«"3 ÉS ÁLi.

-tV

A JOG, JOGVISZONY,
PERJOGVISZONY

IRTA
ÉS A MAGYAR JOGÁSZEGYLET 1935. ÉVI MÁJUS H Ó 18. NAPJÁN
T A R T O T T TELJES ÜLÉSÉN FELOLVASTA 1

DR. VINKLER JÁNOS

E G Y E T . NYILV. R. TANÁR

KÜLÖNLENYOMAT
A „JOGÁSZEGYLETI ÉRTEKEZÉSEK" 1936. ÉVI 1—2. SZÁMÁBÓL
 A törvénykezési élet alapjában a per alanyainak logikai
funkciója, lélektani művelete: ténybeli és jogi következtetése.
Célja: a kettős irányú következtetés harmóniája, a reális tényso-
rozattal adott tényálladék felett a helyes jogalkalmazás, áz igaz-
ság érvényesítése. Ismert tényálladék és helyes jogalkalmazás
adja a per célját, a perben az igazság érvényesítését.
Az a normakomplexum, amely perjog név alatt ismeretes,
lényegében nem más, mint annak a szertartásnak a rajza, amely-
nek keretei között a törvénykezés alkotmánybiztosító jelleget él.
A törvénykezési életet tehát külső formája és benső lényege
szerint nézve, első pillanatra kiütközik a tényállás, mi történt
nevezetesen a felek között a múltban és a jog, a jogfogalom
jelentősége.
Mi az a jog, amely a törvénykezési életben alkalmazást igé-
nyel, amely nélkül és amelynek helyes alkalmazása nélkül a per-
ben nincs és nem is lehet igazság, vagy legalább nem lehet anyagi
igazság? És hogyan kapcsolódik a jogfogalomhoz a jogviszony,
majd tovább megint ez utóbbihoz a perjogviszony fogalma?
Krisztus előtt a III—IV. században a római hatalom világ-
hatalommá fejlődött. Áthullámzott Görögországon is, s megtörte
a hellén függetlenséget, elsöpörte a régi autonóm városokat. A
régi hellén városi polgár egy nagy kérdőjelként állt egy össze-
omlani készülő társadalomban: hova és hogyan? A kérdésre a
hellén stoikus filozófia kereste a választ. S míg egyrészről meg-
állapította a magára maradt egyén helyzetét a világgal szemben,
addig másrészről szelleme győzelmesen hullámzott a nyers hatal-
mon keresztül Róma felé, ahol római Stoa név alatt évezredekre
adott lelket a jogéletnek. A magára maradt Én és a jog együtt
keresték a maguk exisztenciáját és annak feltételeit.
Az ember m a alig áll különb helyzetben, mint a magára
maradt athéni polgár. Ma is áz a kérdés ködöl előtte: hova és;
hogyan? A jog is exisztenciát, s exisztenciájának feltételeit
keresi.
A ma embere átlagban kultúrembernek nevezi önmagát, 1 s
1
A kultúra fogalmát, jellegét és értékét illetőleg v. 5. Schütz: A böl-
cselet elemei Szent Tamás alapján, Budapest, 1927., 215—217. 11. Pauler:
Logika, Budapest, 1925., 8. 1. és Bevezetés a filozófiába, 18. és 107. 11. Kor-
nis Gyula: Az államcélok elmélete és a kultúrpolitika. Akad. Ért. 1931. IV. k.;
Moór Gyula: Bevezetés a jogfilozófiába, 1923, 324. és köv. 1.
4

ebben a megjelölésben adja mintegy a maga szelleme jelentkezé-

sének a formáját. A világ minden problémájának előterében áll-
uralomra törekszik, mintegy jelezve, hogy a valóság változásá-
nak ő nem szemlélője, hanem állandó tényezője. S mégis az
empirikus és racionális szellem ütközőjeként a legnagyobb meg-
hasonlottságban él, a valóság rabszolgája, a morituri hódoló
jajongója. Célgondolatát: uralom és alkotó tényező, nem tudja
realizálni, mert ezzel egységbe nemcsak hogy nem fogható ele-
meket állít fel, de a rendeltetésszerű életcélban azok fogalmilag
ki is zárják egymást. Uralom és alkotótényezőként való kiállás
sivár életmechanizálás, melyből csak a morituri jajongása ködöl-
het ki.
A ma emberének, ha igazán kultúremberként kíván jelent-
kezni, tisztában kell lennie azzal, hogy a valóság változásában
alkotótényező csak akkor lesz, ha ebben a maga exisztenciális
formáját éli ki, ha abban a maga szelleme nyer formát, h a abban
a maga lelke helyeződik ki a tudat számára. Mert nem az ura-
lomra törekvés a cél, hanem a valóság változását adó tényező-
ként élni. Az ember nem hatalmat, vagy arra törekvő célt, hanem
egy állandó tevékenységre való kötelezettséget inkarnál.
Ha hatalomról akarunk egyáltalán beszélni, úgy akkor ez a
kötelezettség a hatalom, még pedig szuverén hatalom; ez a köte-
lezettség az, amely inkarnáló jellegénél fogva egyetemes erőfor-
rás, s amely éppen azért csak egyetemes értékeket jelentő pillé-
reken épült, egyetemes értékekből álló alapon élhető meg. Mind-
két síkon álló érték megismerés tárgya, akár az egyént az ő ma-
gánvaló egységében, akár társadalmi mivoltában, vagy gazdasági
életében nézzük.
A lét, valamint ennek két alapvető jelentése: a lényeg és a
létezés, nemkülönben a logikai alapelvek és alapképletek meg-
figyelése, vagy mondjuk a valóság kérdésének akár egészen el-
mosódó felvetése, s a logikának a megismerés formájára, felté-
teleire és módszerére vonatkozó tanítás első pillanatra meggyőz
bennünket arról, hogy annak a valóságnak a feltárásánál, mely-
nek változásában részt kérünk, nemkülönben azon értékek meg-
figyelésénél, melyeken ez az élet felépül, a megismerés felé való
törekvésünkben az elmének és az akaratnak nem szabad diver-
gálnia. Mert igényünket csak az igaz ismeret és a jóra vezető
cselekedet elégítheti ki. Az igaz és jó létünknek nemcsak átfogó
mozzanatai, hanem megszerzésre és megvalósításra igényelt érté-
kek, autonóm értékek. Az ember azonban nemcsak gondolkodik
és cselekszik, hanem alkot is. Tevékenységében elsősorban ered-
ményre törekszik; hogy abban az ő gondolatai, szellemének tar-
talma egységben, jellegzetesen juthasson kifejezésre, — abban lel-
kének tartalma felismerhető és utánaélhető legyen. Ez az objek-
 5)

tívált szellemtartalom akár anyagi termszetű, pl. egy gép, vagy

fegyver, akár n e m anyagi természetű, pl. a tudomány, mint a
célgondolat hordozója, mindig önmagáért tetsző alkotás, h a n e m
is esztétikai érték; de mindig független attól, hogy felismerjük-e
azt, vagy nem, mindig fennáll és örökké érvényes; az igazsággal
és jósággal együtt a szépség autonóm érték.
Az É n transcendens valójának betörése ez az érzéki világba,
„mert az előbbi rendjét viszi át az empirikus világ szellemi pro-
duktumaiba". 3 Felismerése n e m érzéki szemlélet eredménye, „nem
lélektani tények boncolgatásának" hatása, hanem az értékvilág
belső rendjének a feltárása útján való megismerés logikai
alapon.
Különös, de szinte kényszerítőleg nyomul előtérbe a gondo-
lat, hogy: h a a filozófia felismerte a létnek a szellemmel való
vonatkozásában az igazat, az akarattal való vonatkozásában
pedig a jót, s a kettő irányában való mozgást logikai, illetve er-'
kölcsi kötelezettségként írja elő, még mindig nem látni egy olyan
irányú feltétlen kötelezettséget, amely az É n egész szellemtartal-
mának jelentkezését kívánná minden tevékenységben. Nem kell
beszélnünk itt abszolutumról, hanem csupán egy relatív egészet
alkotó, de mégis egységet mutató öntevékeny Énről. Mert úgy
érezzük, hogy hiába beszélünk addig szépről, amíg divat k é r d é s e
az értékelési alap. Ez a benső szellemtartalom pedig, legyen ki-,
sebb, vagy nagyobb, az érzéki világba kihelyezve, a maga egészé-
ben mindig szép és mindig megvalósítandó érték. .
Megismerésünkben az igazra, tevékenységünkben a jóra, al-
kotásunkban a szépre kell törekednünk. Minden gondolatunk igaz,
cselekvésünk önmagáért jó, vagyis erkölcsös, alkotásunk pedig
szép legyen, azaz szellemünk egész tartalmát adja úgy, ahogy
adnia kell. Az igaz, a jó és a szép a kötelezettséget inkarnáló En
tevékenységének az útja és az alapja, s egyúttal célja is.
Szinte megvalósíthatatlan, de feltétlen erkölcsi kötelezettség
az Énnel szemben. Ez azonban a maga hajtóerejével, s az auto-
nóm értékek a maguk h í v ó energiájával olyan felszültséget vál-
tanak ki, amelyek igaz, h o g y egyrészről alkalmasak a szellemet
az értékvilág viszonylataiból az abszolutum, a végtelen Vég, a
végtelen Egy felé is kiemelni, de viszont másrészről élénken kö-
vetelik nemcsak az alapot jelentő értékeknek, de azoknak a szer-
kezeti pilléreknek is a feltárását, melyeken az alap társadalmi
vonatkozásban áll.
Azzal tisztában kell lennünk, miszerint teljesen lehetetlen,
hogy a valóságban minden érték realizálódjék; hogy az igazban,
szépben és jóban foglalt alap és cél minden tevékenységünkben
5
Pauler: Bevezetés, 146. 1.
6

