagyapja, aki él,
mégsem beszélnek róla soha”. Amikor Grace arra gondolt, hogy az édesanyja mi mindent ért el
nemcsak maga számára, hanem az olyanoknak is, mint Barney, meg Maureen, aki itt dolgozik a
retusálóműhelyben, úgy érezte… úgy érezte, hogy ha Susie ötven házat akarna venni Barlastonban,
ahhoz is joga volna.
– Grace! – szólította meg valaki.
Grace megfordult, és meglátta Harryt, aki egész életében az égetőműhelyben dolgozott,
amióta pedig nyugdíjba ment, iskoláscsoportokat vezetett végig a gyáron.
– Michelle keresi – mondta.
– Tényleg?
– Valaki maga után érdeklődik a stúdióban.
– Csak nem a…
Harry megpaskolta a karját. Elmosolyodott, és kivillantotta új protézisét, amelyre oly büszke
volt.
– Nem ő, Gracie. Nem a hősszerelmes. Michelle szerint egy vén fószer állított be a
műterembe. És magát keresi.

– Nem ismersz engem – mondta az öregember.

Nagyon sovány volt. Napbarnított, cserzett arcát különös félhosszú fehér tincsek keretezték.
Michelle kerített neki egy székét, de az öreg nem ült le, hanem a szék mögött állt, kezét a háttámlán
pihentette. Gyűrött lennadrágot és egy hosszú, hímzett, foltvarrásos kabátot viselt a tunikaszerű
fölső fölött. Nyakában ezüst és türkizszínű gyöngyökből álló nyakláncot hordott, valamint egy
hosszú bőrszíjat, amelyről egy görbe, fehér fog lógott.
Grace maradt, ahol volt, a küszöbön.
– Nem – felelte bizonytalanul. – Kellene?
Az öregember elmosolyodott, majd felemelte karkötőkkel teleaggatott kezét, mintha le
akarná törölni a mosolyt a szája szegletéről.
– Nem. Természetesen nem. Sosem találkoztunk. És gondolom, fényképet sem láttál még
rólam. Én vagyok az a fekete bárány nagyapád.
Michelle és Ben kővé dermedtek a számítógép előtt.
– Tessék? – kérdezte Grace bambán.
– A nagyapó vagyok – ismételte el az öreg szelíden. – Morris. Én vagyok az öreg Morris.
Grace nagy levegőt vett, majd még mindig hebegve így szólt:
– És mit… mit keres itt?
– Amikor beléptem, láttam, hogy ezek a gyerekek is pont ezt kérdezgetik magukban –
nevetett.
– Hát…
– Miután meghalt a nagymamád, véget ért ott az életem. Így esett.
– Meghalt? – kérdezte Grace döbbenten.
– Két éve – felelte Morris. Idegesítően lassan csinált mindent. – Tüdőrákban. Elvittük
Mombasába, de akkor már késő volt.
Elhallgatott, és komoran nézegette a kezét.
– Szegény galambom.
Grace az ajtófélfának dőlt.
– Képtelen vagyok normálisan gondolkodni.
– Hát, mondjuk, megölelhetnéd a nagyapádat, mit szólsz?
 Grace nem nézett rá.
– Nem ismerem magát.
– Hát, ez igaz – felelte Morris a sértődöttség legkisebb jele nélkül.
– Hogy talált ránk? Tudja egyáltalán, ki vagyok?
– Te vagy Grace. Ezek a gyerekek pedig Michelle és Ben – mutatott ismét a háta mögé.
– Honnan…?
– A weboldalról – mosolygott újra Morris. – A weboldalról mindent meg lehet tudni, nem
igaz? Még fényképek is vannak! Te itt laksz, a nővéreid meg Londonban. Londonban még
dédunokáim is vannak! Fantasztikus az a weboldal. Mindent megtudtam onnan.
Grace beljebb lépett a szobába.
– Anya… anya tudja, hogy Angliában van?
– Szerintem azt sem tudja, hogy meghalt az anyja – felelte Morris higgadtan.
– De mégis mit keres maga itt? – kiáltott fel hirtelen Grace.
– Mit keresek? – kérdezett vissza Morris meglepetten.
– Igen! Mit keres itt? Azok után, hogy évtizedeken át nem kereste velünk a kapcsolatot, nem
vállalt semmiféle felelősséget, semmit, egyszer csak hirtelen megjelenik itt, és azt képzeli, hogy
bármelyikünket is érdekelni fogja?
Olyan csend lett, hogy a légy zümmögését is lehetett hallani. Michelle és Ben még mindig
meredten bámulták a képernyőt. Morris levette kezét a szék háttámlájáról, és Grace felé lépett.
Lábán csak belebújós cipő volt, zokni nélkül. Kinyújtotta a kezét az unokája felé, ahogy néhány
órával korábban Jeff, majd tehetetlenül leengedte.
– Azt hiszem, azt reméltem…
– Mit? – kérdezte Grace halvány mosoly nélkül.
– Grace! Nyolcvanegy éves vagyok. És elfogyott alólam az út.
ÖTÖDIK FEJEZET

Daniel bezárkózott a tárgyalóterembe. Mivel az iroda egyébként egylégterű volt, s egyedül a

tárgyalóteremnek volt ajtaja, így annak bezárása nagy feltűnést keltett, pláne ha valaki egyedül
tartózkodott odabent. Ha a feltűnés mellett még enyhe félelmet is sikerült keltenie a
munkatársakban, akkor az tökéletesen megfelelt Daniel szándékainak.
Alapjában véve csak szeretett volna lehiggadni. Persze elmehetett volna sétálni is egyet –
hiszen ott volt az út túloldalán a Bishop’s Park, vagy felmehetett volna a Putney-hídra, amelyről
csodálatos kilátás nyílik a folyóra –, de valami azt súgta neki, hogy ha kitenné a lábát az irodából,
akkor csak még idegesebb lenne. A legjobb ötletnek azt tűnt, ha fogja az iPadet, mint elfogadható
társat, és bevonul a tárgyalóterembe, ahol nyugodtan járkálhat fel-alá, s ahonnan kibámulhat a
városra, vagy – igazi luxusként – szidhatja félhangosan az anyósát, a családját és a vállalatot.
Leszámítva persze Carát. Daniel őszintén sajnálta Carát, aki aznap nem volt bent az
irodában, mert éppen Stoke-ba vonatozott édesanyjával és Ashley-vel, hogy megismerkedjenek
azzal a pofátlan öreggel, aki szinte a semmiből bukkant fel Grace-nél, és kijelentette, hogy ő
Morris, Susie apja. Először senki sem hitt Grace-nek, amikor telefonon előadta nekik ezt az abszurd
történetet. A globális kommunikáció világában őrültségnek hatott, hogy egy ilyen közeli rokon csak
úgy felbukkanhat a semmiből, mint egy szappanoperában – mindez maga a megtestesült melodráma
és képtelenség. Ám aztán sorra jöttek a tagadhatatlan tények, ráadásul maga az öreg kétségkívül
létezett, így aztán az elfogadás és a kíváncsiság riasztó kombinációja váltotta fel az első döbbenetet
és hitetlenkedést. Valóban úgy tűnt, hogy a Grace vendégszobájában dekkoló öregember – aki egy
hatalmas, poros, afrikainak tűnő, mélyvörös és fekete mintákkal díszített táskában hordta az összes
holmiját – nem más, mint Susie édesapja, Morris Snape, aki úgy tért vissza, mint egy kivénhedt
tékozló fiú, arra a helyre, amelyet fél évszázada nagy dérrel-dúrral, hálátlanul elhagyott.
Daniel is látta, hogy a családban a rémület és a döbbenet – eleinte legalábbis – sokkal
erősebb volt, mint a kíváncsiság. Susie és két idősebb lánya borzadva hüledezett. Grace pedig,
akinek terelgetni kellett a háta közepére sem kívánt vendéget, állítólag kétségbe volt esve. Az első
telefont követő éjszaka, hajnali kettőkor Daniel azt vette észre, hogy Cara ébren, idegeskedve
fekszik mellette. Megkereste a kezét, és Cara úgy szorította meg, mintha mentőövet dobott volna
neki.
– Már csak ez hiányzott nekem – sziszegte.
– Tudom.
– Elhagyta anyát, amikor anya még csecsemő volt. Magára hagyta.
– Tudom.
– Önző dög. Sosem nőtt fel. Csak azért jött vissza, mert nem volt más választása. Csak azt
akarja, hogy valaki a gondját viselje, és pénzt adjon neki. Naná, hogy pénz kell neki.
Daniel közelebb húzódott a hatalmas ágyon Carához, hogy átölelhesse.
– Szegény anyukád.
– Sokkot kapott.
– Igen.
– Rémes, hogy felelősséggel tartozik valaki iránt, akit elviselni sem tud.
Daniel még szorosabban ölelte magához Carát. Neki ritkán volt ideje a szüleire, de
szerencsére a család őt tekintette a nehéz esetnek, ezért amikor a gyermeki kötelességeket
áthárította két lánytestvérére, azok rezignáltan elfogadták az elkerülhetetlent. Sőt, egyfajta
szövetséget kötöttek, és hangsúlyozták, hogy két felelősségteljes, aggódó felnőtt gyermek elviseli,
hogy a – természetesen fiú – harmadik kibújik a felelősség alól. Amikor Daniel elvette Carát, a
testvérei még a „hozományvadász” címkét is felvésték a hibái közé, és ezzel párhuzamosan húztak
még egy strigulát saját erénylajstromukhoz. Általában sajnálkoztak amiatt, hogy Danielből hiányzik
az empátia és az érzékenység, de sosem szidalmazták ezért. Daniel nővére, Sally minden adódó
alkalommal megjegyezte Carának: „Tudja, kiket hagyott cserben, Cara. Pontosan tudja. És nyilván
te is tudod. Nem hiszem, hogy emlékeztetnem kellene erre benneteket.”
Danielről leperegtek Sally szavai. Ő egyébként is azon a véleményen volt, hogy Sally csak
névleg a testvére. Ahogy Sallyt már hároméves korában sem érdekelte, hogy a családba
megérkezett Daniel, úgy később sem volt képes érdeklődést mutatni a fiú iránt. Sőt, odáig ment,
hogy húgukkal, Julie-val szövetkezett, és ők ketten annyira kiközösítették Danielt, hogy amikor a
fiú megismerkedett Carával, akkor végre méltó célpontot találva a gyermekkora alatt
felhalmozódott rengeteg érzelemnek, a lányra zúdította minden érzését. Cara boldogan, bár kissé
kábán fogadta az érzelemáradatot, és kifejtette, hogy a fiú olyan, mint akinek a fejében létezik a
tökéletes otthon, de szüksége van egy házra, ahol a gondolatait megvalósíthatja. Daniel
elgondolkodott ezen, majd így válaszolt:
– Az igazság az, Cara, hogy te vagy a mindenem. Mindenem.
Daniel rettegett attól, hogy Cara majd gyereket akar. Ő nem akart – nem mintha nem
szerette volna a gyerekeket, egyszerűen csak tudta, hogy képtelen lenne osztozni Carán. Lehet,
hogy később majd bánni fogja döntését, de úgy érezte, képtelen ezen változtatni. A lányok viszont
mások. Daniel azt hitte, minden lány akar gyereket. Ilyen a világ. Először férfit akarnak, majd
gyereket. Cara azonban nem akart gyereket. Megfontolt döntést hozott, és sosem mentegetőzött
emiatt.
– Nem akarok gyereket, Dan, sosem akartam. Miért lenne az baj?
Danielnek óriási kő esett le a szívéről.
– Nem baj. Csak azt hittem…
– Imádom a gyerekeket. Remélem, Ashley-nek és Grace-nek lesznek gyerekeik. Szuper
nagynéni leszek. De saját gyereket nem akarok. Egy pszichológus nyilván kijelentené, hogy azért,
mert anyát annyira lefoglalták a vállalat ügyei, amikor én kicsi voltam, hogy mindig nélkülöznöm
kellett a figyelmét, vagy valami ilyesmi. Nem tudom, és nem is biztos, hogy érdekel. De ismerem
magamat annyira, hogy tudjam, hogy ha lenne gyerekem, én lennék a mártír anya, ráadásul nekem
eszembe nem jutna bárkit megkérni arra, hogy öregkoromban a gondomat viselje, és végképp nem
terhelném ezzel a gyerekeimet.
– Én gondodat viselem majd – bámult rá Dan.
– Nem. Azért dolgozunk, hogy finanszírozni tudjuk majd a saját öregkorunkat. És mielőtt
leszidnál, amiért ilyen önző liba vagyok, szeretném elmondani, hogy nem hinném, hogy az én
döntésem jobb, mint más nőké, csak egyszerűen más. Ez a fű nem zöldebb, csak másfajta zöld.
Daniel szorosan magához ölelte feleségét.
– El sem hiszem, milyen mázlista vagyok! – mondta.
És tulajdonképpen az egy évtizednyi házassággal együtt járó meghittség ellenére még ma is
nehezen hitte, hogy ekkora mázlija van. Amikor Cara megérkezett az értékesítési osztályra, ahhoz a
céghez, ahol Dan elhelyezkedett a beszerzési osztályon a szombati eladói munkája után, akkor a
férfi nemcsak a külsejét találta vonzónak, hanem a hozzáállását is igen nagyra becsülte. A Cara
Moran név semmit sem mondott neki, profi hozzáállása azonban levette a lábáról. Carának,
Danielhez hasonlóan, jól ment az iskolában a matematika és a fizika – kapcsolatuk elején teljes
komolysággal közölte a fiúval, hogy eleinte légiforgalmi irányítónak készült –, és Danielhez
hasonlóan Carát is azonnal lenyűgözte a személyzeti ügyintézés, ő azonban még annál is
izgalmasabbnak találta a vevőszolgálatot és az értékesítést. Abban is hasonlított Danre, hogy
észrevette, a félelmetes, régi vágású vezetők nem csupán valamiféle idejétmúlt tekintélyelvűséget
közvetítenek a munkatársaik felé, hanem csodálatra méltó etikai irányelveket is, ezért szívesen
tanult tőlük. Daniel alig tíz nap és egyetlen puhatolózó randi után már tudta, hogy feleségül akarja
venni Carát, egész pontosan akkor, amikor a lány a munkahelyen felé fordult, és teljes őszinteséggel
azt kérdezte tőle: „Dan, szerinted mi a siker?”
Nos, gondolta Dan, miközben határozott léptekkel rótta a köröket iPaddel a kezében a
tárgyalóasztal körül – fedezve magát arra az esetre, ha bárki benyitna – nos, a siker nem az, amikor
rohanni kell Stoke-ba tüzet oltani egy színpadias családi melodrámában. Ennek a hétnek megvolt
már a legfontosabb feladata, amit már régen eltervezték, és amellyel kapcsolatban már több hónapja
folytak az előkészítő munkálatok. A legfontosabb feladat pedig az volt, hogy döntsenek végre arról,
megbízzanak-e egy vállalatvezetési tanácsadó céget annak feltérképezésére, hogyan lehetne a Susie
Sullivan-márkát eggyel magasabb szintre emelni. Szóba jöhet esetleg, hogy Cara és Dan
kívánságának megfelelően, elkezdjék végre exportálni a két évtizedig szigorúan csak a belföldi
piacokra és kizárólag Angliában gyártott termékeiket, vagy Susie kívánságának engedve inkább arra
fordítsák energiáikat, hogy konszolidálják és bővítsék a már meglévő hazai piacokat? (Dan úgy
vélte, hogy Ashley az utolsó pillanatig lebegteti majd, miként dönt, de végül a nővére és sógora
mellé áll.)
Susie azonban minden tervet félresöpört. Danre hárult a feladat, hogy hívja fel a
vállalatvezetési tanácsadó céget, és közölje velük, hogy a hónapokon át egyeztetett és minden részt
vevő zsúfolt napirendje miatt roppant nehezen tető alá hozott találkozót lemondják egy előre nem
látható családi válság miatt.
– De hát ez nem is válság! – tiltakozott Daniel az anyósánál. – Döbbenetes, és
megváltoztatja a család dinamikáját, de nem igényel azonnali beavatkozást. Elvégre senki sem
került kórházba.
– Ott aludt Grace vendégszobájában – nézett Susie Danre azzal a tekintettel, amelyet a férfi
az értekezletekről már jól ismert. – Grace számára ez igenis válság, Daniel, méghozzá napról napra
mélyebb.
Daniel hősiesen állta anyósa tekintetét.
– Küldd el szállodába. Ha gondolod, én megszervezem. Elintézem.
Susie egyetlen legyintéssel elhessegette a felvetést:
– Nem tehetem. Ő az apám.
– Dehogyisnem teheted! Gyalázatos apa volt.
– Hagyd abba, Dan! Hagyd abba! Semmi jogod így beszélni a családomról, amikor, ha jól
tudom, te gyakorlatilag nem is érintkezel a sajátoddal.
– Azért utazol Stoke-ba, Susie, mert oda akarsz utazni, igaz? – kérdezte Dan enyhén előre
hajolva, nyugodt hangon. – Nem így van? Stoke-ba akarsz menni, és megerősítésképpen a lányokat
is viszed magaddal. Az történik, amit te akarsz.
Azt várta, hogy anyósa feldühödik, Susie azonban csak magába roskadt, és szomorkásan
válaszolt:
– Jaj, Dan, bárcsak ilyen egyszerű lenne ez!
 Végül elutazott. Carával és Ashley-vel együtt, és a csukott ajtó mögött olyan hangulat
uralkodott az irodában, ami egyáltalán nem segítette elő, hogy Dan szokásához híven dolgozni
kezdjen a legsürgetőbb feladatokon. Abbahagyta a járkálást, megállt az ablak mellett, s átnézett a
régi és új épületek fölött a folyóra. A hideg fényben úgy ragyogott a víz, mint egy acéllap, még a
szürke égbolt alatt is csillogott. A vállalat ebben a pillanatban teljesen a költségvetésnek
megfelelően működött, a forgalma két százalékot nőtt az előző évhez képest. Ennél azonban többet
kellene növekednie. És képes is lenne rá. Öklével rávágott az üvegre. Ha köze lenne a Susie
Sullivan Kerámia jövőjéhez, akkor növekedne is. Minden akadályt le tudna győzni.
❖❖❖

– Nem akarod, hogy itt legyek – állapította meg Morris.

A hangjából teljes mértékben hiányzott a rosszallás. Grace kanapéján ült, még mindig
különös, idejétmúlt hippi öltözetét viselte, csak egy világoskék gyapjúzoknit húzott még fel csontos
lábára.
– Valóban nem – felelte Susie a legkevésbé sem készségesen Grace egyik olasz, műanyag
konyhai székéről, mintha az eleve nagyobb tekintélyt kölcsönözne neki, hogy kihúzott derékkal kell
ülnie.
Morris felsóhajtott. Hátradőlt, és felnézett a plafonra:
– A helyedben én sem örülnék magamnak.
– Így azonban nem jutunk egyről a kettőre. Ez a fajta kommunikáció nem segít.
Morris várt egy kicsit, majd biccentett egyet.
– Gondolom, azt hiszed, pénzt szeretnék – mondta.
– Igen.
– Nem is értem, honnan van pénzetek – csodálkozott Morris.
– Nekem?
– Nem, úgy általában. Mindenkinek.
Susie már majdnem felszisszent, de végül a tervezettnél élesebben csattant fel:
– Úgy, hogy megdolgozunk érte!
– Az nekem sosem ment – vigyorgott Morris. Susie elfordította a fejét.
– Gátlástalan alak. Ez… ez undorító.
– Csak cukkollak, galambom.
– Ne hívj galambomnak!
– Akkor próbálkozom a Susannal.
– Mivel a munkára mindig is alkalmatlan voltál, miből tudtál megélni? – kérdezte Susie még
mindig másfelé nézve.
Morris előrehajolt, és a térdére könyökölt. Szemügyre vette a bokáján feszülő világoskék
zoknit, és komoran így felelt:
– Az én engedékeny apám jóvoltából.
Susie felkapta a fejét.
– Azt hittem, egy fabatkát sem adott neked!
– Anyámnak ezt mondta. Talán úgy is tervezte. Valójában azonban egészen a haláláig havi
apanázst kaptam tőle, és a végrendeletében is elkülönített nekem egy bizonyos összeget, amelyet
havi juttatásként kaptam meg.
– Egy szóval sem említett téged a végrendeletében!
Morris felemelte a fejét.
– Két végrendelete volt. A Kenyai Kereskedelmi Banknál letétbe helyezett egy bizonyos
összeget, abból kaptam havi juttatást. Ez öt éve fogyott el.
– És aztán?
– Anyukád beteg lett. Egy-két dolgot eladtunk. Festményeket, meg ilyesmit. Jó festő
vagyok.
Susie körülnézett a szobában. A lányokat visszaküldte a gyárba, mert úgy vélte, nem fog
ártani nekik a normális közeg azok után, hogy szörnyen faramucira sikeredett az első találkozásuk a
nagyapjukkal. Most már bánta, hogy nem tartotta őket maga mellett, hiszen számára épp a lányok
jelentették a normális közeget.
– Azt sem tudom, hogyan szólítsalak – lamentált.
– A Morris nekem megfelel – válaszolta az öregúr szelíden.
Susie felsóhajtott.
– Szóval… szóval a feleséged meghalt, elfogyott a pénzed, és kitaláltad, hogy mi biztosan
nem fogunk elküldeni.
– Ó, megtehetitek! Csak gondoltam, azért megkérdezném.
– Nem is értem, hogy juthatott ez eszedbe! – fortyant fel Susie.
Morris alig láthatón megvonta a vállát, és felemelte a kezét. Susie észrevette, hogy apja
csuklóján egy apró tetovált gekkó díszeleg.
– Lamu is megváltozott. Már nem olyan, mint régen volt. Nem éreztem már otthon magamat
Lamun. Egyszerűen nem illettem oda.
– Ide sem illesz.
– Grace tüneményes volt velem!
– Grace mindenkivel egy tünemény. Te viszont kihasználod, és én ezt nem tűröm.
Morris nem mondott semmit, csak kirojtosodott ingujját babrálta.
– Komolyan azt gondoltad, hogy mi majd befogadunk? – érdeklődött Susie.
– Mint mondtam, én csak arra gondoltam, hogy megkérdezni azért szabad. Volt annyi
pénzem, hogy ki tudjam fizetni a repülőjegyet, meg hogy… Ó, mit is számít az? Nem számítottam
arra, hogy itt ilyen hideg van.
– Úgy érted, pontosan tudtad, hogy ilyen időben még egy kutyát sem zavarnak el, úgyhogy
nyilván téged sem fogunk.
– Nem. Úgy értettem, ahogyan mondtam. Elfelejtettem, milyen az időjárás. Elfelejtettem,
milyen hideg a tél ezen a vidéken. Nyugodtan leharaphatod a fejemet. Tisztában vagyok azzal, hogy
csapnivaló apa voltam, minden szidalmazást megérdemlek. Ennek ellenére tény, hogy nyolcvanegy
éves vagyok, egyedül maradtam, és piszok nagy csávába kerültem. Tisztában vagyok azzal, hogy
erről csak én tehetek – de ettől még ami tény, az tény. Elmegyek, ha ezt akarod, de nem hiszem,
hogy könnyen túl tudnád tenni magadat azon, hogy elküldesz. Szeretnék újra beilleszkedni, ha
lehetséges, de tudom, hogy talán túl sok hidat égettem fel ehhez magam mögött. Egész életemben
másokból éltem, én már csak ilyen vagyok. Nem vagyok rá büszke, de ostorozni sem fogom
magamat miatta. A lényeg az, Susan, hogy örülnék, ha segítenél nekem, de nem fogok semmi
rosszat gondolni rólad, ha elküldesz a búsba. Te döntesz.
Susie felállt, majd ismét leült. Kinyújtotta maga elé a kezét, mintha ujjai és a jegygyűrűje
látványa vigaszt és útmutatást nyújtana neki.
– Valóságos rémálom, hogy egyszer csak megjelentél itt – mondta lassan, tagoltan.
– Kész rémálom. És bosszantó tétlenséged csak hab a tortán. Soha egy fűszálat nem tettél
keresztbe, hogy bárki tiszteletét kivívd, és nekem nagyon úgy tűnik, hogy ezen a szokásodon nem is
akarsz változtatni. Halvány fogalmam sincs arról, mit lehetne most tenni. Ez az igazság.

– Hogy is szól az a mondás a rossz pénzről? – kérdezte Jasper. Daniel letette a

kocsmaasztalra sörösüvegét.
– Rossz pénz nem vész el!
– Morris is ilyen. Fura érzés, hogy nagyjából negyven év házasság után hirtelen lett egy
apósom.
– Nem akarsz Stoke-ba utazni, hogy megismerkedj vele?
– Susie nem akarja – nevetett Jasper, és kortyolt egyet a sörből.
– Felvetetted?
– Persze. De azt mondta, majd a lányok után.
– Nem zavar? – kérdezte Daniel.
– Á, zavart engem valaha is bármi ilyesmi?
Daniel kinyitotta az asztalon heverő zöldségcsipszes zacskót, és megkínálta az apósát.
 – Ha pasztinákból készítik, akkor már nem is számít csipsznek? – vigyorgott Jasper.
– Én ezt jobban szeretem – vetette oda Daniel mintegy mellékesen.
– Szereted játszani a Janit, mi? – csipkelődött Jasper minden él nélkül, és belemarkolt a
zöldségcsipszbe. – Azt a hétszázát! Bordó is van, ez nyilván cékla.
Daniel előrehajolt.
– Jas, nem hiszem el, hogy nem foglalkoztat, mi történik odafent északon. Két napja utaztak
el. Téged is biztosan érdekel, mi folyik.
– Nem igazán.
– Jas…
– Nézd, egy konzervatív felfogású fickó nem nagyon bírná Suz mellett. De én nem vagyok
hagyományos felfogású fickó, soha nem is voltam.
– Viszont én az vagyok!
Jasper ismét elvigyorodott, és megpaskolta veje karját.
– Tudom, Dan.
– És van munkamorálom is. Arról a vén fószerről azt hallottam, hogy olyan neki sose volt.
– Hát nem.
– Nem akarom, hogy megkopassza Susie-t vagy Carát vagy bárki mást. És amíg nem állunk
elő valamiféle tervvel, addig nem lehetek biztos abban, hogy nem fog sikerülni neki. Kezdjük ott,
hogy nyolcvanvalahány éves.
– Suz majd kitalál valamit – vetette oda Jasper.
– Legszívesebben jól megráználak.
– Ezt Suz is gyakran mondogatja. Csakhogy egy házasság nem bír el két dudást egy
csárdában.
– Dehogynem!
– Cara mit mondott neked? – kérdezte Jasper némi szünet után.
– Hogy este hazajön, és mindenről beszámol.
– És mi van az öreggel?
– Azt mondta, nem tud még beszélni róla.
Jasper ismét felnevetett.
– Képzelem, milyen rémes lehet neked ezt hallani!
– De tényleg! Már csak ez kellett nekem…
– Miért, mi van még?
– A cég.
– Á! – felelte Jasper, és ismét belemarkolt a zacskóba. – A cég. Na persze.
Hallgattak egy darabig, majd végül Daniel szólalt meg óvatosan.
– Utálod?
– Én? Dehogy! Én nem utálok semmit. Miért utálnám a céget?
– Mert olyan sokat jelent Susie-nak – mondta Daniel másfelé nézve –, és olyan sokat
foglalkozik vele.
Jasper belemosolygott a sörösüvegbe.
– Én az első perctől kezdve itt vagyok, és Susie mindent elmond nekem. Nincs olyan, amit
én ne tudnék a cégről.
Daniel is kivett néhány csipszet a zacskóból. Ugyanúgy értelmetlen lett volna megcáfolni
egy ilyen képtelen kijelentést, mint Susie-val vitába szállni, ha éppen olyan kedvében volt.
– Nem akarod megismerni az elveszett bárányt? – kérdezte inkább.
– Szívesen behúznék neki egyet – viccelődött Jasper.
– Én is.
– Elhagyta a csecsemő gyermekét. Otthagyta a szüleit, és a kezükbe nyomta a kisbabáját.
Még az esküvőnkre sem jött haza, sőt, egyik szülője temetésére sem. Egész életében az apja pénzén
élt. Micsoda egy szánalmas alak.
– Mégis az az érzésem, hogy segíteni fognak neki. A lányok, mármint.
– Annak nem fogok örülni – mondta Jasper elmélázva.
 – Ez mit jelent?
– Amit mondtam. Hogy nem fogok örülni annak, ha az energiájukat erre a vén
semmirekellőre pazarolják.
– Szóval mégis foglalkoztat a kérdés! – csapott le rá Daniel. – Mégis szerettél volna elutazni
Stoke-ba, és egy kicsit visszafogni Susie-t. Mégis van véleményed a cégről!
Jasper belekortyolt a sörbe, majd letette az üveget.
– Ami a céget illeti, örülök neki, hálás vagyok érte. Az évek során rájöttem, hogyha az
ember dühös a feleségére, akkor nem árt, ha van egy olyan téma, amiről nyugodtan beszélhetnek,
mint például egy vállalkozás.
Daniel nagy levegőt vett.
– Ha az ember dühös a feleségére… – ismételte meg.
– Nem sűrűn fordul elő, és nem vagyok rá mindig dühös.
– Néha viszont igen. Elég dühös vagy ahhoz, hogy…
Jasper felállt, és lenézett a vejére.
– Ronnie Scott bárjában játszik egy haverom. Baromi jó trombitás. Nem jössz el velem
meghallgatni?

A műteremben csend és meleg volt. A lefüggönyözött ablakból látni lehetett, hogy még
égnek a fények a gyárudvar túloldalán, ott ahol az égetőkemencék egész éjjel működnek, az
agyagkeverők pedig reggelre könnyen megmunkálható masszává alakítják a hatalmas
agyagtömböket. Ám az elenyésző számú éjszakai személyzeten és Neilen, a fáradhatatlan
üzemvezetőn kívül valószínűleg senki sincs a gyárban. A műteremben Michelle és Ben
kikapcsolták a számítógépet, amikor hazamentek, és otthagyták a műteremben a három nővért, akik
a fa konyhaasztal köré sereglettek. Ennél az asztalnál szokták megtartani az értekezletet, itt szokta
elfogyasztani Ben a szigorúan húsmentes szendvicseit, és az asztal a vázlatrajzolásnak is elegendő
helyet biztosít.
Most teáscsészék álltak az asztalon, valamint egy nyitott üveg Prosecco, amit Grace a
hűtőben talált, de végül senki sem kért belőle. Ünnepelni nyilvánvalóan nem volt kedvük,
vigasztalásnak pedig a Prosecco nem tűnt túl jó választásnak. Grace kinyitotta édesanyja egyik
vázlatfüzetét, hiszen ezen a bizonyos asztalon mindig akadt belőlük néhány, és az evőeszközökről
készült rajzokat szemlélte, mintha egy nem túl jelentős tervezői döntés valamiképpen megoldást
nyújthatna arra a hatalmas és kezelhetetlen problémára, amivel magánéletükben kerültek szemben.
Ashley hátradőlt a székben, lehunyta a szemét, s karba fonta a kezét. Cara egyenes derékkal ült,
ujjait a gyűszűvirágokkal díszített bögre köré fonta, noha a tea már réges-rég kihűlt.
– Mennyi időt adjunk még neki? – kérdezte váratlanul.
– Kinek? – kérdezett vissza Grace bambán.
– Anyának.
– Nemsokára telefonál – válaszolta Ashley. – Vagy küld egy SMS-t. Vagy valami.
– Hat óra tízkor megy a vonatunk – erősködött Cara.
– Addig még másfél óra van hátra – nyitotta ki a szemét Ashley. – Az rengeteg idő.
– Szerintetek jól van?
– Szólna, ha nem lenne jól.
Ashley lassan kiegyenesedett a székben.
– Tuti, hogy letaglózta ez az egész. Engem kikészített.
– Engem is – vallotta be Cara, és a kisebbik húgára nézett. – Gracie?
Grace végighúzta mutatóujját a kanál és a villa rajzán.
– Én jól vagyok – jelentette ki alig hallhatón.
– Ugyan már, Gracie. A vendégszobádban alszik. Neked a legrosszabb. Kérlek, engedd meg
Dannek, hogy legalább szállodát keressen neki.
Ashley átnyúlt az asztal fölött, hogy megfogja Grace kezét.
– Nemcsak a vendégszobádat használja, hanem a fürdőszobádat is.
Grace egy pillanatra megszorította a nővére kezét, majd elengedte.
 – Érdekes módon egyáltalán nem rendetlen. És nagyon házias. Ugyan nem sok férfi fordult
még meg abban a lakásban, de ilyen jól nevelt pasas még egy sem volt köztük. És tiszta is.
– Gracie, nem muszáj eltűrnöd – jegyezte meg Cara.
Grace felsóhajtott, és eltolta magától a vázlatfüzetet.
– Ha én nem vállalom, akkor ez is anyára marad.
Ashley az asztallapot bámulta, az arckifejezése hirtelen ellágyult.
– De ez nem igazság.
– Egyáltalán nem igazság. Ezért akarja Dan szállodába dugni – tette hozzá Cara.
– Szerintem anya most meg van zavarodva – mondta Grace elgondolkodva. – Szerintem
nem tudja elviselni Morrist a környezetében, de képtelen neki hátat fordítani. Képtelen olyan
gyalázatosan bánni vele, ahogyan ő bánt vele.
Cara levette kezét a gyűszűvirágos bögréről, és a szemére tette.
– De te nem áldozhatod fel magadat azért, hogy anyának ne legyen lelkiismeret-furdalása.
– Persze, ezt én is tudom. Nem tehetem, és nem is fogom megtenni. Ez csak átmeneti
helyzet. Még csak három napja van itt.
Ashley a húgára nézett.
– Valójában mi a véleményed róla? – bökte ki végül.
Grace megvonta a vállát.
Cara levette a kezét az arcáról, és kijelentette:
– Én alig vagyok képes egy levegőt szívni vele…
– Nem téged kérdeztelek, Car.
– Semmi – felelte Grace.
– Semmi? Ennyi? Tényleg semmi?
– Hát, nekem azt hiszem, közömbös – pontosított Grace. – Az eszem azt mondja, hogy ő a
nagyapám, ráadásul öreg, és hát őszintén szólva, ehhez sok mindent nem tudok hozzátenni. Van
bennem ugyan némi felelősségérzet iránta, de a közömbösség túlsúlyban van. De anya miatt
aggódom.
– Én is – mondta Cara.
– Én is – kontrázott rá Ashley.
– Na hát ez az! – folytatta Cara. – Jó, ami senkinek sem hiányzik, legkevésbé anyának,
úgyhogy tennünk kell valamit, ha más nem, anya érdekében.
– És ha belegondolok, hogy alig egy hete mennyire haragudtunk rá mindannyian a
házvásárlás miatt! – mondta Ashley bánatosan.
– Ilyen a család – lamentált Cara. – A család és az üzlet állandó csatatér. És lesznek is még
csaták. Csak rövid időre fogott össze bennünket ez a… ez a gigantikus csapás!
– Tegnap este curryt főzött – jegyezte meg Grace. – Fahéjjal, szegfűszeggel, gyömbérrel,
meg mindennel, ami kell. Fantasztikus volt!
– Képes voltál megenni?
– Úgy érted, képes voltam-e megenni a főztjét? Hát igen, képes. Megettem, sőt még Jeff is
evett belőle.
– Jeff? Hogy került oda Jeff?
– Szakítani próbálok vele, de nem veszi a lapot.
Cara előrehajolt.
– Gracie, ha zaklat téged…
– Nem, dehogy. Még nem. És még nem is döntöttem.
– Jaj, Gracie, ugyan már!
– Tisztában vagyok azzal, Car, hogy nem hozzám való. Tudom, hogy hangulatember, és
hogy mindenkit manipulál, és jobban szereti magát, mint ahogy engem valaha szeretni fog, mégis
megfog benne valami, és tudom, hogy minden hajad szála égnek áll attól, hogy nem azt csinálom,
amit te akarsz, de nekem más dolgok tetszenek, mint neked, és én másként élem meg a dolgokat, én
nem vagyok olyan magabiztos, mint te…
– Jól van, jól van, felfogtam – emelte fel a kezét Cara. – Nem kellett volna beleszólnom,
nem tartozik rám. Csak ideges vagyok ettől a helyzettől, meg anya miatt, és nem tudom, mit
tegyünk. Én…
– Én tudom, mit csináljunk – szólalt meg Ashley, és kihúzta magát a székben. A másik két
lány felé fordult.
– Mit?
Ashley egyik testvéréről a másikra nézett.
– Leo azt szokta mondani, hogy azzal dolgozzunk, amink van.
– Azaz?
Ashley Carára nézett.
– Lássuk, mi az, amink van. Egy üres ház, amit senki sem akart, és egy öreg nagyapa, akit
szintén nem akart senki.
Grace felé fordult.
– Költöztessük be az öreget a házba!
HATODIK FEJEZET

Leo Robbins egy pizzásdobozt vett észre a szemeteskukában. Ráadásul arra is rájött, hogy
valószínűleg sietve nyomhatták bele, mert a kuka teteje alá beszorult a doboz sarka. Amikor teljesen
felnyitotta a kukát, cukrozott gyümölcslevek dobozait is megpillantotta, pedig határozottan kérték a
dadust, hogy ne adjon ilyeneket sem Maisie-nek, sem pedig Frednek. Ráadásul még üres joghurtos
poharak is voltak a szeméthalomban, pedig a cukrozott joghurt szintén a tiltott étkek listáján
szerepelt. A vidám, könnyelmű dadus nyilvánvalóan pizzát adott a gyerekeknek vacsorára, majd el
is slisszolt valami esti szórakozóhelyre, miközben a fürdőszoba úszott, Fred pelenkás szemetesét
pedig ki kellett volna üríteni.
Leo személy szerint nem volt szenteskedően finnyás az ételeket illetően. De aligha
tekinthető vaskalaposságnak azt kérni a dadustól, hogy a gondjaira bízott csemetéknek ne adjon
olyan ételeket, amelyeket az élelmiszeripar ravaszul éppen az ő elcsábításukra talált ki. Ő és Ashley
csupán azt mondták Cherylnek, hogy ne adjon a gyerekeknek agyoncukrozott, agyonfeldolgozott
műételeket, és minden este főzzön nekik valamit. Mire Cheryl tágra nyitotta mesterien kisminkelt
szemét, és azt mondta:
– Ó, ezer örömmel! Egyébként jól főzök. Ebben anyára ütöttem.
Aztán estéről estére készételek dobozait találták a szemeteskukában, ritkán volt mellettük
gyümölcs- vagy zöldséghéj, legfeljebb néha egy-egy banánhéj. Ezeken túl megjelent a szekrényben
egy doboz csokoládés puffasztott rizs, meg néhány zsugorfóliába csomagolt eperízű gyerekital. Ha
hinni lehetett a szemeteskuka tartalmának, akkor Cheryl maga is gyakorlatilag csipszen és
csokoládén élt. Pedig a bőre, gondolta Leo elkeseredetten, hibátlan.
Miután kitakarította a fürdőszobát – csak el ne felejtsen még egy kis tömítőt tenni a
fürdőkád végéhez, Fred roppant nagyokat szokott pancsolni –, ránézett az alvó gyerekekre. Azt
azért meg kell hagyni, hogy tiszták és rendezettek voltak. Fred keresztbe feküdt a kiságyban,
egészen hozzásimult az egyik végéhez, Maisie pedig az oldalán aludt, enyhén nyitott szájjal, hogy
beleférjen a hüvelykujja, másik kezében pedig egy rongyot szorongatott, amely régen egy csíkos
pamutból varrt egérke volt. Kissé horkolva vette a levegőt. Leo letérdelt mellé, és az arcához
szorította az arcát, hogy belélegezze a kislány meleg, ártatlan leheletét, majd óvatosan kihúzta
Maisie hüvelykujját a szájából, s visszahúzta Fredet a kiságy közepére. Ezután visszament a
földszintre, hogy kiszedje a kukából az összes bizonyítékot. Feltett szándéka volt ugyanis, hogy
reggel Cheryl elé tárja azokat.
Aztán elhatározta, hogy vacsorát készít. Ashley előző este későn ért haza, túl későn ahhoz,
hogy együtt vacsorázzanak, hiszen Stoke-ból jött Susie-val és Carával, majd Carával együtt
beugrott a szüleihez a Radipole Roadra sült halra, sült krumplira és vörösborra – ami Leo apósának
szokásos menüje volt –, és csak tizenegy után ért haza, kissé zaklatottan, ziláltan, és nem volt olyan
állapotban, hogy összefüggő beszámolót tudjon adni az eseményekről. Végül reggel háromnegyed
hatkor került sor a beszámolóra, amikor mindketten arra ébredtek, hogy Maisie egyedül akart
pisilni, és közben beejtette a vécépapír-gurigát a vécébe. Együtt térdeltek a vécé előtt, vigasztalták a
kislányt, felitatták a vizet, száraz pizsamát kerestek, és közben Ashley elmesélte, milyen a nagyapja,
hogyan zajlott a találkozás, és miről beszélgettek. Ekkor a fürdőkádnak dőlve egyszer csak sírva
fakadt, majd szabadkozni kezdett, hogy bocsánat, jaj, ne haragudj, nem tudom, miért sírok, de
sírok.
Maisie-t nagyon felzaklatta, hogy sírni látta az édesanyját. Aztán persze Fred is felébredt, és
ordítva követelte a figyelmet, toporzékolt a kiságyban, rázta a rácsot. Mire negyed kilenckor Cheryl
megérkezett tökéletesen elkészített frizurájával és sminkjével, Leo végtelenül örült neki, amit
Cheryl nyilván úgy vett, hogy aznap azt csinál, amit akar, akár még pizzát és cukrozott vizet is
adhat a gyerekeknek vacsorára. Elvégre mindennek megvan a következménye, még akkor is, ha az
abból fakad, hogy egyszer csak felbukkant a semmiből egy elvtelen és erkölcstelen öregember, aki
kérlelhetetlenül magának követeli mindenki figyelmét, és úgy vonzza az embereket, mint a mágnes
a vasdarát.
Leo kinyitotta a hűtőt. Nem volt benne semmi, amiből tisztességes ételt lehetett volna
készíteni: sem bárányhús, sem lazacfilé, de még csak egy kis maradék csirke sem. Volt egy fél üveg
olajban eltett articsóka, némi pancetta, egy zacskónyi fonnyadozó salátakeverék, és néhány színes
doboz tele elfelejtett maradékkal. Kénytelen lesz hát híresen fukar édesanyja megfogalmazása
szerint „kikaparni a hűtőgépet egy teáskanállal.” Hát, az éppenséggel ment neki – hiszen ő mindig
is kreatívan használta fel az éppen rendelkezésére álló alapanyagokat. Az viszont egyáltalán nem
volt ínyére, amivel Ashley kénytelen volt megbirkózni. Leo szerint ugyanis Ashley hiába volt
fontos tényező a vállalatnál, mégsem engedtek neki akkora befolyást, mint amekkora a befektetett
munka alapján járt volna neki. Ez rendkívüli módon bántotta Ashley-t, és kihatott az egész családra.
Az új fejlemények pedig még inkább befolyással lesznek majd rájuk. Éppen ezért – a szinte
semmiből varázsolt ínycsiklandó étellel az orra előtt – Ashley szépen végighallgatja majd, mennyire
más lesz az életük a jövőben, de egy évig biztosan. Mert Leo elmondja majd neki, mit talált ki.
Fura, hogy egy alapjában véve roppant banális konfliktus, nevezetesen az, hogy Cheryl
mivel tömi a gyerekeket, ilyen serkentőleg tud hatni a gondolkodására. Leo pontosan tudta, hogy őt
mindenki nyugodtnak és higgadtnak, ugyanakkor a halogatás és a kifogáskeresés nagymesterének is
tartja. Elég csak a kertre nézni. Lerí róla, milyen kétbalkezes, hányaveti, lélektelen munkát végzett
benne. Kétszer ennyit is tudna dolgozni; lecsaphatna minden felajánlott tanári állásra, nem csak
minden harmadikra; vagy fogadhatna legalább egy kertészt, ha már nem fűlik a foga a
rotátorozáshoz. De ő nem tette meg, egyiket sem. Az iskolai jellemzéseiben sem pont az állt, hogy
lusta, arra azonban mindig kitértek a tanárai, hogy meg kellene erősíteni az önbizalmát, szüksége
van az elismerésre, és hogy képtelen kockázatot vállalni. Továbbá azt is felrótták neki, hogy mindig
csak a jelenlegi helyzeténél egy árnyalatnyival vágyik többre és frusztrált. Ez mindig is így volt.
„Rajta, Leo! – mondogatta magának. – Tedd meg!” De túlságosan kevés dologban hitt igazán. Az
egyik ilyen éppen Ashley volt: teljes meggyőződéssel kérte meg Ashley kezét, és azóta is
csodálkozott azon, hogy a lány hozzáment. És most – végre, ráadásul sokkal fontosabb kérdésben,
mint az a vacak kert – kitalált valamit, ami felvillanyozta, és szokatlan magabiztossággal töltötte el.
Ezt az ötletet fogja Ashley elé tárni a vacsora alatt.

– Ez a megoldás – mondta Susie.

Kedvenc karosszékében ücsörgött a nappaliban, a Radipole Roadon. A szoba egyik falát
teljesen beborították a sötétkékre festett könyvespolcok, amelyek tetején Polinézia oldalazott,
boldogan rikácsolva nagy szabadságában. A hall ajtaját bezárták, nehogy a papagájnak kedve
szottyanjon felrepülni az emeletre is.
– Remélem, szemmel tartod – szólt Susie –, nehogy összekoszoljon valamit nekem.
Jasper éppen pengetőket szortírozott a térdén lévő dobozban. Az ujjai között átcsusszanó
pengetők összekoccantak, akár a dobókockák.
– Majd feltakarítom. Mint mindig. Jót tesz neki, ha kiszabadulhat a kalitkából.
Némi hallgatás után nyugodtan Susie felé fordult:
– Miért folytatjuk le ezt a beszélgetést minden alkalommal, amikor kiengedem? Amikor
nem vagy itt, soha nincs a kalitkában.
 Polinézia elért a könyvespolc végére, ahol egy nagyméretű kerámiaváza állta útját.
Belekukucskált.
– Odanézz! – vigyorgott Jasper. – Mindjárt lelöki.
– Kopj le! – mondta Polinézia a vázának.
– Nekem is ezt szokta mondani – jegyezte meg Susie, de fel sem nézett.
– Tényleg? – vigyorgott tovább Jasper.
– Csak téged szeret. Nagyon jól tudod.
– Azt nem tudtam, hogy olyanokat mond neked, hogy kopj le.
– Mivel nyilván te tanítottad meg neki, talán mégis tudtad. Nem igaz?
Jasper a feleségére mosolygott.
– Veszekedni akarsz? – kérdezte kedvesen.
Susie megrázta a fejét.
– Kopj le! – mondta Polinézia ismét a vázának. – Le! Le! Délnyugati hatos kerület.
– Inkább… inkább Morrisról szeretnék beszélni – mondta Susie.
Jasper abbahagyta a szortírozását.
– Hát találkoztatok, elintézted.
– Nincs elintézve. Grace-nél lakik.
– Dan felajánlotta, hogy foglal neki szobát egy szállodában.
Susie felsóhajtott.
– Jas, ne légy már ilyen tompa. Mindegy, mit érzek, ő akkor is az apám, és öreg.
– Az öregek tökéletesen jól elvannak egy szállodában – érvelt Jasper.
– Miért vagy ilyen?
Jasper letette a pengetős dobozt a padlóra.
– Nem vagyok semmilyen, Suz, de nem tudok rájönni, hogy mit akarsz tőlem. Nem akarod,
hogy elkísérjelek Stoke-ba, nem akarod, hogy megismerjem Morrist, de azt elvárod tőlem, hogy
bólogassak neked, és támogassalak, miközben napról napra változik a véleményed. A te helyedben
én egyelőre szállodába költöztetném Morrist, aztán visszaküldeném Lamuba annyi apanázzsal, ami
kitart addig, amíg feldobja azt a mihaszna talpát. Te viszont ezt nem fogod megtenni, úgyhogy nem
tudok segíteni neked.
Susie úgy feszengett a székben, mintha a kényelmes testhelyzetet keresné.
– Lehet, hogy Ashley-nek igaza van – jelentette ki, mintha meg sem hallotta volna, amit
Jasper mondott. – Talán tényleg ez a megoldás.
Jasper felállt, odament a könyvespolchoz, és megállt közvetlenül Polinézia alatt. A papagáj
azonnal lehajolt, rikácsolt, és bütykös, szürke karmával kaparni kezdte a festett fát.
– Jasper!
– Igen?
– Mi a véleményed Ashley ötletéről?
Jasper kinyújtotta a karját, hogy összeborzolja a vészesen mélyre hajolt papagáj nyakán a
tollat.
– Nekem nincs véleményem, Suz.
– Már hogyne lenne!
Jasper megfordult, visszahúzta a kezét.
– Tudod, mi a véleményem – közölte higgadtan. – Azt sem egészen értettem, miért kellett
megvenned a Szalon-házat, de te váltig állítottad, hogy szükséged van rá ahhoz, hogy meg tudd
őrizni a kreativitásodat, és én hittem neked. Hittem neked, ezért melletted álltam. Erre most azt
mondod nekem, hogy ott akarod parkoltatni Morrist, amíg ki nem találod, mihez kezdj vele, és
mivel úgysem vagy hajlandó megfogadni a tanácsaimat, ezúttal is engedek neked. Nem akarok
veszekedni, de azt el kell viselned, hogy nem értek egyet veled. Melletted állok, de nem egyezik a
véleményem a tiéddel, ebbe bele kell nyugodnod.
Susie a kandallót bámulta. Jasper már órákkal korábban begyújtott, most már csak egy
kupac pihekönnyű, vörösen izzó hamu maradt a fából.
– Jelen körülmények között csak a kifogástalan viselkedés fogadható el tőlem – mondta.
 Jasper visszament a székéhez, és leült. Susie-ra nézett. Negyven éve éltek együtt, és néha
még mindig látta a százszorszép-koszorúval díszített szalmakalapos lányt, pedig az a lány sosem
volt olyan szőke, mint ez a nő.
– Az elfogadott normák azt diktálják, hogy teljesítsd a kötelességedet – bólintott Jasper. –
Ami azt jelenti, hogy ügyelj arra, hogy ne fázzon, ne éhezzen, és ne szenvedjen hiányt. Ezt meg
fogod tenni. Sőt, Grace-szel együtt már sok mindent meg is tettetek. De a körülmények nem
kényszerítenek arra, hogy úgy viselkedj vele, mintha legalább időnként rendes apaként viselkedett
volna.
– De én szeretnék ezután is nyugodtan nézni a tükörbe – felelte Susie bánatosan. – Olyan
döntést kell hoznom, ami nem tetszik.
– Én nem szeretem a mártírokat – vonta meg a vállát Jasper.
– Én sem.
– És nem hiszem, hogy sokáig tudnék még erről beszélgetni. Annak az embernek már a
gondolata is taszít, de hála az égnek nem az én apám.
Jasper felállt.
– Dönts – mondta kissé kimérten –, én pedig megpróbálok majd együttélni a döntéseddel.
– Csak megpróbálsz?
– Aha.
Jasper visszament a könyvespolchoz, és felnézett Polinéziára. A papagáj eközben barátjává
fogadta a vázát, és csiripelve dörgölőzött hozzá.
– Igyekezni fogok – tette hozzá Jasper –, mint mindig. Igyekezni fogok támogatni téged
ebben a nevetséges paláverben, ahogy támogattalak eddig is minden más ügyben. Ha nincs más
megoldás, akkor költöztesd be a Szalon-házba, de én biztosan visszaküldeném Lamura annyi
pénzzel, hogy ott is maradjon. És írásba adnám, hogy amint megint repülőre akar szállni, az utolsó
kanyit is megvonod tőle. Nekem ez a véleményem. Nem fogom meggondolni magamat, és nem
fogom még egyszer elmondani. És most – nyúlt fel, hogy megfogja Polinézia lábát – az
asszonyságot visszateszem a kalitkájába, én pedig megyek aludni.

– Nagyon… különös – mondta Cara, miközben ide-oda tologatta a tésztát a

kagylóhéjmintával precízen díszített tányéron. – Magas, nagyon sovány és nagyon barna, a haja
zilált, copfba kötve hordja, és egy csomó madzag, meg bőrszíj, meg gyöngysor lóg a csuklójáról.
Grace szerint kifejezetten tiszta.
Végigfutott rajta a hideg.
– Engem az sem érdekel, ha enni lehet róla. Akkor is borsódzik tőle a hátam. Főleg attól,
hogy pont olyan szeme van, mint anyának. Egyfolytában a szemét bámultam, és közben azon
tűnődtem, hogy van képe ahhoz, hogy pont olyan szeme legyen? Pedig tudom, hogy ez őrültség.
Daniel átnyúlt az éttermi asztal fölött, és öntött Carának még egy kis szódavizet.
– Nem könnyen bocsátok meg másoknak – folytatta Cara. – Engem nem érdekel, milyen
szép valaki, ha bunkón viselkedik. Márpedig ő iszonyú bunkó volt. Elég csak a közelében lennem,
és úgy érzem, mintha… megfertőzött volna.
– Tudom – felelte Daniel, majd némi hallgatás után folytatta: – Beszélhetnénk egy kicsit a
vállalatról?
Cara letette a villáját.
– Nagyon szeretnék a vállalatról beszélni.
– Át kellett tennem azt a megbeszélést egy másik napra.
– Hogyne – emelte fel Cara a borospoharat.
– És szerintem beszélnünk kell Ashley-vel.
– Ashley-vel? – tette vissza Cara a poharat az asztalra. – Miért pont Ashley-vel?
– Mert gondolkodtam egy kicsit, amíg nem voltál itthon, és szerintem meg kellene értetni
vele valamit.
– Te beszéltél Leóval? – dőlt előre Cara.
Daniel a feleségére mosolygott.
 – Tudod, milyen ritkán beszélek Leóval. Kedves fickó, meg minden, de nem beszélünk egy
nyelvet. Nem. Szerintem azt kell megbeszélnünk Ashley-vel, hogy merre menjünk tovább, és min
kellene változtatni.
– Most? Épp most? Azok után, ami történt?
– Pláne azok után, ami történt – felelte Daniel komolyan.
Cara eltolta maga elől a tányért, és mindkét kezét a tányéralátétre tette.
– Tudod, Dan, pont ezt utáltam Stoke-ban. Persze azt is utáltam, hogy anya annyira kiborult,
hogy Grace szokás szerint tűrte, hogy mindenki ugráltassa. De legjobban azt utáltam, hogy ez a
pasas, meg az ő egész története a vállalat ügye elé került, s már nem a vállalat volt a legfontosabb,
mintha valamiképpen hatalmában állna eltüntetni a szemünk elől ezt a valamit, amit anya felépített,
amiben mindannyian dolgozunk, sőt, ami az életünk. Egyszerűen beszambázik a maga öreg,
elhagyatott, kapzsi valójában, és az utunkba áll, kiiktatja az életünkből a vállalatot, elfeledteti
velünk, hogy az a legfontosabb, hogy nem lehet annál fontosabb dolog az életünkben…
Papír zsebkendő után kezdett kutakodni a zsebeiben.
– Bocsánat, Dan, bocsánat! És a gyárban mindenki olyan kedves volt. Persze kíváncsiak is
voltak, de nyilvánvaló volt, hogy féltenek bennünket. Értetlenül álltak az egész előtt. A fenébe!
Nincs egy zsebkendőd?
Dan odanyújtotta neki a szalvétát, majd megfogta a könyökét.
– Tudom, drágám.
Cara belefújta az orrát a szalvétába, majd hálásan így felelt:
– Tudom, hogy tudod.
– Ezért akarok beszélni Ashley-vel. Szeretném valahogy kevésbé személyessé tenni az egész
vállalatot. Azt akarom, hogy maga a márka továbbra is ugyanolyan meghittséget és otthonosságot
sugározzon, mint eddig, ugyanakkor szeretném, ha a vállalat szakszerűbben működne.
Cara felitatta szeméről a könnyeket, és letette a szalvétát.
– De mi lesz anyával?
– Hát ez az!
– Mi az, Dan? Csak nem arra készülsz, hogy…
– Én is fejlődöm, és szeretném, ha a cég is fejlődne. Susie-nál jobb képviselője sosem lesz a
cégnek.
Cara végigmérte a férjét, majd hátradőlt a székben, és kezét az ölébe ejtette.
– A mindenit! – kiáltotta elragadtatva.
– Érted? – pillantott fel Daniel.
– Ő lenne a szóvivőnk. A két lábon járó reklámunk. Konferenciákon tarthatna előadásokat
vállalkozóknak…
– Vállalkozó nőknek.
– Iskolaszékekben és támogató csoportokban kapna helyet, s más vállalatokban is
szerezhetne nem vezető pozíciókat…
– Meg mindent, amit kell.
– Ez szép, Daniel!
– És ha nem tudja rávenni magát arra, hogy elküldje Morrist, akkor majd én megvédem az
öregtől. Túl sok dolga lesz. Gondoskodunk arról, hogy túl sok dolga legyen.
Carának fülig ért a szája.
– Mi lesz, ha nem megy bele?
– Ezért kell beszélnünk Ashley-vel.
– Grace-szel nem?
– Nem akarok szívtelennek tűnni, de Grace-t nem tudom megmenteni, ha ő nem akarja.
– Morris, Jeff…
– Ti Ashley-vel sokat piszkáltátok Grace-t gyerekkorotokban?
– Dehogy! – méltatlankodott Cara. – Grace egyébként is mindig a fellegekben járt, őt nem
lehet piszkálni. Őt nem lehetett megközelíteni. Ez máig így maradt.
Dan ismét kinyújtotta a kezét a felesége felé.
 – No hát akkor. Mi legyen a tervemmel?
– Benne vagyok! – csapott bele Cara a férfi kezébe.

– Kimerültnek tűnsz – jegyezte meg Leo.

– Minden kisgyerekes dolgozó anya így néz ki – grimaszolt Ashley. – Karikás a szeme, a
ruhái kifakultak, foltosak…
– Nem erre gondoltam.
– Ja, akkor jó – felelte Ashley, majd levetette a cipőjét, és elnyúlt a kanapén.
– Arra gondoltam – folytatta Leo türelmesen –, hogy látszik rajtad, milyen zaklatott napok
állnak a hátad mögött.
– Holnap meg megyek Bicesterbe üzletet látogatni, plusz még egy értekezletem is lesz.
– Ash, ne csináld ezt! Ne rontsd el a pihenőidődet azzal, hogy máris a holnapon pörög az
agyad. Egyébként meg szereted az üzletlátogatásokat. Bicesterbe meg különösen szeretsz járni.
Ashley felnyögött, és lehunyta a szemét.
Leo odament hozzá, és leült mellé. Mögötte, a félig kész amerikai konyhás nappali
konyharészében gyertyák pislákoltak a vacsorához megterített asztalon.
– Ash! – szólt ismét a férfi.
Ashley kinyitotta a szemét, és vészjóslón nézett a férjére.
– Mit szólnál – folytatta Leo –, ha azt mondanám, hogy soha többé nem kell dolgoznod?
Ashley meredten bámult rá egy ideig, majd így felelt:
– Fél napig madarat lehetne fogatni velem, aztán megbolondulnék.
– Pontosan.
– Mire akarsz kilyukadni? – tápászkodott fel Ashley.
– Arra, hogy ez így nem mehet tovább.
– Hogy?
– Ilyen zűrzavarban, káoszban, Cheryllel. Te kész roncs vagy, a gyerekek csak
egészségtelen szemetet esznek, és senki sem találja a helyét.
Ashley most már egyenesen ült, és gyanakodva méregette a férjét.
– Mit akarsz mondani, Leo?
– Elmondom, mit találtam ki, de előbb hallani akarom megint, hogy tényleg akarsz
dolgozni.
– Persze, hogy akarok! Ha valaki más végezné az én munkámat a cégnél, tutira meg
akarnám fojtani!
– Rendben. Csak a biztonság kedvéért kérdeztem. És mi lesz itthon?
Ashley tekintete végigfutott a lakáson.
– Aligha mondhatnánk, hogy olyan a lakás, mint egy magazinban, de nagyjából olyan, mint
mindenki másé, aki annyi idős, mint mi, és hasonló cipőben jár.
– Lehetne jobb?
– Persze, hogy lehetne! Nicky jobb volt. Cheryl még a legjobb napjain is csak átlagos.
Megkérdeztem Maisie-t, mit szeret benne, mire azt felelte, hogy a szemceruzáját.
– Van egy tervem – jelentette ki Leo.
– Nem tudunk most tervezgetni. Amíg Morris ügye nem rendeződik, addig…
– Pont Morris miatt tökéletes ez az időpont a tervemhez. Kezdődött az egész anyukád
barlastoni házával, aztán jött Morris… Szóval épp most ideális a helyzet. Mert most minden a feje
tetején áll. Te zseniálisan végzed a munkádat a cégnél, mégsincs akkora szereped, amekkora
lehetne. És esetleg több fizetést is érdemelnél. Történetesen olyan bérezést, amilyet a szüleid
kaptak. Nem tudom. Annyira nem is érdekes, csak az, hogy szeretném, ha jobban odafigyelnének
arra, amit mondasz. És nem fognak rád jobban figyelni, ha nem tudsz még jobban a munkádra
koncentrálni, és nem tudsz még jobban a munkádra koncentrálni, ha közben amiatt kell aggódnod,
hogy mit ad Cheryl a gyerekeknek enni, és idegeskedsz majd, hogy Cheryl kávézókban üti el az időt
más dadusokkal ahelyett, hogy megtanítaná Maisie-t biciklizni. Szóval…
Elhallgatott, és mosolyogva a feleségére nézett.
 – Szóval?
– Én veszem át a helyét.
– Tessék?
– Egy évig legalábbis. Kirúgjuk Cherylt, megspóroljuk a bérét, és én fogok vigyázni a
gyerekekre, és vezetni a háztartást.
Ashley nagyot nyelt.
– És mi lesz a tanítással?
– Az várhat – legyintett Leo.
– De Leo…
– Szeretném, ha meg tudnád ragadni a lehetőségeket. Én meg szeretnék itthon maradni a
gyerekekkel. Szeretném rendesen irányítani ezt a családod. Tényleg szeretném.
Ashley alig láthatón bólintott.
– Biztos vagy te ebben? – kérdezte. – Vállalod a monoton hétköznapokat? Vállalod, hogy
hiába főzöl mindennap Frednek, ő nem eszi meg? Hogy anyukákkal fogsz csevegni a játszótéren?
Akik arról társalognak, hogy más apukák Szingapúrba utaznak üzleti utakra?
– Igen. Biztos vagyok benne.
Ashley lassan felállt.
– Nahát!
Végigmérte férjét.
– Emlegettelek Stoke-ban. Mondtam, hogy te mindig azt mondod, hogy abból dolgozzunk,
amink van.
– Na tessék!
– A cégnél most minden változik.
– Tökéletes.
– A nagy megbeszélést lemondtuk Morris miatt, Dan és anya fasírtban vannak; Grace maga
sem tudja, mit akar, és mindenki azt hiszi, beleszólhat az életébe; exportáljuk vagy ne…
– Pontosan.
Ashley összeborzolta a férje haját.
– Nem lesz neked elég a háztartás meg a gyerekek. Be fogsz dilizni.
– Nem. Jól fogom csinálni. És örülni fogok annak, hogy jól csinálom.
– Csak egy évig.
– De ha megtetszik, akkor akár tovább is – mosolygott Leo. -Még lehet, hogy a kertre is
kerítek egy kis időt.
– Hiszem, ha látom!
Leo is felállt.
– Szóval te leszel a kenyérkereső! – mondta vidáman.
– Lehet – bólintott Ashley, nem teljes meggyőződéssel.
– Nem lehet. Biztosan. Ez a megállapodás. Te leteszed az asztalra a suskát, én meg főzök, és
terelgetem a gyerekeket.
Leo megölelte a feleségét, és belesuttogta a nyakába:
– Baromi jó lesz.
– Aggaszt ez a nagy áldozat.
– Nekem ez nem áldozat! Én ezt akarom!
Hátralépett, és Ashley-re nézett.
– Feleségem, a kenyérkereső!
Elmosolyodott, és megpuszilta a nő orrát.
– Pont, mint anyukád.

