FÖLDES PÉTER

Anonymus titkos közlései

Kulcsok
Mikor működött
Évszám az iniciáléban
FEJ- FEJ MELLETT
Anonymus és az ősgeszta
A GESZTA MINT TÖRTÉNETI MŰ
A HONFOGLALÁS KRÓNIKÁJA
A Gesta Hangarum és a chanson de Beste
HOGYAN KÖVETKEZTETHETÜNK SZERZŐNK KILÉTÉRE?
A GESZTA MINT PRÉDIKÁCIÓ
ÍGÉRET A KIRÁLYOK ÁLTAL /IV. BÉLA/
ÍGÉRET A KIRÁLYOK ÁLTAL /V. ISTVÁN ÉS KUN LÁSZLÓ/
ANONYMUS KÖRÉRŐL ÉS MŰVÉRŐL
ANONYMUS ÖNMAGÁRÓL
A VÉLT SZÜLETÉSI ÉV
ANONYMUS LEGSZEMÉLYESEBB ÜGYE
A geszta és szerzője utóélete
Zárszó
ANONYMUS ÉL A MISZTIKUS SZÁMOKKAL
A POGÁNYLÁZADÁS
AZ ATTILÁTÓL SZÁRMAZÁS TUDATA ÁRPÁD HÁZÁBAN
ZOBOR, A NYITRAI VEZÉR
MÉN-MARÓT
TÉTÉNY ERDÉLYI HÓDÍTÁSA

Kulcsok

A világirodalom és a zenei kultúra nem egy ismeretlen szerzőt tart számon; e "névtelen"-eket
többnyire latin szóval "Anonymus"ként szokták megjelölni.

A mi Anonymusunk, a magyar honfoglalás történetéről latin nyelven író névtelen középkori

krónikásunk személye még a művét nem vagy alig ismerők tudatában is elevenen él megkapó,
közkedvelt városligeti szoboralakjának jóvoltából. "Névtelen jegyző"-nek is hívjuk, mivel
munkája élén "a néhai jó emlékű, dicsőséges Bélának, Magyarország királyának"
nótáriusaként mutatkozik be. A harmadik név, amelyen szintén emlegetjük P. mester, mert
műve így kezdődik: P. dictus magister azaz Mesternek mondott P.

Az még hagyján, hogy nevéből csupán a díszes iniciálé formájában megfestett kezdőbetűt
ismerjük, de minthogy négy Béla nevű királyunk volt, egy néhai Béla király jegyzője éppígy
működhetett 1063, vagyis I. Béla halála után, mint az 1141-et, II. Béla és az 1196-ot, III. Béla
holtát követő esztendőkben, vagy akár IV. Bélának 1270-ben történt elhunyta után valamelyik
évben. E titokzatosságával a Gesta Hungarum - ez a címmegjelölés áll a kéziraton - immár
kétszázötven esztendő óta megfejtetlen rejtvény elé állította a kutatókat és az érdeklődő
közönséget. Az addig ismeretlen művet a XVIII. század közepén a bécsi udvari könyvtárban
fedezték föl, és 1746-os első kiadása óta magyar és nem magyar tudósok serege fáradozott a
gesztaíró korának, nevének, munkája céljának, történeti hitelének, igazi mondanivalójának
feltárásán. Mára I. Béla és II. Béla jegyzőjének föltételezhetősége a mind erősebb tudományos
érvekkel fölfegyverkezett kutatás rostáján végképp kihullani látszik, az Anonymust IV. Béla
jegyzőjének vallók, vagyis azok, akik a gesztát Kun László korában írottnak tartják, a
tudományos körökben eléggé általános ellenkezésre találnak. Hosszabb ideje szilárdan tartja
magát az a vélekedés, hogy Anonymus III. Bélának volt a nótáriusa, és annak utóda, Imre
király idején alkothatta művét. Ez a nézet Györffy Györgynek a hasonló álláspontot képviselő
elődeiét kiteljesítő, széles körű és aprólékos kutatómunkája révén végérvényesnek tekinti
magát, és a műről ennek alapján kialakított értékítéletét is megdönthetetlennek; csak apró
részletekben vár újabb fölismeréseket.

Lehet-e kétségbe vonni olyan kormeghatározó érveket, mint például azt, hogy a geszta még
egy tatárjárás (mongol invázió) előtti Magyarországot ábrázol, vagy hogy Anonymusnak az
Erdélyre használt latin terra Ultrasilvana kifejezését Kun László korára már a terra
Transilvana váltotta fel? Györffy impozáns adatismeretével, szellemes megoldásaival olyan
tökélyre vitte az Imre király kori Anonymus bemutatását, hogy még azt is tudni véli, melyik
két korabeli főúr hajdani ősét teszi meg a szerző a Salánnak küldött követség tagjául, és
hogyan ismerte meg ezeket az urakat III. Béla kancelláriáján, miként értesült családi
hagyományaikról.

Anonymusról erdőnyi hasznos és haszontalan tanulmányt, könyvet írtak tudósok és nem

tudósok. Fölmerül a kérdés, ha a rejtély ennyire megoldott, van-e értelme ezt az erdőt még
szaporítani? "Hogy ki volt ez a világosan fogalmazó és merész fantáziájú szerző, aki nevének
csupán kezdőbetűjét adta meg, az elmondottak után nem is tekinthető elsőrendű kérdésnek -
írja Györffy György Anonymus. Rejtély, avagy történeti forrás? című, 1988-ban megjelent, a
kérdésről alkotott nézeteit összefoglaló munkájában. - Mert vajon többet mond nekünk, ha
Péter vagy Pál vagy Pósa mesternek nevezzük?" S a más tudományos területről kiruccanók és
féldilettánsok meg-megújuló próbálkozásaira utalva, így bosszankodik "De mi is az az
indíték, amely egy tudományos kérdést újból és újból megoldandó rejtéllyé avat?... A rejtély
köztudott kell legyen az iskolai anyagból vagy a sajtóból, lehetőleg ápolja a nemzeti tudatot
pozitív irányban, és szükséges, hogy megtalálása, megfejtése a felfedezőnek sikerélményt,
széles körben elismerést vagy éppenséggel hasznot jelentsen!"

E kifakadásra csak azt mondhatom - és bizonyára nemcsak a magam nevében -, hogy

Anonymus műve roppant szuggesztív hatású. Egy tudatosan és kiválóan komponáló író
monumentális alkotásának kerülünk befolyása alá, még ha nem is vagyunk egészen tisztában
vele, hogy ez a hatalmas építmény, zsúfolt retorika a megfogalmazottakon túl mire szolgál. A
mű szakértő kutatóitól éppen erre szeretnénk feleletet kapni. De az a végítélet, a mű
megteremtésének módjáról és céljáról alkotott az a felfogás, amelyet az impozáns bizonyítási
apparátus válaszképpen felvonultat, roppant hiányérzetet keltően szegényes. A III. Béla kori
időzítés és tájékozódás alapján a korrekt történészi eszközökkel egy, a regős énekeket és az
ősgesztát is megvető, a korában divatba jött, hitelességre nem törekvő, csupán az érdeklődést
fölkelteni akaró "regényes gesztá"-t művelő, kicsinyes Anonymust mutat be. Ez a korántsem
igényes íróember csupán saját korának viszonyait vetíti vissza a honfoglalás idejébe, amelyről
alig van fogalma, a legjobb esetben is családi legendákra hagyatkozik; a meseszövés
szükséglete szerint hoz létre alakokat, és kitalált történeti környezetben, elképzelt események,
epizódok során szerepelteti őket. Ezt nevezné a "magyarok cselekedetei"-nek? S ugyan miért
mindez? Mert a királyi udvarhoz és kancelláriához közel álló, ősi jogon birtokló főurak,
főpapok féltik birtokaikat, befolyásukat a királynék kíséretében Nyugatról jött udvaroncoktól,
és Anonymus e pozícióit mindenáron megtartani akaró rétegnek kíván a szószólója lenni. Ez
az igazán nem nagystílű "lobbyzás", mint vélt és bizonygatott célkitűzés, kiáltó
ellentmondásban áll a mű mélyen meggyőződött és méltóságteljes hangulatával. Kénytelen
arra gondolni az ember, ez mégsem lehet az igazi Anonymus

Hogy nem valami laikus, ösztönös "többet vártunk volna" érzésről van szó, arra hadd
mondjak egyetlenegy példát. Anonymus szinte modern elbeszélői eszközeit jelzi a késleltetés
technikájának kitűnő alkalmazása a Salánnal, Mén-Maróttal való leszámolás előadásával
kapcsolatban és a gyula család öt nemzedékének fokozatos ismertetésében. Nem kicsinyes
célokért való nagy drámai erő feszíti Anonymust.

Aki a gesztára olvasmányként, ha úgy tetszik: irodalmi műként tekint, világosan érzékeli ezt.
A történész azonban e részleteknél írás közbeni kitalálásra, későbbi beszúrásra gyanakszik. A
gyula család névsorának kapcsán egyenesen arra, hogy egy hasonló nevű másik család
tagjainak neveit használja kiegészítésül, mert hát mi más okból nem közölte már az első
említéskor az egész családfát? S itt korántsem csak az irodalmi és a történészi megítélés
különbözőségéről van szó. A III. Béla, illetve Imre király korába való behelyezés lehetséges
vonatkozásai valóban csak egy minden tekintetben kicsinyes Anonymust föltételező
következtetést tesznek lehetővé.

Másfél évtizeddel ezelőtt Árpád után című regényem utószavában Anonymus művéről azt a
megjegyzést tettem: "nem vagyunk - ma már alig is lehetünk - eléggé birtokában a kellő
megértéshez szükséges kulcsoknak." A tudomány mai álláspontja, amelyre Györffy idézett
munkája tette föl a koronát, minden eddigi felfogás közül kétségtelenül a legmegalapozottabb.
De csak akkor igaz, ha 1. Anonymus valóban III. Bélának volt a jegyzője; 2. csakugyan
"regényes gesztá"-t írt; 3. műve valóban szó szerint értendő. Még pontosabban fogalmazva:
amennyiben a geszta, mint a krónikás híradások általában, csakis egy az egyben értendő
közléseket tartalmaz, és valóban csupán az érdeklődést fenntartani akaró "regényes geszta"
műfajába tartozik, akkor egyedül III. Béla kori lehet, és csakugyan olyan, amilyennek Györffy
leírja.

Időközben azonban mégis előkerültek a hiányolt "kulcsok", és egészen más zárat nyitnak,
mint az elismert történészek véglegesnek hitt föltevése.

Ezért kell tehát mégis újból írni Anonymus munkájáról.

Korábban két történeti esszékötetben igyekeztem felhívni a figyelmet arra, hogy az ősi
regősénekek, amelyekre legelső krónikai művünk, gesztáink őse, az úgynevezett "ősgeszta"
támaszkodott, pogány kori mágikus korlátoknak voltak alávetve, miáltal bizonyos tekintetben
deformálódtak adataik. Ez tükröződik Anonymus művének kételyeket kiváltó több részleténél.
Mert szerzőnk (persze mit sem tudva e torzulásokról), éppen az ősgesztát igyekezett
munkájában átmenteni. Rejtegető módon, mivel az egyház tiltotta annak tanulmányozását.
Egyéni következtetéseinek, koncepciójának megfelelően és más forrásokból is merítve, itt-ott
változtatott alapanyagának állításain, elsősorban mégis e fő forrását közvetítette. Ha pedig
valóban igaz -s még majd meglátjuk, igaz-e -, hogy a maga korában (amelynek nyomai
szintén ott vannak a művön), egy régi gesztát szólaltatott meg - szó szerint is idézve belőle és
stílusát hozzá alkalmazva -, akkor az ő Gesta Hungaruma szempontjából sem a tatárjárás
előttinek ábrázolt Magyarország, sem bármely régies kifejezés nem lehet kormeghatározó!
Így e jegyei ellenére Anonymus IV. (Kun) László korában is működhetett. A mű "kétkorisága"
-a régi gesztáé és a maga idejéé - egyaránt magyarázza a még III. Béla korához képest is
archaikus nyelvi jelenségeket és a korábbi rímelő, meg a XII. század végétől jellemző
ritmikus próza párhuzamos jelenlétét nála.

Ez tehát az egyik kulcs a titokzatos zárhoz.

Egy másik, igen fontos kulcsot illesztett be abba az ófrancia irodalom budapesti professzora,
dr. Süpek Ottó. Évek óta hangoztatott fölfedezését 1990-ben fejtette ki legkiérleltebb
formájában az Etudes Finno-Ougriennes XXII. számában. Ő ugyanis egy sor francia gesztával
hasonlította össze Anonymus művét, és kimutatta, hogy a magyar geszta pontos párhuzama a
nyugatiaknak. Anonymus szigorúan tartotta magát a chanson de Beste műfajának fő esztétikai
követelményeihez. Ami egyebek közt a keresztény számmisztika alkalmazását jelenti, még az
alkotás konstrukciójában is, továbbá lényeges mondanivalók szimbolikus kifejezését. Francia
hatásokat kutatóink már korábban is megállapítottak Anonymus szövegében.

A középkori ember világképében - mutatott rá egyik előadásában Süpek Ottó -, mint az Szent
Ágoston tanításában kifejeződik: mindennek többszörös jelentése van. Egy nyilvánvalón kívül
még mágikusak, misztikusak. Ez hatja át - figyelmeztet az irodalomtörténész -a középkor
irodalmát. Süpek felismerése azt jelenti problémánk szempontjából, hogy az anonymusi mű
nem a figyelem ébrentartását célzó regényes írásmű, hanem a középkori filozófia alapján álló
többrétegű alkotás.

Előveszem a Gesta Hungarumot, és rányitok egy mondatára, amelynek igazi jelentését éveken
át nem tudtam felfogni. Arról van szó a műnek ezen a helyén, hogy "Árpád vezér",
előkelőinek és vitézeinek az élén, bevonult Attila király egykori városába; itt aztán nagy
vigasságban voltak. "Közben majdnem mindennap Magyarország vitézei valamennyien a
vezér színe előtt vértezett harci ménjükön ülve pajzzsal meg lándzsával nagy tornát vívtak;
másfelől az ifjak pedig pogány szokás szerint íjas-nyilas játékot játszottak." A honfoglalás
korában vértezett lovakon lovagi tornát vívó magyar vitézekről beszélni nyilvánvaló
anakronizmus. Az íjas-nyilas játékok viszont - de még felnőtt harcosok részéről is - teljesen
megfelelnek Árpád idejének. Amit nem tudtam felfogni, az volt: miért éppen az ifjak játékánál
hangsúlyozza szerzőnk (különben éppen itt helyesen), hogy "pogány szokás szerint" ? Ez úgy
hat, mintha előzőleg az anakronizmust tudatosan követné el. Holott a magyar pogány kornál
sokkal később élt Anonymusról azt gondolta az ember, hogy Halicsról, Lodomériáról,
vértezett lovakról és a többi, azért írt, mert azt hitte, Árpád idején is léteztek ezek. Most
azonban annak tudatában, hogy a gesztának szimbolikus eszközei vannak, a mondat egyszerre
felfoghatóvá válik. Szó sincs anakronizmusról! Pontosabban: az anakronizmus itt csak
látszólagos, mert Anonymus egyenesen arra céloz, hogy műve többrétegű. Maga Anonymus
céloz tehát erre! (Ezért is választottam ezt az idézetet e könyv mottójául.) Jelzi, hogy egyrészt
a magyar nép pogány "ifjúkoráról" beszél, másrészt a saját kora "felnőtt" (mert keresztény)
idejéről. Az utóbbiról sem úgy, mint az Imre király korabeli Anonymusról vélik, hogy
tudatlanságból vagy szándékosan a maga kora viszonyait vetíti vissza a távoli múltba. Azt
súgja meg itt, hogy szól arról, amit tud vagy tudni vél a pogány kori magyarokról, egyben -
nyilván szimbolikusan -, a maga korát is megjeleníti. És arra is céloz mindez valamiképp
játék, de elvont, misztikus játék - vagyis művészet. Az említett mondat ugyanis a mű 46.
fejezetében olvasható, s korántsem véletlenül itt, mert misztikus szám a 46, amely a Süpek
Ottótól tanult aritmozófikus számítás szerint az 1-re, az Istent, az Örökkévaló Szellemet, a
Mindenek kezdetét jelképező s további áttétellel a kezdetet, kiindulást szimbolizáló számra
vezethető vissza: 46 -4+6- 10 -1+0- 1. Anonymus tehát művének "alapállás"-át közli itt
velünk. Hogy aztán a honfoglaláshoz kapcsolódva saját koráról vagy saját korához beszél-e,
az itt még nem derül ki.
Anonymus gesztája tehát a nyugati "chanson de Beste" (történeti ének) műfajába tartozik.
Olyan történeti elbeszélés ez, amelynek során mélyebb mondanivalóinak szimbolikus
kifejezése érdekében a költői szabadság jogával élve a gesztaíró el is térhet a történeti
valóságtól.

Tapasztaljuk majd, Anonymus művének a magyar pogány korról szóló első rétegén kívül
nemcsak saját korát érintő emelkedett hangú, szimbolikus második, hanem még egy harmadik
rétege is van, amely utóbbi a gesztával és szerzőnk személyével kapcsolatos dolgokat közöl
velünk titokban.

Lépésről lépésre fogunk haladni, hogy megtudjuk, mikor működött igazában Anonymus, mit s
hogyan vett át az ősgesztából (vagyis mennyiben és milyen formában hiteles), mit és miképp
mond a saját korával kapcsolatban, és ki volt ő valójában, milyen érdeket képviselt.

Mikor működött
A MÉRLEG KUN LÁSZLÓ KORÁNAK JAVÁRA BILLEN

Különösen sokat foglalkoztak a kutatók a mű 9. fejezetének egy megjegyzésével, amelyben

gesztaírónk egyenesen elárulni látszik saját korszakát. "És joggal mondhatták Pannónia
földjéről - írja Anonymus -, hogy a rómaiak legelője, hiszen éppen most is a rómaiak legelnek
Magyarország javaiból." Szerzőnk kilépve a múlt történéseiből, kétségtelenül egy, a maga
idejére jellemző helyzetre hivatkozik. Nosza - vetették rá magukat a kérdés kutatói az ország
középkori történetére -, melyik időszakra illik, hogy rómaiak élősködtek rajtunk. A legelső
kérdés természetesen az, hogy kiket is értsünk itt "rómaiak"-on. A mondat első felében
szereplő "rómaiak"-ban Anonymus kétségtelenül az eredeti rómaiakra gondol, természetesen
tévesen, mert a honfoglalás idején már régen nem létezett a Római Birodalom. Viszont
Anonymus kori "rómaiak" éppenséggel lehettek a németek is, minthogy birodalmukat
ezekben az évszázadokban Német-római Császárságnak hívták. És aztán itt volt Róma, vagyis
a Szentszék, így a pápa embereit szerzőnk szintén nevezhette "rómaiak"-nak. Györffy
egyszerűen avval magyarázza ezt a kitételt, hogy általában vonatkozik a Német-római
Császárságból az Árpádok udvarába került "rómaiak"-ra. Ez azonban legkevésbé valószínű,
éppen III. Béla és Imre király korában, hiszen Bélának első felesége antióchiai Chatillon
Anna, a második Capet Margit volt, Imre király hitvese pedig Konstancia, aragóniai hercegnő.
Vagyis ezek kíséretében egyáltalán nem a Német-római Birodalomból jöttek Magyarországra
birtokokat, hivatalokat szerző lovagok.

Megalapozottabb a másik "Rómá"-ra, vagyis a pápaságra utaló célzás föltételezése. Már IV.
Béla idején egyre növekvő feszültség alakult ki az ország és Róma között. Annyira, hogy a
szokással szöges ellentétben az elaggott király végrendelkezésében családja védelmét nem a
pápára, hanem unokájára, II. Ottokár cseh királyra bízta. S nemcsak politikai érdekek okozták
a feszültséget, ellentéteket. A Szentföld felszabadítása érdekében a pápa emberei 1216 óta
rendszeresen adót szedtek Magyarországon. II. Endre idejétől a pápák káplánjaiknak és más
papoknak sűrűn juttattak magyarországi javadalmakat. Alig néhány esztendővel az országot
romba döntő tatárjárás után a magyar egyházaknak rendszeresen kellett támogatniuk Itáliában
bajba jutott püspököket. S amikor Kun László idején, 1279-ben a pápa legátusául küldi
Magyarországra Fülöp fermói püspököt - hogy "irtson és romboljon, építsen és ültessen az Úr
nevében" -, ez itt úgy intézkedik, mintha az országnak nem is volna uralkodója, s a pápa még
arra is felhatalmazza, hogy népes kíséretének ellátásán kívül tizenöt magával hozott papját a
magyar székesegyházakhoz praebendával (egyházi földbirtokkal) rendelkező kanonokokká
nevezze ki. Egy Kun László kori Anonymusnak minden oka megvolt arra a panaszra, hogy
"éppen most is a rómaiak legelnek Magyarország javaiból" ! De kitörését talán valamilyen
személyes ok is magyarázza, ezt azonban csak később tudjuk valószínűsíteni.

Hogy Anonymus távoli analógiákkal dolgozik, azt nemcsak művészi ízlése diktálja, hanem az
a szintén mindvégig tapasztalható igyekezete is, hogy célzásain keresztül se lehessen
következtetni személyére. A nyugati gesztában kötelező szerénység, hogy a szerző titkolja
kilétét. De hogy rejtezkedésével Anonymus messze túltesz ezen, annak oka nála a
mindennapos, még királyokat sem kímélő kiátkozások korszakában, az egyház által tiltott
ősgeszta átmentésén kívül, nem utolsósorban ez az igen kemény és merész kirohanása a
pápaság ellen.

A XIII. század folyamán jelenik meg az a szokás, hogy az oklevelekben feltüntetik a bennük
megnevezettek nemesi nemzetségből való származását, ilyen formában: "Omodei de genere
Oba" (Aba nembeli Amadé), "Dominicus de genere Rathold" (Rátold nembeli Domonkos).
Györffy György írja, hogy a "de genere" kifejezés Anonymusnál fordul elő írásban legelőször,
s mivel Imre király korában ezt még nem használták, úgy véli, Anonymus a "de genere"
formulát a Bibliából vette, és az ő művének hatására terjedt el használata az oklevelekben.
Bár kiváló érvelő készségével ehhez hasonló esetre felhoz egy külföldi példát is, magyarázata
semmivel sem bizonyítható, és csak akkor lehetne elfogadni, ha a gesztának Imre király
korabeli volta kétségtelenül beigazolódott, s már csupán ezt az egyetlen ellentmondást kellene
feloldani: Mivel azonban egyértelmű bizonyíték a III. Béla, illetve Imre koriságra egyáltalán
nem került elő, a "de genere" előfordulása Anonymusnál igenis IV. Béla jegyzőjére vall.

És most térjünk Anonymus művének néhány olyan vonatkozására, amelyekkel a

kormeghatározás szempontjából még nem foglalkoztak.

A magyar középkorban kifejezetten várépítési programja egyedül IV. Bélának volt. A

tatárjárás után, félve, hogy a pusztító ellenség újból visszatérhet, minél több erősséget akart
útjába állítani annak. Erre ösztönözte a világi urakat és az egyházfőket, s maga is jó példával
járt elöl. Anonymus honfoglalói lépten-nyomon várakat emelnek. Tizenhárom vár építéséről
beszél a Gesta Hangarum. Azt nem állítja szerzőnk, hogy ez a fejedelem utasítására történnék,
mint történik az ő korában, de már tudjuk, hogy óvakodik az átlátszó párhuzamoktól.

A 37. fejezetben különös eseményről értesülünk. Szokatlan dolog a történelemben. Az ország

északnyugati részének meghódításáról van szó. "Mindenkit, aki csak azon a földön nem akart
hűségükre állni - olvassuk -, vasbilincsbe verve magukkal hurcoltak."

Majd: Árpád "nemeseinek tanácsára és kérelmére megeskette a nyitrai részekről hozott

hűtleneket, aztán különböző helyeken földeket ajándékozott nekik, nehogy még
hűtlenebbekké váljanak, s így majd, ha hazatérnek, megrontsák a nyitrai határokon lakó
híveiket is". Nemcsak a tartalom, hűtleneknek a megjutalmazása, feltűnő itt, hanem az is,
ahogy a dolog elmondására sort kerít a szerző. Mert bizony igen erőltetett módon talál ürügyet
rá. Hiszen aligha nevezhető "hűtlen"-nek az elfogott, hűségünkön sohasem állott ellenfél,
amiért nem kíván a hódítóhoz csatlakozni. És dehogynem akar, hiszen Árpádnak minden
további nélkül fölesküszik. Szerzőnk sohasem szokott így ügyetlenkedni. Ez az erőltetettség
azt a benyomást kelti, hogy egészen friss élmény hatására igyekszik az eseményt mindenáron
ide behelyezni. Ami különben valóban megtörtént 1279-ben, Kun László idején. A király
megbocsátott a már az apja ellen és őellene is számtalanszor - utoljára 1278-ban - fellázadt,
szüntelenül hűtlenkedő Kőszegieknek. Megerősítette eddigi javaikban, és még a királyi
tanácsba is bevette őket. A Kőszegiek szintén a határokon birtokoltak, ha nem is Nyitránál,
hanem lentebb, a nyugati végeken. Anonymus itt távoli analógiával a megbékélés érdekében
tett engedményként említve ezt, egy kis berzenkedő mosolyt is elrejt fogalmazásában a
mégiscsak képtelen ügy fölött.

A sort még folytathatnám, de a továbbiakban úgyis fölmerülnek más vonatkozások kapcsán a

műnek Kun László korát tanúsító egyéb jegyei. A legfőbb érvet mondom: tegyük föl a
kérdést, amit nem tettek föl az Anonymust III. Béla király jegyzőjének vallók. Lehetséges-e
egyáltalán, hogy III. Béla vagy Imre korában olyan gesztát írjanak, amely Magyarország egy
sor ősi nemzetségéről, belőlük származó országos tisztségeket betöltő főurakról azt állítsa,
hogy kunok, még ha régi időből való kunok is? Hiszen Anonymus ugyanazon a "cumanus"
néven emlegeti a szkítiai kunokat, vagyis kabarokat, meg a velük azonos honfoglalás idei -
tegyük hozzá: állítólagos "kunok"-at, mint amilyen néven a saját korabeli valódi kunokat is
hívták. Ezt III. Béla idején nem lehetett volna másképp érteni, mint hogy e magyarországi
"kun" főurak a délkeleti határainkon túl élő nyughatatlan, ellenséges, az országba be-betörő
pogány kunok őseinek egyik csoportjából erednek, "vérei" a jelenlegieknek. III. Béla idején
magasra csapott Szent László kultusza, ekkor, 1192-ben avatják szentté I. László királyt.
Márpedig Szent Lászlót éppen a kunok és besenyők elleni hősi küzdelmeinek emléke tette
dicsőséges pogányverő lovagkirállyá. Két ízben is kiűzte az országból a rabló és pusztító kun
seregeket, s a nép lelkesen számon tartotta, különösen kedvelte herceg kori legendás párbaját
a leányrabló kunnal. A kunok neve III. Béla korában is a zsákmányoló, öldöklő pogány horda
képzetét keltette. Botrányos, sértő, rágalmazásszámba menő megnyilvánulás lett volna
tekintélyes, előkelő családok holmi régi kun származásával előállni ekkor, ami ellen maguk a
"kun" eredetű főurak tiltakoznak a leghangosabban. László szentté avatása után tíz évvel,
Imre király korában sem lehetett kívánatos ezt egy gesztában előadni, de még további tíz
esztendő múlva sem, amikor 1211-ben II. Endre azért telepítette be a Német Lovagrendet a
Barcaságba, hogy védjék az országot a veszélyes kun szomszédságtól. Csupán a tatárjárás
után változott meg a kunokkal szembeni ellenséges közhangulat, amikor betelepülésük után a
tatárok visszatérésétől rettegő ország e harcos népben védelmezőjét kezdte fölismerni.

Egyetlen olyan III. Béla idejére mutató eredményt, adatot sem találtunk a kormeghatározó
érvek részletes felsorolásában, amelyet ne lehetne -s többnyire még meggyőzőbben is -, Kun
László korinak tekinteni. Viszont láthattuk a gesztának olyan jegyeit, amelyek III. Béla és
Imre király korára nem is vonatkoztathatók. Teljes biztonsággal szögezhetjük le, hogy
Anonymus "a néhai, dicsőséges IV. Béla királynak" volt a jegyzője!

A III. Béla jegyzősége mellett kardoskodó jeles szakemberek tehát elképesztő tévedést, súlyos
hibát követtek volna el? - kérdezheti bárki. Sietve mondom: másról van szó. Először is e
korszakhoz szögezték oda őket azok a gesztát korábbinak mutató kormeghatározó adatok,
amelyeket én ideiglenesen félretettem. Nem gondolhattak -s hogy miért nem, majd még
kiderül -a mű "kétkoriság"-ának lehetőségére sem. Másodszor: Anonymus történetírói
pózával, amely mögé egy másik, sajátos írói magatartást is rejtett, az egész kétszázötven év
során csapdát állított minden kutatónak. Ezt a csapdát más gesztákkal összehasonlító
módszerével Süpek Ottó fedte föl először. A szakemberek egy, a többinél színesebben író,
egyénibb, nagyobb stílusművészetű krónikást, de mindenképpen krónikaszerzőt láttak benne,
mint jó ideig én magam is. Nyílt beszédűt, aki egyértelműen közli mondanivalóit, amint ez a
krónikások feladata, hiszen a múlt eseményeit akarják megismertetni velünk. Ezért firtatták
hitelességét, akadtak fenn vélt anakronizmusain és valóban képteleneknek tűnő évszámain.
Ugyanolyan természetű alkotásnak hitték, mint amilyenek a Gesta Hungarummal több
párhuzamos epizódot előadó krónikáink. Történeti műhöz nyúltak hozzá, úgy, ahogy
történészeknek kell és lehet, hozzáértéssel, felelősséggel s olykor igen szellemes föltevésekkel
is. Nem sejthették, hogy Anonymus egy nálunk szokatlan műfajt művelt, hogy bár alkotása
ősi történeti hagyományokat őriz, rejteget olyan mondanivalókat is, amelyeket nem
közérthető formában, még a saját kora beavatott olvasói számára sem egykönnyen
megfejthetően ad elő.

Tudósaink aprólékos szövegkritikai, forráskutató, adatfeltáró működése távolról sem volt

hiábavaló. Éppen ellenkezőleg: az ő fáradozásaiknak is érdeme lesz abban, ha itt eredményre
jutunk.

Hiszen honnan volna e könyv szerzőjének áttekintése az ő munkásságuk nélkül, honnan

vehetnénk adatainkat, hivatkozásainkat? Még eltérő következtetéseink is nagyrészt az ő
teljesítményeiknek a pillérein alapulnak.

Mindanélkül, amit teremtettek, a zár se volna most, amelybe végre megtalált kulcsaink
beleillenek. Elődökre való támaszkodás nélkül újdonság sem születhet, mindenkor mindenki
csupán egykét lépéssel haladhat tovább.

Évszám az iniciáléban

Süpek Ottó a geszta keletkezésének pontos évszámát is fölfedezte. 1279-ben született a mű.

A díszes iniciálé gondos vizsgálata közben lelt rá. A P betű fejében a POV V betűje fölött,
attól jól elkülönítve, kétoldalt közös zárójel közé fogott jegyek sorakoznak, függőleges
elhelyezésben. Egymás mellé állítva őket - sematikus ábrázolásban - így festenek: (xxxx)
Archaikus formájú arab számjegyek Anonymus korából. Arab számokat az ő idejében csak a
mohamedán népek használtak, s ez kitűnő alkalom volt gesztaírónk számára a rejtőzködésre.

Megvallom azonban, hogy Süpek Ottó említett francia nyelvű tanulmányának - amely a
L'oeuvre et la personne de l'Anonymus hongrois címet viseli - ezt az állítását először erős
fenntartással fogadtam. Meg is írtam a szerzőnek: azért érzem problematikusnak, mert
valamely rajzolatban egy függőleges vonal, egy hátán fekvő félkör és egy v alak olyannyira
elemi díszítő formák, díszítő elemecskék sorának tetszik, hogy nehezen fogható fel jelentéssel
bíró ábrák egymásutánjának. Valaha létezett arab számjegy voltukat akkor látnám igazoltnak -
fejtegettem -, ha sikerülne Anonymus korából legalább egyetlen, a Nyugat egyetemein
forgatott olyan művet felmutatni, amelyben ezek a maiaktól erősen eltérő formájú számjegyek
szerepelnek. Arra, amit a tanulmány szintén megjegyez, hogy gesztaírónk e számokat
magyarországi mohamedán kereskedőktől is elleshette, nem reagáltam, mert azt gondoltam,
erre nem is lehetne bizonyítékot találni. Végül, a sajátos körülmények folytán, mégis ez volt
az, ami beigazolódott

Válaszképpen Süpek professzor rendelkezésemre bocsátotta forrását. A számjegyírás

történetéről alig egy évtizeddel ezelőtt megjelent francia szakmunkából az arab számírás XII,
és XVI, század közötti fejlődését bemutató táblázatot. Az adatok különböző európai
tudományos gyűjteményekben őrzött kéziratokból valók, és az áttekintés 22 egytől nulláig
tartó számsor ábráit közli az öt évszázadon át megfigyelhető változatokban. Itt, a kilencedik
rubrikában egy Berlinben lévő XII. század végéről származó kódex asztrológiai tabellájának
számsorában találhatók az anonymusi számjegyek megfelelői. Tanulmányozásuk,
összehasonlításuk a többi huszonegy változattal, váratlan tanulságok levonásához juttatott.

A táblázatból nem egy egységes számjegyírás fejlődését olvashatjuk le, hanem több típus
egyikének dominánssá és kifinomultabbá válását a jelenlegi arab számaink alapformáivá
alakulásáig. Az Anonymus által használt számjegyek típusa meglepően eltér az összes
többitől, az előtte lévő nyolc és az utána való tizenhárom számsor ábráitól. Illetve, csakis az
1-es és a 9-es szám formájában egyezik azokkal, mint ahogy ez a két számjegy az összes többi
változatban is csaknem azonos alakú.

Egy sajátságos változattal állunk szemben tehát. És nincs okunk arra gondolni, hogy ez az
egyedülálló típus csupán a XII. század végére volna jellemző. Ha változott egyáltalán, csak
nagyon csekély mértékben tehette. Számsorunk ugyanis a többi variációhoz képest is
kifejezetten archaikus jellegű. Hogy csupán a bennünket érdeklő számokról beszéljünk: a 2-es
itt hátán fekvő félkör, hosszú szárral a bal oldalán, a XII. század korábbi ideiből való
változatokban már ennek fejlettebb formáit láthatjuk; a V alakú 7-esnek pedig a táblázat
számsoraiban egyáltalán nincs párja. Korábban és később is ennek háztető alakú fordítottját,
illetve a megdőlt háztetőt >, jelenlegi hetesünk kezdeti formáját találjuk. A v alakú 7-es tehát
igen ősi forma. Ebből pedig arra következtethetünk, hogy az a műveltségi centrum, ahol
ezeket az egyedülálló számjegyalakzatokat használták, a mohamedán kultúrának Arábiából
Észak-Afrikán át az Ibériai-félszigetig való terjeszkedése során periferikus helyzetbe került,
számírása önmagában fejlődve, külső hatások nélkül csupán lassan és csekély változásokkal
tért el a régebbi formáktól.

Döntő fontosságú számunkra az a tény is, hogy táblázatunk tanúsága szerint ennek a típusnak
az alakzatai az arab számírás további négy évszázada során egyáltalán nem jelentkeznek
többé. Továbbalakulva sem! Ezáltal következtetni lehet származási helyükre. Közép-Ázsia,
Turkesztán az iszlám műveltségnek az a területe, ahol a mongol hódítás következtében
megszakadt a mohamedán kultúra folyamatossága. 1218 és 1222 között Dzsingisz kán sorra
elfoglalta, fölégette Buharát, Hívát (Chorozmint) és Szamarkandot. Másfél évtizeddel ezután
a Volga melletti Bulgáriát szintén hasonló sors érte. Vagyis az a központ is elpusztult, ahonnan
a turkesztáni arab számírás eljutott a magyarországi mohamedánokhoz.

Minthogy ezáltal igazolódik, hogy a volgai Bulgáriával összeköttetést tartó magyarországi

kálizok (chorozminek) és izmaeliták, tehát az eredetileg a volgai Bulgáriából származó és
azzal továbbra is összeköttetést tartó mohamedán kereskedőink használták számításaiknál
ezeket a számjegyeket, már azt a személyt is tudhatjuk, akitől Anonymus elsajátította őket. A
geszta 57. fejezetében olvashatunk a Taksony fejedelem idején Magyarországra költözött,
Pesten letelepedett "nagyon sok izmaelitával jött" keleti bulgárokról, "kiknek sarjadékából
származik Etej". Etej tehát kortársa volt szerzőnknek, s bizonyára nemhiába jegyzi föl nevét,
jó ismerőse lehetett. Tapasztalni fogjuk, ha Anonymus azt írja: "X-től származik Y", akkor Y
olyan valaki, aki személyes kapcsolatban állt ővele.

Láthatjuk azonban, hogy bár csak bizonyos - és latinul nemigen tudó - rétegnél, mégis elég
sokak számára lehetett ismert ez az arab számírás Magyarországon. Márpedig Anonymus, aki
titkolja, melyik Béla királynak volt jegyzője, művének keletkezési dátumát sem akarhatta
könnyen megismerhetővé tenni. Még azt sem tekintette elég rejtettnek, hogy a korabeli
keresztény művekben és oklevelekben egyáltalán nem használt arab számokkal fejezze ki. Ő
az iniciálé rajzába illeszkedő stilizálással e számjegyeknek is a szimbólumait rajzoltatta meg.
Ezért nincs szára nála a 2-es számnak, ezért nem merev egyenes, hanem csöppet körte alakú
az 1, és ennek képi ellentéteként, ezért kitöltött fejű a 9. Tapasztalhatjuk itt - és még bőven
lesz alkalmunk megfigyelni -, hogy Anonymusnak csak látszólag tulajdonsága a rejtezkedés,
misztikus-szimbolikus eszközeinek védelme alatt egyenesen kitárulkozó. Erősen leplezve
ugyan, de lépten-nyomon elárul magáról személyes dolgokat, mint ahogy ezen most Etejjel
kapcsolatban is rajtaértük.

A leplezés és egyszersmind figyelemfölhívás anonymusi technikájához tartozik, hogy a

keletkezés dátumának 9-es száma alatt attól jól elválasztva (mert más, minket itt nem érintő
szimbólumot fejez ki vele) - egy világosan írt újabb 9-es látható. Ez felhívja a figyelmet:
szerzőnk arab számot is használ, de a fölületes szemlélő számára el is leplezi a fölötte lévő,
kitöltött fejével tőle annyira elütő 9-est. Akik tudják, hogy misztikus-szimbolikus művet
tartanak a kezükben - vagyis a korabeli beavatottak -, a kitöltött fejű 9-es kerek
díszítőelemhez nem illő farkincájáról jöhetnek rá a dátum számjegyeinek titkára.

Már megismerkedtünk az aritmozófikus számítással. Csekély összeadás, és meggyőződhetünk

róla: az 1279 szintén misztikus szám, 1-re vezethető vissza, ami - mint már tudjuk -a kezdet
jelképe. Emiatt pedig fölmerülhet bennünk a gyanú, hogy a mű maga, a titkosan közölt
évszám ellenére, valamivel korábbi vagy későbbi is lehet. Hogy miért? Ennek megértéséhez
távolabbról kell kiindulnunk.

Anonymus misztikus számairól a fölfedező Süpek Ottónak Az Anonymus kérdés új

megvilágításban című, a Magyar Nemzetben 1979 júniusában megjelent cikksorozatából
értesültem először. Alighanem magam voltam az első s eddig talán az egyetlen is, aki e
fölismerést alkalmaztam krónikatörténeti esszéköteteimben. De természetesen előbb próbára
tettem. Mivel gesztaírónk történészeink által oly sokszor és jogosan emlegetett számos,
messze nem hiteles évszámánál is valamilyen "kulcs" hiányára gyanakodtam, ezeknél
vizsgáltam, megmagyarázhatókká válnak-e az aritmozófikus számítás tükrében.

Anonymus szerint Attila pannóniai bejövetele 451-ben történt. Ez a számok összeadásával a

szimbolikus 1-et adja. Álmos Szkítiából 884-ben indul Pannóniába; ez 2-re redukálható.
Árpád 903-ban kezdi meg a honfoglalást, ami 3-ra vezethető vissza; a 3-as szám pedig a
Szentlélek jelképeként, annak kegyelmét, pártfogását sugározza a magyar föld
megszerzésének művére. Szerzőnk tehát három hőshöz fűzi honunk birtokbavételét: Attilához,
a Pannóniát örökül hagyóhoz; a népét Szkítiából kivezető Álmoshoz; és Árpádhoz, a
honszerzőhöz. E próbák és más vizsgálódások meggyőztek arról, hogy Anonymus valóban él
a misztikus számokkal. / A* azt jelzi, hogy az adott kérdéssel kapcsolatban a FÜGGELÉKben
kiegészítés, részletezés található. A kiegészítő szöveg címét a főszövegben a * előtt dőlt
betűkkel írt szavak mutatják. Itt például a kiegészítést a FÜGGELÉKben az "Anonymus él a
misztikus számokkal" címnél találjuk./

Az évszámok vizsgálata során más is kiderült. Éspedig az, hogy gesztaírónk e jelképi
mondanivalójuk miatt választott évszámainál kerüli a határozott fogalmazást, azokat a várt
eseményhez viszonyítva időben körülbelülinek érzékelteti. Például: nem a magyarok
bejövetelének az évszámát adja meg, hanem az Álmos vezetése alatt Szkítiából való
kiköltözés kezdetét, majd meg azt, hogy Árpád serege mikor indult tovább a Hung folyótól.
Ugyanilyen viszonylagos, hogy Álmos születési esztendeje helyett szülei egybekelésének
idejéről beszél, ami után megszülethetett még abban az évben, de akár tíz esztendővel később
is. Ettől teljesen eltérően, határozott fogalmazásban állítja, hogy Árpád 907-ben halt meg, és
hogy Taksony 931-ben született. Az összehasonlításból kitetszik, hogy az utóbbiak valóságos
évszámok, még akkor is, ha éppen vissza lehetne őket vezetni valamely szimbolikus számra.
Ebben a tudatos megkülönböztetésben kifejezésre jut, hogy gesztaírónk a maga módján igenis
törekszik a hiteles közlésre. Később is tanúi leszünk annak, hogy amikor szimbolikus
mondanivalói érdekében költői szabadsággal él, a történeti valóságtól való eltérést, e
közlésének fiktív voltát valamilyen fogással jelezni igyekszik.

Ezzel most visszatérhetünk kiindulópontunkhoz, az iniciáléban megtalált 1279-es dátumhoz,

amely Anonymusnál a keresztény számmisztika kezdetet jelentő 1-es számára vezethető
vissza. Most már érthetjük a gyanú okát: minthogy misztikus számról van szó, vajon nem
fiktív évszám-e ez? Szöveg nincsen hozzá, nem bízhatjuk magunkat annak útbaigazítására.
Viszont, ha a gesztát az adott történeti körülmények közé helyezzük, rendelkezünk
útmutatással. Kun László, akinek Anonymus a geszta írásakor oly töretlen híve és
propagálója, csak 1277-ben nyilvánította nagykorúnak magát, ettől kezdve lehetett tényleges
uralkodónak tekinteni. Márpedig valamennyi időnek el kellett telnie, hogy Anonymus az ifjú
király uralmi elképzeléseiről fogalmat szerezhessen. Ahhoz szintén, hogy a geszta megírására
elszánja magát, s műve előkészületeihez is hozzáfogjon. Mindehhez két esztendőre föltétlen
szüksége lehetett. 1280-tól kezdve viszont Kun László nem egy olyan tettet követett el,
amelyet az egyházzal bizonyos tekintetben ugyan ellentétben álló, de katolikus hitében
megingathatatlan szerzőnk semmiképpen sem fogadhatott rokonszenvvel. E körülményeket
figyelembe véve az évszámot pontosnak kell tekintenünk. Talán a két zárójellel, amelyek a
dátum arab számait összefogják, éppen ezt akarja kifejezni Anonymus. Mintha csak mondaná
nekünk: "szorosan véve 1279".

Ekkorra már a geszta szerkesztésével hónapok óta foglalkozhatott, és előre kiszámította, hogy
az i-re visszavezethető alkalmas számú év folyamán kell vele elkészülnie. Hiszen nemcsak
dolgozott a misztikus számokkal, hanem minden bizonnyal mélyen hitt is bennük. A
kezdetnek Istent is jelentő évszáma, meggyőződése szerint, munkája elvégzéséhez Isten
segedelmének ígéretét hordozta magában. Kéziratának latin folyóírással írt és bizonyára
összevissza javítgatott piszkozatával erősen előrehaladhatott már, amikor az elkészült
fejezeteket az 1279-es esztendő valamelyik napján átadta egy titoktartó scriptornak, hogy
kezdjen hozzá annak letisztázásához, kódexbe illő, ékes barátbetűkkel.

Végül két megjegyzés. Emlékezzünk vissza: az előző fejezetben, látva, hogy bölcs szerzőnk, a
kiváló stiliszta, szokatlan erőltetettséggel teremtett ürügyet a hűtlenek megjutalmazásának
elbeszélésére, arra gondoltunk, ez valamely egészen friss benyomás hatására történhetett,
mielőbb és mindenáron sort akart keríteni reá. Nos, 1279 éppen az az esztendő, amikor Kun
László nagy adományokkal halmozza el a számtalanszor hűtlen Kőszegieket. És - mint még
csak az imént említettük -, 1279 annak éve is volt, hogy Fülöp fermói püspök Kun László
hosszas ellenkezése után a pápa teljhatalmú legátusaként megérkezett hazánkba. Vagyis ekkor
történt az az esemény is, amely a Magyarország javaiból legelő "rómaiak" elleni éles
kifakadást váltotta ki szerzőnkből. A hirtelen felindulás magyarázza, hogy Anonymusnak ez
az egyetlen nyíltan aktualizáló kitétele az egész gesztában.

Mikor működött

FEJ- FEJ MELLETT

Ideiglenesen félretettük tehát azokat a kormeghatározó adatokat, amelyek szerintünk a régi

gesztából, annak elbeszéléseivel együtt kerültek Anonymus szövegébe. E kérdéssel később
foglalkozom. Az oly hosszú időn át folyt kutatás azonban számos más érvet is felhasznált,
hogy a mű keletkezésének korára fényt derítsen. Ezek közül itt a III. és IV. Béla (illetve Imre
és IV. László király) korszakára vonatkozókat fogom egymással szembesítve sorra venni,
végül kiegészítve őket néhány olyan következtetéssel, amit magam vetek föl először.

Gondos vizsgálatnak vetették alá a mű 48 oldalnyi kéziratának írásmódját és hártyalapjait,

ennek során azt állapították meg a szakemberek, hogy a kézirat a XIII. század második feléből
való. A szövegben található sok íráshiba nem vall a szerző kezére, bár az a gondolat is
fölmerül, hogy a javításokat maga Anonymus végezhette el. A kézirat tehát kétségtelenül Kun
László korára utal. Csakhogy a mű születésének az idejét ez nem határozza meg föltétlenül,
mivel a Gesta Hungarorum egyetlen ismert példánya a III. Bélát követő Imre király idejében
készült gesztának a másolata is lehet.

Pláne, hogy a szöveget nem maga a szerző tette át díszes formájú írásba.

A kézirat élén álló "P" iniciáléról az utóbbi időben többen is fölvetették, hogy a
Magyarországon csak 1220 óta működő domonkos rendnek a szimbólumait ábrázolja. A
kacskaringós vonalakból nehéz megítélni, hogy jelentésük értelmezésénél nincs-e szerepe itt-
ott némi belemagyarázásnak is. Azt azonban aligha lehet kétségbe vonni, amit Süpek Ottó
állít, hogy a P betű felső öblében, "fejében" egy vékony piros keretbe foglalt D van jelen, azon
belül pedig egy V betűt formázó, könyvszerűen szétnyíló díszítés látható, vagyis az iniciáléba
a POV betűk vannak belerejtve, ezek pedig a "Predica Orói Vade" (Menj, prédikálj a
világnak), a domonkos rend jelszavának a kezdőbetűi. Imre király korában még nem voltak
hazánkban dominikánusok. Ám ha a kézirat csakugyan másolat, e jelszó szimbolikus jelenléte
legföljebb a miniátor (kódexfestő) domonkos rendi mivoltára utal.

A kormeghatározásnak mindenkor egyik vitatott kérdése volt a mű 50. fejezetének az a

kitétele, hogy a honfoglalók "a murai karantánok határait ugyancsak sűrű betörésekkel
rohanták meg... tartományaikat birtokukba vették, és az Úr segedelmével azokat maradékuk
mindmáig hatalommal és szépszerével a kezében tartja".

Györffy szerint Anonymus e helyének nincsen történeti földrajzi jelentősége, mivel szerzőnk
ezt az adatot Regino évkönyvéből félreértést elkövetve vette át. Ez tehát mint kormeghatározó
lehetőség elesik. Csakhogy a dolog nem ilyen egyszerű, mert Anonymus mindenképpen egy
általa karantán végeknek hitt területre gondolt, mégpedig olyanra, amely az ő idejéig szilárdan
magyar kézen maradt. Minthogy a mű e fejezetében a Dunántúl elfoglalásáról van szó, az
idézett hely előtt pedig a honfoglalók a Rábáig és Rábcáig nyomulnak, nyilván az innen délre
fekvő, a Rába és a Mura között lévő Őrség és Hetés vidékének elfoglalására céloz, mely
országrész a honfoglalás idején csakugyan a karantán földdel érintkezett. Ez azonban Imre
király meg Kun László idején egyaránt Magyarország része volt, így nem dönti el a vitát.

Anonymus 44. fejezete szerint Glad (Pais Dezső fordításában: Galád) vezér kun, bolgár és
blak segítséggel rendelkezik. A szerzőnket III. Béla jegyzőjének tartó kutatók föltételezik,
hogy az 1186-ban magát Bizánctól függetlenítő és kun, bolgár és vlach népelemekre
támaszkodó "aszenida" Bolgárország megjelenése adott ötletet a Glad-történet kitalálására.
Ezt perdöntő bizonyítéknak tartják. Azonban helynevek tanúskodnak arról, hogy Glad
valóban élt, és temesközi nagyúr volt. A Temesközbe is betelepültek a kabarok, akiket
Anonymus következetesen "kunok"-nak nevez, a blakok pedig nem azonosak a román
vlachokkal (amiről még részletesen szólunk), s Glad maga bolgár földi sereggel jött ide. A
kun, bolgár és blak felsorolás miatt így semmi okunk kitalálásra gyanakodni, még kevésbé
összevetni azt az aszenida Bolgárország évszázadokkal későbbi ténylegesen kun és vlach
népelemeivel. Egyik érvelés sem rendelkezik azonban a kérdésben végső bizonyítékkal.

A gesztának Kun László kori keletkezése mellett kardoskodók egyik fő érve viszont az, hogy
a korábbi krónikai művekkel ellentétben szerzőnk nem a meótiszi, vagyis a Don deltájánál
lévő őshazáról beszél.

Nála a Szkítiából kiköltöző magyarok az Etel (Volga) folyó keleti partjától többnapi járóföldre
levő területről indulnak el, és az Etelt átúsztatva, még hosszú időn át nem találnak "emberi
lakóhelyhez vezető utat". Ez pedig nem kevesebbet bizonyít, mint azt, hogy Anonymus
ismerte már Julianus és domonkos rendtársainak a keleten maradt magyarok megtalálására
indított, IV. Béla által is szorgalmazott expedíciójának eredményét; tud még arról a
pusztaságról is, amelyen Julianus barát oly nagy nehézségek közepette vergődött át.

Györffy György azonban úgy véli, hogy ebben az elbeszélésben csupán az a kereskedelmi út
tükröződik, amely a szuzdali új orosz székváros létrejöttével teremtődött meg a volgai
bulgárok és a magyarok között. Mivel ilyen összeköttetés valóban létezett, ezt a föltételezést
sem lehet teljesen kizárni.

S itt vari az Attila örökségekénti honfoglalásnak Anonymusnál ismételten hangsúlyozott

teóriája. Az ősgesztára szintén (de Anonymusnál kevésbé) támaszkodó krónikában - abból az
időből, amikor még nem csatolhatták hozzá a később megszülető hun történetet -, erről a
Fehértó-monda szövegébe illesztve csak annyi áll: "Árpád pedig ezenközben a hét vezérrel
bejött Pannóniába, de nem vendég módra, hanem hogy örök jogon birtokukba vegyék a földet
mint igaz örökségüket." (A krónika Erdélyben választott "kapitányok"-ról beszél, az
ősgesztából való eredetet itt az ettől eltérő "a hét vezérrel bejött" fogalmazás mutatja.) A
krónikákból tehát kiveszett az, hogy Attila örökségéről van szó, nyilván azért, mert a hajdani
zsákmányszerző kalandozások erőszaktételei miatt a magyarokat Nyugaton gyakran
azonosították a hunokkal, s így egy idő után kényelmetlenné vált a hun király emlegetése.
Attila neve IV. Bélának a tatárok közeledése idején a pápához írt egyik levelében bukkan fel
ismét. Arra hivatkozik a király, hogy Attilának is Magyarországon volt a székhelye. De nem a
régi gesztában szereplő Attila-hagyomány alapján írja ezt, hanem a Magyarországon ez
időben ismertté vált Nibelung-ének hatására, amely az Ecilburg kifejezésben és Óbudának
Attila király városaként való emlegetésében Anonymusnál is tükröződik. III. Béla idején nem
volt különösebb aktualitása annak, hogy az Árpád-ház ősének tüntessék fel Attilát. Viszont
Kun László korában a király környezetében egyenesen Attila-kultusz uralkodott (nemhiába
konstruálta meg Kézai Simon, az ifjú király udvari papja a hun történetet). A saját báróitól és
az egyház meg a pápa által is szorongatott király arról ábrándozott (majd kézzelfoghatóan
fáradozni is kezdett megvalósítása érdekében), hogy keleti népek élén, kunjain kívül még
tatárokkal is szövetkezve, és persze hozzá hű magyar seregekkel, "új Attilaként lépjen Európa
színe elé. Kézai művével ellentétben Anonymusnál nem szerepelnek hunok, mivel
nyilvánvalóan forrásában, az ősgesztában sem szerepeltek, ott is csak Álmosnak és Árpádnak
Attilától való származásáról volt szó, s szerzőnk ezt átvéve állította vissza az Attila
örökségekénti honfoglalás gondolatát eredeti formájában. E hagyomány fölélesztése tehát a
művet Kun László korinak mutatja. Nem tudok róla, hogy az Anonymust III. Béla
jegyzőjének tekintők foglalkoztak volna külön ezzel a kérdéssel, de várható ellenvetésüket
sejtem.

Csak az lehet, hogy a Nibelung éneket már igen korán, úgyszólván keletkezése után azonnal -
1200 körül - ismerhették meg Magyarországon, és az Imre király idei Anonymus ennek
hatására figyelt fel Attilára, s helyezte őt be a gesztájába. Ezt sem lehet teljesen kizártnak
minősíteni.

A fej-fej mellett haladó érvekből jól látható, hogy jeles történészeink nem minden ok nélkül
vélik annyira bizonyosnak gesztaírónk III. Béla idei jegyzőségét. De kitűnik az is, hogy a Kun
László korabeliséget Marczali Henrik nyomán hangoztatók sem beszélnek éppen a levegőbe.

Marczali arra hívta fel a figyelmet, hogy a honfoglalás kori kunok emlegetése Anonymus
részéről csakis olyan időben történhetett, amikor a korabeli kunok már nem számítottak
ellenségnek, vagyis azután, hogy IV. Béla a tatárjárást követően betelepítette őket az ország
védelmére. S aligha kétséges, annak a IV. Lászlónak a korában, kinek anyja kun hercegnő
volt, s akit ezért és a kunokkal való barátkozása miatt neveztek Kun Lászlónak. Györffy csak
arra utal, hogy az oklevelekben a kunok latin neve 1200-ig "cuni", azután "cumani". Vagyis az
Anonymus által használt utóbbi kifejezés már nem lehetetlen az 1204-ben meghalt Imre király
idejében. {Hadd tegyem hozzá: ez is annyira "épp hogy nem lehetetlen", mint a Nibelung-
éneknek 1200-ra datált megismerése.) Továbbá szögezi le Györffy, s ez föltétlen helytálló -,
Anonymus "kunjai" eredetileg kabarok, amit az is mutat, hogy a geszta nem azokon a
területeken jelzi jelenlétüket, ahová a IV. Béla idején beköltözött kunokat telepítették, hanem
ott kapnak birtokokat, ahol a magyarokkal együtt jött kabarság helyezkedett el a
honfoglaláskor. De szerintem Anonymus honfoglalás kori kunjaival szimbolikusan a saját
idejében Magyarországon meghonosodni kezdő új kunokra is céloz. Mintegy, hogy ezek
"őseinek" egy tekintélyes csoportja élen járt a magyar föld megszerzésében, se kun ősök
utódai a magyarsággal teljesen összeforrva hatalmas földeknek jutottak birtokába és magas
méltóságokra emelkedtek. Ami egyaránt intelem a magyaroknak, hogy fogadják bizalommal a
betelepült kunokat, meg biztatás a kunoknak: ha a régi "kunok" hősi példáját követik, az
ország őket is meg fogja becsülni, leszármazottaik legjobbjai magas polcokra emelkedhetnek.
Annak lehetünk itt tanúi, amivel majd lépten-nyomon találkozunk, hogy Anonymus
szimbolikája távoli analógiákkal dolgozik, nem pedig közvetlen célzatossággal. De-
visszatérve az időpontvitához - érveink ebben a kérdésben sem tudják egymást véglegesen
megcáfolni.

Említettem már, Györffy György a királynékkal bejött idegen udvaroncok birtokszerzésével,

az ország legfőbb tisztségeibe való benyomulásukkal magyarázza azt, hogy Anonymus a
honszerző nemzetségek leszármazottainak követeli az ország kormányzásának jogát. Ilyen
feszültség a két réteg között Imre király korában valóban létezhetett. De Kun László idején
ennél sokkal többről van szó: fegyveres harc dúl a bárók csoportjai között, amelynek egyik fő
kiváltója a német Héder nemzetségből származó, egyre hatalmasabb Kőszegiek és
"familiáris"-aik terjeszkedése. Ez a küzdelem oly kegyetlen, hogy 1274-ben a Tác melletti
Fövényen maga a családfő, Kőszegi Henrik is ott marad a csatatéren. 1276-ban pedig Csák
Péter nádor Veszprémnek a Kőszegiektől való visszavételekor még az oltár mögé menekült
papoknak sem kegyelmez, és a harc hevében a város nagy hírű főiskoláját, sok ezer márkára
becsült kódexeivel együtt, elpusztítja. A bárók e harcai az egész ország békéjét fölforgatták.
Anonymus Árpád utódának, a kunokra támaszkodó, szorongatott királynak a szószólója. A
királlyal és az új kunokkal való magyar főúri szövetségnek a szükségességét ideologizálja. Ezt
jelzi művében a Vérszerződés meg a "kun" vezérek fogadalma, amelyekben az ősök hűséget
esküdtek Álmosnak és utódainak. Egyben szimbolikus figyelmeztetés ez, hogy a magyar
főurak mindenkor tartsanak ki az Árpád-házi király mellett, hiszen ezért jogosultak éppen ők
az ország fő tisztségeinek a betöltésére. Szerintem a geszta keletkezésének pillanatát éppen
ennek az országos méretű küzdelemnek az idején lehet utolérni, nem pedig az Imre kori apró
súrlódások korszakában.
Györffy egy konkrét kérdésben való állásfoglalást is fölfedezni vél Anonymusnál az Imre
király korára legjellemzőbb problémával kapcsolatban. III. Béla fiát már gyermekként
megkoronáztatta, "ifjabb királlyá" tette. Imre ugyanígy járt el trónra lépése után saját kisfia, a
később nem egészen egy évig uralkodó III. László javára. Endre herceg (a későbbi II. Endre),
Imre öccse, kemény harcot vívott bátyja ellen, hogy magának szerezhesse meg a trónt. Félő
volt, hogy ha Imre király meghal, László trónra jutását Endre megakadályozza. Anonymusnál
pedig azt olvassuk - állítja Györffy -, hogy Árpád fejedelem még életében megteszi fiát, Zoltát
utódának, és később Zolta részéről is hasonló történik az ő fiával, Taksonnyal. Györffy ebben
az Imre király korabeli körülmények párhuzamát látja, a gesztaíró kiállását Imre uralkodói
joga és a kiskorú László királlyá tétele mellett.

Ennek az érvelésnek az a gyöngéje, hogy a párhuzam nem egészen pontos. Taksonyt ugyanis
Anonymus szerint Zolta fejedelem nem halála utáni királynak jelöli ki - márpedig ez
vonatkoznék Lászlóra -, hanem még életében átruházza Taksonyra teljes hatalmát, maga pedig
csak három év múlva hal meg. Ám önmagában az, hogy az anonymusi hely, amire Györffy
hivatkozik, mégsem igazolja a műnek Imre király korában való létrejöttét, nem dönti el a
kérdést a másik irányban sem.

Eddig azt tapasztalhattuk, hogy a felsorolt kormeghatározásra alkalmas körülmények egyaránt

voltak magyarázhatók akár III. Béla, akár IV. Béla jegyzőjének idejére. Ezután azonban olyan
érvekről szólok, amelyek egyre inkább a geszta Kun László koriságát igazolják. De nem
szeretném, ha az az adattömeg; amelyet kénytelen vagyok itt felvonultatni, az olvasót
túlságosan kifárasztaná, ezért lélegzetvételnyi szünet kedvéért a pengeváltást új fejezetben
folytatom.

