Az unitarizmus Amerikában

Az unitarizmus kezdetei Amerikában (1730-1805)

Itt az unit. az ortodoxiától csak két és fél évszázaddal később kezd elválni, minthogy
megalakultak az első antitrinitárius egyházközségek Lengyelországban illetve Erdélyben. Az
amerikai unitarizmus főként amerikai talajból származik és a kongregacionalista
egyházközségekből sarjadzott ki. Ezek a New England-i egyházközségek két ágból
származnak. A plymouthi pilgrim egyházközség és szomszédai szeparatisták voltak.
Legkorábbi tagjaik épp akkor utazgattak Hollandia területein, amikor ott a szocinianizmus
terjedt, s bár a vallásos irányt nem óhajtották követni, a türelmesség holland szelleméből sokat
magukévá tettek, s ezt tanúsították is az 1620 utáni amerikai letelepedésük során. Viszont
Boston, Salem és a Massachusetts öböl kolónia egyházközségeit olyan puritánok alapították,
akik még benne maradtak az angol egyházban. Az anyaországtól távol, mindkét kolónia arra
kényszerült, hogy önálló életet éljenek s így lettek 1629 körül kongregacionalistákká, azaz az
egyházi hatalom a gyülekezetben van, és nem felülről, püspöki irányítással történő.

Ezeknek az egyházközségeknek a hite a legszigorúbb kálvinizmus volt és sok idő telt

el, mire az unitarizmus legparányibb jelei is megmutatkozhattak. A Westminster Confession
dogmáinak elfogadását olyan természetesnek tartották, hogy az új tagoknak sem kellett a
mellett hitet tegyenek, mindössze egy rövid, dogma nélküli fogadalmat kellett elmondaniuk.
Salemben pl. így hangzott: „Egyezséget kötünk Istennel és egymással, s elkötelezzük
magunkat Isten színe előtt, hogy együtt járjuk az Ő útait, amint tetszik Neki magát az Ő
igazságának áldott szavaiban előttünk kinyilvánítania.” Ez annyira egyszerű volt, hogy ha a
felfogások változtak is, akkor sem kellett a fogadalmon változtatni, így ennek alapján nehéz
pontosan megmondani, hol is van a határvonal az orthodoxia és unitarizmus követői között.
Csak amikor az eretnekség(erianizmus, szocinianizmus, unitarizmus) kezdett nagy méreteket
ölteni, hitvallások megfogalmazásán gondolkodtak a kálvinisták. Bármilyen erősnek is
gondolták vallásukat, az Angliából beérkező irodalom már egy nemzedéken belül lehetőséget
adott Kálvin dogmáink a Szentírással való összehasonlítására, s ezzel a hit tágulni és
ingadozni kezdett. William Pynchon írt egy könyvecskét Kálvin helyettes elégtételét támadva
1650–ben, bár elégették és ő visszament Angliába, az arianizmus és árminianizmus (a
kálvinista vélekedéstől bármiben is eltérőt jelenti) hamar felütötte a fejét a kolóniában.

Komolyabbá a XVIII. században kezdett válni a helyzet, amikor az angol egyházban

történő szentháromság-viták híre eljutott egész Massachusetts-ig, és Sherlock, South, Whiston
és Clarke, Tillotson és Emlyn írásai sok olvasóra találtak. A puritán papság vezére veszélyben
érezte az orthodoxia létét, s lépéseket tett, hogy szószékről ne hangozzanak el eltérő
vélemények, több lelkészt is megvádoltak árminianizmussal, s 1750 előtt már több, mint 30
olyanról tudunk, akik el is tértek az „igaz hittől.”