Jasper aludt. Szokás szerint az oldalán feküdt, Susie-nak háttal. Csendben szuszogott, olyan
egyenletesen, ahogyan az alvást csak színlelők képtelenek lélegezni. De ha mégis csak színlel,
gondolta Susie, akkor nyilván nem akar tovább beszélgetni, belefáradt a témába. Szóval akár aludt,
akár nem, Susie sok hasznát nem vehette.
 Ahogy annak sem volt semmi értelme, hogy csak feküdt a sötétben, és ugyanazokon a
problémákon rágta magát. Sokkal több értelme lenne, ha felkelne, lemenne a földszintre, és
megpróbálna vigaszt találni a teafőzés megnyugtató rituáléjában – amikor rendes tealeveleket forráz
le rendes teáskannában –, és nem csak feküdne a gondolataiba és a lepedő gyűrődéseibe gabalyodva
a paplan alatt, amelyet az egyik pillanatban túl melegnek, a következőben pedig éppen túl hidegnek
érzett. Kapcsolatuk elején roppant megnyugtatónak és tanulságosnak találta, hogy Jasper képes
egykedvűen átaludni az élet zűrzavarait; ma már mindezt nem csupán idegesítőnek tartotta, de
számára Jaspernek ez a tulajdonsága mutatta, mennyire eltávolodott a férfi mindattól, ami őt
foglalkoztatta. Közönyös természetét régen ellenállhatatlan kifinomultságnak, fekete humornak
vélte. Ma már egyre gyakrabban tekintette egyszerű gyermetegségnek, fárasztó bizonyítéknak arra,
hogy Jasper képtelen komolyan venni az életet, meglátni, mit kell tenni minden áldott nap, hogy a
dolgok működjenek.
Nos, gondolta Susie, miközben ki tudja, hányadik alkalommal ismét hátat fordított
Jaspernek, azzal sem jut semmire, ha kiveséz minden férfit, aki szerepet játszik az életében, semmi
értelme kárhoztatni őket a fogyatékosságaikért. Sőt, még az a kellemetlen kérdés is felmerült benne,
nem hasonlít-e egymásra Jasper és Morris? Vajon tudattalanul nem éppen apja – finoman
fogalmazva – roppant rugalmas életszemléletét kereste, amikor párt választott? És ő, Susie vajon
milyen szerepet játszik abban, hogy bizonyos dolgok balul sültek el akár a rég-, akár a
közelmúltban? Igaz, hogy az apja egyszer sem kereste, de ő sem vette fel vele a kapcsolatot, sem
vele, sem szegény édesanyjával, mert mindig könnyebb volt ottmaradnia, ahol volt, ahol
biztonságban tudhatta magát, ahol csodálták és bátorították, és ahol – mindenekelőtt – pezsgett az
élet. Azt nem tudta elmagyarázni Jaspernek, hogy elég volt meglátnia Morrist a gyöngysoraival és a
gyűrött vászonnadrágjával, és máris rémes bűntudat ébredt benne; gyötörte a lelkiismerete, amiért
olyan keveset tett a szüleiért, amíg az édesanyja élt, és amiért elfogta az utálat, amikor az édesapja
bebotorkált gondosan felépített életükbe, és semmi szemrehányást nem hozott magával, csupán
tehetetlen létezésének tényét.
„Ezt még Jaspernek sem tudom elmondani – gondolta Susie, miközben bámulta a
hálószobafüggöny szélén felsejlő halvány városi fényeket. – Nem tudom megvallani neki. Ahogy
azzal sem tudok szembenézni, mit műveltem Jasperrel ennyi év alatt. Meg a lányokkal. Ugyanazt,
amit Ashley művel most a kicsikkel, az unokáimmal. Unokák? Mihez kezdjek én az unokákkal,
amikor még a saját apámhoz fűződő érzelmeimmel sem vagyok tisztában? Mit piszmogok én
kancsókkal, meg árvácskamintákkal, amikor ilyen nagy emberi kérdésekre sem tudom a választ?
Mondjuk azt piszmogom, hogy kancsók és árvácskaminták nélkül valószínűleg semmivel sem
tudnék szembenézni, semmit sem tudnék kezelni, semmit sem tudnék elérni. Imádom a kerámiákat.
Imádok kerámiákat tervezni. Imádom, hogy a kerámiák révén több mint kétszáz ember megkeresi a
családja etetésére és ruházkodására valót. Imádom! Tényleg.”
Ismét a hátára fordult. Jasper meg sem moccant. Szuszogott tovább, egyenletesen, békésen,
szabályosan. Susie kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa, de aztán elbizonytalanodott, és inkább
visszahúzta. „Ne légy igazságtalan, mondta magának, ne légy igazságtalan. Azt mondtad, neked
kell együtt élned a döntéseddel, pedig ez éppenséggel rá is, és Morrisra is igaz. Ne kérj tőle olyat,
amit nem tud megtenni, ne várj tőle olyan érzéseket, amelyekre képtelen. Morris nem az ő
problémája, te pedig világossá tetted előtte, hogy egyedül akarod megoldani ezt a kérdést. De
miért? Isten tudja, miért, mégis így döntöttél, ez most már így van. Te csaptad be az ajtót Jasper
orra előtt, nem igaz?”
Susie meredten bámulta férje hátát a félhomályban. Amióta csak ismeri, Jasper mindig
bokszeralsóban és egy nagyméretű, vékony pamuttrikóban aludt, régen tengerészkék és fekete is
volt ezekből, de mára a sok mosástól mind egyenszürkére fakult. Susie figyelte, hogyan emelkedik
és süllyed az ágynemű férje légzésének ütemére, és érezte, hogy saját gondolatai is erre a ritmusra
lüktetnek – kavargott benne a bűntudat, a harag, a lelkiismeret-furdalás, a megbánás, a csalódottság,
az eltökéltség, a félelem, a szomorúság és az elégedettség. Ja és az aggodalom. Mindig aggódott.
Minden útelágazásnál aggodalmak várták, nem sürgetőn, de állhatatosan, mindig készen arra, hogy
megragadják a kínálkozó alkalmat. És mi legyen, kérdezték most ezek az aggodalmak a szendergő
férje mellett ébren hánykolódó Susie-tól hajnali fél négy után tíz perccel, mi legyen Grace-szel?
HETEDIK FEJEZET

– Itt dolgozott a nagyapám – jelentette ki Morris.

Grace a bejáratnál ácsorgott a Szalon-ház apró nappalijában, és a nagyapját nézte, aki aznap
barna díszítő pelenkaöltéssel szegett, hosszú, ujjatlan kötött mellényt vett fel lenvászon tunikája
fölé.
– A régi tejboltban itt lehetett a központi összefolyó – mutatott Morris a padlóra. – A
nagyapám csak a házasságkötése után tanult meg olvasni. A nagymamámtól.
– Nahát – felelte Grace, és kinézett a szörnyen piszkos ablakon, amely mögött az ég sem
volt sokkal tisztább.
– Gondolom, a nagyi szégyellte, hogy a nagyapa nem tud olvasni – merengett Morris. –
Gyakori a szégyenérzet a családokban.
Grace továbbra is kifelé bámult az ablakon, és mindenféle nyomaték nélkül bólintott.
– Én leléptem, mielőtt az öregem szégyellni kezdett volna. Aztán, oly sok év után
hazajöttem, és itt vár az egész, mintha mi sem változott volna.
– Ebben nem értünk egyet – mondta Grace feszengve.
– Tényleg? – fordult Morris a kőből rakott kandalló felé, amely úgy simult a falhoz, akár
egy steppelt takaró.
– Szerintem téged senki sem szégyell. Csak kicsit csodálkozunk azon, hogy te nem
szégyelled magad. Legalábbis azt hiszem.
– Honnan tudod, mit érzek?
– Onnan, ahogyan viselkedsz! – felelte Grace élénkebben. – Úgy jössz-mész, mintha téged
nem is terhelne felelősség, mintha rajtad nem is lehetne semmit számon kérni.
– Én kivontam magamat a forgalomról – védekezett Morris. – Senki számára nem lehettem
teher.
– És itt hagytál egy csecsemőt.
– Ezen rugózik hát mindenki? – nézett Morris az unokájára. – Hogy itt hagytam anyátokat?
Itt, ahol tízszer jobb élete volt, mint amilyen mellettem lett volna?
– Nem ez a lényeg. Utólag könnyű ezt mondani.
– Még te is! – méltatlankodott Morris, és keresztbe tette a kezét, két tenyerét bedugta a
tunika ujja alá. – Még te is ezzel hozakodsz elő?!
– Természetesen!
– Édesanyád vajon el tudott volna érni ilyen sikereket, ha a lamui tengerparton nőtt volna
fel, szuahéli lenne az anyanyelve, és egész gyermekkorában vadócként szaladgált volna? El sem
tudod képzelni, mennyire egyszerű életet éltünk Lamun, hogy mennyire hálásnak kellett lennünk
minden apró adományért! A házunk alig volt nagyobb, mint egy viskó. Nem lett volna szabad
ottmaradnunk, de miután összevesztünk a dédapáddal, odautaztunk és ott is ragadtunk. Tovább
akartunk költözni, én legalábbis mindenképpen, valahogy mégis ottmaradtunk. Hidd el nekem,
kettőnknek is nehéz volt ott az élet, akkor ugyan milyen élete lehetett volna ott egy okos
kislánynak?
Grace felsóhajtott.
– Utólag könnyű kifogásokat találni! Elhagytad a lányodat. Nem is kerested vele a
kapcsolatot.
– Ő sem keresett engem.
Grace hátrébb lépett egyet a kis előszoba felé.
– Ezt inkább meg sem hallottam. Sőt, vegyük úgy, hogy ki sem mondtad.
– Fogalmad sincs, milyen az – dünnyögte Morris az orra alá –, amikor az ember képtelen
megbékélni saját magával.
Grace nagy levegőt vett, hogy lecsillapodjon, és igyekezett higgadtan beszélni.
– Mit gondolsz, tudnál itt lakni?
Morris felnézett a mennyezetre, a kovácsoltvasból és rózsaszínű üvegből készült kis
csillárra.
– Azt hiszem.
– Anya szét fogja cincálni. Kiüríti a földszintet, és mindent átalakít. Szóval elég nagy lesz itt
a felfordulás.
– Világéletemben nagy felfordulásban éltem, galambom – vonta meg a vállát Morris, és
kihúzta kezét a tunikából.
– A trópusokon. Ez a ház viszont hideg és kényelmetlen.
– Nyáron nem az.
– Ma már nincsenek nyarak. Igazi nyarak, mármint.
– Szóval le akarsz beszélni róla? – méregette Morris a lányt.
– Nem. Csak próbálok reális képet festeni. Anya azt mondta, ide beköltözhetsz, én meg
szeretném hozzátenni, hogy ez a ház nem lesz valami kényelmes lakhely.
Morris lassan az ablakhoz sétált.
– Vissza akarod kapni a lakásodat – mondta, és kinézett az ablakon.
Grace felsóhajtott.
– Szeretek egyedül lenni. Már hozzászoktam.
– Szeretnéd, ha odaköltözne az a fiú – fordult meg Morris vigyorogva. – Az a Jeff.
– Nem!
– Jóképű srác.
– Nem akarom, hogy Jeff…
– Dehogynem – vágott közbe Morris. – Pont ez a baj. Akarod, de tudod, hogy nem való
hozzád. Mégis szívesen engednél neki, nem?
Grace nem szólt semmit, csak a kandallót bámulta.
– Idehallgass! – mondta Morris. – Tévedtem. Tévedtem az előbb, amikor azt mondtam, nem
tudod, milyen, amikor az ember képtelen megbékélni saját magával. Te pontosan tudod, milyen
érzés ez, igaz?
Hallgatott egy kicsit, majd halkan hozzátette:
– Pont olyan vagy, mint én. Igaz?

Cheryl kijelentette, hogy őt aztán nem érdekli, ha kirúgják. Úgysem szeretett nekik
dolgozni. Ne értsék félre, a gyerekek cukik, de mindig olyan korán kellett kezdeni, hogy teljesen
felborult tőle az élete, és borzasztóan sokat kellett bumliznia is. És ami azt illeti, a fizetés sem volt
túl jó. Van egy barátnője, aki egy telefonos ügyfélközpontban dolgozik két műszakban, ugyanennyi
pénzért, sokkal nyugisabb munkában, néha három szabadnapja is van egymás után egy héten, és
Cheryl szerint nagyjából így is lenne rendjén a munka és a szabadidő aránya.
– Akkor miért nem jelentkezel oda munkára? – kérdezte tőle Leo barátságosan.
Cheryl csak a szemét forgatta.
– Ja, hát majd fogok! De csak a nyaralás után. A barátom kapott nyári munkát egy ibizai
klubban.
Leo nem bírta tovább türtőztetni magát.
– Takarít? – tudakolta.
Cheryl csak bámult rá, de aztán leesett neki a tantusz, és akkor a vállára vette rojtos
retiküljét.
– Kikérem magamnak! – mondta. – Épp te mondod, akinek még munkája sincs! Férfi létére!
Amikor a bejárati ajtó becsapódott mögötte, még a ház is beleremegett. Majd ismét csend
lett, mintha a ház emlékeztetni akarná magát arra, hogy az ilyen drámák nem tartoznak a dolgok
normális rendjéhez. Leo felment a gyerekszobába rendet rakni, majd elindult lefelé, s útközben
összegyűjtötte a mosnivalót és a piszkos bögréket, míg végül leért az alagsori mosókonyhába. A
művészettörténet órán úgy tanulta, hogy a 17. századi Németalföldön a tisztaságot nem csupán
erénynek tartották, hanem a társadalmi harmónia és jómód jelképének is. Miért ne válthatna ki tehát
hasonló érzéseket mindenkiből saját családjának kimosott, kivasalt és elpakolt ruháinak látványa?
Elvégre amikor Ashley terhes volt, illetve amikor két rövid szülési szabadságát töltötte – „Nem
tudok úgy tenni, mintha nem akarnék visszarohanni dolgozni, akármennyire örülök is annak, hogy
anya lettem” – mondogatta folyton –, Leo kitűnően vezette a háztartást. Susie szeretett volna
felvenni egy dadust, de Leo a sarkára állt, és kifejtette, hogy képesek egyedül boldogulni, és
szükségük van arra, hogy csak hárman, illetve négyen legyenek, és ezért Ashley hálás tekintete volt
a fizetség. Visszazökkenhetne abba a szerepbe, amely – átmenetileg legalábbis – olyan jól állt
nekik. Legalább megpróbálhatná. És ha ez sikerül, akkor megtették az első lépés afelé, hogy újra
kezükbe vegyék az életüket, a sorsukat.
Leót megnyugtatta a gondolat, hogy ő otthon, míg Ashley a munkahelyén visszakövetelte
magának az egyszer már kivívott tekintélyt. Ő zoknikat és trikókat gyömöszölt a mosógépbe,
miközben Fred az emeleten durmolt, és elhatározta, hogy amint felkel, babakocsiba teszi a kisfiút,
elmennek Maisie-ért az óvodába, s kitűnő rakott csirkét fognak ebédelni, amit a maradékból üt majd
össze. Ashley reggel kényelmes séta után ért be a munkahelyére, dobozba csomagolt, egészséges
ebéddel a táskájában, fejében pedig azzal az elhatározással, hogy a munkaidő végén beszél Carával
és Dannel, elmondja nekik, milyen változások történtek otthon, és milyen tervei vannak a
vállalatnál. Mire hazaér, Leo megfürdeti a gyerekeket, megvacsoráztatja őket (adhat nekik mondjuk
paradicsomlevest és sajtos pirítóst), de ha odáig nem is jutnak el, a konyhában akkor is tisztaság és
rend fog uralkodni. Leo majd kicsattant a lelkesedéstől. Ha ezzel hozzájárulhat a család
működéséhez, akkor lehet, hogy még a reméltnél is nagyobb örömét fogja lelni a napi feladatok
elvégzésében.
Ekkor Fred felébredt, és ordított, úgy rázta a kiságyát, hogy a fejtámla nekiverődött a falnak,
ami máris nyomot hagyott a falon, és a nyom bármelyik pillanatban repedéssé változhat. Azonnal el
kell húzni a kiságyat a faltól! És mosóport kell tenni a mosógépbe, ki kell választani a
gazdaságosságnak és ökológiai szempontoknak megfelelő programot, és be is kell kapcsolni a
gépet. Leo egy pillanatig Maisie harisnyáival a kezében tétovázott. Odafönt egyre nagyobb lett a
ricsaj, végül csattanás hallatszott, majd csend lett. Leo eldobta a harisnyákat, és rohant.

– Apa! – csodálkozott Grace a telefon túlvégén.

– Nem kell ennyire álmélkodni.
– De hát meglepődtem. Ezer éve nem beszéltem veled.
– Alig pár napja beszéltünk.
– Ráadásul délután van.
– Hol vagy? – kérdezte Jasper.
– A műteremben.
– Szóval már visszaértél.
– Honnan?
– Barlastonból. Az… az új házból.
Grace, Michelle és Ben buzgó munkáról árulkodó hátára pillantott, majd inkább az ajtóhoz
ment, és kilépett a lépcső tetején kialakított külső galériára.
– Kijöttem. Majd’ megfagyok – panaszolta.
– Gracie, azért hívlak, hogy megkérdezzem, jól vagy-e – mondta Jasper.
Grace résnyire összehúzta a szemét. Az udvaron egy csapat locsogó iskolást terelgettek a
gyárból a kávézó felé, ahol iskolai szünetekben mozdulni sem lehetett a kerámiát festő gyerekektől.
Az így készült kerámiákat felcímkézték, kiégették, majd újra felcímkézték. Susie ötlete volt tizenöt
évvel ezelőtt – jóval megelőzve mindenki mást –, hogy a gyerekek ráírhatják a kerámiákra a
nevüket, az édesanyjuk nevét, s rátehetik a tenyérlenyomatukat…
– Grace!
– Jól vagyok, apa – felelte Grace. – Tényleg.
– De Barlaston…
– Jó lesz ez így. Szerintem bele fog menni, hogy odaköltözzön, akár már a felújítás alatt is.
Olyan nagyon nem zavarja a felfordulás.
– Cseppet sem érdekel, mi zavarja és mi nem! – csattant fel Jasper. – Pontosan tudod, mit
szeretnék.
 – Igen, anya elmondta.
– És azt sem akarom, hogy téged kihasználjanak. Az is bőven elég, hogy neked kellett
megmutatnod neki a házat.
– Én ajánlottam fel – mondta Grace.
– Susie-nak akkor sem kellett volna elfogadnia a felajánlásodat.
– Nekem könnyebb ez a helyzet, én kicsit józanabbul látom. Nem vagyok a lánya.
– Nekem viszont a lányom vagy, és aggódom érted. Olyan fura a hangod.
Grace a műterem felé fordult, hogy kevésbé érje a szél.
– Egyszerűen csak fáradt vagyok, s nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy más is lakik a
lakásomban.
– Nem lenne szabad még mindig ott lennie.
– Apa… kérlek!
– Odamegyek, és pontot teszek a végére.
– Ne! – kiáltotta Grace!
– Miért?
– Nem akarom, hogy intézkedj. Nem kell intézkedned. Majd én megoldom.
– Nem akarod, hogy segítsek? – kérdezte Jasper.
Grace nekitámasztotta homlokát a műterem hideg, durva téglafalának.
– Nekem nem hiányzik több bonyodalom – felelte.
– Nem lesz több bonyodalom. Hiszen ismersz, az nem az én műfajom. De azt nem tűröm,
hogy kihasználjanak.
Grace lehunyta a szemét.
– Nem használnak ki – vágta rá gondolkodás nélkül –, én csak… csak szeretnék megbékélni
önmagammal.
– Tessék?!
– Nem úgy értettem. Tényleg, apa! De rám bíznád ezt a helyzetet?
– Akkor is, ha mások ugráltatnak?
– Nem ugráltatnak.
– Jaj, Istenem, Grace, rendben, ahogy akarod – hagyta rá Jasper elcsigázottan. – Ne fogadd
el a segítséget, és még azt is vágd a fejemhez, hogy nem kellett volna felhívnom téged!
– Örülök, ha felhívsz – mondta Grace gyámoltalanul.
– Hetek óta nem láttalak.
– Csak három hete.
– Mi van veled, Grace?
Grace ellépett a faltól, és megdörzsölte a homlokát.
– Nagyon sok dolgunk van – válaszolta. – Úgy értem, több mint amennyi ilyenkor szokott.
A karácsony utáni időszak általában holtszezon.
– Nem erre voltam kíváncsi. Te is tudod.
– Jól vagyok – bizonygatta Grace. – És hamarosan megyek Londonba.
– Miután elvégezted a feladatot, amit anyád rád tukmált – jegyezte meg Jasper dühösen.
Grace meglepetten hallgatott.
– Nahát! Te nem is szoktál így beszélni – szólalt meg végül.
Jasper nagy levegőt vett.
– Talán ideje lenne jobban odafigyelned.
– Rád?
– Igen, rám.
– Ha anyával összevesztetek, az nem tartozik rám.
– Értem.
– Le kell tennem, apa. Muszáj dolgoznom.
– Sajnálom, Gracie – sóhajtott Jasper.
– Én is. Sajnálom, apa.
– Felhívsz majd, ha tudok valamiben segíteni?
 – Igen. Igen, hát persze!
– Szervusz, drágám!
– Szia, apa!
Grace a zsebébe tette a telefont, majd kinyitotta a műterem ajtaját. Michelle a vízforraló
mellett állt kissé féloldalasan, kezében a Valentin-napi bögre, amit kisajátított magának – „Nem árt
mindenre felkészülni, ez az én jelmondatom”, – jegyezte meg egyszer –, két ujja között pedig egy
teafiltert himbált.
– A hősszerelmes? – kérdezte Grace-től.
– Tessék?
– Ő telefonált? A szívdöglesztő Jeff?
Grace leült a középen lévő asztal mellé egy székre, ami mindenkinek háttal állt.
– Nem mintha ez rátok tartozna, de az apám hívott – felelte.

Ashley úgy határozott, nem a tárgyalóban fog beszélni Carával és Dannel, mert az
túlságosan modorosnak tűnhetne. Inkább leülnek az alkóvban, ahhoz a kisebb asztalhoz, ahol a
beszerzőket és más látogatókat szokták fogadni, és amelynek két oldalán minta szerint
csoportosított kerámiákkal telepakolt polcok állnak, az asztal fölötti ablakból pedig London déli
részére és a folyóra lehet rálátni. Magas székek vették körül ezt az asztalt, s ettől az egész helyiség
barátságos hangulatot árasztott, a falra akasztott táblán pedig színes filctollal három oszlopba
rendezve ott álltak a heti eladási adatok: az első oszlopban voltak a valós adatok, a másodikban a
kitűzött cél, a harmadikban pedig ez előző évnek ugyanezen a hetén elért eladási adatok álltak.
Ashley fejből tudta ezeket a számokat, ezen a héten csakúgy, mint bármely másikon. Dan
hangsúlyozta, hogy nem szeretne többé mínuszjelet látni ezen a táblán.
Ashley kávét főzött az olasz kotyogós főzővel, amely Cara és Dan szerint a világ legjobb
kávéját készíti. Ashley gyanította, hogy a kávéfőzésnek ez a módja csak azért tűnt a többinél
hitelesebbnek az ő szemükben, mert ennél időigényesebb nem létezett. Dan az irodai alkalmazottak
határozott kérése ellenére sem volt hajlandó presszógépet venni az irodába, arra hivatkozva, hogy
kitűnő kávézó van a földszinten. Saját magának azonban behozott az irodába egy villanyrezsót a
vízforraló mellé, hogy használni tudja a kotyogót. Ashley elhatározta, hogy szemet huny a történtek
fölött, és felhúzni meg végképp nem fogja magát rajta. Dan és Cara nyomasztóan finnyásak voltak a
kávéval kapcsolatban, ahogy minden más étellel és itallal kapcsolatban is, s ezt el kellett fogadnia.
Csakúgy, ahogyan azzal is meg kellett tanulnia együtt élni, hogy az anyja minden egyes iskolai
sportnapról elkésett – ha odaért egyáltalán –, meg azt is, hogy a férje rendkívül kedves, mindenben
támogatja őt, de a jelek szerint fikarcnyi ambíció sincs benne. Ashley per pillanat arra koncentrált,
hogy hangsúlyosabbá tudja tenni saját pozícióját a vállalatnál.
Cara és Dan egyszerre érkeztek, és mindketten letették a telefonjukat a kávéfőző mellé.
– Kösz a kávét, Ash – biccentett Dan.
– Te mit iszol? – kukkantott bele Cara Ashley bögréjébe.
– Zöld teát.
– Méregtelenítesz, vagy mi?
– Nem. Csak igyekszem nem túlpörögni, most, hogy megváltozik az életem.
– Na, remélem, nem annyira – grimaszolt Cara, félreértve a húgát.
– Nem Morrisra gondoltam, hanem arra, ami nálunk otthon zajlik.
Dan kávét öntött az ábécés termékcsalád két kicsi csészéjébe, majd egyet Cara elé tolt, s a
sógornőjére pillantott.
– Ahogy elnézlek, jó dolgok történnek nálatok.
– Kirúgtuk Cherylt – mondta Ashley büszkén.
– Remek! – felelte Dan.
Cara kezében megállt a kávéscsésze.
– Mindig is mondtad, hogy semmi sem érdekli azon kívül, hogyan pingálja ki magát.
– Elsősorban a gyerekek miatt döntöttünk így. Borzasztó kajákat adott nekik, csupa
előrecsomagolt, agyoncukrozott ételt. Többek közt azért épp őt fogadtuk fel, mert azt mondta, tud
főzni. De sosem főzött, ezért Leo elküldte, úgyhogy új időszámítás kezdődik nálunk.
Cara belekortyolt kávéjába, majd letette a csészét.
– Milyen? – tudakolta.
– Leo otthon marad háztartásbelinek – mondta Ashley óvatosan. – Neveli a gyerekeket, főz,
mos. Ő ajánlotta fel. Azt mondta, ezt szeretné csinálni.
– De jó neki – jegyezte meg Dan érezhetően nem őszintén, olyan hangon, mint aki tudja,
hogy támogatnia kellene Leót, mégis nehéz elhinnie a hallottakat.
– Ez csodálatos, ha tényleg ezt akarja – mondta Cara. – Főleg a gyerekeknek…
– Meg nekem.
– Igen, persze. Neked is.
– Mert így… – nézett Ashley a teájára – így rólam is lekerül egy csomó teher.
– Mire gondolsz?
– Arra – mondta Ashley most már egyenesen a nővére szemébe nézve –, hogy így sokkal
többet tudok foglalkozni a céggel. És ha többet foglalkozom a céggel, akkor nagyobb szerepet is
kell kapnom benne.
Mindhárman hallgattak. Dan mondani akart valamit, de Cara a karjára tette a kezét, hogy
hallgasson. Inkább ő fordult a húga felé:
– Hogy érted ezt?
– Úgy, hogy nagyobb mozgásteret szeretnék a marketing számára. Több időt a honlap
elemzésére, s a Gyűjtők Klubjából érkező adatok kiértékelésére. Nagyobb figyelmet a
hirdetéseknek és a más cégekkel kötött megállapodásoknak. Négyről nyolcra emelném az évenként
kiadott katalógusok számát, s ebből kettőt vagy hármat karácsony tájékán jelentetnénk meg.
– Ez mind szép és jó – vágta rá Dan kicsit túl gyorsan.
– De? – kérdezte Cara.
– De? – visszhangozta Ashley.
– Mintha arra is céloznál, hogy valamiképpen el kellene ismernünk, hogy többet tudsz
foglalkozni a céggel…
– Igen – bólintott Ashley.
– De hát elismerünk… – kezdte Dan, Cara azonban megint megszorította a karját.
– Mire akarsz kilyukadni? – tudakolta Cara a húgától.
– Arra, hogy ti és anya nem tekintetek engem egyenlő félnek. Pedig annak kellene
tekintenetek. Az értékesítés és a marketing egyformán fontos terület.
– Hogy érted? A megbecsülésedet tekintve?
– Igen, és a díjazást.
– Ash, mindannyian egyenlő fizetést kapunk…
– De ti ketten vagytok, és nincs gyereketek.
– Nem adhatunk neked nagyobb fizetést pusztán azért, mert úgy döntöttél, hogy gyereket
vállalsz.
– Ez igaz. De elismerhetitek, hogy vagyok olyan profi, mint ti ketten és anya. Hogy
ugyanolyan fontos vagyok a cég számára. És hogy amit én teszek ezért a vállalatért, és pláne
mindaz, amit ezután fogok tenni most, hogy Leo átvállalt tőlem egy csomó feladatot, azt el kell
ismerni, mind megbecsültségben, mind fizetésben.
– De Ash…
– Ez családi vállalkozás – vágott közbe Ashley. – Anya és apa jobbára összevissza kap
belőle pénzt, ami engem nem zavar. Az viszont zavar, hogy úgy bántok velem, mintha kevesebbet
tennék a cégért, mint ti ketten. Különösen most.
– Megszólalhatok végre? – kérdezte Daniel Carától kissé ingerülten.
Cara elhúzta a kezét.
– Hogyne.
– Ashley, mi sem tudjuk valami varázslat révén fontosabbá tenni a marketinget.
Ashley állta sógora tekintetét.
– Nem kérek varázslatot – mondta. – Csak azt mondom, hogy az én munkámnak van
hozzáadott értéke a cégnél.
– Nem tudnád…
– Ide figyeljetek! Régen az egész márka anya és apa családi életére épült, nem? Egy csomó
reklámfotón mi szerepelünk, ahogy pirítóst eszünk, ebihalat fogunk, karácsonyfát díszítünk.
Anyának most már nincs családi élete, hiába is tiltakozik, ha ezt mondjuk. Nekem viszont van.
Nekem, meg Leónak, meg a gyerekeknek. A mi életünk javarészt hármunk gyerekkorának egy
modernizált verziója, s ez roppant fontos a vevőknek, ezt ti is tudjátok.
– Ragaszkodsz az ötleteidhez, Ash? – kérdezte Cara óvatosan. – Ilyesmiben közösen
szoktunk dönteni.
– Nem ragaszkodom semmihez – felelte Ashley. – Csak szeretném hangsúlyozni, milyen
értékes vagyok a cégnek. Negyvenezer online-katalógus három százalékkal növeli az eladásokat.
Duplázzuk meg a katalógusok számát, szerepeltessük bennük Maisie-t és Fredet, azaz maradjon
minden a családban, ahogyan mindig is csináltuk, és megduplázhatjuk az eladást. A gyűjtők meg
fognak veszni az új termékekért, hiszen sok gyűjtőnk ma már nagyszülő. Szóval csak arra akarok
rávilágítani, hogy szükségetek van rám, és szeretném, ha ezt elismernétek.
– Úgy, hogy többet fizetünk neked?
– Úgy, hogy legalább beszélünk a fizetésemről, s persze mindenki máséról
– Grace-éről is?
– Persze.
– Most? Amikor az üzlet annyira…
– Most.
Cara hátradőlt a széken. Nem nézett Danielre.
– A mindenit! Lesz min gondolkodnunk.
– Nem hinném. Egészen világosan fogalmaztam. Nem olyan bonyolult ez, és tökéletesen
összhangban van a cég filozófiájával.
– Nem így értettem – pillantott Cara Danielre.
– Hm?
– Nem, hanem úgy…
Elhallgatott. Majd mégis beszélni kezdett.
– Ash, Dan és én valami egészen másról beszélgettünk. Egy másfajta változásról, ami
egyébként nagyon is jól illeszkedik a te elképzeléseidhez.
Megint hatásszünetet tartott, és eltolta magától a kávéscsészét.
– Dannel arról beszélgettünk, hogy egy kis változásra lenne szükség a cég irányításában,
főleg… főleg anya részéről.

Grace-t Morris nőies kézírásával egy levél várta a konyhapulton. Csupán annyi állt benne,
hogy elment, és későn fog hazaérni. Vacsorára biztosan nem. Aláírásként egy cikornyás M állt,
előtte pedig az, hogy puszi. A levelet az öreg egy üveg fügemustárral súlyozta le, amelyet Grace-
nek sosem jutott volna eszébe megvenni.
Grace felsóhajtott, táskáját a földre dobta. Természetesen adott kulcsot Morrisnak, Susie
meg némi pénzt is a kezébe nyomott, és Grace-nek semmi köze nem volt ahhoz, mire költi azt.
Idegesítette, hogy nem tudja, merre jár, nagyjából ugyanilyen idegesítő lenne, ha egy önfejű
kamasszal élne egy lakásban, akiért egyrészt felelősséggel tartoznak másrészt pedig el kellene
ismernie, hogy jár neki némi függetlenség. Örült, hogy Morris nélkül fog telni az estéje, s hogy az
öreg nem fog ide-oda csoszogni kék zoknijában a nappaliban, ugyanakkor kissé izgult is, amiért
nem tudta, hol van, mit csinál, és mikor jön vissza.
Grace vizet engedett a pohárba, megitta, majd ismét megtöltötte a poharat, és magával vitte
a nappaliba. A szobában rend volt, de a díszpárnák mélyedései arról árulkodtak, hogy valaki
nemrégiben járt ott. Grace-nek fegyelmeznie kellett magát, hogy ne legyen már ennyire idegbeteg
attól, hogy más is járt a lakásán, s ne találgassa, vajon mit csináltak. Inkább leült a kanapéra egyik
kezében a távirányítóval, másikban a pohár vízzel, hogy megnézzen bármit, ami éppen megy a
tévében, amíg sikerül annyira ellazulnia, hogy használni is tudja az agyát.
 Alighogy leült, megszólalt a kaputelefon. Grace feltápászkodott, letette a vizet és a
távirányítót a dohányzóasztalra, és a bejárati ajtó melletti kaputelefonhoz ment. A kijelzőn Jeffet
pillantotta meg farmerban, bőrdzsekiben, s egy csokor virággal a kezében.
Grace a falnak dőlve állt.
– Menj el! – mondta a kaputelefonba.
– Miért?
– Mert nem akarlak látni.
– Mindig ezt mondod, kicsim.
– Ezúttal komolyan is gondolom.
– Mondani akarok valamit.
– Te mindig mondani akarsz valamit. De én nem akarom hallani, amit mondani akarsz.
Morris hol van?
– Honnan tudjam?
– Onnan, hogy ő nincs itt, te meg itt vagy, és az a sejtésem, hogy ez nem véletlen.
Jeff a kamera felé hajolt, az arca egész eltorzult a kijelzőn.
– A kocsmában van. Sörözik és dartsozik, mint egy igazi jó fiú.
– És ezt ti ketten főztétek ki?
– Jól kijövök a nagyapáddal, cuki. Beszélnem kell veled. Négyszemközt.
– Menj innen!
– Engedj be! Kérlek, Grace, engedj be!
– Nem! – kötötte Grace az ebet a karóhoz.
Jeff elővett valamit a zsebéből, és a kamera elé tartotta.
– Nézd csak! – mondta.
Grace a kijelzőt bámulta, majd elhaló hangon válaszolt:
– A kulcs.
– A lakásodhoz. A nagyapádtól kaptam.
Jeff puszit küldött Grace-nek a képernyőn keresztül.
– Felmegyek.
NYOLCADIK FEJEZET

– Jól hallok? – kérdezte Susie a Radipole Road-i ház konyhaasztalánál, Frida Kahlo rózsái
alatt.
Cara szemben ült vele, háttal a szoba felé, és napszemüvege szárát az előtte álló borospohár
nyele köré hajtotta.
– Nem értem, miért vagy ennyire felháborodva – jelentette ki higgadtan.
– Azért vagyok felháborodva, mert ez az én cégem, én találtam ki, én indítottam be, s én
tettem naggyá. Én alapítottam a gyárat, én vállaltam vezető szerepet az angol kerámiahagyományok
felélesztésében. Hetven emberrel kezdtem, és ma már több mint kétszázhúszan dolgoznak nálunk.
A Susie Sullivan Kerámia én magam vagyok. Erre te közlöd velem, hogy álljak félre, és legyek
valamiféle tiszteletbeli cégvezető, töltsek be valami megfoghatatlan tisztséget, és hagyjam a cég
irányítását rád és Danre?
Cara levette a napszemüveget a pohárról, és gondosan az asztalra helyezte.
– Meg Ashley-re és Grace-re. És nem egészen így fogalmaztam – felelte.
– De így gondoltad.
– Anya, senki sem vonja kétségbe az érdemeidet, tudjuk, mi mindent értél el. Sőt, mindenki
csodál téged a bámulatos sikereidért, tudjuk, milyen sok ember életét tetted jobbá. De az élet nem
áll meg. Mi szeretnénk továbbvinni ezt a céget. Szeretnénk alkalmazkodni a vevőink igényeihez, és
mindezt most. Változnak az idők, változnak a vevők, és a vállalatvezetési módszerek is. A Susie
Sullivan Kerámia vezetési módszereiben is szükség van némi változásra.
Susie eddig hozzá sem nyúlt a borához, de most nyugtalanul forgatta a poharat.
– Ezt úgy értsem, hogy szerinted én vagyok a cég fejlődésének kerékkötője?
– Szerintem, ha azt szeretnénk, hogy növekedjen – és persze mindenki ezt akarja, te is,
akkor nem félnünk kell mások szakértelmétől, hanem el kell fogadnunk a tanácsokat.
Susie elengedte a poharat.
– Ami azt jelenti, hogy szerintetek én vagyok a kerékkötő. Mondd ki, Cara! Mondd ki! Nem
hiszem, hogy mindenki más látná azokat a dolgokat, amiket én látok. Ez a vállalat az én
gyermekem.
– Nem, anya. Pont erről van szó. Ez a cég már nem gyermek, hanem felnőtt, és egy csomó
más kapcsolata is van az életben, pont, mint a felnőtteknek. Ez a cég már… ne haragudj, hogy ezt
kell mondanom, de ez a cég már nem a te gyermeked. Már évek óta nem az.
Susie eltolta magától a poharat.
– Ki találta ezt ki? Dan?
Cara nem nézett rá.
– Mindannyiunk számára világos egy ideje, hogy változtatni kell – felelte. – Mindannyiunk
számára. Nagyon régóta. Csak… csak éppen én ültem le beszélni veled. Úgy gondoltuk, hogyha
Ashley is itt lenne, akkor azt hinnéd, összefogtunk ellened.
– Miért, nem?
– Csak ugyanaz a véleményünk, de ez még nem jelenti azt, hogy összefogtunk volna
ellened.
Susie előrehajolt, az asztalra könyökölt, a kezébe temette az arcát, és úgy válaszolt:
– És mi lesz a régi törzsvevőinkkel?
– Nem feledkezünk meg róluk. Sosem fogjuk elfelejteni őket, hiszen létfontosságúak a cég
számára. De új vevőkre is szükségünk van, és a régieknek is kell néhány új ötlet. Ebben vagy te
olyan zseniális.
– Ne süllyedj odáig, hogy hízelegni kezdesz nekem.
Cara felállt, a mosogatóhoz vitte a poharat, és kiöntötte belőle a bort.
– Nem segít, ha egy üzleti megbeszélés személyeskedésbe megy át – jegyezte meg dühösen.
Susie levette kezét az arcáról.
– Hogy kerülhetnénk el a személyeskedést, amikor az egész cég lényege a személyes jelleg?
Épp a meghittség és az otthonosság miatt működik az egész!
– Tisztában vagyok vele. De az üzlet akkor is üzlet.
– Amint bemutattad nekem Dant…
– Ne kezdd ezt, anya! Komolyan mondom.
– Nem tehet róla – folytatta Susie kissé józanabban. – És te sem tehetsz róla. Mindketten az
áruházláncok neveltjei vagytok. És igazából Ashley is az.
– Ilyen a modern üzletvezetés, anya – felelte Cara türelmesen.
– De a miénk egy családi vállalkozás – nézett rá Susie.
– Igen.
– És a mi családunknak jelenleg tengernyi a problémája.
– Tudom.
– Például Grace. Folyton meg akar védeni engem, én meg hagyom, hadd tegye! Aztán
valami nem jól sül el, mire magamat vádolom – teljes joggal. Mit tegyek? Mi legyen Grace-szel?
– Vond be őt is.
– Mibe? Abba, hogy cserepadra akartok ültetni a vállalatban, ami rám épült?
Cara nem válaszolt, csak lassan visszasétált az asztalhoz, és kezébe vette napszemüvegét.
– Persze hogy be kell vonni Grace-t – simította ki Susie haját az arcából. – Az nem kifogás,
hogy mi itt lakunk, ő pedig ott, és hogy nehezen tudjuk rávenni, hogy időnként Londonba utazzon.
– Nem az.
– De mondok én neked valamit. Ha Grace-nek is felvázolod, amit az imént nekem, akkor ő
egészen biztosan mellém fog állni – nézett fel Susie a lányára komoly arccal.
– Azt garantálom neked.

Morris azt mondta, hallotta, hogy a Winton Square-en van egy szálloda, ahol csak negyven
fontot kérnek egy éjszakáért. Az internetes kritikák szerint a minőség hagy maga után némi
kívánnivalót, de ez őt nem zavarja. Egyszerűen szeretné, ha nem lenne tovább púp Grace hátán.
Grace kijelentette, hogy nem fog belemenni abba, hogy egy negyven fontos szállodában
aludjon.
– De itt sem maradhatsz azok után, hogy kulcsot adtál Jeffnek – szögezte le.
– Azt hittem, szívességet teszek vele – felelte az öreg kedvesen.
– Neked és Jeffnek. Azt hittem, ezzel segítek.
– Hát nem – mondta Grace a mennyezetet bámulva. – Rossz tréfa volt, és ezt te még
élvezted is.
Morris egy ideig hallgatott, majd így szólt:
– Végül visszakaptad a kulcsodat, nem?
Grace elfordította tekintetét a plafonról, és szemügyre vette a nagyapját. Úgy döntött, nem
válaszol, és nem is mosolyog rá. Az előző esti jelenet Jeff-fel egyenesen borzalmas volt. Egy
pillanatra még az is megfordult a fejében, hogy Jeff ijesztő testi erejét is be fogja vetni, miután ő
ostoba módon megpróbálta kivenni a kezéből a kulcsot. Ekkor látta meg szemében azt a villanást –
csak egy villanást –, amely határozottan rémisztő volt. Miközben megpróbálta visszaszerezni a
kulcsot, amelyet a férfi vigyorogva, cukkolva himbált előtte, Grace megbotlott, nekiesett a
dohányzóasztalnak, és piszok módon megütötte a sípcsontját. Fájdalom hasított belé, a csontsérülés
éles, mély fájdalma. Felkiáltott, és összegörnyedt, mire Jeff térdre rogyott mellette, azonnal eldobta
a kulcsot, és rögvest szabadkozni kezdett:
– Te jó ég, kiscicám! Ne haragudj, csak játszottam – tényleg! Csak szórakoztam egy kicsit…
Grace azonban semmi szórakoztatót nem talált a helyzetben. Semmit! Jeffet hetek óta nem
találta szórakoztatónak, pláne Morris érkezése óta. Sőt, egyre növekvő és egyre nyomasztóbb terhet
jelentett neki a férfi, aki annyi feszültséggel töltötte meg a napjait, hogy az teljesen elfedte a munka
minden örömét, sőt, gyakran magára a munkára sem tudott figyelni. És ha ehhez hozzávesszük azt a
kellemetlen érzést, hogy ezért a káoszért csak önmagát okolhatja, mert túlságosan kerülte a
konfliktusokat, túlságosan vágyott a kapcsolatra, és – ha Morrisnak igaza van, akkor – túlságosan
félt egyedül maradni saját magával, akkor egyszerűen elviselhetetlennek találta a helyzetet.
Ugyanilyen elviselhetetlennek találta azt a gondolatot, hogy erről bárkivel is elbeszélgessen.
Eleinte egy kis büszkeséget érzett azért, hogy magára vállalta Morrist, de hamar belátta, milyen
szánalmas és ostoba döntés volt befogadni az öreget. Jeff pedig valóban olyan sorscsapásnak
bizonyult, amilyennek Cara eleve megjósolta. Az igazság az, hogy Grace egyik férfi esetében sem
volt képes rendesen végigcsinálni, amit elkezdett, nem tudta lezárni a folyamatot. A nyakán maradt
két emberi roncs, és ebben a szorongatott helyzetben képtelen volt segítséget kérni, elismerni, hogy
nem tudja elvégezni, amire önként vállalkozott.
– Szóval süketnémát játszunk? – kérdezte Morris. – Nem hallasz, nem beszélsz.
– Nem szállhatsz meg a Winton Square-en – felelte Grace.
– Itt sem maradhatok.
– Nem maradhat itt egy olyan ember, akiben nem bízok.
– Egyszeri botlás volt – szabadkozott Morris. – Csak vicc.
– Erről nem nyitok vitát.
– Édesanyádnak szóltál már? – kérdezte Morris hirtelen elkomorodva.
– Nem.
– És fogsz?
– Nem.
– Fura lány vagy te – sóhajtott Morris.
Grace vállára vette a táskáját.
– Megyek dolgozni – jelentette ki.
– És velem mi lesz?
– Itt maradhatsz. Legalábbis egyelőre. De tőlem el is mehetsz. Viszont, ha elmész, nem
fogsz tudni bejönni, amíg vissza nem érek. Többé nem adom ki a kulcsot a kezemből.
Morris a falnak dőlve karba fonta a kezét.
– Nem akartam, hogy ez legyen. Hogy ez legyen a vége.
 – Én sem.
– Mihez kezdünk most, galambom?
Grace elindult a bejárati ajtó felé. Amikor odaért, egy pillanatra megfordult, és visszaszólt:
– Fogalmam sincs.

Jasper a délutánt Brady és Frank társaságában töltötte a stúdióban. Bradyvel a Stone Gods
első napjai óta ismerték egymást. Vele már azokban a féktelen, ígéretes korszakban is együtt
zenéltek, amikor aláírták a szerződést a Parlophone Lemezkiadóval, abban a korszakban, amely
nem véget ért egyszer, hanem inkább láthatatlanul elenyészett, így aztán amikor kiderült, hogy
Brady legalább két éve egy másik bandában is basszusgitározott, Jasper semmi okot nem talált arra,
hogy ezen megsértődjön. Nem is bántódott meg. Inkább elment azokra a koncertekre, ahol Brady
játszott, és összebarátkozott a többi zenésszel is. Köztük Frankkel, aki bármilyen fafúvós, sőt akár
rézfúvós hangszert meg tudott szólaltatni. Ők hárman végül annyira összehaverkodtak, hogy
időnként összeálltak dzsemmelni. Általában Jasper stúdiójában történt mindez, mert hát miért is ne
használjanak egy ilyen kitűnő helyiséget, ha már egyszer van?
Mindenesetre – bár ez sosem volt téma közöttük –, Jasper olyan anyagi biztonságban élt,
amilyenben sem Bradynek, sem Franknek nem volt része sosem. Ők egész életükben a zenélésből
éltek, és noha nem irigyelték kifejezetten Jasper stúdióját és a felesége által megteremtett életvitelét,
azért nem fordultak el finnyáskodva, amikor lehetőségük nyílt ezeket kihasználni. Ezekre a zenélős
délutánokra a látszat kedvéért hoztak magukkal néhány sört, de azért hagyták, hogy Jasper
kinyisson egy-egy üveg vörösbort, és leszaladjon a Fulham Roadra sült halért és rósejbniért.
Tudták, bár ki sosem mondták, hogy Brady és Frank reális keretek között bárhol elvállal bármilyen
fellépést bármilyen kocsmában vagy klubban, Jasper viszont nem, mert nincs rászorulva. Mindez
nem jelentette azt, hogy a két haver ne tartaná Jaspert jó gitárosnak – egyszerűen tudták, hogy
Jasper nem szükségből, hanem kedvtelésből játszik, és sosem fogja megtudni, milyen az utolsó
metróval hazazötyögni a külvárosba. Taktikusan egyikük sem emlegette fel, hogy Jaspert nagyjából
tíz éve nem hívták fellépésre, és hogy egészen felesleges továbbra is ügynököt tartania.
Azon a délutánon mindannyian kissé szomorkás hangulatban voltak, mert Dave Brubeck
néhány hónappal korábban bekövetkezett halálán merengtek, és órákon át játszották ráérősen a
Take Five és a Blue Rondo című dalait, míg egyszer csak Frank megszólalt, hogy neki indulnia kell
– a lánya egy hoxtoni kocsmában énekelt, és megígérte neki, hogy megnézi –, úgyhogy klarinétját
és pikolóját egy vásott nejlonszatyorban a hóna alá csapva szaladt is a metróhoz.
– Ne rohanj, Brade – mondta Jasper a másik havernak. – Nem kell azonnal utánamenned.
Brady bekapta az utolsó sült krumplit, majd eltolta magától a papírtálcát.
– Nem rohanok – felelte.
Jasper áthajolt a konyhaasztal fölött, és töltött még egy kis bort Brady poharába. Íratlan
szabály volt a házban, hogy italt be lehet vinni a stúdióba, ételt azonban szigorúan tilos. Amikor
megéheztek, mindig engedelmesen felcaplattak a konyhába, bár arra már sosem vették a fáradságot,
hogy tányért is elővegyenek. Úgy érezték, tiszteletlenség lenne a zenével és hangszerekkel
szemben, ha beszennyeznék azokat a készülő étel szagával.
– Ott voltam 2007-ben a Monterey-i Dzsesszfesztiválon, így láttam élőben.
– Mondtad már – kortyolt bele Jasper a borába.
– Tényleg?
– Ma délután már legalább egy tucatszor.
– Mo mindig mondja, mennyire idegesítő, hogy állandóan ismétlem magamat. Azt szokta
mondani, hogy ezek a sztorik elsőre is elég unalmasak, hát még tizedik alkalommal! Susie is
szokott ilyesmit a fejedhez vágni?
– Nem igazán.
– Hát, a te helyzeted más. Susie is nő, meg Mo is, de mégis mintha nem ugyanazon a
bolygón élnének. Mót alig lehet kimozdítani a házból, Susie meg alig van itthon.
– Ez igaz.
– Nekünk csak egy fiunk született, ő meg mit csinál? Fogja magát, és elhúz Vancouverbe.
Gyakran elgondolkodom azon, másképp alakulnak-e a dolgok, ha lányaink vannak. A lányok
jobban ragaszkodnak a szüleikhez, nem? Ha az ember családot akar, akkor szerintem jobb, ha
lányai vannak.
Jasper megnyalta a mutatóujját, majd belenyomta a sült hal csomagolópapírjában maradt sós
morzsába.
– Nem igazán. Én nem így tapasztaltam – felelte szelíden.
– Te biztosan büszke vagy a lányaidra – pillantott rá Brady.
– Az vagyok.
– Mindegyik Susie-ra ütött. Mindegyik sikeres.
– Ha úgy nézzük, igen – sóhajtott Jasper. – Mindegyik.
– Ha hogy nézzük?
– Ha a karriert nézzük, az ambíciót – mondta Jasper. Ha azt nézzük, hova jutottak az üzleti
életben. Igen, mind a három.
Brady várt egy kicsit, miközben nézte, hogyan nyalogatja Jasper a morzsákat az ujjáról.
– Valami baj van, Jas? – kérdezte végül.
Jasper elgondolkodott, majd a homlokára tolta az olvasószemüvegét.
– Nem is tudom – válaszolta.
– Történt valami?
Jasper résnyire húzott szemekkel nézegette a borát.
– Hát, igen. Például a nagy semmiből egyszer csak megjelent Susie mihaszna, vénséges
apja. De nem ez a baj. Vagyis nem csak ez. Hanem az, amit mondtál. Susie soha nincs itthon. Itt
nincs semmi élet. Itt csak én vagyok, meg a papagáj – pillantott szeretetteljesen a válla fölött a
madárra, amely éppen az ülőrúdon szundikált –, és mi ketten itt várakozunk. Csak azt nem tudjuk,
mire.
– Megjelent az apja?
– Beállított Stoke-ba, Grace pedig befogadta. Én nem is találkoztam vele, de őszintén
szólva, nem is akarok, mert legszívesebben behúznék neki egyet. És annak sem örülök, hogy a
lányok annyira megzavarodtak ettől a helyzettől. Egyáltalán nem örülök neki. És ettől én… tudod,
Brade, eddig sem volt egy leányálom az élet, de most sokkal rosszabb lett.
Brady hátradőlt.
– És én még azt hittem, nálatok minden rózsás…
– Ne érts félre, én sosem akartam, hogy Susie másmilyen legyen. Sosem állítottam meg,
mert soha nem is akartam. Susie csodálatos nő. Valami őserő munkálkodik benne. Büszke vagyok
rá és csodálom. Velem van a baj, Brade. Nem találom a helyemet most, hogy már a lányok is a
vállalatnál dolgoznak. Eszembe j utott, hogy esetleg felajánlhatnám Ashley-nek, hogy szívesen
vállalnék nagyobb szerepet a gyereknevelésében, de aztán arra gondoltam, milyen szánalmas vén
tetű vagyok, hogy úgy kell könyörögnöm a szívességekért, mert annyi éven át egy fűszálat sem
tettem keresztbe. Nem tettem semmit, csak szunyókáltam a fa alatt, és vártam, hogy a számba
repüljön a sült galamb.
– Hékás, nyugalom – szólt közbe Brady.
– Bocsánat, bocs – szabadkozott Jasper, és megkocogtatta a boros poharat. – Nyilván ettől
lettem ilyen érzelgős.
Brady körülnézett a konyhában.
– Baromi jó apa voltál – mondta. – Felneveltél három gyereket.
– Igaz.
– Leckék…
– Barátok, pirítós, spagetti…
– És most kettesben maradtál a papagájjal.
– Jobbára.
– És ez a vén fószer…
– Ő nem sok vizet zavart, egyszerűen csak kinyitotta a szememet.
Brady előrehajolt.
 – Szóval magányos vagy, Jas?
Jasper levette olvasószemüvegét, és letette az asztalra. Megdörzsölte a szemét.
– Nem igazán, nem. Ez valami más. Inkább… inkább csak nem tudom, mivégre vagyok én
még itt.
Ránézett a barátjára.
– Meg tudod mondani nekem, Brade, hogy mi értelme van annak, hogy létezem?

Cara karácsonyra egy Boardman Performance Hybrid Pro kerékpárt vett Danielnek. A
szuperkönnyű vázas kerékpárt arra tervezték, hogy a hobbikerékpárosok és a munkába járók a
pálya-kerékpározás minden számukra hasznos elemét ki tudják használni. Azaz éppen Danielre
szabták. Cara rendszerint busszal vagy gyalog járt, Daniel azonban a legzordabb napokat leszámítva
mindig biciklivel érkezett a munkahelyére.
Amióta megkapta a Boardmant – amelyet közösen választottak ki igen nagy gonddal –,
Daniel már nem érte be a lakása és a munkahelye közötti távolsággal. Hétvégenként általában
komoly – hosszú, és emelkedőkkel tarkított – túrákat tett, amelyekről olyan endorfinlökettel tért
haza, amely élete minden más területén hasznosnak bizonyult.
Ez a nap azonban más volt. Még a szokásosnál is jobban várta a kihívást jelentő
kerékpározást, és a lelki pluszokat a testmozgás okozta grátiszoknál is vonzóbbnak találta. Cara a
Fulham Road-i üzletben volt Ashley-vel és a marketinges csapattal, Susie éppen Stoke-ba tartott,
hogy megpróbálja rendezni Morris és Grace helyzetét, ő maga pedig az irodában törte a fejét.
A problémát Cara jelentette. Ők ketten sosem veszekedtek – legalábbis soha nem annyira,
hogy annak következményei is l ettek volna. Szinte mindenben egyetértettek, de a fontos dolgokban
alapvetően. Danielt boldog büszkeséggel töltötte el, hogy ilyen sok közös vonásuk volt erkölcsi és
filozófiai téren egyaránt. A részletekben talán eltértek időnként, az életet és a többi embert azonban
kellemesen hasonló szemmel nézték. Az üzleti és társasági életben ők voltak egymás legjobb
szövetségesei. Sok nehéz tárgyalást ültek végig úgy, hogy futó pillantásokkal biztosították egymást
arról, hogy nem tévednek, és nincsenek egyedül.
Az előző este azonban Cara hazatért a Radipole Roadról az édesanyjával folytatott roppant
fontos megbeszélésről, amelyet alaposan megterveztek, és kijelentette, hogy nem hajlandó beszélni
róla.
– De hát beszélned kell róla! – erősködött Daniel nem túl bölcsen. – Muszáj! Ez a
megbeszélés elképesztően fontos. Megterveztük. El kell mondanod, mit válaszolt.
Cara éppen egy csomag bresaolát igyekezett kinyitni, de most letette a húst a konyhapultra.
– Nem kell elmondanom neked semmit.
Daniel nekitámaszkodott a konyhapultnak.
– Cara, ez közös ügyünk. A tiéd és az enyém. A cég jövője érdekében. Ami a mi jövőnk is.
Azt hittem, ebben egyetértünk.
– Egyet – pillantott rá Cara.
– Hát akkor?
– Anya kiborult – tolta félre Cara a bresaolát.
– Persze. Hogyne borult volna ki. Tudtuk, hogy ez lesz.
– Nem – ingatta a fejét Cara.
– Hogy érted, hogy nem?
– Nem úgy viselkedett, ahogy vártuk. Hanem teljesen kiakadt. Dühös volt, személy szerint
rám.
– Miért, mire számítottál? Nyilvánvaló volt, hogy így fog reagálni.
Cara meredten bámulta a férjét.
– De azt nem gondoltam, hogy én így fogom érezni magamat. Fel sem merült bennem, hogy
én…
Elhallgatott. Lenézett a pultra.
– Nem akarok beszélni róla. Nem akarok anyáról beszélni.
Elhallgatott, majd mintha csak magának mondaná, hozzátette:
 – Szegény anya.
– Tessék? – kérdezett vissza Daniel.
– Szegény anya – ismételte meg Cara, ezúttal hangosabban, miközben elhúzódott a pulttól.
– Szegény? A te anyád? Az egyetlen akadálya annak, hogy a mi…
– Hagyd abba! – ordított rá Cara.
Daniel meglepődött. Csak állt, és nézte Carát, aki háttal állt neki, és még azt is el tudta volna
képzelni, hogy sír.
– Cara! – szólt szelíden, óvatosan.
Cara felemelte a fejét, de nem nézett rá.
– Letusolok – mondta, majd elment a férje mellett, és egy pillantást sem vetve rá bevonult a
hálószobába.
Dan tisztában volt azzal, hogy Cara nem aludt az éjjel. Ő sem sokat aludt. Elképzelése sem
volt arról, hogyan lehetne megoldani a problémát, számára vadonatúj helyzetet jelentett, hogy nem
tudhatta magáénak Cara együttműködését, támogatását, önként felajánlott együttérzését. Amikor
hajnalodni kezdett, sikerült végre elszundítania, és arra ébredt, hogy Cara már nincs mellette,
otthagyott a kávékiöntő mellett egy levelet, amelyben azt írta, hogy korán bement dolgozni. A
levelet szokás szerint úgy írta alá, hogy „puszi”, de a szó ez esetben gépiesnek tűnt. Nem igazi puszi
volt, hanem csak egy üdvözlőformula. Daniel lezuhanyozott, felöltözött, főzött magának egy dupla
eszpresszót – amely sosem egy bölcs napindító mozzanat –, majd bekerekezett az irodába,
miközben úgy érezte, mintha ólomsúly nehezedne a szívére.
Szíve három órával a munkanap elkezdése után sem lett könnyebb. Cara alig vett róla
tudomást – pontosabban nem mutatta ki szeretetét olyan nyilvánvalóan, amilyenre Dan vágyott
volna –, és úgy indult el az üzletbe, hogy szokásával ellentétben nem közölte férjével, mikor ér
vissza. Daniel nem találta a helyét. A fegyelmezett, mindig összeszedett, energikus Daniel nem
tudott másra gondolni, mint arra, hogy valami számára teljesen rejtélyes okból kifolyólag Cara úgy
döntött, hogy közös életükben először az édesanyja mellé áll, minek eredményeképpen Daniel teljes
mértékben és fájdalmasan kiközösítettnek érezte magát.
Nyilvánvalóan semmi értelme nem volt az íróasztal mögött dekkolni, hiszen csak
idegeskedett, rágta magát, ami a rémes éjszaka után csak súlyosbította a problémát, nem pedig
megoldotta. Felállt, majd leült a saját asztalhoz, ahol Kitty, Daniel titkárnője ült, aki jól fésült,
szőke fejét lelkiismeretesen a monitor felé fordította.
– Kitty! – szólította meg Dan, mire a titkárnő kissé összerezzent.
– Igen?
– Elmegyek.
– Ó!
Dan tudta, hogy Kitty nem fogja megkérdezni, hova megy. Sem azt, hogy miért.
Kényszeredett mosolyt erőltetett magára.
– Pár óra múlva itt leszek, rendben? Addig fogadná a hívásaimat? Itthagyom a telefonomat.
Színpadiasan a billentyűzete mellé helyezte a telefont, és ismét elmosolyodott.
– Ha esetleg Cara hívna.