Az őskrónikák létrejötte

Tartozom annak igazolásával, hogy Anonymus valóban a tiltott ősgesztát igyekezett átmenteni
művében. Hiszen erre hivatkozva tettem félre a Gesta Hungarum XIII. század második felénél
korábbinak mutató kifejezéseit, amelyek szerintem az ősgeszta nyomán kerültek bele
gesztaírónk munkájába. Ezzel a kérdéssel azért is foglalkoznunk kell, mert nélküle nem
tudnánk helyes képet adni a mű első - krónikai - rétegéről. Csakhogy előbb természetesen
tisztázandó, mit is tartalmazott az ősgeszta valójában, ez pedig korántsem mindenki számára
eldöntött kérdés. Úgyhogy most bizony bonyodalmas fejtegetések fognak következni. Ahogy
mondani szokás: "Ádám-Évá"-tól kell elindulnom.

E legrégebbi krónikai művünk elveszett. De fennmaradtak részletei a krónikákban; alig valaki

kétli, hogy Anonymusnál is; és Kézai szintén átvett belőle néhány értékes adatot.

Korábban a kutatás a pogány kori magyar hagyományról szóló híradást tulajdonította az

ősgesztának. Volt, aki a hun történetet is innen eredeztette; ez azóta megdőlt: az "első
bejövetel", vagyis Attiláé, Kézai XIII. század végi leleményeként jutott be egy folytatója
révén a későbbi krónikába. Régebbi kutatóink legelső krónikánkat általában olyan műnek
gondolták, amely a magyarok történetének kezdetét a honfoglalásban látta. Kiváló tudósaink
jó néhánya I. Endre korában sejtette az ősgeszta létrejöttét, fő érveként a krónikában
olvasható, úgynevezett "királykronológiá"-ra hivatkoztak. E krónikarészletben arról van szó,
hogy Szent István halála után I. Endre trónra léptéig kik és mennyi ideig uralkodtak.
Márpedig ez olyan szöveg, amelynek az ősgeszta befejező soraiban lehetett a helye.
A századunk hatvanas éveiben kialakult tudományos álláspont élesen eltér ettől a felfogástól.
Úgy véli, a magyarság korai keresztény korszakában született műben, az új hit képviselőinek
féltékeny türelmetlensége folytán, pogány kori hagyományok följegyzése nem volt lehetséges.
Egyházias szellemű ősgesztának kellett létrejönnie, amelynek szemlélete szerint a magyarság
igazi léte a kereszténység fölvételével vette kezdetét. Ez a mű a nép pogány korszakát oly
mélyen megvetette, hogy "átvett, sőt meg is tetézett minden becsmérlést", amit csak szerzője a
nyugati forrásokban talált a magyarok korábbi dolgairól. Így ismerteti ezt a felfogást Mályusz
Elemér A Thuróczy-krónika és forrásai című munkájában. Az ősgeszta példamutató hősei e
föltevés szerint István király és Gellért püspök voltak. Gerics József forráskritikai kutatásai
alapján az egyházias szellemű ősgesztát Salamon király korában keletkezettnek tartják. A
krónikában található ősi mondák csak a XII-XIII. században kerültek be oda,
szájhagyományból, szögezi le ez az álláspont. S hozzáteszi: ha kézirata el is veszett, az
ősgeszta megvan a későbbi krónikák korai időkkel foglalkozó részeiben, de minthogy a
krónika folytatói a maguk korának problémái, érdekei szerint visszamenőleg javítgattak
benne, az ősgeszta "szüntelenül változva őrződött meg".

Említettem, hogy történészeink nem gondoltak a Gesta Hungarum "kétkoriság"-ára, és nem is

gondolhattak rá. Mert ha csakugyan ez az egyházias, a pogány korszak eredményeit mélyen
megvető krónikai mű volt az ősgeszta, hogyan is hozhatták volna szoros összefüggésbe
Anonymusszal.

Összegezzük csak... Volt tehát egy "hagyományőrző", az ősgesztát I. Endre király korából
föltételező felfogás, és van az "egyházias szellemű", Salamon király idejében keletkezettet
elképzelő álláspont. Bármilyen különösen hangzik is, de mindkét hipotézis elvileg teljesen
helytálló.

Ha az ősi krónikák igazat mondanak (1982) és Vallanak az ősi krónikák (1986) című
köteteimben régmúlttal foglalkozó krónikarészeink összefüggéseit, belső törvényszerűségeit
vizsgáltam. Arra a különös jelenségre figyeltem föl, hogy ha áttekintjük hazai írott
forrásainknak az ősidőktől Salamon király koráig - mondjuk: 1075-ig- terjedő időkre nézve
felsorakoztatott összes adatát, akkor ennek az anyagnak minden részletével kétféle formában
találkozunk. Minden egyes krónikai elbeszélés tartalmában és szellemében egyaránt két eltérő
változatban fordul elő. Sem két teljesen megegyezőt, sem harmadik variációt nem találunk
közöttük, mindig csak egymástól élesen eltérő kettőt. A magyarok őseinek tekintett szkítákról
a következőket írják például, egyrészt: dicső, bátor nép volt, másrészről pedig: illetlen
természetűek, bujaságra hajlamosak. A magyarok Magóg királytól erednek - így az egyik
hagyomány -, a magyaroknak Nimród volt az ősük - így a másik. A hét vezér Szkítiából jött -a
hét "kapitány"-t Erdélyben választották. A "Hétmagyar" a honfoglaló hét vezér elnevezése -a
"hét magyar" az augsburgi csatavesztés után hazaengedett úgynevezett hét "gyászmagyar". És
így tovább... Endre és Levente támogatta a pogánykodó magyarokat - Endrét keresztényi
érdemeiért Katolikus Endrének nevezték. Véges-végig jelentkeznek ezek az ellentétpárok.

Ebből pedig az tűnik ki, hogy két eredeti forrásnak, vagyis két ősgesztának kellett lennie.
Krónikáink talán legteljesebb változata, a XIV. századi Képes Krónika is számos helyén
tartalmaz kétféle állítást, nemegyszer úgy, hogy a korábban előadottal ellentéteset a történeti
sorrenden kívüli, más tartalmú részletekben bújtatja el. Vagyis két arca van. Anonymus
művének nincsen két arca, végesvégig hagyományőrző, és pontosan kiegészíti a krónika
pogány hagyományokat felmutató részleteit.
Az ősgesztáról kialakított mindkét, egymással ellentétes álláspont azért helytálló, mert az írott
hagyomány elbeszéléseiből az egyik az egyik, a másik a másik ősforráshoz tartozókat ismeri
föl. Mivel pedig az egyházias szellemű, a pogány magyarságot megvető változat fogalmaz
úgy, hogy a "hétmagyar" nem a vezérek, hanem a fületlenül hazaküldött hét "gyászmagyar"
elnevezése volt, a cáfoló utalás világosan jelzi: a hagyományőrző ősgeszta keletkezett előbb -
vagyis valóban a legelső magyar krónikaként jött létre -, míg az egyházias szellemű rá
válaszképpen született. Emiatt ez utóbbit "ellenősgesztá"-nak neveztem el. A jelenlegi
tudományos felfogás tehát nem az ősgesztát, hanem az ellenősgesztát tartja szem előtt. Ez a
korábbival szemben valóban Salamon korában keletkezett. A visszafelé javítgatás csak a
Kálmán kori krónikakompozíciót követően vált gyakorlattá. Az ősgeszta kapcsán erre nem
volt szükség, mert az új, egyházias ellenősgeszta maga volt az ősforrás minden
mondanivalójára kiterjedő "javítgatás". Így az ősgeszta nem "szüntelenül változva" őrződött
meg, hanem részben a krónikában, részben Anonymus művében. A krónika kétarcúságát
pedig az okozza, hogy Kálmán király korában a kereszténység érdekére, de a magyarság
öntudatára is tekintettel, a két őskrónikát egyesítették.

Ezért hívom két említett könyvemben a Kálmán kori gesztát egyesített krónikának. Kálmán
járatos volt az egyházi tudományokban váradi püspökként került trónjára -, s a XII. század
elején a krónikaegyesítés művével a magyarság és a kereszténység végső szellemi
összekovácsolását kívánta szolgálni. Nyilván az ő személyes irányítása alatt létrehozott nagy
jelentőségű munkára gondoltak kortársai, amikor Könyves Kálmánként őrizték meg a nevét.
Ez a mű a keresztény eszme előtérbe állítása érdekében az ősgeszta pogány kori részéből
keveset, az ellenősgesztából annál többet vett át.

A krónikaegyesítés természetesen azzal járt, hogy mind a két őskrónikát - az ősgesztát és az

ellenőrgesztát is - apokrif írásnak, az egyház által elutasított, nem hitelesnek bélyegzett műnek
nyilvánították. Egyetlen kivételével minden példányukat megsemmisítették, a megtartottat
pedig szigorú felügyelet alatt őrizve, olyan tiltott irománynak tekintették, amelybe csupán az
udvarhoz tartozó tudós egyházi személyiségek tekinthettek bele. Ha nem így történik, vagyis
ha az ősforrások megközelíthetők lettek volna, a Kálmán kori egyesített krónika nem válik
azzá a kizárólagos "krónikatörzszsé", amelyre az összes későbbi hivatalos krónika épül.
Emiatt szokták őket a "krónika" vagy "krónikák" összefoglaló néven hívni, hiszen valamennyi
egy tőről fakad.

S hogy a krónikaegyesítés megtörténte nemcsak föltételezés, azt egyszerűen lehetett igazolni.

Abból az elvből kiindulva, hogy amit összetettek, szét is lehet fejteni. Vallanak az ősi
krónikák című munkámban megtettem ezt. A Képes Krónikának Salamon király trónra léptéig
szóló részét - kiegészítve elsősorban Anonymusszal, továbbá Kézai és egy-két krónikaváltozat
némely adatával, hogy írott hagyományunk lehetőségig teljes adat- és eseménytárát
tartalmazza - az egymástól eltérő tartalmú, szellemű részleteknek megfelelően kétfelé
választottam. Az anyag minden erőszaktétel nélkül vált szét két, önmagában teljes és
homogén - egy hagyományőrző és egy egyházias szellemű - őskrónikaszövegre, mintegy az
ősgesztát és az ellenősgesztát rekonstruálva. Ezzel pedig már az a föltételezés is elesik, hogy
az ősi, pogány kori mondák csupán a XIIXIII. században kerültek volna bele a ma is meglévő
krónikákba, hiszen teljesen illeszkednek a hagyományőrző ősgeszta szövegébe.

Igen ám - mondhatnánk -, de hát miképp jöhetett létre a hagyományőrző ősgeszta, amikor

kétségkívül meggyőzőnek látszik az az érvelés, hogy a fiatal keresztény korszakban született
műben az egyház semmiképpen sem tűrhette meg a pogányság emlékeinek följegyzését.
Azonban ami elvileg igaz, gyakran egészen másképp fest a gyakorlatban. A gyakorlat itt
azokat a sajátságos történeti körülményeket jelenti, amelyek egyenesen szükségessé tették az
ősgeszta megírását, mégpedig éppen világias, hagyományőrző szellemben. Mert e legrégibb
krónikai mű rendkívüli viszonyok közepette jött létre, azok miatt a problémák miatt, amelyek
Imre herceg halála folytán végül is a pogánylázadás* kitörésére vezettek.

A pogánylázadás elsősorban nem az új hittel szembeni ellenérzésből következett. Ilyen

hangulatot e tekintetben másodlagos okok váltottak ki. A nép széles rétegei az egyházi
dézsmaszedőket gyűlölték meg, és sok ártalmatlan régi szokásuk eltiltása miatt háborogtak. A
magyar vezető réteget az keserítette el, hogy az egyház képviselőinek türelmetlensége (amely
később az ellenősgesztában írásban is megnyilvánult) megfosztotta őket pogány kori őseik
dicsőségétől: identitásukat érezték elvesztettnek. Az Imre herceg halála után történtek még
jobban kiélezték a sérelmeket. Az ősi utódlási jogszokást sértette az Árpád-ház görög rítusra
tért ágából való jogos utódnak, Vazulnak a megnyomorítása és fiainak száműzése; István
király halála után az idegenből jött és idegenként viselkedő Péter király országlása s az, hogy
a helyére választott Aba Sámuelnek a német császár seregeit hozta a nyakára, hazai hívei
pedig a döntő ütközetben átálltak az ellenség oldalára. Tovább növelte a feszültséget, hogy
Péter a trónra visszatérve hűbérül adta az országot a német császárnak, s ebben az egyház sem
fékezte, inkább támogatta. Mindez előbb összeesküvésre, az összeesküvésnek Péter által való
kegyetlen megtorlása pedig a felhalmozódott sérelmek kirobbanására vezetett, s ez öltötte
magára a pogánylázadás vészes arculatát. Vazul fia, a száműzetésből hazahívott Endre herceg
végül is elfoglalva a trónt, elrendelte, hogy mindenki térjen vissza a kereszténységre.

A pogánylázadással tehát sikerült végezni, de igen bonyolult helyzet állt elő. Endre, bár a
magyar kereszténység megmentője lett, mégsem érezhette magát trónján biztonságban, hiszen
a keresztény állam megalapítója, István király éppen őt és fivéreit zárta ki a dinasztiából, amit
az egyház nem felejthet el, mint ahogy a "nem igaz házasságból" való származásának vádját
sem. Az egyház hatalmas személyi és anyagi veszteséget szenvedett, tekintélye is végzetesen
alászállt a néptömegek előtt, és minden pillanatban tarthatott a pogánylázadás felújulásától. A
Géza és István korában beköltözött keresztény lovagok ugyanolyan bizonytalannak érezték
helyzetüket, mint az egyház. Péter volt hívei attól rettegtek, hogy megbosszulják rajtuk a
ménfői árulást, meg azt, hogy segítették visszatérni a trónra az országot a német császárnak
ajándékozó királyt. Aba Sámuel egykori hívei pedig a pogánykodás felszítása miatti bűnükért
való megtorlástól tartottak az új keresztény korszakban. S közben mind e szemben álló és
egymás iránt bizalmatlan csoportok közösen félhettek attól, hogy az országra igényt tartó
német császár, hogy Péter király elvesztését megbosszulni ismét megjelenik hatalmas
seregével.

Talán éppen a közös veszély segítette a kiegyezést. Az egyetlen kiutat választották, azt, hogy
kölcsönösen szemet hunynak egymás vétkei fölött. De a nagy bizalmatlanság közepette a
megbékélést meg is kellett pecsételni. Így vált szükségessé egy egyház és király által
szentesített olyan latin nyelvű "okmány", amely az írás hatalmával "örök időkre" rögzíti a
megkötött egyezséget. Erre volt alkalmas a Gesta Hungarorum, "a magyarok cselekedeteiről"
szóló geszta megteremtése.

Hogy valóban ezek voltak a problémák, és hogy csakugyan ezek miatt hozták létre az
ősgesztát, arról a krónika hagyományőrző részletei és az Anonymusnál megőrzött
ősgesztarészletek együtt tanúskodnak. Mert mit is szögeznek le? Az ősi családokból
származók előjogai, valamint birtokaik - István kori állapotukban - elődeik honfoglalási
érdemeiért kapott jutalmak. A beköltözött lovagok a kereszténység terjesztésében tanúsított
érdemeikért a honfoglalás kori nemesekkel teljesen egyenrangúak. István királynak a
kereszténység ügyéért folytatott küzdelmei és Gellért püspök mártíriuma igazolja a keresztény
hit egyedül üdvözítő voltát s az egyház kivételes jogait. A Vazul fiak "nem igaz" házasságból
való származása "hamisság és gonosz mese"; fia halála után az öreg és beteg István király
éppen Vazult akarta megtenni utódának, amikor unokatestvére szörnyű megvakíttatásáról
értesült. Mindezek a pogánylázadás utáni helyzet ellentmondásainak a feloldására utalnak, s a
legelső krónikai mű "egységokmány" jellegét mutatják - az egymás iránt bizalmatlan
csoportok érdekei figyelembevételének és kielégítésének törekvését.

Egyházi szempontból az ősgesztával kapcsolatban a fő gondot éppen az okozta, hogy a

magyar urak az új hittel csak úgy voltak hajlandók teljesen kiegyezni, ha képviselői a pogány
kori ősök vitézi tetteit is tisztelni engedik, ha lehetővé teszik legfontosabb, leglelkesítőbb
hagyományaik megörökítését. Vagyis ha a gesztába bekerülhet - mágikus pogány elemeiktől
ugyan megfosztva -a "Hétmagyar" névsora, a honfoglalás mondái meg a kalandozások merész
hadjáratai (amelyekben a magyarság "Isten ostorá"-nak szerepét vállalta). A pogánykodóknak
éppen ezeknek a hagyományoknak a fenntartása és felelevenítése volt a fő hatóerejük. Emiatt,
és mert e pillanatban még a helyzet urai az ezt követelő előkelők voltak hiszen az imént
visszahúzódott pogánykodók még mindig hallgattak szavukra, rajtuk múlt tehát, hogy lángra
lobban-e újból a veszélyes fölkelés -, a hatalmában annyira meggyöngült egyház kész volt
jelentős engedményekre. Ezért készülhetett, kellett készülnie igenis hagyományőrző
gesztának I. Endre korában.

Készült csupán, sőt nyilván el is készült, mert a király jegyzője buzgón munkálkodott rajta, de
mégsem jöhetett igazában létre. S megint csak a történeti körülmények miatt.

Endre hazahívta Béla öccsét is, aki apósának, a lengyel királynak a jóvoltából lengyel sereget
hozott magával, hogy a német császár támadása esetére megerősítse az ország védelmét.
Ennek ellenében Endre - nem lévén fia - Bélát megtette jövendő utódának. A császár támadása
rövidesen bekövetkezett, és egy esztendő múlva újból megismétlődött. Védelmül többek
között a fölperzselt föld taktikáját alkalmazták, miáltal a Dunántúl nyugati fele hatalmas
károkat szenvedett, s bár az országot sikerült megvédeni, a tekintélyes anyagi veszteségeket
csak nagy erőfeszítéssel lehetett pótolni. Mindez elvonta a figyelmet a készülő gesztáról,
melynek részleteit nyilvánvalóan az összes érdekelt csoport hangadóival kellett egyeztetni, s
végül a királlyal és az egyházzal is. Közben az egyház kezdett új erőre kapni; a "pogányízű"
tartalmak ellen egyre fokozódott az ellenállás. Majd mindjobban mélyülő válságot okozott,
hogy Salamonnak - Endre késői fiának - megszületése után a király vissza szerette volna
vonni a Bélát trónörököséül kijelölő egyezséget, s ez végül fegyveres összecsapáshoz vezetett.
Az egyház Endre és a gyorsan megkoronázott gyermek, Salamon mellett állt, az ország
előkelőinek fölényes többsége viszont Béla herceget támogatta. A véres küzdelemben Béla
kerekedett felül, Endre pedig, akit korábban szélütés ért, az ütközetben leszédült lováról, és
rövidesen belehalt sebeibe. Béla lett a király.

Az ősgeszta valószínűleg készen állt már, záró-soraiban a királykronológiával, de egyházi

jóváhagyásra nem számíthatott. Ám váratlan fordulat következett. Az új király népgyűlésre
hívta Fehérvárra a falvak véneit. Óriási sokaság tódult a falak alá, amely a pogány hit
gyakorlásának szabadságát követelte vissza, és azt, hogy a papokat, dézsmaszedőket
megölhessék. Béla erős sereggel rontott rájuk, kegyetlenül szétverte őket, úgyhogy a
"második pogánylázadás" összeomlott, mielőtt még igazában kitört volna. Ezzel a tettével I.
Béla király egyszeriben kivívta az egyház bizalmát, s a riadt klérus ismét engedményekre
kényszerült. Az ősgesztára még mindig szükség volt. Maga a király sürgette legjobban, mert a
bátyja halálával végződött testvérharcban betöltött szerepére kívánt benne igazolást nyerni.
Így aztán Endre király korábbi jegyzője, most már mint Béla királyé, szerényebb helyre tolva
a királykronológiát, némi kiegészítéssel befejezhette hagyományőrző művét, s így az Endre
korában kezdett és Béla idején befejezett ősgeszta* király és egyház jóváhagyásával valóban
megszülethetett. Legújabban írt részében a trónviszályt természetesen Béla javára szóló
érveléssel adta elő, s két megjegyzésével Endre keresztényi hűségét is igyekezett kicsinyíteni.
Az egyháznak ez sem lehetett ínyére, de a keresztényi szempontból némiképp elfogadhatóvá
alakított pogány korszakbeli elbeszélésekkel együtt ezt is kénytelen volt megtűrni.

Amikor Anonymus arra hivatkozik, hogy a "néhai jóemlékű Béla királynak" volt a jegyzője,
királyaik véletlen névazonosságát is felhasználja, hogy a másik "Béla király jegyzőjére", az
ősgeszta alkotójára utaljon. Aki különben - elterjedt vélemény ez tudósaink körében -, a
"beatissimus"-nak mondott, legendás Miklós püspök* lehetett, kinek a Tihanyi Alapítólevél
magyar nyelv "u szórványait köszönhetjük.

Az egyház nem nyugodott bele az általa kényszerűségből engedélyezett írásmű

megszenteltnek tekintett létezésébe. A "második pogánylázadás" intő jele alig egy évtized
múltán feledésbe ment, és Salamon király idejében eljött az alkalom az egyház kedve szerinti,
mintegy az előbbire a hitnek megfelelő választ adó új, egyházias szellemű geszta, az
"ellenősgeszta" megírására. Az ősgeszta Béla király rövid uralkodása idején, 1062 körül
jöhetett létre. Az ellenősgeszta megírására pedig 1075-ben kerülhetett sor. Az ellenősgeszta
tehát igen rövid idő múlva követte elődjét.*

Az ősgeszta - de elvétve még az ellenősgeszta is - pogány kori eseményekről szólva, nem a

burjánzásra hajlamos, történeti dokumentumként nemigen használható népi mondákra, hanem
a regösénekekre támaszkodott, amelyek többnyire közvetlenül az előadott események
megtörténte után jöttek létre, vagyis kortársi tanúságként. E történeti énekeink kötött formájuk
miatt - és azért, mert a regösök a táltosok rendjébe tartozván, a regösének költése kultikus
tevékenységnek számított - szájról szájra adva is változatlanul éltek tovább, akár
évszázadokig is csaknem hitelesen őrizve meg az eseményeket. Hitelességüket az csorbította,
hogy a regősénekek mágikus kötöttségeknek, elsősorban a szómágia követelményeinek voltak
alávetve.* Így bizonyos adataik torzulást szenvedtek. Ellenséges vezért nem nevezhettek igazi
nevén, helyettesítő névül olykor népének nevét adták neki. Olyan népnek a nevét sem
ejthették ki, amellyel összeütközésbe kerültek. Ilyenkor úgy jártak el, hogy az annak
szállásföldje irányába eső távolabbi népet nevezték meg helyette., Anonymus hitelességét
többek között e mágikus sajátságok gyanútlan átvétele miatt vonják kétségbe. Pedig nemcsak
az ő művében találkozunk helyettesítő elnevezésekkel, hanem a krónikában is. (Amikor Belárt
ír, amikor Marótról beszél, amikor az augsburgi csatavesztést először "reichenachi"-nak
mondja, vagy Szvatoplukról azt állítja, hogy Lengyelországból jött.)

Az őskrónikák a felhasznált regősénekek tartalmát beszélték el, miáltal azok monda

formájúakká váltak. E regősénekekből származó mondák megfejtésénél a mágikus torzulások
problémát okoznak, de kiszámítható, többnyire meg is oldható nehézségeket állítanak elénk.

Most azonban Anonymus, aki nem szeretett egyetlen témánál sokáig időzni, bizonyára azt
mondaná nekünk: "Elég! Haladjunk a történelem útján !"

Anonymus és az ősgeszta
Anonymus munkáját a magyar honfoglalás gesztájaként szoktuk emlegetni. Nagyrészt erről
szól valóban, de beszél a kalandozásokról is, műve végén pedig megemlíti Géza fejedelem
születését és Szent István királyt, ki "az élet igéit hirdette és a magyarokat keresztelte". Az
ősgeszta jóval tovább ment időben, I. Béla király uralkodásának elejéig mondta el a
történteket. Anonymus tehát nem arra vállalkozott, hogy a legrégibb gesztát egészében
közvetítse, csupán a pogány korszak elbeszélésében követte fő forrását. Itt sem másolta, nem
is újraírta vagy bemutatta, és nem követte nyomról nyomra az ősgesztát. Hanem a szó szoros
értelmében "átmentette". Azokat a részeit pótolta ugyanis, amelyek kimaradtak az egyesített
krónikából. Ott megtalálható epizódot alig vagy csak abban az esetben ismétel meg, ha a
krónikai átvétel jelentősen torzította az ősgesztából való hagyományt.

Több okból gazdálkodott így anyagával. Először is azért, hogy a tiltott műből
megközelíthetővé tegye azt is, amihez csak a legkiváltságosabb bennfentesek juthattak hozzá.
Másodszor azért, mert a pogány kori ősgeszta rész egészében való közvetítése leleplezte
volna, hogy az apokrifnak nyilvánított művet éleszti föl. Csak e pótlásokkal élve és azáltal,
hogy művébe más forrásokból származó részleteket is felhasznált, meg szimbolikus
mondanivalói miatt egyéni "adat"-okat kevert bele, s mindezt stilárisan kiszínezte, remélhette,
hogy "általa talált régi krónikaként" elfogadják tőle.

A magyar krónikák szerkezetét az ősgeszta alapozta meg. Az ellenősgeszta, hogy az első

krónikának minden témájára más, ellentétes magyarázatot adhasson, nagyrészt ugyanezt a
szerkezetet használta fel, ami aztán a krónikaegyesítést igen megkönnyítette, s a Kálmán kori
krónika is ehhez alkalmazkodott. Anonymus műve szerkezetének összehasonlítása a
krónikáéval* azt mutatja, hogy a témák azonosak, de a krónika egy helyen célzatosan eltér az
eredeti időrendi sorrendtől. Vagyis azt látjuk, hogy Anonymus gesztája pontosan az ősgeszta
szerkezetét követi. (Szerzőnk viszont a Géza és István korában bejött keresztény lovagok
névsorát elhagyja. Ő ugyanis, mint az a Vérszerződés egyes pontjaiból világosan kitetszik, az
ország kormányzásában való részvételt egyedül a honfoglalóktól származó családok
előjogának tartotta.)

Az egyházi cenzúra az ősgeszta sajátos helyzetben való keletkezése ellenére sem szűnt meg
teljesen, csupán jelentősen enyhült. Azok a regősénekek, amelyekben egy-egy kiemelkedő
honfoglaló vezér mintegy maga adta elő győzelmes küzdelmének eseményeit, nem
kerülhettek felhasználásra benne. Ahogy a krónikából, de Anonymusnál is kiderül: a klérus
ezeket dicsekedésnek és arra valóknak vélte, hogy "maradékuk hivalkodhassék a szomszédok
és barátok között". (Hozzájuk hasonló ősi regősénekeket őriztek meg a magyar honfoglalásnál
több mint másfélszáz évvel korábban a türkök Mongólia területén a rovásírással kőbe vésett
úgynevezett "orhoni feliratok"-on.*

Ahhoz azonban az egyház hozzájárult, hogy az ősgeszta a honfoglalás lefolyását a keresztény

fülnek meseszerűen ható Fehérló mondákkal fejezze ki. De természetesen a pogány áldozati
fehér ló helyett az ősgeszta csupán egy "nagy" vagy "kövér" lóról beszélhetett, és pogány
áldozat bemutatásáról (nyíltan) nem lehetett szó benne.

Anonymus és az ősgeszta szoros viszonyát itt csupán két fő motívum, a Fehérlő-mondák és a

vezérnévsorok kapcsán kívánom kimutatni. Így is aprólékos, néhol egyenesen pepecselő
elemzésekre kényszerülök, amelyek elviselésére néhány oldalon át az olvasónak föl kell
készülnie.
Fehérló-mondáink* az új haza szellemeivel szövetséget kötő mágikus szertartásból alakultak
ki. És mert e szertartást, úgy látszik, a honfoglalás minden részhadjárata előtt megtartották,
van úgynevezett "erdélyi" (nyitrai) - mert Erdélyben kezdődő, de valójában Nyitra
elfoglalására vonatkozó - és van Duna-Tisza közi, vagyis bolgárok elleni Fehérló-mondánk.
Töredékeikből kimutatható, hogy volt még dunántúli (bánhidai) és bihari is. Az ősgesztából
egyedül-a dunántúli maradt ki, mert ott is, mint az "erdélyi"-ben, Marót (Mojmir) volt az
ellenséges fejedelem. Ugyanis a Dunántúl elfoglalásakor a magyarok Mojmir morváival is
szemben találták magukat, mivel azok ugyanakkor szintén meg akarták szerezni ezt a
területet. Színeitől, fordulataitól és még rejtett mágikus elemeitől is megfosztva, az
ellenősgeszta használta fel a bánhidai honfoglaló mondát.

A helyi szellemekkel való szövetségkötés szertartása abból állt, hogy az elfoglalandó

területről föld-, víz- és fűmintákat szereztek, ezeket a Föld, a Víz, a Fű szellemének (az orhoni
feliratokban is szó van Föld és Víz istenségről} mágikus jelképeiként értelmezve, a
törzsszövetség vezetői kézről kézre adták, és hangos szóval dicsőítették. Ezután a vezér -a
pannóniai honfoglaláskor Árpád fejedelem - áldozatot mutatott be a legfelső ég istenének,
kérve őt, hogy járjon közbe a helyi szellemeknél a magyarok érdekében. Ez az ősgeszta
erdélyi-nyitrai mondájában vízáldozatként* jelentkezik.

Ezután vezették elő a földíszített áldozati fehér lovat, aranyos nyergét vízbe vetették, ékes
kantárát a magas fűbe dobták, magát a lovat leölése után földbe temették, így adva meg a
három helyi szellemnek a maga áldozatát.

Eleinte nyilván csak a szertartás lefolyását mondogatták a regősök. S az mindinkább az új

haza megszerzésének roppantul szeretett jelképévé vált, ekkor kerekített belőle egy regős
valóságos regőséneket, igazi költeményt. Pedig úgyszólván csak egyetlen, keleties ízű,
fortélyos fordulatot iktatott be a szertartás eredeti menetébe. Az áldozati lovat itt nem maguk a
magyarok áldozták fel, hanem a terület urának küldték el, aki azt ajándékként fogadta.

De nemsokára rá felbőszítették annak a kijelentésével, hogy a gazdagon fölékesített ló

elfogadásával eladta országát. Mire ez dühében vízbe dobatta a nyerget, fű közé a kantárt, és a
lovat agyonütve földbe temettette. Tehát tudtán kívül a magyarok vele magával végeztették el
az ő javukat szolgáló áldozat bemutatását. (A szövetségkötés megtörténtét jelzi a
keresztényiesített változatban is fennmaradt következtetés: "Akié a föld, a fű, a víz, azé
minden!") Így aztán az elkövetkező ütközetben a magyarok szövetségesévé vált földön a
terület addigi ura csatát vesztett, a rét füvén megfutamodni kényszerült, és menekülés közben
a folyóba ugratva, belefulladt az immár a magyarokat pártfogoló vízbe. {Hogy ez volt az
eredeti változat gondolatmenete, az abból következik, hogy az áldozatot el kellett végezni, és
a regőséneknek igazolnia is kellett, hogy az áldozattal a helyi szellemekkel való szövetség
megteremtődött.) A néhai regős mítoszt teremtett. A Fehérlő-monda második mítoszunk a
Csodaszarvas-monda után.

Az ősgeszta keresztény szerzőjének azonban nem volt szabad érzékeltetnie, hogy itt pogány
áldozat bemutatásáról van szó, ezért úgy alakította át a mondát, hogy a magyarok követe
lebeszéli az ellenséges fejedelmet annak megtételéről, amit eredetileg megtett haragjában. (A
Föld, a Fű és a Víz szellem támogatásának megnyilatkozásából is csak annyi maradt, hogy
Marót a vízben leli halálát.) Emiatt vált a fortélyos áldozatbemutatásból hamis vásár e
nagyszerű mondánkban.
Anonymusnál egy másik, részletesen előadott Fehérlő-mondát találunk. A Salán vezérnek
ajándékot küldő Duna-Tisza közit. Kutatóink ezt az erdélyi-nyitrai monda egyéni
variációjának vélik. De mivel négy Fehérló-monda létezéséről tudunk, közülük kettőről (az
erdélyiről és a bánhidairól) a krónikában is, semmi okunk ezt Anonymus egyéni leleményének
tekinteni. Figyeljük csak meg, miben különbözik a két monda? (E különbözőségek miatt
hiszik szerzőnkét önkényes variációnak.)

Anonymus mondájában Árpád a földíszített ló helyett 12 fehér lovat és még más 12 ajándékot
küldet Salánnak. A sok ajándék között nem tűnik föl az áldozati fehér lóra történő utalás. De
ezek feláldozásáról vagy nem feláldozásáról itt nincs is szó többé. (A Képes Krónikában, ahol
"nagy" lóról olvasunk, a kódexfestő illusztrációja érzékelteti, hogy a ló fehér.) A föld-, fű- és
víz-mintákat itt magától Salántól kérik ajándékba, majd e kérés teljesítését tekintik
meghódolásnak. Aki itt a szövetségkötési szertartást végzi, nem Árpád, hanem - elsősorban -
Ond vezér. Azért, mert ebben az elbeszélésben titokban olyan sommás pogány fehérló-
szertartásról van szó, amelybe magát Árpád fejedelmet nem volt tanácsos a krónikásnak
belekevernie, az ő személye az egyház figyelmét a szokottnál is jobban fölkeltette volna.

A pogány korszakban kétféle szerződéskötő szertartás létezhetett a helyi szellemek

megnyerésére. Ha a fejedelem meghalt, utódának csak meg kellett erősítenie, föl kellett
újítania azt a szövetséget, amelyet elődje kötött. Ilyenkor mutathattak be a főistenségnek
vízáldozatot. Ha új hazába költözött a nép, mérhetetlenül többről volt szó. A táltosok
megölték a fejedelmet, mert csak más szellemeknek még nem elkötelezett új fejedelem
köthette meg a szövetséget a még idegen helyi szellemekkel. Ez esetben minden bizonnyal
"áldomás"-hoz folyamodtak, vagyis az egész közösségnek a pártfogó főistennel való
azonosulását kifejező, totemisztikus fehérlóáldozatot mutattak be, ami abból állt, hogy egy
{feldíszítetlen) áldozati fehér lovat szertartásos módon földre döntöttek, megölték, bőrét
lenyúzva a szív, máj, tüdő egy darabkájával együtt eltemették, húsát pedig megsütve apró
szeletekre vágták, és a nép jelen lévő vezetői mind ettek belőle.

Az ősgeszta szerzője az erdélyi-nyitrai honfoglaló mondában a pogány szertartásnak ezt a

drámai elemét azért cserélte föl a kisebb jelentőségű vízáldozásra, mert Árpádnak az
ivókürtből kortyolgatás közbeni fohászkodása hasonló a boroskehellyel való köszöntéshez,
leplezi, hogy pogány szakrális tevékenység folyik. Anonymusnál viszont a Salánhoz induló
három követ Tarcal hegyéről megszemléli körös-körül a földet, "és mindjárt azon a helyen
pogány szokás szerint egy kövér lovat ölve le, nagy áldomást csapott". Az eredeti latin
szövegben az "áldomás" azáltal van kiemelve, hogy a szót Anonymus magyarul írja le:
"aldamas". Az ősi áldozásnak ezt az Anonymus művéből híressé vált régi magyar kifejezését
nyilván már az ősgeszta idején is használták átvitt értelemben, ivással járó ünnepi lakomázás
megjelölésére, ezért lehetett vele a minden egyéb pogánykodásnál tilalmasabb szertartást
rejtetten érzékeltetni. Ha latinul írják le, illetve körül, mi is történik, az mindent elárult volna.
De hogy itt e szó mégsem egyszerűen a lóhús pogány élvezetét jelenti, arra a mellette álló
latin jelző figyelmeztet, a "magnus", vagyis hogy a "nagy áldomás"-ról van szó.

Az anonymusi monda tehát két igen lényeges elemmel egészíti ki a másikat. Azzal, hogy
ügyesen sejteti, a fehér lovat küldik Salánnak, és azzal, hogy a vízáldozat helyett az eredeti
totemisztikus lóáldozásra utal. A két monda egymást kiegészítő elemei mutatják
összetartozásukat, közös szerző óvatos kezére vallanak. Mindkét monda tehát az ősgesztából
való. Az ősgeszta szerzőjének fortélyos megoldása, hogy amit az egyikben elhallgat, a
másikban adja elő. A vízbefúlás motívuma az áldozat bemutatása eredményének fontos
jelképeként e második mondában is szerepel. Anonymusnál a fejedelem, Salán ugyan maga
megmenekül, de bolgár és görög katonái a Tisza vizébe vesznek.

Az ősgesztában nyilván Salánnak csak görög katonái voltak. (Az eredeti regősének mágikus
módszerével görögnek nevezte a bolgárokat, Anonymus azonban más forrásokból tudva a
honfoglalás idei bolgár ellenfélről - és nem tudva, hogy a "görög" itt éppen a bolgár
helyettesítő elnevezése -, e kétféle értesültségének keverésével, mint művében még több
helyen is, a két népet együtt emlegeti.) Ezenkívül az ősgesztában nyilvánvalóan maga Salán
fúlt a vízbe. Látni fogjuk, az ő elmenekülésére Anonymusnak szimbolikus mondanivaló
kifejezése érdekében volt szüksége. E fordulat fiktív voltát szokása szerint jelzi, mégpedig
egy nem csekély ellentmondással. Azt állítja, hogy a helyet, ahol Salán katonái a Tiszába
fúltak, azóta nevezik Görög-révnek. Az ellentmondás abban rejlik, hogy az elnevezés igazi
okát mindennapi tapasztalat jelezte. Hiszen a révet görögök használták, a XII. század óta a
közelben birtokló görög szerzetesek.

Most pedig a két honfoglaló vezérnévsorunk összefüggésének szövevényes szálait kezdjük el

bontogatni.

Az ősgeszta két pogánylázadás között született, amikor a pogány hagyományok a nép

bizonyos köreiben, de a táltosok és regősök között mindenképpen, teljes elevenséggel éltek.
Elképzelhetetlen, hogy a legendás "Hétmagyar" (ahogy Anonymus mondja: a hét honfoglaló
vezér) névsora ne lett volna ismert. Méghozzá egy olyan korban, amikor az írásbeliség
hiányában okmányt pótlóan jegyeztek meg és adtak tovább nemzedékeken át névsorokat,
leszármazási, de még anyagi javak birtoklásával kapcsolatos jogok számontartása érdekében
is. Ha a krónika a maga vezérnévsorát az ősgesztából vette át, ami nyilvánvaló, és Anonymus
is az ősgesztára támaszkodott, akkor egyrészt mind a két névsornak elvileg hitelesnek kell
lennie, másrészt képtelenség, hogy két vezérnévsorunk legyen. Ennek az ellentmondásnak a
feloldása az, hogy csupán látszat a kétféle névsor létezése, nem lehet másról szó, mint hogy
kétfajta névsorral állunk szemben.

Ezt a kérdést vizsgálva Ha az ősi krónikák igazat mondanak című könyvemben arra az
eredményre jutottam, hogy az egyik vezérnévsor a honfoglaló vezérek neveinek listája, ez van
meg Anonymusnál. A másik lista ugyanezeknek a vezéreknek a törzsszövetségben betöltött
méltósága elnevezését, mondjuk úgy: címeiket, tartalmazza. Ez van meg a krónikában. Hogy
eredetileg mindkét névsor a hagyományőrző ősgesztában együtt szerepelt, annak bizonyítéka:
az egyik nevet és a hozzá tartozó méltóságnevet szándékosan elcserélték a két névsor között.

De kezdjük az elején. A névlista ellen az egyháznak nem lehetett kifogása, a méltóságnevek

lajstroma ellenben fölfedte volna a hajdani pogány törzsszövetség szervezetét, ami Endre és
Béla korában még veszélyt jelenthetett a múlt felé forduló vágyakozások szempontjából.
Ezért az ősgeszta a méltóságlistát is névlistának álcázta. Amit megkönnyített az a szokás,
hogy a pogány kori magyarság előkelői méltóságneveket személynévként is viseltek, bár
csupán azok, akiket a méltóság megilletett, és ők is csak olykor. Az ősgeszta úgy állította be,
hogy ezek és ezek kötötték meg a Vérszerződést Szkítiában, majd a kiköltözés eseményei után
sorolni kezdte, hogy ez és ez, a másik névsor szerinti hét vezér "bejött Pannóniába". Emiatt a
két névsor egy kicsit úgy hatott, mintha egyik az apák, a másik a fiak listája volna.

László Gyula nevezetes fölfedezése, hogy az ősi "nomád rangsor"-ban a legmagasabb

méltóság neve nem a névsor élén állott, hanem a közepén. A hét magyar vezér névsorában
tehát a negyedik helyen. Az ilyen névsor ugyanis eredetileg a hadrendet is kifejezte, ahol a
fővezér a jobb- és balszárny vezérei között, a zöm csapatai élén helyezkedett el. Az eredeti
honfoglaló vezérnévsor (pontosabban a Vérszerződést megkötő vezérek névsora) negyedik
helyén így a Kend, a szakrális fejedelem neve, a másik listában pedig a címe, a kende
szerepelt. Csakhogy keresztény szokás szerint a legmagasabb rangú személy neve legelöl áll.
A pogány kori névlistán a legelső név Szabolcs volt, s ennek megfelelően a
méltóságnévsorban a címe, az előd (az elővéd vezére) szerepeit. Utána Álmos neve
következett a személyek névsorában, melynek megfelelője a méltóságlistán árpád volt.
Bármilyen különösen hangzik, valószínűsítettem, hogy az "Árpád"-ot is használták
méltóságnévként.* E nomád rangsort úgy alakították át keresztény sorrendre, hogy a
névsorokat további részükben érintetlenül hagyva, a két legelső nevet fölcserélték Álmos,
Szabolcs-ra, illetve Árpád, Előd-re. Ám az "elsőt" meg még "elsőszülöttet" is jelentő Előd
Árpád különösen exponált neve után is zavaróan hatott, ezért -s itt a szándékos csere a két
névsor között: - Elődöt áttették a másik névsorba Szabolcs helyére, Szabolcsot pedig onnan az
Előd volt helyére. Így alakult ki a két ősgesztabeli vezérnévsor elejének jelenlegi, egyrészt
Anonymusnál, másrészt a krónikában megőrzött sorrendje: Álmos, Előd, illetve: Árpád,
Szabolcs.

Három méltóságnevet (kende, előd és árpád) már tisztáztunk azok közül, amelyeket a krónika
vezérnévsora tartalmaz (illetve elődre nézve tartalmaznia kellene). A gyula jól ismert
méltóságnév. A bulcsu, pontosabban - mint szintén előfordul: -a "vérbulcsu" (- vérkeverő), a
horka alakban is jelentkező "karcha" méltóságnév magyar megfelelője. Az őrs, mint ezt
"őrsúr"-kémi előfordulása is mutatja (úr - fejedelem), szintén méltóságnév. Hét névből tehát
hat valóban méltóság elnevezésének bizonyul.

A hetedik méltóságnév elfelejtődött. Mindkét vezérnévsorunk ötödik helyén fiktív nevek

szerepelnek. Történeti oka van ennek. Anonymustól tudjuk, hagy a hét törzsünk egyike,
törzsfőjével az élén elhagyta az országot, és a Balkánon telepedett le. Anonymus arról beszél,
hogy Szovárd vezér vezetése alatt a "csabamagyarja" nem tért vissza többé egy kalandozásról.
A türk nyelven "útról letérő"-t, "elkóborló"-t jelentő "Szovárd" nyilvánvalóan helyettesítő név.
A Vérszerződést megszegő vezért népével együtt "örök átok"-kal kellett hogy sújtsák a
táltosok, így nevét többé nem volt szabad kiejteni. Hogy Csabának hívták, azt törzsének
"csabamagyarja" elnevezése igazolja, és a Csabáról szóló, Attila idejébe áttett mondák is
jelzik. Csabából tehát a regősök nyelvén "Szovárd" lett, így hát a vezérnévsor és a
méltóságnévsor ötödik helyén is "Szovárd"-ot mondtak ezután.

Az ősgeszta szerzője már mit sem tudott erről. Ismerve egy (jóval későbbi) Szovárd nevű
táltosnemzetséget {a táltos is "letér útjáról", amikor "rejtezik", vagyis eksztázisba kerül),
amelyről tudta és föl is jegyezte, hogy Tastól és annak fiától, Léltől származik, azt hitte, a
regősök tévesen szerepeltetik névsoraikban ezek ivadékát, és a vezérek személynévsorába
Tast, az álcázott méltóságnévsorba pedig Lélt írta be. Nem sejthette már, hogy Tas nem
kortársa, hanem unokája volt Árpádnak. Ez a javítása azt is jelzi, fogalma sem volt a
csabamagyarja Szovárdjáról. Így annak mondáját Anonymus nem az ősgesztából, hanem
általa hallott regősénekből merítette. De Anonymus is ismerte Szovárd nemzetségét*, nyilván
valamelyik tagjuktól értesült Kadocsáról, a nemzetség névadójának fivéréről.

A vezérek eredeti névlistájának ötödik helyén tehát Csaba neve szerepelt. A vezérnévsorok
rekonstruált eredeti sorrendjének (a nomád rangsornak) törzseink névsorával való
egyeztetéséből pedig az derül ki, hogy az ötödik helyen álló vezér az ötödik törzsnek, a
Jenőnek volt a feje. E törzsnév (értelme: "tanácsadó", "miniszter") maga is méltóságnevet
jelentett ("a tanácsadó törzse"), így a feledésbe ment méltóságnév is rekonstruálható: nagy
valószínűséggel a Jenő lehetett.

Két vezérnévsorunk* azonban - ismétlem - nem a honfoglaló vezérek névsora volt (hiszen a
személynévsorban szereplő Kend még a honfoglalás előtt meghalt), hanem a Vérszerződést
megkötő magyar törzsi fejedelmek személy- és méltóságnévsora, amiként azt Anonymus is
állítja.

A vezérnévsoroknak van még egy titkuk*, de azt itt mellőzhetjük. Minthogy a krónika az
Árpáddal kezdődő, személyek névsorának álcázott méltóságnévsort vette át az ősgesztától,
Anonymus itt is, mint a Duna-Tisza közi Fehérló-monda esetében, az ősgeszta átmentőjeként,
a másik névsort közli, a személyekét, amelyet a krónika elhagyott.

Most már tényként állíthatjuk, hogy az ősgeszta régmúltról szóló részeinek híradásai képezték
alapját Anonymus munkájának. Ugyanúgy vette át belőlük a Kun László idejénél korábbi
"Ultrasilvana" kifejezést is, akárcsak a Fehérló mondáját vagy vezérnévsorát. S az sem datálja
a Gesta Hungarumot Imre király korszakára, hogy például az ősgeszta idejének, a XI. század
közepének megfelelően, Kölcse nemzetségről beszél, holott e nemzetséget 1220 után már
Szente-Mágocsként említik. (Az pedig természetes, hogy tatárjárás előtti képét adja annak az
országnak, amelynek több mint négy évszázaddal korábbi állapotáról beszél.) Mindezek az
ősgesztára vallanak, nem a Gesta Hungarum keletkezésének idejére. A kutatás sokat
foglalkozott Anonymus szövegének egyes archaikus vagy úgymond: archaizáló jelenségeivel.
"Emesut", "Borsut", "Zeremsut", "Saroltut" ír például, holott e szóvégi magánhangzók már a
XII. század közepén elsorvadtak. Szaktudósaink a mű helyesírását, magyar kifejezéseinek,
neveinek hangállapotát általában 1200-nál korábbinak tartják, s volt, aki éppen a XI. század
közepére jellemzőnek vélte, hozzátéve, hogy előfordulnak a műben későbbinek tekinthető
nyelvi, helyesírási jelenségek is (például az y használata). Mindez csak megerősíti azt, amit
Anonymus gesztája "kétkoriság"-ának neveztem. Szerzőnk az ősgeszta némely mondatát szó
szerint másolta le, másutt a maga szavaival idézte, de ekkor is alkalmazkodni igyekezett az
ősgeszta régies nyelvi formájához, olykor ebben hibát is elkövetve.

Természetesen az ősgeszta még a régmúltról szóló részében sem csak regősénekekre

támaszkodott. Fontos forrása volt Regino prümi apát Világkrónikája, a kalandozásokkal
kapcsolatban annak folytatása is. Az Exordia Schytica című gyűjtemény egyik változatát
szintén használta. Az egyesített krónika által átvett egyes ősgesztarészletek mutatják, hogy a
legrégibb geszta szövege szorosabban követte Regino fogalmazását, mint Anonymusé.
Szerzőnk tehát az ősgeszta révén támaszkodott Reginóra. Ugyanez vonatkozhat talán, de nem
bizonyosan, az Exordiára visszavezethető szövegekre. Anonymus támaszkodott számos
klasszikus auktorra is. Dares Phrygiust megemlíti, a többit a forráskutatások igyekeztek
kimutatni. Az ősi magyar hagyományra nézve azonban legfőbb forrása mégis az ősgeszta volt,
s egy-két eredeti regősének.

Első réteg

A GESZTA MINT TÖRTÉNETI MŰ

Említettem, hogy Süpek Ottó szerint a chanson de Beste többrétegű mondanivalóinak első
rétege az, amelyben jelentése nyilvánvaló. Vagyis ahogy a mű közvetlenül érthetően jelenik
meg előttünk. Anonymus gesztája első olvasásra azonos azzal, amit címe ígér: "A magyarok
cselekedetei." Tudósaink úgy is vették kezükbe, mint történeti művet, sőt mindmáig egyedül
annak tekintik. Így mindenkor fölmerült hitelességének kérdése. Ezt firtatva a történészek
elsősorban a pogány korról várnak históriai adatokat tőle. Magam szélesebben értelmezem a
mű hitelességét. Annak szempontjából a pogány kori hagyománynak, tehát az ősgesztának és
az - Anonymus által ugyan föl nem ismert - ősi mágikus sajátosságoknak a közvetítése sem
hátrább való az igen fontos történeti adatoknál.

Most hát fussunk végig a Gesta Hungarorum mint történeti híradáson.

Későbbre hagyva a sok titkot rejtő előbeszédet, kezdjük az első fejezetnél. De már ez is egy
csokorra való kérdést zúdít ránk: Szkítia, Dentü-mogyer, Magóg király, Attila, Hetumoger,,
fejedelmi személyek"... Ha erre itt mind kitérnék, nagyon is rágós falattal kínálnám meg
azokat az olvasóimat, akiknek nincsen kezükben Anonymus műve. Ezért ezen a helyen csak a
legfőbb problémákról szólok. De akik elő tudják venni a művet, mondjuk Pais Dezső több
kiadást is megért kiváló fordításában (amelyből idézeteimet magam is merítem), ezekre nézve
is megtalálják tájékoztatásomat "Szkítia" és a többi* címszó alatt. "Szcítia tehát igen nagy
föld - így kezdődik az első fejezet -, melyet Dentü-mogyernak hívnak." Megtudjuk Szkítia
fekvését, amelynek leírása az ősgeszta közvetítésével Reginótól származik. "Szcítiának első
királya Mágóg volt, a Jafet fia, és ez a nemzet Magóg királytól nyerte a magyar nevet." A
Magógtól való származtatás nem a pogány hagyományra támaszkodik, a Bibliából vett
"tudományos" fölfedezése az ősgeszta szerzőjének. Igazi eredet mondánk a Csodaszarvas-
monda, amelyet oly módon keresztényiesítettek - éspedig a pogány időkben a legelső, talán
görög rítusú hittérítők -, hogy Enéh (eredetileg Szarvasünő szellem) mellé a bibliai Nimródot
állították férjül. Csakhogy ez Noénak megátkozott fiától, Káintól származott, a középkori
egyházi felfogás pedig a Káintól eredő népeket bűnös, megvetett nemzetekként tartotta
számon. Nem tévedésből választották Nimródot, éppen ez felelt meg a kalandozások korszaka
magyarjai keresztényi megítélésének. Nemhiába használta fel az ellenősgeszta ezt a mondát.
Később sok zavar is támadt miatta a krónikákban.

Éppen ezért kutatott az ősgeszta szerzője a Bibliában alkalmasabb ős után. A Magógtól való
eredeztetés a naiv, de a középkori szószármaztatás gyakorlatában kielégítő Magog-Magor
etimológián alapisit. Anonymus azonban Magógot "moger"-ral állítja párhuzamba, ami arra
mutat, hogy nem ő a Magógtól származás "fölfedezője". Minthogy Magóg apja Noé Jafet
nevű fia volt, a magyarok a megbecsült keresztény nemzetek sorában foglalhattak helyet,
amire Szent István kora óta joggal tarthattak igényt. Továbbá Magognak az "Isten ostora"
küldetést tulajdonították, minélfogva a tőle származó nép a kalandozások ódiumától is
megszabadult, hiszen az Úr megtorló eszközeként cselekedték a nyugati keresztény népekkel
azt, amit zsákmányszerző hadjárataikon elkövettek. Így az ősgeszta a hajdani kemény
dúlásokat már nem is tekintette mentegetnivalónak, a magyar vitézség dicsőséges emlékeiként
tárgyalhatta őket. Különben a Magógtól származás a Képes Krónikában* is szerepel, ez is
jelzi, hogy az ősgesztára vezethető vissza.

Magógtól származik - és ez szintén az ősgeszta szerzőjének "tudományos" föltételezése -

Attila, akinek Anonymus tolmácsolása szerint Ügyek fia Álmos és Álmos fia Árpád az
ivadékai. Gesztairónk azért hangsúlyozza a Magógtól származást elsősorban Ügyekkel
kapcsolatban, mert Álmos és Árpád esetében számára már a Magóg- leszármazott Attilától
való eredet előtérbe helyezése a fontos, mivel az ő személyükkel függ össze Pannóniának
Attila örökségekénti elfoglalása. Annak, hogy Attila a mitikus Magógnak, "a szkíták
királyának" lett volna lemenője, semmi más alapja nincsen, mint hogy az ősgeszta szerzője
arra következtetett, ha Álmos apja Magóg ivadéka, és Álmos Attilától eredt, akkor e
leszármazásban valahol közbül Attilának szintén ott kellett lennie.

Két sokat vitatott kérdéssel kell itt szembenéznünk. Az egyik, hogy csakugyan volt-e ősi
Attila-hagyományunk? A másik: mi az oka annak, hogy az Attiláról beszélő Anonymusnál
sohasem tűnik fel a hunok neve

Csodaszarvas-mondánk tizennégy évszázadra visszanyúló tanúskodása ad mind a kettőre

választ. Pontosabban, a mondának a szarvaskalandot követő része.

E monda szerint Hunor és Magor Belár (már tisztáztuk, hogy ez a nagy varázserejű Kovrat
kagán helyettesítő neve) fiainak ünnepet ülő feleségeire és gyermekeire találva, Dula alán
királynak a közöttük lévő két lányát elrabolta, és az egyiket az egyik, a másikat a másik vette
feleségül. A leányrablás itt a házasságkötés ősi szertartása, a menyegző részét képező jelképes
játék, amely még a honfoglalás után is szokásban volt minálunk, egészen Szent István idejéig.
A monda szerint Dula, az alán király, Kovrat kagánnak a fia volt, Hunor és Magor tehát a
kagán unokáit vették feleségül. Kovrat pedig Attila legkisebb fiától, Irniktől származtatta
magát. S így Magor utódai számára leányágon valóban létrejött Attilával a rokonság.

Irnik a hun birodalom bukása után Európa legkeletibb részén vetette meg a lábát. Rövidesen
azonban az avarok és türkök legyűrték az őáltala alapított birodalmat. Kovrat jó sok idő
múltán szabadította fel a népét, amelyben azonban ekkorra már alig létezett töredéknyi hun,
az is szétszóródva. Kovrat új birodalmát nem is nevezték hunnak, hanem mivel számtalan
népelemből állt - köztük alánokból is -, a többség meg onogur volt, "bolgár"-nak hívták, ami
"kevert"-et jelent (különböző népekből összetett). Ezeknek az ősi bolgároknak már édeskevés
közük volt a hunokhoz, az ő tudatukban Attila nem a hunok királyaként élt, hanem mint a
világraszóló hatalom megtestesítője. Ezért is hangsúlyozta Kovrat a tőle való származását, és
ezért nem beszélt az ő birodalmában már senki a letűnt s az itt élő népek szemében nem is jó
emlékű, az őket egykor elnyomó hunokról.

Történeti szempontból a regőséneken alapuló Csodaszarvasmondának itt említett részlete

arról szól, hogy vagy három évszázaddal a honfoglalás előtt egy, a keleti pusztákon történt
nagy vereség, a törzsszövetség tekintélyes részének (a szavárd törzseknek) az elvesztése után
a magára maradt néhány finnugor (magyar) törzs Kovrat kagán óbolgár birodalmához
csatlakozva, hogyan tett szert új törzsszövetségre. A nomád birodalmak hierarchiájában való
elhelyezkedés az uralkodó dinasztia családi hierarchiájába való beilleszkedést jelentette, s így
Hunor és Magor kettős házasságkötése és az új törzsszövetség létrejötte szorosan
összefüggött. Az új "onogur-magyar" törzsszövetség ugyanis onogur és magyar vezérének
Dulával való rokoni kapcsolata révén kötődött a birodalom urához. Egyébként Attila
nemzetsége a "Dulo" nevet viselte, Dula, a nagy alán törzsszövetség fejedelme ezt a nevet
valószínűleg méltóságnévként használta, ahogy Caesar neve lett a rómaiaknál "caesar"-ként a
"császár" elnevezésévé. (S lehetséges, hogy gyula méltóságnevünk is eredetileg "dula" volt.)
Hunor (- onogur) a mondában annak az onogur néprésznek a megszemélyesített neve,
amelynek a vezéréből vált az onogur-magyar törzsszövetség szakrális fejedelme. Magor pedig
e törzsszövetség másik felének, a finnugor néprész vezető törzsének (ma "megyer"-nek ejtjük)
a megszemélyesítése. Ennek vezéréből a törzsszövetség világi fejedelme lett.

A pusztai népeknél a beházasodott hercegek egyenrangúaknak számítottak a valóságos

leszármazottakkal, amelynek szintén mágikus oka volt. A méltóság és a cím a korabeli ember
szemében varázserőt tételezett föl. A beházasodottak kiválasztódása a rokonsággal
kapcsolatos méltóságra azt jelentette, hogy "árnyéklelkük" rokon azzal a varázserejű
árnyéklélekkel, amely a bűvös hatalmú család tagjait jellemzi. Így hát Megyer törzsének az
óbolgár birodalom idejében élő vezére (és természetesen ugyanúgy az onogur törzsek vezére),
minthogy Attila családjába került, a leányági leszármazástól függetlenül is a világbíró hős
teljes jogú ivadékának számított. Tiszteletet keltő címként viselhette ezt a fiktív, de mágikus
szempontból teljesen érvényes rokonsági megjelölést. A keleti hatalmasságok gyakran és
szívesen használtak egyéb címeik mellett fényes származásukra utaló jelzőket. És ez a nagy
tekintélyű cím - ha tetszik: díszítő jelző -, a Megyer törzs minden további, bármely családból
származó vezérét megillette, hiszen nem személyhez, hanem a méltóságra alkalmassághoz
fűződött.

Álmosnak, amikor a Megyer törzs élére került*, szintén óriási tekintélyt adó díszítő jelzője
lett az "Attila nemzetségéből származó". S ő is, mint később Árpád, úgy érezhette, elnyerve
ezt a tisztet; belőle is árad és reá nyomja bélyegét cselekedeteire az, hogy Attila géniusza egy
darabjának került a birtokába. Teljes mértékig eltöltötte őket e régi hatalmassággal való
mágikus kapcsolatuk tudata, és valóban úgy gondolták, hogy Pannónia elfoglalásával Attilától
rájuk hagyott örökségüket veszik át. Amit minden bizonnyal hangoztattak is népük és az
idegen követek előtt.

Azt már az ősgeszta szerzője sem tudta, hogy nem valóságos rokonságról van szó.

Tehát volt Attila-hagyományunk, mégpedig olyan, amely a hunok egykori létezéséről nem
vett tudomást. S hogy az Attilától származás tudata Árpád házában* később is élt, igazolható.
Anonymus az ősgeszta révén itt szintén olyasmit őrzött meg, amit a csak racionális
összefüggéseket föltételező kutatóink nem képesek elhinni neki.

De alig hogy elkezdtük a Gesta Hungarorum rövid ismertetését, máris meg kellett azt
szakítanunk magyarázatainkkal. Folytassuk tehát.

Gesztaírónk rendkívül megnyerő képet fest a szkíta föld gazdagságáról és a szkíták kiváló
erkölcseiről. Mindezt az ősgeszta közvetítésével az Exordia Schytica nyomán teszi, de talán
forrását az eredeti szövegből itt-ott ki is egészítve. "A szittya nemzetet bizony semmiféle
uralkodó nem hajtotta igája alá." És sorolja a híres ókori hódítókat, akiket a szkíták mind
megvertek. De aztán - mint elbeszéli -, a sok háborúskodásba belefáradva, kegyetlenné váltak.
Majd az ősgeszta Regino tolmácsolásának alapján a Szkítaföld túlnépesedéséről beszél, ami
miatt a hét "fejedelmi személy", akiket "Hétmagyar"-nak mondottak, a helyszűkét tovább nem
tűrve, elhatározta, hogy új hazát keres.

Szerzőnk a történetet itt váratlanul megszakítva, sajátos etimológiával arra tér ki, miért
nevezik az idegen népek a magyarokat "hungarusok"-nak?* Majd még mindig nem a
megkezdett történetet folytatva, Álmos fogantatásának és anyja álombeli látomásának
mondáját adja elő. Ez az Emese-monda.*

Itt Anonymus olyan elbeszélést közöl, amely a krónikában is megtalálható. Ott azonban
elhagyták Álmos anyjának Emese nevét, nyilván azért, mert az egyesített krónika szerzője, a
pogány mágikus technikáknak az ellenősgeszta írójánál alaposabb ismerője lévén, nem tűrte
meg ezt a pogány "ősanyá"-t is jelentő nevet.
De még Emese apjának nevét és mivoltát: az "Önedbelia vezért* is kihagyta, sőt belőle az
anya nevének pótlására egyenesen "Önedbeli lány"-t csinált. Nem utolsósorban talán azért is,
mert az egy nagy varázserejű ősnek pogány gyakorlat szerint kifordított neve volt.