A XVIII. sz. közepe előtt kicsivel vallásos mozgalom indult meg, mely a későbbi
egyházszakadást kirobbantotta. Ez volt a „Great Awakening” (nagy felébredés), a
kereszténység történelmének egyik legnagyobb újjászületése. Ny-Massachusetts-ben
kezdődött, Jonathan Edwards prédikációi nyomán. Nagy hatása volt ezeknek a
prédikációknak, Angliában is felfigyeltek a mozgalomra, s New-England-be hívták George
Whitefield-et újjászületést prédikáló körútra. Nagy tömegek hallgatták mindenütt, 25-40 ezer
körüli áttérést eredményezett a mozgalom, ugyanakkor egy mély vallási fanatizmust,
szűklátókörű elfogultságot és túlzó kálvinizmust. A újjászületés mozgalom képviselőit épp e
miatt már nem igazán kezdték kedvelték, mert a New-England-i papságot és az egyetemeket
ostorozták, nem igazán válogatott szavakkal, főleg liberalizmusukat támadták. A Geat
Awakening ellen sokan fellázadtak, nem engedték át szószéküket ilyen prédikátoroknak, és
sokan fordultak el a szigorú kálvinizmustól. A szentháromságot még nem igazán
boncolgatták, de a helyettes elégtételt annál inkább, az arminianizmus teret nyert s
mindinkább kezdtek a vallásban több egyszerűséget, türelmességet és egyszerűséget keresni.

Egyre többen olvasták a szabadelvű könyveket, s egy névtelen Layman (világi ember) 1756-
ban kiadja Emlyn Humble Inquiry-jét, s mindenkit felhívott, hogy cáfolják meg az áriánus
tanítást a Bibliából, ha tudják. Ez volt az első Amerikában megjelent antitrinitárius mű. Ettől
kezdve több helyről is vannak feljegyzések az arianizmus terjedését illetően.

Ebből az időszakból négy lelkész neve emelkedik ki, akik az új irányzat mellett vertek
tábort.

1. Dr. Charles Chauncey a First Church lekésze Bostonban- vezette az ellenáramlatot

Whitefield mozgalmával szemben. Kedvelt szerzői az angol szabadelvűek, több
áriánussal levelezett, és az örök kárhozat dogmája ellen prédikált.
2. Dr. Jonathan Mayhew, a West Chuch lelkésze Bostonban-minden elnyomás ellen
tiltakozott, „Massachusetts és Amerika polgári és vallás-szabadságának atyja”-ként
nevezték, annyira eretneknek tartották, hogy lelkésztársai felszentelésére sem mentek
el, levelezett áriánusokkal, Kálvin tételeit maró szarkazmussal pécézte ki, a hitvallások
ellen volt, 1753-ban a szentháromság ellen prédikált, majd két év múlva nyomtatásban
 is Isten egysége mellett állt ki. Ő az első prédikátor Amerikában, aki nyíltan vállalta az
új nézeteket, hívei is mellette állottak, így a West Church-öt kell az első olyan
egyházközségnek tartanunk, amely a szentháromságtól elfordult.
3. Dr. Ebenézer Gay, Hingham lelkésze, csendesebb módon terjesztette a szabadelvű
eszméket, ő is a hitvallások ellen volt, a század közepétől már ő sem vallotta a
szentháromságot.
4. Lemuel Briant, Quincy lelkésze, merész prédikációkat tartott, arianizmussal, sőt
szocinianizmussal vádolták, ellenfelei egyházi gyűlést hívtak össze, de gyülekezete
megvédte. Ez volt az első alkalom, hogy egy gyülekezet nyíltan a liberális oldal
mellett döntött

Bár az orthodoxok nem nézték jó szemmel a liberális lelkészeket, nem volt szó
szétválásról, egyszerűen a kongregacionalista egyház két pártját alkották, a konzervatív és a
liberális oldalt képviselve. Az amerikai forradalom egy időre elfordította figyelmüket a
teológiai kérdésekről, inkább a hazafiasság szellemében fejlődekt tovább a szabadelvű
eszmék. Ebben az időben Priestly, Price, Lindsey és más szabadelvű disszenterek politikai
írásokkal majd vallásos művekkel árasztották el a kolóniákat, még jobban terjesztve a
liberalizmust. Eddig nincs egyetlen unitarizmus mellett állást foglaló kongregacionalista
gyülekezet sem Amerikában, az arianizmusnál tovább nem voltak hajlandók lépni. A
forradalom után azonban a bostoni King’s Chapel, mely 1686-ban alapított episzkopális
gyülekezet, lelkész nélkül maradt, s nem volt rá esély, hogy Angliából kapjon újat. Ezért
1783-ban meghívták a James Freeman, világi embert, hogy vezesse az istentiszteleteket.
Samuel Clarke nézetei terjedtek s a hitvallásokat kivették az episzkopális egyház liturgiájából,
ez egy jó kezdet volt Freeman-nek, de még így sem értett egyet mindennel, főleg nem a
szentháromsággal. Elmondta híveinek eltérő véleményét és felajánlotta lemondását, a hívek
azonban arra kérték, hogy előbb ismertesse velük ezeket a más eszméket, s azt a nagy többség
el is fogadta. Később megszavazták Lindsey átdolgozott szertartáskönyvét, s kihagyták
liturgiájukból a szentháromságra vonatkozó részeket és a Krisztushoz intézett imákat is. Így
1785-ben a King’s Chapel, ha nevében nem is, de lényegileg unitáriussá lett. Nem akart
elszakadni egyházától, de nem lévén püspök, aki ilyen hitelvek mellett felszentelte volna,
saját gyülekezete szentelte pappá, így kitagadták az episzkopális egyházból.

