2011 0001 520 Szocialpszichologia PDF

Szociálpszichológia
Csepeli, György
Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Csepeli, György
Publication date 2001-03-31

Szerzői jog © 2001-03-31 György, Csepeli
Kivonat
A tankönyv áttekinti a modern nyugati szociálpszichológiai gondolkodás kialakulástörténetét, bevezet a

szociálpszichológiai kutatás műhelytitkaiba.

Tartalom
1. I. rész – BEVEZETÉS .................................................................................................................... 1
1. 1. MI A SZOCIÁLPSZICHOLÓGIA? ................................................................................. 1
1.1. EMBERI VILÁG ...................................................................................................... 2
1.2. CSELEKVÉS ........................................................................................................... 3
1.3. TUDÁS ..................................................................................................................... 3
1.4. MINDENNAPI TUDÁS ........................................................................................... 3
1.5. VALLÁS .................................................................................................................. 4
1.6. MŰVÉSZET ............................................................................................................. 5
1.7. TUDOMÁNY ........................................................................................................... 5
1.8. A SZOCIÁLPSZICHOLÓGIA MINT TUDOMÁNY ............................................. 5
1.9. A SZOCIÁLPSZICHOLÓGIA TÁRGYA ............................................................... 6
1.10. A SZOCIÁLPSZICHOLÓGIA TÉMATERÜLETEI ............................................. 7
1.11. A TÁRSAS PILLANAT ......................................................................................... 8
1.12. ÖNISMERET ÉS SZOCIÁLPSZICHOLÓGIA ..................................................... 8
2. 2. A SZOCIÁLPSZICHOLÓGIAI GONDOLKODÁS ELŐTÖRTÉNETE ......................... 9
2.1. NYUGATI EMBERKÉP ÉS SZOCIÁLPSZICHOLÓGIA ..................................... 9
2.2. MULTIKULTURALIZMUS, FEMINIZMUS ....................................................... 11
2.3. RENDEZŐ DIMENZIÓK ...................................................................................... 12
2.4. KRITIKAI MEGFONTOLÁSOK .......................................................................... 13
2.5. SZOCIÁLPSZICHOLÓGIA A 19. SZÁZADBAN: SPEKULATÍV ELMÉLETEK 14
3. 3. A MODERN SZOCIÁLPSZICHOLÓGIA KIALAKULÁSA ....................................... 16
3.1. A SZOCIÁLPSZICHOLÓGIA AMERIKANIZÁLÓDÁSA ................................. 16
3.2. ÖRÖK VISSZATÉRÉS .......................................................................................... 18
4. 4. A 20. SZÁZAD SZOCIÁLPSZICHOLÓGIÁJA ............................................................ 19
4.1. ROSS ÉS MCDOUGALL ...................................................................................... 19
4.2. A 20. SZÁZAD ELSŐ FELE ................................................................................. 20
4.3. SZOCIÁLPSZICHOLÓGIA A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ UTÁN ................. 22
4.4. JÖVŐBELI KILÁTÁSOK ..................................................................................... 24
5. 5. SZOCIÁLPSZICHOLÓGIA MAGYARORSZÁGON ................................................... 25
5.1. „MÁSODIK REFORMNEMZEDÉK" ................................................................... 26
5.2. BUKOTT FORRADALMAK UTÁN .................................................................... 27
5.3. NEMZETKARAKTEROLÓGIA ........................................................................... 29
5.4. RÖVID DEMOKRATIKUS SZÜNET .................................................................. 31
5.5. AZ ELNYOMÁS ÉVEI .......................................................................................... 32
5.6. REFORMIDŐSZAK .............................................................................................. 33
5.7. POSZTSZOCIALIZMUS ....................................................................................... 33
6. 6. ELMÉLETEK A SZOCIÁLPSZICHOLÓGIÁBAN ...................................................... 34
6.1. LAIKUS ELMÉLETEK ......................................................................................... 34
6.2. TÁRSADALOMTUDOMÁNYI ELMÉLETEK .................................................... 35
6.3. SZOCIÁLPSZICHOLÓGIAI ELMÉLETEK ......................................................... 36
6.4. SZOCIÁLPSZICHOLÓGIAI ELMÉLETEK KATALÓGUSA ............................. 36
6.5. KOGNITÍV SZOCIÁLPSZICHOLÓGIAI ELMÉLETEK .................................... 38
6.6. A 20. SZÁZAD JELENTŐS SZOCIÁLPSZICHOLÓGIAI ELMÉLETEI ............ 38
7. 7. A SZOCIÁLPSZICHOLÓGIA ÉS AZ EMBERREL FOGLALKOZÓ TÖBBI TUDOMÁNY
40
7.1. A SZOCIOLÓGIA ÉS A PSZICHOLÓGIA KERESZTÚTJÁN ........................... 40
7.2. TÖRTÉNELEM ÉS SZOCIÁLPSZICHOLÓGIA ................................................. 42
7.3. SZOCIOBIOLÓGIA ÉS MAGATARTÁS ............................................................ 43
7.4. IRODALOMTUDOMÁNY ÉS SZOCIÁLPSZICHOLÓGIA ............................... 43
7.5. GAZDASÁGPSZICHOLÓGIA ............................................................................. 44
7.6. POLITIKAI PSZICHOLÓGIA .............................................................................. 45
7.7. JOGTUDAT ........................................................................................................... 45
7.8. PEDAGÓGIA ÉS SZOCIÁLPSZICHOLÓGIA ..................................................... 45
8. AJÁNLOTT IRODALOM .................................................................................................. 46
2. II. rész – A KUTATÁS MÓDSZERTANA .................................................................................. 47
1. 1. KÉRDÉSFELTEVÉS ÉS KUTATÁS ............................................................................. 47
iii
1.1. A KÉRDÉS ............................................................................................................. 47

1.2. A PROBLÉMA ...................................................................................................... 48
1.3. A HIPOTÉZISALKOTÁS ...................................................................................... 50
1.4. A KUTATÁSI VÁLTOZÓK .................................................................................. 50
1.5. A DIMENZIÓKÉPZÉS .......................................................................................... 51
1.6. A MÉRÉSI SZINTEK ............................................................................................ 52
2. 2. A SIKERES KUTATÁS KRITÉRIUMAI ...................................................................... 52
2.1. ÉRVÉNYESSÉG .................................................................................................... 52
2.2. MEGBÍZHATÓSÁG .............................................................................................. 53
2.3. MEGFELELŐ MINTAVÉTEL .............................................................................. 54
3. 3. VIZSGÁLATTÍPUSOK ................................................................................................. 55
3.1. LEÍRÓ VIZSGÁLATOK ....................................................................................... 55
3.2. FELTÁRÓ VIZSGÁLATOK ................................................................................. 55
3.3. MAGYARÁZÓ VIZSGÁLATOK ......................................................................... 56
3.4. ALAPKUTATÁS ................................................................................................... 57
3.5. ALKALMAZOTT KUTATÁS .............................................................................. 57
4. 4. MEGFIGYELÉS ............................................................................................................. 59
4.1. NEM BEAVATKOZÓ MÓDSZEREK .................................................................. 59
4.2. ÁLCÁZOTT VIZSGÁLATOK .............................................................................. 60
4.3. VÁLLALT MEGFIGYELÉS ................................................................................. 60
4.4. RÉSZT VEVŐ MEGFIGYELÉS ........................................................................... 61
5. 5. KÉRDEZÉS – KÉRDŐÍVEK ......................................................................................... 62
5.1. A RENDSZERES KÉRDEZÉS .............................................................................. 62
5.2. A KÉRDŐÍVES KÉRDEZÉS ................................................................................ 63
5.3. A KÉRDEZÉSI HELYZET .................................................................................... 64
5.4. A KÉRDŐÍVEK TÍPUSAI ..................................................................................... 65
6. 6. KÍSÉRLETEZÉS ............................................................................................................ 68
6.1. KÍSÉRLETEZÉS ÉS MODERNITÁS ................................................................... 68
6.2. OKSÁG KERESÉSE .............................................................................................. 69
6.3. A SZOCIÁLPSZICHOLÓGIAI KÍSÉRLET BUKTATÓI .................................... 69
6.4. TÖRTÉNELMI KÍSÉRLETEK .............................................................................. 70
6.5. KVÁZIKÍSÉRLET ................................................................................................. 70
6.6. TEREPKÍSÉRLET ................................................................................................. 71
6.7. LABORATÓRIUMI KÍSÉRLETEZÉS ................................................................. 72
3. III. rész – EGYMÁSRA HATÁSOK ........................................................................................... 74
1. 1. ÁLLATOK TÁRSAS VISELKEDÉSE .......................................................................... 74
1.1. „EMBERI" ÉS „ÁLLATI" ..................................................................................... 74
1.2. SZOCIALIZÁCIÓ .................................................................................................. 75
1.3. CSOPORTOK ........................................................................................................ 75
1.4. TÁRSAS TANULÁS ÉS MEGISMERÉS ............................................................. 75
1.5. KOMMUNIKÁCIÓ ................................................................................................ 76
1.6. TÁRSAS KAPCSOLATOK ................................................................................... 76
1.7. PÁROK ................................................................................................................... 76
1.8. AGRESSZIÓ .......................................................................................................... 77
1.9. ETOLÓGIA ÉS SZOCIÁLPSZICHOLÓGIA ........................................................ 77
2. 2. TÁRSAS HATÁS ........................................................................................................... 77
2.1. SZOCIÁLIS FACILITÁCIÓ .................................................................................. 78
2.2. TÁRSAS GÁTLÁS ................................................................................................ 78
2.3. TÁRSAS KÖLCSÖNHATÁS ................................................................................ 79
3. 3. INDIVIDUALIZÁCIÓ ................................................................................................... 79
3.1. KÖZÖSSÉG ÉS TÁRSADALOM ......................................................................... 79
3.2. INTERSZUBJEKTIVITÁS .................................................................................... 80
3.3. KÖZÖS MEGÁLLAPODÁSOK ............................................................................ 81
4. 4. TÖMEGLÉLEKTAN ...................................................................................................... 82
4.1. DÉMONIZÁLT TÖMEG ....................................................................................... 82
4.2. ALKALMAZOTT TÖMEGLÉLEKTAN .............................................................. 83
4.3. TÖMEGKÉPZODÉS .............................................................................................. 83
4.4. A TÖMEG MINT TEREMTŐ ERŐ ...................................................................... 83
4.5. ZSÚFOLTSÁG ....................................................................................................... 84
iv
4.6. PÁNIK .................................................................................................................... 85

4.7. VIRTUÁLIS TÖMEG ............................................................................................ 85
4.8. KÁOSZ ÉS TÖMEG .............................................................................................. 86
5. 5. SZOCIÁLIS INTERAKCIÓ ........................................................................................... 86
5.1. SZABÁLYOZOTTSÁG ÉS ELORELÁTHATÓSÁG ........................................... 86
5.2. A SZOCIÁLIS INTERAKCIÓ MEGKÖZELÍTÉSE A NORMATÍV PARADIGMA
ALAPJÁN ..................................................................................................................... 87
5.3. A SZOCIÁLIS INTERAKCIÓ MEGKÖZELÍTÉSE AZ INTERPRETATÍV
PARADIGMA ALAPJÁN ............................................................................................ 89
5.4. SZABÁLYOK ........................................................................................................ 90
5.5. KERET ................................................................................................................... 90
6. 6. KOMMUNIKÁCIÓ ........................................................................................................ 91
6.1. A JELTŐL A CSELEKVÉSIG .............................................................................. 92
6.2. A JEL ...................................................................................................................... 92
6.3. A JELENTÉS ......................................................................................................... 93
6.4. NYELV ÉS BESZÉD ............................................................................................. 94
6.5. BESZÉDAKTUS .................................................................................................... 94
6.6. EGYÜTTMŰKÖDÉS ÉS KOMMUNIKÁCIÓ ..................................................... 95
7. 7. METAKOMMUNIKÁCIÓ ............................................................................................. 96
7.1. NEM VERBÁLIS KOMMUNIKÁCIÓ ................................................................. 96
7.2. KOMMUNIKÁCIÓS KOMPETENCIA ................................................................ 98
4. IV. RÉSZ – AZ ÉN ÉS A TÁRSADALOM ............................................................................... 101
1. 1. SZEREP ........................................................................................................................ 101
1.1. EGYÜTTESSÉG .................................................................................................. 101
1.2. A SZEREP EREDETE ......................................................................................... 102
1.3. A SZEREP MINT INTERAKCIÓS FORMA ...................................................... 103
1.4. SZEREPELVÁRÁSOK ........................................................................................ 103
1.5. SZEREPKÉSZLET ÉS SZEREPKOMPLEXUM ................................................ 104
1.6. SZEREPTÍPUSOK ............................................................................................... 104
1.7. SZEREPKONFLIKTUS ....................................................................................... 105
1.8. A SZEREPKONFLIKTUS ELVISELÉSE ........................................................... 107
1.9. SZEMÉLYISÉG ÉS SZEREP .............................................................................. 108
1.10. A SZEREPELMÉLET KRITIKÁJA .................................................................. 108
1.11. KREATÍV SZEREPTELJESÍTÉS ..................................................................... 109
1.12. ÉLET ÉS SZÍNHÁZ ........................................................................................... 111
2. 2. TÁRSADALMI ÍTÉLETALKOTÁS ............................................................................ 112
2.1. SÉMA ÉS TUDÁS ............................................................................................... 112
2.2. MEGISMERÉS ÉS KOLLEKTIVITÁS .............................................................. 112
2.3. SZOCIÁLIS REPREZENTÁCIÓ ......................................................................... 113
3. 3. A VÉLEMÉNY ............................................................................................................. 113
3.1. A VÉLEMÉNY MEGHATÁROZÁSA ................................................................ 114
3.2. A BEÁGYAZATLANSÁG .................................................................................. 114
3.3. A VÉLEMÉNYEK VÁLTOZÉKONYSÁGA ..................................................... 115
4. 4. A NÉZETEK ÉS A NÉZETRENDSZER ..................................................................... 116
4.1. NÉZETEK ÉS NORMÁK .................................................................................... 117
4.2. A NÉZETEK VÁLTOZÁSA ............................................................................... 117
4.3. NÉZETEK ÉS ÉRDEKEK ................................................................................... 118
4.4. EGYMÁSNAK ELLENTMONDÓ NÉZETEK ................................................... 118
4.5. STABILITÁS – INSTABILITÁS ........................................................................ 119
4.6. ZÁRTSÁG ÉS NYÍLTSÁG ................................................................................. 119
5. 5. A SZOCIÁLIS ATTITŰD ............................................................................................ 122
5.1. TÖRTÉNET ......................................................................................................... 122
5.2. AZ ATTITŰD SZERKEZETE ............................................................................. 123
5.3. ATTITŰDÖK ÉS TÁRGYAIK ............................................................................ 123
5.4. PSZICHOLÓGIAI ELMÉLETEK ÉS AZ ATTITŰDÖK .................................... 124
5.5. AZ ATTITŰD DIMENZIÓI ................................................................................. 125
5.6. AZ ATTITŰD FUNKCIÓI ................................................................................... 125
5.7. ATTITŰD ÉS VISELKEDÉS .............................................................................. 126
5.8. AZ ATTITŰDÖK MÉRÉSE ................................................................................ 127
v
5.9. SZEMANTIKUS DIFFERENCIÁL ..................................................................... 129

5.10. AZ ATTITŰDÖK SZILÁRDSÁGA .................................................................. 131
6. 6. ÉRTÉKEK .................................................................................................................... 131
6.1. AZ ÉRTÉKEKRŐL VALÓ TUDÁS ................................................................... 131
6.2. AZ ÉRTÉKEK IMMANENCIÁJA ...................................................................... 131
6.3. AZ ÉRTÉKEK FUNKCIÓI .................................................................................. 132
6.4. TRADICIONÁLIS ÉS MODERN TÁRSADALMAK ........................................ 132
6.5. AZ ÉRTÉKEKHEZ VALÓ HOZZÁFÉRÉS NEHÉZSÉGEI .............................. 133
6.6. ELKÖTELEZETTSÉG ÉS ÉRTÉKHIÁNY ........................................................ 133
6.7. ÉRTÉKTESZTEK ................................................................................................ 134
6.8. ÉRTÉKKUTATÁS ............................................................................................... 136
6.9. ÖSSZEHASONLÍTÓ KULTÚRAKÖZI VIZSGÁLATOK ................................. 138
7. 7. SZOCIÁLIS ÉRZELMEK ............................................................................................ 139
7.1. KÍSÉRLETI ÚTON LÉTREHOZOTT BOLDOGSÁG ÉS SZOMORÚSÁG ..... 139
8. AJÁNLOTT IRODALOM ................................................................................................ 140
5. V. rész –. A SZOCIÁLIS MEGISMERÉS ................................................................................. 141
1. 1. ATTRIBÚCIÓ .............................................................................................................. 142
1.1. A „MIÉRT" KÉRDÉSE ........................................................................................ 142
1.2. AZ OKSÁG LÁTSZATAI ................................................................................... 142
1.3. ELMÉLETEK AZ ATTRIBÚCIÓRÓL ............................................................... 142
1.4. ÉRINTETTSÉG ÉS HOZZÁFÉRHETŐSÉG ...................................................... 145
1.5. ATTRIBÚCIÓ ÉS NEMZETTUDAT .................................................................. 148
1.6. NEMZETKÖZI ÖSSZEHASONLÍTÓ ATTRIBÚCIÓS VIZSGÁLATOK ........ 149
2. 2. A SZOCIÁLIS ÖSSZEHASONLÍTÁS ........................................................................ 149
3. 3. VÁLASZTÁS ÉS DÖNTÉS ......................................................................................... 151
3.1. VÁLASZTÁS ....................................................................................................... 151
3.2. ELÉGTELEN REPREZENTATIVITÁSI TAPASZTALAT ............................... 152
3.3. A VÉLETLEN ELŐFORDULÁSOKNAK TÉVESEN TULAJDONÍTOTT
SZABÁLYSZERŰSÉG ............................................................................................... 152
3.4. A TÁVOLI JÖVŐ BIZONYTALANSÁGA ........................................................ 152
3.5. HOZZÁFÉRHETŐSÉGI HEURISZTIKA ........................................................... 152
3.6. ELKÉPZELHETOSÉG ........................................................................................ 153
3.7. IGEN KICSINY ÉS IGEN NAGY VALÓSZÍNŰSÉGEK .................................. 153
3.8. LÁTSZATKORRELÁCIÓ ................................................................................... 153
3.9. ELÉGTELEN IGAZÍTÁS .................................................................................... 153
3.10. VÁGYAK ÉS KÍVÁNSÁGOK .......................................................................... 153
3.11. DÖNTÉS ............................................................................................................ 154
4. 4. ÖNIGAZOLÁS ............................................................................................................. 155
4.1. HARC AZ ALJASSÁG VÉLELME ELLEN ....................................................... 156
4.2. HARC AZ OSTOBASÁG VÉLELME ELLEN ................................................... 158
4.3. ALJAS VAGYOK-E VAGY OSTOBA? ............................................................. 158
4.4. AZ ÖNIGAZOLÁS ELMARADÁSA .................................................................. 159
5. 5. ATTITŰDVÁLTOZÁS ................................................................................................ 159
5.1. RAGASZKODÁS AZ ATTITŰDÖKHÖZ .......................................................... 159
5.2. ÖRÖMKERESÉS – SZOMORÚSÁGKERÜLÉS ................................................ 159
5.3. AZ EGYENSÚLY ELVE ..................................................................................... 160
5.4. AZ ÖSSZHANG ELVE ....................................................................................... 161
5.5. A KOGNITÍV DISSZONANCIA ........................................................................ 162
5.6. MIKOR LÉP FEL DISSZONANCIA? ................................................................. 163
6. 6. ELLENÁLLÁS AZ ATTITUDVALTOZASSAL SZEMBEN ..................................... 164
6.1. ELLENPÉLDÁK A KOGNITÍV EGYENSÚLYRA ........................................... 164
6.2. KORLÁTOZOTT FESZÜLTSÉGREDUKCIÓ ................................................... 165
6.3. A FESZÜLTSÉG INDUKCIÓJA ......................................................................... 166
7. 7. MEGGYŐZÉS .............................................................................................................. 167
7.1. AZ EMBEREK MEGGYŐZHETŐSÉGE ........................................................... 168
7.2. A FORRÁS ........................................................................................................... 168
7.3. A KÖZLÉS FOLYAMATA ................................................................................. 169
7.4. A KÖZLEMÉNY ................................................................................................. 170
7.5. AZ ELLENÉRVEKKEL VALÓ BÁNÁSMÓD .................................................. 171
7.6. ÉRZELEM VAGY ÉRTELEM? .......................................................................... 172
vi
7.7. A BEFOGADÓ ..................................................................................................... 174

7.8. A TÖMEGKOMMUNIKÁCIÓ ............................................................................ 176
6. VI. rész – A PÁROS KAPCSOLATOK ..................................................................................... 178
1. 1. AZ ÉN MEGMUTATKOZÁSA ................................................................................... 178
1.1. MI AZ, AMI MEGMUTATKOZIK? ................................................................... 178
1.2. A PREZENTÁCIÓ ............................................................................................... 178
1.3. A STRATÉGIÁK ................................................................................................. 179
1.4. A „TÜKÖR-ÉN" .................................................................................................. 179
1.5. FELIX KRULL A SOROZÓBIZOTTSÁG ELŐTT ............................................ 180
1.6. A HÍZELGÉS ....................................................................................................... 181
2. 2. A SZEMÉLYPERCEPCIÓ ........................................................................................... 181
2.1. A PONTOSSÁG ILLÚZIÓJA .............................................................................. 182
2.2. A KONTEXTUALITÁS ...................................................................................... 182
2.3. A SZEMÉLY „TEREMTÉSE" ............................................................................. 183
2.4. A FENOMENÁLIS OKSÁG ............................................................................... 183
2.5. A SZÁNDÉK MINT KULTURÁLIS KONSTRUKCIÓ ..................................... 184
2.6. A SZEMÉLYRE VONATKOZÓ KÖVETKEZTETÉS FELTÉTELEI ............... 185
2.7. A MINDENNAPI SZEMÉLYÉSZLELÉS HIBAFORRÁSAI ............................ 186
2.8. A SZEMÉLYRŐL ALKOTOTT KÉP KONSTRUKCIÓJA ............................... 187
2.9. AZ IMPLICIT SZEMÉLYISÉGELMÉLET ........................................................ 188
3. 3. A SZEMÉLYKÖZI VISZONY .................................................................................... 188
3.1. AZ ENDOGÉN ÉS AZ EXOGÉN TÉNYEZŐK ................................................. 188
3.2. A KÖZNAPI MAGYARÁZÓ ELVEK ................................................................ 188
3.3. A CSEREELMÉLET ............................................................................................ 189
3.4. A HASONLÓSÁG ............................................................................................... 189
3.5. A MÉLYLÉLEKTANI MAGYARÁZATOK ...................................................... 189
3.6. „ROSSZ SZOMSZÉDSÁG – TÖRÖK ÁTOK" ................................................... 190
3.7. A TEST ................................................................................................................. 190
3.8. A LÉLEK .............................................................................................................. 191
3.9. A STÁTUS ........................................................................................................... 191
3.10. A CSEREÉRTÉKEK .......................................................................................... 191
3.11. AZ ÖNÉLETRAJZI NARRATÍVA ................................................................... 191
3.12. AZ ATTITŰDÖK, A NÉZETEK ÉS A MEGGYŐZŐDÉS .............................. 191
3.13. A TASZÍTÁS ..................................................................................................... 191
3.14. AZ ÖSSZEILLÉS ............................................................................................... 192
3.15. AZ INTIMITÁS ................................................................................................. 192
4. 4. A SEGÍTSÉGNYÚJTÁS .............................................................................................. 192
4.1. AZ IRGALOM ..................................................................................................... 193
4.2. ÖNZETLENSÉG VAGY SZÁMÍTÁS? ............................................................... 193
4.3. MIÉRT SEGÍTÜNK? ........................................................................................... 193
4.4. MIKOR SEGÍTÜNK? .......................................................................................... 194
4.5. KIT SEGÍTÜNK? ................................................................................................. 196
4.6. AZ ALTRUIZMUS ÉS A NEVELÉS .................................................................. 197
5. 5. AZ AGRESSZIÓ .......................................................................................................... 197
5.1. A KÁR .................................................................................................................. 197
5.2. A GONOSZTETT ................................................................................................ 197
5.3. A BŰNÖZÉS ........................................................................................................ 198
5.4. AZ ÖNÉRVÉNYESÍTŐ AGRESSZIÓ ................................................................ 199
5.5. A SZERETET ERŐSZAKA ................................................................................. 199
5.6. AZ ÁLLAMI AGRESSZIÓ ................................................................................. 199
5.7. A DISZKRIMINÁCIÓ ......................................................................................... 199
5.8. A GYARMATOSÍTÁS ........................................................................................ 200
5.9. A FORRADALOM .............................................................................................. 200
5.10. A TERRORIZMUS ............................................................................................ 200
5.11. A VILÁGNÉZETI AGRESSZIÓ ....................................................................... 200
5.12. A REAKTÍV AGRESSZIÓ ................................................................................ 200
5.13. AZ AGRESSZIVITÁS ....................................................................................... 200
5.14. A BIOLÓGIAI TÉNYEZŐK ............................................................................. 201
5.15. FRUSZTRÁCIÓ – AGRESSZIÓ ....................................................................... 201
vii
5.16. A DEPRIVÁCIÓ ................................................................................................ 201

5.17. A TANULÁSELMÉLETEK .............................................................................. 202
5.18. A MEGFIGYELÉS ............................................................................................. 202
5.19. A KONFORMITÁS ........................................................................................... 203
5.20. A KULTURÁLIS HATÁSOK ........................................................................... 204
5.21. AZ ÖNCÉLÚ ÉS AZ INSTRUMENTÁLIS AGRESSZIÓ ÖSSZEHASONLÍTÁSA
204
7. VII. RÉSZ – A TÁRSAS HELYZETEK .................................................................................... 206
1. 1. AZ EGYÜTTMŰKÖDÉS ............................................................................................. 206
1.1. AZ EGYÜTTMŰKÖDÉS MINT ÉRTÉK ........................................................... 206
1.2. AZ EGYÜTTMŰKÖDÉS ÉS A PEDAGÓGIA ................................................... 207
1.3. A FOGOLY DILEMMÁJA .................................................................................. 207
1.4. A HIDEGHÁBORÚ ............................................................................................. 209
1.5. AZ EGYÜTTMŰKÖDÉS CSÁBÍTÁSA ............................................................. 210
2. 2. A VERSENGÉS ÉS A KONFLIKTUS ........................................................................ 210
2.1. A TISZTESSÉGES VERSENY ........................................................................... 210
2.2. FAIR PLAY – KONSTRUKTÍV KONFLIKTUS ............................................... 211
2.3. A STRUKTURÁLIS ÉS AZ INTERPERSZONÁLIS VISZONYOK ................. 211
2.4. TISZTESSÉGTELEN VERSENY – DESTRUKTÍV KONFLIKTUS ................ 211
2.5. A ROSSZINDULATÚ TÁRSADALMI FOLYAMATOK .................................. 212
2.6. A VÁLSÁG .......................................................................................................... 212
2.7. BEAVATKOZÁS A VÁLSÁGBA ...................................................................... 212
2.8. A KONFLIKTUSOK TÍPUSAI ........................................................................... 213
2.9. A KONFLIKTUSOK TARTALMA .................................................................... 214
3. 3. A BIZALOM ................................................................................................................. 215
3.1. A KÖZÖSSÉGI ÉS A SZELEKTÍV BIZALOM ................................................. 215
3.2. A SPECIÁLIS ÉS A DIFFÚZ BIZALOM ........................................................... 216
3.3. A HITEL ............................................................................................................... 216
3.4. A KÖZÉP-KELET-EURÓPAI TÁRSADALOMFEJLŐDÉS MEGKÉSETTSÉGE ÉS A
BIZALMATLANSÁG HAGYOMÁNYA .................................................................. 216
3.5. A BIZALOM ÉS A POLGÁR .............................................................................. 217
3.6. A BIZALOMÉPÍTÉS MAXIMÁI ........................................................................ 217
4. 4. A VEZETÉS ................................................................................................................. 218
4.1. A VEZETÉS FOGALMA .................................................................................... 218
4.2. A VEZETÉS ÉS A HATALOM ........................................................................... 219
4.3. A KARIZMA ........................................................................................................ 219
4.4. A MODERN TÁRSADALOM ÉS A KARIZMA ............................................... 219
4.5. A VEZETÉS FUNKCIÓI ..................................................................................... 220
4.6. A VEZETÉSI MEZŐ ........................................................................................... 221
4.7. AZ EGYÜTTES ÉLMÉNY .................................................................................. 221
4.8. A VEZETÉS ÉS A VÁLTOZÁS .......................................................................... 222
4.9. A VEZETÉS ÉS A TEVÉKENYSÉGI SZERKEZET ......................................... 222
4.10. A VEZETÉSI STÍLUSOK ................................................................................. 222
4.11. A KATEGORIZÁCIÓ BÍRÁLATA ................................................................... 224
5. 5. A MANIPULÁCIÓ ....................................................................................................... 225
5.1. VISSZAÉLÉS A SZABADSÁGGAL .................................................................. 225
5.2. A MANIPULÁCIÓ SZÜLETÉSE ....................................................................... 225
5.3. A MÁSIK EMBER MINT ESZKÖZ ................................................................... 225
5.4. A FÉLELEM ANTROPOLÓGIÁJA .................................................................... 226
5.5. AZ „EMBER-ESZKÖZÖK" MEGVÁLASZTÁSA ............................................. 226
5.6. A KÖZVÉLEMÉNY MANIPULÁCIÓJÁNAK KEZDETEI .............................. 226
5.7. A „MACHIAVELLIZMUS" ................................................................................ 227
5.8. A MACH-SKÁLA ................................................................................................ 227
5.9. A NEGATÍV KOMMUNIKÁCIÓ ....................................................................... 228
5.10. A NEGATÍV KAMPÁNY ................................................................................. 228
5.11. VÉDEKEZÉS A NEGATÍV KAMPÁNNYAL SZEMBEN .............................. 228
5.12. A MANIPULÁCIÓ ÉS A FOGYASZTÓI TÁRSADALOM ............................ 229
6. 6. A TERÁPIÁS KAPCSOLAT ....................................................................................... 229
6.1. „BELÜL A BAJ – KÍVÜL A MAGYARÁZAT" ................................................. 229
viii
6.2. A TERAPEUTA ÉS A KLIENS .......................................................................... 229

6.3. A KEZELÉS ÉS A TERÁPIÁS KAPCSOLAT ................................................... 230
6.4. A KLIENS SZEREPE .......................................................................................... 230
6.5. A TERAPEUTA SZEREPE ................................................................................. 230
6.6. A TERAPEUTA ARCHETÍPUSA ....................................................................... 231
6.7. AZ AUTENTICITÁS, A SPONTANEITÁS, A SZABADSÁG .......................... 231
7. 7. A TANULT TEHETETLENSÉG ................................................................................. 231
7.1. A LABORATÓRIUMBAN ELŐIDÉZETT TANULT TEHETETLENSÉG ...... 231
7.2. A TERMÉSZETES KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT KIALAKULT TANULT
TEHETETLENSÉG .................................................................................................... 232
7.3. AZ INFANTILIZMUS ......................................................................................... 232
7.4. A DEFICITES JOGTUDAT ................................................................................. 232
7.5. A PATERNALIZMUS ......................................................................................... 233
7.6. A TEKINTÉLYELVŰ POLITIKAI KULTÚRA ................................................. 233
8. VIII. rész – A KISCSOPORT ..................................................................................................... 234
1. 1. CSOPORTOSULÁS – CSOPORTKÉPZŐDÉS ........................................................... 234
1.1. A SZOCIÁLPSZICHOLÓGIAI CSOPORTFOGALOM SZÜLETÉSE .............. 234
1.2. A CSOPORTKUTATÁS HASZNA ..................................................................... 235
1.3. A „HUMAN RELATIONS" IRÁNYZATA ......................................................... 235
1.4. A SZOCIOMETRIAI BURZSOÁZIA ÉS PROLETARIÁTUS .......................... 236
1.5. A CSOPORTDINAMIKA .................................................................................... 237
1.6. A CSOPORTLÉLEKTAN TÁRGYA .................................................................. 238
1.7. A CSOPORT MINT LÉTFORMA ....................................................................... 239
1.8. A CSOPORT ÉS AZ INDIVIDUALIZÁCIÓ ...................................................... 240
1.9. A CSOPORT ÚJABB MEGHATÁROZÁSA ...................................................... 241
1.10. A CSOPORT ÉS A CSALÁD ............................................................................ 241
1.11. A KORTÁRSCSOPORT .................................................................................... 241
1.12. A FORMÁLIS ÉS AZ INFORMÁLIS CSOPORTOK ...................................... 242
1.13. A CSOPORTTAGSÁG MOTIVÁCIÓI ............................................................. 243
2. 2. A FELADATMEGOLDÁS A CSOPORTBAN ........................................................... 245
2.1. A MECHANIKUS SOKSZOROZÓDÁS ÉS A MUNKAMEGOSZTÁS ........... 245
2.2. A CSOPORT ÉS A TANULÁS ........................................................................... 246
2.3. A CSOPORT LÉTSZÁMA .................................................................................. 246
2.4. A CSOPORT LÁTHATÓSÁGA .......................................................................... 247
3. 3. A CSOPORT REJTETT HÁLÓZATA ......................................................................... 248
3.1. AZ IRÁNYÍTÓK ÉS AZ IRÁNYÍTOTTAK ....................................................... 248
3.2. A PRODUKTIVITÁS ÉS A SZOLIDARITÁS ................................................... 248
3.3. A KOMMUNIKÁCIÓS HÁLÓZAT .................................................................... 248
3.4. A KONSTRUKTÍV SZEREPEK A CSOPORTBAN .......................................... 249
3.5. A DESTRUKTÍV SZEREPEK A CSOPORTBAN ............................................. 249
3.6. A DISZFUNKCIONÁLIS SZEREPEK PARADOXONA ................................... 250
3.7. A VONZÁSOK ÉS A VÁLASZTÁSOK ............................................................. 250
3.8. A SZOCIOMETRIA ............................................................................................. 250
3.9. A SZOCIOGRAM ................................................................................................ 250
4. 4. AZ ÉRTÉKÉS NORMAKÉPZŐDÉS A CSOPORTBAN ............................................ 251
4.1. AZ EGYÉN MAGÁVAL HOZOTT JEGYEI ÉS A CSOPORT ......................... 251
4.2. AZ ÉRTÉKEK ÉS A NORMÁK A CSOPORTBAN .......................................... 252
4.3. SHERIF NORMAKÉPZŐDÉSI KÍSÉRLETE ..................................................... 252
4.4. AZ EGYÖNTETŰSÉG FELÉ HAJTÓ NYOMÁS .............................................. 253
4.5. AZ ÁLCSOPORTHATÁSOK .............................................................................. 254
4.6. „SOK LÚD DISZNÓT GYŐZ?" .......................................................................... 254
4.7. A HOZZÁÉRTÉS ÉS A KOLLEKTIVITÁS FÖLÉNYE .................................... 254
4.8. A KONFORMITÁS A CSOPORTBAN .............................................................. 255
5. 5. A CSOPORTDÖNTÉS ................................................................................................. 257
5.1. AZ ÖTLETCSOPORTOK .................................................................................... 257
5.2. A KÖZÖS DÖNTÉS ............................................................................................ 257
5.3. A CSOPORTGONDOLKODÁS KÁRA .............................................................. 259
5.4. A CSOPORTGONDOLKODÁS KÁROS KÖVETKEZMÉNYEINEK ELHÁRÍTÁSA
260
ix
6. 6. A CSOPORTFEJLODÉS .............................................................................................. 260

6.1. A CSOPORTELOZMÉNYEK ............................................................................. 260
6.2. EGYEDFEJLŐDÉS – CSOPORTFEJLODÉS ..................................................... 261
6.3. A MÓDSZEREK .................................................................................................. 261
6.4. A FOLYAMATMODELLEK .............................................................................. 262
6.5. A KÖZÖSSÉG ÉS A CSOPORT ......................................................................... 263
7. 7. AZ ÖNSEGÍTŐ CSOPORTOK .................................................................................... 264
7.1. A MODERNIZÁCIÓ ÉS A SZOCIÁLIS ATOMIZÁCIÓ ................................... 264
7.2. A FELEMÁS MODERNIZÁCIÓ ........................................................................ 265
7.3. AZ AUTENTIKUS KOMMUNIKÁCIÓ TERE .................................................. 265
7.4. AZ ÚJ KÖZÖSSÉGFOGALOM KERESÉSE ..................................................... 266
7.5. A „BAJ" ................................................................................................................ 266
7.5.1. LÁZADÁS A PATERNALIZMUSSAL SZEMBEN .............................. 267
7.6. AZ ÖNSEGÍTŐ CSOPORTOK TÍPUSAI ........................................................... 267
7.7. AZ ÖNSEGÍTŐ MOZGALMAK ÉS A TÁRSADALOM ................................... 268
7.8. AZ EMBERI CSOPORTOKBAN REJLŐ ERŐ .................................................. 269
7.9. A VESZÉLYEK ................................................................................................... 270
7.10. AZ ÖNSEGÍTŐ CSOPORTOK TÁRSADALMI HASZNA ............................. 270
9. IX. A NAGYCSOPORT ............................................................................................................. 272
1. 1. VONATKOZTATÁSI CSOPORTOK .......................................................................... 272
1.1. TAGSÁGI ÉS VONATKOZTATÁSI CSOPORT ............................................... 273
1.2. RELATÍV DEPRIVÁCIÓ .................................................................................... 273
1.3. VONATKOZTATÁSI CSOPORTOK A MAGYAR TÁRSADALOMBAN ...... 274
1.4. KELET-NYUGAT MINT VISZONYÍTÁSI ALAP ............................................ 275
1.5. NORMATÍV ÉS ÖSSZEHASONLÍTÁSI VONATKOZTATÁSI CSOPORTOK 276
1.6. DEVIÁNS VONATKOZTATÁS ......................................................................... 276
2. 2. TÁRSADALMI NAGYCSOPORTOK ........................................................................ 276
2.1. KATEGÓRIÁK ÉS MEGISMERÉS .................................................................... 277
2.2. KATEGORIZÁLÁS ÉS FORMÁLÁS ................................................................. 277
2.3. HASONLÓSÁG ÉS KÜLÖNBÖZŐSÉG LÁTSZATA ....................................... 280
2.4. „MI" ÉS „OK" ...................................................................................................... 280
3. 3. CSOPORTKÖZI VISZONYOK ................................................................................... 280
3.1. CSOPORTKÖZI HELYZET ................................................................................ 281
3.2. CSOPORTOKRA SZAKADÁS ........................................................................... 281
3.3. TÁRSADALMI NAGYCSOPORTOK A POSZTMODERN KORBAN ............ 281
3.4. A CSOPORTKÖZI VISZONYOK SZOCIÁLPSZICHOLÓGIÁJA .................... 281
3.5. „TÁRSBÉRLŐCSAPDA" .................................................................................... 282
3.6. MINIMÁLIS CSOPORTFELTÉTELEK ............................................................. 282
3.7. RELATÍV ÉS ABSZOLÚT ELŐNYÖK ............................................................. 283
3.8. DICHOTOMIZÁCIÓ ........................................................................................... 283
3.9. A CSOPORTKÖZI KONFLIKTUS ÉS OLDÁSA .............................................. 284
3.10. KÍSÉRLET ÉS TÖRTÉNELEM ........................................................................ 286
4. 4. SZTEREOTÍPIÁK ........................................................................................................ 286
4.1. A SZTEREOTÍPIA FOGALMA .......................................................................... 286
4.2. A SZTEREOTÍPIÁK VÁLTOZÁSA ................................................................... 286
4.3. A SZTEREOTÍPIAKÉPZŐDÉS VÁLFAJAI ...................................................... 290
4.4. A SZTEREOTÍPIÁK MEGISMERŐ FUNKCIÓJA ............................................ 290
4.5. A SZTEREOTÍPIÁK SZOCIOLÓGIAI FUNKCIÓJA ........................................ 290
4.6. AZ ÁLTALÁNOS AUTOSZTEREOTÍPIA ........................................................ 290
4.7. AZ ÁLTALÁNOS HETEROSZTEREOTÍPIA .................................................... 291
4.8. AUTOÉS HETEROSZTEREOTÍPIÁK MŰKÖDÉSBEN ................................... 291
4.9. SZTEREOTÍPIA ÉS LOGIKA ............................................................................. 291
4.10. NEMZETKARAKTEROLÓGIA ....................................................................... 293
4.11. KIVÉTELKÉPZÉS ............................................................................................. 293
4.12. PSZICHOANALÍZIS ÉS SZTEREOTÍPIÁK .................................................... 293
4.13. FELETTES ÉN TÍPUSÚ SZTEREOTÍPIÁK .................................................... 294
4.14. AZ ÖSZTÖN-ÉN TÍPUSÚ SZTEREOTÍPIÁK ................................................. 295
4.15. SZTEREOTÍPIÁK VÁLTOZÁSA ..................................................................... 297
5. 5. ELŐÍTÉLETEK ............................................................................................................ 298
x
5.1. IDÓLUM ÉS ELŐÍTÉLET .................................................................................. 298

5.2. ELŐÍTÉLETEK ÉS TÁRGYAIK ........................................................................ 299
5.3. CSOPORTKÖZI ELŐÍTÉLETEK ....................................................................... 299
5.4. A CSOPORTKÖZI ELŐÍTÉLETEK TÍPUSAI ................................................... 299
5.5. AZ ELŐÍTÉLETEK SZÍVÓSSÁGA .................................................................... 299
5.6. KOGNITÍV PSZICHOLÓGIAI OKOK ............................................................... 300
5.7. SZOCIÁLPSZICHOLÓGIAI OKOK ................................................................... 300
5.8. SZOCIALIZÁCIÓ ÉS ELŐÍTÉLETESSÉG ........................................................ 300
5.9. ELŐÍTÉLETES SZEMÉLYISÉG ........................................................................ 301
5.10. TEKINTÉLYELVŰSÉG ÉS TEKINTÉLYELLENESSÉG ............................... 302
5.11. AZ „F-SKÁLA" .................................................................................................. 303
5.12. AZ ELŐÍTÉLETESSÉG FOKOZATAI ............................................................. 305
5.13. TÖRTÉNELMI ÉS SZOCIOLÓGIAI OKOK .................................................... 305
5.14. EGYENLŐTLENSÉG ÉS ELŐÍTÉLETESSÉG ................................................ 306
5.15. MAI XENOFÓBIA, ANTISZEMITIZMUS, CIGÁNYELLENESSÉG ............ 306
5.16. AZ ELŐÍTÉLETESSÉG ELLENI HARC .......................................................... 309
6. 6. KISEBBSÉGEK ............................................................................................................ 309
6.1. KISEBBSÉG ÉS CSÖKKENTÉRTÉKŰSÉG ..................................................... 309
6.2. A TÖBBSÉGRE HATÓ KISEBBSÉG ................................................................ 310
6.3. ELIT, AVANTGÁRD .......................................................................................... 310
6.4. TŐKEHIÁNYOK ................................................................................................. 311
6.5. AZ ÉRTÉKEK ELVÉTELE ................................................................................. 311
6.6. KÉPZELET ÉS KISEBBSÉG .............................................................................. 311
6.7. A TÖBBSÉG KISEBBSÉGRE VONATKOZÓ TUDÁSKÉSZLETE ................. 311
6.8. KISEBBSÉGÉSZLELÉS ..................................................................................... 312
6.9. KERESZTKATEGORIZÁCIÓ ............................................................................ 312
6.10. A KISEBBSÉGEKRE VONATKOZÓ SZTEREOTÍPIÁK ............................... 312
6.11. ILLUZÓRIKUS KORRELÁCIÓ ....................................................................... 313
6.12. A ROSSZ CSÁBÍTÁSA ..................................................................................... 314
6.13. A LELKI ÁTALAKULÁS FELTÉTELEI ......................................................... 314
7. 7. TÁRSADALMI IDENTITÁS ....................................................................................... 315
7.1. IDEM ESSE .......................................................................................................... 315
7.2. AZ IDENTITÁS HIÁNYA .................................................................................. 315
7.3. A MEGHASADT IDENTITÁS ........................................................................... 317
7.4. A SZEMÉLYES IDENTITÁS ............................................................................. 317
7.5. A TÁRSADALMI IDENTITÁS .......................................................................... 319
7.6. NEGATÍV IDENTITÁS ....................................................................................... 320
7.7. IDENTITÁS ÉS HELYZET ................................................................................. 320
7.8. A MODERN IDENTITÁSPROJEKT VÉGE ....................................................... 322
7.9. ÚJ NÉPVÁNDORLÁS ......................................................................................... 323
7.10. KULTÚRA ÉS IDENTITÁS .............................................................................. 323
7.11. MULTIKULTURALIZMUS .............................................................................. 324
7.12. A POSZTSTRUKTURALISTA IDENTITÁSFELFOGÁS ............................... 325
7.13. VIRTUÁLIS IDENTITÁS ................................................................................. 326
7.14. UTÓPIÁK ........................................................................................................... 326
10. IRODALOM ............................................................................................................................. 328
xi
A táblázatok listája
1.1. ................................................................................................................................................... 12
1.2. 20. századi szociálpszichológiai elméletek ................................................................................ 39
1.3. ................................................................................................................................................... 46
2.1. ................................................................................................................................................... 61
2.2. ................................................................................................................................................... 66
2.3. A Szovjetunió említése a nyílt és a zárt kérdezési módszer mellett ........................................... 66
2.4. ................................................................................................................................................... 73
3.1. ................................................................................................................................................... 99
4.1. A zárt, illetve nyílt gondolkodású csoportok válaszaiban előforduló múlt idejű, jelen idejű és jövő
idejű utalások átlagos gyakorisága százalékban, öt TAT-képre adott reagálásuk alapján .............. 120
4.2. ................................................................................................................................................. 135
4.3. ................................................................................................................................................. 139
5.1. Lehetséges attribúciók ............................................................................................................. 145
5.2. Szájápolásra való felszólítás és fenyegetés .............................................................................. 173
5.3. ................................................................................................................................................. 177
6.1. ................................................................................................................................................. 203
6.2. ................................................................................................................................................. 205
7.1. ................................................................................................................................................. 208
7.2. ................................................................................................................................................. 209
7.3. Közösségi áldozatvállalásra nem hajlandók aránya különböző európai országokban 1982-ben 217
7.4. ................................................................................................................................................. 233
8.1. ................................................................................................................................................. 253
8.2. Asch konformitáskísérletének eredményei az ismétlések során .............................................. 255
8.3. ................................................................................................................................................. 270
9.1. Az életszínvonallal való elégedettség mértékének alakulása iskolai végzettség szerint
Magyarországon a hetvenes évek elején ......................................................................................... 275
9.2. A vonalak megítélt hossza a különböző kísérleti feltételekben ............................................... 277
9.3. I táblázat .................................................................................................................................. 283
9.4. II. táblázat ................................................................................................................................ 283
9.5. ................................................................................................................................................. 287
9.6. ................................................................................................................................................. 287
9.7. ................................................................................................................................................. 288
9.8. ................................................................................................................................................. 289
9.9. A csoport-hovatartozás ellentmondásmentes és ellentmondásos esetei ................................... 292
9.10. Tekintélyelvűség, osztályazonosulás és észlelt státusváltozás ............................................... 304
9.11. Antiszemita állítások fogadtatása .......................................................................................... 307
9.12. Cigány témájú állítások fogadtatása ...................................................................................... 308
9.13. ............................................................................................................................................... 327
xii
1. fejezet - I. rész – BEVEZETÉS
1. 1. MI A SZOCIÁLPSZICHOLÓGIA?
Első megközelítésben a legegyszerűbb meghatározás az lehetne, hogy a szociálpszichológia az a tudomány,
amellyel a szociálpszichológusok foglalkoznak (Daval et al. 1963). Ez nyilvánvalóan nem kielégítő válasz a
1
I. rész – BEVEZETÉS
címben feltett kérdésre, de azt sugallja, hogy a szociálpszichológusok tudnak valamit, amit mások,
társadalomtudósok, művészek, hétköznapi foglalkozások űzői nem.
Annak érdekében, hogy a meghatározáshoz közelebb kerüljünk, elsőként megvizsgáljuk a szociálpszichológiai

jelenségeket életre hívó emberi világ alapvető jellemzőit. Ezt követően tárgyaljuk a tudás természetét, válfajait,
miáltal jellemezhetjük a szociálpszichológiai tudást. Rámutatunk, hogy amit a szociálpszichológusok a
szociálpszichológia tudományaként bemutatnak, azt mások is ismerték és ismerik. Ennek az a magyarázata,
hogy a szociálpszichológiai tudás tárgya sui generis elválaszthatatlan a tudás alanyától, a születéstől a halálig
tartó útján járó, mindennapi életet élő embertől. A tudományos szociálpszichológia megkülönböztető
sajátossága ennélfogva nem az ismeret tárgyában, hanem szerkezetében és megszerzésének módszerében
ragadható meg. A szociálpszichológia tárgymeghatározási kísérleteinek ismertetése után áttekintést adunk a
szociálpszichológia jellegzetes vizsgálódási területeiről, majd a szociálpszichológiai jelenségek társadalmi
elhelyezkedésének problémájával foglalkozunk. Végezetül a szociálpszichológia önismereti potenciáljára hívjuk
fel a figyelmet.
1.1. EMBERI VILÁG

Az ember megmaradása nem magától értetődő. Platón egyik dialógusában a Szókratésszel vitatkozó Prótagorasz
beszéli el az ember világrajövetelének történetét. A mítosz szerint Prométheusz (az előrelátó) testvére,
Epimétheusz (a meggondolatlan) vállalja magára azt a feladatot, hogy mielőtt az istenek napvilágra hoznák
teremtményeiket, ellátja őket az életben maradáshoz szükséges különféle képességekkel. E vállalkozása során,
akinek Epimétheusz „erőt adott, attól megtagadta a gyorsaságot, a gyengébbeket viszont éppen a gyors mozgás
képességével ruházta fel; egyeseket felfegyverzett, a védtelen szervezetek oltalmára viszont másfajta védelmi
berendezéseket eszelt ki. Azoknak ugyanis, amelyeknek közülük kis testalkatot juttatott, a menekülésre
szárnyakat adományozott, vagy pedig föld alatti lakóhelyet; azokat a lényeket, amelyeket nagysággal tüntetett
ki, éppen nagyságuk biztosította. A többi tulajdonságokat is hasonló módon, az egyensúly biztosításával osztotta
ki. Mindezt pedig annak szem előtt tartásával eszelte ki, hogy egy fajt se tegyen ki a pusztulásnak. Miután így
kellőképpen megvédte őket attól, hogy egymást kölcsönösen elemésszék, azt is kieszelte, miképpen tegye
számukra az évszakok váltakozását elviselhetővé. E célból sűrű szőrzetet és jó erős bőrtakarót adott rájuk, hogy
elegendő védelmük legyen a tél hidege ellen és a forróságot is elviselhessék, valamint hogy szőrzetük meg
bőrük saját természet adta takarójuk lehessen, ha vackukba vonulnak. Lábuk védelmére egyeseknek patát,
másoknak erős, védtelen bőrt adott. Ezután táplálékukról gondoskodott és mindegyiknek mást és mást jelölt ki:
egyeseknek a föld füvét, másoknak a fák gyümölcseit, megint csak másoknak gyökereket. Némely állatnak
táplálékul más állatok húsát adta. Úgy intézte a dolgot, hogy az ilyenek csak keveset kölykezzenek, azok az
állatok viszont, amelyek az előbbiek táplálékául szolgálnak, igen szaporák legyenek: ezzel a faj fennmaradását
akarta biztosítani. Nos, ily módon Epimétheusz, aki különben sem csöpögött a bölcsességtől, a képességeket
vigyázatlanul mind szétosztotta az állatok között. Pedig ott volt még neki teljesen csupaszon az emberi nem, és
most nem tudta, mihez kezdjen vele.” (Platón 1943, 73-74.)
A történet sajátosan állítja szembe egymással az állatot és az embert, rávilágítva a döntő különbségre, mely az
állat és az ember világban elfoglalt helye között van. Az embert az élőlények fejlődésének csúcsaként beállító
darwini fejlődéselmélet a feledés homályába űzte Epimétheusz hebehurgya beavatkozásának tanulságát. Jakob
von Uexküll a századelőn (1909) megjelent művében a darwinizmussal vitatkozva azt állította, hogy az
állatfajok mindegyike a maga módján tökéletesen fejlett. A természeti világ végtelen sokféleségéből mindegyik
állat kiválasztja – mondhatnánk „kiszabja” – magának azt, ami megfelel a saját szervezetének életben
maradásához támasztott szükségleteknek. Marx helyesen állítja, hogy az „állatnak nincs viszonya” a
természethez (Bence–Kis 1972; Márkus 1971). Uexküll ezt úgy mondja, hogy az egyes állatfajok szempontjából
annyi környezet van, ahány állatfaj. Mindegyik a maga szükségletei szerint szabott környezetben él, s ezeknek a
környezeteknek nincs közük egymáshoz.
A specializált állati léttel szemben az emberi létet a specializálatlanság jellemzi. Nietzsche nyomán azt is
mondhatjuk, hogy az ember meghatározatlan állat. Gehlen ezt a gondolatot továbbfejlesztve úgy jellemzi az
embert, mint aki „puszta létezésében feladatot talál, hogy létezése a tulajdon feladatává és művévé válik;
egészen elemi módon kifejezve: már az is jelentős teljesítmény részéről, hogy a következő évben még életben
legyen, s ennek a teljesítménynek az eléréséhez az embernek magának kell minden képességét felhasználnia.
Nincs szilárdan rögzített helye, azaz még rendelkezik a tulajdon hajlamai és adottságai fölött, hogy egzisztálni
tudjon, létszükségletet jelent számára, hogy viszonyuljon önmagához, amit egyetlen állat sem tesz, nem élete
van, ahogy mondani szoktam, hanem életvitele. Nem élvezetből viszonyul az életéhez, nem is a gondolkozás
fényűzése kedvéért, hanem a legelső szükségből: ha a természet kiszolgáltatott egy lényt a megzavarodás és
eltévelyedés mindama veszélyeinek, melyek ebben a »kialakulatlanságban« rejlenek, ebben a kényszerű
2
feladatban, hogy meghatározza önmagát és rendelkezzék önmaga felett, akkor ehhez komoly előfeltételeknek
kellett együtt lenniük. Ez a kényszer egy olyan füzisz kockázatában rejlik, mely egyenesen ellentmond az
állatnál jól megőrzött organikus törvényszerűség minden formájának.” (Gehlen 1976, 18-19.)
1.2. CSELEKVÉS
Meghatározatlansága folytán az embernek nincs az állatéhoz hasonló, annak specializált szükségleteivel
összhangban lévő, eleve adott környezete. Az ember létrehozzakörnyezetét. Ami az állat számára környezet, az
az ember számára emberi világ. A teremtés, létrehozás révén az emberrel szemben közömbös, kaotikusnak tűnő,
végtelen természeti világ az emberi életvitelre alkalmas, jelentésteli és rendezett világgá alakul át. E világ
meghatározottságai az emberi együttélésben kibontakozó cselekvésekrévén keletkeznek.
A cselekvőképesség szakítja el az embert a természeti világtól, s teszi egyben alkalmassá a maga világának
megalkotására. A cselekvőképesség iszonyatosan kitágítja az emberi teret, változatok képzésére ad lehetőséget,
s a tökéletesért folytatott harcban mindig magában rejti a tökéletlenség esélyét. Kleist a marionettszínházról
szóló dialógusában az ember különös bájtalanságát a reflexió adta szabadság okozta tökéletlenségben látja, mely
paradox módon a tökéletesség keresésére ösztönöz. „Akkor hát, drága barátom – mondta C. úr-, birtokában van
mindannak, ami ahhoz kell hogy megértsen. Látni való, ugye, hogy mennél jobban sötétül és halványul a
szerves világban a reflexió, annál sugárzóbbá és elevenebbé válik a grácia benne... De mint ahogyan a valamely
pontban egymást metsző vonalak, ha a végtelenen áthaladtak, a pont túloldalán ismét metszik egymást, vagy a
homorú tükör által alkotott kép a végtelenbe távolítva ismét közelivé válik, ugyanúgy visszatér a grácia ott, ahol
a tudat mintegy megjárta végtelent, s így egy időben két ellentétes pontban, az emberalkat két végletében válik
láthatóvá: a bábuvá s az istenné lett emberben, mivel a tudat értéke az egyikben zérus, a másikban végtelen.”
(Salyámosi 1981, 100.)
A cselekvőképesség előfeltételét képező szabadság transzcendenciaként mutatkozik a megismerés számára,

azonban, mint Gehlen rámutat, mindennapi létünk során számtalan alkalom kínálkozik arra, hogy akaratlagos
cselekvéseink révén a szabadságot saját magunk is megtapasztaljuk. A cselekvés vizsgálata tehát „azzal
kecsegtetett, hogy a minden »absztrakt terek« e leghomályosabbikát legalább közelítőleg és a peremek felől
sikerül bevilágítanunk” (Gehlen 1976, 22).
1.3. TUDÁS
A cselekvésből támadó reflexivitás egészében véve tudás, mely a világot megalkotó információkat, valamint az
információk megszerzésének és kezelésének folyamatait foglalja magában. A tudás az emberi egyed birtoka, de
keletkezésének és fennmaradásának gyökerei kollektívek (Berger–Luckmann 1966). A tudás társadalmi mintája
képezi a kultúrát és a civilizációt. Bár az ember társadalmi úton történő önmeghatározásának e két folyamata
egységben szemlélendő (Elias 1987), a megkülönböztetés alapja lehet, hogy míg a kultúra az emberek egymás
közti viszonyait meghatározó cselekvések számára biztosít értelmezési eszközöket (interakció-kommunikáció),
addig a civilizáció az ember-természet viszonyt meghatározó cselekvések (munka) számára szolgáltat célokat és
eszközöket (Habermas 1971).
A természeti és társadalmi világban az ember cselekvési lehetőségeit megszabó célokra és eszközökre

vonatkozó információk keletkezése, feldolgozása és tárolása elválaszthatatlan a világ társadalmi
megszerkesztettségétől. A világ szerkezeténél fogva eleve megszabja az információkat hordozó jelentések
rendjét. A rendezetlenséggel folytatott küzdelemben született rend képezi az ember számára a világot, melynek
elemei ugyan természetiek, de jelentésre való képességük folytán társadalmiak is, s kultúraként működnek. A
kultúra ebben az értelemben véve a jelentések alapján történő értelmezések tartománya (Geertz 1994), melyből
minden egyén meríthet, aki az adott kultúra jeleit és használatuk szabályait ismeri. A társadalmilag
megszerkesztett valóság jelek által való közvetítettségéből következik, hogy léte a jelek jelentéseit értő
cselekvők konszenzusához kötött. A konszenzus létrejötte, működtetése és fenntartása a kultúra megszabta
jelentések értelmezési tartományait őrző tudás birtokosai között szüntelenül zajló kommunikáción alapul.
1.4. MINDENNAPI TUDÁS

A társadalmi cselekvésre való képesség működtetésének legszélesebb kerete a mindennapi élet, amely két
egymástól szögesen eltérő jelentésű helyzetre osztható: amikor jelen vagyunk és amikor nem vagyunk jelen. Ám
az utóbbi eset csak akkor a mindennapi élet ténye, ha lehetőség van a feloldására. A lehetőség függhet a
véletlentől (álmunkból felébredünk), saját akaratunktól (partnert keresünk magányunkból kitörni vágyván),
kényszertől (magánzárkába csukott fegyenc esetében). Feloldás hiányában a nem jelenlét lehetősége a
3
mindennapi életre komoran vetülő árnnyá (kiközösítettséggé, stigmatizáltsággá vagy végső esetben halállá)
válik.
Jelenlétünk valószínűségei szigorú rutinnak alávetettek. E rutin szabja meg önmagunk napról napra történő
reprodukcióját, mely a jelenlét tereiben zajlik, s arra irányul, hogy mások közvetett vagy közvetlen
közreműködésével életben tartsuk önmagunkat. E naponta ismétlődő műveletek nélkül kikopnánk a mindennapi
életből, s ha mégannyira is a napi valóságon túlmutató célok szolgálatába szegődtünk volna, akkor is
kihullanánk a társadalomból.
Minden ember, éljen bármilyen korban, bármilyen társadalomban, bármilyen kultúra szabta jelentések
hatalmában, fenn kell hogy tartsa önmagát, napról napra újra kell teremtenie magában a cselekvésre való
képességet. A mindennapi életet élő ember nem érdeklődik a létét lehetővé tevő előfeltételek okai iránt. Hisz
abban, hogy a világ úgy van, ahogy ő tapasztalja. Érdeklődésének homlokterében saját maga áll. Ezt a teret
nevezi Schütz életvilágnak. Itt az ember csak olyan kérdéseket vet fel, amelyekről tudja, hogy választ is kap
rájuk. Mivel a cél saját maga napról napra történő fenntartása, a személy természetesnek, magától értetődőnek
fogadja el mindazt, ami alapvető célját szolgáló cselekvéseinek terében létezik. A magától értetődőség bázisán a
személy tipizációk segítségéveljut előre az életvilág megismerésében, miáltal az adódó tapasztalatok az ismerős
vagy ismeretlen dolgok, jelenségek, személyek osztályába kerülnek. Az életvilág tipizált megnyilvánulásai
relevanciaforrást képeznek, amennyiben az egyes cselekvések céljainak elérését szolgálják, illetve gátolják. Az
életvilágot működtető természetes beállítódás (naturális attitűd), a tipizációk és relevanciák rendszere a
változásokra érzékeny, rugalmas és hajlékony, miközben középpontja – az egyes szám első személy –
változatlannak és állandónak tudja magát.
A személyesnek érzett, személyköziségben megteremtett és fenntartott életvilág, középpontjában az „énnel”, az

egyén ellenállásának hatalmas teljesítménye a történelem és a természet romboló erőivel szemben. Ha nem
lenne természetes beállítódás, nem lennének relevanciák és tipizációk, ha nem lenne meggyőződve a személy
önmaga létének sziklaszilárdságáról, akkor vegetálásra kényszerülne vagy ontológiai bizonytalanságában
megőrülne. Ez úgy kerülhető el, hogy társai vannak, akik hasonlóképpen rendezik be a maguk életvilágát, s
voltaképpen a társadalmi együttélés során felhalmozódott és áthagyományozódott kulturális jellegű, kollektív
meghatározások segítségéveljutnak el önnön életviláguk megteremtéséhez (Csepeli–Papp–Pokol 1987). A
jelölők jelentésekbeli és értelmezésekbeli közössége lehetetlenné teszi, hogy az individualitás a kollektivitás
puszta tagadása legyen. Minden egyén, legyen bármennyire is egyedi, megismételhetetlen, amíg mások számára
meg tud mutatkozni, másokkal kapcsolatot képes kialakítani, addig a legegyénibb mivoltában is közös,
társadalmi produktum.
Az életvilág működtetője a kultúra szabta mindennapi tudás, melynek fentebb felsorolt szerkezeti elemei sajátos
elvek szerint szerveződnek. Lukács György nagy hatású esztétikai alapvetésében a mindennapi tudás
szerveződési elveinek sorában a pragmatizmust emeli ki (Lukács 1965). A mindennapi életben cselekvő
személyt, éppen a saját énnek tulajdonított kiemelkedő fontosság okán, a siker érdekli, s a „járt utat” nemcsak
hogy nem szívesen hagyja el a járatlan kedvéért, de csak kevéssé érdeklődik aziránt, hogy mi is okozta
valójában a sikert. Az ily módon született tudás analógiákra épül, szituatív, rutinszerű. A tudás tartalmai
ellentmondásosak, szervezetlenek, beágyazatlanok és homályosak. A hétköznapi tudás fő feladata ugyanis nem
az igaz ismeretek szerzése, hanem a napról napra való élet által támasztott változó igények kielégítése, az
alkalmazkodás, a biztonság és a kényelemérzet fenntartása. A mindennapi tudás látszatokból meríti tartalmait
(például heliocentrizmus, babona, antiszemita előítélet), ám ezek a látszatok a túlélést szolgálják. A
szociálpszichológiai tárgyú mindennapi tudás paradoxona, hogy egyszerre nyilvánulhat meg józan észként és
zavaros, ostoba, káros téveszmeként. A közmondások, szólások, szállóigék, közszájon forgó aforizmák és
maximák apodiktikus-lakonikus megfogalmazásainak elemzése nélkülözhetetlen egy–egy kultúra rejtett
szociálpszichológiai előfeltevéseinek feltárásához (Szemerkényi 1994).
1.5. VALLÁS
A társadalmilag konstruált valóság személyhez szóló és magától értetődő látszatait megalapozó hit kollektív
változata a szabadság megismerésének transzcendens kísértését vallássá alakítja, melynek révén az emberi
cselekvés kockázatai isteni perspektívába ágyazódnak. A vallási jelentések által áthatott cselekvések (rítusok,
imák) kozmikussá tágítják, s szigorú viselkedési szabályok révén egyben be is szűkítik az emberi világot,
enyhítve a káosz szorítását és mérsékelve a halál képében fenyegető nem jelenlét okozta szorongást. Freud hívja
fel a figyelmet arra, hogy a vallási jelentéssel bíró cselekvések csak kollektív kontextusban értelmesek,
konszenzus hiányában véghezvitelük paradox, kényszerneurotikus viselkedésnek minősül (Freud 1945). A
vallási tudatnak kiemelkedő szociálpszichológiaijelentőséget kölcsönöz, hogy miközben az egyes vallások tanai
egymástól mélyrehatóan különböző, jellegzetes emberfelfogások normatív kifejtését adják, egyidejűleg létre is
4
hozzák és generációk hosszú során át fenntartják a megfellebbezhetetlen ítélkezés alá vont, a nem vallásos
szférára is kisugárzó megengedett és tiltott viselkedések tartományát, s a kollektív tudattalan mélységeibe űzik
azok motivációit (Jung 1993; Szondi 1987).
1.6. MŰVÉSZET
A társadalmi cselekvés tudásban gyökerező előfeltételeinek dilemmája, hogy a cselekvő egyes szám első
személyként van jelen a terepen, melyet helyzetként kell meghatároznia, ahol céljait megfelelő eszközök latba
vetése révén megvalósíthatja, ugyanakkor ahonnan tudása, helyzetdefiníciói, céljai és eszközei származnak,
egészében véve kollektív eredetű. A szociálpszichológia sajátos vizsgálódási területét éppen az individuális és
kollektív meghatározók határmezsgyéje képezi. A szociálpszichológiai tudásnak azonban nincs monopóliuma e
vizsgálódásra. A művészet valamennyi ága, de különösképpen az irodalom, hasonló módon közelít az ember
mindennapi életéhez. Mind a szociálpszichológia, mind a művészet esetében a hétköznapiság adta keret, a
reflektálatlan és magától értetődő személyes tudás, az ember társadalmi beágyazottsága képezi a tudás tárgyát.
A művészeti megközelítés által teremtett tudás sajátossága a később részletezendő tudományos tudáshoz, s azon
belül a szociálpszichológiai tudáshoz képest, hogy miközben megtartja és felhasználja a mindennapi tudás
személyességét és élményszerűségét biztosító szervező elemeket és szerkezeteket, egyidejűleg túl is lép azokon,
és önreflexióra késztet, melynek alapja az emberi létre és a társadalmi együttélésre vonatkozó művészi tudás
implicit tartománya. E tartomány tételes analitikus és normatív tartalmai kifejthetők ugyan, de a kifejtésben
éppen az vész el, ami a művészi hatást, s voltaképpen magát a művészet által formált tudást konstituálja. A
mindennapi tudást a művészi tudás formázó elvek segítségével transzformálja. A formaalkotó elvek
érvényessége az egyéni élet terjedelmét messze meghaladó időtávon belül alakul. Az egyes kultúrák
különbözhetnek abban, hogy mely művészeti ágak, műnemek és műfajok szabta formalehetőségeknek adnak
teret, de a művészi közlések minden esetben kollektíven kidolgozott, hagyományozott, véges számú formák
készletéhez kötődnek, mely a véltnél jóval szigorúbb korlátokat állít az egyébként szükségszerűen bekövetkező
újítások, művészeti forradalmak lehetőségével szemben. A befogadás síkján ugyan megmarad a személyesség
benyomása, de az alkalmazott művészi forma által közvetített tudás végső soron felszabadul a közvetlen tetszés
hatalma alól, és a személyességet, a mindennapiságot meghaladó reflexiókat szabadít fel a befogadóban.
Bár minden művészetnek sajátos mondanivalója van az ember számára, s egyik sem szakadhat el a mindennapi
tudás adta befolyásolási keretektől, a szociálpszichológia és a művészet kölcsönös egymásrautaltsága sehol sem
annyira nyilvánvaló, mint az irodalom esetében. Mérei Ferenc (1989) „emberismereti tájékozódási
rendszerként” jellemzi az író és az olvasó közötti kapcsolódás kiindulópontját, mely egyaránt származhat az
emberismeret szaktudományos vagy mindennapi forrásaiból. A forma igájába vont írói élmény
szociálpszichológiai implikációk révén kel új életre az olvasói élményben (Mátrai 1973). Mérei helyesen mutat
rá, hogy az irodalmi ábrázolás sok esetben mind a hétköznapi emberismeret, mind a tudományos
megfogalmazás előtt jár.
1.7. TUDOMÁNY
A tudományos megközelítés sajátosságaként Lukács György a dezantropomorfizáció tendenciáját jelöli meg,
melynek során a mindennapi, vallási vagy művészi szempontból közvetlennek és rendezetlennek tűnő valóság
komplexumából a gondolkodó ember kiemel és célszerűen egyneműsít meghatározott minőségű jelenségeket, és
ily módon egyébként észlelhetetlen, magánvaló összefüggéseket világít meg (Lukács 1965, I:166). Kurt Lewin
az arisztoteliánus fogalmak galileánus oppozíciójaként állítja be a tudományos szociálpszichológia születését
(Lewin 1972, 41–90). Az arisztoteliánus megközelítésben az egyedi eset, benne a saját élménnyel, véletlenszerű,
szabálytalan, soha meg nem ismétlődő különös jelenségnek tűnik, melyhez – ha egyáltalán lehetséges – csakis
intuíció útján lehet hozzáférni. Ezzel szemben a galileánus fordulat a szigorú, kivételmentes törvényszerűségek
feltárására irányuló igyekezetben áll. Felmerülhet, hogy a fordulat végrehajtása eredményeként elvész a
szubjektum, és vele az emberi állapotra eredendően jellemző szabadság. Alfred Schütz nagyon pontosan jelzi
ezt a veszélyt, amikor a cselekvő ember társadalomtudós által alkotott modelljét homunkulusként írja le, aki
„nem született meg, nem nő fel és nem fog meghalni sem. Nincsenek reményei vagy félelmei; nem ismeri a
szorongást sem mint tetteinek fő indítékát. Nem szabad abban az értelemben, hogy cselekvése átléphetné az
alkotójától, a társadalomtudóstól előre megállapított kereteket. Ezért nem lehetnek más érdekkonfliktusai és
indítékai sem, mint amelyeket a társadalomtudós neki tulajdonított. Nem tud tévedni sem, ha nem a tévelygést
szánták tipikus sorsául. Választása sincs, csupán olyan alternatívák közt, amelyeket a társadalomtudós tűzött
elébe.” (Schütz in Hernádi 1984a, 220.)
1.8. A SZOCIÁLPSZICHOLÓGIA MINT TUDOMÁNY
5
A társadalomtudományi megismerés, s azon belül a szociálpszichológiai kutatás, számos illúzió forrása lehet, ha
az emberről alkotott tudományos modell és az eleven emberi cselekvés közötti viszony megfelelésének
problémáját reflektálatlanul hagyjuk. Comte a teológia és a metafizika béklyóiból való szabadulásként írja le a
pozitív társadalomtudomány megszületését, melytől a természettudományokban szokásos ismereti pontosságot
és alkalmazási hasznosságot várja el. Lukács ugyanakkor helyesen utal arra, hogy a tényekre orientálódó,
empirikusan beigazolt emberismeretre törekvő dezantropomorfizáció épen hagyja a dezantropomorfizáló ember
szabadságát, s ezért nagymértékben a kutató etikai, ideológiai, politikai kötődésein is múlik, hogy elméleti
teremtménye Frankenstein vagy csupán próbabábu lesz. A szabadság semlegesítésére törekvő galileánus
megismerés nem szabadulhat az értékek szorításából, melyek vonzásában és taszításában a megismerő és
megismerésre kiszemelt egyaránt élni kénytelen. A szociálpszichológusnak törekednie kell törvények
felfedezésére, de törekvésének akarva-akaratlan határt szab saját történelmileg adott kulturális és társadalmi
szituációja.
1.9. A SZOCIÁLPSZICHOLÓGIA TÁRGYA

A szociálpszichológia tárgyának meghatározásakor valamennyi szerző a mindennapi magától értetődőségben
szemlélt „egyén” és a vele szembeállított, ugyancsak emberi minőséggel bíró „nem egyén” kettősségéből indul
ki. Vannak meghatározások, ahol a „nem egyén” azonos a „másikkal”. Ilyen esetben a szociálpszichológia
tárgya „az egyének kölcsönös viselkedésbeli függőségére” egyszerűsödik le (Zajonc 1971), illetve az minősül a
szociálpszichológia tárgyának, hogy az egyénre miként hatnak más egyének (Klineberg 1940,3). Más
meghatározásokban a „nem egyén” a közelebbről meg nem határozott „szociálissal” lesz egyenlő. Ilyenkor a
szociálpszichológus az egyén viselkedését „szociális kontextusban” vizsgálja (Secord–Backman 1972). A
„szociális” lehet „társas”, utalhat „más személyek” valamely együttesére. „Van az emberi viselkedés
alakulásának egy olyan tartománya, amelyet az egyéninek és a társasnak az ötvöződése jellemez” – írja Mérei
Ferenc (1969,595). Máskor a „szociális” a „társadalmit” jelenti: „a szociálpszichológia a tapasztalásnak az
egyén nézőpontjából történő megközelítését feltételezi, de arra vállalkozik, hogy különösen azt határozza meg,
ami azért tartozik e tapasztalás keretébe, mert maga az egyén is egy társadalmi struktúra, társadalmi rend része”
(Mead 1973, 5).
A „szociális” jelenthet „csoportot” is, ez esetben a szociálpszichológia tárgya az egyén és a csoport kapcsolata
(Andrejeva 1980,2). Ismerünk olyan meghatározási kísérleteket is, amikor a „szociális” magába olvasztja a
„másikat”, a „csoportot”, a „társadalmit”. Ez alkalommal „a szociálpszichológia tárgya minden olyan szociális
hatás kutatása és értelmezése, amely az egyes ember (vagy az emberek egymással kapcsolatban álló kis
csoportjai, amelyek viselkedése az egyes emberek magatartásának terminusaiban kifejezhető) mindenfajta –
momentán vagy folyamatos, egyénre jellemző – viselkedését befolyásolja (Buda 1994a, 5). Lényegében Allport
gondolata bukkan fel ebben a meghatározásban, aki szerint a szociálpszichológia feladata, hogy „megértse és
megmagyarázza, miként befolyásolja az egyének gondolkodását, érzelmeit és viselkedését mások tényleges,
képzelt vagy mögöttes (implied) jelenléte” (Allport, G. W. [1968] in Lengyel 1994,5), ahol a „mögöttes” a
„szociális” tágan vett jelentéstartományával azonos.
Pataki Ferenc álláspontja szerint „szociálpszichológiai tény ott és akkor jön létre, ahol és amikor az egyéni
viselkedés, az egyéni pszichikus történés valamely másik ember, meghatározott emberi társulások vagy a
társadalom kidolgozta és mindenkor a személyes környezet ilyen vagy olyan értékelő reakciójával kísért
objektivációk hatása és befolyása alatt megy végbe, illetve olyan szerkezetekbe (társas struktúrákba) illeszkedik,
amelyeknek sui generis sajátosságaik vannak” (Pataki 1976b, 107).
A szociálpszichológia tárgyának meghatározásakor túl kell lépnünk az „egyén-nem egyén” arisztoteliánus

szembeállításán. A tudományos szociálpszichológia az individuálisan megélt emberi lét kollektív
megnyilatkozásait aktiváló közvetítéseket vizsgálja. A kollektív érvényesség körei az individualitást közvetlenül
övező körtől kezdve a térben és időben legtávolabbi körig koncentrikusan tágulnak.
A galileánus probléma Comte kérdésével kezdődik: „Hogyan lehet az egyén egyszerre oka és következménye a
társadalomnak?” Marx ugyanezt a problémát veti fel, amikor kijelenti, hogy „az emberek maguk csinálják a
történelmüket, de nem maguk választotta, hanem közvetlenül meglévő, adott és örökölt körülmények között”
(Marx 1949, 225). Nietzsche szerint a történelembe vetett ember sorsa egyszerre követi a szenvedő és a
cselekvő igeragozás szabályait. Asch világosan látja az individualitás és kollektivitás összekapcsolódásának két
– mélységben különböző – síkját: „A társadalomban élő egyénekkel foglalkozó pszichológus azt a feladatot tűzi
ki maga elé, hogy az egyéneken belül ható erők struktúráját vizsgálja, amelyek révén a társadalmi rend és
szabályszerűség lehetővé válik. Ugyanakkor tudatára ébred, hogy a társadalmi rend anyagi tárgyak és
intézményesült kapcsolatok formájában objektiválódik, amelyek makacs tényekként állnak szemben az
egyénnel, hatnak rá és megváltoztatják őt.” (Asch [1952] in Hunyady 1973, 137.)
6
1.10. A SZOCIÁLPSZICHOLÓGIA TÉMATERÜLETEI

A szociálpszichológia tárgyát a maga sajátlagosságában felkutatni vágyó megfogalmazási kísérletek
meghatározott vizsgálati témákra reflektálnak. Hunyady György, felmérve a tudományos szociálpszichológia
alapvetőnek számító és közismert forrásait (tankönyveket, kézikönyveket, szöveggyűjteményeket,
szociálpszichológiai folyóiratokban megjelent közleményeket), tematikusan különíti el a különböző
szociálpszichológiai kérdésköröket (Hunyady 1973, 7–41). E felosztást némileg módosítva négy kérdéskört
emelhetünk ki, amelyek részletes ismertetésére a könyv későbbi fejezeteiben vállalkozunk.
Társas szükségletek. Az első kérdéskörbe az individuálisan megnyilvánuló, ám kollektív tényezők által

meghatározott pszichológiai jelenségek tartoznak, melyek sorában a társas élet iránti alapvető szükségletet
emelhetjük ki elsőként. Az ember társak hiányában ellehetetlenül, cselekvései célt veszítenek vagy célt
tévesztenek. A társas szükséglet hiányállapota a magány, melynek kínjai bátran összevethetők minden más
szükséglet kielégítetlensége által okozott hiánytünettel. Nem véletlen, hogy a száműzetés, a kiközösítés, a
magánzárka az emberiség által ismert büntetések egyik legősibb válfaja. Kivételt képez az önként vállalt
magány, melynek fájdalmáért kárpótlást és vigaszt adhat a kollektivitást idéző remény és elképzelés. A társas
szükséglet aszkétái a remeték, az önként száműzetésbe vonulók, akiket névvel vagy név nélkül hősökként tisztel
a társadalom, melyben azok vannak többségben, akik visszariadnak az önként vállalt egyedüllét
megpróbáltatásaitól, szenvednek a magánytól.
Az ember pozitív és negatív élményeinek forrása egyaránt a társas élet. Az egyik ember számára a másik ember
pokol, paradicsom vagy mindkettő egyszerre. A társas élet egyfelől harctér, ahol az egymás feletti uralomért, a
másikból kicsiholható előnyökért folyik a küzdelem. A szexualitás, az agresszió és a hatalom szükségletei csakis
társas összefüggésekben elégülhetnek ki. Másfelől a társas élet a kölcsönös előnyszerzés mintáinak is színtere,
mely nélkül nem jöhetne létre a szeretet, a megértés, a bizalom, a tisztelet. Az aszimmetria és a szimmetria elvei
egyaránt és egyidejűleg jellemzik a társas életet.
Társas-társadalmi megismerés, értékelés. A magára hagyott, társak nélkül élő ember világról alkotott képe
végletesen eltorzul. Nem tudja megkülönböztetni a helyest és a helytelent, a jót és a rosszat. A másik ember az
egyik ember határa és egyben folytatása. Akár a szimmetria, akár az aszimmetria elvei szerint szerveződik a
kapcsolat köztük, egymás nélkül az önértékelésük sérül, az önmagukról alkotott kép szélsőségesen negatív vagy
pozitív irányban torzul. Az öngyűlölet és a nagyzási hóbort egyaránt a társas élet zavaraira vezethető vissza.
A társas környezet társadalmi, történelmi és kulturális tényezők által formált térbe ágyazódik, következésképpen
az egyén cselekvéseit meghatározó célok, a célok elérését lehetővé tevő eszközök készlete kollektív eredetű. Az
egyén világra vonatkozó tudásába szervesen beépült célok és eszközök a mindenkori helyzetben felmerült
szükségletek által aktualizálva individuális választások tárgyait képezik. A világra vonatkozó tudás tengelyében
az értékek állnak, melyek a mindennapi cselekvések során értékelési kényszert idéznek elő. A társadalmi térben
élő ember jellegzetes szükséglete az értékelés, melynek révén összhangot teremthet önmagában és önmaga
körül. Az összhang keresése az egymásnak ellentmondó értékelések okozta feszültségek kiküszöbölésére
serkent a társadalom által teremtett valóság megismerése során. Ezzel egyidejűleg azonban a feszültségek
kiélezésére, a feloldhatatlan ellentmondások meglátására is mutatkozik hajlam, melyből az emberi lét feltételeit
megújító drámai konfliktusok táplálkoznak.
Társas kölcsönhatás és formái. A szociálpszichológia által vizsgált harmadik kérdéskörbe a társas motívumok
által ösztönzött személyek közötti kölcsönhatások különböző formáinak kutatása tartozik. A résztvevők száma,
a részvétel választott vagy kényszerű jellege, valamint az időtartam képezi az osztályozás szempontjait. Létszám
alapján megkülönböztetünk diádikus kapcsolatokat, kiscsoportokat, valamint nagy létszámú emberi
együtteseket. Informális kapcsolatokról beszélünk abban az esetben, ha a résztvevők önkéntesen, választás
alapján kerülnek egymással viszonyba, s a kapcsolat fennállása során mindvégig lehetőségük van a kilépésre.
Formális kapcsolat esetében a csatlakozás és a részvétel különböző típusú kényszerekre vezethető vissza. A
pillanatnyi, ad hoc jellegű kapcsolatok hatásai jellegzetesen eltérnek a huzamos ideig fennálló viszonyok által
teremtett hatásoktól.
Nagycsoportok. A szociálpszichológia érdeklődésének negyedik körét a nagy létszámú csoportok képezik,

amelyek tagságukat időben újratermelve, függetlenítik magukat az aktuális résztvevőktől. A nagy társadalmi
csoportok léte kölcsönösen visszahat egymásra, amiből sztereotípiák, előítéletek, huzamos vagy átmeneti
konfliktusok támadnak. A csoportközi viszonyok sajátos területe a többség és kisebbség érintkezése. A
nagycsoportokban való részvétel az emberi azonosságtudat legszélesebben vett kereteit biztosítja.
7
1.11. A TÁRSAS PILLANAT

Az ember kommunikatív lény. Baudelaire szép kifejezésével élve: „jelképek erdején” vezet a születéstől a
halálig tartó út. A kérdés csak az, hogy mikor lehetünk szerzői és mikor csupán szereplői az élet kommunikációs
forgatókönyveinek.
A szociálpszichológiai jelenségek körén innen és túl a lét az egyén számára néma, vak, süket, értelmet csak
utólagos és bizonytalan értelmezés segítségével nyerő közeg. A társas pillanatokon túl nem érvényes többé a
társak közreműködése által hitelesített jelentésegyetem. A jelek hatalma véget ér, hogy átadja helyét a hatalom
jeleinek. Gondoljunk a pénzjegyekre, a részvényekre, melyeket nap mint nap kezünkben forgatunk, adunk,
kapunk anélkül, hogy tudhatnánk, szüntelen változó értékük milyen iszonytató gazdasági és politikai
küzdelmekre utalhat. Nincs például senki, aki egy-egy pénznem forgalomban lévő teljes mennyiségét ismerné,
értékének ingadozását pontosan előre látná. Nem véletlen, hogy a tőzsde és a lottó egyaránt játék, ahol nem
ajátékos, hanem a valószínűség az úr. De hasonló a helyzet a televízió hírműsoraival is, melyek képeit nézzük,
anélkül, hogy láthatnánk azt, amire voltaképpen vonatkoznak. A modern társadalomelmélet rendszernek nevezi
a társadalom eltárgyiasult, mindennapi perspektívából áttekinthetetlen szervezetű valóságát, mellyel szemben a
szociálpszichológiai szféra életvilágként jelenik meg (Habermas 1981). Rendszer és életvilág szétválása
viszonylagos. A rendszer mindent elkövet az életvilág gyarmatosítása és bekebelezése érdekében. Habermas
joggal írja, hogy a rendszer tekintélyelvű potenciáljának kihasználása kétséges. A leigázni vágyott eleven
személyközi kommunikációs szerkezetekbe kiiktathatatlanul beépül a felszabadító potenciál, melynek
ellenállásán előbb vagy utóbb mindig megtörik a gyarmatosítás igyekezete. A társadalomra vonatkozó tudás
megformálóinak felelőssége, hogy az apológiát választva a gyarmatosítás pártjára állnak-e, vagy a kritika
alternatíváját választják, mely az életvilág antropológiai jellegű kommunikációs szabadságából meríti erejét.
Az életvilágon túl van a rendszer, melynek jelei fölött nincs hatalmunk. Az életvilágon innen, a tudattalan
elsődleges folyamata húzódik. Fejlődéstörténetünk tudattalanba sülylyedt Atlantiszában, akárcsak a
rendszerben, nem érvényes az interszubjektív jelentések egyeteme, nincs benne emberiesített idő és tér, idegen
az én. A tudattalan elsődleges folyamata is talányos jelek kifogyhatatlan forrása. Nap mint nap szembesülünk
álomképekkel, kényszeres cselekvésekkel, meglepő ötletekkel, melyek alapját szorongások, szabad asszociációs
áramok, öntörvényű elfojtásos tartalmak képezik.
A rendszer és a tudattalan jelei éppen a maguk nem mindennapiságában rettentőek, melyekkel szemben az
életvilág az egyetlen menedék. Az ember egyedül a szociálpszichológiai szférán belül szólalhat meg abban a
reményben, hogy lesz valaki, aki megérti, és válaszol neki. Egyedül ez az a közeg, ahol ha kérdés hangzik el, a
kérdezett visszakérdezhet, ellenőrizheti a kérdezőt. Csakis az itt és a most keretezte találkozásban lehetséges az
autentikus kommunikáció. Ekkor jön létre a találkozás pillanata, mely ha el is múlik, az életet jelenti.
1.12. ÖNISMERET ÉS SZOCIÁLPSZICHOLÓGIA

Gramsci (1970, 275) állítását („minden ember értelmiségi, de nincs minden embernek értelmiségi funkciója a
társadalomban”) parafrazálva azt mondhatjuk, hogy minden ember szociálpszichológus. A szociálpszichológián
kívül minden más tudomány hivatásos művelője esetében elképzelhető, hogy olyan témákkal foglalkozik,
amelyek más tudományok művelői vagy más foglalkozások betöltői számára ismeretlenek vagy érintőlegesen
ismertek. De aligha bukkanhatunk olyan emberre, akinek ne lenne érvényes tudása az életét keresztül-kasul
átjáró kapcsolatok világáról, s benne saját szerepéről.
A szociálpszichológiai tudás sajátos tárgyából következik, hogy a tudományos és a hétköznapi

szociálpszichológiai tudás szétválasztása lehetetlen. Buda Béla az empátia lélektanáról szóló korszakos
jelentőségű művének első kiadásában azt írja, hogy a szociálpszichológia által felölelt tudásterület „különösen
hajlamos az összeolvadásra a vizsgáló szubjektumával és saját pszichikus megfogalmazásaival. Ez a
személyiség és társas kapcsolatok lélektana. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy az emberi élet szubjektíve
legfontosabbnak érzett alapproblémáinak, valamint az ember és a társadalmi környezet pszichológiája ez. A
lényeges kérdések itt már csaknem ugyanazok, mint amikkel mindennapjaink során küszködünk, amelyekről oly
sokat vitatkozunk magunk között, amelyeket rendszabályokkal, szervezéssel igyekszünk megoldani, és amelyek
drámák, irodalmi alkotások, filmek állandóan visszatérő témái.” (Buda 1978,11.) A könyv másfél évtizeddel
később megjelentetett új kiadásának előszavában Buda még határozottabban fogalmaz: „a pszichológiának
éppen az a lényege, hogy az ember ismerjen rá azokra a képességeire, amelyekkel életét a társas térben irányítja,
amelyek segítségével kommunikál, kapcsolatokat hoz létre és tart fenn, emberi problémákat old meg. Az elmúlt
évek nagy tudományos felismerése éppen az, hogy az emberben működő hétköznapi társadalom-lélektan
meglepően hatékony és bonyolult, és ennek feltárása és fejlesztése a lélektan valódi útja.” (Buda 1992, 6.)
8
Pataki Ferenc „mikrogyakorlatként” (1976b, 125) jellemzi a szociálpszichológia lehetséges alkalmazásait. Az

alkalmazást önmagunkon kezdhetjük. A felhalmozott hétköznapi szociálpszichológiai tudás holt tőke bennünk,
mert szisztematikus szociálpszichológiai stúdiumok hiányában nem vagyunk tudatában jelentőségének. Nem
figyelünk magunkra, nem figyelünk másokra, mert mindig él bennünk valamilyen cél, ügy, amely éppen a
„legfontosabb”. A szociálpszichológia azt igyekszik tudatosítani bennünk, hogy az utcán, a lakásban, a
munkahelyen, az eszpresszóban, vagyis napról napra újra játszódó életjátékunk „jeleneteiben” rengeteg olyan
mozzanat van, melyeket ha megfigyelnénk, értelmeznénk, könnyebb lenne az életünk. Megszabadulnánk az
álkonfliktusoktól, s energiáinkat az igazi konfliktusok felismerésére és elviselésére fordíthatnánk.
Kikecmereghetnénk önáltatásaink hínárjából, s egymásban nem saját boldogságunk fölösleges hátráltatóját vagy
egyetlen kívánatos eszközét látnánk. Nem mindig azt keresnénk, kitől kaphatnánk, hanem elsősorban azt
néznénk, hogy hol és kinek adhatunk (Csepeli 1979, 9).
A szociálpszichológiának mással nem helyettesíthető szerepe van a társadalmi mentálhigiéné megteremtésében,

mely korántsem alakul ki automatikusan a (szintén megteremtendő) testi és környezeti higiénéből. A civilizációs
fejlődés során egyre kevesebb ember kényszerül ipari, mezőgazdasági munka végzésére. A rugalmas,
szolgáltatásorientált, információkezelésre összpontosult munkakörök kerülnek egyre inkább előtérbe. Az
emberiség az információs korba lépett, mely relativizálja az országhatárokat, átalakítja a tudás szerkezetét,
permanenssé teszi a szocializációt, felszámolja az emberi érintkezés térbeli gátjait, egymásba csúsztatja és
dinamizálja a kulturális, vallási, nemzeti, de még a nemi és az életkori identitásokat is. A szociálpszichológia
eszközöket adhat arra, hogy miként készüljünk fel a változásokra, s miként éljünk együtt az új konfliktusokkal,
melyeket ha megoldani nem is tudunk, jobb ha ismerünk.
Ha van istene a szociálpszichológiának, akkor az Hermész, a lélekvezető, aki mindig úton van, soha sehova nem
érkezhet meg, mert semmi sem bevégzett, befejezett számára (Kerényi 1984). Vele csak találkozni lehet,
meglátogatni őt lehetetlen. Miközben hallgat bennünket, ő maga észrevétlen, s a vele való beszélgetés során
soha nem rá, hanem saját magunkra ismerhetünk. Szemérmetlensége teremtő, illetlensége felszabadító, hiszen
soha nem kíván többet annál, mint amit mi magunk is elvárhatnánk önmagunktól, csak éppen nincs hozzá
merszünk. Nyitottsága bennünk zárul, s ha tolvajnak is tűnik, többet hoz, mint amit visz. Kövessük hát Hermészt
a szociálpszichológiai tudáshoz vezető úton!
2. 2. A SZOCIÁLPSZICHOLÓGIAI GONDOLKODÁS
ELŐTÖRTÉNETE
A szociálpszichológia történetének megírására vállalkozók Ebbinghaus nyomán különbséget tesznek a
szociálpszichológiai gondolkodás távolba vesző múltja és a szociálpszichológia tudományának rövid története
között (Ebbinghaus 1908). Ebben a fejezetben a szociálpszichológiai gondolkodás múltját vesszük szemügyre,
míg a következő fejezetben a tudománnyá intézményesült szociálpszichológia történetét vizsgáljuk meg. Külön
foglalkozunk majd a szociálpszichológia magyarországi pályafutásával.
Farr (1991) megkülönböztetése szerint egy tudománynak vannak előfutárai és alapítói. Az előfutárok gondolatai
az intézményesülést megelőzően keletkeztek, reflektálva koruk társadalmi valóságának szociálpszichológiai
vonatkozásaira, melyek szociálpszichológiai jelentősége csak utóbb, az alapítók teremtette perspektívából válik
nyilvánvalóvá. Az előddé nyilvánítás jellegzetes historiográfiai fogás, melynek segítségével előállítható egy
koherensnek tűnő tudománytörténeti narratíva. A szociálpszichológia múltjának leírására vállalkozó szerzők
közül G. W. Allport narratívája ítélhető a legfontosabbnak, mely az 1954-es első megjelenéshez képest csekély
rövidítéssel, változatlan utánnyomásban, újra és újra megjelenik a szociálpszichológiai ismeretek standard
forrásának számító The Handbook of Social Psychology egymást követő kiadásainak első kötetében (Lindzey
1954; Lindzey-Aronson 1968–1969; 1985).
2.1. NYUGATI EMBERKÉP ÉS SZOCIÁLPSZICHOLÓGIA

Allport August Comte-ot ruházta fel a modern szociálpszichológia alapító atyja szerepével. Allport kritikusai
rámutatnak, hogy bár Comte kétségtelenül a pozitivizmus megalapítójának tekinthető, ám a szociálpszichológia
tudományának megteremtésében j átszott szerepe több mint kétséges (Samelson 1974). Mint ismeretes, Comte
radikális cezúrát húzott a társadalomtudományok teológiai és metafizikus szakaszai, valamint a modern, pozitív
szakasz között, melyet az empirikus ismeretszerzés, mérés, ellenőrizhetőség és gyakorlati felhasználhatóság
jegyeivel jellemzett. Allport őskeresése a 20. századi szociálpszichológiát egy pozitivista szellemben ihletett
narratíva kényszerpályájára lökte, mely a század végére egyre tarthatatlanabbá vált. Nem véletlen, hogy a
Handbook of Social Psychology legutóbbi kiadásában közölt Allport-szövegből a Comte-ra vonatkozó utalások
9
kimaradtak. A szociálpszichológia ezzel látszólag elárvult. A nyereség azonban nagyobb, mint a veszteség. A
pozitivista alapító atya kiiktatása a szociálpszichológia keletkezéstörténetéből nyilvánvalóbbá teszi a
szociálpszichológiai tudás történeti gazdagságát.
Nem kétséges, hogy a modern társadalomtudományi kutatás empirikus módszereit alkalmazó hivatásos
szociálpszichológus többet tudhat meg az ipari társadalomban élő ember társadalom-lélektani determinánsairól,
mint a karosszékben spekuláló megfigyelő. Ám illúzió volt azt hinni, hogy a modernitás elszakította az
epimétheuszi mulasztáshoz visszavezető szálakat. A 20. század történelmének rettenetes eseményei Vörösmarty
Mihály 1846-os fájdalmas látomását látszanak igazolni:
Az ember fáj a földnek; oly sok Harcs békeév után
A testvérgyülölési átok
Virágzik homlokán;
S midőn azt hinnők, hogy tanúl,
Nagyobb bűnt forral álnokúl.
Az emberfaj sárkányfog-vetemény:
Nincsen remény! nincsen remény!
(Az emberek VII.)
Ha mégis van remény, annak forrása éppen úgy az emberi nem lehet, mint a reménytelenségé. A remény
keresésében egyaránt segítségünkre siethet a kísérleti szociálpszichológus, a spekulativitással vádolt
tömegpszichológus, az ismeretelméleti, esztétikai, etikai és retorikai problémákkal viaskodó filozófus vagy a
földi lét poklait megjárt irodalmi szerző.
Az emberi nem egyedei genetikai konstrukciójuknál fogva egyetemesen rendelkeznek a cselekvés

szabadságával, melynek eredményeként társadalmilag konstruált valóságot hoznak létre. Az így teremtett
valóság az ember és a természet közé „második természetként”, azaz kultúraként ékelődik, melynek része a
cselekvő ember meghatározása is. Az egyes kultúrák mélyrehatóan különböznek aszerint, hogy milyen mintákat
dolgoznak ki, amelyek révén az általuk szocializált cselekvők önértelmezése lehetővé válik. Az emberi
alaphelyzet azonosságának bázisán egymástól gyökeresen eltérő emberképek jönnek így létre, melyek
mindegyike magától értetődőnek tartja az alternatívák kizárását, deviánsnak, illetve abnormálisnak nyilvánítását.
A cselekvők önértelmezését lehetővé tevőkulturális minták alapvető különbsége, hogy milyen mértékben
engednek teret a magában vett egyéni lét pszichológiai kereteinek kidolgozására.
G. W. Allport klasszikus szociálpszichológia-történeti műve (benne a Comte-ra vonatkozó utalásokkal)

magyarul is olvasható (Allport, G. W. [1968] in Lengyel 1994). A tanulmány alapgondolata, hogy a
szociálpszichológiai emberkép a nyugati műveltség hagyománya, melynek kezdetei az antikvitásba nyúlnak
vissza. Bár minden kulturális emberkép kimondatlan előfeltevése az alternatívátlanság és magától értetődőség,
az egyes emberképek jelentősen különböznek abban, hogy milyen mértékben törekednek terjeszkedésre, s ez
milyen mértékben sikerül. A nyugati emberkép kitűnik sikeres expanzivitásával, amit az egyetemességre tartott
igény támaszt alá (Said 1994).
A nyugati emberkép az egészként felfogott világot fokozatosan szétdaraboló dichotóm szembeállítások

sorozatának kidolgozása útján, szakaszosan jött létre (Morris 1991). Az első nagy szembeállítás eredményeként
vált szét egymástól az anyagi és a szellemi valóság, melyet az utóbbin belül a társadalom és az egyén
szembeállítása követett. Ezután kerülhetett sor a közösségként megjelenő társadalmi kötelékek szorításából
kibontakozó egyén mintájának megkonstruálására. Ez a minta tette lehetővé az ember egyedi lényként történő
meghatározását, aki mint mással fel nem cserélhető személy él és cselekszik a társadalomban.
A nyugati emberkép kulcsmozzanatának kialakításához döntő mértékben hozzájáruló személyiségminta

őshazája az ókori Görögország, melynek városállamaiban jöttek létre először az emberiség történelmében olyan
viszonyok, hogy a közösségi kötelékektől szabaduló egyén elgondolására sor kerülhetett, ami alapvetően
meghatározta a klasszikus görög filozófia és irodalom által kialakított emberképet.
10
A nyugati emberképet konstituáló indoeurópai nyelvekben a személy szó etimológiája a latin persona szóra
vezethető vissza, amelynek egykori jelentése az antik drámaírók által írt színművek szerepeinek eljátszásához
szükséges álarc. Ez a jelentés bővült tovább a későbbiekben, magába olvasztva a jogalany és a nyelvtani
személy jelentéseit. Mindhárom jelentés azonos előfeltevésre épül, amennyiben arra utal, hogy a konstrukció
csak akkor érvényes, ha egyidejűleg mások is igényt tarthatnak a személy státusára, mely miközben elkülöníti az
egyént a társadalomtól, a személyek közötti viszonyt konstituálva a társadalomhoz való kapcsolódás lehetőségét
is megteremti. Az álarc, a grammatikai névmás, illetve a jog által konstituált státus közvetítésével létrejött
társulásban elvész az egyén és aközösség között láttatott természetadta és alternatívátlanított viszony, mely a
nyugati mintáktól eltérő módon konstituált emberképekre változatlanul jellemző maradt.
A személy konstrukciójában szemlélt cselekvő számára felszabadított társadalmi cselekvési térben

elkülöníthetővé vált az egyéntől függő és a tőle független tartomány. Az egyéntől független tartomány tovább
differenciálódott aszerint, hogy természeti (fizikai, biológiai) vagy történelmi (társadalmi, gazdasági) színben
tűnt felt. A két létszféra elkülönítése alapozta meg a szubjektivitás és az objektivitás szembeállítását, melynek
révén létrejöhettek a sajátlagosan pszichológiai gondolkodás előfeltételei.
Az objektivitás kihívásaival szemben a szubjektivitás egyetlen esélyeként az individuális személy legsajátosabb

jellemzőjeként, az akaratként megjelenített választás szabadsága tételeződött. A választás szabadsága két
következményt rejtett magában. Az egyik következmény a siker és kudarc empirikusan felmérhető és
ellenőrizhető kilátásainak vállalását jelentette. A másik a jó és a rossz alternatívák közötti eligazodásra utalt. A
szabad individuum a bűn és az erény terébe került, melynek következtében a külsőként tételezett objektivitás
feloldhatatlan ellentmondásként behatolt a belsőként tételezett szubjektivitásba.
A pragmatikus és etikai tétekkel terhes választások sorozata elmondhatóvá tette az egyén életrajzát, aki számára
az lett a feladat, hogy az életrajz időben egymás után következő, változatos eseményeinek sorozatában
megtalálja a változatlanságot. A változatlanság biztosítéka az emlékezés által kódolt szubjektív történet
gravitációs központja, az egyes szám első személy közvetlen élményeként megnyilvánuló személyi identitás
(önazonosság) lett.
Az én élményeként jelentkező személyi identitás konstrukcióján belül jöhetett létre a racionalitás és

irracionalitás szembeállítása. Az értelmes cselekvés szerkezeti jellemzőivel (érdek, gondolkodás, képzelet)
szembeállított irracionalitás tovább differenciálódott, kialakítva az ösztön, a vágy, az érzelem azonosítását
lehetővé tevő megkülönböztetéseket. Végeredményben nagy hatású pszichológiai magyarázati sémák születtek,
melyek alkalmasnak mutatkoztak arra, hogy a személy – jelentést és értelmet tulajdonítva nekik –
reflektálhasson önmaga és mások cselekvéseire, miáltal további cselekvéseihez támpontot nyerhet. A
reflexitásban rejlő tudatosság a nyugati emberkép lényegi sajátosságává vált.
A nyugati kulturális minta szerint megszerkesztett emberkép sorozatos differenciálódás révén közelített a
meghatározatlanságra cselekvés meghatározási kísérletekkel reagáló emberi alaphelyzethez, mígnem létrejött a
társadalomban élő, szabad, társaival egyenlő, felelős és tudatos, individuális, cselekvő személy képe, akiben
mindenki magára ismerhet, aki a nyugati kulturális örökség szellemében nevelkedett. E kép
pszichológiatörténeti implikációinak kiváló összegzését Pléh Csaba (1992) végezte el a magyarul olvasók
számára.
A modern szociálpszichológiai gondolkodáshoz vezető gondolati előzményekkel foglalkozva Allport a görög-

római-zsidó-keresztény kultúrkörben fogant nyugati emberképet veszi alapul. Megközelítésének egyik korlátja,
hogy a nyugati kulturális minta szerint meghatározott emberképet magától értetődőnek és egyetemesnek tartja,
nem vet számot a más kulturális előfeltevésekből adódó antropológiai perspektívákkal. A megközelítés másik
korlátja, hogy elemzését kizárólagosan a filozófiai irodalom kánonjából meríti, s nem foglalkozik a nyugati
művészet, mindenekelőtt a szépirodalom szociálpszichológiailag releváns tudáskészletének történetével. Itt
utalunk arra a paradoxonra – melynek feldolgozása meghaladja e könyv kereteit –, hogy a szépirodalom által
közvetített emberkép, miközben elválaszthatatlan része a kulturális hagyománynak, a befogadóra tett hatásában
közelebb jár az egyetemességhez, mint az egyetemesség igényével nyíltan fellépő teoretikus kánont követő
szociálpszichológiai gondolkodás.
2.2. MULTIKULTURALIZMUS, FEMINIZMUS

Az egyetemes és transzkulturálisan érvényes szociálpszichológiai tudás ma még várat magára. Ez a tudás csak
akkor válik lehetségessé, ha a szociálpszichológiai gondolkodás tudatosan reflektál majd arra a kultúrára és
köznapi magától értetődőségi rendszerre, amelyből vétetett. A multikulturalitás perspektívájából lesz
nyilvánvaló, hogy a szociálpszichológia (és a többi társadalomtudomány) a nyugati emberkép foglya, melynek
11
érvényességét nemcsak a nyugati kulturális hagyomány, hanem főszereplőinek sajátos rekrutációja is

meghatározza.
A szociálpszichológiának (társadalomtudománynak) mindig is szembe kellett néznie egy emancipatorikus, a

cselekvő ember perspektíváit szem előtt tartó baloldali kritikával, mely azonban akarva-akaratlan a nyugati
emberkép általános előfeltevésein belül maradt. E kritikára még visszatérünk. A szociálpszichológia újabb
kritikái abból indulnak ki, hogy az alapul vett emberkép nem tud mit kezdeni a posztkoloniális tapasztalattal. A
szociálpszichológia multikulturális szempontokból kiinduló kritikusai szerint a szociálpszichológiai
gondolkodás sem a múltban nem vette figyelembe, sem a jelenben nem veszi figyelembe azt a tényt, hogy a
Föld lakóinak többsége a nyugati kulturális tradíciótól eltérő minták szerint élte és éli életét. A globalizáció
ugyan megteremtette a kapcsolatot a Nyugattal, azonban e kapcsolatot a kiszolgáltatottság, az egyenlőtlenség, az
igazságtalanság, a kisebbségi reprezentáció jellemezte és jellemzi (Goldberg 1994). A nyugati emberkép szerint
kanonizált szociálpszichológiai tudás hasonló jellegű, de eltérő szemponton alapuló kritikáját fogalmazza meg a
feminizmus, mely azt veti a szociálpszichológia szemére, hogy mind művelőit, mind tematikáját illetően
egyoldalúan férfiközpontú. Félreértéseket elkerülendő, látnunk kell, hogy ez a teória nem az emberek nemi
hovatartozás szerinti véletlen adta csoportosítását tematizálja. A kritika tárgyát a „férfiasság” és „nőiesség” nagy
hatású ideológiai konstrukciója képezi, melynek jelölésére a magyar nem szó alkalmatlan. Az indoeurópai
nyelvekben az egyes szavaknak van nyelvtani nemük. Ezeken a nyelveken a biológiailag adott nemekkel
szemben megkülönböztetett, társadalmilag konstruált nemi szerepek jelölésére a nyelvtani nemre utaló
kifejezést alkalmazzák (gender, rod, Genus, genre stb.). A magyar nyelvben a szavaknak nincs nemük,
következésképpen a nyelvtani nem jelölésére sincs külön magyar szó. Ennek következtében a társadalmilag
konstruált férfi és női szerepek konfliktusos viszonyát kritikailag vizsgáló tudománynak sincs neve (angolul
„gender studies").
E kritikai vizsgálódás alaptétele szerint a „férfiasság” birtokosai a gyarmatosítás által alávetett kultúrákról
kialakított reprezentáció mintáját követve visszaélnek a „nőiesség” meghatározási monopóliumával. Hatalmi
fölényüket arra használják föl, hogy a nemi szereposztás minden alternatív megfogalmazását kisebbségi
pozícióba szorítsák, s csökkent értékűnek, deviánsnak nyilvánítsák (Apter–Pietz 1993).
E könyv keretei között nem tehetünk többet, mint hogy jelezzük a szociálpszichológiai tudás korlátait, amelyek
a kiinduló emberkép kulturális és nemi elfogultságaira vezethetők vissza. Feladatunk most az, hogy támpontokat
adjunk a modern szociálpszichológiához vezető gondolkodás történetében való eligazodáshoz.
2.3. RENDEZŐ DIMENZIÓK

A nyugati emberképet eredményező teoretikus konstruktumok sorából Allport két szembeállítást tart
lényegesnek, melyeket az emberi szubjektivitás szociálpszichológiai természetére vonatkozó filozófiai
gondolatok osztályozási szempontjaként használ fel.
Mindkét dimenzió a cselekvő szubjektivitás elgondolását lehetővé tevő tényezőkre vonatkozik. Az egyik
dimenzióban a kollektivitás és az individualitás ellentétpárja szerepel, a másik dimenzió a cselekvő indítékainak
racionalitását és irracionalitását mutatja. Mindkét dimenzió folyamatos változót képez, az ideáltípusok a
változók szélső értékeire utalnak. Allport áttekintéséből az tűnik ki, hogy a modern szociálpszichológiai
gondolkodásban a két dimenzió két-két szélső értékének kombinációja együttesen négy ideáltípust eredményez,
melyek mindegyike az emberről való sajátos beszédmódként tárgyalható.
A kétszer kettes séma a következőképpen ábrázolható:
1.1. táblázat -
Individuális Kollektív
Racionális 1 3
Irracionális 2 4
E sémát követve nézzük meg az egyes ideáltípusokat, amelyek a modern szociálpszichológiában konzisztens
elméletképzés kiinduló alapjául szolgáltak.
12
Individuális-racionális emberkép. Olyan ember áll előttünk, aki az érdekeit szem előtt tartó „homo
oeconomicus”-hoz hasonlít leginkább. A személy elszigetelt, a társadalomhoz ellenségesen viszonyuló,
haszonelvű (utilitarista) lényként jelenik meg, kinek legfőbb gondja, hogy önmaga jólétét minden rendelkezésre
álló eszközzel fokozza. Jólét alatt kiegyensúlyozott, feszültségmentes állapotot értenek ezen elképzelés követői,
amely arra készteti a személyt, hogy az adott állapotot állandósítsa. Ennek érdekében ésszerűen belátja, hogy
kerülnie kell mindazt, ami jólétét fenyegeti, és keresnie kell, ami jólétét fenntartja, illetve fokozza. Az egyéni
haszon, nyereség, öröm feltétlen előnyben részesítése az individuális-racionális ember egoizmusából
táplálkozik, melyet csak a többi ember hasonlóan nyereségorientált magatartása korlátozhat. A sok egymás ellen
törő egoizmus kényszerű kompromisszuma a társadalom törékeny egyensúlya. Az ily módon felfogott
társadalomban mindig az a legboldogabb, akinek egoizmusa a legkorlátlanabbul érvényesül. Ráadásul, mint
győztesnek, mindig neki van igaza. Eljárása nemcsak hasznos, hanem erkölcsi értelemben véve jó is.
Az utilitarizmus egyoldalú megítélése volna, ha elfeledkeznénk arról, hogy tartalmazza az erkölcsi egyenlőség
eszméjét is, az egyéni önállóság, a mások beavatkozásától mentes cselekvési szabadság jogát, melynek
hiányában az ember nem válhat egyéniséggé, a közhaszonhoz hozzájáruló polgárrá (Mill 1980).
Individuális-irracionális emberkép. E kép szerint az ember ugyanolyan elszigetelt monász a társadalomban, mint
racionális ellenpárja, azonban viselkedését távolról sem mindig az ésszerűség, a nagyobb élvezet, ajólét
fokozásának szempontjai motiválják. Az ember egoizmusa nem az ésszerűség józan világában gyökerezik,
hanem az érzelmek, indulatok, szenvedélyek vak hatalmának foglya. A viselkedés motivációjának központjában
a hatalom akarása áll. Miközben a személy önnön hatalmának maximalizálására tör, egyben saját létalapját
zúzza szét. Mivel tettei valóságos indítékainak nincs tudatában, cselekvési terének észlelése végzetesen eltorzul.
A hataloméhség paradoxona, hogy csak növeli akielégülés, hiszen nincs az a hatalom, mely a lehetőség
perspektívájába ágyazva ne tűnhetne tovább fokozhatónak. Az irracionálisan motivált személy tettei valóságos
indítékainak nincs tudatában, irracionalizmusa csak a külső megfigyelő számára világos. Az individuális-
irracionális cselekvő önmaga (és a bűvkörébe került követőkből toborzott csoport tagjai) számára megteremti az
ésszerűség látszatait, racionalizálja tetteit. Érvei ily módon nem igaz érvek, de a célnak megfelelő, alkalmas
érvek, melyek alkalmatlansága és ésszerűtlensége csak a bukás perspektívájából nézve, utólag válik
nyilvánvalóvá. A torzulás leginkább a valószínűségek észlelését érinti: a siker eshetősége megnő, a kudarc
fenyegető előjelei elsikkadnak.
Kollektív-irracionális emberkép. Ez az ideáltípus az egyes ember társadalmi-közösségi gyökereit az egyén

számára ellenőrizhetetlen, tőle függetlenként megjelenített tudattalan erőkként mutatja meg. Ezek az erők az
emberi helyzet változtathatatlan keretei (születés és halál, nő és férfi, álom és ébrenlét) által formált, ősi
magatartástípusok együtteséből táplálkoznak. Az elveszett egyén helyett kollektív emberi csoportosulások –
mint például a „tömeg”, a „nép”, a „faj” vagy a „nemzet” – lesznek a szociálpszichológiai jelenségek hordozói.
Az egyén kivételesen mint „nagy ember” bukkan elő, akit végzete a kollektív alakzatban szunnyadó energiák
kiszolgálójává, terelőjévé szemel ki, vagy áldozatként vet oda az individualitást elviselni képtelen, arctalan
sokaság haragjának.
Kollektív-racionális emberkép. Míg az irracionalizmussal kalkuláló felfogások kiküszöbölhetetlen konfliktusok

feltételezésén keresztül jutnak el a kollektivitáshoz, addig ez a felfogás a minden emberre eredendően
érvényesnek tekintett, ésszerű belátásra alapozza a kollektivitás létrejöttének magyarázatát. A kollektivitás
eszerint arésztvevők ésszerűbelátásán alapuló szerződés eredményeként létrejövő társulás, mely mindenki
számára lehetővé teszi az önérvényesítést anélkül, hogy ezzel sértené a kollektív egész érdekeit. Ez az
elképzelés nem számol az irracionalitással, és semmibe veszi az emberek veleszületett vagy szerzett egyedi
tulajdonságainak jelentőségét. Következésképpen a kollektív egész alkatrészeire redukált egyének közötti
viszonyok ésszerűen megtervezhetők és alakíthatók lesznek. A „nagy ember” mint tervező lép fel a kollektív lét
színpadára.
2.4. KRITIKAI MEGFONTOLÁSOK

Nem nehéz észrevenni, hogy mindegyik beszédmód (diskurzus) redukciót hajt végre, hogy eljusson az emberi
természet megértésének kulcsaként beállított egyetlen tényezőhöz. Az individuális-racionális emberkép a szabad
versenyes kapitalizmus idealizált alanyainak egyetemes modellje. Az elképzelt szereplőket elvileg semmi nem
korlátozza abban, hogy csupán egyedi adottságaik (tehetség, tudás, akarat, szorgalom stb.) kiaknázása révén
jussanak el a boldogsághoz, melyet elsősorban az anyagi javak birtoklása és kamatoztatása jelent. A brit
moralisták elgondolásairól van szó, melyek Allport szerint a behaviorizmus pszichológiai irányzatában
bukkannak fel újra. A helyzet azonban az, hogy a hedonizmusból táplálkozó egoizmus csak egy a lehetséges
viselkedési irányultságok közül. Ha a személy minden egyes helyzetben úgy járna el, hogy a cselekvés tárgyára
vonatkozó pillanatnyi nézete szerint a boldogságához maximális mértékben hozzájáruló eszközt választja, akkor
13
számos emberi viselkedés lehetetlenné válna. A pillanatnyi kielégülés és öröm maximalizálására irányuló
cselekvések elsőbbsége lehetetlenné tenné a bukás eshetőségét is magában rejtő kockázatvállalást, az igazság
távolról sem mindig jövedelmezőkeresését és képviseletét, a szenvedélyes, netán önpusztító életvitelt, az új
társadalmi értékek létrehozásával elkerülhetetlenül együtt járó botrány okozását. A magányosan, ésszerűen
cselekvőt mi késztetheti arra, hogy szociálisan konstruktív életet éljen, hogyan hihet vallásos, nemzeti,
forradalmi eszmékben, miért vállalja eszményeiért a biztos halált? Teljesen érthetetlen, hogy miért akarnak
egyesek „diófát ültetni”, melynek árnyékát semmiképpen sem fogják élvezni, s ezt még csak el sem hitethetik
magukkal.
Az individuális-irracionális emberre vonatkozó beszédmód által szállított érvek elvileg feloldhatnák az előző
emberképből adódó ellentmondásokat. A cselekvő ember szemszögéből kiindulva ugyanis szembetűnő, hogy az
indítékok, célok, helyzetmeghatározások csak a kívülálló szemében minősülnek irracionálisnak, a hedonizmus
tagadá sának. A hamis tudat oly módon indítja az embert érdekei ellen való, azaz feszültségteli,
hiányállapotokkal együtt járó viselkedésre, hogy ezenközben igazoló érveket talál magának, képes feledtetni
önmagával énje talányos, megfejthetetlen indítékrendszerét. A tárgyalt emberkép felfogása szerint az
irracionalizmus oly mélyen él az emberben, hogy szabadsága teljesen illuzórikussá válik, s érthetetlen, amikor
valóban pragmatikus lényként nyilvánul meg, ténylegesen a hasznost és a valószínűt részesíti előnyben a
haszontalannal és a valószínűtlennel szemben. Változatlanul érthetetlen, hogy a nyers hatalom akarásán kívül mi
motiválja a forradalmárt, a prófétát, az államférfit, az iskolateremtő tudóst.
A kollektív-irracionális elképzelés látszólag eligazítást nyújt e kérdés kielégítő megválaszolásához. A tömeg, a

nemzet, a faj, az egyház, az állam, a párt névtelen együttesében elmerült egyén eszerint eleve a maga akaratától
független, szupraindividuális erők foglya, a kollektív erők hol tökéletlen, hol tökélyre törő megszemélyesítője.
Az egyéni különbözés jogát maga alá tipró türelmetlenségében ez az emberkép azonban túlhangsúlyozza, s
ráadásul az értelmen kívüli tartományba utalja a társadalmiság elvét, kiiktatva a szabadságot a társadalmi
cselekvés indítékai közül. Zárt eszmerendszerként (ideológiaként) ez az elképzelés sajátos, társadalmi jellegű
„tömegpusztító fegyvernek” bizonyul, s ilyen minőségében az emberről valaha alkotott legkárosabb tanítások
(fajelmélet, nemzetiszocializmus) kiindulópontjává válhat.
A kollektív-racionális elképzelés elhanyagolja az emberek közötti különbség biológiai tényét, valamint az e

tényt realizáló, társadalmi dimenzióba emelő individualizáció jelenségét. Az irracionális tényezők, akár
individuális, akár kollektív meghatározókra vezethetők vissza, e perspektívából nézve véletlennek, számítási
hibának minősülnek. Következésképpen feltételezhető, hogy a cselekvési feladatok pontosabb megismerése, a
kollektív élet egészét átfogó tervezés e hibákat kiszűri, s ezáltal az irracionalizmussal együtt a társadalomból
eltűnik az igazságtalanság, az egyenlőtlenség, a destruktív konfliktus. E kollektív-racionális emberképre épül az
emberiség egészét átfogó szocialista program, melynek nagyszabású kísérlete a 20. században meghiúsult. E
kísérlet tanulságai azt mutatják, hogy az individualizáció, s azon belül az irracionalizmushoz való jog elvétele
zsarnoksághoz, az arctalan önkény uralmához vezet.
A modern szociálpszichológia ezeknek az egytényezős elméleteknek a nyomdokain járva fejlődött ki. A

megelőző filozófiai szakasztól abban különbözik, hogy Auguste Comte pozitivizmusától ihletve kezdettől fogva
az indukció, a tapasztalati megismerés szempontjait helyezte előtérbe. A szociálpszichológusok idegenkednek
az egytényezős magyarázatoktól. Szociálpszichológiai ismeretek alapján úgy tűnik, hogy a „nagy elméletek”
helyesen ragadják meg az emberi viselkedés egy-egy lényeges dimenzióját, de erényük egyben hibájuk is,
hiszen az egyoldalúság óhatatlanul az alternatív, s ugyancsak helyesen megragadott magyarázó dimenziók
elhanyagolásának veszélyét idézi fel. Valószínűleg bele kell nyugodnunk abba, hogy az emberi szabadság a
társadalom történelmileg konstituált helyzeteit tökéletlenséggel telíti, tompítja a megismerést, csonkítja a
cselekvés esélyeit, s az emberi lét meghatározatlansága elvileg lehetetlenné teszi az ember önmagára vonatkozó
teljes és átfogó reflexióját. Ha ez nem így lenne, s elvileg lehetséges lenne a teljes és mindenre magyarázatot
kínáló tudás, akkor eltűnne a jövő, véget érne a történelem.
2.5. SZOCIÁLPSZICHOLÓGIA A 19. SZÁZADBAN: SPEKULATÍV

ELMÉLETEK
A 19. századi európai kapitalizmus – hol zökkenőmentesen, mint Angliában, hol frusztrálva, mint
Franciaországban, hol zihálva-késve, mint Németországban, hol önmaga létalapjait felmorzsolva, mint
Oroszországban – az imperializmus révén konszolidálta magát. Ez a helyzet páratlan ösztönzést jelentett a
modern természettudományok számára. A politikusok, katonák, hivatalnokok, egyházfik és üzletemberek a
természet meghódítóitól azt várták, hogy segítségükre lesznek az emberi világ meghódításában. A
természettudományos módszereket alkalmazni vágyó társadalomtudományi kutatásoknak azonban még nem jött
14
el az idejük. Gondolatokban nem volt hiány, azonban az európai kapitalista társadalmak még nem merítették ki
az extenzív fejlődés adta lehetőségeket. Az agrárszférából folyamatosan áramlottak az emberek az ipar, a
szolgáltatás és az államigazgatás területére. A gyarmatosítás biztosította a nyersanyagot és állandósította az
olcsó munkaerőt. A társadalomtudomány által tematizált problémák következésképpen a nagy embercsoportok
irányításával, kezelésével, befolyásolásával kapcsolatosan fogalmazódtak meg. A hadsereg, az állam, a faj, a
tömeg témáit felvető szociálpszichológiai gondolkodással nem lehetett versenyképes az egyénre, a kiscsoportra,
az egyének közötti viszonyra koncentráló, szűkebb szociálpszichológiai vizsgálódás, mely módszerében a
Comte által ajánlott pozitivizmust követhette volna. Az expanzív társadalmi háttér magyarázza, hogy a nagy
embercsoportok szociálpszichológiai problematikája egyaránt jelentkezett az olyan reakciós-konzervatív
gondolkodóknál, mint Le Bon, Sighele, illetve a marxizmushoz szoros szálakkal kapcsolódó radikális-
szocialista Plehanovnál vagy Leninnél.
Tarde Franciaországban a bűnözési hullámokat a betegségek járványszerű terjedésével állította analógiába. Azt
kereste, hogy a bűnözés terjedése esetében mi tölti be ugyanazt a szerepet, mint a járvány esetében a fertőzés. E
kulcstényezőt az utánzásban lelte meg, melyet utóbb a társadalom legfőbb lélektani szervezőelveként állított be.
A kiinduló ok a szuggesztió, mely ellenállhatatlanul utánzásra csábít. A szuggesztió-utánzás folyamata Tarde
szerint három törvénynek engedelmeskedik: 1. Az utánzás a társadalmi ranglétra felső lépcsőiről az alsó lépcsők
felé halad. 2. Az utánzás sebessége mértani haladvány szerint meghatározott. 3. Az utánzott minták a saját
kultúrából származnak, az idegen minták taszítóak. Az újítás konfliktusos utánzás, amely a verseny, a vita, a
társadalmi ellenállás formáiból születik meg.
Tarde szociológus ellenlábasa, Durkheim, mereven szétválasztotta az egyéni tudatjelenségeket és a kollektív

tudat megnyilvánulásait. Utóbbiak a gondolatok, viselkedések és gyakorlatok olyan mintázatát képezik, amelyek
az egyes egyénekhez képest külsőek, tőlük függetlenek és kényszerítően hatnak. Durkheim gondolatai a
szociális reprezentációkat kutató szociálpszichológiai vizsgálódás kiindulópontjaivá váltak, és nagy hatást
gyakoroltak a szociális antropológiára (Lévy-Bruhl, Bartlett), valamint Piaget genetikus episztemológiájára
(Némedi 1996).
Le Bon a tömeglélektan alapjait fektette le, melynek során egyszerre igyekezett figyelembe venni Tarde
pszichologizmusát és Durkheim szociologizmusát. Tanítása szerint a céljaikat vesztett egyénekből verbuválódott
sokaság három kiváltó ok folytán válik tömeggé: 1. Névtelenség, melynek következtében a tömeg tagjai
felelőtlenekké és gátlástalanokká válnak, úgy viselkednek, ahogy egyénenként, külön-külön soha nem lennének
hajlandók. 2. Fertőzés, melynek folytán a tömeg tagjaiból kivész az egyéni cselekvésekre jellemző racionális
számítás, és önérdekeiket könnyűszerrel alávetik a tömegben megfogalmazódó kollektív érdekeknek. 3.
Befolyásolhatóság (szuggesztibilitás), melynek révén a tömeg tagjai mintegy hipnózis alá kerülnek, s hatalmas
szenvedéllyel viszik végbe cselekvéseiket.
E kiváltó okok eredményeképpen a tömegen erőt vesz a mentális egység törvénye, tagjaiból elvész a tudatosság,
a cselekvési célok és eszközök a befolyásolhatóság és fertőzés révén páratlan mértékben egységesülnek, és az
azonnali megvalósulás irányába fordulnak.
A tömeg a tanítás szerint a civilizált regresszió állapotába taszítja az egyéneket, akiket e helyzet hipnotizál.
Tudatos fékjeiket elveszítve, az emberek „barbár ösztönök”, durva és primitív eszmetársítások rabjaivá lesznek,
korlátlan befolyásolást engedve maguk felett egy vezér számára.
Sighele elemzésében hasonló következtetésekre jutott. Tömeglélektana nyíltan antidemokratikus feltevésekre

épült, s a parlamentarizmus ellen írott esszéje az olasz fasiszta ideológia egyik talpköve lett.
A néplélektan Németországban született meg. Ennek az országnak a sajátossága Franciaországhoz vagy Nagy-
Britanniához képest abban állt, hogy a nemzeti egység előbb született meg gondolatban, mint a politikai és
gazdasági valóságban. Az egységtörekvések ideológiai alapjául a nép mint egyének feletti alakulat eszméje
szolgált, mely a német filozófia nagyjainak munkássága eredményeképpen került be a társadalmi jelenségek
leírására szolgáló nyelv szótárába. A „néplélek” a nyelvben, a mitológiában, a folklórban, az irodalomban, az
erkölcsben, a szokásokban és a törvényekben nyilvánul meg a néplélektani felfogás szerint. Moritz Lazarus és
Hermann Steinthal 1860-ban alapította meg a néplélektani tanulmányok közlésére szakosodott folyóiratot
(Zeitschriftfür Völkerpsychologie und Sprachwissenschaft). A néplélektan összefoglaló tárgyalását Wilhelm
Wundt végezte el tízkötetes nagy művében.
Herbartot követve Wundt a pozitív módszerekkel megismerhető pszichológia „egyszerű” folyamataival

szemben valamennyi magasabb rendű lelki folyamat tanulmányozását a néplélektan illetékességi körébe utalta,
de a két pszichológiai terület összekapcsolására elméletileg nem kielégítő megoldásokkal tett kísérletet.
15
Kortársa, Dilthey, radikálisan elutasította a magyarázó, természettudományos mintákat követő pszichológiát, s a

lelki életet történelmi problémaként kezelte. Az ily módon felfogott lelki élet megismerésére a
természettudományok módszerétől szögesen különböző módszertant alkalmazó szellemtudományokat tartotta
alkalmasnak. A módszer lényege abeleérzés és a megértés útján történő rekonstrukció, melynek eredményeként
az individuum a kollektíven létrehozott és történelmileg átörökített szabályokat követő és alkalmazó lényként áll
előttünk.
Az egyén oly módon kapcsolódik más egyénekhez (elődeihez, kortársaihoz, az utána jövőkhöz), hogy
szabályoknak engedelmeskedik. Ezáltal érthető módon nyilatkozik meg mások számára, s ő is megérti mindazt,
amit az általa ismert szabályok szerint hoznak létre. Ez a termékeny elgondolás jelentősen hozzájárult ahhoz,
hogy a 19. századi társadalomtudományi gondolkodók pszichológiai és antipszichológiai redukciói a maguk
végletességében feloldhatók legyenek, s egyben empirikus módon vizsgálni lehessen az egyéni és a kollektív, a
szinkrón és a diakrón dimenziók kölcsönös meghatározottságát (Dilthey 1974).
Nagy-Britanniában Darwin és Spencer művei hordoztak a szociálpszichológiai hagyomány szempontjából

jelentős mondanivalót, melynek hatása a 20. század második felében megjelenő szociobiológia kialakulásában
érződött.
A 19. század egyetlen „deviáns” európai nagyhatalma az Osztrák-Magyar Monarchia volt, melynek zseniális
leírását Musil regényének köszönhetjük (A tulajdonságok nélküli ember). E birodalom olyan volt, „amely önnön
meglétébe is csak úgy hallgatólagosan egyezett bele, ha másképpen nem megy: az ember negatív értelemben
volt ott csupán szabad, örökké érezvén létezése elégtelen alapjait, örökké a meg nem történt, vagy a nem eléggé
visszavonhatatlanul történt dolgok roppant képzelete lengte körül”. Ez az önmaga nevét sem ismerő ország az
Európát kettéosztó vallási határ mentén egyszerre volt szilárd és bomló, fejlett és fejletlen, liberális és
tekintélyelvű, nemzetek feletti és egymással versengő nemzeti aspirációk színtere, melynek bázisán
elbizonytalanodott a tudás. Nem meglepő, hogy itt jött létre a kor nagy embercsoportjaival elfoglalt
szociálpszichológiai gondolkodás antitézise, az identitás pszichológiája, melynek kialakulásához részint a
pszichoanalízis, részint a tudásszociológia járult hozzá (Nyíri 1980; Hanák 1978; Wessely 1986).
A szociálpszichológia lemondott a végső kérdések megfogalmazásáról, de annál hevesebb érdeklődést mutatott

a mindennapi társadalmi gyakorlat során keletkező problémák iránt. A spekulatív „nagy elméletek” kiszorulását
követően előtérbe került az egyes konkrét kérdésekre adandó válaszok keresése, a társas és társadalmi
jelenségekre vonatkozó pozitív tudás bővítése, az ismeretek gyakorlati alkalmazása, a „lélek megváltoztatása”
(Dewey 1917). E modern törekvések első nagy megvalósulási terepe az Amerikai Egyesült Államok lett.
Versenytársként rövid időre a forradalmi úton átalakult, nevét Szovjetunióra változtató orosz birodalom lépett
föl, mely azonban a pszichológia erőszakát hamarosan az erőszak pszichológiájára cserélte föl
3. 3. A MODERN SZOCIÁLPSZICHOLÓGIA
KIALAKULÁSA
A modern, fejlett empirikus módszereket alkalmazó szociálpszichológia az Egyesült Államok extenzív
fejlődésében korán kimerült, a kapitalizmus konszolidációjának intenzív útját választó társadalmában jött létre a
19. és 20. század fordulóján. Paradoxon, hogy amerikai tudományról beszélünk, hiszen az első
szociálpszichológusok Európából érkeztek (mint Hugo Münsterberg) vagy Európában tanultak (mint Gordon
Allport), s maga a szociálpszichológiainak minősíthető gondolatrendszer is európai behozatal volt. Az európai
hatás egészen a második világháború kitöréséig elevenen élt. Az európai totalitárius politikai rezsimek elől
Amerikába menekülő alkotó értelmiségiek között szép számmal találunk szociálpszichológusokat (például Kurt
Lewin). A kérdés voltaképpen az, hogy mi tette lehetővé az amerikai társadalom befogadókészségét.
3.1. A SZOCIÁLPSZICHOLÓGIA AMERIKANIZÁLÓDÁSA

Elsőként említhetjük az amerikai társadalom „múlt nélküliségét”, melyen nem egyszerűen az amerikai
forradalom és a 20. század küszöbe között eltelt, történelmi léptékkel mérve rövid időt értjük, hanem azt a
körülményt, hogy nem volt feudalizmus.
Az amerikai társadalom bevándorlókból jött létre, akik már a forradalmat megelőzően lélekben lerázták
magukról az európai feudalizmus kötelékeit, és eleve polgáriasult, kapitalista viszonyokat teremtettek
maguknak. Az egymást követő bevándorlási hullámok során ugyan a bevándorlás tömeges élménnyé vált, de
kiindulópontja minden esetben az egyén volt, akit a születés adta véletlen által formált kollektív sors indított a
16
kivándorlásra. Az otthon elhagyásának motívuma akár a taszítás (üldözés), akár a vonzás (szabadság,
boldogulás) volt, mindenképpen egyéni elhatározás műve kellett, hogy legyen, és ez az individualizmus
pszichológiailag mindmáig elevenen ható hagyományának vetette meg az alapját.
A bevándorlási hagyomány által formált individualizmus része a pragmatizmus, a problémák megoldhatóságába

vetett hit és a „frontier”-mentalitás, melynek fontos eleme az önbizalom, a küzdőképesség, a felelősségérzet. Az
individualizmus bázisán létrejött polgáriasult értékrend nagy fontosságot tulajdonított a teljesítmény révén
történő érvényesülésnek és az oktatásnak, mely a boldoguláshoz nélkülözhetetlen szakmai tudás forrása.
A szociálpszichológia amerikai sikertörténetét az individualista tradíció határozta meg, mely az intenzív

gazdasági növekedés egyik kulcsfeltételét is képezte. Az intenzív növekedés kora azonban véget ért, a világ
fejlett társadalmai a posztmodern korba léptek, amikor már nem a meglévő munka- és vásárlóerő intenzifikálása
a feladat. A társadalmi munkamegosztás rendje megváltozott. Az alapanyag-termelés és feldolgozóipar aránya
és súlya csökken, s a szolgáltatások, valamint az informatika területei kerülnek előtérbe, melyek képtelenek a
társadalom munkaképes felnőtt tagjainak teljes foglalkoztatására.
A fentebb jellemzett tendenciák kibontakozásának arányában nemcsak az individualista tradíció kerül

veszélybe, hanem az empirikus szociológiából és szociálpszichológiából táplálkozó társadalomjavító programok
sikere is megkérdőjeleződik, ami az individuumközeli empirikus társadalomkutatás mély válságát okozhatja. A
konzervatív politikusok szemében mindig is szálka volt az empirikus társadalomkutatás, de tiltakozásuk
visszhangtalan maradt mindaddig, amíg a liberális (európai terminológiával élve: szociáldemokrata) politika
sikereket tudott felmutatni a társadalmi konfliktusok társadalomtudományos alapon történő kezelése terén. A 20.
század végére érve azonban láthatóvá váltak a reformpolitika korlátai, ami kiábrándulást és regressziót
eredményezett. Egyrészt előtérbe került az individualista hagyományt szó szerint értelmező
neokonzervativizmus, mely a társadalomtudományra fordított összegeket pénzpocsékolásnak láttatja, másrészt
radikális fundamentalista társadalmi mozgalmak keletkeztek, melyek a társadalomtudományok
pozitivizmusában identitásuk elleni ideológiai diverziót, újraélesztett közösségeik gyarmatosítására tett
kísérletet látnak. Ez már egy új történet.
Történetünk kezdetén, a 19. és a20. századfordulóján, az Egyesült Államok társadalma a világon elsőként lépett
az intenzív gazdasági növekedés pályájára. Az empirikus társadalomtudomány, s azon belül a
szociálpszichológia fejlődésére az intenzív gazdasági növekedés talaján szüntelenül keletkező társadalmi
feszültségek, társadalompatológiai tünetek erőteljes ösztönzést jelentettek (bűnözés, alkoholizmus,
öngyilkosság, mentális megbetegedések, vandalizmus, prostitúció). A születő, majd megerősödő szociológia és
szociálpszichológia a negatív társadalmi jelenségek felszámolására, a társadalom reformok útján történő
megjavítására irányuló politikai erőfeszítésekbe való bekapcsolódásra kapott esélyt (Csepeli 1981). Ezek a
politikai erőfeszítések az amerikai demokrata párti kormányok nevéhez fűződtek, és lényegük a piaci
viszonyokkal harmonizáló, a piac negatív hatásait korrigáló redisztribúciós mechanizmusok kialakítása volt
(Manchin-Szelényi 1986). E politika jóvoltából a munkásosztály kevésbé volt fogékony a társadalmi bajok
felszámolásának marxista-szocialista alternatívájára.
Az empirikus szociálpszichológia személyközeli problematikája arra is esélyt kínált, hogy a

szociálpszichológusok bekapcsolódhassanak az individualizmust felértékelő amerikai kapitalizmus gazdasági és
politikai szerkezetének működtetésébe. Marx helyesen állapította meg, hogy a kapitalista gazdaságnak nemcsak
az a feladata, hogy a szükségletek kielégítésére alkalmas árukat és szolgáltatásokat termeljen, hanem az is, hogy
szükségleteket termeljen. Következésképpen nemcsak a termelés racionális megszervezésére volt szükség,
hanem a megtermelt javak sikeres eladásához szükséges feltételek megteremtése is fontossá vált. Mindez
fellendítette a hatékony munkaszervezés és -irányítás szociálpszichológiai vizsgálatait, valamint a piackutatást, a
reklám és meggyőzés kutatását, amelynek természetes közege az üzleti vállalkozásként megszerveződött
tömegkommunikáció lett. Végül, de nem utolsósorban, a hatalmi viszonyokat legitimáló demokratikus
intézmények működtetését említhetjük, mely elképzelhetetlen lett volna a választási kampányok tudatos és
tudományos alapokon történő lebonyolítása nélkül.
A szociálpszichológia amerikai átalakulását aligha érthetjük meg, ha nem vesszük figyelembe a szüntelen
érkező megrendeléseket és gyakorlati kihívásokat, melyekhez képest az immanens tudományfejlődés
elméletorientált és az akadémiai közösségre támaszkodó modelljei másodlagosak maradtak.
Ez magyarázza, hogy a szociálpszichológia értelmezése nem lehetséges a nagy európai intellektuális tradíciók
mentén. A szociálpszichológia társadalomkritikai és emancipatorikus lehetőségeinek feszegetésére az 1960-as
években került csak sor, de a kezdeményezés kifulladt, s a szociálpszichológia megmaradt annak, ami születése
óta mindig is volt: empirikus, pragmatikus, az alkalmazásból ihletet merítő tudománynak. E tudomány kevés
17
számú történetíróinak egyike, Jones joggal írja, hogy „a terület még mindig az igazi intellektuális megváltójára
való kitartó várakozás állapotában van, mivel közös egyetértés uralkodik abban, hogy a szociálpszichológia
inkább problémák felvetésének korát éli, s még nem érkezettel a problémák megoldásának fázisába” (Jones
[1965] in Lindzey-Aronson 1985,56). Minden bizonnyal ez a körülmény is belejátszik abba, hogy a
szociálpszichológia 20. századi története a divattörténettel rokonítható (Csepeli 1987b; Jones 1985).
3.2. ÖRÖK VISSZATÉRÉS

Hat feltétel sorolható fel, melyek a domináns szociálpszichológiai témák „örök visszatérését” eredményezik,
megfosztva a szociálpszichológia történetíróját a történeti narratívákban oly gyakori „fejlődés” benyomásától.
1. Az uralkodó társadalmi és politikai diskurzus, mely kijelöli a kutatható témák körét és igazolja a kutatásra
fordított pénzek elköltését. Példaként említhetjük a második világháború idején végzett vizsgálatokat a
meggyőző közlés hatásairól, melyek felbecsülhetetlen fontosságúak voltak az ellenséges propaganda
semlegesítésében, illetve az ellenpropaganda-stratégiák kidolgozásában.
2. A kutatók személyes érdeklődése, érintettsége. A vonzó külső okozta személyközi szimpátia nyilván annak a
kutatónak a problémája, akit érdekel saját megjelenése.
3. Új elméleti modell felbukkanása, mely a meglévő alternatívákhoz képest könnyebb és átfogóbb

magyarázatokat kínál korábban nem értett vagy félreértett jelenségekre. A hatvanas években teret nyert
attribúciós elmélet integrálni tudta a már kidolgozott kognitív elméleteket.
4. Könnyen elsajátítható, gyors sikerrel kecsegtető kutatási paradigmák. A kísérleti paradigma elterjedését
nagyban elősegítette a módszer természettudományos eredetéből származó presztízse, a kísérleti változók
minden kutató számára megoldható operacionalizálása, a kísérleti módszer viszonylagos olcsósága, a kísérletek
megismételhetősége.
5. Kutatói presztízs. Vezető kutatók nemcsak nagy hírű egyetemek oktatói, hanem befolyásos folyóiratok
szerkesztőbizottságának tagjai, neves kiadók tanácsadói, szakmai társaságok vezetői, egyszóval a fiatalok
előrejutását meghatározó kapuk őrei. Példájuk utánzásra csábít, s maguk is az iskolateremtésben érdekeltek.
Kurt Lewin és csoportdinamikai iskolája erre a legjobb példa. Ehhez az iskolához tartozott az ötvenes évek
vezető amerikai szociálpszichológusainak egész raja (Cartwright, Zander, Deutsch, Festinger nevét említhetjük
példaként).
6. Úttörő kutatás. A járatlan területekre való betörés kockázatos, de nagy hasznot ígérő vállalkozás. Kezdetben
magány és meg nem értettség az ár, amit fizetni kell, de ha a kutató képes megérezni a jövő diskurzusának
valamely témáját, akkor vetése beérik, híres és sikeres lesz. Az európai kísérleti szociálpszichológia egyik
klasszikusa, Henri Tajfel, például a hatvanas években végezte csoportközi kutatásait. A kutatások alapján
megfogalmazott szociális identitáselméletet mintegy tíz évvel később érte utol a szociálpszichológia főárama.
Miként a szociálpszichológiai divatok születésének, úgy elhalásuknak is megvannak a maga sajátosságai.

Vannak problémák, amelyek nem kutathatók tovább, mivel kutatásuk semmiféle új ismeretet nem ígér. Ez a sors
érte utol például a szociometriát, melynek divatja Mérei nagyszerű könyvének megjelenését követően (Mérei
[1971] 1996) Magyarországon is végigsöpört. Egyes kutatási területek kifulladhatnak, mivel kiderül róluk, hogy
nem vezetnek sehova, illetve eldönthetetlen dilemmákat eredményeznek. Ez történt például a közlési sorrend
kutatásával, vagy az agressziós minták megfigyelésének feltételezett agressziókiváltó, illetve
agressziócsökkentő hatásának vizsgálatával. Számos kutatási területnek az adta meg a kegyelemdöfést, hogy
módszertani hibák következtében áleredményt produkáltak. Hibás lehet a kérdőív, a mintaválasztás vagy a
feldolgozás. Ezekre a hibákra hivatkozva sokan folytathatatlannak ítélik Adorno és munkatársai „F-skála”
segítségével végzett vizsgálatait, amelyek révén a fasisztoid, tekintélyelvű személyiségstruktúrákat vélték
azonosíthatónak. Egyes kísérletek olyan etikai konfliktusokat vetettek föl, amelyek miatt a kutatás
folytathatatlanná vált (Milgram áramütést imitáló kísérletei, vagy Zimbardo kísérleti börtöncellái hozhatók fel
példaként).
Az individualista értékrend szerint formált amerikai társadalomba illeszkedő szociálpszichológiát

szükségképpen jellemzi az elméleti eklekticizmus. Ez egyfelől a szociológiai és a pszichológiai kötődések
egyidejű jelenlétét jelenti, másfelől a különböző szociológiai és pszichológiai elméletek kavargását, miáltal a
változó szociálpszichológiai divatok értelmezése könnyebbé válik.
18
Az amerikai szociológiában a századforduló táján erőteljes tendenciák éltek, amelyek a társadalmi jelenségeket
az ember pszichikumával összefüggésben próbálták magyarázni. A vágyak, az ösztönök, az érzelmek, az
intelligencia, a szükségletek, az egyéni érdekek, a beállítódások és az értékorientációk a korabeli
pszichologizáló szociológusok (Ward, Giddings, Sumner, Thomas) által széles körben használt kifejezések
voltak. Ez a „pszichikumközeli” szociológiai szemlélet később könnyedén fordult át szociálpszichológiává. A
társadalom megjavításának eszméje a társadalmi kontroll gondolatának és a társadalmi folyamatok irányításában
és szabályozásában tudományos eszközöket alkalmazó gazdaságszervező, társadalomirányító gyakorlat alapját
vetette meg. E gyakorlat színterei a pontosan felmért funkciókhoz igazított szervezetek voltak (a vállalat, az
egyetem, a tudományos kutatási alap, a kormányzati megrendelésekre dolgozó kutatóintézet). A konkrétan
felmerülő társadalmi kérdések („social issue-k”) tanulmányozása szükségszerűvé tette az empirikus adatszerzés
korábban már Európában kialakult technikáinak alkalmazását (statisztika, megfigyelés, survey-módszer,
kísérletezés, esettanulmányok stb.), melyek a megrendelők által kezdeményezett programok előkészítésére és a
már megvalósult programok kiértékelésére szolgáltak.
A szociológia által inspirált szociálpszichológia az akut társadalmi konfliktusokra koncentráló chicagói

szociológiai iskola, a George Herbert Mead nevéhez fűződő szimbolikus interakcionizmus, a Parsons által
kanonizált strukturális-funkcionalista szociológia, a tudásszociológia, valamint a fenomenológiai szociológia
vonzásában alakult ki (Somlai 1977; Kulcsár 1966; 1981; Papp 1980). A pszichológia 20. században kialakult
nagy irányzatai, abehaviorizmus, az alaklélektan, a pszichoanalízis, valamint a generikus episztemológia a
pszichológiai ihletésű szociálpszichológia kialakulására gyakoroltak nagy hatást (Kardos 1970; 1974; Buda
1971b; Pléh 1983).
4. 4. A 20. SZÁZAD SZOCIÁLPSZICHOLÓGIÁJA

Az első szociálpszichológiai kísérletet (Triplett 1981) a századforduló előtt néhány évvel végezték az Egyesült
Államokban. Norman Triplett szenvedélyes biciklista volt, s arra volt kíváncsi, hogy a bicikliversenyzők miért
érnek el jobb eredményt akkor, ha valaki diktálja számukra az iramot, mint amikor magányosan tekerik a pedált.
A szociálpszichológia kifejezés ugyan német földön született meg (Albert Schaffle 1875 és 1878 között
megjelent A társadalmi test élete és felépítése című művének egyik alcímeként), ám az első könyv, mely
címében hozta az új tudomány nevét, az Egyesült Államokban jelent meg Edward A. Rosstól (1908).
4.1. ROSS ÉS MCDOUGALL

A mű szociológiai aspektusból tekinti át tárgyát, melyet a következőképpen határoz meg: „a szociálpszichológia
a szerző szerint azokat a pszichikus síkokat és folyamatokat tanulmányozza, amelyek az emberek egymás közti
kapcsolatai folytán keletkeznek. Ez a tudomány az érzésben, nézetben vagy akaratban – s ezáltal a cselekvésben
– formát öltő azonos megnyilvánulásokat vizsgálja, amelyek az emberi lények egymás közti interakcióira,
vagyis a társas-társadalmi okokra vezethetők vissza.” (Ross 1908, 1.)
Ross a tömegjelenségeket, a szociális fertőzés eseteit elemzi a Tarde-tól átvett szuggesztió-utánzás modell
segítségével.
McDougall hasonló tárgyú és című műve ugyanebben az évben jelent meg Nagy-Britanniában. Míg a
szociálpszichológia tárgyának meghatározásakor Ross kiindulópontja a társadalom, addig McDougallé az egyén
volt: „A szociálpszichológiának meg kell mutatnia, hogy adottnak véve az egyéni tudat veleszületett
tulajdonságait és képességeit, a társadalom összetett szellemi élete miként alakul azok által és az utóbbi miként
hat vissza az előbbiek működésére és kialakulására.” (McDougall 1908,18.) Az „egyéni tudat veleszületett
tulajdonságait és képességeit” McDougall – aki rövidesen kivándorolt Amerikába – az akkor divatos
ösztönelmélet szerint értelmezte.
Az alkalmazott kifejezések, a kifejtett elméletek, a spekulatív módszer folytán e két első szociálpszichológiai
munka mára alaposan elavult, de a két szerző között megnyilvánuló karakterisztikus különbség mindmáig
megosztja a szociálpszichológusokat.
Bár Pavlov és Watson nagyjából egy időben jutott behaviorista gondolatokra, a behaviorizmus Watson által
kidolgozott elmélete, ha kezdetben erős ellenállásba is ütközött, végül is jellegzetes amerikai irányzattá
fejlődött. Freud 1909-es látogatása a
Clark Egyetemen – ahol Ferenczi Sándor és Carl Gustav Jung is jelen volt (Harmat 1994) – a pszichoanalízis
amerikai térhódítását, később sajátos „amerikanizálódását” indította el.
19
4.2. A 20. SZÁZAD ELSŐ FELE

A tízes évek szociálpszichológiáját két kérdés foglalkoztatta. Az első az egyén társadalmi részvételére
vonatkozott, a második pedig a csoportok szerveződését, működésmódját firtatta. A fogalmak még nem voltak
pontosak, a meglelt empirikus tény – a társas kölcsönhatás – még diffúz módon nyert értelmezést, de megindult
a kísérletezés, a tesztelés, a helyszíni vizsgálódás.
A húszas évek a spekulatív korszakból örökölt csoportlélek fogalmával való leszámolás jegyében fogantak,
melyre Floyd Allport kísérletei szolgáltatják a legjobb példát (Allport, F. 1920). Míg a Harvard Egyetemen zajló
szociálpszichológiai kutatás elsősorban pszichológiai forrásokból merített, addig Chicagóban Cooley, Mead,
Park és Burgess hatása alatt a szociálpszichológiai gondolkodást a szociológia inspirálta. 1927 és 1932 között
végezték el a chicagói Western Electrichez tartozó Hawthorne-művekben azokat a paradox eredményeket hozó
munkalélektani kutatásokat, melyeknek Elton Mayo adott úttörő szociálpszichológiai értelmezést. Ebből az
értelmezésből nőtt ki a „human relations”-irányzat, mely a munkások társas motivációját és interperszonális
kapcsolatait állította a munkahelyi viselkedés hatékonyságának növelését célzó vizsgálatok fókuszába.
Ez az évtized az attitűdmérés felvirágzását hozta. Az attitűdök mérésére szolgáló skálák elkészítése révén a
korábbi impresszionisztikus, megérzéses, a mindennapi tudat szabta korlátok közé szorított módszerekhez
képest pontosnak hitt adatokat lehetett szerezni a társadalmat foglalkoztató fontos dilemmák és problémák
(halálbüntetés, születésszabályozás, faji konfliktusok, politikai pártokhoz és politikusokhoz való viszony stb.)
társadalmi megítéléséről. Látszólag egyéni, szubjektív állapotokról volt szó, azonban az attitűdök mérésére
szolgáló skálák révén bebizonyosodott, hogy az egyes személyek attitűdjei egy standard révén több dimenzió
mentén jól mérhetőek. Thurstone 1929-ben alakította ki skáláját, melyet követett Likert egyszerűbb
módszerének megjelenése. Bogardus – Park ösztönzésére – ekkor fejlesztette ki az egyes csoportok közötti
„társadalmi távolság” mérésére szolgáló skálát.
A húszas évek pezsgő intellektuális élete fontos ösztönzést jelentett a szociálpszichológia számára a
Szovjetunióban, ahol – eltérő társadalmi, ideológiai és politikai előfeltevések alapján – ugyanúgy napirendre
került a „lélek átalakítása”, mint az Egyesült Államokban. A NEP által megpezsdített orosz-szovjet társadalom
szellemi élete igazi virágkor volt, melyben a pszichológia körül zajló vitáknak jelentős szerep jutott (Bugyilova
1978). A kor két uralkodó pszichológiai áramlata, a behaviorizmus és a pszichoanalízis sajátos alakváltozáson
ment keresztül a sokszor nem túl meggyőző, marxistának beállított interpretáció során.
A marxizmus emberképébe közvetlenül aligha lehetett akár a feltételes reflexet, akár a tudattalant beilleszteni. A
szociálpszichológiát, Marx nyomán, az egyénben vizsgálható pszichológiai problematika egyszerű mennyiségi
többleteként határozták meg, s e menynyiségi többlet részeként próbáltak kollektív és racionális jelentést adni a
behaviorizmusból, illetve a pszichoanalízisből kölcsönzött alapfogalmaknak, melynek során a
munkatevékenységet állították előtérbe. Az ideológiai megfelelés igénye által diktált megoldáshoz csak súlyos
leegyszerűsítések árán lehetett eljutni, melyekből a szovjet pszichológia csak a következő évtizedben, L. Sz.
Vigotszkij újításai révén volt képes kilábalni.
Blonszkij szociálpszichológiájába még az állatlélektan is beletartozott. Behtyerev az emberi viselkedés reagens

jellegére vonatkozó megfigyeléseit kiterjesztette a csoportokra és a társadalomra, s ily módon hozta létre
„kollektív reflexiológiáját”. A kollektív egységeket abszolutizálva úgy vélekedett, hogy azok önálló, cselekvő
léttel rendelkeznek. Reissner a pavlovi pszichológia társadalom-lélektani kiterjesztésére tett kísérletet. Azt
állította, hogy a feltétlen reflexek (ösztönök) a társadalom termelési viszonyainak felelnek meg, míg a feltételes
reflexek társadalmi analogonjai a felépítmény jellegű alakzatok (ideológia, politika, gazdasági mechanizmus).
A freudizmus által leírt pszichológiai jelenségeket ugyanolyan mechanikusan vitték át a társadalmi együttesekre,
a csoportokra, az osztályokra, az egész társadalomra, ahogyan a behaviorizmusból, illetve annak orosz
változatából, a pavlovizmusból extrapolálták a reflexek tanát az emberek szervezett és szervezetlen sokaságaira.
Magyarországról a Tanácsköztársaság bukását követően a Szovjetunióba került Varjas Sándor például a
társadalom „tudattalanját” a gazdasági és osztályellentmondások hamis tudati (ideológiai) formában való
visszatükrözésével azonosította. Zalkind a társadalmi osztályok pszichológiáját a nemi energia szublimálásával
hozta összefüggésbe. Volosinov – aki azonos a később az irodalomtudományban hatalmas életművet alkotó M.
Bahtyinnal – a freudizmust mint társadalmi kommunikációs problémát tárgyalta (Erős 1986).
Tudománytörténeti kuriózum, hogy Grúziában sajátos arculatú szociálpszichológiai iskola alakult ki. A
Lipcsében tanult Uznadze polimorf jelentésű „usztanovka”-fogalma képlékenysége, elméleti nyitottsága
jóvoltából integrálni volt képes az elméletileg homlokegyenest ellenkező nézőpontokat, s ily módon később az a
szociális attitűdre vonatkozó kutatások előzményévé válhatott (Molnár 1971).
20
A harmincas évek drámai történelmi fejleményekkel bizonyították, hogy az első világháború pusztán előjátéka
volt a másodiknak.
A Szovjetunióban az extenzív gazdaságfejlődés történelmileg indokolt útja fokról fokra egy merev,
dogmatikusan értelmezett marxista ideológiát juttatott hegemón szerephez, melyben nem maradhatott hely a
sajátosan szociálpszichológiai gondolati pozíciók számára. Az ideológiai vita akörül forgott, hogy a
szociálpszichológia és a pszichológia között van-e különbség. Utóbb – a szociálpszichológia fejlődésére nézve –
az az álláspont diadalmaskodott, miszerint a pszichikus folyamatok eleve társadalmilag meghatározottak, s ily
módon a sajátlagosan szociálpszichológiai kutatási mező – a pedagógiai közösségkutatások kivételével – hosszú
időre kiesett a szovjet szellemi életből. Vigotszkij – korán bekövetkezett halála ellenére – óriási életművet
hagyott maga után, melyet tanítványai a „tevékenység pszichológiája” címen az ideológiai ellenszélben is meg
tudtak őrizni (Váriné 1974). Vigotszkij G. H. Meaddel egy időben jutott arra a gondolatra, hogy a pszichikum a
társadalmilag konstruált jelentések interaktív és kommunikatív szerkezetek útján történő interiorizációja során
alakul ki és működik. A szovjet ideológiai életben azonban nem maradhatott eleven semmiféle gondolat, mely a
személyi szabadságot akár csak parányi esélyhez juttathatta volna a társadalmi haladás feltartóztathatatlan
törvényeivel szemben, melyeknek mindenható és mindentudó letéteményeseként a kommunista párt és annak
vezetője volt beállítva. Formálisan ugyan nem volt semmiféle direkt párthatározat, mellyel „száműzték” volna a
szociálpszichológiát, de intézményeit és fórumait felszámolták, képviselőit hallgatásra kényszerítették.
Az angol és francia demokráciák defenzívába szorultak, s velük szemben a „német hisztéria”, az olasz
„kisebbrendűségi komplexus” (Bibó 1986a) a fasiszta társadalomszervezés zsarnoki, tekintélyelvű rendjébe
ágyazva pszichológiailag ellenállhatatlanul fertőzte az embereket nemcsak Németországban, Olaszországban,
hanem az egymással marakodó kelet-európai országok társadalmaiban is.
Az olasz fasizmus és a német nemzetiszocializmus bizonyos értelemben véve a 19. század második felében
létrejött kollektív-irracionális szociálpszichológiai elméletek alkalmazási terepeként szemlélhető. Sem Hitler,
sem Mussolini nem tagadta, hogy sokat tanultak a tömegés néplélektanból. A tömegrendezvények egyszerre
árasztottak magukból fegyelmet és hisztériát. A Goebbels által invenciózusan irányított nemzetiszocialista
propaganda az akkor legmodernebb tömegkommunikációs eszközök útján sulykolta a vezérkultuszt. A
zsidóknak tulajdonított bűnbakszerep révén könnyen felfogható és megjegyezhető hamis magyarázatot
szolgáltatott minden létező társadalmi bajra. Ugyanakkor a német ideológiai klíma kollektivizmusánál fogva
éppen úgy ellehetetlenítette az individuummal számoló szociálpszichológiát, mint szovjet ellenlábasa. A
premisszák csak abban különböztek, hogy a faj vagy az osztály nevében vették semmibe az egyén szabadságát.
A nagy világgazdasági válságból egyedül az Egyesült Államok volt képes reformok útján kilábalni, melyek
eredményeként a demokratikus rendszer nem gyengült meg, hanem megerősödött. A nemzetiszocializmus
fenyegetése elől amerikai emigrációba kényszerülő pszichológusokat csodálattal töltötte el az elhagyott és
választott hazájuk közötti különbség (Lewin 1948). A Németországból emigrált tudósok magukkal hozták a
fejlett kísérleti pszichológiai technikát, s a kor új pszichológiai elméletét, a Gestalt-lélektant, mely empirikus
igényessége miatt konkurálni tudott a kísérletező behaviorizmussal, elméleti színvonala pedig a pszichoanalízis
méltó versenytársává tette. A szociálpszichológia szempontjából Kurt Lewin iskolájának iowai műhelye hozta a
legtöbb ma is érvényes eredményt.
Amerikába települt a frankfurti kritikai társadalomelméleti iskola is, s ezzel a társadalmi ihletésű freudizmusban
méltó versenytársat kapott az amerikai közegben társadalomkritikai potenciálját elveszített pszichoanalízis. Az
évtized végén kezdődtek el az Adorno által irányított vizsgálatok, amelyek a tekintélyelvű, fasiszta
beállítottságú személyiség, s antitézise, a türelmes, demokratikus személyiség szociálpszichológiai leírását
eredményezték. A magyar nyelvű irodalomban Erős Ferenc hívja fel a figyelmet arra, hogy a tipológia a
korabeli német pszichológia terméke, s különbség csak az egyes típusoknak tulajdonított értékekben van, ami
nem meglepő. Egy totalitárius társadalomban nyilván a rigid, kétértelműségeket nem tűrő személyiségtípusra
van szükség, melynek ellentípusa, a nyílt és toleráns személyiség ott üldözendőnek, demokratikus viszonyok
között viszont kívánatosnak számít (Erős 1980).
Az európaiak pragmatikus, kutatásés problémaorientált szociálpszichológiát találtak maguk körül, mely a

Roosevelt elnök által meghirdetett, nagyszabású reformpolitikában megtalálta a maga identitását. (1936-ban
alakult meg a New Deal-politikát szolgáló társadalomorientált szociálpszichológusok társasága, a Society for the
Psychological Study of Social Issues.) Az évtized első felében (1934) jelent meg G. H. Mead posztumusz műve
A pszichikum, az én és a társadalom, mely a szociálpszichológia mindmáig egyik legnagyobb hatású forrása.
Mint Pataki Ferenc írja, „Mead elsősorban azért bizonyult »folytathatónak«, mert elméleti erőfeszítései egyrészt
nagy heurisztikus értékű fogalmakat alkottak (mint például a szerep, szerepjátszás, a »generalizált másik«,
szimbolizáció a viselkedés szabályozásában), másrészt pedig, mert megfontolásai kiváló experimentális
21
támpontokat, világosan körvonalazott és jól ellenőrizhető hipotéziseket kínáltak a kutatóknak.” (Pataki

1973,495.) Mead művével egy évben jelent meg J. Moreno nagyszabású szociálpszichológiai utópiája, a Ki éli
túl?, melynek módszertani újítása, a szociometriai kérdőív túlélte a módszertől függetlenedett üdvtant. Sherif
ebben az évtizedben végezte el a normaképződésre vonatkozó, eredeti szellemiségű kísérleteit, melyek
szemléletesen mutatták be a szociálpszichológiai jelenségekben az egyéni és szociális elvek egymástól
elválaszthatatlan, egymásra ható működését.
Az évtized vezető szociálpszichológiai fogalma az attitűd, melyet már 1918-ban Thomas és Znaniecki a
szociálpszichológia legsajátosabb tárgyaként emlegetett (Allport, G. W. 1979). Az attitűdfogalom
képlékenysége lehetővé tette, hogy mind a behaviorista, mind a Gestalt-lélektant követő, mind a
pszichoanalitikus orientáltságú szociálpszichológusok s a G. H. Mead hagyományát követő interakcionisták
közös nevezőre leljenek benne. Az attitűdfogalom elméleti vonzereje a mérési eljárások tökéletesedésével,
valamint a növekvő gyakorlati alkalmazással kombinálódott. Az évtized társadalomtudományi szenzációját a
közvélemény-kutatók okozták. Az 1936-os elnökválasztás előtt a Literary Digest 10 millió személyt kérdezett
meg arról, hogy melyik elnökjelöltre akar szavazni. Kétmillió válasz érkezett vissza, melyek feldolgozását
követően a lap Roosevelt bukását jósolta. G. Gallup, E. Roper és A. Crossley viszonylag kis minták vizsgálata
alapján (Gallup 40 000-es, Roper 3500-as mintán végezte vizsgálatát) egymástól függetlenül az elnök
újraválasztását valószínűsítette (Békés 1988, 62).
A negyvenes évek az attitűdkutatások rutinizálódását hozták. Az évtized elején alakult meg Princetonban a
főként szociálpszichológiai témák vizsgálatára szakosodott Office of Public Opinion Research (OPOR),
valamint a politikatudományi témákban vizsgálódó denveri National Opinion Research Center (NORC). A
csoportkutatások előtérbe kerülése a megelőző évtized elméleti innovációin (szociometria, csoportdinamika,
szerepelmélet, normaképződés) alapult. A második világháború kitörése, majd Amerika háborús részvétele
akcionista irányba mozdította el a szociálpszichológusokat, akiknek a közvélemény puszta regisztrálása helyett a
közvélemény megváltoztatása lett a feladata. Ez az évtized a Lewin által inspirált csoportdinamikai iskola
megalapítását hozta a cambridge-i Massachusetts Institute of Technologyn. Az elméletileg jól definiált,
empirikusan sokrétűen vizsgálható fogalmak – csoportkohézió, vezetési stílus, csoportdöntés stb. – mind a mai
napig a csoportkutatások alapfogalmai közé tartoznak. A negyvenes években fejeződött be a már említett
vizsgálat a tekintélyelvű személyiségről, szolid alapot biztosítva az előítélet-kutatások, a szocializációs
vizsgálatok, a „nyílt” és „zárt” gondolkodási stílusok feltárását célzó próbálkozások számára. A hadviselő
Amerika hatalmas szociológiai-szociálpszichológiai freskója bontakozik ki a Stouffer és munkatársai által
elkészített vizsgálatsorozatból, mely az „Amerikai katona” címet viseli. (E vizsgálat R. Merton által végzett
másodelemzéséből született meg a vonatkoztatási csoportok elmélete.) Ebben az évtizedben ért be a Gestalt-
elmélet hatása. Kansas Cityben Heider spinozai elméleti szigorral végezte személypercepciós kísérleteit
(Heider-Simmel 1981). A háború után jelent meg Krech és Crutchfield Gestalt-alapozású, összefoglaló
szociálpszichológiai munkája.
4.3. SZOCIÁLPSZICHOLÓGIA A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ UTÁN

A második világháborút nem élte túl a győztes hatalmak szövetsége, mely – rövidebb ideig tartó forró
szakaszokkal – tartós hidegháborús konfrontációnak adta át a helyét. A Szovjetunió és az Egyesült Államok
egyaránt rendelkezett a másik – és vele együtt az egész emberi világ – elpusztításának képességével, ami végül
is visszarettentette a feleket a végső összecsapástól. A konfrontáció fenyegető következményei fényében
felértékelődött az agresszív stratégiák kritikáját előtérbe állító, kooperatív stratégiák játékelméleti kutatása,
melynek kulcsfogalmai a bizalom és a kölcsönös előny lettek (Hankiss 1979, 18-19).
Az ötvenes évek a kapitalizmus jóléti változatában élő, a fogyasztói értékeket harmonikus, együttműködésen
alapuló csoportokból merítő ember ideje. A Lewin-féle csoportdinamikai iskola Ann Arborba költözik, ahol
virágkorát éli. Asch konformitáskísérletei a csoportnyomásnak engedő, „kívülről vezérelt ember” (Riesman)
titkát tárják fel. Homans szintetizáló műve az emberi csoportokról 1950-ben jelenik meg. A mű a társait józan
mérlegelés alapján megválogató csoportlény apoteózisát adja, akit a társas életben éppen úgy az értékarányos
csere szempontjai vezetnek, mint a piacon, ahol termékek, szolgáltatások, politikusok között választ. 1954-ben
jelenik meg G. W. Allport nagy, összefoglaló műve az előítéletességről.
Ebben az évtizedben születnek Sherif csoportközi viszonyokkal foglalkozó kísérletei, melyeket az

együttműködés, a fölérendelt célok konfliktusmérséklő erejébe vetett hit hat át. Deutsch szintén kísérletekkel
bizonyította az együttműködés pozitív hatásait a versengéssel szemben, összhangban a már említett
játékelméleti modellek tanulságaival.
22
A hidegháború egyik legfontosabb frontja a propaganda területén húzódott. A „szabad világ” látomását
közvetítő propagandagépezet hatékony működtetésének igénye erőteljes ösztönzést jelentett az attitűdés
véleményváltozás megújult kutatása számára.
Egyre pontosabbá és kifinomultabbakká válnak az adatfeldolgozási módszerek. A többszempontú

varianciaanalízis, faktoranalízis, klaszteranalízis, a számítógépes feldolgozás, az öncélúvá váló „középfokú
elméletek” képzése publikációk özönét eredményezi, melyek egyre gondosabb módszertani kidolgozottságról,
és egyre kisebb társadalmi relevanciáról tanúskodnak. Az évtized második felében jelenik meg Festinger műve a
kognitív disszonanciáról, mely a hatvanas évek kutatásainak vezérfonala lesz (Festinger 1957).
Festinger korszakos elmélete arra a felfogásra épül, miszerint „az emberi szervezet véleményei, attitűdjei, tudása
és értékei között kialakítandó belső harmónia, konzisztencia, illetve kongruencia kialakításában érdekelt”
(Festinger 1957,260). Ez a termékeny elgondolás az ember hétköznapi gondolkodásának mikroszerkezetét, az
egyensúlyra való törekvést tette kísérleti úton kutathatóvá. Pléh és Lányi a pszichológiai gondolkodás radikális
átalakulásáról beszélnek, „melyet szociológiai értelemben, a csoport-hovatartozásokra vonatkozóan jogosan
nevezhetünk paradigmaváltásnak. A kutatás súlya át(pontosabban vissza-) helyeződött az emberre, annak is
leghumánusabb teljesítményeire, szemben az állatmodelleken alapuló kutatások korábbi dominanciájával.
Tartalmilag a kognitivista hangsúlyeltolódás egy olyan emberképet sugall, mely szerint az ember mindig egy
interpretált környezettel találja magát szemben, a szó legáltalánosabb értelmében aktívan dolgozza fel,
gazdagítja a beérkező ingereket, modellálja a világot, s viselkedésének döntő meghatározója ez a modell, a
világnak adott értelmezés.” (Pléh-Lányi 1984, 13-14.)
A hatvanas években útjára induló kognitív szociálpszichológia két fő irányt vett. Az első irány a szociális
reprezentációk vizsgálatát célozta, mely az emberi elme által feldolgozott információk kódolásának és
dekódolásának törvényszerűségeit mutatta ki. A második irány a társas-társadalmi tényezők által meghatározott
tudás értelmező, következtető, jelentéstulajdonító mechanizmusait tekintette fő kutatási célnak.
Nyugat-Európa a második világháború után nemcsak az amerikai technológiát és a tetemes gazdasági segélyeket
használta fel az újjáépítés során, hanem átvette az amerikai társadalomtudományi gondolkodást és kutatási
gyakorlatot is (Papp 1980). Nyugat-Németországban az amerikai importként érkezett politikai szocializációs
technikákkal láttak hozzá a németek demokratikus átneveléséhez. A hatvanas évek végére azonban a nyugat-
európai radikális értelmiségiek rádöbbentek az amerikai pozitivista társadalomtudomány – s vele együtt az
egyensúly-orientált, fogyasztói racionalitás által meghatározott emberkép – diszfunkcionalitására. Ez a
felismerés a diáklázadások fő ideológiai motivációs forrásává vált. Megjelent a kritikai szociálpszichológia,
mely az Európába visszaköltözött frankfurti iskola s az újbaloldal által emancipatorikus hangsúlyokkal
újraértelmezett Marx-kép, valamint a szociálpszichológia gyakorlati alkalmazásában fellelt ideologikus,
affirmatív funkciók kritikája alapján tette kérdésessé mindazt, amit addig a szociálpszichológia az emberről és a
társadalomról való tudásként felhalmozott. A kritikusok szerint a szociálpszichológia „a társadalmi dologként
dologi ingerekre reagáló egyedek” vizsgálatára redukálódik, s ily módon csak annyi marad a tárgya, hogy „az
éppen szubjektumként megnyilvánuló egyed” miként lép interakcióba az objektumként kezelt másik egyeddel
(Garai 1972).
A kritika egyik változata a szociálpszichológiai kérdésfeltevések trivialitásával, banalitásával, társadalmi

irrelevanciájával szemben lépett fel, gyógyszerükként a társadalmi konfliktusok vizsgálatát, a hatalom nélküliek,
kiszolgáltatottak, becsapottak szolgálatát „írva” fel. A kritika radikális változata „magát a szociálpszichológiai
megközelítést utasítja el, bebizonyítván róla, hogy nem más, mint a hamis tudat, illetve a hamis tudattal
azonosított ideológia egyik válfaja” (Erős 1993b).
Ebben az évtizedben ébred föl Csipkerózsika-álmából a szocializmus reformjára irányuló törekvések

szövetségeseként a szociálpszichológia a Szovjetunióban és az uralma alatt tartott kelet-közép-európai
országokban. A reformok elsősorban közgazdasági alapokból táplálkoztak, s céljuk az egypártrendszer és a
szovjet hegemónia érintetlenül tartása mellett a tervgazdaság merev korlátainak puhítása, a piaci elemek
beépítése volt, ami szükségképpen a munkaszervezés, a termelés és a fogyasztás új megközelítését
kényszerítette ki. Empirikus szociológiai és szociálpszichológiai vizsgálatok indultak, amelyek az életmód, a
lakásviszonyok, a termelésés munkaszervezés, a kiscsoportok és az attitűdök kutatását irányozták elő. A
Szovjetunió 1968-as csehszlovákiai bevonulását követően a reformok üteme a szovjet uralom alatt álló országok
többségében lelassult, de Lengyelországban és Magyarországon visszafordíthatatlan folyamatok indultak el,
amelyek ugyan kompromisszumok árán, de többek között életben tartották a szociálpszichológiát is.
A hetvenes években folytatódott az ideológiakritikai vita, melynek immár része lett a kelet-európai
szociálpszichológiai kutatás is. Megalakult és néhány kelet-európai tudóst is tagjául fogadott az Európai
23
Kísérleti Szociálpszichológiai Társaság, melynek megszületésénél Henri Tajfel, a korán elhunyt, lengyelországi
születésű, kiváló brit kutató bábáskodott. A Szovjetunióban a Leontyev és Lurija által átmentett Vigotszkij-
iskola tradícióin alapulva önálló elméleti irányba elinduló szociálpszichológia jött létre. Az ideológiai és
politikai nyomás ellenére I. Sz. Kon a történeti szociálpszichológiában, V. A. Jadov az attitűdkutatásban, A. V.
Petrovszkij és A. Doncov a csoportés közösségelméletben, G. M. Andrejeva a szociálpszichológia társadalmi
funkcióinak elemzésében alkotott maradandó műveket. L. A. Petrovszkaja a szabad interakciós csoportok
elméletét és gyakorlatát honosította meg.
A tudománytörténet különös iróniája, hogy miközben a szocialista országokban a dogmatikus marxizmus

reformellenes retorikájának keretében javában zajlottak a „burzsoázia szívének oly kedves szociálpszichológia”
ellen irányuló támadások, a nyugat-európai országokban kibontakozó radikális kritika szerint a
szociálpszichológia a „forradalmi változásoktól rettegő burzsoázia tudatának jellemző jegyeit viseli magán”
(Plon 1974).
Az amerikai szociálpszichológia – nem kis részben a támadások hatására – arccal a „társadalmi relevancia” felé
fordult. A nagyvárosi vandalizmus, a segítségnyújtás, a kooperatív tanulás, a büntetőintézetek embertelen
viszonyai, a különböző társadalmi devianciák kutatása számos értékes, a gyakorlatban is alkalmazható
eredményt hozott.
A csoportlélektan már az előző évtizedben megújult (Rogers 1986). A vezetőképzésben, a pszichoterápiában

(Buda 1981), az oktatásban széles körben elterjedtek a szabad interakciós csoportok, az interperszonális
érzékenységet fejlesztő tanulócsoportok, a nonverbális kommunikáció gyakorlására szolgáló társas
összejövetelek, melyek a harmonikus, konform, „jó csoporttag” eszményével szemben egy konfliktusos,
frusztrált, önismeretre éhes, neurózisában a többiek értelmezésére szoruló embert mutattak fel.
A sok-sok „minielmélet” által felszántott, elméletileg széttöredezett amerikai szociálpszichológia megteremtette

az integrációra elvileg lehetőséget biztosító új fogalmakat és elméleteket. Az attribúció kutatásában egymásra
találtak a kognitív és behaviorista elméleti megközelítések. A generatív grammatikából kölcsönzött, sajátos
szabályfelfogás és a fenomenológiai elmélet megújította az interakció kutatását és a szerepelméletet (Goffman
1981). Előtérbe került az emberi kapcsolatok „etnometodológiai” elmélete, mely a mindennapi élet
hermeneutikájaként az aktorok szempontjainak rekonstrukcióját tartja elsődlegesnek (Garfinkel 1967a; 1978). A
csoportterápia új ágai a pszichoanalízis újraértelmezését tették lehetővé.
Intellektuális tradíciói felismerése révén a nyugat-európai szociálpszichológia is önállóságra lelt. Párizsban az

aktív kisebbségi befolyásolás és a szociális reprezentációk kutatásával S. Moscovici, Oxfordban az empirikus
interakció-kutatás új módszereivel M. Argyle, az etogenetikus szemlélet megalapozásával R. Harré, Bristolban a
kategorizációs csoportidentitás-elmélet kidolgozásával H. Tajfel, Genfben a csoportközi viszonyok kísérleti
vizsgálatával W. Doise az amerikai eredményekkel egyenrangút alkotott.
A nyolcvanas évek a társadalmi identitás és a csoportközi viszonyok kutatásának felvirágzását hozták. A

keresztkategorizációs kísérletek azt mutatták, hogy a többszörös identitás mérsékli az előítéletességet és a
sztereotipizálást. A kisebbségészlelés kísérleti kutatása során rámutattak a kisebbségekről kialakított
sztereotípiák információfeldolgozási hibájára, melynek következményeként a kisebbségekről alkotott kép eleve
a negatív pólus felé mozdul el. Az attitűdök vizsgálatában a természetes környezetben előforduló, változékony,
egymással bonyolult kapcsolatban lévő változók kutatása került előtérbe, melynek célja inkább a valóság lehető
legpontosabb leírása, mintsem néhány előzetes megfontolás alapján kiválasztott változó közötti oksági kapcsolat
felkutatása. A csoportlélektan mint akadémiai diszciplína kimerült, de új alkalmazási területei nyíltak. Az
önsegítő csoportok ebben az évtizedben váltak tömegessé. Hamarosan sor került az önsegítő csoportokban zajló
kommunikációs folyamatok terápiás hatásainak katalogizálására. Az egyéni traumák és katasztrófák a
csoportkommunikáció terébe kerülve demisztifikálódnak, tanulási folyamatok indulnak meg, melyek ha
gyógyulást nem is hoznak, de a bajjal való együttélésre módot nyújtanak (Rudas 1984; Katz-Bender 1990a). A
költséges, lassú, leegyszerűsítésre hajlamosító közvélemény-kutatási technikák mellett megjelentek a
fókuszcsoportok, amelyek olcsón és gyorsan igen árnyalt véleményés attitűdfeltárásra adnak lehetőséget. Ez a
technika különösen hatékony eszköz a választási kampányok irányítói kezében, akik az ellenfél váratlanul
bevetett negatív kampányfogásait fókuszcsoportokon tesztelt válaszokkal tudják leginkább kivédeni.
4.4. JÖVŐBELI KILÁTÁSOK

A század utolsó évtizede váratlan történelmi fordulatot hozott a világban. A Szovjetunió képtelen volt
fenntartani a középés kelet-európai országokra kiterjedő befolyását. Az előrejelzés és előrelátás fontosságát
hangsúlyozó társadalomkutatók riadalmára az államszocializmus dominószerűen összeomlott, Európa
24
hidegháborús eredetű politikai kettéosztottsága megszűnt. A nagy átalakulás nyomába szegődve a

szociálpszichológusoknak konstatálniuk kellett, hogy a keletés közép-európai társadalmakat, ideértve a volt
Szovjetunió helyén keletkezett új, posztszocialista társadalmakat is, felkészületlenül érte a változás. Kiéleződtek
az egyes nemzetek közötti történelmi eredetű konfliktusok; előítéletek, nacionalista elfogultságok törtek
felszínre. Bár a szocializmus kritikusai korábban nagy várakozásokat fűztek a civil társadalom mérséklő és
megtartó erejéhez (Molnár 1996), a posztkommunista társadalmak a kilencvenes években mintha menekülni
kezdtek volna az ölükbe hullott szabadság elől, s a szocializmus által nyújtott szabadság nélküli biztonság
állapotába vágytak vissza. A legmerészebb reformálmokat is megszégyenítő rohamos gyorsasággal alakultak ki
a kapitalista tulajdonviszonyok, melyek a korábbi központi újraelosztásos mechanizmus roncsain élősködve a
társadalmi egyenlőtlenségek páratlan kiéleződését eredményezték.
Az átalakulásban lévő posztkommunista országokat szinte megszállták az amerikai szociológusok,

politológusok és szociálpszichológusok, akik a szocializmus alatt kialakult kutatói gárdára és kutatási
infrastruktúrára építve olcsó és jó minőségű, nemzetközileg összehasonlítható adatbázisokat állítottak fel
(Csepeli-Örkény-Scheppele 1996). Fellendültek a demokráciakutatások, a tekintélyelvűséggel és a nemzeti
előítéletekkel, sztereotípiákkal kapcsolatos vizsgálatok, s összefoglaló mű született a társadalmi igazságosság
kognitív reprezentációiról (Kluegel et al. 1995).
A hidegháborús konfliktustól megszabadult nemzetközi közösség élete kiszámíthatatlanná és fenyegetetté vált,

mivel a hidegháborús frontok eltűnése nem eredményezhette a Föld fejlett és fejletlen régiói közötti
különbségek eltűnését, s felerősítette a posztkoloniális harmadik világban már korábban felbukkant kulturális és
vallási különbségekből táplálkozó konfrontációs elemeket.
A nyugati emberképre alapozott szociálpszichológiának a harmadik évezred küszöbén négy nagy kihívással kell
szembenéznie.
1. A kollektivizmus irracionális (nemzetiszocializmus) és racionális (nemzetközi szocializmus) premisszái

alapján szerveződő társadalmi rendszerek bukása megfosztotta ellenségképétől a liberalizmust. A világ fejletlen
és fejlett részei között páratlan kiterjedésű migrációs mozgások indultak el, amelyek a liberális demokráciákban
felszínre hozták a xenofóbiát, a „jóléti társadalmi sovinizmust”, kiélezték a társadalmi egyenlőtlenségeket és
válságba sodorták a jóléti intézményeket. A fejlett világ elzárkózása a fejletlen világtól a posztkoloniális
identitáskeresés fundamentalista, kollektív-irracionális jegyekkel jellemezhető formáinak feléledésével fenyeget.
2. Paradox módon, amikorra a középés kelet-európai államok visszanyerték nemzeti szuverenitásukat, a

világban már jelentősen előrehaladt a nemzetköziesedés, mely a nemzeti szuverenitás önkéntes korlátozását, a
nemzeti kereteken túlnövő integrációs folyamatokat, valamint a szaporodó helyi konfliktusok nemzetközi erővel
való megoldását foglalja magába.
3. Az információs korszakba lépő emberiség kommunikációs lehetőségei korábban soha nem ismert mértékig
kiterjednek. A világot behálózó elektronikus kommunikációs tér létrejöttével (cyberspace) egyre több ember
férhet hozzá egyre több partnerhez, s az adatbázisokhoz való hozzáférés lehetősége is megsokszorozódik. A
kommunikáció hagyományosan virtuálisnak tekintett valósága kiszorítja, partikularizálja és ekképpen
virtualizálja a társadalmilag konstruált valóság korábban gazdaságként, politikaként, kultúraként ismert
szelvényeit. Az információkhoz való hozzáférés és rendelkezés joga mentén új egyenlőtlenség jön létre, mely
keresztülmetszi a regionális, társadalmi és nemi egyenlőtlenségek korábbi választóvonalait.
4. A választható identitások köre kibővül, melynek során radikálisan átalakulnak a nemi szerepek.
A szociálpszichológiai vizsgálatokban várhatóan megnő a nagy adatbázisokon végzett statisztikai elemzések

súlya. Mivel az adatok gyűjtése igen nagy számú változóra terjed majd ki, a hipotézisek kialakítása érdekében
szükséges lehet az előzetesen számítógépek segítségével elvégzett szimuláció, mely az adatsokaságot a kauzális
összefüggések feltárása érdekében anélkül redukálja, hogy bármilyen fontos strukturális információ elvesszen.
A korábbi évtizedekben a statisztikának jórészt csak az a szerep jutott, hogy az előzetesen kialakított kutatói
hipotézisek igazát eldöntse. McGuire azt jósolja, hogy a statisztika felfedező szerepe a deskriptív adattömeg
újrafelfedezését hozza magával, melyre a rohamos ütemben bővülő, a társadalmi és természeti világ szinte
minden megnyilvánulását magukba foglaló adatbázisok létrejötte és könnyű elérhetősége nyújt lehetőséget.
5. 5. SZOCIÁLPSZICHOLÓGIA MAGYARORSZÁGON
A modern szociálpszichológia kialakulásáról adott vázlat során láthattuk, hogy a szociálpszichológia
megjelenése és autonóm tudománnyá válása tudásszociológiai értelmezést tesz szükségessé, melynek során
25
bemutathatóak a kialakulás és fennmaradás társadalmi indítékai. A magyar szociálpszichológia történetének

ismertetése előtt arra kell rámutatnunk, hogy a szociálpszichológia Magyarországon hosszú ideig nem válhatott
autonóm tudománnyá. Teljesítményei egészen kivételes esetekben váltak a nemzetközi szociálpszichológia
elismert forrásműveivé. A magyarul írott szociálpszichológiai művek a legjobb esetben sem haladták meg a
nemzetközi irodalom nívós befogadásának szintjét. A szociálpszichológia soha nem tudott a magyar szellemi
élet főáramába bekerülni. A magyar szociálpszichológia történetének tudásszociológiai értelmezése azonban
kiváló lehetőséget ad arra, hogy a szociálpszichológiaként jellemezhető egyes műveket a kor magyar
társadalom-lélektani kihívásainak tükrében mutassuk be.
5.1. „MÁSODIK REFORMNEMZEDÉK"

A modern szociálpszichológiai gondolkodást a „második reformnemzedék” teremtette meg a századfordulót
követő elsőkét évtizedben. Az 1900-ban alapított Huszadik Század című folyóirat számait olvasva
meggyőződhetünk arról, hogy az új nemzedék „bámulatos szellemi összpontosítással és munkamegosztással
létrehozta a szociológia nemzetközi rangú központját és orgánumait, amelyeket e tudományág akkori nagyjai –
Spencer és Kautsky, Durkheim és Bernstein, Tarde és Oppenheimer, August Forel és Robert Michels –
komolyan vettek, megbecsültek, s amelyeknek színvonalát, jelentőségét az ebből a félig elfeledett vagy
megtagadott műhelyből kikerült, s ma világszerte ismert, olvasott tudósok neve is jelzi” (Litván-Szűcs 1973, I:6-
7).
Hazánk Monarchián belül elfoglalt státusa következtében a magyar társadalom oly közel került Nyugat-
Európához, mint Mátyás király óta sosem. Ez a társadalom bizonyos problémákat sikeresen megoldott, egyes
problémák megoldását halogatta, más – utóbb végzetesnek bizonyuló – problémák megoldására viszont képtelen
volt (Gerő 1993).
A sikeresen megoldott problémák sorába tartozik az ország modernizációja, a gazdasági és szellemi

infrastruktúra kiépülése. Az ország dinamikusan fejlődött, fővárosa ekkor nyerte el európai nagyvároshoz méltó
arculatát. A vidéki városok rohamosan polgárosodtak és magyarosodtak. Fejlett volt a nyilvánosság, szilárd volt
a törvényesség. A magyar kultúra virágkorát élte.
A parlamentarizmus látszólag jól működött, azonban az ország politikai felépítménye nem volt demokratikus. A
választójog egyenlőtlenül oszlott meg a vagyonos és a magyar nemzetiségű állampolgárok javára. A politikai
reformok rendre halasztást szenvedtek.
Az ország két alapvető problémája sehogyan sem került rendezésre. A nemzeti függetlenség a Monarchiát
létrehozó kompromisszum áldozata lett. A kompromisszumot a magyar politikai vezetés annak tudatában
kötötte meg, hogy egy független magyar állam aligha lenne képes megakadályozni a területén élő, magyar
nemzeti identitást nem vállaló szlovákok, románok, szerbek, horvátok, németek elszakadási törekvéseit.
A másik megoldatlan probléma a társadalmi struktúra kettősségében rejlett. A kapitalizmus rohamos kiépülése,
a városok nyugatias szellemisége, az ifjú értelmiségi nemzedék műveltségének európai horizontja csak
kirívóbbá tette a társadalom túlnyomó többségének életét megnyomorító és megszomorító feudális viszonyok
továbbélését, melyek bástyáit az egyház és a nagybirtokos osztály kezén lévő nagybirtokok képezték. A magyar
nemzeti gondolat társadalmi erőtlenségét ellensúlyozandó agresszív nemzeti ideológiajött létre, melynek
fenntartói a polgárosodás sikerei által társadalmi egzisztenciájukban megingatott, diszfunkcionális hatalmi
gépezet haszonélvezői közül kerültek ki. Ily módon újra létrejött a Habsburg Birodalomban élő magyarságot
megosztó ellentét, mely szembeállította egymással a nemzeti és a társadalmi fejlődés híveit, hamis ideológiákat
ébresztve mindkét oldalon.
A szociálpszichológia, mint modern európai és amerikai tudomány, szükségszerűen a városi fiatal polgári
értelmiség soraiban nyert támogatásra, s ily módon „nemzeti” optikából tekintve „nemzetietlennek”, a
magyarság létproblémáinak érzékeltetésére alkalmatlannak tűnt. (Fokozottan sújtotta ez az előítélet a
szociológiát.) Polgári oldalról nézve viszont a nemzeti problematika látszott feudális-reakciós jellegű tudati
képződménynek, melynek elemzését akadályozta az eleve minősítő előítélet. A szellemi élet egészét – nem
először és nem utoljára a magyar történelemben – a kölcsönös gyanakvásokból és félreértésekből szőtt előítélet-
rendszer béklyózta, melyből csak egy szűk, elit értelmiségi kör tudott kiemelkedni. Jászi Oszkár a szociológia
nyelvén ugyanazt kiáltotta a kor süket fülébe, mint Ady Endre: „A nemzeti dicsőség a nemzetet fenntartó
produktív munkások szempontjából nem jelenthet mást, mint az anyagi és szellemi kultúra legintenzívebb és
legextenzívebb fokát, mint azt, hogy a nép vagyonos, egészséges, okos és művelt, hogy a nagy tudósoknak és
művészeknek adott életet. De ha nemzeti dicsőségként más népek leigázását, a régi tradíciók bálványozását, a
vallásos ihletet, az uralkodó osztályhoz való hűséget magasztalják: csak meg kell mérni ezeket a nemzeti
26
kincseket azon a csalhatatlan mérlegen, melyet előbb említettem, hogy belássuk, hogy ezek csak papiros
értékek, melyeknek nincs ércfedezetük a nemzet boldogságában, csak a kizsákmányoló kisebbség anyagi és
hatalmi érdekeiben... a közeljövőben Magyarország haladásának kulcsa e határkérdésben van elrejtve.” (Jászi
1982, 55-56.)
Litván György és Szűcs László 1973-ban két kötetben közreadta a Huszadik Században megjelent
társadalomtudományi dolgozatok legjavát. Ebből kiderül, hogy a Spencerféle szociológia evolucionista és
természettörvény-erejű társadalomfelfogás-tételeire támaszkodó magyar szociológiai műhely
szociálpszichológiai témájú értekezéseknek is helyt adott. Braun Róbert A falu lélektana című munkája W.
Thomas inspirációjára született írás, aki az Amerikába kivándorolt lengyel parasztok helyzetét vizsgálva akart
magyarországi összehasonlító adatokhoz jutni. Az írás címe többet ígér, mint amit teljesít. Pontos szociográfiai
leírás, melyben elméleti megközelítésnek nyoma sincs. Az 1912-ben megvizsgált Arad megyei kis román falu
lakosságának 15%-a már járt Amerikában (az arányt a szerző nem adja meg, csak abszolút számokat ismertet).
A tanulmány nem hagy kétséget afelől, hogy a kivándorlás egyik motívuma a „csüggedt, kétségbeesett”
hangulat. Braun módszere kvalitatív, jellemző fordulatai az „általában”, a „sok” és a „kevés”. Érdekes adalék,
hogy míg „mindenki” tudott a Titanic tragédiájáról, a papon és a jegyzőn kívül „senki” sem értesült a Tisza
miniszterelnök elleni, a kutatást rövid idővel megelőzően elkövetett merényletkísérletről.
Számos ismertetés és vitacikk reagált a kor társadalomtudósait foglalkoztató központi kérdésre, mely akörül
forgott, hogy a társadalmi jelenségeket magyarázó törvényszerűségeknek van vagy nincs pszichológiai
összetevőjük. A kérdésre adott válasz „pszichológiapártiakra” és „társadalompártiakra” bontotta a szociológusok
táborát. Pikler Gyula, Jászi Viktor, Bolgár Elek, Farkas Geyza társadalom-lélektani írásai a 19. századi nagy
spekulatív szociálpszichológiai elméletek, Le Bon tömeglélektana, Wundt néplélektana, Tarde utánzáselmélete
szuverén ismeretéről tanúskodnak, és méltán összevethetők az Európában és Amerikában egy évtizeddel
korábban lefolytatott vitákkal (Litván-Szűcs 1973).
5.2. BUKOTT FORRADALMAK UTÁN

Az Osztrák-Magyar Monarchia első világháborúban elszenvedett veresége kegyetlen következetességgel tette
semmissé a magyar társadalom egyik maga erejéből megoldani nem tudott problémáját. A Monarchia szétesett,
Magyarországon polgári forradalom tört ki, melynek során a radikális társadalomtudományi értelmiség nem
tudott kitérni a hirtelen megnyílt politikai cselekvési tér kínálta lehetőségek elől. A polgári átalakulás lendülete
azonban megtört a Monarchia területének felosztásában érdekelt utódállamok nacionalista aspirációin, amelyek
a háborús vesztesnek nyilvánított Magyarország területi integritását nem tartották tiszteletben. A demokratikus
forradalom vezetőinek társadalmi és elméleti tartalékai elégtelenek voltak ahhoz, hogy a magyar társadalom
ellenállását a győztesként elismert szomszéd államok területszerző igényeivel szemben megszervezzék. A
politikába vetődött polgári értelmiségiek számára a jól ismert marxista társadalomelmélet alapján egyetlen
alternatíva maradt: az 1917-es orosz kommunista diktatúra mintája, melynek megvalósulása tragikus paradoxont
eredményezett.
A magyar társadalom nemzeti célok elérésének reményében vette tudomásul az osztály nélküli társadalom
diktatórikus úton történő megteremtését a szocializmus nemzetközi ideológiája nevében. A kommunista
diktatúra azonban légüres térbe került. A magyar társadalom szemében a radikális társadalom-átalakító program
túl nemzetközinek tűnt, s ezáltal belső támogatottsága elapadt, miközben a Magyarország területéből a lehető
legnagyobb rész kihasításában érdekelt utódállamok a budapesti kormány honvédő hajlandóságát túl nemzetinek
ítélték. A kommunista diktatúra megbukott, Budapestre bevonultak a román csapatok.
A progresszív szociológiai-pszichológiai tudományos irány a kommunista hatalomátvételbe torkolló

demokratikus forradalommal együtt bukott el. Magyarország független állammá lett, határait azonban egy olyan
békeszerződés állapította meg, mely megfosztotta korábbi területének kétharmadától. Az újonnan keletkezett,
illetve területükben megnagyobbodott szomszédos országokban jelentős magyar nemzeti kisebbségek maradtak.
Magyarország a világháború vesztese lett. A vereség a konzervatív-nacionalista ideológiát juttatta hatalomra,

mely a területi veszteségekért a demokratikus és kommunista forradalmak értelmiségiből lett politikusait
hibáztatta, összemosva a demokratikus, szociáldemokrata és kommunista eszméket. A szociológia első magyar
műhelye szétszóródott a világban, a modern társadalomtudományok „nemzetietlen” és „kommunista” bélyeggel
a homlokukon kiszorultak a szellemi életből.
Az első világháborút követően ugyan politikailag kétségtelenül Magyarország járt a legrosszabbul, ám a

magukat győztesként definiáló szomszéd államok sem jártak jól. Önkényesen megvont határaik között jelentős
nemzeti kisebbségek éltek, amelyekkel szemben a nacionalista államépítés összes kíméletlen eljárását
27
alkalmazták, s ezzel hosszú időre megakasztották a Monarchia fennállása idején elindult polgárosodási
folyamatokat, és véget vetettek annak a kulturális virágzásnak, amelynek a háború előtt Bécs, Zágráb, Budapest,
Prága és Krakkó egyaránt színtere volt. Az antidemokratikus politikai berendezkedés, a nemzeti kisebbségekkel
szemben megnyilvánuló intolerancia, a fellángoló antiszemitizmus destabilizálta Közép-Európa országait,
melyek az 1933-ban hatalomra jutott, terjeszkedő politikát folytató nemzetiszocialista Németország áldozataivá
váltak.
Magyarországon magát nyíltan ellenforradalminak nevező, konzervatív tekintélyelvű ideológiai és politikai

rendszer jött létre. Parlamenti választásokra ugyan sor került, de az ellenzéki pártoknak esélyük sem volt a
kormányra kerülésre. Sajtószabadság volt, de ez alkotmányos garanciák híján bármikor megsérülhetett. A
polgári jogokat súlyosan sértette a politikai antiszemitizmus által befolyásolt törvényhozás. Sem a rendszer, sem
a társadalom nem tudott belenyugodni az első világháborús vereségbe, melynek negatív hatásait kellő gazdasági
és katonai erő híján ideológiai és – utóbb szerencsétlennek bizonyult – külpolitikai manőverezés útján próbálták
kivédeni.
Az akadémikus szociológia itthon maradt szürke eklektikusai (Dékány 1923), a magas színvonalú, de a
hivatalos tudomány által sanyargatva egyre inkább szektává alakuló pszichoanalitikusok (Harmat 1994), a
frappáns gondolatokkal teli, de a konkrét társadalmi valóságtól elforduló szellemtörténészek
szociálpszichológiai gondolatai mai szemmel nézve pusztán tudománytörténeti érdekességűek, eredetiség és
társadalmi relevancia dolgában a szociológia első magyar műhelyétől fényévnyi távolságra maradnak el. Közép-
Európa kulturális hanyatlásának általános tendenciája Magyarországot sem kímélte.
A társadalmi valóságtól való távolságtartás görcse csak a harmincas években kezdett oldódni. A módszertani
inspiráció Romániából érkezett, ahol Gusti professzor „falumonográfia”-módszere a társadalomtudományi
empíria Thomas által kijelölt útját követte. Hogy Középés Kelet-Európában ez az empirikus módszer vezető
szerephez juthatott, szemben az Amerikában ekkor már széltében-hosszában alkalmazott survey-módszerrel,
kísérlettel és akciókutatással szemben, annak oka a kelet-közép-európai társadalmak paraszti jellegében
keresendő. A szomszéd országokkal ellentétben Magyarországon nem történt érdemi mértékű földosztás,
érintetlen maradt a nagybirtok. A megakadt iparfejlődés és városiasodás következtében a falvakban jelentős
számú föld nélküli agrárnépesség élt („hárommillió koldus”).
Az egyetemeken szociológusképzés nem folyt. A falvak szociográfiai leírására a társadalmi kérdésekre érzékeny
írók vállalkoztak. A pontos megfigyelések különös értelmezési keretbe illeszkedtek, melyet a szépírói kvalitás, a
nép szolgálatára vállalkozó ethosz és a nemzeti elkötelezettség határozott meg. A tudományos szempontok
egyedül Erdei Ferenc esetében kerekedtek felül, aki nem volt szépíró (Huszár 1979). A szociográfus írók a
földbirtokreformban látták azt az egyszerre nemzeti és progresszív megoldást, mely az ország létproblémáira
szerintük végleges írt adhatott volna. A szociálpszichológiai problematika szükségszerűen alárendelődött a
politikai-szociológiai kérdésföltevéseknek, és – ha egyáltalán fölvetődött – a falu „általános lelki struktúrájára”,
a falu „közvéleményére”, a paraszti mentalitás egyes típusainak leírására korlátozódott (Némedi 1985).
Braun Soma rokonszenves társadalomlélektan-könyve 1935-ben jelent meg. A könyv erénye a jó didaktikai
felépítés, a sok színes, művészetből és hétköznapi életből vett példa, az alapos, bár mintegy évtizedes késést
tükröző olvasottság. A szerző a szociálpszichológiát tapasztalati tudománynak tartja, ám tapasztalatfogalma
láthatóan azonos azzal, amilyen tapasztalatra ő maga tehetett szert, mint éles szemű, a látottakon józanul
elmélkedő megfigyelő.
A századforduló pszichologizáló társadalomértelmezését követi a könyv, melynek fejtegetései javarészt