De - tegyük hozzá - Anonymusnak ezúttal nemcsak a pontosítás, hanem- látni fogjuk-

szimbolikus mondanivalója miatt is szüksége volt erre a mondára.

Csak ezután tér vissza szerzőnk megkezdett történetéhez, az új hazát kereső hét vezérhez.
Választásuk Pannónia országára esik, s mivel hallották, hogy az Attilának volt a földje, akitől
Álmos származik, és mert Álmosnak nemzetsége kiválóbb a többiénél, nagyobb a serege is,
egyhangúlag őt választják "urukká és parancsolójukká". Ezt pogány szokás szerint
vérszerződéssel szentesítik.

Hogy a Vérszerződés* nem Anonymus kitalálása, bizonyítja az, hogy magyaroknak nevezzük
magunkat, elsősorban pedig igazolja a honfoglalás kori törzsszövetség "Hétmagyar" neve.
Hajdani törzseink elnevezéseit azért tudjuk csak Bíborbanszületett Konsztantinosztól (és hogy
helyesen tudjuk tőle, azt helyneveinkben való előfordulásaik mutatják), mert Álmos a Megyer
vezértörzs fejeként, valóban még Szkítiában (Etelközben) testvérbaráti vérszerződés
formájában rokonaivá fogadta a másik hat törzs vezérét, miáltal minden törzsünk a vezértörzs
rangjára emelkedve, Megyerré (Magyarrá) lett. Az egész nép pedig a "Megyerhez tartozó",
vagyis "magyari". A törzsek régi neveit ezután már csak a törzsi seregek
megkülönböztetésére, vagyis hadi gyakorlatban használták, különösen pedig az egyes törzsek
vitézeiből kiállított őrhelyek megjelölésére; így maradtak meg helyneveinkben.

Gesztaírónk elsorolja a Vérszerződést megkötő hét vezér nevét, többnyire utódukkal

kiegészítve, sőt néhol utalva a tőlük származó nemzetségre vagy nemzetségekre is. Téténynek
nemcsak a fiát, még unokáját is megemlíti. Mint már tudjuk, a névsorba Tas neve az ősgeszta
révén tévesen került bele, s a rangsor fő helyén az ősgeszta ekkor még létező másolata
nyomán a Taksony kori "újítás"-nak megfelelően, Ond neve áll. (Lásd a Függelékben: "A
vezérnévsoroknak van még egy titkuk")

A Vérszerződés megkötése után megkezdődik a kivonulás Szkítiából. Az Etel folyón

átúsztatva, Szuszdalon át Kijevnek tartanak, és azt elfoglalják. Ez az út és eseményei - az
Etelen túlról elindulás meg a "kunok" csatlakozása adatának kivételével - Anonymus
leleménye, amely - mint majd a maga helyén kifejtjük - fontos szimbolikus mondanivalóit
hordozza. Ad is jelzést fiktív voltukról (akárcsak évszámainál). A kijevi küzdelem kitalált
voltát egy szándékos ellentmondással fejezi ki. Lényege az, hogy a Pannónia elfoglalására
induló magyarok először átvonulnak Kijeven, majd minden logikának ellentmondva kívülről
kezdenek ostromot ellene. A magyarok valóban elvonultak Kijev alatt, erről az orosz
Nyesttor-krónika is tud, és benne lehetett az ősgesztában. A Kijeven átvonulás Anonymusnál
egyenesen az ellentmondás létrehozásának szándékából történik. Ne felejtsük el, hogy a Gesta
Hungarum kivéve első rétegét - ezoterikus mű. E később is előforduló elvont jelzések a
beavatottakat figyelmeztették, és csak számukra lehettek érthetőek. De hogy Anonymus a
maga sajátos eszközeivel megkülönböztetni igyekszik a valóban megtörténtet - vagy amit
annak vél -a költői szabadsággal elmondottól, az adatértékűt a szimbolikus mondanivalói
érdekében megváltoztatottól - ismét hangsúlyozom mutatja, igenis törekedett a hitelességre.

Az is jellemző Anonymusra, hogy leleményeivel több legyet üt egy csapásra. A Kijev körüli
háborúra azért is szüksége van, hogy a "kunok" harc közben, az ellenségből váljanak
szövetséges néppé. Ez szimbolikusan utal a maga korabeli, hajdani ellenségből szövetségessé
vált kunokra. Viszont a régi "kunok" - bár nem ilyen körülmények között történt -
csatlakozásának hitelességére vet fényt, hogy nem a magyaroknak, nem a hét vezérnek,
hanem személy szerint Álmosnak vetik alá magukat. Mert amit Anonymus már aligha
tudhatott, az úgynevezett "katonai segédnépek" nem kerülhettek be a törzsszövetségbe. A
fejedelemnek személy szerint tettek hűségesküt, de mivel az maga is a törzsszövetséghez
tartozott, nem az ő közvetlen alávetettjeivé váltak, hanem a trónörökös herceg lett a
parancsolójuk. (Árpád még Álmos életében a katonai segédnépek élén tört be a Vereckei-
szoroson át a legelsőnek az elfoglalandó Pannóniába.) A "kunok"-nak nevezettek a
Bíborbanszületett Konsztantinosz említette kabarok* voltak. Bizonyosan szó esett róluk az
ősgesztában, de a csatlakozás körülményeit az aligha közölte.

A kijevi kaland után a magyarok Oroszországból jövet Ladomér és Halics városán haladnak
át. Ezek emlegetése a honfoglalás idején vaskos anakronizmus, így tehát nem is lehettek jelen
az ősgesztában. Anonymus műve második - szimbolikus - rétegéhez tartoznak, s ott
foglalkozunk majd velük.

No de a nélkülözhetetlen magyarázatok ballasztjaival terhelve, rövid áttekintésünkben csak

most érünk el a honfoglalás szorosabb történetéhez.

Első réteg

A HONFOGLALÁS KRÓNIKÁJA

Anonymus szerint az oroszok, majd Ladomér és Halics vezérei is azt tanácsolják a

magyaroknak, hogy a Havaserdőn (a Kárpátokon) átkelve menjenek a gazdag Pannóniába,
amelynek földjét "szlovének, bolgárok, blachok és a rómaiak pásztorai lakják. Ugyanis Attila
király halála után a rómaiak Pannónia földjét legelőknek hivták azért, mivel nyájaik Pannónia
földjén legeltek." Ez más szavakkal a halicsi urak szájából is elhangzik, azzal az eltéréssel,
hogy: "római fejedelmek foglalták el Pannónia földjét egészen a Dunáig." Vagyis a
Dunántúlról van szó.

A "rómaiak pásztorai"* ittlétéről a Julianus barát expedíciójáról szóló Riccardus-jelentés is

említést tesz, egyenesen az ősgesztára hivatkozva. Tehát közvetlen bizonyíték van rá, hogy
onnan való. Mivel, mint mondtuk, az ősgeszta a dunántúli Fehérló-mondát a bánhadait -
kihagyta, Anonymus fő forrását forgatva, a "rómaiak pásztorai"-ban vélte fölfedezni a
honfoglalók dunántúli ellenfeleit, vagyis e pásztorok uraiban, ezért beszél a Dunántúlon
rómaiakról.

A blachokról, akik itt a rómaiak pásztoraival együtt szerepelnek, kutatóink kimutatták, a

pannóniai szlávok ezen a néven azokat a frankokat nevezték, akik Nagy Károlynak az avarok
fölötti győzelme után telepedtek meg a Dunántúlon. De vajon Anonymus kiknek vélte őket?

A blakok nála háromféle írásmódban szerepelnek. A dunántúli blakokat "blachii"-nak írja, az

erdélyi blakokat egyszer "blasij "nak, kétszer "blaci"-nak nevezi, a temesközi blakokat pedig
szintén "blaci"-nak.

A blak-kérdésben nagy bizonytalanságot teremt a szónak a "vlach"-hoz való hasonlósága és

gyakori azonosítása. De még a vlach sem jelenti mindig ugyanazt az etnikumot.
Az erdélyi blakok említése miatt Anonymust anakronizmussal szokták vádolni, amiért a
honfoglalás idején vlachokról, azaz a románok őseiről beszél. A Kun László idei Anonymus
Erdélyében már valóban megjelentek románok, így fölvethető a kérdés, hogy az ősgesztában
szereplő erdélyi blakokat ő román vlachoknak vélte-e. Erre még választ találunk.

Anonymus fő forrása Erdélynek Árpád halála utáni elfoglalásával kapcsolatban szólhatott az

ott élő blakokról. A székelységnek a XI. század végén Erdélybe telepítését egy későbbi
krónikás a XII. században úgy fogja föl, hogy a székelyek a honfoglalás támogatásáért "a
határ menti hegyekben a vlahokkal kapták meg osztályrészüket, így hát összekeveredtek a
vlahokkal, és mint mondják, azoknak hetűit használják". Eszerint egyrészt már a székelyek
áttelepítésekor e "vlahok" régi lakókként éltek Erdélyben, másrészt a türk eredetű székely
rovásírást korábban e nép használta. A román vlachoknak a XI. század végén még nyomuk
sem volt Erdélyben, s aligha ők az erdélyi blakok* vagy vlahok, akiket íme: türk kultúrájú
népnek tartottak. Pais Dezső ezért vetette föl, hogy a blak népnév "rész", "töredék"
értelemben a türk nyelvből is levezethető. Rásonyi László egy bulak nevű, az onogur-
bolgárokkal együtt élő karkuk törzs nevére gondol. Más érvek is szólnak amellett, hogy
Anonymus erdélyi blakjainak nem volt közük a románok őseihez.

De térjünk vissza a műben előadott történésekhez. Halics urai tájékoztatják a magyarokat a

Pannóniában rájuk váró ellenfelekről. Közlik, hogy a Duna-Tisza közét a bolgárok nagykánja,
Salán vezér őse foglalta el. A Maros folyótól a Szamosig és Igyfon erdejéig lévő földet Marót
hódította meg, az ő unokája uralkodik ott; "a magyarok Mén-Marótnak mondják", jegyzi meg
Anonymus. A Maros folyótól Orsováig elterülő földet pedig Galád vezér szállta meg.

Íme, ezek azok az ellenséges fejedelmek, akiket kutatóink Anonymus fantáziájából valóknak
ítélnek. Hadd szögezzem le - és az olvasó tapasztalni fogja -, hogy Anonymus szimbolikus
mondanivalói egyáltalán nem teszik szükségessé e fejedelmek kitalálását. Szerzőnk
hitelességre törekvésének pedig már több példáját láttuk. Nem egészen világos, hogy amikor
oly kevéssé ismerjük az ország honfoglalás idei politikai térképét, miképpen lehet gesztaírónk
ezekkel kapcsolatos híradásait teljes határozottsággal kétségbe vonni. Miután pedig már
kimutattuk, hogy Anonymus milyen nagy mértékben támaszkodik az ősgesztára, inkább e fő
forrásában lehetne kétkedni, ha fenti adatok igen sok tekintetben nem igazolnák önmagukat.

Az említett felsorolásnak például van egy igen sokatmondó hiányossága. Nem szerepelnek
benne a morvák. Márpedig ez beszédes, hitelt érdemlő hiány. Mert ha volt arról szóló
regősének, hogy milyen ellenfelek vártak Pannónia földjén a honfoglalókra, akkor abból a
Moráviához tartozó terület urának föltétlen hiányoznia kellett. Márpedig sem az ősgeszta
szerzője, sem Anonymus nem tudhatott arról, amivel egy 895 és 900 között működő regős
mindenképpen tisztában volt, hogy tudniillik a honfoglalás megkezdése előtt morva terület
elfoglalására gondolni sem lehetett, mivel ekkor Szvatopluk morva fejedelem szövetségese
volt a magyaroknak. Csak Szvatopluk halálával, ami a szövetség megszűntét jelentette, nyílt
meg - és már Mojmírral szemben -e terület meghódításának lehetősége.

A Duna-Tisza közén a bolgárok valóban ott voltak, még Nagy Károly idejében, annak
dunántúli hadjáratát kihasználva nyomultak be oda, és a bolgárok fejedelmét akkor csakugyan
kánnak nevezték (később már cárnak). Hogy Marót - ez esetben Szvatopluk szemet vetett a
déli, úgynevezett Nagy-Morvaországra, arról újabb adatok szólnak. Ezek valószínűvé teszik,
hogy a honfoglalás előtt a morvák átlépték a Garam folyót, és a Duna-Tisza közének északi
részén is megvetették a lábukat. A helyettesítő nevet viselő Mén-Marót pedig élt, és
"Biharország" röpke időre akkor létezett. Ezt később fogjuk valószínűsíteni. Most csak annyit
róla, hogy a királyi családot Zolta személye kötötte össze a honfoglaló Árpáddal, kiről
dinasztiájukat Árpád házának nevezték; a királyához hűséges Anonymus nem találhatott ki
olyat, hogy éppen Zolta egy gúnyosan emlegetett kis fejedelmecskének vette a lányát
feleségül, akitől aztán Taksony fejedelem született. Ez a házasság az ősgeszta idején még nem
volt annyira diffamáló, hiszen Szent István egyik nőtestvérét az alávetett kabarok vezéréhez
adták feleségül (akinek fiából, Aba Sámuelből váratlanul lett király). Később Zoltának a Mén-
Marót lányával kötött nászáról hallgattak a krónikások. De IV. László korában, akinek nem
volt fényes származású anyja, lévén az csupán a betelepített kunok hercegnője, precedens
értékűvé vált Árpád fiának rangon aluli házassága, hogy Kun Erzsébet se számítson többé
foltnak a dinasztia ragyogó családfáján.

Mén-Marót - mint mondtam - helyettesítő név. Salán neve is az. Mivel a bolgárok a
honfoglalás előtt sóháborút folytattak morvák ellen (a kezükön lévő erdélyi sóbányák termését
vonták meg tőlük), lehetséges, hogy "Sós", "A só ura" jelentésű. Galád (Glad) viszont valódi
név, mert Glad behódolt a magyaroknak.* Ő azonban később élt, Anonymus félreértése, hogy
honfoglalás előtti fejedelemnek véli.

Eljutottunk a geszta történetében oda, hogy a honfoglalók a Havaserdőn átvonulva Hung

várához (Ungvárra) érkeznek. Itt újabb példája következik annak, amiért a történészek
Anonymust hamis adatok hirdetőjének tartják. A vár Laborc nevű ispánja "akit az ott lakók
nyelvén dukának hívtak" -, megfutamodik, de elfogják, felakasztják, s Anonymus szerint róla
nevezik el a folyót, ahol ez történik. A "duka" kifejezés megőrzése értékes és nyilvánvalóan
hiteles adat. És ki lehet biztos abban, hogy a regősök nem a Laborc folyó nevét használták a
duka helyettesítő nevének? Amit aztán a gyanútlan Anonymus már fordítva ért, úgy, hogy a
folyót nevezték el róla. Ugyanígy nem kitalált, hanem helyettesítő név később Zobor, a nyitrai
vezér* elnevezése is. (Egyetlen valóban Anonymus adta név a gesztában Tarcalé - az
eredetiben: Tursol -, szimbolikus szerepét Süpek Ottónak sikerült fölfednie.)

Anonymus szerint Álmos Hung várában még életében vezérré és parancsolóvá teszi fiát,
Árpádot. A krónikában az áll, hogy "Álmost megölték, nem jöhetett be Pannóniába".
Anonymus tehát a krónikában megőrzött ősgeszta-részletet most sem veszi át, azonban ennél
többet is tesz: mást talál ki helyette. Gondolhatnánk: azért - magam is így véltem korábban -,
mert dicsőségesebb véget szán Álmosnak. De nem erről van szó. Látni fogjuk, hogy ez a
hagyománytól való eltérés szimbolikus célt szolgál, így okát e réteg tanulmányozásakor
fogjuk megérteni. Állításának fiktív voltát itt is jelzi. Azzal, hogy többé nem szól Álmosról,
halálát sem említi.

Hung várából Árpád vezetésével indulva tovább -a 14. fejezettől az 53.-ig bezárólag -, már a
honfoglalás hadjáratai következnek. Mivel ezekhez szerzőnknek csak itt-ott lehetett egy-egy
regősének nyomán valamiféle részletforrása, nagy részüket a maga kora hadi tudományának
színvonalán rekonstruálva, hitelesnek tekinti. Erre abból következtethetünk, hogy ahol
szimbolikus mondanivalója miatt nagy ritkán hozzátold ezek valamelyikéhez, ott, és csakis
ott, ismét jelzéssel él. Szokása szerint több legyet ütve egy csapásra, még két másik célt is
igyekszik elérni a hadjáratok terjedelmes előadásával. Elvonni a figyelmet az ősgesztából
merített tilos adatokról, és - ahelyett hogy csak hangoztatná - megjelenítve érzékeltetni a
honfoglalók erejét, vitézségét s nagy-nagy hangsúllyal: fejedelmük iránti engedelmességüket.
A hadjáratok sorrendjénél feltűnő, hogy a Duna-Tisza közének és a Dunántúlnak az
elfoglalására később kerít sort, mint az északnyugati részekére. Ennek igen egyszerű a
magyarázata. Emlékezzünk vissza az úgynevezett "erdélyi" Fehérló-mondára, amely az
erdélyi megpihenéssel kezdődik, majd Marót (Mojmir) megveretéséről szól, ami Nyitra alatt
történt. Benne a honfoglalás kezdete és vége összeér. Ez ugyanis az erdélyi szorosokon át
beköltöző törzsszövetségi erők regőseinek volt a mondája. E honfoglalók zömét képező
sereget megelőzte a Vereckénél benyomuló katonai segédnépek ("kunok") Árpád vezette
előhada, amely a Duna-Tisza közét és a Temesközt addigra elfoglalta. Így a törzsszövetség
regősei az erdélyi pihenő elbeszélése után hol az ősgeszta által kihagyott bánhidai, hol a
nyitrai - mindkét esetben Marót megveréséről szóló - Fehérlő-mondát adhatták elő, hiszen az
övéik a Dunántúlt és az északnyugati országrészt foglalták el. Anonymus így az "erdélyi"
monda alapján az ősgesztából azt vette ki, hogy a nyitrai morva vezér legyőzése a honfoglalók
legelső hadjáratainak egyike volt. A honfoglalás utolsó összecsapása viszont szerzőnknél
Bihar meghódítása. Nyilván az ősgeszta is így tárgyalta ezt, s majd még meggyőződhetünk
róla, hogy hitelt érdemlően.

A honfoglalás minden egyes hadjáratának befejezése után a Gesta Hungarumban Árpád

birtokokkal jutalmazza a csatákban érdemeket szerzetteket. Anonymus ezzel is a honfoglaló
hősök dicsőségét igyekszik megjeleníteni, mert fő forrásában valószínűleg egyetlen lista - és
talán függelékként - tartalmazta az összes birtokadományt. Hogy Árpád fejedelem
honfoglalási hőstettekért osztott volna birtokokat, ez természetesen nem felel meg a
valóságnak, de - mint már tudjuk -a főemberek pogánylázadás utáni, az ősgesztával
megpecsételendő kiegyezésének ez a beállítás volt a föltétele. Erről Anonymusnak már nem
lehetett fogalma, s így igazságnak hitte. Az ősgeszta listája az Endre-Béla kori 108 magyar
birtokló nemzetség földjeit sorolhatta fel. Gesztairónk ennek egyharmadát ha közli. És
aránytalanul több "kun" vitéz megjutalmazásáról számol be, mint magyaréról.

Úgy tűnhet, mintha az ősgesztában talált néhány ősi magyar hagyományon kívül szerzőnk
érdeklődését elsősorban a régi "kunok" szereplése kötötte volna le, és honfoglalási
történetében a kabarok hőskölteményét kívánná zengeni. De ehhez Anonymus kétségtelenül
erős "kunok" iránti rokonszenvén kívül az is hozzájárul, hogy a magyar törzsszövetség
"erdélyi" mondáját a krónika őrizte meg, Anonymusra nagyrészt az előhadat képező "kunok"
Árpád vezette harcainak bemutatása maradt. Azzal pedig, hogy a birtokadományokat a
hadjáratokhoz fűzte, a még kétszer annyi "hős"-sel, mint amennyit szerepeltet, nem tudhatott
mit kezdeni.

A hadjáratok anonymusi megkonstruálásával később foglalkozom. Ezek kapcsán azonban

néhány fontos és hiteles adat is fölmerül a műben. Az ősgeszta nyomán a szeri gyűlés*,
továbbá valószínűen Szabolcs várának építése, Csongrád alapítása, a Csepel szigeti fejedelmi
szálláshely és Csepelnek, Árpád "kun" lovászmesterének személye. (Aligha végleg eldönthető
azonban, hogy valóban a sziget kapta-e nevét Csepelről, vagy az emlékezetben Árpád
lovászmestere a szigetről, amelynek tiszte szerint vezetője volt; de inkább az utóbbi
valószínű.) Árpádnak, trónörökösként jó ideig a "kunok" ura lévén, igen hihetően lehetett
közülük való a lovászmestere. S minthogy ez a méltóság nagyrészt ugyanazt a funkciót
jelentette, mint később a nádorispáné (udvarispán), hagyománnyá is válhatott, hogy a
fejedelmek e főemberüket a "kunok"-hoz tartozó, gazdasági dolgokhoz jól értő kálizok közül
válasszák. (A krónika egy megjegyzéséből következtethetően Aba Sámuel, Szent István
nádorispánja is káliz - korozmin - származású lehetett.) Az ősgesztára tekinthet vissza
Kurszán vára, Árpád halálozási évszáma és temetkezési helye, Taksony születési éve,
Erdélynek Tétény által való elfoglalása.

Ketelpataka viszont helyi névmagyarázó mondából, a csabamagyarja eredeti regősénekből

való, mint Léd és Bulcsu balkáni hadjárata is. A nyírségi hadjárat és a meszesi kapuban állított
gyepűakadályok története pedig - már említettem - egy, talán Anonymus korára egyes-egyedül
fennmaradt "öndícsérő" hősi énekből.

Az 54-56. fejezetben az ősgesztának Regino folytatója nyomán megírt, a kalandozásokról

szóló részét veszi át Anonymus, azonban igen szabadosan - már csak azért is, mert nagyrészt
megtalálható a krónikában, s mint látjuk majd, szimbolikus mondanivalója is van vele. Itt
szerzőnk fő törekvése az, hogy a kalandozások számos eseményét Lél és Bulcsu elfogatása,
felakasztása miatti vitézi visszavágásnak, kérlelhetetlen bajtársi bosszúnak állítsa be, a
magyaroknak a vereséget is győzelemmé tévő bátorságát, erejét hangsúlyozva. A Lehel kürtje
mondát, amelyet a krónika részletesen elmond, nem adja elő, csak a két főember
kivégzésének színhelyét javítja ki az eredeti monda mágikus manipulációjának megfelelően
Regensburg helyett az "Inn folyó mellett"-re; nyilván szintén az ősgeszta nyomán.

Így érünk el a mű 57., többrétegűen értelmezhető, számos mondanivalót hordozó (záró)

fejezetéhez, amivel még bőségesen fogunk foglalkozni. Az első rétegre belőle csak az
tartozik, hogy Anonymus közli a pogány kori Magyarország határait. Itt-ott tévesen, mert
balkáni kalandozó vállalkozásokat sikeres hódító hadjáratoknak vélve, olyan területeket is
megjelöl, amelyek ekkor még nem tartoztak az országhoz. A keletről beköltözöttekről szólva
pedig szintén átmenti az ősgeszta néhány értékes adatát.

A mű első rétegéről elmondottakból meggyőződhetünk róla, hogy Anonymus nem egy

anakronizmusnak vagy kitaláltnak vélt adatáról derül ki: nem anakronizmus és nem kitalált.
Tudatos anakronizmusai és valóságos kitalálásai a mű szimbolikus rétegéhez tartoznak, de
mivel jelzi fiktív voltukat, nem kíván velük hamis adatokat közölni. A Gesta Hungarorumnak
a pogány kortól nem nagyon távoli, pogánylázadások korszakában született legelső
krónikánkkal való szoros kapcsolata pedig a honfoglalás után közel négyszáz esztendővel is
szinte a közvetlen tanú értesüléseivel ruházza fel Anonymus elbeszélésének számos részletét.

Megállapíthatjuk, hogy Anonymus művének első - történeti, krónikai - rétegét a hitelességre

törekvés jellemzi. Ami nem azt jelenti, hogy saját és fő forrása korának szemléleti korlátai
között mindig valóban hiteleset képes nyújtani. Így is igen gazdag az az ismerettár, amellyel
históriai adatokban, hiteles mondákban s az azokban megnyilvánuló ősi tudatnak a
közvetítésével megajándékoz bennünket. De ezt csupán akkor ismerhetjük föl, ha eltekintünk
a kizárólag racionális összefüggéseket föltételező kutatói gyakorlattól, és belátjuk, hogy amit
pogány kori magyar hagyománynak nevezünk, az mágikus hiedelemvilágban élő emberek
alkotása s ilyenként kell vizsgálnunk és megértenünk.

A Gesta Hangarum és a chanson de Beste

Anonymus művének szövege az első oldalon nagy, élénkzöld színű P iniciáléval kezdődik,
amelyet finom vezetésű, lendületes piros vonalak, kacskaringók fognak körül. Jut belőlük,
mint már említettük, a P betű fejébe is. A domonkos rend szimbólumainak elvont ábrái ezek.
Az iniciálé után két fekete betűs szó áll, majd egy piros betűkkel írt mondat tölti ki az első sor
további részét. Ez az élénk színével kiemelt fél sor nem olvasható össze a többi szöveggel.
Azt közli az olvasóval, hogy "Incipit prologus in Gesta Hungarum", azaz: "Kezdődik az
előbeszéd a magyarok cselekedeteihez." Anonymus művének tehát Gesta Hungarum a címe.
De ki hallotta így idézni? A szakirodalom a művet Gesta Hungarorumként tartja számon.
Kétségtelen, a "hungarus" szó többes számú genitivusa: "hungarorum". A szerző által adott
eredeti cím helyett ez a helyesbített elnevezés vált hagyományossá.
Ha jól meggondoljuk, mulatságos és elszomorító is a latinul kiválóan író magyar auktor
fogalmazásának ilyen iskolás kijavítása. Mentsége az lehetne, hogy a középkori latin írás tele
van rövidítésekkel, ám erre jelek figyelmeztetnek, mint például a fenti piros betűs anonymusi
szövegben a "plog"-nak írt "prológus" kifejezésnél; a Hungarumnál azonban nincs jelzett
rövidítés. Elírásra sem gyanakodhat senki, hiszen a címbeli hiba semmiképp sem kerülhette
volna el annak a figyelmét, aki az írást ellenőrizte, és sűrűn javítgatott benne. Viszont a
korabeli irodalmi műveknél poetica licenciaként korántsem egyedülálló az ilyen összevont
forma. Magam korábban megpróbáltam a szakirodalomban gyökeret vert elnevezést úgy
összeegyeztetni Anonymuséval, hogy "Gesta Hunga(ro)rum"-ot írtam. De ez sem jó
megoldás, mert úgy is értelmezhető, mintha az eredeti cím mégiscsak kiegészítendő rövidítés
volna. Nincs más választás: vissza kell térni a "Hungarum"-hoz; értelmetlen dolog elferdíteni
egy klasszikus mű címét, pápábbnak lenni a pápánál, "latinistább"-nak Anonymusnál.

Süpek Ottó már említett francia nyelvű tanulmányából az is kiderül, miért élt ennél a szónál
költői szabadsággal gesztaírónk. Azért, mert a mondat, amelyben szerepel, kötött formájú:
annak a ritmikus prózának a megnyilvánulása, amelyet az ő idejében a magyar kancellária
okleveles gyakorlatában is gyakran alkalmaznak. Tessék csak skandálni: "Incipit /prológus/ in
Gesta / Hungarum". Méghozzá - mutat rá a fölfedező -, ugyanaz a ritmus ez, mint a Halotti
Beszéd kezdő sorában: "Látjátok / feleim / szümtükkel / mik vogymuk."

Süpek bőven fejtegeti, mi mindent fejez ki e ritmussal Anonymus a számmisztika nyelvén. A

négyszer három szótag a 12-es szám szimbóluma, a hatalom jelképe; a három a szelleminek, a
négy az anyaginak; a testinek. De a 12 aritmozofikus számítással (12 -1+2- 3), a Szentlélek
jelképes számához is vezet. A honfoglalás kezdetének anonymusi fiktív évszáma - mutat rá
tudós szakértőnk -a 903, ugyancsak a 12-es és a 3-as szám kettős szimbolikáját hordozza
magában.

Mindehhez a magam részéről még hozzátehetem, hogy az "incipit"-tel kezdődő mondat 30

betűből áll, így az utolsó m- amely a címnek is utolsó betűje -a Szentlélek oltalma alá helyezi
az egész művet. S hogy valóban az egészet, kiderül a gesztának legutolsó, szintén m betűvel
végződő "perpetuum" szavánál (amely különben 9 betű, tehát 3X 3).

Mindez nem lehet egyszerűen csak egy forma gyakorlása; Anonymus misztikus lelkületét és
mélyen vallásos érzelmeit bizonyítja. Példája annak is, hogy szerzőnk rendkívül tudatos,
aprólékos munkával dolgozta ki művét, s hogy ennek kapcsán hihetetlenül bonyolult stiláris
problémákkal volt képes kiválóan megküzdeni.

Az ófrancia irodalom alapos ismerője és kutatója gazdag példatárral támasztja alá

megállapításait. Ezek alapján szögezi le, hogy Anonymus híven követi a középkori francia
világi irodalom hagyományossá vált alapkövetelményeit. Ilyenek elsősorban az előbeszédre
és a mű záró soraira vonatkoznak. A közbülső tartalomra a többrétegűség: egy történeti tárgy
és a misztikus-szimbolikus mondanivaló kifejtése, továbbá valamely korabeli aktuális
politikai célkitűzés útjának egyengetése a jellemző.

A chanson de Beste prológusának alapelemeit Süpek Ottó így sorolja fel (magam pedig azok
anonymusi megoldását Süpek megjegyzéseit kiegészítve teszem hozzá):

1. A szerző bemutatása nevének közlésével vagy neve kezdőbetűjének iniciáléja által,

valamint társadalmi hovatartozásának megjelölése.
Anonymus előbeszédének P iniciáléja tehát kétségtelenül a szerző nevének kezdőbetűjét
jelenti. A középkori szerzők csupán nevük kezdőbetűjének közlésével általában az illendő
szerénységnek tettek eleget. Anonymust azonban ebben az is vezeti, hogy a már ismert okok
miatt eltitkolja kilétét.

AP sigla utáni "dictus" szónak, ami ebben az esetben azt jelenti, hogy az illetőt valaminek
mondják, többféle értelmezése is lehet. Néha olyan funkciót jelző cím mellett áll, amelyben a
nevezettet még nem erősítették meg véglegesen. De mivel itt "dictus magister"-ről van szó, a
magister (- lat. mester) egyetemi rendfokozatot vagy iskolamestert jelölhet. Ám a "dictus"-
szal másfajta "mester" is élhet, például akinek ez a cím udvari rangjához tartozik:
lovászmester, tárnokmester vagy más efféle. És még az sem kizárt, hogy akit megillet a
magister cím, puszta szerénységből fejezi ki magát így: "magisternek mondanak". Ám
lehetséges egészen más magyarázat is. Tehát még sok mindent meg kell tudnunk ahhoz, hogy
a "dictus magister" anonymusi értelmét illetően állást foglalhassunk.

Gesztaírónk műve írásakor már nem nótárius, hiszen a "néhai" Béla király kancelláriáján
töltötte be ezt a tisztet. Hogy melyik Béla király idejében, arról, tudjuk, hallgat. Szokása
szerint evvel is több legyet üt egy csapásra. Egyrészt - véleményem szerint az ősgeszta
szerzőjével kíván azonosulni, aki szintén "Béla király" jegyzője volt, éspedig I. Béláé, kinek
neve elé még nem tettek számot; másrészt: ahogy nem puszta szerénységből közli nevének
csak kezdőbetűjét, konspirálja el ugyanígy az iniciáléban műve keletkezési ideje évszámát is,
Béla királyának pontos kiléte meg nem határozásával szintén saját kilétét kívánja ködbe
burkolni, titkolni, rejteni.

2. Annak a valóságos vagy fiktív személynek a megjelölése, akinek kérésére vagy parancsára
alkotta művét.

Anonymus ebben a föltételben is híven követi a chanson de geste műfajának hagyományát.

Közli, ki ösztönözte munkára. "N" barátja az, "tisztelendő és az írástudás művészetében
avatott férfiú". Vagyis egyházi személy, aki vélhetően szintén létrehozott valamely írásművet.
Iskolai tanulmányaik idején - mondja Anonymus együtt tanulmányozták a trójai háború
történetét, amelyről ő Dares Phrygius meg egyéb szerzők munkái alapján könyvet
szerkesztett, és ekkor kérte tőle "N", hogy írjon a magyarok múltjáról is, nemrég pedig
levélben figyelmeztette erre.

Anonymus távoli analógiákra épülő szimbolikájában a trójai háború "N" részéről való
"tanulmányozása" és Miklós (Nicholaus) püspöknek a "trójai faló" szerepét játszó Gebhart
püspökhöz eljuttatott hamis levele megfér egymással. Ám "N" kitalált személynek, a mű
fiktív megrendelőjének tetszik, de ez is a rejtezkedés célját szolgálja. Szöget üt az ember
fejébe: ha Anonymus még egykor írott munkájának forrását is közli, lehetséges-e az, hogy
éppen jelen művének, a Gesta Hungurumnak a forrásáról ne szólna. Márpedig erről csak
efféle homályos megjegyzései vannak: "különböző történetírók példája szerint", "iratok biztos
előadásából", meg "történeti művek világos értelmezéséből" tudatja olvasóival "a dolgok
igazságát". S ez a homályosság természetes is, hiszen általunk bizonyított fő forrását, a tiltott
ősgesztát nem is árulhatja el. Csupán az a kérdés, hogy ismerve Anonymus rejtegetve közlő
módszerét, végül is tudatja-e, és ha igen, hogyan tudatja itt az ősgesztával való szoros
kapcsolatát. Megerősítve látom azt, amit régebben éppen csak megpendíteni mertem (a
Vallanak az ősi krónikákban), hogy "N"ben Anonymus Nicholausnak, a legendás Miklós
püspöknek, az ősgeszta szerzőjének személyét idézi meg, s a maga rejtezkedő módján így
adja tudtunkra, kitől való értesüléseinek fölényes többsége.

A Dares Phrygiusra, mint trójai történetének forrására való hivatkozás nagyon hasonló ahhoz
a fogáshoz, ahogyan az iniciáléban a világosan írt arab 9-es számmal egyszerre rejti is és föl is
fedi a fölötte lévő, a mű keletkezési dátumához tartozó kitöltött fejű 9-est, s vele az arab
számokkal följegyzett évszám titkát. Trójai történetének és jelen művének egymás mellé
állításával oly módon jár el, hogy az 1-re, a kezdet számára visszavezethető 46. fejezet -
könyvünk mottójául választott - különös mondatában állítja egymás mellé a saját korabeli
tornajátékot a pogány kori íjászversengéssel, hogy művének többrétegű voltára
figyelmeztessen. Trója története a magyarok történetének távoli analógiája, amikor azt
mondja róla, hogy azt valaha együtt tanulmányozták "N"-nel, és "N" kérését idézve, jelenlegi
műve történeti témáit - mondanivalójának első rétegét - szinte "N" szájába adva, így sorolja
fel: "a hét fejedelmi személy, aki a Hétmagyar nevét viseli, miképpen jött ki szittya földről,
vagy milyen az a szittya föld, miképpen született Álmos, s mi okból nyeri az Álmos nevet
Magyarország első vezére, akitől a magyarok királyai erednek, vagy mennyi országot és
királyt vetettek maguk alá, vagy ezt a szittyaföldről kijött népet mi okból hívják az idegenek
beszédében hungarusoknak, a maga nyelvén meg magyarinak." Ezek mind - mint láttuk -
Anonymusnak az ősgesztából vett témái. Gesztaírónk azt is érzékelteti vele, hogy "N"
ugyanolyan jól ismerte mindezt, akárcsak elmondásukra készülve ő maga. Azt hiszem, immár
nem alap nélkül való annak föltételezése, hogy Anonymus fiktív "N" barátja és "iskolatársa"
kétszáz évvel korábbi elődjének, a hajdani legelső gesztaírónak, Miklós püspöknek konkrét
személye.

3. Öntudatos kifejezése művével való elégedettségének és a szerző abbeli meggyőződésének,

hogy olvasói hasznára lehet.

A Gesta Hungarórum hasznát szerzőnk így jellemzi: "magam is jónak láttam, hogy mindazt
(tudniillik aminek megírását "N" kérte tőle) utódainak legvégső nemzedékéig feledésnek ne
engedjem." Továbbá - és most következik egy homályos, értelmezésre szoruló kijelentés: -
"ha az oly igen nemes magyar nemzet az ő származásának kezdetét és az ő egyes hősi
cselekedeteit a parasztok hamis meséiből vagy a regősök csacsogó énekéből mintegy álomban
hallaná, nagyon is nem szép és elég illetlen dolog volna."

A "mintegy álomban hallaná", véleményem szerint arra vonatkozik, hogy Anonymus korában
e pogány énekeknek az előadása és meghallgatása egyházi tilalom alá esett, így a lakomákon
a regősök keresztény kori - például László király hőstetteiről szóló - énekekkel szórakoztatták
a nemes urakat, akik a szívükhöz közel álló tiltott ősi énekeket akkor kezdték követelni,
amikor már derekasan kapatosak voltak, így azokat mintegy álomban hallották, s miáltal
keresztényi szempontból nagyon is nem szép, illetlen dolgot műveltek. Ám úgy is lehet érteni
-s ez a második értelem az elsőnek a leplezését szolgálja -, hogy a parasztok hamis meséi és a
regősök csacsogó énekei nagyon is nem szép, illetlen, keresztény nemesemberhez nem méltó
álomvilággal kecsegtetik hallgatóikat.

A parasztok meséinek hamis és a regősök (Anonymus joculatorokat ír) énekei csacska

voltának emlegetése - mint Süpek Ottó rámutat - szintén a chanson de Beste műfajának
sztereotípiái közül való. Hozzátehetem, hogy bár Anonymus ezt a frázist nemegyszer
ismételgeti, egyáltalán nem veszi komolyan. Hiszen a 42. fejezetben (a 6-os szám a teremtés s
így az alkotás szimbóluma), egyszerre csak azt mondja: "Háborúikat és egyes hőstetteiket - ti.
a honfoglaló magyarokéit - ha e lap írott betűinek nem akarjátok elhinni, higgyétek el a
regősök csacsogó énekeinek meg a parasztok hamis meséinek, akik a magyarok vitézi tetteit
és háborúit mindmáig nem hagyják feledésbe menni." A 25. fejezetben még egy regősének két
sorát is idézi: "Omnes loca sibi acquirebant / et nomen bonum accipiebant." Amit Képes Géza
a türk kultúrkör előrímes, sajátos ritmushoz kötött verselési hagyományának megfelelően így
fordít magyarra: "Ők menten ott földet fogának / Örökös jó hírt maguknak szerzének."
Dehogyis vetette meg Anonymus a regősöket, láttuk, közvetlenül is támaszkodott néhány
énekükre, s íme, ezzel kapcsolatban is rejtetten tudtunkra adja igazi véleményét.

Ami a művével való elégedettségének kifejezését illeti, Anonymus valóban igen öntudatosnak
látszik. Fel is szokták róni önteltségét. Mert az előbeszéd vége felé így ír: "Magyarország
tehát boldog, / jutott neki adomány sok; / hisz örülhet minden órán, / deákjának ajándékán, /
mivel megvan íme neki / királyai és nemesei / származásának a kezdete." Bármilyen jogosan
elégedett munkájával, azért úgy tűnik, el is veti kissé a sulykot annak kijelentésével, hogy
Magyarország boldog, mert minden órában örvendezhet az ő alkotásán. És nem is teljesen
igaz az, amit itt állít. Nem igaz, hogy beszámol a nemesség származásáról, hiszen a Géza-
István kori külföldről jött keresztény lovagokról, akiknek leszármazottai nemességükben
teljesen egyenrangúak a többiekkel, egyetlen szót se szól. Királyaink származását is csak
következtetéssel lehet művéből kivenni. Amellett mindez már rég pontosan meg volt írva a
krónikában, úgyhogy teljesen alaptalan azt mondania, hogy mindez "íme" megvan. Azonban
az egész műnek új szemmel való megvizsgálása, misztikus-szimbolikus mondanivalóinak
feltárása után nyugodtan állíthatom, Anonymusra az önteltség nem jellemző. E túlzott
önelégültség látszatát árasztó kijelentésének egészen más a nyitja. Ha arra gondolunk, hogy
ugyanezek a sorok mennyire megfelelnek a tényeknek, ha őket nem Anonymus, hanem az
ősgeszta szerzője írja művéről, azt kell föltételeznünk: az ősgesztának a zárósorait helyezte
ide Anonymus. Mert az ősgeszta nemcsak hogy ténylegesen felmutatta királyaink származását
- ennek kapcsán az akkor legaktuálisabb kérdés megoldásaként az Endre-Béla-ág trónra való
leszármazási jogát is leszögezve -, s beszélt nem csupán a honfoglalóktól eredő, hanem a
keresztényi szempontból mellőzhetetlen Géza-István kori beköltözött lovagok egyenrangú
nemességéről is, hanem a gesztának az egymás iránt teljes bizalmatlansággal viseltető vezető
rétegek kiegyezési okmányakénti megalkotásával valóban olyan művet hozott létre, amelyen
akkor Magyarország boldogulása múlott, hiszen az ország békéjének alapját teremtette meg.
Nem először fejtem ki, hogy itt az ősgeszta zárósorainak szó szerinti átvételéről van szó, s
most láthatjuk, hogy szerzőnk ezt egyrészt a chanson de Beste műfaji föltételeit követve teszi,
másrészt rejtett utalásul és sokszor megnyilvánuló játékos kedvében.

Süpek Ottó azt is írja, hogy a középkori latin francia szótár szerint a gesta szó első két
jelentése

1. történet, 2. adomány, oklevél. Lehetséges, hogy a középkori latinban nálunk is ugyanezek a

jelentései voltak. (Lásd: "jutott neki adomány sok", "deákjának ajándéka.") Ami annál is
inkább föltehető, mert amellett, hogy (egyházi) értelmiségünk legjava ez időben
Franciaországba járt tanulni, a mi veszprémi főiskolánkról is azt írja Kun László 1276. évi
oklevelében, hogy amióta Magyarország katolikus lett, itt virágzott a szabad művészetek
tudománya, "úgy, mint Párizsban, Franciaországban". S ha most a gesta szónak e két
középkori francia értelmezését nézzük, ezek teljesen fedik az ősgesztát, amely a magyarok
történetét adta elő, és amelyet szerzője méltán nevezhetett adománynak s a vezető rétegek
különböző érdekű csoportjai közötti megegyezés okmányának. Fölvetődik a kérdés, nincs-e
abban is Süpek Ottónak teljesen igaza, hogy a Gesta Hangarumot egyszerűen a "Magyarok
történeté"-nek kellene fordítanunk?
S most Anonymus művének befejezéséről. A középkori írók figyelmeztet tudós szakértőnk -
műveiket mindig az Örök Isten dicséretének evokációjával fejezték be. A történeti művek, a
geszták pedig a kereszténységnek a pogányság fölötti győzelmét fejezik ki záró soraikban.
Anonymusnál ez nyilvánul meg ilyen drámai mondatokban: "S midőn Boldog István király az
élet igéit hirdette és a magyarokat keresztelte, akkor Tanuzaba, ki hitben hiú volt, keresztény
lenni átallott: így hát temetkezett élve feleségével az Abád révbe, hogy a kereszténységben ő
meg a felesége ne éljen a Krisztussal örökre. Ám a fia, Örkénd, mint keresztény, Krisztussal
együtt él mindörökké." (Tanuzaba és felesége élve temetkezése* sok értelmezési vitára adott
alkalmat.)

Süpek Ottó tanulmányából azt is megtudjuk, hogy a középkori szerzők azt a szokást is
fölvették, hogy az illendő szerénységű kezdőbetűs iniciálén kívül művük záró soraiba
rendkívüli ügyességgel rejtsék bele egész nevüket. Ez anagrammaszerű módszerrel történik,
de a középkori etimológiáknál nem volt kívánalom a betűk pontos visszaadása, sőt még a
szótagoké sem. Tehát e névrejtés igen nagy szabadságot engedett meg. Süpek példája erre: a
XIII. századi Jean Renart udvari regényének, a Rózsaregénynek a végén kijelenti, hogy
abbahagyta a szerelmes történetek kitalálását, amióta szerzetes lett; ez utóbbit pontosan
idézve: "qu'il en TRA EN Religion". A nagybetűkkel jelezzük az elrejtett nevet, amely tehát:
RENART. Láthatjuk, valóban, sem a betűk sorrendje, sem egy szóhoz tartozása nem volt
fontos, és az sem, hogy oda- vagy visszafelé olvassuk-e a betűket.

Süpek következtetése: Anonymus műve legutolsó szavában, a "perpetuum"-ban is rálelhetünk

szerzőnk elrejtett egész nevére. Többféle módon is kiolvashatjuk. Így: peRPET Uum - PETR
U (s) vagy akár: "PER PETuUM", értsd: Péter (Petus) részéről. "Anonymus néviniciáléja és a
gesta végén elrejtett neve, mintegy személyes keretbe helyezi az egész gestát" - állapítja meg
Anonymus nevének fölfedezője.

Szerzőnket tehát Péternek hívták. Az anonymusi geszta francia párhuzamainak felkutatása

pompás eredménnyel járt. Számos más fontos fölismeréssel is gazdagodtunk.

A szerzői névrejtés a középkor folyamán született irodalmi, történeti műveknél nem ment
ritkaságszámba, és nem fűződött csak a chanson de geste műfajához. Az ősgeszta tényeket
közölni kívánó krónika volt, nem többrétegű mű. Mégis fölmerülhet bennünk a kérdés, ha
Anonymus az előbeszédben valóban az ősgeszta záró sorait őrizte meg, mégpedig szó szerint,
vajon e középkori irodalmi szokás kapcsán nem lelhető-e meg ebben a szövegben is a szerző,
azaz az ősgeszta szerzőjének a neve?

Feltűnik például, hogy a "gyönyörködhet minden órán" kifejezés eléggé erőltetett, s talán nem
csupán a rím kedvéért az. A latin szöveg így hangzik: "omni (bus) eNI (m) HOris gaudeat de
munere sui Litt (er) Ator ls". A zárójelben lévők a rövidítéseket pótolják, a nagybetűkkel, mint
fentebb is, magam jelzem a rejtett név betűit. Tehát: NIHOLAI olvasható ki, azaz Miklósnak
az ajándékáról van szó. (A név betűi közül egyedül a h előtti c hiányzik.)

Hogy való adat ez, vagy merő véletlen, azon ki-ki törheti a fejét. Én föltétlenül bízom benne.
S nem mondható, hogy Anonymus vagy Renart ügyesebb lett volna a névrejtésben a XI.
századi szerzőnél, aki - habár szétszórt betűkkel és egy betűkihagyással - névbetűinek eredeti
sorrendjét megőrizve volt képes nevét szövegébe belerejteni. Meg vagyok győződve róla,
hogy amikor Anonymus e sorokat előbeszédébe belevette, maga is tisztában volt e név rejtett
jelenlétével, s így titokban meg is nevezte műve fő forrásának szerzőjét, "N" "barátját".
Anonymus és az Abák

HOGYAN KÖVETKEZTETHETÜNK SZERZŐNK KILÉTÉRE?

Anonymus neve tehát ismert. Most annak kell következnie, hogy megismerjük Petrus-
Anonymus szorosabb kilétét és művének szimbolikus mondanivalóit. Mi a módja e
kutatásnak? Valamilyen alapon következtetni arra, ki lehetett a szerző, és ha a kiszemelt elég
valószínűnek látszik, további adatokat keresni a műben, amelyek ezt hitelesen
alátámaszthatják. Amióta Anonymus foglalkoztatja a kutatókat, mindig így igyekeztek
személyéhez közelebb kerülni. Most Anonymus szimbolikus mondanivalóinak feltárása
szolgáltathatja a legfőbb bizonyítékokat.

A chanson de Beste hagyományaihoz tartozik - mint már tudjuk - egy aktuális politikai
célkitűzés útjának egyengetése, ennek megtalálása is vezetheti a kutatót. Anonymus családi
hovatartozásának tisztázása szintén kiinduló alapot szolgáltathat. Csakhogy ami a
szimbólumokat illeti, ezek keresése túlságosan tág lehetőséget enged a képzelőerő
csapongásának, ezért ez az út eléggé süppedékes, ingoványos, nagyon csekély az olyan
ellenőrzésre alkalmas mozzanat, amely a feltételezéseket a realitás határai közé szoríthatja. De
hát látszólag más módszer nincs, ebbe kell belevágni.

Tanulmányának további részében Süpek Ottó is szerzőnk családjának meghatározásából indul

ki, amire szintén készen adottnak látszik a válasz, s méghozzá olyan válasz, amely a politikai
célkitűzés mibenlétét is rögtön felkínálja.

Egy alkalommal Györffy György fölveti, hogy Anonymus az Aba nemzetségből származhat.
Gyanújának alapjaként egymással összefüggő idézetekre hivatkozik. Az egyik a geszta 17.
fejezetéből való. Arról van szó itt, hogy Árpád sok földet adott az Abák őseinek, Ednek és
Edöménnek (Anonymus írásában e nevek: Oba, Edu, Edumen), és "ezek utódai Isten
kegyelméből még most is érdemesek a földek birtoklására". Kétségtelenül feltűnő megjegyzés
ez, mert gesztaírónk más családokkal kapcsolatban legföljebb annyit ír, hogy a honfoglaláskor
kapott földet most is birtokolják. A másik idézet, amely az előbbinek az eredetét
megmagyarázza, a Bibliából való, és Györffy kutató tehetségének egyik telitalálata. Sámuel
Il. könyvében (6,11-12 ) ez áll: "... megáldó az Úr Obed Edomot és egész háza népét...
megáldotta az Úr Obed Edom házát és mindent, amije van." Nem vitatja - jegyzi meg Györffy
-, volt-e az Aba nemzetségnek Ed és Edömén nevű ősapja, csak arra kívánja felhívni a
figyelmet, hogy a bibliai "Obed Edom" hathatott az Anonymusnál található nevekre, "s mivel
ilyen érdekközösséget egyetlen más főúri családdal sem árul el, nagyobb joggal lehet a
szerzőt az Aba nemzetségből eredeztetni bármely más nemzetségnél".

Ezzel kapcsolatban három kérdés vár tisztázásra. Az első az, hogy kik voltak a hagyomány
szerint az Abák ősei. Ed és Edömén a krónikában is szerepel, az Abák nevét eredetileg is
Obának mondták (oklevélben is így szerepel), tehát e tekintetben a bibliai hely nem hatott
Anonymusra. A második kérdés, vajon Anonymus fedezte-e föl e nevek bibliai párhuzamát? E
tekintetben eligazíthat minket, hogy éppen Sámuel Könyvéből való az idézet, s az Anonymus
korabeli Abák nevezetes őse Aba Sámuel király volt. De eligazíthat az is, hogy a Salamon
király idei ellenősgeszta a Bibliában található Salamon példabeszédei több fejezetéből
válogatott uralkodójának kedvező részleteket, amelyeket az egyesített krónika átvett, és
jelenleg a Képes Krónika előbeszédében olvashatók. Magától értetődő, hogy a bibliai neveket
viselő királyok papjai igyekeztek az ótestamentumi névadónál uralkodójuk számára
megtisztelő kitételeket keresni. Aba Sámuel uralkodása idején is ez történhetett, vagyis az ő
papja lehetett az, aki Sámuel Könyvében megtalálta az idézett helyet. Az Abák aztán jó
érzéssel emlegették maguk között, hogy az Úr áldását viselik személyükön és minden
tulajdonukon. Ami egyben felelet a harmadik, arra irányuló kérdésre is, hogy föltételezhető-e
mindebből szerzőnknek az Aba nemzetségből való származása. Az a tény, hogy Anonymus
ismeri és kifejezi az Abáknak ezt a hagyományát, Györffy György "nagyobb joggal"-ját nem
igazolja. Vagyis az Abáktól való származását közvetlenül nem támasztja alá. De arra
föltétlenül utal, hogy szorosabb - rokoni vagy baráti - kapcsolat fűzhette e családhoz a
gesztaírót.

Süpek Ottó nem ebből indul ki, de ő is az Aba nemzetségből valónak tartja Anonymust.
Gondolatmenete a következő Tarcalban (a geszta kéziratában: Tursol), a kun vitézben, "akinek
a maga személyében magva szakadt" - mint Anonymus hangsúlyozza -, Süpek véleménye
szerint szerzőnk saját maga honfoglalás kori alteregóját teremtette meg, s Tursol alakja révén
fejeződik ki gesztaírónk származása. A 17. fejezetben elbeszélt birtokadományozásoknál
Anonymus párhuzamosan szól Ed és Edömén birtokszerzéséről meg Tursoléról. Az a
megjegyzés is elhangzik itt, hogy Tursol "földvárat emelt, amely most a jelenben a
Hímesudvar nevet viseli". Márpedig történeti adatok igazolják, hogy Anonymus idején
Hímesudvar az Abák udvarháza volt. A 32. fejezetben Ednek és Edöménnek újabb birtokok
jutnak, és Anonymus az adományozásnál latin részeshatározó eset helyett különös módon
magyar ragot biggyeszt az Aba ősök nevéhez: "Edunec"-et meg "Edumenec"-et ír, és az
utóbbinál a "menec" (olvasd: menek), a magyar "nekem" anagrammájaként fogható fel,
vagyis szimbolikusan szerzőnk az, aki az Aba birtokokat kapja. A 19. fejezetben feltűnik
Torda (Turda) püspök neve. A "turda" szó Horváth János szerint ugyanazt jelenti, mint a latin
"petrus", vagyis kősziklát. (Süpek a "kősó" értelmezést is reálisnak tartja, és Tursol nevét is
annak értelmezi.) Petrus, Turda és Tursol tehát azonos egymással. A sorba még beletartozik az
Abák egyik nevezetes őse, Pata (Pota) is, ezúttal Torda helység latin neve, a Potaissa teremti
meg a szimbolikus kapcsolatot.

Anonymus, vagyis Petrus ezek szerint Aba Péter volna. Ő pedig ismert személyiség, a XIII.
század végének nagy befolyású, "kun" eredetű oligarchája. S ez az előkelő világi ember a
geszta élén azért mutatkozik be "dictus magister"-ként, vagyis ezért fejezi ki címét úgy, hogy
"mesternek mondott", mert udvari rangja szerint "magister agazonum", Kun László király
lovászmestere. Az iniciálé domonkos rendi szimbólumai ezek szerint nem őreá, a világi
főúrra, az Aba Péternek vélt Anonymusra, hanem csak a kézirat bizonyára szerzetes
illuminátorára, kódexfestőjére utalnak, akinek francia voltát - Süpek szerint -, a szöveg
néhány párizsias francia megfogalmazása igazolná.

Aba Péter személyével készen adódik az az ügy is, a korabeli aktuális politikai célkitűzés,
amelynek megvalósulását a geszta igyekszik egyengetni. Az Abákról ugyanis föltételezik,
hogy Árpád házának abban a helyzetében, amikor Kun László egyetlen öccse is meghalt, a
király pedig elutasította feleségét, és kun ágyast tar tott, utódra nem lévén kilátás, ők szerették
volna a trónt megszerezni. A geszta 57. fejezetében Aba Péter öccsének, Amadénak, a későbbi
tehetséges hadvezérnek a neve is föltűnik. (Oly módon, hogy Anonymus itt a Tomaj
nemzetség nevét "Thomoy"-nak írja, s az ipszilonon pont van, ami így i-nek olvasandó; a
"th"-t pedig a középkorban d-nek ejtették: a "Thomoy" tehát egyenlő "Domoi"-val, ennek
pedig Omodi, azaz Amadé az anagrammája.) A Gesta Hangarum szerzője ezek szerint
öccsének, Aba Amadénak a trónra kerülése érdekében buzgólkodnék művében.
A továbbiakban Süpek Ottó grandiózus épületet emel, amelyben a geszta legkülönbözőbb
részletei a fentieket támogató szimbólumok egész rendszerévé alakulnak.

Említettem azonban a fantázia csapdáját a szimbólumok föltételezésével és magyarázásával

kapcsolatban. E szimbólumkonstrukció kritikája túlságosan hosszadalmas volna. De ha a
kiindulópontok bizonyulnának eleve tévesnek - márpedig éppen erre van kilátás -, akkor az
egész koncepció statikailag összeomlik, úgyhogy az elképzelés vizsgálatánál ezt a rövidebb,
egyszerűbb utat választhatjuk. Tehát a kiindulópontok...

Kun László a geszta születésekor, 1279-ben mindössze 17 esztendős. Ekkor még nem lehetett
bizonyossággal arra következtetni, hogy ne lehessenek utódai. Ráadásul a Kőszegiek 1274-
ben a Délvidéken már fölléptették ellenkirályul Endre herceget (a későbbi III. Endrét), tehát
Anonymusnak nyilvánvalóan volt tudomása arról, hogy az Árpád-háznak még van utódlásra
jogosult tagja: II. Endrének száműzetésben született unokája. Amikor Anonymus a
Vérszerződés legelső pontjában oly hangsúlyozottan hirdeti "Ameddig az ő életük (a
szerződést kötőké), sőt az utódaiké is tart, mindig Álmos vezér ivadékaiból lesz a vezérük",
aligha lehet arra következtetni, hogy egy nem Árpád-házi király érdekében kívánna
tevékenykedni. Aba Amadé trónra kerülésének propagálása az ő részéről teljesen
valószínűtlen. És fölösleges, hisz van egy pillanat - 1285-ben -, amikor Kun László,
szövetségest keresve bennük, behívja a tatárokat, ám a főurak hadai élére állva, éppen Aba
Amadé veri ki a garázda vendégeket a Felvidékről; ha máskor nem, ekkor Aba Amadé igazán
kihasználhatná a helyzetét a király eltávolítására és a maga fölemelésére. Nem történik ilyen.
S nem az Abák, hanem a Borsák gyilkoltatták meg Kun Lászlót 1290-ben. Utána az Abák

76 77 az elsők között csatlakoztak III. Endréhez. A későbbi, az Anjou-házból való király,

Károly Róbert ellen vívott rozgonyi csatájukkal talán csakugyan volt efféle tervük, de ez
1312-ben történt, harminchárom évvel a geszta létrejötte után.

Értékes és igen fontos fölismerése Süpek Ottónak az, hogy Tursol kitalált alakjában
Anonymus szimbolikusan önmagát helyezi bele, ha néhány villanásnyira is, a geszta
történetébe. Ezt még más módon is igazolni lehet. De Tursolt Anonymus sehol sem jelzi
egyenesen az Abák közül valónak. A 17. fejezet birtokadományozásánál Tursol csak Eddel és
Edöménnel párhuzamosan, mint szintén megajándékozott szerepel. Sőt, abból, ahogy
Anonymus az Abákról szól, inkább baráti csipkelődést lehet kiolvasni. Mert bár tény, hogy ez
a nemzetség Edet és Edömént együtt tekintette nemük alapító ősének (az elsőszülött ikrek
rímelő neve* a családi vagyon és méltóság öröklése szempontjából volt meghatározó), de
Anonymusnál e testvérősökre való sztereotip hivatkozás megmosolyogtatóvá válik, amikor
nem külön, hanem együtt adat birtokokat nekik, sőt, úgy állítja be, mintha Pata
leszármazottjuk mindkettőjük unokája volna, s az ő révén aztán Aba Sámuel sem egyiküktől
vagy másikuktól, hanem kettőjüktől ered. És csupán az Aba ősökről beszél, a büszke,
nevezetes Aba nemzetséget nem említi egyáltalán. Még Sámuel király Aba nevének
magyarázatánál is elkerüli ezt azzal, hogy az Aba szó értelmét fejtegeti, csupán Sámuel király
személyére vonatkozó etimológiával. Ebbe a bajusz alatti tréfálkozásba illik bele az az
állítása, hogy Hímesudvart kitalált figurája, hasonmása, Tursol alapította. Ez utóbbi
megjegyzés azonban -mint még majd visszatérünk rá - arra mindenképpen céloz, hogy
Hímesudvar - mint színhely - valamikor jelentős szerepet játszott Anonymus életében. Ez a
bensőséges tréfálkozás az Abákkal való szorosabb kapcsolatra, rokonságra utal, s talán anyja
révén - leányágon - tartozván az Abákhoz, tölthetett szerzőnk a Hímesudvar körüli birtokon
"Tursol korában", ifjúságában, emlékezetes éveket, s így volt arra szimbolikus jussa.
A "nekem" anagramma még illenék is e tréfálkozásba, de Anonymus más neveknél - Kendnél,
Ócsádnál, Ondnál és Ődnél - szintén használ magyar részeshatározó-ragot, úgyhogy ez a
feltételezés nem megalapozott. Az Aba ős Patát nem lehet Tordával és Torda révén
Anonymusszal összefüggésbe hozni, mert a geszta csak "Torda püspökről", tehát személyről
beszél, Torda helységről nincsen szó egyáltalán. Nem szól Potaissáról sem, amely a jóval
későbbi Tordának a helyén állt egykori római castrumnak volt a neve, így nincs köze a csak
hosszú évszázadok múlva született Potához, és szimbolikusan sem lehet az ő személyéhez
hozzáfűzni, mivel semmi sem igazolja, de még csak nem is valószínű, hogy Anonymusnak
fogalma lett volna a római kori Potaissáról.