Ebben az időszakban Salem-ben is jelentkeztek az unitarizmus jelei. Ez a város Indiával

kereskedett és a keleti emberekkel való találkozások megingatták a salemiekben a kálvini
hitet, az emberi természet romlott voltáról. Az itteni hívek készek voltak befogadni a
szabadelvű prédikálást. A lelkészek nem igazán szerettek a vitatott témával a szószékről
foglalkozni, azonban megnyilvánulásaikban egyértelműek voltak. William Bentley, az East
Church lelkésze szókimondóbb volt, és 1791-ben már nyíltan prédikált unitárius szellemben,
tehát a King’s Chapellel egy időben ez a gyülekezet is unitáriusnak mondható.

1792-ben a portland-i episzkopális templom plébánosa is meg akarta reformálni a

liturgiát, ahogyan Freeman is tette, ekkor azonban gyülekezetében ellenzőkre talált, s kivált az
őt támogató többséggel és unitárius gyülekezetet alapított. Néhány helyen még kezdtek
hasonló szakadások bekövetkezni, a legtöbb lelkész már egyáltalán nem foglalkozott a
szentháromság kérdésével, a Harvard teológusai is nagymértékben unitárius eszméket
vallottak, azonban nyíltan nem igen mertek kiállni mellette. A konzervatívoknak ez persze
nem tetszett s a Great Awakening-hez hasonló mozgalmat indítottak az igaz hit megvédése
érdekében. Azonban kiderült, hogy az első újjászületési mozgalom óta eltelt időszakban
mennyire megbomlott az a bigott rend, ami korábban volt, s ez lendületet adott a szabadelvű
lelkészeknek, hogy belevessék magukat az új felfogás terjesztésébe. Könyveket nyomtattak,
és írtak, énekeskönyveikből kihagyták a trinitárius énekeket és doxológiát. Hozzájárult még a
fejlődéshez az univerzalisták (amerikai felekezet, mely azt tanítja, hogy a megváltás
univerzális) közbelépése, akik támadni kezdték az örök kárhozat dogmáját, s vezetőjük
Hoseas Ballou 1805-ben kiadta a „Treatise on the Atonement”(Értekezés a helyettes
elégtételről) c. munkáját, melyben megtagadta a szentháromság dogmáját.

Cunnecticut államban nem volt akkora sikere az új eszméknek, mert az ottani

gyülekezetek „konszociációkba” (consociation) szervezkedtek és így hatalmukban állt
lemondatni bármely lelkészt az állásáról, aki nem a kálvinista hitet vallotta. Azonban,
Mansfieldben John Sherman lelkészt is le akarták mondatni, mire ő megírta az
antitrinitarizmus első nyílvános védőiratát Amerikában: „One God in one person only” (Egy
Isten csakis egy személyben) 1805.

Pennsylvania-ban angol unitárius lelkész William Hazlitt terjesztette az új eszmét, több

helyen prédikált, könyveket nyomtatott és terjesztett. Philadelphiába 1794-ben érkezett
Priestley, akit, mint nagy tudóst igen jól fogadták, de vallási nézeteivel még nem értettek
egyet, így a Princeton-on kívül nem engedtek át neki egy szószéket sem. De sok
unitarizmusra fogékony embert talált s meghívták, hogy New-Yorkba szervezzen
gyülekezetet, ez nem jött össze de Northióumberland-ban letelepedve fia házában kezdett
istentiszteleteket tartani s gyülekezetet szervezett. A forradalom után sokan érkeztek
Philadelphiába angol unitáriusok s Priestley segítségével megszervezték 1796-ban a
gyülekezetet, amelyben világiak végezték a szolgálatot 1812-ig kisebb megszakításokkal,
majd felépítették Amerika első unitárius templomát.

