ORVOS-TÓTH NOÉMI ÖRÖKÖLT SORS CSALÁDI SEBEK ÉS A GYÓGYULÁS ÚTJAI

Bevezetés Amikor valaki eljön hozzám, és elkezdünk dolgozni az elakadásain vagy élete visszatérő
negatív mintázatain, általában hamar felsejlik, hogy csak akkor tudunk előrehaladni, ha előbb
visszanyúlunk az időben. Van, akinek ez elsőre furcsának vagy akár értelmetlennek tűnik.
Emlékszem egy férfira, aki néhány éve keresett fel, és az óráját igazgatva bizalmatlanul méregetett.
Akkor már negyedik alkalommal hívta ki a mentőket vagy vitette magát sürgősségi osztályra a
feleségével, mert azt hitte, szívinfarktusa van. Az orvosok minden alkalommal megállapították a
téves riasztást, megnyugtatták, majd néhány életmódtanács - kevesebb só, több mozgás —
kíséretében hazaküldték. Az utolsó alkalommal azonban az orvos azt mondta neki: „Figyeljen ide! A
maga szíve teljesen rendben van! A bajt ne ott keresse. Menjen inOrvos-Tóth Noémi kább
pszichológushoz.” így aztán eljött, és ott ült velem szemben, hogy kiderítsük, mi okozhatta a
pánikroha-mokat és mit lehet tenni ellenük. Ám még mielőtt elkezdtünk volna beszélgetni,
szigorúan kikötötte, hogy a múltat ne bolygassuk. „Én egy optimista ember vagyok, szeretek előre
tekinteni, inkább a jövővel foglalkozzunk!” 10 Sokszor találkozom hasonló fenntartásokkal, és
azzal a hozzáállással, hogy „a múlttal felesleges foglalkozni, hiszen azt már úgysem lehet
megváltoztatni”. Ez a mondat azt á meggyőződést fejezi ki, hogy a múlttal kapcsolatban az egyetlen
esélyünk az lenne, ha meg tudnánk változtatni, de mivel ez lehetetlen, nincs dolgunk vele. Ez
azonban tévedés. Azt, ami már megtörtént, tényleg nem tudjuk „visszacsinálni”, ám ha
megismerjük, az sokat segíthet abban, hogy a jelenünket és a jövőnket másképpen alakítsuk. Ahogy
Winston Churchill mondta: „Minél messzebbre nézel hátra, annál távolabbra látsz előre.” Csak a
múlt minél alaposabb ismerete vértezhet fel a jövő kihívásaival szemben. Persze gyakran nem
könnyű felismerni az összefüggéseket, és szkeptikusan kérdezhetjük: ugyan mi köze lehet
évtizedekkel korábbitörténéseknek ahhoz, amitől most szenvedünk? A legtöbb esetben azonban
kiderül: nagyon is sok. Vannak, akik azért vonakodnak attól, hogy szembenézzenek a múlttal, mert
úgy érzik, nem bírnák elviselni, ha valami addig ismeretlen, súlyos információ derülne ki, ha a
szekrényből egyszer csak kidőlnének a csontvázak. Egyik kliensem például hevesen tiltakozott a
módosult tudatállapotban (szándékosan nem a hipnózis kifejezést használom, mert ahhoz rengeteg
bulvárbutaság kapcsolódik) végzett terápiás munka ellen, mert attól tartott, hogy „a tudattalanja
mélyén valami szörnyűség rejtőzik”. Ez a szorongató félelem azonban sokkal több energiáját
emésztette fel, mint amennyi az esetlegesen előbukkanó rettenettel való megküzdéshez kellett
volna. Egy másik jellegzetes fenntartás abból adódik, ahogy egyesek a terápiás munkát elképzelik.
Még mindig sokan vannak, akik azt hiszik, a pszichológus legfőbb feladata, hogy megítélje, ki a
hibás, ki felel a kialakult helyzetért - és nem szeretnék, ha az derülne ki, hogy éppen ők. (Nemrég
egy pár így kezdte a terápiás beszélgetést: azért jöttek el hozzám, hogy hallgassam meg őket, és
állapítsam meg, melyikük a hülye. Ki kellett ábrándítanom őket, mert pszichológusként nincs
hülyeségdetektorom, és ilyen címkéket amúgy sem szívesen ragasztgatnék senkire.) Mások ezzel
szemben épp azt szeretnék elkerülni, hogy a múlt feltárásával át kelljen értékelniük a
hozzátartozóikhoz fűződő viszonyukat. Egy hölgy például már az első beszélgetésünk alkalmával
kijelentette: azért tart a pszichológusoktól, mert mi mindent az anyákra kenünk, márpedig neki
csodálatos édesanyja van, felejtsem el, hogy róla bármi rosszat fog mondani. A lojalitás, a
családunkhoz való hűség olyan erős parancs lehet, ami akár abban is megakadályoz, hogy reálisan
lássuk mind-azt, ami történt velünk, és képesek legyünk megérteni életünk összefüggéseit. Hadd
nyugtassak meg mindenkit: ez a hozzáállás nem csak a laikusokra jellemző. Egy, segítő
szakembereknek szervezett csoportban egyik alkalommal a szülőktől elszenvedett gyermekkori
sérelmek kerültek terítékre. Felkavaró nap volt. Legközelebb nagy hallgatással indult a csoport,
senkinek sem akaró-dzott megszólalni, míg végül valaki kibökte, mennyire mély bűntudatot élt át,
amiért előző alkalommal „kiadta” a szüleit. Felnőttként is képesek vagyunk úgy gondolni, árulást
követünk el, ha beszélünk gyerekkori fájdalmainkról, ha előhozakodunk a szülő-gyerek
kapcsolatban megélt hiányérzeteinkkel.