Petrus és Torda azonos volta, amit Horváth János vallott, föltehetőnek látszik, de Torda (és
Petrus) eleve nem sorolható be az Aba nembeli Pota leszármazottai közé, mivel Anonymus
19. fejezetében világosan megmondja, hogy Torda püspök Veleknek volt az ivadéka. Vagyis
egy másik ősi nemzetséghez tartozott. Ez a Velek ős a X. században élhetett, a Veleg nevű
helységen kívül számos "Velek"-ből alakult Elek nevű helynév igazolja létét. Ezenkívül az
Abák a "kunok" közül valók voltak, viszont Anonymus Veleket sehol sem mondja "kunnak".
Minthogy pedig valaki nem lehet egyszerre két nemzetségnek a leszármazottja, Tordának
Veleétől és Potától való eredeztetése vaskos ellentmondás. Torda - "Tursol" Petrus Velekhez
tartozik, de apai ágon az Abákhoz semmiképpen. Anonymusnak Aba Péterrel való
azonosításából semmi nem marad, s az erre épülő szimbólummagyarázatok alól kicsúszik a
talaj. Az viszont, hogy az 57. fejezetben csakugyan feltűnik anagrammaként az "Amadé" név,
amely minden bizonnyal valóban Aba Amadéra vonatkoztatható, fontos körülmény. De
önmagában nem támaszthatja alá gesztaírónknak Aba Péter voltát.

Mindezen túl, hadd jegyezzem meg, az az aktuális politikai célkitűzés, amelynek útját a
geszta egyengetni kívánja, nem is igen rejtett, aligha szorul különösebb kutatásra, hiszen a
műben szinte minden ezt sugallja. Ez a célkitűzés a honfoglalóktól származó előkelők
összefogása Álmos és Árpád leszármazottjával (az új Attilává lenni akaró Kun Lászlóval)
meg a hozzá hű kunokkal (akiket az Álmoshoz csatlakozott régi "kunok" szimbolizálnak) és
az, hogy az ország kormányzását az ősi családok tagjai irányítsák. Korábbi cikksorozatában
Süpek Ottó is még nagyjából ezt vallotta. Félreérthetetlenül következik mindez a
Vérszerződés első három szakaszából, az Attila-hagyomány felújításából és erős
hangsúlyozásából, a honfoglalás kori "kunok" szerepeltetéséből, érdemeik előtérbe állításából,
s nem utolsósorban a Géza-István korában külföldről jött keresztény lovagok névsorának
elhallgatásából. De ezt húzza alá a honfoglaló seregvezéreknek a "vezér"-hez, vagyis a
fejedelemhez való viszonya, és fordítva, Árpádnak e hű és sikeres hadvezérei iránti
magatartása, győzelmeik megünneplése, a nekik juttatott hatalmas birtokok: "amint az már
szokásuk a jó uraknak, hogy híveiket szeretik." (29.) S az is hozzátartozik, hogy Árpád és
Zolta, amikor ide vagy oda küldi seregeit, mintegy csak a hadi stratégiát állítja fel, a
hadjáratok vezetését híveire bízza. Ez Anonymus urának, László királynak, Árpád
leszármazottjának szól: a végrehajtást bízza Árpád hőseinek utódaira, és becsülje meg
hűségüket. Legföljebb még annyit várhatunk e tekintetben Anonymus további
szimbólumaitól, hogy a fentieket még kiegészítsék, konkretizálják.

Az Aba Péterrel kapcsolatos föltevés tehát nem járt sikerrel. Azonban a kizárásos eredmény is
eredmény, mert egy kézenfekvőnek látszó tévutat kiiktat. Süpek Ottónak, aki a geszta új
szemlélettel való megközelítésének minden tiszteletet megérdemlő úttörője, ezt is
köszönhetjük. S föltevéseinek részletei közül még Tursolban Anonymus hasonmásának
fölfedezését, a Petrus-Torda- azonosság újabb fölvetését és Aba Amadé nevét a geszta utolsó
fejezetében. Győrffynek pedig Anonymus Abákkal való rokonságának valószínűsítését.
De ezek után mi a teendő, hogy Anonymus kilétét és szimbolikus mondanivalóit mégis
megfejthessük? Új jelöltet keresni a kor történeti szereplői között ? Sorra venni a geszta
minden részletét, hogy melyik szimbolikus értelmű és mire vonatkozhat? Ugyanarra a
bizonytalan, ingoványos talajra lépni, amelyik elnyelte a nagy fölkészültségű és képzelőerejű
irodalomtörténész próbálkozását?

Szerencsére ezúttal egészen más módszer is kínálkozik. Az Anonymust kereső eddigi

gyakorlattól teljesen eltérő. Szerzőnk, aki a mottónkul választott mondatában felhívta
figyelmünket művének többrétegű voltára, és akinek egyéb jelzéseit is már észrevettük,
minden bizonnyal szimbolikus mondanivalóinak megismeréséhez maga segít hozzá. Eligazít
rejtett útmutatásaival. Azokat keresni és követni, ez az a módszer, amit választhatunk.

Már az elinduláskor is fontos adatokhoz jutunk. Emlékezzünk vissza, a geszta kéziratának

hártyalapjairól és írásáról azt állapították meg, hogy a XIII. század végéről való, és csak azért
tartották másolatnak, mert tudósaink korábbinak hitték a művet. De most már tudva: a Gesta
Hungarum IV. László korában, mégpedig 1279-ben született, nem mehetünk el többé amellett,
hogy pergamenje, írása is erre az időre mutat. Nem szükséges másolatnak tekinteni többé, és
csakugyan Anonymus volt az - mint egy régebbi kutatónk már fölvetette -, aki a geszta eredeti
példányán az íráshibákat javítgatta. Ha pedig a kézirat és a mű egyidős, akkor nem lehet vitás,
hogy a domonkos rendi szimbólumokat tartalmazó iniciálé szerzőnk akaratából került a mű
élére. Az ő hitét, meggyőződését, elhivatottságát fejezi ki, és ezzel is mondani kíván valamit
beavatott olvasóinak. Tehát Velek nembeli Torda, akinek egyházi neve Petrus, domonkos
rendi szerzetesként írta meg művét. Ez a legelső mozzanat ahhoz, hogy magából a gesztából
következtessük ki az anonymusi rejtély megoldását.

Második réteg

A GESZTA MINT PRÉDIKÁCIÓ

Ismét a mottónkbeli idézetre kell hivatkoznom, amely a magyarság jelenlegi (Anonymus

korabeli) "felnőtt" - mert keresztény - korát állítja szembe a nép pogány kori "ifjúság"-ával,
célozva a mű két rétegére. Az elsőt, a krónikás réteget már elemeztük, a mű második
rétegében nyilvánul meg Anonymus kapcsolata saját korával. Hangsúlyozom azonban, hogy
műfajelméleti okból nevezzük első rétegnek a történetit, a nyilvánvaló értelműt, azt,
amilyennek a mű első látásra mutatkozik, ám Anonymus a mottóban idézett soraiban először a
saját korára utal, s csak utána a pogány időkre, vagyis ő a rejtett szimbolikus mondanivalóit
tartalmazó rétegnek adta az elsőséget. Hogy csakugyan így gondolkodott, arra újabb utalást
találunk majd.

De térjünk vissza Anonymus szerzetesi mivoltához. Láttuk a POV, a domonkos rend "Prediea
Orbi Vade" jelmondatának félreérthetetlen jelenlétét a geszta iniciáléjában. "Menj, prédikálj a
világnak!", ez gesztaírónk teljes szívvel vállalt elhivatottsága. A dominikánusok rendje térítő
rend volt, amelyet prédikáló rendnek is neveztek, mert alapos tanulmányok során kifejlesztett
szónoki képességüknek fontos szerep jutott térítő munkájukban. Anonymus már az iniciáléban
céloz rá tehát, hogy a maga korának is szól majd, mégpedig "térítő" elhivatással mint
prédikátor atya. Tehát nem oly módon, ahogy annyiszor föltételezték, hogy a XIII. század
viszonyait vetítené vissza a magyarság régmúltjába, s pláne, hogy ezt azért tenné, mert az
akkor történtekről nem volna fogalma.
Nem a koráról, hanem nagy hitű, jóra buzdító papként, korához szól, annak erkölcseit kívánja
javítani. Mindenekelőtt azonban tudnunk kell, milyen az a világ, amelyben a geszta létrejön.

A feudális anarchia tombolásának korszakában vagyunk. A magyar társadalomnak ez az

állapota hosszú idő óta kísértett, kiteljesedése IV. Béla uralkodása végső éveinek
körülményeiből nő ki. Az "ifjabb király"-nak, Istvánnak (a későbbi V. István), apjával való,
belháborúkig fokozódó összeütközéseiből, amelyeknek mindkét oldalon a hűségüket
megfizettető, egyre hatalmasabb birtokokkal rendelkező oligarchák különböző csoportjai a
haszonélvezői. E szűk réteg tagjai a maguk és "familiárisaik" már-már országrészekre
kiterjedő óriásbirtokain szinte tartományúri hatalomra kezdtek szert tenni. 1267-ben, az
Aranybulla második megújításakor közjogi elismertetést is nyertek, a dél-olaszországi,
szicíliai normann hagyományból származó "báró" elnevezéssel. A király ezután "bárói
tanács"-ra támaszkodik, bizonyos ügyekben a bárókkal együtt ítél. A kiskorú IV. László
névleges királysága alatt az anarchia a tetőpontjára hág, a központi hatalom befolyása alól
csaknem teljesen kiszabadult bárók a saját területükön most már a királyéval vetekedő
hatalmat gyakorolnak. Előfordul, hogy idegen uralkodóval szövetkeznek saját uralkodójuk és
hazájuk ellen, és akad bárói család, amelyik a szomszéd ország urával saját szakállára vív
háborút. Se szeri, se száma e tartományurak egymás vagy a király hívei ellen vívott fegyveres
harcának, és a parasztokkal, de még a gyöngébb nemes családokkal, egyháziakkal szembeni
erőszaktételeinek. S míg a bárók egyre hatalmasabbak, az ország kiszolgáltatott népének élete
egyre keservesebb, mind nagyobb a nyomorúság, mind több a jogtalanság.

1277-ben a 15 éves Kun László nagykorúnak nyilvánítja magát, és valóban kezébe veszi a
királyi jogart. Ez némi reményre jogosít fel. S még inkább az, hogy 1278-ban, a cseh Ottokár
király ellen vívott morvamezei ütközetben határozott, bátor és tehetséges uralkodónak tűnik
az ifjú király. Anonymus műve egy esztendővel ezután születik meg.

Gesztaírónk a világot korszaka előkelő származású magyarjának szemüvegén át látja.

Családilag és érzelmileg maga is a bárók rétegéhez tartozik. Szerinte - mint már
körvonalaztuk -a harcias nagybirtokos réteg egyik csoportja az, amely a királyt támogatva
szabadíthatja ki az országot súlyos helyzetéből. Nem csodálkozhatunk, ha korának és
társadalmi helyzetének foglya, ugyanúgy, mint általában mi mindannyian. Nagy
műveltségével és jobbító szándékával számtalan káros dolgot meglát, de a fenti okból azok
gyökereit nem ismerheti fel igazán. Ezt kell belátnunk, hogy megértsük kora magyarjaihoz
szóló prédikációját.

A bárók fokozott harci kedvét Anonymus az ősi vitézi ideál továbbélésének, kiteljesedésének
tulajdonítja. De azt sugallja, hogy ezt a fokozott energiát az egész nemzet érdekében kellene
fölhasználni. Ami illúzió, mert e dühödt harckészség a nyereség és a hatalom vágyából, a
személyes és családi befolyás minél nagyobb kiterjesztésének akaratából táplálkozik. De ezt
nem látva, mély meggyőződéssel állítja a kalandozásokról szóló 55. fejezetében: "Szerencsés
hát a magyarok így nyert poggyásza: a veszedelmekben szerzett tapasztalat; már biztosabb,
gyakorlottabb is ez a szakadatlan hadakozás következtében, meg erőben, hatalomban is
kitűnőbb." Még élesebben kitetszik ez a 44. fejezetben, amikor Szovárd vezér arra kér
engedélyt Árpádtól, hogy Görögországba mehessen, egész Macedóniát elfoglalni. "Hiszen a
magyarok lelke ebben az időben semmi mást nem áhított, csak földeket foglalni, népeket
hódítani és hadimunkát végezni", s kegyetlen korának gyermeke lévén, így folytatja:
"Tudniillik a magyarok akkor úgy örültek az embervér kiontásának, mint a nadály, bizony, ha
nem így tettek volna, nem hagytak volna annyi jó földet utódaikra." Ne lepődjünk meg rajta,
hogy ezt egy szerzetes írja. A XIII. században járunk, amikor az embervér kiontását valamely
fontosnak vélt cél érdekében nemcsak minálunk tekintették Istennek tetsző, örvendetes
tettnek. A maga vagy a hit sérelmeivel szemben kérlelhetetlen szigorral, a vérontást sem
kerülve lép föl az egyház is. Bár papok, szerzetesek fegyvert nem viselhetnek, de megszentelt
ügyben a véres harcot ösztönző személyes részvételük keresztényi és megszentelt tettnek
számít. A térítő papokon és a kolduló laikus barátokon kívül a domonkosok harmadik rendje a
"Krisztus katonasága" nevet viselte, s ez harcos világi férfiak szervezete volt a pogányok és
eretnekek elleni fegyveres küzdelemre, a domonkos apácák pedig imádságaikkal igyekeztek
segíteni üdvözítőnek hitt véres munkájukat. Ami pedig a hódítást, a "jó földek szerzését"
illeti, az ebben a korban a legtermészetesebb törekvésnek számított.

E bárói és korához fűződő elfogultságai ellenére Anonymus célba veszi, ha nem is a vérontást,
de a kegyetlenséget, kérlelhetetlenséget. Az "emberhúst evő", "embervért ivó" szkítákról
szólva írja első fejezetében: "Hogy kemény egy nemzet volt, hitem szerint ezt most is
megismerhetitek ivadékairól", vagyis a korabeli magyarokról. Ugyanitt, ugyancsak a szkíták
kapcsán emeli fel szavát kortársai kapzsisága ellen. "S amikor a győzelem az övék lett,
éppenséggel nem törték magukat a zsákmány után, mint utódaik közül a mostaniak."

Anonymus korszakát tekintve nem csoda, ha a honfoglalás szereplői a gesztában (mintegy

vitézi tetteik jutalmaként) hatalmas földbirtokok uraivá válnak. Mégsem jelennek meg
"bárók"-ként, sőt korának báróival ellentétben, mindenben a "vezér", vagyis Árpád és Zolta
parancsait követik. Ez már a művelt pap és szolgáló szerzetes látószöge. Intelem, hogy a
báróknak így kellene viselkedniük. Lél, Bulcsu és Botond alakjában e szemünk előtt kialakult
nagybirtokos réteg agresszív ifjabb nemzedékét - közvetlen kortársaiét - is megjeleníti. De az
egyenes célzásokat, nyilvánvaló párhuzamokat szokása szerint elkerülve, a távoli analógiák
módszerével csak hadi agresszivitásukat mutatja meg, nem hatalmaskodásukat. A
"végeredmény"-ben kora agresszív báróit példázó Lél, Bulcsu és Botond kíméletlensége nála
nemcsak hogy egyenesen az ország és vezére érdekében érvényesül, hanem hangsúlyozottan a
haza területén kívül, idegenben.

Láttuk ezt már a Szovárd vezérrel kapcsolatban idézettnél is. "Szörnyű nagy öldöklésről" a
kalandozásokkal kapcsolatban beszél, csupán ezek során dúlnak fel a pogány magyarok
templomokat, veszik el menekülő püspök kincsét, nyilaznak le ellenséges előkelőséget még a
"félrehelyen" is. Pedig effélék az ő korában idehaza esnek meg számtalanszor. De hiszen
éppen ezért különbek pogány voltuk ellenére azok, akikkel példálódzik. S akkor ír
dicsőségükről, amikor Lél és Bulcsu vesztét követően helytállásnak ítélheti kemény tetteiket,
és az egymás megbosszulása a bajtársiasság, összetartozás kifejezésévé válik a szemében.
"Ezek ugyanis - így a bosszúállókról az 53. fejezetben - harcias és bátor lelkű férfiak voltak,
kik semmi másra nem viseltek gondot, csak arra, hogy uruk számára népeket hódítsanak és
más országokat pusztítsanak." A hangsúly azon van, hogy "uruk számára" és hogy "más
országokat". Az Anonymus korabeli olvasó vagy hallgató e kijelentést bízvást magában így
folytatta volna: "nem úgy, mint a királyukra is kezet emelő és saját népüket pusztító maiak". S
hogy így fogják föl, ez a gesztaíró célja.

Anonymus prédikációja csendes, lefojtott, kerüli a nagy szavakat, az erélyes, hangos okítást.
Elsősorban az ősök ideálisnak föltüntetett magatartásának példájával igyekszik hatni. De
éppen emiatt rendkívül merész és kemény. Hiszen ezek az ősök: pogányok; a pogány
magyarság erkölcseit helyezi jóval magasabbra, mint kora keresztény főuraiét. Pogányokat
állít eléjük példaképül! A pogányságot iszonyodva megvető, keresztény mivoltát hipokrita
gőggel viselő korszakban ez az összehasonlítás - méghozzá egy szerzetes részéről - egyenesen
eretnek, az egyház által üldözendő gondolat. Eggyel több ok arra, hogy szerzőnk rejtezkedésre
kényszerüljön.

Mégse lepődjünk meg rajta. Sem az egyházilag tiltott ősgeszta átmentésén, sem
Anonymusnak a Róma elleni kifakadásán. Mindez nem állt ellentétben a rend
hagyományaival. A domonkosok is azok közé az anyagi javakról lemondó, teljes szegénységet
fogadó kolduló rendek közé tartoztak, amelyeket a XIII. században az egyház, elsősorban a
pápaság tobzódó életvitele és agresszív mentalitása elleni tiltakozás hívott életre. S bár
hamarosan belekényszerültek az egyházi fegyelembe, titokban, de olykor még nyíltan is (pl.
Savonarola a XV. században), továbbra is fenntartották ellenérzésüket. Különben Anonymus,
aki nem hírből, hanem közvetlenül ismerte a pogányságot (a kunokét), nyilvánvalóan
sajnálatos tévelygésnek, nem pedig az ördögi gonoszság megtestesülésének tekintette azt.

E túlságosan merész kritikát.Anonymus némiképpen azzal enyhíti, hogy a (keresztény)

Úristen kegyeltjeiként jellemzi a pogány magyarokat. "Álmos vezér, akinek a segítsége a
Szentlélek volt" (8.), "Árpád vezér, akinek a mindenség Istene volt a segítője" (39.) - írja.
Még Zolta vezérnek is "Isten kegyelméből" születik a fia (55.). S nemcsak a fejedelmekre
vonatkozik ez. "Az Isten ugyanis, kinek irgalma járt előttük, Árpád vezérnek meg vitézeinek
kiszolgáltatta ellenségeiket..." - olvashatjuk az 50. fejezetben. S hogy mi okból? "Tudták
ugyanis (az ellenségeik), hogy a magyarok a hadakozás megszokott viszontagságaiban
legyőzhetetlenek, s igen sok országot az Isten általuk sújt haragjával." A pogány honfoglalók
és a keresztény Isten e kivételes viszonyához a példát szerzőnk az ősgesztából meríti,
amelynek "erdélyi" Fehérlő-mondájában Árpád ivókürtjére a "mindenható Isten kegyelmét"
kéri, "adja nekik az Úr ezt a földet mindörökre". A- tudjuk, pogány - magyarok pedig erre
háromszoros "Isten" kiáltással felelnek, amely szokás a krónikában megőrzött szöveg szerint,
ekkor keletkezett. Az ősgesztának e "keresztényiesítő" megoldásait Anonymus sokszorosan
meghaladja. És természetesen nem csupán az előbb említett ok miatt, hanem hogy - amint
szerzőnknél már megszokhattuk - később más cél érdekében is felhasználja.

A geszta tehát távoli analógiáival véges-végig egyetlen nagy tanítás a versengő, széthúzó,
végtelenül kapzsi és kegyetlen korabeli főurak jobbítása érdekében. Egyetlen nagy, kemény -
ám rejtett prédikáció. Rejtett azért, mert Anonymus sohasem esik ki abból a szerepéből, hogy
ő a magyarok rég múlt történetének krónikása (aminthogy valóban az is), márpedig a krónika
nem prédikáció. De rejtett azért is, mert egyházi beszédnek a hívők gyülekezetében van a
helye, s ennek érdekében kell készülnie. Most az a kérdés, hogy ez a bíráló, jobbító szándékú
tartalom formailag is megfelel-e a prédikáció követelményeinek, vagy csupán
prédikációszerű. Vagyis hogy maga Anonymus, mint a domonkos iniciálé alapján föltehetjük,
valóban prédikációnak szánta és tekintette-e?

Az egyházi szónoklatnál a lelkipásztor beszéde bevezetésének végén azt az alapgondolatul

választott bibliai szöveget idézi, amelyhez kapcsolva kívánja kifejteni aktuális
mondanivalóját, a Szentírással támasztva alá annak hitelét. Anonymus eljárása e tekintetben
bonyolult játék a szimbólumokkal. Tekintsünk bele ennek elemeibe!

Az előbeszéd végén ugyanis szerzőnk a bibliai idézetet látszólag egy elmélyült imádsággal
helyettesíti. Látszólag, mert ez az ima maga is egy bibliai hely továbbgondolt alkalmazása.
Közelebbről az előbeszéd végén annak kijelentése után, hogy Magyarország boldog, mivel
íme, megvan neki királyai és nemesei származásának a kezdete, így folytatja: "Ezekért a
királyokért pedig legyen dicséret meg tisztelet az Örökkévaló Királynak és Anyjának, Szent
Máriának, s az ő kegyelméből Magyarország királyai és nemesei bírják az országot boldog
véggel, most és mindörökké. Ámen." Az említett bibliai idézet pedig a következő
szövegösszefüggésben van elhelyezve egy későbbi fejezetben: "Isten Álmos vezéren és a fián
jól valóra váltotta a jövendölést, amelyet Mózes próféta Izrael fiairól zengett imigyen: "És a
hely, amelyet lábatok tapod, a tiétek lészen." S hozzáteszi: "Hiszen attól a naptól fogva
mindazon helyet, amelyet Álmos vezér és, fia, Árpád a nemesikkel együtt tapodtak, az ő
maradékaik birtokolták és birtokolják mindmáig." Az előbeszéd imája pedig e "mindmáig"-ra
visszhangozva kéri, hogy "mindörökké" birtokolhassák "boldog véggel". A közvetlen és
szoros összefüggés nyilvánvaló.

A gesztának az a szövegrésze pedig, ahol ez a bibliai hely található, a 2-es számra

visszavezethető 20. fejezet. Így a bibliai idézet a 2-es jelzéssel a krónikarétegre vonatkozik,
hiszen az Álmos és Árpád tapodta földről, azaz a honfoglalásról van szó. Ez újólag igazolja,
hogy Anonymus a szimbolikus réteget tartotta elsődleges, a történetit pedig másodlagos
mondanivalójának. Megjegyzésre méltó az is, hogy a 20. fejezetben, amikor állítólag "valóra
váltódott" a jövendölés, még csak a honfoglalás kezdeténél tartunk, amit szerzőnk a "hiszen
attól fogvá"-val ügyesen hidal át, de ami mégis mutatja, hogy Anonymus az idézetet
mindenképpen a 2-es számhoz akarta hozzáfűzni. Sőt, az a gyanúnk, hogy ez az idézet
eredetileg az ősgesztában szerepelt, ahol a honfoglalás utolsó, bihari csatáját, győzelmét
követően logikus helyén: Árpád halálának bejelentése után kerülhetett sor rá. Ezt egyrészt az
támasztja alá, hogy a 20. fejezetben is Bihar elfoglalásáról van szó, s még a fejezet címe is az,
hogy "Miképpen mentek Bihar ellen", de hogy csakugyan, közvetlenül Bihar ellen menjenek,
az csak sokkal később, a honfoglalás utolsó etapjaként, az 50. fejezetben kezdődik el, Bihar
elfoglalása után pedig, az 52. fejezetben következik be Árpád halála. Másrészt: aligha
kétséges, hogy nem maga Anonymus választotta ki a bibliai idézetet,* mert nem pontosan,
némiképp félreértve közvetíti a forrásában is nyilván tömörített szöveget.

Visszagondolva ismét mottónkra, az 1-re visszavezethető 46. fejezetnek arra a jelzésére, hogy
szerzőnk művének a történeti mellett van saját korával kapcsolatos rétege is,
megállapíthatjuk: ezt a számára aktuális réteget vezeti be az előbeszéd végének a fenti bibliai
idézetet kiterjesztő imádságával. Vagyis Anonymus szimbolikusan tesz eleget az egyházi
beszéd formai követelményének, és művét a POV jegyében csakugyan prédikációnak szánja.

De ennél többről is szó van itt. Arról az esztétikai törekvésről, hogy egyetlen bibliai hely
jegyében közös koncepcióba fogja össze gesztájának mindkét, egymástól látszólag elkülönült
mondanivalójú rétegét. Ennek megtervezése és megvalósítása egyedülálló bravúrja Anonymus
írásművészetének.

Gesztaírónk cselekvő szellem. Hogy a szimbolikus rétegnek adja az elsőbbséget, azt jelenti,
nemcsak a régmúlt példáit akarja felmutatni, hanem tőle telhetően jó irányba igyekszik
befolyásolni vészterhes korszakának szereplőit. Láttuk politikai célkitűzését, melynek
összetartozást, belharctól tartózkodást, a királynak való engedelmességet hirdető prédikációját
is szolgálatába állítja.

Csak egy nem világos még. Ha prédikációjának alapeszméjeként az országot boldog véggel
megtartani képes királyokra utal, akkor e királyoknak jelen is kell lenniük művében, igazolva
a személyükben rejlő és cselekedeteikkel igazolt, biztos jövőt jósoló ígéretet. Csakhogy
királyokról a geszta alig tesz említést. S akikről szól, Szent István és András király, nem saját
korszakának uralkodói. Bár nemhiába beszél éppen e kettőről. Szent István a magyar
kereszténység megteremtője, András pedig, azaz I. Endre, a nagy pogánylázadás után emelte
föl újra az országban a kereszténység ügyét. (Amiről különben a távoli utalásokat kedvelő
szerzőnk nem tesz közvetlen említést.) Ők azonban a mű első rétegéhez tartoznak, és
szereplésük nem szimbolikus.

Keresnünk kell tehát a szimbolikusan megidézett királyokat, akikért dicséret illeti Krisztust és
Máriát.

Második réteg

ÍGÉRET A KIRÁLYOK ÁLTAL /IV. BÉLA/

Ha a geszta szimbolikus rétegében királyokat keresünk, rögtön fölmerül előttünk ez a történeti

párhuzam: Árpád, a honalapító IV. Béla, a második honalapító. A tatárdúlás szörnyű
pusztítása után IV. Béla virágoztatta föl ismét az országot nagy eréllyel és tehetséggel. A
gesztában szimbolikusan, távoli analógiával csak ő lehet Árpád "vezér" megfelelője. Tehát
Árpád némiképpen IV. Béla is.

Már hivatkoztam rá, hogy a gesztában a honfoglalók sorra várakat emelnek, és hogy éppen IV.
Béla király volt történelmünkben a várépítések nagy ösztönzője, mert újabb tatár betöréstől
tartva minél több, a pusztai hadak által nehezen megvívható erősséget kívánt létrehozni. A
honalapítók földvárai az új honfoglalás kővárainak szimbólumai.

A várépítések előmozdítására IV. Béla számtalan birtokot adományozott. És hogy az elmúlt

katasztrófa folytán birtokos nélkül maradt nagyszámú föld gazdára leljen, ezeket is sorra
elajándékozta. Ezenkívül - akárcsak a gesztában Árpád vezér teszi - neki is szokása volt
érdemes embereinek földekkel és értékes ajándékkal való jutalmazása. Már szlavóniai herceg
korában így ír egyik oklevelében: "A királyi felségnek olyan előrelátó körültekintéssel kell
rendelkeznie, hogy minél inkább siet valaki szolgálatkészen a királyi feladatok ellátására, és
minél készségesebbnek mutatkozik a dolgok vitelében, annál nagyobb jóindulattal
ajándékozza meg az érdemek méltó jutalmával." IV. Béla király is oly bőkezű
birtokadományozó volt tehát, mint amilyennek Anonymus Árpád vezért tünteti föl. És az
ország újabb gazdagodásával ünnepi lakomákban sem volt hiány, csakúgy, mint a gesztában
Árpád jóvoltából. IV. Bélára is ráillett, hogy: "Mert szokásuk a jó uraknak, hogy híveiket
szeretik."

Már ennyi is elég volna a szimbolikus párhuzamhoz, de gesztaírónk számára a történelem

további analógiák lehetőségét is tartogatja.

A honfoglaló fejedelem győzelmet győzelemre halmozó "kun" (kabar} vitézeinek, katonáinak

a IV. Béla által a tatárjárás után az ország védelmére betelepített, küzdőtársakká vált új kunok
a távoli párhuzamai. S van másik, bonyolultabb szimbolikus párhuzam is, amelynek esetében,
ha nem tévedek, Anonymus valami különös dolgot művel. Ugyanis egyszerre két, némiképp
egymáshoz hasonló esemény együttesen jelenik meg jelképi vonatkozásként. Említettük, hogy
szerzőnk a "rómaiak pásztorai" kitétel alapján következtetett a Dunántúlon római ellenfelekre.
Az e rómaiakkal való összeütközést megkonstruálva beszél a Veszprém várában megvert,
innen megfutott és a Lapincs folyón - Pais Dezső szellemes fordítása szerint - "lappangva"
átúszó "rómaiak"-ról. IV. Bélának 1246-os hadjáratára utal ezzel, amelynek során végül az
álnok Babenberg Frigyes osztrák herceget megölték, és annak "német-római" serege
kitakarodott a tatárjárás idején zsarolással elorzott három nyugati vármegyéből. De
ugyanakkor egy sokkal frissebb eseményre is gondol. Arra, amikor 1276-ban Csák Péter verte
ki a nyugati vármegyéket birtokló álnok, "német-római" származású Kőszegieket
Veszprémből. Ez a mintegy "egymásra fényképezett" két esemény {a 3-ra visszavezethető 30
év van köztük) adja a gesztarészlet szimbolikus párhuzamát, nyilván azért, hogy a számára
személyesebb érdekességű és mindenáron kikívánkozó, művében máshol el nem helyezhető
célzást mégis elröppentse. A IV. Béla hadjáratára utalás színhelye ezért Veszprém.

Még valamit megértünk IV. Béla titkos, jelképes szerepléséből. A Szentlélek pártfogását, a
keresztény Istennek a pogány Árpád fejedelem iránti kedvezését. Hiszen Árpád egyben az
Anonymus korabeli keresztény királynak, IV. Bélának a megtestesítője. Elsősorban tehát
keresztény uralkodókra vonatkozik, és szerzőnk szimbólumokkal való bonyolult játéka
folytán róluk tükröződik vissza a pogány elődökre Krisztus kegyelmének fénye.

A jelképes párhuzam Árpád és IV. Béla között most már aligha kétségbe vonható. S az
következik belőle, hogy Árpád fia Zoltának a gesztában IV. Béla fia és utóda, V. István felel
meg. Zolta Taksony fiának pedig IV. László, Anonymus Kun László királya. Mint majd a
következő fejezetben meg is győződhetünk róla. Tehát ők azok a királyok, akikért tisztelet és
dicséret illeti Krisztust és Máriát, és akiknek országlása záloga a magyar föld mindörökké
való megtartásának. Mivel pedig a geszta legnagyobb részét a honfoglalás és Árpád vezérsége
tölti ki, a mű szimbolikusan IV. Béla király kiemelkedő szerepét és áldásos uralmát is méltó
módon kifejezi.

E párhuzamok megtalálása után probléma elé állít minket Álmos alakja. Őt is a Szentlélek
pártfogolja. A korábban erről idézett szövegrészek után hadd említsük most az ifjú, a
történelembe belépő Álmosról szólót. "Midőn pedig Álmos az érett kort elérte, mintegy a
Szentlélek ajándéka jutott neki, s így pogány létére mégis hatalmasabb volt és bölcsebb
Szcitia összes vezéreinél. És az országnak minden dolgát abban az időben az ő tanácsai
szerint vagy az ő segítségével intézték." (4.) Eszerint Álmosnak is kell legyen keresztény
királyi párhuzama. De ki volna az?

IV. Béla apjára, az ingatag, könnyelmű, erőszakos II. Endrére még távoli megfelelésként sem
gondolhatunk, reá vonatkozó párhuzamnak nyomát sem találni. A fent idézett anonymusi
szöveg alapján keresnünk kell azt az érett kort éppen elért királyi személyiséget, akinek
tanácsai szerint és segítségével intézték egy időben az ország ügyeit. II. Endre korában az
"ifjabb király" volt ehhez hasonló egyéniség, aki számtalanszor föllépett apja politikája ellen,
megváltoztatni igyekezett annak nem egy intézkedését, a főurakkal szemben a servienseket
támogatva jelentős része volt az Aranybulla kikényszerítésében, s egy ízben két és fél éven át
II. Endre teljesen át is engedte neki az ország kormányzását. Az Aranybulla szelleme és a
Vérszerződés anonymusi pontjai között némelyik kutatónk konkrét párhuzamot tételez föl.
Tehát alighanem jó helyen kereskedünk. Ám ez az "ifjabb király", akire mindez nagyon illik,
éppen Béla herceg volt, azaz senki más, mint a későbbi IV. Béla.

Odajutottunk tehát, hogy Álmosnak is IV. Béla volna a megfelelője. Pontosabban az ifjú Béla
herceg és a tatárjárás előtti Béla király. Ez a következtetés első tekintetre elképesztő, csaknem
hihetetlen. Arra a sajátos tényre gondolva azonban, hogy IV. Béla pályafutása két, egymástól
élesen eltérő szakaszra oszlott, ellenkezésünk alábbhagy. Bélának "ifjabb királyi" és tatárjárás
előtti uralkodói korszakában, ha nem is élesen elütő egyéniség, de egy egészen más politikus
áll előttünk, mint uralkodásának második, tatárjárás utáni szakaszában. Ha e két korszakát
nézzük, olyan volt Béla magatartása, olyanok voltak a törekvései, és olyan volt tetteinek
országos visszhangja, mintha két különböző uralkodóról volna szó. Ezt természetesen a két
korszak merőben eltérő feladatai és problémái okozták. Első korszakában látszólag főképp a
királyi tekintélyt és a királyi érdekeket képviselő okos, de bősz ifjú, nem annyira birtokok
adományozása jellemző reá, mint az apja által könnyelműen szétosztogatott, elherdált királyi
birtokoknak nagy eréllyel folytatott visszacsikarása. Mindezzel gyűlöletet kelt a keményen
érintett főurakban. Trónra léptekor a királyi tanács tagjai székeinek tűzre vetésével - hogy ne
ülhessenek le az ő jelenlétében - meg is alázta a dölyfös előkelőket. A tatárjárás után pedig
egy kegyes, segítőkész, minden tekintetben a tönkretett és még mindig fenyegetett ország
érdekeit szem előtt tartó, bőkezű uralkodó áll előttünk. Már nem látjuk annyira lehetetlennek,
hogy Álmos az ifjú, Árpád a későbbi IV. Bélának legyen a szimbolikus megfelelője.

Jó, jó - gondolhatja most az olvasó -, ezek csak következtetések, és a szimbólumok gyakran

csapdát állítanak annak, aki értelmezni akarja őket. Magam is ezt gondoltam. Ezért próbaképp
elővettem Álmos születésének fiktív évszámát - ez 819 -, majd IV. Béla születési dátumát - ez
1206. S mi derült ki ? Mindkét szám 819 - 18 -9 és 1206 - 9) a 9-es misztikus számra
vezethető vissza. Így jelzi maga Anonymus szimbolikus azonosságukat.

A szűkössé vált Szkítiából népét kivezetni hivatott Álmos vezér tehát egyben a királyi ház
szűkössé lett viszonyaiból kitörni és az ősi örökség "Pannóniáját" visszaszerezni akaró Béla
herceg (meg az ifjú Béla király). Az Álmost megválasztó hét vezér távoli analógiája a trónjára
lépő IV. Béla hűséges kormányának, amelynek tagjai ugyanazok voltak, akikből "ifjabb
királyi" kormánya is állott. Ladomér és Halics szintén a fiatal Béla révén kerül a gesztába -a
honfoglalás szempontjából anakronisztikusan -, arra való távoli utalásként, hogy Béla herceg
fivére ottani uralmának érdekében hadat vezetett Halicsba. Az Álmoshoz, vagyis a tatárjárás
előtti Bélához csatlakozó "kunok" az ifjú Béla királyhoz csatlakozott tragikus sorsú Kuten
(Kötöny) vezér kunjainak jelentik távoli párhuzamát.

Az Álmos ifjú Béla megfelelés az oka annak a furcsaságnak, hogy Pannónia Attila
örökségekénti meghódításának elhatározása a geszta elején kétféle formában és háromszoros
említéssel történik. Először Álmos és a hét vezér által - az első réteghez tartozó - kitűzött
célként. Másodszor - és harmadszor is - mint a kijevi, majd a halicsi vezér kérésének
elfogadása. Jelentősége van annak, hogy

Anonymus e második és harmadik alkalommal egyetlen szóval sem említi, hogy eleve ezt
tervezték, szinte úgy tesz, mintha valami új elgondolás kerülne terítékre. Ez a jelzése a kijevi
és halicsi epizód nem történeti voltának. S itt megint tanúi lehetünk Anonymus bajusz alatti
humorának. A halicsiak kérésével titokban arra céloz, hogy Béla hadát ott nem fogadták
szívesen, mintegy azt kívánták, "menjenek Pannóniába", azaz: haza; amiért is Béla herceg
hadjárata sikertelenségre volt ítélve. A kijevi ajánlat közvetlenül is megtörtént az ifjú Béla
király idején, de nem a magyaroknak tették, hanem - mint Marczali Henrik egy
megjegyzéséből tudjuk -a tatároknak. A tatárok által megvert kijevi hadvezér, Dimitrij,
javasolta a mongol kánnak, hogy a gazdag Magyarországot hódítsák meg; így akarta a vad
hordáktól mielőbb megszabadítani elfoglalt országát. Anonymus tudva, hogy a tatárok enélkül
sem kerülték volna el a magyar földet (mint ahogy Álmos és vezérei is eleve Pannónia
meghódítását tűzték maguk elé), e tragikus epizódban csak hazája csodás hírének és
gazdagsága általános elismertségének kifejezését látja.

Ám ha Álmos alakja Anonymus művében az ifjú Bélát jelképezi, akkor kettős szimbólummal
állunk szemben. Mert ez egyben azt jelenti, hogy Álmos az ifjú Árpádnak is jelképe. Amivel
szerzőnk azt kívánja kifejezni, hogy a honfoglalás egész művére, annak elhatározásától fogva,
Árpád géniusza nyomja rá a bélyegét. Tehát jelképesen - Árpád az is, akit Szkítiában a
vezérek "urukká és parancsolójukká" fogadtak, aki a Vérszerződést megkötötte velük, s aki
Attila örököseként a nép élén elindult az új haza elfoglalására. Ez a szimbólum egy bizonyos
hagyományos szemléletben gyökerezik. Két évszázad óta csupán Árpádnak volt kultusza,
Álmos alakja, szerepe attól fogva, hogy az ősgeszta tiltott mű lett, elhomályosult Gesztaírónk
e szimbolikus eljárásával az ő történeti személyiségét és tetteit szintén Árpádhoz csatolja.

Bár szétszálaztuk Anonymus jelképcsokrának ezt az ágas-bogas szövevényét, valljuk be,

minden valószínűsítés, bizonygatás ellenére racionális gondolkodásunk nehezen békül meg
azzal, hogy Árpád apja, Álmos a fiatalkorú Árpádnak (az ifjú Bélának), saját fiának legyen a
szimbóluma. Pedig e misztikus elképzelésnek számunkra is elfogadható példáját láttuk már
szerzőnknél, amikor a maga korával szemben a magyarság ifjúkoraként érzékeltette a pogány
elődökét. E logikának extrém továbbvitele az a gondolat, hogy az apa jelképesen fiatalabb
megtestesülése később születő saját gyermekének. A középkor gondolatvilágában azonban ez
mégsem egyedülálló. Hasonlót találni Danténál, a mintegy három-négy évtizeddel gesztánk
után napvilágot látott Isteni színjátékban. "Oh szűz Anyánk, leánya ten Fiadnak" (XXXIII.1.,
Babits fordítása).

De visszatérve az ifjú Béla - Álmos azonosításához: szerzőnk még tartogat ehhez kapcsolódó
további szimbolikus közléseket. Céloztunk rá, hogy az ifjú Béla az ország vezető rétegének
nagyobb része számára nem volt rokonszenves. A várföldek visszavételén és a serviensek
támogatásán kívül volt ennek más oka is. Az, hogy hatalmat nyerve, azonnal keresztülvitte -
bár sok év telt el azóta - anyja halála okozóinak megbüntetését. Az anya, a rossz emlékű
Gertrud királyné - mint a Bánk bán történetéből is tudjuk -a legnagyobb mértéktelenséggel
juttatta előnyökhöz, hatalmat és gazdag javadalmakat jelentő tisztségekhez családjának
tagjait, míg a főurak egy csoportja, a nemzetet ért sérelmek megtorlásának jegyében, nem
végzett vele. A királyi férj, II. Endre a tett közvetlen elkövetőit kivéve, a magas rangú
bűnrészeseket futni hagyta, még országos tisztségeikből sem mozdította el őket. (Ezek
különben eredetileg éppen Gertrud legszűkebb környezetéhez tartoztak, úgyhogy teljes
mértékig tisztában lehettek véres elhatározásuk nyomós indokaival.) Az ifjú Béla mégis fiúi
kötelességének és a királyi tekintély érdekének tartotta, hogy bosszút álljon rajtuk. De ezt
sokan a nemzeti érdek védői elleni föllépésnek vélték. Anonymus fontosnak tekinti, hogy
nagy királyát fölmentse e cselekedetének ódiuma alól, helyreállítva anyjának becsületét is.
Ilyen értelmű szimbolikus második jelentést rejt magában az Emese-monda.

A mondát a Szentlélek számát viselő 3. fejezetben találjuk. A 9-es számnak pedig, amelyre
Álmos vezér fiktív születési évszáma visszavezethető - mint Süpek Ottótól tudjuk -, többféle
értelmezési lehetősége van. Közülük az egyik -a 9-et 3x3-ra alakítva: "a Szentháromság
egységének kivetítése az egész világra".

Íme, maga a monda

Emesének álmában - Szkítiában - isteni látomásként (a Turult idéző) héjaszerű madár jelent
meg, s ez mintegy teherbe ejtette őt. Ügy tetszett Emesének, hogy méhéből forrás fakad,
ágyékából dicső királyok származnak, de nem azon a földön sokasodnak el.

Mivel így Álmos születését álom jelezte előre, ezért nevezték a megszületett fiút Álmosnak.
És itt következik a regősénekből származó monda anonymusi kiegészítése, amelyről már
szóltunk. Tudniillik, hogy: "vagy azért hívták Álmosnak - ami latinul annyi, mint szent -,
mivel az ő sarjadékából szent királyok és vezérek voltak születendők." A 9-es szám tehát
ezúttal azt jelenti, hogy az "egy és oszthatatlan Szentháromság" világra kivetülésének
jegyében sokasodnak el Álmos fejedelmi ivadékai más hazában. Azaz - úgy, ahogy Anonymus
mondja -, szent életű keresztény uralkodók lesznek majd Pannóniában.
A 9-nek másik misztikus értelme: "a fehér erők harca a sötét erők elfen". Ez fejeződik ki az
Emese-monda valószínű második, szimbolikus értelmében. A héjaszerű madár itt nem a
Turult, Álmos apja nemzetségének madárszellem-ősét jelképezi, hanem azokat a pozitív,
"fehér" nemzeti erőket, amelyek a Gertrudban és családjában megnyilvánuló sötét erőt
véresen legyőzték. A véres nászban halálba hulló királynénak, úgy tetszik, patakzó véréből,
véres vezekléséből a nemzettel való megbékélés dicső királyai származnak majd. (S nem
"ugyanazon a földön", hiszen a gazdag országot közben a tatárjárás romba dönti.) E
vérnászban való megtisztulásra vonatkozik a Szentléleknek a fejezetszámban, a 3-bon
megnyilatkozó kegyelme. S az Anonymus kiegészítő soraiban szereplő királyok most a mű
szimbolikus királyai, mert ezúttal a latin "almos" szó nem átvitt értelemben egyházi szentekre
vonatkozik, hanem a latin szó eredeti értelmében "áldást hozó" királyokra. Amilyeneknek
Anonymus IV. Bélát, V. Istvánt és - ekkor még - IV. Lászlót tekinti.

De ha egyszer ők Anonymus szimbolikus királyai, fölmerül a kérdés: azok a fejedelmi

portrék, amelyekben Anonymus a honfoglalás kori "vezérek" (fejedelmek) külsejét és
egyéniségét írja le, vajon nem e szerzőnk által személyesen ismert királyok ábrázolásai-e?
Ezekről a portrékról általában föltételezik, hogy a Dares Phrygius trójai történetének
főalakjairól írottaknak az átvételei, de volt kutató, aki cáfolta ezt. Lehet, hogy fogalmazásában
Anonymus némiképp támaszkodott a régi auktorra, ami meg is felei kora irodalmi divatjának,
de nem másolta, legföljebb utánozta őt. Én egy olyan próbának a lehetőségét látom itt, amely
egyszerre igazolhatja Álmosnak és Árpádnak IV. Bélával való kettős szimbolikus
azonosítását, és azt, hogy ezek a portrék valóban IV. Bélát, V. Istvánt és Kun Lászlót
ábrázolják. Ennek az a próbája ugyanis, ha Anonymus művében Álmosnak és Árpádnak a
külsejéről és egyéniségéről csak egy portré szól, hiszen nyilvánvaló, hogy Béla király a
tatárjárás után sem lehetett más külsejű, jellemű, mint a tatárjárás előtt. S íme: Álmosnak,
Zoltának, Taksonynak van portréja a műben, de éppen a geszta legexponáltabb
személyiségének, Árpádnak ilyen leírását sehol sem találjuk.

Tehát IV. Béla volt - mint szerzőnk Álmosról írja: "Szép, de barna orcájú; a szeme fekete, de
nagy; a termete magas és karcsú; a keze nagy, ujjai vaskosak." És IV. Béla volt "...
egyszersmind kegyes, jóakaratú, bőkezű, bölcs, derék katona; vidám adakozó mindazok
részére, akik Szcítia országában abban az időben katonák voltak." (4.) (Hogy személyes oka
van rá, amiért IV. Bélát, aki nem volt szerencsés hadvezér, éppen katonának ábrázolja, azt a
Tursollal kapcsolatos fejezetünk világítja meg.)

Amikor fentebb arról volt szó, hogy Anonymus szerint Álmos Hung várában átadja hatalmát
Árpádnak, s hogy ezután a geszta nem beszél róla többé, haláláról sem szól, megjegyeztem,
ennek okát a szimbolikus réteg kapcsán fogjuk megérteni. Nos, világos, ha Álmos is és Árpád
is Béla király szimbóluma, akkor ez azt jelenti, hogy a tatárjárás előtti Béla mintegy átadta
hatalmát a tatárjárás utáni Bélának (szerepet váltott), és természetesen az ifjú Béla király nem
halt meg akkor, s ezért nem halhat meg a gesztában Álmos sem. Másképp fogalmazva: Álmos
uralma végének anonymusi, nem hiteles beállítása (hiszen Árpád apját Erdélyben megölték) a
IV. Bélára vonatkozó kettős szimbólumban leli magyarázatát.

Második réteg

ÍGÉRET A KIRÁLYOK ÁLTAL /V. ISTVÁN ÉS KUN LÁSZLÓ/

Folytatva a portrékat: V. Istvánra vonatkozik az, amit Anonymus Zoltáról ír. "Apjához hasonló
erkölcsére, de elütő természetére nézve. Zolta vezér ugyanis kicsit selyp és fehér bőrű volt,
puha és szőke hajú; középtermetű harcias vezér, bátor szívű, ám alattvalói iránt kegyes; nyájas
beszédű, de hatalomra törő, akit Magyarország valamennyi főembere meg vitéze csodamód
szeretett." (53.) A Taksonyról szóló leírással pedig IV. Lászlót ábrázolta: "Szép nagy szeme
volt, és fekete, puha haja, üstöke pedig hasonló az oroszlánéhoz." (55.)

Bár e királyaink külsejét és jellemrajzát közvetlen forrásból nem ismerjük, de amit például
arról mond szerzőnk, hogy "Zolta harcias vezér, bátor szívű... de hatalomra törő", teljesen
megfelel annak, amilyennek V. Istvánt gondolhatjuk tettei alapján.

A Zolta-V. István-párhuzam részletesebb kibontása előtt azt kell megvizsgálnunk, mit

találhatott Zoltáról Anonymus az ősgesztában. Annak szerzője számára Zolta szerepe,
helyzete, története elég ködös lehetett. A magyar hagyományban ugyanis Árpád halála és
Taksony uralomra kerülése között akkora űr tátongott, hogy az ellenősgeszta egyenesen azt
állította, Árpád után Taksony lett a fejedelem*, és hogy Taksony Árpádnak volt a fia. Az
Árpád és Taksony közötti fél évszázados űr néhány esztendejét egy régenstanács, nagyobb
részét pedig a pogány korszak végére teljesen elfelejtett Fajsz fejedelem uralma töltötte ki,
amelyről Bíborbanszületett Konsztantinosztól van csak tudomásunk. Nyilván 955-ben Fajszot
az Álmos és Árpád által megszabott egyenes ági utódlástól való eltérése miatt "örök átok"-kal
sújtották a fejedelemséget átvevő Taksony táltosai. Nevét, akár Csabáét, nem volt szabad
többé kimondani, csak helynevekben maradhatott fönn. Ezért nem tudott róla már az ősgeszta
sem.

E fél évszázad ködös uralmi viszonyai folytán a legelső krónikai: mű Zoltáról mint Árpád
fiáról és Taksony apjáról beszélt, nem állította, hogy fejedelem lett volna. (Ezt a krónikában
tapasztaljuk). Tett még egy megjegyzést szűkszavú előadásban - mivel a Zoltától származó
dinasztia e tény emlegetését nemigen kedvelte -, ami arra vonatkozhatott, hogy Árpád halála
után a tizenhárom éves Zolta helyett valamiféle vezéri testület vette át a kormányzást (ilyen
módon célzott a Szabolcs vezette régenstanácsra). Erre mutat Anonymusnak az az ősgesztára
támaszkodó, de egyéni értelmezésű fogalmazása, hogy "Bizonyos idő elteltével - tehát nem
közvetlenül Árpád halála után -, mikor Zolta vezér tizenhárom esztendős volt, országának
főemberei: .. egyeseket országbírókul rendeltek a vezér alá..." (53.) {Hogy miért "bizonyos
idő elteltével", nemsokára látni fogjuk.) Az országbírókat gesztaírónk Lélnek, Bulcsunak és
Botondnak a seregek vezéreivé való megtételével is kiegészíti, "hogy különböző országokat
feldúljanak velük". Így lesz nála Zoltából a kalandozások irányítója. Anonymus félreértve az
ősgesztának a régenstanácsra tett homályos utalását, és természetesen mit sem tudva Fajsz
uralmáról, úgy vélte-- és nem is képzelhette másként -, hogy Árpád és Taksony korszaka
között Zoltának, mint Árpád fiának és Taksony apjának kellett fejedelemnek lennie.

A gesztában Zolta e miatt az "országbírói" testület miatt is István herceg (a későbbi V. István)
jelképes megfelelője, szimbolikus párhuzama. Ugyanis tizenhárom éves és néhány hónapos
volt István, amikor őt IV. Béla a meghódított Stájerország hercegévé tette. Ez 1254-ben
történt. És bár István ténylegesen csak 1258-ban vette át az uralmat a rövidre rá már el is
vesztett hercegség fölött, de névleges hercegként is "alája rendelték" az ott létrehozott
kormányt, amely mellé bizonyára seregvezéreket is állítottak például Gudkeled nembeli
Istvánt, a később hírhedtté vált Joakim bán édesapját -a szüntelen lázongások, cseh betörések
miatt.
Anonymus szemében párhuzamra vallott, hogy Zolta is, István is kései fia volt apjának. IV.
Bélának előbb hat lánya született, s csak ezután örvendhetett az első fiúnak, aki majd
követheti trónján. S bár Árpádnak Zoltán kívüli fiairól semmit sem tudtak* (mi is csak
Bíborbanszületett Konsztantinosztól értesülünk róluk), könnyű volt szerzőnknek kitalálnia,
hogy ha a 907-ben bizonyára nem ifjan meghalt Árpádnak csak huszonnégy évvel elhunyta
után született az unokája, Taksony, akkor annak apja igen késői, a fejedelem halálakor még
eléggé kiskorú gyermek lehetett. Ezért jelenti be szerzőnk Zolta megszületését az 50.
fejezetben, szinte közvetlen azelőtt, hogy az 52. fejezetben Árpád halálát közli. Úgy ítélte
meg - különben tévesen -, hogy 907-ben Zolta még nem lehetett tizenhárom éves.

A kalandozóknak Lél és Bulcsu halála utáni helytállása és az, hogy "Zolta vezér meg vitézei...
bosszút lihegtek, és nem hallgatták el, hogy akárhogyan, de visszaadják... a kölcsönt" (55.), V.
István II. Ottokár ellen vívott háborújának első, vereséges szakaszának szimbolikus
párhuzama, a kalandozók kemény visszavágása pedig V. István seregének a hadiszerencsét
megfordító győzelmes brünni előretöréséé. Se diadalnak még a következményei is ezt a
jelképes párhuzamot erősítik. Mert a békére kényszerülő Ottokár visszaadta az ország
átmenetileg elveszett északi területeit, se békekötéssel az is lehetővé vált, hogy V. István az
Ottokárral szövetkezett Kőszegi Henriket kiverve az országból, annak a nyugati határon lévő
várait elfoglalja, s így ezt az oly érzékeny határszakaszt megerősítse. Zoltáról pedig az 57.
fejezetben azt olvassuk: megerősítette az ország határait "a németek felé egészen a Göncöl
hídjáig... és ugyanezen a határon a Mosony fertőn túl... hogy valamikor a jövőben rajtuk esett
sérelem miatt dühösködő németek a magyarok határait el ne pusztíthassák. A csehek felé
pedig egészen a Morva folyóig tűzte ki a határokat." Zolta és V. István működésének távoli
analógiája ez, még akkor is, ha a határmegerősítést Zolta nem háború útján, hanem oroszok és
besenyők odatelepítése révén éri el. (Amely telepítés különben Taksony idejében történt.)

Zoltának és István hercegnek még a házassága is szimbolikus párhuzamot mutat. Az ősgeszta

és Anonymus tudomása szerint Árpád Zoltát az imént levert, csekély tekintélyű Mén-Marót*
fejedelem lányával házasítja össze, hozományul megszerezve ezzel Mén-Marót bihari
országát, IV. Béla pedig Istvánnal az imént betelepített, nemrég még ellenséges kunok, Európa
fejedelmei szemében tekintélyt nem jelentő vezérének a lányát (vagy húgát), Kun Erzsébetet
vétette el, azért, hogy újabb tatár betörés esetére dinasztiája és országa mellett kötelezze el ezt
a nem kis katonai erőt képviselő népcsoportot.

E megfelelések, szimbolikus hasonlóságok nem Anonymus beállításának a következményei.

Gesztaírónk nem megteremteni akarja Árpádban IV. Béla, Zoltában V. István szimbólumát,
hanem úgy látja, hiszi, hogy az ő korának királyaiban a nagy ősök géniusza jelentkezik újra.
Vagyis a megkapó párhuzamok valóban isteni ígéret megnyilvánulásai az országnak
mindörökké boldog véggel való birtoklására.

Nem arra gondol tehát Anonymus, hogy a történelem megismétli magát. Vagy hogy a nagy
ősök reinkarnációjáról, lélekvándorlással való újjáéledéséről volna szó. Hanem arra a
mindennapi tapasztalatra, hogy az ősök tulajdonságai meg-megjelennek az utódokban. Hiszen
Árpád vagy IV. Béla, Zolta vagy V. István egy és ugyanannak a családnak a tagjai, mind
Árpád házából valók. Szerzőnk a történteket e szimbólumok kedvéért a poetica licentia
jogával élve csak kevéssé alakítja át (Álmosnak Hung várába hozatalával, honfoglalás idei
kitalált várépítésekkel, a Taksony kori besenyő telepítés Zoltának tulajdonításával). S ha
ilyenkor él is a költői szabadsággal, csupán azért teszi, hogy mások, a leendő olvasók,
hallgatók számára tegye észrevehetőbbé ezeket a párhuzamokat, amelyek meglétét ő egész
hitével érzékeli. Vagyis, hogy föltétlen tudatosítsa a boldogító ígéretet. (E hite jellemző
korára. A fékét vesztett anarchia egyenesen az ország, a dinasztia meg a nemesség létét,
jövőjét fenyegeti, így hát transzcendens erőkben kell bizakodni.)

Ennek az ígéretnek vélt felismerése, reménye nyilvánul meg abban, hogy V. István fiának,
Kun Lászlónak, a geszta létrejötte ideje királyának a szimbólumát az egykori híres Taksony
fejedelemben látja. S az ifjú királyba vetett bizalmát az isteni ígéretre alapozott jóslatként
fogja fel, mikor a fejedelemmé lett Taksonyról azt irja: "Taksony vezér Magyarország
főembereivel együtt élete valamennyi napján át hatalommal és szépszerével megtartotta
országának minden jussát." Korszakának kétségbeejtő viszonyai közepette ezt reméli tehát
bátor, szenvedélyes, alapjában véve tehetséges ifjú királyától. A bölcs, hatalmas tudású, csupa
jó szándéktól vezetett és - nyugodtan kimondhatjuk: - zseniális szerzetes pap sem sejtheti
még, hogy ez a reménye illúziónak fog bizonyulni, se tekintetben keserves csalódás vár reá.
"Hatalommal és szépszerével", Anonymus nem ritkán használja ezt a fordulatot. Az oligarchia
versengése és tobzódása csak a gazdagság és erőszak hatalmát ismeri. A kérlelhetetlenséget
elítélő pap arra figyelmeztet, hogy nemcsak az erőszak kényszerével kell gyakorolni az
uralmat, hanem a hatalom alatt állók iránti kedvezéssel, azok megnyerésével is. Ez a
fogalmazás szintén hozzátartozik csendes, higgadt, de szívós jobbítási törekvéseihez, s ifjú
uralkodójának a bölcsebb hatalmi gyakorlat követését szuggerálja vele. Kun Lászlónak
Taksonnyal való szimbolizálása Anonymus királya iránti odaadásának megnyilatkozása, és
felhívás az ekkor még jobb sorsra érdemesnek látszó uralkodó támogatására.

Az idézett jóslattartalmú szöveget megelőzi pár mondat. "Zolta még életében megeskette
nemeseit, és fiát, Taksonyt még életében vezérré meg uralkodóvá tette egész Magyarország
felett. Maga Zolta vezér pedig fia uralkodásának harmadik esztendejében" meghalt. Ez
semmiképp sem származik az ősgesztából, amely Zoltát nem szerepeltette fejedelemként.
Tehát V. István és IV. László konstruált párhuzamaként történik ez Zoltával és Taksonnyal.
Csakhogy V. Istvánra és IV. Lászlóra is hogyan vonatkozhat? Tény, hogy V. István
uralkodásának harmadik évében halt meg, de a saját uralkodása harmadik évében, és nem
fiáéban. Az összecsengő harmadik év mégis elgondolkodtató, és a "még életében"
hangsúlyozott megismétlése nem kevésbé. Azt hihetnénk, hogy V. István trónra lépésekor Kun
László apjának (legalábbis) társuralkodója lett. A történetírás azonban nem tud semmit erről.
Márpedig szerzőnk ezzel az álpárhuzammal valamit közölni akar.

V. István halálának körülményei elég titokzatosak. Ez a bátor, harcias, harminckét esztendős

király 1272. június 24-én arról értesül, hogy tízéves fiát, trónörökösét, feleségével, Kun
Erzsébettel összejátszva, Joakim horvát bán elrabolta. A kaproncai várat, ahová a fiút vitték,
nem tudja bevenni. Mások szerint azért volt tehetetlen, mert a gyermekrablók külországba
menekültek. Pestre jön, majd Csepelre, és ott augusztus 6-án kiszenved. Állítólag
kétségbeesésébe hal bele. El is képzelhető, hogy felesége csalárdsága és fia elvesztése miatti
szörnyű indulatában agyvérzés vagy szívroham végzett vele.

Csak a tett elkövetőinek célja nem világos. Mi történhetett?

1. Erzsébet Joakim bán szeretője lett, és esztelenül, a következményekre nem gondolva

cselekedtek. Véletlen szerencséjük volt, hogy a király oly váratlanul kilehelte lelkét.

2. Hatalmi vágy vezette őket, az, hogy Kun Erzsébet kiskorú fia nevében magához ragadhassa
a kormányt. István életében azonban ebben nem reménykedhettek, mert a legitim uralkodó
ellenében sem az egyház, sem a pápa, a Főurak bizonyos csoportjairól nem is beszélve, nem
egyeztek volna bele, de még az idegen uralkodók is felemelték volna a szavukat. Tehát, ha ez
volt a tervük, valami okból eleve számíthattak István közeli halálára. Ami viszont arra a
következtetésre vezet, hogy a király titkolt betegségben szenvedett, amely olykor önkívülettel
járt, vagy zavarodottsággal. Mindenképp cselekvésképtelenséggel.

3. De akkor az sem lehetetlen, hogy a titkolt betegségben szenvedő V. István trónra léptekor
Kun Erzsébet kivett férjéből egy tanúk előtt esküvel megerősített olyan megnyilatkozást,
amely szerint uralkodói tevékenységében való akadályoztatása esetén Lászlót tekintsék
királynak, és fia gyámjaként anyja vigye az ügyeket. Amit a királyné el is érhetett nála, mert
István bizonyára belátta, hogy enélkül a királyfi feletti gyámságot a bárók kivennék nem
fejedelmi származású felesége kezéből, s a fiút is elszakítanák anyjától. Tehát nem kizárt,
hogy László apja trónra lépte óta elvileg és föltételesen bár, de letéteményese lett a királyi
jogoknak.

4. Ám ha a király súlyos betegségben szenvedett, Erzsébet cselekedhetett anyai féltésből is.

Látva férjének teljes leromlását, István kiszámíthatatlanná vált tetteitől akarhatta megvédeni a
fiát.

