GALAKTIKA 38

Tudományos-fantasztikus antológia F. L. Wallace: A kísérleti bolygó

(Kolozsvári Papp László fordítása) 3
Keith Laumer: A dögvész (Elek István fordítása) 19
Keith Laumer: Üzenet egy idegennek (Elek István fordítása) 35
Keith Laumer: Háborús ereklye (Elek István fordítása) 48
Sámathy Tamás: A völgykatlanokban általában posta sincs 58
Jacques Sternberg: A kérészek (Szoboszlai Margit fordítása) 63
Szepes Máriai A bizonytalansági faktor 72
Czeslaw Chruszczevvski: A város (Murányi Beatrix fordítása) 82
Eva Maria Mudrich: A kísérlet (Tóth Mária fordítása) 85
Herbert W. Franke: Az öregek lázadása (Tóth Mária fordítása) 91
Guy Scovel: A Vész erdejében (Szoboszlai Margit fordítása) 97
Szoboszlai Margit: Hogyan készítsünk enciklopédia-csemegét? 118
Fazekas László: A manna-gép 123
Kuczka Péter: Kötetünk képeiről 127
F.L. WALLACE
A Kisérleti bolygó
A bolygóra érkezésük első reggelén a parancsnok kilépett az
űrhajóból. Alig virradt. Hafner hunyorgott a hajnali fényben; aztán
kimeresztette a szemét, és sietve visszament. Három perccel később
a biológus kíséretében ismét kilépett.
- A múlt éjszaka azt mondtad, hogy nincs semmi veszély - mondta a
parancsnok. - Még mindig ez a véleményed?
Dano Marin kerekre nyitotta a szemét.
- Ez.
Nyilatkozatából azonban hiányzott a meggyőződés; hangja zavarról
árulkodott. Bizonytalanul vigyorodott el.
- Ezen nincs mit mosolyogni. Később beszélünk.
A biológus az űrhajó mellett állt, és az alvó telepesek csoportja felé
lépkedő parancsnokot figyelte.
- Mrs. Athyl - szólt a parancsnok, és megállt az alvó alak fölött.
Az asszony ásított, megdörgölte a szemét, oldalt fordult és fölült. A
takaró, aminek be kellett volna burkolnia, valamiképpen eltűnt. Nem
volt rajta a köntös sem, amit az alváshoz vett magára.
Az asszony felöltötte annak a nőnek a testtartását, aki döbbenten
azon kapja magát, hogy tudta és beleegyezése nélkül meztelen.
- Semmi baj, Mrs. Athyl. Nem vagyok leselkedő. Addig is, úgy vélem,
valami ruhát kellene magára vennie. - A telepesek nagy része ébren
volt már. Hafner parancsnok feléjük fordult. -
Amennyiben nincs megfelelő ruhájuk az űrhajón, a raktárostól majd
kapnak. Magyarázat később.
A telepesek szétszéledtek. Nem voltak túlzottan szégyenlősek
egymás között, különben nem lettek volna képesek másfél évet
együtt tölteni egy zsúfolt űrhajón. Mindazonáltal
megrázkódtatás volt számukra az, hogy ruhátlanul ébrednek föl, és
sejtelmük sincs arról, hogy ki vagy mi tüntette el a holmijukat az
éjszaka folyamán. Megdöbbenésük sokkal nagyobb volt, mint
zavaruk.
Az űrhajó felé menet Hafner parancsnok megtorpant.
- Van valami elgondolásod?
Dano Marin megvonta a vállát.
- Honnan lenne? A bolygó épp annyira új nekem, mint neked.
- Ez nem vitás. Csakhogy te vagy a biológus.
Marinra, aki egyetlen természettudósa volt egy telepesekből és
építészekből összeállt csapatnak, az a sors várt, hogy egy sereg olyan
kérdést tesznek föl neki, amiről sejtelme sem volt.
- Föltehetően éjszakai rovarok - vélekedett. Ez meglehetősen
gyengén hangzott, de Marin emlékezett arra, hogy a régebbi időkben
a sáskák alig egy óra leforgása alatt termőföldeket csupaszítottak le.
Megtehették-e ugyanezt az emberi ruházattal, anélkül hogy az
embereket fölébresztették volna? - Majd utánanézek. Amint kisütök
valamit, értesítelek.
- Rendben - bólintott Hafner, és bement az űrhajóba.
Dano Marin a liget felé ballagott, ahol a telepesek aludtak. Hiba volt
engedélyezni azt, hogy ott lent térjenek nyugovóra, de amikor a
kérés elhangzott, semmi értelme nem volt azt megtagadni.
A zsúfolt űrhajóban töltött tizennyolc hónap után, magától
értetődően, mindenki friss levegőre és
arra vágyott, hogy levelek susogjanak a feje fölött.
Marin átvizsgálta az erdőcskét. A berek elnéptelenedett; a telepesek,
férfiak és nők egyaránt, eltűntek az űrhajó belsejében, valószínűleg
azért, hogy fölöltözködjenek.
A fák alacsonyak voltak, a levelek sötét palackzöld színben
játszottak. Elszórtan óriási, fehér virágok verték vissza a nap fényét,
s ez még nagyobbaknak tüntette föl őket, mint amekkorák voltak. Ez
nem a Föld volt, ennél fogva a fák nem lehettek magnóliák. De
Marint liliomfákra emlékeztették, és később is mindig így emlegette
őket.
A hiányzó ruhák kérdése nevetséges volt. A Biológiai Vizsgáló
Bizottság sohasem tévedett - a melléfogás azonban most nyilvánvaló
volt. A bizottság a bolygót a legalkalmasabbak közé sorolta az Ember
megtelepedése szempontjából az eddig fölfedezettek között. Kevés
rovar, semmiféle veszedelmes vadállat, a legmegfelelőbb éghajlati
viszonyok. A bizottság Boldogságnak nevezte el az égitestet, mivel ez
a szó illett rá leginkább. Az egész terület hatalmas és kellemes
rétségnek tetszett.
Nyilvánvalóan voltak a bolygón olyan dolgok, amik elkerülték a
Biológiai Vizsgáló Bizottság figyelmét.
Marin letérdelt, és nyomok után kutatott. Amennyiben a rovarok a
felelősek, néhányuknak döglötten, összepréselődve ott kellett
maradnia, hiszen a telepesek forgolódtak álmukban. A földön
semmiféle rovar nem volt, sem élő, sem holt.
Marin csalódottan egyenesedett föl, és lassan átsétált a ligeten.
Lehet, hogy a fák a tettesek. Az éjszaka folyamán valamiféle gázt
bocsáthattak ki magukból, ami képes föloldani az anyagot, amiből a
ruhákat készítették. Merész föltevés, de nem elképzelhetetlen. Marin
összemorzsolt egy falevelet a tenyerében, és hozzádörzsölte a ruhája
ujjához. Szúrós szagot érzett, de nem történt semmi. Ez persze még
nem cáfolta meg az elméletet.
Fölpillantott az ágak között a kék napra. Bár távolabb keringett,
nagyobb volt, mint a Nap. A Boldogságon a „Nap” és a bolygó közötti
távolság nagyjából azonos volt a földivel.
Csaknem elkerülte a figyelmét az aljnövényzetből reá meredő két
csillogó szem. Majdnem, de mégsem, hiszen a biológia felségterülete
a légkör legalján kezdődik; magában foglalja a bozótot és a benne
lakozó apró él lényeket is.
Marin lecsapott rá.
A kis lény visítva menekült. Kiűzte a ligetet övező pázsitra. Amikor
megragadta, a teremtmény úgy remegett, mint a kocsonya. Gyöngéd
szavaira az állat rettegése elcsitult.
Amíg visszavitte az űrhajóhoz, az állat elégedetten rágicsált a
zubbonyában.
Hafner parancsnok gondterhelten nézett a kalitkába. A lény
azonosíthatatlan volt, aprócska, mint holmi fejletlen rágcsáló.
Bundája ritkás, ragacsos és undort keltő; nem lett volna a
szőrmepiac slágere.
- Ki tudjuk irtani? - kérdezte Hafner. - Legalább helyileg.
- Nehezen. Megbontanánk a biológiai egyensúlyt. - A parancsnok
értetlenül pillantott föl. Dano Marin szolgáltatta a magyarázatot. -
Tudod, hogyan dolgozik a Biológiai Ellenőrző Bizottság.
Amint fölfedeznek egy megfelel nek látszó bolygót, kiküldenek egy
műszerekkel fölszerelt felderítőűrhajót. A hajó, alacsonyan röpülve,
végigpásztázza a bolygó jó részét, és a hajón lévő műszerek
följegyzik a lenti állatok idegáramát. A műszerek érzékelik minden
agyvelővel rendelkező lénynek az idegrendszeri fölépítését,
beleértve a rovarokat is.
- Ily módon az Ellenőrzés meglehetősen pontos fogalmat alkot a
bolygón élő állatokról és viszonylagos megoszlásukról. A felmérés,
természetesen, néhány fajt mutat ki. Feladatkörébe tartozik továbbá
az idegrendszer-sémáknak a valóságos állattal való
összehasonlítása, különben ezek a minták mikrofilmre rögzített,
értelmetlen kacskaringók maradnának. A fölmérés szerint ez az állat
egyike a bolygó mindössze négy emlős fajtájának, s egyben a
legelterjedtebb.
Hafner fölmordult:
- Ha tehát kipusztítjuk ket, mások özönlenek ide a környező
területekről?
- Így van. Föltehet en több millió van belőlük ezen a félszigeten.
Természetesen, ha egy védőgátat emelnénk a szárazfölddel
összekötő keskeny átjárón, helyileg ki tudnánk irtani őket.
A parancsnok mogorván bámult. A védőfal megvalósítható, de több
munkát igényel, mint amennyit rá tud szánni.
- Mivel táplálkoznak? - kérdezte hirtelen.
- Úgy látszik, mindenből esznek egy kicsit. Rovarokat, gyümölcsöt,
bogyót, diót, kaktusz-és gabonafélét. - Dano Marin elmosolyodott. -
Azt hiszem, mindenevőknek nevezhetjük őket; most, hogy
hozzáférkőztek a ruháinkhoz, azt is megzabálták.
Hafner nem mosolygott.
- De hiszen a ruháink, föltehetően, rovarállóak.
Marin vállat vont.
- Rovarállóak a tizenhetedik bolygón. De a tizennyolcadikon egy
olyan kis szörnyeteggel találjuk magunkat szemközt, amelynek
minden addiginál jobbak az emésztőnedvei.
Hafner aggodalmasan nézett rá.
- Várhatóan tönkreteszik a vetéseinket.
- Már épp azt akartam mondani, hogy nem. De aztán ugyanezt
kijelentettem a ruháinkkal kapcsolatban.
Hafner határozott.
- Nos, te felelsz a termésért. Találj valami módot arra, hogy kiűzd
őket a földekről. Amíg föl nem építjük a hálótermeket, mindenki az
űrhajóban alszik.
„Külön lakosztályok sokkal alkalmasabbak volnának a település
számára ebben az időszakban”
- gondolta Marin. De ezt nem neki kellett eldöntenie. A parancsnok
ütemterv szerint intézkedett.
- A mindenevők… - kezdte Marin. Hafner ingerülten bólintott.
- Láss munkához - mondta, és továbbment.
A biológus sóhajtott. A mindenevő valóban gyanús kis teremtmény
volt, de szó sem lehetett arról, hogy ő legyen a legfontosabb dolog a
Boldogságon. Például, miért él olyan kevés szárazföldi állatfaj a
bolygón? Hüllők nincsenek, de nagy számban vannak madarak;
emlős is mindössze négyfajta.
Valamennyi hasonló bolygó hemzsegett a természeti élet különböző
változataitól. A Boldogság, látszatra megszólalásig hasonló feltételek
között, nem fejlődött. Miért?
Mivel a kérdés érdekesnek látszott. Marin megkérdezte a Biológiai
Ellenőrzést erről a sajátos megosztottságról. De most, úgy tetszik, a
hóhér szerepébe kényszerül.
Benyúlt a ketrecbe, és kiemelte a mindenevőt. Az emlősök jelenléte a
Boldogságon nem ment meglepetésszámba. A párhuzamos fejlődés
elve indokolta létüket. Hozzávetőlegesen azonos körülmények
között rendszerint hasonló állatok fejlődtek ki.
A Föld egykori megszenesedett erdőiben éltek olyan lények, mint ez
a mindenevő - ebből a primitív eml sb l fejl dött ki az összes többi. A
Boldogságon az evolúciónak ez a fajtája nem így ment végbe. Vajon
mi fékezte meg a természetet, hogy nem aknázta ki tulajdon
fejlődési lehetőségeit? Ez volt a tényleges kérdés, nem az, hogyan
irtsák ki ezeket az állatokat.
Marin injekciós tűt döfött a mindenevőbe. Az állat fölvisított, majd
elernyedt. A biológus kiszivattyúzott egy adag vért, aztán
visszahelyezte az állatot a kalitkába. Egy sereg dolgot megtudhat
róla, ha megpróbálja a vért alkotó elemeire bontani.
A raktáros, bár beszédhangja is épp elég harsány volt, fölüvöltött.
- Hol találtad ezt az egeret? - kérdezte a biológus.
- Ott ni - mondta a raktáros dühösen.
Marin odabámult. Szemmel láthatóan egér volt.
Mielőtt a biológus megszólalhatott volna, a szállásmester fölhorkant:
- Nehogy azt mondd, hogy ezek csupán egérszerű lények. Ezt tudom.
A kérdés az, hogyan irthatnám ki ket.
- Próbálkoztál méreggel?
- Mondd meg, milyen mérget kell használni, és én használni fogom.
Nem volt könnyű válaszolni erre a kérdésre. Mi hat mérgezően egy
olyan állatra, amit sohasem látott, és semmit sem tudott róla? A
Biológiai Vizsgáló Bizottság szerint ez az állat nem létezett.
Az ügy nem várt módon komollyá vált. A település el tudta látni
önmagát, és ezt eleve számításba vették. A telepesek újabb
csoportjának érkezése csupán három év múlva volt esedékes. A
településnek lehetőleg élelmiszer-tartalékokat kellett fölhalmoznia,
hogy élelemmel lássa el a megszaporodó létszámot. Amennyiben
nem tudják beraktározni az általuk termelt élelmiszert, legalább
olyan biztonságosan, mint a sűrített táplálékokat, a tartalék nem lesz
elegendő.
Marin alaposan átvizsgálta a raktárhelyiséget. A hodály a telepes
élet szokásos korai építménye volt. Nem volt szépnek mondható, de
meglehetősen szilárdan állt. Öntött salak padlózat, lábnyi vastag,
kimerevített falak, hasonló, lemezből készült mennyezet. Az egészet
molekuláris cement tartotta össze, ami egyben légmentessé is tette.
Ablaka nem volt; a közlekedés két ajtón keresztül történt. A
raktárnak teljes biztonsággal kívül kellett rekesztenie a rágcsálókat.
Az alaposabb vizsgálat ismeretlen eredetű repedésre hívta föl a
figyelmet. A padló olyan kemény volt, mint az üveg; egyetlen állat
sem tudta volna átrágni magát rajta, de mint az üveg, a padló
törékeny volt. Az az expedíció, amely a raktárát építette, nyilván
sietett, hogy mielőbb visszatérhessen a Földre, s nem végzett olyan
gondos munkát, mint kellett volna; ennek következtében a padló itt-
ott vékonyabb volt. Azon a helyen, ahol súlyos felszerelési tárgy
nehezedett rá, a padló berepedt. Egy föld alatt közlekedő állat itt
könnyen beférk zhetett.
Nem rendelkeztek épülettel, amelyben egy másik raktárát
létesíthetnének, és túl késő volt ahhoz, hogy segítsenek ezen a
hiányosságon. Az egérszer állatkák bevették magukat oda és meg
kellett állapítani, hol tartózkodnak.
A biológus fölegyenesedett.
- Csípjetek el néhányat elevenen, és majd meglátom, mit tehetek.
Reggelre egy tucatnyi élő példányt vittek be a laboratóriumba. Ezek
már valóban egérhez hasonlítottak.
Az állatok reagálása zavarba ejtő volt. Nem volt kettő sem közöttük,
amely érzékeny lett volna ugyanarra a méregre. Az a vegyület, ami
egyiküket a perc tört része alatt kikészítette, semmit sem ártott a
másik egészségének és virgoncságának, az a méreg pedig, amivel
Marin meg akarta fékezni a mindenevőket, teljesen hatástalannak
bizonyult.
A raktárépület fosztogatása folytatódott. A fekete és fehér egerek, a
szürkék és barnák, a rövid termetűek és hosszú fülűek - vagy
fordítva - tovább zabálták a sűrített ételeket, és fölprédálták azt,
amit nem tudtak megenni.
Marin összeült a parancsnokkal, a saját szemszögéből eléje tárta a
problémát, és elmondta, hogy szerinte hogyan lehetne leküzdeni a
vészt.
- De mi nem építhetünk más raktárat - érvelt Hafner. - Legalábbis
addig nem, amíg az atomerőmű be nem indul. És akkor is másra kell
majd fordítanunk az energiát. - A parancsnok a tenyerébe hajtotta a
fejét. - A másik megoldás jobban tetszik. Készíts belőle egyet, és
próbáld ki, hogyan válik be.
- Én háromra gondoltam - mondta a biológus.
- Egyet - szögezte le Hafner. - Nem tékozolhatjuk a felszerelést, amíg
nem tudjuk, hogyan válik be.
Ebben persze igaza volt. Épp annyi eszköz állt rendelkezésükre,
amennyit három űrhajó elhozhatott. De ha többet hoznak, a
településnek arra is szüksége lett volna. Ez a felszerelés
vésztartaléknak számított; utánpótlásra nem gondolhattak.
Marin átadta a meghatalmazást a mérnöknek. Időközben, saját
felelősségére, ismét átvizsgálta a leírást. Ha már nem kaphatott
belőle annyit, amennyit akart, legalább egy jobbhoz szeretett volna
hozzájutni.
A készülék két nap alatt elkészült.
A raktárépületben, egy kis faládában helyezték el. A láda nyitva állt,
a készülék kipattant belőle, és higgadtan várakozott.
- Macska! - rikoltott elégedetten a raktáros. Kezét a borzas, fekete
robot felé nyújtotta.
- Ha megérintettél már egy akármilyen egeret, kapd el onnan a
kezed - figyelmeztette a biológus. - A szagra éppolyan érzékeny,
mint a látványra vagy a hangra.
A raktáros gyorsan visszahúzta a kezét. A robot zajtalanul eltűnt a
föltornyozott anyagok labirintusában.
Egy héttel később, bár maradt még egér a raktárban, ezek már nem
jelentettek veszélyt.
A parancsnok az irodájába hívatta Marint; az iroda egy kis, szilárdan
megépített házban volt, amit a település központjában emeltek. A
telep megnövekedett, az állandóság jellegét öltötte.
Hafner a székében ült, és elégedetten legeltette tekintetét a
gyarapodó településen.
- Szerencsés kimenetelű volt ez az egérvész - mondta. A biológus
bólintott.
- Szerencsés, ha leszámítjuk azt, hogy itt semmiféle egérnek nem lett
volna szabad léteznie. A Biológiai Ellenőrzés…
- Felejtsd el - mondta a parancsnok. - Mindenki téved, még a B.E. is. -
Hátradőlt, és komolyan nézett a biológusra. - Volna egy feladat, amit
ki kell adnom. Épp most szűkében vagyok az embereknek. Ha nincs
ellene kifogásod…
A parancsnok mindig szűkében volt a munkaerőnek. Szűkében lett
volna még akkor is, ha a bolygó időközben túlnépesül, és kapásból
talált volna embert, aki a feladatot ellátja. Dano Marin nem volt
Hafner közvetlen alárendeltje; a Biológiai Ellenőrző Bizottság adta
őt kölcsön az expedícóinak. Mindazonáltal helyes lépésnek látszott
együttműködni a parancsnokkal. Marin fölsóhajtott.
- Nem olyan fekete az ördög, ahogyan festik - mondta Hafner, élesen
ejtve a szavakat.
Elmosolyodott. - Hoztunk magunkkal egy földgépet. Szeretném, ha
te kezelnéd.
Amióta alaposan belemerült a kutatásaiba, Dano Marín
fölszabadultabb volt, és ez meg is látszott rajta.
- Az élelmiszert leszámítva, készleteinket nagyobb részt importáljuk
- magyarázta Hafner. - Ez nehéz és hosszadalmas folyamat, és
mindent, amit csak tudunk, nekünk kell a bolygón előteremtenünk.
Szükségünk van kőolajra. Sok keréknek kell itt forognia, és
valamennyinek olajra lesz szüksége. Idővel átfogó tervet készítünk,
de addig is sokat nyernénk vele, ha üzembe helyeznénk egy
termékeny olajmezőt.
- Úgy véled, hogy a Boldogság geológiája azonos a Földével? Hafner
széttárta a karját.
- Miért ne lenne? A Boldogság a Föld szeretetreméltó ikertestvére.
„Hogy miért nem? Azért, mert az ember ezt nem mindig tudja
megállapítani a külszín alapján -
gondolta Marin. - Olyannak rémlik, mint a Föld, de az-e valójában?”
Jó alkalom volt ez a Boldogság történetének földerítésére.
Hafner fölállt.
- Amint készen vagy, egy technikus kivisz a földgéphez. Nézz be
hozzám, mielőtt indulsz.
A földgép tulajdonképpen nem volt földgép. Egy grammnyi port
vagy sziklát sem emelt ki vagy mozdított el valami más módon a
helyéről. Segítségével a felszín alá, a gyakorlatilag elérhetetlen
mélységbe lehetett lepillantani. A nagy kezelőfülke elég tágas volt
ahhoz, hogy egy ember minden kényelmetlenség nélkül ellakhasson
benne egy hétig.
Ezt a földröntgenező készüléket egy rendkívül erős ultrahang-
generátor működtette, hozzá tartozott továbbá egy berendezés,
amely a sugárnyalábot lövellte be a bolygó belsejébe. Ez volt az
adóberendezés. A vevőkészülék egy hanghatáson alapuló lencséből
állott, amely összegyűjtötte a meddő mélységből visszaverődő
hangnyalábokat, villamos energiává, ezt pedig
képpé alakította át, amit egy képernyőre vetített ki.
A tízmérföldnyi mélységből érkező kép homályos volt, de elég jó
minőségű ahhoz, hogy ki lehessen venni rajta a földrétegződés főbb
vonulatait. Három mérföld mélységben a kép
összehasonlíthatatlanul jobb volt. A készülék föl tudta fogni és
képpé tudta átalakítani az elföldelt pénzdarabról visszaverődő
hanghullámokat, de úgy, hogy a dátumot is látni lehetett rajta.
Olyan volt ez a geológusnak, mint a mikroszkóp a biológus számára.
Dano Marin, aki biológus volt, tudta értékelni a hasonlóságot.
A félsziget csúcsáról indult, és a földnyelv felé araszolva, keresztül-
kasul bejárta a területet.
Módszeresen fésülte át a terepet. Éjszaka a földgépen aludt. A
harmadik nap reggelén olajnyomra bukkant, és délutánra már
bejelölte az olajmezőt.
Nyilván nyomban vissza kellett volna térnie, de most, hogy olajat
talált, sokkal tudatosabban látott hozzá a kutatáshoz. Föntről
indulva, függőlegesen haladva átvizsgálta a felszín alatti réteg képét.
A kép épp fordítottja volt annak, aminek lennie kellett volna. Néhány
lábnyira a felszín alatt ként a négy emlős faj nagy mennyiségű
megkövült maradványa halmozódott egymásra. A mókusszerű lény
és a nála sokkal megtermettebb legelésző állat erdőlakó volt. A
bolygón csupán két fajta sík vidéki állat élt; ezek, nagyságukat
tekintve, az erdőlakókhoz hasonlítottak.
Az első néhány láb után, ami nagyjából tizenkétezer évnek felelt
meg, jóformán semmiféle állati maradványt nem talált. A kövületek
mindaddig nem bukkantak föl újra, amíg olyan mélységig nem
hatolt, amit a földi erdők elszenesedésének korszakával társíthatott.
Ettől kezdve a korszaknak megfelelő állatok következtek. Ebben a
mélységben és alább a Boldogság története nagyjából azonos volt a
Földével.
Nem értvén a dolgot, ismét átvizsgált egy tucatnyi, egymástól távol
eső helyszint. Az eredmény minden esetben azonos volt: az első
tizenkétezer évben kövület-történelem, majd százmillió évig
nagyjából semmi. Innen kezdve könnyű volt nyomon követni a
biológiai fejlődés fonalát.
Ebben, a hozzávetőlegesen százmillió évvel ezelőtti időszakban
valami rendkívüli dolog történt a Boldogságon. De mi volt ez?
A kutatást az ötödik napon rádióhivás szakította félbe.
- Marin.
- Igen. - Lenyomta a vevő billentyűjét.
- Milyen hamar tudsz visszaérni?
Marin a légifelvétel-térképre pillantott
- Három nap. Ha sietek, kettő.
- Legyen kettő. Az olajjal ne törődj.
- Találtam olajat. De mi a baj?
- Jobban meg tudod állapítani abból, ha magad látod, mint az én
leírásomból. Amint visszaértél, megbeszéljük.
Marin kelletlenül visszapakolta a műszereket a földgépbe.
Megfordult vele, és a tereppel mit sem törődve, alaposan
megdübörögtette a motorokat. A keréktalpak magasra kavarták a
port a levegőben. Az állatok nyüszítve menekültek el le. Mivel az
erdőcske meglehetősen kicsi volt, megkerülte, hiszen ha átgázol
rajta, forgácsokat hagyott volna maga után.
Nehézkesen befaroltatta a gépet a település közelében levő
állomáshelyre. Mindenki a raktárépület körül nyüzsgött. Elektromos
targoncák gördültek ki és be, egy megtisztított szabad területre
szállították át a készleteket. Hafnert a raktár egyik sarkában találta,
a mérnökkel tárgyalt.
Közeledtére Hafner megfordult.
- Fölcseperedtek az egereid, Marin.
Marin lepillantott. A robotmacska a padlón hevert. Letérdelt és
megvizsgálta. A macska acélváza össze volt törve; az egészet
csúnyán összevissza görbítették. Szívós műanyag bőre leszaggatva, a
belsejében rejlő finom gépezet felismerhetetlen masszává
összegyúrva-rágcsálva.
A macska körül húsz-harminc minden képzeletet fölülmúlóan
hatalmas patkány feküdt. A macska harcolt; a döglött állatoknak le
volt tépve a feje, vagy ki voltak belezve, felismerhetetlenségig össze
voltak marva. De a robot számbeli fölénnyel került szembe.
A Biológiai Vizsgáló Bizottság azt állapította meg, hogy a
Boldogságon nincsenek patkányok.
Ugyanezt leszögezte az egerekről is. Vajon mi volt tévedésének a
magyarázata?
A biológus fölállt.
- Mit szándékozol tenni ellenük?
- Monolit szerkezet , két láb vastag, öntött salak padlójú raktárházat
építünk. Ide szállítunk át minden romlandót.
Marin bólintott. Ezt kell tenni. Mindehhez persze időre és energiára
van szükség, de az egészet elvégezheti a nemrég üzembe helyezett
atomreaktor. Addig minden egyéb építkezést föl kell függeszteni.
Nem csoda, hogy Hafner föl volt dúlva.
- Miért ne készíthetnénk nagyobb macskákat? - javasolta Marin. A
parancsnok elfintorította az arcát
- Nem voltál itt, amikor kinyitottuk az ajtókat. A raktár hemzsegett a
patkányoktól. Ugyan hány robotmacskára volna szükségünk - ötre,
ötvenre ? Fogalmam sincs. A mérnök mindenesetre azt mondta,
hogy három nagyobb macska megépítéséhez van elegendő
alkatrészünk. Azt, amelyik ott döglik, nem tudja megmenteni.
„Még nem találkoztam olyan mérnökkel, aki ezt belátná” - gondolta
Marin.
Hafner folytatta:
- Amennyiben többet akarunk, az űrhajó elektronikus számológépét
kell szétszednünk. Ezt nem engedélyezem.
Ezt nyilvánvalóan nem is engedélyezhette. Mindaddig, amíg a
következő expedíció újabb telepeseket nem hoz, az űrhajó volt az
egyetlen láncszem, ami összekapcsolta őket a Földdel.
Egyetlen épeszű parancsnok sem engedhette meg, hogy
megbénítsák az űrhajót.
De miért rendelte őt vissza Hafner? Pusztán azért, hogy tájékoztassa
a helyzetről?
Hafner akárha megsejtette volna a gondolatait.
- Éjszakára megvilágítjuk a raktárból kiköltöztetett készleteket.
Addig, amíg az élelmiszert az új épületben helyezhetjük el, őrt
állítunk mellé, töltött fegyverrel. Ez körülbelül tíz napig fog tartani.
Időközben beérik a villám-gabonánk. Attól tartok, hogy a patkányok
élelemszerzés végett elárasztják majd a termőföldeket. Jövőbeni
élelmiszer-tartalékaink megóvása céljából mozgósítanod kell az
állataidat.
A biológus fölcsattant.
- De a rendelkezések megtiltják, hogy bármilyen állatot szabadon
engedjen az ember egy bolygón addig, amíg átfogó kutatással meg
nem ismeri azokat a lehetséges kórokat, amelyek fölléphetnek.
- Ez tíz-tizenkét év. Kényszerhelyzetben vagyunk, és én vállalom a
felelősséget, írásban, ha kívánod.
A biológus valóban megrettent. Egy újabb, nyulakkal elárasztott
Ausztrália, vagy annak a bolygónak az esete alakulhatott ki, amelyet
a csigák kerítettek hatalmukba - és nem tehetett ellene semmit.
- Biztos vagyok benne, hogy az állataimnak semmi hasznát nem
vesszük az ilyen nagyságú patkányokkal szemben - tiltakozott
Marin.
- Hoztál magaddal hormoninjekciókat. Nyomd beléjük.
A parancsnok elfordult, és az építkezésről kezdett tárgyalni a
mérnökkel. Marin összeszedte a döglött patkányokat, és a későbbi
vizsgálat céljából hűtőszekrénybe rakta őket.
Ezt követően visszavonult a laboratóriumba, és kidolgozott egy
kúrát azoknak a háziállatoknak, amelyeket a telepesek magukkal
hoztak. Mindenekelőtt beinjekciózta és mindaddig gondosan figyelte
őket, amíg át nem estek a növekedés első megrázkódtatásán. Látván,
hogy életben maradnak, szaporítani kezdte ket.
Aztán visszatért a patkányokhoz. Feltűnő
volt a méreteikben észlelhető változatosság.
Belsejükben minden szabályos volt. Valamennyi szokásos szervük
megvolt, csupán a méretarányok különböztek a megengedettnél
nagyobb mértékben. A fogaik sem voltak egyformák. Egyeseknél a
törékeny állkapocsban néhány hatalmas agyar gyökerezett;
másoknak aprócska fogaik voltak, amelyek egyáltalán nem illettek
össze a masszív csontozattal. Ez volt a legképtelenebb állatfaj,
amivel a biológus valaha is találkozott.
Estefelé inkább megérezte, mint hallotta az építőberendezések halk
duruzsolását. Kinézett a laboratóriumból, és megpillantotta a fölfelé
gomolygó füstöt. Alighogy a növényzet szénné égett, a füst elillant,
és forrósághullámok reszkettették az égboltot.
A telepesek egy dombon építkeztek. A bozótban kúszó-mászó apró
élőlények a legsebezhetőbb pontot, az élelmiszer-tartalékot
ostromolták meg. Egyetlen bokor, de még egy fűszál sem
ágaskodott a dombon, amikor a telepesek végeztek.
Foxterrierek. A múltban, a mezőgazdálkodás korszakában
vadászkutyák voltak. Kis termetük a kártékony rágcsálók
üldözésében vált hasznukra. Eltartásukat tulajdonképpen a
magtárakban és a gabonaföldeken szolgálták meg, és a betelepített
bolygókon, ahol a körülmények megismétlődtek, egy ideig ugyanez
volt a feladatuk.
Azok a kutyák, amelyeket a telepesek magukkal hoztak, foxterrierek
voltak. Gyorsasagukat megőrizték, lobogott bennük a rágcsálókkal
szembeni vadászszenvedély, de már nem voltak olyan kicsik. Marin
sikeresen birkózott meg azzal a nehéz feladattal, hogy - miközben a
kutyák szelindek nagyságúvá növekedtek - semmit se veszítsenek
ügyességükből és gyorsaságukból.
A patkányok benyomultak a villámgabona-táblákra. A villámgabonát
a telepes bolygók szükségleteire kísérletezték ki. Elvetése, beérése
és learatása mindössze egy hetet vett igénybe.
Négyszeri vetés nyomán a talaj termékenysége kimerült, de egy
telepes bolygó első éveiben ez mit sem számított, hiszen bőségesen
volt termőföld.
A villám-gabonában a patkányáradat egyre nőtt, mire a kutyákat
rászabadították a rágcsálókra.
Az ebek vadászgatva kóborolták be a földeket. Rohanás,
összecsattanó állkapocs, meglendülő fej
- és a patkány elroppantott hátgerinccel hengeredett félre. A kutyák
a következő rágcsáló után vetették magukat.
A kutyák addig portyáztak és mészároltak, ameddig csak láttak. Este
kimerülten és vérrel borítva - ami többnyire nem a saját vérük volt -
tértek meg. Marin telenyomta őket antibiotikumokkal, bekötözte
sebeiket, vénán keresztül táplálta és álomba injekciózta őket.
Reggel serkentő szérummal ébresztette, és föltüzelve küldte harcba
őket.
Két napba került, amíg a patkányok megtanulták, hogy napközben
nem táplálkozhatnak. Nem olyan sokan ugyan, de jöttek éjszaka.
Bemásztak a szőlőskertekbe, és belakmároztak a
gyümölcsből. Elropogtatták az érőfélben levő búzát, és
megdézsmálták a veteményeket.
A következő napon a telepesek fölszerelték a fényszórókat. A velük
levő kutyák elriasztották azokat a patkányokat, amelyek, bár a nap
magasan volt, elég ostobák voltak ahhoz, hogy fosztogassanak.
Szürkület előtt egy órával Marin visszaparancsolta a kutyákat, és
kényszerpihenőt rendelt nekik. Sötétedés után föloldotta a
pihenőjüket, és a támolygó ebeket kiterelte a földekre. A patkányok
szaga új életet öntött beléjük; ha nem is mozogtak olyan gyorsan,
éppúgy buzogtak a tettvágytól, mint egyébként.
A patkányok nem egyesével, kettesével vagy hármasával jöttek a
környező mezőkről, mint azelőtt; ez alkalommal egységben
özönlöttek. Visongva, a füvet susogtatva áramlottak a termőföldek
felé. Sötét volt, és bár Marin nem láthatta, de hallotta őket.
Megparancsolta, hogy a hatalmas fényszórókat fordítsák a földek
felé.
A patkányok megtorpantak, esetlenül forgolódtak a vakító fényben.
A kutyák reszkettek és szűköltek. A rágcsálók továbbmeneteltek, és
Marin szabadon engedte az ebeket.
A kutyák támadásba lendültek, de a derékhaddal nem mertek
megütközni. Elkapdosták a csellengőket, és zárt alakzatba
kényszerítették a patkányokat. A rágcsálók ebben a helyzetben
megtámadhatatlanok voltak.
A telepesek megfelelő berendezés segítségével elégethették volna az
egybeterelődött patkánysereget, de ilyen berendezésük nem volt, és
évekig nem is szerezhették be azt. Ha lett volna is ilyesmi a kezük
ügyében, használata veszélyeztette volna a termést, amit - ha lehet -
meg akartak menteni. Ez a feladat a kutyákra várt.
A patkányhadoszlop eljutott a term föld szélére és ott fölbomlott.
Egységbe tömörült ellenséget alkothattak volna, és együtt
maradhattak volna, de az élelem közelében
megfeledkeztek az összetartásról, és szétáramlottak - az éhség volt a
megosztójuk. A kutyák könnyedén üldözőbe vették ket. Egyenként
terítették le a kiéhezett rágcsálókat, és evés közben gyilkolták le
őket.
Virradatra a patkányvésznek befellegzett.
A következő héten a telepesek arattak, előkészítették az élelmet a
tároláshoz, és azonnal elvetették az új gabonát.
Marin a laborban ült, és megkísérelte kielemezni a helyzetet. A
települést csapás csapás után érte, és valamennyi az élelemmel volt
kapcsolatos. Önmagában mindenik vészhelyzet jelentéktelen volt, de
együttesen a bukáshoz vezethettek. Akárhogy nézte-forgatta, nem
rendelkeztek a Boldogság betelepítéséhez szükséges eszközökkel.
A tévedést, úgy látszik, a Biológiai Vizsgáló Bizottság követte el; nem
jelezték olyan kártevők jelenlétét, amelyek veszélyeztették az
élelmiszer-utánpótlást. Függetlenül attól, hogy a parancsnok mit
tartott róla, a bizottság értette a dolgát. Ha egyszer azt állították,
hogy a Boldogságon sem egér, sem patkány nincs, akkor nem is volt
- nem volt akkor, amikor a vizsgálatot elvégezték.
A kérdés így tevődött fel: mikor jöttek és hogyan kerültek ide?
Marin ült, a falat bámulta, és gondolatban hipotéziseket
sorakoztatott föl, majd, hogy egy sem állta meg a helyét, sorban
elvetette őket.
Pillantása a falról a mindenevő, a mókusszerű erdei lény kalitkájára
siklott. Ez az állat -a legelterjedtebb a Boldogságon - megszokott
látvány volt a telepeseknek.
És mégis, ez az állat sokkal jelentősebb volt, mint hitte. Lehet, hogy
ez az egyszerű, jelentéktelen külsejű állatka a legjelentősebb lény
volt, amivel az Ember a számtalan bolygón, ahol megtelepedett,
szembetalálta magát. Minél tovább nézte, annál inkább
meggyőződött erről.
Csöndben ült, figyelte a moccanni sem merő teremtményt. Ült, míg
besötétedett, és a mindenevő belefogott normális tevékenységébe.
Normális? Ez a szó érvénytelen volt a Boldogságon.
A közjáték a mindenevővel egy kérdést vetett föl benne. Ebből egy
újabb adódott; úgy érezte, hogy a választ is meg tudja adni rá, de
ehhez több adatra, további megfigyelésekre volt szüksége.
Gondosan fölszerelte műszereit a település határában. Csupán ott és
nem máshol lappanghatnak azok az információk, amelyeket meg
akart szerezni.
Hosszú időt töltött a földgépben, és folytatta a már elkezdett
kutatásait.
Végre kiformálódott a teljes helyzetkép.
Amikor már biztos volt a dolgában, fölkereste Hafnert.
A parancsnok derűsen fogadta; jókedvű volt, hiszen a település
zökkenésmentesen teljesítette a maga elé tűzött feladatokat.
- Foglalj helyet - mondta nyájasan. - Rágyújtasz?
A biológus leült, és elvett egy cigarettát.
- Gondolom, szeretnéd tudni, honnan kerültek el az egerek - kezdte a
biológus. Hafner mosolygott.
- Többé már nem kellemetlenkednek nekünk.
- Megállapítottam a patkányok eredetét is.
- Megfékeztük őket. Jó munkát végeztünk.
„Ellenkezőleg” - gondolta magában Marin. Azon töprengett, hogyan
is fogjon bele tulajdonképpeni mondókájába.
- A Boldogság Föld-típusú éghajlatú és topográfiájú bolygó - mondta.
- Az volt az elmúlt tizenkétezer évben. Körülbelül százmillió évvel
ezt megelőzően is ugyanolyan volt, mint a Föld a megfelelő történeti
korszakában.
Marin megfigyelte a parancsnok arcán elömlő udvarias érdeklődést,
amivel ezt a nyilvánvaló dolgot tudomásul vette. Igen, ez kezdettől
fogva nyilvánvaló volt. Az ebből adódó következtetések azonban
nem azok.
- A százmillió, illetve a tizenkétezer év közötti időszakban valami
történt a Boldogsággal -
folytatta Marin. - Az okát nem tudom; ez már a kozmikus
történelemmel függ össze, és mi sohasem fogjuk kideríteni. Akármi
is volt az ok: megváltozó naptevékenység, a bolygó belsejében rejlő
erők egyensúlyának megbomlása vagy talán váltakozó sűrűségű
csillagközi porfelhővel való találkozás - a Boldogság éghajlata
mindenesetre megváltozott.
A változás elképesztő erejű volt, és megszakítás nélkül folytatódott.
Valamikor, száz millió évvel ezelőtt a Boldogság erdői elszenesedtek.
Dinosaurusokra emlékeztet gigantikus ragadozók és apró
emlősállatok lappangtak ezekben az erdőkben. Az első nagy változás
kipusztította a dinosaurusokat, ahogyan ez a Földön is történt. De
nem pusztította ki a mindenevő sokkal primitívebb ősét, mert ez az
állat alkalmazkodni tudott a változó körülményekhez.
Hadd érzékeltessem egy példával, hogyan változtak meg a
körülmények. Egy adott terület néhány év leforgása alatt
elsivatagosodhatott; később őserdővé változhatott át. Még később
ezen a helyen jégmező alakulhatott ki. És ez a körforgás, heves
változatokban, ismétlődhetett. Mindez egy mindenevő
élettartamának megfelel , rövid idő alatt mehetett - ment is - végbe.
A változások hosszú ideig folytatódtak. Hozzávetőlegesen százmillió
évig ilyen létfeltételek voltak a Boldogságon. Ezek a körülmények
nehezen segíthették az állati kövületek épségben maradását.
Hafner átlátta ennek jelentőségét, és feszülten várakozott.
- Az a véleményed, hogy ezek az időjárásbeli kilengések tizenkétezer
évvel ezelőtt hirtelen abbamaradtak? Föltételezhető, hogy
újrakezdődnek?
- Nem tudom - vallotta meg a biológus. - Amennyiben ez érint
bennünket, hozzávetőlegesen meg tudjuk állapítani.
A parancsnok keserűen bólintott.
- De még mennyire, hogy érint. „Előfordulhat, hogy érint” - gondolta
a biológus.
- A lényeg az, hogy ennek a korszaknak az átvészelése nem volt
könnyű - mondta. -A madarak elröpülhettek és el is röpültek a
sokkal kellemesebb éghajlatú vidékekre; egy egész sereg túl is élte.
De csupán egyetlen emlősfaj vergődött keresztül ezen az időszakon.
- Ez nem áll - jegyezte meg Hafner. - Az égitesten négy,
nagyságrendben a mókus és a víziló között elhelyezkedő faj él.
- Egyetlen faj - ismételte makacsul Marin. - Ezek valamennyien
ugyanahhoz a fajhoz tartoznak.
Ha a nagyobb állatok létfenntartásához szükséges élelmiszertartalék
fölszaporodott, az úgynevezett apró faj megnőtt. És fordítva - ha az
élelem mennyisége bármilyen faj számára csökkent, a következő
nemzedék, amely nyilvánvalóan folyamatosan jött világra, olyan
nagyságra állt át, aminek a létfenntartásához megfelelő
élelmiszertartalék állt rendelkezésre.
- Az egér - dünnyögte halkan Hafner.
Marin mintegy önmagának fejezte be a gondolatot.
- Amikor mi megérkeztünk, nem élt itt egér. Az egereket a mókusra
emlékeztető mindenevők szülték.
Hafner bólintott.
- És a patkányok?
- A patkányok a következ nagyságrend. Végül is, ha figyelembe
vesszük a körülményeket, talán már a ragadozó nagyvadak is
megjelentek.
Hafner gyakorlati ember volt, ahhoz értett, hogy irányítson egy
kolóniát. Az elmélet nem volt erős oldala.
- Mutációról lenne szó? De én azt hiszem…
A biológus elmosolyodott. Mosolya vékony és feszes vonallá
kerekítette a száját.
- A Földön előfordulhatott mutáció, az egyik fajból a másikba való
átcsapás. Itt csupán normális fejlődési adaptációval van dolgunk. -
Megrázta a fejét. - Sohasem mondtam még, de a mindenevők, noha
képesek átvedleni egy földi állattá, nem rendelkeznek sem génekkel,
sem kromoszómákkal. Öröklődés persze náluk is van, de hogy ez
hogyan történik, nem tudom.
Mindamellett az átöröklés végbemegy, de ezt a külső körülmények
olyan erőteljesen befolyásolják, amivel még nem találkoztam.
Hafner lehorgasztotta a fejét.
- Ezek szerint mi sohasem szabadulunk meg a veszedelemtől. -
Összekulcsolta, majd széttárta a kezét. - Kivéve természetesen azt az
esetet, ha minden állati életet kiirtunk a bolygóról.
- Radioaktív porral? - kérdezte a biológus. - Ennél rosszabbat is
túléltek.
A parancsnok egy másik lehetőséget mérlegelt.
- Elhagyhatjuk a bolygót, és ezzel megszabadultunk az állatoktól.
- Túl késő - mondta a biológus. - Meg fognak jelenni a Földön és
valamennyi bolygón, ahol megtelepedtünk.
Hafner rámeredt. Ugyanaz a kép formálódott ki a tudatában, amit
Marin már végiggondolt. A Boldogság gyarmatosítására három
űrhajót küldtek ki. Egyik itt maradt a telepesekkel, biztonsági
eszközként arra az esetre, ha valami előre nem látott dolog történik.
A másik kettő visszatért a Földre azzal a hírrel, hogy minden
rendben van, és további készletekre van szükség. Ezek az űrhajók
állatfajtákat is vittek magukkal a bolygóról.
A ketrecek, amikben az élőlényeket szállították, biztonságosak
voltak. De egy ott világra jövő, kisebb faj kiszabadulhatott, és lehet,
hogy már észrevétlenül és szabadon tenyészik az űrhajó
raktárterében.
Semmit sem tehettek annak érdekében, hogy föltartóztassák az
űrhajókat. És mit gyanított a biológus, mi történhet, ha ezek egyszer
elérik a Földet? Először egy új patkányfajta jelenhet meg.
Számítani lehet a mutációjukra. Bizonyos ismeretek nélkül ezeket
képtelenség lesz kapcsolatba hozni a Boldogságról idekerült
fajokkal.
- Itt maradunk - mondta a biológus. - Tanulmányozzuk ket, és
mindent megteszünk, amit csak tehetünk.
A Földön levő hatalmas épülettömbökre gondolt. Túl nagy
befektetés lett volna lerombolni és féregteleníteni azokat.
Embermilliárdokat nem költöztethettek ki a Földről arra az időre,
amíg ez a munka elkészül.
Nem települést hoztak létre a Boldogságon, hanem egy hatalmas
kísérleti laboratóriumot.
Meghódítanak egy bolygót, és elveszítenek tíz vagy még több hozzá
hasonlót, mire a mindenevők káros tulajdonságait végre
fölszámolják.
Érdes állati hörgés szakította félbe a biológus gondolatmenetét.
Hafner fölkapta a fejét, és kinézett az ablakon. Összeszorított ajakkal
lekapott egy puskát a falról, és kirohant. Marin utánalódult.
A parancsnok a földek irányába igyekezett, ahol a második
villámgabona ért. Egy halom csúcsán megállt és letérdelt. A fegyver
tárcsáját a legnagyobb hatásfokra állította, célzott és tüzelt. A lövés
magasra sikerült; a parancsnok elhibázta a mezőn cserkész állatot.
Barnán füstölgő kopár folt jelent meg a zöld növényzet között.
Most sokkal gondosabban célzott és ismét tüzelt. A lövedék elsivított
az állat pofája mellett. A mellső lábát érte. A vadállat magasra, a
levegőbe szökött, és holtan, összepörkölődve esett vissza.
Megálltak az elejtett állat fölött. Szőrének mintázatát leszámítva
egészen jó tigrisutánzatnak látszott. A parancsnok megpiszkálta az
állatot a cipője orrával.
- Kipusztítottuk a patkányokat a raktárból, mire kivonultak a
földekre - mormogta a parancsnok. - Kutyák segítségével kiűztük
őket a földekről, mire tigriseket szültek.
- Könnyebben boldogulunk velük, mint a patkányokkal - mondta
Marin. - A tigriseket lelőhetjük.
A nagymacska mellett talált, széttépett kutya fölé hajolt.
A másik kutya nyüszítve közeledett a mező távolabbi része felől,
ahová félelmében menekült.
Bátor kutya volt, de nem mérkőzhetett a nagy húsevővel. Az eb
vonított, és a párja pofáját nyaldosta.
A biológus fölemelte a szétszaggatott kutyát, és a laboratórium felé
indult.
- Úgysem tudod megmenteni - szólt mogorván Hafner. - Megdöglött.
- A kölykei nem döglöttek meg. Szükségünk lesz rájuk. A tigrisek
föltűnésével még nem tűntek el a patkányok.
A kutyafej petyhüdten csüngött le a karjáról, és a vér beszivárgott a
ruhájába, míg Hafner kíséretében fölbaktatott a dombra.
- Három hónapja vagyunk itt - mondta hirtelen a parancsnok. - A
kutyák csak két hónapja tartózkodnak a földeken. A tigrisek mégis
fölnövekedtek. Ezt hogyan tudod megmagyarázni?
Marin meggörnyedt a kutya súlya alatt. Hafner sohasem értheti meg
az döbbenetét. Biológus volt, és most minden tudománya csődöt
mondott. Mit magyarázhat meg az evolúció? Az evolúció a szerves
élet története egy meghatározott világban. Erre a világra az evolúció
törvénye nem érvényes.
Az Ember még saját magáról sem tudott mindent, a tudományában
mutatkozó fehér foltokat egyszerű elméletekkel hidalta át. A más
lényekkel kapcsolatos közönye pedig néha határtalan volt.
A születés kérdése egyszer volt; megszámlálhatatlan égitesten
végbement. Szelíd, legelésző élőlények, ádáz húsevők - a legkevésbé
szeretetre méltó állatok is megszülték a maguk kicsinyeit.
Ez mindig is így volt. A fiatalok pedig fölcseperedtek, ivarérettekké
váltak és párosodtak.
Visszaemlékezett arra az estére a laboratóriumban. Az egész a
véletlenen múlott - mi lett volna, ha valahol máshol tartózkodik, és
az egészet nem tudja bizonyítani? Akkor még azt a keveset sem
tudnák, amit tudnak.
Ezt aprólékosan elmagyarázta Hafnernek.
- Amennyiben a túlélési tényez magas, és a nagyságrendben nagy
szóródás mutatkozik, a fiatal egyedek átugorják a fiatalság
időszakát. Minden képességgel fölruházott, kifejlett egyedeknek
születhetnek.
Bár nem abban a mértékben, ahogyan azt eredetileg eltervezték, a
település fejlődött. A villámgabona érése lelassult, és most különféle
fajtákat vetettek. Az új épületek fölépültek, és a beraktározott
élelmiszer-tartalékot a könnyebb áttekintés végett vékony rétegben
szétteregették.
A kölyökkutyák életben maradtak, és egy éven belül fölcseperedtek.
Különleges fölkészítés után kiengedték őket a földekre, ahol
csatlakoztak az öreg kutyákhoz. A patkányok elleni küzdelem
folytatódott; változatlanul sakkban tartották őket, hiszen jelentős
kárt okoztak.
Az eredeti, alakjában nem változó állatfajta valósággal rákapott az
elektromos szigetelő berendezésre. Csak akkor voltak biztonságban,
ha a berendezést egész idő alatt feszültség alatt tartották.
Valahányszor bosszantó árammegszakítás történt, a kapcsolatot
rövid idő alatt helyreállították, és eltávolították a megszenesedett
tetemet. A járműveket légmentesen lezárták, vagy féregtelenített
épületekben parkoltatták. Bár újabb csapás nem következett be, a
veszélyt mégsem sikerült teljes egészében fölszámolni.
Elkövetkezett a tigrisek rohama, de ezek nagy állatok voltak, és
nyomban lepuffantották valamennyit. A tigrisek éjszaka portyáztak,
így a telepesek szakadatlanul őrizték a települést.
Ahol a fényszórókat nem használhatták, az infravörös készülékeket
alkalmazták. A tigrisek olyan gyorsan pusztultak el, ahogyan
megjelentek. Az első után még nem egy kutya veszett oda.
A tigrisek megváltoztak, bár nem alakjukban. Külsőleg hatalmas,
erőtől duzzadó dúvadak voltak. De miközben a mészárlás
folytatódott, Marin egy döbbenetes tényt vett észre - belső
szervezeti fölépítésük fokozatosan egyre kezdetlegesebbé vált.
Az utolsó tigris, amelyet vizsgálat céljából becipeltek hozzá, egy
újszülött állatkölyöknek felelt meg. A csenevész gyomor sokkal
inkább a tej, mint a hús megemésztésére volt alkalmas. Kész csoda
volt, honnan származott az az erő, ami azokat a hatalmas izmokat
irányította. Márpedig tizenöt perccel azelőtt, hogy az állatot
leterítették, ezek az izmok működtek. A tigris nem veszített
életerejéből, bár a betegség már jó ideje hatalmában tartotta.
Ez volt az utolsó tigris, amit elejtettek. Ezt követően a támadások
abbamaradtak.
Múltak az évszakok, és semmi újdonság nem történt. Egy űrhajós
civilizáció, legalábbis ez a töredéke, amit a település képviselt, túl
sok volt annak a teremtménynek, amit Marin, újabban,
„örökállatnak” nevezett magában. Ez a lény a természeti csapásokkal
teljes múltból bontakozott ki, de képtelen volt megbirkózni a
mostoha körülményekkel.