teljes érvényesüléshez jusson. De mivel a kötelezettség a maga

egyetemes erőforrás jellegét fel n e m adhatja, az értékek exiszten-
ciális érvényesülésében jelentkező gyengeséget a h á r o m alap-
érték: az igaz, szép és jó, azáltal pótolja, hogy eszmévé erősödik
a lét talaján, eszmeérték lesz, s ezáltal minden veszély nélkül mé-
lyen leszállhat közénk, a leggyengébb erejű emberbe is beférkőz-
het, a vegetatív életet ethikus alkotóéletté alakíthatja, az É n és
minden Én a valóság alkotótényezője lehet, s minden dolog az
eszme szolgálatában valósággá válhat. A kötelességgel jelzett érő-
forrás és az eszme minden Énben keresi a találkozást, mert senki
n e m vonhatja ki magát rendeltetésszerű kötelezettsége alól. Ez
pedig kötelezi őt az eszmeértékeket a valóságban oly mérvben
objektálni, amilyen fokon a kötelességtudat az eszmeértékekkel
találkozott. Gondolkodásában, tevékenységében és alkotásában
mindenki arról tesz tanúságot, milyen mérvben tudott az eszme
őbenne valósággá válni, érvényességhez jutni, kulturája milyen
fokra tudott felemelkedni. Mert a kultúra a tevékenység szem-
pontjából, tehát dinamikailag, mindig törekvést jelent és törek-
vést fog jelenteni az autonóm értékeken keresztül az abszolú-
tum felé.
És itt kapcsolódik a kötelezettséghez a felelősség tudata, egy
további erőforrás, amely már felteszi a kérdést; h o g y a n teljesí-
tendő a kötelezettség.
A kérdés határozottan utal az Én magánvaló egységére és
társadalmi mivoltára. De ez részünkre csak azt jelenti, h o g y a
mindig egységet mutató Én felelőssége kettős irányú: létvonat-
kozással befelé és társadalmi vonatkozással kifelé. De mert mind-
két irányú tevékenységhez kapcsolt felelősségnek egy és ugyan-
azon egység a kiinduló centruma, s mert „a test és lélek létbeli
egység", az éntudat nemcsak a lelki, de a testi tevékenységet is
felöleli. A felelősség alól egy irányú tevékenység, s ránknézve
elsősorban a társadalmi vonatkozású tevékenység sincs kivonva.
Ez utóbbi felelősségnek, s egyúttal az abszolutummal korre-
latívitásban lévő autonóm értékeknek, egy szóval az egyéni és tár-
sadalmi életnek, a pillérei: elsősorban a társadalomfilozófiai alap-
érték, az igazságosság, továbbá a társadalomszerkezeti értékek,
vagy társadalomszerkezeti értékeszmék. Ilyen szerkezeti értékek-
ként ismertettek fel a mai társadalomra vonatkozólag Platón
nyomán:® a szabadság, egyenlőség, tagozottság, szervezettség,
szervesség, vagy közösség, alárendeltség, felemelkedés, térfogla-
lás, nagyságarány, tartamegység, karakterológiai elv, a kiteljese-
dés elve.1 Teljesen igaza van a társadalomfilozófiának, ha azt ta-
® Platón: Politeia, I—IV.,. VI—IX. k.
4
V. ö. Dékány István: A társadalomfilozófia alapfogalmai, Budapest,
1933., 143—244. 11. •
 7

, nítja, hogy: „a társadalom szerkezetében is egyetemes elvek mu-

tathatók ki, melyek örök, helytől és időtől független értékeken
alapulnak". 5 Semmi okunk nincs, hogy a felismertekként jelzett
ezen szerkezeti értékeket és elveket ilyen egyetemes jellegű érté-
kekként el ne ismerjük. Ha talán nem is egészen így érti tanítá-
sát a társadalomfilozófia, mi, az elveket is uraló rangsor figye-
lembevételével, azt fenntartás nélkül a magunkévá tesszük, mert
csak ezen elvek értékekként való beállításával, s annak a meg-
valósításra irányuló kötelezettség hangsúlyozásával biztosítható
az igazságosság érvényesülése a társadalom életében.
Legyen az igazságosság a jogászat kezében jogpolitikai mérő- .
eszköz, vagy az ethika kezében az okosság, bátorság és mértékle-
tesség mellett negyedik erény, az mégis mindig habitus, lélektani
és erkölcsi tulajdonság, jóra való hajlamosság. Lélektanilag haj-
lamosságot jelent a társadalomszerkezeti felismert értékek birto-
kában és az azok által adott úton mozgásba hozni az akaratot,
ethikailag pedig az autonóm értékek és az abszolutum felé vezető
úton maradni, s ez utóbbiak felé törekedni. Tulajdonság lévén,
csak már valami mellett állhat fenn, csak már valami létezőt szí
nezhet, mégha konstituál is. És ez a valami létező az a reális élet,
amely pszichológiailag keresi az indítékokat, ethikailag a kellő-
séget, hogy az akarat tevékenységben és alkotásban igazságossá-
got objektíváljon. Az igazságosság tehát reális életet jelent: aka-
ratszabadságon, egyedi függetlenségen alapuló, de másra vonat-
koztatott életet, úgyhogy igazságosság élet nélkül, gyakorlat nél-
kül, cselekvés és alkotás nélkül nincs.
Most: ha az akarat tárgya általában a jó, még pedig úgy az
emberi, mint az isteni jó, akkor az igazságosság tárgya az emberi
jó, mely tevékenységeinkben és alkotásainkban csak akkor ölthet
testet, ha az akarat mindkettőnél a társadalomszerkezeti értéke-
ket is figyelembe veszi. Nem áll tőlünk távol az az elgondolás, ha
számolni tudnánk mindénirányú következményével, hogy: miután
akaratunkkal az ethizált élet az igazságosságon keresztül kapcso-
latot talál az autonóm értékekkel és az abszolutummal, az igaz-
__ ságosság tárgyaként a jogászaiban par excellence a társadalom-
szerkezeti értékéietet jelöljük még. Ezzel az autonóm értékeket
sokkal közelebb hoznók a létezéshez, az emberben az élethez:
anélkül, hogy a jogászatból az erkölcsöt kiemelnők. A szabadság,
az egyenlőség, a tagozottság, a közösség, stb. mind életet igényel-
nek, tevékenységemben és alkotásomban, tiszteletet parancsolnak
önmagával szemben egyéni és társadalmi életemben, s élő élet-
ként engedné át az egyént az igazságosságon keresztül az alap-
értékekhez és az abszolutumhoz, az Istenhez. Az igazságosságban,

6
Dékány: I. m. 1. 1.
8

a jóban, mindkét irányú tevékenység találkozik, benne egységbe

forr. ' '
De mentől közelebb hozom a társadalomszerkezeti értékek-
kel az egyent es az autonom ertékeket, valamint az abszolútumot,
annál inkább éreznem kell, hogy még mindig gátol valami. Még
mindig nem tudom, mi ezen elvek igazságos összéletének az elő-
feltevése? Mi a tutajdonképeni gyökere, alapja ezen elvek társa-
dalomszerkezeti értékekként való felismerésének, azok objektívá-
lására vonatkozó igényünknek és kötelezettségünknek?
Cathrein, a nagy jezsuita skolasztikus, azt mondja, hogy: „a
külső birtok határozza meg az ember társadalmi helyzetét; a bir-
tok minden élvezet eszköze, s minden magasabb képzettség és
kultúra előfeltétele".' A tényleges helyzet klasszikus rajza, a köz-
felfogás tiszta képe ez. Csak annyit kell hozzátennünk, h o g y a
külső birtoklásnak folytatólag ma a magántulajdon az alapja. S
ez/el a problémák egész tömegét állítjuk a kutató elé. De azt
hisszük, a legnagyobb tévedés minden kutatóra nézve az volna, ha
a magántulajdont próbálnék jogfogalomként megkonstruálni, s a
normát a tulajdonnal repzerezentált hatalom korlátjaként inter-
pretálni.
A kulturszellem jelentkezési formát nem vehet, a lélek az
ember eszes természetének megfelelően változhatatlan emberi ér-
téket alig objektíválhat, h a az Én tevékenységében a kötelezettség
mellett a munka ellenértékét, alkotásaiban pedig az arra vonat-
kozó birtoklást el nem ismerjük.
A filozófia az elvek tudománya, „logikus lépésekkel felépített
fogalmi elmélet a világról", 7 s mint ilyen lehetővé teszi egy-egy
világnézet elvi igazolását filozófiai módon.
Egy bizonyos: az igazságosság kiegyenlítő érték, s egy olyan
társadalom, amely az igazságosság ebbeli értékét akár az etikai,
akár a szerkezeti értékek bármelyikének nullifikálásával nem
engedi kiélni, efemer jelleget hord magán.
így értékesítjük a talán első pillanatra egyszerű ötletnek mi-
nősíthető azon gondolatot, hogy az ember megismerő, akaró és
alkotó tevékenységében egyaránt kötelezettséget inkarnál. Mert
ezzel nem férhet kétség ahhoz, hogy az ember rendeltetésszerű,
vagy kultúrélethez vezető eszközök keresésénél nem azon van a
hangsúly, hogy mi az 5 szociális életének a gyökere, hanem,
hogy kötelességszerű tevékenységének ellenértéke és alkotásaiban
saját használatra emelt igénye elismertetik-e és ez az elismerés
kap e általában biztosítékot, vagy nem?
Már a kérdés feltétellel is kiemelkedik a magántulajdon egg
• Cathrein: Das Privatgrundeigentum und seine Gegner, Freiburg,
1909. 1.1. .
7
Nagy József: Az antik filozófia. Danubia kiad. 1934. 5. I.
 9

