Tomory Zsuzsa

ŐSISÉGÜNK LELKI BIZONYÍTÉKAI

Tanulmányaimban számtalanszor kitértem arra, hogy népünk rokonításakor a nyelvi és

műveltségi elemeken túlmenően első sorban a lelki rokonságot kell keresnünk. Ha ezt
megtaláljuk, biztos talajon állva megtaláljuk a rokonság egyéb kellékeit is.

Gyakran halljuk, olvassuk, hogy hazánk magányosan, s meg nem értve éli kárpát-
medencei életét. E magányt leggyakrabban egy Ázsiából betolakodott, idegen, kezdetleges
nép beilleszkedni nem tudó természetének tekintik a történészek, valamint jelen korunkat
meghatározó vezetők és szervezeteik, különböző érzelmi árnyalattal és hőfokkal. E
magyarázatok eredőjébe kevesen voltak hajlandók belenézni, s ezen kevesek is általában
megtorpantak állítólagos “műveletlen keleti gyökereink” elfogadásánál még akkor is, amikor
a napnál világosabban látták azt, hogy műveltségünk évezredeken át toronymagasan állt az
európai népeké felett.

Mára már közhely számba megy, de mégis megemlítek néhány ilyen, a műveltség
anyagi körébe tartozó különbséget: Őseink még vándorútjaikon is használtak összehajtható
fürdőkádakat akkor, amikor Nyugaton még Szent Erzsébet korában sem ismerték a ennek
mibenlétét. Tiszta gyolcs alsóneműket használtunk akkor, amikor a Nyugat jó néhány népének
(l. rómaiak, germánok, stb.) még szabott felső ruhájuk sem volt. Őshazájukba visszatérő
őseink díszes, szabott ruháikért a római pápa megrovásában részesültek “hivalkodásuk” miatt.
Jász harcosaink pikkelypáncéllal védték még lovaikat is akkor, amikor a germánok tüskével
erősített laza köpenyt használtak, csizma helyett kezdetleges saruval, vagy mezítláb mentek
csatába. Mindezt nem lenézésként, de a tények feltárásaként hozom fel. Földművelés és
államszervezés terén századokkal előztük meg szomszédjainkat. A magyar központi hatalom
és vármegyerendszer megszervezése után 800 éves késéssel vált valóra az olasz és német
hercegségek egyesítése és a központi hatalom kialakításának kezdetei.

Ismételten hallottunk és hallunk ma is híres magyar vendégszeretetünkről,

becsületességünkről, népi bölcsességünkről, művészi hajlamainkról, s még számtalan, magas
lelki tartalmat megkövetelő tulajdonságunkról. A bennünket ázsiai nomádokként kezelt és
lenézett, valamint nemzeti tulajdonságainkat számbavevő és csodáló, nyugatiak által alkotott
ezen két világkép nemhogy nem támogatja egymást, de szöges ellentétben van egymással.
Ezen ellentétes szemlélet műveltségünk nem ismerésének, vagy ellenséges
félremagyarázásának eredménye.

Nyelvünk fejlettsége ősnyelv voltát bizonyítja. Ásatásaink kárpát-medencei folyamatos

műveltség létezéséről adnak hírt. Népművészetünk rég letűnt korok állatvilágának,
építkezésének, s főleg lelkiségének tanúja olyan gazdagsággal, amilyen sehol a világon nem
létezik. Nemzetközi népművészeti kiállításokon figyelhetjük meg, hogy a kiállított, Európa
népművészetét képviselő tárgyak összessége nem teszi ki egy magyarországi járás
népművészeti termékeit. Ha csak a Sárköz, vagy Kalocsa népművészeti tárgyait akarják
elhelyezni a kiállításon, már ezek befödik a falakat, a kiállító asztalt, s folynak le a padlóra, a
kijelölt hely legkisebb zugát is szépséggel töltve meg. Az idegenek ilyenkor majdnem
ellenségesen nézik az előttük feltáruló mesevilágot, s fordulnak saját világuk gyér
termékeihez, mert nem tudják felfogni azt a többletet, melyet műveltségünk tár eléjük.
 Ugyanez áll lelkünk hangja, dalaink kimeríthetetlen gazdagságára, népmeséink ősi
kincseket rejtő valóságára. Az időt nem lehet megcsalni, s műveltség kialakításához idő kell.
Még hozzá békében, letelepedett biztonságban eltöltött idő, amikor a lélek rezdülésére fel
tudunk figyelni, tanítását meg tudjuk őrizni, s azt tovább is tudjuk adni gyermekeinknek.

A békés fejlődés iránti akarat európai szomszédainknál nem található, ahol a

háborúzások, véres forradalmak dicsőségnek számítanak, s mennyországaikban önmaguktól
csendülő harangok szava helyett töretlen kegyetlenséggel folytatódik a csatazaj. A példának
elénk állított francia forradalom borzalmai, a rabszolga-kereskedések, késői
boszorkányégetések, az indiánok majdnem teljes kiirtása a nyugati műveltséget dicséri.

Hazánkba betörő idegenek ellen folytatott önvédő háborúk idején is igyekeztünk

kialakítani családnyi békeszigeteket, ahol a szellem szabadsága és békéje mindenkor
érvényesülhetett. Idegen látogatók ezért emlegetik gyakran, hogy amikor Magyarország
területére érkeznek olyan érzés fogja el őket, mintha hazaérkeznének. Elcsendesednek, jól
érzik magukat a békés, lelket ringató környezetben. Ha tudatosan nem is, de lelkük mélyén
felismerik az igazságot: valóban hazaérkeznek ilyenkor, népek édesanyjához,
Magyarországhoz.