A hat fazekasvárostól délre fekvő, vidéki házból átalakított panzió, ahol Susie gyakran szállt
meg, amikor Stoke-ba látogatott, a szokásos szobát adta ki neki. Morris egy sokkal kisebbet kapott a
hátsó szárnyban, egy keskeny, nagyon funkcionális fürdőszobával, és egy durva szövésű,
mustársárga ágytakaróval letakart ággyal. Morris azt mondta, neki teljesen megfelel a szoba. Van
benne ágy, meleg víz és tévé – mi másra lenne még szüksége? Mosolyogva közölte a recepcióssal,
hogy egy nagyon hasonló házban nőtt fel, alig néhány mérföldre onnan. A recepciós erre
tárgyilagosan közölte Morrisszal, hogy ő Rigában nőtt fel.
A panzió hatalmas halljában – amelyet az egykoron impozáns szalonból alakítottak ki, és
nyomasztóan telezsúfoltak fotelekkel – Susie teát rendelt magának, Morrisnak pedig egy konyakot
szódával. A Rigából származó recepciós némán szolgálta ki őket, minek következtében Susie
köszönömje természetellenesen hangosnak és erőltetettnek tűnt. Más vendég nem volt rajtuk kívül a
hallban, és a kandallóban a sokkal korábban megrakott tűz is szinte egészen némán parázslott már.
Susie átnyújtotta Morrisnak a konyakot és hozzá a szódát, töltött magának egy csésze teát, tejet
öntött hozzá, majd hátradőlt, és várt.
Morris csigalassúsággal töltött szódavizet a poharába, óvatosan letette az üveget,
megfontoltan belekortyolt az italba, majd letette a poharat is. Végül megszólalt:
– Próbáltam egyedül megoldani valamit, Susan. Próbáltam megkímélni Grace-t. Miután
közölte, hogy fogalma sincs, mitévő legyen velem.
Susie nem válaszolt. A teáját kortyolgatta, és a lassan kihunyó tüzet bámulta.
– Kedveli azt a Jeffet – folytatta Morris.
Susie ismét belekortyolt a teájába, majd kissé határozottan letette a csészét a mellette álló
asztalra.
– Mi viszont nem örülünk annak, hogy vele jár – mondta.
Morris keresztbe tette a lábát. Ezúttal szilvakék zoknit viselt, kötött mellényén pedig egy
absztraktmintás kerámiabross díszelgett.
– Nem választhatunk mások helyett – bölcselkedett. – Nem diktálhatunk senkinek.
Mindenki maga dönti el, ki tetszik neki és ki nem. Ilyen az emberi természet.
– Akkor sem segít senkin, ha támogatjuk a rossz, romboló kapcsolatokat – kontrázott rá
Susie.
Morris ismét ivott egy korty konyakot.
– Nem támogattam. Csak elfogadtam a fiú ajánlatát, amikor azt mondta, hozzá költözhetek,
hogy ne legyek Grace terhére. Azt hittem, örülni fog neki. Azt hittem, te is örülni fogsz, hogy
megoldottam helyetted a problémát.
– Az semmit sem old meg, ha Jeff szívességet tesz Grace-nek és nekem.
Morris a lányára nézett, és kissé szánalmasan felelt:
– Mégis mit tehettem volna, Susan? Hova mentem volna, amíg nem költözhetek be a te
házadba?
Susie ingerülten megvonta a vállát.
– Azt kellett volna tennem már a legelején, amit mindenki javasolt, és ki kellett volna
vennem neked egy szobát.
– Ez olcsóbb lesz.
– És bonyolultabb. Lefogadom, hogy Jeff ugrott a lehetőségre.
Morris átkarolta a térdét.
– Még a kertészetben is hasznomat tudják venni. Sok mindent meg tudok bütykölni. Azt
mondta, rengeteg javítanivaló van a Trentham Parkban. Én pedig szeretnék kezdeni magammal
valamit.
Susie-ra pillantott.
– Nem is figyelsz rám – állapította meg.
– Tényleg nem – vette le tekintetét Susie a tűzről.
– Grace-en gondolkodsz? Aranyos lány.
– Nem.
– Akkor min?
– Semmi közöd hozzá.
Morris nem sértődött meg. Felemelte a konyakos poharat, és így felelt:
– Nem ilyennek képzeltelek benneteket. Azt hittem, van egy nagy házatok itt a környéken,
egy csomó szobával, és mindenkinek megvan a maga dolga, mindenki serénykedik. Azt hittem,
találok majd magamnak egy kis kuckót, és valahogyan még segíteni is fogok tudni nektek, és
miután túljutottunk az ismerkedésen, mindenki megnyugszik majd. De nem ez történt. Itt semmi
sem rendezett, itt semmi sem állandó, minden csak lóg a levegőben, te két percig sem tudsz nyugton
ülni, én meg kezdek azon gondolkodni, vajon tényleg létezik-e a férjed, vagy csak kitaláltad? És a
lányok sem tűnnek elégedettnek – egyik sem. Egyik sem tűnik megállapodottnak. Itt mindig minden
kavarog, mindenki rohan…
– Hallgass el, kérlek! – szólt közbe Susie.
 – Megbántottalak? – kérdezte Morris kedvesen.
– Nem.
– Susan…
– Ne szólj többet, kérlek! Nem vagy olyan helyzetben, hogy bármit is mondhass.
Morris ismét ivott egy korty konyakot, majd így szólt:
– Tudom, hogy szerinted az volt az utolsó csepp a pohárban, hogy egyszer csak beállítottam.
De nem biztos, hogy így van. Lehet – dőlt hátra a fotelben –, lehet, hogy pont rám van szükséged.
KILENCEDIK FEJEZET

Ashley meglepetten látta, hogy Daniel az autójának támaszkodva áll az iroda előtti
parkolóban, és ott nyomkodja a telefonját. Ashley az üzleti és a kézitáskája mellett egy szatyrot is
cipelt – Leo kérésének megfelelően – két doboz tejjel.
– Dan! – köszönt egyszerűen.
A férfi felnézett, a zsebébe dugta a telefont, és előrelépett, hogy átvegye Ashley csomagjait.
– Rám vársz? – kérdezte Ashley.
– Igen – felelte Dan kurtán.
– Minden rendben? Miért nem az irodában kerestél meg?
Dan a szatyorral és Ashley táskájával a kezében az autó csomagtartójánál állt, és biccentett
sógornőjének, hogy jó lenne, ha kinyitná az ajtaját.
Ashley a táskájában kutatott a kulcs után.
– Mi a baj?
A csomagtartó teteje lassan felemelkedett. Daniel bepakolta a cuccokat, majd ingerülten
odavetette:
– Igazán tudhatnád, mi a baj.
– Hát, nem volt valami fényes ma a hangulat az irodában – felelte Ashley –, de gyakran
előfordul, hogy…
– Nyilván neked is feltűnt, hogy Cara egy szót sem szólt hozzám – csapta le Daniel a kocsi
csomagtartóját.
Ashley kinyitotta, majd egy szó nélkül becsukta a száját.
– Ne beszélgessünk inkább ülve? – intett a kocsi felé.
A garázs szürke betonfalát bámulva Ashley várta, hogy Daniel megszólaljon. A férfi
dermedten, csendben ült mellette. Ashley néhány perc után elunta a férfi belső vívódását, és
megszólalt:
– Miért nem szólt hozzád Cara?
– Nem tudom – felelte Dan.
– Dehogynem tudod. Az ember mindig tudja, miért kerül pácba.
– Nem vagyok pácban. Vagy ha igen, akkor fogalmam sincs, miért.
Ashley felsóhajtott. Nem volt hangulata ehhez a beszélgetéshez. Elviselte, sőt, azon a kissé
rezignált módon még kedvelte is Dant, ahogy az ember általában a családtagjai által választott
társak iránt viseltetik, de gyakran gondolta, hogy Dan állhatna kissé lazábban bizonyos dolgokhoz,
és nem kellene annyira makacsul ragaszkodnia az elképzeléseihez, esetleg foglalkozhatna
kevesebbet a részletekkel. Egyébként is, szeretett volna hazamenni, látni, hogyan telt Leo napja,
hogy érzik magukat a gyerekek, kideríteni, hogy Fred vajon csak egy órát aludt-e vagy kettőt, ami
általában végzetesnek bizonyult, és megtudni, hogy Maisie sírt-e az óvodában.
– Azt hiszem, mégis jobb lesz, ha elmeséled – mondta végül, ami nem hangzott kifejezetten
biztatón, különösen ilyen bevezetéssel.
Daniel a mellettük parkoló autót bámulta.
– Cara egyedül kereste fel édesanyátokat, ahogyan megbeszéltük – bökte ki végül –, hogy
felvázolja neki az új tervet arról, milyen szerepet tölthetne be Susie a vállalatnál. Aztán Cara
zaklatottan tért haza a megbeszélés után, és nem volt hajlandó elmondani, mi történt. De konkrétan
nem volt rá hajlandó. Nem akart beszélni róla, nem mondott el semmit. Aztán kétszer is azt mondta,
hogy „szegény anya”, de azt sem nekem, hanem saját magának.
 Ashley felé fordult.
– Együtt töltöttétek a délelőttöt, gondoltam, segíthetnél nekem. Elmondhatnád, milyen
szörnyűséget követtem el Cara szerint. Én csupán azt tettem, amit mi hárman megbeszéltünk. Mégis
úgy tűnik, én viszem el a balhét.
– Cara nekem csak annyit mondott – felelte Ashley diplomatikusan, karját maga előtt
összefonva –, hogy anya nagyon megbántódott, és ezután óvatosan kell haladnunk tovább.
– Óvatosan?
– Óvatosabban kell tálalnunk, hogy más szerepet szánunk neki a cégnél.
– De hát ezt nekem miért nem mondta el? – méltatlankodott Daniel.
– Talán úgy vélte, úgysem hallgatnád meg – válaszolta Ashley szemlesütve. – Talán azt
hitte, vitatkoznál vele.
Majd a sógorára pillantott.
– Talán amikor látta, mennyire rosszul fogadta anya a felvetést, Cara rád lett dühös, amiért
kitaláltad az egészet.
– Micsoda?! – bámult rá Dan. – De hát ez nem igazság!
Ashley megvonta a vállát.
– Neki kellett elvégeznie a piszkos munkát, nem? Neki kellett beszélnie anyával. Tudom,
hogy ő ajánlotta fel, de akkor is rémes érzés lehetett azt mondani a saját anyánknak, hogy nézd,
anya, át kell adnod az irányítást, hozzá kell szoknod ahhoz, hogy ezentúl kisebb szerepet játszol a
cég életében…
– Jézusom! – vágott közbe Daniel dühösen. – Miket beszélsz? Mi ez?
Ashley ránézett, majd bedugta a slusszkulcsot a gyújtáskapcsolóba, és nem túl barátságosan
válaszolt:
– Szóval nem látod be, hogy…
– Nem, tényleg nem! – vágott Dan megint a szavába.
– Talán nem is várhatjuk ezt tőled.
– Tessék?!
– Hát – fordult felé Ashley –, nem várhatjuk el tőled, hogy átérezd, mi zajlik bennünk.
Elvégre… persze nem tehetsz róla, természetesen nem, de te mégsem tartozol a családhoz. Nem
igaz?
❖❖❖

Neil Dundas három éve dolgozott üzemvezetőként a Susie Sullivan Kerámia gyárában.
Előtte Skóciában élt, Invernesstől kissé északra, és egy fazekasműhelyben volt üzemvezető-
helyettes. Amikor meglátta Daniel hirdetését egy újságban, miszerint üzemvezetőt keresnek délre,
Stoke-on-Trentbe, azonnal beadta a jelentkezését. Bár igazság szerint nem igazán remélte, hogy
megkapja majd az állást. Daniel azonban huszonnégy órán belül válaszolt neki, és behívta
elbeszélgetésre, amely során Daniel, Susie és Cara faggatta külön-külön és együtt is. Susie a gyár
kávézójában, Neil első staffordshire-i zabos palacsintája fölött – amely a férfi szerint egyáltalán
nem hasonlított a Skóciában megszokott palacsintákhoz – szinte első kérdésként nekiszegezte:
– Képes lenne szembeszállni Daniellel?
Neilnek éppen tele volt a szája, ezért csak bólintott.
– Képes lenne vitába is szállni vele? – firtatta tovább Susie.
Neil lenyelte a palacsintát, és kibökte:
– Igen.
– Biztos?
– Híresen sokat vitatkozom – mondta Neil. – Kérdezze csak meg a főnökömet. Vagy az
anyámat. Ha valamit helyesnek tartok, akkor nem fogom be a számat.
Susie rámosolygott.
– Azt azért nem akarom, hogy vitát szítson. De ha maga lesz az összekötőkapocs a
munkások és az irodisták között, akkor fel kell készülnie néhány ütésváltásra.
Neil visszamosolygott az asszonyra. Már majdnem megjegyezte, hogy ha ismerné az anyját,
akkor tudná, hogy nem ismer pardont, de aztán rájött, hogy felesleges lenne. Ez a nő, aki éppen teát
öntött neki a saját tervezésű teáskannájából, egy gyárban, amelyet a majdnem biztos enyészettől
mentett meg, tulajdonképpen állást kínál neki, mert ennél a vállalatnál csak neki van joga állást
kínálni. Neil ráébredt, hogy éppen a főnökkel teázik. És hogy szimpatikus a főnöknek.
– Amint megértem, hogy ön mit szeretne – válaszolta inkább egyenesen Susie szemébe
nézve –, azt úgy fogom értelmezni, mintha a gyár szavát hallanám. Egyértelműen, világosan.
Az első pillanattól kezdve imádta a munkáját. Az előző munkahelye kicsi műhely volt, ami a
fahamu alapú mázakra és a kockázatmentes, természetet ábrázoló díszítésekre specializálódott, így
Neil számára roppant üdítő volt egy olyan vállalatnál dolgozni, ami üzletileg is sikeres, ismert,
mégis kézzel készített termékeket állít elő. Arra is rájött, hogy ezen a vidéken nem hátrány skótnak
lenni – egy skót kellően egzotikus, de azért nem annyira, hogy ne fogadják el. Neil ismerte a
kerámiakészítés folyamatát, tudta, milyen az élet a gyárban, és minden feszengés nélkül szót értett a
munkásokkal. Az is csak az előnyére vált, hogy meglehetősen zilált magánélettel érkezett Stoke-ba,
különösen a retusáló- és díszítőműhelyekben dolgozó nők vették a szárnyuk alá. Felesége ugyanis,
akivel alig két évvel korábban kötötték össze az életüket, kijelentette, hogy esze ágában sincs
otthagyni Dornoch városát, rokonaikat és barátaikat, pláne nem akarja otthagyni a homokos
tengerpartot azért, hogy éppen Angliába, azon belül is egy salakhegyekkel teli, lepukkant
iparvárosba költözzön. Shona így a skót felföldön maradt, és a gyors válást követően hozzáment a
Morangie Erdő Erdészeti Bizottságának egyik munkatársához, Neilt pedig kizárta az életéből,
mintha soha nem is ismerte volna.
Neilt először teljesen letaglózta, hogy volt felesége ilyen hamar túltette magát a
házasságukon, még ha az olyan rövid ideig tartott is. Susie azonban kihúzta a gödörből. Nem teát és
együttérzést kínált Neilnek, hanem elhalmozta munkával. Neil ugyanis szeptemberben kezdte meg a
munkát Stoke-ban, közvetlenül a karácsonyi hajtás előtt, és mire újra levegőhöz jutott, már február
volt, és elkönyvelhette, hogy hiába települt szénporként a városra a gazdasági hanyatlás, a Susie
Sullivan Kerámia fennállása legjövedelmezőbb karácsonyi szezonját produkálta. Még Daniel is
gratulált Neilnek, pedig vele szinte folyamatosan csatázott. Ám amikor odament Susie-hoz, aki
éppen skiccelt valamit a műteremben, és köszönetet akart mondani neki, az asszony még csak fel
sem pillantott rá.
– Ez mind a maga munkája – mondta. – Ne nekem köszönje.
Neil Dundas azt vallotta, hogy a gyár kizárólag Susie-ról szól, senki másról. Ő volt a szíve
és a lelke, ő tervezte a termékeket, miatta jártak be a munkások, ő adott energiát az egész
vállalkozásnak. Neil belátta, hogy szükség van egy londoni irodára, valamint az onnan özönlő
fejlesztési tervekre és programokra is, őt azonban kizárólag maga a gyártási folyamat érdekelte.
Neil véleménye szerint a kerámia igazi gyári folyamat: kétkezi munka. Ellenőrizni kell az égetőkbe
induló telepakolt kocsikat, a padokat és munkaállomásokat a gyár hosszú, jól megvilágított
termeiben, meg kell oldani a munkások életében adódó problémákat – és ez neki mind a vérében
volt. Vásárolt magának egy lakást Burslemben, mellé egy brit autót, valamint egy bérletet a Stoke
City labdarúgóklub mérkőzéseire, és csatlakozott egy helyi túraklubhoz. Ha bárki arról kérdezte,
nem hiányzik-e neki a skót felföld szépsége, ő vigyorogva válaszolta, hogy inkább jó élete legyen,
mint szép táj az ablaka alatt.
A jó élet pedig Neil számára elsősorban a gyárat jelentette – részben saját munkáját a
gyárban, kisebb, de jelentős részben pedig Susie-t és a lányait. Neilt lenyűgözte a négy nő, hiszen ő
maga roppant hagyományos környezetben nevelkedett, ahol a férfiak és nők kötelezettségei és
elfogadható tevékenységei kérdésében semmiféle rugalmasságot nem tapasztalt. Édesanyja
lánykorában ápolónőként dolgozott, ám házasságkötése és első gyermeke, Neil bátyja születése után
felmondott, és soha többé nem dolgozott a háztartáson kívül. Hasznossá tette magát a helyi
közösségben, de tevékenységéért sosem fogadott el pénzt, mert feléjük általános vélekedés volt,
hogy azzal megkérdőjelezné Neil apjának férfiasságát. Ezek után Neil tágra nyílt szemekkel
csodálkozott, amikor megismerkedett Susie-val. Döbbenete csak tovább fokozódott, amikor a
lányokat is megismerte. Akárhogy is nézte, öt vezető dolgozott a Susie Sullivan Kerámiánál, és
ebből négy nő volt. Három éve húzta az igát a gyárban, de még mindig elcsodálkozott néha ezeken
a hölgyeken, ám időközben tisztelni is megtanulta őket. Különösen Susie-t. Susie a személyes és a
személytelen stílusjegyek ösztönös keverékével vezette azt a gyárat – vagy legalábbis irányította
mindazt, ami a gyárban történt –, és ez Neil szerint egyetlen férfinak sem ment volna. Susie-t
mindenki ismerte, mégis mindenki tudta, hogy ő a főnök.
A legkisebb lány, Grace, akivel Neil a leggyakrabban találkozott, már megfejthetetlenebb
volt az üzemvezető számára. Tehetségéhez kétség nem fért, és mindenki szerette a gyárban, Grace
pedig tisztában volt a gyári munka fontosságával. Sőt, Susie három lánya közül Grace volt az
egyetlen, aki a kerámiakészítés minden mozzanatát el is tudta végezni. Neil tisztában volt ezzel,
hiszen látta már dolgozni. Grace-nél jobban senki sem tudta megítélni, mit lehet kivitelezni és mit
nem. Grace emellett jól bánt a munkásokkal, mindig önmagát adta, mégis baráti viszonyt tudott
kialakítani velük anélkül, hogy a modora lekezelővé vált volna. Minden közvetlensége és
szívélyessége ellenére azonban Neil nem tudott közel kerülni hozzá. Grace épp csak kicsit volt vele
távolságtartó, épp csak a három lépés távolságot tartotta, épp csak egy kicsit húzódott el tőle. Nem
volt fennhéjázó, de elérhetetlennek bizonyult. Sebezhetőnek tűnt, de a segítő kezet nem fogadta el.
Ettől Neil számára Grace roppant érdekesnek és bámulatosan vonzónak tűnt. Amikor a férfi
meglátta a lány senki máséval össze nem téveszthető vörös haját az udvaron vagy a műterem
ablakában, hirtelen úgy érezte, mintha áramütés érte volna, időnként még a térde is megroggyant.
Mindez nem tartott sokáig, de ahhoz azért elég hosszú ideig, hogy felmérje, milyen hatással van rá
Grace, és hogy várja, a kellemes várakozásnál sokkal sürgetőbben várja a következő találkozást.
Neilnek súlyos fájdalmakat okozott, amikor Jeff felbukkant Grace életében. Azt hajtogatta
magának, hogy Jeff irritáló alak, de tudta, hogy csak becsapja magát. Eleinte szinte elviselni sem
tudta Jeff termetét és külsejét, ám ahogy megmutatkozott Jeff személyisége, Grace választásának
rosszallása szép lassan ellensúlyozta a hatást, amit Jeff külső adottságai mértek rá. Hiszen Neil
ezután már ingathatta a fejét Grace dőreségén, miközben szinte automatikusan észlelte Jeff minden
hibáját és hiányosságát, amelyekből végül döbbenetesen hosszú lista kerekedett. Kénytelen volt
végigasszisztálni, hogyan alakul Grace viszonya Jeff-fel, ugyanúgy, ahogy kénytelen volt nézni azt
a különös öregembert is, aki Grace nagyapjának mondta magát, és magával hozott egy rakás
problémát, és ugyanolyan ellenállást nem tűrve szállta meg Grace életét, mint korábban Jeff.
Fájdalmasan frusztráló volt mindezt látnia. De Neil nem tehetett mást, mint hogy néma részt vevője
csak az eseményeknek. Nemcsak azért, mert Grace a főnök lánya volt – elvégre ez már nem a 19.
század –, hanem sokkal inkább azért, mert Grace-t feldühítette volna, ha Neil a segítségére siet, és
Neil tudta, hogy azzal csak önmagából csinálna bohócot. Ők ketten munkakapcsolatban álltak
egymással, nem volt köztük több. Neil nem tehetett mást, akkor sem, ha szíve nagyobbat dobbant,
amikor meglátta a megtört, fáradt lányt. Grace soha a legcsekélyebb jelét sem adta annak, hogy egy
munkatársnál többet jelent számára, s ezt Neil kénytelen volt lenyelni.
Így aztán Neilt teljesen felkészületlenül érte, hogy Grace egyszer csak bejelentés nélkül
beállított az irodájába azzal, hogy beszélni szeretne vele. Az üzemvezető irodája kicsi és rendetlen
volt, a kivágott újságcikkeket tartalmazó gyűrűs irattartóval kiékelt ajtó állandóan nyitva állt, fentről
pedig egyetlen, ám annál élesebb fényt adó neoncső szolgáltatott világosságot, s közben erőszakos,
mindenkinek előnytelen árnyékokat vetett minden arra járóra. Grace arcát is rémisztően sápadttá
tette, és a szeme alatti karikákat is még tovább mélyítette.
Neil félig-meddig felállt a számítógép mögül.
– Elnézést a rendetlenségért…
– Nem is látom – legyintett Grace, mintha valóban láthatatlan lenne számára a rengeteg
papírhalom.
Neil kiegyenesedett, és megkerülte az íróasztalt.
– Jól érzed magad? – kérdezte.
– Fáradt vagyok – felelte a lány.
Neil lepakolt egy kupac limlomot a műanyag székről, és hellyel kínálta Grace-t.
– Nem tartozik rám, de húzós heted volt.
Grace leült. Hátradobta a haját, majd így válaszolt:
– Ami itt zajlik, az mindenkire tartozik. És igen, húzós volt.
 – Kérsz teát? – emelte fel Neil az asztalról az egyik piszkos bögrét a sok közül.
– Ne fáradj.
– Nem fáradság. Elugorhatok a kávézóba, ha…
– Neil, nekem nem kell sem tea, sem kávé. Csak mondani akarok valamit.
– Hallgatlak – vágta rá Neil túl gyorsan, amit azonnal meg is bánt.
– Azt be lehet csukni? – pillantott Grace az ajtóra.
Neil odabotladozott az ajtóhoz, és kirúgta alóla a gyűrűs irattartót.
– Megpróbálhatjuk – mondta.
– Nehogy félreértsd…
– De?
– De szeretném, ha senki más nem hallaná, amit mondani akarok. Ha esetleg…
Neil nagy nehezen becsukta az ajtót, majd nekitámaszkodott.
– Ha esetleg?
– Hát, arra gondoltam, hogy valakinek azért nem ártana tudnia, hol vagyok. Ha nem zavar,
hogy te vagy az a valaki.
Neil megrémült. Grace azt akarja elmondani neki, hogy hétvégére elutazik Jeff-fel, Susie
pedig világosan a tudomására hozta, mennyire nem bírja Jeffet. És Grace nyilván arra akarja
megkérni, hogy ne szóljon Susie-nak…
– El kell mennem innen – mondta Grace. – Nem sokáig. Csak pár napra. Tudod…
Elhallgatott. Neil várt.
– Szeretnék egyedül lenni. A család és mindenki más nélkül. Úgy érzem, mintha teljesen…
a földbe döngöltek volna.
Neil szinte beleszédült a megkönnyebbülésbe.
– Miért épp nekem mondod ezt el? – kérdezte óvatosan. – Ne érts félre, hízelgő, hogy
engem választottál, csak nem értem, miért.
Grace felsóhajtott, majd egy félmosollyal felpillantott a férfira.
– Te gyakrabban látsz engem jönni-menni, mint bárki más, s napi kapcsolatban állsz
anyával, és ha bármi baj van, bárkit le tudsz rázni.
– Milyen bajra gondolsz?
– Ha valaki tudni akarná, hol vagyok.
Neil megkönnyebbülten simult neki az ajtónak.
– És hol leszel?
– A Tóvidéken – felelte Grace lassan. – Egy szállodában. Megadom neked a számot.
– És meddig?
– Csak a hétvégére. Talán pár nappal tovább. Majd meglátom. Attól függ, tudok-e majd
aludni.
– Grace, édesanyádnak nem is szólsz?
– Nem, rajtad kívül senkinek sem szólok – pillantott rá ismét a lány. – Szeretnék feltűnés
nélkül elutazni, majd szintén feltűnés nélkül visszajönni. Elegem van abból, hogy mindennek olyan
nagy feneket kerítünk.
– Azt kéred tőlem, hogy falazzak neked?
– Szerintem senkinek sem fog feltűnni, hogy elmentem – nézett rá Grace kissé csodálkozva.
– Még Jeffnek sem? – kérdezte Neil bátran.
Grace ismét hátradobta a tincseit.
– Nem fog neki ártani, ha keresnie kell egy kicsit.
– Szóval akkor ez…
– Nem – vágott közbe Grace. – Nem, nem holmi játékokat űzök vele. Abba nem vonnálak
bele. Bocs, ezt nem kellett volna mondanom, nem úgy gondoltam. Egyszerűen csak szeretnék
elmenekülni mindenki elől.
Neil kihúzta magát, és néhány centit eltávolodott az ajtótól.
– Szóval, ha bárki keresne, akkor mit mondjak neki?
– Hogy legkésőbb szerdán itt leszek.
 – Ennyit?
Grace lassan felállt.
– Igen, ha kérhetem. Mondd, hogy csak ennyit tudsz. Hogy veled csak ennyit közöltem.
Semmi mást ne mondj.
– Hívni fognak a mobilodon – jegyezte meg Neil.
– Én meg nem fogom felvenni. Csak akkor fogom felvenni, ha te hívsz, mert akkor tudni
fogom, hogy fontos dolog történt. Rendben?
Neil rámosolygott. Váratlan ajándéknak tekintette Grace hirtelen bizalmát.
– Rendben – felelte.

– Ha ezt megeszed – mutatott Jasper a Maisie előtt álló sajtkockákra és uborkaszeletekre –,

akkor lehet, hogy keresek neked valami érdekeset.
Maisie szemügyre vette a nagyapját. A zsebét már kipakolta, és talált benne egy
buszbérletet, néhány gyűrött vásárlási blokkot, meg egy gombot.
– Nincs is nálad semmi érdekes – mondta szigorúan.
– A kabátomban tényleg nincs semmi – nyújtott felé Jasper egy sajtkockát.
Maisie előrehajolt, és egy icipicit leharapott a sajtkocka csücskéből.
– A nagymama hol van? – érdeklődött.
– Dolgozik.
– Mint a mami.
– Igen, pont úgy, mint a mami – bólintott Jasper. – Edd meg a sajtot!
Maisie rákönyökölt az asztalra.
– Cheryl linzerkarikát adott nekünk vacsorára.
– Mi apával pedig sajtot adunk nektek.
– Azt akarom, hogy Cheryl legyen itt – grimaszolt Maisie. – Azt akarom, hogy Cheryl
idejöjjön!
– Fred megette a sajtot – mosolygott Jasper a kislányra.
– Apa hol van?
– Elment valahová – felelte Jasper, majd az etetőszékben ülő Fred felé fordult:
– Szia, nagyfiú!
Fred szája tele volt sajtkockákkal. Boldogan csépelte a tálcát maga előtt, amin le-föl
ugrabugráltak az uborkaszeletek.
– Linzerkarikát akarok – makacsolta meg magát Maisie.
Jasper lehajolt egy szelet uborkáért.
– Először is, nem így szoktunk kérni – mondta bizonytalanul. – És kettő, abban ne is
reménykedj. Ez a ház ma linzerkarikamentes övezet.
Maisie megkísérelt egy kis ordítást. Fred tele szájjal utánozta a nővérét. Erre Jasper
kiegyenesedett, és mindkét kezéből letette az ételt az asztalra.
– Ha éhes vagy, megeszed, amit eléd raktunk – jelentette ki. – Ha nem vagy éhes, akkor nem
kell enned.
Maisie abbahagyta az ordítást.
– És mi lesz az érdekességgel? – kérdezte teljesen normális hangon.
– Ha nem vagy éhes, akkor érdekességre sincs szükséged.
Fred még mindig nyitott szájjal előrehajolt, és gurgulázni kezdett.
– Te meg rágj! – szólt rá Jasper. – Aztán nyeld le a falatot.
Fred nyelt egyet.
– Mi lesz, ha megeszem a sajtot? – kérdezte Maisie.
– Majd meglátjuk.
– Te miért nem dolgozol?
– Dolgozom – felelte Jasper. – Segítek apának ellátni benneteket. Nem egy könnyű meló ez.
– Majd ha hercegnő leszek, lesz szárnyam – közölte Maisie a nagyapjával. – Meg
szemceruzám is.
 – Csak ha megeszed a sajtot.
Fred lenyelte az utolsó falatot, és ismét ordítani kezdett.
– Mit akar? – kérdezte Jasper Maisie-től.
A kislány a kezébe vett egy szelet uborkát, és beleharapott egy icipicit.
– Szerintem linzerkarikát – mondta.
Közeledő léptek zaját hallották, és megjelent a konyhában Leo. Jasper összeszedettnek és
vidámnak látta a vejét. Ilyennek látta két órával korábban is, amikor ajtót nyitott neki. Ilyen lehetett
ő maga is, eszmélt rá Jasper, huszonöt évvel korábban, amikor a konyha tele volt kislányokkal, és
Grace az ölében ülve ette a sajtos rudat. Ő fehér holló volt akkoriban, különc alak, akire mindenki
megjegyzést tett, egy férfi, aki biztos kézzel bánik két kislánnyal és egy csecsemővel, és akinek
minden jel szerint az okozza a legnagyobb boldogságot, amikor a konyha tele van festegető és
frizurázkodó kislányokkal, akiknek figyelmét egy pillanat alatt sikerült magára vonnia, elég volt
hozzá elővennie a gitárját. Leónak nem volt gitárja. Viszont volt karizmája. Látszott, hogy a konyha
nem olyan férfi konyhája, aki ne tudná kézben tartani a dolgokat, vagy aki máshol szeretne lenni.
Ez a konyha egy céltudatos férfié, semmi kétség!
– Még nem adjuk fel a sajtot – tájékoztatta Jasper –, de kell még nekik egy kis idő.
Leo Maisie tányérjára nézett.
– Csalódott vagyok, bogaram – mondta.
Maisie visszahuppant a székére.
– Túl fáradt vagyok az evéshez.
– Rendben.
Fred két kézzel tömte a szájába az uborkát.
– Lassabban, Freddy – szólt Jasper.
– Köszönöm, hogy tartottad a frontot – hálálkodott Leo.
– Szeretem csinálni, tudod.
– A mamit akarom! – kiáltotta Maisie.
– Van gyakorlatod benne, Jas.
– Már kicsit kijöttem a gyakorlatból.
– Kekszet kérek!
Fred köhögni kezdett, mire kirepült a szájából egy nagyobb adag félig megcsócsált uborka,
és az etetőszék tálcáján landolt.
– Jaj, de dinka vagy – ütögette meg Leo a kisfiú hátát.
– Azt mondtam, hogy a mamit akarom! – üvöltötte Maisie.
– Hallottuk.
– De most!
Leo kivette Fredet a székből, és leült az apósával szemben, Freddel az ölében.
– Szerinted hol van a mami? – kérdezte Maisie-től.
– Dolgozik – felelte a kislány hervadtan.
– Hol?
– Az irodában! – ordította Maisie.
– Miért?
– Hogy ajándékot tudjon venni nekem! – húzta ki magát a kislány.
Leo megtörölte Fred száját, és vidáman válaszolt Maisie-nek:
– Ugyan, ne butáskodj. Tudod, miért dolgozik.
– Te tudod? – nézett Jasper a vejére.
Leo kikapcsolta Fred nyakában a műanyag előkét.
– Mert jól csinálja – válaszolta. – Mindenki azt szereti csinálni, amiben jó.
– Ne vadíts! – felelt Jasper. – Ne próbálj lerázni.
– Nem próbállak.
– Nem véletlenül kérdem, Leo – mondta Jasper. – Érdekel. Szeretném tudni mi a
véleményed.
Leo letette Fredet a padlóra, majd áthajolt az asztalon, rátett egy sajtkockát egy
uborkaszeletre, és az egészet Maisie elé tolta.
– Edd meg!
A kislány előrehajolt, és elkezdett nyammogni a falaton úgy, hogy a kezével hozzá sem ért.
– Nekem az a véleményem – felelt Leo az apósának –, hogy az ember igyekezzen minél
több időt tölteni olyasmivel, amit szeret, és annyi időt tölteni azzal, ami a kötelessége, amennyit el
tud viselni. Szerintem jobb, ha valakinek sikerül valamit elvégeznie, mintha folyton megpróbál
mindent tökéletesen csinálni. Szóval ha Ashley szereti a munkáját, és azzal keres annyit,
amennyiből meg tudunk élni, akkor én szívesen teszek azért, hogy ezt megtehesse. De legalábbis
megpróbálom lehetővé tenni, hogy megtehesse. Nem régóta csináljuk még ezt. De egyelőre szeretek
itthon lenni. Pont te megérthetnél, Jas. Te is szeretted nevelni a gyerekeket. Te ilyen értelemben
valóságos forradalmár voltál.
Maisie csendben fogta a sajtot és az uborkát, és a szájába tette. Sem az apja, sem a nagyapja
nem tett rá megjegyzést.
– Korai még bármit kijelenti – jegyezte meg Jasper.
– Tudom.
– Mi lesz a saját csalódottságoddal?
Leo Maisie-re nézett.
– Én nem vagyok csalódott – jelentette ki.
– Én sem voltam évekig. Örültem, hogy nem nekem kell megkeresnem a kenyérre valót. Azt
hiszem, ennek még mindig örülök. De lemondani a személyes ambíciókról, az már egészen más
tészta.
Leo zavarba jött. Továbbra is Maisie-t nézte, aki színpadiasan rágott.
– Szívesen csinálni valamit nem ugyanaz, mint kényszerből.
– Még két falat – mondta Leo Maisie-nek –, és megkapod az epret, amit a nagyapa hozott.
– Nem kellett volna – fintorgott Jasper. – Izraelből vagy honnan hozták az epret repülővel.
Jó sok kerozin elfogyott, míg ideértek.
– Aztán kapok linzerkarikát? – kérdezte Maisie.
– Az nincs.
– De van! De van! Cheryl a tigrises dobozba tette!
– Mind elfogyott – mondta Leo.
Maisie ismét ordítani készült.
– Hagyd abba! – szólt rá Leo.
A kislány nyitott szájjal bámulta, de nem ordított.
– Ez szép – álmélkodott Leo.
Leo átnyúlt az asztalon, és egy újabb sajtkockát dugott Maisie orra elé.
– Mint mondtam, Jas, mindenki azt szereti csinálni, ami megy neki – mondta, és benyomta a
sajtot Maisie tátott szájába. – Egyébként pedig, ami itt történik, az ugyanolyan fontos, mint az, ami
az irodában történik. És ha én nem csinálnám meg mindezt, akkor Ashley nem tudná rendesen
végezni a munkáját.
Mosolyogva Maisie-re nézett, aki apja arcát bámulva bőszen rágott, majd Jasperre pillantott.
– Ahogy Susie sem boldogult volna nélküled.
Jasper lehajolt, és odanyújtott Frednek egy műanyag vonatot, amelyet a kisfiú nem ért el.
– Tudom, tudom – bólogatott. – De az… az akkor volt.
Felnézett Leóra.
– Korai még bármit kijelenteni.
TIZEDIK FEJEZET

Jeff lakása nagyon pici volt. Munkahelye a kertészeti áruház mögött emelkedő szerény,
funkcionális lakóház földszintjén volt, és a kilátás vagy egy sor konténerbe ültetett cserjére, vagy a
bingóteremmé alakított egykori mozi melletti parkolóra nyílott.
Jeff a díványon aludt, hogy közelebb legyen a nappalit szinte betöltő hatalmas
tévékészülékhez. Szerette a rendet, így aztán az ágyneműjét reggel összehajtogatta, és bevitte abba a
szobába, ami ezentúl Morrisé lesz. A helyiségben egy heverő, beépített szekrény, létra, utazótáska
volt. Függöny pedig nem volt az ablakon. Az ágyon Jeff összehajtogatott paplanja mellett két párna
hevert. A falak üresek voltak, s az ablakból a parkolóra lehetett látni. Nem is lehetett volna nagyobb
a kontraszt a pálmafákkal szegélyezett tengerparton álló düledező viskóval, amelyet Morris fél
évszázadon keresztül az otthonának tekintett.
Morrist Susie vitte el a Trentham Parkba. Jeff felajánlotta ugyan, hogy elmegy érte, Susie
azonban ezt határozottan visszautasította. Inkább kölcsönkérte Grace autóját, abba bepakolta
Morrist, a táskáját, meg egy szatyor ennivalót, és elindult vele kifelé a városból. Elmesélte
Morrisnak, mintha az öreg sosem járt volna még arra, hogy a Trentham Park környéke szép,
meglehetősen elegáns vidék, egykoron Sutherland hercegének birtoka volt, magát a parkot pedig a
18. század zseniális tájkertésze, Capability Brown tervezte. A park ma már alig volt több szépen
kialakított zöld térnél, de évente hárommillióan látogatták, és a belépésért nem kellett fizetni. Ám
mint kiderült, Jeff lakása nem a környék szép részén állt. Sőt, valójában csak névleg tartozott a
Trentham Parkhoz. Morrisnak is feltűnt, hogy a parktól, a tótól és a gondosan kialakított, faházra
emlékeztető kertészeti áruháztól egyre jobban távolodva hogyan lanyhul Susie lelkesedése. Végül
egy olyan épület mellett parkoltak le, amelyről Morrisnak érdekes módon eszébe jutott valami, amit
még Barlastonban töltött gyerekkorában tanult, miszerint Stoke-ban és környékén minden hegy
egykoron salakkupac volt. Az ipar már akkor is rémesen elcsúfította a környezetet, és ez nyilván
azóta sem változott. Nem csoda, hogy ilyen nehezen békélt meg azzal, hogy újra itt volt.
Susie kipakolta az élelmiszert, teát főzött, készített egy sonkás szendvicset, és ágyneműt
keresett a függönytelen szobában álló ágyra. Jeff hagyott egy levelet, amelyben azt írta, hatra
hazaér, és akkor elmehetnek curryt enni. Susie-nak nem sok kedve volt beszélgetni, Morris pedig
nem érzett magában annyi bátorságot, hogy faggassa. Megnézték a fürdőszobát – tiszta volt, de
nagyon pici –, majd amikor újra a konyhába értek, Morris engedelmesen, bár nem túl lelkesen
beleharapott szendvicsébe.
– Csak néhány hétről van szó – szólalt meg végül Susie nagy nehezen.
Morris letette a szendvicset.
– És addig besegítek majd a kertészeti áruházban – mondta.
– Úgy tűnik, csak Leyland ciprusokat árulnak – pillantott ki Susie az ablakon.
– Jó lesz ez, Susan.
Susie nem nézett rá.
– Jobban örülnék, ha szállodában laknál – jegyezte meg.
– Nem szeretnék – mondta, majd vigyorogva a lánya felé hajolt. – Láttad azt az autószervizt,
ami mellett eljöttünk?
– Hol?
– Az úton. Úgy reklámozza magát, hogy „Te csak beadod a kulcsot, mi meg megjavítjuk” –
vihogott az öreg. – Jeff mondta, hogy afgánoké a szerviz.
– Ó! – válaszolta Susie, de még csak el sem mosolyodott.
– Csak fel akartalak vidítani – vonta meg a vállát az öreg.
– Nem akarlak itthagyni.
– Jó lesz ez nekem.
– De ez… ez…
– Hát, nem olyan, mint Grace lakása, az igaz. De egyelőre tökéletesen megfelel.
Egy pillanat erejéig megfordult a fejében, vajon távozáskor megpuszilja-e majd a lánya. De
nem kapott puszit. Úgy tűnt, Susie-nak még csak meg sem fordult ez a lehetőség a fejében. Adott
Morrisnak egy új mobiltelefont, meg némi készpénzt egy borítékban, de ennél közelebb nem ment
hozzá. Aztán kijelentette, hogy Grace-nek szüksége van az autóra, neki pedig indulnia kell.
Úgyhogy el is indult, meglehetősen hirtelen és gyorsan, Morris pedig ott maradt Jeff kopár kis
konyhájában a bögre teájával és a megkezdett szendvicsével.
Bevitte mindkettőt a nappaliba, és leült Jeff kanapéjára. „Mindig változnak a dolgok –
tűnődött – olyan a világ, mint egy hat almas, folyton változó varázsszőnyeg, amelyet nem tudunk
megállítani, és amelyről nem tudunk leszállni. Gyerekkoromban a Wedgwood gyár Etruriában volt,
annak is a kellős közepén. Most meg Barlastonban van, a régi helyén pedig sípályát alakítottak ki.
Egy csecsemőt hagytam itt, akiből mára komplikált nő lett, akinek vállalkozása és unokái vannak.
Nem is ismerem az unokáit. Őt sem. Nem tudom, hogyan bánjak vele, hogyan közelítsem meg. De
persze, nem értek én semmit, soha nem is értettem. Úgy érzem magamat, mintha elvesztem volna.
Már Lamut sem ismerem, amióta elkezdték építeni az új kikötőt, meg a sok utat, meg amióta
olajfinomítót terveznek a szigetre, és a sok beton alatt egyszer csak elkezdett eltűnni a szépség és
megszűnt az elszigeteltség. No de hát én őskövület vagyok, egy levitézlett vénember, nem igaz? Azt
sem tudom igazán, amit tudok. Azt sem tudom, mit keresek itt vagy bárhol máshol.” Morris
megfogta a szendvicsét, szemügyre vette, majd újra letette.
Nekidőlt a párnáknak, és körülnézett a szobában. Rend volt, de úgy, mint egy olyan
szobában, amelyet nem is igazán használnak. Nem voltak képek, nem voltak színek, nem volt
semmi, ami ne a tévénézést szolgálná. Jeff futócipője ott állt ugyan az egyik sarokban, fölötte pedig
egy fogason egy kapucnis melegítőfelső lógott. Ezeket, valamint a távirányítókat, és a rendezett
stószba rakott magazinokat leszámítva semmi sem utalt a lakó egyéniségére. Az a férfi, aki a jelek
szerint eltökélten küzdött Grace-ért, és aki minden bizonnyal tagadhatatlan vonzerővel rendelkezett,
egészen személytelen életet élt ezen a személytelen helyen. „Szomorú – gondolta Morris –, roppant
szomorú.”
Hátrahajtotta a fejét, és felnézett a plafonra. Fehére mázolták, de a sarkoknál és a széleknél
már beszürkült a festék. Morris nagy levegőt vett. Susannak azt mondta, meglesz ő néhány hétig
Jeff lakásában, és ez igaz is. Igyekezni fog. Rádöbbent, hogy képes tenni azért, hogy ne okozzon
annyi problémát, továbbá ne legyen púp mások hátán. Ezen nagyon meglepődött. Azon kapta
magát, hogy igyekszik. Ez újdonság volt. Nagyon is nagy újdonság. Ismét felemelte a fejét, és a
tévé sötét fekete képernyőjére nézett. Gondolkodott, lassan haladt visszafelé az időben. Miért ment
bele abba, hogy Jeffhez költözzön, ebbe a lehangoló kis lakásba, amíg be nem költözhet a Szalon-
házba? Rájött, hogy ezért, mert örült, hogy tehet valamit a lányáért és az unokájáért; tényleg örült
annak, hogy levehet némi terhet a vállukról, még ha csak kicsit is.
„Te jóságos ég! – gondolta Morris –, szent Habakuk!” Mosolygott. A műbőr kanapén ült
egy rémséges szobában, egy olyan ember lakásában, aki igazából cseppet sem számított neki, és
mosolygott. „Eldobom az agyamat – mondta magának – nem is tudom, mi ütött belém.” Előrehajolt,
és kézbe vette a szendvicsét. Kedves volt Susantól, hogy elkészítette. Még akkor is, ha nem adott
puszit.

Michelle Knight meglehetősen sok energiát fektetett abba az elmúlt néhány év során, hogy
lehetővé tegye Neil Dundas számára, hogy randira hívja őt. Michelle általános iskolás kora óta
ugyanazzal a fiúval járt, és noha reménykedett abban, hogy a főiskolai évek alatt akad majd egy
Marknál kicsit izgalmasabb pasi az életében, végül nem talált senki, és még mindig Mark mellett
dekkolt, aki egy hatalmas talajmozgató gépekkel foglalkozó cégnél dolgozott Uttoxeter közelében,
és a jelek szerint beérte a tizenegy éves kora óta változatlan barátokkal és magánélettel.
Michelle kedvelte ugyan Markot, de idegesítette is a fiú, csakúgy, mint a saját két öccse,
akik Markhoz hasonlóan még mindig a szüleiknél éltek, akikre az anyjuk mosott és főzött,
miközben Michelle külön lakott egy barátnőjével közösen bérelt lakásban. Szívesebben találkozott
édesanyjával a városban egy kávéra, mint otthon, ahol visszazökkent volna a felnőtté válás régi
rituáléiba. Infantilisnak tartotta az öccseit, ezt meg is mondta nekik. Ugyanakkor nagyon igyekezett,
hogy ne tartsa ugyanilyen infantilisnak Markot, aki családja többi férfi tagjával együtt kijárt a Stoke
City összes hazai mérkőzésére a Britannia stadionba, és aki az apja születésnapjára legutóbb az
eBayen vásárolt egy 1963-ban készült, keretezett fényképet a legendás egykori jobbszélsőről,
Stanley Matthewsról. Mark aranyos fiú volt: kellemes külsejű, kedves, udvarias és kiszámítható –
hű, de mennyire kiszámítható –, Michelle-t azonban nem hagyta nyugodni, hogy létezhet nála
izgalmasabb és érdekesebb élettárs is.
Neil Dundast azonnal izgalmas pasasnak találta. A haja annyira sötét, az akcentusa annyira
skót volt, és annyira nyilvánvalóan élvezte Susie támogatását, hogy Michelle azonnal felfigyelt rá.
Ráadásul eleinte még az is megkapó volt benne, hogy elhagyta a felesége, Neil mégsem törte össze
magát azért, hogy új kapcsolatot keressen. Valószínűleg voltak nők az életében, de úgy tűnt, egyik
sem maradt mellette sokáig. És nem úgy tűnt, mintha Neilt ez zavarná. Neil nem látszott
magányosnak. Olyan férfinak látszott, aki számára a társkapcsolat nem létszükséglet. Persze lehet,
hogy hiányzott neki a felesége, de az is lehet, hogy valami sokkal érdekesebben komplikált dolog
állt a jelenség hátterében.
Michelle kitartóan próbálkozott. Ha bármikor adódott valami ürügy, amellyel felkereshette
Neilt, vagy kérdezhetett tőle valamit, ő megragadta a lehetőséget. Egyébként sem szokott kételkedni
magában, és Mark miatt soha nem volt része a visszautasítás megalázó élményében. Ezért amikor
Grace nem jelent meg hétfőn reggel a műteremben, és Ben is telefonált, hogy influenzás lett,
Michelle úgy döntött, hogy a munka várhat tíz percet, amíg megkeresi Neilt, és – teljesen ártatlanul
– megkérdi tőle, hol van Grace.
A férfit az égetőkemencéknél találta. Neil éppen az időzítést és a hőmérséklet-szabályozó
számítógépes panelt vizsgálgatta.
– Jó reggelt, Michelle! – köszönt anélkül, hogy a lányra nézett volna.
– Honnan tudtad, hogy én vagyok?
– Mindig tudom, hogy te vagy az – felelte Neil még mindig a billentyűzetet szemlélve, majd
folytatta, mielőtt Michelle elragadtatta volna magát. – Mindenki lépteit felismerem.
– Mindenkiét?
– Minden lányét – felelte Neil, és megnyomott néhány billentyűt. Majd hátralépett, Michelle
felé fordult, és rámosolygott.
Michelle felgyűrte a pulóvere ujját.
– Grace hol van? – kérdezte.
– Fogalmam sincs.
– Nincs a műteremben. Ben pedig influenzás, vagy mi.
– És az baj?
– Hát, úgy tűnik, ma nem az. De Grace miért nincs itt? Susie-t is várjuk.
Neil tétovázott. Sötétkék farmeringet viselt egy V-nyakú pulóver alatt, és a kék igazán jól
ment a haja színéhez.
– Több jelenetet nem bírnék elviselni – grimaszolt Michelle.
– Mire gondolsz?
– A nagyapja. A barátja.
– Ugyan már – legyintett Neil. – Te imádod a jeleneteket.
Michelle csak vigyorgott.
– És azt reméled – tette hozzá Neil –, hogy belőlem is kicsikarhatsz valamit.
– Bárminek örülök, ami színt visz a hétfőbe… – túrt bele Michelle a hajába.
– Szerdán már itt lesz – felelte Neil. – Semmi baja.
– Szóval tudod, hol van!
– Csak ennyit tudok.
– És Susie? Neki mit fogsz mondani?
– Ugyanezt.
– Jeff-fel van?
– Nem – vágta rá Neil túlságosan is gyorsan.
Michelle karba fonta a kezét, oldalra billentette a fejét, és szemügyre vette a férfit.
– Neil! Honnan tudod te mindezt? Miért épp téged avatott be?

Ashley észrevette, hogy Leo elaludt. Az éjszakai hírműsort nézte vele együtt, és közben
időnként beszélgettek egy kicsit, ám egyszer csak Ashley-nek feltűnt, hogy Leo már jó ideje hallgat,
és amikor odanézett, látta, hogy a férfi fejét a kanapé karfáján pihentetve, enyhén nyitott szájjal
elaludt. Első gondolata az volt, mennyire hasonlít Leo Maisie-re, a második pedig az, hogy Leo
sosem szokott elaludni este, sőt, épp ő, Ashley szokott elbóbiskolni, hogy aztán Leo nógatására
ásítozva felbaktasson a lépcsőn az emeletre.
Hosszasan nézte a férjét. Tényleg nagyon hasonlított Maisie-re. Ugyanaz a világosbarna,
göndör haj, ugyanaz a tiszta arcbőr, ugyanaz a szögletes áll. Természetre azonban Fred jobban
hasonlított az apjára, mint Maisie. Az igazság az, hogy Maisie sokkal inkább olyan volt, mint
amilyen Ashley emlékei szerint Cara volt gyerekkorában. Sőt, akadtak olyan pillanatok, még az
irodában is, amikor Cara olyasmit tett vagy mondott, ami egyértelműen Maisie-t juttatta Ashley
eszébe.
Ashley gyengéden Leo combjára tette a kezét. A férfi nem mozdult. Nem csoda, hogy
elfáradt. Olyan elánnal vetette bele magát ezekbe az új feladatokba, kitakarította a sok szemetet a
hűtőgépből és a kredencekből, kiválogatta azokat a ruhákat, amelyeket már Fred is kinőtt, új
tömítőcsíkot húzott a fürdőkád, a mosdókagyló és a tusolótálca széléhez. Mindezt azon a melón túl
– mert igenis meló volt –, hogy Maisie-t elvitte az óvodába, majd érte ment, és végigülte a soha
véget érni nem akaró étkezéseket, amelyek alatt a gyerekek irdatlan mennyiségű kérdést képesek
feltenni, és hihetetlen dolgokon képesek vitázni. De azt mondta, tetszik neki ez az élet. Azt mondta,
tudja, hogy még csak egy hete csinálja, de tetszik neki.
– És gondolj a pénzre! – tette hozzá, miközben a gőzfelhőben leszűrte a tésztát a mosogató
fölött.
Persze, hogy Ashley is gondolt a pénzre. Egész életében másra se gondolt. A barátai mindig
azt hitték, hogy mivel Susie-nak saját vállalkozása van, a Moran családnak megadatott az a luxus,
hogy nem kellett a pénzre gondolniuk, mert a pénz egyszerűen csak ott volt, kényelmesen, könnyen
elérhetőn, állandóan, és ha valami miatt mégsem ez volt a helyzet, akkor Ashley édesanyjának csak
rendelnie kellett még ötszáz bögrét a gyárból, és varázslatos módon újra lett pénzük. Ashley egy idő
után belefáradt abba, hogy újra és újra elmagyarázza a barátainak, hogy ha az embernek az anyja
tartja el a családot – vagyis ha a családban nem a hagyományos felállás dívik –, akkor az ember
nagyon is tisztában van a pénz értékével, hiszen éppen az anyagi szükségletek miatt nincs otthon az
anyja.
És noha az édesanyja hiánya nem volt kifejezetten fájdalmas, azért Ashley tapasztalatai
szerint igenis észrevehető volt. Jasper fantasztikus apa volt, rá mindig lehetett számítani, roppant
türelmesen és mindig készségesen viselkedett. Ám hiába teremtett Jasper meghitt otthont, a család
csak Susie-val együtt volt teljes. Ashley gyakran eltűnődött azon, vajon Cara nem azért döntött-e
úgy, hogy nem akar gyereket, mert Susie olyan sokat volt távol, bár be kellett látnia, hogy Susie
jelenléte nem volt mindig egyöntetűen kellemes és ellenállhatatlan. Tény, hogy energiát hozott a
házba, azzal együtt viszont gyakran egyfajta zsizsegést is, a befejezetlen, megoldatlan dolgok
feszültségét. Igazság szerint a gyermekkori biztonság emléke Ashley számára olyan jeleneteket
jelentett, amikor az apjával összebújtak a kanapén, és filmet néztek vagy tévéztek, miközben falták
a pattogatott kukoricát, amit Jasper maga pattogtatott egy vödör nagyságú fazékban.
„Na mindegy – gondolta Ashley gyengéden simogatva Leo farmernadrágos lábát –, én
pontosan ugyanazt csinálom, mint anya, Leo meg ugyanazt, mint apa régen. Én harcoltam, hogy
saját magamra igazítsam anya stílusát. Küzdöttem a bűntudattal, a rám nehezedő elvárásokkal,
kimerültséggel, haraggal, de valahol legbelül mindig is tudtam, hogy inkább harcolok, de nem
fogom feladni életem egyik területét sem. Nem tudnám elviselni, ha nem lehetnék anya. Nem
tudnám elviselni, ha nem dolgozhatnék. És legfőképpen azt nem tudnám elviselni, hogy függjek egy
férfitól, hogy ő fizesse a számlákat, hogy ne legyek független, hogy ne tudjak egyedül dönteni.
Szóval majd meglátjuk, hogyan alakul ez az új felállás, ez az új egyezség. A gyerekek az elmúlt egy
hét alatt több zöldséget ettek, mint eddig egész évben összesen. És mire kifizettem Cheryl bérét,
adóját és járulékait, nem sok maradt abból a hétszáz fontból, amit Leo keresett, már amikor éppen
volt munkája. Szóval ha több pénzünk nem is lesz, sokkal kevesebb sem lesz, a lelkiállapotunkban
pedig rendkívül jót fog tenni ez a változás. Én nem fogok állandóan rohanni, hogy fizetni tudjuk a
dadust, aki egyikünk szerint sem üti meg a mércét.” Ashley ismét alvó férjére nézett, és roppant
hálát érzett, hogy Leo mindezt lehetővé tette. Előrehajolt, hogy megcsókolja. Szelíden, de
jelentőségteljesen.
Ekkor a kanapén rezegni kezdett a telefon. A kijelzője villogott, és Grace nevét írta ki.
Ashley lemászott a kanapéról, a telefonnal a kezében a szoba túlsó végébe ment, és a füléhez
szorította a készüléket.
 – Gracie?
– Bocs, hogy ilyen későn hívlak…
– Ugyan. Baj van? Hol vagy?
– Otthon. A lakásomban, minden ajtót bezártam.
– Nem utaztál el Jeff-fel a hétvégére?
– Nem.
– Nem? Senki sem tudta, hol vagy…
– Itthon voltam.
– Olyan furcsa a hangod. Nem vagy…?
– Jól vagyok – erősködött Grace. – El akartam menekülni innen, de végül is maradtam. Nem
mentem sehová. Csak… csak bezárkóztam ide. Szerdán már megyek dolgozni.
Ashley nekidőlt a hosszú beépített szekrénynek, amelyben a felmosóvödröt és a porszívót
tartották.
– Ezer éve nem dumáltunk normálisan.
– Tudom.
– Azóta legalábbis biztosan, hogy Stoke-ba utaztunk megismerkedni Morrisszal.
– Morris elment.
– Hallottam.
– Jeffnél lakik.
– Azt is.
– Anya hol van?
– Azt hittem, nálad van Stoke-ban.
– Nem tudom. Nem mentem ma dolgozni.
Ashley nem találta a helyét.
– Olyan furcsa a hangod – jegyezte meg.
– Nem tudom, hogy…
– Sok minden történt nálunk. Carával, Dannel, meg velem. Leo…
– Mi van Leóval?
– Háztartásbeli lett.
– Azta! – álmélkodott Grace. – És jó az nektek?
– Még nem tudom. De úgy tűnik, komolyan gondolja, hogy megpróbálja.
– Egy kicsit zűrös most az életem – bökte ki Grace hirtelen.
– Terhes vagy?
– Dehogy! – tiltakozott Grace. – Úristen, dehogy. Csak… figyelj, én telefonban nem tudok
ilyenekről beszélni. Egy kicsit kiakasztott ez a sok minden.
– Gyere el Londonba!
– Hát, még az is lehet – felelte Grace bizonytalanul.
– Gyere el most hétvégén! Tényleg, Grace. Gyere, és elmesélek neked mindent. Tiszta
őrültek háza van itt. Kezdve anya házával, meg Morrisszal, meg a cég átszervezésével, meg
mindennel. És a gyerekekkel is együtt tudnál lenni.
– Az jó lenne.
Leo közben felkelt a kanapéról, álmosan, kissé tántorogva álldogált, kontúrja élesen
kirajzolódott a lenémított tévé képernyője előtt.
– Ülj pénteken vonatra! – mondta Ashley. – A gyerekek nagyon fognak örülni neked.
– Jó – felelte Grace. – Rendben.
Ashley hirtelen úgy érezte, tele van élettel, felvillanyozta, hogy ő irányít, hogy elég erős
ahhoz, hogy támogassa a botladozókat.
– Szuper! Akkor találkozunk pénteken – és ezzel letette a telefont. Majd odament Leóhoz, és
megölelte.
– Éppen meg akartalak csókolni az előbb – mondta neki –, de megcsörrent a telefon. Szóval
most foglak megcsókolni.
 – Michelle szerint maga tudja, hol volt Grace a hétvégén – szólította meg Susie Neil
Dundast.
Késő délután volt, a gyárban csend honolt. Neil ezt a napszakot szerette a legjobban,
ilyenkor végigjárta az aznapi munkákkal teli hosszú termeket. A gyárban csak az égetőkemencék
duruzsolása hallatszott.
– Nem. Nem tudom – felelte, és egy pillanatig sem hagyta abba a kiégetett kancsókkal teli
kocsi ellenőrzését.
Susie egy csíptetős mappát szorított magához. Mindig ilyen mappával a kezében járta a
gyárat, hogy azonnal papírra tudjon vetni bármilyen gondolatot, vázlatot.
– Szerintem mégis tudja – erősködött. – Szerintem magának elmondta.
Neil kézbe vett egy kancsót, megnézte a talpát, majd visszatette.
– Azt mondta, elutazik pár napra, de legkésőbb szerdán újra itt lesz, és senki se aggódjon.
– Miért épp magának szólt? – tűnődött Susie.
Neil az asszonyra nézett, és határozott hangon válaszolt neki:
– Mert én nem csinálok nagy ügyet belőle, és békén hagyom.
Susie még jobban magához szorította a mappát.
– Ezt inkább meg sem hallottam.
– Szükség van rá, egyébként? – kérdezte Neil, miközben hátat fordított Susie-nak.
– Tessék?
– Meg kellett volna beszélnie vele valamit?
– Csak tudni akartam, hogy jól van-e – felelte Susie élesen.
– Abban nem segíthetek.
Susie várt egy kicsit, majd fennhangon tovább gondolkodott.
– Nekem az az érzésem, hogy nem ment sehová. Csak nem mozdul ki otthonról.
Neil arrébb tolta a kocsit, és indult a következőért.
– Azt én nem tudom.
– Mi baja van, Neil? – kérdezte Susie.
Neil maga elé húzta a kicsi levesestálakkal teli következő kocsit.
– Már elnézést, hogy ennyire egyenesen fogalmazok – felelte –, de ez így nem megy.
– Szeretem az egyenes beszédet. Mi nem megy?
Neil az asszony felé fordult.
– Igaz, hogy ez egy családi vállalkozás, de akkor is vállalkozás. Rendeléseket kell
teljesíteni, és az én dolgom az, hogy ügyeljek arra, hogy ezek teljesítve legyenek. Nem pedig az,
hogy szemmel tartsam a családját. Nem engem kellene faggatnia arról, hol volt Grace a hétvégén.
– De hiszen magának mondta el…
– Azért, mert én nem csinálok belőle nagy ügyet. Csak a tényt közölte velem. Azt mondta,
nem lesz itt sem hétfőn, sem ma. Az egyik öntő sem jött ma dolgozni, mert kórházba kellett vinnie
az édesanyját, holnap pedig nem tudjuk használni a tányéröntő gépet, mert javítják. Ezek a
helyzetek, amelyeket nekem kell meg oldanom. Grace számomra csak az egyik ilyen tényező.
Susie egy darabig hallgatott, majd így szólt:
– Értettem – mondta végül.
Neil visszafordult a levesestálkák felé.
– Kösz, főnök – felelte viccelődve.
– De úgy szerettem volna találkozni Grace-szel a hétvégén. Barlastonban jártam az
építésszel, és ki akartam kérni a véleményét. Még a telefonját sem vette fel.
Neil egy szót sem szólt. Susie egy ideig nézte, majd témát váltott:
– Elkészültek már a mintadarabok az ünnepi kávékészlethez?
– Igen, el – felelte Neil némi hatásszünet után olyan hangon, mintha azt mondta volna, hogy
naná!