5. S végül: talán csak Kun Erzsébet tálalta úgy a dolgokat férje halála után - hamis
tanúskodásokat is igénybe véve -, hogy István már nem bízva önmagában, fiát titokban királyi
jogokkal, őt magát, Erzsébetet pedig a fia nevében való kormányzás jogával ruházta fel.
Aminek hitelt adtak a királyi ház hívei, gesztaírónkkal egyetemben. (Látni fogjuk,
Anonymusban szimbólumokra fogékony lelke folytán Kun Erzsébet és Kun László iránt élt
valami különös elfogultság.)

Ne feledjük, a Taksony- Kun László-párhuzammal már a geszta létrejöttének időszakában

járunk, így most szerzőnk izgató aktuális kérdéseket is feltűz pennájára. Anonymus annak
jelképes kifejezésével, hogy Kun László már az apja halála előtti harmadik évtől birtokába
jutott a hatalomnak, azok ellen a kortársai ellen lép föl, akik az anyakirálynét bemocskoló
csúf pletykákkal igyekeznek lejáratni ifjú királyukat.

Aktuális problémát érint még egy Taksonnyal kapcsolatos említésében. Ami így szól: "Zolta
vezér Taksonynak feleséget hozott a kunok földjéről."

Mint kiderül majd: ez Anonymus legtalányosabb sora.

Minthogy a tulajdonképpeni kun nép Zolta korában még nem volt Európában, az ősgeszta
idején is éppen csak megjelent itt, az ősforrásban nem kun, hanem besenyő feleségről volt
szó. Kutatóink is így fogják föl ezt. A házasság és a besenyők egy törzsének vagy nagy
létszámú nemzetségének a kemeji részekre való betelepítése szoros kapcsolatban állt
egymással (dinasztikus házasságként), s a 948 körül már nem élő Zolta halála után
történhetett. Az e korban szokásos gyermekházasságra való tekintettel, mégis Zolta
taktikájának tulajdonítható: ő hozta fiának a besenyő hadakat ígérő leendő menyecskét,
minden bizonnyal Tanuzaba besenyő nemzetségfőnek két nemzedékkel korábbi nőrokonát.

Anonymus azonban nemhiába beszél besenyő föld helyett kun földről. S éppen ez teszi
szimbolikus kijelentését talányossá. Mert az igaz, hogy V. István hozott László fiának
feleséget, de nem a kunok földjéről, hanem Nápolyból, Anjou Izabella személyében. És az is
igaz, hogy Lászlónak a hazai kunok földjéről való Édua, kun hercegnő volt balkézről a
felesége. Szerzőnk tehát egy mondatban céloz mindkét házasságra, a legálisra és az illegálisra,
a kettőt gunyorosan összefogva. De hát csak gúnyolódásról volna szó?
Kun Lászlónak Éduával való kapcsolata bonyolultabb annál, mint Ladomér esztergomi
érseknek a pápához írt panaszos leveleiből gondolnánk. Egyházi felfogás szerint Édua a
könnyelmű, felelőtlen ifjú király ágyasa volt, akihez keresztényhez és királyhoz nem méltó
szenvedélyének rabjaként vonzódik. Kun László előtt azonban, a szenvedélyen túl, az
Éduával kötendő házasság révén politikai cél is lebegett. Nagyralátó, "új Attilá"-vá válni
akaró terveihez volt szüksége rá, hogy Édua hercegnőt, a magyarországi kunok vezérének
lányát (vagy húgát) magához kösse. Élethalálharcra készült a vele ellenséges bárók, az
egyház, maga a pápa ellen. Ezért akarta megújítani a hazai kunokkal azt a szövetséget,
amelyet IV. Béla akaratából apja, V. István kötött a Kuten vezér családjából való Kun Erzsébet
révén azok megnyerésére (s ami hozzátartozott: a tatárok ellen népével segíteni érkezett
Kuten vezérnek a gyanakvó magyarok által történt hajdani szörnyű legyilkolásáért való
kiengesztelésükre). Törvényes feleségét, Izabellát ezért elutasította magától. De a váláshoz a
pápa hozzájárulására lett volna szükség, amire már csak a szentatya Anjoukat támogató
politikája miatt sem lehetett kilátás. {Kun László királyi hatalmát mindenekfölött állónak
tartva, a geszta létrejötténél későbbi időpontban kun szokás szerint meg is esküdött Éduával.)
Anonymust ebben az ügyben elsősorban bizonyára nem a pápa politikától befolyásolt
magatartása érdekelte, hanem saját, mélyen vallásos hite. Izabella feddhetetlen feleség volt,
nem gyalázta meg az oltár előtt megkötött házasság szentségét, ezért az ifjú királytól oly sokat
remélő, vele annyira rokonszenvező szerzőnk Lászlónak ezt a tervét mélyen el kellett ítélje. S
mivel az megkötötte magát, tennie is kellett ellene.

Az a politikai cél, amelyről beszéltünk, amelynek érvényesülését a Gesta Hungarum

egyengetni igyekezett, nem volt csupán költői ábránd. A király, a honfoglalóktól származó
bárók és a betelepült kunok közötti szövetség létrehozásán többen fáradoztak. Hogy kik, azt is
rövidesen megtudhatjuk. Mondjuk talán őket titkos társaságnak. De a szövetség még nem
került tető alá, s feltehetően éppen az Édua-ügy miatt. Ha Anonymus hitének sarkalatos elve
miatt, a bárói csoport politikai megfontolásból kellett, hogy ellenezze László király nem
legalizálható házassági tervét. Hiszen az teljesen lejáratná a világ előtt az uralkodót, s az
egyházzal is éles ellentétbe kerülne a tervezett szövetség.

Anonymus e mondatot most nem azért írja le, hogy a Taksony- Kun László-párhuzamot
láthatóbbá tegye. Királyára akar hatni. Anonymus, aki valóban isteni jóslatnak tekinti, hogy a
László királyt szimbolizáló Taksony élete végéig megtartotta országának minden javát, most
maga szól a jóslatok talányos nyelvén. A kétféle házasságot összefogó humoros ötlete segíti a
maga és barátai számára igen fontos megoldáshoz, mikor azt jövendölésnek állítja be. A
mondat nyugtalanító, mert nem egyértelmű. Első hallásra úgy tetszik, László vágyait igazolja.
Ezért a király majd mohón követeli a világos magyarázatot.

Az udvarban időnként valamely egyházi férfiú részleteket olvasott fel a krónikából. A latin
szöveget mondatonként fordította le, és magyarázatokat is fűzött a textusokhoz. Anonymus
úgy vélhette, ha rövidesen elkészül művével, ő is felolvas abból, mondván, hogy az egy általa
talált régi krónika. Midőn Taksonyra kerül sor, mint megjövendölt Kun Lászlóra, a király
boldogan elpirul, s a házasságára vonatkozóan mohón kéri a jóslat megfejtését. Minél
izgatottabb, a megfejtésnek annál erősebben kell hatnia. S a talányos mondat értelmének
megoldása, amit meggyőző érveléssel közöl vele, alaposan lehűti majd. Mert így fog
hangzani: a kunok földje* nem az, ahol Édua és a hazai kunok laknak, hiszen az
Magyarország földje, magyar föld; az írás itt azt mondja tehát: a mai Taksony "kun" hitvese
senki más, mint akit neki is az apja hozott, habár Itáliából; vagyis Izabella, a királyné
Ki volna, aki egy régi írásnak, számára különben oly kedvező jóslata bármely részletével
szembe merne szállni? - gondolhatta gesztaírónk. Anonymus minden bizonnyal meg volt
győződve róla, a királyra a jövendölés oly nagy hatást gyakorol, hogy el is éri célját. Mert
hiszen így is kell történnie! - vélhette misztikus gondolkodású szerzőnk -, elvégre a
nagyapjával, apjával kapcsolatos jelképes egybeesések Lászlót csakugyan Taksonynak, nagy
királynak jelölik ki. Márpedig, hogy ez a bizonyosan megvalósuló ígéret beteljesedjen, annak
László részéről föltétele a nemtelen házassági tervéről való lemondás.

Hangsúlyozom: azokat a szimbolikus mondanivalókat, amelyekről eddig beszéltünk,

Anonymus nem akarta véka alá rejteni, sőt éppenséggel hatni kívánt velük. A curiában a főúri
hallgatók előtt e jelképes vonatkozásokat sorra és gondosan elmagyarázta volna. Nem
tudhatta, hogy a "talált régi króniká"-t, művét sohasem fogja felolvasni az udvarban. És még
azt sem, hogy Kun László országlása nem lesz záloga az isteni ígéretnek.

Harmadik réteg

ANONYMUS KÖRÉRŐL ÉS MŰVÉRŐL

Volt módunk tapasztalni Anonymus nem mindennapi szerkesztési készségét. Mégis ránézésre
a kézirat mintha nem erről tanúskodnék. Néhol igen hosszú fejezeteket találunk benne, másutt
meg annál rövidebbeket. Nem volt olyan vizuális igénye, hogy nagyjából egyforma
hosszúságú szakaszokra tagolja művét. De ami ennél sokkal feltűnőbb, arra sem törekedett,
hogy fejezetei tartalmilag legyenek egységesek. Emitt többféle mondanivalót is összezsúfol
egyetlen fejezetben, amott az elkezdett témát, látszólag minden különösebb ok nélkül, a
következőben folytatja. Olyan fejezetet is találunk, ami semmi újat nem közöl (23.), és már
láttuk, a 2. egyszerűen töltelék fejezetnek bizonyult, mivel annak tartalmát elmondja a 13.-ban
is. Az 54. fejezet mindössze négy sor, és elfért volna az 53.-ban. E példákat még lehetne
szaporítani. Az ember azt gondolná, bizony pongyola szerkesztés, nincsen benne semmi
rendezőelv. Anonymust ismerve azonban ez így mégsem lehet igaz, e jelenségnek valami
okának kell lennie.

Süpek Ottó - emlékezhetünk - rámutatott, miért zárul a geszta éppen a misztikus 12-es számra
visszavezethető 57. fejezettel. És láttuk, hogy szerzőnk műve többrétegűségének titkát a
misztikus 1-re redukálható 46. fejezetbe rejtette bele. Meg azt is, hogy a 3. fejezet nemhiába
viseli a Szentlélek jelképét, de témáját nem kis erőfeszítéssel - egy töltelék fejezet árán -
lehetett épp itt elhelyezni. E tapasztalatok nyomán a mű aránytalan tagolásából máris
Anonymusnak az a küzdelme tűnik elénk, hogy bizonyos tartalmakat a számára megfelelő
szimbólumot kifejező misztikus számú fejezetben sikerüljön előadnia. E számítgatás folytán
hol témák sűrítésével föl kell duzzasztania a fejezeteket, hol meg, akár egyazon tárgy
fölszeletelésével is, szaporítania őket. Mindez pedig arra figyelmeztet, hogy bizonyos
misztikus számokra visszavezethető fejezetekben fontos közléseket rejt el. A misztikus számú
fejezetek mondanivalói képezik a Gesta Hungarum harmadik rétegét.

Ezúttal már titkolt információkról van szó. Tapasztalni fogjuk, többféleképpen is igyekszik
elkendőzni őket. Legelsősorban azzal, hogy a mű kéziratában a fejezeteknek csak címük van,
és díszes kezdőbetűjük, de megszámozva egyáltalán nincsenek. Csupán valamelyik korai
kutató, talán a mű első kiadója, Schwandtner, írt számozást melléjük. Szerzőnk tehát a mű
munkapéldányából, piszkozatából a végleges leírás előtt eltüntette a fejezetszámokat, hogy
legbizalmasabb közléseinek erre a technikájára ne is gondolhasson senki. A nagy óvatosság is
jelzi, hogy ez a réteg személyes mondanivalójú felvilágosításokat tartalmaz, s mintha a
személyét annyira titkoló Anonymus nem is akarná, hogy megfejthessék őket.

De hát akkor mire szolgál mindez? Miért közli, amit közöl, ha közölni nem akarja? Ezt a
kitárulkozó játékot valami belső szükséglet folytán önmaga kedvéért űzte volna? Egyenes
emberként, akiben a sok kényszerű titkolózás után nem fér meg az elfojtott igazság, ha
valamiképp ki nem mondhatja? Mint Midasz király borbélya, akiben nem fér meg urának
fölfedezett titka, s mivel nem mondhatja el senkinek, hát egy gödörbe suttogja bele? Nehezen
megválaszolható kérdés Anonymus titkos kitárulkozásának oka. S talán nem is a mi
gondolkodásunk szerinti kitárulkozásról van szó, hanem a gyónás szükségletéről. Arról, hogy
vállalnia kell a vétket, amelyet a tételes egyházi felfogás ellen az ősgeszta tilalmának
megszegésével, pápaellenességével, a korabeli keresztény erkölccsel szemben a pogány ősök
moráljának felmagasztalásával, és egyáltalán, magával titkolózásával, rejtezkedésével elkövet.
Lehetséges, hogy ez igazi gyónás, s nemcsak saját keresztény lelkiismeretével való
elszámolás. Azoknak a bizonyára csekély számú, mégis létező hasonlóan művelt főknek,
kolostorok mélyén kódexekbe temetkező és magas egyházi funkciókat betöltő papi
embereknek szól, az anonymusi típusú geszták beavatott ismerőinek, akik műve minden titkát
képesek megérteni. Őnekik gyónja meg vétkeit, akik a szimbólumokba rejtett közléseket úgy
is fogadják, mint a fülbegyónást, ami el nem árulható. Vagy - mint a mottónkul választott
mondatában tudatja szerzőnk - ez is játék? Nagy, szent művészi játék, játék a veszéllyel, a
hagyományokkal, játék a tévelygő emberek jobbításáért, játék az országnak az anarchiából
való kiszabadításáért, "isteni színjáték" ? Avagy - de ez mindentől függetlenül igaz - arról van
szó, hogy szerzőnk középkori alkat, de lelke mélyén már ébredező kora reneszánsz szellem.
Alkotói éntudata készteti személyes megnyilatkozásra? Ezek valamelyike az ok, vagy
mindegyike, avagy egészen másvalami? Bízvást akad majd tudós, a XIII. századi ember
lélektanának hivatott ismerője, aki a sok "talán" helyett erre egyértelmű választ tud adni.

Azt gondolnánk, további megfejtő munkánkban már könnyű a dolgunk, a fejezetszámok

eligazítanak. Ám a keresztény számmisztikában nemcsak minden egyjegyű, de még néhány
kétjegyű számnak is van szimbolikus jelentése (láthattuk a 12-nél is). Vagyis minden egyes
fejezetnek a száma is visszavezethető volna valamely misztikus számra, néha többre (mint a
12 önmagában vagy 3-ra redukálva). Tehát korántsem minden, sőt aránylag kevés
fejezetszámmal kapcsolatban van szerzőnknek jelképes mondanivalója, hiszen nyilvánvaló,
hogy túl sok szimbolikus számú közléssel a művet egyáltalán nem lehetett volna
megszerkeszteni; még az aránylag kevésnek a megfelelő számú fejezetben való elhelyezése
miatt is elég sok, kelleténél hosszabb vagy éppen rövidebb avagy egyszerűen töltelékül
szolgáló fejezetnek kell létrejönnie. Tehát néhány, Anonymusnál megfigyelt, prominensnek
tekinthető számból kell kiindulnunk. Ezeknél kell megtalálnunk rejtett közléseit.

Kétségtelenül prominens szám Anonymusnál a hatalomra utaló 12, amelynek jelentését Süpek
Ottó egy helyen ilyen módon fogalmazza meg: "...az uralkodó érdekei szerint rendeződnek
sorra az események." A mű nagy jelentőségű zárófejezete is erre a szimbolikus számra
vezethető vissza, és valóban ennek a jelképnek felel meg az első réteghez tartozó értelme, a
kereszténységnek a pogányság fölötti győzelmét kifejező drámai konklúzió, Örkénd
megtérése, szemben a túlvilági öröklétet elutasító apjával, Tanuzabával. Elvben ugyancsak a
12-es szám szimbólumához juthatunk a 12., a 39. és a 48. számú fejezeteknél is. A 12. fejezet
jelképes értelmét Süpek megoldotta: ezzel kezdődik az első réteg fő mondanivalója, a
honfoglalás; a fejezetszám szimbolizálja az eseménysornak a hatalom szempontjából való
hallatlan jelentőségét, mint a 39. fejezetnél is, amely a honfoglalás döntő ütközetéről, a bolgár
Salán vezér seregének megsemmisítéséről, neki magának az országból való kiűzéséről szól. A
48. fejezetben szenvednek vereséget a "rómaiak" Veszprémben, és menekülnek a német
határon túlra. Szimbolikus mondanivalóját már megtaláltuk a IV. Bélára vonatkozó távoli
analógiában. Személyes közlése azonban ez utóbbi három fejezetnek nincsen. Annál az
egyszerű oknál fogva, hogy a hatalom szimbólumáról lévén szó, egyedül az 57. fejezet az,
ahol jelképesen Anonymus idejében - Kun László korszakában - járunk, amikor tehát a kor
hatalmi viszonyainak alakításában szerzőnk és köre szerepet vállalhat.

Lássuk tehát az 57. fejezet személyes vonatkozásait. Itt olvasunk a Taksonnyal szimbolizált
Kun László uralomra kerüléséről. Itt fedezte föl Süpek Ottó a Tomaj nemzetség nevében
elrejtett "Omodi" nevet, amely minden bizonnyal Aba Amadéra vonatkozik. De az eredeti
kéziratban olvasható "Thomoy" szóból még egy másik név is kiolvasható, a "Thomo(s) ",
azaz a Tomaj nemzetség ekkori Tamás nevű tagjáé, aki IV. Béla király egykori kedvelt
nádorának, Tomaj Dénesnek volt az unokája. S gondoljunk a fejezetnek - és magának a
gesztának -a legutolsó szavába belerejtett "Petru(s)"-ra, aki maga Anonymus. Még egy kortárs
neve szerepel e fejezetben, a hajdan Bulgárból jött ősöktől származó izmaelita Etejé,
ugyanazé, akitől szerzőnk elleste az iniciáléban rejtezkedő dátum arab számjegyeit. Íme, ők
annak a körnek a tagjai, akik az anarchia megfékezése érdekében való szövetség
megszervezésén munkálkodnak. Maga a király, továbbá Aba Amadé és Tomaj Tamás, akiknek
részvétele mutatja, hogy az Aba és a Tomaj nemzetség voltak a szövetség fő kezdeményezői,
meg Petrus szerzetes, a terv szellemi atyja és propagátora, valamint Etej, nyilván a kör
bankára, mivel mindenféle szervezkedéshez mindenkor szükség volt pénzre.

De itt van szó Taksony (Kun László) "kunok földjéről hozott" feleségéről is, vagyis az
Éduával való, a kör tagjai által ellenzett, illegális házasság tervéről. Még ez az ellenzés is azt a
célt szolgálja, hogy az "uralkodó érdekei szerint" rendeződjenek sorra az események.
Bámulatos, ahogyan Anonymus mindezt történeti témáiba beágyazva rejti el, és
szimbolikusan exponálni tudja.

Ha nem csalódom, az Éduával való házasság problémája csak nemrég merülhetett föl, a mű
írása közben. Friss dolog, amely a lelkes szervezkedés közepette úgy csapott le, mint
hívősereg közepébe a villám. Hiszen, ha csak a Gesta Hungarum tervezéséhez és megírásához
szükséges időre gondolunk, akkor is vagy két esztendeje kellett, hogy foglalkozzanak a
szövetség gondolatával, mégpedig igen nagy reménykedéssel és elszántsággal, ha szerzőnk
ilyen impozáns írói művel állt annak szolgálatába. S mivel oly friss dolog az utolsó fejezet
megírásakor szerzőnk még reménykedhet az általa konstruált jóslat leevező eredményében.
Abban, hogy a király jobb megfontolásra jut. De nem jutott jobb megfontolásra, hanem saját
maga, az ország és szerzőnk kiváló művének egyaránt nagy kárára - még annál is sokkal
rosszabbra.

Alig valamivel Anonymus művének elkészülte után Kun László és Fülöp, fermói püspök, a
pápa legátusa között annyira kiéleződik a szembenállás, hogy a sértett, könnyelmű ifjú a
Szentszék teljhatalmú megbízottját a jórészt még pogány kunok kezére adja. Ez olyan
hallatlan tett, hogy még a király pártján álló főurak sem tűrhetik, s mivel bizonyára
indulatában alkudni sem lehet Lászlóval, Aba Finta nádor elfogja a királyt, így kényszeríti ki a
legátus szabadon bocsátását. De ezt éppen most és éppen egy Aba tette, főembere azoknak,
akikre a szövetség tervét alapozták. Kun László ráébred, hogy tettével a titkos terv
menthetetlenül összeomlott. Nem tekintik többé alkalmasnak a szövetkezésre. Aligha lehet
véletlen, hogy az a IV. László, aki rövid életében már annyi sérelmet, megaláztatást megért, és
politikai megfontolásból még az apja és őellene számtalanszor fegyverrel törő Kőszegieknek
kétszer is megbocsátott, adományokkal halmozta el őket, Aba Fintával most nemhogy
kiegyezne, szabadulása után keményen üldözőbe veszi. Sorra megvívja várait, és oly szívósan
hadakozik ellene, mint senki mással sem eddig, úgyhogy az Aba nemzetség e kiemelkedő
tagja végleg el is tűnik a korszak számottevő személyiségei közül.

Az 57. fejezet személyes tartalma és a szövetséget tervező körrel kapcsolatos e kitérő után
keressük tovább a prominens számokat. A 3-as is ilyen. Elvben a 12., a 21. és a 30. fejezet
száma szintén visszavezethető volna rá. De láttuk, a 12-nél szerzőnk nem alkalmazta a 3-ra
redukálást, és a fejezetek tartalma után ítélve a másik kettőt sem kívánta a Szentlélek jelképe
alá helyezni, minthogy nem tulajdoníthatott nekik olyan jelentős mondanivalót, mint
amilyenről az Álmoshoz és az ifjú IV. Bélához fűződő 3. fejezet kapcsán már beszéltünk.

Ellenben, ha arra gondolunk, hogy a kezdet, a kiindulás (Isten) 1-es számára visszavezethető
46. fejezetben találtunk olyan fontos jelképes mondanivalóra, amely (lásd a könyv mottóját)
egyenesen vizsgálódásunk elindítója lett, fölmerül az a kérdés, miért ilyen késői fejezetben
közli Anonymus művének alapvető tulajdonságát, amikor már az 1., 10., 19., 28. és 37, fejezet
száma is ugyanúgy visszavezethető a kezdet szimbólumára, mint a 46.-é és a még későbbi
55.-é. Ebből csakis arra következtethetünk, hogy nem csupán a 46. fejezet utal a geszta
létrejöttével kapcsolatos kezdetekre, hanem valamennyi. Vajon milyen "kezdetekre" utalhat a
46. előtti, 1-re redukálható négy fejezet és a még utána következő? Vegyük sorra őket.

Az első fejezetnél fölmerül a kérdés, vajon ebből a szempontból nem esik-e el, hiszen a
krónikai elbeszélésnek nem szimbolikus, hanem tényleges kezdetéről van szó. Vajon szerzőnk
nem gondolta-e úgy, hogy jelképes kezdetnek csak ott van értelme, ahol a kezdet mint kezdet
nem nyilvánvaló ? Azt hiszem, valóban így gondolkodott.

A következő, a 10. fejezetben a hét "kun" vezér szkítiai csatlakozásáról van szó. A gesztára
vonatkozó első kezdetet Álmosnak tett fogadalmukban látom. "A mai naptól fogva legvégső
nemzedékünkig urunkká és parancsolónkká választunk és ahová a szerencséd visz, mindenüvé
veled megyünk." Anonymus ezzel Árpád házához való hűségét kívánja kifejezni, vagyis hogy
ennek az elkötelezettségének szellemében fog hozzá művéhez.

A 19. fejezetben a Mén-Maróthoz küldött két követtel, Ősbővel és Velekkel találkozunk, akik
"igen nevezetes nemzetségű emberek voltak", mint mind a Szkítiából kijöttek. Velekről
hangsúlyozottan megjegyzi: "akinek ivadékából származik Torda püspök". Süpek és előtte
mások is föltételezték már, hogy Petrus és Torda azonos személy. Horváth János szerint a
Torda gesztaírónk eredeti, Petrus pedig egyházi neve lehetett. A magam részéről ezt itt már
korábban is elfogadtam. E fejezetben tehát Anonymus műve szerzőjét, saját magát mutatja be.
Tudtunkra adja, hogy régi, nevezetes, a Szkítiából (Etelközből} bejött, a honfoglalók közül
való családból származik, Velek nemzetségéből, és eredeti nevét, a Tordát is megjelöli
Kérdéses a "Torda püspök" kitétel. Ilyen nevű püspököt a magyar középkor történetében nem
találtak kutatóink. De nem is valószínű, hogy Torda püspök létezett volna. Titkolózó szerzőnk
saját kortársai körében bizonyára sokak által ismert - eredeti nevét leír va, gondoskodik róla,
hogy a figyelmet rögtön el is terelje magáról hiszen ő, mielőtt belépett a rendbe, nem volt
püspök, azóta pedig nem Torda, hanem Petrus. A püspök címnek az elkendőzésre vall
felhasználása azt is mutatja, hogy Petrus sem lehetett püspök, mert különben elárulná magát,
hiszen van, aki tudja, hogy Petrus és Torda mégiscsak azonos. Viszont aligha lehet csupán a
titkolózást szolgáló fogás sem, egyéb jelentőségét még majd igyekszünk feltárni.

A 28. fejezetben nagyon hangsúlyozottan van szó a Tiszán átvezető Dorogma-révről.

Hangsúlyozottan, mert Tas és Szabolcs serege a Körösön szeretne átkelni, "hogy Mén-Marót
ellen harcoljon". De mi történik? Mén-Marót eddig mindig könnyűszerrel megvert katonái
most megakadályozzák az átkelésüket. Erre a sereg ahelyett, hogy még inkább keresné az
összeütközést, minden logikának ellentmondva, a Dorogma-révhez kerül, és a Tiszán átkelve,
Árpád hadiszállására tér vissza, vagyis abbahagyja hadjáratát. Kiváló logikájú szerzőnknél
máskor is találkozunk nem logikus fordulattal, de tapasztalhattuk, hogy ez nála mindig
tudatos, és jelzést jelent. Itt az a célja, hogy a hadjárat útjába nem eső Dorogma-révet behozza
a történetbe, mégpedig oly módon, hogy rácsodálkozzunk. Eközben - állítja - Tas és Szabolcs
serege egy "Ohat nevű kun vitéznek" nagy földeket szerez. Ugyan miért? - kérdezhetjük -, de
választ nem találunk erre, csak még azt, hogy: "amelyet ivadékai ma is birtokolnak". Vagyis
az említett rév közelében fekvő birtok urára hívja fel a figyelmet. De ez nem ősi, a
honfoglalás korában adományozottnak föltüntetett birtok, mert az a furcsasága, hogy nem
Árpád adományozza, mint az összes többit, hanem - mintegy "magánvállalkozás"-ként - Tas
és Szabolcs szerzi neki. Ismerve Anonymus szimbolikus idősíkjait, ez az úr itt a birtokot IV.
Béla korában szerezhette, és nem királyi adományként.

Pais Dezső fordítása a jelenlegi kiejtés szerint adja meg az anonymusi neveket, Anonymus
"Huhot"-ot ír. Ohat Tisza-balparti helység, amely Huhot helynévi nyomát őrzi. Tehát arról
értesültünk, hogy Huhótnak, aki a XIII. században valóban létező úr volt, Anonymus korában
a Dorogma-révnél volt egy nem adományozott, tehát vásárolt birtoka, ősi birtokának
közvetlen közelében, annak kiterjesztéseként. Egy kutatási adat szerint 1212 és 1248 között
Ohaton apátság működött. Huhot úr új birtokrészén udvarház állhatott, és a szintén ősi
"kunok"-tól származó Huhót itt láthatta vendégül Anonymust. Mivel helynévről, a hely
birtokosáról és a gesztával kapcsolatos valamilyen kezdetről van szó, ez a rejtett utalás
nyilván arra céloz, hogy szerzőnk a gesztát - legalábbis annak első fogalmazványát -a világtól
elvonulva, itt írta meg. Lehet, hogy a Huhótra utalásnak még kiterjedtebb tartalma is van, de
azt csak egy kortárs érthette volna meg.

A 37. fejezet Nyitra elfoglalásáról szól, és azzal végződik, hogy "Árpád vezér Hubát Nyitra és
egyéb várak ispánjává tette, egyszersmind tulajdon földet is adott neki a Zsitva folyó mellett a
Törzsök erdőig." Itt az alkalom megjegyeznünk, hogy van egy vonatkozás, amelynél
gesztaírónk Árpádot IV. Béla szimbólumaként tudatos és vaskos anakronizmussal jeleníti
meg. Az, amikor ispánokat tétet meg vele. Bizonyosra is vehetjük, hogy a gesztában az Árpád
kinevezte ispánokat IV. Béla helyezte váraik, vármegyéik élére. Ami azt is jelenti, hogy nem a
honfoglalás kori Huba kapott ispánságot, hanem Huba nemzetségének, a Szemere nemnek
egyik, IV. Béla kori tagja. Anonymus Huba vezérről először beszélve (6.) hozzáteszi: tőle
származik a Szemere nemzetség. Újabb említésekor (33.) megjegyzi: "Huba, akinek a
leszármazottja az okos Szemere." Csak a rejtjelezésnek tulajdonítható tehát, hogy Huba
ispánná megtételéről szólva, most hallgat Szemeréről, de bizonyosan éppen őrá céloz. Ha
ispáni származásával kapcsolatban említené a nevét, az áruló lenne, vagyis Szemerének éppen
apja vagy nagyapja lehetett nevezetes nyitrai ispán. Továbbá: Szemere "okos" jelzője nem
jelentheti azt, hogy a korabeli Szemerét általában így emlegették. Hiszen akkor megint csak
rájöhettek volna, hogy nem valami távoli Szemere ősről van szó, hanem kortársukról, aki
Petrus szerzetes jó barátja. Szemere tehát csak Anonymusszal való kapcsolatában "okos",
vagyis olyan valaki, aki a geszta megírásában neki bölcs tanácsokat adott. Még arra is
következtethetünk, hogy ezek a tanácsok mire vonatkozhattak. A kortárs Szemere (Zemera)
ugyanis minden bizonnyal a Szemere nemzetségnek az az őse volt, aki IV. Béla idején a
tatárok ellen hősiesen küzdve súlyos sebek szerzett. (A családi hagyomány szerint ennek
emlékére szerepel Szemere-címerben egy nyíllal átlőtt csizmás jobb láb.) Ez az örv hadfi
tervezhette meg Anonymusszal együtt a honfoglalás hadfára tatnak útvonalait, csatáit és az
ütközetekben alkalmazott haditaktikákat. Szerzetes szerzőnk, ha papi szolgálata kapcsán részt
vett i ütközetben, ezeket a hadjáratokat csak tapasztalt katona segítségével dolgozhatta ki
ilyen meggyőzően. Részletesebben is kell még beszélnünk róluk. Bizonyos, hogy Anonymus
forrásain, az ősgesztán, néhány latin auktoron, két-három regőséneken kívül nem szorult
külső segítségre, egyedül a számtalan hadmozdulat, vonulási útvonal kifundálásában volt
szüksége szakszerű támogatásra. Így a mű megalkotásánál az "okos Zemera" lehetett egyetlen
szoros és beavatott munkatársa.

Az 55. fejezetben kalandozásokról, Lél és Bulcsu haláláról, annak megbosszulásáról van szó.
Itt is a fejezet legvégén leljük meg azt, amit keresünk. Szerzőnk annak a Taksonynak a
születését jelenti be, aki az ő királyának, IV. Lászlónak a szimbolikus megfelelője a műben.
Vagyis - ami mintegy a mű kezdetei közé is tartozik: - Kun László "kezdetéről", születéséről
van szó, kinek érdekében írja gesztáját.

Tehát sorrendben Anonymus művének "kezdetei" azaz a Gesta Hungarum keletkezésének

összetevői, ezek: 1. A mű eszmei alapállása; 2. a szerző személye; 3. a mű születési helye; 4.
megírásának egyetlen tanácsadója; 5. a mű többrétegű fölépítése; b. a király születése, kinek
uralmát művével szolgálni kívánja.

Roppant érdekes adatok ezek. A sorrendben azonban van egy illogikus elem. A geszta első
kezdetének a szerző személyének kellene lennie, különös, hagy a második helyre szorul.
Ennek több oka is lehet: a) szerénységből nem helyezi magát az első helyre; b) az elhelyezés
nehézségei nem tették lehetővé, hogy reális sorrendet alakítson ki; és c) ... eszünkbe jut
Anonymusnak egy esztétikai fogása, ami itt szintén magyarázat lehet. Láttuk neve
kezdőbetűjét rögtön a mű élén, majd egész nevét, amelyet viszont a mű legutolsó szavában
rejt el. Ennek esztétikai jelentőségére már Süpek Ottó felhívta figyelmünket. Tapasztaltuk azt
is, hogy az előbeszéd "Incipit"-tel kezdődő címsora 30 betűből áll, s így utolsó betűje, amely a
Gesta Hungarum m-je, a Szentlélek kegyelmét viseli magán, és a mű legutolsó betűje szintén
a Szentlélek kegyelmét hordozó m betű. Anonymus a kezdetnek és a végnek ilyen misztikus
összekötésével mintegy hatalmas körbe foglalja bele a művet. Igen valószínűen ezt teszi a mű
létrejöttének kezdeteivel kapcsolatban is. Az első kezdetnek a szerző szellemi alapállását
tükröző fogadalma tehát a Kun László születését közlő utolsó kezdettel kötődik össze. Azt
fejezi ki vele Anonymus, hogy hűségfogadalma nem általában szól Árpád házának, hanem
konkrétan az uralkodást most kezdő ifjú királynak. A szerző személye tehát azért kerül a
második helyre, hogy a 10. fejezet első kezdetét az 55. fejezet utolsó kezdetével rövidre
zárhassa. Ez viszont azt bizonyítja, hogy az első fejezetnek a geszta keletkezésével
kapcsolatban valóban nincsen rejtett mondanivalója.

Lám, becses adatokat sikerült megtudnunk szerzőnktől műve születéséről.

Harmadik réteg

ANONYMUS ÖNMAGÁRÓL

Prominens szám a 7 is. Eredetileg a teremtés hat napja utáni megpihenésre utal. Áttételesen az
alkotás megvalósulására és így arra is, aki a munkát elvégezte, vagyis a szerzőre. Más oldalról
nézve: a 3 (a Szentlélek jelképével összefüggésben) a szellem, a 4 (a négy elem
szimbólumából eredően) az anyag jelképes száma, ezért a 7, amely a szellem
megnyilvánulása az anyagban, ebben a tekintetben is a legméltóbb misztikus szám arra, hogy
a szellemi értéket anyagi megfoghatóságába emelő alkotó embert kifejezze. Anonymus a 7-re
visszavezethető számú fejezetekben önmagáról ad számot.
Tehát a 7., 16., 25., 34., 43. és 52. fejezet az, amelyet most abból a szempontból kell
megvizsgálnunk, mit tudhatunk meg a szimbolikus jelzések nyomán szerzőnk életéről.

Mivel egyenesen a személyéről van szó, most különösen elővigyázatos. Itt most nem
várhatunk logikus sorrendet, az adatokat szándékosan szétdobálja, sőt a korábbitól eltérően, a
7-re visszavezethető fejezetek közléseit kiegészítő adatokat helyez el más, általában közeli
fejezetekben. Úgyhogy itt 7-re redukálható törzsfejezetekről és más számokon található
kiegészítésekről beszélünk majd. Következtető munkánk ezért nehezebbé válik, és csak nem
mindennapi szerencsének köszönhető, hogy történeti összefüggéseiken kívül akadnak váratlan
dokumentumok, amelyek a hosszú évszázadok mélyéből feltárnak olyan vonatkozásokat is,
amilyeneket egyébként csak az Anonymus idejében élők ismerhettek.

Elsőnek azért foglalkozunk a 16. fejezettel, mert erről olvashatjuk le legkönnyebben, hogyan
kezeli e sorozatban szerzőnk az önmagára vonatkozó titkokat.

A 16. fejezet a Tarcal vitézről szóló anonymusi mondanivaló törzshelye. Említettük Süpek
Ottó fölfedezését, miszerint Tarcal - az eredeti kézirat írása szerint: Tursol - Anonymusnak a
honfoglalás korába visszavetített alteregója. Süpek Torda (Turda), azaz szerzőnk, és Tursol
azonosságát etimológiailag igyekszik alátámasztani. Ennek bonyodalmaiba azért ne menjünk
bele, mert egyrészt ősi "tur" szavunk származása, eredeti értelme mindmáig bizonytalan,
másrészt az etimologizálást a maga módján ugyan igen kedvelő gesztaírónk Tursolnak saját
hasonmásává választásánál aligha támaszkodott szószármaztatásra, mivel honfoglalás kori
páros neveknek számos példája állt előtte. Úgy választotta a maga eredeti Turda neve mellé a
kitalált s a honfoglalás keretébe helyezett Tursolt, ahogyan művében Ed és Edömén, Bolya és
Bonyha, Ősbő és Őse neve cseng össze. Talán nem tudott már az elsőszülött ikreknek adott
pogány kori rímelő neveknek arról a funkciójáról, amelyről Függelékünkben szó van, de
ismervén eredeti regősénekeket, bizonyára tisztában volt azok előrímes verselésével, tehát
azzal is, hogy e nevek rímelésükkel viselőiknek valamilyen misztikus egymáshoz tartozását
fejezik ki. Így Turdának Tursollal való azonosságát kellően alátámasztja összecsengő nevük.
Egyben pogány kori névadó szokást elevenítve föl, tanúságot tesz szerzőnk kiváló
stílusérzékéről.

Úgy vetíti itt vissza önmagát a közel négyszáz évvel azelőtti pogány világ dicsőséges
szereplői közé, ahogy az előbeszédben hozta előre, a maga korába "N" barátjaként Nicholaust,
az ősgeszta két évszázaddal korábbi szerzőjét. De ne feledjük el, hogy a mottónknak
választott anonymusi idézetből kiderül: a pogány kort Anonymus a magyarság ifjú korának
tekinti, szemben a maga keresztény kori felnőtt magyarjaiéval. Ami azt is jelenti, hogy Tursol
nem egyszerűen gesztaírónk honfoglalás kori látomása önmagáról, hanem az őróla
elmondottakban saját ifjúságában történt dolgokról ad híradást.
Alteregójáról természetesen a 16. törzsfejezetben mondja el az igazán lényegeset, bár már
előbb is és majd később is fel-felvillant vele kapcsolatban valamit. Így Tarcal "serény vitéz"-
ről a 14. fejezet végén azt tudjuk meg, hogy a Salán bolgár vezérhez követül küldött Onddal
és Ketelle1 együtt indították útnak. A 15.-ben pedig, hogy "kun" vitéz volt, "kinek a maga
személyében magva szakadt". A törzsfejezetben, a 16.-ban pedig a két követtel együtt nyargal
fel egy magas hegy csúcsára, és mivel ő ér föl az oromra elsőnek, a hegyet róla nevezik el
Tarcal hegyének. Az oromról körös-körül "megszemlélik a földet", vagyis a tájat, amelyben
nagy gyönyörűséget találnak, majd "pogány szokás szerint egy kövér lovat ölve le" nagy
"áldomást" csapnak. Arról, hogy az ősi magyar szónak az idézésével érzékelteti az áldozati
lakomát, a mágikus fehérló áldozást, már korábban beszámoltam. Ezután Tursol, "aki merész
ember volt, és megállta helyét a harcban", kísérő katonáival együtt visszatér Árpádhoz, hogy
"neki a föld alkalmas voltáról hírt adjon". Az erre kapott megbízáskor a 14. fejezetben a
"kémlelés végett" kifejezéssel találkozunk. Tursol tehát nem tartozik a Salánhoz küldött
követekhez, valamiféle szemle miatt jött, és katonái vannak. Szimbolikus küldetése egyre
figyelemreméltóbb.

Anonymus természetesen nem mondhatja meg, hogy ő kölcsönözte Tursol nevét a hegy
nevétől, ezért fordítja meg a dolgot: a hegy kapta őróla a nevét. Ezzel már meg is kezdtük az
Anonymus személyére vonatkozó távoli analógiák felgöngyölítését. A lóáldomással
jelképesen tudomásunkra adja az ősi magyarokkal annyira azonosuló, pogányságuktól sem
értetlenül idegenkedő szerzetes gesztaírónk, hogy bízvást Isten embere, tehát táltos lett volna
akkor is. És hogy egykor valamilyen fontossággal bíró hegycsúcson Legalábbis
megimádkoztatva katonáit, arról az oromról kikémlelték a tájat. Ha most arra gyanakszunk,
hogy maga Anonymus ifjúkorában az ellenség elhelyezkedését kémlelte ki ugyanilyen módon,
és jelentést vitt erről az Árpáddal szimbolizált IV. Bélának, az rögtön igazolódik. Mert a 17.
fejezetben a kémlelés eredményéről értesülünk - nem kimondva, de gyakorlatilag -, ugyanis
itt Árpád átteszi táborát éppen annak a hegynek a környékére, ahonnan Tursol "körös-körül
megszemlélte a földet". Tehát Anonymus földerítése nyomán (amikor "a föld alkalmas
voltáról hírt adott neki"), IV. Béla arról értesült, hogy törzsével előbbre nyomulhat. De ez azt
is jelenti, hogy a hegyormot, ahonnan Anonymus körülkémlelt, korábban az ellenség tartotta
kezében, így előbb el kellett foglalni tőle.

Erre vonatkozik tehát a kitétel, hogy Tursol "merész ember volt, megállta helyét a harcban".
Ezek szerint maga is részt vett a környéket megtisztító rohamban, mégpedig szerzetes lévén,
fegyver nélkül. Joggal büszke tehát bátorságára.

Ne csodálkozzunk, hogy egy követi utazásnak induló vállalkozásról kiderül, szimbolikusan

hadjáratról van szó. A 7-re visszavezethető fejezetek között nemsokára egy hadjárat
útvonaláról fog kiderülni, hogy valójában egy követi utazásul tájékoztat szerzőnk..

Az ilyen ellentételezések hozzátartoznak Anonymus szimbólumrendszeréhez.

De hol, mikor történhetett gesztaírónkkal ez a háborús kaland ? Természetesen föltételezésre

vagyunk utalva. 1250 júniusára gondolok, amikor IV. Béla Hermann, bádeni határgróf
Magyarországra való betörésére válaszul kun sereg élén tört be Ausztriába. Ez időben ugyanis
a domonkosok kunjainkat térítgették; szerzőnk a keresztet magasba emelve lelkesíthette a
rohamozókat, azoknak a kun legényeknek az élén, akik között térítő munkáját végezte. Úgy
kerülhetett a hadjáratba, hogy nem akart megválni friss híveitől. Ond és Ketel, akikkel Tursol
a hegyoromra fellovagol, szintén "kunok", tehát nem alaptalan arra következtetni, hogy e
kalandban szerzőnket kunok vették körül. Elfoglalták valamelyik ausztriai határhegy
környékét, majd föllovagoltak az oromra - legelöl a keresztet emelő Anonymus, aki az
elsőnek fölértekkel onnan gondosan körülkémlelt, hová, meddig futott az ellenség. Miután
pedig kunjaival együtt hálaimát mondott győzelmükért az Úrnak, majd nagyot ettek-ittak,
előretörésük jó hírét megvitte királyának, aki így törzsével továbbnyomulhatott. Az ausztriai
kaland bizonyára kedves ifjúkori emléke volt szerzőnknek. Ez az a személyes élmény, amely
belopózik IV. Béláról írt portréjába, "derék katoná"-nak jellemezve ott a királyt. De azért -a
szimbólumok kettős fénytörése: -a Tarcal hegyéről való letekintés kapcsán azt is kifejezésre
juttatja Anonymus, hogy ő e hazai oromról eléje táruló Felső-Tisza-vidéket "kimondhatatlanul
megszerette".
Azzal, amit más fejezetbe tolva, szinte mellékesen közöl, hogy tudniillik Tursolnak a maga
személyében magva szakadt - ellentétben többi hősével, akik mind neves családok
megalapítói -, rejtve céloz egyrészt a figura kitalált voltára, másrészt önmagával való
azonosságára, hiszen minthogy szerzetes, neki is magva fog szakadni. Tursol "kun" voltát
szintén más fejezetben, mellékesen említi. Kun, mert a hadjáraton kun seregben vesz részt. De
ezúttal szintén több legyet üt egy csapásra. Anonymus kunok iránti rokonszenvét egész műve
mutatja, de itt ez irányú személyes nosztalgiáját is jelzi. Veleket, akitől saját közlése szerint
Torda származik, sehol sem sorolja a "kunok" közé. Benne azonban "kun" vér is csörgedez
céloz rá -, tehát anyai ágon, nyilván az Aba rokonság révén. Hogy anyja lehetett az Abák
közüli való, arra a 17. fejezet végén található allúzió révén is következtethetünk. Itt az Abák
Takta környéki ősi birtokairól van szó, s hogy Tursol szintén kapott földet a közelben, ott,
ahol a Bodrog a Tiszába ömlik. "Egyszersmind ugyanazon a helyen földvárat emelt, amely
most a jelenben a Hímesudvar nevet viseli." Hadd jegyezzem meg, hogy Anonymus
kéziratában nem olyan konkrét erősségről van szó, mint amilyen a honfoglalás korában egy
földvár, hanem egyszerűen csak "vár"-ról, tehát "valamiféle" várról beszél. Az említett földek,
Hímesudvar is, az ősi Ababirtokok közé tartoztak, s úgy tetszik, mintha szerzőnk itt Tursol -
azaz ifjúkori önmaga - számára akarná elvitatni e földeket. Vajon mit szólhatott ehhez Aba
Amadé, aki a tervezett szövetség egyik fő szervezőjeként bizonyára be volt avatva a tervet
propagálni hivatott, készülő nagy mű titkaiba? Nyilván értette a tréfát, és jót mulatott rajta.

Következtetésem szerint ugyanis szerzőnk itt egészen ifjú koráról szói, amikor az Aba
rokonoknál tölthetett hosszú időket minden bizonnyal anyai nagyszüleinél -, és ez a vidék
akkor mintegy az "övé volt". Abban az időben Hímesudvar még nem épülhetett föl (azért
fogalmaz úgy, hogy "most a jelenben" nevezik annak), és a csak az utóbbi időben létesült
udvarháznak a helyén ő olyan "várat" emelt, amilyennel a gyerekek ma is játszadoznak,
vagyis: homokvárat. Egy későbbi következtetésünk ezt még jobban alátámasztja majd. És
persze ez megint nemcsak tréfa, játék, önvallomás, hanem védekező fogás is. Akik Tursolban
mégis Petrusra gyanakodnának - hiszen akadnak még Anonymus hegyi kalandjára emlékező
emberek -, azokat megzavarja az Árpádtól kapott adománybirtok és a váremelés említése.

Térjünk azonban rá a sorrendben első, a 7. fejezetre. A geszta kezdetén olyanok a történeti

körülmények, hogy nem könnyű a szerzőnek ide saját magára vonatkozó utalásokat belopnia.
A Szkítiából való kijövetelt beszéli itt el, és arra céloz, hogy ősei az őshazából Álmos
vezérletével kijöttek közé tartoztak, vagyis igen régi és tiszteletre méltó családból származik.
Erre utal különben a 19. fejezetben is. Anonymus szeret ismételni, ami nyilván a hittérítő
gyakorlat nyoma nála. Elmondja még a kivonulókról, hogy az Etelen átkelés után emberi
lakóhelyet nem találva, "ifjaik majd mindennap vadászaton voltak, azért aztán attól az időtől
fogva a magyarok jobb vadászok is, mint a "főbb nemzetek". Ezek szerint azt közli velünk,
hogy ifjúkorában maga is hódolt a vadászat "magyar sportjának". Amely különben még az ő
idejében is része volt az ifjúság hadi életre való fölkészítésének, a nagyvadak elleni küzdelem
veszedelmeire szoktatással. Így még érthetőbb a harc közben tanúsított bátorsága.

A 25. törzsfejezetben Anonymus a rejtezkedés magasiskoláját nyújtja. "Tétény, ez az igen

okos ember, kiküldött egy furfangos embert, Apafarkas-Agmánd apát, hogy loppal bejárva
vizsgálja meg neki az erdőntúli föld minőségét és termékenységét, meg azt is, hogy miféle
lakosai vannak... Ugyanis Tétény a maga emberségéből akart magának hírnevet és földet
szerezni." Agmánd apa "róka módra körözve" ki is fürkészi Erdélyt, és a föld nagy
gazdagságának hírével tér vissza Tétényhez, azt is jelentve neki, hogy Gyalu, a blakok
vezére* csak igen csekély harci erővel rendelkezik. A következő - kapcsolódó - fejezetekben
aztán Tétény megveri és megöli Gyalut, valóban elfoglalja Erdélyt, amelynek lakói hűséget
esküsznek neki.

S hogy mit árul el ezzel Anonymus önmagáról? Előbb rejtetten szólt rokonairól is, a
következő vizsgált fejezetben újabb rokoni kapcsolatát fogjuk megismerni, tehát itt megint
családi vonatkozásról lehet szó. Pontosabban arról, hogy nemzetségének honfoglalás kori őse
Tétény vezér volt. De ezt csak az igazolja majd, amit "Anonymus legszemélyesebb titka"
című fejezetünkben fogunk előadni. S mert ez annyira féltett titka, a jelenlegi törzsfejezetben
rendkívüli ügyességgel tereli figyelmünket a különös nevű és roppant karakterisztikusan
ábrázolt "Apafarkas-Agmánd"-ra. A törzsfejezethez kapcsolódó, Tétény erdélyi győzelméről
szóló fejezetekben azonban őróla már egyáltalán nem esik szó többé. S itt megint a kettős
fénytörés: amikor Agmándról megjegyzi, hogy bejárva Erdélyt "kimondhatatlanul
megszerette azt" - noha ez a kitétel elég gyakori Anonymusnál -, bizonyára saját, Erdély
földje iránti csodálatát is kifejezi.

A 34. fejezet hőse a honfoglalás kori "kun" Bors vezér. Ő építi a Zólyom-erdőben kőből meg
fából is az ország határának erődítéseit a csehek és lengyelek távol tartására. Mikor Bors
vitézeivel a Garam folyó mellett lovagolt, "egy szarvas futásnak eredt előttük, és nekivágott a
hegytetőknek. Bors nagy sebesen űzőbe fogta, és a hegyormon lenyilazta." Ez bizony
jellegzetesen mitikus kaland, a szarvas, mint "vezető állat" megmutatja a hősnek azt a helyet,
ahol naggyá lesz majd. Bors is így értelmezheti, mert midőn "a hegyeket ott körös-körül
szemügyre vette, az a gondolata támadt, hogy várat épít ott". Így létesül Bors vára. A Zólyom-
erdőben pedig Borsséd-Zólyom várát építi föl.

Ebből azonban, azon túl, hogy Bors roppant tekintélyes személyiség, édeskeveset
következtethetnénk ki Anonymus életéről. A törzsfejezetet itt csak arra használja fel, hogy
jelezze, Borshoz neki valami köze van, és egy mítosszal is aláhúzza: a honfoglaló Bors
vezérről beszél. Fontos kiegészítő adatot a 31. fejezetben találunk, melyben megemlíti, hogy
Árpád Böngérnek, Bors apjának "nagy földet adott a Tapolca vizétől a Sajó folyóig, amelyet
most Miskolcnak hívnak, azonkívül odaadta neki azt a várat, amelyet most Győrnek
mondanak. (Diósgyőrről van szó.) Ezt a várat Böngér fia Bors a maga várával, Borsoddal egy
vármegyévé tette." Árpád idején még nem volt vármegye. De jobban is megértjük a szerző
szándékát, mert messze-messze a törzsfejezettől, a 18.-ban ezt olvashatjuk: Bors a Boldva
mellett megépítteti Borsod várát, "a vezér pedig jeles cselekedeteiért abban a várban ispánná
tette, és egészen reá bízta, hogy annak a résznek viselje a gondját".

Most hát megtudtuk, hogy a honfoglalás idei Bors vezér egy IV. Béla idei Bors ispánnak a
jelképe is. A Bors nemzetség Kálmán király korában két ágra szakadt, de a 31. fejezet
pontosító célzása szerint a Miskolc nemből való Bors ispánról van szó. Hadd mondjuk el,
hogy ennek a Borsnak az apja Domonkos bán volt, akit III. Béla egy 1194-ben kelt
oklevelében rokonának nevez, nyilván valami házassági kapcsolat révén. Ez a nagyúr
kolostort is alapított, és Györffytől megtudjuk: a legelső magyar főurak egyikeként, akinek a
kúriájában már nem gond az írásbeliség, maga adott ki oklevelet erről, saját pecsétjével. A
kolostor működése csak fia idején kezdődhetett el, mert Borsmonostorának nevezték.

De vajon mi köze Anonymusnak a honfoglaló Borstól származó kortárs Bors ispánhoz?

Aligha tudnánk felelni rá, ha véletlenül nem értesülnénk egy fontos körülményről, arról a
történeti tényről, hogy 1225-ben Miskolc nembeli Bors ispán Velek bán lányát vette feleségül.
Emlékezzünk a 19. fejezetre, ahol kiderült, hogy Torda "püspök", azaz Anonymus Velek
nemzetségéből származott, s ha most előreugrunk az 52. törzsfejezethez, és ott azt olvassuk:
-Velek a Mén-Marót elleni küzdelemben szerzett érdemeiért Árpádtól "a zarándi ispánságot
kapta", megértjük, hogy a Velek ősnek szintén Velek nevű utóda, aki Domonkos bán korában,
tehát II. Endre idején bán volt, IV. Bélától ispánsághoz jutott. S felfogjuk rögtön: ha Torda
(Anonymus) Velektől származik - mint azt szerzőnk az ősi Velekkel kapcsolatban állította -,
akkor ő a IV. Béla kori Velek ispánnak szintén ivadéka. Márpedig - mivel Anonymus már
maga is felnőtt ember IV. Béla korában - ez nem kevesebbet jelent, mint egyenesen azt, hogy
Velek ispánnak a fia! Így hát Bors ispán felesége nénje, maga Bors pedig sógora
Anonymusnak. Borssal való rokoni kapcsolata - hiszen annak udvarházában már Domonkos
bán idejétől jelen van a korszerű kultúra -a fiatal Anonymus intellektuális fejlődése
szempontjából igen nagy jelentőségű lehetett.

Most már kiviláglik, miért kellett a mindezekkel kapcsolatos adatokat szerzőnknek ennyire
szétszórnia. Ha nem ezt teszi, a korabeli olvasó igen könnyen rájöhet, hogy Bors vezér
bizonyos tekintetben azonos a Miskolc nembeli Bors ispánnal, aki sógora Petrus szerzetesnek.
S akkor már a mű szerzőjének kilétét aligha lenne nehéz kitalálnia.

Kiegészítő adatat találunk az 51. fejezetben is. Az Ősbő és Velek vezetésével megvert Mén-
Marót itt ajánlja fel lányát és vele országát Árpád fiának, Zoltának. A fejedelem elfogadja ezt,
Ősbőnek és Veleknek követeket küldve, azt üzeni: "hogy menyegzőt tartva, Mén-Marót lányát
vegyék át feleségül fia, Zolta számára... és hozzák magukkal." Tudjuk már, Ősbő szereplése
itt történeti. Az ősi Velek azonban alighanem költői szabadság révén kerül ide, célzásul a IV.
Béla kori Velekre. A "menyegzőt tartva... vegyék át feleségül fia... számára" igen óvatos
fogalmazás, megkerüli, hogy a menyegzőt csak egyikük tarthatta a lánnyal. Mert hiszen a
kortársak még jól emlékezhettek rá, hogy - amint az abban az időben szokásban volt -a
jelképes esküvőn Velek bán állt az oltár elé az Anonymusnál Zoltát szimbolizáló István herceg
(a későbbi V. István) "képében" az arának kiszemelt Kun Erzsébet hercegnővel. Azért, hogy a
még gyermeknyi menyasszonyt már mint a trónörökös "feleség"-ét vihesse IV. Béla udvarába,
ahol nevelkedni fog az igazi frigykötésig. A király 1250-ben írja a pápának: annak érdekében,
hogy országát az esetleg visszatérő tatároktól megvédhesse, fiát kun lánnyal házasította össze.
A "férj" ekkor tízéves volt, a "feleség" bizonyára még fiatalabb. Igazi házasságukra csak
1254-ben került sor.

Tehát a hazavivő követ és jelképes férj kényes és megtisztelő megbízatását 1250-ben

Anonymus apja kapta IV. Bélától, s talán e szolgálatának is szerepe volt ispáni kinevezésében.

Most már csak egyetlen törzsfejezet van hátra ebből a sorozatból. A 43., amelyet átugrottunk,
mert megfejtésének bonyodalmai miatt külön fejezetet kell nyitnunk a megtárgyalására.

Addig is hadd következzék itt egy szükséges kitérő. Arról, hogy nincs új a nap alatt...
Pontosabban, egészen új nincsen. Hiszen hogy "P. mester" neve Petrus lehet, s hogy nyilván
Velek nemzetségéből való, azt már egy időben, de külön-külön Sólyom Károly és Horváth
János is föltételezte. S mivel ekkor még az az elképzelés látszott a legszilárdabbnak, hogy
Anonymus III. Béla jegyzője volt, mindketten a II. Endre idei, 1207 és 1214 közötti Péter
nevű győri püspökben vélték gesztaírónk kilétét fölfedezni. Ennek hitelét -s erről kell most
beszélnünk - Györffy Györgynek az a megállapítása ingatta meg, hogy Velek nemzetségének
szállásterülete, Zaránd megye az Anonymus által említett földrajzi neveket feltüntető térképen
üresen tátong. Ebből következtethetően tehát gesztaírónk éppen e vidéken nem volt ismerős.
Most már azonban tudjuk, hogy a II. Endre kori Péter püspökkel való azonosítás nem emiatt,
hanem azért téves, mert Anonymus IV. Bélának volt a jegyzője, és Kun László korában írta
művét. S azt is sejthetjük, hogy a Velek nemzetség szállásterülete az Anonymus-térképnek
érthetően fehér foltja, hiszen szerzőnk egyrészt domonkos szerzetesként szegénységi
fogadalmat tett, az ősi birtokok tehát a család egy másik tagjához kerültek, s nem is kíván
hivalkodni velük. Másrészt - és ez a döntő ok -, esze ágában sincs szaporítani az olyan
adatokat, amelyekből következtetni lehet személyére. Elég veszélyes számára így is Veleknek
zarándi ispánként való megjelölése, amikor Petrus szerzetesről melyik ismerőse ne tudná,
hogy a név és tisztség egyenesen az ő apjára vall, hát még, hogy az István herceg képében
tartott esküvői szereplésről is tudnak némelyek. Amúgy is eléggé áttetsző fátylat borít ezekre
az adatokra a honfoglalás korában való előadásuk, semhogy még fokozza a gyanút. A nem
említéssel éppen azt a föltételt tünteti el, amelyet az azonosság bizonyításához Györffy oly
szükségesnek tartana. S bár emiatt Györffy úgy véli, Velek jelenlétének a gesztában rokonsági
szempontból nincsen jelentősége, "Anonymus legfeljebb csak tisztelte az 1125-ben a Miskolc
nercbéli Bors comes apósaként föltüntetett urat", ám ő is megfejti a nyilvánvaló allúziót, bár
természetesen csak III. Béla korára vonatkoztatva: "Könnyen meglehet - írja -, hogy a
gesztában olyan szerepben jeleníti meg (követjárás, leánykérés stb.), mint amelyet Velek III.
Béla korában ténylegesen betöltött."

Kiváló történészeink sokszor jártak az igazság közelében, és csak azért nem tudtak arra
rátapintani, mert Anonymus személyét a valódinál korábbi időpontban keresték. Kivétel e
tekintetben a mű Kun László koriságát valló Katona Imre, aki kifejtés nélkül ugyan, de fölveti
a honfoglalás kori fejedelmek és az Anonymusszal kortárs királyok "azonosságát"; Álmosét
azonban tévesen.

Harmadik réteg

A VÉLT SZÜLETÉSI ÉV

Mielőtt rátérnénk arra, mit mond magáról szerzőnk a 43. törzsfejezetben, előbb a csatlakozó
42.-kel kell foglalkoznunk. Itt Lél, Bulcsu és Botond Fejérvár (Nándorfehérvár) alatt békére
kényszeríti Bolgárország vezérét, akihez a megvert Salán menekült. Innen továbbmenve
áthaladnak a Vaszil-kapun (a Balkán hegységen átvezető szoroson), meghódítják Rácföldet,
eljutnak a tengerig, Spalato városát és egész Horvátországot elfoglalják, azzal visszatérnek
Magyarországra. Az erről szóló monda nem hódításról, hanem azoknak a kalandozásoknak
egyikéről szólhatott, amelyeket Lél és Bulcsu fenyegetésként indított a Balkánra, hogy a
bizánci császárt az ötévenként lejáró, "ajándék"-nak nevezett adó megújítására kényszerítse. A
fejezet végén szerzőnk egyrészt azt érzékelteti, hogy regősének szólt e hadjáratról, másrészt
leszögezi, hogy nem arról a népi mondáról van szó, amely szerint Botond bárdjával bezúzta
Konstantinápoly kapuját. Nemhiába határolja el magát tőle, mert abban a mondában lehetett
szó arról a kivételes esetről, hogy a kalandozók a bolgár földön és a Vaszil-kapun áthaladva
feldúltak még némely vidéket, és így érkeztek vissza dél felől Magyarországra. Maga a
Nándorfehérvár alatti epizód és a Vaszil-kapun áthaladás itt Anonymusnak -a konstantinápolyi
kalandtól való elhatárolódással jelzett - kitalálása. Amire azért van szüksége, hogy a hadjárat
útvonalának valóságos irányát megfordítsa. Mert természetesen Bulcsu és Lél kalandozói
Magyarországról mentek dél felé, megdúlva a Rácföldet, Spalatóig és onnan vissza,
Horvátországot is megsarcolva, hazájukba. De éppen ez a megfordított útirány függ össze a
43. fejezetben előadottakkal. Így fedezi azt az áruló jelet, amit ott éppen a délről északnak
megtett út jelent.