McDougall ösztöntanát követik (együttérzési, harci, kifejezési, segítő stb. ösztönök végtelen sorát tárgyalja),
ugyanakkor ösztönértelmezésében nem zárja ki a történelmi tényezők szerepét. Külön erénye Braun könyvének
a világos és közérthető megfogalmazás, a színes stílus, melyre a csoportokkal foglalkozó fejezetből hozunk
példát: „A csoport minden tagja üres óráiban mintegy azzal foglalkozik, hogy megkovácsolja és megóvja a
rozsdától és elpusztulástól ama láncokat, amelyeket a cselekvés óráiban azonban maguknakkell hordozniuk.”
(Braun 1935, 189.)
Donáth György 1940-ben közzétett társadalom-lélektani értekezése mindössze 45 lap terjedelmű, de gondolati
mélysége, bátor elméleti konstrukciója, a nyelvi megfogalmazás igényessége okán a magyar értekező próza
remekei közé tartozik. Donáth eredetien ötvözi a történelmi materialista társadalomelméletet a
pszichoanalízissel, és szerencsésen kombinálja mindezt a francia kultúrantropológiai iskola (Lévy-Bruhl)
Durkheim nyomán járó mentalitástörténeti konstrukcióival. A „mágikus” és a „logikus” gondolkodás társadalmi
alapjait keresve Donáth tudásszociológiai mélységű elemzését adja azoknak az okoknak, amelyek a
participációs, természetközeli, munkamegosztást nem ismerő társadalmak esetében az animizmusnak és a
28
mágikus szemléleti módnak képezik létokát. A társadalmi alap és a gondolkodási mód megfelelésének tételét
azonban nem egyszerűsíti le. Egyik nagyszerűen megfogalmazott gondolata szerint a gondolkodásmódok
lassabban változnak, mint a társadalmi viszonyok: „az emberi lét jelenségeinek parallelizmusa egy olyan
kánonhoz hasonlít, ahol a termelőerők fejlődésének karmesteri intésére a különböző szólamok nem egyszerre,
hanem egymás után kezdik el a dallamot, és a lelki jelenségek csak utoljára, az összes többi szólam után
»vágnak be«” (Donáth 1940, 14).
A mágikus látásmód felbomlását és a logikus, valamint a vallásos szemlélet kialakulását Donáth a társadalmi
munkamegosztással, a társadalom individuumokra töredezésével, a technikai racionalitás igényeivel, valamint
az árutermeléssel magyarázza. A mágikus látásmód és a freudi „Es” rokonítása elég magától értetődőnek tűnik a
mai olvasó számára. Donáth elemzései viszont, melyek a logikai szabályokhoz való alkalmazkodás és a
kényszerneurózis közötti párhuzamokra figyelmeztetnek, meglepőek és izgalmasak. Azt bizonyítja be
értekezésének harmadik fejezetében, hogy a logikum és a neurotikus tünet közötti ellentét csupán látszat,
voltaképpen mindkettő egy belső, pszichikus indíttatású „kell” és egy külső, társadalmi kényszer folytán
keletkező „kell” összeütközésének hege a személyiségen. A különbség abban van, hogy a logikai (valamint
erkölcsi) „kell” társadalmilag pozitív értékelést tartalmaz, melyet az egyén a szocializáció során interiorizál, s
ennélfogva logikus eljárási módja társadalmilag elfogadott, mindenki által méltányolt, „normális tünet”,
szemben a neurotikus tünetek „logikátlanságát” sújtó negatív értékítéletekkel, melyeket az egyén titkol,
szégyell, s ha lehet, belőlük gyógyulni akar.
A formális logika három alapszabályát (azonosság, összefüggés, osztályozhatóság) Donáth hozzárendeli a

közösségi kapcsolatokat elvesztő társadalom modern individualitás-eszméjéhez. Eközben drámai módon
figyelmeztet arra, hogy a „logikus nagy árat fizettet az emberiséggel rendteremtő munkájáért”, hiszen az
emberiség elvesztette a mágikus látással kapott valóságélményét, le kellett mondania az eredeti közösségek
„problémátlan” együttélési módjainak előnyeiről. A némiképpen vázlatosra sikerült befejező gondolatok a
megoldást utópikus irányban jelzik: Donáth szerint a dialektikus logika, s társadalmi alapjaként az eszközzé vált
individuumot személyiségi jogaiba helyező munkásosztály, a jövő szocialista társadalma billentheti vissza az
emberiséget a logikum által megzavart szerencsétlen helyzetéből a valóságot „mindenoldalúan” megismerő, új
közösségi állapotba.
5.3. NEMZETKARAKTEROLÓGIA
A két világháború közötti kor reprezentatív elméleti iránya a szellemtörténet volt. Ez a klasszikusan „német”
módra elméletieskedő irány irracionalizmusra csábító fogalmaival, deduktív módszerével, áltörténetiségével a
közösség, a nemzet, a kollektív és az individuális élet pszichológiáját mint tudományt teljesen empíriaellenes
oldalra terelte. A szellemtörténet kedvenc módszere a típusalkotás volt, mely által a szellemtörténeti művek
népszerűsége is biztosíttatott, hiszen a mindennapi tudás egyik alapvető megismerési eljárása a tipizáció. A kor
egyik gyakori értelmező-magyarázó, „tipikusan” szellemtörténeti fogalma a sors volt, melyet Prohászka Lajos (a
magyart bujdosóként és a németet vándorként leíró nemzetkarakterológia ihletett szerzője) a következőképpen
határoz meg: „A közösségforma így voltaképpen mindig sorstematika, amely ólmos vagy lüktető, szívós vagy
ingatag, kusza vagy kimért ütemben halad a kibontakozás felé: hivatás és felelősség, amely sohasem hagyja
cserben, mert benne lélegzik és benne tevékeny: a lehetőségek elhatárolása és uralkodás a megvalósultságokon;
hatalom, amely önmagát intronizálja, vagy viszi a végromlás felé.” (Prohászka 1936.)
Noszlopi László, aki tagja volt a sorsanalízis megteremtője, Szondi Lipót körül kialakult körnek, a sorsot az
ógörög daimon szó segítségével magyarázza. „A daimonról sohasem lehet tudni, honnan jön, mit akar, mi a
célja, hol ér véget. A daimon továbbá személyes, de nem személy. Az emberben lévő daimon vezető, irányító,
és lehet alakító, teremtő, de lehet romboló, ítélő is. Semmi tudatos nincs benne. Az ember középpontjában ül és
parancsol. Kedves szava a »kell«, nem az erkölcsi kötelességnek, hanem a parancsoló és unszoló
szükségszerűségnek értelmében véve e szót. Mert amit a daimon mond, az kell, annak ellenére, hogy csak a
lehetetlenben látszik kedvét lelni, a lehetőségeket ellenben megvetéssel taszítja el magától.” (Noszlopi 1942,6.)
Könyve társadalom-lélektani fejezetében Noszlopi a társadalmi és az egyéni között a társaság szféráját jelöli ki a
szociálpszichológia érdeklődési területeként, ahol az érintkezés képezi a kulcsmozzanatot. Az érintkezésről
adott meghatározásából kiderül, hogy a szerző csak a személyes ismeretségen alapuló kapcsolatokat sorolja ide,
a „kölcsönös egymást-érzékelés” egyéb formáit nem tartja társas érintkezésnek. A szerző a társas életet
álarcosbálhoz hasonlítja, ahol „senki sem mutatjabe valódi arcát”. Elővételezve a modern szociálpszichológiai
szerepelméletet, hozzáteszi: „Ha ez tragikum, bizonyos fokig szükségszerűség, mert csak a túlságosan
egyéninek háttérbe szorítása árán lehet egyének feletti társaséletről szó. A társas érintkezés egyenesen
lehetetlenné válnék, ha a nyers őszinteség uralkodnék benne.” (Noszlopi 1942, 176.)
29
Figyelemre méltó szociálpszichológiai elméleti konstrukciót alkotott e korban Karácsony Sándor, aki rendszerét
a protestantizmus szellemi hagyományaiból, valamint a magyar nemzeti ideológia nem sovén, demokráciára
nyitott változatából ötvözve eredetit alkotott. Karácsony a társas viszonyulás kifejezetten szociálpszichológiai
jellegű fogalmát egyfelől teológiai tartalommal, a szolgálat etikájával töltötte meg, másfelől belevitte a lelki
attitűdként felfogott magyar azonosságtudatot. A nyelv különben helyesen felfogott társaslélektani
jelentőségéből kiindulva sajátos magyar „interakciótant” alkotott, melynek színtere a szociális behaviorizmus
által tételezett interakció ideáltipikus színhelyétől, a kapitalista társadalmat „láthatatlan kézként” szabályozó,
absztrakt értelemben vett piactól eltérően, egy konkrét élethelyzet, a vásár. A Karácsony-féle
szociálpszichológia jó ismerője, Lányi Gusztáv (1980;1991)a következőképpen írja le az ily módon keletkező
„magyar interakciót”: „Karácsony Sándor »vásárhelyzete« mintha élne, persze nem a New York-i tőzsde
lüktetésével, hanem inkább egy magyar mezőváros vásárának kedélyes zsivajával. Itt is folyik az alku, de mégis
inkább olyan fórum, ahol az élőbeszéd van jelen – itt a valóságos beszélő és hallgató van, ide »az emberek
egymás kedvéért« is mennek –, ez tehát nem modell, hanem maga az interakciós helyzet, teleológiája pedig nem
egyszerűen az »adásvétel«, hanem a közösség.” (Lányi 1980, 58.)
Karácsony a magyar interakciós helyzetnek ezt a közösségi, némileg öncélúan társas jellegét a magyar
nyelvtanból eredeztetett mellérendelő, és a magyar jelentéstanból levezetett szemléletességre törekvő nyelvi-
kommunikációs eredetű magyar mentalitásból magyarázza.
Lükő Gábor 1942-ben Karácsony Sándor nyomdokait követve írta meg nemzetkarakterológiai könyvét. A könyv
magja egy szerencsés és termékeny ötlet, mely jelentős tudományos újítássá válhatott volna. Csakhogy a könyv
magyarul, háborús időkben, sietve íródott, s ezáltal a kortársak képtelenek voltak komolyan venni Lükő nagy
ötletét, a szemiotikai megközelítést, miként mestere gondolatait sem övezte a tudományos közösség egyetértő
konszenzusa. A szerző immanens összefüggésükből kibontva fejti meg az egyes jelképek értelmét, ágyazza be a
nyert értelmet a jelképek értőinek világába, miközben megmutatja bennük a számunkra nyíló értelmet is. Az
élet, a szerelem, a halál és a munka szimbólumai térnek vissza sokféle változatban az elemzésekben, melyeket
az egyetemes emberi alaphelyzetekre történő visszavezetés igénye tesz rokonszenvessé. A szerző
magyarságképét a keletről való származtatás és a nyugati hatásokkal szemben mutatott erős ellenállás határozza
meg. A magyar identitás féltésében Lükő még a pápuákkal való rokonítástól sem riad vissza. (Vajon ez adta az
indíttatást az elhíresült pápua-metaforához, melyet 1943-ban Balatonszárszón elhangzott különös beszédében
Németh László alkalmazott a magyarság helyzetének megvilágítására?) Sok bizarr értelmezés forrása ez a séma,
melynek alkalmazása során egy ábrándos és naiv nemzetkarakterológia bontakozik ki. Magyar sajátosság lesz az
egyén és társadalom, társadalom és természet idealizált és harmonikus viszonya. Egyáltalán nem világos, hogy
miért „magyar”, s miért nem mondjuk „paraszti” vagy „emberi” vonás az, ha valaki nem tagadja meg a
természetet, nem húzódik el a természet elől, hanem „viszonyul hozzá”. A könyvből megtudjuk, hogy a
magyarságnak mindig erős volt a jogérzéke, a magyar művész nem a látszatot örökíti meg, hanem a valóságot, a
magyar ember általában a kövérséget találja szépnek, a soványt száraznak nevezi és inkább sajnálja, viszont
egyaránt szereti a vékonyat meg a vastagot, kedveli a nagyot éppúgy, mint a kicsit, az arányosat és a torzat, s a
magyar ember sosem siet.
E sajátos hipotézisek vizsgálata még várat magára, mindenesetre jól beilleszkednek a „magyar jellem”
sajátosságait a német fasizmus ideológiai fertőzésével szemben egyfajta szellemi ellenállásként megfogalmazó –
akkor progresszív funkciót betöltő – nemzetkarakterológiai törekvések közé.
Karácsony számára, miként a Szekfű által szerkesztett Mi a magyar? (1939) szerzői, valamint Németh László és
a népi szociográfiák írói számára, a magyar identitás, mint szociológiai-szociálpszichológiai probléma, a kelet-
európai sorsközösség vállalása, a sovén nemzeti ideológiával való végleges leszámolás eszmei fegyvere volt.
„Magyarnak lenni – írja Karácsony Sándor – annyi, mint hídnak lenni a népek, eszmék, tájak és korok között,
más szóval »ikersors«.” (Karácsony 1941, 340.)
Követő nélkül maradt Makkai János szociálpszichológiai kísérlete, melyben a társas viszonyok (a köszönéstől a
hatalomig) Magyarországon kialakult formáit minden irracionalizmustól mentesen történelmi-szociológiai
összefüggésekbe ágyazta be. A hallgatás egyik oka – túl a feladat rendkívüli nehézségein – a szerzőnek a
„korszellemmel” szemben mutatott engedékenysége (Makkai 1942).
Juhász Gyula (1986) elemzései alapján érthetjük meg a második világháborús Magyarország társadalom-
lélektani helyzetét, amelyben a nemzetkarakterológia a „szellemi honvédelem” fegyverévé válhatott. A fegyver
azonban kétélű volt.
30
Külső és belső okok paradoxonok sorozatát eredményezték: békebeli tapasztalást háborús körülmények között.
A szorongó magyar szellemi elit már a háborút követő korszakra figyelt, amikor még az ország előtt állt a
háborúból való kikerülés megoldatlan feladata.
A korabeli politikai közvélemény pártállástól függetlenül a valószínűt valószínűtlennek tartotta (nem hitt az
ország német, majd szovjet megszállásában, s nem számolt a várható következményekkel), a valószínűtlent
pedig valószínűnek vélte (ki a csodafegyverekben, ki a vér nélküli békében hitt). Németh László említett, a
politikai közvélemény szemében akkor páratlan éleslátásról tanúskodó beszédében a zsidóság várható
bosszújáról elmélkedett, miközben a magyar zsidóság előtt volt még a holocaust iszonyata.
A külpolitikai helyzet eleve nem kedvezett a tisztánlátásnak, melynek drámai illusztrációja az az

anekdotikusnak tűnő, valójában azonban komoly adalék, hogy az angol külügyminiszter 1938-ban nem látott
más lehetőséget Magyarország Németországtól való függetlenedési törekvéseinek megsegítésére, mint a magyar
pulyka behozatali vámjának mérséklését. A hamis valóságérzékelésbe belpolitikai tényezők is belejátszottak. E
fejezetben már utaltunk arra, hogy miképpen történt az, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiából traumatikusan
kivált, független Magyarország képtelen volt demokratikus reflexekkel reagálni új helyzetére. Miközben
nemzeti jogai érvényesítésén munkálkodott, jóvátehetetlenül megsértett és semmibe vett más, ugyancsak
egyetemes érvényű jogokat. Ez az egyoldalúság a magyar társadalom széles rétegeit kiszolgáltatottá tette a
„barbár korhullám” hatásaival szemben.
A sorsra fókuszált nemzetkarakterológia híveinek szándékaik ellenére részük volt a hamis valóságérzékelésben.
A nemzetkarakterológia a megfogalmazások homálya, a metaforikus nyelvezet, a logikai elemzést lehetetlenné
tevő ellentmondásosság okán képtelen volt ideológiai ellenmérget termelni az antiszemitizmus, a nacionalizmus
és a tekintélyelvűség ideológiáival szemben, amelyek addig erodálták a magyar társadalom épen maradt
cselekvési pályáit, míg a sorsdöntő órákban (1944. március 19-én, 1944. október 15-én) a lehető legsúlyosabb
következményekkel járó végkifejlet született, mely nemcsak ésszerűtlen és haszontalan, hanem bűnökkel terhes
is volt, és szomorú társadalom-lélektani örökséget hagyott a következő évtizedekben felnövő nemzedékek
számára.
5.4. RÖVID DEMOKRATIKUS SZÜNET

Magyarország a második világháborúból is vesztesként került ki. Az ország 1945-ben szovjet megszállás alá
került, mely 1990-ben ért véget. Nyugat-Magyarországon még a német megszállók kegyelméből való nyilas
kormány uralkodott, amikor a Vörös Hadsereg által megszállt keleti országrészben megalakult a Sztálin által
jóváhagyott összetételű új magyar kormány. Rövid ideig tartó demokratikus korszak (1945-1948) következett,
melynek szociálpszichológiai elemzését Bibó István 1946 és 1948 között keletkezett politikai-pszichológiai
tanulmányaiban találhatjuk meg. Az elemzések elméleti keretei radikális szakítást mutatnak a
nemzetkarakterológiai előfeltevésekkel dolgozó szociálpszichológiai szemlélettel. Bibó beszél ugyan közösségi
alkatról, de óvakodik annak történetietlen, apriorisztikus leírásától. „Egy közösség lényegét nem az adja meg,
hogy a közös jelleget, a közös jegyeket a tagok valamiképpen a homlokukon viselik, hanem aközösségben mint
közös vállalkozásban való részesség. Alkati vonások, nemzeti jellegzetességek tudatosítása helyett sokkal
fontosabb azt tudatosítani, hogy mi mindent csinálhat egy közösségből a valóság helyes érzékelése, a
tehetetlenség, a hazugság és félelmek zárt köreiből való kitörés, feladatok vállalása, értük való helytállás, közös
erőfeszítés és közösségi teljesítmény. Ezért haszontalan, sőt szánalmas az a közkeletű beállítás, mely azzal
búsong a magyar alkotóerők különböző akadályain, hogy »milyen kár pedig, mert milyen tehetséges, milyen
eredeti, milyen zseniális ez a nemzet«. Mondjuk meg végre egyszer, hogy ennek így semmi értelme nincsen, sőt
egyszerűen nem igaz.” (Bibó 1986c, II:615.) Bibó István társadalomszemléletének forrásai Erdei Ferenc
szociológiai munkásságában, Hajnal István szociológiai és lélektani szempontokra érzékeny
történelemszemléletében, valamint Horváth Barna szinoptikus, szociológiát, pszichológiát, filozófiát egyaránt
magába foglaló jogelméletében kereshetők. Társadalom-lélektani vizsgálódási módszerének középpontjában
Guglielmo Ferrero nyomán a közösségi tapasztalás és reagálás indulati és értelmi mintáinak vizsgálata állt,
amelyeknek kiegyensúlyozott és kiegyensúlyozatlan változatait különböztette meg. A középés kelet-európai
kisállamok (melyek sorába beleértette Magyarországot is) társadalom-lélektani állapotainak elemzése során a
lelki kiegyensúlyozatlanság létrehozó okaként a közösségért való egzisztenciális félelmet emelte ki. E félelemre
vezette vissza az antidemokratikus nacionalizmust, a deformált politikai jellemet, valamint a politikai hisztériát,
melyben „nincs egészséges egyensúly a valóságos, a lehetséges és a kívánatos dolgok között” (Bibó 1986b,
II:224).
Bibó István társadalom-lélektani elemzőkészsége páratlan analitikus és erkölcsi magaslatokat ér el a

magyarországi holocaust távoli és közeli okainak bemutatásában, a lehetséges következtetések levonásában. A
közeli okot a magyar társadalom erkölcsi csődjében látja, melynek összetevői sorában megemlíti a közönyt, az
31
áldozat hibáztatását, az emberi jogok iránti érzéketlenséget, a hamis politikai realizmust. A távoli okok
elemzésében az antiszemitizmus társadalom-lélektani tünetcsoportjának a nemzetközi szakirodalom
következtetéseivel megegyező, pontos látleletét adja, kitérve a történeti és szociológiai meghatározó tényezőkre
is. Nem hagy kétséget afelől, hogy a politikai antiszemitizmus a kettős társadalmi struktúra hagyatéka, a felemás
modernizáció társadalom-lélektani lenyomata. Bibó elemzésének originalitását az adja, hogy a „zsidó-
keresztény” kategorizáció útj án létrejött csoporttudatokat tapasztalati tudásként vizsgálja. A polárisan ellentétes
„zsidó” és „antiszemita” világképeket Bibó a társadalmi érvényesülés, az értékekhez való viszony, valamint a
megkülönböztetés és üldözés témái mentén konstruálja meg.
A szociálpszichológia másik nemzetközi hírű művelője volt Mérei Ferenc, aki a szociálpszichológia
alapkérdését az ember és társadalom, egyén és közösség találkozópontjának megtalálásában jelölte meg. Mérei
szerint „maga a társadalmi valóság vetette fel a társadalom-lélektan alapkérdését”. „A történelmi helyzet
megérlelte a felelősség problémáját. Felmerült a kérdés, hogyan lehetett milliós tömegeket úgy befolyásolni,
hogy a kulturális fejlődés adott fokán ember-mészárszékeket állítottak fel Európa közepén. Sokan hajlottak arra
a magyarázatra, hogy egy zsarnok kisebbség ráerőszakolta akaratát a tömegre, s így vezettek félre egész
nemzeteket. Mások inkább azt a felfogást vallották, hogy a vezetők csak éles kifejezői, szélsőséges képviselői
voltak az általuk vezetett tömegben mélyen gyökerező törekvéseknek. A kérdés tehát így szól: megadja-e a nagy
vezető egyéniség a vezetett tömeg irányát, vagy csak kifejezi azt? A történetfilozófiának ezt a régi problémáját
örökségül kapta a társadalom-lélektan, anélkül, hogy megközelíteni képes lett volna.” (Mérei é. n. 5.)
Mérei a francia társadalomtudományon iskolázott racionalista attitűdjével nyúlt az egyéni és a társadalmi

találkozópontjaként azonosított együttes élmény jelenségköréhez. Módszerként a kísérletet alkalmazta, terepként
pedig óvodáskorú gyermekcsoportokat választott.
Az együttes élményben mutatta ki azt a csoporttagok közötti viszonyokból, szokásokból, tradíciókból szövődő
csoportos eredetű szociálpszichológiai többletet, melynek ereje maga alá gyűri a vezetőt. A győzelem persze
pirruszi, hiszen az együttes élmény által nyert erőnövekedés hullámán a vezető fölénybe kerül a csoporttagokkal
szemben: a vezető „fölényben van minden taggal szemben, de alárendelt a tradícióval szemben” (Mérei é. n. 6l).
A koalíciós időszakban végzett kísérlet még ma is állandó hivatkozás tárgya a nemzetközi szociálpszichológiai
irodalomban. Korszínvonal és hazai kutatás olyan együttese jött létre, melyre utoljára a század elején találunk
példát a Huszadik Század műhelyében. Mérei Ferenc művét Kossuth-díjjal ismerték el, a szerző a népi
kollégiumi mozgalom egyik inspirátora, a magyar pedagógia megújítója.
A rövid ideig tartó demokratikus korszakban megindultak a rendszeres politikai közvélemény-kutatások is,
melyek előzményei a harmincas évekre nyúltak vissza, amikor az Egyetemi Lélektani Intézetben a Magyar
Gazdaságkutató Intézet közreműködésével a gyümölcsés borfogyasztási szokásokról, valamint a dohányzásról
végeztek felméréseket (Varga 1941). Már 1945-ben megalakult a Magyar Közvélemény-kutató Intézet, mely
első nagy sikerét az őszi szabad választások eredményeinek pontos előrejelzésével érte el (Békés 1988, 47;
Levendel 1979).
A budapesti tudományegyetemen szociológia tanszék szerveződött, melynek vezetésére Karl Mannheimet

hívták meg. Mannheim nem tett eleget a felkérésnek, helyette Szalai Sándor lett a szociológia professzora.
5.5. AZ ELNYOMÁS ÉVEI

A „fényes szellők” azonban hamarosan politikai és ideológiai viharoknak adták át helyüket. A Magyar
Közvélemény-kutató Intézetet megszüntették. Mérei Kossuth-díját visszavonták, vezető pozíciójából
felmentették, belső száműzetésbe kényszerítették. Szalai Sándort bebörtönözték, ahonnan csak 1956-ban
szabadult. Bibó kérdésföltevései „reakciósnak” minősültek, a szerzőt kishivatalnoki munkára kényszerítették. A
nyilvános szellemi élet kiürült. Pléh és Lányi joggal írják, hogy „keveset tudunk az 1949-től meginduló
pszichológiaellenes támadásról, a burzsoá áltudomány címkével legalizált tudományellenes
boszorkányüldözésekről, a túlélés taktikai manővereiről és következményeiről, a pavlovi tanok reflexológiává
sterilizálódásáról” (Pléh-Lányi 1984, 22). Huszár Tibor kutatás ai alapj án tudjuk, hogy az 1945-ben
bekövetkezett ideológiai és politikai fordulat felfalta saját gyermekeit, hiszen mind Mérei, mind Szalai aktív
részt vállaltak a tőlük jobbra álló tudósok félreállításában, míg a palackból kieresztett szellem ellenük nem
fordult (Huszár 1995).
Az ötvenes években Magyarországon berendezkedett sztálinista államszocialista rendszer megtörte a

társadalomtudományok fejlődését, s ezzel a diszkontinuitás hagyománya folytatódott (Pléh-Lányi 1984), mellyel
mind a mai napig szembe kell néznünk. A szociológia és szociálpszichológia ugyan az 1956-os forradalmat
követően újraéledt, azonban művelőinek az első pillanattól fogva súlyos kompromisszumokat kellett kötniük. A
32
főszereplők részt vettek a forradalomban, és nem tudtak belenyugodni annak vereségébe. Bibót, Méreit
bebörtönözték, a társadalomtudományok ideológiai cenzúra alá kerültek, melyen csak fokozatosan enyhített a
reformkényszer.
A szocializmus évtizedei alatt az iparosítás és városiasodás következtében a társadalmi szerkezet mélyrehatóan

megváltozott. Az agrárnépesség aránya jelentősen csökkent. Az értelmiség sorait a felgyorsult társadalmi
mobilitás számottevően gyarapította. A társadalom értékrendszere is megváltozott. Az ötvenes évek terrorját és
az 1956-os forradalom kegyetlen elnyomását követően az életvilág felértékelődött, a depolitizált, pragmatikus
értékek kerültek előtérbe (Kéri 1988; Szabó 1991), melyek elősegítették a szekularizációt, mérsékelték az
agresszív nemzeti ideológia és az antiszemitizmus kárhozatos hagyományát. A depolitizálódás és
dezideologizálódás ugyanakkor jellegzetes „negatív identitást” eredményezett (Csepeli 1988), mely nem
kedvezett az emberi jogokat előtérbe helyező, demokratikus állampolgári tudat kialakulásának.
5.6. REFORMIDŐSZAK
A megváltozott körülmények között újjászerveződtek a szociológia, a pszichológia és a szociálpszichológia
kutatóműhelyei, egyetemi tanszékei, a gyakorlati alkalmazásra alkalmas intézményei. A szociálpszichológiai
szakkönyvkiadás országszerte impozáns méreteket öltött.
A kutatások ötéves tervperiódusok szerint, szervezett keretekben követték egymást, finanszírozásuk viszonylag
bő, állami forrásokból történt. A kutatási lehetőségért komoly árat kellett fizetni, méghozzá kétszeresen.
1. Voltak ideológiai és politikai tabuk, melyek áthágása súlyos retorziókkal járt. Így került sor az 1970-es évek
elején a társadalomtudományi kutatásokat szigorúan elítélő párthatározatra. Haraszti Miklós ellen büntetőeljárás
indult, Konrád György hallgatásra kényszerült, Szelényi Iván külföldre távozott. Kis idő múltán hasonló utat
kellett bejárniuk a Lukács-iskola kiemelkedő képviselőinek is.
2. A nemzetközi tudományos életben való részvétel rendkívül korlátozott volt. A fiatalok nem tanulhattak
nyugati egyetemeken, a kutatók rendszeres szakmai munkakapcsolatai lehetetlenné váltak. A nemzetközi
szakmai konferenciákon való részvételt és a külföldi publikációt bürokratikus béklyók gátolták, aminek
következménye a hazai szakmai élet izolációja lett. E körülmények figyelembevételével sikernek mondható,
hogy a magyar szociálpszichológusok sporadikusan részt tudtak venni az Európai Kísérleti Szociálpszichológiai
Társaság által szervezett rendezvényeken, sőt az 1970-es évek elején Magyarország rendezte meg a társaság II.
Kelet-Nyugat találkozóját Visegrádon, s a közgyűlés Budapesten ülésezett 1990-ben.
A szociálpszichológia elméleti művelése az államszocializmus évtizedei alatt leküzdötte a több évtizedes

lemaradás okozta hátrányokat, jóllehet jogos Pléh és Lányi észrevétele, miszerint a „hatvanas évekbeli kezdet
nem a szociálpszichológia »újjászületése«, hanem »megszületése« volt” (Pléh-Lányi 1984). Buda Béla
folyamatosan tudósított a szociálpszichológia nemzetközi fejleményeiről, Mérei Ferenc munkássága ösztönzést
jelentett a pedagógiai csoportkutatások számára. Mérei párkoncepciója, marginalitáselmélete, utalástana
hagyományt teremtett az elméletalkotásban. Halász László a művészetpszichológiát, László János és Hunyady
György az attitűdkutatást és a kognitív szociálpszichológiát emelte nemzetközi színvonalra. Pataki Ferenc az
identitáselmélet és -kutatás területén alkotott maradandót. Váriné Szilágyi Ibolya és Hankiss Elemér
értékvizsgálatai a rendszerváltozás társadalom-lélektani előzményeiről tudósítanak. Englánder Tibor
kiemelkedően fontos kutatásokat végzett a döntések szociálpszichológiai területén. Siklaki István és Terestyéni
Tamás a kommunikációkutatást művelte termékenyen. Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor a mindennapi tudat
szerkezetét elemezte. E sorok írója két évtizeden keresztül vizsgálta a magyar nemzeti identitás szociológiai és
szociálpszichológiai összetevőit.
Az államszocialista időszak szociálpszichológusai az őket körülvevő társadalmi és politikai intézmények által

sugallt monoton sorstalanság rabjaivá váltak. Jóllehet Kornai elemzése (Kornai 1980; Varga 1985) alapján
világosan láthatták, hogy az államszocialista gazdasági-társadalmi rendszer reprodukciós lehetőségei
kimerültek, és saját vizsgálataik alapján tudták, hogy az életvilág és a rendszer élesen elválik egymástól,
előrelátásuk határa az életvilág fokozott autonómiájáig terjedt. A rendszer összeomlásának lehetőségét saját
életük perspektívájában valószínűtlennek tartották. Az államszocialista rendszer 19891990-ben
földcsuszamlásszerűen bekövetkezett összeomlását a szociálpszichológusok nem látták előre, s ebben a
vakságban osztoztak a szociológusokkal, politikusokkal, közgazdászokkal Keleten és Nyugaton egyaránt.
5.7. POSZTSZOCIALIZMUS
33
A redisztributív gazdasági rendszer és a totális ideológiai-politikai ellenőrzés megszűnése, valamint a

piacgazdaság és a politikai pluralizmus alapján működő demokratikus intézményrendszer megszületése váratlan
kihívást jelentett a szociálpszichológusok számára (Pataki 1993; Erős 1993; Halász 1992). Az
államszocializmusban megszokott tudományos finanszírozás forrásai mérséklődtek, a kiadott szakkönyvek
példányszáma lezuhant, a folyóiratok fenntartása nehézzé vált, a külföldi kapcsolatok fenntartása pénzügyi
akadályokba ütközött, az értelmiségi státus, s azon belül a társadalomkutatói státus presztízse jelentősen
csökkent. A hirtelen megtapasztalt gondolkodási szabadság adta pozitívumok kiaknázása egzisztenciális-
materiális korlátokba ütközött. A határok megnyílásával intenzívvé váltak a nyugati tudományos kapcsolatok,
amelyek sok esetben nem az egyenrangúság, hanem a kolonizáció logikája mentén alakultak. A
társadalomtudományok elveszítették a hatalom védte bensőségből fakadó bizonyosságot, és a jövő nagy
kérdése, hogy képesek lesznek-e létjogosultságukat a posztszocialista társadalom megrendelőivel elfogadtatni.
Megváltoztatva a megváltoztatandót, a szociálpszichológia előtt álló feladatok a posztszocialista korban

ugyanazok, mint az államszocializmus idején. A kapitalizmus éppen úgy nem tudja megoldani az emberekkel
való foglalkozás problémáit, nem tudja kitölteni az érvénytelenné váló értékek és normák helyén keletkezett
ideológiai-erkölcsi űrt, mint ahogyan a szocializmus is képtelen volt erre. A posztszocializmus legnagyobb
szociálpszichológiai problémája az emberek szembesítése az államszocializmus és a megelőző tekintélyelvű,
antidemokratikus rendszerek társadalom-lélektani tradíciójával. A kockázatvállalástól való irtózás, a választásra
való képtelenség, a jogtudat hiánya, a saját sors ellenőrizhetetlenségének élménye túlélte a 20. századi magyar
történelemben oly gyakori rendszerváltásokat. A hazai szociálpszichológia nem térhet ki a feladat elől, hogy
megfigyelje, megértse és megértesse az oly szükséges lelki váltás folyamatait, melyek hiányában a sehová nem
vezető túlélés marad az uralkodó alternatíva.
6. 6. ELMÉLETEK A SZOCIÁLPSZICHOLÓGIÁBAN
Mint korábban már utaltunk rá, az ember olyan világban él, amelynek kereteit a történelmi és társadalmi
hatóerők által formált kultúra jelentéskínálata szabja meg. Ez a világ csak akkor lesz élhető, ha a benne mozgó
ember számára érthetőek az események, dolgok, folyamatok, melyekkel találkozik, melyekre visszaemlékezik és
amelyekre számít. Máskülönben a világ kaotikussá, kiszámíthatatlanná válik, az ember életvezetése a próba
szerencse logikája által diktált problémamegoldások sorozatára egyszerűsödik. Az életvilágban működtetett
tudás zökkenőmentességét az értelmezés biztosítja. Az értelmezés révén magyarázatok születnek, melyek
eredményeképpen csökken az ontológiai bizonytalanságérzés, nő a cselekvések eredményességébe vetett hit.
Valóságérzet keletkezik.
Valóságérzet birtokában az ember el tudja dönteni, hogy az időben és térben mi van, mi nincs, mi lehetséges és
mi lehetetlen. A valóságról alkotott kép szerves része az összefüggésekre vonatkozó tudás, mely elméletként
működve kitágíthatja a tapasztalat horizontját, az élményre a megértés hálóját vetheti. A mindennapi életben
működtetett elméletek forrása a szocializációs úton elsajátított tradíció, a közvetlen kommunikáció által szerzett
felvilágosítás, a tanulás, az intuíció, a képzelet, a kíváncsiskodáson és megfigyelésen alapuló analógiás
gondolkodás, önálló következtetés.
6.1. LAIKUS ELMÉLETEK

A valóságkonstrukció szerves részeit képező laikus elméletek a mindennapi élet filozófiáját képezik. E filozófia
előfeltevései rendre rejtve és kifejtetlenül maradnak, de döntőpontjain csak azon az áron mondhatnak ellent az
adott kultúrában elfogadott axiómák, dogmák és gondolkodási szabályok rendszerének, hogy hordozói vállalják
a kirekesztés, az üldöztetés, a deviánsként való megbélyegeztetés veszélyét. Carlo Ginzburg minuciózus
pontossággal írja le Menocchio, egy 16. században élt olasz molnár esetét, aki önálló teremtéselméletet alkotott
meg: „Azt mondtam, hogy véleményem és hitem szerint kezdetben káosz uralkodott mindeneken, vagyis a föld,
a levegő, a víz és a tűz össze volt keveredve: s ez a tömeg idővel masszává formálódott, éppen úgy, ahogy a sajt
a tejben, s benne kukacok jelentek meg: ezek voltak az angyalok.” Menocchiót 1583. szeptember 28-án
jelentették fel a Szent Inkvizíciónál, ami meglehetősen hosszas eljárás után, az eredeti elméletalkotót eretneknek
nyilvánítva, 1601-ben máglyára küldte (Ginzburg 1991, 57).
Menocchio esete is mutatja, hogy a mindennapi tudásban nélkülözhetetlen tipizációk és relevanciák által táplált
mindennapi, pragmatikus laikus elméletek könnyen átválthatnak olyan elméletekké, amelyek az életvilághoz
képest külső, a személy által befolyásolhatatlan, és közvetlen cselekvési céljainak elérése szempontjából
irreleváns természeti és társadalmi témákra koncentrálódnak. Ez esetben az elméletek a rendszerszinten
megkonstruált realitáskoncepció részeivé válnak, miáltal elszakadnak az őket megalkotó személy életvilágától,
és a társadalom kulturális tradíciója által kialakított tudáskészlet elemeivé válnak (Schütz 1970, 258-262).
34
Viták folynak arról, hogy a természet és a társadalom megértésére vállalkozó tudományos elméletek tárgyuk
különböző volta miatt eltérnek-e egymástól vagy pedig lehetséges együttes kezelésük. Sokan a
társadalomtudományi elméletek sajátszerűségét abban látják, hogy az emberi lét meghatározatlanságából adódó
meghatározási folyamatok részét képezvén nem képesek objektivitásra, ami nem egyszerűen a kutató és kutatott
tárgy kölcsönös függőségéből adódó korlátokat jelenti (hiszen ebben a tekintetben a természetre irányuló
vizsgálódásban sem különíthető el maradéktalanul a kutató és a kutatott tárgy).
6.2. TÁRSADALOMTUDOMÁNYI ELMÉLETEK

A társadalomtudományi elméletek külön kezelését rendszerint azzal indokolják, hogy a társadalomról alkotott
elmélet aktív módon hozzájárul a vizsgálati tárgyként meghatározott társadalmi valóság megteremtéséhez, s
ezen keresztül ideologikus, cselekvésre mozgósító funkciókat tölt be azok számára, akiket az adott társadalmi
helyzetben eltérő érdekek mozgatnak: az adott társadalmi viszonyokat megtartani vagy megváltoztatni akarják
(Papp 1976; Kuhn 1984). Ebben az értelemben a vita akörül forog, hogy lehetséges-e ideológiai
értéktételezésektől mentes társadalomtudományi kutatás vagy se (Némedi 1984).
Ám ha el is fogadjuk az értékmentesség igényét, változatlanul szembe kell nézni azzal, hogy a

társadalomtudományi elméletek pusztán létüknél fogva, szerzőik, követőik és alkalmazóik szándékaitól
függetlenül visszahatnak az általuk csupán leírni, magyarázni akart társadalmi valóságra. A történelmi
visszatekintésben ezért nehéz kitérni a következtetés elől, miszerint a társadalomról alkotott elméletek a
társadalmi valóságot nemcsak magyarázzák, hanem meg is változtatják. Egészen más kérdés, hogy a változás
többnyire nem követi az elmélet által felvázolt sémát, mint azt legutóbb a marxista társadalomelmélet alapján
véghezvitt kelet-európai társadalomátalakítás sorsa is szemlélteti.
A társadalomra vonatkoztatott elméleti konstrukciók három típusát különböztethetjük meg.
1. A történelemfilozófiai elméletek a társadalmakba szerveződött emberek közötti viszonyok teljességét tekintik

át az emberiség perspektívájából nézve. Az általánosítás szintje, az érdeklődési horizont szélessége, a reflektálás
mélysége és a gondolkodás ereje révén a történelemfilozófiai elméletek, melyek empirikus értelemben véve
bizonyíthatatlanok, hatalmas vonzerőt képesek gyakorolni a társadalom ügyeivel hivatásszerűen foglalkozó
emberekre, legyenek azok megfigyelők vagy cselekvők (például Vico, Hegel, Marx, Weber elméletei).
2. A társadalomelméletek a társadalomba szerveződött emberek létmódját a teljességre törekedve vizsgálják,

eltekintve az emberiség szempontjából nézett történelemtől. A jelentős 20. századi társadalomelméletek sorában
említhetjük a funkcionalizmust, a strukturalizmust, a fenomenologikus szociológiát, s a kommunikatív cselekvés
elméletét. Egyes társadalomelméletek előszeretettel hivatkoznak a természettudományokból vett elméleti
analógiákra vagy természettudományos eredményekre: ilyen a rendszerelmélet, a szociobiológia, a
káoszelmélet.
3. A középszintű elméletek egy egyértelműen megnevezett társadalmi jelenség vagy folyamat megértését
célozzák (Merton 1980). Ezek az elméletek mindenekelőtt pontosan leírják a szóban forgó társadalmi jelenséget
vagy folyamatot, melynek következtében eloszlatják a társadalmi jelenségekkel kapcsolatos gondolkodás során
gyakran tapasztalható megfogalmazási homályt, többértelműséget, önkényességet. A szóban forgó társadalmi
jelenség vagy folyamat leírását követően a középszintű elméletek a felállított hipotézisek bizonyítása révén
oksági magyarázatokat adnak, melyek előrejelző értéke tesztelhető, empirikusan ellenőrizhető. Merton a
vonatkoztatási csoport elméletét említi, mint a középszintű elmélet jellegzetes példáját. Ez az elmélet a tagok és
a nem tagok dinamikus megkülönböztetését teszi lehetővé. Példaként idézzük Merton hipotéziseit, melyekben a
renegát, a hitehagyott és a köpönyegforgató közötti különbséget és azonosságot elemzi: „A renegát nemcsak
megtagadja a csoport normáit és a csoporttagságot, hanem az ellenzékhez csatlakozik. A hitehagyott más, és a
csoport álláspontjáról nézve kevésbé magasztos hitrendszerrel váltja föl azokat a hittételeket, amelyeket
korábban maga is vallott. A köpönyegforgató azzal leplezi ezeket a társadalmi bűntetteket, hogy kötöttségeit
nem belső meggyőződésből, hanem a nyereség reményében váltogatja. De a gyalázat bármilyen árnyalatait
fejezzék is ki ezek a jelzők, egységesen az derül ki belőlük, hogy nem könnyű lemondani a korábbi csoport
követéséről úgy, hogy a csoport közömbös tárggyá váljék. Ahogy a királyhoz pártolt új ember királypártibb
magánál a királynál is, úgy a volt királypárti republikánusabb, mint a született és egész életén át így nevelt
citoyen.” (Merton 1980,601.) Az egyes társadalomelméletek arra törekednek, hogy középszintű elméletek
logikusan egymásba kapcsolódó sorából építkezzenek.
A szociálpszichológiai elméletektől nem várható, hogy az ember társadalmi létének történelmileg teljes
magyarázatát adják. A szociálpszichológia kompetenciája ugyanis nem terjedhet túl a születés és a halál
időpontjai által behatárolt emberi élet keretein, következésképpen a rendszerszinten szerveződő, történelmileg
35
konstruált társadalmi realitás elméleti meghatározási kísérleteihez nem járulhat hozzá. Amennyiben erre mégis
sor kerül, annak ára utópizmus, naivitás, leegyszerűsítés – mint azt a 19. század egytényezős
szociálpszichológiai elméletei mutatják.
Pusztán szociálpszichológiai megfontolásokra alapozott, átfogó társadalomelmélet sem lehetséges. A

szociológia, a közgazdaság, a politológia által leírt folyamatok és tendenciák oly nagy számú embert érintenek,
hogy a közöttük létesült viszonyokat meghatározó törvényszerűségekről pusztán a szociálpszichológia szintjén
megfogalmazott jelenségek segítségével csonka, félrevezető kép alkotható. Az egyes társadalomelméletek által
leírt magyarázó, előre jelző modellek és törvényszerűségek valószínűségekre vonatkoznak, és az már az adott
elmélettől függ, hogy a társadalmi valóság rendszerszintű megértésére tett kísérlet során mekkora magyarázó
erővel ruházza fel a szociálpszichológiai (vagy éppenséggel pszichológiai) tényezőket.
6.3. SZOCIÁLPSZICHOLÓGIAI ELMÉLETEK

A szociálpszichológiai elméletek következésképpen a középszintű elméletek osztályába sorolhatók, amelyek
egyes szociálpszichológiai jelenség leírását és magyarázatát adják, ilyen értelemben beszélhetünk az érték, az
attitűd, a csoport, a szerep, az identitás elméleteiről. Ezek az elméletek többféle társadalomelméleti keretbe is
beilleszthetők, de mindegyik elmélet nem illik bele mindegyik társadalomelméletbe.
A hazai szociálpszichológiai irodalomban gyakran találhatók hivatkozások a marxista szociálpszichológiára,

melyek nyilvánvalóan csak az ideológiai védőszínek szükséges felvételét jelentették, amennyiben a marxizmust
történelemfilozófiai értelemben vesszük. Ugyanakkor lehetséges a marxista társadalomelmélettel kompatibilis
szociálpszichológia elgondolása, mint azt Wallon vagy Vigotszkij példái mutatják.
Mindegyik középszintű szociálpszichológiai elmélet névadó fogalma egyszerre interpretálható az egyén és a

társadalom nézőpontjából, ami a szociálpszichológiai jelenségszint saját elméleti keretei kimunkálásának
lehetőségére utal. Ez a lehetőség azonban ma még távoli. A szociálpszichológusok hullámzó érdeklődésétől
függően az egyes középszintű elméletek versenyeznek az egyéni és a társadalmi közötti közvetítés
kulcstényezője címért.
Uralkodó és konszenzuálisan elfogadott szociálpszichológiai megközelítésen alapuló társadalomelmélet

hiányában az egyes középszintű elméletek között nem megfelelő a kapcsolat és az integráció. A zavart fokozza,
hogy a kutató szociálpszichológusok nem az elméleti irányába építkeznek, hanem egyre szűkebben
meghatározott kutatási problémákkal foglalkoznak. Ezáltal minielméletek születnek, melyek darabokra törik a
szociálpszichológiai tudást, és megnehezítik az elméletileg koherens keretekbe rendezett áttekintést. A
minielméletek többnyire a hétköznapi tudás egyes implicit laikus szociálpszichológiai elméletein alapulnak, ami
miatt a szociálpszichológiai kutatások gyakran magukra vonják a banalitás vádját.
Az empirikus szociálpszichológia normatív elméletei a társadalmi környezet általános felfogásán alapulnak, ami
az egyén mozgásterét a beilleszkedés-kívül rekedés alternatívájában határozza meg (Kolozsi 1992). A normatív
felfogás a behaviorizmus által leírt inger-reakció sémát vagy a pszichoanalízis által feltételezett „valóságelv” és
„örömelv” ütközőpontjaként felfogott személyiségmintát követi. Ezek az elméletek kompatibilisek a
strukturalista és funkcionalista társadalomelméletekkel (Buda 1988, 67).
6.4. SZOCIÁLPSZICHOLÓGIAI ELMÉLETEK KATALÓGUSA

A szociális facilitáció elmélete a társas viselkedést a társak jelenléte által kiváltott motivációs feszültség
serkentő vagy gátló hatásaival magyarázza. A korai attitűdelméletek a társadalmi adaptáció szükségletére
alapozva mutatják ki az attitűdök társas és társadalmi funkcióit. A szociális tanulás elméletei a megfigyelt társas
modell által tapasztalt pozitív vagy negatív megerősítés (jutalom, illetve büntetés) függvényében jelzik előre az
adott viselkedési minta kialakulását vagy elmaradását. A tekintélyelvű személyiség elmélete az előítéletesség, a
csoportközi agresszióra való hajlandóság kialakulását és fennmaradását a pszichoanalízis fogalmainak
társadalmi és társadalom-lélektani kontextusba ágyazása révén magyarázza. A normatív szerepelméletek a
szerepviselkedést a várakozásokat meghatározó normák által közvetített különböző büntetőszankciók hatásával
magyarázzák. A kooperáció és a versengés elméletei az aktoroknak tulajdonított érdekek függvényében tesznek
előrejelzéseket. A racionális döntés elméletei az idealizált ésszerűség normáján alapulnak.
Az interpretatív elméletek ajelteremtést, a kommunikációt, az én társas eredetét, valamint a „szociális mezőt”

állítják az elméletalkotás középpontjába. Buda Béla helyesen látja, hogy a normatív és interpretatív elméletek
kiegészítik egymást. Az interpretatív mozzanatok jelentőségének felismerése Vigotszkij, Mead és Lewin
munkássága révén már a század harmincas évei óta jelen volt a szociálpszichológiában.
36
Vigotszkij a sorshúzás példáján szemlélteti, hogy az ember jelteremtő aktusa által a véletlen képében megjelenő
külső, természeti tényező miként válik jellé, azaz belső, jelentéssel bíró, cselekvést megszabó mozzanattá,
minek következtében a helyzet által adott meghatározatlanság autonóm módon meghatározhatóvá válik.
Vigotszkij Pierre Bezuhov pasziánszjátékát hozza fel példaként: „Vajon katonai szolgálatba lépjek, s bevonuljak
a hadsereghez, vagy még várjak? – kérdezte magától Pierre immár vagy századszor. Elővett egy csomag kártyát,
mely ott hevert az asztalán, és elkezdett pasziánszot rakni. – Ha ez a pasziánsz kijön – mondotta magában,
miközben a kezével a kártyát keverte, de felfelé nézett-, ha kijön, az azt jelenti... mit is jelent?” (Tolsztoj Háború
és béke című regényét idézi: Vigotszkij 1971,110.) A választás sajátosan emberi szituációjának elemzése felveti
a választó szubjektum genezisének kérdését, melyet Vigotszkij interiorizációs folyamatként jellemez, ahol a
külsőként jelentkező szociális belsőként működő pszichikussá válik.
A szociálpszichológia első teoretikusai, W. James, J. M. Baldwin és Ch. H. Cooley a tükör analógiáját

alkalmazva már a század elején kimutatták a nyelvtani egyes szám első személy által jelölt énélmény társas
komponensét. Az ő nyomdokaikat követve G. H. Mead hasonló elméleti keretben írja le az én kialakulásának
folyamatát. Ami L. Sz. Vigotszkij számára a jel, az G. H. Mead számára a gesztus, azaz a társas helyzetben
jelentéssel bíró testmozdulat. Mead a jelentéshordozó gesztusban jelöli meg azt a kulcsmozzanatot, ami által az
emberi társas viselkedés létrejöhet, hiszen az „internalizált gesztusok jelentéshordozó szimbólumok”, amelyek
„egy adott társadalom vagy társadalmi csoport valamennyi tagja számára külön-külön ugyanazt jelentik, azaz
kölcsönösen ugyanazokat az attitűdöket váltják ki a gesztusokat végző egyénekben, mint azokban, akik
reagálnak e gesztusokra” (Mead 1973, 62). Az én kialakulását Mead az eredetileg külső, társas-társadalmi
eredetű jelentésközösségbe való bekapcsolódás következményének tulajdonítja. Mead elmélete a szimbolikus
interakcionizmus alapját vetette meg, mely a szociálpszichológia egyik legnagyobb hatású interpretatív elmélete
lett.
Kurt Lewin mezőelmélete a személyt és környezetét együttesen kezeli. A „mező” az egyén szükségleteit,
motivációit, hangulatait, céljait, szorongásait, eszményeit foglalja magába, miáltal dinamikus, feszültségteli,
társas és instrumentális cselekvésre egyaránt inspiráló térként jelenik meg (Lewin 1972,170). Lewin
mezőelméletében különösen fontos szerepet játszik az idő, mely egyfelől az egyidejűséget jelenti, másfelől
azonban magában foglalja a múltat és a jövőt is: „Az egyén nemcsak jelen szituációját látja: vannak bizonyos
várakozásai, vágyai, félelmei, ábrándjai a jövőt illetően is. A saját múltjára és a környező fizikai és szociális
világra vonatkozó nézetei gyakran tévesek, ám életterében ettől függetlenül a múlt »realitásszintjét« alkotják.
Ezen kívül gyakran megfigyelhető a múlt tekintetében egy vágyszint is. A pszichológiai múlt e vágyvagy
irrealitásszintjének struktúrája és a realitásszint közötti eltérés fontos szerepet tölt be a vétkesség jelenségében.
A pszichológiai jövő struktúrája szorosan kapcsolatos például a reménnyel és a tervezéssel.” (Lewin 1972, 165-
166.)
Az interpretatív elméletek a hatvanas évek végén megváltozott nyugati társadalmi közegben nyertek aktualitást,
amikor a szociálpszichológiát radikális támadások érték elidegenedett emberfelfogása, banalitásokhoz való
vonzódása és a fogyasztói társadalom kritikátlan kiszolgálása miatt. Ebben a kritikai közegben fedezték fel
azokat a század elején és közepén megalkotott társadalomelméleteket, amelyek korábban éppen azért estek kívül
a gondolkodás főáramán, mert radikális alternatívát képviseltek a normatív elméletekkel szemben, de
ugyanakkor a szociálpszichológiai szféra jelentőségét sem tagadták.
Georg Simmel az egyének közötti kölcsönhatások eredőjeként fogja fel a társadalmat, mely társadalmiasulási
folyamatként az egyének egymásmellettiségét „az egymással és egymásért való lét különböző formáivá alakítják
át”. Simmel formális szociológiája ezeket a formákat akölcsönhatás általános fogalma alá sorolja. A művészet,
ajáték, ajog példáin mutatja ki, hogy az ezek által formált kölcsönhatásokból miként tűnik el az élet
irreverzibilis valósága, miként válnak autonómmá anélkül, hogy megtagadnák az életet, melynek során minden
ember jogszerűen törhet a boldogságra és a szabadságra. A társasság terét Simmel a szociológia és a
pszichológia határmezsgyéjére helyezi: „A társassághoz nem tartozik az, amivel mint objektív jelentőséggel a
személyiség rendelkezik, s aminek középpontja az adott körön kívül található; a társasságban nem játszhat
szerepet a gazdagság és a társadalmi állás, a képzettség és a hírnév, az egyén kivételes képességei és érdemei;
legfeljebb annak az anyagtalan létnek jelenthetik halvány árnyalatát, amelyen keresztül a valóság egyáltalán
behatolni képes a társasság társadalmilag mesterséges képződményébe. A személyiség ezen objektív
sajátosságaihoz hasonlóan azonban a tisztán és végső soron személyes tényezőknek sincs funkciójuk a
társasságban, és nem képezik ennek elemeit; a társasság keretein belül nincs hely az élet, a jellem, a hangulat és
a sors legszemélyesebb sajátosságai számára.” (Simmel 1973,459.) A társasságon belül találjuk a
szociálpszichológiai formák készletét. „.A társasságban otthonra talál minden, amit önmagában szociológiai
játékformaként jelölhetünk meg: mindenekelőtt maga a tulajdonképpeni játék, ami mindenkor nagy szerepet
játszott a társas életben. A »társasjáték« kifejezés abban a mélyebb értelemben jelentős, amelyre az imént
utaltam. Az emberek közötti kölcsönhatás és társadalmasodás összes formája: az összejövés akarata és a csere, a
37
pártképzés és a rokonszenv elnyerésének akarata, a véletlen találkozás és elválás esélyei, az ellenségeskedés és

együttműködés váltakozása, a becsapás és ennek viszonzása – mindez, ami az élet komolyságán belül
céltartalmakkal telítődik meg, a játékban olyan életet talál, amelyet kizárólag és egyedül e funkciók ingere
éltet.” (Simmel 1973, 463-464.)
Alfred Schütz fenomenológiai társadalomelmélete ugyancsak jelentős ösztönzést jelentett az interpretatív

elméletek számára. Schütz elliptikus keretbe helyezi az életvilágot, kiemelve annak interszubjektív és
kommunikatív jellegét, miáltal az egyes szám első személy az egyes szám második személlyel együtt
kidolgozott többes szám első személy közvetítésével tér vissza önmaga szükségképpen újradefiniált képéhez,
melynek alapja a kölcsönös megértés lehetőségébe vetett bizalom. Schütz – túllépve a közvetlen kommunikáció
által teremtett kapcsolat határain – a közvetett kapcsolatok koncentrikusan táguló körein keresztül írja le az
ember által megélt teljes társas-társadalmi szférát, melynek szerves eleme a társadalmi identitás és a teljes
kognitív mező (Schütz 1970).
Kurt Lewin alaklélektani iskolázottsága mélyrehatóan befolyásolta az általa teremtett szociálpszichológiai iskola
szellemiségét. Lewin mezőelmélete a kognitív tényezők kutatása felé indította el a tanítványokat, mindenekelőtt
Leon Festingert, aki a 20. századi szociálpszichológia egyik legeredetibb elméletalkotója és kísérletezője. Az
egyén véleményeivel és képességeivel kapcsolatos önértékelési késztetéséből kiindulva Festinger nyolc
hipotézist állított fel, amelyek kísérleti úton történő vizsgálata alapján kimutatta, hogy a kiértékelés késztetése
mikor és milyen mértékben megy végbe a másokkal való összehasonlítás során. Ez a társadalmi összehasonlítás
elmélete (Festinger [1954] in Pataki 1976, 259-291). Még nagyobb hatású a kognitívdisszonancia-redukció
elmélete, melyet a szerző a következő szavakkal ír le: „Valahányszor egy embernek olyan információja vagy
véleménye van, amely magában véve arra késztetné, hogy ne hajtson végre valamilyen cselekvést, ez az
információ vagy vélemény disszonáns azzal a ténnyel, hogy a cselekvést végrehajtotta. Ha ez a disszonancia
fennáll, az illető vagy cselekvésének megváltoztatásával, vagy meggyőződéseinek és véleményeinek
megváltoztatásával próbálja mérsékelni. Ha a cselekvést már nem tudja megváltoztatni, megváltozik a
véleménye.” (Festinger [1963] in Hunyady 1973, 76.)
6.5. KOGNITÍV SZOCIÁLPSZICHOLÓGIAI ELMÉLETEK

Festinger kognitívdisszonancia-redukciós elmélete forradalmasította az attitűdelméleteket. A vizsgálat
súlypontja az attitűdök kognitív összetevőinek kutatására tevődött. E törekvés jellemezte Fritz Heider
kognitívegyensúly-elméletét, és Charles Osgood kognitívkonzisztencia-elméletét.
A hatvanas évek szociálpszichológiája joggal illethető a kognitív jelzővel. Az attribúcióelméletek azt

magyarázzák, hogy a személy az általa megélt helyzeti jelenségeknek – beleértve saját helyzetét is – miként és
miért tulajdonít okokat. Az attribúcióelmélet megújította az énelméleteket. A szociális reprezentáció kutatása a
szociális információ feldolgozásának (észlelés, emlékezés, szövegmegértés) kutatása felé mozdult el
(forgatókönyv-elméletek). Az újabb kognitív elméletek már az érzelmek észlelésére és az érzelmi motiváció
szerepére is tekintettel vannak. Az európai szociálpszichológia jelentős hozzájárulása a hetvenes években
született szociáliskategorizáció-elmélet, melyet a többszörös kategorizáció elmélete követett. Ugyancsak európai
fejlemény a szociálisidentitás-elmélet, mely számos kognitív szociálpszichológiai elméletet képes integrálni.
Ezekre az elméletekre könyvünk megfelelő részeiben visszatérünk, ahol az olvasó bővebb kifejtésüket
megtalálja.
6.6. A 20. SZÁZAD JELENTŐS SZOCIÁLPSZICHOLÓGIAI

ELMÉLETEI
McGuire a 20. század jelentős szociálpszichológiai elméleteit ismertetve négy dimenzió keresztezése révén 16
szociálpszichológiai elmélettípust különböztet meg (McGuire 1986). Az elnevezéseket – McGuire alapján – egy
táblázatban foglaljuk össze. Minden egyes elnevezés után dimenziónként egy értéket találunk. Az értékek (1
vagy 2) azt fejezik ki, hogy az egyes dimenziók melyik pólusa jellemzi az adott elméleti típust.
Az I. dimenzió azt fejezi ki, hogy az adott elmélet kognitív vagy affektív kifutású lelkiállapotra utal.
AII. dimenzió arra utal, hogy a szóban forgó elmélet által leírt magyarázat belsőleg megnyilvánuló lelkiállapotra
utal, illetve külsőleg nyilvánul meg, azaz a helyzetre vonatkozik, amelyben a személy van.
A III. dimenzió azt mutatja, hogy az adott elmélet a stabilitás szükségletével függ össze, vagy inkább a fejlődés,
változtatás dinamikus szükségletére épül.
38
AIV. dimenzió arra vonatkozik, hogy az adott elmélet a személy aktivitásának feltételezésére épül, vagy pedig a
személy reagálását tekinti kiindulópontnak.
1.2. táblázat - 20. századi szociálpszichológiai elméletek
Dimenziók I. II. III. IV.
1 Kognitív Belső Stabil Aktív
2 Affektív Külső Dinamikus Reaktív
1. Konzisztencia 1 1 1 1
2. Kategorizáció 1 1 1 2
3. Indukció 1 2 1 2
4. Hermeneutika 1 2 1 1
5. Ingerlés 1 1 2 1
6. Utilitariánus 1 1 2 2
7. Szemlélődő 1 2 2 2
8. Autonómia 1 2 2 1
9. Vonzás 2 1 2 1
10. Identitás 2 1 2 2
11. Fertőzés 2 2 2 2
12. Érvényesítés 2 2 2 1
13. 2 1 1 1
Feszültségredukció
14. Énvédelem 2 1 1 2
15. Kifejezés 2 2 1 1
16. Ismétlés 2 2 1 2
McGuire kritikusan jegyzi meg, hogy a szociálpszichológia legtöbb kutatója egy-egy elmélet keretei között
mozogva képtelen tudomást venni a többiről, ami magyarázatot ad arra, hogy az empirikus szociálpszichológiai
kutatások elméleti integrációja miért halad oly nehézkesen előre.
Simmel formális szociológiai irányzata jelentős mértékben közrejátszott az interpretatív szerepelmélet

megteremtésében, melynek Erving Goffman volt a legkiemelkedőbb muvelője. A modern észak-amerikai élet
antropológusaként Goffman az én-szerep viszony által implikált „dramaturgiai metafora” (László 1981) adta
lehetőségek kiaknázásával alaposan újraírja a normatív szerepelméletet (Goffman 1981).
39
Az etnometodológia radikálisan tagadja a normatív kutatói szempont létjogosultságát. Ezen a ponton a

tudományos szociálpszichológia véget ér, és átadja helyét a minden emberben eredendően meglévő
szociálpszichológiai tudás rekonstrukciójának.
Baj-e, hogy a szociálpszichológiai elméletek között nincs integráció, sok közöttük a banalitás, ismétlés? A
szociálpszichológiai ismeretek sikeres alkalmazásának nem feltétele az egységes elméleti keret. A
közvélemény-kutatás, a meggyőzés, a korrekciós célzatú társas intervenció sikere vagy bukása az éppen adott
probléma szociálpszichológiai összetevőinek pontos felmérésén, a rendelkezésre álló eszközök meglétén és
alkalmas bevetésükön múlik. Ebben az értelemben véve a szociálpszichológia alkalmazott tudomány. Ahogyan
a szakácskönyvekben megfogalmazott tudás is nélkülözni tudja a fizikai, kémiai és biológiai elméletek
ismeretét, ugyanúgy a szociálpszichológia elsajátításának sem nélkülözhetetlen feltétele a „nagy elmélet”
megléte.
7. 7. A SZOCIÁLPSZICHOLÓGIA ÉS AZ EMBERREL
FOGLALKOZÓ TÖBBI TUDOMÁNY
A jelenlét, a társasság, a személyesség, az együttesség, a csoportlét jelenségvilága különböző mélységekben,
különböző tudományok szemszögéből nézve metszhető ki az embert keretező történelmi-társadalmi
összefüggésekből. Ily módon ha változó mértékben is, de az emberre kíváncsi tudományok mindegyike esetében
érvényesíthetőek szociálpszichológiai szempontok, hiszen amikor az „emberi jelenségről” beszélünk, akkor arra
a mozgástérre is gondolunk, ahol az egyéni erőfeszítést és cselekvést nem teszi fölöslegessé az eleve való
társadalmi meghatározottság, és a társadalmi eredetű „valószínűségi okság” (Bourdieu 1978) esély marad az
egyéni autonómia számára.
A szociálpszichológia és az emberrel foglalkozó rokontudományok szövetkezése azért is fontos, mivel a

szociálpszichológiai jelenségek más tudományos mércék szerint történő megközelítése e jelenségek
sajátszerűségének, önnön jogukon való kutatásának a lehetőségére és szükségességére is fényt deríthet. Végül is
mindegyik társadalomtudomány az ember és történelmileg felhalmozott, a mindenkori jelenben újratermelődő
objektivációs termékei közötti determinációs láncot vizsgálja, keresve benne az egyes tudományok által
azonosítható jelenségek szerepét.
A szociálpszichológia legkézenfekvőbben a szociológia és a pszichológia által vizsgált „láncszemekhez”

kapcsolódik. A szociálpszichológia a pszichológia egyéb ágazataitól eltérő nézőpontból vizsgálja az emberi
viselkedést, hiszen a társasság változójának bekapcsolása lehetetlenné teszi az individualizáló, a biológiai
kiindulású pszichológiai vizsgálat szempontjainak fenntartását. Éppen e szempontok reakciójaként jött létre a
19. század végén a szociálpszichológia mint empirikus tudomány.
7.1. A SZOCIOLÓGIA ÉS A PSZICHOLÓGIA KERESZTÚTJÁN

Mérei Ferenc a prostitúció jelenségén szemlélteti, hogy egy társadalmi valóságmozzanatban mi az, amit a
szociológia lát meg, mi tartozik a pszichológia illetékességi körébe, s e két közelítés között mi marad a
szociálpszichológiai vizsgálódás számára.
A prostituált lányokat (és fiúkat) szociológiai szempontból vizsgálva azt látjuk, hogy társadalmi hátterük számos
azonosságot mutat. Elsősorban a legalacsonyabb életszínvonalon tengődő társadalmi rétegekből toborzott
fiatalok kerülnek e furcsa „pályára”. Motivációjuk megértéséhez azonban kevés, ha csupán anyagi
deprivációjukra utalunk. Jellegzetesen szociológiailag meghatározott indítékrendszerről van szó, melyet a nagy
amerikai szociológus, Robert Merton nyomán anómiás állapotnak nevezhetünk (Merton 1980, 386-387).
A prostitúcióba sodródó személyek társadalmi hátterét nem életszínvonaluk abszolút negatívumai jellemzik
elsősorban. Megfosztottságuk pszichológiailag azért tűrhetetlen számukra, mert szociológiai pozíciójuknál
fogva (az előnyös és a hátrányos helyzetű társadalmi csoportok érintkezési pontján élve) az előnyösebb
helyzetű, magasabb életszínvonalú rétegek fiataljaival hasonlítják magukat össze, hátrányukat tehát viszonyítás
útján mérik. Ez a magyarázata annak, hogy a prostitúció jellegzetesen forgalomhoz kötött tünet, mely a
nagyvárosokban, kikötőkben, kereskedelmi utak és határátkelőhelyek mentén tapasztalható. Ezek azok az
érintkezési pontok, ahol a sokféle életszínvonalon élő, különböző társadalmi helyzetű emberek interakcióinak
száma megsokasodik, miáltal széles körű társadalmi összehasonlításokra nyílik lehetőség az anyagi javakkal
való ellátottság tekintetében. Az anómia mozzanata ott keletkezik, ahol aprostitúciót választó szegény emberek
céljai ugyanazok vagy hasonlók lesznek, mint a gazdagoké. A két csoport között nem a célokban, hanem a célok
40
elérésére szolgáló eszközökben lesz különbség. A gazdagok társadalmilag jóváhagyott úton képesek elérni
céljaikat (tanulás, állás, informális kapcsolatok, formális jogosítványok). Ezzel szemben a hátrányos helyzetűek,
akik a gazdagokat véve vonatkoztatási csoportjuknak, céljaikról nem hajlandók lemondani, társadalmilag nem
jóváhagyott, morálisan vagy jogilag büntetni rendelt eszközökhöz kénytelenek folyamodni. Az eszköz, melynek
segítségével céljaikat elérni remélik, az adott esetben saját testük áruba bocsátása.
Ez még csak a kínálati oldal szociológiai oktana. Nem feledkezhetünk meg a keresleti oldalról sem. A forgalmas
helyszín kedvez a névtelenségnek, fokozza az alkalom valószínűségét, lebonyolódásának gyorsaságát.
Heteroszexuális vagy homoszexuális prostitúció csak olyan társadalomban jöhet létre, ahol egyes szexuális
szükségletek a társadalomban uralkodó értékek és normák által szabályozott eszközök (házasság, szerető,
aszkézis) révén realizálhatatlanok. Míg a prostituáltak esetében az egzisztenciális anómia az alapvető
szociológiai ok, addig a prostituáltak „szolgáltatásait” igénybe vevő férfiak és nők esetében egy sajátosan
emberi cél-eszköz ellentmondás jön létre, mely a prostitúció keretében megvalósuló érintkezés során torz,
elidegenedett formában oldódik fel.
A pszichológiai oldalról szemlélve a prostitúciót, Mérei Ferenc arra hívja fel a figyelmet, hogy a prostituáltak,
amikor egzisztenciális céljaik megvalósítása érdekében ezt a személyiségromboló, megalázó és megszomorító
életutat választják, saját társadalmi rétegükhöz képest is szabálytalannak tartott, környezetükben elítélt módon
cselekszenek. A prostituáltak személyiségvizsgálatai torzult személyiségképről árulkodnak, melynek elemei a
befolyásolhatóságban és csábíthatóságban megmutatkozó éngyengeség, az azonnali vágyteljesítés és a
parazitizmus összefonódása, melyet összefoglalóan infantilizmusnak nevezhetünk (Mérei 1969, 594).
A sajátlagosan pszichológiai meghatározottság a fogyasztók oldaláról is kimutatható. A prostituáltakkal való

együttlétet kereső személyek érzelmi élete sivár, életvezetésük hedonista, nemi szerepfelfogásuk fantáziaviláguk
perverziókban gazdag színképével ellentétben sztereotip, kapcsolataikat a kötődésképtelenség jellemzi stb. A
prostituáltak és klienseik személyiségében számos olyan pszichológiai összetevő jelentkezik, melyek nem
vezethetők le szociológiai tényezőkből, hanem személyiségpszichológiai, szocializációs úton fixálódott egyéni
vonásokból összeszőtt, autonóm módon működő rendszer elemeiként értelmezhetők (Allport 1980). Mérei Kurt
Lewin mezőelméletét vallva meggyőzően érvel amellett, hogy ugyanaz a társadalmi környezet az egyes
társadalmi személyek számára nem azonos környezet. Míg a társadalmi környezet elemzése a szociológia
illetékességi körébe tartozik, addig az a környezet, amelyet az egyén a maga sajátos személyiségpszichológiai
konstellációja révén megteremt magának, már a pszichológia vizsgálódási területe.
Míg a szociológiai meghatározottság egyfajta valószínűségként értelmezhető, mely nem sújt feltétlenül
mindenkit, akire egyébként le kellene sújtania, addig a pszichológiai meghatározottság mintha eleve megjelölné,
hogy kire mi vár. A valóságban -seza szociálpszichológia sui generis jelenségtartományához vezet – a prostituált
személy társadalmi meghatározottsága mindig társas áttételeken keresztül érvényesül, amelyek aktiválják a
személyben esetlegesen meglévő pszichológiai prediszpozíciókat (csábíthatóság, promiszkuitás,
befolyásolhatóság, fejletlen intellektus stb.). Ahhoz, hogy valakiből tényleges prostituált legyen, társas
természetű hatások szükségesek. A személy a prostituált szerepet csak akkor lesz képes elsajátítani, ha beavatást
nyer, modelljei vannak, megfelelő megerősítést kap. E folyamat szerves tartozéka, hogy önmagát prostituáltként
tartsa számon, és őt is prostituáltként könyvelje el a környezete. Csak e társas erőtér az, amely a sors valóságává
teszi a szociológiai és pszichológiai valószínűségeket.
A szociálpszichológia szabad vegyértékkel rendelkezik, melynek jóvoltából egyszerre kapcsolódhat a

szociológiához és a pszichológiához. A szociálpszichológia a maga viszonylagos önállóságában képes
felmutatni azt, ami egyébként elvont társadalmi törvény, statisztikai adatsor, illetve társadalmilag
konkretizálhatja azt, ami pszichológiailag egyedinek, elszigetelt és megismételhetetlen végzetnek tűnik. A
prostitúció vázlatos elemzésében bemutatott logika szerint közelítve a társadalmi jelenségekhez (vallásosság,
alkoholizmus, párválasztás, nemzeti tudatés érzésvilág, politikai viselkedés stb.) mindegyik esetben
elkülöníthetjük a szociológiai, pszichológiai és szociálpszichológiai síkot. Ugyanakkor látnunk kell, hogy a
vizsgálódás tárgya a maga valóságában ezt a megkülönböztetést nem ismeri. Ezért a szociálpszichológia
elkülönítése a szociológiától és a pszichológiától mindig csak viszonylagos lehet.
A szociálpszichológia kötöttsége, összefonódása a szociológiával és a pszichológiával hagyományosnak

mondható. Érdemes szemügyre venni, hogy milyen egyéb kapcsolódási lehetőségek vannak a
szociálpszichológia és más tudományok között. Több alkalommal utaltunk arra, hogy a szociálpszichológiai
jelenségek szemlélhetők történeti összefüggésben is (Hunyady 1981). Milyen kapcsolat lehet a
történettudomány és a szociálpszichológia között? A szociálpszichológiai ismeretanyag sajátlagos hozzájárulást
adhat a történeti valóság elemzéséhez és megértéséhez.
41
7.2. TÖRTÉNELEM ÉS SZOCIÁLPSZICHOLÓGIA

A történelem ismert és ismeretlen szereplőit éppen úgy kínozzák a kötöttség (ligatúra) és a szabad választás
(opció) egyidejűségéből adódó dilemmák, mint a szociálpszichológia életrajz nélküli, időtlen és hazátlan
„hőseit”. A történelemmé váló események alternatívákon alapulnak, melyekben eleven, akarattal, célokkal,
szenvedélyekkel megáldott vagy megvert emberek cselekedtek. Kérdés, hogy az alternativitásnak mekkora súlya
lehet a történelmi események és folyamatok interpretációjában. Nyilván vannak választási helyzetek, melyekben
nincs mozgástér. Ez esetben a szereplő (mint például Teleki László, Teleki Pál) csak a kényszer követése vagy a
halál között választhat. Más esetekben a rossz és a még rosszabb negatív választási helyzete adódik. De
egyáltalán nem kizárt, hogy sok esetben az alternatíva jó és rossz lehetőségeket egyaránt magában rejt, és a
szereplő helyzetfelfogásán, ítélőerején múlik, hogy melyiket választja.
A történelem sokszereplős játék. Feltéve, de nem megengedve, azt is mondhatja valaki, hogy az alternativitás, a
személyi egyediség adta esetlegességeknek semmiféle jelentőségük nincs, hiszen azok a „sok egyes akarat
összeütközése” (Engels) során egymást kioltják, semlegesítik. Végső soron minden választási helyzet kötött. Ha
Napóleon helyesen ítéli meg Waterloónál Wellington és Blücher csapatainak mozgását és győz, akkor sem
változott volna semmi, legfeljebb pár hónap múlva veszíti el a háborút. Ha Stauffenberg Hitler-ellenes
merénylete 1944. július 20-án sikerül, akkor Németország legfeljebb előbb kapitulál.
A történetírás nem alapulhat be nem következett eseményeken. Az események szociálpszichológiai szintjének

megismerése révén viszont pontosabb képet tudunk adni egy-egy történelmi szituáció kimenetelének
hogyanjáról, jobban megérthetjük a szituációt. Nem arról van szó, hogy a történelmi elemzést
szociálpszichológiai „intimpistáskodással” helyettesítsük (mint azt a hétköznapi gondolkodás pszichologikai
sémáit gátlástalanul felhasználó történelmi filmek és regények teszik), pusztán a történelmi elemzés
„emberközelsége”, hitelessége és élményszerűsége lehet az elérendő cél (Glatz 1980). A pszichohistóriai irány
veszélye, hogy nem tudja elkerülni a pszichológiai mozzanatok túlhangsúlyozásából adódó leegyszerűsítéseket.
A magyar történettudománytól nem idegen a szociálpszichológiai nézőpont figyelembevétele. A számos

kínálkozó példa közül (Jeszenszky 1986; Hanák 1988; Gerő 1988) Frank Tibor könyvét említjük. A szerző az
1850-es évek nyugati magyar politikai emigrációjával foglalkozva részletesen bemutatja a bécsi titkosrendőrség
szociálpszichológiai megfontolásokon alapuló taktikáját, mely nem egyszerűen a nemzetközi forradalmi
emigráció megfigyelésére, hanem megbontására irányult. A cél Marx és Kossuth közeledésének
megakadályozása volt. Tervük lényege az, hogy a volt magyar miniszterelnök, Szemere Bertalan, és Marx
megismerkedjék egymással, és a Kossuth-ellenesség platformján jó viszony alakuljon ki közöttük. Az
„ellenségem barátja az én barátom” egyensúlyelméletből származó tétele alapján ez a terv sikerre volt ítélve,
hiszen a leendő kapcsolat egyik szereplője sem rokonszenvezett Kossuthtal: Szemere hiúságból és
féltékenységből, Marx elvi-politikai megfontolásokból fordult szembe vele (Frank 1985, 96-97).
A szociálpszichológia hozzájárulhat a történettudományos ismeretszerzés, a forráskezelés módszertana, a

történettudományos ítélet természetének pontosabb megértéséhez, az itt adódó buktatók elkerüléséhez (Fischoff
1980). A történettudomány önszemléletét javíthatja a történeti munkákkal szemben támasztott társadalmi
igények, attitűdök, értékek felmérése, az ismereti és szerkezeti elemekből összetevődő történelmi tudat
közvélemény-kutatási technikákkal kimutatható állapota (Békés 1980).
A francia Annales-iskola szellemében született művek a példák arra (Aries 1980), hogy miként emelhető be a
mindennapi élet a történettudományi diskurzusba. Voltaképpen mindig bizonytalan, hogy ki és milyen alkotása
tekinthető reprezentatívnak, hiszen minden kor, minden társadalom elkészíti a maga értékkatalógusát, melynek
kaleidoszkópszerű forgatagában gyakran változnak a reprezentatívnak ítélt személyek és művek. Másrészt a
puszta reprezentativitás fikció, anyaga a mindennapiságból vétetik, születése, hatása mindennapi keretek között
zajlik.
Mulandóságában is így lesz „örök” a mindennapi élet. Ez nem jelenti azt, hogy a mindennapi élet valamiféle
metafizikai konstrukció volna, mely mindenkire vonatkozó érvényében elmoshatná a történelmi és társadalmi
különbségeket. A történelmi szociálpszichológia vállalkozik arra, hogy feltárja a mindennapi élet történetileg
jelentkező sokféle változatát. Van, amikor történéseiből teljesen elvész az intimitás, s teljes egészében, szinte
minden mozzanatában nyilvánosan zajlik (gondoljunk a feudális monarchák életét gúzsba kötő etikettekre, vagy
a szoros közösségi kapcsolatokban élő emberektől a közösségi együttélés kánonja értelmében megtagadott
magányra). Annyi mindennapi élet van, ahány történelem adta társadalmi variáns, s azon belül ahány fajta
társadalmi osztály, réteg, csoport. A történelmi szociálpszichológia termékeny vizsgálódási területe a
mentalitástörténet (Szczepanski 1985), melynek révén feltárulhatnak az elmúlt korokban élő emberek világképét
42
meghatározó gondolkodásmódok, tájékozódási rendszerek, normák, világnézeti minták, hitek, értékek, attitűdök,
helyzetdefiníciók (Porsnyev 1966; Gurevics 1974; Kon 1977).
Ahol az individualitás kíméletlen, hatalmi önkény által diktált versenyben edződik, s a cél elérése egyben mások
megfosztottságát jelenti, ott feltétlenül kialakul a nagyságot mitizáló politikai és ideológiai diskurzus, melynek
szerves eleme a távolságtartás, a „szent” és a „profán” elkülönítése (Bourdieu 1978; Goffman 1981), s ez
egyben az értékelés forrása is lesz. A célok elérését egynéhány individuumra korlátozó társadalmak
szükségképpen létrehozzák és ideológiailag kihasználják a „nagyság” és „szürkeség” kétosztatú látását. Ezzel
szemben azok a társadalmak, amelyek a kooperativitáson alapulnak, vagy olyan célokat fogalmaznak meg, ahol
az egyik fél győzelme nem jár feltétlenül a másik fél jóvátehetetlen vereségével, ott nem az egyes emberek
lesznek reprezentatívak, hanem maga a kor válik reprezentatívvá.
A történelmi szociálpszichológiával párhuzamos érdeklődési terület jellemzi a történeti antropológiát, melynek

egyik jellegzetes vizsgálódási területe az egyes korokban élő társadalmi szereplőket személyes tudatuktól
függetlenül, személytelenül összekötő minták együttese, „ami közös Caesar és a legutolsó légionárius, Szent
Lajos és a legszegényebb paraszt, Kolumbusz Kristóf és akármelyik matróza gondolkodásában” (Le Goff
1976,685). Klaniczay Gábor (1984, 34-49) a család, a rokonság, a rituális rend és a szimbolikus osztályozási
kategóriák történeti vizsgálatainak bemutatásával demonstrálja a történeti antropológia vívmányait.
A történetiség számonkérése mélyrehatóan átalakítja a szociálpszichológia önmagáról alkotott képét. Gergen

kritikája szerint a szociálpszichológiai kutatás tényei is a történelem részei, s ugyanúgy megismételhetetlenek,
mint ahogy maguk az egyes történelmi események sem térnek újra vissza (Gergen 1973). Korábban már
utaltunk arra, hogy a szociálpszichológia saját története is megíratlan, jóllehet a lehetőség adott (Pléh 1979; Erős
1993c).
A történelmi antropológia ihletője a nem európai népek körében létrejött társadalmakat tanulmányozó kulturális
antropológia. Miként a történelmi antropológia segítséget nyújthat az egyoldalúan szinkrón szemléletű
szociálpszichológiai jelenségek diakrón vonásainak feltárásához, a kulturális antropológia a nyugati görög-
zsidó-keresztény értékrenden alapuló szociálpszichológiai elméletalkotás és kutatás implicit korlátainak
tudatosítását segítheti elő. A társadalomtudományok kognitív fordulata eleve kedvez a kulturális antropológia és
a szociálpszichológia közeledésének, hiszen mindkét tudomány érdeklődésének ugyanaz a tárgya: a
társadalmilag konstruált világ jelenvalóvá tétele a társas kölcsönhatások, a kommunikatív cselekvések
sorozatában identitás-fenntartás, értelmezés révén.
7.3. SZOCIOBIOLÓGIA ÉS MAGATARTÁS

Az 1970-es években indult útjára a szociobiológia, amely számos, addig kizárólagosan szociológiai, illetve
szociálpszichológiai megközelítésben vizsgált jelenségre vetette tekintetét. Ha Bereczkei (1992,24-25) javaslatát
követve belelapozunk egy szociobiológiával foglalkozó könyv tartalomjegyzékébe, akkor a következő
címszavakat találjuk: önzetlenség, agresszió, szexuális stratégiák, szülő-utód kapcsolatok stb. A szociobiológia
kiindulópontja az ember evolúciós örökségeként magával hozott genetikai meghatározottság, melynek lényege
az ember esetében a nyitottság. A nyitottság persze nem parttalan: a periferikus és a központi idegrendszer
genetikailag előírt szerveződése műveként az emberek viselkedését áthághatatlan, úgynevezett epigenetikus
szabályok irányítják (Bereczkei 1992, 151). Ezek a szabályok olyan viselkedési egységeket eredményeznek,
amelyek lehetővé teszik a munkavégzést (eszközkészítés, eszközhasználat) és a kommunikatív cselekvést
(vérfertőzési tabu, rítusok, szokások stb.). A viselkedési egységek kombinációja és permutációja a kultúrák
sokféleségét teszi lehetővé. Külön kérdés – melynek megválaszolására itt nem térhetünk ki –, hogy a kultúra
része-e vagy sem az emberi nem fejlődésének. Egyesek szerint a természeti és társadalmi evolúció
összehasonlítása során található párhuzamok az analógiás gondolkodás felszínes és megtévesztő
következtetéseinek veszélyét hordozzák magukban. Mások szerint a két evolúciós rendszer egymás funkcionális
megfelelője, s ez esetben a kultúra által formált szociálpszichológiai jelenségek természeti alapjainak vizsgálata
oksági következtetések levonására is módot ad (Csányi 1988).
7.4. IRODALOMTUDOMÁNY ÉS SZOCIÁLPSZICHOLÓGIA

Termékenynek tűnőkapcsolat létesíthető a szociálpszichológia és az irodalomtudomány között. Az
irodalomszociológia kézenfekvő módon nem nélkülözheti az irodalmi élet szociálpszichológiai elemzésének
szempontjait (Fábri 1987). De a kifejezetten irodalomtudományi elemzés is nyerhet a szociálpszichológiai
elméletek és fogalmak alkalmazásával, hiszen – mint már utaltunk rá – az irodalom és a szociálpszichológia
tárgya, az élet eleven valósága, azonos. Az értékek, attitűdök, szocializációs minták, társadalmi
43
személyiségtípusok, személyközi kapcsolatok, az identitás, az előítélet, mind olyan jelenség, amely bár
sajátosan esztétikai-szociológiai mezőben megszervezve jelenik meg, az irodalomtudományi elemzésekben
megkerülhetetlen (Hankiss 1969; 1978; Trilling 1979; Veres 1979).
A szociálpszichológia módszertani támpontokat nyújthat az irodalmi művek elemzéséhez, melynek révén a

műben lappangó tartalmak, sajátos jelentést hordozó rétegek bonthatók ki (Csepeli 1974; Mérei 1970a; 1970b).
Mérei három szociálpszichológiai jelenségkört talál kiváltképpen alkalmasnak arra, hogy ez a lehetőség valóra
váljék. A társas történések szerepszem tagolódása az irodalmi művek szociálisan konstruált dramaturgiai terét
teszi vizsgálhatóvá. A lewini értelemben vett mező elméletének alkalmazása révén az egyes szereplők
indítékrendszeréhez férhetünk hozzá. Az attitűdök és rendszereik vizsgálata a mű értékdimenziójának feltárását
teszi lehetővé. Az irodalomtudomány számára hasznos szociálpszichológiai vizsgálódás természetesen nemcsak
a műre összpontosulhat, hanem termékenyen alkalmazható a szerzői és a befogadói szituációra egyaránt (Halász
1980; 1992).
7.5. GAZDASÁGPSZICHOLÓGIA
A közgazdaság-tudomány és a szociálpszichológia kapcsolódása kölcsönösen gazdagíthatja mindkét tudományt.
A közgazdaság-tudomány emberképe jellegzetesen hedonista, önnön szükségleteit ésszerűen belátó és a
kielégülésben maximálisan érdekelt lényt mutat. A valóságban (talán éppen az irodalom jóvoltából) azonban azt
látjuk, hogy az embereket érdekeik általában értékeik közvetítésével vezérlik, s az értékek körül fürtösödő
indítékoknak csak az egyik csoportja kapcsolódik az anyagi haszonszerzéshez. Vannak, akiket az igazság izgat,
másokat az emberbarátság eszméje mozgat, van, akit a hatalom vagy éppen valamilyen irracionálisnak tűnő
szenvedély (játék, kalandvágy, szexualitás, gyűjtés stb.) indít arra, hogy ne engedjen a racionális számítás által
elérhető befektetésarányos haszon csábításának. Az ember előbb „zoon politikon”, netán „homo ludens”, s csak
azután „homo oeconomicus”. Ez az a tanulság, melyet a szociálpszichológia a közgazdaság-tudomány számára
tartogat.
A munkavégző, szervező, vezető, vállalkozó ember a gazdaság termelő oldalának kulcsfigurája. A fogyasztó
ember szociálpszichológiai ismerete nem kevésbé fontos agazdasági folyamatokról alkotott kép szempontjából.
A társadalom – Marx mélyenszántó megállapítása szerint – nemcsak a fogyasztás objektumait (a javakat),
hanem a szubjektumait (ajavak vásárlóit) is termeli. A társadalom gazdasági életének intenzív fejlődési
szakaszában a keresletre való termelés, a minőségi paraméterek lesznek fontosak. A keresletet mozgató igények
felkeltése, az egymással versengő kínálati források közötti választás szempontjainak bemérése elképzelhetetlen
a fogyasztási szükségletek ismerete, a rendszeres piackutatás, valamint a várható szükségletek előrejelzése, a
szükségletteremtés tudatossága nélkül. A „fölösleges lesz a szükséges” (Voltaire).
Magyarországon a hatvanas években kezdtek az emberek megismerkedni az elemi szükségleteik kielégítésén túl
terjedő fogyasztással. E folyamat ideológiai ellenzői vitát kezdeményeztek, amelynek során
„frizsiderszocializmus” címén elítélték a luxusszükségleteket és a presztízsfogyasztást. A viták azonban nem
kárpótolták az embereket ideológiailag károsnak mondott szükségleteik kielégítetlenségéért. A „káros”
szükségletek listája szinte évről évre változott. Míg a hatvanas-hetvenes években a jégszekrény, az autó volt
ostorozás tárgya, addig később a „hóbortok” kerültek sorra, mint például a külföldi síelés, a kriptaépítés.
Kiderült azonban, hogy a gazdaság nem axiológiai kutatóműhely. Az államszocializmus hitelvesztéséhez a
szükséges javak és szolgáltatások krónikus hiánya jobban hozzájárult, mint az ugyancsak kínzó, ám
kevesebbeket sújtó szabadsághiány.
A szociálpszichológia és a közgazdaság-tudomány kapcsolatából a szociálpszichológia is sokat nyerhet. Az

anyagi források teljesítményektől független központi elosztásán alapuló gazdasági mechanizmus által
megtestesített „létező szocializmus” nagymértékben meghatározta az emberek egymás közti kapcsolatait, tudva-
tudatlan valamennyien a gazdasági realitások foglyaivá váltak. A közgazdaság-tudomány által leírt puha
költségvetési korlát mintegy kikényszeríti a felelőtlenséget, a beruházási éhséget, a nagyzási hóbortot, és a
szükségképpen jelentkező kudarcok magyarázatakor jelentkező bűnbakképzési hajlandóságot. A hiány által
kiváltott szabályozhatatlan versengés feltételei között a gyanakvás, a bizalmatlanság, az agresszió viselkedési
mintái válnak uralkodóvá, melyek interiorizációja és nemzedéki áthagyományozása a piaci átalakulás
leghathatósabb akadálya (Varga 1985). Másfelől a társadalom piaci koordinációja a szociálpszichológiai
csereelméletek számára jelenthet kiindulópontot.
A közgazdaság-tudomány az emberi magatartás egyetlen oldalára összpontosít: abból a feltevésből közelít az

emberhez, hogy viselkedése ésszerű módon a szűkösség felszámolására irányul. Az emberi viselkedésnek ez a
normatív megközelítése éppen a szociálpszichológiai indíttatású vizsgálódások hatására alapvetően módosult, s
ebből fejlődött ki a „korlátozott racionalitás” elmélete, mely a ténylegesen előforduló információkezelési módok
44
között tátongó szakadékra hívta fel a közgazdászok figyelmét (Simon 1982). A közgazdaság-tudományban
kidolgozott racionális döntés elmélete ugyanakkor módszertani individualizmusa okán a társadalmi lét
mikroszintje és makroszintje közötti új integráció ígéretét hordozza. Ez az elmélet ugyanis elég világos ahhoz,
hogy az egyén más egyénekkel együtt lebonyolított szándékos cselekvéseit matematikailag vagy valamiféle
empirikus módon leírja és kifejezze. A világosan és egyértelműen leírt társadalmi cselekvések összegzése teszi
lehetővé a részek közötti kapcsolatok egyidejű figyelembevételét, miáltal a makroszintű társadalmi jelenségek
rekonstruálhatók lesznek (Róna-Tas 1991).
7.6. POLITIKAI PSZICHOLÓGIA

A politikatudomány és a szociálpszichológia sem nélkülözhetik egymást. Az intenzív gazdasági fejlődés által
teremtett és megnövelt társadalmi mozgástérben a szociálpszichológiai mechanizmusok jelentősége megnő. A
társadalom legitimációja nem nélkülözheti az embereknek a politikai rendszer igazságosságába és
törvényességébe vetett hitét, a társadalmi méretű bizalmat. A demokratikus társadalmak működését szolgáló
viselkedési kánon alapjait tartalmazó politikai kultúra lényegében szociálpszichológiai jellegű képződmény,
mely nemzedékeken keresztül alakul ki a társadalomban, kölcsönösségre, kompromisszumképességre,
véleményszabadságra, nyíltságra, toleranciára nevelve a társadalom polgárait (Gombár 1984). A demokratikus
politikai szocializáció folyamatának kutatása fontos eszköz arra, hogy követni lehessen a demokratikus politikai
kultúra mintáinak a személyiségbe való beépülését, az állampolgári identitás kialakulását (Kéri 1988; Szabó
1991).
A politikai pszichológia a politikai folyamatok szereplőinek lelki mozgatórugóit tárja fel (Lányi 1996). A
politikai cselekvés sajátos feltételeket támaszt a személyiséggel szemben, aki csak akkor válhat eredményessé,
ha a politikai cselekvő perspektívájából adódó szabadságot képes összeegyeztetni a nem politikai természetű
etikai, szociológiai, gazdasági korlátozó feltételekkel (Dessewffy-Csepeli 1994).
7.7. JOGTUDAT
Hasznos lehet a szociálpszichológia a jogtudomány számára, mivel a szociálpszichológiai szemlélet segítségével
a jogász rádöbbenhet a jog és a jog által szabályozni kívánt viselkedés ellentmondásos viszonyára. Mint Sajó
András írja: „a gyakorlat szükségleteitől elvakított jogász mint egy ellen-Oidipusz bukdácsol a jogi elvarázsolt
kastély útvesztőiben, mellyel képzelete a valóságot helyettesíti; ellen-Oidipusz, mert éppen nem az igazság
keresésében, hanem annak eltagadhatásáért vesztette el látását.” (Sajó 1980,19.) Az eltagadott igazság részét
képezik a jogkövető és jogszolgáltató viselkedés során azonosítható szociálpszichológiai jelenségek, mint
például az engedelmeskedés, az igazságosságfelfogás, a jogtudat, a helyzetdefiníció, az előítélet, címkézés vagy
a csoportnyomás szerepe az ítéletalkotásban (Sajó 1986).
7.8. PEDAGÓGIA ÉS SZOCIÁLPSZICHOLÓGIA

Végül megemlíthetjük a szociálpszichológia és a pedagógia kapcsolatát. A politikai szocializáció és a politikai
nevelés példája mutatja, hogy a szociálpszichológia célja a megismerés, míg a pedagógia a beavatkozásban
érdekelt. Az emberek életébe való nevelő szándékú beavatkozást azonban hiába mozgatja a legnemesebb, elvont
értelemben leghumánusabb szándék, ha nem számol a valóságosan létező emberek szükségleteivel, céljaival,
motívumaival, életmódjával. Megfelelő szociálpszichológiai terepismeret nélkül a pedagógiai erőfeszítések
hatástalanok maradnak. Esetleg visszájukra fordulva nagyobb kárt okoznak, mintha meg sem születtek volna.
Másfelől a szociálpszichológia nem nélkülözheti az eszményeket és értékeket. A tudományos megismerés
objektivitása nem zárjaki a megismerő társadalmi elkötelezettségét, pedagógiai ethoszát. Jó példa e két látszólag
egymással szemben álló szenvedély (az igaz keresése és a jó szolgálata) egységére a nagy pedagógusok
működése, mely teoretikus tudattal vagy anélkül, de sosem nélkülözte a mélységes szociálpszichológiai alapokat
(Karácsony, Mérei, Makarenko).
A szociálpszichológia és a társadalomtudományok összefogása nem jelenti az egyes tudományok önfeladását,

sajátos szempontjaik feláldozását. Olyan együttműködésről van szó, ahol az eltérő szemléleti pozíciók
egyeztetéséből új gondolatok, új igazságok születhetnek, melyek a társadalmi dolgok hívebb megismerését és az
egyes társadalmi alrendszerek keretei között folytatott termékenyebb gyakorlatot teszik lehetővé. Az egyes
társadalomtudományok határvonalai egyre inkább szakadozottak. A szociálpszichológia gyakorlati-alkalmazott
tudományként nem tűnik el. De ha a szociálpszichológia az emberről való gondolkodás intellektuális
hagyományának teljes jogú folytatójává akar válni, akkor a többi társadalomtudománnyal együtt minden
bizonnyal részévé lesz az emberre vonatkozó tudást integráló kultúra tudományának.
45
1.3. táblázat -
KULCSFOGALMAK
alaklélektan kultúra társadalom
alternativitás meghatározatlanság társas
behaviorizmus mentalitástörténet tudomány
cselekvés mindennapi vallás
egyén (hétköznapi) tudás
életvilág művészet
elmélet nemzetkarakterológia
empirikus kutatás rendszer
ideológiakritika személy
individuális szociális
kollektív szociálpszichológiai tudás
8. AJÁNLOTT IRODALOM
Allport, G. W.: A modern szociálpszichológia történeti háttere [1968]. In Lengyel Zs.
(szerk.): Szociálpszichológiai olvasókönyv. Budapest, 1994, Nemzeti Tankönyvkiadó. Pléh Cs.:

Pszichológiatörténet. Budapest, 1992, Gondolat.
A szöveggyűjteményből * :
Arisztotelész: Nikomakhoszi etika.
Bacon, F.: Esszék. (A barátságról.)
* Lengyel Zs. (szerk.): Szociálpszichológia. Szöveggyűjtemény. Budapest, 1997, Osiris.
46
2. fejezet - II. rész – A KUTATÁS
MÓDSZERTANA
1. 1. KÉRDÉSFELTEVÉS ÉS KUTATÁS
Mint a tudományos gondolkodás maga, a tudományos kutatás lehetősége is a mindennapi életben gyökerezik. A
mindennapi élet magától értetődőnek vett keretei között arra számítunk, hogy a következő nap is olyan lesz,
mint az előző. Természetesen tudjuk, hogy bármikor bármi kizökkenthet a mindennapi rutin kényelméből. A
kizökkenés – vagy annak vélt lehetősége – megrendíti a mindennapi élet kényelmét és bizonyosságát. A
kényelmetlenség és bizonytalanság kilátásának következménye a kérdezés, mely a tudományos kutatás őse.
1.1. A KÉRDÉS
Következésképpen a válasz sorsa a kérdéstől függ. A kérdés nyomán tudatosul bennünk, hogy a világra
vonatkozó tudásunk hézagos. Akkor kérdezünk, ha valamit nem értünk. Legelőször önmagunknak tesszük fel a
kérdést. A kérdés mozgósítja és aktivizálja tudásunk lappangó tartományait. Először is ellenőriznünk kell
magunkat, jogos volt-e a kérdés feltétele. Számos esetben megtörténik, hogy tévesen értelmezzük a helyzetet, s
a kényelem és a bizonyosság fenyegetését érezzük hamisan. Ha úgy döntünk, hogy a kérdés feltétele jogos,
akkor megpróbálunk a kérdésre saját tudásunk alapján válaszolni. Kutatásra akkor kerül sor, ha meglevő
tudásunk elégtelen a válaszhoz.
47
II. rész – A KUTATÁS
MÓDSZERTANA
A mindennapi élet során feltett kérdésekre adandó válaszok felkutatását követően visszaáll a mindennapok
kényelme és bizonyossága. Mint a világirodalom nagy művei mutatják, az emberi élet drámai fordulatai akkor
történnek, ha a válasz felkavaró és nyugtalanító. Ahol a dráma véget ér, ott folytatódik a mindennapi élet. Az
alaptalan, túl gyakori kérdezés a hisztéria ismertetőjegye. A kényszeres kérdezősködés ellentéte a kérdezésre
való restség, mely szintén patologikus.
A kérdezés és kutatás képessége a társadalmi munkamegosztás rendjébe tagolódott ember tartós és sikeres
beilleszkedésének záloga. A társadalmi munkamegosztás során kialakult rendszerek és szervezetek kidolgozzák
a világról alkotott intézményesült tudás tartalmait, amelyek meglehetős határozottsággal behatárolják a feltehető
kérdések körét. A meglévő, áthagyományozott és intézményesült tudás határait feszegető kérdések feltételére a
tudományos kutatás ad lehetőséget. Ez a lehetőség a kérdező számára sok esetben súlyos egzisztenciális
veszélyek forrása. A tudományos kutatás egyben az igazság keresésének szenvedélye, melynek ereje a
legjobbakban elnyom minden más, a mindennapokból vagy az egyes társadalmi alrendszerekből érkező
ellenirányú motivációt.
A szociálpszichológiai tudás már korábban jellemzett sajátszerűsége magyarázza, hogy a kutatás során felvetődő
kérdések kapcsán kevéssé várható a tudás és érdek konfliktusa.
A szociálpszichológiai kutatás társadalmi mintájának előzményei a társadalmi munkamegosztás során emberek

megfigyelésére, ellenőrzésére, befolyásolására szakosodott szervezetekben találhatók. Az emberekkel való
foglalkozásra szakosodott szervezetek által intézményesített pedagógiai, pszichiátriai, kriminológiai vizsgálódás
és a szociálpszichológiai kutatás között csak a kérdezés hátterét képező narratívában van különbség. A
pedagógiai, pszichiátriai és kriminológiai kérdések olyan szociálpszichológiai válaszok megtalálására
irányulnak, amelyek eredményeképpen rekonstruálhatóvá válik egy meghatározott időben és helyen,
meghatározott egyedi személyek jelenlétében végbement történés, leírhatóvá válik egy időben és térben
behatárolt állapot. Az eseménytörténetre fókuszáló történeti kutatás is hasonló irányt követ. Ezzel szemben a
szociálpszichológiai kutatás által implikált narratíva az elméletektől megkívánt logikai rendben, konkrét
meghatározottságoktól függetlenül beszél helyzetekről és cselekvőkről (Pléh 1986,27). Míg az intézményesített
tudás alapján feltett kérdésre választ kereső vizsgálat nem nyilvános, addig a szociálpszichológiai kutatás a
nyilvánosság előtt zajlik.
A szociálpszichológiai kutatás megoldásai az intézményesített tudást gyarapítják. A gyakorlati

szociálpszichológiai kutatás eredményei alapján szociálpszichológiai elméletek fogalmazhatók meg. A két
narratíva között könnyű az átjárás. Példaként vehetjük a csoportok lélektanát. A szociálpszichológiai narratíva
által jelölt csoportnak nincs megfelelője a társadalomban. Maga a szó a művészettörténetből származik. A
csoport szóval utaltak azokra a képzőművészeti alkotásokra, amelyek egynél több embert ábrázoltak, szemben a
portréval. A csoporttagság az élet mindennapi, reflektálatlan ténye. A csoportlélektannal kapcsolatos első
kérdéseket a központosított államok titkosrendőrségének tisztviselői fogalmazták meg, akiknek az volt a
feladatuk, hogy az államrend védelmében az uralkodó ellenfeleit felderítsék. Abból indultak ki, hogy az
ellenállás egyedül reménytelen vállalkozás, következésképpen megfigyeléseiket azokra a személyekre
összpontosították, akiknek az átlagosnál nagyobb számú jó ismerőse volt. Moreno szociometriai módszeréről
még nem tudhattak, de emlékezhettek Brutusra, aki Caesart összeesküvő társaival együtt, csoportban ölte meg a
szenátus színe előtt, Krisztus előtt 44. március idusán.
1.2. A PROBLÉMA
A kérdés nyomán probléma keletkezik. Sok esetben a probléma lappang. Ez esetben a kutatást meg kell előznie
a probléma feltárásának. Bármiként is történjék, akutatás megelőző szakaszában a kutatásra vállalkozónak
biztos elméleti előfeltevésekkel kell rendelkeznie a vizsgálat potenciális tárgyait illetően. Biztos elméleti
előfeltevések hiányában a változást észre sem veszi, nem ébred benne gyanú, és nem lát hozzá a kutatási
probléma megfogalmazásához.
A kérdést és a rá adható lehetséges válaszok forrását képező problémát a kutató által választott elméleti keret
határozza meg. Ebben az értelemben mondja Lewin, hogy nincs praktikusabb, mint egy jó elmélet, hiszen
elmélet hiányában a kérdés nagy valószínűséggel rossz kérdés, melyre nincs válasz, a probléma pedig
álprobléma, mely értelmetlen vagy megoldhatatlan.
A megismerési terep az elméleti tudás perspektívájából nézve népesül be anticipálható tényekkel és

folyamatokkal. A kutató csak akkor vizsgálódhat az elméleti tudás adta konstrukció szerint, ha meg tudja
nevezni a tapasztalt tényeket és folyamatokat.
48
MÓDSZERTANA
A szociálpszichológiai problémákra a szociálpszichológus kíváncsisága és megismerési szenvedélye

következtében talál rá. Jó példa erre az első szociálpszichológiai kísérlet, mely Norman Triplett nevéhez fűződik
(55. o.).
McGuire (1973) rendszerezési sémáját kiindulásul véve, a szociálpszichológiai problémák keletkezésének a

következő típusait említhetjük.
1. Diszfunkcionális működés. Az élet rendjét megzavaró, a társadalmi működés folyamatosságát veszélyeztető

események vizsgálata során szociálpszichológiai problémák bukkanhatnak fel. Az 1970-es években New
Yorkban elszabadultak a gyújtogatásra visszavezethető tűzesetek, melyek kivizsgálása során kiderült, hogy
szocializációs zavarokkal küszködő tizenévesek így próbálták meg felhívni magukra a figyelmet. Freudot
pszichológiai panaszokkal keresték fel betegei, akiknek kikérdezése és analízise a tudattalan problémájának
felderítését eredményezte.
2. Paradox történések. Az ötvenes években jött létre az amerikai Illinois államban egy szekta, melynek hívei a
hamarosan elkövetkező világvégében hittek. Amikor elérkezett az időpont, és a világvége elmaradt, a szekta
híveinek száma ugyan megcsappant, de a maradék továbbra is bízott a szekta vezetőjében. Ez a jelenség hívta
fel Festinger figyelmét az elkötelezettség problémájára. Egy 1970-es években végzett magyarországi
közvéleménykutatás azt mutatta, hogy a megkérdezettek nagyobb arányban értékelik pozitívan a „szovjet
népet”, mint a magyarokat. Ez a paradoxon hívta fel a figyelmet az államszocialista rendszer által termelt
politikai konformizmusra, melynek vizsgálatáról e könyvben később majd szó lesz.
3. Analógiás következtetés. A szociálpszichológiai problémák megértésére vállalkozó kutatók sokszor

folyamodnak természettudományokból vett analógiákhoz. Az ókor szociálpszichológiai problémákkal
szembesült gondolkodói például a flóra és fauna földrajzi meghatározottságának analógiája szerint képzelték el
az egyes népek karakterét, temperamentumát meghatározó okokat. Az emberek közötti rokonszenv és
ellenszenv magyarázatára a 18. században kémiai hasonlatokat hoztak fel. Láttuk, hogy a 19. században az
epidemológia szolgáltatta a tömegjelenségek magyarázó hipotéziseit. A 20. században a modern fizika
elméleteinek mintájára alkotnak szociálpszichológiai hipotéziseket.
4. Deduktív módszer. Ebben az esetben már meglévő kutatási eredmények szintetizálására kerül sor, melynek
alapján logikai úton jutunk új kutatási problémákhoz. Az 1950-es évek csoportdinamikai hipotézisei, valamint
az 1960-as években született attitűddinamikai kutatási hipotézisek hozhatók fel példaként erre a módszerre.
5. Indukciós módszer. A kutató – a maga választotta kutatási területen tapasztalt jelenségek értelmezése végett –
maga állítja fel hipotéziseit és hoz létre új elméletet. A nagy elméletalkotók ily módon alkották meg
iskolateremtő hipotéziseiket. Lewin például az 1920-as években gyakran járt tanítványaival kávéházakba.
Megfigyelte, hogy a pincér nagyszámú rendelést vesz fel, s a rendeléseket fejben tartva, pontosan teljesíti.
Ugyanakkor a fizetést követően, minden rendelést elfelejt. E jelenség alapján állított fel egy hipotézist, melynek
kutatásával tanítványát, Bluma Zeigarnikot bízta meg. A kutatás eredménye a Zeigarnik-effektus felfedezése
lett, mely a be nem fejezett és a befejezett feladatok által kiváltott eltérő emlékezeti teljesítmény problémájára
ad választ (Zeigarnik személyes közlése 1971-ben).
6. Ellentmondó kutatási eredményekkibékítése. Az átfogó és egységes szociálpszichológiai elmélet hiánya, az

egymásról nem tudó elméleti paradigmák következtében gyakran előfordul, hogy ugyanazon jelenségre a
különböző kutatók eltérő magyarázatokat adnak. A személyközi vonzást egyaránt magyarázhatjuk a személyek
hasonlóságával vagy különbözésével. A meggyőző hatás ugyanúgy tulajdonítható az „elsőség”, mint az „utolsó
szó” erejének. Az efféle ellentmondások további termékeny kutatásokra ösztönözhetnek.
7. Általánosnak tekintett törvényszerűségeknek ellentmondó kivételek. A kivételek felbukkanása a kutatás egyik

legfontosabb motívuma. A szociális facilitáció törvénye alól például a szociális gátlás jelensége kivételt képez.
Ha csak szociális facilitáció létezne, nem volna lámpaláz, szégyen, szemérem, titkolódzás. Ezek a jelenségek
azonban tagadhatatlanul léteznek, s kutatásuk a társas interakció elméletének újrafogalmazásához segített hozzá.
8. Bonyolultnak tűnőjelenségek mögött meghúzódó, egyszerű elemi meghatározókfeltárása. Ebben az esetben a

megfigyelt és tanulmányozott jelenségeket a kutató egységekre bontja, melyek mindegyikének működésére
kidolgozza a megfelelő elméletet, s az így létrehozott elméleteket integrálja. Példa erre a meggyőzés útján elért
attitűdváltozás folyamata, melynek első szakasza az attitűd megváltozását célzó üzenet sajátosságainak
meghatározása, második szakasza az érvek kognitív feldolgozása, harmadik szakasza az érvek megmaradása a
hosszú távú emlékezetben, s utolsó szakasza a változás.
49
MÓDSZERTANA
1.3. A HIPOTÉZISALKOTÁS
A kérdést követő problémamegfogalmazásból adódó lehetséges válaszokat hipotéziseknek nevezzük. A
hipotézisalkotás a kutatás döntő szakasza. A hipotézis kijelöli a kutatás útját.
A kutatót sajátos pszichológiai kapcsolat fűzi hipotéziséhez, melyet hajlamos saját szellemi gyermekének
tekinteni. A hipotézis bizonyítása saját éleselméjűségének, kutatói tehetségének próbája. A kutató és hipotézise
pszichológiailag elválaszthatatlan egymástól, hiszen a kutató találja ki a hipotézist.
Egy kísérletben azt a hipotézist állították fel, hogy a társas befolyásolás során a befolyásoló félnek a
befolyásoltról alkotott képét a célzott hatás sikeressége vagy sikertelensége eltérő módon alakítja. A kísérleti
személyek videón láttak egy személyt, akinek a helyes magyar szövegmondást kellett megtanítaniuk. Valójában
a videón látott személy nem volt kapcsolatban a kísérleti személyekkel. A videón látott személy szövegmondása
előre kialakított módon egyes esetekben javult, más esetekben romlott. Az eredmények nem voltak összhangban
a hipotézissel, ugyanis akár romlott, akár javult a videón látott személy szövegmondása, a kísérleti személyek
mindenképpen javulást észleltek. Utólag beiktattak egy olyan felvételt is, amelyen a videón látott személy már
alig volt képes beszélni, s csak ekkor mutatkozott a kísérleti személyek részéről némi hajlandóság a romlás
észlelésére.
A be nem igazolt hipotézis azonban a problematika újragondolására ösztönzött. A hipotézisnek ellentmondó

eredmények értelmezése során a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy egyoldalú közlési helyzetben a
befolyásolói szerep tudata sajátos szelektív hatást fejt ki, melynek következtében a kísérleti személyek az
objektíven romló teljesítményt is javulásnak észlelik. Ugyanis csak az észlelt javulás áll összhangban az
önmaguk befolyásolói szerepéről kialakított képpel, s a szerepből adódó beállítottságuk eleve elhárítja a kudarc
belátásának lehetőségét (Csepeli et al. 1984).
A hipotézishez való merev ragaszkodás ártalmai miatt fel kell hívnunk a figyelmet az alternatív hipotézisek
fontosságára, valamint arra, hogy az eredmények hitelét növeli, ha az adott hipotézist egymástól független
kutatók is be tudják bizonyítani, illetve ugyanazt a hipotézist többféle empirikus vizsgálat segítségével
vizsgálják.
A szociálpszichológiai hipotézisek vizsgálatára számos empirikus módszer áll rendelkezésre, s nem állítható,
hogy van „királyi út”, melyhez képest minden más megoldás tévút.
1.4. A KUTATÁSI VÁLTOZÓK

A kutatási problémából kiinduló hipotézis által tételezett jelenség, folyamat vagy működés vizsgálhatóvá tétele
szabatos leírást követel. A leírás során megnevezzük és azonosítjuk a kutatási változókat. A változók
megnevezése és azonosítása révén a kutatási probléma a kutatói közösség tagjai számára egyértelművé és
hozzáférhetővé válik.
A meghatározatlan ember rendszerekbe foglalt jelei révén képes önmaga meghatározására, ami egyben a
számára megismerhető világ meghatározását is jelenti. A közvetlen tapasztalás adta valóság határainak térben és
időben korlátlan meghaladására a nyelv ad lehetőséget. A dezantropomorfizáló társadalomtudomány
szakkifejezéseinek megfelelőit nem találjuk meg a közvetlenül tapasztalható világban. Említettük már, hogy az
életben sosem találkozunk csoporttal, de életünk java részét csoportokban töltjük el.
Hány fő kell legyen egy társas alakzatban ahhoz, hogy csoportnak mondhassuk? Eldönthető-e csupán a létszám
alapján, hogy egy társas alakzat csoport vagy sem? Mikor születik, s mikor tűnik el egy csoport? Ezekre a
kérdésekre csak akkor tudunk választ adni, ha az emberek körében tapasztalható csoportosulást problémaként
fogjuk fel, melynek azonosítására, leírására, illetve magyarázatára szakkifejezésekre épülő mondatokból álló
szöveg létrehozása révén vállalkozunk.
A mindennapi vagy művészi szövegekben használatos szavak jelentése diffúz, vibráló, polimorf. Az ideologikus
és vallási beszédmód szavai ugyancsak sokféleképpen értelmezhetők, ezért is oly fontosak az intézményesített
tantételek, dogmák, melyektől eltérni eretnekségnek, veszedelmes tévelygésnek minősül. A tudományos
szövegekben alkalmazott szavak jelentése viszont egyértelmű, mások által hozzáférhető és hitelesíthető. A
tudományos szövegekben alkalmazott szavak egyértelmű jelentéséhez való hozzáférés és hitelesítés lehetőségét
az adott tudományos közösség tagjai által mérvadónak tekintett elmélet elfogadása biztosítja.
50
MÓDSZERTANA
A tudományos megismerés során alkalmazott szavak következésképpen szakkifejezések, melyek jelentése

konszenzuálisan elfogadott elméleten alapulva független az egyéni tapasztalás önkényétől és szeszélyétől. A
szakkifejezések hidat képeznek a közvetlen tapasztalásban megnyilatkozó valóság és az elmélet útján konstituált
valóság között tátongó szakadék felett, hiszen egyaránt utalnak a tapasztalható és a tapasztalhatatlan világra,
mint azt a csoport szakkifejezés révén szemléltettük.
Az empirikus szociálpszichológiai vizsgálódás módszertana szempontjából nézve a szakkifejezések mind az

elméletalkotás, mind a vizsgálódás nélkülözhetetlen alapelemei. A vizsgálódás az elmélet által meghatározott
szakkifejezés létéhez kötött, ugyanakkor vizsgálódás hiányában az elmélet meddő és spekulatív lesz.
Az empirikus vizsgálódásra alkalmas szakkifejezést változónak nevezzük. A változók bevezetése révén a

közvetlen tapasztalás élménye felbonthatóvá, strukturálhatóvá és vizsgálhatóvá válik. A változók meghatározása
révén a kutató kapcsolatot teremt a tapasztalat és a szakkifejezések által implikált elmélet között. A változó
módszertani elvonatkoztatás, amely egyfelől a tapasztalat számára adott valóság valamely jegyére,
tulajdonságára vonatkozik, másfelől a tudományos közösség által elfogadott elmélet alapján tételezett,
közvetlenül nem tapasztalható létezőre utal.
Térjünk vissza a csoport példájához. A csoportot változóként felfogva lehetővé válik a mindennapi életben tarka
változatosságot mutató társas alakzatok vizsgálata, melynek során egyfelől válaszokat kaphatunk arra, hogy az
adott alakzatra alkalmazható-e az egyes csoportlélektani elméletek által meghatározott csoport szakkifejezés,
másfelől mesterséges feltételek között létrehozott csoportokon kutathatóvá válnak a sui generis csoportlélektani
problémák.
Van-e egyfős csoport? Erre a kérdésre nemmel kell válaszolnunk, ha egy meghatározott csoportlélektani elmélet
szerint csoport alatt legalább kétfős társas alakzatot értünk. (Más csoportelméletek a csoport létét minimálisan
három főhöz kötik.) Egy ember nem csoportosulhat, következésképpen a csoport változójának hiányát állapítjuk
meg. De mit teszünk akkor, ha kiderül, hogy a szóban forgó ember egy kihalófélben lévő, egykor népes törzs
utolsó sarjadéka? Csak ő beszéli már a törzs nyelvét, ő ismeri a rítusokat és a tradíciókat, melyek szerint él. A
csoportváltozót olyan csoportfogalom alapján is meghatározhatjuk, amely a csoport határait nemcsak az élő,
hanem a halott csoporttagokra is kiterjeszti. Ez esetben egyetlen ember is kutathatóvá válik csoportlélektani
szempontból.
A változók teszik lehetővé, hogy az egyes kutatási problémákat a tudományos közösség tagjai egymás számára
ellenőrizhető módon azonosítsák, leírják és hipotézisek alkotása révén kutassák.
A változók bevezetése drasztikusan csonkítja a tapasztalati valóságot. Goethe joggal írja a Faustban, hogy az
élet aranyló fájához képest „szürke minden elmélet”. Kirívó aránytalanság van a mindennapokban tapasztalható
szociálpszichológiai jelenségek sokasága és az egyes szociálpszichológiai elméletek által tételezett változók
viszonylag szűkös tára között. Az elméletek változása többek között onnan ered, hogy az újabb kutatói
generációk – elődeikhez képest – új változókat alakítanak ki, a régieket pedig mellőzik. A tapasztalati valóság
csak a kiszemelt változók mentén válik vizsgálhatóvá. A kutató csak azt látja, amit vizsgál. A változók
kialakítása révén a kutató állást foglal abban a kérdésben, hogy mit tekint lényegesnek.
1.5. A DIMENZIÓKÉPZÉS
Az elmélet által egyértelműen meghatározott szakkifejezések segítségével behatárolt vizsgálati terület
dimenzióit alapos elemzésnek kell alávetnünk annak érdekében, hogy a vizsgálat során releváns változók ne
maradjanak ki. Az 1970-es évek elején kezdődött Magyarországon a nemzeti azonosságtudat empirikus
szociológiai és szociálpszichológiai vizsgálata. A szociális identitás, valamint a szociális attitűdök elméletein
alapuló dimenzióanalízis eredményeként elkülöníthetővé vált a természetes és az ideologikus nemzeti identitás,
megkülönböztetést nyertek az érzelmi és a kognitív komponensek, valamint az értelmezési mechanizmusok. Az
egyes dimenziókhoz változókat rendelünk.
A változók azonosítása után kerülhet sor a kutatási probléma feltárására, leírására vagy magyarázatára irányuló
hipotézis pontos megfogalmazására. A változók sorában szokás megkülönböztetni független és függő
változókat. Függetlennek azokat a változókat tekinti a kutató, amelyek az adott elmélet keretében magyarázó
szerepet kapnak, míg a függő változóknak az elmélet következményjelleget tulajdonít. A teljességében ható,
közvetlenül adott világ és a változók által vizsgálhatóvá tett empirikus valóság között fennálló aránytalanság
folytán azonban elvileg sosem létjogosulatlan alternatív változók bevezetése, miáltal a korábban független
változóról kiderülhet, hogy függő, a függőnek vélt változó pedig függetlennek bizonyulhat. Az adatfeldolgozó
kapacitás szűkössége a 20. század első két harmadában behatárolta a szociálpszichológiai és szociológiai
51
MÓDSZERTANA
kutatások által vizsgált változók számát. A számítógépes adatfeldolgozás elterjedése és széles körű elérhetősége
tág teret enged a sokváltozós adatelemzési technikáknak, ami egyre kifinomultabb és részletezőbb
adatfelvételeket és elemzéseket tesz lehetővé.
A változóképzést követően meg kell határoznunk, hogy miként, milyen vizsgálati eljárás segítségével kívánunk
a változót reprezentáló adathoz jutni. Ezt a folyamatot nevezzük operacionalizálásnak. Az operacionalizálás
során figyelembe kell vennünk, hogy az adott változó miként reprezentálja a vizsgálati területről nyert adatokat.
1.6. A MÉRÉSI SZINTEK

Nominális változó esetében az adat csak megkülönböztető értékkel bír, nem fejez ki mennyiséget, csak
minőséget. A nemzeti identitás vizsgálata esetében a nemzeti önbesorolás nominális változó, melynek értékei
egymást kölcsönösen kizárják, s mennyiségi viszony sincs közöttük. Arra akérdésre, hogy „Milyen
nemzetiségűnek vallj a Ön magát?”, a válaszadó rendszerint azt feleli, hogy magyar, román, horvát, szerb,
szlovák, német stb.
Előfordulhat, hogy a személy nemzeti identitása csak a nemzeti név vállalására korlátozódik, de rendszerint az a
helyzet, hogy az identitás szociálpszichológiai szükségleteket is kielégít, amelyeknek szerepe van a személy
ontológiai bizonytalanságérzetének eloszlatásában. Minél jelentősebb szerepet kap az egyén
önmeghatározásában nemzeti hovatartozása, annál fontosabbnak tartja a kapcsolatot, melynek révén önmagát a
nemzeti csoport tagjának tartja. A „Ki Ön?” kérdésre rendszerint számos csoport-hovatartozást említenek az
emberek, és ezt követően megkérhetjük őket, hogy rangsorolják az említett csoportneveket aszerint, hogy
mennyire fontosak azok számukra. Az 1970-es években azt tapasztalták, hogy 24 választási lehetőség közül a
megkérdezettek 90%-a kiválasztotta a magyar nevet. Fontosság szerint rangsorolva 38% tette első helyre, 18%-
uk szerepeltette második helyen, 14%-uk tette harmadik helyre, 10%-uk negyedik helyre, s 8%-uk sorolta be az
ötödik helyre a nemzeti csoport-hovatartozást. Nem tartotta fontosnak a magyar önbesorolást a válaszadók 12%-
a (Csepeli 1984, 44-45). A magyar névnek tulajdonított fontosság ordinális változó, amely arra utal, hogy a
kapott adat kapcsán arra következtethetünk, hogy a vizsgálat tárgyát képező tulajdonság kisebb vagy nagyobb
mértékben van-e meg.
Az intervallum mérési szintű változó által reprezentált adatok alapján a változó értékei közötti távolságról is
beszélhetünk. Az aránymérő skálák mérési szintjének megfelelő változók csak abban különböznek az
intervallumszinten mért változóktól, hogy esetükben a nulla pont valódi.
A szociálpszichológiai elméletekre támaszkodó szakkifejezések szerint értelmezett fenomenológiai dimenziók

intervallum szintű vagy aránymérése inkább metafora, mintsem statisztikai realitás. A különböző
szociálpszichológiai skálák és indexek segítségével mért érzetek – mint például a fontosság, pozitív vagy
negatív érzelmi intenzitás, közelség-távolság, értékesség, szubjektív valószínűség, hajlandóság stb. – ordinális
szinten mérhető, fenomenológiai változók. Szociálpszichológiai változók esetében még inkább illuzórikus az
aránymérő skálák létrehozásának lehetősége. Valódi intervallumszintekről és aránymérésről csak egyes
szociológiai-demográfiai változók esetében (például életkor, iskolai végzettség) beszélhetünk.
Felmerül a kérdés, hogyha a szociálpszichológiai változók java része nominális, illetve ordinális szintű változó,
akkor az adatfeldolgozáskor miért tekintik a mért adatokat úgy, mintha igazi számértékek lennének. Statisztikai
értelemben ugyanis teljesen jogosulatlan ordinális szinten nyert számértékek alapján átlagot, szórást számolni, s
ezek alapján további feldolgozásokat végezni. Az eljárás védelmében azt szokás felhozni, hogy eredményeinek
ugyan nincs pontos jelentése, de értelmezésként alkalmazva hasznos eszköz lehet egyes csoportok, feltételek
összehasonlítására. Vannak természetesen olyan adatfeldolgozási eljárások, amelyek ordinális szinten mért
adatok sokváltozós elemzésére képesek
2. 2. A SIKERES KUTATÁS KRITÉRIUMAI

Az intézményesített keretek között zajló megismerés folyamata pszichológiailag implikálja az eredményességet,
melynek következtében a vizsgálati terv létrehozói kudarcként érzékelik, ha a vizsgálat eredménye nem egyezik
az eredményre vonatkozó előzetes elképzeléseikkel. Nincs ez másként a tudományos megismerés esetében sem,
jóllehet a tudományos fejlődést egy-egy zsákutca vagy tévút esetenként jobban előreviheti, mint a járt utat
követő, sikeres rutinvizsgálat.
2.1. ÉRVÉNYESSÉG
52
MÓDSZERTANA
A sikeres mérés egyik kritériuma az érvényesség, amely alatt azt értjük, hogy az adat, a változó és a
szakkifejezés között megfelelés van. A referenciális érvényességet a logikailag hasonló vagy ellentétes
dimenzióban elhelyezkedő változók mért értékeivel való megfelelés mértékével ellenőrizhetjük. Amikor például
a nemzeti identitás valamelyik dimenzióját mérjük, akkor az adat akkor tekinthető érvényesnek, ha összhangot
mutat a nemzeti identitás egyéb dimenzióiban nyert adatokkal.
Különös jelentőséget tulajdoníthatunk az előre jelző érvényességnek, amikor a méréssel várható viselkedéseket
jelzünk előre, mivel ezek utóbb be is következnek. A Szonda Ipsos a magyar honfoglalás 1100. évfordulója
alkalmából végzett közvélemény-kutatás eredményeképpen például azt tapasztalta, hogy a válaszadók négy
csoportba voltak sorolhatók aszerint, hogy pártolják vagy ellenzik az 1996-os millecentenáriumi
megemlékezéssorozatot. A lakosság 29%-a feltétlenül helyeselte a megemlékezések gondolatát, míg 56%
feltételesen támogatta a rendezvényt. Az ellenkező oldalon csak kisebbséget találtak: a lakosság 8%-
amutatkozott mérsékelt elutasítónak, s 13% kérlelhetetlenül ellenezte a millecentenárium megünneplését. Az év
végén elvégzett újabb vizsgálatok azt mutatták, hogy az ellenzőkhöz képest a pártolók körében szignifikánsan
gyakoribb volt az eseményeken történő részvétel (Árpád és a hét vezér szobrainak újraavatása, a Nemzeti
Múzeum honfoglalás kori kiállításának felkeresése, II. János Pál pannonhalmi miséjén való részvétel, a Feszty-
körkép megtekintése stb.). Az eredeti adatok érvényessége bebizonyosodott.
A terjedelmi érvényesség arra vonatkozik, hogy a kapott adatok milyen mértékben vonatkoztathatók a vizsgálni
kívánt jelenségtartomány egészére.
A vizsgálat puszta ténye, de még inkább a vizsgáló eszközök jellege nagy valószínűséggel eredményt ígér,
melynek érvényességét a kutató nem szívesen kérdőjelezi meg, hiszen ezáltal saját kompetenciáját,
alkalmasságát hiteltelenítené. Még ha a feleletre nyíltan utaló kérdéseket el is kerüli a kutató, a kérdés puszta
ténye azt sugallja a válaszadó számára, hogy van válasz. Még erősebb ez a hatás, ha a kutató zárt kérdést
alkalmaz, ahol a válaszalternatívák előre adottak. Heleszta Sándor példája: a kedvenc színre vonatkozó kérdés.
Ha megkérdezzük, hogy „Mi az Ön kedvenc színe?”, a válaszadó akkor is hajlamos választ adni a kérdésre, ha
valójában soha egy pillanatra sem gondolt arra, hogy illene már kedvenc színre szert tennie. A különböző
személyiség-, értékés önismereti tesztek elől ugyancsak nincs menekvés. A kapott válaszokat a kutató egy adott
mátrixra vetíti rá, s így mindenképpen adódik valami eredmény.
Az ismeretelméleti torzulás okai azonban nemcsak a kutatóban vagy a kutatási eszközben keresendők. Paradox
módon, a szociálpszichológiai eredmények érvénytelensége mögött kifejezetten szociálpszichológiai okok
rejlenek. A vizsgálat résztvevői ugyanis – hacsak nem beavatkozó vizsgálatról van szó – vizsgálati személyként
határozzák meg magukat, s akár akarják, akár nem, e meghatározás eredményeképpen szerepelvárásoknak
igyekeznek megfelelni. Megoldhatatlan matematikai feladatokon például a kísérleti személyek jóval tovább
képesek dolgozni, ha úgy tudják, hogy kísérletben vesznek részt, szemben azzal a helyzettel, amikor –
tudomásuk szerint – csak a véletlen sodorta eléjük ezeket a feladatokat. Más esetekben a vizsgálat témája a
vizsgálati személyek előítéleteit, félelmeit vagy a nyilvánosság előtt vállalt szerepeikből adódó várakozások
iránti érzékenységet mozgósítja, miáltal nem úgy reagálnak, ahogyan vizsgálat hiányában egyébként
reagálnának. Ezekben az esetekben a vizsgálati személyek eredeti meggyőződéseikkel nem egyező válaszokat
adnak, inkompetenciát színlelnek, vagy meggyőződéshiányukat a hivatalosan várt vélemény szajkózásával
leplezik. Az opportunizmus forrása ideológiailag szigorúan ellenőrzött társadalmakban a megtorlástól való
félelem és az autonómiahiány, míg pluralista társadalmakban a kisebbségi pozíció kerülése, a morálisan
szankcionált tabutémáktól való irtózás okoz hamis válaszadást (Angelusz-S. Molnár 1976).
Kísérleti vizsgálat esetében az érvényesség problémája kettős értelemben merül fel. A kísérletezőnek egyrészt
bizonyosnak kell lennie abban, hogy a kísérleti változók megegyeznek a hipotézisek által tételezett elméleti
tételekkel. Ezt nevezik belső érvényességnek. Másrészt nagy figyelmet kell fordítani arra, hogy a kísérleti
eredmények értelmezése megállja-e helyét a való életben. Ez a külső érvényesség problémája.
2.2. MEGBÍZHATÓSÁG
A megbízhatóság követelménye akkor teljesül, ha a változatlan feltételek mellett megismételt vizsgálat ugyanazt
az eredmény hozza, mint a megelőző. Szociálpszichológiai vizsgálatok esetében a kiinduló feltételek
változékonysága miatt az ismétlés sajnos nem mindig ajánlható, hiszen mind a vizsgálati személyek, mind
környezetük rohamos ütemben változik. Ennélfogva ugyanaz a vizsgálati helyzet más időben, más helyen nem
feltétlenül jelenti ugyanazt a vizsgálati személyek számára. Az eltérő eredmények oka nem a módszer
megbízhatatlanságában keresendő.
53
MÓDSZERTANA
Ugyanez a helyzet, ha azonos változót eltérő módszerekkel vizsgálva eltérő eredményeket kapunk. A zárt kérdés
a nyílt kérdéshez képest nemcsak a kapott válaszok arányát növeli meg, hanem módosítja a kapott
választartalmak előfordulási arányait is. A nemzeti autosztereotípiák kutatása során tapasztalható például, hogy
nyílt kérdés („milyen tulajdonságokkal jellemzik a magyarokat” stb.) esetében 20-30%-kal kevesebben
vállalkoznak válaszadásra, mint zárt kérdés esetében, amikor a kérdőívben előre megadják a jellemzés
dimenzióit (például tehetséges, szorgalmas, békés, vendégszerető). Nyílt kérdés esetén módosul az említett
tulajdonságok tematikája is (bekerülhetnek olyan témák is, amelyekre a kutató nem gondolt, például
munkakerülés, alkoholizmus). Ugyanabban a témában eltérő válaszarányokat kapunk attól függően, hogy állító
vagy tagadó formában kérdezzük. Már felvett adatok esetében a megbízhatóságot fokozza az ellenőrzés,
melynek egyfelől az adatfelvétel körülményeire, másfelől az adatok kódolására, számítógépes bevitelére kell
kiterjednie. A módszerfüggő eredmények értelmezése során gyakran kiderül, hogy érvényességi problémákról
van szó, azaz a különböző módszerek, még ha azonos téma vizsgálatára is utalnak, valójában eltérő dimenziókra
érzékenyek (intenzitás, perzisztencia, konformitás stb.).
2.3. MEGFELELŐ MINTAVÉTEL

Az 1994-es magyarországi választások a politikai térkép földcsuszamlásszerű változásait eredményezték. Az
addigi kormánypártok igen jelentősen visszaestek, míg a korábban kisebbségben lévő szocialisták abszolút
parlamenti többséget szereztek. A legérdekesebb, hogy a változások a kormánypártokat teljesen
meglepetésszerűen érték. A megelőző közvélemény-kutatások alapján ugyan pontosan előre lehetett jelezni az
eredményeket, de a kormánypárti hívek ezeket az előrejelzéseket nem hitték el. Mindennapi tapasztalataik
ugyanis azt sugallták nekik, hogy nem állnak rosszul. Barátaik között, a párthelyiségekben, az egyházközségben
a magukhoz hasonló pártállásúakkal találkoztak, s az így szerzett tapasztalatokat gond nélkül általánosították. A
tévedés oka, hogy torzított minta alapján vonták le következtetéseiket. Részint szubjektív, részint rajtuk kívül
álló okok folytán nem találkoztak ellenvéleményekkel. A közvélemény-kutatók által vizsgált vélemények
viszont az egész társadalmat reprezentáló sokaság megkérdezésén alapultak.
De mitől függ az, hogy egy megkérdezendő embersokaság reprezentálja-e vagy sem a teljes társadalmat? Erre a
kérdésre a valószínűségi mintavétel eljárásának ismerete adja meg a választ. Ideális esetben mindenkit meg
kellene kérdeznünk, de erre a szociológiai és szociálpszichológiai vizsgálatok esetében nincs lehetőség.
Következésképpen ki kell választanunk egy csoportot, akikkel a vizsgálatot lefolytatjuk. Ez a kiválasztott
csoport a minta. Torzított a minta akkor, ha nincs biztosíték arra, hogy az eredetileg célzott teljes csoport (az
alapsokaság) minden tagja egyenlő valószínűséggel kerülhet be a megkérdezettek közé. Ha barátaink,
ismerőseink, szomszédaink alkotják a megkérdezettek körét, akkor nyilvánvaló, hogy az így kapott minta csak a
saját életvilágunk által elért személyek által alkotott alapsokaságot fogja képviselni (azt sem biztos, hogy hűen),
de semmiképpen sem lesz mérvadó az általunk nem ismert, térbeli és társadalmi értelemben vett távoli
személyek sokasága tekintetében.
A bekerülés egyenlő valószínűségén alapuló egyszerű véletlen minta természetesen sosem lesz teljesen
reprezentatív (bár a hiba mértéke a minta elemszáma növelése révén csökkenthető), ám a valószínűségelmélet
segítségével megmondható, hogy mekkora a hibahatár. A mintavétel komoly statisztikai felkészültséget igénylő
technika, melynek ismertetésére itt nem vállalkozhatunk (Kish 1989).
Speciális problémák esetében az egyszerű véletlen mintavétel technikáját tovább finomítva a rétegzett
mintavétel eljárását alkalmazzák. Ez esetben az alapsokaság heterogén összetételéből adódó egyes speciális
meghatározók (például foglalkozás, párttagság, betegség) mentén előzetesen feltérképezett csoportokra
alapozzuk a mintavételt.
A véletlen mintavételi eljárásokhoz képest technikailag egyszerűbb, de a torzítás lehetőségét magában rejtő
módszer a kvótás mintavétel. Ez esetben a kiindulópont a vizsgálni kívánt alapsokaság relevánsnak tekintett
változói mentén létrehozott többdimenziós táblázat. Miután ez elkészült, a vizsgálati személyeket utólag
választják ki oly módon, hogy a táblázat által megadott összes kombináció arányosan jelen legyen.
A közvetlenül elérhető vizsgálati személyekre irányuló vizsgálat csak akkor ajánlható, ha egy-egy vizsgálati
módszer (például kérdőív, megfigyelési kódrendszer) kipróbálása a cél. Külön megfontolást igényel a
szociálpszichológiai kísérletek esete. A kísérleti személyek kiválasztása technikai okok folytán csakis közvetlen
elérhetőségen alapulhat. Ugyancsak technikai okok folytán a kontrollcsoportba, illetve a kísérleti változók által
érintett csoportokba osztott kísérleti személyek száma nem lehet túl nagy. Szociálpszichológiai kísérletek
esetében következésképpen szociológiai értelemben vett reprezentativitásról nem beszélhetünk.
54
MÓDSZERTANA
A szociálpszichológiai kísérletek tervezésekor kimondva-kimondatlanul a kutató azzal az előfeltevéssel él,

miszerint a szociálpszichológiai változók (tekintélyelvűség, konformitás, racionalizáció, felelősségelhárítás stb.)
minden emberben vizsgálhatók. Ezáltal valószínűsíthető, hogy az ily módon homogénnek tekintett populációból
vett bármilyen kis minta vizsgálata alapján nyert szociálpszichológiai eredmények mindenkire érvényesek. A
szociálpszichológiai kísérletek homogenizációs előfeltevéseinek analógiájára bukkanunk a nyelvpszichológiai
kísérletekben, ahol egy-egy nyelvi minta (például szórend, igeidők stb.) működésének kísérleti kutatásához
gyakorlatilag egyetlen olyan személy beszéde is elegendő, aki az adott nyelven anyanyelvi szinten képes
beszélni. Hasonló az embereken végzett gyógyszerkísérletek és egyéb biológiai kísérletek mintaválasztási
logikája is. Az emberi test működésének biológiai törvényei minden emberre érvényesek, az emberi alapsokaság
biológiailag homogén. Következésképpen a közvetlenül elérhetőség alapján, önkényesen kiválasztott vizsgálati
személyek reagálásai alapján minden emberre érvényes következtetések vonhatók le. A szociálpszichológiai
kísérletezést tárgyaló fejezetben részletesen foglalkozunk majd azzal a kérdéssel, hogy a biológiai és
szociálpszichológiai kísérletek közötti analógia milyen mértékben áll fenn.
3. 3. VIZSGÁLATTÍPUSOK
A „mi van?” és „mi történt?” kérdések feltárásra ösztönöznek, mely egyfelől a probléma megnevezését,
másfelől a probléma összetevőinek azonosítását foglalja magában.
3.1. LEÍRÓ VIZSGÁLATOK

A probléma bármi lehet, ami nem illik bele előzetes tudásunkba, legyen az elméleti vagy mindennapi. Sok
esetben eleve harcot kell folytatni a probléma létezésének elismertetése érdekében. Az uralkodó tudásminta
rendszerint nemcsak megismerési elemeket tartalmaz, hanem igazoló, állagvédő funkciókat is ellát. A probléma
felbukkanása kérdésessé teszi az uralkodó magyarázatok érvényességét, s ezáltal kritizálja a működésmódot,
mely önmagát a keletkező problémák megoldására való képesség garanciájaként beállítva egyúttal legitimálja az
éppen fennálló hatalmi viszonyokat.
Az államszocializmus idején az uralkodó nézet az volt, hogy a termelőeszközök társadalmi tulajdonba vételének
alapján a társadalmi ellentmondások automatikusan feloldódnak. E beállítás következtében a
társadalomtudományok művelői jelentős akadályokba ütköztek már a problémák felvetésének szakaszában.
Magyarországon a kutatást akadályozó ideológiai korlátokat nyelvi eszközökkel igyekeztek felszámolni. A
szegénység helyett „halmozottan hátrányos helyzetről” beszéltek. A deviancia problémakörét a „társadalmi
beilleszkedési zavar” kifejezés segítségével közelítették meg. A nemzeti érzésés tudatvilág vizsgálata során a
„szocialista hazafiság” címszava védelmébe húzódtak, a nemzeti előítéletek problémáját az
„internacionalizmus” megvalósulási problémájaként tárgyalták. Ezek a nyelvi technikák (s a velük járó verbális
ideológiai koncessziók) azt a látszatot sugallták, hogy a szocializmus létezése alapvetően zavartalan, s csak
kisebb-nagyobb homokszemek veszélyeztetik a zökkenőmentes működést.
Pluralista viszonyok között is szerveződhetnek ideológiai monopóliumok, amelyek politikai és pénzügyi

eszközök birtokában megakadályozhatják az alternatívák létjogosultságát sugalló problémák felvetését,
legyenek azok csupán elméletiek vagy akár gyakorlatiak. A problémák létjogáért tehát sokszor meg kell
küzdeni. Más esetekben a diszfunkciókra ébredt szervezetek maguk keresik meg az adott problémával az egyes
kutatókat vagy kutatóintézeteket.
3.2. FELTÁRÓ VIZSGÁLATOK

Bárhogyan történjen is, a probléma megnevezését követi a feltárás. Feltűnik például, hogy kisebbségi csoportok
(például férfi homoszexuálisok, cigánynak minősülők, bevándorlók) tagjaival találkozva hivatalos személyek
(hivatalnokok, rendőrök) nagyobb valószínűséggel feltételeznek jogsértő szándékot, mint abban az esetben, ha
az észlelt személy láthatóan a többséghez tartozik.
Egy városban este lát a rendőr az utcán egy futó személyt. Ha a személyen drága sportcipő, jogging-öltözék van,
a rendőr a futást minden bizonnyal „edzésként”, „egészség-karbantartó mozgásként” észleli. Ezzel szemben, ha
a személy megjelenése támpontot kínál hátrányosan megkülönböztető észlelésre, a rendőrben az „intézkedés”
forgatókönyve aktivizálódik. Ha az intézkedő rendőr viselkedését a másik nem érti meg egészen vagy félreérti
(például továbbfut), hibás információfeldolgozási folyamat indul el kölcsönösen, mely kiszámíthatóan
rosszindulatú konfliktusba torkollik.
55
MÓDSZERTANA
A hatósági személyek részéről megnyilvánuló diszkriminatórikus észlelés problémájának felismerését követi a

probléma feltárása. A feltáró vizsgálatnak az a feladata, hogy a kutató azonosítsa a probléma lényegesnek tartott
megnyilvánulási módjait, elképzelést alakítson ki az egyes dimenziók vizsgálatára alkalmas változókra,
valamint azok mérésére vonatkozóan, és hipotéziseket szolgáltasson egy leíró vizsgálat számára. Az adott
probléma kapcsán kiderülhet, hogy a hátrányos megkülönböztetést eredményező észlelésnek van egy szándékolt
és van egy szándékolatlan megnyilvánulása. A szándékolatlan megnyilvánulásban gondolati és érzelmi
alkotóelemek különböztethetők meg, melyek mindegyike tovább bontható és kutatható. Az ajánlott vizsgálati
módszer az álcázott kérdőív, mely lehetőséget ad a vizsgálati személyek önleplező, védekező tendenciáinak
kiszűrésére.
A probléma feltárását követi a probléma rekonstruálásához szükséges hipotézis megalkotása. A hipotézis

ellenőrzése érdekében a kutató kiválasztja a vizsgálati mintát, meghatározza a vizsgálati szituációt, létrehozza a
vizsgálati eszközöket, és megszervezi a vizsgálatot. A begyűjtött adatok elemzése révén születik meg a
problémát leíró kutatási jelentés.
3.3. MAGYARÁZÓ VIZSGÁLATOK

A problémát leíró kutatási jelentés taxonómiai újításai nyomán további kutatások lehetősége merülhet fel.
Kiderülhet, hogy a problémáról alkotott korábbi kép nem pontos. Ebben az esetben összhangot kell teremteni a
korábbi és az újabb kutatási eredmények között. A problémáról kapott kép birtokában gyakorlati intézkedésekre
is sor kerülhet, melyek célja a vizsgálat kiindulópontjaként kezelt diszfunkció kiküszöbölése.
Mindkét esetben megkerülhetetlen a leírás alapját képező adatok oksági modellbe rendezése, melynek során a
„miért” kérdésre keressük a választ. Az oksági modellek felállítása nehéz, hiszen a megmagyarázandó
problémák rendszerint igen sokrétű oksági összefüggésben jelentkeznek, melynek teljes terjedelemben történő
rekonstrukciója lehetetlen. További problémák forrása, hogy a megmagyarázandó jelenségekben keveredik a
látszatokság a valódi oksággal. Nem könnyíti meg az elemzést, hogy az oksági meghatározottság soktényezős
lehet, ahol is az egyes tényezők magyarázati súlya eltérő, s az egyes tényezők kölcsönösen egymás okai
lehetnek.
Minden oksági viszony kapcsolat, de nem minden kapcsolat oksági. A kapcsolat csupán arra a tényre utal, hogy
az adott tényezők nem függetlenek egymástól. A kutató által felállított elméleti modell kontextusából tűnik csak
ki, hogy a statisztikai eszközökkel kimutatott kapcsolat mit fed. A szociálpszichológiai tudás feladata, hogy a
köznapi tudás által megállapított kapcsolatok bozótjában rendet vágjon, megkülönböztesse a látszólagos és
valóságos kapcsolatokat, s az utóbbiak sorában elkülönítse az együttjárást, a kölcsönhatást, valamint az
egyirányú függést (korreláció, interakció, asszociáció).
Külön probléma, hogy a statisztikai eszközökkel kimutatott kapcsolat nem feltétlenül érvényes minden esetre,
hanem csak sztochasztikus alapon tételezhető, ami azt jelenti, hogy az egyes esetekben kisebb-nagyobb
eltérések előfordulhatnak.
Kolosi és Rudas (1988) joggal írják, hogy „a problémamegoldó kutatás esetében nem egy jelenség empirikus
leírása, hanem egy elméleti hipotézis empirikus igazolása vagy elvetése a cél”. Olyan típusú kérdéseket
vizsgálunk, mint: „igaz-e, hogy az előítéletességre erősebben hat a vallásosság, mint az iskolai végzettség”,
vagy „igaz-e, hogy a siker rombolóan hat a csoportkohézióra, szemben a kudarccal, mely a csoportkohéziót
fokozza”.
Oksági magyarázat keresésére a leíró vizsgálat keretei között is lehetőség van, itt azonban a magyarázat esélyeit
korlátozza a szükséges specifikus adatok hiánya, melyet a hipotéziskészítés elmaradása okoz. A
társadalomkutatásban egyre inkább a problémamegoldó kutatások kerülnek előtérbe, melyek megvalósítása
érdekében már meglévő, igen kiterjedt adatbázisokat használnak fel, vagy speciálisan az adott probléma
megoldására tervezett vizsgálati tervet állítanak fel.
A szociálpszichológiai problémamegoldó vizsgálatok esetében inkább az utóbbi típust figyelhetjük meg.

Ugyanakkor figyelembe kell vennünk a szociálpszichológia sajátos tudomány-rendszertani helyét, mely a
kutatott szociálpszichológiai területek számára a kulturális, a történeti, a gazdasági, a szociológiai, illetve a
közvetlen pszichológiai meghatározók szorításában csak viszonylagos, korlátozott autonóm megnyilvánulásokra
ad módot. Következésképpen a szociálpszichológiai szintű „magyarázatok” önmagukban vett relatív ereje,
empirikus értéke és hitele kérdéses, és az adott kontextus figyelembevételével kiértékelésük, esetleges
revíziójuk minden esetben tanácsos.
56
MÓDSZERTANA
A problémamegoldó, magyarázó vizsgálatok számos statisztikai módszert alkalmaznak. Az elemzési probléma

lényege, hogy az egyes kapcsolatokra vonatkozó eredményeket módosíthatja az elemzésbe addig be nem vont
változók beemelése, következésképpen a kutatás során sok (de nem korlátlan számú) változót kell elemezni. A
változók bevonása vagy mellőzése mindig az elméleti modell függvénye. Az elemzés módszerét a rendelkezésre
álló adatok mérési szintje is meghatározza. A regresszióanalízis, a varianciaanalízis és a diszkriminanciaanalízis
céljaira csak magas szinten mért adatok alkalmasak. Ugyancsak ilyen jellegű adatokra van szükségünk akkor, ha
az egyes változók mögött meghúzódó, rejtett változók hatásaira vagyunk kíváncsiak. Kategoriális változók
esetében a problémát loglineáris elemzési módszerekkel oldhatjuk meg.
A szociálpszichológiában gyakran előfordul, hogy a minta eleve kétségessé és kérdésessé teszi a sokváltozós
problémamegoldó vizsgálatok eredményét. Nevezetesen felmerül, hogy az adott probléma más kontextusban
esetleg nem is probléma, s ha az, akkor egészen más megoldásai vannak. Ha a minta reprezentativitása
biztosított, akkor kritikaként felmerülhet, hogy a problémák az elemzés során megengedhetetlenül leszűkülnek,
s a megoldás kulcsa egy sosem létező, „denaturált”, kísérleti személy, akinek voltaképpeni problémájára senki
sem kíváncsi. E probléma lényege, hogy miként került ő be a vizsgálatba egy tőle függetlenül tételezett
„probléma” hordozójaként és szemléltető eszközeként.
Ha egy probléma neve, megnyilvánulási módja és oktana a meglévő elmélet alapján ismert, s csupán arról van
szó, hogy egy adott társadalmi terepen kutassuk, akkor alkalmazott kutatásról van szó. Ha a probléma neve az
ismert elméletek alapján nem adható meg, illetve megnyilvánulása és oktana a meglévő elméleti keretek között
érthetetlen, akkor az új ismeret szüksége alapkutatást tesz indokolttá.
3.4. ALAPKUTATÁS
Az alapkutatások látszólag céltalanok, hiszen a probléma elméleti, kevesek által érthető, s a megoldáshoz
senkinek sem fűződik érdeke. Ráadásul az alapkutatás kockázatos, mivel nem tudható, hogy az adott elméleti
probléma gyakorlatiként valaha is felmerül-e. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy alapkutatás hiányában a tudomány
elsorvad, a tudományos ismeretek rutinmegoldások ismétlésére korlátozódnak, így a tudomány úgy jár, mint
annak idején a Keletrómai Birodalom ikonfestészete, mely megmerevedett, sematizálódott, miközben a
szentképfestés a Nyugatrómai Birodalomban újabb és újabb festészeti problémák megoldása révén átalakult és
megújult.
A szociálpszichológiai alapkutatásra számos sikeres példa hozható fel. Ezúttal egy olyan kutatásra hívjuk fel a
figyelmet, mely megújította a kisebbségek szociális reprezentációjának szemléletét, kilépett a hagyományos,
leíró vizsgálati keretből, miközben összekapcsolta az értékek működésével (Hamilton 1976).
Szópárok előfordulásának becslésekor figyelték meg (Chapman 1967), hogy azonos gyakorisággal előforduló
szópárok közül azok előfordulási gyakoriságát vagyunk hajlamosak túlbecsülni, amelyeket előzetes tudásunk
már eleve összekötött. Így például a sonka-tojás vagy tigris-oroszlán szópárokat gyakoribbnak észlelték kísérleti
személyek, mint a tigris-tojás vagy sonka-oroszlán szópárokat, melyek kapcsolata az előző szópárokhoz képest
esetleges. Ugyancsak nagyobb eséllyel becsülték túl a kísérleti személyek azoknak a szópároknak az
előfordulását, amelyekben szokatlan hosszúságú szó, például cseresznyevirág szerepelt.
Ez az eredmény vezette Donald Hamiltont arra a gondolatra, hogy megvizsgálja a ritkaság és a negatív
értékbeágyazottság kapcsolatát a kisebbségi csoportok reprezentációjának kialakulásában. Egyik kísérlete során
a kísérleti személyeknek 39 képet vetített le. A 39 kép mindegyikén egy-egy főhős valamilyen cselekedetet
hajtott végre, melyek közül 30 társadalmilag pozitívnak minősülő és 9 társadalmilag negatívnak minősülő
cselekedet volt. A főhősök 26 esetben az A csoport tagjaként szerepeltek, míg 13 esetben a B csoport tagjaként
tűntek fel. Mindkét csoport esetében a pozitív és a negatív cselekvések aránya azonos volt.
A képek bemutatását követően a kísérleti személyeknek minősíteniük kellett az A csoportot és a B csoportot. Az

eredmények azt mutatták, hogy a B csoportot a kísérleti személyek jóval sötétebb színben látták, mint az A
csoportot. A megítélésbeli különbségnek egyedüli oka az lehetett, hogy a B csoport az A csoporthoz képest
kisebbségben volt.
A kisebbségi pozíció észlelésével a negatív cselekedet gyakoriságának túlbecslése társult, ami egy illuzórikus
korrelációt alapozott meg: a B kisebbségi tagság és a társadalmilag elítélt cselekvések elkövetésére mutatkozó
hajlandóság a kísérleti személyek fejében összekapcsolódott, megszülve a „deviáns B” képét.
3.5. ALKALMAZOTT KUTATÁS
57
MÓDSZERTANA
Az alapkutatás eredményét továbbgondolva kézenfekvőnek tűnt, hogy érdemes lenne megvizsgálni, mi történik
akkor, ha a megítélő személyek valóságos társadalmi szerepet töltenek be, és a megítélt csoportok a
társadalomban történeti és kulturális meghatározók folytán kialakult kisebbségek.
A rendszerváltást követően Magyarországon a rendőrség elvesztette a tevékenységét korábban övező titkolódzás

előnyeit. A rendőrségnek szembesülnie kellett a nyilvánossággal, mely óhatatlanul a figyelem középpontjába
állította a rendőrség túlkapásait, különös tekintettel azokra az esetekre, ahol felmerült a gyanú, hogy a
kisebbségi hovatartozású állampolgárokkal szemben fellépő egyes rendőrök nem tudták magukat kivonni az
adott kisebbségekkel szemben társadalmilag kidolgozott negatív sztereotípiák és előítéletek ereje alól.
A kisebbségekkel kapcsolatos spontán negatív reprezentációra vonatkozó eredmények ismeretében az

alkalmazott kutatásnak kell kimutatnia, hogy miképpen szerveződik a rendőrök kisebbségekre vonatkozó
reprezentációja, s az információfeldolgozási zavarra utaló illuzórikus korreláció miként eredményez
diszkriminációt például a rendőrök és a roma kisebbséghez tartozó állampolgárok viszonyában. Az alkalmazott
kutatás során kiderült, hogy a rendőrök körében érvényes tudásnak számító roma-sztereotípia és -előítélet
legerőteljesebb befolyásoló tényezője a roma népességgel való találkozás gyakorisága, elsősorban vidéken.
A piacgazdaság és a pluralista demokrácia viszonyai között az alkalmazott kutatásoknak semmivel nem

helyettesíthető, óriási jelentősége van az egyes társadalmi alrendszerek (gazdaság, politika, szociálpolitika,
kultúra stb.) rendeltetésszerű működtetésében. A különfajta programok, cselekvési elgondolások, tervek
megvalósulásának figyelemmel követése és hatékonyságának felmérése is csak alkalmazott kutatások révén
lehetséges. Az alkalmazott kutatások által létrehozott információk teszik lehetővé az egyes „politikák”
célközönségének lehető legteljesebb elérését, és a nyílt társadalmak legitimációs alapját képező bizalom
tartalékainak mozgósítását.
A piackutatás az egyes termékek iránti kereslet felmérését teszi lehetővé. A kampánypszichológiai kutatás a
demokratikus társadalmak életéhez szervesen hozzátartozó választások elengedhetetlen tartozéka. A
reklámkutatás a szükségletek felkeltéséhez elengedhetetlen ismeretekhez juttathat hozzá. A közvélemény-
kutatások a mindennapi életben előforduló fontos témák sokaságáról szolgáltatnak információt. A médiakutatás
az üzenetek legcélszerűbb és leghatékonyabb megszerkesztését, formába öntését vizsgálja, miközben az egyes
tömegközlési eszközök által megjelenített világot mint kultivációs folyamatot is nyomon követi. A
szociálpszichológiai szemléletű alapkutatások következésképpen az információs társadalom mindennapjainak
részét képezik. Ezek az alkalmazott kutatások a társadalomban élő embereket különböző szerepekben
megközelítő szervezetek funkcióinak zavartalan ellátásához szükséges szakmai tudás nélkülözhetetlen
információforrásai. Mind közül a legfontosabb talán a közönségkapcsolatokkal foglalkozó szakma (public
relations), amelyben a siker esélyeit a magas színvonalú szociálpszichológiai tudás jelentősen előmozdíthatja.
Az eredményesen bonyolított közönségkapcsolat pozitívan befolyásolja a politikusok, médiasztárok,
üzletemberek sikeresélyeit.
Bármilyen típusú kutatásról van szó, minden esetben a kutatónak előzetesen rendelkeznie kell egy alaposan
kidolgozott kutatási javaslattal. A kutatási javaslatnak tartalmaznia kell a problémát, a hipotézist, a kutatás során
alkalmazni kívánt eszközöket. Ezenkívül a kutatási javaslatnak ki kell terjednie az adott témában már elvégzett
vizsgálatokra, és világosanjeleznie kell, hogy milyen elméleti vagy gyakorlati előnyök származhatnak a kutatás
megvalósítása révén.
A már elvégzett kutatást kutatási jelentésnek kell követnie, mely részletesen bemutatja az eredményeket, és
javaslatokat tartalmaz további pontosító, fejlesztő vagy kiértékelő kutatásokra. A kutatási jelentés alapján
célszerű az eredmények nyilvánosságra hozatala, melynek révén a hazai és a nemzetközi tudományos közösség
is tudomást szerez a kutatásról és a kutatóról. A publikáció jelentőségét nehéz túlbecsülni, hiszen ez az egyedüli
módszer, melynek révén a kutató nevet és elismerést szerezhet saját személye, illetve intézménye részére. A
rendkívül sokféle publikálási lehetőség közül azokat érdemes előnyben részesíteni, ahol a publikálásra szánt
közleményeket megjelenésük előtt az adott szakterület kiemelkedő képviselői „vakon” véleményezik, azaz nem
tudják, hogy kinek a munkájáról van szó. A publikációk alapján elért presztízs nyitja meg az utat az
érvényesülés előtt, mely további kutatói, oktatói, illetve alkalmazási megbízásokat jelent. A kutató a publikálás
révén lép ki a sajátosan szervezett tudományos piacra, ahol eldől, hogy tevékenysége mennyit ér.
A tudományos piacon kivívott siker természetesen nem tévesztendő össze a sub specie aeternitatis (az
örökkévalóság által szentesített) sikerrel, melynek akarása sokszor tragikusan szembekerül a „publikálj vagy
pusztulj” kegyetlen parancsával.
58
MÓDSZERTANA
4. 4. MEGFIGYELÉS
A társadalmi működések mindennapi megnyilvánulásainak értelmezését lehetővé tevő tudást spontán módon
kialakító és működtetőkíváncsiság, érdeklődés és éber figyelem, valamint a tudományos (szociálpszichológiai,
mikroszociológiai, antropológiai) megismerés között abban van a döntő különbség, hogy az utóbbi
problémaorientáltságánál fogva közvetve vagy közvetett módon elméleti előfeltevésekhez kötött, rendszeres
adatgyűjtés.
4.1. NEM BEAVATKOZÓ MÓDSZEREK

Mivel a szociálpszichológiai megismerés esetében emberek viselkedésére vonatkozó adatgyűjtésről van szó,
nem mindegy, hogy a vizsgálati személyek tudnak-e a rájuk irányuló vizsgálat tényéről. Amennyiben a
vizsgálati személyeknek tudomásuk van a vizsgálatról, akkor beavatkozó vizsgálatról beszélünk, míg ha a
kutatás tudomásuk nélkül zajlik, akkor a kutató nem beavatkozó módszert alkalmaz.
A nem beavatkozó módszerek (Webb et al. 1966) a beavatkozó módszerekhez képest számos előnnyel
rendelkeznek. Mindenekelőtt elkerülhetők azok a differenciális hatások, amelyek óhatatlanul megjelennek a
nyílt megfigyelés hatására. Fényképezéskor, valamint mozgóképfelvételek esetében tapasztalható, hogy az ily
módon megörökített személyek viselkedése gyökeresen eltérő attól függően, hogy tudnak vagy nem tudnak a
felvétel tényéről. Ha tudatában vannak annak, hogy felvétel készül róluk, akkor „pózolnak”, önmagukat előnyös
oldalukról igyekeznek bemutatni. Hasonló differenciális hatásokat mutattak ki hangfelvételek esetében is.
Terestyéni Tamás egy kísérletben azt tapasztalta, hogy amikor a személyek nem tudtak arról, hogy
beszélgetésükről hangfelvétel készül, akkor mondataik struktúrája lazább volt, és kevésbé hivatalos szavakat
használtak, szemben azzal a helyzettel, amikor a mikrofonok jól láthatóan el voltak helyezve az asztalon, mely
körül társalogtak.
A „megfigyelt”, „vizsgálati személy” vagy „kísérleti személy” szerep által mozgósított viselkedésváltozások
mellett a „vizsgálatként” meghatározott különös, természetellenes helyzet sajátos alkalmazkodási stratégiákat és
tanulási folyamatokat hív elő. Közismert például az „igen-hatás”, melyet a kizárólag egyirányú állítást
tartalmazó kérdőívek mozgósítanak, vagy a „kérdező-hatás”, melynek következtében a válasz a kérdezőnek
tulajdonított társadalmi identitás függvényében alakul. Az antiszemitizmus vizsgálatakor például teljesen
másként alakul a megkérdezettek véleményeinek megoszlása attól függően, hogy a kérdező „zsidósnak” vagy
„nem zsidósnak” tűnik a kérdezett szemében.
A nem beavatkozó módszerek hátránya, hogy kevéssé ellenőrizhető a minta, s emiatt az eredmények
érvényessége megkérdőjelezhető. Közvetett módszerekkel, szociológiai statisztikák alapján legfeljebb
valószínűsíthető, hogy voltaképpen kik is voltak a vizsgálat alanyai.
A nem beavatkozó vizsgálatok egyrészt természetes adatok feltárására irányulhatnak, másrészt kísérleti
beavatkozás révén nyert adatok szerezhetők be általuk.
A természetes adatok első nagy csoportja a használat során keletkező nyomok nyilvántartása révén nyerhető.
Irodalmi ízlés vagy érdeklődés vizsgálata során például a kedveltség jó indikátorának tekinthetjük a könyvek
kopását, piszkolódását, gyűrődését. Az ilyen típusú nyomokat kopási mutatóknak nevezzük, melyekkel szemben
állnak a növekedési mutatók. Életmódvizsgálat esetében alkalmazzák a szemét leltározását, aminek alapján
pontos adatok nyerhetők a fogyasztási struktúráról, az esetleges alkoholizmusról és más vizsgált problémákról.
A forgalomszámlálás a közlekedéspszichológia elengedhetetlen módszere, miként a reklámpszichológiában is
kiválóan hasznosítják az egyes reklámhordozók iránt tanúsított figyelem statisztikai mérését.
Az ember nyomot hagyó lény. Az intencionálatlan, természetes jelentések hosszú ideig megmaradnak, még
azután is, hogy hordozóik, kibocsátóik már eltűntek a földről. A régészet teljes egészében erre a sajátosságra
épül, de a régészeti adatok, a múltból itt maradt nyomok a történeti szociálpszichológia számára is fontos
kutatási tárgyat képeznek. A nem beavatkozó módszerek alkalmazása a szociálpszichológiai kutatást a
kémkedéssel, a voyeurizmussal, a nyomozással rokonítja.
A már meglévő adatok összegyűjtése és elemzése különösképpen alkalmas az értékek vizsgálatára. Ha

statisztikai kimutatást készítünk a családokban utolsóként született gyermekek neméről, nagy valószínűséggel
következtethetünk arra, hogy az adott közösségben milyen értéket tulajdonítanak a férfi és a nő státusának. A
házasság időpontja és az első gyermek születésének dátuma együttes adatként kezelve a szexuális normákról
adhat felvilágosítást.
59
MÓDSZERTANA
A választási adatok, különösen ha több nemzedékre visszamenően rendelkezésre állnak, pontos képet adhatnak
egy-egy választási körzet lakóinak politikai attitűdjeiről és értékeiről. A választott személyek sajátosságainak
(nem, életkor, doktori cím használata, testmagasság, foglalkozás stb.) ismerete alapján jó előrejelzések tehetők.
A hosszú időn át összegyűjtött pszichiátriai diagnózisok elemzése kimutathatja, hogy mikor milyen értékek
mentén következett be a személyiség torzulása. A bűnözési statisztikák változásainak tanulmányozása révén a
társadalmi értékek érvényesülését szintén a fonákjáról vizsgálhatjuk. A végrendeletek szövegei a halál előtti
önprezentáció különböző módjainak feltárására adnak lehetőséget, s az örökhagyásra méltatott ingó és ingatlan
értékek statisztikai feldolgozása révén megmutathatják, hogy a halottak miként kívánják markukban tartani az
élőket. De még a meteorológiai adatok ismerete sem fölösleges, ha azokat a nagy, spontán társadalmi
megmozdulások dátumaival vetjük össze. A divatszociológia által regisztrált változások mögötti
törvényszerűségek felderítése szívós levéltári munkát igényel, melynek során a lehetséges szélső értékek közötti
ingadozások ritmikája (például szoknyahossz, nadrágszélesség stb.) mutatható ki. A pénzek, a bélyegek a
nemzettudat jellemző tartalmait és mintáit tükrözik, ami kiváló összehasonlításokra ad alkalmat.
A tartalomelemzés, a legkülönbözőbb fajtájú és eredetű dokumentumok (fényképek, naplók, híradók,

tévésorozatok, újságcikkek stb.) elemzése révén a nyíltan megnyilvánulójelek mögött megbúvó rejtett, esetleg
titkolni kívánt, rejtjelezett jelentések tárhatók fel. Öngyilkosok búcsúleveleiben, segélykérő telefonszolgálatok
által regisztrált, utolsónak szánt szavakban a negativitás, a tagadás kulturálisan megszerkesztett diskurzusának
elemei érhetők tetten mintegy működés közben (Kézdi 1995). A tartalomelemzések által rekonstruált üzenet
ismerete elengedhetetlen az empirikus hatások mélyebb, alaposabb feltárásakor.
4.2. ÁLCÁZOTT VIZSGÁLATOK

Az álcázott vizsgálatok a nem beavatkozó és a beavatkozó módszerek határmezsgyéjén helyezkednek el. Egyik
válfajuk az álcázott terepkutatás, másik a természetes kísérlet. Mindkét módszer súlyos etikai dilemmákat vet
fel, hiszen ezekben az esetekben, mint arra már utaltunk, voltaképpen kémkedésről, leskelődésről van szó. A
módszer alkalmazását azonban mentheti, hogy az értelmezési keretként szolgáló szociálpszichológiai narratíva
aktorai névtelenek, teljesen azonosíthatatlanok maradnak. Az álcázott kutatásra alapozott beszámolók külsőleg a
fikciós műfajokra emlékeztetnek. Hatásuk és funkciójuk azonban más, mivel az olvasó tudja, hogy bázisuk
teljes egészében empirikus. Mérlegelés kérdése, hogy a feltárt ismeretek újdonsága és hitelessége ellensúlyozza-
e a névtelenség és az azonosíthatatlanság révén amúgy is minimalizált etikai károkat.
A fehér bőrű Griffin (1961) az ötvenes években nagy hatású könyvet írt annak alapján, hogy magát afrikai-
amerikainak álcázván milyen tapasztalatokra tett szert. A könyv jelentősen hozzájárult az amerikai polgárjogi
mozgalom megerősödéséhez, hiszen a szerző első kézből származó, hiteles tapasztalatokról számolt be, melyek
azt bizonyították, hogy a hétköznapi rasszizmus a könyv megírásának idején még mélyen áthatotta az amerikai
társadalmat. Egy szociológus-lelkész szerző St. Louisban alkalmi férfi homoszexuális találkozásokat lesett ki
egy nyilvános férfi toalettben (Humphreys 1975). A szereplőket azok tudta nélkül, autóik rendszámának
regisztrálása révén azonosította, majd otthonaikban meglátogatta. A piackutatásnak álcázott látogatások révén a
kutató kiderítette, hogy a megfigyelt személyek kettős életet élnek, hiszen „hőseit” mint példásan élő férjeket,
családapákat látta viszont jól karbantartott kertvárosi házaikban. Bár a nyilvántartásokat a szerző
megsemmisítette, könyve hatalmas botrányt váltott ki.
Az ártatlanabb álcázott terepvizsgálatok proxemikai kódok feltárására adnak módot, miáltal leírható, hogy egy-
egy kultúra hol szab határt a „személyes térnek”, melyen túl a közös, nyilvános, mindenki számára hozzáférhető
tér kezdődik. A természetes kísérleteket a terepkísérletekről szóló fejezetben tekintjük át.
4.3. VÁLLALT MEGFIGYELÉS

A nem beavatkozó, álcázott megfigyelés és a vizsgálati személyek számára is tudott megfigyelés között az is
lényeges különbség, hogy az utóbbi helyzetben a kutató szerepe egyértelmű, diszkrepanciáktól mentes, mozgása
ennélfogva szabadabb, jóllehet éppen nyíltan vállalt kutatói szerepe folytán lehetőségei kötöttebbek.
Szerencsés esetben a kétféle megfigyelési módszer alkalmazására egymást követően kerül sor. A nem
beavatkozó, tájékozódó, felmérő jellegű megfigyelést követően kerülhet sor a nyílt megfigyelésre, mely
rendszeres, folyamatos adatszerzésre ad lehetőséget.
A vizsgálati személyek számára is tudott megfigyelés egyik változata, amikor a kutató a vizsgálati személyek
életvilágán kívül marad, s a lehető legkisebb zavart okozva a helyszínen végzi a megfigyelést. A másik
60
MÓDSZERTANA
lehetőség, amikor a kutató beilleszkedik a vizsgálati személyek életmenetébe, s miközben megfigyeli az egyes
helyzeteket, részt is vesz azokban.
Amikor a kutató megelégszik a nyílt megfigyelő szerepével, akkor nagyszámú, statisztikai feldolgozásra is
alkalmas adat szerzésére nyílik lehetősége, de szükségképpen csonkul a finomabb, rejtett összefüggések
feltárására irányuló lehetősége. Erdélyi Ildikó az 1980-as évek elején magyar házaspárok tévénézés közben
bonyolított kommunikációs játszmáit figyelte meg (Erdélyi 1988). A házaspárokat előre bejelentett
időpontokban, esténként, otthonaikban kereste fel. Azt tapasztalta, hogy az esti tévénézések során az éppen adott
műsorok kiváló ürügyet biztosítottak a házaspárok számára egymásnak címzett, rejtjelezett Erdélyi kifejezésével
– áttételes üzenetek feladására. Példaként idézünk egy részletet az egyik megfigyelési jegyzőkönyvből (Erdélyi
1988, 60)
2.1. táblázat -
Az örökös című francia film megy a tévébe
Aképernyőn: Férj: Hülyegyerekeknek olcsó játék. Na, ilyet veszünk.
A főhős golyókkal kezd Férj: Ne hagyd abba! Áh! Poéngyilkosok.

játszani.
Férj 14 éves fiához: Tudod mi ez? Ez egy call-girl.
A csábító szép nő Majd egyszer elküldjük a mamát, és felhozunk egyet.
vetkőzik. A vetkőzés
abbamarad. Feleség: Jézus Mária!
Lövöldözések a Férj: Ingyen liftezett egyet.

mozgólépcsőn.
Feleség: Menj a fenébe! Hagyd már abba!
A liftben hulla van.
A nyíltan vállalt megfigyelői szerep természetesen korlátozta is a lehetőségeket. A kutató nem szerezhetett
adatokat az esti időszakon kívül történő tévénézések által kiváltott személyközi kommunikációs stratégiákról,
homályban maradt az esti kommunikációs játszmák utóélete. Külön vizsgálat tárgya lehetne annak kiderítése,
hogy a férjre és a feleségre milyen speciális hatásokat gyakorolhat a megfigyelő személyének neme.
4.4. RÉSZT VEVŐ MEGFIGYELÉS

A részt vevő megfigyelés révén kvalitatív adatok szerzésére nyílik mód. Ebben az esetben a kutató a vizsgálati
személyek által konstruált életvilág részesévé válik. Ez rendszerint azt jelenti, hogy a kutató hosszabb időre
(legalább egy hónapra, de sokszor egy-két évre is) belépési jogot szerez a vizsgálati személyek életének összes
lényeges színterébe. Odaköltözik a faluba, a lakásba, munkát, feladatot vállal, melynek révén jelenléte idővel
megszokottá, rutinszerűvé válik. A részt vevő megfigyelő szerepe ezáltal diszkrepanciákkal telítődik, melyekről
eleven beszámolót ad Huseby-Darvas Éva (1996). Az Amerikában élő, magyar származású antropológus
kutatónő az 1980-as évek második felében egy magyar faluba költözött, ahol azt vizsgálta, hogy a falu
tradicionálisan meghatározott viszonylatrendszere miként változott meg az államszocialista társadalomszervezés
következményeként. Kutatóként való elfogadtatását nehezítette, hogy kezdetben amerikai kémként kezelték,
melynek részint a magyar vidéken még eleven hidegháborús hisztéria, részint az adott faluban teljesen szokatlan
„megfigyeltnek lenni” élmény által kiváltott értelmezési dilemma volt az oka. További nehézségek forrása volt a
nemi identitás. A kutatónő a falu férfiai számára egyszerre képezett szexuális kihívást és gátlást. Ezt az
ambivalenciát csak a falu hatalmi piramisának csúcsát elfoglaló párttitkár volt képes kezelni, aki politikai
státusának erejét azáltal nyomatékosította a falu előtt, hogy a falubeli férfiak közül egyedül kezdett nyilvános,
heves udvarlásba, melynek elhárítása nem kis erőfeszítésébe került a kutatónőnek. A megfigyelői szerep
legmélyebb dilemmája a nemzeti identitásból adódott: a kutatónőnek szembe kellett néznie azzal, hogy
vizsgálati személyei magyarhoni lakosok, mint egykor ő maga is volt, de ő nem maradt Magyarországon, hanem
elment, hogy visszajöjjön mint kutató. Ki vagyok én mint megfigyelő? Ezt a kérdést mindenkinek fel kell
tennie, s a választ tisztáznia kell magában, mielőtt kutatói vállalkozásba fog.
A megfigyelés valamennyi változata igényli, hogy előzetesen felkészüljünk a megfigyelésre. Mivel a

szociálpszichológiai megfigyelés esetében természetszerűen az emberi viszonyok kerülnek a vizsgálódás
61
MÓDSZERTANA
fókuszába, kézenfekvő, hogy mindennapi dramaturgiai tudásunkból induljunk ki. El kell döntenünk, hogy kiket,
milyen helyszíneken és milyen cselekvések végzése során figyelünk meg. A megfigyelés egységeinek
azonosítását követően időbeli, gyakorisági, stiláris és tartalmi szempontok felől kell döntenünk. A számos
klasszikus megfigyelésen alapuló társadalomtudományi vizsgálat közül William Foote Whyte tanulmányát
ajánljuk az olvasó figyelmébe, melyből megtanulható, hogy miként hozhatja felszínre a részt vevő megfigyelő a
terepen lappangó (ez esetben a nagyvárosi utcák társadalmában felderíthető) drámákat (Whyte 1969).
A megfigyelőnek kommunikálnia kell tudnia a terepen élőkkel. Alkalmasnak kell lennie arra, hogy a jelentések
összes változatát értse. Tudnia kell, hogy a terep miként „szólítja” meg az ott élőket, valamint szükséges, hogy
tudjon különbséget tenni a nyílt és a rejtett kommunikációs kódok között. A terepen élők tudáskészletének
ismerete nélkül a megfigyelő munkája kárhozatra lesz ítélve. Ugyanakkor nem tudhat mindent, hiszen másként
nem lenne szükség a megfigyelésre. Naiv, érdeklődő lényként kell megjelennie, aki minden részletre kíváncsi.
Bizalmat kell ébresztenie maga iránt, ami nem könnyű, hiszen a megfigyelt közösség sokszor tagolt, s aki az
egyik klikk bizalmát bírja, azt gyanakvással fogadja a másik, s megfordítva. A megfigyelőnek kiváló
emlékezettel kell rendelkeznie, mivel nem rögzíthet mindent a helyszínen, hanem esténként, magányosan kell
rekonstruálnia a történteket. A vizsgálati jegyzőkönyvet pontosan, mások által is követhetően kell vezetni.
A megfigyelési jegyzőkönyv tartalmazza a megfigyelni kívánt eseményeket. Fokozza a megfigyelés minőségét,

ha előzetesen kidolgozunk egy adatfelvevő lapot. Erre példa Bales módszere, mely a csoportokban zajló
interakciók nyomonkövetésére alkalmas (Bales 1950).
A megfigyelés során a csoportban zajló interakciókat a szocioemocionális és a feladatmegoldó dimenzió mentén

kódolják. A szocioemocionális dimenzió esetében figyelembe veszik, hogy pozitív, támogató, egyetértő
megnyilvánulásokról, vagy negatív, gátló, akadályozó, kötekedő viselkedésekről van-e szó. A
feladatmegoldásban a kezdeményezés-követés tengely mentén osztályozzák az interakciókat. Összesen 12
megfigyelési kategóriát tartalmaz a lap, melyen az egyes interakciós történéseket ötperces időközönként
regisztrálják.
Minden megfigyelés eredményességét növeli, a szerzett adatok érvényességét és megbízhatóságát fokozza, ha

egymástól független megfigyelők működnek, akik munkájukat folyamatosan egyeztetik.
5. 5. KÉRDEZÉS – KÉRDŐÍVEK
A kérdezés a társas élet színterein kettős funkciót tölthet be. Kérdést akkor teszünk fel egy másik embernek, ha
feltételezzük, hogy ő tud valamit, amit mi nem tudunk, de tudnunk kellene. Kérdés révén kapcsolatot is
kezdeményezhetünk, mely esetben a kérdő mondat társas cselekvésnek, beszédaktusnak felel meg, mely azonos
értékű a megszólítással, a ránézéssel vagy az érintéssel. A kérdés kapcsolatkezdeményező funkciójának
érvényesülését kulturális szabályok határozzák meg. Egy chicagói utcán például reménytelen vállalkozás a
magasvasút állomása után érdeklődni, mert az amerikai nagyvárosokban az utcai kapcsolatfelvétel tilalom alá
esik. Tapasztalt társalgók tudják, hogy a másik kérdezése a jó kapcsolathoz vezető királyi út, hiszen a kérdező
ember önzetlen érdeklődőnek, segítőkész ismerősnek tűnhet a kérdezett számára, akinek a személye iránti
érdeklődés jólesik.
5.1. A RENDSZERES KÉRDEZÉS

A szociálpszichológiai kutatás céljait szolgáló kérdezés esetében az információkérés és a
kapcsolatkezdeményezés funkciója szükségképpen háttérbe szorul. Ugyanakkor a kérdezés módszerét
alkalmazó kutatónak tisztában kell lennie a kérdezés mindennapi funkcióival, mivel a kérdezett nem
egykönnyen talál bele a vizsgálati személy szerepébe, s akarva-akaratlanul kapcsolatfelvételt, információkérést
is lát a kérdezési helyzetben. Ezek az akaratlanul érvényesülő elvárások kihasználhatóak a vizsgálat sikere
érdekében.
A kérdezés a puszta megfigyelés számára elérhetetlen tudáskészlet által konstituált jelentések, vélekedések,
motivációk felderítésére, valamint a kérdezettek által ismert tények felszínre hozatalára irányul (Selltiz et al.
1959). A kérdezés mint beszédaktusok sorozata óhatatlanul mozgósítja a kérdezett önprezentációs stratégiáit.
Ennek következtében a válaszok a kérdezett tudatos és nem tudatos cenzúrájának esnek áldozatul. A
szociálpszichológiai kérdezés azonban megkülönböztetendő a detektív vagy az oknyomozó újságíró munkájától,
mely tények feltárására irányul. A showman vagy a riporter kérdései ugyan a kérdezett személy bemutatását
célozzák, azonban az eredmény a hatáskeltés, melynek mechanizmusába beletartozik az interjúkészítő
magamutogatása is. Ezzel szemben a szociálpszichológiai kérdések egyedüli célja, hogy a válaszadó
62
MÓDSZERTANA
önprezentációját, a társadalmilag szerkesztett valóság általa megélt vonásait derítsük fel. A szociálpszichológiai
interjú esetében fel kell hívni a kérdezett figyelmét arra, hogy nincs jó vagy rossz válasz, hiszen minden válasz
jó, amely magában foglalja a kérdezett hitét, értékeit, nézeteit, véleményeit. Neményi Mária egyik vizsgálatában
elvált házaspárok tagjait kérdezte arról, hogy miként látják a váláshoz vezető utat, s az ellenérdekű felek
narratíváinak összehasonlítása révén tudta leírni és elemezni a „válási ideológiának” nevezett önigazolási
stratégiát (Neményi 1984-1985). A kérdezés elengedhetetlen, amikor a személyes identitás által érintett, illetve
annak alakulását meghatározó tényezők vizsgálatára vállalkozunk.
A kérdezés általánosan elterjedt módszer a klinikai pszichológiában, a kulturális antropológiában és a

szociográfiában. A kérdezés módszere révén jött létre a történettudomány egyik új ágazata, az „oral history”,
melynek lényege a különböző történelmi eseményekben részt vevő személyek utólagos kifaggatása és
vallomásaik rögzítése az utókor számára. A Magyarországon gyűjtött 20. századi meneküléstörténetek a magyar
történelem sajátos látószögből történő újraírására adhatnak lehetőséget.
A kérdezőnek pontosan kell tudnia, hogy mire kíváncsi, és határozottnak kell lennie abban, hogy megtudja, amit
meg akar tudni. Ugyanakkor taktikailag rugalmasnak kell lennie. Érthető, rövid, lehetőleg nyitott kérdéseket kell
feltennie, s különösen ügyelnie kell arra, hogy egyszerre csak egy dologra kérdezzen rá. A kérdezőnek saját
identitását – amennyire csak lehetséges – zárójelbe kell tennie, semlegesnek kell mutatkoznia. Bár a kérdezés
előtt alaposan fel kell készülnie, felkészültségét nem fitogtathatja, ugyanakkor ostobának, felkészületlennek sem
mutatkozhat.
A kérdező kerülő úton irányítja a kérdezettet, akinek úgy kell éreznie, hogy ő vezeti a kérdezőt. A kérdező és a
kérdezett között folyamatos metakommunikáció zajlik. A mimika, a gesztusok, a testtartás, a szem, a hangszín
mind fontos szerepet játszik abban, hogy a kérdező a kérdezési helyzet ura maradjon, miközben a kérdezett saját
szerepét nem érezheti nyomasztónak vagy megalázónak. A kérdezés eredménye a kérdésekre adott válaszokat
tartalmazó szöveg, mely minden további feldolgozás alapja. Ha szó szerinti szövegre van szükség, akkor
hangfelvételt kell készíteni. Ha a kutatási probléma vagy hipotézis metakommunikációs dimenziókat is érint,
akkor audiovizuális felvételre van szükség. A felvétel ténye – mint arról már beszéltünk – megzavarhatja az
interjúalanyokat. Kellő szoktatás, előkészület után azonban a természetes beszélgetéshez hasonló körülmények
teremthetők. Ha csak tartalmi összefoglaló szükséges, akkor a kérdező jegyzeteire és emlékezetére hagyatkozva
rekonstruálhatja a válaszokat.
A jó kérdező kiválóan tud összpontosítani, miközben folyamatosan figyelemmel kíséri a kérdezett érzelmeit,
amelyeket pontosan képes felismerni. A kérdezés egyaránt próbára teszi a kérdező rövid és hosszú távú
emlékezetét (Evans et al. 1992). A szociálpszichológiai kérdezési helyzetben elnyert bizalom biztosítéka a
névtelenség és a titkosság.
5.2. A KÉRDŐÍVES KÉRDEZÉS

A kérdőív a szociológiai kutatás alapvető módszere, melyet a szociálpszichológusok is számos esetben
alkalmaznak. A szociálpszichológiai szempontok alapján összeállított kérdőív a társadalmilag konstruált
tudáskészlet szerkezeteinek és tartalmi elemeinek a feltárására szolgál. A kérdőív kérdéseire adott válaszok
alapján történő elemzések általánosíthatósága részint a vizsgált probléma jellegétől, részint a megkérdezettek
kiválasztásának szempontjaitól függ. Társadalmi előrejelző funkciót betöltő vizsgálatok esetében (például
pártpreferenciák, politikusok népszerűsége, közfóbiák, közillúziók) célszerű országos reprezentatív mintát
kérdezni. Más esetekben a vizsgált populáció igénye, illetve a probléma jellege alapján választhatjuk ki a
megkérdezetteket.
Minden kérdőív alapproblémája, hogy sem a kérdezett tartalom, sem a feltett kérdések készlete nincs
összhangban a megkérdezett természetes beszédhelyzeteinek sémájával. A mindennapi életben általában mi
választjuk meg mind a témát, mind a beszélgetőpartnert, szemben a kérdezéssel, ahol a megkérdezett mindkét
tekintetben kiszolgáltatott. A mindennapi beszélgetés és a kérdezés helyzetei között jelentkező másik döntő
eltérés, hogy a mindennapi beszélgetések rendszerint a személyes ismeretség kontextusában zajlanak. Minél
mélyebb és alaposabb az ismeretség, annál kevésbé várható, hogy a nyilvános én bemutatásának stratégiái
befolyásolják a kimondott véleményeket, nézeteket, attitűdöket. Külön eset az egymást korábban nem ismerő,
alkalmilag összezárt személyek között (például vonaton, repülőn, és egyéb véletlen által rendezett
kényszeregyüttlét során) jelentkező „idegen-hatás”, mely a gyónáshoz hasonlóan önfeltárást, kitárulkozást
eredményezhet.
A kérdések különböző módon juttathatók el a megkérdezettekhez. A legegyszerűbb módszer a

tömegkommunikációs eszközök segítségével történő nyilvánosságra hozatal. A válaszadók köre ez esetben
63
MÓDSZERTANA
ellenőrizhetetlen és áttekinthetetlen. Speciális emberfajta, aki veszi a fáradságot, hogy nyilvánosságra hozott
kérdésekre válaszoljon írásban, és válaszait postán elküldje a megadott címre. A postai úton kikézbesített
kérdőívekkel is hasonló a baj. E kérdőívek visszaküldői átlagon felül involváltak vagy hiperaktívak. Válaszaik
semmiképpen sem alkalmasak általánosító következtetések levonására. Természetesen ha a kutatási probléma
éppen az involváltak vagy hiperaktívak körének felderítése, akkor a nyilvánosan közölt vagy postán
kikézbesített kérdőívek ideálisan alkalmazhatók.
A személyes megkeresés tűnik az egyedül eredményes módszernek. A kérdezőbiztos identitása azonban a

megkérdezett számára bizonytalan és félelemkeltő. A kérdezőbiztos a megkérdezett szemében idegennek tűnik,
számára a helyzet szokatlan, a záporozó kérdésekkel szemben kiszolgáltatott. A megkérdezett hiszi is, meg nem
is, hogy személye ismeretlen marad. Ha nem hiszi, akkor konform válaszokat fog adni, ha elhiszi, akkor a
névtelenség oltalmát élvezve esetleg felelőtlenül nyilatkozik (Angelusz–S. Molnár 1976).
5.3. A KÉRDEZÉSI HELYZET

A megkérdezett számára a kérdezési szituáció minden egyes eleme természetellenes, melyek mind csorbítják a
válaszok hitelét. Csak abban reménykedhetünk, hogy a válaszadók között nagyfokú szelektivitás mutatkozik
meg a kérdezési szituáció egyes természetellenes elemei iránt, s a sokféle érzékenység hitelcsorbító hatásai
végül is kiegyenlítik egymást.
Fejlett infrastruktúrával rendelkező országokban telefonon vagy a telefonhálózatra kapcsolt számítógépek révén
juttatják el a megkérdezettekhez a kérdéseket. Egy hazai vizsgálatban összehasonlították a személyes és a
telefonos megkérdezés kapcsán kapott eredményeket. Az elemzés céljaira felhasznált adatbázis egy 1991-ben
elvégzett nemzetközi összehasonlító vizsgálatból származott. A vizsgálat célja a nyugati és keleti
társadalmakban uralkodó igazságosságés igazságtalanságfelfogások struktúrájának feltárása volt (Kluegel et al.
1995). E helyütt az eltérő kérdezési módszer által kiváltott hatásokkal foglalkozunk.
A magyarországi vizsgálat kiegészítéseképpen 313 telefonnal rendelkező budapesti lakost is megkérdeztek. A

telefonon keresztül lebonyolított kérdések megegyeztek a személyes megkeresés útján feltett kérdésekkel, bár a
személyes kérdezés esetében a kérdőív hosszabb, tagoltabb, kiterjedtebb volt. A telefonos kérdezés során csak
azokat a kérdéseket tették fel az eredeti kérdőívből, amelyek azt firtatták, hogy a megkérdezett milyen okokat lát
a szegénység, illetve a gazdagság mögött.
Az összehasonlíthatóság kedvéért az országos reprezentatív mintából kiválasztották a budapestieket. Ezt a

mintát a külön lebonyolított telefonos kérdezés kvóta szerinti mintájának megfelelően átsúlyozták. Mivel a két
csoport között csak az életkor és az iskolázottság mentén voltak szignifikáns különbségek, a korrekció e
kétdimenziós eloszlásnak megfelelően ment végbe. A telefonon kérdezett fővárosiak mintáján nyert adatokat ezt
követően a telefonnal rendelkező, de személyesen kérdezettek mintáján kapott adatokkal, valamint a
személyesen kérdezett telefonnal nem rendelkezők körében szerzett adatokkal hasonlították össze.
Jóllehet mindhárom alminta létrehozása során ügyeltek arra, hogy a minta tagjainak eloszlása iskolai végzettség,
életkor és nem szerint azonos eloszlású legyen, az oktulajdonítást tartalmazó válaszok összehasonlítása során
kiderült, hogy a telefonon megkérdezettek a személyesen kérdezettekhez képest a szegénységnek inkább egyéni,
a szegényeket hibáztató okokat tulajdonítanak, míg a gazdagság okait nem magukban a gazdagokban, hanem
rajtuk kívül álló, társadalmi tényezőkben látják. Sőt az adatok bizonyos lejtést mutatnak, ahogy a telefonnal nem
rendelkezőktől haladtak a telefontulajdonosokon át a telefonon megkérdezettek felé, úgy jutottak a szegényeket
felmentő ítélettől a szegényeket hibáztató álláspontig. A gazdagság megítélése esetében a self-made man
ideológia elfogadásától fokozatos az átmenet a makroszintű igazságtalanságok felemlegetéséig.
A kétfajta kérdezés során tapasztalt társadalomképek különös módon kombinálták a szocialista és konzervatív
társadalomképek egyes alkotórészeit. A személyes kérdezés során kibontakozó társadalomkép a szocialista
logikának megfelelően nem vádolja a szegényeket sanyarú sorsuk miatt, alábecsüli a szegények saját
felelősségét, ugyanakkor a konzervatív logikának megfelelően a gazdagok prosperálását az egyéni tehetség,
kemény munka és szerencse előnyös konstellációjaként jeleníti meg. Ezzel szemben a telefonon megkérdezettek
a konzervatív társadalomkép szerint értelmezték a szegénységet, és a szocialista kép szerint írták le a gazdagság
okait. A telefonon megkérdezettek a szegényeket hibáztatták, míg a gazdagok létét az igazságtalanságot
eredményező társadalmi tényezőkre vezették vissza.
A kétféle módszer azonos szociológiai szempontok alapján kialakított minták között eredményezett eltéréseket,
melyek okai között minden bizonnyal döntő szerepe lehetett a személyes kontaktus meglétének, illetve
hiányának. Feltehető, hogy a személyes kérdezés a megkérdezetteket a válaszadás során jobban feszélyezte,
64
MÓDSZERTANA
mint a telefonos kérdezés, melynek során az arctalanság oltalmába bújva a válaszadók úgy érezhették, hogy
kirohanásokat intézhetnek a lusta, erkölcstelen, iszákos szegények és a harácsoló, személyes kapcsolataikat
kihasználó, pozíciójukkal visszaélő gazdagok ellen (Székelyi 1994).
A személyes találkozás keretében történő kérdezés a szociális interakciókra általában érvényes speciális,
serkentő-gátló, önprezentációs hatások terében zajlik. A személyes kérdezés differenciális hatásainak
elmaradásával nemcsak a telefonos kérdezés, hanem az elektronikus, illetve hagyományos postai szolgáltatások
igénybevételével történő kérdezés esetében is számolnunk kell. Az összehasonlítás tanulságaként levonhatjuk a
következtetést: függetlenül attól, hogy a személyes vagy az „arctalan” kérdezés során kapott adatokban bízunk
jobban, azt feltételezve, hogy egyik vagy másik kérdezési mód eredményez nagyobb fokú őszinteséget, érdemes
kontrollcsoportokat alkalmaznunk.
5.4. A KÉRDŐÍVEK TÍPUSAI