New-England-ben a forradalom után egyre erősödött a kongregacionalista

gyülekezetekben a szabadelvű irány. Fokozatosan váltak ki a gyülekezetekből a szabadelvűek
és alapítottak új gyülekezetet maguknak, azonban nem volt még éles vita, a két párt békésen
élt egymás mellett, főleg azért, mert a lelkészek nem egyeztek meg semmilyen konkrét
hitrendszerben, csak a szentháromságot nem fogadták el. Ezzel zárult a XVIII. sz.

Az unitárius vita Amerikában (1805-1835)

A XIX. sz. eleje a békés hangulatot megtörte, mert a konzervatívok a liberálisokkal

folytattak vitákat s ennek következménye lett a kongregacionalista egyház kettészakadása,
melyben az unitáriusok saját külön felekezet kiépítésére kényszerültek. Az eddigi békés
együttélés 1805-el ért véget, amikor is a Harvard College-ban túl sok „eretnekséget” véltek
felfedezni a konzervatívok. Ezt a főiskolát a puritánok alapították 1636-ban, főleg
lelkészképzés végett. Több alapítvány is volt a főiskola tanári állásának fedezésére, olyan
kikötéssel, hogy annak betöltője csakis a tiszta és orthodox hitet kövesse. 1803-ban
megüresedett ez az állás és több mint egy éven át üres is maradt, mert a szabadelvűek és
konzervatívok nem tudtak megegyezni a tanár személyét illetően. A szabadelvűek Henry
Ware-t akarták, akit unitarizmussal vádoltak az orthodoxok, de végül 1805-ben többségben
lévén ő került a tanári székbe, majd a rektor és más professzorok is a szabadelvűek közül
kerültek ki. Erre az ortodoxok erős mozgalmat indítottak, melyet a „30 éves háború” néven is
emlegettek, s ennek a vége az lett, hogy az addigi egységes egyház két, egymást állandóan
támadó szektára bomlott.

Dr. Jedidah Morse volt az ortodoxok képviselője, aki megalapította a „Panoplist”

(vértezett) c. folyóiratot, melyben felhívta a szabadelvűeket, hogy nyíltan vállalják nézeteiket.
Ezt persze ők nem tették meg. Dr. Morse ezután Andover-ben teológiai szemináriumot
alapított 1808-ban, mely hogy örökre ortodox maradjon alapszabályokban kötelezték a
professzorokat, hogy minden 5 évben írják alá azt a hitvallást, mely „teljes egészében,
változtatás, elvevés, vagy hozzátevés nélkül ugyanaz kell maradjon.” Később hasonlót
alapítottak Amherst-ben is. A szabadelvűek eltávolítására már 1802-ben megkezdték a
kísérleteket, kiakarták zárni őket az egyházból, majd az állami gyűlésekről is, egyes
lelkészeket nem szenteltek fel, és erős szabadelvű- ellenes beszédeket tartottak mindenfelé.
Egyes egyházközségek hitvallások elmondatásával próbálták kizárni a nem kálvinista hitű
tagjaikat, de minden esetben újabb és újabb szakadások következtek be. Freeman-en és
Bentley-n kívül azonban, néhány megnyilvánulást leszámítva nem igazán nevezhetők
lelkészek vagy gyülekezetek nyíltan unitáriusaknak, bár már 1812-re százra tehető a számuk.
Ezek azonban csak néha prédikáltak a szentháromság ellen, azt tudták, hogy nem kálvinisták
már, de elhatárolódtak még az unitárius megnevezéstől, amit eretnekségnek neveztek. Dr.
Morse folyamatosan felszólította őket, hogy valljanak színt, de nem tették, mert nem szerették
a vitákat és a kongregacionalista egyházon belüli jogaik alapján ők egyszerűen a szabadelvű
vonalat kívánták képviselni.

