Professional Documents
Culture Documents
Kiszely Istvn Az Smagyarok Konyhja
Kiszely Istvn Az Smagyarok Konyhja
AZ ŐSMAGYAROK KONYHÁJA
Egy nép ételkultúrája éppúgy hozzá tartozik, mint néprajza, zenevilága, hitvilága,
nyelve vagy testalkata. Kövi Pál írja. "A népi muzsikához és a népdalkultúrához hasonló
érték és páratlan művelődési kincs rejlik a gasztronómiában. Ezt a kincsesbányát fel kell
tárnunk, alá kell szállnunk a mélyére, mert minél mélyebbre hatolunk benne, annál
magasabbra jutunk a tudás és a szellem dolgában". A magyar konyháról sok korabeli és
későbbi adattal rendelkezünk. Ennek oka, hogy ételeink egészen más jellegűek voltak - és
ma is azok -, mint Európa más népeié. A másik ok ősi étkezési szokásainkban gyökerezik,
amelyek a mai napig megmaradtak. Már Anonymus is arról tudósít, hogy őseink minden
győzelmüket napokig tartó evéssel-ivással ünnepeltek meg, sőt a lakomára az is elég ok volt,
hogy megpillantsák óhajtott otthonukat, a Kárpát-medencét. Anoymus "aldomas"-t ír; a
lakomát a magyarok sokáig "áldomásnak" nevezték, amely szóban benne van az "áld" ige,
amely az ünnepi alkalmat jelzi. Európa minden népének feltűnt a magyarok étel-ital bősége; a
magyarok evés-ivását a Nyugat ma is felháborító prédálásnak tekinti. Európa ugyanis a
magyarok honfoglalása idején igen szegény volt, több helyen éhínség pusztított, a Kárpát-
medencét viszont mindig a bőség és a jólét jellemezte. Ehhez járult hozzá őseinknek sok állata
és fejlett földművessége, ami növelte ezt a bőséget. Egy Európát beutazó dominikánus
szerzetes írta a középkorban, hogy "a magyar királyságot régente Moesiának és Pannóniának
nevezték. A Moesia nevet az aratás eredményétől kapta, mivel gazdag aratásban bővelkedik,
Pannóniának pedig a kenyér bősége miatt nevezték el. Legelőkben, kenyérben, borban,
húsban, aranyban, ezüstben bővelkedik ez a föld, halakban pedig minden szomszéd országnál
gazdagabb".
Az áldozati étkezés jelképesen közös ima, közös áldozás volt, amelyek keresztül a résztvevők
kérték az ősök és az Ég Ura segítségét és áldását. A földi élővilágnál a növények és az állatok
közötti harmónia megteremtése volt a cél, ezért a feláldozott állat apróra vágott húsát
összefőzték apróra vágott zöldségekkel és füvekkel. A kapcsolatot a tűz és a víz szimbolikáján
keresztül biztosították. A főzés a harmónia konyhatechnikáját jelenti, hiszen ennek során
többféle alkotórészt főzünk össze, amelynek eredményeként új ízeket nyerünk. A sütésnél
viszont az történik, hogy az adott alapanyagot megjavítjuk, hiszen a hús nyersen nem mindig
ehető. Mindez azt jelenti, hogy a főzésen alapuló civilizációk az ellentétek elsimítását, a
harmónia kialakítását tűzik ki célul. Az ősi kínai szimbolika a fehér és a fekete, a két ellentét,
a világosság és a sötétség együttes létét jelképezi és a harmóniájukat szeretné megteremteni.
Ám nem létezik tökéletes világosság és teljes sötétség, mint ahogy kizárólag jóról és rosszról
sem lehet beszélni. Az ellentéteket tehát ki kell egyenlíteni és létre kell hozni a harmóniát. A
sütés filozófiája eltérő; a kizárásos elvet alkalmazza. A feketét fehérré, a rosszat jóvá akarja
alakítani.