A szociálpszichológiai szempontok alapján összeállított kérdőív esetében a direkt és az indirekt, valamint a zárt
és a nyílt változatok között választhat a kutató.
Az indirekt kérdést a megkérdezett a maga igényei szerint formálhatja, belevetítve saját vágyait, érzéseit,
reményeit és szorongásait. Az indirekt kérdés olyan mint a felhő az austerlitzi csatatéren hanyatt fekvő, sebesült
Andrej Bolkonszkij számára, akiben a felhőn keresztül átragyogó végtelen kékség az értékek átértékelésének
folyamatát indította el. A direkt kérdés ezzel szemben eleve megjelöli a megkérdezett számára a lehetséges
válaszok horizontját, akinek – ha képes és akar válaszolni – csak azt kell eldöntenie, hogy a válaszkészlet mely
elemét mozgósítja saját válaszaként. Nyílt kérdés esetében a válaszkészlet határainak megszabása a
megkérdezettre van bízva, aki a maga értelmezése szerint, a saját szavaival adj a meg a kérdésre a választ. Zárt
kérdés esetében a válaszok köre adott, s a megkérdezettnek csak az a feladata, hogy megjelölje azt a választ,
melyben saját válaszára ismer.
1. Az indirekt-nyílt kérdések esetében tág tér nyílik a projektív technikák alkalmazásának. Például képeket
mutatunk, melyekről a megkérdezett szabadon beszélhet. Hasonló módszer a szavakra adott asszociációk
gyűjtése, vagy a rajzoltatás egy megadott témáról. A módszer előnye, hogy a megkérdezett számára igen nagy
mozgásteret biztosít, ugyanakkor hátrány, hogy a kapott válaszokat nehéz lesz egységes szempontok szerint
kódolni. Ha a kutatót érzelmek, fantáziák érdeklik, a módszer jól hasznosítható, miként gyermekek vizsgálata
esetében is remekül beválik. Egy esetben gyermekektől ezt kérdezték meg: „Ha varázsló lennél, mit varázsolnál
Magyarországra?” A válaszokat rajzban kellett megadni. A rajzokban megjelenített témák elemzése jellegzetes
életkori és nembeli különbségeket mutatott ki (Csepeli 1984). A millecentenárium évében felnőttektől kérdezték
meg: „Ha Árpád vezér feltámadna, elégedett lenne-e a mai Magyarországgal?” A válaszadók 78%-a nemleges
választ adott. Az indokok listáját a posztszocialista átalakulás negatívumai vezették (infláció, munkanélküliség,
szegénység), amelyet Trianon és a széthúzás időben korábban keletkezett motívumai követtek (A
millecentenárium... 1995, 49).
2. Az indirekt-zárt kérdezés a megkérdezett felszabadított képzeletét a megadott válaszalternatívák egyike felé

tereli. Egy vizsgálatban például gyermekeknek mesét mondtak el, mely Mátyás király udvarában játszódott. A
mese szerint a király ebédet adott az udvarnál tartózkodó külföldi követek tiszteletére. Mielőtt felszolgálták az
ebédet, az udvarmester felfedezte, hogy Mátyás királyt meg akarták mérgezni az egyik fogással. A
gyermekeknek arra kellett tippelniük, hogy a megadott országok követei közül ki lehetett a méregkeverő
megbízója (Csepeli 1984,23-24). E közvetett módszer révén a gyermekek más nemzetekkel szemben lappangó
negatív attitűdjei váltak feltárhatóvá.
3. A direkt-nyílt kérdés eleve megszabja a megkérdezett által mozgósított válaszok mozgásterét, azonban
szabadságot ad a válasz megfogalmazására. A direkt-nyílt kérdéseken alapuló szociálpszichológiai kérdőív
legismertebb típusa a szociometriái kérdőív, melyet J. Moreno alakított ki, s Mérei Ferenc fejlesztett tovább. E
kérdőív célja a csoport rejtett társas szerkezeteinek feltárása. A csoport minden tagja megkapja a kérdőívet,
melynek direkt kérdései nyitva állnak. A kérdések különböző hipotetikus helyzetekre vonatkoznak, mint például
közös étkezés, együttes utazás egy vasúti fülkében, éjszakai szobabeosztás, kölcsönkérés, tanácsadás vagy
tanácskérés.
A „ki az...?” vagy „kivel...?” kérdésekre a megkérdezett csoporttag bármelyik csoporttársa nevét beírhatja. (A
beírható nevek számát rendszerint háromra maximálják.) A válaszok feldolgozása során a csoport egyoldalú és
kölcsönös választások hálózataként mutatkozik meg a kutató, a csoportvezető vagy a pedagógus számára, aki
ennek alapján láthatja, hogy ki a sztár, ki magányos, kik alkotnak klikket, és ki kivel tart fenn kölcsönös
kapcsolatot.
65
MÓDSZERTANA
A szociometriai kérdőív csak abban az esetben jó példa a direkt-nyílt módszerre, ha a válaszként beírt nevek
alapján a partnereket bizonyos szempontok (például nem, szerep, életkor) alapján kódoljuk. A direkt-nyílt
módszer előnye, hogy a minden megkérdezett számára változatlan módon feltett kérdés révén a kérdezés
folyamata a kutató ellenőrzése alatt marad. A megkérdezett számára megengedett szabadság azonban
látszólagos, hiszen a feldolgozás érdekében a válaszokat utólag mindenképpen kódolni kell. A kódolás során a
válaszokat a kódutasításban megadott válaszkategóriák valamelyikébe kell gyömöszölni, ami nem feltétlenül
lesz összhangban a válaszadó eredeti intencióival.
A kérdőívek kipróbálásának szakaszában különösképpen ajánlható a direkt-nyílt módszer. A válaszok szó

szerint történő lejegyzése révén életszerű válaszalternatívákra bukkanhatunk, amelyek a kérdőív
véglegesítésekor kiválóan hasznosíthatóak lesznek.
1. A direkt-zárt módszer alkalmazása során a kérdésekre adott válaszokat is megadjuk. A megkérdezettnek csak
az a feladata, hogy a megadott alternatívák közül kiválassza azt, amelyiket a maga válaszával megegyezőnek
tartja.
A zárt módszer előnye, hogy igen nagy mértékben megnöveli a válaszadási hajlandóságot. A módszer hátránya,
hogy a megnövelt válaszadási hajlandóság motívuma nem feltétlenül az, amire a kutató gondol.
A következőkben részletesen foglalkozunk a direkt-zárt módszer néhány problémájával. Ennek oka, hogy az
iparszerűen végzett szociológiai kutatások – melyek során gyakran szociálpszichológiai síkon elhelyezkedő
tartalmak felderítése (is) a cél – előszeretettel alkalmaznak direkt-zárt kérdéseket tartalmazó kérdőíveket.
A zárt módszer megemeli a válaszadók arányát. A megnövekedett válaszadószám persze gyanúra adhat okot,
hiszen a megadott válaszok látványa elsősorban azokra van hatással, akik a válaszok látványa híján
bizonytalanok, félénkek, habozók lettek volna. Egy 1977-es vizsgálat során az országos reprezentatív mintát
kétfelé osztották. Ugyanazokat a kérdéseket tették fel, csak a minta egyik felének nyílt, a másik felének zárt
formában. A kérdések a válaszadó véleményét kutatták abban a tekintetben, hogy Magyarország mely
országokhoz áll leginkább közel kultúra, történelmi sors, lelkialkat és életszínvonal tekintetében. A következő
táblázatban mutatjuk be a kétféle módszer hatását a válaszadói létszám alakulására.
2.2. táblázat -
Kultúra Történelem Lelkialkat Életszínvonal
NY Z NY Z NY Z NY Z
Válaszol 66 79 63 77 54 67 65 80
Nem 34 21 37 23 46 33 35 20
válaszol
Az iskolai végzettséggel összevetve az adatokat, azt tapasztalták, hogy a zárt kérdezéses módszer leginkább a
nyolc általánost sem végzettek körében emeli meg a válaszadók arányát. Ebben a vizsgálatban a zárt módszer
válaszadókra gyakorolt hatásának bebizonyításán kívül az volt a cél, hogy a zárt módszer és a konformitás
közötti kapcsolatot is bemutassák. Zárt kérdezéskor ugyanis az említhető országok közé bekerült a Szovjetunió,
melyről egyébként 1977-ben nehezen volt feltételezhető, hogy Magyarországhoz a kérdezett dimenziók
bármelyikében is közel áll. A hivatalos retorikában azonban a Szovjetunió neve annyira pozitívan csengett, hogy
a név puszta látványa hipnotizálta a válaszadókat.
2.3. táblázat - A Szovjetunió említése a nyílt és a zárt kérdezési módszer mellett
Kultúra Történelem Lelkialkat Életszínvonal
NY Z NY Z NY Z NY Z
Említi 18 57 21 43 21 49 20 49
66
MÓDSZERTANA
Nem említi 47 22 42 34 33 18 45 31
Nem 35 21 37 23 46 33 35 20
válaszol
A táblázatból látható, hogy a zárt módszer kiváltképpen kedvezett a Szovjetunió említésének. A válaszadói
arány növekedése a kultúra dimenziójában 39%-os volt. Abszurd, hogy akkor is emelkedett a válaszadók
aránya, amikor arról volt szó, hogy Magyarország közel áll a Szovjetunióhoz történelmi sors, lelkialkat és
életszínvonal tekintetében.
A különböző iskolai végzettségűek csoportjaiban a zárt módszer nem azonos mértékben emeli a válaszadók
arányát az egyes dimenziókban. A legalacsonyabb és a legmagasabb iskolai végzettségűek csoportjaiban az
átlagoshoz képest egyaránt kisebb mértékű, míg a nyolc osztályt és a középiskolát végzett személyek körében az
átlagot meghaladó mértékű a növekedés (Csepeli 1978).
A vizsgálatra a konformitással foglalkozó fejezetben még visszatérünk. Itt csak azt akartuk bemutatni, hogy a
zárt és a nyílt kérdezéses módszer alkalmazása révén milyen eltérő hatások tapasztalhatók.
A direkt-zárt módszer ugyan megnöveli a válaszadói hajlandóságot, de a többlet azokból rekrutálódik, akiket a
válaszadói szerepnek való megfelelés konform vágya motivál, ám valójában inkompetensek, mivel az adott
téma iránt nem érdeklődnek, ismereteik nincsenek vagy felszínesek, beállítódásaik, nézeteik strukturálatlanok.
A konform inkompetens válaszadók az igenlő válaszokat előnyben részesítik a tagadó válaszokkal szemben. Az
Amerikai Egyesült Államokban a második világháború évei alatt Adorno és munkatársai nagy hatású kérdőíves
vizsgálatot végeztek, melynek célja a válaszadókban bujkáló tekintélyelvűség feltárása volt. Azok a válaszadók
bizonyultak tekintélyelvűnek, akik a kérdőívben felsorolt állítások zömével (vagy mindegyikével) egyetértettek.
Az állítások ellenzői ezzel szemben demokratikus szellemiségűeknek minősültek. A vizsgálat kritikusai évekkel
később a kérdőív fő fogyatékosságaként azt rótták fel, hogy a tekintélyelvűség minden esetben az igenlés
következménye volt, míg a demokratikusan gondolkodók számára csak a tagadás volt lehetséges. A kérdőívben
ugyanis csak tekintélyelvűséget megfogalmazó állítások voltak. A kutatók akkor közömbösíthették volna az
„igen-effektust”, ha egyenlő számban szerepeltetnek tekintélyelvűséget és demokratikus szellemiséget
megfogalmazó állításokat.
A helyeslés hatalma akkora, hogy a konform és inkompetens személy logikailag egymást kizáró
megfogalmazásokkal is egyetérthet. Egy 1973-ban elvégzett vizsgálat során 10 témában témánként öt állítást
tartalmazó skálákat fogalmaztunk meg. A megkérdezettek egyik csoportja olyan kérdőívvel találkozott, amely
az állításokat skálánként, logikailag áttekinthető rendben sorolta fel. A megkérdezettek másik csoportja olyan
kérdőívet kapott, amely az 50 állítást összekeverve, a kérdőív különböző, egymástól távol eső helyein, tízes
blokkokban kínálta fel. Az utóbbi módszer lehetőséget adott arra, hogy elkülönítsük a konzisztens és az
inkonzisztens válaszadókat. Konzisztens válaszadónak minősült, aki az egy-egy témára vonatkozó
véleményskála különböző válaszlehetőségei közül mindig az ugyanolyan irányba (helyeslés vagy ellenzés) eső
véleménnyel értett egyet. Instabilitásnak neveztük, ha valaki egy adott irányba eső vélemény mellett neutrális
állítással is egyetértett. Inkonzisztensnek bizonyult a válaszadó, ha logikailag egymást kizáró állításokat
helyeselt. A konzisztens válaszadók aránya a tíz téma közül mindössze négy esetben haladta meg az 50%-ot, de
egy esetben sem érte el a 60%-ot. A válaszadók leginkább a televíziós műsorszerkezet, az akkor divatos
táncdalfesztiválok zsűrizési gyakorlata, valamint a szocializmus világméretű érvényesülése kapcsán adódó
dilemmák megítélésében tanúsítottak konzisztenciát, szemben az izraeli-arab viszály vagy a saját vállalatuk
fejlesztési prioritásai megítélésével, ahol nagy arányban volt tapasztalható inkonzisztencia a válaszadók körében
(Angelusz-Csepeli-Kulcsár-S. Molnár 1974, 73).
Egy 1989-ben végzett vizsgálat során a kérdőív két egymástól távol eső helyére a következő két állítást tettük:
A javíthatatlan bűnözőkkel szemben a társadalom egyedül a halálbüntetés fenntartásával védekezhet

hatékonyan.
Elegendő, ha a javíthatatlan bűnözőkkel szemben a társadalom életfogytiglani elzárás büntetéssel védekezik.
A megkérdezettnek mindkét esetben el kellett döntenie, hogy az adott állítást helyesli-e vagy ellenzi.
Nyilvánvaló, hogyha valakinek szilárd és konzisztens beállítódása van a halálbüntetés alkalmazásával
kapcsolatosan, akkor nem ellenezheti, illetve nem helyeselheti egyszerre mindkét állítást. Ugyanakkor azt
67
MÓDSZERTANA
tapasztaltuk, hogy a válaszadóknak több mint a fele, de korántsem egésze adott ellentmondásmentes választ.
Egészében véve a vizsgálat azt mutatta, hogy a megkérdezettek ideológiai és politikai állásfoglalásait az
összevisszaság, a határozatlanság és az átgondolatlanság jellemezte. A feltett 70 kérdésre adott válaszok 73,4%-
a nem illeszkedett a felkínált politikai-ideológiai sémákhoz (Csepeli-Örkény 1990).
A válaszadást nemcsak a kérdés által implikált logikai szerkezet, hanem a kérdés megfogalmazása során
alkalmazott szókincs is befolyásolja. A kérdőív szavai az irodalmi tudatossággal megfogalmazott szövegek
szavaihoz hasonló hatást fejtenek ki. E hatás ismerete a közvélemény-kutatók számára lehetővé teszi az
eredmények bizonyos mérvű befolyásolását. Az Egyesült Államokban számos közvélemény-kutatást végeztek,
mielőtt az ország belépett volna a második világháborúba. Azok a közvélemény-kutatók, akik azon voltak, hogy
a közvélemény háborúellenességét dokumentálják, a félelemkeltő „háborúba lépés” kifejezést használták, míg
azok a kutatók, akik Roosevelt elnök politikáját kívánták támogatni, az érzelmileg pozitívan mozgósító
„segítségnyújtás” szót tették a kérdésbe. Az utóbbi esetben a megkérdezettek 71%-a helyeselte a hadüzenetet,
míg az előbbi esetben a háborúpártiak aránya csak 64% volt (Szelényi 1972, 59).
A direkt-zárt módszer hátrányai előnnyé válnak, ha a kutató tudatosan, a problémák ismeretében alakítja ki a
kérdőívet. Ebben az esetben a szokásosnál árnyaltabb, finomabb és mélyebb elemzésre nyílik lehetőség.
6. 6. KÍSÉRLETEZÉS
Az empirikus szociálpszichológia kialakulásával foglalkozó történeti áttekintésből kitűnt, hogy a kísérleti
módszer bevezetése döntő fordulatot eredményezett a szociálpszichológiában. A kísérletezés igényei szerint
megfogalmazott szociálpszichológiai problémák látszólag leegyszerűsödtek, megnyílt az út az eredmények
gyakorlati alkalmazása előtt, és nem utolsósorban a „kísérleti” jelző jelentős mértékben hozzájárult a
szociálpszichológia tudományos státusának elfogadtatásához. Christie 1949-ben még azt találta, hogy a vezető
amerikai szociálpszichológiai folyóiratban megjelenő publikációk 30%-a tartalmaz kísérleti úton nyert
eredményeket. Tíz év múlva a kísérleti módszer alkalmazásáról beszámoló közlemények aránya ugyanott 83%
volt. Higbee és Wells hasonló módszert alkalmazva a hatvanas évtizedben további növekedést tapasztalt, s a
kísérleti módszer döntő fölénye ma is változatlan. E tendenciában a szociálpszichológia végleges
emancipálódásának bizonyítékát is láthatnánk, ám egyidejűleg sokasodtak a kísérletezéssel szemben
hangoztatott aggályok is (Csepeli 1981, 5–29).
6.1. KÍSÉRLETEZÉS ÉS MODERNITÁS

A kísérlet megkülönböztető sajátossága minden más megismerési móddal szemben a megismerés aktivitásának
maximális kihasználása, amikor is a megismerő hipotéziseinek birtokában mesterségesen olyan feltételeket
teremt, melyek kikényszerítik a hipotézist cáfoló vagy igazoló eredményeket. A kísérletezés az ismeretlenbe
való, lépésről lépésre való behatolás módszere, melyet hétköznapi helyzetekben is alkalmazhatunk számunkra
fontos, térben és időben korlátozott érvényű igazságok kiderítése végett. Shakespeare Hamletjének csúcspontja
a habozó királyfi kísérlete: a színészek előadnak egy megrendelt darabot, melynek története ugyanaz, mint
amelyet Hamlet valóságosként feltételez. Mint tudjuk, a képletesen „Egérfogónak” nevezett darab betöltötte
hivatását. A bemutatott és a valóságos történet hasonlóságára az volt a bizonyíték, hogy a mérgezési jelenetre a
király idegesen reagált, s azt ajelenetet már végignézni sem volt hajlandó, amelyben a gyilkos nőül kéri
áldozatának özvegyét.
A tudományos kísérletezés fontos előzményei megtalálhatók az ókori Görögországban, majd az arab

tudományban, de igazi jelentőségét csak az európai reneszánsz idején nyerte el. Galilei, Bacon, Descartes
kísérletei, s az általuk megteremtett természettudomány elválaszthatatlan a burzsoázia felemelkedésétől, a
racionalizmus kibontakozásától, a nagy földrajzi felfedezésektől. Az európai társadalmi és gazdasági fejlődés
talaján kibontakozó és rohamos fejlődésnek induló természettudomány mindenhatóságába vetett hit az ipari
forradalomban élte fénykorát. Kétségtelen, hogy a civilizációs fejlődést megalapozó műszaki-tudományos
fejlődés eredményei kísérletezés hiányában nem születhettek volna meg, ugyanakkor sok kétely is felvethető a
kísérleti természettudományok feltétlen hasznát illetően. Az auschwitzi gázkamrák üzemszerű beindítását
gondos kísérletezés előzte meg, az atomenergia felhasználása egyszerre átok és áldás az emberiség számára, a
természet rettenetes bosszúra képes a civilizációs vívmányok okozta ártalmakért cserébe.
Léderer Pál alapos tanulmányban dolgozza fel a kísérletezésnek nevezett megismerés elnevezésére alkalmazott
szavak történetét (Léderer 1993). Az indoeurópai nyelvek „kísérlet” szava a latin experior igére vezethető
vissza, amelynek egyfelől a „tapasztal, megismer, megtud, megvalósít” ajelentése, másfelől azt is jelenti, hogy
„megkísérel, megpróbál, próbát tesz”. Az igével közös gyökerű főnevekben (experimentum, experientia) már a
68
MÓDSZERTANA
másodikjelentés válik uralkodóvá. A francia nyelvben az experience szó 1314-től dokumentálható, míg az
angolban az experiment ige „próbálkozással, kísérletezéssel bizonyítani valamit” jelentésben való használata
már 1481-től kimutatható. A magyar nyelvben a kísérlet szó a nyelvújítók műve, akik a „kísért” szót
modernizálták, melynek jelentése az volt, hogy „bűnre csábít”, „próbára tesz”.
6.2. OKSÁG KERESÉSE

A kísérleti módszer alkalmazása során oksági összefüggések meglétét vagy hiányát bizonyíthatjuk, amikor is két
helyzetet hasonlítunk össze, melyek teljes mértékben megegyeznek egymással, kivéve egyetlen tényezőt. Ha
találunk olyan megnyilvánulást, mely csak az egyik helyzetben fordul elő, a másikban pedig nem, akkor az okot
a két helyzet általunk előidézett különbségének tulajdoníthatjuk.
Független változónak nevezzük a kutató által előidézett különbséget, mígfüggő változónak nevezzük a
várhatóan bekövetkező hatást. A beavatkozás eredményeképpen létrehozott változó függetlensége természetesen
csak a helyzet által érintettekre vonatkozik. A beavatkozás nagyon is függ a kutató előfeltevéseitől, az általa
látott problémától és a hipotézistől, melyet a kísérlet által bizonyítani kíván. A függő változó a független
változónak tulajdonítható okozat. Mint Léderer Pál rámutat, a szociálpszichológiai kísérletekben létrehozott
független változó a kísérleti személyeket érő inger, míg a függő változó az ingerre adott és mért reakció.
6.3. A SZOCIÁLPSZICHOLÓGIAI KÍSÉRLET BUKTATÓI

A szociálpszichológiai jelenségek megismerésére irányuló kísérletezés alapvető kérdése, hogy lehetséges-e
olyan helyzetek megteremtése, melyek egyetlen egy dolgot kivéve minden másban hasonlóak egymáshoz. A
természeti jelenségek felderítése végett végzett kísérletek esetében ez a szabály betartható, jóllehet a természet
végsőnek tűnő titkait feszegető fizikai kísérletek esetében Heisenberg már alapvető kételyeket fogalmaz meg.
Ezek a kételyek azonban eltörpülnek a természettudományos kísérletek eredményeinek alkalmazása révén
létrejött impozáns civilizációs művek sokasága láttán. Az embereken végzett orvosi és biológiai kísérletek
sikere azt mutatja, hogy természettudományi szemszögből nézvejogos az emberek homogén csoportként való
elképzelése, amelynek alapján kísérleti szituációk teremthetők. A gyógyszerkísérletek, mint már említettük,
ezen az elven alapulnak. Kérdés azonban, hogy ha az embereket különböző társadalomtudományi narratívák
révén jelenítjük meg, akkor jogos-e a biológiai analógia alkalmazása, számíthatunk-e arra, hogy embereket úgy
tudjuk összehasonlítani, hogy helyzetük semmi másban, csak a kísérletező által előidézett, független változóban
különbözzék. Ez a szempont kevésbé esik latba a mindennapok során alkalmazott kísérletezésben, amelyre a
Hamlet által felállított csapda kapcsán láttunk példát, hiszen a mindennapi tudás egyik sarkalatos
konstrukciójamint láttuk – éppen a konstancia, melynek segítségével személyek és csoportok azonossága az
észlelés síkján anélkül teremthető meg, hogy a konstanciát láttató előfeltevést bizonyítanunk kellene. A
tudományos módszerként alkalmazott kísérlet esetében azonban a mindennapi tudás konstanciát láttató
előfeltevései elégtelenek, a kísérleti feltétel és akontrollfeltétel között tapasztalt különbség okait bizonyítani
kell.
A bizonyítást megnehezíti, hogy a kísérletbe bevont személyek akarva-akaratlan a közeli és a távoli múltban
gyökerező előtörténeteket hoznak be a helyzetbe, melyek homogenizációja csak önkényesen felállított elméleti
konstrukciók segítségével képzelhető el. Miként a mérés esetében is megállapítható volt, a kísérletezésre is
érvényes, hogy a szociálpszichológiai kísérlet esetében módszertani metaforával állunk szembe, mely a
természettudományi kísérletet – annak lényegi kritériumait nélkülözve – inkább utánozza, semmint újrateremti.
Ugyanakkor azt találjuk, hogy a társadalomtudományi jelenségek magyarázatára és megértésére szolgáló
elméletek különböznek aszerint, hogy empirikus módszereken alapuló eredményeket igényelnek vagy sem.
Továbbá a társadalmi gyakorlatban számos azonnali cselekvést igénylő probléma merül fel, melyek intuitív, a
hétköznapi józan észre támaszkodó megoldásának ésszerű alternatívája az empirikus társadalomtudományok
által alkalmazott módszereken (s ezeken belül a kísérletezésen) alapuló megoldás. Hegel, Marx és követőik
nyomán mondhatjuk ugyan, hogy e gyakorlati igények felmerülése mögött az ember elidegenedését, és a
gazdasági, politikai és lelki elnyomást pszichológiává hamisító ideológia rafinált működését találjuk, melyre
adekvát módon csak az emberiség felszabadítását szolgáló forradalmi ideológia és cselekvés révén reagálhatunk.
Mindez etikai és társadalomszervezési dilemmákat vet fel, amelyek kifejtése meghaladja a szociálpszichológia
kompetenciáját, annál is inkább, mert az elidegenedés meghaladásának perspektívájában szemlélt ember
esetében az általunk ismert, tanított és kutatások sorában alkalmazott szociálpszichológia paradigmája legfeljebb
metaforikusan jöhet szóba. Mai tudásunk szerint az elidegenedés meghaladása, melyre történelmileg még nem
volt példa, vonzó utópia, melynek megvalósítási kísérletei mindig mindenütt kegyetlen disztópiába torkolltak. A
kérdés persze eldönthetetlen, s a disztópia lehetőségére figyelmeztetve senkit sem kívánunk lebeszélni arról,
69
MÓDSZERTANA
hogy az elidegenedésmentesség utópiájában senki földjét vagy egy vágyott jó világot lásson, melyre talán
egyszer valamikor elér az emberiség.
6.4. TÖRTÉNELMI KÍSÉRLETEK

A társadalomtudományi kísérlet helyzetének talán legérdekesebb előfordulása, amikor minden kutatói szándék
híján, a történelmi sors forgandósága hoz létre kísérleti helyzetet, különbséget teremtve korábban azonos
struktúrák szorításában élő társadalmi részek között.
Sozán Mihály antropológus az 1970-es években a hajdanvolt, történelmi Magyarország nyugati végein végzett
kutatást egy történetinek mondható kísérlet színterén. Az Osztrák-Magyar Monarchia létének véget vető, első
világháborút lezáró békeszerződések eredményeképpen, mint ismeretes, Magyarország nyugati határa
keletebbre került, s a lehasított sávból Burgenland néven osztrák tartomány szerveződött. A hajdan együvé
tartozó nyugat-magyarországi végek ezáltal kettéváltak, a különbség lehetősége megszületett. A két országrész
közötti különbség 1920-1945 között sem volt elhanyagolható, különös tekintettel Ausztria bekebelezésére Hitler
Harmadik Birodalmába, Sozán kutatásai azonban elsősorban az 1945-öt követően bekövetkezett különbségek
hatásainak felderítésére összpontosítottak. A történelem (az 1945-ös jaltai egyezmény, az 1955-ös osztrák
államszerződés) által létrehozott független változó ez esetben a gazdasági-politikai rendszer típusa, mely
Ausztriában a piacgazdálkodás, a demokrácia és a pluralizmus mintái szerint szerveződött, míg Magyarországon
az államszocializmus túlközpontosított rendszerét valósította meg.
Sozán két falut vizsgált, amelyek 1920 előtt meglehetősen hasonlítottak egymáshoz, de a hetvenes években
annál inkább a különbözőségek szerint voltak leírhatók. A politika dimenziójában a kutató azt találta, hogy
„mindkét falu a nemzeti politika struktúrájának legalsó lépcsőjén van. A nemzeti és tartományi/megyei szervek
jelentéktelen politikai egységnek tekintik őket. Mindkét falunak küzdenie kell külső anyagi támogatásért és
nagyobb önállóságért. Táp esetében ez a küzdelem, annak ellenére, hogy nagyobb szükség van rá, mint
Alsóőrben, sokkal bátortalanabb. Kétségtelen, hogy a tápi tanácselnök mindent latba vet, hogy közösségét
előnyökhöz juttassa, de a politikai adottságok már azáltal is gyengítik ügyét, hogy »nincs mögötte a falu népe« –
mert ez nem is lehet, nincs rá megfelelő alkalom, nincs mechanizmus ilyen alakulásra. O maga is állítja, hogy a
politikai szereplés népszerűségre megy ki. Míg az alsóőri politikai testületben két ellentétes érdek képviselete jut
politikai kifejezésre, addig a tápi nem más, mint egyirányú kommunikációs rendszer, amelynek szócsövébe csak
az elnök beszél. Ez az autokrata szerep a törvényből éppen úgy következik, mint a tanácselnök
személyiségéből.” (Sozán 1985, 54.)
A gazdaság dimenziójában a kutató azt találta, hogy „mindkét rendszer megélhetést biztosít tagjai számára. Ha
árukényszerből is, de a szocialista rendszer már megadja a magyarországi falusiaknak a biztos megélhetést,
egyeseknek a jövedelemfelhalmozást is. A »jó élet« eléréséhez azonban Magyarországon még mindig a
túlfeszített munka és sokszor a becsület hiánya szükséges.” (Sozán 1985, 98.)
Sozán feltételezte, hogy a kétféle politikai-gazdasági rendszert igazoló ellentétes ideológiák eltérő
értékrendszereket is szülnek. Feltételezése beigazolódott. Míg az alsóőriekben a hovatartozás tudata érintetlen
volt, önszerveződésük változatos formákat mutatott, vallásos életük töretlenül fejlődött, addig Tápon „két
kocsmát bezártak, a maradék egyben a beszélgetéseket lehallgatták. Kialakult egy érzékeny besúgórendszer,
mely ha lazult is a forradalom után, teljesen nem szűnt meg. A feljelentések és oktalan üldözések egymást
követték. A megfélemlített lakosság magára zárta ajtaját, visszavonult családi körébe és ettől kezdve kivonta
magát minden közösségi akcióból. Ez a bezárkózottság kihatott a templomba járásra is.” (Sozán 1985, 113.)
6.5. KVÁZIKÍSÉRLET
A történelem által teremtett különbségek természetesen csak képletesen elemezhetők kísérletként, hiszen teljes
mértékben hiányzik belőlük a megismerési szándék. Amenynyiben a létrejött helyzet által kiváltott differenciális
hatásokat vizsgáljuk a vizsgálat kerete kvázikísérletnek minősíthető. A kísérleti logika szerint elképzelhetők
olyan vizsgálatok, amelyek során azt kutatjuk, hogy a különböző típusú társadalmi újratermelési szerkezetek
milyen eltérésekre vezetnek az egyes szerkezetekben részt vevő aktorok ideológiai és politikai nézeteinek
rendjében (Csepeli-Örkény 1990). A szó szoros értelmében akkor beszélünk kvázikísérletről, amikor a vizsgálat
terepét előzetesen kijelölik, a beavatkozásra kutatói elhatározás folytán kerül sor, a beavatkozás hatásait
szisztematikusan mérik, és a beavatkozás által különbözőképpen érintett csoportok körében szerzett
eredményeket összehasonlítják. A módszer hátránya, hogy a kísérleti beavatkozás előtti kiinduló helyzetet a
kutató nem kontrollálhatja. Következésképpen a kutató feladata, hogy amikor az általa ellenőrzött beavatkozást
követő hatásokat kiértékeli, akkor azokat meg tudja különböztetni azoktól a hatásoktól, amelyek eredete a
70
MÓDSZERTANA
vizsgált csoportok között eredetileg meglévő meg nem egyezésekből származnak. A különféle kérdezési
módszerek alkalmazásából adódó közvélemény-alakzatok felderítésének példaként említett technikái is
kvázikísérletnek minősíthetők (Cook-Campbell 1979). Magyarországon Bácskai Erika végzett a nyolcvanas
években egy jelentős kísérletet, melynek az volt a célja, hogy megállapítsa a kábítószer-fogyasztást megelőző
oktatási program hatékonyságának oktanát (Bácskai 1994).
Kvázikísérletnek minősül például, ha két iskolai osztályt hasonlítunk össze, amelyek közül az egyiket speciális
módszerrel oktatják, a másikat pedig hagyományosan. A beavatkozást megelőzően mindkét osztály
teljesítményszintjét felmérik, s a beavatkozást követően újra elvégzik a mérést. Ha a speciális oktatásnak
alávetett osztályban megugrik (vagy visszaesik) a teljesítmény, akkor a feladat abban áll, hogy megállapítsuk, a
változásban milyen szerepet játszott a beavatkozás. A beavatkozás előtt és után az is lehetséges, hogy a
méréseket időben elhúzódva végezzük, miáltal a beavatkozásnak tulajdonított hatás pontosabban megállapítható
lesz.
6.6. TEREPKÍSÉRLET
A terepkísérlet átmenetet képez a kvázikísérlet és a laboratóriumi kísérlet között. A kvázikísérlet esetében, mint
láttuk, a kutatónak nincs hatalma az egyes csoportok összetétele felett, a kutatói kontroll hiánya megnehezíti a
független változó hatásainak kiszűrését az egyéb eredetű okozatok közül. Ezzel szemben a laboratóriumi kísérlet
esetében, mint látni fogjuk, akutató kontrollja elvileg teljesnek mondható. A teljes körű kontroll ára azonban,
hogy a kísérlet által modellált helyzet csak kevés változó vizsgálatát teszi lehetővé, ami megnehezíti a kísérleti
eredmények érvényének kiterjesztését a való életre, ahol a változók rendkívül szövevényes együttese fejti ki
hatását. A laboratóriumi kísérletezés előnyeit és hátrányait a következő fejezetben tárgyaljuk.
A terepkísérlet esetében a résztvevőket a kutató választja ki, a beavatkozást maga tervezi meg és tartja
ellenőrzés alatt, miközben a kísérlet résztvevőinek helyzetdefiníciója a mindennapiság adta keretek között
marad. Más szóval a kísérlet alanyai úgy vesznek részt a kísérletben, hogy mit sem sejtenek a vizsgálat tényéről.
A terepkísérlet klasszikus példája Sherif kísérletsorozata, amelyet 1949 és 1954 között végzett az Egyesült
Államokban. A kísérletben 11-12 éves fiúk vettek részt, akik úgy tudták, hogy nyári táborozásra keresnek
jelentkezőket. A kísérletet megelőzően senki sem ismerte egymást, a gyermekeket különböző iskolák tanulói
közül válogatták ki. A válogatásnak az volt a célja, hogy olyan gyermekeket válasszanak ki, akik egészségesek,
stabil családi háttérrel rendelkeznek, nincsenek iskolai beilleszkedési problémáik, nem minősülnek rossz
tanulónak, és az amerikai társadalom fehér-angolszász-protestáns csoportjához tartoznak. Az eljárás révén
sikerült elérni, hogy a kísérlet résztvevői lényeges pszichológiai és szociológiai szempontok szerint a lehető
legnagyobb mérvű hasonlóságot mutatták.
A kísérleti terv értelmében hagyták, hogy a gyermekek spontán módon két csoportba szerveződjenek, majd a két
csoportot különféle módszerekkel konfliktusba sodorták. Az egymást követően végzett kísérletek végső célja az
volt, hogy a csoportközi konfliktus mérséklődésére vezető okok nyomára bukkanjanak. Ezt a célt az 1954-ben,
az oklahomai Robbers Cave-ben végzett kísérlet során érték el. Több kísérletre ezt követően nem került sor. Az
eredményeket részletesen tárgyaljuk könyvünk csoportközi viszonyokról szóló fejezetében.
Bár a kutatók valóban nagy gonddal választották ki a kísérleti személyeket, a kör az amerikai középosztályon túl
nem terjedt. Következésképpen felvethető, hogy más társadalmi háttérből származó gyermekek esetében a
kísérlet más eredményt hozhat. Diab 1971-ben Libanonban megismételte a kísérletet, melyben ezúttal libanoni
keresztény és mohamedán arab családok gyermekei vettek részt. Az amerikai kutatók által oly gondosan
felépített és bizonyított hipotézist libanoni terepen már nem lehetett igazolni. A gyermekeket megosztó
történelmi eredetű különbségek hatalmán nem fogott a Sherif által sikeresen kipróbált konfliktusmegoldó recept
(Diab 1981). Ez a kísérlet mintha előrevetítette volna a pár évvel később bekövetkező libanoni polgárháborút,
melynek gyökerei éppen a libanoni társadalmat tragikusan megosztó vallási és osztálykülönbségekből
táplálkoztak.
Kurt Lewin nevezetes terepkísérletében ugyanazokat a változókat operacionalizálta, mint amelyeket Sozán
Mihály vizsgálatában történelmileg meghatározott változókként láttunk viszont. Lewin és munkatársai két
kísérletet végeztek el. Az első kísérletben ugyanaz a vezető két klubbal foglalkozott. Az egyiket demokratikus
módon vezette, a másikat parancsoló stílusban. A két csoport tízéves gyermekekből állt, mindegyik csoportnak
öt tagja volt. A második vizsgálatban a kutatók négy csoporttal dolgoztak. Itt is csoportonként öt tag volt, s a
csoportok tagjai úgy hitték, hogy szabadidős klubba járnak, melynek tagjai tanítás után összejönnek, hogy
együtt szórakozzanak, játsszanak. Ebben a kísérletben már négy felnőtt vett részt a klubok vezetésében. A
vezetők hathetente cseréltek klubot, s az új klub átvételekor mindig megváltoztatták vezetési stílusukat. A
71
MÓDSZERTANA
kísérlet során nemcsak az autoriter és a demokratikus vezetési stílus hatását vizsgálták, hanem harmadikként
felvették a laissez faire, azaz szabadon hagyó vezetési stílust is. Mivel csak a csoportok és az őket irányító stílus
volt állandó, de a vezetők személye változott, a vezetők eltérő személyiségéből származó hatások
semlegesítődhettek. Mindegyik klub végig egy helyen működött, s ugyanazt a tevékenységet folytatta, nagyjából
ugyanazon anyagokkal. A kísérletben részt vevő személyek – akárcsak Sherif kísérlete esetében – úgy kerültek
kiválasztásra, hogy a személyes kapcsolati sémák, intelligencia, társadalmi-gazdasági státus és karakter
szempontjából nagyjából egyformák legyenek. Minden egyes összejövetelen megfigyelték, hogy az egyes
vezetési stílus által dominált csoportokban a fiúk miként reagálnak, milyen jellegzetes viselkedéseket mutatnak.
Ezenkívül a kutatók interjúkat készítettek a fiúkkal és szüleikkel is. A kísérlet eredményeiről később részletesen
beszámolunk, itt csak azt kívántuk bemutatni, hogy miként került sor a kísérlet megvalósítására (White–Lippitt
1969).
6.7. LABORATÓRIUMI KÍSÉRLETEZÉS

A laboratóriumi kísérletezés a kutató maximális ellenőrzése alatt folyik. A kísérleti csoportok összeállítása során
a legfontosabb szempont, hogy a mért hatásról egyértelműen meg lehessen állapítani, hogy az a kísérleti
beavatkozás műve. Ennek érdekében a kísérleti csoport(ok) mellett kontrollcsoportot kell alkalmazni, amelynek
minden lényeges tekintetben azonosnak kell lennie a kísérleti csoporttal. Már utaltunk rá, hogy a társadalmi
életből kísérlet céljaira kiszakított emberek esetében az eredendő homogenitás nem feltételezhető. Ezt a
körülményt a kísérletező szociálpszichológusok a randomizálással próbálják ellensúlyozni, mely azt jelenti,
hogy egy alapsokaságból véletlenített módszerrel választják ki azokat, akik a kísérleti beavatkozás alanyai
lesznek, szemben azokkal, akik a kontrollcsoportba fognak tartozni.
A baj csak az, hogy az alapsokaság valójában az egész emberiség, mely sem elvileg, sem gyakorlatilag nem
képezheti a válogatás alapját. A válogatás semmiképpen sem terjedhet ki a már meghalt emberekre, miképpen a
még meg nem születettek sem jöhetnek szóba, jóllehet az emberiség mindkét említett kategóriára kiterjed. A
kísérleti személyeket a gyakorlatban igen szűk körből választják. Rendszerint egyetemi hallgatók, vállalkozó
szellemű fiatalok vesznek részt a kísérletekben, ami az eredmények külső validitásának kemény szociológiai
határokat szab. A kísérleti személyeket önként jelentkezők közül választják ki, ami eleve egy olyan változót visz
be a kísérletbe, melyet a kísérleti kontrollcsoport-felosztás nem semlegesít. Nem tudjuk, csak sejtjük, hogy a
kikényszerített kísérleti részvétel más viselkedésre motivál, mint az önként vállalt kísérleti szerep. Kvázikísérleti
elemet visz a laboratóriumi kísérletezésbe, hogy sokszor egyes változókat állandó értéken tartanak, azaz csak
férfiakkal, csak nőkkel, csak fiatalokkal stb. végzik el a kísérletet. Semmi garancia nincs azonban arra, hogy az
állandóan tartott változót a kísérleti személyek megfelelően reprezentálják. Az állandónak tartott változó
társadalmi konstruktum, amelynek változatai függnek attól a jelentéstől, amelyet a változó hordozói neki
tulajdonítanak.
A kísérletezők a randomizálás és/vagy az állandón tartás révén kialakítják magukban azt meggyőződést, hogy
ekvivalens csoportokat hoztak létre, akik között ha különbség lesz, az egyes-egyedül a kísérleti beavatkozásnak
lesz tulajdonítható. A kísérleti beavatkozás célját, mögöttes értelmét a kutatók rendszerint eltitkolják. A titkolás
vagy sikerül, vagy nem, mindenesetre feltételezhető, hogy a kísérleti személyeket rejtett módon megosztja, hogy
milyen mértékben fogtak gyanút a kísérlet igazi célját illetően.
A titkolózásra azért van szükség, mivel a kísérleti személy szerepe – éppen úgy, mint a vizsgálati személy
szerepe általában véve – megfelelési normát mozgósít a személyekben, akik körében következésképpen nem
azért jelenik meg a várt hatás, mert spontán módon a hipotézisnek megfelelően reagálnak, hanem azért, mert
rájönnek, hogy mit vár tőlük a kísérletező.
A laboratóriumban végzett szociálpszichológiai kísérlet paradoxona, hogy a lehető legnagyobb ellenőrzöttség és

mérési pontosság igénye olyan eredményekre vezet, amelyek külső érvényessége minimális, belső érvényessége
bizonytalan. A külső érvényesség minimális foka az eredmények érdektelenségében jelenik meg. Mivel a
szociálpszichológiai kísérlet maximálisan redukálja a szociális teret, többnyire teljesen kiiktatja az időt, a
kísérleti személyek néhány dimenzióra leegyszerűsített homunculusokként jelennek meg, mely ráadásul a rájuk
erőltetett kísérleti személy szerepéből adódik, mindennapi viselkedésmódjuktól teljességgel idegen.
A szociálpszichológiai kísérletekkel szemben felhozható aggályok a kísérletezés teljes körét felölelik, s nincs
egyetlen olyan mozzanat sem, amelynek kapcsán ne kellene felvetni a gyanút, hogy a szociálpszichológiai
kísérlet révén szerzett tudás irreleváns, triviális, illetve eleve megvolt. A szociálpszichológia kísérleti
eredményeinek képében megjelenő embernek nincs élettörténete, nincs társadalmi beágyazottsága, nincs
autonóm érzelmi és kognitív világa. Kérdés, hogyha ezek az aggályok jogosak, akkor miért olyan népszerű a
72
MÓDSZERTANA
szociálpszichológiai kísérlet, miért írnak tankönyveket, amelyek jórészt a szociálpszichológiai kísérletek

eredményeit taglalják, s miért ma is a kísérletezés a szociálpszichológia vezető módszere.
A tudományszociológiai okra már utaltunk. A természettudományi minták másolása révén a szociálpszichológia

presztízsre tett szert, melyről érthető okok folytán nem kíván lemondani. A döntő ok azonban abban van, hogy a
való élet számos olyan redukált viszonyt hoz létre és tart fenn, melynek keretei között az emberek éppen úgy
viselkednek, éreznek és gondolkodnak, mint ahogyan azt a végsőkig redukált szociálpszichológiai kísérletek
helyzetében látjuk. A szociálpszichológiai kísérlet híven reprodukálja a modern kapitalizmus gazdasági,
politikai, oktatási és terápiás gyakorlatát, melynek nem lehet feladata az élet megváltoztatása sem rilkei, sem
forradalmi értelemben.
Következésképpen a szociálpszichológiai kísérlet kritikája látszólag módszertani, valójában a kritika magára a

társadalomra irányul. Ahol és ameddig a társadalom atomizálja tagjait, lehetetlenné téve számukra az
önreflexiót, az élet drámájával való teljes szembesülést, a szabadság felelős vállalását, ott és akkor a
szociálpszichológiai kísérlet eredményei által megjelenített, redukált társas élet színtere alkalmas terep lesz a
különböző társadalmi létszférákban megjelenő szociálpszichológiai problémák leképezésére.
A szociálpszichológia ugyanis, akárcsak a többi társadalomtudomány, nemcsak leképezi, hanem empirikus

tudományként történő társadalmi megjelenése révén alakítja is a társadalmat. Az empirikus szociálpszichológia
részét képezi a szocializáció, s ily módon nem csak leírja, hanem elő is írja az emberek társadalmi jelenlétének
érvényes, a beilleszkedést elősegítő, az egyén számára hasznot hajtó mintáit. Sherifnek igaza van, amikor a
szociálpszichológiai kísérleteket korunk drámáinak nevezi, amelyek éppen úgy tükröt tartanak a nyugati
társadalom embere elé, mint a korábbi idők ma oly csodálatosnak tűnő nagy drámai művei.
2.4. táblázat -
KULCSFOGALMAK
adat hipotézis minta
alapkutatás kérdés operacionalizálás
alkalmazott kutatás kérdőív szociálpszichológiai
dimenzióanalízis kísérlet narratíva
érvényesség (külső, megbízhatóság terepkutatás
belső) megfigyelés
Babbie, E.: A társadalomtudományi kutatás gyakorlata. Budapest, 1995, Balassi Kiadó. Kolosi T. – Rudas T.:
Empirikus problémamegoldás a szociológiában. Budapest, 1988, TÁRKI.
Manstead, A. S. R. – Semin, G. R.: Módszertan a szociálpszichológiában. Az ötlettől a cselekvésig. In

Hewstone, M. – Stroebe, W. – Codol, J.-P. – Stephenson, G. M. (szerk.): Szociálpszichológia európai
szemszögből. Budapest, 1995, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 79-103. p.
Stephenson, G.: Alkalmazott szociálpszichológia. In Hewstone, M. – Stroebe, W. – Codol, J.-P. – Stephenson,

G. (szerk.): Szociálpszichológia európai szemszögből. Budapest, 1995, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 445-
478. p.
A szöveggyűjteményből:
Bungard, W.: A proszociális magatartás empirikus kutatásának módszertani problémá
73
3. fejezet - III. rész – EGYMÁSRA
HATÁSOK
1. 1. ÁLLATOK TÁRSAS VISELKEDÉSE

1.1. „EMBERI" ÉS „ÁLLATI"
A nyugati kultúrában az állatok társadalmi reprezentációja egyes emberi értékek metaforikus megvilágításának
szolgálatában áll. Következésképpen az egyes állatfajokhoz emblematikusan megjelenített emberi
tulajdonságok, jellemképletek társulnak, melyek antropomorf projekciók, és semmi közük sincs a szóban forgó
állat tényleges sajátosságaihoz. Az állatmesék, állatregények vagy állatokról szóló szórakoztató musicalek
valójában emberekről szólnak. A mindennapi szóhasználatban unos-untalan alkalmazott „állati” jelző
igazságtalan az állatokkal szemben. Ezt a jelzőt rendszerint akkor használjuk, amikor társadalmilag elítélt
viselkedéseket tapasztalunk az emberek között. Az „állati” az „emberi” ellentéteként jelenik meg, mintha az
emberi létnek lenne egy alacsonyabb rendű, az állati léttel rokon rétege, mely az agresszivitás, mohóság,
primitivitás székhelye.
Az emberek körében elítélt társas viselkedést a csorda vagy a nyáj „szellemeként” emlegetjük, az emberi
szabadságot eltipró diktatúrákat a hangyák vagy a méhek „társadalmával” rokonítjuk. Az állatokra vonatkozóan
alkalmazott hétköznapi tudás mintái használhatatlanok, ha az állatok körében tapasztalt társas viselkedés
tényleges jellemzőit kívánjuk feltárni, s azt keressük, hogy az állatok társas viselkedése és a társadalomban élő
emberek körében kialakuló szociálpszichológiai jelenségek között melyek az azonos és melyek a
megkülönböztető tényezők.
74
III. rész – EGYMÁSRA HATÁSOK
Az állati magatartásról alkotott ismereteket anekdotikus megfigyelések, antropomorf projekciók, vadászok,

állattenyésztők gyakorlati megfigyelései uralták egészen a 19. századig. Két brit biológus, Darwin és Wallace,
külön-külön, egymástól függetlenül végzett megfigyelések alapján jött rá arra, hogy minden állati faj egyedei
különlegesek, versengenek az életben maradásért és a szaporodási lehetőségért. A versengés eredményeként
minden fajban létrejön a természetes kiválasztódás, és azok az egyedek adják tovább tulajdonságaikat a
következő generációknak, amelyek sikeresnek bizonyultak az alkalmazkodásban. Az állatok tanulmányozásának
tudománya az etológia. E tudomány két fő problématerülete az öröklődés és a tanulás.
Minél magasabbra haladunk az állatok törzsfejlődési hierarchiáján, annál inkább láthatjuk, hogy az egyes
állatfajok egyedeinek életben maradásában növekszik a tanulás, s azon belül is a társas eredetű ingerek szerepe.
1.2. SZOCIALIZÁCIÓ
Az ember megszületése a fogamzás pillanatával elkezdődött fejlődési folyamat egyik állomása, és a fejlődés
csak akkor folytatódhat zökkenőmentesen, ha megfelelően alakított társas helyzetek sorába ágyazódik. Egyes
állatfajok esetében is megfigyelhető, hogy az egyedfejlődés sikere a megfelelően alakuló társas helyzetek
függvénye. A társas környezetben nevelkedő sáskák aktívabbak, mint magányos társaik, az izoláltan felnevelt
énekesmadarak éneke lassúbb, hangokban szegényebb és szokatlanabb, mint természetes környezetben felnőtt
társaiké (Csányi 1994, 249–344). Jól ismertek Harlow majomkölykökkel végzett kísérletei, melyek során azt
vizsgálta, hogy különféleképpen alakított társas feltételek miként hatnak a majomkölykök felnövekedésére.
Összesen hatféle felnövekedési mód hatásait hasonlította össze. A legszélsőségesebb változat az volt, ahol a
majomkölyköt megszületése után azonnal elválasztották anyjától, s egy kamrában egyedül tartva nevelték. A
további felnevelési módok abban különböztek, hogy fokozatosan enyhült az izoláció.
A teljesen elkülönített körülmények között felnövekedett majmok rendkívül agresszívakká váltak, társas
kapcsolatok kialakítására nem voltak képesek. A hímek egyáltalán nem tudtak párosodni, a nőstények pedig
képesek voltak ugyan erre, teherbe is estek, de szülés után kölyküket megölték vagy elhagyták. A fejlődés
kritikus periódusának meglétére utal, hogy ezek a hatások csak akkor jöttek létre, ha a kismajmot közvetlenül a
születését követően izolálták, s minél később következett be az izoláció, annál kevésbé volt súlyos a
bekövetkező viselkedési zavar. Harlow rehabilitációs kísérleteket is végzett, amelyek során kiderült, hogy a
korai szociális elkülönítés hatásai javarészt visszafordíthatatlanok (Csányi 1994, 419-421). Az állati
egyedfejlődés fontos társas alkalma a játék, amelynek feladata, hogy az állatkölyök számára lehetőség nyíljon az
érett életszakaszokban létfontosságú viselkedések begyakorlására. Minél nagyobb szerepe van a tanulásnak egy
faj egyedeinek életében, annál gyakoribb a játék (Millar 1973).
1.3. CSOPORTOK
Az állatok körében számos olyan csoporttípus van, amelyik emberek esetében is előfordul. Mind az állatok,
mind az emberek csoportjaiban túlsúlyban vannak az előnyök az esetlegesen jelentkező hátrányokkal szemben.
Minden állati csoporttípusnak van emberi megfelelője, de az emberek körében ezeken felül számos olyan
csoportot találunk, amelyek az „állatok birodalmában” ismeretlenek. A legegyszerűbb csoportváltozatok a
gyülekezetek, alkalmi összeverődések, amelyek célja a védekezés. Minden egyed a csoport közepe felé
igyekszik, mert az a legbiztonságosabb pont. A csoportviselkedés ez esetben önző egyedek viselkedésének
konvergenciájaként jellemezhető. Vannak olyan fajok, ahol csoportokat alkotó egyedek szervezetten
együttműködnek az őket fenyegető ragadozók elleni védekezés érdekében. E védekezőjellegű szövetkezésekkel
szemben hasonló együttműködések figyelhetőek meg a legfejlettebb ragadozók között. Az oroszlánok, a hiénák,
a farkasok szövetkezései munkamegosztáson alapulnak (Csányi 1994,451). Külön típust képeznek a leszármazás
közösségén alapuló rokonsági-családi csoportok, amelyek tagjai fajtársaikat az ismerősség-idegenség alapján
különböztetik meg. Az összes fejlett, szociális gerinces faj egyedei e csoportokon belül egyénileg is felismerik
egymást, sőt az emberhez fejlődéstanilag legközelebb álló főemlősök körében már az önazonosítás is
megjelenik, ami az énfejlődés alapja. A fejlettebb fajok fogságba ejtett vagy domesztikált egyedeit nagyon
könnyű megtanítani a csak őket jelentő névre, ami arra utal, hogy az individualizációs potenciál jelen van e
fajok (például kutyák, macskák, majmok) egyedeiben.
1.4. TÁRSAS TANULÁS ÉS MEGISMERÉS

Az állati viselkedést döntő módon az örökletesen megszabott magatartásminták és az azok kiváltódását
ugyancsak örökletes úton meghatározó ingerek uralják. Ha a fejlődés kritikus periódusában az öröklött
mozgásmechanizmusok az örökletes úton meghatározott ingerekkel összekapcsolódnak, akkor a tanulás egy
speciális válfajáról beszélünk, amelyet Lorenz imprintingnek (bevésődésnek) nevezett. Megerősítésre ebben az
75
esetben nem kerül sor. Az imprintinget kiválthatja társ is. Lorenz például kiskacsáknál mutatta ki, hogy röviddel
a kikelés után imprinting alakul ki bennük az elsőként megpillantott mozgó objektum iránt. Életszerű
körülmények között a frissen kikelt kiskacsa nagy valószínűséggel az anyját látja meg az első mozgó
objektumként. Mesterséges körülmények között azonban megtörténhet, hogy a kiskacsa egy labdát fog követni
anyjaként.
Az állat életben maradásában jelentős szerepet játszanak a társas élet által kínált tanulási minták, amelyek
nemcsak a szocializációs periódusban, hanem életének későbbi időszakában is formálják az állat életét. A fajtárs
felismerése egyes esetekben genetikailag programozott séma alapján zajlik, máskor tanulás függvénye, és sok
esetben a kettő kombinációjától függ. A társak utánzás vagy megfigyelés útján hasznos információk forrását
képezhetik, melyeket az állat megjegyez. A legérdekesebb, amikor a tanultak áthagyományozódnak a következő
generációkra. Dél-Afrikában van egy hatalmas elefántpark, ahol az elefántok rendkívül óvatosan élnek, éjszaka
cserkésznek, és agresszívan reagálnak az emberekre. Ezeknek az elefántoknak az ősei ellen még 1919-ben egy
elefántvadász irtó hadjáratot indított, aki az akkori 140-es populációból egy év alatt 120-at le is lőtt. A parkot a
megmenekült egyedek számára hozták létre. Jóllehet a mészárlást túlélő elefántok közül ma már egy sem él,
utódaik éppen úgy viselkednek, mintha az irtó hadjárat ma is folyna ellenük. Ezt mással, mint az
áthagyományozódással nehéz megmagyarázni.
1.5. KOMMUNIKÁCIÓ
A kommunikáció az állatok közötti társas kapcsolatok elengedhetetlen eleme, melynek során a kapcsolat
részesei jelek segítségével befolyásolják egymás viselkedését. Az állatok kommunikáció során alkalmazott
jeleinek repertoárja a saját viselkedésük velejáróira (szagot árasztó váladékok, hangok, testtartások)
korlátozódik. Az állatok jelet nem készítenek, szemben az emberrel. Az állati kommunikációt lehetővé tevő
jelek digitális és analóg jelekre oszthatók. A digitális jelek esetében a jel és a jelentés között nincs semmiféle
természet adta kapcsolat. Ilyen jelnek tekinthető a legtöbb madár vészjelző kiáltása. Ezzel szemben az analóg jel
a jelentését mintegy magában hordozza. Ilyen a farkas agresszív vicsorgása. A méhek kommunikációjának
megismerésén évtizedeken át dolgozott egy német etológus, Karl von Fisch, aki Konrad Lorenz és Niko
Tinbergen társaságában 1973-ban Nobel-díjat kapott. A méhek a táplálék lelőhelyéről képesek társaikat
tudósítani. Ha a felderítő méh a kaptárban kör alakban szaladgál, ez társai számára azt jelenti, hogy a táplálék
lelőhelye a kaptárhoz közel van. A távoli táplálékforrás jelzésére a rezgőtánc szolgál, melynek során a méh
nyolcasokat ír le a levegőben, s a nyolcas egyenes száraihoz érve rezegteti potrohát, valamint zümmögő
hangjeleket ad. A rezgőtánc egyes paraméterei együtt változnak a táplálékforrás távolságával (Csányi 1994,
493).
1.6. TÁRSAS KAPCSOLATOK

Az állatcsoportokban az egyedek között kapcsolatok jönnek létre, melyek szervező elve az erő. Lineáris rangsor
esetében a rangsor élén a legerősebb egyed áll, s a rangsor végén a leggyengébb. Emberi analógiára
despotizmusnak nevezik ezt a mintát. Vannak fajok, amelyek egyedei között az aláés fölérendelődés valamiféle
munkamegosztást tükröz, míg más fajok esetében tevékenységtől függetlenül, a rangsor dimenziónként változik.
A csoportban kialakult rangsort legelőször és legrészletesebben a házityúkok körében vizsgálták. Az összezárt
tyúkok ismerkedése verekedéssel kezdődik. Minden tyúk megküzd az összes többi tyúkkal. A győztes tyúk
csípésekkel jelzi pozícióját, melyet a vesztes elismer. A rangsor elejére az a tyúk kerül, mely az összes többi
tyúkot legyőzte, a sor végén pedig az a tyúk lesz, amelyik mindenkitől vereséget szenvedett. Ha elkülönítik
egymástól a tyúkokat, két hétig még mindegyik visszaemlékszik, hogy mi volt a csípésrendben elfoglalt helye.
A csípésrend kakasok között is kialakul, azonban a legutolsó helyre került kakas is fölötte áll a legerősebb
tyúknak. Nemi egyenlőség nincs. A csípésrend magasabb helyeit elfoglaló kakasok párosodáskor előnyben
vannak alárendelt társaikhoz képest.
Az állatcsoportok tagjai között kialakult rangsor stabilizálja a csoportot. A csoport távol tartja magától a
csoporton kívüli egyedeket, amelyek ha be is kerülnek, minden esetben a rangsor végén lévő helyeket kell hogy
elfoglalják. A csoport domináns helyzetű egyedei, a felnőtt hímek, rendszerint elűzik a fiatal hímeket, amelyek
konkurenciát jelenthetnek számukra.
1.7. PÁROK
A páros kapcsolatok kialakulása akkor lehetséges, ha az egyedek felismerik fajtársaikat, és további szelekció
következménye a páros kapcsolat. Csimpánzok körében figyelték meg, hogy kialakulnak baráti kapcsolatok. A
fiatal csimpánzok között verseny folyik azért, hogy melyiké legyen a kiváltság, hogy a kedvelt társsal együtt
76
tisztálkodhasson, sétálhasson, üldögélhessen és játszhasson. A tét a játékos és sokat tisztálkodó csimpánzok

barátsága. Azok a csimpánzok, amelyek keveset tisztálkodtak és nem szívesen játszottak, a csoport perifériájára
szorultak (Millar 1973,163-164). A párok leggyakrabban a szaporodást szolgálják. Sok fajnál a nemi partner
megtalálását sajátos kommunikáció segíti elő, melynek egyetlen célja a vizuális, auditív és szaglási jelek
segítségével történő figyelemfelkeltés. A kommunikációban az „adó” szerepét szinte minden esetben a hímek
töltik be. A hímek különböző esélyekkel indulnak el a partner megtalálásáért folytatott versenyben. Egyes
fajoknál a lemaradó hímek csaláshoz folyamodnak szaporodási esélyeik fokozása érdekében. A „vevő” szerepét
a nőstények töltik be. A hímek versenye a nőstényekért folyik.
Az állatvilágban a heteroszexuális kapcsolatok logikailag összes változata előfordul. Homoszexuális aktusok

lehetségesek, ám jelentőségben és gyakoriságban nem mérhetők össze a heteroszexuális aktusokkal, amelyek
típusosan háromféle kapcsolati rendszerben mennek végbe. Az egyes típusok számos fajnál nem zárják ki
egymást. Monogámia esetében egy hím egy nősténnyel lép kapcsolatra. Megkülönböztethető az életre szóló és
az egy időszakra érvényes, szezonális monogámia. Szeriális monogámia fordul elő, ha a hím több párhuzamos
kapcsolatot tart fenn, de csak egy fészekalj fenntartásában vesz részt. A monogám rendszerek ritkán fordulnak
elő az állatvilágban. Poligámia esetében egy hím több nősténnyel, vagy egy nőstény több hímmel alakít ki
kapcsolatot. Promiszkuitás esetén bármelyik hím bármelyik nősténnyel többször is párosodik.
1.8. AGRESSZIÓ
Az állatvilág élete soha meg nem szűnő versenyben zajlik, melynek velejárója a küzdelem, amely csak felületes
analógia alapján nevezhető agressziónak. Közelebb áll az agresszió értelméhez a saját fajon belül folyó
küzdelem, melynek célja a rátermettebb egyed életesélyeinek biztosítása a kevésbé rátermettekkel szemben. A
harc ez esetben az egy fajhoz tartozó egyedek között zajlik.
Az állatok agressziója kiszámíthatóan, néhány jól meghatározott dimenzióban jelentkezik, amelyek jelzik az
állati lét önmaga mivoltából adódó korlátait. Az állati agresszió az állat testi erején alapul. A hímek
agresszívebbek, mint a nőstények. Az agresszió mértékének döntő meghatározói genetikai tényezők.
Állattenyésztők ezt jól tudják. Megfelelő szelekcióval például harci célokra rendkívül agresszív kutyafajokat
tenyésztenek ki, melyek egyedei komoly veszélyt jelenthetnek az emberekre, különösen idősekre és
gyermekekre.
A hatalmi pozíciók elérése és biztosítása az állati agresszió egyik megnyilvánulási iránya. Az agresszió
érvényesülésének másik klasszikus szférája a szexualitás. Az agresszivitás a hímek számára a szexuális előnyök
elnyerésének záloga. Az állatok életesélyei a rendelkezésükre álló területtől is függnek, amely a táplálék, az
ivóvíz, a biztonság forrása. A terület megtartásáért folytatott küzdelem az agresszió fontos motivációs tényezője.
Az etológia territoriumnak nevezi azt a területet, „amelyet egy egyed vagy csoport kizárólagosan használ és
agresszív viselkedéssel védelmez fajtársaival vagy azok csoportjával szemben” (Csányi 1994,507). Végül
megemlítjük a fiatal egyedekkel szemben alkalmazott agressziót, amelynek célja a fegyelmezés, illetve az
utódok kellő időben történő elválasztása.
Az állati agresszió megjelenésének valószínűségét szituatív körülmények is befolyásolják. A zsúfoltság, a

stressz, a fájdalom, a területi veszélyeztetettség különösen heves agressziót válthat ki az állatból.
1.9. ETOLÓGIA ÉS SZOCIÁLPSZICHOLÓGIA

Az állati viselkedés etológiai elméletének középpontjában a természetes kiválasztódás által megvalósuló
fejlődés áll. A társas szempontok viszonylag alárendelt szerepet játszanak az állati viselkedés meghatározó
tényezőinek sorában. Az állati viselkedés társas összefüggéseinek áttekintése lehetővé teszi az ember társas
életével történő összehasonlításokat (Hinde 1995). Mint a csoport esetében is láttuk, az állatok jellegzetes társas
viselkedési mintáinak megfelelői az emberek között megfigyelhető társas viselkedési minták között is
fellelhetők. Az állatok viselkedésének etológiai megközelítése révén feltárulnak az állat és az ember társas
viselkedése közötti analógiák, amelyek részlegesen hozzájárulhatnak az emberi társas viselkedés megértéséhez.
Az emberi társas élet mintái között azonban több olyat találunk, amelynek nincs állati megfelelője. Az állatok
körében is megfigyelhető társas mintákhoz képest az ember társas életének meghatározó mintái számosabbak,
keletkezésük, működésük és fennmaradásuk jóval bonyolultabb. A következőkben ez utóbbiakról lesz szó.
2. 2. TÁRSAS HATÁS
77
A társas hatás a társadalomban zajló személyes színezetű, személyközi szférában elhelyezkedő történések
legelemibb szintje, és egyben az emberi termelőerő keletkezésének kiindulópontja. Fizikai törvény, hogy a sok
elkülönült erő összerővé való olvadása új erőpotenciált jelent. Köznapi megfigyelés például, hogy egy
lovasszázad támadóereje vagy egy gyalogezred ellenállóereje lényegesen különbözik az egyes lovasok és
gyalogosok által elszigetelten kifejtett támadóés ellenállóerők összegétől. Ugyanez a társadalmi erőpotenciál
jelenik meg, ha sok emberi kéz működik közre egyazon osztatlan munkaműveletben. Marx hívja fel a figyelmet
arra, hogy ebben az esetben az egyéni erők kombinációja eredményeképpen megjelenő fizikai erőtöbbleten túl
egy merőben újszerű, csak az emberi társadalomban megfigyelhető termelőerő jelenik meg, melynek oka, hogy
a „puszta társadalmi érintkezés versengést és az életerő (animal spirits) sajátos felgerjedését idézi elő, amely
fokozza az egyesek egyéni teljesítőképességét.” (Marx 1967,1:359.) E megállapítás alapján értelmezi Marx újra
Arisztotelész emberről adott meghatározását, miszerint az ember zoon politikon, azaz „társas állat” (Aronson
értelmezése szerint „társas lény”).
2.1. SZOCIÁLIS FACILITÁCIÓ

Norman Triplett az 1897-es amerikai kerékpárosrekordok elemzése kapcsán figyelt fel arra, hogy ugyanazok a
versenyzők eltérő eredményeket értek el attól függően, hogy egy-egy időrekord megdöntése során versenyzés
közben ellenfelük csak az idő volt, vagy futott előttük egy gyorsan haladó jármű, mely mintegy diktálta az
iramot számukra. Triplett azt találta, hogy iramdiktálás esetén a versenyzők időeredménye jelentős mértékben
javult. A teljesítményjavulás problémáját kutatva kísérletet végzett, melynek az volt a hipotézise, hogy a társ
testi jelenléte ingerként szerepel, mely egy magától fel nem szabaduló idegrendszeri energiát mozgósít a
versenyzőben, aki ezáltal nagyobb teljesítményre lesz képes.
Triplett (1981) egyszerű, rutinizált kézmozgást igénylő feladatot adott kísérleti személyeinek (horgászzsinórt
kellett egy csévére feltekercselniük), akik az egyik kísérleti feltétel szerint egyedül dolgoztak, a másik esetben
pedig egymás jelenlétében végezték a feladatot. Az eredmények azt mutatták, hogy az együttes helyzet (mely a
kísérleti személyek számára versenyhelyzetként jelentkezett) hatására javult a teljesítmény. Triplett
nézőközönség előtt végezte kísérleteit, miáltal a versengés és a puszta jelenlét hatásai összekeveredtek. Utóbb
szociális facilitációnak nevezték ezt a társas hatást, melyet a 20. század elején már részletesebben vizsgáltak.
Travis 1925-ben publikált egy kísérletet, mely azt mutatta, hogy a közönség jelenléte hatására a kísérleti
személyek egy mozgáskoordinációs feladatban nyújtott teljesítménye jelentősen javult.
Floyd Allport (a később nagy hírű szociálpszichológus, Gordon Allport bátyja) különböztette meg az
együttcselekvést és a puszta jelenlétet. Mindkét esetben tapasztalta a szociális facilitációs hatást, melynek
következményét társas növekménynek nevezte el (Allport 1981). Allport kísérletei arra is felhívták a figyelmet,
hogy a feladat jellege nem közömbös: míg egyszerű, rutinműveleteket igénylő feladatok esetében a teljesítmény
általában nő a társas helyzet hatására (versenyben jobban, bámész nézők hatására kevésbé), addig bonyolult
vagy kevésbé begyakorolt feladat esetében a társas helyzet hatása fordított, a teljesítmény romlik.
Gates (1924) színmegnevezést, szóolvasást, mozgáskoordinációt igénylő feladatokat adott kísérleti

személyeinek. Az egyik csoport nézőközönség előtt, a másik nézőközönség nélkül dolgozott a feladatokon.
Megfigyelők jelenlétében a kísérleti személyek jelentős hányada gyorsabban teljesített, de több hibát vétett, mint
a másik csoport, ahol nem volt közönség. Dashiell (1935) azt találta, hogy egy bonyolult szorzási feladat
megoldása során a közönség zavarta a kísérleti személyeket, akik számos hibát követtek el. Arra is felfigyelt,
hogy a társas hatás egyesek viselkedését inkább befolyásolta, mint másokét. A társas hatás ezek szerint egyéni
érzékenység függvényében hol erősebb, hol gyengébb.
2.2. TÁRSAS GÁTLÁS

A társas helyzet gátló hatásait magunkon is megfigyelhetjük, amikor „lámpalázat” vagy „vizsgadrukkot” élünk
át. Ilyenkor nem árt előzetes próbák során át begyakorolni és tökélyre fejleszteni magunkban a szóban forgó
produkciót. Sok esetben a gátló hatás elmaradását figyelhetjük meg önmagunkon, amikor magányos helyzetben
olyan „illetlenségeket” engedünk meg magunknak (hajhúzogatás, orrpiszkálás, lábunk ideges ringatása stb.),
amelyek társas helyzetben megütközést, rosszallást, negatív megbélyegzést váltanának ki, s ily módon gátlás
alatt maradnak. Kísérleti és köznapi megfigyelések egyaránt alátámasztják, hogy a közönség fizikai jelenléte, de
egyáltalán a nyilvánosság tudata jelentős hatást gyakorol mindazok viselkedésére és teljesítményére, akiket a
sport, a politika, a szórakoztatás mások figyelmének középpontjába állít.
78
A társas kölcsönhatások kétarcú jelenségegyüttesre utalnak: egyként eredményezhetik a teljesítmény romlását és

javulását, serkenthetnek és gátolhatnak bennünket. Sanders (1981) irodalmi áttekintésében háromféle
magyarázati lehetőséget említ.
A társas hatásban rejlő serkentő, illetve gátló többlethatásra először Robert Zajonc (1971,19-43) állított fel
magyarázó elméletet. Zajonc elmélete abból indul ki, hogy a társas helyzet konkrét alakzatától függetlenül
(mindegy, hogy versenyről, együttműködésről, nézők, hallgatók jelenlétéről van-e szó) a más személyek puszta
jelenléte bizonytalanságérzetet ébreszt az egyénben, miáltal emelkedik a reagálókészsége, s a begyakorlott,
egyszerű feladatok esetében ez a domináns reakciók megjelenésének kedvez, míg a begyakorlatlan, illetve
gondolkodást igénylő, feszültséget keltő, nehéz vagy kellemetlen feladatok esetében rontja a teljesítményt.
Cottrel (1972) magyarázati modellje szerint a társas helyzet oly módon hoz létre motivációs többletet az
emberben, hogy a társak anticipált pozitív vagy negatív megerősítőknek (potenciális büntetőknek vagy
jutalmazóknak) tűnnek számára, s ezért, hogy a sikert kiérdemelje, illetve a vereséggel járó szégyent elkerülje,
fokozottabb erőfeszítéssel fog a feladaton ügyködni. A teljesítményromlás magyarázata az, hogy az egyén társas
helyzetben fokozottabban kockáztat, következésképpen könnyebben hibázik.
A harmadik magyarázati lehetőség a jelen lévő személyek figyelemelvonó szerepével kapcsolatos. Egyszerű
feladatok esetében a figyelem elterelődése nemhogy rontaná, inkább javítja a személyek teljesítményét
(csökkenti a fáradást, élénkíti őket), míg a bonyolultabb feladatok esetében teljesítményromlást eredményez,
hiszen megnehezíti a feladat komplexitása által igényelt figyelem-összpontosítást.
2.3. TÁRSAS KÖLCSÖNHATÁS

A társas hatás a társas élet minden formájának anyaga. E formák lényege a kölcsönösség, melynek során az
egyén a társai keretezte színhelyen személyessé és időbelivé alakítja létezését, melynek áramában a személy
mások léte által létezni hagyott, mulandó lényként ismer magára. A társas hatás így adja át a helyét a társas
kölcsönhatásoknak, amelyek formáiban elválaszthatatlanul egymásba szövődik a személyes-társas és a
személytelen-társadalmi. Az időtlen és múlhatatlan jelen múló pillanattá válik, miáltal a személy az életet
irreverzibilis és megismételhetetlen jelen idejű epizódok láncolataként éli meg, melyet egyfelől emlékezetének
torzító-alakító retrospektívája, másfelől reményei és szorongásai között hányódó jövőtudata határol be. Az életet
annak egyszerisége és megismételhetetlensége tudatában megélő ember, aki nélkül a szociálpszichológiai
jelenségek teljessége elképzelhetetlen, hosszan tartó történelmi folyamat eredményeként lépett főhősként a
nyugati társadalom színpadára.
3. 3. INDIVIDUALIZÁCIÓ
Az állatfajok egyedeit genetikailag megkülönböztető sajátosságoknak a természetes kiválasztódáson alapuló
fejlődésben betöltött szerepükön túl nincs lényegi hatásuk az állatok életére. Az emberi nem egyedeinek
genetikailag adott egyéni jellegében ezzel szemben a történelmi változások alapját képező társas-társadalmi
viszonyok lényegi alakító tényezőjét kell látnunk.
Kétségtelen, hogy az emberi nem egyedeinek genetikailag adott egyéni jellege csak lehetőség, mely megfelelő
társadalmi körülmények híján kiaknázatlan marad. A 19. századi szociológiatörténet klasszikusai (Marx,
Spencer, Tönnies, Durkheim, Weber) rámutatnak, hogy az emberek között létesült társas-társadalmi viszonyok
változása a differenciálódás irányába mutat.
3.1. KÖZÖSSÉG ÉS TÁRSADALOM

Anélkül, hogy részletes történelmi analízisbe bocsátkoznánk, azt mondhatjuk, hogy ideáltipikusan kétféle
társadalmi minta különböztethető meg. Az egyiket Tönnies „közösséginek (Gemeinschaft), a másikat
„társadalom”-nak (Gesellschaft) nevezte. A társadalmi változást modernizációként felfogva e két társadalmi
minta időben egymást követi, anélkül, hogy a rá következő teljesen kiiktatná a megelőzőt.
A közösségi társadalmakban differenciálatlan a természet és kultúra, egyén és csoport, eszköz és cél viszonya.
Az egység jegyében szerveződő közösségi társadalmak tagjainak arcát képletesen vagy ténylegesen maszk mögé
rejtették (Gurevics 1974, 260), melynek révén az egyén csak általánosan, az egész csoportra érvényesen
mutathatta meg önmagát, és ha nem így tett, akkor kénytelen-kelletlen magára vonta aközösség kirekesztést
eredményező, negatív ítéletét. A vérségi, a térbeli és a szimbolikus közelség mentén teremtett csoportok között
áthághatatlan szakadékokat mélyítettek ki a kölcsönös fenyegetettség és riasztó idegenség képzetei. Gurevics
79
különös jelentőséget tulajdonít az idő és a közösség viszonyának, mely maga is differenciálatlan volt. „Az idő
nem áll kívül az emberen, nem közömbös az emberi élet és az emberi cselekedetek szempontjából.
Ellenkezőleg, éppen bennük rejlik, ezért lehet az idő múlását, sőt kvalitását is befolyásolni. Az idő emberi
nemzedékek kapcsolata. »Kor«-t és »emberi faj«-t egyetlen szó jelöl, minthogy a kor nem más, mint
nemzedékek élete.” (Gurevics 1974, 88.) A közösségi társadalomban kivételesen, kiváltságképpen adódhattak
olyan esetek, amikor az embereknek teljesen egyénileg kellett eljárniuk. Hosszan tartó a folyamat, melynek
során a maszk mögött lakozó egyén megsemmisíthetetlennek gondolt, metafizikai léttel bíró „lelket” nyer, ami
választásai erkölcsi terheinek vállalására kényszerül (Taylor 1989). Tönnies a Gemeinschaft értelemben vett
társadalomban élő embert a közösséget névtelenül reprezentáló lényegi akarat letéteményeseként jellemzi,
akivel szembeállítja a Gesellschaft értelemben felfogott társadalom választóakarattal jellemzett aktorát, akinek
szükségképpen számolnia kell az ugyanarra törekvő, hozzá hasonló választóakarat többi hordozójával. Parsons
öt kategóriapáros szerint bontotta meg az eredeti tönniesi tipológiát (Csepeli-Papp-Pokol 1987, 173–174).
1. Affektivitás kontra érzelmi semlegesség. Ez arra vonatkozik, hogy a cselekvő – tekintet nélkül a
következményekre – szükségletét ki akarja elégíteni, vagy tekintettel van a következményekre.
2. Kollektív kontra énközpontú orientáció. Ebben a dimenzióban a cselekvő azt dönti el, hogy a cselekvés
lehetőségét csak saját személye vonatkozásában mérlegeli, illetve valamilyen kollektíva által kidolgozott
morális kódra is tekintettel van.
3. Partikularizmus kontra univerzalizmus. A cselekvő az első esetben a cselekvésnél releváns objektumot csak
saját helyzete és viszonyai szempontjából értékeli, míg a második esetben általános fogalmi keretet tekint
mérvadónak.
4. Tulajdonítás (ascription) kontra teljesítmény. Ez a rendkívül lényeges megkülönböztetés arra vonatkozik,

hogy a cselekvő más személyekkel kapcsolatos cselekvései során a veleszületett, változatlan és változtathatatlan
jegyeket (etnikum, rokonsági fok, nem, rendi státus stb.) veszi figyelembe, vagy e jegyektől eltekintve
elsősorban a megszerzett, elért, kivívott, egyéntől függő érdemekre alapoz.
5. Diffuzitás kontra specifitás. Az első esetre a jogok meghatározatlansága, a másodikra a speciálisan

meghatározott jogok biztosítása érvényes.
Az individualizáció ideáltipikus végállapotát az egyén a modern társadalomban éri el, amelyben „egy társadalmi
viszony lehetségessége nem előfeltételez semmi egyebet, mint nagyszámú olyan csupasz személy meglétét, akik
képesek valamit szolgáltatni, s következésképpen valamit megígérni. Ennélfogva az az összességként felfogott
társadalom, amelyre szabályoknak egy konvencionális rendszere terjed ki, eszméje szerint korlátlan: valóságos
és véletlenszerű korlátait szüntelenül áttöri. Minthogy ezen belül minden személy a saját előnyére törekszik, s a
többiekét csak annyiban igenli, amennyiben és ameddig az az övét előremozdíthatja, mindenki mindenkihez
fűződő viszonyát a konvención kívül, és minden különös szerződés előtt és azokon kívül, felfoghatjuk
potenciális ellenségességként, vagy olyan latens háborúként, amelytől azután mindezek az akarategyesítések
mint megannyi szerződés és békekötés térnek el.” (Tönnies 1983, 74.)
A 20. század végére az individualizáció tendenciája megtört. Már Parsons említi, hogy az életbe belépő minden
új nemzedék mint megannyi barbár áradat tör rá a modern társadalomra, amelynek abszorpciós és szocializációs
képességét a posztindusztriális társadalmak belső konfliktusai és az azoktól elválaszthatatlan globális
konfliktusok jelentős mértékben korlátozzák. Mindez nem jelent visszakanyarodást a Gemeinschaft jellegű
társadalmak mintáihoz, de fokozza azok pszichológiai vonzerejét, és jelentős mértékben hozzájárul a
modernizációhoz fűzött illúziók cáfolatához. Az individualizáció hatalmas fehér foltokat hagyott a világ
társadalom-lélektani térképén, amelyeket az elvesztett kollektivitás utáni sóvárgás pszichológiai erejét
kihasználó új társadalmi mozgalmak, az etnikai lét reneszánsza, a vallási fundamentalizmus, a feminista és
homoszexuális diskurzus töltenek ki posztmodern jelentéssel.
3.2. INTERSZUBJEKTIVITÁS
A szociálpszichológiai jelenségek az individualizációs folyamat által teremtett interszubjektív teret kitöltő
formák szerint értelmezhetők, amelyek vélhetően a modernitás visszavételén kívül maradnak, annál is inkább,
mert viszonylagos autonómiájuk jelentős mértékben hozzájárul a posztmodern társadalom mindennapjait kínzó
gondok enyhítéséhez. Az univerzálisnak tekintett emberi jogok érvényesülése az interszubjektivitás szilárd
keretét teremti meg, melybe bőven belefér a kollektív identitás nem pedagógiai, performatív érvényesülési
lehetőségeinek elismerése. Nincs ok arra, hogy féltsük ajövőtől a szociálpszichológiai szféra relevanciáját.
80
Az emberi együttlét kölcsönhatások láncolatában realizálódó helyzetei minden esetben annak belátását igénylik
a résztvevőktől (akár cselekvői, akár megfigyelői státusban vesznek részt az együttlétben), hogy nemcsak az
„én” reagál a „másikra”, hanem a „másik” is reagál az „énre” (vagy legalábbis a kölcsönös reagálás mint
lehetőség nem kizárt).
Mint a korábbiak során már láttuk, ha valakivel elhitetjük, hogy figyelik, nézik, követik, illetve kórosan azt
képzeli, hogy mások figyelemmel kísérik viselkedését, jellegzetesen a társas hatásra visszavezethető
változásokat figyelhetünk meg rajta, még ha valóságosan magányos helyzetben is van. És megfordítva, ha a
személyt mások fogják közre, ám az illető a környezetében lévő embereket nem észleli személyi minőségben, a
társas hatások elmaradhatnak.
Az interszubjektivitás társadalmilag meghatározott „természetes beállítódások” rendszere, mely magától

értetődővé teszi számunkra, hogy környezetünkben vannak más személyek, akik ugyanolyan jogon léteznek,
mint mi magunk. Akik kívül esnek e körön, azok – legalábbis számunkra – nem léteznek, miként –
feltételezésünk szerint – mi sem létezünk számukra. (Erre utal a magyar „levegőnek nézni” kifejezés.) Eszerint
az interszubjektivitásra vonatkozó naiv beállítódásunk az emberek bizonyos körére kiterjeszti a „mi” személyes
névmás értelmét, mely körön belül nem tesszük kérdésessé egymás számára való kölcsönös létezésünk érvényét.
A társas hatás a legtágabban értelmezett „mi” által keretezett jelenlét határain belül fejlődik kölcsönhatássá,
különben gátlás alá kerül. Csak személyek képesek egymás számára jelen lenni. A tárgyak, az állatok, valamint
a személyi rangjuktól megfosztott emberek kívül rekednek a jelenlét adta társas összefüggéseken. A jelenlét
határai persze nem végtelenek, a határesetek – mint a későbbiek során látni fogjuk – talányokkal teliek. Amíg
nem kényszerülünk rá, hogy e talányokkal szembenézzünk, addig bizonyosak vagyunk abban, hogy saját
személyünk és a hozzánk hasonlók létezése feltétlen valóság. Honnan ez a bizonyosságérzet?
3.3. KÖZÖS MEGÁLLAPODÁSOK

A bizonyosságérzet külső, társas eredetű. Azt tapasztaljuk, hogy a számunkra létezőnek ismert személyeket
megértjük, és ők is megértenek bennünket, jeleket használunk, melyek értelmezése egységes valamennyiünk
számára. A jelek eleve való közös értelmezése magától értetődő tény számunkra, melyet hitelesít a megértés
élménye. A „mi” közössége mindenekelőtt a környezet ingereinek azonos értelmezését teszi lehetővé. Az
egységet azonban nem egyszerűen a közös reagálás hozza létre közöttünk, hanem az, hogy tudjuk miért
reagálunk éppen az adott módon, mely távolról sem mindig az inger objektív természetétől, mint inkább az
ingernek tulajdonított jelentéstől függ. Éhséget érzünk magunkban, ám korántsem a véletlen műve, hogy mivel
csillapítjuk éhségünket. Olyan táplálékot fogyasztunk, melyet a „mi” hitelesít, amelyet kollektíven táplálék
gyanánt határoztak meg számunkra, s egyéni ízlésünk körét eleve behatárolja ez a minősítés. Hogy a magyarok
például tipikusan nem esznek csigát, az nem függ a csigahús objektív tulajdonságaitól, pusztán annak a
kulturális meghatározottságnak a műve, melynek értelmében ennek a tápláléknak a fogyasztását
Magyarországon (és Kelet-Európában) nem tekintik „magától értetődőnek”. Voltaképpen természeti
környezetünk egésze az interszubjektíven megállapított észlelési minták közvetítésével jut el hozzánk, s ezek
elfogadása, belső elismerése alól nem bújhatunk ki, hacsak nem akarjuk megkockáztatni a kívülrekedést, a
különcnek, az abnormálisnak kijáró megbélyegzést.
Hasonló átváltozáson megy keresztül időélményünk. A jelen „most”-jának szuggesztív ereje abból fakad, hogy a
többiek is ezt a „most”-ot élik meg, ily módon a közösen értelmezett „itt”-hez, a hasonlóképpen közösen
értelmezett „most” társul. A helynek és az időnek a társas kölcsönhatásokban aktualizálódó, konvencióképpen
előálló egysége teszi lehetővé akibontakozó szociális interakciót. Feltételezzük – mert természetesnek veszszük
–, hogy a másik is a közös megállapodás talaján áll, s mi adottnak, létezőnek vesszük őt, és ő is adottnak,
létezőnek tart bennünket. A találkozás realitását magában foglaló nézőpont-kölcsönösség hiányában nem
jönnének létre (miként ténylegesen nem is jönnek létre) a társas kölcsönhatások, valamint az interakciós
láncolatok.
Saját, személyes világunk, egyéni érzékenységeink, álmaink, élettörténetünk csak ránk jellemző hányattatásai
tehát nemhogy megelőznék a megszületésünkkor már készen talált interszubjektív egyezményeket, hanem
egyenesen azok következményeként állnak elő bennünk. A felkínált értelmezések sokaságából választjuk ki,
hogy mi is az, ami ránk jellemző, ami énünkre illik. A belső eredendően külső volt; a társakkal való együttlét, a
velük való folyamatos jelentéscsere révén különítjük el belső világunkat. Amikor önmagunkról másoknak
beszámolunk, amikor mások számára jelentéssel bíró módon jelen vagyunk, egyszóval interaktív történések
cselekvőiként viselkedünk, akkor mindezt azért tehetjük oly biztonsággal, mert az elemek, melyekből
önmagunkat felépítettük, azonosak azokkal az elemekkel, melyekből partnerünk építette föl önmagát.
81
A mindennapi interakciókban nem reflektálunk az interszubjektivitásra, az eleve adott közös jelentések

fontosságára csak akkor döbbenünk rá, ha eltérést tapasztalunk, vagy éppen magunk kerülünk olyan helyzetbe,
hogy eltérőnek észlelnek bennünket. A megtapasztalt vagy megélt eltérés egyszerre hitelteleníti a „mi”-
közösségben kidolgozott közös természeti és társadalmi értelmezések érvényét, megzavarja biztonságunkat:
kételyt ébreszt bennünk a létezést illetően. Helyzetünk reflektálatlan megélői voltunk eddig, megfigyelőkké
vagyunk kénytelenek lenni a továbbiakban. A megfigyelés eredménye az lehet, hogy tanulás révén elsajátítjuk
az új magától értetődőségeket, természetes beállítódásaink rendszerét átállítjuk az újonnan megtapasztalt közös
értelmezési készlet igényei szerint, s ez esetben felismerjük a társadalmi valóság konstruált természetét, ahol
már soha többé nem leszünk otthon. A másik eset, amikor nem tudunk alkalmazkodni, nem tudunk tanulni.
Ontológiai bizonytalanságérzetünk ilyenkor elmélyül, s kihullván az interszubjektív egyetértésből, találkozásra,
kommunikációra képtelenül önnön törvényeink felfedezésére indulunk – magányosan.
E határhelyzetek nem fordulnak elő sűrűn, s minél gazdagabbak, sokrétűbbek, rugalmasabbak a közös
jelentések, annál kisebb a valószínűsége a határhelyzetek okozta kétségek átélésének. A másik védekezési mód
az interakciós kör bezáródása, az alternatíváktól való elfordulás, a nemlét retteneteinek szektaszerű elhárítása, a
„mi” exodusa a határhelyzetek elszaporodása elől.
Az interperszonalitás a burok, melyen belül az emberi kapcsolatokat realizáló történéssorozat megjelenik, s az

interaktív, kommunikatív és perceptív folyamatok dinamikájában mintegy megszemélyesülnek a természet, a
történelem, a társadalom személyekkel szemben közömbös törvényei.
4. 4. TÖMEGLÉLEKTAN
A 19. század második felében önállósodó szociálpszichológia a tömegben találta meg sajátnak vélt tárgyát. Le
Bon A tömegek lélektana címmel jelentette meg munkáját, melyben összegezte a kor tömegre vonatkozóan
felhalmozott tudományos ismeretanyagát. Az eredetileg orvosnak tanult Le Bon Párizsban élt, ahol 1869 és
1871 között heves tömegjeleneteknek lehetett tanúja, melyek 1871-ben a párizsi kommün véres leverésében
kulmináltak. A látott események Le Bont iszonyattal töltötték el. Rettegett a tömegtől, s úgy gondolta, hogy a
tömegek lélektanának tudományos kidolgozásával segítségére lehet a politikusoknak, hogy a demokrácia által a
politikai életbe emelt tömegek természetét megértve úrrá lehessenek a tömegtársadalmak kormányzásának
problémáin (Moscovici 1985).
4.1. DÉMONIZÁLT TÖMEG

Le Bon azonban nem hagyatkozott puszta benyomásaira. Felhasználta Tarde utánzásról írt műveit, és alaposan
merített a tömeget kriminalizáló olasz tömeglélektani iskola szerzői, mindenekelőtt Scipio Sighele
gondolataiból. Természetesen nem Le Bon volt az első a történelemben, aki rendbontó csoportosulásoknak volt
tanúja. Az emberiség történelmét végigkísérik a véres és erőszakos tömegjelenetek, amelyek a mindenkori status
quo híveit rettenettel és iszonyattal töltik el. A tömegnek Le Bon előtt is „rossz híre” volt. Az ókori történetírók
közül kiemelkedik a római császárság krónikáját író Tacitus, akit – állítása szerint – írás közben a részrehajlás és
gyűlölködés nélküli ábrázolás elve vezetett. Tacitus ugyanakkor képtelen a tömegről részrehajlás és gyűlölködés
nélkül beszélni. Tömegábrázolása rettenetet és iszonyatot keltő motívumoktól hemzseg. Az általa leírt tömegek,
legyenek azok tagjai városi polgárok, katonák vagy rabszolgák, mind vadak, hiszékenyek, babonásak,
meggondolatlanok, őrültek, ingadozók, gonoszak és kegyetlenek. Tacitus tökélyre fejlesztette a tömeg
tudományos, művészi és mindennapi reprezentációjának mindmáig alkalmazott mintáját. A trópus által
megjelenített tömeg az egyénihez való viszonyban nyeri el jelentését. Az egyén próbája, hogy a tömeg magába
szippantja, vagy ellenkezőleg, őlesz úrrá a tömeg felett.
Le Bon – az európai művelődéstörténet által megörökített trópus szellemében – a tömeget dezindividuáló

erőként jellemzi, amely megfosztja az egyént tudatától, a lelki fertőzés és szuggesztió útján erőszakos
cselekedetekre sarkallja, amelyeket elkülönült, mindennapi létében elkövetni aligha merne. McDougall leírása a
tömeget demonizáló szociálpszichológiai trópus teljes katalógusát adja: „A szervezetlen tömeg pszichológiai
jellegét úgy összegezhetjük, hogy az érzelmileg rendkívül fűtött, impulzív, erőszakos, ingatag, következetlen,
határozatlan és cselekvésében szélsőséges, csupán nyersebb érzéseket és kevéssé kifinomult érzelmeket tanúsít,
rendkívül befolyásolható, felületesen mérlegel, gyorsan alkot ítéletet, a gondolkodásnak-okoskodásnak csupán
egyszerűbb és tökéletlenebb formáira képes, könnyen meginog és vezethető, nincs öntudata, önbecsülése és
felelősségérzete, hagyja, hogy erejének tudata mozgassa, tehát hajlik mindazokra a megnyilvánulásokra,
amelyeket bármilyen felelőtlen és abszolút hatalomtól várhatunk. Viselkedése így inkább egy féktelen
gyermekére vagy tanulatlan, szenvedélyes vademberére emlékeztet egy különös szituációban, semmint átlagos
tagjainak viselkedésére, a legrosszabb esetekben pedig inkább a vadállatéhoz, semmint egy emberi lényéhez
82
hasonlít.” (Idézi Reicher in Lányi 1996, 377.) Trotter az állati viselkedés köznapi megfigyeléseire alapozott,
hamis analógiából kiindulva „nyájösztönről” beszél, mely a tömeg tagjaiban különös erővel munkál. Freud
tömeglélektani elképzelései a vezér-tömeg viszony megértését célozzák. Pszichoanalitikus szemszögből a
tömeghelyzet elfojtott libidonózus kötődéseket aktivál a tömeg tagjai és a tömeg vezetője között (Freud 1980).
4.2. ALKALMAZOTT TÖMEGLÉLEKTAN

Ha látjuk is a tömeglélektan sematizmusát, invenciótlanságát és egyoldalúságát, nem feledkezhetünk meg arról,
hogy alapos ismerete és tudatos alkalmazása félelmetes eszközt adott a liberális demokrácia olyan ellenségeinek
kezébe, mint Benito Mussolini, Adolf Hitler és Joseph Goebbels. Lehetetlen nem ráismerni a tömeglélektani
iskolázottságra Hitler szavaiban: „a tömegek felfogóképessége nagyon korlátozott, az értelem kicsi, ezzel
szemben a feledékenység nagy. E tényekből kifolyólag minden hatékony propagandának csak nagyon kevés
pontra szabad korlátozódnia, és ezeket jelszószerűen oly sokáig használnia, amíg csak a legutolsó is képes egy
ilyen szóval maga elé idézni, amit akarunk.” (Idézi Ormos 1993, 110.) A tömeglélektan útmutatásait betű szerint
követő Hitler képes volt arra, hogy a válságos állapotba jutott német társadalommal a maga őrült, agresszív,
nacionalista és antiszemita képzeletét realitásként fogadtassa el.
Az amerikai szociálpszichológiában a lincselés értelmezésében használták fel a tömeglélektan fogalmi

apparátusát. A jelenség névadója, Lynch ezredes, viszonylag enyhe ítéleteket kiszabó, katonai rögtönítélő
bíróságok felállításáról volt híres, s nevét illetéktelenül alkalmazták az Egyesült Államok déli államaiban a
fekete bőrűek életét kioltó tömegvérengzésekre, melyekről megbízható feljegyzések csak 1882-től állnak
rendelkezésre. Cantril (1941) szerint a lincselő tömeg viszonylag kis része vett részt magában akivégzésben, a
többség pusztán asszisztált. A vezetést a tömegviselkedésre jellemzőnek beállított negatív indulatok
reprezentáns alakjai ragadták magukhoz: alacsony iskolai végzettségű, érzelmileg instabil, agresszív személyek.
4.3. TÖMEGKÉPZODÉS
A tömegviselkedés egyik legkorábbi kísérleti vizsgálata Clark nevéhez fűződik, aki 1916ban egy szagtalan
folyadékkal teli, nyitott üveget mutatott diákjainak, arra kérve őket, hogy jelezzék, ha érzik az üvegből áradó
bűzt. Amikor kevesen voltak jelen, akkor a jelen lévő tíz diák közül csak egy akadt, akinek úgy tűnt, hogy érez
valamit. Ezzel szemben, amikor az üveget Clark bevitte az előadóterembe, ahol 168 egyetemista volt jelen,
akkor a bejelentéstől számított 3 percen belül 33-an vélték érezni a bűzt, mely az első sortól fokozatosan
„terjedt” az ötödik sorig.
Smelser (1962) tömegről szóló monográfiája alapján a következő tömegképző tényezőkről beszélhetünk.
1. Szociológiai körülmények. Tömeghatások olyan társadalmi környezetben lépnek fel könnyen, amelyeket a
nagyfokú mobilitás, gyökértelenség, heterogenitás és strukturális bizonytalanság jellemez.
2. Szociálpszichológiai körülmények. A strukturális bizonytalanság talaján akadálytalanul lábra kelhetnek a

helyzet gyors és teljes megoldását ígérő, könnyen megérthető jelszavak, képszerűen megfogalmazott,
leegyszerűsített eszmék. Az elégedetlenségérzet és nyugtalanságérzés által hajtott tömeg tagjaiban a hiányérzet
az együttesség hatására fokozódik. Ilyen körülmények között nő az információéhség. A tömeg tagjai még
nyugtalanítóbb, még feszültségtelibb információkra áhítoznak. Ezzel magyarázható a rémhírek, a szorongást
keltő és fokozó szenzációk keresése, terjesztése, kitalálása.
3. Aktualizációs körülmények. A szociológiai és szociálpszichológiai feltételek által megérlelt feszültséget

bármilyen apró, akár véletlenszerű, hamar jelképi erőre szert tevő esemény, hír (trigger) kiválthatja.
4. Oppozíciós erőtöbblet. Az aktualizálódott tömeghatások rendszerint a társadalom rendjét és szabályozottságát

fenntartani kívánó szervezetek akadályozó-fékező tevékenységébe ütköznek. E szervezetek tagjaiban az ütközés
ugyancsak tömeghatásokat gerjeszt. A konfliktus megsokszorozza a tömeg erejét. Az ütközés jelentős
energiákat szabadít fel. A tömegviselkedés által felkorbácsolt szenvedélyek hevesebbé válnak. A cselekvések
maradék kontrolljukat is elveszítik.
5. Spontán vezetés. A tömegből kiemelkedő vezetőket minden esetben ugyanazon motivációs bázis, a széles
körű elégedetlenség, nyugtalanság, valamint kiábrándultság mozgatja, mint magukat a résztvevőket (Sherif, M.-
Sherif, C. W. 1969, 566).
4.4. A TÖMEG MINT TEREMTŐ ERŐ
83
A tömeglélektan által démonizált, végzetesen destruktív erőként megjelenített, irracionális és regresszív

cselekvők konglomerátumaként leírt tömegkép összeegyeztethetetlen azokkal a baloldali radikális elméletekkel,
amelyek a tömegben a progresszív, forradalmi változás döntő hajtóerejét láttatják. Marx szerint amennyiben a
tömeg által képviselt szociálpszichológiai erő forradalmi eszmék jegyében jön létre, akkor a fennálló társadalmi
rendszer megdöntésének mintegy anyagi-természeti erejévé válik, mellyel szemben ahatalom tehetetlen és
esélytelen. A múlt nagy tömegeket megmozgató lázadásait, polgárháborúit, forradalmait e baloldali-radikális
tömegkép kontextusán keresztül szemlélve a klasszikus trópus elemeinek jelentése megváltozik, és akonstruktív
konnotáció kerül előtérbe (Brown 1965).
A tömeglélektan baloldali ideológiai kritikáját Reicher szakszerű, tudományos érveléssel támasztja alá. Ennek
során kifejti, hogy a tömeg által kiváltott szociális facilitációs, dezindividuációs hatások, valamint a „fertőzés”
metaforájával leírt érzelmi következmények a tömeg tagjait aktuálisan egyesítő célok függvényében
magyarázandók. Reicher szerint a tömegviselkedés döntő jelentőségű folyamata az azonosság keresése és
teremtése, amely nemcsak a tömegben, hanem a szilárdabban formált egyéb társadalmi együttesekben is
megtalálható. A tömeg csupán fokozati különbségeket mutat e csoportokhoz képest, ami két tényezőnek
tulajdonítható: „Először is azt a helyzetet, amelyben a tömeg megjelenik, bizonytalanság jellemzi, amelyre
semmilyen előzetesen létező norma automatikusan nem alkalmazható, míg a legtöbb más társadalmi csoport
viszonylag jól meghatározott társadalmi környezetben tevékenykedik; másodszor a hosszabb ideje fennálló
csoportokban – a tömegtől eltérően – tendenciaszerűen kifejlődnek az újszerű helyzetekhez való alkalmazkodási
problémák megoldására szolgáló struktúrák.” (Reicher in Lányi 1996, 393.) Ez azt jelenti, hogy a tömegben
zajló azonosságteremtés nem légüres térben megy végbe. Ellenkezőleg, a tömegben az adott társadalmi
helyzetben hozzáférhető kategóriák által képzett alternatívák szerint történik az azonosulás és ellenazonosulás.
Reicher példaként azt az esetet hozza fel, amikor egy polgári demokratikus társadalomban a nyílt színen
rasszista tüntetés zajlik, mellyel szemben egy tömeg szerveződik. Az adott helyzetben e tömeg tagjainak
tisztázniuk kell a maguk számára, hogy mit jelent antirasszistának lenni. A tisztázás folyamata során eszmei
azonosulás megy végbe, melynek következménye a rasszista tüntetés elleni aktív fellépésben (kődobálás,
jelszavak kiabálása stb.) nyilvánulhat meg. A szélsőséges érzelmek működése szintén a tömeg által konstituált
identitás mentén érthető meg. Ez a működés a „minden vagy semmi” logikáját követi. A pozitív és a negatív
érzések a konstruálódó egydimenziós identitás szűrőjén keresztül lépnek be a csoport valószínűsítési terébe.
Reicher Trockij leírása alapján idézi az oroszországi pogromok példáját, ahol a nők, gyermekek, öregek és más
menekülésre képtelenek válogatás nélküli megkínzása és megölése a tömeghatások által mértéktelenül
felerősített keresztény-zsidó szembenállás folyományaként következett be. A tömegviselkedés tehát soha nem
szakítható el azoktól az eszméktől és ideológiáktól, amelyek az aktuálisan zajló tömegviselkedés előzményeként
társadalmi mozgalmakat szültek. A mozgalmi kötődés révén hihetik a tömeg tagjai, hogy bennük testesül meg és
teljesedik ki az igazság.
4.5. ZSÚFOLTSÁG
Az egyének tömegben megnyilatkozó viselkedésének magyarázata a racionális emberkép alapján is lehetséges.
Számos vizsgálat bizonyítja, hogy a zsúfoltság oly drasztikusan korlátozza az egyének cselekvési alternatíváit,
hogy egyetlen ésszerű megoldás számukra az agresszió. Ugyanakkor a kulturális összehasonlító kutatások
eredményei alapján ismert, hogy a zsúfoltság kulturálisan meghatározott, s ugyanaz az embersűrűség egyes
kultúrákban szocializálódott egyének számára elviselhetetlen, míg másképpen szocializálódott egyének számára
egyenesen kívánatos. Vannak sajátos helyzeti definíciók, melyek legitimálják a zsúfoltság elviselését (például
közlekedési eszközökön, liftben).
Mintz (1981) 15–21 főből álló csoportokon végzett egy kísérletet, amelynek az volt a célja, hogy a
tömegviselkedés sajátos racionalitását tanulmányozza. Minden kísérleti személy kapott egy zsineget, melynek
végére egy kúp volt erősítve. A kísérleti személyek feladata az volt, hogy ki-ki húzza ki a maga kúpját az
üvegből, melynek a nyakán egyszerre csak egy kúp fért ki. Különböző kísérleti feltételek voltak. Volt, amikor a
kísérleti személyek maguk szabhatták meg a feladat megoldását. Más esetben egyesek (instrukcióra) izgatottan
viselkedtek, üvöltöztek, zajongtak, egyszóval a tömeghelyzetre jellemző érzelmeket próbáltak felkelteni. E
feltételek között a kísérleti személyek meg tudták oldani a feladatot. Amikor azonban a kúp kihúzására időhatárt
szabtak vagy az üvegbe alulról vizet eresztettek, és a siker feltétele az volt, hogy a kúp szárazon kerüljön ki az
üvegből, akkor többnyire az történt, hogy senki sem tudta végrehajtani a feladatot. Az üveg nyakában „forgalmi
dugó” keletkezett. Mindenki racionálisan járt el, hiszen első akart lenni a versenyben, de az egyes racionális
akaratok keresztezték egymást, és a végeredmény irracionálisan alakult. Mintz szerint a tömeghelyzetekre
ingatag jutalomstruktúra jellemző, melynek lényege, hogy minden jelenlevőt a maga hasznának keresésére
motivál anélkül, hogy lehetővé tenné az egyes szándékok előzetes egyeztetését és az egyes cselekvési tervek
84
összehangolását. A tömeghelyzetben tapasztalható irracionalitás tehát voltaképpen koraszülött racionalitás, vagy

– ahogyan Mintz nevezi – nonadaptív csoportviselkedés.
4.6. PÁNIK
A nonadaptív csoportviselkedés megnyilvánulása a pánik, amikor a menekülés rosszul felmérhető kilátásai
folytán az egyének menekülési szándékai egymást keresztezve nagyszámú egyén számára okoznak fölösleges
szenvedést vagy éppen kínhalált. Csökken a pánik valószínűsége, ha mindjárt a veszélyhelyzet keletkezésekor
felbukkan egy határozott vezető, aki képes kollektív menekülési tervet felállítani, és kellő eréllyel megvalósítani
azt. A veszteségek ebben az esetben is bekövetkeznek, de akifejlett pánik által okozott veszteségekhez képest
eltörpülnek. A számos példa közül elég, ha a süllyedő Titanicra utalunk, melynek utasai közül jóval többen
megmenekülhettek volna, ha nem tör ki pánik.
A rosszul kiszámítható jutalomstruktúra közvetlen tömegérintkezés hiányában is pánikviselkedést eredményez.

Az egész világot megrázó gazdasági világválság azzal vette kezdetét, hogy a betétesek egymással versengve
megrohanták a bankokat, amelyek a visszafizetésre képtelenné válva, sorra csődbe mentek. Hasonló pánik
fenyegette a Postabankot 1997 kora tavaszán Magyarországon. Az áruhiánnyal küszködő egykori szocialista
országok közellátását végletesen akadályozták a vissza-visszatérő felvásárlási pánikok.
4.7. VIRTUÁLIS TÖMEG

A tömeghelyzetre jellemző ingatag, strukturálatlan és bizonytalan megismerési körülmények nagyszámú ember
fizikai együttese nélkül is létrejöhetnek. A szociálpszichológiai szakirodalom klasszikus példája erre egy
rádiójáték akaratlanul bekövetkezett hatása az Egyesült Államokban, ahol október utolsó napja afféle
boszorkányéjszakának számít, amikor az emberek álarcot öltenek, kivájt tökbe égő gyertyát tesznek, és a
misztikus élményekre mintegy ráhangolódnak. Orson Welles H. G. Wells Világok háborúja című műve alapján
rádiójátékot készített, mely arról szólt, hogy a Földet megrohamozták a Mars-lakók. A rádiójátékot 1938.
október 31-én sugározták, s hatására a hallgatók nagy számban pánikba estek, kirajzottak az utcára, ahol
legnagyobb riadalmukra Mars-lakókat véltek látni, akik valójában a Halloweent ünneplő álarcosok voltak.
Cantril, Gaudet és Herzog megvizsgálták, hogy milyen tényezők játszottak közre a pánik kialakulásában. Azt
találták, hogy nem is annyira a közvetlen észlelet, hanem a pánikba esett társak kommunikációja volt a döntő
tényező. A bizonytalanságban egymáshoz forduló emberek között rémhírek terjedtek el, amelyek hatására utóbb
azok is látni vélték a Mars-lakókat, akik előbb csak hallottak róluk (Cantril 1940).
A rémhír fontosnak tartott eseményekre vonatkozó, hallomás útján terjedő, rövid közlemény, melyre nézve az
emberek nélkülözik az alapos, pontos ismereteket. A rémhírek sokszor helyszíni megfigyelésekre hivatkoznak.
A megfigyelések gyarlóságát korai szociálpszichológiai kísérletek bizonyítják. Hugo Münsterberg 1908-ban
megjelent munkájában ír le egy ilyen kísérletet. Kriminalisztikával foglalkozó tudósok ülése zajlott
Göttingenben, amikor hirtelen kivágódott az ülésterem ajtaja, és berohant egy élénk színű öltözéket viselő
bohóc, akit egy fekete bőrű személy követett, revolverrel a kezében. Az egyik elbotlott, a másik ráesett, lövés
dördült, majd a páros amilyen hirtelen berohant, ugyanolyan hirtelen el is tűnt. Az egész esemény nem tartott
tovább húsz másodpercnél. Csak az elnök tudta, hogy a jelenetet előre megrendezték, és a cél az volt, hogy
megtudják, hogy a résztvevők – akik kriminalisztikával foglalkozó szakemberek lévén mind hivatásos
megfigyelők – mennyire lesznek képesek pontosan leírni a látottakat. A leírások meg is születtek, s az elemzők
legnagyobb meglepetésére rendkívül hiányosak, felületesek voltak. Ráadásul az akaratlan tanúk lejegyzett
megfigyelései az esetek 50%-ában tele voltak kitalálásokkal.
Allport és Postman (1965) kísérleti úton vizsgálták a rémhír kialakulási és terjedési mechanizmusát. Egy-egy
kísérleti személynek rajzolt képeket mutattak, akik a látottakat továbbmondták egy másik személynek, majd az a
hallottakat továbbította egy harmadiknak, és így tovább. Minél többen vettek részt a kommunikációs láncban,
annál jobban torzult a tartalom. A torzulás jellemzője a kiéleződés, melynek során az eredeti közlés egyes
elemei a furcsaság és a szokatlanság irányában módosulnak. Ezáltal válik a közlemény megjegyezhetővé és
érdekessé. A zsidók ellen irányuló vérvád rémhíranyagában a kiéleződés tendenciája dramatikusan jelenik meg,
felkorbácsolva az érdeklődést (Pelle 1995; Kende 1995), mely csak növekszik a továbbadás folyamata során. A
rémhírek mintegy magukba szippantják az előítéletes, sztereotipikus tartalmakat. Hann Endre a hetvenes
években mutatta ki, hogy egy cigányellenes rémhír terjedése során a rémhír keletkezésének színhelyétől
távolodva arányosan növekedett a rémhírben foglalt állítólagos gyilkosság áldozatainak száma (Hann 1977).
A rémhír szelídebb, személyek jó hírének lerontására alkalmas válfaja a pletyka. Míg a rémhírek ellenszere a
nyilvánosság, addig a pletyka csak tápot kap, ha a pletykák közlésére szakosodott tömegkommunikációs
85
fórumokon kívül komolyabb hírközlésekben is teret nyer. A pletykák hatásának kulcsa, hogy mindig valamiféle
titkok leleplezését ígérik, s ezáltal az emberi irigység, kíváncsiság és kisszerű rosszakarat pótolhatatlan
társadalom-lélektani kábítószerévé válnak.
A divat modern tömeglélektani jelenség, mely utánzás révén teszi lehetővé a hierarchikusan tagolt társadalmi
csoportok tagjai számára, hogy a divat által kínált szimbolikus eszközök (ruházat, hajviselet, modor, fogyasztási
cikkek) beszerzése révén magasabb státusúnak látszódjanak annál, mint amit ténylegesen betöltenek. Másfelől, a
divat körforgása a változás iránti pszichológiai szükségleteket is kielégíti. Mindig csak a ma divatja izgalmas és
érdekes. A tegnap divatja nevetséges, a tegnapelőttié viszont – amikor a jelen divatjának hódolói még nem éltek
– zárt, öntörvényű, halott világ tartozéka. A divat hozzásegít ahhoz, hogy az emberek életüket társadalmi időben
éljék, a jelent az összes többi korszaktól eltérőnek, saját magukénak érezhessék. Ez az érzés az alapja a
nosztalgiának is, amely előszeretettel él a régebbi divatok feltámasztásával, miáltal a halottnak hitt múlt egy
időre újraéled.
4.8. KÁOSZ ÉS TÖMEG

A tömegjelenségek legújabb értelmezési kerete a fizikától kölcsönzött káoszelméletekre támaszkodik. A káosz
és a rend eszerint egy s ugyanazon rendszer eltérő állapota. A társadalomban tapasztalható tömegjelenségekben
eszerint a társadalmi rend kaotikus irányú elmozdulását kell látnunk, mely egy új rendeződés előjele lehet. Az
individualizáció eredményeképpen Nyugaton tömegtársadalmak jöttek létre, amelyek egyre képtelenebbek
ellenállni a globalizáció okozta megnövekedett bizonytalanságtömeg kihívásainak. A hidegháborús frontvonalak
eltűnésével, a nemzetállamok illetékességi köreinek beszűkülésével, a megállíthatatlan posztkoloniális
migrációval, valamint a földkerekséget behálózó, rendkívüli kapacitással rendelkező elektronikus
kommunikációs hálózat megszületésével nagyszámú, egymástól független politikai, gazdasági és nem
utolsósorban katonai döntési központ keletkezett. A kiszámíthatatlanná, kaotikussá vált világ egésze a Mintz-
féle nonadaptív helyzetbejutott, melyben a partikuláris racionalitások csábítása irracionális kimenetellel
fenyeget. E partikuláris racionalitások táptalaját a legkülönfélébb vallási, nemzeti ideológiákban lappangó
exkluzív fundamentalizmusok képezik, amelyek nyíltan szembefordulnak az univerzalizmus eszményeivel. A
fanatizmus, a népirtás, a rasszizmus csalóka bizonyosságot hirdet, mely a kiszámíthatatlanság alternatívájának
tűnhet. A túszdrámák, a terrorakciók, a faji lázadások, a véres etnikai és vallási konfliktusok a nemzetközi hírek
repertoárdarabjai közé tartoznak.
Az antiszociális tömegjelenségek globális felbukkanása mellett azonban a proszociális tömegjelenségek

korábban nem tapasztalt mérvű megjelenését is észre kell vennünk. A Live Aid globális nézőserege, az egész
Amerikát keresztbe metsző, egymás kezét megfogó emberek lánca, a faji, nemi és kisebbségi
megkülönböztetések elleni világméretű szolidaritás jelei azt mutatják, hogy Földünk társadalmainak
immunrendszere még ép, s ha az antiszocialitás tömegesen szedi is áldozatait, aproszociális megnyilvánulások
ugyanolyan arányúak, ha nem nagyobbak.
5. 5. SZOCIÁLIS INTERAKCIÓ
A társas kölcsönhatások láncolata, egymásra következésük meghatározott sorrendje, a kommunikációk sorozata
jellegzetesen formált viszonyt épít ki az emberek között. E viszonyban a résztvevők nem egyszerűen hatást
gyakorolnak egymásra, hanem kisebb vagy nagyobb mértékben függnek is egymástól. A függőség mintái a
maguk normáktól behatárolt, szabályozott voltában egyszerre teszik lehetővé a résztvevők számára, hogy a
kollektivitás mezőjében találják meg és nyilvánítsák ki a maguk individualitását. A mindennapi szóhasználatban
az „érintkezés” (Verkehr, obscsenije) szó utal az aktuálisan zajló emberi kapcsolatok interakciós és
kommunikációs aspektusainak egységére (Andrejeva 1980).
Az „érintkezés” (Szecskő 1971,67-68) helyett a magyar szakmai nyelvben azonban a szociális interakció
kifejezés honosodott meg. A szociális interakció szimbolikus interakcionista felfogása (Blumer 1969) szerint
másokkal való kapcsolatainkat jelentések szabályozzák, melyeket a megelőző vagy aktuálisan zajló
interakciókban sajátítottunk el. Az interakcióban való részvétel a kölcsönösség keretein belül sem kárhoztatja a
feleket passzivitásra, a jelentések a mindenkori szükségleteknek, értékeknek, igényeknek megfelelően
változtathatók, alakíthatók, kölcsönös alkuk sorában egyeztethetők.
5.1. SZABÁLYOZOTTSÁG ÉS ELORELÁTHATÓSÁG

Az interakció két vagy több személy között létesülő viszony, melyet közösen egyeztetett jelentések
szabályoznak a felek mindenkori szükségleteinek megfelelően, amelyek a felek racionalitása, vezérlő értékei
86
által meghatározottan arra indítják őket, hogy ésszerűen és hasznot hajtóan bonyolítsák le kapcsolataikat
egymással. Az interakciók ily módon rendezettek, előrejelezhetőek, s a társas élet bizonytalanságait mérsékelik.
A szociális interakció úgy képes a társas kapcsolatok rendezőelvévé és anticipációs eszközévé válni, hogy a
részt vevő személyek saját viselkedésüket a másik viselkedéséhez igazodva alakítják, melynek során még
mielőtt bekövetkezett volna a másik reagálása, már sejtik, hogy mi lesz az, miként azt is tudják, hogy a másik is
hasonló módon számít rájuk. Az egyik aktor saját viselkedése ezáltal az interakció folyamatában
elválaszthatatlanul kiegészül a másik viselkedéséről alkotott elképzeléssel, s ily módon mindegyik a másikban
találja meg saját viselkedésének szabályozó támpontját. A szociális interakcióban következésképpen
relativizálódik a saját személyről való tudás, hiszen az csak akkor lesz képes a hatékony társas viselkedés
ösztönzésére, ha eleve tartalmazza a másik személy képét. Az interakció elemi szintjén mindegyik aktor egyes
szám első személye kölcsönösen implikálja az egyes szám második személyt. G. H. Mead ezt nevezi
szerepátvételnek, melynek során az aktorok egymás számára kölcsönösen interiorizálódnak, létrehozván ezáltal
az „én” megkettőzött szerkezetét, melyet együttesen alakít a spontán, cselekvő „én” és annak társas eredetű
tükörképe, a „felépített én”. E kettős szerkezet dinamikus egyensúlyt képez, mely kétféleképpen borulhat fel. Ha
a „spontán én” kerül túlsúlyba, narcissusi helyzet keletkezik, amely kiiktatja a „tükör-én” lehetőségét, míg ha a
„felépített én” hangsúlyozódik túlzott mértékben, akkor a személy mások akarat nélküli bábjává válik.
A szociális interakciók szabályozottságának ténye a legegyszerűbb mindennapi megfigyelések segítségével is

bizonyítható. Még az elemi társas kölcsönhatásként azonosított szociális facilitáció is szabályoknak van
alávetve. A lámpaláz például egy csapásra eltűnik, ha megváltozik a helyzet definíciója, s amiről azt hittük
előadás, kiderül, hogy próba volt. Meztelen emberek együttese teljesen másképpen hat a szemtanúkra ott, ahol a
meztelenség a szabály (például egy nudista strandon), mint egy városi közparkban, ahol a meztelen emberek
sokasága közbotrányt okozna (mint okozott is a müncheni Angolkertben 1981 nyarán).
A szociális interakció leírása és vizsgálata során kulcsfontosságú, hogy a rendezettség melyik módjából
indulunk ki. Buda Béla a társadalmi viselkedést integráló minták sorában normákról és szabályokról beszél
(Buda 1988,65). A norma előírások sorozata, ami megszabja, hogy egy adott személyiségnek adott helyzetben
és viszonylatban hogyan lehet, szabad, kívánatos vagy kötelező viselkedni. Egy-egy vetületben a „lehettől” a
„kötelezőig” az előírás-variációk kisebb-nagyobb száma lehetséges. Az 1960-as évek közepéig olyan
(Durkheimig visszavezethető) normafelfogás uralkodott a szociológiában és a szociálpszichológiában, mely a
normákat mintegy objektív létezőként kezelte. Az egyénnek csak két választása volt: elfogadta a normákat vagy
elutasította azokat. A szociális interakciók vizsgálata a normatív paradigmát követi, ha a felek kapcsolatát
szabályozó minta fontosabb, mint a felek részvétele, mintaalakító, értelmező, aktív hozzájárulása. A szabályok
keresésekor az interpretatív paradigma érvényesül, amikor is a vizsgálatban a hangsúly a résztvevők közös
normaértelmező teljesítményére esik, melynek eredményeként elindul, majd lezajlik közöttük az interakció. Azt
is mondhatjuk, hogy a normák az interakció bonyolításának statikus, eleve adott keretfeltételei, míg a szabályok
dinamikus, hajlékony, s mindenekelőtt közösen kialakított és elfogadott eljárásmódok, viselkedési ajánlások.
Akár normákról, akár szabályokról beszélünk, mindkét esetben teljesül a szociális interakciók alapvető
funkciója: a társas viselkedés rendezettsége, előreláthatósága, a bomlási tendenciákkal szemben való védettsége.
5.2. A SZOCIÁLIS INTERAKCIÓ MEGKÖZELÍTÉSE A NORMATÍV

PARADIGMA ALAPJÁN
Jones és Gerard (1967,505-511) az interakciók négyféle függőségi alakzatát különbözteti meg.
Álfüggőség. Akkor keletkezik, ha a szociális interakció a résztvevőkhöz képest külső (exogén) tényezők folytán
jön létre. Az aktorok egymás viselkedését figyelembe véve cselekszenek, de valójában nem mint individuális
lények, hanem mint egy tőlük független szociális rendszer részei vannak jelen. A reprezentatív interakciók
(díszszemle, mise, balettelőadás) előre kialakított koreográfia szerint zajlanak, ahol a függőség a rendszer egyes
elemei (szerepek) között létesül, s közömbös, hogy az adott elemet éppen ki aktualizálja. Az interakcióknak
vagy egyáltalán nincs a résztvevők szempontjából vett pszichológiai tartalma, vagy ha van, akkor az a
rendszerben mint diszfunkcionális, a működést nehezítő-zavaró tényező jelentkezik. Az álfüggőséget igénylő
helyzetekből ezért is igyekszenek lehetőleg minden személyes elemet kiküszöbölni, a szereplőket az öltözék
(többnyire egyenruha vagy liturgikus öltözet), a megjelenés és viselkedés (mindkettőt előírások kötik gúzsba)
révén messzemenően egyénietlenítik.
Az álfüggőség másik esete akkor jön létre, ha a résztvevők képtelenek interakcióra, eleve hiányzik belőlük a
jelenlét közlésére szolgáló repertoár, s ilyenkor az intézmény rendjére hagyatkoznak, mely koreografálja és
integrálj a interakcióikat anélkül, hogy azoknak valóban cselekvő részesei lennének. A mindennapokat béklyóba
87
kötő totális intézményekben, börtönökben, elmegyógyintézetekben, kórházakban (például nagyvizitkor)

figyelhető meg az álfüggőségnek ez a szomorú esete, ahol az egyének már csak annyiban minősíthetők társas
lényeknek, amennyiben megfelelnek a velük szemben támasztott messzemenően egyénietlen
követelményeknek.
Aszimmetrikus függőség. Akkor jön létre, ha az egyik cselekvő viselkedése a saját maga által kigondolt tervtől
függ, míg a másik cselekvőnek csak arra van lehetősége, hogy a kezdeményező félre reagáljon. A
kezdeményező esetében endogén tényezők jutnak túlsúlyra (hiszen ő tekintetbe veheti a maga céljait,
szándékait, vágyait), míg a másik cselekvő esetében exogén meghatározókról lehet csupán szó. Az
aszimmetrikus függőség kiszolgáltatottság, melyet a szenvedő alany sokszor nem tud (egyenlőtlen hatalmi
szerkezetben például) vagy nem is akar felszámolni (utóbbi esetben már a személyközi kapcsolatok lélektanához
jutunk el).
Deutsch és Krauss (1981) az aszimmetrikus függőség jellegzetes tünetét, a fenyegetést vizsgálta egyik
kísérletében. A fenyegetés rendszerint az interakció holtpontjain lép föl, ott jelentkezik legvalószínűbben, ahol a
fenyegetőnek semmilyen értelemben sem pozitív érdeke a másik cselekvő boldogulása. A kísérletben nem tették
lehetővé a szóbeli közlést, pusztán a kísérleti személyek viselkedése volt az, amiből fenyegetésre lehetett
következtetni. A fenyegetés következtében – amennyiben nem volt lehetőség ellenfenyegetés alkalmazására – az
aszimmetrikus interakció következménye, az engedelmeskedés jelentkezett. A kikényszerített engedelmeskedés
azonban (Kelman 1958) negatív következményekkel jár az elszenvedő énképére nézve, aki az aszimmetrikus
helyzet kényszere alól nyomban kibújni igyekszik, mihelyt a kényszer gyengülését észleli. Ezért az
aszimmetrikus helyzetek sosem szilárdak, a fenyegetés segítségével elért siker gyanakvóvá teszi a fölény
birtokosát, az alávetett pedig engedelmeskedik ugyan, de mindvégig ugrásra kész a status quo megfordítása
érdekében. Ezért az aszimmetrikus helyzetek urai rendszerint abban érdekeltek, hogy az alávetettek
megváltoztassák a helyzet önmagukban képzett jelentését, a kikényszerített engedelmeskedés helyett érezzék
úgy, hogy önként engedelmeskednek. Ez esetben ugyanis megszűnik a negatív önértékelés tehertétele,
megkezdődik az alávetett önigazolása, a belenyugvás ideológiájának kikovácsolása. Tehát ilyenkor
transzformáció történik: az aszimmetrikus helyzetet szimmetriajelzésekkel látják el anélkül, hogy annak valódi
jellege megváltozna (Milgram 1965).
Reaktív függőség. Akkor jön létre, amikor a cselekvők egymás viselkedésének figyelembevételével képesek
csak cselekvésre, de viselkedésüket a helyzet kényszere szabja meg, s eközben nincs módjuk endogén
tényezőket (terv, cél, előnyszerzés) érvényesíteni. Az interakciós lépések láncolatában a résztvevő minden
reakciója szinte teljes egészében a társ akcióitól függ, és megfordítva, egyik fél sem tud javítani helyzetén, és
nincs lehetőségük a kiszállásra sem. A reaktív függőségben sem a memóriának, sem az előrelátásnak nem jut
szerep. Mintz (1981) korábban ismertetett kísérlete jól szemlélteti a reaktív függőséget.
Hasonló reaktív függőségi helyzetek találhatók a Hankiss Elemér által elemzett „társadalmi csapdákban”. Ezek
akorunk Oidipusz-drámáinak nevezhető interakciós összefüggések, ahol akaratlan végrehajtói vagyunk az
általunk mindenáron elkerülni akart ítéletnek. Három csapdahelyzetet ír le Hankiss.
A közlegelők tragédiája olyan interakciós láncreakció, ahol egy-egy cselekvő abban a hiszemben igyekszik
különérdekét követve jól járni, hogy a többiek megmaradnak az egyezményben rögzített csekélyebb haszonnál.
Persze a többiek is észbe kapnak, s hamarosan előáll ajellegzetes csapda: a korlátozottan rendelkezésre álló
erőforrások kimerülnek, mindenki elszegényedik. Napj aink környezetszennyeződése a példa arra, hogy miként
mehet tönkre a közös érték (gondoljunk a Balatonra vagy a budai villanegyedek túl sűrű beépítettségére) az
egyéni érdekek kíméletlen érvényesítése következtében.
A hiányzó hős csapdája az a helyzet, amely „valamilyen úton-módon megakadályozza a közösség tagjait, külön-
külön mindegyiket abban, hogy valamit megtegyenek, ami, annak ellenére, hogy ez a tett tőlük minimális
áldozatot követelne, a közösségnek nyilvánvalóan, számukra is nyilvánvalóan igen nagy hasznot hajtana”.
A licitcsapda során a győzelem mindenáron való akarása végül is mindegyik résztvevő számára abszurditást –
óriási veszteséget – eredményez, azonban ha egyszer beindul a licitálás spirálja, senki sem vállalja azt, hogy
megálljon. Jól ismerik ezt a csapdahelyzetet az árverések szervezői, s rendszerint ők – nem a résztvevők –
profitálnak belőle leginkább (Hankiss 1979, 21-37).
Kölcsönös függőség. A negyedik típusú interakció során mindegyik résztvevő viselkedését részben a másik
megelőző viselkedése váltj a ki, részben pedig az, hogy a résztvevők mit akarnak elérni a szociális interakció
során. A kölcsönös függőségen alapuló interakció esetében mindegyik résztvevőnek van egy terve, melynek
megfelelően cselekszik, ugyanakkor ez a terv szükségképpen módosul annak függvényében, hogy miként
88
reagálnak a társak. A kölcsönös függőség ugyanakkor ideáltipikus, amely ha egyszer létrejött, nem feltétlenül
marad fenn. A felek szüntelenül csábítást érezhetnek arra, hogy a jogok és kötelezettségek egyenlőségén alapuló
viszonylatot felborítsák, és a maguk javára átalakítsák. Ez esetben a kölcsönös függőség egyoldalú függőségnek
adhatja át a helyét. Ha a felek céljai egymást kizárják, az interakció a reaktív függés állapotába esik vissza, míg
ha a résztvevők céljai eltűnnek, az interakció ritualizálódik és álfüggőséggé alakul.
A reciprocitás a társas élet egyetemes normája, mely az aktuális személyközi bizalom (trust) alapjaként minden
sikeres tárgyalás, alku és csere előmozdítója. Hosszabb távon a társadalmi működés egésze kerül veszélybe, ha a
reciprocitás felrúgása normává válik. Ez esetben ellehetetlenednek a viszonosság jegyében szerveződött
intézmények, megszűnik a segíteni akarás és megrendül a társadalmi szolidaritás. A társadalmi rend
legitimációjának szociálpszichológiai próbája a viszonosság lehetőségébe vetett bizalom (confidence), mely az
aktuálisan ellentmondó tapasztalatokkal szemben is fennmarad.
5.3. A SZOCIÁLIS INTERAKCIÓ MEGKÖZELÍTÉSE AZ

INTERPRETATÍV PARADIGMA ALAPJÁN
Újabban normák helyett szívesebben beszélünk szabályokról, ami a társadalmi viselkedés előírásokat követő
jellegére vonatkozó tétel érvényét nem érinti, ugyanakkor mentesít a normatív paradigma alkalmazásával együtt
járó szemléleti merevségtől. Míg a normákat az egyéntől függetlenül érvényes társadalmi egyetértés műveiként
azonosították, melyek az egyén számára a konformitás és a nonkonformitás alternatíváját hagyták csak nyitva,
addig a szabályok a helyzetbe vetett személyek aktív normaértelmezésére, a normaalkalmazás eseti voltára
hívják fel a figyelmet. A norma és a szabály lényegileg egy és ugyanazon jelenségre – a társadalmi viselkedés
előírásokat követő voltára – utal, ám a szabályfogalom az interakcióban részt vevő személyek aktivitását, a
helyzet közösen elfogadott meghatározása érdekében kifejtett közös értelmezési erőfeszítését állítja előtérbe,
szemben a normafogalom által sugallt passzív követéssel. Az interpretatív paradigma esetében az interakcióban
részt vevő partnerek szempontjainak rekonstruálása a cél. A rekonstrukció során érthetően az interakció
eseményeinek tényleges összefüggése, a mindennapi élet kerül középpontba. Az etnometodológia az érintkezés
értelmében felfogott interakciót egyenesen „a mindennapi élet szervezett és ravasz gyakorlatának szakadatlan és
kontingens megvalósulásaként” tárgyalja (Garfinkel 1978). Ez a vizsgálati irány összpontosít a
legkövetkezetesebben arra, hogy a résztvevőkben milyen rejtett előfeltevések élnek és aktualizálódnak az
érintkezések során, melyek kibontása a kutatás voltaképpeni feladata.
Az alapgondolat Simmel formális szociológiájából eredeztethető. O beszél a társas élet formáiról, „amelyeket az
élet valósága fejlesztett ki: mélységüket és erejüket az adja, hogy eredetüknél fogva még mindig élettel terhesek,
s ahol ez hiányzik, ott művészkedéssé, játszadozássá válnak – értelmük és lényegük egyedül abban a
kompromisszummentes fordulatban rejlik, amelynek során az élet célszerűsége és anyaga által létrehozott
formák elválnak az élettől, és saját mozgásuk céljává és anyagává válnak, s csupán azt veszik át az élet
realitásából, ami beilleszthető új irányultságukba, s ami felszívódhat a formák önálló életébe” (Simmel
1973,456). E formák forrása – mint Simmel rámutat – a részt vevő egyének intencióiból, vágyaiból, érzelmeiből
és meggyőződéseiből fakad. A társasság konvencióinak hiánya a brutalitás világát eredményezi, ahol a nyers
erőfölény határozza meg az egymás közötti viszonyokat, melyek az erőarányok módosulásával együtt változnak.
A másik véglet az ancien régime nemesi-rendi tudata körül kikristályosodott etikett világa, ez a saját
viszonyainak fenntartásán kívül semmiféle más célt nem ismerő, haldoklásában vidám birodalom (Simmel
1973, 470).
Goffman (1981) utal arra, hogy önmagában az interakciós láncolat egyetlen mozzanata sem érthető, az
értelmezéshez a kontextust kell felvázolni. Kontextus alatt a helyzet egészétértjük, mely a résztvevők által
létrehozott jelentésazonosság műve. Vannak rituális kontextusok, ahol viszonylag kevés az egyeztetésre szoruló
elem (például a gyász), máskor viszont a kontextus határai nagyon lazák, tág tere nyílik a lehetséges
értelmezéseknek, melyek közül a cselekvőknek kell megfelelő „kulcsot” találni a közösen elfogadott kontextus
megteremtése érdekében. Az érintkezés mint kontextushoz kötött személyközi kapcsolati forma alkalmas arra,
hogy „bármit eltüzeljünk benne” (Goffman 1981, 483), ezen azt értve, hogy a fizikai cselekvések, a beszéd, a
nem verbális elemek működési egészként jelentkeznek. Az érintkezésben interszubjektíven használt társas
grammatika aktualizálódik, mely éppúgy szabályokat tartalmaz, mint a nyelvtan.
Az interakció műveleti egysége a „lépés”. Goffman a boltból távozó vevő és apénztáros interaktív viselkedésén
mutatja be a „társas grammatika” működését: „Amikor egy vevő akijáratnál ülő pénztároshoz érkezik, és a
pultra helyezi az árut, olyasmit hajt végre, amit a fizetés első lépésének nevezhetünk, minthogy a cikkeknek ez
az elhelyezése önmagában is kiváltja a második cselekvési fázist, melynek során a kiszolgáló félnek
kötelessége, hogy az árut lemérje, beüsse a pénztárgépbe az árat, s becsomagolja a cikkeket. A harmadik lépést a
89
két fél – mondhatni – együtt viszi véghez: ez a pénz átadásából és a visszajáró összeg kézhezvételéből áll.”
(Goffman 1981,484.) A lépéseket és ezek egymásra következését szabályok irányítják, még ha e szabályok léte
nem is mindig nyilvánvaló.
5.4. SZABÁLYOK
Honnan következtethetünk a szabályokra? Searle (1977) szerint a nem nyilvánvaló szabályokra kétféle módon
következtethetünk. Az egyik mód a lépésszekvenciák megfigyeléséből és az előrejelzésből áll. Ha az előrejelzés
igaznak bizonyul, nagy valószínűséggel következtethetünk szabályra. A másik mód a szabálysértéskor észlelt
reakció, ez szintén szabály létezésére utaló jegy. Az érintkezésekben működő szabályok kétfélék lehetnek.
Vannak regulatív szabályok, melyektől a történések nem függenek, de a történések bekövetkezése alkalmával
eldönthető, hogy szabálykövetésről vagy szabálysértésről volt-e szó. (Ilyenek például az incestust sújtó
szabályok.) A konstitutív szabályok viszont eleve létezésük folytán teremtik meg annak a történésnek a
lehetőségét, amelyet szabályoznak (ilyenek a sportjátékok szabályai).
A szabályokban való egyetértés előfeltételezi az érintkezés tartalmi megvalósulását, hiszen egyetértés hiányában
nem lehet eldönteni, hogy voltaképpen mi történik az interakció során. A cselekvők ezért az interakció
kezdetekor igyekszenek felderíteni egymás szabályképzeteit, és sajátos alkufolyamatban jutnak megállapodásra
egymással. Az egyszer kiküzdött szabálykonszenzus azonban nem örökérvényű. A cselekvők időben élnek,
változásukkal együtt változik a helyzet is, melynek eljárásmódjaiban hajdan megállapodtak. Ugyanakkor
megállapodásaik intézményesültek, s ilyen minőségükben nem követik a megváltozott realitásokat. Súlyos
konfliktusok keletkeznek akkor, ha egyszer csak kiderül, hogy érvényüket vesztették a megállapodások, azok a
történések már nem léteznek, melyek szabályozása hajdan megszületett, viszont új történések keletkeztek,
melyekre még nincsenek megállapodott értelmezések. Ezért az érintkezési szabályok folyamatos „karbantartása”
ajánlatos, a konszenzus csak ily módon marad működőképes.
Az interakció műveleti szabályai a kezdés, a lezajlás, a félbeszakítás, felfüggesztés, a lezárás, a kezdeményezés,

akitérés mozzanataira vonatkoznak. E szabályok rendszerint az illemnek nevezett társasági szféra történéseit
fogják át, s nem ismerésük, félreértésük, megsértésük a társasági beilleszkedés súlyos korlátozásával egyenlő.
Nemkülönben diszfunkcionális a kivételek nem tudása, hiszen egy szabály felrúgása intencionális is lehet, ez
esetben a visszazökkenés a jelzés arra, hogy az elkövető voltaképpen nagyon is tudatosan szegte meg a szabályt.
A parvenü nevetségessége éppen a túlbuzgó szabálykövetésből adódik, szemben a faragatlannal, aki viszont
nincs tisztában az érintkezési szabályokkal.
5.5. KERET
A szabályok a kontextust és a benne részt vevők viselkedését írják elő, egy interakciós láncolat azonban
rendszerint többféle szabályrendszer függvényében szemlélhető. A lehetséges kontextusok közül érvényesnek
tekintett kontextust Goffman keretnek nevezi. A keret megállapítása a „kulcs” műve. Távolról sem egyértelmű
mindig, hogy melyik kontextus az érvényes, és ha az elkülönítés nem tökéletes, a résztvevők különböző
kereteket állapítanak meg maguknak, amely zavart, sértődést, nevetségességet eredményez. (A keretütközések
színpadi megjelenítése klasszikus dramaturgiai fogás, melynek mesteri példáit láthatjuk Molnár Ferenc
darabjaiban.) A nőgyógyászati rendelőben találkozó férfi orvos és nőbeteg közötti interakciók vizsgálata
alkalmával a deszexualizáló „orvosi” kontextus megteremtésére szolgáló eszközök egész arzenálját tapasztalták
(Dreitzel 1970). Amennyiben akontextus megváltozik (például a nőgyógyász udvarolni kezd betegének, s ez
viszonzásra talál), „átkulcsolásról” beszélünk.
A kontextusok a cselekvők számára epizódokat magába foglaló viselkedési tervrajzként jelentkeznek, amelyek
megszabják az egyes résztvevők elfogadott viselkedésmódjait, s implicit módon motívumaikra is utalnak. Az
epizód lebonyolítására vonatkozó ismeretek „forgatókönyvekbe” rendeződnek, amelyek a kontextushoz illő
„tipikus” interakciók felismerését és a megfelelő viszonos viselkedést teszik lehetővé a találkozások résztvevői
számára.
László az „étterem”-forgatókönyv által előírt epizódokat a következőképpen jellemzi: „ha valaki mint vendég
belép egy étterembe, a forgatókönyv szerint rendelkezik bizonyos feltételekkel, azaz tulajdonságokkal (például
éhes, pénze van), az étteremben bizonyos kellékekkel fog találkozni (például asztalok, étlap, számla),
meghatározott további szerepekkel fog érintkezésbe kerülni (például pincér, szakács, pénztáros), akciójának
meghatározott végeredménye lesz (éhsége csillapul, kevesebb lesz apénze stb.), és akciói a belépéstől a
távozásig (az illető asztalt keres..., kiszemeli az asztalt..., odamegy az asztalhoz., leül. stb.) meghatározott
rendben következnek egymás után.” (László 1980,216.)
90
A nagyváros mint interakciós helyszín igen nagy számú ember rendezett együttes mozgását teszi lehetővé.
Milgram számításai szerint egy járókelő egy-egy New York-i sugárúton haladva a nappali órákban tíz perc alatt
220 000 emberrel találkozik (Milgram 1970). Lincoln Ryave és James N. Schenkein (1974) helyszínen készített
videofelvételek elemzése alapján a nagyvárosi utcán történő gyalogos közlekedés szabályait igyekeztek leírni.
Elsőként a navigáció szabályát azonosították, melynek lényege az összeütközés tilalma. Aki ezt megszegi, azt
elmebetegnek, idiótának, „durva fráternak”, alkoholistának, esetleg vidékinek minősítik. Az ütköző kibújhat a
negatív minősítés alól, ha speciális jelzések révén érezteti, hogy szórakozott vagy okkal rohan valahova. A
második szabály az egymás közti távolságtartásra vonatkozik. A testek közötti távolság mértéke alapján
különíthetők el a járókelők között a párok, csoportok, illetve magányos gyalogosok. A közelség szabályának
megsértése tolakodásnak, zaklatásnak, illetlenségnek minősül. A távolságtartás eszköze a szemkontaktus, az
érintés kerülése, a haladási irány konvergenciájának megelőzése. Az amerikai nagyvárosok utcáin
szocializálódott járókelők távolságtartási szabálya annyira erős, hogy a megállítás, megszólítás, szívességkérés,
tanácskérés minden esete elutasítást vált ki. Aki az amerikai nagyvárosok utcáin a távolságtartási szabályt
megszegi, annak számolnia kell azzal, hogy koldusnak, tolvajnak, vallási mániákusnak vagy őrültnek nézik. Az
európai nagyvárosok utcáin szocializálódott járókelők ezzel szemben engedékenyebbek a távolságtartás
szabályát megszegőkkel szemben. Az európai nagyvárosokban a gyalogos utcai közlekedés etnometodológiája
elismeri a tanácskérés és segítségkérés szabályait.
6. 6. KOMMUNIKÁCIÓ
Az interszubjektivitás perspektívájából szemlélt emberi kapcsolatok lényegüknél fogva kommunikatív
természetűek, azaz közösen elfogadott, értelmezett, létrehozott jelentések fogalmazódnak meg bennük, s e
kapcsolatok keletkezése, fennmaradása, de még megszűnése, elhalása sem érthető meg a kommunikációs
összetevő nélkül.
Ez a kommunikációs összetevő multidimenzionálisan szemlélendő, azaz az emberi kapcsolatban megnyilvánuló

valamennyi tényezőre irányulhat. Érzelmi, testi-fizikai, értelmi, társadalmi vonatkozásokra egyaránt
kiterjedhetnek a kommunikációban forgalmazott jelentések, amiből az következik, hogy a kommunikáció
valamiképpen a kapcsolatot is minősíti, intenzitásában, dinamikájában a kapcsolat lényegét fejezi ki, akár
tudatában vannak ennek a résztvevők, akár nincsenek.
A kommunikáció multidimenzionalitása a társas kapcsolat komplexitásának eredője. E komplexitás összetevői a

következők.
1. A kommunikáció az ember társadalmiasulásának alapvetően fontos folyamata. Kommunikáció hiányában az

együttesség csak fizikai vagy biológiai tény.
2. A kommunikációban való részvétel a kulturális örökség birtoklásának függvényében lehetséges. A jelenben

zajló kommunikáció akarva-akaratlan a múlt foglya.
3. A kommunikáció előzményei közé tartozik az aktorok társadalmilag kiformált individualitása, egyedi

élettörténete, sajátos tapasztalati világa, cseppfolyós, szüntelen változó értelmezési készenléte.
A kommunikáció megértése ennélfogva – akár résztvevőkként, akár megfigyelőkként vállalkozunk a

kommunikációs folyamat értelmezésére – sosem lehet teljes, az aktuális értelmezések szükségszerűen csonkított,
torzított, szelektált információkon alapulnak. A kommunikációs folyamatok a megértés számára eredendően
nyitottak, készen állnak az új és még újabb értelmezések előtt.
A komplexitás szükségszerű redukciójából adódó értelmezési bizonytalanság következménye, hogy a múltban

és a jelenben zajló történések megértésére csak korlátozott érvényű általánosításokat alapozhatunk. A
kapcsolatok előrejelzésére és ellenőrzésére támasztott igényünk teljesülésében sosem lehetünk egészen
bizonyosak. Ez szükségszerűen a résztvevők szenvedéséhez vezethet, hiszen nem parancsolhatunk megálljt
senkinek, ha szereti vagy gyűlöli a másikat, nem kényszeríthetünk ki viszontszeretetet, ha a másik nem táplál
irányunkban pozitív attitűdöt. Előnyös ez a fogyatékosság annyiban, hogy kijelöli felelősségünk határát, társunk
autonómiája így önmagunk autonóm voltának elismerését is magában foglalja.
Az emberi kapcsolatokban potenciálisan forgalomban lévő információk sokfélesége, multidimenzionalitása

aktuálisan változó, híven tükrözve e kapcsolatok változékonyságát, idői létbe ágyazottságát, melynek
elfeledésére, a változékonyság hatásainak kivédésére a résztvevők törekedhetnek ugyan, de úrrá sosem lehetnek
fölöttük.
91
6.1. A JELTŐL A CSELEKVÉSIG

Newcomb (1984) szerint a kommunikáció azt jelenti, hogy az A és B cselekvők közötti viszony A-B-X
viszonnyá bővül. A képlet szerint a cselekvők a társas kölcsönhatás láncolatának konszolidálása, állandósítása
érdekében közös egyezkedésre kényszerülnek, amit csakis X-re vonatkozó n számú kommunikáció
bevezetésével oldhatunk meg. Felszólítunk valakit, hogy hozzon egy virágot. Tételezzük fel, hogy a kérés
mögött nem volt semmiféle hátsó szándék, semmi, ami módosítja a kérés által elindított kommunikációs
folyamatot. A módosító tényezőkkel majd a későbbiek során találkozunk. Vizsgáljuk meg Horányi (1975)
gondolatmenete alapján, hogy a kérésben elhangzott „virág” szóból miként lesz látható virág. Milyen
alapelemek szükségesek ahhoz, hogy a kommunikáció technikailag megvalósulhasson?
A közlést az adó kezdeményezi, ő az, aki meghatározza a közlés célját, funkcióját, értelmét. Egyetlen szóval
utalva minderre, az üzenetet az adó szabja meg. Az üzenetet információként is meghatározhatjuk, amely mindig
valamilyen bizonytalansági állapot bizonyossággá változására utal. Az információ kvantitatív egysége a bit,
mely akkor egyenlő 1-gyel, ha az információ 50%-os bizonytalanságot oszlat el. Ha például hátulról nézve nem
tudjuk eldönteni egy fejről, hogy az fiúfej vagy leányfej, majd megtudjuk az igazságot, az így nyert információ
1 bittel lesz egyenlő. Az információs univerzum azonban ritkán ilyen egyszerű, többnyire sokkal kisebb
valószínűségeket tartalmaz. Nehezíti a kvantitatív információfogalom alkalmazhatóságát az is, hogy az emberek
közötti kommunikációban az információátadás interszubjektív térben zajlik, azaz eleve meglévő minták döntik
el, hogy mi minősülhet információnak és mi nem. Ha bizonyos dolgokkal, történésekkel, jelenségekkel
kapcsolatban az interszubjektíven beágyazott előfeltevéseink hiányoznak, akkor a vonatkozó információkkal
semmit sem tudunk kezdeni. A társadalmi életben előforduló információk jellemzése ezért inkább kvalitatív
úton kell történjék, ami már átvezet az információ kódolásának problémáihoz.
Az informatív üzenet a maga nyers mivoltában még alkalmatlan a közlésre, azt oly módon kell megformálni,
hogy eljuttatható legyen a címzetthez. A kódolás során az adó bizonyos szabályokat megtartva az üzenetet
közleménnyé alakítja át. A közlemény kódolása azáltal válik lehetővé, hogy az információt jelek segítségével
kódoljuk.
A jelek segítségével kódolt közlemény a csatornán keresztül jut el a címzetthez. A csatornában a közlemény
többé-kevésbé mindig eltorzul, megváltozik. Erre a tényre utal a zaj kifejezés, mely nem feltétlenül metafora,
hiszen ha a közleményt beszélt nyelven kódoljuk és a csatorna a közlő és a címzett közötti levegő, a közleményt
torzító zaj nagyon is valóságos zavarforrás. A zaj ellen a kódok túlbiztosításával (redundanciájával)
védekezhetünk. Ha a kódot oly módon alakítjuk ki – és a beszélt nyelv ilyen –, hogy a közlemény csonkulása
esetében is rekonstruálható a maradékból az üzenet, akkor redundáns kódról beszélünk.
A közlemény „kicsomagolása”, az üzenet megfejtése a címzettre háruló feladat, melyet dekódolásnak nevezünk.
A sikeres dekódolás esetében izomorfia, egyfajta azonosság jön létre az adó és a címzett között áramló
információ felfogásában, s ilyenkor a kommunikáció betölti azt a funkcióját, melyre maga a szótő (communico
= közössé tesz) voltaképpen utal. Példánkra visszatérve, a kommunikáció akkor volt sikeres, ha az adó által
kimondott „virág” szót a címzett helyesen értelmezte, és hozott egy valódi virágot.
6.2. A JEL
E kommunikációmodell után nézzük meg közelebbről, hogy mi a jel, mely az egész folyamat szempontjából
kulcsfontosságú, hiszen az információt a jel szippantja magába, s a jel révén jut el jelentésként a másikhoz. A jel
sajátosan emberi mű, mely lehetővé teszi, hogy az ember úgy maradjon meg a természeti valóságban, hogy
közben kiszakad onnan, s cselekvése megvalósításának céljából felülemelkedhet a természeti valóságon.
Miközben munkálkodik, ezt másokkal való egyetértésben, mások közreműködésével vagy mások által
szocializálva teszi.
A jel kommunikációs funkcióját, a jel által hordozott jelentés kitüntetett antropológiai jelentőségét és a jelentés
eredendően társas, társadalom-lélektani természetét G. H. Mead dolgozta ki „szociálbehaviorista” rendszerében
(Mead 1973). E rendszer ajelek (Mead kifejezésével: szimbólumok) által teremtett jelentésközösség szociális
interakcióban betöltött kulcsszerepét emeli ki.
Vigotszkij (1971,108) ajel létrejöttében „az ember egész pszichológiájának alapkérdését” látta, melynek
megválaszolása hozzásegíthet a munka tevékenységében rejlő teleológiai mozzanat kommunikációs eredetének
megvilágításához, s ezáltal a munkaszféra és a kapcsolati szféra közötti rokon vonások megértéséhez.
92
Elemzése az ismert filozófiai anekdotából indul ki, amely egy éhes szamár pusztulását beszéli el. A szamártól
jobbra és balra, egyforma távolságban két teljesen hasonló köteg széna lógott, és a szamárnak éhen kellett
pusztulnia, mivel az őt befolyásoló motívumok teljes egyensúlyban, de egymással ellentétes irányban hatottak.
Az éhes szamarat egyszerre motiválta a jobb oldali és a bal oldali szénacsomó, és e két motívum holtpontján
állva a szamár képtelen volt mozdulni, hiszen ha balra mozdult volna, akkor a jobb oldali széna vonzotta, ha
jobbra mozdult volna, akkor a bal oldali széna csábította. Pavlov különben kísérleti úton is előállította ezt a
helyzetet kutyáknál, melyek jellegzetes neurotikus tüneteket (őrjöngés, kibírhatatlan vonítás, ugatás, krónikus
nyálfolyás) mutattak. Vigotszkij szerint az ember mint res cogitans oly módon lesz úrrá ezen a helyzeten, hogy a
két választási lehetőséget egy rendszerré integrálja, és a reálisan létező dilemma képére modellt alkot. A modell
abból áll, hogy az ember keres egy helyzetet, mely tét nélkül voltaképpen megismétli az eredeti szituációt, és e
tét nélküli helyzet kimenetelét a reális probléma megoldására használja fel. Ha például feldob egy pénzérmét,
mely 50% valószínűséggel eshet az „írás” vagy a „fej” oldalra, akkor ezáltal megteremti az eredeti helyzet
mását, az „írás” eshetőségét a jobb oldali, a „fej” eshetőségét a bal oldali választási lehetőséggel azonosítva.
Vigotszkijnál ajel a realitás pszichikus megkettőzését jelenti, ami azonban nem puszta visszatükrözés (bizonyos
értelemben az is), hanem egyúttal a valóságtól való elszabadulás módja is, mely megtöri a természet vak erejét,
és lehetővé teszi az emberi beavatkozást, a cselekvést. Vigotszkij akártyapasziánszt vetőPierreBezuhov
példájával szemlélteti ajelteremtést, mint a realitás pszichikus megkettőzése révén lehetővé tett cselekvési
szabadság eszközét.
Ajel tehát anyagában materiális, funkciójában pszichikus eszköz, melynek lényege, hogy valami más helyett áll.
Amit helyettesít, azt a szemiotikában jelentésnek nevezik. A jel jelentése azonban nem szemlélhető az egyes
ember és a környezet elszigetelt viszonyában. Ha egy jel kizárólagosan csak egy ember számára jelent valamit,
akkor az a jelentés a legsajátosabban szubjektív, s még közölhetetlen. Közölhetővé csak abban az esetben válik,
ha a jelentés interszubjektíven beágyazott. Az önkényes jelentésalkotás a gyermekek, őrültek, magányos
megháborodottak sajátja, ahonnan csakis a jelentések közlése, a szubjektívnak interszubjektívvá való alakítása
útján lehet kimenekülni.
Jelekkel már az állatok kommunikációjának tárgyalásakor találkoztunk. Láttuk, hogy az állatok által alkalmazott
jelek analógiás jelek, melyek révén a jel anyaga által meghatározott időbeli folyamatváltozások, intenzitások
jelölhetők. Ezzel szemben a digitális jelek jelentése a jelek használóinak konszenzusához kötött feltételek révén
határozható meg. A digitális jelek következésképpen korlátlan szabadságot adnak új jelek és jelentések
képzéséhez.
A technikai kommunikációban az analógiás kódokat egyre inkább a digitális kódok váltják fel, miáltal a
kommunikáció folyamata felgyorsul, a jelek tárolásának kapacitása hihetetlen mértékben megnövekszik. Az
elektronikus kommunikációs hálózat működése teljes egészében digitális technikán alapszik. E hálózat
nagyszámú résztvevő bekapcsolódását teszi lehetővé, akik között mindenoldalú interaktív kommunikációs
kapcsolatok létesülnek. A széles körben hozzáférhetővé tett sokféle adatbázis, a nagyszámú résztvevő jelenléte,
a hagyományos tömegkommunikációs eszközök bekapcsolódása együttesen egy világméretű hálózatot
eredményez, mely egy minden korábbihoz képest új valóságot hoz létre. Ez a valóság virtuális, hiszen csakis az
Internet hálózatában létezik. A hálózatban forgalmazott információkhoz való hozzáférés azonban iszonyatos
politikai, kulturális és gazdasági erőforrások birtokába juttathatja a használókat. A térben és időben
korlátozatlan virtuális valóság (cyberspace) reménytelen versenyre ítéli mindazokat, akiknek a valóságra
vonatkozó tudása az analógiás kódok segítségével felhalmozott információkhoz kötődik.
6.3. A JELENTÉS
A jel által jelölt dolgot denotátumnak nevezzük, a puszta dologi jelölést denotációnak. Amikor a kommunikáció
célja a koordináció, valamely cél mások közreműködése révén történő elérése, akkor a denotatív jelentések
célba juttatása a fontos. Az emberi világban azonban ajelentések rendszerint nemcsak a dolgokra önmagukban,
hanem azok viszonylataira is utalnak.
E viszonylatok részint a denotátumok objektív elrendeződésére utalnak, részint a jel alkalmazója és a denotátum
közötti viszonyt foglalják magukban. Az objektív elrendeződésre való utalás példájaként hozhatjuk fel a német
„Abendstern” és „Morgenstern” szavakat. A denotátum – a Vénusz bolygó – egy és ugyanaz, mégis az előző szó
e bolygó esti előfordulására utal az égbolton, a másik szó pedig a hajnali előfordulást involválja. A közlésben
részt vevő és a denotátum közötti viszonylat jelenik meg akkor, ha Napóleonra úgy utalunk, mint „az austerlitzi
csata győztese”, vagy úgy, hogy „az orosz hadjárat vesztese”. Nyilvánvaló a példából, hogy egyik esetben a két
jelölés kétféle értékelést foglal magába Napóleonnal kapcsolatosan. A viszonyokat is magába rejtő jelentést
nevezzük konnotatív jelentésnek. Míg a denotatív jelentések kódja technikailag megadható, formális
szabályokkal jellemezhető, addig a konnotatív jelentések kódja az interszubjektíven érvényesnek tartott
93
előfeltevések egész rendszeréhez kötött. A Napóleonra felhozott két mondatot ezért várhatóan egészen másként
fogja értelmezni egy francia és egy orosz, egy monarchista és egy republikánus stb.
A jelek helyettesítésként való szemlélete a jel-jelentés viszonynak csupán az egyik oldalát világítja meg. Vannak
jelek, amelyek jelentése olyannyira feltételes, hogy a jelentés magyarázatához a helyettesítésre való utalás nem
elég. Mit helyettesít például a közlekedési lámpa piros jelzése? Mit helyettesít egy konstruktivista grafika
érthetetlen vonalegyüttese? Mégis tudjuk, mi ezeknek a jeleknek a jelentése, mert egyezményesen azonos
módon reagálunk rájuk. A használat közössége az, ami e jelek jelentését garantálja. Az interszubjektíven
érvényesített jelek értelmére vonatkozó egyetértésben a jelek használói valamennyien tisztában vannak azzal,
hogy az értelmezésben nem lesz közöttük különbség. G. H. Mead diszkurzív (társalgási) univerzumnak nevezi
azt az interszubjektív közeget, melyen belül a jelhasználatban közösségi egyetértés uralkodik. „A
jelentéshordozó gesztus vagy szimbólum – írja Mead – saját jelentősége szempontjából mindig előfeltételezi a
tapasztalás és viselkedés társadalmi folyamatát, amelyben létrejön, vagy pedig, a logikával foglalkozó tudósok
meghatározásával élve, a beszélgetés valamely univerzuma mindig bennfoglaltatik azoknak a
meghatározásoknak az összefüggésében, amelyben, vagy azon területként, amelyen belül a jelentéshordozó
gesztusoknak valóban jelentőségük van. A beszélgetés ezen univerzumát olyan egyének csoportja alkotja, akik
megvalósítják a tapasztalás és a viselkedés közös társadalmi folyamatát, vagy részt vesznek abban: e
folyamatban a gesztusoknak és szimbólumoknak ugyanaz a közös jelentésük a csoport valamennyi tagja
számára, függetlenül attól, hogy más egyének felé teszik, más egyéneknek címezik-e azokat, vagy pedig nyíltan
reagálnak a gesztusokra, amelyeket más egyének tettek, vagy címeztek nekik.” (Mead 1973, 115.)
6.4. NYELV ÉS BESZÉD

A jelentések célba juttatásának legelterjedtebb, leggazdaságosabb eszköze az orális kommunikációban
alkalmazott nyelv: a beszéd. Mead a beszéd alapelemeként azonosított vokális gesztusnak különleges
jelentőséget tulajdonít, ezzel magyarázza a beszélők közös jelentéskörének kialakulását és működését: „A
vokális gesztus – írja Mead – tehát olyan jelentőséggel rendelkezik, mint egyetlen más gesztus sem. Nem
láthatjuk önmagunkat, amikor arcunk bizonyos kifejezést ölt. Amikor halljuk magunkat beszélni, nyilván jobban
odafigyelünk. Ha ingerültek vagyunk, halljuk, hogy ingerült hangon beszélünk, tehát fékezzük magunkat. Az
ingerültség arckifejezésében azonban az inger nem ugyanazt a kifejezést idézi elő az adott egyénben, mint a
másik egyénben. A vokális gesztusban sokkal inkább visszafoghatja és fékezheti magát az ember, mint
arckifejezésében.” (Mead 1973, 84.)
A vokális gesztus azonnali visszacsatolódása valóban fontos a hangnyelv kitüntetett jelentőségének

magyarázatában. Ám ez a szempont mit sem árul el arról, hogy mi a rendszer, melynek szabályai szerint
kombinálódva hangzanak fel az egyes hangsorok. Chomsky kompetenciaként írja le azt a belsővé tett
szabályrendszert, mely meghatározza a kimondható mondatok hangzásbeli alakját és jelentéstartalmát. „A
kompetencia műszó az idealizált beszélőnek arra a képességére utal, amelynek segítségével – szigorúan
nyelvének szabályai szerint – összekapcsolja a hangokat a jelentésekkel. Egy nyelv grammatikája, mint az
idealizált kompetencia modellje, meghatározott viszonyt állapít meg a hang és a jelentés, fonetikai és
szemantikai reprezentáció között.” (Chomsky [1967] in Szépe 1973, 216.) A kompetencia eredetére
vonatkozóan nem sokat tudunk mondani. Valószínű, hogy egyszerre pszichológiai-neurofiziológiai és
társadalmi jelenségről van szó, hiszen kellő neurológiai háttér hiányában nyelvhasználatról nem lehet szó,
miként a kollektív életfeltételek hiánya is lehetetlenné teszi a nyelvhasználat megjelenését. Már Chomsky is utal
arra, hogy „a nyelv tényleges használata – a tényleges performancia – nem tükrözi egyszerűen a nyelvi
szabályrendszer által létesített belső hang-jelentés kapcsolatot” (uo.). Pléh Csaba (1980) átfogó tanulmányából
kiderül, hogy a kompetencia némiképp platonikus koncepciója az empirikus pszicholingvisztikai kutatásokból
egyre inkább kiszorult, és a performancia feltételeinek tanulmányozása irányába tolódtak el a hangsúlyok.
Chomsky a „nyelvi forma” steril működésmódjait vizsgálva elhanyagolhatta a nyelv tényleges használatból
adódó, szükségképpen nyelvészeten kívüli vonatkozásait. Ezek a vonatkozások azonban szorosan kapcsolódnak
magához a nyelvhez, hiszen a kommunikáció sosem redukálható idealizált közlők egymás közti
jelentéscseréjére, hanem mindig tényleges szociális helyzetekben zajlik, s a nyelvi aspektusok ily módon a
szociális aspektusokkal együtt vizsgálandók (Wardhaugh 1995).
6.5. BESZÉDAKTUS
Austin (1990) nyelvfilozófiai gondolatai hívták fel a figyelmet arra, hogy a nyelv nemcsak a leírás, a
megnevezés, a tényekre vonatkozó közlés eszköze. Már az értéktartalmú közlések esetében is világos, hogy a
megértéshez nyelven kívüli eszközök igénybevétele szükséges (gondoljunk vissza Napóleon példáj ára), s még
94
inkább így van, ha a nyelvre mint a cselekvés eszközére gondolunk. Ebben az esetben az történik, hogy a beszéd
(lokúció) nem pusztán egy nyelvtanilag értelmezhető hangsor kimondását jelenti, hanem egyúttal egy cselekvés
mással el nem végezhető válfaj át is megvalósítj a. Gondolj unk egy bíróra, aki a vádlott felett ítéletet hirdet.
Amíg nem hangzik el az ő (vagy esküdtszék esetében az esküdtek) szájából a szó, hogy „bűnös”, addig az illető
ártatlannak vélelmezendő. Austin beszédaktusnak nevezi azokat a nyelvtanilag értelmes hangsorokat, melyek
kimondása egyben cselekvés is. Esküdni, ígérni, elítélni, megfogadni, bókolni stb. másként mint a megfelelő
szavak kimondásával nem lehet. Az ilyen cselekvésértékű beszédegységet nevezzük illokúciónak.
Az illokúció éppúgy szabályoknak van alávetve, mint a lokúció, csakhogy ezek a szabályok az interakció
résztvevőire vonatkoznak, megsértésük grammatikailag értelmes, de társadalmilag értelmetlen
megnyilvánulásokat eredményez.
Hymes (1979) az illokúció érvényesülését a beszélők közösségéhez köti, melynek tagjai a szóban forgó
beszédaktusok létrehozására és értelmezésére szolgáló szabályokra vonatkozó tudás tekintetében nem
különböznek egymástól. A beszélőközösség nem feltétlenül kell, hogy közösséget jelentsen a használt nyelv
tekintetében, hiszen nyelven kívüli szabályokról van szó. Hymes a volt Osztrák-Magyar Monarchia területén
uralkodó köszönéseket hozza fel példaként, melyeket napjainkban is azonosság jellemez attól függetlenül, hogy
horvátul, csehül, magyarul, németül hangzik a köszönés.
A beszélőközösségben uralkodó szabályok határozzák meg, hogy mikor nyílik beszédhelyzet, melyen belül a
beszédaktusokból álló beszédesemény egyáltalán megjelenhet. A bírósági példánál maradva (bár itt a
szabályozás nem spontán-konszenzuális, hanem formális előírásokon nyugvó), a bíró nem ítélheti el a vádlottat
már a tárgyalás előtt, illetve ha ezt teszi (amint arra már volt példa), akkor ítélete érvénytelen.
A beszédhelyzet szabályai a résztvevők szerepeit is meghatározzák, különböző kategóriákat állítva fel az egyes
beszélők számára (az adott példánál maradva: bíró, ügyész, ügyvéd, tanú, vádlott). A szabályok kijelölik a
hallgatóságot, és tiltásokat is tartalmaznak a helyzetben való részvétel tekintetében.
Különösen fontos a beszédhelyzet értelmezésére vonatkozó szabálykészlet, mely az elhangzó beszédaktusokat

minősíti. A sértés például könnyen évődést jelenthet, ha a sértő fél iróniába fojtja a másik felháborodását.
Dürrenmatt egyik elbeszélésének (A baleset) vérfagyasztó atmoszférája abból adódik, hogy a játékosnak induló
beszédhelyzetről egyszerre csak kiderül, hogy a résztvevők nagyon is komolyan veszik, és a morbid bírósági
komédiát játszó vidám öregurak által teremtett beszédhelyzetet félreértő áldozat tényleg végrehajtja magán az
ítéletet.
6.6. EGYÜTTMŰKÖDÉS ÉS KOMMUNIKÁCIÓ

Grice felhívja a figyelmet, hogy hatékony kommunikáció akkor lehetséges, ha a közlő az együttműködés
alapelvéből indul ki. Ez az alapelv azt foglalja magába, hogy aközlő, valamint a befogadó egyaránt bízik benne,
a közlésnek az adott kontextusban általánosan elfogadott és jóváhagyott információs funkciója van. Ezzel
kapcsolatosan Grice négy maximát fogalmaz meg, melyek betartásától függ az eredményes közlés. Annak
arányában válik zavarossá a közlés és korlátozottá, illetve lehetetlenné a megértés, hogy hány maxima sérül.
E maximák a következők.
1. Mennyiség. Hozzájárulásod legyen a kívánt mértékben informatív! Ne adj a szükségesnél se több, se

kevesebb információt! Aki ezt a maximát megsérti, annak számolnia kell azzal, hogy körülményeskedőnek,
illetve zárkózott kommunikációképtelennek tartják. Egyik minősítés sem olyan, amely elősegíti a
konfliktusmentes szociális beilleszkedést.
2. Minőség. Ne mondj olyasmit, amiről úgy hiszed, hogy hamis, bizonyítatlan, illetve bizonyíthatatlan! Aki ezt a
maximát megsérti, azt hiteltelen közlőnek, hazugnak vagy fantáziálónak tarthatják.
3. Relevancia. Légy releváns, azaz csak olyat mondj, ami az adott helyzetben helyénvaló, odaillik, a megértést
szolgálja! E maxima megsértése azoknál fordul elő, akik terjengős, érdektelen részletekkel telezsúfolt,
tekervényes logika szerint szerkesztett közlésekkel traktálják partnereiket.
4. Modor. Ide azok a maximák tartoznak, amelyek a homályos, kétértelmű kifejezések kerülését írják elő a közlő
számára. Itt említhető a tömörség és a koherencia kívánalma.
95
A fenti egyszerű maximák akaratlan megsértése a mindennapi társalgási szituációkban, a

tömegkommunikációban, valamint politikai szónokok körében igen gyakran tapasztalható. Az eredmény minden
esetben kínos, hiszen elmarad az izomorfia, és a közlőről negatív benyomás alakul ki, mely kis figyelemmel,
gyakorlással és tudatossággal elkerülhető lett volna.
Természetesen elképzelhető, hogy a közlő akaratlagosan megsért egy-egy maximát vagy akár egyiket sem tartja
be. Ha a közlő világossá teszi (akár utólag), hogy tudatosan sértette meg e maximákat, akkor humoros hatásokra
számíthat, melyek spektruma az öniróniától a paródián át a gúnyig terjed.
Irodalmi művek szerzői hőseik jellemzése során előszeretettel fordulnak az együttműködési alapelvekből
levezetett maximákhoz. A maximákat semmibe vevő beszéd elsősorban akomikus hősökjellemzésének eszköze
(például Falstaff, Don Quijote), de végül is az adott dramaturgiai szituáció egésze szabja meg, hogy az egyes
maximák megsértése az adott hőst a komikum vagy a tragikum színében mutatja meg.
7. 7. METAKOMMUNIKÁCIÓ
A kommunikáció sokkal több annál, hogy csak azt a folyamatot lássuk benne, melynek révén a közlő
valamilyen információt eljuttat a címzetthez, instrumentális cselekvésre bírja, vagy valamilyen cél elérése
érdekében befolyásolja. Wiemann és Giles mutat rá, hogy a kommunikáció során a tudatosságnak és az
intencionalitásnak sok esetben nagyon alacsony szintje nyilvánul meg. A másik lényegi körülmény, hogy a
kommunikáció egységes folyamat, melynek során az egyes információhordozó kódok elkülönítése csak
viszonylagos jelentőségű. A kommunikáció tehát egyszerre több funkciót is ellátó társas eseménysorozat, amely
ugyanúgy közvetíthet érzelmeket, mint instrumentálisan megragadható célokat.
A Palo Altó-i kommunikációkutató iskola egyik alaptétele szerint minden kommunikatív aktusnak van egy
tárgyszintje és van egy viszonyszintje. Tárgyszinten információközlés zajlik, míg viszonyszinten a kapcsolat
által éltetett érzelmek és minősítések kommunikációja megy végbe. A tárgyszint kódja digitális, míg a
viszonyszinté analógiás. A másik alaptétel szerint az emberek nem tudnak nem kommunikálni, ami azt jelenti,
hogy az intencionált jelentések mellett intencionálatlan, „természetes” jelentések közlésére is sor kerül. E
jelentések kisebb része szociológiai természetű (társadalmi státusról, vallási hovatartozásról, nemi, családi
szerepekről stb. informál), nagyobb része pedig viszonyszintű információt hordoz, hangulatot, érzelmi állapotot,
beállítódást fejez ki.
A metakommunikáció a viszonyszintű kommunikáció intencionált és természetes jelentéseinek átadási módja.
A kommunikáció irodalmában hagyományosan megkülönböztetik a nem verbális jeleket és a verbális, illetve

nyelvszerű alkalmazást követelőjeleket. E megkülönböztetésnek természetesen ma már csak analitikus
jelentősége van, hiszen a kommunikáció gyakorlatában a verbális és a nem verbális jelek együttesen közvetítik a
kapcsolat szempontjából releváns jelentéseket.
7.1. NEM VERBÁLIS KOMMUNIKÁCIÓ

A metakommunikáció során az emberi kapcsolatokban forgalmazott nem verbális kódok szerepét vizsgálják.
Szemléleti jelentőségű problémáról van szó, melynek kapcsán Buda Béla (1978) joggal hangsúlyozza, hogy a
metakommunikációs jelenségek ismeretében az individualizáló pszichológia atomisztikus felfogása végképp
tarthatatlanná válik, hiszen az érzelmek, a nem tudatos lelkiállapotok, indulatok tartományáról bizonyosodik be,
hogy itt szintén aktív, viszonosságot feltételező folyamatokról van szó, amelyek szükségképpen a társakra (is)
vonatkoznak.
A düh, a félelem, a boldogság, a szeretet, az irigység, az idegenkedés, az undorodás, a büszkeség, az

elégedetlenség, a szánalom stb. mind olyan állapotai az embernek, amelyek kapcsolatokba ágyazva keletkeznek
és léteznek, s kifejezésük távolról sem tudatosul, sem a közlőben, sem a befogadóban, mégis alapvető
jelentőségük van a kapcsolatok szabályozásában, az intencionált üzenetek célba juttatásában.
A nem verbális kommunikáció jelei – a kutatások szerint – kultúrafüggetlenek, s eredetük biológiai-genetikus

tényezőkre vezethető vissza. E jelek jelentésének kutatása Darwin munkásságára vezethető vissza. Darwin
1872-ben adta közre könyvét, melyben állati és emberi érzelmek megnyilvánulásainak összehasonlítására
vállalkozott. Tétele szerint az alapvető emberi érzelmek (öröm, szenvedés, harag) éppen úgy evolúciós
eredetűek, mint az emberi test anatómiai-idegélettani jegyei. Ekman (1973) hat olyan érzést talált, melynek
96
kommunikációja minden általa felkeresett kultúrában ugyanúgy zajlott. Ezek a következő érzések voltak:
élvezet, szomorúság, düh, undor, meglepetés, félelem.
Ez persze nem jelenti azt, hogy az egyes kultúrák speciális konvenciói ne tapadhatnának rá a nem verbális
jelekre, s ne aknáznák ki specifikusan a bennük rejlő kommunikációs lehetőségeket. Egy japán kutató például
azt találta, hogy a negatív érzések felismerését az akadályozza, hogy Japánban nem illik negatív érzéseket
kifejezésre juttatni (Matsumoto 1992).
Legelemibb módja a nem verbális kommunikációnak az érintés, melyben a testi interakció és az általa
közvetített jelentés fizikailag nem válik ketté. Az érintés alapvető jelentőségű szocializációs szerepére hívták fel
a figyelmet Harlow kísérletei, melyek eredményeire már korábban utaltunk. Emlékeztetünk rá, hogy azok a
majomkölykök, amelyek felnövekedésükben nélkülözték az érintést, az anyával való folyamatos kapcsolatot, s
műanyával (vagy az azt helyettesítő drótvázzal) együtt nőttek fel, súlyos viselkedésbeli deficitet mutattak életük
során. Mutatis mutandis az emberi szocializációra is – főként annak érzelmi, intencionálatlan, nem tudatos
viselkedési következményeire – sorsdöntő hatást gyakorolnak az anya-gyermek kapcsolat kommunikációs
repertoárjának hiányai. A testközelség, ataktilis kommunikációk árama nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a
gyermekben kialakuljon az egyedinek és felcserélhetetlennek érzett, első és kitüntetett fontosságú személyközi
kapcsolat: az anya-gyermek viszony, mely minden későbbi kapcsolatnak egyfajta ősmodelljeként szolgál.
Az érintés által létrehozott fizikai inger hatása, megélése gyökeresen különbözik akkor, ha a személyt nem
ember, hanem például egy állat érinti meg, de még szembetűnőbbek az eltérések a különféleképpen definiált
személy-személy helyzetekben. Az érintést sok esetben az intimitás durva sérelmeként, megaláztatásként éljük
át, máskor viszont áhítjuk: a legintimebb, szexuális-erotikus tartalmakat hordozó kapcsolat létrehozásának
eszközét látjuk benne. Egy és ugyanaz az érintés pusztán a helyzetdefiníció különbözősége folytán jelenthet
érzéki ingerlést éppúgy, mint rosszullétet, undort kiváltó, durva zaklatást vagy érzelmileg közömbös,
instrumentális beavatkozást.
A mimika a közlők értelmi-hangulati állapotának akaratlan és nem tudatos kifejezésére szolgál. Genetikus
jelentősége a csecsemők mosolyreagálásában, a cirkuláris reakció folyamatában szemléltethető, miáltal a
gyermek a másik arckifejezésének leutánzásában jut el önnön mimikai reakciójának jelentéséhez. A mimikai
kód biológiai alapjai magyarázhatják, hogy a másik személy mimikájának észlelése akaratlan, spontán, míg az
arra adott reagálásunk fékezése nagyfokú tudatosságot igényel. A nem verbális kommunikáció más kódjainak
esetében is igaz – a mimikai kommunikációra pedig kiemelten érvényes -
Batesonnak az a megállapítása, hogy az ember „nem tud nem kommunikálni”, hiszen mimikájának
kontrollálatlan érzelemkifejezése éppúgy információértékű, mint az önfegyelemről árulkodó „fapofa”.
A szem kulcsfontosságú információforrás, melynek jelentősége nyomban világossá válik, mihelyt a vakokkal
kapcsolatos kellemetlen, feszült kommunikációs kapcsolatra gondolunk, vagy olyan partnerrel találkozunk, aki
kerüli tekintetünket, félrenéz vagy lesüti a szemét. A nézés különösen alkalmas közlési mód olyankor, ha a
verbális közlés körülményes, bonyolult vagy lehetetlen. A kitartó nézés minden esetben, kultúráktól függetlenül
az érdeklődés intenzitásának a jele, míg az elfordulás különösebb nehézség nélkül értelmezhető averzióként,
undorként, érdeklődéshiányként. Buda Béla szerint a nézésben biológiailag eleve benne rejlő kommunikációs
potenciált a konvencionális, kultúra által létrehozott jelentésvariánsok (például a „szemezés” útján történő
ismerkedés esetében) felnagyítják, a sok ismétlés révén redundánssá és ily módon egyértelművé teszik (Buda
1978, 97).
Argyle kutatásai szerint két egymással beszélgető ember rendszerint a beszélgetés időtartamának 25-75%-a alatt
egymás szemébe néz. Egy pillantás időtartama kb. 3-7 másodperc. A tekintetek kölcsönös találkozása a teljes
együttlét idejének csupán 15-50%-a, s átlagban 1-3 másodperces időközökben kerül rá sor. Hallgatás közben az
emberek közel kétszer olyan gyakran néznek társukra, mint beszéd közben. Amikor a hallgató fél megszakítja
tekintetének találkozását a beszélő féllel, ez sokszor nem azért van, mert „nem állja a beszélő tekintetét”, hanem
azt is jelentheti, hogy beszélni kíván. Miként Argyle írja: „Mielőtt éppen megszólalna, A leveszi tekintetét B-
ről, mondatok vagy hosszabb mondatrészek végén röviden felpillant, majd mondókája végén hosszabb ideig
nyugtatja tekintetét B-n. Amikor keresi a szavakat vagy a mondatok közepén szünetet tart, olyankor nem néz fel,
csupán a természetes szüneteknél. B, aki hallgatja, ugyanakkor hosszabb ideig néz a beszélőre, és különböző
jelzésekkel válaszol A rövid pillantásaira.” (Argyle 1981, 26.)
A nézés a következő kommunikációkat foglalhatja magában.
97
1. A társas kapcsolatot akar kezdeményezni B-vel, s ha B visszanéz, ez azt jelenti, hogy utóbbi kész a társas
aktusra. Ez ellenőrzésképpen rendszerint megismétlődik, hiszen B első visszanézése jelenthet kíváncsiságot,
véletlen odanézést. Vannak olyan társas helyzetek, amikor a nézés a kapcsolatteremtés egyetlen megengedett
módja (például bizottsági elnök így ad szót, vagy a pincéreknek így adunk jelzést), máskor intim közeledési
kísérlet jelzéséről van szó, mely akkor fordul elő, ha a verbális vagy taktilis kommunikáció nem elfogadott,
illetlennek vagy meg nem engedettnek minősül. Ráadásul az ilyen kísérletnek kicsiny a kockázata, a
visszautasítás fölött a felek könnyen napirendre térhetnek. A nézés útján történő kapcsolatfelvétel mesteri
leírásait találhatjuk Stendhal Pármai kolostor című regényében.
2. Prezentáció esetén a nézés érdeklődést, őszinteséget, a kapcsolat pozitív érzelmi minősítését jelzi, miként a
félrenézés, a megengedettnél hosszabb időtartamú „fixálás” érdeklődéshiányt, megvetést, agressziót sugall.
A beszéd számos nem verbális elemet hordoz magában. A hangszín, a hangerősség, a ritmus, a szünetek hossza
olyannyira önálló kommunikációs funkcióra tehet szert, hogy sok esetben lehetővé válik a beszéd megértése
akkor is, ha magát a beszélt nyelvet nem értjük (például idegen nyelvű színházi előadások megtekintése esetén).
A gesztusok feltehetően a legősibb kommunikációs eszközök sorába tartoznak. Spontán megnyilvánulásuk a

beszélő lelkiállapotának, izgalmi állapotának értelmezéséhez ad támpontot. A beszéd útján történő
instrumentális kommunikáció folyamatában – a mimikához, a nézéshez és a vokális jelzésekhez hasonlóan – a
gesztusok fontos szabályozó szerepet tölthetnek be. Gesztusok útján jelezheti a beszélő, hogy mikor akar
megszólalni, mikor készül mondanivalója befejezéséhez, mikor nem akarja, hogy félbeszakítsák, mikor
engedékeny, s mikor nem tűri az ellentmondást. A kommunikáció nem verbális jelzéseinek ismerete
nélkülözhetetlen a vitavezetők, bizottsági elnökök, tömegkommunikátorok számára. A gesztusok egyben
kommunikatív funkcióval rendelkező konvenciók kialakulását is eredményezik, a süketnémák esetében pedig
önálló (jóllehet csökevényes értékű) nyelv jelanyagát alkotják.
A kinetikai jelek a testtartások útján közvetített jelentések kiderítéséhez adnak támpontot. Ezen belül különös
jelentősége van a fejtartásnak, a deréktartásnak (gondoljunk a „gerinces”, illetve a „gerinctelen” jelzők által
implikált jelentések jellembe vágó értékítéleteire), valamint a lábtartásnak.
A proxemika (Hall 1975) a kapcsolatban részt vevők közötti viszony jellegét közli. A bizalmas, a személyes, a
társasági, a nyilvános viszony a megfelelő térbeli távolság tartásában nyilvánul meg, melynek biológiai alapjai
az állatok „territoriális” viselkedésében keresendők. A proxemika kultúrafüggő kódjai az interkulturális
kommunikáció komoly akadályát képezhetik.
A konvenciókra épülő digitális kódok lexikai elemeket és azok értelmes kombinálását lehetővé tevő –
ugyancsak konvencionális – szabályokat tartalmaznak. E kódok lényege, hogy jelentést hordozó anyaguk
specializálatlan, s folytonosan módot ad új közlemények megszerkesztésére is. A közvetített üzenet múlékony
ugyan, de mulandósága ellen az ember képes küzdeni, mivel a kód rögzíthető. A nem verbális kommunikációk
szükségszerűen szinkrón jellegűek, rögzítésüket csak a legújabban alkalmazott audiovizuális eszközök oldották
meg. A verbális közlések rögzítése, rekonstruálhatósága jóval régebbi. (Amint egy kultúra kiszabadul az
oralitás, a szinkrónközlések hatalma alól, s írás révén rögzíti, későbbi nemzedékek számára rekonstruálhatóvá
teszi közléseit, jelentős lépést tesz a modernizáció irányába. Az időrontó hatásait kiküszöbölve diakrón közlések
jönnek létre, melyek párbeszédet tesznek lehetővé a kultúrát teremtő csoport múltja, jelene és jövője között.)
7.2. KOMMUNIKÁCIÓS KOMPETENCIA

A nem verbális és verbális kommunikáció egységes, dinamikus folyamata nemcsak szervezi, hanem
szabályozza is a kapcsolatokat. Miként Bateson mondja, a kommunikáció során kommunikáció zajlik magáról a
kommunikációról is. E felismerés lehetővé tette, hogy magasabb, absztrakciós szinten közelítsünk a
kommunikációhoz, melynek ezt a viszonykijelölő, kapcsolatszabályozó, minősítő vonatkozását a
metakommunikáció kifejezés segítségével jelöljük. A „meta” előtag a tartalmi, instrumentális kommunikációhoz
képest elvontabb, a kommunikáció nem tudatos, spontán, intencionálatlan elemeit mozgósító tartományára utal,
ami nélkül viszont a kommunikációról mint cselekvésről aligha beszélhetnénk.
A metakommunikáció mentálhigiénés jelentőségét, a szocializációban betöltött alapvető funkcióját tárta fel a

„kettős lekötés” elmélete, melyet Buda Béla a következőképpen ír le: „...a schizophrenia patomechanizmusának
alapja az, hogy a személyiség képtelen emberi kapcsolatainak szabályozására, emiatt elveszti akorrektív
visszajelentéseket a többi ember részéről, elesik fontos kielégülési formáktól, örömszerzési lehetőségektől, és
helyzetét az emberek között szorongatottnak, fenyegetettnek éli meg. A szorongás és a belső dezorientáció
másodlagosan rendellenességeket vált ki a gondolkodásban, érzelemvilágban, az indítékok terén és a társas
98
viselkedésben. Az alapvető zavar, a metakommunikáció iránti érzékenység csökkenése a schizophren

személyiség fejlődése során alakult ki, annak hatására, hogy a gyereket a szülők sajátos kommunikációs
helyzetben nevelték. E helyzetben érvényesült a kettős lekötöttség. A szülők egyidejűleg kívánták a gyerek
ragaszkodását, lelki közelségét (ez az egyik lekötő szabály, amely a gyermek viselkedését meghatározta) és
ugyanakkor büntették is azt, tehát érvényesítettek egy olyan másik szabályt, amely az előzővel gyökeresen
ellentétes volt (ebből adódott a másik lekötő erő). A gyerek ragaszkodását, szeretetét előíró szabály volt a
közvetlenebb, a direkt norma, a közeledés tiltása indirekt módon, metakommunikatív szinten érvényesült. A
szülőkapcsolat nagy jelentősége miatt a metakommunikatív visszautasítás nagy szorongást, bizonytalanságot
kelt a gyermeki személyiségben, hiszen a szülői szeretetre nagy szüksége van. Az ellentmondásos helyzetet a
gyermeki személyiség a metakommunikatív jelzések belső elfojtásával oldja meg, vagyis mintegy nem veszi
észre a szülői viselkedés kettősségét. Ezzel azonban elveszíti a legfontosabb támpontot az emberi
kapcsolatokban. Amikor önállósulnia kell a serdülőkor után – nem tud tájékozódni az emberi világban és
megindul az a folyamat, amely schizophren tünetek kibontakozásához vezet.” (Buda 1982, 22-23.)
Az önállósulás hiánya sajátos készségek hiányára vezethető vissza.
Wiemann és Giles kommunikációs kompetenciaként határozzák meg a társas kapcsolatok zökkenőmentes

lebonyolításához szükséges tudások és készségek készletét (Wiemann-Giles 1995,241-242). Ez elsősorban
annak felismerését foglalja magában, hogy az egyes helyzetekben mi a helyénvaló és mi a helytelen
kommunikációs mód. Másodsorban a kommunikációs szabályok alkalmazásának készsége tartozik a
kommunikációs kompetenciába. Harmadsorban pedig – a szerzők szerint – a kommunikációs kompetencia azt
jelenti, hogy a személy képes fenntartani a maga számára kívánatos viszonyt. Egy viszonyban akkor jut a
kommunikációs kompetencia érvényre, ha a résztvevők ellenőrzésük alatt tudják tartani a kapcsolatot a
kommunikáció segítségével (kontrollfunkció), és kellőképpen belebonyolódtak a kapcsolatba (affiliációs
funkció). Az is a kommunikációs kompetencia megnyilvánulásának jele, ha a kapcsolat romlásával a résztvevők
képesek annak megjavítására vállalkozni, illetve a kapcsolatnak véget vetni. A metakommunikáció által
biztosított taktikai eszközök révén az egyének esélyei jelentősen nőnek arra, hogy kommunikációjuk
kompetenssé váljon, és az is maradjon.
3.1. táblázat -
KULCSFOGALMAK
állat és ember interszubjektivitás metakommunikáció
beszéd játék performancia
beszédaktus jel rémhír
divat jelentés szabály
érintkezés káosz szociális interakció
etológia kommunikáció társas hatás
függőség kompetencia tömeg
imprinting lámpaláz
Buda B.: A közvetlen emberi kommunikáció szabályszerűségei. Budapest, 1988, Tankönyvkiadó.
Buda B.: Az empátia. A beleélés lélektana. Budapest, 1993, Ego School.
Csányi V.: Etológia. Budapest, 1994, Tankönyvkiadó.
99
Pléh Cs.: A pszicholingvisztika horizontja. Budapest, 1980, Akadémiai Kiadó.
Braun S.: Társadalomlélektan.
Csányi V.: Magatartásgenetika.
McPhail, C.: Blumer elmélete a tömegviselkedésről.
Watzlawick, P. – Beavin, J. – Jackson, D.: Az emberi kommunikáció pragmatikája. Zajonc, R.: A szociális
interakció. (Részlet.)
100
4. fejezet - IV. RÉSZ – AZ ÉN ÉS A
TÁRSADALOM
1. 1. SZEREP
1.1. EGYÜTTESSÉG
Közelebbről vizsgálva azt látjuk, hogy a szociálpszichológiai szemlélet szerint szabott elméleti fogalmak
mindegyike az egyén és a társadalom közötti közvetítéseket ragadja meg, melynek során az egyéniben
megjelenik a kollektív, a kollektívben pedig az egyéni. Mérei Ferenc együttességként jellemzi a közvetítések
egészét. A közvetítés mindig az én és a másik elkülönítésének következménye, melynek során a többiek, a nem
én világa mint tagolt társas mező bukkan fel (Mérei 1989,22). Az én és a nem én elkülönülése antropológiai,
társadalomtörténeti, valamint fejlődés-lélektani tényezők műve, melyek meghatározzák, hogy egy adott egyén
számára milyen mértékben áll rendelkezésre a közvetítések készlete.
Az együttesség természetének megértése során a szociálpszichológusok gyakran folyamodnak Schopenhauer

sündisznó-metaforájához. Eszerint a sündisznók fáznak, ezért összebújnak, hogy melegítsék egymást. Azonban
101
IV. RÉSZ – AZ ÉN ÉS A
TÁRSADALOM
ha túl közel kerülnek egymáshoz, tüskéik egymás testébe szúródnak, s ezért elhúzódnak egymástól. Ekkor
azonban megint fázni kezdenek, mire megint közelebb húzódnak, s ez így megy a végtelenségig tovább (Mérei
1989,22). A metafora azonban csak formailag írja le az emberek egymás közti viselkedésének dilemmáját,
akiknek az együttesség nem egyszerűen a túlélés terepe, hanem egyben önmaguk megteremtésének és
fenntartásának közege is. Ily módon mind az együttesség, mind az elkülönülés voltaképpen egyetlen helyzet
következménye, melynek determinánsai nem kívülről, hanem belülről származnak.
Kérdés, hogy az egyén és a társadalom közötti közvetítések megértéséhez a harmónia vagy a konfliktus adja-e
inkább a kulcsot. Freud szerint „az emberi együttélés csak akkor lehetséges, ha kialakul a többség, mely
erősebb, mint minden egyes ember, és minden egyessel szemben összetart”. A döntő lépés tehát az egyén
hatalmának helyettesítése a közösség hatalmával. Freud azonban kiemeli, hogy az egyén a maga
szabadságigényét soha nem adja fel, s ily módon a szabadságvágy kibékíthetetlen konfliktust eredményez az
egyén és közössége között (Freud 1982, 359). Innen nézve szociálpszichológiai utópiának tűnik az a társadalmi
helyzet, melyben az egyének boldogító egyezséget találnak individuális és közösségi igényeik között.
Az együttesség harmóniaorientált felfogása – Rousseau nyomán – a társadalmi szerződés tételére épül, amely
szerint az egyéni és a társas hatékonyság egymást feltételezi és kölcsönösen kiegészíti. Eszerint az emberi
társadalmak a célvezérelt, teljesítményre irányuló együttesek megteremtésére motiválják tagjaikat.
Az egyén és a társadalom közötti szociálpszichológiai közvetítésekben mind a konfliktus, mind a harmónia elve
érvényesül. A csoportosulásokat veszélyeztető külső fenyegetések eleve a harmónia irányában alakítják a
csoport belső világát. Ez esetben a konfliktus erőtere a csoportközi viszonyokra tevődik át. Kollektív síkra
helyezve a szabadságvágy eltorzul. Az emberiség kulturális fejlődésének kívánatos útja viszont egy olyan
végeredmény felé kellene hogy vezessen, amely veleszületett emberi jogánál fogva senkit sem hagy önkényes
cselekvés áldozatává válni, legyen az önkény alapja az egyén valamely csoport által való elnyomása vagy egyik
csoport uralma a másik felett.
A közvetítések egyfelől lebéklyózzák az egyént, másfelől fel is szabadítják, megteremtve számára nemcsak az
alkalmazkodás és a beilleszkedés, hanem a kulturális innováció, a fennálló igazságtalanságok elleni lázadás
lehetőségét is. Ugyanakkor a lázadás származhat az eredeti, a kultúra által meg nem szelídített személyiségtől is,
és ez esetben az út visszafelé vezet (Freud 1982, 359).
1.2. A SZEREP EREDETE

A közvetítések hosszú sorát a szereppel kezdjük, mely lehetőséget ad az egyén számára, hogy
összeegyeztethesse individuális életének kiteljesedéséhez nélkülözhetetlen szabadságvágyát, valamint – a
társadalmi beilleszkedés érdekében – annak korlátozását.
A személyközi viszonyban keletkező intimitás, a válogató személyközi attitűd működése, a kölcsönösség

normatívája a társasság magja és a normális társadalmi viselkedés egyik fontos előfeltétele, de nyilvánvaló,
hogy az emberek közötti érintkezések java része nem e normatívák mentén zajlik. Találkozásaink rutinizált, a
személyiséget alig érintő pályák mentén történnek, személyes életünk személytelen társas formák szerint
tagolódik. E személytelen társas formák teszik lehetővé, hogy társadalmi viselkedésünk mentesüljön a szüntelen
eseti mérlegelés terhe alól. A kollektív életre jellemző összehangoltság, előreláthatóság, meglepetésszegénység
az érintkezések szabványosításának következménye (Buda 1971a). A szociálpszichológia a szerep kifejezéssel
írja le az emberek között létesülő formális viszonylatokat, melyek társadalmi konstrukcióként lehetővé teszik az
emberek számára, hogy egyéniségük sérelme nélkül bekapcsolódjanak az intézmények, szervezetek, rendezett
együttélési minták egyének feletti organizációjába (Pataki 1982a).
A magyar „szerep” szó etimológiájánál fogva tartalmazza ezt a jogosítványjelleget. A Czuczor-Fogarasi-szótár a

szerepet a „szer”-ből származtatja: „mód, hasonlat, melyet bizonyos cselekvésben követünk”. A szerep:
„vállalat, hivatal, életnem, melyet valaki nyilvánosan gyakorol, s melyre a közönség szemei függesztvék”.
Azértjelentős ez az értelmezés, mert a köznyelvbe a szerep szónak inkább a színházi jelentésköre ment át. A
szimulálás, a tettetés, a személyi azonosság hiánya tolul fel köznapi asszociációként bennünk e szó hallatára. Az
indoeurópai nyelvekben a színházi jelentés etimológiailag a rotula tőre vezethető vissza. A rotula latinul azt a
tekercset jelentette, melyre a színészek színdarabbeli szövegei rá voltak tekerve. Az angol és a francia nyelvben
a role és a role a viselkedés meghatározottságára, előírt voltára utaló szó. Ezzel szemben a német (die Rolle) és
az orosz nyelvben (rol) a kifejezés elsősorban a színjátszás, illetve a tettetés asszociációit kelti fel. A szerep
társadalomtudományos értelmezése mentes a tettetés, megjátszás, hazudozás morális minősítéssel terhes
utalásaitól, és pusztán viselkedési technikát, „szer”-t fejez ki. A szerep „sajátos reagálási mód, beidegzett,
102
TÁRSADALOM
megszokott, automatikus és legtöbbször öntudatlanul zajló viselkedési lánc, amely jellemző szociális attitűdök,
emóciók és énazonosulások közepette megy végbe” (Buda 1965).
Linton (1971) a kulturális antropológia által tanulmányozott, viszonylag egyszerű társadalmi struktúrák
jellegzetesen megkülönböztethető pozícióihoz köti a szerepképződést. A pozíció – melyet a szociológiában
státusnak neveznek – az a hely, melyet egy bizonyos egyén egy adott szociális struktúrában egy adott időben
elfoglal. A pozíció vagy státus betöltéséhez szükséges viselkedési technika a voltaképpeni szerep, ami magába
foglalja a státust betöltő személy számára előírt attitűdöket, értékeket, viselkedési mintákat. A szerep státushoz
kötése azért nagy jelentőségű, mert ezáltal látható be e fogalom rendszerjellege. Egy szerepnek
következésképpen mindig csak úgy van értelme, ha feltételezzük a másikat, a többieket, akik felé a
szerepviselkedés irányul, s akik cserébe szintén szerepszerű viselkedéssel reagálnak. Az „orvos” szerepének
nyilván nincs semmi értelme, ha nem rendeljük hozzá a „beteg” szerepét, a „postás”-hoz hozzátartozik a
„címzett” és így tovább.
A szerepnek mindig is az volt a funkciója, hogy az egyének számára leegyszerűsítse a társadalmi szerkezetben
való élés technikáját, előreláthatóvá tegye az érintkezések lezajlását. A modernizáció előtt az egyén
szerepkomplexuma jóval szegényebb volt, szerepei egész életére szóltak, mobilitásra csekély volt az esély
(Banton 1965).
1.3. A SZEREP MINT INTERAKCIÓS FORMA

A szerepviselkedés rendszerjellege, az egyénhez képest külső, társadalmi mintaként való létezése, valamint az
énérzet kialakulásában betöltött jelentősége („szerepátvétel”) jól megfigyelhető az ontogenezis folyamatában. G.
H. Mead (1973) a gyermekek által űzött szerepjátékok fejlődés-lélektani megjelenési sorrendjéről beszélve
megkülönbözteti a role-play-t és a role-game-et. Az első változat még csak diadikus szerepviszony képzeletbeli
megjelenítését igényli a három-öt éves korú gyermektől. Ebben a korban már képes a körülötte lévő társas és
társadalmi meghatározottságú kapcsolatokat szimbolikusan jelölni, és társas tapasztalata bázisán komplementer
diadikus szerepkapcsolatokat tud lejátszani (Elkonyin 1983). Ez apapás-mamás, rendőr-autós, orvos-beteg,
terrorista-túsz stb. játékok ideje, ami arról tanúskodik, hogy a gyermek a társas viselkedés „nyelvtanában”
éppúgy generatív módon jár el, mint a nyelvi viselkedés megtanulásakor. A gyermek ugyanis mindig csak
konkrét orvost, rendőrt, postást lát, s e viselkedések általánosított mintáját alkotja meg, amikor szerepjátékában
reprodukálja a látott viselkedéseket.
A felnőtt szerepviselkedés valódi ontogenetikus előzménye azonban a második változat, a role-game, magyarra
fordítva: a szabályjáték. A szabályok alkalmazására épülő társas játék során a gyermek csakúgy tud azonosulni
szerepével, hogy egyben elsajátítja ajátékhoz szükséges konvenciók, közmegegyezéses úton kialakított
szabályok összességét. E konvenciók és szabályok a „társadalmilag létrehozott valóság” részei, érvényességük
az adott közösség jóváhagyásához kötött. A szabályjáték a maga társas-társadalmi úton létrehozott voltában a
gyermek számára a közösség által konszenzuálisan érvényesnek tartott egész történésuniverzumot tartalmazza.
Amikor a gyermek szabályjátékban vesz részt (futballozik, társasjátékot játszik stb.) anticipálni képes az adott
szerepet tartalmazó rendszer összes többi szerepét betöltő személy viselkedését, tudva, hogy az ő viselkedése is
anticipálható a többiek számára. Egyben a konstitutív szabályok önkényességét, közösségi konszenzualitását is
megtapasztalja a csalás révén.
A szerep mint közvetítés (Kon 1969) lehetőséget nyújt arra, hogy szociálpszichológusként meghaladjuk
szembeállítását, amely oly gyakran adott az egyén-társadalom hétköznapi tudatában. A szerepviselkedés ugyanis
egyszerre az egyén sajátja, ugyanakkor par excellence a társadalomba való bekapcsolódás módja. A szerep –
Pilinszky János szép kifejezésével élve – híd a magány és a találkozás között.
1.4. SZEREPELVÁRÁSOK
A státust betöltő személlyel szemben a rendszer többi pozícióját betöltő személyek igényeket táplálnak, melyek
mintegy kikényszerítik a megfelelő szerepviselkedést. Az elvárások „észlelésegyüttesek, vélekedések,
szubjektív valószínűségek, ismereti elemek, amelyek a viszontszerepekhez viszonyítva egy adott helyzetet
elfoglaló személy megfelelő viselkedését meghatározzák” (Sarbin-Allen 1977). Szankcionáló jelleggel
rendelkeznek, azaz az elvárások megsértése következményekkel jár. Dahrendorf (1958) a szerepelvárásokat a
következmények súlyossága szempontjából a következőképpen osztályozza.
1. Kann-elvárások – ezek a szerep megvalósításával szemben táplált csekély szankcióval járó követelmények,
melyeket az illem és a jó modor szabályaiként azonosíthatunk.
103
TÁRSADALOM
2. Soll-elvárások – ezek közösségi szankciók, melyek a szerepelvárások megsértése esetére kiközösítést,

kerülést, deviánsnak járó megbélyegzést helyeznek kilátásba.
3. Muss-elvárások – ezek társadalmi szankciók, melyek az elvárások felrúgása, kijátszása, semmibevétele

esetére büntetőjogi következményekkel fenyegetnek.
Gross és munkatársai (Gross-McEachern-Mason 1973), valamint Kahn és munkatársai (1962) a

szerepelvárásokat a személyközi kommunikációba és interakcióba ágyazva megkülönböztetik a „szerepküldést”
és a „szerepnyomást”. A szerepküldés folyamatában az egymással interakcióba került aktorok kommunikatív
eszközökkel „küldik” egymásnak a szerep teljesítésére vonatkozó igényeket, melyek forgatókönyvszerűen
szabályozzák az interakciót. Amennyiben az aktorok valamelyikének szerepviselkedése önkényessé lesz, vagy
meghaladja az egyéni variancia tűréshatárait, működésbe lépnek a szerepnyomások, amelyek szankcionálják a
„kihágást”, s különböző természetű és súlyú büntetésekkel terelik vissza a szerepteljesítőt a szabványos minta
keretei közé. A szankciókra vonatkozó kommunikációk részét képezik az aktorok által konstruált szociális
valóságnak.
1.5. SZEREPKÉSZLET ÉS SZEREPKOMPLEXUM

Merton (1980,87–93) hívja fel a figyelmet arra, hogy a társadalmi státushoz, melyet a személy aktuálisan
elfoglal, távolról sem egyetlen komplementer szerep kötődik. Szerepek egész sorozata kapcsolódik egy-egy
státushoz. A tanár státusához kapcsolódó szerep például lényegesen változik aszerint, hogy kivel lép a tanár
komplementer interakcióba.
A tanár másként teljesíti szerepét, ha az igazgatóval van kapcsolatban, másként viselkedik, ha kollégáival áll
interakcióban, megint mást jelent szerepviselkedése, ha a szülőkkel találkozik, vagy mint „tanár” sétál az utcán.
Voltaképpen tanár szerepét az osztályban, tanítás közben teljesíti. A szervezetek a szerepviselkedések kollektív
mátrixát képezik, ahol minden pozícióhoz a szervezet által szabályozott szerepkészlet tartozik.
A szerepkomplexum kifejezés arra utal, hogy az egyén által betöltött különböző státusok szerepkészletei
(például férfi, apa, mérnök, férj, szerető, barát) összességükben hányféle szerepet rónak a személyre. A
szerepkomplexum növekedése a személy társadalmi betagoltságának gazdagságáról tanúskodik, míg a
szerepkomplexum zsugorodása a társadalomból való kihullás jele, esetleg a tudatos visszahúzódás (például a
remete esetében) következménye (Merton 1980, 730–732).
1.6. SZEREPTÍPUSOK
A strukturális-funkcionalista elmélet alapvető megkülönböztetése azt foglalja magában, hogy a szóban forgó
szerephez miként jut az egyén. A veleszületett (ascribed) szerepekből nem lehet kilépni, oda mobilitás útján nem
lehet bekerülni, ezek a szerepek sorsszerűen kísérik az embert. A kaszttársadalmak tagsága ilyen szerepeket ró
az emberre, miként a feudális rendi társadalmak szerepei is ilyen jellegűek voltak (utóbbiak jogi szabályozása
azonban messzemenően eltérő módon alakult Nyugat-Európában és Kelet-Európában, ami azután befolyásolta a
kelet-európai „második jobbágyság” kialakulását, a feudalizmus elhúzódását). A szerzett (achieved) szerepek az
egyéni aktivitás függvényében alakulnak. E szerepek jelentőségét a rendi béklyókból kibontakozó
társadalmakban az egyén mobilitásának, felemelkedésének lehetősége adja. A polgári társadalom értékei a
szerzett szerepek elsőbbségét nyomatékosítják a veleszületett szerepekkel szemben.
A szerepek taxonómiai leírásának másik módja, ha azt vizsgáljuk, hogy a szerepek mennyire átfogóak az egyén
élete szempontjából (Buda 1971a).
Apervazív szerepek az egyén összes többi szerepére hatnak, valamiképpen módosítva azok teljesítését (esetleg
kizárva más szerepek elérhetőségét). Ilyen pervazív szerep mindenekelőtt a nemi szerep, valamint a generációs
szerep.
A rokonsági-családi szerep a családi-rokonsági hálózatban betöltött státushoz (apa, anya, férj, feleség, nagynéni,
nagyanya, testvér stb.) kötődik.
A foglalkozási szerepek a társadalmat behálózó, különböző rendeltetésű szervezetekben elfoglalt pozíciók

függvényében alakulnak. A hivatások (például pap, orvos) olyan foglalkozási szerepek, amelyek pervazív
jelleget öltenek (felszentelés, hippokratészi eskü), míg más szervezeti-foglalkozási szerepek pervazivitása
gyengébb mértékű.
104
TÁRSADALOM
Banton (1965) említi a szituációs szerepeket, amelyek kiváltképp a modern, magasan szervezett, sokféle
interakciót szabványosító és lehetővé tevő társadalmakban élő egyének életére jellemzőek. Gondoljuk csak
végig egyetlen napunkat, hogy hányféle rutinhelyzetben kerülünk másokkal szerepszerű kapcsolatba („ismerős”,
„járókelő”, „utas”, „vendég egy étteremben”, „mozilátogató”, „könyvtári kölcsönző”, „uszodavendég” stb.).
Az interperszonális kapcsolatokban az intimitás, a sokdimenziós szenzitizáció és a kölcsönös

szükségletkielégítés voltaképpen lehetetlenné teszi a szerepviselkedésnek azt a rutinírozott módját, amit a
nyilvános életben teljesítünk.
Magánéleti szerepek mégis kialakulnak, mivel a személyközi kapcsolatok merevedése, kiürülése kedvez a
magánéleti viszonyok szerepviszonnyá való alakulásának. Berne szerint a házastársak három alapvető
szerepkonstelláció között választhatnak: gyermek, szülő, felnőtt. A házastársak között folyó „játszmák” titka
többnyire abban áll, hogy a házastársak – önmaguk számára sem tudatosan – belekényszerítik egymást olyan
szerepekbe, amelyek lehetővé teszik a kapcsolati neurózissal való együttélést. („Hol a zoknim” – kérdezi
például a férj „gyermek”-szerepet öltve. „Ott, ahova tetted” – válaszolja a feleség, magára véve a „szülő”
szerepét.)
A szerepek tipizálásában egyfelől történeti, másfelől szociológiai logikát követhetünk. Történeti logikát követve
a veleszületett és pervazív szerepekben a „Gemeinschaft” típusú társadalmak visszfényét láthatjuk, amelyek az
egyén számára csak nagyon ritkán engedtek letérést a születés véletlenje által megszabott társadalmi
kényszerpályáról. A szerzett és az alkalmi vagy szituációs szerepek ezzel szemben mint választható
lehetőségekjelennek meg az egyén számára, ami a „Gesellschaft”-társadalmak jellemzője.
Szociológiai logikát követve a szerepek formális és informális osztályozását végezhetjük el. Hivatalban,
üzemben, hadseregben, iskolában, vagyis bármilyen társadalmi szervezetben, amely meghatározott társadalmi
funkció kielégítése végett hierarchikusan (alá-fölérendeltség szerint) meghatározott munkamegosztáson alapuló
hálózattal rendelkezik, a résztvevők személyiségüknek csak egy-egy oldalát, az általuk betöltött pozíció által
megkövetelt képességüket érvényesítik. A pozíció ellátásához szükséges szerep kivitelezésén átüthet ugyan az
egyedi stílus, megközelítés, ám a szervezetek lényegéhez tartozik, hogy a résztvevők individuális minőségétől
független, esetlegesen eltérő saját akaratával szemben objektív léttel rendelkeznek. Ez azt jelenti, hogy a
szervezetek léte nagyon sok tekintetben független az általuk teremtett szerepeket betöltő személyek sajátos
tulajdonságaitól, sőt sok esetben – például az egyházban, a hadseregben, a büntetés-végrehajtásban –
kifejezetten az a cél, hogy a személytelenség legyen az uralkodó. Ezek a személytelen együttesek képezik a
formális szerepek világát, ami lehetővé teszi az egyén számára, hogy kilépjen a nyilvánosság elé,
megmutatkozzon a közszféra színpadain.
Ezzel szemben az informális szerepek a magánélet szféráját uralják, amelyen belül – a formális szerepek által
biztosított mozgástérhez képest – az egyének a maguk szabta igények között mozogva jóval inkább kiélhetik
szabadságvágyukat és érvényre juttathatják akaratukat, melynek hatósugara természetesen nem lépheti túl az
életvilág határát. Az informális szerepek a személlyel együtt tűnnek el, míg a formális szerepek élettartama
történelmi léptékkel mérhető.
1.7. SZEREPKONFLIKTUS
A szerepkonfliktusok megjelenése azzal függ össze, hogy a szerepkészlet különböző „szerepküldői” ellentétes
igényekkel fordulnak a státus betöltőjéhez (a „fokális” személyhez), illetve egy-egy komplementer
szerepviszonylatban ellentmondásos várakozások érvényesülnek a személlyel szemben. Ugyancsak
szerepkonfliktus forrása, ha a szerepkomplexum egyes szerepei ütköznek egymással, illetve a személy számára
a szóban forgó szerep teljesítése valamilyen okból nehézzé válik.
Kahn és munkatársai (1954) alapján a következő sémával tudjuk a lehetséges szerepkonfliktusokat bemutatni
105
TÁRSADALOM
Személy-szerep konfliktusok. Ezeknek a konfliktusoknak az egyik válfaja a túlterhelés, amikor a személy olyan
mennyiségű kötelezettséget vállal, aminek már nem tud hiánytalanul megfelelni: az egyik kötelezettség
teljesítése kedvéért el kell hanyagolnia valamely más kötelezettséget. Ez rendszerint akkor fordul elő, ha a
szóban forgó szerep ellátása sokféle funkciót foglal magába. (A túlságosan centralizált szervezetekben a vezető
például annyira elfoglalt lehet, hogy túlterhelésében megfeledkezik bizonyos kötelezettségeiről. Például
pontosan megjelenik egy értekezleten, de képtelen odafigyelni, mivel már a következőre készül.)
A személy-szerep konfliktus másik válfaja, amikor a személynek valamely értékét, hitét, belső meggyőződését
kell feláldoznia a szerep teljesítésekor, s ezáltal belsőleg meghasonlik vagy elvtelen kompromisszumra
kényszerül.
Szerepek közötti konfliktusok. A nők emancipációja hozta létre azt a jellegzetes szerepek közötti
konfliktustípust, amikor a női családi szerepek (anya, feleség) ütköznek a foglalkozási vagy hivatási
szerepekkel, jelentősen rontva mindkét szerepteljesítés minőségét. Mindkét nem esetében ütközhetnek az egyes
munkaszerepek (főállás-mellékállás), továbbá komoly konfliktusforrást okozhat a magánéletben a házasságon
kívül folytatott viszonyból adódó kötelezettségek, valamint a családon belüli kapcsolatok fenntartásával
kapcsolatos kötelezettségek egyidejű teljesítésének akarása.
Hofstátter (1969) hívja fel a figyelmet arra, hogy a szerepek összeütközéséből adódó konfliktusok a személy
sajátjai ugyan, de kiváltó okuk a szerepstruktúrakonfliktusa, történelmi változása. Jellemző pillanat, amikor a
közvetlen közösségi kapcsolati struktúra (Gemeinschaft) közvetett társadalmi kötelékrendszerré (Gesellschaft)
alakul át, alapvetően megváltoztatva a vezetői szerep jellegét. Míg a közösségi struktúrában a vezetői szerep
egyesíti magában a „főnök” és az „apa” társadalmi és családi státusát, addig a társadalmi struktúrában a kettő
már elválik. Hofstátter Oidipusz szerepkonfliktusát e struktúraváltás interiorizálódott képleteként jellemzi,
amikor is az önmaga vétke után nyomozó király voltaképpen az új viszonyok között már összeegyeztethetetlen
családi és társadalmi vezető szerepei közötti konfliktus áldozata, és sorsa beteljesülése az antik társadalom
közvetlen közösségi kapcsolatai felett mondja ki az ítéletet.
Szerepen belüli konfliktusok. Ezek egyik válfaja az adott szerephez fűződő szerepkészlet különböző küldői által
támasztott ellentétes elvárások által kiváltott konfliktus. Gross, McEachern és Mason (1958) az amerikai iskolák
igazgatóit vizsgálva azt tapasztalta, hogy a tanárok és a szülők ellentétes elvárásokat táplálnak e szerep
betöltőjével kapcsolatban (például az iskolakerülő gyermekkel szemben követendő viselkedés megítélésében
vagy az iskolai prioritások megszabását illetően), és ez konfliktusérzést vált ki az igazgatóban. Klasszikus
példája ennek a konfliktustípusnak a művezetői szerep, ahol a beosztottak várakozásai a vezetőre vonatkoznak,
a felettesek elvárásai pedig a beosztottra, s ily módon a művezetői poszt birtokosa eleve meghasonlásra lesz
ítélve.
A közvetítő tevékenységet igénylő szerepekről általában elmondhatjuk, hogy betöltőik számára állandó
konfliktusforrást jelentenek. E szerepek birtokosai ellentétes érdekű csoportok határmezsgyéjén ténykedve
(művezetők, középszintű vezetők, riporterek, ismeretterjesztők) ellentétesen definiálódnak. Az A csoport a B
csoport tagjának tartja őket, a B csoport pedig az A csoportba számítja őket, s a két malomkő között őrlődő
közvetítők ezt a feszültségteli helyzetet nagyon nehezen képesek elviselni. Macaulay Lord Baconról szóló
esszéjében plasztikusan vetíti elénk a közvetítő szerep kétarcúságából táplálkozó terheket: „Hovatovább
azonban észrevette, hogy míg így egy másvalakinek a szerencséjét foldozgatja, a saját magáé egyre ingadozóbbá
válik. Akiket ki akart békíteni, mindkettőjüket magára haragította. Essex azt tartotta, hogy nem eléggé buzgó
106
TÁRSADALOM
barát; Erzsébet azt tartotta, hogy nem elég kötelességtudó alattvaló. A gróf úgy nézte, mint a királynő kémjét, a
királynő, mint a gróf eszközét.” (Macaulay é. n. 108.)
Amikor a szerep komplementer szerepének betöltője ellentmondásos elvárásokat támaszt, akkor beszélünk a
szerepen belüli konfliktus második típusáról. Vezető-beosztott viszonyban fordulhat elő például, hogy a vezető
olyan információk beszerzését várja el a beosztottól, amikhez az legális források igénybevétele révén nem juthat
hozzá, ugyanakkor egyben azt is elvárja tőle, hogy semmiféle jogtalanságot ne kövessen el, miáltal
kompromittálhatná őt mint vezetőt. Erre a konfliktustípusra Nixon elnök tanácsadói (Ehrlichman, Haldeman,
Dean) hozhatók fel példaként, akik végül is főnökükkel együtt buktak bele a Watergate-botrányba.
Goffman (1978) a konfliktusos szerep hányattatásokkal teli változataként említi a diszkrepáns szerepet, melynek
lényege, hogy a személy nem azonos annak a szerepnek a betöltőjével, aminek látszik. Jó példa ennek a
szerepnek a szemléltetésére az álruhás jegyellenőr, aki az utas szerepében rázkódik közönyösen a villamoson
vagy autóbuszon, mígnem egyszer csak kilép ebből a szerepéből, és karszalagot öltve utastársai ellenőrzésébe
kezd. Mélyebb konfliktusérzéssel jár a kém szerepe, akinek meg kell tanulnia egy kultúra teljes
szokásrendszerét, el kell sajátítania az övétől különböző értékés normarendszert, ám azonosulása csupán arra
szolgál, hogy a megtanultakkal ellentétes értékés normavilággal rendelkező megbízóinak szerezzen
információkat. Tökéletesen azonosulnia kell a kikémlelendővel, de minél tökéletesebben azonosul, valójában
annál többet árt a csoportnak, ahova befurakodott. Hasonló dilemma rombolja az árulók lelki egészségét, akik
nem „kívülről befelé”, hanem saját értékés normavilágukból kifelé tartanak, elárulva azt idegen érdekű
megbízóiknak.
Schütz nagy hatású szociálpszichológiai esszéjében írja le az idegen szerepét, aki számára „a megközelített
csoport kulturális mintája nem öltözik kipróbált receptek tekintélyébe, már csak azért sem, mert az idegenre nem
hat az eleven történelmi hagyomány, amely a kulturális mintát kimunkálta. Szó se róla, az idegen szemszögéből
is van története a megközelített csoport kultúrájának, amely hozzáférhető az ő számára is. De sohasem vált
életrajzának szerves részévé, mint ahogyan elhagyott csoportjának a története. Saját életünkbe alkotóelemként
csak apáink és nagyapáink tettei épülhetnek be. A sírokat és emlékeket sem elszállítani, se meghódítani nem
lehet. Az idegen ezért a szó valódi értelmében jövevényként közelít az új csoporthoz.” (Schütz in Hernádi
1984b, 412.) Mint minden felfedező, az idegen is próba szerencse alapon tanul, miáltal óhatatlanul rájön arra,
hogy amit az őt befogadók természetesnek és magától értetődőnek tartanak, voltaképpen csak az élet színében
tetszelgő játék. Ezért oly gyakori, hogy az idegen sokszor jobban látja az őt befogadó közösség belső
problémáit, a fenyegető veszélyeket, s ez az, ami Kasszandra-sorsra, majd a bajok bekövetkeztével
bűnbakszerepre kárhoztatja. Az idegenszerep belső feszültsége, hogy ami a sajátja, azt el akarja magától dobni,
amit meg akar helyette kapni, azt nem kaphatja meg. Schütz leírása szerint az idegen nolens volens marginális
szerepet tölt be: az elhagyott és a bekerülni vágyott két csoport közötti mezsgyén hányódva akarva-akaratlan a
marginális ember szerepét tölti be. Más kérdés, hogy e szerep kihívásaira a szerep betöltői páratlan
intellektuális, politikai és gazdasági teljesítményekkel is reagálhatnak.
1.8. A SZEREPKONFLIKTUS ELVISELÉSE

A szerepkonfliktusok feszültséggel terhesek, melynek kiiktatása lélektani és művi eszközökkel történhet. Sarbin
és Allen (1977) a szerepkonfliktus kiváltotta feszültség csillapítására szolgáló módszerek sorában a következő
eseteket sorolja fel.
1. A figyelem megosztása. Ebben az esetben a személy egyszerűen kiiktatja tudatából az ellentmondást arra az
időre, míg egyik szerepét végzi, illetve az egyikféle elvárásnak engedelmeskedik. Személyiségét valósággal
széthasítja. Míg mondjuk a férj szerepét teljesíti, gondolni sem mer házasságon kívüli kapcsolatára, s mikor
szeretői szerepébe lép át, „elfelejti” házastársi mivoltát.
2. Ideológiakovácsolás. A személy ebben az esetben a konfliktusos tényezőket átértékeli, s valamilyen

racionalizációs elmélet segítségével „megmagyarázza” önmagának, hogy miért kénytelen egymással
összeegyeztethetetlen igényeket kielégíteni, egymásnak ellentmondó szerepeknek megfelelni. Hivatkozhat
valamilyen „magasabb elvre”, a „végzetre”, küldetésként foghatja fel konfliktusos helyzetét, de mindenképpen
belső értékelő sémáival manipulál, hogy önigazolás révén kiláboljon a konfliktusból.
3. Kompromisszumképzés. Ilyenkor a személy konfliktusos szerepét voltaképpen átalakítja, s lehetőleg nem

végez összeegyeztethetetlen műveleteket, például passzivitásba vonul, vagy kitér az igényeknek való megfelelés
elől.
107
TÁRSADALOM
4. Kábítás. A konfliktus kínzó élményétől az egyén megszabadulhat nyugtatók, kábítószerek segítségével.