Cara vásárolt egy szabadtartású biocsirkét. Eget rengető áron adták – bár nem annyira
borsosan, mint a bresse-i csirkét, amelyről Cara még csak ábrándozni sem mert –, de többféle
minőséggaranciát kapott hozzá, s az eladó azt is garantálta, hogy jól tartotta. Dan pedig imádta a
csirkét – és ez volt a lényeg. Mire Dan hazaér a „büntető” biciklizésből, Cara elkészíti a tökéletes,
zsemlemorzsával, olajbogyóval, citrommal és bazsalikommal töltött csirkét. Még abból az érlelt
balzsamecetből is tesz majd egy keveset a töltelékbe, amelyet együtt vásároltak annak idején
Modenában. Dan kiérzi majd az ízét, és értékelni-érteni fogja, mit akar mondani neki Cara szavak
helyett sült csirkébe csomagolva.
Cara ugyanis rájött, hogy nem akar bocsánatot kérni. Mert nem kell bocsánatot kérnie azért,
hogy hirtelen annyira megsajnálta az édesanyját, és közben meglátta a hibákat Dan elképzelésében.
Márpedig rettenetesen rosszul esett neki, hogy Dan ki akarta szedni belőle, hogyan kényszerítette
Susie-t parkolópályára. Ezt nem tudta lenyelni, mert ez az egész helyzet mintha abból indulna ki,
hogy egyrészt ő és Dan valamiképpen eltávolodtak a családtól, a többiek fölött álltak, másrészt
pedig abból, hogy Susie gáncsoskodó, csökönyös idióta. És ezt Cara roppant igazságtalannak érezte.
Teljesen felkavarták ezek az érzések. Ilyesmi még sosem történt velük. Eddig ő és Dan
mindig készpénznek vették, hogy közös elképzeléseik természetszerűen progresszívak és
vitathatatlanul a lehető legjobbak. Valami azonban megváltozott, és ez a bizonyosság már nem tűnt
annyira támadhatatlannak. Carát szégyenkezve emlékeztette arra, milyen beszélgetéseket folytatott
régen Susie-val Dánielről. És most valami miatt úgy érezte, hogy neki természetes joga kifogásolni
Susie viselkedését, ahogy joga van ehhez Ashley-nek, Grace-nek és apának is; Danielnek és Leónak
azonban – már ha az utóbbi egyáltalán részt vett ilyesmiben – nem. Semmi joguk nincs hozzá. Cara
elhatározta, hogy ha Daniel még egyszer tiszteletlenül beszél Susie-ról, ő helyre rakja. A jövőben
szigorúan kordában fogja tartani a Susie korlátairól folytatott beszélgetéseket és punktum.
Ugyanakkor tudta, hogy Danielnek többnyire igaza volt. Ez kérdésen felül állt. Daniel
zseniálisan végezte a kereskedelmi igazgató munkáját, emellett tényleg nagyon türelmesen viselte
az egész Moran családot. Végső soron apa is imádja. És ő, Cara is. Őt választotta társnak, legjobb
barátjának, szövetségesének és támogatójának. Daniel számtalan üzleti vitában állt mellette, és vele
együtt védte az igazát. Egyetértettek abban, kivel barátkozzanak, hova menjenek üdülni, mivel
töltsék a szabadidejüket, mire költsék a pénzüket, és abban is, hogy nem akarnak gyereket. Cara
nagyon szeretett volna kibékülni vele, és megmutatni neki, mennyire szereti, de arra nem tudta
rávenni magát, hogy bocsánatot kérjen. Következésképp a lakást ínycsiklandó illattal megtöltő
tökéletes csirkére, a meggyújtott gyertyákra és a halk zeneszóra hárul majd, hogy szavak nélkül is
elmondjanak mindent Danielnek, amikor hazaér.
Cara szokásához híven minden alapanyagot kikészített a konyhapultra. A szeletelés és
kavargatás mindig megnyugtatta, és érezte, hogy erre igencsak szüksége van. Szinte a semmiből tört
rá, hogy szeretné megvédeni, szinte oltalmazni Susie-t – nem is akkor, amikor még dühösen
vitatkozott Susie konyhájában, hanem hazafelé, amikor elfogta az aggodalom, amiért egyedül
hagyta őt a Radipole Roadon, hogy ott rágódjon vitájukon. No de miért? Sokszor előfordult már,
hogy a haragon kívül semmi mást nem érzett Susie hajthatatlansága és makacssága miatt, és ilyen
esetekben cseppnyi lelkiismeret-furdalása sem támadt. Sőt, idővel szokásává vált, hogy amikor az
anyjával beszélt, folyton felkapta a vizet, lehet hát csodálkozni azon, hogy Dan is követte példáját,
és azt tette, amit ő? Cara lassan elfogadta, hogy üzleti ügyekben mindig frusztrált vitákat folytat az
anyjával. Hozzászokott ehhez, és Dant is magával rántotta. És most ez a megszokott rend
visszavonhatatlanul megborult.
De miért? Cara elkezdte kihalászni az olajbogyókat az olajból. Talán Morris érkezése miatt?
Lehetséges lenne, hogy az ő felbukkanása tudatosította bennük, hogy Susie-t csecsemőkorában
elhagyták a szülei, ami akkor is nehéz sors, ha a nagyszülei szeretettel, gondoskodva nevelték?
Talán ez a különc, megfejthetetlen, mégis mindenki számára terhes öregember keltette ezt a
szokatlan empátiát Carában? Empátiát, amelyre – kénytelen volt bevallani – eddig még sosem vette
a fáradságot? Felsorakoztatta az olajbogyókat a vágódeszkán, majd elkezdte kimagozni őket.
Lehetséges lenne, hogy ő és a húgai, akik érzelmi biztonságban töltötték gyermekkorukkal, eddig
nem tudták elképzelni, mi nem adatott meg Susie-nak? Hogy eddig csak azt látták, édesanyjuknak
milyen előnyei származtak a helyzetéből, illetve, hogy nekik hármójuknak milyen kényelmes,
biztonságos életet teremtettek a sikerei?
 Felemelte a vágódeszkát, és beleöntötte az olajbogyókat a zsemlemorzsába. Akármi is
történt, ezek az események felkavarták, felzaklatták és olyannyira lekötötték a gondolatait, hogy
ezúttal még a csirke töltelékének elkészítése sem segített rajta. Ráadásul – döbbent rá
kétségbeesetten – egyedül is érezte magát. Érzései oly összetettek és olyannyira egymásnak
ellentmondók voltak, hogy képtelen volt minderről beszélni azzal az emberrel, akire eddig mindig
számíthatott. Feltálalhatta Dannek a tökéletes sült csirkét bocsánatkérés helyett, de képtelen volt
segítséget kérni tőle az érzései kibogozásához. Most először fordult ez elő a házasságuk alatt, és
Cara egyáltalán nem örült ennek.
A zsemlemorzsa fölé tartotta a citromot és a reszelőt. Hirtelen elhomályosult a látása. „Te jó
ég – gondolta –, sírok.”
TIZENEGYEDIK FEJEZET

– A levehető tetős bádogdoboz háromezer darabnál nagyobb volumenű rendelés esetén

körülbelül egy font darabonként – tájékoztatta Susie a termelési igazgatót. – A zsanéros dobozok
ennek nagyjából a felébe kerülnek.
Az igazgató irodájában ültek, egy viktoriánus pajtából átalakított épületben, ahonnan rá
lehetett látni az M6-os autópályára. A pajtához tartozó majorban már régen nem mezőgazdasági
munka folyt. Ezek az épületek kisebb könnyűipari létesítményként születtek újjá: gondosan
megtervezett, gondozott városi növényzettel szegélyezett utak kötötték össze őket. Susie szerette a
természetes dolgok kuszaságát, ezért esztétikai érzékét erősen sértették az ipartelepen tett
látogatások. Ám ez a bizonyos cég mégiscsak brit vállalkozás volt, alapítója Newcastle-under-
Lyme-ban nőtt fel, így tehát Susie minden elvárásának megfelelt. Majdnem tizenöt éve talált rá az
akkor még csak szárnyait bontogató vállalkozásra, ő volt az első jelentős megrendelőjük. Azóta
évente kétszer ellátogatott hozzájuk, személyesen mutatta be az új mintákat, és minden részletre
kiterjedően beszélt azokkal, akik előállították a Susie Sullivan-mintákkal díszített tálcákat,
uzsonnás- és kekszes dobozokat.
Susie megnézte a termelési igazgató asztalán sorakozó prototípusokat, az ezüstszínű
bádogból készült, egyelőre még dísztelen hengereket és kockákat, amelyek között itt-ott akadt egy-
egy szív alakú és ovális doboz is. Oldalt pedig egy apró, kerek tálca csillogott, akár a hold.
Nem kötötte a többiek orrára, hova megy. Ha Daniel vagy a lányai belenéznek a naptárába,
amely mindig nyitva állt, akkor láthatták, hogy erre a napra volt betervezve a látogatás a
bádoggyárba, ő azonban nem hívta fel erre a figyelmüket. Nem ravaszságból, hanem azért, mert
szerette volna megmutatni magának, hogy még mindig ő ül a nyeregben, hogy a cég még mindig
azért tud működni, mert ő adja hozzá az energiát, és mert személyesen irányítja.
Nick Jarvis, a Modern Bádog termelési igazgatója új ember volt a poszton, ezért
emlékeztetni kellett arra, milyen fontos szerepet játszanak a Susie Sullivan Kerámiától érkező
megrendelések a cége életében. És azt is meg kellett mutatni neki, ki a főnök. A termelési igazgató
kissé gyanakodva méregette Susie-t, majd enyhén dacosan hozzátette az árajánlathoz:
– Ez nagyon jó ár.
Susie megsimogatta a retró stílusú uzsonnásdobozt.
– Valóban – felelte, de nem nézett a férfira. – Túlságosan is jó.
A férfi vakkantva felnevetett.
– Erre nem sok vevőnk szokott panaszkodni!
– Én nem hétköznapi kuncsaft vagyok – válaszolt Susie még mindig az uzsonnásdobozt
vizsgálva.
Nick összeszedte magát.
– Nem is úgy értettem – vágta rá gyorsan.
– Ez itt egy darabból hajlított – fogott meg Susie egy lapos henger alakú dobozt.
– Természetesen.
– Ebbe rakjuk majd otthon a kekszet.
– Tisztában vagyok vele – bólintott a férfi udvariasan.
– És ilyen sokat csökkent az ára tavaly óta?
 – Jelenleg ennyiért tudom adni, Mrs. Moran – mosolygott Nick Jarvis diadalmasan.
Susie óvatosan letette az asztalra a dobozt.
– És honnan szerzik be hozzá a fémlemezt? – kérdezte mintegy mellékesen.
– Természetesen Kínából – vágta rá Nick vidáman.
– Pontosan – nézett a szemébe Susie.
– De…
– Nem akarok kínai fémlemezt, akkor sem, ha az olcsó. Szeretném, ha azoktól a sheffieldi
fémlemezgyáraktól szereznék be az alapanyagot, ahonnan az én termékeimhez mindig is rendeltek.
– De az lehet, hogy duplájába fog kerülni…
– Az én termékeimen – fejtegette Susie még mindig a férfi szemébe nézve –, az én
nevemmel jelzett termékeken a „brit termék” felirat olvasható. Minden bögrén, minden
papírszalvétán, minden kekszes dobozon. Számomra a „brit termék” megjelöléshez az is
hozzátartozik, hogy minden alapanyag brit termék, a porcelán, a papír, a bádog, az üveg, minden itt
készül, s innen származik. Vannak olyan gyártók, az én területemen is, Nick, akik Kínában
gyártatnak, itthon pedig csak díszítenek, mégis rányomják a termékre a „brit termék” pecsétet.
Szerintem ez csalás. Én nem állok be ebbe a sorba. Azt szeretném, ha a brit termék valóban az is
lenne. És ebbe az önöktől vásárolt bádog is beletartozik.
Nick fészkelődött egy kicsit, majd divatos szemüvegét följebb tolta az orrán.
– Nem sok kapcsolatom van a sheffieldi gyárakkal… – jegyezte meg.
– Ideje akkor kialakítania a kapcsolatokat.
– Ha hajlandó…
– Hajlandó vagyok. Fogok alkudni, de hajlandó vagyok megfizetni a brit fémlemez árát.
– Elküldöm majd önnek az árajánlatot…
– Nem – vágott Susie a szavába. – Hívja fel őket most. Amíg itt vagyok. Szeretnék
megállapodni az árban, mielőtt elmegyek. Meg a mintákban is. Beszélnem kell a csapatával a
mintákról is, ahogyan mindig szoktam.
Nick előrehajolt. Mosolygott, de a mosolya nem volt őszinte.
– Esetleg itt hagyhatná az ötleteit, a vázlatait…
Nem folytatta.
– Ez volt a második rossz húzásom – jegyezte meg végül.
– Sokat kell még tanulnia – mosolygott rá Susie kedvesen.
Nick Jarvis már majdnem megvont a vállát, de aztán meggondolta magát.
– Még csak három hete kezdtem – vallotta meg gyámoltalanul.
– Én meg több mint harminc éve. Maga akkor talán még nem is élt.
– Azért nem egészen.
– De azért elég hosszú idő ez ahhoz, hogy ismerjem a termékeimet és a vásárlóimat, nem
gondolja?
Nick bólintott.
Susie felállt.
– Hívja fel Sheffieldet, én pedig megkeresem a tervezőket. Ne! Meg ne moccanjon – tette
hozzá, amikor látta, hogy a férfi felállni készül. – Tudom, merre van a kijárat. És amikor
visszajöttem, egyezkedhetünk majd arról, mennyit vagyok hajlandó fizetni a Nagy-Britanniában
gyártott fémlemezért.
Halványan a férfira mosolygott.
– Rendben van?

Jeff kijelentette, hogy tartozik Morrisnak egy itallal. Sőt, talán kettővel is, mert a főnökének
annyira tetszett a madáretető prototípusa, amelyet Morris készített, hogy még ő, is sütkérezhetett az
öreg sikerében.
Morris Jeff nappalijában a kezét vizsgálgatva ücsörgött a kanapén.
– Lamun szellemházakat készítettem – legyintett. – Baliról vagy honnan származik az ötlet.
Az ember kirak egy pózna végére erősített kis házikót a háza elé, hogy inkább abba költözzenek be
a szellemek, ne az ő házába. Aztán áldozatokat is hagy nekik, virágokat, meg ilyesmiket. Ilyeneket
készítettem cserébe a… szóval amolyan cserekereskedelemben. Néha ebből éltünk.
Jeff a földön ült, a tévé mellett, hátát a falnak támasztva. Hosszú lábát kinyújtotta, és
elegánsan keresztbe rakta.
– Azt mondtad: „éltünk”. Ritkán beszélsz róla.
– Kiről?
– Grace nagymamájáról.
– Paulának hívták – sóhajtotta Morris.
– Igen? Grace nagymamáját Paulának hívták?
– Igen, bár én Stellának szólítottam – mosolygott Morris. – Az azt jelenti, hogy csillag.
Sosem nőtt fel.
– Hogy érted ezt? – kérdezte Jeff.
– Sosem gondolt a holnapra – húzta a száját Morris. – Sem a következő hétre, vagy a
következő évre. Mindent ösztönből és azonnal csinált. Akár esett, akár fújt, ő csak élt, mint egy
macska, vagy tudom is én.
Az öreg Jeffre pillantott.
– Nem bírta volna ki az itteni életet.
Jeff belekortyolt a kezében tartott diétás kólába.
– Grace hasonlít rá ebben? – kérdezte Jeff szinte mellékesen.
– Miért kérded?
– Csak érdekel.
– Te nem tudod?
Jeff letette a kólás dobozt maga mellé a szőnyegre.
– Grace nagyon különleges lány – mondta.
– Az – felelte Morris kisvártatva.
– És úgy hangzik, Stella is az volt.
– Stella örök gyerek maradt, nem tudom, ez különlegesnek számít-e.
– Talán ezért akarom Grace-t mindentől megóvni.
– Valóban?
Jeff komoran bólintott.
– Hát, a haja pont olyan, mint Stelláé – válaszolta Morris még mindig Jeff arcát fürkészve.
– Imádom a haját.
– Az arca alig egy év alatt csupa szeplő lett Lamun. A vörös hajával meg azzal a rengeteg
szeplővel úgy nézett ki, akár egy nagy lángcsóva.
Jeff elmosolyodott.
– Grace-nek is előjönnek a szeplői – jegyezte meg bizalmasan –, amikor…
– Nem akarom tudni – intette le Morris.
– Ja, persze – visszakozott Jeff türelmesen. – Te a nagyapja vagy.
Morris bólintott.
Jeff ismét a kezébe vette a kólás dobozt, és hunyorogva nézegette.
– Van valami terved a hétvégére?
– Csak ha hív a lányom.
– Én elmegyek Grace-hez – mondta Jeff.
– Igen?
– Ezen a héten úgy alakult, hogy nem is beszéltem vele. Amióta ideköltöztél, egy szót sem
váltottunk. De… szeretném tudni, mit szól hozzá.
Morris megigazította a fonott karkötőket a bal csuklóján.
– Szeretnéd, ha hálálkodna neked?
– Á, dehogy.
– Tényleg?
Jeff kinézett az ablakon.
– Csak… szeretném tudni, hogy feltűnt-e neki.
 – Hát, az biztosan feltűnt neki, hogy már nem lakom nála.
– Hiányzik – bökte ki Jeff hirtelen elkomorodva.
– Nekem is – vallotta meg Morris.
Jeff visszafordult Morris felé, és határozott hangon kijelentette:
– A hétvégén felhívom.
– Semmi értelme – mosolygott rá Morris.
– Hogy érted, hogy semmi értelme? Honnan tudod te, hogy…
– Nem fogod elérni – pontosított Morris.
– Miért?
– Nem lesz otthon – mondta Morris, és tovább babrált a karkötőkkel. Majd elégedetten
kijelentette: – Londonba utazik hétvégére.

– Imádlak! – hízelgett Maisie Grace-nek.

Valamikor éjszaka bemászott Grace mellé az ágyba, most pedig az oldalán feküdt, fejét
Grace párnáján pihentette, orra alig pár centire volt nagynénje arcától.
Grace megpróbálta kinyitni a szemét.
– Én is imádlak – motyogta alig érthetően.
Maisie még közelebb hajolt Grace-hez, a lány érezte az arcán a kicsi leheletét.
– De én tényleg imádlak – erősködött. Grace már nem is próbálta kinyitni a szemét.
– Úgy érted, hogy szeretnéd, ha felkelnék – pontosított.
– Igen! – vágta rá Maisie.
– Nem megy.
– Ó, dehogyisnem! – felelte Maisie tökéletesen utánozva édesanyja hanglejtését.
– Egyelőre nem megy.
– De reggel van! – tájékoztatta a kislány.
– Nem…
– De bizony! A mami lement a földszintre teát főzni.
– Tényleg?
– Ami azt jelenti, hogy ideje felkelni.
Grace rátette a kezét Maisie oldalára.
– Ne piszkálj, Maisie. Lécci.
– Játszani akarok veled.
– Majd később.
– Most!
– Mindjárt.
– Ne mondd ezt! – szólt rá Maisie szigorúan. – Sose mondd ezt nekem! Nem vagyok
gyerek!
Grace felnevetett, és kinyitotta a szemét.
– Így már jobb – bólintott Maisie.
– Rémes vagy.
Maisie olyan közelről nézte a nagynénjét, hogy kancsalított.
– Legózni akarok!
– Nem akarok, hanem szeretnék – javította ki Grace.
Maisie meg sem hallotta.
– Segítened kell nekem – lihegett Grace arcába.
– Nem kell csinálnia semmit – szólalt meg Ashley az ajtóban.
– De mami! – ugrott fel Maisie az ágyban! – Reggel van!
Ashley három bögrét egyensúlyozott a tálcán. Leo egyik kardigánját kapta a pöttyös
pizsamájára, lábát pedig hatalmas birkabőr mamuszba bújtatta, amitől úgy nézett ki, mint Donald
kacsa.
– Ó, Ash! – könyökölt fel Grace.
Ashley letette a tálcát az éjjeliszekrényre.
 – A forró csoki Maisie-nek, a tea nekünk. Menj arrébb, én is idebújok.
– De én játszani akarok! – kiáltotta Maisie.
Ashley lerúgta a lábáról a mamuszt, és bemászott a húga mellé.
– Pisiltél már? – kérdezte a kislánytól.
– Igen – bólintott Maisie.
– Ne lódíts! Nyomás!
– Nem!
– Sipirc! Különben kiöntöm a forró csokidat a vécébe.
Maisie csigalassúsággal kezdett el kikászálódni az ágyból.
– Nem akarok egyedül vécére menni – morgolódott.
– Kikísérlek – mondta Grace, és felült.
– Nem szükséges – fogta vissza Ashley a húgát. – Kitűnően boldogul egyedül, és Leo
egyébként is ott van a fürdőszobában. Borotválkozik.
– Nem akarom, hogy apa segítsen!
– Akkor pisilj egyedül.
Maisie mogorván nézett fel az édesanyjára.
– Ne beszélgess Grace-szel!
– Tessék?
– Ne beszélgess Grace-szel, amíg nem vagyok itt.
– De Grace a tesóm! – nevetett Ashley.
Maisie komótosan araszolt az ajtó felé, s közben visszanézett az egymás mellett fekvő két
nőre.
– Én jöttem ide hamarabb – jegyezte meg. – Én már éjszaka itt voltam! – és ezzel eltűnt a
szemük elől.
Grace megint megpróbált felülni.
– Olyan cuki – mondta.
– Felébresztett.
– Igen, de nem akkor, amikor bejött – dobta hátra Grace a haját –, arra nem is emlékszem.
– Szerintem felnőttkorában egy kicsit anyára fog hasonlítani – mondta Ashley, és
odanyújtott egy bögre teát Grace-nek. – Anya hol van egyébként?
Grace elvette a bögrét, és két kezébe fogta.
– Otthon nincs szerintem. Talán Barlastonban lehet.
– Tudnunk kellene.
– Gyakorta nem tudjuk, merre jár.
– Igaz, gyakran nem tudjuk. Nem is akarja, hogy tudjuk. Ez is valami főnöki vonás?
Grace belekortyolt a teába.
– Istenem, de jó ez! A reggeli első korty teához semmi sem fogható. Lehet, hogy valami
főnöki vonás is, de szerintem inkább szabadságigény. Szerintem anya vágyik a szabadságra, ő nem
tűri, ha megmondják neki, mit csináljon, vagy hol legyen.
– Ezért van akkora tévedésben Cara és Dan – mondta Ashley, és visszadőlt a párnára. –
Megpróbáltak előírni neki egy szerepet. De anyát akkor is kirázná a hideg bármilyen előírt
szereptől, ha mellesleg maga a szerep még tetszene is neki. Pláne, ha azt valaki más találta ki neki.
– Cara ötlete volt egyébként? – kérdezte Grace. – Nem vall rá.
– Danielé.
– Ó! – mondta Grace, és az állához nyomta a bögrét. – Dan annyira szeretné, ha a cég
növekedne.
– Grace, róluk inkább majd később beszéljünk – vágott közbe Ashley. – Egész hétvégén
beszélgethetünk a cégről. De veled mi van?
Grace egy pillanatra lehunyta a szemét.
– Nem sok – vonta meg a vállát.
– Gracie, ne idegesíts már. Ki vele!
Grace letette a bögrét az éjjeliszekrényre.
 – Hát – mondta lassan –, egyszerűen csak belevágtam egy-két dologba, amit nem tudok
végigcsinálni.
– Morris? Jeff?
– Mindkettő.
– Mindenkivel megesik – felelte Ashley bátorítón. – Mindannyian azt reméljük, hogy meg
tudunk oldani valamit, aztán rájövünk, hogy tévedtünk, és gyakran még csak nem is tehetünk róla.
Grace visszacsusszant a takaró alá, és ismét lehunyta a szemét.
– Nem kellett volna belevágnom – mondta.
– Jeffre gondolsz?
– Cara mondta, hogy ne kezdjek vele. Megmondta, hogy interneten szinte kizárólag
veszélyes alakok keresnek társat. De amikor megláttam a fényképét, és kiderült, hogy közel lakunk
egymáshoz…
– Nem bűn, ha megtetszik neked valaki – jegyezte meg Ashley józanul.
– Jó, de most már ott tartunk, hogy Jeff egyfelől utálja a családomat, másfelől meg közénk
akar tartozni. Ha csak belegondolok abba, hogy Morris nála dekkol, legszívesebben kiszaladnék a
világból, vagy betegszabadságra mennék egy hétre.
Ashley végigmérte a húgát.
– Morris anya problémája, Gracie – szólalt meg szelíden. – Ha nem akarja, hogy Jeffnél
lakjon, akkor neki kell más megoldást keresnie. Nem neked.
Grace kinyitotta a szemét.
– Én csak segíteni akartam.
– Tudom.
– Figyelj – fordult Grace a nővére felé –, tudom, hogy szerinted és Cara szerint anya miatt
nem megy annyira a cég, amennyire mehetne, és nyilván igazatok is van, legalábbis részben, de én
látom az ő oldalát is. Továbbá sokat gondolkodom azon is, milyen érzés lehet elindítani egy ekkora
vállalatot, aztán éveken át dédelgetni, nézni, hogyan növekszik, s munkát adni egy csomó
embernek. Megtapasztalni, milyen az, amikor az egész országban megismerik a nevedet, és aztán
azt hallani a saját gyerekeidtől, hogy meg kell változnod, mert más szerepet szánnak neked, és jobb
lenne, ha ezután átadnád nekik a cég irányítását, mert ők jobban értenek a modern
vállalatvezetéshez.
Ashley is letette a bögréjét, karba fonta a kezét, és hallgatott egy ideig.
– Azt hiszem, nem stimmel minden Cara és Dan között.
– Tényleg? – kapta fel a fejét Grace.
– Volt egy fura beszélgetésem Dannel. Megvárt az iroda parkolójában, és arról faggatott,
tudom-e, miért nem áll szóba vele Cara.
Grace ismét felült.
– Nem áll szóba vele?
Ashley egyenesen maga elé bámult.
– Együtt találták ki, hogy anya mondjon le a vállalatigazgatói posztról, aztán Cara elment a
Radipole Roadra közölni anyával a tervet, majd hazafelé menet hirtelen ráébredt, milyen helyzetben
van anya, és milyen nagy dolgot kérnek tőle. Úgy tűnik, azóta is haragszik Danre az egész ötlet
miatt.
– Belepottyant – jelentette Maisie a küszöbről. Csak pizsamafelső volt rajta.
Ashley kimászott az ágyból.
– Jaj, ne, már megint, Maisie? Megint beleesett a vécépapírguriga?
– Hát, bele – csiripelte a kislány vidáman.
– Ash, folytathatnánk ezt…?
– Egy pillanat, előbb ki kell szabadítanom a gurigát a klozetból. És ki kell derítenem, hol
volt eközben Leo, és miért nem…
– Lement a földszintre – vágott közbe Maisie. – Freddyvel. Freddy olyan hatalmasat…
– Nem akarom tudni, és Grace sem akarja tudni. Hol van a pizsamanadrágod?
– Pisis – mondta Maisie.
 Felnézett az édesanyjára.
– Jaj nekem! – sopánkodott Ashley-t utánozva.
Grace felnevetett.
– Most mondd, mit csináljak vele? – grimaszolt Ashley a húga felé fordulva, színlelt
kétségbeeséssel.
– Ez kell nekünk – kacagott Grace. – Pont ez kell nekünk. Maisie, pont te kellesz nekünk.
Maisie csípőre tette a kezét, és pózba vágta magát.
– Tudom – jelentette ki elégedetten.

Jasper a snooker-világbajnokságot nézte a tévében, amit egyenesen Sheffieldből

közvetítettek. Szívesebben nézett volna focit, de aznap este csak spanyol bajnoki meccset
sugároztak, és ahhoz nem volt elég fanatikus, hogy a spanyol focit válassza a snooker-rel szemben.
A snookerben egyébként is volt valami megnyugtató – az elsötétített terem, a játékosok elegáns
ruhája, a golyók finom koccanásának hangja… És legalább elfoglalta magát addig, amíg – a vártnál
huszonnégy órával később – végre meghallja, amint Susie kulcsa megcsörren a zárban.
Susie szokásához híven mindennap felhívta, és SMS-t is gyakran írt. Szintén szokásához
híven mindig felsorolt Jaspernek egy csomó elvégzendő feladatot is, ami azt jelentette, hogy nem
tudta pontosan megtervezni a napjait, és nem tudta pontosan, mikor, hol lesz. Jasper már nem is
vágta fejéhez, hogy „Bezzeg a gyárba mindig pontosan érkezel, és ott mindent percre pontosan meg
tudsz tervezni”, mert hiábavalónak és méltóságon alulinak találta. Hiszen Susie erre mindig azt
felelte, hogy „De hát, Jas, mindig visszajövök. Végül mindig hazamegyek”, és ez persze igaz is
volt. Amíg a lányok kicsik voltak, mindig pontosan, az előre megjelölt időpontban érkezett, aztán
egyre kevésbé tervezhetőn, míg végül érkezése teljes egészében kiszámíthatatlanná vált. Jasper ezen
az estén hallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó, és Susie elkiáltja magát, hogy „Én vagyok!”, mintha
felmerülhetne, hogy más érkezett meg, majd becsapódott az ajtó, és Susie megkönnyebbülten
hozzátette:
– Szia, megjöttem!
Jasper várt. Tompa puffanást hallott – Susie letette a táskáját az előszobában –, majd halk
neszezés hallatszott, amikor Susie lerúgta a cipőjét.
– Jas! – szólt az asszony a nappali ajtajából, hangjából egyértelműen kicsengett, hogy meleg
fogadtatásra számít. – Micsoda napok vannak a hátam mögött!
Jasper rámosolygott, de nem állt fel.
– Azt meghiszem!
Susie odament hozzá, és megpuszilta.
– Miért snookert nézel?
– Sportot akartam, de ezen kívül csak spanyol foci volt.
Susie megpaskolta a karját.
– Nem voltam biztos abban, hogy itthon talállak. Azt hittem, esetleg megint Ashley-nél
leszel.
– Nem, most nem. Éhes vagy?
Susie elgondolkodott.
– Nem igazán – mondta.
– Egy pohár bor?
Susie elindult vissza az ajtó felé.
– Inkább csak egy teát innék. Elkészítem. Rengeteg mesélnivalóm van.
Jasper felmordult, és visszafordult a tévé felé.
– Jas! Te duzzogsz? – torpant meg Susie az ajtóban.
– Miért duzzognék? – bámulta tovább a férfi a tévét.
– Azért, mert nem jöttem haza tegnap, az új ház miatt és Morris miatt.
Jasper várt egy kicsit, és csak aztán felelt:
– Azt azért még te is beláthatod, hogy fura egy kicsit, hogy nem találkozhattam vele.
– Hogy érted, hogy még én is?
 – Úgy – felelte Jasper kimérten –, hogy te olyan életet élsz, amilyet te választottál. Olyan
szabályok szerint, amelyek nem veszik figyelembe senki más kívánságait. A saját törvényeid szerint
élsz, Suz. Szóval nyilván nem fogsz ugyanúgy viselkedni régen elveszett apáddal, mint mindenki
más, nem igaz?
Susie visszament a szobába, és megállt Jasper széke előtt.
– Nem örülök, hogy itt van, Jas.
A férfi továbbra is meredten nézte a sportközvetítést.
– Tudom – bólintott. – Mindannyian tudjuk. De olyan eget rengető dolog lenne, hogy ha
hirtelen valami nagy probléma adódik az életedben, akkor azt megoszd a férjeddel?
– De én… én nem vagyok valami büszke rá – hebegte Susie.
– Ami csak még jobban alátámasztja, hogy jogos a kérdésem.
Susie leült a kanapé karfájára, és harisnyába bújtatott lábát bámulta.
– Sajnálom, Jas – mondta alig hallhatóan. – Ne haragudj.
Jasper kikapcsolta a tévét.
– Miért ne haragudjak? – kérdezte a beálló csendben.
– Ha esetleg… esetleg úgy tűnt volna, hogy ki akarlak zárni az egészből.
– Ahhoz már hozzászoktam, Suz. Megszoktam már, milyen vagy, amikor a vállalkozással
foglalkozol. De ez egy kicsit más, nem gondolod? Ő az apád!
– Olyan sok minden történt – válaszolta Susie még mindig a lábát bámulva. – Cara és Dan
változást követel, Ashley azt akarja, hogy nagyobb beleszólása legyen a dolgokba, szegény Grace
élete kész káosz…
– És rám ebből nem tartozik semmi?
– Tényleg ne haragudj – szabadkozott ismét Susie.
– Sosem tudom, mikor miért kérsz bocsánatot. Néha azt hiszem, egyszerűen csak azt
sajnálod, hogy elejtettél egy labdát a nagy zsonglőrmutatvány közepette. Néha elgondolkodom
azon, mennyire tudsz te egyáltalán sajnálni másokat, különösen akkor, ha megbántottad őket.
– Megbántottalak? – nézett rá Susie.
– Igen – felelte Jasper, de nem nézett rá.
– Jas, én nem akartalak…
– Jaj, hagyjuk ezt. Nem akarom hallani, mit akartál és mit nem, és hogy tele voltál jó
szándékkal, csak a körülmények így alakultak. Kérlek, ne keress kifogásokat.
Susie hosszú másodpercekig hallgatott.
– Azt legalább megengeded, hogy megpróbáljak jobb lenni? – kérdezte végül.
– Hogyan?
– Mondjuk úgy, hogy holnap sétálunk egy nagyot együtt, a folyóparton, vagy tudom is én,
aztán megebédelünk valahol.
– Bocs, de holnap nem érek rá.
– Nem? – nézett rá Susie csodálkozva. – Mi dolgod van?
– Úgy érted, vajon mi dolgom lehet nekem, Jaspernek, aki mást sem csinált egész életében,
mint a felesége pénzén henyélt?
– Nem-nem, egyáltalán nem így értettem. Sosem mondtam neked…
– Dolgozom – zárta rövidre Jasper.
Susie rábámult.
Jasper felvette a távirányítót, és visszakapcsolta a snookert.
– Koncertem lesz holnap, Suz. Bradyvel. Délután próbálunk, este meg fellépünk.
Shoreditch-ben – dobta le a távirányítót a szék karfájára.

– Jöhetnél gyakrabban – jegyezte meg Leo mosogatás közben a mellette serénykedő

sógornőjének. Ashley és Fred felmentek az emeletre aludni, Maisie pedig egy babzsákon
terpeszkedve, ujját szopva Peppa malacot nézett DVD-ről.
– Szívesen – felelte Grace.
Leo feltűnő szakértelemmel mosogatott, leöblítette a mosogatószert a serpenyőkről, majd
alaposan szemügyre vette őket, nem maradt-e rajtuk még valami maszat.
– Nem tesz jót az embernek, ha a munka és a szórakozás ennyire egy helyhez köti.
– Én szeretem – vonta meg a vállát Grace, miközben lassan törölgette a borospoharakat. –
Szeretem Stoke-ot.
– Azt tudom, csak Stoke olyan kicsi.
Grace letett a pultra egy poharat.
– Nincs semmi baj Stoke-kal. Inkább csak én nem találom a helyemet. Az én életem zűrös
most egy kicsit.
Leo levette a kötényét.
– Sem neked, sem Ashnek nem ártana, ha gyakrabban találkoznátok.
– Ez igaz. Már el is felejtettem, milyen jól kijövünk egymással.
– Pláne most tenne jót nektek.
– Hogy érted, hogy pláne most? – vett kézbe Grace egy újabb törölgetésre váró poharat.
Leo felült a konyhaasztal sarkára.
– Hát, nyilván neked is feltűnt, hogy kissé megváltoztak a dolgok errefelé.
Grace bedugta a konyharuhát a borospohárba.
– Szerintem az tök jó, hogy átvetted a gyereknevelést, meg a háztartást, meg mindent –
mosolygott a sógorára. – Ash azt mondta, ez óriási változásokat fog hozni az életében.
– Ezért csinálom. Meg a gyerekekért.
– Hát persze – bólintott Grace udvariasan.
– De nem csak azért, mert így meg van oldva a gyerekfelügyelet, amivel eddig olyan sokat
kínlódtunk. Ennél többről van szó.
Nézegette egy ideig a poharat, amelyet Grace letett az első mellé, majd folytatta:
– A lényeg az, hogy téged és Asht ugyanakkora befolyás illetne meg a cégnél, mint Carát és
Dant.
– Igazán nem lehet rájuk panaszunk – vágta rá Grace.
– Kifogástalanul viselkednek abban a hatalmi helyzetben, amiben vannak. De neked és
Ashnek nincs akkora hatalmatok, mint nekik, és ez nem helyes.
Grace kiterítette a konyharuhát az egyik szék háttámlájára.
– Lehet, hogy én jobban szeretem a kevésbé direkt befolyást. Hozzám az jobban illik.
– Ez pusztán szócséplés. Ez egy családi vállalkozás, és mint ilyen, egyenlőségre kell
épülnie. Én és Ash, ha úgy tetszik, meghoztuk a magunk döntéseit a házasságunkban és a
családunkban. Most nektek, neked és neki is meg kell hoznotok a magatok döntéseit a
munkahelyeteken is.
Grace hosszasan nézte sógorát.
– Ezért vállaltad át a gyereknevelést? – kérdezte végül. – Hogy lehetőséget adj Ashley-nek,
hogy… hogy magasabbra törjön?
Leo felállt, és gyors léptekkel a vízforralóhoz ment.
– Igen – felelte a lánynak. – Kérsz kávét?
TIZENKETTEDIK FEJEZET

– Azért jöttem – mondta Cara –, mert bocsánatot szeretnék kérni.

A tárgyaló küszöbén állt, kezét a kilincsen pihentette. Susie az asztalnál ült, szanaszét
hevertek körülötte a vázlatfüzetek, laptopja nyitva állt előtte. Úgy nézett fel Carára, mintha hirtelen
nem is tudná, ki szólt hozzá, és szórakozottan visszakérdezett:
– Hogy micsoda, drágám?
Cara behúzta maga mögött az ajtót.
– Nem lett volna szabad úgy beszélnem veled – mondta. – És nem lett volna szabad csak
úgy kirohannom a házból.
Susie levette olvasószemüvegét, és letette az egyik vázlatfüzetre.
– Tisztában vagyok azzal, hogy hallanom kell ezeket a dolgokat.
Cara leült az anyjával szemben.
 – Nem akartam annyira ellenségesnek tűnni – szabadkozott tovább.
– Értem.
– Anya, nem kritizálni akartalak, hanem javasolni valamit. Semmi mást.
– Márpedig úgy tűnik, ez a hét a kritikáké – válaszolt Susie szomorkásan.
– Hogy érted ezt?
Susie felsóhajtott. Kézbe vette a szemüvegét, babrált vele egy kicsit, majd ismét letette.
– Meglehetősen… fájdalmas volt nekem ez a hét – mondta vontatottan.
– De anya! Mit jelent ez?
Susie hátrébb dőlt a székében.
– Dan itt van? – kérdezte.
– Telefonál. Sok a dolga.
– Ti ketten…? – kezdte, de aztán elhallgatott.
– Jobbára – bólintott Cara, majd előrehajolt. – De veled mi van? Morris zaklatott fel?
– Részben.
– Akkor mi?
Susie elfordította tekintetét a lányáról.
– Apád – bökte ki szomorúan.
– Apa?
– Nagyon dühös rám.
– Ugyan, ne is foglalkozz vele – vonta meg a vállát Cara. – Apa mindig maximum öt percig
haragszik, aztán úgyis megbocsát, képtelen haragudni rád.
– De most nagyon dühös. Egészen ridegen viselkedik. Tegnap egész nap nem jött haza,
valami koncerten lépett fel Bradyvel. El akartam menni megnézni őket, de nem engedte.
– Nem engedte?
– Nem akarta, hogy ottlegyek.
– Milyen gyerekes – ingatta a fejét Cara.
– Nem igazán. Inkább… inkább olyan, mintha kénytelen lenne valami nagy dolgot csinálni,
hogy végre feltűnjön valami valakinek, aki egyébként nem figyel rá.
Susie Carára nézett.
– Beszéltél vele mostanában?
– A múlt héten.
– És?
– Teljesen normálisnak tűnt. Megbeszéltük, hogy ezen a héten átjön hozzánk vacsorára,
beszélgettünk egy kicsit Leóról és Ash-ről, és elmondta, hogy szerinte Grace most már jobban van.
Nem mondott semmi különöset.
– Szerinte be kellett volna mutatnom Morrisnak – mondta Susie.
– Miért, szerinted nem?
Susie ismét kézbe vette a szemüvegét.
– Nem akarom, hogy Morris belefolyjon az életembe.
– Bennünket azért rendesen belekavartál!
– Tudom. Nincs ennek semmi értelme. Még csak kifogásokat sem találok. De ha ott tudnám
tartani Morrist Stoke-ban, akkor… akkor talán tehetnék úgy, mintha… Jaj, szóval, nem úgy értem,
hogy tehetnék úgy, mintha nem is lenne, de legalább meg tudnám akadályozni, hogy egyre nagyobb
szerepet kapjon az életemben.
Cara nézte, hogyan piszkálják édesanyja ujjai a szemüveg teknőckeretét.
– De mama, ez hülyeség – mondta Cara az eddiginél sokkal kevésbé békülékeny hangon.
– De hát…
– Számodra Stoke a világ közepe, a gyár miatt. Azt mondtad, hogy a barlastoni ház azért
fontos neked, mert ott tudnál alkotni. És Morris ezekben már benne van, ezen már nem tudsz
változtatni, mert ott bukkant fel. Ha van valaki, akit kizártál abból, ami jelenleg veled történik,
akkor az apa.
Hallgattak.
 – Ő is ezt mondta – jegyezte meg végül Susie.
– Tényleg?
– Nem szó szerint, de ez volt a lényege.
Most Cara hallgatott.
– Lehet, hogy hirtelen rádöbbent – mondta végül –, hogy ő… hogy mondjam… mintha
alvajáróként élné az életét.
– De hát ez nem így van! – tiltakozott Susie. – Mi mindent megbeszélünk. Mindent
elmondok neki.
– Nem, anya.
– De hát…
– Már nem. Leszoktál róla. Amikor megvetted a Szalon-házat, akkor is egyedül döntöttél.
Apa ellenezte az egészet, még akkor is, ha hagyta magát meggyőzni. És aztán jött Morris.
Susie ismét az orrára biggyesztette a szemüveget.
– Azt hittem, azért jöttél, hogy bocsánatot kérj – jegyezte meg kissé összeszedettebben.
– Igen. Azért jöttem. Hallgatott kicsit, majd hozzátette:
– És nézd, mi történt.
❖❖❖

Dan szeme sarkából látta, hogy Cara kijött a tárgyalóból, és becsukta maga mögött az ajtót.
Meredten bámulta a monitort, de azért látta, hogy Cara odamegy az asztalához, mond valamit
Kittynek, majd pedig Dan döbbenten látta, hogy a felesége elindul felé. Nem mutatta, hogy
pontosan lát mindent, csak arra ügyelt, hogy ne maradjon le semmiről. Cara nyilván megint
udvariasan, barátságosan és távolságtartón fog beszélni vele, ahogy azt már az elmúlt néhány
napban megszokta, úgyhogy ő is ugyanolyan kedvesen fog viselkedni vele, mint eddig. Kimerítő és
mesterkélt volt ez az egész, de egyelőre nem tudott jobbat. Cara diktált, és úgy tűnt, hiába dühítette
a helyzet Dant, képtelen volt változtatni rajta. De legalább most már sikerült találni egy új
időpontot, amikor leülhetnek tárgyalni a vállalatvezetési tanácsadó céggel.
– Van egy perced, Dan? – kérdezte Cara megjátszott lazasággal.
Dan úgy döntött, belemegy a fárasztó játékba.
– Neked mindig – felelte anélkül, hogy felnézett volna a monitorról.
– Hurrá! Egy kávé odalent?
– Odalent? – pillantott fel Dan önkéntelenül.
– A kávézóban – mosolygott Cara kitartón. – Nem az irodában.
– Most?
– Máris.
– Várok egy hívást a…
– Hozd a telefonodat. És szólj Kittynek.
Dan hátratolta a székét, és gyanakodva méregette feleségét.
– Valami gond van?
– Ugyan, dehogy! – nézett rá Cara ártatlanul kerek szemekkel. – Ugyan mi gond lenne?
– Jaj, Cara, hagyd már ezt abba.
– Beszélni akarok veled – mondta Cara sokkal halkabban.
– Nos, ez esetben…
– De nem itt – biccentett Cara a tárgyalóterem felé.
Ekkor megcsörrent Dan telefonja.
– Mindjárt megyek utánad – mondta Dan, és felvette a telefont.
– Amerikai kávé jó lesz? – kérdezte Cara egészen halkan.
Dan rámosolygott. Annyira jól esett neki végre normálisan mosolyogni a feleségére, hogy
szinte beleszédült.
– Mindig – mondta, és nem csak a kávéra értette. Majd a füléhez emelte a telefont.
Cara egy ablak melletti asztalnál várt rá, nézte a gondozott gyepet, amely elrejtette szeme
elől az autóparkolót. Előtte egy üvegkancsóban kedvenc gyógyteája volt, vele szemben pedig
frissítő kávé várta Dant. A férfi szótlanul leült, és öntött egy kis teát a feleségének.
– Köszönöm – mondta Cara.
Dan magának kávét öntött. Nagyon szeretett volna beszélni, de az ösztönei azt súgták, hogy
hallgasson. Úgyhogy inkább belekortyolt egyet-kettőt a kávéjába, majd ő is a hosszú ablakok
mögötti gyepet bámulta, és igyekezett teljesen semleges dolgokra gondolni.
Cara hozzá sem ért a teájához, csak a teáskanalat babrálta és kocogtatta az alátéthez, majd
egyszer csak megszólalt:
– Szinte képtelenség eligazodni ebben a helyzetben.
Danielnek görcsbe rándult a gyomra.
– Mármint rajtam?
Cara rápillantott.
– Nem, anyán.
Danielnek nagy kő esett le a szívéről.
– Á!
– Gyötört a lelkiismeret-furdalás. Azt hittem, bántottuk, hogy nem vettük figyelembe,
milyen sok mindent ért el, és mennyi mindent tett a vállalatért, és értünk. Úgyhogy az előbb
bocsánatot kértem tőle. Elmondtam, hogy nem akartam olyan kíméletlennek és érzéketlennek tűnni,
és hogy valószínűleg át kell gondolnunk a javaslatunkat arról, milyen szerepe lehetne a jövőben a
cégnél, ő meg ott ült a tárgyalóban, körülötte gumicsizmák vázlata. Gumicsizmáké! Mellette a
laptopja kinyitva, rajta annak a rohadt háznak a fényképe, és még csak oda sem figyelt rám. Még
csak rám se nézett!
Elhallgatott. Daniel úgy döntött, továbbra is csendben marad. Észrevette, hogy Cara keze
nagyon enyhén ugyan, de remeg. Mégis ellenállt a késztetésnek, hogy megnyugtatón megszorítsa.
– Aztán kiderült – folytatta Cara –, hogy anya és apa összezörrentek a hétvégén. Anya csak
szombat este ért haza, apa meg vasárnap reggeltől estig zenélt, és nem akarta, hogy anya elmenjen a
koncertjére. Anya meg nem akarja engedni, hogy apa megismerje Morrist, pedig egy-két héten belül
be akarja költöztetni a Szalon-házba, amint aláírták a szerződést. Szóval Morris ott fog lakni,
pontosabban ott fog táborozni egy házban, amelyet apa még nem is látott. És apának tele van a
hócipője, amit én meg is értek. Tizenkilenc éves kora óta ismeri anyát, és végig, mindenben
mellette állt, erre most anya kizárja ezekből a nagy döntésekből. Ráadásul anya mindenféle
hülyeséget hangoztat arról, miért nem engedi az élete különböző területeit összemosódni. Azért
mentem oda, hogy elnézést kérjek, és úgy jöttem ki, hogy pusztuljak meg, ha még egy
bocsánatkérés kijön a számon. Elhallgatott, és felemelte a teáscsészét. Majd újra letette.
– Te jó ég, reszketek – mondta.
– Lélegezz mélyeket! – javasolta Daniel.
– Azt teszem.
– Nem. Lélegezz normálisan: lassan, mélyen.
– Legszívesebben bőgnék. Nem szomorúan, hanem dühösen. Szeretnék segíteni neki, erre
ellehetetleníti, hogy bármit is tegyek. Tiszta káosz az egész nő. Hiába van sok esze, ez az egész így
értelmetlen. Egyre inkább csak a saját feje után megy. Csak addig érdekli a véleményünk, amíg
egyetértünk vele…
– Hagyd most már abba – szakította félbe Daniel, majd elővett egy zsebkendőt, és felé
nyújtotta. – Tessék!
Cara kifújta az orrát.
– Nem hinném, hogy tényleg ki akarja zárni Jaspert az életéből – jegyezte meg a férfi. –
Hiszen szüksége van rá.
Cara ismét fújt egyet, majd a zsebkendő egyik tiszta csücskével megtörölgette a szemét.
– Szétkenődött a szempillafestékem?
– Nem. Vagyis de, egy kicsit.
– Úgy viselkedik, mintha nem lenne szüksége senkire.
– Így reagál a változásra. Vagy a változás lehetőségére. Ez egyfajta dac.
– Megbolondulok tőle.
 Daniel előrenyúlt, és Cara füle mögé simított egy tincset.
– Ne hagyd, hogy kihozzon a béketűrésből.
Cara a férjére nézett.
– Nem mi tévedtünk – mondta Dan. – Nem tévedtünk abban, hogy változások kellenek a
vállalatnál. Lehet, hogy frusztráltak vagyunk, sőt, biztos, de nem tévedtünk.
– Biztos vagy te ebben? – grimaszolt Cara.
– Teljesen.
– Mi lesz, ha anya a sarkára áll, és nem hajlandó kompromisszumokat kötni?
– Akkor lelépünk.
Cara teljesen elképedt.
– Micsoda? Otthagyjuk a céget?
– Ha muszáj – mondta Daniel, miközben állta Cara tekintetét. – Ez csak egy ötlet. De ha
nem fontolunk meg minden lehetőséget, akár a legszélsőségesebbeket is, akkor nem fogjuk
megtalálni a helyes választ. Én csupán ennyit mondok.
Cara némán bólintott, majd nagyot nyelt.
– Na igen – felelte alig hallhatóan.
❖❖❖

Grace úgy döntött, hogy csak a déli vonattal megy vissza Stoke-ba, hogy indulás előtt még
be tudjon ugrani a Radipole Roadra az apjához. Mindezt csak az utolsó pillanatban, reggeli alatt
találta ki, amikor Ashley odaszólt neki, miközben kiviharzott a házból:
– Csak azt ígérd meg, Gracie, nem engeded, hogy bárki kihasználjon. Ne engedd meg se
anyának, se Morrisnak, se pedig Jeffnek. Ne hagyd, hogy bárki áldozatot csináljon belőled. Oké?
Ashley lehajolt megpuszilni Grace-t, majd Fredet, aki éppen Grace térdén ücsörgött
egybeszabott pizsamájában, és egyenként, kézzel pakolta be szájába az áfonyákat.
– Megpróbálom – bólintott Grace.
– Próbáld! A kedvesség egy dolog. De ha engeded, hogy kihasználjanak, az már más.
– Tudom. Legalábbis igyekszem észben tartani. Sőt, ha tudni akarod, már ma reggel
elkezdek változtatni. Úgy gondoltam, beugrom apához, és csak egy későbbi vonattal megyek.
Amikor nekem megfelel.
Ashley kivett a tányérból egy hatalmas áfonyát, és Fred szájába dugta.
– Nagyon helyes. Szia, picikém. Szia, Grace! Gyere máskor is, minél hamarabb!
„Jönni fogok” – gondolta Grace. Tényleg tetszett neki, hogy Ashley-nél kizökkent a
mindennapokból, és örült, hogy részese lehetett az életüknek. Többször is rádöbbent, hogy a család
az élet minden más területét meghatározza, hogy a családnak egészen elementáris hatása van.
Megerőltető és kimerítő, ugyanakkor célt és értelmet ad az életnek. Grace csupán néhány éjszakát
töltött el Ashley vendégszobájában, és máris bátrabbnak, határozottabbnak érezte magát. Úgyhogy
ezeket az egészséges és optimista érzéseket, átviszi a Radipole Roadra, és ad belőle az apjának is.
Hiába állt Jasper már évtizedek óta a saját lábán, azért a hétfő reggel mindig hétfő reggel marad,
biztosan ráfér majd egy kis biztatás.
Jasper SMS-ben válaszolt, hogy egész délelőtt otthon van. Így amikor Grace megérkezett, és
saját kulcsával kinyitotta az ajtót, azt hitte, a stúdióban találja majd, Jasper azonban a konyhában
volt, és éppen kávét főzött. Az asztalon egy csupor méz és egy csomag vaj állt, valamint két tányér
egy-egy késsel.
Grace megpuszilta apját.
– Szia, apa! Nem is reggeliztél még?
Jasper éppen forró vizet öntött a kávéra.
– Vártam, hogy megéhezzem. Meg téged is vártalak.
– Én ettem már egy kis áfonyát Freddel. Meg egy fél banánt, amit Maisie hagyott meg.
– Maisie nagyon határozott kislány.
– Nagyon.
– Jól nézel ki – pillantott Jasper a lányára.
 – Jól is érzem magamat. Remekül telt a hétvége. Ki is ment a fejemből a sok agyalás.
Jasper felnevetett. Az asztalhoz vitte a kávét.
– Kérsz pirítóst?
– Nem igazán.
– Jaj, ne már! Mézes pirítós! Tudom, hogy szereted.
– Ha az ember Fred mellett mézet eszik, csupa ragacs lesz.
Jasper elhelyezkedett a szokásos székén.
– Hihetetlen, hogy a kicsik milyen maszatosak tudnak lenni. Addig egyél mézes pirítóst
felnőtt módjára, amíg tudsz. És nekem is piríts egyet.
Grace kivett hát két szeletet a zacskóból.
– Ashley azt mondta, koncerteztél – jegyezte meg.
Jasper kitöltötte a kávét.
– Igen – felelte fesztelenül.
– És?
– Nagyon jó volt – mosolygott Jasper a kávékiöntőre. – Tényleg! Iszonyú jó volt.
Grace bedugta a két szelet kenyeret a pirítóba.
– Tetszettél a közönségnek?
Jasper megvonta a vállát.
– Ugyan, apa! – nevetett Grace. – Tutira imádtak!
– Igazából el voltak ájulva tőlünk. Minden jegy elkelt, a koncert meg állati jó volt.
Hihetetlen. Háromszázan voltak. Tiszta őrület.
– Nem lep meg.
– Még énekeltem is! Ezer éve nem énekeltem. Nem akartam, csak úgy alakult. Akár
reggelig elhallgattak volna bennünket.
Grace az asztalhoz vitte a pirítósokat, és mindegyik tányérra dobott egyet.
– Aú, ez meleg. De ez tök jó, apa. Lesz akkor folytatás?
– Azt hiszem, igen. Brady szerint bunyó lesz értünk.
– Akkor jól telt a hétvégéd.
– Nem igazán – tolta a lánya elé Jasper a vajat.
– Na ne. Nem mondod…
Jasper gondosan megvajazta a pirítósát.
– Nem muszáj beszélnünk róla – mondta.
– Szerintem meg muszáj – nézett rá Grace.
– Csak egy hullámvölgy…
– Apa, nem stimmel ez az egész.
– Nem akarok panaszkodni.
– Nem muszáj.
– Jól vagyok, Gracie. Majd lekötöm magam a zenével.
– Nem – ingatta a fejét Grace, és beledugta a kést a mézes csuporba.
– Hű, hogy utáltam, amikor gyerekkorotokban ezt csináltátok – jegyezte meg Jasper. – Tele
lett a méz morzsával…
– Apa, gyere velem Stoke-ba! – vágott Grace az apja szavába.
– Stoke-ba?!
Jasper letette a kést.
– Igen. Most. Gyere velem, alhatsz nálam, nézd meg a barlastoni házat, ismerkedj meg
Morrisszal!
– Nem lehet…
– Miért?
– Suz háta mögött…
– Ő sem volt teljesen nyílt veled, nem? Egyébként sem kell a háta mögött settenkednek.
Felhívhatod a vonatról.
– Felhívhatnám most is…
 – Nem! – vágott közbe Grace.
– Ezt főztétek ki a hétvégén Ashley-vel?
– Dehogy! Most jutott eszembe.
Jasper eltolta maga elől a tányért. Hozzá sem nyúlt a pirítóshoz.
– Az tény, hogy elegem van – mondta.
– Akkor gyere!
– De nem kellene megvárnom, amíg megnyugszom?
– Nem! – ellenkezett Grace vehemensen. – Én vetettem fel, s győztelek meg. Én viszlek
magammal a vonatra.
– Még sosem csináltam ilyesmit vele – nézett Jasper a lányára.
– Ashley erre azt mondaná, hogy egy dolog a szeretet, és más, ha hagyod, hogy
kapcarongynak nézzen.
– Szerintetek kapcarongynak néz? És Cara szerint is?
Grace már bánta, hogy ezt mondta.
– Egy kicsit – vallotta meg végül.
– A mindenit – dőlt hátra Jasper pislogva.
– Bocs, apa.
– Ez kicsit övön aluli volt.
– De tudsz ezen változtatni – erősködött Grace, és maga is meglepődött a makacsságán.
– Szerinted változtatnom kellene?
– Mi szeretnénk, ha szeretnél változtatni.
Jasper felsóhajtott.
– Sosem hittem volna, hogy éppen te fogod közölni velem, hogy álljak a sarkamra.
– Én sem.
– És tényleg nem Ashley bujtott fel?
– Ashley csak azt mondta, hogy ne lógjak együtt olyanokkal, akik ki akarnak használni. Ha
nem is szó szerint.
Jasper kezébe vette a kávésbögréjét.
– Nem lehet, Gracie. Őt nem hagyhatom itt – pillantott hátra a válla fölött a madárkalitkára,
amelyben Polinézia szunyókált.
– Hívd fel Beneditát, majd ő eteti néhány napig.
– Nem lehet.
– Akkor majd én felhívom. Ha anyát még arra sem lehet megkérni, hogy két napig gondozza
a saját papagáját.
Jasper belekortyolt a kávéjába.
– Erőszakos vagy – mondta.
– Te meg gyáva.
– Tényleg? – vonta meg Jasper a vállát.
– Apa, egyikünk sem akarta azt, ami történt. Egyikünk sem tehet arról, hogy megtörtént. De
nem kell tűrnünk semmit. Gyere velem Stoke-ba, és kivételesen állj a sarkadra!
A szoba túloldalán Polinézia kihúzta a fejét a szárnya alól, és körülnézett a konyhában, majd
barátságos hangon megszólalt:
– Kopj le!