normarendszer szűk keretéből, s az igazságosság feltételeként

mint társadalmi, illetve társadalomszerkezeti alapérték áll elénk,
s ezekkel az értékekkel kíván rangsorbeli megítélést. Szabadság,
egyenlőség, testvériség, tagozottság, közösség, szervezettség, stb.
mind torzképet öltenek, ha az élet velük a magántulajdon elis-
merése nélkül az igazságosság köntösében kíván jelentkezni. A
magántulajdon a társadalomfilozófiában felismert szerkezeti ér-
tékek mellé áll, talán azt lehet mondani, alapértékként, s vele
szemben minden más álláspont, mégha filozófiai igazolást nyerne
is, csak világnézet lehet, ideiglenes értékű kísérlet, az ember ren-
deltetésével, eszes természetével ellenkező, céljában gátló erőszak.
De ha ez így van, kétszeresen kell éreznünk a kérdés súlyát:
tiszteletben tudjuk-e tartani a munka ellenértékéhez, s az alkotás
használatához való igényt? Más szóval: tudunk-e jogot, helyeseb-
ben igényt elismerő kötelezettséget is konstruálni? A kérdésen,
mint örök kérdésen, vagy problémán akár mosolyoghatunk is,
vagy akár olvashatjuk a filozófusokat az ókortól a mai napig;
kapunk választ a jog eredetére, vagy találhatunk az egyes rend-
szerekben szépen elhelyezkedő fogalmakat, vagy egy világnézet
filozófiai indokolását. És ime m a mégis ott állunk, hogy gazda-
sági és társadalmi életberendezésünk a szociális kérdés élreállí-
tásával a legnagyobb próbának van kitéve s egy bizonytalan új
világ próbál nativálódni. Pedig nem a szociális kérdésen, nem
előretolt labilis érzelmi szempontokon dől el a ma emberének
élete, h a n e m épúgy mint a Rómától legázolt hellén élet: a való-
ság felismerésén és annak a joggal való megfelelő védelmén. A
valóságot a theocentrikus keresztény világnézet tárja elénk, a
jogot pedig az ismertetett elvek alapján a jogásznak meg kell
találnia.
A törvénykezési élet nem a magánjognak, kereskedelmi jog-
nak, büntetőjognak, vagy közigazgatási jognak, hanem általá-
b a n a jognak az érvényesítési területe. Az emberméltóságot, isten-
képiséget élő ember társadalmi vonatkozású életében is igazságot
keres, s ezirányban feltétlen biztosítékot, védelmet, jogot igényel.
A filozófiatörténet olvasása közben jogászt alig foghat meg
jobban valami, mint a római stoicizmus jellemzéséről írt tanítás:
„A hellén Stoa eszméi átjárták Róma katonás zordonságát, s ered-
ményeképen jött létre az a római j o g . .., mely több-kevesebb mó-
dosítással alapja ma is az újkori népek jogéletének". 8
Meglepő erővel utal ez a tanítás arra, h o g y jogéletünkben
m a is a filozófia múltja él. De bármennyire tény is a stoikusok
hatása a római jog kialakulására, nem szabad szem elől tévesz-
tenünk. hogy már a stoicizmusban is benne élt a hellén kultúra-
9
Nagy József: I. m. 361. 1. . ' " ..
/ / ' ' ^ • : •
..Vj vos nzi-^zY. • ,
^ Ovlonip' " '
"Cnr "
: -v -
10

nak az a múltja, melynek Platón és Aristoteles voltak a repre-

zentánsai.
Az ember, amely Piatonnái az ideákat néző lélek, Aristoteles-
nél pszichofizikai lény, a Stoában élő organizmusként áll előt-
tünk, egy olyan eszménnyel (isten és a bölcs között nincs kü-
lönbség), mely felé az erényes élet jellegénél fogva kötelességsze-
rűen kell törekednie.
Hol van ezen világkép jogot formáló ereje? Meggyőződésünk,
hogy a lét és erkölcs zárt kapcsolatában; azaz az erkölcsnek egy-
részről mint létfeltételnek, másrészről a puszta lét és eszmény
között mint kapcsolóerőnek a tanításában, szóval az etikai kér-
déseknek úgy a bölcseletben, mint az életben veló előtérbe állí-
tásában.
És a római jellem? Nem szabad szem elöl tévesztenünk, h o g y
a hellén Stoa szemben áll a rajta áthullámzó római hatalom-
mal, a római pedig benne van, részese, sőt alkotótényezője annak
a világhatalomnak. A hellén bölcsnek átfogó szükségességet kell
objektiválnia, hogy a belőle mint eszményből sugárzó fény hatása
alatt a maga népe a léttel bírt adottságon élni tudjon. A római
bölcsnek, a római jellemnek, ezt az eszményt szintén realizálnia
kell, hogy a maga népének a hatalmi adottságát organizální
tudja. Mindkettő célgondolatot képvisel, s a két célgondolat kü-
lönbsége más-más jellemet tár elénk. A hellén Stoa előtt a har-
monikus Én a cél, a római jellem előtt a harmonikus Én gép-
alkatrész.
És ha most kérdezzük, mi tette a rómaikat a jogi kultúra ki-
fejlesztésére képessé, úgy azt hisszük, nem térünk el a valóság-
tól, ha azt mondjuk: a jogból ugyan kiemelt, de egyébként hatal-
mas lánggal lobogó morális erő és akarat-energia a praktikus ész
uralma alatt; más szóval ethikai alpon képzett morábs erő a
praktikus ész vezetése alatt.
Mi ez alapjában? A társadalmi Én kiemelése az öntevékeny
Énből, az egységből. Morális erőgyűjtés n e m elsősorban az auto-
nóm értékekkel korrelativitásban lévő végtelen felé, h a n e m a
mindennapi élet felé. A társadalmi Én önállósulása ez az ethikus
Énnel szemben, ahol a morális erő azért cél, hogg a társadalmi
életküzdelemben hatékony eszköz lehessen. A jogban a római
jellemnek megfelelően ez a célszerűség objektiválódik. Tisztelet
jár náluk a karakternek és a hatékony társadalmi életnek egy-
aránt. Vallásos és törvénytisztelő a római, mert az egyik karak-
tert, a másik harckészséget ad. Duzzadó életerő ez, valóban ha-
talmas színjáték, de csak addig tart, s csakis addig tarthat, amig
a jog ősanyja: a fizikai erő, erőszak és zsákmány, a kíméletlen
katonai vasfegyelemmel párosultan, azt táplálni tudja; a m i g az
állam a maga fejlődésében népének szabadságot, egyéneinek kor-
 1!