Legalábbis így rémlett.
Három hónappal azelőtt, hogy esedékes volt a következő
telepesgárda érkezése, új állatot fedeztek föl. A földeken nem volt
élelem. Az állat nem tigris volt, hiszen ezek húsevők voltak.
Patkány sem, mert a szőlőt oly módon szüretelték le, hogy egyetlen
rágcsáló sem férhetett hozzá.
Az élelem nem jelentett problémát. A település elégséges
mennyiséget halmozott föl a raktárban. De ha az új állat újabb
veszedelmet jelent, meg kellett tudni, hogyan fogadják. Minél előbb
tudják meg, milyen állatról van szó, annál jobban tudnak védekezni
ellene.
A kutyák használhatatlanok voltak. Az állat csak akkor cserkészett a
földeken, amikor az ebek nem voltak ott, és a telepesek csak akkor
támadhattak, ha tudják, hogy az állat a termőföldeken tartózkodik.
A telepeseket kötelező őrségbe rendelték, de az állat elkerülte őket.
Már egy hete strázsáltak, és színét sem látták az élőlénynek.
Hefner visszarendelte a telepeseket, és az állat által leginkább
látogatott földeken riasztóberendezést szereltetett föl. A készülék
jelezte, hogy az állatok egy olyan termőföldre helyezték át a
tevékenységi területüket, ahol nem volt fölszerelve
riasztóberendezés.
Hafner megbeszélte a dolgot a mérnökkel, aki egy olyan berendezést
szerkesztett, ami a test által kibocsátott hullámokra reagált. Ezt a
készüléket az előbbi földön rejtették el, míg a régi
riasztóberendezést egy másikra költöztették át.
Két éjszakával később, épp hajnal előtt, a készülék csengetett.
Marin a település perifériáján találkozott Hafnerrel. Mindketten
puskát viseltek. Gyalog mentek; bármilyen jármű zaja könnyen
elriaszthatta az állatot. Körbe lopóztak, és hátulról közelítették meg
a földet. A táborhelyen az emberek riadókészültségben voltak.
Készen álltak arra, hogy szükség esetén segítséget nyújtsanak.
Zajtalanul kúsztak a bozótban. A lény a mezőn táplálkozott, alig ütött
zajt, de azért hallották a mocorgását. A kutyák nem ugattak.
Közelebb araszoltak. A Boldogság kék napja fölkelt, és fénybe
borította célpontjukat. A fegyver lehanyatlott Hafner kezében. A
parancsnok összeharapta a fogát, és ismét fölemelte a puskát.
Marin intően nyújtotta ki a karját.
- Ne lőj - suttogta.
- Itt én vagyok a parancsnok. Az a véleményem, hogy veszélyes.
- Persze hogy veszélyes - helyeselt Marin még mindig suttogva. - Épp
ezért nem szabad lőnöd.
Sokkal veszélyesebb, mint hinnéd. - Hafner habozott, és Marin
folytatta: - Az örökállat képtelen volt alkalmazkodni a változó
körülményekhez, és ezért egérré alakult. Mi megfékeztük az
egereket, és a lény patkánnyá változott át. Visszaszorítottuk a
patkányokat, és az állat tigrissé fejlődött.
- Legkönnyebben a tigrissel tudtunk elbánni, úgyhogy a lény egy kis
időre, látszólag megtorpant. De valójában föltartóztathatatlan. Egy
újabb állat formálódott ki, az, amit ott látsz.
Az örökállat két év alatt hozta létre - nem tudom, hogyan. A Földön
egymillió évre volt szükség ahhoz, hogy kialakuljon.
Hafner nem bocsátotta le a puskát, és jelét sem adta annak, hogy ez a
szándéka. Merően bámulta a jelenséget.
- Képtelen vagy belátni ? - erősködött Marin. - Az örökállatot nem
tudjuk megsemmisíteni.
Már megjelent a Földön és a többi bolygókon, patkánynak álcázva
lappang hatalmas városaink raktárterei mélyén. És mi még a saját
földi patkányainkat sem tudtuk kiirtani, akkor hogyan
pusztíthatnánk el az örökállatot?
- Egy okkal több, hogy nekilássunk. - Hafner hangja fakó volt. Marin
fölütötte a fegyvert.
- Jobbak-e az ő patkányaik, mint a mieink? - kérdezte fáradtan. - Az
kártevőik győzedelmeskednek-e majd, vagy a mieink lesznek
erősebbek? Vagy a két fél békét köt, egyesül és kereszteződik
egymással és ellenünk támad? Nem elképzelhetetlen; amennyiben a
kereszteződés során az élve születés hányadosa magas, az örökállat
képes erre.
Még mindig nem érted? Ez egy fejlődési folyamat. A tigris után ezt az
állatot hozták létre. Ha evolutív fejlődésük félbetörik, ha mi ezt
lepuffantjuk, mit fog létrehozni az elkövetkezőkben?
Azzal a teremtménnyel, azt hiszem, nem versenyezhetünk. Ez után
olyan lény következik, amivel én nem akarok szembekerülni.
Meghallotta őket. Fölkapta a fejét, és körülvizslatott. Lassan
odébbsompolygott, és egy közeli erdőcske felé hátrált.
A biológus fölállt és szelíden megszólította. A lény a fák felé rohant,
és megállt az árnyékban, a fák között.
A két férfi a földre fektette a puskáját. Együtt közeledtek a liget felé,
kezüket széttárták, mintegy mutatva, hogy nincs náluk fegyver.
A lény előjött, hogy fogadja ket. Meztelen volt, még nem volt ideje
elsajátítani az öltözködést.
Nála sem volt fegyver. Leszakított egy nagy fehér virágot a fáról, és a
béke jelképeként előrenyújtotta.
- Csodálatos, mennyire hasonlít - mondta Marin. - Felnőttnek látszik,
de vajon befutotta-e az összes idevezető utat? Mi van ennek a
testnek a belsejében?
- Én arra vagyok kíváncsi, hogy a fejében mi van - mondta aggódva
Hafner. A lény nagyon olyannak látszott, mint egy ember.
K O L O Z S V Á R I P A P P L Á S Z L Ó F O R D Í T Á S A VIOLA
JÓZSEF
KEITH LAUMER
A Dögvész
1. A férfi húsz láb távolságból nézett szembe a szörnnyel.
A kincstári öltözék , szürke hajú, zömök termet , a Koka Nine-nak
nevezett világ hatalmas napjától lebarnult Dr. Reed Nolant aligha
ismerték volna meg volt munkatársai, akikkel az egyetemen együtt
töltötte életének korábbi évtizedeit.
Az előtte álló teremtmény még kevésbé tűnt volna ismerősnek.
Súlyos volt, mint egy orrszarvú, agyaras-karmos, mint egy varacskos
disznó, pettyes irhájú, vékony, furcsán ízelt lábakkal. Az agyaras
lehajtotta a fejét, és a gyepet kapálta a patáival.
- Nos jó. Császár - szólt Nolan derűsen -, idén korán jöttél. Ez
nagyszerű; bőséges gyomtermést tettem félre neked. Gondolom,
nemsokára itt lesz a nyáj is…
Leszakított egy vadon növő bőrnövényszárat, lehántotta róla a
szívós héjat, és a nedvdús növénybelet odakínálta az állatnak. A
bennszülött mindenevő előreporoszkált, és elfogadta, amit feléje
nyújtottak, közben ugyanazzal a béketűréssel nézte az embert, mint
minden más nem ehető anyagot.
Három esztendeje, amikor először találkoztak, a dombokról
alázúduló agyarashorda megjelenése néhány rossz percet szerzett
Nolannak. A hatalmas állatok körülszaglászták a sarkát, amint az
egyetlen rendelkezésre álló menedéken csücsült: egy satnya fán,
amelyről a szörny, ha akarja, könnyűszerrel leszedhette volna.
Azután a horda továbbvonult. Nolan most már tapasztaltabb volt, és
nagyra becsülte az állatokat azért az alaposságért, meg azért a
lelkiismeretes gondosságért, amellyel minden érintkezést elkerültek
a földi eredetű idegen veteményekkel. Mint önfenntartó
kultivátorok, gyomszedő gépek és műtrágyaszórók az agyarasok
kevés kívánnivalót hagytak maguk után.
Nolan csuklóján a kommunikátor halkan felberregett.
- Reed, hajó van a lagúnában - közölte egy meglehetősen izgatott női
hang. - Egész nagy hajó.
Szerinted ki lehet az?
- A mi lagúnánkban, Annette ? Nem értem. A felső legelőn vagyok, az
Északi-gerincen túl.
Felhajtok a gerincre, és megnézem. Egyébként itt van a Császár; egy
hét múlva megérkezik a nyáj is.
Nolan felszállt puha kerek terepjárójára, és addig gurult vele felfelé,
amíg egy olyan pontra nem ért, ahonnan széles kilátás nyílt a
zöldellő szántóföldekre és a fiatal gyümölcsöskertekre, amint
aláereszkednek az egy mérföldnyire lev partvonalig, és azon túl a
szigetekkel pettyezett tengerre. A hajó néhány száz yardnyira volt a
parttól, szemlátomást a felé a kikötői rakpart felé tartott, amelyet
Nolan a múlt hónapban fejezett be. Nagy, széles, szürkére festett
hajó volt, esetlennek, de erőteljesnek látszott, mélyen feküdt a
vízben. Annette hallotta, amint a meglepetéstől felmordul.
- Lehet, hogy rákerültünk a turistaútvonalra. Ne törődj vele, kislány.
Nehogy eszedbe jusson sürgősen szendvicseket készíteni. Talán
valamilyen hivatalos szemle. Más senki sem jut eszembe, akit
érdekelhetne a tanyánk.
- Mit keresnek ezek ilyen messze, ezerkétszáz mérföldnyire Toe-
holdtól? Az Iroda eddig sohasem méltatott figyelemre bennünket…
- És ezért hálásak is vagyunk neki. Sose bánd; úton vagyok lefelé.
Meglehet, jólesik majd három év után idegenekkel szót váltani.
Tizenöt perces út volt a magasból le a szántóföldeket határoló
sövények vonaláig. A nemesített gardénia illata megédesítette a
levegőt. Bármilyen gyönyörűek voltak is ezek a virágok, Nolan nem
fényűzésből honosította meg őket: felfedezte, hogy illatuk elrettenti
az agyarasokat. A sövényrendszert Nolan úgy telepítette, hogy
irányítsa a nagy állatok idényhez kötött vándorlását -
a tülekedés jobb szó rá, állapította meg magában Nolan -, amint téli
magaslataikról lefelé özönlenek, hogy a part menti hagyományos
mezőiken legeljenek - azokon a mezőkön, amelyek most intenzív
művelés alatt állnak. Nolan önmagának bevallotta, hogy valószínűleg
a nyájaknak köszönheti a puszta életben maradás és a sikeres
gazdálkodás közötti különbséget.
Nolan tizenkét éves fia, Timmy, a ház feletti ösvényen várta apját.
Nolan megállt, hogy a fiú beugorhasson.
- Kikötnek a mólónál, apa - szólt izgatottan a fiú. - Mit gondolsz, kik
ezek?
- Talán néhány kiránduló bürokrata, Timmy. Népszámlálás vagy
valami hasonló.
Már emberek voltak a mólon, a köteleket erősítették meg. Felzúgott
egy turbina hangja. Egy élénksárga szín , hernyótalpas jármű gurult
le a pallóhídon.
Annette, egy kis barna teremtés, kilépett a házból, hogy csatlakozzék
férjéhez és fiához.
- Szörnyen elfoglaltnak látszanak - szólt, a partra nézve. - Reed, nem
lehet, hogy rendeltél valamilyen felszerelést, amiről nem tudok… ?
- Semmit sem rendeltem. Gyanítom, hogy valaki navigációs hibát
követett el.
- Oda nézz, apa ! - kiáltott Timmy a hajóra mutatva.
Egy fedélzeti daru lánca ereszkedett le egy nyitott hombártetőn át,
és kiemelt onnan egy megrakott palettát, átlendítette a hajó oldala
felett és lerakta a rakpartra. Egy villás targonca felkapta a palettát,
elindult vele és végigment a mólón, azután kigördült a füves partra,
párhuzamos, mély keréknyomokat vágva a pázsitba.
- Apa, az egész tavaszt azzal töltöttük, hogy füvesítsük a partot…
- Annyi baj legyen, Timmy, majd rendbe hozzuk. Ti ketten
maradjatok itt - fordult Nolan Annette-hez. - Lemegyek és
megnézem, mit művelnek.
- Nem akarsz előbb megmosakodni, Reed? Ezek azt hiszik majd,
hogy a béresünk vagy.
- Bár lenne béresünk - mondotta Nolan, és a kiköt felé indult.
A dombtetőről, ahová a házát építette, az út lucfenyőszerű, de kék
tűlevelű fák sűrű csoportjai között vezetett lefelé. Errefelé honos és
a sárga különböző árnyalataiban pompázó vadvirágok pazar
bőségben borították a földet; egy folyó vize zubogott lefelé az
aranyló moszattal borított sziklák között. A földi madarak,
amelyeket Nolan szabadon engedett - és naponta táplált -,
elszaporodtak: csúfolódó rigók, vörösbegyek és papagájok
csicseregtek és csiripeltek otthonosan az erdő idegen árnyékában.
Jövőre vásárolhat majd néhány tucat fenyő - és cédruscsemetét,
hogy tovább bővítse az itteni fafajtákat, miután ebben az
esztendőben a termés első ízben ígér csinos nyereséget…
Amikor Nolan kilépett a fák sűrűjéből, az imént látott jármű fürgén
zakatolt feléje a füves térségen át. Aztán megállt, és egy testes batyu
bukfencezett le róla a földre. A gép újra elindult, és ötvenlábnyira az
elsőtől egy második csomagot dobott le. Folytatta az útját, szabályos
térközökben elhelyezve egy-egy rakományt a tágas gyepszőnyegen.
Nolan átvágott a jármű felé, és akkor érkezett oda, amikor az éppen
újra megállt. Két ember nézett le rá, láthatólag merőben
érdektelenül, egy fiatalabb, gyér kefehajú és egy középkorú kopasz,
mindkettő rossz szabású, de újnak látszó kezeslábasba öltözve.
- Hagyják abba, cimborák - szólt nekik Nolan. - Valami tévedés van a
dologban. Ez a szállítmány nem ide tartozik.
A két ember egymásra nézett. Az idősebbik közülük megfordult, és
hányaveti módon köpött egyet Nolan feje felett. A jármű
továbbindult.
Nolan a hozzá legközelebb lévő csomaghoz lépett. Műanyag
göngyöleg volt, nagyjából kocka formájú, egy-egy oldala két láb. Az
oldalán a következ stencilezett felirat állt: SZÁLLÁS, SZEMÉLYZETI
(FÉRFI) cat 567/09/a10
CAP 20. APSC. CL II.
Nolan továbbment a mólóra, amelyről szünet nélkül gördültek le a
járművek, némelyek emberekkel, mások felszereléssel megrakva. A
turbinák robaja megtöltötte a levegőt, az elégett szénhidrogének
fanyar bűzével együtt. A zűrzavar közepette egy alacsony, vékony
ember állt ott vezetőhelyettesi kezeslábasban, irattartóval a
kezében. Szúrós tekintettel nézte Nolant, amint közeledett.
- Hallja-e - csattant fel -, mit keres maga itt, cimbora? Hová tartozik
és mi az egységszáma? -
Gyorsan átlapozta a papírokat az irattartón, mintha ott találhatná
meg kérdésére a választ.
- Ugyanezt akartam én is kérdezni magától - felelte szelíden Nolan. -
Márminthogy mit keres maga itt? Attól tartok, hogy nem ide akart
jönni. Ez…
Nem vagyok kíváncsi a pimaszkodására! Álljon oda félre, rögtön
jövök. - A kis ember hátat fordított Nolannak.
- Hol találom a vezetőt? - kérdezte Nolan. A másik mintha meg se
hallotta volna. Nolan a hajó felé indult; az emberke utána kiáltott, de
továbbment.
A mólón egy bosszúsnak látszó, keskeny, sápadt arcú fickó tetőtől
talpig végigmérte.
- A vezetőt? - visszhangozta Nolan kérdését. - Mit törődik vele!
Menjen vissza a bajtársai közé.
- Én nem tartozom egyik egységhez sem - magyarázta Nolan
türelmesen. - Én…
- Ne vitatkozzon velem! - csattant fel a fickó, és intett egy nagyobb
termetű embernek, aki a villás targonca műveleteit ellenőrizte. -
Grotz, vegye fel a számát. - Ezzel elfordult.
- Rendben van. Adja meg a számát - szólt fáradt hangon Grotz.
- Egy - mondta Nolan.
- Egy mi? Egy-tíz?
- Maga mondta.
- Helyes. - Grotz feljegyezte. - Már keresik magát, egy-tízes. Jobban
teszi, ha a dolgára megy, mielőtt a farkára lépnék.
- Azt hiszem, ezt kell tennem - mondotta Nolan, és elhagyta a mólót.
2.
Odahaza egyenesen a dolgozószobába ment, és bekapcsolta a
hívódobozt.
- Valamiféle hivatali baklövés - mondotta Annette-nek. - Kénytelen
vagyok Toe-holdot hívni, és megkérdezni, hogy mit tudnak erről.
- De Reed, ez nagyon drága…
- Hiába. Ezek, úgy látszik, túlságosan elfoglaltak ahhoz, hogy
beszéljenek velem.
Nolan kikereste a Koloniális Ügyek Hivatalának kódszámát, és
belyukasztotta a gépbe.
- Reed - szólalt meg Annette az ablak mellől -, ezek valami nagy
sátrakat állítanak fel a pázsiton !
- Tudom…
Egy operátor jelentkezett a vonalban; egy perc múlva Nolant
összekapcsolták a KÜH-vel.
- Azt mondja, Nolan? - kérdezte egy bosszús hivatalos hang. - Igen,
emlékszem a névre…
Nolan röviden felvázolta a helyzetet. - Alighanem valaki
összezavarta a koordinátáit - fejezte be. - Ha az IC-sávon odaszólna
valakinek, aki a vezetőjük…
- Egy pillanat, Nolan. Mi a hajó száma? Nolan megmondta.
- Hm. Egy pillanat… Ja úgy! A hajót az Emberi Előjogok Egyesülete
bérli. Ez természetesen csak félhivatalos szervezet, de nagyon
befolyásos.
- Nem lehet annyira befolyásos, hogy joga legyen az én földemen
tábort verni - állapította meg Nolan.
- Azt hiszem, itt többről van szó, mint egy táborozással egybekötött
kirándulásról, Mr. Nolan.
Az EEE állandó áttelepít tábort akar létesíteni olyan hátrányos
helyzetben lévő személyek számára, akiket túlzsúfoltság miatt
elküldtek a Jóléti Központból.
- Az én igényelt lakóterületemen?
- Nos, ami azt illeti, a maga igénye még nincs végleg elintézve, ezt
maga is tudja. Az ötévi helyben lakás követelménye természetesen
még nincs teljesítve…
- Ez képtelenség. Bíróság előtt ez az álláspont öt percig sem
tarthatná magát!
- Lehet, de évekig tarthat, amíg az ügyet napirendre tűzik. Közben…
nos, attól tartok, nem bátoríthatom túlságosan, Mr. Nolan. Bele kell
törődnie.
- Reed! - kiáltott Annette. - Egy ember villanyfűrésszel vágni kezdi az
egyik szikomorfát!
Nolan az ablak felé fordult. Ebben a pillanatban egy feketére festett
személyautó állt meg a kapu előtt. Felcsapódott az ajtaja, és négy
férfi, egy kövér nő és egy léc vékonyságú ifjú szállt ki a kocsiból. Egy
pillanat múlva Nolan hallotta, hogy kinyílik a ház elülső ajtaja. Egy
kurta, zömök testalkatú férfi lépett be az el szobába, élénkvörös haja
volt, kísérete szorosan mögötte.
- Nos, ez szerencsés lelet - szögezte le egy zsíros hang. - Az épület
elég szilárdnak látszik. Azt hiszem, itt fogjuk berendezni a
főhadiszállásomat. Szállást maguk készítsenek számomra;
szívesebben osztom meg a kincstári szállást külső emberekkel, mert
közel akarok maradni a dolgokhoz.
- Azt hiszem, itt elegendő hely van az egész vezérkar számára,
Fraswell atya - mondotta egy másik hang -, ha megelégszünk
fejenként egy szobával.
A Fraswell atyának nevezett férfi leintette alárendeltjét.
- Ne legyen megijedve, Chester, ha osztozni kell az emberekkel egy
kis kényelmetlenségben.
Emlékeztetem rá… - Amikor meglátta Nolant és Annette-et,
félbeszakította magát.
- Kik ezek? - vakkantotta a totyakos ember. Himlőhelyes arca volt és
széles, mosolytalan szája.
A mellette álló emberhez fordult: - Mit csinál itt ez a fickó, Chester?
- Hallja-e, maga kicsoda? - egy ösztövér, csontos, ferde képű ember
kérdezte ezt éles hangon, előlépve főnöke mögül.
- Nevem Nolan…
- Tudd meg a legénységi számát - vetette közbe egy harmadik.
- Hallja-e, cimbora, mi a legénységi száma? - hadarta a ferde képű.
- Ki ez a nő? - vakkantotta a totyakos. - Világosan megmondtam,
hogy semmiféle etyepetyét nem engedek meg!
- Tudd meg a nő számát - szólt éles hangon Chester.
- Helyes, kérem a legénységi és az egységszámot-lépett előre a hátsó
sorból az ember.- Lássuk a csuklóját, mind a kettőét.
Nolan Annette elé lépett.
- Nincsenek számaink - mondotta. - Nem tartozunk magukhoz. Mi itt
élünk, nevem Nolan…
- Hogyan? - Fraswell atya közbevágott, úgy téve, mintha nagyon
zavarba ejtené a dolog. - Itt élnek?
- Itt élnek? - visszhangozta a helyettese.
- Igen. Az én mólóm az, amely mellett kikötöttek. Ez pedig az én
házam. Magam…
- Ja, igen - bólintott a totyakos férfi, és úgy tett, mint akinek most jut
eszébe valami jelentéktelen adat. - Szóval maga az a fickó, mi is a
neve? Igen, Nolan. Hallottam, hogy maga erőszakos letelepülőként
jogtalan igényeket támaszt.
- Igényem iktatva van Toe-holdban, tíz példányban, közjegyző által
hitelesítve, és az illetékek ki vannak fizetve. Igy hát nagyra
értékelném, ha a holmijukat visszavinnék a hajójukra, és más helyet
keresnének ki a térképeiken. Nem tudom, hová akartak menni, de
attól tartok, hogy ez a hely foglalt.
A totyakos férfi arca kifejezéstelenné vált. Tekintete elsiklott Nolan
bal füle mellett.
- Igénybe vettem ezt a helyet egy bizonyos mennyiségű gazdaságilag
hátrányos helyzetben lévő személy áttelepítése céljából - mondotta
ünnepélyes hangon. - Mi vagyunk az előőrs, hogy
előkészítsük a terepet az áttelepülők számára, akik utánunk jönnek.
Bízom benne, hogy ehhez a jó munkához minden segítséget
megkapok magától.
- A „terep”, ahogy nevezte, történetesen magántulajdon…
- Maga itt önös érdekekről locsog, amikor százak jóléte forog
kockán? - mordult rá Fraswell atya.
Nolan ránézett.
- Miért itt? - kérdezte higgadtan. - Ezrével állnak rendelkezésre a
lakatlan szigetek.
- Céljaink szempontjából ez látszik a legkönnyebben letelepedésre
alkalmassá tehetőnek -
felelte kereken Fraswell. - Becslésem szerint itt egészen jól
elhelyezhető ezer ember…
- Mint bármelyik másik szigeten, nem gondolja?
Fraswell meglepetést mímelt.
- Ostobaság. A part mentén a gyepesített terület eszményi helyszín
az első tábor felépítéséhez; és megfigyeltem, hogy a kincstári adagok
kiegészítésére itt különféle élelmiszernövények állnak
rendelkezésre.
Egy fehér galléros hivatalnokféle jött be a szobába, a kezét dörzsölte.
- Micsoda szerencse, Fraswell atya !- kiáltott. - Egy nem kincstári
élelmiszerkészletre bukkantam, a többi között egy jól megtömött
hűtőszekrényre… - Elhallgatott, amikor meglátta Nolant és Annette-
et.
- Igen, igen, padre - szólt Fraswell -, majd felfektetek egy leltárt, és
gondoskodom róla, hogy minden, amit találtunk, igazságosan legyen
elosztva.
- Találtak… vagy eltulajdonítottak? - jegyezte meg Nolan.
- Miiii ?
- Ezek a maguk derék emberei miért nem tudják megtermelni, amire
szükségük van? A föld elég termékeny…
A hivatalnok nagy szemet meresztett.
- A mi embereink nem bűnözők, akiket kemény munkára ítéltek -
mondotta méltatlankodva. -
Csupán hátrányos helyzetűek. Ugyanúgy joguk van a természet
jótékonyságának élvezésére, mint maguknak, ha ugyan nem több!
- Nem feledkezik meg a különbségtevésről a természet
jótékonykodása és az emberi erőfeszítés eredménye között? A
szomszédos szigeten a természet tartalékai bőségesek. Munkaerő b
ven rendelkezésükre áll. Ha szűzföldet foglalnak el, egy év múlva
saját termésüket takaríthatják be.
- Maga elvárná tőlem, hogy ezeket a szerencsétlen embereket
szükségtelen megpróbáltatásoknak tegyem ki, egyes-egyedül a maga
személyes önzése miatt? - horkant fel Fraswell atya.
- Én művelésre alkalmassá tettem a földet; ők is hozzáfoghatnak,
ugyanúgy, mint annak idején én…
- Én azt az utasítást kaptam, hogy csoportomnak bizonyos
életszínvonalat biztosítsak; minél hamarább érjük el ezt az
életszínvonalat…
- Annál hamarabb visszatérhet a vezérkarhoz, mi?
A papot egy nő követte a szobába. Vastag nyakú, vörös arcú, szürke
haja szennyes fürtökben lógott, szürkésbarna ruhát és ormótlan
cipőt viselt. Felháborodottan nézett Nolanra.
- A föld és ami rajta van, mindenkié - hangoskodott. - Micsoda ötlet,
hogy egyetlen ember próbáljon mindenre rátelepedni! Fogadjunk,
hogy amíg maga itt fényűzően él, és a napot lopja,
hagyná, hogy a nők és a gyerekek éhen vesszenek!
- Hagynám, hogy művelésre alkalmassá tegyék saját földjüket, és
betakarítsák róla saját termésüket - felelte Nolan szelíden. - És
felépítsék saját szállásukat. Ez történetesen az én családom háza. Én
építettem, az erőművel és a csatornarendszerrel együtt.
- Ugyan honnan vette mindehhez a pénzt - tűnődött hangosan az
asszony. - Becsületes embernek nincs ennyi készpénze.
- Hagyd el, Milly - szólt Fraswell elnézően.
- Huszonhét éven keresztül megtakarítottam havi nyolcvan dollárt,
asszonyom - közölte Nolan.
- Méghozzá egy nagyon szerény fizetésből.
- És azt hiszi, hogy ez most mások fölé emeli? - Az asszony nem
tágított. - Nem tud barakkokban élni, mint mindenki más…
- Hagyd el, Miltrude - szólt szelíden Fraswell, és újra Nolanhoz
fordult. - Mr., hm, Nolan, nekem amúgy is szükségem lesz különböz
információkra, miért ne kapjon hát egy fekhelyet itt a
főhadiszálláson? Biztos vagyok benne, hogy jól átgondolta a dolgot,
és egyetért velem abban, hogy első a közösség jóléte, még ha ez
szerény személyes áldozatokat követel is.
- És mi lesz a feleségemmel?
- Elrendeltem, hogy egyelőre itt nem kerülhet sor semmiféle
szexuális barátkozásra.
- Honnan tudhatjuk, hogy a nő a maga felesége? - vetette közbe
Miltrude. Annette levegő után kapkodott és közelebb húzódott
Nolanhoz; a ferde képű férfi megragadta a karját. Nolan előrelépett
és odébb lökte.
- No lám, erőszak, mi? - Fraswell atya úgy bólintott, mint aki meg van
elégedve. - Hívja be Glotzot.
Chester elsietett. Annette megragadta Nolan kezét.
- Jól van - mondotta ez. - Fraswell tudja, meddig mehet. -
Jelentőségteljesen a totyakos férfira nézett. - Ez nem véletlen, igaz-e?
Feltételezem, hogy már egy ideje szemmel tartotta a szigetünket;
megvárta, amíg eléggé előre jutottunk a megművelésével, hogy
érdemes legyen ellopni.
A tagbaszakadt férfi belépett a szobába, és körülnézett. Meglátta
Nolant.
- Hé, maga…
Fraswell atya felemelte egyik kezét.
- Most pedig, Nolan, remélem, abbahagyta a kitöréseit. Amint
mondottam, kap egy fekhelyet itt a főhadiszálláson, feltéve, hogy tud
magán uralkodni.
Egy vékonydongájú, nyápic tizenéves kölyök settenkedett be a
nyitott ajtón át. Félig érett, apró paradicsomot tartott a kezében,
amelyből éppen most harapott egyet.
- Nézd, papa, mit találtam - mondotta.
- Most nem érek rá, Leston - vakkantotta Fraswell atya. Addig
bámult a fiúra, amíg az vállat vont és kiment. Akkor villogó szemmel
Nolanra nézett.
- Paradicsom? - szólt nyomatékosan. - Úgy tudtam, Koka Nine-on
nem terem.
- Egyetlen kísérleti tövem van - közölte komoran Nolan. - Úgy látom,
Leston véget vetett a kísérletnek.
Fraswell atya mordult egyet:
- Nos, várom a válaszát, Nolan.
- Nem hiszem, hogy öröme telnék benne, ha kimondanám, amire
gondolok, Mr. Fraswell - felelte Nolan.
- Úgy - horkant fel az atya. - Így is jó. - Szigorúan nézett Nolanra. -
Nem mondhatja, hogy nem voltam tekintettel magára! Glotz,
Chester, vigyék el őket, és zárják be valahová, amíg észhez nem
térnek.
3.
A szerszámkamra sötétjében, ahová bezárták, Nolan öklének
felhorzsolt bütykeit dörzsölte, és a szél halk sóhajaira, az éjszakai
madarak magányos énekére figyelt - és egy alig hallható, állandó,
kitartó ráspolyozásra, amely a bezárt ajtón túlról jött és betöltötte a
kis helyiséget.
A zaj egy puha csörrenéssel abbamaradt. A kilincs gombja
megfordult, az ajtó kinyílt, befelé, és a résben megjelent egy fiatal
arc.
- Tim! Ezt ügyesen csináltad! - lelkendezett Nolan.
- Szia, papa! - A gyerek besuttyant, és betette maga után az ajtót.
Nolan feléje nyújtotta két csuklóját, amelyek negyed hüvelyk
átmérőjű acélsodronnyal voltak egymáshoz bilincselve.
Timmy befogta a sodronyt a csavarvágóba, és átmetszette a
sodronyszálakat.
- A bokám az ágyhoz van erősítve - súgta Nolan.
Timmy megtalálta a sodronyt és ügyesen keresztülvágta. Egy perc
múlva Nolan és fia már kint voltak. Minden csendes volt, noha a ház
emeleti szobáiban meg odalent, a kikötő táján égett még egy-két
lámpa.
- Anyád? - kérdezte Nolan, amikor elindultak.
- A sátorsoron az utolsóba zárták, lent a tónál. Apa, tudod mit
csináltak ezek? Egy hálóval minden halat kimertek a tóból!
Valamennyi angolnát és pisztrángot! Megsütötték és megették.
- Majd pótoljuk őket… idővel.
- Az biztos, hogy remek az illatuk - ismerte el Tim.
- Volt mit enned?
- Persze. Megtámadtam a konyhát, amíg az a furcsa ajkú, kövér
ember a tricordeóval bajlódott, hogy megtudja, hogyan működik. De
a hivatkozási rendszer kiderítésénél nem jutott tovább.
Dühöngött is az öreg.
A sátorsor mögött haladtak. Az egyikből fény szűrődött ki.
- Ebben van a lánctalpú - közölte Tim.
- Őrök nincsenek? - kérdezte Nolan.
- Nincsenek. Beszéltek róla, de úgy határoztak, hogy nincs rá
szükség.
Az utolsó sátor mögött megálltak.
- Körülbelül itt - mondotta Tim, és hatlépésnyire a saroktól egy
pontra mutatott. - Láttam anyát, közvetlenül, mielőtt felállították a
sátrat.
- Én fogom a kést - mondotta Nolan. - Te húzódj vissza és készülj fel,
hogy iderohanj érte, ha riadóztatnak.
- A fene vigye el őket, apa…
- Ha nálad a kés, újra megpróbálhatod, ha engem elfognak.
Nolan a késsel keresztüldöfte a szívós anyagot. Sziszegve szökött ki
a levegő. Felfelé hasított a
pengével. A sátorból éles kiáltás hangzott, amelyet tompa puffanás
követett. Félretolta a felhasított lebenyt, és beugrott a sátorba.
Annette várt rá.
- Tudtam, hogy jössz - suttogta, és gyorsan megcsókolta. - Fejbe
kellett vágnom - bólintott egy testes alak felé, aki a lábánál hevert.
- Timmy kint van - suttogta Nolan, miközben kisegítette Annette-et a
szövött fal hasadékán át.
A sűrű szövésű műanyag már kezdett megereszkedni.
- Ragtapasz - mondotta a fiú, és egy széles szalagtekercset nyújtott
Nolannak. Gyorsan betapasztották a nyílást.
- És most hová ? - kérdezte Tim.
- Először a házba megyünk - közölte Nolan.
A hátsó kapu zárva volt; Nolan kulccsal kinyitotta. Bent csöndesen a
veremhez ment, kiválasztott két kis pisztolyt és egy könnyű
energiaszórót. Annette a konyhában összeszedett egy kis halom
sűrítményt, amit még nem vittek el a kifosztott raktárakból. Tim a
szerszámkamrából jött csomagokkal.
Amikor újra kint voltak, Nolan megállította feleségét és fiát a
dombok felé vezet út közelében, maga pedig az erőmű felé indult.
Odabent igazított egyet s mást, majd bezárta maga után az ajtót.
Továbbment a szivattyúházba, ahol két nagy szelepet elzárt,
másokat kinyitott. Végül a gépszínhez ment, és bezárta annak
masszív elektromos zárját.
- Ez rendben van - mondotta, amikor csatlakozott a többiekhez. -
Menjünk.
- Ha ezek nem jelentek volna meg - mondotta Tim, amikor elindultak
felfelé a meredek úton -, fogadok, hogy sohasem került volna sor
ilyen táborozásos kirándulásra, amiről mindig beszéltünk.
4.
A barlang nagy volt és levegős, szűk bejáratát lentről jól rejtette egy
sziklahát meg egy forrás, amely óránként egy gallon vizet csurgatott
egy kő-medencébe. A Nolan család jól ismerte ezt a barlangot;
egyszer két hónapig itt laktak, amíg a ház első szobái el nem
készültek.
Egy órai munkával kisöpörték a szélfútta, felgyűlt szemetet,
felállították a felfújható fekhelyeket, a kőből való tűzhely körül
elrendezték az összecsukható főzőalkalmatosságokat.
Mire elkészültek, felkelt a nap.
Nolan a satnya hegyi növényzeten keresztül a házat nézte, messze
lent. A látcső emberek csoportosulását mutatta a szivattyúház körül.
- Alighanem kiürítették már a tartalék tartályt - mondotta.
- Fel fogják robbantani a szivattyúház ajtaját, Reed - szólt Annette. -
Nem gondolod?
- Meglehet… ha van hozzá megfelel robbanóanyaguk. De még akkor
is kérdés, hogy tudják-e, melyek azok a szelepek, amelyeket ki kell
nyitni.
- Nem volt szép dolog megfosztani őket a víztől.
- Még mindig ott van nekik a tó és a vödrök. Nem fognak hiányt
szenvedni, legfeljebb kicsit felhólyagzik a tenyerük.
Nolan és Tim a délelőtt nagy részét munkával töltötte a
hegyoldalakon. Az agyarasok nyájai gyülekeztek a magas hegyi
réteken. Nolan látcsöve segítségével számukat több mint tízezerre
becsülte. Amikor visszatértek a barlangba, egy mintagyűjtő zsákot
hoztak magukkal, tele kövületekkel, féldrágakövekkel és néhány új
gombaváltozattal, amelyekkel Tim egészíti majd ki gyűjteményét.
Annette forró levessel és szendviccsel várta őket.
Kés délután megfigyelték, hogy emberek egy csoportja a ház
közelében szétszéled, és átkutatja az aljnövényzetet. Egy-két óra
múlva a keresés megszűnt.
- Fogadjunk, hogy az öreg dagi, az a Fraswell atya, már teljesen ki
van borulva - szólt Tim vidáman. - Fogadjunk, hogy nem szimatolta
ki a tricordeót.
A Nolan család elővett egy táblát, és háromszemélyes társasjátékot
játszott, amíg el nem érkezett a vacsora ideje. Annette konyhakész
sült csirkét szolgált fel rósejbnival. Ő meg Reed hideg sört ivott
hozzá, Tim forró kakaót. Közvetlenül besötétedés után minden fény
kialudt a házban és alatta a parti térségen.
- Azt hiszem, már kora reggel hallani fogunk Fraswell atyáról -
mondotta Nolan, amikor nyugovóra tértek.
5.
Pirkadat előtt fél órával halk bip! hangzott Nolan ágya mellől a kis
fekete dobozból.
- Látogatók - szólt Nolan, miután megtekintette a jelzőfényeket,
amelyek közölték vele, hogy az általa és Tim által előző
nap telepített érzékelők közül melyek aktiválódtak. - A keleti
csapáson. Ezek nem fecsérlik az időt.
Felkelt, és magára öltötte a tiszta ruhát, amelyet Annette még este
átfuttatott a kicsapó-ülepítő berendezésen, és magához vette az
energiaszórót.
- Papa, mehetek én is?
- Nem. Te itt maradsz az anyáddal.
- Reed… biztos vagy benne…
- Nem vagyok olyan rossz lövész - szólt Nolan, és Annette-re
nevetett. - Reggelire itthon leszek.
Tíz percbe telt, amíg Nolan elérte az előző nap kiszemelt, előnyös
lőállást. Hason fekve, kényelmesen elhelyezkedett, megigazította a
vállszíjat, és belenézett a célzó távcsőbe. A csapáson hárman
kapaszkodtak felfelé. Nolan megcélozta a sziklafalat, tízlábnyira a
fejük felett és meghúzta a ravaszt. A sziklafal felporzott. Mire a
fegyver csövét lejjebb eresztette, és a távcsőbe nézett, a három
ember már eltűnt. Negyedmérföldnyire fedezte fel őket, lefelé a
csapáson, amint hazafelé rohantak.
Nolannak a hegyoldalakra telepített érzékelői aznap még kétszer
jeleztek behatolókat; mindkétszer elegendő volt egy figyelmeztető
lövés ahhoz, hogy a betolakodók bátorságukat veszítsék.
Kés délután egy vödrös brigád alakult, amely messze lent vizet
hordott a házba a pázsitos részen át. Az erőmű ajtajával bajlódó
emberek szürkületkor felhagytak próbálkozásaikkal. Egy másik
csoport fákat vágott ki, és hordott egy rakásra a pázsiton a
tábortűzhöz.
- Reed… a fiatal barackfáink, és a diófáink, és a citrusfáink -
búslakodott Annette.
- Tudom - válaszolta kurtán Nolan. Egy óra hosszat nézték a tüzet,
azután lefeküdtek.
6.
Már felkelt a nap, amikor a jelzőberendezés újra működni kezdett.
Ezúttal is hárman voltak, egyiküket, egy Winston nevűt, Nolan
utoljára Fraswell atya társaságában látta. Egy csemete törzséhez
kötözött fehér kendőt hoztak; citrusfa, gondolta Nolan. Azon a
helyen, ahol a sziklafalban egy kis bemélyedés jelezte Nolan tegnapi
lövésének becsapódását, megálltak egy negyedórára. Azután
óvatosan folytatták útjukat. Száz yarddal Nolan leshelye alatt, egy
sziklapárkányon megálltak. Bátortalan kiáltás harsant:
- Nolan! Beszélni szeretnénk magával!
Nolan hallgatott.
- Fraswell atya felhatalmazott rá, hogy büntetlenséget kínáljak, ha
most megadja magát -
kiabált Winston.
Nolan várt.
- Azonnal le kell jönnie - folytatta Winston. - Nem indítunk
büntetőeljárást maga ellen, feltéve, hogy mostantól fogva
együttműködik velünk.
Egy újabb perc telt el csöndben.
- Nolan, azonnal adja meg magát! - ordította a dühös hang. -
Máskülönben… Nolan háta mögül egyetlen lövés csattant. Odalent a
három ember azon nyomban megfordult és elrohant. Nolan a
barlang felé tekintett. A bejáratot rejt sziklahát mögül, Nolannak
háttal, Annette lépett elő, pisztollyal a kezében. Megfordult és intett.
Nolan visszakúszott és felkapaszkodott mellé.
- A nyugati csapáson - mondotta a nő méltatlankodva. - Ördögi
gondolat! Amíg tárgyaltak veled.
- Sose törődj vele - vigasztalta szelíden Nolan. - Csupán felderítik a
környezetüket.
- Aggódom, Reed. Meddig mehet ez így?
- Vagy egy hónapra való élelmünk van. Ha elfogyott, Tim és én újra
megostromoljuk az éléskamrát.
Annette gondterheltnek látszott, de nem ejtett több szót erről a
dologról.
7.
Öt napig, mialatt Nolan figyelte, ahogy az öntözetlen földeken a
növények sárgulnak és hervadnak, nem történt további próbálkozás
odalentről. A hatodik napon délelőtt egy négytagú csoport lépett ki a
házból, és lassan elindult felfelé, a keleti csapáson. Nolan látta, hogy
egyikük Fraswell atya. Mögöttük egy ember valami plakátfélét
hurcolt. Első pihen jükön az ember a hegyek felé fordította a táblát,
de a távolság túlságosan nagy volt ahhoz, hogy Nolan el tudja olvasni
rajta a feliratot.
- Figyeljétek a jelzőkészüléket - szólt oda Annette-nek és Timnek. -
Nem hiszem ugyan, hogy ezúttal ez volna a játék, de meglehet, hogy
még az éjszaka sötétjében valakit elhelyeztek egy másik csapáson.
Aláereszkedett megfigyelőállásába. Fraswell atya vörös képét
világosan felismerte félmérföldnyiről, még kis nagyítással is. Most
már el tudta olvasni, hogy mi áll a plakáton: NOLAN - BESZÉLNÜNK
KELL!
- Fraswell! - kiáltott Nolan. - Mit akar tőlem?
A totyakos ember tekintetével végigpásztázta odafent a sziklát, hogy
megpillantsa Nolant.
- Lépjen elő! - kiáltotta. - Én nem tudok vitatkozni egy testetlen
hanggal!
- Ne hagyja, hogy elfogjam magát.
- Nolan, én, mint az EEE területi igazgatója, felszólítom, hogy
azonnal jöjjön le, és ne zaklasson bennünket tovább!
- Családom meg én csak egy régen halogatott vakációt vettünk ki,
Mr. Fraswell.
- Lőttek az embereimre!
- Ha én lőttem volna, akkor eltalálom őket. Kétszeres mesterlövész
vagyok. Meggyőződhetik róla, ha akarja.
- Nézze, Nolan… maga szándékosan visszatart olyan információkat,
amelyek lényegesek küldetésem sikere szempontjából!
- Ön alighanem összezavarja kissé a dolgokat, Mr. Fraswell. Nekem
semmi közöm a küldetéséhez. Én megfizettem mindazért, ami felett
itt rendelkezem…
- Ez engem nem érdekel! Kötelessége szolgálni bennünket…
- Mr. Fraswell, javaslom, pakolja fel az embereit meg a felszerelését,
és költözzék át egy másik darab földre. Én az induláshoz minden
műszaki segítséget meg fogok adni önnek, ami módomban áll.
- Van bátorsága alkuba bocsátkozni ezer férfi, nő és gyermek
jólétéről?
- Nincs egészen így. Becslésem szerint maguk, szálláscsinálók, vagy
ötvenen lehetnek.
- Nem egészen két hét múlva megérkeznek az áttelepülők! Nem
felelek a történendőkért, hacsak fel nem hagy ezzel az irigy, csak
azért is magatartással e szegény, magatehetetlen lelkek rovására.
- Már megint rossz úton jár, Mr. Fraswell. Az egyedüli felelős ön.
Csak arra vagyok kíváncsi, hogy mit tervez: mit fog majd tenni
akkor, ha már minden szem gabonát felettek, és elfogyasztották a
vastartalékaimat is? Továbbköltöznek, és valaki mást fosztanak ki?
És mi történik, ha már nincs senki, akit kifoszthatnának, Fraswell?
- Én nem foglalkozom jóslással, Nolan! Engem a jelen művelet sikere
érdekel!
- Gondolom, majd ha kifogynak a javakból, maga egyszerűen
nyugalomba vonul, nemde?
Addig is, ha megunta a vízhordást és a kincstári adagok fogyasztását,
bármikor elmehet, Mr. Fraswell. Mondja meg a vezérkarnak, hogy a
dolog így nem megy; legközelebb talán saját felszereléssel látják el
magát.
-Nincs villanyáram! Nincs víz! Embereim nem tudják megindítani a
járműveket! A termés pusztulóban van! Felszólítom, hogy jöjjön le,
és hagyja abba a szabotálást!
- Az a szabotálás, amit a maga emberei tettek a pázsitommal és a
gyümölcsfáimmal. Nem is szólva a halastóról.
Két perc szünet volt, mialatt lent az emberek egymás közt
tárgyaltak. Azután kelletlenül engedékeny hangon megszólalt
Fraswell.
- Ide figyeljen, Nolan. Belátom, hogy tisztán materialista álláspontból
nézve a dolgokat, talán van bizonyos joga a kártérítésre. Nem állok
útjába. Bár ez azt jelenti, hogy az ártatlanok szájától vonjuk meg a
falatot, a szokásos hektáronkénti egy dollár megfizetését szavatolom
magának… természetesen csak a terület művelhet része után.
Miután elvégeztük a földmérést.
- Én másfél dollárt fizettem hektáronként a felszántatlan földért,
több mint öt évvel ezelőtt. És az egész terület után, beleértve a
hegyeket, a sivatagot, az egész szigetet. Attól tartok, hogy ajánlata
nem tesz próbára engem.
- Maga… maga zsaroló! Azt hiszi, hogy leteperheti a közönséges
embert, de majd meglátja!
Jogos haragjukban talpra ugranak és elpusztítják magát, Nolan!
- Ha haragjukban talpra ugranának és nekiveselkednének a
következő szigetnek, a terület negyedrészét megtisztíthatnák és
előkészíthetnék a nyári veteményezésre.
- Embertelenül kemény sorsra ítélné ezeket a derék embereket,
pusztán személyes fösvénységből! Megtagadná tőlük a kenyeret!
Meg…
- Ismerem ezeket a derék embereket, Mr. Fraswell. Amikor feltörtem
itt a földet, próbáltam felfogadni némelyiküket. Kinevettek. Ők azok,
akiket nem lehet képezni, sem munkába állítani.
Egész életükben azt csináltak, amihez éppen kedvük volt. Most már
kicsordult a pohár, erre maga megpróbálja a nyakamba zúdítani
őket, hogy eltartsam a tisztelt társaságot. Nos, én elutasítom ezt a
megtiszteltetést, Mr. Fraswell. A dolog úgy áll, hogy ha enni akarnak,
akkor menjenek el dolgozni. Egyébként mennyi a maga éves
fizetése?
Fraswell atya olyan hangokat hallatott, mint akit fojtogatnak.
- És még valami, utoljára, Fraswell - kiáltott Nolan. - A
gardéniasövényem. Mondja meg az embereinek, hogy hagyják
békén. Mire kell maguknak olyan nagyon a tűzifa? Az a néhány lépés,
amit megtakaríthatnak vele, ha nem mennek fel a hegy lábánál levő
dombokra, nem ér meg annyit, hogy miatta elpusztítsák a
sövényemet.
- A gardéniák? Ilyen sokat jelentenek maguknak? Attól tartok, hogy a
tüzelőanyag beszerzése tekintetében saját megítélésemhez kell
tartanom magam, Nolan!
Az atya sarkon fordult és elment. Kísérői közül az egyik, mielőtt
eltűnt volna a csapáson, megfordult és az öklét rázta felfelé.
Aznap délután Nolan látta, hogy egy csapatnyi ember keményen
dolgozik odalenn: vágja ki a sövényt.
Másnap Tim beszaladt a barlangba, és izgatottan jelentette, hogy az
agyarasok nyájai megindultak lefelé a hegyekből.
8.
- Nem örülök neki - szólt Annette, amikor Nolan elmenni készült a
barlangból. - Nem tudhatod, hogy ez a rettenetes ember mire képes,
ha rád teheti a kezét.
- Kötelességem becsületesen figyelmeztetni őket - mondotta Nolan. -
Nem lesz semmi bántódásom. Fraswell atya nem engedi, hogy bármi
olyasmi történjék, ami árthatna a jó hírének.
- Apa - kérdezte Tim -, miért nem akarod, hogy az agyarasok
meglepjék őket? Lehet, hogy ijedtükben elkotródnának a szigetről!
- Bántódása eshet valamelyiküknek; pánikba eshetnek és
agyontiporhatják egymást. És azok a szarvak élesek ám!
- Persze, de esetleg te sem viszed el szárazon papa, ha fel akarod
tartóztatni őket! Nagyon nehezen tudnak megállni, ha egyszer
elindulnak!
- Majd vigyázok. Ne aggódjatok miattam!
Nolan a legegyszerűbb utat választotta: egy esővágta, csaknem
függőleges szakadékban ereszkedett le, amely túlságosan szűk és
meredek az agyarasoknak, de egy tettre kész férfinak még éppen
hogy járható. Húsz perc alatt lent volt a völgyben, kifulladva és
porosan, felkarcolt, véres kézzel. Amint a gubancos aljnövényzetből
kilépett a sziklatalapzatra, hárman ráugrottak.
9.
A ház büdös volt. Fraswell atya kicsit lesoványodott, amióta Nolan
utoljára látta őt; borotválatlan volt, gyűrött, átizzadt ruhát viselt.
Diadalmas tekintettel nézett el az ebédlőasztal felett, amely most a
nappali szoba közepén állt, és papírokkal meg üres ételdobozokkal
volt tele.
- Tehát végre észhez tért, mi? - szünetet tartott, hogy megvakarja a
hónalját. - Gondolom, szavamon akar fogni az általam javasolt
alkuval kapcsolatban. Nos, gondolja csak meg! Maga elvetette az
ajánlatomat, amikor megtettem. Most hát szenvedje el a
következményeit! - Ujját Nolan arca előtt táncoltatta.
Nolan ajka felhasadt. Álla megdagadt és fájt. Fejfájás kínozta.
- Nem alkudozni jöttem - mondotta. - Azért jöttem, hogy
figyelmeztessem…
- Maga figyelmeztet… engem? - Fraswell talpra ugrott. - Hát ide
figyeljen, maga szemtelen kis mitugrász! Én figyelmeztetem magát!
Mostantól számítva tizenöt perc múlva teljes kapacitással kell
dolgoznia az erőműtelepnek! Tíz perccel utána azt akarom, hogy víz
folyjék a csapokból! Azt akarom, hogy mindent nyisson ki, ami be
van zárva, és a kulcsokat adja át nekem, mielőtt elhagyja ezt a
szobát! - Dühödten vakarta a bordáit.
- Ez cseles dolog volna - mondotta Nolan. - Pláne, ha nálam volnának
a kulcsok.
Fraswell atya kinyitotta és becsukta a száját.
- Motozzátok meg!
- Megtörtént; semmi nincs nála.
- Semmi nincs nála, uram! - ugatott Fraswell, és heves mozdulattal
Nolanhoz fordult. - Hová rejtette őket? Ember, beszéljen! Türelmem
végére érkeztem!
- Sose bánja a kulcsokat - közölte Nolan. - Nem azért jöttem, hogy
erről beszéljek…
- Pedig erről fog beszélni! - Fraswell csaknem üvöltött.
- Mi az, valami baj van? - visított egy női hang. Miltrude állt meg
csípőre tett kézzel az ajtóban.
Látszott rajta, hogy tíz napja nem fürdött. - No lám, kit látnak
szemeim! - szólt, amikor meglátta Nolant. Széles dereka mögül
Leston kíváncsi feje bukkant elő. - Végre mégis elcsípted, Alvin?
- Igen, elcsíptem, és bár nyakas a fickó, de meg fog törni, erről
biztosíthatlak!
- És mi van azzal a csini nővel, aki vele volt? - kérdezte bősz hangon.
- Add csak át nekem, majd én rajta leszek, hogy együttműködésre
bírja a fickót.
- Takarodj! - ordított rá Fraswell atya.
- Hallod-e, Alvin! - csattant fel az asszony hangja. - Hogy beszélsz
velem?!
Fraswell felkapott az asztalról egy üres üveget, és gonoszul az
asszony felé hajította; az Miltrude mellett csapódott a falnak. A nő
majdnem feldöntve fiát, sikoltva menekült.