Addig, amíg a világ elnyomott népei robbantgatásokkal, s az erőszak egyéb fegyvereivel

igyekeznek jogot szerezni maguknak, népünk a türelem, a hit és szellem erejében bízva akarja
jövőjét biztosítani. Ezernyi csalódás után is tovább remél, s hiszékenységük éppen olyan
közismert, mint vendégszeretetük, idegent ápoló, felemelő tulajdonságuk. Békés
természetünket még az irántuk ellenséges érzelműek is elismerik. Példa volt erre a
közelmúltban amikor egy román gép lezuhanásakor, egy amerikai újságíró megkérdezte a
hivatalosokat: talán magyar terror áldozata volt a gép? A kérdezett román tisztviselő a
legnagyobb meggyőződéssel azt válaszolta, hogy a magyarok ilyent nem tesznek.

Honnan származik népünk e minden áron békét teremtő tulajdonsága? E kérdésre

választ, bármilyen hihetetlen is, az ősi Csodaszarvas regében kapunk, melynek történetei a
csillagvilágban íródnak, s képei a teremtést hozzák emberközelbe. Magyar Adorján e címet
viselő tanulmánya elmondja, hogy e rege ősalakja kezdetben Magorról beszélt, aki Isten
teremtő erejének földi megjelenítője volt. Ő hozta el e földre az életet, ősemlékünk szerint a
Csallóközi szent szigetre, mely a jövendő emberiség bölcsője volt. Magor gyermekei, a
magyarok – e név népünk szótárában embert jelent – a teremtés folyamatát képviselték, mert
másként nem tehettek: ezzel a hivatással indította őket útnak a Teremtő. Az ős teremtés, a
fény teremtése pillanatában, születésünkkor, rombolás még nem volt. Az újszülött ember
a teremtés ezernyi jóságára, szépségére csodálkozott, s ezt képviselte egész életében.
Első, érzelmi nyelvünk egy magánhangzóból álló szavai az Istenre emlékezés ujjongásával
adták hírül létét. Ezt az őshivatást töltjük be ma is, mi magyarok. Ezért tudjuk lelkünk
legmélyén is, ha népünk elpusztul, elpusztul az alkotás, a fenntartás szent hivatása, s elpusztul
az emberiség. Első elindulásunk óta folytatjuk harcunkat a jóság diadaláért a lélek és eszme
birodalmában.

Az ős teremtést követő korokban született meg a rombolni tudás gondolata is: a nap
nemcsak csírát növel, de pusztítani is tud. A teremtés ellentétpárját képviseli a másik királyfi:
Hunor, a magát Isten ostorának tudó iker. Magor a nap magját, Hunor a napsugarak ékét
jeleníti meg. Az egyik az állandóság mindig adó közegét, a másik a változás lehetőségét
képviseli. A nevük alapjait képező Mag és Hun, illetve Kun, Kan tő egymásnak fordított
alakjai, tükörképei, s Arany János szerint olyan egyek, mint az egy mag köré nőtt két
cseresznye. Sorsukkal kapcsolatos, máig fennmaradt ősregéink viszont mindig
figyelmeztetnek, hogy a vándorútra kelt, s a válaszútnál elváló két királyfi közül az egyik
mindig eltéved a sűrű erdő sötétjében és boszorkányos ármány áldozatává válik. Testvére az,
aki újra és újra segítségére siet, mikor az elválás helyét jelző fából csöpögő vért meglátva
tudja, hogy testvére életveszélyben van. Magor az, aki megtalált testvére feldarabolt testét élő
egésszé változtatja, életre kelti. A világ rengeteg erdejében eltévedt gyermekeinkre, későbbi
műveltségek embereire ugyanez a sors vár, s csatározásaik végén nekünk magyaroknak kell
őket felemelni, önmaguktól megmenteni.

Ősiségünk legnagyobb bizonyítéka lelkünknek csak a teremtésre, a teremtés

jóságára támaszkodó, s azt mindenáron kifejező tulajdonsága, s igénye. Népünk kárpát-
medencei születése pillanatában ezt tapasztalta, s ennek akar hangot adni, hogy Teremtőjéhez,
s önmagához hű maradhasson. Ezt a tulajdonságot örökítette át gyermekein keresztül a mába,
s ezt a tulajdonságot táplálta, gondozta nyelvével, dalaival, nem mese meséivel,
művészetével. Ez a csak teremteni tudás ősisége bizonyítéka. Ezt a kincset akarja átadni
késői gyermekeinek: a világnak. Minél kegyetlenebb egy társadalom, minél anyagiasabb,
annál messzebb szakadt el őseredetének életfájától, s annál nagyobb szüksége van reánk,
magyarokra.

Fájuktól hol közelebb, hol távolabb eső gyermekeink, akik a rombolást már tudatukba
engedték világszerte megtalálhatók. A rakoncátlan gyermek tudatlanságával még nem
fordultak szülőjük bölcsességéhez tanácsért, de egyszer ők is visszatérnek az elválás pontját
jelölő véres fához megbékélést keresve, hogy ott rebegjék el hangosan, amit lelkük hangja
már ma is elmond: édesanyám, Magyarország!

Az alkotó magyar szellem ápolói sorsszerűen mindig mellettünk vannak. Táltosaink

még ma is járják a magyar utakat, a szeretet magjait hintve. Ihletett költőink, művészeink,
táltoserejű nemzeti nagyjaink ezernyi, csak a jót, a szépet szolgáló gondolatai, tanácsai
könyvtárakat töltenek meg, csak fel kell figyelni rájuk, s lelkünk minden erejével védeni bölcs
jóságukat a világ feléjük hömpölygő szennyétől, hogy töretlen tisztaságban adhassuk át
gyermekeinknek.