Ennek leggyakoribb megnyilvánulása az alkoholba való menekülés vagy valamilyen szenvedély gátlástalan
kiélése.
5. Menekülés. Ez a megoldás a konfliktusos helyzet elhagyása emigráció, társadalmi exodus vagy éppen
öngyilkosság útján. A krecsetovkai vasútállomáson menekülés közben elhunyt Tolsztoj példája kínálkozik erre a
megoldásra, aki nem bírta többé elviselni azt az ellentmondást, mely meghirdetett népbarát elvei és arisztokrata
életvitele között feszült.
1.9. SZEMÉLYISÉG ÉS SZEREP

A személyiség – mint a megélt élettörténet folyamatossága által éltetett azonosságtudat – az egyszeriség és
megismételhetetlenség reflektálása, mindenképpen több, mint a szerep által megszabott, szükségszerűen
részleges tudati és viselkedési konstelláció. Azonban vannak helyzetek, amikor a szerep mintegy magába
szippantj a a személyiséget, az utóbbi teljesen azonosul szerepével, mely sorsává válik. Bajcsy-Zsilinszky Endre
a demokratikus nemzeti ellenállás vezetőjeként 1944 telén – mondhatni – önként ment a halálba, mert ebből a
szerepből már nem tudott és nem akart kilépni. Hasonlóan a teljes azonosulás példájaként említhetjük Morus
Tamást, aki VIII. Henrik királlyal a meg nem alkuvás, az erkölcsi értékekhez való ragaszkodás hőse szerepét
szegezte szembe – ugyancsak élete feláldozása árán.
A szereppel való teljes azonosulás nem feltétlenül pozitív érték, van amikor destruktív, értékromboló
magatartással jár együtt. A „nagy gonosztevők”, a valódi bűnözők már túl vannak azon, hogy öncsalás,
ideológiakovácsolás révén magyarázkodjanak, s vállalják a szerepükkel járó diszkrepanciát. Máskor a szereppel
történő teljes azonosulás nevetséges vagy kínos hatást vált ki. Ez esetben nem az énerő, hanem az
éngyengeséggel együtt járó, gyermeteg azonosulás hozza magával a személyiség szerepbe merevedését. Az
önnön fontosságtudatuktól eltelt bürokraták, portások, Prisibejevek tehetetlen marionettfigurák, eszközök egy-
egy hatalmas gépezet kezében, szerepükkel való mértéktelen azonosulásuk pusztán törpeségük bizonyítéka.
A helyzetfüggő szerepek csak akkor és annyiban aktualizálódnak a személyben, amenynyiben arra szükség
mutatkozik. Az életben betöltött szerepek túlnyomó többsége ilyen. Vásárlóként, utasként, foglalkozási szerepek
betöltőiként sosem feledjük, hogy ezek a szerepek csak addig élnek bennünk, amíg a helyzet élteti azokat.
A személy távolíthatja magától szerepeit, ez esetben – Heller Ágnes nyomán – inkognitóról beszélünk (Heller
1966). A játékos inkognitó esetében a személy cinikusan tart távolságot szerepétől, teljesíti azt, de közben
metakommunikációs úton közli partnerével, hogy ő más, nem azonosul a szerepével.
A morális inkognitó a szerep tudatos tagadását jelenti, más értékrend szembeszögezése ez, mint amit a szerep
teljesítését előíró struktúra megkövetel tagjaitól. Itt is a társadalmi struktúra változásainak interiorizációját kell
látnunk, mint Oidipusz tragédiájában. Az ellenzéki inkognitót választó személy értékei még nem elég erősek
ahhoz, hogy legitimáló erőre tegyenek szert, ugyanakkor a társadalom uralkodó értékei már kimerültek. A
keletkező értékvákuum megélése hozza létre az ellenzéki inkognitót, mely individuális vállalkozásba fordulva
szükségszerűen tragikus végkifejlettel terhes. Raszkolnyikov amoralitásba forduló moralitása kínálkozik itt
szemléltető példaként.
Kevéssé kutatott szociálpszichológiai probléma a szereptávolítás társadalmi cselekvéssé fordítása, a

szerepfelborítás, amikor az ellenzéki inkognitó által felszabadított, hallatlan szellemi energiák megfelelő
társadalmi feltételekkel találkozván egy társadalmi mozgalomban mintegy „anyagi erővé” válnak. Forradalom
tör ki, melynek eredményeként új struktúra jön létre, új státusokkal és új szerepekkel, gyökeresen megváltozott
értékés normavilággal. A forradalmár szerepe joggal értelmezhető szerepfelborításként.
1.10. A SZEREPELMÉLET KRITIKÁJA

Filozófiailag kínálkozó bírálati lehetőség a szerepviselkedés és az emberi elidegenedés összefüggésére való
utalás (Heller 1966), aminek a szerep félreértelmezése az ára. Figyelmen kívül marad ugyanis az a tény, hogy
nincsenek a konkrét helyzetektől elvonatkoztatható, tiszta „emberi” kapcsolatok, ahol minden sztereotípiától,
normától, kölcsönös elvárástól függetlenül az emberek szüntelen katarzist élnek át, felelősségvállalási
konfliktusokban hánykolódnak, felülemelkednek önmagukon, személyiségük mélységeiben merítkeznek meg. A
társadalom élete nyilván nem nélkülözi ezeket a felemelő elemeket, hiszen a drámaszerző honnan is merítene,
ha nem a társadalom életének kollektív tragédiáiból. Míg az esztétikai törvények nyomása alatt a
műalkotásokban szükségszerűen az együttélés tartalmai nyomulnak előtérbe, addig a mindennapi életben jóval
nagyobb teret foglalnak el az együttélés formái. A szerep által előírt viselkedés elemeinek láncolatszerű
108
TÁRSADALOM
bekövetkezési rendje miatt a külső ingerek csak a lefutás megindításához szükségesek, nincs szükség pillanatról
pillanatra történő mérlegelésre. A viselkedés rutinizációja révén a szerepviselkedés kevéssé érzékeny a külső
zavaró tényezőkre. Ezek a megfontolások arra intenek, hogy a szerepeket a személyiség szempontjából
„gazdaságosaknak” tekintsük, hiszen a rutinizáció révén elért erőmegtakarítással a személy a társas élet egyéb
területein felmerülő konfliktusok megoldására jobban tud koncentrálni.
A szerepelmélet a strukturalista-funkcionalista társadalomfelfogásban gyökerezik, mely a pozíciók-szerepek-

értékek rendjét a newtoni égi mechanika módjára szemlélt bolygók rendjéhez hasonlította, s az egyén egyedüli
problémáját abban látta, hogy miként tud konform módon igazodni ehhez az égből földre költözött rendhez. A
20. század hatvanas éveiben ezt a társadalomfelfogást a társadalomtudományok művelői belülről kezdték
megkérdőjelezni, abból a tapasztalati tényből kiindulva, hogy a valóságban megfigyelhető szerepviselkedések
korántsem egyeznek meg az ideálisan tételezett szerepviselkedéssel. Az értékek egyezéséről csak beszélnek az
emberek, de tetteik annál tarkább értékvilágot tükröznek. A konform viselkedés sem feltétlenül építőjellegű,
miként a konfliktus sem feltétlenül destruktív. Árnyaltabb szerepfelfogás keletkezett, mely megnyitotta az
érintkezés finomszerkezetének tanulmányozásához vezető utat.
Goffman a következőképpen határozza meg a szerep „javított” jelentését: „a szerepet most már úgy
határozhatjuk meg, mint egyének tipikus reagálását bizonyos helyzetben. A tipikus szerepet természetesen meg
kell különböztetni adott helyzetben lévő konkrét egyén tényleges szerepjátszásától. Rendszerint bizonyos
különbség mutatkozik tipikus válasz és tényleges válasz között, már csak azért is, mert az egyén helyzete úgy,
ahogy itt használjuk ezt a kifejezést, valamennyire együtt változik azzal, ahogy ő maga felfogja és meghatározza
szituációját. Ahol valamely szerep normatív keretbe ágyazódik, az adott helyzetben levő egyénekre ható
bonyolult erők várhatóan biztosítják majd, hogy a tipikus szerep bizonyos mértékig eltérjen a normatív
modelltől, függetlenül attól a társadalmi életben meglevő tendenciától, hogy amit rendszerint tesznek, azt
olyasvalamivé alakítsák, amit tenni kellene. Általában tehát különbséget kell tennünk tipikus szerep, a szerep
normatív oldala, és az adott egyén tényleges szerepjátszása között.” (Goffman 1978, 183-184.)
A kritika lényege tehát a normatív paradigma feladása és interpretatív paradigmával való felváltása, melynek
során mások rámutattak, hogy a normatív paradigma voltaképpen tarthatatlan, hiszen az egy ideális megfigyelő
ideális kategóriáit írja le, melyek merevsége és a való életben előforduló szerepjelenségekhez való
illeszkedésének hiánya szembetűnő (Cicourel 1972).
Cicourel úgy véli, hogy a „mindentudó” kutató tudását az aktorok tudásának ismerete kell, hogy helyettesítse. A
kutató csak annyit tehet, hogy a maga megfigyelői kötöttségeit tudatosítva megpróbálja felfejteni a
szerepviszonylat résztvevői számára érvényes konstitúciós mintákat és a folyamatos interakciót biztosító
mechanizmusokat. Ebből a megközelítésből adódik, hogy a szerep által közvetített érintkezés semmi más
magától értetődőt nem tartalmaz, mint amit maguk a résztvevők egymás számára előírnak. Ez a megközelítés
előnyben van a normatív paradigmával szemben, mivel a szerepjelenségeket a szerepalakulás folyamataként
szemléli, s ennélfogva türelmesebb a változatokkal, az aktuálisan zajló jelenségek sajátosságaival szemben. A
tudományos elemzés eredménye ebben az esetben nem a szerepjelenség tartalmi felparcellázása (miként a
dimenzionális felosztás esetében), hanem a szerepfolyamatok „hogyanjának” kidolgozása.
Az emberekben előfeltevések élnek, hogy mikor milyen viselkedésre számíthatnak önmagukkal szemben,
illetve, hogy velük kapcsolatosan milyen várakozások élnek az egyes helyzetekben. Ezek az előfeltevések
azonban inkonzisztensek, homályosak és ellentmondásosak, következésképpen elég nagy a valószínűsége
annak, hogy a szerepegyeztetés mint probléma jelenik meg a számukra. A probléma egyrészt abban áll, hogy
milyen súlyú szerephelyzetről van szó, másrészt abban, hogy miként lehet kölcsönös megállapodásra jutni, mely
az aktor számára a legelőnyösebb alternatíva.
Ebből a megközelítésből dinamizált szerepkép következik, ahol a normatív paradigma által leírt kategóriák csak
nagyon laza, konfekcionált viselkedési mintákat jelentenek, melyeken belül a helyzetészlelés, értelmezés,
információkeresés, félrevezetés és a várható félrevezettetés elleni védekezés igen nagy szabadságot ad az
aktorok számára szerepviszonyaik konkretizálásához. Szamarakisz A hiba címűregényejó példa arra, hogy egy
normatív módon szabályozott szerepviszonylat – a fogoly és az őr közötti kapcsolat – egy utazás során milyen
hallatlanul széles variációkon megy keresztül, bevonva az interperszonális kompetencia szinte minden
lehetséges eszközének alkalmazását.
1.11. KREATÍV SZEREPTELJESÍTÉS

A szerepviszonylat nem pusztán a már adott tipizációk és standardizációk elpróbálása, miként a beszéd sem a
már hallott beszédaktusok visszamondása, hanem kreatív, szüntelenül új és új variációt teremtő és ihlető
109
TÁRSADALOM
kapcsolat, mely ha megmerevedik, szükségszerűen rejtekutakra tereli azt az érzelmi és kognitív innovációs
hajlamot, ami egyébként minden emberi kapcsolatra eredendően jellemző. Persze valószínűleg ez is túlzás, és a
helyzetet reálisabban írhatjuk le, ha bevezetünk egy új dimenziót, a szereprigiditás-szerepszabadság kontinuum
mentén. Ám azt világosan kell látnunk, hogy ezáltal nem egyszerűen a vizsgált dimenziók számát gyarapítjuk,
hanem a normatív paradigma empirikus alternatíváját fogalmazzuk meg.
Milyen etnometodológiai jegyekkel jellemezhetjük a „kreatív szerepteljesítést”, és melyek a szerepviselkedés

„használati utasításai”?
1. A szerepviszonylat résztvevői előfeltételezik, következésképpen explicite sosem tisztázzák egymás számára,

hogy perspektívájuk közös (egyikük sem kívülálló a helyzethez képest).
2. Bár mindig csak egy-egy adott konkrétum vonatkozásában vannak kapcsolatban, valamiképp osztják azt az
előfeltevést, hogy a mindenkori részletből a szerepviszonylat egésze rekonstruálható.
3. Amit nem mondanak ki, amiről nem kommunikálnak nyíltan, az ugyanolyan fontos (esetleg fontosabb) lehet,
mint az, ami nyíltan kifejezésre, jelzésre kerül.
4. A szerepviszonylat résztvevői azzal az előfeltevéssel élnek, hogy amit kifejezésre juttatnak, azt partnereik is
megértik és ugyanúgy értelmezik.
5. A környezet a szerepviszonylat által szabályozott módon relevanciák szerint változó szegmensekre osztódik.
6. A szerepviszonylatot létrehozó és lehetővé tevő szabályok összerendezett viselkedési láncolatokat

eredményeznek, melyek a külső megfigyelő számára – problémamentesen – a pozíció és a szerep terminusaival
leírható szociális interakciónak tűnnek.
Hogy a szerepelmélet az égi mechanika törvényeihez hasonlóan írható le, vagy a részt vevő felek értelmezési
szeszélyei szerint épül vagy omlik pillanatról pillanatra, ezt a vitát egy drámai kísérlet vágta el (Haney-Banks-
Zimbardo 1973). A kísérlet bebizonyította, hogy a szerepet az emberek teremtik, de ha már egyszer
megteremtették, akkor kiszolgáltatottjaivá lesznek, s mozgási szabadságuknak határt szab a másik szerep
betöltője.
AStanford Egyetem újságában az 1970-es évek elején a következő apróhirdetés jelent meg: „Egyetemi hallgató
fiúkat keresünk egy börtönélettel foglalkozó kísérlethez. A kísérlet augusztus 14-én kezdődne, időtartama 1-2
hét, naponta 15 dollárt fizetünk. További felvilágosítás és jelentkezés Jordan Hallnál, Stanford Egyetem.”
A 75 jelentkezőből 21 személyt választottak ki, valamennyien normális idegállapotú, ép családi háttérből

származó, semmiféle kóros tünetet nem mutató személyek voltak. Augusztus 14-én éjszaka mikrobusz jött
értük, és beszállították őket az egyik egyetemi épület pincéjében kialakított „börtönbe”. Tízen rabok lettek,
tizenegyen pedig őrökké váltak. Hogy kit milyen szerep várt a kísérletben, azt a véletlen döntötte el. A rabokat
levetkőztették, zsákszerű egyenruhába öltöztették, majd felsorakoztatva meghallgatták az egyik őr alkalmi
elmélkedését, mely így hangzott:
„Mint kitalálhatták, én vagyok az önök fegyőre. Önök mindannyian tanúbizonyságát adták, hogy képtelenek a
valódi világban élni – ennek oka sokféle, de a lényeg az, hogy hiányzik önökből a felelősségérzet, mely egy
nagy ország polgáraitól méltán elvárható volna. Nekünk őröknek az a feladatunk, hogy megtanítsuk önöket a
helyes viselkedésre. Most átadom a szabályok leírását. Kívülről meg kell tanulniuk. Ha megtartják a szabályokat
és jól viselkednek, akkor szépen kijöhetünk egymással.”
A fontosabb szabályok a következők voltak.
1. Beszélgetni tilos pihenőidő alatt, lámpaoltás után, étkezés alatt, valamint a börtönudvaron.
2. Enni csak az étkezések ideje alatt szabad.
3. Semmit sem szabad a helyéről elmozdítani, semmiben sem szabad kárt okozni.
4. Egymást csak a kapott számon lehet szólítani.
5. A börtönőröket „nevelő urak”-nak kell hívni.
110
TÁRSADALOM
A börtönt valóságos börtönökhöz hasonlóan rendezték be, egy folyosóról három cella nyílt, melyet rejtett
kamerákkal és mikrofonokkal szereltek fel. A szellőzés rossz volt, a raboknak a testek kipárolgását, a nehéz
levegőt is el kellett viselniük. Az őrök tükrös felületű napszemüveget viseltek, khakiszínű zubbonyban jártak,
gumibot, síp, bilincs és kulcs tartozott felszerelésükhöz. Senki sem instruálta őket, hogy miként kell egy őrnek
viselkednie. A kísérlet alapvető kérdésfeltevése éppen az volt, hogy uralmi helyzetből adódó szerepüket miként
fogják kialakítani, hogyan teremtik meg a börtönre jellemző társadalmi realitást, „a rendet és a fegyelmet”. A
rabok szerepét sem írták elő, bár az ő viselkedésüket eleve korlátozták az őrök, de nyitva maradt a kérdés, hogy
egyénenként miként reagálnak majd a szabadságvesztés, bezártság, jogfosztás nyomasztó élményére.
Az első nap incidens nélkül zajlott, kialakult az aszimmetrikus interakciós mintákra jellemző szimbiotikus
kapcsolat az őrök és a rabok között. A második napon azonban a rabokban felgyülemlett a feszültség és
fellázadtak őreik ellen. A lázadó rabok ellen az őrök tűzoltófecskendőket vetettek be, a lázadók vezéreit
kiemelték és sötétzárkákban szigetelték el.
A hangulat egyre érdesebb lett. Az őrök kifogyhatatlanul fitogtatták hatalmukat. Abszurd, értelmetlen
viselkedési szabályokat alkottak, melyek betartása lehetetlen volt. Ily módon akkor fenyíthették a rabokat,
amikor akarták. Besúgókat toboroztak, akiknél elnézték a szabálysértéseket. Órákon át végeztettek a rabokkal
mindenféle értelmetlen munkát (például pokróchajtogatás), vég nélkül gyakoroltatták a rabok megjelölésére
szolgáló, sok számból álló számjegyeket. Minden hibát kegyetlenül megtoroltak.
A tíz rab közül az egyik 36 óra után idegrohamot kapott, őt el kellett szállítani az épületből. A többiek lassan
beleszoktak a gyötrelmekbe. A rejtett mikrofonok jóvoltából minden szavuk rögzült. Beszélgetéseik
tartalomelemzése döbbenetes eredményt mutatott. Nem a szerelemről, sportról, a szabad életről beszélgettek,
hanem a börtönről (az előforduló témák 90%-a a börtönélettel volt kapcsolatos). A börtön adta rabszerep mintha
teljesen aláásta volna személyi identitásukat. A rab-őr viszonylaton túli világ elhomályosult számukra. Az őrök
is tökéletesen azonosultak szerepükkel, jóllehet voltak közöttük, akik „lágy” stílusban, s voltak, akik „kemény”
stílusban valósították meg szerepüket.
A kísérletet a hatodik nap végeztével abba kellett hagyni. Mind az őrök, mind a rabok egy dehumanizált gépezet
alkatrészeivé változtak át, s ha viselkedésük patológiás tüneteket mutatott, annak oka semmi esetre sem
személyiségükben, hanem a művi börtön teremtette viszonyrendszerben volt kereshető. Tanácsosnak látszott a
kísérletet félbeszakítani.
Zimbardo és munkatársai a börtön adta szerepekkel való gyors azonosulást látva kétségbeesetten kérdezték:
„Hol van a börtön voltaképpen? Kint a világban vagy bent a fejünkben?”
1.12. ÉLET ÉS SZÍNHÁZ

A szerep által leírt közvetítési mechanizmus ismerete és tudatos alkalmazása rendkívüli jelentőségű heurisztikus
eszközt nyújt a mindennapi élet adta helyzetek tudatos megéléséhez. A szerepelmélet ismerete mind a formális,
mind az informális szerepek esetében lehetőséget ad a társas interakció kontrolljára éppen úgy, mint a
manipulatív tendenciák kivédésére. A szerepek szerint történő viselkedni tudás is kompetenciaként
jellemezhető, melynek rehabilitációjára lehetőséget ad a pszichodráma és a szociodráma (Moreno 1961). A
kezelés végett színpadra állított jelenetekben a betegek rögtönöznek. Múltjuk konfliktusait mintegy
„kijátszhatják” magukból, másrészt szorongásaiktól is megszabadulhatnak, ha a jövőben elkerülhetetlenül rájuk
váró szerepeket alakítják (Mérei et al. 1987).
A szerepviselkedés a mindennapok társas helyzeteiben szüntelenül napirenden tartja a látszat és a valóság

viszonyát, felveti az őszinteség és hazugság problémáját, miáltal az önazonosság végső kérdéseivel szembesít.
Goffman azt írja, hogy „maga az élet is a dráma szabályai szerint megy végbe”. Ez persze fordítva még inkább
igaz. A dráma azért lehet az, ami, mert az élet szabályai szerint zajlik. Az irodalom emlékezetes hősei, az általuk
megjelenített tragédiák azért hatnak a megírásuk pillanatán jóval túl is hitelesnek és életszerűnek, mert a
mindennapi életet keresztül-kasul átjáró szerepekből és szerepkonfliktusokból merítik anyagukat. A mai
színházlátogató számára már ismeretlen a Hamlet előadásának igazi nagy pillanata. Amikor Shakespeare
színtársulata a tragédiát I. Jakab király udvara előtt 1603. december 26-án előadta, minden néző tudta, hogy
amikor az egérfogó-jelenetben a színészkirálynő szeretője meggyilkolja a színészkirályt, és a darabbeli király,
Claudius, bűntudattól űzve Hamlet anyja, Gertrudis, a királynő oldalán sietve elhagyja a színt, akkor a közönség
soraiban ülő igazi király a királynőben anyja, a skót királynő, Stuart Mária történetét látta viszont. Harminchat
évvel azelőtt -1567. február 9-én – ölte meg a királynő szeretője, Earl of Bothwell I. Henrik skót királyt, a
nézőtéren ülő Jakab király édesapját. Kernan, aki az egérfogó-jelenet és I. Jakab udvaraközötti különös
111
TÁRSADALOM
egyezésre felhívja a figyelmet, joggal írja: „A nyugati színház egyik nagy pillanata, nagyszabású színházi csíny
kellett hogy legyen ez az előadás, mely mindenkit lenyűgözött és minden gondolkodó nézőt arra késztetett és
késztet ma is, hogy eltűnődjön, melyik világ a színpadi és melyik a valóságos.” (Kernan 1996.)
2. 2. TÁRSADALMI ÍTÉLETALKOTÁS
Az együttesség interakciós kötelmei által teremtett társas-társadalmi beágyazottság hozza létre az ember
mozgásterét, melynek kihívásaira személyében kell reagálnia, és azt magának kell alakítania. E teljesítmény sem
lenne azonban lehetséges, ha nem állnának az ember rendelkezésére kollektíven kidolgozott közvetítések,
amelyek révén esélye lehet arra, hogy sikeresen helytálljon a világban, szembenézzen a valóság végtelen
változatosságával, elkerülje a közvetlen körülményeknek való teljes kiszolgáltatottságot (Bartlett 1985,415).
Az emberi szituációra lényegénél fogva jellemző meghatározatlanság meghatározássá való alakítása során a
cselekvési folyamat megismerési folyamatba ágyazódik. Az ítéletalkotás a megismerés emblematikus fázisa,
amelytől elválaszthatatlan az előzmények és következmények tudásként jellemezhető egysége.
2.1. SÉMA ÉS TUDÁS

Pszichológiailag tekintve, a tudás az információ felfogásának, feldolgozásának és kezelésének a foglalata. Az
észlelés, az emlékezés, a tanulás, a gondolkodás és a képzelet működései eredményezik a tudást. Mint arra már
korábban rámutattunk, a pszichológia kognitív fordulata nyomán előtérbe került az az álláspont, miszerint az
emberi megismerés nem egyszerűen leképezi a környező valóságot, hanem annak részét képezve egyidejűleg
alakítja, formálja is azt, amit az ember valóságként él meg. A tudást szervező megismerő működések sémákat
eredményeznek, amelyek révén a személy felszabadul a mindenkori itt és most hatalma alól, és lehetővé válik
számára az elvonatkoztatás. Az elvonatkoztatási műveletek az időperspektívák előre és hátra történő
kiterjesztését, a tér meghatározását, egységek és viszonyok képzését eredményezik. A keletkező sémák
együtteseként létrejövő tudás révén a világ rendezett, szervezett, jelentéssel telített, bizonyos valószínűségekkel
anticipálható történésekben mutatkozik meg a személyek számára. A sémák által teremtett konstanciák
kiszámíthatóvá teszik a történéseket, másfelől teret engednek a változásokra utaló információknak, melyek
hatására módosulnak (Neisser 1984). Az emberi tudás létrejöttét és működését alapvetően befolyásolja a nyelv,
amelynek révén a közvetlen érzékleti modalitások (látás, hallás, tapintás, mozgásés egyensúly-érzékelés, ízlelés,
szaglás) sémaalakító szerepe mélyrehatóan módosul (Berger-Luckmann 1966, 34–46).
Társadalmi ítéletalkotásról beszélve világosan kell látnunk, hogy nem általában véve a megismerésről, hanem
annak speciális, kollektív vonatkozásairól lehet csak szó. A társadalmi ítéletalkotást meghatározó, kollektív úton
létrehozott képzeteket vizsgálva már Durkheim észrevette, hogy e képzetek esetében a kollektív összetevő
három síkon jelentkezik.
2.2. MEGISMERÉS ÉS KOLLEKTIVITÁS

Az ítéletalkotás tárgya. Szociálpszichológiai szempontból akkor beszélünk társadalmi ítéletalkotásról, ha az a
történelmi-társadalmi-kulturális értelemben vett valóság megértésére szolgáló tudáson alapul. Festinger szerint
ebben az esetben az számít valóságnak, amit mások gondolnak, mondanak vagy tesznek. A valóság ebben az
esetben társadalmi összehasonlítás eredményeként keletkező tudás terméke, mellyel szögesen szemben áll a
természeti valóság, melyről a személy empirikusan ellenőrizhető, folyamatosan korrigálható tudást szerezhet.
Annak a kijelentésnek az esetében, hogy „Minneapolisban az emberek hidegen viselkednek”, társadalmilag
formált valóságra vonatkozó ítéletről beszélünk, szemben azzal a kijelentéssel, miszerint „Minneapolisban a
telek hidegek”, mely a természeti értelemben vett valóságra vonatkozik. A társadalmilag konstruált megismerés
tárgyainak univerzuma éppen úgy végtelen, mint a természeti kozmosz. Míg azonban a természet titkainak
keresése legalább elvben és részlegesen az igazság megnyerésének reményével kecsegtet, addig a társadalom
ügyeinek vizsgálatában a tudás leküzdhetetlen korlátja az értékek mezében tetszelgő érdek, mely néha egészen
meztelen.
Az ítéletalkotás jellege. Bár minden megismerés társadalmi környezetben és társadalmilag meghatározott

előzményekhez kötötten megy végbe, társadalmi ítéletalkotáskor kitüntetetten esik latba az információk
elsődlegesen társadalmi forrása, a kommunikáció és a társas befolyásolás folyamata. Az ítéletalkotást
meghatározó szociálpszichológiai tényezők működésének egyik találó példáját Bartlett hozza fel, melynek
különleges érdekessége abban van, hogy egy par excellence természeti érzékszervi modalitás, a szaglás útján
nyert információ társadalmi konstruálódását mutatja meg. „Ha valamilyen szerencsétlenség történik, mint
például a marhák elvesztése, hirtelen halál, betegség vagy rossz termés, akkor az érintett falu (kraal) lakói
112
TÁRSADALOM
feltételezik, hogy a közösség valamelyik tagja gyakorolt rossz befolyást. Ilyenkor aztán meglátogatnak egy
varázsló doktort, s ráveszik, vegye kezébe ügyüket. A végső ceremóniát, ahol a varázsló felfedezi a bűnös
személyt vagy személyeket, »kiszagolásnak« nevezik, mivel az ilyen bűn biztos, hogy olyasvalaki műve, akinek
rossz a szaga, bár csak a varázsló képes a szag felismerésére.” (Bartlett 1985, 342.) A szaglás társadalmi
ítéletalakításban játszott szerepére felhozható modern példa az egyes kisebbségeket degradáló előítéletek révén,
kommunikációs úton „előidézett” bűz („büdös A-ek”).
Az ítéletalkotók összetétele. A társadalmi ítéletalkotásban megnyilvánuló szociálpszichológiai tényezők

harmadik síkja arra a társas, illetve társadalmi kontextusra utal, amelyen belül az adott tudás egyáltalán
előfordul. Bartlett állapítja meg, hogy „itt van tehát egy társadalmilag meghatározott magatartás, mely nemcsak
abban az értelemben társas, hogy az érintett sajátos csoportban jelenik meg, hanem ezen a csoporton kívül nem
is jelenik meg. Úgy tűnik, magában a csoportosulásban kell lennie valaminek, amely lehetővé teszi a csoport
tagjai számára, hogy pontosan így viselkedjenek.” (Bartlett 1985, 343.)
2.3. SZOCIÁLIS REPREZENTÁCIÓ

Az európai szociálpszichológiában Durkheim nyomán bontakozott ki a társadalmi ítéletalkotást lehetővé tevő
közvetítések elmélete, melynek középponti szakkifejezése a szociális reprezentáció. Az elmélet kidolgozója, S.
Moscovici szerint a tradicionális társadalmakban élő emberek számára a mítoszok és a hiedelmek biztos
információs és szabályozó támpontokat képeztek a társadalmi és természeti világban való eligazodáshoz.
A modern ember számára ugyanezt a szociális reprezentációk biztosítják, melyek jellemzésekor Moscovici az
információs, strukturáló és értékelő funkciókat emeli ki. E funkciók révén képes a modern társadalomban élő
ember gyorsan és kognitív szempontból gazdaságosan állást foglalni olyan ügyekben, amelyek megítélésére
egyébként csonka tudása, fogyatékos illetékessége okán nem lenne lehetősége.
A mindenkori politikai, gazdasági és kulturális változások hatására a szociális reprezentációk gazdag repertoárja
folyamatosan változik, miáltal az emberekben az az illúzió keletkezik, hogy lépést tartanak a változásokkal. A
szociális reprezentációk elsajátítása, működése elválaszthatatlan az emberek egymás közti érintkezésétől,
melynek során folyamatosan módosulnak és újraalakulnak a társalgás adta szerepek révén. A szociális
reprezentációk anyaga részint a társadalmi kommunikáció színterein forgalmazott szisztematikus elméletekből
és ideológiákból való, részint pedig a tömegkommunikációs eszközök által közvetített tömegkultúrából
eredeztethető, mely az ellenkultúra és a magaskultúra egyes elemeinek átvétele révén maga is folytonosan
bővül, alakul, változik.
A társadalmi ítéletalkotás hátterét képező tudáskészlet elemei és működései szemlélő, magyarázó és igazoló-
szabályozó funkciókat látnak el. A tudáskészletbe a vélemények, nézetek, nézetrendszerek, attitűdök, értékek,
szociális érzések tartoznak, a működések sorában az oktulajdonítást, az összehasonlítást, az egyensúlyképzést,
az önigazolást és a változást-változtatást találjuk. E közvetítések teszik lehetővé az egyén számára, hogy
megőrizze énje változatlanságát a folytonos változásban.
3. 3. A VÉLEMÉNY
Mielőtt bármit is mondanánk a véleményről, bemutatunk néhány véleményt Esterházy Péter lejegyzésében
(1979, 30-31):
„Tomcsányi érzi, hogy Ádám tekintete az övét keresi, s ha nem ügyel, hamar megtudhatja:...
milyen hülye Picasso mikor tud festeni rendesen is ő látta
milyen hülye a társosztályon az új főnöknő aki tuti azért olyan utálat amit ő tökéletesen megért.
jó ez nekünk vagy rossz de nem is biztos hogy az és jó-e ez nekünk vagy rossz.
és tomcsányi ne feledje a frézer irtóra bírja az ütéseket nem úgy a sztivenzon akinek üvegálla van az ali ellen
sehol apám sehol nem lenne.”
Mindennapi kommunikációink egyik leggyakrabban előforduló töltelékét ismerhetjük fel ezekben az elemi
tudásalakzatokban, amelyeket egymás között forgalmazunk. Vélemény alatt olyan személyes közlésben
megnyilvánuló, értékelő közleményt értünk, amely elsődlegesen egy közlő és egy téma közötti viszonylatról
113
TÁRSADALOM
(konnotatív összefüggésről) árul el információt. A vélemény bármire vonatkozhat, amennyiben a személyes

tudás megnyilvánulása, azaz annak inkoherenciájából, homályosságából, ellentmondásosságából fakad.
3.1. A VÉLEMÉNY MEGHATÁROZÁSA

A vélemények pontosabb meghatározásakor a szociálpszichológusok abból indulnak ki, hogy miként viszonyul
a vélemény a tudáskészlet egyéb elemeihez. Hovland, Janis és Kelley (1953) szerint a vélemény speciális, egy-
egy tárgyra vonatkozó, alkalmi megnyilvánulás, szemben az adott tárgyra vonatkozó attitűddel, illetve az egyén
által képviselt általános orientációval. A különböző meghatározási kísérletek mindegyike megegyezik abban,
hogy a vélemény nyílt, jól megfigyelhető, ésszerűnek tűnő kijelentés, szemben a rejtett, gyakran lappangó,
irracionális összetevőket is tartalmazó attitűddel, melynek feltárása nehézkes, bonyolult és bizonytalanságokkal
teli. A véleményt a nézethez viszonyítva a változékonyság, ingatagság, indokolatlanság jellemzi.
Mások az empirikusan verifikálhatatlan ízlésítéleteket, valamint a valószínűségi ítéleteket, becsléseket értik

vélemény alatt (Osgood–Suci–Tannenbaum 1957). Empirikus szempontot követ az a pragmatikus
meghatározás, miszerint a véleményt egyetlen kérdéssel mérjük, míg a tudáskészlet többi elemének méréséhez
egynél több kérdést kell feltenni.
Nem vélemény a tényekre vonatkozó ítélet, a logikailag bizonyítható elmélet alapján kifejtett megállapítás, s a
tudományos, politikai, művészi, vallási vonatkozású állítás. Ezek mindegyike objektiválódott nézetrendszerből,
csoportok által kidolgozott ideológiai tételből származik.
3.2. A BEÁGYAZATLANSÁG
A vélemény meghatározásával kísérletező szerzők egyetértenek abban, hogy a vélemény a személyes tudás
periferikus képződménye. A személyes tudás periferikus kommunikatív megnyilvánulásaként értelmezett
vélemény meghatározó jegye a beágyazatlanság (Angelusz 1996a), s az ebből adódó alkalmi jelleg,
változékonyság, mulandóság. Amint centralizálódás megy végbe, a vélemény nézetté, attitűddé, meggyőződéssé
való átalakulásáról beszélünk, ami a beágyazatlanság beágyazódássá való alakulása következményeként áll elő.
Beágyazatlanságról négyféle értelemben beszélhetünk.
Kognitív beágyazatlanság. A vélemény periferiális helyzetet foglal el a személy társadalmi ítéletalkotását

lehetővé tevő rendszerben. Lazán kapcsolódik más véleményekhez, nem deriválható doktrinális tanításokból és
tételekből, nem előítélet terméke. Ha valaki azt mondja, hogy „milyen hülye Picasso mikor tud festeni rendesen
is”, akkor ezt naiv módon, képzőművészeti ismeretek és esztétikailag iskolázott értékelő szempontok hiányában
mondja. Ez a vélemény csupán a nyilatkozó személy negatív értékelését tartalmazza Picasso művészetéről.
Egyáltalán nem kizárt – ha valóban véleményről van szó –, hogy amikor ez a személy alaposabban
megismerkedik Picasso művészetével, tanulmányokat folytat az avantgárd festészet területén, akkor eredeti
véleményét átgondoltabb és rendszeresebb érvekkel tudja megindokolni, s Picasso művészetének megátalkodott
ellenfelévé képezi ki magát. A másik lehetőség, hogy a szerzett ismeretek és értékelő szempontok hatására
véleményét felülvizsgálja, és Picassót értő, művészetét védelmező vagy legalábbis elviselő emberré válik. De
addig, amíg kizárólag véleményszinten képes Picassóhoz viszonyulni, felületes és meggondolatlan értékelése
védtelen az ellenvéleményekkel, a meggyőzési kísérletekkel szemben. Nem véletlen, hogy a meggyőzés
legsikeresebben éppen a véleményváltoztatás terén működik, hiszen a kognitíven beágyazatlan vélemény a
meggyőző közlés alkalmas céltáblája lehet.
Helyzeti beágyazatlanság. Függetlenül attól, hogy az adott kijelentés kognitív státusa periferiális vagy centrális,
a közlés véleményjellegét bizonyos esetekben elsősorban az interakciós helyzet összefüggései határozzák meg.
Vannak interakciós helyzetek, ahol meghatározott témákra vonatkozó értékelő közlések eleve szabályozás alá
esnek, és ilyenkor az elhangzó közlés ténye márkizárja, hogy véleményről legyen szó, mivel az már önmagában
beszédaktus értékű megnyilvánulást jelent (Hymes 1979).
Példaként hozhatjuk föl azt az esetet, amikor valaki egy újszülöttet megy meglátogatni a családban. Ilyenkor a
helyzet által meghatározott szerepre érvényes szabály értelmében mindenképpen pozitív értékelő közlést „illik”
kinyilvánítani, függetlenül a csecsemő megpillantása által kiváltott tényleges élménytől. Véleménymondásra
tehát csak olyan helyzetben van lehetőség, ahol nincsenek közléstartalmakra vonatkozó előzetes megkötések. A
vélemény alkalmi megnyilvánulás, melyet nem kötelez sem a múlt, sem a jövő. A hízelgés kapcsán
tapasztalhatjuk, hogy a pozitív értékítélet hangoztatása olyan helyzetekben nem váltja ki a kívánt hatást, ahol a
helyzeti összefüggés szabályai folytán másra, mint pozitív értékítélet hangoztatására nincs lehetőség.
114
TÁRSADALOM
A helyzet persze meghatározás terméke. Ezért véleményvizsgálatkor gondosan ügyelni kell arra, hogy a
véleménynyilvánító ne érezze magát úgy, hogy szerepénél fogva egy bizonyos véleményre számítanak tőle,
mert ebben az esetben vagy mást fog mondani, mint ami a valóságos véleménye (ez a más rendszerint a
„hivatalosnak” vélt vélemény lesz), vagy véleményét hallgatással titkolja el (ez esetben véleménynélkülinek
kódoljuk, holott volt véleménye), vagy pedig vaktában mond véleményt, jóllehet egyáltalán nem is volt az adott
kérdésben véleménye. Utóbbi esetre jó példa az a kutatói tapasztalat, mely szerint a politikai közvélemény-
kutatásban a férfiak körében magasabb arányban fordulnak elő téves válaszok, mint a nők körében. A férfiak
ugyanis oly módon határozzák meg a közvélemény-kutatás interjúhelyzetét, hogy nekik mint „férfiaknak”
tájékozottnak és kompetensnek „illik” lenniük politikai kérdésekben, s restellik inkompetenciájuk bevallását,
inkább álvéleményeket hangoztatnak.
Szociális beágyazatlanság. A csoportlélektan kapcsán tárgyaljuk majd a csoporttal való külsődleges azonosulás,
a konformitás jelenségét. Ez a véleménynyilvánítás terén is jelentkező hatás, mely a csoportba beágyazott
személyeket arra készteti, hogy valóságos véleményüket eltitkolják, és a csoportba való problémamentes
beilleszkedés érdekében a csoportvéleményt hangoztassák. Kelley és Volkart (1952) tapasztalták, hogy a
táborozó cserkészek izolált helyzetben szívesebben hangoztatták fenntartásaikat a tábori élettel kapcsolatosan,
mint a cserkészcsapat nyilvánossága előtt, ahol valóságos véleményüket titkolták, és a tábori élet szépségeit
ecsetelték a kérdezőbiztosnak. Minél inkább beágyazott valaki egy csoportba státusánál és szerepénél fogva,
annál elkötelezettebb a csoport ideológiája iránt, s megnyilvánulásai annál kevésbé értékelhetők véleményként.
Ez még akkor is igaz, ha egyébként az illető belsőleg distanciálj a magát kinyilvánított véleményétől.
Egyáltalán, maga a nyilvános véleménynyilvánítás elindít egy önmeggyőzési, kognitív beágyazódási folyamatot
(Aronson 1978), és a többször nyilvánosan hangoztatott vélemény idővel – anélkül, hogy az illető személy
akarná – nézetté, meggyőződéssé szervesülhet.
A szociális beágyazatlanság a legkülönfélébb társadalmi kötelékek gyengeségére vagy hiányára utalhat. Minél
távolabb él valaki az adott (politikai, vallási, világnézeti, foglalkozási stb.) csoport vagy szervezet életének
színtereitől, annál inkább várható, hogy az adott témákban csak véleményszinten képes ítéleteket alkotni.
Személyiségbeli beágyazatlanság. Az előítéletek, az elvakult, dogmatikus nézetek sokszor a vélemények

álarcában jelennek meg. „Az a véleményem.” – kezdi az interjúalany, s azzal folytatja, hogy „x csoport tagjai
kicsapongóak, lusták és munkakerülők, társadalmunkba beilleszkedni képtelenek”. Nyilvánvaló, hogy előítéletet
fogalmaz meg, melyet enyhíteni kíván a vélemény formájában történő megfogalmazással. Az igazi véleményhez
a személyt nem fűzik tudattalan kötődések, érzelmi elfogultságok, hanem alkalomadtán a személy
átértékelésükre és tárgyilagos mérlegelésükre is képes és hajlandó.
3.3. A VÉLEMÉNYEK VÁLTOZÉKONYSÁGA

A vélemények vizsgálatakor külön-külön mérni kellene a beágyazatlanság fentebb említett négy formáját. Csak
akkor beszélhetünk „tiszta” véleményről, ha az adott kijelentés beágyazódási értéke a kognitív, a helyzeti, a
szociális és a perszonális dimenziókban egyaránt alacsony.
Klasszikus véleményképző téma az aktuális időjárás megítélése, illetve a várható időjárás latolgatása. Nem
véletlen, hogy az időjárás oly gyakran merül fel idegenek közötti beszélgetések témájaként, illetve akkor, ha a
beszélgetőtársak el akarják kerülni az esetlegesen felmerülő nézeteltérésekből adódó sértéseket,
megbántódásokat és egyéb konfliktusokat. Meteorológusok eszmecseréje az időjárásról viszont már túlmutat a
véleménynyilvánításon.
A vélemény a személyes tudás alapegysége, melynek alakulása a belső és külső körülményektől függ. A
személyes tudás dinamikus rendszer, melyen belül a kognitív elemek közül egyesek beágyazódnak, a tudás
vázát képező szerkezeti elemek közé épülnek be. Az ember tanul, okul, érik. Változhatnak a személy szociális
pozíciói, csoportokba bekerülhet, csoportokból kikerülhet, ami óhatatlanul befolyásolja véleményeit.
Szüntelenül változnak a beszédhelyzetek, amelyekben részt vesz. Végül megemlíthetjük a személyiségváltozás
lehetőségét, még akkor is, ha az állandóság leginkább ebben a dimenzióban érvényesül.
A beágyazódás lehetősége a vélemények átalakulását, attitűdökké és nézetekké való alakulását jelenti.

Ugyanakkor ellentétes folyamatok eredményeképpen a tudáskészlet beágyazott elemeinek kötése meglazulhat,
korábban elfogadott és vallott attitűdök, nézetek véleményekké oldódhatnak.
A közvélemény-kutatások során (Angelusz 1996a) nem veszik figyelembe a véleményekre jellemző

beágyazatlanság eltérő típusait, és a vélemények dinamizmusára sincsenek tekintettel. Az „egy vélemény – egy
személy” modellt abszolutizálva a közvéleményt leegyszerűsítik a kutatás során véleményt nyilvánítók
115
TÁRSADALOM
összességére. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy számolni kellene a rejtett véleménynélküliekkel, a véleményhiányt

színlelőkkel s a véleményüket más véleménnyel leplezőkkel.
A véleménykutatásokat az is nehezíti, hogy nem mindig tesznek világos különbséget a vizsgált kognitív alakzat
jellegét illetően. Nem döntik el, hogy mit (véleményt, attitűdöt, nézetet, előítéletet stb.) vizsgálnak.
Musil nagy regényében élvezetesen írja le azt a folyamatot, melynek során az emberek társadalmi okok folytán
egyre inkább véleményszintű megnyilatkozásokra kényszerülnek. „Régen mindenki jobb lelkiismerettel lehetett
személy. Kalászokhoz hasonlítottak az emberek, nagy gabonatáblákon; Isten, jégverés, tűzvész, dögvész, háború
valószínűleg hevesebben tépázta őket, mint ma, de mindig összességükben, városonként, vidékenként,
egységként, és ami személyes mozgása ezenkívül maradt még egy-egy gabonaszárnak, azért vállalni lehetett a
felelősséget, az tisztán határolt ügy volt. Manapság viszont a felelősség súlypontja az emberekből a dolgok
összefüggéseibe tevődött át. Hiszen megfigyelték már azt is, hogy az élmények függetlenedtek az embertől!
Színpadra léptek; belekerültek a könyvekbe, a kutatóintézetek és felfedező utazások jelentéseibe, beszámolóiba,
avilágnézeti és vallási egyesülésekbe, melyek mindegyike az átélés meghatározott módját alakítja ki a többiek
rovására, akár valami szociális modellkísérletben, s amennyiben az élmények nem tevékenyek éppen, hát akkor
is a levegőben vannak; ugyan ki mondhatná még manapság, hogy ha valaki valóban haragszik, haragja valóban
az ő haragja, mikor annyian beleszólnak, annyian jobban tudják, mint ő?!” (Musil 1977,1:208-209.)
A modern társadalmakban kibővült a jelenségeknek az a köre, amelyről az emberek véleményt alkotnak – erre
utal Musil –, és ezek a jelenségek elidegenedetten jelentkeznek az ember számára, nem férnek többé személyes
tudásának mélyen fekvő magjába. A környező világnak az a része, amelyről még személyes hitelű élményeket,
benyomásokat szerezhetünk, egyre inkább eltörpül az ismeretlen környezethez képest, melyről véleménynél
mélyebb tudást nem szerezhetünk.
Ugyanakkor óvakodnunk kell a múlt idealizálásától. A társadalmi tudás szerfelett egyenlőtlen elosztása
következtében a tudás kevesek kiváltsága volt, a hatalom önkényre csábított, és az emberek többségének
központi problémája az életben maradás volt. A hierarchikus és kontrollálatlan politikai és ideológiai mező
aktorai számára a túlélésre csak a mindenkori erőviszonyokra a szeizmográf érzékenységével reagáló
megnyilvánulások biztosítottak esélyt, amelyek szükségképpen az elkötelezettség, a hűség, a szilárd hit
álarcában mutatkoztak. Az őszinteség a mindenkori szerep adta látszattal volt egyenlő, melyet csak azok mertek
feláldozni egy mélyebb és hitelesebb őszinteség nevében, akiket az utókor hősökként tart nyilván.
A mai vélemények kimeríthetetlen forrása az újságok levelezési rovata, amelyben akár egymással
homlokegyenest ellenkező megállapításokat is olvashatunk notórius vagy alkalmi levelezők tollából. Hasonlóan
kimeríthetetlen véleményforrások a rádiók telefonos műsorai, melyek lehetőséget adnak arra, hogy a telefonálók
nyilvánosságot találjanak véleményeik számára. A véleményszintű kommunikáció kitöltheti a társalgás
üresjáratait, az álcázás taktikai fegyvere lehet.
A demokratikus társadalom működéséhez elválaszthatatlanul hozzátartozik a véleménynyilvánítás szabadsága.

A véleményekre vonatkozó szociálpszichológiai ismeretek bemutatása alapján remélhetően kiderült, hogy a
vélemények minden esetben tét nélküli, alkalmi, beágyazatlan kommunikatív megnyilvánulások, amelyek
szabadsága nem ér többet a Hyde Park-i szónokok szabadságánál. A demokratikus nyilvánosságnak valójában a
nézetek, hitek, értékek szabadságát, az identitáshoz való jogot kell biztosítania. Van-e határa a
véleménynyilvánítás szabadságának?
Diktatórikus rendszerekben drasztikusan korlátozhatják e szabadságjogot, függetlenül attól, hogy a természeti

vagy a társadalmi valóságra vonatkozó véleményekről van szó. A véleménynyilvánítás korlátozásának kérdése
egy demokratikus társadalomban csakis a társadalmilag konstruált valóságra vonatkozó vélemények esetében
vethető fel. Az Amerikai Egyesült Államok alkotmánya értelmében a Kongresszus nem hozhat olyan törvényt,
mely a szólásszabadságot korlátozza. Az európai demokratikus rendszerekben viszont vannak törvények,
amelyek megtiltják egyes gyűlölködő politikai-ideológiai vélemények nyilvános hangoztatását. (Erre akkor
kerül sor, ha a szavak olyan beszédhelyzetekben hangzanak el, amelyek más csoportok elleni fenyegetésnek
tekinthetők, vagy olyan csoportokba ágyazódnak be, amelyek céljai között más csoportok elleni támadás
szerepel. Ilyen esetekben e megnyilvánulásokat már nem véleménynek, hanem aktív cselekvésnek tekintik.)
4. 4. A NÉZETEK ÉS A NÉZETRENDSZER
A stabilizálódott, helyzettől független véleményt nézetnek nevezzük. Hangsúlyozni kívánjuk, hogy a nézetek
sem egészen tényítéletekre épülnek. Anyagukat az értékítéletek világában eredeztetik. Az angol nyelvű
szakirodalom belief szavát pontatlanul fordítjuk „nézetnek”, voltaképpen pontosabb fordítás lenne a
116
TÁRSADALOM
„vélekedés”, „meggyőződés”, „hiedelem”. A nézetté kristályosult vélemény stabilitásának forrása részint a

személyből, részint a társadalomból ered.
A személy a rázúduló információtömeggel szemben „pszichoökonómiai” okoknál fogva védekezni kénytelen.

Válogat az információk között, a kiválasztott információkat csonkítja. A nézetek a személyes és a társadalmi
tudás közötti közvetítés nélkülözhetetlen elemei, amelyek révén koherenssé válik a társadalmilag
megszerkesztett valóság, és lehetővé válik az összhang a személy közvetlen tapasztalati világa, valamint a
közvetlen tapasztaláson túli világ között. A nézetek egyként beágyazódhatnak a kognitív rendszerbe, a
személyiségbe, illetve a személy tagsági vagy vonatkoztatási csoportjaiba.
A nézetek az igazságot elkendőző, meghamisító,, jó érvekhez” folyamodó racionalizációs tudattartalmak. A

beágyazódás típusától függően a racionalizáció forrása éppen úgy lehet egy tudattalanba fojtott ok, mint
valamilyenjól-rosszul leplezett egyéni vagy csoportérdek.
4.1. NÉZETEK ÉS NORMÁK

A nézetek keletkezése azonban nemcsak individuális vagy kollektív racionalizációs szükségletekre vezethető
vissza. A társadalmilag megszerkesztett világ telis-tele van magyarázatra szoruló jelenségekkel, melyek – lévén
empirikus úton többnyire kiismerhetetlenek – nagyon sokféle értelmezésre, magyarázatra adnak lehetőséget. A
nézetek lehetővé teszik az elkülönítést és a normatív megkülönböztetést. A gasztronómiai ingerek világához
folyamodva példáért, azt látjuk, hogy elvileg semmi akadálya nincs annak, hogy az emberek bármit ehetőnek
ítéljenek, ami alkalmas tápanyagszükségletük csillapítására. Az emberek gasztronómiai nézeteit mégsem az a
szempont hatja át leginkább, hogy melyik ételnek milyen a tápanyagtartalma. Lewin mutat rá, hogy „kultúránk
pszichológiai ételterülete csak kis része annak, ami objektíve ehető, és egy kicsiny, szűkre szabott tartománynak
tekintendő az objektíve ehető összes étel teljes tartományán belül” (Lewin 1972, 337). A gasztronómiai
nézeteket a hagyomány, a hajdan érvényes, de később érvényét vesztett gazdasági-társadalmi érdek, a vallás és
az egészségre, a külső megjelenésre stb. vonatkozó más nézetek befolyásolják.
A táplálékok ehetőségére vonatkozó nézetek példájával azt akartuk szemléltetni, hogy a nézetek – mint belsőleg
létező és meggyőződéssel vallott megismerési sémák – voltaképp külső társadalmi viszonyok által formált
érdekek, szükségletek eredményeképpen kialakult és stabilizálódott „kognitív eszközök”.
Az étkekre vonatkozó nézeteknél nagyobb szerepet játszanak a szexuális életre vonatkozó szexuálerkölcsi
nézetek. Meghatározott nézetrendszerekre, vagyis tanításokra támaszkodva e nézetek a szexuális viselkedés
változatos megnyilvánulásainak megkülönböztetését és minősítését teszik lehetővé. A minősítések a társadalmi
jóváhagyás-ellenzés, normalitás-abnormalitás és esetenként az erényesség-bűnösség vélelmeit tartalmazzák. E
vélelmek következményei messzemenően befolyásolják a nemi identitás kialakulását. A szexuális nézetek
alapján jön létre a szexuális deviancia címkéje, amely intoleráns vagy képmutató társadalmi környezetben
hatékony eszköz mások diszkreditálására.
Az erkölcsi szféra az emberi együttélés kívánatos és nemkívánatos módjaira vonatkozó nézetek kimeríthetetlen
bőségű forrása, melynek révén az egyén pótolhatatlan támpontokhoz jut, amikor szembesül azzal a feladattal,
hogy megítélje önmagát, társait, valamint a társadalmilag megszerkesztett valóságot.
Míg a szexuális és erkölcsi nézetek esetében a stabilitás forrásaként elsődlegesen a személy ontogenezisének
kulturális-ideológiai kontextusa jelölhető meg, addig a többi nézet forrása inkább az egyes vallási, társadalmi,
gazdasági, politikai csoportok érdekeire érzékeny ideológiákban keresendő. Ebből az következne, hogy ha
változnak a külső körülmények, meg kell változzanak a személy nézetei is.
4.2. A NÉZETEK VÁLTOZÁSA

Bizonyos esetekben valóban ez a helyzet. A nézetek változnak, ha a külső nyomást nem ellensúlyozza belső
ellenállás. A ruházkodásra vagy hajviseletre vonatkozó nézetek a divat révén például rendkívül gyorsan
változnak. Akkor is megfigyelhető nézetváltozás, ha van ugyan belső ellenállás, de azt kilátástalanságra ítéli a
külső nyomás jutalmakban és büntetésekben megnyilvánuló ereje. Erre láttunk példát a magyar történelemben
az 1956-os forradalom kíméletlen leverését és az egész társadalom megfélemlítésére irányuló megtorlásokat
követően.
Ha azonban a szóban forgó nézeteket kondicionáló külső viszonyok nem párosulnak a korábbi nézetek
megváltoztatására irányuló, megfelelő nyomással, a korábbi nézetek rendszerint fennmaradnak, vagy csak
117
TÁRSADALOM
jelentős, esetleg több nemzedéknyi késéssel követik a viszonyok változását. A gasztronómiai nézetek
kétségkívül ilyenek.
A nézetek változáshiánya nemcsak a külső nyomás gyengeségével indokolható. A belső ellenállás

intenzitásának mértéke is fontos. Amennyiben a nézetek a személy számára jelentős, fontos témákra
vonatkoznak, amelyek összekapcsolódnak az erkölcsi szférára vonatkozó nézetekkel, akkor megfigyelhetjük a
nézetek és a személy önképe közötti összefonódást. Ebben az esetben a személy nem változtathatja meg nézetét
anélkül, hogy közben ne érezné magában, hogy feladja önnön folyamatosságtudatát, elárulja önmagát. A
nézetek autonóm fennmaradásának forrása tehát a személyi autonómia, mely a megváltozott külső viszonyok
mellett is változatlanságra, nézeteinek védelmére és a mellettük való kitartásra csábítja a személyt. A politikai
nézetek változásképtelensége rendszerint – de nem mindig – erre az okra vezethető vissza.
4.3. NÉZETEK ÉS ÉRDEKEK

Van a nézetek változatlanságának egy másik oka is, melynek nem a személyi autonómia a forrása. Ebben az
esetben a külső változások egyenlőtlen mértékben érintik a társadalom különböző csoportjait, és a változások
közepette visszamaradnak olyan csoportok, amelyek változatlanok maradnak, mert a változáshoz nem fűződik
érdekük. E nem változó csoportok konzervatív nézetek segítségével igyekeznek igazolni önnön társadalmi
helyzetüket, és e nézeteket a szóban forgó társadalmi csoportok tagjai többnyire átveszik, meggyőződéssel
telítve a magukénak vallják. Ragaszkodásuk forrása azonban nem elsősorban a személyi integritásban és
autonómiában keresendő, hanem a külső viszonyokkal való szembeszegülésben, melynek révén érdekeiket
védelmezik.
A politikai nézetek esetében többnyire nagyon nehéz feladat e kétféle személy-nézet viszony
megkülönböztetése. Különösen nehéz abban az esetben, amikor az átalakuló társadalomban kiélezett politikai
konfliktusok vannak a változásban különbözőképpen érdekelt társadalmi csoportok között.
Magyarország legújabb kori történelméből érdekes tanulmányt lehetne írni a politikai nézetek e kétféle
típusának társadalmi dinamikájáról. A magyar társadalom a 20. században kilenc alkalommal tapasztalta meg az
uralkodó politikai irányvonalak és ideológiák változását, mely az észlelt előnyök és hátrányok függvényében
egyeseket ellenállásra, másokat színlelt nézetváltoztatásra vagy aktív azonosulásra motivált. A legutóbbi, 1989-
1990-es fordulat sajátossága, hogy a korábban egyedül helyesnek tartott ideológiát nem egyszerűen egy új
ideológia váltotta fel. Plurális politikai rendszer keletkezett, mely – szabad versenyt biztosítva a legkülönfélébb
ideológiák között – lehetővé teszi a nézetek szabad elsajátítását és megvallását. A keletkező helyzet kezdetben
természetszerűleg elbizonytalanító hatású, annál is inkább, mert a változás eredményeként nemcsak a politikai
rendszer, hanem a gazdasági is átalakult, a redisztributív, egy központból vezényelt gazdaság a piacgazdaságnak
adta át a helyét.
4.4. EGYMÁSNAK ELLENTMONDÓ NÉZETEK

A korábban érvényben volt nézetek egy csapásra érvénytelenné váltak. A társadalomra meglepetésszerűen
záporoztak az egymásnak ellentmondó ideológiákból táplálkozó új nézetek. Míg az államszocializmusban az
eligazodást megkönnyítette a „hivatalos” és az „ellenzéki” nézetek közötti, külső eredetű különbségtevés, addig
a pluralista demokrácia viszonyai között az eligazodás belső tényezők függvénye. Nézeteitől függően
mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy például a hátrányos helyzetű szülők még meg sem született
magzatának külföldre történő kiközvetítését gyermekkereskedelemnek vagy humanitárius akciónak tartja;
mások életét veszélyeztető kutyák tartásában az emberi szabadságjogok érvényesülését vagy korlátozását látja.
A kívülállónak az a benyomása, hogy az egymásnak ellentmondó nézetek prizmáján keresztül vizsgált tárgy
mintha nem is lenne azonos. Az 1960-as években használt magyar középiskolai irodalomkönyv például a
következő módon ír Petőfi halhatatlan hőséről, Szilveszterről (Apostol):
„A megalkuvással, a megtorpanókkal szemben Petőfi a következetes forradalmár alakját akarta mintaképül

állítani a nemzet elé. Szilveszter a tudatosan cselekvő forradalmár első típusa irodalmunkban. hisz a nép
erejében, az emberi haladásban. lángoló szabadságszeretet hatja át, akinek ugyan el kell buknia, de a befejező
lírai epilógus annak a kornak a látomását veti fel, amelyben az új nemzedék széttöri bilincseit."
Ezzel szemben az 1970-es évek végén bevezetett új tankönyv a következő módon állítja a tanulók elé
Szilveszter alakját:
118
TÁRSADALOM
„A hős, Szilveszter, magányos forradalmár, Krisztus tudatosan torzított tükörképe. Szilveszter feláldozza magát
a világért, de hiába; az egyre mélyebbre süllyed. A hős nem ismeri, s egyre kevésbé érti meg az Istent, akitől
megbízatását kapta. Amikor válaszúthoz ér, mindig két rossz lehetőség között kell döntenie, sorsa a tragikus
irónia közegében formálódik. Prófétának mondja magát, ám szeme mind homályosabban lát. Áldozata egyre
értelmetlenebbnek tűnik. Teljes magánya meghasonlásba kergeti; megtagadja Istent, és ha tehetné, kiirtaná az
emberiséget."
Az ilyen ideológiai nézeteltérések esetében kizárt a megértés, a diskurzus süketek párbeszédéhez hasonlítható.
Annak a félnek lesz igaza, amelyik erősebb.
4.5. STABILITÁS – INSTABILITÁS

Amikor merev nézetekről beszélünk, meg kell tehát különböztetni a merevség változatait. Egyfelől beszélhetünk
olyan merev nézetekről, amelyek elsősorban pszichikus szükségletek folytán, mint nem tudatos erők által
motivált nézetek jelentkeznek. Ide tartoznak a már említett erkölcsi, szexuális és a személyekre mint társakra
vonatkozó nézetek. E nézetek axiomatikus kiindulása és bizonyos mértékű revideálhatatlansága
nélkülözhetetlen. Rigiditás esetében azonban a szükségesnél nagyobb mérvű merevedés következik be, az
erkölcsösség erkölcscsősz-magatartássá válik, a szexuális normák követése prüdériává silányul, az
interperszonális stabilitás szélsőséges indulati tartalmak által polarizált társpercepcióvá torzul.
Másfelől megkülönböztethetünk olyan merev nézeteket, amelyek a társadalmi viszonyok – korántsem mindig
adekvát – pszichikus interiorizálódásaként jelennek meg. A merevség felöltheti a stabilitás formáját, ha a szóban
forgó nézet elkötelezettség útján alakul ki, de jelentkezhet társadalmi eredetű rigiditásként, amikor is a
reflektálatlan azonosulás, a konformitás táptalaja.
A szociálpszichológiában elsőként Adorno és munkatársai (1950) tettek kísérletet arra, hogy a nézetrigiditás
pszichikus és társadalmi forrásvidékeinek egyazon súlyt tulajdonítva feltárják, hogy milyen szerkezetekről és
milyen működésekről van szó. Kimutatták, hogy arigid erkölcsi-szexuális-politikai-gazdasági nézetek sajátos
személyiségtípust, a „tekintélyelvű személyiséget” feltételeznek, amely mintegy generálja a társadalmi világot
leképező türelmetlen, egysíkú, sematikus és az ellentmondások iránt érzéketlen nézetvilágot (Erős 1980).
Miként a nézetmerevség felöltheti a stabilitás vagy a rigiditás formáját, ugyanúgy a merevség hiánya esetében is
megkülönböztethetjük a személyi autonómiára visszavezethető türelmet és az autonómiahiányos instabilitást, a
nézetek véleményekké történő inflálódását. Az elkötelezettség az autonóm alapon történő nézetelsajátításra utal,
míg a konformizmus a külső nyomás folytán adódó érdekeltség pszichológiai automatizmusára utal. Utóbbi
esetben az adott nézetek elsajátítása mögött nincs választás, nincs komoly pszichológiai erőtartalék. Ezek a
megkülönböztetések azért fontosak, mert a szociálpszichológiai irodalom gyakran pozitív értéket tulajdonít a
„nyitottságnak”, összemosva ezáltal a türelmet és a labilitást, másfelől pedig negatív értéket tulajdonít
mindenféle merevségnek, nem különböztetve meg az elkötelezettséget és a tekintélyelvű azonosulást. Így válik
lehetővé az egyébként jelentős, heurisztikai értékű „zárt gondolkodásmód” és „nyílt gondolkodásmód”
abszolutizálása, a jobbés baloldali ideológiai elkötelezettség pszichológiailag azonos előjelű dogmatizmusként
való azonosítása (Shils 1954).
4.6. ZÁRTSÁG ÉS NYÍLTSÁG

Milton Rokeach (1960) a tekintélyelvű személyiséggel foglalkozó vizsgálatok eredményei alapján jutott arra a
felismerésre, hogy a személy nézeteinek együttese rendszerként jellemezhető. Nézetrendszer alatt Rokeach
„mindazokat a meggyőződéseket, elvárásokat, hipotéziseket, s ezek együtteseit” érti, amelyeket egy személy
„igazinak tart egy adott időben arról a világról, amelyben él”.
A rendszer Janus-arcúként vizsgálható, melynek egyik fele az igaznak vélt nézeteket tartalmazza (ezeket
nevezzük igazoló nézeteknek), a másik fele pedig a tévesnek vélt nézetekből áll (ezeket nevezzük cáfoló
nézeteknek). Az igazoló-cáfoló elemeket tartalmazó nézetrendszer két típusát különbözteti meg Rokeach. Az
egyik típust „zártként”, dogmatikusként jellemzi, a másik típust pedig „nyílt” rendszernek nevezi.
A zárt vagy dogmatikus nézetrendszer szemantikailag a „dogma” szó jelentésére vezethető vissza. A dogma
eredetileg a helytelen problémamegoldásokat igyekezett kiküszöbölni a keresztény vallás ideologikus
nézetrendszeréből. Elvben lehetővé tette azonban a rendszeren belüli keresést. Pszichológiai értelemben véve a
dogmatizmus a társadalmi ingerek zavarba ejtő bősége okán „didergő lélek” védelmét szolgálja, ami
ugyanakkor megfelelő eszköze lehet az önző törtetés igazolásának és kimagyarázásának, a társadalmi világot
mereven polarizáló megosztásnak is.
119
TÁRSADALOM
1. A zárt gondolkodás. Rokeach szerint minél zártabb a személy nézetrendszere, annál inkább függ egy-egy
nézet elfogadása attól, hogy milyen – az igazsághoz képest lényegtelen – belső késztetések és/vagy külső
hatalomtól származó jutalmazások, illetve büntetések játszanak közre. Minél zártabb a nézetrendszer, annál
kevésbé támogatják az egyes nézetek egymást (nagyfokú az egyes nézetek izolációja). A zárt gondolkodás
fontos tünete, hogy a cáfoló nézetek mindig másodkézből, a személy igazoló nézeteinek forrása által megszűrve
és adagolva jutnak el a személyhez. (Egy elvakult Fradi-drukkoló tehát az MTK-ra vonatkozó nézeteit Fradi-
drukkerekkel való kommunikáció során fogja beszerezni.) A zárt gondolkodás további sajátossága a
visszautasítási mező kiterjedt volta. A személy sokkal több nézetet (és ismeretet) tud felhozni vélt igaza
védelmére, mint amennyi ismerettel a nézetrendszerének igazát cáfoló, ellentétes tartalmú nézetrendszer
vonatkozásában rendelkezik. A pozitív és negatív elfogultságok természetrajza jól mutatja ennek a
sajátosságnak a kulcsszerepét az igaztalan vádaskodások, önkényes feldicsérések kialakulásában és
fennmaradásában. A zárt szellem jele a sajátosan torzult időperspektíva. Egyfelől a múlt, másfelől a jövő képe
kerül előtérbe, de a mindenkori jelen kiszorul a zártan gondolkodó ember érdeklődésének homlokteréből. Az
autoriter személyek önmagukról alkotott képe jól mutatja azt az „énontológiai”-szerkezetet (Hankiss E. 1978),
mely a gyermekkor idillire vagy pokolira való meghamisítására épül, megalapozva a jövő felelőtlenül optimista
vagy reményvesztetten pesszimista megítélését. Kisebbrendűségi érzésektől gyötört nemzetek ideológiai önképe
is hasonló időszerkezetet mutat: egyfelől a heroikusra színezett és hősökkel, árulókkal, mitikusra nagyított
ellenfelekkel benépesített múlttal, másfelől a nagyszerű jövő többnyire nagyon távoliként bemutatott ígéretével
(Smith 1986).
2. A nyílt gondolkodás. Minél nyitottabb a személy nézetrendszere, annál inkább attól függ az egyes nézetek
bekerülése a rendszerbe, hogy a helyzet objektív valósága szempontjából gyakorlati igazságot tükröz-e, vagy
sem. A pszichikus késztetések és a külső, tekintélytől függő megerősítések befolyásoló szerepe minimálisra
zsugorodik. A nézetek független megítélés termékeként keletkeznek a személyben, s ha téves voltuk
bebizonyosodik, a korrekcióra bármikor lehetőség nyílik. Mivel a személy igazoló nézeteihez autonóm módon
jut hozzá, a cáfoló nézetek esetében sem szorul rá „kapuőrre”, hanem egyenesen a cáfoló nézetek híveihez vagy
az e rendszerben járatos szaktekintélyekhez fog fordulni, ha e nézetekre kíváncsi. Ebből adódik, hogy az igazoló
és a cáfolati mező között átjárás van, a visszautasítási mező terjedelme nem haladja meg az elfogadási mező
terjedelmét. A nyílt gondolkodás tünete, hogy a cáfolati mezőt nem „veszi egy kalap alá”: árnyalt
különbségtételekre képes az egyes cáfoló nézetek között, s empátiásan képes belegondolni azok
tudásszociológiai indítékaiba. A nyílt gondolkodás időperspektívája a jelenre és a belátható jövőre összpontosul
(Rokeach-Restle 1980).
Egy vizsgálatban Rokeach és munkatársai 5 képet mutattak 30 személynek, akiket 225 pszichológia szakos
egyetemista közül választottak ki. A kiválasztott személyek fele (15 fő) magas pontszámot ért el a
dogmatizmust mérő skálán, míg a többiek (15 fő) alacsony pontszámmal végeztek. Mindegyik kísérleti személyt
egyenként kikérdezték a fényképek felől. Történeteket kellett elmondaniuk azokról, akiket a képek ábrázoltak.
A válaszokat magnóra vették, majd aszerint elemezték, hogy múlt idő, jelen idő és jövő idő milyen gyakran
fordult elő a szövegekben. Az volt a hipotézis, hogy az idői utalások gyakorisága az időperspektíva
indikátorának tekinthető, s az utalások jellege összefügg a gondolkodás zártságával, illetve nyíltságával.
A táblázatból látható, hogy a zárt és a nyílt csoportok nem különböztek a múltra utaló válaszok tekintetében. A
nyílt csoport azonban sorozatosan több jelenre utaló választ ad, míg a zárt csoport sorozatosan több jövőre utaló
válasszal reagál a képekre. Az átlagokat vizsgálva azt látjuk, hogy mindkét csoportban 17%-os a múltra utaló
válaszok aránya. A jelenre utaló válaszok 51%-os arányban jellemzik a zárt gondolkodásúak csoportját, míg
75%-os gyakorisággal fordulnak elő a nyílt gondolkodásúak körében. A zártak mintegy harmada jövőorientált,
szemben a nyíltak 8%-ával. Ezek a különbségek varianciaanalízissel számolva erősen szignifikánsak. A
történetek tartalmi vizsgálata azt mutatta, hogy a zárt gondolkodásúak szorongásteli, félelmes történeteket
meséltek el, míg a nyílt gondolkodásúak történetei bizakodó, alternatívateli hangnemben fogantak.
A gondolkodás zártságának és nyíltságának mérése skála útján történik. A skála „zárt” gondolkodásra valló
állításokat tartalmaz, melyeket a vizsgálati személyeknek aszerint kell megítélniük, hogy egyetértenek-e velük,
vagy sem. (Ez egyébként némiképp torzításhoz vezet, mert az ilyen vizsgálatokban az emberek hajlamosak
megfontolás nélkül „igen”-t mondani.)
4.1. táblázat - A zárt, illetve nyílt gondolkodású csoportok válaszaiban előforduló múlt
idejű, jelen idejű és jövő idejű utalások átlagos gyakorisága százalékban, öt TAT-képre
adott reagálásuk alapján
120
TÁRSADALOM
TAT Csoport Múltra utalás % Jelenre utalás % Jövőre utalás % Összesen
képazonosító
9BM zárt 29 47 24 100
nyílt 25 71 4 100
2BG zárt 30 44 26 100
nyílt 27 68 5 100
7BM zárt 15 54 31 100
nyílt 13 82 5 100
4 zárt 6 46 48 100
nyílt 11 71 18 100
2 zárt 7 62 31 100
nyílt 10 84 6 100
Átlag % zárt 17 51 32 100
nyílt 17 75 8 100
Forrás: Rokeach (1960,369). ATAT-képekhasználatáról lásdMurray(1938). Aképek alapjánakísérleti

személyeknek történeteket kellett fogalmazniuk. Az elmondott történet várhatóan tükrözi elmondójának
szükségleteit, melyeket belevetít a látottakba. A képsorozatot eredetileg a fontosabb pszichológiai szükségletek
felderítésére használták fel.
Barcy Magdolna elvégezte a Rokeach-skála magyarra történő átültetését, és a szemléltetés kedvéért ebből a
változatból fogunk bemutatni néhány példát (Barcy 1980).
A zárt gondolkodás izolációs hajlandóságát a következő állításokkal való egyetértési hajlandósággal lehet
mérni:
„Noha az erőszak alkalmazása általánosságban elítélendő, sokszor ez az egyetlen lehetséges út ahhoz, hogy
nemes eszméket valóra tudjunk váltani."
„A véleménynyilvánítás szabadsága nemes és fontos cél, de a túlzottan kritikus nézeteket el kell fojtani."
A visszautasítási mező kiterjedtségére utal a következő két állítással való egyetértés:
„Az már csak igazán természetes, hogy az ember sokkal jobban ismeri azt, amivel egyetért, mint azt, amit
elutasít." „Vannak bizonyos »izmusok«, amelyek valójában ugyanazt jelentik, még akkor is, ha azok, akik
hisznek ezekben az »izmusokban« szeretnék elhitetni, hogy különbözőek."
Az utóbbi állítás szinte paradigmatikus érvénnyel mutatja meg a modern művészi törekvések dogmatikus
elutasításának „logikáját” („nincs új a nap alatt”).
A saját nézetforrás feltétlen előnyben részesítésére utalnak a következő állítások:
„Óvakodnunk kell attól, hogy vallási kérdésekben kompromisszumot kössünk olyan emberekkel, akik másban
hisznek, mint mi."
121
TÁRSADALOM
„A legsúlyosabb bűn, ha egy ember nyilvánosan támadja azokat a társait, akik ugyanazokat a nézeteket vallják,
mint ő."
A tor zult időperspektívára valló állítások:
„Az igazi társadalmi haladás csak dicsőséges és elfeledett múltunk feltámasztásával érhető el."
„Ahhoz, hogy az emberiség boldog legyen a jövőben, a jelenben néha szükséges elviselni igazságtalanságokat
is."
y Magdolna (1980,45) a magyar viszonyokhoz igazított, új állításokat is fogalmazott. Ezek közül ismertetjük a
dialektikaellenesség blokkját:
„Ha egyszer valaki megismerte az élet alapvető igazságait, akkor már nem változtatja meg a nézeteit.
Az örökérvényű törvények biztonságot adnak az életben.
Gondoltam már arra, hogy igaz az a mondás: »Aki hazudik, az lop, aki lop, az csal, aki csal, az rabol.«
Amire az igazán nagy tudósok egyszer már rájöttek, ahhoz sem hozzátenni, sem abból elvenni nem kell semmit.
A látszólag ellentmondó tapasztalatok mellett is szilárdan ragaszkodnunk kell meggyőződésünkhöz."
Az élet legkülönbözőbb területeire vonatkozó dogmatikus gondolkodás, a vele járó intolerancia, empátiahiány
és agresszivitás az egyik legveszedelmesebb társadalom-lélektani tünet. Felszámolása természetesen először is
gondos megismerést igényel, de legalább olyan fontos az elkötelezettségen alapuló, autonóm nézetek
vállalásának és képviseletének mint reális lehetőségnek a felmutatása, az ennek érdekében folyó nevelés a
családban, az iskolában, a tömegkommunikációban. A gondolkodási kultúra nyitottsága társadalmunk
közállapotaira, politikai kultúrájára is alapvető hatást gyakorolhat.
5. 5. A SZOCIÁLIS ATTITŰD
A szociálpszichológia egyik legrégebben megragadott és az alkalmazott kutatásokban óriási gyakorlati
jelentőségre szert tett fogalma az attitűd. Allport klasszikusnak számító, 1935-ös tanulmányában a következő
szavakkal jellemzi e fogalom tudományos jelentőségét: „Az attitűd fogalma valószínűleg a legjellegzetesebb és
legnélkülözhetetlenebb fogalom a mai amerikai szociálpszichológiában. Nincs olyan kifejezés, amely
gyakrabban fordulna elő a kísérleti és teoretikus irodalomban.” (In Halász-Hunyady-Marton 1979,41.)
Ha a helyzet azóta módosult is, az attitűd ma is nélkülözhetetlen kelléke a modern szociálpszichológiai

szótárnak.
5.1. TÖRTÉNET
Az attitűd a mai magyar irodalmi nyelvben etikai, esztétikai irányultságot, sajátos szellemi látásmódot jelent,
melynek nem sok köze van a szó szociálpszichológiai jelentéséhez. Az angol attitude szó kettős jelentésű.
Egyfelől használatos testhelyzetek (szobor, festményalak, színész, balett-táncos) jelölésére, másfelől – s
esetünkben ez a jelentés a döntő – véleményre, nézetre utaló megnyilvánulást jelölnek általa.
A német nyelvben hiányzott az attitűdnek megfelelő általános kifejezés, leginkább az Einstellung (beállítódás)
szó áll közel hozzá, de használatos a Haltung (magatartás), valamint a Bewusstseinanlage (tudathelyzet). Ma
már a szakirodalom az attitűd szót alkalmazza német nyelvterületen is. Az oroszban részben az attitűd betű
szerinti átírása vált szakkifejezéssé, részint pedig D. N. Uznadze grúziai pszichológiai iskolájának kulcsfogalma,
a beállítódást a tudat integráló működéseként értelmező usztanovka kifejezés vált az attitűd egyenértékű
jelölőjévé. Az attitűd szót a magyar nyelv szociálpszichológiai értelemben az 1960-as évek vége óta használja;
az első tudományos ismertetések Hunyady György tollából születtek (1966; 1968).
Történetileg nézve az attitűdfogalom fejlődését, Allport (1994) nyomán azt mondhatjuk, hogy kezdetben a
kísérleti személyek feladatra történő beállítódását, készenlétét értették attitűdön. Kitűnt ugyanis, hogy a kísérleti
személyek reakcióideje lerövidült, ha tudták, hogy milyen ingerre kell majd reagálniuk. A mozgás és a mozgást
megelőző célirányos tudati állapot egységéről volt szó, és ez még távol állt szociálpszichológiai jelentésétől.
Thomas és Znaniecki (1918) Amerikába bevándorolt lengyel parasztok élettörténetének személyi
122
TÁRSADALOM
dokumentumait vizsgálva jutott arra a következtetésre, hogy az attitűdök társadalmi mezben értelmezendő lelki
folyamatok, amelyek meghatározzák az egyének viselkedését a társadalomban. Mivel a társadalom által termelt
ingerek közötti eligazodás bizonytalanságérzettel terhes, az eligazodás viszont sürgető, így az egyének gyors,
azonnali, ugyanakkor értelmesnek és célszerűnek tűnő reagálásokra kényszerülnek, s ennek során értékeket
vesznek alapul. A pénz, a hírnév, az idegenek, a tudomány, s megannyi más, sajátosan társadalmilag értékelt
tárgy váltja ki az egyének pozitív (közelítő) vagy negatív (távolító) viselkedését. Az értékekről a következő
fejezetben részletesen szó esik majd.
5.2. AZ ATTITŰD SZERKEZETE

Az attitűd hármas szerkezetű, társadalmilag meghatározott, de mindig egyénileg kivitelezett lelkiállapotként áll
előttünk.
1. Számolnunk kell az attitűd tárgyára vonatkozó ismeretekkel, nézetekkel, gondolati, kognitív elemekkel,
amelyek természetesen nem merítik ki a tárgy egészéről elmondható ismereti világot (ez sok attitűdtárgy,
például Isten esetében elvileg is lehetetlen volna), de a személy számára mindenképpen tudásként, mégpedig
érvényes és objektív tudásként jelentkeznek.
2. Az attitűd tárgyára vonatkozó gondolatok – éppen mert értékekhez kapcsolódnak – tartalmazzák ajó vagy
rossz, a szép vagy csúnya, a helyeslés vagy helytelenítés érzelmi-affektív elemeit, s ez a hitbeli, meggyőződéses
mozzanat adja az attitűd viselkedésre ösztönző, motiváló jellegét.
3. Az attitűd mentális (kognitív és affektív) összetevői valamilyen módon (a lehetőség szintjén vagy
ténylegesen) a viselkedéshez is kapcsolódnak. A viselkedéssel való kapcsolat teszi kulcsfontosságúvá az
attitűdöt, s indokolja a kutatására fordított óriási energiákat, hiszen az emberek attitűdjeinek felmérése azzal
kecsegtet, hogy ily módon előre láthatjuk viselkedésüket. A gazdasági és politikai indítékú közvélemény-
kutatások sokszor voltaképpen attitűdkutatások, melyek eredményei alapján, bár nem kis hibaszázalék árán,
növelni lehet a gazdasági, politikai folyamatok tudatosságát a társadalomban.
Az attitűdök mindig valamilyen társadalom által létrehozott, társadalmilag konstruált dologra (eszmére, tárgyra,
személyre, folyamatra, eseményre stb.) vonatkoznak. Amikor a személy sajátjaként, személyes világa részeként
ismeri el attitűdjét, azzal azonosulva nincs tudatában, hogy attitűdjének nemcsak tárgya, hanem maga az attitűd
is társadalmi meghatározottságú. E társadalmi meghatározottság mindig konkrét, társas összefüggésben
érvényesül, személyközi kapcsolatokban, csoportfolyamatokban születik és hat, alapvető lendkerekét képezve a
társadalmi összehasonlítási folyamatoknak, a társadalomban zajló kommunikációnak.
5.3. ATTITŰDÖK ÉS TÁRGYAIK

Az attitűdöket tárgyuk szerint elvileg két csoportba oszthatjuk.
1. Egyik csoportba az olyan tárgyakra vonatkozó attitűdök kerülnek, amelyek empirikusan kiismerhetetlenek,
értékekkel terhesek, elfogadásuk vagy elvetésük végső soron világnézet, hit, meggyőződés, ideológia
függvénye.
2. A másik csoportba az empirikusan kiismerhető tárgyakra vonatkozó attitűdök kerülnek.
A személy életében betöltött jelentőség szempontjából e csoportosításnak nincs különösebb értelme, mert az
attitűdök mint jellegzetes hétköznapi tudásalakzatok a személy számára mindenképpen érvényes és hiteles
megismerésként jelentkeznek. Vitákban viszont súlyos zavarok forrása lehet, ha az empirikusan ellenőrizhető
tárgyakra vonatkozó nézetekben nem a tényismeret, hanem az attitűd álarcában megbúvó vélekedés, sejtés
uralkodik, s nem kevésbé zavaró a másik eset, amikor az empirikusan kiismerhetetlen tárgyra vonatkozó attitűd
ténymaszkban jelenik meg.
Példaként nézzünk meg egy jellegzetes, empirikusan nem ellenőrizhető jelenségre vonatkozó attitűdtárgyat, a
nudizmust. A Magyarország című lap 1981-es évfolyamában találhatunk olvasói leveleket, melyekből az
alábbiakban idézünk majd a nudizmussal kapcsolatos attitűdöket szemléltetendő. Íme egy nudizmusellenes
attitűd:
„Lapjuk 1981/22-es számában jelent meg a »Meztelenül, vagy sem?« című cikk, amelyhez szeretnék
hozzászólni. A szobrász hibátlannak alkotta a milói Vénuszt, Michelangelo a Dávidot, ezek szépsége éppen
meztelenségükben van. Ma viszont a fiatalok olykor gátlástalanul igyekeznek hibátlan testi felépítettségüket
123
TÁRSADALOM
láthatóvá tenni. Nem ritkaság a meztelen felsőtesttel sétáló nő a nyugati strandokon. Ez azonban nem nudizmus,
hanem erotika... ami egymás közt természetes, egy egész strand közönsége előtt enyhén szólva ízléstelen."
Egy másik, a nudizmust még hevesebben ellenző attitűdmegnyilvánulás:
„A nudizmust még akkor is szemérmetlenségnek tartom, ha ezért maradinak bélyegeznek azok, akik ugyan
egyetértenek a meztelenkedéssel, de maguk véletlenül sem vállalkoznának rá nyilvánosan. Különösen káros
szerintem az otthoni meztelenkedés. A szülők ilyen magatartásukkal mintegy hozzájárulnak gyermekeik helyes
neveléséhez, inkább gátlástalanságot fejlesztenek ki bennük. Nudista nem lehet akárki, bármilyen
»demokratikus« színezetű maga a nudista mozgalom."
Megszólalt egy gyaníthatóan nudistapárti attitűddel rendelkező olvasó is:
„.az FKK Urlaub Katalog című kiadványban fél ezernél több, ízléses fényképfelvétel mutatja be Európa 27
helységében azt az 56, nem éppen olcsó hotelt, amelynek önálló nudista strandja van. A képeken bevásárló,
sportoló, pihenő és szórakozó embereket, családokat látunk, akik májustól októberig vehetik igénybe ezeknek a
szállodáknak a szolgáltatásait."
Hogy a nudizmus jó-e vagy rossz, távolról sem ténykérdés. A személy legkülönbözőbb (szexuális, önértékelési,
vallási) beállítódásainak függvényében alakuló, jellegzetesen értékelő megállapítások tárgya lehet. A
ténykérdésekre visszavezethető attitűdtárgyak esetében nem annyira az ismeretek hiányáról, hanem azok sajátos
válogatásáról, súlyozásáról, a látásmód torzításáról van szó. A dohányzás például egyértelműen káros az
egészségre, ezt ma már a dohányosok (és a dohánygyárak) sem vitatják. Mégis vannak dohányzáspárti attitűdök,
melyek forrása a kognitívdisszonancia-redukció, a magánideológia-kovácsolás.
Szándékosan hoztunk fel olyan ártatlan példákat, mint a nudizmus és a dohányzás. Látni való azonban, hogy
társadalom által létrehozott, politikailag, ideológiailag konstruált „fajsúlyosabb” attitűdtárgyak (nemzet,
szabadság, Isten, párt stb.) esetében is hasonló szerkezetű és pszichológiai működésű lelkiállapotokról
beszélhetünk.
5.4. PSZICHOLÓGIAI ELMÉLETEK ÉS AZ ATTITŰDÖK

Az attitűdök szociálpszichológiai karrierjét nemcsak az ösztönözte, hogy a közvélemény-kutatások jól
körvonalazott kutatási tárgyat nyertek általa, és a gyakorlatban hasznosítható eredmények születtek. Az attitűd
elméletileg integrálni volt képes az 1930-as évek egymással versengő pszichológiai iskoláit, s ugyanakkor ezt a
„lélekben” működő jelenséget világos társadalmi tényekhez, csoport-hovatartozáshoz, kultúrához tudta kötni,
ezáltal szociológiailag érvényes magyarázatok tárgyává volt képes tenni.
Az attitűdfogalom kiválóan illeszkedett a freudista lélekfelfogás tudattalan folyamatokat hangsúlyozó

szemléletéhez (Allport [1935] in Halász-Hunyady-Marton 1979, 44). A vágyakozás, a gyűlölet, a szenvedély és
az előítélet perspektíváinak megjelenése az attitűdproblémában azt eredményezte, hogy az attitűdök dinamikus
és tudattalan vonásait is felismerték. Adorno és munkatársai Amerikába kerülve, a freudizmus sajátos változatát
megalkotva empirikusan is vizsgálták a fasisztoid személyiségre jellemző – nem mindig tudatos
megfontolásokon alapuló – attitűdöket. Szemléltetésül Moravia A megalkuvó című regényéből idézünk egy
részletet, mely a főhős fasiszta attitűdjeinek tudattalan összetevőit mutatja meg az olvasó számára.
„Elejétől kezdve azt kívánta, hogy Franco győzzön, de ez nem valami makacs, ésszerű megfontolás volt benne,
hanem szívós és mély érzelem, mintha ez a győzelem ízlése és eszmevilága jóságának és igazságosságának
igazolását jelentené, nemcsak a politika terén, hanem minden más tekintetben is. Sőt talán Franco győzelmét
még a szimmetria iránti vonzalmából is kívánta, és kívánja még most is. Ez a meggyőződése a semmiből
született, ahogy a közhiedelem szerint az úgynevezett tudatlan átlagemberekkel történni szokott. Vagyis a
levegőből szívta magába, mint ahogy mondják is, hogy »az eszme a levegőben van«. O úgy volt Franco pártján,
mint számtalan más átlagember, akik keveset, vagy éppen semmit sem tudnak Spanyolországról, csak
elolvassák az újságcikkeket, alapjában véve tehát műveletlenek. Mondjuk: rokonszenvből, ha ennek a szónak
logikátlan és ésszerűtlen jelentést tulajdonítunk.” (Moravia 1959, 88.)
A behaviorizmus számára is megfelelő volt az attitűdfogalom, persze egészen más okból, mint a pszichoanalízis
esetében. Az a tény, hogy az attitűd a külsőleg megfigyelhető viselkedésben érhető tetten, s nem az emberrel
született, hanem tanulás útján alakul ki benne, a behaviorizmus számára elfogadhatóvá tette az attitűdöt, s
gondos kutatásokat végeztek, hogy jutalmazással, illetve büntetéssel miképpen lehet kialakítani, illetve
eltüntetni a különböző társadalmi tárgyakra irányuló attitűdöket. Az alkoholizmus „dekondicionálásának”, az
124
TÁRSADALOM
alkohollal szembeni negatív attitűd kialakításának ma is a behaviorista terápia az egyik legfontosabb (sajnos
távolról sem mindig sikeres) módszere.
Az alaklélektan számára az attitűd hármas szerkezeti felépítése, egysége, a szerkezet ellentmondásmentesnek

tűnő jellege volt vonzó. Az attitűd finomszerkezetére és főképpen változási dinamikájára irányuló kutatásokat
elsősorban az alaklélektani ihletésű szociálpszichológia fejlesztette ki (Lewin 1972). Az attitűd sajátosan
„takarékos”, a világ ingereit egységekbe rendező szemléleti formaként tűnt elő az alaklélektani kutatók számára,
s a motivációs bázist nem annyira a tudattalanra, a kondicionálásra, mint inkább az ember Gestalt-alakzatokra,
harmóniára törő hajlandóságára vezették vissza.
5.5. AZ ATTITŰD DIMENZIÓI

Az attitűd megjelenésének különböző oldalaira vonatkozóan a szociálpszichológia igen határozott
elképzelésekkel rendelkezik. Már a példákból is szembetűnhetett, hogy az attitűd alapvető dimenziója az
érzelmi-értékelési tartomány. Az attitűdtárgy pozitív és negatív irányba polarizálja az emberek vele
kapcsolatosan kialakult attitűdjeit. A személy rajonghat, szerethet, kedvelhet, előnyben részesíthet valamit, ha
pozitív az attitűdje a szóban forgó tárgy iránt, viszont ha negatív attitűdje van, akkor undorodhat tőle, gyűlölheti,
elutasíthatja, hátrányosan megkülönböztetheti, mellőzheti, nem szeretheti. Az attitűdök irányának, érzelmi
pólusok közötti helyzetének felmérése a kutató első feladata.
A másik feladat az attitűd elhelyezkedésének megállapítása a pozitív és negatív pólus között feszülő
tartományban. Minél szélsőbb ponton helyezkedik el az attitűd, annál szorosabban kötődik valamelyik érzelmi
pólushoz (szeretethez vagy gyűlölethez). Függetlenül az attitűd irányától és részben függetlenül
polarizációjának mértékétől (mely pillanatnyi felbuzdulás műve is lehet), külön vizsgálandó az attitűd
intenzitása, az a bizonyosság, mely a személyt adott attitűdjével kapcsolatosan eltölti. Az intenzív attitűdökre a
stabilitás, az időbeli tartósság (perszeverencia) jellemző.
Nehezebben vizsgálható, de fontos attitűddimenzió a relevancia, vagyis az, hogy a szóban forgó tárgyhoz
kapcsolódó attitűd mennyire fontos a személy számára, mennyire könnyen mozgósítható és milyen mértékben
elkötelezett iránta a személy. A relevancia az attitűd személyiségbe való beágyazottságának mértéke, a hit, a
meggyőződés, az elhivatottság jegye. A kevéssé releváns attitűdök idővel véleményekké transzformálódnak.
Katz alapvető tanulmányt szentelt 1960-ban az attitűdök pszichológiai funkcióinak, melyek nélkül nem lenne
érthető az attitűdök kialakulása, fennmaradása és a személy életében betöltött jelentősége (Katz 1979).
5.6. AZ ATTITŰD FUNKCIÓI

1. Első funkcióként a társadalmi környezethez való alkalmazkodást jelöli meg Katz. Az egyén a hozzá hasonlók
attitűdjeit vallva (vagy a hasonlóságra áhítozva, azokat megtanulva) pozitív megerősítésekhez jut, elfogadást
nyer, támogatást élvez. Egy csoportba való bekerülés, a csoportban való bennmaradás a csoportban uralkodó
attitűdök elfogadását, osztását feltételezi, míg ezeknek az attitűdöknek az elutasítása, az alkalmazkodás
megtagadása a csoportból való kikerülést idézi elő. Katz szerint a rendszeres pozitív megerősítés pozitív
attitűdök forrása, míg a rendszeres negatív megerősítés negatív attitűdöket eredményez.
A csoportkötődés megváltozása rendszerint az alkalmazkodásra szolgáló attitűdök megváltozását is

eredményezi. Frappáns példát találunk erre a jelenségre az 1920-as, 1930-as évek fordulóját híres berlini
történeteiben megörökítő Isherwood önéletrajzában, aki leírja Fraulein Schroeder eredeti modelljét, Fraulein
Thuraut: „el sem tudom képzelni, hogy miért akar ön oly hirtelen elutazni Berlinből pont most (1933-ban),
mondta Frl. Thurau Christophernek szomorúan és teljes őszinteséggel. O, aki Christopher ösztönzésére az 1932-
es novemberi választásokon a kommunistákra szavazott, a portás feleségével beszélgetve Hitlert most a
Führernek nevezte. Végül is, mint millióan másoknak, ezután is Németországban kellett élnie, s nem törődhetett
azzal, hogy ki van éppen hatalmon. Továbbra is az maradt, ami mindig is volt, urai szeretetre méltó, megzavart
fejű áldozata, akit legfeljebb a sodródás bűnében marasztalhatnánk el. Semmi esetre sem lett jobban náci, mint
amilyen kommunista volt. 1952 februárjában Christopher először a háború után rövid időre visszalátogatott
Berlinbe. Heinzcel és Heinz feleségével elment Frl. Thurauhoz. Még mindig ott lakott a Nollendorfstrassén, de
egy jóval kisebb lakásban. Mint várható volt Frl. Thurauból lelkes Amerika-barát lett – a Nollendorfstrasse az
amerikai zónába esett.” (Isherwood 1977, 101–103.)
2. A már meglévő s az alkalmazkodáson túlmenően más szükségleteket is kielégíteni képes attitűd védelmében a
személy átértelmezheti a megerősítéseket: a szenvedést jutalomként, ajutalmat megaláztatásként élve át
ilyenkor. Az attitűd második funkciója a pszichológiai önvédelem. Az előbb említett átértelmezés onnan
125
TÁRSADALOM
eredhet, hogy a személy számára centrálisként átélt attitűd feladása önértékelésének leszállítását jelentené,
következésképpen a világban való elhelyezkedésének megingását eredményezné. Egyik esetben az egyén énje,
önmaga iránt táplált pozitív attitűdje védelmében a világgal kapcsolatos attitűdjeit önkényesen formálja, s mint
torzító szemüveget alkalmazza: nem azt látja a világban, ami van, hanem azt, amit szeretne látni. Más esetben az
énvédelem akivetítés, az eltolás, aracionalizáció működéseit foglalja magába: ilyenkor mások elítélése vagy
feldicsőítése árán zárja el az egyén a számára nemkívánatos információk útját.
3. Harmadik funkcióként Katz az értékkifejezést említi. Minél relevánsabb egy attitűd, ez a funkció annál
nyilvánvalóbban jelentkezik. Az egyének a társadalomban értékek követőiként, hitvallóiként megmutatkozva
önmagukat horgonyozzák le a társas mezőben. Attitűdjeinknek hangot adva önmagunkat mutatjuk be társaink, a
társadalom előtt. Az értékítéletektől tartózkodó személyek elviselhetetlen társasági partnerek, diplomatikus
semmitmondásuk mögött az arctalanság sejlik fel. Másfelől a szélsőséges szubjektivitást elárulók, az azonnali
értékkifejezők is kellemetlenek, ha megnyilvánulásaikat a türelmetlenség, a csalhatatlanság kényszeres jegyei
övezik.
4. Az attitűdök legfontosabb funkciója a tudásfunkció, melynek révén az egyén szabályozottnak, értelmesnek és

helyénvalónak érzi s tudja viselkedését, az őt körülvevő társadalmi világot. Nem feltétlenül tényekre alapozott
tudásról, de mindenképpen a tudás illúziójáról van szó, melynek birtokában a személyt nem kínozza a
megmagyarázatlanság, a kétely, a rejtélyesség feszítő élménye. Számos vizsgálat bizonyítja, hogy az emberek
attitűdjeik birtokában határozott véleményeket képesek hangoztatni akkor is, ha valóságos, tényekre alapozott
tudásuk csonka vagy éppen hiányzó. Szembeszökő ez a tendencia a hétköznapi esztétikai, politikai
tetszésítéletek esetében (Halász 1980; Békés 1988).
5.7. ATTITŰD ÉS VISELKEDÉS

Az attitűdök mentális összetevői és viselkedésbeli következményei között fennálló kapcsolat heves tudományos
viták tárgyát képezi. Mivel az attitűdvizsgálatok többnyire kérdőíves úton, pusztán a mentális elemek felmérése
révén történnek, a viselkedés előrejelzése korántsem mindig sikeres. Számos közvélemény-kutatás esetében
tapasztalták, hogy a kérdőíveken kinyilvánított attitűdök nem vágtak egybe a tényleges viselkedéssel (amit adott
esetben a választások eredményeivel mérhettek). Csak az erősen polarizált, perzisztens, releváns tárgyakra
vonatkozó attitűdök esetében várhatjuk a megfelelő viselkedés bekövetkezését. Márpedig az ilyen attitűdök
száma sokkal kisebb, mint az ingatag, nem túl releváns témákra vonatkozó attitűdök száma. A mérések
rendszerint ki sem térnek a perzisztencia és a relevancia vizsgálatára, s emiatt az empirikus eredményekben sok
a művi, a vizsgálat által létrehozott álattitűdelem.
A másik tényező, ami hátráltatja az attitűd viselkedési összetevőjének megbízható előrejelzését, azzal függhet
össze, hogy a helyzet, melyben egy-egy konkrét viselkedés megnyilvánul, mindig sokkal bonyolultabb,
összetettebb, mint az attitűd tudati tartományában rejlő séma. Az elszánt nudistaellenes nem feltétlenül fog
elmenekülni, ha a véletlen egy nudistatelepre sodorja, s a nudizmus lelkes híve pedig megriadhat, amikor a
mezítelen testek tömegével szembesül. LaPiere híres és klasszikus vizsgálata jól szemlélteti a közvélemény-
kutatási eszközökkel nyert attitűdök és a tényleges viselkedés közötti szakadékot. A kutató két kínai diák
kíséretében végigutazta az USA nyugati partvidékét, ahol 66 esetben szálltak meg különböző nyilvános
szálláshelyeken és 184 étteremben étkeztek. A kínai vendégekkel kapcsolatosan csak elenyésző számban voltak
negatív attitűdök tapasztalhatóak. Ám amikor később a meglátogatott intézményekhez kérdőívvel fordult a
kutató, melyen a várható kínai látogatókra hivatkozva előzetes szállásés étkezési lehetőség iránti információkat
tudakolt, akkor mintegy 90%-os arányban csupa elutasító válasz érkezett hozzá vissza. LaPiere
végkövetkeztetése ma is helytálló:
„Ha a társadalmi attitűdöket olyan részlegesen összerendezett szokásrendszerekként határozzuk meg, melyek
meghatározott körülmények között vezérelni tudják a viselkedést, és meghatározott alkalmazkodási mintává
állnak össze, akkor az attitűdök megállapításában az emberek tényleges társas-társadalmi helyzetekben
tanúsított viselkedésének tanulmányozására kell támaszkodnunk.” (LaPiere [1934] in Csepeli 1981, 118.)
Az attitűdök és a cselekvés kapcsolata oly módon is létrejöhet, hogy a személy utólag, cselekvése igazolásaként
véli önmagában felfedezni a megfelelő attitűdöt. Ha valaki véletlenül egy nudista strandra téved, s ott meglátják,
majd később kérdőre vonják, miként került oda, könnyen lehet, hogy azt válaszolja majd, hogy „szeretem a
napfürdőzésnek ezt a módját”.
Az attitűdök nélkülözhetetlen funkciót látnak el az egyén és a társadalom között. A kapcsolódásban

szétválaszthatatlan egymástól az egyéni, a személyes és a közösségi, társadalmi elem. Azáltal, hogy az attitűdök
társadalmilag megformált tárgyakra vonatkoznak és emberek szociológiai logika szerint történő
126
TÁRSADALOM
csoportosulásaiban fordulnak elő, az attitűdök tudományos felmérése, megismerése beláthatatlan jelentőségű a

társadalomirányítás, -tervezés, -szervezés fórumai számára, ugyanakkor a demokratizálás esélyeit is magában
rejti ez a tudományos gyakorlat, hiszen az attitűdök megismerése egyben a velük való számvetést, a hozzájuk
való igazodás feladatát is jelenti.
Manipulációra is alkalmat adhat ez a gyakorlat. Az effajta bírálatokkal szemben azonban fel kell vetni, hogy az
attitűdök megismerését mellőző, az emberek igényeit, szükségleteit, vágyait központilag „megtervező”,
valójában a társadalmi valóságtól elszakadt, normatív és bürokratikus gyakorlat kártevései sokszorosan
felülmúlják az attitűdkutatás eredményeire épülő esetleges manipulációs tendenciák veszélyeit (Erős 1978;
1979; Csepeli1979).
5.8. AZ ATTITŰDÖK MÉRÉSE

Az attitűdök kérdőíves kutatására is érvényesek a módszertani fejezetekben részletezett fenntartások és kritikai
szempontok. Ugyanakkor az attitűdkutatás a politikai és gazdasági célú, alkalmazott társadalomkutatás egyik
leggyakoribb módszere, s emiatt célszerűnek tartjuk, ha ismertetünk a kérdőíves adatgyűjtés során alkalmazott
néhány – elméleti bírálat célpontját képező – attitűdskálát.
A 20. század húszas éveiben különböző etnikai-nemzeti csoportokkal kapcsolatosan kialakult attitűdök mérésére
hozta létre Bogardus a maga skáláját. E skála Parknak arra a feltételezésére épült, hogy az emberek a
társadalomban észlelt különböző nemzeti-etnikai csoportokkal kapcsolatban különböző mértékű idegenkedést,
az interakció és a kommunikáció hiányával jellemezhető „távolságot” éreznek. Bogardus – Park elképzelésének
megfelelően – aszerint rangsorolta a társadalomban lehetséges legfontosabb interakciós-kommunikációs
kapcsolati mintákat, hogy azok mennyire jelezhetnek egy csoportkategória mentén azonosított személlyel
kapcsolatosan „közelséget”, illetve „távolságot”. Bogardus a maga skáláján a következő módon állította sorba –
„közelség-távolság” szerint – a fontos társadalmi kapcsolatokat:
1. rokoni viszony (házasság),
2. klubtársi viszony (informális baráti viszony),
3. szomszédi viszony (lakóhelyközelség),
4. munkatársi viszony,
5. állampolgárság,
6. turistakénti elfogadás,
7. az országba való be nem engedés, kitiltás.
Nyilvánvaló, hogy ez a rangsor nem tekinthető egyetemesnek, hiszen kultúránként változó a „közelség-
távolság” dimenzió meghatározása. Ezért a társadalom-lélektani távolság skálája minden országban az adott
normák figyelembevételével újrafogalmazandó. Magyarországon Halász László és Sipos Kornél vizsgálta a
cigányokkal kapcsolatos attitűdöket Bogardus-skálával (Halász-Sipos 1969).
Széles körben alkalmazott skála Rensus Likert attitűdmérő eljárása. Ez bármilyen attitűd felmérésére alkalmas
módszer. Első lépésként nagyszámú állítást kell beszerezni a kutatandó attitűdtárgyra vonatkozóan, lehetőleg a
társadalom minden rétegéből. Az állítások beszerzésének módja felölelheti a nyilvános és az informális
kommunikáció pályáit. Az állításokat ezt követően röviden és logikusan megfogalmazva kérdőívre kell rávinni,
minden egyes állítás esetében öt állásfoglalási lehetőséget biztosítva a válaszadó számára. Az állásfoglalások az
„erősen egyetért” – „egyetért” – „határozatlan” – „nem ért egyet” – „erősen nem ért egyet” skála mentén
húzódnak. A megkérdezettnek meg kell jelölnie, hogy az egyes állítások kapcsán az ő állásfoglalása melyik
fokozatra esik. A vizsgálat próbaszakaszában a szóban forgó attitűdtárgyra vonatkozó nagyszámú állítással
célszerű dolgozni, a későbbiekben, a tényleges vizsgálatban viszont csupán azokat az állításokat kell
meghagyni, melyek megosztották a válaszadókat (az egyetértőkkel szemben áll a velük egyet nem értők tábora).
Elmebetegekkel kapcsolatosan Tahin Tamás és munkatársai végeztek Magyarországon Likert-skálával
vizsgálatokat (Tahin et al. 1972).
Thurstone skálája abban különbözik a Bogardusés Likert-skálától, hogy nemcsak az attitűd irányát, hanem
fokozatát is mérni próbálja. Ennek megfelelően a Thurstone-skála szerkesztése bonyolultabb, hiszen előzetesen
127
TÁRSADALOM
ki kell alakítani egy mércét, melyhez viszonyítva meg lehet állapítani a skálába bekerült egyes állítások
fokozatainak értékét.
A Thurstone-skála összeállítása a következő fázisokban történik.
1. A vizsgálni kívánt attitűdtárgyra vonatkozóan nagyszámú állítást gyűjtünk össze, hasonló módszerrel, mint a
Likert-skálához szükséges állítások esetében.
2. Az állításokat a szóban forgó attitűdtárgy száz valódi szakértőjének rendelkezésére bocsátjuk, akiknek azt a
feladatot adjuk, hogy osztályozzák az egyes állításokat 1 és 11 között aszerint, hogy mennyire kedvezőek,
illetve kedvezőtlenek a tárgyra nézve. A legkedvezőbb fokozat a 11-es, a legkedvezőtlenebb az 1-es.
3. A beérkezett és osztályozott ítéletekre átlagot és szórást számítunk. Amely ítéletek esetében túl nagy szórást
(az átlagtól való nagy ingadozást) kaptunk, azokat eldobjuk, és csak a kis szórású ítéleteket tartjuk meg.
4. A körülményeskedő, túl közvetett ítéleteket kiszűrjük.
5. A maradék ítéleteket egyenlő távközök szerint felírjuk, majd véletlenszerűen összekeverve kérdőívre visszük.
A vizsgálati személy feladata az lesz, hogy a 11 állítás közül válassza ki azt, amivel egyetért.
Tanulmányi célokból pszichiáterek körében szerkesztettünk 1982-ben egy nudizmussal kapcsolatos Thurstone-
skálát, példaként ezt közöljük.
„A nudizmus elfajulás, melynek révén az emberek törvényes segédlettel élhetik ki állati ösztöneiket.
A nudizmus számomra undorító és visszataszító.
A nudizmus veszélyes, mert fellazítja a maradék erkölcsi normákat is.
A nudizmus ízléstelen, hiszen annyi a csúnya testű, öreg ember. Kiskorúakat semmi esetre sem szabad nudista
strandra beengedni.
A nudizmus csak az erkölcsileg érett emberek számára nem káros.
Végül is állampolgári jog kellene legyen annak eldöntése, hogy akarok-e, vagy sem nudista strandra járni.
A nudizmus mélyen humánus és őszinte dolog.
Meztelenül fürödni, napozni nagyon kellemes és egészséges mindenkinek. A nudizmus a legmagasabb rendű
testkultúra jele.
Boldogtalan az, akinek fürdőruhában kell napoznia és fürödnie."
Hosszadalmas, de jó eredményeket adó módszer a páros összehasonlítások eljárása. Ennek során az

attitűdtárgyakat jelölő szavakat listába foglaljuk, majd a listát odaadva felszólítjuk a vizsgálati személyt, hogy
minden egyes attitűdtárgyat minden másik attitűdtárggyal hasonlítson össze, és döntse el, hogy melyik a
szimpatikusabb (illetve ellenszenvesebb) számára. A végeredmény a listában szereplő attitűdtárgyak rangsora
lesz. Ha például különbözőjogsértésekkel kapcsolatos attitűdöket akarunk felmérni, a következő listát
kínálhatjuk fel páronkénti összehasonlításra:
1. Meg nem engedett magzatelhajtás
2. Szélhámosság
3. Megrontás
4. Testi sértés
5. Gyújtogatás
6. Valutakiajánlás
7. Zsarolás
128
TÁRSADALOM
8. Pénzhamisítás
9. Sikkasztás
10. Képhamisítás
11. Gyermekrablás
12. Rágalmazás
13. Lopás
14. Hamis tanúzás
15. Nemi erőszak
16. Orgazdaság
17. Csavargás
18. Gyilkosság
19. Gondatlanságból elkövetett emberölés
Számos egyéb attitűdvizsgáló eljárás létezik, ezeket a magyar nyelvű szakirodalom bőven tárgyalja (Halász-
Hunyady-Marton 1979; Cseh-Szombathy-Ferge 1971). Az attitűdvizsgálatok megbízhatóságát a többféle
módszerrel ugyanazon attitűd vizsgálatára irányuló eljárás mozdítja elő. Az attitűdvizsgálatok érvényességi
problémáit (hogy a vizsgálatban valóban a megkérdezettek tényleges attitűdjeit mérjük) a hagyományos
technikák némi módosításával kerülhetjük el.
Utaltunk már arra, hogy milyen előnyei vannak, ha ugyanarra az attitűdre többféle módon kérdezünk. Ismeretes
– s ezt helytelenül az attitűdvizsgáló módszerek korlátjaként értelmezik –, hogy a kérdés megfogalmazása
befolyásolja a válaszadást. Egy francia közvélemény-kutatás során eltérő attitűdváltozati arányokat kaptak a
köztársasági intézménnyel kapcsolatosan attól függően, hogy azt kérdezték: „vissza kellene-e állítani a
királyságot?”, vagy „továbbra is fenn kellene-e tartani a köztársaságot?” Ezt az eredményt azonban úgy is
értelmezhetjük, hogy a köztársaság (vagy monarchia) intézményével szemben csak azoknak lehetett valóban
határozott attitűdjük, akik – a kérdés konkrét formáj ától függetlenül – következetesen kitartottak álláspontjuk
mellett. Azok viszont, akiknek válasza a kérdés konkrét formájától függően alakult, valójában ingatag
attitűdökkel rendelkeznek, esetleg attitűdjük sincs, pusztán a helyzet hatására nyilvánítanak véleményt.
5.9. SZEMANTIKUS DIFFERENCIÁL

Széles körben alkalmazott attitűdmérő eljárás Osgood szemantikus differenciáljának leegyszerűsített változata.
Osgood arra figyelt föl, hogy a hétköznapi életben a szavak jelentése a jelölő (denotatív) és összefüggésekre
utaló (konnotatív) funkciókon túlmenően az erősség és az aktivitás dimenzióban is elhelyezhető. E két
jelentésdimenziónak különösebb szociológiai jelentőséget nem tulajdoníthatunk. Annál fontosabb akonnotatív
dimenzió, mely a hétköznapi gondolkodás eredendően értékelő jellegét, az értékösszefüggések révén történő
valóságelrendezés funkcióját látja el. Az értékösszefüggések társadalmi eredete, a társadalom különböző
érdekeinek szolgálatában létrejött ideológiakovácsoló és -terjesztő kommunikációs szervezetekhez való
kapcsolódása tudásszociológiailag igazolható tétel. A nyelv társadalomban való élete ily módon a társadalmi
tudás értéktartalmainak közvetítésében, forgalmazásában is szemlélhető.
A szemantikus differenciál az attitűdtárgyakat jelölő szavakkal kapcsolatosan táplált értékítéletek irányának

kipuhatolására alkalmas. Az értékirány fokozatának érvényes megállapítását illetően már erősek a módszertani
aggályok (Weksel-Hennis 1965). A vizsgálati személy számára megjelöljük, hogy milyen attitűdtárggyal
kapcsolatosan vagyunk kíváncsiak a véleményére (például a nudizmus, a Nemzeti Színház, a Fa szappan), majd
ezt követően pozitív és negatív értéktartalmakat jelölő, egyébként azonos denotatív dimenzióban mozgó
melléknévpárokat kínálunk a számára. A vizsgálati személynek az a feladata, hogy a melléknévpárok között
létesített hét (vagy öt) fokozat valamelyikét jelölje be, mint amelyik érzése szerint a megítélt attitűdtárgyat
jellemzi. Halász László (1974) egyik vizsgálatában például a következő szemantikusdifferenciál-skálát
alkalmazta a cigányokkal kapcsolatos attitűdök mérésére:
129
TÁRSADALOM
„Minél jellemzőbbnek találod az alábbi tulajdonságokat a cigányokra, annál közelebb tegyél hozzájuk egy
keresztet. Ügyelj arra, hogy minden tulajdonságpár közé tegyél jelet, de a soronkénti hat fokozat közül mindig
csak az egyiket használd fel.
A cigányok szerintem általában:
– magányosak:--:--:--:--:--:--:társasak
– műveletlenek:--:--:--:--:--:--:műveltek
–engedelmesek:--:--:--:--:--:--:engedetlenek
– közönyösek:--:--:--:--:--:-:érdeklődők
– barátságosak:--:--:--:--:--:-:ellenségesek
– hiúk:--:--:--:--:--:-:szerények
– gazdagok:--:--:--:--:--:-:szegények
– buták:--:--:--:--:--:--:okosak
– érzékenyek:--:--:--:--:--:--:érzéketlenek
– harciasak:--:--:--:--:--:--:békések
– csendesek:--:--:--:--:--:--:hangosak
– követelődzők:--:--:--:--:--:--:lemondók
– rendesek:--:--:--:--:--:--:rendetlenek
–bosszúállók:--:--:--:--:--:--:megbocsátók
– erősek:--:--:--:--:--:-:gyengék
– hamisak:--:--:--:--:--:-:igazak
– vonzók:--:--:--:--:--:-:taszítók"
A feldolgozás során a skálaeredményeket átlagolhatjuk, szórást számíthatunk, és a kapott adatokat vizsgálhatjuk

tetszés szerinti, független változók függvényében. A középérték véleményhiányt, óvatosságot, bizonytalanságot,
határozatlanságot, közömbösséget, semlegességet egyaránt jelenthet. Halász László fenti skálája ezt a problémát
úgy küszöbölte ki, hogy nem adott lehetőséget a válaszadóknak középérték választására. Ez a megoldás csupán
a probléma felületi kezelésének tekinthető.
A projektív technikák közvetetten vizsgálják az attitűdöket, érvényességükjobb, mint a skáláké, viszont

megbízhatóságuk kisebb. Csoportközi attitűdök vizsgálatára például alkalmas módszer, ha modelljellemzéseket
kínálunk a vizsgálati személyeknek, s azt a feladatot adjuk nekik, hogy döntsék el, melyik jellemzés melyik
etnikai-nemzeti csoportra „illik rá” leginkább. A projektív attitűdvizsgálati módszerek (rajzoltatás,
mesebefejezés, szituációértelmezés stb.) különösen gyermekek körében ajánlhatóak.
A kísérleti technikák lényege a többszöri vizsgálódás, előre megállapított feltételek függvényében kialakított
csoportok körében. Egy vizsgálatban eredményesen alkalmaztuk azt a módszert, amikor is költői alkotások
szövegeit egyszer mint magyar szerző művét, másszor mint idegen nemzethez tartozó költő művét mutattuk be,
és arra kértük a kísérleti személyeket, hogy értékeljék az adott szövegeket. A kétféle referens függvényében
erőteljes egyetértési-elutasítási arányokat tapasztaltunk. A magyar referens pozitív, a szlovák, román, lengyel,
cseh stb. referens inkább negatív reagálást váltott ki.
Emlékeztetünk a már ismertetett nem beavatkozó attitűdvizsgálatokra (Webb et al. 1966), amelyek szellemes
kutatói ötleteket tartalmaznak, bár többnyire nehezen értelmezhető eredményeket adnak.
130
TÁRSADALOM
Akár attitűdskálát alkalmazunk, akár „lágyabb” módszereket próbálunk ki, világos elképzelésekkel kell
rendelkeznünk a szóban forgó attitűdtárgy történeti-társadalmi funkciójáról és a rá vonatkozó társadalmi tudás
alakzatairól, szerkezetéről. Az elméleti kutatás tehát nélkülözhetetlen fázisa az attitűdvizsgálatnak, miként az is
elengedhetetlen, hogy világos hipotézisekkel rendelkezzünk a várható eredmények tekintetében. Célszerű az
attitűdvizsgálatokat hosszabb időközönként, rendszeresen végezni, és az éves, évtizedes adatokat folyamatosan
másodelemzéseknek, összehasonlító vizsgálatoknak alávetni. Csak a rendszeres, szívós, előzetesen átgondolt
vizsgálat adhat releváns információt a társadalmi tudat azon területeiről, ahol az attitűdök meghatározó szerepet
töltenek be az egyének társadalmi megismerésében és viselkedésében.
5.10. AZ ATTITŰDÖK SZILÁRDSÁGA

Az attitűdök időben állandóak, lassan és nehezen változnak. Az attitűdök állandósága több tényező műve. Doll
és Ajzen (1992) szerint az attitűdök állandóságának fő oka az attitűd tárgyával kapcsolatosan kialakított
tapasztalat jellege. Mások az attitűd centralitásának függvényében értelmezik a tartósságot (Krosnick 1988).
Rosenberg (1968) az attitűd belső konzisztenciájában látja a változással szemben mutatott ellenállás okát. Az
újabb kutatások – Thomas és Znaniecki eredeti megközelítéséhez híven – azt hangsúlyozzák, hogy leginkább
azok az attitűdök szilárdak, amelyek a személyiség által vallott értékekben gyökereznek (Prislin 1996). A
következőkben az értékeket vesszük tüzetesebben szemügyre.
6. 6. ÉRTÉKEK
„Adolf Dyker kis zacskót adott át feleségének, két aranyórával, két gyémánt gyűrűvel, egy zafír aranylánccal és
kétszáz svéd koronával. Miss Edith Russel muzsikáló játékmalacot vitt magával, az agyagállat »macis« táncdalt
csilingelt, ha meghúzták a farkát. Stewart Collett, egy fiatal teológiahallgató, másodosztályú utas, csak a
Bibliáját vette magához. Lawrence Beesley könyvekkel tömte meg viharkabátjának zsebeit. Norman Campbell
Chabers revolvert és iránytűt vágott zsebre, mint aki kannibálok közé készül. Johnson hajópincér most már
egészen más fejleményeket várt, mint egy belfasti visszautazást, ezért négy narancsot dugott zubbonyába. Mrs.
DickinsonBishop 1100 dollár értékű ékszert hagyott a kabinjában, és visszaküldte férjét, de nem az ékszerekért,
csak a muffjáért.” (Lord 1979, 38.) A fenti sorok az élet egyik kegyetlen „kísérleti helyzetét” mutatják meg a
pillanatfelvétel élességével: a Titanic süllyedésének drámai pillanatáról szólnak, amikor az utasoknak
választaniuk kellett: mi az, amit a legértékesebbnek tartanak e végórában.
6.1. AZ ÉRTÉKEKRŐL VALÓ TUDÁS

Az értékekről való tudás paradoxona, hogy a nekik tulajdonított bizonyosság fordítottan aránylik a
bizonyíthatósághoz. Az értékek arra vonatkoznak, hogy mi a jó vagy rossz, mi a szép és a rút, mi a felemelő és a
lealacsonyító, mi a kívánatos, előnyben részesítendő és mi a nemkívánatos, hátránnyal sújtható. Ezek a kérdések
és a nyomukban megfogalmazott válaszok létfontosságúak mind az ember saját életében, mind az emberek
egymás közti viszonyaiban. Max Weber megkülönbözteti a célértékeket és az eszközértékeket. A célértékek
jelölik ki a társadalom és az egyén számára a követendő cselekvéseket, melyek eredményeképpen a valóság
irreverzibilisen átalakul. Az eszközértékek a cselekvések mikéntjét minősítik.
Az értékek ugyan bizonyíthatatlanok és verifikálhatatlanok, ugyanakkor poláris szerkezetük és a beléjük vetett

hit folytán adódó motivációs erejük révén jelentésekkel teli cselekvési teret képesek teremteni a társadalom
tagjai számára.
Az egyén által működtetett értéktudat az értékelésben érhető tetten. Az értékeléskor az ember a zavarba ejtően
rendezetlen valóságot a kultúra által létrehozott értékek szerint rendezi. Ily módon az ember otthon lesz a
világban, mely sajnálatosan pokollá is válhat számára (ami csak újabb cselekvésre készteti).
Clyde Kluckhohn három értékdimenziót különböztet meg. A modalitás dimenziója az értékek poláris taszító-
vonzó hatásait jelöli. A tartalom dimenziója az értékek érvényesülési közegét írja le, melyben a cselekvőt az
adott közegre jellemző érték eligazítja. E cselekvési zónák sorában találjuk a művészetet, a tudományt, a
politikát, a gazdaságot, az erkölcsöt, az igazságszolgáltatást, a mindennapi életet stb. A szándék dimenziója a
cselekvő reflexivitásának meglétét vagy hiányát jelöli.
6.2. AZ ÉRTÉKEK IMMANENCIÁJA

Az érték az egyén és a társadalom közötti szociálpszichológiai közvetítések láncában a legerősebb szem.
Értékké bármi lehet a társadalomban, de nem tekinthető bármi értéknek. E paradoxonnal arra kívánunk
131
TÁRSADALOM
rámutatni, hogy az értékek körét egyfelől behatárolják az emberi élet szükségletei, ám ezek a szükségletek a
mindenkori társadalmi viszonyokban konkretizálódnak, alakulnak át pszichológiailag hathatós hiányérzéssé, s a
hiányérzetekből eredő motivációkká. Thomas és Znaniecki az Amerikába kivándorolt lengyel parasztok
értékeinek változását vizsgáló művükben azt írják, hogy „bármely tárgy érték, amely meghatározott tartalommal
és jelentőséggel rendelkezik valamely társadalmi csoport tagjai számára”. (Idézi Váriné 1987, 119.)
Váriné Szilágyi Ibolya helyesen mutat rá, hogy az értékek nem egyszerűen a dolgok inherens sajátosságait
képezik le. A dolgokra vonatkozó, társadalmilag kialakított, közegyetértésen nyugvó értéktételezések révén
tartunk egy-egy dolgot, eszmét, eseményt stb. értékesnek vagy értéktelennek.
Az értékek keletkezése a társadalmi viszonyokból érthető meg. A társadalom által felkeltett szükségletek, a
társadalomban élő osztályok, rétegek, csoportok, szervezetek érdekei szabják meg, hogy az egyének mit tartanak
kívánatosnak, realizálásra méltónak. „Sein” és „Sollen” elválasztása csupán ismeretelméletileg jogosult,
szociológiailag egy és ugyanazon alapra – a mindenkori társadalmi viszonyokra – vezethetők vissza (Huszár
1983). Differenciálatlan társadalmakban a kultúra biztosítja az értékek kínálatát. A differenciálódás útjára lépett
társadalmakban az értékek ideológiákhoz kötődnek.
A kulturális antropológia az értékek készletében jelöli meg a kultúra lényegi magvát, melynek segítségével az
adott kultúra hordozói az élet értelmére vonatkozó végső kérdésekre kapnak választ. Eduard Sapir a kulturálisan
meghatározott jelentések egész rendszerét érti értékrendszer alatt, míg Clyde Kluckhohn ajelentések
centrumához rendeli az értékeket.
6.3. AZ ÉRTÉKEK FUNKCIÓI

Az értékek egyfelől a személyiség legmélyebben beágyazott, eligazodást szolgáló támpontjai, melyek
beágyazottságuk révén szilárdságot, következetességet, biztonságot képesek nyújtani az emberek számára a
társadalomban zajló életben. Másfelől az értékek a társadalmi csoportok, rétegek, osztályok integrációjának
szociálpszichológiai eszközei, a világ kollektív értelmezésére, látására szolgáló „legkisebb közös többszörösök”.
Ily módon az értékek mind a társadalmi, mind a perszonális integráció nélkülözhetetlen alkotóelemei.
Az integráció eredményeképpen áthághatatlan kognitív falak jöhetnek létre emberek között, akik eltérő értékeik
miatt képtelenek a párbeszédre és az együttműködésre. A vallásháborúk, a nemzeti ellentétek, a véres etnikai
viszályok és polgárháborúk értékek által vezérelt résztvevői egyaránt meg vannak győződve igazukról, ami
kibékíthetetlenné teszi a konfliktust.
Az értékek realitásának kérdése nem válaszolható meg, ha csupán idealitásuk természetét kutatjuk. Valóságukat
az adja, hogy ha már egyszer létrejöttek, viszonylagos önállóságra ébredve társadalmilag konstruált valóságként
közbeékelődnek az egyén és tettei közé.
Jóllehet pszichológiai szempontból a szükségletek adják az értékvezérelt viselkedés motivációbázisát, az értékek

egyáltalán nem vezethetők le csak a szükségletekből. A szükségletek – a maguk természet adta valójukban –
csak a legelemibb fiziológiai szinten léteznek (például a levegő, az alvás szükséglete) az emberben, de amint
interakciós-kommunikációs összefüggésben vizsgáljuk azokat, társadalmi kanalizációjuk nyilvánvalóvá válik.
Az értékekjelentősége éppen abban ragadható meg, hogy az egyén számára belső késztetési állapotokat hoznak
létre (naturális energiákkal gazdálkodva) a másik, a csoport, a társadalom létezése szempontjából fontos célok
elérése érdekében.
Az értékek nem vezethetők le mereven a társadalom érdekviszonyaiból sem, mert ha az érdekek kondicionálják
is az értékeket, az egyén által belsővé tett értékrendszerek a pszichikumban működve a tér és az idő sajátos
megélésére adnak módot. Ekképpen az egyén választani képes: adott esetben értékei szolgálatába szegődhet
érdekei ellenére is. Más csoportok érdekeit alapvetőbbnek ismerheti el értékszempontok alapján, vagy kilépve a
jelen nyomasztó perspektívájából a jövő értékeinek megsejtőjévé, sok esetben mártírjává válhat.
6.4. TRADICIONÁLIS ÉS MODERN TÁRSADALMAK

A kulturális antropológiai értékkutatások tapasztalata szerint a tradicionális társadalmakban az egyéneknek
nincs mérlegelési lehetőségük a kultúra által szabott értékek követésekor. Az értékek egyéni interiorizációja
(vagy annak elpanaszolt hiánya mint diagnosztizált társadalmi kór) a társadalom individualizációs folyamatának
műve (Pataki 1982a), melyet megelőzően egész történelmi korszakokban az értékek kollektív tudatként
működtek, nem igényelvén az értékek közötti választást (Hanák 1973; Németh 1982). A tradicionális
132
TÁRSADALOM
társadalmak kollektív értékrendjét a modernizáció érvényteleníti, és helyére az egyén számára választható

értékek széles kínálati spektrumát állítja.
Magyarországon az államszocializmus névvel illetett, erőltetett modernizációs folyamat rombolta szét ezeknek a
statikus, kollektív tudati tényeknek a rendszerét. E folyamat pozitívuma, hogy radikálisan meggyorsította az
individualizációs keretek kialakulását. Az iparosítás, a városiasodás, a szociális jogok kiterjesztése, a
szekularizáció, majdutóbb afogyasztói értékrend megjelenése szétzúzta a rendi társadalom maradékait,
felszámolta a hagyományos mezőgazdasági termelést és az azon alapuló tradicionális életmódot, mely az
értékek közötti választást, az értékekhez való individuális viszonyt lehetetlenné tette (Losonczi 1977). Azonban
Hankiss Elemér joggal nevezi negatív modernizációnak ezt a folyamatot, mivel nélkülözte a politikai
legitimációt, és a múlttal való szembefordulás során nemcsak a rendi, hanem a polgári hagyományokat is
elpusztította, miáltal értékvákuum jött létre (Hankiss 1983c).
Más kutatók szerint az államszocialista társadalmakban párhuzamos értékrend jött létre. A hivatalosan diktált
szocialista értékekhez történő, kikényszerített igazodás látszólag békésen megfért az annak ellentmondó
mindennapi értékekkel, amelyek a kapitalista fogyasztói társadalom értékeivel mutattak affinitást (Szabó 1991;
Kéri 1988).
Az államszocializmus rendszerének hirtelen összeroppanása eltüntette ezt a kettősséget, és lehetővé tette az

egymással versengő morális, politikai és világnézeti értékek megjelenését a nyilvános kommunikációban. A
demokratikus jogállamiság és a piacgazdaság kialakulását segítő átmenet súlyos értékkonfliktusokat hozott létre,
melyek választóvonalakat húztak a posztszocialista társadalmak politikai és gazdasági térképére (Tőkés 1996).
Az „igazság-hazugság” megítélési minta szerint szocializálódott állampolgárok zavartan vették észre, hogy
egymásnak ellentmondó értékek mellett vagy ellen kell állást foglalniuk. A posztszocialista társadalom tagjai a
korábban megszokott alattvalói szerepből a választópolgári szerepbe kerültek. Rá kellett jönniük, hogy az állami
beavatkozás, a nemzeti identitás, a szabadság, az egyenlőség, a kisebbségek jogai a különböző politikai pártok
ideológiáiban eltérő értékek mentén jelennek meg, amelyek csak egymás vonatkozásában tűnnek hamisnak, de
egyébként mindegyikük hihető. Kiderült, hogy helyettük senki sem választhat, s a választás felelősségét is
maguknak kell viselniük. Ezzel a posztszocialista társadalmakban kezdetét vette a demokratikus politikai
szocializáció.
6.5. AZ ÉRTÉKEKHEZ VALÓ HOZZÁFÉRÉS NEHÉZSÉGEI

Hankiss Elemér (1977) számos nehézséget említ, melyek az értékek kutatója és az emberek értékítéleteit
motiváló értékek között elhelyezkedve gátolják, akadályozzák az értékek megismerését.
1. Mimikri. Az emberek sokszor maguk sincsenek tisztában saját értékeikkel, illetve értékítéleteik forrása nem a
saját interiorizált értékrendszerük. Azoknak az elsődleges vagy másodlagos társadalmi csoportoknak az
ideologikusan megfogalmazott értékeit követik szolgai módon, amelyeknek tényleges vagy képzelt tagjai.
2. Kamuflázs. Ha az embereknek vannak is értékeik, nem feltétlenül tudják és akarják azokat kinyilvánítani,
értékeiket inkább „rejtegetik”.
3. Hipokrízis. Az emberek szeretnek szebb színben feltűnni, mint amilyenek a valóságban, és ezért megtévesztő
módon más értékeket juttatnak verbálisan kifejezésre, mint amelyeket ténylegesen követnek (mint az a bizonyos
vizet prédikáló pap, aki bort iszik).
Nehéz feladat az értékekhez való közelkerülés, hiszen az értékek sosem figyelhetők meg közvetlenül, így vagy
az értékítéletek által átitatott vélemények, nézetek, attitűdök megfigyelése vezethet eredményre, vagy az
értékvezérelt viselkedés alapján történő következtetés nyújthat támpontot. Nem lebecsülhető módszertani
aggályok kapcsolódnak ahhoz a kérdéshez, hogy a megfigyelést óhatatlanul zavarják, torzítják a kutató saját
értékei, melyek felfüggesztése a vizsgálat során ugyan kívánatos (Weber 1987), de tökéletesen soha meg nem
valósítható. (Értékválasztást tükröz már a vizsgálatra kiszemelt téma is, miként a vizsgálati változók képzése és
az eredmények értelmezése sem mentes a kutató értékszempontjaitól.)
6.6. ELKÖTELEZETTSÉG ÉS ÉRTÉKHIÁNY

A vizsgálati személy oldaláról nézve az értékek problémáját, mindenekelőtt azt kell eldönteni, mennyire
számolhatunk autonóm értéktudati működéssel. Az elkötelezettség és a meggyőződés esetében az értékekhez
való ragaszkodás olyan erős, hogy a személy akár az életéről is lemond védelmükben.
133
TÁRSADALOM
Nem szabad azonban eleve feltételeznünk, hogy a kutatott szféra (politika, gazdaság, művészet, tudomány,
szociálpolitika, vallás) tekintetében az egyéneknek van értéktudatuk. Értéktudatról sokszor történelmi, helyzeti
vagy lélektani okoknál fogva nem beszélhetünk, illetve az értéktudat működésének ideiglenes hiányára is
gondolnunk kell (az Andokban lezuhant repülőgép életben maradt utasainak kannibalizmusára az utóbbi a
magyarázat).
Riesman (1973) a belülről, illetve a kívülről irányított személy ideáltípusaiban állítja szembe az elkötelezett,
autonóm személyiséget és a konform, az értékek adta szilárdságot nélkülöző tömegembert.
Az értékhiány sajátos esete a cinizmus, amikor a személy a maga számára semmisnek tartja az értékeket, míg
tudja és látja, hogy mások számára azok elevenen hatnak.
6.7. ÉRTÉKTESZTEK
A különböző szempontú értékkutatásokat lehetetlen közös nevezőre hozni, mivel minden egyes szintézis
bizonyos fontos mozzanatok elvesztésével fenyeget. Az egyes megközelítések osztályozzák és rendszerezik a
vizsgálni kívánt értékeket (értékvizsgáló tesztek segítségével), és ez mindegyik rendszerezési kísérletben azzal
jár, hogy valamiképpen torzul a probléma, a rendteremtő kényszer áldozatává válik.
E heterogén rendszerezések nyomják rá bélyegüket mind a kortárs axiológiai művekre, mind pedig a
társadalomtudományokban folyó értékkutatásokra. (Egészen másfajta alapfeltételeket fogad el, s másfajta
elméleti problémakörhöz ragaszkodik például a közgazdasági értékkutatás, mint a szociálpolitikai, és megint
más a kiindulópontja a kulturális értékek vizsgálatainak. Csepeli-Somlai 1980b.)
Az 1930-as években Allport és Vernon hozta létre azt a ma is széltében-hosszában alkalmazott értéktesztet,
melyen az említett gyöngékjól szemléltethetők. A hajdan Spranger által felvett „típusok” mindössze hatféle
értékirányultságot vettek figyelembe. A „gazdasági” ember eszerint a haszonelvű etika rabja, aki a hasznosat
azonosítja a jóval. Az „elméleti” ember mindenekelőtt az igazságot tartja fontosnak, az eszméket objektivitásuk
és logikai ellentmondásmentességük alapján ítélve meg. Az „esztétikai” ember számára a belső tapasztalás és a
harmónia a legnagyobb érték, a dolgokat a neki okozott esztétikai élmény minőségével méri. A „szociális”
ember a humanista értékeket keresi, a szeretet és hűség szolgája. A „politikai” ember a hatalom akarását tartja
leginkább szem előtt. A „vallásos” ember az élet transzcendens értelmét kutatva lebecsüli az előbbi öt e világi
érték fontosságát (Allport-Vernon-Lindzey 1960). A teszt 45 állítást tartalmaz, melyek mindegyike esetében
eleve felkínált preferenciák közül kellett a vizsgálati személyeknek választaniuk. A teszt alkotói azt állították,
hogy az összes választást együttesen kezelve megállapítható a vizsgálati személy értékprofilja. Példaként
lássunk négy állítást.
A tudományos vizsgálat fő tárgya az igazság megállapítása, függetlenül a gyakorlati alkalmazhatóságtól.
a) igen
b) nem
A Bibliát inkább szép mitológiai történettárnak és irodalmi mesterműnek tekinthetjük, semmint valamiféle isteni
sugallat termékének.
a) igen
b) nem
Feltéve, hogy szabadon választhatna, mi lenne inkább?
a) bankár
b) politikus
Ha reggel az újságban ezt a két főcímet olvasná, melyiket olvasná el figyelmesebben?
a) a protestáns vezetők az ökumenikus egységről tanácskoznak
b) javulnak a piaci viszonyok
134
TÁRSADALOM
Rokeach (1973) tesztje az értékeket célértékek és eszközértékek csoportjára osztja. Mindkét csoportba 18
értéket sorolt, és a vizsgálat során a vizsgálati személyeknek ezeket kell fontosság szerint rangsorolniuk. A
kapott eredményeket szociológiai-demográfiai változók függvényében elemezve csoportok, rétegek, nemzetek
értékeit vizsgálhatjuk (Hankiss 1983c).
4.2. táblázat -
Célértékek Eszközértékek
Boldogság Bátorság
Bölcsesség Bölcsesség
Családi boldogság Becsvágy
Egyenlőség Fegyelmezettség
Érdekes élet Felelősségtudat
Harmonikus lelki élet Függetlenség
Igaz barátság Hatékonyság
Kényelmes élet Intelligencia
Megelégedettség Gazdag képzelet
Nemzeti biztonság Következetes gondolkodás
Önbecsülés Lelki derű
Öröm Nyíltszívűség
Szabadság Odaadás
Szerelem Önuralom
Szépség Segítőkészség
Társadalmi elismerés Széles látókör
Üdvözlés Tisztaság
Világbéke Udvariasság
Morris az egész életet átható stílust meghatározó 13 különféle eszközértéket vett fel tesztjébe, melyet Varga
Károly magyar egyetemisták mintáján már a hatvanas években kipróbált (Váriné 1987, 13). A teszt a következő
értékdimenziókat vizsgálja:
1. Apollói (ragaszkodni az elért legjobbhoz);
2. Buddhista (ápolni a személyektől és a dolgoktól való függetlenséget);
3. Krisztusi—I (kedvesnek és barátságosnak lenni másokhoz);
4. Dionüszoszi (váltakozva keresni a társas vidámságot és örülni az életnek);
135
TÁRSADALOM
5. Mohamedán (részt venni a csoporttevékenységekben és örülni az életnek);
6. Prométheuszi-I (felülkerekedni a változó körülményeken);
7. Maitreyán (összhangba hozni a cselekvést, a szórakozást és az elmélkedést);
8. Epikuroszi (egészséges, gondtalan derűben élni);
9. Taoista (békésen elfogadni, ami van);
10. Sztoikus (filozófus módjára uralkodni önmagunkon);
11. Buddhista-krisztusi (a belső életen töprengeni, bölcselkedni);
12. Prométheuszi-II (kockázatos körülményekre vállalkozni);
13. Krisztusi-II (alávetni magunkat a világ erőinek).
Super a munkaértékek mérésére fejlesztett ki egy könnyen alkalmazható tesztet, mely magyar viszonyok között
is jól differenciált a különböző felsőoktatási intézmények hallgatói között, kimutatva nemcsak a szakmai, hanem
a mobilitásból adódó hatásokat is (Csepeli-Somlai 1980b). A teszt tizennégy dimenzió mentén tartalmaz
állításokat. A vizsgálati személy profilja azt mutatja meg, hogy számára melyik a három legfontosabb és a
három legkevésbé fontos dimenzió.
A teszt a következő dimenziókat tartalmazza; kreativitás, irányítás, teljesítmény, tekintély, életmód, biztonság,
társak, szépség, presztízs, függetlenség, változatosság, gazdasági hatékonyság, altruizmus, szellemi ösztönzés.
6.8. ÉRTÉKKUTATÁS
Az értékek vizsgálata indirekt, nem beavatkozó eszközökkel is elvégezhető. E téren a legjelentősebb
kezdeményezés George Gerbner (1977) nevéhez fűződik, aki az értékeket a tömegkommunikáció folyamatosan
kifejezésre jutó üzeneteinek egyik dimenziójaként regisztrálta és elemezte. A társadalmi hermeneutika hasonló
elj árásai, a szimbólumok és a rítusok forgatókönyveinek elemzése, szubkultúrák, szervezett csoportok,
egyházak, pártok, totalitárius diktatúrák manifeszt értékeinek feltárására alkalmas módszerek.
Egy nemrég elvégzett kutatás az európai nemzeti himnuszok szövegeit vizsgálva mutatta ki, hogy a „nyugat-
európai nemzeti himnuszok gyakrabban hivatkoznak politikai értékekre, mint a kelet-európaiak, és nagyobb
hangsúlyt helyeznek az ellenség, főleg a külső ellenség fölött aratott győzelemre. A balszerencse és árulás
valamivel gyakrabban fordul elő a kelet-európai nemzeti himnuszok szövegeiben, mint a nyugatiakban. Úgy
tűnik, Isten fontosabb szerepet tölt be a nyugat-európai nemzetek életében, mint a kelet-európaiakéban. Tizenhat
nyugat-európai nemzet himnusza közül hét kifejezetten hangsúlyozza az isteni jelenlétet és annak hatását az
ország sorsára. Kelet-Európában a magyarok és ahorvátok fohászkodnak isten áldásáért.” (Csepeli-Örkény
1996, 15.)
A következőkben egy olyan dimenzióanalízisre teszünk kísérletet, amely nem formálisan, hanem tartalmilag
különbözteti meg az értékeket. A megkülönböztetés egyik alapja, hogy az érték az interakció vagy a munka
világában fejti-e ki hatását (Habermas 1971), illetve a másik alapja, hogy a szóban forgó érték a status quót
kívánja fenntartani vagy programatikus változásra sarkall (Szabó 1978).
Az interakció dimenziójában azonosíthatjuk a szolidaritásértékeket, amelyek az interakcióba beleavatkozva a

társadalmi viszonyok emberi-minőségi oldalát szabályozzák (a párkapcsolatoktól a nagycsoportokon belüli és
közötti viszonyokig). A munka dimenziójában azt vesszük figyelembe, hogy az értékeket
teljesítményértékeknek nevezzük. A status quo dimenziójában jutunk el a statikus értékekhez, amelyek a
fennállót kívánják igazolni, mivel azt ésszerűnek, jogosnak, puszta léte okán értékesnek tartják. Konzerváló
értékvilágba tagolódnak ezek az értékek. A program dimenziója a dinamikus értékeket foglalja magában. Ezek a
status quo meghaladását, programatikus tagadását írják elő, a meglévő és a kívánt állapot közötti diszkrepancia
feszültségteli állapotát tudatosítják követőikben (Szabó 1978).
A szociálpszichológiai jellegű dimenzióanalízisek gyakran élnek a fenti eljárással, melyet 2x2-elrendezésnek

(two by two design) neveznek. Az interakció és a munka, valamint a status quo és a program dimenzióit
keresztezve négyféle vizsgálható értéktípushoz juthatunk el: 1. statikus szolidaritásértékek; 2. statikus
teljesítményértékek; 3. dinamikus szolidaritásértékek; 4. dinamikus teljesítményértékek.
136
TÁRSADALOM
A statikus szolidaritásértékek. Ezekben az értékekben a statikus mozzanat invarianciákra utal, melyeket nem
tartunk megváltoztatandónak, ellenkezőleg, változtatásukat, dinamizálásukat értékeróziónak vélhetjük.
Mindenekelőtt az élet egyes erkölcsi állandói tartoznak ebbe a típusba. Társadalmunk nem lehet meg etikai
kódex nélkül, mely az emberek együttélésének alapvető szabályait, az emberi élet jogát és méltóságát, a
becsületet, a megbízhatóságot, a vállalt rendet, a konzisztenciát az együttélés biztosítékának tartja, és
megsértésük esetére jogosnak, méltányosnak tartott szankciókat helyez kilátásba. Idesorolhatjuk a különböző
interperszonális és szerepek által meghatározott érintkezések szabályainak ismeretét, megbecsülését és
betartását, az egyes társas-társadalmi együttélési formák tiszteletét, pozitív értékelését (család, szerelem,
barátság; szövetségek, társaságok, objektiválódott kiscsoportok, lakóhelyi, nemi, életkori, vallási, szabadidős
stb. érdeklődési körök mentén szerveződő társulások, csoportosulások létjogát). Feltétlenül itt említendő meg a
nemzeti keretek között szervezett társadalmi lét értékesként való elismerése, az ahhoz való ragaszkodás. A fenti
statikus szolidaritásértékek mindegyike hitet, meggyőződést, az értékkifejezés vállalásának bátorságát foglalja
magában, melyek kollektív eredetű, de az individualitásban meggyökerezett pszichikus képződmények. Ilyen
képződmények nélkül az egyén magatartása nem lehet konzisztens, nincs mihez tartania magát, s könnyű
prédájává válhat az egyéni autonómiát semmibe vevő törekvéseknek.
Az államszocialista rendszer alatt bebizonyosodott, hogy a társadalom erkölcsi dzsungellé válik, ha az

individuumot megfosztjuk invariáns értékeitől, s pőrére lemeztelenítve, hivatali logika által szabályozott életbe
kényszerítjük. Akár ahivatal intézkedési jogot biztosító pozíciójába kerül az egyén, akár a hivatali intézkedés
alanyának szubjektíve terhesebb szerepét osztjuk rá, az eredmény mindenképp a statikus szolidaritásértékek
eróziója lesz, mivel egyéni felelősségét, kollektív beágyazódásának individuálisan vállalható következményeit
nem éli át egyik esetben sem (vagy csak kivételképpen, „hősként” éli meg).
A hivatali működés óhatatlanul diszfunkciókat termel ki (Merton 1980), melyek felszámolása, önigazoló
ideológiáik lehetetlenné tétele annál nehezebb, minél kevésbé köthető a rendeltetésellenes lét az egyénekhez. Az
eredmény az egyének közötti interaktív kapcsolatok teljes szabályozatlansága, egyfajta „dzsungeltörvény”
keletkezése lesz. Az államszocializmus társadalom-lélektani történetéből ismert a képtelen bérlakásviszonyok
okozta, hihetetlen mértékű erkölcsi erózió (mások halálára várás, eltartási szerződés álarcában fellépő
gyilkosság), a fizetések és az élet tényleges költségei között tátongó diszkrepancia, melyet szükségképpen
amorális módon lehetett csak felszámolni, s a mindennapi anómiák hatalmas tömege.
A konzervatív közösségi értékek rehabilitációja tehát jogos, persze anélkül, hogy azok kizárólagos szerepkörhöz
jutnának a társadalom életében. Ezeknek az értékeknek az érvényesülése révén növekedne a viszonyok
áttekinthetősége és anticipálhatósága, csökkenne az életet átható képmutatás, őszintétlenség, vagy az ugyancsak
anómiás jellegű teljes visszahúzódás, kivonulás, s az ellenhatásként jelentkező ultrakonzervativizmus.
A statikus teljesítményértékek. A szolidaritásértékek egyenlősítenek, innen pszichológiai erejük, kohéziós

értékük. A teljesítményértékek ezzel szemben megkülönböztetnek, hiszen a látható, empirikusan ellenőrizhető
eredmények világát produkálják. Mindenekelőtt magát a munkát soroljuk ide, a munkavégzés rangját,
becsületét, a szorgalom, a pontosság, a megbízhatóság, a takarékoskodás polgári (protestáns) értékeit.
Különösen fontosnak tűnik az idő, mely napjainkban ugyanolyan értékes anyag, mint az olaj vagy korábban a
feketeszén.
Dinamikus szolidaritásértékek. Mind a statikus szolidaritásértékek, mind a statikus teljesítményértékek túlhajtott

érvényesülése óhatatlanul konfliktust eredményez, melynek megoldása ezen értékek talaján elképzelhetetlen,
ugyanis ideologikus köntösben, hamis tudatok optikája által torzítva jelenik meg akonfliktus. A túlhajtott,
abszolutizált statikus szolidaritásértékek konzervativizmust, elfogultságot, előítéletességet eredményeznek, s
nem partnerekben, hanem ellenfelekben láttatják maguk körül a társadalmi világot. A túlhajtott statikus
teljesítményértékek ritualizálják a teljesítményt, az eszközt abszolutizálják, szem elől tévesztik a célt, s a
minőség nélküli teljesítménynek kedveznek. Ráadásul a statikus szolidaritásértékek és a statikus
teljesítményértékek egymással is konfliktusba keverednek, s megoldhatatlan dilemma elé állítják a politikust,
aki ha a statikus szolidaritásértékeknek enged, akkor nivellálni kénytelen, míg ha a statikus teljesítményértékek
mellé áll, akkor úgy kénytelen differenciálni, hogy a differenciálásnak nincs erkölcsi jogosultsága, és a létrejövő
„méltányosságtudat” ideologikus jellege leplezhetetlen lesz.
Ezekből a konfliktusokból csak a szóban forgó értéktartományok dinamizálása révén lehet kimenekülni.
Veszélyforrás, amikor a konfliktust hajtjuk túl, s a tagadást, a változtatást totálissá tesszük. Ebben az esetben a
dinamizmust lehetővé tevő programatikus elem agresszív utópiává torzul.
A dinamikus szolidaritásértékek körében említhetők az emberi kapcsolatok konstruktív konfliktusai, a vita, az

empátia, a tolerancia, a mássághoz való jog. Formális és informális szerepérintkezések szintjén a dinamikus
137
TÁRSADALOM
mozzanat az invarianciák rugalmas kezelését, a kompromisszum keresését, a változtatandó akként való

elismerését jelenti. Ha a család értékét elismerjük, egyúttal elismerjük a válás értékeit is, amennyiben annak
alapja interperszonálisan valós. A csoportok létjogának elismerése aközöttük létesülő érdekkonfliktusok
elismerésével is társul, mely érdekek azonban az egyezkedés, a fölérendelt célok jegyében harmonizálhatók. A
nemzeti szolidaritás e dinamikus szempont figyelembevételével kiegészül a nemzetközi közösség által képviselt
szempontok elismerésével. A rend kiegészül a szabadsággal, az etikai tökély sürgetése a valóság
tökéletlenségéből adódó etikátlanság kínzó tudatával. A kohézió, az összetartozás nem kritikátlan apológiát,
hanem reális helyzettudatot jelent.
Dinamikus teljesítményértékek. Ezeket az értékeket tartjuk a modern társadalmak életében a legfontosabbnak. A

szaktudás, a szervezés, a mérhetőség, az időben, anyagban való tudatos gazdálkodás, a minőségi jegyeket
hordozó mennyiségtermelés, a vállalkozás, az innováció, a kreativitás, a kockázatvállalás, a jövő józan
„jelenesítése” értékeit soroljuk ide. Ezeknek az értékeknek az érvényesülése versennyel, a nyilvánvaló előnyök
és hátrányok halmozódásával járhat együtt, ami azonban – a már említett konfliktusközpontú dinamikus
szolidaritásértékek egyidejű érvényesítése mellett – összességében kisebb társadalmi problémát jelent, mint a
szőnyeg alá sepert szemét felhalmozódása során előbb-utóbb törvényszerűen jelentkező társadalmi robbanás.
A dinamikus teljesítményértékek közé tartozik a nyilvánosság. Az emberek csak információszegény állapotban

nem tudják elviselni az egyenlőtlenségeket, s válnak a statikus szolidaritásértékek rabjaivá. Ha valakiről
fehéren-feketén tudni lehet, hogy miért van előnyös helyzetben, látható, hallható, empirikusan ellenőrizhető a
társadalmat gazdagító, kiemelkedő teljesítmény, ott elnémul vagy legalábbis kisebbségbe szorul a sunyi
megkérdőjelező attitűd, az ellendrukker irigység.
A dinamikus teljesítményértékek képezik a megmaradás alapjait. Ha folytatni akarjuk modernizációnkat,

civilizatorikus fejlődésünket, és életünk mindennapi, gazdasági, politikai, kulturális viszonyait a nemzetközi
konszenzus által minőséginek tekintett paraméterek mentén kívánjuk bővítetten újratermelni, akkor a
szocializációs ágenseknek, a családnak, az iskolának és a tömegkommunikációnak (a kortárscsoportok, habár
autonóm módon, de mégiscsak ezen tényezők hatását gördítik tova) elsősorban a dinamikus teljesítményértékek
kultivációjára kell vállalkoznia. Racionális, versenyző, empirikus módon gondolkodó, realisztikusan előrelátó, a
szükségleteket kielégítve termelő lények nélkül a társadalom óhatatlanul visszafejlődik, akár a statikus
értékekbe való hátrálás, akár az értékekről való látványos lemondás módján.
6.9. ÖSSZEHASONLÍTÓ KULTÚRAKÖZI VIZSGÁLATOK

Az értékek és a kultúrák szoros kötődése az értékvizsgálatokat szinte csábítja a kulturális összehasonlításra. A
legismertebb Hofstede (1980) vállalkozása, aki 1967 és 1973 között 117 000 megkérdezettet faggatott ki, akik a
világ 50 országában éltek. A válaszokat faktoranalízis segítségével feldolgozva azt találta, hogy az egyes
országokban tapasztalható értékrendek négy dimenzió mentén osztályozhatók. E dimenziók a következők
voltak.
1. Hatalomtól való függőség – hatalomtól való függetlenség
2. Bizonytalanság keresése – bizonytalanság kerülése
3. Individualizmus – kollektivizmus
4. Férfiasság – nőiesség
Az első faktor és a harmadik faktor negatív együttjárást mutattak. Hofstede a nyugat-európai és észak-amerikai
válaszadók körében individualista és hatalomtól független értékrendet talált, míg a latin-amerikai és ázsiai
országok lakóinak értékrendjét kollektivisztikusnak és a hatalomtól függőnek találta. Hofstede persze csak
tendenciákról beszél, s nem zárja ki, hogy mondjuk Guatemalában is élhet független, individualista személy,
vagy Kanadában hatalomfüggő, kollektivista. Hofstede mintaválasztását joggal bírálják, akik arra mutatnak rá,
hogy vizsgálati személyeit a Hermes nevű multinacionális vállalat alkalmazottai közül választotta, s ők nem
helyettesíthetők egy-egy ország reprezentatív mintájával.
Ugyanakkor az általa feltárt faktorok létét a reprezentatív mintákon elért eredményekre támaszkodó vizsgálatok
is megerősítették. Inglehart (1977;1996) hasonló trendet írt le az általa materiális-posztmateriális dimenzióként
jellemzett értékek mentén, azt állítván, hogy a fejlett nyugati társadalmak értékrendje a posztmateriális
szabadságértékek irányába mozdul el.
138
TÁRSADALOM
7. 7. SZOCIÁLIS ÉRZELMEK
Az újabb szociálpszichológiai kutatás érdeklődésének homlokterébe került annak vizsgálata, hogy az egyes
szociális érzelmek miként hatnak a szociális reprezentációk által meghatározott információfeldolgozási
folyamatra. Két elméleti irányzat alakult ki. Az első irányzat abból indul ki, hogy az adott szociális érzelem
mintegy irányítása alatt tartja az információszerzés folyamatát, és az egyének a kognitív egyensúly elméletének
megfelelően elsősorban azokat az információkat részesítik előnyben, amelyek érzelmeik irányával összhangban
vannak. Kétértelmű információk esetében pedig az érzelmi állapotuknak megfelelő értelmezést választják.
Ennek következtében a társadalmi ítéletalkotás folyamata az érzelmek szabta pályán halad (Forgas 1991).
Ezzel szemben a másik irányzat (Schwartz 1990) azt vallja, hogy az egyének elsősorban érzelmeikre hallgatnak,
mielőtt értékítéleteket alakítanának ki a társadalmilag megszerkesztett valóság tárgyairól. Az irányzat által
kialakított modell szerint érzelmi állapotukból kiindulva a személyek összetévesztik saját hangulatukat az
általuk észlelt helyzettel.
7.1. KÍSÉRLETI ÚTON LÉTREHOZOTT BOLDOGSÁG ÉS

SZOMORÚSÁG
A szociális érzelmek kutatása jó példa arra, hogy egymással versengő, hétköznapi elméletek képezik a
szociálpszichológiai kutatás alapját. Mindenki tudja, hogy „búsnakbús a nótája, vígnak víg”, s az is közszájon
forgó igazság, miszerint a „harag rossz tanácsadó”. A kísérleti kutatások során a kutatók változatos módon érik
el, hogy a kísérleti személyek „bús” vagy „víg” érzelmi állapotba kerüljenek. Van, amikor külső ingerek,
például filmek segítségével hozzák létre a kívánt érzelmi állapotot, máskor hipnotizálják a kísérleti személyeket,
vagy önértékelésüket hamis visszajelzés segítségével manipulálják. Volt olyan kísérlet, ahol a vérnyomás
növelésével érték el a kívánt érzelmi állapotot, vagy a vizsgadrukk természetes hatását használták fel a függő
változók mérésére.
A mérések a társadalmi ítéletalkotás szinte valamennyi működésére kiterjedtek. A kísérleti úton előidézett
boldogság és szomorúság helyzeteiben vizsgálták az észlelést, az emlékezést, a sikerek és a kudarcok okainak
megítélését, a valószínűsítést, a sztereotipizálási hajlandóságot, az ítéletalkotás komplexitását stb.
Az eredmények a hétköznapi tudás által is nyilvántartott tételek érvényét támasztják alá. A boldog érzelmi
állapot az embert a sikerek észlelésére teszi fogékonnyá, kedvező összehasonlításokra sarkallja, emlékezeti
teljesítményét javítja, optimizmust és reménykedést táplál benne. A boldogság hajlamosít a leegyszerűsítésre,
sztereotipizálásra, a könnyű megoldások keresésére.
Ezzel szemben a szomorúság a kudarcok észlelésére hajlamosít, a másokkal való összehasonlítás eredményeként
a személy önképe negatív irányban módosul, pesszimizmus lesz rajta úrrá, mely nem egyszerűen a
reménytelenségben, hanem a nemkívánatos események valószínűsítésében is megnyilvánul. A gondolkodás
viszont a szomorúság hatására komplex és a részletekre nyitott lesz.
A boldog és a szomorú lelkiállapot eltérő hatásainak kutatása emlékeztet Szerb Antal Kisfaludy Sándor
verseinek elemzése kapcsán tett megállapításaira. Mint ismeretes, Kisfaludy Himfy néven írt kesergő és boldog
szerelmes verseket. Szerb Antal szerint a boldog szerelmes versek színvonala sokkal alacsonyabb, mint a
kesergő verseké, ami arra utal, hogy a szomorúság jobban inspirál alkotásra, mint a boldogság (Szerb 1992,
339).
A boldog-szomorú érzelmi helyzetek által kiváltott hatások szisztematikus ismerete hozzájárulhat a mánia-
depresszió gyógyításához. E betegség hatására a szomorúság és a boldogság szokásos érzelmi állapotai
szélsőséges kilengéssel követik egymást. A váltakozó ellentétes kognitív hatások kioltják egymást, és a személy
magára marad cselekvőképtelenségében és feleslegességérzetében.
4.3. táblázat -
KULCSFOGALMAK
attitűd élet és színház séma
139
TÁRSADALOM
attitűd dimenziói érték siker
attitűd és viselkedés eszközérték szerep
attitűd funkciói formális viszony szerepátvitel
attitűdskála informális viszony szerepelvárás
attitűd szerkezete kudarc szerepkészlet
célérték marginális ember szerepkonfliktus
együttesség nézet vélemény
Goffman, E.: A hétköznapi élet szociálpszichológiája. Budapest, 1981, Gondolat. Hankiss E.: Társadalmi
csapdák. Diagnózisok. Budapest, 1983, Magvető.
Halász L. – Hunyady Gy. – Marton M. (szerk.): Az attitűd pszichológiai kutatásának kérdései. Budapest, 1979,
Akadémiai Kiadó.
Hunyady Gy. (szerk.): Szociálpszichológia. Budapest, 1984, Gondolat, 469-636. p. Leyens, J. Ph. – Codol, J.-P.:
A társas megismerés. In Hewstone, M. – Stroebe, W. – Codol, J.-P. – Stephenson, G. (szerk.):
Szociálpszichológia európai szemszögből.. Budapest, 1995, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 107-129. p.
Stahlberg, D. – Frey, D.: Attitűdök. I. Struktúra, mérés, funkció. In Hewstone, M. – Stroebe, W. – Codol, J.-P. –
Stephenson, G. (szerk.): Szociálpszichológia európai szemszögből. Budapest, 1995, Közgazdasági és Jogi
Könyvkiadó, 163-187. p. Váriné Szilágyi I.: Az ember, a világ és az értékek világa. Budapest, 1987, Gondolat,
53-76. p.
Angelusz R.: Választói magatartás, véleménynyilvánítás, közvélemény.
Buda B.: A szerep fogalma a szociálpszichológiában.
Fishbein, M.: Az attitűd és a viselkedés predikciója.
Hunyady Gy.: A konzisztencia mint a vélekedések szerveződési elve.
Le Bon, G.: Új idők pszichológiája
140
5. fejezet - V. rész –. A SZOCIÁLIS
MEGISMERÉS
141
V. rész –. A SZOCIÁLIS
MEGISMERÉS
1. 1. ATTRIBÚCIÓ
Az értékítéletek szerint történő válogatás, hangsúlyozás, értelmezés a világ megértésének, rendezésének,
értelmessé tételének egyik módja. Az értékítéletek segítségével állapítjuk meg önmagunk és társaink számára,
hogy a világban mi a jó, a szép, az igaz, illetve mi a rossz, a rút, a hamis. Értékeléseink statikus és általános
eligazítást nyújtanak, ami nem kevés, de magyarázó erejük túl gyenge ahhoz, hogy a világot biztonságos,
kiszámítható, rendezett helynek lássuk. Az attribúciós, magyarul oktulajdonító ítéletek az értékítéletekkel együtt
már jelentős mértékben növelik a hétköznapi tudáskészlet magyarázó, értelmező potenciálját. A hétköznapi
tudás oktulajdonító sémái alkalmasak az információk gyors feldolgozására, bár a gyorsaság ára a felületesség és
egyoldalúság.
1.1. A „MIÉRT" KÉRDÉSE

Kínzó érzést okoz, amikor nem tudunk a „miért?” kérdésre válaszolni. A megmagyarázatlanság, az
érthetetlenség kognitív bizonytalansága ugyanolyan kellemetlen és zavaró, mint amikor értékeinkben
bizonytalanodunk el.
Az attribúcióval foglalkozó kiterjedt szakirodalom egyöntetű megállapítása, mely egyébként tökéletesen egyezik
a mindennapi józan ész alapján levonható következtetéssel, hogy a „miért” kérdést akkor tesszük föl, ha
valamiképp megszakad a mindennapokra jellemző folytonosság, rutinszerűség, megszokottság.
Taylor és Fiske (1981) szerint attribúciós ítéletek forrása a figyelemfelkeltő inger vagy esemény (száliencia).
Egy sík búzatáblán belül elhelyezkedő körkörös alakzat (gabonakör) magyarázataként például sokan földön
kívüli űrlények látogatására gondolhatnak.
Weiner (1985) – egyáltalán nem meglepő módon – a meglepetésben, a váratlanságban jelöli meg az attribúciós
ítéletek indítékát.
1.2. AZ OKSÁG LÁTSZATAI

Heider személypercepciós elméletében megkülönböztetett érzelmi-értékelő, valamint logikai egységészleleteket.
E megkülönböztetésnek a mindennapi megismerés értelmező-magyarázó működésének megvilágításában van
jelentősége. Oksági viszonyok észlelésekor logikai egységeket képezvén a valóságot nem csupán értékeljük,
hanem egyúttal érteni is véljük. Érzelmi-értékelő egységek esetében csupán a lélektani közelség és távolság
észlelésére hagyatkozunk.
Mindennapi tapasztalatunk, hogy okokat és következményeket látunk magunk körül. Saját viselkedésünket,
mások viselkedését szintén oksági összefüggésekbe ágyazva szemléljük. Oklátásunk és a tényleges okság
összekeverése azonban hiba lenne. A valóság oksági viszonyai rendszerint bonyolultabbak, mint ahogyan látjuk
azokat. Oktulajdonításaink sokszor önkényesek, megegyezhetnek ugyan a valóságos ok-okozati viszonnyal, de
az egybeesés nem szükségszerű, és a látni vélt ok korántsem mindig a leglényegesebb összefüggést képezi le.
Fenomenális okságról beszélve megkülönböztetjük az okozás (létrehozás) élményét a valóságos oksági

viszonytól. A fenomenális okság arra szolgál, hogy a társadalmilag megszerkesztett világban a kognitív
ökonómia elveinek megfelelően egyszerű, azonnali reagálást lehetővé tevő ítéletekhez jussunk. A világ
dolgainak ok-okozati modelljeit megalkotva a dolgok fölötti uralmat kívánjuk elérni. A köznapi
oktulajdonítások az értékítéletekkel összeforrva logikai eszközöket szolgáltatnak politikai, történelmi,
gazdasági, kulturális attitűdjeink affektív alapjaihoz. Leegyszerűsítik, összefüggésekkel telítik és megszervezik
számunkra a személytelen társadalmi jelenségeket. „Nyilvánvaló – írja Heider –, hogy ez a szervezettség a
cselekvés szempontjából sok előnnyel jár, vagyis a szervezetnek a környezethez való alkalmazkodásában
hasznos. Miután a változásokat egy konstans alakzathoz kötöttük, azok már nem követik egymást a
továbbiakban tetszés szerinti és összefüggéstelen módon. A változásokat a környezet nem változó
sajátosságaival kötjük össze, s ezáltal azok jelentésteli módon ágyazódnak be a valóságról alkozott képünkbe.”
(Heider-Simmel [1944] in Csepeli 1981, 192.)
1.3. ELMÉLETEK AZ ATTRIBÚCIÓRÓL

Az 1960-as évtizedtől kezdve a kognitív szociálpszichológia figyelme egyre erőteljesebben az oktulajdonító
(attribúciós) működésekre irányul, melyekben az emberi információfeldolgozás sajátos redukciós, ökonomikus
módját látják (Carrol-Payne 1976).
142
MEGISMERÉS
Emlékezetünk korlátozottsága a tényekre vonatkozó információk hallatlanul rugalmatlan kezelését eredményezi.