- Kényszerítsétek, hogy beszéljen! - üvöltött Fraswell. - Szerezzétek
meg azokat a kulcsokat; csináljatok vele, amit akartok, de
eredményeket akarok, mégpedig most!
A Nolant tartó emberek egyike úgy megszorította a karját, hogy éles
fájdalom nyilallott belé.
- Nem itt… kint! - Fraswell lihegve visszaült a székébe. -
Természetesen, tartós sérülést ne okozzatok neki - motyogta, a
szoba sarkába szögezve szemét, míg kituszkolták Nolant.
10.
Ketten karjánál fogva tartották Nolant, s egy harmadik ököllel a
rekeszizmába vágott. Nolan előrecsuklott, gyomra émelygett.
- Ne a gyomrába, te ökör - szólt valaki. - Hogy tud akkor beszélni?
Valaki belemarkolt a hajába, és hátrarántotta a fejét; egy tenyeres
pofontól csöngeni kezdett a füle.
- Ide hallgass, te nagyszájú szemét - sziszegte a fogai között egy vad
tekintetű, bozontos fejű, foghíjas alak Nolan arcába. - Nem fogsz
minket bolonddá tenni…
Nolan térde felvágódott, és alaposan beletalált a férfiba, aki
vérfagyasztót üvöltött és összecsuklott. Nolan
nekirugaszkodott,kiszabadította egyik karját, és lendületből jókorát
vágott valakinek a nyakára. Egy pillanatra szabad volt és két
emberrel nézett farkasszemet, akik lihegve szedték a levegőt, és
haboztak.
- Perceken belül fejvesztett menekülés lesz itt, pontosan ezt a helyet
fogják lerohanni - szólt Nolan, noha kissé zavarosan. - Vad horda,
hatalmas példányok, darabja több mint egy tonna.
Figyelmeztessék a többieket.
- Fogjátok meg! - csattant fel egy hang, és valaki Nolanra ugrott.
Próbálták megkötözni a lábát, amikor a ház mögül ijesztő reccsenés
hallatszott. Valaki felsikoltott - olyan megrázó üvöltés volt, hogy
Nolan támadói félbehagyott mozdulattal megtorpantak.
Kiszabadította magát a kötelékekből, és talpra ugrott, amikor az
ablakon át megláttak valakit, amint halálsápadtan, a rémülettől
megdermedve, rogyadozó lábakkal futott a ház sarka felől. Mögötte
döngő léptek zaja hangzott. Egy hatalmas hím agyaras dübörgött
végig a kerékvágásokkal barázdált gyepen, gigászi lapockái körül
egy letiport rózsalugas maradványai csüngtek. A menekül oldalra
vetette magát, és a tovaügető állat eltűnt a faraktár maradványai
között, ahonnan egyre távolabbról hangzott a fa recsegése-ropogása.
Egy pillanatra a három ember földbe gyökerezett lábbal állt, és
figyelt egy hangra, amely olyan volt, mint a mennydörgés a hegyek
között, azután egy emberként megfordultak és elrohantak.
Nolan a ház elé került.
Fraswell atya az elülső teraszon fejét felkapva állt, széles arcvonásai
kifejezéstelenek voltak; Leston, a fia, mellette. Az atya megijedt,
amikor meglátta Nolant, azután lefutott a lépcsőn, a ház sarka felé
rohant - és visszahőkölt, amikor egy agyaras dübörgött el el tte.
- Jóságos Isten! - hátrált Fraswell, majd megfordult és a veranda felé
indult. Nolan elállta az útját.
- Rohanjon a hajóhoz! - kiáltott.
- Ez a maga műve! Mindannyiunkat meg akar ölni! - üvöltött
Fraswell.
- Apa - szólalt meg Leston, amikor két férfi jött szaladva a ház sarka
fel l. Az egyik kezében puska.
- Fogjátok meg ! - üvöltött Fraswell atya, és Nolanra mutatott. -
örült! Ez az ő műve!
- Legyen észnél, Fraswell - csattant fel Nolan. - Én éppúgy
veszélyben vagyok, mint maguk!
- Őrült! Magával akar rántani! Fogjátok meg!
Fraswell Nolannak ugrott, a két ember csatlakozott hozzá. Ütötték,
ahol érték; kezek abroncsa csukódott a karjaira, lerántották a földre.
Egy bakancsos láb az oldalába mélyedt. Elkapta a lábat, és lerántotta
- az ember rázuhant. A másik közben néhány lépéssel odébb ment,
és lövésre emelte fegyverét.
- Öld meg a vérszívót! - üvöltötte ez feltápászkodva. - Add ide, te
mafla! - kikapta a fegyvert a másik kezéből, és ráfogta Nolanra, a
fejét célozva meg vele. A nyurga Leston volt az, aki előreugrott, és
öklével rácsapott az éppen tüzelő fegyverre. Nolan mellett egy
fűcsomó felrobbant.
- Papa… ezt nem teheted… - tört ki a fiúból; Fraswell atya hirtelen
megfordult, és egy akkora tenyerest adott neki, hogy a fiú
összecsuklott.
- Áruló a saját házamban! Nem vagy az én fiam!
A közeledő horda dübörgése már folyamatos morajlás volt. Az
ember eldobta a puskát, és futásnak eredt a kikötő felé. Amikor a
többi agyaras feltűnt a láthatáron, Fraswell is megfordult és szaladni
kezdett, nyomában két emberével. Nolan feltápászkodott,
szemügyre vette az állatok menetirányát, azután teljes erőbőll futni
kezdett a vadonő növ tövises cserjék egy csoportja felé, egy halom
tetején, a támadó horda csapása közelében és futás közben felkapott
egy törött ágat a gyökerestül kitépett gardéniasövényből. A
vezérállatok alig ötven lábnyira voltak tőle, amikor megállt és az
ágat lengetve rájuk kiáltott. A közeledő agyarasok megtorpantak a
gyűlöletes szagtól és társaikat a bozótostól jobbra szorították,
pontosan a kikötő irányába.
Nolan lélegzetét visszatartva a fűbe vetette magát, amíg az
agyarasok tovadübörögtek mellette.
A porfelhőn át látta, ahogy a csoport a mólón és a hajókikötő mellett
gyülekezik.
A mólón valaki - Nolan úgy gondolta, Fraswell atya - valamit kiabált,
és a ház felé mutogatott.
Másvalaki a hajón mintha üvöltve válaszolt volna neki. Olybá tűnt,
hogy a vezetők és az EEE sorkatonái között nézeteltérés támadt.
- Itt az ideje, hogy még egy kis leckét kapjanak - dünnyögte Nolan, és
felállt. A bozótos mellett, a csapattól lemaradva néhány idősebb
nőstény ügetett. Nolan gyorsan keresett egy bőrnövényszárat,
kicsavarta a földből, lehántotta a bőrét. A növény érett bele átható,
csípős szagot árasztott. Nolan előrejött, és az illatozó növényt
lengetve megállított egy nőstény állatot, és amikor az felé kapott,
megfordult és rohanni kezdett. Hallotta maga mögött a behemót
állat patáinak dübörgését. Nolan üvölteni kezdett; odalent, a mólón
gyülekező emberek odanéztek, és azt látták, hogy Nolan fut feléjük, a
nyomában pedig egy agyaras üget.
- Segítség! - kiabált Nolan. - Segítség!
Az emberek megfordultak és a kikötő híd felé rohantak. Fraswell
atya a karjánál megragadott egy embert, de az megütötte és
továbbfutott. Miltrude és az atya egy percig még állták a sarat,
azután a két köpcös alak sarkon fordult és felrohantak a hajóra.
Amikor megálltak, hogy hátranézzenek, felbúgott a hajómotorok
hangja. Nolan ötven lábnyira volt a mólótól, amikor a hajópalló
becsúszott a fedélzetre. Az állat lefékezett Nolan mellett, és
barátságos böködéssel sürgette, hogy végre megkapja a nedvdús
jutalmat. Nolan oldalra dobta az ágat, velőtrázó sikollyal a földre
dobta magát, és hagyta, hogy az agyaras békésen csámcsogva
bámuljon a sietve távozó hajó után.
11.
Amikor Nolan visszaért a házba, egy nyúlánk fiatalember fordult ki a
ház mögül.
- Én… én… - dadogta.
- Leston! Hogyhogy téged itt felejtettek? - kérdezte ijedten Nolan.
- Szándékosan - kottyantotta ki a fiú.
- Nem hiszem, hogy apád visszajön - aggályoskodott Nolan. Leston
bólintott.
- Itt akarok maradni - mondotta. - Szeretnék dolgozni, Mr. Nolan.
- Értesz valamit a gazdálkodáshoz, Leston? - kérdezte kétkedőn
Nolan.
- Nem, uram - szólt a fiú, és nagyot nyelt. - De kész vagyok rá, hogy
tanuljak. Nolan ránézett, majd kisvártatva felé nyújtotta a kezét, és
mosolygott.
- Ennél többet én sem kérhetek tőled - mondotta.
Megfordult, és nézte a tönkrement pázsitot, a kivágott sövényt, a
megcsonkított facsoportokat és a szomjas földeket.
- Gyere, fogjunk hozzá - szólt. - A dögvész elvonult, és aratásig egy
csomó munka vár ránk.
ELEKISTVÁNFORDÍTÁSA
KEITHLAUMER
ÜZENET EGY IDEGENNEK
I.
Dalton a műanyag tokba helyezett, megpörkölődött rajzot a területi
kormányzó széles, frissen fényezett íróasztalára dobta. Az ott ülő
férfi egy íróvesszővel megpiszkálta az iratot, mintha azt akarná látni,
hogy maradt-e benne valamelyes élet. Testes kis emberke volt,
széles, barna arcát, amelyet a hajszálvékony redők finom hálózata
osztott apró mezőkre, mintha a legfinomabb minőségű, puha bőr
borította volna.
- Nos, mi légyen ez?
Élénk, sürgető hangja volt, hang, amely tudtul adta, hogy temérdek
helyre kell mennie, és temérdek dolga van. Előretolta ajkait, és
tekintetét az íróasztalának támaszkodó magas férfira emelte. Dalton
maga alá rántott egy széket, és leült.
- Ma korán zártam be az üzletet, kormányzó - mondotta - és
kocsikáztam egyet a szabadban, Dropoffon és a „rumplin” túl. Csak
éppen levegőzni akartam, úticélom nem volt. Vagy ötven
mérföldnyire nyugatra felfogtam egy radarimpulzust. Erős volt és a
bolygón kívülről jött nagy sebességgel.
A kormányzó összevonta szemöldökét.
- Múlt szerda, a Három bolygó űrkomp óta nem volt bolygón túli
forgalom a kikötőben, Dalton. Alighanem tévedett. Azt hitte…
- Ez ugyan nem sokat törődött a kikötővel. A sivatag felé tartott, jó
messzire a településektől.
- Honnan tudja?
- A nyomába eredtem. Meglátott, és kitérő manőverekkel
próbálkozott, de már túlságosan közel volt a földhöz. Alaposan
nekivágódott.
- Jóságos isten! Ember, hányan voltak a gépen? Mind elpusztult?
- Senki nem halt meg, kormányzó.
- Ha jól értettem, azt mondta…
- Csak a pilóta - folytatta Dalton. - Egy Hukk űrnaszád volt.
Egyszerre több arckifejezés libbent át a kormányzó mozgékony
arcán; a kedélyes hitetlenkedést választotta közülük.
- Értem: maga ivott. Vagy esetleg így képzeli el a vaskos határvidéki
humort.
- Ezt tőle vettem el. - Dalton a plasztikba bújtatott papiros felé
biccentett, amelyen halványkék vonalakból álló, hurokszerű ábra
látszott. - A sziget térképe. Kétéltű lévén, a Hukk nagyobb
fontosságot tulajdonít szárazföld és víz találkozásának, mint mi: a
partvonalon túl pontosan felmérik a talapzat lejtését, feltérképezik a
tengerfenéket és minden számukra fontos adatot.
Ennek ellenére elég könnyű felismerni a körvonalakat.
- Úgy?
- A piros körrel jelzett hely érdekelte. Körülbelül tíz mérföldnyivel
előtte zuhant le.
- Mi az ördögöt keres egy Hukk ott kint? - kérdezte a kormányzó
olyan hangon, amelyből minden lendület hiányzott.
- Az utolsó pillanatban még egyszer ellenőrizni akarta a
leszállóhelyet.
- A leszállóhelyet? Milyen célból?
- Meglehet, helyesebb lett volna, ha hídfőállást mondok.
- Képtelenségeket beszél, Dalton! Hídfőállást?
- Semmi nagyszabású dolog. Éppen csak egy kis kommandó típusú
hadművelet, mintegy száz fő, könnyű fegyverzet, kézi fegyverek,
korlátozott célkitűzések…
- Mi ez, Dalton? - a kormányzó majd szétrobbant. - Mindössze hét
esztendeje, hogy tönkrevertük a Hukkokat! Ezt ők jobban tudják
annál, semhogy most bármibe is belekezdjenek !
Dalton megfordította a térképet. Hasábokba rendeződő, összetett
írásjelekkel volt telefirkálva.
- Mit kezdjek ezzel a… ezzel a kínai mosodajegyzékkel? - csattant fel
a kormányzó.
- Ez egy Hukk támadási parancsra vonatkozó eligazítás. Kézzel írt
jegyzetek, talán a pilóta vetette papírra, a szolgálati szabályzat
ellenére.
- Arra gondol, hogy a Hukkok elözönlést terveznek?
- Az előörs mintegy kilenc óra múlva esedékes - közölte Dalton. - A
főerő, mintegy ötezer ember, nehéz fegyverekkel, a bolygón kívül
tartózkodik, arra vár, hogy lássa, miként mennek a dolgok.
- Ez fantasztikus! Az elözönlések nem így szoktak történni! Csak úgy
a derült égből!
- Elvárná talán, hogy hivatalos meghívásra várjanak?
- Milyen… milyen alapon tesz úgy, mintha mindezt tudná?
- Ott áll mindez. A pilóta meglehetősen magas rangú felderítő tiszt
volt. Az sem lehetetlen, hogy ő tervezte meg a hadműveletet.
A kormányzó méltatlankodó hangot hallatott, azután ajkát
biggyesztve összevonta a szemöldökét.
- Ide figyeljen! Ha ez a fickó, akit maga elfogott, nem ad le jelentést…
- A jelentése pontosan az ütemterv szerint kiment.
- De hát maga azt mondta, a pilóta meghalt!
- Parancsnoki adóját felhasználtam arra, hogy leadjam az előre
elkészített jelzést. Éppen csak egy parányi impulzus a Hukk LOS-
frekvencián.
- Eltanácsolta őket innen?
Dalton a fejét rázta.
- Azt közöltem velük, hogy minden rendben. Már úton vannak ide,
teljes lendülettel, élesített robbanófejekkel.
A kormányzó megragadta íróvesszőjét, és az asztalhoz vágta. Az
nagyot ugrott, és csörömpölve a földre esett.
- Takarodjon innen, Dalton! Mit szórakozik velem? Ezért börtönbe
csukathatnám. Ha azt képzeli, nincs más dolgom, mint hogy a
társadalom egy elfajzott tagjának az őrült képzelgéseire figyeljek…
- Ha volna szíves kiküldeni valakit ellenőrzésre - vágott közbe
Dalton -, a Hukk űrnaszádot pontosan ott találná, ahol hagytam.
A kormányzó nyitott szájjal ült, és Daltonra tapasztotta szemét.
- Maga meg van őrülve. Még ha talált is egy nyomorult hajót - amit
nem hiszek -, hogyan tudhatná, mit lehet kiolvasni a
macskakaparásukból?
- A Parancsnoki és Törzskari Iskolán tanultam keveset a Hukkról.
- A Par… - a kormányzó böffenve nevetett -, ó, persze, a Tengernagyi
Hivatal minden második csütörtökön a turisták számára megnyitja a
szigorúan titkos P. T. iskolát.
Két hétig odahagyta az ócskavasüzletét, hogy beállítson oda és
magáévá tegye, ami egy képzett szakembernek kétévi tanulásába
telik.
- Három év - mondotta Dalton. - És ez azelőtt volt, hogy
hozzákezdtem az ócskavaskereskedéshez.
A kormányzó hirtelen elbizonytalanodott; miközben Daltont nézte,
tekintete fel-le járt. - Azt akarja mondani, hogy maga… maga
nyugalmazott tengernagy vagy efféle?
- Nem éppen tengernagy - közölte Dalton. - És nem éppen
nyugalmazott.
- Hogyhogy?
- Felkértek, hogy mondjak le… a Hukk békeszerződés vitája idején.
A kormányzó előbb üres tekintettel nézte a másikat, azután
megdöbbent.
- Maga csak nem… az a Dalton ?
- Ha az lennék, elhinné, hogy ismerhetem a Hukk kézírást?
A kormányzó ültében kiegyenesedett, mintha karót nyelt volna.
- Ami azt illeti, nagyon jól emlékszem, hogy… - félbeszakította
önmagát. - Dalton, ha megtudnák, hogy kicsoda, magának itt
befellegzett! Grassrootsban nincs ember, aki betérne egy elítélt
áruló kereskedésébe!
- A vád függelemsértés volt, kormányzó.
- Jól emlékszem, mekkora botrányt robbantott ki! Harcolt a
békeszerződés ellen, mindenfelé beszédeket tartott, hogy aláássa az
emberek bizalmát a Tengernagyi Hivatal iránt, amely éppen
megmentette őket a Hukk hatalomátvételtől! Ö, nagyon jól
emlékszem magára! Dalton, a kemény vonal embere! Arra készült,
hogy a legyőzött ellenséget széttapossa a csizmasarkával! Egyike
azoknak a katonából lett csőcselékbujtogatóknak!
- Ez mit sem változtat azon a tényen, hogy a Hukk erők kilenc
órányira vannak Grassrootstól.
- Eh, én… - a kormányzó elhallgatott, a székében fészkelődve. -
Ember, biztos ebben? - A szája sarkából motyogta ezeket a szavakat,
mintha megpróbálná elkerülni, hogy meghallja őket.
Dalton bólintott.
- Rendben van - szólt a kormányzó, és a képernyő után nyúlt. -
Természetesen ellenőriztetni fogom, de addig is elfogadom a
történetét. Értesítem a főparancsnokságot Croanie-ban. Ha úgy van,
ahogy maga mondja, akkor ez a békeszerződés súlyos megsértése…
- Mit tehet Croanie? A hivatalos „szeresd az ellenségedet”-vonal
megköti a kezüket. Ha nyilvánosan elismernék a békeszerződés
megszegését, ezzel hitelét vesztené a puha vonalat hirdető egész
párt, beleértve a Tengernagyi Hivatal aranygallérosainak egy részét
és a közeledő választások főbb jelöltjeinek felét. Ezek nem fognak
megmozdulni, még akkor sem, ha volna mivel, és még idejében
ideérhetnének.
- Mit akar mondani ezzel?
- Nekünk kell megállítani őket, kormányzó.
- Nekünk? Megállítani a kiképzett katonák fegyveres erejét? Ez a
Tengernagyi Hivatal feladata, Dalton!
- Lehet, de a mi bolygónkról van szó. Vannak lőfegyvereink és
embereink, akik értik a kezelésüket.
- A z ilyen dolgok elintézésének más módjai is vannak, Dalton, mint a
fegyveres erő! Néhány szó megfelel helyen…
- A Hukk nem beszél, hanem cselekszik. Hét évvel ezelőtt
megpróbálták, de nem sikerült.
Most egy új gyaloggal léptek a sakktáblán, és mi következünk
lépésre.
- Nos, tegyük fel, hogy a sivatagban földre szállítanak egy kis
csapatot. Talán valamilyen tudományos feladat elvégzése céljából
jönnek, talán nem is veszik észre, hogy ez lakott világ.
Végül is a telepesek száma itt még a félmilliót sem éri el…
Dalton elmosolyodott.
- Maga ezt elhiszi, kormányzó?
- Nem, a fene egye meg! De lehetne így is!
- A szavakkal játszik, Marston. A Hukk nem vesztegeti beszédre az
idejét.
- Szóval maga arra gondol, hogy… hogy szembeszegüljünk velük?
- Fenét! - horkant fel Dalton. - Száz milicistát akarok, aki tud a
fegyverrel bánni. A helyi arzenálban levő sugárvetők megfelelnek.
Elfoglaljuk a helyeinket, és várjuk, hogy földre ereszkedjenek.
- Úgy érti, lesből támadni rájuk?
- Igy is mondhatja - felelte közömbösen Dalton.
- Nos… - a kormányzó komoran nézett - felhívhatom rá a tanács
figyelmét, hogy e kihívó és törvénytelen cselekedet mivoltára való
tekintettel…
- Úgy van - szakította félbe a beszédet Dalton. - A szállításról én
gondoskodom. Az udvaromon van egy öreg ércszállító vontató, az
megfelel erre a célra. Később majd törvényesítheti. Most rögtön egy
felhatalmazásra van szükségem, hogy megtekinthetem a
fegyverraktárt.
- Jól van…
Szemöldökét összevonva a kormányzó pár szót mondott a
diktográfba, kikapta a gép száján kikandikáló papírlapot, az
íróvessző egyetlen suhintásával aláírta.
- Riassza az embereket, jelentkezzenek a fegyverraktárnál
huszonkett nulla nulla órakor -
rendelkezett Dalton, miközben eltette a cédulát. - Tábori
egyenruhában, indulásra készen.
- Aztán nehogy a fejébe szálljon a dicsőség, Dalton! - vakkantotta a
kormányzó. - Amiről beszéltünk, nem hivatalos; ami engem illet,
maga továbbra sem egyéb, mint a helybeli ócskavaskereskedő.
- Ha már foglalkozik a dologgal, jobban tenné, ha kinevezne a milícia
hadnagyának, kormányzó. Elkel egy jogász a bandában.
- Meglehetős lecsúszás egy volt parancsnok részére, nem gondolja? -
vélekedett Marston, ajkát kissé megemelve. - Azt hiszem, ezt
kihagyjuk. Jobban teszi, ha nyugodtan ül a fenekén, amíg a Tanács
nem intézkedik.
- Huszonkett nulla nulla, kormányzó - emlékeztette Dalton. - Igy
rendben lesz. És mondja meg nekik, hogy fogyasszanak el egy jó
vacsorát. Meglehet, sokára kerül majd sor a reggelire.
II.
A Szövetségi Postahivatal a főváros legnagyobb és legrútabb épülete
volt, helybeli gránitból felrakott, sivár, szürke, ötemeletes
homlokzattal. Dalton végigment a jól megvilágított folyosón,
amelyről üvegezett ajtók nyíltak. Az egyiken ez a felirat állt: Földi
űrfegyvernem, alatta kisebb betűvel: Brunt sorozó tiszt. Dalton ide
nyitott be. Jól szabott egyenruhába öltöztetett, világos szemű, fiatal
modelleket ábrázoló tarka plakátok díszítették a makulátlan
tisztaságú pultot, amely mögött egy középtermetű és -korú, vastag
nyakú férfi ült. Bőre cserzett volt, homokszín haja rövidre nyírva.
Vidám eltökéltség kifejezésével emelte fel tekintetét csupasz
íróasztaláról, és amikor szeme látogatójára rebbent, arckifejezése
észrevétlenül megváltozott: óvatos éberség tükröződött rajta.
- Jó reggelt, őrmester - köszönt Dalton. - Úgy tudom, magánál vannak
a várostól északra fekvő fegyverraktár kulcsai.
Brunt elgondolkozott a hallottakon, azután bólintott egyet.
Világosbarna katonaruhája ki volt keményítve, nadrágjának éle
vágott, mint a penge. Zubbonya bal zsebe felett vörös és arany
színekben játszó csapatszolgálati jelvény fénylett.
Dalton átadta a kormányzó által aláírt papirost. Brunt elolvasta,
valamelyest összevonta szemöldökét, újra elolvasta, összehajtotta és
az asztalra tette.
- Mi készül, Dalton? - érdeklődött. Érdes hangja volt.
- Ez egyelőre csak a kormányzóra és rám tartozik, Brunt. Az
őrmester ujjával megütögette a cédulát.
- Szeretnék eleget tenni a kormányzó óhajának - mondotta -, de a
fegyverraktár titkos terület.
Polgári személyek nem mehetnek be oda, Dalton. - Az asztalon át
odalökte a papirost.
Dalton bólintott.
- Gondolhattam volna - mondotta. - Bocsánat a zavarásért.
- Pillanat! - kapta fel a hangját Brunt, amikor Dalton elfordult. - Ha
olyan kedves volna és elmondaná, mi van a dolog mögött…
- Akkor szemet hunyna egy szabálysértés előtt, mi ? Nem, köszönöm,
őrmester. Nem tehetem, hogy megkérjem erre.
Amikor Dalton eltávozott, Brunt asztali képernyője után nyúlt.
III.
Dalton egy kis előregyártott házacskában lakott, mérföldnyire a
várostól, egy tízhektárnyi földterület mellett, amelyet kiselejtezett
katonai felszerelés, használt bányászöltözékek, hulladékból
kimentett szállítóegységek borítottak, hernyótalpaktól kezdve
rocsókig. A ház mögött hagyta a kocsiját, és a kibelezett uszályok
derengő vázai, egy tíz esztendeje elavult, lemeztelenített űrkomp,
hajótörést szenvedett magánvontatók között visszafelé sétált egy
hatalmas, megviselt teherautóhoz. Begyújtotta, egyet-kettőt fordult
vele, majd hátraállt a szolgálati rámpához, ahol tíz percet a kocsi
átvizsgálásával töltött. A házban elfogyasztott egy gyors ebédet,
némi további élelmet dobozba csomagolt, és átöltözött. Felszíjazott
magára egy eléggé elnyűtt szolgálati pisztolyt, bebújt
viharkabátjába. Megpörgette a tehervontató motorját, és
kikanyarodott vele az országútra. Tíz perc se volt az út, a két nagy
gyárból álló nehézipari övezet meg az elszórtan elhelyezkedő
konyhakertészetek mellett, majd további három mérföld ki, a
szakadékokkal szabdalt, rózsaszín krétás környező vidékre. A
fegyverraktár az út bal oldalán egy földhányáson ől , bordázott, fém
félhenger volt. Dalton elfordult, megállt, és miután a felkavart por
leülepedett, leszállt a magas vezet ülésből. A homlokzati ajtónak
súlyos kombinált zárja volt.
Tíz percig tartott, amíg Dalton egy nagy teljesítményű
vágószerszámmal eltávolította. A hosszú, szűk építmény belsejében
felgyújtotta az ernyőzetlen mennyezetvilágítást. A falak hosszában,
retesszel zárt, rácsos állványokon finom porréteg fedte a
fegyvereket.
További három perc alatt a reteszek az állványokon át voltak vágva.
A fegyverek 2 mm-es, a háború idejéből származó Norge-
sorozatvetők voltak, még jó állapotban. A töltetjelzők szerint a tárak
üresen tátongtak.
A raktár végében volt egy töltőegység, energiatekercs nélkül. Dalton
kiment a nagy teherautóhoz, kinyitotta a rakodóajtót, kiemelt egy
nehéz tápegységet, bevonszolta a raktárba, és kábelekkel a
töltőegységhez csatlakoztatta.
Egy óra és harmincnyolc percre volt szüksége ahhoz, hogy mind a
százkét fegyvert teljesen feltöltse. Huszonegy harminc volt, amikor a
teherautó beszélőjén át hívta a kormányzói hivatalt.
A válaszoló áramkör tudomására hozta, hogy a hivatal zárva van.
Próbálkozott a kormányzói rezidenciával, de azt a választ kapta,
hogy a kormányzó hivatalos ügyben távol van. Amikor kikapcsolta a
készüléket, egy kékre festett kis helikopter szállt le mellette, a
Tengernagyi Hivatalt jelképező sassal az oldalán. Felpattant az
ajtaja, és Brunt tűnt fel benne, ropogósra keményített, világosbarna
egyenruhájában, öklével a csípőjén megállt és feltekintett a
tehervontató vezetőülésére.
- No, lám csak Dalton! - kiáltott. - A játéknak vége. Visszaviheti ezt a
tragacsot az udvarra.
Nem jön senki… és maga sem megy sehová.
- Ezt fogadjam a kormányzó úr excellenciájának üzeneteként? -
kérdezte Dalton. Brunt szeme a nagy teherautón túl a barakk
ajtajára tévedt, amelyen a zár helyén egy nagy lyuk éktelenkedett.
- Mi a… - Brunt a csípőjéhez kapott, és amikor kezét újra felemelte,
egy tenyérpisztolyt markolt vele.
- Dobja el - szólt Dalton.
Brunt megdermedt.
- Dalton, maga már amúgy is elég nagy bajban van…
- A pisztolyt, Brunt.
Brunt a földre dobta a pici fegyvert. Dalton pisztollyal a kezében
lemászott az ülésről.
- A Tanács nemet mondott, mi?
- Mit várt, maga őrült? Háborút akar indítani?
- Nem… Be akarok fejezni egyet. - A fejével a raktár felé bökött. -
Befelé.
Brunt Dalton előtt a barakk felé indult. Bent Dalton utasítására
felnyalábolt vagy fél tucat fegyvert, rövid, vastag csövüknél fogva
meg őket. Kivitte a fegyvereket, és berakta őket a vontatóba.
Dalton a vezet fülkébe parancsolta Bruntot, és maga is
felkapaszkodott mellé. Ebben a pillanatban Brunt öklével feléje
sújtott; Dalton kivédte az ütést, és elkapta a csuklóját.
- Ne felejtse, őrmester, én harminc fonttal nehezebb vagyok,
azonkívül maga lőtávolságon belül van - mondotta. - Maradjon
nyugton. Az adott körülmények között jó is, hogy az utamba tévedt.
Becsapta a kocsiajtót, begyújtotta a motort, a légpárnákra emelte a
kocsit, és megindult a sivatag felé.
IV.
A szürkület bíborfátylakat vont az égen, amikor Dalton egy
csipkézett sziklafal alján a vontatót egy szélvájta, lila
mészkőszárnyék alá vezette, és megállt. Brunt morgott, de azért
engedelmeskedett, amikor Dalton megparancsolta neki, hogy
szálljon ki.
- Egy kis kapaszkodó vár magára, rmester. - Dalton a fölöttük
magasodó sziklás hegyoldalra pillantott.
- Jobb helyet is kiválaszthatott volna a kiszállásra - mondotta az
altiszt. - Tegyük fel, hogy azt mondom, nem megyek!?
Dalton halvány mosollyal arcán ökölbe szorította jobb kezét, és bal
tenyeréhez érintve ide-oda forgatta. Brunt köpött egyet.
- Ha nem végeztem volna két évig azt az átkozott íróasztali munkát,
most megragadnám magát, Dalton, harminc font ide vagy oda.
- Fogja a puskákat, Brunt.
Csaknem egy óráig tartott, amíg Dalton az öt különleges
robbanófegyvert egymástól nagy távolságra felállította a kráter
félmérföldes peremén, szilárdan kimerevítve őket s becélozva az
alant elterülő, kövekkel teleszórt, természetes aréna közepére.
Brunt nevetett.
- A z öreg Zinderneuf-erőd játéka, mi? De honnan vesz hullákat, hogy
megtöltse a sáncokat legénységgel ?
- Oda álljon, Brunt, hogy szemmel tarthassam magát.
Dalton letelepedett a sziki cserje egy álcázó bokra mögött, és a
robbanófegyver csövét kezdte célra állítani. Brunt keserű mosollyal
nézte.
- Maga igazán gyűlöli azokat a fickókat, igaz-e, Dalton? Kelepcébe
akarta csalni őket a békeszerződéssel, de nem sikerült, és most
egyedül akar megfizetni nekik.
- Nem egészen egyedül. Ketten vagyunk itt.
- A pisztolycsöve végéhez szegezve elrabolhatott, Dalton, és
kihozhatott ide, de arra nem kényszeríthet, hogy harcoljak.
- Jól van.
Brunt undorral a hangjában szólt:
- Maga eszeveszett őrült! Mindkettőnket megölet!
- Örülök, hogy belátja: nem azért jöttünk ide, hogy egy kedélyes
társaskiránduláson vegyünk részt.
- Ha tüzet nyit rájuk, mit gondol, mi fog történni?
- Azt gondolom, hogy vissza fognak lőni.
- Fel tud ellenük hozni valamit? - vágott vissza Brunt.
Dalton a fejét rázta.
- Ez nem jelenti azt, hogy futni hagyjam őket.
- Tudja, Dalton, amikor a haditörvényszék előtt állt, eszembe jutott
egy és más. Meglehet, jómagámnak is voltak kételyeim a
békeszerződéssel kapcsolatban. De ez… - kezével széles mozdulatot
tett, felölelve a fekete sivatagot, a világos láthatárt, az eget -
megerősíti mindazt, amit felhoztak maga ellen. Maga paranoiás…
- Viszont el tudom olvasni a Hukk kézírást - tette hozzá Dalton. A feje
fölé mutatott. Egy vörös fénypont pislákolt alig láthatóan az
ibolyaszín ég alatt.
- Úgy gondolom, akkor fogja megismerni a Hukk támadást, ha lát
egyet - mondotta Dalton. -
Most pedig figyeljünk, hadd lássuk, hogy húsvéti tojást vagy pedig
robbanó ágyút hoztak-e magukkal.
V.
- Ennek semmi értelme - morgott Brunt. - Megmutattuk, hogy
háborúban el tudjuk őket náspángolni, nagylelkű békefeltételeket
szabtunk nekik, csaknem érintetlenül meghagytuk űrkapacitásukat,
még gazdasági segítséget is adtunk…
- Mi pedig szemétre vetettük csatahajóinkat, és nem építettünk
újakat, míg csak a Hukk támadások tíz esztendeje nem
kényszerítettek bennünket erre.
- Ismerem a Kemény Vonalat, Dalton. Rendben van, maga így
mondta nekik. Meglehet, volt is némi igazság benne. De mi ez az
ostoba tréfa, amire készül? Vértanú akar lenni, nemde? Én meg a
szemtanú vagyok…
- Nem egészen. A Hukk azért szemelte ki ezt a helyet, mert jól védett
a véletlen tekintetek elől, elég közel van Grassrootshoz és
Bedrockhoz ahhoz, hogy innen gyors csapást indítsanak,
mindamellett nem olyan közel, hogy beléjük botoljanak. Ebből a
szempontból a hely valóban jó, de mint védelmi állás, rosszabb nem
is lehetne. Természetesen nem számítanak rá, hogy meg kell
védeniük állásukat.
- Nézze, Dalton, helyes, igaza van, a Hukk engedély nélkül akar
leszállni grassrootsi földön.
Még az sem lehetetlen, hogy a különítmény fegyveres, miként maga
állítja. Remek. Eljöttem magával ide, láttam a hajót, és ezt tanúsítani
is fogom. De mire jó, ha elefántot csinál a bolhából?
Benyújtjuk az aktát a főparancsnokságnak, hadd bajlódjanak ők
vele! Ez az ő bajuk, nem a magáé! És nem is az enyém! Senki nem
szólított fel rá, hogy birodalommá fújjuk fel magunkat, és
egyszemélyes rohamosztagosdit játsszunk!
- Azt hiszi, Croanie gyorsan be fog vonulni, és megsemmisíti őket?
- Nos, meglehet, bizonyos időbe telik…
- Közben pedig a Hukk idehozatja a nehézfelszerelését. Beássák
magukat félmérföldnyire a föld alá, aztán hozzáfognak a
terjeszkedéshez. Mire a Tengernagyi Hivatal cselekedni kezd, a fél
bolygó a kezükben lesz.
- Helyes! És ez végzetes volna? Majd tárgyalunk velük,
megállapodunk a földi nemzetiségűek szabadon bocsátásában, a
földi vagyon visszaszolgáltatásában…
- Más szóval, kiegyezünk velük.
- Igen, adok valamit, kapok valamit!
- És legközelebb?
- Hogyhogy legközelebb?
- A Hukk megkapja Grassroots felét, s az nem kerül neki többe, mint
egy kis idő a tárgyalóasztal mellett. Ez nagyon fog tetszeni nekik.
Sokkal jobban, mintha valamennyi arcvonalon háborút kellene
viselniük. Sok kicsi sokra megy.
- Ha folytatják, a fejükre ütünk, ezt maga is tudja.
- Persze, majd valamikor. De miért ne most?
- Úgy beszél, mint aki nincs eszénél, Dalton! Mit tehet egyetlen
ember?
A Hukk hajó ezalatt szemlátomást lejjebb ereszkedett, csendesen
siklott lefelé a lüktető fényoszlopon, amely a vezérlősugara volt. A
hajó tompa fekete volt, palack formájú, hosszú, tojásdad görbület
vezetett a nyesett orrhoz.
- Ha volna itt valamilyen nehézfegyverem - szólt Dalton -, a
támasztópilléreire mennék rá. De a 2 mm-es Norge nem fejt ki elég
erőt ahhoz, hogy megbénítsa a hajót. Márpedig ha célt tévesztek,
máris felhívtam magamra a figyelmüket: felemelkedhetnek, és
ionfürdőben megfőzhetnek bennünket. Így hát várunk, amíg
kirakodnak, azután tűz alá vesszük a hajó bal oldalát. A Hukk
űrhajóknak ez a gyenge pontja. A zárószerkezet törékeny, és ha ott
valami nem működik jól, akkor nincs tökéletes záródás, vagyis a hajó
nem tud felemelkedni. Akkor aztán munkához látunk: egyenként
lepufogtatjuk őket, elsőnek a tiszteket. Gyors lábmunkával a
létszámfölényüket alaposan meg kell apasztanunk, még mielőtt
megszervezhetik az ellentámadást.
- És mi történik, ha én nem veszek részt ebben a kelekótya
öngyilkossági tervben?
- Akkor kénytelen leszek gúzsba kötni magát.
- És ha magát megölik, ki fog kiszabadítani engem?
- Jobban teszi, ha meggondolja magát.
- Tegyük fel, hogy azok helyett magát veszem célba!?
- Ebben az esetben meg kellene ölnöm magát.
- Maga túlságosan is biztos magában, Dalton. - Mivel Dalton nem
válaszolt, Brunt megnedvesítette az ajkát, és így folytatta: - Odáig
még elmegyek, hogy segítek magának leperzselni a hajó oldalát,
mert ha ezt eltolná, az én nyakamon is szorulna a hurok. De hogy
lépre csalt madárra lövöldözzek, nem, erről nem lehet szó.
- Ezt majd én elintézem.
- De ha egyszer leszálltak, vége minden esélynek.
- Mesélje ezt a Hukknak - felelte Dalton.
VI.
- Pocsék megvilágítás ilyen munkához - zúgolódott Brunt, miközben
célra igazította fegyverét.
Dalton nem válaszolt, figyelte, hogy a Hukk hajó, porfelhőt kavarva
maga körül, miként ereszkedik le a földre. Amikor a hajó a sziklához
ütődve mozdulatlanná vált, hirtelen fényár öntötte el az alját, és a
visszaverődő sugarakban felragyogott az ibolyaszín hajótest.
- Olyan, mint egy színpadkép a Hattyúk tavához - dünnyögött Brunt.
Öt percig semmi sem történt. Akkor megnyílt a kör alakú kijárat
csapóajtaja, amelyen át zöld fény szélesedő pástja vetítődött ki
hosszan a kráter talajára, fekete árnyékfoltokat vetvén a sűrűn
szétszórt sziklák mögé. Egy apró árnykép görgött a nyílásba,
leugrott és oldalt lépett, miközben megnyúlt árnyék követte
mozdulatait. Az első után egy második Hukk jelent meg, majd
továbbiak, végül heten álltak a hajó mellett. Lejtős hátú négylábúak
voltak, púposak, nyaknélküliek, hosszú arcúak, göcsös ízületűek,
lógó hasúak, kérges bőrűek. A táblaszer pofa mindkét oldalán egy
halom páncélozott digitális szem feküdt.
- Ronda fattyak - szólalt meg Brunt -, de ennek természetesen semmi
köze a dologhoz.
A nyíláson át most további csapatok jöttek el , és felsorakoztak a
földön. Dalton fülének alig hallható, kappanhangú parancsszóra az
első Hukk osztag hátraarcot csinált, és a hajótól ötven lábnyira
eltávolodott, ott megállt, és a feszes vigyázzállást pihenjre váltotta.
- Valódi szárazföldi típusú díszszemle - állapította meg Brunt. - Vagy
legalábbis szerelvényvizsgálat.
- Mi a baj, őrmester? Bosszankodik, hogy nem lángot okádó ágyúkkal
csaptak le a tengerpartra?
- Dalton, még nem túl késő, hogy megváltoztassa elhatározását.
- Attól tartok, hogy túl késő … már vagy hat esztendő a késés.
A partraszállás pontosan és gyorsan ment végbe. Tíz percbe sem
telt, és tíz-tíz Hukkból álló kilenc csoport sorakozott fel, mindegyik
előtt egy tiszt. Éles vezényszóra ügyesen megfordultak, majd
bonyolult csapatmozdulatokat hajtottak végre, aminek
eredményeként egyetlen négyszöget alkottak, amelynek közepén
volt felhalmozva a málha, körülötte két Hukkal.
- Minden rendben van, Brunt, a kirakodás kész - mondotta Dalton. -
Tüzet nyiss a hajó bal oldalára!
Amikor a két puska tüzet nyitott, a robbanófegyverek mély, ugató
hangja visszaverődött a kráter túlsó oldaláról. Fénypontok
sziporkáztak a hajó oldalán. A Hukkok mozdulatlanul álltak, kivéve
két tisztet, akik megfordultak és a hajó felé rohantak. Dalton azonnal
átállította az irányzékot, leterítette az elsőt, azután a másodikat,
majd visszatért az eredeti célpontra.
Most hirtelen felbomlott a négyzet, de nem vaktában; egységenként
szétszóródtak, majd oszolj után mindegyik a földre vetette magát, és
kúszva fedezéket keresett, míg a megmaradt tisztek a saját osztaguk
közepében foglaltak állást. A szétszóródott csapatok másodpercek
alatt gyakorlatilag láthatatlanokká lettek. Egy szikla vagy vízmosás
mögül itt-ott egy-egy lövés villant és csattant, amellyel a tüzet
viszonozták.
A hajó oldala cseresznyepirosan izzott; a zárószerkezet
összeszorulva félig csukottnak látszott.
Dalton célpontot cserélt, a célzókeresztet egy tisztre állította be,
tüzelt, azután, amikor a tiszt a földre zuhant, egy másikat vett célba.
Hármat ölt már meg, amikor a megmaradt Hukk aranygallérosok
futva egy-egy földhányás vagy szikla mögött kerestek menedéket.
Dalton a tüzét azon nyomban a nyílt térségen szétszóródott katonák
ellen fordította.
- Hagyja abba, maga vérszomjas őrült! - ordított Brunt. - A hajó
magatehetetlen, a tisztek halottak! Azok a nyomorult ördögök
odalent képtelenek a védekezésre…
A hajó közelében lila fény lobbant, mély hangon nagyot dörrent
valami, tőlük balra, húsz lábnyira recsegve omlottak alá a sziklák.
Egy második lobbanás, újabb dörrenés, és újabb sziklák robbantak
fel, közelebb hozzájuk.
- Ideje, hogy menjünk! - csattant fel Dalton hangja, és meg sem várva
Brunt válaszát, lecsúszott a lejtőn és tovakúszott, míg felette a
sziklagerincből kőszilánkok hasadoztak le a Hukk energiaágyú
pusztító becsapódásai nyomán. Eredeti hadállásától balra, kétszáz
yardnyira kúszott, ahol megtalálta a géppuskafészket. Célzott,
meghúzta a ravaszt, és beállította az automata gyorstüzelő pecket.
Kivárt addig, amíg a fegyver fél tucat célzott csapást nem mért az
ellenségre, azután továbbkúszott a következő géppuskáig, hogy a
műveletet megismételje.
VII.
Húsz perc múlva, eredeti helyétől számítva, a kráter körül félúton
Dalton lélegzetvételnyi szünetet tartott, és a Hukk választűz állandó
ropogására figyelt. Ezek a lövések nem voltak jól célzottak, de elég
sűrűn követték egymást ahhoz, hogy Daltont fejének behúzására
kényszerítsék.
Amennyire meg tudta ítélni, eddig az öt tiszten felül nyolc Hukkot
intézett el. Az öt automatikus tüzelés robbanófegyverből kettőt
kilőttek, illetve kimerült a tölténytára, a többi három még mindig
szakadatlanul tüzelt, gödröket vájva maga alatt a csupasz sziklába.
A hajó talpazati fényei közül néhány még világított, a többit kilőtték
a Hukk katonák. A még világító fényforrások fényében Dalton a hajó
közelében kipécézett egy jól látható célpontot, és ráirányította
fegyverét. Éppen meg akarta húzni a ravaszt, amikor meglátta
Bruntöt, amint a krátert övez sziklaperem kerületén mérve, tőle
harminc foknyira lefelé csúszik a lejtőn, és egy rögtönzött fehér
zászlót lenget.
VIII.
A Hukk PA-rendszerből áradó szavak hangosak és tiszták voltak,
noha valamelyest visszhangszerűek; kifogástalan földi kiejtés
jellemezte őket, csupán az orrhangokat torzították el kissé,
jellegzetesen Hukk módon:
- Földi harcos! - dörgött a kráteren keresztül a mély, zengő hang -
arcos, rcos. Tudjuk, udjuk, hogy egyedül van. Jól harcolt. Most meg
kell adnia magát vagy elpusztul.
Az egyetlen megmaradt Hukk tiszt jól látható helyen állt, a katonák
félkör alakú csatárláncának csaknem a közepében, és egy kötélnek a
végét tartotta, amelynek a másik vége Brunt nyaka köré volt tekerve.
- Tüstént lépjen ki a fedezékéből - zengett a felerősített hang -,
máskülönben hajtóvadászatot rendezünk maga után és megöljük!
A Hukk tiszt Brunthöz fordult. Egy pillanat múlva Brunt rekedt
hangja visszhangzott a kráteren át:
- A z isten szerelmére, Dalton, ezek lehetőséget adnak magának a
megmenekülésre! Dobja el a fegyverét, és adja meg magát !
Dalton arcán csorogni kezdett a veríték. Elmázolta, kezével tölcsért
formált szája körül, és Hukk nyelven kiáltotta:
- Előbb engedjék szabadon a foglyot! Szünet következett.
- Saját magát kínálja cserébe érte?
- Pontosan.
Újabb szünet.
- Nagyon jó, elfogadom - kiáltott a Hukk. - Jöjjön hát elő. Biztosítom,
hogy nem esik bántódása.
Dalton kivette pisztolyát a táskából, a köpeny alatt bedugta az öve
alá. Vizsgálgatta odalent a talajt, azután kezében a
robbanófegyverrel ötven lábnyit kúszott jobb kéz felé, majd felállt és
megindult lefelé, a lábával kimozdított sziklatörmelékek zörgése
közepette.
- Dobja el a fegyverét! - rendelkezett a PA, amikor a kráter aljára
érkezett. Dalton habozott, azután a földre dobta a puskát. Üres
kézzel közeledett a sziklatömbök között a várakozó Hukkok
felé. A kapitány - Dalton most már elég közel volt ahhoz, hogy
láthassa a tiszt rangjelzését -
maga elé húzta Bruntöt. Ez sápadt volt és csüggedt, mert tisztában
volt élő pajzs szerepével.
Szája megrándult, mintha mondani akarna valamit, de nem talált az
alkalomhoz ill szavakat.
Amikor Dalton húsz lábnyira volt a tiszttől, éppen két hat láb magas,
álló sziklatöredék között, hirtelen megállt. Ebben a
szempillantásban a kapitány parancsot vakkantott. Daltontól balra
valami megmozdult. Keze a köpenye alá szökkent s a pisztollyal jött
megint elő. Lőtt, és ismét szembenézett a tiszttel, amikor csaholó
jajveszékelés hangzott a szikla mögül.
- Mondja meg az embereinek, hogy tegyék le a fegyvert, és
vonuljanak vissza - mondotta Dalton élénken.
- Maga engem akar megadásra késztetni ? - A tiszt óvatosan Brunt
árnyékában tartotta embereit.
- Úgy van, kapitány. Itt katonái közül csak hárman célozhatnak rám,
de ha lőni akarnak, ki kell tenniük magukat a tüzelésemnek. Az én
reakcióidőm valamivel gyorsabb, mint az övéké; láthatja az
eredményt.
- Maga blöfföl…
- Ennek a fegyvernek a golyója kéthüvelyknyi kovaacélon is
keresztülhatol - mondta Dalton. -
Az az ember ott maga előtt sokkal puhább, mint a páncél.
- Kész volna megölni azt az embert, akinek a szabadon engedéséért
az életét kínálta fel ?
- Mit gondol?
- Biztos, hogy az embereim megölik magát!
- Talán. De maga nem lesz itt, hogy leadja a „minden rendben!”-t a
fiúknak, akik a bolygó légkörén túl várnak.
- Akkor milyen előnyt remél a maga számára, ember?
- Dalton a nevem, kapitány.
- Ismerős név. Én Ch'oova vagyok. A Nagy Armadával a Van Doom
bolygón voltam.
- A Nagy Armada jól harcolt, de nem elég jól.
- Igaz, parancsnok. Talán hibás volt a stratégiánk.
A kapitány felemelte a fejét, egy parancsot vakkantott. A Hukk
katonák kezdtek előbújni rejtekhelyükből, fegyverük csöve a föld
felé nézett. Kettesével-hármasával a hajó felé ügettek, apró patáik
porpamacsokat támasztottak.
Amikor egyedül voltak, Ch'oova kapitány eldobta a kötelet.
- Úgy gondolom - mondotta, és hivatalos udvariassággal meghajolt -,
hogy leghelyesebb, ha tárgyalunk.
IX.
- Ez a fickó, Ch'oova, valami érdekeset mesélt nekem - mondotta
Brunt, miközben a teherautó keletnek tartott, a hajnal elé. - Hét
esztendővel ezel tt, a Van Doom bolygón, Hayle tengernagy
megsebesülése után maga vette át a hajóraj parancsnokságát. Maga
volt az, aki a Nagy Armadát fegyverszünetre késztette.
- Igen, Hayle-től én vettem át a parancsnokságot.
- És megnyerte a csatát. Különös, erről nem írtak az újságok. De ami
azt illeti, meglehet, hogy nem is olyan különös. Ch'oova szerint a
csata után maga megtagadta a Tengernagyi Hivatal parancsát.
- Megcsonkított adás - közölte Dalton.
- Háborúban magasra csapnak az indulatok - mondotta Brunt. - A
Hukk egy csomó ellenséget szerzett magának, mielőtt mi végleg
elhatároztuk, hogy háborúba megyünk. A Legfelsőbb Parancsnokság
állandó megoldást akart. Azt a titkos parancsot adta magának, hogy
fogadja el a Hukk megadást, azután semmisítse meg őket. Maga
nemet mondott.
- Nem egészen így történt; én csak nem hajtottam végre a parancsot.
- És néhány nap múlva a hűvösebb fejek kerekedtek felül. De magát
akkor már felmentették, és áthelyezték a dzsungelekbe, a
győzelemben játszott szerepét pedig elpalástolták.
- Rutin áthelyezés, semmi egyéb - közölte Dalton.
- És akkor, mit tesz isten, maga, a fehér hajú fiú, aki megóvta az
aranygallérosokat egy olyan baklövéstől, amely tönkretette volna
őket, ha köztudomásúvá válik, maga hátat fordítva korábbi
cselekedeteinek, tűzzel-vassal a békeszerződés megszigorításáért
kezdett harcolni! Előbb megmentette a Hukkok nyakát, azután meg
azért töri magát, hogy megpróbálja megszorítani rajta a kötelet.
Dalton a fejét rázta.
- Dehogy, csak nem akartam félrevezetni őket.
- Azt akarta, hogy az armadájukat daraboljuk fel, a főbb világaikat
szálljuk meg, fegyverzetkorlátozást akart ellenőrzéssel…
- Brunt, ez az éjszakai munka tizennégy Hukk katona életébe került,
akiknek a többsége valószínűleg rendes állampolgár volt, behívták
őket és ideküldték, telve hazafiúi lelkesedéssel.
Piszkos húzás volt ez.
- Mi köze ennek a …
- Egyszer megvertük őket. Aztán talpra segítettük, leporoltuk a
ruhájukat, és visszaadtuk nekik a játékaikat. Ez nem volt becsületes
dolog egy ilyen tetőtől talpig opportunista társasággal szemben,
mint a Hukk. Nyílt buzdítás volt egy újabb baklövésre.
És ha nem vertük volna le őket gyorsan, tovább űzik kisded
játékaikat, míg csak arra nem ösztönöznek minket, hogy újabb
hajóhadat építsünk. És akkor lehet, hogy nem maradna, akit még
egyszer talpra segítsünk.
Brunt gondolataiba merülve bámult előre, a fakó égbe; kurtán
felnevetett.
- Amikor begőzölve, tüzes szemmel kivonult oda, azt hittem, a jó
zsíros pozíciója elvesztéséért akar bosszút állni a Hukkon, pedig
csak egy üzenetet akart átadni nekik.
- Egyszerű szavakkal, amelyeket megérthetnek - tette hozzá Dalton.
- Különös ember maga, parancsnok. Másodszor, egyedül megállított
egy háborút. És minthogy megállapodott Ch'oovával az egész dolog
titokban tartásáról, soha senki nem fog tudni róla. Az eredmény:
nevetség tárgya lesz alaptalan riadója miatt. És ha megtudják a
kilétét, vége az ócskavasüzletének. A fenébe is, Marston azon lesz,
hogy a rendőrség mindenért lecsapjon magára, kezdve azon, hogy
fegyvert lopott, egészen addig, hogy a járdára köpött! És egy szót
sem szólhat saját védelmében.