látlan magánjogi autonómiát nyújt, s a szervezett hatalom prak-

tikus céljaiban biztonságot objektivál. Csak addig tarthat, amig
ebben a duzzadó erőben lévő ellentmondás kiegyenlítést nem ke-
res. Mert nézzük csak: az ethikai alapon fejlődő akarat-energia
teljes szabadsággal korlát nélkül fejlődik. Viszont azonban men-
től jobban erősödik, s mentől nagyobb intenzitással lép harci
eszközként az élet színpadára, a társadalmi vonatkozások annál
erősebb gátlásokat jelentenek előtte. Szinte megtorpanva áll a
római jellem: a szabadság gondolatában kiütközik életkettősé-
gének az ellentéte. A karakterképzés és nevelés korlátot nem is-
merhet, de a benne lévő erő társadalmi vonatkozású kiélése már
korlátot szab. Egy olyan ellentét, amely a magánjog területén
egy autonóm magánjog gondolatában ideig-óráig még megkap-
hatja a maga kiegyenlítését, de azon túl a törvény már csak kor-
látot jenthet előtte, egy olyan mechanizmust, amely kívül áll
rajta, s maga a római polgár is, mint ember, már szembenáll
vele. Egy sorba kerül a hellén stoikussal. Azzal együtt már nem
védelmet és biztosítékot kap többé a jogban, hanem kényszert és
korlátot, amely hamar ellenséges hatalomként áll vele is szem-
ben. A római jellem ebben a helyeztben szinte ösztönösen reali-
zálja az emberszeretet és az észszel objéktivált önuralom benső
ellentétét.
A zsarnokság ebben a helyzetben az egyénnel szemben alig
használhat valamit. És a világhatalommá fejlődött Rómát reprezen-
táló praktikus ész és jellem akkor tündöklik a maga egész nagy-
ságában, amikor ezt felismervén, nem habozik a stoikus világkép
lét és erkölcs korrelatív kapcsolatát értékelni, s a mechaniz-
mussá destruált jogéletet az erények szintézisével életté alakítani,
az egyént ezen élet alkotó organizmusaként elismerni. Jogászaik
nagy odaadással hallgatják a hellén stoikusokat," bölcseik pedig
a Stoa eszméinek képviselői és továbbfejlesztői lesznek.
A mechanikus jogrendben a fizikai erő, erőszak, ma-
gánjogi autonómia, hatalom sorakoznak fel egymás mellett. A
jog ősanyja ezekben a formákban jelentkezik benne. A Stoa ha-
tása alatt viszont Cicero "már azt "tanítja, hogy: nem a-praetori.
edictumokból, vagy a tizenkéttáblás törvényből, hanem a benső
filozófiából merítendő a jogtudomány. 1 0 Mintha azt mondaná:
nem a mechanikus rend feltárása és rendszerbe foglalása a jog-
tudomány feladata, hanem a lét és erkölcs korrelációjában élő én
alkoiójellegét jogéletében is biztosítani.
De mi volt a helyzet Ciceró idejében? A fizikai erő és erő-
szak látszólag kihullott a jogforrások rendszeréből, a magánjogi

' V. ö. Nagy József: I. m. 121., 128. és 335—335. 1!.

10
Cic. De legib. I. C. I. 5. 1.
12

autonómia azonban a hatalommal korrelációt, a hatalomban

való részesedést jelentett. Szinte természetes, hogy a római jo-
gász ebben a helyzetben a jogfogalmat a törvényben adott ha-
talomra szorítja, s logikai kényszerűséggel abban hatalmat lát a
törvény keretei között. Ahogy az államhatalom az egészre, az
autonóm hatalom a részre vonatkozólag jelentett korlátlanságot,
vagy kizárólagosságot. Ebben a mentalitásban csak a filozófusra
várt a feladat, ha szereti hazáját, hogy kétszeres erővel fejlessze
az Én akaraterejét, jóra való készségét; a jogfilozófusra pedig,
hogy körülírja az egyén magánjogi autonómiáját, de emellett
kutassa azokat az elveket, amelyek alapján az egyén a lét és er-
kölcs kapcsolatában élhet és jogéletét fejlesztheti. Ilyen elvek,
azaz a jog főelvei a jogfilozófus szerint: honeste vivere, neminem
laedere, suum cuique tribuere. (Cic. De off.) Mintha azt mon-
danák ezek az elvek: n e m a kizárólagosságnak a megélése, ha-
nem a tisztességes, senkit nem sértő, mindenkinek a magáét meg-
adó élet az ember eszes természetével, lényegével megegyező élet.
Non omne, quod licet, honestum est (Paulus). Szinte kiérezhető,
minő kényszerrel kell benyomulnia ide a természetjog és
törvény közötti különbségtételnek, az Én és törvény közötti ellen-
tét kiegyenlítésére vonatkozó törekvésnek. A hatalom szentesít-
het törvényeket, az egész és a rész érdekében, de az erények az
igazságossággal mégis gyakorlattá magasztosulnak, s a méltá-
nyosságon keresztül a törvény is az Énhez simul.
Nem volna érdektelen a keresztény theocentrikus világkép
benyomulását a római Stoa. szellembe megfigyelni abból a szem-
pontból, hogy az Isten és emberszereteten nevelt erényes élet a
maga egységében minő elveket alakított maga jogelvekké. A gon-
dolat talán hajszálnyi pontossággal kísérhető volna. Hiszen
Ciceró elvei, amelyek Platón és Aristoteles hatása — s a hellén
stoikusok befolyása alatt már Krisztus előtt másfélszáz esztendő-
vel elhangzottak, a remekjogászokon keresztül csak Krisztus után
az V. században válnak Justinianus jogkönyveiben elismert jog-
elvekké. Örök példa, hogy a nagy jellemektől hangoztatott elvek
milyen nehezen válnak életté, de egyúttal örök igazolás, hogy:
az erkölcs talajáról kiemelt, s ezzel mechanizmussá vált jogrend
a legnagyobb igazságtalanságot realizálja, az életet mindenkinek
mindenkivel szemben való harcává alakítja, a béke világát szám-
űzi.
Hogy a római magánjog a keletrómai császárságban tovább
él, az ránk nézve itt nagyobb fontossággal nem bir. Ellenben
nagy jelentőséggel bir az a körülmény, hogy a XII. században
Szent Tamás, a skolasztikusok ősforrása, a magántulajdont ter-
mészetjogként tanítja, s ezzel a jogban a hatalmat szinte megme-
revíti. Egy nagy tévedés, vagy a célszerűség átvétele van ebben a
 13

tanításban? Kedves a skolasztikusoknak is a magánjogi autonó-

mián épült államhatalommal kapcsolt mechanikus jogrend? Túl-
ságosan bízik a theocentrikus világkép erejében? Bízik abban,
hogy addig tartja és tarthatja azt, míg a maga világképének egye-
temességében a maga jogrendjét ki tudja formálni? Bízik abban,
hogy akkor lép ki a vállaira vett mechanikus jogrend alól, ami-
kor a maga által elgondolt, s a maga elveivel kiképzett jogrend-
del tud a helyére lépni?
A keresztény világnézet szemében azonban az ember még
kategóriás, relatív egységében se lehet eszköz. Rendeltetésszerű
cél jellegét egy pillanatra sem vetheti le. Szent Tamás, aki az
istenembernek, az istenképiségnek a gondolatával jön, s theo-
centrikus világképe, ennek a gondolatnak a szintézise, nem akar-
hatta ideiglenes jellegű értékelésekkel a végtelenbe kapcsolt gon-
dolatát destruálni. Sőt ellenkezőleg: a magántulajdon természet-
jogként való tanításával kiemeli azt a mechanizmusból, az ethi-
kus életet élő egység részévé emeli, s ezáltal a magántulajdonnal
való életet is az ethikus Én életévé teszi. Eltörli vele mintegy azt
az alapot, amelyből a mechanizált jogrend még életet szívott.
Vele rámutatott, hogy a lét és erkölcs korrelativitásában az Én
élete a maga egészében azonos kötelezettségen és felelősségen
épül fel. Minden tevékenység a kötelezettség és felelősség szem-
pontjából egyetlen centrumba torkollik.
De a XII. század hűbéri, sőt törzsi élet szellemébe kell bele-
állnunk, hogy el tudjuk képzelni, mit jelent ebben a világban a
magántulajdon elvének a hangsúlyozása még akkor is, ha az
egyébként a római magánjog tradíciójára volna is visszavezet-
hető. Kiemeli a népvándorlás atavisztikus vadságában alakult kö-
zösségből az embert: az embert újból emberré teszi, s rendelte-
tésszerű jellegének megéléséhez a reális feltételekre is reámutat.
De idő kell, míg a közös tulajdonból a magántulajdon érvé-
nyesüléshez jut, majd a formalizmusból az igazság és méltányos-
ság is a jogrend alapjaként kezd újból előtérbe nyomulni. Idő
kell, hogy ezen gondolatok alapján az igazságosság újból erénnyé
magasztosuljon, s ennek az életnek a szűrőjén keresztül a jog-
ügyleti formák is ú j alakot vegyenek.
Igaza van Iheringnek, mikor a XIX. század második felé-
ben azt mondja: elnyomja az élet a régi pert, eltűnnek a régi
jogügyleti formák, csak a birtokjog joga felett nem volt hatalma
az időnek. Csák a tulajdon fogalma marad érintetlen, azaz mint
ahogy fent mondottuk, a magántulajdonnak természetjogként
való tanításával a jogban a hatalom szinte megmerevül, s a ma-
gánjogi autonómián épült államhatalommal kapcsolt mechanikus
jogrend uralja életünket. Amilyen élénk színekkel festi azután
Ihering folytatólag egyrészről a római nacionalizmus és önzés
 14