A teremtésben nincsen űr. Emberi szintünkre vetítve a teremtés e törvényét, minden

hiányt, űrt igyekezünk feltölteni mind anyagi, mind szellemi síkon. Ott, ahol tudásunk
hiányos, s e hiány természetes felöltésére látszólag nincsen alkalmunk, a “negatív-teremtés”
eszközeihez fordulunk: szeretet helyett a támadás, építés helyett a rombolás magatartása tűnik
természetesnek. Ha például nem ismerjük történelmünket, ahelyett, hogy e hiányos tudás
feltöltésére fordítanánk erőnket és időnket önképzéssel, tanulással, bűnbakok keresésére és
azok leszólására fecséreljük ezeket. Nem eszmélünk ilyenkor arra, hogy minden percet, amit
nem építő, tudásszerző és átadó tevékenységgel töltünk, Istentől nyert szent örökségünket,
magyar műveltségünket, az emberiség ősműveltségét pazaroljuk el. Sötétséget, ködöt nem
lehet karddal szétverni. Csak fény oszlathatja el a félelmesnek tűnő, hazánkat veszélyeztetni
látszó árnyakat. Ilyenkor tudnunk kell, hogy ezek árnyak, s természetüknél fogva erőtlenek:
lelkünk fénye mindig diadalmaskodik felettük.

Eszméljünk arra, hogy műveltségünk az emberiség legősibb műveltségét dajkálja.

Tudnunk kell azt is, hogy minél mélyebben hatolunk az idők mélyébe, annál közelebb
kerülünk térben őshazánkhoz, a Kárpát-medencéhez. Éppen ezért, bárminek az eredetét
keressük, saját hagyományainkhoz kell fordulnunk akkor, ha való képet akarunk nyerni
a világról, egy-egy szó értelméről, esemény mozgató rugójáról.
 Őstudatunk minden erejével meg kell maradnunk annak, aminek teremtettünk: Isten
magyarjának.

E bevezető után szellemi kincseink egy-egy kézzelfogható példáját szeretném bemutatni.

Az adatokat gyűjtve, évszámok után kutatva kellett észrevennem, hogy a mesebeli csodakút
előtt állok, melynek mélyéből – melyből a csillagokat kimerni soha nem lehet, mert minden
este újra tellik – a lélek szavát sem lehet kimeríteni. Így tehát hangsúlyozom: igen gyér egy-
két példával támasztgatom alá a fentieket.

Őseredetünk és hivatásunk.

Őstudatunk minden paránya tudja, őrzi Istentől való származásunk tudatát,

Istenfiúságunk tényét. Származási vonalunk Istennel kezdődik. Ő a rólunk gondoskodó,
szerető, tanító jó Atya. Első királyaink nem Dei gratia rex – Isten kegyelméből – uralkodnak,
hanem a filius Dei, Istenfiúság e földi hordozói. Ezen Istenfiúság alkotta a Szent Korona
eszméjében megnyilvánuló, kivirágzó magyar hivatás beteljesülését: az Isten-szolgálat
legmagasabb eszméjének valóra válását.

Nevünk Isten ős-nevének, az ÉG-nek anyagban kifejezett mása, az életet hordozó,

nevelő, fenntartó MAG, s embere, a MAGYAR.

Hivatásunk mibenlétét egyik gyermekversünk őrizte meg: “Gólya-gólya gilice, mitől

véres a lábad? Török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja, síppal, dobbal, nádi
hegedűvel…” Ugyanez a világért felelősséget vállaló tudat alkotta a rakamazi hajkorong
rajzát: Turulunk két idegen fiókát őriz és tanít… Ez a hivatástudat kíséri történelmünk minden
mozzanatát. Tudják, hogy a szer-szerez-szeret gondolati egysége kapcsol mindenkoron
Teremtőnkhöz. Istennel való szerződésünk (szer) teremt (szerez) eszköze a szeretet.

Vezetőnk.

Istentől mellénk rendelt vezetőnk, tanítónk Csodaszarvasunk, a csillagos ég

megszemélyesítője. Reá bízta jó Atyánk elsőszülöttjét, a fény mezébe öltözött Életet. Ő hozta
magával az élet dalát, s a fényt. Megjelenésekor dalolt a világ, a csillagok, szólt a szőlő,
csengett a barack… Ez a csodavilág volt első eszmélésünk hona, s ennek képét kitörölhetetlen
tisztasággal hordozzuk magunkban.

Ennek az emlékét ápolják táltosaink, s ihletett költőink. Talán a világ egyetlen népének
költészete nem tartalmaz annyi istenes verset, mint a miénk. Istentől kapott fehér lapra írják
szeretetük virágait, s közben maradéktalanul teljesítik e földi hivatásukat. A mindenütt jelen
lévő Istenről tudja például József Attila, hogy ott van még a sóban, a jó tejecskében is. Nem
kell távol élő gyermekeink emlékeihez fordulni ahhoz, hogy életünk célját, rendeltetését,
felemelkedésének útját felfedezzük, csak fel kell lapoznunk egy-egy ihletett költőnk – s nem
versfaragó -- írását, s tanításuk nyomán biztos úton járunk.

Gyermekmeséinkre őseink már a lélek elképzelhetetlen magasságait megjáró

tanításaikat bízták, s csak ihletett lélekkel, tiszta szívvel lehet megközelíteni őket. Nem hiába
intenek: “Nem mese ez gyermek….”

Lélek és élet örök ölelkezése adja Istenben való örökkévalóságunk tudatát. Ez él

lelkünkben, s életünk szerves része. Lelkiismeretünk az az aranytükör, melyen keresztül az
örökkévalóság mindig jelenvaló, egyszemélyes élménnyé sűríthető. Ezért hordták somogyi
pásztoraink tükröseiket magukkal napjainkig, melyek tokjaira karcolt, festett minták a
világegyetem titkait mondják el nekünk. Lapozzuk fel népművészeti könyveinket, látásunkat
lélek világítsa úgy, mint régen és tanuljunk belőlük.

Ősnyelvünk a dal.