- El fog ülni a vihar.
- Szólhatok egy jó szót Marstonnál…
- Nem, ne tegye ezt, Brunt. Ha megteszi, hazugnak fogom nevezni.
Szavamat adtam Ch'oovának, és ha ez a kalózkodásuk kiderül, a
Hukkot minden földi piacukról kiebrudalnák, amelyeket az utóbbi
hat esztendőben építettek ki maguknak.
- Olybá tűnik, hogy sarokba szorította önmagát, parancsnok -
mondotta lágy hangon Brunt.
- Másodszor szólított parancsnoknak, őrnagy.
Brunt meglepett hangot hallatott. Dalton féloldalasan rámosolygott.
- Fél mérföldről felismerem az ilyen tőlmetszett felderítő típusokat.
Már régen töröm a fejem rajta, hogy miért helyezték ide, az isten
háta mögé.
- Hogy szemmel tartsam magát, parancsnok, miért másért?
- Engem?
- A magafajta ember olyan, mint egy talány. Gondokat okozott az
aranygallérosoknak. Egyik párt vonalához sem alkalmazkodott. De
azt hiszem, most sikerült átadnia az üzenetét… és nemcsak a
Hukknak.
Dalton morgott valamit.
- Igy azután úgy gondolom, biztosíthatom magát afelől, hogy nem
kell új helyet keresnie, ahol újrakezdhetné az ócskavasüzletét. Úgy
gondolom, a hajóhadnak szüksége van magára. Lesz egy kis
kötélhúzás, de valahogy majd csak sikerül. Meglehet, nem
parancsnokként - egyelőre -, de legalább fedélzet lesz a lába alatt.
Mit szól hozzá?
- Gondolkozom a dolgon - válaszolta Dalton.
ELEKISTVÁNFORDÍTÁSA
KEITHLAUMER
Háborús Ereklye
I.
Az öreg csatagép a városka főterén rostokolt, tehetetlen ágyúi a
poros út mentén végigmutató ujjakként, céltalanul meredtek előre.
Környékét felverte a vállmagasságig érő, sűrű gaz, amely a
két yard széles talpak résein át szökött a magasba; korom és guanó
borította, a magas oldalvérteket kúszónövények ágai fonták be. A
csatagép gazból kiemelkedő orrán, megfakult háborús zománc
érdemrendek során csillant meg fáradt fénnyel a leáldozóban lévő
nap sugara.
A gép közelében nehéz munkazubbonyokba és bakancsokba öltözött
emberek csoportja lézengett; nagy, kérges tenyerük volt, és cserzett,
napégette arcuk. Kézről kézre járt egy korsó, amelyből nagyokat
húztak. Véget ért egy hosszú munkanap, és az emberek
megkönnyebbülten tréfálkoztak.
- Halljátok-e, ne feledkezzünk meg az öreg Bobbyról?! - kiáltott az
egyik. Odacaplatott, és a karcos viszkiből löttyintett egy keveset az
elülső toronyból éles szögben lefelé konyuló ágyúroncs csövének
koromtól elfeketült torkolatába. A többiek nevettek.
- Hogy vagy, Bobby?! - rikkantott az ember. Legbelül, a gép mélyéből
halk, cirpelő hang hallatszott.
- Nagyon jól, köszönöm - cincogta egy gyenge hang, amely a torony
alatt, egy rostélyból szűrődött elő.
- Szemmel tartod a dolgokat, Bobby, igaz-e? - szólt egy másik ember.
- Világos - hangzott a válasz, egy dinosaurus madárcsipogása.
- Nem fáradsz bele, hogy örökké itt rostokolsz?
- Az ördögbe is, Bobby nem fárad bele! - rikkantotta az ember a
korsóval. - Az öreg Bobbynak dolga van, amit el kell végeznie.
- Hallod-e Bobby, milyen gyerek vagy te ? - szólalt meg egy tunya
nézésű, tömzsi ember.
- Jó gyerek vagyok - felelt Bobby szófogadón.
- Így igaz, Bobby derék gyerek. - A korsós ember kezét felemelve
megveregette feje fölött a krómötvözet kortól megfeketedett
görbületét. - Bobby vigyáz ránk.
A tér másik vége felől érkező távoli, jajongó hangra mindannyian
megfordultak: az erdei úton egy turbógépkocsi közeledett.
- Mi a szösz! Ma nincs postanap - tűnődött az egyik ember. Csöndben
állottak és figyelték, ahogy egy kis, poros légpárnás kocsi a mély
árnyékból kibukkanva belemerül az út sárga fényébe. Lassan
megérkezett a piazzára, itt balra fordult és megállt a Blauvelt
Provision Company feliratú hullámlemez raktárhomlokzat előtt, a
deszkajárda mellett. A kocsitető kinyílt, és egy férfi szállt ki. Közepes
termetű volt, egyszer , városias fekete kezeslábast viselt. Firtató
tekintettel nézte a raktárhomlokzatot, az utcát, azután megfordult,
és az emberekre pillantott odaát. Az utcán át megindult feléjük.
- Melyik maguk közül Blauvelt? - kérdezte, amikor odaért. Hangja
ráérős volt és hűvös. Szeme egyikről a másikra rebbent.
Egy tagbaszakadt, fiatalos férfi, szegletes arccal és napszítta hajjal,
emelt egyet az állán.
- Én vagyok - szólt. - Maga kicsoda, uram?
- Nevem Crewe. A Hadianyag Felszámoló Bizottság tisztje vagyok. -A
jövevény felnézett a föléjük tornyosuló nagy gépre. - Óriás Bolo, XXV-
ös - állapította meg. Látta, hogy az emberek tekintete Blauveltre
szegeződik. - Jelentették nekünk, hogy egy élő Bolo van itt. Tisztában
vannak vele, hogy milyen veszélyes játékot űznek?
- Az ördögbe is, hiszen ez csak Bobby - szólt az egyik.
- A város kabalája - toldotta meg egy másik.
- Ez a gép lerobbanthatja a városukat a térképről - mondotta Crewe.
- És vele együtt a dzsungel egy jókora darabját is.
Blauvett vigyorgott; szeme körül az incselkedő vonások sanda
kifejezést kölcsönöztek arcának.
- Ne izgassa fel magát, Mr. Crewe - mondotta -, Bobby ártalmatlan…
- Egy Bolo sohasem ártalmatlan, Mr. Blauvelt. Harci gép, semmi
egyéb.
Blauvelt odacammogott és belerúgott egy rozsdás talplemezbe.
- Nyolcvanöt év itt, ebben a dzsungelben megviseli az ilyen
gépezeteket, Crewe. A fák nedve és kigőzölgése úgy eszi a
krómötvözetet, mintha cukorka volna. Az eső savas, átkozottul
gyorsan megeszi a felszerelést, alig tudjuk elég gyorsan fedél alá
vinni. Bobby még tud néhány szót beszélni, de ez minden.
- Bizonyos, hogy nagyon le van romolva, de éppen ez az, ami
veszélyessé teszi. Bármi felgerjesztheti visszavágó harci áramköreit.
Intézkedjék, hogy mindenki hagyja el a térséget, és akkor majd
gondjaimba veszem…
- Nem gondolja, hogy túlságosan gyorsan akar cselekedni ahhoz
képest, hogy csak az imént toppant a városunkba? - szólt Blauvelt
rosszallóan. - És mit akar tenni?
- Rátüzelek egy impulzust, amely semlegesíteni fogja azt, ami még
megmaradt a számítóközpontjából. Ne aggódjék, a dolog
veszélytelen…
- Hallja-e - kottyant közbe egy ember hátulról -, ez azt jelenti, hogy
többé nem fog tudni beszélni?
- Úgy van - hagyta rá Crewe. - De azt is jelenti, hogy többé nem tud
tüzet nyitni magukra.
- Lassan a testtel, Crewe - förmedt rá Blauvelt. - Maga csak ne
vacakoljon Bobbyval. Mi úgy szeretjük, ahogy van. - A többiek
előremozdultak, és fenyeget kört alkottak Crewe körül.
- Ne beszéljen ostobaságokat! - figyelmeztette Crewe. - Mit gondol,
jót tenne a városának egy sortűz valamelyik Szárazföldi
Ostromegységtől ?
Blauvelt kuncogva el vett a mellényzsebéből egy hosszú szivart.
Szippantott egyet, és kiáltott:
- Rajta, Bobby, adj le egy lövést!
A gép hatalmas tömegének legmélyéből halk kattanás hallatszott,
azután egy éles csattanás! Az ágyúcső kormos szegély torkolatából
sápadt lángnyelv csapott ki. A tagbaszakadt férfi gyorsan előrehajolt,
és meggyújtotta a szivarját a lángnál. A többiek ujjongva nevettek.
- Bobby megteszi, amit mondanak neki, ez minden - szólt Blauvelt. -
És minek erről sokat beszélni. - És úgy mosolygott, mint aki nem
ismeri a tréfát. Fehér fogai villogtak.
Crewe visszahajtotta kabáthajtókáját; egy ragyogóra fényezett kis
jelvény villant meg alatta.
- Gondolják meg, hogy kikezdenek-e a Konkordátum egyik tisztjével
- tette hozzá.
- Lassan a testtel, Crewe - kiáltott fel egy sötét hajú, keskeny arcú
fickó. - Magát nem azért küldték ide. Hallottam magukról, a
Felszámoló Bizottság embereiről. A maguk feladata ócska
szerek, elhagyott felszerelés és más hasonlók felkutatása. Bobby
nem elhagyott jószág, ő a város tulajdona. Már csaknem harminc éve
az.
- Őrültség. Ez harci felszerelés, az Űrhadsereg tulajdona… Blauvelt
féloldalasan mosolygott.
- Álljon meg a menet! Nekünk mentességünk van. Írás nincs róla, de
pillanatok alatt készíthetünk. Hivatalosat. Én vagyok itt a
polgármester és a kerületi kormányzó.
- Ez itt a település minden lakójának, férfinak, nőnek és gyermeknek
az életét fenyegeti -
pattogott Crewe. - Az én feladatom a tragédia megelőzése.
- Felejtse el Bobbyt - vágott közbe Blauvelt. Kezével a szántóföldek
mögött emelked dzsungel fala felé intett. - Amott százmillió
négyzetmérföldnyi szűz területet talál - mondotta -, ott azt tehet,
amit akar. Még elemózsiát is eladok magának, de a mi kabalánkat
hagyja békén, érti?
Crewe ránézett, azután körbejárt tekintete a többieken.
- Ostobák - mondotta. - Mindannyian, egytől egyig.
II.
Crewe szobát bérelt a városka egyetlen fogadójában. A szobában
kinyitotta táskáját, és kivett belőle egy kis műszert, szürke műanyag
tokban. A fogadós három gyereke a zár nélküli ajtóban állt és figyelt;
most közelebb léptek.
- Jé, ez egy igazi csillagrádió? - kérdezte a legidősebb, egy nyápic,
hosszú nyakú, tizenkét éves legényke.
- Nem - hangzott a kurta válasz. A fiú elpirult, és lehajtotta fejét.
- Ez egy parancsleadó - mondotta megenyhülten Crewe. -
Csatagépekkel való beszélgetésre szolgál, parancsokat ad nekik.
Csak azoknak a különlegesen formált hullámokból álló jelzéseknek
engedelmeskednek, amelyeket ez a készülék bocsát ki magából. -
Megcsavart egy kapcsolót, és a tok oldalán kigyulladt egy jelzőfény.
- Mármint az olyan gépek, mint Bobby? - érdeklődött a fiú.
- Mint amilyen Bobby volt. - Crewe kikapcsolta az adót, és félretette
a készüléket.
- Bobby klassz - lelkendezett egy másik gyerek. - Sokat mesél
nekünk arról, amikor háborúban volt.
- Kitüntetéseket kapott - közölte az első fiú.
- Te is voltál háborúban?
- Azért olyan öreg még nem vagyok - mondotta Crewe.
- Bobby öreg, öregebb, mint nagyapa.
- Jobban tennétek, ha odábbállnátok innen, fiúk - szólt Crewe. - Sok a
dol… - félbeszakította magát, és fejét felszegve figyelt. Hangos
kiáltásokat hallott odakint; valaki a nevén szólította.
Crewe félretolta a fiúkat, és végigsietett az előszobán, majd az ajtón
át kilépett a deszkajárdára.
Inkább érezte, mint hallotta a lassú, súlyos dübörgést, a csikorgó
hangok éles kórusát, a fémes nyögést… A tér felől egy kivörösödött
arcú ember rohant feléje.
- Bobby az ! - ordította. - Megmozdult! Mit csinált vele, Crewe, maga
átkozott!
Crewe elhúzott a férfi mellett, és a plaza felé rohant. A Bolo
megjelent az utca végében, nehézkesen gördült előre, felszakított
gazt és kúszónövényeket vonszolva maga után.
- Egyenesen a Spivac raktárház felé tart! - kiáltott valaki.
- Bobby! Állj meg, ahol vagy! - Blauvelt jelent meg a színen, a gép
nyomában futva. A hatalmas gép továbbdübörgött; amikor Crewe a
piazzára ért, félig balra fordult, miközben csak centiméterekkel
kerülte el egy épület sarkát. A deszkajárdát egy darabon szilánkokra
törte, majd egy raktárudvaron át folytatta útját. Egy rakás félig kész
épületfa ledőlt és szétterült a poros udvaron. A Bolo átgázolt egy
palánkkerítésen, és elindult a szántóföldön át. Blauvelt Crewe-re
támadt.
- Ez a maga műve, hogy a fene vinné el! Soha nem volt vele bajunk.
- Ne törődjék vele! Van egy terepjárójuk?
- Hogy a … - Blauvelt visszafojtotta mérgét. - Micsodánk van-e?
- Meg tudom állítani, de ahhoz közel kell lennem hozzá. Még egy
perc, és eléri a dzsungelt. Az én kocsimmal ott nem boldogulok.
- Hagyjuk őt - szólt most egy ember, a futástól lihegve. - Ott nem
csinálhat semmi bajt.
- A fene se gondolta volna - vélekedett egy másik. - Annyi éve itt áll…
ki gondolta volna, hogy meg tud indulni?
- A maguk úgynevezett kabalája még más meglepetéseket is
tartogathat - vetette oda Crewe. -
Gyorsan egy kocsit! Ez hivatalos rekvirálás, Blauvelt!
Csönd volt, amelyet csak a fák távoli reccsenése tört meg, amint a
Bolo behatolt az erdőbe.
Száz láb magas fák hajlottak meg és törtek derékba, ahogy
előrenyomult.
- Hadd menjen - vélte Blauvelt. - Stinzinek igaza van, ott nem
okozhat bajt.
- És ha visszafordul ?
- Az ördögbe is - motyogott valaki -, az öreg Bobby bennünket nem
bántana…
- Hol a kocsi - türelmetlenkedett Crewe fogcsikorgatva. - Értékes idő
megy veszendőbe.
Blauvelt összevonta a szemöldökét.
- Rendben van, de a kisujját se mozdítja addig, amíg azt nem látja,
hogy készül visszafordulni és megtámadni a várost. Világos?
- Gyerünk.
Blauvelt előresietett a városi garázs felé.
III.
A Bolo talpai huszonöt láb széles rendet vágtak a szűz dzsungelen át;
a léptek nyoma tizennyolc hüvelyk mélyen benyomódott a fekete
talajba, a lehullott ágak kusza fonadékai közé.
- Óránként húsz kilométer körüli sebességgel halad, gyorsabban,
mint ahogy mi tudunk -
állapította meg Crewe. - Ha tartja az irányt, az út görbülete
következtében mintegy öt óra múlva újra a városukban lesz.
- El fog térni az útirányától - vélekedett Blauvelt.
- Meglehet, de mi nem akarunk kockáztatni. Fordítsa a kocsit
kétszázhetven fokos irányba, Blauvelt. A kör átvágásával próbálunk
meg elébe kerülni.
Blauvelt némán engedelmeskedett. A kocsi a hatalmas, repedezett
kérgű fák alatt haladt előre a mélyzöld homályban. Túlméretezett
rovarok zümmögtek és ütődtek a kocsi tetejéhez. Kis és közepes
méretű gyíkok szökdécseltek, cikáztak, csapdostak farkukkal.
Esernyő nagyságú páfránylevelek simították végig a kocsi oldalát,
amint az a szívós gyökerek hurkai és összecsavarodott tekercsei
fölött kapaszkodott felfelé, növénynedvcsíkokat húzva maga után.
Egyszer horzsolták egy szétmállóban lévő barna kőszikla kiálló
szélét; csészealj nagyságú szilánkok hámlottak le róla, alattuk
tompán fém csillogott.
- Egy űrnaszád hátuszonya - mondotta Crewe. - Ez maradt meg
abból, amiről azt hittük, hogy rozsdamentes ötvözet.
Egy régi csata több maradványa mellett haladtak el: egy emelvényre
szerelt óriáslöveg súlyos, összetört zárszerkezete, egy kizsigerelt
alváz, talán egy bombaszállító kocsié, egy lezuhant repülőgép
roncsa, különböző fegyverek összetört darabjai hevertek szerteszét.
Többségük földi mintájú, de a zöld aljnövényzetből sok helyütt
kandikáltak ki egy-egy megrozsdásodott Axorc mikroágyú vagy
atomvető különös görbületű, pókra emlékeztet vonalai.
- Véres ütközet lehetett itt - állapította meg Crewe. - Egyike azoknak,
már a hadjárat vége felé, amelyekre nem nagyon figyeltek fel
akkoriban. Olyan dolgok vannak itt, amilyeneket még soha
nem láttam, talán sietve beásott kísérleti típusok lehetnek.
Blauvelt morgott valamit.
- Még egy perc és találkozunk - közölte Crewe. Blauvelt éppen
kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, amikor vakító fény lobbant,
hatalmas robbanást éreztek, és előttük levegőbe emelkedett az erdő.
IV.
A biztonsági öv belevágott Crewe bordáiba. Fülét betöltötte egy
magas, állandó csengő hang; rozsdás sárgaréz ízét érezte a szájában.
Feje együtt lüktetett súlyosan döngő szívével.
A kocsi az oldalán feküdt, belseje a kiszabadult tárgyak, szakadt
vezetékek és a törött műanyag kusza egyvelege. Blauvelt félig alatta
feküdt és nyögött. Lecsúszott róla, és látta, hogy kábult ugyan, de
magánál van.
- Megváltozott a véleménye a maga ártatlan kedvencéről? - kérdezte,
szétmázolva arcán a jobb szeméből szivárgó vért. - Szabadítsuk ki
innen magunkat, mielőtt újra elsüti azokat az üres ágyúkat. Tud
járni?
Blauvelt motyogott valamit, miközben kimászott a törött
kocsifedélen át. Crewe a törmelékben matatva kereste a
parancsleadóját…
- Szűzanyám! - sápítozott Blauvelt. Crewe hátrafordult, és ötven
lábnyira meglátta az ellenséges gép magas, keskeny, sötét, jódszín
tömegét, amint csuklós hüllőlábakon ülve közeledik a
robbanásperzselte lombok között. Többszörös töltés mikroágyú-
ütege halálos pontosan a felborult gépkocsira célzott.
- Meg ne moccanjon - súgta Crewe. Arcán patakzott a veríték. Egy
csökött szárnyú, szitakötőszerű, négy hüvelyk nagy rovar jött és
körüldongta őket, majd továbbrepült.
Összehúzódó forró fém csikorgása hallatszott. Az idegen vadászölő
hirtelen további hat lábnyival előrehaladt és lejjebb engedte
ágyúinak torkolatát.
- Meneküljünk! - üvöltött Blauvelt. Kétségbeesett sietséggel ugrott
lábra; az ellenséges gép nekilendült, hogy a nyomába szegődjék…
Egy faóriás meghajlott, nagy csattanással derékba tört és
félrelökődött. A Bolo nagy, zöld csíkos orra a kisebb gép és az
emberek közé nyomult. Megfordult, szembe az ellenséggel; lövés
lobbant, fénye visszaverődött a körülálló fákról; a talaj kemény,
kínzó rángással egyszer, kétszer meglódult. Crewe robbanástól
megsiketült fülében tompán morajlott a hang. A közeledő Bolo felett
fényes szikrák záporoztak. Crewe érezte a megrázkódtatást, ahogy a
két egymással harcoló gép összeütközött; látta, hogy a Bolo habozik,
azután felágaskodva előretör, félretolja a könnyebb gépet,
csikorogva ráhajt, továbbmegy, összetaposott roncstömeget hagyva
maga után.
- Szent isten, látta ezt, Crewe? - üvöltött Blauvelt a másik fülébe. -
Látta, mit művelt Bobby?
Egyenesen belesétált az ágyúiba, és széttaposta, mint egy férget!
A Bolo megállt, nehézkesen megfordult, azután szemben az
emberekkel leült. Az olvadt fém fényes csíkokban folyt lefelé
páncélozott oldalain, fröcskölve és füstölve a letaposott
aljnövényzetre csurgott.
- Megmentette az életünket - mondotta Blauvelt. Feltápászkodott, a
Bolo mögé botorkált, és a szétzúzott ellenség füstölgő romjaira
meredt.
- Ez egyenesen a város felé tartott - mondotta. - Jóságos isten, van
fogalma arról, mit művelt volna?
Hirtelen megszólalt a Bolo gépi hangja:
- Kilenc-öt-négyes harci egység jelentkezik. Érintkezés ellenséges
erővel. Ellenséges egység szétverve. Súlyosan megsérültem, de
alapkapacitásom kilenc egész hattized százaléka erejéig még
bevetésképes vagyok. Várom a további parancsokat.
- Hűha, ez nem úgy hangzik, mintha… - képedt el Blauvelt.
- Talán megérti most, hogy ez egy Bolo harci egység, nem pedig a
falu bolondja - reccsent rá Crewe. A feltúrt földön óvatosan lépkedve
a nagy gép elé állt.
- Kilenc-öt-négyes egység, feladat elvégezve - mondotta. - Az
ellenséges erőket semlegesítettük. A csatareflexet kikapcsolni, és
visszatérni az első fokú készültségi állapotba.
Blauvelthez fordult.
- Menjünk vissza a városba, és meséljük el nekik, mit művelt az
imént a kabalájuk.
Blauvelt a félelmetes és ódon gépre meredt; szegletes, napbarnított
arca sárgásnak és beesettnek tűnt.
- Igen - mondotta. - Menjünk.
V.
A tíztagú városi zenekar kettős sorban állt a falu frissen kaszált
főtere előtt. Az egész lakosság - a nőkkel és gyerekekkel együtt
háromszáznegyvenkét ember - ünneplőbe öltözve feszített.
Kifeszített huzalokról kis zászlócskák lengedeztek.
A frissen megtisztított és kifényesített Bolo páncélozott oldalairól
lesiklott a napsugár. Az óriáslöveg immár nem kormos torkolatából
egy hatalmas vadvirágcsokor meredezett elő.
Crewe előrelépett.
- Engem ért a megtiszteltetés, hogy a Konkordátum kormányának
képviselőjeként néhány ünnepi szót szóljak - mondotta. - Maguk,
emberek, helyénvalónak találták, hogy egy érmet tervezzenek, és azt
a kilenc-öt-négyes egységnek juttassák, azoknak a szolgálatoknak
elismeréseként, amelyeket a kötelességteljesítés határain túlmenően
a közösség védelmében tett. -
Szünetet tartott, miközben tekintete végigpásztázott az arcokon.
- Sok nagyobb kitüntetést is adományoztak sokkal kisebb
érdemekért - mondotta. A gép felé fordult; két ember előrejött, az
egyik kezében létra, a másikéban hordozható forrasztóberendezés.
Crewe felmászott a létrán, az újonnan vert kitüntetést az évszázados
csataérdemrendek sorának végére helyezte. A szerelő gyorsan a
helyére forrasztotta. A tömeg tapsolt, azután csevegve szétoszlott és
a teritett asztalok köré sereglett a főutcában.
VI.
Már javában alkonyodott. Az utolsó szendvicseket és töltött
tojásokat ették, az utolsó szónoklatokat tartották, az utolsó hordót
verték csapra. Crewe néhány emberrel a falu egyetlen csapszékében
ült.
- Bobby egészségére - emelte poharát egy ember.
- Helyesbítek - szólt Crewe - a kilenc-öt-négyes harci egység
egészségére. - Az emberek nevettek és ittak.
- Alighanem itt az ideje, hogy menjünk - szólt valaki. A többiek
egyetértően a székek zörgése közepette felálltak. Amikor az utolsó is
eltávozott, megjelent Blauvelt. Crewe-vel szemközt leült az asztal
mellé.
- Maga, hm, itt marad éjszakára? - kérdezte.
- Úgy gondoltam, hogy visszamegyek - mondotta Crewe. - Itt
befejeztem a dolgomat.
- Befejezte, valóban? - kérdezte nyomatékosan Blauvelt. Crewe
várakozóan tekintett rá.
- Tudja jól, hogy mi vár még magára, Crewe.
- Már hogyan tudnám? - kérdezte, és kortyolt egyet a poharából.
- Az ördögbe is, hát ki kell mondanom? Mindaddig, amíg ezt az
átkozott gépet csak afféle túlméretezett félkegyelműnek tartottuk,
minden rendben volt. Háborús emlékmű, meg minden.
De most láttam, mire képes… az istenért, Crewe… nem tarthatunk
egy eleven gyilkost saját városunk kell s közepén, hiszen soha nem
tudhatjuk, mikor jut eszébe, hogy megint lövöldözni kezdjen !
- Befejezte? - kérdezte Crewe.
- Nem mintha mi nem lennénk hálásak…
- Akkor menjen - szólt Crewe.
- A dolog úgy áll, Crewe…
- Menjen. És tartson távol mindenkit Bobbytól, érti?
- Ez hát azt jelenti, hogy… ?
- Gondom lesz rá.
Blauvelt felállt.
- Helyes - mondotta -, nagyon helyes.
Miután eltávozott, Crewe felállt, és egy bankjegyet dobott az
asztalra; a padlóról felvette a parancsleadót, és kilépett az utcára. A
városka távoli végéből, ahol tűzijátékra gyülekezett a tömeg, gyenge
kiáltások hallatszottak. Egy sárga röppentyű a magasba ívelt,
aranyfénypermetté pukkadt szét, amely lefelé hullott és a semmibe
veszett…
Crewe a plaza felé sétált. A Bolo ott magasodott, hatalmas, fekete
árnyék a csillagfényes ég előtt. Crewe megállt előtte, és feltekintett a
már meglazult zászlócskákra, az ágyúcsőről kifityegő, hervadt
bokrétára.
- Kilenc-öt-négyes egység, tudja, miért vagyok itt? - kérdezte
szelíden.
- Úgy számolom, hogy mint háborús gép a hasznosságom megszűnt -
mondotta a barátian érdes hang.
- Úgy van - közölte Crewe. - Érzékeny műszerekkel ezer mérföldes
körzetben ellenőriztem a területet. Nincs több élő ellenséges gép. Az
volt az utolsó, amelyet megölt.
- Csak a kötelességét teljesítette - vélte a gép.
- Az én hibám volt - ismerte el Crewe. - Arra tervezték, hogy észlelje
a mi parancskocsinkat, és becélozza. Amikor bekapcsoltam az
adómat, működésbe lépett. Természetesen maga ezt érzékelte, és
elindult, hogy szembeszálljon vele.
A gép csöndben volt.
- Még mindig megmenekülhet - szólt Crewe. - Ha most nekiindulna,
és a dzsungel felé venné útját, évszázadok eltelhetnek, mire…
- Mire valaki más jön, hogy elvégezze, amit el kell végezni? Akkor
inkább most haljak meg, egy barát kezétől.
- Isten vele, Bobby.
- Helyesbítés: kilenc-öt-négyes harci egység.
Crewe megnyomta a gombot. A sötétség érzése hatalmasodott el a
gépen.
A tér sarkáról Crewe visszanézett. Kísérteties üdvözletként
felemelte egyik kezét, azután elindult a poros úton, amely fehéren
csillogott a kelő hold fényében.
ELEKISTVÁNFORDÍTÁSA
SÁMATHY TAMÁS
A völgykatlanokban általában posta sincs

Érzi, hogy fel kell mennie a lépcs kön. Már régóta úton van, de
élményét mindeddig egyedül csak a lépcs ház üresen kongó hangja
adja.
Terve egésze villan agyába, gondolatcsoport testesül meg és lebeg el
tte feje magasságában, fizikai valóságként, érzékszervekkel
felfoghatóan. A jelenség annyira leköti, hogy eleinte nem is hallja az
er söd szintetizátorzenét. A torz elektromos hang crescendójától
szemvillanás alatt összeomlik és elillan a leveg ben a rejtélyesen
felépült terv.
Amilyen gyorsan feler södött, ugyanúgy elhal a kavargó elektronikus
muzsika.
Hatalmas íróasztal el tt találja magát. Az asztal mögött
plüssberakású széken fekete, pörge bajszos, szivarozó f
hivatalnokféle. Fehér zakóján aranypityke és sárga paszomány.
Kivehetetlen kitüntetések a mellén.
- Mi járatban vagy? - kérdi Zét az asztal birtokosa.
- Szeretnék felmenni a lépcs n.
A férfi összevonja szemöldökét, szivarfüstöt gördítve szájából
megismétli Zé válaszát.
- Szeretnél feljutni? És meddig?
Zé meglep dik, hogy csak így egyszer en letegezték, de feltalálja
magát.
- Hogyhogy meddig? A lépcs sor végére, természetesen. Remélem,
nem akadályozol meg?
Nekem úgy tanították, hogy te értem vagy, és nem fordítva.
- Felejtsd el, amit tanultál! - mondja ingerülten az egyenruhás, és
fejébe csapja aranysújtásos sapkáját. - El ször is ülj le, ha velem
beszélsz, és ne tegezz vissza, ha tovább kívánsz jutni!
Zé megszeppenten lehuppan az asztal el tti alacsony székre. A
hivatalnok föléje tornyosul, és
kérdez:
- Neved? Szüleid neve? Foglalkozásod? Állandó és ideiglenes
lakhelyed? Iskolai végzettséged?
Szakképzettséged? Családi állapotod?
Zé alázatosan felelget a szorgosan körmöl hatalmasságnak, aztán
megkérdi:
- Mi szükség erre, amikor mindezek az adatok benne vannak a
személyimben i s ? A pörge bajuszos felemeli fejét, abbahagyja az
írást, szúrós szemmel ránéz, tollával az asztalra koppint.
- Az ügyrend megköveteli ! - mondja.
- Ostobaságnak tartom…
- Az ügyvitel a rend alapja, a rend az állam feltétele! És te ezt
ostobaságnak tartod?! Hát jó.
Akkor add ide a személyi és katonai igazolványodat! - Az
okmányokba lapoz, jegyezget bel lük egy kartonra.
- Kérem a születési anyakönyvi kivonatod - nyújtja kezét követel n
kisvártatva. Zé kinyitja
diplomatatáskáját, a férfi kezébe nyomja a papírt.
- Az adatok egyeznek.
- Az érettségi okleveled!
Zé készséggel átnyújtja.
- Nem hamis?
- Hogy képzeli?!
- No nézzük csak - dünnyög, és kihúzza az egyik fiókot, kotorász,
nagyítót vesz el , összesz kült szemmel nézi az okmánybélyeget,
pecséteket, aláírásokat, számokat, szövegeket.
- Nyjó. Rendben - mormolja.
- Szabad lesz az oltási bizonyítványaidat?
- Parancsoljon.
Azokat is átvizsgálja, majd megkérdi:
- M téted volt?
- Kivették a mandulámat. Egyéb nem.
- Kanyaró, bárányhiml , kankó, tífusz, görvélykór, vérhas, luesz…
- Kanyaró!
- Els szeretkezésed id pontja, n id száma azóta, kedvenc illatod,
színed, színészed, költ d, íród, zeneszerz d, fest d, filmrendez d,
szobrászod, vallásod, pártállásod? Mely szervezetek tagja vagy?
Zé szép sorjában diktálja az adatokat, a f tisztvisel kimérten ír. Mikor
már minden információ a helyére kerül, Zé egy fehér négyzetlapot
kap, melyen olvashatatlanul cirkalmas jelek díszlenek, a szélén fúrt
lyukon damilszálat f ztek át, hogy nyakba lehessen akasztani.
- Ezzel jelentkezz a második stációnál - mondja az uniformisos.
Feláll, elnyomja szivarcsikkjét, ujjával megsimítja bajuszát,
kiakasztja az irodaasztaltól a falig húzódó habfehér kordonkötelet,
és szabad utat mutat Zének.
Ismét tompán és távolból hangzó léptekkel halad a zöld m habból
öntött lépcs kön. Az égszínkék üvegfalak sejtelmes fényekkel
tükrözik megsokszorozott alakját.
Nem tudja, hány lépcs fokot haladt már felfelé. Talán kétszázat, talán
ezret?
Két lehet sége van: visszafordul vagy továbbhalad. Egy helyben nem
mer maradni, mert valami testet zizegtet félelem marta magát
tudatában. Igy aztán valami meghatározhatatlan bels kényszert l
hajtva inkább felfelé megy, vállalva az el re nem sejtett veszélyeket,
az ismeretlen kockázatát.
- Nohát, nohát, újabb próbálkozó! Örvendek - dörzsölgeti kezét az el
nél valamivel kisebb
asztal tulajdonosa. Ibolyaszín egyenruháján arany és ezüst plakettek
csilingelnek.
Zé átadja a fehér medált, várja, hogy megnyíljon az út.
- Az igazolványaidat!
- Elvették az els állomáson.
- Kis türelmet - inti a férfi, és felemel egy telefont a sok közül,
megkérdi felettesét, a fehér ruhást, rendben van-e minden,
engedélyt kér az út szabaddá tételére.
Zé ibolyaszín bilétával a nyakában elindul.
A kék, zöld, sárga, narancs f hivatalnokok mind tövir l hegyire
kikérdezik, ellen rzik, visszajelentik, és tikettel ellátva
továbbengedik.
A hetedik tisztvisel vörös uniformisban áll piciny telefontartó
asztalkája mellett. Miután felveszi adatait, feltárcsázza elöljáróját.
Azonosítja Zét, majd így szól hozzá:
- Ha megválaszolsz néhány kérdésemre, továbbmehetsz. Ime az els :
ki volt Ottó Grotewohl?
Zé megmondja.
- Mi a hidrazin kémiai képlete?
Zé megmondja.
- Hogy szól a Boyle-Mariotte-törvény?
- Mi a Planck-féle hatáskvantum?
Zé megmondja.
- Elemezd Zénón aporiáit!
A fiú elemzi.
- Mit mond ki Einstein relativitáselmélete? Mi a homeosztázis? Van-e
thermotaxis?
Zé hibátlanul felel.
- Mit írt Lenin az irodalom pártosságáról?
A fiú kifogástalanul válaszol, nyakába akaszthatja a vörös
igazolóplakettet.
Tíz méterrel magasabban fekete selyembe öltözött n várakozik.
Háttal áll, id nként lehajol, felcsúszik ultrarövid szoknyája, szabaddá
teszi napbarnított combjait. Kezében valamit forgat és tologat: hol
közelebb húzza magához, hol meg ellöki.
Hiszen ez partvissal söpör! Takarít. Biztosan takarítón ! rültség,
honnan kerülhetett volna ide egy takarítón , amikor minden vállalat
keresi ket? Mégis az.
Már napok óta úton lehet, nélkülözve mindent. Nem is tudja, hogyan
bírta ki eddig élelem nélkül. Persze lehet, hogy csak egy órája van
úton, de úgy érzi: évek óta. Rádöbben, hogy az id szubjektíven is
relatív.
Ösztönei odahajtják a megkívánt n höz, aki még mindig a hátát
mutatja. Két tenyerével végigsimítja a sz rtelen, rugalmas combokat,
aztán feljebb csúszik a keze…
Már csókra nyílik a lány nedves ajka, amikor a fiút az a valami
továbbviszi, fel, fel.
Talán ezer lépcs fokot hagyott maga mögött, amikor beszédet vél
hallani. A forduló mögött a lépcs pihen ben megbizonyosodik: nem
hallucinált. Különös ül alkalmatosságokon a közelmúltban
megismert cimboráit látja megdöbbent arccal. Elbeszélget velük.
Még most is úgy gondolkodnak, mint régen, amikor elbúcsúzott t lük
a Hungária kávéházban és az éjszakai disc-jockey klubokban. E tény
a nyugodtság szilárd érzetével önti el. Meger södött önbizalommal
hagyja ott ket.
Távolodva még visszanéz. Az elfelejtend k mind jelentéktelenebb
pontokká zsugorodnak.
viszont növekszik, alakja határozottabban és hatalmasabban tükröz
dik a rózsaszín vé változó falakon, a lilás fényben.
Ezerkilencszázötvenkett lépcs fokkal odébb a barna alhivatalnok Zé
eddigi útjáról a legkisebb részletekbe hatoló beszámolót kér.
Kanyarulatokat véve emelkedik a lépcs sor. Feltartóztathatatlanul
megy fel, egyre fel. Már attól retteg, sohasem ér véget a mérhetetlen
lépcs rengeteg, amikor egy monstruózus várkapu állja útját. A
kilincs, mint távoli csillag az égen, fémesen csillan a magasban.
Hol a fekete hivatalnok? Lehet, hogy nincs is? Egyedül kell
cselekedni!
Tudja: a megoldás, küldetésének értelme van a kapu mögött.
Szorosan az ajtó elé áll, felemeli kezét, hogy elérje a kilincset, de az
jóval magasabbról szórja körkörös fényeit. Lábujjhegyre emelkedik,
nyújtózkodik, két kezét feltartva ugrál, legörbített ujjaival próbálja
megragadni a kilincset, mely most már a végtelen messzeségben
sziporkázik.
Ahogy ugrásai után visszahuppan, tíz körme sikoltva karistolja a
politúrozott deszkákat. Körme alja szálkával, festékkel telik meg,
vércseppek buggyannak el körömházaiból.
Amint alábbhagy az ujjaiban pulzáló fájdalom, nekilát, hogy
felfeszítse az ajtót, de az nem enged. Gondol egyet, és fél vállal
nekiront, a vasveretes fa azonban nem adja meg magát.
Pihen, vár. Fejében lázas gondolatok suhannak. Hátha kinyitja valaki,
hátha el jön a fekete tisztvisel , meghallgatja, megérti és segít rajta.
Ereje elszivárog, mint es után horpadásokból a tócsák. Teste
érzéketlenné válik, az ajtó elé rogyik.
A bejárat konokul zárva marad.
Behunyt szemmel fekszik, lélegzete lassul, mélyül, már lépné át az
álom halkan zizeg határát, amikor a túlsó oldalon valaki babrálni
kezd a záron.
Arcával érzi a szelet, amit a sarokvason hangtalanul elforduló ajtó
kelt.
Töpörödött kis emberke kanyarodik elé rolleren. Öltönye fekete,
akár a kéménysepr ké.
Kezében srégi viharlámpa.
- Üdvözlöm önt a lehetséges világok önre kimért egyetlen
valóságában! - köszönti a kis sötét, és tovarollerezik.
A fiú meghökken és meghatódik, hogy végre magázzák, aztán
szétterjed agyában a rolleres mondatának értelme, akár lábszárban
a kígyóméreg. Ime, az világa. A reá kiszabott egyetlen valóság. Most
mit kezdjen vele? Megismeri és elsajátítja, ez a legtöbb, amit tehet.
A feneketlen mélység színe tapad mindenre, a leveg fülledt, akár egy
sziklakatlan alján.
Valahonnan halvány derengés hull az arénaszer térségbe.
Felemeli fejét. Azúrkék égre ásít hirtelen a katlan. Egy csillag
elhomályosítja a többit. Állandó halk zúgás. Az égitest megn , mintha
egyenest a katlanba tartana. Egyre dagad, hosszú protuberancia-
kígyókat lövell, s a nyúlványok mint polipkarok csapkodnak a
szélén. Majd egyszerre nagyot csillan, mint a nap, ha megcsúszik a
hullám taraján, és millió piciny szikrázó ponttá porlad.
A meleg emelkedik, nehéz lélegezni.
Beláthatatlanul nagy félgömb jelenik meg az égen, egy részéb l lüktet
a fény. A telihold ezüst hidat fest az élénkpiros, gigászi tárgy
oldalára. Az anya rhajó harmonikaszer alagutat csúsztat el magából
egy nyíláson, melyb l kisebb-nagyobb repül alkalmatosságok
száguldanak el .
Itt a nagy pillanat! Az emberiség várva várt pillanata! Idegen lények
érkeztek a Földre!
Értesítenie kell az illetékeseket, vagy egyáltalán valakit, mert neki
egyedül úgysem hinnének!
Telefont vesz észre egy sziklaoszlopon, de feleslegesen kutat
zsebeiben, csak kétforintosokat talál. Fel kell váltania. Szalad vagy
ötszáz métert, ám trafikot sehol sem lát. Kiabálni akar, de rájön; nem
hallaná senki. Levelet nem tud írni; se papírja, se írószere, és mint
tudjuk, a völgykatlanokban általában posta sincs.
Elkeseredetten téblábol a bitumenes téren. Ahogy le-föl lófrál és
izgul, hogy el ne röppenjenek a jövevények, kis, zöld bodegát vesz
észre. Odalohol. Szikkadt húsú anyóka üldögél összecsukható
faszéken a vizelde el tt. Ölében szaloncukros doboz, fillérekkel,
forintosokkal, kettesekkel tele.
Zé illedelmesen köszön, és kéri az öregasszonyt, váltson fel néhány
kettest forintosokra.
- Nem tehetem - feleli merev arccal a vénség.
- Miért nem?
- Csak. Én nem ezért vagyok itt.
- Mibe kerülne önnek?… Értse meg, feltétlen telefonálnom kell!
Életbevágóan fontos.
- Maguk, fiatalok, örökké rohannak, maguknak minden fontos…
- Hogyne volna az! Nézzen fel oda ! - mutat Zé a roppant rhajóra.
- Mi van ott? Semmit se látok - nyújtogatja nyakát a banya.
- Repül csészealj. Idegen világ hírnöke. Más értelem követe…
- Sajnálom, nem áll módomban váltani. Ám, ha igénybe venné
szolgáltatásunkat…
- Igénybe veszem! - üvölti Zé, és berohan a vizeldébe. Kifelé jövet
ötforintost pöccint a nyanya markába.
- Két egyes elég lesz vissza ? - kérdi a vécés.
- Elég - legyint bosszúsan Zé.
Fellapozza a telefonkönyvet, a Tudományos Akadémia számát
keresi. A lap kitépve. Bedobja a forintot. Leakasztja a kagylót. Vár.
Beugrik a vonal. A tudakozót hívja.
- Közületi tudakozó, jó éjszakát kívánok - jelentkezik egy kellemes n
i hang. A forint leesik.
- Jó éjszakát, a Tudományos Akadémia számát…
- Halló! Beszéljen hangosabban!
- A Tudományos Akadémia…
- Szóljon már bele, halló!
- Beszélek, nem érthet ?
- Halló!… Úgy látszik, valaki félre… - Kattanás, a n letette. Sebaj,
éjnek idején úgysem találna senkit az Akadémián. Jobb, ha a rend
rséget tárcsázza.
Egyetlen szavát sem érti az ügyeletes, csak hallózik. Zé rázogatja,
fricskázza a kagylót, dühödten püföli a készüléket, a vonal
megszakad.
Hogy lehet ez? hallja a hívott felet, t viszont nem hallják.
Lecsavarja a szájmikrofon bakelittartóját, hátha rossz az érintkezés.
Üresen tátong a kagyló beszél je, a mikrofont kilopták.
Lepényszer
rjárm csapódik elé, s lebegve marad az arca el tt. Mintha rés tárulna
oldalán…
Hideg fény övezte utasa Zé mellé ereszkedik. Zé hunyorogva nézi a
káprázatost, fejében megszólal egy éteri hang:
- Nos, Zé barátom, remélem, tudod, hogy mit kell tenned!
- Tudom. Visszamegyek az emberek közé, és értesítem az
illetékeseket.
-A helyedben nem lennék ebben biztos… Miután bejártad utadat
felfelé, megismerted a lépcs k sajátosságait, visszatérsz, megkeresed
a hozzád hasonlóan gondolkodókat, s átalakítjátok a lépcs ház
valóságát, vagyis végrehajtjátok a legkisebb szükséges
változtatásokat. Világos?
- Világos. De félek, hogy valamennyien belebukunk! - mondja ijedten
a fiú. - Segítsetek…
- Mi sem mások erejéb l jutottunk idáig…
- Tanácsot sem adhattok?
- Megkaptad már. Ne siránkozz, tedd, amit javasoltam! Az egész
Földön egyedül a ti lépcs házatok nyitott a csillagok felé, hozzánk -
bátorítja a fénykoronás látogató, azzal járm vébe libben, és elsuhan.
Zé a lépcs k felé veszi lépteit, ám fél, hogy megöregszik s meghal
végelgyengülésben, miel tt leér.
Amikor az idegen világból érkezett
óriásrovarok el ször pillantották meg
a földi embert, elképedten ós rémülten
jegyezték fel: - Ezek óriásrovarok.
Jacques Sternberg
A Kérészek
Meg fogunk halni.
Ami alapjában véve nem túlzottan eredeti dolog: egy napon
valamennyiünknek meg kell halnunk. El bb-utóbb, persze. De mi
egyik pillanatról a másikra meghalhatunk. Ez volt a különbség, ÉS mi
tudtuk.
Néhány órája elvesztettük uralmunkat a kiránduló rhajónk felett.
Akkor el ször fordult velem el ilyesmi. És bizonyosan utoljára is.
Pedig több millió kilométert tettem meg ezzel a szerkezettel, még tíz
évre szólt a garanciája, és miel tt elindultam a Shell 45-r l, a Földt l
több millió kilométerre kil tt rbázisról, megvizsgálták. Az éjszakát
ott töltöttük, az Esso-Palace-ban, az S 43. Galaktika kedvel inek
találkahelyén, innen mindenki Benzinpartra indult, hogy a hétvégét
hatalmas aranyfövenyein töltse, amelyeket egyel re még kevesen
látogattak, de már nagy népszer ségnek örvendtek.
Joggal mondhatom, hogy sokkal több esélyünk volt az rben tölteni a
hétvégét; tévelyegve, sodródva fogunk bolyongani az rben. Ketten
voltunk: , Ylge, meg én. Megpróbáltam nem gondolni semmire. A
lánynak talán az járt az eszében, hogy mindig mondták neki:
kockázatos dolog ismeretlen férfival tartani, aki hétvégi
kiruccanásra akarja vinni az embert. Különösen, ha az ismeretlen
férfi úgy vezeti az rhajót, ahogyan egykor mások nyitható tetej ,
kehes autóikat kormányozták, kockáztatva a halált, bármelyik
platánfának nekirohanva, holott „sebességük” alig haladta meg a
helyben topogást. Mellesleg azt mesélik, hogy a hajdani hétvégeken
rengetegen meghaltak. De nincs többé kockázat: senkit sem fenyeget
az a veszély, hogy összeütközik valakivel az rben, ahol mindenkinek
b ven jut hely. szintén szólva, túlságosan b ven, éppen ez volt az oka,
hogy elsüllyedve, irányt tévesztve száguldottunk a végtelen felé.
Itt tartottunk, helyesebben szólva sehol, amikor kiszúrtam azt a
világot, amelyet Kristály Gömbnek neveznek. A név b bájos volt, meg
amit idézett, az is. Ám ez a világ nem szerepelt egyetlen
turistakiadványban, egyetlen szines hirdetményen sem. A jelentések
szerint a Gömb tilos világ volt. Nem landolhattunk rajta.
Micsoda nevetséges tilalom! Az rbeli biztos halál és az e világi,
valószín halál közt nem volt nehéz a második megoldást választani.
Amint az ismeretlen világgal kapcsolatba kerültem, azonnal
megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
A leveg je lélegezhet volt. Végre leveg , amely nem cs l jön. Leveg és
alig érezhet ,
könny szell . Az id enyhe. Nyugalom. Csendes világ. Éjszaka. Sötét, de
friss éjszaka. Az órám szerint hajnali két óra volt.
Ami a talajt illeti, sem futóhomok, sem húsev növényzet, amit l
félhettem volna.
Ellenkez leg, habos, elképeszt en rugalmas volt, csaknem olyan puha,
mint a matrac.
- Bizonyos vagy benne, hogy tilos erre a bolygóra lépni? - kérdezte
Ylge.
Sajnos, bizonyos voltam benne. Franciaország történelmét alig
ismertem, az útikalauzt azonban betéve fújtam, és tudtam, tévedést
kizáróan, hogy a Gömb neve mellett három méregfiola volt. A súlyos
veszély gyászos jele. Azt azonban, hogy miért… Na de kiadós
esélyünk van rá, hogy a saját b rünkön tapasztaljuk.
Ylge elnyújtózott. Már aludt is a földön. Én is elengedtem magam,
melléje kuporodtam, bizalmatlanságom teljesen elszállt.
Semmiképpen sem állt módomban kikutatni, vajon az ezernyi,
látszólag ártalmatlan részletb l melyik az a láthatatlan csapda, amely
az életünket követelheti.
Azonkívül hullafáradt voltam. Végül is, ha már meg kell halni, igazán
megnyugtató, hogy ebben a pelyhes szelídségben fogunk átesni
rajta. A talaj, amely mintha csupa toll meg langymeleg lenne, sokkal
inkább emlékeztetett ágyra, mint sírgödörre. Miközben elaludtam,
arra gondoltam,
hogy igaz is, az ágy meg a halál gyakran együtt jár.
Úgy ébredtem álmomból, mint aki a Földön van. Kicsit kábultan, és
nem mondhatnám, hogy képes lettem volna roppant h stettek
végrehajtására.
Az els meglepetés akkor ért, amikor ránéztem az órámra. 2 óra 5-öt
mutatott. Arra gondoltam, hogy megállt. De láthattam a
másodpercmutatót, amint a számlapon körbekörbe jár. Ylge éppen
felült.
- Jót aludtam - mondta.
- Két percet aludtál - világosítottam fel.
- Egy évszázadot - felelte a lány.
Ebben a pillanatban, azt hiszem, az volt az érzésem, hogy talán
mindkett nknek igaza van. Egy perc, egy évszázad, mindez már mit
sem jelent. Nem a Földön voltunk. Más világban voltunk, ismeretlen
világban, szilárd talajon, amely valószín leg csak a biztonság
délibábja volt; valójában kifürkészhetetlen törvények örvényét
alkotta.
- Szomjas vagyok - dünnyögte Ylge. Én is szomjas voltam. És éhes.
De most nem az ivás vagy az evés volt a fontos, most figyelni, nézni
kellett.
Mivel éppen felkelt a nap, akadt látnivaló, érdemes volt szemügyre
venni a tájat. Csaknem sokkot kaptam t le, én, aki annyi másfajtát,
mindenféle formájút, mindenféle ijeszt t láttam, amióta kedvtelésb l
száguldoztam a világegyetemben, egyik bolygóról a másikra.
Elb völten hagytam, hogy ennek a világnak a tája beivódjon a
tekintetembe.
A Gömbön minden áttetsz volt, csupa ragyogás, játékos szikrák,
káprázat. Ez volt az els benyomás, amelyet rögzített az ember.
Azután vált nyilvánvalóvá a tény, hogy az egészet egyetlen, nagyon
halványzöld, csaknem szürke szín uralta. Ami e világnak, amelyet
kristálynak nézhetett az ember, ezernyi finom rajzolatát illeti, ezek
olyan kecsesen és olyan lágyan sorjáztak és fonódtak egymásba,
hogy teljesen lehetetlen lett volna különválasztani ami a
növényvilághoz tartozott, ugyanígy fogalmunk sem volt róla, hogyan
különböztethetjük meg a tárgyakat vagy a különálló idomokat ebben
a csupa rikító fényb l és finomságból álló egészben. Egyetlen
kacskaringós hálózat, amelyb l minden vaskos részletet szám ztek,
egyetlen áttetsz útveszt , amelynek vonalai és tekervényei mintha
valamilyen új, elrajzolt mértan cseppfolyós törvényei szerint
húzódtak volna. Jobb híján valamilyen megmagyarázhatatlan
kompromisszumra gondolhattunk, mintha ennek a világnak a
természete olyan civilizáció számtalan változatával lépett volna
frigyre, amely minden kétséget kizáróan roppant agyafúrt volt.
Mint én, Ylge is elkáprázva nézte a tájat. Mit mondhatott róla? Amit a
turisták, akik a Mont Saint-Michelre vagy a Chevreuse völgyébe
csöppennek, vagy mint azok, akik el ször látják a Hósajt föld alatti
Óceánját.
- Micsoda vidék! - motyogta tehát Ylge.
Helyeseltem. S arra gondoltam, alapos oka lehet annak, hogy nem
szerepel el kel helyen az összes utazási ügynökség listáin. Olyan
nyugtalanító oka, hogy legszívesebben nem is gondoltam rá.
- Hol vagyunk? - kérdezte azután Ylge.
Teljesen hiába töprengtem rajta, hiába törtem a fejem. Mindig
elröhögtem magam, amikor a XX. századi anticipációs regényeket
olvastam, amelyekben a rettenthetetlen r-utazók diadalmasan
léptek valamilyen területre, amelyet minden megfontolás nélkül
meg is határoztak: itt az erd , itt a város, itt a marsbéli külváros, ott a
fa, távolabb a távírópózna, nahát!
villanyoszlop, jé! postaláda is van. Teljesen világos volt, hogy
sohasem jutottak túl Nanterre-en.