Eleve nagy a nem megjegyzett információk mennyisége, s még nagyobb arányú a már megjegyzett információk
kopási hányada. Ugyanakkor az emlékezés élményében a tények helyén nem marad sivatag. A kihullott
tényismereteket az értékítéletek és oktulajdonító ítéletek sémái pótolják. E sémák egy része a tudattalanba
merül, ahonnan csak szívós terápiás-hermeneutikai igyekezettel hívható vissza. A sémák másikrésze azonnal
mozgósítható, az érzelmileg, egzisztenciálisan kevésbé terhelt élményvilág tárolására, rendezésére szolgál.
Heider és Simmel érdekes kísérletben szemléltette az oktulajdonító ítéletek magyarázó-értelmező-jelentésadó

funkcióját, azt a folyamatot, ahogy a megemészthetetlen tényvilág bekerülve a fenomenális okság világába
élménnyé, személyes tudássá lényegül, elszakadván ezáltal ténybeli alapjaitól. Két és fél perces rajzfilmet
mutattak kísérleti személyeknek, akik a filmen mértani ábrák mozgását láthatták. Egy nagy háromszög, egy kis
háromszög és egy karika végzett mozgásokat egy hol kinyíló, hol bezáruló téglalap körül. A mozgófilm egyik
kockáját az itt következő ábrán mutatjuk be.
Amikor a kísérleti személyeket arra kérték, hogy az alakzatok mozgásait mint személyek cselekvéseit
értelmezzék, a kísérleti személyek valósággal ontották az általuk látni vélt ok-okozati mintákat, miáltal a
kaotikus jelenetsor egy csapásra érthető, átlátható (és megjegyezhető) emberi játékká változott. A
legáltalánosabb magyarázat az volt, hogy a nagy háromszög és a kis háromszög két férfi, akik a karikáért, azaz
egy nőért vagy lányért küzdenek. Magyar egyetemistákkal elvégezve a kísérletet – a hetvenes évek magyar
társadalmának viszonyaitól nem függetlenül – azt tapasztaltuk, hogy a magyarázatok kevésbé éteri síkon
mozognak: a válaszadók többsége lakás körüli konfliktust vélt látni a filmen. Íme egy jellemző magyar
történetvariáns:
„A kör házába önkényesen beköltözött a nagy háromszög. A kis háromszög igazságot akarván tenni,
szembeszállt a nagy háromszöggel, de az erősebbnek bizonyult, s nemcsak a kis háromszöget, hanem a kört is
legyőzte, végül a kör házát is szétrombolta.”
Egy kísérletben egyszerű leíró mondatokat kínáltak megjegyzésre a kísérleti személyeknek (Schmidt 1976), akik
a kísérlet után egy héttel a mondatokra már nem emlékeztek, de könnyedén fel tudták eleveníteni azokat az
oksági viszonyokkal átszőtt értelmezéseket, amelyek révén e mondatokat önmaguk számára „lefordították”.
Példaképpen nézzünk meg egyetlen mondatot, és tekintsük át a mondat oktulajdonítással átszőtt változatait.
A mondat a következő volt: Joe átadta a könyvet Jimnek.
Attribúciós szemszögből közelítve e mondathoz, nyomban kiderül, hogy az átadta ige miértjére kérdezve sokféle
jelentés bontható ki az egyszerű cselekvés tényéből:
1. Joe átadta Jimnek a könyvet, melyet nekiajándékozott.
2. Joe visszaadta Jimnek a könyvet.
3. Joe kölcsönadta Jimnek a könyvet.
4. Joe kisegítette Jimet a könyvvel.
5. Joe Marynek küldte a könyvet stb.
Heider (1958) arra mutat rá, hogy az oktulajdonítás a személyészlelésben elsősorban szándéktulajdonítást jelent.
Ross (1977) egyenesen az oktulajdonításra eleve jellemző torzító tendenciáról (ultimate attribution error) beszél,
mely abban nyilvánul meg, hogy a társadalmi életben tapasztalt események, jelenségek oksági magyarázata
során túlhangsúlyozzuk a személytől eredő hatásokat (szándékokat, szenvedélyeket, indulatokat, hangulatokat
143
MEGISMERÉS
stb.) és lebecsüljük a körülményekből eredő hatásokat. Pettigrew (1979) ugyanezt a tendenciát csoportközi
összefüggésben írta le. Pettigrew eredményei szerint a saját csoport tagjainak pozitív viselkedésekor
szívesebben tulajdonítunk ennek személyes okokat, szemben az idegen csoport tagjaival, akiket ez esetben a
körülmények hatása alatt cselekvőkként észlelünk. Negatív események során a tendencia fordított. A személyi
ok tulajdonítása mindkét esetben persze csak akkor érvényesül mindenáron, ha ez az önkép, illetve a csoportkép
védelmét szolgálja.
Miként a társadalmi ítéletalkotási folyamat egészénél, az oktulajdonítási ítéletek esetében is ki kell emelnünk a
társas-társadalmi eredetet. Az alkalmazott okok a személy tagsági vagy vonatkoztatási csoportjai által
kidolgozott és meghatározott magától értetődőségekből származnak. A lehetséges okok repertoárját behatárolja
a kor, a társadalmi viszonyok éppen fennálló rendszere. Nem véletlen például, hogy a Heider-féle kisfilmben az
1940-es évek amerikai egyetemistái elsősorban szerelmi háromszöget véltek látni, míg az 1970-es évek magyar
egyetemistái számára a konfliktus magva alakás birtoklásáért folytatott küzdelem volt.
Az attribúció kulcsfontosságú a helyzetek meghatározásában, miáltal a jelenlevők viselkedése jelentést nyer. Ez

ismét egy olyan pont, ahol a hétköznapi élet és a színjátszás dramaturgiája találkozik egymással. A politikai élet
szereplőinek is tisztában kell lenniük például azzal, hogy bukásra vannak ítélve, ha nem ügyelnek a morális és
pszichológiai attribúciós látszatokra, melyek sorában a becsületesség és a hozzáértés a legfontosabb.
Az oktulajdonítás révén az ember a technológiai manipulációk által megkívánt cselekvési modellt viszi át a
társadalmilag megszerkesztett világra. A fenomenális okság élménye révén nem egyszerűen logikai
magyarázatokhoz jutunk, hanem kialakul bennünk az előrelátás, a társadalmi dolgok tudatos befolyásolásának
képessége is. Ezáltal az attribúció kontrollfunkciója teljesül. A társadalmi világjelenségeivel kapcsolatosan
kialakult uralomérzés a hétköznapi megismerés szintjén persze többnyire illuzórikus, öncsalásra, önámításra
csábít.
Az elmélet továbbfejlesztése során Kelley (1967) három dimenzióba sűrítette az attribúciós ítéletek kognitív
terét. Az első dimenzió az észlelt történés disztinktivitását jelöli. A disztinktivitási kontinuum a tapasztalt
esemény szokványosságára, átlagosságára, tipikusságára utal. Minél kirívóbb eseményről van szó, mely elüt a
szokványos várakozástól, annál inkább várható a személyre vonatkozó attribúciós ítélet. Minél kevésbé tér el az
adott esemény a szokványostól, annál inkább a környezetre összpontosul az attribúciós ítélet.
A második dimenzió az időbeli konzisztenciára utal. Minél ritkábban előforduló eseményt tapasztalunk, mely
korábban hasonló körülmények között nemigen fordult elő, annál kevésbé irányul az attribúció személyre, s
annál inkább keresi tárgyát a környezetben. Minél konzisztensebb – azaz időben huzamos, megismétlődő
eseményről van szó –, a személyi ok tulajdonítása annál valószínűbb.
A harmadik dimenzió a konszenzust foglalja magába. Ez alatt Kelley azt érti, hogy egy-egy eseményt észlelve
mit gondolunk arról, hogy mások miként viszonyulnak a látott eseményhez. Magas konszenzusérték esetében
úgy véljük, hogy szinte mindenki úgy viselkedne, ahogy tapasztaltuk az adott esetben, alacsony konszenzusérték
mellett viszont egyedi reagálást vélelmezünk. Következésképpen alacsony konszenzusérték esetében személyi
okokra gyanakszunk, magas konszenzusérték esetében pedig környezeti okokat keresünk.
Példával szemléltetve a mondottakat, gondoljunk egy pedagógusra, aki azt látja, hogy a szünetben Kovács
Naggyal verekszik.
A pedagógus lehetséges oktulajdonítása irányulhat
a) Kovácsra,
b) Nagyra,
c)a környezetre.
Hogy e három adódó ok közül a pedagógus melyiket választja, az a dimenziók értékeitől függ. Az egyszerűség
kedvéért mindegyik dimenziónak csak két értéke legyen (1 = alacsony, 2 = magas). Magas a disztinktivitás
értéke, ha a kérdéses személy reakciója csak egy kitüntetett személyre irányul. Alacsony a disztinktivitás értéke,
ha a kérdéses személy reakciója válogatás nélkül mindenkire kiterjed. Magas a konzisztencia értéke, ha a
kérdéses reakció azonos helyzetben mindig előfordul. Alacsony a konzisztencia értéke, ha a reakció előfordulása
kivételes, ritka. A konszenzus értéke magas, ha a kérdéses személy reagálása nem különbözik lényegesen a
többiek reagálásaitól. Ezzel szemben alacsony a konszenzusérték, ha a kérdéses személy reagálása egyedi, és a
többiek hasonló helyzetben másképpen viselkednének.
144
MEGISMERÉS
A fentiek alapján a pedagógus lehetséges attribúcióinak mátrixát a következőképpen hozhatjuk létre:
5.1. táblázat - Lehetséges attribúciók
a) b) c) d) e) f) g) h)
Disztinktiv 1 1 1 2 2 2 2 1
itás
Konziszten 1 1 2 1 2 2 1 2
cia
Konszenzu 1 2 1 1 2 1 2 2
s
Nem vesszük sorra az összes oktulajdonítási lehetőséget, csupán a legkézenfekvőbb változatokat soroljuk fel.
A pedagógus inkább Kovácsot fogja okolni, ha úgy látja, hogy Kovács rendszeresen ver mindenkit, ez a
viselkedés gyakori nála, és az osztályban egyébként nem divat a verekedés (alacsony disztinktivitás, magas
konzisztencia, alacsony konszenzus).
A pedagógus inkább Nagyot fogja okolni, ha úgy látja, hogy Kovács speciálisan Naggyal szemben agresszív, ez
a viselkedés nem gyakori nála, és az osztályban nem szokás Nagy rendszeres megverése (magas disztinktivitás,
alacsony konzisztencia, alacsony konszenzus).
Viszont ha a pedagógus úgy látja, hogy Kovács speciálisan Naggyal szemben agresszív, ez a viselkedés
gyakorta előfordul nála éppúgy, mint az osztály többi tagja esetében (tehát mindhárom dimenzió értéke magas),
akkor a látott viselkedés okát a környezetben, az osztály szociális klímájában fogja keresni, mely a jelek szerint
Nagyot bűnbakszerepre kárhoztatta.
Kelley konfigurációról beszél abban az esetben, ha az észlelő egyetlen eset magyarázata során alkalmazza a
rendelkezésére álló tudást. Ha valaki például rosszul lesz az utcán és segítségre szorul, kevésbé számíthat
segítségre, ha elhanyagolt külsejű és italszagot áraszt. A rendelkezésre álló oksági séma ilyenkor azt sugallja,
hogy a bajbajutott személy maga tehet állapotáról, nem érdemli meg a segítséget. Emberekkel hivatásszerűen
foglalkozó szakmák képviselői szerepüknél fogva hajlamosak kauzális sémák elfogadására, ami rugalmatlan,
dezindividualizáló bánásmódot eredményez. Kovariáció áll fenn, ha a személynek az észlelt esetre vonatkozóan
több forrásból van információja. Ez esetben az attribúciós ítélet az eseményre, a személyre és a körülményekre
vonatkozóan felhalmozott ismeretek birtokában születik.
1.4. ÉRINTETTSÉG ÉS HOZZÁFÉRHETŐSÉG

Kelley megkülönböztetése személyen belüli és személyen kívüli okokat ölel fel. Az oktulajdonítás működését
leírva az észlelt esemény által érintett megfigyelő pozícióját veszi alapul. Kelley azonban nem aknázza ki az
oktulajdonításban eleve benne lévő racionalizációs, ideológiaképző tendenciákat. Ily módon háttérben marad az
értékelés és az attribúció rokonsága a hétköznapi megismerésben. Weiner és munkatársai (1971) az
oktulajdonítási elméletet az önpercepcióra is kiterjesztették, s ezáltal nyilvánvalóvá vált az attribúciós elmélet és
a megismerés egyensúlyelvű teóriái közötti kapcsolat.
Weiner és munkatársai a személy által tulajdonítható okok dimenzióanalízise során abból indultak ki, hogy a
fenomenális okok eredet és időtartam szempontjából is osztályozhatók. Keletkezésük szerint az okok lehetnek
belsőek (a személyből, a személy csoportjából, illetékességi köréből kiindulóak) és lehetnek külsőek (a
személytől, csoportjától, illetékességi, hatalmi körétől függetlenek). Időtartam szerint egyes okok lehetnek
ideiglenesen hatóak, más okok viszont tartósak. E két szempont keresztezése alapján juthatunk el a fenomenális
okság négy típusához:
1. belső tartós okok (például tehetség, képesség, adottság);
2. belső ideiglenes okok (például szorgalom, hangulat, akarat, szándék);
145
MEGISMERÉS
3. külső tartós okok (például körülmények hatalma, objektív helyzet);
4. külső ideiglenes okok (például véletlen, szerencse-balszerencse).
A köznapi ideológiateremtés, az önigazolás, a magyarázkodás, a mentegetés és a vádaskodás e tipológia

segítségével könnyen leleplezhetővé válik. Kiviláglik az attribúciós ítéletek racionalizációs funkciója, a
komplex oksági viszonyok leegyszerűsítése, meghamisítása, önkényes, sokszor cinikus átrendezése.
A fenomenális okság mint az oktulajdonítási ítéletek mezője ott jut fontos szerephez az életben, ahol az emberek
érintve érzik magukat a dolgok, jelenségek, történések által, amikor jelen vannak akár valóságosan a helyzetben,
akár szimbolikus módon érintve-érdekelve érzik magukat.
A leegyszerűsítő oksági észleletek nem a közömbös megfigyelők, semleges ítészek, tárgyilagos kívülállók
megismerő eljárásai. Ebből adódik az ismeretelméleti szempont másodlagossága, a funkcionális – igazoló-
magyarázó, jelentéssel felruházó – rendeltetés előtérbe kerülése. Tversky és Kahneman (1971) a
hozzáférhetőséggel magyarázza az attribúciós ítéletek népszerűségét. A leginkább hozzáférhető okok magából a
személyből meríthetők, innen az attribúciós ítéletek önigazoló, mentegetésben, illetve vádaskodásban
megnyilvánuló jellege.
Az azonnal hozzáférhető attribúciók másik típusa ugyancsak a személyből fakad, de ilyenkor nem a személyes,
hanem a társadalmi identitás védelme a cél. Az attribúció forrása ebben az esetben az előítélet. Duncan (1976)
egy kísérletben fehér diákoknak egy kétszemélyes erőszakos jelenetet mutatott be videón, melyben egyik
személy meglöki a másikat. Az A változatban az aktív fél fekete bőrű volt, a passzív pedig fehér bőrű. A B
változatban az aktív személy volt fehér bőrű és a passzív volt fekete bőrű. A kísérleti személyek 70%-a
erőszakosként jellemezte az A változat aktív szereplőjét, míg a B változatban ez a jellemzés csak 13%-os
gyakoriságban fordult elő.
Hasonló eredményt kaptunk egy demonstrációs céllal végzett kísérletben, melyet Neményi Máriával és Sajó
Andrással végeztünk el 1986-ban. Két kísérleti csoportot alakítottunk ki. Az egyik csoport a következő újsághírt
olvasta, melyben a nevek „cigányosak” voltak.
„Záróra után Balmazújvárosban
198.. április 6-án késő este, záróra után Kolompár Ferenc, Lajkó Béla, Lajkó Lajos és L. R. fiatalkorú, helybeli
lakosok, ittas állapotban beállítottak a helybeli Sport nevű, IV. osztályú eszpresszóba. Az éppen elszámolást
végző H. K.-né pincérnőt, régi ismerősét, Lajkó Béla felszólította, hogy azonnal szolgálja ki őket, ahogyan
szokta, majd hátrahívta a pincérnőt a raktárba. A kihallatszó zajra felfigyelő önkéntes rendőrjárőr behatolva azt
látta, hogy az igen hiányos öltözetű nőt a férfiak körülállják. A gyanúsítottakat a rendőrségre szállították.
Kolompár, Lajkó Béla és Lajos, valamint L. R. azt állították, hogy a pincérnőt megerőszakolni nem akarták,
vele szexuális aktusra közös megegyezéssel, anyagiak ellenében kívántak lépni. Állításukat a pincérnő tagadja.
Az ügyet a rendőrség vizsgálja."
A másik csoport ugyanezt a szöveget kapta, ezúttal azonban más, nem cigányos nevek szerepeltek: Horváth
Gergely, Kovács Imre, Barabás Zoltán, K. K.
Az újsághír egyébként fiktív volt, György Péter írta kifejezetten a kísérlet céljára.
Miután a csoportok tagjai elolvasták a hírt, egyenként kitöltöttek egy rövid kérdőívet.
Minek tulajdonítja az eset bekövetkezését?
Kevéssé Nagyon
A férfiak ittasságának12345
A férfiak erőszakos személyiségének12345
A nő kihívó viselkedésének12345
A nő romlott erkölcseinek12345
A körülmények szerencsétlen 12345
146
MEGISMERÉS
összejátszásának
A kísérlet eredményei – Duncan vizsgálatának tapasztalataival tökéletes összhangban – egyértelműen azt

mutatták, hogy a „cigány” hangzású nevek hatására a válaszadók – a „nem cigány” hangzású nevekkel ellátott
szövegek olvasóihoz képest – jóval nagyobb szerepet tulajdonítottak a férfiak ittasságának és erőszakos
személyiségének. A másik csoport mentegető stratégiát választott, mivel vagy a nőt, vagy a körülményeket
hibáztatta. A nő hibáztatása egyébként a férfi kísérleti személyekre volt jellemző.
A sikerek és kudarcok terében mozgó személyek pozitív önképük fenntartásában érdekeltek. A sikerek és
kudarcok tényleges vagy potenciális érintettjeként nem puszta megfigyelőként, hanem cselekvőként veszünk
részt a dolgokban. A sikerek és a kudarcok mögött rejlő okok elismerése vagy el nem ismerése a felelősség
kérdését is felveti. A felelősség a maga értékterhes voltában mélységesen befolyásolja az önértékelés pozitív
vagy negatív irányulását.
Az oktulajdonítás másokkudarcai esetében viszonylag szabad. Ilyenkor a magyarázat akár tárgyilagos is lehet.
Sajátnak érzett siker esetében az oktulajdonítás természetszerűleg a belső okokra irányul. Minél értékesebb a
siker, annál inkább a belső tartós okokat helyezi előtérbe az attribúciós igyekezet (mint például szakértelem,
tehetség, képesség, rátermettség, fogékonyság stb.). Mások sikereinek lekicsinylése külső okok tulajdonítása
révén történik.
A látványos és letagadhatatlan kudarcot elszenvedők (bukott politikusok, kudarcot vallott filmrendezők, vesztes
futballcsapatok edzői stb.) magyarázkodásaiban klinikai kórképszerűséggel érhetők tetten a legkülönfélébb
külső (tartós és ideiglenes) okokra irányuló hivatkozások. A sok kínálkozó példa közül egy magyar futballcsapat
edzőjének sajátos okfejtését közöljük, aki a következőképpen értelmezte csapata 5:0 arányú(!) vereségét:
„Tény az öt kapott gól, de az is, hogy végig jó iramú volt a mérkőzés. Az utolsó percig mindkét csapat nagy
akarással játszott. A közönség többször bennünket is megtapsolt. Hogy miért kaptunk ki mégis ilyen nagy
gólaránynyal? Az első és a második gólt a portugálok pontrúgásból érték el, kis figyelemmel mindkettőt hárítani
lehetett volna. A harmadik gólt nagy les előzte meg. A negyedik szerzője tulajdonképpen egyik saját játékosunk
volt, róla pattant a labda a hálóba. Az ötödik gól esett csak igazi akcióból. Előttünk legalább hat biztos
gólhelyzet adódott, sajnos a nem megfelelő összpontosítás miatt valamennyi kimaradt. Ha lehetőségeinket
kihasználjuk, akár 6:6 is lehetett volna az eredmény. Póczik, még az utolsó percben is óriási helyzetbe került, de
fölélőtte a labdát." (Magyar Nemzet, 1982. VIII. 19.)
Az attribúciós ítéletekben rejlőracionalizációs, önigazoló lehetőségeket nemcsak az egyének, hanem a csoportok

is kiaknázzák ideologikusan megszerkesztett nézetrendszereik kialakítása során. A csoportok által kultivált
magyarázó-értelmező kognitív sémák pszichológiai hatékonysága ezáltal felfokozódik, hiszen a csoportok által
kidolgozott ideológiák ugyanazon pszichológiai mechanizmussal élnek, mint az egyéni racionalizációs
teljesítmények. Ezáltal a csoportideológiák ellenállás nélkül hozzásimulnak az egyéni pszichológia
mechanizmusaihoz, beleépülnek az egyén személyes tudásába. A csoport által kidolgozott oktulajdonítási sémák
ráadásul támogatják az egyént önnön esendőségének, lehatárolt lehetőségeinek nyomasztó élményével szemben,
enyhítik „ontológiai bizonytalanságát”.
Egy kísérletben empirikusan ellenőrizhetetlen (objektíve alaptalan) sikerélményhez, illetve kudarcélményhez

juttatták a kísérleti személyeket: részint egyéni, részint csoporthelyzetben privilegizálták, illetve depriválták
őket. A privilegizált (sikeres) csoporttagok voltak a legelőnyösebb helyzetben, s oktulajdonításukban ezt
megfelelő ideológiával képezték le: önmagukat szerencsésnek és szorgalmasnak tekintették, és saját
kompetenciájukat egyedülálló módon túlértékelték. A privilegizált csoport általános pozitív, előnyigazoló
ideológiájában a vélt hozzáértés került középpontba. A privilegizált egyének oktulajdonítási mérlege szintén
pozitív, számukra is könnyűnek tűnt a feladat, önmagukat szerencsésnek és szorgalmasnak tekintették, azonban
ideológiájukban nélkülözték a csoportélmény pozitivitást fokozó, önmagasztaló támasztékát, és ez magyarázza a
saját kompetencia okként való megjelölésének kisebb mértékét a privilegizált csoporthoz viszonyítva.
A deprivált csoporttagok – természetszerűleg – a feladatot nehéznek, önmagukat balszerencsésnek tartották, úgy

látták, hogy nem elég a kompetenciájuk és nem elég szorgalmasak. Ugyanezek a tendenciák jellemezték a
deprivált egyének attribúcióját is, akik azonban – nélkülözvén a depriváció tudatát potenciálisan enyhítő „közös
sors” élményét, még inkább eltolódtak a feladat nehézségének és a balszerencse tulajdonításának irányába, míg
a kompetenciaés a szorgalomhiány megítélésében egyáltalán nem különböztek a deprivált csoporttagoktól. Az
egyénileg átélt kudarc tehát elsősorban a körülmények fokozott okolásában nyilvánult meg, s ez eltér
hipotézisünktől, melyben a saját személy fokozotthibáztatásátis megjósoltuk. Az önvédelem tartozékai azonban
147
MEGISMERÉS
kifogyhatatlanok, akörülmények – mint a kudarc magyarázatára szolgáló okok – ugyanis mindig kéznél vannak.
Deprivált egyéneink nyilván e logika szerint viselkedtek.
A kísérlet – bár csak jelzésértékűen – a sikerattribúció vonatkozásában a csoportélmény „méltányossági

ideológiájának” megjelenéséről tanúskodik, szemben az egyénileg átélt siker attribúciójával, ahol az ok keresése
kevésbé önigazoló tendenciában mutatkozik meg. A kudarcattribúció esetében a csoportélmény csak részlegesen
járult hozzá a feszültség oldásához, a depriváció elviselése mind a csoporttagok, mind az egyének esetében
feszültséget okozott (Csepeli-Klementz-Gergely 1982).
1.5. ATTRIBÚCIÓ ÉS NEMZETTUDAT

Az oktulajdonítás típusainak alakulását nemcsak kísérleti helyzetben vizsgálhatjuk, hanem termékeny
vizsgálódási terepet jelentenek ebben a tekintetben a legkülönbözőbb ténylegesen létező csoport-hovatartozási
magyarázó-értelmező rendszerek, ideológiák. A mai magyar nemzeti tudat köznapi változatainak kutatása során
azt kérdeztük, hogy a magyar nemzet történelme során bekövetkezett sikerek és kudarcok mögött milyen döntő
fontosságú okokat véltek felfedezni a megkérdezettek. A sikerokok sorában – a Weiner-féle tipológiának
megfelelően – a következőket kínáltuk fel választásra:
a) fejlettség, erő;
b) jó vezetés, kitartás, összetartás;
c) erős szövetségek;
d) jó sors, szerencse.
A kudarcok sorában a következő alternatívákkal éltünk:
a) elmaradottság, fejletlenség;
b) árulás, állhatatlanság, széthúzás;
c) ellenséges túlerő;
d) balsors, balszerencse.
A válaszmegoszlások elemzése feltárta, hogy az emberek szociológiai-demográfiai jellemzőik függvényében

(melyek közül az iskolai végzettség szintje és részben az életkor bizonyult a legerőteljesebb befolyásoló
tényezőnek) eltérő arányban jelölik meg az egyes okokat mint a sikerek és a kudarcok döntő fontosságú
tényezőit.
A „rosszakaratú” véletlenek (balsors) szerepének túlértékelése inkább az alacsony iskolázottságú csoportok

sajátja. Ezzel szemben a fejletlenséget inkább a középés felsőfokú végzettségűek említik kudarcokaik között. Az
ellenséges túlerő és a széthúzás (mindkettő igen gyakran megjelölt ok) említése tekintetében ilyen
különbségeket már nem tapasztaltunk az egyes iskolázottsági rétegek között. A sikerokok között az
összetartozás említésében érdekes különbség mutatkozik a magas iskolai végzettségű csoportok javára. Ez a
pszichologizáló, moralizáló motívum (amelynek kudarcok ellenpárja az ugyancsak népszerű széthúzás, árulás,
rossz vezetés) széles körben elfogadott, de a magasabb iskolai végzettségűek körében az átlagosnál talán azért
gyakoribb, mert az iskolázottak a legelutasítóbbak a csoport összetartozásának szerepét kiemelő, kultivációs
mechanizmus (az ismeretterjesztő irodalom, szépirodalom, romantikus filmek, tévésorozatok stb.) rejtett
előfeltevéseivel szemben, amelyeknek lényege éppen a személyi tényezők és a szociálpszichológiai mozzanatok
túlhangsúlyozása. Mindez persze csak feltevés: hogy valóban így van-e, azt egy jó tartalomelemzés dönthetné el
a megjelölt kommunikációs eszközök tekintetében.
Fiatalok országos reprezentatív mintáján külön is megnéztük, hogy miként kombinálódnak a történelmi
kudarcok és sikerek oktípusai. Négy gyakori kombinációt találtunk.
Az első kombinációban a külső, a magyaroktól független tartós okok (a kudarcok oka a túlerő, a sikerek oka az
erős szövetséges) szerepelnek. Ez az oktulajdonítási séma azáltal juttat hozzá a saját nemzeti csoportunkkal
kapcsolatos pozitív attitűdhöz, hogy a csoporttól eleve elhárít minden felelősséget és kezdeményezést. Ezt a
típust láthattuk megelevenedni – talán nem is eléggé kritikusan bemutatva – Fábri Zoltán Magyarok című
filmjében is.
148
MEGISMERÉS
A második kombinációban a kudarc oka a külső tényező, a siker záloga viszont a csoport saját (jóllehet nem
tartós, pszichológiai jellegű) erényében, az összetartásban rejlik. Ez a séma is pozitív egyenlegű.
A harmadik kombinációban mind a külső, mint a belső okok pszichológiai tényezőkre utalnak (árulás, illetve
összetartás). Az egyenleg itt csak részben pozitív, hiszen amennyire erény az összetartás, annyira bűn az árulás.
Az utóbbi okkal csak az a baj, hogy egyben bűnbakképző mechanizmusként is szolgál, s az összefüggésekből
kiragadva egy-egy személyt (például Martinuzzi Györgyöt vagy Görgey Artúrt) tesz a kudarcok egyedüli
okozójává, felmentve így a többséget, s torzítva a lényeget. Ez a két kombináció jellemzi a nemzeti múlttal
foglalkozó romantikus stílusú művek szemléletét (például Jókai regényeit, Gárdonyi Egri csillagok című
művét), s ismerve ezek népszerűségét, nem lepődhetünk meg e két kombináció gyakori előfordulásán.
A negyedik kombinációban kudarcokként az elmaradottság szerepel, sikerokként pedig az összetartás. Az

elmaradottság mint ok nem tartozik a közgondolkodás szabványai közé (bár a történelmi témájú kultivációval
foglalkozó intézmények figyelmét nem ártana felhívni erre a mégiscsak legrealisztikusabb okra), s lehetetlenné
téve a pozitív egyenleget, viszonylag ritkán is fordul elő.
A vizsgálatok egy érdekes gondolkodási sémát is föltártak, melynek ugyancsak nem az ismereti alapjai a
szembetűnőek, hanem inkább az attribúciós-értékelő irányulás. Ha olyan kérdéseket teszünk föl, amelyekkel azt
kutatjuk, hogy miként ítélik meg az emberek a magyarok szerepét a múltban, s azt vizsgáljuk, hogy miként
vélekednek a magyarok aktivitásáról (segítségnyújtásáról, illetve károkozásáról) és passzivitásáról (vagyis
mások magyaroktól elszenvedett ártalmairól és a másoktól kapott segítségről), azt a következtetést vonhatjuk le:
akik e témában állást foglalnak (és az általános iskolát be nem fejezettek már ritkán kerülnek e csoportba), a
magyarokat olyan történelmi mozgástérben látják, ahol más nemzeti csoportok egyfelől árthatnak, másfelől
segíthetnek nekik, ám ehhez képest kisebb mértékben ítélik a magyarokat aktív (segítő, különösen ártó)
tényezőknek más nemzeti csoportok vonatkozásában.
1.6. NEMZETKÖZI ÖSSZEHASONLÍTÓ ATTRIBÚCIÓS

VIZSGÁLATOK
A kilencvenes évek elején vizsgálatot végeztek 11 országban, melynek célja az igazságosság és igazságtalanság
szociális reprezentációinak nemzetközi összehasonlító feltárása volt (Kluegel et al. 1995). A vizsgálat részeként
felmérték, hogy a válaszadók milyen okokat tartanak lényegesnek a szegénység és a gazdagság létrejöttében. Az
eredmények jellegzetes Nyugat-Kelet lejtőt mutattak. Az Egyesült Államokban, valamint az Európai Unió
országaiban (kivéve az akkor frissen geopolitikai státust váltott egykori Német Demokratikus Köztársaságot) a
válaszadók a gazdagságot dominánsan egyéni okokkal magyarázták, míg a szegénységet elsődlegesen
strukturális okokra vezették vissza. Durván leegyszerűsítve, a nyugati országokban az emberek úgy látták, hogy
a gazdagok tehetségüknél, szorgalmuknál és egyéb pozitív egyéni adottságaiknál fogva megérdemlik a
gazdagságot, míg a szegények a diszkrimináció, a társadalmi egyenlőtlenségek folytán kényszerülnek hátrányos
helyzetbe. Ezzel szemben a keleti, posztszocialista országokban a gazdagságot dominánsan strukturális, a
szegénységet pedig elsősorban egyéni okokra vezették vissza a válaszadók. A gazdagságban az eleve adott
kapcsolatokat, a korrupciót látták meghatározónak, míg a szegényeket magukat hibáztatták sanyarú sorsukért,
azt állítván, hogy az iszákosság, lustaság és a morális hiányosságok okozzák a szegénységet.
Ez a vizsgálat is jelezte, hogy Japán nem illik se a nyugati, se a keleti attribúciós sémába. Korábbi vizsgálatok
eredményei szerint (Kashima-Triandis 1986) amerikai és japán egyetemisták sikerés kudarcattribúciói eltérően
alakultak. Az attribúciós elmélet predikcióinak megfelelően a sikeres amerikaiak elsősorban magukban látták a
siker okát, és a kudarc okát helyzeti tényezőkben jelölték meg. A japán diákok azonban fordítottan jártak el.
Amikor sikeresek voltak, akkor helyzeti tényezőkre hivatkoztak, s amikor kudarcukat kellett megmagyarázniuk,
akkor a hibát önmagukban keresték (elsősorban a megfelelő képesség hiányát rótták fel maguknak).
Singh (1981) indiai válaszadók körében azt találta, hogy a siker záloga nem feltétlenül az egyén kiemelkedő
képessége kell legyen. Azt is sikeresnek tartják, aki hangyaszorgalommal és kitartással ügyködik valamilyen
eredmény elérése érdekében. Smith és Bond (1994,114) szerint a kollektivista értékrendet valló társadalmakban
a szorgalom és a kitartás azért tűnik a siker döntő okának, mert a teljesítmények forrása a csoportban,
közösségben kifejtett munka. Ennélfogva e társadalmakra az „erőfeszítés kultusza” jellemző, szemben a modern
individualista társadalmakkal, amelyekre a „tehetség kultusza” nyomja rá bélyegét.
2. 2. A SZOCIÁLIS ÖSSZEHASONLÍTÁS
149
MEGISMERÉS
Az egyén és a társadalom közötti kognitív közvetítések akkor válnak döntő fontosságúvá, ha nem állnak a
megismerő rendelkezésére megbízható, empirikus támpontok. Leon Festinger a szociális összehasonlításban
látja azt a társas kommunikációba ágyazott folyamatot, melynek során az egyének kárpótolhatják magukat a
világos és egyértelmű empirikus támpontok hiányáért. Egymás segítségével szociális valóságot konstruálnak,
melyet azután megismerési mércék forrásaként hasznosíthatnak. Festinger álláspontja szerint „mind a
vélemények, mind a képességek esetében elmondható: minél inkább hiányoznak az értékeléshez az objektív
természeti alapok, a vélemények helyességére vagy helytelenségére vonatkozó ítéletek, illetve a képességekre
vonatkozó szubjektív értékelések, annál inkább attól függenek majd, hogy az egyén miként tesz összehasonlítást
más személyekkel” (Festinger [1954] in Pataki 1976, 262).
Az „objektív természeti alapok” hiánya a társadalmi jelenségekre vonatkozó tudáskészlet egészére jellemző. A
szociális összehasonlítás elmélete következésképpen nemcsak a véleményekre és a képességekre, hanem a
társadalmi ítéletalkotás során szóba jöhető összes megismerési elemre vonatkoztatható.
Mi végett szorul rá a társadalmi ítéletalkotás során az egyik ember a másikra? Festinger szerint a szociális
összehasonlítás révén derülhet ki, hogy mi a helyes és mi a helytelen. E megkülönböztetés hiánya számos
helyzetben káros, esetleg végzetes következményekhez vezethet.
S mi történik a szociális összehasonlítás folyamata során? Értékelés, melynek célja a cselekvés szempontjából
helyes alternatíva megtalálásának könnyítése.
A kiinduló hipotézis úgy szól, hogy „az embert bizonyos késztetés arra indítja, hogy véleményeit és képességeit
értékelje”. Ezt egészíti ki a második hipotézis, miszerint „minél kevésbé lehetséges az objektív, nem társadalmi
eszközökhöz hozzáférni, az emberek annál inkább a mások megfelelő véleményeivel és képességeivel való
összehasonlítás révén értékelik saját véleményeiket és képességeiket”.
Ha e hipotézisek igazak, akkor az is igaz, hogy a magában álló ítéletalkotó bizonytalan, és csak a szociális
összehasonlítás révén lesz képes arra, hogy a bizonytalanságot bizonyossággá fordítsa. Továbbá arra is
számíthatunk, hogy szociális összehasonlításra csak akkor kerül sor, ha nincs érvényes nem szociális támpont.
A harmadik hipotézis alapvetően fontos tudásszociológiai tendenciát fogalmaz meg: „az a tendencia, hogy az
egyén más egyénekkel hasonlítsa össze magát, mérséklődik, ha a másik véleménye vagy képessége és az egyén
véleménye és képessége közötti különbség nő”. Freud fordított nézőpontból közelítve a „kis különbségek
narcissismusaként” írta le ezt a tendenciát, arra gondolva, hogy az emberek csak a kis különbségek mentén
éreznek indíttatást egymás megismerésére. Mannheim figyelt fel arra, hogy a nézetek szociális összehasonlítása
során a személy számára nem feltétlenül a diametriálisan ellentétes nézet képviselője tűnik a legveszedelmesebb
ellenfélnek. A különbség a két álláspont között olyan nyilvánvaló, hogy az adott nézetet pártolók számára
magától értetődőnek tűnik a másik kerülése. „Az ember általában a politikai életben sokkal élesebb a közelebbi,
mint a távolabbi ellenféllel szemben – írja Mannheim –, mert sokkal közvetlenebb a kísértés átsiklani annak
világlátásába, és mert ez ellen a kísértés ellen fel kell vérteznie magát.” (Mannheim 1971, 207.) Ez a tendencia
nemcsak az árnyalatnyi politikai nézetkülönbségekre, hanem általában véve mindenféle ideológiai, vallási,
világnézeti véleményeltérésre érvényes, ahol a „helyes tanítás” őrzése szorosan összefügg a csak
részletkérdésekben különböző eretnekek üldözésével és exkommunikációjával.
Mindezek alapján egyáltalán nem meglepő, hogy Festinger azt állítja, hogy a szociális összehasonlítás útjára
lépő egyén elsősorban azokat a személyeket fogja választani, akik vélemény vagy képesség tekintetében közel
állnak hozzá. Ráadásként Festinger hozzáteszi: „ha nagy különbség mutatkozik, akkor az egyén nem képes arra,
hogy saját véleményét vagy képességét pontosan értékelje”.
Az eddigi hipotézisek alapján négy következtetést vonhatunk le:
1. Az összehasonlítás eredményeként születő értékelések akkor tartósak, ha a közelség közegében születtek.
2. A kis eltérések hatására kialakulhat az egyénben az átértékelés hajlandósága.
3. Az ember a magához hasonlók között jól érzi magát, míg „kevéssé érzi jól magát az ember olyan helyzetben,
ahol a többiek nagyon különböznek tőle”. (Mint a magyar nép mondja: „lasnakosnak pokrócos a társa”.)
4. A vélemények vagy képességek eltérése cselekvésre sarkall, melynek célja az eltérés okozta feszültségérzés
csökkentése.
150
MEGISMERÉS
A negyedik hipotézis a képességek szociális összehasonlításának következményeként egy rangsor kialakulását

jelzi előre, míg a vélemények esetében nem lát alapot annak feltételezésére, hogy az egyén az egyik véleményt
eleve szívesebben választaná, mint a másikat.
Az ötödik hipotézis szerint a képességek megváltoztatása természeti körülmények folytán nehéz, sőt sokszor
lehetetlen. Ezzel szemben a vélemények megváltoztatásának nincsenek ilyen akadályai.
Mindezek alapján levonható a következtetés, miszerint a vélemények (vagyis a társadalmi tudáskészlet

elemeinek) szociális összehasonlítása egyöntetűséget eredményez, a képességek szociális összehasonlítása
viszont sosem vezet egyöntetűséghez. Ellenkezőleg, a különbözőnek megmaradt képességek talaján verseny
keletkezik.
Akár véleményekről, akár képességekről van szó, a különbözőség növekedése egy bizonyos ponton túl az
összehasonlítási folyamat végét jelenti.
A hatodik hipotézis a különbözőség növekedésében konfliktuslehetőséget jelez előre, mely a nagyon

különbözőnek ítélt személy(ek) lekicsinylésével párosulhat. Míg a vélemények jelentős eltérése mindig
konfliktust eredményez, a képességek különbözősége nem feltétlenül vezet konfliktushoz.
A hetedik hipotézis bevezeti a jelentőség változóját. A hipotézis értelmében az egyöntetűségre irányuló nyomás
annál erősebb lesz, minél jelentősebb az adott vélemény vagy képesség. Festinger azt a példát hozza fel, hogy a
politikai nézetek sokkal fontosabbak választások idején, mint máskor, következésképpen a politikai nézetek
szociális összehasonlítására irányuló késztetés választások idején lesz a legerősebb.
A nyolcadik hipotézis értelmében a szociális összehasonlítás tendenciáját tovább mérsékli, ha a személy

nemcsak egy-egy képesség vagy vélemény tekintetében észlel nagy különbséget, hanem úgy látja, hogy további,
az észlelt különbségekkel egyébként összhangban álló tulajdonságokban is különbözik.
A kilencedik hipotézis szerint az egyöntetűségre indító szociális összehasonlítás ereje erősebben érvényesül
azok körében, akik a modális véleményhez, illetve képességhez közel állnak. Két kísérletet is végeztek e
hipotézis bizonyítására. Mindkét kísérletben egyes kísérleti személyekben azt a benyomást alakították ki, hogy a
csoport tagjainak többsége nem ért egyet velük, míg másokban azt a benyomást keltették, hogy a csoport
tagjainak többsége osztja nézeteiket. Mindkét kísérletben azt tapasztalták, hogy az egyetértésre talált kísérleti
személyekhez képest a „deviánsok” véleménye jóval könnyebben volt megváltoztatható. Akik azt hitték, hogy
többségben vannak, azok jóval gyakrabban vállalkoztak a többiek befolyásolására, mint azok, akik úgy tudták,
hogy kisebbségben vannak.
Festinger ugyan azt állítja, hogy elmélete nem teljesen illik bele ösztönös megérzéseinkbe, nem vág egybe a
hétköznapi gondolkodással, és ilyen értelemben véve „nem kézenfekvő”. Ezzel szemben láthattuk, hogy az
elmélet mindegyik hipotézise nagyon is összhangban van a mindennapi ésszel. Ironikusan azt mondhatjuk, hogy
a szociális összehasonlítás elmélete sem képezhet kivételt a szociális összehasonlítás törvénye alól. Bár
Festinger számos kísérleti bizonyítékot hoz fel a kilenc hipotézis igazolására, úgy tűnik, hogy azok helyessége a
mindennapi tudás adta keretek között is belátható.
3. 3. VÁLASZTÁS ÉS DÖNTÉS
A léthez kötött emberi tudást vizsgálva Mannheim megkülönbözteti a múltbeli, már megtörtént cselekvéseket
igazolni hivatott, utólagos ideologikus értelmezést, valamint a jövőbe ívelő lehetőségek felderítésére irányuló
utópikus gondolkodást, mely a valószínűségek reményekből és félelmekből szőtt fátylát hivatott áttörni.
Ideológia és utópia szerkezetileg azonos. Mindkét esetben a gondolkodást szociális összehasonlításra késztető
nézetrendszerekbe ágyazott értékek hatják át a gondolkodást. Ezért jogosult az ideológiafogalom kiterjesztése,
miáltal az ideológia kifejezés az emberi tudat múltra, jelenre és jövőre egyaránt érvényes racionalizációs,
önkényes hangsúlyokkal dolgozó, reprezentációs működésére vonatkoztatható.
3.1. VÁLASZTÁS
A választás cselekvést megelőző állapot. Az egyes cselekvési alternatívák vonzereje a cselekvő által vallott
célértékek és eszközértékek függvényében jelenik meg. A vonzerőt a vélt valószínűség és a kívánatosság szabja
meg.
151
MEGISMERÉS
A cselekvő számára adódó valószínűségek körét egyfelől a lehetetlen, másfelől az elkerülhetetlen határolja be.
Miként az oktulajdonításoknál, a valószínűségi ítéletek esetében is csupán a személy számára érvényes ítéleti
tartománnyal foglalkozunk, vélt, várt, szociális összehasonlítás útján validált valószínűségi ítéletekről
beszélünk. Amit az emberek „lehetetlennek”, illetve „elkerülhetetlennek” vélnek, az nem feltétlenül vág egybe
az objektív eshetőségekkel, miként a „talán”, a „bizonyára”, az „esetleg” szavakkal jelölt valószínűségek sem
fedik a tényleges valószínűségeket (Englander 1979).
3.2. ELÉGTELEN REPREZENTATIVITÁSI TAPASZTALAT

Mindennapi valószínűségi ítéleteink telis-tele vannak pontatlansággal és megbízhatatlansággal. Az egyik
hibaforrás a reprezentativitási heurisztika alkalmazásából adódik. Ha valamely esemény bekövetkezésének
valószínűségéről ítéletet alkotunk, elégtelen reprezentativitással jellemezhető tapasztalati anyagból indulunk ki,
és nem vesszük figyelembe az alapsokaság tényleges jellemzőit. Hajlamosak vagyunk túlbecsülni annak a
tartománynak a nagyságát, amelyet ismerünk, amelyre ítéletünket alapozzuk.
Ezt a tisztán kognitív természetű torzulást a következő példával szemléltethetjük Englander nyomán: egy
városban két kórház van. A nagyobbik kórházban naponta 45 újszülött jön világra, a kisebbik kórházban csak 15
csecsemő születik egy nap alatt. Az újszülöttek 50%-a fiú, de a pontos arány természetesen nap mint nap más.
Egy éven keresztül mindkét kórház jegyzi azokat a napokat, amikor az újszülöttek 60%-a volt fiú. Ha az
emberektől azt kérdezzük, hogy szerintük melyik kórházban volt több ilyen nap, a válaszok rendszerint arra
utalnak, hogy a két kórház között nincs különbség a 60%-os fiúszületési napok előfordulási aránya tekintetében.
Az igazság azonban az, hogy a kisebb kórházban nagyobb az ilyen napok előfordulási valószínűsége, mert ott
kisebb az alapsokaság, s ennélfogva a különbségek kevésbé hajlamosak a kiegyenlítődésre.
3.3. A VÉLETLEN ELŐFORDULÁSOKNAK TÉVESEN

TULAJDONÍTOTT SZABÁLYSZERŰSÉG
A véletlenről helytelenül feltételezzük, hogy valamiféle szabályszerűség nyilvánul meg előfordulásában.
Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogyha egyes véletlenszerű események (például bizonyos lottószámok kihúzása)
huzamosabb ideig nem fordultak elő, akkor megnövekszik előfordulásuk valószínűsége. Másfelől, ha egyszer
bekövetkezett a véletlenszerű esemény, úgy véljük, hogy előfordulásával nem kell hosszabb ideig számolnunk.
Englander Tibor említi azt a veszedelmes illúziót, amely egy-egy nagyobb üzemi baleset (tűz, szennyeződés,
omlás stb.) nyomán keletkezik. A felelősök úgy vélhetik, hogy ilyen katasztrófák nem ismétlődhetnek meg
sokszor egymás után, és nem léptetnek életbe fokozottan szigorú megelőző-elhárító intézkedéseket. Ez persze
hiú remény, melyet a következő katasztrófa beszédesen megcáfol. Ellenkező tendencia is megjelenhet persze: a
már átélt katasztrófa szorongást eredményez, megnövelve a hozzáférhetőséget.
3.4. A TÁVOLI JÖVŐ BIZONYTALANSÁGA

Az államszocializmus ideológiájának központi tétele volt a tervezésbe vetett hit, melyet a tudományosság
mezébe öltöztettek. Az ötéves tervek által előrevetített jövő és az öt év múlva bekövetkezett valóság azonban
soha, sehol nem vágott egybe. Különös módon a következtetéseket éppen a magát tudományosnak nevező
ideológia hirdetői nem vonták le, s mintha mi sem történt volna, az egyik teljesületlen tervet követően
készítették a másikat. A tervgazdálkodás meghiúsulásának lélektani oka az, hogy a jóslatok csak rövidebb távra
megbízhatóak. Hosszabb távra vonatkozóan túl nagy a bizonytalanság, mivel az előre nem látható nehézségek
egymásra halmozódhatnak.
3.5. HOZZÁFÉRHETŐSÉGI HEURISZTIKA

A hozzáférhetőségi heurisztikát az attribúciós ítéletek keletkezésének egyik forrásaként már említettük. A
valószínűségi ítéletek torzulását a hozzáférhetőségi heurisztika oly módon segíti elő, hogy az egyszer már átélt
események bekövetkezésére inkább számítunk, szemben azzal, ha a szóban forgó eseményt nem ismerjük.
Következésképpen könnyebb lopás és rablás ellen biztosítást kötni azzal a személlyel, akinek lakását már
kirabolták, mint azzal, aki ezt az eseményt még nem élte át.
Az ismertség, a szociális összehasonlítás útján kialakított tudás szintén növeli a valószínűségérzést. Egy
kísérletben a személyek egy csoportjának olyan listát olvastak föl, amelyben több volt a híres nő, mint a híres
férfi. A másik csoport viszont olyan listát hallgatott meg, amelyben több volt a híres férfi, mint a híres nő. A két
listában együttesen a férfi és női nevek aránya 50-50% volt. A kísérleti személyek a nőket vélték többségben,
152
MEGISMERÉS
ahol a névsorban a híres nők voltak többségben, és a férfiakat vélték többségben levőknek, ahol a híres férfiak
aránya volt a magasabb.
Ha valamilyen hibás működés elhárításáról kell intézkedni, a hozzáférhetőség okozta gyakori hiba, hogy a
külső, könnyen elképzelhető, sokszor lényegtelen hibalehetőségeket igyekeznek az emberek kiküszöbölni, s
nem számolnak a jelentős intellektuális és anyagi ráfordításokkal nehezebben megközelíthető, egyéb
hibalehetőségekkel.
3.6. ELKÉPZELHETOSÉG
Az elképzelhetőség mértéke fontos tényezője az észlelt valószínűség mértékének. Ha kísérleti személyektől azt
kérdezzük meg, hogy egy 10 főből álló csoport hány K tagból álló bizottságot alakíthat ki, a válaszok során a
lehetséges 2 tagú bizottságok számát többre becsülik, mint a 8 tagból kialakítható bizottságok számát. Parkinson
említi azt a valójában nem is annyira nevetséges példát, hogy az emberek a számukra elképzelhető
nagyságrendű pénzösszegekről folyó döntések során késhegyig menő vitákat folytatnak, de a számukra
elképzelhetetlen, milliós nagyságrendű összegek sorsa felett vita nélkül, gyorsan napirendre térnek. Elie Wiesel
írja visszaemlékezéseiben, hogy 1944-ben a máramarosi zsidó közösség tagjai azért sem tanúsítottak ellenállást,
amikor a csendőrök marhavagonokba zsúfolták őket, hogy végső útjukra induljanak, mivel elképzelhetetlennek
tartották a deportálás célját.
3.7. IGEN KICSINY ÉS IGEN NAGY VALÓSZÍNŰSÉGEK

Az igen kicsiny (0,005) és az igen nagy (0,995) valószínűségekkel nemigen számolunk, nehezen találunk ezekre
a valószínűségekre példát. Ezért az igen nagy valószínűségeket valamivel kisebbeknek, az igen kicsiket
valamivel nagyobbaknak észleljük, mint amilyenek a valóságban.
3.8. LÁTSZATKORRELÁCIÓ
Illuzórikus vagy látszatkorrelációnak nevezzük azt a valószínűségi ítélettípust, amely hajlamos összefüggéseket
valószínűsíteni ott is, ahol ilyenek nincsenek. Chapman (1967) egy kísérletben a következő két szófűzért
állította össze:
A lista: oroszlán, szalonna, cseresznyevirág, hajó
B lista: tigris, tojás, füzet, fa
A kísérlet során a két lista szavait páronként az összes lehetséges AB kombinációban többször is megmutatták a
kísérleti személyeknek, akiknek az volt a feladatuk, hogy mondják meg, mely párok voltak a leggyakoribbak, s
mely párok fordultak elő viszonylag ritkábban. A valóságban valamennyi pár azonos gyakorisággal fordult elő,
Chapman azonban azt tapasztalta, hogy az asszociatív kapcsolattal rendelkező szópárok (oroszlántigris,
szalonna-tojás) előfordulási gyakoriságát túlbecsülték. Ugyancsak gyakoribbnak érzékelték azokat a szópárokat,
amelyekben az egyik szó a szokásosnál hosszabb volt.
3.9. ELÉGTELEN IGAZÍTÁS

Jellegzetes valószínűségtorzító heurisztika az elégtelen igazítás. A kezdőérték megadása túlságosan befolyásolja
az ítéleti érték nagyságát. A kiinduló érték következhet a probléma megközelítésének módjából (attitűdből,
előítéletből), vagy gyors és elégtelen számítások eredménye lehet. A hibás műszaki döntések világából a
következő példák hozhatók fel az elégtelen igazításra:
– az új eljárás bevezetését csak igen kis számú laboratóriumi kísérlet előzi meg, s ezek alapján becsülik fel
(helytelenül) az üzemi gyártás várható folyamatát;
– hosszabb távú, sokműveletes feladatok előkészítésében csak az első néhány műveletet határozzák meg
pontosan, a többit csak rendkívül elnagyoltan, méghozzá nem az előző műveletek becslése, hanem más, hasonló
feladat jól-rosszul ismert eredményei alapján. A csak elnagyoltan becsült műveletek pontos kidolgozását
elodázzák, s rendszerint sohasem végzik el (Englander 1979, 48).
3.10. VÁGYAK ÉS KÍVÁNSÁGOK
153
MEGISMERÉS
A vélt valószínűségeket mélyrehatóan befolyásolják az értékítéletek. Egy vizsgálatban azt tapasztaltuk, hogy
akik határozott, pozitív nemzeti attitűddel rendelkeznek, azok rendre kisebb arányban jósolták a szomszéd
országokban élő magyar kisebbségek beolvadását a többségbe, mint azok, akiknek nemzeti attitűdje kevésbé és
határozatlanabbul volt pozitív (Csepeli 1992).
A személyes érdekeltség szintén erősen torzítja a valószínűségi ítéleteket. A saját személyünkre, valamint a saját
ténykedésünkre vonatkozó negatív eshetőségeket túlságosan lebecsüljük, a pozitív események
bekövetkezésének valószínűségét túlbecsüljük. A megalapozatlanul pozitív valószínűségek csábítása
lebírhatatlanul erős azok számára, akiket az események számukra kedvezőtlen fordulata visszafordíthatatlanul
negatívan érintene. Hadvezérek, politikusok, halálos betegek menedéke a kóros optimizmus. A gazdasági és
lelki szélhámosok sikeres taktikája arra épít, hogy az embereket megrészegíti a kis befektetés ellenében ígért
nagy haszon.
A valóságtól elrugaszkodott valószínűségi ítélet példája a csodahit, amikor valamely pozitívan értékelt,
objektíve lehetetlen vagy kicsiny valószínűségű esemény előfordulásában reménykedünk, illetve valamely
negatívan értékelt elkerülhetetlen esemény elmaradására számítunk. Akár az egyénen, akár a társadalom széles
rétegein vesz erőt a csodahit, mindenképpen kiszolgáltatottságról, a valóság feletti kontroll elvesztéséről van
szó.
A csodahit fordítottja, amikor igen kis valószínűségű vagy éppen lehetetlen negatív esemény előfordulására
számítanak az emberek. Festinger és munkatársai az 1950-es években beépültek egy világvégét váró szektába.
Azt tapasztalták, hogy a világvége többszörös elmaradása is csupán lemorzsolta a szektát, de megsemmisíteni
nem tudta. Mindig akadtak olyanok, akikben a hit erősebb volt, mint az empirikus cáfolat. Az indiai Bihart
1934-ben sújtó földrengést követő rémhírhullámot és pánikot elemezve Festinger azt akövetkeztetést vonta le,
hogy a kóros valószínűsítések révén az emberek korábbi félelmeik létjogosultságát igazolták.
Az optimizmus bizonyos esetekben (például lelki okokkal is kapcsolatos betegségeknél) nem célszerűtlen,
hiszen a gyógyulásba vetett hit elősegítheti a tényleges gyógyulást. A reményvesztés, a pesszimizmus rontja a
gyógyulási folyamatot (Schulz 1976). Vannak „önmagukat beteljesítő jóslatok”, amelyek erős valószínűségi
meggyőződések révén olyan irányú cselekvésre, viselkedésre késztetik a személyt, hogy a valószínűség
valósággá válik. Kísérletek bizonyítják, hogy ha pedagógusok egyes diákokról azt hiszik, hogy tehetségesek,
míg más diákok kapcsán azt hitetik el velük, hogy tehetségtelenek, akkor az ily módon elültetett várakozások
hatására a tehetségesnek hitt diákok jó jegyeket, míg a tehetségtelennek hitt diákok rossz jegyeket kapnak. (Ez
persze összefügghet a pedagógiai munkával is: a jónak tartott diákokra a pedagógusok nagyobb figyelmet
fordítanak.)
3.11. DÖNTÉS
A döntés a cselekvési alternatívák valamelyike melletti elköteleződés. A bekövetkező cselekvés irreverzibilis
változást eredményez, melynek kiértékelése során értékítéletek, attribúciók mozgósulnak.
A döntés épségét mind a remény, mind a félelem veszélyezteti. Az egyik sietteti, a másik késlelteti a döntést. A
társadalom szempontjából azok a döntések jelentősek, amelyek következményei mások sorsát érintik.
A remény és a félelem által gyötört, torz valószínűségi elvárások, a várható események érdekek, attitűdök, hitek
függvényében történő aláés túlbecslése súlyos döntési hibák forrását képezi a gazdasági és politikai vezetői
gyakorlatban. Az államszocializmus időszakában kialakult voluntarista társadalomvezetés, a demokratikus
kontrolltól elszakadt, nyilvánosságot kizáró irányítás kiszolgáltatta magát utópikus ábrándjainak, és szándékai
ellenére bukásba sodorta önmagát, nem kevés anyagi-emberi erő pusztulása, értelmetlen feláldozása árán.
A döntési mechanizmusok tekintetében a demokratikus társadalomszerveződés nincs előnyben a diktatórikus

társadalomszerveződéshez képest, hiszen a döntési hibák ellen nincs védekezés. Általános a döntések
megideologizálásának tendenciája, melyről a következőkben bőven lesz szó. A döntéshozókban igen erős a
késztetés korábbi valószínűségi ítéleteik fenntartására, makacs védelmezésére, hiszen a kritikus felülvizsgálat
saját kompetenciájuk leértékelését, pozitív önképük sérelmét jelentené. Az ítéletalkotás idején ismeretlen
tényezőket utólag ismertként, és a vélt (de be nem következett) eredmény előrejelzőjeként tüntetnek fel. Máskor
az ismereti elemeket átrendezik, hogy úgy tűnjék, mintha a döntés előtt gondosan felmérték volna a lehetséges
cselekvési alternatívákat. Az is előfordul, hogy látszólag odaillő ismereti elemeket iktatnak be, ha azok döntésük
védelmezésére alkalmasnak tűnnek. Gyakori a szelektív szociális összehasonlítás, amikor a kommunikációs
partnerek között aszerint válogat a döntéshozó, hogy ki az, aki osztja valószínűségi várakozásait, míg a vele
egyet nem értőket kerüli, illetve diszkreditálja.
154
MEGISMERÉS
A demokrácia viszonyai között azonban lehetetlen az egyközpontú döntéshozatal. A demokratikus

társadalomszerveződés lényege a sok, egymástól viszonylag független döntési központ léte, melyek hibái
semlegesítik egymást.
4. 4. ÖNIGAZOLÁS
Elliot Aronson tudományos szociálpszichológiai tételként szögezi le az individualizációra épülő nyugati
társadalmakban magától értetődő megállapítást, miszerint „általában azt hisszük magunkról, hogy rendes
emberek vagyunk, s nem vezetünk félre senkit – hacsak nincs erre jó okunk –, és különösképpen akkor nem
vezetünk félre valakit, ha ez súlyos következményekkel járhat számára” (Aronson 1987,160-161). A tételben a
narcizmus, más szóval az önszeretet előfeltevése bujkál, melyet, ha máshonnan nem, a saját tapasztalatából
mindenki ismer.
Attitűdjeink között sajátos hely illeti meg az önmagunkra irányuló attitűdöt. Azt az alakzatot tartjuk
természetesnek, melyben az attítűd tárgyaként az én feltétlen pozitív értékelésben tűnik elő. Énünk a szociálisan
konstruált valóság rendkívül képlékeny, bizonytalan és sokértelmű alkotóeleme, melyet egyidejűleg elemi
érdekünk szilárdnak, változatlannak és egyértelműnek látni. A társadalmi valóságban való sikeres eligazodás
esélye e paradoxon megoldásán múlik. Mint a társadalmilag konstruált valóságra vonatkozó tudás minden más
eleme esetében, az énre vonatkozó attitűd is szociális összehasonlítás terméke. Az összehasonlításnak azonban
van végső, interiorizált mozzanata, amely alapvetően meghatározza a pozitív és negatív értékelő elemeinek
pontos arányát, megszabja az önértékelés mintáját. Ez attól függ, hogy miként képes a személy önmagát olyan
természetes és intencionált jelentések forrásaként szemlélni, melyek a társadalmilag konstruált realitásban
értékesnek minősülnek.
Az önigazolás a pozitív önértékelés fenntartására irányuló működés. Aronson szerint az önigazolás tendenciája
két feltétel együttes megléte esetén a legerősebb:
1. ha az emberek felelősséget éreznek cselekedeteikért, és
2. ha tetteiknek súlyos negatív következményei vannak.
A nyugati, individualista társadalom kulturális magától értetődőségein iskolázott szociálpszichológia kevéssé

számol azzal, hogy az önigazolás csak akkor lép fel, ha a társadalomban az egyéni lét függetlensége, az egyén
szabadsága abszolút értéknek minősül. Geertz joggal figyelmeztet arra, hogy „bármennyire is
kétségbevonhatatlannak tűnik számunkra, a világ kultúráinak ismeretében meglehetősen különös eszmének
minősül az a nyugati emberfelfogás, mely szerint a személy egy körülhatárolt, egyedi, többé-kevésbé integrált
motivációs és kognitív univerzum, akit tudatának dinamikus központja, érzelmei, ítéletei és tettei elkülönült
egésszé szerveznek, megkülönböztetve más hozzá hasonló egészektől, valamint létének társadalmi és természeti
alapjaitól” (Geertz 1994, 225).
A „keleti” kultúrák ezzel szemben az ént a másokkal való kölcsönös függésben konstruálják, melynek
következtében a személy nem feltétlenül érzi annak szükségét, hogy önmagára tettek, érzések, gondolatok
konzisztens, konstans, pozitívan értékelt egységeként reflektáljon. Különböző helyzetek, szerepek és időszakok
vannak, amelyek mind megannyi különböző én megjelenítésére adnak lehetőséget anélkül, hogy a
különbözőségek belső konfliktust élesztenének.
Számos kulturális összehasonlító vizsgálat eredménye tanúsítja, hogy a nyugati társadalmakban szocializálódott
vizsgálati személyek elvont, pozitivitásra és ellentmondás-mentességre hangolt személyképével szemben a
keleti társadalmakban szocializálódott vizsgálati személyek önképe kontextuális, szituációról szituációra
változó. Egy vizsgálatban japán és amerikai egyetemistákat kértek meg arra, hogy a „Húsz állítás teszt”
segítségével jellemezzék magukat. E tesztben arra akérdésre kell húsz állításban válaszolni, hogy „Ki vagyok
én?”. Az amerikaiak általánosított tulajdonságok segítségével írták le magukat, míg a japánok mindig megadták
a helyzetet, melyben önmagukat megjelenítették. Egy japán diák például azt írta az egyik állításban, hogy „az
vagyok, aki madzsong-játékot játszik minden péntek este” (Smith-Bond 1994, 97). Magyarországon tizenéves
roma válaszadók körében tapasztaltak hasonló önleíró tendenciákat.
Az önigazolás szociálpszichológiai működésének előfeltétele az én narcista kulturális konstrukciója, mely a

marginalizálódás elkerülése érdekében arra motiválja a személyt, hogy fókuszálja a társadalomban érvényesnek
tartott értékeket. A személy abban érdekelt, hogy értékeket birtokoljon, és önmagát a társadalom által értékesnek
tartott készségek, tulajdonságok és jellemvonások szerint lássa. Közkeletű tapasztalat, hogy az emberek
155
MEGISMERÉS
önmagukat szépnek, okosnak, becsületesnek, lelkiismeretesnek stb. szeretnék látni, és ennek érdekében
hajlandók önámításra, önigazolásra.
Az önértékelés pozitivitása mindig veszélybe kerül, ha a személy úgy észleli, hogy puszta léte vagy valamilyen
tevékenysége a társadalomban érvényesnek tartott és az általa is interiorizált értékeket veszélyezteti.
Melyek azok az értékek, amelyek hiánya, illetve sérelme leginkább veszélyeztetheti az énképet? Csak e
kérdésnek a megválaszolása révén értelmezhetjük Aronson 2. önigazolás-tézisének „negatív” jelzőjét. A
kísérleti szociálpszichológiai irodalom, az önigazolás jelenségét ábrázoló szépirodalom és mindennapi
tapasztalataink szerint az önigazolás döntően az erkölcsi értékek és az intellektuális értékek vélt sérelme esetén
lendül működésbe. Ez a két értéktípus képezi a nyugati társadalomfejlődés eredményeként létrejött individuum
társadalompszichológiai stabilitásának pilléreit. Önértékelésünk azon múlik, hogy hol helyezzük el magunkat a
hón-erény, valamint az ész-esztelenség dimenzióiban.
Az önigazolás természetesen minden érték hiánya vagy sérelme esetében felléphet, de elsősorban akkor várható,
ha a személy kénytelen szembenézni aljassága és/vagy ostobasága bizonyítékaival. A „negatív” jelző akkor esik
legsúlyosabban latba, ha erkölcsi és/vagy intellektuális inkompetencia bevallását foglalja magába.
4.1. HARC AZ ALJASSÁG VÉLELME ELLEN

Aronson úgy véli, hogy minden emberben van egy méltányossági mérce, mely lehetővé teszi annak
kiértékelését, hogy egy adott helyzet következményei összeegyeztethetők vagy sem a pozitív önértékelés
követelményeivel. Amennyiben a személy úgy véli, hogy az adott érték sérelme valamely más érték birtoklását
mozdította elő, akkor az értékfogyatkozás által kiváltott elégedetlenséget elnyomja az értékgyarapodás okozta
elégedettség.
Ezt nevezi Aronson külső igazolásnak, amely csak abban az esetben minősíthető önigazolásnak, ha a hivatkozott
külső körülmények képzeltek, illetve jelentőségük eltúlzott.
A külső igazolás tipikus esete a „jó ügyet szolgáló bűnöző”, aki nemtelen eszközök alkalmazását nemes célok
által tartja igazolhatónak. Ebben az esetben a személy elismeri ugyan az alkalmazott eszköz (csalás, hazugság,
gyilkosság stb.) negativitását, miközben aránytalanul túlhangsúlyozza a cél által képviselt üdvöt. A 19. század
végi Oroszország tarthatatlan társadalmi állapota ellen küzdő terroristák cselekvési modelljét Dosztojevszkij
paradigmatikusan örökítette meg. Azóta is ez minden olyan cselekvés leküzdhetetlen dilemmája, mely valamely
radiális ideológia által feltétlenül pozitívként láttatott célt (társadalmi haladás, egyenlőség, faji tisztaság)
konvencionálisan bűnös eszköz révén képes csak elérni. Mint Dosztojevszkij hőse, Raszkolnyikov mondja: „.. .a
nem közönséges embernek joga van, illetőleg persze, nem hivatalos joga, de joga van lelkiismeret-furdalás
nélkül átlépni bizonyos akadályokon, de csak az esetben, ha eszméjét, talán az egész emberiség számára üdvös
eszméjét másképpen megvalósítani nem tudja. Azt méltóztatott mondani, hogy a cikkem nem világos, kész
vagyok megvilágítani, amennyire tudom. Azt hiszem, éppen ezt várja tőlem. ugye nem tévedek. Hát kérem, én
azt mondom, ha Kepler vagy Newton felfedezését, a körülmények különös alakulása folytán másképpen nem
ismerhette volna meg a világ, mint egy vagy tíz vagy száz vagy nem tudom hány ember feláldozása árán, mert
azok gátolták, útját állták, akkor Newtonnak joga, sőt kötelessége lett volna eltávolítani ezt a tíz vagy száz
embert, hogy felfedezése az emberiség közkincsévé lehessen.” (Dosztojevszkij 1986, 257.)
Egészen más a helyzet, ha az értéksérelemért cserébe nincs kárpótlás. Ebben az esetben a személy csak akkor
képes fenntartani pozitív önértékelését, ha meggyőzi önmagát arról, hogy történt ami történt, de változatlanul
jogot formálhat arra, hogy szeresse, becsülje saját magát. Ezt nevezi Aronson belső igazolásnak.
A külső és a belső igazolás problémáját Festinger és Carlsmith kísérleti úton vizsgálta. A kísérleti személyek
egy unalmas és bornírt feladatot végeztek el, melyről utóbb a kísérlet vezetőjének kérésére azt állították, hogy
érdekes és szórakoztató feladat volt. A kísérlet előfeltevése szerint a nyilvánvaló hazugság sértette a kísérleti
személyek pozitív önképét, s az volt a kérdés, hogy beindul-e az önigazolási folyamat.
A külső igazolás feltételében a kísérleti személyek számára a kísérletvezető jelentősnek ható pénzösszeget
helyezett kilátásba a hazugságért.
A belső igazolás feltételében a kísérleti személyek számára a kísérletvezető csak jelentéktelen pénzösszeget
tűzött ki jutalomként.
156
MEGISMERÉS
Mindkét esetben megmérték a kísérleti személyek attitűdjét az elvégzett feladatra vonatkozóan. Az első feltétel
csoportjába osztott kísérleti személyek a feladatot unalmasnak és bornírtnak tartották. A második feltétel
csoportjába osztott kísérleti személyek a feladatot kevésbé negatívan értékelték. Az eltérés oka minden
bizonnyal az, hogy az első feltételben méltányosnak tűnt a jelentős pénzösszegért cserébe mondott hazugság,
míg a második feltételben nem lévén külső igazolás, a kísérleti személyek csak úgy kerülhették el a
meghasonlást, ha átértékelték a feladatot. Hogy letagadhassák magukban a hazugságot, maguknak azt hazudták,
hogy a feladat nem is volt annyira érdektelen és bornírt (Festinger-Carlsmith 1981).
A külső elégtétel nem megfelelő volta belső elégtétel kereséséhez vezet. Egy iskolásokkal végzett kísérletben
azt tapasztalták, hogy akiket dolgozatíráskor kis jutalom ellenében vettek rá csalásra, azok elnézően ítélték meg
utólag a csalást. Akik nagy jutalmat kaptak a csalásért, azok úgy látták, hogy a nagy jutalom fejében megérte
nekik, hogy csaltak. Akadtak azonban olyanok is, akiket a nagy jutalom sem tudott rávenni a csalásra. Azok
attitűdje volt a legelítélőbb a csalással szemben, akik nagy jutalom ellenében álltak ellen a csalásnak. Akiket a
kis jutalom nem térített le a becsület útjáról, azokat semmi sem indította arra, hogy a csalás túlzott elítélése
révén tüntessék fel önmagukat becsületesnek (Aronson 1987, 159).
Az elégtelen jutalmazás fordított analógiája az elégtelen büntetés, mely szintén önigazolást eredményez.
Érdemes megkülönböztetni a büntetés előtti és a büntetés utáni helyzetet. A büntetés előtti helyzet a fenyegetés.
Amerikai kisgyermekek körében tapasztalták, hogy a szigorú fenyegetésnek kevésbé volt elrettentő hatása, mint
az enyhe fenyegetésnek. Ezek szerint az erősen tiltott gyümölcs vonzóbbnak tűnik, mint az enyhén tiltott
gyümölcs.
Kiterjesztve az elméletet az mondhatjuk, hogy az enyhe tilalmat az emberek inkább figyelembe veszik, mint a
szigorú tilalmat. Enyhe tilalom esetében ugyanis önmagukat kell meggyőzniük annak megmagyarázása
érdekében, hogy miért is nem szegik meg a tilalmat. Viszont ha úgy döntenek, hogy megéri, akkor habozás
nélkül vállalják a szigorú tilalom megszegésének kockázatát. Ezt a hipotézist nemzetközi összehasonlító
vizsgálatok révén lehetne tanulmányozni. Vannak társadalmak, ahol az adózási szabályok megsértése esetére
enyhe szankciókat helyeznek kilátásba, míg más társadalmakban drákói adózási szabályok vannak érvényben.
Mindkét szabályozási típus esetében előfordulhat magas, illetve alacsony adószint. Az elégtelen büntetés
hipotézise az adózás iránti attitűd és az adózási fegyelem összehasonlításával ellenőrizhető lenne a fenti négy
változó (alacsony adó – enyhe szankció, magas adó – enyhe szankció, alacsony adó – drákói szankció, magas
adó – drákói szankció) függvényében.
Az elégtelen büntetés utólag az elkövetett negatív tett lekicsinylését teszi lehetővé. Bűnhődés csak megfelelő
büntetés után várható. Ez a száraz szociálpszichológiai tétel drámai jelentést nyer történelmi kontextusba
helyezve. Amikor Németország 1944 márciusában megszállta Magyarországot, már tudni lehetett, hogy a
háborúnak hamarosan vége lesz, s megtorlás vár majd aháborús és népellenes bűnök elkövetőire. Ennek az
évnek a szeptemberében került sor egy beszélgetésre, melyről az egyik résztvevő, Komoly Ottó naplójából
értesülhettünk, aki már nem érte meg a pár hónappal később bekövetkező felszabadulást. Szavaiból olyan
szociálpszichológiai tudás árad, mely messze túlmutat a puszta teórián.
„Szóbakerült a megtorlás kérdése, amely pontnál T. arra mutat rá, hogy az ártatlanul sújtottak szempontjából
feltétlenül szükség van igazságos megtorlásra, mert enélkül azok lelkiállapotának a nyugvópontra juttatása
elképzelhetetlen. Ezzel szemben rámutatok az érem másik oldalára, hogy igazságos megtorlásra nemcsak ebből
a szempontból van szükség, vagyis azért, hogy a megbántottak lelkiállapota helyreállíttassék, hanem azért is,
hogy abántalmazókban eleje vétessék a zsidógyűlölet megerősödésének, illetve egy újabb hullám
keletkezésének. Véleményem szerint ugyanis lélektani okok szólnak amellett, hogy az, aki valakit
igazságtalanul bántalmazott és akiben a lelkiismeret hangja ezt, ha tudat alatt is, de állandóan érezteti,
valamiképpen azt is érezze, hogy cselekedetére a büntetést elnyerte, mert ha ily módon benne az egyensúlyi
állapot nem jön létre, folyton önmaga előtt igazolni akarván azt, hogy helyesen cselekedett, a bántalmazottban
keresi azokat az okokat, amelyek a saját cselekedetét mentik és magyarázzák. Ily módon halmozza el ellenfelét
vádakkal és ruházza fel oly rossz tulajdonságokkal, amelyek jogosnak tüntetik fel saját szemében azt, amit ő tett.
Az ember rendesen nem azt gyűlöli, aki vele szemben igazságtalan volt, arra legfeljebb haragszik, hanem azt
gyűlöli, akivel szemben ő van tartozásban, ha tartozását kiegyenlíteni nem tudja. A kiegyenlítés módja éppen a
bűnhődés.” (Komoly 1984, 283.)
A negatív tettet követően a viszonzatlan tartozás az elkövetőt az áldozat hibáztatására és befeketítésére indítja.
Ily módon az ártalom kisebbnek tűnik, s az énkép pozitivitása fenntartható. A viszonzatlan tartozás paradox
módon hasonló tendenciát vált ki akkor is, ha jótettről van szó. A jótettet követően a kedvezményezett úgy
szabadulhat meg a viszonzatlanság és hálátlanság zavaró élményétől, hogy leértékeli ajótettet vagy magát
ajótevőt. Tardy Lajos írja ironikusan önéletírásában: „ha az utcán szembejön veled valaki, akivel jót tettél, bújjál
157
MEGISMERÉS
be az első kapualjba, vagy menj át a túlsó járdára! Az emberek utólag inzultusnak érzik, ha valaki korábban jót
tett velük.” (Tardy 1986, 157.)
4.2. HARC AZ OSTOBASÁG VÉLELME ELLEN

Nehezünkre esik ésszerűtlennek mutatkozni önmagunk és mások előtt. Az ésszerűség egyik kritériuma, hogy
önmagunkban olyan személyt lássunk, aki ökonomikusan cselekszik, és nem pazarolja el forrásait.
Már a népmesékből is ismert a három próba intézménye, melynek rendszerint a királylány kezére pályázókat
vetik alá. Az önigazolás szociálpszichológiáját figyelembe véve, a próbák egyik következménye az lehet, hogy a
megpróbáltatásokon átment pályázó abban lesz érdekelt, hogy a királykisasszonyt a lehető legszebbnek lássa.
Aronson és Mills kísérlettel bizonyították be, hogy a megpróbáltatásoknak kitett kísérleti személyek az elért célt
többre becsülik mint azok, akiknek ennek érdekében nem kellett komoly erőfeszítéseket kifejteniük. A
szocializmus gazdaságát örökösen sújtó hiányoknak is az volt az egyik oka, hogy az ingyenesség vagy alacsony
ár folytán túlkereslet mutatkozott számos áru és szolgáltatás iránt, melyet ráadásul az emberek nem becsültek
meg és nem értékeltek valós értéküknek megfelelően.
Az önigazolás sajátos esete az elköteleződés, melynek az a lényege, hogy a személy egy számára közömbös cél
érdekében kezdetben egészen kis erőfeszítést tesz, melyet fokozatosan egyre nagyobb erőfeszítések követnek. A
folyamat szinte észrevétlen a személy számára, aki kénytelen minden további erőfeszítést vállalni, hacsak nem
akarja magát ostobának látni. Ügynökök sikerrel építhetnek erre az önigazolási tendenciára, de csak akkor, ha
kezdetben leplezik a kapcsolatfelvétel igazi célját. Az „ajtóba tett láb” technikájának alkalmazása során az
ügynök valamilyen jelentéktelen szívességet kér kiszemelt vevőjétől, aki idővel saját magát győzi meg arról,
hogy a másiknak kellemes, szimpatikus embernek kell lennie, ha egyszer ő hajlandó volt szívességet tenni neki.
Egy kísérletben háztulajdonosokat arra akartak rávenni, hogy engedjék meg nagyméretű balesetvédelmi táblák
felállítását a kertjükben. Amikor eleve ezzel a kéréssel fordultak a háztulajdonosokhoz, azoknak csak 17%-a állt
kötélnek, a többi mereven elzárkózott. A másik helyzetben először csak arra kérték a háztulajdonosokat, hogy
írjanak alá egy beadványt, amely a közlekedésbiztonság fokozását sürgette. Csak ezt követően, pár héttel később
fordultak a megkeresettekhez azzal, hogy engedjék meg kertjükben a tábla felállítását. A beleegyezők aránya
ebben a csoportban 55% volt. A beleegyezők úgy érezhették, hogy a beadvány-aláírással már elkötelezték
magukat a közlekedésbiztonság ügyének, s önmaguknak mondtak volna ellent a beleegyezés megtagadásával.
4.3. ALJAS VAGYOK-E VAGY OSTOBA?

Az önigazolásra való törekvés jól megfigyelhető módozatait kísérhetjük nyomon, ha visszaemlékezéseket
vizsgálunk. Közszereplők, politikusok, hadvezérek akarva-akaratlan számos ellentmondásos helyzetet élnek át,
melyekről beszámolván, pszichológiailag érthető módon, önmagukról folttalan képet akarnak adni. A
memoáríró azonban egyúttal hitelesnek is kíván látszani, és ennek érdekében bizonyos negatívumokat el kell
ismernie, amelyek fényében kevésbé hízelgő kép bontakozik ki róla.
A sok kínálkozó példa közül egy olyan írást mutatunk be, amely az 1940-es évek végének hazai koncepciós
pereiről szól. Ezek az írások megszaporodtak a nyolcvanas években. A szerzők azt a dilemmát mutatják be,
hogy a kommunista párt iránt érzett, feltétlen pozitív attitűdjük összeütközésbe került a párt kiemelkedő vezetői
ellen indított, fantasztikus vádakkal operáló perek sugallatával. A kor egyik tanúja a következőképpen jeleníti
meg az összhang reménytelen keresésére irányuló, bonyolult lélektani helyzetet:
„1945 és 1948 között nem voltunk elzárva a nyugati sajtótól, s az antitotalitárius propaganda-hadjárat
termékeivel találkoztam, de egyszerűen nem hittem nekik. Szemét, áruló írásnak ítéltem például az
antikommunizmus akkori bestsellerét, Koestler Sötétség délbenjét, Sartre Piszkos kezekjéről pedig az volt a
véleményem, hogy noha nagy író írta, itt mégis tévedett, bedőlt az antikommunista propagandának, a
»történelem nem igazol« egzisztencialista tételéhez keresett csupán illusztrációt.
A Rajk-ügyet maradéktalanul elhittem. Rajk rokonszenves volt, de személyesen nem ismertem. Hittem a
vádaknak. Egyedül Mód Péter volt közelebbi ismerősöm, az akkor ártatlanul megvádoltak közül. Szerettem,
becsültem. Letartóztatásának híre döbbenetet váltott ki belőlem. De valahogy elhallgattattam magamban ezt az
érzést. Lesüllyesztettem a tudatalattiba, a mélyben feszengő elintézetlen kérdések közé. Lakatos Imre a
legközelebbi barátaim közé tartozott, ő tett kommunistává, ő hozott be a pártba. Letartóztatásakor mégis biztosra
vettem, hogy belekeveredhetett valamibe, hisz meglehetősen zűrös ügyei voltak az illegalitásban, és azt hittem,
ilyesvalami van aháttérben. Amikorpedig ellenemjöttek a feljelentések, hogy Lakatos már ül, s én, a barátja még
szabadon vagyok, az akkori párttitkár kezembe adta a feljelentést az aláírók neveivel együtt. Az ilyesmi áltató
158
MEGISMERÉS
biztonságot adott, azt a tévhitet: ha becsületesen, kommunistaként dolgozik, itt az embernek nem történhet baja.
Vak voltam, tévedtem, s ebben nem mentség az, hogy nem egyedül estem ebbe a hibába.” (Király 1982, 8.)
Ha választani lehet az ostobaság és az aljasság között, az esetek többségében az emberek inkább vállalják az
előbbi, mint az utóbbi minősítést. Albert Speer, Hitler kiemelkedő intellektusú bizalmasa emlékirataiban
kénytelen önmagát ostoba színben feltüntetni, hogy kimagyarázhassa rettenetes bűnökkel terhelt főnökéhez
fűződő pozitív viszonyát.
4.4. AZ ÖNIGAZOLÁS ELMARADÁSA

Minél nehezebben érhető el az értékesnek minősülő jelentés, minél központibb érték birtoklását kell bizonyítani,
minél szélesebb a szociális összehasonlításban részt vevők köre, minél gyengébben él a személyben az
önmagáról kialakított feltétlen pozitív kép fenntartásának igénye, annál nagyobb erőfeszítés áll az önigazolás
mögött.
Aronson egy kísérlet eredményeit interpretálva azt sugallja, hogyha az embereket hozzásegítenénk ahhoz, hogy
tiszteljék és segítsék önmagukat, akkor kevesebb lenne a Földön a bűnözés és a kegyetlenség. Ám éppen az
önigazolás jelensége mutatja meg, hogy az emberek nagyon is képesek hozzásegíteni önmagukat a pozitív
önértékeléshez, így az önszeretők utópiájában aligha bízhatunk.
A negatív és a pozitív önértékeléssel rendelkező személyek egyaránt képesek tisztességes és tisztességtelen

tettekre. A különbség e két csoport között csak abban van, hogy az alacsony önértékelésű személyek számára az
értékek hiánya nem bántó, míg a magas önértékelésűek önigazolás útján kárpótolják magukat az önmaguk által
elvesztegetett értékekért.
Teljesítményre motiváló, sikerorientált, individualista kultúrában a negatív önértékelés súlyos beilleszkedési

zavarok forrása, következésképpen az önigazolásra való késztetés erős. A meghasonlottság, a lelkiismeret-
furdalás, az önmardosás, az önsorsrontás szociálpszichológiai szempontból devianciának minősül. Irodalmi
bemutatásuk az emberi lét tragikus lehetőségeinek nagyszabású reprezentációjára ad lehetőséget, melyek örök
képet adnak arról, hogy a Jó és a Rossz ugyan elválaszthatatlan egymástól, ám mégsem ugyanaz
5. 5. ATTITŰDVÁLTOZÁS
5.1. RAGASZKODÁS AZ ATTITŰDÖKHÖZ
Az attitűdök értékelő jellege, leegyszerűsített ismereti-gondolati tartalma, viselkedési implikációja rendezett és
átlátható társadalmi környezet élményét biztosítja az egyén számára, s ez egyben a másokhoz való hasonlóság,
másoktól való különbözés eldöntését – tehát a társés csoportválasztást – is lehetővé teszi. Az attitűdökhöz való
ragaszkodás mélységesen célszerű, alkalmazkodó viselkedés, mely egyben azt is jelenti, hogy az attitűdök
változása, az egymással kapcsolatban álló attitűdszerkezetek megbolygatása érthető tiltakozást, ellenállást vált
ki az egyénből.
Láttuk, hogy az attitűdök által létrehozott megismerési élmény alapvonása a pozitív és negatív értékelő irány
szerinti polarizáció, melynek forrása az egyén önfenntartási törekvésében, örömszerző és fájdalomkerülő
orientációjában keresendő. A filozófia hedonista ágának jól ismert tétele szerint az ember maximalizálni
igyekszik kellemes, örömet okozó élményeit, s minimalizálni akarja a kellemetlen, fájdalmas, lemondással járó
tapasztalatokat.
5.2. ÖRÖMKERESÉS – SZOMORÚSÁGKERÜLÉS

Spinoza etikája az örömkereső, szomorúságkerülő lény nagyszabású pszichológiai freskóját vetíti elénk. Spinoza
alkotta meg az egyensúlyra való törekvés tételét is, kijelentvén, hogy „aki elképzeli, hogy öröm vagy
szomorúság érte azt, amit szeret, az maga is örömet vagy szomorúságot fog érezni; s mind e két indulat aszerint
lesz nagyobb vagy kisebb a szeretőben, amint a kettő nagyobb vagy kisebb a szerető tárgyban” (Spinoza 1979,
117). Hasonlójellegű egyensúlyi elv fogalmazódik meg a következő tételben: „Aki elképzeli, hogy szomorúság
érte azt, amit gyűlöl, örvendezni fog; ha ellenben azt képzeli róla, hogy öröm érte, el fog szomorodni: s mind e
két indulat nagyobb vagy kisebb aszerint, hogy az ellenkező indulat nagyobb vagy kisebb abban, amit
gyűlölünk.” (Spinoza 1979, 178.)
159
MEGISMERÉS
Az Etika harmadik része nagyszámú hasonló szellemben fogant állítást tartalmaz. Spinoza sejteti, hogy
amennyiben a szeretet vagy gyűlöletegyenleg kiegyensúlyozására irányuló törekvés nem teljesül, a személy
kényelmetlen, bizonytalan lelkiállapotba kerül. „Ha ... azt képzeljük, hogy valaki irtózik attól, amit szeretünk,
vagy megfordítva, akkor a lélek ingadozását fogjuk elszenvedni.” (Spinoza 1979, 188.)
5.3. AZ EGYENSÚLY ELVE

Fritz Heider az 1940-es években Spinoza alaptételeit végiggondolva arra a következtetésre jutott, hogy a
Spinoza által leírt egyenlegek lélektanilag dinamikus helyzetekként képzelendők el. Ebből az következik,
hogyha ellentmondást tapasztaltunk, vagyis például örömöt érzünk egy szeretett lény szomorúsága láttán, vagy
egy nem szeretett lény öröme örömöt vált ki bennünk, akkor egyensúlytalanság áll elő a lélekben, mely arra
hajtja a személyt, hogy az egyensúlytalanságot kiküszöbölve helyreállítsa a megbillent egyensúlyt. Heider 1958-
ban egész könyvet szentelt ennek a témának, mely azóta a szociálpszichológiai irodalom egyik klasszikusának
számít.
Heider rendszerében két személy (p és o), valamint egy harmadik elem (tárgy, gondolat, esemény stb.) szerepel.
A három elem között kétféle lehetséges viszonyt különböztetett meg (a viszonytípusoknak a későbbiekben nincs
jelentőségük): az érzésviszonyt, ahol a személyeket rokonszenv vagy ellenszenv hatja át egymás és a harmadik
elem iránt, valamint a logikai természetű egységviszonyt, mely lehet birtoklás, birtoklásról való lemondás,
okság, okság hiánya, hasonlóság, különbözés. A kétféle viszony azonos módon funkcionál a lélekben: vagy
pozitív irányú, vagy negatív irányú összeköttetésnek felelhet meg, s a továbbiakban ez képezi az elemzés
lényegét.
Heider szerint ap, o és x egymáshoz fűződő viszonyait tudatilag leképező megismerési szerkezetek p fejében
ölthetnek „kiegyensúlyozott”, vagy „kiegyensúlyozatlan” jelleget. Az elmélet alapfeltételezése – s ennyiben
Spinoza gondolatainak továbbfejlesztéseként tekinthető –, hogy a kiegyensúlyozott állapotok, örömteliek és
kellemesek lévén, fennmaradásra hajlamosak, míg a kiegyensúlyozatlan állapotok, kényelmetlen és kellemetlen
lelki élményt jelentve, egyensúlyi állapotokká való változásra hajlamosak.
Kiegyensúlyozott állapot az, ahol p szempontjából nézve a rendszer három elemét csupa pozitív irányú viszony
köti össze, illetve a közöttük létesülő viszonyok közül kettő mindenképpen negatív. Ezt mutatjuk be az alábbi
ábrán.
Kiegyensúlyozatlan állapot az, ahol p szempontjából nézve a rendszer mindhárom eleme között csupa negatív
viszony létesül, illetve a közöttük létesülő viszonyok közül kettő mindenképpen pozitív. Ezt mutatjuk be a
következő ábrán.
160
MEGISMERÉS
Az egyensúlyelvű gondolkodás érdekes példájaként hozhatjuk fel a Kállayés Lakatos-kormány külpolitikai

szemléletét, mely képtelen lévén a valóságban létező ellentmondásos szerkezetet megfelelően leképezni,
cselekvésében valósággal megbénult. A második világháború vége felé az angolszász hatalmakkal tárgyaló
kormány nem látta át, hogy a magához hasonlónak észlelt (vagyis vele pozitív egységviszonyt képező, egyként
kapitalista berendezkedésű) angolszász hatalmak miként képesek szövetséget (azaz pozitív egységviszonyt)
fenntartani a különbözőnek látott (vagyis szocialista berendezkedésű, logikailag negatív viszonyt sugalló)
Szovjetunióval. Mire a magyar kormány belátta, hogy az általa észlelt kiegyensúlyozatlan helyzet nem úgy fog
helyreállni, hogy az angolszász hatalmak felbontják a szövetséget a magyar vezetés által negatívan értékelt
Szovjetunióval, és hogy az egyensúly helyreállításának nincs más módja számunkra, mint a Szovjetunió
átértékelése és a vele való fegyverszünetkötés (ami az eredeti negatív egységviszony pozitív egységviszonnyá
fordítását jelentette), addigra végzetesen késő lett (Juhász 1979).
Az egyensúly elve alapján számos, egyébként meglepő külpolitikai és belpolitikai lépés érthetővé válik.
Ismeretes, hogy a hidegháborús időkben mekkora meglepetést keltett, amikor az USA elnöke, Richard Nixon
Metternichen iskolázott külügyminisztere, Kissinger tanácsára megbékélt a korábbi halálos ellenséggel, a
forradalmi Kínával. A megbékélés szociálpszichológiai alapja az egyensúlyelvből ismert „ellenségem ellensége
a barátom” tétel volt. Kissinger felismerte, hogy az USA és Kína barátsága irritálni fogja mindkettőjük
ellenségét, a Szovjetuniót.
Az egyes kormánypárti koalíciókat sem feltétlenül mindig a szabad választások révén kialakult erőviszonyok
határozzák meg. Két egymástól ideológiailag távol álló párt is köthet koalíciót, ha van egy harmadik, amelyet
mindkettő negatívan ítél meg.
5.4. AZ ÖSSZHANG ELVE

Osgood a Heider-féle elméletet továbbfejlesztette, s már nem megismerési egyensúlyról, hanem megismerési
összhangról (kognitív kongruenciáról) beszélt. Ugyanakkor Heiderhez hasonlóan Osgood is feltételezte, hogy az
emberekben késztetés működik az összhang fenntartása, illetve helyreállítása tekintetében. Osgood a Heider-féle
viszonytípusokat nem különböztette meg, mindössze azok irányát (s azok intenzitását) vette figyelembe. Pozitív
viszonyként az asszociatív kapcsolatot, negatív viszonyként pedig a disszociatív kapcsolatot írta le.
Példák az asszociatív kapcsolatra:
A példakép B-nek,
A szereti B-t,
A segít B-nek,
A pártolja B-t.
Példák a disszociatív kapcsolatra:
A taszítja B-t,
161
MEGISMERÉS
A gyűlöli B-t,
A akadályozza B-t,
A frusztrálja B-t.
Korábban említettük, hogy Osgood a szavak jelentésdimenziói sorában az értéktartalomnak kitüntetett

fontosságot tulajdonít. Szerinte minden szójelnek pozitív vagy negatív jelentésiránya van, és ha két (vagy több)
jel egy időben, egymásra vonatkoztatva jelenik meg, akkor vagy eleve összhangban vannak, vagy megindul
közöttük az összehangolódás. Az összehangolódás mindig az intenzívebb jelentés hatását tükrözi a kevésbé
intenzív jelentés rovására (Osgood 1970).
A magyar nemzeti tudat által megszabott jelentésekből véve a példát, bizonyosra vehetjük, hogy Kossuth Lajos
neve pozitív jelentésű, miként a „magyar függetlenség” szókapcsolat is pozitív értéktartalmú. (Más
nemzetbelieknél természetesen más lehet a helyzet.) Ennélfogva az az állítás, hogy Kossuth Lajos a magyar
függetlenségért harcolt tökéletes összhangot sugároz. Ha Metternich nevének negatív jelentést tulajdonítunk,
miként negatív értékkel ruházzuk fel a Habsburg Birodalom elnevezést is, e két negatív kognitív elem között
asszociatív kapcsolatot létesítve megint csak összhanghoz jutunk el: Metternich a Habsburg Birodalomért
harcolt.
Megismerési összhang hiányában megindul az összhang irányába ható nyomás. Az összhang létrehozása
különböző módokon mehet végbe.
1. Átértékelés. Ez a leggyakoribb eset, ilyenkor az erősebb jelentésű elemhez igazítjuk a kapcsolatot. Ha például
nagyon szeretjük X-et, a barátunkat, s ugyanakkor hevesen gyűlölünk egy eszmét, majd azt tapasztaljuk, hogy
barátunk az általunk gyűlölt eszmét vallja, akkor vagy X-et meggyűlöljük, vagy megszeretjük a szóban forgó
eszmét.
2. Védelmezés. A védelmezés történhet mentegető vagy vádaskodó ideológiák képzése útján. Az előző példánál
maradva, ha nem vagyunk képesek barátunkhoz fűződő pozitív érzelmeinkről lemondani, még mindig
megtehetjük, hogy mentséget keresünk számára, illetve másokat vádolunk felbujtóként barátunk
gondolkodásának megzavarásával. A korábbi összhang védelmezése új egységek képzése útján is történhet. Ha
valamilyen okból kifolyólag (mondjuk egy drámai mű átiratában) Káin és Ábel egyként szimpatikus számunkra,
akkor Káin gyilkosságát mint végzetet, történelemfilozófiai szükségszerűséget is beállíthatjuk, összebékítve
ezáltal gyilkost és áldozatot.
3. Kétségbevonás. Ha kirívóan összhanghiányos állítást hallunk (mondjuk valaki azt állítja, hogy Metternich a
magyar függetlenségért harcolt), akkor az állítás forrásának kétségbe vonjuk a hitelét (hazugságnak, tévedésnek
minősítjük).
Hankiss Elemér elemzi azt az esetet, amikor egy szó helye és értéke a tudat számára nem ismert, mondjuk, egy
ismeretlen személyt, Concelli grófot jelöl. Ilyenkor ez a szó annak a szónak a helye és értéke felé mozdul el,
amellyel összekötik. Ha azt halljuk, hogy Mátyás király tárt karokkal fogadta Concelli grófot, akkor a gróf
pozitív értéktartalmat nyer a szemünkben. Hasonló lesz a helyzet, ha azt halljuk, hogy Metternich börtönbe
vettette Concelli grófot. Nem vitás ugyanakkor, hogy a gróf jelentése negatív értéket nyer szemünkben, ha
kiderül róla, hogy Haynau tárt karokkal fogadta Concelli grófot (Hankiss 1977, 94).
Az összhangelmélet helyessége mellett számos empirikus bizonyíték szól. Miután Amerikában egyszer
felmérték, hogy egy hetilapot kik kedvelnek, s kik nem, majd ezt követően megállapították, hogy a hetilapot
kedvelők pozitívabban értékelték a lap által pártolt helyi politikusokat, mint a hetilap bírálói.
A személyközi kapcsolatok dinamikája is többnyire az összhangelméletet támasztja alá (Newcomb 1961). A

hízelgés alapelve éppen ezért a célpontként kiszemelt személy iránt kimutatott szeretet, hasonlóság, előnyben
részesítési hajlandóság, s ezért cserébe a hízelgő pozitív attitűdre, az előny viszonzására számíthat. A
propaganda és a meggyőzés bevált eszköze a rágalmazás, befeketítés, hitelrontás, amikor is egy-egy személyt
(pártot, eszmét) aköztudatban erősen negatív dolgokkal hoznak asszociatív összefüggésbe, ily módon késztetvén
az olvasókat, nézőket új összhangok képzésére.
5.5. A KOGNITÍV DISSZONANCIA
162
MEGISMERÉS
A kognitív disszonancia redukciójának elmélete hasonló nyomot követ, mint Heider egyensúlyelmélete és
Osgood összhangelmélete. Festinger az alaklélektan hagyományaihoz híven eljárva azt hangsúlyozta, hogy az
emberek ellentmondásmentes világképre törekszenek. Festinger szerint e világkép kognitív elemekből
(tudomáselemekből, tudattartalmakból) épül fel, melyeket a relevancia hoz vonatkozásba egymással (a
relevancia lényegében megfelel Heider viszonyainak és Osgood kapcsolatainak). Az egymásra nézve releváns
elemek konszonáns (ellentmondásmentes) és disszonáns alakzatokban fordulhatnak elő. Két kognitív elem
Festinger szerint (1957) akkor van disszonáns kapcsolatban, ha az egyik elemből a köztudatban uralkodó
logikai, erkölcsi, ideológiai beidegződések alapján várhatóhoz képest ellentétes elem következik (például „a
dohányzás káros az egészségre” elem után következik az „én dohányzom” elem). Két kognitív elem akkor van
konszonáns kapcsolatban, ha az egyik elemből a szokásos logikai, erkölcsi, ideológiai beidegződéseknek
megfelelően következik a másik (például „a dohányzás káros az egészségre”, „én nem dohányzom”).
A konszonancia kényelmes állapot. Ezzel szemben a disszonancia kényelmetlen érzést okoz, s az egyén ilyenkor
mérsékelni kívánja a disszonanciát, hogy a konszonancia révébe jusson.
5.6. MIKOR LÉP FEL DISSZONANCIA?

1. Választáskor az ember mindig disszonanciát él át, hiszen valami ellen vagy valami mellett döntve a választás
pillanatában sosem lehetünk teljesen biztosak a dolgunkban. Mint Németh László írja: „az ember választ, de
minden választása lappangó meghasonlás, s a legyőzött érvekkel sosem múlnak el a kísértő hangulatok”.
Lóversenyeken fogadók körében tapasztalták, hogy akik útban voltak a pénztárhoz, hogy megtegyék tétjeiket,
sokkal kevésbé voltak biztosak favoritjukban, mint azok, akik már megvették elkötelező tikettjüket.
Választáskor meg kell különböztetnünk a vonzó alternatívák közötti választást és a nem vonzó alternatívák
közötti választást.
a) Az első esetben a következő tényezők befolyásolják a keletkező disszonancia nagyságát: annál nagyobb a
disszonancia
– minél vonzóbb az elvetett alternatíva,
– minél nagyobb volt a választási lehetőségek száma,
– minél különbözőbbek az elvetett alternatívák,
– minél frissebb a választás,
– minél nagyobb a tét.
A disszonancia felszámolását a következő módokon képzelhetjük el ilyen esetben:
– nem választunk (ez sokszor nem lehetséges),
– felértékeljük a választott alternatívát és leértékeljük a nem választottat,
– a választott alternatíva ellen szóló elvekről nem veszünk tudomást.
b) A nem vonzó alternatívák közötti választást Festinger „elméletileg lehetséges, ám ritka” eshetőségnek tartja,
mely csak akkor fordul elő, ha valamilyen külső erő kényszeríti a személyt választásra. Ez esetben a
disszonancia nagysága a következő tényezőktől függ: annál nagyobb a disszonancia
– minél rosszabb a választott alternatíva,
– minél kevesebb volt a választási lehetőségek száma,
– minél jobban hasonlítanak az elvetett rossz alternatívák,
– minél későbbi a választás,
– minél nagyobb a tét.
A disszonancia felszámolása ebben a kínos esetben a következő módon lehetséges:
163
MEGISMERÉS
– lebecsüljük saját választási szabadságunkat (kényszerre, szükségszerűségre hivatkozunk),
– a nem választott alternatívát felértékeljük (jónak mondjuk), negatív következményeit lebecsüljük.
A félelemnélküliség politikai kultúrájában azok a helyzetek természetesek, amelyekben a választás pozitív és

negatív, vagy csupa pozitív alternatívákra szorítkozik. Középés Kelet-Európában ezzel szemben a politikusok
gyakran kerülnek negatív választási helyzetbe, amikor csak két rossz között választhatnak. A megoldás az ilyen
helyzetbe került személy értékeitől függően változik: öngyilkosság, megőrülés, cinizmus, opportunizmus stb.
Kornai János (1980) a párt és az állam által működtetett szocialista gazdaság paradoxonát a hiány és a bőség
együttélésében látta. Amire nem volt szükség (például kis, fehér porcelán Lenin-fejre), abból bőven volt, amire
pedig szükség volt, az hiányzott. A vásárlással kapcsolatos döntést a hiánycikkek szerfelett megnehezítették,
hiszen a vásárló csupa negatívan értékelt alternatíva között választhatott. A következmények
kényszerhelyettesítésben, a szükséglet kielégítésének elnapolásában, korrupcióban mutatkoztak meg. Ha lett
volna a szocializmusra szabott szociálpszichológia, annak kulcsa a hiány által teremtett helyzetek elemzése
lehetett volna.
A politikai és gazdasági rendszertől függetlenül, a magánélet gyakran hoz létre negatív választási helyzetet. A
válási konfliktusok vizsgálata mutatja, hogy azok egyik típusa negatív választásra vezethető vissza. Ez esetben
az egyik fél nem azért választotta a másikat, mert szerette, hanem azért, mert menekülni akart egy számára
tarthatatlan helyzetből (Neményi 1984-1985).
Brehm (1981) vizsgálatából kiderült, hogy amikor a kísérleti személyek olyan dolgok között választhattak
csupán, amelyeket korábban nem értékeltek túl nagyra (vagy valamennyit nagyra értékelték), akkor a választást
követően a választott tárgyak mellett szóló érveket felnagyították, a nem választott dolgokra vonatkozó érveiket
viszont negatívra színezték. A nem választott, de vonzó dolgokra vonatkozó érvek mindig disszonánsak,
esetükben a leértékelést bizonyosra vehetjük (ezen alapszik a híres „savanyú a szőlő” mese csattanója is).
2. Attitűdjeinktől idegen viselkedéskor szintén disszonanciát élünk át, melynek mérséklésére ösztönzést érzünk
magunkban. Festinger és Carlsmith már említett kísérlete (1959) klasszikus módon példázza ezt ajelenséget.
Arról apéldáról van szó, amelyben akísérleti személyek egyik csoportját nagy összegű pénzjutalom ellenében
késztették hazugságra, másik csoportját viszont igen csekély összeg ellenében vették rá a hazug, a becsület
értékétől idegen viselkedésre. Az utóbbi esetben azt tapasztalták, hogy a kísérleti személyek önmagukban
átértékelték az élményt, melyet eredetileg unalmasnak éreztek ugyan, mivel azonban azt kellett mondaniuk róla,
hogy szórakoztató és élményszerű volt, letagadták magukban annak nyilvánvaló unalmasságát, s ily módon
megszabadultak attól a disszonáns érzéstől, hogy hazudniuk kellett.
Kognitív disszonancia redukciója tehát – mint láttuk – többféle módon is végbemehet. Van, amikor új,
konszonáns kognitív elem hozzáadása útján a helyzet máris konszonanciába lendül át. Máskor a disszonáns
kognitív elemet alakítjuk át vagy cseréljük fel egy konszonáns elemre. Végül gyakori módszer a disszonáns
kognitív elem eltávolítása a tudatból (figyelmen kívül hagyás, elfelejtés, elfojtás)
6. 6. ELLENÁLLÁS AZ ATTITUDVALTOZASSAL
SZEMBEN
A mindennapi életben és gondolkodásban nagyon gyakran tapasztaljuk az egyensúlyelv működését, csakúgy,
mint a publicisztikában, propagandában és a romantikus ábrázolási eszközökkel dolgozó művészetekben
(regényekben, tévésorozatokban, filmekben). Hiba volna azonban nem észrevenni, hogy az életben nemcsak
egyensúlyképzés van, hanem vannak olyan megismerési szerkezetek is, amelyeknek az egyensúlyi törekvés csak
egyik eleme, mellyel szemben hol lappangva, hol gyöngén, hol erőre kapva, esetleg túlsúlyosan ott találjuk az
egyensúly felborítására irányuló törekvést is.
6.1. ELLENPÉLDÁK A KOGNITÍV EGYENSÚLYRA

Heider a humorhatás, valamint a katartikus erejű szépirodalmi művek ábrázolási technikája kapcsán világosan
utal arra, hogy az egyensúlyra alapozott világkép bornírt és unalmas, melyet a megszokottság és egyszerűség
tesz kényelmessé. Osgood egyenesen arról beszél, hogy sokak számára zavaró lehet, hogy a pszichologika (azaz
az egyensúlyra törekvő hétköznapi gondolkodás) együgyű diktátumait kövessék, és Festinger sem zárja ki, hogy
„ha egy fiatalember vacsorázni visz egy lányt, és másnap állandóan arról beszél, hogy milyen csodálatos este
164
MEGISMERÉS
volt, és milyen csodálatos ez a lány, az is lehetséges, hogy csakugyan így áll a dolog” (Festinger [1963] in
Hunyady 1973, 83).
Angelusz Róbert mutat rá (1996a), hogy az egyensúlyelméletnek részben vagy teljesen ellentmondó
megismerési és viselkedési tendenciákkal is találkozhatunk a mindennapi életben. Az emberek alkalomadtán
meglepetésszerűen olyan információkat is képesek emlékezetben tartani, melyek eredetileg ellentmondtak
vágyaiknak, beállítódásaiknak. Mások nemcsak a véleményeikkel megegyező véleményűekkel érintkeznek
szívesen. Az önigazolók és bűnbakállítók mellett ott vannak az önironikus, önkritikus emberek, a reális
helyzetre fogékony elemzők. A társadalmi világot kedvelt és ellenszenves csoportokra tagolókon kívül sokan
vannak, akik differenciáltan, a csoportokat a maguk komplex valóságában látni és láttatni képesek. A
hagyomány megnyugtató kényelme egyeseket újításra, a megszokottal való szembefordulásra késztet, és a
példák sorát szaporíthatnánk.
Azt mondhatjuk inkább, hogy az egyensúlyra, konszonanciára, kognitív összhangra való törekvés csak az egyik
– jóllehet a mindennapi élet feltételei és egyes sajátos társadalmi körülmények folytán túlsúlyra felettébb
hajlamos – jelensége a gondolkodásnak és viselkedésnek, mellyel szemben áll az egyensúlyhiányra,
inkongruenciára, disszonancia ébresztésére irányuló törekvés. A tudati feszültségek kiküszöbölése és a tudati
feszültségek élesztése, gerjesztése között széles skálát kell látnunk, melynek fokozatait a következőkben
megpróbáljuk röviden áttekinteni (Angelusz-Csepeli 1982).
Gyakran tapasztaljuk, hogy a véleményeinkkel, attitűdjeinkkel, nézeteinkkel ellentétes információk kiszűrése

csak átmeneti. Rejtett, lappangó módon visszamarad a kétely csírája bennünk, mely az ellentmondó információk
megismétlődésekor robbanásszerűen szétfeszíti korábbi attitűdünket, és változást indít el bennünk, mely már
feszültséggel terhes, hiszen korábbi álláspontunk revíziójára késztet. Ezek olyan esetek, amikor a tudati
feszültség a felszínen leplezve, még egyensúlyi mezben jelentkezik, de a mélyben – többnyire tudattalanul – már
jelen van, és csupán adandó alkalomra vár, hogy kitörjön.
A lappangó feszültség kirobbanása, a Németh László által emlegetett rejtett meghasonlás felszínre kerülése nem
mindig jár együtt poláris attitűdváltozással. Amikor apozitív és negatív elemek konfliktusosan, egymással
szembeszegülve tartós tudati feszültség hatalmában tartják az egyént, korlátozott feszültségredukcióról
beszélünk. A korlátozott feszültségredukció jelenségét a következő terepeken szemléltethetjük.
6.2. KORLÁTOZOTT FESZÜLTSÉGREDUKCIÓ

Attitűdök. Ha egy attitűdtárggyal kapcsolatosan egyszerre tölt el bennünket szeretet és gyűlölet, vonzalom és
taszítás, többnyire csak szeretnénk, ám nem tudunk ettől a kettős kötéstől megszabadulni. A féltékenység
állapotában például partnerünk iránti érzéseink a vádaskodás és a mentegetés pólusai között oszcillálnak, nem
tudván nyugvópontra jutni. Erre a lelkiállapotra jellemző, hogy egyszerre kételkedünk és hiszünk, így a
féltékenység sajgó sebként tátong bennünk. Freud szerint a féltékenység, s valószínűleg az attitűdkonfliktusok
többsége, az önértékelés alacsony voltával függ össze, és ez akadályozza meg a személyt abban, hogy redukálja,
tartós egyensúlyi állapotba hozza ellenérzéseinek nyugvópontot nem ismerő, lüktető egyenlegét.
Involváció. Magas pozitív önértékelés mellett is létrejöhet korlátozott redukció, ha a személy a maga értékelési
standardjaival szögesen ellentétes viselkedésre kényszerül, és pálfordulásához nem tud igazoló érveket meríteni
környezetéből. Minél letagadhatatlanabb a változás, minél központibb fontosságú érték-előfeltevést sért meg,
minél szélsőségesebben ellentétes az új viselkedés a régivel, és végül minél több tanú jelenlétében (azaz minél
nagyobb nyilvánosság mellett) megy végbe, annál keservesebb egyensúlyelvű magánideológiát kovácsolni,
önigazoló érvrendszert kialakítani. A következmény ezekben az esetekben a személy önmardosása, lelkiismeret-
furdalása, bűntudata. Az őszinteséget azért érezzük az emberi nagyság jelének, mert az őszinte ember képes
szembenézni önértékelésének disszonáns mozzanataival, önmagát ellentmondások marcangolta egységként
képes megmutatni. Kevésbé emelkedett elmék, cinikus, értékhiányos bűnözők, tömeggyilkosok viszont
gátlástalan és parttalan önigazolásra képesek, mint azt láttuk a náci mozgalom bukott vezéreinek esetében.
Hasonlóképpen képtelenek önkritikára, következésképpen őszinteségre és számvetésre egyes elfajult ideológiák
megszállottjai, fanatikus hívei.
Szerepkonfliktus. Az egymással összeegyeztethetetlen, de egy időben betölteni akart szerepek, valamint az egy
szerepből adódó ellentétes szerepelvárásoknak való megfelelés vágya sok esetben lehetetlenné teszi a feszültség
redukcióját. Az egyensúlyelméletek értelmében azt kellene feltételeznünk, hogy az emberek kerülik az ilyen
szerephelyzeteket, ugyanakkor az élet tele van olyan példákkal, amelyek azt mutatják, hogy az emberek
ellentétes érdekű csoportoknak egyidejűleg tagjai, és olykor olyan szerepeket vállalnak, amelyek párhuzamos
betöltése kínzó feszültségeket, meghasonlott lelkiállapotokat okoz bennük.
165
MEGISMERÉS
Értékkonfliktusok. A választás kapcsán már hangsúlyoztuk: a disszonancia óhatatlanul felmerül, ha a

választandó alternatívák egyképpen pozitívak. Nem mindenki és nem mindig képes a legyőzött érveket örökre
elnémítani magában, főleg akkor, ha a nem választott alternatíva más dimenzióban jó, mint a választott
alternatíva. Hatalom és erkölcs egyes esetekben egyaránt kívánatos, jónak minősülő szempont lehet, ámmégis
kizárhatja egymást, s ezért a dilemmáért súlyos árat kell fizetnie az embernek. Hasonló a helyzet, amikor az
anyagi és szellemi pozitívumok között kényszerülünk választani.
Különösképpen vívódásra, korlátozott redukcióra alkalmat adó az a korábban már említett negatív választási
helyzet, amikor a választandó alternatívák mindegyike rossz. A feszültség élezésének tendenciájára vall, ha
ilyen esetben elegendő bátorságot, őszinteséget érzünk magunkban a nemkívánatos helyzet bevallására.
A jónak tartott cél szolgálatában választott rossz eszközök nyomán ugyancsak jellegzetes meghasonlott
lelkiállapot jelentkezhet, melynek klasszikus szépirodalmi példája Raszkolnyikov társadalmilag motivált, ám
személyiségbe gyökerezett „nihilizmusa”.
Kognitív konfliktusok. A feloldhatatlan logikai paradoxonok, megfejthetetlen, de mégis megfejtésre csábító

terméketlen rejtvények világát kínálják ezek a típusú feszültségek, melyek kivételes esetekben – többnyire
akkor, ha anyagukat a történelem kínálja – igazi tragédiákhoz vezethetnek.
A tudati feszültségek korlátozott redukcióiról azt mondhatjuk, hogy azok az élet ellentmondásos helyzeteiből
táplálkoznak. Mintegy lélektani megfelelői annak a bibliai mondásnak, miszerint „szükség, hogy botránkozások
essenek, de jaj annak az embernek, aki által abotránkozás esik” (Máté 18,7). Tudásszociológiailag távolról sem
véletlen, hogy a drámairodalom nagy tragédiái pszichológiai anyagukat a korlátozott redukció jelenségvilágából
merítik. A szerepkonfliktusok, az összeegyeztethetetlen értékek közötti választás, a feloldhatatlan logikai
dilemmákban való vergődés, az élet kelepcehelyzetei, az emberi sorsba rejtett végzet vaknak látott hatalma mind
megannyi viszonyaink által motivált, de bensővé vált kibékíthetetlen ellentmondás az emberek számára. A
tragédiákban ily módon saját korlátozott feloldási kísérleteink kudarcait látjuk viszont, s felkavaró, katartikus
hatásuk titka jórészt ebben a ráismerésben rejlik (Angelusz-Csepeli 1982, 56).
6.3. A FESZÜLTSÉG INDUKCIÓJA

Míg a feszültség korlátozott redukciója esetében a feszültséget az élet kínálja, addig a feszültség indukciójakor
az ember mintha maga keresné az egyensúlytalanságot, a disszonanciát. A feszültségkeresés egyik esetében az
indukció túlsúlyáról beszélhetünk a redukció felett, ám az utóbbi is fellelhető, ha valaki például kockáztat, és a
kis valószínűségű, de nagy haszon igézetében elkerüli a nagy valószínűségű kis hasznot, s a vágyott cél pozitív
kisugárzása indokolja merészségét. Hasonló motívum vezetheti a kalandozót, a felfedezőt, az ismertet elhagyó,
ismeretlenbe hajózót. Az indukció során feláldozott egyik érték rendszerint a biztonság, melyért valamilyen
egyéb, művészeti, politikai, etikai, gazdasági érték várható maximuma nyújthat kárpótlást. Annál erőteljesebb az
induktív mozzanat, minél nagyobb a veszély, s a fokozott veszélyérzettel magyarázható az efféle viselkedések
társadalmi ritkasága.
Sokkal gyakoribb az indukció, ha a megismerés és viselkedés színtere a játék sajátosan szerkesztett „mintha”
világa, ahol a tétek szimbolikusak, a szabályok feltételesek, és a vesztes minduntalan újrakezdheti a játékot. A
valódi élet kegyetlen és visszafordíthatatlan következményeket hordozó szabályai nyilván nagyobb óvatosságra
intik az embert.
Jellegzetesen induktív, azaz feszültségkereső lelkiállapot az alkotás, ahol a várható előnyök hosszú távúak,
bizonytalanok, s a jelenben mindig kiváltják a többség, a tradíciók foglyai, az újra érzéketlenek ellenállását. A
feszültségkeresés szociálpszichológiai példáit szolgáltatják még az önirónia, öngúny az ellentétes nézetek
képviselőivel kapcsolatban mutatott türelem, empátia, kíváncsiság esetei, melyek többnyire nem öncélúak,
hanem egy áhított magasabb rendű harmónia ideiglenesen feszültségteli mozzanatai.
A korlátlan indukció esetei az egyensúlyelmélet megfontolásai alapján csak részlegesen magyarázhatók. A

rémhírterjedés, a pánik, a társadalmi és egyéni patológia szorongásos, paranoiás, a feszültséget már-már kórosan
fokozó állapotai a lélek lázát jelzik, melyet minden egyes új stimulus csak fokoz, ahelyett, hogy enyhítene
(Hann 1977).
Az egyének társadalmilag formált tárgyakra vonatkozó, társadalmilag validált személyes megismerési mintáit
rendszerint úgy vizsgálják, hogy az egyént kimetszik a társadalmi viszonyok rendszeréből, nem vetve számot
azokkal a szociológiai feltételekkel, amelyek hol a tudati feszültség redukciójának, hol a tudati feszültség
166
MEGISMERÉS
indukciójának teremtenek kedvező talajt. A következőkben felvázolunk néhány hipotetikus szociológiai

összefüggést.
Normarendszer. A normarendszer egyensúlyzavarainak jele, ha a normák bomlását nem követi új normák

szerves kiépülése. Ilyen feltételek között a szabályok és normák viselkedésszabályozó érvénye csonka,
hiányoznak az új támpontok. Az élet ilyenkor szükségszerűen magával hozza a félelmek, nyugtalanságok,
kényelmetlen pszichológiai feszültségek forrását képező kisebb-nagyobb normaszegéseket, amelyek redukció
után kiáltva magánideológiák elburjánzását váltják ki. Az emberek elvesztik hitüket a normákban, önmagukat
felmentve másokat vádolnak azokkal a bűnökkel, amelyeket voltaképpen saját maguk követnek el, vagy
passzivitásba húzódva értelmetlennek tartanak bármiféle cselekvést, a helyzetre lemondással reagálnak. Stabil
társadalmi szituációban, amikor a normák állandóak, vagy a normák bomlását az új normák szerves kiépülése
kíséri, a normasértés korlátozott feszültségredukciót eredményez, az új normák kialakítása, a „törvényadás”
jelentős induktív energiákat szabadít fel.
Értékrendszer. Már említettük, hogy a feszültségredukció többnyire a biztonság értékének hangsúlyozására épül,
mely ha túlsúlyba kerül a változtatás és innovációs teljesítmények révén feltárt új elemek értékének
elismerésével szemben, akkor a társadalom széles rétegeiben uralkodóvá válik az egyensúlyra való törekvés.
Deviánsnak, furcsának és patologikusnak minősül minden, ami az indukció csíráját rejti magában.
Kommunikáció. A feszültségredukció kommunikációs termék is egyben, hiszen az egyensúlyelven alapuló

attitűdök társadalmi összehasonlítási folyamatokból táplálkoznak. Következésképpen e folyamatok
nyilvánosságának mértéke befolyásolja, hogy a forgalmazott attitűdelemek mennyiben terhesek redukcióval,
illetve indukcióval. A kisfokú nyilvánosság, az eleve egyetértőkre, konformokra irányuló kommunikációs
partnerszelekció a reduktív, feszültségkiiktató működéseknek kedvez. A kisvárosi álnagyságok, a kritikát elfojtó
provinciális féltehetségek körül kialakult egyoldalú felmagasztalás rendszere és az ellenvélemények elnémítása
jellegzetes terméke ennek a helyzetnek.
Kevésbé nyilvánvaló, hogy a korlátlan nyilvánosság, az elveket, értékelő szempontokat mellőző mindenoldalú
véleménynyilvánítás hasonlóképpen kedvez a redukciós működéseknek. Ezáltal ugyanis az ember nézeteiben
elbizonytalanodik, a sok ellentétes megnyilvánulást szintetizálni képtelen, hiszen azok kölcsönösen kioltják
egymást, s így szorongásában tekintélyekhez fog folyamodni.
Optimális nyilvánosságnak azt tekinthetjük, ha lehetőség van a nézetek érvényességére vonatkozólag

folyamatos társadalmi konszenzusra, a gyakorlat rostáján sorra kiszűrődnek a bukott vélemények és nézetek,
míg a versenyben maradók állandó szembesülésre kényszerülvén a tolerancia, empátia, kompromisszum és – ha
kell – az elvi szilárdság feltételeit teremtik meg a nyilvános kommunikációban részt vevők számára.
Struktúra és funkció. A redukciós alkalmak többnyire a kívánatos, ámde csupán tudatilag képzett helyzet és a
valóságos helyzet közötti ellentmondásból születnek. Azt tapasztaljuk, hogy tömegesen teremnek
magánideológiák a gyakorlati élet különböző színterein előforduló sikertelenségek, kudarcok, működészavarok
talaján. A nem megfelelő működés, a hibás, célját tévesztett gyakorlat elkerülhetetlenül létrehozza az önmagát
igazolni vágyó ideologikus magyarázatokat, ha egyidejűleg hiányzik a zavaró elemekkel teli, helytelen
működések (többnyire lappangó diszfunkciók, Merton 1980) kiküszöbölésére irányuló, szakadatlan
reformtörekvés.
A működészavarok, fogyatékosságok észlelése, a változatlanság élményével párosulva, a tehetetlenség,

jelentéktelenség érzését váltja ki az egyénből (paradox módon azokból is, akik a diszfunkciókért felelősek).
Egyfajta névtelenségideológia jön létre, mely alábecsüli az egyes emberek előtt álló cselekvési lehetőségeket, s
a tétlenség mentegetésének eszközévé válik.
A társadalom funkcionális célszerűség mentén létesült struktúráin folyamatosan végrehajtott változtatások, a

bevált és nem bevált elemek empirikusan ellenőrizhető számontartása, a nem bevált elemek korrekciója, az
állandósult javító célzatú cselekvésekben való aktív részvétel megélése áthangolhatja a mindennapi
gondolkodásra jellemző egyensúlyi törekvést, és a feszültség elviselése, új összhangok feszültségteli keresése
irányába terelheti az emberek energiáit. Ily módon a feszültségredukciós megismerési elméletek kritikája nem
egyszerűen tudományos, hanem egyben társadalmi szükségszerűség is.
7. 7. MEGGYŐZÉS
Meggyőzésről beszélünk, ha olyan véleményeket, nézeteket, értékítéleteket, attribúciós és valószínűségi
ítéleteket akarunk kialakítani az emberekben, amelyekhez egyébként nem lenne gyakorlati támpontjuk, nincs
167
MEGISMERÉS
kellő támaszt nyújtó hozzáértésük. A társadalmi ítéletalkotás során már kialakult tudattartalmak megváltoztatása
ugyancsak meggyőzést igényel. Végül a meggyőzéshez hasonló közlés az is, amely a már kialakult vagy
megváltoztatott tudattartalmak megszilárdítását, ellenállóképesség-növelését célozza.
7.1. AZ EMBEREK MEGGYŐZHETŐSÉGE

Az individualizáció kapcsán már utaltunk arra, hogy a modernizálódott társadalomban élő ember közvetlen
bizonyságai meglehetősen szűk körre szorítkoznak. A munkamegosztás kiteljesedése kapcsán életünk nagyobb
részét olyan munkával töltjük, melynek hasznát vagy haszontalanságát, célszerűségét vagy célszerűtlenségét
nem tudjuk eldönteni. A posztindusztriális társadalmakban ráadásul még ez a munka sem érhető el mindenki
számára. Az ember önmaga egzisztenciális feltételeinek csak részben ura, ezért bizonytalan identitásában,
betöltött szerepében. Nem tudjuk, milyen rajtunk kívül álló erők hatnak vagy nem hatnak ránk. Bizonytalanok
vagyunk abban, hogy szeretnek vagy gyűlölnek bennünket, kérdés számunkra, hogy miként vívjuk ki társaink
megbecsülését, és miként kerüljük el lekicsinylésüket. Kilépve a társadalmi-társas mező tárgyainak köréből,
számtalan megválaszolatlan kérdés forrása a természet világa is. A modern embernek nincs olyan
világszemlélete (beleértve a társadalomszemléletet, természetképet és önmagyarázatot), melyet ne lehetne
kikezdeni, ne lehetne meggyőző közlések céltáblájává tenni.
Mindebből látszólag az a következtetés vonható le, hogy a meggyőzésnek nincsenek többé korlátai. A szociális
összehasonlítás folyamatainak ismeretében azt mondhatjuk, hogy az emberek mindazon területeken rávehetők a
legkülönbözőbb vélemények, nézetek elfogadására, amelyeken empirikus bizonyítékok híján bizonytalanul
mozognak.
Valójában a helyzet kétesélyes: az emberek hitetlenek a meggyőzési kísérletekkel szemben, nem bíznak az új
dolgokban, ugyanakkor a meggyőzési kísérletek nagyon sikeresek lehetnek, ha egybevágnak a megcélzott
közönség vágyaival, szükségleteivel, várakozásaival.
E paradoxon megoldása abban rejlik, hogy az ember empirikusan nem ellenőrizhető dolgokra vonatkozó
szemlélete társadalmi tényezők kapcsán alakul ki. Elhelyezkedvén a társadalomban, képtelenek lennénk az
abszolút bizonytalanság tudatában élni, képtelenek lennénk annak tudatában élni, hogy „létünk abszurd”
(Camus).
S ha már egyszer kialakult bennünk egy magyarázó rendszer, ahhoz ragaszkodunk, mert módosítása önmagunk
megkérdőjelezésével lenne egyenlő, s ettől óvakodunk. Ez a
Machiavelli által is emlegetett hitetlenkedési hajlam oka. Másfelől azonban szüntelenül újabb és újabb támasz
után sóvárgunk, hogy önmagunkat és eljárásainkat igazolhassuk, ezért vagyunk nyitottak a megerősítő
információk iránt.
A meggyőzés során számolnunk kell ebből a kételkedésből és hitből kevert furcsa egyveleggel, mely mind a
kétely, mind a hit esetében egyetlen okra: az önazonosság fenntartására irányuló igyekezetre vezethető vissza. A
meggyőző közlés e két véglet között kell hogy mozogjon, hiszen nyilvánvaló, hogy szó sem lehet meggyőzésről
abban az esetben, ha valakinek a létét kérdőjelezzük meg (hacsak nem szélsőséges esetekre gondolunk, melyek
katasztrófával végződnek), s szintén nem meggyőzés az, ha valakinek csak azt mondjuk, amit hallani kíván. A
meggyőzést általában úgy határozzák meg a viselkedéskutatók, hogy olyan közlés, melyet valamilyen forrás
kimondottan azért bocsát ki, hogy valamilyen szándékolt hatást váltson ki a befogadóból (Bettinghaus 1977).
Siklaki (1994) e meghatározást finomítva arra hívja fel a figyelmet, hogy különbséget kell tenni a meggyőzés
együttmüködést elősegítő válfaja, valamint az alávetettséget és a kiszolgáltatottságot erősítő, manipulatív
válfajok között, melyek sorában a demagógiát és a pejoratív értelemben vett propagandát találjuk.
Ki, mit, milyen csatornán, milyen eredménnyel, kivel közöl? E Lasswelltől származó kérdéssor elemei egyben a
meggyőzés fontosabb tényezőire is utalnak. A következőkben ezeket vesszük sorra, jelezve a különböző
kutatások által levont lényegesebb következtetéseket is.
7.2. A FORRÁS
A meggyőző közlés kibocsátóját forrásnak nevezzük. Milyen forrást alkalmazzunk az optimális meggyőzés
érdekében? Ezt a kérdést természetesen csak a befogadóval összefüggésben vethetjük föl, azaz a forrást nem
önmagában, hanem a befogadó által észlelt mivoltában kell vizsgálnunk.
168
MEGISMERÉS
Hétköznapi logikával is rájöhetünk – és a kutatások sem mutatnak mást –, hogy a forrás értékelése sorsdöntő a
hatást illetően. Az értékelés mindenekelőtt a forrás hitelét érinti. Egy forrást akkor ítél a befogadó hitelesnek, ha
hozzáértőnek és etikai értelemben megbízhatónak tartja (Hovland-Weiss 1981). A hiteles forrás lényegesen
nagyobb hatást fejt ki a befogadókra, mint a nem hiteles forrás, ez utóbbi hatás természete inkább érzelminek
tekinthető. Azaz maguk a mondottak – függetlenül attól, hogy szavahihető vagy nem szavahihető forrásból
hangzanak el – megmaradnak a befogadóban. Amikor egy kísérletben a meggyőzést követően néhány hét
múltán megnézték a hatást, a hiteles és nem hiteles forrás hatása között kezdetben mutatkozó különbség elmúlt.
A negatívan értékelt forrás is hatásos lehet, csak hatása „szunnyad”, mígnem elfelejtődik. Az általa közvetített
információ viszont megmarad. Ezt nevezik „szunnyadó hatásnak” (sleeper effect).
E hatás ismeretében úgy tűnhet, hogy nem szabad eltúlozni a forrás hitelének jelentőségét. A forrás hitele
valóban kevéssé számít, ha nincsenek alternatív források. Ilyen értelemben Goebbels nyugodtan állíthatta, hogy
ha egy hazugságot sokszor elismételnek, előbb-utóbb az emberek igaznak fogják azt tartani. Alternatív források
esetében azonban bizonyosra vehető, hogy a hitelesnek tartott forrás lesz a meggyőző.
A forrás értékelésének fontos tényezője az, hogy milyen szándékot tulajdonítanak a forrásnak. A második
világháborús amerikai katonafilmek közönségfogadtatása kapcsán figyeltek föl a kutatók arra, hogy a közvetlen
propagandával, meggyőzéssel kísérletező filmeknek sokkal kisebb volt a hatásuk, mint azoknak, melyek
közvetetten, „burokban” hatottak. A közvetlen meggyőzési szándék általában elhárítással találkozik – ez alól
csak az az eset a kivétel, amikor a közlés eleve a befogadó által hallani, látni kívánt mintába vág. Ilyenkor
azonban nehéz meggyőzésről beszélni. Naiv minden olyan várakozás a bevallottan elfogult, a saját véleményét
mindenáron a befogadóra rátukmáló forrás részéről, amely az eleve meggyőzöttek táborán kívüli hatásra számít.
Az amerikai elnökjelölteket propagáló tömegkommunikációs műsorok fogadtatása is azt bizonyítja, hogy egy-
egy elnökjelöltnek általában azok körében van a legnagyobb sikere, akik már eleve elhatározták, hogy rá adják
majd le szavazatukat (Lazarsfeld-Berelson-Gaudet 1948).
Személyek észlelésekor a szándéktulajdonításnak nagy szerepe van. Mivel önmagunk tetteit általában mint saját
szándékaink eredményét észleljük, ezért mások – a meggyőző közlők – tettei és szavai kapcsán is előszeretettel
firtatjuk a szándékot. A hatékony közlő képes elhitetni magáról, hogy maga választotta szerepét, ért ahhoz,
amire vállalkozik, és azért jött, hogy segítségére legyen közönségének abban, hogy együtt megtalálják az igazi
(hatékony, eredményes) megoldást.
Az önzetlen szándék észlelése nagyban elősegíti a közlés sikerét, nem így az, amikor kilóg a közlő érdekének
„lólába”.
A forrás értékelésében fontos szerepet játszik a befogadóval való hasonlóságának észlelt mértéke. Az emberek
szeretnek egyensúlyi modellekben gondolkodni, melyekben ha ellentmondás keletkezik, akkor erős hajlamot
éreznek magukban az ellentmondás csökkentésére. Pontosan ilyen ellentmondás, ha valaki olyan közleményt
közöl a befogadóval, amivel a személy nem ért egyet, ugyanakkor azonban azt tapasztalja, hogy a közlő nagyon
sok lényeges jegy tekintetében hasonlít hozzá. Ez a tapasztalat feszültséget szül a tudatban, mely vagy úgy
oldható föl, hogy a személy elhárítja a hasonlóságot, vagy úgy, hogy teljessé teszi, és megváltoztatja a
véleményét a forrástól kapott közleménynek megfelelően.
A hasonlóságnak van egy érdekes alesete, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni. Az emberek ugyanis
nemcsak tagjai bizonyos kisebb vagy nagyobb csoportoknak – mely a hasonlóságra vonatkozó vélemény
kialakításának alapja –, hanem tagjai is szeretnének lenni különböző csoportoknak. A szociálpszichológia
nyelvén ezt a különbséget úgy fogalmazhatjuk meg, hogy az embereknek vannak tagsági és vonatkoztatási
csoportjai. Következésképpen az a meggyőző közlés még eredményesebb lehet, ahol a befogadó a közlővel
azonosulva mintegy vonatkoztatási csoportja tagjának érezheti magát. Függetlenül attól, hogy a tagsági vagy a
vonatkoztatási csoport mentén vett hasonlóságból indulunk ki, mindenképpen megfontolandó, hogy az
uniformizált, senkihez sem hasonló forrás sokkal kevésbé hatásos, mint az, melyet meghatározott tagsági vagy
vonatkoztatási csoportok hasonlósági igényeivel számolva alakítottak ki. Nincs olyan forrás, mely mindenkihez
hasonlít.
7.3. A KÖZLÉS FOLYAMATA

A következő tényező, melyet részletesen meg kell vizsgálnunk, a közlés maga.
A meggyőző közlés történhet személyes közlés (beszélgetés, előadás), illetve valamilyen közvetítő eszköz
közbeiktatásával. Hatékonyság tekintetében a személyes közlés jobb, viszont jóval időigényesebb, s kevesebb
ember érhető el ezáltal egy időben. A személyes közlés során ügyelni kell aközlő megjelenítésére
169
MEGISMERÉS
(prezentációjára). Ez előzetes képzést jelent, melynek során a közlőt a közlési helyzet (ami lényegét tekintve
interakció) ellenőrzésére kell megtanítani. A közlőnél el kell érni néhány metakommunikációs kód tudatos
alkalmazását (tekintet, gesztus, testtartás, mozgás), és olyan produkcióra kell felkészíteni, melynek lényege az
empátiásnak tűnő magatartás kimutatása.
Siklaki négy ráhatási technikát említ, amelyek sikeresen alkalmazhatók a személyes meggyőzés során (1994,51-
58). E technikák lényege, hogy a közlő a befogadóban önigazolási mechanizmusokat indít el, amelyek
eredményeként a befogadó önmagát győzi meg.
1. Láttuk, hogyha a személy valamely cél elérése érdekében fokozott erőfeszítést fejt ki, akkor ésszerűsége
védelmében arra érez késztetést, hogy fokozott értéket tulajdonítson az elért célnak. A meggyőzés során ez az
önigazolási tendencia úgy aknázható ki, hogy a közlő nehézségek elé állítja a befogadót, feltételeket szab
számára. Egyszerű, de jól bevált kereskedelmi technika a magas ár szabása. A magas ár megfizetése utólag arra
indítja a személyt, hogy a megvett árut túlértékelje.
2. Említettük, hogy a forrás hitelét nagyban meghatározza a szakértelem. A szakértőnek vélt közlő elsöprő
fölényben van azzal szemben, aki nem tudja magáról elhitetni, hogy ért ahhoz, amiről beszél. Az 1990-ben
lebonyolított magyarországi szabad választások egyéni körzetekben befutott győztesei közül sokan doktori
címüknek köszönhették győzelmüket. A négy évvel később tartott, második szabad választásokon a győztes párt
esélyeit nagyban javította a „szakértő” kormányra vonatkozó ígéret.
3. A fokozatosság növeli a meggyőzhetőséget. Ha valaki egyetértett egy csekély jelentőségű kérdéssel, ezt
követően inkább egyetért egy nagyobb jelentőségű kérdéssel, mint az, akit nyomban a nagyobb jelentőségű
problémával rohantak le (Freedman-Scott 1966). Ez az eredmény minden bizonnyal annak tudható be, hogy a
fokozatosság nagyobb mérvű „belebonyolódást” (involvációt) eredményez a befogadók részéről.
4. Ráadáshatásnak nevezhetjük, amikor a meggyőző valamilyen nagy jelentőségű esemény (drága autó
megvásárlása, súlyos baleset stb.) viszonylatában kis jelentőségű ügyben éri el a kívánt hatást. Siklaki az
egyébként igen drága benzinkúti boltok sikerének titkát abban látja, hogy ha „valaki kifizet 3-4000 forintot a
benzinre, akkor kevésbé sajnálja magától vagy a gyerektől azt a százforintos Mozart-golyót, amit egy
édességboltban eszébe sem jutna megvenni” (Siklaki 1994, 57).
7.4. A KÖZLEMÉNY
Már az 1920-as években jellegzetes probléma volt a közleményben foglaltak sorrendje. Két, egymásnak
ellentmondó, s a kutatást holtpontra juttató irányzat alakult ki.
1. A meggyőzés szempontjából lényeges rész a közlemény elején foglal helyet. A primátustörvény szerint a
figyelmet az elöl álló részek kötik le elsősorban, egy-egy közlemény elejére ezért teszik a fontosabbnak,
hangsúlyosabbnak tartott részeket.
2. Utóbb kiderült, hogy a közlemény vége is előnyös tulajdonságokkal rendelkezik („utolsó szó joga”). A
végsőrész után ugyanis már nincs, ami aközöltek ellen hat vagy közömbösít, s ezáltal az emlékezet jobban
megőrzi a közlemény végén levő részeket. Ezt írja le az úgynevezett recenciatörvény.
Bár mind a primátustörvény, mind a recenciatörvény mellett gazdag bizonyító anyagot találunk, valószínű, hogy
a sorrend kérdése ebben az elvontságban nem válaszolható meg. Hogy a közlemény elejére vagy végére tegyük
a „nagyágyúnak” szánt érvet, azt a közlemény szerkezetének egyéb sajátosságai (mindenekelőtt a benne
alkalmazott érvek természete), valamint a témának a befogadó szempontjából vett jelentősége döntheti el.
Bettinghaus érdekes szempontot vet föl, amikor a meggyőző közlemény előadásmódjának változatairól ír.
1. A téri előadásmód. A közlemény ebben az esetben téri rendben szervezi össze anyagát. Ha például egy
bizonyos üdítőital fogyasztása mellett érvel, akkor bemutatja, hogy egy földrészen vagy egy országban melyek
azok a területek, ahol az adott üdítőt már nagyon sokan fogyasztják, s melyek az ellátatlan területek. Mivel az
egyes körzeteknek nemcsak földrajzi, hanem társadalmi vonzatuk is van, ez az előadásmód nagyban
kihasználhatja a divat terjedésének szocioföldrajzi törvényeit. (Tarde kapcsán írtuk, hogy a divat általában a
nagyobb presztízsű rétegektől, illetve a nekik megfelelő centrális területekről terjed az alacsonyabb presztízsű,
vagyis periferiális területek felé.)
170
MEGISMERÉS
2. Az idői előadásmód. Ez a séma a múlt-jelen-jövő szerinti tagoláson alapul. Az ígéret hatékonysága a

reménnyel áll összefüggésben. Az optimista időrendi előadásmód egyfelől pozitív valószínűségeket kelt fel,
másfelől redukálja egyes szorongató mozzanatok (betegség, halál) előfordulási valószínűségét.
3. Deduktív előadásmód. Ez a séma logikai eljáráson alapul, melynek során valamilyen általános kijelentést
teszünk – mely várhatóan egyetértést vált ki –, s ebből vezetjük le azt a kijelentést, melynek elfogadása
logikusan következik az előzőekből. Csak abban az esetben ajánlható ez az előadásmód, amennyiben az
általános kijelentés valamennyire érinti a befogadót, s ily módon önmaga értelmes voltát teszi kockára, ha
elhárítja a következtetést. A pszichológiai logika persze korántsem vág egybe a logikával, s az ember igen
sokféle módon képes arra, hogy a legerősebben sugalmazó szillogizmusok érvénye alól is kitérjen. Ugyanis nem
a helyes, hanem a jó érveket keresi önmaga igazolására.
4. Induktív előadásmód. Ez a séma az előző fordítottja. A közlemény néhány konkrét példát tartalmaz, s az
azokból adódó következtetést vagy sugallja, vagy nyíltan kimondja. Ez az előadásmód nagyon hatásos lehet, ha
a konkrét példák pszichológiai szempontból jól vannak összeválogatva (számuk nem lehet túl nagy), s valóban
tartalmazzák azt az általános következtetést, melynek levonását a befogadóra bízzák.
5. Pszichológiai előadásmód. Bár az előbb felsorolt előadásmódok is tartalmaznak pszichológiai előfeltevéseket

(s ezek beiktatása már nem Bettinghaustól ered), ez az előadásmód nyíltan pszichológiai jellegű. Azon alapul,
hogyha bizonyos szükségleteket felkeltenek az emberekben, akkor a szükségletek által létrehozott feszültség
cselekvési késztetéssé alakul át. A pszichológiai előadásmód során tehát bizonyos szükségleteket kell
felébresztenünk vagy tudatosítanunk a befogadóban, majd rá kell mutatnunk azokra az eszközökre, melyek
révén szükségletük kielégülhet. Amit fogyasztói társadalomnak neveznek, az lényegében – lélektanilag – a
pszichológiai előadásmódot alkalmazó reklámtevékenységen alapul.
6. Problémamegoldási előadásmód. Bár gondolkodni nem mindenki tud, választani, dönteni mindenki szeret. A
problémamegoldási előadásmódban a közleményt dilemmaként kell megfogalmazni, s a döntést a befogadóra
kell bízni. Kellően motivált választási alternatívák esetében ez a módszer hatékony. Továbbá ismert az a
mechanizmus, hogy az emberek választásaikat megideologizálják, azaz utólag a választott alternatívát
méltatlanul feldicsérik. Következésképpen az egyszer kialakított dilemmamegoldási mechanizmus lélektanilag
újratermeli magát a személyben.
7. Oksági előadásmód. Ha a közleményt oksági előadásmódban szervezzük meg, akkor először a

következményeket kell feltárnunk, s utólag kell rámutatnunk az azokat előidéző okokra. Ez egyike a
legintellektuálisabb előadásmódoknak, ezért alkalmazása csak válogatott közegben képzelhető el. Könnyebb –
de etikailag visszatetsző –, ha álnoksági előadásmódra építjük a közleményt. Ebben az esetben – demagóg
közleményekben ez gyakori – az igazi okságot előítéletes gondolkodási mintákra való hivatkozás helyettesíti.
A meggyőző hatást ronthatja vagy javíthatja a szóválasztás, melynek során a szavakat körülvevő értékudvar
hatásaival játszhat a közlő. E játéknak határt szab a tisztesség, hiszen a szavak ölhetnek is. Amerikában
összeállították a politikailag korrekt beszéd szótárát, mely olyan szavakat tartalmaz, amelyek nem hordoznak
olyan rejtett minősítést, amely másokat nemük, etnikai, vallási, nemzeti hovatartozásuk, lelki-testi állapotuk
miatt sérthetne.
7.5. AZ ELLENÉRVEKKEL VALÓ BÁNÁSMÓD

Felmerül a kérdés, hogy milyen szerepet juttassunk a szándékunkkal ellentétes érveknek a meggyőző
közleményben. Egyoldalú meggyőzésnek nevezzük azokat a helyzeteket, ahol az ellenérvek nem jutnak szóhoz.
Kétoldalú közlésről beszélünk akkor, ha felmerülnek az ellentétes álláspont mellett szóló érvek is.
Az egyoldalú meggyőzés alacsony iskolai végzettségű személyek esetében hatékonyabb, mint a magasabb
iskolai végzettségűeknél. Valójában azonban más változóról van szó, melyet az iskolai végzettség változója csak
közvetít. A helyzet ugyanis az, hogy iskolai végzettségtől függetlenül az emberek egyoldalú közlés révén
meggyőzhetők azokban az esetekben, ahol nincs lehetőség az alternatív információkhoz való hozzájutásra.
Mindenekelőtt új dolgok kapcsán van erről szó. Ezek ugyanis nem illenek bele semmiféle előzetes viszonyítási
keretbe, s ily módon tűnik el a különböző iskolai végzettségű személyek között a különbség. Amennyiben nem
új dolog kapcsán történik a meggyőzés, működésbe lépnek az előzetesen kimunkálódott vonatkoztatási keretek,
melyek tekintetében a magasabb iskolai végzettségűek természetszerűleg előnyben vannak. Többet olvastak,
láttak, hallottak, s ezért az egyoldalú közlésből hiányzó ellenérveket önmaguk is képesek előállítani.
171
MEGISMERÉS
Az ily módon született ellenérvek általában hatékonyabbak, mint a közlő érvei. Ha tehát felmerülhet, hogy a
befogadók alternatív forráshoz is hozzáférhetnek a meggyőzés témájával kapcsolatosan, célszerűbb kétoldalú
közléseket alkalmazni, hiszen kétoldalú közlés esetében az ellenérvek kontrollálhatók és tudatosan
semlegesíthetők, míg az alternatív források által szállított ellenérvek felett nincs kontrollunk.
A kétoldalú közlemény megszerkesztése kétségkívül nehezebb, mint az egyoldalúé. A figyelem szelektív, csak
azt fogadja be, melyre rá van hangolva, s elképzelhető, hogy a kétoldalú közlésből csak az ellenérveket fogják
fel. Bumeránghatással (amikor a meggyőzőközlés hatása éppen az ellenkezője lesz annak, amit a forrás elérni
kívánt) persze az egyoldalú közlés esetében is számolhatunk, de ebben az esetben a negatív megítélés magát a
forrást fogja sújtani, ami az adott forrástól származó közlemények összességét érinti (ebben az esetben éri utol a
forrást Kasszandra sorsa, és már akkor sem fognak neki hinni, ha az igazat mondja).
A kétoldalú közlés a tárgyilagosság látszatát kelti, s ez önmagában is előny. Az ellentétes érvek megfelelő
csoportosításával, cáfolatával vagy egyszerűen hamis voltuk konstatálásával elejét lehet venni a
bumeránghatásnak. Mindenesetre érdemes vállalni a kockázatot; erre az immunizációval kapcsolatos kutatások
hívták föl a figyelmet (Lumsdaine-Janis 1953).
A kétoldalú közlések során alkalmazott ellenérvek felkészítik a befogadót arra, hogy amikor valóban szemben
álló forrásból hallja az ellentétes érveket, akkor a korábbról ismert pozitív érveket immár a sajátjaként
mobilizálva, elhárítsa azokat. Egy vizsgálatban két csoportot tettek ki ellentétes meggyőzésnek. Az egyik
csoportot előzetesen egyoldalú meggyőzéssel „készítették föl”, míg a másik csoportot kétoldalú meggyőző
közléssel vértezték föl. A felkészítés során mindkét csoportban a vizsgálati személyek 60%-a fogadta el a
forrástól származó véleményt. A második menetben ellentétes egyoldalú közléssel rohanták le a vizsgálati
személyeket, s azt nézték, hogy melyik csoportban volt a második közlés hatása nagyobb. Kiderült, hogy az
immunizálatlan (első) csoportban a véleményváltozás nagy arányú volt (mindössze 2% maradt meg a korábbi
véleménye mellett), míg az „immunizált” (második) csoportban az ellentétes érvelés nem ért el számottevő
hatást.
Az egyoldalú és kétoldalú közléssel kapcsolatosan mondottakat a következő három pontban foglalhatjuk össze.
1. A kétoldalú közlés magasabb iskolai végzettségű, illetve alternatív információkat ismerő személyek körében
hatékonyabb.
2. A kétoldalú közlemények előnyösebbek a forrással szemben gyanakvó befogadók körében.
3. Az egyoldalú közlemények hatékonyabbak, ha a befogadók várhatóan már eleve egyetértenek a forrással,

illetve a közlemény témája új, tehát nincsenek előzetes vonatkoztatási keretek rá vonatkozóan forgalomban.
7.6. ÉRZELEM VAGY ÉRTELEM?

Megkülönböztethetünk olyan közléseket, amelyek tisztán érzelmi eszközökkel dolgoznak és olyan közléseket –
az előbb említettünk ilyeneket –, amelyek igénybe veszik az intellektust is. Hartmann végzett még az 1930-as
években az Egyesült Államokban egy kísérletet, mellyel azt vizsgálta, hogy az érzelmi vagy az értelmi
meggyőzés-e a hatékonyabb. Egy kisvárosban maga lépett föl szocialista párti jelöltként, s kétféle módszerrel
toborozta választóit. Az érzelmi módszerű röplapon egy távolba szakadt fiú írt anyjának egy kétségbeesett
hangú levelet, ecsetelve az ország és a társadalom számos baját (munkanélküliség, faji feszültségek, bankcsődök
stb.). Az értelmi módszert alkalmazó röplap egy teszt volt, melynek rendkívül egyszerű, de mégiscsak
gondolkodást igénylő kérdéseit ki kellett tölteni, s a végén kapott pontszámból ki-ki megállapíthatta, hogy
szocialistának tarthatja-e magát vagy sem.
Hartmannt persze nem választották meg szocialista programjával (esélyei ma sem lennének ugyanott
nagyobbak), de a rá adott pár száz szavazat megoszlásából kiderült, hogy az érzelmi hangvételű röplapokat
kapott körzetekben nagyobb arányban szavaztak rá, mint az értelmi röplapokkal teliszórt körzetekben. E
vizsgálat alapján általában az érzelmi meggyőzés fölényét szokták kiemelni az értelmi meggyőzéssel szemben, s
nem alap nélkül. Ismételten rá kell mutatnunk, hogy tisztán érzelmi meggyőzésről – társadalmi létünk érdekekbe
és szükségletekbe való beágyazottságánál fogva – illúzió lenne beszélni. Emlékeztetünk azonban arra az esetre,
amikor egy világvégét váró szekta tagjai még azt követően is hitetlenül fogadták a meggyőzésükre fordított
közléseket, hogy a szekta vezetője által beígért világvége ismételten elmaradt. Továbbra is szilárdan hitték, hogy
a világnak vége lesz.
172
MEGISMERÉS
A Yale Egyetemen az 1950-es években különös gonddal tanulmányozták az érzelmi meggyőzés módjait. A Hull
által megreformált behaviorista lélektani elmélet szellemében a kutatók azt a hipotézist alkották meg, hogy egy
közlés hatékonysága azzal a pozitív hatással arányos, melyet a közlés során a befogadóban elérünk. A pozitív
hatás pedig attól függ, hogy milyen mértékben tudjuk a befogadóban felkeltett feszültséget mérsékelni.
A feszültségnek persze előzetesen létre kell jönnie, hogy mérsékelni lehessen. Elképzelhető, hogy a személy
eleve meglévő feszültségeire, szükségleteire építsünk a meggyőző közlés során, de célszerűbb, ha a feszültséget
(legalább részben) magának a meggyőző közlésnek a során alakítjuk ki a személyben. A forrás által ajánlott
feszültségcsillapítás azután pozitív élményt jelent a személynek, s ennek megfelelően bekövetkezik a kívánt
meggyőzési hatás.
Ezt a különben nem túl eredeti, s minden politikai demagóg által ismert és alkalmazott elméletet igazolták a
következő kísérlettel. Háromféle feszültségkialakító módszerrel próbálkoztak. A három forma három különböző
intenzitású feszültségnek felelt meg. A különböző feszültségi állapotokat annak kapcsán hozták létre a kutatók,
hogy a fogápolás elhanyagolásának veszélyeiről próbálták meggyőzni a kísérleti személyeket. A felidézni kívánt
fenyegetettségi érzési fajtáknak megfelelően három csoportba osztották a kísérleti személyeket. Az alábbi
táblázatban mutatjuk be, hogy az egyes csoportokban milyen mértékben hívták fel a kísérleti személyek
figyelmét olyan fenyegető mozzanatokra, amelyek érzelmi feszültség kiváltására voltak alkalmasak.
5.2. táblázat - Szájápolásra való felszólítás és fenyegetés
A közlésben említett I. II. III.

fenyegető mozzanat
(erős) (mérsékelt) (gyenge)
csoportokban hallott utalások száma
Fogfájás 11 1 –
Rák, paralízis, vakság 6 – –
Foghúzás, fúrás 9 1 –
Tömés – 5 1
Szájfertőzés 18 16 2
Csúnya fogak 4 2 –
Romlott fogak 14 12 6
Lyukas fogak 9 12 9
Összes fenyegető 71 49 18
mozzanatok száma
A legnagyobb feszültséget az I. csoportban élték át a kísérleti személyek, a legkisebb feszültséget pedig a III.
csoportban. A meggyőzés azonban kudarcot vallott az I. csoportban. A fenyegetés mértéke túl nagy volt, és az
ajánlott foghigiéniás gyakorlat a nagyfokú fenyegetettség érzésén már nem tudott úrrá lenni. Bumeránghatás
várható tehát minden olyan esetben, ahol a közlés során nagyobb feszültséget hozunk létre annál, mint amit
mérsékelni tudunk. A II. csoportban sem volt hatásos a közlés, feltehetően a fenyegetettség személytelen volta
miatt. Az emberek jellegzetes elhárító mechanizmusa ez, melynek során egyfajta szubjektív valószínűségi
logika alapján úgy vélik, hogy a szóban forgó veszélyek velük nem történhetnek meg.
AIII. csoporttal kapcsolatos módok hatékonyságának titka kettős: a gyenge, a közlés során mérsékelhető
feszültség és a személyes címzés, mely a szubjektív valószínűség alapján magát a személyt is sújthatja. Az
173
MEGISMERÉS
érzelmi ráhatást optimalizáló tényezők tehát a személyesség és a gyenge, még redukálható feszültség körül
keresendők.
7.7. A BEFOGADÓ
Mit változtathat meg a befogadóban a meggyőzés? A befogadó tudata bizonyos értelemben véve térképnek
tekinthető, mellyel leképezi magának a világot s benne önmagát. Ez a térkép a meggyőzési kísérletek hatására
különböző elemeit különböző mértékben változtatja. Legellenállóbb részei az értékek, melyek a legfontosabb
dolgokra nézve igazítják el az embert. Nem valószínű, hogy a meggyőzés az értékek tekintetében eredményes
lehet, az értékek megváltozása ugyanis hosszú folyamat vagy pedig katartikus élmények eredményeként megy
végbe.
A társadalom nagyon sok olyan jelenséget termel, melyek kapcsán az egyénnek reagálnia kell, legalábbis tudnia
kell, hogy egy-egyjelenség számára kedvező vagy kedvezőtlen, keresnie kell-e a szóban forgó jelenséget vagy
inkább kerülnie kell. Ezeket az általános viselkedési-gondolkodási-érzési mintákat neveztük attitűdöknek,
melyek nincsenek ellentmondásban az értékekkel, de nagy számuk, viszonylagos rugalmasságuk miatt
közvetlenebbül kötődnek a hétköznapokhoz, mint az értékek.
A társadalom által termelt jelenségekre való reagálás lélektanilag meglehetősen sokrétű. Leginkább a szóbeli
reagálást vehetjük számba, ezekben jutnak kifejezésre a nézetek, a sztereotípiák és a vélemények. Érzelmileg
meggyökeresedett reagálási minták az előítéletek, melyek egyik legjellegzetesebb megnyilvánulási módja
szintén a beszéd.
A meggyőzési kísérleteket a befogadó imént jellemzett tudati jellegzetességeinek figyelembevételével aszerint

osztályozhatjuk, hogy melyik réteget célozzák meg. Akkor a legkönnyebb a meggyőző dolga, ha a
véleményeket veszi célba. A vélemények helyzethez kötötten élnek, s az egyén számára viszonylag periferikus
jelentőségű dolgokra vonatkoznak. A könnyen elért hatás viszont nem tartós.
A nézetek már a személy életszemléletét érintik. A hétköznapi pszichológiai előadásmódokkal itt érdemes
kísérletezni, s ha a meggyőzés eredményes, a hatás is tartós. A sztereotípiákkal, de még inkább az előítéletekkel
szemben a meggyőzés meglehetősen tehetetlen (Allport 1977), ugyanis ezek az egyén élethelyzetében
gyökerező racionalizációk, melyek ha kibillennek, velük vész a személy nehezen megszerzett biztonságérzete is.
A felnövekedés során kialakult attitűdök rendszere nem egyszer s mindenkorra kialakult készlet, hanem az élet
változásával bővíthető és változtatható. Minden különösebb meggyőzés nélkül is változnak az attitűdök, a latin
közmondás szerint: tempora mutantur et nos mutamur in illis. A meggyőzés ezt a természetes és spontán
attitűdváltozási folyamatot képes felgyorsítani.
Festinger és Carlsmith kísérlete kapcsán láttuk, hogy az attitűdnek ellentmondó viselkedés önigazolásra késztet,
mely a meggyőzés során kiaknázható.
Az egyensúlyelv az attitűd gondolati és érzelmi összetevője vonatkozásában is érvényes. Úgy is el lehet érni
attitűdváltozást, ha egyik vagy másik attitűdelemet kialakítjuk a személyben, s ő azután a másikat hozzáigazítja.
A növekvő ismeretmennyiség például érzelmeket is generál, az intenzív érzelem pedig ismeretek szerzésére
motivál egy-egy attitűdtárgy vonatkozásában. Ez az összefüggés azonban nem törvényszerű. Az ismeretszint
növekedése lebeszélő hatású is lehet. A millecentenáriumi kampány hatékonyságának mérése során a Szonda
Ipsos munkatársai tapasztalták azt a paradoxont, hogy a kampány előrehaladtával az ismeretek szaporodtak,
azonban az érdeklődés csökkent (A millecentenárium... 1995; 1996). Fél év alatt a társadalom többsége
megtanulta a millecentenárium szó jelentését, aktivizálta a honfoglalással kapcsolatos történelmi ismereteit,
azonban ezzel egyidejűleg csökkent a megemlékezéssorozat egyes eseményeinek meglátogatására mutatott
hajlandóság.
Nemcsak az attitűd belső összetevői tekintetében kell egyensúlynak uralkodnia, hanem az attitűdök között sem
szeretjük az ellentmondást. Ezen alapul a hasonlóság elvének alkalmazása a meggyőzésben, melyről már
említést tettünk a forrás kapcsán. Önmagunkról alkotott képünk fontos tartozéka, hogy másokhoz hasonlóaknak,
illetve különbözőeknek tartjuk magunkat. A közös csoport-hovatartozás általában egységesítően hat, s ezt az
egységesítő tendenciát használják ki a hasonlóságra hivatkozó források. Ha a személy elfogadja bizonyos
forrásokkal való hasonlóságát, nehéz megmagyaráznia, hogy miért különbözzön tőlük véleményei, attitűdjei,
nézetei tekintetében.
174
MEGISMERÉS
Új, ismeretlen dolgok kapcsán könnyebb a meggyőzés. Az egyensúlyelv alapján úgy kell eljárnunk, hogy az új
dolgot – amennyiben pozitívan akarjuk beállítani – olyan attitűdtárgyakkal kell pozitív kapcsolatba hozni,
melyekről tudjuk, hogy a befogadók bizonyosan pozitívan értékelik azokat. Kerülő úton is elérhetjük a pozitív
beállítást: ebben az esetben az új dologról azt állítjuk, hogy a befogadók által nem kedvelt, negatívan értékelt
attitűdtárgy azt elutasítja. Az emberek általában jobban hisznek ellenségeiknek, mint barátaiknak, s ha valamiről
vagy valakiről azt tapasztalják, hogy ellenségük nem szereti, akkor hajlamosak lesznek megkedvelni. Ha az új
dolgot negatívan akarjuk beállítani, ugyanezt a két eljárást követhetjük: vagy negatív vonatkozásba hozzuk egy
a befogadók által pozitívan értékelt attitűdtárggyal, vagy pozitív kapcsolatba hozzuk a befogadók által negatívan
értékelt személlyel vagy dologgal.
Minél ellentétesebb attitűdöt képvisel a forrás, annál nehezebb a meggyőzés. A befogadó ilyen esetben
önkéntelenül is ellenérveket keres, melyek semlegesítik a rázúduló érvanyagot. Egy szellemes kísérletben olyan
körülményeket teremtettek, melyek bizonyos mértékig elterelték a befogadók figyelmét, nem annyira, hogy
magára a közlésre ne tudjanak figyelni, de legalább annyira, hogy a közlés közben ne tudjanak ellenérveket
kigondolni. (Filmet vetítettek, mely alatt ment a meggyőző közlés szövege, melynek semmi köze sem volt a
filmhez.) Ez a csoport nagyobb mértékben hagyta magát meggyőzni, mint a másik csoport, ahol csak a
meggyőzőnek szánt szöveg hangzott el (Aronson 1987, 87).
Mivel önmagunkról is jórészt mások útján szerezhetünk információt, saját magunkra vonatkozó véleményeink
tekintetében is mások véleményeire vagyunk utalva. (Ez alól kivételt képeznek azok az esetek, ahol objektív
eszközök állnak rendelkezésre. Példaként említhetjük a testmagasságot, a hajszínt stb.) Negatív önértékelésű
személyek jobban ki vannak szolgáltatva a meggyőzési kísérleteknek, mert rá vannak utalva minden külső
információra, hogy önmaguk értékéről meggyőződhessenek. Magas önértékelésű személyek ezzel szemben
ellenállóbbak a meggyőzéssel szemben. Van azonban egy határ, melyen alul hiába alacsony a személy
önértékelése, ezt makacssággal egyenlíti ki. Ezek a merev gondolkodású személyek rendszerint szorongásos
tüneteket mutatnak, kényszerképzetekkel viaskodnak, s emiatt lepereg róluk minden meggyőzés.
Befolyásolja a meggyőzést, hogy a személy magányos vagy csoportos helyzetben van-e a meggyőzés
alkalmával. Szilárd nézetekkel rendelkező, összetartó csoport esetében nem ajánlható a csoportos meggyőzés,
eredményesebb az egyéni rábeszélés. Heterogén, egymást nem ismerő személyek esetében a csoportos helyzet
tűnik eredményesebbnek. (Adalék ehhez a problémához Jancsó Miklós Szegénylegények című filmje.)
Meg kell említenünk a befogadó aktivitásának fontosságát. A már emlegetett tett-attitűd disszonanciaredukciós
tendencia értelmében aktív befogadó esetében nagyobb hatékonyságú attitűdváltozásra számíthatunk, mint
passzív befogadó esetében. Különösen növeli a hatékonyságot, ha a befogadói aktivitás demokratikusan
szervezett csoportdöntés formájában nyilvánul meg (Lewin 1972).
A tömegkommunikációs közlések hatása kapcsán figyeltek fel arra a jelenségre, hogy a tömegkommunikációs
közlések távolról sem gyakorolnak olyan hatást aktuálisan a befogadókra, mint azt e közlések címzői eltervezik.
Lazarsfeld és munkatársai (1948) úgy találták, hogy a személyes kapcsolat jobb meggyőző hatásra ad
lehetőséget, és a tömegkommunikációs közlések voltaképpen „két lépcsőben” jutnak el a befogadókhoz. A
tényközlések esetében nincs szükség közvetítőre, de amint a tények értékeléséről, jelentőségének
mérlegeléséről, súlyozásáról és magyarázatáról van szó, ahatás döntőláncszemévé a „véleményirányító” válik,
aki egy-egy csoportban vagy társas mezőben elismertséggel, presztízzsel, sztárszereppel rendelkezik.
A véleményirányítók a csoport értékeinek reprezentánsai, szakértelmük és informáltságuk a csoport tagjaihoz

képest kiemelkedő, s a társas mezőben rendszerint stratégiai pontokat foglalnak el. A vizsgálatok szerint a
véleményirányítók általában „szakosodnak”, mások szabják meg a divattal, a politikával vagy a művelődéssel
kapcsolatos értékeléseket, oksági ítéleteket.
Egy 1974-es vizsgálatban (Angelusz-Csepeli-Kulcsár-S. Molnár 1974) a következő kérdésekkel állapítottuk

meg egy munkahelyi csoportban azt, hogy a megkérdezett véleményirányítónak tartja-e magát vagy sem
(sportkérdésekben, munkahelyi kérdésekben, politikai kérdésekben és a televízió szórakoztató műsoraival
kapcsolatos kérdésekben):
„Az emberek általában társaságban különbözőképpen viselkednek. Felsorolunk közülük néhányat. Kérjük,
jelölje meg közülük azt a viselkedési formát, amelyik megítélése szerint legjobban jellemzi Önt, amikor
társaságban... kérdésekről beszélgetnek
1. inkább hallgatni szoktam és figyelni, mit mondanak a többiek;
175
MEGISMERÉS
2. szeretek részt venni a beszélgetésekben, de különösebben nem törekszem arra, hogy a többieket meggyőzzem
a véleményemről;
3. próbálom elfogadtatni a véleményemet a társaság többi tagjával."
A véleményirányítók szerepe nemcsak a tömegközlési eszközök hatásának megszűrésében áll, e személyek az

információk „kapuőreinek” (Lewin) szerepét is ellátják, s ezáltal lehetetlenné teszik az idegen értékek, normák,
vonatkoztatási keretek behatolását, a csoport saját világának stabilitásán őrködnek.
7.8. A TÖMEGKOMMUNIKÁCIÓ
A tömegközlések korlátozott hatása alapján az 1970-es években sokan arra a következtetésre jutottak, hogy ezek
a hatások nyomtalanul elmúlnak, s az emberek egyéni érdekei, sajátos szükségletei, értékei, valamint a
csoportjaik által megteremtett kognitív horizont erősebb, mint a tömegközlések meggyőző szándéka. A
szkepticizmust a tömegkommunikáció útján gyakorolt meggyőző hatások új perspektívába ágyazott kutatása
döntötte meg, mely túllépve az ingerreakció sémáján azt tette vizsgálat tárgyává, hogy a társadalmi
kommunikáció egészében áramló üzenetrendszer milyen hatást gyakorol a kommunikáció részeseire (Gerbner
1977). Kiderült, hogy a tömegkommunikáció által forgalmazott (kultivált) tartalmak hatása elsősorban nem az
aktuálisan előhívható válaszokban mérhető, hanem inkább abban, hogy a tömegkommunikáció befogadói
egyáltalán mit tematizálnak a körülöttük és bennük zajló világból, milyen értékítéletekkel, attribúciókkal,
valószínűségi ítéletekkel hálózzák be a számukra felvetődő aktualitásokat. A közlemények kultivált sokaságából
kirajzolódik a társadalom előtt egy szimbolikus társadalomés világkép, melyet elsajátítván az emberek
akaratlanul is megtanulják, hogy mit tartsanak létezőnek, valószínűnek, s mit utaljanak a nem létezők világába.
A kultivált szimbolikus világkép első dimenziója a léttel kapcsolatos előfeltevéseket alakítja ki a közönségben.
Ha egy ország televíziójában sorozatosan munkaszerető, becsületes, önzetlen embereket mutatnak be a
riportokban, tévéjátékokban, portréfilmekben, az még nem jelenti azt, hogy a valóságban is így van, de elvileg
ez a gyakorlat alkalmas arra, hogy a közönséggel elhitessék: az ilyen emberek vannak többségben a
társadalomban. Feltevések kialakítása annál sikeresebb, minél kevesebb alternatív közlési forrás áll az emberek
rendelkezésére. X országról nap mint nap sztrájkokról, tüntetésekről, drágulásról, munkanélküliségről tudósítva
erős negatív töltésű attitűd alakítható ki, amennyiben biztosítva van, hogy ellenkező tartalmú közlések nem
érkeznek el a közönséghez, és nincsenek ellenkező irányú hétköznapi tapasztalatok, melyek megcáfolhatnák a
negatív témákkal túltelített kultivációt. Ha azonban a kultiváció nem összehangolt, s X országról a politikai
műsorok nap mint nap negatív információkat közölnek, míg a szórakoztató és gazdasági témájú műsorokban
pozitív információk hangzanak el, nem is beszélve a kedvező hétköznapi tapasztalatokról (melyek forrása az X
országban tett utazás), akkor diszfunkciók lépnek fel a hatásban.
A kultivált szimbolikus világkép második dimenziója a prioritás, mely a kultivált témák gyakoriságával
mérhető. A negatív politikai információk és a mindennapi érdeklődésre számot tartó pozitív információk között
kialakuló diszkrepancia elvileg a prioritások révén volna áthidalható. A ritka pozitív értéktartalmú közlések
ugyanis nem képesek ellensúlyozni a gyakori negatív értéktartalmú közléseket. Ezt azonban ellensúlyozza a
ritkaság önmagában vett információfelértékelő jellege, valamint a szelektív figyelem, mely az attitűdöknek
megfelelő válogatásban nyilvánul meg.
A kultiváció harmadik dimenziója az értékek és normák világa. A műsorfolyam sugallja a közönségnek, hogy
kik a jók, kik a rosszak, kiket becsül meg a társadalom, kiket nem, kinek van igaza és kik vélekednek
helytelenül. Anómiamentes élet kialakításában érdekelve a kultiváció pozitív célokat és a célok realizálását
szolgáló jogos eszközöket mutat fel. Sikeres ez a gyakorlat mindaddig, míg a köznapi tapasztalatokkal nem
kerül kirívó ellentmondásba, ugyanis a köznapi tapasztalatoknak is megvan a maga értékés normageneráló
képessége, mely erősítheti vagy gyengítheti a kultivált értékés normarendszer érvényességébe vetett bizalmat.
A kultivált társadalomés világkép negyedik dimenziója magyarázatokat, értelmezéseket, oksági összefüggéseket

szállít a társadalom tagjainak arra vonatkozóan, hogy a bemutatott fontos és kevésbé fontos dolgok milyen
összefüggésekben helyezkednek el, mi az oka annak, hogy egyeseket jónak, szépnek, helyesnek kell tartanunk,
másokat pedig el kell utasítanunk.
A kultiváció során kibontakozó szimbolikus valóság nem feltétlenül vág egybe a személyközi konszenzusokban
megszerkesztődő személyes tudás által diktált képpel. Elsősorban a társadalom hatalmi és érdekviszonyai
szabják meg, hogy milyen témák, prioritások, értékek és logikák mutatkoznak meg a közvéleményfolyamban,
azonban ha a szimbolikus világ aktualitásai teljesen elszakadnak a közvélemény által aktuálisnak tartott és
információszükségletet élesztő dolgoktól, annak árát a kultivált intézményrendszer fizeti meg. A közönség
176
MEGISMERÉS
hiteltelennek bélyegezve leértékeli a közlőt, s a maga által létrehozott informális pályákon forgalmazott
kommunikációs tartalmakhoz, híresztelésekhez, pletykákhoz, rémhírekhez folyamodik.
Akár a közlő-befogadó sémában, akár a kultiváció stratégiai szemléleti keretében értelmezzük a meggyőzést,
nem feledkezhetünk meg Platón intelméről, aki a meggyőzés, rábeszélés, elhitetés művészetét a „lélek
szakácsmesterségének” tartotta, olyan eszköznek, amit csak az igazság, a társadalmi közmegegyezésben rejlő
bizalom szentesíthet.
5.3. táblázat -
KULCSFOGALMAK
attitűdváltozás feszültségindukció önigazolás
attribúció heurisztika szociális
disztinktivitás kognitív disszonancia összehasonlítás
döntés kognitív ökonómia szociáis valóság
egyensúly kongruencia
elköteleződés konszenzus
fenomenális okság konzisztencia
Aronson, E.: A társas lény. Budapest, 1987, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 87–191. p. Hewstone, M. –
Antaki, Ch.: Az attribúcióelmélet és a társas viselkedés magyarázatai. In Hewstone, M. – Stroebe, W. – Codol,
J.-P. – Stephenson, G. (szerk.): Szociálpszichológia európai szemszögből. Budapest, 1995, Közgazdasági és
Jogi Könyvkiadó, 130162. p.
Kelley, H. H. – Michela, J. L.: Az attribúció elmélete és kutatása. In Hunyady Gy. (szerk.): Szociálpszichológia.
Budapest, 1984, Gondolat, 55-115. p.
Siklaki I.: A meggyőzés pszichológiája. Budapest, 1994, Scientia Humana.
Simon, H. A.: Korlátozott racionalitás. Budapest, 1982, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Angelusz R. – Csepeli Gy.: Kővel vagy kenyérrel?
Bettinghaus, E. P.: A meggyőző kommunikáció.
Kelman, H.: A szociális befolyásolás három folyamata.
Ross, L.: Az intuitív pszichológus és hibái: az attribúciós folyamat torzításai.
Tajfel, H.: Csoportközi viselkedés, társadalmi összehasonlítás és társadalmi változás. Torgersen, P. E. –

Weinstock, I. T.: A vezetés integrált felfogásban.
177
6. fejezet - VI. rész – A PÁROS
KAPCSOLATOK
1. 1. AZ ÉN MEGMUTATKOZÁSA
1.1. MI AZ, AMI MEGMUTATKOZIK?
Az interakció paradoxona – jóllehet a cselekvők énje képezi a kiindulópontot és az aktív mozzanatot –, hogy a
partnerek visszajelzése hiányában, bizonytalanságtól gyötörve az én meghatározatlan marad. Az én által
képviselt aktív mozzanat a másik cselekvő által képviselt reaktivitás mozzanata nélkül értelmetlen marad.
Említettük, hogy G. H. Mead (1973) ezáltal különböztethette meg az aktív ént (angolul I) és a felépített ént
(angolul me), mely utóbbi az énre adott társas visszajelzések summázata. Az én és a felépített én egysége az
interakcióban a self, mely egyszerre tartalmazza az ember önmagára való reflektálását és annak tudatát, hogy a
másik mint társat tartja számon.
A szociális interakcióban cselekvőként fellépő én elválaszthatatlanul függ a másiktól, a kettő szüntelenül zajló
alkudozása során mintegy kölcsönösen teremtik újjá egymás énjét. Krappmann a társas identitás (1980)
fogalmával írja le az interakcióban működő én aktív és reaktív mozzanatainak kényes egyensúlyon alapuló
egységét.
1.2. A PREZENTÁCIÓ
A helyzet által meghatározott szerepen múlik, hogy a cselekvő mit mutat meg önmagából, milyen ént kínál a
másik számára. Goffman (1978) a prezentáció kifejezéssel írja le ezt a magyarul nehezen megfogalmazható
178
VI. rész – A PÁROS
KAPCSOLATOK
jelenséget, melynek lényege, hogy az én az interakcióba lépve a maga előnyére kívánja kontrollálni az
interakció során elérhető eredményeket, s e kontrollt igyekszik észrevétlenné tenni. Nincs feltétlenül szó tudatos
színlelésről vagy szélhámosságról (Hankiss Á. 1978), de a mechanizmus nagyjából mégiscsak hasonló. Az
interakcióban való megmutatkozás révén irányítani igyekszünk azt a benyomást, melyet partnerünk szerez
rólunk, s ezáltal az eseményeket a magunk igényei szerint tudjuk befolyásolni. Természetesen a másik cselekvő
is hasonló módon jár el. Az interakció dramaturgiai feszültsége éppen e kölcsönös „énprezentációs” törekvések
ütközéséből, a létesülő kényes egyensúlyi állapotból adódik.
Külső megjelenésünk óhatatlanul is közléseket sugároz saját személyünkre nézve. Goffman homlokzatnak
nevezi énünknek ezt a látható oldalát, beleértve azt a helyszínt is, melynek kontextusában megmutatkozunk.
Szélhámosokkal készített interjúkból tudjuk, hogy a homlokzat ügyes elrendezése folytán szinte kényszerítő
erővel lehet irányítani az „én”-re vonatkozó kép kialakítását a másikban. Az elegáns szálloda halljában
megrendezett találkozás, a szolid eleganciával összeállított öltözék, az ápolt külső és az intelligens beszédmodor
például a házasságszédelgők, csalók eredményesen alkalmazott eszköztára.
1.3. A STRATÉGIÁK
A megmutatkozás célja, hogy a partner személyiségünkre, lelki tulajdonságainkra vonatkozó következtetései az
általunk kívánatosnak tartott irányba terelődjenek. Goffman a megmutatkozás számos stratégiáját sorolja fel,
melyeket tudva-tudatlanvalamennyien alkalmazunk hétköznapi érintkezéseink során. Amit titoknak nevezünk,
az voltaképpen a megmutatkozás sugallt képét zavaró háttér-információ, mely összeegyeztethetetlen a kifelé
mutatott önképpel. A prezentációs stratégiák egytől egyig leplezésként is felfoghatók.
Az ellentétes motivációk titkolása. Az interakció során a rólunk kialakított képet zavarhatná, ha kiderülne, hogy
a mutatott képpel ellentétes motivációk csábításának engedünk. Ha egy nő például partnere előtt sportosnak,
karcsúnak, fiatalosnak akar feltűnni, titkolni kénytelen, hogy az evésben mekkora örömét leli.
A hibák eltitkolása. A megmutatkozás során igyekszünk feladatát tökéletesen végzőként, csalhatatlan ítéletűként
feltűnni, hiszen e tulajdonságok hiányában partnerünk könnyen megkérdőjelezhetné kompetenciánkat. Aki
Casanova-szerű képben kíván tetszelegni, érthetően leplezi balsikereit, esetleges gátlásait, „homlokzatát” és
viselkedését a magabiztos nőcsábász szerepének megfelelően alakítja.
A folyamat eltitkolása és a végeredmény bemutatása. A könnyedség, játékosság, spontaneitás növeli a

teljesítmények értékét, fokozza a személy iránt érzett bámulatot. Kevesen tudják, hogy például a sikeres
politikusok nyilvános szerepléseit rendszerint fáradságos próbák előzik meg, melyek lehetőséget nyújtanak a
korrekcióra, az elérni kívánt hatás feltételeinek tudatos tisztázására.
A „jó” oldalak kidomborítása. A megmutatkozás során érthetően igyekszünk előnyös színben feltűnni, s ez
megköveteli, hogy titkoljuk énünk kellemetlen, negatív vonásait. Szép, de nem igazán okos nők és férfiak
gyakori és jól bevált önprezentációs fogása a hallgatás, a sokféleképpen értelmezhető mosolygás.
Az egyes értékek előtérbe helyezése mások rovására. A prezentáció során felmérhetjük, hogy az adott
interakciós összefüggésben mi tűnik fontosnak, és a következőkben a fontosnak vélt mozzanatokat
hangsúlyozzuk ki, még akkor is, ha ennek az az ára, hogy más mozzanatokat fel kell áldoznunk. Van, amikor
például gyorsnak kell lennünk, s emiatt a minőségről le kell mondanunk.
Az önzetlenség. Nagyon gyakori önprezentációs fogás, amikor úgy állítjuk be magunkat, mintha
tevékenységünket, viselkedésünket önzetlen, nemes indítékok vezérelnék. Ugyancsak udvarlási példát felhozva,
a magukat elvetetni akaró nők a fóbiás férfiakkal eleinte azt hitetik el, hogy őszinte érdeklődés él bennük a férfi
munkája iránt, segíteni akarnak neki, együttérzést színlelnek a férfi magánéleti problémái láttán, s csak fokról
fokra szövik a hálót, melynek valóságosan önző motívumára rendszerint későn derül fény.
1.4. A „TÜKÖR-ÉN"
Az „én” tehát távolról sem az a szuverén megnyilatkozó szubjektum, aminek a hétköznapi életben hisszük,
hanem tükörkép, melynek révén a másikkal folytatott interakciót folyamatossá tehetjük. Minél inkább tudatában
vagyunk azonban saját énünk tükrözött voltának, annál tökéletesebbé tehetjük társas viselkedésünket, s így
mintegy „önmagunkat kívülről befelé neveljük” (Cooley 1922).
179
KAPCSOLATOK
A következőkben két példával szemléltetjük, hogy az interakcióban megmutatkozó „én” miként kontrollálhatja a
róla kialakított benyomást, miközben megszabhatja az interakció menetét. Az egyik példát Terestyéni Tamás
leírása nyomán elemezzük (Terestyéni 1981).
1.5. FELIX KRULL A SOROZÓBIZOTTSÁG ELŐTT

Thomas Mann szélhámos-figurájának, Felix Krullnak az a szándéka, hogy a sorozóbizottságban
alkalmatlanságának hitét keltse. A sorozóbizottság elé lépve Felix Krull első dolga, hogy határozottan kijelentse,
miszerint „tökéletesen szolgálatképesnek” tartja magát. Ez a szokásoshoz, a tapasztalatilag elvárthoz képest
meglepő megnyilatkozás már az első pillanatban gyanút ébreszt a sorozóorvosban: a regruta vagy hazudik, vagy
valami nincs rendben vele. Amint e gyanút keltő kijelentés után megindul a párbeszéd a sorozóorvos és Felix
Krull között, hősünk fokozatosan beveti teljes kommunikációs fegyvertárát.
Alázatosan, szinte túlzó szolgálatkészséggel válaszol a kérdésekre, szemmel láthatóan arra törekedve, hogy
maximálisan kielégítse a sorozóbizottság igényeit egy tökéletesen alkalmas regrutával szemben. Tudja, hogy
túlságosan is nyilvánvaló igyekezete a nem várt együttműködésre ismét gyanút ébreszt, és éppen ezt akarja
elérni. Tisztában van azzal – vagy legalábbis reméli –, hogy szokatlan, gyanús viselkedése azt sugallja, arra a
következtetésre vezeti a sorozóorvost, hogy esetleg valami titkolnivalója van.
Válaszaihoz irreleváns információkat fűz, ezzel egyfelől sikerül felhívnia a figyelmet olyan körülményekre,
amelyekről egyébként nem kérdezték volna (például arra, hogy apja pezsgőgyáros volt), másrészt a korábbi
megnyilatkozásai által kiváltott gyanút tovább táplálja. A normális kommunikációs viselkedéstől eltérő
szószátyársága, nyakatekert előadásmódja, vagyis a mennyiségre, a viszonyra és a módra vonatkozó társalgási
maximák megsértése egy idő után a sorozóorvosnak is feltűnik: „Folyton hiábavalóságokat beszél. A
beszédmódj a bizonyos gátlástalanságra vall, amit már jó ideje figyelek. Tulajdonképpen mi lelte magát?”
Az orvosnak arra a kérdésére, hogy átesett-e súlyosabb betegségen, így válaszol: „Nem katonaorvos úr!
Súlyosabb bajom sohasem volt.” A válasz az információ menynyiségére vonatkozó társalgási maxima működése
alapján azt sugallja, hogy viszont voltak kevésbé súlyos, vagy legalábbis kevésbé súlyosnak tartott betegségei.
Krull így folytatja: „Tudomásom szerint makkegészséges vagyok, az voltam világéletemben, ha leszámítom
közérzetem lényegtelen ingadozásait.” Ez a megnyilatkozás ismét azt sugallja, hogy elképzelhető, hogy voltak
vagy vannak olyan betegségei, amelyekről nem tud, vagy amelyeket nem tart érdemesnek megemlíteni; a
közérzete ingadozásaira történő hivatkozás pedig még inkább megerősíti ezt a sugallatot. Amikor mindehhez
teljesen indokolatlanul és szerepének ellentmondóan azt is hozzáteszi, hogy „minden fegyvernemben való
szolgálatra kiválóan képesnek tartom magam”, végképp elhinti annak a gyanúnak a magvát a sorozóorvosban,
hogy volt vagy van valamilyen fel nem ismert, vagy esetleg titkolt betegsége, amelyet leplezni akar.
A sorozóorvos kérdéseire adott válaszait önkéntelennek tűnő vállrándításokkal, rángatózásokkal kíséri, amelyek
az orvos szemében az ideggyengeség természetes jeleinek minősülnek. Hogy elkerülhessen egy esetleges
kétséget azzal kapcsolatban, vajon nem szándékosak-e ezek a rángások, úgy tesz, mintha szégyellné és titkolni
akarná őket.
Színlelt húzódozása most már a szándékosság minden gyanúját eloszlatva természetesen azt jelenti az orvos
számára, hogy a regruta valamit el akar titkolni előle, aminek kiszámítható módon egyenes következménye lesz,
hogy az orvos a leghatározottabban utána akar járni a dolognak.
És Felix Krull éppen ezt a hatást várta. Most már anélkül előhozakodhat meséjének lényegével, hogy a színlelés,
a szándékos megtévesztés gyanújába keveredne. Sűrű rángatózások közepette rendkívül hosszadalmasan,
nyakatekerten, zavarosan – mint akinek nehezére esik – előadja, hogy bizonyos múló rosszullétek miatt kellett
abbahagynia tanulmányait. Óvakodik attól, hogy egy konkrét betegség konkrét tüneteit sorolja el, kivárja
inkább, hogy az orvos, aki már beleesett a csapdába, és tulajdonképpen már kialakított egy előzetes kórképet,
saját maga adja a szájába a megfelelő tünetek leírását: „Volt néha fejfájása? – Fejfájásom is volt! – válaszolta
meglepetten, tisztelettudóan nézve rá.” A tünetek tisztázása után, mintegy bizalmas vallomásképpen, Felix Krull
arról is szót ejt, hogy betegségét mindig szégyellte és titkolni igyekezett; ezzel egyúttal megadja titkolózó
magatartásának várható, racionális magyarázatát.
Ekkorra az orvos már véglegesen döntött hősünk betegsége felől, de még további megerősítő információkat akar
gyűjteni. Ezeket Felix Krull meg is adja, mégpedig a legtökéletesebben kihasználva a sugallt jelentésre épülő
nyelvi manipuláció lehetőségeit, ügyesen indokolva azt a feltevést, hogy apja alkoholizmusban szenvedett és
öngyilkos lett.
180
KAPCSOLATOK
A sorozóorvos a következőképpen foglalja össze mindazt, amit a Felix Krull-lal folytatott párbeszédből leszűrt:
„Az állításköteles epileptoid tünetekben szenved, úgynevezett aequivalensekben, melyek elégségesek ahhoz,
hogy szolgálatképességét feltétlenül kizárttá tegyék. Észleleteim foglalata, hogy öröklött terheltség forog fenn
egy iszákos apa részéről, aki anyagi összeomlása után öngyilkossággal fejezte be életét... A kórképre rendkívül
jellemző a páciensnek saját érzékeléseivel kapcsolatban tanúsított titkolódzása: ezeket ugyanis, mint hallottuk,
feltűnően közlékeny természetű létére, mindenki előtt gondosan leplezte. Az állításköteles izgatott és feszült
lelkiállapotban jött ide. Engem már egzaltált beszédmodora meghökkentett.”
Felix Krull tehát maximális sikerrel szerepelt, az eleve kialakított képet mintegy „szájába adta” a
katonaorvosnak, aki azután a sajátjaként fogalmazta meg azt.
1.6. A HÍZELGÉS
A manipulatív célú önprezentáció másik példájaként a szociálpszichológiai szakirodalomban alaposan
tanulmányozott hízelgést hozzuk fel (Jones-Wortman 1973).
A hízelgő egy a maga számára hasznot hajtó kapcsolat kiépítése érdekében a partner szemében vonzónak akar
látszani. A hízelgés jelentősége, hogy aszimmetrikus interakciókban az alávetett fél pozícióját úgy lehet javítani
általa, hogy az uralmi pozíció birtokosa ezzel nincs tisztában. A hízelgés tehát a dominancia mérséklése, az
aszimmetria szimmetriába való fordításának eszköze.
A hízelgés során olyan hamis énképet mutatunk partnerünknek, melynek alapján a partner úgy gondolhatja,
hogy szeretjük, becsüljük, véleményünk megegyezik az övével, önzetlenül segítünk neki, és énünk csupa pozitív
vonásból áll.
A hízelgés – mint minden interakció – szigorú kontextuális szabályokhoz kötött viselkedés, ezért a hízelgőnek
mindent el kell követnie, hogy partnere ne alkalmazza azt a „kulcsot”, melynek révén kiderül az interakció igazi
jelentése. A hízelgés nyomban hatástalanná válik, ha valaki tudatában van annak, hogy hízelegnek neki.
Mik a hízelgő interakció árulkodó jelei, melyeket a hatásos hízelgőnek kerülnie kell?
1. Az intencionalitás. Ha a partner rádöbben, hogy a magát oly kedvező színben beállító társa valamilyen
ellenszolgáltatásra számít, nyomban rájön, hogy hízelgésről van szó. Az intencionalitás leplezése rendszerint az
önzetlen motívumok kihangsúlyozása révén, illetve jó időzítéssel oldható meg. Az ellenszolgáltatással várni
kell.
2. A túlzás. A túlzásba vitt hízelgés még jó időzítés esetén is gyanús. Ezért célszerű a keserűt és az édeset
vegyíteni a másik felé irányuló kommunikációban, ezáltal ugyanis a tárgyilagosság álcájában tetszeleghet a
hízelgő. Különösen fontos a másik önértékelésének felderítése. Pozitív önértékelésű személyekre jobban hat a
hízelgés (hiszen nekik maguknak is jó véleményük van önmagukról, s ha ilyet hallanak, az csak megerősíti
őket). Ezzel szemben a magukat kevéssé becsülő személyekben a hízelgés könnyen gyanút kelthet.
A hízelgés során a gyenge pontokat kell kitapintani, amelyekben a célba vett személy maga sem igazán biztos.
Míg a kritikának jelentéktelen dolgokra, addig a dicséretnek mindig a jelentős dolgokra kell irányulnia. Aronson
és Linder (1981) egyik vizsgálata szerint a hízelgés során célszerű először a negatív dolgokat szóvá tenni, majd
lassan kell átváltani a dicséretre. Ez esetben a célba vett személy a maga hatásának fogja betudni a
véleményváltozást, s erősebb rokonszenv ébred hízelgő partnere iránt, mintha az végig csupa pozitív bókkal
halmozta volna el.
3. A rutin. Bizonyos helyzetekben nincs értelme a hízelgésnek, mivel a helyzet kontextusa amúgy is csak pozitív
dolgok kimondását teszi lehetővé. Ha a célba vett személynek például gyermeke születik, a babára vonatkozó
dicséret rutinszerűen elvárt, így „hízelgő értéke” nincs.
A hízelgő interakcióban nagy jelentőségük van a nem verbális közléseknek, amelyek a spontaneitás, érzelmi
motiváció, rajongás benyomását ébreszthetik a célba vett személyben. A mosolygás, a szemkontaktus keresése,
az indirekt helyeslések és bókok jól bevált hízelgési eszközök. Különös fontosságú a személyesség,
bensőségesség elhitetése, ezt szolgálja a jól időzített tanácskérés, a látszólag motiválatlan önfeltárulkozás.
2. 2. A SZEMÉLYPERCEPCIÓ
181
KAPCSOLATOK
2.1. A PONTOSSÁG ILLÚZIÓJA

A másik személy észlelésére vonatkozó szociálpszichológiai kutatásnak van egy hagyománya, mely a
személyközi megismerés folyamatát a természeti világ tárgyaira vonatkozó ismeretek szerzéséhez hasonlítja.
Ebben a megközelítésben (Bodaljov 1965) a személyközi megismerés fő kérdése a pontosság, a torzításmentes
kép kialakítása.
Szokás a személyészlelést a megismerés tárgya szerint tagolni. Ilyenkor megkülönböztetik a másik személy
tulajdonságaira (személyiségére) vonatkozó információkat, az interperszonális attitűdökre vonatkozó
ismereteket és az interakcióban részt vevő személy szociális pozíciójára vonatkozó információkat (Buda-László
1981).
A 20. század első harmadában kísérleteket végeztek, melyek tárgya az érzelemfelismerés volt. Fényképeket
készítettek olyan emberekről, akik fényképezéskor jól azonosítható érzelmi állapotot éltek át (iszonyodtak,
élveztek, szórakoztak, undorodtak). A kísérleti személyeknek az volt a feladatuk, hogy a fényképek alapján
állapítsák meg, milyen érzelmet élt át az éppen lefényképezett személy. Az eredmények azt bizonyították, hogy
a lefényképezett emberek érzelmei a puszta kép alapján azonosíthatatlanok (Landis 1924). A kor nagy
filmrendezője, Ejzenstejn a montázs elméletét alapozta a felismerésre, miszerint a mozgóképen látható személy
érzelmeinek megítélése attól függ, hogy a néző milyen interakciós kontextusba helyezve látja az adott személy
arcát. A metakommunikáció tárgyalása során utaltunk arra, hogy van néhány alapérzelem, ami minden
kultúrában azonos módon jut kifejezésre.
2.2. A KONTEXTUALITÁS
A személypercepció problémája nem redukálható a pontosságra. A montázselmélet révén ismerhetjük fel, hogy
a személyészlelés folyamata az én és a másik által teremtett érintkezés többszörösen rétegezett kontextusában
írható csak le. A személyek között zajló interakció és kommunikáció egységeként jellemezhető érintkezés
egyszerre megy végbe kulturális, társadalmi, interperszonális és individualisztikus kontextusban.
Bárhol, bármikor jöjjön létre az emberek közötti érintkezés, eleven emberi testek kerülnek egymás mellé azonos
térben és időben. Az ily módon egymás közelségébe került emberek számára csak akkor válik lehetővé a
személypercepció, ha arra a kontextus lehetőséget ad.
A kulturális kontextus kanonikusan megszabja az egyáltalán észlelhető személyi mintákat. A kollektivista

kultúrák a személyi megnyilvánulásokat drasztikusan korlátozzák, elnyomják. Ezekben a kultúrákban a
személyek észlelése az általuk betöltött szerep észlelésével egyenlő. Ezzel szemben az individualizmusnak teret
engedő kultúrák egyfelől a magánélet interperszonális színtereit is beemelik a kanonizált érintkezési keretek
közé, másfelől a kánon mindegyik kontextuális szinten megengedi, sőt elvárja az individuális stílust a szerepek
teljesítése során.
Az individualizmusra épülő nyugati kultúra évezredeken át építette fel személyek észlelésére szolgáló kánonát.
Az e kánon jegyében készült szoborportrék, arcképek és önarcképek titka, hogy a megjelenített személyek
többszörösen rétegzett kontextusban jelennek meg, ugyanakkor eltéveszthetetlenül individualizáltak. Más
kultúrák tiltják az emberábrázolást, vagy csupán szociális és nemi szerepek szerint jelenítik meg az embereket.
A személyészlelést lehetővé tevő előfeltevések a nyugati kultúrában két készletből táplálkoznak. Az egyik
készlet a társadalmi-kollektív meghatározásokat tartalmazza, a másik az individualitás észlelését teszi lehetővé.
Bourdieu (1978) hívja fel a figyelmet arra, hogy a társadalmi meghatározások magát az emberi testet sem
hagyják érintetlenül. Testünk jelzések tárháza, melyek „értelmüket és értéküket az általuk alkotott
megkülönböztetőjelek rendszerében elfoglalt helyüktől nyerik, mely rendszer a társadalmi pozíciók
rendszerének megfelelő leképezése... Egyetlen jel sem »pusztán« fizikai jelzés. A szájrúzs színét és vastagságát
vagy egy mimikai gesztust csakúgy, mint az arc vagy a száj rajzát közvetlenül egy társadalmilag jellemzett
»erkölcsi arculat«, vagyis »közönséges«, illetve »disztingvált«, természetükből fakadóan »természetes«, illetve
természetükből fakadóan »pallérozott« lelkiállapotok jelölőiként értelmezik.” (Bourdieu 1978, 153.)
A „társadalmi anatómia” persze sosem teljes. A test megítélhető tulajdonságai végül is a társadalmi öröklődés
logikájától függetlenül biológiailag öröklődnek, s a személyészlelés drámai konfliktusai rendszerint onnan
erednek, hogy a társadalmi meghatározás értéktartalma (mely korántsem szűkíthető le osztálykategóriákra)
konfliktusba kerül a testi meghatározottság értéktartalmával. Ez a gazdagság és szépség oly gyakran
megelevenített konfliktusa (Balogh 1984).
182
KAPCSOLATOK
Az eleven emberi test nemcsak a társadalmi osztály-hovatartozás, hanem a nemi, a faji, az életkori, a regionális,
a nemzeti hovatartozás mentén is szert tesz jelzésekre, azonosítási támpontokra, melyek kategorizációs úton
teszik lehetővé a hovatartozás észlelését.
2.3. A SZEMÉLY „TEREMTÉSE"

Hogy egyáltalán mi minősülhet másik személynek, az sem egyértelmű, ha nem történetileg-kulturálisan
meghatározott, interszubjektíven érvényesnek tartott megállapodás függvényében jelentkezik (Gombrich 1972).
Goffman szellemes dimenzióanalízise alapján a megismerés négy lehetséges alaptípusát különíthetjük el,
melyből két alaptípusra a tárgyi világ észlelésére vonatkozó törvényszerűségek a jellemzők, két alaptípusra
pedig a személyekre vonatkozó törvényszerűségek illenek.
1. Az egyik alaptípus esetében a személyre vonatkozó észlelet adekvát az észlelet alapját képező valósággal.
Valóban személlyel van dolgunk. A hétköznapi életben rendszerint ez a megszokott, de távolról sem mindig.
2. A második alaptípus az előző cáfolata. Ilyenkor az észlelet nem adekvát az alapjával. Személlyel van ugyan
dolgunk, de nem személyként definiáljuk. Goffman gondolatmenetébe belegondolva ugyanis rámutathatunk,
hogy a személyészlelés történeti-társadalmi termék. A nem személyként észlelt személy (non-person) az ókori
szabad-rabszolga viszony, majd a középkori rendek képviselői között létesülő érintkezés jellegzetes terméke.
Ugyanígy a mai előítéletesség egyik tünete a dehumanizációnak nevezett észlelési stratégia, melynek során az
előítélettel sújtott csoportoknak nemcsak a teljesértékűségét, hanem nembeli értelemben vett embervoltát is
kétségbe vonják. Hasonló helyzetet tapasztalunk az öregekkel, a halálos betegekkel kapcsolatos társadalmilag
érvényes észlelési mintákban. Itt is objektíve személyként létező embereket száműznek a nem személyi létbe,
mintegy élőként halálra ítélve őket. Goffman nyomatékosan figyelmeztet arra, hogy „személynek lenni” minden
ember természetes, veleszületett joga, és ahol relativizálódnak a személyi létre való jog keretei (elmebetegek,
értelmi fogyatékosok, stigmatizáltak, hátrányosan megkülönböztetett kisebbségek stb. esetében), ott a
dehumanizációs gyakorlat végül is létében fenyegeti a társadalmi konszenzust, a társadalom tagjait összefűző
bizalmat.
3. A harmadik alaptípus ugyancsak inadekvát viszonyt hoz létre az észlelet és tárgya között, csakhogy itt az
anatómiailag nem személyként létező személyként tűnik fel. Rituális kontextusokban gyakran személyeknek
járó tisztelettel öveznek tárgyakat, szobrokat, képeket azonosítanak viselőjükkel, s a tárgyak terhére elkövetett
sérelmeket ugyanúgy megtorolják, mintha azokat személyek szenvedték volna el. Gyermekekkel is megesik,
hogy személyészlelési mintáik kidolgozatlansága folytán személynek nem minősülő objektumokat személyként
fognak fel. Alkohol, kábítószer hatása alatt, téveszmés elmebetegségekben szintén gyakran előfordul, hogy a
tárgyi világ különböző mozzanatai, jelenségei személyi státust nyernek a szemlélő számára.
A Pygmalion-jelenség utal a kapcsolatzavar sajátos kifejeződésére, a bábnak mint partnernek az elfogadására,

melynek drámai példáját látjuk Fellini Casanova című filmjében. Hasonló – ugyancsak kóros, ám mai – példa,
amikor férfiak a televízió bemondónőinek képébe lesznek szerelmesek. E fejlemények mögött a társsal szemben
támasztott korlátlan manipulációigény lappang, melyet valódi személyek aligha lennének képesek kielégíteni és
elviselni.
Állatokat szintén felruházhatnak személyi státussal. Vannak, akik kedvenc macskájuk javára végrendelkeznek,
kutyájukkal társalognak. Gépek is megszemélyesíthetők, különösen akkor, ha interakcióra és kommunikációra
alkalmasak.
1. A negyedik alaptípus kívül esik e fejezet problematikáján. Itt megint adekvát viszony figyelhető meg az
észlelet és objektuma között, a nem személyi világ ebbéli minőségében költözik a tudatba.
2.4. A FENOMENÁLIS OKSÁG

Mi az értelme egyáltalán a személyi és a nem személyi dimenzió megkülönböztetésének? Melyek azok a
különbségek, amelyek indokolttá teszik az észleletek ily módon történő osztályozását? MacLeod nyomán (1951)
röviden jellemezni fogjuk a személyi és nem személyi észleletek közötti lényegi különbségeket, s ez az elemzés
várhatóan választ ad kérdéseinkre is.
A kölcsönösség. A személyre vonatkozó észlelet mindig a jelenlét összefüggésében születik meg, ebből adódóan
magában hordozza a kölcsönösségnek legalább a lehetőségét. A nem személyi lét ezzel szemben olyannak tűnik
számunkra, melyre csak mi reagálunk, rólunk nem alakul ki kép.
183
KAPCSOLATOK
Az involváció. A ténylegesség vagy a lehetőség szintjén való kölcsönösség következménye, hogy a személyre
vonatkozó észlelet valamiképp saját énünkkel függ össze, involvál bennünket, ennélfogva észleletünk
érzelmileg színezett, jelentésében bizonytalan, bármikor felrúgható. Ezzel szemben a nem személyi észlelet –
lévén egyoldalú viszony terméke – érzelmileg kevésbé színezett, jelentése is egyértelműbb.
A szociális összehasonlítás. A személyi észlelet kialakítására szolgáló viszonyítási keret (előfeltevés, kategória,
beállítódás stb.) sosem tisztán tapasztalati termék, teljes egészében szociális ráhatás, kommunikáció során jön
létre, s pusztán aktív alkalmazása folytán tűnik tapasztalati jellegűnek.
Az értékvonzat. Amikor például valakit „becsületesnek” észlelünk, ez csakis úgy lehetséges, hogy olyan
társadalmi helyzetben vagyunk, ahol lehetőség nyílik valakinek becsületesnek vagy becstelennek mutatkozni. A
becsületesség mint érték tűnik elénk, melyre mi magunk is jogot formálunk, s voltaképpen előbb megkell
tanulnunk a becsületesség fogalmát, hogy aztán eldönthessük valakiről, hogy tényleg becsületes-e. A nem
személyi lét ilyen értelemben értékközömbös, rá vonatkozó tudásunk közvetlen személyes tapasztalásból is
eredhet, s ha kommunikációs úton nyertük is a tudást, ellenőrzése empirikus úton bármikor lehetséges.
A racionalizációs késztetés. A személyekre vonatkozó tudásunk egyaránt függ tőlünk magunktól és a másiktól,
akit éppen észlelünk. E kölcsönös függőségbe ágyazódnak be személyekre vonatkozó ítéleteink, melyek
fenntartásában – ha egyszer már megszülettek – érdekeltek vagyunk. Érdekeltségünk következtében a személyre
vonatkozó tudásunk pszichológiai funkciót tölt be: amennyiben cáfolat éri, arra rigiditással válaszol, s változása
sem annyira az észlelet tárgyának, mint inkább a kölcsönviszonynak a függvénye.
A nem személyi észleletek ezzel szemben nem képezik részét a személy szociálpszichológiailag determinált
megismerési rendszerének, attól elvileg függetlenek, illetve függetleníthetők. Ezért módosulásuk, változásuk
attól függ, hogy változik-e az objektum.
Az elfogultság. Fontos különbség figyelhető meg az előrejelezhetőség kritériumában. A személyekre vonatkozó

ismeretként jelentkező elemek funkciója a status quo fenntartása, ajelenléti összefüggés működtetése, s emiatt
aperspektívák előrejelzése óhatatlanul elfogultsággal terhes. Ha ajelenléti összefüggés pozitív irányú (szeretet,
barátság, szövetség), az elfogultság optimista, míg negatív összefüggésben (gyűlölet, ellenszenv, ellenségesség)
az elfogultság pesszimisztikus. Mindkét esetben a személyre vonatkozó lehetséges ismeretekből egy olyan
önkényesen szelektált minta jön létre az észlelőben, melynek alapján lehetetlen tárgyilagos előrejelzésre
vállalkozni. A nem személyi észleletek alapvető vonása az ismeretek objektivitása, illetve az objektivitáshoz
közelítő tendenciája. Ily módon a térés időbeli változók adekvátan képződnek le (legalábbis elvileg), ennélfogva
az előrejelzés megtehető, s ha az meghiúsul, akkor a tévedés belátása sem lehetetlen.
A cáfolhatatlanság. A személyekre vonatkozó tudásunk szükségszerűen merev, leszűkített, csonkoló, hiszen az

interakciót csak akadályozná a szüntelenül áramló új információk tudomásulvétele. Ezért a tudásunkkal
ellentétes konzekvenciák levonása a végtelenségig halogatható (gondoljunk a szerelmes „vakságára”), illetve ha
az észleletek hamisságára fény derül, az sosem logikai, hanem mindig interaktív összefüggések műve. A nem
személyi észleletek hamissága viszont a gyakorlatban hamar és könnyen kiderül, hiszen a tárgyakkal elsősorban
manipulációs céljaink vannak, s a gyakorlati visszajelzések elől nem tudunk kitérni. (Egy elromlott televízióról
nem állíthatjuk, hogy az működik, ugyanakkor egy megromlott kapcsolatról igen sokáig fenntarthatjuk
magunkban azt a fikciót, hogy az voltaképpen működőképes.)
A nyugati kultúrkörben kialakult személyészlelés paradoxona, hogy a láthatóra hivatkozik, de mind az

előzmények, mind a következmények tekintetében láthatatlan előfeltevésekre épül. A vélt előzmények
határozzák meg a kontextust, és a következmények műve az észlelt portré.
2.5. A SZÁNDÉK MINT KULTURÁLIS KONSTRUKCIÓ

A látható világ értelmezését lehetővé tevő láthatatlan világ ősi eleme az ember saját magára vonatkozó
mindennapi tapasztalatából ismert szándék konstrukciója, mely az okozás élményén alapul. Az okozott
következmények előzményeként konstruált szándék analógiás következtetés révén elengedhetetlenül értékelő
összefüggésbe ágyazódik: ha pozitív a következmény, pozitív a szándék, ha negatív a következmény, negatív a
szándék.
Az antropomorf világlátásban ez a konstrukció a szubjektumról leválva az egyén által befolyásolhatatlannak

tűnő természeti és társadalmi történések általános magyarázati sémájává válik. A világ a Jó és a Rossz
„ütközőerőinek” tereként jelenik meg, melyben akülönböző kultúrák különböző szabadságfokkal ruházzák fel a
cselekvő embert.
184
KAPCSOLATOK
A kollektivisztikus kultúrák az emberi szándékokat tehetetlennek mutatják az isteni szándékokkal szemben. Az

individualizációra épülő nyugati kultúra egyfelől maximalizálja a cselekvő ember szabadságát, másfelől a
felelősség és a sors képében nagy hatású belső és külső erőket telepít az ember cselekvési terébe.
Ez az a cselekvési tér, mely a modern nyugati társadalmak embereinek egymásra vonatkozó észlelése során a
szociálpszichológia attribúciós elméletei által leírt narratívákat érvényesíti. Heider (1958) attribúciós elmélete
szerint a szándéktulajdonítás révén lelki izomorfiát teremtünk a társas világ szereplői és önmagunk között.
Ugyanazt az elvet alkalmazzuk mások viselkedésének értelmezésére, mint amit önmagunkra alkalmazunk. A
szándéktulajdonítási tendencia révén zárójelbe tehetjük a látott történések zavarba ejtően sokféleképp
értelmezhető valóságát, s csak egyet hasítunk ki a sokféleségből.
Heider és Simmel 1944-es kísérlete, melynek során a kísérleti személyek animációs filmen bemutatott mozgó
alakzatokat antropomorf módon értelmeztek, egyértelműen bebizonyította, hogy a személyekre vonatkozó
észlelés meghatározott sémák segítségével történik. Ezek a „kognitív forgatókönyv” módjára működő sémák
lehetővé teszik, hogy a szociális szerepekben felbukkanó személyeket mozgató motívumokat gyorsan
végbemenő, spontán folyamat során határozzuk meg. Személyi környezetünkről ezáltal jutunk összefüggő,
rendezett, ok-okozati mintákon nyugvó képhez, melynek hitele persze kérdéses lehet, ám a hétköznapi élet
pragmatikus követelményeinek munkahipotéziseként nagyon is megfelel. Ha valakit a szóban forgó motívumok
közelebbről kezdenek érdekelni, könnyen úgy járhat, mint a Nagyítás fényképészhőse, Thomas, kinek szeme
előtt végül semmivé foszlott az egyszer látni vélt szociálisan konstruált valóság.
2.6. A SZEMÉLYRE VONATKOZÓ KÖVETKEZTETÉS FELTÉTELEI

Első ízben Amerikába látogató magyarok jólesően észlelik, hogy milyen gyakran mosolyognak rájuk az
amerikaiak. A mosolygás okát maguknak tulajdonítván, a saját személyükből sugárzó vonzerőre következtetnek.
A következtetés hamissága nyomban kiderül, mihelyt a látogató rájön, hogy az amerikaiak gyakorlatilag
mindenkire mosolyognak. Fordított a helyzet, amikor amerikai vetődik Magyarországra. A látogatónak
rosszulesik, hogy fogadtatása mogorva, senki sem mosolyog rá. Azt hiszi, hogy a rosszkedvű fogadtatás
kifejezetten neki szól. Számára megkönnyebbülés, amikor rájön, hogy a magyarok mindenkivel rosszkedvűen
viselkednek.
Tudjuk már, hogy a példaként bemutatott személypercepciós csalódás magyarázatát Kelley (1967) alapján
adhatjuk meg. Egy adott személy viselkedését csak akkor tulajdoníthatjuk egyéni, csak rá jellemző okoknak, ha
viselkedése elüt az előírt, az adott helyzetben konszenzuálisan mindenkitől elvárt magatartástól. Rosszkedvű
amerikai és jókedvű magyar viselkedés már alap arra, hogy individuális, személyre szóló okok után
nyomozzunk.
Kelley még két elvet említ, amelyek alkalmazása eligazíthat abban a kérdésben, hogy egy személy adott
viselkedése arra az egyénre specifikusan jellemző oknak tulajdonítható-e. Az alternativitás elve azt jelenti, hogy
minél tágabb mozgásteret látunk egy személy körül, aki a kínálkozó választási lehetőségek közül végül is
választ egyet, annál inkább vonhatunk le személyre szóló következtetést. Személyre szóló következtetést aligha
vonhatunk le, ha azt látjuk, hogy a személy kényszerpályán mozog.
Az alternativitás elve kulcsfontosságú a személyekre vonatkozó mindennapi erkölcsi ítéletek, valamint a

bírósági ítéletek esetében is. Magas fokú alternativitás esetén a személyt felelősnek tartjuk tettéért. Ez esetben a
tett értékelésétől függően (jótett-gonosztett) erényesnek vagy bűnösnek észleljük a személyt. Alacsony fokú
alternativitás esetén a személy kívül kerül az erkölcsi megítélés illetékességi körén, büntetőjogilag pedig
felmenthető. A különböző típusú külső kényszerek, például a betegség vagy külső támadás, mind sorsszerű,
mentő körülmény lehet, ezek megléte azonban nehezen bizonyítható.
A konzisztencia elve arra vonatkozik, hogy az észlelt személy viselkedése egyszeri, vagy pedig változatos
helyzetekben rendszeresen megismétlődő. Ennek az elvnek az alapján óvakodnunk kell az egyszeri
megfigyelésre vagy információra alapozott minősítésektől, melyek sok esetben stigmatizáló hatásúak lehetnek.
Ha valakit egy este inni látunk egy kocsmában, az „iszákos” minősítés elhamarkodott. Iszákosnak csak az a
személy tartható, aki sehol és semmikor nem képes magát megtartóztatni az italtól.
Az önigazolással kapcsolatos ismeretek alapján belátható, hogy inkább vonunk le személyre vonatkozó
következtetést abban az esetben, ha viselkedése bennünket (is) érint, mintha úgy látjuk, hogy viselkedése ránk
nézve közömbös. A zsúfolt buszon például, ha valaki rálép a lábunkra, nyomban az illető agresszivitására,
faragatlanságára gondolunk, szemben azzal, ha a szomszédunk lábát érte sérelem. Ebben az esetben inkább
hajlunk arra a magyarázatra, hogy a véletlen, illetve a zsúfoltság kényszere volt a viselkedés igazi oka. Ezt az
185
KAPCSOLATOK
elvet Jones és De Charms (1957) szellemes kísérlettel modellálta. Az eredmények azt mutatták, hogy a megítélt
személyre vonatkozó észleletben szándéktulajdonítás csak akkor jelent meg, ha az illető a megítélő rovására
ténykedett. Ha magának ártott, a szándék vélelme is hiányzott.
Az igazságtalansághelyzet szereposztásának kognitív következményei ismeretében nem meglepő, hogy az

áldozati nézőpont fokozza a másiknak tulajdonított ártó szándék vélelmezésének tendenciáját. Az elkövető az
áldozat kompromittálása révén megkísérelheti a felelősség elhárítását, azt sugallva, hogy az áldozat maga is
részes a sérelemben. Egyedül a megfigyelőről tételezhető fel, hogy mentes e torzulásoktól.
Bírósági tárgyalás esetében a szó szoros értelmében sorsdöntő lehet a vádlott személyére vonatkozó
következtetés mikéntje. Az áldozatot képviselő ügyész és az elkövetőt képviselő ügyvéd szempontjai
összeütköznek a pártatlan esküdtek színe előtt, akik végül is megállapítják, hogy a vádlott bűnös-e vagy sem.
2.7. A MINDENNAPI SZEMÉLYÉSZLELÉS HIBAFORRÁSAI

A személyi ok tulajdonítása – mindenáron. A társadalmi valóság viszonyai rendszerint áttekinthetetlenül
bonyolultak a hétköznapi szemlélő számára, aki ráadásul mindennapi környezetében amúgy is azt tapasztalja,
hogy a dolgok sosem maguktól fordulnak elő: általában személyekre visszavezethető okuk van.
Önvédő alapon rendszerint a sikerek okát önmagunkban látjuk, a kudarcok okait viszont másokban keressük.
Ezt a kézenfekvő igazságot számos vizsgálatban be is bizonyították (Miller-Ross 1976; Sohn 1977).
Amennyiben kívülállóként szemlélünk társadalmi jelenségeket, a személyi ok tulajdonítása révén a bonyolult
viszonyok leegyszerűsödnek, és – legalábbis látszólag – értelmet nyernek szemünkben. Súlyos
társadalomszemléleti zavarok forrása ez a látásmód, mely a bűnözés magyarázatát a bűnöző lelkialkatában
keresi, a történelmi események mozgatórugóit a „nagy emberekben” véli megtalálni, s voltaképpen a
mindennapi életből ismerős (és ott bevált) interszubjektív értelmezési sémákat húzza rá a történelem és a
társadalom egyéntől távoli tájaira is.
A személyi okokra alapozott narratíva világos, egyértelmű logikai és erkölcsi rendet teremt az észlelő fejében.
Ezen a narratíván alapul a konzervatív politikusok retorikájának jól ismert fogása, mely „törvényességet és
rendet” ígér.
A beskatulyázás. A személyek kimeríthetetlen ingerforrások, a velük kapcsolatos értelmezések univerzuma

szinte végtelen. Ebből adódóan a személyekkel való érintkezés folyamatosságának biztosítása érdekében
redukciókhoz kell folyamodnunk, ezt azonban hajlamosak vagyunk túlzásba vinni. A redukció egyik
leggyakoribb módja, amikor a személy megismerésekor bizonyos támpontokból kiindulva kritikátlan
viszonyításokat hajtunk végre.
Ez az eljárás szerfelett veszélyes, hiszen lehetetlenné teszi a valóságos állapotokra jellemző ellentmondásos
alakzatok észlelését. Hatalmi helyzetben alkalmazva ezt az eljárást, a másik személy ellehetetlenedése lehet a
következmény.
A sematizmusnak nevezett irodalomesztétikai irányzat az egyik legjobb példa erre a beskatulyázó, a világot
fekete-fehér színekben szemlélő látásmódra, amely kizárja az alkotó gondolkodást, a teremtő személyábrázolást.
Révai József az ötvenes évek hírhedt Felelet-vitájában felszólalva végeredményben ezt a hétköznapi,
leegyszerűsítő, az ellentmondó elemeket elviselni nem képes észlelési módot kérte számon Déry Tiboron: „Egy
szellemileg és fizikailag, erkölcsileg és ideológiailag ép és egészséges fiatal ember (akár leány, akár fiú)
megtalálhatja és megtalálja a munkásmozgalom nagy harci közösségébe beleolvadva a választ nemcsak értelmi
problémáira, nemcsak társadalmi problémáira, hanem érzelmi életének legszemélyesebb, legegyénibb
alapkérdéseire is. Ha tehát Nagy Júlia Farkas Zénót, a cinikus polgárt, az erkölcsileg és szellemileg elzüllő
egyetemi tanárt szereti meg, akkor ez a szerelem egymagában is azt jelenti, hogy a pártban idegennek érzi
magát, hogy a munkásosztállyal nem tudott eggyé válni.” (Révai 1952,131.) A hasonlóság, illetve a
különbözőség eltúlzása a személyek értékelésekor a hétköznapi életben sokszor jogos, ám onnan kiemelve ez az
elv a visszájára fordul, s minden igaz megismerés gátjává merevedik.
A beskatulyázás tipizációs működés eredménye, melynek során a közel és távol látott személyeket a tipizációs
előfeltevésben megszabott jegyek előfordulása alapján típusba soroljuk. A viselkedés, a külső megjelenés, az
osztály-hovatartozás, a foglalkozás, a nemi, a vallási, a nemzedéki, az etnikai és a nemzeti hovatartozás szerinti
tipizálás elősegíti az emberek – Bourdieu által oly fontosnak tartott – kollektív besorolását. Másfelől a nyugati
kultúra bővében van az individuális észlelést megkönnyítő típusoknak is, melyek egy-két előírt támpont
előfordulása alapján az individuum megismerésének illúzióját ébresztik. Egy-egy kritikus tulajdonság – például
186
KAPCSOLATOK
zsugoriság, áldozatvállalás – észlelése mentén a személy a kérdéses tulajdonságra épülő prototípus

megjelenítőjévé, tökéletes példányává válhat (Cantor-Michel 1984). A tömegkommunikáció személyekre
vonatkozó közléseinek hatását nagymértékben elősegítheti a prototipikus hivatkozás, melynek révén bárkiből
lehet angyal vagy ördög.
A projekció. A személyészlelésre jellemző lényegi interaktivitásból adódik, hogy a „megismerő én” a maga
igényei szerint igyekszik képet alkotni a „másikról”, következésképpen többnyire azt látja benne, amit látni
szeretne. Köztudomású, hogy személyi elfogultságok (pozitív és negatív irányban egyaránt) milyen hihetetlen
mértékben képesek eltorzítani a tárgyilagosság mércéit, sőt a tárgyilagosság álarcába bújva egyengethetik
egyesek életútját, másokat pedig akadályozhatnak. Kritikusok, tanárok és mindazok, akiknek emberek
megítélésével van dolguk, sokszor tudtuk nélkül rabjai saját projekcióiknak, amimegkeseríti mind a kedvencek,
mind a mellőzöttek életét. Különösen a negatív értéktartalmú projekciókjárnak súlyos következményekkel. Ezek
egyfelől teljesen meghamisítják az észlelt személy valóját, másfelől az észlelő számára sem tudott funkciót
elégítenek ki: rendszerint ugyanis az illető saját elfojtott vágyait, szükségleteit vetíti ki áldozatára, s rajta
felháborodva éli ki a benne felhalmozódó feszültségeket. A rágalmazás, pletykálkodás, kóros rosszhiszeműség
többnyire ebből a hatalmas rejtett forrásból meríti erejét.
Ha „állatorvosi lovon” szeretnénk bemutatni a személyészlelés lehetséges hibáit, akkor bűnbakot kell
választanunk. A bűnbakállítás eleve a személyi okság elvének kihangsúlyozását jelenti, beleértve az önvédelmet
is. Az egyensúlyelvű beskatulyázás is tetten érhető, hiszen bűnt csak bűnös követhet el – a rossznak ítélt tettből
magyarázzák ilyenkor magát a tettest. A projekció pedig abban áll, hogy a bűnbak kipécézése mögött
lelkiismereti problémák lappanghatnak: amit én titokban már megtettem, vagy legalábbis megtenni szerettem
volna, azt szégyenforrásként őrzöm magamban, melyet a bűnbakra hárítva végeredményben felszámolhatok.
2.8. A SZEMÉLYRŐL ALKOTOTT KÉP KONSTRUKCIÓJA

Csábító volna arra gondolnunk, hogy a személyészlelés voltaképpen kontextuális termék, és egy személyből
annyi különféle személyt lehet „gyártani”, ahányféle helyzet van. Valóban nem árt az óvatosság, ha a
személyekről alkotott benyomásainkat általánosítani akarjuk. A mindennapi élet természete azonban mégiscsak
olyan, hogy kevés számú, meglehetősen szabványosított helyzetből áll. Ennélfogva a személyekről mint
konstans tényezőkről alkotott képünk rendszerint mégsem oly hiteltelen, mint vélhetnénk. (Habár éppen a
rendkívüli helyzetekben tanúsított váratlan pálfordulások bizonyítják, hogy mi minden férhet meg egy
emberben.)
E szabványhelyzeteken belül felvethető, hogy milyen módon szerveződik meg a más személyekről alkotott
képünk, amely akkor is velünk él, mikor a másik már látókörünkön kívül esik.
Asch (1973) szerint a személyekről szerzett benyomások elvileg kétféle módon összegződhetnek bennünk. Az
összegzési formula értelmében azt várhatnánk, hogyha egy személyről kiderül, hogy a, b, c stb.
tulajdonságokkal rendelkezik, akkor ezt lineáris rendben tároljuk, s megfigyeléseink puszta
összegszerűségükben vannak jelen az illetőre vonatkozó tudásunkban. Ez nyilván nincs így – állítja Asch –, s az
alaklélektani formulát ajánlja csereképpen. Ennek lényege, hogy egy személyre vonatkozóan centrális és
periferikus jellemzőket őrzünk magunkban, s ajellemzők együttesen sajátos egészt, „Gestalt”-ot képeznek,
melyből ha kiemelünk vagy megváltoztatunk egy centrálisnak tűnő vonást, akkor megváltozik az egész
jelentése.
Ezt a feltevést Asch – majd tanítványa, Kelley (1950) – kísérleti úton is bizonyította. Az intelligens-ügyes-
szorgalmas-meleg-határozott-gyakorla tias-óvatos tulajdonságlista például tanár-diák összefüggésben
alapvetően pozitív benyomást sugallt a személyről, szemben azzal, amikor a „meleg” jelző helyére a „rideg”
jelző került. Ebben az esetben a személy értékelésének alaptónusa negatív irányban változott. Látnunk kell
persze, hogy helyzetről helyzetre más és más tulajdonságok kerülhetnek centrális, illetve periferiális pozícióba.
Egy rendőr észlelése esetében nyilván nem a „meleg-rideg” lesz a benyomás sorsát eldöntő tulajdonságpár.
A tulajdonságok megismerésének sorrendje is fontos. Ugyancsak Asch tapasztalta egy kísérletben, hogyha az
ingerszemélyről az derült ki, hogy értelmes, szorgalmas, impulzív, kritikus gondolkodású, makacs és irigy,
akkor a kezdetben felsorakozó pozitív jelzők hatására a kísérleti személyek úgy vélték, hogy az illetőnek
„vannak hibái, de általában véve rendes ember”. Míg ha fordított sorrendben mutatták be az ingerszemélyt
(irigy, makacs, kritikus gondolkodású, impulzív, szorgalmas, értelmes), akkor a róla szóló ítélet így szólt:
„súlyos fogyatékosságai vannak, amelyeket nem semlegesítenekjó tulajdonságai.”
187
KAPCSOLATOK
Miként az éjszakai égbolton fényudvar veszi körül a holdat, a személyekről alkotott kép centrális értékelő eleme
is kisugároz a többi elemre (Forgács 1989, 80-82). Ha azt tapasztaljuk, hogy egy ember valamely általunk
fontosnak tartott értéket birtokol, akkor hajlunk arra a feltételezésre, hogy más értékekkel is rendelkezik. A
szépség, a hírnév, a gazdagság, a becsületesség, az okosság rendszerint nem jár együtt, de az egyik markáns
megléte sejtetni engedi egy vagy több más érték meglétét. Ezen a hatáson alapul a társadalmi
egyenlőtlenségeket sikeresen legitimáló elitpercepció.
2.9. AZ IMPLICIT SZEMÉLYISÉGELMÉLET

Kérdés persze, hogy miként jutunk el a különböző tulajdonságok észleléséhez: honnan „tudjuk”, hogy egy
személy irigy, ostoba vagy éppen becsületes?
E következtetéseket részben saját tapasztalataink alapján vonjuk le. A személyeket aszerint ítéljük meg, hogy
jutalmaznak vagy büntetnek bennünket, hasznunk vagy kárunk származik belőlük. Máskor a hallomás útján
szerzett információkra támaszkodunk, a személyek társas vagy közmegegyezés alapján kialakított és
forgalmazott képét fogadjuk el önmagunk számára is hitelesnek.
Mindkét esetben feltételezhetjük, hogy másokról alkotott képünket a szocializáció során kialakult implicit
személyiségelméletek befolyásolják, melyek a közmondások, közszájon forgó maximák tárházából származnak.
A személyiségvonásokra vonatkozó következtetések személyes konstruktumokon is alapulhatnak (Kelly 1955).
Ez esetben „ha., akkor.” összefüggéseket alkalmazunk, s ily módon jutunk el a személyekre vonatkozó
következtetésekhez. „Ha valaki elkésik, akkor megbízhatatlan”, „ha valaki hazudik, az lop is”, „ha valaki sok
pénzt keres, akkor az tisztességtelen” – ilyen és hasonló megállapítások tömkelege él a fejünkben, melyek
alkalmazása révén gyors – bár felületes és pontatlan – következtetésekre juthatunk a környezetünkben látott
személyekre vonatkozólag (Stotland-Canon 1972)
3. 3. A SZEMÉLYKÖZI VISZONY
3.1. AZ ENDOGÉN ÉS AZ EXOGÉN TÉNYEZŐK
Az emberek társas világukban érintkezve az esetek egy részében nem minden következmény nélkül kötik és
bontják kapcsolataikat. Személyközi kapcsolatról beszélünk, ha a személyek endogén (vagyis rajtuk múló, tőlük
függő) okok folytán ismételten érintkeznek egymással. A személyközi világ azt a társas közeget fogja át, mely a
magunk választotta társakhoz fűz, illetve azoktól taszít, akiktől magunk távolodtunk el. Másodlagos értelemben
beszélünk személyközi kapcsolatról, ha exogén (rajtunk nem múló, tőlünk független) okok folytán jön létre
ismételt érintkezés a felek között, s járulékosan kialakulnak a személyes rokonszenvekés ellenszenvek, létrejön
a személyközi világra sajátosan jellemző válogató attitűd.
A barátságról írott könyvében I. Sz. Kon a személyközi viszonyt mint történeti kategóriát mutatja be, s az
individualizáció fejlődéstörténetéhez köti (Kon 1977). Az emberek közötti kapcsolatok makroszociális
fejlemények okán hasadtak szét formális-szerepszerű kapcsolatokra és informális-személyes kapcsolatokra. Míg
aformális-szerepszerűkapcsolatokat mint társadalmi világot éljük meg, addig az informális-személyes
kapcsolatok a társas világ lényegét képezik számunkra.
A történeti meghatározottság azonban mit sem mond arról, hogy miért nem véletlenszerűen alakulnak a
személyek közötti viszonyok, miért van olyan határozott érzésünk, hogy egyesek társaságára vágyunk, mások
társaságától viszolygunk, sok ember pedig közömbös számunkra. Ugyancsak magyarázatra szorul a személyközi
viszonyok kölcsönösségének problémája. Egyes vonzalmak miért találnak viszonzásra, mások sorsa pedig miért
lesz a visszautasítás? Ezek azok a kérdések, amelyek megválaszolása a személyközi viszonyok
szociálpszichológiájának a feladata.
3.2. A KÖZNAPI MAGYARÁZÓ ELVEK

A köztudatban két általános magyarázó elv létezik e kérdések megválaszolására.
1. Az egyik elv a személyek közötti hasonlóságot hangsúlyozza. Ezt az elvet találjuk meg a következő
közmondásokban: „Hasonló hasonlót szeret”; „Guba gubához, suba subához”.
2. A másik elv a személyek ellentétességét emeli ki mint a kapcsolat létrehozásában döntő elemet. „Apja tűz,
anyja puskapor, fia csupa láng”; „Az ellentétek vonzzák egymást” – tartja a közmondás.
188
KAPCSOLATOK
A tudományos rangra törő pszichológiai magyarázatok mind a két elv jogossága mellett felsorakoztatnak
eredményeket.
3.3. A CSEREELMÉLET
Behaviorista észjárás szerint a személyközi kapcsolat éppúgy megerősítés termékeként létrejövő tanulás
eredményének tekinthető, mint az összes többi, nem genetikusan adott viselkedésforma. Ha valaki azt
tapasztalja, hogy szükségleteit egy másik személy folyamatosan kielégíti, törekvéseit segíti, viselkedését
jutalmazza, akkor várhatóan pozitív érzések fognak kialakulni benne az iránt, aki ezeknek a pozitív hatásoknak a
forrása.
Thibaut és Kelley egyenesen csereelméletről beszélnek, és azt állítják, hogy a személyek közötti kapcsolatok
magyarázatához elegendő a személyek között áramló javak forgalmának iránya. Ha valaki folyamatosan hasznot
élvez egy kapcsolatban, melynek végösszege túltesz a kapcsolat fenntartásához szükséges költségeken, akkor a
kapcsolathoz ragaszkodni fog. S megfordítva, ha egy kapcsolat veszteséges, azaz a felmerülő költségek
meghaladják a hasznot, akkor negatív viszonyulás alakul ki hozzá.
A csereelméletben megkülönböztetik az abszolút és a relatív összehasonlítási szintek fogalmát. Az abszolút

összehasonlítási szint azt határozza meg a személy számára, hogy a magányos helyzetben jelentkező költség-
haszon hányadoshoz képest egyáltalán létezik-e olyan társas alternatíva, melyben a várható haszon meghaladja a
várható költséget. Ha ez a hányados a haszon javára billen, akkor a személyben elkezd arelatív összehasonlítási
szint működni. Ekkor már az a kérdés, hogy az elvileg választható személyek közül ki az, akivel a
legkedvezőbben alakulhat a költség-haszon hányados mérlege.
A csereelmélet értelmében pozitív személyközi kapcsolatok kialakulására nem lehet számítani, ha a résztvevők
valamelyike esetében a költségek tartósan meghaladják a hasznokat (Secord-Backman 1972). E nyers piaci
logika alapjában véve érdekmotivált viselkedéssel számol, s kiiktatja az emberi kapcsolatok gazdag
indítékrendszerét, primitív számítási műveletre egyszerűsítve le a választást. Nem tagadható, hogy az életben
nagyon sok személyközi kapcsolat e nagyon egyszerű számítási séma szerint jön létre, és e séma
törvényszerűségei szerint alakul. A csere metaforája azonban éppen a személyességet száműzi a kapcsolatokból,
és csupán az üzleti viszonyok modelljét látja viszont bennük.
Az elmélet tisztázatlanul hagyja a haszon és a költség fogalmát. Nem valószínű, hogy az emberek egymás közti
viszonyaiban ugyanolyan világos általános értékmérő működik, mint amilyen a pénz az áruk világában. A
valóságban a személyekkel kapcsolatos értékelő feltevések igen széles skálán mozognak, s ennélfogva a
személyközi kapcsolatok „jövedelmezősége” nagyon sokféle belső értelmezés függvényében alakulhat. Minél
személyesebb kapcsolatokat veszünk alapul, a csereelmélet annál kevésbé képes e kapcsolatok magyarázatára.
A komplementaritás elvén létrejövő személyközi kapcsolatok esetében a kölcsönösen előnyös kiegészítés az

ellentétek vonzásaként értelmezhető. Winch vizsgálatai szerint a házastársi kapcsolatokra jellemző ez a minta.
3.4. A HASONLÓSÁG
A baráti színezetű személyközi kapcsolatokra inkább a hasonlóság mentén történő szerveződés jellemző
(Newcomb 1984). A hasonlóság forrása elsősorban az értékelő ítéletek hasonlósága. A barátságban – de a
szerelemben is – a személy önmaga biztonságát keresi, s ezt a partnere rá vonatkozó pozitív ítéleteiből meríti. A
hasonlóság ez esetben a személyközi kapcsolat keletkezésének indítóoka, s az egymásra vonatkozó, viszonzott
pozitív értékítéletek, a társadalmi világjelenségeinek hasonló vagy azonos megítélése, a közös érdeklődés képezi
a kapcsolat voltaképpeni tartalmát. A szerelemben a hasonlóság következmény, az együttesség során kialakuló
közös értelmezési, értékelési keret, mely idővel a szűnő komplementaritás miatt kiesett funkciók pótlására is
képes.
3.5. A MÉLYLÉLEKTANI MAGYARÁZATOK

A személyközi kapcsolatok irracionális, sem a hasonlósággal, sem a komplementaritással nem indokolható
mozzanatainak magyarázata legsikeresebben a mélylélektani elméletekkel oldható meg. Ezek az elméletek arra
figyelmeztetnek, hogy a kapcsolatképzés első mintái a szocializáció hajnalán épülnek be a személyiségbe,
amikor még nem alakulnak ki a racionális mérlegelés szempontjai, nincs szerepük a hasonlósági ítéletek
jelentőségére vonatkozó felismeréseknek.
189
KAPCSOLATOK
A kora gyermekkorban elszenvedett frusztrációk, a nemi identitás kialakulását övező, tudattalanba merült
komplexusok a felnőtt élet számos kapcsolatának indítóokai, anélkül, hogy e kapcsolatok részesei tudatában
lennének valóságos motivációiknak. A szenvedélyes szerelmek, esztelen gyűlölködések, konfliktusos egymást
emésztő kapcsolatok rendszerint a tudat mélyvilágában gyökereznek, melynek felderítése csak szívós és hosszan
tartó lélekelemző munka eredményeként történhet.
A személyközi kapcsolatok magyarázatában egyszerre kell számolnunk az érdekek logikájából adódó racionális
számításokkal, a térés időbeli közelség banális szempontjaival, a hasonlóság megtapasztalása folytán adódó
biztonságélménnyel és a nem tudatos indítékok mélyvilágával. E sokszempontúság azt jelenti, hogy a
személyközi kapcsolatok többdimenziós szemléletére van szükség. A különböző pszichológiai elméletek ezt
elfogadva, az egyes dimenziókat különböző mértékben tekintik teóriájuk érvényes magyarázati hátterének.
A személyközi kapcsolatok integrált magyarázó modellje összeillést jelent, mely egyaránt adhat teret a
komplementaritásnak és a hasonlóságnak. Az összeillés első feltétele, hogy a partnerek képesek legyenek
egymásra felfigyelni, rendelkezzenek olyan vonásokkal, tulajdonságokkal, amelyek a másik számára speciálisan
fontosak. Ezt nevezzük szenzitizációnak (érzékenyítésnek). Rendelkezniük kell továbbá olyan technikákkal,
amelyek lehetővé teszik a szenzitizáció kommunikációját.
A jól működő személyközi kapcsolat szimmetriája és kölcsönössége fejlődési folyamat eredménye. A tér-idő-
cselekvő hármas egységén alapuló, ősi dramaturgiai séma alapján szokás feltételezni, hogy a kapcsolat az egy
helyen és egy időben jelen lévő felek között történő, egyoldalú észrevétellel veszi kezdetét. Amint a másik
személy tudatára ébred az észrevételnek, s arra pozitív módon reagál, megtörtént a kölcsönösségen alapuló
kapcsolatfelvétel. A harmadik szakasz során a felek egymásról alkotott képe interiorizálódik, a kapcsolat
fejlődni kezd, míg valamilyen oknál fogva meg nem szakad.
3.6. „ROSSZ SZOMSZÉDSÁG – TÖRÖK ÁTOK"

A személyközi kapcsolat létrejöttének előfeltétele a téri közelség. Ha minden más feltétel azonos, az egymáshoz
közelebb élő személyek között inkább jön létre személyközi kapcsolat, mint az egymástól távolabb élők között.
E triviális belátás igazát számos szociálpszichológiai vizsgálat és kísérlet támasztja alá (Newcomb 1961;
FestingerSchachter-Back 1980). Más kérdés, hogy a létrejövő személyközi kapcsolat egyaránt lehet pozitív és
negatív.
A téri közelség ad lehetőséget az észrevételre, mely akkor válik kapcsolatfelvétellé, ha kölcsönös. Davis
nyomán felvázoljuk az észrevételt meghatározó leglényegesebb szenzitizáló dimenziókat.
3.7. A TEST
Mind a hétköznapi tapasztalás, mind az idevágó szociálpszichológiai irodalom kiemeli a testi megjelenés, akülső
fontosságát a személyközi kapcsolat keletkezésében és fennmaradásában. A külső megjelenés szenzitizáló ereje
a tetszésítéletek létrehozásában rejlik. A „szépségnek” nevezett jelenség kulturálisan megszabott
személyértékelési minta, mely azonban igen nagy individuális varianciával jellemezhető. Egy kísérleti
vizsgálatban (Walster et al. 1981) azt tapasztalták, hogy a szépség mind a férfiak, mind a nők esetében a
tetszésítéletek döntő forrását képezte, azonban az egyének ítéletei nagymértékben különböznek aszerint, hogy
voltaképpen mit is tartottak „szépnek” az egyes személyekkülsején.
A zavar inkább abban mutatkozott meg, hogy ritkán fordultak elő kölcsönös szépségítéletek. A külső
megjelenésnek vannak bizonyos felhívó (appeal) jegyei, melyek a tetszésítéletet létrehozzák, arra azonban
semmi biztosíték nincs, hogy ha valakinek valaki tetszik, az illető ezt a tetszést viszonozni is fogja.
Azonban nyilvánvaló, hogy a test egésze a szóba jöhető appealjegyek repertoárjaként szolgál. Az arc, a mozgás,
bármelyik testrész egyenlő joggal válthat ki tetszési ítéletet, ébreszthet szenzitizációt egy másik emberben. A
„szépség” prototípusának való megfelelés inkább riaszt, mint vonz. A vizsgálatok szerint a tetszés titka a
„csonka tökély”, mely lehetőséget ad a projekcióra, de ugyanakkor még nem illúzióromboló, mint a valódi
csonkaság.
Mintha saját felfedezésről beszélnének, a szociálpszichológusok képesek tudományos tételként leszögezni, hogy
a szépségnek sok előnye van. Egy szerző azt írja, hogy „a jó megjelenésű emberek a legkülönbözőbb területeken
előnyben részesülnek” (Forgács 1989,255). Meglepőnek tartja, hogy „a jobb megjelenésű embereket
ténylegesen szeretetre méltóbbnak és jobb társas készségekkel rendelkezőnek értékelték, mint a kevésbé vonzó
diákokat, bár a vizuális kapcsolat ki volt zárva” (Forgács 1989, 258).
190
KAPCSOLATOK
3.8. A LÉLEK
A test azonnali ítéletek forrása, szemben a pszichológiai jegyekkel, melyek megismerése – mint arra már
utaltunk – bizonytalansággal teli folyamat, s csak folyamatos érintkezésben képzelhető el. A pszichológiai
szenzitizációk ereje jobban érvényesül, ha ebben a dimenzióban jön létre összeillés. A kapcsolat rendszerint
igen tartós lesz. Dependens és uralkodó karakterek, elméleti és gyakorlati orientációt követő személyek között a
szenzitizáció eredményeként felbonthatatlan kapcsolatok jönnek létre.
3.9. A STÁTUS
A személyek anyagi értelemben vett erőforrásai, a velük kapcsolatosan várható hasznok és költségek java része
társadalmi hovatartozásuk függvényében alakul. A foglalkozás, származás, nemzeti-vallási csoporttagság,
lakóhely fontos korlátozó tényező a személyközi kapcsolatok kialakulásában. A házastársi kapcsolatokban
például a státus hasonlósága az esetek többségében a testi és pszichológiai szenzitizáció előfeltétele (Cseh-
Szombathy 1979).
A házasságkötéseket vizsgáló szociológiai irodalom, valamint a rokonszenven alapuló baráti hálózatok

vizsgálata egybehangzóan azt mutatja, hogy a társadalmi struktúrában elfoglalt helyzet hasonlósága a
kapcsolatok létrejöttének döntő mozzanata.
Bár a társadalmi hovatartozás típusosan a hasonlóság mentén határozza meg akapcsolatokat, előnyös helyzetű
társadalmi csoportok tagjainál megfigyelhető, hogy partnerválasztáskor néha a társadalmi különbség észlelése
befolyásolja őket, s éppen a „rangon aluli” kapcsolatok létesítésére éreznek motivációt.
Előítéletek által elválasztott faji-vallási-nemzeti csoportok egyes tagjainál is megfigyelhető a különbség ténye
által kiváltott szenzitizáció. A szépirodalom hálás témája ez a paradox jelenség.
3.10. A CSEREÉRTÉKEK
A viselkedés realizálja a másik fél előnyeit és költségeit. A hízelgés kapcsán láttuk a viselkedési dimenzió
működését: a nyílt kedvezés, előnyhöz juttatás, a hasonlóság kidomborítása, a kedvező énkép kimutatása, a
kapcsolat mérhető értelemben vett sikerességének biztosítása a pragmatikus kapcsolatfelfogások szerint jóval
fontosabb, mint a szenzitizáció egyéb területein létrejövő összeillés (Homans 1961). Ebben a dimenzióban
működik a csereképes értékek (szépség, gazdagság, hatalom, tudás) által meghatározott vonzerő, amely fokozza
a kapcsolat létrejöttének valószínűségét. Minél kevésbé birtokol valaki értékeket (csúnya, szegény,
kiszolgáltatott, buta), annál inkább számíthat arra, hogy magára marad. A sikeres kapcsolat esélyét növeli a
folyamatosan végzett közös tevékenység.
3.11. AZ ÖNÉLETRAJZI NARRATÍVA

Hankiss Ágnes hívja fel a figyelmet arra, hogy az emberek önmaguk történetét sajátosan átértelmezett,
átszínezett „énontológiákká” gyúrják. Az „énontológiákban” való egyezések, a személyi történet zegzugos, sok
homályos kitérővel terhes labirintusának felfedése a másik előtt, a személyi titkokba való beavattatás a
kapcsolati összeillés magyarázó tényezője lehet. (Hankiss Á. 1978). Az önfeltárás áttöri az idegenség falát.
3.12. AZ ATTITŰDÖK, A NÉZETEK ÉS A MEGGYŐZŐDÉS

A társadalmilag megformált világ tárgyaihoz fűződő megismerési-értékelési minták hasonlósága jól ismert
rokonszenvébresztő tényező. A hasonló világlátás, világnézet, ízlésirány, pártállás sok esetben következménye
lehet a pozitív személyközi kapcsolatnak, de hatékony előfeltételként is számon tartják az irodalomban (Byrne
1971). A hasonlóság megtapasztalása javítja az önértékelést, elmélyíti a társadalomban való élet biztonságát,
míg a különbözés kételyeket ébreszt, feszültséget gerjeszt. A rokonszenvi ítéletek nem véletlenül kísérik tehát az
attitűdök, a nézetek, a meggyőződés észlelt közösségét. Különösen fontos, hogy a partnerek ugyanúgy lássák
egymást, mint ki-ki saját magát. Egy vizsgálat eredményei szerint a negatív önértékelésű férfiak például
előszeretettel szemelnek ki nem vonzó nőt partnernek, míg a pozitív önértékeléssel rendelkezők a szép nőket
preferálják (Kiesler-Baral 1970).
3.13. A TASZÍTÁS
191
KAPCSOLATOK
A pozitív szenzitizátorok mellett beszélhetünk negatív szenzitizátorokról is. Az emberek taszító jegyeket is
számon tarthatnak egymás vonatkozásában, melyeket azok titkolnak (például a kopaszságot parókával, a negatív
személyiségjegyeket megfelelő prezentációval) vagy pozitívumokkal ellensúlyoznak.
A pozitív szenzitizátorok kifejezésre juttatása és a negatív szenzitizátorok leplezése fejlett kommunikációs

kompetenciát feltételez, melynek elsajátítása gyakorlás műve. A szenzitizátorok kommunikációjának gátja lehet
a személy magányossága, színtelensége, stigmatizáltsága. A sikeres kommunikációt előmozdíthatja a
fesztelenség, a leleményesség (például ha egy szép lány a villamoson A tőkét olvassa: az ismerkedés
kiprovokálása).
3.14. AZ ÖSSZEILLÉS
Összeillésről – s ennek következtében keletkező személyi kapcsolatról – akkor beszélünk, ha a felek
kölcsönösen szenzitizálják egymást. Ehhez persze nem szükséges, hogy a szenzitizáció azonos dimenzióban
történjék. A szépségnek nem feltétlenül a szépség a kiegészítője, ellenérték lehet a másik gazdagsága vagy
gyengédsége is.
3.15. AZ INTIMITÁS
A személyközi viszony legteljesebb pszichológiai tartalma az intimitás. Montaigne ígyjellemezte intim
viszonyát barátjával, a korán elhunyt La Boétie-vel: „Amit barátnak és barátságnak nevezünk: lelkek
tapogatózása és összehangolása; alkalom és jóhiszeműség szövi. A barátság, amire gondolok, olyan egymásba
illesztés, hogy elmosódnak még a varratok is, amivel összeöltötték... Először egy nagy városi ünnepségen és
társas összejövetelen találkoztunk véletlenül; érintkezésünk rögtön meghitt, bizalmas és lekötelező volt: e
pillanattól teljes közösségbe olvadtunk.” (Montaigne 1991, 35.) Az intimitásban a kölcsönös szenzitizáció
állandósul, olyan egymásra irányuló vágy él a felekben, melyet csak növel a kielégülés.
Minél régebbi egy kapcsolat, annál kisebb szerepet játszanak benne a közvetlen motivációs tényezők, és annál
nagyobb szerep jut a kapcsolatot eltárgyiasító intézményeknek. Mindenekelőtt kialakul a kizárólagosság
szabálya: ez azt jelenti, hogy más intim kapcsolatok létesítését a partnerek egymás számára tilalmazzák. A
kapcsolat mint a partnerekből külön-külön levezethetetlen új minőség jelentkezik. A kialakult intézmények,
szabályok, kommunikációs rendszerek, szokások, normák önálló életre kelnek, saját történettel rendelkeznek, s
ezáltal közösen szervezett világot hoznak létre, melyben csak az intimitásban osztozó felek érzik magukat
ismerősnek.
Az egymás előtt megvallott titkok közös titkokkal gyarapodnak, már a kapcsolat megmutatása is mások – az
idegenek, ismerősök – felé irányuló prezentáció. A válások, szakítások döbbentenek rá, hogy a közös titkok
kibeszélését követően már nincs visszaút, az egyszer mások előtt kimutatott „háttér” titkainak feltárása
lehetetlenné teszi a kapcsolat regenerálását, „boldog”, „kiegyensúlyozott” képének kimutatását.
Ahogy az idő múlik, létrejön a kapcsolat mitológiája. Mindez ideológiává fajulhat, és sok esetben akadályozza a
kapcsolat változását, melyet a kérlelhetetlen objektív változások kikényszerítenek. Ha a kapcsolat intézményei
nem igazodnak az objektív változásokhoz (például a partnerek öregedéséhez), súlyos nehézségek keletkeznek, a
látszat fenntartása egyre kényszeresebbé válik, a formák kiüresednek. Berne „játszmáknak” nevezi e
megmerevült kapcsolatvázakat, melyek súlyos neurotizáló tényezőt jelentenek, s a szakítás és a válás közvetlen
előzményeinek tekinthetők (Berne 1984).
A jó kapcsolatok konfliktusos, feszültségteli viszonyok, ahol az intézmények, megállapodások változása éppen e

konfliktusok eredményeképpen megy végbe. Simmel joggal beszél ilyen értelemben a konfliktusok reintegráló
erejéről. Ahol a konfliktusok elfojtódnak, és a féltékenység, a kielégületlenség, az elhidegülés, a fokozódó
költségérzet nem képezi a partnerek közötti kommunikáció témáját, ott rendszerint a kapcsolat robbanással
végződik, a hajdani szenzitizáló források ereje elvész, s bekövetkezik a kapcsolatot megelőző állapot, az
idegenség, mely már nem vonz többé.
4. 4. A SEGÍTSÉGNYÚJTÁS
A változatos társas epizódok szereplői közötti kapcsolatokat vonzások és taszítások terében alakuló választások
működtetik. A választás terét az egyén és a társadalom közötti közvetítések által alakított motívumok hatják át.
Az individualizáció során egyre bővülő mozgástér középpontjába az én kerül.
192
KAPCSOLATOK
Választásai következményeivel szembenézve az egyén abban érdekelt, hogy azok ellentmondásmentesen

illeszkedjenek a saját magáról alkotott képhez, mely normális viszonyok között pozitív.
4.1. AZ IRGALOM
A pozitív önértékelés fenntartásának sokféle módja közül a legegyszerűbb, ha a személy mások javát szolgáló
cselekvéseket végez. E cselekvések révén – az emberszeretetet és szolidaritást központi értékként valló zsidó-
keresztény etika alapján – a személy önmagát jónak láthatja. A másokjavát szolgáló proszociális viselkedés
legnyilvánvalóbb példája az eseti segítségnyújtás, melynek klasszikus megjelenítését Lukács evangéliumában
olvashatjuk: „Akkor odalépett egy törvénytudó és próbára akarta tenni. »Mester, mondta, mit tegyek, hogy
eljussak az örök életre?« O megkérdezte: »Mit szab meg a törvény? Hogyan olvasod?« Az így válaszolt:
»Szeresd Uradat Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, minden erődből és teljes elmédből; felebarátodat
pedig, mint önmagadat.« »Helyesen feleltél, dicsérte meg, tégy így és élni fogsz.« O azonban igazolni akarta
magát és tovább kérdezte Jézust: »De ki az én felebarátom?« Erre Jézus vette át a szót: »Egy ember lement
Jeruzsálemből Jerikóba. Rablók kezére került, azok kifosztották, véresre verték és félholtan otthagyták. Egy pap
jött lefelé az úton, észrevette, de továbbment. Később egy levita jött arra, meglátta, de ő is elment mellette.
Végül egy szamaritánusnak is arra vitt az útja. Mikor megpillantotta, megesett rajta a szíve. Odament hozzá,
olajat és bort öntött sebeire, és bekötözte azokat. Aztán föltette teherhordó állatára, szállására vitte és gondját
viselte. Másnap reggel elővett két dénárt és a gazdának adta e szavakkal: viseld gondját. Amivel többet költesz
rá, megadom neked, amikor visszatérek. Mit gondolsz, e háromközül melyik a felebarátja annak, aki arablók
kezére került?« »Aki irgalmasságot cselekedett vele« – felelte az. Jézus így szólthozzá: »Menj és tégy
hasonlóképpen.«” (Luk 10, 25–37.)
4.2. ÖNZETLENSÉG VAGY SZÁMÍTÁS?