Időközben Londonban Belsham kiadta Lindsay életrajzát, amelyben a New-England-i

unitarizmusról is beszámol. Ezt az írást Dr. Morse felfedezi és nyilvánosságra hozza, azzal
vádolva a szabadelvűeket, hogy eltitkolták hitfelfogásukat és arra buzdította az ortodoxokat,
hogy váljanak el tőlük, mert Krisztus istenségét tagadók nem lehetnek keresztények. Sok
szabadelvűben felháborodást keltett az unitarizmus vádja, de nem igazán tudtak tenni ellene,
rájuk ragadt. Ekkor lépett színre William Ellery Chaning, a Federal Street Church lelkésze,
aki az akkori bostoni szabadelvűek kedvelt és tisztelt vezetője volt. Ő azt tartotta, hogy
Krisztus bár Istennél kisebb, messze az emberek fölött állott, bűntelen volt s ezért a vallásos
bizalom és szeretet tárgya lehet- áriánus felfogás. Ő nyílt levélben védelmezi a
szabadelvűeket: beismeri, hogy elvbarátai nem vallják a szentháromságot, s hogy ebben az
értelemben unitáriusok, de jobban szeretik a szabadelvű, racionalista vagy egyetemes
keresztény jelzőket. Priestley és Belsham nézeteit nem vallják, de az sem lenne bűn. Eddig
sem titkolták nézeteiket, mindenki tudta mit hisznek, de szószékről nem hírdették, mert nem
tartották azt helyesnek, s ők nem akarnak szakadást, s főleg nem azt, hogy mint nem
keresztényeket kirekesszék az egyházból.

A vitát másik oldalon Dr. Worchester, Salem egyik lelkésze folytatta, s leszögezte, hogy
már olyannyira nagy a szakadás, hogy mindenképp meg kell válnia egyiknek a másiktól. A
vita fél éven át tartott, eredményeképp a Massachusettsbeli szakadék állandósult. Az
ortodoxok elszántabbak lettek, az unitáriusok (ezentúl már így nevezik őket) pedig felhagytak
a hallgatással. Az ortodoxok próbálkoztak ún. konszociációk létrehozásával, hogy
lemondathassák a lelkészeket, de nem jött össze. Ezen túl egyre jobban ügyeltek, hogy ne
cseréljenek szószéket unitárius-gyanús lelkészekkel, s bár törvényileg még egy egyház
zászlaja alá tartoztak, egyre inkább eltávolodtak egymástól. Két döntő esemény játszott
szerepet a szakadás megpecsételésében: 1819 Chaning Balthhimore-ban mondott beszéde és a
Dedham-ügyben hozott 1820-as határozat.

1. Chaning bár békeszerető volt, nagyon megelégelte a sok támadást s ennek hangot is
adott 1819-ben, amikor felkérték a baltimorei egyházközség új lelkészének, Jared
Sparks beiktatásán való beszéd tartására. Itt nyíltan támadta az ortodox nézeteket és
védelmezte az unitarizmust. Amerika szerte nagy olvasottságra lelt ez a beszéd. Ebben
a vitában sok meghasonulás történt egyházon, családokon belül és kérdéssé vált, hogy
kié legyen az egyházi ingatlan egy különválás esetén.
2. A Dedham-ügynek is épp ez volt az alapja. 1818-ban megüresedett a lelkészi állás és
az egyházközség kettő az egy arányban szabadelvű lelkészt akart választani, a
„church” nagy kisebbségben levő tagjai ez leszavazták. Ekkor a többség külön vált s
új egyházközséget alapított s a vagyont magával vitte. Ebből per kerekedett, melyben
1820-ban az a döntés született, hogy a különváltak semmire sem jogosultak, a helyben
maradottaké minden, nem számít a többségi-kisebbségi arány.

Ez nagy veszteséget okozott az ortodoxoknak. 81 esetben váltak külön több mint 4000-en s az
így elvesztett vagyont 600.000 dollárra becsülik, plusz a templomok, melyek a visszamaradó
szabadelvűek birtokába kerültek. Néhányszor a szabadelvűek direkt rákényszerítették az
ortodoxokat a távozásra, de legtöbb esetben a lelkészek személye miatt váltak külön. Voltak
esetek persze, amikor az unitáriusok váltak ki és alapítottak más gyülekezetet. A vita végére
Massachusetts kongregacionalista gyülekezeteinek több mint egyharmada unitárius volt.