A valóság egészen másnak bizonyult. A világok többsége annyira
idegen volt nekünk, hogy nem akadt szavunk a leírásukra,
elméletünk a megértésükre, és képzeletünk, hogy egyáltalán
higgyünk bennük.
Vagyis a Kristály Gömbön belevesztünk a feltevések áradatába. Még
azt sem tudtuk, vajon gömbi városba csöppentünk vagy egyszer en a
természet ölébe, és én mondom, roppant ügyes lenne, aki meg tudná
mondani.
Vajon mik lehetnek azok a meredek falak, amelyek a szemhatáron
emelkednek? Sima, csupasz salakházak, hegyek, üvegcsapda,
óriáscirkusz sátra, sziklafalak? Fogalmunk sem volt róla. És vajon ez
az anyag, amely üvegre emlékeztet, ez az anyag, amely mindenfel l
körülvesz bennünket, pontosan mib l van? Ezt sem tudtuk. Mit
jelképeznek ezek az áttetsz csápok, amelyek olyan különleges,
kiszámított eleganciával tekeregnek, s olyan elb völ en lüktet
görbékben meg hosszú szárakban egyesülnek ? Növények vagy
metrólejáratok, díszít elemek vagy trópusi tisztások? Erre sincs
válasz. Na és vajon minek tekintsük ezeket az ezüstpocsolyákat,
amelyek egymástól szabályos távolságban tarkítják a talajt? Talán
fest i tavacskák? Bizonyosan nem, mert az ezüstös felület nem víz.
Tükrök? Csatornanyílások?
Valamilyen m vész által felrakott foltok, mintha a m vész az egész
bolygót absztrakt képnek képzelné ? Hogy képtelenség ? Sem többé,
sem kevésbé, mint bármely más feltevés. A világegyetemben
különben absztrakt festménynek beill bolygónál különösebbet is
láttunk, ezt meg kell hagyni.
Azután meg, mivel különb-különb borzalmakat láttunk már, tudtuk,
hogy nem feltétlenül azok a legveszedelmesebb bolygók, amelyek
megnyílnak a lábunk alatt, vagy sárkánylángot okádnak, ha él lényt
látnak. Sokszor el fordult, hogy éppen azok voltak a legcsalárdabbak,
amelyek els pillantásra békésnek és barátságosnak tetszettek. Min
ahogyan a Gömb is ilyen volt. Alattomos Gömb. Nem tehettünk mást,
mint hogy azon töprengtünk, vajon e világnak melyik érthetetlen
részlete támadhat majd ránk, és hogyan zajlik le az egész. A b ség
zavarának tipikus esetével álltunk szemben, ennyit tudtunk. Az is
megtörténhet, hogy a talaj érintésére oxidálódnak a szerveink, mint
a Trüchnoszon, amely valóságos temet , és amelyen tíz földi
hadosztály lelte halálát a borzalmak mezején. Talán ennek a ragyogó
áttetsz ségnek a kisugárzása halálos, mint a Grammosz 4-en,
amelynek végzetes titkát mindhiába próbálták megfejteni
vegyészeink. Esetleg pontosan délben az egész bolygó hirtelen
lármában tör ki, amelynek magas hangjai a szó szoros értelmében
széttépnek bennünket, amint azokkal történt, akik els nek érkeztek a
Thurgoszra.
Azonkívül a ver fényben a visszatükröz dés éppolyan halálos lehet,
mint amilyen az Yglegán, azon a bolygón, amely olyan, mint egy
hatalmas máriaüveg golyó, tele apró szilánkokkal, mint megannyi
tükörrel. S t azt is feltételezhetjük, hogy a Gömbön ugyanúgy, mint a
Szpondüloszon, valamilyen alattomos bels dagály m ködik, és
minden el jel nélkül, meghatározott id ben, ez a látszólag szilárd táj
egyetlen iszapos mocsárrá változik, amely eléggé iszapos ahhoz,
hogy mint két kavicsot, elnyeljen bennünket.
Éppen ezek közt az emlékfoszlányok közt válogattam, amikor Ylge
megfogta a karomat.
- Figyelj csak! - szólított fel.
A talaj mélyéb l érthetetlen, panaszos ének hallatszott, mint valami
határozatlan hangegyveleg, amelybe roppant mélabús jajszavak
garmadáját keverték bele.
- Lakott világ - jegyezte meg Ylge. - Jobb így, nem gondolod?
- Attól függ, kik lakják - feleltem.
De eszünk ágában sem volt elmenekülni vagy elrejt zni. Tisztában
voltunk vele, hogy a menekülés az életünkbe kerülhet egy olyan
vidéken, amelynek nem ismerjük láthatatlan csapdáit és
szakadékait. Elrejt zni? De hová, abban a világban, ahol minden
áttetsz ?
Azután felbukkant valami, valami, ami élt.
- Oda nézz - hüledezett Ylge -, hal.
Hosszúkás, a napfényben csillogó pikkelyekkel borított valami
kúszott fel a talajt tarkító pocsolyák egyikének legmélyér l.
Iszonyatos lassúsággal jött fel, s úgy hatolt át az ezüstös
felületen, mintha nem valamilyen anyag, hanem csupán szín lett
volna. Ha valóban hal, akkor repül hal, mert már ég és föld közt
lebeg; továbbra is lassított iramban, úgy mozgott, mint aki
valamilyen elképeszt nyomást gy z le, mégis roppant kecsesen és
könnyedén. Az igazat megvallva, látszott rajta, hogy a lassúsága
természetes. Láttuk, amint a hal araszol a pikkelyeivel, azután amint
elnyúlik, kés bb kígyónak véltük, egészen addig a pillanatig, amíg rá
nem jöttünk, hogy ez az ezüstpikkelyes teremtmény valójában
csupán kar. És ez a kar azé a lényé, amelynek egész teste
kiemelkedett a pocsolyából.
A Gömb tehát valóban lakott világ. Minden körülöttünk lev ezüstös
pocsolyából él lények jöttek ki. Valamennyien olyan lassan
mozogtak, hogy belefáradt a szemünk az óriás csigáéra emlékeztet
mozdulataik követésébe. Valamennyien hasonlítottak egymásra, és
mi tagadás, ránk is eléggé hasonlítottak. Négy végtagjuk volt, mint
nekünk, törzsük és fejük, de mindenük henger alakú, lényegesen
nagyobbak is voltak nálunk, a karjuk furcsán hosszúra nyúlt, az
ájtatos manó mells lábára emlékeztetett. Tet
l talpig valamilyen apró szem páncélruha takarta a testüket, és
valóban úgy tetszett, pikkely borítja ket, mint a mi halainkat. Az
arcukból, ha ugyan volt nekik, csupán a szemüket, hatalmas
gülüszemüket láttuk, amely vöröses fényben izzott, mintha
villanykörte világított volna a koponyájukban.
Itt voltunk el ttük, és semmi sem történt. Nem jöttek felénk, ráér sen
vonszolták magukat napi dolguk végzésére. A legtöbbjük
mozdulatlan maradt, mint egy faszent. Olykor érintkeztek
egymással. Olyasfajta nyelven, amely mintha elnyújtott hangokból
álló panaszdal lett volna, ugyanolyan vontatott, mint a mozdulataik.
Szelíd és cseppfolyós nyelv volt, egyáltalán nem kegyetlen.
- Vagy nem látnak bennünket, vagy pedig igazán mérhetetlenül
közönyösek - jegyezte meg Ylge.
- Talán. És nem is hallanak bennünket.
- Nem lehet, hogy ez valamilyen csel?
- Ugyan miért fáradnának vele, hogy csapdát állítsanak nekünk?
Hiszen többen vannak, mint mi. ÉS úgy látom, fegyverük is van. Nézd
csak…
Az egyik lény elindult, hosszú, több, vékony, mívesen kifaragott
dárdára szétágazó lándzsát szegezett az égnek. Felénk közeledett, és
ebben a pillanatban hátborzongató volt a lassúsága. A szeme
azonban, úgy tetszett, nem minket néz. Ylge elé álltam, el vettem a
fegyverem, tüzelésre készen.
- Milyen lassú, milyen szörny - motyogta Ylge.
Valóban lassú volt. A gömbi nem haladt gyorsabban, mint a csiga,
alig mozgott. Már-már azon voltam, hogy tüzelek, amikor az az
ötletem támadt, hogy hátrafordulok, ekkor pillantottam meg, mi az a
zsákmány, amelyet a gömbi célba vett. Néhány méterrel a talaj felett,
ugyanolyan lustán, mint e világ emberszabású lényei, afféle vitorlás
medúza repült, áttetsz nyúlványai algamozdulatokkal szelték a leveg
t. A gömbi lándzsájából hirtelen vakító fény villant, és a medúza
máris a fegyver horgai közt találta magát, mozdulatlanul, mint akit
megbénítottak.
Ahogyan odatapadt, az ember megesküdött volna rá, hogy a fegyver
tartozéka, hogy csupán egyszer dísz.
- Vadász - állapította meg Ylge.
- Persze. Olyasmi, mint a tenger alatti halászaink. A természetben
minden ismétl dik.
Nyilvánvaló lett egy másik tény is: valóban nem vettek rólunk
tudomást.
- Tehát nem k fognak megölni bennünket - jelentettem ki.
- De azért mégis meghalunk? - kérdezte Ylge.
Úgy véltem, igen. Valami azt súgta, nem tudom, mi. Úgy éreztem,
máris bennem van a halál.
Nem az a pontos kifejezés, hogy körülöttünk ólálkodott, hanem az,
hogy már bennünk volt. Talán
ez az éhség meg ez a szomjúság az, amelyet egyre kinzóbban
éreztem, s amely görcsbe rándította a hasam meg a torkom. Vagy ez
a fáradtság. Mi mástól származna, hiszen most ébredtünk fel, el
este pedig jól belakmároztunk? Újra megnéztem az órámat.
Természetesen, ez lehetetlen, csupán 2 óra 6-ot mutatott. Nekem
pedig az volt a benyomásom, hogy összeesem a fáradtságtól, és
legalább néhány napja üres a hasam. Ekkor kérdezte meg Ylge, hogy
mikor borotválkoztam.
- Micsoda?
- Mikor borotválkoztál?
Éppen, miel tt erre a világra érkeztünk volna, emlékeztem rá. Meg is
mondtam neki.
- Add ide a kezed - kért Ylge.
Megfogta, az arcomhoz dörzsölte. Megdöbbentem.
- Azt hinné az ember, hogy legalább négy vagy öt napja nem
borotválkoztál. Négy-öt napja, esküdni lehetett volna rá. Meg az
éhségem. Meg a szomjunk, ÉS ezen a világon, e világ szerint alig öt
perc telt el. Ekkor értettem meg.
Mindent megértettem. Az iszonyú lassúságot, amellyel ezek a lények
mozogtak. A mozdulatlanságukat. Azt a tényt, hogy nem látnak
bennünket. Hogy nem hallják a hangunkat.
Hogy nem létezünk a szemükben.
- Az id , Ylge, az id .
- Hogyhogy az id ?
- Igen. Eltolódás van. Mi nem az idejük szerint élünk. Az terükben
vagyunk, de nem az idejükben.
- De mi látjuk ket.
- Mi igen. De k nem. Mi semmik vagyunk az szemükben. Csupán futó
fény, talán mint a villám. Az érzékeikhez képest mi túlságosan
gyorsan élünk. Mégis, mindennek ellenére ennek a világnak a
törvénye hat ránk.
- Törvénye ?
- Igen. A legveszedelmesebb. A Gömb lakóinak csupán öt perc,
nekünk azonban, a mi id nk szerint, több nap telt el. Néhány napja
egy falatot sem ettünk, egy kortyot sem ittunk. És majd összeesünk,
olyan álmosak vagyunk.
- Alhatunk, nem?
Igen, ezen még segíthetünk. De ezen kívül bizonyosan a világon
semmit sem tehetünk. És az alvás is megölhet bennünket, ha nem
jutunk táplálékhoz. Ebb l a szempontból volt még némi remény. De
úgy vettem észre, hogy ez a világ nem rendelkezik egyetlen
morzsányi olyan táplálékkal, amely megfelelne nekünk. És sehol
egyetlen csepp víznek a nyomát sem láttam.
Err l aztán eszembe jutott valami más. Hirtelen világosan
kirajzolódott el ttem az útikalauz egyik oldala. Láttam a verzállal írt
Kristály Gömb nevet, utána a három méregfiolát, és tisztán láttam
ezt a nyomtatott mondatot: Abban a világban sohasem esik az es .
Víz nélküli világ. Tehát még nem haltunk meg, de már tudtuk, mi
okozza majd a halálunkat. És hogyan kaphatnánk segítséget? Kihez
fordulhatnánk? Sivatag - gondoltam. Sivatagba tévedtünk.
Valamilyen civilizáció kell s közepében voltunk, olyan egyének
csoportja mellett, amely talán hajlamos lett volna segíteni rajtunk,
de helyzetünk mivel sem volt irigylend bb, mint a néptelen fövényre
csöppent hajótörötté. És minden múló perc bizonyosan több órás
éhséggel volt egyenl , több órával, amely egyre közelebb hozta biztos
halálunkat…
Hirtelen dührohamot kaptam. Szó sem lehetett róla, hogy foggal-
körömmel próbáljam feltúrni egy víz és növényzet nélküli világ
talaját, de legalább megkísérelhettem, hogy felhívom magunkra e
világ lakóinak figyelmét. A vadász ott állt el ttem. Hiszen rengeteg id
re van szüksége, hogy eltávolodjék. Az eltelt néhány perc alatt éppen
csak annyit sikerült megtennie, hogy hátrafordult. Teljes er
bedobással nekirontottam, megfogtam a lábát, mintha egy
rögbijátékost akarnék elgáncsolni. A gömbi azonban meg sem
rezzent. Egyáltalán nem reagált.
Nyilvánvalóan olyan hatással voltam rá, mint amilyen egy
tollpihének lenne rám. Valóban senki voltam ebben a világban.
Semmik voltunk. Még éltünk, de máris semmik voltunk.
Ylge leheveredett a talajra. Kimerültnek látszott. Odamentem hozzá.
Megsimogattam, a fejemet a combja közé nyomtam. Jó volt itt. Egy
pillanatra hatalmába kerített a szerelmeskedhetnék. De már csupán
elvont vágy volt: er mön felüli cselekedet.
- Mit csinálnak ezek? - motyogta Ylge.
Figyelni kezdtem ket. Úgy vettem észre, a legtöbb gömbi valamilyen
munkába merül, képtelen voltam kitalálni, mi lehet az.
Mindenképpen olyan lassan mozogtak, hogy bármely cselekedetük
tökéletesen értelmetlennek látszott. Egyetlen tény azonban világos
volt: valamilyen, a mi szemünkkel érzékelhetetlen b bájossággal
különféle finom változtatásokat idéztek el a foszforeszkáló
környezetben, amely körülvett bennünket. Fényjátékok meg
színváltozások keletkeztek, hogy azután széthulljanak, majd újjá
alakuljanak. Az idomok alakot változtattak, mások elt ntek, mintha
megmagyarázhatatlanul kitörölték volna ket az rb l. A körvonalak
elnyúltak, összehúzódtak, továbbra is roppant lassan. Magának az
anyagnak a belsejében hangtalanul fénybuborékok keletkeztek,
amelyek egyik cs l a másikba mentek át, kecsesen,
mint a füstoszlop. Ezekb l a változatokból éppen olyan mozgó
hangok születtek, mint a formák, amelyek az eszményi tunyaság
közepette susogtak, mintha ennek a világnak minden részlete
valamilyen régóta elért tökéletességbe jegecesedett volna.
Absztrakt szobor? Az ember azt hihette volna. Úgy látszott, hogy
ezek a lények egyetlen rendithetetlen kézm vesbrigádot alkotnak, s
azzal játszadoznak, hogy hasztalan díszeket dobálnak a térben,
mindig újrakezdett, változó szobrot alkotnak. Vagy pedig a mi
gondolkodásunknak ismeretlen tudomány jegyében valamilyen
érthetetlen kísérletet folytatnak.
Hacsak azt nem feltételezzük, hogy egyszer en irodába csöppentünk,
ahol a könyvelés m velete olyan jelképekké alakult, amelyeket mi
tévesen a kifinomult m vészet megnyilvánulásának véltünk. Vagy
talán szabad ég alatt m köd gyárba, olyan gyárba, amely a szó szoros
értelmében bele van ágyazva a természetbe, s a gépeket lehetetlen
megkülönböztetni a természetes díszlett l?
És talán néhány perc múlva látjuk n d, hogy a gömbiek köt
, sonkaszelet vagy dupla krepp
cip talp sorozatgyártásába fognak.
Csak néztem, és próbáltam megérteni. De már valamilyen
ködfüggöny húzódott a még észlelt látvány meg a
felfogóképességem közé. Úgy tetszett, e képességem léket kapott,
szétfolyt. Az éhség, a szomjúság, a fáradtság, ez volt az a köd,
amelynek s sége kiszárította a torkom.
A tündér-és lidércálom között. Zavarosan, de ez is eszembe jutott.
Pontosan ezen a határvonalon voltunk. A tündérálom körülvett
bennünket, nagyon békésen, n megnyugtatóan csillogott, egy olyan
világban, amelyben minden csupa ragyogás, nyugalom és lassúság,
fény zés és kifinomult szelídség volt. A lidércálom bennünk volt, és
nem tudtunk szabadulni t le, nem menekülhettünk, s nem
kapaszkodhattunk fel abba a tündérálomba, amelyet a díszlet ígért
nekünk. A díszlet, mely legalább olyan hasztalan volt, mint a délibáb.
Vagy inkább mi voltunk délibáb. Él délibáb. Ebben a világban, azok
szemében, akik e világot lakták, mi csupán láthatatlan, elvont
tárgyak voltunk. Vagyis, délibáb. Hirtelen rám tört az rület,
cselekedni, ütni, üvölteni akartam, darabokra aprítani ezt a korlátot,
amely…
Még felállni sem tudtam, végkimerülten rogytam össze. Az volt a
benyomásom, hogy hosszú-
hosszú napokon át, végtelen folyosókon tévelyegtem. Nem bírtam
tovább.
Ekkor elkúsztam a díszlet egyik hosszú t jéig, talán valamilyen
gömbi kaktusz levele, talán a motortalan gépezetükhöz tartozó
egyszer göreb volt, tudom is én, szerettem volna összezúzni,
megkarcolni, kitépni, szétrombolni valamit ebb l a világból, hogy
észrevegyenek, vagy talán cselekedetemmel rövidzárlatot okozni, s
kényszeríteni ezeket a lényeket, hogy vegyék tudomásul
a jelenlétünket. Hiába er lködtem. Semmi sem moccant. Ez az áttetsz
ség, amely kristályra emlékeztetett, olyan kemény volt, mint az
edzett acél. Ekkor felüvöltöttem, szintén hiába.
Hátrahanyatlottam, csorgott rólam a verejték. Éreztem, amint Ylge
keze simogatja az arcom.
Élettelen, szikkadt kéz. Immár halott kéz. Halott n keze, amely halott
férfit simogatott.
- Nem kellett volna - motyogtam.
- Nem tehettünk mást - felelte Ylge.
Azt hiszem, hallottam, hogy Ylge jó éjszakát kíván, azután nem szól
többé. Amikor fel akartam ébreszteni Ylgét, rájöttem, hogy soha
többé nem fog felébredni. A múlt héten ismerkedtem meg vele. Igen,
még csak egy hete. Mindjárt rabul ejtett a kedvessége. Sokkal
inkább, mint az alakja, vagy a szép arca.
- Szeretnék veled elmenni valahová hétvégére - mondta. - Azután
majd meglátjuk. És kész.
Most aztán mindent láttunk. És én is utoljára látom t. Már jómagam
is csak homályosan, nagyon távolinak, nagyon közelinek, nagyon
rosszul láttam.
E pillanatban csörömpölést hallottam. Még össze is rezzentem.
El ször egyetlen fénynyalábot láttam, amely megvilágította az egész
díszletet. És mintha súlyos égési sebeket kapott volna, az egész
díszletb l különös, fájdalmas és diadalmas kiáltás szakadt fel. Ekkor
láttam, amint a gömbiek lassan közelednek egy meghatározott hely
felé, és körülállnák valamilyen folyékony anyagot, amely egyre
csorgott, csorgott, áttetsz en, olyan tisztán, olyan hétköznapján, és
színtelenül ebben a halványzöldben tobzódó útveszt ben.
Viz, semmi kétség.
A gömbiek vizet állítottak el . Semmi mást. Vizet, amelyr l a torkom,
minden zsigerem álmodott.
- Víz - motyogtam.
Fel akartam állni, mozogni, beszélni, kiáltani, alámerülni, de milyen
messze vannak már e mozdulatok. Messze t lem, az er mt l. El
rezuhantam, tágra nyílt, de már vak tekintettel néztem a vizet, amely
még mindig csorgott.
A gömbiek csak ekkor vették észre a két földit.
A halál révén beléptek az téridejükbe. A halál mozdulatlansága
révén.
Odamentek a két holttesthez. Hozzájuk értek. Azután - nem nagyon
értették a dolgot, nem nagyon tudták, mit tegyenek - elmentek
vízért.
És végtelenül gyengéden megitatták a holttesteket.
S Z O B O S Z L A I M A R G I T F O R D Í T Á S A SZEPES MÁRIA
A Bizonytalansági Faktor
Nem hirtelen tört rájuk. Els pillanatban azt hitték, elromlott a tévé. A
képerny hangyásan rezegni, sisteregni kezdett. Vakító, színes
villanásokkal hullámvonalak cikáztak át rajta.
- Oltsuk el! - mondta a felesége szorongva. - Még felrobban.
Megpróbálta tisztára hangolni a képet. Nem sikerült. Visszaült a
helyére.
A gyerekek sem mozdultak. Ott ültek mind a négyen, és némán
figyelték a képerny t.
Leny gözte ket az éleseket szisszen , zavaros fényjáték. De nemcsak a
szemükkel nézték.
Mintha a rezgések az idegeiket érintgették volna.
„Szerel t kell hívni - suhant át rajta er tlenül. - Holnap.”
Ernyedten elengedte a gondolatot. Sohasem hitte volna, hogy
színeknek és formáknak ilyen szuggesztív hatása lehet. Színeknek? A
tévéjük nem színes. Amit látnak, mégis világító színekben ég.
Mikor a kép elsötétült, majd fehér üresség jelezte az adás végét,
lefeküdtek anélkül, hogy szóltak volna egymáshoz. A gyerekek sem
kívántak jó éjszakát, ahogy szoktak. A felesége alvajáróként jött ki a
fürd szobából, lefeküdt, és rögtön hátat fordított. Tizennégy évi
házasságuk alatt ilyesmi még nem történt meg. De ez csak semleges
megállapításként jelent meg tudatában.
Ö maga is ólmosan fáradt volt. Eloltotta a villanyt. Várt valamire.
Ahogy lehunyta a szemét, tudta, mire. Lehunyt szeme mögött újra
kivilágosodott a képerny , és tovább folytatódott az adás.
Mintha egy bels szem nyílt volna ki benne. Zaklatott és kábult volt
egyszerre. Talán aludt is közben. De álmain átsütöttek a képerny
nyugtalanító ábrái.
Másnap szerel t hívott. A készülék kifogástalanul m ködött. Tudta,
hogy így lesz. Érezte. Sok mindent érzett, amit nem tudott kifejezni.
Tehetetlenül tudomásul kellett vennie magatartásuk és egymáshoz
való viszonyaik teljes átalakulását.
Apróbb véleményeltérések, indulatkisülések ellenére
kiegyensúlyozott élet , elégedett emberek voltak e rejtélyes
határvonalig. Tízéves fiát és tizenkét éves lányát talán
szertelenebbnek látta saját gyerekkori önmagánál. Feleségét, aki
évfolyamtársa volt az egyetemen, még mindig kívánta. Mindketten
tudományos pályán dolgoztak. Három szobájuk mindig tele volt
zajokkal, zenével, könnyen gördül nevetéssel, felröppen szavakkal,
míg köréjük nem zárult a süket hallgatás. Mintha búvárharang
borult volna rájuk hirtelen, amely alól kiszivattyúzták az életörömöt.
De e kényszer külön-külön kötözte gúzsba ket. Miféle kényszer?
Nem merte firtatni.
Miért nem?
A képerny n most már naponta jelentkeztek a zavarok. Ök este
mégis elfoglalták a helyüket el tte, némán figyelték, és nem
mozdultak az adás befejezéséig. Mikor lefeküdt, behunyt szeme
mögött és álmában is továbbpergett a kép.
Vajon miért nem beszélt róla a családjának? Félt, hogy azt hiszik,
megzavarodott nz agya, és idegorvost szabadítanak rá? Nem.
Egészen másról volt szó. Valami meghatározhatatlan dologról
bennük és körülöttük. Mi akadályozta meg például abban, hogy oda-
küldje a fiát a készülékhez, aki ügyes technikus volt, és imádta az
ilyenfajta bütykölést: nem látod, hogy szétesett a kép ?
Csakhogy a kép nem esett szét. A hangyásan nyüzsg háttérbe folyton
változó körvonalak törtek be, és különös formákat emeltek ki a
rezgések közül. E formák, egészen távoli áttételben modern
szobrászok nonfiguratív m veire emlékeztettek, amelyeket homorú
tükör el tt forgó, tömör üvegalakzatokból állítottak össze.
Féléber álmában közelebb nyomult hozzá a rezg képmozaik. De nem
állt össze értelmes tartalommá. S t. Idegenségét egyre dermeszt
bbnek érezte. Mintha roncsoló sugárhatás fogta volna zárót zbe az
idegein át. Önvédelmi ösztöne, józan esze sz kölve tiltakozott a
meghatározás ellen. Képzel dik! Valóban idegorvoshoz kell
fordulnia! Túl sokat dolgozott az utóbbi id ben.
Munkája a Kutató Intézetben nem volt veszélytelen. Ultrahangokkal
kísérletezett. A rezgésbirodalom, amelyben mozgott, minden el
vigyázatosság ellenére útveszt vé kanyarodhat a kutató körül. Talán
a szigetelés nem volt tökéletes, vagy valami mellékhatás érte
kísérletei közben. Nem szokatlan jelenség e csaknem sz z területen.
Egy éjszaka nyilvánvalóvá lett el tte, hogy feleségét és a két gyereket
ugyanezek az álmok gyötrik. Éles fogfájás rántotta vissza az
ébrenlétbe az éjszaka közepén. Olvasólámpája fényében
megpillantotta mélyen alvó felesége verejtékes arcát. Kifejezése
feszült és figyel volt. Laza ajka dadogó szavakat formált. Közel hajolt
hozzá, hogy megértse: „Elromlott. Rossz a kép! Nem bírom!… Rontja
a gyerekek szemét!” A másik szobából furcsa nyöszörgést hallott.
Kislánya
ágyához sietett. Zseblámpája sugarát ráirányította. A gyerek
lerugdosta magáról a takarót. Arca éppoly verejtékes és feszült volt,
mint az anyjáé. „Apu! Zárd el a tévét!” A kisszobában a fia is
hánykolódott, kezét lehunyt szeméhez kapkodta. „Ne! - mondta. -
Vakít!” Mikor felrázta, kába álomittassággal bámult rá.
- Rosszat álmodtál? - kérdezte t le. A fiú szeme üres volt.
- Nem. Nem tudom - hebegte. Szeme lehunyódott, feje
visszahanyatlott a párnára. Munkáját nappal kifogástalanul
elvégezte az intézetben. De közben befelé hallgatózva figyelnie
kellett valamire, ami állandóan jelen volt benne. Mint akit
láthatatlan m szerekkel katétereznek, úgy érezte, hajszáltapogatók
hatolnak az agyába, kutatnak idegrendszerében, emlékezetét
érintgetik.
Saját sorsukból való kirekesztettségük hetedik hetében azután egy
éjszaka megint felébredt.
Agya izzott. Láz borzongatta, mégis fázott. Túlhevült éberségében
egyszerre tudni vélte, mi történik velük. Teljesen szokatlan, képtelen
módon - látta! Érzései pendül élességgel gondolatokká formálódtak.
Mintha agyában egy mentális kondenzátor alakította volna át ket
értelmes szöveggé. Meghökkentette a sajátos kifejezés: mentális
kondenzátor. Ijeszt bizonyossággá vált benne hirtelen, hogy
állapotuk senkivel nem közölhet , feloldhatatlan magányra
kárhoztatja ket. Teljes kiszolgáltatottságukban annyira egyedül
vannak, mint a patkányok, fehér egerek és tengerimalacok a kísérleti
laboratórium üvegtartályaiban és drótketreceiben.
Honnan zuhant az agyába a kétely nélküli meggy
dés, hogy és családja kísérleti alanyává
lettek valamiféle idegen szándék ismeretlen célú megfigyeléseinek?
ÉS mi tette lehet vé, hogy betekintést nyerjen e lesújtó tények közé?
A válasz erre az els pillanatban egyszer nek t nt.
Tör dtek-e a kutatók valaha is kísérleti állataik érzéseivel a
reakciókon túl, amelyeket mesterséges módon kiváltottak bel lük?
De miféle kutatók képzete merült fel benne? E szó alatt valami
személyeset értett eddig. Most azonban egy hasonlíthatatlan
jelenségr l vett tudomást.
Nem talált rá kifejezést. A tökéletes embertelenség fogalma nem
fedte. Nem az ember más él lények szenvedése iránti közönyér l volt
szó. Inkább arról, hogy e „kísérletez k” vagy
„megfigyel k” szándékaiban és megnyilvánulásaiban nem érzett
semmi emberit.
Felismerte, hogy egy nem földi konstrukciójú rszonda pórázára
kerültek, amely különféle sebesség rezgésekb l, energiarácsokból
épült félelmetes áramokkal telített laboratóriummá. E
szonda - éppúgy, mint az ember által létrehozott kozmikus
szerkezetek - teljesen automatikus.
Távolról irányították.
Micsoda rült rögeszmék szállták meg józan eszét? Zúgolódva
küzdött az er söd hatás ellen.
Készen, fémesen gördültek agyába a tények és az adatok. Képtelen
volt tagadni ket, ahogy nem vonhatta kétségbe saját létét és a
körülötte lüktet világ jelenségeit sem. Csak éppen e képek az
agyában öltöttek gondolatformát valamely valóságos el kép
vetületeként. Ezen a módon tudta -
látta inkább, mint valami lejátszódó történést -, hogy ez az
energetikai rszonda a világegyetem mérhetetlen távolságából
érkezett, és kimeríthetetlen kozmikus er forrásokból tölt dik fel.
Gyakorlatilag tehát elpusztíthatatlan.
Bels látása egyre élesedett. De szemét le kellett hunynia hozzá,igy
észlelte azt is, mi tette az rszondát emberi érzékelés számára
láthatatlanná: sajátos rezgésszáma. A föld anyagi jelenségeit l eltér ,
magasabb energiaszinten rezgett. Olyanformán, ahogy egy sebesen
forgó kerék küll i emberi szem el tt láthatatlanná válnak. De
rejtélyes kapcsolata velük sajátos interferenciát okozott a
televíziójukban. S nem véletlenszer en, hanem céltudatosan
árnyékolta le a központi adást, egyfajta módszeres, hipnotikus
hatást keltve érthetetlen hieroglifáival. Most már nemcsak a tévé
képerny jén vagy álmában vett tudomást az rszondáról, s nemcsak
verejtékes ébredései taszították energiarácsai közé, hanem
napközben is. Valahányszor lehunyta a szemét, látta a szikrázó er
vonalakat, amint villanó kisülésekkel feléje gördültek, áthatoltak
rajta, visszagörbültek hozzá. Ereiben, idegpályáin idegen áram
keringett. Kényszeríteni akarta valamire. De mire?
Er södött benne a meggy
dés, hogy ennek az áramnak nincs gondolati tartalma. Az értelmét l
nem kívánt semmit. Tömény érzések, indulatok rázták, amelyek
„mellékhatásként”
váltak agyában pontos meghatározásokká. Igy vált bizonyossággá
benne hirtelen, hogy az rszonda kísérletez i zseniális célgépek. Az
rszondán nyoma sincs szerves életnek.
Beprogramozott robotként sodródik fényévmilliók óta.
De kik indították kozmikus útjára? Kik irányítják? Mire
programozták be? Mit akarnak t lük?
Mi a szándékuk velük?
Kérdései saját „agykomputerébe” táplált parancsok voltak. Ijeszt en
világos válaszok érkeztek rájuk, amelyekt l szívverése meglódult,
egész teste elhidegült.
Az rszonda gazdátlan. Robotjai ernyedetlenül végzik a beléjük
táplált feladatot. Felfogják, elraktározzák mindazt, amit
provokációik nyomán tapasztalnak. De akármilyen bonyolult
veleteket hajtanak is végre, az eleve meghatározottan, hajszálnyi
eltérés nélkül megy végbe.
Bármi vagy bárki hozta létre ket, alkotójukkal elvesztették a
kapcsolatukat. Ma már nem áll mögöttük eleven ellen rz szerv. Mégis
tovább folytatják a különféle életformákat letapogató, befolyásoló
tevékenységüket. Szándékuk azonban nem pusztán felderítés.
Sokkal veszedelmesebb céllal nyomultak a föld légkörébe.
Függ sége az rszondától teljesen megbénította közlési, menekülési
képességét. Csak figyelt és várt, mint egy pókfonalakkal körülsz tt,
elzsibbasztott bogár. Egyedül agya maradt éberen világos. S e
józanság tartotta vissza attól, hogy bárkit beavasson kétségbeejt
állapotukba. Ki hitte volna el? Hol volt olyan ideggyógyász, aki
segíthetett rajtuk? Miképpen magyarázhatta volna meg neki, hogy
amint lehunyta a szemét, világosan látta egy nem földi
rlaboratórium belsejét - az agyával?
A szonda állandóan m ködésben lev robotjai nyilván tudomásul
vették töprengéseit, s azt, hogy értelme egyre több tünetet fordít át
adatokká. E tény azonban kívül esett hatáskörükön.
Növekv csodálkozással észlelte, hogy agyának e tevékenységét
valamilyen bizonytalansági faktorként kezelték, s egyszer en „kisz
rték” ernyedetlenül rl rezgésmechanizmusukból, mint valami
salakot. Fölösleges volt számukra.
Lassanként érteni kezdte szín-jelbeszédüket. Saját, választ követel
gondolatai a pirosan és mélyzölden lüktet er vonalak hálóján kívül
jelentek meg, aranysárga kígyóörvényként. Ha egy kérdésre er sen
összpontosított, a sárga kígyónak utat keres kobra-feje n tt. S a
piros-zöld er vonalháló rögtön s
bbé vált azon a ponton, ahol a kobrafej ékje be akart hatolni
szövevényébe. Nem tévedhetett! Úgy észelte saját aranysárga
gondolatörvényének alakulását, ahogy az ember egy tükörben
megfigyelheti mozdulatait. Ha felemeli a karját, tükörmása is
ugyanezt teszi. S akkor integet vissza neki, ha is hasonló mozgásokat
végez.
Az is bizonyossággá vált benne az elképeszt folyamat következtében,
amely érzéstartalmakat értelmes megállapításokká fordított az
agyában, hogy mélyebb összefüggéseket látott meg az rszonda
eredetér l, mint amit az önmagáról felfoghatott. Mert zseniális
konstrukciójából éppen a „bizonytalansági faktor” hiányzott,
amelyet az ember felismer értelme és öntudata jelentett.
Ezért vált e tökéletes energetikai gépezet a kozmosz ámokfutójává,
azután hogy a naprendszeren túli civilizáció, amely útnak indította,
megsemmisült.
Az is felrémlett benne a szín-és er vonal-hieroglifák feljegyzéseinek
saját jelrendszerére való automatikus áttétele alatt, hogy e nagy
fejlettség kultúra él lényei valamiképpen maguk idézték el
pusztulásukat. Egymás ellen fordították a természet kifürkészett
titkait. Hiszen nincs egyetlen létsík a mikro-és makrokozmoszban,
ahol ne dúlnának támadó-védekez háborúk. S minél nagyobb tudás
párosul a hatalomvággyal, annál félelmetesebb fegyvereket tud
kovácsolni saját
létfeltételeinek kiirtására.
Az ismeretlen értelemnek fel kellett ismernie, milyen sors vár rájuk:
a felidézett és meglódult er ket nem képesek megállítani többé.
Ezért hatalmas exodust, kozmikus kivándorlást készítettek el
rszondáik segítségével - de elkéstek vele. Amit l tartottak,
bekövetkezett. Gyarmatosító terveik engedelmes eszközei, a
kutatólaboratóriumok azonban túlélték ket. Tovább folytatták
értelmetlenné vált tevékenységüket a beléjük helyezett formula
kényszere alatt.
Az, hogy mágneses töltésük a Föld légóceánnal körülvett, termékeny
felszínéhez vonzotta ket, bizonyossá tette, hogy mérnökeiknek
valamiképpen hasonlítania kellett az emberhez. Legalábbis életlehet
ségük feltételei megvoltak itt. De hogyan keríthettek hatalmukba egy
olyan bolygót, amelyen robbanásszer en szaporodott a népesség?
Zsibbasztó rémület vett er t rajta, mialatt agya töretlen logikai
láncként tovább ontotta a tétel matematikai pontosságú
következtetéseit.
Csak úgy gyarmatosíthatták saját céljaik érdekében a Földet, ha
kiirtották az emberen át az embert !
De milyen módon? Saját indulatain, ösztönein át! Ez a zavaros
ösztönvilágú, idegen fajta akadályozta volna ket saját életformájuk
kialakításában. Ahogy a sáskajárás akadályozza az ember
megélhetését, s ezért minden erkölcsi gátlás nélkül kénytelen
kiirtani ket.
De milyen eszközökkel férhettek hozzá a föld sokmilliárdos
lakosságához egy négytagú családon keresztül? Valamiféle pusztító
láncreakciót próbáltak elindítani általuk, amely tömegkataklizmák
sorozatán át tiszta táblává törli számukra e bolygót?
Erre is válasz érkezett. De most nem pusztán elméleti, hanem sokkal
ijeszt bb, gyakorlati módon.
Olyan dolgok kezdtek történni velük, amelyek nemcsak családi
közösségüket, egyéni életüket fenyegették erkölcsi és anyagi
pusztulással, hanem…
El ször a gyerekek követtek el értelmetlen ostobaságokat. A fia
kerülte az iskolát. Kit tanuló
volt azel tt. Összeverten, szakadt ruhában vet dött haza kés este,
vagy az URH-kocsi szedte fel éjszaka valamelyik pályaudvaron.
Zsebében nagyobb összeget és egy rugós bicskát találtak.
Mikor faggatni kezdték, hogy jutott hozzájuk, üres szemmel bámult a
rend rökre, és azt mondta, nem tudja. Nem emlékszik rá. A kislánya
Siófokon került egy razzia gy jébe. Csak annyit
tudtak meg t le, hogy autóstoppal utazott a Balatonhoz. Kempingek
ételhulladékát kotorta ki a szemétb l, ha megéhezett.
Strandkosarakba kuporodva aludt. Hogy miért szökött meg hazulról,
arra nem válaszolt.
Azután kínos botrány pattant ki a felesége körül. Áruházi lopáson
érték. Nagyméret férfi gumicsizmát, f nyíró ollót és néhány lakatot
gyömöszölt a táskájába mindenki szeme láttára. A kijáratnál fogták
el, és az irodába kísérték. Arról, hogy miért éppen ezeket a tárgyakat
akarta fizetés nélkül elvinni, nem tudott számot adni. Nem volt
semmi szüksége rájuk. Az újság csak kezd bet ivel említette a nevét,
de rejtélyes csatornákon át a hírt megtudták az intézetben is.
Feleségét felfüggesztették állásából. Jóindulatú f nöke és körzeti
orvosuk ideggyógyászhoz utalta. De az sem jutott közelebb
érthetetlen viselkedése megfejtéséhez. A felesége nem sírt, nem
tagadott, nem mutatott megbánást. Hallgatott.
A valódi okot csak ismerte. De akkor sem beszélt róla, amikor
egyedül maradt a feleségével.
Fogalma sem volt róla, felesége mennyit tudatosított abból, ami
végbement bennük. 0 azonban tehetetlen elszörnyedéssel érezte,
mint rlik fel erkölcsi ellenállásukat a szonda energetikai robotjai.
maga rövid ideig még küzdött. Ellenszegült. S mikor megértette,
hogy a fokozódó ösztönzés mire akarja kényszeríteni, pórusain
verejték ütközött ki, teste sokkosan remegni kezdett.
Az intézetben történt. A biokémiai laboratórium ajtaja el tt találta
magát egyszerre, amely az épület másik szárnyában volt. Nem tudta,
hogyan került oda. Karja ellendült, anélkül hogy agya
tudatos parancsot adott volna rá. Erélyesen bekopogott az ajtón.
Megrettent hirtelen. Mit fog mondani a kollégájának, ha kiszól, hogy
szabad? De nem volt ideje gondolkozni. Keze lenyomta a kilincset. A
laboratóriumban nem volt senki.
Honnan tudta, hogy ezt a helyiséget üresen találja? Mert valaki tudta
benne.
A vegyszereket sem kellett keresnie. Határozott gyorsasággal
összeszedte ket az üvegszekrényekb l és a kísérleti asztalról. Apró
fiolák voltak, könnyen elfértek köpenye zsebében.
Gumitalpú cip jében nesztelenül távozott. Észrevétlenül. Úgy, ahogy
jött. Az ajtót óvatosan becsukta maga mögött. Saját laboratóriumába
sietett.
Csak ott, mikor a zsebéb l kimarkolta a fiolákat, amelyek tartalmát
baljós rövidítések, bet k és számok jelezték, akkor tört rá a rémület.
Tenyerében a tömeghalál lapult. Egy olyan idegméreg összetev it
tartotta a kezében, amely e kis mennyiségben is elpusztíthatta volna
az egész várost.
Ha belekerül a központi víztárolókba. A tejüzemek tartályaiba.
De hogyan kerülhet bele?
Kinek vannak e központokban kollégiumi évfolyamtársai, barátai?
Valamennyien már az ország alapszükségleteinek legfontosabb üt
ereit ellen rz szakemberek azóta. Évente összejönnek.
Legtöbbjükkel, ha ritkán is, üdvözleteket, leveleket vált. Látogatása
nem keltene felt nést, hiszen el fordult már, hogy…
Ki utazik legtöbbet nemcsak baráti országok, hanem távoli
földrészek kongresszusaira?
Nem!
A fiolákat reszket kézzel ólomdobozba zárta, és ügyetlen
próbálkozások között, szinte fogcsikorgatva az ellenszegül
indulattól, leplombálta. Úgy elfáradt t le, mintha orkánsebesség
széllel kellett volna szembefordulnia. De hiszen azt tette!
Elementáris er ellen küzdött, amely néni kívülr l, hanem romboló
szuggesztióként belülr l, saját érzésvilágából támadt rá !
Mit csináljon ezzel az átkozott dobozzal? Viharban hányódó
bójaként t nt el emlékezetéb l a gy jt akna képe, de iránya is az
intézetben, amelyben a veszedelmes sugárzó, mérgez salakot gy
jtötték össze, és gondoskodtak a megsemmisítésér l.
Összevissza kószált a folyosókon, amelyeket évek óta úgy ismert,
mint a saját tenyerét, míg rátalált végre. Kódolt nyitóformuláját
azonban teljesen elfelejtette. Egyik kollégája segítette ki.
Látta, milyen állapotban van. Arcáról szakadt a verejték. Egész
testében remegett.
- Rosszul vagy? - kérdezte, és vállon fogta.
- Igen. - Fogai összever dtek. - Ezt a dobozt… A tárolóba… - Csak
ennyit tudott kinyögni, de a másik megértette. Felnyitotta az akna
elektronikus zárját, és belecsúsztatta a dobozt. A vastag,
ólomborítású ajtó újra a helyére siklott.
Lába annyira remegett, hogy le kellett ülnie.
Az orvosi szobában nyugtató injekciót kapott. Rögtön megfigyelés
alá vették. Kísérletei nem voltak veszélytelenek. Csaknem
valamennyiüknél számolni kellett váratlan mellékhatásokkal.
Örült az állandó orvosi felügyeletnek. Tudta, senki se hiheti el neki,
mennyire közveszélyes.
Nem egyszer „ultrahangfert zés” rezgésrövidzárlata borította fel
szervezete bioritmusát.
Valamennyi embertársát védeni kell t le, mert amint kikerül az
elkülönít l, valamiféle
pszichikai bélpoklosság járványát terjeszti el, éppúgy a saját
akaratán kívül, ahogy egykor a középkorban a fekete halál
szerencsétlen hordozói tették. Meddig lesz képes küzdeni a
fokozódó kényszer ellen ?
Magasra szökkent lázával az orvosok nem tudtak mit kezdeni.
Makacsul tüzelt benne, s valami furcsa félönkívület delíriumába
sodorta. Kés bb a n vér elmondta neki, hogy hárman alig tudták
lefogni. A ruháját követelte. „Hová akar menni?” - kérdezték t le. „El
innen! Intézkednem
kell! Az egész föld veszélybe került! Felmérhetetlen károkat okoztak
eddig is!” Nyugtatni próbálták. Semmiféle ártalom nem fenyeget
senkit. Béke van. Dührohama csak növekedett a csillapítási
kísérletekt l. „Nem értik? - kiáltotta rjöngve. - Minden felel tlen
rombolás és terrorcselekmény mögött k állnak! Valamennyi
gátlástalan szenvedély az id zített bombájuk!
A robbanások láncreakciója megindult! Nem várhatjuk be tétlenül a
végs katasztrófát!” „Kikr l beszél?” - firtatták. „Róluk! A gyarmatosító
rszonda ámokfutó robotjairól! Ártalmatlanná kell tennünk ket, miel
tt magunk semmisítjük meg saját létfeltételeinket!”
- Vizionált! - mondta a n vér.
- Persze - hagyta rá kimerülten. Mi mást mondhatott volna neki,
hogy ne kételkedjék esze épségében, és gyanút se keltsen orvos
barátaiban? Rögtön ideggyógyintézetbe csukták volna.
Szerencsére minden szavát láz okozta képzel désnek tartották.
„Túlesett a krízisen - bólogattak okosan. - Aggodalomra nincs semmi
ok.”
Pedig delíriuma csak önfegyelmét lazította meg. Amint testi állapota
javult, úgy zárult be el tte a betegségbe vagy rületbe menekülés
minden lehet sége. A tébolyda zárt osztálya legfeljebb még nagyobb
tehetetlenségre kárhoztatja, és kényszeríti, hogy a keresésének
minden er feszítése nélkül szemlélje a rohamosan bekövetkez
szerencsétlenséget. Nála gyengébb, alkalmasabb médiumot nem
egyet találnak, aki ellenszegülés nélkül végrehajtja parancsaikat.
Egyedül maradt megoszthatatlan felel sségével. Az, ami az
intézetben történt vele. meggy zte róla, hogy a gyarmatosítóknak
szinte kivédhetetlen fegyvereik voltak formájuk elpusztítására.
„Emócióbombák”, amelyek az emberi tudattalanban robbanak és
megsemmisítették konstruktív gátrendszerét. Tömeghisztériák,
csoportos b ncselekmények, önpusztító és közösségre káros tettek
láncreakcióira vetült fény benne. És felmérhetetlen veszélyü
szándékokra! E bels uszításnak b ven akadt táptalaja a nyomorúság
sújtotta, üldözött, megalázott népekben, akiket jogos
kétségbeesésük saját érdekük ellen elkövetett fantasztikus
rültségekre kényszerített. Ez az emberi érzékelés számára
felfoghatatlan s ezért gáttalanul érvényesül hatás minden
konfliktust elmélyített. Embert az emberrel, hiedelmet hiedelmekkel
fordított szembe izzó gy lölettel. A tudatlanság, az ostoba babonák
megnyergelése egy már értelmét vesztett cél érdekében ijeszt
eredményességgel m ködött a robotok ernyedetlen tevékenysége
nyomán. A különféle fázisok: rzavar el idézése, a „minél rosszabb,
annál jobb” elvének alkalmazása egyre több embert von befolyása
alá, céltudatosan, belülr l rölve fel ellenállásukat. Ellenszegülése t
magát kórházba juttatta. De csaknem minden erejét felemésztette e
küzdelem. Bizonyos volt benne, hogy sok, felel s poszton álló, gyenge
emberben sikerült már a bomlás folyamatát elindítaniuk, sem áltatta
magát. Tudta, hamarosan újra zárót z alá kerül. Éppen hivatása,
különleges pozíciója tette a legalkalmasabbá arra, hogy a világ
neuralgikus pontjain tervszer tlenül fellobbanó válságokat
szervezett népirtássá szélesítse ki.
De az energetikai mechanizmusok, minden zseniális
automatizmusuk ellenére, nem számolhattak az értelmi-erkölcsi
alkatába épült „bizonytalansági faktor” lehet ségeivel. Azzal, hogy
tevékenységüket figyel agya új gondolatokat, védekez „antitesteket”
termel. Fogalma sem volt róla, akadtak-e társai, akik felismerték a
föld mágneses er terébe fúródott mérgez tüske valódi természetét.
És ha igen, megpróbáltak-e küzdeni ellene?
Egész életében az elmaradottság, vakbuzgó fanatizmus és
társadalmi igazságtalanságok ellen küzdött a természettudományok
fegyvertárával. Erkölcsileg elkötelezett ember volt. E mélyen
humánus, soha meg nem alkuvó magatartás lénye gerincévé vált.
Most sem hátrálhatott meg egy tébolyult robotmechanizmus
diktatúrája el tt, éppen mert a Föld egész létét veszélyeztet
ártalmasságát felismerte. Tiszta értelme kívül maradt e lélek és
tudat nélküli járványgócon.
Kritikája megvédte attól, hogy tapasztalatait misztifikálja. Meg rizte
józanságát és fegyelmét.
Amint észrevette, hogy összpontosított gondolatai hatni kezdenek az
energetikai robotok
ködésére, s t automatikus védekezésre késztetik ket, fokozta szellemi
er feszítéseit.
Kimerít birkózás volt. Felemésztette valamennyi er tartalékát.
Másutt, mint a csendes kórházi szobában képtelen lett volna
fenntartani és elviselni az óriási feszültséget. És a következményeit.
Szédülései, hányingeres gyengeségrohamai újabb és újabb
rejtvényeket adtak fel orvosainak, és arra késztették ket, hogy
szervezetét fokozódó gondossággal roborálják, vitaminokkal,
infúzión át adagolt tápanyagokkal töltsék fel.
Éppen erre volt szüksége. És hogy látszólag teljes
mozdulatlanságban, békében hagyják. E
testi nyugvásban azonban agyát végs kig hevítve harcolt a vad
ösztönáramok ellen, amelyek körülsz tték az egész földet.
Családjával együtt is benne verg dött e hálóban. Mivel azonban látta
e támadás céltalan célját, az energetikai robotok m ködésének
rendszerét is érteni kezdte lassan. Az ismétl dések ritmusa, az
energiarácsok jelképrendszere kialakította benne az ellenállás
lehetséges mód/át is. Volt diagnózisa, így eljuthatott a gyógymódhoz.
Hogy mennyire jó nyomon jár, a lehunyt szeme mögött kirajzolódó
er vonalábrák jelezték.
Értelmének „bizonytalansági faktora” spirállá csavarodva örvényl
szorításába fogta az rlaboratórium színhálóját. Hiszen az emberi
gondolat is mérhet energia, intenziválható áram. S
e szoros érzelmi kontaktusban az energetikai robotok maguk is az
emóciók által felidézett, elhárító értelmi hatás csapdájába estek. A
szorongatott bels áramközpontból el robbanó, szörny indulatok
csaknem elégették szervezetét.
Láza megint magasra szökött. Szíve kis híján felmondta a szolgálatot.
Sokáig eszméletlen volt. Múltban, jöv ben támolygó kábulatából
pillanatokra felriadva a n vérek és orvosok föléje hajló arcáról
tanácstalan zavart olvasott le. Megint fecsegett volna? De mit? Nem
merte megkérdezni, mikor szédelg gyengeségt l letaglózva, kih lt
testtel újra folyamatosan londolkozni tudott. Egyik kíváncsi ápolón
kérdés nélkül is beszélni kezdett róla. Szája mosolygott, hangja
könnyedén csengett, de szemét szorongó árnyék felh zte be.
- Csak tudnám, delíriumában miért óvott valamennyiünket
önmagától? Mintha állapota súlyosan fert
sugárártalom lenne. Azt mondta, ennek az idegen naprendszerb l
származó ösztönméröonek még nem találta meg földi ellenszerét.
- Nem emlékszem rá, mit mondtam - suttogta er tlenül. Keze
oldalához tapogatózott.
„Pacemaker” - állapította meg az apró szerkezetet érintve. Azért van
még életben, mert e szívm ködését szabályozó és fenntartó kis
szerkezetet beleoperálták.
Álmossággal küzdött, de nem merte lehunyni a szemét. Rettegett
attól, amit látni fog. A
„bizonytalansági faktor” aranykígyóját meg kellett ölniük. Bizonyos,
hogy eszméletlensége alatt teljesen ártalmatlanná tették! Nem
tudott ébren maradni. Mély, álomtalan alvás szakadékába merült.