Első eszmélésünk hajnalán érzelmi ősnyelvünk dal szárnyán indult el. Dalok voltak
ősimáink is, amint azt többek között Erdélyi Zsuzsa ősi imádsággyűjteménye is megemlíti. A
testünket képező anyag alakíthatóságának függvényeképpen fejlődött az „egyszerű, szöveg
nélküli dalocska” szöveges imákká és énekekké. Maga a dal szó Táltos hagyományunkkal és
ezzel együtt egy magasabb tudatot képviselő világgal van összeköttetésben. Tudjuk, hogy
táltosaink nem kőtáblákba vésett tilalmakkal, de dallal tanítottak. Láttuk azt is, hogy őseink
tudatában a dal a teremtés eszköze, s dalol az egész világmindenség: kacag a hajnal, dalolnak
a csillagok, szól a szőlő, cseng a barack. A dal hivatott arra, hogy ezen ősi eszmeiséget és az
embert a teremtés szerves, teremtő egészébe kapcsolja.

A zenével való tanítás és magasabb eszmeiség jelenkori táltosa Kodály Zoltán

gondolatait idézem az alábbiakban, magyar hagyományainkkal összevetve.

a. A magyar zene a magyar nyelvvel egyidős:

„A magyar népdal tehát nem pusztán a mai falusi élet

visszhangja, nemcsak a 'falusi ember primitív érzéseinek' kifejezője
(milyen különös, hogy a legáltalánosabb emberi érzések a legnagyobb
költők lantján is a népdal 'primitív' hangján szólalnak meg, annál is
inkább, mennél erősebbek!), hanem az egész magyar lélek tükre. Mint
egy nagy gyűjtőmedencébe, századokon át belefolyt a magyar érzelmi
élet minden patakja, nyomot hagyott benne a magyarság minden lelki
élménye, bölcsőjétől fogva: mert kétségtelennek kell tartanunk, hogy
a magyar dal a magyar nyelvvel egyidős.”, a magyar lélek „az
európai léleknek egy és más tekintetben felette áll.” [1]

b. Nemzeti fennmaradásunk záloga a magyar ének:

 A régi dallamokban nyilatkozó, töretlen ősi magyar lelket
fenntartani, ahol bágyadt, felfrissíteni: ebbe az egy tennivalóba
sűríthető a magyarság fennmaradásának egész problémája. Ezt is
szolgáljuk régi dalaink fenntartásával, terjesztésével. Művészeti
jelentőségük ma már nyilvánvaló, ezek fogják megteremteni azt a lelki
talajt, amelyből egy, az egész nemzetnek szóló, új magyar zene
kivirágozhatik, s amelynek teljes kiépítésén még sok nemzedéknek kell
dolgozni.
Akadtak, akik a régi dal ápolásába holmi reakciós, hátratekintő,
visszafelé haladó szándékot szeretnének belemagyarázni. Elfelejtik,
hogy minden nagy művészetnek kettős arca van: mennél régibb
századokba nyúlnak vissza gyökerek, annál messzibb jövőbe
sugárzik ki. A fa koronája oly magasra nő, amilyen mélyen fúródik
gyökere a talajba. A magyar zene is: minél mélyebben bocsátja
gyökereit a magyar lélek talajába, annál magasabbra nő a
koronája, annál tovább él...” [2]

c. Tündérkert, vagy pusztulás?

„Mi lesz a jövő? Tündérkert, vagy pusztaság? Rajtunk áll. Azon múlik:
lesz-e elég munkás kéz. Elég kiművelt fejű és lelkű karvezető, aki
meglátja, mi a teendő, s azt véghez is tudja vinni. Mert két kézre kell
harcolni.” [3]
A magyar dalban ő is a régi Tündérkor egy visszatérő sugarát látta.

d. Lélek és anyag közötti híd.

Korábban említettem, hogy a dal az anyag alakításának eszköze, magasabb tudat

hordozója. Amint így volt a Tündérkorban, ma is igaz: a leghathatósabb nevelő, alkotó
eszköz a dal.

„Kinek lesz kedve az anyaggal való hosszas és reménytelen

küzdelemre (mert ebben merült ki eddig a próbamunka), ha a lélek és
anyag közti utat ennyire megrövidítheti?” [4]

e. Ősi játékok.

„Kiss Áron játékkönyve — minden tanítónak a kezébe kellene

adni — a magyar gyermek elvesztett paradicsomának emlékét őrzi.
Megsejtteti még azokkal is, akiknek szomorú gyermeksége városon telt
el...
Minden énekelt hang a mai iskolából jóformán száműzött
Múzsáknak készít szállást a gyermek lelkében. A gyermek ösztönszerű,
természetes nyelve a dal, s minél fiatalabb, annál inkább kívánja mellé
a mozgást. A mai iskolának egyik főbaja, hogy nem engedi eleget
énekelni és mozogni a gyermeket. A zene és testmozgás szerves
kapcsolata: énekes játék a szabad ég alatt, ősidők óta a gyermek
életének legfőbb öröme.
 Ez ősi játékok fenntartása elsőrendű kulturális és nemzeti
érdek. Egyrészt valóságos tárházai a tudat alatti magyarságnak.
Tudat alatti elemeknek eddig még alig méltatott, nagy szerepe van
a nemzeti jelleg kialakulásában. Aki nem játszotta
gyermekkorában e játékokat, annyival is kevésbé magyar. Benne a
nemzethez tartozás sokágú, bonyolult érzése feltétlenül szegényesebb,
hiányosabb. Egy csomó jellegzetesen magyar testmozdulat, szólás-,
hanglejtésforma, dallam: kimaradt lelki életének építőanyagából. A
nevelésnek oda kell törekednie, hogy ez a szó: „magyar vagyok”,
minél gazdagabb tartalmat, minél több életet, színt jelentsen
mindenkinek egyénileg is, különben vajmi könnyen üres frázissá
szárad...”

f. A magyarságtudat programja.