A különválások 1840-ig folytatódtak, de a legtöbb a két említett eset után történt közvetlen.
Massachusettsben a győzelem kissé a fejükbe is szállt a szbadelvűeknek s inkább
kényelmesen hátradőltek, mintsem tovább haladtak volna előre. Úgy gondolták, ők megtették
a tőlük telhetőt s az egész ország csak úgy magától úgyis unitáriussá lesz. Az ortodoxok egy
ideig bénultak álltak az unitárius győzelmek láttán, de 1823-ban Dr. Lyman Beecher
újjászületési mozgalmat kezdett ismét, amelynek eredményeképp az ortodoxokat felélesztette
és nagyon sok, hitükben még ingatag szabadelvűt visszacsábított a kálvinista vallásba.

Az unitarizmust elfogadókat kizárták minden szervezetből, így kérdéssé vált egy új szervezet
megalapítása. 10-12 a Harvard Divinity School-ból kikerült friss lelkész kezébe vette az ügyet
és Chaning templomának sekrestyéjében 1825-ben megalapították az Amerikai unitárius
Társaságot (American Unitarian Association). Bár kevesen támogatták kezdetben a
Társaságot, mégis nagy erőfeszítéseket tett: unitárius irodalmat terjesztett, missziói munkát
végzett, megszervezte a „Sunday School Society”-t stb. Az alacsony támogatottság abból
adódott, hogy az idősebb nemzedék félt az új felekezeti szervezkedéstől.

Közben az ortodox Beecher újjászületési prédikációit nagy lelkesedéssel fogadták, 1823-ban

Bostonba kapott lelkészi állást, s onnan támadta az unitarizmust: „az unitarizmus vallásos
buzgóságot csökkentő, vallásos szokásokat elhanyagoltató s az erkölcsi korlátokon könnyen
felülemelkedő hatással van a követőkre”. A Biblia ihletéséről addig vallott nézeteik változása
miatt hitetleneknek nevezték őket, az univerzalizták nézetének elfogadása miatt pedig azzal
vádolták őket, hogy az örökké tartó bűnhődés hitelvének elvetésével az embereket a bűnre
csábítják. (A korai univerzalisták, minden jövőbeni büntetés lehetőségét tagadták, eleinte
trinitáriusok voltak, de később elvetették a szentháromság dogmáját, de egy egész
nemzedékcsere telt el míg az unitáriusok közeledni kezdtek hozzájuk és elfogadták az örök
kárhozatot tagadó nézetüket.)

Chaning újból színre lépett, 1826-ban New-Yorkban tartott beszédében összehasonlította a két
felekezetet, kimutatta, hogy az unitárius kereszténység igenis előmozdítja a vallásosságot s a
helyettes-elégtétel ortodox dogmáját ekasztófához hasonlította, melyet a világmindenség
közepén állítottak fel az egy isten kivégzésére. A vita folyamatosan fokozódott, sokan váltak
külön gyülekezetekké, merthogy még mindig egy helyre tartoztak. A vita újabb fordulóját az
jelentette, hogy az ortodoxok azzal vádolták az unitáriusokat, hogy bár alig vannak, mégis
minden hivatalba befészkelték magukat. Chaning újból szót ragadott 1830-ban s megtartotta a
„Spiritual Freedom” c. értekezését, amelyben az „eretnekeket” elnyomó ortodoxiát új
inquizíciónak nevezte.

A két felekezet közti szakadás a békülés reménye nélkül véglegessé vált. Az unitáriusok 125
egyházközséggel, az ortodoxok 400-al rendelkeztek Massachusettsben. Az ortodoxok észre
sem vették, hogy ők maguk is mennyire eltávolodtak saját igaz hitüktől, az unitáriusok is
eltértek már az eredeti álláspontjuktól. Így az ortodox- vita a véghez ért, de hátra volt még a
saját házuk tájának kitakarítása.