A hunok ételeiket kővel, fémmel és nyolc féle vízzel főzték. Az ételek elkészítésénél fontos
szerepe volt a víz minőségének (forrásvíz, folyóvíz, esővíz, patakvíz, tengervíz, stb.).
A pörkölt első leírását Szemacsien közölte a Kr. előtti II. században, amikor leírja a hunok
áldozati ételét a "keng"-et. Leírása szabad fordításban így hangzik: "Végy tüzesre hevített
öntöttvas vagy bronz üstöt, és amikor az olyan forró, hogy a belecsepegtetett olaj azonnal
gőzzé válik, dobjad bele a zsírjával együtt fölaprított disznóhúst vagy a faggyújával együtt
apróra vágott birka húsát apróra vágott hagymával. Amikor ezt beledobjuk a forró üstbe, a
nagy hő hatására hirtelen kiolvadó zsír vagy faggyú megpörköli a hagymát és a húst". A
"vegyes kenget" eleinte gabonával, zöldséggel főzték és ízesítőül bazsarózsa szirmokat,
liliomfa virágbimbóit, szójaszószt és sózott babot tettek, később ezt a pörkölt-alapot
mindenféle zöldséggel (hagymával, borsóval, sárgarépával, salátafélékkel) és fűszerekkel
(borssal, gyömbérrel stb.) ízesítették, a későbbi időkben tésztát is főztek hozzá. Ezen ételnek a
megnevezése a későbbiekben "sűrű húsleves húsdarabokkal és zöldséggel" nevet viselte. A
"ta-keng" ("gulyás") ehhez hasonló, de sok lével feleresztett áldozati étel volt a
hsziungnúknál. A ta-kenget eleinte nem fűszerezték, hogy megbecsüljék tiszta egyszerűségét.
A későbbiekben azonban marhából, szarvasból, szopós malacból, kutyából, vadkacsából,
fácánból, baromfiból is készítették, és erős fűszereket adtak hozzá. Ismerték és sok ételhez
használták a különböző gombákat.
Mindkét ételnek - a kengnek és a ta-kengnek - elkészítési edénye az áldozati üst volt, amelyet
eleinte bronzból, öntöttvasból, később rézből és kerámiából állítottak elő. A belső-ázsiai üstök
nagy fajhőjűek, igen keskenyek és magasak voltak, minek következtében melegítése kevés
tűzet igényelt; a tűz lángjai körbe nyaldosták az üst szinte egész felszínét, így az ételek nem
égtek oda. A lovas népek hitvilágában az üst fontos szerepet játszott. Először is "szent
területet" (uduk-ot) jelentett, mert bármi, ami belekerült megszentelődött. Az üst egyesítette
az öt alapelemet és az üstben készített étel jelképezte az újjászületést és az átváltozást; az
üstben csak főzni lehetett. A belső-ázsiai "lapos-gombás fülű" 100 literes hun üstöknek
tökéletes mása a Kárpát-medencéből is származik (pl. Törtel-Czakóhalmán 1982-ben "ujgur
feliratos" üstöt találtak), ami ezen főzéstechnikának továbbélését és azt igazolja, hogy ezeket
a nagy üstöket csakis állandó szálláshelyen használhatták. A belső-ázsiai üstök szerepe a
magyar népmese-világba is átment. "A török és a magyar népek világfájának ágai között a
Nap és a Hold tartózkodik, s amelynek a fordított üst formájú eget tartják fenn".