– Imádjuk ezt a kávézót – közölte az egyik anyuka Leóval. – Teljesen bababarát.

Szerdánként ott szoktunk kávézni. Te is eljöhetnél. Nem lesz ott rajtad kívül más férfi, nekem
elhiheted!
Csinos, vékony, energikus nő volt, hasára kötve egy gyerek bóbiskolt, haját pedig a feje
tetejére copfozta fel. Amíg beszélgettek, folyamatosan rugózott egy kicsit, miközben a copfja le-föl
himbálózott.
Amandának hívják, a fia, Felix, Maisie csoporttársa volt az óvodában. Leo megkérdezte
Maisie-től, kedveli-e Felixet, mire a kislány csak a szemét forgatta, és őszinte szenvedéllyel
rávágta, hogy naná, szóval úgy tűnt, hogy Leónak nem ártana elfogadni a meghívást a szerda
reggeli kávézásra, és összebarátkozni Felix anyukájával. Egyébként sem ártana, ha Fred némi időt
töltene más gyerekekkel, neki magának pedig az jönne jól, ha végre teljes képet kapna arról, milyen
vezetni egy családot. Úgyhogy miután elvitte Maisie-t az oviba, és lehámozta magáról a kislányt a
szokásos zokogás közepette, amelyhez Maisie megingathatatlanul ragaszkodott, Leo eltolta a
babakocsiban utazó Fredet az ovitól két sarokra levő kávézóba.
A kávézóban kizárólag nők tartózkodtak, már amennyire ezt meg tudta állapítani. Hátul volt
egy lépcsővel megemelt rész, ahol műanyag játékok hevertek a földön, az asztaloknál azonban csak
fiatal és fiatalos nők és gyerekek ültek. Leo soha életében nem látott ennyi kicsit egy rakáson.
Akadtak köztük a csecsemőktől a totyogókig mindenféle korúak, és a zaj leírhatatlan volt. A nagy
gyereksereglet közepén ültek az anyukák, néhányan egykét gyerekkel az ölükben – összességében
meglehetősen szórakozottan –, és mindenki csacsogott. Néhány asztalon egy-egy nyitott laptop is
állt, a legtöbb előtt bögrék és csészék álltak, és az egész olyan öntelt és megközelíthetetlen klubnak
tűnt Leo számára, mintha csak kiszögezték volna a kávézó ajtajára, hogy: Idegeneknek belépni
tilos!
Leo férfiakat keresett a tekintetével. Csak egyet talált – egy nagyapa lehetett –, aki
eltökélten újságot olvasott az egyik sarokban, és lerítt róla, hogy semmi kedve belefolyni a
locsogásba. Először nem látta Amandát, de aztán megpillantotta, amint éppen Felix húgával a
térdén heves társalgást folytatott valakivel. Bátortalanul felemelte a kezét, hogy integessen neki, de
aztán meggondolta magát. Amanda ezúttal elegáns kontyba fogta össze a haját, és úgy tűnt, teljesen
belemerült a beszélgetésbe. Leo úgy látta, hogy a zsúfolt asztalok között el sem tudna jutni hozzá,
de ha mégis, akkor sem tudná, hogyan viselkedjen. Egy szia és egy félmosoly nem is lenne elég, azt
simán elsöpörné ez a nagy nyüzsgés. És egyébként is, mit kezdene Fred egy egész kávézónyi idegen
gyerekkel, ahol ráadásul ő az egyetlen, aki nem az anyukájával jött?
Leo nagyot nyelt. Nevetséges. Diplomás, művelt, megnyerő, harmincnégy éves férfiként,
azzal kellett szembesülnie, hogy Fred az útlevele ebbe a kávézóba. Elég csak kivennie a kisfiút a
babakocsiból, és máris magabiztosan, céltudatosan vonulhat be, és ahelyett, hogy hátránynak érezné
nemét, kihasználhatná a belőle fakadó előnyöket. Lepillantott Fredre. A kisfiú elaludt – hirtelen, de
visszavonhatatlanul, ahogy a picik szoktak.
– Freddy! – szólt Leo a fiához, nem túl hangosan.
Fred meg se moccant. Kissé oldalra csúszott, puha, kerek pofija nekinyomódott a babakocsi
oldalának. Dundi kezecskéi nyugodtan pihentek a hasán, amely egyenletesen emelkedett és süllyedt
a tengerészkék takaró alatt.
Leo újra szemügyre vette a kávézót. Úgy tűnt, senki sem vette észre, hogy ott ácsorog
tétován az ajtó előtt. Senki sem nézett fel, mindenkit lekötött a beszélgetés és a saját gyereke, és
senkinek sem tűnt fel a magányos apuka, aki ott téblábolt – mert ez ide a megfelelő szó – a kávézó
üveges ajtaja előtt, olyan ábrázattal, akár a csokoládét kunyeráló kiskutya.
– Na, most mi legyen? – kérdezte Leo Fredtől.
Fred csak aludt tovább. Kissé nyitva tartott szája sarkából csorogni kezdett a nyál, és lassan
lefolyt az állára. Leo lehajolt, elővett egy gyűrött papír zsebkendőt, és megtörölte Fred száját.
– Menjünk, vagy maradjunk? – beszélt Leo továbbra is a kisfiúhoz. – Rajtad áll.
Frednek még a szempillái sem rezdültek. Úgy tűnt, mintha még órákig esze ágában sem
lenne felébredni.
– Rendben. Akkor megyünk – határozta el magát Leo.
Megfordult a babakocsival. Ha Amanda mégis észrevenné, és utána kiáltana, gondolta,
akkor majd azt mondja neki, hogy azért nem mennek be, mert Fred alszik. De Amanda nem vette
észre. Senki sem látta meg, így aztán senkinek sem tűnt fel, hogy távozik. Hirtelen legszívesebben
futásnak eredt volna, úgyhogy nagy iramban tolta maga előtt a babakocsit, mintha üldözné valaki.
Fred békésen aludt tovább. Amikor hazaértek, Leo a babakocsiban hagyta a kisfiút az
előszobában, és lement az alagsorba kávét főzni. Roppant sürgetőnek érezte, hogy kávét főzzön;
méghozzá nagy gonddal, odafigyelve. A mikróban fogja megmelegíteni a tejet, amelyet aztán
fáradságos munkával felhabosít majd azzal a kütyüvel, amit Ashley tett karácsonykor a fa alá.
Ashley. Ashley eszébe sem jutott az egész… incidens alatt. Vajon mit szólna Ashley, ha tudná,
hogy kibújt egy rendkívül barátságos meghívás alól, pusztán azért, mert életében először ki kellett
volna lépnie a férfiak számára biztonságos terepről, noha ő maga ragaszkodott a mostani
felálláshoz? Vajon Ashley megértené? Vajon elnézné neki? Elvégre a nők sok mindent elnéznek a
férfiaknak. Vagy egyszerűen szánalmasnak tartaná? Leo apja, akinek szenvedélye volt a lóverseny,
azt mondaná, hogy Leo elbukott az első akadálynál. Pedig az az első akadály önmagában nem is
tűnt olyan ijesztőnek.
Leo a nagy műgonddal elkészített kávét a kanapéhoz vitte, ahol mindannyian tévézni
szoktak. A párnák még mindig őrizték az előző este lenyomatait, és bár Leo elhatározta, hogy a
rendrakást sem fogja jobban erőltetni, mint a főzést, azért elcsüggedt, amikor meglátta, hogy Ashley
szanaszét hagyta a gyűrött párnákon az Evening Standard lapjait. A kanapé mintha Leo érzéseit
tükrözte volna – szinte szégyenkezett.
Leo leült, és a térdére könyökölve fogta a kávéját. Nézegette a tetején a habot – ő maga
készítette. Mindenhol egyforma vastag, könnyű takaróként feküdt a kávén, széleit épp csak
megszínezte a folyadék. Leo átgondolta, mit érzett a hétvégén, milyen magabiztosan viselkedett,
főleg Grace-szel, amikor egyenesen megmondta neki, mit kellene tennie, hogy ki kellene állnia
magáért, szembe kellene szállnia az anyjával és az idősebb nővérével, és támogatnia kellene
Ashley-t, hogy ő is megkapja a neki járó elismerést. Lehunyta a szemét. ,Mennyi marhaság –
gondolta –, micsoda baromság; mégis kinek képzelem én magamat? Tedd ezt, Grace, tedd azt, aztán
három nap múlva annyi vér sincs a pucámban, hogy be merjek menni egy anyukákkal teli kávézóba,
pedig ott van velem Fred, a tökéletes ürügy.”
Lehajtotta a fejét, beleszürcsölt a habtakaróba. Nem fogja elmesélni Ashley-nek ezt a
délelőttöt, határozta el. Senkinek sem fog beszélni róla. A potenciális szemtanú szerencsére aludt,
és egyébként sem tud beszélni. Vidáman elcseverészik majd délután Amandával, amikor a
gyerekekért mennek, és majd azt mondja, hogy más dolga volt, aztán pedig majd megígéri, hogy
jövő szerdán mindenképpen ott lesz. Jövő szerdára pedig kitörli az emlékei közül ezt a napot, s
szépen elraktározza valamelyik hátsó traktusban. A kezdők hibája ez, bárkivel előfordulhat.
Körülnézett a szobában. A reggeli maradványai még mindig az asztalon hevertek, és tudta,
hogy a mosógép előtt az ágyneműhuzatok csak arra várnak, hogy bepakolja őket. Ami azt is jelenti,
hogy tiszta ágyat kell húznia, és ha már odafönt van, a fürdőszobában sem ártana rendet rakni.
Ismét hangosan beleszürcsölt a kávéba. Az a baj, hogy egyikhez sem volt kedve. Sőt, igazából a
háta közepére sem kívánta a rengeteg házimunkát, ami rá várt, mielőtt elindulna Maisie-ért, és ez
meglepte. Nem számított arra, hogy az oly határozottan választott háztartásbeli élet ilyen magányos
lesz, monoton és egyszerű. Szerette volna, ha ismerősként köszöntik azok a fiatal nők, és szégyellte,
hogy szeretett volna közéjük tartozni, szégyellte ezt kimutatni. Vajon olyasmit vállalt magára, amit
nem tud elvégezni, ahogy oly sok mindenben mondott már csődöt eddigi életében?
Bömbölés hallatszott az előszoba felől. Fred felébredt. A házimunka – üzente neki a
bömbölés – nem hagy választási lehetőségeket. És egyáltalán nem érdekli a munkavégző neme.
TIZENHARMADIK FEJEZET

– Nem! – jelentette ki Grace. – Nem kísérlek el.

– Csak mutass be bennünket egymásnak – próbálkozott Jasper újra. – Csak addig maradj ott,
amíg…
Grace a táskája fölé hajolva kutatott a kulcsa, a telefonja és a többi létszükségletű dolog
után.
– Nem – ismételte meg. – Nem, apa. Eddig fogtam a kezedet, és idáig már eljutottál. Most te
jössz. Egyébként meg nem harap.
Jasper látta, hogy Grace felé csúsztatja a slusszkulcsot a konyhapulton.
– De azt nem tudom megígérni, hogy én nem fogom megharapni – mondta.
– Csak nyugodtan.
– Ezzel nem segítesz.
– Dehogynem! – tiltakozott Grace. – Az az izé vagyok, az a micsoda a fizikában…
Katalizátor!
– Nem szeretem a konfliktusokat. Tudod jól.
Grace vállára vette a táskáját.
– A tegnapot is túlélted – jegyezte meg könyörületet nem ismerve. – Amikor megmondtad
anyának, mire készülsz.
– Tegnap nagyon dühös voltam – sóhajtotta Jasper.
– Akkor legyél ma is dühös.
– Szóval nincs kegyelem? – pillantott Jasper a lányára.
– Nincs – szögezte le Grace ismét. – Egy csepp sincs.
És ezzel megint bökött egyet a slusszkulcson.
– Gyerünk, apa. Vigyél el dolgozni, aztán mehetsz a Trentham Parkba. Morris már vár.
„Ami csak ront a helyzeten” – gondolta Jasper Stoke-ból kifelé tartva. Ha legalább
meglephette volna a mindenki hátán púp és világ életében megvetett apósát, akkor jobb helyzetben
lett volna. De az öreg várta, ideje volt felkészülni, és ez egészen más helyzetet teremtett. De Grace
ragaszkodott hozzá, hogy felhívja a nagyapját, és szóljon neki, hogy a veje a Trentham Parkba
készül, és Morris tájékoztatta Grace-t, hogy a park közepén álló műhelyben lesz, amelyet Jeff
főnöke adott át neki használatra. Grace szerint Morris higgadtnak tűnt, de ő mindig az, hagyja, hogy
sodorják az események.
– Ezt úgy mondod, mintha szinte szimpatikusnak találnád – jegyezte meg Jasper a száját
húzva.
– Nem találom annak. De vannak olyan tulajdonságai, amelyeket el tudok viselni –
válaszolta Grace, amivel kifejezetten felidegesítette az apját. Jasper ugyanis rádöbbent, hogy
szeretné továbbra is abban a hitben ringatni magát, mint egész eddigi életében, hogy Morris
bármilyen magára valamit is adó ember életének minden területén csődöt mondott.
Susie is olyan különös volt a telefonban. Úgy tűnt, mintha megkönnyebbülne attól, hogy
Jasper saját kezébe vette az irányítást, ugyanakkor féltette is a férjét, és dühös is volt rá.
– Szóval arra kérsz, hogy ne csináljam? – kérdezte meg végül Jasper.
– Nem. Dehogy, egyáltalán nem. Csak kár, hogy…
– Mi a kár?
– Kár, hogy ennek így kellett történnie – felelte Susie tétován.
– Az ég szerelmére! – csattant fel Jasper. A beálló csendben azt hitte, Susie sírva fakadt, és
már éppen meg akart szólalni, valami kedveset akart mondani, amikor Susie váratlanul, sokkal
nyugodtabban így szólt:
– Köszönöm, Jas – és a férfi kezdhette elölről Susie hangulatának megfejtését.
– Az őrületbe kergetsz – jegyezte meg. – Ugye, tudod?
– Tudom – válaszolta Susie cseppet sem bűnbánón.
– Az őrületbe!
– Köszönöm, Jas – ismételte meg Susie egészen kedvesen. – Tényleg köszönöm.
Ezt a hálálkodást Jasper nem nagyon tudta elhinni, még akkor sem, amikor már csak öt
percre volt az úti céljától. Susie inkább megkönnyebbült volt, mint hálás, ami igen bosszantó
tulajdonsága volt. Jasper azonban továbbra is vágyott Susie elismerésére, továbbra is vágyott arra,
hogy örömöt, megnyugvást okozzon neki. Nyilván előnye származott abból, ha Susie-nak jót tett –
nem is lehetett másképp, nem igaz? Különben minek indult volna el erre az abszurd kiruccanásra,
hogy megismerkedjen azzal az emberrel, akinek a kudarcai évtizedek óta árnyékot vetettek nemcsak
Jasper életére, hanem mindenkiére, akit oly nagyon szeretett? Az orra alatt mormogva káromkodott.
A lányai szerint a felesége kapcarongynak nézi. Azt gondolják – akármilyen kedvesen közölték is
ezt vele –, hogy hagyja, hogy Susie kihasználja. Persze nem tartozik a lányokra, milyen a viszonya
Susie-val, még ha ők ezt másként gondolják is. Morris azonban más ügy. Ha már kapcarongyokról
van szó, akkor Jasper egészen határozottan megmutatja majd neki, ki fog kihasználni kit. És ő nem
fog meghunyászkodni.
A kertészeti áruháznak volt egy murvával felszórt parkolója, amelyet jobbára teljesen
beborítottak a sekély pocsolyák. Jasper leparkolt Grace autójával a bejárat közelében, kikászálódott,
és nagy nehezen kikerülte az autó melletti pocsolyát. Tavaszi virágözön – hirdette az ajtó mellett
egy dilettáns tábla. – Húsvéti függő virágtartók.
Jasper belökte az ajtót, és egy nagyméretű, de barátságtalan, pajtaszerű épületbe jutott,
amelyben földszag terjengett, a hangszórókból pedig Dean Martin That’s Amore című száma
harsogott. Morris azt mondta, vágjon át az épületen, haladjon el a vetőmagos polcok és a kerti
bútorok mellett, majd menjen át a kétszárnyú ajtón, forduljon jobbra, aztán balra, és ő ott lesz az út
végén, az esővízgyűjtő-hordók mellett. Jasper körülnézett. Nem látott senkit – sem vásárlót, sem
eladót. Előtte begóniák és fokföldi ibolyák illatoztak a cserepekben, mögöttük pedig néhány
csüggedt orchidea kókadozott az elhanyagolt, kagyló alakú műanyag medence felett.
Jasper elindult előre. Dean Martin közönyösen énekelt tovább, miközben egy elektromos
árammal működő szökőkút szabálytalan időközönként vizet spriccelt a műanyag medencébe.
Mögötte szépen kidolgozott kovácsoltvas bútorok álltak egy zöld vászon napernyő alatt, az egyik
asztalon pedig fából készült bájos madáretetők álltak, olyan visszafogott, matt színekre festve,
amelyek Susie-nak is tetszettek volna. Mellettük a következő felirat állt: „Egyedi madáretetők
Baliról. Megrendelést felveszünk. Árak egyéni megállapodás szerint.” A madáretetők melletti
kalitkában egy műanyag papagájt, egy lila orchideát és egy szív alakú napszemüveget látott. Ilyenek
hát Morris madáretetői, amelyet a helyi vásárlóközönségre szabott szlogennel dobtak piacra. Susie
biztosan kiakadna ezen.
Kinyitotta a kétszárnyú ajtót, jobbra fordult, majd balra, ahogy az öreg mondta,
végigcaplatott a betonjárdán a sárga botokkal kitámasztott, cserepekbe ültetett cserjék között. Az út
végén egy kicsiny faépület emelkedett, valamikor talán egy szaletli prototípusa lehetett, üveges
ajtaja két rombusz alakú ablak között nyílt. Jasper az ablakon át megpillantott egy öregembert a
munkapadnál, aki hosszú fehér haját lófarokba fogta össze a tarkóján. Több réteg kötött ruhadarabot
viselt, világoskék zokniba bújtatott lábán pedig egy letaposott sarkú, csíkos vászoncipőt hordott.
Egy falemez fölé hajolt fűrésszel a kezében. Jasper meglepetten hallotta, hogy valahol a közelben
dzsessz szól. Állt, nézte az öreget, nem tudta, mit tegyen, és még annyira sem tudta, mit érez.
Aztán, mintha érezné, hogy figyelik, felemelte a fejét, és meglátta Jaspert. Néhány másodpercig
nézték egymást, egyikük sem mosolyodott el. Majd az öreg letett a kezéből mindent, felállt, az
ajtóhoz csoszogott, és kinyitotta. A dzsessz felhangosodott. Morris óvatosan elmosolyodott.
– Szevasz, fiam – mondta.

„A gyárban mindig más a hangulat – gondolta Neil –, amikor Susie itt van.” Ugyanúgy
érzékelhető volt a különbség, mint gyerekkorában a konyhában, amikor édesanyja otthon volt:
akkor minden rendezettnek, biztonságosnak és megbízhatónak tűnt, s mindent átjárt a lehető legjobb
energia. Kisfiúként nem szeretett otthon lenni, akkor, amikor édesanyja házon kívül volt. És
manapság, harminc évvel később is, hasonlóan érez a gyárban, még ha nem is annyira érzelgősen. A
gyárban mindig történt valami, de ha Susie is ott volt, valahogy minden jobban működött. Susie
értelmet adott a gyárnak. Sőt, noha Neil makacsul távol tartotta magát a vallástól, akár odáig is
elment volna, hogy kijelentse, hogy Susie valamiféle áldást hozott mindig a gyárra, s mindezt a
legcsekélyebb erőlködés nélkül.
Neil tudta, hogy ezt valamilyen mértékben a gyár minden dolgozója érzi. Elvégre Susie
mindenkinek tudta a nevét, a családi állapotát, és gyakran nemcsak a gyerekeik, hanem még a
kutyájuk és macskájuk nevét is. Még a legkoszosabb munkát, például az öntést, az égetést vagy az
agyagkeverést végző férfiak is meghajoltak a dolgozó nő különös – és meglepő – bája előtt;
pontosabban – ahogy Neil fogalmazott – annak bája előtt, hogy ennek a bizonyos nőnek
dolgozhattak. Lehet, hogy Susie soha életében nem ült fazekaskorongnál, de ott született
Staffordshire-ben, Stoke-ban nőtt fel, és a gyár összes dolgozóját elbűvölték egalitárius nézetei,
legutóbb pedig az, hogy vett egy házat Barlastonban. Néhányan el is mentek megnézni a Szalon-
házat, és a gyári munkásokban az az általános vélemény alakult ki, hogy a ház szép, de szerény. És
a szerénységet errefelé nagyra tartották. Amennyi pénze Susie-nak van – és Susie vagyonát mindig
mesésre becsülték –, akár a Barlaston Park timpanonokkal díszített luxusát is meg tudná fizetni. De
nem. Ő egy régi házat választott, ráadásul olyat, amelyhez családi szálak fűzik. A dédapja annak
idején ott pakolgatta a tejeskannákat. Lehet, hogy Susie-nak ma már gyára van, de a családja alig
három nemzedékkel ezelőtt még kétkezi munkás volt Barlastonban. Látszik is rajta, állították
néhányan, elég csak megnézni a kezét. Minden gyári munkásnak ismerős volt ez a kéz, amely
sosem állt meg, mindig tevékenykedett. Amikor megmutatta a díszítőknek, hogyan feliratozzák a
keresztelőkre és a gyerekeknek szánt bögréket, amelyek több mint egy évtizede a vállalat egyik
legsikeresebb termékének bizonyultak, mindannyian megcsodálták Susie kézügyességét. Tudott
rajzolni, el tudott készíteni egy tervet, megvette a gyárat, és felépítette a vállalkozást. És amikor a
gyárban volt, egyértelműen olyan hangulat uralkodott az épületben, mintha az ott dolgozó
kétszázhúsz ember egyetlen nagy családhoz tartozna.
Ezért volt Neil mindig csalódott, amikor Susie lemondta a látogatást. Pedig tudta, hogy
Susie mindent megtesz, hogy ott lehessen, és ha távol maradt, arra általában jó oka volt, jobbára a
londoni iroda megterhelő feladatai. Ezúttal azonban más volt a helyzet. Ezen a kedden Neil várta
Susie-t, sőt, az egész gyár várta, mint a gyerekek, akik összesereglenek, és kissé izgatottan lesik az
ajtót, hogy mikor ér haza az édesanyjuk. Susie azonban telefonált, és közölte Neillel, hogy úgy
esett, hogy csak a hét vége felé tud Stoke-ba utazni.
– Bocsánat – szabadkozott. – Nagyon sajnálom.
Neil várt.
– Minden rendben? – kérdezte, hogy lehetőséget adjon az asszonynak a magyarázkodásra.
– Hogyne – felelte Susie, mintha nem is lehetne minden másként, mint rendben. – A
legnagyobb rendben.
Neil ismét várt.
Kellemetlenül hosszú szünet állt be, amelyet végül Susie tört meg.
– Csütörtökön már valószínűleg ott leszek. De pénteken már biztosan.
– Szerettem volna megbeszélni…
– Ne most – vágott közbe Susie. – Bocsánat, Neil.
És letette. Nem udvariatlanul, de határozottan. Csak a hét vége felé érkezik Stoke-ba, pedig
a kávézólánc számára készített tervek eléggé problémásak. Persze Neil egyedül is meg tudja oldani
a gondokat, de Susie nem szerette, ha Neil a saját feje után megy, nem szerette, ha az ő jóváhagyása
nélkül bármit módosítanak. A rendelést tíz napon belül ki kell szállítani, és ha Susie csak pénteken
érkezik Stoke-ba, akkor a hét munkanapból három elvész. Hát, kénytelen lesz akkor annyi idő alatt
legyártani a termékeket; de ettől függetlenül is nagyon szerette volna tudni, mi tartja Susie-t
Londonban.
– Neil! – szólította meg valaki az iroda ajtajából.
Neil felnézett számítógépe képernyőjéről, és meglátta Grace-t, egy hatalmas szürke sállal a
nyaka körül, táskájával a vállán. Grace… nos, sokkal jobban nézett ki. Neil mosolyogva állt fel.
– Azt hittem, az egész család magunkra hagyott bennünket…
– Nem, csak szerepcsere történt – mondta Grace, és megigazította a vállán a táskát
– Itt van apa. Találkozni akart a… a nagyapámmal.
– Milyen különös lesz – mélázott Morris –, hogy itt fogok aludni, ahol a nagyapám
mindennap dolgozott!
Jasper egy méterre állt tőle, a Szalon-ház kicsiny nappalijában, zsebre dugott kézzel,
felhajtott kabátgallérral.
– Nem értem, mit lát Suz ebben a házban – morgott.
– Ami ebben van, azt nem látni kell – felelte Morris szelíden.
Jasper felmordult. A házat jellegtelennek, hidegnek, nyirkosnak és középszerűnek látta.
Semmi kedve nem volt használni a fantáziáját, és a legkevésbé sem volt olyan hangulatban, hogy
pozitívan szemlélje a házat. Ami azt illeti, úgy érezte magát, mint akit becsaptak, mert az öreg, akit
határozottan utálni akart, az első pillanattól kezdve megakadályozta, hogy fenntartások nélkül
utálja, és ez Jasper jelenlegi hangulatában megbocsáthatatlan bűn volt. Per pillanat nem tudta
elviselni, hogy a mítoszok főszereplője nem egy szörnyeteg.
– Nyilván a ház történetét is látja itt – szemlélte Morris a rózsaszín csillárt. – Vagy
legalábbis látni véli. Romantikus történetet szőtt a tényekből, a családi múltból. Valamit a
semmiből, mert neki úgy tetszik. A múlt mindig biztonságosabb, mert már vége van.
Jasper megborzongott, még jobban beburkolózott a kabátjába, és elhatározta, hogy
felbosszantja Morrist.
– Nem szőtt romantikus történetet a tényekből. Imádta a nagyszüleit. Mindent nekik
köszönhet.
Morris bólintott. A csillárról a vejére pillantott.
– Igen. Ez igaz.
– Nélkülük…
– Igen – vágott közbe Morris. – Tudom. Ők mindig olyan gyerekre vágytak, amilyen Susan
volt. Ő tökéletesen illett hozzájuk. Mint kabát a gombhoz.
Jasper az ablakhoz ment, és kinézett az elvadult kis kertre. Akadt már néhány boglárka a
fűben, és itt-ott a gyöngyike kúpja is kéklett. Tűnődött azon, mit is felelhetne, milyen régóta
esedékes vádakat vághatna Morris fejéhez.
Aztán Morris minden neheztelés nélkül megszólalt:
– Az öregem ugyanannyira szerette Susant, mint amennyire ki nem állhatott engem.
– Szóval ez a kifogásod? – vágott vissza némi szünet után Jasper az öregnek háttal.
– Nem – felelte Morris higgadtan. – De azt talán lehet mondani, hogy az indítékom ez volt.
– Arra, hogy elhagyd a gyerekedet?
– Mi ezt nem így láttuk. És hiába akarsz velem veszekedni, még mindig nem így látom.
Jasper megfordult.
– Nem akarok veszekedni. Csak szeretném, ha tudnád, micsoda szarházinak tartalak.
Morris nem ütközött meg Jasper szavain.
– Púp vagyok mindenki hátán – jelentette ki békülékeny hangnemben –, de annál nem
vagyok rosszabb. Fiatal voltam. És hát ott volt nekem egy lány, aki aranyos volt, de szinte gyerek
volt még, én meg feleségül vettem, mert terhes lett. Meg sem kíséreltem elérni mindazt, amit apám
kigondolt nekem, anyám meg mindig az ő pártját fogta. Szóval az tűnt a legjobb ötletnek, ha
felszívódom. Egyszerűen lekoptam, és szegény Stellát is magammal vittem, mert ő egyedül sem
boldogult volna, egy kisbabával meg végképp nem. Így aztán a babát olyan embereknél hagytuk,
akik rendesen nevelték, amint azt te is láthatod. Etették, gondozták, fegyelmezték és nevelték,
ahogy egy gyereket kell. Stellának mindez nem ment volna, és nekem sem, úgy hogy ott volt nekem
Stella és a rendezetlen viszonyom az apámmal.
Elhallgatott, majd némi szünet után folytatta.
– Aztán meg nem volt bátorságom hazajönni. Vagy megkérni Susant, hogy látogasson meg
bennünket. Egyik napról a másikra éltünk, a lakhelyünk alig volt nagyobb egy tengerparti
kalyibánál. Apám pénzén éltem. Egy semmirekellő voltam, ahogy apám mindig is mondta.
– És szerinted mindez jóvá teszi azt, amit tettél? – kérdezte Jasper hajthatatlanul.
Morris továbbra is higgadtnak tűnt.
– Természetesen nem. Nem azért mondtam el neked, mert fel akarom menteni magamat.
Egyszerűen csak elmondtam, mi történt. Hogy mi hogyan alakult. A múltat nem változtathatom
meg. Azon sem tudok változtatni, hogy ki voltam. Ahogyan te sem, fiam.
– Ne szólíts fiamnak.
– Ahogy gondolod. Komának is szólíthatlak, ahogy apám hívott engem, amikor kicsi voltam
még ahhoz, hogy csalódást okozzak neki.
– Jaspernek hívnak.
– Hogy lehet ilyen nevet aggatni egy gyerekre? – vigyorgott Morris.
– Hogy te milyen iszonyatosan idegesítő vagy! – csattant fel Jasper.
– Nyugalom – tartotta fel Jasper kezét. – Mondtam, hogy idegesítő vagyok.
– De rohadtul.
Morris bedugta a kezét különös öltözete zsebébe.
– Nem lenne szabad veszekednünk – jegyezte meg. – Mi egy oldalon állunk Susan és a
lányok ügyében.
– Ők az én lányaim.
 – Tudom.
– Az én lányaim, akik teljesen ki vannak borulva, mert nem tudják, mihez kezdjenek veled.
Morris körülnézett a házban.
– Ha Susannak segítség, hogy ideköltözöm, akkor megteszem. Bármit megteszek, amivel
segíthetek. De ha rajtam múlna, én nem laknék itt.
– Hogy érted ezt? – méregette Jasper.
– Úgy, hogy csak azért jöttem Stoke-ba, mert azt hittem, Susan is itt lesz. De már nem
akarok itt lenni. Nem akarok Stoke-ban lenni, de még csak Staffordshire-ben sem. Ez a hely tele
van számomra emlékekkel, rossz a kisugárzása. Szívesebben lennék bárhol máshol.
Jasper a falnak dőlt.
– Azt hittem, jól érezted magad Grace pasijánál. Azt hittem, neked tök mindegy hol vagy,
csak legyen egy ágyad, ennivalód, és lehetőleg ne legyen semmi dolgod.
Morris felsóhajtott. Kihúzta kezét a zsebéből, megnézte, megfordította, és szemügyre vette a
kézfejét is, amelyen miniatűr gyökérzetként rajzolódtak ki a kékes erek.
– Nem akartam tovább Grace terhére lenni. Mindent rosszul értelmeztem, úgyhogy azt
tettem, amit szoktam: leléptem.
– Azt hittem, Jeff ajánlotta fel, hogy lakj nála.
– Igen. Szeretett volna egy jó pontot Grace-nél. De Grace-nek nem lenne szabad
visszafogadnia.
– Nem tartozik rád.
– Ő az unokám – felelte Morris csendesen, még mindig a kezét szemlélve.
– Csak névleg – vágott vissza Jasper, és ellökte magát a faltól.
Morris lassan felemelte a fejét, és a vejére nézett. Újra zsebre dugta mindkét kezét.
– Ha sikerülne túllépned azon, milyen dühös vagy rám, talán még jutnánk is valamire –
jegyezte meg.
Jasper visszament az ablakhoz, kibámult.
– Nincs mire jutni – válaszolta konokul.
Morris várt. Majd odacsoszogott Jasper mellé, nézte a kertet.
– Sajnos, amíg élek, komám, addig muszáj lesz jutni valamire. Itt vagyok. Létezem, és nem
számít, mennyire szeretnénk mindketten, ha nem lennék. Nehéz gyermekkorom volt, de tudom,
hogy ez a te szemedben nem kifogás arra, amit később tettem. De amit tettem, megtettem, és Susan
csodálatosan boldogult ennek ellenére is, vagy éppen emiatt, ezt egyikünk sem tudhatja. De ha te
nem arra pazarolnád minden energiádat, hogy a fejemhez vágd, szerinted milyen rémes apa voltam,
akkor esetleg megkönnyíthetnénk Susan számára a helyzet megoldását. Márpedig mindketten azt
akarjuk, nem?

– Ha nekem tetszik valaki – szólt hátra Michelle Grace-nek –, annak én szinte mindent
megbocsátok.
Grace a számítógépe előtt ült. A gumicsizma-rajzon, amelyet az édesanyja küldött, a
szárhossz és a vádliszélesség természetesen nem felelt meg a Susie Sullivan-mintákat felhasználni
kívánó gyártó által megszabott kritériumoknak. A cég angol volt ugyan, ám magukat a csizmákat
magától értetődően Kínában készítették. Mint kiderült, közelebb is le lehetett volna gyártani, amit
Susie szeretett volna, például Franciaországban is lenne egy gyár, amely minden cipőmérethez
nyolcféle vádliszélességet kínál, de ők elfogadhatatlan árajánlatot tettek, még akkor is, ha szívesen
vették volna Susie mintáit. Az angol cég olcsóbb, kevésbé specializált – és határozottan elutasítja
Susie néhány igényét. Nagy csaták várhatók hát.
– Nekem nem tetszik Jeff – felelte Michelle-nek hűvösen.
– Dehogynem! Minden értelmes embernek tetszik. Nekem is tetszik. Még Bennek is. Nem
igaz, Ben?
Ben a füle botját se mozdította.
– Ben úgy tesz, mintha nem hallana.
– Dolgozzunk inkább – jegyezte meg Grace.
 – Dolgozom. Csak közben beszélgetek. Itt van előttem az új macskás minta. Ben egyetlen
egyet sem evett Jeff bonbonjából, mert ő vékony és szép akar maradni, pont egy ilyen alaknak, mint
Jeff. Igaz, Ben?
– Ne válaszolj neki – szólt Grace. – Ne törődj vele. Te meg fogd be a szádat!
– A macskás minta nem jól néz ki a tányérokon – terelte másra a szót Ben. – Túlságosan
nagy. Lehet, hogy a tányér szélét…
– Én faltam fel az egész doboz bonbont – vágott közbe Michelle. – Nagyon finom volt.
Naponta kettőt engedélyeztem magamnak. Bár Jeffnek jobban örültem volna.
– Viheted.
Michelle felpillantott a monitorból.
– Csak viccelsz, ugye?
– Nem viccel – mondta Ben.
– Nem viccelek – erősítette meg Grace.
– De hiszen már a családhoz tartozik! A nagyapád nála lakik!
– Az nem oszt, nem szoroz.
– Lefogadom, hogy Jeff nem így gondolja – állt fel Michelle az asztalától.
– Akkor rosszul gondolja.
Michelle odament Grace asztalához.
– Mi ütött beléd? – tudakolta.
– Van tartása – szólt közbe Ben. – Nem úgy, mint neked. Akinek bárki jöhet egy doboz
bonbonért.
– Jeff nem bárki.
– Jeff egy senki – felelte Ben. – Az nem elég, hogy jól néz ki. Hosszú távon legalábbis
biztosan nem.
– És te ezt honnan tudod?
– Nézd csak meg Grace-t! – fordult Ben a lány felé.
– Megnéztem.
– És szerinted hogy néz ki?
– Egész jól – mondta Michelle, miután újra szemügyre vette Grace-t.
– Nem úgy, mint egy hónapja, igaz?
– Én is közbeszólhatok? – szólalt meg Grace.
– Még nem – torkolta le Ben, és Michelle-re nézett. – Grace jobban néz ki, igaz?
– Igen… igen, jobban.
– Mert nincs itt Jeff. Van egy csomó baja, itt van például a nagyapja, de Jeff-fel ritkán
találkozik.
– Te hagyod, hogy lenyúlja a barátodat? – fordult Michelle Grace felé.
Grace csak meredten bámulta a monitorját.
– Jeff nem meleg – vetette közbe Ben megvetőn.
Michelle közelebb hajolt Grace-hez.
– Úgysem fogsz szakítani vele. Mert azzal elveszítenéd a legjobb pasit Stoke-ban, és utcára
tennéd a nagyapádat.
Grace nem fordult meg, csak arrébb húzta az egeret, hogy beállítson valamit a képernyőn.
– Ha nem mész vissza dolgozni, akkor hamarosan nem lesz munkád, amihez visszatérhetnél
– jegyezte meg.
Michelle felnevetett.
– Ki mondta ezt?
– Én – nézett fel rá Grace, és nem mosolygott.
Hirtelen kissé fenyegető csend állt be.
– A mindenit – füttyentett Michelle.

– Te jóságos ég! – sopánkodott Susie. – Te még itt vagy?

Ashley a számítógép előtt ült az egyébként üres irodában. Cara és Dan már fél órája elment,
állítólag az edzőterembe.
Ashley fel sem nézett.
– Bicesterben voltam ma – válaszolta. – Csak négykor értem vissza.
– És?
– Jól ment. Csináltunk egy tavaszi akciós katalógust, és a forgalom is emelkedett nyolc
százalékkal a múlt héten. „A hat bögre öt áráért” akcióban már háromszáz vásárlás fölött járunk.
– Remek. Ügyes vagy. Az egy jó katalógus volt.
Ashley kikapcsolta a számítógépét.
– Anya!
– Igen?
– Egyébként is szerettem volna beszélni veled a katalógusokról.
– Én meg veled akartam beszélni az apádról.
Ashley felnézett rá.
– Miért? Mit művelt?
Susie leült Ashley asztalára.
– Inkább az a kérdés, hogy én mit műveltem. Vagyis inkább, hogy mit nem műveltem.
– Nem értelek.
– Grace elvitte magával az apádat Stoke-ba. Hogy találkozzon Morrisszal, és megnézze a
házat. Csak a vonatról hívtak fel. És nem úgy tűnt, mintha úgy gondolnák, rosszat tesznek. Én pedig
meg vagyok sértődve, és értetlenül állok a dolog előtt.
Ashley hátradőlt, és karba fonta a kezét.
– Jaj, anya – mondta együttérzőn.
– Olyan fura otthon lenni úgy, hogy nincs ott más, csak egy duzzogó papagáj, aki még rám
nézni sem hajlandó.
– Miért nem szóltál? Miért nem jöttél át hozzánk?
Susie ide-oda tologatott egy ceruzát Ashley asztalán.
– Nem vagyok most jó társaság. Valahogy nem akartam beszélni erről. Csak egy kicsit…
beleszédültem ebbe. Ugyanakkor bizonyos dolgokban biztos vagyok. Például az üzleti dolgokban.
– Apának tényleg találkoznia kellett Morrisszal.
– Tudom.
– És a házat is látnia kell.
– Nem fog neki tetszeni. És Morris sem. Szörnyű ez az egész, kész katasztrófa. Nem tudom,
mi ütött Grace-be. Nem értem, miért nem szólt.
– Én sem szóltam volna neked – felelte Ashley a fekete képernyőt nézve. – És szerintem
igaza van. Nem te döntesz mindenről, anya. Az úgy nem megy, hogy csak akkor beszélsz apával,
amikor neked jólesik.
– Ő is szereti a saját életét élni – mondta Susie némi hallgatás után. – Ugyanúgy szereti a
szabadságot, mint én.
Ashley az órájára nézett.
– Anya, nekem indulnom kell. Nem folytathatnánk a kocsiban?
– Hát, ahogy most alakul a beszélgetés, inkább nem – felelte Susie, és lecsusszant az
asztalról.
– Arra gondolsz, hogy nem értek egyet veled mindenben?
– Annyira azért nem rémes alak! – csattant fel Ashley, miközben pakolni kezdett a
táskájába.
– Stoke-ban még nem ez volt a véleményed.
– Kezdem megszokni a gondolatot, hogy itt van. Ahogy a többiek is. Egyébként meg ő… ő
mindenkire hatással van.
– Részben pont ettől tartok.
– Nem úgy értettem – egyenesedett ki Ashley. – Hanem úgy, hogy hatással van arra,
ahogyan mi beszélünk egymással. Eddig csak kerülgettük a forró kását.
– Tudom – bólintott Susie. – És ez nem jó.
 – Dehogynem! – mondta Ashley, és a vállára vette a táskát, becsukta a laptopot, és azt is
táskába csúsztatta.
– Hogy érted ezt?
– Hát úgy, hogy… minden kicsit más lett. Mindenki életében. És ez jó. Jó Grace-nek, jó
Leónak, és jó nekem.
– Leónak?
– Most már ő neveli a gyerekeket. Kirúgtuk a dadust, mint már említettem.
– Mint apátok… – mondta Susie halkan.
– Nem, nem úgy, mint apa. Ma már mások a körülmények. Ma már másként néznek arra a
férfira, aki otthon marad.
– Ja, értem.
– És anya…
– Tessék!
– Még valami – indult el Ashley az asztalától. – Ha már a változás szóba kerül, szeretném,
ha tudnád, hogy Leóval beszélgettünk még valamiről. A hétvégén Grace-szel is megbeszéltük, és
Cara és Dan szerint is jó ötlet. A gyerekkatalógusról van szó.
– Igen?
– Szerintem ezúttal lehetne nálunk a fotózás. Maisie-vel és Freddel. Új helyszín kell a
családi fotókhoz, a Radipole Roadot halálosan unja már mindenki, nem gondolod?
Az ajtóhoz ért, és az édesanyjára mosolygott.
– Csak gondoltam, szólok, hogy gondolkozhass rajta. Rendben?

Polinézia hozzá sem nyúlt a napraforgómagokhoz és a méregdrága szederhez, amelyet Susie

készített ki neki reggel. Az ülőrúd legtávolabbi végén gubbasztott, a kalitka rácsánál, és kifelé
bámult a teraszajtón át az esőáztatta kertre. Kisebbnek és nyúzottnak is tűnt, mintha vizesek
lennének a tollai.
– Holnap már itthon lesz – mondta Susie. – Jön haza. Gondolom, mindkettőnknek sok
mondanivalója lesz neki.
Polinézia behúzta a nyakát, és lehunyta a szemét.
– Kérlek, legalább egyél valamit! – könyörgött neki Susie a szederre mutatva. – Különben
még ezért is rám fog haragudni.
Polinézia Susie felé fordult, és kinyitotta a fél szemét. Majd ásított egyet, közszemlére téve
ezzel apró, fekete, ék alakú nyelvét, majd ismét lehunyta a szemét.
Susie visszament a konyhaasztalhoz, a teájához. Szokásával ellentétben nem felszabadultnak
érezte magát egyedül, hanem lassan rátelepedett a magány, amely lopva közelített hozzá azóta,
hogy Jasper felhívta a stoke-i vonatról, és az Ashley-vel folytatott beszélgetés volt az utolsó csepp a
pohárban. Normális esetben azonnal elindult volna Stoke-ba, bement volna a gyárba, ahol
megbizonyosodhatott volna arról, hogy számít még valamit a szava, hogy képes hatékonyan
dolgozni, és hogy az egész vállalat jövője és sikere rajta áll vagy bukik. De most ezt nem tudta
megtenni. Hiszen Jasper Stoke-ban volt Grace-szel. Megnézte a Szalon-házat, megismerkedett
Morrisszal, és utána fel se hívta, még csak SMS-t sem küldött neki. Amikor meg ő hívta, csak az
üzenetrögzítőt érte el. Grace felvette ugyan a telefonját, de azt állította, nem tudja, hol van az apja, ő
meg iszik valamit Neillel, mielőtt hazamenne. Aranyos volt, mint mindig, de nem volt hajlandó
beavatni az anyját semmibe – nem elzárkózott előle, csak kitérő válaszokat adott. Ashley a
családjával volt. Cara és Dan meg az edzőteremben, onnan meg egy kínai étterembe mennek.
Hívták Susie-t is, de neki nem volt kedve velük tartani. Itt volt hát a Radipole Roadon, egyedül és.
és magányosan. Hiába is tagadná. Magányos volt. A papagáj kalitkájára pillantott.
– Kérlek! – nyaggatta újra a madarat.
TIZENNEGYEDIK FEJEZET

– Szia! – köszönt Leo meglepetten. – Gyere be!

– Telefonálhattam volna – szabadkozott Jasper.
 Leo oldalra lépett, és szélesebbre tárta a bejárati ajtót. Mögötte Fred ücsörgött a földön
kipárnázott hátsóján, és amint meglátta a nagyapját, ültében izgatottan ugrálni kezdett.
Jasper felemelte a kisfiút.
– Szia, Freddy!
Fred kupán vágta Jaspert a kezében tartott műanyag építőkockával.
– Mi szél hozott? – érdeklődött Leo.
Jasper kivette a kockát Freddy kezéből.
– Csak erre jártam.
– Tényleg? Kérsz kávét?
– Igen! – mondta Jasper, majd Fred felé fordult: – Neked meg csorog a nyálad.
– Szegénykémnek jön a foga.
Jasper puszit nyomott az unokája homlokára.
– Csórikám. Alig találok egy száraz foltot, ahol megpuszilhatnám.
Leo előreszaladt az alagsorba vezető lépcsőn.
– Bocs a kupiért! – szólt hátra a válla fölött.
– Nem is látom.
– Rájöttem, hogy ha folyton rendet rakok, akkor csak dühös leszek.
Jasper Freddel a karján óvatosan leballagott a konyhába.
– Ashley-re?
– Hát, még akár az is előfordulhat. És én azt nem akarom.
Jasper leért a lépcső aljára, és lerakta Fredet a földre.
– Most már visszakapod a kockádat, Freddy.
A kisfiú elfordult a nagyapjától, pillantásra sem méltatta a felkínált játékot, és szélsebesen
mászni kezdett a tévé felé.
– A távirányítót keresi – mondta Leo. – Nem értem, miért van rákattanva minden gyerek a
gombokra, meg a konnektorokra, meg a kapcsolókra.
– Szerintem csak így reagálnak arra, hogy mindig olyasmit kapnak a kezükbe, amit a
társadalom az életkoruknak megfelelőnek talál. Minden életkorban.
– Forrázzam vagy főzzem?
– Forrázd. Én a régimódi kávét szeretem.
Leo a mosogatóhoz vitte a vízforralót, és közben ügyesen átlépte a földön heverő játékokat
és ruhadarabokat.
– Mostanában túl sok kávéházi kávét iszom.
Jasper nézte, hogyan húzza fel magát Fred a tévé előtti alacsony asztal szélébe kapaszkodva.
– Folyton a várost járjátok Freddyvel – mosolygott.
– Igazság szerint van új társaságunk – mondta Leo, miközben visszatette a vízforralót az
alapra, és bekapcsolta. – Maisie ovistársainak anyukái.
– Szemrevaló anyukák?
– Olyan is akad köztük – mondta Leo, és mindketten felnevettek.
– De jó neked!
– Hát, elég rosszul indultam. Még beszélgetni sem tudtam velük. De pár napja elmentünk
kávézni, és eleinte még fura volt, de a végére belejöttem. Sőt, még tetszett is.
Jasper odalépett Fredhez, hogy elvegye tőle a távirányítót.
– Nem veszélyes az? – kérdezte minden él nélkül.
Fred ordítani kezdett. Jasper inkább a DVD távirányítóját adta a kezébe.
– Gondolom, a DVD-lejátszó nincs bekapcsolva.
– Nincs – felelte Leo. – És a másik sem veszélyes. Nem szoknyák után futkosok.
Fred kezében a távirányítót szorongatva lehuppant a földre.
– Bocs – szabadkozott Jasper.
– Semmi baj.
– Csak egy kicsit érzékeny vagyok erre, Ashley mégiscsak a lányom.
– Nekem meg a feleségem. És én javasoltam ezt a felállást.
 – Ne haragudj – szabadkozott ismét Jasper.
– Nem haragszom. Én nem szeretem a hagyományos felállásokat, Jas. Ahogyan te sem.
Nem az a célom, hogy büntessem Ashley-t, amiért többet keres, mint én valaha fogok. Én csak
próbálok rájönni, hogyan kell csinálni ezt a háztartásvezetést.
A beálló csendben csak a forró víz bugyogását lehetett hallani.
– Te hogy vagy egyébként? – érdeklődött Leo.
– Így is, úgy is – grimaszolt Jasper.
A vízforraló kikapcsolt. Leo apósának háttal állva előkotort két bögrét a szekrényből.
– Akarsz beszélni róla?
– Nem igazán.
– Ahogy gondolod. Hogy teltek a napjaid Stoke-ban?
Jasper nem felelt, csak leült az asztalkára Fred mellé, aki homlokát ráncolva eltökélten
nyomkodta a gombokat.
– Jól! – szólalt meg végül mesterkélt vidámsággal. – Körülnéztem a gyárban. Öt éve nem
jártam a gyárban. Hihetetlen, hányan dolgoznak még mindig ott a régiek közül, ugyanazok a régi
arcok. Őszintén szólva, tetszett. A végén még azt is megígértem, hogy egyszer adok majd ott
koncertet. Persze mindenki aggódik a jövő miatt, mert egyre kevesebb a jó szakember. A lányok
jobbára a cégnél maradnak, de a fiúkat rettentő nehezen tudják megtartani. A fiúk nehezen tűrik a
korai kelést. Sokkal könnyebb segélyért folyamodni, mint hajnali ötkor kelni, és szakmát tanulni.
Leo az asztalhoz vitte a kávét és a két bögrét. Fred felnézett rá, és sürgetőn rámorgott.
– Mi a gond, Freddy? – tudakolta Jasper.
– Kekszet kér – felelte Leo. – Ha mi kávézunk, ő kekszet kap. Legalábbis ő így gondolja.
– Nem kaphat?
– Nem. Kaphat répát vagy almát.
– Szegény Freddy – nézett Jasper az unokájára.
– És hogy tetszett a ház? – váltott témát Leo.
Freddy azért bepróbálkozott egy ordítással. Leo odament a hűtőhöz, hogy kivegyen egy
csomag szeletelt répát. Odanyújtott egy répaszeletet a kisfiúnak. Fred felháborodva nézett a
nagyapjára.
– Mást nem kapsz – közölte vele Leo.
– A mindenit, de kemény pasas az apukád! – mondta Jasper Frednek.
Fred bömbölni kezdett.
– Ne foglalkozz vele – mondta Leo, és visszatette a répát a frizsiderbe. – Hozd oda a
kávédat a nagy asztalhoz.
Ő pedig megfogta a kávékiöntőt, és a másik bögrét.
– Hogy tetszett Susie háza?
Jasper követte a vejét, a méltatlankodó Fred pedig ottmaradt a földön a tévé előtt.
– Az a ház a saját elképzeléseihez kell neki – felelte Jasper óvatosan. – Neki van rá
szüksége. Az az ő háza.
– Szóval nem tetszett?
– Én nem érzem jól magam vidéken. Valahogy nem látom meg a szépet a falusi házakban
– Szóval nem tetszett – szögezte le Leo.
Jasper lötykölte a kávét a bögrében, s nem nézett a vejére.
– Nem az esetem. Szóval nem, azt hiszem, nem tetszett.
– Ashley-nek sem, ha ez megnyugtat.
Jasper továbbra is a kávéját bámulta.
– Nem akarok olajat önteni a tűzre – mondta.
– Akkor nem szólsz Susie-nak semmit?
– Még nem tudom.
Leo felállt, odament Fredhez, és kihalászott valamit a szájából.
– Egy mogyoró! Hol a csudában talált mogyorót a lakásban? Karácsony óta nem volt itthon
mogyoró! Jas, te miért is jöttél?
 Jasper ellökte magától a bögrét.
– Éppen rá akartam térni arra is.
– Baromi sokáig tart.
– Van egy javaslatom…
– Tényleg? Nekem?
– Neked.
Leo visszament az asztalhoz, leült, a mogyorót pedig a reggeliről ott maradt egyik tányérba
dobta.
– Na, ki vele! – mondta.
Jasper lassan felé fordult, és a szemébe nézett.
– Lehet, hogy azt fogod gondolni, hogy elment az eszem.
– Majd meglátjuk.
– Kapaszkodj! Morrisról van szó.

Cara hatalmas, amerikai konyhás nappalijuk díványán feküdt. A dívány olasz darab volt,
Dannel ugyanolyan alapossággal választották ki, mint a srác biciklijét. A szögletes, letisztult
formákon puha sötétkék kárpit feszült, a dívány lábai mattított acélból készültek, és még a több
mint száznyolcvan centis Dan is elfért rajta. Így hát Cara teljesen el tudott nyúlni a díványon, s ezt
tette most is: fejét egy párnán pihentetve bámult kifelé a társasház mögötti tetők és kémények fölötti
szürkületre. Az ég mályvaszínű volt, a csillagok még nem látszottak, viszont szinte percenként
húzott át rajta egy-egy repülőgép, meglepően lassan, villogó piros és fehér lámpákkal, de a hajtómű
zaját a dupla ablak jelentősen tompította.
Dan nem volt otthon. Ismét a vállalatvezetési tanácsadó céggel találkozott, s ezúttal alkohol
olajozta meg a beszélgetést. A tanácsadó céget alapító férfi régen Dan kollégája volt egy nagy
áruházláncnál, szóval megvolt az az előnyük, hogy kölcsönösen kedvelték és tisztelték egymást,
hátrányt jelentett viszont, hogy olyan sokszor tologatták ide-oda a tárgyalást a Susie Sullivan
Kerámiával. Dan először azért kereste meg Ricket, hogy tanácsát kérje arról, hogyan lehetne
lebonyolítani a vállalat bővítését és arculatváltását – ez utóbbi volt Rick új szakterülete – anélkül,
hogy elveszítenék a törzsvásárlókat, vagy éppen hiteltelenné váljon a cég eredeti filozófiája. Dan
úgy érezte, hogy a vállalat holtpontra jutott. A folyamat nem visszafordíthatatlan, de tény, hogy az
egész vállalat válaszút előtt áll. Szerette volna, ha Cara is vele tart a Rickkel folytatott
beszélgetésre, Cara azonban kijelentette, hogy szerinte jobb lenne, ha Dan egyedül vágna neki az
estének.
– Szerinted érdemesebb lenne négyszemközt beszélgetnünk? Vagy egyszerűen nincs kedved
jönni? – szegezte neki Dan a kérdést.
– Is-is – válaszolta végül Cara némi tétovázás után.
Dan már tiltakozni akart, de Cara belefojtotta a szót:
– Kérlek, ne erőltesd, ne nyaggass! Csak menj! És add át neki az üdvözletem.
– Rendben – felelte Dan, és megpuszilta feleségét.
– Köszönöm.
Dan végigmérte Carát.
– Jól vagy?
– Jól – bólintott Cara. – Vagyis jól leszek.
– Hazafelé hozok valami vacsorát. Kínai kaja jó lesz?
– Inkább japánt hozz – mosolygott rá Cara, majd újra hálálkodni kezdett: – Köszönöm.
Így került hát a kanapéra, miközben Laura Marling szólt az iPodból, és zöld tea hűlt mellette
egy bögrében. Édesanyja és Ashley Londonban volt. Grace Stoke-ban az apjukkal. Nem volt kedve
egyiküket sem felhívni; nem vágyott most arra, hogy velük beszélgessen. Rájött, hogy még csak
nem is érdekli, mi van velük, nem izgatja, min kaptak össze a szülei, sem az, hogy tetszett
Jaspernek Morris és a Szalon-ház, sem az, hogy boldogul Leo a háztartással és a gyerekekkel, és
Grace szerelmi élete is hidegen hagyja. Nem mintha közömbös lenne a családja iránt. Egyszerűen
csak ott és akkor, miközben Laura Marling halkan énekelt a fülébe, nem tudták érdekelni ezek a
kérdések. Mintha – ha csak egy pillanatra is – eltávolodott volna tőlük, mint egy héliumos lufi,
amely a felhők között imbolygott a vásári forgatag fölött. „Látok mindenkit – gondolta Cara, de
nem hallom a hangjukat. És nem is hiányzik, hogy halljam.”
Gyerek- és kamaszkorában is rátört néha ez az érzés. A családi élet nagy nyüzsgésében,
amikor húgai életét is ő igazgatta, néha hirtelen úgy érezte, láthatatlan kabátként hullik rá az
érdektelenség, és képes eltávolodni minden körülötte zajló eseménytől. Eleinte kissé megijedt ettől
az érzéstől, ám aztán megtanulta elviselni, később pedig egyenesen örült neki, ilyenkor úgy érezte,
hogy kilép a meleg, lármás forgatagból egy hűvös, nyugodt helyre, akkor lehet egyszerűen csak
létezni. Édesanyja, az egyébként bámulatosan energikus nő mindig képes volt puszta létezésével
ilyen hatást kiváltani belőle. Azokon a napokon, oly sok évvel ezelőtt, amikor az egész ház a feje
tetején állt, mert ott voltak ők hárman, meg a barátaik, és szólt a zene, akkor Susie hazaért, becsapta
maga mögött az ajtót, s elkiáltotta magát, hogy „Megjöttem!”, és hirtelen megállapodott a
kaleidoszkóp, és helyreállt a rend.
Cara a bögréjére pillantott. Ha teát akar inni, akkor kénytelen lesz felülni, kivenni a füléből a
fülhallgatót, és odanyúlni a bögréért. Márpedig ez az egész túlságosan fárasztónak tűnt. Egyébként
is egész jól érezte magát tea nélkül is; elégedett volt pusztán azzal, hogy ott ülhetett, és
lamentálhatott azon, hogy hamarosan teázni fog, amint kevésbé fárasztónak tűnik majd a
feltápászkodás.
Imádta, amikor az anyja otthon volt, annyira imádta, hogy egyenesen vágyott rá.
Gyerekkorában mindig várta, hogy Susie hazatérjen, és amint megérkezett, azonnal érezte, hogy
oldódik benne a feszültség. Ahogy azonban közeledett a kamaszkor, megismert egy sor új érzést is,
amelyeket sokkal nehezebb volt kezelni. Dühös, haragos volt Susie másik, nyilvánvalóan sokat
kívánó életére, amely olyan ellenállhatatlan alternatívát jelentett a családdal szemben.
Kiskamaszként szenvedélyesen védte Susie-t mások előtt, miközben vadult támadta otthon: a
fejéhez vágta, hogy mindennel jobban szeret foglalkozni, mint a saját gyerekeivel; magából kikelve
sorolta Susie döntéseinek keserű, igazságtalan következményeit – nevezetesen azt, hogy neki,
Carának, a legidősebbnek oly sok mindent kellett tennie azért, hogy otthon ellensúlyozni tudja
Susie távollétét.
Jasper csodálatos apa volt. Tényleg. Nem volt nála lelkiismeretesebb apa és hűségesebb férj.
Cara még legvadabb dühöngései közepette is tudta, micsoda igazságtalanság lenne az apjával
veszekedni. Susie-val viszont teljesen értelmetlen volt vitába bocsátkozni. Róla lepattantak a vádak.
Amikor otthon volt, mosolyogva, rendületlenül babusgatta a lányait, amikor pedig távol volt, akkor
nem értek el hozzá, így aztán Susie világa áthatolhatatlanná vált a lánya számára. Cara képtelen volt
megingatni Susie véleményét a munka és a család egyensúlyáról, ezért időnként a családja iránti
közömbösségbe menekült. Végső soron jobb, ha az ember megtartja a három lépés távolságot,
mintha addig püföli az ajtót, ami úgysem fog kinyílni, amíg sebes nem lesz a keze.
Eszébe jutott, hogy tizenhat éves kora körül gyűlölte a karrierista nőknek még a gondolatát
is, egyáltalán nem foglalkoztatta az esélyegyenlőség, és elhatározta, hogy ha már úgyis szép
külsővel és határozott jellemmel van megáldva, akkor feleségül megy egy gazdag férfihoz, és úgy
fogja leélni az életét, hogy soha többé nem kell bizonyítania senkinek. Az esze azonban végül
megakadályozta, hogy ez bekövetkezzen. Kiemelkedő képességei, tudásszomja és sikervágya nem
engedték, hogy sokáig ábrándozzon holmi aranykalitkáról. Kitűnő eredménnyel érettségizett, és
személyiségében olyan jegyeket fedezett fel, amelyeket csak az ambíció jelének lehetett tekinteni.
Így lett hát diplomás, tehetséges és hatékony felnőtt nő, aki elnyúlt a drága olasz kanapén,
amelyet a saját maga által keresett pénzen vett. Ugyanez elmondható a cipőről, amelyet a kanapé
mellett rúgott le a lábáról, és minden műszaki berendezésről – a sok képernyőről és kommunikációs
eszközről –, amelyek a keze ügyében voltak, valamint a konyhájában lógó vörösréz edényekről, sőt,
magáról a lakásról is. Kihasznált minden lehetőséget, amelyet édesanyja teremtett neki, és
tehetségét ezeknek az igen jelentős lehetőségeknek rendelte alá, meglehetősen sikeresen. Odavitte a
céghez Dant – ami valószínűleg a cégalapítás óta a legjobb változás volt a vállalat életében –, és ők
ketten találták ki azoknak az újító és fejlesztő lépéseknek a javát, amelyek révén a cég a jelenlegi
sikereit elérte.
 Cara kényelmesebb helyzetet keresett. A nagy ablakon keresztül már sötétnek és pirosasnak
látta az eget, a repülők érkezését már csak a szárnyakon és a farrészen villogó lámpák és
hajtóművük mormogása jelezte. Dan hamarosan hazaér, és hozza magával a nejlonzacskókat,
amelyekbe a helyi japán étterem szokta csomagolni illatos fogásait, és szintén hozza magával a
találkozó eredményeit, a megbeszélésből fakadó energiáját is, ami mind saját jövőképük
helyességét támasztja majd alá. Dan érkezése megnyugtatja és megerősíti. Lehet, hogy mindez egy
új élet kezdetét jelenti Cara számára, valamiféle áttörést. Izgatottan gondolt arra, hogy ha nem
fognak együtt dolgozni, akkor talán nem fog állandóan haragudni Susie-ra.