„A zene elemei külön-külön is értékes nevelő eszközök. A

ritmus figyelmet, koncentrációt, határozottságot, beidegző képességet
fejleszt. A dallam az érzés világát nyitja meg. Az erőfokok változása, a
hangszín: hallószervünk élesítője. Az ének végül oly sokoldalú testi
működés, hogy testnevelő hatása is felmérhetetlen, — ha tán valakinek
a léleknevelés nem volna fontos. Egészségi haszna közismert; erről
külön könyvet írtak.
De lássuk most csak a nemzetnevelő szerepét. Ezen nem holmi
ostoba irredenta dalokat értek, zászlólobogtatással, soha nem látott
magyaros maskarákban. Óvodáskorban a magyarság tudat alatti
elemeinek beültetése, lassú kifejlesztése a feladatunk. Magyar
mivoltunk épületének mintegy a föld alatti alapjait kell itt lerakni.
Minél mélyebbre épül a fundamentum, annál szilárdabb az épület.
A tudat alatti magyarság első talpköve a nyelv.
A tudat alatti magyarság másik talpköve a zene.
A tudat alatti nemzeti vonások legjobb megalapozója a
néphagyomány, elsősorban játék és gyermekdalaival.[5]

Itt hozzáteszem: a tudatalatti szót behelyettesíthetjük a „tündérkori” szóval. A „tudat

alatti” és „tudat feletti” világunk a Tündérkor valóságában egyesül.

g. A szellem ereje legyőzi az anyag ellenállását.

„S ahol az emberi megismerés határait érjük, ott a zene még

túlmutat rajtuk, olyan világba, melyet megismerni nem, csak sejteni
lehet...
...Kinek lesz kedve az anyaggal való hosszas és reménytelen
küzdelemre, ha a lélek és anyag közötti útat ennyire
megrövidítheti?...Ilyenkor bizonyulhat be, hogy a szellem ereje legyőzi
az anyag ellenállását. A szellemi ember törekvése, a lélek uralma a
testen, hatalmas segítőeszközt nyer a rendszeres beszédtanulásban.”[6]

h. A zene az emberiség közös nyelve.

 Mindszenti Dánielt idézve: „A' mi eredetét nézi, én azt
tartom: a' muzsika természeti erő míve, következőleg ' muzsikai
tehetség az emberrel születik, 's ennél fogva mióta emberi nem e'
földön tanyázik, azóta mindíg meg van benne e' tehetség.” [7]

i. Pogány szokásaink.

„E kötet a naptári éven végighaladva veszi sorra az időhöz

fűződő énekszóval járó szokásokat. Külsőségesnek látszik ez a rend: de
jól mutatja a természettel együtt élő ember viszonyát az évszakok
váltakozásaihoz. Ismeretes, hogy a keresztény ünnepek ősrégi, pogány,
természeti ünnepek időpontjaihoz (téli és nyári napforduló)
alkalmazkodtak, s nem tudhatjuk, hogy a vallásosra átfestett külső alatt
mennyi őspogány elem lappang máig. A pogány elemek szigorúan vett
tudományos feltárása még kutatójára vár... Pedig ott (t.i. a rokon
népeknél) néhol még napjainkig eleven élet a pogányság, míg a magyar
pogányságról elenyésző csekély adatunk van. Századokig tartott, míg a
kereszténység, legalább formailag eltüntette. Hogy lelki tartalmából
mennyi maradt meg a népben: nehéz volna pontosan megállapítani, de
úgy látszik nem kevés.
Már egyes szokásokhoz való szívós ragaszkodás is annak a jele,
hogy a pogány elem tovább él. Egyházi, világi hatóság vállvetve
üldözte, irtotta azokat, ha nem illeszkedtek be az új rendbe. Nemcsak
régi, XI-XIII. századi törvényeinkre gondolunk. Még az 1900-as
években egy falusi plébános úgy próbálta a szentiváni tűzugrásnak
végét vetni, hogy ajánlják fel e 'pogány szokást' engesztelésül a
községet ért tűzvészért. Tehát a rátapadt vallásos elemek sem
mentesítették az egyházi anatéma alól.
A sámánkodás emlékeit a regösénekekben, a varázsolás utolsó
maradványait gyermekdalokban nyomozzák a kutatók és aligha
tévedünk, ha azt hisszük, hogy a „lebeke tárgy” (l. Középkori Magyar
Verseink.1921:204) és más rossz elleni igéknek valaha kottázható
dallamuk volt. Ritmusuk erre vall, és ki tudja, melyik dallamunkban
lappang valami nyomuk...Ha népünk megőrzött bizonyíthatólag
harmadfélezeréves dallamokat, nem lehetetlenség, hogy ezek közt ilyen
is rejtekezik.
...A jókívánság...a régi embernek szinte varázserejű érték
lehetett, amit szívesen viszonzott tőle telhetően. A sok ünnepi névnapi
köszöntő egy melegebb, barátságosabb, testvéribb, emberszeretőbb
népélet emléke. A régi ember életét a népszokások sűrű erdeje vette
körül. Az élet minden mozzanatát ékesítették és emlékezetessé tették.
Ősiségükre jellemző, hogy például Kalotaszeg húsz lakodalmi
mozzanatában az egyházi esketésé csak egy: a tizenötödik. (A
Magyarság Néprajza, II.400) A civilizáció sokat elpusztított belőlük.
Szerepüket részben átvették más intézmények. Az „íratlan régi
törvény”-t kiszorította a sok írott „új törvény”. De még mai
maradványaikban is mély betekintést nyújtanak műveltségünk
történetébe.”[8]
Élete munkáját összegezve pedig ezeket mondja:
 „Most, hogy szorgos kezek összehordtak minden babszemet,
amit az élet útján elhullattam, látszik az út, áttekinthető kezdetéig. Mi
lehetett a hajtóerő, amely minden akadály ellenére máig egyenes úton
hol röpítette, hol vonszolta ennek az életnek szekerét? Egy
reménytelen, viszonzatlan szerelem. A néphez, melynek ezeréves
látható története, és talán még jobban nyelvében, dalában élő
TÖBBEZERÉVES LÁTHATATLAN ÉLETE (kiemelés: a szerzőtől)
ellenállhatatlanul vonz magához...”