Az rszonda belsejét fekete köd takarta el le. Zsongító sötét párnázat
vette körül idegeit, agyát. Csak e barikádon túlról szivárgott hozzá
vaiami névtelen sürgetés. Mintha puszta feledékenységb l
pótolhatatlan mulasztást követne el. Elkésik. Emlékezetzárlata
súlyos veszélyt jelent.
Kire nézve jelent veszélyt? Nem tudott tör dni vele.
Ahogy rohamosan gyógyult, er södött, úgy távolodott t le az egész
„lidércnyomás” Mert idegválságát kétségtelenül valami
rezgésinterferencia okozta. Képzel dött.
Süket, kietlen csend vette körül. Belefolyt agyába. Megbénította
cselekv képességét. Pedig cselekednie kellett volna. De mit?
Újra bejárt dolgozni az intézetbe, bár egyáltalában nem érdekelte,
amit csinál. Semmi nem érdekelte. Komoly kutatómunka helyett
csak ismételt. Markírozott. Húzta az id t. Miért? Mi készült benne?
Mire várt?
Mert növekv feszültséggel várt valamire, mint roham el tt az
epilepsziások. Honnan támadt
benne ez az ijeszt gondolattársítás? Az epilepsziások ölnek néha
roham el tt.
A kémiai laboratóriumot megint üresen találta. Tudta, zavartalanul
véghezviheti feladatát.
Úgy hajthatja végre, mint egy robot a beprogramozott formulát.
Nem is kopogott. Egyetlen fölösleges mozdulat nélkül, villámgyorsan
összeszedte mindazt, amire szükségük volt. Kiknek volt szükségük
reá? Nekik.
Gumitalpú cip jében nesztelenül végigsietett a folyosókon saját
épületszárnya felé. Zsebre dugott kézzel, nagy léptekkel haladt. Két
ökle görcsösen szorította a fiolákat.
Még összetörnek. Lazítania kell.
Ki mondta ezt? Él ember vagy robot?
dve állt kísérleti asztala mellett. Egyenként kiszedte a zsebéb l a
fiolákat, összeráncolt homlokkal töprengett egy ideig.
Az ajtó! Nem szabad, hogy közben rányisson valaki! Odasietett. A
zárban megfordította a kulcsot.
A fiolák mellett ott voltak az üvegreszel k is.
Mikor került a laboratóriumába a petricsésze, a kever lap és a
légmentesen zárható üvegtartály?
Halványan átsuhant emlékezetén, hogy nem egyszer, hanem
többször megtette már az utat a kémiai laboratóriumba.
Észrevétlenül. Sohasem találkozott senkivel. Legalább kétszer sietett
végig a folyosókon. Vagy háromszor?
A szellemi er feszítés, hogy emlékezzék, újra megakasztotta sürg s
tevékenységében.
Kinek sürg s?
Reszelni kezdte a fiolák üvegnyakát. Egyiket a másik után.
Tartalmukat belerázta a petricsészébe.
Tudta, a fiolákat el kell tüntetnie, nehogy id el tt felfedezzék.
Ólomdobozt keresett a fert
hulladéknak. Amint a leplombálás m veletét végezte, ez az els
sokkját felidéz mozdulatsor hártyát pattantott el tudatában. Akkor
eszmélt rá, mit csinál.
Hirtelen ott izzott, lüktetett benne az idegeire, gyomorszájára
összpontosított áram. Semmit nem tehetett ellene. Tüzes er vonalak
rezgésszálaira f zött báb volt. Azok rángatták, kényszerítették, hogy
keze gépiesen összekeverje a hatalmas adag idegmérget a
petricsészében. Tudatába vetültek az embertelenül borzalmas terv
következ mozzanatai, mintha komputerba programozták volna,
fellebezhetetlen parancsként.
Az ördögbe is! ö nem robot, hanem értelmes lény!
Keze, akarata ellenére gondosan beleöntötte a petricsésze tartalmát
az üvegtartályba.
Légmentesen lezárta, azután a fény felé emelve átnézett a víztiszta
folyadékon. Nem!
Szemét összeszorította. Nem fogja megtenni ! Lábai behunyt
szemmel vitték a szekrénye felé.
Minek?
Hogy átöltözzék. Fehér köpenyben nem mehet a…
Tiltakozásának hulláma szinte belökte az energetikai szonda
belsejébe. S így, lehunyt szemmel vette észre, hogy a
„bizonytalansági faktor”: ellenszegül értelme milyen hatalmas
Kigyóörvénnyé duzzadt. A bels áramszövedék pedig egyre kisebbre
zsugorodott a középpont körül. Mintha a növekv küls örvény
fojtogatta volna!
Ahhoz a narancsszín áramparázshoz kell hozzáférnie középen,
amely miniat r kohóként mélyül egy bels energiaforrás végtelenjébe!
Lerángatta magáról a köpenyt. Pedig nem akarta. Lassan magára
húzta a zakóját. Zsebébe csúsztatta a légmentesen lezárt
üvegtartályt.
Mozdulatait nem tudta irányítani. De agyát igen!
Csak figyelnie kell! És összpontosítania a növekv aranykígyóra!
Élesen felkiáltott. Hallotta saját hangját. Meglepett öröm és remény
tornyosult benne. Az izmos óriáshüll a szonda belsejében egyre
zsugorodó t zmaggá préselte, szorította a középpont
gonoszul izzó áramszemét.
Ezt a fokozódást nem bírhatja tovább! Legfeljebb pillanatokig. Erei
megpattannak t le!
Reszket ujjai megfordították a kulcsot az ajtózárban. De nem nyúlt a
kilincs után.
Akkor sem engedheti ki összpontosított gondolatai szorításából azt
a lángmagot, ha élete ellobban le!
A narancsszín gócot kell célba vennie! Azt a sz kül , szikrázó forrást,
amely már ponttá zsugorodik, de t hegynyi fényében felfokozódik a
romlást sugárzó áram!
Életereje nyílként összpontosult, és elpendült akarata végs kig
feszített íjjáról.
Megtörtént.
A forgó aranyspirálból éles, hegyes ék emelkedett ki, és lecsapó
villámként belefúródott a narancsszín középpontba.
E pillanatot még az agyában robbanó, süketít zúgásként érzékelte,
azután elájult. Az orvosi szobában tért magához. Nem hitte, hogy
megéli ébredését.
- Vérkeringési zavar. Hirtelen teljesen elvértelenedett az agyad -
mondta az orvos. - Nem lett volna szabad elkezdened a munkát. Még
nem vagy elég er s hozzá.
- Azt gondoltam… - súgta.
- Mit gondoltál?
Keze a fejéhez tapogatózott. Végigsimította homlokát. Boldogan
felnevetett. „A bizonytalansági faktor!” Akkor ébredt rá, hogy
hónapok óta mosolyogni sem tudott.
- Bocsáss meg! Észnél vagyok, csak… - Bizonyos, hogy hülye
vigyorával még nyugtalanabbá tette az orvost.
- Csak?
- Mintha mázsás teher gördült volna le rólam!
Az ólomdobozba zárt üvegtartályt egy hét múlva maga csúsztatta be
a tárolóba.
Felszabadultsága, jóérzése szinte súlytalanná tette. Új íze, színe volt
benne a megszokottnak is.
Mikor az intenzív osztályról hazakísérték, uralkodnia kellett
örömén. Már a lépcs házban hallotta a két gyerek huzakodó
kiáltozását. Felesége is otthon volt.
- Apa! - szaladt eléje a fia. - Megjavult a tévé! Minden jelbeszéd volt
most közöttük.
A felesége az erkélyen várt rá. Sápadt volt, lefogyott. Nagyon
szépnek látta. Olyannak, mint mikor megismerte. Úgy csókolta meg,
mint el ször.
- Egy héttel ezel tt, estefelé az erkélyen ültem, és a szemközti házak
fölött óriási, narancsszín gömb jelent meg - mondta a felesége
köszönés helyett, és hozzásimult. - S
felh k torlódtak
körülötte, de átsütött rajtuk. Azután morajlani kezdett az ég. Ilyen s
villámlást még sohasem
láttam.
- Gömbvillám lehetett! Vagy t zgömbI - A kislányuk mellettük állt. -
Az újság is írt róla, nehogy az emberek azt higgyék, valami repül
csészealjat láttak!
- Mintha hirtelen szétrobbant volna a szemünk el tt - folytatta a
felesége. - Gyönyör és félelmetes t zijáték volt. Azt hittem, az
égzengést l porrá hullanak a házak, mint a te ultrahang kísérleted
tárgyai.
- Nem mindig. - Mosolygott, de torka furcsán összeszorult. - Jerikó
falai ezúttal állva maradtak.
A természet törvénye így akarta. A kísérletez knek mindig
számolniuk kell mechanizmusaik tökéletlenségével. A legsikerültebb
gép sem pótolhatja az él agy tevékenységét.
- Mir l beszélsz?
- A bizonytalansági faktorról. A tiszta értelem hatalmáról a leger
sebb ösztönzések árama fölött!
CZESíAW CHRUSZCZEWSK I
A VÁROS
Város. Egy a sok közül. Az emberek viszonylag boldogan élnek
benne. Házakban laknak.
Érzékenyek, kényesek, a házfalak védik ket a szeszélyes id járástól. A
háztet oltalmaz az es
l. A falak, ablakok a vihartól, fagytól, h ségt l.
Egy átlagos város ilyen: Ház, ház, ház, ház, ház, BÖLCSÖDÉ, ház, ház,
ház, ház, ház, ház, utca, utca, utca, utca, utca, ház, ház, ház, ház, ház,
ISKOLA, ház, ház, KOCSMA, ház, ház, ház, ház, ház, ÁRUHÁZ, ház, ház,
ház, tér, tér, ház, ház, ház, ház, ház, tér, tér, ház, ház, ház, ház, ház,
TEMPLOM, tér, tér, ház, ház, ház ház, tér, tér, ház, ház, ház, ház, ház,
ház, GYÓGYSZERTÁR, ház, ház, ház, ház, ház, ház, ház, ház, piactér,
piactér, VÁROSHÁZA, piactér, piactér, ház, ház, ház, ház, ház, ház,
ház, ház, ház, ház, ház, ház, ház, PLÉBÁNIA, ház, ház, ház, ház, ház,
ház, ház, ház, ház, utca, utca, utca, utca, utca, ház, ház, ház, BANK,
ház, ház, KÓRHÁZ, ház, ház, ház, ház, ház, fasor, fasor, fasor, fasor,
fasor, fasor, fasor, ház, PALOTA, ház, PALOTA, ház, PALOTA, ház,
körút, körút, körút, folyó, folyó, HlD, folyó, folyó, folyó, ház, ház, ház,
ház, ház, ház, ház, rét, rét, rét, TEMET , rét, rét, ház, rét, szélmalom,
erd , erd , mez . mez , mez .
HÁBORÚ
A városra, a házakra, a palotákra, a kocsmára, a gyógyszertárra, a
városházára, a templomra sok bomba hullott.
Ilyen a város a bombázás után:
Ház, ház, h . z, . áz, . á.,.......,......z, . . ., h. ., . . z, h. z, . . ., . . ., . . ., . á., . á., h. ., .
. z, . . ., .... ....
. . ., .. ., ház, utca, utca, utca, utca, ut. ., . .ca, utca,
utca,.............................h......á.................v.
.........KOCS.A......................ház...............áz. .
ház.......ÁRU........................ház.......h.z____h____
........................................tér.........................
........................................tér.........................
........................................tér.........................
............:...........................tér.........................
....................TEMP...............GYÓGYSZ.....ház..........
ház
.............áz.................há
piactér, piactér, VÁR.SHÁ.....piactér, piactér
.1
h.......ház................ház.............áz...........h.z
........................................ház...............
utca, utca, utca, utca, utca, utca, utca,......................................
......................... BANK .....................................
..........KÓRH.........................ház........................
fasor, fasor, fasor, fasor, fasor, fasor, ház, PAL. TA. ház, PA. . .A.......,
P........................folyó, folyó, folyó, H. D, folyó, folyó,
folyó..................................................
..............................ház, rét, rét, rét, rét, TEMET , rét, rét, rét, rét,
szélmalom, erd , er................mez , mez .
HÁBORÚ UTÁN
Az emberek újjáépítették a lerombolt városokat. Új élet lüktetett
bennük. Toronyház, toronyház, toronyház, toronyház, toronyház,
toronyház, toronyház, toronyház, kereskedelmi negyed,
önkiszolgáló bolt, áruház, önkiszolgáló, önkiszolgáló, vendégl ,
kávéház, áruház, önkiszolgáló, autószalon, bútorszalon, villa, villa,
villa, villa, villa, villa, park, park. Központi Tér, park, park, park, park,
park, park. Központi Tér, park, park, park, park, park. Központi Tér,
park, park. Emlékm , liget, Központi Tér, liget, emlékm , gyep, ház,
ház, ház,
ház, ház, ház, ház, ház, ház, ház, ház, ház, ház, ház, ház, ház, ház, ház,
ház, ház. Atomer
,
utca, utca, utca, ház, toronyház, ház, toronyház, ház, ház, ház, fasor,
fasor, fasor, fasor. Stadion, fasor, fasor, fasor, fasor, fasor, fasor,
stadion, fasor, fasor, fasor, fák, fák, fák, fák, stadion, fák, fák, ház, ház,
ház, ház, BANK, ház, BANK, ház, ház, BANK, ház,
ház, RÁDIÓÁLLOMÁS, ház, GARÁZSOK, ház. Iskola,
egyetem, óvoda, park, park, tó, park, park, park,
állatkert, park, park, ház, tér, tér, ház, VÁROSHÁZA, tér, ház, ház,
KÓRHÁZ, ház, KLINIKA, park, USZODA, park, erd , erd , erd , erd , erd
, kertváros, villa, villa, villa, villa, villa, villa, REPÜL TÉR, rét, rét, rét,
rét, rét, TEMPLOM,
ház, ház, ház, TEMET , mez , mez .
ELTELT 500 ÉV
Az emberek nekivágtak a világegyetemnek, füstt l fekete városokat
hagytak maguk után, kipufogógázzal megmérgezett, robbanásoktól
romba d lt, megsüketült, megvakult, kiürült kísértet-városokat.
.............................. TÉR ...................................
.............................. TÉR ..................................
TÉR
fasor, fasor, fasor.
park
erd
...................rét, rét, rét.........................................
.............................. TEME ...........................mez .
MEGINT ELTELT VALAHÁNY ÉV
- Óvjátok a fákat!!!
Fa, ház, fa, ház, fa, ház, fa, ház.
- Takarékoskodjatok az OXIGÉNNEL!!!!!!!!!!
Az ember lélegzik, az ember él, az ember nem lélegzik, az ember
meghal.
OXIGÉN, OXIGÉN, OXIGÉN, OXIGÉN, OXIGÉN, OXIGÉN, OXIGÉN,
OXIGÉN.
Lomb, lomb, lomb, lomb, lomb, lomb, lomb, virágok,
virágok, virágok, virágok, virágok, virágok, kertek, gyümölcsösök,
kertek, gyümölcsösök, kertek, gyümölcsösök, kertek, parkok, ligetek,
virágágyak ligetek, parkok, virágágyak, erd , erd , erd , erd , erd , erd ,
erd , erd , erd , új civilizáció, a tiszta leveg korszaka, a makulátlan
kék ég, az egészséges, tiszta VlZ, a SZENNYEZETLEN LÉGKÖR kora.
AZ EMBER
átlagéletkora 110 év. Minden embernek JUT LOMB, jut saját
napfényes, illatos, tágas és színes élettér.
Erd , erd , erd , erd , erd , erd , erd , erd , erd , erd , erd erd , erd , erd ,
erd , erd , erd , erd , erd , erd , erd , erd , erd , erd , erd , erd , erd , erd ,
erd , erd , erd , erd , erd , erd , erd , erd , HÁZ, erd , erd , erd , erd , erd
, erd , erd , erd , erd , erd , HÁZ, erd , erd , erd , erd , erd , erd , erd ,
erd , erd , legel , erd , erd , erd , erd , erd , erd , erd , erd , erd , erd ,
erd , erd , erd , erd , erd , erd , erd , erd , erd , erd , erd , erd , erd , erd ,
erd , ERD VÉDELMI INTÉZET, erd , erd , erd , erd .
erd , erd , erd , erd , erd , EMBERVÉDELMI INTÉZET, erd , erd , erd ,
erd , erd , erd , erd , erd , erd , erd , erd , erd , erd , erd .
folyt. köv.
MURÁNYIBEATRIXFORDÍTÁSAEVAMARIAMUDRI
CH
A Kisérlet
Talán gyilkosság történt - de legalábbis hozzásegítettek valakit az
öngyilkossághoz -, egy orvos ncselekményt követett el, ugyanis
tudatosan hamisan töltötte ki a halotti bizonyítványt, és egy asszony
nyomtalanul elt nt.
Tudom, kötelességem lett volna értesíteni a rend rséget ezekr l az
eseményekr l. Három hétig töprengtem. Ügyfelem, a
szállodatulajdonosn Anneliese M. asszony elt nése óta újra meg újra
megvizsgáltam a tulajdonomban lév bizonyítékokat, és egyre azt
kérdeztem magamtól: mindazok után, amik id közben történtek, a
rend rségre tartozik-e egyáltalában ez az eset. Nem olyan eseménye
ez sokkal inkább, amelyre figyelmeztetnem kell az embereket -
annyit, ahányat csak tudok -, hogy megóvjam ket a bajtól.
Ma aztán végérvényesen elhatároztam, hogy a rend rséget kihagyom
a dologból. Inkább leírom mindazt, amit tudok, ós ezt az írást
eljuttatom néhány újsághoz. Aki nem hisz nekem, legfeljebb
beledobja az egész paksamétát a papírkosárba. Aki azonban az
általam leírt eseményeknek akár csak a legcsekélyebb mértékben is
hitelt ád, el fogja ismerni: akkor járok el helyesen, ha óva intem
embertársaimat, ha netán elt nt páciensemmel találkoznának. Mert
M. asszony tud valamit, amit el tte csak ketten - csak két ember
tudott. Ez a két ember halott. Ha M. asszony még él, akkor valószín
leg hamarosan megpróbálkozik azzal, hogy valakit a bizalmába
avasson.
Ha tehát ez az asszony - bárhol és bármikor - hozzáfogna, hogy
beszámoljon egy rendkívüli kísérletr l: ne hallgassanak rá!
Meneküljenek el gyorsan!…
1.Hogyan szereztem tudomást magáról a kísérletr l és az azzal
kapcsolatos eseményekr l?
Mintegy három héttel ezel tt felkeresett hivatalomban Anneliese M.
asszony, a szállodatulajdonosn , és szigorúan bizalmas kihallgatást
kért t lem. M. asszony, ez a körülbelül
ötvenéves hölgy, akit én már hosszú évek óta ismerek, szokatlanul
izgatottnak t nt. Rögtön a látogatása elején arra kért, mondjam le a
többi kliensemmel kés bbre megbeszélt találkozókat, mert olyan
ügyben kéri a segítségemet, amely t rettenetesen nyugtalanítja.
Hogy kérésének halaszthatatlan fontosságáról meggy zzön, röviden
elmondta a történtek el zményeit.
A következ kben megkísérlem, hogy tárgyszer rövidséggel
összefoglaljam M. asszony elbeszélésének a lényegét:
Alig két hónapja M. asszony szállodájában egy úr szállt meg, aki ott
tartózkodásának els napjától fogva különös benyomást tett a
szálloda személyzetére. Dr. K., ez az ötvenhat éves orvos,
megérkezésekor tüstént értésükre adta, hogy abszolút nyugalomra,
teljes elkülönítettségre van szüksége. Kezdett l fogva került
mindenféle társalgást.
Többnyire még étkezések alkalmával sem hagyta el a szobáját.
Külön kérésére még a telefont is eltávolították a szobából.
Noha dr. K. kezdetben meglehet sen furcsán viselkedett - M. asszony
kifejezésével élve -, úgy nt, „mint aki nincs mindig egészen magánál”;
a kés bbiekben mintha hétr l hétre javult volna az állapota.
Nyugodtabb lett, higgadtabb, oldottabb. És - habár ezentúl se nagyon
váltott szót senkivel - valamiféle „nyugalom-hangulatot” árasztott,
legalábbis ahogy M. asszony mondta. Egy nappal azel tt, hogy M.
asszony meglátogatott a hivatalomban, dr. K. váratlanul azzal a
kívánsággal hozakodott el , hogy a szálloda egyik alkalmazottja
kísérje be a városba, mivel gyógyszertárba szeretne menni. Ez volt
egyébként az els alkalom megérkezése óta, hogy dr. K. -
aki látogatókat se fogadott soha - egyáltalában elhagyta a szállodát.
Minthogy M. asszony tudta, beosztottjának jócskán akad elintézni
való dolga a városban, olyan lépésre szánta el magát, amelyet maga
is (ahogy ez a velem folytatott beszélgetésb l is kiderült)
megbocsáthatatlannak, teljes mértékben inkorrektnek tartott.
Bement dr. K. szobájába, hogy - amint mondta -
megállapítsa, mivel foglalatoskodik ez a különös vendég hetek, s t
hónapok óta. Legnagyobb meglepetésére semmit sem talált: se egy
könyvet, se valamiféle munkaalkalmatosságot. Végül, az íróasztal
fiókjában rábukkant egy selyempapírba csomagolt magnószalagra
és egy nyitott borítékra. M. asszony nem tudta legy zni
kíváncsiságát, és kivette a borítékból a kézzel írott lapokat -
amelyeket azután sorról sorra végigolvasott.
Ennél a résznél megszakítom az M. asszony elbeszélése nyomán írt
összefoglalómat, és idézem dr. K. írásának legfontosabb részleteit.
Mert alig néhány órával azután, hogy M. asszony bizalmába avatott,
az említett bizonyítékokat - a magnószalagot és dr. K. írását -
sikerült magamhoz vennem. És mind a mai napig képtelen voltam
rászánni magam arra, hogy átadjam dr.
K. családjának ezt a - természetszer leg a hozzátartozókat megillet -
örökséget.
2.Részlet dr. K. családjához
és barátaihoz irt vallomásából
„Szeptember 20-án, vasárnap, felhívott Friedrich Kronnak, régi
páciensemnek a lánya, és közölte velem, hogy apja halott. A hír
nagyon meglepett. Mert igaz ugyan, hogy Kron úr, ez a hetvenhárom
éves férfi, könny stenocardiában szenvedett, ám állapota mind ez
ideig nem adott okot különösebb aggodalomra. Azonmód elmentem
Kronék lakására, ahol mára bejáratnál várt rám páciensem lánya.
Fojtott hangon közölte, hogy éppen most érkezett látogatóba.
Többször csöngetett hiába, míg végül apjának egy öreg barátja
nyitott ajtót. Egy bizonyos Bauer nev úr, akit én egyébként nem
ismertem. Bauer szótlanul beengedte, odavezette halott apjához,
majd beleült az egyik fotelba. Azóta is ott ül - mozdulatlanul.
Miután ennyit elmondott, Kron lánya bevezetett a halotthoz. Soha
életemben nem fogom elfelejteni a látványt, ami ott fogadott. A
szoba homlokzati oldalán, az erkélyajtóval és az ablakkal rézsútosan
két fotel állott, mégpedig úgy állították ket egymás mögé, hogy azok,
akik
benne ülnek, he láthassanak egymás arcába. A két fotel között egy
kis asztal állt, rajta egyedüli tárgyként egy kocka. A kocka egyest
mutatott. A halott abban a fotelban ült, amely háttal állt az asztalnak.
Feje az ablak fel li oldalra billent, homloka érintette az
ablakpárkányt. A másik fotelben ült az a férfi, akit Kron lánya
említett. Ahogy hátrad lt, feje természetellenesen bicsaklott hátra.
Szeme tágra nyílt, és amikor rápillantottam, az volt az érzésem, úgy
mered rám, mint akinek tekintete egyszer en „áthatol rajtam”.
Rögtön láttam: ez a férfi sokkhatás alatt áll. De el ször azért régi
páciensemhez fordultam.
Rövid vizsgálat után tudtam, semmi kétség: az id s férfi valóban
halott. S t szinte abban a pillanatban tisztában voltam a halál okával
is. A könnyedén felém csapó keserü-mandula-illat, a halott friss
arcszíne, no meg a széttört pohár, amelynek cserepei még ott
feküdtek az ablakpárkányon, egyformán ciánmérgezésr l árulkodtak.
Miért, miért nem hívtam ki akkor rögtön a rend rséget, ahogy az
kötelességem lett volna?!
Miért? Ezerszer meg ezerszer feltettem már magamnak ezt a kérdést
azóta. Hogyan értethetném meg bárkivel is akkori elhatározásomat?
Hogyan magyarázhatnám meg a megmagyarázhatatlant, ami szinte
már akkor megbabonázott. Képtelenség. Nem találom a megfelel
szavakat, amelyekkel úgy írhatnám le annak a másik fotelban ül
férfinak az arcát, amilyennek akkor láttam. Pedig ebben az
arckifejezésben volt valami olyan, ami engem erre, egy orvostól
különösen felel tlennek tekinthet cselekedetre indított. Ez az
átszellemült arc, - amelyr l nem lehetett leolvasni se félelmet, se
örömöt, se irtózatot, se a megnyugvás boldogságát - sokkal inkább
valamiféle leírhatatlan csodálkozásról árulkodott: Tudtam: ebben a
szobában valami egészen titokzatos dolognak kellett történnie. És én
- én egyedül akartam ezt a titkot felderíteni.”
Nos, igy szól dr. K. írása, az az írás, amelyet ügyfelem illetéktelenül
elolvasott. Dr. K. az eseményeket epikus b séggel részletezi. Én itt
csupán a lényeget emelem ki: Dr. K.-nak nem sikerült Bauer urat
szóra bírnia, így elhatározta, hogy a beteget beszállítatja a
klinikájára. És -
jóllehet alapjában véve tisztában volt Kron halálának okával -
hallgatott gyanújáról, és megkérte Kron lányát, vitesse be a halottat
is - alapos kivizsgálás végett -a klinikára. Miközben a ment kre
vártak, azt is sikerült elérnie, hogy Kron lányát valamilyen ürüggyel
eltávolítsa a szobából. Bauer vizsgálatakor ugyanis felfedezett
valamit, amit magához akart venni. A fotel alatt, jóformán teljesen
eltakarva állt egy magnó, lefutott szalagján a következ felirattal: Els
oldal: Beszélgetés Bauerrel (alatta egy két és fél évvel ezel tti
dátum). A második oldal felirata: A kísérlet (éppen annak a napnak a
dátumával, amikor Kron meghalt). Dr. K. magához vette a
magnószalagot.
Kés bb, amikor már Bauert is ellátta a klinikán, a magánrendel jében
lejátszotta a szalagot.
Közvetlenül ezután kitöltötte Kron halotti bizonyítványát. A halál
okaként „akut szívbajt” írt a papírra, jóllehet a magnófelvétel
minden kétséget kizáróan bizonyította, hogy Kron ciánmérgezés
áldozata.
Dr. K. írásának van még egy nagyon fontos passzusa, ezt azonban
csak kés bb fogom idézni.
Ezúttal csupán egy lényegi kérdésre utalok. Amint már említettem, a
magnószalag id közben hozzám került. S ahogy azt már el ttem
kliensem, M. asszony is megtette, én is lejátszottam. Ez a
magnófelvétel ad magyarázatot mindarra, ami kés bb történt.
Megérteti, milyen el zmények vezettek ügyfelem elt néséhez - és azt
is, mi indított engem arra, hogy írásommal a nyilvánossághoz
forduljak.
3.A Kron és Bauer közötti, immáron két és féléves beszélgetés
összegezése.
A felvétel nyilvánvalóan Bauer tudomása nélkül történt A
kezdetben még kedélyes csevegéssel kitöltött beszélgetésb l kiderül,
hogy Bauer és Kron urak - ez a két megözvegyült, nyugdíjas
hivatalnok - már évek óta rendszeresen vívták
sakkcsatáikat. A játszmák során kölcsönösen rájöttek arra, hogy
mindketten rendelkeznek bizonyos telepatikus hajlamokkal.
Gyakran megtörtént tehát, hogy egyik jük olvasott a másik
gondolataiban, vagy hogy az egyik azonmód kimondta, amire a
másik még csak gondolt.
Példának okáért - mondjuk - az urak egyike egyszer en ráolvasta a
másik fejére, hogy éppen milyen sakk-kombinációkon gondolkodott,
ami különösen akkor volt felt
, ha amaz
meggondolatlanul vagy netán ostobán lépett. Mind ez ideig a két úr
úgy tekintett ezen adottságára, mint valami kuriózumra. A
beszélgetés során azonban Kron mind tudatosabban terelte rá a
figyelmet a telepátiára, ám Bauer továbbra is szórakozottan
válaszolgatott. Végül Kron színt vallott: bizony már jó ideje, hogy
meglehet sen komolyan foglalkozik a jelenség tudományos
irodalmával. A magnó megörökítette beszélgetés során Kron még
néhány részletet is felolvasott az orosz agykutató, Leonyid Vasziljev
munkájából - ez az a tudós, aki évek óta, eddig egyébként
sikertelenül kísérletezik a telepátia tudományos magyarázatával.
Különös súlyt fektetett Kron a tudós azon megállapítására, amely
szerint csak egy úgynevezett telepatikus pár (két telepatikus
képességgel rendelkez ember tehát) lehet olyan helyzetben, hogy
képességét -
kölcsönös gondolatolvasás folyamatos gyakorlásával - szinte
tökéletesre csiszolja. Mindezek után Kron az elképzelését is közölte
barátjával. Ezt ismét szó szerint idézem:
„És most, képzelje el, kedves barátom, hogy egy ilyen telepatikus pár
együtt van azon az órán, amikor egyik jükért a halál kopogtat. Mint
tudja, az emberi agy néhány perccel túléli a test halálát,
pontosabban: a klinikai halál beálltát. Nem képzelhet -e el, hogy az
emberi agy ezekben a percekben még lát, hall, érez - vagy hogy akár
felismeri, mi vár ránk a halálunkban? És ha ez így igaz, miért ne
lehetne lehetséges, hogy az, aki túléli a másikat, »felfogja« a haldokló
utolsó gondolatait, a semmi küszöbér l érkez »üzenetét«.”
Túlságosan messzire vezetne, ha szó szerint adnám vissza, milyen
nehezen értette meg Bauer: Kron ezt a kísérletet valóban véghez
akarja vinni, éspedig vele, Bauerrel. Az utóbbi kétségbeesetten
tiltakozott, szemére vetette Kronnak elbizakodottságát; Kron pedig
szinte könyörögve próbálta meggy zni: ez a kísérlet az egyedüli lehet
ség arra, hogy az emberiség végre megtudja, amire tudatos létének
kezdeteit l oly sóvárogva vár. A magnófelvétel egy olyan pillanatban
ér véget, amikor Bauer csaknem összeroppan. Rádöbben: ezentúl -
Kronnal együtt -
minden áldott nap, szakadatlanul készülniük kell valamelyik jük
halálára. Szó szerint így mondta: „Leselkedni fogunk önmagunkra,
meggy löljük saját magunkat - Kron, ezt nem lehet elviselni!” De
Kron, aki a kísérletet szemmel láthatóan a legapróbb részletekig
eltervezte, ezt is megválaszolta: „Gondoltam rá. De úgy vélem, ha
elérkeznék egykor az a nap, amikor már minden elviselhetetlen
számunkra, akkor majd dönt a kocka…”
Ennyi tehát a lényeg az els magnófelvételen. A második, a két és fél
évvel kés bbi csak kevés zajt és kevés szót tartalmaz.
4. Kron utolsó órájának magnófelvétele
Lépések. Székeket vagy foteleket tologatnak ide-oda. Kockadobás.
Egy hang azt mondja:
„három”. A kocka még egyet gurul. A hang: „egyes”. Percekig csak
ziháló lélegzés hallatszik.
Majd egy pohár cserepekre törik. Egyetlen kiáltás (ennek leírásától
inkább megkímélem magam).
Majd világosan Bauert l származó szavak: „Úristen - Kron - nem -
Atyaúristen”. - Azután sokáig semmi. A magnó jó húsz percig néma.
Ekkor csengetés hallatszik. (Alighanem ekkor csöngetett Kron
lánya.) És vége - a magnószalag lefut. Ami ezután történt, azt dr. K.
vallomásából tudjuk.
Szeretném írásának utolsó, fontos mondatait szó szerint ideírni.
5.Dr. K. írása saját magatartásáról, azt követ en, hogy Kron
halotti bizonyítványát
hamisan töltötte ki, és a sokkolt Bauert elhelyezte klinikájának
egyik egyágyas szobájában
„Semmi kétségem sem volt, hogy Kron és Bauer véghezvitték a
kísérletet, mégpedig úgy, ahogyan Kron eltervezte. Két és fél évig
tökéletesítették magukat a telepátia tudományában, míg végül sor
kerülhetett a kísérlet befejez aktusára. Készenlétbe helyeztek egy
magnót, hogy a túlél közvetlenül mikrofonba mondhassa a haldokló
utolsó üzenetét. Érzésem szerint azzal is számoltak, hogy a túlél t
sokkhatás érheti, vagy hogy akár bele is rülhet a tapasztaltakba.
Hogy a két öreg közül melyik lesz a halálraítélt, arról a kockának
kellett döntenie - ezt kés bb magam is láttam az asztalon. Maga itta
volna ki a mérget Kron, vagy Bauer adta be neki - ez már örök titok.
Gyilkosság tehát vagy öngyilkosság? A kérdés voltaképpen nem is
fontos. Hiszen azóta már Bauer is halott.”
„Már halott.” Dr. K. vallomásában ezt a tömör kijelentést Bauer
utolsó négy hetének egy meglehet sen hosszadalmas, részben csak
orvosok által érthet leírása követi. Bauer nyilvánvalóan olyan
állapotban lehetett, amikor már egyszer en nem akart tovább élni.
És - bár dr. K. minden szabad percét nála töltötte, könyörögve
páciensének: avassa be a kísérlet végkimenetelébe - Bauer
hallgatott. Dr. K. szilárdan hitte: Bauer hallja és megérti t.
Számtalanszor elismételte, hogy tud a kísérletr l, és - azután, hogy
Bauer elrévült tekintetét is látta - hogy meg van gy
dve róla: a kísérlet sikerült. Esdekelve kérte, mondja el, „mit gondolt,
látott, érzett és mit ismert fel” Kron a halál pillanatában. Bauer
hallgatott. Három héttel kés bb tüd gyulladást kapott, és csendben
eltávozott. Dr. K. vallomása a következ mondattal ér véget.
Szó szerint: „Végre beszélt Bauer. Végre. Megmondta. Két nappal kés
bb halott volt.”
Ezzel csaknem végére értem az események leírásának, mindazon
eseményekének, amelyek a kísérlettel kapcsolatosak. Dr. K. - amint
az a dátumok összevetéséb l is kitetszik - néhány nappal Bauer
halála után szakított eddigi életmódjával. Otthagyta családját és a
klinikát, majd beköltözött M. asszony szállodájába. Ahogy már
beszámoltam róla, csaknem kéthónapi kolostori elzárkózás után
érkezett el az a nap, amikor elkísértette magát a város egyik
gyógyszertárába. Ezt az alkalmat használta ki ügyfelem, hogy
behatoljon dr. K. szobájába. Itt olvasta el a vallomást, itt találta meg
a magnót - amelyet aztán magával vitt a szálloda fels emeletén
található rezidenciájába, hogy a felvételt meghallgassa. Az írást és a
magnót ezután ismét visszatette dr. K.
íróasztalába Reggel azután megint olyasmi történt, ami M. asszonyt
annyira felizgatta, hogy felkeresett hivatalomban. A segítségemet
kérte.
6. Miért kérte M. asszony, hogy kisérjem el a szállodába?
Miután M. asszony végigolvasta az orvos írását és lejátszotta a
magnószalagot, pontosan tudta, hogy vendégének a kísérlet
végeredményét is ismernie kell. Megértette: a jelen pillanatban
minden valószín ség szerint dr. K. az egyetlen ember a világon, aki
tudja, mi vár ránk a halál után.
Amikor a gyógyszertári látogatást követ napon dr. K. sem többszöri
kopogásra, sem a szólítgatásokra nem nyitotta ki bezárt ajtaját, M.
asszonyt páni félelem kerítette hatalmába. Neki, mint a szálloda
vezet jének, természetesen az lett volna a kötelessége, hogy - ha kell
- akár er szakkal is kinyissa az ajtót. De az a gondolat, hogy dr. K.
halott lehet, és esetleg hátrahagyott egy olyan jegyzetet, amely
továbbörökíti a kísérlet végs fázisáról tudottakat - nos, ez volt az a
gondolat, amelyt l M. asszony végképp visszariadt. Félt a szörny
kísértést l, hogy a jegyzetet végigolvasná. Rettegett ett l a lehet ségt l.
Ezért kért meg, kísérjem el dr. K. szobájába.
7.
Mi történt dr. K. szobájában ?
Anneliese M. és én er szakkal törtük fel a belülr l elreieszelt ajtót. Dr.
K-t az ágyán találtuk -
alva. Nem sikerült felébresztenünk. Nem vagyok orvos, így
állapotáról csak ennyit mondhatok: valamiféle mélységesen mély
álomba zuhant. Az íróasztalán egy jegyzettömb feküdt, a tetején
néhány sorral. Mindketten jól láttuk: M. asszony és én is. Ám
mindketten óvakodtunk attól, hogy akár csak a közelébe is kerüljünk
az asztalnak. Felajánlottam, hogy majd a recepcióból hívok orvost,
hiszen dr. K. szobájában nem volt telefon. Amikor visszaérkeztem,
M. asszony már nem volt sehol. Vele együtt t nt el a jegyzettömb
legfels , teleírt lapja. Az egész házat t vé tettem, míg végre az egyik
alkalmazottól megtudtam: M. asszony épp az imént hagyta el szinte
pánikszer en a szállodát, s már el is t nt az autójával.
8. A Tudósitás vége
M. asszonynak azóta sincs semmi nyoma. Dr. K. egyébként alig
néhány nappal azután, hogy mély álmában rátaláltunk, meghalt.
Nemigen törekedtem megtudni, milyen betegségben. Ugyan mire
mennék az orvosok magyarázatával? Hiszen minden orvosnál
jobban tudom, mi volt az oka halálának.
Kron tehát halott. Bauer is, dr. K. is. - És M. asszony?
A kiadó megjegyzése: Az ügyvéd ezt a beszámolót álnéven írta. így
védekezik az esetleges vádemeléssel szemben, amiért a feljelentést
elmulasztotta. Hasonlóképpen nem adhatta ki kliensének nevét sem,
hiszen ezt meg a hivatali titoktartás tiltja. Ám - a nevek ismerete
nélkül is - figyelmeztetjük mindazokat, akik az esetr l tudomást
szereztek, óvakodjanak beszélgetésbe elegyedni azzal az asszonnyal,
aki úgy közeledik, hogy egy rendkívüli kísérletet hoz szóba.
TÓTHMÁRIAFORDÍTÁSA
HerbertW.Franke
Az Öregek Lázadása
- Trudi, menj el az ablaktól !
Rose-Marié már legalább tizedjére mondta ezt. A gyerek
felkapaszkodott az ablakpárkányra, s a bezárt ablakon át próbált
kilesni az utcára. Anyja leemelte és visszatette a földre, a szanaszét
hever indiánfigurák és épít kockák közé.
- Ópapa, nem játszanál még egy kicsit Trudival? - Rose-Marié
idegesen pillantott az órájára.
Még pongyolában volt, pedig tizenegyre jelentkezett be a
fodrászhoz.
- Egy pillanat, el bb elrakom az edényeket!
- Hát ez tényleg nem gyerekeknek való látvány! - Nem volt egészen
világos, kihez szólt Rose-Marie. Reginához-e, aki a kagylófotelben
kuporogva épp zöldre pingálta a körmeit, Carlóhoz, aki a vizsgára
készül dve a jegyzeteit szedegette össze - vagy Bedhez, aki az imént
lépett ki frissen borotváltan a fürd szobából.
Trudi már megint az ablakot vette célba, amikor nagyapa kilépett a
konyhából. Fölkapta a kislányt, és visszacipelte a játékokhoz. Trudi
eszeveszetten kapálódzott, és megpróbált belerúgni az öregember
hasába. Amikor ez nem sikerült, keserves bömbölésbe kezdett.
- Ópapa, segítesz megcsinálni a házi feladatomat? - kérdezte Regina.
Nagyapa bólintott.
- Ne kapasd el ennyire a gyerekeket, apa - mondta Rose-Marie. -
Inkább arra gondolj, hogy idejében feltedd a krumplit! Tíz perc, és
mennem kell, s csak kett re jovok vissza. Akkor már Carló is itt lesz,
ehetünk is rögtön. Bert, te is velünk eszel? - Bert vállat vont.
- Nem tudom, meddig tartanak a tárgyalások. Bár, azt hiszem,
gyorsan letudjuk a dolgot. De ebédre valószín leg én is visszaérek.
Id közben Trudi is lecsillapodott. Most éppen azzal foglalatoskodott,
hogy szétdobálja az épít kockákat, amelyeket nagyapa szépen sorba
rakott. Néhány másodpercnyi csönd után ismét felhangzottak a kinti
kiáltások:
Mi értetek is harcoltunk!
Egykor mi is fiatalok voltunk!
Az öregek tapasztalatai fogják a világot megújítani !
Amit ti szétfecséreltek,
az öregek újjáteremtik nektek!
- Undorítóak ezek a vénemberek! - Rose-Marie odalépett a
sztereókészülékhez, és bekapcsolta.
Hangos popzene töltötte be a szobát, pedig ezt egyébként ki nem
állhatta. Regina felugrott a manik rkészlet mell l, és egzotikus
vonaglásba kezdett.
- Csend legyen! Még nem vagyok kész! - kiáltotta Carló. Odalépett a
rádióhoz, és kikapcsolta.
Regina duzzogva vonult ki a szobából.
- Ez már tényleg szégyen! - mondta Rose-Marie. - Hát mit akarnak
ezek tulajdonképpen?
- Na, mi az már megint? - Bert Calver egy szelet kenyeret hozott
magának a konyhából, azt rágcsálta. Nehezen lehetett érteni, mit
mond. - Félreállitottnak érzik magukat. Jobb megélhetést
követelnek. Ingyenes ellátást, új szociális otthonokat meg részvételt
a közéletben. Mit tudom én, mi mindent még… Mindig a régi nóta.
Kezdték a négerek, folytatták a vendégmunkások, aztán meg jöttek a
munkanélküliek, már csak ezek a vénségek hiányoztak.
- Ilyet még nem pipáltam - mondta Rose-Marie. Még ha fiatal
emberek lennének: diákok vagy egyetemisták… De hogy
vénemberek ilyen gyerekesen viselkedjenek, azt soha nem
gondoltam volna. Gondolod, hogy ez még rosszabb is lehet?
- Ugyan. A haladó balosokat is kikészítettük. Lesöpörtük a porondról
a feministákat is.
Gondolod, hogy majd pont néhány nevetséges vénembert l ijedünk
meg?
Kinn, az utcán tovább fokozódott a hangzavar, és Trudi megint
megpróbálta feltépni az ablakot. De az öreg a nyomában volt. A
távolból tompa robbanás hallatszott.
- Na, néhány telefonfülke valószín leg megint a leveg be röpült -
konstatálta Rose-Marie. -
Mit fogtok csinálni? Bevetitek a katonaságot is?
- Ugyan, szó sincs róla - nyugtatgatta Bert. - A csapatok csak azért
vannak ott, hogy az er fölényünket demonstrálják.
- Mégis, mit fogtok csinálni?
- Emelünk valamit a nyugdíjakon, meg persze megígérjük, hogy
részletes programot dolgozunk ki az ellátásukról. Meg fogod látni,
holnapra vége az egész felhajtásnak.
A beszélgetés ekkor megszakadt, Regina ugrabugrált befelé a
szobába, kezében valami tarka micsodát lóbálva.
- Nézzétek csak, mit találtam ópapa szekrényében! Mire készülsz,
nagypapa? Csak nem az öreg virágárusn t akarod illetlen
ajánlatokkal traktálni? - Az inget válla köré ölelte, és páváskodva
lépegetni kezdett. Az ing csakugyan túl színes volt, fehér alapon kék,
sárga, vörös virágokkal.
Nagyapa felállt, és megpróbálta elvenni t le az inget. Regina egészen
közel engedte magához, de végül mindig sikeresen kereket oldott. A
többiek persze élvezték a játékot.
- Add ide az inget, Regina!
A lány, beszorítva az egyik sarokba, átmászott a hever n, és
kislisszolt a folyosóra.
- Apa, mit képzelsz te tulajdonképpen? - Rose-Marie komolyan
megharagudott.
- Csak nem akarod követni ezt az idióta divatot? Mit gondoljanak
rólad a gyerekek? -
Az öreg nem válaszolt. Odament Trudihoz, letörölte pufók képér l a
csokoládét, és nekikezdett, hogy újból fölállítsa az épít kockákat.
Bert Calver a kormány hivatali kocsiján vitette be magát a
munkahelyére. Ez biztosabbnak látszott. Végtére mégiscsak az volt a
fontos, hogy pontosan érkezzék a konferenciára. Az utcakép alig
valamit változott azóta. Körös-körül az öregek harcra kész
gyülekezeteit lehetett látni. A ráncos kép , pergamenb
, ritkás hajú, görnyedt hátú apókák és anyókák csaknem úgy
viselkedtek, mint valami részeg horda. Valamennyien tarkabarka
öltözéket hordtak. Néhányan miniszoknyát vagy rövidnadrágot
vettek magukra, s ezek csupaszon hagyták a - kinek milyen volt -
kövér vagy éppen aszott combokat. Kezükben zászlókat lengettek, és
póznákon transzparenseket emeltek magasba:
Az öregkor csodálatos álom,
megbízható, er s birodalom
Hangjuk már gyenge volt - olykor rekedtes, olykor meg metsz en
éles -, de hangszórókkal is felszerelkeztek, s ezek szinte idegtép
hangorkánná fokozták a zsivajt.
S mint mindig, most is szájtáti bámészkodók álltak az utcasarkokon,
szatyrokkal, kosarakkal megrakodott n k meg férfiak; közöttük felt
en sok fiatal, akik az öregek kigúnyolásával
szórakoztak. Néhány gyerek össze is kapaszkodott - éppúgy, ahogy
az utcán a hatvan-, hetven-és nyolcvanévesek -, és megpróbálták
utánozni ket. A kocsi csak nehezen tudott utat törni az
emberáradatban. Eltartott egy ideig, amíg a sof r viszonylag csendes
mellékutcákat talált. Tíz perccel kés bb Calver belépett a hivatalába.
A titkár már várt rá, s röviddel ezután dr. Guhlich is megérkezett a
Népjóléti Minisztériumból. Ebb l a három férfiúból állt a delegáció,
amelynek az volt a feladata, hogy az öregek küldöttségével
tárgyaljon. Már eleve az összetétel is sejtette, hogy a kormány nem
vette túlságosan komolyan a dolgot, hiszen sem Calver, sem Guhlich
nem tartozott a hierarchia legfels bb fokán állókhoz. Még az is csak
az államtitkár helyettese volt, aki a végs utasításokat és protokoll-el
írásokat megadta számukra. Ezt követ en rend ri különítmény
kísérte el ket a város szélére, a „nyugdíjasok er dítményébe”,
ahogyan az aggok házának óriási épülettömbjét széltében-
hosszában nevezték. Itt vette kezdetét az öregek lázadása, ÉS itt kell
lezajlania a tárgyalásoknak is - ebb l az öregek egy jottányit sem
engedtek.
Calver mélyen belesüppedt a golyóálló kocsi párnázatába, s
hamarosan rákanyarodtak a gyorsforgalmi útra. Innen már a
dombot is látni lehetett, néhány kiugró épülettömbbel, amelyek az
összefügg lombsátor fölé nyúltak. Valóban idilli környezet várt itt, a
középhegység peremén a nyugdíjasokra, ahol erd k és mez k
találkoznak, s jó leveg és csend uralkodik. De ma valahogy sehogy
sem érz dött a tájnak ez a vidékies varázsa - az épületek komoran,
fenyeget en tornyosultak föléjük. Ez az érzés mind er teljesebbé vált,
amikor gyors egymásutánban háromszor is feltartóztatták ket -
igazoltatás, a kocsi átkutatása meg mindaz, ami ezzel jár.
Calver el ször mérgel dött és tiltakozott… De amit erre néhány
magából kikelt nyugdíjas rendezett, az már szinte
ingyencirkuszszámba ment. Mintha majmokká vedlettek volna át, b
rük kitágult pórusaival, a magukra kent mesterséges
napbarnítottsággal, a fejükre ragasztott parókáikkal. De ezek az
emberek fegyvereket hordtak, s a gyorstüzelés géppuskák sokkal
veszélyesebbnek látszottak kezükben, mintha a rend röknél lettek
volna. Úgy látszott, bármely pillanatban készek elsülni.
Végül áthaladtak a kapun. Kiszállították ket a kocsiból, és útjukat
gyalog kellett folytatniuk.
Mellettük jobbról és balról aszott, farmerbe öltözött apókák és
anyókák masíroztak, akik bizony nehezen cipelték fegyvereiket. De -
bár térdük meg-megroggyant, és kezük is remegett - mégsem
maradtak le egy tapodtat sem… Döbbenetes eltökéltségük Calver
szemében sem t nt már többé nevetségesnek.
- Itt - mondta a galamb sz öregember, aki vezette ket, és Calver,
amikor megpillantotta az U
alakban összetolt asztalok mellett ül férfiakat és n ket, maradék
önbizalmát is végképp elvesztette.
Elmúlt az ebédid , s még a Rose-Marie hozta süteményeket is
egyedül ették meg.
Regina unatkozott. Ezen a napon szünetelt a tanítás, s így semmi
dolga sem volt. Carló vizsgáját is elhalasztották. Nagyapa is
lemondott szokásos sétájáról Trudival; a kagylófotelben ültek, s „Ki
nevet a végén ?”-t játszottak.
Rose-Marie a süteményét eszegette, úgy figyelt a televízió képerny
jére. Máskor ugyan nem érdekelte a politika, de most a híreket
kapcsolta be. A látottak visszariasztották, mégis, valahogy
groteszkségükben is mindig újból megragadták. Férjér l már semmit
sem hallott, de azok után, amit látott, sejtette: Calver sem érhetett el
különösebb sikereket a tárgyaláson. A környéken még minden
csendes volt, de másutt már kezdetét vette a nyílt felkelés. Látta a
képerny n, hogyan szorította vissza a rend rség a kiabáló öregek
csoportjait, s hogyan terelték fel ket a teherautókra. Látni lehetett,
hogyan próbáltak védekezni, hogyan csapkodtak maguk körül a
zászlócskákkal és transzparenspóznákkal. És látni lehetett azt is,
hogyan viselték el az ütéseket.
Szégyenletes látvány volt: fiatal rend rök verték az öreg embereket.
De hát valószín leg nem lehetett másként. Rose-Marie megvonta a
vállát: k maguk tehetnek róla. Aki képes ilyen gyerekes viselkedésre,
aki fellázad a rend ellen, az megérdemli a büntetést.
- Milyen jó, hogy nálunk még minden rendben van. - mondta
hirtelen. A gyerekek csodálkozva pillantottak föl, nem tudták, mire
gondol.
A konyhából behallatszott a teáskanna sípolása. Rose-Marie egy
másodpercre összerándult - a hang úgy sivított, mintha szirénáztak
volna. De nagyapa már indult is, hogy kikapcsolja a zhelyet.
Röviddel ezután érkezett haza Calver. Fáradtnak látszott.
- Épp jókor! Itt az uzsonna! - mondta Rose-Marie. - Ópapa mindjárt
hoz még egy csészét.
Carver levágta aktatáskáját az egyik székre, és odaült a felesége
mellé. Szórakozottan kavargatta teájában a cukrot.
- Miért nem mondasz semmit? - Rose-Marie türelmetlenül nézett rá.
- Itt ülünk sorban, és semmir l sem tudunk. A televízióban egy árva
szót sem ejtenek a tárgyalásról, botrány! Te meg itt ülsz, és nyitott
szemekkel alszol. Nyögd már ki végre: mit intéztetek?
- Hogy mit? Semmit sem intéztünk. Megszakítottuk a tárgyalásokat.
Más lehet ségünk nem maradt, mert különben el kellett volna
fogadnunk a feltételeiket.
- Mit akarsz ezzel… El kellett volna fogadnotok? Csak meg tudtok tán
puhítani néhány sápkóros öreget!? Már éppen ideje, hogy megint
rend legyen.
Bert csörömpölve ejtette bele kanalát a tányérba.
- Értesz is te ehhez! Egészen más ez a dolog, mint amilyennek els
pillantásra látszott. Rajtunk ütöttek, igen, körülbelül ez a helyes
kifejezés. Mit tehettem volna egyebet; a kormánynak kellett volna
valaki mást küldenie helyettem. Szakért ket, igazi delegációt. Persze,
most majd én leszek a b nbak.
- De remélem, ez tán csak nem árt a karrierednek? - Rose-Marie
rémültnek látszott. - Hát mi történt voltaképpen? Nem ajánlottátok
fel a nyugdíjemelést? Kicsit följebb kellett volna menned, néhány
százalékkal többet kínálnod, átmenetileg. Minden t led telhet t meg
kellett volna ígérned, hogy aztán ezeket a lehet ségeket törvényesen
jóváhagyják-e, az már más lapra tartozik.