A belső-ázsiai konyha egyik felfedezése a "laska", vagyis a metélt és kézzel nyújtott tészta,
amelyet a kínaiak előbb "ping"-nek (süteménynek), majd később mien-nek neveztek. A
tésztának sokféle fajtáját ismerték: a laskát, a gőzölt cipót és a szezámos tésztát. A vízben főtt
tészta a Kr. utáni II. században olyan népszerű volt, hogy még a kínai császárnak is ez volt a
fő étele és utcai árusítását is feljegyezték. A belső-ázsiai népek "süteményeiről" nem igen
rendelkezünk adatokkal. A mézet ismerték és szeretettel fogyasztották, számos édességet
ízesítő fűszert is ismertek és kereskedelem útján hozzájutottak (szerecsendióhoz,
szekfűszeghez, fahéjhoz, vaníliához stb.). A mézből másodsorban méhsört (méhsert)
készítettek és viaszát ötvösmunkáknál használták fel. A belső-ázsiai kemencék harang-
alakúak voltak; ezekben készítették - és ma is készítik - sajátos ételeiket. A "sódz" marha-
vagy jak-hús sóval és saját levében lezárt edényben "dunsztolt" húsnak minden fűszer nélküli
főzete, amely afféle alapanyagnak számít¸ ebből sokféle ízesítéssel különböző ételek
készíthetők.
A húsokat leginkább apró darabokra vágva füvekkel, illatos gyökerekkel, szárított túróval és
zöldségekkel szeretik összefőzni, mert a Tengri-hit szerint az állatoknak is meg kell adni a
kellő tiszteletet. Az így elkészített ételeknek nagy része bő leves. Cey-Bert Gyula a jugarokat
"a levesek népének" nevezte. Egyik legfinomabb csipetkés levesüket "szemesnek" hívják.
Leveseikbe néha tört piros paprikát is használnak (ez az apró piros paprika ázsiai és nem
amerikai eredetű!), de az igen erős ízeket bizonyos gyömbérrel érik el. Fontos ünnepi ételük a
főtt birka vagy marha. A kis darabokra vágott húsokat póréhagymával együtt puhára párolják,
majd friss fokhagyma és más fűszerekkel fogyasztják (a Selyem Út mellett élő jugarok
mindenféle "keleti" fűszert is ismertek és használtak). Híres lakodalmas ételük a káposztás
birkapörkölt; a felvágott vöröshagymát zsírban vagy olajban megpirítják, hozzá pirítják a
disznóhúst és a feldarabolt káposzta-leveleket. Esetenként tárkonnyal vagy kakukkfűvel, apró-
paprikával vagy gyömbérrel fűszerezik. Hurkáik nancsa néven szintén ízletesek. Ezt
feldarabolt friss birkahúsból készítik, amelyet tárkonnyal, fokhagymával esetenként
vöröshagymával, birkavérrel és kevés liszttel kevernek össze. A birkahurkát főzik, és melegen
tálalják. Kedves ételük az aludttej és a joghurt; a tehén- és kecske- és más tejnek ezt a
formáját annál is inkább fogyasztják, mivel nem lévén tej-emésztő enzimjük, a tejet csak
bontott állapotban tudják fogyasztani. A juhtejből túrót, sajtot, zsírként használt vajat és írót
készítenek; a vajat köpüléssel állítják elő.
Őseink elsődleges itala természetesen a tiszta víz volt, kedvelt italai közé tartozott a bor,
amely elkészítési módjának technológiáját még Belső-Ázsiából hozták magával. A zsírosabb
ételekhez 1-2%-os alkoholtartalmú erjesztett ló- (kumiszt) vagy birkatejet ittak, kedvelt italuk
volt a kölesből - esetleg a búzából - készült sör, a "boza". Ez utóbbi ősi ismeretéről többek
között a "komló" és a "sör" ősi szavunk is tanúskodik. A hunok sörkészítéséről már Priszkosz
rhétor is tesz említést: "Kaptak a minket kísérő szolgák is kölest, árpából készült italt, amelyet
"kámnak" neveztek" (kám-kamosz a bizánci komlózott árpasör neve).
A magyar konyha még a XX. század elején Európában elsőnek, a világon a kínai és a thai
konyha után harmadiknak számított; ma már az első tíz között sincs. Ennek oka az, hogy
egyre nagyobb mértékben vesszük át a mieinkénél sokkal alacsonyabb szintű "európai",
netán "amerikai" ételeket, amelyek ősi ételkultúránk lealacsonyítását okozza és ősi, még
nemrég élő hagyományaikat veszi el.
http://istvandr.kiszely.hu/ostortenet/035.html