jogalkotó erejét, olyan elkeseredéssel és — mondhatni — dühvel

fordul a szőrszálhasogató skolasztikusok ellen, akik éppen a ma-
gántulajdont választották hadszintérül. De nem maradnak szá-
razon a pozitivisták sem, akik a logika kultuszában, a jogászi
dialektikában önörülnek. „Az élet nem a fogalomért — mondja
— hanem a fogalom van az életért." 11
Egy megint bizonyos: amennyire kiemelte a magántulajdon
gondolata a népvándorlás után fennmaradt vad közösségből az
embert, a római jog recepciója folytatólag hatalmas eszköznek
kínálkozott újból a magánjog autonómiájával kapcsolt világhata-
lom kiépítésére. Hogy ez a gondolat a maga grandiozitásával
együtt hozta a régi római birodalmat elsöprő veszélyeket is, az
éppen olyan természetes, mint hogy a filozófusok és jogfilozófu-
sok egész raja igyekezett ezen veszélyekkel szemben a rendszerek
egész tengerét önteni. És a jogász mindezek ellenére hirdette és
hirdeti a jog alanyi és tárgyi értelemben a remekjogászoktól ka-
pott fogalmát.
De nem lehet ezen csodálkozni. Mert hiszen elég, ha reámu-
tatunk a filozófiatörténet egy megjegyzésére: „a Stoa-szellem-
világ egyetemességének gondolata jó ideig csupán történeti tradí-
cióként élt Európa gondolkodóiban, s csak a német idealizmus
tette szisztematikus filozófai princípiummá, s ebből fakadt az-
után a rendszereknek az a búja kivirágzása, melynek Kanttól
Hegelig vagyunk a szemtanúi". 12 Ehhez azután csak úgy példá-
nak még elég megint Iheringet felhívni, aki míg egyrészről elveti
a magántulajdonnak természetjogi felépítését, addig Kant és
Hegelen keresztül, lehet mondani, minden próbálkozáson átgázol.
Meg van győződve, hogy miután a római jog fogalom átalakulá-
sát különböző alapokon vizsgálat tárgyává tette, elég, ha reá-
mutat, hogy a világot etikai, pszichikai, gazdasági és jogpolitikai
elvek kormányozzák, mondom, meg van győződve, megoldotta
a kérdést, h a a jog fogalmát az élvezeti jog biztonságára he-
lyezte, a jogokat jogilag védett érdekekként tüntette fel.
Első pillanatra láthatólag ezzel Ihering oly kettősséget nyújt,
melyből nem látjuk azt az egységet, amelybe a részek alkotó-
tényezőkként beálb'thatók volnának. Azzal a további gondolatá-
val pedig, hogy a jog fogalmát két elem konstituálja, egy szub-
stanciális és egy formális elem. s ez utóbbi a jogvédelmet, a ke-
resetet jelentené, 13 észrevétlenül maga is a legridegebb pozitiviz-
musba sülyed. Mert ha a szubstancia és a kereshetőség egy tériy-
álladékban, együtt adja a jogot, s egyúttal annak fogalmát, s ha
" Ihering: Geist des römischen Rechts, Leipzig, 187. III. 302—303- 307
—309., 312. 11. '
11
Nagy József: I. m. 337—338. 11.
13
Ihering: I. m. 327. 1.
 15

ezzel a kettősséget eliminálnók is, a törvénykezési élet tárgyává

azonban ekkor csak a kereshetőséget magával hozott jogviszony-
tényálladék volna tehető. A törvénykezési élet nem volna az élet,
a jog teherpróbája, biztosítéka, hanem csupán a norma garan-
ciája, a pozitívizmus dönthetetlen igazolása. Ami mellett még
teljesen elég a pozitívizmusnak az autonóm magánjog és a hata-
lom római jellegű korrelációjára reámutatnia, hogy ezt a mecha-
nizmust cipelő embert etizálás céljából, jó eszközként való ki-
készítés céljából átengedje a vallásnak és a filozófiának. Maga
pedig mehet anélkül előre, örül, hogy mentesítette a jogot a val-
lástól és az erkölcstől, de fennhagyja a kérdést; vájjon tényleg a
jogot akarta-e mentesíteni, vagy csak a jogtudományt?
Maga az ember pedig nagy kérdőjelként áll ma is az élet
morajló viharában; csalódottan fordul el nagyjaitól, mert
akarva, nem akarva a jogrend mechanizmusa az önzést szinezi
ki bennük. Hiába a skolasztikusokkal az élen a természetjogá-
szok grandiózus szellemjátéka, vagy Iheringgel az élen a magán-
jogászok és jogfilozófusok szinte döbbenetes erejű erőfeszítése, a
magántulajdon autonóm jellegű értékelése mellett maga az élet
kiesik a játékból, az ember csak szemlélője marad a jogászat
színjátékának, szenvedő alanya minden teherpróbájának anélkül,
hogy alkotótényezőként állhatna be abba. Természetes, hogy eb-
ben a helyzetben mentől szebb a magántulajdon szociális vonat-
kozásainak érintésével adott egy-egy gondolatmenet, vagy a jog .
életként való erőteljes hangsúlyozása, s mentől inkább kerül az
olvasó, vagy a hallgató annak hatása alá, annál visszatetszőbb
álszenteskedésnek tűnik az fel utóbb, A szokásnak, mint jogfor-
rásnak ebben a lelki világban alig van enyhítő ereje.
Ezzel tisztában kell lennünk épúgy, mint azzal, hogy a ki-
utat a magántulajdonnak társadalomszerkezeti értékként való
beállítása adja. Mert azt azután mindenkinek meg kell értenie,
hogy úgy a magántulajdonnak, mint egyéb társadalomszerkezeti
értéknek a megélésére és megvalósítására minden ember rendel-
tetésszerűen, eszes és társadalmi mivoltából, nemcsak jogosult, de
" köteles is. És nem" szabad szemelől tévesztenünk, hogy ez a köte- -
lességtudat már évszázadok óta egy új értékkel jelentkezik: a
munkaérővel kauzalitásban az okság elve alapján áll tudatunk
elé; valósággá szökken, aktivitásban van, elismerést igényel. A
munkaerő felismerése a léttudat első és legértékesebb mozzanata,
s élete, alakulása úgy a magántulajdon, mint más szerkezeti érték
ősszhangzó életének előfeltétele.
Ha nem félnénk, hogy gondolatmenetünkben könnyen tá-
madható célpontot hagyunk, az ember fizikai és szellemi erejé-
ben, annak passzív képességiségével szemben, szeretnénk adott-
ságot látni, s azt reális értéknek tekinteni. Mert hiszen a társa-
16

dalomszerkezeti értékek, miért értékek, pl. a szabadság, vagy a

tagozottság? Mert az ember rendeltetésszerű életéhez szükséges
felismert valóságok, igazságok. Legyen az erő az organizmus
szempontjából a fizikum alkotórésze, a szellem mérlegén energia,
de mindig adottság, mindig az egység, mindig a szubstancia
attributuma, s a célgondolaton keresztül mindig transzcendentale.
Olyan valami, ami a. létvonatkozások életében a .magántulajdon,
s egyéb szerkezeti érték mellett a legerősebb kultúrérték. ö n á l l ó
érték jellege meg nem tagadható, ha az ember maga kultúrember
akar maradni, s embertársaiban is önmagához hasonlóan kultúr-
embert akar látni, egyéni, társadalmi és nacionális életét az efe
mer jellegből ki akarja szabadítani.
Egy bizonyos: a munkaerő elementáris energiával vonul be
a kultúrember életébe, akarva, nem akarva, társadalmi vonatko-
zású elismerést igényel, s épúgy, mint a magántulajdon, az auto-
nóm értékekkel és társadalomszerkezeti értékekkel együtt axio-
lógiai mérlegelést követel és nem elégedhet meg humanisztikus,
vagy szociális mérlegeléssel. A munkaerő épúgy, mint bármelyik
szerkezeti érték a szabadságtól le a magántulajdon elvéig nem
érzéki szemlélet eredménye, nem lélektani tények boncolgatásá-
nak, vagy éppen az érzelem alakulásának a hatása, hanem az
értékvilág benső rendjének áz alkotórésze, s így az értékvilág fel-
tárására, megismerésére irányuló szellemi tevékenység tárgya.
Ismételten hangsúlyozzuk, ezzel a gondolattal nem akarunk
könnyen támadható célpontot hagyni gondolatmenetünkben.
Ránk nézve nem fontos az sem, hogy az egyes filozófiai rend-
szerek az erőt, a szellemi és fizikai erőt egyaránt, hol és hogyan
helyezik el. Csak az fontos, amit kiemelünk, hogy az ember ren-
deltetésszerű, vagy kultúréletéhez vezető eszközök keresésénél
nem azon van a hangsúly, hogy mi az Ő szociális életének a gyö-
kere, hanem, hogy rendeltetése irányában kötelességszerű tevé-
kenységének ellenértéke és alkotásaiban saját használatára emelt
igénye elismertetik-e, s ez az elismerés kap-e általába^ biztosíté-
kot, vagy nem?
A fizikai erő már évezredekkel ezelőtt megszűnt a jog anyja
szerepét betölteni, jogforrásként jelentkezni, a szellemi erőnek
pedig méltatlan volna ezt a szerepet etika nélkül átvenni. A
szerepcsere a kultúrembert a kezdet atavizmusába sodorná. De
úgy a fizikai, mint a szellemi erő hivatva vannak a felismert más
értékekkel együtt egy igazságos életben résztvenni, etizált élettel
a szerkezeti értékeket realizálni, hogy az ember szellemi tevé-
kenységében és alkotásaiban az az igazság mérlegén az igazat,
szépet és jót objektíválhassa. Ahogy szent a szabadság, egyenlő-
ség, felemelkedés, kiteljesedés elve a többi társadalomszerkezeti
 17