Jeffnek sikerült rávennie Grace-t, hogy ebédeljenek együtt a helyi kocsmában. Grace a
közös vacsorától ódzkodott, abba azonban belement, hogy együtt ebédeljenek, esetleg sétáljanak is
egyet utána, ha már a kiválasztott kocsma egy park közepén állt, és elég nehéz volt megközelíteni.
Jeff dicsérte a kocsmát, kijelentette, hogy ott igazi angol sört mérnek. Jeff jól tudta ugyan, hogy
Grace-t nem érdekli a sör, de kijelentette, hogy csak azért említette a sört, hogy Grace is lássa,
milyen különleges ez a hely, s mennyire eltér a többitől.
A kocsma téglaépülete igen érdekes helyen állt, egy erdővel borított domb, valamint egy
kanális és egy vasúti sín között, előtte pedig egy zsúfolt parkoló terült el. Jeff felvetette, hogy
esetleg sétálhatnának egyet, és csak később térnének be egy italra és pár falatra, amikor már nincs
ekkora tömeg.
– Esni fog – jelentette ki Grace.
Jeff túrabakancsot viselt, és egy hasítottbőr-dzsekit, amelyet Grace még sosem látott rajta.
Nem állt jól neki a színe, túlságosan világos volt. És egy hajvágás is ráfért volna a fiúra. Jeff elővett
egy hatalmas esernyőt a Nissan Pixo csomagtartójából, és meglengette Grace orra előtt.
– Mindenre felkészültem!
Grace az anyósülésen ült, nyitott ajtónál, fél lábával már a betonon.
– Jeff, nekem semmi kedvem most sétálni.
Jeff leengedte az esernyőt, és rátámaszkodott, mintha sétapálca lenne.
– Úgy érted, velem nincs kedved sétálni? – kérdezte.
– Nekem ehhez nincs kedvem – mutatott Grace a körülöttük parkoló autókra. – Nem
akarom, hogy ez a mai nap egy randi legyen.
– Akkor miért jöttél el egyáltalán? – csodálkozott Jeff.
Grace felnézett a fiúra.
– Mert addig nyaggattál, amíg igent nem mondtam. Nem kellett volna beadnom a
derekamat.
– Értem – felelte Jeff.
– Tényleg?
– Beadod a derekadat, igent mondasz, mert nem mered megmondani az igazat, mint mindig.
Igaz?
Grace hátrébb húzta a haján a kendőt.
– A kocsmában akartam megmondani neked. Nyilvános helyen. Nem akarok kettesben
sétálni veled egy parkban, olyan helyen akarok lenni, ahol mások is vannak.
Jeff felhorkant.
– Ennyire ijesztő lennék?
– Nem, egyszerűen csak nehezebben jössz ki a sodrodból, amikor mások is látnak.
Jeff az esernyőre támaszkodva felnézett az égre.
– Itt vagyok én, aki nagy szívességet tesz a családodnak, mert a család egyik tagja, aki
határozottan nem a nagyapád, sokat jelent nekem, és közben ez a bizonyos ember azt tervezgeti,
hogyan fog szakítani velem egy zsúfolt kocsma pultjánál egy szombati ebéd alatt.
– Nem hiszem, hogy ezzel most akkora meglepetés ért téged. Ne tégy úgy, mintha
meglepődnél. És én nem kértem tőled, hogy fogadd be Morrist.
– Hihetetlen, hogy te soha semmiben nem vagy hibás.
– Nem igaz. Hibás vagyok abban, hogy nem tettem semmit. Meg abban, hogy mindenkinek
meg akarok felelni, nem merek a sarkamra állni, és inkább igent mondok. Nem akartam találkozni
veled ma, mégis azt gondoltam, hogy el kell jönnöm. Azt gondoltam, személyesen kell
elmondanom neked, hogy kettőnk között mindennek vége.
– Vége? – kérdezte Jeff még mindig az eget bámulva. – Mindennek?
– Igen, mindennek.
– És mi van, ha én nem így gondolom?
– Nehéz kapcsolatban maradni valakivel, aki nem akar visszafogadni.
– Te csak szórakozol velem, Grace. Adsz egy kis esélyt, egy kis reményt, aztán hátat
fordítasz nekem. Egyesek egészen ronda szavakkal szokták illetni az ilyen lányokat.
Grace felállt.
– Én próbálom azt tenni, amit helyesnek gondolok. De te képtelen vagy megérteni, mit
akarok, így feleslegesen próbálkozom. Bemegyek a kocsmába, és megkérek valakit, hogy hívjon
nekem taxit.
– Várj! – emelte fel Jeff a kezét.
Grace elnyomott egy sóhajtást. Várta a már ismerős félelmet. Kezdte is görcsbe rántani a
gyomrát, de a torkát még nem szorongatta.
– Mi az? – kérdezte Jefftől halkan.
– Nem vagyok arrogáns alak, Grace. És nem is vagyok irracionális. De sok mindent kellett
eltűrnöm. Teljesen kikészítettél. Nem elég nekem mindaz, amit gyerekkorom óta ki kellett állnom,
aztán találkozom veled, aki csak tovább nehezíti a helyzetemet, ami már egyébként sem túl rózsás.
Óriási stressz vagy te számomra, Grace. Iszonyatosan nagy.
Grace várt.
Jeff a földet döfködte az esernyővel.
– Mégis azt gondolom, hogy megéri veled lenni. Komolyan mondom. Egymillió másik lány
között sem találnék hozzád foghatót – mosolygott. – Ezért fogadtam be a nagyapádat.
Grace kinyitotta a száját, hogy ösztönösen megköszönje a gesztust, de még időben becsukta.
Majd inkább így szólt:
– Morris akár ma este visszaköltözhet hozzám.
Jeff bámult Grace-re, és hitetlenkedve rázta a fejét.
– Nem semmi csaj vagy te. Hallottál egy szót is abból, amit mondtam?
Grace szótlanul nézte a fiút.
– Van valaki más? – kérdezte Jeff közömbösen.
– Nincs – rázta a fejét Grace.
– Akkor a múltkor kivel mentél el inni?
– Egy munkatársammal. Az üzemvezetővel.
– Milyen szánalmas kis életed van. Ha nem köt le a munkád, akkor jön a családod. És neked
a családod a munkád is, szóval másból sem áll az életed.
– Bemegyek a kocsmába – indult el Grace.
– Nem foglak megállítani – vonta meg a vállát Jeff.
– És szólhatsz Morrisnak, hogy csomagolhat. Szép dolog volt tőled, hogy befogadtad, s ezt
mindannyian így gondoljuk.
– Mindannyian – sziszegte Jeff megvetőn. – Már megint az a rohadt család, meg az
istenverte királyi többes.
– Fejezd be!
– Majd ha kényszerítesz rá.
– Nem akarlak kényszeríteni semmire. Semmit sem akarok már tőled. Csak elköszönni, és
elmondani, hogy sajnálom, hogy ez lett a vége.
Jeff odament a kocsi csomagtartójához, kinyitotta, és bedobta az esernyőt.
– Szállj be! – szólt fáradtan.
– Nem, én inkább…
– Hazaviszlek, Grace.
– Nem!
 – A nagyapád nyugodtan maradhat nálam, amíg be nem tud költözni az anyukád házába.
– Nem kell.
Jeff lecsapta a csomagtartó ajtaját. Nem nézett Grace-re.
– Ahogy gondolod, baszki – vetette oda inkább undorodva, mint haragosan.
Grace nagy levegőt vett.
– Köszönöm.
– Nem foglak visszatartani. Miért is tartanálak vissza? Emlékszel egyáltalán olyan esetre,
amikor…? – de inkább nem folytatta. Csak annyit mondott:
– Menj!
– Megyek.
– Csak azt sajnálom…
– Ne! – vágott közbe Grace. – Kérlek!
Jeff hátat fordított neki. Grace gyorsan szedte a lábát az autók között a kocsma felé, s
közben zsebében már a telefonja után kutatott. Nem taxit fog hívni, határozta el. Inkább Neilt hívja
fel. Neil azt mondta, bármikor hívhatja, ha bajba kerül, vagy segítségre van szüksége, vagy ha
bármit tehet érte. Grace tudta, hogy nem ment el túrázni, valószínűleg bent van a gyárban, és a
maga módján bájos hétvégi köreit rója az üres termekben az égetőkemencék zümmögésére,
amelyek úgy duruzsoltak, mintha azok éltetnék a gyárat. És ha már bent van a gyárban, akkor talán
nem lesz nagy teher számára kijönni Consallba, vagy hogy hívják ezt a helyet, és visszavinni őt
Stoke-ba.
Ahogy a kocsma bejáratához ért, nagy hanggal elhajtott egy autó a parkolóból – Jeff Nissan
Pixója, amelyet a fiú úgy vezetett, mintha egy Ferrari lett volna. Grace nézte egy ideig, hogyan
száguld az úton, át a csatorna felett, és belé nyilallt, milyen zűrös lett a szakítás, és milyen rosszul
kezelte a helyzetet, hiába érkezett más szándékkal. És akárhogy próbálta még maga előtt is titkolni,
mégis valahol mélyen sajnálta, hogy ez a kapcsolat így alakult. Vajon Jeffet sajnálta, vagy csak régi
barátja, a megszokás munkált benne? Tárcsázta Neil számát, és füléhez szorította a telefont. Vajon
mennyi idő kell ahhoz, hogy már ne hiányozzon az, ami ismerős volt, még akkor is, ha az az
ismerős csak rosszat tett neki?
– Grace! – hangzott fel Neil barátságos, meglepett hangja.
Grace a víz felé pillantott. Egy csónak tartott felé lassan, kormányrúdjánál egy férfi állt
kutyával, a tatban pedig két gyerek integetett lelkesen.
– Ne haragudj, hogy szombaton zavarlak – mondta –, de hülyeséget csináltam.
TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Már éjfél is elmúlt, állapította meg Ashley tagadhatatlanul elégedetten. Leo már egy órája
felment az emeletre, Maisie pedig, aki háromszor is talált ürügyet arra az este során, hogy kijöjjön a
szüleihez, végre szintén lefeküdt, olyan lemondón, mintha soha nem is gondolta volna komolyan,
hogy lehet ennek az estének más is a vége. Miután Leo is ágyba bújt, Ashley legalább húsz percig
pakolt – összeszedte a játékokat a földről, kisimította a ruhákat, amelyeket összegyűrt a szárítógép,
konyhai papírtörlővel kitörölte a mosogatót, letisztította a csapokat.
– Hagyd! – mondta Leo még korábban. – Ne pazarold az energiáidat jelentéktelen
házimunkára. Tartalékold az erődet a munkahelyedre. Ebben állapodtunk meg, Ashley, ezt
beszéltük meg.
Leo az este folyamán sok mindent mondott még Ashley-nek. Magabiztos kiállásával,
határozott véleményével meg is lepte Ashley-t. Ashley nem volt ehhez hozzászokva. Ő ahhoz
szokott, hogy Leo csendben engedelmeskedik, kibújik a dolgok alól, vagy kompromisszumos
megoldásokat keres; ő azt a Leót ismerte, aki mindig másoknak igyekezett örömöt okozni, bármi
áron. Sőt, ami azt illeti, Maisie születése óta többször is megfordult Ashley fejében, hogy talán
annyira hozzászokott saját apja birkatürelméhez, hogy ösztönösen is olyan társat választott, aki
hasonlít az apjára – ebben a vonatkozásban legalábbis. Leo ugyanúgy, mint Jasper nem szokott sem
duzzogni, sem ordibálni, sem körme szakadtáig ragaszkodni az igazához, ahogyan Jasper sem. Igaz,
hogy arra is nehéz volt rávenni, hogy fejezze be, amit elkezdett – vagy mondjuk az úgynevezett kert
esetében akár arra is, hogy legalább vágjon bele a nagy feladatba –, de nála nem kellett
dührohamokra számítani, és semmi jel nem mutatott arra, hogy mások fölé kívánna kerülni. Éppen
ezért, amikor bejelentette döntését a vacsora alatt – ami egyébként egy igen tűrhető indiai kicseri
volt, amelyet még a gyerekkel is sikerült megetetnie úgy, hogy egyszerűen letette eléjük, és nem
tűrt ellenvetést –, nagyon meglepte Ashley-t. Leo evett egy falatot, majd nem is nézett Ashley-re,
úgy jelentette be:
– Találkoztam ma az apáddal, beugrott hozzánk. Belementem, hogy befogadjuk Morrist.
Egyelőre legalábbis.
Ashley-nek kiesett a villa a kezéből, és szanaszét szóródtak a rizsszemek az asztalon, mint
valami mozifilm hatásvadász jelenetében.
– Micsoda?!
Leo újabb kupac rizst vett a villájára, és felszúrt rá egy falat halat is.
– Azt hiszem, Jasper megkedvelte – felelte. – Nem akarta, persze, elvégre olyan sokat
füstölgött a múlt miatt, de aztán amikor találkoztak, az öreg levette a lábáról, és Jasper rájött, hogy
Morrisnak is megvolt a maga oka arra, hogy úgy viselkedjen, ahogy viselkedett, még akkor is, ha az
ember nem feltétlenül fogadja el az indokait.
Ashley újra kézbe vette a villáját, és Leo felé bökött vele.
– Jól hallottam, hogy azt mondtad, befogadjuk?
Leo ivott egy kortyot, majd Ashley-re nézett.
– Morris kifejtette Jaspernek, hogy nem akar Stoke-ban lenni. Staffordshire-nek még a
közelébe se kívánkozik. Csak azért ment oda, mert tudta, hogy ott megtalálja majd Susie-t. De az
egész hely tele van számára rossz emlékekkel, és nem akar ottmaradni. Ezért Jasper arra gondolt,
hogy Morris eljöhetne Londonba, és mi befogadhatnánk.
– Szó sem lehet róla! – kiáltotta Ashley.
Leo várt egy kicsit, letette a villáját.
– Miért?
– Mert undorító alak! Nem akarom, hogy itt legyen. Nem akarom, hogy a gyerekeimnek
bármi köze legyen hozzá!
– Apád nem találta undorítónak.
– Nem! – kiáltotta ismét Ashley.
– Van egy üres szobánk – érvelt Leo. – Morris szereti a gyerekeket. Vigyázhatna rájuk
időnként.
– Nem akarom, hogy itt legyen! Nem akarom, hogy belefolyjon az életünkbe!
Ashley alig kapott levegőt.
– Megtiltom! – rikácsolta.
– Nem teheted – felelte Leo higgadtan.
– Hogy érted azt, hogy nem tehetem? – bámult rá Ashley.
– Nem tilthatsz meg semmi ilyesmit, azok a napok már elmúltak.
– Hogy érted ezt?
– Úgy értem – válaszolta Leo határozottan –, hogy most már én vezetem a háztartást. Lehet,
hogy nem egészen úgy csinálom, mint te régen, de mivel ez most már nem a te területed, így nem is
tilthatsz meg semmit. Légy eszednél, Ash. Alig néhány hete megy csak ez a felállás, de úgy tűnik,
működik. A gyerekek boldogabbak, egészségesebben étkeznek, te kevésbé vagy hajszolt, és én is
egyre jobban érzem magamat. Szóval ez így működni fog. De ha én úgy döntök, hogy nem zavarna
még egy felnőtt a házban, megjegyzem, csak átmenetileg, próbaidőre, ennél többről nincs is szó,
akkor az én szavam a döntő. Itthon én irányítok, te meg pénzt keresel. A kettő együtt nem megy, és
az nem ér, hogy kimazsolázod magadnak azokat a feladatokat, amelyeket szívesen csinálsz, a
felelősséget meg továbbra is rám tolod.
Ashley hátradőlt a székben, két kezével az asztalra támaszkodott.
– Mióta forgatod ezt a fejedben? – kérdezte csodálkozva.
– Fokozatosan kristályosodott ki bennem – vonta meg a vállát Leo. – Egy-két hét alatt talán.
Megfordult, és körülnézett a szobában.
 – Egy kicsit kupi van, de az nem baj.
Visszafordult a felesége felé.
– Nekem az a célom, hogy bizonyos dolgok elkészüljenek, nem az, hogy mindent
tökéletesen csináljak. Legyen ennivaló, tiszta ruha, meghitt beszélgetés. Ennyi. Fred magasról tesz
arra, hogy kivasaltam-e a pólóját vagy nem. És ne mondd, hogy téged érdekel, mert téged is csak
azért izgat, mert félsz, hogy rossz anyának fognak tartani, ha a gyerekek nem úgy néznek ki, mint
akiket skatulyából húztak ki. Velem viszont elnézőbbek.
Ashley lassan ismét előrehajolt.
– Le vagyok taglózva. Azt sem tudom, mit mondjak.
– Edd meg a vacsorát – bökött Leo Ashley tányérja felé.
– Nem biztos, hogy menni fog.
– Edd meg, Ash. Tudod, milyen rémes érzés, amikor az embernek nem eszik meg a főztjét.
– Szóval te azt mondtad apának – tűnődött Ashley hangosan, lassan tagolva a szavakat,
mintha még mindig nem értené pontosan a helyzetet –, hogy befogadjuk Morrist? Hogy
ideköltözhet?
– Csak próbaidőre. Három hónapban állapodtunk meg.
– Három hónapban?!
– Lehet, hogy az őrületbe fog kergetni. Lehet, hogy a gyerekek nem fogják szeretni. De azt
mondtam, megpróbáljuk.
– Meg?
– Igen, Ash. Meg. Így megszűnik az egész helyzet visszássága, és lassan mindenki lehiggad
majd. Az anyukád is.
– Szóval én ebbe bele sem szólhatok?
– Dehogyisnem, ha van tényleg jó okod az ellenkezésre – mosolygott Leo. – De neked olyan
most nincs. Egyébként is enyém most a család, és én azt mondom, hogy adjunk egy esélyt az öreg
Morrisnak. Legyen ez egy kísérlet. Elsőként fogom bevallani, ha nem működik ez a felállás.
– Miért nem lehet ezt megbeszélni?
– Mert ismerem a véleményedet – mosolygott Leo továbbra is. – Előítéletekből fakadó
azonnali elutasítás.
– De…
– Nézz rám, Ash! – hajolt előre Leo.
Ashley vonakodva felemelte a fejét.
– Add ide a kezed!
– Nem.
– Ash, add ide a kezed!
Ashley kinyújtotta az egyik kezét a férje felé, amit Leo erősen megszorított.
– Apám igazi zsarnok volt otthon – mondta Leo. – Kisstílű zsarnok. Basáskodott az egész
család felett, ki nem állhattam. Utáltam, hogy parancsolgat a tesómnak, nekem, és főleg rühelltem,
hogy anyámat ugráltatta. Ez már az én gyerekkoromban is ódivatúnak számított. Ma a brit családok
egynegyedében a nők hozzád hasonlóan többet keresnek a férjüknél, részben azért, mert a lányok
oktatása megkapta a régóta megérdemelt kitüntetett figyelmet, részben meg azért, mert a modern
munkahelyen nagyobb szükség van az észre, mint a nyers fizikai erőre. És engem ez nem zavar,
Ash. Sőt, nem csak nem zavar, én őszintén csodállak téged, felnézek rád azért, mert olyan jól
végzed a munkádat. Gondoskodom arról, hogy ezt a gyerekek is így lássák majd. De ahhoz, hogy ez
az egész itthon is működni tudjon, egyensúlyra van szükség. Itthon át kell adnod nekem az
irányítást, és most nem a gyerekekkel kapcsolatos erkölcsi döntésekre gondolok, mert azokat
közösen kell meghoznunk, de meg kell engedned nekem, hogy úgy irányítsam ezt a háztartást,
ahogyan nekem tetszik, és nem a te szád íze szerint, nem úgy, hogy én végzem a kemény melót, te
meg nem vagy itthon.
Ashley lassan bólintott.
– Ha belegondolsz, apád kicsit megelőzte a korát – tette hozzá Leo. – Téged sosem zavart,
hogy Susie olyan sokat foglalkozik a céggel?
 – Ezért akartam többet itthon lenni – suttogta Ashley – Maisie és Fred kedvéért.
– De belebolondultál! Beleőrültél abba, hogy képtelen vagy a munkádra összpontosítani.
Hosszasan hallgattak. Majd Ashley szólalt meg, még mindig suttogva:
– Tudom. A bűntudat…
– Nekem nincs bűntudatom – jelentette ki Leo. – De olyan ambícióim sincsenek, mint
neked.
Ashley lehunyta a szemét.
– Imádom a munkámat – mondta halkan.
– Minden jogod megvan hozzá. Minden jogod megvan ahhoz, hogy imádd azt, amit olyan
jól csinálsz.
Leo megszorította felesége kezét.
– Jogod van ahhoz, hogy ne csak a cserepadon ülj. Ash!
– Igen?
– Nézz rám! – mondta ismét.
Ashley kinyitotta a szemét.
– Én nem érzem magamat elnyomva attól, hogy te lettél a kenyérkereső – jelentette ki Leo –,
de bizonyos dolgokat másképpen csinálok, mint te.
– Többek között megengeded Morrisnak, hogy ideköltözzön.
– Kísérletképpen.
– Rendben – sóhajtott Ashley. – Kísérletképpen lehet. De Leo, nem is ismerem!
– Senki sem ismeri. Én sem.
– Anya tud már erről?
– Most már talán igen – legyintett Leo. – Lehet, hogy apád már közölte vele. De
anyukádnak nem sok joga maradt beleszólni abba, hol fog lakni Morris.
– Ő a házába akarja költöztetni.
– De Morris nem akar ott lakni.
– Számít az, hogy Morris mit akar? – húzta vissza Ashley a kezét.
– Ritkán sül ki jó dolog abból – vigyorgott Leo –, amit a résztvevők nem akarnak. Gondolj
csak bele, hogy mi ketten…
– Ezt el se kezdjük.
Leo nézte egy ideig a feleségét, majd így szólt:
– Ash, nagyon szeretnék most felmenni az emeletre. De tudom, hogy most hiába is kérném.
Látom az arcodon, hogy nincs hozzá kedved.
– Azt akarod mondani – nézett rá Ashley kerek szemekkel –, hogy azok után, hogy egész
nap terelgetted Maisie-t és Fredet, és megfőzted a vacsorát, még szexelni is kedved lenne?
– Aha – vigyorgott tovább Leo.
„Hát ez őrület – gondolta Ashley –, az ember csak örülni tud egy olyan férfinak, akinek az
önbecsülését nem dönti romba a háztartásvezetés.” Felállt az asztaltól, hálával és csodálattal telve
megcsókolta a férjét, de arra azért ügyelt, nehogy Leo úgy értelmezhesse a csókot, hogy várhatja a
folytatást. Leo felnevetett, amikor Ashley elhúzódott tőle, és azt mondta, hogy ha nincs értelme
tovább ébren maradni, akkor viszont megy lefeküdni, és Ashley hallotta, hogy Leo dudorászva
baktat felfelé a lépcsőn, mint aki tudja, hogy sok jó dolog vár még rá. Ashley csodálkozva döbbent
rá, hogy valójában azt reméli, Leo visszajön, és egyszerűen kezébe veszi az irányítást.
De eltelt néhány perc, és világossá vált, hogy Leo nem tervezi, hogy visszatér, és
színpadiasan a karjaiban viszi fel az emeletre. Így Ashley rendet rakott a konyhában, megnézte az e-
mailjeit, majd bekapcsolta a tévét, hogy megnézze az utolsó csüggesztő hírműsort. Az éjfél különös
emelkedettséget hozott magával, amelyet értelmezni sem tudott, mert gyakorlatilag minden, amit
aznap este hallott, inkább a borúlátásra adott volna okot, mint az optimizmusra. A tévére irányította
a távirányítót, és bámulta néhány másodpercig a sötét üveg üres téglalapját a fényes fekete keretben.
Maisie tébének hívta. „Nézhetek tébét?” – kérdezte mindig. Ashley a dohányzóasztalra dobta a
távirányítót a Barbie mellé, amelynek szemérmetlen pucérságát csupán egy lila műanyag esőköpeny
takarta el, valamint Fred kék csőröspohara mellé, amelyről már szinte teljesen lekopott Elmer, a
kockás kiselefánt képe.
Háztartás, gondolta. Munkahely. Család. És most Morris! Maisie ki fog akadni a frizuráján.

– Nem akarom, hogy azt gondold, randira hívtalak – mondta Grace Neilnek.
– Eszembe se jutott – mosolygott a férfi. – Egyébként meg – nézett körül a múzeum
kávézójában – egy ilyen reggeli vagy tízórai a lehető legártatlanabb közös program.
Grace elnézett a férfi mellett, át az egész falat kitöltő ablakokon a Központi Könyvtár
hatalmas, világos épülete felé.
– Én szeretek itt lenni – jegyezte meg. – Gyakran járok ide.
– Engem leginkább egy edinburgh-i teaházra emlékeztet.
– Épp azért szeretem. Olyan otthonos. Nincs benne semmi fenyegető.
Neil felnevetett.
– Sütemény, tej fémkiöntőben… Jeff jelentkezett mostanában?
Grace odakapta a fejét.
– Nem – felelte kurtán.
– És szerinted fog?
– Nem gondolok erre.
– Jól teszed – bólintott Neil.
– Ezt úgy mondod, mintha rendesen viselkednék, pedig te viselkedsz rendesen – mondta
Grace teljesen őszintén. – Befogadtad Morrist.
– Csak a te kedvedért. És anyukád kedvéért. Egyébként meg nem sok vizet zavar.
– Mindenkit zavar egy vadidegen a lakásában.
– Annyira nem nagy durranás a lakásom. Alvóhely, nem több annál. Morris pedig az egész
napot a kertészeti áruházban tölti. Állítólag már tizenöt darab elkelt a madáretetőiből. Vett nekem
egy üveg whiskyt, de nem volt szívem közölni vele, hogy valószínűleg én vagyok az egyetlen skót a
földkerekségen, aki nem iszik whiskyt.
– Nem szereted?
– Én a sört szeretem – jelentette ki Neil, és a teáskanna felé nyúlt. – A sört és a teát.
Grace elé tolta a saját bögréjét is.
– És hamarosan Londonba költözik.
Neil öntött egy kis teát Grace bögréjébe. A tea nyilvánvalóan túl fekete volt, és már kezdett
hűlni. Neil egy szó nélkül felállt, és visszavitte a kannát a pultra, hogy másikat kérjen. Grace nézte a
robusztus alakot divatjamúlt farmerjában és kissé viseletes kordbársony kabátjában.
Tagadhatatlanul kellemes látványt nyújtott. A pult mögött mosolygó készséges nő szemmel
láthatóan ugyanígy vélekedett. Grace látta, hogy a nő teafiltereket tesz egy tiszta kannába, és feltölti
a kannát forró vízzel, majd tiltakozik, Neil nyilván ki akarta fizetni a második kanna teát is. A férfi
visszatért az asztalhoz, és letette a teát.
– Többek közt ezért járok ide – mondta Grace. – Itt mindenki olyan kedves.
Neil teletöltötte Grace bögréjét, és a lány elé tolta.
– Szóval Morris Londonba költözik – mondta, mintha időközben mi sem történt volna.
– Igen. Ashley felhívott. Három hónap próbaidőre magukhoz veszik.
– Jó lesz az?
– Ashley elég furán beszélt – öntött Grace tejet a teához. – Azt mondta…
De nem folytatta.
– Mit? – nézett fel Neil.
– Ez… ez családi ügy – hebegte Grace.
– Nem tartozik az üzemvezetőre?
Grace fülig pirult.
– Nem úgy értettem – hadarta. – Csak nem ismerjük még olyan jól egymást.
– Csak annyira – felelte Neil magabiztosan –, hogy szombaton felhívj, hogy mentselek ki.
– Nagyon sajnálom, Neil.
– Kisasszony – szólalt meg Neil olyan hangon, mintha vérig lenne sértve –, maga teljesen
rosszul látja a világot. Ha nem tudná, a nagyapja az én ágyamban alszik, miközben én a kanapén
vagyok kénytelen tölteni az éjszakát.
Grace a teája fölé hajolt, hogy a haja legalább részben eltakarja az arcát.
– Úgy sajnálom – szabadkozott ismét.
– Na, azt elhiszem.
– Ashley azt mondta – tájékoztatta Grace a férfit még mindig a teáját bámulva –, sosem
gondolta volna, hogy Leo ilyen határozott is tud lenni. Leo a férje.
– Tudom.
– Kimenjek, és bejöjjek újra? Mindent elrontok.
– Én meg segítek neked megásni a gödröt. De most már abbahagyom – érintette meg Neil
egy futó pillanatra a lány csuklóját. – Anyukád tudja már?
– Morrist? – nézett fel Grace lassan.
– Hogy Londonba költözik.
– Én nem hívtam fel, és ő sem engem.
– Engem sem. Általában naponta kétszer-háromszor is telefonálni szokott, de most csütörtök
óta nem jelentkezett. Londonban van egyáltalán?
– Azt hiszem.
– És mi van a házzal?
– Az csak ott áll – felelte Grace, és sikerült rávennie magát, hogy a férfira nézzen.
Neil ide-oda tologatott néhány dolgot az asztalon. Majd hirtelen felcsattant.
– Te ne csináld ezt!
– Mit?
– Hogy csak ott állsz.
– Mire gondolsz? – kérdezte Grace gyanakvón.
– Tudod, mi a baj manapság az ilyen okos, tehetséges lányokkal, amilyen te is vagy? Hogy
elbátortalanodtok. Ez a nagy baj. Elveszik a kedveteket, letörik a lelkesedéseteket. Nem indultok el
aranyat keresni, mert belétek nevelték, hogy úgysem fogjátok megtalálni. Mondhatok neked
valamit?
Grace-nek leesett az álla. Alig láthatón biccentett. Neil előre hajolt, és így szólt:
– Te jobb tervező vagy, mint az édesanyád.
– Ugyan, dehogy – legyintett Grace azonnal.
– De bizony! Lehet, hogy hiányzik belőled az az energia, lelkesedés és kitartás, ami őt jó
üzletasszonnyá tette, de tervezőnek te jobb vagy, mert te nemcsak azt érted, hogyan fog valami
kinézni, hanem azt is tudod, hogyan készülnek a tárgyak. Ha megmérettetnéd magad a piacon, két
kézzel kapkodnának utánad.
– Ez szinte szentségtörésnek hangzik – mondta Grace majdnem suttogva.
– Pedig nem az. Nincs édesanyádnak nálam nagyobb rajongója. De neki is látnia kell,
mekkora kincs vagy te a vállalatnak, hogy micsoda lehetőségek rejlenek benned. De ehhez az kell,
hogy te is képes legyél felmérni az értékeidet, hogy fel tudj hagyni azzal, hogy te mindig
mindenkihez kedves vagy, hogy nem állsz a sarkadra, és te oldod meg mások problémáit. Ki kell
állnod magadért.
Grace nagy körültekintéssel párhuzamosan egymás mellé tett két teáskanalat.
– Ashley is valami ilyesmit mondott – jegyezte meg bizonytalanul.
– Jól tette.
– Szóval, ha már ketten mondjátok…
Neil ismét felemelte a teáskannát, és kérdőn a lány bögréje fölé tartotta.
– Akkor biztosan igaz is! – fejezte be a mondatot.

– Anya! – kiáltott fel Cara döbbenten a tárgyalóterem ajtajában. Susie az asztalnál ült, előtte
nyitva állt a laptop, körülötte vázlatfüzetek hevertek.
– Azért nem kell ennyire csodálkoznod – felelte nyugodtan, és szinte fel sem pillantott
Carára.
 – De hiszen szombat van!
Susie feltette a szemüvegét.
– Tudom – mondta. – És én is vághatnék ilyen arcot. Te mit keresel itt szombaton?
Cara letette a táskáját a földre.
– Apa hol van?
– Próbál – felelte Susie kurtán.
– Bradyvel?
– Gondolom.
– Csak gondolod? – húzott ki Cara egy széket.
– Nem akarta az orromra kötni – nézegette Susie elmélyülten a vázlatfüzetében lévő egyik
rajzot.
– Jaj, anya, ne túlozz már!
– Nem akarta, hogy elmenjek a koncertre, nem otthon próbál. Szóval nem akarja az orromra
kötni.
Cara leült. Azért jött be, hogy elkezdjen kidolgozni egy új ajándéktárgy-stratégiát, amely a
forgalmat annyival növelné, hogy Daniel és Rick is elégedett legyen, miközben Susie sem ágálna a
változás ellen. Valami eredeti ötlet után kutatott. És Dannek hiába magyarázta, hogy nem minden
ötlet válik be pusztán azért, mert új. S ha az embernek olyan partnere akadt, mint Susie, aki jobban
szerette a mélyen szántó gondolatokat az újdonságnál, akkor a probléma megoldása meglehetősen
nagy kihívást jelentett, hogy a marketing szavaival éljünk. Azaz nehéznek bizonyult. Így amikor
Cara meglátta, hogy Susie ott ül azon a helyen, ahol ő szeretett volna csendben és nyugalomban
gondolkodni, akkor a nehéz probléma azonnal megoldhatatlanná vált.
– Főzzek kávét?
– Már főztem – intett Susie az asztalon álló kanna felé.
– Az már biztosan kihűlt. Főzök újat.
– Szerintem le kellene vinnünk az egyszínű rombuszmintás bögrék árát – mondta Susie,
mintha Cara egy szót sem szólt volna. – Nem te szoktad mondani, hogy amint csökken a forgalom,
akciózni kell?
– Anya…
– S nem gondolod, hogy a tíz font alatti termékeinkből több kellene nyárra a londoni
üzletbe?
– Anya, én ezt hetekkel ezelőtt mondtam – felelte Cara szelíden.
– De most már belátom az igazadat.
– Remek.
– Kitűnő szuvenír lenne a turistáknak.
– Anya…
– Igen?
– Min dolgozol?
Susie felé fordította a vázlatfüzetet, Cara belekukkantott.
– Kagylók?
– Igen, ez már a nyárra készülne. Kék vagy vajszínű lenne. Tengeri csillagokkal. Lehetne a
neve „Tengerpart-kollekció”. Vagy „Vödör és ásó”.
– Igen – mondta Cara alig hallhatóan.
Susie kézbe vette a ceruzáját.
– Te mit keresel itt? – kérdezte a lányától, rá se nézve.
– Dolgozni akartam.
– Tényleg? Min?
– Anya, mi bánt? Miért vagy ilyen harapós kedvedben?
Susie kiigazított egy kis részletet az egyik kagylón.
– Nem vagyok harapós kedvemben – mondta a rajzot szemlélve. – De… meg vagyok
bántva, meg vagyok sértődve. Igen, ez a jó szó. Vérig vagyok sértődve.
Cara kihúzta magát, két kezét az ölébe ejtette.
 – Elmondod, miért?
– Muszáj?
– Igen, anya, muszáj.
Susie befejezte a rajzot, és ledobta a ceruzát. Levette a szemüvegét, és kinézett az ablakon.
– Egyszer csak azt vettem észre, hogy senki sem áll szóba velem. Ez az én cégem, és
mindannyiunk megélhetése, mindannyiunk élete ettől a cégtől függ, de senki sem avat be abba,
hogy mi történik.
Cara várt. Danre gondolt, aki éppen szokásos szombat délelőtti biciklitúráján tekert, és
próbálta elképzelni, a férje hogyan igyekezne rávenni őt arra, hogy álljon ki magáért. De legalább
támogatná, és ez, ahogy a harag egyelőre csak pislákolva, de határozottan fellobbant benne,
megnyugvással töltötte el, és egyben kitartásra ösztönözte.
– Kiderül – folytatta Susie úgy, hogy még mindig nem nézett a lányára –, hogy mindenféle
tervek születnek, a magánéletben és a vállalatnál egyaránt, és ezekről engem senki egy árva szóval
sem tájékoztat, a véleményemet meg pláne nem kérdi senki.
– Te sem szóltál senkinek arról, hogy elmész a Modern Bádoghoz – vágott vissza Cara. –
Akkor szereztünk tudomást az egészről, amikor Danhez befutott az árajánlat a sheffieldi fémlemez-
gyárból.
Susie eleresztette a füle mellett a lánya megjegyzését.
– Elrendezik Morris ügyét. Fittyet hányva arra, hogy én már kitaláltam, miként költözzön a
Szalon-házba. Dan pedig anélkül tárgyalt Rick Machinnel, hogy nekem egyáltalán megemlítette
volna, hogy találkozni fognak.
Cara karba fonta a kezét. Várt egy kicsit, és csak aztán szólalt meg:
– Mindenki más tudott róla, s más egyetértett abban, hogy Morrisnak Londonba kell
költöznie. Ashley egyébként nekem is csak tegnap szólt.
– De nekem senki sem szólt. Nekem senki sem mond semmit.
– Apa biztosan mondta.
Susie az asztalra nézett, és sértődötten, csodálkozva felelt:
– Már csak a kész tényt közölte velem. A véleményemet ki sem kérte. Egyszerűen közölte
velem, hogy elutazott Grace-hez, megismerkedett Morrisszal, aztán elment Leóhoz, és ketten
megbeszélték, mi legyen. És ennyi!
– Mert ez ennyi – felelte Cara határozottan.
– Hát én ezt nem hiszem el.
– Mit nem hiszel el?
– Hogy mostanában mindenki úgy hoz döntéseket, hogy engem meg sem kérdez!
– De hiszen ismerjük a véleményedet.
– Szerinted mi a véleményem?
Cara nagy levegőt vett.
– Hogy mindenben neked kell döntened – bökte ki végül.
Susie feszülten hallgatott.
– Ezt komolyan mondod? – kérdezte végül.
– Igen, nekem meg ez a véleményem. Többek közt.
– Ez úgy hangzik, mintha szerinted én mindenáron a saját fejem után mennék.
– Néha úgy is érzem.
– Cara, hát nem látod? – emelte fel a fejét Susie.
– Mit?
– Hogy én csak szeretnék jól csinálni mindent? A lehető legtöbb ember számára? Szerinted
ez… ez konokság?
– Szerintem ez gyakran annak látszik, igen.
– De szerintem…
– Tudom, mi a véleményed – vágott közbe Cara. – Tudom, mit értél el, hogy több száz
embernek segítettél az ötleteiddel, és ez csodálatos. Te is csodálatos vagy. De szerinted csak
egyetlen egy üdvözítő módszer létezik, s ez viszont nem jó, nem működik. Be kell látnod, hogy
többféle módon is meg lehet valósítani az elképzeléseidet, és hogy nem minden rossz, ami nem
egyezik a te véleményeddel.
Susie felállt, megkerülte az asztalt, és az ablakhoz ment. Cara nem nézett rá, s nem is
mozdult. Maradt ott, ahol volt, karba font kézzel, és várt.
Susie hosszú, kellemetlen csend után szólalt meg, de nem fordult a lánya felé.
– Puccsot akartok?
– Nem.
– Összeültetek, és elhatároztátok, hogy szembeszálltok velem?
– Nem. Egyszerűen így alakult. Nem tudtunk megegyezni veled, ezért inkább megkerültünk.
Mindenki a maga módján, s a számára legfontosabb problémával.
– Még Morris is.
– Te sem tudtad, mihez kezdj Morrisszal.
Susie nagyon lassan megfordult.
– Tényleg nem – vallotta meg –, és utáltam ezt az érzést – tette hozzá az orra alatt
dünnyögve. – A tanácstalanságot.
– Pedig teljesen normális – mondta Cara önmagát is meglepve –, ha az ember néha nem
tudja, mihez kezdjen valamelyik szülőjével.
Susie tekintete hirtelen szigorúvá vált, s egyenesen Cara szemébe nézett.
– Most magadról beszélsz?
Cara bólintott. Eddig energiát merített a haragból, de most már alig tudta türtőztetni magát,
szinte könnyek szöktek a szemébe. Nagyot nyelt.
– Nem akarod kibökni, mi nyomja a szívedet? – kérdezte Susie.
Cara csak a fejét rázta, de nem szólt, nehogy kibuggyanjanak a könnyei.
– Gyerekkoromban utáltam, hogy a munka mindig fontosabb volt nálam – mondta szinte
kiabálva. – Utáltam, hogy nem tehetek ellene semmit, s kénytelen voltam elfogadni a helyzetet.
Susie lassan visszasétált az asztalhoz, és leült.
– Hát persze – bólintott.
– Kénytelenek voltunk elfogadni a döntéseidet. Ashley is, Grace is, apa is. Mindenki.
Mindig az volt, amit te akartál.
– Meg az, ami miatt kompenzáltam.
Cara zsebkendő után kutatott a táskájában.
– Mindenki azt csinálja. Ebben nem vagy egyedül.
– Tudom.
Cara talált végre egy csomag papír zsebkendőt, s kivett egyet.
– Mindig mindenki döntéseket hoz, anya – mondta, miközben kifújta az orrát. – Mindig. A
saját döntéseinkért nem hibáztathatunk másokat, tök mindegy, milyenek a körülmények.
– Nem is hibáztatok másokat. Csak azt akartam elmagyarázni.
– Miért nem hagyod abba a magyarázkodást – csattant fel hirtelen Cara –, ahelyett, hogy
végre bocsánatot kérnél? A fenébe is!
Susie-nak elakadt a lélegzete.
– Sajnálom – mondta végül. – Jobban, mint képzelnéd.
– És apával mi lesz? – dobta le Cara a földre megint a táskáját.
– Mi lenne vele?
Cara ismét kifújta az orrát. Majd hasonló hangnemben, de kicsit halkabban folytatta:
– Mondjuk kezdhetnéd azzal, hogy bocsánatot kérsz tőle!
TIZENHATODIK FEJEZET

Brady és Frank azon tűnődtek, vajon megkérdezzék-e egyenesen Jaspertől, hogy ki vannak-
e tiltva a Radipole Roadról. Egyikük sem akarta világossá tenni előtte, mennyire szívesen jártak
oda, mennyire örültek a jól felszerelt stúdiónak, a kajáról és a borról már nem is beszélve. No meg
arról, hogy Jasper felesége mindig elfoglalt volt, és ezért sosem zavarta őket, és sosem kellett azt
érezniük, hogy a kelleténél tovább maradtak. Egyikük sem akarta nyíltan bevallani, de
mindkettejüknek hiányzott a Radipole Road kiváltságos kényelme, és mindkettejüket
nyugtalanította az a változat, hogy talán azért szűntek meg a meghívások, mert túlságosan is
kihasználták a helyzetet. Felmerült bennük, hogy Susie talán megszámolta, hány üres borosüveg állt
a szelektív kukában. Vagy kiakadt azon, hogy mások jönnek-mennek a házában az ő háta mögött,
vagy valami ilyesmi.
– Lehet, hogy az csapta ki nála a biztosítékot – lamentált Frank –, hogy megtanítottad
káromkodni a papagájt.
Brady előtt egy korsó Guinness állt. Mindig azt hajtogatta, hogy a Guinness olyan jó
hatással van az egészségre, hogy szinte nem is számít alkoholnak. Még a terhes nők is isszák.
– Ó, Polinézia már akkor is káromkodott, amikor én először a közelébe mentem – csóválta
Brady a fejét. – Biztosan nem erről van szó.
– Szerintem Jas összekapott az asszonnyal – jelentette ki Frank. – Nyilván a pénzen. Sosincs
annak jó vége, ha egy nő többet keres a férjénél.
– Jast ez sose zavarta.
– Engem zavarna – forgatta Frank a korsóját elgondolkodva.
– Jas mindig is így élt. Harmincöt éve ismerem, és náluk mindig az asszony kereste a
kenyérre valót.
– De aztán megelégelte.
Brady óvatosan felemelte a korsót, és leivott egy keveset a sör tetején ülő sűrű habból.
– Tuti, hogy nem velünk van bajuk, hanem köztük van valami.
– Én is ezt mondtam.
– Tényleg?
– Ja. Összekaptak, és mi szívjuk meg.
– Lehet, de amióta nem járunk hozzájuk, azóta Jasszel együtt több munkánk van.
– Annak semmi köze ehhez.
– Szerintem ez nem véletlen.
– Mindegy, Jas ki van akadva.
Brady ismét felemelte a korsót, de megállt a keze félúton az asztal és a szája között.
– Az emlegetett szamár… – dünnyögte az ajtót bámulva.
Jasper kullogott be a kocsmába, megállt egy pillanatra, körülnézett, meglátta a haverokat,
biccentett, és a pulthoz ment rendelni.
– Mondjunk neki valamit? – kérdezte Frank.
Brady megint letette a korsót.
– Még egy szó erről, és én leléptem.
– Nehogy a házasságáról faggasd!
– Ne legyél már barom. Gondolod, faggatnám?
– Jó lenne tudni…
– Szerintem Jas nem úgy néz ki, mint akinek kitették a szűrét.
– Engem a stúdió érdekel – pontosított Frank.
Jasper elindult feléjük, lassan, ügyelve arra, nehogy kilöttyenjen a söre.
– Semmirekellők a lebujban – mondta vidáman. – Tudtam, hogy itt lesztek.
– Tizenöt éve ide járok inni – felelte Brady. – Vagy húsz.
– A második kör az enyém – pillantott Jasper a két haver korsójára.
– Én nem kérek, haver – tette Brady a korsó tetejére a kezét. – De azért kösz.
– Frank?
– Majd pénteken.
– Mi bajotok van? Ünnepelni akarok.
Frank Bradyre nézett.
– Olyan régen ünnepeltünk – szólalt meg végül Brady –, hogy már azt sem tudjuk, hogyan
kell.
Jasper letette maga elé a korsót.
– Találtam egy stúdiót – mondta.
 – De neked már van stúdiód – felelte Frank egy kis szünet után.
Jasper a zsebébe csúsztatta a visszajárót.
– Hackney-ben van egy régi gyárépületben. Hihetetlen egy hely. Van ott egy csomó helyiség
tele fiatalokkal, akik mindenfélét gyártanak. Kötött árut, cipőt, villanykörtét. És van egy teljesen
hangszigetelt stúdió is, pont ránk szabva, mintha bennünket várna.
Mindhárman csendben ültek, és a sörüket nézegették.
– Nem örültök? – kérdezte Jasper.
Brady Frankre pillantott.
– Azt hittük, van már stúdiónk – bökte ki végül. – Nálatok. Olyan jó stúdiót úgysem
találunk.
Megint hallgattak, majd Jasper szólalt meg.
– Nem – mondta határozottan.
– Mi nem?
– Nem akarok abban a stúdióban dolgozni. Soha többé.
– Á! – vágta rá Frank túlságosan is gyorsan. – Már azt hittük, velünk van a baj, hogy
Susie…
– Susie-nak ehhez semmi köze – szólt közbe Jasper –, én döntöttem így. Soha többé nem
akarok abban a stúdióban dolgozni.
A két jóbarát először Jaspert nézte, majd egymásra pillantottak.
– Jas! Minden rendben?
– Hogyne.
– De az a stúdió aranyat ér.
– Tudom.
– Hackney meg nem valami jó hely.
– Pont az tetszik benne.
– Valami baj van, haver?
Jasper belekortyolt a sörébe.
– A papagájt is viszem – mondta.
– Mi van?
– Vettem neki utazókalitkát. A papagájt is viszem a stúdióba.
– Elment az eszed?
– Nem. Sőt, úgy tűnik, épp most jött meg.
– Szóval nem velünk van a baj? – kérdezte Frank. – Nem mi csináltunk valami rosszat?
– Miért csináltatok volna?
– Mert nem mehetünk már hozzátok.
Jasper Frankre nézett, és elnevette magát.
– Te jó ég, dehogy! Nem-nem. Pont miattatok megyünk át Hackney-be.
– De hát…
– Hát nem értitek? Nem értitek, hogy ott szabad leszek?

Morris a gyerekekkel szemben ült a konyhaasztalnál. Maisie pirítós katonákat evett, Fred
pedig gyors egymásutánban banánkarikákat pakolt a szájába. Evés közben Maisie merev, fürkésző
tekintettel nézte Morrist.
Édesapja felvetette, hogy segíthetne Morrisnak kipakolni, de Maisie-nek nem volt hozzá
kedve. Az öreg és furcsa csomagjai távolsági busszal érkeztek Stoke-on-Trentből, miután Morris
nem hagyta, hogy az unokái vonatra ültessék, a buszjegyet pedig maga fizette ki. Hozott még a
gyerekeknek egy olajzöldre mázolt madáretetőt, amelyre ráfestette a nevüket, majd virágokat és
pillangókat pingált rá.
– Köszönd meg szépen – biztatta Leo Maisie-t.
– Nem – vonta meg a vállát a kislány.
– Dehogynem. Köszönd meg szépen ezt a szép madáretetőt.
Maisie addig rángatta Leo kezét, amíg Leo le nem hajolt hozzá.
 – Nincs is benne madár – súgta Maisie az apja fülébe.
– De lesz – felelte Morris –, majd ha kitesszük a kertbe. Rakunk bele magokat, és csak úgy
sereglenek majd a madarak ide enni.
Maisie tekintete arról árulkodott, hogy ő ezt csak akkor hiszi el, ha látja. Lecaplatott
apukájával az alagsorba, így Fred szabadon megvizsgálhatta Morris táskáját.
– A dédapád vagyok – mutatkozott be Morris Frednek. – Sosem hittem volna, hogy egyszer
itt leszek veled.
Most pedig mindkét gyerekkel szemben ült egy asztalnál. Leo elugrott néhány dologért a
sarki boltba, és Morrisra bízta a gyerekeket, máris jelezvén, hogy erre gyakran számíthat. Maisie
evett és közben Morrist bámulta, le sem vette róla a szemét. Az öreg nagy nehezen rávette magát,
hogy visszanézzen a kislányra. Maisie roppant viccesen mutatott a lekvártól maszatos pofijával,
még az orra hegye is lekváros volt. Amikor a kislány megette az összes kikészített falatot, hangosan
szürcsölve kiitta a tejet a műanyag pohárból, de a pohár széle fölött továbbra is a dédapját bámulta.
Majd lecsapta a műanyag poharat, nagy levegőt vett, és végre megszólalt:
– Olyan a hajad, mint a boszorkányoknak.
– A férfiak nem lehetnek boszorkányok – mosolygott Morris.
– Ijesztő – ingatta Maisie a fejét rosszallón. – A boszorkányok rosszak.
– Á! – mondta Morris.
Fred félrenyelt egy falatot, köhögni kezdett, majd egy darab nyálas banán kirepült a
szájából, és az etetőszék tálcáján landolt.
– Mindig ezt csinálja – jelentette ki Maisie.
Morris felállt, megkerülte az asztalt, és néhányszor hátba veregette Fredet.
– Erősebben! – utasította Maisie.
– Úgy csinálom, ahogy én gondolom, kisasszony – felelte Morris. – Jól vagy, kiskoma?
Fred Morris felé nyújtotta a kezét, hogy vegye ki a székből.
– Nem szabad kijönnie, amíg be nem fejezte – mondta Maisie. – Ez a szabály.
– A dédapáknak saját szabályaik vannak – tájékoztatta Morris.
Kiemelte Fredet a székből, leült, és a térdére ültette. Maisie is elkezdett lekászálódni a
székéről.
– Én is az öledbe akarok ülni.
– Azt hittem, mi nem vagyunk jóban. Neked nem tetszik a madáretető, nem tetszik a
hajam…
– Emelj fel!
– Nem tudlak.
– De tudsz!
– Nem, mert csak a fél kezem szabad, és az is öreg. A másik kezemmel Fredet fogom, látod?
Maisie odatolt egy üres széket Morris mellé.
– Téged gatyába kell rázni.
– Nem mondod! S netán te fogsz gatyába rázni? – kuncogott Morris.
Maisie egészen Morris székéhez tolta a sajátját. Majd cseppet sem elegánsan felmászott rá,
és felállt, hogy közelről szemügyre vehesse Morris haját.
– Ez így nem jó – állapította meg.
Morris kekszmorzsákkal etette Fredet.
– Tizenhat éves korom óta így hordom – közölte Maisie-vel. – Pont úgy beszélsz, mint az
apám. Ő sem állhatta, ha egy férfinak hosszú haja van.
– Itt fogsz lakni? – tudakolta Maisie.
Fred előrehajolt, és lenyalta a morzsákat Morris ujjairól. Majd befészkelte magát az öreg
hóna alá, mintha kényelmes ágyban feküdne.
– De aranyos kiskoma vagy te – mondta neki Morris, majd Maisie felé fordult. – Igen,
egyelőre. Ha befogadtok.
Maisie elgondolkodott. Megbökdöste a Morris copfját összefogó fekete szalagot, majd
visszahúzta a kezét.
 – Azt hiszem, igen – mondta.
– Mintha nem lennél ebben teljesen biztos.
– Hát, így is elég sokan vagyunk.
– Én nem foglalok sok helyet. Meg ez a kiskoma sem.
– De én nagyra fogok nőni. Óriás leszek!
– Meglehet. Én is száznyolcvanöt centi voltam egykoron. Sok magas ember volt a
családban.
Maisie az öreghez simult, és belesusogott a fülébe:
– Boszorkányhajú, boszorkányhajú, boszorkányhajú!
– Ez csikiz!
– Boszorkányhajú, boszorkányhajú!
– Maisie, mi lenne, ha megtennék neked valamit?
– Jó lenne.
– Valamit, amit te szeretnél, én viszont nem.
– Jó lenne.
– Nem ígérek semmit – mondta Morris, akit hirtelen boldogság járt át attól, hogy a két pici
test hozzá simult –, de lehet, hogy meggondolom, egyelőre csak meggondolom, hogy esetleg
levágatom a hajamat.

Susie a Radipole Road konyhájából felhívta Grace-t. Eredetileg a nappaliból akart

telefonálni, de nem bírt magával, felkelt a fotelből, és bevágtatott a nagy konyhába, a kertre nyíló
teraszajtó elé. A nagy papagájkalitka a szokásos helyén állt az üvegajtók előtt, mellette azonban egy
sokkal kisebb és kevésbé díszes, tetején erős fogóval ellátott kalitka volt a földön.
– Utazni készülsz? – tudakolta Susie Polinéziától. Polinézia szokás szerint úgy tett, mintha
nem is hallotta volna.
Ott gubbasztott, ahol mindig, amikor Jasper nem volt otthon: az ülőrúd legtávolabbi szélén,
és bámult a semmibe.
– Hol vagy, anya? – kérdezte Grace.
– Otthon, a konyhában, és a papagáj rám se bagózik. Különös érzéke van ahhoz, hogy
átnézzen az embereken, kiváltképp rajtam. De úgy tűnik, utazni készül. Van itt egy új kalitka, amely
sokkal kisebb a réginél. Tudsz te valamit erről az új madárkalitkáról?
– Nem – felelte Grace. – Mit kellene tudnom róla?
– Azt hittem, esetleg apád neked mondott valamit.
– Anya, te élsz vele együtt, miért nem tőle kérdezed meg?
Susie visszament a konyhába. A nyelve hegyén volt, hogy lehet, egy házban lakik Jasperrel,
de jelenleg semmi egyéb jelentős közös dolog nem volt az életükben. Inkább nagyot nyelt. Grace
nyilván nem kíváncsi erre. Sem ő, sem Cara, sem Ashley. Vannak olyan vetületei egy házasságnak,
amelyekkel teljes mértékben illetlenség – milyen rémes, bár igen helytálló szó! – terhelni a
házasság gyümölcseit.
– Ashley-vel beszéltél? – kérdezte inkább.
– Miért, te nem?
– Grace…
– Morris a te apád, anya. Nyugodtan felhívhatod Ashley-t, vagy akár át is ugorhatsz
hozzájuk.
– Haragszol rám valamiért? – kérdezte óvatosan Susie, mert érezte a feszültséget.
– Én? Nem. Miért haragudnék?
– Hát, te nem ilyen szoktál lenni. Úgy beszélsz most, mint Cara.
– Talán épp ideje gyakrabban beszélnem úgy, mint Cara, feltéve, ha tényleg úgy beszélek.
Susie az asztal végénél állt, a festett tálalószekrény előtt, amelyben ott sorakoztak első
kerámiáinak prototípusai, azok az eprekkel, százszorszépekkel, pöttyökkel vagy éppen
rombuszokkal díszített bögrék, kancsók és tálak, amelyeket oly sok évvel ezelőtt lelkesen,
csodálkozva vett szemügyre a gyárban. Megsimogatta egy apró, kék pöttyös tejkiöntő csillogó
domborulatát.
– Carával összevesztünk – tájékoztatta legkisebb lányát kényszeredett higgadtsággal.
– Cara nekem nem ezt mesélte.
– Szóval beszéltél vele?
– Persze.
– Gracie, velem miért nem beszél senki?
– Én éppen most beszélek veled – felelte Grace idegesítőn.
Susie egy pillanatra lehunyta a szemét. Egyik kezében a telefont tartotta, a másikban pedig a
kis tejkiöntőt, mint valami talizmánt.
– Bár tudnám, mi a baj! – sóhajtotta. – Mi rosszat tettem?
Megint hallgattak. Susie elképzelte, hogyan húzogatja Grace hosszú, göndör tincseit, ami
szokása volt telefonálás közben. Olyan sokáig hallgattak, hogy Susie fejében még az is megfordult,
hogy Grace időközben letette a telefont, de aztán megszólalt a lány, az előbbinél sokkal
barátságosabb hangon:
– Nem hiszem, hogy ez ilyen egyszerű, anya. Szerintem nem arról van szó, hogy most
hirtelen hibáztál volna valamiben. Szerintem évek óta készülődött a vihar, de egyikünk sem vette
észre, hogy valami nem stimmel, egészen addig, amíg egyszer csak már muszáj volt lépni valamit.
S közben betoppant Morris is, akivel muszáj kezdeni valamit.
– Morris mindent megváltoztatott…
– Nem igaz! Könnyű mindenért őt okolni. Pedig ő egyszerűen csak a felszínre hozta a
problémákat. Nem csinált semmit, egyszerűen csak betoppant, és ezt meg kellett oldani.
– Miért mondod, hogy mindenért őt okolom? Szerinted miért okolom őt? – kérdezte Susie,
és óvatosan visszatette a tejkiöntőt a tálalóra.
– A változásokért.
– Változásokért? Milyen változásokért?
– Azért, hogy változtatni kell.
– De hát változunk! Folyamatosan változunk és fejlődünk…
– Nem a termékekre gondolok, anya, hanem a vállalatvezetésre. Arra, ahogyan a vállalat
felépül. A fizetésünkre, a kommunikációra.
Susie nekidőlt a tálaló melletti a falnak. Érezte, hogy ez az a pillanat, amikor fel kellene
fortyannia, a sarkára kellene állnia, amikor küzdenie kellene, ahogy mindig is tette. Őszintén hitte,
hogy ezt kellene tennie. De valami miatt sem az elhatározást, sem az energiát nem találta meg
magában ehhez.
– Anya! – szólt Grace.
– Igen?
– Jól vagy?
– Lehet – felelte Susie bizonytalanul. – Talán. Nem igazán tudom, Gracie.
– Egyébként meg mit csinálsz otthon hétköznap?
– Támasztom a falat a konyhában.
– Miért?
– Nem is tudom. Egyszerűen… elfáradtam.
– Te sosem szoktál elfáradni.
– Drágám! – nyomta oda Susie a homlokát a falhoz. – Szerinted mit csináljak?
– Szerintem szedd össze magad!
Susie keserűen felnevetett.
– Szóval te nem igazán aggódsz értem.
– Hát nem.
– Kösz szépen, drágám.
– Nem aggódom, mert tudom, hogy meg tudod oldani ezt az egész helyzetet, ha akarod.
– Ha akarom?!
– Igen. És most le kell tennem, anya. Dolgom van.
– Átadnál egy üzenetet Neilnek, kérlek?
 – Nem! Hívd fel magad – mondta Grace, és letette a telefont.
Susie pár másodpercig még nem mozdult, csak fogta a telefont a kezében.
– Lecsapta a telefont – méltatlankodott Polinéziának. – Grace lecsapta a telefont. Grace!
Polinéziának tolla sem rezdült. Továbbra is bámult kifelé a kertre, Susie-nak háttal. Elhúzott
egy autó az utcán, túlságosan gyorsan, üvöltött benne a zene, mögötte enyhén remegett a levegő.
Susie eltávolodott a faltól, és az asztalra dobta a telefont. Még Grace is azt mondta, hogy a jelenlegi
helyzet kialakulásában ő a legnagyobb ludas. Még Grace is! Átballagott a konyhán, és megállt az új
hordozható madárkalitka mellett.
– Hát mindenki elhagy engem? – kérdezte Polinéziától.