„Nem hihet a magyar jövőben, aki nincs meggyőződve, hogy ez

nem maradhat így. Képtelenség, hogy magyar gyermekek hathetedének
nevelése a legfontosabb életkorban a véletlenre legyen bízva.
Az újabb lélektan meggyőzően fejti ki, hogy a nevelésben a
három-hét éves kor sokkal fontosabb a következő éveknél. Amit ez a
kor elront, vagy elmulaszt, később helyrehozni nem lehet. Ezekben az
években eldől az ember sorsa jóformán az egész életre.
A tudat alatti nemzeti vonások legjobb megalapozója a
néphagyomány, elsősorban a játék-és gyermekdalaival. Ezekben van
ugyan, ami közös Európa népeivel, de van különbség is... A lélek
alaprétegét nem lehet kétféle anyagból lerakni. Anyanyelve csak
egy lehet az embernek, zeneileg is...”

Kodály, a zenetudós is ősi tudatából merít akkor, amikor felismeri a zene és a

nyelv összefüggéseit, s a zene — életünk minden vonalára kiterjedő — építő, alkotó
szerepét. Gyakran beszél „tudat alatti” létünkről, nevelésről, s ez egyenesen
kapcsolódik a korábban kifejtett egyetemes tudat világához, mely az általam
Tündérkornak nevezett idő közvetítésével maradt fenn ajándékként. Érdekes módon
Kodály Tündérkertet lát ismét abban az esetben, ha az anyagi ember tudata — a zene
segítségével — ismét az egyetemes tudatban lelne honára.

Nekünk magyaroknak egy ütemre dobog a szívünk, a zenénk, mondataink

dallama és szőtteseink ritmusa. Ehhez fogható tökéletes összhangot elképzelni is
nehéz, s nem emberi elme találmánya.

Zenénktől elválaszthatatlanok táncaink, melyek mind egy egészséges lélek

életigenlő megnyilvánulásai. Táncaink sejtjeink zenéjét hozzák felszínre. A magyar
tánc emelt karú, egyenes derekú Isten elé állás és ima, mely soha nem züllik le az
alantas érzéki központok vonaglásaivá.

Nyelvünk

Isten adta és az örök természet formálta tökéletes nyelvünk a teremtés minden

mozzanatát magában foglalja. A Magyar Vetés 1993-94 évi száma 19. oldalán
Zombori Lajos ezt a következőkben fogalmazta meg: “A magyar nyelv megtartó ereje
csudálatos… Az biztos, hogy a magyar nyelv ősisége, szépsége, változatossága,
kifejező képessége és leírhatatlanul nagy megjelenítő ereje olyan tisztánlátásra és
ezáltal rendkívül következetes gondolkodásra nyújt lehetőséget, ami egyedülálló a
maga nemében. Gondoljunk csak feltalálóinkra, íróinkra, matematikusainkra,
zeneszerzőinkre, amikor is nyugodtan elfelejthetjük, mi több, kizárhatjuk a hozott
genetikai kódot, mert azt már rég felülírta a gyémántkeménységű és kristálytiszta
magyar nyelvi logika.”

Tudósainkról, feltalálóinkról ezernyi cikk, könyv jelent meg, s tudjuk, mindezek

összessége sem foglalja magában valamennyi tudósunkat, s ezekhez napjainkban is
újabb és újabb nevek adódnak. A Kanadai-Amerikai Magyarság 2005. június 22.-i
számában például a következő cikket olvashatjuk: Mi a magyar diákok tudományos
sikereinek titka? cím alatt: “A magyar diákok az egyik tudományos versenyt a másik
után nyerik. Az Istenért, miként lehetséges ez? – indítja terjedelmes cikkét a cseh
Gazdasági Napilap, amelyben a fiatal magyar tudósok eredményeiről számol be. A
cikk szerzője szerint az eredmények a magyar nyelv páratlanul logikus felépítésének
köszönhetők, továbbá annak – szisztematikus gondoskodásnak – ahogy a magyar
iskolákban a tehetségekkel foglalkoznak. Ezt a programot Zsolnai Tibor professzor
dolgozta ki a kilencvenes évek elején, az általános iskolák számára. Tény, hogy
elképedve áll a világ azzal a jelenséggel szemben, hogy szinte naponta születnek
világra szóló magyar találmányok. A külvilág mindezt Magyarország tönkretételével
és becsmérlésével honorálja.” Pedig ők is elérhetnék ezeket az eredményeket, csak
meg kell tanulniuk magyarul beszélni, gondolkodni, élni.

Az idén május 8-14 között tartott 21 év alatti tudósok olimpiájának egyik

győztese Rátai Dániel. Találmánya a közönséges számítógépet háromdimenziós
készülékké és egyben érintőképernyős PC-vé képes változtatni. Külön elismerésben
részesült Bálint György tanár úr, aki felfedezte a fiatal tudós tehetségét és elindította a
siker útján.

Peter D. Lax magyar származású matematikusnak ítélte a Norvég Tudományos

akadémia “matematikai Nobel-díjként emlegetett Abel-díjat, a differenciálszámítás
területén elért eredményeiért.

Nézzünk korábbi időkbe? Csak egy példa: a szittya Anacharsis volt a pythagorasi
iskola megalapítója.

Tudományos eredményeinkkel gyakran foglalkozunk. De jelen írásomban a

magyar lélek nyomán fakadó, kézzel tapintható eredményekre szeretnék rámutatni.

A magyar lélek alkotásai.

Mindenütt, ahol magyar népeink megfordultak a becsület, a feltétlen barátság,

egyenlőség megtestesítőiként emlékeznek reájuk. Az ősi magyar lélekből született a
világban egyedülálló feleség fogalmunk és szavunk, s a “minden székely nemes”
eszmeisége.
 Szent Korona tanunk Isten kezébe helyezi hazánkat. Magas eszmeiségét meg
sem közelíthetik a ma hirdetett, demokratikusnak nevezett intézmények. A Szent
Korona védelme kiterjedt mindenkire, aki határain belül élt, s a balsors űzte idegen
betelepedőket mindig vendégeinek tekintette.