A nagy fontosságú 43. törzsfejezet roppant különösen indul. Bulcsu, Lél és Botond "onnan" -
így mondja a szerző - továbbtartva "alászálltak a Péter-gaznak mondott erdőn, és tábort
ütöttek a Kulpa folyó mellett". De hiszen Lél, Bulcsu és Botond az előző fejezetben balkáni
hadjáratukról már hazatértek, vagy ahogy ott fogalmaz: "és visszatértek Magyarországra
Árpád vezérhez." Törzsfejezetünk pedig úgy kezdődik, mintha még mindig a Balkánon
volnának, és egy "onnan"-ból indulva - amiről nem tudni, mire vonatkozik - ismét délről
észak felé tartanak, a Száva folyón átkelve Zágrábot foglalják el, Pozsega és Valkó várát is
beveszik (miután előbb már megtudtuk: egész Horvátországot meghódították), majd "a Dunán
a Geréc-révnél" átkelve érkeznek Árpád udvarába - ahová már az előző fejezetben
megérkeztek.

Tehát Anonymus egyrészt úgy tesz, mintha kissé pongyola szerkesztéssel az előbb nagy
vonalakban ismertetett hadjárat részleteit közölné, másrészt titokban azt érzékelteti velünk,
hogy egészen másról van szó. A szándékos ellentmondás, már tapasztalhattuk, Anonymusnál
mindig rejtett figyelmeztetés.

Ez az útvonal tehát a Péter-gaz erdővel kezdődik. A "gaz" a szláv gozd - erdő magyarított
változata. Anonymus azonban a kéziratában nem Pétert, hanem "Petur"-t ír. Mivel személyére
vonatkozó közlésre megjelölt fejezetben fordul elő, ezt nem érthetjük másként, mint hogy
titokban azt tudatja velünk: szerzetesi Petrus nevét ő a hétköznapokban magyarul, mégpedig
Petur formában használja (különben e korban sok másokkal egyetemben). Tehát ugyanúgy
nevezte magát, mint a Bánk bán szenvedélyes Petur bánja. A "perpetuum"-ból neve így is
kiolvasható: peRPETUum.

Az imént Turdával és Tursollal kapcsolatban a honfoglalás kori előrímes nevekről beszéltünk,

ám maga Anonymus nem honfoglalás kori, és az ő korszakának latin kultúrája utórímeket
használ. Említettük, hogy egy regősének két sorát latinul idézi, s ott ő is a sor végén rímelteti
őket, hiszen az egyház nyelvéhez nem illenék a pogányos előrím. A Petur név a "pogány"
Turdához és Tursolhoz képest most ezért utórímes. Vagyis Anonymus nevei a gesztában:
Turda, Tursol és Petur. Ennyire koncepciózus mester és ilyen nagy játékos Anonymus.

Céloztunk arra, hogy a 42. fejezetben leírt hadjárat útirányát Anonymus azért fordította meg,
hogy a 43. fejezet dél felől induló hadjáratáét, annak sajátos voltát leplezze vele. S hogy itt
másvalamiről van szó, nem a 42. fejezet rövid eseménysorának a részletezéséről. Tehát olyan
útról, aminek dél-észak volt eleve az iránya. De ezzel a következtetéssel nem sokra mennénk,
ha még egy váratlan dokumentum nem állna rendelkezésre, ami segít a történtekhez közelebb
kerülnünk. Marczali Henrik ismerteti Bors ispán nejének végrendeletét. Már tudjuk, Velek
ispán lányáról, Anonymus nővéréről van szó. E testamentum adatai roppant érdekesek,
következtetési elszántságunkat ingerlőek.

A végrendelet még a tatárjárás előtt készült. Az asszonynak nem születtek gyermekei. (A

Miskolc nemzetség Bors comes 1237 körüli halálával kihalt.) Borsné nőtestvérei és egyházi
intézmények között osztja ki javait. A Bors birtokokról és vagyonról természetesen a férj
végrendelete rendelkezett, amelyet nem ismerünk. Bors felesége azért gondoskodik csak
nőtestvéreiről, mert fivérei apjuktól örökölnek. Így éppen szerzőnkről nem esik közvetlenül
szó itt, de bizonyos adatokra vele kapcsolatban is következtethetünk.

Leánytestvéreire Borsné drága öltözeteket hagy, sok prémmel, továbbá lovakat. Ami feltűnő,
kevésbé gondoskodik Margit nővéréről, mint Anna nevű húgocskájáról, akit elhalmoz
értékeivel. S ebből talán nem az derül ki, hogy őt jobban szerette. Inkább úgy érződik, mintha
Anna iránt "anyai" érzelmekkel és elkötelezettséggel viseltetne. Említettük, hogy Anonymus
gyermekkorában az Abák között, anyai nagyszüleinél élhetett, s most úgy tűnik, mintha
Annának kiskorától Borsné lett volna a gyámolítója. Aminek alapján viszont arra
gondolhatunk, hogy Anonymus anyja Anna lánykájának születésekor vagy rövidesen utána
meghalt, és a két, még serdületlen gyereket rokonok vették magukhoz. Anonymust, a fiút az
Aba nagyszülők, anyjának szülei, Annát pedig nénje, Bors ispán felesége.

Annának Borsné ruhákon, prémeken, lovakon kívül ágy- és asztalneműt is juttat, két gyűrűt és
hét rabszolgalányt. Anna a korabeli előkelők házassági szokásainak megfelelően ekkor már
István bán neje, de a reáhagyott javakat csak akkor veheti majd át, ha fölserdült, és átadták
férjének. Addig örökségét az esztergomi domonkos rendiek őrzik.

80 márka ezüstjét, amely egy budai olasz kereskedőnél van elhelyezve, egy lóval együtt
Borsné a domonkos rendiek fehérvári egyházára hagyja. Az esztergomi Katalin-egyháznak azt
a serleget juttatja, amelyet Béla királytól kapott, födelestül, és szintén egy lovat. Végül a
bolognai domonkos rendiek kapják azt a nagy szőnyeget, amelyet anyja hozott
Görögországból.

Két olyan tárgyról is szó van itt, amelynek eredetén érdemes elgondolkodni. Az egyik a
Bélától kapott födeles serleg. Valamely szolgálatának jutalma lenne? Főúri hölgyek legföljebb
a királynénak tettek szolgálatokat, és az is jutalmazta őket. Különleges oka lehet annak, ha
Bors ispán neje magától a királytól (vagy még mint "ifjabb király"-tól) kapott egy serleget.
Ennél is érdekesebb története lehet a Görögországból hozott nagy szőnyegnek, azért mert
anyja - Borsné és Anonymus anyja - volt hozója az idegen országból. A XIII. században nem
voltak sem turista-, sem luxusutazások. Kereskedők, egyházi személyek, uralkodók, főurak és
királyi követek utaztak külországokba, mindig jelentős kísérettel. Kivéve a kolduló barátokat,
akik magányosan és párosával is nyugodtan útra kelhettek, nem volt mitől megfosztani őket.
Asszonyok legföljebb férjükkel főúri rokonaikhoz vagy királynői, hercegnői kíséretként
utaztak. A legvalószínűbb, hogy Velek járhatott valami követségben Görögországban, olyan
küldetésben, hogy szükség volt a feleségére is. Rendkívül előkelő hölgyet kísérhettek, akinek
főrangú dáma társaságára és törődésére volt szüksége, s kinek ez rangjánál fogva föltétlen
kijárt.

S most visszatérünk a 43. törzsfejezethez, amelyet Anonymus hadjáratnak -a 42. fejezetbeli

hadjárat részletezésének - tüntet föl, de már sejtjük, valójában olyan követi utazás lehetett,
amelyben saját szülei vettek részt. Kétségtelen, hogy az út hazafelé tartó részéről van szó. De
mi okból kellett úgy utazniuk, hogy Görögország felől jövet a Peter-gozd (ma Petrovagora)
erdőhöz értek el, hiszen e kerülő nélkül sokkal előbb Magyarországra érkezhettek volna. Ez
az útvonal mégis a Kulpa mellől indul, Zágrábon át vezet, s onnan sem a legrövidebb úton
visz a Dunántúlra, hanem utasaink északkeleti irányba tartva a Geréc-révnél a Dunán kelnek
át, éppenséggel a Duna-Tisza közére; ugyan mi célból?

Egy kézenfekvő föltevés kínálkozik, amely mindezt megmagyarázza. A fiatal Béla (a későbbi
IV. Béla), ekkor Szlavónia hercege, házasságának volt egy sajátságos epizódja. Apja, II. Endre
visszafelé jövet szentföldi keresztes hadjáratáról, 1218-ban megfordult a Kis-Ázsiában lévő
Nikaia (Nicea) császárságban. (Ekkor itt uralkodott a legális bizánci császár, mert 1204-ben
francia és olasz keresztesek a Szentföld, pontosabban Egyiptom helyett, ahová indultak,
Görögországot szállták meg, kikiáltva ott a "latin császárság"-ot.) E látogatáskor Endre, Béla
fia számára Laszkarisz Theodorosz nikaiai császártól megkérte Mária nevű lánya kezét. 1220-
ban a házasság létre is jött; ekkor tette meg a király Bélát Szlavónia hercegévé. Bár a fiatal
pár igen jól megértette egymást, II. Endre 1222-ben meggondolta magát, előnyösebb
házasságot kívánt köttetni jövendő utódával. A már megtörtént házasság felbontásához
megfelelő ürügyre volt szükség, amelyről az udvaroncok gondoskodtak. Így - bár korántsem
könnyen - sikerült a királynak elérnie, hogy Béla a feleségét visszaküldje hazájába. A válást a
pápának kellett engedélyeznie, aki két magyar püspököt bízott meg az ügy kivizsgálásával.
Ezek azonban rájöttek, hogy a hercegnét komiszul megrágalmazták, egy szó sem igaz a
vádakból, mire a pápa megtiltotta a házasság felbontását. Endre még ekkor sem mondott le
tervéről, Béla viszont a vádak hamis voltáról értesülve, apja engedélye nélkül elküldött
Máriáért, hogy helyreállítsa házasságukat.

A hazahozó követség minden bizonnyal a szlavóniai herceg székhelyére, Zágrábba igyekezett

Bélához, és Magyarország királyi országrészét el kellett kerülnie, nehogy Mária a házasságot
ellenző Endre király kezére jusson. Tehát a Máriával visszatérő követség útja Görögországon
át a Balkán hegyei között vezetett, és elhihetjük Anonymusnak, hogy a Péter-gozd erdőtől
fordult Zágráb irányába. A törzsfejezet a visszafelé tartó útnak a "Petur-gaz"-zal kezdődő
utolsó szakaszát mutatja be. Mivel a nikaiai császár lányát, a szlavóniai hercegnét hozták
magukkal, legalább egy főrangú hölgy is részt vett benne, hogy méltó nőtársaságot biztosítson
Laszkarisz Máriának. A Nikaiába menesztett követ - vagy a követség egyik kiemelkedő tagja -
ezek szerint Velek bán lehetett, a kísérő hölgy pedig - vagy a hölgyek egyike - Velek felesége,
Borsné és Anonymus édesanyja. A nagy görög szőnyeget Velekné erről az útról hozhatta
magával, Laszkarisz Theodorosz császár vagy Mária ajándékaként, avagy maga vásárolta
útközben Görögországban.

De vajon miért a Geréc-réven át jöttek a királyi magyar területre, ami Zágrábtól nagy kerülő
kelet felé? Ennek nyilván az a magyarázata, hogy az útnak ezt a szakaszát már csak Velekék
tették meg, fontos küldetéssel. Azt kellett megtudniuk, hogyan fogadja a király a kész
helyzetet, s arra is felkészültek, ha rosszul fogadná. Ezért azt színlelték, mintha csak Valkó
várából jönnének, és azt jelenthették II. Endrének, hogy ott váratlanul megjelent Laszkarisz
Mária. A király tombolt, nem akart belenyugodni a dologba, és talán el is küldte fogdmegjeit
Valkóba. Persze hiába. Minderre abból következtethetünk, hogy a Zágrábban tartózkodó
hercegi pár, tudomására jutva Endre dühödt ellenállása, Szlavóniából a szomszédos
Ausztriába menekült. Nyilván Velek menesztett hozzájuk titkos küldöncöt a király haragjáról
szóló üzenettel.

Ez 1223-ban történt. 1224-ben Endre kibékült fiával, és Béla Máriával együtt hazatérhetett.
(Erre is utal szerzőnk, nagy örömről adva hírt, "mikor a második esztendőben visszatértek",
persze úgymond: a "kalandozók".)

Ha Velekék hozták haza Laszkarisz Máriát, ez azt is megmagyarázhatja, milyen alkalomból

ajándékozta Béla a födeles serleget Bors ispán feleségének. Velek bán középső lánya 1225-
ben ment férjhez Borshoz, és érthető, ha Béla herceg a Velek házaspár neki tett házassági
szolgálatáért hálából nászajándékot küldött lányuknak. A házasságkötés abban az egyházban
történhetett, amelyikre Borsné a kelyhet hagyta. De a Laszkarisz Máriával kapcsolatos
házassági szolgálat azt is valószínűsítheti, miért választotta IV. Béla király 1250-ben hasonló
szolgálatra éppen Veleket, akkor, amikor valamelyik hűséges főurának István herceg nevében
jelképes szertartáson Kun Erzsébettel kellett megesküdnie. Ez időben Velek bán minden
bizonnyal jócskán túl lehetett ötvenedik évén, és az is nyilvánvaló, hogy az ifjú menyasszony
mellett a herceget nem valami szemrevaló fiatal férfival képviseltették, hanem egy már
élemedett korú főúrral.

Anonymus tehát itt szüleiről mond el egy nem mindennapi történetet. Csakhogy a 7-re
visszavezethető számú fejezetekben rokonairól beszélve is önmagáról kíván elmondani
lényeges dolgokat. S "Petur" nevén kívül - amit a Petur-gaz közbeiktatásával akár a 42. fejezet
hadjáratán belül is jelezhetett volna, ha annak ezt a részét a 43. fejezetnek teszi meg - nem
értesültünk róla semmi továbbiról. Föl kell figyelnünk azonban arra, hogy a Máriát hazahozó
útnak egyedül csak a Petur-gazzal kezdődő szakaszáról beszél. Annak, hogy éppen Petur-
gazzal kezdi - amelyben a Petur őrá vonatkozik -, föltétlen jelentősége van. Mintha azt
mondaná: "itt kezdődött Petur". Pontosabban: "onnan (a rejtélyes onnan) kezdődött el Petur".
A családi emlékezet szerint édesanyja itt ébredhetett rá, hogy terhes lett vele: innen indult el
szerzőnk létezése. S mivel a Laszkasisz Máriát hazahozó utazás fontos, érdekes epizódja IV.
Béla király történetének, amelynek időpontját az emlékezet, a történelem bízvást megőrzi,
gesztaírónk számíthatott arra, hogy szimbolikus utalásainak megfejtői kikövetkeztethetik
belőle az ő születési esztendejét. Szerzőnknek eddig tapasztalt annyi kitárulkozása után
elképzelhetetlen lenne is, ha éppen azt ne tudatná valamiképpen, mikor látta meg a
napvilágot. Mivel pedig szülei 1223 őszén jártak Petur-gazban, Anonymusnak 1224-ben
kellett megszületnie.

A 7-re visszavezethető számú fejezetekben tehát gesztaírónk azt árulta el nekünk, hogy
Tétény honfoglaló vezértől származó családból, Velek bán - később zarándi ispán - fiaként,
1224-ben született. Egyházi nevét úgy választotta, hogy a magyar Petur névformában
használhassa - arra a helyre emlékeztetően, ahol hírül adódott jövendő megszületése -, és
hogy a név emlékeztesse korán elvesztett édesanyjára is, kinek elhunyta folytán őt
gyermekkorában anyjának szülei, az Aba nagyszülők nevelték ősi birtokukon. Fölcseperedve
sógora, Bors ispán udvarházába került, igen művelt környezetbe, ahol nem vetették meg a
magyaros, férfias vadászatot sem, s nagy becsben tartották a domokos rend szerzetes papjait.
IV. Béla királlyal annak ausztriai kun hadjárata során került személyes kapcsolatba egy harci
kalandja révén. És édesapjának István herceg képében Kun Erzsébet mellett teljesített esküvői
szolgálata folytán ő maga jelképesen "testvére" lett a hercegi pár végleges házasságából
született IV. Lászlónak, jelenlegi királyának. Lám, ez a szimbolikus kapcsolat táplálja
Anonymus Kun László iránti elfogult szeretetét.

Következtetések egyéb adatokra

Ha szerzőnk 1224-ben született, 1279-ben a geszta elkészülte évében éppen ötvenöt

esztendős. Tehát a misztikus 1-re visszavezethető évben, ugyancsak a misztikus 1-re
visszavezethető életkorában hozta tető alá művét. Anonymus, a jelképes kombinációk mestere
nagy gonddal és e véletlenül adódó lehetőségeket teljesen kihasználva, úgy időzítette
gesztáját, hogy az a legkedvezőbb, föltétlen sikert ígérő előjelek jegyében szülessen meg.
Régen készülhetett rá, hogy ebben a számára kettős jó jelet kínáló esztendőben valami nagy
művet hoz létre.

Testvérei közül a legidősebb, Margit egy-két évvel előzhette meg Bors feleségét, aki pedig
egy évvel Anonymus világra jötte után állt férjével oltár elé; a kor szokása szerint 13-14 éves
lehetett ekkor. Margit talán 14-15, Borsné 12-13 évvel idősebb, mint Anonymus. Anna, akinek
még évei vannak hátra az István bánnal való végleges házasságig, mintegy három-négy
esztendővel fiatalabb szerzőnknél, Borsné végrendelkezésekor kilencedik-tizedik évében
járhat. Anonymuson kívül egy másik fiúnak is lennie kellett, mert a hatalmas birtokokkal
rendelkező főúri családokban utódot nem hagyó, szegénységi fogadalommal járó szerzetesi
pályát csak akkor választhatott valaki, ha a családi név és vagyon folyamatossága biztosítva
volt. Anonymus a fiatalabbik vagy a legfiatalabb fiú lehetett Velek családjában.
Három-négy éves korában kerülhetett az Aba nagyszülőkhöz, s ott növekedve szerezte "kun"
öntudatát. Bors ispán környezetében ez csak még jobban megerősödhetett. Serdülő
legénykeként, nyolc-tíz éves korától gazdag és nagy hatalmú sógorának apródja lehetett.
Rövidesen részt vett a nagy vadászatokon. De Bors ispán házában a korabeli műveltség
elemeivel, a művelődés igényével és az írásbeliség tiszteletével is találkozott a tehetséges ifjú.
És - kétségtelenül - mélyen átélt vallásossággal s a dominikánusok iránti nagy becsüléssel.
Látva a végrendeletből, hogy a Bors házaspár milyen szoros kapcsolatban állt a domonkos
renddel - még bolognai központjukkal is -, nem kell találgatnunk, miért lett Anonymus, azaz
az ifjú Torda, rövidesen Petrusként ennek a rendnek a tagja.

Bors ispán 1237 körüli halála után hamarosan döntenie kellett, ő is a világi főurak életmódját
választja-e, avagy pap lesz. Szerzetes kívánt lenni. Borsné végrendelete talán azért
ajándékozza meg a fehérvári dominikánusokat, mert öccse éppen itt kezdte novíciusi
szolgálatát. És az is lehetséges, hogy papi tanulmányait előre tervezetten Bolognában
folytatta. De bizonyára nem ott fejezte be, hanem Franciaországban, ahol, úgy látszik, nagy
előszeretettel foglalkozott a világi irodalom műveivel is. Jakubovich Emil véleménye óta
elfogadott föltevés, hogy Anonymus francia egyetemen tanult. Süpek Ottó a gesztában
párizsias nyelvi elemeket talált.

Anonymus a tatárjárás idején tartózkodhatott külföldön. És csak egy-két esztendővel 1250

előtt térhetett vissza, amikorra ausztriai kalandját datáltuk. Abban az időben jöhetett haza,
midőn a tatárdúlás után az ország már valamelyest feltápászkodott. Művében semmi nyoma
annak a sorscsapásnak, amely az országot érte. Szimbolikus mondanivalói között nincs
egyetlen, erre vonatkoztatható fájdalmas megjegyzés sem. S bár rejtezkedésében ilyen
kormeghatározó utalást nem is engedhet meg magának, a tatárjárás oly szörnyű élményt
jelentett, hogy ha közvetlen tanúja lett volna, nem állhatja meg, hogy erős áttétellel bár, de ne
adjon hangot valami döbbenetnek.

S mégis van egy áruló momentum. A honfoglalók várépítései, amelyek IV. Béla várépítési
programját a maga kora számára is propagálva nem egyedül csak azt a célt szolgálják, hogy
Árpádnak szimbolikus Béla király voltát erősítse velük. Bizonyos, hogy hazatérte után -
lehetett vagy huszonhárom éves - olyan feladatot vállalt, amellyel képességei szerint az ország
biztonságát a legjobban szolgálhatta. Ez pedig, domonkos rendi szerzetes pap lévén,
nyilvánvalóan a frissiben betelepített kunok térítésének missziója volt. Közelebb hozni az
ország védelmére behívott vad erkölcsű népet a keresztény magyarsághoz.

1250-ben, az ausztriai kaland kapcsán történhet, hogy IV. Béla fölfigyel a külföldön tanult,
írástudó fiatal szerzetes papra, a bátor domonkos rendi térítőre, hűséges hívének, Velek
ispánnak a fiára, és udvarába hívja, megteszi egyik nótáriusává. Az okleveleknek nem leírója,
hanem megfogalmazója lehetett, vagy a királyi oklevelek stiláris ellenőrzője, s ezért nincs ott
a neve egyetlen, e korból ismert okmányon sem. Valószínű, hogy ez a hivatali munka kevésbé
volt kedves a szívének, mint térítő fáradozása, s hogy mégis kitartott mellette, annak egyik
oka: ott lehetett a nagy király közelében. A másik ok legalább ennyire fontos. Sőt sorsdöntő.
Párizsi tanulmányai idején, klasszikus szerző nyomán, mintegy ujjgyakorlatként megírta a
trójai háború történetét. Kár, hogy a mű elveszett, talán a távoli hírek alapján a tatárok elleni
élethalálharcot próbálta benne elképzelve megjeleníteni. Most pedig a királyi udvarban mint
papnak és udvari embernek módja nyílik rá, hogy betekinthessen a tiltott és szigorúan őrzött
művekbe, köztük az ősgeszta egyetlen meghagyott példányába. Óriási hatással lehet rá a
legendás Nicholaus püspök krónikája, régi mondáival, melyeknek egyikét- másikát az Abák,
Velek és Bors ispán lakomáin hallott eredeti regősénekekből is ismerte, s amelyekben többek
között említés történik a Szkítiában csatlakozott régi "kunok"-ról, akikről az Abák, Borsok és
Miskolcok szájhagyományai szólnak. Lám, e régi krónikában az ő és rokonságának elődei a
szereplők. Domonkos rendi ellenzékiségével háborog magában az egyházi tilalom miatt, s
gondolkodni kezd azon, hogyan lehetne átmenteni, hozzáférhetővé tenni e sajnálatosan
eltitkolt hagyományokat.

Talán ezért is vált meg - valószínűleg IV. Béla halála után -a kitüntető királyi jegyzőségtől, s
tért vissza a kunok közötti térítő munkához vagy annak szervezéséhez. Ekkor már ősi
rokonokat kezdett látni az új kunokban, és ráébredt, hogy ezek életmódja, szokásai
emlékeztetnek a pogány kori magyarokéira. Pogányságukat is megértőbben figyelte,
emberibbnek látta, miként az ősi magyarokét is. Szinte mintha ősei közt járna, és az
egyenesen Szent Istvántól kapott feladatot igyekezne teljesíteni körükben. A térítő szerzetes
szemében - tapasztaljuk majd - az egykori térítő király, "Boldog István" személye is egyre
jobban felmagasztosul.

A kunok közötti fáradozásaiban nyilván nagy eredményeket érhetett el, és igen valószínű,
hogy az uralmat saját kezébe vevő Kun László püspökké is meg akarta tenni. Bár a milkói kun
püspökség már nem létezett, a kun püspöki cím még rendelkezésre állt, és Anonymus e
méltóságra jogosultnak is tarthatta magát. A "Torda püspök" kitétel Anonymus művének 19.
fejezetében egyrészt rejtezkedés (hogy saját eredeti Torda nevéről elterelje a figyelmet).

Másrészt jogos önértékelés (fáradozásai eredményének, tanultságának és képességeinek

tudatában). Harmadszor: öngúny (mivel a pápa Kun László egyházi kinevezéseit rendre
elutasítja, s így aligha lehet reménye rá). Negyedszer: célzás pap voltára, s hogy egyházi
méltósága is van (legalábbis kanonok lehetett). Végül rejtett utalás az ősgeszta püspök
szerzőjére (hogy tudniillik ez az egyházi méltóság kijárna a Gesta Hungarum alkotójának is).
Fülöp fermói püspöknek, a pápa legátusának magyarországi kemény föllépése éppen 1279-
ben, az, hogy egyházi és országos ügyekben a királyt félretéve kezd intézkedni, végleg elsöpri
püspökké megtételének reményét. Az objektív okokon kívül ez lehet személyes oka annak,
hogy az egész gesztában egyetlenegyszer kiszól a művéből az "éppen most is a rómaiak
legelnek Magyarország javaiból" kitétellel.

Minderre pedig azért gondolhatunk, mert - úgy tetszik -a "Torda püspök"-öt művének igen
exponált helyére is belerejti, mégpedig a "P. dictus magister" változataként. Aziránt semmi
kétség sem lehet, hogy a "P. dictus magister" elsődlegesen mindenképpen "P(etrus) dictus
magister"-t jelent, azaz "mesternek mondott Péter"-t. De a mű szimbolikus rétege, a
domonkos rend prédikátori iniciáléjával, sugall egy második variációt is, a "P" hátralévő
betűhelyeinek másféle kitöltését. Ezt: "P (ater) dictus magister", "mesternek mondott atya". A
"Fater dictus" pedig egy fölösleges t betű kivételével az "episc. Turda", vagyis "Turda
püspök" anagrammája. A Turdáé így: pAteRDicTUs -a kiemelt betűket párosával visszafelé
olvasva. A latín püspök szó, az "episcopus" episc rövidítéséé pedig így: PatErdICtuS - az I
előtt előbb visszafelé olvasva a két kiemelt betűt, majd maga az elvileg középen álló I, és
utána is fordítva véve a két kiemelt betűt. A "Fater dictus"-ban az episc Turda együtt így
helyezkedik el: PAtERDICTUS. Ezt a változatot az is alátámasztja, hogy a "Petrus dictus
magister" esetében nem lett volna föltétlen szükség a "dictus" (- mondott) szó beiktatására,
míg a "fater dictus magister"-nél - nemcsak az anagramma miatt - föltétlen szükség van rá.
Ehhez azonban tudnunk kell végre, hogy a "mester" cím mire vonatkozik.

E korban "báró" az volt, aki hatalmas földbirtokkal és országos tisztséggel vagy tisztségekkel
rendelkezett. A bárók fiai, ameddig nem örökölték a földbirtokokat, és nem volt országos
tisztségük, nem voltak bárók. A XIII. század közepén - mint Marczali tudósít róla - lábra
kapott az a szokás, hogy (nyugati mintára) a bárók fiai is kitüntető címet viseltek, mégpedig
"magister"-nek, "mester"-nek hívták őket. Ez a magister címnek új, eddig nem ismert
funkciója volt, s azt jelentette, hogy "bárófi", bárói sarj, főúri származék. Nos, Petrus
mesternek, mint a néhai Béla király jegyzőjének, nem kellett udvari tiszte elé odatennie, hogy:
dictus, vagyis mesternek "mondott". De amikor egy pap "atyá"-nak jelenti magát, hitéleti
megnevezéséhez "mester" címét csak azzal teheti hozzá, hogy e világi rangot is viseli, vagyis
hogy ő "mesternek mondott atya". Velek ispán a bárók közé tartozott, és fiát nemcsak Torda
korában, hanem szerzetes papként is bizonyára sokan szólították világi rangját megadva neki:
"Petrus mester"-nek.

De még csak az sem bizonyos, hogy az "atya" ebben a változatban egyedül Anonymus papi
mivoltára, megszólítására utal. Különösnek és magyarázatra szorulónak tűnik az, amit
gesztaírónk Aba Sámuel király Aba nevéről mond. Nem beszél arról, amit félig-meddig e
nemzetséghez tartozva, neki is büszkeséggel kellene kijelentenie: hogy az Aba, Sámuel király
nemzetségének a neve. Ehelyett azt írja, hogy "pietas"-a, vagyis "kegyessége" miatt nevezték
így. Teszi ezt bizonyára a krónikára válaszul is, amely Aba Sámuelnek rossz hírét költötte. De
elsősorban azért, mert a latin pietas az atya szóra utalva "atyai tekintély"-t, valakinek "atyai
voltá"-t jelenti, és Anonymus itt a latin pietast rejtett szójátékkal kapcsolja a türk eredetű
"aba" szó apa, atya értelméhez, "atyai jótevő"-t fejezve ki vele.

Péter király elkergetése után Aba Sámuel volt az a király, aki mögé a honfoglaló magyarok
előkelőitől származók tömörültek, aki minden bizonnyal a hatalomban újból egyesítette a
pogány kori vezető réteget, újra fölvéve oda azokat is, akik István király korában kiestek
belőle, váltak "nemtelen"-ekké, "paraszt"-okká, mert csak Sámuel király idejében fogadták el
a keresztséggel együtt az ősi javaikat egyharmadára kurtító Szent István-i birtoklási rendet.
Bár nem bizonyítható, de az a gyanúm, hogy mint a titkos társaságoknál ősidők óta szokás, a
Kun László köré szervezendő szövetség tervezői is adtak titkos közös nevet maguknak.
Pontosabban, hogy Aba Sámuelt példaképüknek tekintve, "atyai jótevő" értelemben "abá"-
knak mondták magukat, mivel tervükkel a magyarság atyai jótevői kívántak lenni, és mint
Aba Sámuel tette, szövetségükkel az ősi magyar vezető réteget kívánták újból egyesíteni. Ez
esetben érthető, ha a beavatott Aba Amadé, bármennyire csüggött nemzetsége nevén, szintén
elfogadta királyi őse Aba voltának ezt a magyarázatát. A "pater dictus"-ban ez esetben a
"pater" a jóra összeesküvő "atyá"-t, a titkos társaság tagját is jelentheti.

Az "atyák társaságá"-nak - így hívták-e magukat vagy sem mindenesetre jelentős szerepe volt
abban, hogy Anonymus (bizonyára a többiek biztatására is), hozzáfogott művéhez. Kun
László nagykorúnak nyilvánítja magát, kezébe veszi a kormányt, és úgy tetszik, a
honfoglalóktól származó bárókat egyesíteni lehet a királyi trón körül; Anonymus szellemi
vezérévé válik az országmentőnek vélt akciónak, miáltal cselekvésre indító célt nyer a geszta
megírásának évtizedek óta dédelgetett -s nyilván építgetett - terve. Kialakulnak végleges
körvonalai, szerzőnk hozzáfog, hogy régóta őrzött és egyre szaporított jegyzeteinek alapján
tető alá hozza a művet.

Ekkor veszi észre, hogy a hadjáratok rekonstruálásának "tudományos" megtervezéséhez

szakértő segítségre van szüksége. Választása Zemerára esik (ahogy ő a Szemerét írja), aki ez
időben afféle hadtudományban jártas férfiú lehet. Talán rokona is neki. (Mint ahogy az
északnyugati országrészen birtokló, a Keteltől és Alaptolmától származó másik befolyásos
famíliához is rokonság vagy régi keletű barátság fűzheti. Az ő esetükben igaza lehet Györffy
Györgynek, hogy családi hagyományaikat dolgozta föl, az ő körükben élhetett tovább a
Ketelpatakáról szóló népi monda is.)

Anonymus dolgozik művén, s közben sok-sok napon át együtt görnyed Zemerával a magyar
hon földabrosza fölött, a honfoglalási hadjáratok legkézenfekvőbbnek látszó irányait, terepét,
stratégiáját vitatják meg. Ezek többnyire olyan területeket érintenek, ahol Anonymus amúgy is
otthonos, s ha helyismerete itt-ott mégis kiegészítésre szorul, a leendő geszta szerzője nem
röstell nyeregbe szállni, hogy gondosan végigjárja a nem vagy nem eléggé ismert útvonalat.

Az még bizonyára Anonymus saját hadi élménye, amit a 39. fejezetben ír le: "S mialatt a két
[ellenséges] sereg egymás közelében éjszakázott, egyik se mert aludni egész éjjel, hanem
felnyergelt lovaikat kézen tartva virrasztottak." Az összecsapás előtti éjszakának ez a
hangulata élethű, megélt, bizonyára az ausztriai hadikalandra tekint vissza. Hallani véljük
nemcsak az itteni sereg paripáinak izgatott topogását, fel-felnyihogását, hanem a távolabb
tartózkodó ellenség lovaiét is, ahogy a szél időnként idehozza a hangokat. Azt pedig, hogy
elfoglalt várat lerontanak (14.), vagy hogy árvíz miatt csak negyednapra tudnak átkelni egy
folyón (37.), meg hogy várostromkor hajítógépeket használnak, a roham előtt a vár árkait
behányják, és hágcsókat igyekeznek támasztani a falakhoz (9., 51.), tudhatta tapasztalatból,
öreg vitézek elbeszéléséből és olvasmányaiból is.

A hadjáratok útvonalán kívül a hadicselek vallanak Szerverére. A folyó túlpartján tartózkodó

ellenség két tűz közé szorítása, azáltal, hogy a támadó sereg hajnal előtt kettéválik, s az egyik
rész kissé fölfelé vonulva kel át a folyón, amikor aztán a lentebb maradtak is a túlsó parton
vannak, egyszerre bocsátkoznak elől-hátul harcba (27. és hasonló a 44.-ben).

Itt álljunk meg egy pillanatra. Nem lehet véletlen, hogy ez a két hadifortély éppen abban a két
-a Gyalu és a Glad elleni - "hadjáratban" fordul elő, amelyekről elemzésünk kimutatta, hogy
szerzőnknek szimbolikus célú kitalálásai. Ezúttal Szemere szakértelmére azért lehetett
szükség, hogy Anonymus kérésére olyan hadicselt eszeljen ki, amely csak papíron
elképzelhető, a hadi gyakorlatban megvalósíthatatlan. Anonymus mindkét összecsapásnak
éppen fiktív voltát kívánta érzékeltetni ezzel. (E taktikai fogás a folyó - az egyik esetben az
Almás, a másikban a Temes - jelenléte miatt nem megoldható. A víz viszi a hangot, seregnyi
ló patáinak dobogása, a horkolás, nyihogás áthallatszik; a túlsó parton lévő ellenség rájön, mi
készül ellene, és - ami nem nehéz - megakadályozza az átkelést.) Ez a megoldhatatlan
hadicsel is jelzés tehát.

Különösen pedig az tanúskodik szakértőről, amikor a Dunántúl elfoglalásánál Árpád három

seregre osztja hadait, amelyek legyező alakban rontanak a meghódítandó területre. Ősi
magyar haditaktika nyilvánul meg ebben. Már említettem, hogy a kalandozók mindig kisebb
seregrészek legyező alakban szétnyíló előnyomulásával rémítették meg az ellenséges földnek
hirtelen elöl-hátul őbeléjük ütköző lakóit.

Rendkívül modern haditaktikának tűnik az a módszer, amelyet Mén-Marót katonái ellen

alkalmaznak (21.). "Az egyik rész a Szamos folyó mellett haladt, a másik meg a nyíri
részeken", s a két sereg végül a meszesi kapu közelében találkozik (22.), mintegy bekerítve,
tartalékaitól elvágva a bihari vezér országának egy tekintélyes darabját. A II. világháborúban a
tankjaikkal két irányban előrerohanó, majd a "zsák" száját összezáró hadműveleteikkel
aprózták föl és bénították meg ellenfeleiket sokszor a németek.
Itt azonban Anonymus haditechnikai modernségének - sőt a "késleltetés" módszerét
alkalmazó esztétikai modernségének is -a nyitjára bukkanunk. Hiszen a zsákhadműveletre
nem katonai okból, hanem azért van szüksége, hogy már a 20. fejezetben elkezdődjék az a
bihari hadjárat, amelyet csupán az 50.-ben kíván befejezni. Esztétikai célúnak látszó
késleltetései sem az elbeszélés feszültebbé tételét szolgálják, kényszerűségből alkalmazza
őket, azért, hogy bizonyos közléseit meghatározott misztikus számú fejezetekben adhassa elő.
De bár a dolgot csupán szerkesztési megfontolás vezérli, szerzőnk mégis modern hangulatú
esztétikai (katonai) hasznot húz belőle, és minden bizonnyal rá is ébred, hogy ezek a fogások
nem várt hatást kölcsönöznek előadásának. Vagyis hogy - mint annyiszor -a szükségből erény
terem.

A kezdet és eredendően az Isten szimbolikus számára, az 1-re visszavezethető 1279-es év

elejére már díszes leírásra érett Anonymus sokrétegű, mondanivalókban oly gazdag, félig-
meddig rejtett tartalmú alkotásának nagy része. Személyét titokban tartó leírót és kódexfestőt
bizonyára nem nehéz találnia azok között, akikkel IV. Béla király jegyzőjeként együtt
dolgozott, mélyebb barátságot kötött az udvar leíróműhelyében. De a leírás során lehetett egy
kicsi, nagyon kicsi zökkenő is.

Műve 15. fejezetében elmondja, hogy I. Endre Ketel ivadékaitól megszerezte Ketelpatakát,
egyrészt vadászóhelynek, másrészt, mert felesége, aki az orosz fejedelem lánya volt, ott
közelebb lehetett szülőföldjéhez, "...azonkívül pedig félt a német császár jöttétől is, hogy
majd Péter király vérének megbosszulása végett betör Magyarországba -s hangsúlyozottan
hozzáteszi: -, amint majd lentebb beszélünk róla". A folytatást azonban az egész műben hiába
várjuk. Sokáig azt hittem, megfeledkezett róla, de a geszta tüzetes tanulmányozása után
kiderült, ígéretét, bár kissé különös módon, mégis beváltotta. Az utolsó fejezetben ugyanis
elmondva, hogy Zolta oroszokat és besenyőket telepített az ország nyugati határára, így
fogalmaz: "... hagy valamikor a jövőben rajtuk esett sérelem miatt dühösködő németek a
magyarok határait el ne pusztíthassák." Értsd Endre király felesége fölöslegesen ijedezett,
mert az ország nyugati határát Zolta idejében a távoli jövő számára is biztonságosan
megerősítették a németek pusztító dühe ellen. Ez azonban kétségkívül csak rögtönzött
megoldás, és a történelem tanúsága szerint nem is felel meg az igazságnak.

Érdemes tehát firtatnunk a dolgot, mivel ezen a szűk résen át bepillanthatunk Anonymus
műhelyébe.

Mert mit akarhatott eredetileg mondani? Hát azt, hogy mi történt akkor, amikor a németek
csakugyan betörtek, amikor bekövetkezett az, amitől a királyné annyira rettegett. Már
beszéltünk is róla. Ekkor esett meg, hogy Magyarország püspökkancellárja a saját levelére
cserélte ki az elfogott császári kengyelfutónál talált parancsot, és a németek utánpótlását ezzel
hazatérésre késztetve, a császár bosszuló hadjárata összeomlott. Ennek közlésére pedig itt
Anonymusnak azért lett volna szüksége, mert ez a püspökkancellár éppen az ősgeszta
szerzője, Miklós (Nicholaus) püspök volt. Gesztaírónk eredetileg itt akarhatta "N" barátja
kilétét leplezve elárulni. Csakhogy nem lehetett elégedett ezzel a megoldással. A célzás így
csak a püspök személyének szólt, távolról sem érintette művét, a legelső krónikát, s így nem
is visszhangozhatott eléggé az előbeszédben szereplő "N"-re. Hőstette különben is olvasható
volt a krónikában, annak átvétele ellenkezett Anonymus szerkesztési alapelvével is.

A többit már könnyű kitalálni. A kézirat díszes másolásra való átadása előtt a legutolsó
pillanatban juthatott arra az elhatározásra szerzőnk, hogy a geszta jelentőségéről szólva az
előbeszédben az ősgesztának a Nicholaus nevét is rejtő zárósorait használja föl. Ekkor
törölhette ott a bizonyára sokkal szerényebben fogalmazott saját szövegét, s tette annak
helyére Miklós püspök rímelő mondatát. Csakhogy ezzel egyszeriben fölöslegessé vált az
eredeti elképzeléshez fűződő nem csekély előkészítés. Az amiatt exponált Ketelpataka-
mondát és az Ond mellé szintén amiatt adott Ketel személyét nem akarta elhagyni; András
király említésétől sem mondhatott le, hiszen mindez már mélyen beágyazódott művébe. Így
hát megtartotta az "amint lentebb beszélünk róla" utalást, s a zárófejezetben a nyugati határ
megerősítéséről szólva, azt kiegészítette annak a "valamikor a jövőben" betörő németek ellen
is védelmet gyújtó voltára célzó félmondattal. Így segített magán. Az 57. fejezetet tehát
eredetileg nem adta ki a kezéből a kézirat többi részével együtt.

És bizonyára nem adta ki még jó ideig. Mert nyilván a szeretett királyának címzett, fricskával
felérő házassági jóslatot szívesen törölte volna belőle, ha Kun László enged az Edua-
kérdésben. De az nem engedett.

Így hát Anonymus az év vége előtt még idejében átadta a zárófejezetet is a leírónak, hogy a
kezdet -s mint már mondtuk: eredeti értelmében az Isten - jelképét viselő esztendőben s az e
szimbólumot még jobban megerősítő ötvenötödik életévén belül, jó kezdéssel és Istennek
ajánlva, végleg elkészülhessen a Gesta Hungarum.

Harmadik réteg

ANONYMUS LEGSZEMÉLYESEBB ÜGYE

Még most sem bogoztuk ki Anonymus valamennyi rejtett mondanivalóját.

Volt egy titka, mindegyiknél régibb, fájdalmasabb és magasztosabb.

Ha Anonymus végigtekintett a hozzá legközelebb állók körén, e fényes családokból valók

mindegyike magyar királyi vagy fejedelmi rokonsággal büszkélkedhetett. Bors ispán apja
révén rokona volt a királyi családnak. Az Abák őse, Sámuel, mind az ideig az egyetlen nem
Árpád-házi királyként uralkodott. A Tomaj nemzetség ősei sorába tartozott az a besenyő
hercegnő, aki Taksony felesége, az elsőként kereszténységre tért magyar fejedelemnek,
Gézának az anyja lett. Anonymus pedig annak volt tudatában, hogy az ő családja
mindegyikükénél szentebb királyi rokonságot tudna felmutatni, ha... Ez a "ha" nehéz keresztje
lehetett gesztaírónk famíliájának.

Minden eddiginél jobban rejtegeti szerzőnk ezt a titkot, még a már ellesett, általunk
begyakorolt jelzésrendszerével sem lehet azt egykönnyen utolérni. Figyelmeztető jelek
szerencsére akadnak. Törvényként mondtam ki, hogy Anonymus, az ősgeszta átmentője, a
krónikában is megtalálható ősgeszta részleteket nem kívánja újból följegyezni, hiszen azok
úgyis megőrződtek, s az egész ősgeszta átvétele áruló volna; csak akkor nyúl a krónikában
megtalálható epizódhoz, ha azt ott torzítottan közvetítették, és ki kell javítania. Most azonban
leszögezem: van két roppant jellegzetes és figyelemre méltó kivétel e szigorúan követett
gyakorlat alól. Mindkettő Szent István személyével és megítélésével kapcsolatos.

E két esetben Anonymus mindennél jobban becsült forrásával, az ősgesztával élesen

szembehelyezkedve, a krónika álláspontját teszi magáévá.
Az egyik meglepő szembehelyezkedés: az ősgesztában még Levente, Endre és Béla a történeti
igazságnak megfelelően Vazul fiaiként szerepeltek. Ez azonban - mint már szó volt róla -
rossz fényt vetett a dinasztiának Endrével, majd Bélával trónra került ágára, mert István király
semmiképp sem akarhatta, hogy halála után Árpád házának e görög rítust követő ága vegye
kezébe az ország fölötti hatalmat. Ezért tétette Vazult megvakíttatással alkalmatlanná a trónra,
fiait pedig száműzte, s nem Árpád házából valóknak nyilvánította. A megvakíttatás ténye is
zavart okozott volna a Kálmán kori egyesített krónikában, mert ha elhallgatták - és a Vazul-ág
trónra kerülése miatt el kellett hallgatni -, hogy a szent király a nyugati rítusú, a római pápától
kapott koronával megszentelt magyar egyházat és a Nyugat felé forduló országot féltette a
bizánci szellemi és hatalmi befolyástól -, akkor ez a tett nem fért össze a kegyes keresztény
király alakjával. A Kálmán kori krónika úgy segített ezen, hogy egyrészt Szár Lászlót, Vazul
fivérét tette meg (a pogány Leventét is sorrendben hátravetve), úgymond Endre, Béla és
Levente apjának. Másrészt a Vazul elleni merényletet a királyné és Orseolo Péter - az utóbbi
trónra kerülésének érdekében szőtt - összeesküvésének tüntette föl. Amikor Anonymus I.
Endréről az ősgesztával ellentétben Szár László fiaként beszél, azt árulja el, hogy a
történteknek csak olyan felfogásában hisz, amely nem vet árnyékot Szent István alakjára.

A másik meglepő szembehelyezkedés az ősgesztával Gyulának megrögzött pogányként való

beállítása. Tétény leszármazottja, a "kisebbik" Gyula, Erdély ura nem volt pogány, még
nagybátyja, Gyula gyula keresztelkedett meg Bizáncban. Ásatási leletek bizonyítják, hogy
Gyula fivére, Zombor -a kisebbik Gyula apja -, szintén görög keresztény hiten élt már. Az
ősgeszta szerzője még tudott erről, de csak a sorok között mondhatta ki. Oly módon célzott rá,
hogy István király a kisebbik Gyulától való kegyszerekkel látta el a székesfehérvári bazilikát,
és azt írta, hogy mivel azokat erőszakkal szerezték meg tőle, a bazilika sokszor lett tűz
martaléka. Anonymus ebben a kérdésben is a krónika álláspontját fogadja el, amely szerint
Szent István azért fosztotta meg a kisebbik Gyulát erdélyi hatalmától, mert nem volt hajlandó
keresztény hitre térni.

Nemcsak az feltűnő, hogy az ősgeszta átmentője e két esetben cserbenhagyja oly nagyra
tartott forrását. Még feltűnőbb, hogy Anonymus, aki a 25. fejezetben azt fejezi ki, hogy
Tétény volt az őse - és (24.) : a kisebbik Gyula is felmenője neki -, az ősapját védelmező
ősgeszta-beállítás ellenében a kisebbik Gyulát súlyosan elítélő krónika álláspontjára
helyezkedik, Természetesen ezt is Szent István érdekében teszi, aki nem követhetett el olyan
vétket, hogy nagyszerű művét, a székesfehérvári bazilikát az Úr tüzekkel sújtaná miatta.

S még egy feltűnő és figyelemreméltó jelenség. A kisebbik Gyulának, saját ősének állítólagos
bűnét Anonymus a 27. fejezetben ugyanazokkal a szavakkal fejezi ki, mint Tanuzabáét az 57.
fejezetben: "a hitben hiú volt, keresztény lenni átallott."

Mivel a 25. fejezetben szerzőnknek önmagára vonatkozó rejtett közléséből csak annyit
tudtunk kibogozni, hogy Anonymus Tétény vezértől származik, most valami
kézzelfoghatóbbat is várunk erről az eredetről, tudtunkra adásának közvetlenebb okát
keressük. Arról nem is beszélve, hogy gesztaírónk Velek (kinek, mint mondtuk, ősi létezését
helynevek igazolják) nemzetségéből valónak mondta magát. Ez a régi Velek, Tétény ivadéka
lett volna

Meg is kapjuk a válaszokat, de immár nem a 7-re visszavezethető számú fejezetekben.

A megfejtést minden eddiginél jobban nehezíti Anonymus. Bár kezdetben mintha szokott
jelrendszerét alkalmazná, most a 6 jelképes számát véve alapul. Ez a szám a Világteremtés hat
napjára utalva, a "teremtés" szimbóluma. A 6. fejezetben a Vérszerződést megkötő hét vezér
esküjéről és személyéről van szó. A fejezetszám arra utal, hogy a magyar nemzet
megteremtése történt meg ezzel. Tétényről pedig azt olvassuk: "A hetedik [vezér] Tétény,
Horka apja, s Horkának a fiai voltak Gyula és Zomóor, akiktől a Maglód nemzetség
származik." A többi vezérnek csupán egy utódát tünteti föl, és csak némelyiknél említi a
leszármazó nemzetséget, Téténynél azonban még az unokákat is felsorolja, azonkívül hogy
megnevezi a tőlük való nemzetséget is. A Tétény családról tehát eleve különleges hangsúllyal
szól.

Ezúttal -s itt kezdődnek számunkra a megfejtési problémák nem minden 6-ra visszavezethető
számú fejezet van kapcsolatban Téténnyel és családjával, csak még egy: a 24.-ik. Itt azt írja:
"...ugyanis az erdőntúli földet Tétény ivadéka egészen Szent István király idejéig birtokolta:
sőt tovább is birtokolta volna, ha a kisebbik Gyula a két fiával, Bolyával és Bonyhával együtt
hajlandó lett volna a kereszténységre térni, és nem cselekedett volna mindig a szent király
ellenére, mint az majd a következőkben szóba kerül." "Teremtés" az is -a leszármazott
szemszögéből -, hogy Tétény kivívt maga és ivadékai erdélyi uralmát. De ez már személyes,
szűk körre érvényes, és olyan teremtés, amelynek eleve megszámláltattak a napjai.

Így aztán a szerzőnk által beígért folytatás már nem is "teremtés"-i fejezetben kerül sorra,
hanem a 27.-ben. 2+7- 9, amely 3x 3-ra alakítva - mint már tudjuk -a" Szentháromság
egységének az egész világra való kivetülését", azaz a keresztény eszme végleges győzelmét
szimbolizálja. "Tétény pedig - mondja itt Anonymus onnantól fogva békével és szerencsével
birtokolta ezt a földet [Erdélyt], ivadéka meg egészen Szent István király idejéig tartotta meg.
Tétény fia lett Horka, Horkáé meg Gyula és Zombor. Gyulának volt két leánya; egyiket
Karoldnak, másikat Saroltnak hinták. Sarolt Szent István királynak az anyja volt. Zombornak
pedig a fia a kisebbik Gyula, Bolya és Bonyha apja, kinek az idején Szent István uralma alá
vetette az erdőntúli földet. Magát Gyulát ekkor megkötözve Magyarországra hozta, és egész
életén át börtönben tartotta, minthogy a hitben hiú volt, keresztény lenni átallott, aztán meg
sok mindent cselekedett Szent István király ellenére, noha az anyja rokonságához tartozott." A
fejezetszám magasztos jelképe a keresztény eszme győzelmét kivívó királynak életet adó
Saroltra és magára Szent Istvánra vonatkozik.

Tudjuk, Tétény erdélyi hódítása* regősénekből származó mondaként benne volt az

ősgesztában. Ami a kisebbik Gyulával történt, az ott nem e mondához, hanem István király
történetének elbeszéléséhez tartozott, s szerzőnk itt pártolt át a krónikához. Anonymus a
mondát és Tétény ivadékainak történetét összekapcsolja, így kerülnek a fent elmondottak a
Gyula halálát elmondó 27. fejezetbe.

Íme, most is késleltetve, lépésről lépésre bontakozik ki gesztaírónk tolla alól a dráma. Őseié, a
Téténytől származó jeles gyula családé, Erdély uraié, akik még abban a különleges
tisztességben is részesültek, hogy fényes nemzetségükből került ki Sarolt, aki a magyarság
boldogulására magát Szent Istvánt hozta a világra. S aztán a váratlan, ám megérdemelt
zuhanás, mert a kisebbik Gyula és fiai még e családi dicsőséget is semmibe véve, nem
akarnak kereszténnyé lenni.

De még mindig nem tudjuk, hogyan kapcsolódik mindez Anonymus személyéhez.

Tétény leszármazottairól a 20. fejezetben is szó esik, azonban itt csak ugyanazt ismétli meg,
mint amit már elmondott a 6. fejezetben. És hiába törjük a fejünket, hogy mi lehet a szerepe
ennek az ismétlésnek, ha nem térünk vissza a 20. fejezet lényegi tartalmához. Oda, amit már
elmondtunk, hogy ennek a fejezetnek a címe: "Hogyan mentek Mén-Marót ellen?", ám még a
következő fejezetekben is csak kerülgetik Bihart, és csupán az 50. fejezetben indulnak el
csakugyan Mén-Marót és Bihar vára ellen. A 20. fejezet tehát Mén-Marót legyőzése
tekintetében a tervet jelenti, a megvalósulást utána a harmincadik szerkezeti egység (fejezet)
hozza meg. A terv és megvalósítása közötti fejezetek száma, a 30, a 3-ra, a Szentlélek
jelképére vezethető vissza. A harmincadik szerkezeti egység tehát a Szentlélek pártfogásának
elérkeztét jelenti, amelynek révén létrejöhet a honfoglalás utolsó győztes csatája, a
honfoglalás diadalmas befejezése. Ezek szerint a 20. fejezetben a Tétény családjáról puszta
ismétlésként jelentkező szöveg arra való utalás, hogy e témánál is a harmincadik szerkezeti
egység fogja meghozni a Szentlélek kegyeimét. Tehát a Tétény családnak a 27. fejezetben
kibontakozott drámája az 57. fejezetben nyeri feloldását. Ha ezt a kulcsot Anonymus a 20.
fejezetben való ismétléssel nem adná kezünkbe, végképp elakadnánk. Az 57. fejezetben
ugyanis látszólag már nincs szó sem Tétényről, sem a kisebbik Gyuláról és Saroltról sem,
csupán Tanuzaba megrögzöttségével kapcsolatban találjuk ugyanazt a formulát, amellyel
szerzőnk a 27. fejezetben fogalmazta meg a kisebbik Gyulának és fiainak bűnét.

S hogy mi a feloldás ? És mi köze ennek Anonymushoz ? Olvassuk el még egyszer az 57.

fejezet végét. Az áll itt: "Tanuzaba, ki hitben hiú volt, keresztény lenni átallott; így hát
temetkezett élve feleségével az Abád-révbe, hogy a keresztségben ő meg a felesége ne éljen a
Krisztussal örökre. Ám a fia, Örkénd mint keresztény, Krisztussal együtt él mindörökké." Ez a
"mindörökké", a latin "perpetuum" szó, a geszta utolsó szava rejti Anonymusnak, Tétény és a
kisebbik Gyula leszármazottjának Petrus (vagy Petur) nevét.

Ismét egy távoli analógiával állunk tehát szemben. A 27. fejezet drámájának feloldása az 57.
fejezetben ez: a kisebbik Gyulának fiaival együtt bűnhődnie kellett, mert a hitben hiú volt,
keresztény lenni átallott, hogy ne éljen Krisztusban örökké; ám utóduk, Petrus, mint
keresztény, Krisztusban él mindörökké. Anonymus elvetve őseinek vétkét, hirdeti a
Krisztusban való örök életet, amelynek számára megmentette lelkét.

De hát - töprenghetünk - Anonymus esetében egy évszázadok óta keresztény családról van
szó. Költői reveláció ez, vagy reális magyarázata is van? Személyes hitvallását erősíti meg,
nyilatkoztatja ki itt, vagy családjának titkos vétkét leplezi le és tagadja meg? Azt, hogy az ő,
Szent István anyját adó nemzetsége e származásának tudatában, több mint kétszáz esztendő
óta titokban még mindig Szent Istvánt okolja rangjának és hatalmának alászállásáért?
Nemzedékről nemzedékre, szájról szájra adva, hogy a kisebbik Gyula és fiai nem voltak
pogányok, s így a szent király méltatlan váddal fosztotta meg őket a Tétény által megszerzett
Erdély fölötti hatalomtól? Ettől a Szent István elleni bűntől szabadítja meg magát gesztaírónk,
és nemcsak e titkos kinyilatkoztatásával, hanem a Gesta Hungarum utolsó szavába rejtve bele
nevét: egész istenes művével?

Lehetséges, hogy családjának hosszasan ápolt sérelmi háborgása igaz. Mert Anonymus itt egy
némiképp erre utaló történeti kérdést is megold a számunkra. Fennmaradt helynevei (és
személynevei) alapján történészeink megállapították: az Anonymus által Tétény
leszármazottjaként említett Maglód nemzetségének valóban léteznie kellett, de az elé a rejtély
elé kerültek, hogy a gesztán kívül e nemzetség neve nem szerepel egyetlen írott forrásban,
oklevélben sem, mintha mégsem létezett volna. Most hát kiderül, hogy a Velek nemzetségből
való Anonymus tulajdonképpen Maglód nemzetségének a leszármazottja, vagyis a Maglód
nemzetség egy időtől fogva másképp kezdte nevezni magát. Ha csak az történik, hogy a Velek
nemzetség a Maglód külön ágaként alakul ki, akkor a régi ág megtartotta volna az eredeti
nevet, és a Maglód nemzetség nem tűnik el. Anonymus itt elemzett részlete alapján arra
következtethetünk, hogy a Maglódok sokáig nyíltan ágáltak az István király idejében
elszenvedett sérelmük miatt, miáltal nemzetségnevük a "megrögzött pogány ősök utóda", "a
szent király ellen lázadó" rosszízű értelmet nyerte, s hogy ettől megszabaduljanak,
választottak új nevet maguknak. Anonymus tanúsága szerint azonban a névcsere nem
meggyőződésből történt, a Téténytől és a kisebbik Gyulától való származásukat ezután ugyan
nyíltan nem emlegették, de ivadékaik között továbbterjesztették, hogy Szent István igaztalan
ürüggyel fosztotta meg gazdag országrészétől ősüket.

Roppant érdekes összefüggésekre derül fény itt.

Az anonymusi utódlási névsorból látjuk, hogy Gyula, mivel elsőnek nem fia, hanem
ikerlányai születtek, kénytelen volt a gyula tisztséget Zombor fivérének, a kisebbik Gyula
apjának ágára adni. Ennek az oldalágnak a leszármazottai viselték, majd cserélték Velekre a
Maglód nemzetségnevet. Tétény eredeti nemzetségét tehát az egyenes ág, a Gyulától eredő
vitte tovább. Ez az ismert, még sokáig virágzó Tétény nemzetség nem kellett hogy
megváltoztassa a nevét, mivel tagjai soha nem voltak Erdély urai, sem pedig utódai a kisebbik
Gyulának, így nem is volt miért zúgolódniuk Szent István egykori kemény eljárása ellen.

Kiderül hát a mélyen rejtegetett családi titok. Anonymus a hét honfoglaló vezér egyikéig
vezeti vissza családfáját. A gyulák oly nagy hatalmú, egykor a nép második fejedelmeit adó
törzsökének az ivadékai. E legféltettebb, legrejtegetettebb, legszemélyesebb titkának
megismerése új fényt vet a geszta egész világára.

Látjuk, szerzőnket büszkeség és hála tölti el, amiért Szent István anyja az ő nemzetségéből
való. Ő sem mentes egészen a családja hajdanvolt, elvesztett erdélyi uralma iránti
nosztalgiától, ("sőt tovább is birtokolta volna"). Egyszerre megértjük azt az ellentmondást,
hogy a keresztény szerzetes pap oly mohó érdeklődéssel és vonzalommal fordul a pogány
hősök és ősök felé, és az ellentmondásnak azt a mélyen Anonymus lelkében rejlő áthidalását,
hogy az országot kereszténnyé tevő szent is elődei közé tartozó asszony méhéből fakadt.

Anonymus gesztájának igazi indítéka áll előttünk, művének fő ihletője. A mű eredeti rugója
tehát mégsem a geszták műfaji követelményét jelentő politikai célkitűzés, a Kun Lászlót
támogató. Hanem az, hogy egyszer végre meg kell vallania - ha rejtetten, ha titokban is -
Sarolttal, Szent István anyjával és a Vérszerződést kötő hősök egyikével való rokonságának
hitében és világi tudatában egyaránt fölemelő, dicsőséges, felzaklató és megrendítő élményét.
Ki kell írnia magából! S talán ez is a nyitja - vagy éppen a legfőbb nyitja -a többi rejtett
kitárulkozásának. Hogy azok lépcsőfokain eljuthasson a számára legfontosabb
önvallomáshoz, a családja Szent István keresztényi tökéletességét eretnekül tagadó
megrögzöttségével való szakításhoz és a mennyországi továbbélés boldog reményéhez.

Úgy is kifejezhetjük: földi síkjáról a gesztát szerzőnk e legszemélyesebb vallomásával az égi

szférába emeli föl.