értékkel, ú g y szent a magántulajdon és az erő elve, ha az igaz,

szép és jó felé törekvő élet részese.
Se az erő, se a szerkezeti értékek egyike sem forrása egyedül
és önállóan a jognak, hanem maga az autonóm- és szerkezeti ér-
tékekkel formált tevékenységből fakadó és így értékvalósító élet,
amely biztosítékként igényli azt maga mellett. í g y élet a jog, s
így forrása maga az élet a jognak. Csak így kifejezője a jog az
egyén, a társadalom, a nép szellemi és érzelmi világának; csak
így forrása az élet a jognak, csak így alkotótényezője az ember
a valóság változásának, csak így kultúrember az ember egyéni,
társadalmi, sőt nemzetek közötti vonatkozásban egyaránt. __
Mert a kultúrélet az igazsághoz, a felismert értékekhez való
feltétlen alkalmazkodás, vagy talán helyesebben: a felismert ér-
tékek között való feltétlen mértéktartás. Ezzel a gondolattal lép
át a kultúrember a létnek a szellemmel való vonatkozásához az
akarattal jelzett vonatkozásba, a megismerés világából az akarat
világba, a jóra. Ha nem akar a saját kárán tanulni, a mérték-
tartás feltétlenül realizálja benne az igazságosságot, ráutalja őt
az etika normatalajára,, sőt annak szükségszerű megélésére, mert
hiszen számot tart a becsületre. A becsület ugyanis erkölcsi érték-
élet, a jog pedig elsősorban ennek a biztosítéka. Az ember er-
kölcsi értékélet tisztelete váltja ki a becsület eszményét, az ebből
folyó igénytisztelet pedig a jog eszményét. A jognak nem célja az
erkölcsnevelés, az etika normáinak életté formálása, de a destruá-
lás se feladata. Az ember magánvalósága a maga egységét, a
maga szubstanciáját az élet semmiféle vonatkozásában fél nem
adhatja, létmozzanatai az egységben igényelnek életet, élete s
életének eredményei értékelést, nemkülönben az arra vonatkozó
igény elismerését. Különben a mértéktartás, az igazságosság
farizeus képmutatás. A jog az értékvilág biztosítékaként ezen vi-
lág rendjének az alkotórésze.
Az erkölcs és a jog, vagy általában az erkölcs és az érték-
világ viszonya szempontjából nem hagyható figyelmen kívül a
gondolat, hogy a megismerés tulajdonképen értékmegismerés,
tárgykaraktert adó lényegfelismerés és hogv ehhez mindenek-"
előtt élnie kell bennem egy állandó készségnek, állandó szeretet-
nek, mely megismerésre irányuló tevékenységemben tényleg a
tárgyban lévő legnagyobb érték felismerésére késztet, mert kü-
lönben értéklésem önmagával, a legelső alapelvvel, az azonosság-
gal kerül ellentétbe. Élnie kell bennem egy állandó készségnek,
minden érték, még pedig úgy az etikai, mint társadalmi és szer-
kezeti érték felismerésére, mert különben bármelyiknek arány-
talan előtérbe helyezésével szükségszerűen az érzelem veszi át a
vezetőszerepet, s a gyűlölet válik bennem uralkodóvá. Kizárom
annak a lehetőségét, h o g y értékítéletem az igazságok összefüggő
18

rendszerében helyet foglalhasson, életem mértéktartó, igazságos

legyen. Tevékenységemet legfeljebb az fogja irányítani, h o g y az
ismereti tárgy alkalmas-e gyönyört, boldogságot, vagy az indi-
viduális tökéletességet szolgálni. Ennek a készségnek a nevelésére
pedig az etika és a vallás van hivatva. A jogász, ha lehet is ez
irányban nevelő, ez mégis nem az ő hivatása. Az ő feladata, h o g y
az igazságos, mértéktartó életre az etika és vallás útján habituált
ember tevékenységében és alkotásában jelentkező reális értéke-
ket és mellettük a jogot felismerje.
Az ember törekvése ugyanis az, hogy az érzéki világról a
maga szellemével rendszert formáljon, s ebben a rendszerben a
valóságnak állandó értékeit elhelyezze. 5 a jog. mint az érték
világ alkotórésze, mindenütt ott van, ahol értékek nativálódnak.
Ott van az értékek között és az értékek mellett m é g akkor is,
h a azt nem ismerjük fel, ha azt formába n e m is öntjük, normába
nem is foglaljuk.
A jogász mentalitása az, hogy a jog mindig viszonyt fejez ki.
Ezzel talán öntudatlanul a maga részéről a valóság- és érték-
kettősség harcában a küzdelem területét a ránézve közvetlen
értékkel bíró tárgyakra szűkíti. Talán szabad úgy kifejeznünk
magunkat; működését a felismert valóság és a felismert igazság
életsikkettőségre szorítja. Igazolja magát azzal, hogy a jog csak
társadalmi vonatkozásokban él. És nem veszi észre, h o g y ezzel
talán kizárta magát a feltétlen, az eszme konstituáló erejének a
világából, a tökéletesnek a megélésére irányuló kötelezettség vi-
lágából, mely pedig az eszmeértékekhez való alkalmazkodással
az erkölcs, a becsület és a jog ideálját állítja elénk. Legyen sza-
bad a mai világkép előterében álló ember figyelembevételével, a
jogászi mentalitást ú g y formuláznunk, hogy a jog a dolognak az
emberhez, az embernek az emberhez, s minden további részlete-
zés nélkül az embernek az államhoz való viszonyában tévő érték
biztosítéka. Más szóval minden dolog jogilag revelans, ha az
igaznak, szépnek és jónak megfelelt érték alapján nativálódott, s
amelyben a gondolat igaz, a tartalom szép, s a cselekvés önma-
gáért jó, vagyis erkölcsös. Egyszóval az az érték, amelyben az
ember az igazságosság szűrőjén át részese vagy alkotója a való-
ság változásának.
Az ilyen értékek biztosítékaként a jog elsősorban n e m sza-
bályozó, nem rendező norma, hanem maga is konstituáló érték;
nem rendez, hanem a tökéletesség felé hajt, mindig új és ú j érték-
felismerésre, annak megfelelő tevékenységre kényszerít. S ahogy
a logikai alapelvek a logikai alapképletekkel, úgy az értékek,
illetve értékeszmék a joggal kerülnek a társadalmi élet rendszerét
alkotó értékvilágba.
Alapelvek, alapképletek, autonóm értékek és a tár-
 19

sadalmi alapérték, valamint a társadalomszerkezeti érté-

kek a joggal együtt a „feltétlen", az eszme totalitásából konsti-
tuálva lépcsőzetes logikai felfejlődést mutatnak. Az eszme
konstitutív erejével felismerem az alapelveket, az alapképletek-
ben tudatosítom azokat, hogy a bennük lévő értékeket megis-
merve, a joggal azok fennállását társadalmi vonatkozásban lehe-
tővé tegyem. ,
És ez a lehetőség vetiti ki legélénkebben a jogélet jelleget:
nevezetesen az egyetemes életben való részjellegét, azt a poten-
ciát, amelyben a rész az egésszel, mint aktussal szemben helyet
foglal. Csak az élet a valóság; s a rész csak az egységben lehet a
tudat számára a létezés világába kihelyezett valóság.
De gondolatmenetünk ezzel az értékvilágból a valóság tala-
jára lépett, s újból elénk tárja a kérdést: tudjuk-e az ember ren-
deltetésszerű életének megfelelő tevékenységéből és alkotásából
szármázó igényét joggá formálni? Tudjuk-e a jogot ebből a lehe-
tőségből a létezésbe átemelni, tudunk-e neki ebben az egységben
exiszienciát adni. _
A kérdés a lényegen, az essentián, azon a tartalmon dől el,
amely az ő részére a létezést, az exisztenciát biztosítja. A létfoga-
lom két alapvető jelentését a jogban sem lehet mellőzni. Igaz,
hogy a tartalomra való utalás talán egészen felesleges. Mert
hiszen egész gondolatmenetünk oda torkollik, hogy a jog-
élet az egyetemes élet alkotórésze, az életegység egyik kon-
stituáló eleme azáltal, hogy a felismert értékek vonalában az
autonóm értékek megvalósítására irányuló tevékenységet bizto-
sítja. Tevékenységben és alkotásban jelentkező értékek mellé áll,
s azok létezésében hatékonyan résztvesz. Egész gondolatmene-
tünk oda torkollik, hogy a jog tartalma a fizikai és szellemi, élet
csak olyan tevékenysége, vagy alkotása lehet, amely közvetlenül,
vagy közvetve a felismert értékek szolgálatában áll, vagy ezen a
talajon új értéket konstituál.
A jog maga soha nem lehet korlát. A tevékenységnek és alko-
tásnak korlátot csak az etikai és a szerkezeti értékek adhatnak.
A jog csak ezen értékek útmutatása mellett rendeltetésszerűen élő .
ember mellé áll és minden É n mellé áll, h o g y "óvja őt, s védelmé-
vel mentől erőteljesebb aktivitásba vigye. A jog a magánvaló
Énben van elsősorban. Különösnek látszik, de úgy van, hogy az
embernek elsősorban önmagában kell kialakítania a megbecsü-
lést, a tiszteletet, tevékenységével és alkotásával szemben, hogy
a maga értékítéletének az elismerését követelhesse másokkal
szemben. Nem más ez, mint: az emberben a kötelesség inkarná-
lása, s másokkal szemben ugyanilyen értékítélet képzésére vonat- .
kozó igény mint jog korrelációja. Kötelességem önmajammalj í>\ r,
mint másokkal szemben, úgv magamnál, mint m á s o k n á l ^ jfelentj. ^ >
" ti Q
HMU , "Mománj:
i\CJ Kar

W - V,*'
20

kező értéket felismerni, s az ebből származó igényt elismerni.