Királyaink és gyermekeik élete a szentség fogalmát merítette ki, s külön

tanulmány tárgyát kell, hogy képezze életük elemzése.

Szent László (1077-1095) a virágokkal is beszélni tudó Táltos király nyomai

hegyeinkben, erdő-mezőinkben a mai napig megtalálhatók: Mátraverebélyen például
lova patáinak nyoma tisztán látható. Az üldözöttek, gyengék pártfogója, mélyen
vallásos lélek. Emellett kora kiváló hadvezére. Leánya Piroska a bizánci egyház
szentje Irene néven.

A keresztes háborúban részt nem vevő királyunk építette az első jeruzsálemi

kórházat a háborúban szenvedők ápolására, mivel a hit terjesztését nem fegyverekkel
akarta megoldani, hanem jósággal.

Könyves Kálmán tudós királyunk (1095-1116) kijelentette, s törvénybe iktatta,

hogy boszorkányok nincsenek. Nyugaton a boszorkányüldözések még a XVII.
században is folytak Amerikában, Salem városában.

IV. Béla királyunk, (1235-1270) szent gyermekek – Szent Margit és Szent

Kinga -- atyja, nemzetünk védője és felvirágoztató Táltos királya. IV. Ince pápával --
hazánk és népünk érdekében -- folytatott levelezésében a következőket írta: “…
márpedig, hogy népiesen, azaz közönségesen szóljunk, a nép szava Isten szava, s a
tömeg véleménye a prófécia képét ölti fel.”[9] S miközben a kereszténység védelmében
a tatárok keze alatt pusztultunk, a pápa kiközösítette hazánkat.

Mátyás király (1458-1490) az igazság bajnoka, ki csillagokba költözött hősként

ragyog a hollókövi vár felett. Politikai, katonai, gazdasági, művelődési óriási
eredményei ezen címe mellett eltörpülnek.

A Tordai országgyűlés (1557) a lelkiismeret és vallás teljes szabadságát hirdette

meg, amit 1568-ban iktattak törvénybe, melybe a valláshirdetés szabadságát is
belefoglalták. Itt nem szabad elfelejtenünk, hogy magyar népeinknél ezen teljes
vallásszabadság gyakorlata többezer éves múltra tekint vissza testvérnépeink
birodalmaiban. Vallásüldözések menekültjei Erdélyben mindig biztonságot találtak, s
innen indult el

Dávid Ferenc mozgalma, az unitárius vallás megalapítása.

Bocskay István (1557-1606) szobra a protestánsok vallásszabadságának

hőseként áll Genevában.

Bethlen Gábor (1613-1629) Erdély fejedelme és magyar király az európai

műveltség és tudomány központjává tette hazáját.

Nemzetiségeink irodalmi törekvéseit hazánk magyar uralkodói támogatták. A

románok irodalmi nyelvét a magyar protestáns kezdeményezések indították el, s első
nyomtatott könyvei Brassó, Szeben, Szászváros és Nagyvárad városokban jelentek
meg. Az első teljes román Újszövetséget Gyulafehérváron nyomtatták 1648-ban I.
Rákóczi Ferenc segítségével. Az első szerb újságot, a Srbska Letopis-t Magyarország
indította útnak. 1796-tól a tizenkilencedik század elejéig a magyar nemzetiségek
nyomdáinak központja Budapest volt.

Kőrösi Csoma Sándor (1784-1842) Tibet- és magyar ősmúltat kutató élete

Keleten a szentség fogalmát töltötte be, s a Thaisso Buddhista Kolostorban elhelyezett
szobra a szentnek kijáró tiszteletben részesül.

gróf Széchenyi István (1791-1860) egész életét népünk felemelésére,

kiváltságok megszüntetésére fordította, s a hazájáért aggódó, küzdő, igazi magyar
nemes megtestesítője és vértanúja.

Kossuth Lajos szabadsághős – Kúr Géza magyar művész által készült -- szobra
a Fehér Házban áll. Amerikában elhangzott beszédeiből bőven merítenek az amerikai
politikai szónokok anélkül, hogy nevét megemlítenék. John F. Kennedy által elhíresült
“Ask not what your country can do for you; ask what you can do for your country…”
Kossuth Lajos egyik mondása, mellyel önzetlen hazaszeretetre tanítja a világot.

Orvosaink önzetlen lélekkel, önfeláldozó élettel, s magas tudományos

képzettséggel szolgálták betegeiket. Inkvizíciós jegyzőkönyvek tanúsága szerint
tapintással vizsgálták betegeiket, s vizeletvizsgálatokat is alkalmaztak gyógyító
munkáik során, amit mindig ingyen szolgáltattak, ezért állandó életveszélynek téve ki
magukat.

Orvosaink a későbbi századokban számos, nagy horderejű felfedezéssel

gyarapították az orvostudomány egészét. Mind e mellett hazájuk felvirágoztatásán is
dolgozva értek el számottevő eredményeket:

Kereséri Kölcséri Sámuel (1663-1732) az erdélyi nemesi családok orvosa volt,

ugyanakkor a bányák egészségügyi felülvizsgálásán dolgozott. Nyugaton ez még
napjainkig sem lett rendszeresítve.

Bél Mátyás (1684-1749) Besztercebánya kiváló orvosa és tanára volt.

Pozsonyban ő alapította Magyarország első újságját 1721-ben, s Magyarország első
földrajzi leírása is nevéhez fűződik (1735).

Kibédi Mátyás István (1725-1802) Magyarország első testnevelő könyvét írta.

Jólészi Cházár András (1745-1816) az ország első süketnéma intézetét

alapította 1802-ben Vácon.

Semmelweis Ignác (1818-1865) az “anyák megmentője” címet kapta, a

gyermekágyi láz okának felfedezéséért és kezeléséért.