Jézus példázata azt sugallja, hogy rászorultság esetén az irgalmasság feltétlen követelmény, melyet nem előzhet
meg számítás. Ám két körülmény is int arra, hogy az ideálisan elvárt és a valóságosan tanúsított irgalmasságot
szembesítsük egymással.
1. A szamaritánus irgalmas cselekedete szögesen eltér a korábban arra járó pap és levita által tanúsított
közömbösségtől. A példázat mintha azt sugallná, az ő viselkedésük a normális és racionális, szemben a
szamaritánus viselkedésével.
2. A példázat főhőse egy férfiú Szamária tartomány lakói közül, akik a zsidó vallást csak részben fogadták el, s
emiatt a zsidók még apogányoknál is jobban megvetették őket. Jézus nyilvánvalóan azért helyezi a
szamaritánust pozitív kontextusba, mert ezáltal akarja megszégyeníteni közönségét. Ugyanakkor felvethető,
hogy talán éppen a szamaritánus ala-csony státusa volt az irgalmasság döntő motívuma, aki e szokatlannak
minősülő cselekedet révén akarta önmagára felhívni a figyelmet.
Szociálpszichológiai szempontból a proszociális viselkedés megítélésének dilemmája, hogy a másik javát

szolgáló cselekvésnek van-e olyan motívuma, melynek fényében kiderülhet, hogy ez a cselekvés nemcsak a
megsegített, hanem a megsegítő javát is szolgálja.
Másképpen szólva a kérdés az, hogy az önzetlennek tekintett segítségnyújtás mögött felfedezhetőek-e önző
motívumok. Közösségi társadalmakban a segítségnyújtás a közösség létfenntartásához szükséges társadalmi
munkamegosztás nélkülözhetetlen mozzanatát képezve nem minősül különleges erénynek. Aki segít, az bizton
számíthat arra, hogy neki is segítenek. Az ily módon felfogott segítségnyújtás a közösség tagjaira korlátozódik.
A szamaritánus cselekedete igazi jelentőségre individualizálódott társadalmakban tesz szert, ahol az egyének
eldönthetik, hogy nyújtanak-e segítséget vagy sem.
4.3. MIÉRT SEGÍTÜNK?

1. A szociobiológiai magyarázat tagadja az altruista viselkedés sajátos pszichológiai motívumait. Mások
segítése e magyarázat értelmében csak akkor fordul elő, ha ezáltal az egyed saját génállománya továbbörökítését
mozdítja elő. Az anya vagy az apa biológiai okok miatt hajlandó minden áldozatra gyermeke érdekében. A
proszociális cselekvések elsősorban a családra és a rokonságra korlátozódnak. Minél idegenebbek a rászorultak,
annál kevésbé valószínű az olyan segítség, melyből a segítőnek kevesebb haszna származik, mint a
megsegítettnek.
193
KAPCSOLATOK
2. A csereelméleti modell szerint a segítséget nyújtó személy szimbolikus javakra tesz szert, melyek kiegyenlítik
az áldozatvállalás okozta hátrányokat. Az elmélet azt feltételezi, hogy a szükséghelyzet, a rászorultság és a baj
észlelése feszültséget vált ki az észlelőben. A feszültségérzet alapja az empátia, melynek révén a személy
mintegy részesévé válik a másik szorult helyzetének. A feszültségérzet együttérzést és szánalmat táplál,
melynek következménye a segítségnyújtás. Minél inkább képesek vagyunk a bajbajutottban önmagunkat látni,
annál inkább segítünk.
3. Az altruista modell sokallja a csereelmélet által feltételezett önzést, és azt hangsúlyozza, hogy a proszociális
viselkedés önmagában jutalmazó hatású. A segítségnyújtás révén fokozódik önbecsülésünk. Az altruista önkép
csereelméletileg inspirált segítségnyújtás igazolása, felettébb hatásos önprezentációs stratégia is lehet. Egyes
tetteket segítségnyújtásként vagy jótékonyságként beállítva a személy saját kompetenciáját és hatalmát
bizonyíthatja mások felett, miközben társadalmilag pozitív megítélésre tesz szert.
4. A segítségnyújtás belesodródás eredménye is lehet, amikor a személy úgy látja, hogy még mindig kisebb
veszteség részt venni a helyzetben, mint abból kiszállva megkockáztatni a „szívtelen” bélyeget.
5. Gouldner (1960) azt feltételezi, hogy az emberi társadalmak egyetemes normája a reciprocitás. A csereelmélet
anticipációjaként ez a norma azt diktálja, hogy a ma segítőjéből a holnap rászorultja lehet, következésképpen a
segítségnyújtás hosszú távon jövedelmező befektetés.
6. A felelősségelmélet azt állítja, hogy a segítségnyújtás révén a személy hozzájárulhat az általa elkövetett kár
jóvátételéhez, illetve enyhítheti belső feszültségét. Amerikai szociálpszichológusok kísérleteket végeztek,
melyekben egyeseket etikailag elítélendő cselekvésekre vettek rá (lopás, bántalmazás, csalás stb.). Azt találták,
hogy a bűntudat fokozta a segítőkészséget (McMillen-Austin 1971). Az önigazolás-elmélet alapján viszont
mindennek az ellenkezője állítható, hiszen – mint láttuk – az önképpel összeegyeztethetetlen cselekvések
bevallására csekély a hajlandóság.
7. Kevésbé haszonelvű normafelfogás alapján értelmezve a proszociális viselkedést, azt mondhatjuk, hogy a
másokjavára szolgáló cselekvések motívuma a szocializáció során elsajátított etikai igény, mely előírja az
irgalmas szamaritánus példájának követését. A segítségnyújtás motívuma ebben az esetben nem az empátia által
felkeltett együttérzésből fakad. A segítségnyújtás motívuma a norma megsértéséből adódó rossz érzés, bűntudat
és lelkiismeret-furdalás elkerülése.
A segítségnyújtás megadása vagy elmaradása drámai következményekkel járt a második világháború idején a
nemzetiszocialista Németországban és az általa megszállt európai országokban, ahol a középkori zsidóüldözés
hagyományát modernizálták, felhasználva az ipari társadalom és a nemzetállami adminisztráció modern
eszköztárát. Antiszemita hangulatkeltés kíséretében a zsidónak minősülő állampolgárokkal szemben az élet
minden területén súlyos hátrányos megkülönböztetést eredményező törvényeket hoztak, majd a törvények által
érintetteket lakóhelyük elhagyására és gettóknak nevezett, elkülönített városrészekbe való költözésre
kényszerítették, ahonnan az állampolgári jogaiktól megfosztottakat szervezett és előre megtervezett módon
megsemmisítő táborokba szállították, és ott elpusztították. Ahol erre nem volt mód, mint például a Vörös
Hadsereg által körülvett Budapesten 1944-1945 telén, ott véletlenszerű öldöklés folyt.
E rettenetes folyamat a megkülönböztető törvények által nem érintett, többségi lakosság szeme láttára történt.
Jóllehet súlyos szankciók fenyegették a segítségnyújtást, mindegyik országban bőven akadtak olyanok – ha nem
is elegen –, akik az üldözöttek segítségére siettek. Speciális ország volt Dánia, ahonnan az együtt érző lakosság
segítségével hajókon idejekorán Svédországba menekítették a deportálásra kiszemelt zsidókat.
A nem kis kockázattal járó segítségnyújtás motívumainak utólagos rekonstrukciója azt mutatta, hogy a
segítségnyújtók leginkább azok közül kerültek ki, akikben szilárdan élt az emberi élet védelmét és méltóságát
mindenekfelettinek tartó erkölcsi értékrend, mely a családi szocializációban, az autonóm módon megélt
protestáns vagy katolikus hitben gyökerezett (London 1970).
4.4. MIKOR SEGÍTÜNK?

A segítségnyújtásnak megkülönböztetjük epizodikus és egzisztenciális formáját. Epizodikus segítségnyújtásról
beszélünk, ha egy vagy több személy aktuális szükséghelyzetbe kerül, melyből mások segítsége révén tud jó
eséllyel kilábolni. Az egzisztenciális segítségnyújtás többszörös, folyamatszerűen nyújtott segítséget jelent.
194
KAPCSOLATOK
Mindkét esetben kulcsfontosságú a potenciális segítségnyújtó és a segítségre szoruló egyetértése a segítési

helyzet meghatározásában. Látszólag magától értetődő követelményről van szó, azonban mind a tapasztalatok,
mind a kísérleti bizonyítékok arra utalnak, hogy a közös helyzetmeghatározás nem születik meg könnyen.
A segítségnyújtás kapcsán csereelméletileg várható fedezetlen költségek lehetősége sokakat elriaszt a segítéstől.
A segítségnyújtás megtagadása ugyanakkor a pozitív énképpel összeegyeztethetetlen következtetések levonására
is alkalmas lehet. Az elhárítás lélektanilag akkor a legkönnyebb, ha a potenciális segítségnyújtó eleve kizárja a
helyzet meghatározásából a segítségre szorulás mozzanatát.
Balesetet okozó és a baleset színhelyéről elmenekülő cserbenhagyók gyakori, nem feltétlenül hazug védekezése,
hogy nem balesetként észlelték a helyzetet, következésképpen nem látták indokoltnak, hogy beavatkozzanak. A
baleset okozásáért való felelősség várhatóan hatalmas terhei akkora pszichológiai ellenérdekeltséget teremtenek,
ami magyarázza a torzított helyzetdefiníciót.
A téves helyzetmeghatározás miatt elmaradt egzisztenciális segítségnyújtás tragikus példája, az 1944. tavaszi,
úgynevezett Auschwitz-jelentés sorsa. A németek által megszállt Lengyelországban lévő haláltáborból
Szlovákián át Magyarországra menekült két fogoly, akik részletes beszámolót készítettek mindarról, amit a
helyszínen láttak. Ez a beszámoló lett az Auschwitz-j elentés, amelyet Budapesten állomásozó semleges
diplomáciai képviseleteken keresztül sikerült a szövetséges hatalmakhoz kijuttatni, s egy példány a pápához is
került. A beszámoló alapján egyértelmű volt, hogy haladéktalanul segítő beavatkozásra van szükség, azonban a
segítségnyújtás elmaradt, mivel a címzettek nem adtak hitelt a beszámolónak.
Fordított eset is előfordul, amikor a segítségnyújtó támaszt akar adni, de a rászorult másképpen látja a helyzetet,
és tiltakozik ellene. Professzionális segítő szervezetek tagjai gyakran néznek szembe a dilemmával, hogy
szabad-e másokon akaratuk ellenére segíteni. A mindennapi életben különös félreértések forrása, ha egy
kívülálló segítséget igénylőként határoz meg egy helyzetet, melynek résztvevője ezt a meghatározást nem osztja.
Kellemetlen meglepetés érheti az önjelölt irgalmas szamaritánust, ha például egy postahivatalban vagy
tömegközlekedési járművön egy véletlenül leejtett pénztárcát felemel és visszaad tulajdonosának, aki ilyenkor
sokszor tolvajt kiált.
A helyzet meghatározásában aktív szerepet vállalhat a segítségre szoruló, aki kéri a segítséget. A direkt
segítségkérést nehéz félreértelmezni, bár zaklatásnak tartva sokan megteszik. A koldusok, utcai segélykijárók
kifinomult technika révén tudják csak leküzdeni az előttük tornyosuló akadályokat. Sikerre leginkább az
számíthat, aki – az „elütés” elvére alapozva – szokatlan megjelenése, kérése különleges megfogalmazása révén,
rajtaütésszerűen meglepi a potenciális segítségnyújtót.
Egzisztenciális válsághelyzetekben fordul elő, hogy a segítségre szoruló szeméremből, szégyenből nem kér
segítséget. Az egykori szocialista országokban finanszírozási okok folytán az alanyi jogon járó szociális
segélyezési rendszer alternatívájaként rászorultsági elven alapuló szociális segélyezési rendszert működtetnek. E
rendszer hátrányaként említik, hogy megbélyegzi a segélykérőket, akik a megbélyegzés elől menekülve inkább
akimaradást választják. Más természetű, társadalmilag nehezen vállalható egészségügyi vagy lelki bajok esetén
a rászorulók ugyancsak vonakodhatnak a segítségkéréstől. Később szó lesz az önsegítő csoportokról, melyek
nélkülözhetetlen szerepet töltenek be a bajba jutott személy helyzetdefiníciójának megváltoztatásában.
Banális hipotézis, de tüzetes kísérleti vizsgálódás verifikálta, hogy a sietség nem kedvez a segítségnyújtásnak.
Ha minden más feltétel azonos, ráérő személyek inkább hajlamosak segítséget adni, mint azok, akik sietnek
vagy késésben vannak (Bateson et al. 1978). Csak a teljesség kedvéért említjük, hogy az időn kívül más
eszközök is szükségesek a segítségnyújtáshoz, melyek hiánya a legjobb segítő szándék ellenére is
reménytelenné teszi a helyzetet.
Mikor van nagyobb esély arra, hogy a segítő szándék felmerüljön? Ha a potenciális segítő társaságban van, vagy
ha egyedül válik tanújává egy segítségre szoruló személy bajának?
Kitty Genovese-nek hívták azt a New York-i lányt, akit 1965-ben a Central Park sarkán halálra késeltek,
miközben a környező lakások lakói számára nyilvánvaló volt az eset értelmezése, ám senki sem értesítette a
rendőrséget. A hazájából „a magyar nyelvbe emigrált” Márai Sándor is megörökítette az esetet naplójában: „
Egyik New York-i kerületben, a hajnali órákban, halálra késeltek egy fiatal nőt. Az áldozat sikoltozására a
szomszédok az ablakhoz siettek, de senki sem telefonált a rendőrségnek. A rendőrök kihallgatták a környék
lakosait, akik megvallották, hogy – harmincheten! – ablakból nézték, amint a gyilkos végzett a sikoltozó
195
KAPCSOLATOK
áldozattal, de nem telefonáltak, mert »féltek belekeveredni«. A rendőrség felháborodottan regisztrálja ezt a
»gyáva közönyt«.” (Márai 1992, 210.)
A hatvanas években egyre erősödött a szociálpszichológiával szemben a kritika, hogy érdektelen és banális
témákkal foglalkozik. Az eset kapóra jött a szociálpszichológusoknak, akiknek a „gyáva közöny” kutatása
alkalmat adott arra, hogy bebizonyíthassák társadalmi érzékenységüket.
A New York környéki Princeton Egyetem szociálpszichológusa, John M. Darley és a manhattani Columbia
Egyetemen dolgozó Bibb Latané a tragikus esetet követően a tanúk közömbösségének magyarázata során nem a
gyávaságból indultak ki.
Szerintük az történt, hogy mindegyik tanú azt hitte, hogy majd a másik fogja értesíteni a rendőrséget. Hipotézist
alkottak, melynek bizonyítására éveken át kutatásokat végeztek. Kimutatták, hogy a segítségnyújtást paradox
módon gátolja a sok jelenlevő (Darley-Latané 1980). Hankiss Elemér a „hiányzó hős” csapdájaként jellemzi
ugyanezt a helyzetet, melynek lényege hogy a jelenlévők vagy félreértelmezik a helyzetet, vagy úgy vélik, hogy
nem az ő dolguk a segítő beavatkozás (Hankiss 1983c, 32-34). Csoportban megoszlik a felelősség. Mindenki
elaltathatja magában a lelkiismeretét azzal, hogy amit ő elmulasztott, azt úgyis megteszi más.
Egy nem beavatkozó módszerrel végzett vizsgálata során Latané 145 személyt kért meg arra, hogy liftben
„veszítsék el” a tollukat. Összesen 1497 esetben került sor erre a jelenetre. A kutatók azt tapasztalták, hogy ha a
liftben csak az elvesztő és még valaki más volt, az esetek 40%-ában került sor segítségnyújtásra. Ezzel szemben
segítségnyújtás csak 20%-os arányban fordult elő, amikor a liftben az elvesztőn kívül többen is voltak
(LatanéNida 1981). A leghíresebb kísérletben a kísérleti személyeknek várakozniuk kellett egy helyiségben,
abban a tudatban, hogy egy kísérletben vesznek majd részt. Valójában akísérletre a várakozás alatt került sor.
Füst szivárgott be a szobába. Amikor többen (pontosan négyen) tartózkodtak a szobában, a kísérleti személyek
olyan értelmezéseket adtak, amelyek kizárták a segítségnyújtást. A légkondicionáló hibájára gyanakodtak, a
kémiai laboratórium működésében keresték a jelenség okát, de senki sem kiáltott fel, hogy „Tűz van!” Ezzel
szemben az egyedül várakozók kisebb-nagyobb habozást követően jelentették, hogy tűz van, és segítséget kértek
(Darley–Latané 1980).
Kísérletileg megrendezett bolti lopások kapcsán viszont azt tapasztalták, hogyha valaki egyedül volt tanúja az
esetnek, akkor kevésbé volt hajlamos jelenteni a lopást, mint akkor, ha valaki figyelmeztette, hogy mi történt, és
felhívta a figyelmét a bejelentés szükségére.
A rendőrség munkáját nehezíti, hogy kihallgatások, tanúvallomások kellemetlen kilátásainak hatására balesetek,
bűncselekmények tanúi is hajlamosak letagadni, hogy mit láttak. Vizsgálati adatok igazolják, hogy – mint
minden egyéb viselkedést – a proszociális viselkedést is serkentheti az utánzás. Egy nyilvános adakozás során
kutatók azt tapasztalták, hogy az emberek inkább adakoztak, ha azt látták, hogy előttük már más is adakozott.
(Azt persze nem tudhatták, hogy beavatott személy volt a „modell”.)
A pillanatnyi hangulati állapot, akár pozitív, akár negatív, előmozdítja a segítségnyújtást. A szomorúak számára
a segítségnyújtás vigasz, míg a boldogok a segítségnyújtás révén szívesen megosztják másokkal örömüket
(Myers 1987, 469-473).
4.5. KIT SEGÍTÜNK?

A szociobiológiai hipotézis szerint minél közelebbi rokonságban vagyunk a segítségre szorulóval, annál inkább
számíthat az illető arra, hogy megsegítjük. Analóg logika alapján arra gondolhatunk, hogy az emberek inkább
segítenek ismerősökön, mint idegeneken.
Ezt a hipotézist a világ több nagyvárosában ellenőrizték, ám ellentmondásos eredmények születtek. Athénban az
idegenek inkább számíthatnak segítségre, mint a görögök. Bostonban és Párizsban viszont az idegeneknek
közönnyel kell számolniuk. Teheránban az eltévedt segítségkérőt, ha idegen volt, a járókelők nemhogy
segítették volna, hanem inkább becsapták, s rossz irányba küldték (Smith-Bond 1994, 71).
Ha minden egyéb feltétel egyenlő, akkor az adott országban uralkodó udvariassági szabályok mérvadóak,
különösen ami a férfi-nő viszonyt illeti. A nyugati országokban az autóstopra szoruló nők a férfi vezetők
részéről inkább számíthatnak segítségre, mint amikor a volánnál nők ülnek, vagy férfiak integetnek az országút
szélén. Ezen túlmenően tapasztalati tény, hogy a hasonlóság minden esetben előmozdítja a proszociális
viselkedést.
196
KAPCSOLATOK
Döntő szempont a bajbajutott állapotának súlyossága és felelősségének észlelt mértéke. Akik súlyosan
fenyegetett helyzetből igyekeznek segítség révén kikerülni, inkább számíthatnak segítségre, mint azok, akik nem
tudják elhitetni bajuk súlyosságát. Piliavin és munkatársai a New York-i metrón rendeztek meg olyan
jeleneteket, ahol többek között azt „változtatták”, hogy a bajbajutott milyen mértékben tűnik felelősnek
állapotáért. A jelenet fő epizódja abból állt, hogy egy személy összeesett. Amikor úgy tűnt, hogy a segítségre
szoruló mozgáskorlátozott mankóval a hóna alatt bicegve esett össze, a segítségnyújtás sokkal nagyobb
valószínűséggel következett be, mint akkor, amikor az nélkülözte az elesettség látványos jeleit.
Valamivel kisebb mértékű volt a segítségnyújtás, ha az „összeeső” véres volt, illetve úgy tűnt, hogy ittas. Az
ittasság észlelése révén a segítség megtagadására könnyű mentség a másik hibáztatása. Az összeesőhöz közel
állók, ha férfiak voltak, azonban még ebben az esetben is segítettek (Piliavin–Rodin–Piliavin 1969).
4.6. AZ ALTRUIZMUS ÉS A NEVELÉS

Négy indokot tekintettünk át a segítségnyújtás magyarázatára. A szociobiológiai és a csereelmélet alapján úgy
tűnik, hogy nevelés útján nem sokat tehetünk az altruizmus befolyásolására. Az egyik magyarázat a gén, a másik
magyarázat a gén hordozójának egoizmusa alapján arra következtet, hogy a mások javát szolgáló
cselekvéseknek kemény biológiai, illetve érdekeltségi korlátai vannak. Ezzel szemben a reciprocitást, illetve a
felelősséget hangsúlyozó etikai magyarázatok alapján arra gondolhatunk, hogy embertársai megsegítésének
erkölcsi parancsa nevelés útján beültethető az emberbe
5. 5. AZ AGRESSZIÓ
5.1. A KÁR
Az agresszió emberek közötti viszony, melynek keretében az egyik cselekvése a másik testi, lelki, anyagi kárára
– és semmi egyébre nem – irányul. A kár valamely érték elvétele, vagy elérésének teljes vagy részleges
meghiúsítása nyomán előálló hiányállapot. Az agresszió nyomán sérül, lehetetlenné válik, részben vagy egészen
eltűnik az egészség, a szépség, a gazdagság, a boldogság, a hatalom, a tudás. Annál súlyosabb az agresszió,
minél több értéket, minél teljesebben és minél helyrehozhatatlanabbul károsít. Minél tökéletesebben valósul
meg az agresszió célja, annál inkább rombolja szét a maga létalapját. A pusztítás önpusztításba vált át.
Az agresszió destruktív viselkedés, mely az elvételre, a pusztításra, a megsemmisítésre épül. Az agresszió

céljaként tételezett nemlét előfeltétele a lét, ahonnan el lehet venni, amit el lehet pusztítani és meg lehet
semmisíteni. Látszólag az agresszióval a Rossz jelenik meg az emberi világban, ahol előbb a Jónak kell
létrejönnie, hogy utóbb agresszió prédája lehessen.
Fejlődéslélektanilag is hasonló a sorrend. Emlékeztetünk Harlow kísérleteire, aki a születést követő szociális
izoláció következményeként a majmoknál tapasztalta az agresszió megjelenését. Harlow három időbeli feltétel
szerint alakította az izolációt. Az első feltételben a majmokat három hónapra izolálta. A második feltételben az
izoláció időtartama hat hónap volt. A harmadik feltételben a majmok tizenkét hónapig voltak elszigetelve
minden társtól. A három hónapig izolált majmok viszonylag könnyen voltak rehabilitálhatók. A hat hónapra
izolált majmok azonban sosem heverték ki az elszakítottság traumáját. Normális körülmények között
felnevelkedett társaik felbukkanására meneküléssel reagáltak. A tizenkét hónapig izolált majmok mindenféle
társas életre teljesen alkalmatlanná váltak, apátia és differenciálatlan rémület uralkodott rajtuk.
Az egymás társaságába helyezett, hat hónapra és tizenkét hónapra izolált majmok viszonya az agresszió
jegyében alakult. A hat hónapra izolált majmok, amelyek a normálisan szocializált társak között
meghunyászkodtak, náluk is mostohább sorsú társaikkal szemben bántalmazó, szenvedést okozó, agresszív
magatartást vettek fel. Agresszivitásukat csak a másik ereje korlátozta, a náluk gyengébbeket válogatás nélkül
ütötték-verték. Harlow szerint a mindvégig társas miliőben élő majmok között a felnövekedés során vonzalmak
alakulnak ki, amelyek megakadályozzák a társak ellen differenciálatlanul áradó agresszió megnyilvánulását.
Ezzel szemben a vonzalom kialakításában megakadályozott majmok számára a hiányzó szeretet és ragaszkodás
mintáinak hiányában egyetlen elérhető társas viselkedési minta maradt: az agresszió (Ranschburg 1973, 32).
5.2. A GONOSZTETT
Az agresszió meghatározásából következik, hogy a látható testi, lelki, anyagi kár előidézése csak akkor
minősíthető agressziónak, ha a kár akarásának láthatatlan előzményéből következik. Bármekkora is a kár, ha
előidéződésében véletlen körülmények játszanak közre, agresszióról nem beszélhetünk. A körülmények
197
KAPCSOLATOK
büntetőjogi megítélését befolyásolhatja, hogy a bekövetkezett kár teljességgel előreláthatatlan körülmény műve
vagy gondatlanság következménye, azonban pszichológiailag a kétféle véletlen között nincs különbség, mivel a
kárt senki sem akarta. Bármekkora is a természeti katasztrófák, a közlekedési és egyéb balesetek
előfordulásakor bekövetkező testi, lelki és anyagi kár, agresszióról nem beszélhetünk.
A gonosztett ténye egyértelműen megállapítható, ha még a tett előtt a cselekvő maga jelenti be, hogy nincs más
célja, mint a károkozás, vagy a kár bekövetkezését követően elégedetten utal a céljával megegyező eredményre.
Ideáltipikus III. Richárd példája, aki nyíltan kimondja, hogy gonosztevő lesz, és elhatározásához híven
cselekszik.
A gonosztett öncélú agresszió, amikor is az elkövető, ha egyáltalán indokolja cselekvését, semmi más okot nem
hoz fel indoklásként, mint a kár akarását. Ranschburg indulati agressziónak nevezi ezt a cselekvést, melyre az
elkövetőt csak az a motívum készteti, hogy a másiknak fájdalmat, kellemetlenséget, sérelmet okozzon
(Ranschburg 1973, 92). Myers ellenséges agresszióról beszél, amelyet a düh inspirál (Myers 1987, 395).
Az öncélú agresszió kiszámíthatatlansággal és félelemmel telíti az egymás közti kapcsolatokat, és ezáltal

súlyosan zavarja az együttélést mind a magánélet, mind a közélet terén. Az öncélú agresszió példája a
hétköznapi életben a kötekedés, a veszekedés, az áskálódás, a rágalmazás, a basáskodás, a kárörvendés, a
hírbehozás, a gúnyolódás, melyek révén a másiknak okozott ártalom láttán érzett kétes örömért cserébe egyesek
megmérgezik maguk körül a társas légkört. Alig becsülhető meg a gyermekekkel való agresszív visszaélés
nagyságrendje, melynek sok esetben a család a színtere.
Az öncélú agresszió csoportos vagy tömeges megnyilvánulási formája a vandalizmus, a sátánizmus, a pogrom, a
lincselés, a lázadás, melyeknek során válogatás nélkül minden elpusztul a társadalomban, ami értéknek számít,
legyen az emberi élet, kirakat, könyv, gyermekjáték.
A Népszabadság 1996. augusztus 7-ei száma nagy riportban számolt be a magyarországi vandalizmus tipikus
megnyilvánulási módjairól.
„Rábai László, a Fővárosi Közterület-fenntartó Rt. híd-műtárgy osztályának vezetője szerint a rongálók
elvisznek minden mozdíthatót, törnek, zúznak. A lámpákat már csak azért is tönkreteszik, hogy a sötétben
tovább rongálhassák a parkokat, aluljárókat. Néhány hete a Jókai-parkban egy női alakot ábrázoló szobrot
döntöttek le.” – „Szepesbélai Árpádtól, a MÁV vasútbiztonsági főosztályának osztályvezető-helyettesétől
megtudtuk, az idei év első felében 1711 szándékos rongálást követtek el vasúti berendezésekben. Ebbe a számba
beletartozik a vonatdobálás, a vasúti jelzőberendezések tönkretétele.”
Az öncélú agresszió jegyében történt cselekvések távolról sem fedik le az agresszív cselekvések teljes körét.
Továbbá, illúzió arra számítani, hogy az agresszió száműzhető lenne a világból, melyben ily módon csak a Jó
számára maradna hely. Az agresszív cselekvések többségét ugyanis a Jó nevében követik el.
Az instrumentális agresszió esetében a kár által képviselt negatív mozzanat eltűnik, elszigetelődik vagy pozitív
színben tűnik fel. Az antiszociális cselekedet az ideologikus Jó realizálásának instrumentális kontextusába
helyezve proszociális cselekedetként tűnik fel. A boszniai háború sok kegyetlen megnyilvánulása közül az egyik
legnyomasztóbb az ellenséges etnikumhoz tartozó nők megerőszakolása volt, melyre a nacionalista ideológia
szolgáltatta a mentséget. Az ideológia szerint az ellenséges etnikumot fizikailag és szimbolikusan is meg kell
semmisíteni. Míg a férfiak megölése révén az ellenséges etnikum fizikai megsemmisítése volt elérhető, addig a
nők megerőszakolása az ellenfél szimbolikus megsemmisítése eszközének minősült (Salec 1994).
Az instrumentális agressziót örökké kísérti a kérdés, hogy az ideológiai igazolás képes-e feledtetni az okozott
értékvesztést, és a hivatkozott haszon nem kisebb-e, mint az okozott kár.
5.3. A BŰNÖZÉS
A bűnözés az instrumentális agresszió speciális formája. A bűncselekmények célja megegyezik a társadalomban
érvényesnek elfogadott célokkal. Börtönlakók körében végzett értékvizsgálatok eredményei arra utalnak, hogy a
bűnözők is ugyanarra törekednek, mint a társadalom többsége. Pénzt akarnak, melynek révén a társadalom által
jóváhagyott fogyasztói célokat szeretnék elérni.
Egyetlen különbség, hogy a bűnözők a társadalmilag jóváhagyott célokat társadalmilag nem jóváhagyott
eszközök révén kívánják elérni. Ez a különbség mélyreható következményeket von maga után az életmódban, a
198
KAPCSOLATOK
világszemléletben. Létrejön az erőszakot dicsőítő bűnözői szubkultúra, mely már nem szorul semmiféle
igazolásra és öncélú agresszió forrásává válik.
5.4. AZ ÖNÉRVÉNYESÍTŐ AGRESSZIÓ

Az individualizmus kifejezetten bátorítja az egyéneket az agresszív fellépésre, ha az megmarad a verseny
szabályain belül. Az individualizmus hívei a győztesek kiválasztódásában a legalkalmasabbak megtalálásának
módját üdvözlik. A leleményesség, az élelmesség, a rámenősség, a határozottság mind olyan agresszív
viselkedésmódok, melyek a teljesítménymotiváció prizmáján keresztül erénynek tűnnek (McClelland 1961). Az
individualizmus kritikusai rámutatnak, hogy a szabályokat rendszerint a győztesek szabják meg, a verseny
induló feltételei egyenlőtlenek, és a biológiai szelekció elve nem vihető át a társadalomba.
Ranschburg írja, hogy „bizonyos szociális szerepekben lehetségessé, sőt szükségessé válhat olyan
magatartásforma alkalmazása, amely teljes mértékben beleillik az agresszió meghatározásába. Ilyen például a
szülő vagy a pedagógus büntető feladatköre is.” (Ranschburg 1973, 92.)
A nevelő céllal alkalmazott agresszív büntetés pszichológiai hátrányai ugyanakkor nyilvánvalóak, s nehezen
hihető, hogy a verés, a megfélemlítés, a szidalmazás lenne az egészséges és harmonikus személyiségfejlesztés
eszköze.
5.5. A SZERETET ERŐSZAKA

A „kettős kötéses” szocializáció jellegzetes szülő-gyermek kapcsolatára jellemző, hogy a szülő szeretettel
álcázza a gyermek felé irányuló agresszióját, miáltal a gyermek számára lehetetlen az adekvát válasz. A szülő
elutasító, agresszív magatartása nem nyilvánvaló. A szülő a szeretet szólamaiba csomagolja tilalmait,
fenyegetéseit. A korlátozásoktól szenvedő gyermek agresszióját nem a szülő, hanem önmaga ellen fordítja
(Ranschburg 1973, 141). Hasonló paradoxon figyelhető meg házastársak játszmáiban, melyek során a felek
egymást büntetik, miközben gondoskodást és szeretetet szimulálnak (Berne 1984).
Agresszió és szeretet elválaszthatatlan, ahol a másik szeretete az önszeretet eszközévé lesz. Ebben az esetben,
aki szeret, az birtokolni kívánja a szeretett személyt. A birtoklás velejéig aszimmetrikus viszony, mely a
biztonságot ígéri. Csakhogy az emberi társ nem mindig akar vagy képes megfelelni a Pygmalion-igényeknek.
Ráadásul a társ elvesztésétől rettegő szerető hamis képet alkot társáról. Féltékenység ébred benne. Téves
oktulajdonítások, paranoid fantáziaképek prizmáján keresztül látva őt, szüntelen elszakadási kísérletekkel
gyanúsítja, melyek megakadályozása érdekében agressziók sorozatát követi el ellene. Freud szerint a
féltékenység oka a negatív önértékelés, melyet időlegesen feledtet a magát szeretetnek álcázó birtoklás. Mivel
az ok nem kívül, hanem belül van, a féltékeny férj, feleség, barát vagy barátnő gyanúja sosem ül el egészen.
5.6. AZ ÁLLAMI AGRESSZIÓ

Az állami erőszakszervek szintén gyakran alkalmaznak agressziót, melyet proszociális érvekkel igazolnak.
Naponta olvashatunk híreket, melyek a rendőri szervek által alkalmazott kényszerítő intézkedésekről szólnak.
Ha a sértettek panasszal élnek, az esetek egy részében büntetőjogilag is bebizonyítható, hogy a proszocialitás
csak ürügy volt a bántalmazásra, rugdosásra, verésre, szitkozódásra, előítéletektől fűtött kegyetlenkedésre.
Az intézményesített agresszió másik szervezete a hadsereg, mely kifejezetten megköveteli az ellenség képében
megjelenő „másik” megölését. Ideológiai kontextus dönti el, hogy az emberi élet kioltója a Jó képében
megjelenő Hős, vagy a Rosszat megtestesítő Gyilkos. Megtörtént háborúk meghirdetett céljait elemezve Doob
(1964) összeállította a háborúk indítására alkalmas jogcímek listáját: isteni akarat, végzet, természeti jogok,
felelősség, béke, szabadság, biztonság, függetlenség, igazság, szerződés, a többség akarata, születési jog, vérségi
kapcsolat, kultúra, status quo, utókor, közvélemény, bosszú, felszabadítás.
5.7. A DISZKRIMINÁCIÓ
A kisebbségek ellen irányuló agresszió akár fizikai, akár jogi, akár szimbolikus formát ölt, minden esetben
hátrányt eredményez. A hátrány a társadalomban rendelkezésre álló gazdasági javak egyenlőtlen
megosztásában, a kisebbségek politikai elnyomásában, valamint kulturális jogaik csorbításában nyilvánul meg.
Az utóbbi különösen veszélyes, mivel a kisebbségek létezésének totalitását fenyegeti. Az agresszió ebben az
esetben arra irányul, hogy elvegyék a kisebbségektől történelmüket, nyelvüket, s ez végső soron identitásuk
199
KAPCSOLATOK
elvesztését eredményezheti. A diszkriminatív agresszió igazoló érvrendszerét a kisebbségeket előnytelenül

reprezentáló negatív sztereotípiák és előítéletek szolgáltatják.
A feminista diskurzus vezető témája a nők megerőszakolása. Az FBI összegző jelentése szerint míg 1965-ben
mintegy 35 ezer esetben vált ismertté nők megerőszakolása az Egyesült Államokban, addig 1985-ben ez a szám
87 ezerre emelkedett. Becslések szerint a tényleges szám ennek tízszerese (Russel 1984). A nőkkel szemben
elkövetett agresszió megnyilvánulása a szexuális zaklatás. A megerőszakolást és zaklatást igazoló érvrendszer a
nőknek tulajdonított speciális szexuális és pszichés tulajdonságokra utal (például „a nők élvezik, ha kihívóan
viselkedhetnek”, „asszony verve jó”).
5.8. A GYARMATOSÍTÁS
A fejlett nyugati országok a „fehér ember civilizatorikus küldetésével” igazolták azt a töméntelen szenvedést,
amit a gyarmatosítás századai során a gyarmatokra özönlő fehérek különböző szerepekben zúdítottak a
bennszülöttekre. Az agressziót a modernizáció, a fejlesztés céljaival igazolták.
5.9. A FORRADALOM
A forradalmak a haladás nevében szabadítják el az agressziót a társadalomban. A forradalmi agresszió
sajátossága, hogy az áldozatok köre fokozatosan bővül, míg el nem éri a forradalom kirobbantóit is.
5.10. A TERRORIZMUS
A 19. század második felében megsokasodott orosz terrorista csoportok tagjait „tiszta szívű gyilkosoknak”
nevezték. Az elnevezés találóan utal az ellentmondásra, mely a terrorista nemes célja és nemtelen tette között
feszül. Még ha a cél bűvöletében lehetséges is az agresszív tett igazolása, mint Raszkolnyikov példája is
mutatta, az igazolás lehetetlenné válik akkor, ha a terrorista akció áldozatai ártatlanok, akiknek semmi közük
sincs a tettet kiváltó okokhoz. Ez esetben a terroristaakció és a pszichopata szeriális gyilkos által rendezett
vérengzés közé egyenlőségjel tehető, miáltal a terrorizmus igazolásának végső tartalékai is kimerülnek.
5.11. A VILÁGNÉZETI AGRESSZIÓ

Az egyházak és identitásukat egy-egy világnézethez való ragaszkodásból merítő egyéb szervezetek az egyedül
igaznak tartott hit védelmében szorosra zárják azt a kört, melyre szociális összehasonlítás útján tételeik
érvényesítését bízzák. A kis különbségek narcizmusa kapcsán már szóltunk arról, hogy az eretnekség
különösképpen fenyegeti a világnézeti csoportok egységét. Következésképpen az egység megóvásának célja a
múltban súlyos megtorlásokra indította ezeknek a csoportoknak a vezetését (boszorkányperek,
eretneküldözések, tömeges leszámolások, kirakatperek).
5.12. A REAKTÍV AGRESSZIÓ

Az agresszív cselekedet leginkább meggyőző igazolása a védekezés elemére épül, mely különösen hatásos, ha
ragadozó, rabló jellegű támadásról van szó. A védekezés összhangban van a nyugati kultúrában érvényes
igazságos világ (just world) várakozásával, melynek értelmében az emberek egymás közti viszonyaiban
méltányosságnak kell uralkodnia, ahol a hátrányok tartósan nem haladhatják meg az előnyöket. Ez a felfogás
legitimálja a bírósági ítélet alapján történő büntetés-végrehajtást.
A védekező agresszió válfaja a megelőző agresszió, amikor is a másiknak tulajdonított agresszív szándék
elhárítása lesz a ténylegesen kezdeményező agresszív cselekedet indoka. A megtorló agresszió a már
bekövetkezett agresszió által okozott igazságtalanság helyreállítására hivatkozik. A bosszú során azonban
könnyen megtörténhet, hogy az igazság helyreállítása túlmegy a jogos mértéken, és új igazságtalanságot
eredményez, mely a kölcsönös destrukció bűvös körét szabadíthatja el. Erre láttunk példát legutóbb a volt
Jugoszlávia területén zajlott polgárháborúban, ahol az egyes etnikumok egymás ellen elkövetett agressziói
újultak ki, a középkori török megszállás óta már a sokadik alkalommal.
5.13. AZ AGRESSZIVITÁS
Agresszivitás alatt a szervezet agresszív viselkedésre való képességét értjük. Az állatok agresszivitása része a
létért folytatott harcnak, mely a legalkalmasabb egyedek túlélését biztosítja. Az agresszivitás eszerint ösztönös
200
KAPCSOLATOK
és örökletes, hiszen a nem agresszív egyedek kihullanak a rostán, és nem szaporodnak. Az emberi agresszivitás
biológiai magyarázatai hasonló módon érvelnek, azt állítván, hogy az agresszivitás – az ember veleszületett
ösztöne és funkciója – elsősorban nem a rombolás, hanem az egyed túlélésének biztosítása.
Ugyanakkor az emberi agresszió sajátosságának tűnik, hogy az egymás ellen irányuló agresszió kevésbé gátolt,
mint az állatok esetében, ahol az egy fajba tartozó társak elleni agresszió gátlására megfelelő, örökletesen
kialakult ingerek vannak (Lorenz 1977). Az ember biológiailag védtelen nembeli társával szemben. Az emberi
agresszió velejárója az empátia: az elkövető saját tapasztalatából tudja, hogy agressziója nyomán mire számíthat
a másik. Az agresszív tett elkövetését csak a szánalom akadályozhatja meg. Ez a mozzanat határt szab az állati
és az emberi agresszió közötti analógiának.
Freud ugyancsak az agresszió ösztönös jellegét hangsúlyozta. Első agresszióelméletében az agressziót az

„énösztön” egyik elemeként azonosította, mely reaktív módon mindig megnyilvánul, amikor az én akadályokat
lát maga körül, melyek céljai elérését meghiúsítják. Második agresszióelméletében mitikus konstrukciót hozott
létre (Larsen 1976). Azt feltételezte, hogy a destruktív Thanatosz és a konstruktív Erósz egyidejűleg van jelen a
lélekben, melyet megmaradásának érdeke arra indít, hogy a konfliktustól megszabaduljon, és a destrukció kifelé
irányuljon. A neofreudisták a gyermek korai szocializációs traumáiban, mindenekelőtt a visszautasítás-
élményben jelölik meg az agresszivitás okát.
A frankfurti freudomarxista iskola már a húszas években felhívta a figyelmet arra, hogy a családban uralkodó
tekintélyelvűség (autoritarizmus) abnormális útra tereli az agresszivitást, mely ugyanakkor tekintélyelvű,
antidemokratikus társadalomban a normálisnak tekintett élet mércéje lesz.
Miként az alattvaló számára lehetetlen a hatalommal szembeni nyílt állásfoglalás és tiltakozás, ugyanúgy a
gyermek számára sem lehetséges a családi tekintély bírálata. Az autoriter személyiség a neveltetése során
szükségképpen keletkező szorongást a hatalommal való azonosulás révén küzdi le. A korlátozásoktól szenvedő
felnövekvő gyermek egyetlen lehetősége az őt korlátozó tekintéllyel való azonosulás. Az áttételeződő agresszió
célpontjait a felette álló, nála hatalmasabb tekintély jelöli ki számára. Az autoriter agresszió sajátossága, hogy
védtelenekre és védekezésre képtelenekre irányul, akiket előzetesen a hatalom világosan megvont határokkal
elkülönített és meggyengített. Németország 1933 és 1945 közötti történelme tragikus bizonyítékokkal támasztja
alá az autoriter agresszió elméletét.
5.14. A BIOLÓGIAI TÉNYEZŐK

Függetlenül attól, hogy az agresszivitás öröklött vagy sem, az emberi agresszió megnyilvánulása biológiai
feltételekhez kötött. Az agy bizonyos zónáinak aktiválása révén vadállatok kezessé szelídíthetők és szelíd
állatok megvadíthatók. Hasonló hatások embereken is megfigyelhetők. Egyes agykárosodások, daganatok
hatására rendkívüli mértéket ölthet az agresszivitás. A szervezetbe került bizonyos szerek (például az alkohol)
növelik, mások (például a marihuana) csökkentik az agresszivitást. Férfiaknál kimutatható kapcsolat van a
tesztoszteronszint és az agresszióra való hajlam között.
5.15. FRUSZTRÁCIÓ – AGRESSZIÓ

Freud első hipotézisét alapul véve az aktuálisan felmerülő agressziót Dollard, Doob, Miller, Mowrer és Sears
1939-ben a frusztráció következményeként írta le. A frusztráció a cél elérésének meghiúsulása. A célja
elérésében megakadályozott egyén számára az agresszió jelenti a feszültség levezetését. A frusztráció
következményeként leírt agresszió empirikusan jól vizsgálható hipotéziseket eredményezett. Ezek a hipotézisek
az el nem ért cél jellege, az akadályoztatás módja és az agresszió ereje, mértéke közötti meglehetősen banális,
következésképpen jól előre jelezhető összefüggésekre vonatkoztak. Az agresszió a másik számára
szükségképpen frusztráció. Agresszió tehát agressziót szül, mely nem feltétlenül arra irányul, aki az eredeti
agressziót elkövette.
Berkowitz (1978) szerint a frusztráció haragot eredményez, mely a személyt csak akkor készteti agresszióra, ha
egyéb agressziót serkentő ingerek, például fegyverek vannak a helyszínen.
5.16. A DEPRIVÁCIÓ
A társadalmi egyenlőtlenségek egyes társadalmi csoportokat egész sor gazdasági, politikai és kulturális értéktől
megfosztanak. Az értékektől megfosztott, más szóval deprivált csoportok tagjai esetében sorozatos frusztrációra
számíthatnánk. Abszolút depriváció esetén a szegény, kiszolgáltatott és alacsonyrendűnek tartott társadalmi
201
KAPCSOLATOK
csoportok tagjai körében tömegesen nem jelentkezik frusztráció, mivel nincsenek olyan céljaik, amelyek rést
ütnének a hátrányos helyzet által teremtett láthatatlan falakon.
Relatív depriváció esetén azonban nyomban megjelenik a frusztráció, s nyomában a status quo felborítására
irányuló agresszió. Tocqueville helyesen állapítja meg a forradalmak lélektanáról, hogy az emberek
engedelmesen tűrik az elkerülhetetlennek tartott bajokat, amelyek egy csapásra kibírhatatlanokká válnak,
mihelyt felsejlik a szabadulás útja.
A relatív depriváció a jobb alternatíva ígéretét magában hordozó igényszint megjelenése révén eredményez
frusztrációt. A relatív deprivációt eredményező igényszint két forrásból ered. Az igényszintet egyfelől a saját
korábbi teljesítményszinthez való hozzászokás határozza meg. Az elégedetlenség forrása korántsem a kudarc,
hanem a siker. A kudarcok halmozódása eredményeként az igényszint leszáll, s ezáltal nem inspirál jobb
teljesítményre. A sikerekhez szokott emberek igényszintje ezzel szemben állandóan növekszik, ami további
teljesítményekre ösztönzi őket. Az igényszint másik forrása az összehasonlításból ered. Akik maguknál
sikeresebbekkel hasonlítják össze magukat, azok frusztrációt éreznek, szemben azokkal, akik a náluk
sikertelenebbekhez mérik magukat. Az individuálisan érzett relatív depriváció az irigység, mely az
összehasonlítás alapjául választott személy vagy csoport ellen irányuló agresszióra ösztönözhet.
Az államszocializmus idején végzett magyarországi elégedettségvizsgálatok hozták felszínre azt a paradox

tényt, hogy minél magasabb volt a válaszadók életszínvonala, annál elégedetlenebbek voltak. A magas
életszínvonal mögött magas iskolai végzettség, értelmiségi vagy vezetői státus volt. Ezek a válaszadók
sikeresnek érezhették magukat a társadalomban, következésképpen igényszintjük is magas volt, melyet tovább
növelhetett az a tény, hogy összehasonlítási alapként a magukhoz hasonló nyugati társadalmi csoportok
életszínvonalát vették, melyhez képest szegényként észlelték magukat. Ennek az eredménynek a fényében nem
meglepő, hogy ebben a körben mutatkozott a legnagyobb érdekeltség a rendszerváltozás iránt.
5.17. A TANULÁSELMÉLETEK
A mindennapi tapasztalat azt mutatja, hogy az agresszió gyakran kifizetődik. Állatkísérletek eredményei
bizonyítják, hogy szelíd, ártalmatlan állatok kellő kondicionálás után vérmes, haragvó szörnyetegekké válnak.
Az agressziót követőjutalom megerősíti az agresszivitást. Az agresszivitás mértéke kondicionálással
csökkenthető is. Az agressziót követő büntetés hatására az agresszív állatból jámbor, magát alávetni kész lény
lesz.
Gyermekek megfigyelése alapján is hasonló következtetés vonható le az agresszió jutalmazásával kapcsolatban.

A jutalmazott agresszió növelte az újabb agresszió megjelenésének valószínűségét. Az agresszió büntetése a
nyíltan kifejezésre jutó agresszió valószínűségét ugyan csökkentette, de megnövelte az agresszivitást, mely
kerülő úton nyilvánult meg, például bűnbakképzés útján.
5.18. A MEGFIGYELÉS
A szociális tanuláselmélet kidolgozója, Albert Bandura szerint, a gyermekek nemcsak saját tapasztalataik
alapján jönnek rá arra, hogy érdemes-e vagy sem agresszióval próbálkozniuk, hanem megfigyeléseikre is
hagyatkoznak. Bandura szerint, ha a gyermekek mások agressziójának megfigyelésekor azt látják, hogy az
kifizetődik, akkor saját maguk is szívesebben folyamodnak agresszióhoz, szemben azzal, ha azt látják, hogy
mások ráfizetnek az agresszióra.
Egy kísérlet során Bandura lehetővé tette egy-egy gyermek számára, hogy megfigyeljen egy felnőttet, aki a
közvetlen közelében egy fakalapáccsal ütött-vágott egy nagy babát. Más gyermekeknek nem volt részük ebben
az élményben. A kísérletben részt vevő összes gyermeket bevitte a kísérletvezető egy másik szobába, ahol
nagyszerű j átékok voltak. Alighogy a gyermekek elkezdtek játszani, a kísérletvezető megtiltotta a további
játékot, mondván, hogy ezeket a játékokat kímélni kell, mivel majd mások is akarnak velük játszani.
A frusztráció csak azoknak a gyermekeknek a viselkedésében eredményezett agreszsziót, akik előzőleg láthatták
az agresszív felnőttet. Ezek a gyermekek ugyanúgy nekiestek a közeli nagy babának, és a fakalapáccsal ütötték-
vágták, sokszor ugyanazon indulatszavak kíséretében, amiket a modelltől hallottak. A kontrollcsoport tagjai
megszeppenve hallgattak (Bandura-Ross-Ross 1981).
Az agresszió szociális úton történő elsajátításának egyik döntő forrása a televízió lehet. Az amerikai televíziós
műsorfolyam által kultivált társadalomképet vizsgálva George Gerbner azt találta, hogy az esti nézettségi
csúcsidő alatti programok 80%-a mutat erőszakot. A vasárnap reggeli gyermekprogramok óránként legalább öt
202
KAPCSOLATOK
agresszív cselekvést mutatnak. A hatvanas évek óta végzett mérések azt jelzik, hogy az amerikai televíziós
műsorokat egyre inkább áthatja az erőszak. Feltehető, hogy a hazai tömegkommunikációs mérések sem
mutatnának más tendenciát. Korrelációs vizsgálatok eredményei arra utalnak, hogy minél több időt tölt el egy
gyermek tévénézéssel, annál agresszívabb (Eron–Huesman 1985). Ezek a vizsgálatok persze nyitva hagyják az
utat olyan következtetések számára, melyek szerint eleve az agresszívabb gyermekek hajlamosak a tévénézésre,
illetve valamilyen „harmadik tényező” van a tapasztalt megfigyelés mögött. Berkowitz és Geen (1966)
kísérlettel bizonyították be, hogy a kísérleti úton frusztrált diákok agresszívebben viselkedtek, ha előzőleg
agresszív tartalmú filmet vetítettek nekik, mint azok a diákok, akik romantikus filmet néztek meg.
Bandura és munkatársai (Bandura–Ross–Ross 1981) gyermekeknek egy agresszív tartalmú filmet vetítettek le.
A film háromféleképpen fejeződött be. Minden csoport egyféle befejezést látott csak. Az egyik befejezés azt
mutatta, hogy az agresszió kifizetődik. A másik befejezés szerint az agresszió büntetést vont maga után. A
harmadik befejezésben az agresszió nem vont maga után sem pozitív, sem negatív következményt. A
gyermekek spontán játékának megfigyelése a film megnézését követően azt mutatta, hogy a jutalmazott
agressziót mutató befejezés hatására megemelkedett a gyermekek agresszivitása. Ugyanakkor, ha arra kérték a
gyermekeket a kutatók, hogy reprodukálj ák a látottakat, akármilyen volt a befejezés, a gyermekek mindegyike
képes volt az agresszív elemek bemutatására. A látott agresszió tehát a kontextustól függetlenül beépült a
gyermekek memóriájába.
5.19. A KONFORMITÁS
Az ember nyugtalanítóan könnyen vehető rá agresszióra. Láttuk, hogy Zimbardo szimulált börtönében a
véletlenszerűen kiosztott börtönőr-uniformisba bújt kísérleti személyekből szinte készen pattant ki börtönőr.
Milgram kísérlete még nyugtalanítóbb eredményeket hozott. Milgram (1965) kísérletében a kísérleti
személyeknek azt mondták, hogy elektromos ütések segítségével fognak szavakra tanítani valakit. Minél többet
hibázik a tanuló, annál erősebb áramütés adható neki annak érdekében, hogy a továbbiakban ne hibázzon. Az
áramütés útján történő büntetésre a kísérletvezető adta a parancsot. Az eredeti kísérlet azt mutatta, hogy a
kísérleti személyek a kísérletvezető észlelt státusa, valamint a „tanuló” közelsége függvényében büntettek.
Minél magasabb volt a kísérletvezető státusa, s minél kevésbé voltak közvetlen kapcsolatban a „tanulóval”,
annál inkább voltak hajlandók arra, hogy akár a legerősebb (450 voltos) áramütéssel büntessenek.
Larsen, Coleman, Forbes és Johnson (1972) úgy ismételték meg a kísérletet, hogy kihagyták belőle a
kísérletvezető szerepét. A kísérlet során a kutatók azt vizsgálták meg, hogy a személyiségváltozók és a szociális
helyzet egyes jellemzői miként hatnak az agresszióra. Előzetesen személyiségtesztekkel megmérték a kísérleti
személyek agresszív tulajdonságait. Ezt követően négy kísérleti feltételbe osztották őket. A feladat ugyanaz volt,
mint Milgram kísérletében. Elektromos ütések útján kellett egy egyszerű teszt kérdéseivel birkózó tanulót
hibáira figyelmeztetni. A kísérleti személyt mindegyik feltételben figyelmeztették, hogy „jóllehet, az ütések
rendkívül fájdalmasak lehetnek, a tanulót nem fenyegeti a permanens károsodás veszélye”. A kontrollfeltételben
a kísérleti személy egyedül volt a fülkében. A modellfeltételben a kísérleti személynek várakoznia kellett.
Várakozás közben láthatta, hogy egy másik kísérleti személy, aki valójában beavatott volt, igen erős
áramütésekkel büntette a tanulót. Ezt követően került sor rá. A konformitásfeltételben a kísérleti személy két
másik személlyel együtt adhatta az áramütéseket. Társai beavatottak voltak. Az egyik mindig 10 volttal, a másik
20 volttal adott többet, mint a kísérleti személy. A magas modellfeltételben a fülkébe belépő kísérleti személy az
elektromos ütések adására alkalmas gépet 350 voltos álláson találta, mintha csak az előző kísérleti személy
hagyta volna így.
Az eredmények azt mutatták, hogy a kísérletben mért agresszivitás semmilyen összefüggést nem mutatott a
személyiségtesztek által mért agresszív személyiségváltozókkal. A kísérleti személyek feszültek voltak, de a
213 esetből csak három tagadta meg a részvételt.
A társas feltételek esetében az agresszivitás mindig magasabb volt, mint a magányos feltételben. Az átlagos
voltszám mind a három társas feltételben igen magas volt, nyilvánvalóan alkalmas fájdalom okozására. A
következő táblázatban mutatjuk be az egyes feltételekben mutatkozott átlagos voltszámokat.
6.1. táblázat -
Kontroll- Modell- Konformitás- Magas modell-
feltétel
203
KAPCSOLATOK
157 172 293 237
A kísérlet az agresszióval szemben mutatkozó riasztóan csekély ellenálló-képességről tanúskodik. Úgy tűnik,
hogy az agresszió mindenképpen bekövetkezik, ha a helyzetben akár csak a legcsekélyebb mértékben is
találhatók igazoló támpontok az agresszió megengedhetőségére nézve. Kérdés persze, hogy ez a tendencia
milyen mértékben korlátozható az észak-amerikai társadalomra és azon belül a középosztályból származó fehér-
angolszász-protestáns kisebbségre.
5.20. A KULTURÁLIS HATÁSOK

Az egyes kultúrák mélyrehatóan különböznek aszerint, hogy milyen mértékben engednek teret az
agresszivitásnak. Az egyik szélsőség a Fülöp-szigeteki tasaday törzs, melynek szava sincs a háborúra, a másik
végletet az örökösen harcban álló dél-amerikai yanomami indiánok képezik.
A 100 ezer főre eső gyilkossági ráta hétszer magasabb az Egyesült Államokban, mint Nagy-Britanniában,
aminek egyik oka az lehet, hogy az Egyesült Államokban jóval könnyebb fegyverhez jutni, mint Nagy-
Britanniában. Landau (1984) szerint a társadalmi stressz mértéke befolyásolja a gyilkossági rátát. A társadalmi
stressz mértékét az inflációval, valamint a válások számával mérte. Tizenhárom országot összehasonlítva azt
találta, hogy tizenkét esetben a stressz növekedése együtt járt a gyilkossági ráta növekedésével. Az egyetlen
kivétel Japán volt, ahol a stressz növekedése az öngyilkossági ráta növekedését vonta maga után.
Az egyes kultúrák a normák révén szabályozzák az agressziót. Ahol a normák megengedőek az agresszióval
szemben, ott nagyobb mértékű agresszió fordul elő a társadalomban, mint ahol a normák e vonatkozásban
kevésbé megengedőek. A kultúra nemcsak az agresszió mennyiségét, hanem kifejeződésének módját is
meghatározza.
5.21. AZ ÖNCÉLÚ ÉS AZ INSTRUMENTÁLIS AGRESSZIÓ

ÖSSZEHASONLÍTÁSA
Míg az öncélú agresszió igazolatlan, motívuma meztelen, addig az instrumentális agresszió jó célokban talál
igazolást. A célok jósága ideológiai tételekből vezethető le, melyek érvénye a vélemények, nézetek, attitűdök,
attribúciós ítéletek szociális összehasonlításának folyamatában dől el. A szociális összehasonlítás folyamatait a
hatalom befolyásolja, önkényesen megszabva a Jó és a Rossz jelentését, melynek következtében a logika erejét
az erő logikája váltja fel.
Minél hatásosabb a célok jóságát bizonygató ideológia és minél nagyobb katonai, rendőri, politikai erő áll az
ideológia mögött, az igazolás nyomán az agresszió annál inkább elveszíti negatív társadalmi minősítését és
pozitív kontextusba kerül. Az öncélú agresszió motívumai a megrekedt vagy visszaesett személyiségfejlődésben
gyökereznek. A lelkiismeret és bűntudat nem állít belső akadályt az agresszió elé. A lelkiismeret és a bűntudat
abban nyilvánul meg, hogy az agresszív cselekvés következtében a cselekvőben a büntetéstől való félelemtől
függetlenül rossz érzés keletkezik. A rossz érzés forrása, hogy a cselekvőfelelősnek tartva magát cselekedeteiért
összeegyeztethetetlennek tartja önképével az elkövetett agresszív cselekedetet. Az igazolt agresszióra való
képesség sajnálatosan összeegyeztethető a lelkiismerettel és a bűntudattal. Láttuk, hogy az instrumentális
agresszió céljainak társadalmi elfogadtatása a rossz érzés elhárítása érdekében milyen sokféle ideológiából
meríthet.
Míg az öncélú agresszió módszere az erőfölény kihasználásán alapuló nyílt vagy burkolt erőszak és
kényszerítés, addig az igazolt agresszió sok esetben perverz módon a másikat is képes bevonni önnön
megalázásának folyamatába.
A diktatúrák előszeretettel támaszkodnak az öncélú agresszivitásra. Hannah Arendt joggal beszél „randomizált
terrorról”, melyen a véletlenszerű, mindenkit azonos valószínűséggel sújtó büntetéstől való rettegést érti. A
„randomizált terror” aktiválja és a hatalom érdekében hasznosítja az öncélú agresszióra hajlamosító
motívumokat a társadalom tagjaiban, akik egymás feljelentőivé és üldözőivé válnak. Az igazolt agresszivitás a
külső és belső kollektív ellenségkép felmutatásában, az erőszak kultuszában, a háborús pszichózis
létrehozásában és fenntartásában nyilvánul meg (Staub 1989).
Demokratikus társadalmak az öncélú agresszivitás minden megnyilvánulását szankcionálják a közvélemény és

ajog erejével. A szabadság azonban teret enged a szabadság ellenségei számára is, akik megteremtik az erőszak
204
KAPCSOLATOK
kultuszára épülő szubkultúráikat, politikai és társadalmi mozgalmaikat. Az idegengyűlölet, a kisebbségek ellen

megnyilvánuló terrorizmus és politikai extremizmus felbukkanása elkerülhetetlen. Másfelől a demokratikus
társadalmak legitimációjától elválaszthatatlan az igazolt agresszió tradíciója, mely bővelkedik igazolást nyújtó
célokban. A forradalmak és polgárháborúk agresszióit az antifeudális célokkal, a gyarmatosítás során elkövetett
mérhetetlen pusztítást a fehér ember civilizációs küldetésével, a háborúk emberirtását a politikai nemzet
retorikájával indokolják.
Áttekintve az igazolatlan és igazolt agresszió eseteinek széles skáláját, azt mondhatjuk, hogy az agresszió csak
kivételesen azonosítható az igazolhatatlan gonosztettel, de még akkor sem zárható ki a nem szándékolt pozitív
következmény. Az esetek többségében az agresszív cselekedet ténylegesen pozitív következményekkel is jár.
Más kérdés, hogy az agresszió által okozott kár jóvátehetetlen. Az áldozat többnyire semmit sem lát a pozitív
következményekből, melyek haszonélvezői az életbe újonnan lépő nemzedékek. Ha történelmi perspektívából
tekintünk az agresszióra, levonhatjuk a tanulságot, hogy a Jó része a Rossznak. Ez persze senki számára sem
lehet mentség, aki a mindenkori jelenben arra vállalkozik, hogy embertársainak testi, lelki, anyagi kárt okozzon.
6.2. táblázat -
KULCSFOGALMAK
agresszió hízelgés segítségnyújtás
bűnbak individualizáció szélhámosság
csereelmélet konformitás személypercepció
én összeillés „társadalmi
felépített én prezentáció anatómia"
hasonlóság prototípus taszítás
Aronson, E.: A társas lény. Budapest, 1987, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 193-231, 277–310. p.
Forgács I.: A társas érintkezés pszichológiája. Budapest, 1989, Gondolat.
Nisbett, R. E.: A személyiségvonások építménye a laikus és a hivatásos pszichológiában. In Hunyadi Gy.

(szerk.): Szociálpszichológia. Budapest, 1984, Gondolat, 116–145. p.
Aronson, E. – Linder, D.: A megbecsülés fokozása és visszavonása hogyan befolyásolja a személyközi

vonzalmat.
Csepeli Gy. – Lengyel Zs. – Rudas T. – Rajkay Á. – Molcsotár H.: Feltételezett befolyásolás hatása a
személyészlelésre.
Fromm, E.: A szeretet művészete.
Jones, S.: Az erőszak intézményei.
Pages, R.: Más személyek észlelése.
Ranschburg J.: Félelem, harag, agresszió.
205
7. fejezet - VII. RÉSZ – A TÁRSAS
HELYZETEK
1. 1. AZ EGYÜTTMŰKÖDÉS
A társadalmi együttéléshez szükséges rend és kiszámíthatóság a társadalom tagjaitól együttműködési készséget
kíván, melyről a bizalom kapcsán bővebben lesz szó. Az aktuális együttműködés közelebbi oka az általa
megvalósítani remélt célok elérése, amelyek kizárólag együttműködés révén valósíthatóak meg, külön-külön
vagy egymás ellenére nem. Példaként említhetjük a társas együttlétből fakadó örömöket, vagy az olyan
feladatok megoldását, amelyek több cselekvő közreműködését igénylik. Más célok individuálisan is elérhetőek
lennének, de együttműködés útján biztosabban, hatékonyabban vagy kellemesebben érhetőek el.
Együttműködésre a legkülönbözőbb interakciós kontextusokban sor kerülhet. Együttműködhetnek alkalmi

partnerek, akik sem előtte, sem utána nem találkoznak többé. Együttműködés nélkül nem jöhetnének létre és
nem működhetnének a párkapcsolatok. A szervezetek működésének nélkülözhetetlen alkotóeleme az egymással
szerepkapcsolatban lévő cselekvők között zajló, szabályozott együttműködés. Együttműködés hiányában nem
beszélhetnénk informális csoportokról sem.
1.1. AZ EGYÜTTMŰKÖDÉS MINT ÉRTÉK

Az együttműködés aproszociális viselkedés műhelye. Kelley és Stahelski együttműködésre hajlamos személyek
vizsgálatát követően úgy találta, hogy az együttműködő személyek összetett emberképet alakítanak ki
maguknak, és igen erős késztetést éreznek arra, hogy partnereikről információkat szerezzenek. Hisznek abban,
206
VII. RÉSZ – A TÁRSAS
HELYZETEK
hogy másokat is rá tudnak bírni az együttműködő minták követésére. Az együttműködésre való hajlam
felismerése igen fontos lehet az olyan szerepek betöltőinek kiválasztásában, ahol emberekkel kell hivatásszerűen
foglalkozni. Pedagógusok, bírák, orvosok, szociális gondozók, pszichológusok, rendőrök, lelkészek esetében az
együttműködési hajlandóság szerepük ellátásához feltétlenül szükséges („muss”) elvárásnak tűnik (Balogh 1989,
108-109).
Morton Deutsch (1981) a negyvenes évek második felében fontos kísérletsorozatot végzett az Egyesült
Államokban annak kiderítésére, hogy milyen speciális hatásokat fejt ki az egyénekre az együttműködés. Öt
héten keresztül a Massachusetts Institute of Technology (Cambridge) pszichológiai kurzusán kétféle oktatási
módszert alkalmazott. Az egyik módszer alkalmazása során az ötfős csoportoknak azt mondták, hogy aki az
ötödik hét végén a legjobb eredményt éri el közülük, az automatikusan a legjobb érdemjegyet fogja kapni, míg a
többieknek egy szigorú záródolgozatot kell majd írniuk. A másik módszer alkalmazása során az ötfős
csoportoknak azt mondták, hogyha az egész csoport magas átlagot ér el az ötödik hét végére (a többi csoporthoz
viszonyítva), akkor mindenki automatikusan megkapja a legjobb érdemjegyet. Ez a módszer tehát
együttműködésre ösztönözte a hallgatókat, szemben az első módszerrel, mely versenyhelyzetet teremtett.
Deutsch a kísérlet során a következőket tapasztalta.
1. Az együttműködő egyének a kísérlet során inkább észlelték önmagukat pozitív kölcsönös függésben, mint a
versengő egyének, akik nem észlelték, hogy kölcsönösen függnének egymástól.
2. Az együttműködő egyének körében nagyobb mértékben volt megfigyelhető, hogy helyettesíteni tudták
egymást, mint a versengő személyek esetében.
3. Az együttműködők egymás cselekvéseit pozitívan értékelték, míg a versengők egymás cselekvéseit

alábecsülték, negatívan értékelték.
4. Az együttműködő egyének segítőkészebbek voltak egymás iránt, mint a versengők, akik viszont nagy
találékonysággal akadályozták egymást.
1.2. AZ EGYÜTTMŰKÖDÉS ÉS A PEDAGÓGIA

Aronson és munkatársai a hetvenes években Texasban 13 ötödikes és hatodikos általános iskolai osztály tanulói
körében végeztek egy érdekes vizsgálatot. A kísérleti osztályokban tanuló diákokat négy, hét személyből álló
kisebb csoportba osztották. A csoportokat úgy állították össze, hogy lehetőség szerint egyenletes megoszlást
mutassanak a különböző etnikai származású, tanulmányi eredményű és nemű gyermekek. Külön gondot
fordítottak arra, hogy az egyes csoportokban ne legyenek közeli barátok vagy ádáz ellenségek. Összesen 53
ilyen csoportot képeztek.
A kísérlet hat hétig tartott, és ezalatt e kisebb csoportok minden héten háromszor egy iskolai órára találkoztak. A
kontrollosztályokban változatlan módon, de ugyanazzal a tananyaggal folyt az oktatás.
A kísérleti osztályokban az egyes órákon megtanulandó anyagot annyi részre bontották, ahány tagja volt a
kisebb tanulócsoportnak. Ezután mindegyik diák megtanulta az anyag egy részét, és az lett a feladata, hogy azt a
részt ő tanítsa meg társainak. Az óra végén azonban mindenkinek az egész tananyag ismeretéről számot kellett
adnia. Az együttműködés tehát a sikeres eredmény elérésének megkerülhetetlen feltétele lett.
A hat hét elteltével a kutatók méréseket folytattak, melyek eredményeként beigazolódott, hogy az együttműködő
csoportok tagjai egymást jobban kedvelték, mint többi osztálytársukat.
Amikor választaniuk lehetett, a kísérletben részt vevő gyermekek az együttműködést részesítették előnyben a
versengéssel szemben. Egymás tanításának hatékonyságába vetett hitük jelentősen megnőtt. A diákok a kísérlet
végén jobban szerették az iskolát, mint a kontrollosztályok tanulói. Fontos eredmény, hogy megszűnt a mexikói
indián és a fehér amerikai gyermekeket megosztó idegenkedés.
Aronsonék végkövetkeztetése szerint az iskolai osztály boldog színtere is lehet a gyermekek életének. Az
együttműködés jótékony hatása a tanulási helyzet szerves részeként mintegy kiegészítheti a hagyományosan
versengésre ösztönző iskolai környezetet, megkönnyítheti a pozitív személyközi kapcsolatok és attitűdök
kialakulását, valamint segítheti a tanulást (Blaney et al. 1980).
1.3. A FOGOLY DILEMMÁJA
207
HELYZETEK
Az együttműködés vizsgálatának szellemes módszere alakult ki a hatvanas években. E módszer nem egyszerűen
instrukció útján hozta létre az együttműködés, illetve a versengés „beállítódását”, hanem a feltételek ügyes
alakításával magukra a cselekvőkre bízta, hogy az együttműködést vagy annak alternatíváját választják.
A kísérleti helyzet terve a Neumann János által lefektetett játékelméletből származik, mely a társas életet
egyetlen dilemma tengelyébe állítva modellálja. A modell azon az előfeltevésen alapul, hogy a játék során
minden játékos a lehető legnagyobb nyereséget igyekszik elérni. A dilemma lényege, hogy bár minden játékos
nyeresége saját elhatározásától függ, az elhatározást befolyásolja, hogy a játékosok kölcsönösen mit gondolnak
egymás várható elhatározásáról. A saját elhatározást tehát befolyásolják a társak elhatározásai, akiket szintén
önző indítékok vezetnek.
A játékelmélet szemszögéből vizsgálva az együttműködés döntési problémaként jelenik meg. A tényleges

cselekvést megelőzően a felek egy imaginárius térben puhatolózva felmérik a várható kimeneteleket, melyekhez
a várható nyereségeket különböző kockázati feltételek mellett rendelik hozzá. Közelebbről nézve a dilemma
abban áll, hogy érdemes-e lemondani a biztonságosan elérhető, de kicsiny közös nyereség érdekében a
kockázatos, de nagy saját nyereségről. A másik fél részéről feltételezett együttműködés esetén kis közös
nyereség várható, viszont a másik együttműködési szándékának kijátszása a kijátszónak nagy nyereséget,
ugyanakkor a kijátszottnak nagy veszteséget okoz.
A fogolydilemma a következő helyzetből származik: „Két gyanúsítottat vesznek őrizetbe és elkülönítik őket a
börtönben. A vizsgálóbíró bizonyos benne, hogy bűnösök, de nincs a kezében elegendő bizonyíték ahhoz, hogy
esküdtszék elé vigye őket. Az őrizeteseknek külön-külön azt mondja, hogy két választási lehetőségük van.
Bevallják a bűnt, amit elkövettek, vagy nem vallják be. Ha egyikük sem vall, akkor valamilyen ürüggyel el
lesznek ítélve néhány hónapra. Ha mindkettőjük vall, akkor tárgyalás lesz, ahol el lesznek ítélve, de a maximális
büntetést elkerülik, míg ha az egyik vall, de a másik nem vall, akkor az, aki vallott, jutalmul nagyon enyhe
bánásmódban fog részesülni, míg aki nem vallott, az kénytelen lesz egymaga elvinni a balhét.” (Hankiss
1979,11.) Egy másik megfogalmazás szerint, ha csak az egyik gyanúsított vall, miközben a másik nem vall,
akkor a vallomástevő azonnal elmehet, míg a tagadásban maradó tíz év börtönbüntetést kap (Tóth 1989, 34).
Ha a gyanúsítottak megbíznak egymásban, akkor mindketten tagadnak majd. Ha az egyik visszaél a másik
bizalmával, akkor a visszaélő nagyon jól, míg a kijátszott nagyon rosszul jár. Ezt megelőzendő létrejöhet a
kölcsönös beismerés, ami ugyan nem kecsegtet nyereséggel, de legalább a legnagyobb veszteség elkerülhető
általa.
Ezt az alaphelyzetet jól működő kísérletté lehet alakítani, amelynek során a „bevallás”, illetve „tagadás”
alternatíváit „nyerési”, illetve „vesztési” alternatívákká változtatják.
A racionális emberkép alapján azt várhatjuk, hogy a cselekvő úgy cselekszik, hogy maximalizálja saját
nyereségét és minimalizálja veszteségét (Vinacke 1971). Arra számíthatnánk tehát, hogy a dilemma részesei
előbb-utóbb belátják, hogy nincs más kiút, mint az együttműködés. Alakítsuk át a dilemmát a következő XY
játékká, ahol nem évek, hanem összegek képezik a téteket:
7.1. táblázat -
B játékos A játékos
XY
X 9 9 -10 10
Y 10 -10 -9 -9
A játékos nyereménye, illetve vesztesége dőlt számmal jelölve
Ez azt jelenti, hogyha mindkét résztvevő X-et választ, akkor mindketten nyernek 9 egységet (forintot, dollárt),
ha az egyik résztvevő X-et és a másik résztvevő Y-t választ, akkor az X választója veszít 10 egységet, míg az Y
választója nyer 10 egységet, s végül ha mindketten Y-t választanak, akkor mindketten veszítenek 9 egységet
(Deutsch-Krauss 1981). Az ésszerűség azt diktálná, hogy mindkét résztvevő X-et válasszon, hiszen az magas
nyereséget eredményez mindkettejük számára. (Az eredeti dilemmában a kooperáció csak a veszteség
208
HELYZETEK
elkerülésének eszköze.) Mégis, amikor az instrukció úgy szólt, hogy ki-ki törekedjen a legnagyobb nyereségre, a
választásoknak csak 35%-a volt kooperatív jellegű.
A kooperációt eredményező bizalom kialakulásának valószínűsége attól is függ, hogy miként alakítjuk a mátrix
cellái által képviselt esélyeket. Ha az együttműködés biztos, de kicsiny nyereségével a versengés kockázatos, de
magas nyeresége áll szemben, akkor a kockázatvállalásra haj lamos személyek nem törődnek a bizalommal, s
belehaj szolj ák magukat a versenybe. Példaként bemutatunk egy ilyen, a kockázatvállalásra hajlamosító
mátrixot.
7.2. táblázat -
B játékos A játékos
X Y
X 10 10 -50 100
Y 100 -50 -50 -50
A játékos nyereménye, illetve vesztesége dőlt számmal jelölve
Itt a tétek kiélezettebben állnak szemben egymással. Ha A és B együttműködik, akkor fejenként 10-10 egységet
nyerhetnek. Ha versenyeznek, akkor esetenként 100 egységet nyerhetnek, illetve 50 egységet veszíthetnek. A
nagyobb – bár bizonytalan – nyereség reménye ilyen esetben felborítja a kooperációt.
Amikor a partnert szimulálták, a tét nagyságától függetlenül határozott tendencia mutatkozott a huzamosan
kooperációra berendezkedett partner kizsákmányolására.
1.4. A HIDEGHÁBORÚ
A második világháborút követően a két hajdani szövetséges, az USA és a Szovjetunió között hidegháború tört
ki, melyre a fegyverkezési verseny nyomta rá bélyegét. A fegyverkezési verseny dilemmája a következő
kimeneteket rejtette magába: 1. egyoldalú fegyverkezés, 2. kölcsönös fegyverkezés, 3. kölcsönös leszerelés, 4.
egyoldalú leszerelés (Tóth 1989).
A fogolydilemma kísérleti modellje alapján azt mondhatjuk, hogy kölcsönös bizalomhiány esetén mindkét fél
viselkedését a legnagyobb veszély elkerülése motiválja. A nukleáris fegyverek birtoklása folytán a legnagyobb
veszély szó szerint vehető, hiszen mindkét fél képes volt a másik totális elpusztítására. Ilyen körülmények
között vált az egyetlen racionális stratégiává a kölcsönös elrettentés, a szakadatlan fegyverkezés.
Bár a hidegháború éveiben mind az USA, mind a Szovjetunió politikusai tudatában voltak annak, hogy a
kölcsönös leszerelés mindkét fél számára a lehető legnagyobb hasznot hozná, a kockázat oly nagynak tűnt, hogy
a másik fél együttműködési szándékát kétségbe vonva, egyik fél sem mert egyoldalú leszerelési lépésekhez
folyamodni.
A nemzetközi politikai élet szakértői azt jósolták, hogy az USA és a Szovjetunió viszonyának alakulását a
jövőben a csökkenő bizalmatlanság, a fokozódó kommunikáció és együttműködés fogja meghatározni. Rapoport
szerint a megoldást az együttműködés hozhatta volna meg (Rapoport 1964). Ezzel szemben a dilemmát Ronald
Reagan oldotta meg, aki a fegyverkezési verseny fokozódó eszkalációja mellett döntött, melyet a másik fél már
nem tudott követni.
Az USA hidegháborús győzelme a „csillagháború” stratégiájának meghirdetéséből fakadt. Jóllehet maga a

stratégia csak jelszó maradt, a szovjet politikai és katonai vezetés elhitte, hogy miközben az USA képes marad a
Szovjetunió nukleáris eszközökkel történő megtámadására, egyúttal meg tudja magát védeni minden nukleáris
támadással szemben. A szovjet vezetők ugyanakkor képtelenek voltak mind a maguk, mind az amerikaiak
számára saját nukleáris sebezhetetlenségüket valószínűsíteni. Feladták a fegyverkezési versenyt.
Az USA és a Szovjetunió közötti fegyverkezési verseny vége egyben a kétpólusú világ végét is jelentette. A
Szovjetunióból megmaradt Oroszország és az Egyesült Államok viszonya ugyanakkor már nem a fogoly
209
HELYZETEK
dilemmája szerint alakul, melynek lényege, hogy mindkét fél egyenlő valószínűséggel befolyásolhatja a másik
sorsát.
Az együttműködés és a versengés alternatívái között hányódó cselekvők helyzetét szerfelett megnehezíti, ha

zéró összegűjátszmákban vesznek részt. Ez esetben az egyik fél csak a másik rovására nyerhet. Az USA és a
Szovjetunió a kölcsönös bizalmatlanság légkörében zéró összegű játszmaként folytatta a fegyverkezési versenyt,
attól tartva, hogy egy „forró” háború esetén az egyikük fölülkerekedése a másik fél pusztulását hozná magával.
1.5. AZ EGYÜTTMŰKÖDÉS CSÁBÍTÁSA

Hankiss Elemér joggal utal arra, hogy „a társadalmi gyakorlatban azonban legalább ilyen gyakori az a döntési,
illetve konfliktushelyzet, amelyben a két fél nemcsak egymástól, hanem egymással együttműködve valamilyen
külső forrásból is nyerhet” (Hankiss 1983c, 12). Ezt nevezik nem zéró összegűjátszmatípusnak, amelyben az
együttműködés révén elérhető nyereség realizálása mindkét fél érdekében áll. A világ jövője minden bizonnyal
azon múlik, hogy a társadalmi gyakorlat különböző színterein működő cselekvők, legyenek azok politikusok,
üzletemberek vagy egyéb társadalmi szerepek betöltői, képesek lesznek-e arra, hogy egymás közti viszonyaikat
ne a zéró összegű játszmák szabályai szerint definiálják, s a közös hasznot keressék.
Hankiss (1983c, 38-40) szerint a kooperatív stratégiák érvényesülésének a következő előfeltételei vannak.
1. Az azonos helyzetmegítélés. Mindegyik félnek tudnia kell, hogy a többiek is ugyanúgy ítélik meg a helyzetet,
mint ő.
2. A racionális gondolkodás. Mindegyik félnek ésszerűen kell tudni kalkulálni, és tisztában kell lenniük azzal,
hogy a másik is ésszerűen gondolkozik.
3. A jóindulat. Vállalniuk kell a kockázatot, szükséges, hogy ellen tudjanak állni a rosszhiszeműség
kísértésének.
4. Az azonos értékrendszer. Egyet kell érteniük abban, hogy mi az, ami az emberi életben az értelem és a jóérzés
forrása. Az egyetértésnek nemcsak a szavakra (szabadság, igazságosság, egyenlőség, boldogság), hanem azok
jelentésére is ki kell terjednie.
5. Az információk visszacsatolása. Szüntelen kommunikációra van annak érdekében szükség, hogy a keletkező
félreértéseknek elejét lehessen venni. Ugyanakkor a szüntelen együttműködés unalmat és elfásulást szül. A
bizalom körét olykor szükségszerűen meg kell törni, hogy magasabb síkon álljon újrahelyre. Ez sosem megy
feszültségek, konfliktusok nélkül, melyek során a kockán forgó tétek újraértelmezése elkerülhetetlen.
2. 2. A VERSENGÉS ÉS A KONFLIKTUS
A szimmetrikus kölcsönös függés együttműködéses formájának ellentéte a versengés, mely a résztvevőket
szembeállítja egymással. Ugyanakkor egyáltalán nem mindegy, hogy milyen mérvű a szembenállás.
2.1. A TISZTESSÉGES VERSENY

A tisztességes verseny az együttműködés számos elemét hordozza magában: a résztvevők egyetértenek a
szabályokkal, kölcsönösen bíznak abban, hogy a másik is betartja azokat, egyaránt fontosnak és kívánatosnak
tartják a célt, nem törekednek egyoldalú előnyökre, a győztes nem semmisíti meg a vesztest. Ilyen feltételek
között a verseny a szociális összehasonlítás egyik eszköze, mely alkalmas a legjobb teljesítmény kiválasztására.
Míg az együttműködés minden résztvevője az interakció elejétől annak végéig egyenlőnek érezheti magát, a
verseny – legyen az bármilyen tisztességes is – a győzelem és vereség révén egyenlőtlenségeket teremt a
résztvevők között, akik ezáltal eltérő szerepekbe, pszichológiailag különböző helyzetekbe kerülnek. Látszólag a
győztesnek könynyebb, a vesztesnek nehezebb lesz a helyzete.
Győztes mindig kevesebb van, mint vesztes, következésképpen a győztes magányos. A magányérzetet felerősíti
a sikerattribúció, mely a belső, személytől függő okokat emeli ki, szemben a külső hatásokkal. A vesztesek
ezzel szemben a kudarcattribúció során szokásosan alkalmazott felelősségelhárító oktulajdonítással élhetnek, s
szolidaritásérzetüket fokozhatja, ha felfedezik, hogy nem egyedül szenvedtek vereséget.
210
HELYZETEK
Az igényszintet a győzelem fokozza, a vereség viszont leszállítja. Ebből az következik, hogy a győztes mind
önmaga, mind mások számára az újabb győzelmek bizonytalan várakozásában él, szemben a vesztessel, aki
nyugodt, mivel az elkövetkező versenyek során nem kockáztat semmit.
2.2. FAIR PLAY – KONSTRUKTÍV KONFLIKTUS

A fair play, azaz a versengés tisztességes változata is magában hordozza a konfliktust, hiszen ha a résztvevők
egyet is értenek bizonyos alapelvekben és értékekben, a verseny során mégiscsak egymással
összeegyeztethetetlen célokat követnek. A verseny konstruktív konfliktus, mely lehetetlenné teszi a szociális
rendszer stagnálását, érdeklődést és kíváncsiságot kelt a változás lehetőségeit illetően, energiákat szabadít fel,
melyek a kísérletezést, a cselekvési alternatívák jobb kiválasztását teszik lehetővé.
A tisztességes verseny alakjában megjelenő, konstruktív konfliktus a felek identitásképződését is szolgálja. Az

egymással összeegyeztethetetlen célok mentén világos határok mutatkoznak, amelyek lehetővé teszik a felek
pontos elhatárolódását egymástól. A csoportközi jelenségek szociálpszichológiájával foglalkozó fejezetben látni
fogjuk, hogy a versenynek milyen hatalmas jelentősége van a csoportok azonosságtudatának megteremtésében.
Az egyének közötti tisztességes verseny meggyorsítja az idejétmúlt normák lebomlását, elősegíti az új,
célszerűbb alkalmazkodást lehetővé tevő új normák kialakulását. A csoporton belüli verseny a csoport
folyamatos alkalmazkodását, a változásokkal kapcsolatosan követendő stratégiákra vonatkozó nézetek szabad
versenyét, következésképpen a tökéletesebb működést teszi lehetővé.
2.3. A STRUKTURÁLIS ÉS AZ INTERPERSZONÁLIS VISZONYOK

A társadalom tagjai között nap mint nap teremtődő, különböző társas helyzetek szociálpszichológiai értelmezése
során mindig vizsgálandó, hogy az ezeket meghatározó viszonyokban való részvételt milyen mértékben
határozzák meg a történelmi-strukturális természetű kényszerek. Minél kisebb mértékű e kényszerek
meghatározó ereje, annál inkább beszélhetünk interperszonális viszonyokról, s minél erősebb a résztvevők
személyes motivációin túl érvényesülő, társadalmilag determinált valószínűségek hatalma, annál inkább
strukturális viszonyokról eshet szó.
Az egyének közötti szabad versenyre alapozott modern társadalom elvileg mindenki számára módot ad
képességei kibontakoztatására és a teljesítményeire alapozott ki-emelkedésre. Nyilvánvaló azonban, hogy a
szabad verseny sosem lehet teljes, hiszen mindig voltak és lesznek olyan egyének, akik strukturális
elhelyezkedésük folytán esélytelenül indulnak az élet során elérhető értékek birtoklásáért folyó versenyben.
Egyenlőségeszmény híján a tradicionális társadalmakban kevéssé várható a strukturális konfliktusok

megjelenése. Tradicionális feltételek között a konfliktusok egymást idegennek tartó, lélektanilag elkülönült
csoportok egymás ellen folytatott rivalizálásában, harcában és háborúiban nyilvánulnak meg, amelyek célja
különböző erőforrások elvétele, kizárólagos birtoklása. Verseny helyett ebben az esetben élethalálharcról
beszélhetünk.
A modern társadalmakban az egyenlőségeszmény mobilizálja és aktivizálja az egyéneket, akik között a verseny

egyszerre zajlik interperszonális és strukturális szinteken. Minél kisebb a strukturális szint meghatározó ereje,
annál jobbak az egyéni erények érvényesülésének esélyei, s annál rugalmasabb és fejlődőképesebb a társadalom
egésze. Gellner (1983) „szociális entrópiának” nevezi azt a helyzetet, amikor főképp az egyénen múlik a siker és
a kudarc. Ebben az esetben ugyanis az egyéneknek a társadalom előnyös és hátrányos pozícióiban való
eloszlására nem gyakorolnak számottevő hatást az egyén számára kényszerítő, általa nem választott
körülmények, mint például a származás vagy a nem.
2.4. TISZTESSÉGTELEN VERSENY – DESTRUKTÍV KONFLIKTUS

Minél egyenlőtlenebb feltételek között bonyolódik a verseny, minél alacsonyabb fokú az egyetértés a követendő
szabályokat illetően, minél kevésbé bíznak a versengő felek abban, hogy a másik is betartja a szabályokat, minél
inkább egyoldalú előnyökre törnek a résztvevők, annál tisztességtelenebb a verseny, és annál inkább destruktív
formát ölt a konfliktus.
A destruktív konfliktus élethalálharc. Az egyének között zajló destruktív konfliktus klasszikus példája, amikor
egy mentőcsónakban két hajótörött hányódik a nyílt tengeren, s csak egyikük számára van elegendő élelem a
csónakban. Az egyik fél életben maradásának ára a másik elpusztulása. Marx az osztályharcban vélte felfedezni
211
HELYZETEK
a strukturálisan meghatározott destruktív konfliktus alapvető típusát. A történelem az mutatja, hogy akapitalista
társadalmak képesek voltak az osztályharc destruktív megnyilvánulásainak visszaszorítására. Ezzel szemben a
nemzetközi közösség az emberiség egészét strukturálisan megosztó szempontok (nemzetek, vallások,
posztkoloniális egyenlőtlenségek) mentén kibontakozó destruktív konfliktusok kezelésére egyre inkább
képtelennek látszik.
Akár interperszonális, akár strukturális szinten nyilvánul meg, a destruktív konfliktus zéró összegűjátszma, mely
a győztes számára pirruszi győzelmet eredményez. Az értékek kapcsán láttuk, hogy a társadalmilag konstruált
valóság a cselekvéseket az értékek sokdimenziós terében teszi lehetővé. Ráadásul maguk az értékek eleve
ellentmondásosak. A destruktív konfliktus győztese egy-egy érték totális elvételének hasznát élvezi, miközben
akarva-akaratlan más, ugyancsak életfontosságú értékekhez nem jut hozzá. A mentőcsónak példájára
visszatérve: az életben maradónak haláláig szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy elvesztette becsületét,
mások szemében gyilkosnak minősülhet.
A destruktív konfliktus győztese vesztes is, miként a vesztes is feltűnhet a győztes színében. Ha ez nem lenne
így, akkor nem születhettek volna tragédiák az irodalomban, nem lehetett volna és nem lehetne szembeszállni a
„győztesnek mindig igaza van” zsarnoki áligazságával.
2.5. A ROSSZINDULATÚ TÁRSADALMI FOLYAMATOK

Amint az egyenlőtlen létfeltételek horizontján feltűnik az egyenlőség ígérete, a privilé giumok és
monopóliumok birtokosainak szembe kell nézniük a konfliktus kihívásaival, amelyek annak arányában válnak
destruktívvá, amilyen mértékben akadályozottá válik a kommunikáció; megmerevednek a társadalmi
ítéletalkotás mechanizmusai, ellehetetlenül a bizalom és az őszinteség a másik fél iránt. A rosszindulatú
társadalmi folyamatok destruktív konfliktusok spirálját szabadítják föl. Miután a „Ki kit győz le?” kérdés
megszületett, a kérdés önmagát beteljesítő jóslatként létre is hozza a valóságban a tragikus helyzetet. Ez a
válság.
2.6. A VÁLSÁG
Strukturális destruktív konfliktus esetében az egyéneknek nincs esélyük a konfliktus konstruktív
transzformációjára. Ilyen esetben a győztesek vagy a vesztesek kollektív sorsa vár rájuk, melyből a menekülés
az egyetlen kiút. Mint azt a kilencvenes évek elején újra fellobbant bosznia-hercegovinai konfliktus mutatja, a
résztvevőket kölcsönösen elemésztő, destruktív circulus vitiosus (bűvös kör) kisebb-nagyobb megszakításokkal
nemzedékek életén ívelhet át. E bűvös kör megszakítása leginkább külső, kényszerítő beavatkozás révén
lehetséges.
Az egyének nagy tömegei számára szabad mozgásteret biztosító társadalmakban a destruktív konfliktusok
kezelésére jobbak az esélyek. A konfliktusok hordozóinak, a szervezeteknek, a csoportoknak és az egyéneknek
esélyük nyílik arra, hogy a konfliktusokat enyhítsék vagy megoldják.
A társadalmi viszonyok harmóniaközpontú megközelítése a konfliktusokban csak rosszat, megszüntetendő

állapotokat láttat. Ennek következménye a struktúrák lemerevedése, az új funkciók azonosítására való
képtelenség, a keletkező konfliktusok diagnosztizálásának lehetetlensége.
Amennyiben egy szervezet nem képes kreatív módon reagálni a létével kapcsolatosan felmerülő külső
konfliktusképző mozzanatokra, a belső konfliktusok természete is megváltozik. Elszaporodnak a helytelen
oktulajdonítások, melyek példájaként hozható fel a bűnbakképzés vagy az összeesküvés-elmélet. A tényleges
konfliktusforrások ellepleződnek, és a figyelem a vélt, illetve a jelentőségükhöz képest túlértékelt
konfliktusforrásokra irányul. Ezáltal olyan paradox helyzet alakul ki, hogy a szervezet diszfunkcionális
működése rögzül, sőt érdekelt marad annak fenntartásában. Amennyiben ez a stratégia egy társadalom
munkamegosztási rendszerén belül számos szervezet sajátjává válik, az törvényszerűen társadalmi válsághoz
vezet, hiszen jelentősen mérséklődik a társadalmilag megtermelt „közös jószág” (Olson 1982), melyből végül is
mindenkinek meg kell élnie. Az államszocializmus csődje nem kis mértékben az egyre csökkenő mértékű
(illetve hitelből előteremtett) közös jószágon élősködő diszfunkcionális szervezetek elszaporodásának
tulajdonítható. Az államszocialista társadalmak csődje intő példa mindazon társadalmak számára, amelyek a
diszfunkcionális tünetekre a kreativitás és az innováció felszabadítása helyett bürokratikus szervezetek
létesítésével reagálnak.
2.7. BEAVATKOZÁS A VÁLSÁGBA
212
HELYZETEK
A válság sújtotta szervezetek és csoportok tagjaira a zavartság, a düh, a frusztráció és a félelem jellemző. Ez
lélektanilag lehetetlenné teszi számukra, hogy megtalálják a cselekvés egyedül lehetséges módját: az
alapkonfliktust kiváltó tényezők megismerésére alapozott új stratégiák alkalmazását.
A válságba való beavatkozás feladata azoké, akik a korábbi helyzet kialakulásáért nem viselnek felelősséget.
Teendőik a következők:
1. Véget kell vetni a pusztán reagáló és önpusztító viselkedésnek.
2. Segíteni kell azt a folyamatot, amelynek során pontosan megállapítható a tényleges helyzet.
3. Új célokat kell találni, s azok elérésére kell összpontosítani a szervezet vagy csoport tagjainak figyelmét.
4. Meg kell állapítani, hogy milyen személyi, szervezeti, technikai döntéseket kell hozni az új célok elérése
érdekében.
5. Az előrehaladás érdekében tett lépéseket menet közben folyamatosan ellenőrizni kell.
Összegezve: a destruktív konfliktusok terét oly módon kell a válságba való beavatkozás során átalakítani, hogy
egyre inkább a konstruktív konfliktusok kerüljenek előtérbe.
2.8. A KONFLIKTUSOK TÍPUSAI

Ahhoz azonban, hogy a konfliktusok konstruktivitása kiaknázható legyen, ismerni kell a konfliktusok típusait,
melyeket Deutsch (1973) nyomán ismertetünk.
A valódi konfliktus. Ebben a helyzetben a felek összeegyeztethetetlen célokat követnek. Játékelméletileg ezt a
konfliktust zéró összegű játszmaként jellemezhetjük. A saját érdekeit maximálisan érvényesíteni akaró,
racionálisan gondolkodó ellenféllel szemben az ilyen konfliktusban a „minimax” stratégia a követendő eljárás.
Ez nyílt versengést jelent, és azt foglalja magába, hogy a partnerek egymásban nem bízva elsősorban saját káruk
minimalizálására törekednek, ami a másik jóhiszeműsége esetén ráadásul maximális hasznot is hozhat. A
bizalmatlanság, a gyanakvás, a rosszhiszeműség lehetetlenné teszi a tisztességes versenyt, s egyre közelebb visz
a destruktív konfliktushoz.
Megoldást a társas helyzet újradefiniálása hozhat. A konfliktusok érdekháttere ugyanis egyáltalán nem zárja ki,
hogy a felek ne egymás kárára nyerjenek, hanem egy harmadik forrásból közös haszonra tegyenek szert. Ez
azonban a helyzetet determináló érdekek újrafogalmazását, a verseny korlátozását, idővel a koalíciót teszi
szükségessé. Ha a felek a spontán tendenciákra hagyatkoznak, többnyire nem ez történik, mivel nem jutnak el a
valódi konfliktushelyzet tisztázásáig. A látást elhomályosítja valamilyen transzformáló tényező.
Minden (nem strukturális) konfliktus esetén az első feladat annak tisztázása, hogy mi a konfliktus „érdekmagja”,
és az hogyan viszonyul a felek helyzetdefiníciójához.
Az álkonfliktus. Az elégtelenül definiált érdekek ütközése álkonfliktusokat eredményez. Ebben az esetben a

felek képtelenek belátni, hogy lennének pótlólagos előnyforrások, amelyeket külön-külön nem aknázhatnak ki,
de kooperációba lépve egymással mindanynyian jobban járnának, mint a „ki kit győz le” logikáját követve.
Az álkonfliktus makacs fennmaradásának több oka van. A felek úgy érezhetik, hogy belső kohéziójuk
fenntartása érdekében szükségük van a konfliktusra. A konfliktus bűvös körének megszakítása
presztízsveszteséget okozhat számukra. Az együttműködés várható előnyei időben túl távolinak tűnhetnek,
szemben a konfliktus révén realizálható előny azonnaliságával.
Az áttételes konfliktus. Ebben a helyzetben az érintettek, de sokszor a kívül álló megfigyelők is tévedésben
vannak a konfliktus igazi okát illetően. Ami ugyanis a konfliktusból látható, hallható, az csak tünete,
szimbolikus kifejeződése az igazi konfliktusnak. Az interperszonális életet kínzó, neurotikus eredetű
konfliktusok természetszerűen áttételesek. Szervezetek, csoportok közötti konfliktusok könnyen
áttételeződhetnek személyek közötti konfliktusokra. Politikai pártokon belüli konfliktusokról gyakran
gondolhatjuk, hogy X és Y személyek kölcsönös averziójáról van szó, jóllehet a konfliktus eltérő politikai
célokban gyökerezik.
A téves konfliktus. Ősi politikai maxima az „oszd meg és uralkodj”, melynek alkalmazása révén olyan felek
kerülnek konfliktusba egymással, akiknek eredetileg arra semmi okuk nem volt. A téves konfliktusok azért
213
HELYZETEK
válthatók ki viszonylag könnyen, mert nincs olyan emberi cél, amely ne a társadalmi összehasonlítási
folyamatok prizmáján törne meg, s ezáltal eleve benne rejlik az összeegyeztethetetlenség. A téves konfliktusok
veszélye, hogy ha egyszer már létrejöttek, képesek valódi konfliktusokká válni.
A lappangó konfliktus. Erről a típusról akkor beszélünk, amikor a felek nincsenek tudatában a közöttük létesült
antagonizmusoknak, még érvényesnek ismerik el az egyenlőtlen, igazságtalan, hátrányokkal és előnyökkel teli
helyzet ideologikus, racionalizációkkal terhes, a kedvezményezett fél számára előnyös magyarázatát. A modern
társadalomban a nemek közötti konfliktus lappang, mielőtt megjelenne a feminizmus, amely radikálisan újraírja
a férfi és női szerepekhez társított értékítéleteket.
A lappangó konfliktusok feltárása a társadalmi válságok megelőzésének fontos előfeltétele lenne. Az előrejelzés
azonban az aktuálisan ellenérdekeltek ellenállásába ütközik, akiknek elegendő hatalmuk van ahhoz, hogy a
várható konfliktus előrejelzőjét Kasszandra-szerepre kárhoztassák.
A hamis konfliktus. A hamis konfliktusok félreértéseken alapulnak. Okuk az elégtelen vagy hiányzó
kommunikáció, és az annak eredményeként fellépő információhiány. A hamis konfliktusok következésképp
azonnali és hiteles kommunikáció révén orvosolhatóak. De mint a téves konfliktusok esetében is láttuk, a hamis
konfliktusok is magukban rejtik az „önmagát beteljesítő jóslat” esélyét, és igen könnyen átkerülhetnek a
nehezebben kezelhető konfliktusok sorába.
2.9. A KONFLIKTUSOK TARTALMA

A konfliktusban részt vevő feleket mozgató motivációk típusa szerint vizsgálva a konfliktusokat, elsőként az
érdekütközések említendők. Terület, pénz, tulajdon, hatalom, presztízs, fogyasztói javak birtoklása jelentős
előnyökkel kecsegteti ezekben az esetekben a feleket, akik a javak arányos megosztása, a birtoklás kölcsönös
megelégedésre szolgáló szabályozása helyett teljes vagy majdnem teljes kizárólagosságra törekszenek.
Konstruktív módon csak akkor oldhatók meg ezek a konfliktusok, ha az arányosságot biztosító egyensúly
elérése, illetve az együttműködés perspektívája előnyösebbnek tűnik mindegyik résztvevő szemében, mint a
kizárólagosságra való törekvés. Mint arra utaltunk, elmérgesedett érdekkonfliktusok megoldását segítheti a
pártatlan, de erélyes közbeavatkozás, a döntőbíráskodás, amennyiben kellő erő áll rendelkezésre ahhoz, hogy az
ítéletet végre lehessen hajtani és be lehessen tartatni. Az érdekkonfliktusok ritkán mutatkoznak meg a maguk
nyers valóságában, inkább ideologikus köntösben, értékkonfliktusok képében bukkannak fel.
Az 1989-ben bekövetkezett magyarországi rendszerváltást kísérő egyik jellegzetes nemzeti érdekkonfliktus a

Dunán építendő erőműrendszer kérdése körül robbant ki Szlovákia és Magyarország között. A konfliktusnak
természetesen voltak sajátosan magyar és szlovák belpolitikai vonatkozásai is.
Miután a magyar fél leállította az erőmű építését, az építkezés folytatása iránt elkötelezett szlovák fél elterelte a
Dunát, ami sérti a magyar érdekeket. A magyar fél azonban nem az érdeksérelemre hivatkozott, hanem a
környezetvédelem ideológiai diskurzusában adta elő vízierőmű-ellenes érveit. A környezetvédelmi diskurzus
lehetővé tette a szlovák fél számára, hogy a tiltakozásra ugyancsak környezetvédelmi érvekkel reagáljon.
Többé már nem arról volt szó, hogy a Duna elterelése kinek hátrányos és kinek előnyös, hanem arról, hogy a
két, egyaránt környezetvédelmet hangsúlyozó álláspont közül melyik lehet igaz. A hágai Nemzetközi Bíróság
elé vitt ügyben az ítélőbírák dolgát nyilván megnehezíti majd, hogy a peres felek eltérő álláspontjai értékeket
ütköztetnek. Ütköző értékek esetében ugyanis lehetetlen igazságot tenni.
Az értékek ideális létezőknek tűnnek, ezért az értékelvű álláspontok kevésbé kompromisszumképesek, mint az
érdekelvű tárgyalási pozíciók. A világnézeti, ideológiai síkra terelt konfliktusok enyhítése ezért oly nehéz, ha
nem éppen reménytelen. A posztszocialista átmenet első éveinek politikai és társadalmi történéseit jelentős
mértékben bonyolította, hogy Magyarországon és más közép-kelet-európai államokban a konfliktusok ideológiai
mezben mutatkoztak meg, miáltal hamis frontok keletkeztek. A piacgazdaságra való átállás érdekeltjei és
ellenérdekeltjei képtelenek voltak érdekeik szerint szerveződni.
A „nemzeti” és a „globális” ideológiai retorika nyelvét beszélő táborok állóháborúra kényszerültek, hiszen
soraikban egyaránt ott voltak a nyertesek és a vesztesek, akik az ideológiai keresztkategorizáció miatt
képtelenek voltak egymással szemben megszerveződni.
A munkamegosztáson alapuló modern társadalom jellegzetes értékkonfliktusai a szolidaritás és a teljesítmény

eltérő értékei körül szerveződnek. Idő kérdése, hogy a posztszocialista társadalomban kialakuló piacgazdaság
214
HELYZETEK
kárvallottjai felfedezzék a szolidaritás értékét és a hozzá kapcsolódó egyenlőségelvű szociálpolitikai

alternatívát. Ezzel szemben a produkció értéke köré szerveződő vállalkozásbarát ideológia a szabadság értékére
támaszkodó liberális alternatíva mentén toborozza híveit. E két alternatíva politikai váltógazdálkodása biztosítja
a modern polgári társadalmak szilárdságát.
A nézetkonfliktusok már nem az értékek által diktált „Sollen”, hanem a „Sein” dimenziójában mozognak.
Sokszor persze nem könnyű eldönteni, hogy a helyzet tényszerű megítélését magukba foglaló nézetek,
vélemények mögött nincs-e valamilyen értékterhes ideologikus rendszer. Ha azonban valóban a „makacs”
tények síkján történik az ütközés, akkor a konfliktus eredeti okokra vonatkozó visszavezetésének folyamata már
elindult, s ez a kölcsönösen érthető kommunikáción alapuló konstruktív megoldás alapját képezheti.
Kísérleti szociálpszichológiai vizsgálatok bizonyítják, hogy ízlésbeli ítéleteikben az emberek messzemenően

egyediek (Moore 1981). Montaigne meghatározása szerint a „stílus az ember”, ami alatt a minden emberre
potenciálisan jellemző egyediség tudatos teljesítményét, a személyiség egyéniségként történő megvalósulását
kell értenünk.
Az egyéni teljesítmények elismertetéséért folyó társadalmi verseny során a magukat egyéniséggé alakító
emberek fokozott jelentőséget tulajdonítanak minden tárgyiasulásnak, amely a társadalmi összehasonlítás
folyamatában bizonyítja egyéniség voltukat. A politikai, gazdasági, kulturális teljesítmények elismertetéséért
folyó versenyben eleve csak olyan emberek indulhatnak a siker esélyével, akik önmagukat egyéniséggé
kovácsolták. Következésképpen a stílusok ütközése elkerülhetetlen közöttük. Az árnyalatnyi különbségek a
kívülálló számára jelentéktelennek tűnhetnek, de a feleket mozgató hiúság, netán gőg miatt leküzdhetetlen
kölcsönös ellenérzések és ellenségeskedések forrásává válhatnak. Keveset tudnak az érvényesülés
mélyrétegeiről, akik a stíluskonfliktust megvetően primadonna-konfliktusnak nevezik.
Az ízléskonfliktusok és stíluskonfliktusok az áttételes, téves és hamis konfliktusok megnyilvánulásai. Az ízlések

és stílusok varianciája önmagában sosem elegendő ahhoz, hogy két ember, két csoport vagy akár két nemzet
között konfliktus keletkezzen. Láttuk azonban, hogy a destruktív folyamatmodell kialakulásakor a különbségek
kihangsúlyozása, eltúlzása, önálló okként való beállítása kitüntetett szerepet tölt be. Következésképpen az
ízlések, stílusok, szokások, kulturálisan megszabott magától értetődőségek kiváló ürügyet képezhetnek a
konfliktusok szítói, a destruktív folyamatok lezajlásában érdekeltek számára. Ezeket a pszichológiai
dimenziókban kifejlődő konfliktusokat elsősorban pszichológiai módszerekkel lehet befolyásolni. Személyek
esetében egyéni vagy csoportos pszichoterápiával, szervezetek esetében szervezetfejlesztéssel, vallási és
nemzeti csoportok esetében pedig tudatosan kialakított tömegkommunikációs rendszer, valamint immunizáló
politikai szocializációs gyakorlat révén.
3. 3. A BIZALOM
A szociálpszichológiai közvetítések (szerepek, attitűdök, normák, értékek, azonosulási keretek) jó esélyt
teremtenek arra, hogy a társadalmat alkotó egyének a külső és belső változásokra folyamatosan reagálni képes,
összerendezett egységet képezzenek. Az egység folytonossága végső soron gazdasági, politikai és szociológiai
jellegű kényszerítő tényezőkön múlik, melyek a modernizációval együtt járó differenciálódás során
szükségszerűen egyre inkább kiegészülnek szociálpszichológiai tényezőkkel.
A modern társadalomban nagymértékben megnő az egyének választási szabadsága, s ez kiélezi az emberi

állapotra jellemző meghatározatlanság és meghatározódás ellentmondását. A társadalom fennmaradása múlik
azon, hogy a sokféleképpen alakuló alternatívák között választó egyének előrelátható és kiszámítható
viselkedésre legyenek képesek, melyre elsősorban nem kényszer, hanem saját akaratuk készteti őket.
3.1. A KÖZÖSSÉGI ÉS A SZELEKTÍV BIZALOM

Az ember társadalomban való létezése kezdettől fogva magában rejti az interszubjektivitás lehetőségét, melyet
azonban szükségképpen korlátoznak a tradicionális társadalom kötöttségei. A csoportokat egymástól elválasztó
természeti és kulturális határok az ismerősség és az idegenség mentén eleve megszabják a kapcsolatokat,
melyek alakulására gyakran a csoportok közötti „zsigeri” gyanakvás üti rá bélyegét. A csoporton belüli bizalom
alapja egyfelől az idegentől való irtózás, másfelől az eltéphetetlen kliens-patrónus viszonyban keletkező
lekötelezettség. Mind a negatív, mind a pozitív kapcsolatok nélkülözik a választás mozzanatát. Az egyének
egymás megértésének lehetőségébe vetett hitét ideológiai és politikai partikularitások korlátozzák. Az
interszubjektivitás alárendelődik a kollektivitásnak.
215
HELYZETEK
A modernitás felszabadítja és univerzalizálja az interszubjektivitást, melynek bázisán az egyén elvileg

mindenkitől elvárhatja a viszonosságot, s a maga szempontjai alapján sokféleképpen konstituálhatja meg a
másik embert, aki egyenlő vele, és éppen úgy elidegeníthetetlen joga van az életre, mint neki magának.
A társadalomszervező elvként megjelenő interszubjektivitás korábban elképzelhetetlen mértékben kitágítja az

egyének között nyíló empátiás pályák körét, amelyeket csak a személyesség és személytelenség mértéke
különböztet meg. Az interszubjektivitás által adott, a jog és az erkölcs által intézményesített interakciós és
kommunikációs potenciál teremti meg a bizalom új alapját. A modern bizalom az együttműködésre irányuló
pozitív valószínűségi várakozás, mely nemcsak a viszonyt, hanem a keretfeltételeket is magába foglalja.
3.2. A SPECIÁLIS ÉS A DIFFÚZ BIZALOM

Modern viszonyok között a bizalom és a bizalmatlanság alternatívái között oszcilláló kapcsolatok szintje elválik
a bizalmi alapon konstituált társadalmi viszonyok szintjétől. Easton és Dennis (1969) egyfelől megkülönbözteti
az egyes személyek irányában megnyilvánuló „speciális bizalmat”, valamint a személyek működésének terét
létrehozó rendszer iránti „diffúz bizalmat”. E két bizalmi szint elkülönülése felettébb megnöveli a modern
társadalom ellenállóképességét a válságokkal szemben, és hozzájárul a keletkező konfliktusok konstruktív
transzformációjához.
A fogoly dilemmája révén operacionalizált speciális bizalom eleve feltételezi a diffúz bizalom feltétlen
meglétét, melynek hiányában a résztvevők között csak társadalmi hovatartozásuk, illetve csoport-hovatartozásuk
által meghatározott kapcsolat lehetséges, melynek alakítására egyéni választások révén nincs lehetőségük.
3.3. A HITEL
Széchenyi István zseniálisan érzett rá arra, hogy Magyarország polgári átalakulásának kulcskérdése a bizalom
által univerzalizált empátiás kapcsolati minták kialakítása, melyeknek a hitelnyújtáson kell alapulniuk. Németh
László helyesen írja, hogy Széchenyi szóhasználatában „a hitelnek van egy szűkebb értelme: a közgazdasági. De
van egy tágabb, sőt vallásos értelme: az ember bízhat az ember adta szavában, s bízhat Isten adott szavában, a
szívünkbe írt erkölcsi törvényben. Széchenyi e kétféle hitelt összeköti, s egyiket a másikra építi.” (Németh 1969,
397.)
Feudális gondolkodás szerint a földesúr és a jobbágy viszonya a természettől adott egyenlőtlenség, melynek
minden alternatívája ideológiailag és politikailag üldözendő képtelenség. A polgári egyenlőségben gondolkodó
Széchenyi számára viszont a feudális rendszer a reformkor Magyarországán már nemcsak közgazdasági, hanem
pszichológiai értelemben véve is hiteltelennek tűnik. A Hitel írója szemében a földesúr és ajobbágy feudális
viszonya pusztán „hibás előítélet” következménye, mely a bizalmatlanság drámáját viszi a helyzetbe.
„Sok azt gondolja, hogy a földesúr jobbágya ellenében úgy áll, mint két kártyás egymás ellen: kiknek egyedöl
egyike nyer és éppen annyit nyerhet, amennyit a másik veszthet. E hibás előítélet többnyire a két felekezet
között annyi hiedelmetlenséget szül, hogy a földesúr és ajobbágy között barátságos egyezés hazánkban valóban
csoda.” (Széchenyi 1830, 105.)
Széchenyi látlelete abban a történelmi pillanatban született, amikor a hiteltelenség, mondhatnánk, a diffúz
bizalom hiánya mint lehetőség már feldereng a láthatáron. Más kérdés, hogy meddig váratott magára
Magyarországon a hitel és a „polgári erény”, mely a „másé elvételét szintúgy gyűlöli, mint ahogy önmaga
jussáról nem mond le”.
3.4. A KÖZÉP-KELET-EURÓPAI TÁRSADALOMFEJLŐDÉS

MEGKÉSETTSÉGE ÉS A BIZALMATLANSÁG HAGYOMÁNYA
Középés Kelet-Európa társadalmi elmaradottságának társadalom-lélektani oka, hogy a diffúz bizalom struktúrái
csak késve és részlegesen épültek ki. A nemzeti önrendelkezést elfojtó birodalmi struktúrákból lassan
bontakoztak ki a nemzetállami szerveződés keretei, melyek kiteljesedését évtizedekig tovább késleltette az
idegen elnyomás. Az államhatalom túlsúlya, a tekintélyelvű politikai szocializáció, a civil társadalom
gyengesége társadalom-lélektani értelemben véve elnyújtotta a feudalizmust. Mindez együtt hátrányosan
érintette mind a speciális, mind a diffúz bizalom struktúráinak kiépülését (Seligman-Füzér 1994).
Az államszocializmus időszakának kezdetekor kiépült politikai rendszer kifejezetten a bizalmatlanságra épített.

A „random terror” mindenki félelmét szülte mindenkivel szemben, melyet tovább erősített a feljelentésekre éhes
216
HELYZETEK
titkosrendőrség. A sorozatosan megrendezett „bűntudatkeltő kampányok” aláásták a társadalmi identitásérzet

pozitív gyökereit, hiteltelenítették és föld alá kényszerítették a vallási, politikai, regionális, kisebbségi és egyéb
társadalmi azonosulási lehetőségeket.
Az államszocialista rendszer szorítása olyan mértékben engedett, amilyen mértékben rákényszerült a

redisztribúción alapuló merev tervgazdaság a piacgazdaság egyes elemeinek bevezetésére. Létrejött a „második
gazdaság” és nyomában a „második társadalom” (Hankiss 1989), mely azonban sosem vált elég erőssé ahhoz,
hogy a bizalom elvére épülő jogi-erkölcsi alapokat kivívja a maga számára. Ellenkezőleg, a redisztribúció
árnyékában élő piacgazdaság jogi keretei szándékosan homályosak és bizonytalanok voltak, miáltal a résztvevők
hozzászoktak az anómia állapotához. A szociológiai vizsgálatok szerint a magyarok nemzetközi
összehasonlításban rendkívüli egoizmussal jellemezhetők. Az Európai értékvizsgálat 1982-ben azt mutatta, hogy
a megkérdezettek 85%-a Magyarországon semmiféle közösségi áldozatvállalásra nem hajlandó.
7.3. táblázat - Közösségi áldozatvállalásra nem hajlandók aránya különböző európai

országokban 1982-ben
Nagy- Íror Francia Belgi Gö Hol Spanyol Dá Olasz Ma-
Britanni szág ország um rög-or landia ország nia -or gyar-or-

a
szág szág szág
Nem 60 55 64 61 53 54 38 49 45 85
Forrás: Seligman-Füzér 1994, 213.
Sajó András a következőképpen összegezte a nyolcvanas években végzett jogtudatvizsgálatait: „Nem sok jele
tapasztalható annak, hogy az emberek tiszteletben tartanák mások jogait. Erőteljesen él a szerződések
semmibevételének tendenciája. Kevés a hajlandóság az alapvető jogok fogalmának megértésére. Az emberek
hajlanak arra, hogy elfogadják az alapvető jogok korlátozását, amennyiben azt látják, hogy a korlátozás indoka a
mások érdekét szolgáló közjó és a szociális szükséglet.” (Sajó 1994, 107.)
Bruszt László vizsgálatai azt jelezték, hogy a magyar társadalomban magas fokú bizalmatlanság uralkodik a
közintézményekkel szemben (Bruszt 1989).
A posztszocialista társadalmaknak tehát meg kell küzdeniük a bizalmatlanság terhes örökségével, mely
egyszerre jelenti a speciális bizalom által konstituált empátiás pályák megnyitását, valamint a diffúz bizalom
által éltetett és legitimált intézmények létesítését és működtetését.
3.5. A BIZALOM ÉS A POLGÁR

A bizalom mindkét változatának jellemzője az előzményekre vonatkozó jóhiszeműség, mely a jó szándék és
hozzáértés feltételezését foglalja magába. A polgárok bizalma híd a jövőbe, amely kifejezi azt a meggyőződést,
hogy a rendszer és szereplői képesek lesznek pozitív teljesítményekre. A speciális bizalom megrendülése nem
feltétlenül jár együtt a diffúz bizalmatlansággal. A jól működő, legitim demokratikus rendszerek a közszolgálat
sokféle intézményével képesek a polgárokat aktív összeköttetésbe hozni, és ezáltal egyik vagy másik intézmény
diszfunkcionális működése a diffúz bizalmat nem érinti. A periodikusan ismétlődő választások alkalmat adnak a
beléjük vetett speciális bizalmat elveszített szereplőktől való megszabadulásra, ami ugyancsak pozitívan hat
vissza a diffúz bizalom állapotára.
3.6. A BIZALOMÉPÍTÉS MAXIMÁI

A speciális bizalom erősítésének szociálpszichológiai szabályait egy számítógépes verseny eredményeinek
alapján Axelrod írta le (1984). Figyelembe véve, amit az előző fejezetben a proszociális és az agresszív
viselkedésről írtunk, Axelrod szabályait némiképp módosítva az alábbiakban ismertetjük.
Ne frusztrálj! Ez a kooperatív stratégia fő szabálya, melynek jelentősége a jóhiszeműség légkörének

megteremtésében, a másik pozitív várakozásának fenntartásában jelölhető meg.
217
HELYZETEK
Ne zsarolj! A zsarolás kényszerítés, s bármilyen nemes cél érdekében kerüljön is rá sor, mindenképpen
ellenszegülést, tiltakozást és frusztrációt eredményez. A keletkező agresszív légkör megnehezíti a kooperáció
viszonzását, növeli a csábítást az egyoldalú előnyök kivívására, mely reakcióként beindíthatja a résztvevők
külön-külön várható hasznának csökkenését.
Ne fenyegess! A fenyegetés konfliktuskeltő agresszív stratégia, mely ha kooperációra is vezet, a kooperáció

nem lesz tartós. Fenyegetésre ellenfenyegetés a jó válasz, de csak akkor, ha a feleknek elégséges erejük van a
fenyegetés valóra váltásához. Hosszú időnek kell elmúlnia ahhoz, hogy a kölcsönös fenyegetések emlékétől a
felek megszabaduljanak, és hajlandóak legyenek bizalomteli kapcsolat létesítésére.
Ne büntess! Légy megbocsátó! A tévedés, az akaratlanság feltételezése része a bizalomnak.
Ne légy irigy! A kooperáció próbája a másik sikerének elviselése, pontosabban annak elkerülése, hogy az egyik
fél saját nyereségét a másik nyereségéhez viszonyítsa. Az irigység súlyos regressziót eredményez, mivel a
másikhoz viszonyított relatív nyereség megszerzését helyezi előtérbe. Középés Kelet-Európa társadalmait az
irigység pszichológiai kultúrája jellemzi, mely a gazdagság legitimációjának egyik legnagyobb akadályát
képezi.
Ne csalj elsőként! A csalás végzetesen megzavarja az együttműködést, és a többi felet is csalásra késztetve
végül mindenki számára veszteséget okoz. A Hankiss Elemér által leírt közlegelők tragédiája jól szemlélteti a
csalássorozat mindenki számára pusztító következményeit.
Más kérdés, ha a csalásra a diffúz bizalmatlanság helyzetében kerül sor. Ebben az esetben az állam a csaló,
mellyel szemben az alattvalói tudattal rendelkező polgárok feljogosítva érzik magukat a csalásra. A hatalom
jellegétől függ az állam reagálása. A „puha diktatúra” éveiben az állam a szocialista alattvalók csalását külföldi
hitelek felvételével ellensúlyozta, melynek árát a később születetteknek kell megfizetniük.
A csalás, a korrupció, a szabálytalan előnyszerzés gyakorlata előbb a gazdaságot, majd a politikát és végül a
mindennapi életet őrli fel.
Gondolj a jövőre! A bizalom hiánya mindenekelőtt a jövő bizonytalanságát, előreláthatatlanságát maximalizálja.

Ez a kooperatív stratégiákra leselkedő legnagyobb veszély. A carpe diem-mentalitás kizárja a hosszú távú
kooperációt, s a nyereség azonnali kivételének kedvez. A hosszú távon is érvényes bizalom struktúráinak alapja
a polgári egyenlőség, a szilárd valuta, a tulajdon tisztelete, a belátható közösségek léte. Mindehhez hit kell, mely
a közvetlenül láthatón túli társadalmi szférákba való befektetés. E befektetés kamata a jövő biztonsága.
A hit lánc, amivel a társadalom tagjai össze vannak kötve egymással, és azokkal, akik utánuk következnek.
4. 4. A VEZETÉS
A közvetítések, amelyek révén az egyén teremtő része lehet a társadalomnak, önszervező módon járulnak hozzá
a társadalmi együttlét koordinációjához. A társadalom létrehozásában és fenntartásában puszta léte okán
mindenki résztvevőnek tekintendő. A társadalmi lét azonban elképzelhetetlen, ha csupán a társadalmi részvétel
mechanikus egyenlőségét és a közvetítések automatizmusát vesszük figyelembe.
Az irányítás, egyoldalú befolyásolás és függésben tartás szerves része az emberi egyed érését és társadalmi
életre történő felkészülését magába foglaló, hosszúra nyúló időszaknak, mely nélkül a felnövekvő pusztán a
maga eszére hagyatkozva bizonyosan elpusztulna. Freud a szocializáció kapcsán jogosan beszél „valóságelv”-
ről, melyet az „örömelv” csábításaira hajló gyermekkel szemben a szülői irányítás testesít meg.
4.1. A VEZETÉS FOGALMA

Egészen szűken definiálva: „a vezetés mások befolyásolása abból a célból, hogy valamilyen feladatra közös
megoldást találjanak” (Fiedler [1968] in Pataki 1980, 604).
A vezetés révén megvalósuló „mások befolyásolása” azonban sokkal több annál, hogy csupán a „valamilyen
feladatra” történő „közös megoldásra” egyszerűsítsük. Egyáltalán nem magától értetődő, hogy ki határozza meg
a szóban forgó feladatot, ki nyilvánítja a feladatot megoldottnak, nem is beszélve arról, hogy a megoldás közös-
e vagy sem.
218
HELYZETEK
A vezető és a vezetett közötti kapcsolat egyik előfeltétele, hogy a kapcsolatban részt vevőkben a szocializáció
során kialakuljon a megfelelő szerepek teljesítéséhez szükséges kompetencia. Ennek hiányában vezetés helyett
csak erőfölényből adódó nyers kényszerítésről beszélhetünk.
A vezetés létrejöttéhez szükséges másik előfeltétel, hogy a vezetés során a vezetett elfogadja a közte és vezetője
közötti egyenlőtlenséget. Ha a vezetett erre nem hajlandó, akkor elnyomás következik be, melynek semmi köze
sincs a vezetéshez.
4.2. A VEZETÉS ÉS A HATALOM

A vezetési viszonyban részt vevők közötti egyenlőtlenség kiindulópontja, hogy a vezető a vezetett által is
elismert értékeket birtokol, amiknek a vezetett nincs birtokában. Az értékek egyenlőtlen társadalmi eloszlása
által lehetővé tett vezetés alapja a hatalom. A hatalom nem azonos a vezetéssel, de ahol hatalom által létrehozott
egyenlőtlenségek vannak, ott várható, hogy az interperszonális kontextusban a nagyobb hatalommal rendelkező
lesz a vezető.
Gramsci a hatalom különböző változatait aszerint különbözteti meg, hogy ezek a gazdaság, a politika vagy az
ideológia területén érvényesülnek-e. A hatalom politikai válfaja az uralom, melynek Max Weber
megkülönbözteti a karizmatikus, tradicionális és legális változatát. Weber szóhasználatában a hatalom jelentése
az uralomra szűkül, melynek keretei között a domináns fél nagy valószínűséggel számíthat az alávetett fél
engedelmeskedésére. A születési előjogokat el nem ismerő, modern társadalomban a tradicionális
hatalomgyakorlás háttérbe szorul, szemben a legális hatalmat biztosító mechanizmussal, mely a törvény adta
lehetőségek között egy-egy pozíció betöltőjét jelentős, de időben behatárolt és kellőképpen ellensúlyozott
hatáskörrel ruházza fel. A karizmatikus hatalom azonban tovább él, mintegy betöltve a tradicionális hatalom
adta biztonság eltűnése nyomán keletkezett űrt.
4.3. A KARIZMA
A „karizma” jelentése az ókeresztény terminológia szerint „kegyelmi ajándék”, amelynek birtokosa sok
követőre számíthat, mivel a követők elhiszik, hogy rendkívüli, emberfeletti erőkkel és tulajdonságokkal
rendelkezik. A karizmatikus vezér azért talál sok követőre, mert a karizma – többnyire csoda folytán –
beigazolódik. A karizma addig él, amíg él a hit, hogy a vezetettekre jólét és boldogulás vár. Mihelyt ez a hit
elvész, vége a karizmának is.
A karizmatikus vezető számára Max Weber szerint „nincs »kinevezés« vagy »elmozdítás«, nincs »hivatali
pályafutás« és nincs »előmenetel«. Csak elhivatottság van, a vezér sugallatára, az elhivatott vezér karizmatikus
képességei alapján. Nincs »hierarchia«, hanem a vezér – esetleg felhívásra – közbeavatkozik, ha az ügyeket
igazgató csoport karizmatikus képességei általában vagy a konkrét esetben elégtelennek bizonyulnak valamilyen
feladat megoldására. Nincs »hivatali hatáskör« vagy »illetékesség«, de nem lehet elsajátítani a hivatali hatalmat
valamilyen »kiváltság« alapján. Legfeljebb (adott esetben) térbeli vagy tárgyi természetű határai vannak a
karizmának és a »küldetésnek«. Nincs »fizetség« és nincs »javadalom«, hanem a szeretet és abajtársiasság
érzésén alapuló kommunisztikus közösségek vannak, amelyekben a hívek vagy a kíséret tagjai (eredetileg)
együtt éltek urukkal, jótékony adományokból előteremtett eszközökből. Nincsenek világosan elkülönülő
»hatóságok«, hanem csak megbízatásuk erejéig az úr karizmájával felruházott, illetve saját karizmájuk alapján
megbízott küldöncök és követek vannak. Nincs szabályozás, nincsenek hagyományokat szem előtt tartó jogi
útmutatások és precedensekre épülő ítéletek.” (Weber 1987, 249.)
4.4. A MODERN TÁRSADALOM ÉS A KARIZMA

Modern időkben a karizma demokratikus viszonyok között is jelentős mértékben elősegítheti egy-egy politikus
hatalomra kerülését. A 20. századi amerikai elnökök között F. D. Roosevelt és J. F. Kennedy kapta meg a
„karizmatikus” jelzőt. A demokratikus viszonyok azonban természetüknél fogva (hatalommegosztás,
alkotmány, emberi jogok) nem teszik lehetővé a karizmatikus vezetés kibontakozását.
Tömegek rajongását kiváltva a karizma döntő társadalom-lélektani szerephez jut a diktatúra létrejöttében és
működtetésében. Albert Speer nyilván nem az egyetlen volt, akire Hitler puszta megpillantása és meghallgatása
már az első alkalommal elementáris hatást tett: „Úgy tűnt, szabadon és nyíltan beszél a jövőt illető gondjairól.
Iróniáját öntudatos humor szelídítette, délnémet sármja magával ragadott; elképzelhetetlen, hogy egy hűvös
porosz lenyűgözött volna. Hitler kezdeti elfogódottsága hamarosan tovatűnt; időközönként megemelte hangját,
szuggesztív meggyőző erővel, rámenősebben beszélt. Ezek a benyomások sokkal fontosabbak voltak, mint maga
219
HELYZETEK
a beszéd, abból nem sokat őrzött meg az emlékezetem. Az a lelkesedés is elragadott, amelyet a szónok
mondatról mondatra pszichikailag egyre fokozott. A szkeptikus kételyeket semmivé tette. Ellenfelei nem
juthattak szóhoz. Ezáltal, ha nem is mindig, az együttgondolkodás hamis illúziója keletkezett. A végén már úgy
tűnt, mintha Hitler nem is azért beszélt volna, hogy meggyőzzön, hanem, hogy meggyőződéssel mondja ki, amit
a tömeg várt tőle.” (Speer 1996, 25.)
4.5. A VEZETÉS FUNKCIÓI

A szociálpszichológia a vezetést, az irányítást, az egyoldalú befolyásolást elsősorban társas helyzetként
vizsgálja. E megközelítés következménye, hogy a vezetés során ellátott funkciók szociálpszichológiai leírása
alig haladja meg a mindennapi magától értetődőségek alapján feltételezhető funkcióegyüttest.
A szociálpszichológiai vezetéskutatás eredményeit A vezetés kézikönyve (Stogdill 1981) összegzi. Még a

század közepén Hemphill kilenc vezetési funkciót sorolt fel.
1. Lelkesítés – új eszmék és új gyakorlati alkalmazások sürgetése;
2. Részvétel – intenzív érintkezés a vezetettekkel;
3. Képviselet – a vezetettek érdekeinek védelme és képviselete;
4. Integráció – konfliktusok megoldása;
5. Szervezés – munkamegosztási rend kidolgozása;
6. Uralom – döntéshozatal;
7. Kommunikáció – az információáramlás megkönnyítése;
8. Büntetés és jutalmazás – helyeslés és helytelenítés;
9. Produkció – teljesítménymércék felállítása.
Vezetők kérdőíves vizsgálata során faktoranalízissel négy funkcióra egyszerűsödött a fenti kilenc funkcióból
álló lista. Legnagyobb faktorsúllyal (49,6%) a megértés került az első helyre. Idetartoznak azok a funkciók,
amelyeket a vezetőnek el kell látnia annak érdekében, hogy a vezetettek megértőnek, gondoskodónak,
törődőnek lássák. Második helyre a kezdeményezés (33,6%) került, a harmadik helyen a produkció (9,8%)
szerepelt. Legkisebb súllyal (7%) a mindennapi szociális érintkezés esett latba.
A vezetésre vonatkozó empirikus kutatások megindulásakor kézenfekvőnek tűnt, hogy a vezetés titkát magában
a vezetőben keressék. Tulajdonságok légiója állt össze hamarosan. Példaként említhetjük Stogdill listáját:
csatlakozóképesség, kezdeményezőképesség, kitartás, szervezőképesség, önbizalom, éberség, segítőkészség,
közkedveltség, alkalmazkodóképesség, beszédkészség, struktúra (Hofstatter [1963] in Pataki 1969, 367).
Már a lista összeállítói számára is kiderült, hogy az állítólagos vezetői tulajdonságok jelentésének egyértelmű
meghatározása nem könnyű. Kezdetben a kutatók úgy vélték, hogy a különböző tulajdonságok jellemző
együttjárásainak megállapítása révén érvényesebb képet tudnak majd alkotni a vezetői személyiségről. A
korrelációs értékek azonban részint nagyon alacsonyak voltak, részint pedig egy és ugyanaz a tulajdonság hol
pozitív, hol negatív korrelációt mutatott a vezetési képességgel. Egyes kutatások szerint például a „férfiasság”
pozitívan jár együtt a vezetési készséggel, míg a „nőiesség” együttjárása negatív, addig más kutatások szerint a
helyzet éppen fordított. Az intelligencia esetén is hasonló a helyzet. A legtöbb kutatás szerint ugyan az
intelligencia pozitívan jár együtt a vezetési képességgel, de például a karizmatikus, népszerű politikai vezetők
esetében azt találták, hogy nem jellemző rájuk a kiemelkedően magas intelligencia (Stogdill 1981).
A második világháború idején az amerikai katonai felderítés speciális alkalmassági tesztsorozatot alkalmazott a
németek ellen bevetésre kerülő leendő kémek kiválogatására. Az amerikaiak által alkalmazott vizsga paradox
módon egy német tiszti alkalmasságvizsgálat alapján készült. A vezetési képességgel leginkább az energia és a
kezdeményezőképesség járt együtt (0,72%), legkevésbé pedig a hallgatni tudás (0,11%). A faktoranalízis szerint
az intelligencia, a vitális energia, valamint az önuralom változóinak magas értékei határozzák meg leginkább a
vezetői rátermettséget.
220
HELYZETEK
A kémek kiválasztása sikerrel járt, mivel a válogatás eleve igen magasan képzett, vállalkozókész populáción
alapult. Az egyéb katonai céllal végzett, vezetői szelekciós tesztek érvényességét azonban sorra megcáfolták a
harctéri tapasztalatok. Úgy tűnt, hogy a katonai vezetők kiválasztására alkalmazott teszthelyzet és a harctéri
helyzet közül, az utóbbi bizonyult erősebben meghatározónak. Egyre inkább előtérbe került a felismerés, hogy a
vezető csak akkor hatékony, ha a vezetettek konszenzusa és kölcsönös bizalma élteti.
4.6. A VEZETÉSI MEZŐ

A vezetés tehát függ attól a mezőtől, amelyben funkcionál, s nem érthető meg, ha csupán a vezető oldaláról
vizsgáljuk, és a vezetői személyiség csoporttól elvonatkoztatott „tulajdonságai” iránt érdeklődünk. Hofstatter
(1969) meggyőzően érvel amellett, hogy a vezetői tulajdonságok minden esetben a vezetettek csoportjában
objektíve felmerülő szükségletek ellátására vonatkozó alkalmasságot jelentik. A vezetői személyiség elvont
ideáltípusának lélektani vizsgálatai hiába tárják föl az általában vett adottságok, képességek, egyéni vonások
igen széles körét, ha nincsenek tekintettel arra a mezőre, ahová vezető tartozik, ahol tevékenységét kifejti.
Homans (1950) joggal fogalmazhatta meg azt a paradoxont, hogy a vezető az általa vezetett kör (csoport, párt,
szervezet, egyház stb.) legkevésbé szabad tagja.
Mérei Ferenc a negyvenes évek második felében vizsgálta Magyarországon a vezető-vezetett viszonyt. A
magyar társadalomtól távol állt a Bibó István által sürgetett önvizsgálat, mely a második világháborúba való
belépés okaira, a nacionalizmus, a politikai antiszemitizmus pusztító társadalom-lélektani hatásaira
összpontosulhatott volna. Mérei a szociálpszichológia szerény eszközeivel az el nem indult társadalmi
párbeszédhez szeretett volna szempontokat adni. A vizsgálatsorozat hátterében az a kérdés bujkált, hogy
elkerülheti-e a magyar társadalom az önvizsgálatot néhány korabeli politikai vezető „háborús bűnössé”
nyilvánítása révén. Voltaképpen ki vezetett kit 1938 és 1944 között Magyarországon? – mintha erre a kérdésre
kereste volna a választ Mérei Ferenc.
A kísérleti csoportlélektani vizsgálat a vezetők gyengeségét mutatta ki a csoport intézményeinek, normáinak,

értékeinek erejével szemben. A Mérei által vizsgált gyermekcsoportokban az bizonyult jó vezetőnek, aki a
csoportobjektivációk adta „partitúra vezénylésére” képes volt.
4.7. AZ EGYÜTTES ÉLMÉNY

Két megfigyelő jegyzőkönyvezte több tucat 4-14 éves korú gyermek viselkedését egy óvodában két héten
keresztül, naponta egy órán át. Ennek alapján 12 csoportot állítottak össze (egy-egy csoportban 3-6 gyermek
volt). A csoportokat igyekeztek homogenizálni nem, életkor, vérmérséklet stb. alapján.
Az így kialakított csoportok ezután naponta egy órát együtt játszhattak. Pár nap múlva rögzült az ülésrend,
kialakultak a játszási szokások, normák születtek. Sajátos csoportzsargon jelent meg, s ez a csoporton belüli
kommunikációt javította.
Miután a csoportok ily módon stabilizálódtak, mindegyik csoportban megjelent egy új tag, aki a csoport
tagjainál idősebb volt. Az új tagok a kezdeti megfigyelési szituációban különösen energikusnak, magabiztosnak,
öntudatosnak mutatkoztak. A kérdés az volt, hogy ez a nyilvánvalóan vezetésre termett új tag milyen pozícióra
fog szert tenni a csoportban.
Első reakciója az volt, hogy a csoportot a maga akaratának megfelelően akarta irányítani. Ez megtört a csoport
egyértelmű ellenállásán. A kísérlet eredményei azt mutatták, hogy a vezetői ambíciókat tápláló gyermek
interakciós és kommunikációs képesség tekintetében a csoport bármely tagját felülmúlja ugyan, de a csoporttal
mint egésszel szemben ő a gyengébb fél. Az újonnan bekerült vezető és a csoport viszonya a kísérletben a
következő típusok szerint alakult.
1. A vezető elveszítette társas hatékonyságát és beolvadt a csoportba (ez ritkán fordult elő).
2. A vezető követte a csoport hagyományait, szokásait, tehát a csoport által teremtett normákhoz viszonyítva
gyengének bizonyult, de a normák alapján eredményesen utasította a gyermekeket, tehát hozzájuk képest erős
volt.
3. A vezető alkalmazkodott a csoportnormákhoz, de a felvett normákat új módon kombinálta egymással. Kerülő

úton érvényesítette akaratát.
221
HELYZETEK
4. A vezető alkalmazkodott a csoport tagjaihoz, de eközben kisajátította a csoport tulajdonában lévő

játéktárgyakat, melyeket ezután már ő osztott ki a csoport tagjainak (különben mindegyik gyermek ugyanazt a
játékot kapta, ami korábban az ő „tulajdona” volt; lényegileg tehát semmi sem változott).
5. A vezető elsöpörte a csoport hagyományait, normáit, szokásait és újakat teremtett helyettük. (Mindössze
egyetlen esetben történt így.)
4.8. A VEZETÉS ÉS A VÁLTOZÁS

A vezető és vezetettek kölcsönhatása, a vezetés csoportfunkcióként való megközelítése nem azt jelenti, hogy a
vezető a vezetettek kiszolgáltatott bábja. A csoport nap mint nap történő irányítása szükségszerűen rést hagy a
csoportlét fenntartásához szükséges objektív igényeknek való megfelelés, valamint a csoport jövőjére figyelő
vezetői megnyilvánulások között.
A változás kiiktathatatlan eleme a társadalmi létnek. Minél inkább számolnunk kell a csoportok környezetének,
valamint magának a csoportnak a változásával, annál inkább a vezetésre kell összpontosítanunk figyelmünket,
hiszen a vezetés rejti magában a változásokhoz való alkalmazkodás, valamint a változtatás perspektíváját. A jó
vezetés megkönnyíti az alkalmazkodást, tervszerűen és ésszerűen változtat, miáltal fokozza a csoport
megmaradásának valószínűségét, míg a rossz vezetés akaratlanul is saját alapját, a csoport vagy szervezet
sikeres működését emészti fel.
Cartwright és Zander (1980b) vezetésről írott kitűnő összefoglalásában a vezető „titkát” abban látja, hogy a
vezető a vezetetteket megelőzve a közös cél eléréséhez szükséges, kulcsfontosságú „működtető” funkciókat
veszi észre. A vezető azonban nem tudja megtartani ezt lépéselőnyét, ha kezdeményezése kimerül a kínálkozó
vezetői funkció észrevételében és megragadásában. Vezetői pozíciójának megtartása érdekében kockázatot kell
vállalnia. A célokat programként kell lefordítania a vezetettek nyelvére. E funkciójának gyakorlása során meg
kell szereznie a fennmaradás szempontjából releváns információkat. A kezdeményezés, a kockázatvállalás, a
program megfogalmazása és az információk kontrollja együttesen hozza magával a vezető iránti bizalom
megnyilvánulását, a vezető konszenzus alapján történő megbízását, legitimálását.
4.9. A VEZETÉS ÉS A TEVÉKENYSÉGI SZERKEZET

Tartalmilag vizsgálva a vezetést, a csoport tevékenységi rendszere tűnik meghatározónak. A tevékenységi
szerkezet állapota, változása törvényszerűen visszahat az összes többi csoportfolyamatra, de leginkább a
vezetésre. A Sherif házaspár (Sherif, M.-Sherif, C. W. 1969,156-157) érdekes esettanulmánnyal bizonyítja,
hogy egy fiatalkorú bűnözőkből álló csoport vezetése milyen mélyreható átalakuláson ment keresztül, amikor a
helybeli szociális gondozó radikálisan eltérő tevékenységbe vonta be a csoportot: kosárlabdázni tanította meg
őket, majd az ily módon megszervezett csapatot benevezte a környék bajnokságába. A korábbi vezető (Juan) a
csoport tagjainak szubkulturális értékrendje, valamint a bűnöző tevékenység szervezése folytán a csoport
értékeinek (keménység, erőszakosság, „machismo”, tökéletes szlenghasználat stb.) letéteményese volt.
A megváltozott tevékenységszerkezetben Juan elveszítette vezetői szerepét, kénytelen volt átengedni azt a
korábban mellőzött Rogeliónak, aki értett a játékhoz, felismerte, hogy a csapat egyes szerepköreinek betöltésére
ki alkalmas és ki nem, s győzelemről győzelemre volt képes vezetni a csapatot.
Attól függően, hogy a csoportfolyamatok a produktivitás vagy a szolidaritás értékeinek realizálására irányulnak
inkább, a vezetői szereppel kapcsolatos igények is változnak. A produktív vezetőtől a tervezés, a szakértelem, a
végrehajtás, az ellenőrzés, a döntéshozatal képességeit várják el, míg a szolidaritási hálózatból kiemelkedő
vezetőtől azt igénylik, hogy tudjon konfliktusokat megoldani, lelkesíteni, értékinformációkat adni, tudjon
modelleket nyújtani az érzelmi azonosuláshoz, a csoport szimbóluma, reprezentánsa legyen. Mivel a csoportlét e
két alapdimenziója többé-kevésbé minden csoportban megvan, e kétféle vezetői funkció sokszor személyek
szerint is elválik – a vezetői funkció differenciálódik.
4.10. A VEZETÉSI STÍLUSOK

Kurt Lewin Németországból az Amerikai Egyesült Államokba érkezve úgy találta, hogy az amerikai viszonyok
a demokratikus vezetési technikának kedveznek, szemben a németországi állapotokkal, melyekről úgy vélte,
hogy ott a tekintélyelvű vezetési módszer az uralkodó. Harmadik vezetési technikaként a hagyományos
liberalizmusra emlékeztető „laissez faire” módszert vette fel a kutatandó független változók sorába (White-
Lippitt 1969).
222
HELYZETEK
Lewin két tanítványával, White-tal és Lippitt-tel együtt operacionalizálta megfigyelését (White-Lippitt [1968] in
Pataki 1969, 315-345). A kísérlet független változóiként alkalmazott különböző „vezetési stílusok”
megvitatásakor a kutatók maguk is utalnak arra, hogy az egyes vezetési stílusok elnevezései „nem egészen
ugyanazt a jelentést” hordozzák, mint amelyet a politikai és közgazdasági vitákban tulajdonítanak nekik.
A kísérletet szabadidőklubok résztvevőivel folytatták le, akik mit sem tudva arról, hogy kísérleteznek velük,
három csoportba osztva folytatták tevékenységüket (játékkészítés).
A tekintélyelvű vezetési stílus. Az első csoportban tekintélyelvű vezetés volt (a vezető személye mindegyik
csoportban azonos volt, hogy a személyi sajátosságokkal összefüggő tényezők hatása semlegesíthető legyen). A
tekintélyelvű vezetés követelményei a következők (mintha csak a Puszták népét olvasnánk).
1. Minden fontosabb irányelvet a vezető határoz meg, a csoport nem szólhat bele a vezetői döntésbe.
2. A tevékenység későbbi menete mindig bizonytalan, mert a vezető visszatartja az egészre vonatkozó
információkat.
3. A vezető rendszertelenül utasít és j elöl ki személyeket egyes feladatok elvégzésére.
4. A vezető önkényesen büntet és dicsér.
A demokratikus vezetési stílus. A második csoportban demokratikus vezetés volt. A demokratikus vezetési
stílus a következő jegyekben nyilvánul meg.
1. Minden közérdekű kérdésben vita után a csoport dönt, a vezető csak kezdeményez és kezdeményezéséhez
támogatókat szerez, „közvéleményt” teremt.
2. A tevékenység egésze, a perspektíva vita folyamán alakul ki. A csoportcélhoz vezető főbb lépések világosak.
Ha a vezető tanácsára van szükség, a vezető mindig alternatívát állít fel, melyen belül választani lehet.
3. A csoport tagjai szabadon választják meg, hogy az egyes feladatokon kikkel akarnak dolgozni, és a munkát a
csoport osztja fel.
4. A vezető dicséretei és bírálatai „objektivitásra” törekednek, figyelembe véve a csoport véleményét is.
A „laissezfaire” vezetési stílus. A harmadik csoportban a vezető mindent ráhagyott a csoporttagokra. Ezt az
individualitásra építő vezetési stílust a következő jegyek jellemzik.
1. A csoportban az egyének egyedül, illetve csoportosan dönthetnek bármiben, a vezető minimális mértékben
vesz csak részt ebben.
2. A vezető ellátja a csoportot a tevékenység végzéséhez szükséges anyagokkal, és közli: ha kérdezik, hajlandó
válaszolni. A vitát ráhagyja a csoportra.
3.A vezető egyáltalán nem törődik a szervezéssel.
4.A vezető nem avatkozik be a munkafolyamatba, nem tesz kísérletet értékelésre.Nem
dicsér, nem bírál.
Az eredmények. Tízéves fiúk tartoztak az öttagú csoportokba. A kísérlet résztvevői a társas-vonzalmi

hálózatban elfoglalt hely típusa, intelligencia, testi fejlettség, személyes tulajdonságok, illetve szüleik
társadalmi-gazdasági helyzete tekintetében azonos kategóriába tartoztak. A csoportok viselkedésében létrejött
különbségek tehát egyes-egyedül a különböző vezetési stílusnak voltak tulajdoníthatók (hiszen a vezető
személye is azonos volt). Természetesen háromnál jóval több kísérleti csoport volt (ez az eredmények
szignifikanciájának megállapításához kellett).
Legkevesebbet a liberális (laissez faire) vezetési stílus alatt dolgoztak a fiúk (33% konstruktív munka az összes
rendelkezésre álló idő százalékában). Rossz volt a végzett munka minősége is. A fiúk érdeklődése minimális
volt, többnyire játszottak, beszélgettek egymással. A dologtalanság könnyen vezetett játékos agresszióra.
Egészében véve nem érezték magukat jól a tagok ebben a csoportban.
223
HELYZETEK
A demokratikus vezetési stílus körülményei között a munkavégzés a teljes rendelkezésre álló idő 50%-át tette
ki. Igen erős volt a munka iránti érdeklődés, ami abban is megmutatkozott, hogy a fiúk akkor is nyugodtan
dolgoztak tovább, amikor a vezető elhagyta a helyiséget. Nagyfokú kreativitás és eredetiség jellemezte a
demokratikus körülmények között végzett tevékenységet.
A demokratikusan vezetett csoportokban a résztvevők kevésbé gyakran használták az „én” személyes névmást.
Nagyobb fokú volt a csoporttal való törődés („mi”, „miénk”). A csoport társas-vonzalmi szerkezete
kiegyensúlyozottabb volt a többi csoporténál. Nagyobb volt a készség a csoporttulajdon kímélésére is.
A tekintélyelvű csoportokban a munkavégzés kimagasló volt (74% az összes rendelkezésre álló idő
százalékában). Ezért az eredményért azonban drágán kellett fizetni. Mindenekelőtt az agresszív légkörrel:
hatalmaskodás, szitkozódás, hencegés, rombolás, bűnbakállítás kísérte a megnövekedett munkateljesítményt.
Mindez azzal függ össze, hogy a tekintélyelvű vezetés óhatatlanul meghiúsítja egy sereg szükséglet kielégítését,
szabályokat és korlátokat állít az egyén elé, aki agresszív viselkedéssel vezeti le a benne felhalmozódott
feszültségeket. Mindamellett a tekintélyelvű vezetés bizonyos szükségleteket azért kielégít. Kielégülést jelenthet
a passzivitás, az, hogy a csoporttagok azonosíthatják magukat (irreális szinten) egy erős – talán az apa mintájára
elképzelt –, hatalmas vezetővel.
Csalóka a munkateljesítmény növekedése azért is, mert nem tükröz valódi érdeklődést. Amint a vezető kiment a
szobából, az autokratikusan vezetett csoportokban visszaesett a teljesítmény (74-ről 29%-ra).
Az egyes csoportok nem egyformán reagáltak a tekintélyelvű vezetési stílusra. Voltak behódoló csoportok (itt
nyilván a tekintélyelvű személyiségre jellemző fejlődés-lélektani visszaesésből adódó szükséglet dominált), és
voltak ellenszegülő csoportok (itt a frusztrációs élmény hevesebb agressziót eredményezett). Általános
megfigyelés volt, hogy a tekintélyelvű csoportokban nivellálódtak az egyének közötti különbségek. Általános
nyomottság uralkodott, a fiúk természetes életkedve eltompult.
4.11. A KATEGORIZÁCIÓ BÍRÁLATA

A vezetési stílus kérdése sosem szakítható el a csoport által követett tevékenység szerkezeti követelményeitől.
Minél inkább közelítünk a társadalmi szükségletek kielégítésére sza-kosodott szervezetek világához, annál
nyilvánvalóbbak a tekintélyelvű vezetés jegyei, s ez nem feltétlenül rossz. Gondoljuk csak meg, hogy mire
vezetne, ha mondjuk a mentők vagy tűzoltók demokratikus formák között tevékenykednének, s az utasításos
kommunikáció formáját felcserélnék a konszenzuskeresés, a nyilvános csoportvita formájával. Ugyanakkor az
sem kevésbé káros, ha a demokratikus vezetési stílus helyett akkor is tekintélyelvű vezetési stílust alkalmazunk,
mikor például szabadidős vagy terápiás csoportról van szó. A liberális vezetési stílus sem eredendően rossz.
Elképzelhetőek olyan tevékenységek, amelyek koordinálására ez a laza, az egyéneket alig befolyásoló vezetés a
legcélszerűbb módszer. A társadalomszervezés egyik legégetőbb gondja annak megállapítása, hogy mely
tevékenységi fajtákban melyik vezetési módszer funkcionál megfelelően, és melyik diszfunkcionális.
A „demokratikus” elnevezés elsöprő erejű pozitív konnotációkat szabadít fel, amelyek azt sugallják, hogy az
interperszonális helyzetekben a vezetőnek minden körülmények között vitára, konszenzusra, az egyéni
kezdeményezések bátorítására, a vezetettek autonómiájának növelésére kell törekedni. Ezzel szemben az
„autokratikus” vezető démonizálódik, hiszen ő minden döntést maga hoz, parancsol és elnyom. A „laissez faire”
stílus pedig eleve kérdésessé teszi, hogy vezetésről van-e szó, hiszen a vezető semmiféle módon nem szól bele a
vezetettek döntéseibe és ügyeibe.
Az autokrácia és a demokrácia. A kísérlet ideológiája mintha azt sugallná, hogy a Nyugat-Európában és Észak-
Amerikában évszázadokon át kialakult, demokratikus politikai modellnek van egy önállósítható
szociálpszichológiai síkja, mely ha egyszer létrejött, a demokratikus társadalomfejlődés ellenpólusaként
elképzelt, tekintélyelvű politikai modell megszilárdulásának gátja lehet.
A vizsgálat kritikusai rámutatnak, hogy a „tekintélyelvű-demokratikus” dimenzió depolitizálja és ezáltal

félrevezető módon konceptualizálja a vezetési stílusok problémáját (Anderson 1963). A barátságos,
konszenzusra orientált, vitákra serkentő társadalmi légkör csak nagy leegyszerűsítések árán hozható a
demokratikus politikai modellel párhuzamba. A demokrácia nem zárja ki a szeretetteljes társadalmi légkört, de
jóval több annál. A demokrácia politikai és ideológiai előfeltételei messze túlmutatnak a szociálpszichológia
által konceptualizált „demokratikus vezetési stílus” technikáján.
Ugyanakkor a konceptualizáció erénye, hogy a tekintélyelvűség (autoritarizmus) szindrómájára irányuló kutatási

hagyomány nyomvonalát követve, felveti a makrotársadalmi és mikrotársadalmi működések viszonyának
224
HELYZETEK
kérdését. Ez a kérdésfeltevés képezi a demokratikus politikai szocializáció mibenlétének kulcsát. Nem véletlen,
hogy a demokratikus politikai szocializáció kutatói folyamatosan keresik azokat az eszközértékeket, amelyek
interiorizációja megkönnyíti (ha létre nem is hozza) a demokratikus politikai viszonyok megteremtődését.
5. 5. A MANIPULÁCIÓ
A vezetés nyílt aszimmetriát teremt vezető és vezetett között. Ezzel szemben a manipuláció olyan viszony, mely
elleplezi az aszimmetriát. A manipulátor a szimmetria álcájában a legszélsőségesebb kiszolgáltatottság
helyzetébe hozhatja partnerét.
5.1. VISSZAÉLÉS A SZABADSÁGGAL

A köznapi szóhasználatban a manipulációhoz elítélő felhangok társulnak. Siklaki szerint a manipuláció paradox
helyzet, amelyben a manipulátor akkor is eléri célját, ha a másik hisz neki, és akkor is, ha nem hisz.
Manipulációra az a szituáció ad lehetőséget, ahol az egyik fél a másik által nem ismert információtöbblettel
rendelkezvén a másikat olyan viselkedésre veszi rá, amelyre az a teljes információmennyiség birtokában nem
lenne hajlandó. A manipuláció szélsőséges esete a hipnózis. A hipnotizőr tudja, hogy ahipnotizációs helyzet
kontextusa totális hatalmat biztosít számára a másik felett, aki akkor is transzba esik, ha erre nyílt felszólítást
kap a hipnotizőrtől, és akkor is, ha annak ellenkezőjét szuggerálja. Miközben a helyzet meghatározása kizárólag
a manipulátornak áll módjában, a manipulált magát mindvégig szabadnak hiszi. A manipuláció visszaélés a
bizalommal (Siklaki 1994, 123-131).
5.2. A MANIPULÁCIÓ SZÜLETÉSE

Almási Miklós a manipuláció „születésének pillanatát” az itáliai reneszánsz korszakára teszi, melynek válsága
ideológiai vákuumot eredményezett.
„A vallásos ideológia a simónia, a nepotizmus és hatalmi vérengzés zűrzavarában kompromittálódott, s ha

megmaradt is »hivatalos«, sőt magánhasználatra, mint átfogó ideológiai rendszer már megrendült... A humanista
filozófia kifulladt. A természetjogi gondolat – a preburzsoá társadalomelmélet – csak pár évtized múltán jelenik
meg, s bár a reformáció fellépett, de csak lappangó, titkos áramlatként van jelen a kor tudatában.” (Almási
1980,204-205.) Ez a vákuum tette lehetővé Machiavelli számára, hogy misztifikációtól és illúziótól
lemeztelenítve leírja a politikai hatalom gyakorlatát, amelyben az erősebb diktál, de nem egyszerűen az önkény
adta fölény birtokában.
Machiavelli szerint a politika az egymással szemben semmiféle szabályt el nem ismerő politikusok harca. Eleve
reménytelen a politikus vállalkozása, ha jóhiszeműen abból indul ki, hogy versenytársai nem gátlástalanok. Az
első adandó alkalommal megbukik, hiszen védtelen gátlástalan konkurenseivel szemben. De bukás vár arra a
politikusra is, aki őszintén kimutatja gátlástalanságát, nyers hatalomvágyát, hiszen ezáltal örökös harcba sodorja
magát, mely végül is felemészti.
Egyedül az lesz sikeres politikus (Machiavelli terminológiájában Fejedelem), aki tudatában lévén versenytársai
gátlástalanságának, önmaga gátlástalanságát leplezi, s ezzel információtöbblet birtokába jut.
5.3. A MÁSIK EMBER MINT ESZKÖZ

A manipuláció következésképpen elválaszthatatlan a mély emberismereten alapuló politikai cselekvéstől, mely
az emberre mint tárgyra irányul. A cselekvő politikus emberismerete eszközként jeleníti meg a másikat, aki
azonban megőrzi önmaga alanyiságának tudatát. „A másik ember tárgyszerű kezelésének titka, hogy
hajlamaiknál, titkaiknál, reményeiknél fogva legyen képes megragadni őket, s ezekkel »játszva« máshová
vezesse őket, mint ahová ők hiszik, hogy eljutnak. Démonikus képesség ez is: eszközként kezeli az embereket,
de úgy, hogy beléjük költözik – mindenkibe másképp –, és lelküket sajátjára cserélve, játékosan, ám tudatosan
irányítja célképzeteiket. Kezébe ragadja egyéniségük titkos irányító klaviatúráját, és úgy játszik rajta, hogy saját
céljai szolgálatában dolgozzanak, s közben azt higgyék, ellene. Az ember mint e manipuláció tárgya már nem
rendelkezhet önmagával, legalábbis nem tetteivel; csak hamis tudatával, amit viszont a Herceg (azaz Fejedelem)
sugall.” (Almási 1980, 182-183.)
A Machiavelli által tanácsolt manipulatív emberismeret racionális „ha..., akkor” modelleket kínál a fejedelem
számára. „A csapást egyszerre kell mérni, hogy hatása rövidebb ideig tartson, mert így kevésbé fáj. De a
225
HELYZETEK
kegyeket aprólékosan, időről időre adagolják, hogy az emberek tovább érezzék áldásos hatásukat.” (Machiavelli
1991, 50.)
5.4. A FÉLELEM ANTROPOLÓGIÁJA

Machiavelli politikai antropológiájában a manipulatív többlettudás a félelem megelőlegezésén alapul. A
politikus akkor van biztonságban, ha mások iránt érzett félelménél a mások iránta érzett félelme nagyobb.
„Sokkal biztonságosabb a fejedelemnek, ha félnek tőle, mint ha szeretik. Mert az emberek általában hálátlanok,
változékonyak, hamisak, gyávák, kapzsiak, kéjsóvárak. Amíg felül vagy, rajonganak érted. Felajánlják életüket,
vérüket, vagyonukat, gyermekeiket, amikor semmire sincsen szükséged, de ha egyszer úgy látj ák, hogy valóban
szükségbe jutottál, egyszerre ellened fordulnak. Az a fejedelem, aki csak ígéretekre épített és elmulasztotta a
többi elővigyázatossági rendszabályt, elpusztul. Mert előfordul, hogy pénzzel is meg lehet vásárolni a
barátságot, nemcsak lelki nagysággal és kiválósággal, de ilyen barátságra nem lehet építeni, és a szükség
órájában senki sem számíthat rá. Az emberek sokkal könnyebben megbántják azt, akit szeretnek, mint akitől
félnek. A szeretet köteléke egykettőre szétszakad, amint az érdekekkel ellentétbe kerül – éppen ez bizonyítja az
emberek alacsonyságát, de a félelem megvédelmez, mert a bosszúállásodtól való rettegés mindennél erősebb.”
(Machiavelli 1991,70-71.)
A negatív várakozási horizont lehetővé teszi a sikeres politikus számára, hogy a meglepetés elemét alkalmazza
kapcsolatai alakításában: „Mert az emberek, hajót kapnak attól, akitől rosszat vártak, csak annál jobban
ragaszkodnak újdonsült jótevőjükhöz.” (Machiavelli 1991, 53.) Aronson és Linder kísérlete kapcsán láttuk,
hogy ez az elv a modern személyközi kapcsolatok alakulásában is fontos szerepet játszik.
5.5. AZ „EMBER-ESZKÖZÖK" MEGVÁLASZTÁSA

Milyen alapon választhat a fejedelem tanácsadókat? Machiavelli a következő gyakorlati manipulatív sémát
ajánlja megfontolásra a választás előtt: „Háromféle emberi agyvelőt ismerünk; az egyik magától megért
mindent, a másik megérti, amit mások megmagyaráznak, a harmadik sem magától, sem másoknak a
közvetítésével nem tud felfogni semmit. Az első kiváló, a második a jó, a harmadik hasznavehetetlen.”
(Machiavelli 1991, 91.)
Miként szabaduljon meg a fejedelem a hízelgőktől, és hogyan bánjon tanácsadóival? „Nem szeretnék
megfeledkezni könyvemnek egyik fontos mondanivalójáról, annak a súlyos veszedelemnek vázolásáról,
amelytől csak a legóvatosabb és legbölcsebb fejedelmek szabadulnak. A hízelgőkre gondolok. Ezek ott
nyüzsögnek valamennyi fejedelmi udvarban, mert az emberek rendszerint annyira gyönyörködnek saját
tetteikben, és ennélfogva olyan könnyű megtéveszteni őket, hogy nehéz védekezniük e rákfene ellen. És ha
védekezni akarnának a hízelgők ellen, könnyen gyűlöletet és haragot arathatnak. Kizárólag csak úgy
védekezhetsz a hízelgők ellen, ha tudtukra adod, hogy az igazság nem sérthet meg. De ha mindenki megmondja
neked az igazat, tekintélyed lehanyatlik. A bölcs fejedelem tehát harmadik módot választ. Maga köré gyűjti
országának bölcs embereit, és csak nekik engedi meg, hogy szemébe mondják az igazat, de akkor csak arról az
ügyről, amiről megkérdezi véleményüket, egyébről nem.” (Machiavelli 1991, 91.)
5.6. A KÖZVÉLEMÉNY MANIPULÁCIÓJÁNAK KEZDETEI

Almási éles szemmel veszi észre, hogy a politikus nemcsak a környezetében felbukkanó, eszközként vagy
akadályként szóbajöhető személyekkel szemben kell hogy manipulációra kényszerüljön. A fejedelemnek a
politikai cselekvések legszélesebben vett tanúi, apolitikai közvélemény manipulatív befolyásolására is gondot
kell fordítania.
Az alapelv a látszat. („Mindenki annak lát, aminek látszol.”) A sikeres politikusnak természetszerűen pozitív
látszatokra kell törekednie, melyek alapja az eredményesség, s annak visszavezetése a fejedelem pozitív
tulajdonságaira. A fejedelem mutatkozzon irgalmasnak, hűségesnek, emberségesnek, egyenesnek, vallásosnak.
Teljesen fölösleges azonban, hogy „a fejedelemnek meglegyen mindaz a jó tulajdonsága, amelyeket felsoroltam.
A lényeg csak az, hogy úgy tegyen, mintha valamennyi jó tulajdonsággal rendelkezne. Sőt merem állítani, hogy
ha valakiben megvannak ezek a tulajdonságok, és állandóan ezek szerint cselekszik, bizonyosan árt magának, de
ha csak látszólag rendelkezik velük, az feltétlenül hasznára van. Jó, ha a többiek azt hiszik, hogy könyörületes,
hűséges, emberséges, vallásos vagy, de légy alkalmazkodó és megalkuvó, ha a helyzet úgy hozná, hogy ezek a
tulajdonságok ártalmadra volnának. Akkor egyik pillanatról a másikra változz meg és cselekedd az
ellenkezőjét.” (Machiavelli 1991, 74-75.)
226
HELYZETEK
„A fejedelemnek mindenekelőtt igyekeznie kell, hogy minden cselekedetével figyelmet keltsen, és alattvalói
nagy és kiváló férfiúnak tartsák.” A közvélemény tiszteletét pedig a „nagyszerű vállalkozások és példaadó
elhatározások” hozzák meg.
A hatalom megszerzése és megtartása steril, racionális szabályainak ismerete és alkalmazása Machiavelli

fejedelme esetében minden látszat ellenére nem nélkülözi az etikai mozzanatot. Egyetértünk Almási Miklóssal,
aki szerint a „Hercegnek (vagy a köztársasági vezetőnek) – legalábbis ideáltípusa szerint – nincs partikuláris
szenvedélye, kivéve a hatalomvágyat. Ennek viszont küldetésértéke van: ő a megváltó, a redentore: a
partikuláris szenvedély itt egybeesik a történelmivel. Itt is látható, hogy Machiavelli Hercege – majdnem
emberfeletti lény: nincs partikularitása.” (Almási 1980, 200.)
5.7. A „MACHIAVELLIZMUS"
Machiavelli műve – megalkotója szándéka ellenére – a hatalom technológiai alapismereteit összefoglaló
„machiavellizmus” kátéja lett, melyből későbbi korok politikusai merítették rettenetes következményekhez
vezető tudásukat. Míg Machiavelli fejedelme még hihetett a Történelem felmentő ítéletében, addig a fejedelem
modern utódai a nemzetállam bürokráciája által banalizált Gonosz technológusaivá lettek (Arendt 1964).
A tekintélyelvű ideológián alapuló totalitarizmus hatalmi láncát működtető, tekintélyelvű személyiségtípusok

közül Adorno és munkatársai a „manipulátort” tartották a legveszedelmesebbnek (Adorno et al. 1950). A
manipulátort kényszeres valóságérzékjellemzi, mely mindent és mindenkit a cselekvés tárgyaként jelenít meg. A
hangsúly a „csináláson” van, függetlenül attól, hogy mit és miért „csinál” a személy, profitot, gázkamrát vagy
vasművet.
A manipulátorok a szervezés megszállottjai. A szervezés nagyszámú ember koordinálását jelenti, melynek

érdekében a manipulátorok a manipulatív befolyásolás minden trükkjét bevetik. Éles eszük és szinte teljes
érzelemhiányuk folytán a manipulátorok a társadalom életében is csak technikai problémákat látnak. Hannah
Arendt Eichmannban írta le a tökéletes manipulátort, aki százezrek elpusztításában működött közre
szenvtelenül, hiszen fő problémája mindvégig a tömeggyilkosság logisztikai hátterének biztosítása volt.
Miközben halálra szánt tárgyalópartnereit folyamatosan félrevezette, esze azon járt, hogy elegendő nagyságú
vasúti kapacitást tudjon szerezni a zsidók elszállításához. A manipulátorok nyelve a hivatal által tematizált
problémák megfogalmazásához szükséges szavakra egyszerűsödik (Arendt 1964).
Totalitárius körülmények között különösen veszélyes következményekkel jár a célra vak cselekvési kényszer,
ugyanakkor nincs olyan szervezet, mely eredményes működése érdekében ne kényszerülne igénybe venni a
manipulátorok szolgálatait.
5.8. A MACH-SKÁLA
Richard Christie és Florence Geis a hatvanas években Machiavelli művéből vett idézetek alapján létrehozták a
Mach-skálát, melynek segítségével mérni lehet a válaszadók „machiavellizmusként” jellemzett manipulációs
készségét (Christie-Geis 1970). Okulván az F-skála egyoldalú szerkesztését ért bírálatokból, a kutatók a Mach-
skálát úgy alakították ki, hogy egyes állítások esetében a helyeslés, más állítások esetében a tagadás minősült a
machiavelliánus beállítódás ismérvének. Példaként bemutatjuk a machiavellizmusra leginkább érzékeny öt
állítást. (Az olvasóra bízzuk annak eldöntését, hogy mikor a helyeslés, és mikor az ellenzés a machiavellizmus
jele.)
– Akkor boldogulhatunk legjobban az emberekkel, ha azt mondjuk nekik, amit hallani akarnak.
– Csak bajt keres magának, aki bárkiben is teljesen megbízik.
– Az embernek csak akkor szabad cselekednie, ha százszázalékosan biztos abban, hogy erkölcsileg igaza van.
– Bölcsen jár el, aki fontos embereknek hízeleg.
– Mindent megfontolva, jobb ha az ember szerény és becsületes, mintha fontos és becstelen.
A skálát először kitöltették a kísérleti személyekkel, akiket ezt követően a kísérlet érdekében megalkotott
kártyajátékban való részvételre kértek föl. A játékot hárman játszották. A háromjátékos közül kettőnek kellett
mindig szövetkeznie, miközben tíz dollárt lehetett 5:5 vagy 8:2 arányban szétosztani. Az eredmények azt
mutatták, hogy a magas Mach-pontszámot elérő személyek rendszerint jóval előnyösebb alkut kötöttek, mint az
227
HELYZETEK
alacsony Mach-pontszámúak. A kutatók Amerika-szerte számos vizsgálatot végeztek a skálával, és

megállapították, hogy nem mutat túl szoros korrelációt sem az intelligenciával (ez ellentmond Adornóék
feltevésének), sem a társadalmi státussal. A Mach-skála Indiában is működött. Egy vizsgálatban azt találták,
hogy – az alacsony pontszámúakkal szemben – a magasabb pontszámúak inkább voltak hajlandók hazudni
annak érdekében, hogy megkapjanak egy ösztöndíjat. Hongkongi egyetemistákkal kitöltetve a Mach-skálát, a
machiavellizmus és a nyugatias mentalitás együttjárását tapasztalták (Smith-Bond 1994, 148).
5.9. A NEGATÍV KOMMUNIKÁCIÓ

A manipuláció sajátos esete a modern politikai kommunikációban nagy jelentőségre szert tett negatív
kommunikáció. A negativitás egy olyan ki nem mondott szándék jegyében értendő, melynek értelmében a
kommunikátor a másikat kirekeszti a kommunikációból, miközben úgy tesz, mintha kommunikálna vele, s őt
teszi felelőssé a kommunikáció meghiúsulásáért.
A negatív kommunikációt megelőzi egy világkép. A világkép egyik alapvető eleme egy archetipikus várakozás,
ami szerint a világ a Jó és a Rossz harcának színtere. A fény és a sötétség erői harcolnak egymással. A világkép
értelmében úgy lennénk megteremtve, hogy a fényhez és jóhoz akarunk tartozni, és a rossz ellenében kívánunk
cselekedni. Mihelyt felmerül az örök rossz gyanúja, ott azonnal cselekvésre leszünk készek, s igyekszünk a jó
szolgálatába állni. A világkép másik alapvető eleme a „mi” és az „ők” szembenállása, melyről a csoportközi
viszonyokkal foglalkozó részben bőven esik majd szó.
A két elem összekapcsolódása révén egy törzsies kommunikációs kör jön létre, ahol a saját csoport a jót, a tőle
idegen másik csoport a rosszat képviseli. A negatív kommunikáció során a szó szoros értelmében vett
exkommunikációra történik kísérlet, mely a másik szimbolikus megsemmisítésére irányul. A fizikai
megsemmisítés rendszerint csak követi a szimbolikus megsemmisítést, mint ahogyan a szent inkvizíció ítéletét
követte a világi bíróság halálos ítélete.
5.10. A NEGATÍV KAMPÁNY

A modern politikai életben alkalmazott negatív kommunikációt negatív kampánynak nevezzük. A negatív
kampány a politikai ellenfél nagy nyilvánosság előtt történő gyalázása, mely az egyre hevesebb, egyre
intenzívebb választási kampányok során világszerte előtérbe került (Morris 1997). Milyen módszerei
különböztethetők meg a negatív kampánynak?
1. A gúnyolás. Ez esetben a közlő a másik valamilyen fogyatékosságát, konvencionálisan negatív tulajdonságát

(például dadogás, alacsony termet, kopaszság) pécézi ki, melyről a megtámadott nem tehet.
2. Az ócsárlás. E módszer lényege a hitelrontás, a morális lealacsonyítás. Az ócsárlás esetében a támadó egy
empirikusan ellenőrizhetetlen negatív karaktervonás (például kapzsiság, megvesztegethetőség, ostobaság)
meglétét vélelmezi.
3. A rágalmazás. A rágalmazás abban különbözik az ócsárlástól, hogy a sugallt negatívum erkölcsileg súlyosan
elítélt magatartás motívumára vonatkozik (például hazugság, plagizálás, szexuális zaklatás, szexuális deviancia).
4. A vádaskodás. Ez abban különbözik a puszta rágalmazástól, hogy nemcsak motívumot, hanem viselkedést is
tulajdonít. A gyanúsításhoz semmiféle empirikus alap nem kell, és a közönség mindig szívesen veszi, ha eléjük
állítják a tolvajt, az alkoholistát, a sikkasztót, a paráznát, akik projekciós céltáblákként alkalmasak arra, hogy a
tudattalan feszültségek levezetői lehessenek.
5.11. VÉDEKEZÉS A NEGATÍV KAMPÁNNYAL SZEMBEN

A támadásra szinte mindig válaszolni kell, hiszen a hallgatás beleegyezésre utal. Ugyanakkor a válaszolás azt
implikálhatja, hogy „nem zörög aharaszt, ha nem fújja a szél”. A válaszolás tárgyszintjén tényszerű cáfolatra
kell törekedni (ha ez egyáltalán lehetséges). A válaszolás viszonyszintjén a másik ellenséges várakozásának
visszautasítására kell törekedni. Káin várakozása, hogy „ő meg akar ölni engem, ő irigy, féltékeny rám”. Ha erre
a várakozásra szeretettel reagálunk, akkor ha a támadóban nem is, de a közönségben mindenképpen zavar
támad. A másik meglepő ellenszer a szánalom. Ha Káint a megtámadott viszonyszinten arról értesíti, hogy „én
megértelek téged, te gyűlölsz engem, mert te gyenge vagy az életben, te menekülsz magad elől”, akkor talán egy
pillanatra feltámad benne az érzés, hogy az ellenség, akit ő üldöz, akit meg akar semmisíteni, az nem a másik,
hanem saját maga.
228
HELYZETEK
5.12. A MANIPULÁCIÓ ÉS A FOGYASZTÓI TÁRSADALOM