A kötelesség s a jog mindig egymás mellett, mindig egy-
mással viszonyban, korrelációban jelentkezik, tekintet nélkül
arra, hogy mindkettőnek egy Én az alanya, vagy egymás-
sal szemben álló két É n szerepel, a kötelesség és a jog
alanyaként. És azt hisszük, ez nem szójáték, ez n e m a logika
rabulisztikája, h a n e m vérből való élet. Mert vegyük pl. a dologi
jog legelső intézményét, a tulajdonjogot, amely a tulajdonosnak
a dologhoz való viszonyát jelzi, ahol a jognak és kötelességnek
egy az alanya. Mit jelent itt a jog és kötelesség korrelációja? Te-
gyük fel, többé-kevésbbé bizonyos szertelenséggel, h e g y minden
való, amelyen a változás, az élet történik, egy bizonyos pillanat-
ban egyetlen ember tulajdonába kerül, vagy a tulajdonosok kar-
tellbe lépnek, a kötelesség híjján a szubstanciában lévő értéket
csak a maga, vagy a kartelltagok hasznára kívánják fordítani.
Nem nehéz belátni a bekövetkező halotti csönd ideglépő erejét.
A kötelességtudatban morajló erőforrás azonban igába fogja a
szellemet, azt élre állítja, hogy az erkölcsneveléssel habituált aka-
rat a joggal éljen és az értékrendnek megfelelően úgg éljen, hogy
megfelelő mértéktartással igazságos legyen. Hogy ezt a köz ér-
deke kívánja így, vagy az erkölcstan írja elő, vagy az istenképi-
ség gondolatának kötelességszerű megélése követeli, az nem fon-
tos. Ez jog, amely a kötelességgel mindig korrelációban van; a
jog éppen azért mindig jogviszony, s az igazságosság mérlegén
az adott helyzet szerint ítélendő meg, hogy abban a jog vagy a
kötelesség tartóján állunk-e, vagy hova kell állnunk. A jog n e m
azonos a kizárólagossággal, vagy korlátlansággal. De éppen azért
mindig különbség teendő a jog és annak használata között.
Ugy hisszük, n e m szükséges természetjogról beszélnünk, mert
hogy az ember eszes természetéhez, rendeltetésszerű életéhez mi-
lyen akaratkészség, milyen benső készség szükséges, s ezt minő
erények megélése adja, megtanít az etika és a vallás. A jog nem
humanizál és nem érzeleg, hanem tudomásul veszi, h o g y az eti-
zált élet objektiválja a becsület eszményét; maga pedig az érték-
világba az Én életének alkotórészeként áll be, s ebből az egység-
ből ki nem léphet anélkül, hogy organikus jellegét fel ne adja, s
mechanizmussá ne váljék. Az élettények és az elvek nem válhat-
nak szét soha egymástól, mert különben tevékenységünkben és
alkotásunkban egyaránt következetlenek, illogikusak leszünk.
Nem szabad előítéletből fennakadnunk, s ránk olvasni, h o g y
a jogot az etikával azonosítjuk, vagy a jogot a vallás óvszereként
tanítjuk. Álláspontunk szerint az etika és a jog az egységből
csak fogalmilag válnak ki önállóan. De ha a jog nem lehet me-
chanizmus, amit különben a római joggal kapcsolatban elég tisz-
tán láttunk s h a a jog nem válhat külön a szubstanciális Én éle-
 21

tétől, s így a jog az ember életének, sőt az ember rendeltetésszerű

életének alkotórésze, akkor ennek az embernek nemcsak a meta-
fizikai lényege, de vérrel harcolt élete is minden vonatkozásban
ennek a lényegnek megfelelően, istenképiségéhez méltó megíté-
lést igényel.
Azt, hogy mi a jognak a lényege, vagy mondjuk mi alkotja
a jog essentiáját, a fentiek után az értékmegjelöléssel nem lehet
kétséges: a jog lényege, essentinja, legbensőbb tartalma az az
érték, amelynek védelmezője és biztosítékaként nativálódik és
érvényesülést igényel. Csak az a kérdés most, hogyan érvényesül
a jog, miben válik a jog az egység organikus részévé, miben ala-
kul valósággá, miben nyer létezést, exisztenciát? Hogyan emeli
az értékeket önmagával együtt életté? Miben objektívalódik a jog
lényege? Más szóval: mi emeli potenciális helyzetéből aktuali-
tásba? Álláspontunk szerint a kereset jog.
Úgyhogy tehát, míg a jog lényege a létező, vagy megvalósí-
tandó értékben, egyszóval az értékéletben, — addig exisztenciája,
aktivitása pedig a keresetjogban van. A jog és keresetjog tehát
mint a jogélet létmozzanatai fogalmilag így alakulnak: a jog az
értékélet biztosítéka, a keresetjog a jog biztosítéka. A jogban az
élet, a kerestjogban a jog nyer biztosítékot, védelmet. A jog az
élet, tevékenység és érték, védelme, a keresetjog a jog. védelme.
A jog mindig védelmi élet.
A jog láthatólag nem hatalom és n e m uralom, a törvény
korlátai között. A jog n e m uralom, a törvény n e m korlát. A jog
elvileg, a törvény gyakorlatilag az értékélet biztosítéka. Csak is-
mételhetjük, h o g y az élet és az elvek n e m válhatnak el egymástól,
m é g kevésbbé divergálhatnak. Az élet legfeljebb nem valósít meg
minden elvet teljesen, a jogélet legfeljebb n e m alakít minden
elvet jogelvvé, de amíg életként igényel érvényesülést, a felismert
összes értékek vonalában kell biztosítékként jelentkeznie, mégha a
törvény palástját hordja is magában, vagy a nemzetközi jog szent-
ségét emeli magasba, mert létezése a keresetjoggal a perben mér-
legre kerül. Ez ugyan még lehet elv, de előbb-utóbb feltétlen érvé-
nyesülést igénylő elv. A jog élet: egyéni, társadalmi, állami és ál-
lamközi élet, s ha emberméltóságunk, vagy istenképiségünk alap-
ján rendeltetésünk szemüvegén keresztül nézzük, úgy az: egyéni,
társadalmi, állami és államközi vonatkozásban egyaránt csak mint
értékélet juthat exisztenciához. A jog nem egyéni, még kevésbbé
társadalmi, állami, vagy államközi hadszíntér, vagy politikai
sakkfigura, hanem a végtelennel kapcsolt állandóság, mellyel
szemben minden efemer jellegű értékelés, vagy minden
érzelmi alapon megtagadott igazságosság, vagy megtagadott
mértéktartás önmaga felett hirdeti a halálos ítéletet. Az igazsá-
gosság tárgya filozófiailag a jó, a jogélet szempontjából pedig a
22

felismert társadalmi és szerkezeti értékek, vagy értékeszmék. Az

igazságosság mindig jóravaló készség, s a szerkezeti értékélet a
belső etikai értékéletben jut győzhetetlen alaphoz. Erkölcs és
jog az életegységben részek, amelyek fogalmilag u g y a n külön-
bözők, de tisztázottság esetén az életegység mellőzhetetlen
alkotórészei.
A jog essentiája és exisztenciája, lényege és létezése nem fo-
galmi alkotóelemek, hanem védelmi életformák. A keresetjog n e m
a jognak az exisztenciális eleme, hanem a jognak csak egyik élet-
formája, létmozzanata. A keresetjog nem téngálladéki elem, ha-
nem védelem; a magánjog keretei közül kiemelkedő jog, a jog-
nak a védelme.
Közbevetőleg feltehető a kérdés, mi van az olyan jogszabály-
lyal (pozitív normával), amely nem ilyen értékek mellett áll.
Csak ismételhetjük fenti álláspontunkat: a jognak n e m célja' az
erkölcsnevelés, a destruálás pedig nem lehet feladata. A jog köz-
vetlenül, vagy közvetve, de mindig csak értékek mellett f o g h a t
biztosítékként helyet. Tehát még ha áll is, mondjuk, általában az
a godolat, hogy a norma többet jelent ma, mint értékvédelem,
bár nehezen tudjuk ennek gyakorlati jelentőségét elképzelni, en-
nek mégis az értékélet közvetett szolgálatában kell jelentkeznie.
A felismert társadalmi és szerkezeti értékekkel szemben norma
semmiféle érdeket nem védhet. Tehát bármennyire is kényszerít
bennünket, h o g y a jog közvetett értékélet védelmének figyelembe-
vételével az É n védelmét a jogon túlmenőleg is keressük, s azt
az államban, mint legmagasabb organizációban nézzük, ezt n e m
tehetjük. Nem mondhatjuk, hogy a jog az értékélet védelmé, az
állam pedig a normaélet védelme volna. Mert ezzel egyrészről
szükségszerűen tanítanunk kellene a természetjogot, másrészről
pedig az államot felszabaditanók olyan norma létesítésére, amely
csak a hatalom, a nyers erő kifolyása volna. A jogot ismét mecha-
nizmussá tennők, s vele szemben megint kizárólag etikai és szo-
ciális kérdésekkel kellene operálnunk.
A jog a kötelességgel való relációja folytán mindig viszonyt
fejez ki: az embernek a dologhoz, vagy személyhez, vagy állam-
hoz való viszonyát; aszerint, hogy a védett érték közvetlenül ma-
gánérdek, vagy közérdek szolgálatában áll-e. Sőt, talán ma már
nemcsak szabad, de kötelességünk beszélni tovább az egyén és
állam, vagy általánossabban a személy és az állam nemzetközi,
vagy államközi viszonyáról aszerint, hogy a jelentkező érték az
ember, az emberiesség érdekében nativálódott, vagy védelmet en-
nek érdekében igényel. Hogy konkrét esetekben az elválasztás
nem könnyű feladat, az bizonyos, de az elvek és tények egy-
öntetű figyelembe vételével a megoldás mindig lehetséges.
Egyébként a legközvetlenebbül előttünk álló példa a per.
 23