Lenhossék Mihály (1773-1840) és két fia a vese és idegrendszer

tanulmányozásában értek el nagy eredményeket. Mihály fia a neuronologia
tudományának megalapítója, kinek több, mint 300 tudományos értekezése ismert, s e
tudományág alapköve.
 Szent-Györgyi Albert a C-vitamin felfedezőjeként az egészséges táplálkozást
mozdította elő.

Magyar leányaink és asszonyaink.

Tündér Ilona édesanyánk jogán minden leány tündér, tér és idő felett
diadalmaskodni tudó lény, tartja hagyományunk. Asszonnyá válva feleség és anyaként
ők őrzik a múltat, szülik és növelik a jövendőt, mindig Istenre tekintve. Ennél szentebb
hivatás e földön nem lehet. Egy adatközlő öreg néni a következőt vallotta Erdélyi
Zsuzsannának, amikor nyolc gyermekes leányához ment sietve “„...a
rózsa kivirágozhatna az utamon, mer én annyit imádkozok, ha
arra megyek...”

Társadalmunk minden szintjén megtaláljuk Nagyasszonyaink kezenyomát, s

gyengédséggel, de ha kell katonai erővel is támogatták élettársukat. Kanizsai Dorottya,
Zrinyi Ilona, az aradi vértanuk emléke köré csoportosult asszonyok eszmét ébren tartó
tevékenysége mögött milliónyi, neve-felejtette hős asszonyi lélek egyengeti életünket
ma is.

Hímzéseiken ők őrizték meg a valahai kárpát-medencei tenger állatvilágának és

a bronzkori magyar házaknak a képét.

Imával töltött óráikban ők látják, hogyan tárul a mennyország ajtaja, s szólalnak

meg húzatlanul is a harangok. Ők tudják, hogy minden magyar mellé három angyalt
rendel a teremtő: az egyik őriz, másik tanít, a harmadik a lelkünket várja.

Ők ismerik a virágok nyelvét és készítenek írt, orvosságot a rászorulóknak.

Ők nevelik dallal kicsinyeiket embernyi emberré, s tanítják őket a világmindenség

titkaira, melyeket emlékeztetőül háztartási eszközeikre faragják szerető férjeik.

Világuk dal, ima, szeretet. Ebből a táptalajból nő társadalmunk, hogy Isten rendelte
hivatását betölthesse, s ezt kell megosztanunk a világgal.

Táltos költőink

Lényük, létük valóban csodakút: kimeríthetetlen. Amikor szép nyári estén a

csillagos eget csodáljuk, szinte beleszédülünk a látottak nagyságába, szépségébe.
Ugyanilyen érzés fog el bennünket, amikor összegezni szeretnénk költőink életét,
munkásságát. Szinte lehetetlen, hiszen a végtelennek és örökkévalóságnak részei. Isten
és hazájuk iránti szeretetük, s a jóság diadalmának hite lebeg írásaik felett. Bennük
olvad a régmúlt és a jelen egy, építő egésszé. Olvassuk őket. Éljünk velük. S áldjuk
Istent, hogy ennyi kincset adott nekünk. Hogy kegyelméből magyarnak születhettünk.

Sinka István Nagy utakról hazatérve című könyvében megjelent két verssel, mint
magyar jövőképpel szeretnék elbúcsúzni:

A POR TEMPLOMA

Aranyos kupolájú új templomot

rakok a porszemekből

és oltárterítőnek elterítem benne

a rengő mezőket,

mikre varázsló újjam

rászövi a búzakeresztek arany testét,

és síkját annak a földnek,

ahol ma, holnap

s mindörökké csak a

kék Duna lesz ünnepi orgonája

a por temploma zsolgározóinak.

DELEJ

Csudadolgot látnak még az egek

egykor, ha a dombokat itt egyszer

kivilágítom majd új tüzekkel,

holt hamuk helyére

melegséget hozok.

Bámuló szemekkel jönnek az emberek,

lejönnek ragyogni oda a csillagok,

s jövendő sorsunkat megtárgyaljuk végre.

 Sámán leszek én ott, aki táncnak ered,

aki csillagoknak pergeti a dobot.

ÍGY LEGYEN!

IRODALOM

Kodály Zoltán Visszatekintés, Összegyűjtött iratok, beszédek, nyilatkozatok.

Zeneműkiadó Vállalat Budapest, 1964

Magyar Adorján Az ősműveltség. Kiadó: A Magyar Adorján Baráti Kör,

Budapest
Magyar Adorján A magyar épitőizlés

Sinka István Nagy utakról hazatérve

Erdélyi Zsuzsanna Hegyet hágék lőtőt lépék, archaikus népi imádságok,

Magvető Könyvkiadó második kiadás, 1976. Erdélyi Zsuzsanna
Árpád-kori és Anjou-kori levelek, XI-XIV. század. Nemzeti Könyvtár, Gondolat
kiadó, 1960
The Hungarian Genius, Turán Printing and Bindery Garfield, N.J. USA 07026

Magyar Népművészet, Hoffer Tamás és Fél Edit, Corvina Kiadó,1975. 3.kiadás

Magyar Adorján A Csodaszarvas. Kiadó: A Magyar Adorján Baráti Kör, Budapest, 1991

--------------------------------------------------------------------------------

[1] Kodály Zoltán Visszatekintés, 34. old.

[2] Kodály Zoltán Visszatekintés, 55. old.

[3] Kodály Zoltán Visszatekintés, 56. old.

[4] Kodály Zoltán Visszatekintés, 61. old.

[5] Kodály Zoltán Visszatekintés, 93-95. old.

[6] Kodály Zoltán Visszatekintés, 305. old.

[7] Kodály Zoltán Visszatekintés, 161. old.

[8] Kodály Zoltán Visszatekintés, 202. old.

[9] Árpád-kori és Anjou-kori levelek XI-XIV. század 161. old.

http://www.magtudin.org/Osisegunk.htm