A marxizmus előrejelzéseivel szemben a kapitalizmust nem döntötte meg a kizsákmányolt proletariátus
forradalma. Mint arról az empirikus szociálpszichológia kialakulásának körülményeit jellemezve részletesen
írtunk, a kapitalizmus intenzív fejlődési szakasza során a munkásosztály integrálódott a társadalomba. E
fejlemény láttán a marxizmus által képviselt kapitalizmuskritika különböző alternatív magyarázatokat alkotott.
Az egyik magyarázat szerint a burzsoázia által uralt „tudatipar” manipulálta a munkásosztályt, elidegenítve
forradalmi küldetésétől. A manipuláció eredményeképpen álszükségletek jönnek létre, amelyek szüntelen
fogyasztásra késztetik az embereket. Ugyancsak a manipuláció műve, hogy a választók ugyan szabadon
választhatnak a különböző politikai alternatívák között, de maguk az alternatívák az általuk belátható téren kívül
esnek. A represszív tolerancián alapuló rendszer lényegi változatlanságát a kulturális fejlődés látszatával
ruházza fel, hogy az ellenkultúra teljesítményeit eredeti kontextusaiból kiragadva az uralkodó manipulatív
kultúra folyamatosan magához asszimilálja. A 20. század hatvanas és hetvenes éveiben felhozott neomarxista
kritikák azt vetették a szociálpszichológusok szemére, hogy tevékeny részt vállaltak a kapitalista rendszert éltető
manipuláció létrehozásában és működtetésében (Garai 1972; 1980).
6. 6. A TERÁPIÁS KAPCSOLAT
A társadalmi együttélés összjáték, mely valamennyi résztvevő beleegyezését és tevékeny közreműködését
igényli. Minél komplexebb a társadalom működése, annál nagyobb érzelmi és gondolati teher hárul a társadalom
tagjaira, ha részt kívánnak venni a társadalmi munkamegosztásban, és hozzákívánnakjárulni a társadalmilag
„értelmesnek” tekintett működések fenntartásához.
Elsődlegesen a szocializáció feladata, hogy kialakítsa az interakciós és kommunikációs összetevőkkel

rendelkező „szociális kompetenciát” a személyiségben, mely lehetővé teszi számára a szabadság és kötöttség
kettős szorításában megnyilvánuló, pozitív társadalmi jelenlétet.
6.1. „BELÜL A BAJ – KÍVÜL A MAGYARÁZAT"

Akár szocializációs zavarok, akár a későbbi életút során jelentkező diszfunkciók okozzák, a tapasztalat azt
mutatja, hogy a társadalmi együttélés összjátékában való részvétel sok ember számára ideiglenesen vagy
tartósan nehéz, illetve lehetetlen. A hatvanas években Srole és munkatársai úttörő vizsgálatot végeztek New
Yorkban. Kiderült, hogy a lakosság 80%-a enyhébb vagy súlyosabb lelki zavarokban szenved (Srole et al.
1962). A vizsgálatot más fejlett ipari országokban megismételve hasonlóan magas arányt találtak. A lelki
zavarok előtérbe kerülésének egyik oka, hogy a civilizatorikus fejlődés előrehaladtával kitolódott az élettartam,
kielégítést nyernek az élet alapvető szükségletei, következésképpen több idő és alkalom marad arra, hogy az
emberek önmagukkal foglalkozzanak. A másik ok minden bizonnyal az eredeti közösségi keretek felbomlására
vezethető vissza, melynek következménye az atomizált egyéni léttel együtt járó transzcendenciavesztés,
magány, szorongás, perspektívátlanság.
6.2. A TERAPEUTA ÉS A KLIENS

A terápiás kapcsolat olyan társas helyzet, amelynek célja a személyiség társadalmi reintegrációja egyes
szociálpszichológiai közvetítések aktivizálása révén.
A kétszereplős terápiás kapcsolat egyik szereplője a kliens, akit tünetei meggátolnak abban, hogy a társadalmi
összműködésben zavartalanul részt vegyen. A kapcsolat másik szereplője a terapeuta, aki azt ígéri, hogy
megszabadítja a klienset tüneteitől.
A terapeuta és a kliens között kialakuló rendszeres kommunikációs kapcsolat eszméje Sigmund Freudtól való,
aki paradox helyzetet hozott létre, hiszen világosan kifejtette a kliens előtt, hogy nem akarja befolyásolni azt,
amit a kliens mond a terápiás kommunikáció során, ugyanakkor a kapcsolat mégiscsak a befolyásolást sugallta,
hiszen a kapcsolat azért jött létre, hogy a kliens tünetei eltűnjenek vagy enyhüljenek.
A nondirektivitásra épülő terápiás kapcsolat filozófiája az idők során elmozdult a direktivitás irányába, de mind
a mai napig változatlan a cél: a kliens megsegítése úgy, hogy abban magának a kliensnek jusson a döntő szerep.
A lelki zavarokra utaló tünetek forrása a személy belső szabadságának hiánya. A lelki tünetekben ugyanarra a
„tökéletességre” ismerünk, amelyet a bábok viselkedésében Kleist annyira csodált. A pszichoterápia célja a
tökéletlenség, a spontaneitás, a választás képességének helyreállítása az emberben. A terapeuta arra instruálja a
229
HELYZETEK
kliensét, hogy tudatosan hozza létre a tüneteket, amelyektől szenved. Ezáltal a tünet már nem lesz többé
spontán, hiszen a kliens megtapasztalja, hogy ura lehet valaminek, ami fölött korábban nem volt hatalma. „A
tüneti viselkedés többé nem spontán; ha a páciens aláveti magát a terapeuta utasításainak, ezzel kilép a
szimptomatikus, vég nélküli játszmából, amelynek eddig a pillanatig nem voltak – a saját szabályai
megváltoztatására alkalmas – metaszabályai. Nincs különbözőbb két dolog, mint valamit azért tenni, mert »nem
tehet róla«, vagy ugyanezt azért megtenni, mert »a terapeuta ezt az instrukciót adta«.” (Watzlawick-Beavin-
Jackson [1967] in Buda 1981, 274.) A gyógyítás voltaképpen felszabadítás.
6.3. A KEZELÉS ÉS A TERÁPIÁS KAPCSOLAT

A terápiás kapcsolat nem egyszerűen kezelés. Kezelés esetén a kliens csupán eltűri a kezelő beavatkozását
abban a reményben, hogy tünetei elmúlnak. A viselkedésterápia során a kezelő kondicionálás révén arra
törekszik, hogy akliens mintegy „leszokjon” tüneteiről. Tipikus eljárás például az averziós kezelés, amikor
laboratóriumi körülmények között először kiváltják a reintegrációt akadályozó viselkedést (például
homoszexuális izgalom, alkohol okozta kábulat), majd ezt követően averzív, kellemetlen élményeket hoznak
létre. Injekciót adnak, amely rosszullétet idéz elő, vagy gyógyszert szedetnek, amely hányást okoz. A kezelő azt
várja, hogy a deviáns, de kellemes érzés a büntető kondicionálás következtében idővel kellemetlenné válik, és
ez által megnyílik a társadalmi beilleszkedéshez vezető út.
6.4. A KLIENS SZEREPE

Könyvünk bevezetőjében utaltunk arra, hogy a mindennapi valóság a tudattalan „belül” és a személytelen
„kívül” között feltáruló interszubjektív térben tűnik elénk. Egyedül a másik, az eleven embertárs képezi azt a
jelforrást, ahonnan visszacsatolható üzenetek érkezhetnek felénk. Csak a másik társaságában lehetünk
bizonyosak abban, hogy vagyunk, élünk, értelmesen cselekszünk.
Ez a tény egyben a mindennapi élet felértékelését is magába foglalja. Következésképpen, ha egy ember szenved,
baja van, tüneteket produkál, akkor egyes-egyedül a személyköziség terében számíthat segítségre. A terápiának
ekképpen a mindennapiság szerkezeteinek helyreállítására, az autentikus kommunikáció képességének
kiépítésére kell irányulnia.
Elvben mindenki kitörhet a mindennapiságból, de minden kitörés botrány, melyért – legyen a mindennapiságot
elhagyó személy felfedező, forradalmár, alkotó, tudós – keserves árat kell fizetni. Közismert a kispolgár fejében
működő stigma, mely a devianciát és a rendkívüli alkotóerőt összemossa. Igaz azonban, hogy akik csak egyszer
is elhagyták a mindennapiság intim idejét és terét, azok egyben ártatlanságukat is elvesztették. Már nem
lehetnek ugyanazok, akik addig voltak. Ok már tudják, hogy a világ magától értetődősége csak megállapodás,
kölcsönös ámítás, s a pénz, amellyel a személyközi kapcsolatokban fizetünk egymásnak, csak azért nem hamis,
mert valódinak hisszük.
A mindennapok rutinját folytató én szempontjából csak az bizonyos, hogy meghal. Ezt feledendő az élet minden
pillanatát át kell hogy itassa a kölcsönösen érvényesnek elismert jelenlét. Kell hogy legyenek tékozló fiúk, de az
alapszabály a mindennapisághoz való ragaszkodás. A terapeuta kliensei többnyire ebben az értelemben
tékozlók, akik nem törtek új utakat, hanem utat tévesztettek, s visszafordulni képtelenek, illúzióik foglyává
lettek.
6.5. A TERAPEUTA SZEREPE

A terapeuta soha nem ítélhet és értékelhet. Nem esztéta, nem rendőr, nem politikus. A terapeuta még pedagógus
sem lehet. A terapeuta szerepe diszkrepáns, hiszen sosem lehet azonos önmagával, amit tesz, azt nem
önmagáért, hanem a másikért teszi, az utóbbinak azonban erre nem szabad a megszokott módon reagálnia.
A terapeuta és a kliens kapcsolata metakapcsolat, „mintha világ”, amely arra ad módot, hogy a mindennapiság
egyébként ugyancsak „mintha” jegyében fogant történéseire fogékonnyá váljék a résztvevő. A diszkrepancia
abban is megnyilvánul, hogy a terapeutának segítő munkája során mindennemű előfeltevéstől mentesíteni kell
magát, miközben nem oldódhat fel e követelményben, hiszen akkor önmagát oldaná fel a munkában. Színlel?
Igen, miközben a színlelés szabályaira tanít – a színlelést goffmani értelemben véve.
A társas életben – mint azt a szerepviselkedéssel foglalkozó fejezetben láttuk – a színlelésnek nincs
alternatívája. A személyközi kapcsolatokban a személyek egymást teremtik meg kölcsönösen, s ezért van annyi
tükör-énünk, ahány kapcsolatunk.
230
HELYZETEK
A terapeuta kliensét a köznapiság által lehetővé tett szabadságra tanítja. A terapeutát azonban éppen ez a
minősége fosztja meg aköznapiságtól, miközben nem eshet vissza a tudattalan elsődleges folyamatába, s nem
léphet a köznapiságon kívüli utakra sem. A kliens indulatai szabadon áttételeződhetnek a terapeutára, aki a
kliens szerelmét, gyűlöletét nem viszonozhatja. A terapeuta meg kell hogy értse a kliensét, akinek saját magát
kell megértenie a terapeuta segítségével. A segítés eszköze a terapeuta saját személyisége.
6.6. A TERAPEUTA ARCHETÍPUSA

A terapeuta előképe a titoktartásra kötelezett gyóntató vagy az idegen, akinek minden elmondható, hiszen úgyis
örökre elutazik. Visszafelé haladva az időben, a terapeuta archetípusát keresve Hermészhez, a pszichopomposz
(lélekvezető) istenhez jutunk. Ez az isten, aki mindig úton van, soha sehova nem érkezhet meg, mert semmi sem
bevégzett, befejezett számára. Vele csak találkozni lehet, meglátogatni őt lehetetlen. Miközben hallgat
bennünket, ő maga észrevétlen, s a vele való beszélgetés során soha nem rá, hanem saját magunkra ismerünk.
Szemérmetlensége teremtő, illetlensége felszabadító, mivel soha nem kíván többet annál, mint amit mi magunk
kívánnánk saját magunktól, csak éppen nincs hozzá merszünk. Nyitottsága bennünk zárul, így ha tolvajnak is
tűnik, többet hoz, mint amennyit visz.
Kerényi Károly remek tanulmányából (1984) tudjuk, hogy Hermész a kommunikáció istene. A beteg véges
kommunikációs teljesítménye a vele való találkozás során a kommunikációs kompetencia végtelenségével
szembesül. Ha a pszichoterapeuta a pszichopomposz szerepét követve jár el, akkor a gyógyítás voltaképpen
gyógyulás. A klienset a terapeuta közvetett módon gyógyítja. A gyógyítás ugyanakkor sosem teljes, sosem
tökéletes.
6.7. AZ AUTENTICITÁS, A SPONTANEITÁS, A SZABADSÁG

A terápia céljai a következők: az önelfogadás fokozása, a toleranciaküszöb emelése, az örömszerzésre való
képesség elérése, a szublimálás elősegítése. Hermeneutikusan felfogva azonban a terapeuta célja a célra való
rátaláltatás. A cél a személy életvilágából kell hogy támadjon, s ki-ki a maga életvilágáért egyedül felel.
Összefoglalva: a kliens a terapeuta segítségével az autentikus kommunikáció útjára lép, amelyen önmagával
találkozva visszatalálhat a spontaneitás, a belső szabadság forrásaihoz. A kliens szituációja társadalom-
lélektanilag behatárolható, az interakciós és kommunikációs teljesítmény zavarai és azok okai analitikusan
feltárhatók. A terapeuta azonban nem csupán alkalmazza az analízis során a társadalom-lélektani ismereteket. A
terápiás kapcsolat eredményeként a kliens maga is Hermészhez hasonlóvá lehet. A gyógyulás perspektívájából
tekintve, a kliens szituációja az élet teljességét átfogó világgá tágul, amely a kliens énjét a maga hermészi
mesterműveinek és szemfényvesztéseinek megvalósítására sarkallja. Ez a világ akkor lesz teljes, ha a homályba
vesző kezdettől a homályba vesző végig magában foglalja a lélek működését.
7. 7. A TANULT TEHETETLENSÉG
Az egyén és társadalom közötti szociálpszichológiai közvetítések révén az egyén számára a társadalmi
környezet kiszámíthatóvá és előreláthatóvá válik, ami biztonságérzettel ruházza fel, úgy érzi, ura a saját
sorsának. A cselekvések ésszerűsége a következmények kiszámíthatóságából is adódik. A kiszámíthatatlanság
élményéhez részint a kockázatvállalás, részint a kórosnak tartott irracionalizmus képzete társul.
Mi történik akkor – kérdezi Martin Seligman –, ha a személy, mint egykor Aliz Csodaországban, cselekvései
következményeit képtelen kiszámítani, s rendre olyan következményeket tapasztal, amelyeket semmiképpen
sem tud cselekvésével összhangba hozni (Seligman 1975)?
Seligman szerint a személy ebben az esetben hozzászokik a helyzethez, és megtanulja, hogy bármit tehet, a
következményeket nem lesz képes befolyásolni. Tehetetlenségérzet, alacsony teljesítés, fatalizmus lesz a
végeredmény.
7.1. A LABORATÓRIUMBAN ELŐIDÉZETT TANULT

TEHETETLENSÉG
Egy kísérlet során kutyákat rendszeresen elektromos ütések értek. A kísérleti állatok számára nem volt
menekvés. Ezt követően a kutyákat olyan helyzetbe hozták, ahonnan egyetlen ugrással megszabadíthatták volna
231
HELYZETEK
magukat a kínoktól, de nem tették. Ezzel szemben azok a kutyák, amelyekben előzetesen nem rögzült a
tehetetlenség, nyomban kiugrottak a csapdából.
A hetvenes években az Amerikai Egyesült Államokban végzett szociálpszichológiai kutatások azt mutatták,
hogy a tanult tehetetlenség kialakulásának azok a társadalmi színterek kedveznek, amelyek kevés vagy
semmilyen lehetőséget nem adnak arra, hogy a személy megtanulja saját sorsának alakítását (Baum-Aiello-
Calesnick 1978).
A nyugati kutatók hosszas keresés után tudtak csak rábukkanni a tanult tehetetlenség kialakulásának színtereire.
Keleten viszont az államszocialista társadalmak kifejezetten a tanult tehetetlenségre szocializálták alattvalóikat.
7.2. A TERMÉSZETES KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT KIALAKULT

TANULT TEHETETLENSÉG
A középés kelet-európai társadalomfejlődés elmaradottsága, a kapitalista és feudális struktúrák egymás mellett
élése eleve kedvezett a tanult tehetetlenség kialakulásának, mely a társadalom különböző rétegeinek körében
eltérően nyilvánult meg. Bibó István „hamis realizmusként” írta le a magyar politikai elit történelmileg kialakult
reagálásmódját. A cselekvő kiszolgáltatottja lévén a nála hatalmasabb történelmi erőknek, a valószínűt
valószínűtlennek, a valószínűtlent valószínűnek tartja.
Illyés Gyula nagyszerű szociográfiai leírásából ismerjük a két világháború közötti magyar társadalom legalsó
rétegeinek életét, melyre rettentő erővel nehezedett a társadalmi piramis összes többi rétege. Az uralom és az
erkölcs által szabályozott érintkezési módokat sorra véve Illyés érzékletes példákat hoz fel a tanult
tehetetlenségre. Ha egyeseknek sikerült is kiszabadulni a puszták népét szorító végletes kiszolgáltatottságból, a
szabadulót a gőg, a hűtlenség, az idegenkedés pszichológiai gátjai választották el a pusztán maradottaktól.
Jellemző, hogy még a szabadulók sem voltak képesek a megszabadulást saját maguknak tulajdonítani. „Árulók
lettek, de ugyan minek is árulói? Maguk sem tudták, ilyesmi eszükbe sem jutott. De lelkületük mégis az árulók,
vagy legjobb esetben a száműzöttek nyugtalan, önemésztő lelkülete volt.” (Illyés 1968, 232.)
A magyar társadalmat keresztül-kasul átjáró különös tehetetlenségérzetet csak fokozták a 20. század magyar
történelmének meghatározó eseményei, melyek már a köztudatba bevonult elnevezésükkel is sugallják a
passzivitást és a tehetetlenséget: „háborúba sodródás”, „felszabadulás”, „a fordulat éve”, „rendszerváltozás”.
Megannyi kifejezés, amelyből hiányzik a társadalmi cselekvés ép mintájára jellemző, cselekvő beállítódás, a
cselekvés szándéka és a cselekvés kiszámítható következményei közötti összhang várakozása. (Egyedüli kivétel
az 1956. október 23-án kirobbant forradalom lehetett volna, melynek kegyetlen elnyomása és megtorlása éppen
a tanult tehetetlenséget erősítette fel a magyar társadalomban.)
7.3. AZ INFANTILIZMUS
Hankiss Elemér szerint „a magyar társadalom tagjai évszázadok óta élnek a társadalmi hierarchia minden
szintjén erős és egészségtelen függőségben a fölöttük lévő hatalmasságoktól, s ez a történetileg állandósult
függőségviszony rányomta bélyegét a társadalmi viselkedésformákra és a társadalmi tudatra” (Hankiss 1983c,
396). Hankiss infantilizmusként írja le a tanult tehetetlenség történelmileg áthagyományozott mintáját, mely
lehetetlenné teszi a személy számára a szimmetrikus, kölcsönös függésen alapuló kapcsolatok kialakítását. Az
infantilizálódott személy kapcsolatait a szélsőséges függés vagy szélsőséges függetlenség jellemzi. Az első
esetben a személy képtelen szabadulni a szülő vagy a szülőt helyettesítő más személy, szervezet, csoport által
képviselt tekintély hatalma alól. A második esetben a személyből teljes egészében hiányzik a függésre való
készség, melynek következménye a valósághoz való alkalmazkodás képtelensége, a szituatív, spontán,
„szalmaláng” típusú cselekvés dominanciája.
A közép-kelet-európai elmaradottság századokon át olyan hatalmi viszonyokat örökített át, amelyek lehetetlenné
tették az alávetettek számára a teljes értékű felnövekedést. A közép-kelet-európai társadalmakban az emberek
megtanulták és gyermekeiknek is áthagyományozták, hogy a túlélés záloga az alávetettség elfogadása, a kérés, a
panaszkodás, a könyörgés, a hálálkodás, illetve a sértődés, a zúgolódás, a búslakodás. Mint Hankiss írja,
ezekben a társadalmakban az alávetettek tudatlanságban, tehetetlenségben, kiszolgáltatottságban éltek,
megfosztva jogaiktól és jogaik tudatától. Mindent felülről kellett kérniük, kikönyörögniük (Hankiss 1983c, 401).
7.4. A DEFICITES JOGTUDAT
232
HELYZETEK
Ilyen feltételek között a jogok és kötelességek tisztázatlanok és szabályozatlanok maradnak. Nincs „társadalmi
szerződés” mely megszabná, hogy hol ér véget a hatalom, s holkezdődik a polgárok társadalma. Egyáltalán
hiányoznak az ígéreten, a bizalmon alapuló szerződéses kapcsolatok. Mint korábban, a bizalomról szóló
fejezetben írtuk, a társadalom nélkülözi a hitelt – mind lelki, mind gazdasági értelemben véve. „S
következésképpen: számon kérhető felelősségek hiányában gyermekien felelőtlenekké, érvényesíthető jogok
hiányában panaszkodó, kunyeráló gyerekekké válunk.” (Hankiss 1983c, 414-415.)
7.5. A PATERNALIZMUS
A tekintélyelvű hatalomgyakorlás nyílt diktatorikus formái mellett kialakultak e hatalomgyakorlás „puhább”,
„családiasabb” formái, melyek nem működhetnek a tekintélyelvű (autoriter) politikai kultúra táptalaját képező
tanult tehetetlenség és infantilizmus nélkül.
A 19. században jött létre apaternalizmus ideológiája és gyakorlata, amely azt feltételezi, hogy a társadalom
tagjai, mind gazdasági, mind politikai szerepeikben gyámkodásra, gondoskodásra, irányításra szorulnak.
Az élet minden megnyilvánulását átható paternalizmus nemcsak előfeltételezi az infantilizmust és a tanult

tehetetlenséget, hanem nap mint nap meg is erősíti, lelki gátakat épít a társadalom tagjaiba, megakadályozva
őket abban, hogy autonóm, felnőtt, felelősségvállalásra képes emberként éljék életüket.
7.6. A TEKINTÉLYELVŰ POLITIKAI KULTÚRA

Az 1989-1990-es közép-kelet-európai társadalmi változások drámai tapasztalata, hogy a piacgazdaság és a
pluralista demokrácia kialakulását gátló, külső intézményi és szervezeti feltételek felszámolása jóval
könnyebben megy, mint a tanult tehetetlenség, az infantilizmus és a tekintélyelvű hatalomgyakorlás egyéb
paternalista reflexeinek kiiktatása, melyek rendkívül szívósak. A tekintélyelvű politikai kultúra elemei felettébb
hajlamosak az újratermelődésre, melynek során a maguk képére alakítják, s ezáltal meghamisítják és
kompromittálják az új intézményeket és szervezeteket.
E veszélyeket egyfelől a nyugat-európai demokratikus minták többé-kevésbé kényszerítő behatolása, másfelől a

fokról fokra megerősödő civiltársadalom kiteljesedése ellensúlyozhatja.
7.4. táblázat -
KULCSFOGALMAK
bizalom hatalom terápiás kapcsolat
destruktív konfliktus játékelmélet versengés
együttes élmény kockázatvállalás vezetési stílus
együttműködés konstruktív konfliktus
érdek machiavellizmus
Hankiss E.: Társadalmi csapdák. Budapest, 1979, Magvető.
Siklaki I.: A meggyőzés pszichológiája. Budapest, 1994, Scientia Humana. Somlai P.: Konfliktus és megértés.
Budapest, 1986, Gondolat.
Deutsch, M.: Az együttműködés és a versengés hatása a csoportfolyamatokra.Secord, P. F. – Backman, C. W.:

Szociálpszichológia.
233
8. fejezet - VIII. rész – A KISCSOPORT
1. 1. CSOPORTOSULÁS – CSOPORTKÉPZŐDÉS
A spekulatív-deduktív szociálpszichológia lebontásának első állomása az egyéntől a szociálisig tartó kontinuum
megteremtése volt. A változó tartalma kezdetben elméletileg kevéssé volt tisztázott. Az elgondolt dichotómia
csak a kezdődő kutatások elindításához szükséges – a hétköznapi magától értetődőségeken alig túlmutató –
elméleti keretet nyújtotta. A „szociális” fogalmába kezdettől fogva bevonták a „csoport” kategóriáját is, azonban
nem tisztázták, hogy voltaképpen mit is értenek csoport alatt.
1.1. A SZOCIÁLPSZICHOLÓGIAI CSOPORTFOGALOM

SZÜLETÉSE
A századforduló körüli szociológiaelméleti gondolkodás nagyjai, Durkheim, Spencer és Weber, a csoportokat
aszerint különböztették meg, hogy közvetlen vagy közvetett interakciók keretéül szolgálnak. A csoportok eltérő
létszámából adódó különbségekkel nem foglalkoztak. A csoport szociálpszichológiai jelentésének fogalmi
pontosítását Cooley 1909-ben megjelent műve (Social Organization) mozdította elő, aki a „szociális”-ban
meghúzódó amorf csoportkategóriát radikálisan kettébontotta, elkülönítve egyfelől az elsődleges (primer)
kiscsoportokat, valamint a másodlagos (szekunder) csoportokat. Az elsődleges kiscsoportok Cooley
megfogalmazásában még mint konkrét, az empirikus valóságban fellelhető társas alakzatok jelentkeznek,
amelyek elvonatkoztatásaként határozható meg akiscsoport alapvetőjellemzője: „Elsődleges csoportokon olyan
csoportokat értek, amelyeket intim, szemtől szembe való kapcsolatteremtés és együttműködés jellemez.”
(Cooley 1909, 23.)
A család, a szomszédság, a faluközösség, a játszó gyermekek csoportjai képezték Cooley számára a fentebb
idézett elvonatkoztatás alapját.
234
VIII. rész – A KISCSOPORT
A másodlagos csoportok a célirányultság, a szervezettség jegyében jönnek létre. Ezek nélkülözik az intimitás, az
élményközelség, a személyesség jegyeit. A másodlagos csoportok Kulcsár Kálmán szerint a társadalom
racionális munkamegosztásának társadalmi szervezetek képében megjelenő termékei.
Simmel csoportfogalma egy másik, nagyjelentőségű osztályozáshoz vezetett, miáltal a csoportok a társasság
színteréül szolgáló kiscsoportokra, valamint a történeti-társadalmi képződményként jelentkező társadalmi
nagycsoportokra voltak bonthatók. Simmel kiscsoportfogalma elkülönül a konkrét kiscsoportok sokszínű, tarka
világától, és formaként tűnik elénk. A csoport az élet szimbóluma lesz, mely a személyest személyköziségben
mutatja fel, anélkül azonban, hogy megfosztaná a valóságos egyéneket elevenségüktől, érzelmeiktől és
vonzódásaiktól, szándékaik és meggyőződésük teljességétől (Simmel 1973,473).
A század harmincas éveiben kibontakozó csoportlélektan a társasság szférájában szerveződő kis létszámú
embercsoportok lélektanát választotta vizsgálódása tárgyául. Az elméletés fogalomalkotásban azonban e
vizsgálódás során kénytelen volt lemondani Cooley életközeli csoportfogalmáról éppúgy, mint Simmel formává
emelt csoportkategóriájáról. A csoportvizsgálódásban a szerkezet és a funkció, a csoporthatások és a
csoportműködések kerültek előtérbe, miközben az a hallgatólagos előfeltevés húzódott meg az egyre
szakszerűbb empirikus csoportkutatások hátterében, hogy a csoport mint a mikroszociális színtér ismerete és
kontrollja voltaképpen fölöslegessé teszi a mikroszociális vizsgálódásokat. Pataki ebben a fejleményben a
csoportkutatásoknak a modern kapitalista társadalmak ideológiai igényeihez való alkalmazkodását látja, mely a
marxista társadalomelmélet makroszociális determinizmusával szemben „mikrostrukturális determinista”
álláspontot fogalmaz meg. „Ez a sajátos csoport-atomisztikus szemléletmód – írja Pataki Ferenc – a társadalmat
nem objektív viszonyok rendszerének, hanem önálló csoportalakzatok mind magasabb rendű és szintű
strukturálódásának véli: a társadalmi test építőkövei a csoportok.” (Pataki 1969, 25.)
1.2. A CSOPORTKUTATÁS HASZNA

A csoportlélektan történetének amerikai kutatói (Cartwright-Zander 1980a) akiscsoportkutatás pragmatikus
funkcióiban, a „társadalmi megrendelésekben” látják a csoportlélektan kibontakozásának döntő tényezőjét. A
fiatalkori bűnözés, a munkahelyi szociális klíma, az oktatás, valamint a neurotikus megbetegedések gyógyítása
mind olyan társadalmi terepként kínálkozott, ahol az emberi csoportok ismerete a gyakorlatban
hasznosíthatónak tűnt (Cartwright 1976). A csoportlélektan történetét szűkebb keresztmetszetben vizsgálva
három fontosabb összetevőről szólhatunk, melyek eredményeképpen a harmincas évek végére egységes
csoportlélektani törzsanyag alakult ki. Ez a törzsanyag mint „akadémikus csoportlélektan” egészen a hatvanas
évekig szinte kötelező kánon volt mindenki számára, aki a társas kiscsoportok lélektanáról írt, gondolkodott.
1.3. A „HUMAN RELATIONS" IRÁNYZATA

Az első jelentős kezdeményezés egy üzemlélektani vizsgálatsorozathoz kapcsolódott, mely eredetileg az egyedi
munkás és a munkaszituáció egyes fizikai sajátosságai között kereste az összefüggést. Ebben a megközelítésben
a termelékenység problémája mint „fáradásprobléma” merült föl, s az volt a kérdés, hogy melyek a
munkavégzés ideális fizikai-környezeti feltételei. A hawthorne-i Western Electricnél végezték a vizsgálatokat, s
itt a finom, jó látást igénylő szerelési munkák voltak többségben. Miután kiválasztották a vizsgálatokban részt
vevő munkacsoportot, elkülönített teszthelyiségbe ültették a vizsgálati személyeket, és részletesen kikérdezték
őket minden egyes kísérleti változat bevezetése után. Egyszóval sokféle módon az értésükre adták, hogy a
hatalmas üzem dolgozói közül velük külön foglalkoznak, velük kísérleteket végeznek. A kísérletek éveken át
folytak.
Az egyik kísérlet azt a kérdést vélte megválaszolni, hogy milyen összefüggés van a munkaterem
megvilágításának erőssége és a munkateljesítmény között. Magától értetődőnek tűnt az a hipotézis, hogy ilyen
precíz, a látást alaposan igénybe vevő munka esetén a megvilágítás alaposan latba esik, hiszen sötétebb
helyiségben nehezebb, világosabb helyiségben könnyebb dolgozni. A feltételezés annyiban igaznak bizonyult,
hogy a kísérleti munkacsoport teljesítménye valóban nőtt a nagyobb megvilágítás hatására. Ekkor fokozatosan
csökkenteni kezdték a megvilágítást, és az eredmények meglepetést hoztak. Ugyanis a teljesítmény most nem
csökkent, hanem meredeken nőtt. Az egyre tűrhetetlenebbé váló objektív munkafeltételek ellenére a kísérletben
részt vevő nők fokozták teljesítményüket, többet és pontosabban teljesítettek, mint valaha is annak előtte.
Elton Mayóra (1933) hárult az a feladat, hogy ezt az ellentmondást megmagyarázza. Arra gondolt, hogy kell
legyen valami ellensúlyozó tényező, mely kiegyenlíti az objektív feltételekben bekövetkező romlást, és
ösztönzőleg hat a munkateljesítményre. A munkásnőkkel készített interjúk elemzésekor egyértelműen kiderült,
hogy ez az ösztönző tényező egy addig figyelembe nem vett társadalmi jellegű hatás. A kísérletben részt vevő
235
munkásnők ugyanis úgy érezték, hogy az üzemben dolgozó névtelen ezrek tömegéből kiemelkednek, a kísérleti
csoportba kerülve velük személyesen foglalkoznak. Az üzemben kiváltságos helyzetre tettek szert, önbecsülésük
nőtt, kevésbé érezték magukat fogaskeréknek egy nagy gépezetben. Társaik is más szemmel kezdtek rájuk
nézni, nőtt az üzemen belül élvezett tekintélyük. Mindezért fokozott teljesítménnyel fizettek, függetlenül attól,
hogy az egyre nagyobb testi megerőltetéssel járt.
Mayo „felfedezése” a személyes megközelítés, a személyesen átélt, szűkebb körű csoport-hovatartozás és azon
keresztül az egyéni becsvágy, az önérzet előtérbe helyezéséből állt. Ha a „józan ész” szempontjából
elfogulatlanul nézzük Mayo gondolatát, nem annyira „felfedezésnek”, mint inkább friss szemű, épkézláb
meglátásnak kell tartanunk. Hiszen mióta a feudalizmus és az azzal járó pszichológiai kötöttségek (az
engedelmeskedés és a hiten alapuló feltétlen odaadás) megszűntek, a mindenkori társadalmi igényeknek
megfelelően változó „emberi természet” gyökeresen átalakult, és ezen belül a kapitalista társadalmi viszonyok
egyik legnagyobb pszichológiai vívmánya, az elvben „szabad”, választásaiért felelős egyén került a
középpontba.
Az emberi kapcsolatok (human relations) irányzata az egyénnel mint az adott munkamegosztási szisztéma
láncszemével foglalkozik, abból nem kiszakítani akarja, hanem csak komfortosabbá kívánja tenni helyzetét. Az
egyén személyére és csoportjára fektetett hangsúly nem az egyén közösségi természetét, társadalmi küldetését
jelenti – mint a pedagógiai ihletésű közösségi pszichológiában –, hanem az adott társadalmi viszonyok kínjainak
„finomítását”, a munkások emancipációs törekvéseinek gyengítését.
H. McIlvaine Parsons a hetvenes évek elején a kísérlet még élő résztvevőivel és művezetőivel interjúkat
készített, melyek meghökkentő eredményeket hoztak. Kiderült, hogy a nevezetes kutatás kísérleti terve eleve
tartalmazta Mayo későbbi értelmezéseit. A kísérleti feltételek ugyanis jelentős és nemcsak „emberi
szempontból” mérlegelhető különbségeket építettek be az elkülönített munkacsoport életébe. Az elkülönített
helyiség kisebb, nyugodtabb, világosabb, szellősebb volt, mint a Western Electric munkatermei, a kísérleti
személyek sokat beszélgettek egymással, barátságos légkörben dolgoztak. Szüntelenül figyelmeztetni kellett
őket, hogy elküldik őket, ha nem teljesítenek megfelelően. Két fecsegő munkásnőt (az öt kísérleti személy
közül) el is tanácsoltak, s helyettük szorgalmasabbakat vettek föl. De a leglényegesebb körülmény az volt, hogy
a kísérleti személyeket kollektív teljesítménybérben fizették, míg az üzemben a rögzített egyéni teljesítménybér
és a csoportbér kombinációja volt szokásos. Ez önmagában is magyarázhatja a 30%-kal megnövekedett
teljesítményt, amihez hozzájárultak a gyakori szünetek, valamint az egyéni teljesítmények naponkénti
„visszacsatolása”. Erőteljes versengés jött létre azáltal, hogy mindegyik kísérleti személy túl szerette volna
szárnyalni előző napi teljesítményét. A kísérlet végeztével az üzembe visszahelyezett munkásnők teljesítményét
nem mérték meg újra (Rice 1982).
Ezek a módszertani hibák azonban nem változtattak azon a hatalmas szemléleti hatáson, melynek
eredményeképpen a termelőüzemekben a munkásokat mint szociális szükségletekkel rendelkező társas lényeket
kezdték kezelni, s munkahelyüket nem csupán racionalizálni, hanem humanizálni is igyekeztek, kiiktatva az
autoriter fegyelmezési eszközöket.
1.4. A SZOCIOMETRIAI BURZSOÁZIA ÉS PROLETARIÁTUS

A csoportlélektan másik jelentős forrása Jacob Moreno (1953) nevéhez fűződik. Az Osztrák-Magyar Monarchia
végvonaglásának éveiben, majd a bomlást követő esztendőkben Moreno szociálpszichológiai színezetű
messianizmus rabja volt. E megszállottság jegyében alakította meg Bécsben a Rögtönzések Színházát. E
színházban a nézők maguk játszhattak, spontán módon alakíthatták a cselekményt, ily módon a játék révén
megszabadulhattak feszültségeiktől. Bécsi munkásságát abbahagyva Moreno 1925-ben Amerikába ment, ahol az
ott kibontakozó pragmatikus csoportlélektani áramlatba kapcsolódott be (Mérei 1971, 50-54).
1932-ben a Hudson Leánynevelő Intézet vezetői azzal a problémával keresték meg Morenót, hogy mit lehetne
tenni a tűrhetetlenül elszaporodott szökések ellen. Kézenfekvőnek tűnt annak az ötletnek az alkalmazása, hogy
kérdezzék meg a lányokat, ki kivel szeretne egy szobában lakni. A társválasztás spontán aktusa ugyanis Moreno
szerint személyessé, közösen átéltté teszi az intézmény formális keretek által behatárolt személytelen világát, s
ily módon elviselhetőbbé teszi a lányok számára a zárt életet.
Moreno javaslata alapján átszervezték az intézet lakószobáinak személyi összetételét, a kölcsönös választások
alapján osztották be a lányokat a szobákba. És valóban, az egyszerű eljárás eredményeként javult az intézet
szociális klímája, csökkent a szökések száma, nőtt a kényszerű bentlakók elégedettsége.
236
A morenói gondolat a szociometriának nevezett csoportlélektani irányzatba torkollott, mely a csoportot alkotó
egyének egymáshoz fűződő kapcsolatainak érzelmi színezetét, a viszonzott vagy viszonzatlan ellenszenvekből,
rokonszenvekből szőtt spontán természetű hálót teszi meg az emberi csoportok alapjának.
Itt is megismételhetjük az „emberi kapcsolatok” irányzata kapcsán mondottakat, hogy nem örök emberi
törvénnyel állunk szemben. Nyilvánvaló, hogy a szociometriai megközelítés csak olyan csoportok esetében
alkalmazható, melyek bizonyos mértékig szabad, autonóm egyénekből állnak, akiknek objektív lehetőségük van
a választásra. Jóllehet ez a választás – mint a későbbiekben látni fogjuk – korántsem olyan „szabad”, mint a
madár röpte, de annál jóval szabadabb, mint az Emberi és polgári jogok nyilatkozatát megelőzően a
történelemben bármikor is volt. Nyilván nem arról van szó, hogy az emberek egymás közti rokonszenvének és
ellenszenvének jelensége az utóbbi egy-két száz év történelmi terméke (feltehető, hogy jóval korábban alakult
ki), de az igencsak valószínű, hogy mint tudományos felismerés, mint társadalmilag általános jelenség a
kapitalizmus társadalmi viszonyainak gyümölcse (Kon 1977).
Aligha képzelhető el a jövőben olyan társadalmi formáció, amely ebben a tekintetben visszafejlődésre vezethet.
A jövőben csak fokozódhat a csoportokban felismert rejtett érzelmi hálózatok szerepe, annál is inkább, mivel
minél szabadabb az ember a természeti és társadalmi gyötrelmektől, annál nagyobb lehetősége van az
önmegvalósításra, az értelmes életre, ami közösség, társ híján elképzelhetetlen. Utóbbi pedig tudatos
szempontokat, tudományos támpontokat kíván. Ebben lehet segítség a szociometriai látásmód.
1.5. A CSOPORTDINAMIKA
A csoportlélektan harmadik forrása Kurt Lewin (1972) életműve. Lewin a hajdani Kelet-Poroszországból
érkezett a berlini egyetem lélektani tanszékére, ahol máig érvényes és fontos lélektani vizsgálódásokat folytatott
1930-ig. A fasizmus térhódítása kényszerítette emigrációba, így egy moszkvai kitérő után végül is Amerikában
telepedett le. Ott alapította meg a csoportdinamikai iskolát, mely elméletileg a legigényesebb, gyakorlatilag
pedig a legambiciózusabb volt a csoportlélektan területén. Kurt Lewin tisztázta az emberi csoportok
természetére vonatkozó „tyúk-tojás” problémát, nevezetesen azt, hogy mi az egyén és a csoport viszonya.
Az emberi kapcsolatok irányzata – pragmatikus lévén – megelégedett a személyesség tételének leszögezésével.

A szociometriai irányzat arkhimédészi pontja a csoportban választó (szerető vagy gyűlölő) egyén volt. A
csoportdinamikában jelent meg először az a gondolat, hogy a csoport nem kevesebb vagy nem több, mint
részeinek összege, hanem más minőség.
Hogy mennyire a tudomány világában járunk, azt mi sem igazolja jobban, hogy hétköznapi ésszel már aligha
tudnánk ezt a tételt kikövetkeztetni. A magunk világába zárva, külső csoportokat szemlélve szívesen hajlunk
arra a feltételezésre, hogy az illető csoport „minden tagja egyforma”, a csoport felszippantja tagjai egyéniségét.
A magunk tapasztalatából ismert csoportok esetében viszont éppen ellenkezőleg gondolkozunk, azt valljuk,
hogy a mi csoportunk – magunkat is beleszámítva – csupa egyéniségből áll, akiket nem lehet és nem szabad
„egy kalap alá venni”. Ami a csoportok társadalmi tényét illeti, két azonos rendű, de a maga minőségében
különböző jelenséggel állunk szemben: a csoporttal és az egyénnel. A kettő közötti összefüggés nem statikus,
hanem dinamikus, az egyén létének tere a többi egyén, az egyén a csoportjától függ. De függősége nem
egyirányú, ő is hat a csoportra. Sem egyik, sem másik nem önálló tehát, hanem viszony, melyet adott esetben
egyénnek, adott esetben csoportnak nevezünk.
Ezek az elméleti felismerések alapozták meg a csoportdinamika gyakorlati sikereit. A különböző csoportok
vezetésének kérdései, a csoportok közötti konfrontációk kezelése, a csoportokban lehorgonyzott egyének
gondolkodásának, véleményének megváltoztatása, meggyőzése terén a csoportdinamikai elmélet jelentős
sikereket könyvelhetett el a negyvenes években.
A csoportlélektan az ötvenes években csúcspontjára ért az Egyesült Államokban. Lewin nagy hatású
csoportdinamikai iskolát teremtett, melynek tagja volt Festinger, Deutsch, French, Zander, Cartwright. Az iskola
„másodgenerációja” (Aronson és Schachter) később is nagy hatású kutatásokat folytatott és elméleteket alkotott.
A csoportdinamikai iskola azonban akademizálódott, egymástól elszigetelt témák alapkutatásába bonyolódott,
elvesztette azt a reformethoszt, mely Lewint egyszerre indította kísérleti és terepkutatásokra. Az ötvenes évek
Amerikájának prosperáló és egyensúlyon alapuló „ipari társadalma”, valamint a harmonikus, konfliktusmentes,
a devianciát automatikusan kivető csoporteszmény elméleti képe egymásra talált (Homans 1950; Bales 1950).
Miként a hatvanas évek vége felé megkérdőjeleződött a fejlett ipari társadalmak tökéletessége, mindenekfeletti
harmóniája, ugyanúgy sokasodtak a kétely, az elégedetlenség, a kiúttalanságérzés jelei a pozitív tudást ígérő
társadalomtudományokkal szemben, ami esetenként nagy hatású önkritikai hullámot váltott ki magukban a
237
kutatókban is. E folyamat a szociálpszichológián belül elsőképpen a kísérleti módszert és a terméketlennek

bélyegzett csoportlélektant érintette (Pataki 1980).
Steiner magyarul is olvasható tanulmányában e riasztó tünetek feltárását követően jó érzékkel jelöli meg azt az
utat, melyet az önmaga új arcát kereső csoportlélektannak meg kellene találnia: „Úgy vélem, ha egy társadalom
nyugodt, és csupán pár meghibbant agyú deviáns fodrozza a társadalom felszínének nyugodt tükrét, akkor
figyelmünk az egyénekre vagy a hatalmas szervezetekre összpontosul. De amikor a társadalom számos kisebb
alakzata egymással verseng, figyelmünk inkább a közepes nagyságrend felé fordul. Oda megyünk, ahol a dolgok
zajlanak: a börtönudvarra, a kommunába, a szerelőszalagra, a bizottsági ülésterembe vagy bárhová, ahol
emberek összejönnek és vitatkoznak egymással, ahol terveznek, cselekszenek vagy siránkoznak. És mindjárt
azon kapjuk magunkat, hogy olyan homályos dolgokkal foglalkozunk, mint a vezetés, a kohézió, a társas
serkentés, a szereprendszerek és így tovább.” (Steiner [1974] in Pataki 1980, 95.)
A gyakorlati orientáció megerősödése azóta tény lett. Előtérbe kerültek a terápiás, önismereti csoportok, a
céltudatos szervezetfejlesztés igényeit szolgáló munkahelyi csoporttréningek. A közvélemény-kutatás és a
piacorientált attitűdkutatás bevált módszerévé vált afókuszcsoport alkalmazása. Mindez azzal járt, hogy a
csoportlélektan elméleti szintű művelése háttérbe szorult. Miközben egyre többet tudunk arról, hogy a csoport
mint eszköz miként használható fel az emberek mindennapi életének céltudatos, a működést javító
befolyásolására, egyre kevesebb fogalmunk van magáról az eszközről.
Az elméletben (Turner 1980) erősen tartja magát egy olyan csoportfelfogás, mely a csoportot interiorizált
cselekvési programként, viselkedési forgatókönyvként vizsgálja, középpontba állítva a csoporthoz való tartozás
élményében létrejövő önmeghatározási folyamatokat. Ezáltal a csoport mint véges számú egyén közötti
interakciós-kommunikációs együttes kisiklik a kutató kezéből, s helyette a csoporttag kerül a vizsgálódás
középpontjába. Az interakciós problematika kognitív problematikaként fogalmazódik újra. Ez a
hangsúlyeltolódás összhangban van a kognitív irány térhódításával.
A magyarországi csoportkutatásokat Pataki Ferenc tekintette át. Megállapítása szerint a hetvenes évek eleje
hozta magával a magyar csoportlélektan felvirágzását. A hatvanas évek második felétől a hetvenes évtized
derekáig tartó „virágkor” egyfelől helyreállította a Mérei-féle kutatások abbamaradásával megszakadt
kontinuitást a hazai szociálpszichológiában, másfelől módszertanilag és elméletileg reprodukálta az akadémikus
csoportlélektan nemzetközileg érvényes eredményeit anélkül, hogy újat, eredetit alkotott volna. Az eredmények
azonban (csoportok értékviszonyai, iskolai, munkahelyi csoportok, sportcsapatok vizsgálata, szociografikus
csoportleírások, klinikai-önismereti csoportokkal szerzett tapasztalatok summázása) hasznos adalékokat
nyújtottak hazai társadalmi valóságunk csoportlélektani metszeteinek megismeréséhez, a társadalmi folyamatok
interperszonális vonzatainak feltárásához.
A munkahelyeken, a nevelés színterein, a gyógyításban nélkülözhetetlenek a leíró csoportlélektani

vizsgálódások: visszajelzésként szolgálhatnak a résztvevőknek, vezetőknek arról, hogy munkájukban mi az, ami
az eltervezett célnak megfelelően és mi az, ami attól eltérően, esetleg annak ellenére megy végbe. Példaként
Diósi Pál vizsgálatait hozhatjuk fel, amelyeket a hetvenes években végzett Magyarországon. A szerző
munkatársaival hat ifjúsági klubot vizsgált egy évtized leforgása alatt, s jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy e
sajátos szabadidős társulások belső világát, strukturálódását, a résztvevők életében betöltött funkcióit
megismerhessük. A vizsgálatok hozzájárultak ahhoz, hogy a tényleges szükségleteknek megfelelő ifjúsági
klubok születhessenek a művelődési házakban, a hivatalos ifjúsági szervezetekben. Ezek a szabadidős klubok
idővel az ifjúsági szubkultúra hordozóivá, a rendszer eresztékeinek meglazítóivá alakultak át (Diósi 1983).
1.6. A CSOPORTLÉLEKTAN TÁRGYA

Merton utal rá (1980, 606), hogy a csoport kifejezést gyakran túl általánosan fogják fel: olyan emberek
együttesét is csoportként jelölik meg, akik között az esetek túlnyomó többségében semmiféle társadalmi
interakció nem áll fenn, noha tagjaik kategoriális vonatkozásban hasonlók vagy közös normarendszernek
engedelmeskednek. A legtágabb értelemben véve csoportról beszélünk, ha a csoportot alkotó egyének között
tartós társadalmi interakció figyelhető meg. A csoport mintegy fókuszálja a szociálpszichológiai jelenségek
összességét: a tagok közötti tartós társadalmi interakció feltételezi a közöttük zajló kommunikációt,
személypercepciót, a születő interperszonális kapcsolatokat, valamint az interakció termékeiként létrejövő közös
attitűdöket, nézeteket, státusokat és szerepeket.
Bales (1950, 33) a következőképpen határozza meg a csoportlélektan tárgyát képező csoportot: „Egyetlen
szemtől szembe való találkozás vagy ilyen találkozások sorozataképpen interakcióban álló személyek együttese,
ahol mindegyik tag elegendő mértékben észleli és értékeli az összes többi tagot ahhoz, hogy a jelenben vagy
238
később mindegyik tagra individuálisan reagálhasson, még akkor is, ha csupán emlékezetében idézi fel a
találkozást.”
Cattel (1951,167) szerint „az a csoportmeghatározás tűnik leglényegesebbnek, amely arra utal, hogy a csoport
olyan egyének együttléte, ahol (adott kapcsolataikban) mindegyikük léte szükséges az egyes individuális
szükségletek kielégítéséhez”.
Mills (1967,2) a csoportokat olyan egységekként határozza meg, „amelyek egy bizonyos célból összejött két
vagy több személyből állnak, s kapcsolatukat jelentősnek tartják”.
A Sherif házaspár (1956,144) meghatározása a következő: „A csoport olyan társadalmi egység, mely egymással
(többé-kevésbé) határozott státusés szerepkapcsolatban álló egyéneket tartalmaz, akik viselkedését a csoport
által létrehozott értékek és normák szabályozzák, legalábbis olyan ügyekben, amelyek a csoport szempontjából
következményekkel járhatnak.”
Fiedler (1967,6) – Lewin nyomán – csoport alatt „olyan egyének rendszerét érti, akik közös sorssal
rendelkeznek, azaz akik egymástól kölcsönösen függnek abban az értelemben, hogy az egyik tagot érintő
esemény feltehetően valamennyi tagot érinti majd”.
Homans (1950, 1) álláspontja szerint „a csoport több egymással huzamos időn át kommunikáló személy
együttese, mely elég kis taglétszámú ahhoz, hogy mindegyik személy kommunikálhasson az összes többivel,
mégpedig nem közvetítő útján, hanem szemtől szembe”.
Bales meghatározása egymás személyének individuális percepcióját és az interakciót emeli ki a csoporttagság

kritériumaként. Cattel a csoportot a tagok szükségletkielégítési eszközeként határozza meg. Mills a
csoporttagokat egységesítő közös célt szabja meg előfeltételként. A Sherif házaspár a csoportot mint szervezetet
írja le. Fiedler a tagok egymástól való kölcsönös függőségére helyezi meghatározása hangsúlyát. Homans pedig
a csoport kommunikációs aspektusait ragadja meg.
1.7. A CSOPORT MINT LÉTFORMA

A meghatározások nyilvánvalóan körben forgóak. A kiragadott kritériumok mindegyikéből az összes többi
levezethető, s elméletileg kevéssé indokolható egyik vagy másik kritérium kizárólagos meghatározási
szempontként való megjelölése. Mindegyik meghatározás magától értetődőnek tartja, hogy léteznek a
társadalomban egyének, és az egyének között bizonyos esetekben csoportként azonosítható interakciós minták
fejlődnek ki. E meghatározásokban nem az a zavaró, hogy a szerzők elvonatkoztatnak a csoportok
sokféleségétől, létezésük történeti-társadalmi feltételeitől, az egyének életében betöltött változatos
jelentőségüktől, hiszen ha ezt nem tennék, akkor annyiféle csoportmeghatározást kellene adniuk, ahányféle
ténylegesen létező csoport van a világon. A pusztán formális jegyekre hivatkozó meghatározások Simmel útját
igyekszenek követni, aki a társadalmi kölcsönhatás általános fogalma alá tartozó formákról beszélt, melyek „az
egyének elszigetelt egymásmellettiségét az egymással és az egymásért való lét különböző formáivá alakítják át”
(Simmel 1973, 454).
Simmel azonban az élet valósága által kifejlesztett formákról beszél, míg az idézett csoportmeghatározások
kölcsönhatás-fogalmából hiányzik az élet, a megidézett társas szféra autonómiája. A meghatározások a maguk
evidenciatudatában problémátlanul nyúlnak mind az egyén, mind az egyéni kölcsönhatások eredményeképpen
képződő csoport kategóriáihoz, s ezáltal meghamisítják a társas szféra megközelítésének simmeli hagyományát.
Simmel számára a csoport nem egyszerűen formális jegyek összessége, hanem a konkrét csoportok – gazdasági
egyesülések, vérszövetségek, vallási közösségek, rablóbandák stb. – formatudata tagjaik társadalmasodásának
eszköze. „A társasságon belül a társadalom nagy, ha úgy tetszik, legnagyobb problémája csak önmagán belül
lehetséges megoldáshoz jut: milyen jelentősége és hangsúlya van az egyénnek társadalmi környezetén belül és
azzal szemben?” (Simmel 1973,458.) A csoport Simmel értelmezése szerint együttélési forma, az egymással
szembenálló, együttműködő, egymás tudatában levő egyének kollektív létezése, melyben individualitásuk
kölcsönös meghatározás eredményeként áll elő számukra. „Ahol valóságos, egymással együttműködő vagy
egymással szembenálló érdekek határozzák meg a társadalom formáját, ott ezek már gondoskodnak arról, hogy
az egyén ne korlátlanul és teljesen öntörvényűen nyilvánítsa ki sajátosságait és különös vonásait: ahol azonban
hiányzik ez a meghatározottság, ott ahhoz, hogy az együttlét egyáltalán lehetségessé váljon, olyan másik formát
kell keresni, amely pusztán az együttélés ténye révén csökkenti a személyes tulajdonságok túlzottan kiélezett és
önkényes formában való megjelenését.” (Simmel 1973, 459.)
239
A társadalomban való élet, a társas szféra a csoportlét problémáját csak akkor veti föl, ha az egyének együttléte
objektív társadalmi célokon és tartalmakon kívül a résztvevők számára is jelentőséggel bíró formát ölt, melynek
lényege az individuum saját előnye és a közös előny összeegyeztetése: „mindenkinek a közös értéknek azt a
maximumát kell megőriznie a többiek számára, amely összeegyeztethető az általa befogadott értékek
maximumával” (Simmel 1973, 461).
Másfelől „abban a pillanatban, amikor az egyének teljesen személyes és szubjektív sajátosságai gátlástalanul a
felszínre törnek, akkor a társasság már nem központi és formáló, hanem pusztán formális és külsőleg közvetítő
elv” (Simmel 1973, 460).
Az együttlét csoportlélektanilag akkor ragadható meg, ha a csoportnak – mint a résztvevők számára előnyöket,
örömöket, kielégülést tartogató szerveződési formának – jelentősége van, máskülönben az együttlét
kényszerítésen, hagyományon alapuló, alternatívamentes csoportosulást jelent, ahol a csoportforma
„demokratikus imperatívusza” eleve fel sem merülhet, vagy ha felmerül, az pusztán a deviancia jele. Másfelől
az sem csoportlélektani képződmény, ahol a társasság „puszta konvenció és formulák belsőleg élettelen
kicserélése: gyakran ez történt az ancien régime-ben, ahol a fenyegető valóságtól való félelem az élet puszta
elvetésére késztette az embereket, arra, hogy elmeneküljenek a valóságos élet hatalmai elől” (Simmel
1973,472). Simmel itt az etikett lélektelen csoportszerveződéseire gondol.
1.8. A CSOPORT ÉS AZ INDIVIDUALIZÁCIÓ

Egyén és csoportja egyazon történelmi-társadalmi problematika kétféle arca, melynek megjelenése a Tönnies
által „Gesellschaft”-nak nevezett társadalmi szerveződéshez köthető. A „Gemeinschaft” állapotában a
társadalom olyan együttélési módokat termelt tagjai számára, melyben egyén és társadalom viszonya nem
problematikus. Az egyén nem állt szemben egy elvontnak tűnő egységgel, a társadalommal.
Mind az egyén, mind az együttélést formázó csoport akkor tett szert társadalmi jelentőségre, amikor a korábbi
együttélési formák széttöredeztek, és az árukkal együtt maguk az emberek is a piac forgalmába kerültek, akár
mint „munkaerőárusok”, akár mint „munkaerővevők”. A munkamegosztás modern módjainak kialakulásával az
egyének egyszerre csak szabadnak tudhatták magukat, választhattak: megválaszthatták, hogy hol, mikor,
mennyiért és mit adnak el önmagukból, illetve dönthettek, hogy kit, milyen részben és mennyiért vesznek meg a
maguk hasznának biztosítására. Ily módon tettek szert az egyének tömegei társadalmilag jelentős individuális
tudatra, mely az eredeti társadalmi együttélési formák (közösségek) éltető gyökereitől elvágva szükségszerűen
magányos, társasságra sóvárgó egyéni tudattá alakult bennük.
Az individualitás egyúttal a társadalmi környezet sajátos látásmódját is meghatározza: egyfelől külön

minőségként tűnnek elő a társas lét színterei, a magány és a találkozás hídjait alkotó társas formák (család,
kiscsoportok), másfelől feltünedeznek a hajdanvolt egységes közösségi létet szimbolikusan reintegráló
társadalmi nagycsoportok. Megteremtődnek a magánszférát és társadalmi szférát összekötő politikai, gazdasági,
ideológiai és társadalmi szervezetek. Nem véletlen, hogy az árutermelés térhódításával együtt jelenik meg az
élhető nagycsoport-hovatartozások sorában a nemzet, kiszorítván (történelmi távlatban) a maga fejtetőre állított
módján még eredeti közösségi funkciókat is ellátó vallást.
A társadalmi nagycsoportokkal történő azonosulás segítségével végbemenő reintegráció másik módja az

osztály-hovatartozás vállalása. Bármiféle és bármilyen típusú társadalmi nagycsoportról is legyen szó, a sokféle
ismertetőjegy közül empirikus szempontból nézve az a legfontosabb, hogy a társadalmi nagycsoportok tagjait
szimbolikus közösség fűzi össze, tagjaik személyesen átélhető társas szférája szükségszerűen szűkebb, mint a
társadalmi nagycsoportok által szabott horizont. (A csoportok empirikus osztályozásának ismérveiről lásd
Merton 1980, 585-655.)
A társas kiscsoport elméleti meghatározása során a történetileg létrejött személyköziség „kölcsönösségi” elvén
alapuló társas alakzatra kell utalnunk, melynek tagjai egymással személyes ismeretségben, kölcsönös
interakcióban és kommunikációban élik életüket, s elvileg bármikor otthagyhatják ezt az alakzatot, ha a tagság
huzamosan kevésbé előnyös számukra, mint a más csoportokban való részvétel vagy amagányos foglalatosság
lenne.
„Az emberi csoport a társadalmi viszonyokat hordozó és megtestesítő kölcsönhatások, tevékenységés

aktivitásmódok, különböző rendű és rangú kooperatív aktusok térben és időben szerveződő csomópontja” – írja
Pataki Ferenc (1969,9). Ez a meghatározás a társadalmi és társas implicit megkülönböztetésével, történelmileg
feltételezett széthasadásának előfeltételezettségével alkalmas arra, hogy a csoportot mint a társadalmasodottság
világunkban kitüntetett jelentőségű formáját, életünk egyik legfontosabb társas színterét vizsgálhassuk.
240
1.9. A CSOPORT ÚJABB MEGHATÁROZÁSA

A nyolcvanas években az európai szociálpszichológiában újra fellángolt a csoportfogalom meghatározásáról
szóló vita. Ez a vita mintegy előkészítette a talajt a századvég vezető szociálpszichológiai témái, a
nagycsoportok és a társadalmi identitás számára.
A vita akörül forgott, hogy a csoportot a klasszikus csoportlélektani szemléletnek megfelelően továbbra is
elsősorban szociális rendszernek tekintsék, melyet a tagjai között észlelt kölcsönös függőség határoz meg, vagy
pedig szociális kategóriának, amelyet valamilyen módon a csoport tagjai a maguk énképébe építenek,
interiorizálnak.
Rabbie szerint a csoport a tagok közötti kölcsönös függés terméke, míg a kategória csak a csoporttagok egy-egy
közös tulajdonságára vonatkozik (Rabbie-Schot-Visser 1989, 85). Ezzel szemben Turner – Tajfel nyomán –
azon az állásponton van, hogy a csoport tagjai ugyanazon kategória mentén határozzák meg önmagukat, és a
„tagságnak elsősorban észleleti vagy kognitív alapja van”. Turner arra gondol, hogy az emberek önmagukról és
másokról alkotott képüket társadalmi kategóriák segítségével építik fel, melyek mentén elhelyezik magukat a
társadalom csoportközi térképén (Turner 1987).
1.10. A CSOPORT ÉS A CSALÁD

A család azért alkalmas a fentiekben általánosságban kifejtett csoportfogalom konkretizálására, mert elsődleges
keretként a családba született gyermek csoportélményének meghatározására szolgál. Valamiképpen minden
későbbi csoportlét egy-egy aspektusát tartalmazza. Másfelől elméletileg jó lehetőség arra, hogy az egyén-
csoport-társadalom egyáltalán nem evidens megkülönböztetésének a mélyére pillanthassunk általa.
A szocializálódó gyermek a családban interperszonálisan meghatározott „éntudatát”, társas kompetenciáját, a

társadalmi kommunikáció és interakció általános mintáit sajátítja el elsődlegesen, de egyben komplex
csoporthatások is érik. Más családokkal konfrontálódva kialakul a gyermekben a saját családhoz, a saját
rokonsági, szomszédsági csoporthoz tartozás érzése és tudata, majd ezek közvetítésével fokozatosan kiépül
benne társadalmi identitása, a különböző társadalmi nagycsoportokhoz való tartozás érzése és tudata (Szőnyi
1982).
A család annyiban tekinthető minden további csoporttagság „archetípusának”, hogy a később adódó
csoporttagságok lehetséges motivációi tudatosan vagy tudattalanul szinte mind jelen vannak. A társadalmi
csoportként felfogott családban szerveződő interakciók, kommunikációk, státusok, szerepek a célok és a
kielégülő szükségletek kiterjedt funkcionális bázisán nyugszanak. Ezek a funkciók részben a társadalom
egészének fennmaradásával és újratermelésével kapcsolatosak, részben pedig a családot alkotó egyének
szükségleteinek kielégítésében gyökereznek (Parsons-Bales 1955). A családban felnövekvő egyének felnőttkori
csoportosulásaikban a szocializáció során elfogadott mintákat követik: különösen szembetűnő ez a követés a
saját család alapítása esetén, de a munkahelyi, szabadidős, politikai-világnézeti csoportokban való részvétel
mikéntjét is meghatározza, hogy a család milyen csoportokat „vetetett észre” a gyermekkel, s melyekre nem
hívta fel egyáltalán a figyelmét. A család mint korai csoportminta kialakítja a gyermekben – a későbbi
felnőttben – a csoportosulással kapcsolatos attitűdöt, a csoportosulás során követhető eljárásokat, felkészíti a
társadalmiasulás „csoport” néven ismert, kölcsönösségi elven működő formájára.
Természetesen nem minden család teszi ezt egyenlő mértékben. A csoportokban való részvételre történő
szocializáció függ a család zártságától-nyitottságától, autoriter vagy demokratikus voltától, a vele szemben
támasztott társadalomés egyénszempontú követelményeknek (funkcióknak) való megfelelés mértékétől. Külön
probléma, ha a család eleve csonka, vagy egyáltalán nincs jelen a gyermek életében (Cseh-Szombathy 1979).
1.11. A KORTÁRSCSOPORT
A gyermek csoportviszonyait a családban elsődlegesen a magától értetődőség, a többé-kevésbé interiorizált
tekintély elismerése, az alternatíva hiánya határozza meg, ami megfelel a csoportosulásra való képesség
fejlődési folyamatainak. Mérei Ferenc írja (é. n. 51-52), hogy a csoportalakításra való képesség érési
folyamatának megfelelően a különböző életkorokra különböző csoportok jellemzőek. A hároméves gyermekek
együttléte még csak tipológiai, egymás mellett végzik magányos tevékenységüket, együttes élményük a hely
azonosságának szimbolikus jelentőségű tudata által adott. A kisebb óvodás korú gyermekek csoportjának az
együttmozgás a vezérfonala, egy-egy mozgás véletlenszerűen modellje lesz a többiek mozgásának, a terjedés
mintegy „fertőzésszerű”. A nagyobb óvodás korú gyermekek társulását az összeverődés jellemzi, melynek
241
lényege, hogy valami közös érdeklődésre számot tartó esemény történik, s ez bizonyos szabályosságot, közösen
követett eljárásmódot visz be a gyermekek ad hoc szerveződő társas életébe. A hat-hét éves gyermekek
kapcsolata már kifejezetten tárgyi-tevékenységbeli együttműködésen és munkamegosztáson alapul, közös
műben (például homokvárban) ölt testet. Az iskolás korú gyermekek csoportélete mutatja a legfejlettebb formát,
az együvé tartozók csoportja strukturálódik, szerepek, intézményes formák különülnek el, szankciók jönnek
létre az intézményes formák működésének garantálására.
Ez a fejlődés teremti meg az alapját annak, hogy a család mellé – kezdetben kiegészítésképpen, később esetleg a
családi hatások ellenmintájaként – belépjen egy új szocializációs csoportágens, a kortárscsoport. Ez egyben a
szabályjátékok kora is, mely G. H. Mead szerint az énfejlődés reciprocitásának jele, amikor az egyén önmaga
meghatározásakor a másik szempontjaival is akar és képes számolni. Piaget (1970,430) szerint a felnőttek
világát szimbolizáló családi csoport normái az engedelmeskedést, a tekintélyen alapuló ragaszkodást, a
kikényszerített fegyelmezettséget írják elő a gyermek számára. Ezzel szemben a kortárscsoportban másféle
erkölcsi szabály uralkodik: „a kölcsönös megegyezésen és együttműködésen alapuló szabály gyökeret ver a
gyermek tudatának belsejében, és olyan mértékben válik cselekvő állásfoglalássá, amilyen mértékben az
autonóm akarattal összeforr”. Ebből az a nagy hatású következtetés vonható le, hogy a családi csoport a
gyermek társadalmiasulásának első fázisa, burok, melynek tekintélyelvű erkölcsét leküzdve a gyermek új
világba lép át, ahol a kölcsönös tisztelet, a belső fegyelmezettség, az önkormányzat mintája lesz domináns. A
kortárscsoportok szerencsés esetben – ha a családon kívüli szocializáció színterei erre ösztönzést és lehetőséget
nyújtanak – ennek a demokratikus erkölcsnek lesznek a kovácsműhelyei. Ha a fiatalok kortárscsoportokon kívül
eső interakcióinak világát vizsgáljuk, látnunk kell, hogy nemigen kínálkozik másutt alkalom a kölcsönösségi elv
gyakorlására. A kortárscsoport az egyetlen társas színtér, ahol a fiatal egyenlőségen alapuló viszonyokra
számíthat, s ahol ennek megfelelően függősége a másiktól nem egyoldalú és nem kizárólagos, mint például
szülője vagy tanára vonatkozásában. Kétoldalú kapcsolatai születnek, melyek köthetők és oldhatók. A
kortárscsoportban tanuljuk meg a partnerválasztás fontosságát, itt ébredünk rá, hogy kényszermentesen pillantva
társainkra, a rokonszenv és az ellenszenv között hányódva ítélhetünk felőlük (Pataki 1976a). Nemcsak azt
ismerjük meg, hogy mit jelent választani, hanem azt is, hogy mit jelent választottnak vagy nem választottnak
lenni.
A kortárscsoportok szerveződésének pszichológiai bázisa a családi közösségtől elszakadó egyén első

próbálkozása, hogy társakat leljen, s ekképpen az elszigetelődés egyszerre taszító és vonzó alternatívájából
fakadó bizonytalanságérzését mérsékelje. Ez jelentős mértékben okozza a hasonlóság kultuszát ezekben a
csoportokban, mely az értékek, normák, attitűdök tekintetében szinte katonai fegyelemmel érvényesül. A
katonaságtól azonban többek között az is megkülönbözteti a kortárscsoportokat, hogy a fegyelemvállalás
önkéntes jellegű.
Megtévesztő látszat, hogy ezeknek a csoportoknak az értékei sokszor meghasonlottnak, deviánsnak tűnnek. A
lényeg maga a folyamat, melynek során önkéntes alapon, de messzemenően közösségileg meghatározottan kell
cselekedni, viselkedni, vagyis olyan célok szolgálatába kell állni, amelyek nem az egyéni érdekek szűk körén
belül helyezkednek el. Nagy pedagógiai lehetőségek szunnyadnak a kortárscsoport jelenségében, amelyeket
csak akkor aknázhatunk ki, ha óvakodunk a csoport számára külsőnek tetsző célok és értékek erőltetésétől, és a
ténylegesen ható csoportcélok közül keressük ki azokat, amelyek egyaránt elfogadhatóak a fiatalok és a
felnőttek számára. Valószínű, hogy a jól szervezett, pedagógiailag átgondolt módon irányított ifjúsági
szervezetek hatékonyságának, életre szóló élményeket teremtő jellegének ez a felismerés a titka.
1.12. A FORMÁLIS ÉS AZ INFORMÁLIS CSOPORTOK

A család nem egyszerűen tagjai önkéntes szövetsége, hanem része a társadalmi intézmények egységes
hálózatának, s ily módon ha egyszer már létrejött, életét a jog is szabályozza. A kortárscsoport ezzel szemben
kiesik a társadalom intézményes hálózatából. Mérei meghatározásával élve preszociális és alegális. A formális-
legális és informális-alegális dimenzió rendszerint nem válik el élesen a csoportok világában, mindegyikük
intézményeket, szabályokat, tradíciókat hordoz. A formális csoportok szövete minduntalan felfeslik, hogy
informális, spontán, alegális mozzanatoknak adja át a helyét, az informális csoportok pedig a maguk módján az
intézményes lét felé mutatnak.
Hivatalban, üzemben, hadseregben, iskolában, vagyis bármilyen társadalmi szervezetben, mely meghatározott
társadalmi funkció kielégítésére hierarchikusan (aláés fölérendeltség szerint) meghatározott munkamegosztáson
alapuló hálózattal rendelkezik, a csoportokba szervezett egyének együttesei sajátos csoportminőségeket
mutatnak, de lényegükhöz tartozik, hogy tagjaik akaratától független, társadalmi értelemben véve objektív léttel
rendelkeznek. Ez azt jelenti, hogy létük nagyon sok tekintetben független az őket alkotó tagok sajátos
tulajdonságaitól, sőt igen sok esetben – például az egyházban, a hadseregben – kifejezetten az a cél, hogy
242
egyenesen a személytelenség legyen uralkodó. Ezeket a személytelen csoportokat nevezzük formális

csoportoknak.
A formális csoportok a társadalom fennmaradása szempontjából óriási jelentőséggel bírnak, hiszen ezek révén
tudja a társadalom mint egész függetleníteni magát attól a sok-sok véletlen adta kiszolgáltatottságtól, amely
sajátos, megismételhetetlen individualitásunkkal és halandóságunkkal, esendőségünkkel függ össze. Egy
olajozott működésű szervezet élettartama, egész működése és berendezkedése jóval meghaladja azokat a
lehetőségeket, amelyeket a sors az egyes egyének számára kiszab.
A formális csoportokban a végzett tevékenység logikájának megfelelően meghatározott pozíciókat (másképpen:

státusokat) találunk, és minden egyes pozícióhoz meghatározott, a szervezet által szankcionált viselkedésmód,
úgynevezett szerep társul. A pozíciók, és így a szerepek is, egymással meghatározott alá-fölérendeltségi, illetve
mellérendeltségi, de minden esetben kölcsönös viszonylatokat képeznek.
Más csoportok olyan egyének együtteseiből állnak, akik önnön elhatározásuk folytán kerültek be és maradtak a
csoportban, mintegy saját individualitásuk, kényük-kedvük, sajátos hajlamaik, ízlésük stb. szabta keretként
vállalják a csoport-hovatartozást. A hetenkénti baráti kártyaparti, volt iskolatársak baráti köre, amatőr
sportcsapat említhető tipikus példaként. Ezeket a kortárscsoportok logikáját folytató társulásokat nevezzük
informális csoportoknak. Ha a formális csoportok létfontosságúak a társadalom mint egész fennmaradása
szempontjából, az informális csoportok létfontosságúak az individuum mint egész tekintetében. Számos kóros
viselkedési forma, beleértve a legtragikusabbat, az öngyilkosságot is, megelőzhető volna, ha felfigyelnénk az
első jelek egyikére, az egyén kikopására informális csoportjaiból.
Ha szélsőségesen akarnánk fogalmazni, azt is mondhatnánk, hogy a formális csoportok az egyén társadalmilag
jelentős tevékenységében (elsősorban a munka során), az informális csoportok pedig az egyén individualitása
szempontjából fontos tevékenységében (elsősorban a játékban) töltenek be kulcsszerepet. A
társadalomtudományi gondolkodás egyre inkább tarthatatlannak tekinti a formális és az informális csoportok
közötti merev elhatárolást. Az alapvető ok abban rejlik, hogy a formális csoport ideálisan tételezett,
szabályzatokban leírt, a szervezetbe való bekerüléshez szükséges oktatás során ismertetett működése és a
tényleges működés között szinte soha nincs összhang. A formális csoportok aktuális hétköznapjai sok
tekintetben informális viszonyokká változnak, legalábbis a résztvevők tudatában. A tagok keresztnevükön,
becenevükön kezdik szólítani egymást, akarva-akaratlanul kiismerik egymást. Van aki rokonszenvet, van aki
ellenszenvet vált ki társai körében. Mást észre sem vesznek. A sikereseket irigység, áskálódás vagy őszinte
tisztelet „veszi körül” (melynek kialakulása tipikus csoportfolyamat). Aki kudarcot vall, azt sajnálják, esetleg
kárörömmel figyelik és így tovább. Az informális szervezet bizonyos mértékben „lepusztul”, töredezik az
informális hatások következtében. Izgalmas kutatási feladat ennek a folyamatnak a nyomon követése, és egy-
egy szervezet vezetőjének szempontjából az egyik legfontosabb dolog ennek a ténynek az ismerete.
Az informális csoportok sem a „tiszta szabadság” színterei. A csoportlét, amennyiben valóban annak tekinthető,
minimális szinten is feltételez bizonyos – az átélésben nem feltétlenül kényszerként jelentkező – formális
mozzanatokat, például szokásokat, konvenciókat, megszabott viselkedési módokat, amelyek mintegy csírái a
formális csoportok merev előírásainak. Vegyük a farmernadrág példáját. A fiatalok informális csoportjaiban ez a
viselet szinte ugyanannyira kötelező, mint a rendőröknek az uniformis. (Más kérdés, hogy mennyire hordanák
szívesen a fiatalok a farmernadrágot, ha azt rendeletileg kötelezővé tennék.)
A formális és informális csoportok szétválasztása tehát viszonylagos. Az a tény azonban, hogy az egyéni
tapasztalatban annyira eltérő minőségben jelentkezik az informális csoporttagság (kötetlennek éljük át,
bármennyire is kötöttségekkel terhes) és a formális csoporttagság (itt a helyzet megfordítva áll, szubjektíve
kötöttségként éljük meg az odatartozást, bármekkora legyen is a lehetőségünk a „kibúvóra”), indokolttá teszi a
megkülönböztetés megtartását.
1.13. A CSOPORTTAGSÁG MOTIVÁCIÓI

Thibaut és Kelley (1959) a csoporttaggá válás motivációs alapját – miként a korábban már tárgyalt
interperszonális viszonyok létezésének okát is – abban látja, hogy a személyek a csoporttagságból adódó, vélt
előnyöket nagyobbnak észlelik, mint az egyébként rájuk háruló hátrányokat, illetve olyan előnyök realizálását
várják a csoporttagság révén, amelyeket másképpen nem tudnának elérni. Cartwright és Zander (1980b) aszerint
osztályozzák a csoporttagság révén várható előnyöket, hogy azok magában a csoportban vagy a csoport révén
érhetők el. Az első típusra a következő példákat hozzák fel: a csoporttagokhoz való vonzódás, a velük való
együttlét öröme; a csoportban űzött közös tevékenység okozta kielégülés; acsoport céljának elfogadása. A
második típusra a következő példákat említik: a csoporttagság révén más csoportok tagjaival történő érintkezés
243
öröme és az így elérhető előny; a csoporttagság révén elérhető, de nem a csoportban való részvétel által realizált
célok.
A csoporttagság motivációs bázisának kiépítését szolgálja a potenciális tagok térbeli közelsége. Festinger,
Schachter és Back eltérő elrendezésű épületek szociálpszichológiai hatásait vizsgálva azt tapasztalta, hogy a
szomszédság döntő tényező a vizsgált házaspárok egymás közti kapcsolatainak kiépülésében.
Az érintkezés sűrűsége szintén csoportképző tényező. A gyakori találkozás, a mindennapi kapcsolat könnyen
kialakíthat közös értelmezési kereteket, közös problémákat, létrehozhatja a kölcsönös függőség csoportként
azonosítható mintáit. A különböző integrációs programok, az egyének közötti társadalom-lélektani távolság
áthidalását célzó, gyakorlati csoportszervező eljárások a térbeli közelség, az érintkezési alkalmak gyakoriságát
megteremtő feltételek előmozdítását célozzák, sok esetben sikerrel.
Sem a térbeli közelség, sem az érintkezés gyakorisága nem garantálja önmagában a csoport kialakulását,
különösen akkor nem, ha a leendő tagok ellenszenvvel viseltetnek egymás iránt, társadalom-lélektani
értelemben kívülállók, attitűdjeik, értékeik, nézeteik több különbséget mutatnak, mint hasonlóságot (Stotland-
Cottrel 1962).
A csoportszerveződésnek a motiváció inkább következménye, mintsem eredendő oka. A motivációnak ugyanis

rendszerint előfeltételei vannak, melyek sorában már említettük a térbeli közelséget, az érintkezési alkalmak
gyakoriságát, a társadalom-lélektani közelséget. A csoportcélok elfogadása akkor következik be, ha ezek a célok
a tagok társadalmilag meghatározott szükségleteiben gyökereznek. A marxista emberfelfogás egyik sarktétele,
hogy az emberek egymással meghatározott társadalmi viszonyokba lépve többek között szükségleteiket is
kitermelik, ideológiákat, céltételezéseket alakítanak ki, melyek történelmi, társadalmi képződményként nem
feltétlenül elégítenek ki tudatosan átélt szükségleteket, ám mégis motivációként, érdekeltségként hatnak.
Ilyen csoportképző tényező a Lewin által hangsúlyozott közös sors, mely a csoport tagjait mintegy „kívülről”
determinálva eleve megszabja az együttes élménylehetőségeket. Csoportképző tényező a társadalom
munkamegosztásából adódó funkcionális követelmények sora, mely követelmények kielégítése – különösen
modernizált társadalmak esetében – csoportszerveződések nélkül egyszerűen lehetetlen. Egyén és csoport
történelmi eredetű különválása – melyről korábban már beszéltünk – a „magányos egyénbe” a szocializáció
útján eleve beépíti a csoporttagságra irányuló motivációkat, melyeket pontatlanul, de a jelenségre helyesen utaló
módon affiliációs szükségletnek nevezünk.
A fentebb körvonalazott csoporttagság-motivációs elméletek lényege, hogy a csoportot alkotó egyének önös
érdekeik alapján cselekszenek, vagyis ha egy csoport tagjainakközös érdekei vagy célkitűzései vannak, és úgy
látják, hogy a szóban forgó célok realizálása esetén mindannyian jobban járnának, mintha egyenként akarnák e
célokat realizálni, akkor az egyének önérdeküket szem előtt tartva csoportba társulnak.
Mancur Olson ökonómiai elemzése szerint a fentebb megfogalmazott állítás téves. Szerinte nem igaz, hogy a
racionális, önérdekből eredő viselkedés következménye a csoportcélok követése, a csoport érdekeinek
realizálása. Olson úgy véli, hogy az egyének csak akkor tesznek kísérletet csoportkeretek között történő
érdekrealizálásra, ha erre kényszerítik őket, vagy valamilyen külön ösztönzőt helyeznek kilátásba, mely abban
az esetben lép érvénybe, ha az egyének hozzájárulnak a csoportban való részvételhez. Kiscsoportok esetében
ugyan Olson szerint előfordulhat az, hogy a csoportot alkotó egyének közös céljaik előmozdítása érdekében
önként is tesznek valamit, jóllehet nem annyit, mint amennyi a csoport tagjai szempontjából optimális lenne. „A
közös cél elérésére irányuló erőfeszítések költségeinek elosztása során azonban a kiscsoportokban meglepő
tendencia mutatkozik arra, hogy a kicsik »kizsákmányolják a nagyokat«” (Olson 1982, 10.)
Olson úgy látja, hogy csoportok csak abban az esetben jönnek létre, ha a potenciális tagoknak eleve olyan
érdekeik vannak, melyeket csak közösen realizálhatnak. Ha a tisztán egyéni érdekeket csoport nélkül is
realizálhatjuk, akkor a csoporthoz való csatlakozás kérdése fel sem merül számunkra. A közös érdek – és az
annak alapján megfogalmazódó szükségletek – azt jelentik, hogyha egyszer már realizálásra kerültek, akkor
mindenkit megillet a létrehozott javakból való részesedés. Olson gondolatmenetének további mozzanata, hogy a
kollektíven létrehozott javak megszerzésével járó költségek fedezése már korántsem közös érdek. Ez a
mozzanat belső versengést eredményez a csoport tagjai között, hiszen elvben mindenki azt szeretné, hogy a
többiek fedezzék a költségeket, s ő csak az előnyökből részesüljön. Ezt a széthúzó tendenciát két tényező
enyhítheti. Az egyik tényező a helyzet csapda voltának felismerése, s a tagok nyerészkedésének önkorlátozása,
vagy a csoport által bevezetett kényszerítő szabályok alkalmazása. A másik tényező abban áll, hogy a
megszerzett kollektív haszonnak olyannak kell lennie, hogy a befektetés mértékéhez képest valamelyik
csoporttag számára individuálisan is megérje a befektetést. „A kollektív jószág (a csoportcél realizálása)
244
biztosítására valószínűleg akkor kerül sor, ha a jószág költségei – a csoport valamelyik tagjának
optimumpontján – olyan kicsik a csoport egészének a szóban forgó jószág megszerzéséből származó
nyereségéhez képest, hogy az össznyereség legalább annyival vagy még többel haladja meg az összköltséget,
mint amennyivel a csoportnyereség meghaladja az individuális nyereséget.” (Olson 1982,33.)
További fontos szempont, hogy Olson megkülönbözteti az „exkluzív” és „inkluzív” csoportokat. Az exkluzív
csoportok olyan célokat tűznek ki, melyek realizálását követően a haszon korlátozott. Azaz minél kevesebben
vannak a csoportban, annál nagyobb a tagok haszna. Ezek a csoportok nem növekednek. Az inkluzív csoportok
által realizált célok folytán olyan haszon keletkezik, melynek elosztása korlátlan, azaz a csoport bővülésével
együtt automatikusan növekedik a kollektív haszon is. Ezek a csoportok növekedésre orientáltak. Olson azokat a
javakat nevezi exkluzív csoportok kovácsolására alkalmas céloknak, amelyek megszerzése egyidejűleg kizárja
azt, hogy mások is hozzájuthassanak. Inkluzív csoportok keletkeznek akkor, ha a célok realizálása nem zárja ki
– esetleg még elő is segítheti – azt, hogy mások is elérjék ugyanazt a célt.
2. 2. A FELADATMEGOLDÁS A CSOPORTBAN
Az ember társadalmi és társas életét lehetővé tevő kompetencia elsajátítása, valamint annak gyakorlása
feltételezi a hasonló kompetenciával rendelkező társak folyamatos jelenlétét, melynek révén az emberek mint
individuumok képessé válnak szükségleteik felismerésére és azok kielégítésére. A csoportosulás a túlélést
lehetővé tevő rend elemi megnyilvánulása, melynek révén az emberek nagy hatású önvédelmi eszközt
teremtenek meg a káosszal szemben, melynek erői ugyancsak bennük szunnyadnak. Ebből a szempontból nézve
mindegy, hogy a csoportban pusztán önbesorolási szempontot vagy emberek térben és időben koordinált
együttesét látjuk.
A már csoportokba tagolódott társadalmakban a csoportnak az egyénnel szemben akkor nincs alternatívája, ha
olyan szükségletek kielégítéséről van szó, amelyeket az egyének egyedül nem vagy csak igen csökevényesen
képesek kielégíteni. A csoportlét ugyanakkor az egyén számára fojtogató tapasztalat forrása is lehet, amikor is a
csoport lehetetlenné teszi az egyéni kezdeményezést, kreativitást és innovációt.
Ismeretes, hogy a társas szféra struktúravesztésének eredményeképpen tömeg jön létre. A csoport éppen azért
képez sajátos minőséget, mert a társas hatásokat strukturálni képes. A csoport a résztvevőket, a résztvevők által
elfoglalt teret, a csoport által végzett tevékenységet, a csoportlét időbeli dimenzióját meghatározó kategóriákat
dolgoz ki tagjai számára.
2.1. A MECHANIKUS SOKSZOROZÓDÁS ÉS A

MUNKAMEGOSZTÁS
A csoport puszta léte által jelentkező mechanikus erőmegsokszorozódás többlethatása még határozottabban
jelentkezik, ha munkamegosztással társul. Marx helyesen írja A tőkében, hogy a munkamegosztás során „az
egyesek egyéni munkája mint az összmunka része magának a munkafolyamatnak különböző szakaszait
képviselheti, amelyeket a munkatárgy, kooperáció következtében gyorsabban fut be” (Marx 1967, I:359). A
munkamegosztáson alapuló kollektív erőkifejtések pazarló módon, sok emberi és anyagi áldozatot kívánva
hatalmas termelőerőket kötöttek le a múltban. Az emberiség művelődéstörténetéből ismert monumentális
építmények, piramisok, paloták, katedrálisok, várak így jöttek létre, az őket létrehozó korok társadalmi
reprezentációjának, uralkodó ideológiájának ma is ámulatot ébresztő tanúiként.
A csoportos helyzet által létrehozott erőmegsokszorozódás csak abban az esetben várható, ha a csoport által
végzett tevékenység additív vagy diszjunktív jellegű. Additív jellegű feladat (például egy piramis felépítése)
esetében a kollektív erőkifejtésben megsokszorozódnak az egyéni erőkifejtések, s a keletkező hatás fokozza a
hatékonyságot. Kiscsoportokra ez éppúgy áll, mint a nagy létszámú munkáshadseregekre. Diszjunktív feladatok
esetében a csoport teljesítménye azon múlik, hogy a csoport leginkább teljesítőképes tagja mit produkál. Minél
nagyobb a csoport, annál valószínűbb, hogy kiemelkedő képességű tag akad benne, ennélfogva a csoport
teljesítménye jelentős fölényt mutathat az egyéni teljesítmények statisztikai összegződéséhez képest.
Konjunktív feladatok esetében azonban a csoport inkább akadályozza, mintsem előmozdítja a hatékonyságot,
hiszen ebben az esetben a legkisebb teljesítményű taghoz kénytelen igazodni az egész csoport. Példaként
vegyünk egy csoport futót, akiknek együtt kell célba érniük. Nyilván a leglassúbb futó által szabott ütemben kell
futnia az egész csoportnak, hiszen ha őt elhagyják, nélküle érvénytelen az eredmény.
245
Moscovici és Paicheler (1980) határozottan azon az állásponton van, miszerint a csoporthatékonyság

semmiképpen sem pusztán az egyéni képességektől függ, hanem a feladat természete szabja meg azt, hogy
milyen csoportaktivitás jön létre. Kreativitásfeladat esetében azt tapasztalták, hogy a csoportok az egyéni
tevékenységhez képest kevesebb redundanciával működtek, s mind a banális, mind az eredeti megoldások
tekintetében többet produkáltak, mint az egyének. E feladatok esetében a csoport jobban élt afeladat által
nyújtott kreativitáslehetőségekkel, mint az egyének. Problémamegoldó feladat esetében a teljesítmény csak
akkor következett be, ha a csoport minden tagja ugyanazt a megoldási szabályt követte. Az ilyen feladatok
centralizálták a csoport működését, szemben a kreativitásfeladatokkal, amelyek specializálódást eredményeztek
a csoporton belül (létrehozva az „alkotó”, a „szervező” és a „kritikus” szerepköröket).
A csoporthatékonyság kutatása során ma már nem a teljesítményjavulás vagy -romlás kérdései állnak a
középpontban. A feladat, a csoportszerveződés, a csoportaktivitás, a csoport sajátos jelentésszervező
tevékenysége képezi a vizsgált változók zömét, elismerve azt a tényt, hogy ha egyszer a csoport létrejött, akkor
sajátos minőséget képez, melynek szempontjából az egyéni kompetencia véletlenszerű változóként kezelhető.
2.2. A CSOPORT ÉS A TANULÁS

Az egyén csoporthoz tartozásából következő motivációs és kognitív következmények ismeretében adódik a
kérdés, hogy milyen hatást gyakorol a csoport a tanulásra. A magánerőből, otthon történő oktatással szemben az
iskolai szervezet keretei között végbemenő oktatás alapformája a csoport. A pedagógiai gyakorlatban kevéssé
tudatosodott, hogy miként lehetne a szervezetileg adott „osztályban” spontán módon alakuló csoporthatásokat és
csoportfolyamatokat az oktatásba hathatósan beépíteni (Laszlavik 1982). A sokat átkozott „súgás” például új
definícióval egyszerűen „segítségnyújtásnak” volna minősíthető, s ez esetben a csoportkeretekben folyó tanítás
hasznos eszközévé válhatna.
Perlmutter és De Montmollin (1952) értelmetlen szótagok tanulását vizsgálva azt tapasztalta, hogy a
csoportokban gyorsabb a tanulás, és az egyéni tanulást megelőző csoportos foglalkozás is eredményesebb, mint
a végig egyéni helyzetben történő tanulás. Shaw (1976, 68) összefoglalása szerint a csoportok abban az esetben
eredményesebbek a tanulásban, ha sok információt igénylő feladatról van szó, ami a résztvevők sokféle
szempontjának jó kiaknázását teszi lehetővé.
Aronson terepkísérletének eredményei kapcsán már láttuk, hogy a csoportban létrejövő kooperáció adta
lehetőségre építve nemcsak a tanulási folyamat eredményesebb, hanem az ily módon történő tanulás egyben a
különböző etnikai származású, egymáshoz előítéletesen viszonyuló gyermekek előítéleteinek leépülését is
magával hozza. Az iskolai osztály tanulói közötti kooperáció szeretetteljes és empátiás viszonyokat hoz létre az
együtt tevékenykedő gyerekek csoportjaiban.
2.3. A CSOPORT LÉTSZÁMA

A társas hatásokat csoporthatásokká transzformáló strukturálódási folyamat egyként mutathat informális és
formális jelleget; csoporthatások mindkét típusú csoportban előfordulnak. Közös kritérium, hogy a résztvevők
létszáma ne terjedjen túl bizonyos határon. Hozzávetőlegesen sejtjük, hogy 20-25 főn felül kiscsoportokról már
nem is beszélhetünk. Ilyen létszámon túl a csoport felbomlik, tömeggé verődik, több kiscsoport születik belőle,
vagy szervezésre szorul.
A kiscsoportok létszámának alakulását szabályozó elv mögött a figyelem természetére vonatkozó

törvényszerűség lappang. Miller (1956) figyelte meg, hogy egy időpillanatban csak korlátozottan vagyunk
képesek a környezet ingereire odafigyelni. Az ingerlést kiváltó ingerek száma nem lehet több, mint 7±2. Ha
most a figyelem számára kínálkozó ingernek tekintjük a csoport tagjait, akkor kézenfekvő, hogy az optimális
csoportnagyságnak hét személy körül kell ingadoznia.
Parkinson szellemesen mutatja ki ennek az elvnek az érvényesülését egy formális csoport – az angol kormány –
összetételének történeti alakulásában:
„Kétségtelenül nehéz volna bizonyítani, hogy a kormány első megtestesülése – az Angol Koronatanács, ma a
Lordok Háza – valamikor csupán öttagú volt. Mikor először hallunk róla, már elvesztette bensőséges jellegét: a
létszám 29 és 50 körül ingadozik, a tagság örökletes...
A fejlődés melyik pontján jelent meg a belső bizottság a főnemesség méhében? 1257 körül, tagjait a Királyi
Tanács Lordjainak nevezték, és számuk tíznél kevesebb volt. 1378-ban is csak tizenegyen voltak és még 1410-
246
ben is ugyanennyien. Ezután V. Henrik uralkodásától sokasodni kezdtek. [...] 1433:20,1504:41 s az összlétszám
elérte a százhetvenkettőt, mielőtt a tanács végképp megszűnt volna ülésezni.
A Királyi Tanácson belül kifejlődött a kormány harmadik megtestesülése – a Titkos Tanács. Eredeti létszáma
kilenc volt. 1541-ben húszra emelkedett, 1547-ben huszonkilencre, 1533-ban negyvennégyre.
A Titkos Tanácson belül kialakult a junta vagy Kormánytanács, amely 1615 körül kiszorította az előbbit. Nyolc
tagja van, mikor először hallunk róla, 1700 körül már tizenkettő és 1725-ben húsz. A Kormánytanácsot azután,
1740 táján, kiszorította egy belső csoport, amelyet azóta egyszerűen kormánynak neveznek.
1939-től fogva igyekeznek megmenteni az intézményt, mint ahogy igyekeztek megmenteni a Titkos Tanácsot I.
Erzsébet királynő alatt. A kormány 1940-ben hanyatlani látszott s egy belső kormány (5-7 vagy 9 tagú) készen
állt, hogy átvegye a helyét. A végkimenetel azonban még ma is bizonytalan.” (Parkinson 1964, 63-67.)
A Római Birodalom hadseregének szervezeti sémája a hetes számra épült. Számos más szervezet példáját is
felhozhatnánk, mely mind azt igazolja, hogy az emberi csoportok szervezésében tudva-tudatlan alkalmazott
elvről van szó. Nyilván nem az a helyzet, hogy az emberi személyiség mint észlelés tárgya figyelemfelkeltő
ingerrel volna azonosítható. De az igaz, hogy egy-egy személyről csak akkor állíthatjuk, hogy ismerjük, ha a
sorsát a maga történetében követjük nyomon, hatásunk aktív annak alakulásában, ha semmi sem közömbös
nekünk, ami őt éri. Ilyen típusú érdeklődés bizonyos számon felül már nem tanúsítható a személyek iránt az
őszinteség és a szavahihetőség károsodása nélkül (hacsak nem vezetünk kartotékokat, mint egyes szállodák
törzsvendégeik névnapjáról, szeszélyeiről stb.).
Számos kiscsoport létszáma meghaladja az optimumot. Ezekben a csoportokban tartós alakzatok, alcsoportok,
párok találhatók, melyek a csoport többi tagjának szemében egyetlen egységnek minősülnek. Ily módon a
csoport mint egész biztosan állhat a lábán, de a csoporton belüli személypercepció törvényszerűen gyengül.
2.4. A CSOPORT LÁTHATÓSÁGA

Merton (1980,642) csoporttulajdonságokat ismertető felsorolásában külön pontként említi a csoportok
láthatóságának vagy megfigyelhetőségének kérdését. Ez a kérdés közvetlenül összefügg a vonatkoztatási
csoportok elméletével, de mélységesen érinti a csoporthatások problémáját is, mégpedig az észlelés
szempontjából.
A csoportok felismerése, azonosítása a megfigyelő, a kívülálló pozícióját tekintve bizonyos alakszerű jegyek
meglététől függ. Az alaklélektan (Kardos 1974) szerint különböző halmazokat akkor észlelünk csoportszerűnek,
ha azok térben egymáshoz közel helyezkednek el, ha hasonlítanak egymáshoz, ha együtt mozognak, ha
kiemelkednek a háttérből vagy ha „jó folytatást” kínálnak a szemnek.
A csoportként meghatározott személyegyüttesek észlelése – erre a sztereotípiákról írott fejezetben bővebben

utalunk – torzulással terhes, egységesít és extremizál (a szélsőségek felé mutat). Willis (1960) kísérleti
személyeknek fényképeket mutatott, amelyeket egy kilencfokú skálán meg kellett ítélni aszerint, hogy a rajtuk
látható személyek rokonszenvesek vagy ellenszenvesek voltak-e. Majd ezt követően a kísérleti személyek két,
illetve három fényképből álló együtteseket ítéltek meg ugyanazon a skálán, s kiderült, hogy az együttesekre
adott ítéletek extremizálódtak, magasabb értéket mutattak, mint az egyenként mutatott fényképekre adott
ítéletek átlagértékei (Doise [1973] in Pataki 1980,684). Felvonulásokon, szpartakiádokon, táncés
balettelőadásokon többnyire ezeknek az elveknek az ismeretében hozzák létre a szemet gyönyörködtető
csoportos alakzatokat. De a mindennapi életben is sokszor pusztán azért észlelünk csoportként egy sokaságot,
mert egymás szoros közelségében tartózkodnak, vagy hasonló jegyeket vélünk a személyeken észrevenni.
Vannak csoportok, amelyek kifejezetten arra törekednek, hogy láthatóságukat fokozzák, s ezáltal elmélyítsék a
csoportészlelés okozta egységesítő, asszimilációs hatást. E csoportok a láthatóságból adódó effektusokat
tudatosan kihasználják, a róluk alkotott homogén csoportkép, „image” kiépítését fontosnak tartják. A formális
csoportokban gyakran előforduló egyenruhák, megkülönböztető jelzések, jól látható viselkedésbeli sajátosságok
pontosan azt célozzák, hogy az adott csoporthoz való tartozás felismerése senki számára ne okozzon problémát.
Más csoportok viszont a láthatóságból adódó effektusok elkerülését, a „feltűnésmentességet” tartják fontosnak.
A titkos társaságok, bűnöző bandák, az elhárításban dolgozó személyek tevékenysége meghiúsulna, ha
tagságukra fény derülne, ennélfogva ezek a csoportok a leplezésben, a láthatatlanságban érdekeltek.
Külön eset, amikor egy csoport a maga látható ismertetőjegyeinek a titkolására, palástolására kényszerül.
Goffman (1963) a stigmatizáltak viselkedését elemezve írja le a látható, de szégyellt jegyek palástolásának
247
technikáit. Ezek rendszerint nagy erőfeszítést, jelentős érzelmi feszültséget kívánó tehertételek az egyének
számára, hiszen társadalmi viselkedésük során végül is azon kell szüntelenül fáradozniuk, hogy másnak hitessék
el önmagukat, mint amik valójában. Elmebetegek, alkoholisták, büntetett előéletűek, kevésbé feltűnő testi
fogyatékosságban szenvedők amúgy is tövises társadalmi beilleszkedését tovább nehezíti, hogy meg kell
küzdeniük a stigmatizáltság rémével
3. 3. A CSOPORT REJTETT HÁLÓZATA

A csoportlét elsődleges strukturáló tényezőjét a csoport által ellátott funkció logikájának megfelelően alakuló
interakciós hálózatban jelölhetjük meg. Az interakciós hálózat metszéspontjain az adott funkció ellátása
szempontjából jelentős pozíciók (státusok) képződnek, melyekhez a csoport által szankcionált
szerepviselkedések rendelődnek. Feladatmegoldó csoportokban ez a hálózat szabja meg a munkamegosztás
sémáját.
3.1. AZ IRÁNYÍTÓK ÉS AZ IRÁNYÍTOTTAK

Mint ismeretes, Bales (1950) az interakciós folyamatban a szerepek két alaptípusát különíti el. Az első típusba a
csoportcél realizálását aktívan előmozdító szerepek tartoznak: az orientáló, tanácsadó, valamint értékelő
szerepek. A második típusba a passzív, végrehajtó szerepek sorolhatók, amelyek az aktív szerepek
komplementereiként orientációra szorulnak, betöltőik tanácsot kérnek, értékelésre várnak. Ez a szerepstruktúra a
cél felé haladás folyamatában állandó, míg betöltőik az éppen végzett tevékenység jellege által megkívánt
kompetencia, személyiségvonások, hangulati tényezők, beállítódások szerint változhatnak.
3.2. A PRODUKTIVITÁS ÉS A SZOLIDARITÁS

Az interakciós hálózatot Bales a csoport produktivitásának zálogaként jellemzi, melynek racionális logikája
szerint egyik pozíció birtokosa sem nélkülözhetetlen, hiszen a munkamegosztásban nem az egész személy, csak
valamely funkcionálisan igényelt tulajdonsága (szakértelme, képessége) fontos. Ugyanakkor, mint láttuk, a
kiscsoport egyben a személyes találkozások terét is képezi, s nolens volens személyközi attitűdök hálóját is
szövi a tagok között, ami jelentős mértékben visszahat a produktivitási nívóra. Az interperszonális hálózat
fontosságát ismerte fel a human relations munkaszervezési irányzat.
A produktivitás mellett ezért Bales felveszi a szolidaritás változóját, melynek kialakulásával a legszigorúbb
produktivitási szempontok alapján szervezett csoportok esetében is számolni kell. A két változó nincs feltétlenül
összhangban egymással. A produktivitás az egyén speciális képességeit, készségeit igényli elsősorban. A
produktivitás érdekében létrejövő munkamegosztás egyes pozícióiban senki sem pótolhatatlan, hiszen csak
speciális készségére, képességére van szükség.
A szolidaritás ezzel szemben az egyéni személyiség teljességét, a másik számára megnyíló, kapcsolatra,
empátiára, szeretetre orientált arcát viszi be a csoportba. Itt már beszélhetünk pótolhatatlanságról, hiszen
mindenki a maga individualitásában nyeri el a csoport által kijelölt társas pozícióját, s ebben a minőségben
felcserélhetetlen. A csoport szolidaritási hálózata éppúgy kitermeli a maga szereprendszerét, mint a
produktivitási hálózat.
3.3. A KOMMUNIKÁCIÓS HÁLÓZAT

Az interakciós hálózat egymás mellé, illetve aláés fölérendelt szerepekből álló együttese nem nélkülözheti a
megfelelő kommunikációs hálózatot, hiszen másként nem jöhet létre a koordináció. A csoporton belüli
kommunikáció a maga elvontságában csak kevéssé tekinthető önálló csoportalkotó tényezőnek (bár annak
tűnhet). Egy-egy csoportkommunikációs típus csak jelzi a csoport állapotát, kiegyensúlyozottságát vagy
bomlását. A kommunikációs minta ismerete támpontot adhat a csoport tevékenységi nívójának a megállapítására
is. A kommunikációs alakzatok között többféle típust különböztethetünk meg (Leavitt 1969).
1. Abszolút típusnak nevezhetjük azt, amikor a csoport minden egyes tagja az összes többivel kommunikációs
kapcsolatot tart fenn. Ez lehet a csoport teljes strukturálatlanságának a tünete, de lehet a csoport sajátos
tevékenységi szervezetének a jele is.
2. Akkor beszélünk körről, amikor minden csoporttag egy másik csoporttaggal tart fenn kétoldalú
kommunikációs kapcsolatot. Ebben az esetben senkinek sincs hírmonopóliuma. Az ilyen csoportokban
elkülönült vezető sincs (már vagy még).
248
3. A láncban a két végponton lévő csoporttag hátrányos helyzetben van, mivel csak egyetlen partnerrel léphet
kommunikációba.
4. Az Y-alakzat centralizált kommunikációt hoz létre: a központi személy három személlyel is kommunikálhat,
az összes többi csak egy személlyel (vele vagy egyik közvetítőjével).
5. Az X-alakzat még centralizáltabb forma, itt a központi személy (aki az X metszéspontjában található) a másik
négy személy mindegyikével közlési kapcsolatba léphet, de azok csak vele, illetve rajta keresztül közölhetnek
bármit is. Tiszta esete ez az alakzat a hírmonopóliumnak. Nem kedvez a csoporton belüli demokratizmusnak, és
hatékony eszköze a csoportmanipulációnak.
Bár tanácsos óvakodnunk még ezzel a következtetéssel is, hiszen a kommunikációs rendszert kiszakítva
könnyen megcserélődhet az ok és az okozat viszonya. Ha valahol X-alakzatot találunk, nem árt természetesen a
kommunikációs minta megváltoztatásán is gondolkoznunk, de előbb töprengenünk kell azon is, hogy milyen
nyomósabb érdek okozta az X-et (mely azután csak továbbgyűrűzte negatív hatását). Általánosságban nem
tehetjük le a voksot egyik alakzat mellett sem.
3.4. A KONSTRUKTÍV SZEREPEK A CSOPORTBAN

Brocher (1975) a csoportcélhoz való hozzájárulás jellege alapján konstruktív és destruktív szerepeket különít el
a csoport interakciós és kommunikációs folyamatában. A konstruktív szerepek betöltői a tevékenység
előmozdítói, a destruktív szerepek betöltői pedig a tevékenység kerékkötői. Konfliktusaik sok esetben pozitív
hatást eredményeznek, hiszen hozzásegíthetik a csoportot a demokratikusan kialakított konszenzushoz; a cél
realizálásának várható pozitív hatásai mellett a konfliktusban felszínre kerülhetnek a nem várt negatív
mellékhatások is. Nem az „angyalok” és „ördögök” harca jelenik meg tehát a csoportban a konstruktív és
destruktív szerepek betöltői között.
A csoportok konstruktív spontán tevékenységi szerepei a következők lehetnek.
1. Kezdeményező: változtat, újításokat vezet be, variációk után néz.
2. Véleménynyilvánító: megtöri a csendet, beleszól, vitatkozik, véleménye mellett kitart. Fontos kommunikációs
szerep.
3. Kérdező: információra éhes, mindig minden részlettel kapcsolatosan, okkal vagy ok nélkül felvilágosítást
követel.
4. Informátor: szerencsére a csoportok kitermelik a kérdező méltó párját, aki készséggel kielégíti az információs
(ál)igényeket.
5. Szabályalkotó: igen fontos konstruktív szerep, hiszen a szabályok, normák, értékek lényegi csoportdimenziót
képeznek, és sokszor kimondásuk nélkül nem hatnak.
6. Általánosító: igazi csoporthoz kötött szerep, betöltője azt a feladatot vállalta magára (többnyire nem is tudva
róla), hogy összefoglaljon, tisztázzon bizonyos kérdéseket a csoport előtt (sokszor az informátorra bízva a
terjesztést).
7. Engedelmeskedő: passzív, de fontos szerep, nem ideális, ha egy csoportban túl gyakori (más szerepekkel való
kombináció híján).
3.5. A DESTRUKTÍV SZEREPEK A CSOPORTBAN

A destruktív tevékenységi szerepek közül a következőket említhetjük meg.
1. Akadékoskodó: többnyire a véleménynyilvánító szerepének eltorzítója (esetleg a kezdeményezőé), túlzásba

vivője.
2. Vetélkedő: az engedelmeskedő túlbuzgalmában vetélkedővé válhat, de a csoportban elfoglalt helyzetével

elégedetlen csoporttag szerepe is lehet.
3. Mindentudó: az általánosító szerepének túltengéses változata;
249
4. Hírharang: nemcsak informál, hanem dezinformál is (rémhíreinek terjedéséről persze nem ő tehet, sőt
többnyire nem is ő találja ki azokat).
3.6. A DISZFUNKCIONÁLIS SZEREPEK PARADOXONA

A csoport működését biztosító funkcionális szereprendszer mellett kialakuló diszfunkcionális szereprendszer
rejtett módon elősegítheti a csoportműködést. Mérei erre a paradoxonra hívja fel a figyelmet, elemezve a „sztár”
és a „bűnbak” szerepét, mely szerepek betöltői a felszínen diszfunkciót jelentenek, rejtetten azonban működésük
erősíti és szilárdítja a csoportot. A „sztár” (Mérei 1971, 325) általános népszerűsége nem társul funkcionális
értékek tulajdonításával (szervezés, tárgyilagos véleménymondás, bírói szerepkör), mindenkivel jóban van, de
kapcsolatai felszínesek, politikája – a be nem avatkozás – válsághelyzetben csődöt mond.
A másik póluson egy látszólag diszfunkcionális szerep, a „bűnbak” található, akinek rejtett funkciója abban áll,
hogy levezeti a csoportban felhalmozódó agresszív feszültségeket, s ezáltal tömöríti a csoportot. A várakozás a
szerep betöltőjével szemben az, hogy „olyan ember legyen, akire az agresszió ráirányítható, veszélyeztesse a
csoportot, legyen ellenség vagy legalábbis keltsen jogos viszolygást a csoport tagjaiban, legyen undorító”
(Mérei 1971, 269). A bűnbak szerepére kiszemelt személyek esetében többnyire a felnagyítás, bizonyos valóban
meglévő személyi negatívumok önkényes kiragadása, a célnak megfelelő negatív indulati feszültséggel
feltöltődő eszközzé alakítása a jellemző gyakorlat.
3.7. A VONZÁSOK ÉS A VÁLASZTÁSOK

A csoport interperszonális attitűdök által barázdált hálózatát a Moreno-féle szociometriai módszerrel
ismerhetjük meg (Mérei 1971; Petrusek 1972). Egy csoportot elvileg akkor mondhatnánk kiegyensúlyozott,
boldog és békés együttesnek, ha mindenki „szereti” egymást benne, azaz a különböző szociometriai kérdésekre
válaszolva (például „Kitől kérnél kölcsön a csoportban kisebb összeget, ha rászorulnál?”, vagy „Kinek
mondanád el a csoportban olyan személyes titkodat, amit eddig senkinek sem mondtál el?”), a csoport minden
egyes tagja egyenlő eséllyel választhatja egymást. Ez azonban sosem fordul elő. A „szeresd felebarátodat, mint
tenmagad” eszmény gyakorlatilag elérhetetlen, egyes felebarátainkat jobban szeretjük, mint másokat. A
csoporttagok egymás iránt táplált ellenszenveit, gyűlölködéseit racionális és irracionális motívumok egyaránt
táplálhatják.
Általában elégedettek vagyunk egy csoporttal, harmonikusnak nevezzük, ha a csoportban több központ
található, vagyis egy-egy személy a választások (a kérdésre adott válaszok) relatív többségét kapja meg. (Ha a
csoportban csak egyetlen központ van, az nem egészséges, „sztár” vagy „zsarnok” jelenlétére enged
következtetni.) A harmónia jele az is, ha az egyes kérdésekre adott válaszok alapján felrajzolható kapcsolati háló
zöme zárt alakzatokat rejt magában, kevés a magányos és a láncszerűen összekapcsolódó ember.
3.8. A SZOCIOMETRIA
Szociometriai vizsgálat kezdetén a csoport tagjainak szóban vagy írásban kérdéseket teszünk fel. A kérdésekben
azt akarjuk felderíteni, hogy különböző helyzetekben a megkérdezettek kit választanának társul. Feltétlenül
ügyelnünk kell arra, hogy a kérdésekben szereplő helyzetek konkrétak legyenek, a csoport tevékenysége
szempontjából reálisak (OTP-fiókban dolgozó hölgyektől tehát ne kérdezzük, hogy kivel szeretnének egy
holdrakétában utazni), és lehetőleg következményekkel terhesek legyenek (vagyis tényleges átrendezés kövesse
a vizsgálatot). Nem sokra megyünk az ilyen kérdésekkel: „Ki a barátod?”; „Kit utálsz a legjobban a
csoportban?” A negatív választások általában többszörösen alulmúlják a pozitív választások gyakoriságát.
Vizsgálati helyzetben az emberek nem szívesen nyilatkoznak társaikról negatívan. Amikor negatívan
nyilatkoznak, akkor nincsenek vizsgálati helyzetben. A pozitív választások szisztematikus hiánya azonban
árulkodó lehet.
Tíz-tizenöt főnél népesebb csoportokat ne nagyon kérdezzünk, hiszen az ilyen csoportok már eleve
alcsoportokra oszlanak. Fölösleges a kérdések számát szaporítani (ez a céltól is függ), négy-öt kérdés elég (hajól
fogalmaztuk meg őket). Két-három személyre korlátozhatjuk a válaszokban megadott személyek számát.
3.9. A SZOCIOGRAM
A választások nyomán az egymást kölcsönösen választó (hogy hányadik helyen fordultak elő egymás
válaszaiban, azt el lehet hanyagolni) személyek között felraj zoljuk a kapcsolatokat. Ugyanúgy felrajzoljuk az
egyirányú, nem viszonzott kapcsolatokat. Minél több kölcsönös kapcsolatot találunk egy csoportban, annál
250
kedvezőbb a csoport helyzete. Külön berajzoljuk (ha találunk) a kölcsönös vagy egyirányú negatív választásokat
is. A választások mineműségét színek segítségével jelölhetjük (például piros – szeretet; fekete – kölcsönös
kapcsolat). Egyirányú választás esetén nyilat használunk az irány jelölésére.
A felrajzolt kapcsolatokat szociogramnak nevezzük. Egy-egy szociogram összeállítása (az adatfelvétellel együtt)
a közhírrel ellentétben igen nehéz és nagy tapasztalatot igénylő feladat. Tanácsos eleinte kisebb csoportokon
gyakorlatozni, és sokat kell próbálgatni a kérdéseket is. Érdemes a kapott adatokat más forrásból is ellenőrizni.
Ha már tudunk szociogramot csinálni, időről időre érdemes azt azonos csoporton belül újra felvenni.
A következő jellegzetes alakzatokat találhatjuk egy-egy szociogramon.
1. Pár: Két személy kölcsönös választása úgy, hogy másokat nem választanak. (Őket természetesen
választhatják. Ebben az esetben vonzó párról beszélünk).
2. Hármas: Három személy kölcsönös kapcsolata. Rendszerint klikkesedésre utaló jegy.
3. Zárt négyzet: Négy személy hat kölcsönös kapcsolata. Sűrű csoportosulás, maga a megtestesült klikk.
4. Csillag: A kommunikációs alakzatok közül jól ismert X variációja a társas-vonzalmi szférában. Egy
személynek több kölcsönös kapcsolata van, de azok között, akik hozzá kötődnek, nincs kapcsolat. Rendszerint
számos egyirányú kapcsolat is irányul még a „sztár” (a központi figura) felé.
5. Lánc: Nem lezárt párok egymáshoz kapcsolódása.
6. Perem: Legsúlyosabb esete a magány, amikor az illető nem választ, és őt sem választják. Nem sokkal jobb
ahelyzet, ha ő választ, de őt nem választják. Előfordulhat, hogy őt választják, de ő nem viszonozza a választ.
Egyik eset sem tekinthető előnyösnek a csoport egésze szempontjából.
A társas-vonzalmi kapcsolatok típusai, valamint a jellegzetes csoporton belüli kommunikációs alakzatok

hasonlósága feltűnő. És valóban, a társas-vonzalmi kapcsolathálózat többnyire intenzív kommunikációs
kapcsolatokra enged következtetni. Az összefüggés azonban meglehetősen formális (túl azon, hogy igen
magától értetődően hangzik), mivel mit sem mond a kommunikáció témájáról. Van ugyanis a kommunikációnak
egy „kenőolaj” funkciója, miáltal teljesen idegen emberek is órákig el tudnak egymással beszélgetni (főleg, ha
azonos társadalmi rétegből származnak) konvencionális, információt nélkülöző témákról. A társas-vonzalmi
kapcsolatokkal párhuzamosan futó kommunikációs kapcsolatok nyilván nem ilyenek. Az itt folyó
kommunikáció igen intenzív, a partnerek személyes érdeklődésébe vágó témák keringenek, az
információáramlás folyamatos. Nem szabad azonban azt hinnünk, hogy pusztán a kommunikáció megjavítása
gyógyír a csoporton belül előforduló egyéb problémákra. Ezért olyan kényszeredettek a különböző ad hoc
jellegű ismerkedési estek, barátinak hirdetett találkozók. A csoportépítés biztosabb módja a tevékenység felől
vett kiindulás, és ha már van közös élmény alap, biztosított a közös motiváció, akkor érdemes kísérletezni a
kommunikációs szint javításával.
4. 4. AZ ÉRTÉKÉS NORMAKÉPZŐDÉS A
CSOPORTBAN
4.1. AZ EGYÉN MAGÁVAL HOZOTT JEGYEI ÉS A CSOPORT
A csoportban való részvétel a tagoknál is sajátos észlelésbeli torzulást alakít ki, megsokszorozza számukra
annak a tulajdonságnak a jelentőségét, mely a tagokban közösnek tűnik. A kívülálló egységesítő túlzásának a
csoporton belül lévő csoporttudata felel meg, mely abban különbözik a kívülálló látásától, hogy nem hagyja
figyelmen kívül az individualitás-varianciákat, nem teszi lehetetlenné a belső differenciálódást, míg a kívülálló a
csoport belső individuális tagoltságára „vak”.
A térbeli közelség a csoport szempontjából nemcsak az érintkezési alkalmak gyakoriságát jelenti, hanem egyben
a csoporthoz tartozó terület birtoklását, elkülönítését is magával hozza. A területbirtoklás a csoport számára a tér
„belakását”, léte egyszerre valóságos és szimbolikus bizonyítékát jelenti. A csoportok ezért jelentős energiát
fordítanak a saját terület megszerzésére, illetve annak megtartására. Egyénekből az már eleve csoportot
kovácsolhat, ha ráébrednek, hogy közös területen élnek, melynek védelme, gyarapítása individuális érdekük is.
A környezetvédelem hívei, a lokálpatrióták csoportjai, a különböző közösségi létesítmények védelmezői sok
251
esetben erre a talán szociobiológiai jellegű területmegtartó motivációra visszavezethetően hoznak létre
csoportokat.
Az életkori azonosság szintén erős csoportkovácsoló tényező lehet. Részint erre vezethető vissza a nemzedéki
csoport jelensége, mely inkább szimbolikus, mintsem tényleges interakciós alapokon nyugszik, de a már egyszer
létrejött szimbolikus nemzedéki vonatkoztatási keret megkönnyíti az életkori elven szerveződő kiscsoportok
létrejöttét. Ilyen esetben az egyénekre jellemző életkori sajátosságok pregnánsabbá válnak a csoportban, s nem
kis mértékben alapul szolgálnak a különböző életkori csoportokra vonatkozó sztereotípiák – idősebb kor
esetében stigmák – kialakulásához.
A nemi azonosság a csoportban ugyancsak megsokszorozza a nemekre jellemző viselkedési jellemzők hatását.
A kutatások során azt találták, hogy a nők csoportjai inkább választják a tagok közötti együttműködés formáit,
harmonikusabb légkört teremtenek, mint a férfiak. A férfiak versengőbbek, ellenállóbbak a többségi hatásokkal
szemben, kommunikációjukban ritkábban alkalmazzák a szemkontaktust, mint a nők. Ezek az eredmények azt
mutatják, hogy a nemi összetétel tekintetében homogén csoportok felerősítik a nemi szerepekkel kapcsolatos
társadalmi igények és normák hatóerejét.
Az egyéni képességek és tulajdonságok rendszerint megszabják, hogy a csoport milyen pozícióba juttatja az
egyént. Azt tapasztalták, hogy az intelligensebb csoporttag népszerűbb és a csoportnormákhoz alkalmazkodóbb,
mint a kevésbé intelligens csoporttag. A szociábilis egyének a csoportban előmozdítják az interakciót, a
kommunikációt, és pozitívan befolyásolják a csoport szociális légkörét. Ha egy-egy érzelmi tulajdonság
tekintetében homogén csoportok jönnek létre, akkor az adott tulajdonság mentén a csoport jellegzetesen
extremizálódik, a szomorúak még szomorúbbak, a vidámak még vidámabbak lesznek a hasonlóan érzők
csoportjában.
Homogén csoportokról akkor beszélünk, ha a tagok valamely egyéni tulajdonsága, szociológiai-demográfiai

jellemzője eleve megegyezik. E megegyezés hiánya esetén heterogén csoportokról van szó. Homogén
csoportokban a csoporthatásból származó homogenizáció felerősíti az eleve meglévőjellemzőjegyeket, ami
akkor hasznos, ha a csoportnak speciális tevékenységet kell eredményesen végeznie. Káros mellékhatás azonban
a szegregáció, a szektásodás, az elkülönülés, mely túlsúlyra kerül, ha a homogén csoportok szervezésére
kényszerből, alternatívahiányból vagy bürokratikus meggondolások miatt kerül sor. A heterogenitás
kívánatosabb csoportszervezési elv, hiszen ezáltal magának a csoportnak kell homogenizálódnia, együttes
élményét megkeresnie a külsőleges támpontokra adott reagálás helyett.
4.2. AZ ÉRTÉKEK ÉS A NORMÁK A CSOPORTBAN

Az értékés normateremtő folyamatok a csoport homogenizálódási tendenciáját folytatják, kiszűrve az egyéni
értelmezéseket, a csoport hatékonyságát, összetartását, egységét szolgálják. A normák a csoporttagok
viselkedését a helyes és helytelen vonatkozásában szabják meg. A normák betartásán a csoport szankciók
segítségével őrködik. Az értékek a csoport számára releváns témákban egységesítik a csoport tagjainak ítéleti,
értékelő mintáit, attitűdjeit. A csoport normateremtő folyamatait Sherif kísérlete szemlélteti.
4.3. SHERIF NORMAKÉPZŐDÉSI KÍSÉRLETE

Sherif kísérletét a szociálpszichológiai kísérlet ideáltípusaként szokás felhozni. Kérdésfeltevése a következő
volt: „Mit tesz az egyén, ha objektíve instabil helyzetbe kerül, amelyből – a külső ingermező vonatkozásában –
mindennemű összehasonlítási alap hiányzik? Más szavakkal, mit fog tenni, ha a minket érdeklő szempontból
eltűnik a külső vonatkoztatási keret? Zavaros rendetlenségben alkot-e majd ítéletet, vagy létrehozza a maga
külön vonatkoztatási pontját?” (Sherif [1966] in Hunyady 1973, 234.)
Sherif a kísérleti személyeket először egyenként vetette alá az „objektíve instabilizált helyzetnek”, melynek
lényege abban állt, hogy egy sötét szobában fénylő pont mozgását kellett megbecsülni. A pont egyébként nem
mozgott, de ilyen helyzetben az ún. „autokinetikus effektus” következtében a mozdulatlan fénylő pontot
mindenki mozgóként észleli. Néhány ismétlés után minden kísérleti személy kialakított a maga számára egy
mércét, amelynek megfelelően mozogni vélte a fénylő pontot. A csoportfeltételben több kísérleti személy
egymás jelenlétében végezte el a mozgásbecslést. Ebben a feltételben az egyéni mércék a csoportra jellemző
közös csoportmérce felé konvergáltak. A csoporthelyzetben született közös észlelési norma azután rögzült az
egyénben, s amikor a kísérleti személy újra magányosan szembesült a fénylő ponttal, akkor a csoportból
magával hozott normát érvényesítette. Ez a kutatás azóta is bizonyítékul szolgál azon elméleti állításra,
252
miszerint a „csoporthelyzetben új és egyén feletti minőségek keletkeznek”. (Sherif [1966] in Hunyady 1973,
247.)
Ez az eredmény a csoport által létrehozott homogenizáló-egységesítő viszonyítási keretek idői dimenziójára

hívja fel a figyelmet, a csoport-hovatartozást mintegy időiségében mutatja meg.
4.4. AZ EGYÖNTETŰSÉG FELÉ HAJTÓ NYOMÁS

A csoport releváns témákban megmutatkozó nyomása az egyöntetűségre a folyamatos kommunikációban, a
csoport által megkonstruált szociális realitás fenntartására irányuló igyekezetben figyelhető meg. Schachter
([1951] in Csepeli 1981) kísérletében releváns és irreleváns témákban különböző csoportok egyes tagjait olyan
helyzetbe hozta, hogy a csoport közvéleményétől eltérő véleményt hangoztasson. A többi csoporttag ilyen
esetben – de csak ha releváns, a csoport léte és szükségletstruktúrája szempontjából központi fontosságú téma
forgott kockán – megnövelte a deviánsnak tűnő csoporttag irányában a kommunikációt. A kommunikációk a
visszautasítás határozott észlelését követően egy idő után lanyhulni kezdtek, majd hirtelen abbamaradtak.
Schachter hét különböző európai országban végzett hasonló típusú kísérleteket. Kiderült, hogy Európában más a
deviancia értékelése, mint az USA-ban. (Legalábbis ez volt a helyzet az ötvenes években, amikor a kísérletet
végezték.) A kísérletben 11 éves fiúk vettek részt, akik azt hitték, hogy egy repülőgép-modellező klubhoz
csatlakoztak. A repülőgépmodellek építése során „kiderült”, hogy van valaki a csoportban, aki a számos vonzó
géppel szemben egy meglehetősen fantáziátlan vitorlázógép-modellt akart építeni. O volt a kísérlet vezetője által
a csoportba telepített deviáns (Schachter etal. 1951).
Az amerikai tapasztalatokhoz képest három jelentős különbség mutatkozott.
1. Voltak csoportok, amelyek képtelenek voltak egyetértésre jutni, és kifutottak a rendelkezésre álló időből.
2. Más csoportok egyetértésre jutottak, de úgy, hogy felsorakoztak a „deviáns” mellé. Ez sosem fordult elő az
USA-beli kísérleti csoportokban.
3. Az egyes országokban különböző mértékű volt a „deviáns” elutasítása.
Az Egyesült Királyságban, Németországban és Belgiumban a táblázat tanúsága szerint a deviancia kevésbé

talált elutasításra, a kritika lanyhább volt a deviánssal szemben, s egészében véve a deviáns befolyása
meglehetősen erős volt. A brit kísérlet esetében az volt a kutatók benyomása, hogy a deviáns a maga
makacsságával imponált a többieknek, s gyakorlatilag átvette a csoport vezetését. Az országok közötti
különbségek pontos értelmezése azonban lehetetlen, hiszen a kísérletekben túl kis számban vettek részt
gyerekek, akik szociológiai hátteréről nem voltak bővebb ismereteik.
8.1. táblázat -
Országok Visszautasítók Elfogadók Döntésképtelenek Átlagos vonzerő
% % % %
Franciaország 95 0 5 6
Norvégia 80 3 17 5,09
Hollandia 75 12 13 3,47
Svédország 66 9 25 4,5
Belgium 63 3 34 3,88
Görögország 50 18 32 2,01
Egyesült Királyság 37 20 43 3,04
253
Forrás: Smith-Bond 1994, 18.
A zárt, szektaszerű csoportok kiváltképp örködnek normaés értékképző folyamataik monopóliumán. Szinte
nincs olyan téma, melyet ne tartanának relevánsnak, ennélfogva a deviancia, az eretnekség kísértése is sokkal
nagyobb ezekben a csoportokban. A nyitott, egy-egy speciális érdeklődési kör által toborzott csoportok
irrelevanciaköre viszont széles. Ezekben a csoportokban a kommunikáció és a befolyásolás nem az
egyöntetűségre késztető csoportnyomásból, hanem más forrásból ered.
4.5. AZ ÁLCSOPORTHATÁSOK
Elsőként Knight (1921) vizsgálta, hogy pusztán statisztikai szempontból nézve milyen viszony van az egyéni
ítéletek és a számszerűen összegzett, mesterségesen csoportossá tett ítéletek átlaga között. Arra kérte
szemináriumának hallgatóit, hogy becsüljék meg az osztályterem hőmérsékletét, majd a becsléseket átlagolva
azt találta, hogy a „csoportítélet” pontosabb volt, mint az egyének ítélete, akiknek 80%-a pontatlan becslést
adott. Amikor a vizsgálatot úgy ismételte meg, hogy fényképek alapján különböző személyek intelligenciáját
kellett a hallgatóknak megállapítani, nem mutatkozott különbség.
1931 májusában a bécsi rádióban 9 bemondó (életkoruk 12 és 58 év között szóródott) egymás után felolvasott
egy azonos szöveget. A rádió hallgatóságát felkérték, hogy a nagyjából két és fél percig tartó beszédpróba
alapján határozzák meg a bemondók életkorát. 2700-an küldték be becslésüket. Kiderült, hogy a hallgatók
minden bemondónak csaknem pontosan eltalálták az életkorát. Ez nem azt jelenti, hogy sok volt a helyes
becslés, hanem azt, hogy a hallgatók becslésében elkövetett hibák kiegyenlítették egymást (Hofstatter 1954).
4.6. „SOK LÚD DISZNÓT GYŐZ?"

Az álcsoporthatások ismeretében azt a demokratikusnak tűnő következtetést vonhatnánk le, hogy az emberek
sokasága (a tömeg, a csoport) törvényszerűen csalhatatlanabb ítéleteket tud hozni, mint az egyének külön-külön,
hiszen az egyének által külön-külön elkövetett tévedések a csoportítéletben összegződve kioltják egymást.
A kölcsönös hibakiegyenlítés azonban csak akkor fordul elő, ha az ítélkező egyének között nincsenek olyanok,
akik semmit vagy csak keveset tudnak az ítélet tárgyáról. Pontosan ez történt 1996. augusztus 25-én, amikor
Anatolij Karpov sakknagymester Finnországban leült egy számítógép mellé, melyen keresztül sakkmeccset
vívott partnereivel, akik a világ minden részéből bekapcsolódhattak a játékba. Elméletileg nyolcvan ország
ötvenezer Internet-előfizetője csatlakozhatott a finn telefontársaság által szervezett j átszmához. A partnereknek
Karpov minden lépése után tíz perce volt az ellenlépésre. A számítógépes rendszer sok ezernyi lépés közül a
leggyakrabban előfordulót választotta ki, és azt lépte a világ nevében.
A világ nem nyerhetett Karpov ellen, hiszen ilyen feltételek mellett a helyes megoldást felismerő zsenik lépései
elvesztek az amatőrök tömegei által javasolt, középszerű lépések között. A mérkőzést a világ a hatvanötödik
lépésben feladta.
A sokaság fölényét állító, már Arisztotelésznél megjelenő elv csak akkor állja meg a helyét, ha az ítéletet
gyakorló sokaság tagjai kompetensek, hozzáértésről tesznek tanúságot a megítélt kérdés vonatkozásában.
4.7. A HOZZÁÉRTÉS ÉS A KOLLEKTIVITÁS FÖLÉNYE

A kollektív ítéletalkotás kizárólag akkor alkalmazható az egyes kérdések megválaszolására, az alternatívák
közötti választásra, ha a résztvevők kompetensek a terítékre kerülő témában. Ebben az esetben számíthatunk a
születő kollektív ítélet fölényére. Az ókori demokráciák cserépszavazása, a modern amerikai bíráskodásban
alkalmazott esküdtszék, a demokratikus országokban időről időre sorra kerülő országgyűlési választások azon az
elven alapulnak, hogy valamennyi résztvevő rendelkezik azzal az elemi erkölcsi, politikai ítélőerővel, amelynek
folytán a kollektív döntés bölcsebb lesz, mint egy diktátor vagy oligarchikus testület önkényes döntése.
Kompetenciahiányos sokaság esetén viszont az eredmény törvényszerűen rossz lesz. Erre a helyzetre illik a
magyar közmondás, miszerint „sok rossz szakács elsózza a levest”. A kompetenciahiányos döntéshozók
konszenzusa többnyire elhomályosítja még azok látását is, akik egyedül esetleg ráhibáztak volna a helyes
megoldásra.
Merton a „szakképzettek képtelenségéről” beszélve arra a jelenségre utal, amikor formális, bürokratikus
szempontok alapján állapítják meg a hozzáértést és a hozzáértés hiányát, ám ez az osztályozás nincs feltétlenül
összhangban a tényleges hozzáértéssel. Szélsőséges példával élve elképzelhető, hogy egy színvak
254
művészettörténészi diplomát szerez, egy süketből zeneszerző lesz, s ebben az esetben bürokratikus mércével
mérve hozzáértőnek számít, a dolog lényegét tekintve azonban hozzá nem értő marad.
Nemcsak az „illetékes” minősülhet persze illetéktelennek, az illetéktelenről is kiderülhet, hogy valójában ért a
szóban forgó dologhoz. A kollektív ítélet tárgyaként kiválasztott témák kompetenciaigénye azonban nem mindig
állapítható meg tisztán. Ilyen esetekben a tekintély, a népszerűség, a vélt hozzáértés döntheti el a szóban forgó
kérdés sorsát, s a kollektív hatások inkább rontanak, mintsem javítanak a kialakuló ítéleten.
A statisztikai úton kimutatott ítéleti fölény, illetve ítéleti romlás azért álcsoporthatás, mert hiányoznak a
valóságos csoportokra jellemző kognitív, interakciós és kommunikációs folyamatok, ennélfogva csak modelljei
lehetnek a csoporthatás lényegére vonatkozó, valóságos problémának.
4.8. A KONFORMITÁS A CSOPORTBAN

A csoport által konstruált szociális realitás természete olyan, hogy az egyén véleményének helyességét az a tény
határozza meg, hogy a többi csoporttag is hasonló véleményt vall-e. A csoport együttességének kiépítésére
irányuló erők tehát a közösen kialakított vélemények, nézetek, értékítéletek helyességét, magától értetődőségét
sugallják a csoport tagjai számára.
Az egyöntetűségre irányuló csoportnyomás kísérleti vizsgálata Asch (1969) nevéhez fűződik, aki kísérleti
személyeinek egyszerű észlelési feladatokat adott. Azt kellett eldönteniük, hogy egy kártyán felmutatott három
vonal közül melyik vonal hosszúsága felel meg egy negyedik vonalénak.
A feladat azért érdekes, mert elvileg kívül esne a szociális realitáson, hiszen egy vonal hossza nem
közmegegyezés, hanem empirikus vizsgálat kérdése. A kísérlet eredményei azonban azt mutatták, hogy a
csoport egyöntetűségének védelme egyes kísérleti személyek esetében erősebb volt, mint saját nyilvánvaló
tapasztalatuk.
Egy-egy csoportban nyolc egyén volt. Mindegyik tag nyilvánosan közölte ítéletét. Az egyik kísérleti személy
egyszer csak azt vette észre, hogy teljes ellentmondásba került a csoport összes többi tagjával. (A nyolcból hét
személy ugyanis előzetesen megadott instrukciók alapján felelt.) A naiv kísérleti személy ebben a helyzetben a
többség ítéletével került szembe egy olyan inger esetében, amelynél egyértelműen ki lehetett választani a helyes
feleletet. Mit tettek a kísérleti személyek ebben a helyzetben? Nagyobbik részük (68%) független maradt.
A függetlenek három típusba voltak sorolhatók.
1. Magabiztos. Energikusan szembeszállt a többség véleményével, és volt ereje megküzdeni a konfliktussal úgy,
hogy sosem engedett a maga igazából.
2. Individualista. O elvből ügyet sem vet a többség véleményére, mert úgy véli, hogy „neki mindig igaza van”.
3. Lelkiismeret-furdalásos. Számára a konfliktus jelentős, kételkedik ítélete helyességében, de nem enged.
Az engedékeny vagy konform kísérleti személyek (32%) típusai a következők voltak.
1. Viaszember. Önbizalma annyira kicsi, hogy ténylegesen helyesnek látta a többség ítéletét.
2. Önmagában bizonytalan. Nem bízott meg a maga ítéletében, és ezért csatlakozott a többséghez.
3. Kisebbrendűségi érzéstől gyötört. Teljes tudatában annak, hogy mit tesz, megszavazta a többség álláspontját,
mert nem tudta volna elviselni, hogy a csoport szemében deviánsnak mutatkozzék.
Asch kísérletét többször megismételték 13 különböző országban, több tucat alkalommal. Az eredmények
összevetésének számos akadálya van. Egyes kísérletekben Asch interperszonális technikáját alkalmazták, míg
más kísérletekben Crutchfield gépi kommunikációs technikáját használták. Egyes esetekben (mint például Asch
eredeti kísérletében is) a kísérleti személyek nem ismerték egymást, míg más esetekben a kísérleti személyek
korábbról ismerték egymást.
8.2. táblázat - Asch konformitáskísérletének eredményei az ismétlések során
Kísérleti személyek Konformitás %
255
USA-beli diákok (eredeti) 37
USA-beli diákok (ismétlések) 25
Brit diákok 17
Holland diákok 24
Brit szabadult bűnözők 22
Brit munkanélküliek (feketék) 39
Belga diákok (1982) 24
Belga diákok (1983) 14
Brazil diákok 34
Hongkongi diákok 32
Libanoni diákok 31
Zimbabwei bantu diákok 51
Zairei diákok 36
Japán diákok 25
Fidzsi tanárok 36
Indiai tanárok Fidzsin 58
Brazil felnőttek 35
Kuvaiti diákok 29
Japán sportolók 51
Japán diákok 27
Forrás: Smith-Bond 1994, 152.
A táblázat alapján két tendencia szembeötlő.
1. A fejlett nyugati országokban végzett kísérletekben tapasztalt konformitás kisebb mértékű volt, mint az
egykori „harmadik világhoz” tartozó országokban.
2. A diákok (egyetemisták) körében tapasztalt konformitás kisebb mértékű, mint a nem diák populációké.
Crutchfield (1955) hasonló személyiséghátteret figyelt meg konformizmuskísérleteiben, melyek újdonsága

abban állt, hogy nemcsak egyértelmű tényítéletek, hanem félreérthető tényekre vonatkozó ítéletek, valamint
értékítéletek tekintetében is mérte a többségi hatást.
Asch kísérletétől eltérően a kísérleti személyek egymástól elkülönítve ültek celláikban, s a kísérletvezető egy
központi vezérlőpultról mesterségesen hozta létre a „többségi” ítéleteket. Az egyik félreérthető feladat során a
kísérleti személyeknek olyan számsort kellett kiegészíteni, amely valójában logikusan semmiképpen sem volt
256
kiegészíthető. A kísérleti személyek 79%-a (n=50) azonban vállalkozott a kiegészítésre, amikor azt tapasztalta,
hogy a „többség” is ezt tette.
A kontrollkísérleti személyek mindegyike egyetértett a következő értékelő megállapítással: „Úgy vélem, hogy
az élet megpróbáltatásai jobbá tesznek bennünket.” A „többségi” ellenzéssel szembekerülve viszont a kísérleti
személyek 31%-a (n=50) ellenzését fejezte ki a fenti, meglehetősen közhelyszerű megállapítással kapcsolatosan.
Crutchfield azt tapasztalta, hogy az értékítéletek esetében az ízlésítéletek álltak leginkább ellen a többségi ítélet
megtapasztalása folytán keletkező konformizáló tendenciának. A személyi preferenciák (vagyis az ízlésítéletek,
„tetszések”) a csoportnyomás ellen erősen védettek. Moore (1981) korai kísérlete zenei tárgyú vélemények
esetében már kimutatta ezt a sajátos védettséget, mely arra utal, hogy az emberek csak akkor engednek a
csoportnyomásnak, ha a szóban forgó kérdésben nem éreznek magukban elég kompetenciát, a megítélt inger
igen kétértelmű vagy félreérthető és – ha értékítéletről van szó – nem alakul ki bennük határozott meggyőződés.
A hetvenes évek európai szociálpszichológiájában született a fenti kutatásokkal szembeni sajátos reakcióként az
a kutatási irány, mely a kisebbség többséget befolyásoló lehetőségeire hívja fel a figyelmet (Moscovici-
Faucheux 1972; Nemeth-Swedlung-Kanki 1980). Ha a kisebbség tagjai határozott meggyőződésűek, jól
kidolgozott alternatív ítéletekkel vagy vonatkoztatási keretekkel rendelkeznek, akkor esélyük van a többség
befolyásolására. Nemeth és munkatársai szerint a többségnek arra az álláspontra kell jutnia, hogy akisebbség
következetes és határozott álláspontot vall, melyből semmiképpen sem hajlandó engedni. Ez kételkedésre indítja
a többséget, s az önvizsgálat folyományaként kialakuló új csoportálláspont már a kisebbség hatását fogja
tükrözni.
Ha a konformitás, illetve a kisebbséghez tartozás okán mutatott hajthatatlanság beépül a személyiségbe, annak
tartós, helyzettől független jellemzőjévé válik. E beépülés legvalószínűbb színtere a család, időszaka az
elsődleges szocializáció. Az már a későbbi élet során adódó megerősítő hatásokon múlik, hogy a személy képes
lesz-e levetkőzni konformitását, illetve belenevelt makacsságát.
5. 5. A CSOPORTDÖNTÉS
Mind a bürokratikusan szervezett, mind a demokratikus társadalmakban gyakori problémamegoldási módszer a
különböző döntéshozó testületek, kuratóriumok, bizottságok létesítése, mivel azt feltételezik, hogy e kollektív
színtereken létrejövő megoldások nemcsak pártatlanabbak, hanem tökéletesebbek is lesznek, mintha azokat egy-
egy személy találta volna ki. Demokratikus társadalmakban az ilyen testületek tagjait választják vagy legitim
szervezetek delegálják, míg bürokratikusan szervezett társadalmakban a tagok bizalmi alapon kerülnek a
helyükre. Az eredmény azonban független a testületek létrejöttének módjától. Az álcsoporthatások ismeretében
nem meglepő, hogy az eredményesség döntő tényezője a tagok kompetenciája és informáltsága. A közvetlen
interakció és kommunikáció hatásai azonban tovább ronthatják vagy javíthatják a csoport által hozott ítéletek
nívóját.
5.1. AZ ÖTLETCSOPORTOK
A kezdeti szociálpszichológiai kísérletek eredményei alapján tudjuk, hogy a szociális helyzet serkenti az
asszociációkat, pezsdíti az érzelmeket. E felismerés alapján az ötletcsoportokat („brain storming”-csoportokat)
azzal a céllal szervezik, hogy a csoportos helyzet által facilitált szituációban a résztvevők egy-egy problémát
illetően szabadon, gátlás nélkül vessék fel ötleteiket, elgondolásaikat. A következő szabályok betartására kell
ezekben a csoportokban ügyelni.
1. Minden gondolat kimondható, tekintet nélkül arra, hogy milyen minőségű.
2. Egyetlen gondolatot sem szabad értékelni egészen addig, amíg valamennyinek hangot nem adtak.
3. Az egyik személy által felvetett gondolat, ötlet továbbgondolása, továbbfejlesztése nemcsak megengedett,
hanem kifejezetten javallott.
A „brain storming”-csoportokkal kapcsolatos kísérletek azt mutatják, hogy ez a módszer valóban termékeny,
számos új gondolatra sarkallja a résztvevőket, melyek gondos utólagos kiértékelése természetesen
elengedhetetlen (Cohen-Whitmyre-Funk 1960).
5.2. A KÖZÖS DÖNTÉS
257
A csoportkommunikációt követő csoportdöntés vizsgálata sajátos hatásokra derített fényt (Moscovici-Paicheler

1980). Már Lewin kimutatta, hogy a csoportvitát követő közös döntés jobban involválja az egyént, mint a puszta
egyoldalú közlés. A második világháború idején napirenden volt az étkezési szokások megváltoztatása
Amerikában. A hadseregnek kellett a hús, s ezért a fogyasztókat rá kellett beszélni arra, hogy hús helyett inkább
belsőségeket vásároljanak. Lewin a háztartások információs „kapuőreit” választotta a meggyőzés célpontjául.
A kísérlet egyik feltételében a háziasszonyokkal előadásban ismertették a háború okozta ellátási feszültségeket,
és együttműködésre szólították fel őket, azt kérve tőlük, hogy ne vegyenek húst. A másik kísérleti feltételben a
háziasszonyok egymással vitatkoztak, s a vita végén együttesen hoztak döntést arról, hogy a háború idejére
célszerű lesz felfüggeszteni a húsfogyasztást a családban.
A kísérletet hónapokkal később követő kontrollvizsgálat azt mutatta, hogy a döntés-feltétel jóval erősebb hatást
gyakorolt a szokások megváltozására mint az előadás-feltétel (Lewin 1972, 330–347).
Lewin azonban nem kutatta a döntés csoportos jellegéből adódó ítéleti elmozdulásokat. Az ötvenes évek végén
kezdődtek olyan kísérletek, amelyek azt a főként Whyte (1956) nyomán elterjedt nézetet igyekeztek megcáfolni,
miszerint az emberek csoportban óvatosabbak, mint egyéni helyzetben. Ziller (1957) azt tapasztalta, hogy
csoportban a kísérleti személyek merészebbek voltak, inkább mutattak kockázatvállalási hajlandóságot, mint
egyénileg. A problémát Wallach, Kogan és Bem (1981) vette részletes vizsgálat alá, és azt tapasztalta, hogy a
férfiak csoportban nagyobb kockázatot vállalnak, mint a nők.
A csoportdöntés vizsgálata céljából listát szerkesztettek, mely 12 döntési szituációt tartalmazott. A kísérleti
személyeknek először egyénileg kellett eldönteniük, hogy a szituációból következő két választási lehetőség
közül a siker milyen valószínűsége mellett választják azt az alternatívát, mely nagy kockázatot rejt magában, de
ha sikerül, akkor nagy hasznot is hoz.
Példaként közlünk három ilyen szituációt:
Szívbillentyűzavarok jelentkeznek egy harmincas éveiben járó férfinál, aki választhat: vagy megoperáltatja
magát, s ez esetben (ha az operáció sikerül) tökéletesen meggyógyulhat (ha nem, akkor meghal), vagy a
gyógyszeres kezelést választja, amivel ugyan sosem gyógyul meg teljesen, de bizonyosan életben marad.
Mekkora legyen a siker valószínűsége, hogy ön az operációt ajánlja?
10% 20% 30% 40% 50% 60% 70% 80% 90%
0 – Egyáltalán nem ajánlom az operációt, függetlenül a siker valószínűségétől.
Egy fiatal nő félmilliós vagyont örököl, és valaki azt ajánlja neki, hogy társuljon be a zöldségés
gyümölcskereskedésébe, így négy év alatt megkétszerezheti a pénzét. Az ajánlattevő azonban kicsit gyanúsnak
tűnik.
A másik lehetőség, hogy befizet egy öröklakásba, mely szintén négy év múlva készül el, de közben még rá kell
költeni kétszázezer forintot.
Mekkora legyen a kereskedelmi ajánlat sikervalószínűsége, hogy ön ajánlja a társulást?
10% 20% 30% 40% 50% 60% 70% 80% 90%
0 – Egyáltalán nem ajánlja a kereskedelmi társulást.
Egy vidéki városba lelátogat a sakknagymester és kihívja a megyei bajnokot, aki szintén nem rossz játékos. Az
utóbbi a partin választás elé kerül, hogy megkíséreljen-e egy ritkán alkalmazott cseles manővert, melyet ha a
nagymester nem ismer vagy elfelejtett, akkor a győzelem biztos, viszont ha átlát rajta, akkor a vereség is
elkerülhetetlen. Máskülönben a parti döntetlenre áll. Mekkora legyen a manőver sikerének a valószínűsége,
hogy a vidéki játékos azt válassza?
10% 20% 30% 40% 50% 60% 70% 80% 90%
0 – A vidéki mester ne folyamodjon ehhez a manőverhez.
Miután az egyének eldöntötték, hogy milyen sikervalószínűség mellett tanácsolnák a szituáció alanyának a
kockázatosabb alternatívát, a kísérleti személyekből csoportokat alakítottak, és ezúttal a csoportos
258
kommunikációt követően kellett dűlőre jutniuk a dilemmákat illetően. Az egyéni ítéletek átlagainak és a
csoportdöntésben született ítéleteknek az összehasonlítása útján meg lehetett állapítani a csoporthelyzet
polarizációs hatását, ami a merészebb magatartás preferálását jelentette.
Egyetemistákkal folytatott vizsgálatainkban azt tapasztaltuk, hogy nemcsak a nem, de a szóban forgó probléma
tétjének nagysága is befolyásolja a kockázatvállalási hajlandóság eltolódását. A példaként közölt második
helyzetben például a csoportok minden esetben óvatosabbak voltak, mint az egyének, míg a harmadik esetben a
kockázatvállalás megnőtt. Az első esetben a férfiak óvatosabbakká váltak a csoportban, mint a nők. Ezek a nem
kvalifikált eredmények arra utalnak, hogy az involváció hat a kockázatvállalásra. Minél kevésbé involválja a
téma a kísérleti személyt, annál merészebbé válik a csoportban, míg erős involváció mellett inkább az óvatosság
irányába történő polarizáció lesz a domináns.
Brown (1965) szerint a kockázatvállalás csoportban történő fokozódása azzal függhet össze, hogy a nyugati
társadalmakban a kockázatvállalás fontos individuális erény, s az egyének a csoportban mintegy bizonyítani
akarják a többiek előtt, hogy ezzel az erénnyel ők is rendelkeznek. Az is lehetséges magyarázat, hogy az a
személy, aki a leginkább vállalja a kockázatot, egyben a legnagyobb befolyásoló képességgel is rendelkezik, s
ezáltal nő meg a csoport kockázatvállaló hajlandósága.
5.3. A CSOPORTGONDOLKODÁS KÁRA

Felmerült az a magyarázati lehetőség is, hogy a csoportban megoszlik a döntésért viselt felelősség.
Személytelenné válik a döntés, és emiatt következik be a csoport nagyobb merészsége az egyéni óvatossághoz
képest. Janis a „csoportgondolkodás” áldozatairól beszél a fenti tendencia kapcsán.
Janis az amerikai kormányzat által hozott, jelentős következményekkel járó csoportos döntéseket elemzett (az
1961-es disznó-öböli partraszállási kísérletet Kubában, a vietnami háború eszkalációját eredményező
döntéseket, valamint a Nixon elnök 1974-es lemondását eredményező Watergate-botrányt). Az elemzést
kiterjeszti az európai demokratikus államok kormányainak Hitlerrel és Mussolinivel kapcsolatosan követett,
baljós következményekkel járó politikájára is.
Elméleti modelljének felvázolásakor megkülönbözteti a megelőző és az aktuálisan megfigyelhető feltételeket. A

megelőző feltételek sorában akövetkezőket említi (Janis 1982,244).
A) Csoportkohézió
1. A csoport elszigetelődése.
2. A döntőbíró típusú vezetési kultúra hiánya.
3. A szabályozatlan működés.
4. A résztvevők homogenitása (nem, értékrend, szelekciós szempont).
B) Döntési helyzet
1. A külső fenyegetettség.
2. Az időhiány.
3. Az erkölcsileg negatív, de politikailag pozitív és az erkölcsileg pozitív, de politikailag negatív alternatívák.
C) A csoportgondolkodás tünetei
1. A csoport sérthetetlenségének illúziója.
2. A csoport erkölcsi felsőbbrendűségébe vetett hit.
3. A kollektív racionalizációk (öncsalások).
4. A sztereotipizált ellenségkép.
5. Az ellenfél álláspontjába való belehelyezkedés hiánya.
259
6. A résztvevők öncenzúrája.
7.Az egyöntetűség látszata.
8.Az egyet nem értő deviánsok elhallgattatása, kiüldözése a csoportból.
D) Döntési hibák
1. Elégtelen számú alternatíva.
2. Elégtelen számú cél.
3. A választott alternatíva egyoldalú kiértékelése, a kockázat lebecsülése.
4. A helytelennek bizonyuló döntés felülvizsgálatára mutatkozó képtelenség
(elköteleződés a kezdeti rossz döntés mellett).
5. Az elégtelen információkeresés.
6. A rendelkezésre álló információ egyoldalú kiértékelése.
7. Az előre nem látható eseményekre való felkészülés hiánya.
Janis azt állítja, hogy a csoportokban kialakuló felelőtlenség transzformálja a csoport problémalátását, amely
hamis programideológiák kialakításához vezet. A csoportban eluralkodik az optimizmus, fellendül a
kockázatvállalási kedv és kialakul a kollektív önigazolások rendszere. Kialakul a csoport saját külön
moralitásába vetett feltétlen hit, amely a „cél szentesíti az eszközt” logikának megfelelően törvényszerűen
etikailag ingoványos talajra viszi a csoportot. A hangadó személyek „kapuőrként” működnek, információkat
tartanak vissza, kozmetikáznak, ahogyan azt a csoport programideológiájának mindenkori szükségletei
megkövetelik.
5.4. A CSOPORTGONDOLKODÁS KÁROS

KÖVETKEZMÉNYEINEK ELHÁRÍTÁSA
Hogyan kerülhetők el a csoportgondolkodásra jellemző tipikus hibák? A kérdés megválaszolása érdekében Janis
egy sikeres kormányzati döntés példáját hozza fel (az 1961-es kubai rakétaválságot, melynek során az amerikai
elnök, J. F. Kennedy visszakozásra késztette Ny. Sz. Hruscsov szovjet pártfőtitkár-miniszterelnököt).
Az esettanulmány rávilágított, hogy a sikeres csoportműködés feltétele a csoporton belüli ellentmondó

vélemények bátorítása, a nem direktív csoportmunka, a szakértői albizottságok létesítése, a rugalmasság, az
egyes alternatívák árnyalt kiértékelése, az ellenfél helyzetébe való beleélés, mely megkönnyítette a taktikai
lépések kidolgozását, és elősegítette, hogy az elrettentés ne járjon az ellenfél megalázásával. Janis az
eredményes csoportdöntés előfeltételének tartja, hogy minden esetben legyen valaki a csoportban, aki magára
vállalja az „ördög ügyvédjének” (hálátlan) szerepét. Ennek a szereplőnek lesz a feladata, hogy felülbírálja a
közhelyeket, szembesítse a csoportot az illúziókkal, figyelmeztessen az előre nem látható, de fontos események
bekövetkezésére.
6. 6. A CSOPORTFEJLODÉS
Lewin (1972) gyökereztette meg a csoportlélektanban azt a felfogást, miszerint a csoport dinamikus egyensúly
állapotában lévő rendszer, melyben a centrifugális és centripetális erők szakadatlan harcban állnak egymással.
Míg a centripetális erők képesek ellenállni a centrifugális erőknek, addig a csoport él és fennmarad.
6.1. A CSOPORTELOZMÉNYEK
Pataki (1980, 24) szerint a csoport kvázistacionárius állapota azokra a csoportelőzményekre nyúlik vissza,
melyekben a csoport keletkezésének okát kereshetjük. A csoportok keletkezésének rendszerint nincs egyetlen
oka. Durván osztályozva Thibaut és Kelley (1959) alapján kétféle oktípust vehetünk figyelembe.
260
1. Endogén okoknak tekintjük a korábban már áttekintett csatlakozási motivációkat, amelyek a csoport leendő
tagjaiban tudatosulva csoportalakításra indíthatják a résztvevőket.
2. Exogén okoknak tartjuk azokat a külső, a csoport leendő tagjaitól elvileg független körülményeket, amelyek
összejátszása eredményeként csoportosulásra kerül sor.
Miután a csoport létrejött, a keletkezésben szerepet játszó okok a csoport által létrehozott ideológia retrospektív
nézőpontjának szűrőjében rendszerint eltorzulnak, sajátosan szelektálódnak, a csoport fennmaradásával és
működésével kapcsolatos magyarázó-igazoló nézetrendszer elemeivé válnak.
A csoportot a genetikus szemlélet alkalmazása segítségével az idő dimenziójába helyezve vizsgáljuk, mely
formálisan a már jelzett csoportelőzményeket tartalmazza, s ezt követően a csoport utóéletét követi nyomon. E
folyamat során jellegzetes szakaszok különböztethetők meg, amelyek azonosítása, dinamikájuk és szekvenciális
elrendeződésük feltárása a különböző csoportfejlődési elméletek tárgyát képezi.
6.2. EGYEDFEJLŐDÉS – CSOPORTFEJLODÉS

Mérei fejlődés-lélektani kiindulása, csoportfejlődési modellje a felnőtt korú tagok együttes élményfejlődésére is
alkalmazhatónak tűnik. Elsőként ezt a szakaszolást ismertetjük.
Mérei gondolatát a kiscsoportok kialakulására alkalmazva az első szakasz a topológiai együttlétet foglalja
magába. A közösen elfoglalt hely, a térbeli együttlét alapján a csoport mint alakzat fejlődhet tovább, amihez az
együttmozgás, bizonyos külső jegyek hasonlósága, az alakzatok észlelés adta megkülönböztethetősége tartozik.
A következő szakasz a csoport tagjainak diszpozicionális konvergenciájaként jellemezhető. E szakasz magába

foglalja az érdeklődési kör, az attitűdök, a relevanciák közösségét, s előkészíti a talajt az interakciók
tevékenység vezérelte koordinációjához: az együttműködéshez.
A teljesen kifejlődött csoportra a szervezet és a csoport által létrehozott intézmények jellemzőek.
6.3. A MÓDSZEREK
A csoportfejlődést empirikusan vizsgáló elméletek fókuszcsoportok, vitacsoportok, vezető-továbbképző
intézményekben létrehozott csoportok, valamint érzékenységet fejlesztő tanulócsoportok és terápiás csoportok
vizsgálati eredményeire támaszkodnak.
Az interakciók tipikus mintáinak előfordulása és gyakorisági arányainak változása szolgáltathat alapot a

csoportfejlődés rekonstrukciójára. Az interakció-elemző eljárást, mint tudjuk, Bales dolgozta ki. Eljárását
később finomították, pontosították, de az alapelv változatlan maradt. Az egymástól független megfigyelők
ismétlődő megfigyeléseiket előzetesen megállapított interakciók azonosítására alkalmas kódok segítségével
végzik, s a kódolt interakciók számszerű előfordulása képezi az elemzés alapját.
A kommunikációelemzés során az elhangzott teljes szöveganyagot hangfelvételen rögzítik, majd a szövegeket

kategóriák alapján kódolják. Mills (1964) módszere szerint a magnófelvételen hallható minden egyes egyszerű
mondatról megállapítják, hogy ki az alany benne, s mire vonatkozik a mondat. Azt is kódolják, hogy az alany és
a tárgy között asszociatív, disszociatív vagy semleges kapcsolat van-e. Mills az alanyok kódolására 11
kategóriát alkalmaz (például csoporton belüli vagy kívüli, hierarchikus helyzet vagy sem). A tárgyak kódolására
szintén 11 kategóriát használ, s felvesz egy olyan esetet is, amikor az alany tárgy nélkül szerepel a mondatban.
Összesen tehát 11x12 előfordulás lehetséges, amelyek mindegyikében az alany-tárgy kapcsolat pozitív, negatív
vagy semleges lehet (ezzel együtt 396 eset lehetséges).
Az eljárás meglehetősen formálisnak tűnik, amit az is alátámaszt, hogy Mills egy csoport nyolc összejövetelét
68 alkalommal megfigyelve óriási számban kapott üres cellákat (jóllehet 340 ezer egyszerű mondatot kódolt).
Végül a 396 cella helyett összevonásokat alkalmazva kénytelen volt 90 cellával megelégedni, de ezek közül is
csak mintegy 45 tartalmazott értékelhető információt az alany-tárgy kapcsolat pozitív vagy negatív jellegét
illetően.
Tartalomelemzés is alkalmazható a csoportfejlődés vizsgálatában. Dunphy (1980) két csoportot vizsgált, melyek
egy éven át hetente háromszor találkoztak. A csoporttagok önismereti céllal jöttek össze, s mindegyikük hetente
egyszer beszámolót készített élményeiről. Ezeket a beszámolókat számítógép segítségével dolgozták fel.
(Bővebben lásd Hare 1980.)
261
6.4. A FOLYAMATMODELLEK
A csoportfejlődés empirikus modelljei a már jelzett egyszerű időbeli modell mentén építkeznek: kiinduló
állapotként a társaktól függetlenül végzett tevékenységet veszik fel, végállapotnak pedig a társakkal
együttműködésben végzett csoporttevékenységet tekintik. Az „alfa” állapot és az „omega” állapot között időben
húzódó folyamatot szakaszokra bontják. Az egyes elméletek abban különböznek, hogy hány szakaszt
különböztetnek meg és hogyan jellemzik azokat.
Hare (1980) tanulmánya alapján ismertetünk néhány szakaszmodellt. Bion szerint a csoportfejlődés első
szakasza a függés, mely a vezető és a csoport aszimmetriájára utaló állapot. Ezt követi a párba állás, mely a
csoporttagok között kialakuló kölcsönös függések rendszerének létrejöttét foglalja magába. Utolsóként pedig a
harc és a menekülés szakasza következik, amikor is a csoporttagok úgy viselkednek, mintha valamilyen
fenyegetést akarnának elkerülni. E három szakasz ciklikusan ismétlődhet a csoportok életében.
Schütz az interperszonális kapcsolatok motivációs alapjára vonatkozó elmélet segítségével magyarázza a

csoportfejlődést. Schütz szerint az emberek személyközi érdeklődését alapvetően háromféle szükséglet
motiválja, s e szükségletek hierarchikus építkezése voltaképpen a csoportfejlődés egymást követő szakaszainak
rendjében tükröződik. Az első szükséglet, s ennek megfelelően az első csoportfejlődési szakasz az affiliációs
hajlamra vezethető vissza. A második szakaszban a kontroll szükséglete elégül ki, a tagok ebben a szakaszban
élhetik ki egymás befolyásolásának szükségletét, illetve vethetik alá magukat másoknak. A harmadik szinten az
affektusok iránti szükséglet szabja meg a csoportfolyamatok lezajlásának mikéntjét. Ebben a szakaszban a tagok
szerethetik, gyűlölhetik egymást, interperszonális érzelmeik teljes skáláját eljátszhatják.
Bennis és Shepard az előzőkét megközelítést kombinálja. A csoportfejlődést hat empirikus dimenzióban tartja
nyilván, melyek a következők: uralkodó érzelmi modalitás, kommunikált témák, domináns szerepek, szervezet
és tevékenység, csoporttámogató viselkedés, a csoportéletben megnyilvánuló tudattalanul motivált jelenségek
(projekció, elhárítás, fantáziálás stb.). A kutatók azt találták, hogy ez a hat dimenzió jellemző vonásokat mutat a
csoportfejlődés során. Az első szakaszban az aszimmetrikus vezető-csoport viszony fokozatosan a megoldás
logikáj ának megfelelően szerveződő együttműködő és a tagok kölcsönösen függő alakzatát ölti, míg a második
szakaszban a csúcspont eufóriáját követően a csoportbomlás expozíciója zajlik. (Részletesen lásd Hare [1973] in
Pataki 1980, 142-145.)
A terápiás csoportok fejlődésének vizsgálata a csoportfejlődés finomabb szakaszolását eredményezte. Rogers

(1973) 15 szakaszt különböztet meg. A tanácstalanság jellemzi az első szakaszt, mely hamarosan átmegy a
személyes feltárulkozással szemben mutatott ellenállásba, a némaságában is beszédes tiltakozó hallgatásba. Ezt
követi a tagok élettörténetének elbeszélése, mely végül is a csoport nem direktív vezetése elleni agresszió
kifejezésre juttatásában csúcsosodik ki. Az elhangzott élettörténeti beszámolók alkalmasak arra, hogy a tagok
személyes jelentésekkel teli utalásaira fény derüljön. Ezzel kezdetét veszi a csoport terápiás, analitikus munkája.
Ez rendszerint magával hozza a közvetlen személyes ellenszenvek és rokonszenvek nyilvánossá válását, ami
mint értelmezésre szoruló anyag kiválóan alkalmas arra, hogy a csoporttagokban terápiás (értelmező-kérdező, az
okokra és az eredetre vonatkozó) attitűd jöjjön létre.
A Rogers-féle fejlődési modellben a terápiás attitűd megjelenése jelzi a csoporttagok gyógyulási folyamatának
előrehaladását, az öntagadás és a lehetséges változtatás gondolatának megjelenését a csoporttagokban. Ezt
követik a stabilizálódott terápiás csoportra jellemző szakaszok: az önálcázás felfüggesztése, a visszacsatolás, a
konfrontáció. A csoporton kívüli viselkedésre transzferáló jelenségek az utolsó szakaszban figyelhetők meg. A
legfontosabb proszociális motivációk az állandósulás, a segítőkészség, az őszinte empátiás érdeklődés
megtanulása, a spontaneitás értékelése és igénye, a terápiás hatásként jelentkező pozitív viselkedésváltozás
bekövetkezése.
Zöld Bálint (1982) eredeti módon fejlesztette tovább Rogers modelljét.
Az első fejlődési fázistpreformatívnak nevezte, amikor a lehetséges csoportstruktúra még a fejekben van, az
együttlét adta kapcsolati mező még laza és esetlegességekkel teli.
Ebből fejlődik ki az elsődleges csoportpolarizáció, a kipattanó ellentétek, versengő indulatok, a konfliktus

születésének szakasza. A csoportstruktúra ebben a szakaszban „kimozdul a fejekből”, és interakciós
összefüggésben jelenik meg.
262
A harmadik szakaszban a csoport konszolidálódik. A létrejövő társasság szférájában a tagok viselkedése

magabiztos lesz, az interakciók tudatossá válnak, visszacsatolásuk fokozza a tagok közmegegyezéses
kommunikációs kódjainak hatékonyságát, lényegesnek tartott kérdésekben létrejön a csoportközvélemény.
A negyedik szakasz a munkafázis. Újfajta élmények érik a csoporttagokat, individualitásuk önmaguk előtt is új
színekkel gazdagodik, önelfogadásuk a mások által történő elfogadás következtében egészséges érzelmi alaphoz
jut. „Egy új ember néz szembe velem az új tükörből” – jellemzi élményszinten Zöld a szóban forgó fázist a
csoporttag szempontjából. Úgy és olyannak élik meg a tagok egymást és önmagukat, ahogyan azt a
hétköznapokban nem szokás. De éppen ez az élménytöbblet segíti hozzá őket a hétköznapokba való
tökéletesebb bekapcsolódáshoz, az involváció és távolságtartás kényes egyensúlyának megteremtéséhez.
Mann (1967) csoportfejlődési elmélete a csoportok alakulását társadalmi térbe helyezve írja le. Az elemzés
nyilvánvalóan azokra a csoportokra érvényes, amelyek exogén okok folytán jönnek létre. Az indíték ez esetben
valamilyen korábban rejtett társadalmi funkció ellátásának szükséglete, melyet az emberek csoportalakítás
nélkül nem tudnak kielégíteni. A funkció beemelése a társas szférába a csoport céltételezését eredményezi, mely
azután szerveződéshez vezet. A végállapot a korábban rejtett társadalmi funkció manifesztálódása, a
csoporttevékenységben való realizálódása.
Pataki Ferenc (1980,24) csoportfejlődési folyamatábrája finomabban jellemzi a fenti folyamatot. Elsőként az
elsődleges tájékozódás szakaszát nevezi meg, melyet a strukturálódás kezdeti szakasza követ. Ebben a
szakaszban a cél nem mint adott funkció megtalálása, hanem mint alternatív értelmezések tárgya jelenik meg.
Innen vezet át a fejlődés a csoportkonfliktus szakaszába, amikor is a lehetséges alternatívák képviselői
megküzdenek egymással. A modell érdeme, hogy Lewin dinamikus elképzelését követve a csoportot nem a
harmónia, hanem az egymással ellentétes erők egysége képében állítja elénk. A csoportszolidarizáció szakasza
Pataki szerint abban áll, hogy az „értéknormatív szabályozás igénye és törekvése mind több tevékenységszférára
terjed ki. Egyúttal pedig mind árnyaltabb és sokrétűbb szankcionálási módokat fog át. Egy csupán halmazszerű,
múlékony társas alakzat, vagy éppen csak születőben levő csoport sem a normatív követelménytámasztás, sem a
normaalkalmazás terén nem rendelkezik tapasztalatokkal, szankcionálási lehetőségei is korlátozottak. Ezek
ugyanis csak akkor lehetnek eredményesek, ha támaszkodhatnak a csoporthoz tartozás és ragaszkodás
élményére, becsére.” (Pataki 1982b, 225.)
6.5. A KÖZÖSSÉG ÉS A CSOPORT

A normaés értékszabályozás folyamatos működése a konszolidáció állapotából a csoportot a közösségi
önszabályozás, a csoportkohézió hatékony működése állapotába viszi át. Ez az állapot egészen addig tart, amíg a
csoport (endogén vagy exogén okokból) a dezintegráció, a felbomlás útjára nem lép. A csoport megszűnése
azonban nem jelenti a csoport utóéletének hiányát, hiszen az egyszer volt csoportok mindegyike élményként,
transzferábilis tapasztalatként, emlékezetileg kódolt nyomként a hajdanvolt tagokban tovább él, és sokszor nem
tudatosított indíték formájában újabb és újabb csoportélmények keresésére sarkall vagy legalábbis sajgó
nosztalgiák táptalajává változhat.
A csoportfejlődés közösségi perspektívában való vizsgálata Makarenkóra vezethető vissza. Fontos megjegyezni,
hogy a közösség ebben az értelemben – ellentétben a csoporttal – ízig-vérig értékeket involváló fogalom. (Külön
kérdés az értékek értékelése, mely nem a szociálpszichológia, hanem az ideológiakritika dolga.)
Pataki szerint „a közösség belső viszonyait és a tágabb társadalomhoz fűződő kapcsolatait meghatározott
értékek szabályozzák és közvetítik: a társadalomban való aktív és elkötelezett jelenlét igénye, a tagok közötti
kapcsolatok kiegyensúlyozottsága (az egyidejű aláés fölérendeltség), a privilegizált csoportok hiánya, a
teljesítmény s a közösség ügyéhez való hozzájárulás etikuma, a szolidaritástudat és élménye. A közösség mindig
a tagok önkormányzatának elvén, a jogok és kötelezettségek kiegyensúlyozott mérlegén nyugszik... a közösség
egyszerű emberi együttesből, a csoportból, csakis az önteremtés, az önmegalkotás és az önszervezés
erőfeszítéseivel válhat közösségé.” (Pataki 1982b, 238.)
A „közösség” szó értékmentes értelemben vett alkalmazása akkor fordul elő, amikor pusztán arra utalunk általa,
hogy az emberek integrált alakzatai „közös” jelentéseket, értelmezéseket, híreket, célokat stb. hordoznak. Ebben
az esetben a terminológiai zavar elkerülése érdekében tanácsosabb a csoport kifejezéshez ragaszkodni. (Ez a
terminológiai zavar okozza Hankiss Elemér „közösséghiány”-diagnózisának félreérthetőségét – Hankiss 1983b.)
A. V. Petrovszkij (1980) a közösség előbb említett ideáltípusának jegyeit empirikusan is vizsgálhatóvá tette. Az
elméletet korábban sztratometriai koncepciónak nevezte, később a kissé nehézkes, a „csoporton belüli
személyközi kapcsolatok tevékenységben való közvetítettségének elmélete” nevet adta teóriájának (Andrejeva
263
1980). Az a megfontolás áll a középpontban, miszerint a csoport „közösség”-állapota specifikusanjellemezhető

csoportlélektani helyzet. E helyzet lényege a csoport valamely társadalmilag értékesnek tartott célja által
vezérelt konkrét tevékenység, mely a csoportfejlődés produktumaként áll elő: a fejlődésmenetben meghatározott
„sztrátumok” (rétegek) különíthetők el, melyek empirikus módszerekkel azonosíthatók és nyomon követhetők.
Az első, felületi réteg a diffúz, halmaz jellegű vagy a laboratórium világában ad hoc módon összeverődött
csoportnak felel meg.
A második, középső réteg, ahol a közösség mérhető változói, a kollektív önmeghatározás, az értékorientációs
alapon létrejött egység, valamint a tényleges csoportalapú érzelmi azonosulás élnek és hatnak.
Végül aközösségi lét voltaképpeni reprezentáns rétege tárul elénk: a „mag”, melyben a közösség mint az értékek
realizálója és közvetítője teremti és őrzi meg önmagát.
A közösség szociálpszichológiai kutatása csak a kezdeteknél tart. Itt találkozhatna a pedagógia és a

szociálpszichológia. Pataki joggal mutat rá, hogy az „értékmentes” csoportra vonatkozó ismeretek, valamint az
„értékterhes” közösséggel kapcsolatos elméleti feltevések között ma még sok helyütt szakadék tátong. Érdemes
azonban a kérdésen töprengeni, mert valószínű, hogy társadalmunk közösségszervezéssel kapcsolatos nyitott
elméleti és gyakorlati gondjainak megoldása jórészt e szakadék betemetésén múlik
7. 7. AZ ÖNSEGÍTŐ CSOPORTOK
Az individualizációról beszélve rámutattunk, hogy történeti értelemben „közösség” alatt azokat a társadalmi
kapcsolatrendszereket értjük, amelyekben az emberek között létesülő közvetlen kapcsolatokba sűrűsödnek össze
társadalmiságuk lényegi ismérvei. A közvetlenség részint a vérségi kapcsolatok elsődlegességéből, részint
azokból az analógiás levezetésekből adódik, amelyek a keletkező gazdasági, politikai, kulturális és ideológiai
kapcsolatok értelmezésére és megélésére szolgálnak. A közvetlen kapcsolatokra épülő közösségi
társadalmakban következésképpen értelmetlen a magánés nyilvános szféra megkülönböztetése, nem válnak el
élesen egymástól a formális és az informális szerepek, az értékek az egész közösség számára mérvadó
cselekvési mércék, az egyén számára csak a deviáció vagy a közösségi rendbe való teljes belesimulás képezhet
alternatívát. Deviáció esetén viszont a biztos exkommunikáció, a fizikai megsemmisülés, illetve a legalább
annyira kárhozatos „non-person” lét vár az egyénekre.
7.1. A MODERNIZÁCIÓ ÉS A SZOCIÁLIS ATOMIZÁCIÓ

Modernizáció alatt a közvetlen kapcsolatokra épülő társadalomszerveződés felbomlását értjük, amikor is a
társadalmi működés alapelvévé a közvetett kapcsolatrendszerek lesznek. Az egyének közé közvetítések lépnek,
miáltal aközösség elveszíti totális társadalomszervező erejét. A gazdasági kapcsolatokbabetolakszik apénz, a
termelés egységét megbontja a munkamegosztás és a kereskedelem, a világhoz való viszonyulásukban
elkülönülnek egymástól a hit és a tudás rendszerei, a kultúrában szakosodott szerepek („alkotó”, „közönség”)
jelennek meg, a politikában a testi és lelki kényszer nyílt formáit a legitimációs technikák rafinált alkalmazása
váltja fel. A partikularizmus „lesüllyed” a mindennapi életbe, az univerzalizmus lesz a gazdasági, politikai,
kulturális cselekvések mércéjévé. Az értékek elvesztik totális és monolit hatalmukat, követésük vagy
elutasításuk az egyénektől függ, akiknek többé nem kell számolniuk az exkommunikáció rémével, mivel az
értékekhez való egyéni viszonyuk megszabásakor mindig számíthatnak szövetségesekre, társakra.
A modernizációs változások következtében a közösségi problematika is autonóm életre ébred, hiszen a sokféle
közvetett kapcsolatrendszer fogságában vergődő egyén voltaképpen felszabadul. Szabadsága azonban paradox
módon negatív lesz: az egyes függési sémák között választhat, azonban anélkül, hogy a sémákat rendező elvek
bármelyikébe beleszólhatna.
A társak többé nem magától értetődő viszonyulásokban adott szerepek betöltői, mert akikkel a személy nap mint
nap találkozik, azok a társadalom egész működéséért és fenntartásáért felelős közvetett kapcsolatrendszerek által
konstituált pozíciók aktuális betöltői.
A rendszerszintű működések pozícióiban működő egyének – pozícióiktól függetlenül – közös sorsban

osztoznak: senki sem képes többé átlátni az egészet. Ki-ki az adott pozíció perspektívájának foglya lesz,
foglaljon helyet a különböző függőségi rendszerek bármelyik pontján is. A társadalmi egész – mind történeti,
mind jelen idejű értelemben véve – elhomályosul előtte: az egyenes vonalúan múló idő számontartása
lehetetlenné válik számára, még a történettudomány sem képes e problémával megbirkózni, s kicsúszik kezéből
264
az Ariadné-fonal is, melynek segítségével eligazodhatna a társadalmat behálózó gazdasági, politikai és kulturális
cselekvési rendszerek labirintusában. A sokféle fölszaporodó bizonytalansággal szemben egyetlen – szorongató
– bizonyosság áll csupán: saját életének végessége, a halál fojtogató tudata.
7.2. A FELEMÁS MODERNIZÁCIÓ

A modernizáció ugyanis felemás: miközben maximális hatékonysággal képes visszaszorítani és a civilizáció
bilincseibe verni a külső természet erőit, a belső, emberi természet erői korántsem finomodnak, csiszolódnak és
kulturálódnak a kívánt mértékben. A modernizáció megáll az emberi lélek kapuja előtt, szabadon hagyva az utat
a zabláit időről időre levető agresszivitás, hatalomvágy és nyers szexualitás barbár és vandál erői előtt. Ezek az
erők még rejtett, elfojtott, a lélek mélyére száműzött voltukban is rettenetes zavart és pusztítást képesek végezni,
amiről a modern társadalmakat kínzó szociális patológiák egész sora tanúskodik.
A modern társadalmakban megjelenő közgazdasági, szociológiai, politológiai és pszichológiai elméletek számot

vetnek a modern egyént szorongató nehézségekkel, zavarokkal és problémákkal. Normatív megközelítés alapján
kidolgozzák a szociálisan és mentálisan „ egészséges ” ember ideálját, s az ideál jegyében működő társadalmi
szolgáltatások egész sorát biztosítják. A tradicionális társadalmakban a normálisnak tekintett mintától való
eltérés minden formáj át szankcionálták: az eltérések nagyobb részét üldözték, átok alá helyezték és pusztították,
az eltérések kisebb részét pedig – a „szent” régióba emelve – kiemelték a mindennapokból, s a transzcendens
ideológiai nézetrendszer legitimációjául használták fel. (Azonban a „szentnek” minősített eltérések éppúgy
rendkívülinek és abnormálisnak számítottak, mint azok, amelyeket az „ördögtől” valóknak minősítettek.)
A normálisnak számító mintáktól való eltérésekkel kapcsolatban a pozitív tudományosságjegyében szerveződő

stratégiák jelentek meg. E stratégiákat kezdetben az elszigetelés, majd azon belül arendszeres kezelés
jellemezte. A terapikus kapcsolatról mondottak kapcsán beszéltünk arról, hogy akezelés minden esetben javító
jellegű beavatkozást foglal magába, melyet csak a beavatkozás erőszakos vagy szelíd formái alapján
osztályozhatunk. A beavatkozás magába foglalta a beavatkozásra feljogosított szervezet létét, a szervezeten
belül a beavatkozásra jogosult professzionális beavatkozó szerepét, mellyel szemben a védtelen, kiszolgáltatott,
függő helyzetbe kényszerített alany állt, esélytelenül bármiféle alternatíva megfogalmazására vagy
megvédelmezésére.
Természetesen szó sincs arról, hogy a modern társadalmakban mindenkit a „rendszer” és a „tudattalan”
malomkövei között sínylődő, megszomorított és megnyomorított személyként képzelünk el, akiknek
elidegenedett, személytelen vagy álszemélyes kapcsolataikon kívül nincs módjuk csorbítatlan közösségi életre.
A modern társadalmakban tömegesen önmagukra hagyott egyének között a legkülönfélébb kapcsolódások tarka
változatosságát figyelhetjük meg. A társadalmi mozgalmak, pártok, klubok, egyesületek, körök, szövetkezések
hallatlan előnye a tradicionális csoporttagsági mintákkal szemben, hogy választhatóak, a bekerülés nem a
születés véletlenén, hanem az egyén saját igényén, törekvésén s nem utolsósorban a bekerülés és a bennmaradás
érdekében kifejtett tevékenységén múlik. Ezeknek a kapcsolati formáknak a szaporítása fontos társadalmi érdek,
hiszen minden egyes tagság újabb és újabb támasz az egyén számára az önmaga és a társadalom egésze
irányából érkező, elbizonytalanító jelzésekkel szemben.
7.3. AZ AUTENTIKUS KOMMUNIKÁCIÓ TERE

Nem állhatunk meg azonban az ember társadalmi beilleszkedéséért felelős segítő szervezetek és a
legkülönfélébb társas-társadalmi csoportok elégedettséget sugalló nyilvántartásánál. Ezekre a társas-társadalmi
alakzatokra kétségtelenül szüksége van minden modern társadalomnak, azonban úgy tűnik, hogy a politikai,
gazdasági és kulturális cselekvés ésszerű mintái szerint alakuló szervezetek és csoportok képtelenek a
társadalom rendszerszintű működése és az egyén életvilága között tátongó valamennyi szakadék betemetésére.
Az életvilág az egyetlen szféra, ahol elvileg lehetőség nyílik az egyén számára a csorbítatlan kommunikációra,
ahol a jelek pontos jelentésének kipuhatolására azonnali és spontán mód van. Az egyén csakis az életvilágban
találhat olyan társakra, akiktől elfogadást, megértést várhat, melyért cserébe ő is elfogadást és megértést ad.
Olyan társas tér kialakításában reménykedhet, ahol nem kell minduntalan korrekciótól, terápiától, oktatástól
tartania, illetve amennyiben nevelés, tanulás, változás következik be a társas térben, az mindig önkéntes,
spontán és kölcsönös.
A modern társadalmak megismerésére hivatott empirikus tudományok a társadalmi patológiák, a legkülönfélébb

beilleszkedési zavarok rohamos szaporodásáról adnak hírt, melyet nehéz összeegyeztetni azzal az
ismeretünkkel, hogy ugyanakkor rohamosan fejlődnek a társadalmi segítő szervezetek, korrekciós és nevelő
265
hálózatok, a racionális társadalmi cselekvés legkülönfélébb csoportos műhelyei is. Nyilvánvaló jeleit
tapasztalhatjuk annak, hogy az emberek kihátrálnak a közmegegyezés-szerűen értelmesnek tartott cselekvési
célok és eszközök világából, elfordulnak az ő jólétüket és érdekeiket programatikusan hirdető társadalmi
szervezetektől, sőt még – a leginkább beváltnak és ősinek hitt társadalmi szervezet – a család is veszít
népszerűségéből.
Túlzás volna mindezek alapján az ésszerű társadalmi cselekvésekre módot adó gazdasági, politikai, kulturális
szervezetek és csoportok válságára következtetni. A modern társadalmakban élő emberek többsége kétségkívül
javarészt abban a tudatban élheti le életét, hogy az értelmes, hasznos és örömökkel teli. Két árat azonban
mindenképpen fizetni kell ezért a tudatért. Az egyik ár az, hogy a normalitásnak ki kell jelölni a határait,
melyeken sokan óhatatlanul kívül rekednek. A kívülrekedtek léte voltaképpen a normalitásvélelem garanciája,
ezáltal tehát újratermelésük szükségszerű. A másik ár pedig az a szorongás, hogy bármikor bárki kikerülhet a
normalitás határai által övezett zónából, s szaporíthatja a hátrányos helyzetűek, gyengék, sikertelenek,
abnormálisak, betegek stb. szomorú seregét.
7.4. AZ ÚJ KÖZÖSSÉGFOGALOM KERESÉSE

A közösségfogalom újradefiniálására tett kísérlet során abból kell kiindulnunk, hogy mit tehetünk az
életvilágban rejlő társas erők olyan jellegű kifejlesztéséért, mely nem kirekeszt, hanem befogad, nem elnyom,
hanem felszabadít, nem tanít, hanem tanul, nem megért, hanem megértet. Úgy vélem, hogy az értelmesre és az
értelmetlenre vonatkozó társadalmi jelentéskészletünk jelenleg túl szűk, miáltal túlságosan sokan kényszerülnek
a társadalom peremére, magukra hagyva panaszaikkal és bajaikkal, melyek sok esetben csupán azért azok,
aminek tűnnek, mert negatív értékítélet, stigma, bélyeg, elutasítás sújtja őket. Azok felé kell fordulnunk, akik
elégedetlenek, panaszosnak, megfosztottnak és kisemmizettnek érzik magukat, akik kívül rekedtek a
közmegegyezésszerűen értelmesnek és értékesnek tartott élet mezsgyéjén.
A modern társadalom viszonyai között élő ember hajlamosabb a bajba jutásra, az értelmesnek, normálisnak,
értékesnek tekintett élet keretein való kívülrekedésre, mint bárki korábban. Azzal is számot kell vessünk, hogy a
megnyúlt élettartam miatt sokkal többen kényszerülnek együtt élni szenvedéseikkel, bajaikkal, mint valaha. Ez
megtöbbszörözi a bajbajutottak számát, hiszen az értékesnek és értelmesnek tartott élet kereteiből való
kizökkenés nemcsak annak a sorsát keseríti meg, akit a baj ért, hanem azokét is, akik a bajbajutottakkal
kapcsolatban vannak. A kapcsolatot akár megszakítják, akár folytatják, akeletkező feszültségtől nem
menekülhetnek.
7.5. A „BAJ"
A „baj” metaforikus kifejezés, de éppen emiatt tartom alkalmasnak arra, hogy megélhető gyűjtőfogalma legyen
az egyéni életvitelt megzavaró eseményeknek. Sokféle – és sajnos egyre nagyobb tömegben előforduló –
eseményre gondolhatunk, melyek mindegyike alkalmas arra, hogy kizökkentsen embereket normalitástudatuk
reflektálatlan nyugalmából.
Buda Béla nyomán krónikus egzisztenciális problémákról beszélhetünk, melyek viszszafordíthatatlan

változásokat eredményeznek az egyén életében. Ezek a problémák egyaránt jelentkeznek szomatikus, pszichés
és szociális síkon. Közös sajátosságuk mindegyik esetben a „bajbajutottság” alig-alig elviselhető lelki terhe, s az
ezzel kapcsolatosan keletkező kirekesztettségérzés, elutasítás, leértékelődés. Közismert hátrányos
következménye ajelzett állapotnak a negatív értékítélet interiorizációja, miáltal kialakul és rögzül a csökkent
értékű identitás.
Jean Vanier „életuntságnak” nevezi azt a lelki fájdalmat, melyet a magányosan megtapasztalni kénytelen,
személyes tragédia kivált az emberben. Az életuntság fájdalmát „találjuk azokban is, akik különböző okok miatt
megtapasztalják az elutasítást, a kitaszítottságot, azt az érzést, hogy nincs rájuk szükség, mivel értéktelennek
tekintik őket. Megtaláljuk ezt idős emberek között is, akiknek az élete látszólag befejeződött: számukra már nem
létezik értékes munka; sokan közülük elveszítették egészségüket és barátaikat. Hasznavehetetlennek és
magányosnak érzik magukat; gyermekeiknek – akik vagy távol laknak tőlük, vagy túlzottan elfoglaltak – nincs
szükségük rájuk. Ez a magányérzet gyötrődést okoz és szokatlan viselkedési formákat eredményezhet.
Hajlamosak a magukba zárkózásra, szeszélyessé válnak, szüntelenül egészségükre vagy elhagyatottságukra
panaszkodnak. Nem ismerik az örömet, haragszanak másokra, mert »otthagyták« őket, de még jobban
haragszanak önmagukra. Ez a kedvtelenség jellemző azokra a férfiakra és nőkre is, akik nem dolgoznak.
Állásuk elvesztésével fokozatosan elvesztik értéktudatukat, önmagukba vetett bizalmukat, és kétségbeesésükben
inni kezdenek. De ugyanez az életuntság és fájdalom jár át minden olyan kapcsolatot, amelyben az emberek úgy
266
érzik, hogy kevésbé szeretik őket, mint azelőtt. A szívek nyitottak és érzékenyek, de könnyen sebezhetőek és
gyorsan erőt vesz rajtuk a kétségbeesés; azután pedig bezárkóznak a félelem gátjai mögé.” (Vanier 1987, 802.)
7.5.1. LÁZADÁS A PATERNALIZMUSSAL SZEMBEN

A hetvenes évek óta a fejlett kapitalista társadalmakban jelentős, és egyre növekvő népi elégedetlenség
bontakozott ki a személytelen, a személyiséget széttörő, túltechnologizált és érzéketlen hivatásos segítő
szervezetek munkájával szemben, mellyel párhuzamosan elszaporodtak az informális, önkéntességen alapuló
társulások. E társulások tagjai úgy vélik, hogy szükségleteiket nem elégítik ki, illetve nem is képesek kielégíteni
a létező társadalmi szervezetek, s a krónikus egzisztenciális problémák megoldását nemhogy elősegítenék,
inkább elmélyítik. Katz és Bender Az erő, mely bennünk van című könyve 1976-ban jelent meg,
programatikusan is összefoglalva az önsegítés alapján szerveződő csoportok és hálózatok működésének
alapelveit.
7.6. AZ ÖNSEGÍTŐ CSOPORTOK TÍPUSAI

Az önsegítő és kölcsönös segítségnyújtó csoportok részint a fennálló segítő-ellátó szervezetek szándékolatlanul
megnyilvánuló, rendeltetésellenes működéseivel szemben védelemből, részint pedig ellátatlan funkciók
megszervezése okán keletkeztek. Valamennyi változatukban a személyes részvétel, a felelősségérzet, a
kölcsönösség, az érzelmi támogatás és – mindezek alapján – a személyiség szociális tartalmú fejlődése áll a
középpontban. Mozgalmi jellegük nem áll ellentmondásban azzal, hogy főképp interakciós kommunikációs
közösségek laza konglomerátumaként terjednek el a társadalomban. Az önsegítő és kölcsönös segítségnyújtó
közösségek sorában találjuk a stigmatizáltnak és deviánsnak elkönyveltek társulásait éppúgy, mint a krónikus
betegségben szenvedők szövetkezéseit, az alternatív életstílusokat követők kiscsoportjait, a társadalmi
igazságtalanságok kárvallottjai közül toborzódó csoportokat, a laikus segítségnyújtók önkéntes társulásait és a
reszocializáció új útjait keresőket. (Az önsegítő csoportok nem tévesztendők össze az önsegélyező csoportokkal.
Míg az előbbiek lélektani, kommunikációs támaszt hivatottak nyújtani elsősorban, az utóbbiak materiális,
érdekalapú kölcsönösséget teremtenek tagjaik között.)
Baráth Árpáddal együtt kidolgozott tipológiánk alapján a következő két tengely segítségével szemléltetjük az
önsegítő csoportok jellegzetes típusait.
1. Az első típusba azokat a csoportokat, társulásokat, laza szövetkezéseket sorolhatjuk, amelyek célja az
egyénileg átélt traumák, válságok, megkülönböztető tapasztalatok társas térbe emelése révén elérhető egyéni
alkalmazkodás szintjének javítása. Az adódó lélektani terhek és feszültségek enyhülhetnek pusztán azon az
alapon, hogy a bajjal sújtott egyén találkozik sorstársaival, megtapasztalja, hogy bajával nincs egyedül, s ezáltal
267
önismerete tágul, közösségi távlatot nyer. Ebben a típusban találjuk a különféle krónikus betegségek áldozatait
(pajzsmirigybetegeket, magas vérnyomásos betegeket, rákműtéten átesetteket, idegbetegséggel kezelteket,
szívbetegeket stb.), akik állapota ugyan visszafordíthatatlan, de az önsegítő csoportok tagsági státusa révén
visszanyerik önbecsülésüket, kezelési technikákat sajátítanak el, miközben társulási és kommunikációs
szükségleteik is kielégülnek. Önsegítő társulások hiányában az efféle krónikus panaszok hordozói rázúdulnak az
akut panaszok orvoslására hivatott egészségügyi intézményekre, melyek funkciójuknál fogva csak inadekvát
módon, kölcsönös elégedetlenségérzettel kísérve képesek erre reagálni. Ennélfogva az egészségügyi
szervezeteknek létérdekük lenne ezeknek az önsegítő kezdeményezéseknek a fölkarolása, támogatása,
partnerként történő elfogadása. Ugyanebbe a típusba tartoznak azok az önsegítő csoportok, amelyek tagjait
személyükben ugyan nem sújtják krónikus egzisztenciális problémák, ám valamely közeli hozzátartozójuk
(gyermekük, testvérük, szüleik stb.) a baj áldozata. Ezek a csoportok nemcsak identitásképző és társulási
funkciók ellátására alkalmasak, hanem a kölcsönös segítségnyújtás alapelvén nyugvó laikus ellátás
megszervezését is lehetővé teszik, ezáltal enyhítve azokat a hatalmas napi gondokat, amelyeket egy-egy otthon
ápolt krónikus beteg egyéni ellátása igényel.
2. A második típusba azok az önsegítő és kölcsönös segítségnyújtó csoportok tartoznak, amelyek az

együttességből adódó erők segítségével valamilyen viselkedésváltozást, személyiségfejlődési mozzanatot
céloznak meg, miáltal lehetővé válik a rehabilitáció, az értékesnek ítélt élet némely paraméterének elérése,
illetve egyes meglévő – de értékesnek el nem ismert – paraméterek értékesként történő elfogadtatása. A
különféle szenvedélybetegségek áldozataiból verbuvált csoportokat, a lelki megbetegedésekben szenvedőket, a
valamely szabványból való kilógásuk okán gyanakvással és megkülönböztetéssel övezett ártatlan áldozatokat
találjuk itt, akik az őket sújtó hátrányokat egymás kölcsönös támogatása és elfogadása révén alkotó és aktív
módon képesek leküzdeni.
3. A harmadik típust azok a csoportok alkotják, ahol az alkalmazkodás és beilleszkedés gondjai egyéni síkon
megoldhatatlanok, mivel a gondok az egyén szociális identitását meghatározó valamely kategoriális csoport-
hovatartozás negatív társadalmi megítéléséből táplálkoznak. Részint manifeszt társadalmi diszkriminációról,
részint az azok nyomán sarjadó kedvezőtlen előítéletekről, sztereotípiákról van ebben az esetben szó. Az egyén
csak azon az áron szabadulhatna meg e hátrányoktól, ha levetkőzné társadalmi identitásának vonatkozó
szegmentumát, melyre azonban többnyire nincs lehetősége, stigmájától egyéni úton nem tud szabadulni. A
beilleszkedés és elfogadtatás útja a kollektív önszerveződés és érdekképviselet. A mozgássérülteket, az időseket,
az intézményesített vagy közvéleményszinten szabályozott társadalmi megbélyegzés valamely stációján
átesetteket találhatjuk ebben a típusban, akik semmiféle előnyt nem kívánnak a maguk számára, csupán az őket
sújtó hátrányok alól kívánnak mentesülni, elsődlegesen önerejük, összefogásuk révén. Az utóbbi időben
Magyarországon is megjelentek az e típusba sorolható csoportok, megszerveződtek a homoszexuálisok, a
nagycsaládosok, számos nyugdíjas egyesület alakult, zöld utat nyert a mozgássérültek kollektív
érdekképviselete. Egyre erősödik a cigányság önszerveződési mozgalma, melynek elismerésére – úgy tűnik –
megvan a hivatalos hajlandóság.
4. Végül a negyedik típusban találjuk azokat az alakzatokat, amelyek a legtöbb rokonságot mutatják társadalmi
értékek innovációjára vállalkozó mozgalmakkal. Ezek a csoportok tételes ideológiával, programatikusan vallott
jövőképpel és erőteljesen strukturált normatív világképpel rendelkeznek. Tagjaikat a társadalmi cselekvés létező
céljai és eszközei radikális megújításának víziója egyesíti, mely akár szekularizált, akár vallási mezben
jelentkezik, minden esetben jelentős közegellenállásra számíthat az éppen fennálló hatalmi rend őrei részéről.
Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy egzisztenciális beágyazatlanságuk, radikalizmusuk és idealizmusuk
következtében sokszor valóban képesek új érzékenységek, új racionalitások hordozói lenni, s amennyiben
energiáik nem vesznek el a fölös mártírszerep fenntartása okán, akkor a politikai és társadalmi innováció
műhelyévé válhatnak. Szemünk előtt zajlott le a környezetvédő mozgalom kialakulása, melynek korábban
hangoztatott tételei sajnálatosan Kasszandra-jóslatoknak bizonyultak. Ennélfogva e mozgalmak iránt ajánlatos a
türelem, hiszen ajövő és a jelen között soha nincs kínai fal, minden vízió ajövő magva is lehet a jelenben. Senki
sem kényszeríthető utópikus elképzelések kényszerzubbonyába, de ugyanakkor senkitől sem szabad megtagadni
a politikai-társadalmi programok szabványelképzelésektől eltérő útjainak keresését. Kockázatos, fáradságos,
sok-sok egyéni lemondással teli út az, mely nyilvánvalóan éppúgy vezethet zsákutcába, mint nyithat valóban
követhető alternatívákat. A vak tiltás ellehetetlenítheti ezeket a mozgalmakat, azonban a negatív
következmények a tiltókra is visszaütnek.
7.7. AZ ÖNSEGÍTŐ MOZGALMAK ÉS A TÁRSADALOM

A fentebb felsorolt alternatív társulások közösségi potenciálja láthatóan valamennyi esetben a mindenkori
jelenben értelmesnek és értékesnek elfogadott cselekvési célok és eszközök körén kívül esik, ám ugyanakkor
268
belátható, hogy az alternatív cselekvési célok és eszközök készlete távolról sem antagonisztikusan viszonyul a
meglévőhöz. Inkább kiegészítésről, pótlásról, tökéletesítésről van szó, melyet csak az ideológiai dogmatizmus
torzíthat feloldhatatlan ellentmondássá. Az igazság kedvéért meg kell említenünk, hogy a dogmatizmus mindkét
oldalon előfordulhat. Egyrészt a fennálló szervezetek, aprofeszszionális hozzáállás művelői részéről jelentkezhet
előítéletes, feltétel nélküli elutasítás mindennel szemben, ami laikus, reciprocitáson alapuló, másfelől azonban
nem kizárt az előítéletes gyanakvás felbukkanása az önsegítő, kölcsönös segítségnyújtáson alapuló
csoportokban sem. A folyamatos és nyilvános kommunikáció elengedhetetlen társadalmi feltétele annak, hogy a
két fél viszonyát mérgező, destruktív folyamatok megálljanak, s a közöttük zajló konfliktus konstruktív
formákat ölthessen.
A kutatások egyöntetűen rámutatnak, hogy az önsegítő és kölcsönös segítségnyújtó társas alakzatok dinamikus
növekedést mutatnak, azonban dinamizmusuk némiképp megtévesztő. A létrejövő csoportok mellett ugyanis
jelentős a lebomló csoportok száma is. Alfred Katz közlése szerint az Egyesült Államokban a növekedés évi
dinamikája mintegy 12%-os, azonban a bomlási arány is jelentős: évi 4%. Azt is figyelembe kell venni, hogy az
adatok többnyire az önsegítő csoportokat szervező, regisztráló, összekötő, „clearinghouse”-okból származnak,
amelyek természetszerűleg a jelenség fölnagyításában érdekeltek. Matzat arra mutat rá, hogy az érintettek, azaz
a potenciális tagok óriási számához képest a létrejövő önsegítő csoportok tagsága csupán töredéknyi (1-2%).
Amennyire kutatott és ismert a tagságból adódó előnyök tömege, annyira keveset tudunk azokról, akik a
tagságot nem vállalják, vagy azért, mert keveslik az előnyöket, vagy azért, mert sokallják a hátrányokat.
Az önsegítő csoportok szerveződésében minden esetben kimutathatjuk a horizontalitást, azaz a mellérendeltség

elvét, miáltal az egyes csoportok között csupán laza szerveződésről beszélhetünk. De magukban az egyes
csoportokban is az egyenlő személyes részvétel, a mellérendelődésen alapuló szimmetrikus pozicionális
viszonyok, a csoportos döntéshozatal és a tagok autonómiájának tisztelete dominál. Nyilvánvaló azonban, hogy
az önsegítő csoportok sem vonhatják ki magukat a szervezetszociológia által leírt törvények általános érvénye
alól. A laza szerveződés eleinte csupán információcserén alapul, melyet azonban később a több-kevesebb
rendszerességgel megjelentetett periodikák követnek, mely már az információk központosítását feltételezi.
Ugyancsak a központosítás irányába hajtó tényező az érdekképviselet, a professzionális szervezetekkel, a
hatóságokkal történő kapcsolattartás, az anyagi alapok kezelése és elosztása stb. A következmény tehát a
bürokratizáció, melyet nem mindig ellensúlyoz az eredeti, alulról szerveződő, „tiszta” önsegítő motiváció
ébrentartása.
7.8. AZ EMBERI CSOPORTOKBAN REJLŐ ERŐ