Az Amerikai unitarizmus meg akarja találni önmagát: belső viták és fejlődés (1835-1865)

Megvolt az Unitárius Társulat, de alig haladtak előre, kevesen adakoztak, elkényelmesedtek a

viták lezárta után. Sem a gyülekezeti élet, sem pedig a hitbeli fejlődés nem látszott meg
rajtuk. Míg az ortodoxok gyülekezeteik javára bőkezűen adakoztak, addig az unitáriusok
csupán minden más emberbaráti célra tettek adományokat. A Társulat többnyire olyan
irodalom kinyomtatásával és terjesztésével éltette a lángot, amelyre vágytak az emberek és
szívesen olvasták, s amelyek szellemiségét szószékről még mindig keveset hallották. Mikor a
költségvetés megengedte nyugat és dél missziói tevékenységre küldtek lelkészeket, akik
felmérték, hogy a New-England-ből kivándoroltak közt jó talaj ígérkezik a szabadelvű
eszmék befogadására. Azonban keveset tudtak erre fordítani, és igazából lusták is voltak erre
a keleti unitarizmus hívei. A gyülekezetek száma mégis növekedett, 1840-re a korábbi 120
egyházközség 230-ra gyarapodott. Az ortodoxoktól eltérő gondolatrendszer fejlődése azonban
még a felekezeti szervezkedésnél is lassabban indult meg. Sokan még mindig csak egy
szabadelvű szárnynak tekintették magukat és féltek a túlzott liberalizmustól, ezért egy olyan
ortodox unitarizmust szerettek volna rendszerbe foglalni, ami eltért a kálvinizmustól. Bár a
józan észt a Szentírás magyarázatánál fontosabbnak tartották, a Szentírásnak magának
azonban csaknem az ortodoxoknál is nagyobb tekintélyt tulajdonítottak.

Szerencsére a fiatalabbak körében egyre nőtt az igény a hitrendszer tovább fejlesztésére

néhány ortodox dogma tagadásánál. Nagy hatást értek el az angol Coleridge és Carlyle írásai,
amely transzcendentalizmushoz vezetett. Fellázadtak a külső tekintélyek, valamint a
gondolkodás és a cselekvés régi hagyományai ellen, megelégelve a társadalmi helytelenségek
uralmát, mindenféle reformokba kezdtek: emberbaráti célok, nép-nevelés, nők egyenjogúsága,
kommunizmus, szövetkezeti mozgalmakat kezdtek, és ők vezették be Amerikába a Biblia
modern kritikáját. A transzcendentalisták kijelentették, hogy a vallásos igazságok
elnyerésében nem vagyunk a csodákra vagy a Bibliára vagy Jézusre sem utalva, mert az
ember önmagában vallásos lény. csak nyitva kell tartanunk a lelkeinket, hogy befogadják,
amit Isten tanítani akar nekünk vallásos intézményeinkben. Jeles képviselője Ralph Waldo
Emerson volt, aki mint az irodalom és bölcsészet művelője vált ismertté, de néhány évig maga
is unitárius lelkész volt. 1838-ban a Divinity School frissen végzett diákjai előtt tartott
beszédében a transzcendentalizmust boncolgatta s arra hívta fel a diákok figyelmét, hogy ne a
múlt személyei és eseményei köré építgessenek, hanem keressék a vallás igazságait saját
lelkükben s azt prédikálják majd híveiknek. Szavait sokan örömmel fogadták, köztük
Theodore Parker is, de az öregebbek veszélyt láttak benne. Az a kérdés merült fel, hogy vajon
egyáltalán keresztény-e Emerson, vagy panteista, vagy ateista, beszéde ellensúlyozására
kijelentették, hogy nem vallja véleményét az egész felekezet, sőt.