A geszta és szerzője utóélete

Mindaz, amire itt fény derült, bizonyítja: Anonymus a középkori nagyirodalom zseniális hazai
művelője volt. Az irodalom és a művészet története tanúsítja, ennyire kiemelkedő mű szerzője
ritkán áll magában, ilyen magasságba többnyire számos kisebb, de nem lebecsülhető
tehetséget felmutató korszakokban ér fel valaki. Gesztaírónk monumentális műve a XIII.
századi korszerű magyar műveltség kolostorok mélyén lappangó, elfeledett, eltűnt irodalmi
eredményeinek csúcsteljesítménye. Művészi játék és a legelső krónika hiteles közvetítése,
megrovó és lelkesítő szentbeszéd, szerzőjének pedig a mennyei öröklét ígérete. A geszta
lendületes és érzékletes elbeszélésmódján kívüli számtalan költői erényéről - mint nem
közvetlen tárgyunkhoz tartozókról - hadd idézzek egy szakértő tanút. "Magyar deák, aki
Dante Alighieri kortársaként, a francia középkor alkonyának kezdetén, a Rózsa-rege és a
Róka-rege idején, a közép-latin ritmikus próza alakzataival: a "cursus planusu"-szal, a "cursus
tardus"-szal s a "cursus velox"-szal, e három "cursus"-sal, amelynek alkalmazása
Magyarországon a XIII. század derekán kezdődik, valamint a régebbi hagyományt őrző
rímekkel és alliterációkkal, asszonáncokkal és szójátékokkal, szóhalmozásokkal és
mondatpárhuzamokkal teremtette meg művét." (Süpek Ottó: Az Anonymus-kérdés új
megvilágításban)

Itt elsősorban szerkesztési ötletességét csodálhatjuk, az egymásba épülő rétegek bravúrját. S

nem csupán a misztikus számokhoz fűződő jelképrendszerének kezelésében. Egy és
ugyanannak a dolognak többféle, mégis különválasztható érthetőségével játszik. Művének
utolsó, nyomatékos "perpetuum" szavát például háromszorosan is képes saját személyére
vonatkozóan felhasználni. Először titkolt nevét árulva el benne, másodszor éreztetve, hogy a
rejtett Petrus a szövetséget szervező társaság beavatottjai közé tartozik, harmadszor Örkénd
keresztény hitre térésének távoli analógiájaként, önmaga Krisztusban való továbbélésének
reményét nyilvánítva ki, büszke boldogsággal. Egy korában modern, világi módon is
gondolkodni kész szerzetes áll előttünk. Egy nevezetes ősökkel rendelkező, nem csekély
világi javakról lemondott nagyúr.

Látszólagos botlásai is megtervezettek. Ahogy a mottónknak választott mondatban jelzi műve

többrétegűségét, a furcsa "Ecilburgu"-val s annak magyarázatában, a tévesen írt "Buduvár"-ral
(Budavár?), rejtetten arra céloz, hogy régi időből való szövegre alapoz, hiszen annak letűnt
nyelvi sajátosságait a stiláris egység érdekében olykor -s ezt fejezi ki a szándékos
ügyetlenséggel - csak utánozza. Csodálkozhatunk, amiért éppen a Velek nevet
háromféleképpen: "Velec", "Veluc" és "Veluc" formában írja. Kortársainak jár túl az eszén a
rejtezkedés nagymestere ezzel, akik tudják, hogy az ő apját és nemzetségét ugyanígy hívják,
higgyék: ha ő volna a szerző, éppen e név írásában nem bizonytalankodnék.

Hihetetlen aprólékossággal és körültekintéssel kidolgozott alkotás ez, jó néhány részletét

évtizedeken át érlelhette. Anonymus, az írásművészet zsonglőrje azonban szomorú sorsú zseni
volt!

Mert mi történhetett művével elkészülte után?

Erre nézve nem állnak rendelkezésre adatok. Egyetlen dokumentum sem, egészen addig, amíg
évszázadok múltán a Gesta Hungarum föl nem bukkan a bécsi udvari könyvtárban. De
következtetni lehet rá, ahhoz akadnak fogódzók.

E következtetések közé tartozik, hogy a későbbi krónikák nem merítettek belőle, egyszerűen
azért, mert nem ismerhették. A műnek - mint "talált", "régi" krónikának - az udvarban való
bemutatása, felolvasása a dogmák szigorát szélsőségesen képviselő pápai legátus jelenléte
idején a geszta azonnali elítélését és az ismeretlen szerző utáni hajszás, még a korabeliség
gyanúját is fölvető kutatás elindítását jelentette volna. Anonymus ekkor még nyilván jobb és
alkalmasabb napokra várt. De már elmondtuk: 1280-ban a szövetség terve összeomlott. Utána
Kun László kényszerű esküvések és nyílt esküszegések szövevényeibe bonyolódott, s így
minden bizonnyal szerzőnk egyre inkább elvesztette jelképes "testvére" iránti oly lelkes
rokonszenvét. A régi "kunok"-tól származó hatalmas főurak - sőt gesztaírónk maga is - hallani
sem akarhattak többé a király kunjaival őket ősi rokonságba keverő felfogásról.
Mindannyiuknak - szerzőnkkel együtt -a király politikájában és emberi, keresztényi
mivoltában egyaránt csalódniuk kellett. Még Kun László udvari papjának, Kézai Simonnak
ura "új Attila" kultuszát elvontan szolgáló művében sem mutat semmi arra, hogy ismerte
volna a Gesta Hungarumot. Pedig az ő krónikája alig néhány esztendővel később készült el
Anonymus gesztájánál. (Kézai csak egy-két adatot szemelget az ősgesztából, s még az
ellenősgesztából is, nehezen érhetően.)

A mind kedvezőtlenebb körülmények miatt szerzőnk aligha tehetett mást, mint hogy
ugyanolyan mély titokban tartotta alkotását, mint ahogy a gesztán belül titkolt annyi mindent.
Életének súlyos keresztjeként viselhette, hogy nagy művével nem szolgálhatja korát. De
tudjuk, erősen hitt a feltámadásban, s hogy műve feltámadásában is - hiszen annak a Kun
Lászlóhoz kapcsolódókon kívül még rengeteg értékes mondanivalója volt -, bizonyítja:
kéziratát minden veszélyessége ellenére sem semmisítette meg. Hogy ez a mű szerzője
számára mekkora veszélyt jelentett? Kun László papi híveivel nem bántak éppen kesztyűs
kézzel. Gergely esztergomi prépostot, aki elkísérte a királyt a kunok táborába, ott orvul -s nem
kunok - meggyilkolták. A szintén vele volt Miklós, választott (de a pápa által elutasított)
esztergomi érsek a táborban halálos betegségbe esett; miután pedig a legátus elé vitette magát,
s ott bűnbocsánatért esedezve elhunyt, a fermói püspök csak a bélpoklosok temetőjében
engedte elföldelni.

Az 1279-es "kun törvény" a kunok teljes és mielőbbi megkeresztelését rendelte el. Ez az

eddiginél is nagyobb teret nyithatott Anonymus térítő munkájának, ki pompás készségei
birtokában bizonyára jelentős szervező szerepet vállalhatott benne. Mindazonáltal az
addiginál magasabb egyházi tisztségre aligha számíthatott, mert ha a gesztáról nem is tudtak,
korábbi személyes megnyilatkozásaiból bizonyára ismerték az egyházzal szemben álló király
iránti rokonszenvét, s ennek híre azután is sokáig elkísérhette, hogy a szerencsétlen; vakmerő
királyt 1290-ben eltették láb alól.

A geszta kézirata Anonymus halálakor szerény szerzetesi hagyatékából kerülhetett elő. De

csupán tulajdonosának gondolták, nem megalkotójának. Föltételezhetjük, hogy a műben
található magyar nevek régies formája elhitette, ódon írásról van szó, s a mű szimbolikus
rétegeiről mit sem tudtak. A régi "kunok" előtérbe állítása ekkor csupán elképedést válthatott
ki az egyházi vizsgálókban, de hogy az ősgesztának a krónikában nem szereplő tilalmas
részleteit tartalmazza, amit könnyű volt megállapítaniuk, felháborította őket, s mint egykor fő
forrását, most az ő gesztáját is tiltott műnek nyilvánították.

Az a gyanúm, ennél többet is tettek. A tárgyak fölött is ítélkező középkori szokásnak

megfelelően, az ősgesztát tartva a meglelt "apokrif ' irat "felbujtójá"-nak, azt újfent elítélték,
máglyára küldve eddig megtartott egyetlen példányát. Két dolog szól emellett. A XIII. század
végén Kézai még ismerte, használta az ősgesztát, a XIV. századi krónika már nem. Egy
későbbi krónikaváltozat pedig - mint már említettem - forrásként hivatkozik "a régi
krónikaszerkesztésről szóló jelentés"-re, amelyről, ámbár szintén elveszett, egy ismert adata
alakján gyanítható, hogy Reginóra támaszkodó munkára vonatkozott. Így az éppen az
ősgeszta lehetett. Tehát ekkor történhetett, hogy a mégiscsak becses régi mű megsemmisítése
előtt annak legfőbb adatait egy rövid jelentésben összegyűjtötték, megőrizték, bár azt is lakat
alatt tartva. Kálti Márk, a Képes Krónika szerzője a XIV. században már csak erre
támaszkodhatott, amikor a Magógtól való származás gondolatát felújította.
A Gesta Hungarum tehát maga is a tiltott művek sorsára jutott. A székesfehérvári curia
könyveshelyiségének egy számos zárral, pecséttel ellátott nehéz tölgyfa szekrényében
őrizhették, lakatokkal zárt ajtó mögött. Itt lappanghatott vagy két és fél évszázadon át. Egy-
egy, az udvarhoz közel álló magasabb rangú egyházi ember ha tán beletekintett, egykettőre
fejcsóválva letette, és igyekezett az olvasottakat elfelejteni. Sorsában akkor történt változás,
amikor 1543-ban a törökök elfoglalták és feldúlták a várost.

A török nyelvű magyar krónika, a Tarih-i Üngürüsz {Magyarország története) szerzője,

Mahmud Terdzsüman ott volt Székesfehérvár e súlyos napjaiban; elmondja, hogy ekkor találta
és vette magához azt a latinul írt krónikát, amely alapul szolgált későbbi munkájához.
Ismerjük a szabadrablásnak kitett városok körülményeit - kapuk, ajzok felszakítva, bútorok,
használati tárgyak az utcákra hajigálva -, akárcsak Terdzsüman, mások is hozzájuthattak így
féltett kódexekhez. Talán valamely elszánt, magát a törököket kiszolgáló segédhad
teherhordójának, kocsisának álcázva menekülni akaró magyar pap vagy zsákmányra éhes, a
kéziratok anyagi értékét ismerő tőzsér, találomra felragadhatott egy-kettőt az ebek
harmincadjára jutott művek közül, amelyek egyike a Gesta Hungarum lehetett. Ha így történt,
Északnyugat-Magyarországra, Ferdinánd király országrészébe vihették, akár azért, hogy
visszaszolgáltassák az udvarnak, akár hogy zsákmányként értékesítsék. A mű átvevője vagy
hivatalos megvásárlója Bécsbe küldhette, ahol az udvar tartózkodott. Ott témáját, a magyar
honfoglalás történetét nem tartván aktuálisnak, a könyvtár érdektelennek ítélt kötetei közé
került, és elsüllyedt azok tömegében. Megtalálásáig itt múlt el újabb kétszáz esztendő fölötte.

No de Anonymus írói tehetsége 1279-től ismeretlen időben történt haláláig végleg elnémult
volna? Talán alkotott még valamilyen munkát, ami szintén eltűnt az idők sodrában, mint
ahogy trójai történetének is csak föltételezett nyomai maradtak.

Az "Árpád-kori és Anjou-kori levelek" kitűnő kötetét forgatva, az az ötletem támadt: ha

Anonymus írt leveleket, és akár egy is fennmaradt belőlük, kiváló stiliszta voltát ismerve,
bizonyára beleválogatták e gyűjteménybe. Így botlottam bele abba a folyamodványba,
amellyel "Párizsinak nevezett Péter kanonok", a gyulafehérvári Szent Mihály arkangyalról
elnevezett egyháznak "a káptalan által megválasztott törvényes ügyvédje" fordul 1308-bon
Gentilis, akkori pápai követhez. Felpanaszolva, hogy a Péter erdélyi püspök elhalálozása
miatt szükségessé vált püspökválasztáskor Kán László erdélyi vajda a káptalan akarata
ellenére, erőszakkal saját fiát tette meg püspöknek, s kéri a káptalan választási jogának
visszaállítását.

Az egyház nagy súlyt helyezett iratainak stílusára. Párizsi Péter levelének kiváló stílusa
azonban inkább költőre vall, mint csupán egyházi személyre, és ugyanez elmondható
Anonymusról is, aki a jellegzetes egyházias szófordulatokat általában szintén kerüli. "Minden
erőszakos beavatkozás kezdetben erős, később gyöngül - írja Párizsi Péter. - Ez áll arra is,
hogy László vajda belevágta sarlóját a püspöki aratásba akkor, amikor Péter püspök a halandó
testek közös útjára lépett." Ennek olvastán Anonymus szövege csendül a fülembe: "Zolta
vezér... a test börtönéből minden húsnak útjára költözött." (57.)

1308-ban Anonymus 84 éves lett volna. Igen magas életkor, de az időben is akadtak
aggastyánok. A "Párizsinak nevezett Péter" szinte összecseng a "mesternek mondott Péter"-
rel, s a "P. dictus magister" éppen egy "Párizsinak mondott mester" értelmezést is
föltételezhetővé tehet, immár e formula harmadik jelentéseképpen. S ha Anonymust papi
körökben, a sok Péter nevű pap közötti megkülönböztetésül csakugyan így nevezték, e
harmadik változatú rejtett értelmezés alkalmat adott neki, hogy az önmagáról való rejtett
közlései között legfőbb tanulmányi helyére is célzást tehessen. Hogy erről az elnevezéséről
csak kortársai tudhattak? Velek bánnak Bors ispánnal való atyafiságáról is csak azok tudtak, s
puszta véletlen, hogy dokumentum maradt róla. Az emberek önkéntelenül abban a
gondolatvilágban élnek, hogy amit korukban tudnak, az mindig is tudott fog maradni. Pláne a
miénknél lényegesen lassúbb tempójú korszakokban.

Csakhogy -s ezt erősen kell hangsúlyoznom - Anonymus Párizsi Péter kanonokkal való
azonosításának lehetősége semmiképpen sem jelenti ennek állítását, de még csak föltevéskénti
hangoztatását sem. Itt csak egy teljesen nem kizárható eshetőségről van szó, ami valószínűleg
örökké kérdőjel marad. Mert arra, hogy Anonymus Párizsban végezte a tanulmányait, ha
valószínű is, nincsen közvetlen bizonyíték. Még kevésbé tudhatjuk azt, hogy Párizsi Péter egy
Párizsban tanult magyar vagy egy Párizsból Magyarországra származott francia pap, és hogy
egyáltalán domonkos rendi volt-e. S bizonyosan még az sem tudható, hogy az elhalálozás
drámai kifejezése nem egy, az egyházban ez időben felkapott olyan költői kép-e, amely
Anonymusnál és a kanonok levelében csupán sztereotípia. Nincs nagy esélye, sem pro-, sem
kontrabizonyítékok előkerülésének. Minden bizonnyal marad a homályos kérdőjel.
Bármennyire is jólesnék azt tudnunk, hogy megbecsült kanonokként magas kort ért meg, és
élete alkonyán még egy pompás folyamodványával - Gentilis valóban elrendezte a dolgot -
egy mohóságában határt nem ismerő oligarcha ellen eredményesen lépett föl nagyszerű
gesztaírónk, Anonymus.

Igenis: Anonymus. Mindvégig e néven szóltam róla. Habár ismerjük már igazi nevét, ezután
is elsősorban Anonymusként fog élni tudatunkban. És nem csupán amiatt, mert kétszázötven
esztendő óta ekképp nevezzük, hanem azért is, mivel műve megismerőinek legszélesebb köre
számára önmaga kívánt névtelen, "anonymus" maradni. Legföljebb említésekor most már
hozzátehetjük "Anonymus, azaz a Maglód nemzetségből származó Velek fia Torda, egyházi
nevén Petrus". Vagy egyszerűbben: "Anonymus (Petur mester, domonkos rendi szerzetes pap)
".

Zárszó

A Gesta Hangarum kétszázötven éven át tengerben úszó jéghegyként csak fölmeredő csúcsát -
krónikarétegét - mutatta. S míg kiváló kutatóink e látható meredélyt ostromolták, maga az
alkotás hidegen távol tartó és titokzatos maradt. A francia gesztákkal való összehasonlítás és
Anonymusnak műve többrétegűségére figyelmeztető saját mondata most fölfedi a mélyben
rejtőzködő tömböt. Ezzel az Anonymus-kérdés az én elképzeléseim szerint, avagy másként,
de mindenképpen megérett a megoldásra. Nem utolsósorban azzal a tanulsággal, hogy a mű
titkainak megfejtésére nem csupán az eddig kompetensnek vélt tudományág az egyedül
illetékes.

Magam a szimbolikus rétegek feltárásánál a következtetés eszközével a belső összefüggések

és törvényszerűségek kibontására törekedtem, ha úgy tetszik, krimibe illő nyomozás révén.
Így tettem már az őskrónikákat vallató köteteimben is. Nem volt szükség másra, mint a
tudósaink munkássága nyomán rendelkezésre álló történeti vonatkozások tiszteletére, kritikai
készségre, valamelyes logikára, némi képzelőerőre, beleélő és összegező készségre,
amelyeknek szükségképpen birtokában van minden többé-kevésbé jártas íróember.
Könyvem műfaja az esszé, a szónak eredeti, "kísérlet" értelmében. Olyan adatokra
hivatkozom és olyanokkal vitázom, amelyek a szaktudományban közismertek, s így
elkerülhetem a lábjegyzeteket. De számos fejtegetésemben, a FÜGGELÉK magyarázataiban
pedig elsősorban, a Ha az ősi krónikák igazat mondanak és Vallanak az ősi krónikák című
könyveimben kifejtettekre támaszkodom - néhol a korábbitól is eltérőt mondva -, meg a keleti
nyelvészet kérdéseiben alapos fölkészültségű kitűnő költő, Képes Géza néhány
megállapítására.

Az említettekről azonban nem mondható el - sőt Süpek professzor e tárgyban elért

eredményeiről sem -, hogy specialista szakembereink kellő figyelmet fordítottak volna rájuk.
De ez legyen a szakemberek gondja.

Ami eszmefuttatásom révén a víz alatti, immár olvadozó jégtömbön át kitapintható, az a

középkori magyar műveltség gránit emlékműve, Anonymus és a mögötte fölsejlő Miklós
püspök lenyűgöző bronzalakjával.

Átadom a stafétabotot azoknak, akik e tenger alatti tartományból többet, mélyebbre hatolót,
véglegesebbet fognak, tudnak felhozni a napvilágra.

Függelék

ANONYMUS ÉL A MISZTIKUS SZÁMOKKAL

A misztikus, szimbolikus számok érvényesülnek a mű konstrukciójában is. A geszta - állapítja

meg dr. Süpek Ottó - azért áll 57 fejezetből, mert az 57-es szám két alkotórészéből származó
12 a hatalom kifejezése. És ezért is kerül sor a mű lényegének, a honfoglalás elkezdésének
elbeszélésére éppen a 12. fejezetben.

Íme, Anonymus nem azért írt le a történész szemében valóban nem hitelt érdemlő
évszámokat, mintha kitalálni igyekezett volna őket, hanem mert jelképes mondanivalói voltak
velük.

A POGÁNYLÁZADÁS

A magyar XI. század közepének, I. Endre és I. Béla uralkodása idejének súlyos gondjai oda
vezethetők vissza, hogy István király (csak 1083-tól szent) kiszemelt, az új keresztény
királyság megerősítésére minden tekintetben alkalmas utóda, Imre herceg vaddisznóvadászat
alkalmával váratlanul meghalt. Ezzel pedig a trónnak a király unokatestvérére, a család görög
hitű ágából származó Vazul hercegre kellett volna szállania. A latin rítusú, a Nyugat felé
forduló magyar kereszténység létrehozója, a katolicizmus megrendülésétől és az ország
Bizánc befolyása alá kerülésétől -a pillanatnyi körülmények között joggal - tartva, ebbe nem
nyugodhatott bele. Vazult megvakíttatással az uralkodásra alkalmatlanná tették, fiait pedig
(neveiket itt a valóságos születési sorrendbe téve: Leventét, Endrét és Bélát) külországba
száműzték. Azt is állították róluk, hogy nem "igaz", vagyis nem keresztényi házasságból
születtek, így anyjuk Tátony nemzetségébe tartoznak, nem Árpád házába.

István király halálával Orseolo, velencei dózse idegenben felnőtt Péter nevű fia (anyja István
király nénje volt) került uralomra. A magyarok gyűlölték, Vazul tragédiájának okozóját,
haszonélvezőjét látták benne, és ő is bizalmatlansággal viseltetett a magyarokkal szemben. Az
ország előkelői összefogtak ellene, elkergették trónjáról, és István király másik nénjének fiát,
Aba Sámuelt ültették helyére. Legelső dolguk azok kézre kerítése és megölése volt, akik
Vazul szemét kitolták. Péter a német császárhoz futott, hűbérül ajánlva föl neki
Magyarországot, ha visszahelyezi trónjára. Hazai hívei lázongtak Aba Sámuel ellen, s a német
császár udvarába szökdöstek Péterhez. A főemberek egy másik csoportjának azért nem tetszett
Sámuel király uralma, mert - mint a krónika panaszukat közvetítve írja- "megvetette az ország
nemeseit és mindig parasztokkal, nemtelenekkel volt együtt". Ez utóbbiak azonban nem holmi
közemberek voltak, hanem a pogány kori vezetőrétegnek azok a tagjai, akiket István király
megfosztott nemességüktől, mert nem voltak hajlandók az új rendnek megfelelően birtokaik
és azokon élő népük egyharmadát a várnak, másik harmadát meg a királynak adni, s
többségük az új hitet is elutasította. Olyan emberek voltak tehát, mint a "kisebbik Gyula" fiai,
Bolya és Bonyha. Azóta mind keresztény hitre tértek, és Sámuel király visszafogadta őket a
főemberek közé, volt birtokuk egyharmadát is nyilván visszaadta nekik, néha talán éppen az
említett háborgóktól visszavéve azt. A német császár hadaival vívott ménfői ütközetben
Sámuel király ellenségei csata közben álltak át a németek oldalára. Így az ütközet elveszett, a
menekülő Aba Sámuelt pedig orvul meggyilkolták.

Péter visszatért a trónra, és az országot valóban a német császár hűbérbirtokává nyilvánította.

A volt Aba Sámuel-párti előkelők Bolyával és Bonyhával az élükön - összeesküdtek ellene, és
amikor árulás folytán Péter király ezért Bolyát és Bonyhát kivégeztette, az összeesküvők a
köznépet is fellázították, sőt hogy teljesen megnyerjék, szabad utat engedtek a
keresztényellenes, a régi hitet visszaállítani akaró törekvéseknek is. Félretéve azt a gyanút,
hogy a száműzött hercegek nem Árpád-háziak, Leventét, Endrét és Bélát hazahívták,
felajánlva nekik az uralmat. Az egész országot elborította a papokat, püspököket öldöső,
egyházakat, monostorokat feldúló, fölégető, leromboló pogánylázadás.

A hercegek közül a trónra jogosult legidősebb, Levente és a leendő trónörökösnek számító

Endre tért haza. Az utóbbinak apósa, az orosz fejedelem egyik seregét is rendelkezésére
bocsátotta. Levente a pogánykodók élére állt. Péter királyt menekülés közben elfogták, s
mintegy a Vazulon ejtett súlyos sérelmet torolva meg rajta, nem megölték, hanem
megvakították. Így is rövidesen meghalt. A nép jelentős rétegei azonban megmaradtak
kereszténynek, a pogány korszak viszonyai nem voltak visszaállíthatók, mivel az azok alapját
képező nemzetségi társadalom már nem létezett, az Istváni állam intézményei -a
megyerendszer, az ispáni várak pedig a zűrzavarban is tartani tudták magukat. Így az
Endrével jött sereg a mérleg nyelvét képezhette, s a kereszténységhez hű főurak jó néhánya
kíséreteinek segítségével legyőzte a pogánykodókat. Levente kénytelen volt Endre herceg
javára lemondani az uralomról, ezt követően pedig ismeretlen körülmények között meghalt. I.
Endre az életben maradt három püspökkel megkoronáztatta magát, s miután előzőleg nyilván
a görög rítusról a latin hitre tért, visszaállította a keresztény államot, és fejvesztés terhe alatt
megparancsolta, mindenki térjen vissza a kereszténységre.

AZ ENDRE KORÁBAN KEZDETT ÉS BÉLA IDEJÉN BEFEJEZETT ŐSGESZTA

Hogy az ősgeszta 1. Endre uralkodása alatt már készült, a királykronológián kívül például a
krónikának az a részlete is mutatja, amelyben Endre - mintegy a sokgyermekes Béla
herceggel versengve a maga termékenységét igazolandó - nem csupán azt jegyezteti föl, hogy
Salamont és Dávidot nemzette, még a Marót falubeli ágyasától született Györgyöt is
szükségesnek tartja megemlíteni. Az ősgeszta mégis I. Béla korában jött véglegesen létre.
Csak ez időben kerülhettek a krónika szövegébe az Endrét jellemileg (hogy tudniillik Péter
királyt alattomos módon akarta tőrbecsalni) és keresztényi hűségében kicsinyíteni igyekvő
megjegyzések, az a megismételt súlyos vád, hogy Leventével együtt ő is megengedte a
pogánykodást. (Amire az ellenősgeszta válasza az volt, hogy Beneta püspököt Endre mentette
ki a pogánykodók kezéből - mint ez a kétarcú krónikában szintén olvasható.) A papok,
püspökök, dézsmaszedők ellen a "második pogánylázadás"-kor megnyilvánuló
tömeggyűlöletnek nagyon is szókimondó leírásával Béla király nyilvánvalóan az egyház
veszélyérzetét kívánta a mű minden felolvasásakor megújuló figyelmeztetésként fenntartani.

A LEGENDÁS MIKLÓS PÜSPÖK

Aki a Tihanyi Alapítólevélben többek között a "feheruuaru rea meneh hodu utu rea" (a
Fehérvárra menő hadútra) sort magyarul megfogalmazta - holott tehette volna latinul is -, az
az egyház nyelvén írt szövegbe a magyar szó hangzását akarta belelopni.

Miklós püspök legendás hírét 1051-ben szerezte. A német császár támadásakor - akárcsak a
hadifurfangot annyira kedvelő ősök - az ellenséggel szemben nem mindennapi fortélyt
alkalmazott. Egy elfogott kengyelfutónál talált, a németek utánpótlását hajókon Pozsonyba
hozó Gebhard püspöknek szóló császári parancsot maga fogalmazta rendelkezésre cserélt ki,
amely oly hitelesnek látszott, hogy Gebhard az élelmiszerekkel és fegyverekkel megrakott
hajóhadat elsüllyesztve, gyorsan hazatért. A támadók pedig a magyarok által fölperzselt
földön eleség nélkül maradva, kénytelenek voltak eltakarodni. A magyar öntudatú Miklós
püspök a hagyományőrző ősgeszta szerzője lehetett, nem a pogány magyarokról "minden
becsmérlést átvevő" ellenősgesztáé. Annál is inkább, mert az utóbbit csak fortélyos tette után
huszonnégy esztendővel írhatta volna meg, és korántsem bizonyos, hogy ezt az időt
egyáltalán megérte.

AZ ELLENŐSGESZTA IGEN RÖVID IDŐ MÚLVA KÖVETTE ELŐDJÉT

Az ellenősgeszta megszületésére 1075 körül azért kerülhetett sor, mert a Géza herceg seregei
által az ország nyugati határára szorított Salamon királynak uralkodásra jogosultsága
elismertetéséhez nagy szüksége volt legalább az ismét megerősödött magyar egyház
megnyerésére. Egyedül sógorához, a pápával éppen élesen szembekerült (a később Canossát
járó) IV. Henrik császárhoz fordulhatott segítségért, emiatt viszont elvesztette Róma
jóindulatát, mely most Géza felé fordult. Amíg az országon csakugyan uralkodott, Salamon a
jogaikat rögzítő ősgesztához ragaszkodó főurak miatt aligha írathatta volna meg ezt az egyház
által annyira áhított művet. Most azonban, hogy a főemberek legnagyobb része Géza herceg
oldalán állt, még jól is eshetett neki, hogy kedvük ellen tegyen. Nyilván az egyházias
szellemű mű létrehozása miatti hálának is szerepe volt abban, hogy a magyar egyház többször
is igyekezett közvetíteni a sarokba szorított Salamon érdekében.

A REGŐSÉNEKEK MÁGIKUS KÖTÖTTSÉGEKNEK VOLTAK ALÁVETVE

A "regős" elnevezés a táltos eksztázisban való, nem e világi tartózkodásával, "rejtőzésével"

van kapcsolatban. ("Haj, regő rejtem...") A pogány kori regősének tehát a kultusz körébe
tartozott. Különösen a nevekben megnyilvánuló varázserővel szemben kellett védekezni. A
honfoglalás idei morva uralkodó, Szvatopluk fia, Mojmir neve helyett ezért mondtak a
regősök "Marót"-ot, ami az ősi magyar nyelvben "a morva" értelmű volt. Még a baráti, de "túl
nagy" varázserővel rendelkező személyiségek nevétől is óvakodni kellett. Így lett az
ellenősgesztában felhasznált Csodaszarvas-mondánkban az óbolgár Kovrat kagán helyettesítő
neve a bolgárt jelentő "Belár". A különösen nagytekintélyű, "varázserejű" ősök nevét nem
helyettesíthették népnévvel, ezért néhány betűjét megfordították, mintha nem ugyanarról a
személyről volna szó. Emiatt mondtak "Nemrot" (Nimród} helyett "Menrot"-ot (Ménrót). Az
ellenséges morvákat a távolabbi népről, amellyel nem hadakoztak, csehekként emlegették
(vagy lengyelnek, ahogy a krónikában Szvatoplukról írják), az ellenséges bolgárokat pedig
görögökként. Vereségről nagy ritkán, már csak a pogány korszak vége felé szólva {ami a
kultusz gyöngülésére mutat), más formában léptek működésbe a védekezés naiv eszközei. A
Lehel kürtje-mondában Henrik bajor herceg helyett "Konrád császár"-ról beszélnek, és a
kivégzés baljós helyét nem Regensburgban, hanem az Inn folyónál jelölik meg.

ANONYMUS MŰVE SZERKEZETÉNEK ÖSSZEHASONLÍTÁSA A KRÓNIKÁÉVAL

Mivel a krónika is és Anonymus is az ősgeszta szerkezetét vette át, ez az összehasonlítás

megmutatja, melyik mű állt az ősgeszta szerkezetéhez közelebb. Állítsuk tehát szembe
egymással a két mű témáit

Anonymus a magyarok eredete, Szkítia leírása, vezérválasztás, Vérszerződés, a hét vezér,

honfoglalás, Zolta, kalandozások, Taksony, beköltöző idegenek, Géza születése

Krónika a magyarok eredete, Szkítia leírása, vezérválasztás, a hét kapitány, beköltöző

idegenek, Taksony, kalandozások, Géza

A krónikában nincsen szó a Vérszerződésről, mert ez a mű Álmost éppen csak megemlíti

(vezérnévsorául is az Árpáddal kezdődőt választotta). A honfoglalást (Fehérlő-monda) a
vezérnévsorba foglalja bele. Azért teszi, hogy a történeti sorrendet fölborítva, a hét kapitány
után sorolja fel a beköltöző idegeneket. Elvileg a Géza- István korában bejött keresztény
lovagok névsoráról van szó. S amiatt sorolja fel őket a honfoglaló "kapitányokkal"
párhuzamosan, hogy hangsúlyozza: a kereszténység fölvétele, annak nyugati segítői révén, a
magyarság életében semmivel sem kevésbé jelentős történeti esemény, mint a honfoglalás. A
keletről korábban beköltözötteket, máshonnan jöttekkel egybevegyítve, csak a keresztény
lovagok után említi, különben zavarták volna az elérni kívánt párhuzamot. Anonymus a
Taksony idején keletről érkezetteket veszi át az ősgesztából (kivéve természetesen Etejt, a
kortársát}, a nyugatról betelepült keresztény lovagok névsorát pedig nem azért hagyja ki, mert
a krónikában úgyis megvan. Már az Anonymus korabeli krónikának is ez a névsora jóval
több, a királynék kíséretében beköltözött lovagot sorolt fel, mint Géza és István korit,
úgyhogy - ha akarja - itt helyreállíthatta volna az ősgeszta eredeti lajstromát, ő azonban a
honfoglalóktól származók előjogát hirdetve, e névsorról nem vesz tudomást.

Anonymusnál a témák természetes időrendje, ellentétben a krónika sorrendjével, világosan

mutatja, hogy szerzőnk valóban közvetlenül az ősgesztához nyúlt vissza, onnan merített.

A ROVÁSÍRÁSSAL KŐBE VÉSETT "ORHONI FELIRATOK"

Karakorumtól 60 kilométernyire északra, az Orhon folyó partján áll az a két kőoszlop,

amelyekre 731-ben, illetve 734-ben Bilge kagán és Kül tegin tetteit türk rovásírással jegyezték
föl, a Tola folyónál pedig Tongukuk tanácsadóéit, 720-ban. Úgy fogalmazták őket, mintha
maga a hős mondaná el dicsőséges cselekedeteit mégpedig kötött ritmusú, előrímes versben -,
de Bilge kagán a regősénekek szerzőjének nevét is följegyeztette: "Jolig tegin".

(Képes Géza a magyar kiejtés szerint a "Gyalu" névvel azonosítja.) Kőbe vésett eposzok című
kötetében Képes e regősénekek kitűnő műfordítását is elkészítette. Hogy az ilyen típusú
regősénekek (persze nem kőfeliratokon) nálunk is megvoltak, a krónika és Anonymus erre
utaló megjegyzése nyomán nem lehet kétséges. De nem bizonyos, hogy elsősorban az egyház
cenzúrája akadályozta meg az ősgesztába való bekerülésüket. A honfoglalás korának magyar
előkelői többnyire türk neveket viseltek, ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne lettek volna
magyarok, de bizonyítja a türknek afféle kultúr- vagy divatnyelv szerepét a keleti pusztákon.
A magyar főemberek ez időben nemcsak türk neveket használtak, hanem egymás között
nyilván ezen a nyelven is beszéltek. A honfoglalás után a türkök kultúrájának befolyása a
kazár birodalomtól való messze kerülésünk folytán elhalványult, a kereszténység fölvétele
után pedig végleg elenyészett. Föltehető, hogy a hős nevében szóló regősénekek nálunk is
türk nyelven hangzottak, és szintén a főemberek közül való regősök költötték őket, mint
ahogy az orhoni feliratok regőse is "tegin" (- herceg) címet viselt. A XI. század
Magyarországán már alig valaki ismerhette a türk nyelvet, és e regősénekeknek csak annyi
emlékük maradt, hogy a hős mintegy saját magát dicsérte bennük, amit az egyház félreértve, a
pogány honfoglaló vezérek kicsinyes hiúságának tulajdonított. De magyarul szóló kivétel is
akadhatott az efféle énekek között. Egy ilyen szólhatott Szabolcs és Tétény nyírségi
hadjáratáról, a meszesi kapu megerősítéséről. Ezt Anonymus dolgozta fel. (Lásd a mű 22.
fejezetét.)

FEHÉRLÓ-MONDÁINK A krónika meg Anonymus Fehérlő-mondája közismert. A

honfoglalás más frontjainak Fehérlő-mondáira is módunk van következtetni. Az ellenősgeszta
által átvett bánhidai honfoglaló monda szintén (ámbár eredeti jellegétől szándékosan és
gondosan megfosztva) a regősénekből származó Fehérlő-mondák közé sorolható. Igazolásul:
a krónikában -a hun történet végébe beleszőve - azt olvashatjuk, hogy Szvatoplukot "a
magyarok Erdőelvéből és az Ung folyó mellől mindenféle ajándékkal hitegették, követek és
kémek által kifürkészték, hogy serege gyönge, majd hirtelen támadással elnyomták
Szvatoplukot egész seregével Bánhida táján, valami városban Tata mellett. Ennek a városnak
a romjai még ma is láthatók... Némelyek azt tartják, hogy a magyarok visszatérésekor (a
honfoglaláskor) Pannóniában nem Szvatopluk, hanem Marót uralkodott..."

Kézai, nyilvánvalóan az ellenősgesztából közvetlenül merítve, a helyszínt így tolmácsolja: "...

a Rákos folyó közelében, Bánhida mellett egy városban, melynek romjai máig láthatók." Az
ellenősgeszta tehát a "hitegető ajándék"-on kívül a folyót is megemlítette, de a Fehérlő-
mondák oly áruló motívumát, azt, hogy az ellenséges fejedelem e vízben leli a halálát, már
elhallgatta. Ugyanúgy nem részletezte, hogy a hitegető ajándék miből állott, vagyis hogy
fölékesített fehér ló volt.

Létezett bihari honfoglaló Fehértó-mondánk is, ezt Anonymusnak az a megjegyzése tanúsítja,

amely szerint Árpád "Elküldte neki (Mén-Marótnak) ajándékait is, amint előbb Salán titeli
vezérnek" {19. fejezet). Vagyis a 12 fehér lovat és a többit.

VÍZÁLDOZAT

Italáldozáskor néhány kortyot földre csorgatnak az alvilági szellemek kiengesztelésére.

(Ennek a népi szokásokban még ma is megvan a nyoma.)

Ha a vízáldozat a felső hatalmaknak szól, annak bemutatója az ivókürtből ujjával fölfelé

fröcsköli a vizet, aztán kortyol belőle. A fröcskölések és a kortyolások közeiben szól a pogány
istenséghez.

Az "ÁRPÁD"-OT IS HASZNÁLTÁK MÉLTÓSÁGNÉVKÉNT

Árpád nemhiába szerepel a személynévsornak álcázott méltóságlistában. A Biborbanszületett
Konsztantinosznál található két ellentmondás csak úgy oldható fel, ha Álmos az "árpád" címet
viselte. Bíborbanszületett Konsztantinosz ugyanis: 1. Leventét Árpád fiának mondja, de
amikor felsorolja a honfoglaló Árpád négy fiát, Levente nem szerepel köztük, s nem azért,
mintha korábban meghalt volna, hiszen a forrás azt is megjegyzi, hogy Árpád fiai közül (1048
körül) egyik sem él már. Egyébként Györffy honfoglalás kori magyar területen Levente nevét
helynévben is megtalálta, tehát nem halt meg a bolgárok ellen viselt hadjáratban. 2. Azt is
állítja Konsztantinosz, hogy a magyarok Álmos helyett fiát, Árpádot választották
fejedelemmé, mert bölcsebb volt apjánál. Ami nemcsak Álmos-hagyományunknak mond
ellent, hanem a nemzetségi társadalom mentalitásának is, amelynél az idősebb és az apa
tekintélyi elsőbbségének ilyen megsértése eleve elképzelhetetlen. Álmosnak, Árpádnak
fejedelmi méltóságneve nem derül ki az írott hagyományból. Téves az az elképzelés is, hogy
Árpád a gyula címet viselte volna: a vezérnévsorok vizsgálatából kiderül, hogy a honfoglalás
gyulája Huba vezér volt. Árpád nevének oly szerény "árpácska" értelmezése pedig
valószínűtlen. Képes Géza szerint az Árpád név első tagja, a türk eredetű "ár", férfit, hőst
jelent, második tagja pedig az iráni nyelvből származó "pád" (a különböző nyelvek elemeiből
alkotott név keleti népeknél nem ritka e korban) védelmező, állhatatos, szilárd, sőt: trón,
hatalom jelentésű. A név értelme "védelmező hős", vagy "a trón őrzője" lehetett. Álmos a
magyar nép első teljhatalmú főfejedelme, a Hétmagyar törzsszövetségnek bizonyos
tekintetben szakrális, de egyben a világi hatalmat is gyakorló, nagyfejedelme volt. De nem
feje a táltosoknak, mert azok irányítása nyilván továbbra is a kende funkciója maradt, ám a
Vérszerződés után már ő kötötte meg a helyi szellemekkel a nép jólétét biztosító mágikus
szövetséget, s ennyiben vált szakrális fejedelemmé is. Ezt mutatja a krónika által megőrzött
"mózesi" halála Erdélyben. A kende a Vérszerződés után főtáltossága mellett a törzsszövetség
főhadvezére lett. Amit Kurszánnak a nyugati krónikákban is följegyzett tevékenysége igazol.
Az "árpád" méltóságnév Álmos ideje előtt éppúgy nem létezett, mint maga a nagyfejedelmi
tiszt sem.

ANONYMUS IS ISMERTE SZOVÁRD NEMZETSÉGÉT

A XIII. század végén még éltek a Szovárd nemzetség ivadékai. "Hülek", Árpád "nagybátyja"
leszármazottainak tartották magukat. Hülek az Üllő név változata, és Üllő valóban a Szovárd
nemzetség ősének, Tasnak volt az apja, csakhogy nem nagybátyja, hanem második fia
Árpádnak. A tévedés onnan adódhatott, hogy szerencsétlen történeti körülmények folytán Üllő
ágát még a pogány időkben kizárták a dinasztiából. Üllőről Árpád fiaként többé nem volt
szabad említést tenni, ezért a közvetlen utódok a szokott fogással - mintha nem ugyanarról a
személyről volna szó - "Hülek" ősüket Árpád nagybátyjaként szerepeltették, aki ennek
megfelelően eleve nem tartozott Árpád leszármazottai közé, viszont a fejedelmi családdal
való rokonságuk hírét így mégis fenntarthatták. A késői utódok már ezt hitték valóságnak.
Kadocsa a nemzetség jóval a honfoglalás után élt névadójának (vagy talán egy még későbbi
Szovárdnak) volt a testvére, bizonyára nevezetes vitéz. Anonymus a történetileg létező
Szovárdot azonosnak gondolta a helyettesítő nevet viselő, kiköltöző Szovárd vezérrel,
elbeszélésében ezért adta melléje Kadocsát. S az ősgeszta másik névsorát is ismerve, vélte
nemcsak Tasról, hanem Létről és Bulcsuról is, hogy részt vettek a honfoglalásban.

Efféle adatait a történészek anakronizmusnak fogják fel, s ez is hozzájárul ahhoz, hogy

szerzőnket önkényes kitalálónak tartsák.

Holott itt az az oka anakronizmusának, hogy az ősgeszta szerzője "tudós" következtetésének

meg a saját kora téves föltételezéseinek megfelelően tájékozódik és tájékoztat minket.
KÉT VEZÉRNÉVSORUNK

A vezérek személynévsora és méltóságnévsora a dolog természeténél fogva volt elkülönült.

Mert míg a méltóságokat betöltő személyek mintegy nemzedékenként változtak, a
méltóságnévsor hosszú időn, elvileg akár évszázadokon át is, alig módosult. A magyar
törzsszövetség tisztségeinek elnevezései - amelyeket az ősgeszta személyek névsorának
tüntetett föl - így sorakoznak a krónikában

Árpád, Szabolcs, Gyula, Kende, Lél, Vérbulcsu, Örs

Már említettem, hogy a pogány kori méltóságnévsorban Szabolcs helyett előd, Lél helyett
szovárd (még korábban pedig jenő) szerepelt. Az első két méltóságnév sorrendje eredetileg:
előd, árpád volt. Az előd nevű méltóság a nomád rangsornak középről számítva harmadik
helyén állt. Az előd tisztség, mint törzséé, a sövényt, kerítést jelentő Nyéké is, a
törzsszövetség védelmére utalt, vagyis az elővéd vezérét jelentette. Mivel a jobbszárny
rangban fölötte állt a balnak, a jobbszárny harmadik helyén az előd igen magas méltóságnak
számított.

Bár a jobbszárny második helye, ahol az árpád méltóságnév áll, még tekintélyesebb rangot
jelentett, hangsúlyozni kell, hogy a nevek sorrendje, vagyis a nomád rangsor itt a
Vérszerződés előtti helyzetet tükrözi, hiszen a Vérszerződést megkötők névsoráról van szó, s
nem a honfoglaló vezérekéről. A Vérszerződés után a rangsornak meg kellett változnia,
nyilván a főhelyet jelentő negyedik helyre ekkor az "árpád" került. De, mint látjuk, a krónika
névsorában a Vérszerződés előtti állapotnak megfelelően a főhelyen még a kende áll. Az
ennek a méltóságnévsornak megfelelő személynévsor az ősgeszta eredeti példányában ez
lehetett:

Álmos, Előd, Huba, Kend, Tas, Tétény, Ond

De mint még beszélünk róla, az ezt tartalmazó kézirat az egyesített krónika létrejöttekor
megsemmisült, és egy másolatát őrizték meg, amelynek sorrendje eltért az eredetitől. Kézai
méltóságnévsora és Anonymus személynévsora ezt a másfajta sorrendet követi. (Erről lásd:
"A vezérnévsoroknak van még egy titkuk".)

Némelyik ősi méltóságnevünk több változatban is előfordul.

Bulcsu maga mondta Bíborbanszületett Konsztantinosznak, hogy ő karcha, és apja, Kál is az

volt. Konsztantinosz szerint a karcba bírói tisztség. Bulcsu nevének "Vérbulcsu" formája ősi
magyar nyelven azt jelenti: vérkeverő, és a karcha szó is tartalmazza a türk far - kever, vegyít
igét. Nagy fontosságú ügyekben ez a bíró döntötte el (például vérbosszú megelőzésére) a
vérszerződés megkötésének szükségességét, és az ő felügyelete alatt történt ennek ünnepélyes
véghezvitele is, amelynek lefolyása az volt, hogy a peres felek megvágott karjukból vért
csorgattak egy borral teli üstbe, a bíró megkeverte a folyadékot, és az ellenfelek kölcsönösen
ittak a vérükkel keveredett borból" bizonyos fogadalmi szöveget is elmondva, amelyet a bíró
adott a szájukba. A bulcsú tehát a karcha méltóságnév magyar megfelelője.

A honfoglalás eredeti karchája azonban Tétény volt. Ő a fiának a karcha szó hangátvetéses
formáját adta névül, a Harkát (Horka). Majd amikor Huba vezér utód nélkül halt meg, helyébe
gyulaként Tétény került, így Tétény unokája már a Gyula nevet kapta. Ugyanekkor vette át
Kál a karcha tisztet. (De mint tapasztaltuk, az ő családjában sem a Karcha, sem a Harka nevet
nem használták, hanem a Bulcsut.) A tisztség megszerzője új méltóságáról nevezte el fiát vagy
unokáját, így jelölve ki a méltóság egyenes ági utódlását, nehogy a szeniorátusi rendnek
megfelelően a méltóság a család egy távolabbi tagjához kerüljön. Csakhogy - miközben
"hivatalosan" az eredeti méltóságnevet emlegették (láttuk: Bulcsu is karchának mondta
magát) -a családi elnevezésnél nem ezt, illetve nem pontosan ezt használták. Kockázatosnak
hitték ugyanis az olyan név adását, amelyet más családbeli ember viselt előzőleg. Hiedelmük
szerint a név korábbi, más családhoz tartozó tulajdonosának szelleme, "meglopott"-nak
érezvén magát, ártó szellemmé válva venné üldözőbe a név új viselőjét. Így aztán a
tisztségnek valamiféle változatát, jelképét használták névként a saját családjukban.

Azt mondtam, az utódot nem hagyó Huba halálával lett Tétény gyulává. De Anonymusnál azt
olvassuk, hogy Szemere Huba nemzetségéből származott. Ez mégsem ellentmondás.
Méltóságot csak fiú elsőszülött örökölhetett. Ha Huba elsőszülötte lány volt, az utána született
fiú már nem kaphatta meg apja tisztét, de ha neki lett fiú elsőszülötte, az a nemzetséget
továbbra is fenntarthatta, s hivatkozhatott nemzetségének magas tisztséget betöltő elődeire.

A VEZÉRNÉVSOROKNAK VAN MÉG EGY TITKUK

Kézai is méltóságnévsort közöl, de nála nem a kende áll a főhelyen, hanem Őrs. És bizonyára
nem véletlenül, mert Anonymusnak a vezérek neveit felsoroló listájában is a Vérszerződés
idei őrsnek a nevét, Ondét találjuk.

Magyarázatképpen többféle előzményről kell beszámolnunk. 904-ben a honfoglalás kendéjét,

Kurszánt a bajorok orvul meggyilkolják. Tisztségében nem követi senki, holott lett volna
utóda. Népes kíséretét széttelepítik az ország határvidékeire. Árpád fejedelem elfoglalja
Kurszán volt fejedelmi partvonalát a Duna bal partján, és a magáéhoz csatolja. A kende
törzsének szálláshelyét a Nyírségben őrségekkel veszik körül. Mindez azt jelenti, hogy Árpád
megszüntette a kende méltóságot. Ond vezér, aki a Duna Tisza közi Fehértó-mondában
bizonyos szakrális funkciót tölt be, a mágikus követ szerepét, vagyis törzsfő mivolta mellett
kiemelkedő tekintélyű sámán is lehetett, úgy látszik, főtáltosként átveszi a táltosok
egybetartásának és irányításának feladatát. Az "őrsúr" cím ennek az új tisztségének lehet a
kifejezője. Nyoma van annak (éppen Anonymusnál), hogy jóval későbbi időben Lél és Bulcsu
Ondnak Katán nevű őrsúr utódát, valószínűleg unokáját, leverte, talán meg is ölték. Mintegy
másfél évtized múltán pedig a főtáltosi őrsúr cím váratlanul ismét megjelenik. A XIII. század
végén Ortilo de Lilienfeld régi forrásokra támaszkodó évkönyvében a 955-ös évről az á11,
hogy a magyarok "Urzu"-t emelték vezérükké, a 972-es évről pedig az, hogy "Ursu" halálával
Gézát tették fejedelmükké. Az "ursu"-ra vonatkozó évszámok és az, hogy Géza az utóda,
kétségtelenné teszik, hogy Taksony fejedelemről van szó. Az "őrsúr" írása Anonymus latin
szövegében "Ursuur". Ortilónál vagy eredeti forrásában az őrsúr latin megfelelője azért
torzult, mert mint a szövegből kiderül, a névnek hitt szót az "ursus", a latin medve értelmével
hozták összefüggésbe. Taksony tehát átvette a gazda nélkül maradt őrsúr funkciót, vagyis
táltosfejedelemnek nyilvánította magát.

Ez időben történhetett, hogy némely regősök a vezérnévsor negyedik, az ősi szakrális

fejedelmet szerepeltető helyén a méltóságnévsorban a kende helyett az őrsöt nevezték meg, a
személynévsorban pedig Kend nevét a Vérszerződés megkötésében résztvett őrs nevével,
Ondéval váltották fel. E párhuzamos névsorok megjelenésében az ősi hiedelemrendszer
válságának lehetünk tanúi. A regősök megpróbálnak a valóság változásai és a társadalom ősi
rendjének alapjain kialakult hagyomány között kiegyezést keresni, ami természetesen irreális
eredményre vezet. Hiszen a Vérszerződést megkötő vezérek eredeti, valóságos névlistájának
rangsora utólag nem változhatott meg azért, mert Taksony fejedelem őrsúrnak nyilvánította
magát.

Mindebből az is kiderül, hogy Anonymus és Kézai az ősgesztának ugyanazt a példányát

forgatták, míg jóval előbb az egyesített, vagyis a Kálmán kori krónika szerzője egy másikat.
Ez azzal magyarázható, hogy míg az ősgeszta eredeti kéziratának szerzője a régi hagyományt
követte, művének apokrif írássá nyilvánításakor a mű egy olyan másolatát őrizték meg,
amelynek leírója az Ond és őrs központú névsorokat tartván hitelesebbnek, azokat iktatta a
műbe. Nyilván azért kellett másolatot megőrizni, mert a Kálmán kori krónikás a két ősforrás
összeszerkesztésekor az eredeti kéziratból kivagdosta az átveendő részleteket, miáltal ez a
példány megsemmisült. Az ősgeszta másolója egyébként a hagyományokat szintén igen jól
ismerő papi ember lehetett: nemcsak ebben az esetben tért el az eredeti kézirat szövegétől,
helyesen javította például a Kuszán-Kupán ikerpár nevét "Kurszán-Kupján"-ra. (A Kupán
Koppányt jelentene, de a leszármazottak a Kupjánból való Kaplyon később Kaplony -
nemzetségnevet viselték.)

Még Géza fejedelem is, időközben történt megkeresztelkedése ellenére, egy ideig őrsúr
lehetett (erre vonatkozhatott Theotmar célzása, hogy "két urat szolgált"). A kazár fejedelmek
éltek hasonlóképpen, maguk a zsidó hitet követték, de megmaradtak népük szakrális
fejedelmének. A latin egyház azonban - és a szomszéd országok keresztény uralkodói - ebbe
nyilván nem nyugodhattak bele, s így Géza főtáltosi tisztségét átadta családja egyik tagjának,
aki az Anonymusnál említett "Őrsúr nemzetség" alapítója lett. E nemzetség címerében is
turulmadár szerepel, de halványabb színben az Árpádokénál, ami arra utalhat, hogy Géza ezt a
tisztét egy családjába beházasodott hercegre ruházta. "SZKÍTIA" ÉS A TÖBBI

Európa keleti területét csaknem egy évezreden át a szkíták lakták, a III. századig. Az ókori
szerzők e földet Szkítiának hívták, mégpedig azután is, hogy a szkíták régen eltűntek. A
tekintélyes auktorok nyomán a középkori írók szintén ezt az elnevezést használták. A XI.
századi ősgeszta is itt jelölte meg az ősök helyét.

Anonymus azt állítja, hogy Szkítiát magyarul Dentu-mogyernek hívják. Az ősi magyarban
"Den"-nek mondták a Don folyót. A "Dentu" "Donocská"-t jelentene, de a kicsinyítő
képzőnek olykor átvitt értelmet jelző jelentése is volt, vagyis a Dentu egy bizonyos doni
vidéket jelölt, mégpedig a Don mocsaraiét. Ugyanis az őshazáról szólva, mint Anonymus is,
mindig a Don mocsarait emlegették. A Dentu így ugyanazt jelenti ősi magyar nyelven, mint
más megközelítésben a Meótisz ingoványai. Tehát nem azonos Szkítiával, annak csak egy
darabkája. A magyarok Etelközben valóban éltek a Don mellett, de a Csodaszarvas-monda
sokkal régebbi időből, az óbolgár birodalomban tartózkodás korszakát is megelőzően említi a
Meótisz ingoványait. Figyelemre méltó, hogy ez a hely a hun szarvasmondában is őshazaként
szerepel. így csupán egy, a kelet-európai nomád népek között elterjedt ősi, mitikus őshaza-
elképzelés fejeződik ki benne, nem a magyarok valóságos őshazájáé. Hogy a Dentu szerepelt
az ősgesztában, bizonyítja a krónika "dentus" szójátéka is.

A "mogyer" szónak a Dentuhoz kapcsolása viszont Anonymus egyéni elképzelése. Ő, tudva

arról, hogy Julianus barát megtalálta a keleti magyarokat, úgy vélhette, hogy Dentu az ő
korában is magyar föld. Julianus második útjának arról való híréről, hogy a tatárok
(mongolok) a volgai Magna Hungariát elsöpörték, vagy nem tudott, mert ekkor már külföldön
végezte tanulmányait, vagy nem tekintette véglegesnek, mert Magyarország példája lebegett a
szeme előtt, amelyet a mongolok szintén elözönlöttek, feldúltak, de az ország mégis újraéledt.
A Hetumogyer a Hétmagyar szó ómagyar kiejtése. A "Hétmagyar" eredetileg a Vérszerződés
megkötése utáni magyar törzsszövetség neve volt, mivel azonban az egyház nem tűrt pogány
kori nemzetségi szervezetre utalást, az ősgeszta szerzője ezt a kifejezést olyan értelemben
őrizte meg - mentette át -, mintha a honfoglaló hét vezér összefoglaló elnevezése lett volna.
Anonymus így találva ott, ilyen értelműnek hitte.

Bíborbanszületett Konsztantinosz említi, hogy a magyarok törzsfői mind "fejedelmek" voltak

(amit az "úr" szavunk fejezett ki ekkor). Természetesen így élt ez a magyar hagyományban is,
és az ősgeszta nyilvánvalóan fejedelmeknek nevezte a törzsek fejeit. Alig két emberöltővel a
pogány korszak után, I. Endre és I. Béla korában, ez még evidenciának számított. Kálmán
király idejében a dinasztia már nem kívánta napirenden tartani, hogy Árpád házának elődein
kívül voltak a népnek más "fejedelem" című vezérei is, méghozzá egyes korabeli régi
családok ősei, ezért az egyesített krónikában az egykori törzsek fejeit seregvezéreknek,
"kapitány"oknak nevezték el.

Anonymus a dinasztia érzékenységére tekintettel "vezér"-eknek mondja őket, de hogy az

ősgeszta kifejezését mégis átmentse, hozzáteszi, hogy ezek "fejedelmi személyek".

A MAGÓGTÓL SZÁRMAZÁS A KÉPES KRÓNIKÁBAN

Az egyesített krónika nyomán krónikáink egészen a XIV. századig (az ellenősgesztából

származóan), Nimródtól eredeztették a magyarokat, és a Kámtól való származás megbélyegző
volta ellen kétféle módon védekeztek. Vagy elhallgatták Nimródnak a bibliai
nemzedékrendben elfoglalt helyét, vagy teljesen alaptalanul Jafetet tették meg apjául. A Képes
Krónika szerzője azonban fölfedezte, hogy a magyaroknak nem lehet Nimród az ősatyjuk,
hiszen ő nem Jafetnek volt a fia. Tehát a magyarok Magógtól származnak - jelenti ki -, és őt
helyezve be a Csodaszarvas-monda történetébe, azt állítja: Magóg vette el feleségül Enéht,
nem Nimród. Ez időben az ősgeszta megtartott másolata sem létezhetett már. A Képes
Krónika szerzője, Kálti Márk a régi krónikaszerkesztésről szóló "Jelentés"-ből meríthette
Magógnak mint ősatyának a nevét. Ez az azóta szintén elveszett feljegyzés, amelyről azonban
tudni, hagy a honfoglalás dátumául a Reginónál található 889-et tartalmazta (mint nyilván a
Reginóra támaszkodó ősgeszta is) a legelső krónikai mű utolsó példányának megsemmisítése
előtt, úgy látszik, csokorba szedte annak legfontosabb adatait.

A szakirodalomban a Képes Krónika Magógra hivatkozásával és más krónikarészletekkel -

például az Emese-mondával - kapcsolatban fölmerült annak föltételezése, hogy Anonymus
nyomán kerültek e művekbe. A Képes Krónika azonban Ákos mesternek Anonymus előtti
krónikájából átvette a következő sorokat: "Ha Pannóniába ez a hét kapitány jöttbóe, és
Magyarország csupán általuk keletkezett: honnan jött hát Ákos, Bor, Aba és a többi nemes
magyarság nemzetsége?... Ha tehát családostul csupán heten voltak magyarok... ennyi
családdal hogyan foglalhattak országot?" Aki ennek a szövegnek helyt adott, nem ismerhette
Anonymust. Hiszen, ha nem is vette volna észre a Bor és az Aba nemzetség őseit a Gesta
Hungarumban, azt nem hagyhatta figyelmen kívül, hogy Anonymus művében a "hét vezérrel"
együtt több mint húsz vezér vezeti seregeit a honfoglalásnak majdnem az egész gesztát kitöltő
hadjárataiban. Ha ismeri Anonymust, legfeljebb ennek alternatívájaként -a szokott "mások
szerint viszont..." formulával - szerepeltethette volna Ákos mester megjegyzését.

ÁLMOS A MEGYER TÖRZS ÉLÉRE KERÜLT

Mivel a vezérnévsorok eredeti sorrendjét -a "nomád rangsort"-t - sikerült rekonstruálnom, ez
egybevethető törzseink névsorával, és megállapítható, hogy a honfoglalás idején -
pontosabban a Vérszerződés megkötésekor - melyik vezér melyik törzsünknek volt a
fejedelme, egyben milyen törzsszövetségi méltósággal rendelkezett. Íme:

A törzs neve: Vezére: A vezér méltósága

NYÉK Szabolcs előd

MEGYER Álmos árpád
KÜRT-GYARMAT Huba gyula
TARJÁN Kend kende
JENŐ Csaba jenő
KÉR Tétény karcha
KESZI Ond örs

Álmos tehát valóban a Megyer törzsnek került az élére.

AZ ATTILÁTÓL SZÁRMAZÁS TUDATA ÁRPÁD HÁZÁBAN

A XI. század közepén Salamon király anyja néhai férjének, I. Endrének családi ereklyéi közül
egy (ma is meglévő, valójában honfoglalás kori) aranyveretes markolatú és hüvelyű díszes
szablyát azzal ajándékozott a fia trónra kerülését támogató Ottó, bajor hercegnek, hogy az
"Attila kardja" volt. S bár legenda, hogy a fegyver Attiláé lett volna, ez a történet is mutatja:
Árpád házában úgy tartották számon, hogy őseik a szablyát Attilától örökölték. Az Attila-
hagyomány meglétét jelző ajándékozás az ősgeszta létrejöttével szinte egy időben történt.

MIÉRT NEVEZIK AZ IDEGEN NÉPEK

A MAGYAROKAT "HUNGARUSOK"-NAK?

Az "onogur-magyar" törzsszövetség fennállása idején a környező népek a magyarokat

onoguroknak nevezték, és ezt vette át számos nép ugri, vengri, hungarus, ungar stb. formában.
Mivel a kárpátmedencei új hazában a szlávokkal összekeveredett onogur bolgárok
szomszédságába kerültünk, az ősgeszta szerzője a latin hungarus szónak ettől eltérő, olyan
értelmezést igyekezett adni, mintha ez a szó a honfoglalással kapcsolatos földrajzi névre volna
visszavezethető. S ez valóban az ősgeszta szerzőjének törekvése volt, mert Kézai is az Ung
nevéből származtatja az ungarus kifejezést. Anonymus (az ő korában az Ungot Hungnak
ejtették), talán az etimológiát tökéletesíteni akarva, a "hungarus" szót Hung várának a nevéből
eredezteti. De akár azért, mert az így képzett elnevezést végül is mulatságosnak találta, akár
mert eleve az volt a szándéka, hogy kifejezze: a bolgárok csúfolják így a magyarokat, végül is
elbeszélésének néhány részletében a "hungvarus"-t gúnyos értelemben adja az ellenfél
szájába. Egyébként nemegyszer "hungvarus" - "Hungvaria" helyett maga is a "hungarus"-t -
"Hungariá"-t használta.

AZ EMESE-MONDA

A szakirodalom Turul-mondaként szokta emlegetni, de ez szakzsargon, mivel sem

Anonymusnál, sem a krónikában e mondában nem említik a turult, hanem egy héjaszerű
madárról beszélnek (Anonymusnál "astur" áll). Hogy azonban az Emese látomásáról szóló
eredeti regősénekben valóban Turulról, az Árpádok mitikus ősének madárszelleméről lehetett
szó, az bizonyosnak tekinthető. Az Árpád-háznak a Turul nemzetségből való származását
egyébként Kézai mentette át az ősgesztából. Az egyház annak nem tulajdonított jelentőséget,
hogy egy nemzetség milyen nevet visel. Emese és a Turul nászánál azonban egy megjelenített
pogány szellemről van szó, s így azt csak körülírni lehetett.