Ashley határozottan leszögezte, hogy nem akar az irodában beszélni velük. Daniel a
tárgyalótermet javasolta, Ashley azonban kijelentette, hogy jobban örülne, ha az épületből is
távoznának, így kerültek mindhárman egy borozóba a Fulham Roadra. Daniel spanyol sonkát
rendelt az italok mellé, Ashley pedig ásványvizet ivott, és Carának feltűnt, hogy fodrásznál is járt.
Jól állt neki az új frizura. Meg a tengerészkék kötött ruha is, amelyet Cara nem látott még eddig a
húgán, sőt, ha már itt tartunk, ezt a bokacsizmát sem látta még rajta sosem. Cara nagyon igyekezett
nem az öltözékük alapján megítélni más nőket, de hát az embernek csak feltűnik az ilyesmi!
Ashley szivar alakúra tekert egy szelet sonkát, és befalta úgy, hogy a kenyérkosárra közben
egy pillantást sem vetett. Majd beledobott egy szelet citromot. „Bámulatosan összeszedettnek tűnik
– gondolta Cara –, főleg ahhoz képest, hogy két kicsi gyereke van, és még a nagyapja is beköltözött
a vendégszobájába.” Cara hátán végigfutott a hideg, arra a gondolatra, hogy Morris hozzájuk, az ő
magánéletükbe is beköltözhetett volna. Ashley azonban különös módon nem tűnt nagyon
zaklatottnak. Ami azt illeti, a magánéletében lezajlott óriási változások dacára Ashley sokkal
kevésbé tűnt nyúzottnak és rendezetlennek, mint régebben, amikor Leo még eljárt dolgozni, és
dadus vigyázott a gyerekekre.
Cara Danielre pillantott. Ashley-hez hasonlóan ő sem sietett a tárgyra térni. Elgondolkodva
kortyolgatott egy pohár rizlinget – a rizling volt a legújabb borőrülete –, és békésen kérdezgette
Ashley-t arról, hogy mennek a dolgok otthon, és Ashley hasonlóan fesztelenül felelgetett neki, hogy
minden hihetetlenül jól alakul, köszöni szépen, és hogy a gyerekek egészen megszerették Morrist.
Elmesélte továbbá, hogy furcsa módon nem sok vizet zavar, sőt még a kertépítésbe is belefogott,
mert ért a növényekhez, és szeret a szabadban lenni. Ashley elmondta, hogy Maisie is kiment a
kertbe Morrisszal, pedig Maisie gumicsizmája ugyanolyan makulátlanul tiszta volt, mint amikor
elhozták az üzletből, tekintve, hogy Maisie mindig mindenhová csak a csatos cipőjét hajlandó
felvenni. De Morrisszal életében először kiment a kertbe. Pedig Ashley azt hitte, Maisie is olyan
lesz, mint a gyerektelen nők által gyerekpótlékként tartott macskák, amelyek félnek mindentől,
amin nincs szőnyeg, mert soha életükben nem tették ki a lábukat a lakásból.
– Nem rémisztő egy kicsit, Ash? – kérdezte Cara.
Ashley kivett a tálból egy újabb szelet sonkát.
– Rémisztőbbre számítottan. Nagyon tiszta. És most, hogy levágatta a haját…
– Levágatta?
– Le bizony. Maisie kedvéért. Együtt mentek el a fodrászhoz. Most olyan rövid a haja,
mintha nem is lenne. Ez határozott javulás. Sőt Maisie most már nem ugráltatja Fredet, mert
helyette Morrisnak parancsolgat, ami szintén jó.
– Örülök, hogy van, ami jól alakul – jegyezte meg Cara, és belekortyolt a borába. – Anya
nagyon fura hangulatban van mostanában, jó régen nem is említette a Szalon-házat, Grace nem
beszél semmiről, apa pedig kapuzárási pánikban szenved, és kibérelt egy stúdiót Hackney-ben.
Tudsz te erről valamit?
– Lehet, hogy az közelebb van azokhoz a koncerttermekhez, ahol mostanában fellép –
vetette fel Daniel. – Ne menjünk el megnézni? – kérdezte Carától.
– Ne! – horkant fel Cara. – Más se hiányozna! Egy minden igényt kielégítő stúdiója van
otthon…
– De lehet, hogy ott kicsit el van vágva a zenei világtól – mondta Ashley.
 – Lehet – vonta meg a vállát Cara. – Nem hiszem, hogy most amiatt kellene aggódnunk,
hogy apa újra a múltban akar élni.
– Ez kicsit kemény, Cara.
– Annak is szántam. Haragszom rájuk, mind a kettőre. Apa fogta magát, és lelépett, anya
meg azt várja tőlünk, hogy bólogassunk neki, mert a végén úgyis az lesz, amit ő akar. Mintha
mindketten eltúloznák a szokásos szerepüket, és közben egyik sem figyel a másikra, mintha nem is
lennének felelősek egymásért. Én megőrülök ettől. Úgyhogy inkább nem is gondolok az egészre.
Távol tartom magamat tőle. Ha sikerül, az csodálatos érzés.
– És neked mi a véleményed, Dan? – pillantott Ashley a sógorára.
– Semmi különös – vonta meg a vállát Daniel.
– Dan! – csattant fel Cara.
– Más dolgokon gondolkodom, drágám – mosolygott rá Dan.
– Örülhetsz, hogy nem tartozol a családhoz – jegyezte meg Ashley.
– Tudom.
Ashley ivott egy kicsit, majd nevetve hozzátette:
– Talán ez az egyetlen dolog, ami közös benned és Leóban!
– Én kedvelem Leót.
– Utálnálak is, ha nem kedvelnéd.
– Ashley, miért jöttünk ide? – fordult hirtelen Cara a húga felé.
Ashley hátradőlt. Keresztbe tette a lábát, és lepöckölt valami láthatatlan szöszt a ruhájáról.
– Miattam – felelte.
– Hallgatunk – mondta Cara, és Danre pillantott, a férfi szokásos támogatását kérve. Dan
nem nézett rá, csak barátságosan mosolygott Ashley-re.
– Két dolgot szeretnék mondani.
– Igen?
– Az egyik a katalógusok kérdése. Mint már említettem, szeretném, ha a fotózások ezentúl
nálam zajlanának. Hamarosan még kertünk is lesz hozzá. A húsvéti és a tavaszi katalógusról már
lecsúsztunk, de jövőre azt is szeretnék. Valamint koranyári és nyárvégi katalógust is, külön
oldalakon kiemelve az ajándéktárgyakat. Továbbá szeretnék változtatni a katalógus külsején,
tipográfiáján. Matt lapokat szeretnék olasz kézírásos betűtípussal. S mielőtt tiltakoznátok, már
kiszámoltam ennek költségét, és a forgalomnövekedésben bőven megtérül majd a katalógusok
legyártásának és kipostázásának, valamint a honlap frissítésének ára.
Elhallgatott, felemelte a poharat. Cara ismét Danielre pillantott. A férfi arckifejezése nem
változott.
– Velem ezt meg sem beszélted – jelentette ki Cara sértődötten.
– Most mondom – kortyolt bele Ashley a vizébe.
– Ez nem megbeszélés. Kész tények elé állítasz bennünket. Dan?
Daniel feszengett egy kicsit, majd higgadtan felelt:
– Nem látok ebben semmi kifogásolnivalót.
– Dan!
– Helyes! Köszönöm – bólintott Ashley.
– De én nem értek vele egyet – tiltakozott Cara –, én erre képtelen vagyok csak úgy
rábólintani. Szeretném látni a számításokat.
– Átküldöm e-mailben.
Cara Danhez fordult.
– Neked meg mi bajod van? Miért nem kérdezel tőle semmit?
– Várjuk meg, mi lesz a másik mondanivalója – paskolta meg a férfi Cara kezét.
– Ne bánj velem ilyen lekezelőn.
– Ugyan, angyalom, dehogy bánok…
– De igen, ez a hangnem lekezelő.
Ashley megköszörülte a torkát.
– Elmondhatnám, mi a másik dolog? Két perc múlva indulnom kell.
 – Nem mondod! – fortyant fel Cara. – Először elrángatsz bennünket ide, titkolózva,
fontoskodva, aztán kijelented, hogy te sietsz?
– Nekem gyerekeim vannak – sóhajtotta Ashley.
– Mintha nem tudnám.
– Hadd beszéljen, édesem – szorította meg Daniel Cara csuklóját.
– Na? – nézett Cara a húgára.
– A pénzről van szó – nézett vissza Ashley a nővérére.
– Á!
– A fizetésem összegéről és a kiszámítás módjáról.
Daniel elengedte a felesége kezét.
– Azaz? – kérdezte.
– A kutatások szerint – kezdte Ashley, mintha betanult szöveget mondana fel – a férfiak
négyszer gyakrabban kérnek fizetésemelést, mint a nők. A nők egyébként is híresen kényelmetlenül
érzik magukat, amikor a fizetésük szóba kerül. Ugyanakkor, ha egy nő fizetését egy bizottság
állapítja meg szigorú teljesítménymutatók alapján, akkor nemcsak hogy jobban keresnek, hanem
gyakran a férfiaknál is jobban teljesítenek. Ezt szeretném hát én is látni a cégnél. Mindenki
esetében. Azt szeretném, ha az igazgatóság határozna arról, mi alapján állapítja meg a fizetést, és
szeretném, ha szigorúan teljesítményalapú kritériumaink lennének. Ez áll anyára is.
Danielre pillantott.
– Nos?
– A mindenit! – álmélkodott Cara, és ő is Danielre nézett. – Micsoda bejelentés!
– Érdekesnek hangzik – felelte Daniel hűvösen.
– Én ehhez ragaszkodni fogok – mondta Ashley. – Tájékoztatom Grace-t is, aztán pedig
anyával is beszélek. Szeretném a támogatásotokat kérni ebben.
Cara még mindig Dant nézte.
– Ezt meg kell beszélnünk – jelentette ki.
– Minél hamarabb szeretném hallani a döntéseteket. Most lendületben vagyok.
Cara közelebb húzódott Danielhez.
– Mi a baj? – kérdezte tőle szinte súgva.
– Semmi – villantotta rá Dan a mosolyát.
– Ugyan már! Látom, hogy baj van. Te nem szoktál ilyen hűvös, ilyen távolságtartó lenni…
– De most az vagyok.
– Most? – kérdezte Cara gyanakodva. – Hogy érted azt, hogy most?
Daniel még egyszer megszorította a felesége kezét, aztán elengedte, és felemelte a
borospoharat.
– Úgy értem, drágám, hogy talán mindez engem már nem érdekel annyira, mint eddig. Mert
már nem érint annyira sem engem, sem téged.
Belekortyolt a borába.
– Lehetséges, Ashley – folytatta –, hogy ez az egész nem sokáig érint már engem és Carát,
de addig is természetesen segítünk neked. Egyelőre.
TIZENHETEDIK FEJEZET

Grace sokat merengett azon, mennyire nehezen viselné, ha állandó jelleggel meg kellene
osztani az életét valakivel. Ritkán akadt olyan nap, amikor nem úgy csukta be maga után a lakása
ajtaját, hogy hálával, felszabadultan gondoljon arra: végre kizárhatta a külvilágot. Gyerekkorában
sem sértődött meg soha, ha otthon neki jutott a legkisebb szoba, ha annak a szobának zárni lehetett
az ajtaját, és nem fért el benne még egy ágy. Úgy kellett mindig rábeszélni, hogy áthívja magához a
barátait egy-egy zsúrra, vagy hogy elmenjen az iskolai kirándulásokra. Mindig úgy érezte, a
családja szerint a közösségi programok kerülése valamiféle megengedhetetlen különcség. Egész
kamaszkora alatt azt magyarázta a körülötte élőknek, hogy nem arról van szó, hogy nem szereti az
embereket, sokkal inkább arról, neki van szüksége az egyedüllétre. Tizenkét éves korában azt írta
egy iskolai fogalmazásban, hogy számára az az ideális helyzet, amikor csukott ajtó mögött egyedül
van a szobájában, a családja többi tagja pedig otthon van, de nem közvetlenül mellette. A tanár azt
írta a fogalmazás alá, hogy „Szépen megfogalmaztad, még ha kicsit furcsállom is az érzéseidet!” Az
is tény, állapította meg Grace, hogy ez a bizonyos tanár az a fajta nő volt, aki szerint összedől a
világ, ha nem tud valakivel társalogni.
Amióta Morris elköltözött, és Jeff sem mutatkozott (bár Grace nem igazán tudta elhinni,
hogy örökre elment), a lakás ismét a régi lett. Az első héten fel-alá járkált éjszakánként,
megigazított ezt, helyrerakott azt, hogy emlékeztesse magát, ez az övé, csak az övé. Szétpakolta a
vázlatfüzeteit, kiakasztotta a kedvenc ruháit a gardróbszekrény ajtajára, cserepes fűszernövényeket
vásárolt a konyhaablak párkányára, virágcsokrokkal rakta tele a lakást, még a vécé fölötti
víztartályra is kirakott egy nárciszokkal teli vázát. Késő este, lefekvés előtt ide-oda pakolgatott,
átrendezte a párnákat, máshová tette a lámpákat, arrébb húzta a bútorokat, hogy reggel újnak
láthassa a lakást. Ez a szokása titkos, de roppant nagy élvezetet okozott neki, csakúgy, mint az
egyedüllét. Csendes hatalmat adott a kezébe, és visszafogott, ám tagadhatatlan izgalmat jelentett az
életében. A Morris távozása utáni első hetekben Grace kifejezetten örömét lelte ebben a magánéleti
rendezkedésben.
Még izgatottabb lett, amikor Ashley felhívta azzal, hogy változtatni kell a fizetések
kiszámításán, mert annak tükröznie kell a mögötte álló teljesítményt. Grace ekkor a kanapén feküdt,
harisnyás lábát annak egyik, fejét meg a másik karfáján pihentetve.
– Hogy akarod számszerűsíteni a teljesítményt?
– Eladási adatokkal. Megnézzük az adatokat, aztán megbecsüljük, hogyan lehet elosztani a
hasznot. Ha belegondolsz, az eladási statisztika az egyetlen, amellyel mérni tudjuk a sikerünket, és
az egyetlen, amely megmutatja, javul-e a teljesítményünk.
Grace felemelte az egyik lábát, és keresztbe tette a másikon.
– Cara mit szól ehhez? – kérdezte.
– Kicsit morgott, de egyébként is morcos kedvében volt. Dannek viszont szerintem tetszett.
Amúgy valami nagy durranást tervez. Nem hajlandó beszélni róla, csak annyit mondott, hogy
először Carával akarja megvitatni, szóval gondolom, anya ki fog akadni rajta. Anya mindig kiakad,
ha Dan kitalál valamit. Egyébként hol van?
– Errefelé valahol, azt hiszem. Nem találkoztam ma vele. De azt tudom, hogy járt bent a
gyárban, mert a lányok már festik a szalagokat a májusfás kollekcióra, és azt ő mutatta meg nekik.
– Nem Barlastonban van? Mi van a házzal?
– Nem kérdeztem.
– Hát, most, hogy Morris nálunk lakik…
– Ő jól van?
– Úgy érted mi? Hogy mi jól vagyunk-e?
– Jól megvagytok?
– Általában igen. Teljesen valószerűtlen ez a felállás, mégis úgy tűnik, hogy működik.
Morrist levette a lábáról Leo főztje, Leo pedig vállalt néhány magántanítványt.
Grace levette a lábát a térdéről, és megrázta.
– És apával mi van?
– Mi lenne?
– Felhívtam, és azt mondta, most nem tudunk beszélni, mert van nála valaki.
– Te jó ég, csak nem gondolod, hogy…
– Nem, nem olyan valaki. Teljesen normális volt a hangja, csak éppen hallani lehetett, hogy
máshol járnak a gondolatai. Hazajár egyáltalán?
– Szerintem sem ő, sem anya nem jár már haza. Anyát hetek óta nem láttam. Mintha Maisie-
nek és Frednek nem is lenne nagymamája.
– Jobb, mint ha rátok telepedne.
– Akkor sem telepedne ránk, ha fizetnénk neki érte – dünnyögte Ashley. – Ő maximum
távolról tudja imádni a gyerekeket.
– Ne légy igazságtalan.
– Az vagyok?
 – Az – felelt Grace, és lassan felült. – Miért dolgozunk nála, ha annyira rosszul csinál
mindent?
– Gracie…
– Mi az?
– Neked nincs olyan érzésed, hogy történni fog valami? Hogy mindannyian várunk
valamire?
– Azt szeretnéd? Ha történne valami?
– Ha a cégre gondolsz…
– Arra.
Ashley hallgatott egy ideig, majd így szólt:
– Egyedül vagyok az irodában. Már mindenki hazament. És ez… ez iszonyú jó.
Grace felnevetett.
– Végre egyedül! Az ideális helyzet.
– Nem is az a nagyon jó, hogy egyedül vagyok – bökte ki végre Ashley. – Hanem az, hogy
ilyenkor én vagyok a főnök. Ez tetszik. Dan asztalánál ülök, végignézek az irodán, nyitva van a
kétszárnyú ajtó, ellátok a végéig, és ez tetszik, Grace. Nagyon-nagyon tetszik.

A stoke-on-trenti vonaton Jasper azon tűnődött, nem úgy viselkedik-e, mint egy
huszadrangú krimi egyik szereplője. Elvégre is tagadhatatlanul alattomos dolog volt megkérni a
szomszédot, hogy ugorjon be néha enni adni Polinéziának, és utána úgy elindulni a vasútállomásra,
hogy nem szólt sem Susie-nak, sem a lányainak. Persze mivel Susie-t éppenséggel meg akarta lepni,
őt eleve nem akarta értesíteni, az azonban távol állt tőle – legalábbis attól, aki majdnem negyven
éven át volt –, hogy ennyire szándékosan eltitkoljon valamit a lányai elől.
Az évek során szokásává vált tájékoztatni a lányokat a programjáról. Egyszerűen fesztelenül
bejelentette, hogy elmegy ide vagy oda, de mivel soha nem ment messzire a Radipole Roadtól, a
lányok egy idő után meg se hallották, és csak elkönyvelték magukban, hogy „Ó, apa úgysem marad
el sokáig”, mintha ő valami vén bútordarab lenne, valami őskövület, amely évszázadok óta a helyén
áll, ezért nem is kell vele foglalkozni.
Néhány napja maga is meglepődött, amikor rájött, hogy neki kell megtörnie a kényelmes
szokásokat, mert akármilyen döbbenetes is, be kell látnia, hogy Susie nem fogja megtenni, sőt nem
is alkalmas rá. Jasper kerülte Susie-t egy ideje, mert az asszony kezelhetetlen és bonyolult érzéseket
keltett benne: haragot, bánatot és rémületet. Mostanában azonban a harag egyre alább hagyott, a
bánat viszont mélyült, talán abból adódóan, hogy Jasper tudta, Susie otthon van egyedül, nélküle, s
ilyen bizarr módon felcserélődtek a szerepek. A harag régi, ismerős barátja volt. A bánat viszont új
és roppant kellemetlen érzés volt számára.
Elhatározta hát, hogy nincs más megoldás: meglepi Susie-t, és kérdőre vonja. A meglepetés
nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy hiteles választ csikarjon ki belőle, ehhez viszont az kellett, hogy
ne ismert helyen találkozzanak. Azaz ne a Radipole Roadon, amelyet mindketten jól – túlságosan is
jól! – ismertek. A házukban egyetlen új vagy meglepő pillanat sem adódott már számukra, és Jasper
véleménye szerint az a ház már nem is a család történetének szép emléke, sokkal inkább egy letűnt
korszak üres mementója volt. Elhatározta hát, hogy teljesen értelmetlen lenne a Radipole Roadon
beszélnie Susie-val. De az irodában sem lenne értelme a beszélgetésnek, ráadásul ott még Carát és
Ashley-t is zavarba hoznák. Nem, az lesz a legjobb, ha valami idegen helyen találkoznak, ha ott
keresi meg, ahol a legkevésbé számít rá. Így hát Jasper felhívta a Szalon-ház felújításáért felelős
építészt, kifaggatta Susie hollétéről és időbeosztásáról, majd elindult Barlastonba, Stoke-on-Trenten
át. Egyedül azt kellett elintéznie, hogy Polinézia kapjon enni, úgyhogy a konyhaasztalon hagyott
egy rövid útmutatást a szomszédnak, akinek korábban kulcsot adott, és vészhelyzet esetére felírta
neki a telefonszámokat is. „Ha nem olyan céllal utazna, amilyennel utazik, akkor talán még
kalandnak is felfoghatná ezt az egészet” – gondolta a vonat ablakában tovasuhanó tájat bámulva.
Néhány hét leforgása alatt másodszor utazik Stoke-on-Trentbe! Hallatlan!

– Hihetetlen, milyen nehéz beszélni veled – panaszolta Daniel Carának.

 Cara éppen a törülközőket szedegette le a tartóról a mosáshoz.
– Erről igazán nem én tehetek – dohogott. – Elvégre itt vagyok, nem?
Daniel belépett a fürdőszobába, és megpróbált elvenni néhány törülközőt a feleségétől.
– Nem úgy értettem, hogy nem talállak meg, hanem úgy, hogy olyan sok a dolgunk, hogy
nincs alkalmunk egy kiadós beszélgetésre.
Cara durcásan magához szorította a törülközőket.
– Ne! Ezt most én csinálom. Nem tudok normálisan beszélni veled, ha nem érzem úgy, hogy
mellettem állsz.
– De én mindig melletted állok!
– A múltkor nem úgy láttam. Legutóbb Ashley mellé álltál. Állandóan eljárkálsz itthonról,
és nem csak biciklizni, és nem is süllyedek odáig, hogy faggatni kezdjelek…
– Kérlek, tedd le a törülközőket!
– Nem!
– Cara, drágám! Pontosan erről akarok beszélgetni veled, de nem a szennyes törülközők
fölött.
Cara kicsit kevésbé szorosan ölelte magához a törülközőket.
– Miről? – kérdezte még mindig gyanakodva.
– Arról, hova járkálok el – felelte Dan végtelen nagy türelemmel –, mit csinálok, s miért
nem akartam vitatkozni Ashley-vel a borozóban.
Cara várt. Daniel megint megpróbálta elvenni tőle a törülközőket.
– Cara, kérlek!
Odaadta neki.
– De szeretném bepakolni a mosógépet…
– Majd én megcsinálom. Két perc múlva.
– Hetek óta olyan viharosan telnek a napjaink! – csattant fel Cara hirtelen.
Daniel a földre dobta a szennyest, átlépett rajtuk, és megfogta Cara vállát.
– Tudom – mondta komoly ábrázattal.
– Olyan rémes ez. Azt szeretném, ha minden olyan lenne, mint régen.
– Gyere, ülj le!
Cara a törülközőkupacra mutatott.
– Be kell még…
– Megvár, hidd el! Majd megcsináljuk együtt.
– Dan…
– Cara, van egy tervem. Kitaláltam, mit csináljunk.
– Kérlek, hagyjuk ezt – rázta a fejét Cara. – Tök jó terv lesz, de én nemet fogok rá mondani,
aztán lubickolhatok az értelmetlen győzelemben, te meg frusztrált leszel, és szokás szerint…
– Ennek a tervnek semmi köze nincs az anyádhoz, semmi az égvilágon. Sőt, még a céget
sem érinti.
Cara a szájához kapta a kezét.
– Daniel, csak nem…
Daniel elengedte a felesége vállát, és átölelte.
– Ugye azt mondtam, gondolkozzunk nem szokványos megoldásokban is? – mondta arcát
Cara arcához szorítva.
– Igen – felelte Cara tétován.
– Hát, én gondolkodtam. Végiggondoltam, mihez értünk, milyen tapasztalattal
rendelkezünk, majd azt is végiggondoltam, milyen területen kamatoztathatnánk mindezt. Egy olyan
helyen, ahol nem tesznek nekünk folyton keresztbe.
Cara nem szólt. Egyenes derékkal állt, nem viszonozta Dan ölelését.
– Tényleg nem a fürdőszobában akarom ezt megbeszélni veled – mondta Daniel.
Cara felsóhajtott.
Daniel várt egy kicsit, majd elengedte Carát, és megfogta a kezét.
– Gyere, üljünk le!
 Cara engedte, hogy Daniel a kanapéhoz vezesse, és leültesse.
– Nézz rám, drágám!
Cara felemelte a fejét.
Dan az álla alá tette a kezét, és szomorúan kijelentette:
– Rémesen nézel ki.
– Úgy is érzem magam.
– Kimerítő ez az egész, nem?
Cara elfordította a fejét, kirántotta az állát a férfi kezéből.
– Borzasztó, mennyire idegesít ez a helyzet – mondta. – Nem tudom kívülről szemlélni a
fejleményeket, és folytatni a munkámat. Egyszerűen nem megy. Nem tehetek arról, hogy anya
állandóan felhúz, ahogy ő sem tehet arról, hogy idegesíti, amit mondok. Mindig is ezt váltotta ki
belőlem, s nem tudok normálisan viselkedni. Nálam minden nagy ügy, akár jó dologról van szó,
akár valami rémesről. De általában az utóbbi szokott előfordulni. Rossz, hogy anya ilyen nagy
szerepet játszik az életemben, de ez már csak így van, akármit is teszek, és én ebbe belefáradtam.
– Tudom – bólintott Daniel.
– És közben – fordult vissza Cara lassan a férje felé – szeretnélek téged is megvédeni,
szeretnék melléd állni, mert őszintén szólva az üzleti kérdésekben az esetek kilencvenkilenc
százalékában szerintem neked van igazad, de tudom, mekkora csata lesz mindenből, és emiatt is
felbosszantom magamat. Rajtad élem ki a dühömet, pedig tudom, hogy te ezt nem érdemled meg.
– Tudom, ezt is tudom – mondta Daniel szelíden. – Értem. Épp ezért gondolom, hogy véget
kell vetni ennek a helyzetnek, egyszer és mindenkorra. Ez így nem mehet tovább.
– Nem lehet véget vetni neki. Hogy lehetne?
Daniel nem is próbálta ismét megfogni a felesége kezét, egyszerűen csak ránézett, és
kijelentette:
– Elmegyünk.
Várta, hogy Cara csodálkozva ránézzen. A lány azonban továbbra is csak a kanapé huzatát
bámulta, majd ismét felsóhajtott.
– Hát ebben mesterkedtél? – kérdezte csendesen.
– Többször is találkoztam Rick Machinnel. Arról beszélgettünk, hogy betársulnánk hozzá.
Igen.
– Sejtettem.
– Tényleg?
– Célozgattál már rá – nézett fel rá Cara.
– Hát, ez most már nem csak célozgatás. Benne vagy?
Cara hosszasan hallgatott, majd mosoly nélkül, de határozottan bólintott:
– Benne vagyok, azt hiszem.

A barlastoni szálló hallja ugyanolyan kihalt volt, mint azon az estén, amikor Susie
Morrisszal járt ott. A kandallóban égett a tűz, a hatalmas ablakokat pedig eső verte, eltakarván a
kilátást. Jasper és Susie egymással szemben ültek egy-egy kanapén a tűz két oldalán, köztük egy
tálcán tea gőzölgött, valamint egy tányér keksz kínálta magát, amelyet Susie máris emberi
fogyasztásra alkalmatlannak ítélt.
– Pudingporízű – jelentette ki. – Ha éhes vagy, vegyünk inkább szendvicset.
– Nem vagyok éhes – mondta Jasper. – Reggeliztem a vonaton. Igazi angol reggelit adtak
sült babbal.
Susie teát töltött.
– Azért nem tetszik a házam, mert olyan, amilyen – kérdezte –, vagy elvből utasítod el?
Jasper keresztbe rakta a lábát, és hátradőlt.
– Nem rajongok a falusi házakért, te is tudod.
– A frászt hoztad rám, amikor megjelentél. Úgy meglepődtem, hogy először azt sem tudtam,
ki vagy.
– Tudom – vigyorgott Jasper. – Láttam rajtad.
 – Nos, azt mondtad, ott nem tudunk beszélgetni. Azt mondtad, várjuk meg, amíg valahol
máshol leszünk, ahol tudsz összpontosítani.
Susie végignézett az üres kanapékon és foteleken.
– Itt vagyok. Ki vele, miről van szó?
Jasper hatásszünetet tartott, majd igyekezett minél nyugodtabb hangon válaszolni.
– Kettőnkről.
Susie ivott egy kis teát, majd kissé remegő kézzel letette a csészét. Megköszörülte a torkát,
és próbált ugyanolyan higgadtan beszélni, mint Jasper.
– Azért jöttél el egészen Staffordshire-ig, hogy közöld velem, el akarsz válni?
– Nem feltétlenül – felelte Jasper a körmeit piszkálva, majd felnézett a feleségére. – Én nem
szoktam különféle játékokat játszani, Suz. Te is tudod. Sosem volt szokásom. Legfeljebb
kitalálósdit szoktam játszani, azt is kényszerből, mert sosem tudom, hol vagy, mikor jössz haza, mit
tervezel, mit gondolsz, mit akarsz, vagy mit érzel. Nem azért jöttem el idáig, hogy bármit is kérjek
tőled. Elegem van a könyörgésből és a találgatásokból. Azért jöttem, mert el akarom mondani, mit
találtam ki.
Susie megrázkódott.
– Megismerkedtél valakivel…
– Nem, dehogy! – csattant fel Jasper. – Engem nem érdekel a romantika, nem keresek más
nőt. Engem most önmagam érdekel, Suz.
– Bocsánat – mondta Susie, és egy pillanatra az arcára szorította két kezét. – Bocsánat, Jas.
Csak azt hittem…
– Hogy úgy vigasztalódtam, ahogy mindenki szokott?
– Hát, nagyon jóképű vagy…
– És olyan rohadtul hagyománytisztelő, hogy rögtön szeretőt tartsak, amikor bajban van a
házasságom?
– Nem, természetesen nem. Bocsánat. Csak…
Jasper előrehajolt, a térdére könyökölt.
– Suz, veled képtelenség házasságban élni – jelentette ki erélyesen. – Az elmúlt majdnem
negyven év jelentős részében magamban füstölögtem emiatt. De soha nem érdekelt más nő. Senki
sem érhet fel hozzád. Lehet, hogy veszettül idegesítő feleség vagy, sőt, ez biztos, de te vagy a
gyerekeim anyja, és melletted nekem minden nő szürkének tűnik. Nem, nem akarok elválni.
Susie szipogott. Elővett egy gyűrött zsebkendőt a blézere ujjából, és kifújta az orrát.
– Hála Istennek – dünnyögte.
– Istennek ehhez semmi köze.
– Megkönnyebbültem – nevetett Susie.
– De…
– Igen? Mondd!
– Bizonyos dolgokban változásokat szeretnék.
Susie megint kifújta az orrát.
– Hallgatlak – mondta remegő hangon.
Jasper ismét hátradőlt, és keresztbe tette a lábát.
– Újraalakul a Stone Gods. Benne leszek én Bradyvel, meg Frank, meg egy Marco nevű
dzsesszzongorista. Kitűnő zongorista.
– Oké – bólintott Susie.
– Ez nem csak oké, ez halálosan komoly. Máris vannak felkéréseink, keresnek bennünket. A
YouTube-on egyre többen néznek bennünket. Kicsit olyan a hangzásunk, mint Dave Brubecké, csak
annál frissebb, modernebb. Én írom a zenét.
Susie végignézett a férjén. Kipirosodott az orra.
– Ez csodálatos, Jas – mondta őszintén. – Nagyon örülök. És… és büszke vagyok rád.
Jasper biccentett, majd folytatta:
– Ügynökünk is van. A Glastonbury Fesztiválra még nem jutunk el, de egy kisebb
fesztiválon talán lehet esélyünk fellépni. Idén nyáron sokat leszek távol.
 – Értem.
– Szeretnék venni magamnak egy lakást, London keleti részén, a stúdió közelében. Egy kis
garzont.
Susie zihálva szedte a levegőt, és kicsi kemény labdává gyűrte a papír zsebkendőt.
– Szóval… szóval ezt akartad mondani? Hogy ha nekem is… nekem is van saját házam,
akkor neked is kell egy lakás?
Jasper megrázta a fejét.
– Ez így meg sem fordult a fejemben.
– Még mindig nem így látod?
– Még mindig nem. Csak azt szeretném, ha lenne egy saját lakásom az életemnek ehhez az
új fejezetéhez.
– És hol leszek én ebben az új fejezetben?
– Ahol mindig is voltál, Suz. Ahol és amikor lenni akarsz. Lesz egy saját házad, én is
mindig szívesen látlak…
– De hol lesz az otthonunk? A közös otthonunk?
– Olyan már most sincs – nézett rá Jasper.
– De igen, van!
– Évek óta nincs, Suz. Egy ház még nem otthon.
– Hogy érted ezt?
– Úgy, hogy a Radipole Roadnak ma már semmivel sincs több jelentősége számunkra, mint
ennek a szállónak, és ez évek óta így van.
Jasper karba fonta maga előtt a kezét, mintha támadásra készülne.
– Szóval szerintem eladhatnánk – mondta.
– Adjuk el a Radipole Road-i házat?!
– Igen.
Susie felnézett a mennyezetre.
– Mi lesz Polinéziával? – kérdezte a könnyeit nyelve.
– Ő jön velem. Ő a kabalaállatunk. Megtanulhatna énekelni a káromkodás helyett.
– Jaj, Jas…
Jasper ismét előrehajolt.
– Döntöttem, Suz – mondta szelíden. – Eladjuk a Radipole Road-i házat, és továbblépünk. S
most kivételesen ezt nem kérem tőled, hanem közlöm veled.

– Te meg ki vagy? – kérdezte Jeff gorombán.

A műteremhez vezető lépcsőnél állt, Neil pedig három lépcsőfokkal fölötte.
– Az üzemvezető, Neil Dundas – felelte Neil, de nem nyújtott kezet. – És te?
– Tudod, ki vagyok – felelte Jeff.
– Igaz, ahogy te is tudod, én ki vagyok.
Jeff körülnézett, mintha arra számítana, hogy valahonnan az égből lepottyan egy vele
szimpatizáló közönség.
– Ez nevetséges – mondta megvetőn.
Neil nem felelt.
– Felmehetnék? – nézett fel rá Jeff.
Neil egykedvűen a korlátnak dőlt.
– Minek akarsz felmenni?
– Tessék?
– Üzemvezetőként jogom van megkérdezni, mi dolgod van a tervezőcsapatommal.
– A te tervezőcsapatod, na persze, baszki – vicsorgott Jeff.
– Ez ennek a gyárnak a tervezőcsapata. Ez itt munkahely. Ha látogató érkezik, akkor
tudnunk kell a látogatás célját.
Jeff feljebb ment egy-két lépcsőfokot, így egy magasságba került Neillel.
– Nem kell engedélyt kérnem egy ilyen pedálgép baromtól, hogy meglátogassam a
tulajdonoscsalád egyik tagját.
– Á, szóval Grace-hez jöttél!
– Takarodj el az utamból!
– Grace nincs a műteremben, hanem a gyárban van. De természetesen, ha esetleg bármilyen
szakmai kérdést akarsz megbeszélni, akkor Michelle…
– Menj a francba! Idióta balfácán.
– Kérlek, távozz – dugta zsebre a kezét Neil.
– Majd ha kidobsz.
– Nem szeretném bepiszkolni veled a kezemet. Inkább kihívom a zsarukat.
– Mi a francért zavar téged – ordította Jeff –, ha meglátogatom Grace-t?
– Azért, mert ma munkanap van, és én vezetem ezt a gyárat.
– Ha azt hiszed… – kezdte Jeff, de elharapta a mondatot.
– Nem hiszek semmit. Nem azért vagyok itt, hogy bármit is higgyek a dolgozóim
magánéletéről. Azért vagyok itt, hogy vezessem ezt a gyárat.
Jeff elindult a lépcsőn lefelé.
– Grace a közelébe sem menne egy ilyen porbafingónak, mint amilyen te vagy –
gúnyolódott.
Neil maradt, ahol volt, zsebre dugott kézzel, a korlátnak dőlve.
– Bemegyek a gyárba – jelentette ki Jeff.
– Sajnos arra nem adhatok engedélyt, de ha körül szeretnél nézni, jelentkezhetsz az
idegenvezetésre. Tizenegykor és egykor indul a gyárbemutatás.
– Rohadj meg!
Neil lassan kihúzta az egyik kezét a zsebéből, a telefonjával együtt.
– Jobban tennéd, ha távoznál, mielőtt kidobatlak – mondta, de még mindig nem emelte fel a
hangját.
– Nem tudsz megijeszteni – lépett hátra Jeff még egy lépést.
– Én nem ijesztgetek senkit. Nem foglalkozom ilyesmivel.
– Akkor mivel foglalkozol? Grace-szel? Lefogadom, hogy csorgatod utána a nyáladat…
– Már tárcsázok is – mondta Neil. – Ha a gyárról van szó, mindig gyorsak.
Jeff elindult hát, vadul káromkodva.
Kinyílt a műterem ajtaja, s a lépcsőn megjelent Michelle. Lenézett a két férfira.
– Mi folyik itt?
Neil fel sem nézett a telefonjából.
– Te ismered ezt az urat? – kérdezte közömbösen.
Michelle összefogta magán a kardigánját. Haja laza kontyban volt összefogva a feje búbján,
és egy hatalmas művirág díszítette. A lány hosszasan, elmélázva nézte Jeffet.
– Soha életemben nem láttam – sziszegte.
TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Ashley arra gondolt, hogy ebben a határozottan fura napban talán az az egyetlen normális
mozzanat, hogy ott áll a tükör előtt, és a fülbevalóját igazgatja. Már azt is furának találta, hogy
egyedül lehetett, miközben a fülébe tette a Leótól kapott szerencsét hozó, igazgyönggyel és
gránáttal díszített fülbevalót, miközben odalent családjának négy generációja – négy! – ült az asztal
körül, és várt arra, hogy megsüljön az a hatalmas darab sertéshús, amelyet Leo betett a sütőbe.
Ashley megjegyezte, hogy nem igazán szereti a sertéshúst, mire Leo tárgyilagosan közölte vele,
hogy a hús akciós volt, szabadtartású sertés húsa, és Ashley örüljön, hogy mindössze annyi dolga
lesz majd vele, hogy megeszi. Majd megcsókolta, és tájékoztatta, hogy Morris segítségével Fred
már majdnem jár.
– Kitesz elé néhány játékot olyan távolságba, hogy épp nem éri el, de nem a földre.
Hihetetlenül türelmes.
Ami olyan tulajdonság, amelyet neki éppenséggel fejlesztenie kell. Hiszen nem tartozott a
természetéhez, nem passzolt energikus, motivált alkatához, de ha nagy szeletet akar a tortából –
márpedig azt akart –, akkor kénytelen lesz megtanulni türelmesen viselkedni.
Kezdhetné azzal, hogy elviseli Morrist. Tudta, hogy ha képes lenne három lépés távolságból
nézni a helyzetet, azt látná, hogy Morris meglepően sok mindennel járult hozzá a család életéhez:
tapintatos volt, sok mindent megjavított, és bámulatosan jól bánt a gyerekekkel. De ott volt. Mindig
ott volt, még akkor is, ha behúzta maga mögött a szobája ajtaját, és állandó jelenléte némileg
korlátozta Ashley-t, megakadályozta, hogy teljesen fesztelenül viselkedjen. Ráadásul a háztartással
kapcsolatos döntések szép fokozatosan átkerültek Ashley-től Leóhoz, így ha kinyitotta a hűtőt, úgy
érezte, mintha idegen helyen járna. Az ágyneműs szekrényben nem volt rend, és az egész ház tele
volt itt-ott elhagyott cipőkkel. Ashley érezte, hogy sok mindent kell még megszoknia a
tagadhatatlan előnyök dacára is, és ezt nem találta sem kellemesnek, sem pedig könnyűnek.
Még inkább idegesítette, hogy mindenki boldogabbnak tűnt. A ház maga is nyitottabb,
fesztelenebb lett, ahogy a lakói is. Maisie például kevésbé volt dacos, most már nem csinált minden
egyes tevékenységből elképesztő hatalmi harcot, legyen szó akár a fogmosásról, akár arról, hogy át
kell adni egy játékot valaki másnak. Persze azért nem hazudtolta meg önmagát, csak már kevésbé
vehemensen viselkedett. Az óvodában azt mondták, hogy két hete nem sírt.
Ashley letámaszkodott a mosdókagyló két oldalára, majd előrehajolt, amíg az orra szinte
hozzá nem ért a tükörhöz. Harmincegy éves korához képes jól néz ki? Átlagosan? A harmincegy
éves kor manapság fiatalnak számít, még akkor is, ha anya ennyi idős korában már egy évtizede a
saját vállalkozását igazgatta. Anyával nem érdemes összehasonlítania magát. Anya szinte minden
területen kivételnek számított. Mindig is. Ő valószínűleg soha életében nem nézett úgy tükörbe,
hogy önmagában kételkedett volna. Magabiztossága a hasznára vált, még ha a környezete néha
nehezen viselte is.
Akik jelenleg körülötte voltak Ashley alagsori konyhájában, azokról Susie valószínűleg még
álmában sem gondolta volna, hogy össze lehet hozni őket egyetlen házban: ott volt ugyanis a veje,
az unokái és az apja. Ashley megragadta a mosdókagyló szélét. Le kell mennie hozzájuk. Muszáj.
De szüksége volt még néhány percre, hogy higgadtan tudjon szembenézni a lenti viszonyokkal. Leo
szerint világosan átlátható viszonyokra volt szükségük, ezért gyakorolniuk kell az együttélést, mert
csak akkor tudnak normális életet élni. Éppen ezért ragaszkodott ahhoz, hogy Susie is eljöjjön
hozzájuk a vasárnapi ebédre.
– Ahogy a rendes családoknál szokás – jelentette ki, miközben kiszedett a szárítógépből egy
nagy kupac összegubancolódott zoknit és harisnyát. – Csináljuk jól, nem úgy, ahogy a mi
gyerekkorunk telt. Minden generációnak egy asztal körül kell ülnie.
Ashley kiegyenesedett, és hátradobta a haját. Leónak természetesen igaza volt, még ha néha
úgy is beszélt, mintha valami nyálas családi filmből lépett volna ki. Még szerencse, hogy vannak a
gyerekek!

Michelle Grace-re várt egy borozóban Stoke belvárosában. Jégbe hűtve egy palack állt
előtte, mellette pedig három pohár, az egyik majdhogynem színültig töltve. Grace-szel munkahelyi
öltözetükben szoktak találkozni – ami Grace-nél farmert és pulcsit, Michelle esetében pedig élénk
színű, mintás pulóvert jelentett –, így aztán Grace meglepetten mérte végig az esti kiruccanáshoz
öltözött Michelle-t teletalpú cipőjében, kilakkozott körmével.
– Jesszusom! – csúsztatta le válláról a táskáját. – Nem mondtad, hogy öltözzek ki. Bocs a
gönceimért.
– Tényleg nem mondtam, de nem is számít – legyintett Michelle lila körmű kezével. –
Egyébként is, meglepetésnek szántam.
Grace felült a Michelle-lel szemközti bárszékre.
– Neil is jön? – nézett végig a jégvödrön és a poharakon.
– Neil? Nem – szólt Michelle kedvetlenül. – Miért jönne?
– Azt hittem, tetszik neked – vonta meg a vállát Grace.
Michelle kihúzta magát, felemelte a bal kezét, és Grace felé fordította a kézfejét.
– Már nem! – kiáltotta diadalmasan.
Grace meredten nézte a felé nyújtott kezet. Michelle gyűrűsujján egy vékonyka arany
karikagyűrűn apró gyémánt csillogott.
– Uram Isten! – kerekedett el Grace szeme. – Ó, Michelle!
A lány bólintott. Megfordította a kezét, hogy ő is megcsodálhassa a gyűrűt.
– Neked akartam először elmondani.
– Ó, Michelle, köszönöm!
– Tudod, gyakorlatilag naponta megkérte a kezemet, ez így ment már évek óta, úgyhogy egy
ideje már meg sem hallottam, mit mond. Aztán miután kidobtuk a te mihaszna Jeffedet, hirtelen
belegondoltam, hogy mégis mit művelek én, ugyan mi a csudára várok? Úgyhogy amikor kijöttünk
a moziból a Star Trek-film után, ami mellesleg tiszta baromság, és Mark megjegyezte, hogy azt
hallotta, hogy Burslemben új házakat épít egy lakásszövetkezet, és csak helyi lakosú fiataloknak
adják ki őket, akkor arra gondoltam, megmondom neki, hogy ugorjunk bele, adjuk be a pályázatot
az egyik ilyen házra. Mark már annyira megszokta, hogy élből elutasítom, hogy percekig le sem
esett neki, mit mondtam, aztán meg csak állt ott a járdán, még a szája is tátva maradt, és
megkérdezte, hogy ez azt jelenti, hajlandó lennék összeköltözni vele? Én meg rávágtam, hogy
nemcsak azt, te dinka, hanem hozzád is megyek! Erre Mark a maga bájos módján sírva fakadt,
úgyhogy be kellett mennünk a sarki közértbe papír zsebkendőért.
Grace lekászálódott a bárszékről, és megölelte, megpuszilta Michelle-t.
– Ez csodálatos, Michelle. Csodálatos! Gratulálok!
– Azt kapd ki, hogy ott volt a gyűrű a zsebében! – mesélte Michelle boldogan. – Karácsony
óta hordta magával. A tesója ismer egy birminghami gyémántkereskedőt, úgyhogy már ezer éve
megvette. Persze pont jó rám. Naná, hogy Mark ismeri a gyűrűméretemet.
– Őt várjuk akkor? – nézett Grace a harmadik pohárra.
– Igen. Azt mondtam neki, hogy szeretnék előtte egy fél órát veled kettesben lenni.
– Megtisztelsz, Michelle.
– Remélem, nem tartasz bunkónak, amiért így lóbálom előtted az eljegyzési gyűrűmet.
Grace visszament a székéhez.
– Nagyon örülök a hírnek – mondta. – Komolyan. De hidd el, nem akarnék cserélni veled.
Per pillanat egyáltalán nem vágyom eljegyzésre. Én mostanában… inkább nem is gondolok a
férfiakra.
Michelle kiemelte a vödörből a nedves palackot, és ismét töltött magának.
– Sajnos csak habzóbor.
– Imádom a habzóbort.
– Grace, nagyon jól tetted, hogy megszabadultál Jefftől. Az embernek semmi szüksége nincs
olyan társra, aki csak visszafogja. Mark engem nem fog visszafogni, nekem elhiheted, pláne azok
után, hogy egyértelműen leszögeztem egy-két dolgot. Világosan közöltem vele, hogy nekem nem
munkám van, hanem karrierem. Ha én így érzem, akkor el tudom képzelni, te mit érzel.
– Szívből gratulálok – emelte fel a poharát Grace. – Tényleg. Csodálatos ez az egész. Igyunk
a nagyon boldog jövőre!
Michelle is felemelte a saját poharát.
– Ha rajtam múlik, akkor az lesz.
Nagyot kortyolt az italából, majd Grace felé fordult:
– Nálad mi a helyzet ilyen téren?
Grace letette a poharát.
– Hát, én megvagyok – felelte anélkül, hogy Michelle-re nézett volna. – Tényleg!
– A nagyanyám mindig azt mondta, hogy jobb egyedül, mint a nem megfelelő férfi mellett.
Ő aztán nem rejtette véka alá a véleményét. Megmondta, hogy ha nem esik teherbe, akkor sosem
ment volna hozzá a nagyapámhoz. Aztán meg ottragadt mellette. Negyvenhét évig.
– Annyi év lassan az én szüleimnek is meglesz.
– Én elképzelni sem tudom – mélázott Michelle. – Mark negyvenhét éven át.
Felnevetett, hátravetette a fejét.
– Akkor már hetvennégy éves leszek! Hát mit csinálok én?
– Férjhez mész, mert így látod jónak – mondta Grace.
 – Na azt nagyon remélem, hogy úgy lesz – bukott előre ismét Michelle feje. Majd a lány
ismét felemelte a poharát. – Igyunk! Igyunk a jövőnkre! Meg a tiédre! Tudom, hogy néha
összezörrenünk, de jó veled dolgozni.
– Tényleg? – pillantott rá Grace.
– Persze. Miért kérded?
– Csak úgy.
– Tudnom kellene valamit? – tudakolta Michelle.
– Nem. De amint lesz valami érdekes fejlemény, azonnal szólok.
– De forgatsz valamit a fejedben…
– Csak a családomon gondolkodom – felelte Grace. – Gondolkodom és tépelődöm.
– Megjött Mark! – kiáltotta Michelle hirtelen, és leugrott a székről. Vadul integetett mindkét
kezével, hogy a fiú felfigyeljen rá.
– Most nézd meg! – mondta Grace-nek. – A jövendőbelim szerint azt jelenti a kiöltözés,
hogy vett magának egy új tornacsukát.

Susie rádöbbent, hogy életében először ült le az apjával egy asztalhoz. Hiszen még karon ülő
volt, amikor a férfi elköltözött Angliából, amióta pedig az öreg visszatért, Susie ügyelt arra, hogy
még véletlenül se kerüljön olyan helyzetbe, hogy együtt kelljen étkeznie vele. Egy-két csésze tea
belefért, igen, egy pohár konyak neki, az is, de egy egész étkezés túlságosan bensőségesnek,
túlságosan megbocsátónak tűnt számára. Aztán a veje, aki nem cipelte magával a múltbéli
sérelmeket, egy pillanat alatt megvétózta a tiltakozását. Morris az egyik pillanatban még jelentős
megoldandó probléma volt Stoke-ban, a következőben pedig már Leo és Ashley vendégszobájában
lakott, és pucolta a krumplikat, amelyeket a hatalmas, egyben sült csontos karaj mellé
fogyasztottak. A húst Leo vette meg, és Morrisszal együtt készítette el. Sütöttek még rebarbarás
süteményt is, és úgy nagyjából meg is terítettek. Amikor az asztalhoz hívták a társaságot, Susie-ra
hirtelen rátört a magány: Jasper ezúttal sem volt vele, mert megint próbált, és Susie a férje
távollétében túlságosan védtelennek érezte magát, nem találta a szerepét. S amikor meglátta a
megrakott asztalt, és az etetőszékben ücsörgő Fredet, óhatatlanul is megrohanták a Radipole
Roadon elköltött vasárnapi ebédek emlékei, ami csak tovább fokozta a feszengését és a zavarát.
Nem is emlékezett arra, mikor érezte magát utoljára annyira kellemetlenül, mint akkor, amikor
elfoglalta a neki kijelölt helyet.
De legalább Leo nem Morris mellé ültette. Az öreg a két gyerek között foglalt helyet, mert
Maisie ragaszkodott ehhez. Igen ügyesen etette Fredet, és hatásosan győzködte Maisie-t, hogy a sült
krumplin kívül mást is vegyen magához. Susie számára azonban ugyanolyan elfogadhatatlan volt
azt látni, milyen fesztelenül bánik a gyerekekkel – az ő unokáival! –, mint ha mellette kellett volna
ülnie. Sőt ugyanígy idegesítette az is, hogy az öreg gyakorlatilag átnézett rajta. A gyerekeken kívül
máshoz nem sokat szólt, de idegesítőn otthon érezte magát. Szerényen és csendben evett, és noha a
ruhái ugyanolyan idejétmúlt hippi göncök voltak, mint korábban, rövidre nyírt haja most már puha,
ezüstös prémként borította aszott koponyáját. Susie szinte elviselhetetlennek találta, hogy az öreg
keze csontsoványan és májfoltosan is elegánsabb volt, mint az övé. A modora, a puszta jelenléte
Ashley házában roppant felkavaró volt, és mindez nem csak felbőszítette Susie-t, de az asszony arra
is ráébredt, hogy hiába minden intelligenciája és sikere, fogalma sem volt arról, hogyan viselkedjen
az apja társaságában.
Leo talált rá később a fürdőszobában, amikor Susie a fürdőkád szélén ülve éppen
vehemensen vécépapírba fújta az orrát. A férfi becsukta az ajtót, és leült az anyósa mellé.
– Örülünk, hogy itt vagy, ugye, tudod? – mondta azonnal. – Ritkán jársz erre.
Susie megcélozta az összegyűrt papírral a vécécsészét, de nem talált bele. Már majdnem
felállt a fürdőkád széléről, hogy felvegye a galacsint a földről, de Leo a karjára tette a kezét, hogy
maradjon.
– Hagyd csak.
– Nem értem, miért vagy ilyen kedves hozzám.
– Nem játszom meg, és azt is komolyan gondolom, hogy örülünk, hogy itt vagy.
 Susie a padlót bámulta, amelyen apró lábnyomok látszottak, mintha Maisie saras lábbal
járkált volna a fürdőszobában.
– Jelenlegi lelkiállapotomban ezt nem tudom nem szemrehányásként értelmezni.
Leo várt egy kicsit, majd incselkedve így szólt:
– Szóval szerinted azért biztatom Ashley-t, hogy tegye ugyanazt, amit te tettél, mert azt
akarom, hogy magányosan végezze?
– Én úgy végeztem? – pillantott rá Susie.
– Ne butáskodj már. Ez csak egy átmeneti időszak. Neked, mármint.
– Honnan hová? – kérdezte Susie elgyötörten.
– Hát, a teljes munkaidős vállalkozóból és üzletasszonyból egy részmunkaidősbe, akinek
egy picit több ideje jut a családjára és az otthonára.
– Én az üzlethez értek – felelte Susie némi gondolkodás után. – Otthonom meg már nem
sokáig lesz. Jasper el akarja adni a Radipole Road-i házat.
– Tudom – bólintott Leo.
– Tudod?
– Igen, tudom. Szerintem Jasper jó ideje fontolgatja már ezt a lépést.
– Azért, mert én megvettem a Szalon-házat?
– Nem. De egyébként miért vetted meg azt a házat?
– Mert szükségem van rá – felelte Susie kertelés nélkül. – Tényleg szükségem van egy olyan
helyre, ahol képes vagyok ugyanazt érezni, mint régen, amikor megvettem a gyárat. Vissza akartam
térni a gyökereimhez. Azt hittem, ha veszek egy házat valahol ott északon, amely ráadásul még
kötődik is a családomhoz, akkor újra összeáll majd a kép, és úgy fogom érezni magam, mint húsz
évvel ezelőtt.
– De az nem lehetséges.
Susie felsóhajtott.
– Néha muszáj megtenni bizonyos dolgokat, hogy aztán kiderüljön, nem működik. De ez
még nem teszi okafogyottá az eredeti elképzelést. Ez a baja Jaspernek?
– Azt tőle kérdezd.
– Néha úgy érzem, szándékosan hagytok ki mindenből. Máskor meg azon tűnődöm, nem az
én hibám-e, hogy így alakult. Talán azért tartunk most itt, mert éveken keresztül nem hallgattam
meg senkit.
– Nem megy minden egyszerre – felelte Leo. – Ezért kell néha a sarkunkra állnunk, hogy
tudassuk veled: hahó, mi is itt vagyunk ám!
Susie bólintott.
– Tök jó anyós vagy, mondtam már? – tette hozzá Leo kicsit visszafogottabb hangon.
– Tényleg? – nézett rá Susie őszintén csodálkozva.
– Aha. Nem akarod érzelmi kalitkában tartani a lányaidat, a vejeidet pedig emberként
kezeled. Sosem vársz tőlünk hálát azért, amit adsz nekünk, sem azért, amit te teszel lehetővé. Ez
szerintem tök jó.
– Édes istenem… – mondta Susie, és kezébe temette az arcát.
– De most már talán lehetnél kicsit lazább. Esetleg adhatnál teret másoknak is, és talán
megismerhetnéd Maisie-t és Fredet kicsit jobban.
Susie levette a kezét az arcáról, és szomorkásan Leóra mosolygott:
– Úgy érted, hogy adhatnék több lehetőséget Ashley-nek?
Leo lassan felállt.
– Talán igen.
– Ti ezt elterveztétek? – nézett fel rá Susie. – Ő küldött be hozzám?
– Magamtól jöttem – rázta meg a fejét a férfi. – Láttam, amikor eljöttél az asztaltól.
– Biztos?
– Biztos.
Susie is felállt.
– Nem akarom, hogy nyugdíjazzanak…
 – Senki sem akar nyugdíjazni.
– Nem tudok munka nélkül élni.
– Azt sem mondta senki, hogy ne dolgozz. Csak kicsit… másképpen kellene ezután
dolgoznod. Más megközelítéssel.
– Okos fiú vagy te – mosolygott rá Susie.
– Nem annyira.
– Kevés férfit ismerek, aki ilyen jól ért az emberekhez.
– Köszönöm – biccentett Leo.
– Elgondolkodom azon, amit mondtál. Nem ígérhetek semmit, de azért elgondolkodom
rajta, és ha már a kényes témáknál tartunk, esetleg segíthetnél nekem valami másban. Talán egy
másik területen is alkalmazhatnám a te sajátos megközelítésedet. Kérdezhetek tőled valamit?
Szeretnék tanácsot kérni tőled. Leo, mi a csudát kezdjek Morrisszal?

Morrisnak szokásává vált, hogy esténként ő maradt lent a földszinten legtovább. Azt
mondta, hogy az ő korában az embernek már nincs szüksége olyan sok alvásra, és Stella mellett
egyébként is hozzászokott ahhoz, hogy elsőnek kel, és utolsónak fekszik, mert náluk ez így alakult,
s ez volt a természetes. Ráadásul ilyenkor egyedül tudott lenni, és igényt is tartott ezekre az éjszakai
csendes órákra, különösen, amikor a Holdat is látta, és a trópusi madaraktól lármás hajnalokat is
szerette. Hosszú éveken át úgy indult minden napja, hogy ücsörgött a lamui tengerparti ház elnyűtt,
pattogzó festékes lépcsőin, ujjai között a nap első spanglijával. Körülötte zengett a dzsungelkórus,
előtte pedig felbukkant a Nap a nyugodt vízből, és magával hozta a fényt meg a hőséget. Micsoda
luxus volt ezt ellensúlyozni a napvégi sötétség selymes csendjével, amelyet csak a körülötte levő
növények halk neszezése és zizegése tört meg időnként. Valószínűleg ez volt az egyetlen luxus az
életében. Voltak napok, amikor vonzóbbnak tűnt számára az éhezés, mint az, hogy megint egy tál
rizst egyen, vagy esetleg valami ízetlen, sötét húsú, apró halat szálkáival és úszóival elkeverve.
Lamun a sült karaj ugyanolyan elérhetetlennek tűnt, mint egy jól felszerelt fürdőszoba, amelyben
mindig van meleg víz, és nem kell attól tartani, hogy beosonnak a kígyók a vékony falak
repedésein, s összetekeredve megbújnak a toalettként szolgáló vödörben. Amikor éjszakánként le-
fel sétált Leo és Ashley megállapodottságot hirdető konyhájában, és elmosogatta az innen-onnan
begyűjtött bögréket, összeszedte a földről a játékokat, az számára maga volt az élet állandóságának
csodája. Időnként bezártnak érezte magát, de ezt bőven ellensúlyozták a megállapodott élet konkrét
bizonyítékai.
A kanapé mellett állt, a tévé előtt Fred zoknijával az egyik, a kétfülű rózsaszínű műanyag
pohárral a másik kezében, amikor megjelent Ashley a lépcsőn. Pizsamanadrágot és trikót viselt egy
hosszú szürke kardigán alatt, haját krokodilcsattal fogta fel lazán a feje tetejére. Smink nélkül
Morris szerint körülbelül tizennégy évesnek tűnt – érdekes módon az évek során megszokta, hogy
Stella is valamiképpen ebben a korban rekedt meg. Ashley azonban nem rekedt meg sehol.
– Pakolok egy kicsit – emelte fel Fred zokniját.
Ashley nem mosolygott.
– Teázni jöttem le – mondta.
– Főzzek neked egyet?
– Jaj, dehogy – mondta Ashley, és a vízforralóhoz ment.
– Csak kérdeztem.
Ashley az öregnek háttal vizet engedett a forralóba.
– Bocsánat – szabadkozott, de nem fordult meg.
Morris átcsoszogott a szobán, és letette a rózsaszín poharat a pultra, a mosogatógép fölé.
– Eseménydús napunk volt – jegyezte meg barátságosan.
Ashley nyitogatni kezdte a szekrényajtókat. Bögrét és teafüvet keresett.
– Az. Hol van a macskagyökér tea?
Morris nekitámaszkodott a pultnak, ujjai között Fred zokniját morzsolgatta.
– Régen – mondta –, ha nem illettem valahová, akkor leléptem. Ha valami nem jól sült el,
akkor köddé váltam. Ezt most nem tehetem meg. Ha megtehetném, nem tétováznék.
 Ashley letette a teafilteres dobozt a vízforraló mellé, és kivett egy filtert.
– Nem veled van a baj, hanem velem és talán anyával – mondta, de még mindig nem nézett
a férfira.
Morris tovább morzsolgatta a zoknit.
– Őt igazán nem lehet hibáztatni – motyogta az orra alá.
Ashley megfordult.
– Nem is hibáztatom, megértem. Sőt azt is értem, hogy én az ő oldalán állok. De mindez
nem jelenti azt, hogy igaza is van, vagy hogy nekem van igazam.
Morris nem nézett rá.
– Ami történt, megtörtént. Azon nem lehet már változtatni.
Ashley bekapcsolta a vízforralót.
– És másokat sem lehet megváltoztatni – mondta, miközben nézte, hogyan kezd forrni a víz.
– Ezért szaladtam el mindig.
– Most nem tudsz elszaladni – pillantott rá Ashley.
– Nem. És… és neked kell viselned ennek a következményeit.
Fintorgott egyet a zoknira, majd folytatta:
– Sosem volt erősségem a bocsánatkérés, de ezt tényleg sajnálom, és azt is sajnálom, ami
Susannal történt.
Ashley ismét a vízforralót nézte.
– Ezt neki megmondtad már?
– Nem.
– Miért?
Morris hallgatott, majd kibökte:
– Nem volt hozzá bátorságom.
– Pedig összeszedhetnéd magad. El kellene mondanod neki.
Morris letette a zoknit a pohár mellé.
– Szerinted az segítene?
– Igen, szerintem igen. Anya nagyon nehéz időszakot él most át. Te viszont nem. Vagy
igen?
– Örülök, hogy itt lehetek, Ashley – felelte Morris halkan.
A vízforraló felvisított, majd elcsendesedett. Ashley vizet öntött a bögréjébe.
– Én meg próbálom megszokni a helyzetet. A gyerekeknek tetszik, Leónak tetszik, és én is
megpróbálok a jó dolgokra koncentrálni. De valahogy túl kell jutnom azon, ami…
megbocsáthatatlan. És hogy itt vagy. Ez az én problémám. Anyával viszont más a helyzet. Anya a
te problémád, legalábbis részben. Segítened kell neki. Próbáld meg azzal helyrehozni a dolgokat,
hogy segítesz neki megbocsátani, továbblépni onnan, ahol egész életében toporgott, éppen miattad.
Morris hallgatott. A konyhapultnak támaszkodott, fejét lehajtotta, két kezét pedig
szokásához híven a tunikája ujjába rejtette.
Ashley hagyta ázni a teafiltert, és szintén a pultnak dőlt. Kardigánja zsebébe dugta a kezét,
és összébb húzta magán.
– Te úgy szálltál szembe a hagyományokkal, hogy elszöktél – mondta. – De visszajöttél, és
most szembe kell nézned azzal, hogy mások, például Leo és én bizonyos értelemben ennek a
következményeit viseljük. Ahogy ezt cipelte magával anya is, csak éppen te olyan messze voltál,
hogy nem is láttad. Leo érti ezt, és belátja, hogy anyához hasonlóan én is akartam gyerekeket,
ugyanakkor én is szeretném a magam életét élni. A sikeréhség nem múlt el attól, hogy anya lettem,
és mindig is vívódni fogok, mert az anyai szeretet roppant erős. Leo megérti a vívódásomat, és azt
is, hogy ugyanolyan éhség munkálkodik bennem, mint anyában. Látja továbbá, hogy anya
mostanában hagyta felborulni az egyensúlyt az életében, és ami azt illeti, épp te vagy az egyik
ember, aki segíthet neki újra megtalálni azt. Te vagy, aki segíthet neki meglátni, hogy akármilyen
szuper a vállalat, mert az, nem kaphat meg tőle mindent, amire szüksége van. A cég kielégíti az
egyik fajta éhséget, de a másikat nem. Ő nem csupán anya és nagymama, sokkal több annál. És per
pillanat te nem segítesz neki, mert nem adod tudtára, hogy az ő oldalán állsz.
 Morris nem nézett fel.
– A háta közepére sem kíván – dünnyögte.
– Nem igaz. Senki sem kívánja az apját a háta közepére. A szíve mélyén biztosan nem. A
harag csak azt bizonyítja, milyen szörnyen érezzük magunkat.
– Neki mindene megvan. Nincs rám szüksége.
– Dehogy nincs – felelte Ashley. – Meg sem akarod próbálni?
Morris rápillantott, majd újra a padlót bámulta.
– De igen – mondta.