De hát én mondjam, ezt neked mégiscsak sokkal jobban kellene
tudnod?!
- Nyugdíjemelés, betegellátás… éppen ez volt az, ami egyáltalában
nem érdekelte ezeket az embereket. Valami egészen mást
követelnek: egyenjogúságot. Törvényeinkre hivatkoztak. Az ellen
tiltakoztak, hogy hatvanöt éves korukban elveszik t lük a pozícióikat.
Cselekv részt kérnek az életb l. Esélyeket akarnak. Azt kívánják,
hogy minden nyugdíjas, akit akarata ellenére bocsátottak el,
visszakerülhessen korábbi állásába. Képzeld el: még néhány
miniszteri széket is követelnek, át akarják venni a Népjóléti
Minisztériumot meg az Oktatási Minisztériumot.
- Na, de ez kész rültség! - kiáltott fel Rose-Marie.
- El ször én is ezt mondtam magamban - válaszolta Bert -, csakhogy
amint kiderült ezek a követelések távolról sem megalapozatlanok.
Az alaptörvények…
- Belementél? - Rose-Marie úgy elképedt, mintha fejbe vágták volna.
Bert Calver csüggedten nézett rá.
- Bele kellett mennem, sorban kirakták elém a bizonyítékokat, hogy
erre igenis joguk van.
Hiszen ha tudnád, kikkel kellett tárgyalnom! Ezzel a lehet séggel a
kormányban sem számolt senki. Az els beszélget társam Müller-
Bellmann volt…
- Az egykori kormányf ?
- Igen. A társa pedig Krohner, a múlt évig a szakszervezet nagyf
nöke, és Prohaska, az ellenzék korábbi vezére.
- Müller-Bellmann meg Prohaska, ezek ketten egy asztalnál?!
- Nemcsak hogy egy asztalnál, de egy szív, egy lélek! De ez még nem
minden. Szakért ként bevontak öt nyugalmazott egyetemi tanárt is,
köztük Mallorit, a büntet jogászt és Roescht, a szociológust. Minden
kifogásomra paragrafusokkal válaszoltak. Kívülr l ismerték a
törvénykönyvet, és a Nemzetközi Bíróság utolsó húsz évben hozott
alaptételeire hivatkoztak.
Megszakítottam a tárgyalást, mi mást tehettem volna. Azt
tanácsoltam a kormánynak, folytassa a tárgyalásokat a legsürg
sebben a legmagasabb szinten. De nem hallgatnak rám. És most
lejárt az ultimátumuk.
Mintha ezt bizonyították volna: a képerny n hirtelen megváltoztak a
képek. Járm vek zárt oszlopait lehetett látni, amint áttörik a rend rök
sorfalait, majd aggastyánkorú férfiakat és n ket, amint elfoglalják a
nyilvános épületeket, és kit zik zászlóikat. A kék mez ben egy fehér
kört. ÉS
ezután élték át azt a felkavaró pillanatot, amikor a tévébemondót is
kiszorították helyér l - három id s asszony rángatta el onnan -, és
székét egy magas termet , fehér hajú férfi foglalta el, akit eddig csak
kevesen ismertek, de akit hamarosan meg kellett ismernie az egész
világnak. Papír nélkül, választékosan, mégis tisztán és érthet en
számolt be a helyzetváltozásr l. A kormány elutasította az öregek
ajánlatát, ezért az öregek átvették a hatalmat, azzal a céllal, hogy az
államot a teljes szabadság, egy olyan rend felé kormányozzák,
amelyben mindenki - akár fiatal, akár öreg
- megkapja az t megillet jogokat. „A mi osztályunk nem csökevényes
érték , amelynek fogalma sincs arról a gépezetr l, amelyet át akar
venni. És heves vér ifjoncok sem vagyunk, akiknek még hiányos a
tudása és tapasztalata. Mi megszenvedtünk a tudásért és a
tapasztalatokért. Ezért fogja siker koronázni felkelésünket is” - a
férfi ezekkel a szavakkal zárta beszédét.
Bert és Rose-Marie dermedten hallgatták. Még a gyerekek is
észrevették, hogy most valami különleges dolog történt. Ópapa is
odaült hozzájuk a hever re, onnan fülelt a beszédre.
Rövid id re elsötétült a képerny , s ekkor megjelent egy id s asszony -
egykor híres színészn
-, kezében kézirattal. Olvasni kezdett: gyülekezési csomópontok
címeit közölte azokkal az öregemberekkel, akik csatlakozni
kívánnak a mozgalomhoz, és akik teljesíteni akarják kötelességüket
az új államszervezetben.
- De apa - mondta Rose-Marie -, hiszen te semmit sem értesz a
politikához! Nézd csak, hogy megizzadt Trudi. Igazán vihetnéd már a
fürd szobába. Dörzsöld le jó alaposan !
Az öregember szótlanul felállt, és elhagyta a szobát. Nemsokára
visszajött; a tarka ingét vette fel, s egy farmert. Kezében táska.
- Éljetek boldogul! - mondta. Bert felugrott és odalépett hozzá.
- De apa, most igazán nem mehetsz el. Hamarosan besötétedik, s a
gyerekeknek is vacsorát kell adni!
Rose-Marie is odajött, és apjára nézett - csodálkozóan és
szemrehányóan.
- Apa, mi van veled? Mit akarsz ezzel a táskával? Csak nem akarsz te
is… Az öregúr elmosolyodott. Kicsit megemelte a táskát és
meglóbálta.
- Nem kell aggódnotok értem! Ebben minden megvan, amire nekem
szükségem lehet. Nektek meg minden jót!
Bert elállta az ajtóhoz vezet utat, de az öreg férfi - mintha nem is
látná - feléje indult. Bert ekkor kitért az útjából. Nagyapa kiment.
Rövid ideig még halk lépések hallatszottak. Azután becsapódott az
ajtó.
TÓTHMÁRIAFORDÍTÁSA
GUY SCOVEL
A VÉSZ ERDEJÉBEN
A dalnok hátravetette fejét, és tágra nyilt szemmel csodálta az eget. A
valódi eget. Nem azt az egyhangúan kék vagy sötét eget, amely
Occitania fölé borul, hanem a bolygószférákon túli világot. Minden
szemét tágra nyitotta. S antennái mintha lassú ütemben rezegtek
volna: a kozmosz dallamait zengték - szokta mondani. E
pillanatokban a b völet, amely hatalmába kerítette, pupilláit
kitágította, inhártyáját ibolyaszín re festette. Olykor az is el fordult,
hogy a hatalmas gyönyör megremegtette ajkát, amelyen érzékien
végigsiklott a nyelve. De ezúttal az élvezet túlságosan nyers, az
egyesülés túlságosan er s volt.
Hirtelen görcsös csuklás tört rá, miközben egész testét remegés járta
át. Fed szárnyai kétségbeesetten verdestek, mintha leveg után
kapkodnának. Sápadt arcából kiszökött a vér. És a költ , mintha villám
sújtotta volna, hátratántorodott a végtelen mérgezett lüktetését l.
De a delejes bénaság nem sokáig tartott. Miután ki zte agyából -
amelyet szinte megsemmisített -, a mérhetetlen b völete csupán
emlékké vált. És ekkor megfogant benne A Lángoló Nyíl H
skölteménye. Mert a költ - most még csupán tudta felfogni a
galaktikus anyag homályos elméleteit - értette a módját, hogyan kell
megénekelni az embereket és az isteneket.
És megszületett a legenda. Az égi fényességr l meg a szférák
háborgásáról. A csillogásról, amelyet az r-és id alagutak szeszélye
zeng zsivajjá változtatott. Végül a Szitokhia látóhatárát szabdaló
mennydörgésr l, amely valahol a hegyeken túl ült el.
Ekkor kezdtek beszélni az Ábrándok birodalmáról, ahol állítólag a
Tudás tornya emelkedik.
Észbontó rémségeket meséltek holmi ércemberekr l, akik Zsargondia
gyep it rzik. Kósza hírek terjengtek a Zuzzantó mocsárról, meg a
kísérteties Vész erdejér l, ahol a szél megfagyasztja a szíveket, ahol a
nyárfák álnok árnya örökre megmerevíti a vándorokat.
Telt-múlt az id . H sök születtek és haltak. De közülük soha senki sem
érte el a mesés tornyot, amelyet az elhunyt dalnok megénekelt.
Mígnem jött a fény hajú, smaragdszem halagén…
GLA KOO N
Glakoon városa az utolsó menedék az embereknek az irtóztató
Nagooka vidéke el tt, hol kocsányos gnómok és félelmetes démonok
nyüzsögnek. Piciny krétafennsíkra kapaszkodik a legszéls város.
Majd egy hatalmas vízmosás - melynek alján a Bajd folyó fortyog -
jelzi az él k világának határát.
Ha az ember túljut a hágón, elébe tárul a sötét erd k megkapó
látványa, amelyek mintha alágörögnének a R thegy lejt jén, szinte
ráugranak a városra. Kifli alakjuk, melynek két vége veszedelmesen
el rehajlik keletre és nyugatra, azt a benyomást keltik, mintha gy be
akarnák
fogni a piciny emberi bástyát. De bárki, aki e helyt él, jól tudja, hogy
a mészóriásokat gonosz varázslat dermesztette meg örökre, s csak
az árnyékuk mozoghat.
Bazsesztoni Szilgán halagén akkor ért a falakhoz, amikor az est már
szinte rájuk húzta a k vé vált erd t. Porlepte vértezete elvesztette
gyönyör ezüstszínét. Paripája, a kecses algrazil madár, szánalmasan
botladozott.
A férfi megkönnyebülten sóhajtott. Dél óta az állat már csak
vánszorgott a sivatag kövein szerzett sebei miatt; valóságos csoda
volt, hogy idáig tudta hozni. Azonkívül a férfi már oly régen maga
mögött hagyta Bolond-Zsimány városát, hogy úgy érezte,
fémpáncélja a b rére olvadt.
Végre lepihenhet. E gondolatra szíve hevesebben dobogott.
Glakoon egyetlen pici kapuja délre nyílt. A halagén odahajtott
paripájával, az állat nyakára hajolt, mert a boltozat alacsony volt. De
amint belül került a falakon, rájött, hogy le kell szállnia a nyeregb l.
Az el tte húzódó út sz k sikátornak bizonyult, az eget eltakarták az
utca felett összeér lakóházak, ily módon afféle szabálytalan
boltozatos folyosót alkotva, alig magasabbat, mint egy bejárati kapu.
A kövezet sártól csillogott. Konok éjszaka honolt itt, amelyen a
feljárókra akasztott gyér lámpások nem tudtak áthatolni.
A sisak kristályrostélyán át a halagén bizalmatlanul kémlelte a
homályos sikátort. Közel s távol egyetlen lelket sem látott. És semmi
neszt sem hallott.
Biztató mozdulattal megveregette az algrazil pelyhes koponyáját,
mert a paripán néhány pillanat óta a nyugtalanság jelei mutatkoztak,
majd óvatosan lelépett a földre. Miel tt azonban továbbment volna,
szemügyre vette az állat patáit. Amint tartott t le, a sebek mélynek
bizonyultak. Összevonta szemöldökét.
Amióta odahagyta földjeit, Bazsesztoni Szilgán mindig csak ezen a
madáron nyargalt, s annyira összebarátkozott a róna táltosával,
hogy szintén bántotta volna, ha elveszíti. Együtt szelték át Emirániát
és Occitániát. Együtt szenvedtek a Hupa-vidéki homoktól. Az állat
mindig bátorságról és értelemr l tett tanúbizonyságot. A férfi most
attól félt, hogy Glakoonban esetleg örökre el kell válniuk.
De Szilgán felhagyott a kesergéssel. Többé nem habozott, nekivágott
a sikátornak. Tekn c páncélkeszty be bújtatott jobb kezét a derekán
lógó nehéz, kétél kard markolatára tette. Baljával pedig mellkasa elé
tartotta a Bazsesztonok címerével díszített pajzsot: fekete mez ben
azúróriás leterít egy vörös sárkányt.
Hamarosan rozsdás cégér fülsért csikorgására lett figyelmes. Még
láthatók voltak rajta a vendégfogadósok jelvényének nyomai. A
halagén nem habozott. Fellépett az egyetlen grádicsra, amely
egyúttal küszöbül is szolgált, és er sen megzörgette az ajtót.
Odabenn valami megmozdult. Egy pillanat múltán a kukucskáló
kinyílt, mögüle súlyos pillájú szem kandikált ki. Végül panaszos és
rekedt hang szólalt meg:
- Bárki légy is, menj utadra. Glakoonban semmi keresnivalója
idegennek.
A halagén megdühödött. Csúfot znek bel le, mikor végre éppen
megtette véghetetlen utazásának leghosszabb szakaszát! Igazán nem
volt ínyére a legkisebb gorombaságot is lenyelni, és szilárd
elhatározása volt, hogy tet alatt tölti az éjszakát. Éppen ezért
hátrább lépett, hogy jobban lássék, s ridegen rápirított emberére:
- Van merszed elutasítani, te bugris, hogy menedéket adj az
occitániai nemesúrnak, Bazseszton urának? Vagy azt akarod talán,
hogy betörjem az ajtót, mint ahogyan Lothár söm agyontiporta a
barázdai sárkányt?
Szilgán szavai bizonyára hatottak a fogadósra, mert kisvártatva
megcsikordult az elhúzott retesz. S az egyik ajtószárny nyikorogva
kinyílt, hogy bemehessen.
Bazseszton ura bátor férfiú volt, de egyáltalán nem vakmer . Miel tt
átlépte volna a küszöböt, kihúzta a mellvértjén himbálózó tokból a
kétél tört, s hegyével bebökte az ajtót. A gazda nbánata jeléül földig
hajolva állt az ajtóban.
- Irgalmazzon, nagyuram, egy derék embernek, akinek nincs más
java, mint a tulajdon élete.
Rendelkezzék szerény hajlékommal. Hozta Isten…
- Ejha, te semmirekell - dörögte a halagén, hogy elejét vegye az álnok
szóáradatnak, amelyet rá akart zúdítani -, egyszerre milyen nyájas
lettél ! Nagyon helyes. Nos, adok neked egy jó tanácsot, szedd a
lábad, készíts nekem jó meleg fürd t, kiadós vacsorát és takarmányt
a paripámnak, odakinn türelmetlenkedik az utcán. Nesze, fogd a
fáradságodért! - fejezte be, egy ezüstdolmát odavetve neki.
A pocakos figkó elt nt. A halagén hüvelyébe csúsztatta fegyverét, s
beballagott a félhomályba burkolt terembe, de el
leg becsukta az ajtót.
Belül a fogadó csinosabb volt, mint kívülr l. A hátsó falnál terebélyes
kandalló pompázott, vaskos rönk ropogott benne. A helyiség egyik
oldalán széles ablaktáblák sorakoztak, bizonyosan a bels udvarra
néztek. A másik oldalról tömény zsír-és f szerillat áradt. Ugyanide
torkollott egy lépcs , feltehet en az emeletre és a vendégszobákhoz
vezetett.
Az alacsony mennyezetet freskó díszítette, amelyet a füst meg a
nyirkosság réges-rég tönkremart. Egyetlen hatalmas oszlop tartotta.
Árnyékában, szinte összemosódva vele, a halagén csak véletlenül
fedezte fel a fogadó egyetlen vendégét. Elment mellette, rá se
hederített.
Pillanatnyilag a terem közepén álló kerek pult kötötte le figyelmét.
Egy kancsó meg egy sereg fémpohár állt rajta. Fogta az egyiket, és
komótosan töltött magának.
Most, hogy a szeme már hozzászokott a félhomályhoz, néhány eddig
észre sem vett részlet is felt nt neki. A vaskos rácsokkal ellátott
ablakok közt félelmetes szobrok fintorogtak rá. Az összevissza álló
asztalok és padok hiába várták a fogyasztókat. Néhány lépésnyire a t
zt l, egy sz nyegen hamuszürke zsimiz szunyókált.
Miután a csendes terem megnyugtatta, a halagén végre rászánta
magát, s levetette sisakját.
Óvatosan megemelte, miközben aranybarnán csillogó dús sörénye
aláhullott, majd letette a pultra. Ekkor végre csillapíthatta a torkát
éget szomjúságot.
Tekintete önkéntelenül az oszlop mellett ül alak felé siklott. A férfi
szinte tisztátalan kíváncsisággal méregette. Noha görnyedten ült,
termetesnek látszott, eléggé fény en öltözött,
mégis szembeszök en rút volt. És csakúgy fröcskölt róla a gy lölet
meg a bírvágy. Simára borotvált arcán hatalmas, penge vágta
sebhelyek éktelenkedtek. A míves sebészi beavatkozás ellenére, orra
jócskán idomtalan maradt. Végül ajka mindennél inkább fokozta
csúfságát. Ferdén húzódott pofája alján, és amikor püffedt száját
kinyitotta, el villant megfeketedett, csorba fogsora. A fura figura
valamiféle kéjes gyönyörrel, szép lassan végighúzta nyelvét iszonyú
sebén.
Szilgán alig bírta elfojtani undorodó fintorát. És minél jobban
irtózott ett l a szörnyetegt l, annál inkább érezte, hogy csak úgy árad
bel le az ellenséges bizalmatlanság.
Végül a férfi lesunyta szemét a halagén rettent tekintete el tt. De
Szilgán megesküdött volna rá, hogy hosszú, fekete pillája alól
továbbra is figyeli.
A fogadós visszajött. Legb bájosabb mosolyával kedveskedett, és
majd a derekát törte a s hajlongásban.
- Foglaljon helyet ennél az asztalnál, nagy jó uram - ajánlotta
negédes hangján. - Míg a fürd re
kell várnia, ha megengedi, felszolgálnék valami innivalót…
- Rajta, rajta - helyeselt Bazseszton ura, akinek szomját egy korty
friss víz nem csillapíthatta. -
Ugyan van-e a te szomorú hajlékodban valami jó aréga vagy ó-
xalerán?
- Nehéz id ket élünk, nagyuram, s nekem nincs szerencsém ilyen
italokkal bírhatni. De ha megengedné… Els rangú szesztartalékom
van az ilyen becses vendégeknek, mint ön.
- Na jó, hozd azt a l rét - fintorgott Szilgán. - De hideg legyen ám,
különben lesz-kapsz!
Az emberke a pult mögé rohant. A halagén, nem feledkezvén meg
sisakjáról, a legközelebbi asztalnál telepedett le. A flaskák
csörömpölése kissé felvidította a helyiséget. Majd a fogadós elébe
tett egy ámbraszín lik rrel telt, vésett ezüstkupát.
Szilgán bólintással köszönte meg. Óvatosan az italba mártotta ajkát.
Az enyhén szeszes italt kit
nek találta. Szájpadlását üde zamatával kenegetve, úgy csúszott le a
torkán, mint valami édesség, hogy aztán felvillanyozó meleg
hullámokkal töltse el. A hosszú utazás okozta fáradtságot
könnyedség érzése váltotta fel. A halagén jóles n sóhajtott.
Az oszlop mellett a másik vendég el bbi tartásában ült, amikor az
occitániai megint feléje tekintett. Csak most úgy tetszett, mintha
révetegen álmodozna. De arca ett l még baljósabb lett.
Legalábbis, gondolta magában a halagén, ha az alkohol hatása meg
nem zavarta ítél képességét; mindenesetre belereszketett titkos és
futó látomásába, amely figyelmeztette: kés bb még találkoznia kell
ezzel a nyugtalanító személlyel.
Minthogy a fogadós az asztalához közeledett, kitalálta: várja a fürd
je. Egy szuszra fenékig ürítette serlegét és már-már felállt volna,
hogy házigazdájával tart, de aztán meggondolta magát, intett neki,
hogy hajoljon oda hozzá. A kíváncsiság égette a nyelvét. Nagyon
halkan szólt:
- Mondd, jóember, ki az a szomorú egyén, aki ott rejt zik az
árnyékban.
- Csitt! - figyelmeztette mindjárt az atyafi, miközben félénken
körülnézett.
Majd sutyorogva magyarázta:
- Val Kahern boszorkánymester. Óvakodjék az útjába kerülni; öl.
- Magam is látom - helyeselt a halagén mosolyogva. - Nagy
imposztor…
- Jaj, dehogyis. Azt mondják, a vízmosás másik partján élt, és onnét
hozta a tudományát… meg a sebeit.
- Szóval átkelt volna… - Szilgán nem fejezte be a mondókáját,
szemöldökét összevonta, elhallgatott, majd így szólt: - Köszönöm,
barátom. Tessék, ez is a tiéd.
Újabb érme csúszott a fogadós bugyellárisába. A halagén felállt,
könyöke hajlatába fogta sisakját, és elhagyta a termet. A fürd nem
várhatott tovább.
Val Kahern mester boltja Glakoon egyetlen terére nyílt, de azért
sarokház volt, s a homlokzaton kiképzett szök kút, jobbra a
bejárattól, félig eltakarta. A parányi kirakat megfontolt
hányavetiségr l tanúskodott. A mocskos üvegen át ken csös tégelyek,
nyálfaágak és néhány rozsdás szerszám látszott. A cégtáblán nagy
nehezen még olvasható volt a felirat: AZ ESZKONDAI GYÓGYÍRHOZ
A halagén benyomta az ajtót, amely kerepl höz méltó nyikorgást
hallatott, s egy halom összevissza hever láda meg kibontott csomag
közt ment beljebb.
- Hahó! Van itt valaki? - kiáltotta.
Egy behemót láda fedezéke mögül árnyalak bukkant el . Val Kahern
volt, mosolygott.
Lényéb l mégis csak úgy áradt a gy lölet. És még valami. Valami
démoni.
- Mivel szolgálhatok, nemes idegen? - kántálta, miközben úgy
tetszett, meg se mozdul az ajka.
A halagén ezúttal újra legy zte a rátör undort. Nyugodtan és
magabiztosan válaszolt:
- Úgy hallom, nagy tudományok birtokában vagy S nekem olyan
balzsamra volna szükségem, amely meggyógyítja algrazilom lábát.
- Van egy ken csöm, amely néhány óra alatt meggyógyítja a kegyed
paripáját.
E szavakkal a férfi egy dobozhoz hajolt, kis agyagtégelyt vett ki bel
le. Felcsapta a tetejét, faspatulyát mélyesztett a kencébe, és keverni
kezdte.
- Azt rebesgetik - sz tte tovább a szót a halagén -, hogy sokat utaztál.
S t úgy járja a fáma, hogy Nagooka birodalmában jártál. Igaz volna
ez?
- Sok ostobaságot összehordanak Glakoonban - vihogott a
boszorkánymester, közben tovább kevergette kotyvalékát.
- Lehetséges. De ha ez igaz, kell lennie valamilyen talizmánodnak.
Nekem is kellene ilyesmi, hogy átjuthassak a Bajd folyón, és
elérhessem Vészhelyt.
- Lehetetlen, nagyuram. Az rültségre semmilyen gyógyír sincsen.
- Mit merészelsz mondani, oktondi?! - sziszegte a halagén.
- Jól hallotta, mondtam, amit mondtam: ha valaki át akar hágni a
határon, annak bizonyára elment az esze.
- Te magad talán nem hágtad át?
- Kétségtelen, nagyuram, kétségtelen… (Val Kahern hirtelen
elkomorult). Egy gnóm útba tudja igazítani.
- A neve ?
- Ezeknek nincs nevük, nagyuram. Hiszen csak árnyak.
Hanem most már fogytán volt a halagén türelme.
- Meddig gúnyolódsz még? Meg kell találnom a törpédet, aki elvezet
Vészhelyre. Értetted?
Nos? Hol találhatom meg?
- Pontban éjfélkor legyen a Bajd vízmosásánál, ott, ahol a folyó
elkanyarodik egy háromszöglet szikla mellett. Amikor megpillantja,
hogy a folyó visszafelé kezd folyni, kopogjon hármat a kövön. A
gnóm meg fog jelenni.
- Nagyon helyes, doktor. De ha becsaptál, a fejeddel fizetsz azért,
mert ki mertél babrálni egy Bazsesztonnal.
- Tessék! Kész a ken cse. Különben pedig sohasem tér vissza,
nagyuram.
- Visszatérek, mérget vehetsz rá. Visszatérek, mert halagén vagyok.
Bazseszton Szilgán halagén.
És faképnél hagyva a gunyoros, de egyúttal zavart Val Kahernt,
Szilgán távozott a boltból.
Ütött az indulás órája. A délután már-már estébe hajlik. Nem lesz hát
túl ságosan sok ideje, hogy a megjelölt id ben a háromszöglet
sziklához érjen.
Kiürítette kis kupáját. A fogadós nyugtalanul pillogott rá. Egy ilyen
szép ember - gondolta -, s máris meg akar halni. Bizonyára valami
asszonyi álnokság van a dologban.
Nem is sejtette, mennyire fején találta a szöget.
Szilgán tekintetével újra végigpásztázta a terem falait. És mintha
most el ször látná, tekintete megakadt az ablakok közé állított
fintorgó szobrokon.
Az els egy kövön csimpaszkodó törpét ábrázolt, úgy tetszett,
kétségbeesetten szorongatja a szirtet, mintha félne, hogy letépik
róla. Arca borzadályt és fájdalmat tükrözött.
A második szobor n alakot ábrázolt, arcát eltakarta s hajzuhataga.
Mégis, ha az ember
közelebbr l, megnézte, éppen úgy lehetett bármi más: állat? szikla? A
halagén úgy érezte, képtelen azonosítani a sokarcú szobrot.
A harmadik alkotás sem volt kevésbé talányos. Az embernek az volt
az érzése, hogy a m vész valami szeszélyes ötlete nyomán a
legképtelenebb testtartásokban sokszorozta meg a figurát. Az arcok,
a kezek egymásba furakodtak, szétváltak. Igazán élesszem nek
kellett lenni hozzá, hogy valami lidérces kavarodáson kívül mást is
kihámozzon bel le a szemlél .
- Te tudod, mit ábrázolnak ezek az idomok? - kérdezte Szilgán
vendéglátójától.
- Sajnos, nem nagyuram. Sajnos.
- De azt legalább meg tudod mondani, ki a szerz jük?
- Azt még úgy sem. Val Kahern mester ajándéka…
NAGO OK A
Az este már majdnem leszállt, a közelg hegy mintha még siettette
volna. A hatalmas, halott fák körvonalaira már éji köntös borult.
Egyre s
södött a homály. Az éjszaka hamarosan
egybeolvaszt mindent.
Szilgán, a magányos lovas, álmodozott. Miközben az algrazil ügetett,
már a hegyen túl járt gondolatban, s az Ezer Titkok Tornyának
rejtélyét kutatta. A ráváró nehézségekre oda se hederített. A halagén
szilárdan hitt sikerében.
A szárnyas táltos hirtelen megtorpanása kizökkentette gy zedelmes
ábrándjaiból. Érzékei résen álltak, s a homályba temetkez fennsíkot
kutatták. Nyögést hallott. S szinte azon nyomban emberi árnyat
pillantott meg: a szikár földön vonaglott.
Csettintett nyelvével, algrazilját a kell irányba lódította. A szárnyas
táltos szinte repült. A halagén apró, dallamos füttyjelekkel nógatta
az állatot. Pedig semmi szükség sem volt rá. A paripa mintha érezte
volna, hogy sürg s beavatkozásuk milyen fontos.
Szilgán a földön termett, még miel tt paripája egészen megállt volna.
Már nyitott kulaccsal hajolt le, megfordította a véres és porlepte
testet, önkéntelenül felkiáltott:
- A sárkányöl jét ! Egy asszony.
Gyengéden felemelte az ismeretlen fejét, dagadt ajkához közelitette
a hideg vizestöml száját.
Noha csak félig volt eszméleténél, az asszony mintha mohón meg
akarta volna kaparintani a töml t. Szilgán nem engedte. Hiszen bele
is halhat! Mikor az asszony kinyitotta a szemét, a férfi elmosolyodott
és segített neki felülni.
A lány hamarosan er re kapott. A halagén otthagyta egy pillanatra,
nyeregtáskájából el vett egy köpenyt és néhány szövetdarabot, majd
visszatért, és betakarta a lányt, óvatosan megmosta az arcát meg a
kezét. A sebek szerencsére nem voltak mélyek. A lány szótlanul t rte,
még mindig az ájulás és a látomások hatása alatt volt.
Végül Szilgán felállt, kihúzta magát, és azt dörmögte:
- Nos, kisasszony, most már bemutatkozhat nekem, és szóba állhat
Bazseszton nemesúrral.
Szabadna tudnom a nevét?
A lány megrázta a fejét, dús, homoksz ke hajzuhataga most teljesen
kibomlott. Szeme kerekre tágult, bizonyára azt kutatta, valójában mi
is történhetett vele. Görcsösen szorongatta ruhája szövetét, amely
alighanem gyönyör éjkék volt. Végre sikerült megszólalnia:
- A nevem… Igaz is. Ajaellnek hívnak, Rinandu erinánjának, a selyem
Neer Dagtnak a lánya vagyok.
- Neer Dagt? - kiáltott fel Szilgán elképedve. - Neer Dagtnak lánya is
volt?
- Volt, nagyuram. S én vagyok az a szerencsétlen. Amikor Rinandut
legázolta a sequentiai hódító, Dolmába menekültem; de egy átkozott
férfi rám zúdította a zsarnok dühét. Éppen hogy meg tudtam szökni
fogdmegjei markából. A fennsíkon elvesztettem az eszméletem.
- Hová igyekeztél ezen az úton?
- Oda, ahol a sequentiai nem érhet utol. Nagookába!
A halagén figyelmesebben megnézte. Kétségtelen, ez a találkozás
több mint meglep .
Hihetetlen véletlen folytán rábukkant ama kevesek egyikére, akik
meg tudják neki magyarázni, hogyan esett el a régi irangi császárság
legkeletibb városa. Kétségtelen, hogy elbeszélése hasznára válhatna
a többi városnak, amely retteg a barbárok fenyeget beözönlését l.
Szilgán el tudta képzelni, milyen dühödten üldözhette a sequentiai a
hercegn t. Azért a zsarnok mégis elért
valamit: ha zsoldosai nem is tudták utolérni és leteríteni a lányt,
vissza zték Nagooka felé. S
mindenki jól tudja, hogy arról a tájékról senki sem tér vissza.
A halagén elkomorodott. Már nem egyedül kellett szembeszállnia a
Bajdon túli démonokkal. A kisasszony hamarosan kellemetlen teher
lehet neki. Mégis elmosolyodott, és megnyugtatóan suttogta:
- Akkor hát nem lesz egyedül ezen a nagy úton. Magam is az árnyak
birodalmába tartok.
A lány tágra nyílt szemmel már-már mondott valamit, aztán
meggondolta magát, s így válaszolt:
- Feltételezem, hogy tisztában van vele, milyen veszélyek
leselkednek önre!
- Nem szükséges elmondania - tréfálkozott Bazseszton. - De most jut
eszembe, hogy halaszthatatlan találkám van. Éppen ezért, ha kegyed
is úgy akarja, és ha elég er snek érzi magát, folytatjuk utunkat.
Minthogy a lány bólintott, ölébe vette, s minden látható er feszítés
nélkül a türelmesen várakozó algrazil hátára tette. Majd hatalmas
léptekkel, nem tör dve többé az állattal és az amazonnal, újra a
vízmosás felé vette útját, amely már nem volt messze.
A zuhatag dühödt hullámai tajtékozva törtek meg az útjukban álló
sziklákon. Az áradatot jeges fuvallat kísérte amely olykor
permetcsóvákat csapott a kiugró partra. A zúgó bércpatak mintha
sorompóként szelte volna át a csendet.
A halagén figyelmesen szemlélte a környéket. Semmiképpen sem
szabad elszalasztania a sziklát, amelyet Val Kahern mester említett.
És mihamarább rá kell akadnia, hiszen az id száguld, és közeleg az
éjfél.
Ajaell még mindig az algrazil hátán szendergett, de az állat kis ideje
megint nyugtalankodni kezdett. A lány kisimult arca most gyönyör
volt, Bazseszton ura eddig észre sem vette. Úgy érezte, felfedez útja
ellenére ellenállhatatlanul vonzódik a lányhoz. Gyakran
hátrafordult. Talán, mert az arc világlott az éjszakában. Talán, mert
úgy érezte, jómaga észbontóan él, pedig nem messze innen a halál
ólálkodik, a halál mindent megdermeszt, a halál beláthatatlan id k
óta uralkodik.
De Szilgánnak nem volt szabad álmodoznia. Nem is nagyon szeretett
sokat töprenkedni.
Cselekvésre, harcra, tusára termett. A vadászebhez hasonlóan
kiszimatolta a szakadék peremét, továbbhaladt, hirtelen sarkon
fordult, majd folytatta útját.
Csak nagyon homályosan érezte az id múlását. Azt azonban, valami
rejtett ösztön folytán tudta, hogy a kit zött id t még nem szalasztotta
el. De rohamosan közeledett. Talán bátorításra, segítségre lett volna
szüksége. És Ajaell aludt. Álmában mosolygott. Csak a homlokára
futó red emlékeztette gyötrelmeire. A férfi félt Ajaellt l, pedig a lány
énjének legtitkosabb érzéseit szabadította fel benne. Rájött, hogy
szereti a lányt.
Végre el
nt a szirt. Itt volt egy k hajításnyira. Eddig eltakarta a sötét omladék,
most látszott, amint kékes szín , lanyha lüktetés háromszögként
meredezik a sötétl éjszakában. Egyik csúcsa a folyó fölé ugrott, és
csaknem a túlpartig ért.
A halagén elmosolyodott. Majd közelebb lépett a varázsk höz.
Beköszöntött az éjfél. Ösztöne szinte kiabálta. Alatta a zuhatag
küzdött a nehézségi er ellen.
Ekkor Bazsesztoni Szilgán kihúzta kétél kardját, és koppantott a
kövön. Három ízben.
Rövid küzdelem után a hullámok, amelyek már nem akartak
tovaúszni az esésen, szép lassan, panaszos, szortyogó hangokat
hallatva, visszafordultak.
Szilgán kihúzta magát, visszatette derekára a kardját, és várt.
Önkéntelenül is attól tartott, hogy Val Kahern becsapta. Akkor pedig
bolyonghat a sötét rengetegben, puszta ösztönére kell bíznia magát.
Tekintetével próbált áthatolni a homályon, amely itt s
bbnek tetszett, bizonyára a szikláról áradó halvány fény miatt.
Semmi sem moccant.
És semmi sem bukkant el .
- Engem keres? - hallatszott szinte mellette egy panaszos hang.
Szilgán akaratlanul megrezzent, majd odafordult. A kis szörny egy
mellvédbe kapaszkodott.
Összekucorodva, fintorogva szorongatta a k kiszögelléseit, szemmel
láthatóan kétségbeesetten.
Valamilyen láthatatlan er mintha le akarná szakítani menedékér l. A
parányi, idétlen lénynek mégis volt annyi ereje, hogy beszéljen.
- Ki küldte? - kérdezte fojtott hangon.
- Val Kahern boszorkánymester azt mondta, hogy el tudnál vezetni
Vészhelyre.
A törpe vihogott, miközben a titokzatos er még inkább
nekiveselkedett, és veszedelmesen megingatta.
- Val Kahern?… Vészhely? Nem lehet. Nem szabad.
- A vészhelyi utat! - mennydörögte Szilgán. - Muszáj.
- Végül is, ugyan miért ellenkezném?… Néhány lépésre innét, ösvény
vezet le a víz szintjéig.
Talál ott egy bárkát. Szálljon be, és hagyja, hogy a folyó vigye.
Napkelte el tt Vészhelyt lesz. De ne késlekedjék! Az ár hamarosan
irányt vált, s a kaput zárva találja.
A szörnyet szélroham ragadta meg: valami heves fuvalom, amelyet a
halagén nem is észlelt. A törpe ruhája dagadozott. Még kinyitotta
száját, hogy odakiáltson valamit. De nem volt érkezése.
Elragadták, felemelték, egy pillanatig még pergett a leveg ben, majd
a Bajd forrása felé reppent.
S elt nt Szilgán szeme el l.
„Nem mondom, felettébb különös” - motyogta magában.
- Kisasszony, meg kell válnunk az algraziltól! A folyón visz tovább az
utunk! - kiáltotta kísér jének.
Ajaell egy szót sem szólt. A földre ugrott, és követte az ösvény felé.
Az algrazil mintha homályosan megértette volna, hogy feladatát
bevégezte. A fennsík felé vette útját. Szilgán pillantásra sem
méltatta. Talán attól tartott, hogy túlságosan meghatódik…
A lejt lélekveszejt látvány volt. S laza talaja miatt még nyaktör bbnek
bizonyult. Szilgánnak többször el kellett kapnia Ajaellt. Ö maga a
sarkantyújával próbálta biztosabbá tenni lépteit.
A kis szörny nem hazudott. A folyó partján, amely még mindig fittyet
hányt a nehézkedési er nek, lapos, bárkaszer tákolmány - evez k és
vitorlázat nélkül - várta a vakmer ket, akik esetleg a vízre
merészkednek. A padokra fogantyúkat er sítettek. A halagén úgy
vélte, hogy ez bizony nem felesleges el vigyázatosság. A folyó
tomboló sodrában bizonyára szükség lesz rá, hogy ingatag
helyzetüket biztosítsa, különben kivágódnának a csónakból.
Segített a lánynak beülni, majd miel tt maga is beszállt volna, a fels
folyás irányába lökte a bárkát. S elkezd dött a hányatott vágta a
hegyorom felé.
Az utasok hamarosan érezték, kemény próbát kell kiállniuk. A folyó
szeszélyes fickándozása tépte-cibálta ket, er sen kellett
kapaszkodniuk, összehúzták magukat, hogy fejüket a kiszögell
sziklákba ne verjék, a bensejükben lappangó félelmet elfojtották,
iszonyú hányingerüket legy zték… Szilgán tekintetével biztatta
Ajaellt. De beszélni nem is tudott volna. Torka olyan keménnyé
merevült, akárha acélból lenne. A víz pokoli lármája amúgy is
elnyomta volna szavát.
S az iram még egyre fokozódott. A két partot szegélyez sziklafal
görcsösen szétnyílt, majd összezárult. De az éj már nem volt éj,
hanem maga a megtestesült, szinte kézzelfogható sötétség, amely
hozzáidomult a fortyogó Bajd tekervényeihez.
Szilgán meg Ajaell elvesztette id - és térérzékét. A vágta pokoli lett. A
Bajd már miben sem hasonlított folyóra. Irdatlan görcsökben fetreng
test volt. Sejtelmes és lármás és tisztátalan alagút. Átjárta ket a zaj,
átjárta ket az éjszaka, átjárta ket a hideg. k voltak a Bajd. k voltak a
félelem, a lehetetlen, az esztelen. A világ közepére hágtak, ahol id
tlen iszonyat sz köl. Hanem a Kaput még nem rohamozták meg.
De közeledett feléjük. Már láthatták is, mérlegelhették,
betáplálhatták agyukba, hogy ráébredjenek kicsinységükre és
otromba tudatlanságukra. Ám agyuk nem akarta befogadni, amit a
tekintetük rögzített. Érzékeik lázadoztak. Immár minden porcikájuk
rettenetet okádott.
Az örvény bömbölt. Hatalmasan, beláthatatlanul, sötétebben a legs
bb homálynál,
legy rhetetlenül vonzotta a folyót meg a bárkát. A Kapu el tt a tarajos
hullámok a szivárvány minden színében tündököltek, átlényegültek,
miel tt elt ntek volna a hihetetlen kavargásban.
Azon túl semmi sem volt. A hegyet, a láthatárt, a R thegy k vé
dermedt fáit mintha kitörölte volna az ég és föld közt tátongó r
foltja. Mégis inkább úgy tetszett, mintha maga volna az élet, ahonnan
hallhatatlan, de észlelhet dobogás lüktetett, behatolt a legparányibb
idegbe és felkorbácsolta azt.
Égett. Lángolt. A halagén szikrázó fáklyaként lobogott. Ajaell
parázsként izzott. Az egész világegyetem a t z martalékává lett. A t
rhetetlen forróság felfalta a zajokat, a képeket, a gondolatot. Szilgán
fuldoklott. Ajaellnek elakadt a lélegzete. Kezdetét vette a zuhanás, a
szédít zuhanás a légörvénybe. Semmi, a világon semmi sem tudta
volna már megállítani a két embert, aki egy másik Világba
bukdácsolt át a felfoghatatlan kapun, feneketlen alagútba esett, mert
a két világ közt sem id , sem tér nem létezett. Nem volt sem fent, sem
lent. Semmi sem létezett, csak az a túlvilág, ahol az anyag és az er
ugyanazt jelentette.
Ekkor, mivel már semmi sem létezett, a gondolat visszatért, mint
apró pontocska a végtelenben.
A pici pont megállapodott. Formát öltött. Érzett vagy sejtett. És
felfogta a zuhanást. A szédületet és a félelmet.
Ajaell megint Ajaell lett. Szilgán rájött, hogy valóban Szilgán. A másik
világ közeledett. Onnan tudták, hogy egy vulkán kiokádta ket a
nemlét méhéb l.
A semmi falainak leírhatatlan suhanása valószer vé vált, amint az
alagútnak vége szakadt, s tündökl torka egy másik éjszakára nyílott.
Eget láttak, és földet is. Egy másik Bajd folyó, sziklavájat közé ékel
dve, másik torkolat felé tartott. Egyszerre pillantottak a kezükre, el
sem eresztették a hevedert.
A törékeny bárka továbbsuhant, de a szédület megsz nt. Noha a
sodrás még mindig hányta-vetette ket, az volt a benyomásuk, hogy a
világot vészes ernyedtség zabolázza. A világegyetemet üstökön
ragadó ismeretlen er k tombolása után a folyó szeszélyei jámbornak
és szinte nevetségesnek tetszettek.
Szilgán megkönnyebbült. Ajaell mosolyogni próbált, de tekintete
most is félelmet sugárzott.
Arca még mindig sápadt volt, s ajka könnyed remegése eltorzította
arcát. „Mégis - gondolta Szilgán - így emberibb, elérhet bb.” Szerette
volna karjába szorítani, talán, hogy csillapítsa reszketését, amely
kezdte egész testét átjárni. De Ajaell még túlságosan távoli,
túlságosan megfoghatatlan és titokzatos volt. És Bazsesztoni Szilgán
egyel re csakis az útjával akart tör dni.
Elfordította hát fejét, s a partot figyelte. A nap már kelt, a
hullámokkal zöldes köd futott együtt.
A szoros sz k maradt, a szikla pedig meredek. Semmiféle hágó nem
sejlett.
Az id múlt. A köd elhomályosította a szorost, s nyúlós párája belepte
a sisak kristályát. A halagén, legnagyobb sajnálatára, kénytelen volt
levenni, de a derékszíjára akasztotta. Túl értékesnek tartotta,
semhogy kockáztatta volna elvesztését.
Ajaell önkéntelenül felkiáltott.
- Jaj, milyen más így - vallotta meg.
A halagén ránézett, elképedten a kijelentést l.
A lány csak dadogott:
- Nem hittem volna… Azt gondoltam… Bizonyosan emiatt - mutatott
végül a gömböly sisakra.
Olyan figyelmesen méregette Szilgánt, hogy a férfi zavarba jött. A
lány a tekintetét kereste,
megcsodálta a fénytörésben csillogó sörényét.
A férfi nehezen szakította ki magát a reá tapadó kékeszöld tekintet
vonzásából, és újra a függ leges partokat kémlelte, melyek közt a
zuhatag haladt. Az éjszakai díszlet mintha mit sem változott volna.
Egyetlen f szál, egyetlen bokor sem kapaszkodott a kövekbe.
Ugyanaz a pusztaság. Ugyanaz a pokol. Annyi különbség azonban
mégis volt, hogy a sötétséget szürke köd váltotta fel, amely nem
tüntette el a formákat, hanem megváltoztatta, még több rejtéllyel
burkolta be, mogorva felh kkel fátyolozta ket.
A köd apró cseppekben rájuk telepedett. Percr l percre s södött,
átnedvesitette és elvakította
ket. A bárka sodrása a felleg közepébe vitte ket, sem lassítani nem
tudtak, sem a felh t kikerülni. Szilgán megpróbált még felfedezni a
partok mentén valami kijárót, amelyen felkapaszkodhatnának. De a
szikla elmosódott, elt nt. Jeges páratengerbe merültek, amely
valószer tlenné tette útjukat az ismeretlen felé.
Ajaell alakja most szintén eltávolodott a ködben, az ifjú képtelen volt
bármilyen segítséget vagy biztatást nyújtani a lánynak. Szilgán
kétségbeesett. Az id egyre múlt. Már semmit sem lehetett látni. Már
csak ez a gonosz, enyhén villogó nedvesség vette körül, elvakította
és ostorozta. Most a bárka táncát sem érezte a tajtékzó habokon.
Éppen csak tudta, hogy van teste.
A túlélés ösztöne mégis pislákoló reményt keltett benne, s sikerült
rendbe szednie gondolatait.
Ha a köd annak az eget ver okádatnak az eredménye, amely erre a
folyóra vetette ket, hamarosan fel kell szállnia. S végül a part is
alacsonyabb lesz majd, hiszen egyszer csak leér a hegyr l a zuhatag.
Mintha igazolni akarná feltevéseit, a köd kissé oszlani kezdett. Ajaell
alakja újra látható lett. De a lányból mintha kiveszett volna az eddig
tapasztalt bátorság. A padon kuporgott, s még mindig görcsösen
szorongatta a fogantyúkat.
A halagén tehetetlen volt, nem tudott segíteni rajta, s megijedt, hogy
elveszíti. Ha legalább a hullámok nem volnának ilyen féktelenek. Ha
legalább hamarost kiköthetnének…
Egy zökken csaknem lesodorta ültéb l. Majd úgy hallatszott, mintha
a bárka alatt megcsikordulna valami. A sajka megfeneklett egy
homokzátonyon.
- Átkozott köd! - dühöngött a férfi.
Felállt, kilépett, és Ajaellt is kiemelte a bárkából.
A folyótól a lehet legmesszebb vitte a lányt, egy kevésbé nedves
helyre lefektette, és figyelmesen kémlelte a partot. A sziklafal újra el
nt, ködösen és egyhangúan. A legparányibb
átjáró sem látszott, amelyen fel lehetett volna jutni a szoros tetejére.
Szilgán már-már elbátortalanodott.
- Szóval megint itt van ! - csikorogta a közelben egy hang. -
Gratulálok a bátorságáért.
A halagén nekilódult. A hosszú tétlenség után a hang felkorbácsolta
vitézségét. Most megint ugyanaz a kérlelhetetlen harcos volt, aki
annak idején elnyerte a csodás halagén nevet.
Hunyorgott.
A szörny, úgy tetszett, bámulattal nézi. Csúf arcán mintha öröm
ragyogott volna. Parányi, a függ leges falból kiálló sziklak szolgált
kapaszkodójául.
- Hogyan hagyhatjuk el a folyót? - kérdezte fakó hangon Szilgán.
- Erre, nagyuram! - mondta csúfondárosan a törpe. - Itt, mögöttem
egy keskeny partfal kezd dik, ezen feljuthat. (S a szörny komikus el
kel séggel tárta ki a karját.)
- És aztán ?
- Aztán Vészhelyre jut. Oda, ahová, ha nem tévedek, indult.
- Hogyan köszönjem meg neked?
- Megköszönni, nekem?
A szörny hahotázni kezdett. Nevetése kis harang kongására
hasonlított. „Megköszönni,
nekem?…” A nevetés elhalkult, a láthatatlan áram elsodorta abba az
elátkozott örvénybe, ahonnan k épp most jutottak ki.
Újra csend lett. Vagyis csak a folyó szakadatlan b gése hallatszott. De
a nevetés Szilgán fülében visszhangzott. Az idétlen törpe embertelen
nevetése.
VÉSZHELY
- Hogy érzi magát? - kérdezte, amint Ajaell lecsillapította szomját a
csodás forrásból.
A lány felállt. Arckifejezése komoly maradt, s vonásai feszültek, de
tekintete visszanyerte ragyogását.
- Azt hiszem, készen állok a további útra. Nem ilyennek képzeltem
Nagooka birodalmát, de annyi bizonyos, hogy amit most látok,
jobban tetszik.
- Már nem vagyunk Nagookában. Legalábbis úgy hiszem. Valójában
csak éppen súroltuk a határát. A legendák szerint az a birodalom a R
thegyen túl terül el. Márpedig nem hágtunk át a hegyeken. Tehát
egészen másutt vagyunk. Vészhelyt. Ott, ahol ember sose járt, hacsak
nem azért, hogy többé sose térjen vissza.
- Vészhely? Mintha hallottam volna már e nevet. Nem arról az erd l
van éppen szó, amely
valaha Glakoontól északnyugatra húzódott, az egykori Szitokhia, a
mai Ábránd-birodalom peremén?
- Legalábbis a költ k így mondják. De Vészhely letöröltetett a térképr
l. Helyette Nagooka maradt, a holt világ.
- Ez esetben tehát… ?
- Ez esetben - mondta Szilgán -, ha csakugyan Vészhely közelében
vagyunk, át kellett jönnünk a halál kapuján. Ami egyáltalán nem
lepne meg.
Ajaell nem felelt. Csupa ismeretlen vette körül ket. Hiába is
próbálnák találgatni a lényeget.
Nincs más hátra, mint továbbmenni, hogy megtudják a választ.
A férfi a forráshoz ment, megtöltötte a kulacsát, ivott egy kortyot a
friss vízb l.
- A Vészhelyre! - mondta hetykén.
És újra nekivágtak a ködnek, már nem volt olyan s
, mögötte bokrok és csenevész fák
sejlettek fel.
A völgy a lábuk el tt terült el. Kicsinyke zöldell és boldog völgy, ahol
madarak énekeltek és csermely csörgedezett, miel tt beleveszett
volna a hatalmas, lila virágokkal borított tóba. A köd szinte teljesen
felszállt. A kiugró szirtr l nézve csak a picinynek látszó erd fáinak a
koronáján akadt fenn.
Szilgán mosolygott. Magabiztos és hódító mosollyal. Vészhely
megreszkettette a világot. Pedig Vészhely békés. Igazán nevetséges,
hogy oly sok borzalmat mesélnek róla.
- Hamarosan a túloldalon leszünk - mondta magabiztosan. - Az erd
inkább csak ligetnek tetszik, s még az éj leszállta el tt eljuthatunk a
tóparti házhoz. Talán akad ott valami enni-innivaló.
Ajaell a fejét csóválta. is látta a kis tó partján azt az épületet. De neki
bizony nem kerülte el figyelmét, milyen különös az, ami a
halagénnak fel sem t nt.
Végtére is, egyáltalán lakóház? A lány inkább valamilyen emlékm
nek nézte, a kusza körvonalakról erre következtetett. Valamilyen
fémes fények is csillogtak rajta. A szabálytalan összhatás arra vallott,
hogy mégis csak rom lehet.
De a lány nem szólt semmit, hanem követte a halagént, aki már lefelé
indult a lejt n.
Szilgán sietett. Szeretett volna már túl lenni Vészhelyen, s valami
hajlékot találni, ahol levetheti páncélzatát, kinyújtóztathatja sajgó
tagjait, alhat. Mert úgy érezte, roppant súllyal
nehezedik rá a fáradtság; talán mint még soha. Az iszonytató vágta a
folyón összetörte.
Most harmatlepte zsenge füvön lépdelt. Enyhe fuvallat simogatta a
vállán szabadon lobogó haját. Kimerültsége ellenére boldognak
érezte magát. Vészhely völgye paradicsomnak tetszett a rideg és
zaklatott környezetben elszenvedett órák után. Önkéntelenül arról
ábrándozott, hogy itt él a kis patak partján, Ajaell oldalán mesés az
élete. Peregnek a napok, de még csak nem is öregszik.,.
Hirtelen megdermedt. Valami egy csapásra megzavarta ábrándját.
Düh fogta el. Hunyorogva kémlelte az erd szélét. Állkapcsát
összeszorította. Valahol megreccsent az ág.
Határozottan befelé indult az erd be, feszülten figyelt, keze nehéz
kardja markolata felett, hogy bármikor megragadhassa.
Rá sem nézett Ajaellre. A veszélyérzet eltüntette a lányt, minden
ábránddal együtt. Semmi más nem létezett csak az a szinte érzéki
felajzottság, amellyel a vadász zi a vadat. Övatosan és pontosan abba
az irányba haladt, ahol id nként meg-megismétl dött a reccsenés.
Az els bokrok nem zavarták. T rével a kezében egyre beljebb tört a
buja rengetegbe, átgázolt a szedercserjéken, félretolta az alacsony
gallyakat. Valamivel mögötte, Ajaell megpróbált a nyomában
maradni. Bizonyára szem el l tévesztette volna, ha a férfi olykor meg
nem áll, hogy tájékozódjék.
A távoli zajok egyre tisztábbak lettek. A férfi már jól hallotta a f
zizegést, amelyet léptek okoznak, a liánokat szétcsapó
pengesuhogást, az elmozdított ágak leveleinek susogását.
Az erd zöldje kissé világosodni látszott. Megállt. Néhány lépésnyire t
le pici tisztás volt.
Szilgán visszafojtott lélegzettel pásztázta végig a kis erd t. A
völgyben újra teljes lett a csend.
Minden mozdulatlan volt, mintha valamilyen szörny kataklizma
hirtelen megdermesztette volna.
Szive megsz nt dobogni mellkasában. Már maga az id sem létezett.