Anonymus a krónika mondáját nemcsak torzításaitól fosztja meg, hanem hozzá is fűz valamit
Emese születendő fiáról. Vagy az álom

1~4 X75 ról - mondja -, "vagy azért hívták Álmosnak - ami latinul annyi, mint szent -, mivel
az ő ivadékából szent királyok és vezérek voltak születendők". Ez sem az ősgesztában, de
még az egyesített krónikában sem lehetett benne, mert még Kálmán korában is egyedül István
király volt szent, nem úgy, mint Anonymus idején, amikorra már I. László királyt is szentté
avatták. De ez ennek a szövegnek csak első értelmezése. Anonymus szimbolikus rétegében a
mondának van egy másik jelentése is, és ott szerzőnk nem egyházi szentekre gondol, hanem
"szent emberek"-re, mivel az almus szó, amire hivatkozik, áldáshozót jelent. Ott a
szimbolizált korabeli királyokra - IV. Bélára, V. Istvánra és IV. Lászlóra- gondol, mint áldást
hozó uralkodókra. De ezt majd csak a mű második rétegének tárgyalásakor fogjuk megérteni.

ÖNEDBELIA VEZÉR

Képes Géza kimutatta, hogy régebbi kutatóink a görög forrás Lebedias nevét tévesen vezették
vissza a Levedi névformára. A név eredetileg a türk Elbedüa (- Országgyarapító) lehetett.
(Képes Géza: Az idő korvonalai, 77-78. o.) Véleményem szerint e türk névalakból a
magyarban egy kiejtéskönnyítő a közbeiktatásával előbb Elbendüa lett, majd túl nagy
varázserejű ős nevéről lévén szó, megfordítással Enüdbela vagy Ünedbela, s ebből latinosítva
az Anonymusnál olvasható "Eunedubelianus". Pais Dezső olvasatában: Önedbelia. A
honfoglalás előtt élt legendás kendének, akit megrögződött (de téves) néven Levedinek
szoktunk emlegetni, emléke tehát fennmaradt a magyar hagyományban.

VÉRSZERZŐDÉS

Úgynevezett testvérbaráti szerződésről volt szó, amelyet a vérszerződés szertartásával

pecsételtek meg, amikor Álmos, a Megyer törzs vezére rokonává fogadta a másik hat törzs
vezérét. Ezt Anonymus fogalmazása is kifejezi. Íme: "Ha valaki... egyenetlenséget szítana a
vezér és rokonai között (értsd: a fejedelem és a rokonná lett többi törzsi vezér között), a
bűnösnek vére omoljon, amint az ő vérük omlott az esküben." A Vérszerződés pontjainak egy
részét valószínűleg Anonymus fogalmazta, de hogy Álmos és utódai lesznek mindenkor a
törzsszövetség fejei, és hogy a szerződést kötő törzsi vezérek méltóságait fiaik is öröklik,
annak e szerződéskötés természeténél fogva mindenképpen benne kellett lennie esküjükben,
így ez az ősgesztában is Anonymus fogalmazása szerint szerepelhetett. Hogy ezután a
törzsszövetség új nevet visel, a Hétmagyart, azt a Vérszerződésről szóló eredeti regősének
föltétlen tartalmazta, de mint már megokoltam, erről az ősgesztának hallgatnia kellett. Hogy
törzsszövetségről volt szó, azt a Szkítiából való kijövetel elbeszélésébe bújtatta el, mondván:
"a szövetséges népek" sokaságával indultak el az új hazába.

A BÍBORBANSZÜLETETT KONSZTANTINOSZ EMLÍTETTE KABAROK

Konsztantinosz Porphürogennetosz, bizánci császár (905-959) a fia számára íratott A

birodalom kormányzásáról című történeti gyűjteményében megemlíti, hogy Etelköz földjén a
magyarokhoz három néptöredékből álló csoport csatlakozott, amely fellázadt a kazár kagán
ellen, és ezért a kazárok "lázadók"-nak, "kabarok"-nak nevezték el őket. Ezek Anonymus
"kunjai". A magyarok eredetileg a keleti nomádokat emlegették "kunok"-ként. A történeti kun
nép ekkor még nem is volt Európában. Mivel nem valószínű, hogy átvettük volna a kazároktól
az ellenük való lázadást kifejező kabar nevet, őket is kunoknak nevezhették nálunk. Később
más katonai segédnépekkel, újabb "kunok"-nak nevezettekkel gyarapodhattunk. A honfoglalás
előtt ősi magyar gyakorlat szerint hét részből álló szervezetet alakítottak belőlük.
Anonymusnál meglévő vezérnévsoruk nem ment át keresztényiesítésen, az eredeti nomád
rangsort tükrözi. A negyedik helyen álló Böngér - aki a honfoglalás idején már nem élt, neve
helynévben nem szerepel - lehetett rangban első vezérük. Fiának és utódának, Borsnak a
honfoglalás idei határvédelemben betöltött szerepe és a személyéhez fűződő, magas
származásra valló mitikus szarvasmonda valószínűsíti ezt. Hogy mi állt minderről az
ősgesztában, és mi az, amit Anonymus a Bors utódok regőseitől hallott róla, aligha lehet
eldönteni.

A "RÓMAIAK PÁSZTORAI"

A nyugati világban elterjedt elképzelés, afféle történeti szóbeszéd volt, hogy a magyar
honfoglalás előtt Pannóniát a "rómaiak pásztorai" lakták, illetve hogy ez a terület a "rómaiak
legelője" volt. Györffy György e hiedelem eredetét Bíborbanszületett Konsztantinosz műve
egy megjegyzésének tulajdonítja, amely szerint Diocletianus császár Rómából "románok"-nak
nevezett népeket telepített Dalmáciába, egészen a Dunáig, s azok aztán a szomszédos
avaroktól barmokat zsákmányoltak.

Nézetem szerint föltehető, hogy az ősgeszta szerzője a "rómaiak pásztorai"-ról nyugati műben
olvasva, ezt egy elhomályosult magyar szájhagyományban is megerősítve látta, ezért vette be
művébe. A magyar hagyomány arra vonatkozhatott, hogy 895 és 900 között a magát "Római
Birodalom"-nak nevező bizánci császárság, amely a régi római provincia jogán igényt tartott
Pannóniára, elküldte Gabriel Klérikosz követségét a nemrég érkezett honfoglalókhoz, s arra
szólította fel a magyarokat: űzzék el a besenyőket, és térjenek vissza Etelközbe. Ennek az
egyébként sikertelennek bizonyult követelésnek igazi célja az volt, hogy a magyarok
maradásuk fejében bizonyos alárendeltséget és adót vállaljanak Bizánccal szemben. Gabriel
Klérikosz hivatkozhatott arra, ami nem minden esetben volt igaz, hogy csak olyan
"pásztornépek" (értsd: longobárdok, avarok és mások) telepedhettek le e földön, amelyek a
"római császár" engedélyével szálltak meg itt. Vagyis, hogy a "rómaiak"-nak itt korábban
pásztornépeik voltak. E történeti epizódra bizonyára sokáig emlékeztek az elődök. Egy idő
múlva azonban a "rómaiak" értelme a bizánciakról a régi rómaiakra tevődhetett át. Annál is
inkább, mert a X. század elejétől a magyarok voltak azok, akik Bizáncot kényszerítették
"ajándék"-nak nevezett adó fizetésére, és különösnek hatott, hogy az követelhetett volna
engedélykérést a magyaroktól. Gabriel Klérikosz követségéről nekünk már csak görög
forrásból van tudomásunk.

AZ ERDÉLYI BLAKOK

Az 1235-ben a mongol nagykán udvarában járt Rubruk, francia szerzetes úgy értesült, hogy
Baskíriából, a Volga mellől jöttek egykor nyugatra a magyarok, blakok (balakok), bolgárok,
vandálok. Rogerius Bacon szintén a XIII. század közepe táján, ugyancsak a Volga menti
Bulgária és Magyarország (Magna Hungaria) mellett lévő Blaciából származtatja a blakokat.
Ehhez a kérdéskörhöz tartozik az is, hogy a székelyek föltételezhető ősei, a Volga és a Don
között lakó bolgár-török "estekelek", a VIII. században a kazár kagán adófizetői voltak. Tehát
úgy látszik, ez időben egymás közelében éltek a magyarok és a két kisebb etnikum, a blakok
és eszekelek. Az a három nép, amelyet egy évszázaddal később jóval nyugatabbra ismét
egymás közelében találunk. Az estekelek utódait, a székelyeket a Dunai Bolgárország
pannóniai határvidékén, a blakokat hagyományunk szerint Erdélyben (szintén Bolgária
fennhatósága alatt), a magyarokat pedig Etelköz Al-Dunához közeli területén. A magyarok
rövidesen elfoglalják Pannóniát, a székelyek csatlakozott határvédő népünkké válnak, a
blakok pedig Erdélyben maradva szövetségesei lesznek a magyaroknak (a honfoglalók erdélyi
megpihenésekor), majd magyar fennhatóság alá kerülnek, végül felszívódnak a XI. század
végén odatelepített székelységben. (Lásd még: "Gyalu, a blakok vezére")

GLAD BEHÓDOLT A MAGYAROKNAK

Minden valószínűség szerint Glad történetét az ősgeszta nem honfoglalási eseményként adta
elő, hanem Szent Istvánnak Ajtony elleni harcával kapcsolatban beszélt Ajtony őséről,
Gladról, Anonymus azonban nem tudta elképzelni, hogy egy bolgár vezér a honfoglalás után
szerezhette volna meg az ország egy darabját, ezért gondolta Gladot honfoglalás előtti
fejedelemnek. S mivel Glad temesközi országocskája a Balkánra vezető útvonalba esett, úgy
vélte, a helyettesítő nevet viselő "Szovárd vezér"-nek, akit ő a valóban létező Szovárd
nemzetség névadójának gondolt, itt kellett "fivér"-ével, Kadocsával együtt harcolnia, mielőtt
elindult a Philippopolisba vezető kalandozásra, ahonnan népével, a "csabamagyarjá"-val nem
tért vissza többé.

Gladról az ősgeszta nyomán azt tudjuk Anonymustól, hogy a bolgáriai Vidinből jött, "kunok"
és blakok segítségével lett ura a Temesköznek. Valóban, a "kunok" (kabarok) egy részét ezen
a területen is letelepítették. Glad tehát valamikor itt csakugyan bolgár vazallus fejedelemséget
hozott létre. Mindez az ország történetének abban a válságos időszakában a legvalószínűbb,
amikor a 955-ös augsburgi katasztrofális vereség után Taksony hozzákezdett Fajsz
rezsimjének felszámolásához. A nyugati és északnyugati határ védelme Bulcsu és Lél
seregeinek elvesztése miatt meggyöngült, s az ország számos területén egy ideig senki sem
tudta, kit tekintsen urának. Fajsz korszakában a "kunok" parancsolója a szeniorátusi rend
szerinti trónörökös, Tas lehetett, aki azonban együtt bukott Fajsszal, így az ország többi
kunjaitól legelszigeteltebb temesközi "kunok" vezetés és irányítás nélkül maradtak. E laza,
kaotikus helyzet lehet a magyarázata annak, hogy a szomszéd bolgárok megkísérelték a
Temesköz megkaparintását, és hogy a "kunok" csatlakoztak a vállalkozó kedvű Glad
vezérhez, az itt is jelen lévő blakokról nem is beszélve.

968-ban Bolgárország dunai területe a kijevi fejedelem, majd rövidesen Bizánc fennhatósága
alá került. Nyilván Bolgárországnak ezt a megrendülését használta ki az ország állapotát
időközben helyreállító, megerősödött Taksony fejedelem - vagy már Géza a Temesköz
visszavételére, hiszen Glad nem számíthatott ekkor bolgár segítségre. Anonymus szerint Keve
várába beszorítva megadta magát a magyaroknak. Szerzőnk először véres összecsapásról ír,
ami bizonyosan túlzás. Szálláshelyeinek tanúsága szerint - amelyeket Györffy kimutatott -
Glad magyar főemberként folytatta életét, s unokája vagy dédunokája, Ajtony már
kétségtelenül igen nagy úr volt e hazában.

Olyan nagy úr, hogy Árpád-házi herceg volt a serege vezére ! Csanádról - Ajtony későbbi
legyőzőjéről - Anonymus csak azt mondja, unokafivére Szent Istvánnak, de a Gellért-legenda
(nyilvánvalóan szintén az ősgeszta nyomán) azt is megőrizte, hogy Csanád eredetileg Ajtony
"legnagyobb tisztségre állított vitéze" lett, majd elment a királyhoz, és felajánlotta: harcol
Ajtony ellen. István király ezt először bizalmatlanul fogadta, de amikor Csanád kész volt a
görög rítusról a római hitre térni, rábízta a hadjárat vezetését, amelyet a legteljesebb sikerrel
látott el az ifjú.

Az is kiderül tehát, hogy Csanád eredetileg ugyanúgy görög rítusú keresztény volt, mint
Ajtony. Aki egyébként ugyanott "keresztelkedett meg", Vidinben, ahonnan elődje, Glad
érkezett. (A "megkeresztelkedett" itt nem azt jelenti, hogy keresztény hitre tért volna; a
keresztelőjét tartották Vidinben, hiszen a görög rítusú Bolgárországból bejött Glad is már ezt a
hitet kellett, hogy kövesse.)

Ajtony tartományúr volt. István király korában az örökletes tisztségű tartományuraknak - akik
különben mind rokonságban álltak a királyi családdal -a seregvezére nyilván ugyanúgy a
leendő utódjuk volt, mint a királynak előbb Imre herceg, majd Orseolo Péter. Így Csanádot
eredetileg Ajtony "trónörökös"-ének tekinthetjük ("a legmagasabb tisztségre állítás" ezt is
jelenti), aki éppen ebben a minőségében bizonyította hűségét királyának, amikor az a
sószállítás jogtalan vámolása miatt szembekerült Ajtonnyal.

Mindezt figyelembe véve az derül ki, hogy Glad, Ajtony elődje nem egyszerűen megadta
magát a magyaroknak, hanem - nyilván különösebb ellenállás nélkül - Keve várában békét
kötött velük, és országocskáját felajánlotta Taksony {Géza?) fejedelemnek. Az ilyen
szerződést a kor szokása szerint dinasztikus házassággal szokták megpecsételni, s így Glad
minden valószínűség szerint fia számára megkérte és megkapta Taksony görög hitre tért
Mihály fia (Géza öccse) lányának a kezét. Ezek szerint már Gladból is Temesköz magyar
tartományura lett.

A többit így képzelhetjük el: Glad fiának Mihály herceg lányával (Vazul és Szár László
nőtestvérével) való házasságából két fiú született: Ajtony és Csanád apja, Doboka. Ezek
szerint Ajtony (bár ezt a krónikások később érthetően elhallgatták) éppúgy rokona volt a
királynak, mint az ország egységének megteremtése érdekében István által szintén levert
erdélyi Gyula. Ajtonynak, úgy látszik, nem volt fia, így Doboka elsőszülötte, Csanád lett az
utódjelölt, aki aztán nagybátyjával szembeszállva, kötelességszerűen állt az ország királya
mellé.

ZOBOR, A NYITRAI VEZÉR

Az "erdélyi"-nyitrai Fehérlő-monda színhelyet nem említve, mágikus elvontsággal beszél a

morvák fejedelmének leveretéséről. Úgy látszik azonban, egy konkrétabban fogalmazott
regősének is szólt az ország északnyugati részének elfoglalásáról. Ez nem a honfoglaló
szertartásból keletkezett, hanem a megtörtént eseményt adta elő, persze azért a mágikus
megkötöttségek figyelembevételével. Ez a regősének -s így a belőle keletkezett monda is -a
morvákat, helyettesítő néven cseheknek nevezte. A magyarok nem Mojmirt (Marótot) ölték
meg benne, ami csak a Fehértó-monda költői nagyítása, hanem - mint megtörtént - Nyitránál a
morvák (itt csehek) tartományurával ütköztek meg, őt verték le. A nyitrai morva vezér
helyettesítő neve a Zobor. A szó a hegy tetején volt "konvent", "monostor" szláv
elnevezéséből, a "zbor"-ból származik. Melich János kimutatta, hogy a Zbort a rnagyarok,
mégpedig személynévként, ruházták a hegyre, ezért lett a szó alakja "Zobor" és nem
szlávosan "Zborov". A konvent körül foghatták el a morva vezért, se helyről választotta a
regősének a vezér helyettesítő nevét.
Az, hogy felakasztották volna, egyáltalán nem bizonyos. A regősénekekben mágikus okból
mindig el kellett pusztulnia az ellenség vezérének.

A SZERI GYŰLÉS

Anonymus az anyagi világ jelképét hordozó 4-re visszavezethető 40. fejezetében írja: a bolgár
Salán vezérnek az országból való kiveretése után a honfoglalók a Körtvély-tó melletti
mocsárnál, a Gyümölcsény-erdő mellett tartózkodtak 34 napig. {Ez az anyag és szellem
együttesét, egyben a megpihenés szimbólumát jelentő 7-re redukálható misztikus számú
időtartam.) Itt rendezték el az ország szokástörvényeit, meg "hogy miképpen szolgáljanak a
vezérnek meg főembereinek", és hogy hogyan tegyenek igazságot bármilyen elkövetett
vétekért. "Azt a helyet - folytatja -, ahol mindezt elrendezték, a magyarok a maguk nyelvén
Szerinek nevezték el, mert ott ejtették meg a szerét az ország egész dolgának." Vagyis
Anonymus a hely nevét a "szerét ejteni" kifejezésből magyarázza. A ma is élő népi monda
Szert -a helynév más értelmezésével (szerkötés) -a Vérszerződés helyének tartja. A
Vérszerződést még Szkítiában, azaz Etelközben kötötték, de nem lehetetlen, hogy a szeri
gyűlésen megújították.

Hogy a szeri gyűlés megtörtént, azt színhelyének földrajzi elhelyezkedése is igazolja. Verecke
felől, ahonnan Árpád tört be az előhaddal, az út egyenesen a Duna-Tisza közére vezet, tehát
az annak középvonalán, a Tisza közelében lévő Szerhez is. Szertől északra és délre csaknem
egyforma távolságban volt a Böldi-rév ahol a törzsszövetségnek Erdély felől Biharon át, meg
a Maros északi völgyében haladva érkezői - és a Kanizsa-rév - ahol ugyanezen erőknek más
csoportjai az Al-Duna felől Temesközön át, majd a Maros déli partján való vonulásuk után
érve el a folyót, kelhettek át a Tisza jobb partjára. (Az Al-Dunánál az utat Levente
Bolgárország elleni támadása szabadította föl a honfoglalóknak, de csak egy időre.)

A magyarok azoknak a hadjáratoknak a során, amelyeket a korábbi években még Arnulf,

frank királlyal szövetségben Szvatopluk ellen vetettek, alaposan kiismerték, földerítették a
Kárpát-medence földrajzi viszonyait. S úgy tetszik, már a honfoglalás megindítása előtt
kijelölték Szer helyét valamennyi haduk vezéreinek találkozási helyéül. Pais Dezső a magas
hangalakú szer és a mély hangalakú sor szó közös nyelvi eredetéből kiindulva, a szer
alapjelentését a "sodor", "sodorék" értelemben állapítja meg. Talán nem nagy merészség, ha a
"sodorék"-ból átvitt értelemben a szernek egy összefonódás, összefutás, találkozás jelentésére
következtetek. Véleményem szerint hadi kifejezésként a különböző irányból érkező
seregrészek találkozási helyét mondhatták szernek vagy szerinek. Efféle kifejezésnek annál
inkább léteznie kellett, mert például a kalandozóknak az volt a taktikájuk, hogy a
megtámadandó terület határának egy helyén legyező alakban szétválva, számos kisebb haddal
özönlöttek el a kiszemelt országot, a hadjárat befejezése után pedig e szétvált seregrészek
többnyire egy adott helyen ismét egyesültek, és együtt tértek haza.

Szer elhelyezkedése egyben pontot tesz arra a vitára is, vajon az Anonymusnál előadott
Verecke felőli és a krónikákból kiolvasható Erdélyen át való beköltözés ugyanarra a
honfoglalásra vonatkozik-e. Ha csak az egyik bevonulási irányról lett volna szó, Szer
északabbra vagy délebbre is lehetne, és talán nem is a Duna-Tisza közén volna.

Az pedig nyilvánvaló, hogy amikor az egész nép bejutott az új hazába - még ha annak csak
kisebb, nem teljes területére is -, a törzsfőknek, vezéreknek gyűlésen kellett a tapasztalataikat
megvitatniuk, kidolgozniuk a további stratégiát, és nem utolsósorban az összezsúfolódott nép
területi elhelyezéséről is gondoskodniuk.
TANUZABA ÉS FELESÉGE ÉLVE TEMETKEZÉSE

1. Nem tudni az ősi magyaroknál olyan szokásról, hogy élve eltemettetéssel büntettek volna, s
pláne nem, hogy feleséggel együtt. Azokat az előkelőket, akik nem vették fel a keresztséget,
vagy pogány kiváltságaikról, birtokaik kétharmadáról nem voltak hajlandók lemondani, nem
büntették halállal. Elkobozták összes birtokaikat, és megfosztották előkelő mivoltuktól
(nemességüktől) őket, miáltal társadalmilag a föld nélküli parasztokkal kerültek egy
színvonalra. Tanuzaba és felesége tehát elvesztette javait és méltóságát, viszont
megkeresztelkedett fiuk, Örkénd a kétharmados csökkentéssel visszakapta azokat.

2. Az élve temetés vagy temetkezés nem tény, nem történt meg, és Anonymus is aligha ezt
akarja mondani.

3. A kegyetlen megtorlásra vonatkozó elképzelés a szerzőnk által használt vivus szó

kézenfekvőnek látszó, mégis téves "élve" értelmezéséből eredt. S ennek folytán Tanuzaba és
felesége állítólagos élve temettetése annyira meggyökeresedett a magyar köztudatban, hogy
Anonymus művének kiváló fordítója, Pais Dezső sem szabadulhatott tőle. (Jókai is ilyen
értelemben írt Tanuzabáról egy szép regét, és sokan mások szintén ekképpen tárgyalták ezt a
históriát.)

4. Pedig e szövegrészében a Gesta Hungarum kétségtelenül csupán a halálig tartó életfogalom

és a keresztségben elnyerhető halálon túli élet fogalmának drámai ellentétéről beszél. E
részletnek már indításában is a keresztelő Szent István az életet hirdeti, vagyis a teljesebb
életet, a túlvilágit is. Sa továbbiakban nem a kereszténység elutasítása miatti erőszakos vagy
önként vállalt világi bűnhődésről van szó, hanem arról, amivel a pogány megrögzöttség az
élet jövőjéről való lemondással bünteti önmagát. Arról, hogy a hitetlen ember élete a sírban
végződik, míg a hívő elnyeri az öröklétet.

5. Ha ebből a nézőpontból vizsgáljuk a szöveget, jelentősége van annak, hogy rímes prózával
állunk szemben. Anonymusnak azt kellene mondania - és nyilván azt is mondja -, hogy
Tanuzabának és feleségének az élete temetődött el, nem mint a megkeresztelkedett fiuké. De a
rím kedvéért, amelyre a "sepultus"-nak visszhangoznia kell, -us végződésű kifejezést
kényszerült keresni, s így lemondott az egyértelmű "vita" szóról. A vitatott sor az eredetiben
így hangzik: "... Thonusoba... noluit esse Christianus sed cum uxore vivus ad portam Obad est
sepultus..." A "vivus" szó "élőt, életben lévőt, elevent" is jelent. A "sepelio" pedig "temet,
sírba tesz, megsemmisít, semmivé tesz". Vagyis: a temetéssel az életnek véget vet.

6. Az egész szövegrész magyarul (Pais Dezső fordításán belül a dőlt betűs sor a magam
rögtönzése a fentiek alapján) : "...akkor Tanuzaba, ki hitben hiú volt, keresztény lenni átallott,
így hát az élő a feleségével sírban enyészett el az Abád-révben, hogy a keresztségben ő meg a
felesége ne éljen a Krisztussal örökre. Ám a fia, Örkénd, mint keresztény, Krisztussal együtt
él mindörökké."

Egyszóval Tanuzaba és felesége, amikor a természet rendje szerint sor került rá, külön-külön
meghalt, és mindkettőt a maga idejében az Abád-révbe temették, csakhogy a keresztség
elutasítása miatt az ő életük ezzel véget ért.

ELSŐSZÜLÖTT IKREK RÍMELŐ NEVE

Három családi névsort ismerünk az írott forrásokból. Árpád utódainak két nemzedékéét
Bíborbanszületett Konsztantinosz, a Téténytől származó gyula család öt nemzedékének
névsorát pedig Anonymus őrizte meg. A krónikában még ezt a nyúlfarknyi leszármazási listát
találjuk: "Kend fiai Kurszán és Kupján". A három névsor egyike sem családfa, utódlási
lajstrom valamennyi, az elsőszülött fiúk (pontosabban: a fiú elsőszülöttek) neveit tartalmazza.
Az tetszik ki belőlük, hogy a családi méltóságot és vagyont csak az első szüléskor világra
jövő fiúk örökölhették. Az ilyen rendszernek azonban az elsőszülöttként napvilágot látó ikrek
társadalmi helyzetét is tisztáznia kellett. Kend leszármazottainál együtt találjuk a Kurszán és
Kupján testvéreket, a gyula család listáján Bolyát és Bonyhát. Anonymus és a krónika
egyaránt számon tartja Edet és Edömént, s ez a két testvér a hét "kun" vezér névsorában két
külön "kun" néprész vezéreként szerepel. Ősbő és Őse, Kalán és Kaján szintén összecsengő
neveket viseltek. Mindez azt mutatja, hogy az elsőszülött ikrek egyenrangúak voltak, és ennek
hangsúlyozására adtak nekik egymáséra rímelő nevet. Így történhetett az, hogy az Abák két
testvértől származtatták nemzetségüket. De persze az utódok már csak az egyiktől vagy csak a
másiktól eredtek, s nyilván eszerint is tartották számon őket. Az Abáknál az (elvileg) kétféle
származás egyébként nem okozott gondot, mert a jelek szerint Etelközből az ikrek közül csak
az egyik jött be Pannóniába, ez pedig Ed (Edu) lehetett, kinek helynévi nyoma maradt "Edve"
helység elnevezésében. Így tehát mind Ed leszármazottai voltak. Érdekes azonban, hogy a
krónika fordítva tudja, úgy, hogy Edömén jött be, és Ed maradt Szkítiában. De ez az állítás a
hun történet egyik zavaros részletében fordul elő, és csak annyi érdemel belőle figyelmet,
hogy ez a följegyzés is csak az egyik ikertestvér Magyarországra jöttét tartotta fenn.

NEM MAGA ANONYMUS VÁLASZTOTTA KI A BIBLIAI IDÉZETET

A Bibliában ez áll: (Mózes V. Könyve 32,48) "...Szóla az Úr Mózesnek, mondván... (49.)

Nézd meg a Kánaán földét, amelyet én Izrael fiainak adok örökségül." (52.) "...de arra a
földre... nem mégy be..." (Józsué könyve 1,1) "Mózesnek... a halála után szóla az Úr
Józsuénak...mondván: (1,3) Minden helyet, amelyet talpatok érint, nektek adtam, amiképpen
szóltam Mózesnek."

Az Úr Mózesnek tett ígéretét, hogy Kánaánt Izrael fiainak adja, a "minden helyet, amelyet
talpatok érint" szavakkal Józsuénak fejezte ki. Tehát nem Mózes próféta zengte így.

AZ ELLENŐSGESZTA AZT ÁLLÍTOTTA, ÁRPÁD UTÁN TAKSONY LETT A

FEJEDELEM

Árpád elsőszülött fia Tarhos volt, neki kellett volna a fejedelemségben követnie az apját, de
úgy látszik, még annak életében meghalt. A szokásjog szerint az elsőszülött után a legkisebb
fiúnak volt bizonyos tekintetben kivételes helyzete, például ő örökölte apja szálláshelyeit.
Ezért Árpád Zoltát akarta megtenni utódának. Mielőtt azonban ezt a két idősebb fiával
elfogadtathatta volna, maga is elhunyt. Györffy Györgynek a fejedelmi partvonalak birtoklása
változásaival kapcsolatos kutatásai Árpád után Szabolcs fejedelemségét látszanak igazolni, de
valószínűbb e kutatási adatokból arra következtetni, hogy Szabolcs vezetése alatt álló
régenstanácsról volt szó (tagjai még Tétény és Ond lehettek), ami egybevág Anonymus
"országbírói" testületének értelmezhetőségével. Ez a régenstanács, Árpád óhaját is némiképp
figyelembe véve, bár Zolta helyett, de Zolta nevében kormányozhatott. Egyrészt az Árpád
halála utáni zűrzavaros helyzet miatt, másrészt azért lehetett erre a megoldásra szükség, mert
nem lévén precedens a legkisebb fiú egyenes ági öröklésére, Zolta bátyjai nem voltak
hajlandók öccsük hatalmát elismerni, s a régenstanács megalakulása ezt a kérdést függőben
hagyhatta.
Szabolcs halála után Árpád családja úgy döntött, hogy visszatér a hajdanvolt szeniorátusi
utódlási rendhez. Így lett Árpád harmadik fiának, Jutasnak elsőszülötte, Fajsz - egyben ekkor
a fiak elsőszülöttei közül a legidősebb herceg -a nép fejedelme, se Bíborbanszületett
Konsztantinosz művéből ismert szeniorátusi utódlás szerint Árpád második, Üllő nevű fiának
fia, Tas pedig Fajsz fejedelem trónörököse. Zoltát ekkor az Árpád halála után meghódított
gazdag Erdély fölötti vezérséggel kárpótolták. Erre az ellenősgeszta utalt, hozzátéve, hogy
köznyelven "erdőelvi Zoltá"-nak nevezték emiatt. Az ellenősgeszta szerzője, úgy látszik, azt
hitte, hogy igen öreg ember lehetett, aki hiába várakozott a trón betöltésére, azért kellett
kárpótolni. S mert a kiátkozott Fajszról már ő sem tudott, arra gondolt, hogy a következő
ismert fejedelem Taksony, Árpád fia és közvetlen utóda volt. Ezt az állítást tőle a Zágrábi és
Váradi Krónika vette át. Az egyesített krónika viszont -a Képes Krónika tanúsága szerint
(ebben a forrásban Zolta neve "Zoltán"-ként szerepel) - átteszi "erdőelvi Zoltán"-t Szent
István korába, a király még élő dédapjaként. Teheti, mert az ellenősgeszta nem mondta meg,
ki kárpótolta Zoltát, és teszi is azért, mert az első keresztény király különböző okoknál fogva,
de elsősorban az ország egysége megteremtésének érdekében, keményen járt el egy sor
rokonával szemben {Koppány, Gyula, Ajtony, Tanuzaba), és úgy gondolja, bizonyára
jóindulatát is tanúsította valamelyik rokona irányában.

ÁRPÁDNAK ZOLTÁN KÍVÜLI FIAIRÓL SEMMIT SEM TUDTAK

Fajszék Árpád házában áttérve a szeniorátusi rendre, megszegték Álmosnak és Árpádnak az

egyenes ági utódlásra vonatkozó útmutatását, amely teljes mértékig megfelelt a magyar
főemberek között immár hosszú idő óta követett "új" szokásjognak. A bevett utódlási szokás
elleni vétség igen nagy bűn volt, miatta a türkök például egy ízben kiirtották annak elkövetője
egész családját. Taksony uralomra kerülésekor Fajszot, az e tekintetben főbűnöst, a
Vérszerződésben meghatározott "örök átokkal" sújtották: nevének kimondási tilalmával még
az emlékét is eltüntették. Jutasnak, Árpád harmadik fiának ágát, amelyből származott, törölték
a dinasztiából. Fajsz trónörökösét, Tast, Árpád második fiának, Üllőnek a fiát nem fosztották
meg nevétől, de az ő ágát is kitaszították Árpád házából, s Árpád leszármazottjaként nem
említhették többé. Tarhosról, Árpád elsőszülött fiáról talán hallott még az ősgeszta szerzője,
de nevét nem írhatta le, mert ivadéka, Koppány Szent István anyjával szemben akarta
érvényesíteni a "vérfertőző"-nek ítélt ősi sógorházasságot, s bár ő maga már alighanem
keresztény volt, a pogánysághoz ragaszkodók nevében lépett föl, méghozzá fegyverrel. Őt és
nemzetségét a keresztény egyház excommunikációja folytán törölték Árpád utódai sorából.
Így Zolta maradt Árpádnak egyetlen fia, akit a krónikák emlékezete még elért.

A lényeg azonban az, hogy Taksony azért ítélhette Fajszék rezsimjét illegálisnak, mert Zolta
Szabolcs régenstanácsa idején, ha névlegesen is, de fejedelemnek számított, így hát ő, mint
Zolta fia, jog szerinti egyenes ági utódként léphetett föl, s állíthatta vissza az utódlás
törvényesnek tekintett rendjét.

MÉN-MARÓT

Történészeink Anonymus kitalálásának tartják Mén-Marót személyét és bihari országát.

Magam ezt nem osztom.

Vegyük sorra az adatokat és a történeti tényeket. Előre kell bocsátanom, hogy az a helyettesítő
név, amellyel a regősök a morvák vezérét megszemélyesítették, a "Marót", a hagyományban
hol Szvatoplukot, hol fiát, a honfoglalók ellenfelét, Mojmirt, hol pedig a bihari morva vezért
jelentette. Nyilván nem egy és ugyanannál a regősnél. De mind a három történeti személy "a
morva" volt az ő szemükben.

Anonymus művének i 1., 19., 20., 51. és 52. fejezetében mondja el a Mén-Marót- történet
lényegét. A következőket: Mén-Marót Bihar területén lévő országát nagyapja, Marót vezér (ez
Szvatopluk) foglalta el. Őt magát a magyarok nevezték el "Mén-Marót"-nak. Földjét kazárok
lakták (ez helyettesítő népnév, s a regősök nyelvén egy Pannóniához közelebb szállásoló nép
töredékét, talán ruszokét jelenthette). Árpád ugyanazt az ajándékot küldte neki, mint
Salánnak. (Vagyis Mén-Marót országának elfoglalása előtt is honfoglaló szertartást, fehérlő-
áldozást végeztek, ami a történet regősének eredetét jelzi.) Mén-Marót a görög császárt
nevezte urának, aki a regősök szótárában a bolgár kánt jelentette. Ezek szerint Szvatopluk
unokája -a mondai nagyítást figyelembe véve: inkább unokaöccse -a honfoglalást megelőzően
a bolgárokhoz csatlakozott. Amikor a magyarok megtámadták - mégpedig (s ez fontos
ősgeszta-tudósítás), a melléjük álló székelyek segítségével -, katonáit Bihar várának
védelmére hagyta, maga feleségével és lányával az Igyfon- erdő bozótosaiban rejtőzött el. Ott
megtudva, hogy Bihar védői megadták magukat az ostromló magyaroknak, követet küldött a
hódítók Ősbő és Velek nevű vezéreihez, azzal az ajánlattal, hogy egész országát átadja a
magyaroknak, lányát pedig feleségül ajánlja fel Zoltának. Árpád elfogadva az ajánlatot, Mén-
Marót lányát táborába hozatta, és ott meg is történt a fiatalok esküvője. Két évre rá Mén-
Marót meghalt.

És még egy fontos megjegyzés: Anonymus szerint Árpád Ősbő vezért, aki korábban a
Dunántúl elfoglalásában kitüntette magát, nem emiatt, hanem Bihar elfoglalásáért jutalmazza
a dunántúli Veszprém várával. Ami már azért is figyelemkeltő, mert egyetlen eset a műben,
hogy valakit nem az éppen elbeszélt hadjárat területén fekvő birtokkal vagy várral
jutalmaznak.

A történet nyilvánvalóan fordított sorrendben adja elő az eseményeket, mert Árpád aligha a
már megvert ellenség lányát fogadta feleségül a fiának, inkább arról lehetett szó, hogy amikor
még Bihar aránylag erős ellenfélnek látszott, kötött Mén-Maróttal (és nem is ő, inkább
Álmos) szövetséget, amelyet e fejedelmi házassággal pecsételtek meg. A háborúra csak ezután
kerülhetett sor. Vagyis Mén-Marót egy idő múlva fellázadt a magyarok ellen. Ennek a
lázadásnak a leverése volt a hagyományok szerint a honfoglalás utolsó ütközete, ami után
Árpád rövidesen meghalt. (Valójában a pozsonyi bajor támadást visszaverő csata idején halt
meg.) E lázadás miatt nem ismerjük Mén-Marót igazi nevét, mert ellenséggé válva,
helyettesítő nevét őrizték meg. A "mén" (csődör értelemben) paráznát jelentett. Anonymus
szerint azért nevezték így, mert több feleséget tartott. De ez csak az ő késői szómagyarázása.
Politikailag érthették paráznának, mert lázadásával megcsalta a magyarokat, akikkel előbb
szövetséget kötött. Hogy Anonymus változtatta-e meg a történet eredeti sorrendjét, azért,
hogy az 50. fejezetben született Zoltának az 52.-ben házasságáról, az 53.-ban pedig
tizenhárom éves koráról beszélhessen, vagy már a regősének tette ezt mágikus okból, mert
nem kívánt magyarok elleni lázadásról beszélni, azt nehéz lenne véglegesen eldönteni, de az
utóbbi a valószínűbb.

Györffy kimutatta, hogy Veszprém környékén vannak "Ősi" helynevek, és ugyanígy

találhatók Bihar vidékén is, s ez - szerintem -a Mén-Marót elbeszélés hitelét erősíti, mert
Ősbő szerepeltetésének helytállá voltát így aligha lehet kétségbe vonni. De hogy Anonymus
éppen Biharral kapcsolatban adatja neki Veszprémet, nyilvánvalóan célzás, amit majd egy
Kézai által felhasznált mondatöredék révén érthetünk meg. Mén-Marót lányának Zoltával
való fényes esküvője után szerzőnk igazán nem mondhatja el, hogy Mén-Marótot Ősbő
őrizetére bízták, aki Veszprémbe vitte, és két év múltán, ott töltött fogságában érte a halál. A
Kézai-féle töredék a Veszprém várában tartózkodó "öreg Marót"-ról szól, aki annak hírére hal
meg, hogy a magyarok megölték fiát, aki "még csak nemrég uralkodott". Vagyis a
szájhagyományban a Veszprémben fogságban lévő Marótról (Mén-Marót) szóló
mondatöredék összekeveredett egy olyan mondával, amely tudatosította, hogy a honfoglalók
ellenfele nem az "öreg Marót" (azaz Szvatopluk) volt, hanem a fia (tehát Mojmir). A Mén-
Marótról szóló eredeti regősének végén arról is szó lehetett, hogy Veszprémben a fogoly egyre
utolsó reményének elvesztésén, a "fiatal Marót", azaz Mojmir vereségén kesergett. Egyébként
mintha Anonymus tudna is erről a keverék szájhagyományról, mert váratlanul szükségesnek
tartja hangsúlyozni, hogy Mén-Marót két év múlva fiú utód nélkül halt meg. Mintha csak arra
célozna, hogy Mén-Marót halálának nem lehetett oka saját fiának veresége, mivel nem is volt
fia.

És most behelyezve mindezt a történeti eseményekbe, így képzelhetjük el a történteket

Újabban adatok merültek fel arra nézve, hogy uralmának fénykorában Szvatopluk szerette
volna egyesíteni az északi Moráviát a Temesköztől a Szerémségig terjedő, úgynevezett
"Nagy-Moráviá"-val (értsd: régi morva föld), a déli szláv - ekkor már részben bolgár-szláv -
lakosságú területtel. Aventinus bajor történetíró említi is, hogy Szvatopluk hatalma kiterjedt a
Tiszántúlra. Ezt a szerzeményt mintegy hídfőállásnak szánhatta a Temesköz elleni
felvonuláshoz. Korábban a Garam folyó volt a morvák országának határa. A Garam és a
tiszántúli Bihar között a meghódított új tartomány főhelye Pásztó környékén lehetett, melyet
akkor szláv szóval "Pastuch"-nak hívtak, ami "pásztor"-t jelentett, de átvitt értelemben -
ugyanúgy, mint egykor a magyar "mén" szó - "parázná"-t is. Az új tartomány élére Szvatopluk
egyik unokaöccsét állíthatta. Bihar területére pedig, hogy megerősítsék, rusz zsoldosakat
telepíthettek. A bajorok azonban a honfoglalás előtti években háborút indítottak Szvatopluk
ellen, s a bolgárok a bajorok szövetségesei lettek. Talán éppen a pastuchi tartományfő részéről
fenyegető veszély miatt. Azt erősen szorongatni kezdték, s mivel a pastuchi vezér a
bajorokkal viaskodó Szvatopluktól nem remélhetett segítséget, behódolt a bolgároknak. Ekkor
lett azok vazallusa. Talán e pálfordulása után nevezték el e terület szlávjai a pastuchi vezért
"Pastuch - azaz parázna - "vezér"-nek. Amikor Árpád a katonai segédnépek élén Verecke felől
érkezve félelmetes rohamot indított a Duna-Tisza közének északi része ellen, a pastuchi vezér
a Tisza bal partjára menekült seregével, és bezárkózott a kis "Biharország"-ba. A bolgároktól
így elszakítva, most már önálló fejedelmecske lett. A honfoglalók törzsszövetségi erői a
Kárpátok szorosain jutottak Erdélybe, ahol a hagyomány szerint megpihentek. Szükségük is
volt erre, mivel az öregekkel, asszonynéppel, gyerekekkel és számottevő jószággal érkező
törzseknek rendezniük kellett soraikat. De amúgy is megállásra kényszerültek, mert nyugat
felé útjukat állta Biharország. Árpád hadai ekkor még a Duna-Tisza közén és a Temesközben
a bolgárokkal vívták csatáikat, Álmos Erdélyből - mielőtt még ott megölték volna -
diplomáciával vitte keresztül, hogy továbbhaladhassanak: szövetséget kötött Biharral, ennek
lett záloga Zoltánok és a bihari vezér lányának házassága. Mintegy öt évig tarthatott a
békesség. 900-ban támadták meg a magyarok Mojmir morva országrészét, s minthogy ez
időben a honfoglalókat szorongatni igyekvő besenyők sűrűn betörhettek Erdélyen keresztül, a
bihari vezér talán ezek egy csoportjával is szövetkezve, de elsősorban saját morva és rusz
serege élén, megkockáztatta a lázadást, hátba támadva a Mojmir elleni háborúban lekötött
magyarokat. Azonban rajtavesztett, mert a magyarok legyőzték Mojmirt, s azután ellene
fordultak. Ekkor nevezhették el a magyar regősök - követve a szlávok szójátékát - az
annyiszor köpönyeget fordító morvát: "Mén-Marót"-nak. Igazi neve talán éppen (magyar
kiejtés szerint) "Bihar" volt.
A "KUNOK FÖLDJE"

Anonymus szándékát e talányos mondatban a szóhasználat jelzi. Ha azt írná, hogy Zolta a
fiának Kunországból hozott feleséget, ebbe Éduát jelképesen sem lehetne beleérteni. Ha meg
helyeselné az Éduával való házasságot, akkor úgy fejezné ki magát, hogy Zolta a hunok közül
hozott a fiának feleséget. Ám így fogalmaz: "de terra Cumanorum", vagyis: "a kunok
földjéről". Ez pedig e kijelentésben szójáték, mert kétféle értelme van. Jelenti a kunok
országát (ez vonatkozik Taksony feleségére), és jelent egy olyan földet, ahol kunok élnek (ez
utal Éduára).

Csakhogy az utóbbi mégsem kun föld, hanem magyar. A kétértelmű szóhasználat miatt válik a
"jóslat" Izabella javára magyarázhatóvá.

GYALU, A BLAKOK VEZÉRE

Anonymus módszereinek mostani megismerése módot ad a Gyalu elbeszélés pontosabb

elemzésére.

Itt használja szerzőnk Erdélyre a "terra Ultrasilvana" kifejezést, amelyet az ő korában már
felváltott a "terra Transilvana". Tehát latin nyelvű, régi írott műre támaszkodott; nem vitás,
hogy az ősgesztára. Forrása pedig honfoglaló szertartásról szóló regősénekből vette át a
mondát. De csak a szertartás kezdetéről számolt be, a helyi szellemeknek szóló áldozat
bemutatását elhagyta, amiképp az egyház szigorára tekintettel a Fehérlő-mondákban is csak
rejtve érzékeltette azt. Emiatt nem találjuk Anonymusnál sem a szertartás folytatását.

Ez esetben a szertartás nem fehér lóval lehetett kapcsolatos. A mitikus követ nevéből -
"Apafarkas-Agmánd apa" - kitűnik, hogy ezúttal farkast áldozhattak. Tétény ugyanis a gyula
méltóság elnyerésével a Kürt-Gyarmat törzsnek lett a fejedelme, ahol, úgy látszik, az
onogurokra jellemző farkastisztelet volt elterjedve. (Maga a Kürt törzsnév is kapcsolatba
hozható a türk kurt - farkas szóval.) E szertartás tehát, ellentétben a fehérlő-mondabeliekkel,
nem Árpádnak, hanem személy szerint Téténynek kívánja megnyerni a helyi szellemek
jóindulatát, tehát a meghódítandó földet is. Apafarkas-Agmánd a törzs táltosaként
("apafarkasa"-ként) látja el a mitikus követ szerepét. (Az Agmánd nemzetség, amelynek
címerállata valóban farkas volt, később éppen Erdélyből ismert.)

Megelőlegezve azt, amiről a főszövegben majd csak később szólhatunk, meg kell jegyeznünk:
Tétény és a gyula család erdélyi uralma gesztaírónk szimbolikus eszközökkel kifejezett, rejtett
mondanivalói közé tartozik, tehát itt bizonyos tekintetben él a megtörténttől való eltérés
jogával, ám miként máskor is, jelzi ezt. Az ősgeszta nyilván önkényes, de sikerült tettként
emlékezett meg Tétény erdélyi kalandjáról. Anonymus azonban Tétényi Árpád hű vezérének
igyekszik beállítani, mentegetésül itt helyezi el a híres (nem erről a történetről szóló)
regősének-idézetét: "Ahogy a regőseink mondják... maguknak ők mind helyet szereztek, és
hozzá még jó nevet is nyertek." Ami minden bizonnyal egy Pannónia közös megvételéről
szóló énekből származhat, de gesztaírónk úgy használja föl, mintha a többi vezér is azt tette
volna, amit Tétény, vagyis hogy saját magának szerez egy országrészt. A megtörténttől való
eltérést viszont azzal jelzi, hogy hősére és annak mitikus követére szüntelenül hátsó
gondolatra utaló jelzőket használ. "Amilyen fortélyos ember volt Tétény...", "Tétény, ez az
igen okos ember...", Apafarkas-Agmánd, "ez a furfangos ember..." (24., 25.). S noha már
óvatos módon kimondta az igazságot: "ugyanis Tétény a maga emberségéből akart magának
hírnevet és földet szerezni" (tehát nem, mint eddig láttuk: Árpád adományaként), a 26.
fejezetben valóban Árpádhoz fordul engedélyért, hogy az erdőntúli földre vonulhasson és azt
elfoglalja - amihez a hozzájárulást meg is kapja -, ámde e kérésében egyetlen szó sincs arról,
hogy az elfoglalt földet meg is akarja tartani magának. Erdély elfoglalása után szerzőnk mégis
egyszerűen kijelenti, mégpedig az ősgeszta alapján: "Tétény pedig onnantól fogva békével és
szerencsével birtokolta ezt a földet" (27.), amíg ivadékától, a "kisebbik Gyulától" Szent István
el nem vette.

Az ősgesztában és az eredeti regősénekben Árpádról aligha eshetett szó. Az engedélykérésre

Anonymusnak éppen azért van szüksége, hogy jelzésként érzékeltesse: Tétény nem erre
kapott engedélyt, tehát önkényesen járt el. Árpád szerepeltetését azért tekintjük kitaláltnak,
mert a honfoglalók nem tették rá kezüket Erdélyre, hiszen az ottani megpihenés óta Árpád
szövetségben állt a blak fejedelemmel, így Erdély elfoglalására csak e szövetség megszűnése,
vagyis Árpád halála után kerülhetett sor.

A valóságtól való más eltéréssel is találkozunk. Roppant feltűnő - mégpedig Anonymus

szándékából az -, ahogyan szerzőnk Apafarkas-Agmánd szájába adva a szavakat, a blakokról
beszél. Íme "...annak a földnek a lakosai az egész világon a leghitványabb emberek...
fegyverük nincsen más, csak íj és nyíl: a vezérük, Gyalu maga is csak kevéssé állja a próbát,
de meg nincsenek körülötte jó vitézek sem, akik helyt mernének állani a magyarok
merészségével szemben, végül azért is, mivel a kunok és besenyők sokat bántják őket." (25.)
Ami azonban a 26. fejezetben áll a blakokról és Gyaluról, éles ellentétben van ezzel. Gyalu,
Tétény jövetelét hallva, összeszedi seregét, "nagy sebesen" eléje nyargalva, a meszesi
kapuban akarja megállítani, de Tétény gyorsan áthaladva ott, a két sereg az Almás vizének két
oldalán kerül egymással szembe. A csatában Tétény hadi furfangot alkalmaz Gyalu vitézei
ellen (27.), és szó sincs többé azok harcra alkalmatlanságáról, sőt "Heves küzdelem
kerekedett, azonban Gyalu vezér katonái maradtak alul (miután Tétény vitézei elölről és
hátulról egyszerre csaptak le rájuk), s közülük sokan elestek, sokan pedig fogságba jutottak.
Mikor vezérük, Gyalu látta ezt, hogy életét megmentse, kevesedmagával futásnak eredt", ám
Tétény vitézei "merészen futtatva", a nyomába szegődtek és megölték. Vagyis a blakok
korántsem hitvány harcosokként vesztettek csatát. Ez a szándékos ellentmondás annak a
jelzése, hogy Tétény hősi hadakozásából egyetlen szó sem igaz. Azt Anonymus csupán Tétény
Erdélyhez való állítólagos jogának nyomatékosabbá tétele érdekében, szimbolikus célzattal
konstruálja. Valójában a blakok vezérükkel együtt harc nélkül behódoltak (ezért nevezte
hitvány katonáknak őket), aminek az ősgeszta világos okát adta (Anonymus is belerejti
szövegébe), tudniillik, azért hódoltak meg ellenállás nélkül, mert érdekükben állt, hogy a
besenyők folytonos támadásai elől a magyarok védőszárnyai alá húzódjanak.

A blakok ellenállásának imitálása után Anonymus is beszél e nép behódolásáról. De hogy

ellenállásról egyáltalán nem volt szó, azt az bizonyítja, hogy a regősének ez esetben nem
használt helyettesítő neveket, vagyis sem a blakok, sem Gyalu egy pillanatig sem viselkedett
ellenségként. (Igazolásul: a krónika írja, hogy a székelyek Erdélyben a türk rovásírást
használó "vlahok", tehát blakok közé telepedtek. Gyalu neve nem megszemélyesített népnév,
s nem is annak a helynek a neve, ahol meghalt, mint Laborcé és Zoboré. Györffy pedig Gyalu
szálláshelyeit is kimutatta. Erdély átadása után tehát úgy élt tovább, mint a magyar
főemberek, amiként Glad is.)

Györffy azonban föltételezi, hogy gesztaírónk Gyalut Gyulavár nevéből konstruálta. Idézzük
hát a pontos szöveget: "...miközben [Gyalu] a Szamos folyó mellett fekvő vára felé sietve
menekült... a Kapus patak mellett megölték." Ha Anonymus Gyulavár neve alapján költené
Gyalu alakját, azt mondaná, hogy a vár tövében vagy az általa megemlített, a vár mellett folyó
Szamosnál ölték meg, de ehelyett a Kapus patakot jelöli halála helyéül. Azért, mert így tudja
az ősgesztából, oda pedig az eredeti regősénekből került. A honfoglaló mondáknak mindig az
a csattanójuk, hogy a Föld-, Víz-, Fűszellemekkel történt mágikus szövetségkötés érvényessé
válása beigazolódik, az ellenfelet a föld, a fű megtagadja, s amit az ősgeszta egyedül vesz át,
mint már tapasztaltuk: a víz pusztítja el. Az eredeti regősénekben és az ősgesztában tehát
Gyalu a Kapus patakba fulladt. Hiszen Tétény honfoglaló szertartása folytán a szellemek tőle
a magyarokhoz pártoltak, s Gyalunak a mágikus logika szerint az idegenné, ellenségessé vált
környezetben el kellett vesznie. A regősök bizonyára azért választották a Szamos folyó helyett
a csekélyebb vizű Kapus patakot, hogy érzékeltessék: az olyan vitézt, aki ellenállás nélkül
megadja magát ellenfelének, a szellemek csúful, térdig érő vízben veszejtik el.

Különben Gyalu neve (jal - türk "megéget") szintén érv a blakok türk eredetű nép volta
mellett.

Fölmerül még az a kérdés, hogy a régi blakokat Anonymus nem azonosította-e tévesen az ő
korában már Erdélyben megjelent vlachokkal, a románok őseivel. Erre maga a gesztaírónk ad
frappáns választ, ismét megcsillantva humorát. Elmondtuk már, hogy a Dunántúlon (9.)
szerzőnk blachij-nak mondja délszláv elnevezésük nyomán a keleti frankokat. (Nyesztornál
ezek "voloch"-ok.) Az erdélyi blakokat a 24., 25. és a 26. fejezetében említi, mindegyikben
egyszer. A 24. fejezetben egyes szám alanyesetben blac (us) -t ír, ennek többes számú
genitivusa a 26. fejezetben (és a temesközi blakokról szólva is) olvasható blaco (rum). S csak
a 25. fejezetben fordul elő az oly sokat emlegetett blasij, amely kétségtelenül a "vlach" szó
eredeti többes számának, a "vlasszi"-nak felel meg, és a románok őseinek elnevezése (-
vlachok}. Az első és a harmadik említésből tehát az következik, hogy Tétény idején
Erdélyben Anonymus szerint is a "blakok" laknak, s csupán a második említéskor céloz a
románok őseire, akik az ő korának Erdélyében friss jövevényekként már jelen vannak.
Lefordíthatatlan szójátékkal egyedül ott utal rájuk, ahol az erdőntúli föld lakóiról mint "a
leghitványabb emberek"-ről beszél. A felsorolásból, hogy miért tekinti hitványaknak őket, az
imént egy szövegrészt hosszan kipontoztam, hogy ne vonja el a figyelmet, most pedig
pótolom: "...a leghitványabb emberek, mégpedig azért, mert blaszok és szlovének (az
eredetiben: "blasij et sclavi"), aztán fegyverük sincsen más...", a többit már idéztem. Tehát
csakis ebben az összefüggésben céloz Anonymus a maga korabeli vlachokra, hogy tárgyából
egy pillanatra kilépve, rejtett humorral kifejezze irántuk való ellenszenvét. Mégpedig nem
valamely komolyan visszataszító tulajdonságuk miatt van velük baja - mint ez szó játékából
kifejezésre jut, hanem merőben szubjektív indokból, hiszen "hitványságuk" oka az, hogy
"blasij et sclavi", azaz régi magyar nyelven (s számunkra már szokatlan szóhasználattal) :
mert "olaszok" és szlávok; mai értelemben "szlávos latinfélék" ! Az ékes latin birtokában lévő
gesztaírónk bántónak érzi latinos, de szlávval keveredett nyelvüket. Ez az oka a megvetésnek.
(Magyarázatul: a vlach szóból származik "oláh" szavunk, a vlach többes számából, a vlaszi-
ból pedig az "olasz". A középkor magyarja azonban olaszon latinféle népet, nyelvet értett.
Olaszon kívül franciát, vallónt is mondott "olasz"-nak.)

Kétségtelenül kiderül, hogy Anonymus honfoglalás kori erdélyi blakjai nem vlachok. S
szerzőnk az általa csak az ősgesztából ismert (mert az ő idejében már a székelységben
feloldódott) blakokat nem téveszti össze az alig néhány évtizede itt élő vlach népcsoporttal.
(Lásd még "Tétény erdélyi hódítása")

A BAZILIKA SOKSZOR LETT TŰZ MARTALÉKA

A Képes Krónika 66. szakasza az egyesített krónika alapján - de későbbi javítgatások nyomát
is viselve - Szent István "Keán" (Bolgárország fejedelme) elleni hadjáratáról beszélve kusza,
erősen manipulált szöveget tartalmaz. A bolgárországi hadjáratot emlegeti, ám kiderül, hogy
valójában Erdélyről van szó, és zsákmányolt kincsekről. "Ebből a sokféle kincsből Szent
István király felettébb meggazdagodott" - írja, s hogy a király az általa alapított
székesfehérvári bazilikát gazdagon ellátta kegyszerekkel. A fejezet címe szerint ("Szent István
király harmadik háborúja: Keán vezér ellen") azt gondolhatnánk, Bolgárországban
zsákmányoltakkal, de az összefüggések a kisebbik Gyula elfogatásával kapcsolatos erdélyi
zsákmányra utalnak. Majd minden összefüggés nélkül ezt olvassuk: "És minthogy ez a Gyula
gonoszul szerezte a pénzét, az egyház sok tűzvészt szenvedett." A következő mondatban
pedig: "Ebben az egyházban kereszteltette meg [Szent István] akarata ellenére nagybátyját
(értsd: a kisebbik Gyulát) családjával együtt."

A Thuróczy Krónika - amely számos, ma már ismeretlen régi krónikaváltozatra támaszkodott

- teljesen ellentétesen így fogalmaz: "Mivel azonban [Szent István] Gyulának a vagyonát
erőszakkal szerezte meg, azért ez az egyház gyakran szenvedett tűzvésztől." Mi lehet tehát az
igazság?

1.Történeti bizonyíték van rá, hogy Szent István a bolgár hadjáraton nem tűrte a templomok
kifosztását, kegyszerek zsákmányolását.

2. Bolgárországban ugyanúgy görög rítusú egyházak voltak, mint Erdélyben a kisebbik Gyula
kegyurasága idején. Tehát a krónikás a görög rítusú templomokból való kegyszereket erdélyi
eredetűek helyett Bolgárországból valóknak igyekszik föltüntetni, mert erdélyi eredetük a
kisebbik Gyula keresztény mivoltát árulta volna el.

3. A kisebbik Gyula "gonoszsággal szerzett pénzének" emlegetése, kiforgatva a Thuróczy-

krónika ősgesztát idéző állítását, a király helyett Gyulára hárítja a bűnt, amely az egyház
tüzeit okozza.

4. Az Úr haragjáról szóló - bizonyára nagyon elterjedt legenda forrása tehát az ősgeszta.

5. Az egyesített krónikából és egy későbbi krónikástól származó magyarázat kétszeresen

igyekszik szépíteni Szent István szerepét Isten haragjának tüzekben való megnyilvánulásában.
Egyrészt azzal - és ez lehet az egyesített krónikából való -, hogy a szent király a kisebbik
Gyulát családjával együtt "akarata ellenére" térítette meg. (Valójában arra kényszeríthette,
hogy görög kereszténységét a latin rítusra cserélje fel.) Hiszen ez végeredményben
bocsánatos, túlbuzgóságból eredő bűnnek számít. Másrészt - így a későbbi javítgató - (mivel
nem lehetett bocsánatos bűn az, ami miatt az Úr mégis kifejezi haragját) az ősgesztaszöveg
élének megfordításával: Gyula a vétkes a tüzekért, mert gonoszul szerezte a pénzét.

6. Szent István korában még szó sem volt - nem is lehetett szó - Gyula pogányságáról. Ez az
egyházi szóbeszéd később keletkezett. Miatta kellett takargatni, hogy a kegyszerek Gyulától
származnak, s az ügyetlen takargatás miatt kellett mentegetni a királyt, aki a tüzekben éppoly
ártatlan volt, mint Gyula.

TÉTÉNY ERDÉLYI HÓDÍTÁSA

Említettem, hogy Erdély elfoglalására csak Árpád halála után kerülhetett sor. De ez volt az az
időszak is, amikor Tétény hatalmának csúcsán állott, ezért kockáztatta meg az önkényes
kalandot.

Számomra Györffy Györgynek a fejedelmi partvonalak birtoklását vizsgáló kutatása derített

fényt erre. Kurszán kende halála után Árpád saját eredeti, Duna-jobbparti partvonalát
kiegészítette a kendéével. Árpád halála után az ő eredeti partvonalát Szabolcs, azt pedig,
amelyiket korábban a kende birtokolt, Tétény vette át. Így Tétény is tagja lehetett annak a
Zolta nevében kormányzó régenstanácsnak, amelynek Szabolcs volt a feje. Tétény azonban
Erdély megtartásához a régenstanács engedélyét sem kérte, mert a következmények azt
mutatják, hogy az nem is tűrte el ezt az illegális tettet. Úgy látszik, Tétényt kiparancsolták
Erdélyből, és a területet ideiglenesen a karcba kezére bízták. Györffy a szálláshelyek
vizsgálata alapján arra következtet, hogy Bogát karcha életének vége felé Erdély ura lehetett.
Ezután - mint már tudjuk - Zolta kapta meg kárpótlásul a gazdag tartományt, tőle meg a fia,
Taksony örökölte. A gyula család azonban továbbra is igényt tarthatott Erdélyre, s amikor
Taksony Géza fiát összeházasította Gyula lányával, Sarolttal, ezért születhetett meg az a
kompromisszum, amelynek alapján a gyula család a pannóniai második fejedelmi tisztéről és
a Kürt-Gyarmat törzsfőségéről lemondása ellenében valóban megkapta az Erdély fölötti
uralmat. Az e közben történt eseményekről azonban az eredeti regősének még nem, az
ősgeszta pedig már nem tudhatott. Így Anonymus joggal hitte, hogy Tétény ivadékai Szent
István idejéig egyfolytában birtokolták Erdélyt.

Egyébként a gyula család Tétény kalandja után a Duna-jobbparti fejedelmi partvonalát is

elvesztette, ami szintén arra mutat, hogy Tétény erdélyi kalandjáért bűnhődniük kellett.

http://www.angelfire.com/realm3/hmult/cikkek/anonymkaa.htm
http://www.angelfire.com/realm3/hmult/cikkek/anonymkab.htm