Cara kinyitotta a Radipole Road-i ház ajtaját, belépett, majd szándékosan hagyta maga
mögött becsapódni az ajtót.
– Sziasztok! – kiáltotta.
Senki sem felelt.
– Apa! – kiabált Cara. – Anya!
Csend. Az előszobában égett a villany, a lépcső azonban sötétbe burkolózott a konyhával és
a nappalival együtt. Cara gyorsan végigvágtatott az előszobán, kitapogatta a villanykapcsolókat,
amelyek elegánsan megbújtak egy mattított alumínium foglalatban, amit akkor szeretek fel, amikor
Jasper stúdiójához áthuzalozták a házat. A konyhában hirtelen vakító fény áradt szét. A helyiség
rendezett és üres volt. Még a nagy papagájkalitka is üresen tátongott, az ajtaja nyitva állt, alatta
pedig csíkos magok hevertek a padlón. Egy valószerűtlenül narancssárga gerberákkal teli Susie
Sullivan-váza volt az élet egyetlen jele a konyhában.
Cara visszament a nappaliba, amely a Benedita ténykedése utáni szokásos állapotában úgy
nézett ki, mintha minden vigyázzban állna, még a párnák is természetellenesen dundik voltak. A
tévéműsor a két nappal korábbi oldalon volt nyitva. „Milyen fura – gondolta Cara –, kísérteties.
Mint a nyugágyak egy kísértethajón. Még Polinézia sincs sehol.”
Cara elindult felfelé a lépcsőn, és közben sorra kapcsolta fel a lámpákat. A szülei ágya meg
volt vetve, de a fürdőszoba ajtajára egy törülközőt terített valaki, és az egyik fogkefe is kissé
nyirkos volt. Cara megkönnyebbülten látta, hogy édesanyja ismerős neszesszeres táskája nyitva állt
az egyik mosdókagyló mellett, és benne a szokásos, megnyugtató káosz uralkodott. Emellett
piszkos ruhákat látott a szennyestartó kosárban, apa papucsa pedig – az ősrégi, sötétpiros
bőrpapucs, amelynek már szinte teljesen elkopott a talpa – a tusoló mellett állt.
Cara megborzongott. Nem csak különösnek, de valahogy illetlenségnek is érezte, hogy így
keresi az életre utaló jeleket a szülei hálószobájában. Eszébe jutott, hogy kicsi korában úgy érezte,
természet adta joga, hogy bármikor beronthat szülei szobájába, megszakíthatja beszélgetésüket,
amikor csak kedve szottyant, mintha nekik nem is lehetne fontosabb dolguk, mint vele foglalkozni.
Ami azt illeti, Cara szinte folyamatosan próbára tette a szüleit, ki akarta deríteni, van-e a
gyerekeiknél fontosabb dolog az életükben, mintha tudta volna, hogy eljön majd az a nap, amikor
óhatatlanul megbuknak majd a teszten. Nos, ha a hagyományos elvárásokat vesszük, akkor az
édesanyjában nem volt nehéz hibát találni. Hiszen gyakran nem volt otthon, és mindig volt valami
dolga. Ugyanakkor neki köszönhették azt a biztonságot, amelyet Cara barátainak többségénél az
anyák magától értetődőnek vettek, csak éppen náluk az apa teremtette meg.
Cara kivett egy rúzst az édesanyja neszesszeréből. Ugyanaz a márka, ugyanaz a színárnyalat
volt, amit Susie ezer éve viselt. Mint az illata is, azt is azonnal fel lehetett ismerni. Maga a rúzs
ugyanolyan különös formájúra kopott, mint Susie összes többi rúzsa: féloldalasra, egyik oldalt
kicsúcsosodva. A rúzs látványától Cara hirtelen elszégyellte magát. Úgy érezte magát, mintha a
szülei éjjeli szekrényében turkálna, és kutatása azzal az eredménnyel – vagy büntetéssel – járna,
hogy bizonyítékokat talál olyan hálószobai játékokra, amelyeket a saját anyjáról és apjáról el sem
tudna képzelni. Gyorsan visszacsukta a rúzst, és visszatette a táskába. Szeme sarkából látta
tükörképét a mosdókagyló fölötti jól megvilágított tükörben, de nem tudott ránézni. A szégyenérzet
egy dolog, de látni a szégyent kiülni saját harminchárom éves arcára – az már egészen más.
Kisietett a fürdőszobából, majd a hálószobából, és menet közben lekapcsolgatta a
villanyokat. Lemegy a konyhába, hagy egy üzenetet az édesanyjának, megírja, hogy beugrott hozzá,
és ennyi. Oda teszi majd az üzenetet, ahová mindig szokta a Susie-nak szánt fontos dolgokat: a
konyhapultra, nem messze a vízforralótól, és lesúlyozza egy megcsorbult gipszpapagájjal, amelyet
Grace az iskolában készített még tizenegy éves korában.
Amikor Cara leért a lépcsőn, hallotta, hogy fordul a kulcs a bejárati ajtó zárjában. A földbe
gyökerezett a lába. Kinyílt az ajtó, és belépett a lakásba Susie, aki tőle teljesen szokatlan módon
Jasper egyik régi, alaktalan téli dzsekijét viselte egy fülére kötött csíkos sállal. Megállt, meglátta
Carát, és meglepetésében felkiáltott:
– Drágám!
Cara odaszaladt hozzá.
– Ne haragudj, anya. Küldhettem volna egy SMS-t. Nem akartalak megijeszteni.
Megpuszilta édesanyja hideg arcát.
– Úgysem olvastam volna el az SMS-t. Itt van a telefon a zsebemben, de kikapcsoltam.
– De hol jártál?
Susie lehúzta a fejéről a sálat, és megrázta a haját.
– Sétáltam.
– Sétáltál? – csodálkozott Cara. – De te nem szoktál sétálni.
– Hát most sétáltam – mosolygott Susie.
– El sem tudtam képzelni, hol lehetsz. Gondoltam, hogy már hazaértél Ashley-éktől.
– Igen, hazaértem. De vágytam egy kis mozgásra, és gondolkodni is akartam. Könnyebb
sétálni, ha az ember gondolkodik is közben, nem?
Levette Jasper dzsekijét, és szemügyre vette.
– Ezt Berlinben vettük. Nem is gondoltuk, milyen hideg tud lenni Berlinben. Van már vagy
húszéves ez a kabát.
Carára nézett.
– Örülök, hogy látlak, drágám.
Cara elindult a konyha felé, és közben hátraszólt:
– Felteszem a teavizet.
Susie maradt, ahol volt, Jasper dzsekijével a kezében.
– Cara! – szólt a lánya után.
– Igen?
– Vasárnap este van. Ugye… ugye nem csak úgy beugrottál?
Cara megállt. Megfordult a konyhaajtóban, és megtámaszkodott az ajtófélfánál.
– Nem.
Susie összehajtotta a dzsekit, és az előszobában álló székre tette. Majd odament a
falitükörhöz, és beletúrt a hajába.
– De nem történt semmi borzalmas, ugye?
– Nem. Csak… szóval mondanom kell neked valamit.
TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Maisie-nek levágták a haját a fényképezkedésre. Fodrászkodás közben rendszerint ide-oda

ficánkolt és toporzékolt a kisszéken, miközben Ashley megpróbálta megnyirbálni az édes kis
loknikat egy ollóval. Ezen a napon azonban, annak tiszteletére, hogy az első igazi fényképezés lesz
a saját konyhájában, Ashley elvitte a kislányt fodrászhoz. A fodrászszékbe felhalmoztak egy rakás
magazint, amíg Maisie elég magasan nem ült ahhoz, hogy a fodrász rendesen le tudja vágni a haját.
Majd a nyakába terítették a fekete nejlon nyakvédőt, amelynek denevérszárnyra hasonlító
lebernyegei egészen a földig értek.
„A fodrásznál Maisie belefeledkezett a saját tükörképébe, és valóságos kisangyal volt”,
számolt be otthon Ashley a kiruccanástól. Amint azonban hazaértek, és odaadták a kislánynak az új
sötétkék, fehér galléros bársonyruhát, valamint a hozzá illő kék-fehér csíkos harisnyát, amelyet a
fényképész választott ki neki, Maisie hirtelen magából kikelve cirkuszolni kezdett. Hogy ő ugyan
fel nem veszi azt a ruhát, hanem a kedvenc hercegnőjelmezét fogja felvenni, azt, amelyiken rikító
színű műanyag gyöngyök csillognak a színjátszó fátyolszövet-darabokon. Nem kiabált, hanem
ordított. Majd levetette magát a szobája padlójára, mintha csak a nagykönyvből leste volna el,
hogyan kell hisztizni, és bömbölés közben olyan erősen rugdosta a komódot, hogy lerepült a lábáról
a cipő.
– Sajnos teljesen kiborult – lépett be Ashley a felismerhetetlenül kicsinosított konyhába. –
Lila fejjel üvölt.
Felküldték hozzá Leót, hogy próbálja meg lecsillapítani. Amikor neki sem sikerült, felment
szerencsét próbálni Morris, aki kisebb csodát tett azzal, hogy a teraszajtó előtt sikerült olyan
körülményeket varázsolni odakint, ami a fotósok szerint tökéletesen hasonlított egy igazi kertre.
Amikor Morris visszatért, tájékoztatta az egybegyűlteket, hogy Maisie abbahagyta ugyan az
üvöltést, de sehogyan sem tudta rávenni arra, hogy a két ruhát vegye fel a hercegnőjelmez helyett.
Magához szorította a jelmezt, befeküdt az ágyába, és duzzogott a Hello Kitty-mintás paplan alatt.
Susie éppen minden jelenlévő elismerését begyűjtve a bögréket, kancsókat és tálakat
rendezgette Ashley tálalószekrényében. Megfordult, és váratlanul kijelentette, hogy majd ő
felmegy.
– De anya! – kiáltott fel Ashley meglepetten.
– A többi gyereket mikorra várjuk? – kérdezte Susie, miután egy kicsit arrébb tolt egy
százszorszép mintás kancsót.
– Tíz perc múlva – mondta Leo. – Amanda elhozza Felixet és a kicsit, és az óvodából is
jönnek néhányan.
– Értem – bólintott Susie, majd odament a dobozhoz, amelyben a fotózásra hozták az új
termékeket, és kivett két bögrét.
– Szorítsatok – mondta, és kiment a konyhából. Minden jelenlévő, azaz Ashley, Leo,
Morris, a fotósok és a stylist, aki kiválasztotta Maisie ruháját a fotózáshoz, tiszteletteljes csendben
nézett Susie után.

Maisie szobájában félhomály volt, ugyanis Maisie és Morris együtt húzták el a függönyt,
mielőtt a kislány bebújt volna az ágyba, így a nappali fény helyett kísérteties homály lepte el a
szobát. Maisie az oldalán feküdt, szopta a hüvelykujját, kezében pedig a merev fátyolszövet
csillogott.
Susie letette a két bögrét a Maisie komódja tetejét álló apró műanyag játékok közé.
– Elhúzom a függönyt – mondta.
– Ne! – felelte Maisie ujjával a szájában.
Susie odament az ablakhoz.
– Az az igazság – mondta, miközben elhúzta a függönyt –, hogy nem látok a sötétben. Nem
cica vagyok, hanem nagymama, én csak fényben látok.
Maisie kihúzta az ujját a szájából.
– Fáj a szemem! – kiáltotta.
Susie visszament a komódhoz, kézbe vette a két bögrét, és leült Maisie ágya szélére.
– Látod ezeket? – mutatta neki a bögréket.
Maisie hunyorogva nézte kerámiákat.
– Igen – felelte tétován.
– Mi van rajtuk?
Maisie centiről centire, lassan felült. Frissen vágott haja puha csigákban tapadt a fejbőréhez.
– De szép vagy – csodálta meg Susie.
Maisie eleresztette a füle mellett a bókot, és a bögréket nézegette.
– Lufik – állapította meg.
– És ezen?
– Zászlók.
– Igen, lobogó zászlók, és papírsárkányos bögréink is vannak. Ezeket fogjuk lefényképezni
veled, Freddyvel, Felixszel és a többiekkel, ez a sok szép kerámia fog szerepelni a
gyerekkatalógusban. Sosem volt még gyerekkatalógusunk, szóval te leszel az első gyerek a világon,
aki a saját családja katalógusában fog szerepelni. Ezeket a kerámiákat kimondottan ehhez a
katalógushoz, kifejezetten gyerekeknek készítettük. A Lufik és lobogók nevet adtuk ennek a
termékcsaládnak. Grace néni tervezte minden egyes darabját.
Maisie lassan kimászott a fátyolszövet és ágynemű alkotta fészekből, és a bögre felé nyúlt.
– Milyen színeket látsz ezeken a bögréken? – kérdezte Susie.
Maisie felsóhajtott. Hihetetlen, gondolta Susie, hogy több mint fél óra üvöltés után sincs
bedagadva a szeme.
– Pirosat – felelte a kislány. – Meg kéket és zöldet.
– Rózsaszínt viszont nem.
– De én imádom a rózsaszínt!
– Én is. A sötét rózsaszínt, meg a világos rózsaszínt. De nem a bugyirózsaszínt.
– Nekem a rózsaszín a kedvenc színem!
– Ez a kerámia minden gyereknek készült, Maisie, nem csak neked. Fiúknak és lányoknak,
nagyobb gyerekeknek és kicsiknek egyaránt. És azt szeretnénk, ha ezeken a különleges
fényképeken minden gyerek, akik közt te vagy a legfontosabb, olyan ruhákat viselne, amelyeknek a
színe megy a lufik, a lobogók és a papírsárkányok színéhez. Ha azt a rózsaszín jelmezt veszed fel,
akkor a te ruhád nem fog menni a kerámiák színéhez, és akkor sajnos nem lehetsz rajta a
fényképeken. Fred rajtuk lesz, meg Felix és a húga is, de téged nélkülöznünk kell majd, mert a
ruhád színe nem fog beleilleni a képbe. Nagyon szomorúak lennénk, mert azt terveztük, hogy te
leszel a legfontosabb gyerek a fényképeken. De hát ez a helyzet.
Maisie nézegette egy kicsit a bögréket, majd hátranézett az ízléstelen csillogó göncre.
– Ha megint ordítani kezdesz – jelentette ki Susie kedvesen –, akkor egyszerűen lemegyek a
földszintre, itthagylak, és szólok a fotósnak, hogy ne várjon rád, hanem kezdje el fényképezni a
többi gyereket. Kár lenne. Igazán kár lenne.
Maisie akkorát sóhajtott, hogy beleremegett. Megvetőn végigmérte a ruhásszekrénye
ajtajára felakasztott sötétkék ruhát. Majd lassan kimászott az ágyból, megállt Susie előtt, és dacosan
felszegte az állát.
– Akkor is Csipkerózsikás bugyi van rajtam!

– Láttam, hogy ég a villany – mondta Neil –, szóval gondoltam, biztosan dolgozol még.
Grace a nagy asztalnál ült, és a laptopja monitorját nézte. Alig pillantott fel, amikor a férfi
belépett a műterembe.
– Nem dolgozom – felelte. – A mai fotózás fényképeit nézegetem. Ashley épp most küldte
át őket. Hihetetlenül jók. Egyenesen fantasztikusak. Mindig is jó fotók voltak a katalógusainkban,
de ezek minden eddiginél jobbak.
Neil megkerülte az asztalt, megállt Grace mögött, és közben ügyelt arra, nehogy túl közel
hajoljon hozzá, és nehogy megengedje elméjének vagy érzékeinek, hogy a monitoron látható
képeken kívül bármi mást befogadjanak. Az egyik képen, mintha csak a háttérben égő gyertyák
világították volna meg, Maisie-t és Fredet fedezte fel. Maisie egy széken állt sötétkék ruhában,
csíkos harisnyában, vastag talpú piros hasított bőr csizmába bújtatott vaskos lábakon, és tejet öntött
egy lufis kancsóból egy Freddy előtt álló papírsárkányos bögrébe. A kisfiú etetőszékben ült kék
kockás, gombos ingben, két kurta kezével pedig a levegőben kalimpált, ami tökéletesen illett az
arcáról sugárzó boldogsághoz. Úgy tűnt, mintha egyik gyerek sem látná a fényképezőgépeket,
teljesen belefeledkeztek abba, amit csináltak.
– Szuper kép, ugye?
Neil megköszörülte a torkát. Arrébb lépett, hogy ne zavarja annyira a lány látványa.
– Valóban az.
– Csomó ilyen van. Egyetértek Ashley-vel abban, hogy egészen biztosan ez lesz a címlapon,
de van egy rakás másik majdnem ilyen jó fénykép. Az egyiken egy csodaszép baba arcát majdnem
teljesen eltakarja a bögre, amelyből iszik. Egy másikon egy cuki kisfiú M&M’s csokigolyókat
számolgat egy lobogós tányéron.
– Gondolom, mennyire örülsz ennek.
– Jaj, nagyon! Látszik, milyen jó napjuk volt.
 Neil nekidőlt az asztalnak, és keresztbe tette a kezét és a lábát.
– Nem úgy értettem, hanem úgy, hogy biztosan örülsz ennek a termékcsaládnak. Elvégre ez
mind a te munkád.
– Hát igen, annak is örülök – mosolygott Grace félszegen.
– A gyerekkatalógus ötlete…
– Azt hiszem, az Ashley ötlete volt.
– Nem, a tiéd – rázta a fejét Neil. – Ashley csak azt vetette fel, hogy növelni kellene a
katalógusok számát, de azt te találtad ki, hogy szükség lenne egy kifejezetten gyerekeknek szánt
termékcsaládra.
– Ja, lehet – mondta Grace, és nem nézett a férfira.
– Minden darabot te terveztél.
Grace előrehajolt, hogy alaposan megnézzen egy fényképet, amelyen Maisie egy bárszéken
ülve mindkét kezében egy-egy tálkával egyenesen, komolyan belenéz a fényképezőgépbe.
– De azért a mai napnak is örülök – jegyezte meg inkább csak dünnyögve.
Neil nem szólt. Megvárta, amíg Grace végigkattint még néhány fényképet. Észrevette, szinte
szomorkásan, hogy Grace-nek nem csak szeplők pöttyözték az orrát és a járomcsontját, hanem volt
egy sötétebb pöttye is, egy szinte már anyajegy a szája bal sarka fölött.
– Mit is mondtál? – kérdezett vissza egy kicsit túl hangosan.
Grace nem nézett rá.
– Anya felhívott – mondta. – Nem sokkal az előtt, hogy Ashley átküldte a képeket.
Neil a padlót bámulta.
– A múltbéli tapasztalatok alapján – mondta olyan ridegen, ahogy csak tőle tellett –, biztos
vagy abban, hogy el akarod mondani ezt nekem?
– Jaj, Istenem – pirult el Grace.
– Csak szeretném végre tudni, hogy mi a helyzet.
– Nem lett volna szabad…
– Nem. Nem lett volna.
Grace rápillantott. Még mindig égett az arca.
– Nem tudom, mi ütött belém – mondta.
– Én sem. Egyszerűen csak nem akarom még egyszer végigcsinálni. Inkább legyen úgy,
hogy el sem mondod, mint úgy, hogy elmondod, aztán visszazavarsz a lépcső alá.
Grace megköszörülte a torkát, megrázta a fejét, és így szólt:
– De el akarom mondani neked. Kérlek, ne ródd fel nekem azt az idióta, ostoba esetet.
– Nézz rám!
Grace nagyon lassan felé fordult.
– Tényleg nagyon sajnálom – mondta.
– Tudom. Én meg egy faragatlan skót vagyok, de többé nem hozom szóba.
Továbbra is állta a lány tekintetét.
– Mi az? Mit szeretett volna Susie a tudtomra adni?
Grace nagyot nyelt. Kisöpörte a tincseket a szeméből egy rá oly jellemző mozdulattal.
– Cara elment hozzá vasárnap este, teljesen egyedül. Hogy elmondja neki, közölje vele,
hogy Dannel együtt úgy határoztak, hogy kilépnek a cégből.
Neil füttyentett egyet.
– Na igen – mondta Grace.
– Kilépnek?
– Ki.
– Itthagyják a céget? Nem ők lesznek ezek után az értékesítési és a kereskedelmi igazgatók?
– Nem ők lesznek.
Neil kiegyenesedett, és odahúzott egy széket Grace széke mellé. Leült, és közelebb hajolt a
lányhoz.
– De miért?
– Szerinted? – nézett rá Grace.
 – Nem túl drasztikus lépés ez?
– Nekik nem. Nem, szerintem nem az. Sokáig nem lehet azt csinálni, hogy változásokat
követelnek, és nem történik semmi. Egyébként meg…
Elhallgatott.
– Egyébként meg?
– Egyébként meg – folytatta Grace óvatosan – őket soha nem érdekelték annyira maguk a
termékek, mint bennünket. Őket a vállalati struktúra érdekelte. Zseniálisan értenek ahhoz, hogyan
kell vezetni, és előre vinni egy céget, és ezután pontosan ezzel foglalkoznak majd.
– Hol?
– Betársulnak egy barátjukhoz, Rick Machinhoz, és egészen új vállalkozást indítanak: olyan
cégeknek segítenek majd az arculatváltásban, amelyekből elfogyott a lendület. Anya szerint
mindenféle céget vállalnak majd, szállodalánctól kezdve a logisztikai cégekig. Azt mondta, hogy
Cara csupa lelkesedés volt, tetszik neki az öltet, a függetlenség…
– Milyen függetlenség?
– Gondolom, a családi vállalkozástól való függetlenség.
Neil kihúzta magát.
– Nem tartasz bort abban a hűtőben?
– Nem. Csak tejet.
– A tej most nem elég. Sem neked, sem nekem. Ezen az estén talán még a sör sem lesz elég
nekünk.
– Semmi okunk ünnepelni, Neil.
– Nem is ünnepelni akarok, hanem túljutni a döbbeneten. Gyógyító jellegű ivászatot
javasolok.
– Ja! Hogy megdöbbentél.
Neil felállt, és Grace felé nyújtotta a kezét.
– Gyere, igyunk valamit! Hozd a fényképeket is!
– Neil…
– Ne utasíts vissza!
– Nem akartalak. Csak azt akartam elmesélni neked, milyen furán éreztem magamat a hír
hallatán, és hogy azt gondoltam, nem is lenne szabad azt éreznem, amit éreztem.
Lecsukta a laptopot, majd felállt, de nem indult el, csak nézett maga elé.
– És mit éreztél? – tudakolta Neil.
Grace nem mozdult, de Neil látta, hogy nem sok sikerrel ugyan, de megpróbált elfojtani egy
mosolyt.
– Fellelkesültem – felelte.

– Nem tudom abbahagyni a sírást – panaszolta Cara. – Nem tudom, miért bőgök
egyfolytában. Nem akarok bőgőmasina lenni.
Jasper elé tolt egy doboz papír zsebkendőt.
– Volt egyszer egy latintanárom, akinek az volt a kedvenc mondása, hogy áldozatok nélkül
nincs változás.
Cara kivett a dobozból egy marék zsebkendőt, és kifújta az orrát. Ugyanolyan
összeszedettnek tűnt, mint mindig, állapította meg Jasper gyengéden, csak az orra volt meghatóan
piros.
– Kérsz kávét? – kérdezte tőle. – Vagy teát? Vagy valami erősebbet?
Cara legyintett egyet, majd ismét kifújta az orrát.
– Örülök ennek az új jövőnek. Komolyan. Pontosan ezt csináltuk eddig is, ráadásul továbbra
is dolgozhatnánk együtt. De akkor is olyan szörnyű érzés távozni. Úgy érzem, sokkal nagyobb
dolgot hagyok el, mint a házasságkötésem napján. Akkor úgy éreztem, hogy bejött az életembe
Dan. Most meg úgy érzem magamat, mintha… mintha emigrálnék.
Jasper megtöltötte a vízforralót.
– Amikor kicsik voltatok, megtanultam, hogy ne rohanjak fejvesztve, amikor
valamelyikőtök torkaszakadtából üvöltött, mert az általában csak annyit jelentett, hogy beszakadt a
körme.
– Én most nem ok nélkül drámázok, apa. Ez igazi dráma. Dannek és nekem minden egyes
kapcsolatunk megváltozik a jövőben, kivéve a házasságunkat.
Jasper kitett egy Susie Sullivan-teáskannát – a pipacsmezős termékcsaládból – a pultra, és
beledobott néhány teafiltert.
– Drágám, de hiszen mindenki ezt csinálja, még édesanyád is. Mindenkit felhajítottak a
levegőbe, és most mindenki földet ér valahol máshol. Ettől még nem dől össze a világ. Csak most
más oldalról is látni fogjuk, amit eddig láttunk.
Cara kinyitotta a hűtő ajtaját, és kivett egy doboz tejet.
– Jesszusom, ez a hűtő teljesen üres! – csodálkozott. – Csak tej van benne, meg egy citrom,
meg kontaktlencse-folyadék.
– Jó régóta nincs abban a hűtőben semmi.
Cara becsukta az ajtót, és letette a tejet a vízforraló mellé.
– Ezért költözöl el? – kérdezte.
Jasper letámasztotta mindkét kezét a pultra, és a vízforralóra bámult.
– Az ürességtől tátongó frizsider csak a tünet, nem maga a betegség.
– Na nehogy még egy okot adj nekem a bőgésre – tiltakozott Cara. – Nehogy azt mondd,
hogy otthagyod anyát…
– Dehogy hagyom.
– De ha…
– Cara! – szólt közbe Jasper, és beleöntötte a felforrt vizet a teáskannába. – Ebben a házban
már réges-régen beütött a krach. Édesanyád ugyanúgy nem akar már itt lenni, mint én. Itt nincs már
élet, ti mindhárman elköltöztetek, nekem hosszú idő óta először van valami tervem, Susie meg, hát
neki pedig nem ártott egy fenékbe billentés. Egy vállalat sikerének a csúcsán ugyanúgy meg lehet
rekedni, mint a siker kezdetén.
Jasper a lányára nézett.
– Pontosan arra volt szüksége most mindenkinek, hogy te és Dan asztalt borítsatok.
– Nekem egyfelől összetört a szívem, másfelől meg iszonyú izgatott vagyok. Alig várom,
hogy elmehessek a cégtől, de közben a távozásnak még a gondolatától is rosszul vagyok. Azt
hiszem, megfulladnék, ha maradnom kellene, de meghasad a szívem, ha belegondolok, hogy nem
fogok tudni mindent, amit Gracie és Ashley tud.
Jasper felé nyújtott egy bögre teát.
– Kekszet kérsz?
– Miért, van itthon?
– Valószínűleg nincs – mosolygott Jasper, és felemelte a saját bögréjét.
– Akkor kár volt megemlíteni. Most már ölni tudnék egy csokis kekszért.
– Máris jobban nézel ki – állapította meg Jasper. – Nem vall rád, hogy ennyire kiborulj.
Cara elkezdte nyitogatni a konyhaszekrényeket, hátha mégis talál valahol egy kis kekszet.
– Pedig gyakran kiborulok – jegyezte meg az apjának háttal állva. – Kész idegroncs vagyok,
csak remekül leplezem.
Jasper hallgatott egy kicsit, majd bólintott.
– Pont mint az anyád – mondta.
Cara megfordult.
– Gyömbéres-mogyorós keksz! – mutatta apjának.
– Ne nézd meg a szavatossági idejét. Nyilván ezeréves, és biztosan teljesen megpuhult már.
Cara letette a dobozt a pultra, és alaposan szemügyre vette.
– Kettőezer-kilenc.
– A keksz nem romlik meg. Kicsit állott lesz, de legalább nem költöznek bele kukacok.
Cara felbontotta a dobozt.
– Egész ehetőnek tűnik. Vegyél belőle!
Jasper kivett egy kekszet, és gyorsan a teájába mártotta.
 – Isteni. Vajon ki vette? Én sosem veszek gyömbéres-mogyorós kekszet.
– Anya a lelki káoszból meríti az energiáját – mondta Cara. – Én is. Még szerencse, hogy
mindketten kiegyensúlyozott pasihoz mentünk feleségül.
Beleharapott egy kekszbe, és teli szájjal folytatta.
– Anya látta már azt a lakást, amit magadnak találtál?
– Nem is kell látnia.
– De apa, ha az lesz a londoni lakhelyed, akkor…
– Az én londoni lakhelyem lesz – mondta Jasper. – Ahol mindig szívesen látom majd
anyádat.
Cara csak bámult az apjára.
– Nem is kéred ki a véleményét?
– Nem.
– De hát… – kezdte Cara, de aztán elharapta a kérdést.
– De akkor honnan veszem rá a pénzt?
– Hát, igen.
– Foglalóként azt teszem le, amit a szüleimtől örököltem, a többit pedig ennek a lakásnak a
rám eső részéből fogom kifizetni. Az csak egy garzon.
– De apa…
– Cara! Hosszú-hosszú éveken át én csak mentem mások után. Alkalmazkodtam, elviseltem
másokat, kompromisszumokat kötöttem, és ez jobbára nem is zavart sosem. Sőt, sok esetben
valahol mélyen még tetszett is. De már nem tetszik. Most hirtelen van egy kicsi, furcsa, de
határozottan kirajzolódó jövőképem. Van egy stúdióm. Van egy bandám. Harminc éve nem volt
együttesem. És az együttes azt jelenti, hogy ezentúl nem én fogok követni másokat, hanem most
egy kicsit vezetni fogok másokat. Susie is velem tarthat, amikor időt tud szakítani rá. Nekem nem
kell más nő, és még csak azt sem akarom, hogy anyád olyan nagyot változzon. De szeretném most a
saját dolgaimat intézni, és madarat lehet majd velem fogatni, ha Susie úgy dönt, hogy a saját
elfoglaltságai közül félretesz néhányat, mondjuk a cég ügyeit, vagy ezt a nevetséges barlastoni
házat, és velem tart.
Cara még mindig meredten bámulta az apját.
– Mi ütött beléd? – kérdezte csodálkozva.
– Valami – mosolygott Jasper –, ami nincs olyan borzasztóan messze attól, ami miatt te és
Dan leléptek.
– Mondott neked valaki valamit?
– Még az is lehet.
– Ki? És mit? Talán…
Jasper megrázta a fejét. Még mindig mosolygott.
– Nem kell tudnod, Cara. Ez az első leckéd abból, hogy ezentúl nem fogsz mindent tudni.
– Hű, de nehéz…
– De nem lehetetlen.
Cara a papagáj kalitkája felé fordult. Polinézia szinte álmatagon bámult egy kupac áfonyát,
amelyet Jasper adott neki nem sokkal korábban. Úgy viselkedett, mint aki egészen eddig csendben,
minden feltűnés nélkül hallgatózott volna.
– És ő? – kérdezte Cara. – Polly?
– Ő jön velem, természetesen.
– Anya tudja?
Jasper letette a bögréjét, és karba fonta a kezét.
– Édesem, anyád mindent tud.

Morris rájött, hogyan kell használni a mosógépet. Arra is rájött, mit kell csinálni Fred
babakocsiján, etetőszékén és autósülésén levő irdatlanul sok kapoccsal és övvel. Kitanulta a házban
levő összes ajtó- és ablakzár működési elvét, valamint megfejtette a bojler jelzőfényeinek jelentését.
Lamun éveken keresztül volt egy hajója, egy halászladikja, amit karban is tartott, emellett ő viselte
gondját düledező házuknak is. Mindez igen gyakorlatias szemléletre tanította Morrist, aki rájött,
hogy nemcsak a háztartás körüli munkák mennek neki könnyen, hanem Leót is viszonylag gyorsan
rá tudta venni arra, hogy mondjon le bizonyos feladatokról. Érzékelte, hogy Leo elhatározta, betöri
majd ezt a különös trópusi hobót, majd kellemesen meglepődött, amikor rájött, nyitott ajtókat
dönget.
„Persze jó, ha szükség van az emberre” – gondolta Morris. De ennél azért többről volt szó –
Morris számára váratlan újdonságot jelentett, hogy hozzá tud járulni egy dolgos háztartás
vezetéséhez, méghozzá igen sok területen. Ahogy ide-oda csoszogott a házban letaposott sarkú
vászoncipőjében, tudta, hogy hasznát veszik: kicserélte a biztosítékot Ashley hajszárítóján; ügyelt
arra, hogy Fred megegye az egész vacsorát, az utolsó szem borsóig; átrakta a soha el nem fogyó
kimosott ruhát a szárítógépbe; szemmel tartotta a Leo által felkért kertépítőket, akik hosszú
csíkokban terítették le a gyeptéglákat – és így bámulatos gyorsasággal teremtettek gyepet, mintha
csak szőnyeget raktak volna le. Nem is emlékezett arra, mikor volt utoljára ennyi dolga, hogy mikor
érezte ennyire hasznosnak magát. „Talán – gondolta enyhén megütközve –, soha az életben.” Talán
nyolc évtizeden keresztül úgy sodródott az árral, hogy egyik napról a másikra élt, és az orránál
tovább soha nem is látott. Talán – és ez hatalmas, kellemetlen talán volt – így dolgozta fel azt is,
hogy nem tudott olyan gyermeke lenni az apjának, amilyet az kívánt magának.
Morris azonban éppen most indult be, éppen abban az életkorban, amelyben az emberek
általában már lassítani szoktak. Ráadásul arra is ráébredt, hogy tetszik neki az új életritmus, hogy
szívesen él így. Még nem mozgott nehezen, még mindig jól fogott az esze, és úgy tűnt, több rossz
kezdés után ezúttal végre lehorgonyozhat. Persze nem gondolta, hogy Ashley háza lenne a végleges
kikötő. Tudta, hogy nem az. Már azelőtt tudta, hogy Ashley megvallotta volna neki, milyen nehezen
viseli a társaságát. Tudta már azelőtt, hogy Ashley és Leo egyszer elfelejtette becsukni a szobája
ajtaját, és így Morris véletlenül meghallotta, hogy ha Dan és Cara távozik a cégtől, akkor Leóval
együtt Ashley is biztos abban, hogy át tudná venni az egyikük munkakörét. Morris még nem
teljesen látta át, hogy melyik beosztás milyen feladatokkal járt a cégnél, de annyit kihámozott a
beszélgetésből, hogy Ashley a megüresedett kereskedelmi igazgatói posztra pályázik. És hogy
Leóval együtt úgy gondolják, Cara és Ashley jelenlegi feladatait olyan ember is végezhetné a
jövőben, aki kívülről jön, azaz nem családtag. Amikor Morris ezt meghallotta, éppen mezítláb
ácsorgott a sötét folyosón a fürdőszoba előtt, és majdnem kiszaladt a száján egy csodálkozó nahát,
de azzal elárulta volna, hogy mindent hallott.
– És Grace-szel mi lesz? – kiáltotta volna legszívesebben. – És Susannal? Velük mi lesz?
Susan. Nos, Susan olyan problémát jelentett, amelyet nagyon hamar meg kell oldania, ahogy
arra is választ kell találnia, hogyan tehetné hasznossá magát Ashley és Leo számára anélkül, hogy
feldúlná a vendégszobájukat. „Ez az egész helyzet folyamatosan változik” – gondolta Morris.
Minden alakul, és noha tudta, hogy őt magát visszafogja saját passzivitásának béklyója, azt is tudta,
hogy vannak dolgok, amelyeket esetleg egyedül is el tud intézni. Az egyik ilyen probléma Susan
volt.
Szegény Susan. Vagyis, nem is szegény, hiszen nem hanyagolták el, soha nem nélkülözött,
nem lett önértékelési problémákkal küzdő, céltalan felnőtt. Mégis szegény abban az értelemben,
hogy egész gyerekkora alatt volt anyja és apja, csak éppen nem tartották vele a kapcsolatot.
Szegény abban az értelemben, hogy meg kellett élnie, mennyire elszigeteli másoktól a siker.
Szegény abban az értelemben, hogy annyira kiborította mihaszna öreg apjának a felbukkanása, hogy
képtelen volt következetesen, konstruktívan reagálni a helyzetre. Morris a fotózás alatt egyszer-
kétszer észrevette, hogy Susan csodálkozva, gyanakodva méregeti, mintha ő lenne az egyetlen
ember a zsúfolt, nyüzsgő házban, aki még mindig nem tudná elfogadni az öreg puszta létét.
Hát, amint arra Ashley kendőzetlenül rámutatott, ezen talán lehetne segíteni. Legalábbis
meg lehetne próbálni. Sőt, most, hogy Susan és a férje meghirdette a londoni házat, Jasper pedig
öreg rockerré vált – úgy tűnik, ez most a divat –, Morris meglepetten döbbent rá arra, hogy nagyon
szeretne segíteni a lányának. Azt nem egészen tudta, miként tudna neki segíteni, hogy esetleg azzal
kezdje-e, miszerint bocsánatot kér, vagy inkább kérdezze meg tőle, hogy érzi magát. De talán nem
is baj, hogy nem volt határozott elképzelése. Talán az lenne a legjobb, ha valahogy meg tudná
mutatni neki, valami olyan módon, amelyet Susan nem tudna kétségbe vonni, hogy nem igaz, hogy
nem voltak érzései, hogy közömbös volt a gyermeke iránt. Hogy egyszerűen arról volt szó,
megfagyott a szíve, aminek több oka is volt, ezek egy részéről tehetett, egy részéről azonban nem.
És most, nyolcvanegy évesen elindult a kiolvadás folyamata.
HUSZADIK FEJEZET

Ashley és Cara a tanácsteremben ültek az asztalnál, amelyen egy nyitott laptop állt, a
monitoron pedig azt látták kissé homályosan, hogy Grace egy hatalmas kancsót tartott a magasba a
gyár műtermében.
– Ez a Lufik és lobogók termékcsalád családi kancsója. Pontosabban annak a prototípusa. A
fogó is és a kiöntő is kicsit szélesebb lesz.
– Jól néz ki – hajolt előre Ashley.
– Talán nem ártana nagyobbra venni rajta a lufikat…
– Elviselhetetlen számomra a gondolatot, hogy nem leszek már itt, amikor piacra dobjuk.
Grace letette a kancsót maga mellé, és belenézett a kamerába.
– De hát itt leszel! Nem Ausztráliába költözöl, alig pár sarokkal lesz odébb az irodád.
– Pontosan – bólintott Ashley, aki ismét fodrásznál járt, ezúttal egy kicsit tépett bubifrizurát
viselt.
– Pontosan tudjátok, hogy miről beszélek – mordult fel Cara ingerülten.
– Butaság – vetette ellen Grace tőle teljesen szokatlan magabiztossággal. – Mindent
elmondunk majd neked, amit tudni akarsz. És ha majd pár év múlva szükségessé válik a cég
arculatváltása, akkor téged hívunk, hogy csináld végig. Ingyen, természetesen.
Mindannyian felnevettek.
– Özönlenek a jelentkezések a megüresedett állásokra – tájékoztatta Ashley testvéreit.
– Azt elhiszem – bólintott Grace.
– Nagyon jó képesítésekkel jelentkeznek hozzánk emberek. Sokan túlságosan is jól
képzettek.
– Anya mit szól a jelentkezőkhöz?
Cara és Ashley egymásra néztek.4a9a2a7a.piktur
– Még nem kértük ki a véleményét – mondta Ashley.
– Tényleg?
– Természetesen meg fogjuk vele beszélni…
Grace közelebb hajolt a kamerához, és bizalmasan belesúgta a mikrofonba:
– Azt hiszem, el akarja adni a Szalon-házat.
– Micsoda?!
– Nem olyan régen árulta el nekem. Azt mondta, rájött, hogy kicsit másképpen kellene
intéznie az ügyeit, többek közt apa miatt is. És arra is rájött, hogy mindent kicsit más szemmel
kellene néznie. Azt mondta, hirtelen ráébredt, hogy az ingatlanügyletek tökéletesen mutatják, mi a
baj az életében, hogy miért vannak problémák közte és apa közt, és felfogta, hogy ami eddig olyan
fontosnak tűnt, az most már inkább ostobaságnak látszik.
– De azt hittem, azért kell neki, mert ott kreatív tud lenni…
– Ő is azt hitte.
– Azt mondta, képtelen előállni a cégnek oly fontos ötletekkel, ha nincs olyan hely, ahol
egyedül lehet, meg gondolkodhat, meg minden.
Grace még közelebb hajolt, az arcát teljesen eltorzította a kamera által közvetített kép, két
szeme tányér nagyságúra nőtt.
– Lehet, hogy ezentúl én fogom szolgáltatni az ötleteket. Lehet, hogy anya nem tudja még
kimondani, de valahol érzi, hogy változások lesznek a cégnél.
Ashley és Cara is előrehajolt.
– Gracie! Te beszéltél vele?
– Nem fogalmaztam ennyire egyértelműen.
– Mi történt? Mit mondott?
 – Ő nem sokat, inkább csak én beszéltem.
– És te mit mondtál?
– Hát… egy kicsit elveszítettem a fejemet.
– Nahát!
– De mit mondtál?
Grace hátradobta a haját.
– Hát úgy nagyjából azt, hogy szedje össze magát. Hogy nézze meg, mi történt: megérkezett
Morris, Cara és Dan távozik, apa új életet kezdett. Mondtam neki, hogy gondolja végig mindezt, és
ébredjen végre fel, ne kerüljön mindenkit, arra hivatkozva, hogy ő képtelen egy helyben ülni, mert
ez nem ér, ha közben nem hajlandó kiadni a kezéből az irányítást. Ez egyszerűen nem megy, és az
sem megy, hogy nem engedi Ashley-nek, hogy a maga módján végezze Dan munkáját. S hogy
továbbra sem engedi meg nekem, hogy itt Stoke-ban én irányítsam a dolgokat. Mindenki fejlődik,
mindenki megy tovább, új helyeket talál magának. Az nem járja, hogy minden változást ellenez,
leszámítva persze azt, amit ő maga talált ki, mert nézzen csak a saját életére, a házasságára, és
próbálja megemészteni, hogy nincs többé otthona. Legyen néha ember is, nem csak üzletasszony.
Mert nekünk is meg kell adnia azt a szabadságot, ami neki mindig is megadatott.
A nővérei döbbenten hallgattak.
– A mindenit – mondta Ashley elismerőn.
– Ez tízpontos volt, Gracie – jegyezte meg Cara.
– Hát, igen.
– Kiabált veled?
– Nem. Egyáltalán nem. Csak hallgatott. Majd azt mondta, Maisie rajzolt neki valamit az
oviban. Egy egész lapot beszínezett feketére. Teljesen feketére. És azt mondta, azt rajzolta le, ami
az ágya alatt van. Anya azt mondta, nagy becsben fogja tartani.
Ashley és Cara felnevetett.
– Arra nem reagált, amit te mondtál neki? – kérdezte Cara.
– Akkor nem. Ma reggel viszont közölte velem, hogy kihívott egy értékbecslőt a Szalon-
házhoz. Amit én úgy értelmeztem, hogy eljutott a füléig, amit mondtam.
– Hogy te milyen türelmes vagy! Én azonnal rákérdeztem volna.
– Nem volt hozzá szívem. Tök jó a hajad, Ash.
Ashley megrázta a fejét.
– Illik egy kereskedelmi igazgatóhoz? – kérdezte vidáman.
Grace füttyentett egyet.
– Fogok nektek hiányozni? – kérdezte Cara.
– Dehogy fogsz!
– Ne viccelj…
– Dan olyan boldog!
– Te is az leszel.
– Nem tudnék itt maradni. De mégis…
– Így újra meg fogod szeretni anyát – jegyezte meg Grace.
– Szabadabb leszek, az biztos.
– Rohannom kell, csajok – pillantott Grace az órájára.
– Tényleg? Hova?
Grace hátralépett egy kicsit a kamerától.
– Á, csak bakancsot kell vennem – mondta közömbösen.
– Bakancsot?!
– Túrabakancsot.
– Nem is szoktál túrázni. Ebben anyára ütöttél.
– Most majd fogok. A derbyshire-i hegyekben. Szombaton.
– Csak nem Jeff-fel…
– Nem, Car. Nem Jeff-fel. Komolyan. Jeff-fel soha többé nem megyek sehová.
– Akkor kivel?
 – Egy barátommal.
– Egy pasival?
– Egy barátommal, aki pasi. Mellesleg.
– Csak nem Neil az…
– Miért ne lehetne Neil?
– El tudod képzelni Neilt a pasidnak? – kérdezte Ashley.
Grace a műterem asztaláról a táskájába pakolta a cuccait.
– Neil a barátom – szólt vissza a laptop felé –, akinek el tudom mondani, mi mindent
szeretnék megvalósítani a cégnél, akinél tesztelni tudom az ötleteimet, például azt, hogy
importálhatnánk ágyneműt Spanyolországból, piperecikkeket pedig Franciaországból…
– Anya ki fog akadni.
– Neil miatt?
– Az import miatt.
Grace a kamera felé fordult.
– Nehéz idők jönnek – énekelte.
– Te ezt komolyan gondolod!
– Komolyan – bólintott Grace.
– Hogy Neil Dundasszal fogsz túrázni a derbyshire-i hegyekben!
Grace vállára dobta a táskáját. Ismét közelebb hajolt a kamerához, és puszit küldött
nővéreinek.
– Sok mindent komolyan gondolok – mondta, és kikapcsolta a laptopot.

Morris letett Susie elé egy kávéval teli vastag falú, fehér csészét, valamint egy müzliszeletet
is a papírszalvétára. Susie a müzliszeletre pillantott.
– Köszönöm, de nem igazán vagyok most éhes – mondta bizonytalanul, mint aki nem akarja
megbántani a másikat.
Morris leült a Susie melletti székre a kávézó asztalához.
– Sejtettem, hogy nem vagy éhes, csak gondoltam, adok a kezedbe valamit, amit darabokra
tudsz törni.
– Jesszusom – mondta Susie, mintha nevetni akarna –, ennyire rémes lesz?
Morris meglepően állhatatosan nézett rá, majd Susie elé tolta a cukortartót.
– Cukor?
– Nem kérek, köszönöm.
– Igen, gondoltam, hogy azt sem kérsz.
– Ez valami teszt? Vagy játék?
Morris megrázta a fejét.
– Nem – mosolygott.
Susie mindkét kezével megfogta a kávét.
– Tisztában vagy azzal, hogy ez a kávé az első dolog az életemben, amit tőled kaptam? –
kérdezte inkább a kávé, mint Morris felé fordulva.
Az öreg meg se rezzent.
– De remélem, nem az utolsó – jelentette ki komoran.
Susie belekortyolt a kávéba.
– Amikor idehívtál, azt hittem, talán… talán bocsánatot akarsz kérni.
Morris felsóhajtott.
– Azt akarod?
– Örülnék, ha te akarnád.
– Nos, ha őszinte akarok lenni, Susan, akkor inkább arra fordítanám az energiámat, hogy
legalább most rendesen tegyem a dolgomat, és nem arra, hogy siránkozzak a múlt miatt, amin nem
tudok változtatni.
Susie különös módon szeretetet érzett az öreg iránt.
– Te imádod a meglepetéseket – jelentette ki szelíden.
 – Lehet. De akkor is látom, milyen nehéz neked végignézni, hogy a lányaid pontosan
ugyanazt teszik, amire nevelted őket, de talán nem értik, milyen következményekkel jár mindaz,
amit te tettél velük annyi éven át.
Susie összerezzent. Kinyitotta a száját, hogy ellenkezzen, majd inkább becsukta. Morris
kinyújtotta a kezét, egy pillanatra megszorította lánya csuklóját, majd elhúzta a kezét.
– Én sosem vettem részt semmilyen versengésben, ezt nyilván mondanom sem kell, de el
tudom képzelni, hogy ha az ember hosszú éveken keresztül áll az élen valamilyen versenyben,
akkor nem igazán van felkészülve arra, hogy a saját lányai utolérik. Sőt, esetleg le is hagyják.
– Nagyon-nagyon büszke vagyok rájuk – mondta Susie szinte suttogva.
– Tudom.
– Nagyon.
– Lehet, hogy nem akarod ezt hallani, de én meg rád vagyok nagyon büszke.
– Ezt ne.
– És azt is látom, milyen magányossá tett a sikert.
– A siker nem magányossá tett! – kiáltotta Susie hevesen. – Hanem szabaddá!
– Miért nem eszed meg a müzliszeletet? – biccentett Morris a lánya tányérja felé.
– Mert nem kérem.
– Akkor hazaviszem Freddynek – mondta Morris szelíden. – Freddy minden édességet imád.
– Igazad van, csak nyugodtan – tolta az öreg orra elé a papírszalvétát Susie.
– Nekem nem az kell, hogy igazam legyen, Susan. Pusztán azt szeretném, ha megengednéd,
hogy újrakezdjem az egészet.
Susie bólintott.
– A múltat nem tudom megváltoztatni – jelentette ki ismét Morris –, de talán tudok neked
segíteni abban, hogy ne szalaszd el azokat az alkalmat, amelyek később nem fognak megismétlődni.
– Tudom.
Morris felnevetett.
– Azt hittem, nekem fogsz esni, amikor ezt mondom.
Susie megrázta a fejét.
– Nem akarok.
– Idd meg a kávédat!
Susie engedelmesen felemelte a kávéját.
– Na és… milyen volt az anyám? – kérdezte szinte elfogódottan.
Morris felsóhajtott.
– Aranyos. Ártatlan.
– Gyermeki?
Morris bólintott.
– Hasonlítok rá?
– Hát, Grace-nek pont olyan a haja, mint az övé volt.
– Nem ezt kérdeztem.
Morris ismét felsóhajtott.
– Látom őt benned. És Carában is. És Maisie-ben is.
– Miért így mondod?
– Az az igazság, Susan, hogy nem akarom, hogy bárki vagy bármi a boldogságod útjába
álljon, még saját magadtól is óvnálak néha. Nekem úgy tűnik, hogy mint mindenki más, te is
örököltél jót is, és egy pici rosszat is. Te viszont nem követted el azt, amit én aztán megszenvedtem:
te jó társat választottál magadnak, és családot alapítottál. Nézz csak szét magad körül! Szeretném,
ha meglátnád, milyen sok jó van most az életedben, és nem csak azzal foglalkoznál, mi minden
lehetne még. Nem akarom, hogy eltékozold mindazt, amid van.
– Szerinted eltékozlom? – tette le Susie a kávéscsészét.
– Az ilyesmit neked nem kell a szádba rágni.
Susie a messzeségbe révedt.
– Olyan sokra vittem – mondta. – Olyan sokra! Nem is gondolnád. Annyi hibát vétettem,
annyi kompromisszumot kötöttem, annyi csatát vívtam meg, amíg megtanultam az üzlet csínját-
bínját. Oly sokszor kellett talpra állnom egy-egy rossz tanács után, annyit kellett pereskednem az
utánam kémkedő riválisokkal, oly sok embert kellett kitanítanom, és ott voltak a lányok is…
– Nem kétlem.
Susie szomorkásan felnevetett.
– Úgy érzem, viselnem kell a sérüléseket. Úgy érzem, hogy számomra… a vállalat ad
értelmet az egésznek.
– És a lányok?
– Mi van velük?
– Ők adnak értelmet az életednek, Susan.
Susie végigmérte az öreget.
– Ők nem a riválisaid – mondta Morris szelíden.
– Nem is gondoltam, hogy…
Morris ismét megfogta a lánya csuklóját, de ezúttal nem csak egy pillanatra. Susie nem
húzta el a kezét.
– A lányoknak ugyanúgy tanulniuk kell, ahogy neked is kellett.
– De én óvtam őket.
– Most már nem kell óvnod őket.
Susie lenézett a kezére, majd félig nevetve így szólt:
– Nem is tudtam, hogy ilyen sok mindent tudsz.
Morris elengedte Susie kezét, becsomagolta a müzliszeletet a papírszalvétába, majd a
zsebébe dugta.
– Én sem – felelte kedvesen.
– Azt hittem, te csak azt tudod, hogyan legyél púp mások hátán.
Morris az ülésben kissé elmerevedett tagokkal feltápászkodott.
– Eszem ágában sincs púpnak lenni mások hátán – felelte, és lenézett a lányára. – Gyere,
Susan! Alakítsunk ki új szokásokat! Elmegyünk Maisie-ért.
❖❖❖

– Nem biztos – mondta Jasper az ingatlanközvetítőnek egyik kezében a telefonnal, másikban

pedig egy vodka-tonikkal –, hogy tetszik annyira az a lakás, hogy ajánlatot tegyek rá.
Az ügynök, alig tizenöt kilométerre Jaspertől minden igyekezetével próbálta palástolni
felháborodását.
– Azt hittem, hogy amikor harmadszor is megnézte a lakást…
– Én is azt hittem – vágott a szavába Jasper.
– Remek helyen van. És meg kell mondanom, hogy igazán nem kérnek sokat érte.
Jasper belekortyolt az italába. Eszébe jutott, hogy Susie-nak nem lett volna szüksége
vodkára egy nehéz telefonbeszélgetés előtt.
– Igen, értem – mondta, ami még a saját fülének is nevetségesen hangzott.
– Nos – mondta az ügynök energiát gyűjtve a következő támadásra –, van néhány új garzon
a kínálatunkban, noha nem mindegyik rendelkezik ilyen pompás kilátással, és a belmagasság is
kisebb…
– Nem, köszönöm.
– Tessék?
– Azt mondtam, nem, köszönöm – ismételte meg Jasper túlzottan is nyájasan. Már nem
keresek lakást. Semmilyen lakást.
– De hiszen azt mondta – tiltakozott az ügynök őszintén döbbenten –, olyan garzonlakást
keres, ahonnan gyalogosan is megközelíthető a stúdiója.
– Úgy is volt.
– Esetleg valami gond van a stúdió bérleti szerződésével?
– Ó, dehogy! Miért lenne?
– Csak azt hittem, hogy…
 – Én is azt hittem – vágott közbe Jasper. – De rosszul hittem – mosolygott. – Sajnálom,
hogy az idejét vesztegettem.
– Nem vesztegette, ugyan – felelte az ügynök bátran.
Jasper ismét belekortyolt az italába.
– Hát, végül mégsem az ön körzetében fogok ingatlant vásárolni, szóval ha ez mégis azt
jelenti, hogy csak az idejét vesztegettem, akkor nagyon sajnálom.
Az ingatlanközvetítő megköszörülte a torkát. Jasper hallotta a hangján, hogy nagyon
igyekszik nem azt számolgatni magában, hány órát áldozott rá úgy, hogy nem lett belőle semmi
haszna, és igyekszik arra sem gondolni, hogyan fogja megmondani az eladónak, hogy a potenciális
vevő kézzelfogható indok nélkül kihátrált.
– Elmondaná esetleg – vetette fel a közvetítő kissé barátságtalanul, mintha olvasna Jasper
gondolataiban –, miért utasít vissza hirtelen egy lakást, amely minden feltételnek megfelel?
– Nem, ne haragudjon, de nem mondanám el – felelte barátságosan.
– Értem.
– És azt sem várom el, hogy megértsen. Biztosan őrjítő, amikor az emberek úgy
viselkednek, mint én most, de hát ez van.
– Ez az utolsó szava?
– Igen. Igen, ez. Még egyszer sajnálom.
Az ingatlanközvetítő hallgatott.
Jasper elvette a fülétől a telefont, és a kijelzőre pillantott. „hívás vége”, hirdette rajta a
felirat. Az ügynök el sem köszönt tőle, le sem zárta több hete tartó, furcsán bizalmas viszonyukat,
még üres közhelyeket sem sütött el, még minden jót sem kívánt neki. Hogy ez milyen…
megnyugtató!
Jasper a zsebébe dugta a telefont. Örült, hogy kihúzta magát ebből a bonyolult helyzetből
anélkül, hogy más segítségét kellett volna kérnie. Jó érzés volt, erősnek érezte tőle magát. Szinte
megért volna a kaland egy második vodka-tonikot, de aztán Jasper mégis úgy döntött, hogy azt
majd akkor issza meg, amikor már Susie is megérkezett, mert azt ígérte, rövidesen jön.
– Dolgozol ma este? – kérdezte tőle délelőtt, amikor felhívta az irodából. – Nem ihatnánk
meg együtt valamit? De nem otthon.
Megmondta neki, hogy nem, nem dolgozik. Azt is hozzátette, hogy szombaton viszont
fellépése van, és megkérdezte, nincs-e kedve megnézni.
– De van – felelte Susie.
– Ez nem volt valami határozott válasz.
– Hát, nem vagyok biztos abban, hogy szívesen látnál a koncerten.
– Pedig nagyon!
– Tényleg?
– Igen – mondta Jasper.
A kocsma utcára nyíló üveges ajtajára pillantott. Hamarosan ott fog bejönni Susie, és akkor
elmesélheti majd neki az ingatlanközvetítővel folytatott beszélgetést. Sőt, akár egy kis vicces
anekdotát is kerekíthet a beszélgetésből. Elmosolyodott. Mi is az a francia kifejezés arra, amikor az
embernek csak a lépcsőházban jut eszébe a tökéletes visszavágás az után, hogy összeveszett – vagy
majdnem összeveszett – valakivel? Valami olyasmi, hogy un esprit de l’escalier. Susie biztosan
tudni fogja, és akkor talán elmondhatná neki, mit kellett volna mondania az ingatlanközvetítővel
folytatott beszélgetés végén. Valami olyasmit, hogy „tudja, már nem csak magamnak keresek
ingatlant.” És aztán boldogan felnevetett volna, mintha azt mondaná, hogy mi pasik olyan
reménytelen esetek vagyunk, és aztán hozzátette volna, hogy „Néha el kell indulni a rossz úton,
hogy rátalálhassunk a jóra. Nem gondolja?”
Az ügynöknek valószínűleg sejtése sem lett volna arról, miről beszél. Csak elkönyvelte
volna magában, hogy Jasper bolond és rémes ügyfél. De mindez nem számít. Egyáltalán nem
számít, mit gondol egy ingatlanközvetítő. Csak az számít, hogy Susie pontosan érteni fogja,
pontosan tudni fogja, mi akar mondani, hogy miként döntött a közös jövőjükről. Susie érteni fogja,
ebben biztos volt.
A könyv elektronikus változatának kiadója

Kossuth Kiadó

www.kossuth.hu

A kiadásért felel a Kossuth Kiadó vezetője.

Az e-könyv létrehozásában közreműködött:

Katona Zoltán, Pekó Zsolt

Projektvezető: Földes László

A mű eredeti címe:

Joanna Trollope: Balancing act

Transworld Publishers,

a Random House Group Company, London

Szerkesztette

Koronczai-Fekete Viktória

Kiadói programvezető

Tímár Rita

Borítóterv

Szabó Lívia

ISBN 97896309-8231-3
 © Joanna Trollope 2014

© Kossuth Kiadó 2015

© Hungarian translation Dudik Annamária Éva 2015

Minden jog fenntartva.

www.multimediaplaza.com

info@multimediaplaza.com