Egy év múlva Andrew Norton professzor is Emerson ellen szólalt fel, s kijelentette, hogy a
csodák képezik a kereszténység fundamentumát, s aki ezekre támad, az a gyökerekre veti a
fejszét. Emerson nem kívánt reagálni, de megtette helyette más. T.P.
Theodor Parker, 1810-ben született, szegény családból, munka mellett végezte a Harvard
College-ot, majd tanítani kezdett, s közben Dr. Beecher istentiszteleteit hallgatta, mely
megerősítette benne az unitárius hitet, így elvégezte a Divinity School-t és lelkész lett West
Roxbury-ben. 1841-ben South Boston lelkészének a beiktatásán mondott beszédével
emelkedett ki az ismeretlenségből, címe: „The Transient and the Permanent in Christianity”
(A múló és maradandó a kereszténységben). Hatalmas vihart váltott ki beszédével, mely
nyíltan transzcendentalista: Azt bizonygatta, hogy a kereszténység igaz voltát nem a csodák
bizonyítják be, az önmagában is biztos. A maradandó elem benne Jézus tanítása, mely akkor
is érvényes lenne, ha bebizonyosodna, hogy Jézus maga nem is élt soha. Mindezt
nagyközönség előtt mondta el, míg Emerson a maga transzcendentalizmusát csak lelkészek
szűk köre előtt tárta fel, sőt Parker végig egy olyan szarkasztikus és tiszteletlen nyelvezetet
használt, ami sokak felháborodását és megbotránkozását keltette. Mindezek ellenére az
unitáriusok körében elsimult volna ez a dolog, azonban 3 ortodox lelkész is hallotta ezt a
beszédet, feljegyezték a meredek részleteket s nyomtatásba adták, a konzervatívabb
unitáriusok visszacsábítását remélve. Felszólították az unitárius lelkészeket, hogy véleményt
nyilvánítsanak Parker beszéde mellett vagy ellen. Természetesen legtöbben elhatárolódtak,
nem cseréltek vele többé szószéket, nem is köszöntek, kezet sem fogtak vele, s mindenhonnan
megpróbáltál kizárni. Néhányan, akik mégis szószéket cseréltek vele, súlyos
következményekkel számoltak. A világiak közül azonban sokan támogatták, s teret adtak
neki, Bostonban kibéreltek egy nagy termet, hogy ott prédikálhasson, majd ebből gyülekezet
alakult. A média bár folyton ellene dolgozott, mégis egyre többen hallgatták, kb 3000-en. Az
istentiszteleteken kívül előadásokat is tartott, radikálissá változott, de nem lett etől kevésbé
vallásos. Fáradhatatlan munkája betegséget hozott. Ezt az ortodoxok szó szerint ünnepelték s
minden nap déli egy órakor egyesített imádságban kérték Istent, hogy a nagy „hitetlent”
semmisítse meg. 1860-ban európai útja során Firenzében halt meg.

Halála után az unitáriusok értékelni kezdték munkásságát. A vita melyet elindított

tovább folyatódott, de azzal a kérdéssel egész pontosan, hogy mi a lényeges a
kereszténységben és ki nevezhető kereszténynek. Ezt nevezték később a „Radical
Contoversy”-nek, amely 20 éven át tartott és csak a polgárháború kitörése vetett véget ennek.
Az unitáriusok még mindig ott tartottak, hogy inkább foglalkoztak az ortodoxok általi
elismeréssel-keresztényi minőségben, mint saját belső dolgaikkal.

A felekezet lassan gyarapodott. Az Unitárius Társulat missziói munkáját nagyban nehezítette

sok egyházközség megvont támogatása, akik konzervatívokként nem akartak radikálisokat
támogatni. 1854-ben azonban sikerült újabb bevételre szert tenniük, s az addigi nyomtatott
füzetek helyett könyveket kezdtek nyomtatni és terjeszteni, s a külmisszióra is nagy
lehetőségek adódtak. Így alapítottak gyülekezetet Calcuttában, ill. Minnesottában a Chippewa
indiánok közt. Ebben az időben újabb kivándorlás indult meg New-England-ből, immár a
nyugati államok felé, így ott is számottevő sikereket értek el a misszionáriusok. Milwaukee,
Detroit, San Fransisco…Kansas-ben az első rendes lelkész és az első templom unitárius volt,
Pennsylvania államban pedig 1844-ben megalapítják a Meadville Lombard Theological
School-t. Délen a rabszolgaság miatt nem igazán tudtak gyökeret verni, s az addigi
gyülekezetek nagy része is elpusztult a polgárháború alatt.

1859-ben 250 gyülekezet volt, melyből még mindig csak 100 támogatta a Társulatot,
sokan arra hivatkozva, hogy nem díjazzák a missziós tevékenységet, mellyel az unitarizmust
közönségessé teszik a világ számára. A polgárháború adta meg a talajt a konzervatívok és
radikálisok egységének, mert végre egy olyan ügy mellett viaskodhattak, amellyel mindkettő
egyet értett s ez a hazafiasság volt. Tábori lelkészeket küldtek a harctérre, vallásos irodalmat
terjesztettek közöttük, s ezek mind hozzájárultak a felekezet későbbi gyarapodásához.