Vagy inkább két másodperc közé egy örökkévalóság ékel dött.
Súlyos és fájdalmas, vaskos örökkévalóság, amelyet a halagén nem
mert háborgatni.
Végül Ajaell törte meg a b völetet. Az n i ösztönei bizonyára
fogékonyabbak voltak a veszélyre, s ez a mozdulatlanság valami
ördögit sejtetett. Nesztelenül hozzá lépett, és halkan kérdezte:
- Lát valamit?
Szilgán feléje fordult, szinte bárgyún. Ránézett a lányra, de nem
szólt. Szíve most hevesen vert.
Az erd , mintha csak erre a jelre várt volna, újra életre kelt. A szél
újra zizegtette a leveleket. Az ágak himbálóztak. Valahol madár
csicsergett.
Ekkor a halagén fedezetlenül el relépett. S a férfi is kilépett a fák
oltalmából.
Miközben egymáshoz közeledtek, a két felvértezett vitéz a másikat
méregette. A hatalmas fák árnyai meg néhány ködfoszlány még
elhomályosította alakjukat, de mindkett hatalmasnak és sznek
bizonyult. Fegyverzetük egyforma volt. Oldalukon kétél kard
himbálózott. Törzsüket mellvért védte. És egyforma címer volt rajta:
a Bazseszton családé.
A halagén gondterhesen ráncolta homlokát. Ez a hasonlóság kezdte
elborzasztani. Félt az arcot felismerni. Az arcot, amelynek
körvonalai már kirajzolódtak el tte, s a férfi vállán lobogó hajat,
amely t zcsillámokat szórt.
A két bajnok közeledett egymáshoz. Ajaell figyelte ket. És
megremegett. A torkát szorongás fojtogatta. Nem akart hinni a
szemének. Félt a bizonyosságtól, de kétségbeesetten próbált
magyarázatot lelni erre a lehetetlen bajvivásra. Mert a tisztáson két
Szilgán állott. Hasonló fegyverzettel és vértezettel, egyformán
készen a halálra, az elátkozott völgy birtokbavételéért.
Két Bazsesztoni Szilgán készült birokra kelni. Két titán, Végül
megálltak, szemt l szemben. A halagén összeszorította a fogát. Arca
szikrázott a düht l.
A kardja markolatához kapott, úgy megszorította, hogy majdnem
összeroppant. Szembogara mélyén azonban valami remeg kis fény -
határozatlan félelem - megpróbálta megingatni, visszakozásra
kényszeríteni. S ez a félelem ott pislákolt ellensége szemében is,
hiszen az t kihívó tekintet a saját tekintete volt. Az t méreget arc
ugyancsak a sajátja.
A férfi, akivel meg fog vívni, Bazsesztoni Szilgán.
Elszántsága töretlen volt. A pillanatnyi rettenet múltán a halagén
újra összeszedte minden erejét. Ha azért, hogy átvághasson az erd n,
meg kell küzdenie ezzel az árnnyal, megteszi. És gy zni fog. Mert a
halagén el sem tudta képzelni, hogy vereséget szenvedhet.
Két kézzel ragadta meg fegyverét, az ellenséggel egyszerre. És
mindketten ugyanakkor emelték fel, miközben harci kiáltást
hallattak, amelynek visszhangja még sokáig gy zött a völgyben,
komoran, gyászosan:
- Bazseszton… on… on!
S a pengék összecsaptak.
Szilgán már az els összecsapásnál tudta, hogy a párharc szörny lesz.
Azt eddig is látta, hogy a vitéz hasonlít rá. Most arra is rájött, hogy
éppolyan remek bajvívó, mint , éppolyan er s és fortélyos. Mégis
támadott, kitört.
Az ismeretlen tüstént hátrahajlította törzsét. Miután fegyverével
elhárította a feléje szúródó fegyvert, tüstént lehengerl ellentámadást
indított, amely szétzúzhatta volna Szilgán koponyáját.
De emez megsejtette a szúrást, s iszonyú döféssel rontott ellenfelére.
Aki azonban szintén résen volt. Biztos állásba helyezkedett és
ügyesen hárított.
Mindkét részr l pillanatnyi habozás következett. Majd a párviadal
folytatódott, vadul, hevesen.
Szilgán most kardja élével tört rá. Ellenfele hátrált, majd úgy
riposztozott, akár egy halagén.
Pallosával megállította a hatalmas suhintást, megkötötte a fenyeget
pengét, megpróbálta kiütni a lovag kezéb l, de mivel Szilgán er sen
tartotta, újra szúrt, s ezt senki a világon nem tudta volna kivédeni.
De az occitániai kivételes bajnok volt. A penge a mellvértet érte.
Szilgán jókora csapással hárította el. Majd néhányszor meglóbálva
fegyverét, ismét hátrálásra kényszerítette ellenfelét.
A kardok villámot szórtak a félhomályban, és a halál nótáját
pengették. Az id múlt a kegyetlen harcban, amely úgy tetszett, sosem
ér véget.
Ajaell a s
bozótban húzódott meg, s egy pillanatra sem vette le tekintetét a két
férfir l.
Lelke összeforrt az övékkel, minden ízében átélt minden
összecsapást, verejtékük szaga jobban átjárta, mint a moha-és
humuszillat.
A viadal újra megszakadt. A két harcos egymást méregette.
Mindegyik a másikat hívta, és mind a kett habozott újabb támadásba
lendülni. Majd egy kar harcra lendült. Újabb összerontás. A bajvívás
folytatódott.
Ajaell kétségbeesetten töprengett. Szeretett volna cselekedni,
segítségére sietni annak, aki megmentette a sivatagban, a Bajd folyó
partja mellett. De nem tudta, hogyan. Gyötr dött tehetetlenségében.
Valamilyen homályos el érzet kerítette hatalmába. A harcosok
hasonlósága nem lehetett pusztán a véletlen játéka. Annak esélye,
hogy Szilgán hasonmásával találkozzék, talán egy a sokmillióhoz
volt. Még valószín tlenebb, hogy a másik is fegyveres, acélvértezetes
és ugyanolyan ügyes legyen. Az pedig, hogy ugyanazt a címert
viselje, teljességgel lehetetlennek tetszett.
Ez a csoda tehát csakis valamilyen rontás lehet. A párviadal pokoli
csapdát rejt. Ajaell nem akarta, hogy Bazseszton beleessék.
Cselekednie kell. De hogyan?
Agyában rinandui barátjának, a vén varázslónak csíp s hangja
zengett. Kétségbeesetten kapaszkodott e visszhangba. Nem szabad,
hogy egyetlen szót is elfeledjen. Hátha benne van a megoldás: a
válasz erre a képtelenségre, amelyet Vészhely idézett el .
Gnál Alliel a palota nagytermében, a könyvtár mellett, beszélt,
magyarázott neki. Hosszú karvalykörm keze egy snyomtatvány
rücskös borítóját simogatta. A sötét tudományok iránti szenvedély
beragyogta agg arcát, és legendás dicsfénnyel övezte. Gnál Alliel, az
elhunyt varázsló, feltámadt, és a lány segítségére sietett.
A lány a harcosokat figyelte, különféle feltevéseket latolgatott.
Megkett dés? Agyrém? Vagy
mi más?
Nem, a másik Szilgán nem lehet árnykép. Holmi látomás nem lehet
ennyire anyagi. A férfi, aki Szilgán ellen küzd, nagyon is
kézzelfogható. Lábával valóban letiporja a tisztás füvét. Kardja
valóban összecsap a halagénével.
Arra gondolt, hogy hasonmás, valamilyen földöntúli létpárlat,
amelyet a halagénér l másolt hús-vér küls vel ruháztak fel. Ez
lehetett az igazság. De a lányt nem elégítette ki. A jelenés nem volt
eléggé váratlan. Túlságosan sok id telt el a találkozásig, attól fogva,
hogy észlelték az ismeretlen lépteit. Meg aztán… A lány majdnem
felkiáltott. A bajnok kardja éppen vad er vel emelkedett fel. Hegye
súrolta Szilgán mellvértjét, s letépte a kis t rt, amely a lány mellé
esett.
Szerencsére a halagén nem sebesült meg.
Kis ideig habozott. De a kísértés túlságosan nagy volt. Ha
megragadná a fegyvert, talán beavatkozhatna a viadalba, amelynek,
úgy tetszett, se vége, se hossza.
Kisiklott a bozótból, kinyújtotta a kezét. Egy pillanat múlva
visszabújt levélmenedékébe, melléhez szorította a hullámos,
háromél t rt. De agya hirtelen megvilágosodott. A szemközti fák alól,
miközben elmozdult egy pillanatra, fojtott kiáltás hallatszott. Tehát
valaki más is van a közelben. Egy asszony, gondolta Ajaell.
Egy asszony. Bizonyára az a n , aki a Szilgánhoz hasonló férfit
elkísérte. Miért ne lenne másik Ajaell is? Akkor pedig…
Gnál Alliel hangja újra felködlött emlékezetében. A ráncos arc a
szeme el tt lebegett. Sok id telt el, de a kép pontos volt. Az id …
Megvolt a válasz. A lány szíve vadul vert keblében. Keze remegett,
miközben er sebben megmarkolta a fegyvert. Ölnie kell.
Mihamarább. Még miel tt a párharc befejez dik. Mégpedig
szabályosan.
Már minden világos volt. Nem tudta, miféle boszorkányság árán
sikerült ez a kelepce, de elvére rájött. Szilgán Vészhely csapdájába
esett: id csapdába, amely veszedelmes, de tiszteletre méltó agyra
vall.
Mit tegyen? A tisztáson két Szilgán küzd. Két Szilgán, egyik éppolyan
igazi és valóságos, mint a másik. Az egyik, az övé, egyenest a múltból
érkezett a tér és id eme rettent csomópontjára. A másik a jöv
l érkezett: nagyon közeli jöv
l. Abból a jöv
l, amelyet a múlt Szilgánjának
hamarosan meg kell ismernie.
Eltalálta. A viadal máris folyik. Az a Szilgán, akit elkísért, talán neki
köszönheti majd a gy zelmét. A férfi mélyen behatolt az erd be; és a
múltba merülés megvalósult. Id beli ugrás, nem pedig térbeli. S
ekkor meghallotta, hogy mögötte lépdel valaki, visszafordult a
tisztáson… s szembe találta magát egy másik Szilgánnal, aki maga
volt, néhány pillanattal korábban. Ez a kis visszafordulás az id ben
párharcra kényszerítette a Vészhelyre behatoló Szilgánnal. Az id zár,
megakadályozván a halagént, hogy folytassa hódító útját, örökre
szóló ostoba viadalra késztette.
A völgybe szögezve Szilgán végeérhetetlenül ugyanazokat a
perceket fogja átélni: belépését az erd be, gy zedelmes harcát, majd
bukását.
Tehát a valószín ség harcát fogják megvívni. A második Szilgán egy
lehetséges jöv t képvisel, amelybe már magával hozta valóságos
múltját. Ez a jöv végül is örök újrakezdés lesz. Ajaellnek úgy kellene
tehát cselekednie, hogy ez a jöv bekövetkezzék, de f ként, hogy
folytatódjék és ne állandósuljon.
A fejtegetésb l még sok elem hiányzott, de Ajaell nem engedhette
meg magának azt a fény zést, hogy megoldja a hihetetlen kérdést.
Hogy a csapda m ködésbe lépjen, elegend volna, ha az Szilgánja gy
ztesen kerülne ki a harcból. De hogyan? Nem tudta és nem is akarta
tudni.
Csak az a fontos, hogy ne játsszon a kezére ennek az ördögi
végzetnek. Ha kudarcot vall, befellegzett nekik. Hiszen akkor néhány
percnyire innen megtorpannának, visszafordulnának, hogy kihívják
saját múltjukat, s nem tehetnének ellene semmit.
A lány kihúzta magát. Ádáz er hajtotta, tüzelte, irányította
mozdulatait. A bajnokok, egyre csak viaskodva, rá se hederítettek.
A lány kiugrott a bozótból, néhány szilaj lépéssel végigment azon a
térségen, amely elválasztotta a két férfitól, s felemelte a karját.
Szilgán, a halagén, elhaló kiáltást hallatott, a földre zuhant, két
lapockája közt a t rrel. Teste megrándult… és minden azonnal elt nt.
A hitetlenked Bazsesztoni Szilgán lábánál már csak a letaposott f
volt, s emlékezetében egy iszonyú lidérc.
Mögötte léptek hallatszottak. Szilgán hátrafordult. Ajaell kijött a
kiserd l, és mosolyogva
futott feléje. Mindketten érezték, hogy a fenyeget veszély hirtelen
elreppent. De túlontúl boldogok voltak, semhogy különös jelent
séget tulajdonítottak volna neki.
A lány a karjába vetette magát, hosszú csókban forrtak össze,
amelybe a férfi ugyanannyi szenvedélyt, mint barátságot vitt. Olyan
csók volt, amely két tétova lényt egyesít.
Mikor szétváltak, Ajaell szebbnek érezte magát. Szépnek és
átlényegültnek Szilgán hajnali harmat illatát érezte ajkán. S új álom
bimbózott lelkében.
Az épület ott állt el ttük, sejtelmesen, csapzottan; nem illett a szelíd
völgyhöz. Szilgán meg Ajaell csak nézte, semmit sem jelentett
egyiknek sem. Semmi olyasmi sem volt rajta, ami valamilyen
formában az civilizációjukra emlékeztetett volna. Annyit azonban
sejtettek, hogy valamilyen dráma játszódott itt le. A rozsdamarta
fém, az elgörbült tartógerendák a halált idézték.
A földbe ferdén becövekelt különös állványzat fülkét tartott, foghíjas
vaslétra vezetett fel hozzá.
Szilgán meg Ajaell felmászott a rozsdaette tartószerkezetre.
Afféle peronra értek, amely a fémkamra el tt volt. A súlyos ajtó
lelógott, már csak az utolsó sarokvas tartotta úgy-ahogy. Szilgán azt
hitte, a kabinban kortalan félhomály terjeng. Ám a falak sápadt fényt
árasztottak
Megálltak az ajtóban, a lány a vállához simult, s szinte fájdalmas
meglepetés lett úrrá rajtuk.
Szilgán nem tudta volna megmondani, mi lehetett ez a kamra.
Fémszekrények, fémládák, fémemel k voltak odabenn. Kibelezett
szék állt a padlóhoz rögzítve egy kis asztalka el tt, amelyen pici
üveggolyók egész serege sorakozott, s a szék mintha még mindig a
gazdáját várta volna…
Beléptek. T lük jobbra hatalmas serleg állott egy aranyozott
oszlopon. A halagén alaposan szemügyre vette. A belsejében a
peremt l egészen a fenekéig széles hornyolat haladt lefelé,
csigavonalban. Lent foszforeszkáló golyó fénylett, reménykedve,
hogy valaki még kézbe veszi és használja. Szilgán óvatosan
megfogta, és szemöldökét ráncolva a lefelé futó barázdát figyelte.
Azt hitte, valami játékot fedezett fel. A serleg szélére tették a golyót.
Emez szép lassan lefelé indult, a váza fenekére…
- Oda nézz! - kiáltott fel Ajaell, a helyiség mennyezetére mutatva.
A férfi nem vette észre a másik létrát. Egy kör alakú nyíláshoz
vezetett a falon. Bekandikált az ég egy darabja, majd a létra valami
ismeretlen szeszély folytán hirtelen megszakadt.
Visszatette a golyót oda, ahonnan elvette és felhágott a létrán. Feje
kibukkant a szabad leveg re, egy másik helyiség padlójával
egyvonalban, amelynek a falai leomlottak, s csak egy falcsökevény
maradt bel le, vastag üveggel fedett kerek nyílással.
Lemászott. Ajaell kérd n tekintett rá.
- Semmi - magyarázta. - Azt hiszem, a fels rész is egy helyiség volt, de
leszakadt az egész.
- Mit gondolsz err l… a micsodáról?
- Nem tudom. Semmi ehhez hasonló sincsen Occitániában.
Szinte öntudatlanul újra megfogta a kis fényl golyót. Miközben t dött,
a vágat
kiindulópontjára tette. Majd elengedte.
A golyó lassan görögni kezdett a serlegen körül kacskaringózó
barázdában. Igy teszi meg azt a számos fordulatot, amely a fenékig
vezeti.
Ekkor különös hang hallatszott a fülkében, a lábuk szinte a földbe
gyökerezett.
„A nevem Zson-On - mondta a hang. - Bárki légy is, hallgasd meg
történetem ! Mert az Argaxel és az utolsó túlél történetét mondom
el.”
Kis szünet következett, miközben Ajaell meg Szilgán közelebb lépett
a beszél serleghez.
Kezük összefonódott. Vártak.
„Néhány nap óta - folytatta a hang - rhajónk a négyes rben haladt,s a
parancsnok hosszú órák alatt sem tudta kiszámítani a bekebelezési
man verek adatait. Az LR. 5825. számú hely felé igyekeztünk. A mi
legénységünk volt a harmadik, amelynek ezt az utat meg kellett
tennie.
Sohasem értettem pontosan, mi történhetett velünk. A világ, ahová
az Argaxel vet dött, felfoghatatlan, annyi azonban bizonyos, hogy
balesetünk oka maga ez a világ. Úgy képzelem, hogy az ezt a világot
alkotó különféle szférák olyan er tereket hoznak létre, amelyek
zavarokat okozhatnak a hiper-rben. Mindenesetre, az Argaxelt a szó
szoros értelmében beszippantotta valamilyen energiaáram; még az
rben robbant fel els ízben, majd belezuhant az els szférába, és
minden elsötétült.
Én magam csak itt eszméltem fel, véresen, törött lábbal, moccanni is
képtelen voltam. Az Argaxelb l csak a híradókabin maradt, amelyben
éppen a baleset pillanatában tartózkodtam. A két kezel , aki velem
együtt volt, elt nt. Sosem találtam rájuk.
Kés bb tudtam meg, a jelz készülékek hangfelvételeib l, hogy az
Argaxel három egymást követ szférát tört át. A természet
kifürkészhetetlen szeszélye folytán három bolygó egymásba
akaszkodott. Hacsak nem valami káprázatos agy szüleménye ez a
nagyszer építmény. A szférák különböz kontinuumokhoz tartoznak,
tömegvonzásuk mégis összefüggésben, s idejük összhangban van. Az
Argaxel olyan szakadást okozott, amelynek el sem tudom képzelni,
milyen következményei lehetnek.
A boszorkánymester azt mondta, hogy amióta idekerültem, a három
világ állandó kapcsolatban van. Azt hiszem, értem, mir l van szó.
Ahol az rhajó elhaladt, azokon a helyeken átvágta a szférákat, és
eltorzította ezeket a világegyetemeket. Valahogy úgy, mintha egy
szalagot elvágnánk, majd egyet csavarva rajta összefognánk, s afféle
Möebius-szalagot kapnánk. A törés mentén alagút keletkezett. Az
állandó ingadozásnak köszönhet , hogy e világok elválasztott részei
közt mégis fennáll a kapcsolat és az egyensúly. Igy aztán most egyik
szférából a másikba lehet jutni és elérni a legfels , csillagok alatti
világot. Minthogy én nem tudtam járni, nem tudom, hol a többi
átjáró.
A boszorkánymester ápolt és tartott életben e pillanatig. De miatta
gyalázatos b nt követtem el.
Vajon megbocsát-e nekem valaki, és jóváteszi-e hibám?
A hely közelében, ahol az rhajó kibukkant, apró emberkék törzse élt.
A több dimenziós világörvény elkapta ket, s most félúton vegetálnak
az anyag és az energia közt. Az áramlatok szüntelen dobálják ket, s
az alagút egyik végét l a másikig száguldoznak. A varázsló nem
engedte, hogy megmentsem, és ezen vagy egy másik földön
rögzítsem ket. Ezért miatta létezik ma is a Vész kelepcéje.
Veszedelmes ember. Szörny b vhatalmat birtokol. Az parancsára
készítettem egy kis
id torzító szerkezetet, amely valójában Konrád Bauer ultra-
luminikus repülési elvének alkalmazása egy bizonyos rre. Val
Kahernnek sikerült bebizonyítania, ha megszerkesztem a
készüléket, segítségével visszatérhetek abba az id be, amikor erre a
különös földre zuhantam, s következésképp megszüntethetem a
hajótörés káros hatását. De én nem tudok járni. Elvitte a torzítót. S
azóta bevallotta, mire akarja felhasználni.
Rengeteg olyasmit tud, amir l nekem fogalmam sincs. Azt hiszem,
megtette a három világ közti utat. S a töréseknél csapdákat helyezett
el. Ö az ura ennek az egész világegyetemnek. De vajon mi a célja?
Ami a kis alagúti embereket illeti, vissza lehetne ket vinni a
hazájukba.
De ehhez meg kellene szerezni a torzítót. Az alagút központjában
vissza kellene fordítani az id t az áramlatok inverziója folytán, s
akkor a befelé ható robbanás újra összeillesztené a széthúzó
áramlatokat. De a ciklusnak nem szabad meghaladnia a készülék
által szétszelhet legkisebb id töredéket.
Néhány másodperc múlva levetem magam a létra tetejér l.
Bocsássatok meg nekem, s bocsássatok meg szerencsétlenül járt
expedíciónknak. Talán az id majd behegeszti az e világoknak okozott
sebeket.
Bárki légy, isten veled!”
A hang elnémult. Szilgán meg Ajaell mintha zokogást hallott volna. A
golyó megállt a készülék alján.
A nap felkelt. A madarak újra énekeltek. Bazsesztoni Szilgán lehúzta
magáról a köpenyt, amellyel takarózott, és felkelt. Néhány
méternyire t le az rhajóroncs zavarosan verte vissza a fényt. Még
rozsdásabbnak tetszett, mint az este. Valójában ez a benyomás abból
származott, hogy Szilgán akkor még nem tudta: roncsot lát.
A világ rejtelmei zsongtak agyában. Aztán el
nt Val Kahern mester beteges arca. De a
halagén nem félt sem az ismeretlent l, sem a varázslattól. Legy zte a
Vészt. Egy napon talán megmenti majd az idétlen törpéket. Addig is
azonban folytatnia kell útját a Tudás tornya felé.
Ajaell szemhéja megrebbent. Miel tt még megmozdult volna, Szilgán
föléje hajolt, és tudta, hogy mostantól fogva nem egészen a régi.
S Z O B O S Z L A I M A R G I T F O R D Í T Á S A SZOBOSZLAI MARGIT
Hogyan készitsünk enciklopédia-
csemegét?
Pl ERRE VERSINS: Az utópia,
a csodálatos utazások és a tudományos-fantasztikus irodalom
enciklopédiája
El ször is végy 25 évet az életedb l, amelyb l lehet leg rekeszd ki a
családi életet*.
• „Családi élet? A ha-irodalom világában? Igazán bolondnak kell lenni,
hogy ilyen szócikket tervezzünk. Ha azonban nem írnánk meg,
hazugok volnánk, s az Enciklopédiában csak 1599 cikk szerepelne…”
(Versins)
Gy jts össze 25 OOO dokumentumot, dolgozd fel, osztályozd,
rangsorold ket. Ha ezzel megvagy, írj egy szellemes, lehet leg
szerény el szót, határozd meg benne a m három alaptémáját,
valahogyan így: „Az utópia az a hely. ahol efféle agyrémekkel
találkozhatunk: olyan elvek szerint felépíteni a társadalmat, amelyek
sokkal inkább ínyünkre vannak, mint azok, amelyek miatt naponta
szenvedünk.” „A csodálatos utazás (nem tévesztend össze a képzelt
utazással). Máshol jobb. mint itt,vagy rosszabb. S ha az ember nem is
mehet oda, legalább
gondolkozhat rajta. Messzir l jött embernek könny hazudni. …de ha
egyszer olyan szép ez a hazugság?” „Na és a tudományos-
fantasztikum? Az SF tágasabb világegyetem, mint az ismert
világegyetem… Kitalálja, hogy mi az, ami talán volt; mi az, ami úgy
létezik, hogy senki sem tud róla; s mi az, ami lesz, vagy majd lehet…
Egy másik valóság álma és a legbolondabb, tehát a legvalószín bb
álmok megvalósulása.” Aztán még egy kiegészít feladatot kell
elvégezned, az el szót megt zdeled - persze, ezt sem a hagyományos
módon, hanem külön, a lapszélen - néhány idevágó, hangzatos
idézettel, például ezzel:
„Egy szép napon a föld annyira túlnépesedik, hogy az embereknek nem
lesz helyük könyvet lapozni. Attól való félelmükben, hogy
agyonnyomják, legázolják társaikat, végül is nem tudnak többé leválni
egymásról. Úgy összeforranak, mint valami irdatlan lágy test sejtjei,
egyetlen remeg hústakaróvá válnak, amely szép lassan beborít
mindent, szárazföldet, tengereket, sivatagokat és hegyeket…”
(Rezvani: Amerika útja, 1970.) És most már igazán csak a zsigereid
hiányoznak, f ztöd végs ízét nekik kell megadniuk; mindenekel tt
szívedet kell feláldoznod, teljes egészében, az epédet is majdnem
mind belekeverheted, de nagyon gondosan adagolva, hogy
mindenkinek jusson, akinek szerinted jár; tekinteted veséz ,
szellemed éber legyen; a humort legalább olyan komolyan vedd,
mint Karinthy; végül arányérzéked és f leg józan eszed próbáld meg
rizni! Az olvasót pedig szólítsd fel: ha nem akar a tébolydában
kikötni, két szerény javaslatod van az enciklopédiád
tanulmányozására: 1. Lapozgassa céltalanul; ami megragad a
fejében, tiszta haszon, ami szórakoztatja m vedb l, igaz öröm. 2.
Legalább egy évet szánjon rá, ha te huszonöt évig írtad, ahhoz képest
ez igazán csekély id , s te szavatolod: fáradsága nem vész kárba.
Eme intelmeket Versins mester mell zte - elvégre mindenre még sem
gondolhat! -, csak s verejtékcseppek közepett szerzett egyéni
tapasztalataimról szóltam az imént, s szíves örömest bocsátom ket a
leend olvasók rendelkezésére…
Ezek után lássuk a medvét, vagyis ezt a rendkívül szerteágazó, kb.
négyezer év irodalmát felölel , roppant becsvágyó m vet, a magam
rögtönzött rendszerezése szerint, amelyben - ne tessék kinevetni! - a
szócikkek bet típusát vettem alapul… E gyermeteg fogódzó szerint
négy f járata van az irdatlan útveszt nek: 1. Az egyes országok
fantasztikus, illetve SF-történetének áttekintése (a járat mellékágai:
a többé-kevésbé ismert, meglév , valamint képzeletbeli bolygók és a
nevezetesebb álom-országok, illetve városok); 2. a m faj szerz i; 3.
elméleti cikkek a szóban forgó m vészetr l; 4. a fantasztikus és SF-m
vészetek eredeti, olykor meghökkent ötletei, alaptémái; s talán mert
a nyomda nem volt hajlandó még egy bet típust alkalmazni: ebben a
„bet rendben” szerepel a m fajra szakosított kiadói sorozatok,
minden rend és rangú kiadványok ismertetése.
E feltételezett rendszeren belül azonban, mondom, olyan
lélekveszejt en kacskaringós utak kígyóznak, hogy eltekintve a
tisztességesen felmérhet 1. számú f útvonal bejárásától, kénytelen
leszek majd az egyszeri nyomdász önkényes, véletlenszer
módszeréhez folyamodni: találomra kinyitni egy-egy oldalt és
rádobni a nevezetes húszfillérest, csak persze én nem kihagyom az
eltalált részt, hanem kiemelem, s ejtek róla néhány szót.
Lássuk tehát a fantasztikus és SF-irodalom négy nagyhatalmát:
Angliát, az Egyesült Államokat, Franciaországot és a Szovjetuniót.
Versins megítélése szerint az angliaival „történetileg csakis a francia
termés bírja ki az összehasonlítást, és természetesen, ami a modern
SF-et illeti, az Egyesült Államok és a Szovjetunió 1900-tól…” Morus
Tamás világhíres, 1516-os utópiája el tt is figyelemreméltó írások
jelentek meg, Nenneius XII. századi m vében a híres legenda Artus
királya például kisöpri Angliából a szászokat, s világhódító útján
meg sem áll Rómáig. Ezt a fajt Angolhonban még olyan díszes nevek
képviselik, mint Bacon, Hartlib, Wallace, Malthus, Mary Shelley. Azt
is meg kell jegyezni, hogy a szigetország dicsekedhet az els
bemutatott
(névtelen szerz
l származó) utópiadrámával: The six Day's Aventure, or the New
Utópia (1671), amely tulajdonképpen a híres Lüszisztraté pendant-
ja. 1871-ben „tör ki” az els képzelt háború Chesney Dorkingi
csatájában; Greg elvben legy zi a gravitációt, eljut a Marsra, s
részletesen tudósít az ottani civilizációról; ket követik a nagyágyúk:
Abbott, Stevenson, Griffith.
Le Queux, H. G. Wells, Chesterton, Conan Doyle, Stapledon… Az els
világháború után a legnagyobb nevek: Haldane, Huxley, P.
Trevarthen, C. S. Lewis. A modern amerikai SF-mozgalom - hála a
közös nyelvnek - Angliába ér el leghamarább; megalakulnak a
klubok; lapok, folyóiratok bukkannak fel; a legtartósabb sikerrel, a
legjobb színvonallal Moorcock New Worlds' -
a büszkélkedhet. A mai nevesebb szerz k: Arthur C. Clarke, Brian
Aldiss, Patrick Moore. A filmesek közül Flemynget, Kubrickot emeli
ki Versins, valamint dicséri a Wells-m vekb l készült filmalkotásokat.
Az Egyesült Államok fantasztikus irodalma még a XIX. században is
eléggé szegényes (Washington Irving, Cooper, Poe, Hawthorne,
Mark Twain, Ambrose Bierce, J. London). Persze csak az igazán jó
alkotásokban sz kölködik az Újvilág! Hiszen a nagy szerz k m vein
kívül rég feledésbe merült ócska filléres ponyvák tömkelege és
néhány gyenge utópia is napvilágot látott.
1911 -ben azonban Hugó Gernsback Ralph 124 C 41 +- a óriási
fordulatot fémjelez. 1926-ban megjelenik az „Amazing Stories” - az
els SF-folyóirat, s ezt 1970-ig kb. 70 magazin követi.
Többségüket a m faj rajongói jelentetik meg, akik közül aztán sok
kiemelked író kerül ki: Bradbury, Silverberg, Démon Knight. A
filmtermés óriási, a régebbiek közül a legnagyobbak James Whale
Frankensteinje, Chaplin Modern id kje. Az újabbak közt is akad egy
tucatnyi igazán remekm , pl. Stanley Kubrick 2001. Ürodüsszeiája.
Irdatlan mennyiség képregény lepi el a piacot, Versins szerint a
legértékesebb a Planet Comics-sorozat. A tanulmányirodalom is
számottev , ebben a m fajban nagy név: Sam Moskowitz. A ma él
szerz k közül kb. százat sorol fel, minden megjegyzés nélkül, semmi
okom rá, hogy lemásoljam, vagy valakit kiemeljek.
Franciaországra kerítve a sort, szerz nk megpróbál er t venni
nemzeti büszkeségén, ami úgy-ahogy sikerül is neki, de azért
áhítattal és szinte szent révületben borul térdre minden id k leg-leg-
leg… fantasztikusabb írója, Rabelais el tt, persze nem is
indokolatlanul, hiszen a XVI.
századi féktelen képzelet mesél sokakat megihletett, és még a XIX.
századi Jarry, a félnótás bohém szerepében tetszelg fene-zseni-
gyerek is esküdött rá, s merített ötleteib l, pedig neki aztán nem
kellett a szomszédba menni eredetiségért… Azért id ztem ennyit
Rabelais-nál, mert Versins is hozzá viszonyítja a fantasztikus
irodalom minden termékét, kivéve persze az utópiákat, amelyekben
szintén b velkedik a francia irodalom (Sorel, Cabet, Fourier, Morelly,
és egy sereg névtelen). Ami pedig az SF-irodalom el futárait, majd
teljes jogú képvisel it illeti, olyan nevekkel büszkélkedhet a francia
nemzet, mint Cyrano de Bergerac, Gauthier, Restif de la Bretonne,
Verne, Id. Rosny, Renard, Robida, Villiers de l'lsle-Adam, Raymond
Roussel, Barjavel. A második világháború után az amerikai m vek
szinte elárasztják Franciaországot, s a hazai szerz k többé-kevésbé
kénytelenek „illegalitásba” vonulni. Csak az utóbbi két évtizedben
publikálnak újra, s kezdetben szinte kizárólag csak angol álnév alatt.
Ma már azonban a negyvenes nemzedék kiváló m vekkel rukkol el , s
mind a közönségnél, mind a kiadóknál újra polgárjogot nyer az igazi
jó SF.
A Szovjetuniónak szentelt cikk Versins tárgyilagosságáról gy z meg
bennünket, egyrészt, mert mindjárt az elején kijelenti, hogy nem
volna célszer Oroszországot és a Szovjetuniót külön tárgyalni, hiszen
bármilyen társadalmi változások mentek is végbe, az orosz, illetve
szovjet szellemi élet története egy és oszthatatlan. Szerz nk
hangsúlyozza, hogy az orosz irodalom velkedik utópiákban,
fantasztikus utazásokban. Egy XVI. századi. Magomét szultán
legendája cím vel nyitja meg a sort, majd Lvov, Levsin, Scserbatov,
Bulgarin, Odojevszkij, Csernisevszkij
- s uram bocsá - Dosztojevszkij meg Csehov említtetik.
Egy-egy mély f hajtás kijár Ciolkovszkij-nak, Szolovjevnek,
Brjuszovnak, Kuprin-nak, s Versins rajongó tisztelgéssel illeti
Majakovszkijt, Hlebnyikovot, A. Tolsztojt, Ehrenburgot, Olesát és
Beljajevet. A legújabbak közül Tvardovszkijt, Jefremovot,
Kazancevet, Jurij Kuznyecovot és a Sztrugackij fivéreket emeli ki.
A nagyhatalmakon kívül még vagy harminc ország szerepel az
orákulumban, közülük már csak Magyarországot említem, kell
honleányi büszkeséggel: a történeti áttekintés Bessenyei Györggyel
kezd dik, majd így alakul a névsor: Madách, Jókai, Csáth Géza,
Karinthy Frigyes, Orbán Dezs , Babits, Kosztolányi, Kodolányi, Déry
Tibor (akinek G. A. úr-át a nyomda ördöge stílusosan G. A. Or-ré
pöckölte…). Szó esik még a Kuczka-szerkesztette Kozmosz
tudományos-fantasztikus sorozatról (Fekete Gyula, Gyertyán Ervin,
Nemes László, Nemes György, Botond-Bolics, Csernai, Cserna,
Szepes, Zsoldos - utóbbi és Déry Tibor külön cikkben is szerepel,
mint a régiek közül Madách, Karinthy, Jókai) az írószövetség SF-
tájékoztatójáról, valamint a Kuczka-Fejér-filmr l: Az id ablakairól.
Nem állhatom meg, hogy meg ne említsem a Kína cikkb l azt az
1957-es ifjúsági pályázaton díjat nyert kisregényt - szerz je bizonyos
V. Si -, amelyben a Bering-szorost lezárják, így Kelet-Szibéria, Észak-
Kína, Alaszka és Nyugat-Kanada mérsékelt égöv vidékké válik, s a
Szovjetunió, Japán, az Egyesült Államok, Kína és Kanada békés
megegyezése alapján 1965 és 1970 közt e tervet valóra váltja…
S még egy furcsaság: bizonyos Storch nevezet eszkimó pap a
grönlandi reformok ihletésére Az álom címmel utópiát írt, egy dán
folyóirat 1916-ban közölte is…
És most jön az ingovány meg a húszfilléres! A szerz kr l szólva
kénytelen vagyok beérni azzal a kijelentéssel: mindenki felvonul,
akinek a legkisebb köze is volt vagy van a szóban forgó témákhoz, m
fajokhoz, a szerz hányavetiségére jellemz „rendben”, s attól függ
en,mennyi adat állt rendelkezésére; a jelenkori írók nagy része
például meg sem született, de azért vígan alkot! További életrajzi
adatokat pedig, úgy veszem észre, csak akkor közöl, ha szerves
összefüggésben vannak az életm vel. Új lexikonszerkesztési elv, de
megmagyarázható.
Miután máris túlléptem ismertet m terjedelmét, csak két pénzdobást
engedélyezhetek magamnak. Lássuk az els t - Ó, Nagy r! -, nincs
szerencsém, a szócikk: Mikrokozmosz, négy teljes (egyenként
csaknem 5000 n-es!) oldal, s természetesen benne foglaltatik
minden lehetséges törekvés a parányvilággal való kapcsolat
felvételére, az összes valamirevaló szerz képzeletéb l merítve.
Vegyük például a neves Renard pórul járt szerelmesét, aki jövend
belije kedvéért hajlandó kicsinyít kúrának alávetni magát, ám nem
tud megállni a kívánt mértéknél, s megsemmisül. Jacques Spitz A
rugalmas ember cím (1938-as) regényének h se pedig tetszése
szerint tudja kicsinyíteni, illetve nagyítani mind a tárgyakat, mind az
él lényeket, s amikor hazájára rátör az ellenség, felajánlja
találmányát a hadügynek, elvégre van-e oly ellenség, amely meg ne
futamodna a négy méter magas „madárijeszt katonák” el l?
Második dobás: Alagút . Kedvenc téma: alagút a La Manche alatt; 12
tervezetet ismertet a szerz , köztük a sajátját, amelyet egy szintén
francia íróval közösen készített, s a Versins-re jellemz
tiszteletlenséggel, magyarra ferdíthet en így nevezi benne a dics
egyesült királyságot: Sült Egykirályság. Továbbá egy 1895-96-os m
ben Spanyolországot Afrikával kívánja összekötni a szerz , a
nevezett alkalmatosság segítségével, majd valaki a Tirrén-tengert az
Adriával, megint más a Kaszpi-tengert a Bajkál-tóval; szerepel még
Olaszország és Korzika ilyetén megközelítése (mert a milliomos h s -
ha ugyan h s az ilyen - fél a tengeri betegségt l!); a legnagyravágyóbb
terv szerint pedig az egész Atlanti-óceán alatt kellene alagutat fúrni.
Több olyan ötlet is szerepel, amely szerint teljesen szükségtelen
fúrni, untig elég, ha a Szajna alatt futó földalattiéhoz hasonló
betongy
ket eresztenek a tengerfenékre.
Még egy ínycsiklandó (vagy hátborzongató?) felsorolás: Amazonok,
Bakteriológia, Igeragozás,
Jog, Elektronika, Világvégek, Háború, Láthatatlanság, Játékok, King
Kong, Iniciálék, Jóga, Matriarchátus, Nomád élet. Árnyjátékok,
Bélyeggy jtés, Szégyen és SF, Kábítószer, Robottan, Jelentéstan.
Tányérok, Telepátia, Mikoriáda (avagy utópia az id ben). Igazság, Id
utazás, Idegengy lölet, Fogamzásgátlás, Vallás.
Merem remélni, hogy valamelyest sikerült sejtetnem, milyen jelent s,
nagyigény , újszer ségében szellemes, értelmes, sok mindenre
kiterjed , fogyatékos, képtelen, derekas, egységes és szerteágazó,
komoly és nemtör döm, elmélyült és hetyke vállalkozás Versins m
ve.
De mindenképpen rokonszenves és a maga nemében egyedülálló
teljesítmény.
FAZEKAS LÁSZLÓ
A MANNAGÉP
Nem el ször fordulna el a tudományok történetében, hogy valami
hasznos eredmény származik egy hibás, eleve ostobának min síthet
célkit zésb l. Emlékezzünk csak! Kepler naplójegyzetei kétséget
kizáróan elárulják, azért igyekezett a bolygó-mozgásokat, e
mozgások törvényszer ségeit felderíteni, hogy bebizonyítsa saját
Nap-vallásának alaptételeit.
Mennyire hasznára válna a mai emberiségnek, ha Georg Sassoon és
Rodney Dale er feszítései, hogy egy élelmiszert el állító gépet
szerkesszenek, amellyel nagy mennyiség , magas tápérték élelem
állitható el néhány gramm algából, valóban megvalósíthatóak
lennének. Gondoljuk csak el!
Igaz ugyan, hogy olcsó atomenergia és jól alkalmazható
lézerberendezés is kellene hozzá, de íme, a szerz k könyveiben* el
ttünk áll a manna-gép, és csodák csodája, m ködik is!
E gép segítségével megoldhatjuk pl. a harmadik világ fejletlen
országainak élelmezési problémáit. Hát nem nagyszer ?
Már nincs is szükség hosszú évek tudományos kutató munkájára,
sem a tömegtermelés technológiájának fáradságos kidolgozására,
hiszen a manna-gép évszázadok, ha nem évezredek óta az emberiség
birtokában van, hála a Földön kívüli értelmes lények jóindulatának.
• George Sassoon and Rodney Dale: The Manna-Machine ( A
manna-gép); ua.: The Kabbalah Decoded ( A megfejtett kabala)
A történet el játéka a messzi múltba, a zsidók störténetének, bibliai
legendáinak körébe nyúlik vissza.
Az Exodus - a zsidó nép kijövetele Egyiptom földjér l - Mózes
könyveinek egyike. A történet se maga Mózes, aki sokértelm
gyerekkora után nemzetté kovácsolva a Vörös-tengeren és a halott
pusztán át vezeti a zsidókat, ezt a szolganépet, az „ígéret földje” felé.
Sivatagi vándorlása második hónapjában a nép lázongani kezdett.
Azt kiáltozták:
- Azért hoztatok a sivatagba, hogy meghaljunk a szomjúságtól és az
éhségt l !
Mózes és Áron Jahvéhoz fohászkodott, és az Úr segített
választottjain.
És mondta az Úr Mózesnek: Imé én es képpen bocsátok néktek
kenyeret az égb l: menjen ki azért a nép, és szedjen naponként arra a
napra valót, hogy megkísértsem: akar-é az én törvényem szerint járni,
vagy sem?
A hatodik napon pedig úgy lesz, hogy mikor elkészítik, amit bevisznek,
kétannyi lesz, mint amennyit naponként szedegettek.
(Mózes II. 16. 4-5.)
Másnap reggel az emberek, asszonyok, gyerekek kíváncsian mentek
ki a mez re, s látták, hogy fehéres magvak borítják mindenhol a
földet. Lehajoltak, felvettek egy marokkal, és megkóstolták.
- Mi ez? - kérdezgették, mert még soha ilyet nem láttak, nevét sem
tudták. Végül e kérdések adtak nevet az eledelnek: Man hu (mi ez?),
innen kapta az étel a manna nevet.
A sivatagi vándorlás, az Egyiptomból való kijövetel, a Vörös-tenger
kettéválása, az „égi manna” a zsidók störténetének éppen olyan
mondai-mitologikus története, mint a magyar störténet Hunor-
Magyar-mondája, a csodaszarvas üldözése, az Emese álma vagy a
Turul-monda.
A történeti kritika, a múlt század pozitivista történettudományának
részeként minden mitológiai-mondai hagyományt eleve elvetett, s
csak a legújabb, a huszadik századi történetírás ismerte fel, hogy
ezek a hagyományos, mitologikus-legendás mesék sok, nagyon is
figyelembe vehet és veend történeti tényt riztek meg.
Ma már a magyarok störténeti mondáit és a zsidó störténet
homályba vesz legendáit is eléggé tisztán tudjuk szembesíteni az
ismert és valószín síthet történelmi tényekkel, s ebb l a
szembesítésb l ezek a „mesék” értékükben megnemesedve kerülnek
ki: többet tartalmaznak a történelmi tények adataiból, mint
amennyit a pozitivista történelmi kritika és a felületes szemlél
észrevett.
De lépjünk egy lépéssel tovább történetünk el zményeiben.
A kabalista hagyomány szerint az i. sz. 150 körül élt Simeon ben
Jochai rabbi a Sohar (a Ragyogás könyve) szerz je. A rabbit kortársai
a mélységes tudás, a misztikus igazság birtokosának tartották. A
Sohar a zsidó misztika egyik legjelent sebb alkotása, a hagyomány
szerint szájról szájra vagy fülbe súgva terjedt, s els lejegyz je az
1305-ben elhunyt spanyol rabbi: Moses de Leon.
A filológiai kutatás kétséget kizáróan megállapította az arameus
nyelv használata, nyelvi és stíluselemzések révén, továbbá a szerz
által ismert m vek, filozófiai és teológiai irányzatok alapján, hogy a
szöveg a középkorban, Spanyolországban keletkezett, s szerz je az el
bb már említett Moses de Leon.*
• Gershom G. Sholem: Major trends in Jewish Mysticism, New
York, 1941
A Sohar arról szól, hogy Simeon ben Jochai rabbi fiával, Eleázárral
vándorol, s közben barátainak és tanítványainak, akik vele együtt
élik a vándoréletet, megmagyaráz az emberre és az istenségre
vonatkozó minden fontos tanítást.
A Sohar többek között leírja az „isteni ember”-t, vagyis az emberi
testben megnyilvánuló istenséget. A leírt emberi test rendkívül
különös. Többek között pl. két feje van, amelyek egy harmadikban
egyesülnek. Ez akkor válik érthet bbé, ha tekintetbe vesszük, hogy a
test férfi és n egyszerre, vagyis a teljes embert ábrázolja, a férfit és a
n t egy testben, s egyben kifejezést ad a két nem törekvésének, hogy
egyesülhessenek.
A Sohar-misztika alaptétele az isteni férfi és n , a pozitív és negatív
egyesülése. A világmindenség mai tökéletlen állapotában ez az
egyesülés nem érhet el. A vallás célja nem más, mint hogy el segítse
az egyesülést, amely a Messiás eljövetelével valósul majd meg.
A Sohar alapvet hasonlata az „áram”. Az „isteni ember” leírásában is
ezt a hasonlatot ismétli a szöveg, s közben szó van részekr l,
egyensúlyról, vezetékekr l, jobb és bal oldali pályákról.
Beszél a szöveg szárnyakról, de fatörzsr l és ágakról is. Mindebb l az
következtethet , hogy a középkori misztikus irodalomban
érvényesül a tétel: minden anyagi tárgy az isteni lényeg
megtestesülése, s éppen ezért minden plasztikus, materiális
hasonlat alkalmas a lényeg megjelölésére.
Ne kövessük most nyomon a Sohar utóéletét a középkor
évszázadaitól kezdve, szóljunk csak néhány szót arról, hogyan került
a legutóbbi években ismét az érdekl dés homlokterébe.
1976. április elsején a New Scientist cím tudományos és
ismeretterjeszt folyóiratban George Sassoon és Rodney Dale cikket
jelentetett meg, amely a pusztában vándorló zsidókról szólt. A cikk
szerint a zsidók vándorlásuk közben egy csodálatos gép birtokába
jutottak - Földön kívüli értelmes lények ajándékaként -, amely ellátta
ket élelemmel. A szerz k szerint e gép pontos leírása megtalálható a
Soharban, ebben a zsidó misztikus könyvben.
Az olvasók nagy része el bb meglep dött, de aztán szemük az április
1 -i dátumra tévedt - s elmosolyodtak. Nem így Erich von Däniken!
A Földön kívüli értelmesek látogatásainak bestseller szakért je
komolyan vette a közleményt, és Bizonyítékok c. könyvében
részletesen idézte is. Bizonyos értelemben Dänikennek igaza volt,
hiszen a szerz k nem áprilisi tréfának szánták cikküket, csupán a
folyóirat szerkeszt je hódolt közlésével az angol szokásnak.
A szerz k aztán, talán éppen Dänikén sikerein felbuzdulva, két
könyvben részletesen is kifejtették elméletüket.
Nem sajnálták a fáradságot, megismerkedtek az arameus nyelvvel,
hogy megérthessék és újra fordíthassák a Sohar szövegét. Sikerült is
nekik, hála a misztikus szöveg hasonlatainak és metaforáinak,
megállapítaniuk, hogy az „isteni ember” nem más, mint egy gép. S
vajon miféle gépr l lehet itt szó? Nem kétséges, ez a gép arra szolgált,
hogy élelemmel lássa el a pusztában vándorló zsidókat. S vajon
honnan juthattak hozzá az Egyiptomból kivándorló, Mózes ellen is
lázadozó zsidók ehhez a csodálatos géphez? A válasz kézenfekv ,
hiszen már Blumrich is rájött, hogy a zsidóknak Földön kívüli
kapcsolataik voltak.*
• Joseph F. Blumrich: The Spaceship of Ezekiel, 1974
Mit tehetnénk még hozzá mindezekhez ?
Kellenek e további cáfolatok?
Vonjunk-e le valami tanulságot?
Talán mindössze ennyit:
A science fiction irodalmi m faj, sohasem lép fel azzal az igénnyel,
bármennyire is szigorúan tudományos eredményekre épít, hogy
következtetéseit, ábrázolt világát és társadalomrajzát
tudományosan bizonyítottnak fogadja el az olvasó. A sci-fi a fantázia,
a képzelet energiatelepeit akarja m ködésbe hozni olvasóiban. Arra
ösztönöz: olvasó, használd képzeletedet, hogy megteremthesd a jöv
det!
A Dänikén, Blumrich, vagy legújabban a Sassoon-Dale-féle
áltudomány éppen ellenkez leg: tudományos talárban lép elénk, s a
legvadabb hazugságokat akarja elfogadtatni bizonyított igazságként,
s egyben gúzsba köti képzeletünket, hiábavalónak min síti er
feszítéseinket, jöv t formáló akaratunkat is, hiszen minden már
évezredekkel ezel tt a birtokunkban volt, ha nem a mindent tudó
isten, hát angyalai: a Földön kívüli értelmesek jóvoltából.
Kötetünk képeir l
Már korábban is felfigyelhettünk arra, hogy az Iparm vészeti F iskola
grafika szakának diplomamunkái mekkora
technikai felkészültséget és tudást, mennyi invenciót és képzel er t,
milyen sok tehetséget, m vészi képességet mutatnak. Elégedetten és
néha álmélkodva néztük a fiatalok m veit, láttuk, hogy egyikük
másikuk a legmagasabb nemzetközi színvonalat is eléri, s kissé
csodálkoztunk azon, hogy ezek az értékek viszonylag ritkán rz dnek
meg, ritkán jelennek meg könyvkiadásunkban, plakátjainkon,
alkalmazott grafikánkban, mintha az életbe kilépve a kezd vészek
elvesztenék fiatalos frisseségüket.
Észrevettük azt is ezeken a kiállításokon, hogy milyen sokan
vonzódnak a fantasztikumhoz, láttunk szépen tervezett címlapokat,
kit
illusztrációkat, s t science fiction képregényt is, nem gyengébbet a
legjobb nyugati rajzolók, Druillet, Moebius vagy Maroto lapjainál.
Meg kellett állapítanunk, hogy ezeknek a nemzedékeknek
szemléletére, képzeletvilágára hatottak a tudományos-fantasztikus
irodalom és képz vészet eredményei, látnunk
kellett, hogy élményeik között a science fictionnek is helye van.
Azért említem mindezt, mert kötetünk illusztrátora, Herpai Zoltán is
az Iparm vészeti F iskola grafika szakán végzett, ott fejlesztették ki
rajztudását, irányították érdekl dését, bontakoztatták tehetségét.
Herpai 1951 -ben született, 1975-ben diplomázott, s néhány rövid
év alatt megmutatta, hogy a grafika és az alkalmazott grafika szinte
minden ágában járatos, minden területén tud egyéni értékeket
teremteni. Dolgozott és dolgozik a rajzfilmnél mint tervez -rendez ,
sok hanglemezborítót, plakátot és reklámfilmet csinált, minden
évben szerepelt munkáival „Az év legjobb plakátja” kiállításon,
1979-ben nívódíjat is kapott, voltak önálló kiállításai, folyamatosan
fest és illusztrál, röviden szólva megtalálta helyét és szerepét képz
vészeti életünkben, vizuális kultúránkban.
Jómagam, természetesen, science fiction festményeit és rajzait
kedvelem leginkább. Szeretem meghökkent rajztudását, amellyel a
szavakban megjelen látomást képekké formálja és kiegészíti,
képzeletét, amellyel alakokat, helyzeteket, fantasztikus világokat
teremt, m vészetének groteszk és finoman humoros elemeit, az
enyhén torzított figurákat, a sajátságos szörnyeket, az egyszerre
régies és modern gépeket, eszközöket. Nyugodtan mondhatom, hogy
Herpai megállja a helyét a sci-fi képz
vészet egyre terjed és er söd világában, s valószín , hogy más
országokban a gy jt k és olvasók örömét szolgálnák albumokban
kiadott munkái.
K. P.
Galaktika tudományos-fantasztikus antológia
Szerkeszt ség: Kozmosz Könyvek szerkeszt sége
Budapest XIV., Május 1. út 57-59. Levélcím: 1392 Budapest,
Postafiók 277.
HU ISSN 0133-2430
Kozmosz Könyvek, Budapest
Felel s kiadó: Szilvásy György igazgató
79.1194/1 - Zrínyi Nyomda, Budapest, 1980
Felel s vezet : Bolgár Imre vezérigazgató
Felel s szerkeszt : Bánlaki Viktor
Szakmailag ellen rizte: Funk Miklós
szaki vezet : Haás Pál
Képszerkeszt : Szecskó Tamás
szaki szerkeszt : K faragó Margit
74 000 példány
Terjedelem: 11,2 (A/5) ív. IF 3911