Csupán megemlítjük, hogy még a jogászat közhiedelme szerint is

a per és csak legújabban a polgári per, a magánjog érvényesíté-
sének az eszköze. A közjog, még pedig úgy a közigazgatási jog,
mint az államjog n e m részesült a keresetjoggal védelemben. Ta-
l á n hatalomként élt a köztudatban, s fogalmával ellenkezett a
védelem gondolata? Vagy talán csak keret volt, amelynek elv-
szerű megélését a diszkrécionalizmus lett volna hivatva biztosít
tani? Vagy talán a hatalom és védelem közötti fogalmi ellentét,
nemkülönben a diszkrécionalizmus homálya kikapcsoltnak volt
tekinthető a természetjog vagy a skolaszticizmus osztó igazságá-
nak a tanításában? Ne kutassuk, nagyon messze vezetne külö-
nösen a természetjoggal és törvénnyel adott jogrendben a iustitia
különböző formáinak az elhelyezkedése és annak megfelelő érté-
kelése. Nem lehet kétséges, hogy a jogtudomány, s abban első-
sorban a jogfogalom, valóban a filozófia legmélyén van. S h a a
filozófiában már Platón tanítása szerint is az első szabály: a sok
valóság egy fogalom alá rendelése (Politeia, 538. c.), a jogot az
öntevékeny Én egységes életének egységes fogalmi tényálladékkal
próbáltuk részévé tenni. Etikai, társadalmi, gazdasági és jogi élet-
ben az É n mint egység mindig létvonatkozásban ítélendő meg, s
védelmet, jogot csak az értékélet igényelhet.
Bárhogyan próbálkozunk az értékéletet a maga egészében és
egységében az egységes jogfogalommal védelem alá vonni, mégis
csak sok érték és mögötte sok érdek potenciális inferioritásban
marad a keresetjoggal exisztenciához jutott reális jogélettel szem-
ben. Ez utóbbi megtalálta az egységhez való kapcsolatot, léte-
zése és hovatartozása n e m kétséges, m í g az egységből kimaradt
rész a hatalom játékakép vegetál, Ezért mondjuk, h o g y a jog
akárminö jelző alatt szerepel, köz, vagy magánjelző alatt, s akár-
minő érdek szolgálatában jelentkező érték mellett áll, még pedig
tekintet nélkül arra, h o g y felismerjük-e azt, vagy nem, alapjában
mindig jog, mindig értékbiztosíték, s exisztenciája a keresetjog-
ban van. Á keresetjoggal minden érték mérlegre kerül a perben,
s minden érték megkapja a maga helyét az egységben, az igaz-
ságosságnak megfelelően. A kereset jog több, mint a magánjog
kereshetősége, mint a magánjogi jogviszony egyik tényálladéki
eleme. A kereshetőség a már felismert érték biztosítéka, a kere-
setjog ellenben általában mindn érték biztosítéka.
Kiérezhető, hogy a keresetjoggal szabadul ki az élet a korlát
gondolatköréből, a keresetjoggal válik az élet életté, a kereset-
joggal képviselt exisztenciában válik a jog feltétlenül rendeltetés-
szerű énem alkotórészévé.
Az egyén vagy általábon a személy közjogi, illetve a személy
és állam nemzetközi vonatkozású élete is lépten-nyomon termel
a szerkezeti értéktalajon, az igazságosság vonalában értékeket.
24

É s a jog, mint biztosíték, a nativitás pillanatában ott van mel-

lette: felismertük-e azt, vagy nem. A kereset jog ennek a jognak a :
biztosítékaként épp azért van, hogy minden értékelismerésre vo-
natkozó igény a perben mérlegre kerülhessen: ha tényleg van,
ítélet alapján tudatunk elé álhasson, valósággá legyen, a jogban*
az egységbe kerülhessen, létezéshez jusson. Az ember méltósá-
gának, istenképiségének, továbbá a szabadságnak, egyenlőség-
nek és minden társadalomszerkezeti értéknek milyen nyilt b e v o -
nulást ad ez minden Én szívébe és lelkébe. Karakterek hatalom-
talaja épül ezzel észrevétlenül.
Az azonban, h o g y (nem szólva itt a közigazgatási jogról)
főleg a közjog és a nemzetközi jog hogyan jusson a keresetjog-
ban biztosítékhoz, vagy exisztenciához, a jövő feladata. D e h o g y
ezt a hogyant meg kell oldani az emberiség nevében, a jog mint
értékélet biztosíték fogalmával megfelelően, nem lehet kétséges.
Egyrészről a szuverenitás fogalmának homályossága, másrészről
a Nemzetek Szövetségében éledő világorganizáció bizonytalan cél-
kitűzése sokáig valószínűleg nem lesznek és nem lehetnek ebben
a vonatkozásban akadályok.
A per közjog-e, vagy magánjog. A keresetjog á perben éli a
maga normaéletét és mert a jog általában értékvédelem, kérdés
h o g y a keresetjogban minő érték kíván védelmet. H a csupán a
polgári pert tartjuk szem előtt, s annak tárgyaként egész általá-
nosságban a magánjogi viszonyt jelöljük meg, egy olyan jogvi-
szonyt, amely magánérdek szolgálatában nativálódott, a jog adott
egyetemes fogalma mellett is a per a tényálladékában kereshető-
séggel bíró jog érvényesítési eszközeként tűnik fel. Igen, de a ke-
resetjogban éppen exisztenciális jellegénél fogva több van, m i n t
a magánjogi viszonyban nativált érték védelme. A keresetjog ál-
talában az egységben való feltétlen létezés biztosítéka, a jog éle-
tének a biztosítéka, az aktivitás védelme. Míg egyfelől védi lefelé
a magánérdeket, felfelé az Én rendeltetésszerű életét védő jognak
a biztosítékaként a társadalom és állam életét. A polgári per
célja éppen az, h o g y a magánérdeket szolgáló érték védelmén ke-
resztül a köznek ezen érdekét is szolgálja. Éppen azért jön létre,
h o g y egy konkrét esetben, egy konkrét jogviszonyra vonatkozó-
lag az igazságos élet normáját ítéletben meghatározza. A mérték-
tartás, az igazságos élet, s az arra vonatkozó tudat nemcsak az
egyén, hanem elsősorban a köznek az értéke, s az emellé állt vé-
delem természetszerűleg közjog.
Ha a jog mindig viszonyt fejez ki, a per mint a keresetjog
normaélete, szintén jogviszony, s közjogi jellegénél fogva közjogi
viszony. De kik között áll fenn?
A felperes keresetjogával kötelességszerűen fordul az állam-
hoz. Viszont az állam felségjoga alapján, illetve közegei útján a
 25

bírói joghatóság alapján, kötelességszerűen lép be a keresetjog for-

maéletébe, a perbe. A keresetjogban levő korrelatív elemek egyiké-
nek alanyává válik. Átveszi annak az értéknek a képviseletét, amely
a keresetjogot a magánjogi viszony tényálladékából kiemeli, s köz-
joggá teszi. Ő nem a felségjoggal van jelen, hanem a felségjoggal
az állam részére biztosított közérdek védelmének a szerepét veszi
át. Ezzel adva van egyúttal az is, hogy a per, mint jogviszony,
kik között áll fenn. Úgyhogy a per egy sajátlagos, törtvonallal
rajzolható kettősoldalú közjogi viszony: fennáll egyrészről a fel-
peres és az állam, másrészről alperes és az állam között. Egy-
séges tényálladék. ,
Ennek a gondolatnak a gyakorlati igazolása egyebkent
a pervezetésnél és a tulajdonképeni percselekmények alakulásá-
nál tisztán realizálódik.
Eredményként tehát megállapíthatjuk, hogy a jog az auto-
nóm- és társadalom szerkezeti értékekkel formát vett kötelesség-
szerű élet és annak eredményeként jelentkező érték védelme; rö-
viden: a jog az értékélet védelme, biztosítéka, a keresetjog pedig
a jognak a védelme. És a jog, minthogy a kötelezettseg vele al-
landó korrelativitásban van, mindig viszonyt fejez ki, s minthogy
a keresetjog normaéletét a perben éli ki, a per is szükségszerűen
jogviszony, perjogviszony.