Az önsegítő csoportok kutatása során számos klasszikus szociálpszichológiai tétel nyert empirikus igazolást és
illusztratív bemutatást. Természetszerűen a csoportparadigma szolgált elsődleges alapul, mely azonban – mint
Buda Béla rámutatott – sok esetben jogosulatlan túláltalánosítások árán volt csak képes a célnak megfelelni. Az
interperszonális élet, az interakció és a kommunikáció szociálpszichológiai ismeretei, a kognitív
szociálpszichológia, a dinamikus pszichoterápia fogalmi anyaga, valamint a társadalmi részvétel és mozgalmak
szociálpszichológiája valójában legalább annyira belejátszhatnak a szóban forgó jelenségcsoport értelmezésébe,
mint a szűken vett csoportlélektan.
Az önsegítő csoportok pszichológiai előnyei sorában számos pozitívumot tart nyilván a szakirodalom, mely
sokféle forrásból származó empirikus anyagot dolgozott fel. A pozitívumok sorában elsőként említhetjük a
demisztifikációt, melynek következtében az eredeti zavar, baj, panasz, krónikus egzisztenciális probléma
elveszíti az egyénbe zárt, titkolni kénytelen voltából származó fölös feszültségkeltő potenciálját. Ez önmagában
hatalmas megkönnyebbülést eredményezhet, hiszen ezáltal nyílik meg az út az ok-okozati tényezők
megismerése, a kezelési, elviselési lehetőségek elsajátítása, a bajra vonatkozó, pozitív egészségügyi, lélektani és
szociológiai ismeretek megszerzése irányába. A csoportok ebben a tekintetben jelentős instrumentális, tanulási
folyamatok hordozói lehetnek, hiszen az alternatív észleletek kumulálódnak, strukturálódnak és konszenzuálisan
validálódnak.
Katz arra is felhívja a figyelmet, hogy az instrumentalitás funkciói mellett ezekben a csoportokban nagy hatású
expresszív funkciók is teljesülnek. Az azonosságtudat pozitív átértékelődését, a személyiségfejlődés
reciprocitáson alapuló lehetőségét már említettük. Idetartozik még a társas élet sikeres viteléhez tartozó számos
készség, jártasság megtanulása és begyakorlása, melyek sorában említhetjük az őszinte és hiteles kommunikáció
képességét, az empátia és tolerancia kifejlődését, az önfeltárást és a mások önfeltárásának fogadását, a közvetlen
személyes találkozások semmivel nem helyettesíthető, felszabadító érzésének jelentkezését és megtapasztalását.
269
Az alanyiság, a kompetenciatudat, a funkcióérzet mind olyan pszichológiai előny, mely többnyire a

beilleszkedettek, a konform életvitelűek tapasztalatából is hiányzik, s ilyen tekintetben az önsegítő csoportokban
folyó társas élet tágabb kontextusban is modellként népszerűsíthető.
7.9. A VESZÉLYEK
Természetesen nem tagadható az sem, hogy veszélyek is rejlenek az önsegítésben. Szokás „önsorsrontásról”,
„önkárosításról” beszélni, mely főként akkor fordul elő, ha az önsegítő csoportban megdicsőül a laicitás,
felerősödik az intézményellenesség és előítéletes formákat ölt a professzionális megközelítésekhez történő
viszonyulás. Ez esetben befelé fordulás, szektásodás, a létező és szabványosan elfogadott cselekvési terekből
történő totális kivonulás figyelhető meg.
E negatív tünetek megítélése során figyelembe kell azonban venni, hogy ezek látens formában akkor is
előfordulnak, ha az érintettek a megengedett és elismert intézményi keretben kapják meg az elfogadottnak
tekintett kezelést. A babonák, rémhírek, tévtanok, illúziók, az önkárosító, amatőr kezelési technikák
népszerűsége nem az önsegítő csoportokkal kezdődött. Önsegítő csoportokban történő felbukkanásuk legalább
lehetővé teszi azt, hogy ezek a negatív tendenciák tematizálódhassanak, kommunikáció révén hozzáférhetővé
váljanak. Izolált, titkolt, egyéni szinten történő jelentkezésük pedig tökéletesen hozzáférhetetlenné, s ezáltal
láthatatlanná teszi őket.
Az önsegítő csoportok szervezeti élete nagyon egyszerűen zajlik. Létszámuk többnyire nem haladja meg a társas
kiscsoport méreteit, miáltal a személyiség kibontakozásának nincs akadálya. Az együttlét heti két-három órára
korlátozódik, olyan helyszínen, melyet valamely szervezet (önkormányzat, kórház, iskola, művelődési ház,
egyházközösség, társadalmi szervezet) bocsát rendelkezésükre, többnyire ingyen. A helyszín közömbössége
fontos, mivel ezáltal a közös találkozások révén a helyszín az együttes élményképzés fontos gócpontjává válhat,
„saját területté” alakulhat.
7.10. AZ ÖNSEGÍTŐ CSOPORTOK TÁRSADALMI HASZNA

Az önsegítés és kölcsönös segítségnyújtás mintáit követő közösségszervező eljárások kiszélesedése,
népszerűsítése és támogatása – minden látványos politikai, ideológiai vagy gazdasági befektetés nélkül is –
jelentős többlethaszonnal kecsegtet. Eközben a destruktív társadalmi folyamatok bűvös körei megtörhetnek, a
szolidaritás és altruizmus csatornái felszakadhatnak, a személyes pozitív identitást tápláló források
kitisztulhatnak, a kölcsönös tisztelet, türelem, elfogadás és bizalom erői láthatóvá válhatnak. Javulhat a légkör
és a közérzet, mely – tömeges jelentkezés mellett – jótékony hatást gyakorol a legitimációra is.
Tisztában kell lennünk azzal, hogy a 20. század végén, a 21. század elején élve európainak lenni annyit jelent,
hogy elköteleztük magunkat a méltó mindennapi élethez való jog mellett. E jog általános érvényesülésének
garanciái természetesen a rendszerszintű működések modernitásában rejlenek, azonban a dilemma távolról sem
egyszerűsíthető a redisztribúción vagy a piaci elveken nyugvó szerveződés alternatívájára. Az önszerveződés
ismertetett sémáiban bizonyos tekintetben harmadik erőt kell látnunk, mely a maga racionalitását demokratikus,
jóléti és szerződéses eljárásokkal kívánja összekötni.
8.3. táblázat -
KULCSFOGALMAK
család formális csoport közösség
csoportdöntés informális csoport másodlagos csoport
csoportfejlődés kiscsoport normaképződés a
csoportkohézió kisebbség befolyása csoportban
deviancia konformitás önsegítő csoport
elsődleges csoport kortárscsoport szociometria
270
Mérei F.: Közösségek rejtett hálózata. Budapest, 1971, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó;
Budapest, 1996, Osiris.
Pataki F. (szerk.): Csoportlélektan. Budapest, 1969, Gondolat; 2. kiad. Budapest, 1980, Gondolat.
Bray, R. M. – Johnson, D. – Chilstrom, J. T. Jr.: Kisebbségi véleményen levő csoporttagok szociális befolyásoló
hatása.
Hare, P. A.: A csoportfejlődés elméletei és az interakcióelemzés kategóriái.
Mérei F.: A szociometria módszerei és jelenségvilága.
Wallach, M. – Kogan, N. – Bem, D.: A csoport hatása az egyéni kockázatvállalásra.
271
9. fejezet - IX. A NAGYCSOPORT
1. 1. VONATKOZTATÁSI CSOPORTOK
Newcomb 1935 és 1939 között végzett vizsgálata bebizonyította, hogy a csoportok mély hatást gyakorolnak
tagjaik politikai attitűdjeire. Az elsőéves főiskolás lányok „konzervatív-liberális” attitűdskálán mért adatai
272
IX. A NAGYCSOPORT
erőteljesen a konzervativizmus irányába mutattak, míg a negyedik évben attitűdjeik már a liberalizmus jegyeit
mutatták. A vizsgált Bennington Főiskola liberális légköre tehát magához asszimilálta az új főiskolások
attitűdjeit. Ezt az elméletileg feltett hatást a vizsgálat pontosan dokumentálta és mennyiségi módszerekkel
bizonyította (Newcomb 1943).
Érdekességként megemlítjük, hogy az eredeti vizsgálatot követően Newcomb tanítványai időről időre
visszatértek az egykori főiskolai hallgatókhoz, akik hűek maradtak ifjúkoruk értékeihez. Az utóvizsgálatok
során azonban az is kiderült, hogy a vizsgálati személyek családjában uralkodó politikai szocializációs mintát
csak erős fenntartásokkal lehet konzervatívként jellemezni. Az a tény önmagában is a család eredendő
liberalizmusáról vall, hogy a család továbbtanulásra és ezen keresztül értelmiségi pályára szánta lánygyermekét.
A Bennington Főiskolára bekerült lányoknak tehát egyáltalán nem esett nehezükre, hogy attitűdjeiket és
értékorientációikat még liberálisabb irányba változtassák.
1.1. TAGSÁGI ÉS VONATKOZTATÁSI CSOPORT

Említettük, hogy a csoporttagság az egyén számára elvileg előnyös, mivel az egyén olyan gazdasági, szociális és
szimbolikus javakhoz képes hozzájutni a csoportban való részvétel útján, melyekhez magányosan nehezebben
vagy egyáltalán nem tudna. Tudati leképezése ennek a helyzetnek, hogy az egyén pozitívan értékeli a
csoportokat, melyeknek tagjaként önnön azonosságérzésének elemévé teszi a csoportot leíró, meghatározó
kategóriát. Erre a mindennapi életből is jól ismert jelenségre épül a bristoli iskola (Tajfel és Turner) szociális
identitáselmélete, melynek kidolgozására az 1970-es években került sor.
A csoportban való részvétel kettéhasítja az egyén által látott világot: megkülönbözteti a „saját csoportot” és az
„idegeneket”, más csoportok tagjait. Ez a különbségtevés – mely Sumnertől származik – egyaránt érvényes a
társas kiscsoportok és a társadalmi nagycsoportok tagjaira.
A második világháború idején végzett amerikai katonaszociológiai vizsgálatok eredményei szerint (Stouffer et
al. 1949) ugyanakkor a katonák számos esetben nem értékelték pozitívan saját csoportjukat, hanem más
csoportokat vettek alapul, melynek nem voltak tagjai.
A vonatkoztatási csoport elmélete azokra az esetekre kínál magyarázatot és előrejelzést, amikor az emberek
csoport-hovatartozásuk megszabta elégedettségvagy elégedetlenségérzését nem egyszerűen az általuk birtokolt
előnyök és az őket sújtó hátrányok abszolút mércével megállapítható aránya határozza meg, hanem értékelésük
viszonyítás eredményeként áll elő. Ez a folyamat végbemehet kiscsoportok egymás közti viszonyaiban éppúgy,
mint a kategoriális azonosság mentén létrejövő nagycsoportok vonatkozásában. A csoport-hovatartozás két
típusa között ebben az esetben nincs ellentmondás, sőt a kapcsolódás szervesnek mondható.
A társadalmi kategóriák (például státus, foglalkozás, etnikum) által meghatározott nagycsoportok tagjai oly
módon vonatkoztatják helyzetüket más kategóriák tagjaiéhoz, hogy ezt a folyamatot az „egyívásúakból” álló
kiscsoportok közvetítik, és a kiscsoportban való részvétel természetéből következő csoporthatások felerősítik.
Vonatkoztatásnak nevezzük a személy elégedettségvagy elégedetlenségérzését meghatározó összehasonlítás és

értékelés folyamatát, amikor a személy mások helyzetét veszi ítélete támpontjául, s a maga helyzetét nem
abszolút voltában, hanem viszonylagosságában mérlegeli. A vonatkoztatás alapjaként a saját – tagsági – csoport
éppúgy szolgálhat, mint az idegen csoport.
1.2. RELATÍV DEPRIVÁCIÓ

Merton (1980,493–500) a viszonylagos elégedetlenség tünete kapcsán figyelt fel arra a paradoxonra, hogy a
különböző fegyvernemhez tartozó katonák körében minél kisebb lehetőség mutatkozott az előmenetelre, annál
kedvezőbbek voltak az előmeneteli lehetőségekkel kapcsolatos nézetek, s megfordítva, minél kedvezőbbek
voltak az előmeneteli lehetőségek, annál kedvezőtlenebbül ítélték meg a katonák azokat. Itt nyilvánvalóan arról
van szó, hogy a vonatkoztatási keretek különbözőképpen alakultak a kedvezőtlen és a kedvező előmeneteli
lehetőségekkel rendelkező csoportokban.
A vonatkoztatás alapja ugyanis a tudatos vagy tudattalan azonosulási vágy által táplált vélt hasonlóság. Gyakori
előléptetés esetén szélsőséges remények és várakozások kapnak lábra a katonák között, s önmagukat azokhoz
viszonyítják, akik már előreléptek a ranglétrán, ezért kudarcnak fogják fel jelenlegi pozíciójukat. Mintegy
anticipálják maguknak leendő rangcsoportjukat, és a jelenlegi rangcsoportot negatívan értékelik. Deprivációjuk
(megfosztottságérzetük) által szított elégedetlenségük tehát viszonylagos.
273
IX. A NAGYCSOPORT
Ezzel szemben az alacsony mobilitású csoportokban a kisebb rangfokozat sem vált ki elégedetlenséget, mert a
viszonyítás nem az anticipált, hanem a tényleges rangcsoporthoz való tartozás alapján történik.
A vonatkoztatás kérdésköre azt a tágabban érvényesülő társadalmi kérdést foglalja magába, melyet Merton
(1980, 500) a következőképpen fogalmaz meg: „Viszonylag szerény életlehetőségeket mikor tekintenek az
emberek a dolgok normális és várható állapotának, melyért saját alkalmatlanságukat okolják, s mikor tartják
ugyanezt az önkényes társadalmi mobilitási rendszer eredményének, amely rendszerben a jutalmak nem
arányosak az egyéni képességekkel?”
A vonatkoztatás kérdése itt lesz a társadalmi struktúra, a struktúra adta mobilitás kérdésévé. Sherif (1980,187) a
következőképpen világítja meg a vonatkoztatási csoportjelenségének ezt a széles értelemben vett társadalmi
alapját: „Egy szilárd, integrált és viszonylag kevéssé tagolt társadalomban valószínűleg nem volna szükség a
vonatkoztatási csoport fogalmára. A modern embert, kiváltképp a nyugati társadalmak emberét, azonban a
vertikális mobilitás, a státusok ellentmondásának problémái szorongatják. Fájdalmasan kénytelen átérezni a
különböző csoportok céljainak és követelményeinek ellentmondásaiból eredő peremhelyzet nehézségeit. Élete
során a különböző csoportokban különböző szerepei vannak, gyakran olyan közbülső helyzetbe kerül, ahol
tapasztalatainak alkalmazásával és viselkedésével szemben ellentmondó követelményeket támasztanak. A
szemtől szemben zajló kommunikációs helyzetekben, a tömegkommunikációban a különböző irányzatok és
ideológiák nyomását, követelményeit és céljait érzékeli. Mindezek cselekvésének olyan feltételeit alkotják,
amelyek révén az egyén a társadalomba belenövekszik, azonosságtudata formálódik, ezenközben nagyszámú
alternatívával szembesül, amelyek közül sajátos szükségleteinek megfelelően választania kell.”
1.3. VONATKOZTATÁSI CSOPORTOK A MAGYAR

TÁRSADALOMBAN
Magyar viszonyok között Kulcsár Kálmán (1981) hívja fel a figyelmet társadalmunk modernizációs
fejlődésének késleltetett voltára, s az ebből adódó vonatkoztatási zavarokra. Hanák Péter a századforduló
magyar társadalmában mutatta ki a társadalmi struktúra kategoriálisan adott tagsági csoportjai és a
vonatkoztatási csoportok közötti különbséget, s az ebből adódó feszültségeket.
„Az objektíve adott termelési viszonyok – a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt hely, a

termelőeszközökhöz való viszony, a jövedelmek forrása és nagysága – által meghatározott osztályhelyzetet
státusnak nevezzük. Ez a struktúra belső tagozódásának, alkotóelemei jellegének egymáshoz való viszonya fő
rendező elve. Az egyes egyének, csoportok, rétegek helyét azonban nemcsak gazdaságilag meghatározott,
abszolút státusok jelölik ki, hanem egyéb, történeti és szociális tényezők: eredet, származás, nevelés, műveltség
és presztízs, vagyis az örökölt és szerzett pozíció is befolyásolja. Ezt a történetileg meghatározott relatív
helyzetet neveznénk pozíciónak. A polgári társadalom klasszikus modelljében státus és pozíció nagyjából
egybeesett, a kelet-közép-európai társadalomfejlődésben azonban az abszolút osztályhelyzet és a relatív pozíció
az egykori nemesség, az új polgárság és a parasztság esetében is eltér egymástól.” (Hanák 1978, 426-427.)
A státus és a pozíció közötti meg nem felelés a két világháború közti magyar társadalmat is végigkísérte (Erdei
1976). Az „úri középosztály” vonatkoztatási csoportként így vonhatott bűvkörébe státusát tekintve nagyon is
különböző rétegeket (alkalmazottakat, hivatalnokokat, értelmiségieket, kispolgári és polgári rétegeket), kizárva
egyúttal a nem magyar eredetűnek bélyegzett városi polgárság egy részét és a paraszti tömegeket.
A tagsági és vonatkoztatási csoport közötti meg nem felelés az államszocialista kor társadalom-lélektana
számára sem volt ismeretlen probléma. A gyermekek politikai szocializációjának kutatása során (Csepeli-Szabó
1984) figyeltünk fel arra, hogy míg a gyermekek ideológiai-politikai tekintetben a szocialista társadalmat tették
meg vonatkoztatási alapul, addig a pragmatikus-fogyasztói értékek tekintetében a kapitalista társadalmakhoz
hasonlították életviszonyaikat.
Andrew C. Janos, magyar származású amerikai történész hívja fel a figyelmet arra, hogy miközben a magyar
gazdasági-politikai elit nyugat-európai mércével mérve a 19. század eleje óta teljesítőképtelen és inkompetens
volt, fogyasztási igényeiben, értékeiben és önértékelésében nyugat-európai vonatkoztatási mintákat tett
magáévá. A történész szerint ez a diszkrepancia az oka a magyar társadalom legújabb kori megkésett
fejlődésének, gazdasági, társadalmi és politikai elmaradottságának (Janos 1983).
Státus és pozíció eltérésére az 1970-es évek magyar társadalmában példa Kolosi Tamás vizsgálata, melynek
eredményei szerint a „középre húzás” tudati jelensége széles rétegekre jellemző önbesorolási gyakorlat,
függetlenül attól, hogy a válaszadók életviszonyai tekintetében nagy különbségek mutatkoznak (Kolosi et al.
274
IX. A NAGYCSOPORT
1981). Helyzetük előnyös voltát az objektíve jó életfeltételek között élő rétegek éppúgy nem vállalják
viszonyításukban, mint ahogyan a középrétegbe sorolják magukat azok is, akik objektíve kedvezőtlen
életfeltételek között élnek.
A vonatkoztatási csoport elmélete segítségével megérthetőek azok az esetek, amikor nincs egy az egyben való
megfelelés a csoportok objektív életfeltételei és a rájuk vonatkozó értékelés között. Ezzel az elmélettel írhatjuk
le a csoportváltás jelenségének sokszínű világát. A társadalmi mobilitás, az inadekvát társadalmi önbesorolás,
arenegátság, az asszimiláció, az elpártolás, az árulás a nem saját csoporttal való azonosulás megannyi sajátos
formája. Merton (1980, 553) szerint „ezáltal lehetővé válik, hogy ezeket a jelenségeket nem teljesen egyedi és
különálló magatartásformákként tanulmányozza, hanem hasonló folyamatokat lásson bennük, amelyek
jelentősen eltérő feltételek mellett különféleképpen nyilvánulnak meg”.
1.4. KELET-NYUGAT MINT VISZONYÍTÁSI ALAP

Makara Péter és Monigl István a hetvenes években végeztek Magyarországon olyan vizsgálatot, melynek célja
az életszínvonallal való elégedettség feltárása volt. Azt tapasztalták, hogy „az idősebbek, az alacsony
iskolázottságúak, a nem városi lakosok nagyobb arányban elégedettek az életszínvonalukkal, mint a fiatalok, a
magasan képzettek, a vezető állásúak és a városban élők, akik között magasabb az elégedetlenek aránya. Az
alacsonyabb tényleges életszínvonalhoz tehát nagyobb elégedetlenség, a magasabb tényleges életszínvonalhoz
kisebb elégedettség kapcsolódik.” (Makara-Monigl 1973, 120.)
A paradox eredményt szemlélteti a válaszadók iskolai végzettségét és az elégedettség mértékének alakulását

együtt mutató kereszttábla.
Bár a válaszadóknak csak 3%-a válaszolta azt, hogy életszínvonalának felmérésekor a nyugati országok
lakosságának életszínvonalát tekinti összehasonlítási alapnak, feltételezhetjük, hogy a magasabb iskolai
végzettségű személyek esetében ez a viszonyítási alap játszott szerepet. Ebben a körben volt gyakoribb a
nyugati országokban tett látogatás, utazás, a nyugati nyelvek ismerete, és egyáltalán a magasabb iskolai
végzettségűek rendelkeztek több ismerettel. Ezzel szemben az alacsonyabb iskolai végzettségű személyek
elégedettségének forrása az volt, hogy az összehasonlítás alapjául a Puszták népéből ismert korábbi
életszínvonalat alkalmazták, melyet gyermekkorukból ismertek.
A többség életszínvonallal való elégedettségérzetét a nyolcvanas években tovább táplálhatta, hogy a magyarok
életszínvonalukat a szovjet befolyási zóna más országaihoz
9.1. táblázat - Az életszínvonallal való elégedettség mértékének alakulása iskolai

végzettség szerint Magyarországon a hetvenes évek elején
Iskolai végzettség
Elégedettség 8 ált. alatt 8 ált. Szakm. Éretts. Főisk., egy.
mértéke
n=382 n=200 n=170 n=141 n=60
Elégedett 67 66 59 54 40
Részben 22 26 35 33 37
elégedetlen
Elégedetlen 11 8 6 13 23
Forrás: Makara-Monigl 1973.
mérték, ahol az életszínvonal jelentősen alacsonyabb volt. E keleti vonatkoztatás hozzájárult a magyar lakosság
elégedettségérzetének fenntartásához. Az 1989-es rendszerváltással azonban megváltozott az összehasonlítási
275
IX. A NAGYCSOPORT
alap, és az addig csak a magas iskolai végzettségűekre jellemző nyugati vonatkoztatás általánossá vált. Nyugati
összehasonlításban a magyarok életszínvonala akkor is alacsonynak tűnhetett volna, ha változatlan marad.
Ráadásul a rendszerváltozás során a életszínvonal a lakosság jelentős hányada számára csökkent. A csökkenés
és a vonatkoztatási minta együttes társadalom-lélektani hatásaként a magyar lakosság életszínvonallal
kapcsolatos elégedetlensége a kilencvenes években folyamatosan nőtt.
1.5. NORMATÍV ÉS ÖSSZEHASONLÍTÁSI VONATKOZTATÁSI

CSOPORTOK
Kelley (1980) a vonatkoztatási csoport és az egyén viszonyát két altípusra bontja. Az egyik típus esetében a
vonatkoztatási csoport olyan helyzetben van, hogy az egyént jutalmazhatja vagy büntetheti, s ezáltal közvetlen
hatást gyakorolhat az egyénre abban a tekintetben, hogy kövesse a csoport által megszabott értékeket, normákat.
E közvetlen hatás esetében normatív vonatkoztatási csoportról beszélünk. A másik típus esetében a csoport
pusztán csak mérce vagy viszonyítási pont, amelyet az egyén ítéletei, attitűdjei kialakításakor figyelembe vesz.
A hatás ilyenkor közvetett, az egyén mintegy anticipálja a csoport értékeit, normáit, melynek még nem tagja,
csak szeretne az lenni, vagy azt képzeli, hogy már tag a csoportban. E közvetett hatás esetében összehasonlítási
vonatkoztatási csoportról beszélünk.
Hyman és Singer (1976) veti fel azt a fontos kérdést, hogy a vonatkoztatási csoportok – különösen ha az
egyéntől távol eső csoportok közül kerülnek ki – értékeinek és normáinak észlelése homályos és pontatlan lehet.
Ráadásul arra sincs lehetőség, hogy az egyén téves észlelését korrigálja, s ilyenkor következik be a
karikatúraszerű vonatkoztatás, „túljátszás”, félreértelmezésen alapuló, nevetséges vagy megütközést keltő
azonosulás. Jó példái ennek a pontatlan észlelésen alapuló sztereotipikus reagálásnak az új csoportjához való
tartozást iskolásan kihangsúlyozó asszimiláns, a renegát túlbuzgósága, a parvenü szertartásos, mesterkélt
viselkedése. A pontos észlelés alaptényezője az idő. Ha a vonatkoztatás tartós lojalitásban gyökerezik, akkor az
eleinte homályos és nehezen értelmezhető normaés értékrendszer végül világosan kivehetővé és ténylegesen
interiorizálttá válik.
1.6. DEVIÁNS VONATKOZTATÁS

A vonatkoztatásnak eddig csak a vonzó-pozitív formájáról beszéltünk, de nyilvánvalóan létezik a taszító-negatív
vonatkoztatás is. Ez esetben egy adott csoport taszítás forrásává válik, s az elszakadást motiválja, amennyiben
odahagyott tagsági csoportról van szó. A vonatkoztatás vonzalmon alapuló folyamatainak az ellenvonatkoztatás
voltaképpen párhuzamos kísérője, a vonatkoztatott csoport választását támogató kognitív folyamat, a „kísértő
ellenérvek” elnémításának eszköze.
2. 2. TÁRSADALMI NAGYCSOPORTOK
A körülöttünk és bennünk zajló történések zavarba ejtőnek bizonyulnak. Összefüggéseik, rendjük, törvényeik
kiismerése amennyire sürgető, annyira nehéz. A megismerés irracionális útjai (a sejtés, a ráérzés, a látomás, a
képzelet, a hit) révén a világ bonyolult viszonylat rendszere mint egész jelenik meg számunkra. Az irracionális
megismerő eljárások révén szerzett elképzelések kiválóan alkalmasak arra, hogy az ember, a társadalom, a
természet mibenlétének értelmezésére vállalkozó mítoszok, egységet és rendet lehelő világképek táplálkozzanak
belőlük. Az irracionális megismerő eljárásokkal élő ember az egységes világértelmezés birtokában egyfelől
bizonyosságban él, másfelől azonban titkokkal, csodákkal teli környezetet lát maga körül, hiszen értelmezési
rendszere a valósághoz képest szükségszerűen inadekvát, ismeretelméleti értelemben véve hamis. Amíg
azonban a világkép adekvát a benne hívő emberek társadalmi és termelési viszonyaival, addig jól ellátja a
feladatát, leveszi a megismerés kínzó terhét az egyes emberek válláról, reményt, hitet, vigaszt nyújt életük
zavartalan folytatásához.
A racionális megismerő eljárások – az irracionális megismerő eljárásokkal szemben – a részletek kiismerését

eredményezik. A racionális eszközök által létrehozott tudás azonban paradox módon egyre növeli a nem tudást,
hiszen a bizonyosan kiismert, véges világ egyre nagyobb felületen érintkezik az ismeretlen, végtelen világgal. A
részletekben bizonyos ember adekvát tudásáért cserébe az egészre vonatkozó tudás bizonytalanságával fizet. A
racionális megismerés szükségszerűen halad lépésről lépésre, megtisztítva az utat a bizonytalanságtól az egyes
dolgokat megváltoztató cselekvés számára.
Miként az ismeretelméleti értelemben véve deficites irracionális megismerés érvényesülését is végső soron a
társadalmi viszonyok határozzák meg, a bizonytalanságérzet szempontjából deficites racionális megismerés sem
276
IX. A NAGYCSOPORT
minősíthető önmagában, a társadalmi viszonyokból kiszakítva jónak vagy rossznak. Természetközelben élő,
differenciálatlan munkamegosztási rendszerben szervezett társadalmak esetében nyilván az irracionális
megismerési módok jutnak fölényre, míg a természettől távolra szakadt, differenciált munkamegosztási
rendszert létrehozó társadalmak inkább a racionális megismerő módozatokra szorulnak.
2.1. KATEGÓRIÁK ÉS MEGISMERÉS

A kategorizáció a megismerés egyik legalapvetőbb eljárása, melynek révén a jelenségeket osztályozzuk,
rendszerezzük aszerint, hogy bizonyos jegyek előfordulnak-e bennük vagy sem. Általánosításokat teszünk,
melyek nélkül lehetetlenné válna számunkra a legegyszerűbb tények tudomásulvétele is. Allport (1977, 53-58)
szerint a kategorizáció során alkotott általánosítások révén tudomásunkra jutott ingerek dzsungelét drasztikusan
leegyszerűsítjük, s ezáltal hipotézisekhez jutunk a körülöttünk zajló történések természetére nézve. Kategóriáink
oly módon működnek, hogy a lehető legtöbb ingert olvasszák magukba, hiszen ezáltal válik áttekinthetővé és
azonosíthatóvá környezetünk.
A kategóriák tudatunk a priori mintáiként működve megszabják észlelésünket, világlátásunkat. E minták persze
nem velünk születettek, hanem részint a társadalmi kommunikáció, részint a tapasztalat során jutunk birtokukba.
A kategóriák irracionalitását vagy racionalitását az szabja meg, hogy az értelmes cselekvés számára
felhasználható ismerethez juttatnak hozzá vagy csupán a hit számára szolgáltatnak anyagot.
2.2. KATEGORIZÁLÁS ÉS FORMÁLÁS

Tajfel és Wilkes (1963) kísérlete bizonyította be, hogy a kategorizáció nem szakadhat el a kategorizált ingerek
valóságos tulajdonságaitól. A kísérlet hipotézise szerint amikor a természeti valóságból vett ingersorozatra úgy
alkalmazunk egy osztályozási rendszert, hogy az ingersorozat egyik része objektív tulajdonsága folytán az egyik
osztályba, míg az ingersorozat másik része a másik osztályba tartozik, az egyes osztályokba sorolt ingerek
észlelése az osztályba sorolás ténye által meghatározott módon fog alakulni, szemben azzal a helyzettel, amikor
nem alkalmazunk osztályozást.
A hipotézisben arra is utaltak, hogy az osztályba sorolás ítéleteket befolyásoló hatása elmarad, ha az ingerek
valamely objektív tulajdonsága nincs összefüggésben az alkalmazott osztályozási rendszerrel.
A kísérletben nyolc különböző hosszúságú vonalat mutattak a kísérleti személyeknek. Minden egyes vonalat
63,5x50,8 cm nagyságú lapra rajzoltak. A vonalak hossza 16,2 cm és 22,9 cm között változott. Az IIa)
kísérletben minden vonalat kétszer lehetett megtekinteni, és a vonalakat egymás után mutatták be. Az Vb) és a
IVa) és IVb) kísérletekben a vonalakat nem egymást követően, hanem egyszerre mutatták meg. A kísérleti
személyeknek az volt a feladatuk, hogy becsüljék meg az egyes vonalak hosszát.
9.2. táblázat - A vonalak megítélt hossza a különböző kísérleti feltételekben
Tényleges hossz
Kategória 16,2 17,0 17,9 18,8 19,7 20,7 21,7 22,8
* 16,0 17,3 18,2 19,3 21,2 22,3 23,6 25,3
I/a) és II/a)
Kategorizá
ció
Kategorizá 16,4 17,3 18,2 19,3 20,3 21,5 22,6 24,2

cióhiány és
véletlen
■Y--Y- 15,6 16,5 17,2 18,3 20,3 21,6 22,4 24,4
I/b) és II/b)
Kategorizá
277
IX. A NAGYCSOPORT
ció
Kategorizá 16,6 17,4 17,9 19,0 20,3 21,3 22,8 24,6

cióhiány és
véletlen
Ha) kísérlet: +K csoport: 12 k. sz., -K csoport: 12 k. sz., V csoport: 13 k. sz.
I/b) kísérlet: ugyanezek a kísérleti személyek, egy héttel később: +K csoport: 10 k. sz., -K csoport: 11 k. sz., V
csoport: 13 k. sz.
II/a) kísérlet: +K csoport: 12 k. sz., -K csoport: 12 k. sz.
Il/b) kísérlet: ugyanezek a kísérleti személyek, egy héttel később: +K csoport: 11 k. sz., -K csoport: 9 k. sz.
A hipotézisnek megfelelően három kísérleti feltételt alakítottak ki. A kategorizáció feltételében (+K) a vonalak
közül a négy kisebb vonalat az A elnevezés kíséretében, míg a négy hosszabb vonalat a B elnevezés kíséretében
mutatták meg. A véletlenfeltételben (V) a nyolc vonal közül találomra kiválasztott négy vonalat az A elnevezés
kíséretében mutatták meg, míg a maradék négy vonalat a B elnevezés kíséretében tárták a kísérleti személyek
elé. A kontrollfeltételben (-K) a vonalakat elnevezés nélkül szemlélhették meg a kísérleti személyek.
A táblázat a kapott eredményeket mutatja.
278
IX. A NAGYCSOPORT
A táblázatok alapján készített grafikonok jól mutatják, hogy a kísérlet hipotézise beigazolódott. A szomszédos
ingerek közötti tényleges különbség, valamint az ugyanazon ingerek közötti észlelt különbség eltérése látható a
grafikonokon százalékra átszámítva. Az eltérés pozitív irányú, ha az észlelt különbségek nagyobbak, mint a
tényleges különbségek, és negatív irányú, ha az észlelt különbségek alatta maradnak a tényleges különbségnek.
Az ábrákból látható, hogy a negyedik és ötödik vonal között észlelt különbségek messze meghaladják a
tényleges különbségeket a kategorizált sorozatok esetében, amikor is az első négy vonalnak az A, a második
négy vonalnak pedig a B elnevezést adták. A véletlenszerűen elnevezett és az elnevezetlen sorozatok esetében
ez a hatás viszont nem jelentkezik.
Az első kísérletsorozatban az észlelt különbség 100%-kal haladja meg a valóságos különbséget a kategorizált
sorozatnál, míg a véletlenszerűen elnevezett, illetve név nélküli sorozatoknál a kritikus határon az észlelésben
csak 11%-os eltérés mutatkozott a tényleges különbséghez képest. A második sorozatban a negyedik és ötödik
vonal közötti különbség a kategorizált sorozatnál a 122%-os, a másik feltételben ez a különbség csupán 44%-os.
Az osztályozás tehát a két osztályba sorolt ingercsoport közötti különbség túlhangsúlyozását eredményezte.
Tajfel és Wilkes eredményei azt bizonyítják, hogy a kategorizáció eredményeképpen létrejövő észlelet egyszerre
objektív és szubjektív tényezők műve. Ha nincs objektív támpont, amire a kategorizációs művelet alapulhatna,
akkor a csoportosítás irreleváns marad, és nem képez fogódzót a tudat számára az ingerekkel való megbirkózás
során. Objektív támpontra alapozva viszont a kategorizáció mintegy önálló életre kel, s tovább mélyíti a
279
IX. A NAGYCSOPORT
valóságos különbséget a látott ingerek egyes osztályai között. E tudati működés révén növekszik az
áttekinthetőség és a rendezettség.
2.3. HASONLÓSÁG ÉS KÜLÖNBÖZŐSÉG LÁTSZATA

A kategorizáció az emberi csoportok észlelésének vizsgálatakor nyilvánvalóan jelentős kiinduló tényező, hiszen
emberek csoportjait észlelvén a közöttük lévő különbségeket ezáltal túlhangsúlyozzuk. Ugyanakkor az emberek
mint ingerforrások nyilvánvalóan bonyolultabbak, mint a vonalak (melyek csak néhány dimenzió – például
hosszúság, szín – mentén különböznek egymástól). Emberi csoportok kategoriális észlelése azt eredményezi,
hogy az empirikusan létező különbségek túlhangsúlyozása az empirikusan hozzáférhetetlen vagy nehezen
hozzáférhető dimenziók (például intelligencia, temperamentum, személyiségvonások) mentén történő
különbségek önkényes extrapolálását is maga után vonja.
Tajfel (1978; 1980) utal arra, hogy a kategóriáról tudott (vagy vélt) ismeretek alapján nemcsak önkényes
extrapolációkat végzünk, hanem a kategória alá sorolt egyének viselkedésére utaló attribúciós ítéleteket is
kialakíthatunk, miáltal előre láthatjuk várható viselkedésüket. Ezek az ítéletek többnyire önmagukat beteljesítő
jóslatok gyanánt működnek. A kategorizációs észlelés által okozott túlhangsúlyozást fokozza, hogy amikor
együvé tartozó személyek csoportját észleljük, ítéleteink sarkosabbak lesznek. Emlékeztetünk Willis kísérletére,
aki személyek fényképeit ítéltette meg a rokonszenves-ellenszenves skála mentén. Ezt követően a fényképekből
kettes, illetve hármas csoportokat alakított ki, és az egyszerű térbeli szempont alapján képzett csoportosítás azt
eredményezte, hogy együtt a személyeket vagy ellenszenvesebbnek, vagy rokonszenvesebbnek ítélték a kísérleti
személyek, mint külön-külön (Willis 1960).
Az embercsoportok észlelésére szolgáló kategóriák a valóságban diakrón társadalmi kommunikáció útján

kialakult, nemzedékről nemzedékre áthagyományozódott észlelési támpontok, melyek részint társadalmi
jelentést kapott természeti dimenziókat (például bőrszín, antropológiai sajátosságok), részint társadalmi
összehasonlítás útján képzett történelmi-társadalmi csoportsajátosságokat (például osztály, nemzet, vallás)
vesznek alapul.
2.4. „MI" ÉS „OK"

A csoportközi helyzetben a kategorizáció racionális megismerő eljárásból könnyen irracionális, elfogultsággal
teli osztályozássá válhat, és többnyire azzá is válik. Ennek oka részint az, hogy az empirikus érvénnyel
megállapított különbség észlelése rendszerint jogtalan extrapolációkkal és helytelen attribúciós ítéletekkel jár
együtt. A döntő ok azonban az, hogy az embercsoportok észlelője rendszerint maga is csoporttag, miáltal
kategorizációs rendszere óhatatlanul tartalmazza a legegyszerűbb és legősibb megkülönböztetést, a saját csoport
és az idegen csoport közötti különbség megállapítását, ami óhatatlanul értékkülönbségek feltételezésére vezet.
A társadalmi nagycsoportok ugyanis kohéziójuk növelése érdekében fokozottan érdekeltek abban, hogy
tagjaikban elmélyítsék a saját csoportba mint önérdekbe vetett hitet, és ez találkozik a csoporthoz tartozó
személyeknek azzal a törekvésével, hogy önmagukat biztonságosan el tudják helyezni a társadalmi térben.
Minden csoport kidolgozza a saját magától értetődőségi rendszereit, értékelő és tipizáló előfeltevéseit, amelyek
nem feltétlenül egyeznek más csoportok értékelő és tipizáló sémáival. Ezáltal a félreértés lehetősége eleve adott,
és a konfliktust minden csoport a saját javára és a másik kárára hajlamos magyarázni. A társadalmi
nagycsoportok önmagukat pozitív irányban abszolutizáló, más csoportokat leértékelő ideológiáit – Sumner
nyomán – etnocentrizmusnak nevezzük. A saját csoport és az idegen csoport diszkrimináló hangsúlyokkal teli
megkülönböztetésére hajlamosító etnocentrikus látószög magyarázható a szociális kategorizációs működéssel,
az ebből adódó torzító hatásokkal. Az etnocentrikus ideológia, tudatosan alkalmazkodva az etnocentrikus
látószöghöz, szervezett és rendszerbe foglalt nézetek, attitűdök, értékek tárháza, mely pszichológiai
érzékenysége folytán kiválóan alkalmas a saját csoport egységesítő élményének körébe vonni
érdekkülönbségek, antagonizmusok által tagolt társadalmi csoportokat.
3. 3. CSOPORTKÖZI VISZONYOK
Az egyén szocializációja során ráébred, hogy születésétől fogva egy szövevényes, csoportosulásokból álló
hálózat veszi körül, melyben neki is meghatározott helye van. A helymeghatározás következménye a különböző
csoportok közötti eligazodás, mely az aktuális, a lehetséges és lehetetlen csoport-hovatartozások szerint
alkalmas az önmeghatározásra.
280
IX. A NAGYCSOPORT
3.1. CSOPORTKÖZI HELYZET

Csoportközi helyzet akkor keletkezik, amikor az egyén önmagát és társait társadalmilag kidolgozott kategóriák
által meghatározott csoport-hovatartozások szerint szemléli. A résztvevő szempontjából vett csoportközi helyzet
a sajátnak és az idegennek tartott csoport közötti megkülönböztetésre vonatkozik. A megfigyelő akkor ütközik
csoportközi helyzetbe, ha az egymástól eltérő társadalmi kategóriák szerint elkülönülő csoportok közötti
megkülönböztetés szociálpszichológiai tényeivel szembesül.
A nagy embercsoportok egymástól való megkülönböztetését lehetővé tevő kategóriák történelmileg jönnek létre
és halnak el. Henri Tajfel megállapítása szerint „az emberi nagycsoportok közötti viszonyok területe, a faji
csoportok közötti kapcsolatokat éppúgy magában foglalja, mint a nemzetközi kapcsolatokat. A csoportközi
viszonyok pszichológiai vetületében a csoportközi helyzeteket és az ilyen helyzetekkel kapcsolatosan tanúsított
viselkedést, valamint azokat a nézeteket és attitűdöket vizsgálják, amelyek az egyén saját csoportjára és az ő
szempontjából nézve fontos más csoportokra vonatkoznak. A csoportközi viszonyok versengő vagy
együttműködő, ellenséges vagy baráti jellegét igen nagy mértékben azoknak a helyzeteknek a logikája szabja
meg, amelyekben e viszonyok létrejöttek. Ha ezt természetesnek tartjuk, akkor ugyanilyen természetesnek kell
tartanunk azt is, hogy ezek a helyzetek egyének millióinak indítékaira és attitűdjeire hatnak, amelyek
meghatározzák e milliók viselkedését is, s az ily módon meghatározott viselkedés visszahat a csoportok közötti
viszonyok állapotára is.” (Tajfel [1973] in Csepeli 1980, 42.)
A csoportközi helyzet annyiban analóg a tömeghelyzettel, hogy a résztvevők viselkedésének individuális

meghatározóit kollektív meghatározók váltják fel, amelyek pszichológiai ereje az egyén önmeghatározásában
kulcsszerepet betöltő csoport-hovatartozásból adódik. Nem véletlen, hogy tömeghelyzetben a csoport-
hovatartozás könnyen aktiválódik.
3.2. CSOPORTOKRA SZAKADÁS

A társadalmi világ csoportok szerint történő észlelése, az egyén saját csoportjával való azonosulása elmélyíti az
azonosságtudatot, biztonságérzetet nyújt, és lehetővé teszi a társadalomban való gyors, értelmesnek tűnő
eligazodást, melyről az egyén nem szívesen mond le. A nemzetekre, pártokra, felekezetekre és az egyéni
azonosságtudat szempontjából hasonlóan jelentős más csoportokra szakadás az egyén pszichológiai szükségletei
szempontjából messzemenően jogosult társadalom-lélektani tendencia, melyet a modern korban a társadalmi
viszonyok igazolására, legitimálására szolgáló, legkülönfélébb csoportideológiák (nacionalizmus, vallás,
pártelhivatottság) gátlástalanul kihasználnak. E tendenciát plasztikusan mutatják be Montesquieu (1963, 194)
sorai: „Konstantinápoly népe már régóta két pártra oszlott, a kékekre és a zöldekre... A cirkuszi j átékok során a
zöld ruhás haj tók fogatai versengtek a kék ruhások fogataival, s a nézők szenvedélyes izgalommal figyelték a
versenyeket.”
3.3. TÁRSADALMI NAGYCSOPORTOK A POSZTMODERN

KORBAN
A modern társadalomszerveződésre jellemző munkamegosztási és osztály-hovatartozási struktúrák
leegyszerűsödése, eltűnése és átalakulása folytán a posztmodern társadalmakban a tradicionális társadalmakra
jellemző hovatartozások reneszánsza mellett új csoportszervező kategóriák megjelenésének vagyunk tanúi,
amelyek hatalmas embertömegek számára képesek az azonosságtudatot megteremteni, miközben minden
korábbi történelmi korszaktól eltérően páratlan lehetőséget nyújtanak az egyes csoportok közötti átjárásra, az
egymást keresztező kategóriák mentén képződő új társadalmi csoportok szerveződésére. A faj, a nem, a
szexuális orientáció, az etnikum, a testi állapot, az életkor megannyi csoportközi helyzetet teremtő azonosulási
lehetőség. Az új csoportközi helyzetek genezisének paradoxona, hogy miközben a differenciálódást és az
elkülönülést segítik elő, kialakulásuk globális folyamatok műve. E globális folyamatok között a következőket
említhetjük: a nemzetállami politika lehetőségeinek szűkülése, a nemzet feletti szervezetek hatókörének
bővülése, a történelmileg kialakult kisebb régiók újjászületése, a diaszpóra-etnikumok számának növekedése,
valamint a Föld egészére kiterjedő közlekedési és elektronikus kommunikációs hálózat forgalmának korábban
nem tapasztalt nagysága.
3.4. A CSOPORTKÖZI VISZONYOK SZOCIÁLPSZICHOLÓGIÁJA

A csoportközi helyzetek kialakulását előidéző, kísérő és követő, tartós és ideiglenes szociálpszichológiai
hatások kutatása során elsőként az emberi létre alapvetően jellemzőnek tartott csoportképződés tendenciáját
281
IX. A NAGYCSOPORT
vizsgálták. A csoportosodás kiindulópontja a kategória, melynek következtében lehetővé válik az emberek

csoport-hovatartozás szerint történő megkülönböztetése.
A megkülönböztetés korántsem korlátozódik a leírásra, hanem normatív, értékelő elemeket is tartalmaz. A saját
csoport pozitív értékelése, normáinak egyedülvalósága és az azoknak tulajdonított természetesség élesen
szemben áll az idegenek negatív értékelésével, normáik elítélésével és az idegenség természetellenes,
abnormális láttatásával.
A saját csoportot túlértékelő, a másik csoportot alulértékelő etnocentrizmus bázisán sztereotípiák, előítéletek,
nézetrendszerek és ideológiákjelennek meg, amelyek eltorzítják a csoportok egymásról alkotott képét,
gyanakvással telítik a csoportközi helyzeteket, tartós bizalmatlanságot visznek a csoportközi kapcsolatokba. A
kommunikáció elsősorban viszonyszinten válik lehetségessé.
Mivel a szembenállás fokozza a csoportkohéziót, a csoport vezetésére pályázók („etnikai vállalkozók”,

fundamentalista vallási vezetők, demagóg politikusok stb.) a konfliktus kiélezésében, elmélyítésében, tartóssá
tételében lesznek érdekeltek. A csoportközi kapcsolatok ebben az esetben destruktív folyamatok tápláló erejévé
válnak. A csoportközi viszonyok klasszikus vizsgálatai e folyamatokat kutatják. A szociálpszichológiai kutatás
társadalmi aktivizmusa talán sehol nem olyan nyilvánvaló, mint a csoportközi viszonyok vizsgálatában. A
csoportközi helyzetek oly sok vért, emberirtó indulatot, szenvedést és értelmetlen pusztulást idéztek már elő a
történelemben, hogy a szociálpszichológusok – sokszor a naivitás vádját is megkockáztatva – javaslatokat,
szociálpszichológiai utópiákat dolgoznak ki a csoportok közötti béke, harmónia és bizalom mintáinak
elterjesztése és uralkodóvá tétele érdekében. Alapot ad erre a várakozásra, hogy az emberiség nagy narratívái
nemcsak a háborúról, hanem a békéről is szólnak.
3.5. „TÁRSBÉRLŐCSAPDA"
A saját csoport és az idegen (másik) csoport kategorizációja alapján keletkezett etnocentrikus élmény a saját
csoport felértékelését és a másik csoport leértékelését eredményezi, ami viselkedésbeli következményekkel is
jár.
Fontos szempont, hogy a másik csoport hátrányos megkülönböztetése akkor is bekövetkezik, ha ez a viselkedés
a saját csoport számára a lehetséges előnyök abszolút értékét tekintve előnytelen, és a megkülönböztetés révén a
saját csoport csupán a másik csoportnak okozott hátrányokhoz képest, tehát viszonylagosan jár jól. Ma már
nincsenek társbérletek, melyek az egykori hibás lakáspolitika termékei voltak a lakáshiány leküzdésére.
Azonban nap mint nap tapasztaljuk a „társbérlőcsapdát”, amikor azért mondunk le valamilyen előnyről, nehogy
a másik felet még nagyobb előnyhöz juttassuk. Egymással marakodó csoportok (legyenek azok futballcsapatok
köré toborzódó szurkolók, nemzetek, felekezetek stb.) konfliktusa emiatt oly kívánatos a mindenkori „nevető
harmadik” számára.
3.6. MINIMÁLIS CSOPORTFELTÉTELEK

Tajfel és munkatársai az 1970-es évek elején laboratóriumban mutatták ki ennek a jól ismert élethelyzetnek a
pszichológiai hatásmechanizmusát (Tajfel-Billig-Bundy-Flament 1971). A laboratóriumi kísérleteknek az volt a
céljuk, hogy létrehozzák azokat a minimális feltételeket, amelyek között az egyén még megkülönbözteti a
sajátnak és az idegennek érzett csoportot. E minimális feltételek megteremtése érdekében arra törekedtek, hogy
a kísérleti helyzetből minden olyan változót kiiktassanak, ami különböző élethelyzetekben csoportközi
megkülönböztetésekhez vezethet. Kiiktatták tehát a konfrontáció, a konfliktus, az ellenséges attitűd, a
csoportönzés változóit. Bebizonyosodott, hogy a személyeknek pusztán saját csoporton belüliekre, illetve saját
csoporton kívüliekre történő osztályozása szükséges és elégséges feltétele annak, hogy a favorizáció (a
csoporton belüliek előnyben részesítése és a csoporton kívüliek kiszorítása) megjelenjen (Doise et al. 1972).
A kísérleti személyek először viszonylag egyszerű feladatot kaptak (mint például pár másodpercre felvillanó
ponthalmaz elemszámának becslése, vagy két absztrakt festő, Klee és Kandinszkij festményeire vonatkozó
ízlésítélet kifejtése). Ezt követően minden egyes kísérleti személy (anélkül, hogy a többiekkel érintkezhetett
volna) azt a feladatot kapta, hogy előre elkészített fizetési táblázatok segítségével két másik kísérleti személy
számára pénzt osszon el. A kísérleti személyek úgy tudták, hogy az első feladat során nyújtott teljesítményük
alapján két csoportba osztották őket, s minden kísérleti személynek tudomása volt arról, hogy ő maga melyik
csoportba (túlbecslők vagy alulbecslők, Klee-pártiak vagy Kandinszkij-pártiak) tartozott.
A fizetési mátrixot úgy szerkesztették meg, hogy a kísérleti személyeknek különböző választási stratégiákra
nyílt lehetőségük. Törekedhettek a maximális közös haszonra, amikor a saját csoportjuk ugyan jól járt, de a
282
IX. A NAGYCSOPORT
másik csoport még jobban járt volna. A másik lehetőségük az volt, hogy a saját csoport maximális hasznára
törnek, mely esetben a saját csoport javára megítélt összeg nem volt olyan magas, mint az első esetben, viszont
magasabb volt, mint a másik csoporté, tehát a két összeg között maximalizálták a különbséget, míg a harmadik
stratégia abban állt, hogy mindkét csoport számára azonos – közepes nagyságú – összeget ítélhettek meg.
Fizetségi táblázatok
9.3. táblázat - I táblázat
19 18 17 16 15 14 13 12 11 10 9 8 7
2 3 5 7 9 11 13 15 17 19 21 23 25
9.4. táblázat - II. táblázat
23 22 21 20 19 18 17 16 15 14 13 12 11
5 7 9 11 13 15 17 19 21 23 25 27 29
Ha az I. és aII. táblázaton a felső sor egyes számai a másik csoport valamelyik tagja számára odaítélhető
összegeket jelzik, és az alsó sor egyes számai a saját csoport valamelyik tagja számára odaítélhető összegeknek
felelnek meg, akkor különösebb dilemma nincs, hiszen a saját csoport maximális haszna, valamint a saját és a
másik csoport javára megítélt összeg közötti maximális különbség egyaránt a táblázatok jobb szélső oszlopának
választása esetében áll elő (7/25,11/29). Merőben más a helyzet, ha a felső sor egyes számai a saját csoport
javára megítélt összegeket, az alsó sor számai pedig a másik csoport számára megítélhető összegeket jelzik. A
maximális közös haszon természetesen marad a jobb szélső oszlopon, míg a saját és a másik csoport javára
megítélt összeg közötti maximális különbség átkerül a bal szélső oszlopra (19/2, 23/5).
3.7. RELATÍV ÉS ABSZOLÚT ELŐNYÖK

A kísérletek azt mutatták, hogy a saját csoport maximálisan elérhető haszna jelentős hatást gyakorolt ugyan a
döntésekre, de korántsem játszott annyira fontos szerepet, mint a saját csoport és a másik csoport javára megítélt
összeg közötti maximális különbség elérésére irányuló igyekezet. A kísérleti személyek tehát a relatív előnyt
fontosabbnak tartották, mint az abszolút előnyt, mely azonban a másik csoportnak jobban kedvezett volna, mint
nekik. A kísérletet más kutatók által és más országokban megismételve mindig ugyanezt az eredményt kapták
(Tajfel 1980).
A kategorizáció csak abban az esetben váltja ki a csoport-hovatartozás élményét és az ebből adódó

diszkriminációt, ha involválja, az „együttes élmény” közös sorsként átélt körébe vonja az embereket. Rabbie és
Horwitz (1969) kísérletében a részt vevő személyek csak akkor alkalmaztak csoportközi megkülönböztetést, ha
saját személyük és a rájuk osztott kategória között valamilyen objektív történés révén a festingeri értelemben
vett releváns kapcsolat keletkezett. A kategoriális önbesorolás élménye azonban – függetlenül a közös sorsként
észlelt élmény nyereség-hátrány egyenlegétől – mindenképpen létrejött. A történelmi-társadalmi tapasztalatok
azt mutatják, hogy a negatív közös sors, az üldöztetés, a folyamatos hátrányos megkülönböztetés a
kisebbségeket pszichológiailag szinte összecementezi, asszimilációjukat lassítja és gátolja.
3.8. DICHOTOMIZÁCIÓ
Már Tajfel is gondolt arra, hogy a szociális kategorizáció révén az egyén voltaképpen önnön társadalmi
azonosságérzetéhez keres és talál támpontokat. Turner (1980) szerint a társadalmi összehasonlítás folyamatai a
csoport-hovatartozás értékelésére is kiterjednek, s ily módon az egyének eleve érdekeltek abban, hogy
csoportjaikat összehasonlítsák, és saját csoportjukra nézve megkülönböztető jellegű értékeléseket alkossanak.
Kísérletében megismételte a Tajfel-féle kategorizációt, amikor is a kísérleti személyek nemcsak saját vagy más
csoportba tartozó másik személynek, hanem önmaguknak is oszthattak pénzt. A személyek így versenghettek az
én-másik, valamint a csoporton belüli másik és a csoporton kívüli másik összefüggésben.
283
IX. A NAGYCSOPORT
A kísérlet én-másik versengést mutatott – a csoportközi diszkrimináció elmaradt. Turner ezt az eredményt úgy
értelmezi, hogy nem maga a csoportba osztás ténye okoz diszkriminációt, hanem az, hogy az így előálló
dichotómia az egyetlen, melyen keresztül a pozitív önazonosság elérésére irányuló motiváció kifejeződik. A
kísérlet során nemcsak a pénzelosztást, hanem a semmit sem jelentő pontokon való osztozkodást is lehetővé
tette a kísérleti személyek számára. Amikor a kísérleti személyek csak a saját csoportbeli másik és az „idegen”
másik között oszthatták a pontokat, a diszkrimináció megint megjelent.
A kategorizáció versenyt eredményez, melynek indítéka nem a nyereség, hanem pusztán az önértékelés
pozitivitását támogató értékelő összehasonlítás. Turner elmélete természetesen nem zárja ki, hogy az előnyös és
hátrányos helyzetű csoportok közötti konfliktusok ne mélyítsék el az ellenségességig a kiinduláskor meglevő
megkülönböztető összehasonlítást.
3.9. A CSOPORTKÖZI KONFLIKTUS ÉS OLDÁSA

A csoportközi viszonyok kritikus mozzanatainak vizsgálatára irányuló, mindmáig a legambiciózusabb kísérletet
Sherif és felesége végezte az 1950-es években. A kutatók nem kisebb célra, mint a hidegháborúnak véget vető
világbéke megteremtésére vetették tekintetüket. A tizenéves fehér, angolszász származású, középosztálybeli
fiúkkal végzett kísérletek eredményeit minden aggály nélkül a világra vonatkoztatták. Azt remélték, hogy a
kísérlet révén hozzájárulnak ahhoz, hogy „a világ kormányai végre hajlandóságot mutassanak arra, hogy
lefékezzék a világ megsemmisítését előkészítő folyamatokat”.
Három kísérletet folytattak le 1949 és 1953 között. (Nem az első eset, hogy miközben a világ Amerikán kívüli
részein valóságos történelmi drámák zajlanak, addig Amerika mesterséges, kísérleti úton létrehozott drámákkal
„kénytelen” beérni.)
Saját csoport kialakítása. A kísérleti személyeket két csoportba különítették el. Az első két kísérlet során az
elkülönítést megelőzően a fiúk együtt táboroztak, s az egyes csoportokba olyan személyeket osztottak, akik
szociometriai szempontból negatívan viszonyultak egymáshoz. Az 1954-es kísérletben a csoportközi találkozás
előtt a két csoport tagjai még csak nem is tudtak egymásról.
Az egy hétig tartó szakasz során létrejött az „etnocentrizmus”. A „vadászok” és a „sasok” (vagy a korábbi
kísérletekben „buldogok” és „vörös ördögök”) körében kialakultak a törzsies jegyek, a normák, a magától
értetődőségi igények, a rangok, az értékrend és a vezetés.
Konfliktus. A két csoport között a következő időkben sportversenyeket szerveztek. Baseball, rögbi, kötélhúzás,
kincskeresés, sátorverés, színi előadás képezték a verseny színtereit. Hogy egyik csoport se maradjon le nagyon
a másiktól, a körletrendet is bevették a versenybe, s így feltűnés nélkül ki tudták igazítani a pontszámokat, ha
kellett.
A bajnokság erőteljesen motiválta a fiúkat. Ahogyan előrehaladtak a versenyek, a kezdeti korrekt sportszellem
alábbhagyott. Egyre gyakoribbá váltak azok az esetek, amikor a csoportok tagjai agresszíven reagáltak arra is,
ha veszítettek, de arra is, ha nyertek. Elszaporodtak a vádaskodások, a tényleges és vélt csalások, az egymásra
ragasztott gúnynevek. 1954-ben a konfliktus annyira elfajult, hogy „ebédidőben a két csoport tagjai étkezés
közben felugráltak az asztal mellől, egymással szemben felsorakoztak, és szitkokat, valamint ételt, tányérokat
stb. vágtak egymás fejéhez. A két csoport között kitört a harc, és egyik csoport sem tudta biztosan azt, hogy
tulajdonképpen ki kezdte az ellenségeskedést: de arról mindegyik csoportban meg voltak győződve, hogy valaki
a másik csoportból a ludas.” (Sherif, M. – Sherif, C. W. [1969] in Csepeli 1980, 373.)
Az ellenségeskedés elmélyítette a törzsies megnyilvánulásokat. Kísérleti adatok bizonyítják, hogy mindegyik

csoport dicsőítette magát, túlbecsülte teljesítményeit, ideologikusan magyarázta saját kudarcait és sikereit, és
rendkívül szorosra vonta sorait.
Hiábavaló próbálkozások az ellenségeskedés megszüntetésére. Miután kialakult a konfliktusos csoportközi

helyzet negatív szimptómáinak teljes tára, a kutatók azt a feladatot tűzték ki, hogy kísérleti úton rávegyék a
csoportokat a megbékélésre. A következő lehetőségek jöttek szóba:
– egymásra nézve kölcsönösen kedvező információk terjesztése;
– közösen vallott erkölcsi értékekre való hivatkozás;
– a csoportvezetők találkozásai;
284
IX. A NAGYCSOPORT
– két csoport tagjainak találkozása, melynek során egyenlő felekként érintkezhetnek egymással;
– helyzetek, melyekben a szociális összehasonlítás mércéje nem a csoporthoz tartozás, hanem az egyéni érdem,
teljesítmény.
A fent felsorolt módszerek mindegyikét kipróbálták, ám csekély sikert értek el. Az információközlés zátonyra
futott az ellenséges beállítódásokon és negatív sztereotípiákon. Az információkat nem hitték el, vagy eredeti
jelentésükből kiforgatva a befogadók eleve adott sémáik szerint dolgozták föl.
Csődöt mondott a közös erkölcsi értékekre való hivatkozás is. Közös istentiszteletet rendeztek a két csoportnak,
melyen a pap a felebaráti szeretetről, az ellenségnek való megbocsátásról, az együttműködésről, a türelemről és
a megértésről beszélt. A fiúknak nagyon tetszett a pap szónoklata, ez azonban nem akadályozta meg őket abban,
hogy az istentisztelet után taktikai tervet készítsenek, hogy miként lehetne rajtaütésszerűen megtámadni a másik
csoportot.
Az egyéni teljesítményeket hangsúlyozó versenyek (amelyekkel a kutatók az olimpiai gondolatot akarták

imitálni) pillanatok alatt átalakultak, s a nézők a vesztesekben és a győztesekben a saját csoportjukat siratták
vagy a másik csoportot átkozták – csoport-hovatartozástól függően.
A megbékítési kísérlet része volt a csoportok vezetőinek találkozása, mellyel a korban divatos szovjet-amerikai
„csúcstalálkozókat” modellálták. A megbékélésre kész vezetők sorsa Sherif táborában sem alakult másként,
mint a valóságban. Hiába mutattak a találkozón kompromisszumkészséget és békülékenységet, visszatérve
bázisukra a „héják” lehurrogták őket, s a harc változatlan hévvel folyt tovább.
Fölérendelt célok. Az 1949-es kísérlet során a csoportok közötti béke megteremtésére a közös ellenség
megtalálása bizonyult hatékony eszköznek. Ez a megoldás azonban ellenkezett Sherifék pacifista
beállítottságával, s a későbbi kísérletekben más eszközöket kerestek.
A konfliktus oldásához nem volt elég a közös célok adta perspektíva. A kutatók létrehoztak olyan helyzeteket,
amelyek mindkét csoport tagjai számára vonzó célok megvalósítására irányultak. Ilyen alkalmat képezett a
közös filmnézés vagy tűzijáték megtekintése közösen július 4-én, az amerikai függetlenség kikiáltásának
ünnepén. A konfliktus azonban nemhogy csökkent, hanem nőttön-nőtt. A találkozások jó ürügyet szolgáltattak a
csoportok közötti határok hangsúlyozására, aminek során a csoportok tagjai eltérő csoport-hovatartozásuk
kapcsán becsmérelték, szidták és sértegették egymást.
A megoldást a fölérendelt célok kialakítása hozta meg. A fölérendelt cél sajátja, hogy elérésére a csoportok
egyedül képtelenek. Mindkét csoportnak együtt kell működnie ahhoz, hogy a cél teljesüljön. A következő
fölérendelt célokat próbálták ki.
1. A vízellátás megszervezése. A két csoport tagjai arról értesültek, hogy tönkrement a tábort ellátó
vízszolgáltató rendszer. Külön-külön indultak a hiba megkeresésére, de együtt találták meg a megoldást.
2. Anyagiak hiánya. A fiúk szerettek filmeket nézni. Azt mondták nekik, hogy a táborvezetésnek nincs többé
pénze arra, hogy filmet béreljen. A két csoport együtt megszervezte, hogy összeadják a filmbérlet díját, melynek
eredményeként megnézhették az áhított filmet.
3. Közös erőfeszítés. Az egyik nap a két csoport kirándulni ment. Jókora távolságra kerültek a tábortól. A fiúk
megéheztek, de az élelmiszert szállító teherautó „elromlott”. A két csoport tagjai szereztek egy kötelet,
rákötötték a teherautóra, s együtt addig húzták, amíg el nem indult.
Az egymást követő fölérendelt célok eredményes elérésének meglett a hatása. A két csoport tagjai megtanulták
egymást individuálisan észlelni. A pozitív szociometriai választások keresztbe metszették a csoporthatárokat.
Egyedüli különbségként az maradt meg, hogy abajnokságból győztesen kikerült csoport tagjai valamivel jobban
megőrizték a másik csoporttal szembeni idegenkedést, mint a vesztesek.
„Kék szellemek” és „Vörös dzsinnek”. Diab a hatvanas években libanoni arab keresztény és mohamedán
családokból származó tizenéves fiúk körében megismételte a Sherif házaspár kísérletét. A kísérlet pontosan
ugyanúgy zajlott, mint Amerikában. Ugyanakkor volt egy lényegtelennek nem mondható különbség is a két
kísérlet között. Sherif az ötvenes évek amerikai társadalma szempontjából lényeges kategóriák (faj, vallás,
osztály, nem) szerint homogenizálta a kísérleti személyeket, viszont Diab a libanoni társadalmat végzetesen
megosztó vallási kategorizációt nem semlegesítette. Az első szakaszban mindenesetre a spontán barátságok
keresztbe metszették a vallási kategóriákat. A visszautasításokban azonban már tetten érhető volt a vallási
285
IX. A NAGYCSOPORT
hovatartozás hatása (elsősorban a mohamedán fiúk körében, akik 75%-ban keresztényeket ítéltek
ellenszenvesnek). A két csoport létrejött, és külön-külön kezdett el működni. Az egyik csoport agresszív
szubkultúrát fejlesztett ki, míg a másik csoport a harmónia és a tisztesség jegyében szerveződött meg.
A verseny hatására az eredetileg jámbor csoport is agresszívvá vált („Barátok”-ból ekkor alakultak át „Kék
szellemek”-ké). A versenyek ellenségeskedést keltő hatásait többé már kísérleti úton nem lehetett kontrollálni.
Érdekes módon, az agresszió nemcsak a másik csoport tagjai ellen fordult, hanem – a „Vörös dzsinnek”
esetében – a saját csoport tagjai körében is megjelent. A kísérletet emiatt félbe kellett szakítani.
3.10. KÍSÉRLET ÉS TÖRTÉNELEM

A Sherif házaspár által mesterségesen előidézett hidegháború 1954-ben lezárult, szemben a valódi
hidegháborúval, melynek végére még harmincöt évet kellett várni. A valódi hidegháború végét – mint arra már
korábban utaltunk – nem a fölérendelt célok követése hozta meg. Az egyik fél összeroppant a másik fél
egyoldalú fölényét sejtető hatalmas fenyegetés súlya alatt.
Diab kísérletének kényszerű félbeszakítása mintha előrevetítette volna a Libanont később feldúló tízéves
polgárháborút. A fölérendelt célok jegyében szerveződött Jugoszlávia a kilencvenes években felbomlott, és
területén kegyetlen szerb-horvát-muzulmán háború bontakozott ki, melynek csak az Egyesült Államok által
vezetett nemzetközi katonai erő tudott véget vetni. A csoportközi viszonyok szociálpszichológiai kutatásai
túlságosan racionális cselekvőket feltételeznek, akik képesek a fölérendelt célok által teremtett közös haszon
előnyeinek felismerésére. Ezzel szemben a történelmileg determinált cselekvők racionalitása nem képes
túltekinteni a saját csoport szabta szűk horizonton. A történelmileg formált csoportközi konfliktusok esetében
csak a nyers erő képes megfékezni a destruktív csoportközi folyamatokat. A fölérendelt célok csak akkor
léphetnek működésbe, ha a közbelépő erő már lebénította a nemzedékek életét átfogó konfliktus elemi erőit,
miáltal tér nyílik a jelen perspektíváira nyitott, racionális cselekvők számára. A szociálpszichológiai kísérletek
tanulságai csak az utóbbiakra vonatkoztathatók.
4. 4. SZTEREOTÍPIÁK
Az embereket csoportokra tördelő társadalmi kategorizációs működés által létrehozott megismerési térkép nem
nélkülözi ugyan a tényítéletekre jellemző, empirikusan megalapozott igazságot, de értékítéletekkel,
oktulajdonításokkal és szubjektív valószínűségi ítéletekkel megterhelve szükségszerűen torz képek kialakulását
eredményezi.
4.1. A SZTEREOTÍPIA FOGALMA

A „sztereotípia” kifejezés eredetileg Walter Lippmanntól származik, aki a „fejünkben lévő képekről” beszélve
leegyszerűsített, egyoldalú és sematikus képekre gondolt, melyek segítségével képesek vagyunk az adott kultúra
értékelő és tipizáló előfeltevéseinek megfelelő rendet vetíteni környezetünkbe. A húszas években még nem vált
el élesen egymástól a kategória, a sztereotípia, az attitűd és az előítélet fogalma. Mindegyikkel arra utaltak, hogy
a világ észlelésekor takarékoskodnunk kell a megismerési erőfeszítésekkel, és ezt kollektíven kidolgozott
leegyszerűsítő mechanizmusok jóvoltából tehetjük.
Az empirikus sztereotípiakutatások megindulásakor fogalmazódott meg a sztereotípiának az a meghatározása,

mely szerint a sztereotípiák a különféle társadalmi nagycsoportokra jellemzőnek tartott tulajdonságokra utaló
megállapítások, amelyek egy-egy csoport viszonylatában nagyfokú közmegegyezésen alapulnak, és időben
meglehetősen szívósan fennmaradnak.
4.2. A SZTEREOTÍPIÁK VÁLTOZÁSA

A harmincas években az Egyesült Államok páratlan asszimilációs teljesítményét kikezdte a gazdasági
világválság által keltett munkanélküliség, ami jellegzetes módon nagyobb mértékben sújtotta a negatív
sztereotípiákkal jellemzett etnikai csoportokat, mint a fehér-protestáns-angolszász többséget. Ez volt az a
társadalmi helyzet, ami a sztereotípiák csoportközi értelemben vett megfogalmazására és empirikus kutatására
ösztönzött. Katz és Braly (1979) azt tapasztalta, hogy princetoni egyetemi hallgatók tíz etnikai csoportot
értékelve hasonló rangsort állítottak fel, mint abban az időben az Egyesült Államok más részein lefolytatott
vizsgálatok többi résztvevői. Az egyetemi hallgatók nemcsak a rangsor vonatkozásában mutattak nagyfokú
megegyezést, hanem az e csoportoknak tulajdonított jellemvonások (sztereotípiák) tekintetében is.
286
IX. A NAGYCSOPORT
9.5. táblázat -
Angolok Az egyetértők százalékaránya
1933 1951 1967
Sportszerető 53 21 22
Intelligens 46 29 23
Konvencionális 34 25 19
Hagyományszerető 31 42 21
Konzervatív 30 22 53
Tartózkodó 29 39 40
Mesterkélt 27 37 47
Udvarias 21 17 17
Becsületes 20 11 17
Szorgalmas 18 - 17
Nacionalista 18 - 7
Humortalan 17 - 11
Gyakorlatias - - 25
Korábban figyelembe nem vett új tulajdonság.
9.6. táblázat -
Feketék (a korábbi Az egyetértők százalékaránya

vizsgálatokban, ma már
politikailag nem korrekt
szóhasználattal: négerek)
1933 1951 1967
Babonás 84 41 13
Lusta 75 31 26
Nemtörődöm 38 17 27
Tudatlan 38 24 11
Muzikális 26 33 47
287
IX. A NAGYCSOPORT
Kérkedő 26 11 25
Túl vallásos 24 17 8
Ostoba 22 10 4
Piszkos 17 - 3
Naiv 14 - 4
Rendetlen 13 - 5
Megbízhatatlan 12 - 6
Orömszerető - 19 26
Érzékeny* - - 17
Társaságkedvelő - - 17
Beszédes - - 14
9.7. táblázat -
Zsidók Az egyetértők százalékaránya
1933 1951 1967
Agyafúrt 79 47 30
Pénzsóvár 49 28 15
Szorgalmas 48 29 33
Kapzsi 34 17 17
Intelligens 29 37 37
Törekvő 21 28 48
Ravasz 20 14 7
Családszerető 15 19 19
Állhatatos 13 - 9
Beszédes 13 - 3
Erőszakos 12 - 23
Túl vallásos 12 - 7
288
IX. A NAGYCSOPORT
Anyagias* - - 46
Gyakorlatias* - - 19
9.8. táblázat -
Olaszok Az egyetértők százalékaránya
1933 1951 1967
Művészi 53 28 30
Heves 44 19 28
Szenvedélyes 37 25 44
Temperamentumos 35 15 28
Muzikális 32 22 9
Képzeletdús 30 20 7
Túl vallásos 21 33 25
Beszédes 21 23 23
Bosszúálló 17 - -
Piszkos 13 - 4
Lusta 12 - -
Megbízhatatlan 11 - 3
Orömszerető - 28 33
Családszerető - - 26
Érzéki - - 23
■Y- - - 19
Veszekedő
Korábban figyelembe nem vett új tulajdonság. Forrás: Kaufmann 1977, 356-357.
Két évtizeddel később Gilbert (1951) újra elvégezte a vizsgálatot az akkori princetoni diákokkal, és azt találta,
hogy gyengült a sztereotipizálási hajlandóság. Egyesek már felháborodtak, hogy együgyű általánosításokra kérik
őket az etnikai-nemzeti csoportokkal kapcsolatosan.
Karlins, Coffman és Walters (1969) hasonló vizsgálatot végeztek 1967-ben Princetonban. Eredményeik szerint
főként a negatív értékítéleteket tükröző sztereotípiákban ment végbe további csökkenés, de megjelentek új
289
IX. A NAGYCSOPORT
sztereotipikus vonások, amelyek azonban már kevésbé voltak negatívak az egyes idegen csoportokra nézve. E
három vizsgálat alapján mutatjuk be a 476-477. oldalon a sztereotípiatrendek alakulását néhány etnikai-nemzeti
csoport viszonylatában.
4.3. A SZTEREOTÍPIAKÉPZŐDÉS VÁLFAJAI

Hofstatter (1949) a csoportközi sztereotípiaképzés négyféle módját írja le. Az egyik mód a csekély mértékű és
kis jelentőségű különbségek felnagyításában áll. A másik módszer a tényleges különbségek túlzott
hangsúlyozása (ez történik a bőrszín alapján történő megkülönböztetés esetében). A harmadik mód a tényleges
különbség önkényes társítása valamilyen feltételezett, empirikusan nem ellenőrizhető vonással, hamis ok-
okozati kapcsolatok tételezése. A negyedik módszer a túlzott élességű, egyébként az adott csoportban valóban
létező alakok előtérbe állítása, gyakoriságának eltúlzása. (Így jönnek létre a „tipikus” csoporttagok
sztereotípiái.)
A sztereotípiák – mint csoport-hovatartozásra utaló tulajdonságegyüttesek – foglalkozási csoportok, társadalmi

osztályok, rétegek, világnézeti és vallási csoportok, kisebbségek, deviáns csoportok, nemi csoportok tagjaira
egyaránt vonatkozhatnak.
4.4. A SZTEREOTÍPIÁK MEGISMERŐ FUNKCIÓJA

A sztereotípiák megismerő funkciója a gyors tájékozódás, a felszínes, de könnyű eligazodás igényeit hivatott
kielégíteni. Társadalom-lélektani funkciójuk abban van, hogy közös előfeltevésként élve, egy-egy csoport tagjai
a sztereotípiák segítségével „fél szavakból” is képesek megérteni egymást, ezáltal kommunikációjukat az
ismerősség, otthonosság, bennfentesség jellemzi. Sztereotípiák nélkül például aligha volnánk képesek olyan
vicceket mesélni egymásnak, melyek hősei különböző kisebbségek, nemzeti csoportok tagjai.
4.5. A SZTEREOTÍPIÁK SZOCIOLÓGIAI FUNKCIÓJA

A sztereotípiák szociológiai funkciója a csoportközi viszonyokban fennálló esetleges egyenlőtlenségek
igazolása, leplezése. Avigdor (1952) figyelte meg, hogy konfliktusban álló csoportok ellenséges érzésekkel
eltelve negatív tulajdonságokat tulajdonítanak egymásnak, mintegy igazolást keresve saját negatív érzéseik
számára. Sherif (1980) terepvizsgálatai meggyőző bizonyítékokat szolgáltattak arra nézve, hogy az egymással
konfliktusban álló csoportok szisztematikusan leértékelték és negatív vonásokkal jellemezték egymást.
Társadalmi összefüggésben az egymással konfliktusban álló csoportok közötti aszimmetria történelmi és
társadalmi okoknál fogva szívósabb és nyomasztóbb, mint a szociálpszichológiai kísérletekben létrehozott
modellek diszkriminatív mintája.
Az európai-észak-amerikai kultúrában a nőkről vallott uralkodó sztereotípia (gyengédség, érzelmesség,

háziasság, ösztönösség) nyilván azt az egyenlőtlenséget is igazolni hivatott, ami az otthoni munkamegosztásban
férfiak és nők között a nők hátrányára a világ számos országában jelentkezik (Szalai 1978). Hasonló
egyenlőtlenséget igazoló funkciót tulajdoníthatunk az európai nemzeti sztereotípiák sajátos nyugat-kelet
lejtésének, ami abban nyilvánul meg, hogy a fej lettebb európai nemzetek negatívabb vonásokat tulaj donítanak
a tőlük keletre elhelyezkedő fejletlenebb nemzeteknek, mint náluk fejlettebb szomszédaiknak (Filipp 1992).
Egyes társadalmi rétegekkel kapcsolatban kialakult sztereotípiák (például a „paraszt” képe a múltban
Magyarországon) hasonló szerepet töltenek be.
Hamilton (1976) szerint a hátrányosan megkülönböztetett kisebbségi csoportokkal szembeni negatív értékirányú
sztereotípiák kialakulásának nemcsak a megismerési ökonómiában, a csoporton belüli kommunikáció
serkentésében és az ellenlábas csoport hátrányos helyzetének igazolására törekvő funkcióban van a
magyarázata, hanem számolni kell egy tisztán kognitív természetű okkal is. A kisebbségi csoportokkal
foglalkozó fejezetben részletesen ismertetjük Hamilton kísérleteit, amelyek azt bizonyítják, hogy a
kisebbségekre vonatkozó sztereotípia illuzórikus együttjárást tételez a kisebbségi státus és a többségi társadalom
által negatívan értékelt viselkedésre hajlamosító tulajdonságok között.
4.6. AZ ÁLTALÁNOS AUTOSZTEREOTÍPIA

Le Vine és Campbell (1972) számos etnikai és nemzeti csoport etnocentrikus ihletésű önleírását tanulmányozva
kidolgozta az „általános autosztereotípiát”, mely képletszerűen magába sűríti mindazt ajót, amit egy-egy
nemzeti-etnikai csoport önmagáról elhisz. A következőképpen fest az idealizált önleírás:
290
IX. A NAGYCSOPORT
1. Büszkék vagyunk magunkra, megbecsüljük önmagunkat és őseink hagyományait.
2. Hűségesek vagyunk.
3. Becsületesek és megbízhatóak vagyunk egymás közt, de nem dőlünk be az idegenek trükkjeinek.
4. Bátrak és haladó felfogásúak vagyunk. Felkelünk saját dolgaink védelmében, megvédjük, ami a miénk, és
nem lehet bennünket kiforgatni abból, amit jogosan megszereztünk.
5. Békeszeretőek vagyunk, szeretjük az embereket, csak megátalkodott ellenségeinkkel szemben él szívünkben

gyűlölet.
6. Tisztességesek és becsületesek vagyunk.
4.7. AZ ÁLTALÁNOS HETEROSZTEREOTÍPIA

Az autosztereotípiával szemben áll az „általános heterosztereotípia”, mely hasonló tömörséggel tartalmazza
azokat a negatív tulajdonságokat, amelyeket egy-egy csoport a vele konfliktusban lévő, idegen csoportnak
tulajdoníthat. Ez a sztereotípia a következőképpen fest:
1. Önzők és individualisták. A saját fajtájukat mindennél előbbre tartják.
2. Összetartanak, másokat kirekesztenek maguk közül.
3. Becsapnak bennünket, amint lehetőségük nyílik rá. Nem becsületesek, nincs bennük morális fék, amikor
rólunk van szó.
4. Erőszakosak és terjeszkedőek. A mi kárunkra akarnak előrehaladni.
5. Gyűlölködnek, velünk szemben különösen rosszindulatúak.
6. Erkölcstelenek és becstelenek.
4.8. AUTOÉS HETEROSZTEREOTÍPIÁK MŰKÖDÉSBEN

E két sztereotípiát saját vizsgálatunkban felhasználva azt tapasztaltuk, hogy a megkérdezett középiskolás korúak
(n=173) között senki sem akadt, aki az autosztereotípiát megvonta volna a saját nemzeti csoporttól (azaz a
magyartól), s ugyanakkor találónak vélte volna a magyarokra a heterosztereotípiát. A többség (51%) úgy
vélekedett, hogy az autosztereotípia találó a magyarokra nézve, a heterosztereotípia pedig nem találó. Senki sem
volt, aki mindkét sztereotípiát találónak vélte volna a magyarokra. 10% volt azoknak az aránya, akik egyik
sztereotípiát sem tartották találónak a saját nemzeti csoportra, 8% volt azoknak az aránya, akik az
autosztereotípiát elfogadták, de a heterosztereotípia kapcsán haboztak. 13% volt azoknak az aránya, akik
megfordítva, abban voltak bizonyosak, hogy a heterosztereotípia nem találó a magyarokra, de az
autosztereotípia elfogadásában haboztak. Végül 18% volt azoknak az aránya, akik a sztereotípiák
tulajdonításában nem tudtak állást foglalni (Csepeli 1984).
Az autosztereotípiák elevenségéről tanúskodó tény, hogy Buchanan és Cantril (1953) kilenc európai országban
kivétel nélkül mindenütt pozitív autosztereotípiát talált, beleértve a németeket (NSZK), akik éppúgy
„békeszeretőnek” tartották magukat, mint a többi nyolc nép megkérdezett tagjai (a kérdezés a negyvenes évek
végén, két évvel a második világháború után zajlott).
4.9. SZTEREOTÍPIA ÉS LOGIKA

Quasthoff (1980) meggyőzően mutatja ki, hogy az értékítéletet magukba foglaló sztereotípiák valójában minden
egyes esetben olyan gondolati műveletre utalnak, melynek lényege a logikailag hibás általánosítás.
A sztereotípia ugyanis még ha tényítéletet implikál is (például bőrszínre utal), értékelést foglal magába, melynek
empirikus helyességéről csakis a társadalmi összehasonlítási folyamatok segítségével, kollektív
konszenzusképzés útján tudunk meggyőződni, s az így szerzett bizonyság nem hasonlítható a
természettudományos módszerekkel nyert, egyértelmű bizonyítékok hiteléhez. Előítélet-mentességünket, a
sztereotipizált csoportlátástól való tartózkodásunkat azzal is igyekszünk kifejezésre juttatni, hogy kerüljük
291
IX. A NAGYCSOPORT
azokat a csoportmegjelölő szavakat, amelyek ugyan denotatíven hitelesek, tényítéletet tükröznek, de az idők
során (többnyire negatív) értékirány tapadt hozzájuk. Nem mindegy, hogy „tótokról” vagy szlovákokról,
„oláhokról” vagy románokról, „polyákokról” vagy lengyelekről beszélünk.
A sztereotip előfeltevésen nyugvó megállapítás logikailag a „minden x = T” képletre vezethető vissza. Ez a

képlet akkor felel meg az igazságnak, ha empirikusan megnyugtatóan megállapíthatóak az „x” osztályba való
sorolás kritériumai és a „T” tulajdonság megléte ugyancsak empirikusan bizonyítható.
Az embercsoportok jelölésére szolgáló kategóriák többsége – történelmi-társadalmi eredetű lévén – az első

megszorításnak nem tesz mindenben eleget. Csak a hétköznapi gondolkodás számára tűnik magától értetődőnek,
hogy vannak „magyarok”, „cigányok”, „zsidók”, „katolikusok”, „öregek”, „vidékiek” stb. E kategóriák
tudományos meghatározási kísérletei során jövünk rá arra, hogy nem mindig egyszerű megállapítani, hogy kik is
tartoznak az egyes csoportokba, s kik nem. A csoport-hovatartozás ugyanis attól függ, hogy a kérdéses
hovatartozású személyt miként észlelik a sajátjának vallott csoport tagjai, miként észleli a személy önmagát és
miként látják őt más csoportok tagjai.
Egy személyt csak akkor sorolhatunk kétségek nélkül egy meghatározott csoportba, ha mindhárom említett
szempont alapján ellentmondásmentes meghatározás áll fenn. A következő táblázat segítségével
szemléltethetjük a lehetséges kombinációkat, beleértve azokat az eseteket, amikor ellentmondásossá válik a
személy csoporttagsága. Az utóbbi esetekkel a hétköznapi gondolkodás nem tud mit kezdeni, jóllehet azok
gyakorisága tarthatatlanná teszi a sztereotípiaképlet „x” eleme érvényességének elfogadását.
9.9. táblázat - A csoport-hovatartozás ellentmondásmentes és ellentmondásos esetei
Önbesorolás Saját csoport Más csoport

meghatározása meghatározása
+ + + Tag
- - - Nem tag
- + +
+ - +
+ -
- - +
+ - -
- + -
A táblázatnak azok a sorai, amelyek ellentmondásokra utalnak a csoport-hovatartozás megállapításában, a

valóságban történelmi kataklizmákat, egyéni és kollektív sorstragédiákat, a csoport-hovatartozási dilemmák
megszomorítottjait és megalázottjait jelentik. Fokozza a bizonytalanságot, hogy egy-egy csoportkategória
nagyon sokféle szempont alapján jelölhető ki, amelyek önmagukban is ellentmondhatnak egymásnak, fokozván
ezáltal az „x” meghatározása körüli bonyodalmakat.
Nézzük a képlet „T” elemét. Közkeletű autosztereotípiánk, hogy a „magyar ember vendégszerető”. (Most
tekintsünk el attól, hogy szinte minden nép ezt tartja magáról.) Logikai formába öntve ez a kijelentés a
következőképpen hangzana: „Minden x-re igaz, hogyha x magyar ember, akkor x a vendégszerető emberek
osztályába tartozik.” Ez a kijelentés már akkor is hamis, ha csak egyetlen olyan magyar is létezik, aki nem
vendégszerető. A sztereotípia birtokosa azonban e tény által kevéssé látja veszélyeztetve nézetének igazságát, s
még kevésbé lesz hajlandó arra, hogy belássa sztereotípiája hamisságát. Ehelyett azt mondja, hogy „persze
vannak kivételek”, de az „igazi” magyar – vagy a „tipikus” magyar – vendégszerető.
292
IX. A NAGYCSOPORT
A tényítéletnek álcázott sztereotip kijelentés mögött tehát egy empirikusan igazolhatatlan, értékterhes normatíva
bujkál, mely gumiszerűen szűkíthető, tágítható, s a mindenkori csoportérdekek szerint korlátlanul alakítható
ideológiává kovácsolható. Ez a fajta logikának álcázott logikátlanság itatja át a legkülönfélébb nemzetek
„lelkialkatára” vonatkozó elképzeléseket, amelyek meghatározzák mind a hétköznapi gondolkodásban
használatos sztereotípiákat, mind a szellemtörténet által inspirált, tudományos köntösben fellépő
„nemzetkarakterológiákat”.
4.10. NEMZETKARAKTEROLÓGIA
Más kérdés, hogy a nemzetkarakterológiák ideologikus töltése nem minősíthető egyértelműen negatív
társadalmi jelenségnek. Vannak történelmi helyzetek, amikor a nemzet önvédelmét, realitásokhoz igazodó
helyzettudatát, „magába szállását” (Babits) segíthetik elő a nemzetkarakterre vonatkozó gondolati konstrukciók.
Az sem vitatható – s ebben a fentebb kifejtett koncepciót bíráló Nyíri J. Kristófnak (1981) igaza van –, hogy a
saját nemzet lelkialkatára vonatkozó elképzelések, valamint a más nemzetekhez való viszonyt jól tükröző
heterosztereotípiák történelmi termékek, amelyek önmagukat beteljesítő jóslatként jellegzetes
viselkedésmintákat, reakciókat, kommunikációs stílust valószínűsítenek egy-egy nemzet tagjai körében. Nem
elhanyagolható szempont, hogy a nemzetkarakterológiai konstrukciók pszichológiai „fogyaszthatóságuk”
következtében tömegek hitévé, csoporttudatának tényezőjévé válva „anyagi erőként” a nemzeti mozgalmak
rugói közé sorakoznak fel. A nemzetkarakterológia tudományos rehabilitálásával kísérletezik Hunyady György,
aki különös logikával azt feltételezi, hogy a nemzeti sztereotípiák az egyébként szintén sztereotipizált nemzeti
karakter pontos vagy pontatlan leírásai (Hunyady 1996, 60).
4.11. KIVÉTELKÉPZÉS
A „T” meghatározása sem könnyebb, mint az „x” csoport-hovatartozásáé. A sztereotípiák „lényegi”, „igazi”,
„tipikus” szférába utalt értéktartalmú tulajdonságattribúciói nem könynyítik meg az e tulajdonságok empirikus
feltárására irányuló igyekezetet. Quasthoff a sztereotípiák kommunikáció során történő jelentkezését vizsgálva
megkülönbözteti a közvetlen és a közvetett megnyilvánulásokat. A közvetlen megnyilvánulás expressis verbis
arra utal, hogy a közlő fenntartás nélkül elfogadja a „minden x = T” képletet. A közvetett megnyilvánulások a
sztereotípiák érvényességébe vetett gyengülő meggyőződésre utalnak. Ebben az esetben a következő változatok
fordulnak elő:
„Azt tartják, hogy minden x = T.”
„Igaz, hogy minden x = T.”
„Az a benyomásom, hogy minden x = T.”
„x ugyan, de nem T.”
Míg az előző három változat visszavezethető a „minden x = T” képletre, addig a negyedik, közvetett típus
megérdemli a külön elemzést. A kivételképzés – vagy ahogyan Allport nevezi (1977,59): „bekerítés” – révén a
sztereotípiának ellentmondó tény hatására nem változtatjuk meg az általánosítást, helyette az ellentmondó tényt
mintegy bekerítve kiiktatjuk a csoportképből. E megoldás mögött a sztereotípiában odaítélt tulajdonság gyakori
előfordulására utaló meggondolás munkál. A „cigány ugyan, de nem lusta” kijelentést továbbgondolva ugyanis
a következő mondathoz jutunk: „A cigányok rendszerint lusták.” E közvetett sztereotípia fenntartása révén a
közlő elfogadja azt, hogy vannak „kivételek”, ez azonban semmiképpen nem érinti az „igazi” cigány (és a többi
„igazi” x) tulajdonságaira vonatkozó nézet általános érvényességébe vetett hitet.
4.12. PSZICHOANALÍZIS ÉS SZTEREOTÍPIÁK

Bettelheim és Janowitz (1950) a feketékre (korabeli szóhasználattal élve: négerekre) és a zsidókra vonatkozó
sztereotípiák összehasonlító vizsgálata során mélylélektani eredetű tényezők hatását is kimutatták a
sztereotípiaképződés folyamatában. Míg a megkérdezett személyek a négereket kéjsóvársággal, lustasággal,
piszkossággal, erőszakossággal vádolták, addig a zsidókkal szemben az volt a sztereotípiaszerűen hangoztatott
kifogás, hogy agyafúrtak, csalnak, törtetőek, tisztességtelen úton jutnak sikerhez.
A pszichoanalízis személyiségfelfogásából kiindulva a szerzők arra a meglepő párhuzamra figyeltek föl, ami
egyfelől a Freud által leírt ösztön-én és a néger-sztereotípia, másfelől a felettes én és a zsidó-sztereotípia között
fennállt. Az ösztön-énbe fojtjuk el kéjhajhászásunk, gátlástalanságaink, lustaságunk, erőszakosságunk bűnösnek
293
IX. A NAGYCSOPORT
érzett impulzusait, míg a felettes én korlátlan érvényesülési vágyunk, gőgünk, a sikeresekkel szemben érzett
csillapíthatatlan irigységünk cenzora. Mi lehet e kettősség magyarázata?
A polgári életmód és értékrend – a kapitalizmus lélektani szövete – súlyos konfliktusok árán gyökerezik meg
mind az egyénben, mind a társadalomban. A lelkiismeretet, az erényt, a sikeres életvezetést, a
teljesítménymotivációt megtestesítő felettes én társadalmi mércéje rendszerint az apa képében jelenik meg az
egyén számára. Az apa által képviselt megtámadhatatlan tekintélyt a gyermek magába olvasztja, de ezenközben
súlyos „ösztönlemondásokra” kényszerül, melyek lelkiismeretének ambivalens talapzatává lesznek. A felnőttben
– amikor gyermekeket nemzve apaszerepében maga is hasonló konfliktusok ébresztőjévé válik – megmarad egy
be nem teljesült, s ezért elfojtott, félelemmentes, gátlásoktól felszabadult élet reménye. A polgári lét feszélyező
kereteiből a művészet felé menekülők útja jól mutatja ezt a perspektívát.
4.13. FELETTES ÉN TÍPUSÚ SZTEREOTÍPIÁK

E folyamat önmagában még nem lesz előítéletes sztereotípiaképződés forrása. Freud (1982) világosan utal rá,
hogy a civilizáció minden formája, a kultúra alkotta törvények és tilalmak minden rendszere eleve elfojtásokkal,
korlátozásokkal, tiltásokkal együtt járó interiorizációs fejleményeket, felettes ént eredményez. Az
etnocentrizmus, aprimer „saját csoport-idegen csoport” megkülönböztetés lélektanilag e kulturális háttéren belül
értelmezhető. A modern értelemben vett előítéletesség, a hátrányos megkülönböztetés ideológiai igazolása, az
előítéletességre alapuló társadalmi gyakorlat a társadalom széles rétegeinek polgári életmódra való áttérésével, a
nagyfokú mobilitással, a teljesítményelvű etika térhódításával függ össze. Különösen terj ed az előítéletes
megkülönböztetés olyan körülmények között, ahol a polgáriasodás a társadalomban akadályozott, illetve
megkésett, s az egyes társadalmi osztályok, rétegek, csoportok között fáziskülönbségek jönnek létre. Ilyenkor
strukturális okok (például a rendi-feudális keretek lassú bomlása) miatt a polgárosodás egyes – etnikailag
különböző – csoportokat jobban érint, mint más – honosnak tartott – csoportokat. A fáziskésésben lévők
ilyenkor a polgári sikerértékeket realizáló csoportok teljesítményeire frusztrációval, irigységgel, kompenzációs
ideológiával reagálnak, s ezáltal képtelenek meglátni a strukturális okokat. A tapasztalt konfliktust reálisan élik
meg, csak irreálisan magyarázzák: az előítéletes racionalizáció révén önnön tehetetlenségükre keresnek
mentséget. A felettes én típusú sztereotípiák a polgári értékekhez fűződő ambivalens attitűd termékeiként akkor
jönnek létre, amikor egy társadalom már méltányolja a szóban forgó értékeket (például teljesítmény,
takarékosság, szorgalom, racionalitás, műveltség), de még nem képes megvalósításukra. A többség leértékelő
tudati mechanizmussal védekezik azokkal szemben, akiket ezen értékek hordozóinak tart. A forrás a többségi
frusztrációból ered, melyhez képest másodlagos – habár közvetlen pszichológiai okként többnyire az egyénben
is fellelhető – a személyes frusztráció érzése. A felettes énből táplálkozó előítéletek és sztereotípiák tehát nem
általában véve a polgári lét ellentmondásaiból erednek, hanem a még nem realizált, de már vonzerőt jelentő,
láthatáron lévő, vonatkoztatásul vett polgári minták visszatükröződései.
Sztereotipikus tapasztalás. Mint minden racionalizációs apparátus, így a felettes énből táplálkozó attitűdök,
sztereotípiák, előítéletek is két rétegből épülnek föl. Mindkét réteg alapja a köznapi egyensúlyelvű
elméletképzés. De ahhoz, hogy a kategorizáción nyugvó elmélet működhessék, nyersanyagra van szükség. A
nyersanyag természete különbözteti meg a két réteget, melyek közül az első a láthatóságra, a második pedig a
lelkialkatra vonatkozik. A láthatóságra vonatkozó nyersanyag a szociális percepció számára szolgáltat kliséket,
mintákat, durván megmunkált sztereotípiákat. Nézzünk néhány példát (a továbbiakban a felettes én típusú
előítéletek referenseit x-szel fogjuk jelölni):
„Hát én már külső jelekből el tudom dönteni, és a modorukból is..." „Hallja az ember a barátok között vagy az
utcán, és így ráragad az emberre. Azt mondják rájuk, hogy karvalyszerű orruk van. Hát szerintem ennek alapján
meg lehet ismerni, hogy ki x és ki nem x."
„Az orruk, a beszédmodoruk, általában raccsolnak. Inkább az értelmiségi rétegben, például a televízióban,
filmnél, rádiónál vannak."
„Göndör, erős szálú haj, a fejformájuk egészen más."
„Általában a hajukról ismerem fel őket, erős szálú hajuk van és általában fekete."
„A szemöldökéről, olyan bozontos, meg az orra, de az hülyeség, arról nem lehet felismerni. Aztán a szeméről
lehet, hogy az mindig spekulál... általában a külkereskedelmi vállalatoknál kell keresni őket."
Sztereotipikus következtetés. A külső támpontok homályosak, aligha lehetne figyelembevételük révén akár csak
fantomképet is rajzolni. Legalább ennyire megbízhatatlanok a lelkialkatra vonatkozó sztereotípiák, melyek
294
IX. A NAGYCSOPORT
viszont jól szemléltetik, hogy kivétel nélkül valamilyen polgári erényre vonatkoznak, csak éppen átértékelt,
negatívra fordított formában.
Tehetségesség. „Esetleg tehetségesebbek lehetnek, mert a zenében is vannak, mert zenélni is szeretnek, ott sok
van, viszonylag sokra mondják, hogy ez is x, meg az is x."
„Voltak ilyen nagy emberek, Nobel-díjasok közöttük, tehát köztük is megvan a jó és rossz, de hát olyan
mentalitású nép vagy faj."
Erőszakosság. „Szóval mindent elintéznek simán, és nem érdeklik a mellékszereplők őket, csak a saját
dolgaikkal foglalkoznak."
„Mindannyian nagyon agresszívek."
Üzleti érzék. „Ez családi, nemzeti vonás, mely apáról fiúra száll, hogy olcsón veszek és drágán adok."
„Hát most a gazdagabbak közé tartoznak. Ez azzal jár, hogy egy olyan vér folyik bennük, hogy üzletemberek,
hogy mindenhol ott vannak. Szóval jól csinálják."
„Ahol pénz forog, ez a képesség velük született, s ezt ki tudják használni. Valahogy hiányzik belőlük a
betyárbecsület."
„Nagyon anyagiasak, jellemző ez más emberre is, de rájuk kiváltképp." „Nem tudom, talán ez is olyan
közszájon forgó dolog, hogy kereskedő nép tulajdonképpen, tehát ha a történelmi oldalát nézzük, és ez a kép
megmaradt most is."
Értelmiségi munka. „Nem lehet megtalálni őket a bányászok között vagy egyéb kemény helyeken. Rádió,
televízió, különböző vállalatok, múzeumok, színházak, kereskedelmi élet."
„A kereskedők sokkal több információhoz jutottak. Szóval kialakult belőlük egy általánosabb intellektuelebb
réteg. Vagyis egy jobb alappal induló réteg."
Összetartás, életképesség. „Hallomás alapján azt tudom, hogy összetartók, hogy az egyik bajbajutott segít a
másikon, ez csak hallomás, nem tudom, ebből mi az igaz."
„Szerintem nagy jövőjük van. Mert ők rendelkeznek azokkal a tulajdonságokkal, ismétlem, csak a hallottakból,
elmondottakból tudom, ők rendelkeznek azokkal a tulajdonságokkal, amivel – csúnya szó – karriert lehet
csinálni. Obennük benne van az, hogy életképesség."
Antiszemitizmus és ressentiment. Ha egy robot segítségével ezeket a feltételezett jellemvonásokat, a

tehetségességet, az erőszakosságot, az üzleti érzéket, az intellektualizmust, valamint az összetartást,
életképességet egységes portrévá illesztenénk, voltaképpen az igyekvő, örömeit késleltetni tudó, sikeres polgár
képe rajzolódna elénk, hírhozója egy vágyott, de a többség számára el nem ért életformának. Nyilvánvaló, hogy
ez a társadalmi képlet x számára üresen hagyja a helyet bármely olyan kisebbség (zsidó, örmény, indiai, kínai –
konkrét példákat említve) számára, mely a többséggel ellentétben a polgáriasultság fáziselőnyével rendelkezik.
A fentebb részletezett „robotképet” 1976-1977-ben folytatott egyéni és csoportos beszélgetésekben nyert

szövegek elemzése során kaptuk. Az akkor huszonéves fiatalok láthatóan minden nehézség nélkül sorolták fel az
antiszemita sztereotípiákat, amelyek a nyilvános kommunikációban 1945 óta nem fordulhattak elő. E
sztereotípiák táptalaja sok száz évvel korábban jött létre. Közelebbi okokat keresve azt mondhatjuk, hogy a
kapitalizmus előretörése révén hátrányosan sújtott, rendi beidegződésektől szabadulni képtelen társadalmi
csoportok kritikusan fogadták a modernizáció során keletkezett új gazdasági és kulturális szükségletekre
rugalmasan reagáló, azelőtt társadalom alatti helyzetben levő rétegek sikereit. A ressentiment által táplált,
antiszemita-antikapitalista sztereotípiák a két világháború közötti korszakban döntő módon hozzájárultak ahhoz,
hogy kialakulhasson az erőszak jogtipró kultúrája, mely semmibe vette az emberi jogokat, és természetessé tette
magyar állampolgárok százezreinek kitaszítását a nemzet teljességéből. A szóban forgó sztereotípiák 1945 után
is életképesek és szívósak maradtak. Az államszocializmus korlátozott nyilvánossága által kikényszerített
lappangás után az 1989-es fordulat során létrejött szólásszabadság fattyaként ezek változatlan hévvel és
tartalommal jelentek meg a szélsőjobboldali sajtó antiszemita diskurzusa részeként.
4.14. AZ ÖSZTÖN-ÉN TÍPUSÚ SZTEREOTÍPIÁK
295
IX. A NAGYCSOPORT
Míg a felettes én „kellje” a „civilizációs moratóriumban” lévő egyén számára anticipáció, azaz jövőbeni állapot,
addig az ösztön-én olyan ősállapot, amelyet kettős fal zár el a jelentől: az egyik fal a kultúra, melynek
segítségével az emberi közösségek kiemelték magukat a természetből, s a másik fal az elsüllyedt gyermekkor,
melybe a civilizáció vasrácsai – és ez a polgári kultúrát megelőző kultúrákra egyként áll – belülről, az egyén
számára kényszerítő erővel beépültek, alapját képezve a felnőtt kori életnek (Pataki 1982a, 85-134).
Ha egy társadalomban vannak olyan csoportok – nevezzük azokat y-nak –, melyek a többség értékeihez,
normáihoz, követett erkölcséhez képest archaikusabb, természetközelibb mintákat követnek, s ugyanakkor a
társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helyükből kifolyólag alacsony presztízst élveznek, akkor ezek
alkalmassá válnak arra, hogy a kettős fallal eltemetett ösztön-én kísértései rájuk vetüljenek.
Ezek a sztereotípiák is kettős rétegűek, egyrészt előírásokat tartalmaznak a szociális észlelés számára klisék,
perceptuális sztereotípiák formájában, másrészt pedig a lelkialkat vonásai képezik anyagukat. Először nézzünk
meg néhány külső észlelésű klisét.
Sztereotipikus tapasztalás
„Most már nehéz megmondani, ki mi, csak a kinézésük, a barna arcuk árulkodó."
„Büdösek, bemennek a cukrászdába, s megmaradni nem lehet tőlük." „Mások, mint a fehérek, nahát mint mi, a
magyarok."
„Y csak y, az no. Mindenféle szempontból az, csak különbözik."
„Rájönni a beszédjükről, hogy kik, mik ők."
Sztereotipikus következtetés
Hazudozás. „Hazudik, mind az, mert csak akkor mond igazat, ha megtéved."
Lopás. „Egy se szeret dolgozni, lopnak ha köll, ha nem."
„Amíg mink dolgozunk, ezek meg otthon vannak, oszt mindent elhordanak. Benne van a vérükben az a lopás,
meg ilyesmi."
Agresszivitás. „Késsel ölik egymást, de ha mondjuk egy magyar ember közéjük avatkozik, azt a magyar embert
ütik, szúrják."
„Ha megtudnák, hogy mit mondtunk maguknak, agyonvernének bennünket. Be se mehetnénk, még a faluba
sem, bosszúállók."
Lustaság. „Az életfelfogás az, hogy nem foglalkoznak azzal, hogy mi lesz holnap."
„Nem szeretnek dolgozni, koszosak."
„És a munkába... úgy néz ki, mintha a muraközi lovat fognáka lipicai helyébe. Ember – ember, de mégse
ugyanaz az ember."
„Naplopó társaság, csavargók, verekednek, isznak, a legtöbb baj okozói ők."
„Hanyagok, nem törődnek a holnappal. Na jó, a magyarokban is van nemtörődömség. Nem érdekli, hogy
miteszik holnap, mert azt a pénzt nem tudja beosztani."
Muzikalitás. „Az igaz, hogy szóval náluk egy kicsit sok, szóval a zenész sok."
Nemiség. „Az az igazság, hogy azt a lehetőséget rettentően kihasználják, hogy gyerek, meg gyerek, meg
gyerek."
„Hogy mit csinálnak este, reggel, napközben, azt szégyenlenivaló még elgondolni is."
Az erkölcsi fékektől mentesre satírozott y csoport olyan társadalmi képlet terméke, ahol a többség már
individualizálódott, érzi a polgári normák szorítását, s ha x csoporttal szemben frusztrációt is érez, y csoporttal
szemben határozottan fölényben lévőnek gondolja magát.
296
IX. A NAGYCSOPORT
Elkülönítési eszkaláció. A fölényérzet azonban ingatag, hiszen y csoport olyan életet él, melyre a többség
minden tagja (legalábbis gondolatban, titokban) kísértést érezhet magában. E kísértés elhárítására szolgál
lélektanilag a heves előítélet, a gyűlöletté izzó ellenérzés.
„Hátén, mondjuk, én nem bírom őket, hogy őszinte legyek. Mit tudom én, nem. Szóval nem."
„Annyiraellenszenv alakult ki akétfaj között, hogy az borzalmas. A magyarok nagyon utálják őket, de az
emberiség – állítom – 95-99%-a nem csípi szintén őket."
Az interjúkban igen gyakran bő – szadista projekciókkal teli – fantáziával kiszínezve adják elő a megkérdezettek
„javaslataikat” e kisebbségi kérdés megoldására. A türelmetlen, rasszista személyek minden esetben a
szegregáció – végső soron likvidációra vezető – gyakorlatát ajánlják.
„Szerintem ki kéne őket telepíteni egy községbe vagy városba. Együtt legyenek egy telepen. Ez lenne a
legjobb."
„Hát ha rajtam múlna, már kiirtottam volna az egészet."
„Hát nekem van egy rettentő jó elképzelésem, habár ez megvalósíthatatlan. Behajtani őket egy csordába, és
akkor csináljatok valamit! Nem csináljátok? Akkor lehet a korbácsot elővenni, majd csinálják."
„Hú, de nagyon csúnya munkát tudnék csinálni velük. Lakatlan szigetre kivinni őket, egy rakásra az egészet,
hogy onnan el ne bírjanak menni sehova, helikopterrel vinni őket, hogy három hétig se enni, se inni ne kapjanak.
Hát inni ihatnának, de enni semmit sem kapnának. Oszt utána három hét múlva legalább a helikopterről egy
háromkilós kenyeret bedobni, oszt egymást ölnék vagy pusztítanák a kenyérért."
„Összeszednék az összeset egy táborba, hogy ott éljenek, azt mondanák rá, hogy ne fertőzzék a környezetet. Ott
éljenek, dolgozzanak, mindent megkapnának, úgy élnének, ahogy akarnának. Körbe volnának kerítve, egy
rezervátum lenne, olyan, mint Amerikában az indiánoknak."
Ha nem is állítható, hogy minden egyes általánosító, negatív értékirányú kijelentéstől egyenes út vezet a negatív
diszkriminációig, majd az elkülönítésen át a megsemmisítésig, a meg nem gondolt ötlet sosem ártatlan.
Magában rejti a meg nem gondolt cselekvés veszélyét, mely súlyos társadalmi válságok, feszültségek idején
gyúanyag lehet az indulatok, szenvedélyek lángra lobbantásához, az ítélőerő vereségét eredményezve az
eluralkodó előítélettel szemben. A csoportközi sztereotípiák, előítéletek elembertelenítő tartalmai magát az
emberi feltételt mérgezik, s nem egyszerűen egy-egy kisebbség emancipációját gátolják, hanem a többség méltó
emberi életét is lehetetlenné teszik.
4.15. SZTEREOTÍPIÁK VÁLTOZÁSA

Reprezentatív mintákon alapuló összehasonlító vizsgálatok hiányában nem tudjuk megmondani, hogy a
sztereotipikus csoportlátásmód trendje pontosan miként alakult az 1945 után kényszeresen modernizálódó
Magyarországon. Utaltunk arra, hogy 1989 után megjelent a nyilvános beszédben az antiszemitizmus.
Szélsőjobboldali pártok programjaiban és lapjaiban nyíltan tematizálódott a korábban a magánszférára
korlátozódó cigányellenesség, rasszimus és xenofóbia. Hunyady szerint Magyarországon a sztereotipikus
kognitív szféra változásai inkább megmutatkoztak a kategóriák értékelésében, mint a tulajdonságok
viszonyainak sztereotip leírásában. Évtizedeken át folytatott szorgos kutatásainak eredményeit összegezve
megállapítja, hogy „a változások tehát mind társadalmi, mind pszichológiai értelemben összetettek és több
szinten zajlanak” (Hunyady 1996, 512).
Lissen, Hagendoorn és Mateusen (1996) számolnak be egy kísérletről, melyet párhuzamosan 12 európai ország
diákjai körében végeztek abból a célból, hogy a különböző nemzeti csoportokhoz tartozó személyek közötti
érintkezés hatásait vizsgálhassák az egymásról alkotott sztereotípiákra. Az első szakaszban (1991 májusában)
kérdőívekkel felmérték a kísérletben részt vevők nemzeti sztereotípiáit. Minden egyes nemzet esetében 12
sztereotipizált tulajdonság kapcsán vizsgálták a kísérleti személyek ítéleteit. A sztereotípiák szerveződése
alapján a kutatók azt tapasztalták, hogy az egyes nemzeti sztereotípiák egy dél-észak, valamint egy kis nemzet-
nagy nemzet tengely mentén rokoníthatók. A kísérleti feltételbe osztott diákok ezt követően levelezés útján
kapcsolatba léptek a többi országban élő diákokkal. A kapcsolat csoportközi jellegét kialakítandó a
levelezőknek azt mondták, hogy országukat is képviselik.
297
IX. A NAGYCSOPORT
A sztereotípiavizsgálatot mind a levelező diákok, mind a kontrollfeltételbe osztott diákok körében újra
lefolytatták. Az elemzés során kiderült, hogy az érintkezési feltételben a lehetséges 100%-os változásból 12,5%-
os változás következett be. Ha tekintetbe vesszük, hogy a kísérlet mindössze hat hónapig tartott, és a kapcsolat
kimerült a levelezésben, a változás már nem tűnik kis mérvűnek. A nemzetet tovább tipizáló kategóriák (dél-
észak, kis méret-nagy méret) esetében csak kivételesen találtak külön hatásokat.
A tömegkommunikáció, az informális kommunikáció, a szocializációs intézmények által forgalmazott kultivált

tartalmak sokat tehetnek és tesznek a sztereotipikus látásmód erősítése, de gyengítése érdekében is.
A demokratikus szellemű tömegkommunikáció és politikai nevelés révén komoly mérvű pozitív változás
azonban nem várható, hiszen amíg az emberek életvezetésükben, mindennapi gyakorlatukban kevéssé
kényszerülnek gondolkodásuk radikális átformálására, nincs lehetőségük a sokféleséggel való többféle típusú
személyes találkozásra, addig e logikátlan logika hatalma ismételten újratermelődik bennük.
5. 5. ELŐÍTÉLETEK
A nem racionális megismerés és tudás mind társadalmi, mind lélektani szempontból leghathatósabb eszköze az
előítélet. Az előítélet saját tárgyáról a vakhit biztonságával megtámogatott egészleges képet ad, a társadalom
tagjai számára olyan közös értelmezési, tudásszervező kereteket nyújt, mint a nyelv (egyébként a nyelvvel
szorosan egybeforrva). Az előítélet és a kommunikáció szoros kapcsolódását tárja fel Van Dijk (1986).
Az előítéletes tudás kritikájának megjelenéséhez olyan társadalmi gyakorlat kell, mely pszichológiai értelemben
véve túlságosan költségessé teszi az előítélet adta oltalmat ahhoz az egyébként ugyancsak költségesnek
tekinthető alternatívához képest, melyet az értelem lemeztelenítése, az elfogulatlan gondolkodás, a megfigyelés,
a kísérletezés, a valóság kontrollálását, átalakítását hordozó cselekvés jelent.
5.1. IDÓLUM ÉS ELŐÍTÉLET

A feudalizmus pilléreinek megroppanása, a burzsoázia felemelkedése, a Föld tényleges kiterjedésének
felfedezése kellett ahhoz, hogy az Erzsébet-korban élt Bacon idólumtanában megjelenjék az előítéletes tudás
máig érvényes ismeretelméleti kritikája: „Az emberi értelem – ha egy tételt egyszer felállított (akár mert
általánosan el van ismerve és hisznek benne, akár azért, mert kellemes), minden egyebet arra kényszerít, hogy
újra megtámassza és megerősítse ezt a tételt: s bárha igen meggyőző és bőséges példák bizonyítják az
ellenkezőjét, ezeket vagy nem figyeli meg, vagy lenézi, vagy megszabadul tőlük, s elveti valami
megkülönböztetés, valami heves és igazságtalan előítélet segítségével – inkább semhogy első
következtetéseinek tekintélyét feláldozza. Jól felelt meg az az ember, akinek egy templomban azokat a
fogadalmi képeket mutogatták, miket hajótörésből menekült emberek aggattak föl, s szorongatták, hogy ismerje
el az istenek hatalmát: – De hol vannak azoknak a képei, akik fogadalmaik ellenére is elvesztek?” (Bacon 1954,
I:46.)
Az előítélettel foglalkozó modern munkák is hasonló kiindulóponton vannak. Allport (1977, 39) szerint „az
előzetes ítéletek akkor válnak előítéletekké, ha az újonnan feltárt ismeretek nem képesek változtatni rajtuk”.
Ackerman és Jahoda (1950) klasszikus művében azt a meghatározást találjuk, hogy az előítéleteket a valósággal
szembesítve nem lehet módosítani. Osztatlan az előítélet-kutatók állásfoglalása, miszerint az előítéletek
ellenállnak a tapasztalatnak és a józan megfontolásoknak, és akkor is ragaszkodunk hozzájuk, ha
valóságérvényüket mint elégtelent megcáfolják. Az előítélet az elgondolt lehetőséget a valóságos lehetőséggel,
ezt pedig a szükségszerűséggel téveszti össze.
Wolf (1966) kétféle típusát különbözteti meg az előítéleteknek. Mindkét típus közös sajátja a szóban forgó
ismereti tartalom feltétlen elfogadása. Az egyik típusban ehhez a tárgy elégtelen ismerete, a másik típusban a
tárgyra vonatkozó megbízható ismeret figyelmen kívül hagyása társul a feltétlenül elfogadott ismereti
tartalomhoz.
E meghatározások közös gyöngéje, hogy – a hamis ismereti tartalomra helyezve a hangsúlyt – kevéssé
ösztönöznek a hamis ismereti tartalom feltétlen elfogadásának vizsgálatára. A racionalista „felvilágosítói”
hagyomány szívesen lát az előítéletekben puszta bálványokat, melyeket ledöntvén megnyílik az igaz ismeretek
felé vezető út. Az előítéletes gondolkodás azonban makacsul tartja hadállásait, és ha egyes előítéletek
kipusztulófélben is vannak, nyomukban újak támadnak. E makacsság láttán aufklárista „előítélet-ellenes
előítélet” nélkül kell tudnunk elgondolkozni e jelenségről.
298
IX. A NAGYCSOPORT
5.2. ELŐÍTÉLETEK ÉS TÁRGYAIK

Mindenekelőtt célszerűnek látszik az előítéletek tárgyuk szerint történő osztályozása. Elvileg nincs olyan
társadalmilag konstituált jelenség, amivel kapcsolatosan ne alakulhatna ki előítélet az emberekben. Tárgyuk
szerint megkülönböztetve az előítéleteket, beszélhetünk egészségügyi, erkölcsi, szexuális, gazdasági, kulturális,
gasztronómiai stb. előítéletekről, melyek kutatása nagyon sok mindent elárul az adott társadalom, csoport, réteg
világértelmező előfeltevéseiről, értéktételezéseiről. Külön figyelmet érdemelnek a politikai előítéletek, amelyek
persze nem azonosíthatók csupán a politikai tárgyakra (például demokrácia, szocializmus, pártok, parlamentáris
rendszer, kompromisszumkötés) vagy magára a politikára mint tevékenységi szférára vonatkozó előítéletekkel.
Politikai előítéletekről akkor is indokolt beszélni, ha az előítéletek a politikai jelenségek vagy folyamatok
megismerési mechanizmusainak részét képezve befolyásolják a politikai gyakorlatot. Ebben az értelemben véve
bármilyen társadalmilag konstituált tárggyal kapcsolatos előítélet politikai előítéletté válhat, ha befolyásolja a
politikai ítéletalkotást vagy gyakorlatot.
5.3. CSOPORTKÖZI ELŐÍTÉLETEK

Az előítéletekkel kapcsolatos irodalomban előítéletek alatt leggyakrabban az előítéletek speciális tárgyra – az
emberek nagy csoportjaira – irányuló változatát értik. Ezeket nevezzük csoportközi előítéleteknek. Különleges
jelentésüket az indokolja, hogy míg a nem csoportközi előítéletek a társadalmi tudás köznapi szövetébe
ágyazódva funkcionálisan nélkülözhetetlenek, és ártalmaik elsősorban magára az előítélet birtokosára hullnak
vissza (hiszen rövidre zárják tudását, elzsilipelik vagy tévútra vezetik cselekvését), addig a csoportközi
előítéletek mindig magukban rejtik az emberek kategoriális hovatartozás szerint megszabott (tehát nem
individuális szempontokat alapul vevő) egyenlőtlen megkülönböztetésének esélyét, amelyek megvalósulva az
emberi együttélést súlyosan zavaró interakciós jelenségek, az erőszak, a türelmetlenség, az egyenlőtlen elbánás
kiapadhatatlan forrásai lesznek, hol lappangó, hol nyílt konfliktusokba taszítva az emberek nagy csoportjait.
Nem azt mondjuk természetesen, hogy a társadalmi konfliktusok egyedüli okai a csoportközi előítéletek. Még
kevésbé állítjuk, hogy az előítéletek lennének az „igazi” okok, hiszen nyilvánvalóan a társadalmi viszonyok
társadalom-lélektani komponensektől független, s ilyen értelemben véve objektív ellentmondásai váltják ki
azokat az egyre fokozódó áldozatokat követelő megrázkódtatásokat, amelyek lassan az emberiség
fennmaradását veszélyeztetik. A csoportközi előítéletek azonban egyrészt kiváltképpen alkalmasak arra, hogy
magyarázó, racionalizáló, „szellemi” anyagként e megrázkódtatások résztvevőinek magyarázati-értelmező
keretéül szolgáljanak, s ekként elleplezzék előttük az objektív okokat, másrészt – amint társadalom-lélektani
jelenségek esetében ez nem szokatlan – viszonylagos autonómiára (Pataki 1977) szert téve akkor is, ott is
konfliktusokat szítsanak, amikor arra egyébként nem lenne gazdasági-társadalmi indok, történelmi
szükségszerűség.
5.4. A CSOPORTKÖZI ELŐÍTÉLETEK TÍPUSAI

Tajfel (1980) hívja fel a figyelmet arra a fontos szempontra, hogy a csoportközi előítéletek aszerint is
tipizálhatóak, hogy milyen kategóriák mentén meghatározott csoportokról van szó. Az első esetben a
csoporttagság megállapítására szolgáló kategória (bőrszín, etnikai értelemben felfogott nemzeti hovatartozás,
nem) közvetlenül adott, a csoportból való elmozdulás nehéz vagy lehetetlen az egyén számára. A másik esetben
a csoportok tagjai értékeik, nézeteik, véleményeik (sokszor előítéleteik) alapján eldönthetik, hogy részt vesznek-
e az adott csoportban vagy sem.
E tipológiai megkülönböztetés ötlete a Merton nyomán közismert Linton-féle státustipológiából ered. Linton
beszél veleszületett vagy tulajdonított (ascribed) és elért vagy megszerzett (achieved) státusról (Merton
1980,755). Az így nyert megkülönböztetésnek a csoportközi konfliktusok szociológiai elemzésében lesz
jelentősége.
Reprezentációs előítéletekről beszélünk, ha az előítéletes tartalom legalább az „igazság szikráját” tartalmazza, s

azt kiforgatva, átértékelve jut el az igazságtalan általánosításhoz. Kimerikus előítélet az, mely a kipécézett
csoportot a manicheus világkép szerint elképzelt végletes és abszolút Gonosz földi képviselőjeként jeleníti meg.
5.5. AZ ELŐÍTÉLETEK SZÍVÓSSÁGA

Ám térjünk vissza kiinduló problémánkhoz. Mi az előítéletek makacsságának az oka, ha egyszer kétségen kívül
bebizonyíthatjuk róluk, hogy hamisak, az empirikus próbán nem állják meg a helyüket? E kérdésre más és más
választ ad a kognitív pszichológia, a szociálpszichológia, a személyiség-lélektan és a szociológia.
299
IX. A NAGYCSOPORT
5.6. KOGNITÍV PSZICHOLÓGIAI OKOK

Az előítéletesség pszichológiai okát voltaképpen már Bacon is jól látta: „az emberi értelem a maga sajátos
természeténél fogva könnyen tesz föl nagyobb rendet és szabályosságot a dolgokban, mint aminő valósággal
van...” (Bacon 1954, I:45). Tajfel (1980) az egyöntetűség keresésének nevezi az emberi értelem eme „sajátos
természetét”. Ugyanazon egyensúlyelvű működéseket láthatjuk itt viszont, melyeket az attitűdök változása, az
oksági ítéletek természete kapcsán tárgyaltunk. Az egyén mindennapi világában szükségesnek látja, hogy
ellentmondásmentesen értelmezhesse a helyzeteket – ez az egyetlen megismerési ösztönzés (mondhatnánk
„kognitív motiváció”), melyet ismernünk kell, ha meg akarjuk érteni az egyöntetűség keresésének tendenciáját.
Az előítéletesség, sztereotipizálás, kategorizálás szükségképpeni megismerési ökonómiájának hátterében

ismeretelméletileg az egyedi, tapasztalati módon kialakított tudás és a fogalmi-kategoriális megismerés lehető és
kívánatos egységének elakadását, a különbségek eltúlzását, a „konkrétság látszatának” kényelmes előnyben
részesítését kell látnunk.
Mivel az egyén számos társadalmi csoport tagja, értékeiben és normáiban csoportmércéket alkalmazva a
társadalmi változások észlelésekor a csoportmércéhez igazodó „elméleteket” alakít ki magában, melyek a
változásokat számára értelmezhetővé, magyarázhatóvá teszik. Az egyénnek olyan „elméleteket” kell alkotnia,
amelyek nem veszélyeztetik önképének pozitivitását, nem kezdik ki biztonságérzetét, nem ébresztik fel benne a
„horror vacui” érzését. Az előítélet-elméletek kényelmes és előnyös volta kiváltképpen akkor nyilvánvaló,
amikor olyan társadalmi változások magyarázatára kerül sor, amelyek előidézésében az egyén maga vagy
csoportja is hibás. Ilyenkor a megismerésre amúgy is jellemző leegyszerűsítés egyértelmű tendenciát követ:
csoportokat állítanak be okként, hibáztatva azok pszichológiai, szociológiai, gazdasági, történelmi
konstitúcióját, feltételezve ellenséges, ártó működésüket. De kritikus változások hiányában is felmerül a
csoportközi előítéletesség, melynek forrása a Schütz által pontosan kielemzett idegenaverzió: a saját csoport
tipizációs és relevanciás rendszerének alternatívája pusztán létével félreértés, súrlódás, sértődés kiváltója, mely
megszüli az előítéletes elutasítást.
A csoportközi előítélet az egyensúlyelvű megismerés legtúlzóbb, legszélsőségesebb változata. A pozitívan látott

saját csoport kapcsolataiban minden elhomályosul, ami ellentmondhatna e pozitivitásnak, míg a negatívan
beállított idegen csoport (outgroup) érzelmi vagy logikai kapcsolatba kerülve más kognitív elemekkel, az
utóbbiakra is rávetíti a negatív megítélés árnyát. Erre az egyszerű szerkezetre épülnek az amúgy is torzító
sztereotípiák, melyeket támogat a bezáruló nézetrendszer. Egyszerű és kényelmes (valamint előnyös)
megismerési minta jön létre, mely tömegesen előfordulva tartósan mérgezi a társadalmi közgondolkodást.
Távolról sem puszta metafora, ha az előítéleteket a „megismerés szögesdrótjaiként” emlegetjük.
5.7. SZOCIÁLPSZICHOLÓGIAI OKOK

Mivel az előítéletek tárgyai a maguk valóságában bonyolult történelmi-társadalmi szövetű megismerési
objektumok, elkerülhetetlen, hogy ne társadalmilag összehasonlítható vélemények, nézetek, attitűdök,
értékítéletek segítségével alkossunk képet róluk. Az előítéletesség csírája ezáltal eleve adott. Azonban az, hogy
e lehetőség nem csupán néhány különösen rigid egyén gondolkodásában realizálódik, hanem a társadalom széles
rétegei is az előítéletes gondolkodás hatalmába kerülnek, sajátos társadalom-lélektani tényezők közrehatását is
igényli. Pettigrew (1958) Dél-Afrikában és az Egyesült Államokban végzett, fekete bőrűekkel szemben táplált
előítéleteket kutató vizsgálatai során a türelmetlenség hagyományát emelte ki.
A konformitás, az informálisan támasztott normák csoportszintre bontják le a hagyomány által diktált

előítéletességet, amikor is az előítélet-mentesség nyílt hangoztatása azzal a kockázattal jár, hogy az illetőt
„kigolyózzák”, deviánsnak bélyegzik. Ennek a kedélyeskedő, a megkülönböztetetteket gúnyoló vicceket
kultiváló „társasági” előítéletességnek nem kellene túlzott jelentőséget tulajdonítanunk, ha nem sejlene föl
mögötte a tekintélyelvű társadalomszerkezet árnya.
5.8. SZOCIALIZÁCIÓ ÉS ELŐÍTÉLETESSÉG

A szinkrón szociálpszichológiai tényező természetszerűen csak akkor fejtheti ki hatását, ha a társadalomban
megvannak e tényező diakrón előzményei, melyek következtében a szocializáció színtereire is behatol az
előítéletes kommunikáció, és kialakítja a későbbi felnőttekben azt a hitet, hogy az emberek kategoriális
szempontok alapján megkülönböztetendőek.
300
IX. A NAGYCSOPORT
Piaget szerint a gyermek erkölcsi tudatának fejlődésében az a kulcsmozzanat, amikor a gyermek magára képes
ölteni a másik ember szerepét is, ezáltal társadalmi relációban végezve el a megfordítás gondolati műveletét.
Amíg a társadalmi megfordítás képessége ki nem alakul a gyermekben (a kialakulás korántsem szükségszerű,
megfelelő nevelés szükséges hozzá), addig együttműködés legfeljebb kényszerből várható tőle; a türelem, a
szeretet, a bizalom interperszonális közösségértékei hiányozni fognak életéből. A csoportok értékelő
megismerési mintáinak megtanulásakor voltaképpen ugyanez a megfordító művelet eredményezi a saját csoport
abszolút és elfogult megítélésének csökkenését, és más, idegen csoportok értékeinek felismerését,
méltányolását. Előítéletekkel teli szocializáció során természetesen a megfordításra való nevelés, a reciprocitás
normájának megtanítása megáll a sajátnak tekintett csoport etnocentrikus határán. Az etika érvényét veszíti, ha
nem „hasonszőrűről” van szó.
Decentráció kifejezéssel jelöli Piaget azt a folyamatot, melynek során a gyermek egyre jobban eltávolodik egoés
etnocentrizmusától, és képessé válik a megfordításra, a reciprocitásra. A gyermekek rendkívül érzékenyen
reagálnak az embercsoportok kategóriáira vonatkozó információkra, hiszen ezek az információk végső soron
saját identitástudatuk kiépülését érintik. Hat-hét éves koruk táján épülnek ki csoportközi attitűdjeik,
akisiskoláskor végére igazoló-magyarázó kognitív elemeket sajátítanak el, majd a serdülőkor viharos éveiben
kategoriális azonosságaik vállalásával egy időben ítélnek a környezetükben forgalmazott előítéletekről:
elfogadják vagy elutasítják azokat.
Az előítéletek elfogadása hosszú, buktatókkal teli szocializációs szakaszt feltételez. Az előítéletek megismerési
gyökereiről beszélve az eddigiek során nem hangsúlyoztuk eléggé, hogy az előítélethez való ragaszkodás nem
magyarázható csupán az előítéletes megismerés kényelmével, gondolati erőfeszítést tekintve „olcsóságával”,
valamint a konformitással. Szükséges még a személy által is megmagyarázhatatlannak tartott hit, érzelem, ami
az előítélet elfogadását megfellebbezhetetlenné, a személyes történet szerves részévé teszi.
Egyik, még a hetvenes években felvett interjúnkban kristálytisztán mutatkozott meg ez a mélységesen
irracionális mozzanat, melynek tragikus színezetet kölcsönöz a benne rejlő korlátozott redukció:
„Gyerekes dolog, de ha az ember a zsidókról beszél, mindig olyan furcsa dolgok jutnak eszébe. Nem is tudnám
megmagyarázni, hogy milyen dolgok, inkább a régi zsidó élettel kapcsolatos dolgok. Van bennük valamilyen
émelyítő, de nem tudom megmagyarázni, hogy miért van ez a gondolat a zsidókkal kapcsolatban, különösebben
nem is foglalkoztam azzal, hogy zsidók léteznek. Én nem tudnám megállapítani, hogy ki zsidó, még beszédben
sem tudom felismerni."
A megkérdezett „émelyítő” érzést emleget, s utána nyomban gondolatnak nevezi, elleplezve önmaga előtt is,
hogy voltaképpen miről van szó. Az előítéletesség személyiség-lélektani összetevőiről gondolkozva erre az
érzelmi-személyes elemre kell elsősorban rámutatnunk, mert ennek kialakulása, rögzülése sorsdöntő: maga az
előítéletes tudattartalom, sztereotípiákkal teli felépítmény (amit részben kommunikáció, részben saját
mindennapi tapasztalataink során szerzünk) csak ürügy a fejlődéstörténetileg korábbi érzelmi elutasítás (vagy
pozitív előítélet esetében: érzelmi elfogadás) igazolására, indoklására.
Az előítéletesség gyermekkori eredetének illusztrálására hozunk fel egy másik interjúból vett példát:
„Én személy szerint nem nagyon szeretem a cigányokat, sőt kimondottan nem is szeretem.
– Miből adódik ez?
– Talán abból, hogy ott a környékünkön, nem sok, azért laknak cigányok, és amíg olyan kisebb srác voltam,
addig mindig féltem tőlük, úgyhogy talán esetleg ennek a maradványa.
– Megkergettek talán?
– Úgy különösebben nem, de nem nagyon szerettem őket sose. -Szüleid mondták, hogy.
– Nem, a szüleim nem mondtak ilyesmit, csak nem tetszettek, először is mert mások voltak, sötét arcúak meg
koszosak, szóval általában nem voltam bátor gyerek, úgyhogy ezektől is tartottam."
5.9. ELŐÍTÉLETES SZEMÉLYISÉG

A század húszas-harmincas éveiben indult meg a frankfurti Társadalomkutató Intézetben az a kutatássorozat,
mely a pszichológiai és a szociológiai szempontot egyesítő személyiségtipológiát próbálta elméletileg
kidolgozni és empirikusan verifikálni. A fasizmus hatalomra jutása érthetően nem kedvezett az ilyen irányú –
301
IX. A NAGYCSOPORT
hangsúlyait tekintve progresszív és az ember önfelszabadítását szolgáló – munkálkodásnak, s az

iskolaképviselői az Amerikai Egyesült Államokba emigráltak.
Alapkoncepciójuk az volt, hogy a társadalmi-gazdasági viszonyok által meghatározott emberi viselkedés

szociálpszichológiai összefüggésben csak akkor ragadható meg érvényesen, ha elemezzük azoknak a
szükségleteknek a rendszerét, melyeket az adott társadalomban való tevőleges részvétel felszínre juttat és
kielégít. Ezek a szükségletek (részben tudatosítottan, részben a tudattalanba nyúlóan) az egyén élettörténetében,
az azt alakító szocializáló intézmények szorításában formálódnak (Erős 1980).
A negyvenes évek elején Kaliforniában került sor egy nagyobb vizsgálatsorozatra (Adorno et al. 1950), melynek
hipotézise már erre a személyiségkoncepcióra épült. A frankfurti iskola kutatói által javasolt döntő
személyiségváltozó a tekintélyhez való viszonyulás volt. A vizsgálatok – melyek eredményeit módszertanilag
sokan, s hozzátehetjük, némi joggal, támadták – két egymástól gyökeresen különböző személyiségtípust
különítettek el: a tekintélyelvű (autoriter) s a demokratikus személyiséget. Utóbbi antiautoriter volta nem azt
jelenti, hogy minden tekintéllyel szemben állna, pusztán a behódoláson, regresszív azonosuláson, félelemteljes
manipuláción alapuló tekintéllyel áll elvszerűen szemben.
A tekintélyelvű személyiség érzelmi szférájában olyan szükségleti minta hatásait írták le, mely a
felnövekvésben az egyénietlen, szabványosított és konvencionális elemeknek juttatott elsőbbséget, s ilyen
módon az egyént belső bizonytalanságérzésre ítélte. Ennek következtében az egyén a maga szorongató belső
világából csak annak tagadása révén szabadulhat, kénytelen tőle független, külső erőkhöz kapcsolódni. A
tekintélyelvű személyiség önmaga megértő elfogadására képtelen lévén, másokhoz sem a megértés eszközével
közelít. Jellemző reakciója a felháborodás, tiltás, szabályozás. Viselkedését a nyílt vagy elfojtott agresszivitás
jellemzi. (Lásd Csehov Prisibejev altiszt című elbeszélését.)
Értelmi-gondolati világát a merevség, a sztereotípia-képzésre való fokozott hajlam jellemzi. Előítéletek rabja
kisebbségi csoportokkal, s minden olyan társadalmi természetű ingerrel szemben, melyeknek felfogása
gondolati erőfeszítést, megértést igényelne. A kutatók erős tudományellenes beállítottságot írtak le a
tekintélyelvű személyiségtípusnál, s nagyfokú fogékonyságot tapasztaltak minden iránt, ami áltudományos vagy
éppen babonás ismeret.
A demokratikus személyiség érzelmi életét az agresszivitás hiánya, a szeretetorientáció jellemezte az

eredmények szerint. E típus alapbeállítottsága a tárgyilagosság, melynek szerves eleme az én elfogadása, s ezzel
párhuzamosan a nagyfokú türelem mások iránt. A demokratikus személyiség értékei és normái nem a tekintély
előtti vak behódolás, hanem a tudatos válogatás művei. A demokratikus személyiség elkötelezetten követi az
általa fontosnak tekintett társadalmi értékeket.
Értelmi-gondolati világa hajlékony, az ellentmondásokat nem kerüli, hanem azokat a maguk oki szerkezetében
szemlélve megérteni akarja. Beállítottsága a tudományos gondolkodási mintáknak kedvez, az újra nem heves
elutasítással, hanem érdeklődéssel és kíváncsisággal reagál. Társadalmi kisebbségekkel szemben nem táplál
előítéleteket.
5.10. TEKINTÉLYELVŰSÉG ÉS TEKINTÉLYELLENESSÉG

Mindezek ismeretében talán nem lesz érdektelen, ha áttekintjük, hogy az idézett kutatások eredményei szerint
milyen sajátosságok jellemzik az autoriter személyiséget, és milyen jellegzetességekkel írható le a
tekintélyellenes személyiségtípus.
Elsőként nézzük meg a szexuális viselkedés normáira vonatkozó vélemények, ítéletek alakulását az egyik, majd
a másik típusnál.
A tekintélyelvű személyiség szexualitásra vonatkozó elgondolásainak alapja az egymástól mereven elválasztott

„nőiesség” és „férfiasság” fogalma, melyhez kérlelhetetlenül és mindenáron ragaszkodik. A szexualitásról
vallott nézetei és szexuális gyakorlata kirívó ellentmondásban vannak egymással. Szájából csodálat és rajongás
szól az idealizált másik nem felé, ugyanakkor szexuális gyakorlata kizsákmányoló és manipulatív. A másik nem
felé irányuló attitűdjének alapja egyfajta tudattalan lenézés.
A tekintélyellenes személyiség nemi kapcsolatai nem rajongott és egyben tudattalanul megvetett személytelen
sémák, hanem személyként megélt és elfogadott társak köré csoportosulnak. Szeretetet kínálnak, s azt keresnek.
302
IX. A NAGYCSOPORT
A leírás másik dimenziója az emberi kapcsolatok szférája. A tekintélyelvű személyiség gyanakvással és

bizalmatlansággal fürkészi az embereket. Mivel az emberek közötti viszonyok legfőbb alapelvének a függést
tartja, gyanakvását és bizalmatlanságát fölfelé elfojtja és imádattá fokozza. A magánál alacsonyabb szinten
állónak érzett emberekkel szemben ugyanakkor gátlástalanul becsmérlő és lenéző.
A tekintélyellenes személyiség az emberi kapcsolatokat az egyenlőség elvéből kiindulva szemléli. Másokhoz

nyíltsággal és bizalommal közelít, s csak egyfajta függést ismer el, melynek alapja a szeretet.
A következő dimenzió, melynek mentén a két típus különbözik egymástól, az én. A tekintélyelvű személyiség
önmagát dicsőíti. Társadalmi szerepeit kifelé eszményiesítettként fogadtatja el, befelé ugyanakkor
bizonytalanság és szorongás gyötri. Bizonytalanságain azonosulással lesz úrrá: azonosulásának tárgya lehet
személy, de lehet csoport vagy szervezet is: az ilyen éngyöngeséget ellensúlyozó azonosulás azonban mindig
kritikátlan.
A tekintélyellenes személyiség önmagához való viszonya objektív: értékelésének alapelve a teljesítmény.

Konfliktusaiból nem menekül, hanem azokat elfogadja, s elemző-értelmező módon próbálja megoldani.
Érdemes néhány példával megvilágítani, hogy miként is vizsgálták az autoritarizmus jelenségét, milyen
eszközökkel állapították meg, hogy valakiben tekintélyelvűség vagy türelem és elfogulatlanság lappang-e
inkább.
5.11. AZ „F-SKÁLA"
Többoldalas kérdőíveket adtak át a vizsgálati személyeknek, majd arra kérték őket, hogy jelöljék meg, milyen
mértékben értenek egyet a kérdőíven szereplő állításokkal. Hatfokú skála állt rendelkezésükre, melyen
egyetértésüket, illetve egyet nem értésüket minden egyes állítással szemben kifejezésre juttathatták. A
következőkben G. W. Allport Az előítélet című könyve nyomán közöljük a kaliforniai személyiségvizsgálat
egyik állítássorát (Allport 1977, 124-126).
Zsidók
1. A zsidó üzletemberekkel az még a baj, hogy túlságosan összetartanak, és ezáltal kizárják a többieket a
tisztességes versenyből.
2. Képtelen vagyok csak gondolni is arra, hogy zsidóval házasodjak össze.
3. Van ugyan néhány kivétel, de általában véve az összes zsidó egyforma.
4. Azért bajos zsidókat beereszteni rendes környékre, mert idővel tipikus zsidó atmoszféra alakul ki.
5. A zsidókkal szembeni előítéletek felszámolásához először is arra van szükség, hogy a zsidók őszintén
törekedjenek kínos és zavaró hibáik kijavítására.
6. A zsidók valahogyan mindig mások és idegenszerűek, lehetetlen megmondani, hogy mit gondolnak, mire
készülődnek, ezért tűnnek olyan nyüzsgőknek.
ték (négerek)
1. A négereknek megvannak a maguk jogai, de az a leghelyesebb, ha nem engedjük ki őket saját települési
körzeteikből és iskoláikból, mert nincs arra szükség, hogy túl gyakran legyenek együtt a fehérekkel.
2. Óriási hiba lenne, ha négereket tennének meg fehérek vezetőinek vagy főnökeinek.
3. Nem vitás, hogy a néger zenészek sokszor ugyanolyan jók, mint a fehérek, de hiba lenne vegyes zenekarokat
alakítani.
4. A fizikai és szakképzetlen munka láthatóan jobban megfelel a négerek mentalitásának és képességeinek, mint
a nagyobb szakképzettséget vagy nagyobb felelősséget igénylő munkák.
5. Akik annyit szövegelnek arról, hogy a négereket a fehérek színvonalára kellene emelni, többnyire radikális
ügynökök, akiknek csak a bajkeverésen jár az eszük.
303
IX. A NAGYCSOPORT
6. A legtöbb néger kibírhatatlan és hatalmaskodó lenne, ha kimozdítanák a helyéről.
kisebbségek
1. Az újdonsült városiak esete bizonyítja, hogy amikor az ilyen emberek egyszerre sok pénzhez és szabadsághoz
jutnak, csak előnyre törekszenek és bajt kevernek.
2. A nemzeti lobogóval szemben tiszteletlen vallási szektákat erőszakkal kellene tisztelgésre bírni, vagy be
kellene tiltani őket.
3. A Fülöp-szigetekiekkel semmi baj sincs, míg a maguk helyén maradnak, de az már elviselhetetlen, ha
kiöltöznek és fehér lányokkal kezdenek el mászkálni.
4. Csak természetes és nincs rajta kivetnivaló, ha mindenki a saját családját tartja a legtöbbre.
fiság
1. Az igazi amerikai eszmék számára a legutóbbi fél évszázad alatt csak a külföldi eszmék és ügynökök
jelentettek fenyegetést.
2. Most, hogy egy új világszervezetet hoztak létre, Amerikának biztosnak kell lennie abban, hogy
függetlenségéből és korlátlan hatalmából egy jottányi sem vész el.
3. Lehet, hogy Amerika nem tökéletes, de az amerikai életmód a lehető legközelebb vitt bennünket a tökéletes
társadalomhoz.
4.Nemzeti biztonságunk legfőbb biztosítéka, ha Amerikának van a világon a legerősebb hadserege és

haditengerészete, s ha miénk marad az atomtitok. Adorno és munkatársai (akik a kaliforniai
személyiségvizsgálatokat végezték) fontosnak tartották hangsúlyozni, hogy a tekintélyelvű és tekintélyellenes
személyiség típusa a maga tiszta formájában ritkán létezik. Ez a tipológia elsősorban arra szolgál, hogy a
magunk és a mások személyiségének megismerésére tanítson: az itt röviden kifejtett dinamikus és szerkezeti
sajátosságok nem egyszer s mindenkorra adott tulajdonságok. Ismeretük arra szolgál, hogy magunkban és
másokban tudatosan keressük és fejlesszük a demokratikus és türelmes személyiségjegyeket, s nyesegessük,
irtsuk a tekintélyelvű vonásokat, illetve ne engedjünk a csábításnak, ne váljunk tekintélyelvű reagálások
rabjaivá, jóllehet sokszor ez a könnyebb megoldás.
Magyarországon a kilencvenes évek közepén vizsgálatot végeztek az „F-skála” rövidített változata segítségével
(Fábián-Sik 1996). A kutatók azt találták, hogy a tekintélyelvűség mértéke négyfokú skálán mérve 3,13 és 2,61
között ingadozott. (Maximális érték = 4, minimális érték = 1.) A más országokban korábban tapasztalt
tendenciáknak megfelelően egyértelmű volt, hogy az iskolai végzettség és a tekintélyelvűség fordítottan
viszonyult egymáshoz. Ugyanakkor az a tendencia is tapasztalható volt (bár statisztikailag nem szignifikánsan),
hogy az „F-skála” által mért tekintélyelvűség leginkább a társadalmi előnyök és hátrányok újraeloszlásában
korábban előnyös helyzetükhöz képest hátrányosan érintett csoportok körében mutatkozik. A relatív depriváció
és a tekintélyelvűség ezek szerint együtt járt.
9.10. táblázat - Tekintélyelvűség, osztályazonosulás és észlelt státusváltozás
Azonosulás
Munkások Középosztály
Azonosulás 3,13 2,88
Változatlanság 3,20 2,76
Javulás 3,17 2,61
Az egyes cellákban látható értékek mutatják a mért tekintélyelvűség nagyságát. Minél magasabb az érték, annál
nagyobb a tekintélyelvűség.
304
IX. A NAGYCSOPORT
Forrás: Fábián-Sik 1996, 413.
5.12. AZ ELŐÍTÉLETESSÉG FOKOZATAI

A demokratikus alkotmányok által garantált szabadságjogok fényében úgy tetszhet, hogy az előítéletesség
pusztán mentális deviancia, mely még belefér a lelkiismeret és szólás szabadságának tartományába. Történelmi
tapasztalatok bizonyítják, hogy igen keskeny a határ a szabad véleménynyilvánítás és a másokat emberi
jogaikban korlátozó, deperszonalizáló, jelentős egzisztenciális hátrányokat okozó előítéletes megnyilvánulások
között.
Allport (1977, 47-49) az előítéletesség öt fokozatát különbözteti meg.
Szóbeli előítéletesség. Így nevezi azt a megnyilvánulást, amikor az előítélet beszédben jut kifejezésre. A
magánszférára korlátozódó beszéd esetében az előítéletesség súlyos mentálhigiénés probléma, mellyel szemben
csupán az informális befolyásolás keretei között lehet és érdemes fellépni. Az elítélés megmarad a morális
dimenzión belül. Egészen más megítélés alá esik, legalábbis Kelet-Közép-Európában, az egyes embercsoportok
hátrányos megkülönböztetését természetesnek és kívánatosnak feltüntető nyilvános megszólalás. A
szociálpszichológiai szakirodalom „gyűlöletbeszédnek” nevezi a nyilvános szférában lezajló verbális
kommunikációt, amikor is az előítéletes szavak kimondásával az Austin (1990) által leírt beszédaktusok egyik
változata, az uszítás valósul meg. Az már az egyes országokban érvényes büntetőjogi kódexek
megfogalmazásától függ, hogy ez a tényállás milyen súlyú következményeket von maga után.
Elkerülés. Az előítéletesség ebben az esetben az idegenkedést kiváltó csoport tagjainak kerülésében jut
kifejezésre, mely cselekvés közvetett üzenete az, hogy a szóban forgó csoport nemkívánatos a személy számára.
Hátrányos megkülönböztetés, elkülönítés, koncentráció. Az előítélet által sugallt cselekvés igazságtalansága

ebben az esetben nem lehet kérdéses. A kategórián alapuló kognitív megkülönböztetés intézményes formát ölt.
Az állam jogi és bürokratikus aktusok révén törvényesíti, hogy a hátrányos megkülönböztetéssel sújtott csoport
tagjait kizárják az adott nemzet valamennyi polgárára érvényes jogok egyeteméből. Ennek során a csoport
tagjaitól megtagadhatják a szabad letelepedés, munkavállalás, szabadidő-eltöltés, iskoláztatás, művelődés,
anyanyelvhasználat jogait, illetve azok gyakorlása elé speciális akadályokat állítanak.
A német nemzetiszocialista Harmadik Birodalom faji törvényei, az azokat másoló közép-kelet-európai

zsidótörvények, a Dél-Afrikai Köztársaságban uralkodó egykori apartheidrendszer és más hasonló,
történelmileg ugyancsak elbukott kísérletek dermesztő tanulságainak fényében ezek a megkülönböztetések a
legélesebb nemzetközi elítélésbe ütköznek, s bármelyik állam bárhol, bármikor hasonlóval próbálkozik, biztos
lehet abban, hogy a nemzetek közössége akár erőszakkal is fellép ellene.
Fizikai agresszió. A hátrányos megkülönböztetés gyakorlatának megvalósítása során óhatatlan az előítélettel

sújtott csoportok tagjaival szemben megvalósított erőszak, mely változatos formákban ölthet testet. Allport
példái ma sem vesztettek aktualitásukból: „Egy kéretlenül beköltöző néger családot erőszak útján kitelepítenek a
körzetből, vagy annyira megfenyegetnek, hogy a családot a félelem a lakóhely elhagyására kényszeríti. Zsidó
temetők sírköveit megbecsteleníthetik. A város északi részén garázdálkodó olasz bűnöző banda cselt vethet a
város déli részén garázdálkodó ír bandának.” (Allport 1977,48.) A lista a mindenkori napilapok hírrovata
alapján sajnos vég nélkül folytatható.
Üldözés és kiirtás. Az előítéletbe ágyazott kategória révén szociálpszichológiailag, majd jogilag elkülönített
csoport tagjait megfosztják az emberi jelenlét jogától. A középkori bestiáriumok osztályozását követve az x-
eknek minősített emberek dehumanizált, ártalmas, kártevő, élősködő lényekként reprezentálódnak, akik ellen
minden cselekvés megengedett.
Az előítéletes világkép mélyén következésképpen az az utópia rejlik, hogy a világ szebb, tökéletesebb hely
lenne x-ek nélkül. Az előítéletes személy paranoid módon a maga ellen irányuló üldözéssel gyanúsítja az
idegennek tartott csoportot, miközben a valóságban ő az üldöző. Az üldözés során beindulhat a kollektív formát
öltő végzetes láncreakció. Lincselés, pogrom, hidegvérrel eltervezett, megszervezett és kivitelezett
tömeggyilkosság az eredmény, mely ha egyszer létrejött, soha el nem múló traumát jelent a túlélők számára.
5.13. TÖRTÉNELMI ÉS SZOCIOLÓGIAI OKOK

Az előítéletesség kognitív pszichológiai, szociálpszichológiai és személyiség-lélektani okai valójában nem
válnak élesen szét, hanem együttesen hatnak. Viszonylagosan autonóm hatóerejük elismerése nem jelentheti
305
IX. A NAGYCSOPORT
eltúlzásukat. Megfelelő történelmi-társadalmi-gazdasági előfeltételek hiányában az előítéletesség által okozott

zavar csekély mértékű. Demokratikus viszonyok között az előítéletesség legfeljebb lappangva nehezíti-zavarja a
társadalmi együttélést, de nem emelkedik a hivatalos ideológia rangjára, nem szüremkedik be a joggyakorlat, a
nyilvános kommunikáció kultivált tartalmainak szférájába, nem válik politikai előítéletté.
A lélektani oldal üres absztrakció a társadalmi viszonyok figyelembevétele nélkül. Az előítéletesség

jelenségvilága nem közvetlen okozata ugyan a társadalmi viszonyoknak, de az adott helyen, időben és
társadalmi körben előforduló nemzeti, faji, etnikai, vallási előítélet már visszavezethető társadalmi alapjára. A
társadalmi alap vizsgálata során abból indulhatunk ki, hogy a társadalom érdekek által tagolt együttes, mely
előnyös és hátrányos helyzetű csoportok különféle módon kommunikált konfliktusainak a színtere. Az
előítéletes megkülönböztetés révén a társadalom abszolút hátrányokkal sújtott csoportjai egymás között negatív
vonatkoztatási csoportokat különböztetnek meg, miáltal egyes csoportok hátrányukat mint relatív előnyt
képesek értelmezni. A Renault Művek munkásai körében figyelték meg azt a jelenséget, hogy amikor
bérkövetelésre került sor az azonosan fizetett arab és francia segédmunkások között, sosem jött létre egyetértés,
mert a francia segédmunkások előítéletes módon az arabokat leértékelték, nem voltak hajlandóak egyenlő
partnerekként elfogadni őket.
Az előítélet társadalom-lélektani tényezőből akkor válik társadalmi tényezővé, ha az előnyök, illetve a

hátrányok valamely, az előítéletesség támpontjául szolgáló kategória mentén aránytalanul szóródnak, s ezáltal
az előítéletes tudat előtt ellepleződik az objektív konfliktus, csoportközi konfliktusnak adva át a helyet. Gellner
(1983) a szociális entrópia hiányaként jellemzi azt a helyzetet, amikor a feudális társadalomban érvényes
megkülönböztető kategóriák némelyike a kapitalista társadalom struktúrájában sem veszíti el érvényességét.
A tradicionális csoportkategória modern viszonyok között történő továbbélése következtében a szociológiailag

meghatározott osztálykonfliktus szociálpszichológiai formát ölt.
A tradicionális álcát öltő modern konfliktus ugyanolyan társadalmi hatóerőként működik, mint a nyíltan
megmutatkozó osztálykonfliktus, csak éppen az utóbbi hatását keresztbe metszve, annak feloldását inkább
gátolja, mint segíti. Az antiszemitizmus, a nemzeti-etnikai kisebbségek elleni előítélet, a felekezetek közötti
előítéletek tragikus dilemma foglyaivá teszik az embereket, mert olyan „tapasztalati” igazság nevében
harcolnak, gyűlölködnek egymás ellen, melynek korlátozott érvényével, hazug voltával nincsenek tisztában –
kölcsönösen. Bűvös kör keletkezik ezáltal, melyet nem könnyű megszakítani.
5.14. EGYENLŐTLENSÉG ÉS ELŐÍTÉLETESSÉG

A magyarázat abban rejlik, hogy a társadalom, mint szegmentált alakzat, viszonyai folytán a különböző
csoportokat különböző mértékben teszi érdekeltté – és érintetté – az előítéletességben. Az előítélet szemantikai
tartalma mindig valamilyen igazolást rejt magában, s nyilván más ideológiai eszközökhöz folyamodik önnön
helyzete igazolására, magyarázatára egy értelmiségi, mint egy munkás, alkalmazott vagy mezőgazdasági
munkás. A különböző csoportok érdekei különbözőek, s különböznek az érdekek felismerésére, igazolására
alkalmas elérhető eszközök is az egyes rétegek esetében. A hátrányos helyzetűek teljesen eltérő módon
folyamodnak az előítéletekhez – s sokszor más csoportokat szemelnek ki –, mint az előnyös helyzetűek. A
kisebbség – még ha az társadalmilag tagolt is – egységesebben vallhat előítéleteket hátrányos helyzete folytán,
mint a többség. Ám a többség, ha valami ok folytán fenyegetettnek érzi magát, kompenzációra szorul, s ha
ebbeli indíttatásában hivatalos, tömegkommunikáció útján forgalmazott (kultivált) előítéletes klisékkel is
megerősítik, könnyen rabjává válhat kisebbségellenes előítéleteinek.
5.15. MAI XENOFÓBIA, ANTISZEMITIZMUS,

CIGÁNYELLENESSÉG
A magyar tizenévesek 4000 fős mintáján 1992 őszén került sor egy nagyszabású politikai szocializációs
vizsgálatra (Csepeli-Závecz 1995). A vizsgálat egyes eredményei arrautalnak, hogy a zsidókkal kapcsolatosan a
nemzeti identitás által mozgósított konnotációkhoz képest megkülönböztető konnotációk élnek a fiatalokban.
Amikor azt kérdeztük, hogy egy leendő autópálya építése érdekében mit lehet s mit nem lehet feláldozni, az
elhagyott zsidó temetőt többen tartották feláldozhatónak, mint azt a temetőt, amelyben az 1848/49-es
szabadságharcban elesett honvédek sírjai voltak. Egy másik kérdésben azt kérdeztük, hogy különböző
kisebbségek jogait ért sérelem esetén a válaszadó kimenne-e az utcára tüntetni vagy sem. A legnagyobb arányú
részvételi hajlandóság az erdélyi magyar kisebbség által elszenvedett sérelmek elleni tüntetésre mutatkozott
(32%), míg a legkisebb mértékben a homoszexuálisok és a bulgáriai török kisebbség emberi jogaiért voltak
306
IX. A NAGYCSOPORT
hajlandók síkraszállni (8 és 9%). A zsidókkal szemben esetlegesen megnyilvánuló hátrányos megkülönböztetés

ellen a válaszadók 18%-a lett volna hajlandó az utcán tüntetni.
Az 1994-es választásokat megelőző évben végzett politikai közvélemény-kutatások hozták felszínre, hogy az
antiszemitizmushoz való viszonyban eltérés van a személyek saját álláspontja és az általuk szemlélt többségi
pozíció között. Ezt a jelenséget Angelusz Róbert a közvélemény észlelésére jellemző „optikai csalódásként”
értelmezi (Angelusz 1996b). A megkérdezettek 10%-ahelytelenítette azt a lehetőséget, hogy Magyarországnak
zsidó miniszterelnöke legyen. Ezt a lehetőséget a döntő többség elfogadta. Ez a többség azonban nem látta
magát. Ellenkezőleg, a zsidó miniszterelnököt elfogadók azt hitték, hogy kisebbségben vannak. Amikor azt a
kérdést tették föl a megkérdezetteknek, hogy szerintük a lakosság hány százaléka volna egy zsidó
miniszterelnök ellen, akkor a többségük 60% körüli arányt jelölt meg.
Egy 1994 nyarán végzett ismeretszociológiai vizsgálat eredményei szerint a holocaust magyar áldozatainak
számát a megkérdezettek 56%-a pontosan meg tudta becsülni, s 29%-a utalt a ténylegesnél kisebb arányra. Az
üldözések emléke okozta kognitív disszonancia redukciójára utal annak a nézetnek a 48%-os elterjedése,
miszerint a magyar családokra az volt a jellemző, hogy otthonukban bújtatták és anyagilag támogatták az
üldözött zsidókat (Mátay-Tóth 1994).
A kilencvenes évek közepén országos reprezentatív mintán Erős Ferenc és munkatársai végeztek vizsgálatot.
Arra kérték a megkérdezetteket, hogy ötfokú rokonszenv-ellenszenv skálán osztályozzanak egyes kategóriákba
sorolt embercsoportokat. A legellenszenvesebb póluson a skinheadek, a homoszexuálisok, az AIDS-esek, a
kábítószerfüggők helyezkedtek el. A munkanélküliek jóval rokonszenvesebbnek tűntek. A legelutasítottabb
csoport a cigány kisebbség volt. A zsidók megítélése relatívan kedvezőnek volt mondható (Fábián-Sik 1996,
384).
A nemzetközi szakirodalom által kiemelt trendeknek megfelelően Magyarországon is az iskolai végzettség és a

kulturális tőke szerepe meghatározó, amelybe közbeeső változóként belejátszik a tekintélyelvűség.
Mint arra már utaltunk, az 1989-es fordulatot követő szabadság lehetővé tette az előítéletesség és azon belül az
antiszemitizmus, a cigányellenesség nyilvános artikulációját, melyre a közvélemény eltérő mértékben reagált.
Az antiszemitizmus továbbélésére következtethetünk a következő táblázat adatai alapján.
9.11. táblázat - Antiszemita állítások fogadtatása
Válaszolók % Egyetértők % Átlag és (szórás)
A baloldali mozgalmakra a 62 33 2,6

zsidók mindig is döntő
befolyást gyakoroltak (1,07)
A zsidók még az 84 39 2,4

üldöztetésükből is előnyt
próbálnak kovácsolni (1,07)
A zsidó származású 76 30 2,2

értelmiségiek befolyásuk
alatt tartják a sajtót és a (1,06)
kultúrát
Létezik egy titkos zsidó 58 23 2,22

együttműködés, amely
meghatározza a politikai (1,07)
és gazdasági folyamatokat
A liberális pártok 61 21 2,15

elsősorban zsidó értékeket
közvetítenek (0,99)
307
IX. A NAGYCSOPORT
A rendszerváltozással 83 28 2,13
igazából a zsidók jártak jól
(1,0)
Forrás: Fábián-Sik 1996, 389. A magasabb átlagok nagyobb fokú egyetértést fejeznek ki. Mintanagyság: 988.
Mint a szerzők írják: a táblázatból „látható, hogy a felvetett kérdések nagyfokú ellenkezést váltanak ki a
megkérdezettekből, és a válaszmegtagadás mértéke esetenként a 40%-ot is meghaladja” (Fábián-Sik 1996,388).
Kovács András ezzel kapcsolatosan az antiszemitizmusra vonatkozó „tabuhatást” emeli ki (Kovács 1994).
A roma lakosság a közép-kelet-európai többségi társadalmak leggyakrabban elutasított célpontját képezi.

Magyarország sem képez e tendencia alól kivételt.
9.12. táblázat - Cigány témájú állítások fogadtatása
Válaszolók % Egyetértők % Átlag és (szórás)
A cigányok minden 96 37 2,8

szempontból érettek arra,
hogy saját dolgaikban (1,1)
dönthessenek
A cigányoknak több 97 15 3,47

segítséget kell adni, mint a
nem cigányoknak (0,87)
Az országnak áldoznia kell 97 65 2,13

arra, hogy a cigányok
anyanyelvükön is (1,08)
tanulhassanak az
iskolákban, *
ha akarnak
A cigányok gondjai 97 89 3,54

megoldódnának, ha végre
elkezdenének dolgozni (0,79)
A cigányokat teljesen el 97 33 2,2

kell különíteni a
társadalom többi részétől, (1,08)
mivel képtelenek az
együttélésre
A cigányok ne akarjanak 94 76 3,21

úgy tenni, mintha nem
lennének cigányok (1,0)
A cigányokat rá kellene 98 78 3,31

szoktatni arra, hogy
ugyanúgy éljenek, mint a (0,98)
magyarok
Csak helyeselni lehet, 93 46 2,52

hogy vannak még
szórakozóhelyek, ahová a (1,16)
cigányokat nem engedik
308
IX. A NAGYCSOPORT
be
A cigány lakosság 94 70 3,05

számának növekedése
veszélyezteti a társadalom (1,01)
biztonságát
Mindenkinek joga van 96 58 2,79

arra, hogy a gyermekét
olyan iskolába járassa, (1,13)
ahol nincsenek cigány
gyerekek
A bűnözési hajlam a 95 64 2,96

cigányok vérében van
(1,10)
Forrás: Fábián-Sik 1996,393-395. A *-galjelzett állítások esetében a magasabb átlagok nagyobb fokú egyet nem
értést jelentenek. A többi esetben a magasabb átlagok nagyobb fokú egyetértést fejeznek ki. Minden állítás
esetében négyfokú Likert-skálán történt a mérés. Mintanagyság: 988.
A magas válaszolási arányok jelzik, hogy a cigányokra vonatkozó állítások esetében szó sincs kommunikációs
taburól. Az adatok nagyfokú előítéletességről és diszkriminációs hajlandóságról tanúskodnak, amelyhez riasztó
módon társul a szegregáció kívánalma.
A cigányokkal szembeni előítéletesség a hetvenes években végzett mélyinterjús vizsgálati eredményekhez

képest semmit sem változott. A rendszerváltozást követő társadalmi struktúraváltozás során közismerten nem
érvényesült a szociális entrópia (HavasKemény 1995). A munkanélküliség legnagyobb arányban a lakosság
cigány származású szegmensét sújtotta. Mint Fábián és Sik írják, hogy „a cigányokkal szembeni előítéletek így
a szegényekkel, a munkanélküliekkel és a bűnözőkkel kapcsolatos előítéletekkel keverednek” (Fábián-Sik 1996,
396).
5.16. AZ ELŐÍTÉLETESSÉG ELLENI HARC

Az előítéletesség legveszélyesebb megnyilvánulása, ha hivatalos társadalmi programmá, jóváhagyott és pártolt
társadalmi paranoiává fajul, mint arra a fasiszta országokban láttunk és látunk példákat. Ezért oly
nagyjelentőségű, ha jogi úton (nálunk például az alkotmányban) tiltják a nyilvánosság eszközeivel történő
nemzeti, faji, vallási uszítást.
A jogi eszközök önmagukban persze képtelenek gátat vetni az előítéletességnek, de fontos akadályt képezhetnek
a társadalom egészét rabul ejtő előítéletes tömeghangulat előidézésével szemben. Az előítéletesség
mérséklésének mint társadalmi feladatnak elsősorban a társadalmi viszonyok demokratizálását, az
egyenlőtlenségek csökkentését, a nemzetközi látásmódot és multikulturalizmust magába foglaló nevelés és
tapasztalatszerzés esélyeinek növelését kell jelentenie. A tömegkommunikáció, az iskola, az életmód adta
érintkezési keretek tágítása tűnik az előítéletesség elleni küzdelem különösképp kedvező hatásokat kínáló
terepének.
Elsősorban a megelőzés, az előítéletek képződését megakadályozó szocializáció esélyei jók. Mert ha már
egyszer létrejött az előítélet, törvényszerű, hogy megkeresi a maga tényeit, a maga tapasztalati alapját. Ez a
tapasztalat, mint arra a sztereotípiaképződés logikai szabályai kapcsán rámutattunk, nem nélkülözi a
tényanyagot, vagyis a valóságos különbségeket, ám a valós részek hamis egésszé állnak össze, mely azután
önmaga – mint sajátos „elmélet” – fenntartásáról automatikusan gondoskodik.
6. 6. KISEBBSÉGEK
6.1. KISEBBSÉG ÉS CSÖKKENTÉRTÉKŰSÉG
A kisebbség fogalma látszólag statisztikai fogalom, úgy is mondhatjuk, statisztikai metafora. Ám valój ában már
maga a magyar kifej ezés tartalmazza azt az asszociációt, hogy itt valamiféle csökkentértékűségről, a
309
IX. A NAGYCSOPORT
nagyszerűhöz képest kisszerű dologról van szó. A gyerekek megismerésével kapcsolatos vizsgálatokban
tapasztalható, hogy számukra mindaz, ami kicsi, az valamilyen módon szégyellni, tagadni való. A gyerekek
maguk is kicsik lévén, szeretnének nagyok lenni. A dolog lényege, hogy az asszociáció ebben az esetben valami
ténylegesre utal: fogyatkozásra, melynek lényege messze nem számszerűségében ragadható meg.
6.2. A TÖBBSÉGRE HATÓ KISEBBSÉG

A születés vagy egyéb „természetesnek” tűnő kategória alapján teremtett kisebbségi helyzet
megkülönböztetendő attól a kisebbségi helyzettől, melybe az egyén a maga elhatározásánál fogva kerül. Utóbbi
esetben beszélhetünk szervezett kisebbségekről, melyeknek a politikai életben nagy szerep jut. Lenin nem
véletlenül nevezte az Oroszországi Szociáldemokrata Pártban kisebbségben lévő csoportját „bolseviknak” (azaz
többséginek), szemben a valójában többségben lévő csoporttal, melyet orwelli módon „menseviknek”
(kisebbséginek) nevezett. A szavakkal való manipulálás révén Lenin a „kisebbséghez” fűződő negatív
asszociációktól sikerrel szabadult meg.
Ugyanakkor Lenin helyesen ismerte fel, hogy a koordinált, célratörő, hatékony kollektív cselekvés eszköze
csakis egy matematikailag kisebbségben lévő, jól szervezett vezető csoport lehet. Ha ez a csoport birtokolja a
cselekvéshez szükséges információkat, van terve és rendelkezik a cselekvéshez szükséges eszközökkel, valamint
tagjait egységes éthosz, normarendszer hatja át, akkor a szervezetlen, heterogén, késlekedő többségnek
semmiféle esélye nincs vele szemben. Lenin felfogásában a kisebbségben lévő, ámde jól szervezett és egységes
politikai párt a hadsereg vezérkarához hasonlítható, mely ugyancsak kis számú, de felette kompetens tisztből áll.
Moscovici, Lage és Naffrechaux (1969) a többségi hatást fetisizáló amerikai szociálpszichológiai kísérletek
ellenpróbájaként kísérletileg voltak képesek bizonyítani, hogyha a kisebbség határozott saját állásponttal,
konzekvens nézetekkel és szilárd vonatkoztatási keretekkel rendelkezik, akkor eséllyel próbálkozhat meg a
többség befolyásolásával.
A kísérletben, melyről a csoportlélektani részben már szóltunk, hattagú csoportokkal dolgoztak, s minden
csoportban két tag be volt avatva a kísérlet céljaiba. A csoportok tagjainak különböző erősséggel megvilágított,
kék diaképeket mutattak. A válasz során mindegyik kísérleti személynek nyilatkoznia kellett, hogy milyen színt
látott, és egy ötfokú skálán azt is meg kellett határoznia, hogy szerinte a kép milyen erősen volt megvilágítva. A
két előre beavatott a képet minden esetben konzekvensen „zöldnek” nevezte. Ez a konzekvens kisebbségi
álláspont korántsem volt hatástalan a többség véleményeire. Míg a kontrollfeltételben, ahol nem voltak
beavatottak, a kísérleti személyek mindössze az esetek 0,25%-ában mondta azt a kék képekre, hogy „zöld”,
addig a következetes kisebbség feltételében a naiv kísérleti személyek az esetek 8,4%-ában vélték úgy, hogy a
kék képek zöld színűek. Moscovici és munkatársai szerint a konzekvens kisebbség és a határozatlan többség
között konfliktus keletkezik, melyből éppen határozottsága révén a kisebbség húz hasznot. Nemeth, Swedlung
és Kanki (1980) szerint nem a konfliktus a lényeg, hanem a kisebbség határozottsága, melynek
megtapasztalására a többség biztonságra és következetességre vágyó tagjai behódolással reagálnak.
6.3. ELIT, AVANTGÁRD

A társadalmi struktúra döntési helyzetet biztosító pozícióinak birtokosai szintén kisebbséget alkotnak. Bár ez a
kisebbség nincs „bolsevik” módon megszervezve, a kulcspozíciók birtoklása folytán a többséget befolyása alatt
képes tartani. Az államszocializmusban „nómenklatúrának” nevezték azt a csoportot, melynek tagjai a
gazdasági, politikai, adminisztratív, kulturális és katonai kulcspozíciókat töltöttékbe. Demokratikus
rendszerekben is elkülönül ez a csoport, azonban tagjait nem egy pártközpontban, adminisztratív úton jelölik ki.
A bejutást a származás, a kapcsolatok, az iskolázottság és az uralkodó értékrend szerint kiemelkedőnek
minősülő teljesítmények határozzák meg. Ebben az esetben beszélünk társadalmi elitről, ahol a tagok hatalma
nemcsak a társadalmi struktúra uralmat biztosító pozícióinak birtoklásából ered. Az elitet elismerés, tisztelet,
presztízs övezi. A kilencvenes években végzett szociológiai vizsgálatok eredményei szerint az
államszocializmusból a kapitalizmusba haladó magyar társadalom vezető rétege ebben az értelemben aligha
nevezhető elitnek.
Már Tarde észrevette, hogy a divat mindig a társadalom centrumából halad a társadalom perifériája felé. Ha
nemcsak a szorosan vett ruhadivatra, hanem az azzal rokon ízlésés esztétikai mintákra gondolunk, akkor az
avantgárdhoz jutunk el, mely szintén kisebbség, de az elittel szemben nincs pozicionális hatalma. Annál
nagyobb az avantgárd informális hatalma, mely nem is annyira a jelenben, mint inkább a jövőre nézve
érvényesül. Amit az avantgárd ma tart értékesnek a képzőművészetben, irodalomban, lakberendezésben,
filmművészetben, az lesz a holnap uralkodó ízlése.
310
IX. A NAGYCSOPORT
6.4. TŐKEHIÁNYOK
A kisebbség nem pusztán arra vonatkozik, hogy létezik egy csoport a társadalomban, amelynek relatív aránya
kisebb a többi csoporthoz képest, és a kisebbség tagjaival való találkozásunk valószínűsége a többség tagjaival
való találkozás valószínűségéhez képest ritkább. Valójában arról van szó, hogy a három fő társadalmi tőketípus,
a politikai, a gazdasági és a kulturális tőke típusa tekintetében a kisebbségnek kevesebbje van. Elég egyértelmű,
hogy a kisebbség hatalom nélküli, nincsenek gazdasági erőforrásai. Én most nem ezekről a fogyatkozásokról
szeretnék beszélni, hanem a kulturális tőke fogyatkozásáról. Ez a hiány a másik két fogyatkozást végzetszerűvé
teszi, és megakadályozza a kisebbség tagjait abban, hogy gazdaságilag és politikailag emancipálódhassanak.
6.5. AZ ÉRTÉKEK ELVÉTELE

A kulturális típusú kisebbségmeghatározás lényege a többség által definiált értékek elvétele. Ez úgy nyilvánul
meg, hogy a kisebbségtől elveszik a történelmét. Kétségbe vonják azt a jogot – amit egyébként minden
nagycsoport kapcsán elismerünk, különösen akkor, hogyha többségi csoport tagjaként ehhez a kategóriához
tartozunk –, hogy az öröklét jegyében határozzák meg magukat. A kisebbség esetében az öröklét lehetősége
elvétetik, ideiglenes létre van kárhoztatva, sejtetve azt, hogy ez a csoport nem volt mindig, és nem is lesz
mindig.
A kisebbségektől elveszik a kommunikáció lehetőségét. Elveszik a nyelvét. Minden homogenizációs

hisztériának az egyik alaptétele, hogy a kisebbség ne tudjon beszélni, némuljon el. Némuljon el a nyelv
tekintetében és némuljon el annak a jognak a tekintetében, hogy ő határozza meg a módot, ahogy megnyilvánul.
A kisebbségtől elveszik a nevét, elveszik azt a jogot, hogy meghatározza magát. A többség által rájuk
kényszerített kategóriákat használnak, és ennek következtében bekövetkezik a legsúlyosabb elvétel, az identitás
elvétele. A történelem, a kommunikációs képesség és az identitás elvétele következtében jön létre egy olyan
kisebbségkép, amelyet eltárgyiasításnak, problémásításnak nevezhetnénk. Mintha a kisebbség csak tárgya lenne
valamiféle többségi cselekvésnek. A többségi cselekvés lehet akár nagyon pozitív is, de mindenképpen tárgyra
irányul. Ha tárgyként viszonyul a kisebbséghez, akkor implikálja ugyanazt a fajta manipulatív készséget, amely
természetesen magára öltheti a negatív, kitaszító viselkedések formáját is.
6.6. KÉPZELET ÉS KISEBBSÉG

A tárgyi viszonyulás lényege, hogy a többség által konstituált sajátos, kisebbségre vonatkozó tudás szerveződik,
amelyet bizonyos értelemben véve a képzelet körébe lehet utalni. A képzeletet a tudás egyik olyan fontos
tartományaként jelölhető meg, amely valamilyen módon a meglévőtől elrugaszkodva a nem meglévőt
meglévőként gondolja el és hozza létre. Ez a költészet is; ebben az esetben azonban olyan típusú költészetről
van szó, amelynek alanyai nem puszta szemantikai referenciák, hanem élő, eleven emberek, akik nem az elvont
és standardizált képzelet meghatározásai szerint akarnak élni. Ennek a képzeleten alapuló standardizált tudásnak
nagyon fontos eleme az úgynevezett ismeret (a kisebbségekre vonatkozó ismeret), amelyről ki lehet mutatni,
hogy önkényen alapul. Bár tényeket tartalmaz, a kontextus hamis. Hamis, de nem abban az értelemben, hogy
nem tükrözi vissza a valóságot, hanem abban az értelemben, hogy nem számol a kisebbség perspektívájával, és
ebből adódóan ez a tudás egy kicsit olyan, mint a 19. századi orientalisztikának a titokzatos Keletre vonatkozó
tudása.
Többségi oldalról nézve a kisebbségekben mindig látunk valami egzotikust, valami fantasztikust, valami el nem
gondolhatót és ebből adódóan valami fenyegetőt. Távoli, idegen a kisebbség, jóllehet a távolságot lélektani és
képzeleti úton hozzuk létre, mivel a kisebbség valójában nagyon is közeli. Látjuk, hogy nem közénk való az
illető, tehát félünk tőle, ismeretlennek tartjuk és ennek következtében, mint ahogy a filmvászonra rá lehet
vetíteni a legkülönbözőbb képeket, a kisebbség a többség félelmeinek, a többség bűneinek, a többség titkolt
gonoszságainak egyfajta projekciós céltáblája.
6.7. A TÖBBSÉG KISEBBSÉGRE VONATKOZÓ TUDÁSKÉSZLETE

Hogyan ismerjük meg a kisebbséget? Milyen eszközök állnak rendelkezésre? A megismerés eszközei a
kategorizáció, a sztereotipizáció és az előítéletes megközelítés. Ezek a mechanizmusok, amelyek eredményeként
a mindennapi életben létrejön a kisebbségre vonatkozó meghatározott kép, mely átterjedve a
tömegkommunikációba, a mindennapi élet és a tömegkommunikáció között kötőanyagot képez. E kép
önmagában véve nagyon gondos vizsgálódás tárgyává volna tehető, de ennél sokkal fontosabb a funkciója,
mivel önmagát beteljesítő jóslatként működik.
311
IX. A NAGYCSOPORT
A kisebbség a többségi társadalom részeként ki van szolgáltatva a tömegkommunikáció által kultivált

sztereotípiáknak, kategóriáknak, előítéleteknek, amelyeket azután önmagára kell hogy vetítsen. Az önmagára
vetítés folyamatában jön létre egy jellegzetes kisebbségi állapot, az öngyűlölet, ami lényegében nem jelent mást,
mint hogy az identitás elvétele véglegessé válik.
6.8. KISEBBSÉGÉSZLELÉS
Van olyan hajlandóság bennünk, hogy a kisebbséget egyetlen identitásmeghatározó szemponttal definiáljuk,
mintegy kilúgozzuk az identitás egyéb lehetséges kategóriáit. Ezzel ellentétben önmagunkra gondolván teljesen
természetesnek tartjuk azt, hogy tartozunk egy családhoz, hozzátartozunk a rokonsághoz, a szomszédsághoz,
egy lakóterülethez, mely lehet egy kerület, lehet egy város, egy megyéhez, egy országhoz, egy valláshoz, egy
politikai irányzathoz, egy politikai párthoz, egy nemzethez, egy régióhoz, és végül talán eljuthatunk az
emberiségig. Önmagunkat az identitás táguló köreiben határozzuk meg. Mintha egy céltáblát látnánk, melynek
van egy legbelső köre. Ez utóbbi az én, onnantól kezdve sugarasan tágulnak az identitáslehetőségek egy-egy
kategória által megjelenítve, amelyek mentén önmagunkat, illetve a hozzánk közel álló többségi partnereinket
osztályozzuk.
Hogy mikor melyik kategória ugrik elő az identitás meghatározásában, az a szituáció kegyelmétől függ.
Karinthy ilyen értelemben beszél arról, hogy egy férfi igazán egy nő társaságában lesz férfi és megfordítva.
Pontosan ez a fajta flexibilitás és nagyvonalúság szűnik meg a kisebbségi kategorizáció esetén. Egy kisebbség
esetében olyan a helyzet, mint amikor felveszünk egy szemüveget, és a szemüvegen át csak egyetlenegy
dimenziót látunk, az összes többi homályba tűnik. Egy kisebbséghez tartozó személyt észlelvén nem azt nézzük,
hogy az illető férfi vagy nő, nem azt nézzük, hogy szomszédunk vagy sem, keresztény vagy nem keresztény,
liberális vagy konzervatív, hanem egyetlen szempont van, amelyen túl nem vagyunk hajlandók tekinteni: az,
hogy kisebbségi.
6.9. KERESZTKATEGORIZÁCIÓ
Nagyon kicsi a hajlandóság bennünk, hogy a kisebbségi pozícióba tartozó embert mintegy föllazítva, más,
keresztbe metsző kategóriák mentén észleljük, és ennek következtében relativizáljuk kisebbségi pozícióját. Van
ugyan egy keresztkategorizációs hajlandóság – sajnálatos módon –, de ez arra hajlamosít bennünket, hogyha
már valakit egy kisebbségben lokalizáltunk, egyúttal egy másik kisebbségbe is belehelyezzük.
Halmozottan kisebbségi kategorizációt hozunk létre, és így jönnek létre azután a stigma erejével ható címkék. A
késő középkorból idézhető fel a mozgásfogyatékos kisebbséget sújtó „nyomorék” stigmája. A nyomorék a
középkorban egy sorban volt az ördöggel, a nővel, a zsidóval, a homoszexuálissal, tehát a devianciának volt a
megtestesítője. Nem véletlen, hogy Shakespeare III. Richárdot a nyomorékok kisebbségébe helyezte, mert ezzel
akarta hőse gonoszságát, cinizmusát, negatív tulajdonságait fölerősíteni. A gonosz ember és a nyomorék
kategóriáit egymásra kopírozva, keresztbe kategorizálva hozta létre ezt a nagy hatású politikai figurát, akit látva
ma is iszonyodunk és elborzadunk, legalábbis ha színpadon találkozunk vele, és katartikus élmény révén meg
tudunk nyugodni afelől, hogy mi nem ilyenek vagyunk. Lám, mi milyen becsületesek és kedvesek vagyunk,
szemben ezzel a gonosztevővel. Jóllehet III. Richárd a valóságban délceg, jó kinézésű ember volt, semmi köze
nem volt ahhoz a torzképhez, amit Shakespeare belőle alkotott.
Halottak nem tudnak tiltakozni, de a kisebbségiek sem. A reprezentáció hatalma alól nem tudjuk kivonni
magunkat. Lehet talán, hogyha III. Richárd élt volna akkor, amikor Shakespeare megírta róla ezt a nagy hatású
darabot, idomult volna ehhez a szerephez, és idővel összezsugorodott volna, nyomorékká vált volna, és
tehetetlenül húzta volna a lábát maga után.
6.10. A KISEBBSÉGEKRE VONATKOZÓ SZTEREOTÍPIÁK

Már beszéltünk arról, hogy a sztereotípiák kategóriákra épülő, elmerevített képek, amelyek egy
ráadásdimenzióval rendelkeznek. A kategorizáció a vizualitás birodalmára vonatkozik, melyet a név
segítségével hódít meg. A kategorizáció a csoportok empirikus osztályozásának problémája.
A sztereotípia akkor lép be, amikor az észlelő homogenizálja az elnevezett csoportot. A parlamentben például a
jobb és a bal oldal nemcsak egy téri megosztás, hanem nagyon fontos politikai asszociációkat rejt magában.
Sztereotípiaképződésre akkor nyílik lehetőség, ha a látható téri dimenzión túl láthatatlan dimenziók szerint is
osztályozzuk a jobb oldalon és a bal oldalon ülőket, azt feltételezvén, hogy a jobboldaliságra és a baloldaliságra
külön mentalitás, karakter, személyiségjellemző, és az egyik kibékíthetetlenül ellentmond a másiknak.
312
IX. A NAGYCSOPORT
A sztereotípia megtoldja az empirikus dimenziót egy empirikusan nem ellenőrizhető dimenzióval, és azt
feltételezi, hogy karaktervonások is vannak, amelyek ugyan nem láthatók, de kikövetkeztethetők. És hogyan
következtethetők ki? A képzelet segítségével. Honnan „tudjuk” például azt, hogy a vörös hajúak
megbízhatatlanok? Soha senki ezt még empirikus tesztekkel nem ellenőrizte, nem is beszélve arról, hogy a
megbízhatatlanság mibenlétét sem tudjuk megnyugtatóan meghatározni. A vörös hajúak megbízhatatlanságára
vonatkozó vélelem forrása az, hogy Júdás vörös hajú volt. De ezt honnan tudjuk? Nem volt televíziós kamera
azon a bizonyos utolsó vacsorán. Ismeretünk onnan való, hogy a középkori festészetben a vörös hajú Júdást
mutatták az írástudatlan hívőknek. Ez a sztereotip ábrázolás vándorol mind a mai napig.
Az empirikusan ellenőrizhető tulajdonság és a nem empirikus, árulásra vonatkozó tulajdonság összeköttetésbe

került, és egy nagy hatású sztereotípiát hozott létre. A sztereotípia láthatatlan birodalma veszélyes. Ismerete
nagyon fontos olyan emberek számára, akik mindennapi érintkezéseik kapcsán tényleges, igazi emberekkel
találkoznak. Tudniuk kell, hogyha következtetnek, akkor a következtetés a puszta látható empirikus tulajdonság
alapján többnyire fiktív, képzeleten alapul. Vagy legalábbis minden egyes esetben ellenőrzésre szorul.
6.11. ILLUZÓRIKUS KORRELÁCIÓ

Az illuzórikus korreláció talán az egyik legjobban demonstrálható és ugyanakkor a legveszélyesebb öncsalási
lehetőség akkor, amikor egy többséghez tartozó ember, legyen rendőr, orvos vagy éppen egyetemi oktató,
találkozik egy kisebbséghez tartozó személlyel. A kísérletről többször is említést tettünk már e könyvben. A
vizsgált probléma első megközelítésben semmifajta összefüggést nem mutat a kisebbség kérdésével. Chapman
(1967) két listát adott a kísérleti személyeknek. Az egyik listán a következő szavak szerepeltek: oroszlán, sonka,
cseresznyevirág és hajó. A másik listán pedig azok a szavak voltak, hogy tigris, tojás és füzet. A szavak
segítségével párokat hoztak létre: oroszlán-tigris, sonka-tojás, cseresznyevirág-füzet, hajó-füzet. Az összes szót
kombinálták az összes szóval. A kísérleti személyeknek mindössze az volt a feladatuk, hogy becsüljék meg az
egyes párok előfordulási gyakoriságát. Két dolog derült ki. Az egyik, hogy azoknak a pároknak az előfordulási
gyakoriságát a kísérleti személyek túlbecsülték, amelyek tényleges asszociációs kapcsolatokat mozgattak meg.
Az oroszlán-tigris valamilyen módon összetartozónak tűnik a fejünkben. Van egy ilyen asszociációnk.
Ugyanígy kapcsolódik össze a sonka-tojás ártatlanabb módon. A sonka-tojás és az oroszlán-tigris ugyanúgy
csak kétszer hangzott el, mint az összes többi pár. A kísérleti személyeknek mégis úgy tűnt, hogy a ténylegeshez
képest többször hangzott el ez a két asszociáció. Ugyanúgy a cseresznyevirág-hajó, ami nem magától értetődő
asszociáció. A cseresznyevirág egy olyan szó, amely a szokatlanságával és hosszúságával hívta fel a figyelmet,
rögzült az emlékezetben, majd azt a fajta túlbecslést produkálta, mintha a kísérletvezetők a cseresznyevirág-hajó
párt többször mondták volna. Megnőtt tehát az információ iránti figyelem: részint a szokatlanság tekintetében,
részint az ismerősség tekintetében.
Ez a kísérlet eredményezte az illuzórikus korreláció felfedezését, amely tulajdonképpen drámai, mert két olyan
kategóriát használtak ebben a kísérletben is, amelyeknek semmi közük nincs az emberek osztályozására
szolgáló tényleges kategóriákhoz.
Összesen 39 ábrát használtak. A 39 ábrából 26-ra azt írták, hogy ezek az ábrák egy A csoportba tartozó
személyek viselkedését mutatják, míg 13 ábra esetében azt írták, hogy ezen a B csoporthoz tartozó személyek
viselkedését lehet látni. Sematikus ábrák voltak, nem fényképek. A 39 ábra expozíciója során észlelni lehetett,
hogy van egy többség. Az A-hoz tartozó személyek képezték a többséget, mivel ők 26-an voltak. Volt egy B-
nek nevezett kisebbség is, amely 13-szor szerepelt. Mind az A esetben, mind a B esetben voltak pozitív és
negatív típusú viselkedések.
Úgy állították össze az arányokat, hogy 26-ból 20 esetben az A csoporthoz tartozó tag valamilyen pozitív dolgot
csinált. Megcirógatta egy kisgyerek fejét, kisebb adományt adott akoldusnak. A másik feltételben a 13-ból 10
esetben a B csoportba tartozó tag csinált valamilyen jó cselekedetet. A negatív tettek során A vagy B elgáncsolta
a kisgyereket, fölakasztotta a macskát, lerészegedett, elcsórta a szomszédja videóját, vagy valami hasonlót
cselekedett.
A kép alapján teljesen világos volt, hogy mikor van arról szó, hogy az illető valamilyen pozitív dolgot csinál.
Következtetni lehetett arra, hogy itt jó emberről van szó. Ha viszont valami negatív dolgot csinál az illető,
következtetni lehetett arra, hogy negatív hősről van szó. A kísérlet során a 39 diapozitívet levetítették a kísérleti
személyeknek, összekeverve az A-kat és B-ket, és utána azt az ártatlan feladatot adták nekik, hogy mondják
meg, hogy milyenek az A-hoz, illetve milyenek a B-hez tartozó személyek.
A legkülönbözőbb módszerek segítségével próbálták feltérképezni az A-hoz, illetve a B-hez tartozó személyekre
vonatkozó ítéleteket. Két indikátort emelek ki. Az első kérdés úgy szólt, hogy hány százalék volt a negatív
313
IX. A NAGYCSOPORT
események előfordulása az A csoporthoz tartozó személyek esetében, illetve hány százalék volt emlékezetük
szerint a negatív események előfordulása a B csoporthoz tartozó személyek esetében. A B csoporthoz tartozó
személy esetében a negatív események előfordulását túlbecsülték, jóllehet a negatív és pozitív viselkedések
aránya ugyanaz volt, mint az A csoport esetében. Senki nem tudatta a kísérleti személyekkel, hogy a B csoport
statisztikailag kisebbségben volt, ám ők mégis spontán és ösztönös módon a B csoporthoz tartozó személyeknél
túlbecsülték a csalási és a lopási hajlandóságot, túlbecsülték a hazudozást, az ivást, a munkakerülést. Létrejött
egy negatív sztereotípia szegény ártatlan B-kel szemben, míg ott állt a maga angyali tisztességében és
tisztaságában az összes A csoporthoz tartozó tag.
Ugyanezt az eredményt igazolta vissza egy másik indikátor, amikor 20 értékelő skála segítségével kellett
minősíteni az A csoporthoz, illetve a B csoporthoz tartozó személyeket. Mind a 20 skála esetében szignifikánsan
az derült ki, hogy a B csoporthoz tartozó tagok többnyire negatív tulajdonságokkal rendelkeznek, lopnak,
csalnak, hazudnak, munkát kerülnek, megbízhatatlanok, barátságtalanok és így tovább (Hamilton 1991).
Teljesen világosak az implikációi ennek az alapkísérletnek, ha elvégezzük a kísérletet úgy, hogy az A-ba
behelyettesítünk egy létező többségi kategóriát, s a B-be pedig egy létező kisebbségi kategóriát. A hatás
elementáris. Sokkal jelentősebbé válik a kisebbséggel kapcsolatos negatív túlértékelés akkor, hogyha eleve
adott, meglévő kisebbségi kategóriákat használunk a puszta B helyett, és meglévő többségi kategóriákat
használunk a puszta A helyett. Az eredmények azt mutatják, hogy elsöprő erejű lesz a negatív illuzórikus
korreláció.
6.12. A ROSSZ CSÁBÍTÁSA

Kulturálisan úgy vagyunk megkonstruálva, hogy kiéhezettek vagyunk a rossz hírekre. A negativitás érdekes. Az
egész világirodalom azt mutatja, hogy a jó hősök unalmasak. Van egy hipotézis, amelyet kialakít és a
szocializáció során rögzít bennünk a zsidó-keresztény kultúrkör. E hipotézis szerint a világ igazságos és jóságos
(Lerner 1970). Ebből adódóan az számíthat érdeklődésünkre, ami valamilyen módon ellentmond ennek a
várakozásnak. Kétfajta, két úton motivált érték találkozik a kisebbséggel kapcsolatos illuzórikus korrelációban.
Az egyik a ritkaságnak tulajdonított különleges értékre vezethető vissza. A negativitás és aritkaság egymásra
kopírozódik. Ígyjön létre a kisebbséghez tartozó ördögi figura, és ez minden esetben kiprovokálja a többségi
negatív reprezentációt, akár csoportban, akár a maga egyéni mivoltában találkozunk a kisebbségi hovatartozású
emberrel.
6.13. A LELKI ÁTALAKULÁS FELTÉTELEI

Mit kell tenniük a demokratikus jogállam intézményeinek a kisebbségekkel történő tisztességes bánásmód
biztosítása érdekében Magyarországon? Közhely, hogy az átalakulás sokkal lassúbb, hogyha nem a puszta
intézmények szintjén, hanem a lelkek síkján közelítjük meg. A mentális és morális átalakulás jóval hosszabb és
feltehetően több nemzedék életét átfogó folyamat. Azt hiszem, pszichológiai és erkölcsi aura kell hogy
kialakuljon ajogállamiság körül, amely hitelesíti magát a jogállamot és működővé teszi. A puszta jogállami
normák rettenetesen fontos, hogy meglegyenek, de nem érnek semmit, hogyha nincsen meg a követési
magatartás magukban az állampolgárokban, amely a jogállamot természetessé teszi, és nemcsak a maga jogi,
hanem pszichológiai, illetve morális meghatározottságában is.
Állampolgári felelősségtudat volna szükséges, amely a diszkriminációmentességet ugyanazzal az erővel építi be

a mindennapi gyakorlatba, mint amilyen erővel kultúránkba beépült az emberevés tilalma. Ez történelmünk
hajnalán alakulhatott ki, de még mindig vannak emberevők valahol Pápua Új-Guineában. Hogy ne Pápua Új-
Guinea felé haladjunk, az szükséges, hogy megerősödjenek a lelki eresztékek, amelyek nélkül a jogállamiság
csak szólam marad. Mindazon foglalkozások esetében, ahol emberek emberekkel foglalkoznak, a
diszkriminációmentesség egy szakmai-erkölcsi kánon kiindulópontja kell legyen. Nem elég a viselkedés
szintjére gondolni. E kánonnak már a nyelv szintjén érvényesülnie kell. A kelet-európai turista Amerikában
kineveti a politikailag korrekt beszéd gyakorlatát, amely sok szempontból már az öncenzúrával ér fel. A
politikailag helyes beszéd azt jelenti, hogy az illem erejével van tilalmazva minden olyan kifejezés, amely
kisebbségekre vonatkozik és az illető kisebbségek jóváhagyását nélkülözi. Társaságban nem lehet kimondani –
jóllehet nincs jelen semmifajta kisebbség – azt a szót, hogy néger, csak azt lehet mondani, hogy fekete vagy
afrikai-amerikai. Nem azért, mert van egy lelki rendőrség, egy Big Brother, aki ezt ellenőrzi.
A mindennapi beszéd mentálhigiénéje már kialakult Amerikában. Ez a higiénia nagyon fontos volna, hogy
kialakuljon nálunk is, hiszen a mindennapi életünk tisztességét, igazságosságát és tisztaságát érinti. A
mindennapi gondolkodás mentálhigiéniájanem születik velünk, spontán úton nem fog kialakulni. Csak akkor
314
IX. A NAGYCSOPORT
alakul ki, ha az egész iskolarendszert és a permanens szocializációs folyamatot áthatja a korrekció, az

önkorrekció, az önkorlátozás és az emberek iránti igazi kíváncsiság igénye. Az igazi kíváncsiság azt jelenti,
hogy menjünk túl a kategóriákon, keressük meg az egyedi embert. Keressük meg a pedagógiai identitáson túl a
performatív identitást. A pedagógiai identitás az, amit látunk a freskókon, amelyeken a papok prédikálnak
nekünk, amelyek benne vannak az elavult tankönyvekben, amelyek kötelező, előírásos identitások. Ha valaki
abból kilóg, akkor rögtön deviáns lesz. A performatív identitás ezzel szemben az egyén sokszínűsége. A
sokszínűség valamennyiünké. Ne vegyük el senkitől, és akkor biztosak lehetünk abban, hogy más se fogja
tőlünk elvenni.
7. 7. TÁRSADALMI IDENTITÁS
Könyvünk utolsó részéhez érve a társadalmi identitást tárgyaljuk, amely a téma kiváló magyar monográfusa,
Pataki Ferenc szerint „az egyik legfontosabb pszichikus közvetítő konstrukció az egyén és a társadalom között”
(Pataki 1982a, 248). Sietve tesszük hozzá, hogy amióta ezt a szakkifejezést Erikson 1950-ben megjelent
könyvében bevezette, meghatározása körül heves viták zajlanak, nemcsak a szociálpszichológiában, hanem a
pszichológiában és a társadalomtudományokban is. Mint arra a bevezető, történeti fejezetek egyikében már
utaltunk, az identitás a 20. század végén a szociálpszichológiai elméletek óhajtott integrációs pontjává vált.
Eközben, mondhatni, divatszó is lett belőle, melyet népszerű női magazinok lapjain éppen úgy megtalálunk,
mint ahogyan természetesen hangzik rajtakapott szélhámosok szájából is. Tudomány és élet találkozott.
7.1. IDEM ESSE

Az identitás a latin nyelv szava, jelentése: azonosság. A szó eredete az egyes szám harmadik személyt
jelölőnévmások, az is, ea, id ragozott alakjaira (idem, eadem, idem) vezethető vissza, melyek szótári jelentése
ugyanaz, ugyanő, éppen az. Az egybeesés értelmében vett azonosság csak a matematikai képletek világában
képzelhető el. Történelmi, társadalmi jelenségekre, s különösképpen az emberi feltételre alkalmazva identitásról
nyilvánvalóan csak metaforikus értelemben beszélhetünk. Ugyanakkor – mint arra korábban utaltunk – az
állandóság, az azonosság vélelme a társadalmilag konstruált valóság nélkülözhetetlen alkotórésze, mely nélkül
lehetetlenné válna az anticipáció, a kalkulálás és a cselekvés. Az emberi világban az identitás a legjobb esetben
is csupán hipotézis, de abból a válfajból, amely nagy valószínűséggel beigazolja, kényszerítő módon beteljesíti
önmagát. A saját személyére, valamint a környezetében jelen lévők személyére vonatkoztatott azonosság
hipotézise nélkül az ember aligha lenne képes olyan életvitelre, amely biztosítja a társadalmi viszonyok
rendszerének napról napra történő újratermelését, vagy ha kell, a tagadás (azaz a nem azonosság) jegyében való
megújítását.
A szemlélődést normává emelő keleti társadalmakban az emberek eleve elrendelt sorsok hordozóinak
minősülnek, és az identitás annak a személynek a kiváltsága, aki a társadalmon kívül szentként, remeteként,
minden titkok tudójaként él. A nyugati társadalom, amelyet a görög-zsidó-keresztény kultúra értékei éltetnek,
csak akkor jöhet létre és működhet viszonylag zökkenőmentesen, ha a benne ténykedő emberek magától
értetődőnek veszik, hogy önmaguk és társaik időben és térben az azonosság jegyében léteznek a születéstől a
halálig folyamatosan. A nyugati énfelfogás premodern alapjai a keleti énfelfogáshoz nagyon hasonlóan a
szemlélődésre épültek, melynek révén az ember a kozmikus rend tökéletességével mérhette magát. A világ
„varázstalanításának” előrehaladásával jött létre a modern énfelfogás, melynek egyik változata szerint „a lelki
folyamatok éppen úgy mechanikus magyarázatokat igényelnek, mint a természeti jelenségek, a lélek
szubsztanciaként való felfogását tehát semmi nem indokolja”. Ezt a nézetet képviselték a brit empirista
filozófusok (Szummer 1996, 60). Merőben más elvet követett Descartes, akinek „Cogito ergo sum”
(„Gondolkodom, tehát vagyok”) megfogalmazása szerint az énélményén alapuló saját tapasztalás abszolút
kiindulópont, a létezés végső bizonyossága (Pléh 1992,34). Az empirista és a racionalista énfelfogást egyaránt
tagadták a romantikusok, akik az érzések, az álom, a képzelet és a vágy erőit hangsúlyozva az énélmény
tudattalan komponensei után nyomoztak (Taylor 1989). Mindhárom hagyományt tagadja a posztstrukturalista
énfelfogás, amely alternatív narratívákra „robbantja szét” az ént.
7.2. AZ IDENTITÁS HIÁNYA

Az azonosság hipotézise szüli az azonosság élményét: „én voltam az, aki...”; „én vagyok az, aki.”; „én leszek az,
aki.”. Patológiának minősül, ha ez az élmény megszűnik vagy módosul. A pszichiátria súlyos
személyiségzavarként írja le az identitás hiányát, melynek következménye a „hamis én” megjelenése. A
pszichiátria leírása szerint a szkizotípiás személyiségzavarban szenvedő beteg, „mivel amúgy sem vágyik az élet
örömeire és zsongására, egyre »élettelenebb« és »zsibbadtabb« lesz, valamiféle ködben tapogatózik, és
315
IX. A NAGYCSOPORT
értelmetlen, céltalan, bizarr dolgokat gondol és művel. Úgy érzi, semmi nem fogja »feldobni«, ezért bábuként,
automataként éli az életét, nem lehet hozzá közel férkőzni, és saját törekvéseiről, spontaneitásáról, azaz
önmagáról is lemond.” (Döme 1996, 254-255.)
Az identitáshiányos ember jellegzetes élménye a lélektani értelemben vett elidegenedés, a deperszonalizáció,

melynek következményeként a személy önmagához szubjektum nélkül való dologként viszonyul. Bekövetkezik
az ego diffúziója.
A neves antipszichiáter, Laing azt állítja, hogy az identitáshiány nem feltétlenül megbetegedés eredménye.
Gondoljunk Ibsen Peer Gyntjére, aki a darab végén életének metaforáját egy hagymában látja meg. A hagyma
rétegeit egymás után lefejtve, az egyes rétegeket az élete során egykor-máskor teljesített szerepekkel állítja
analógiába. A magot azonban hiába keresi:
„Patvarba, egész marék lemez!
De melyik a mag? Nem ez, nem ez!
Eh, látja, aki titkára rányit,
hogy magtalan, s mindegyre parányibb.”
Az identitás alapja a magtalanság titkát leplező ontológiai bizonyosságérzet, melynek következtében a személy
világos különbséget képes tenni külső és belső között. A személy szabadságának tudatában van, önmaga testével
azonosságot érez, az önéletrajzi narratívája kétséget sem hagy afelől, hogy választásai, tettei, egész életútja
konzisztens egészt képez. Az ember ontológiai bizonyosságérzetét időnként kiszorítja az ontológiai
bizonytalanság érzete. Laing álláspontját a magyar nyelvű szakirodalomban Erős Ferenc rekonstruálta
plasztikusan: „Az egyén mindennapi életkörülményei között is érezheti magát inkább valószínűtlennek, mint
valóságosnak; átvitt értelemben inkább halottnak, mint élőnek, a világtól való elhatárolódását
körvonalazatlannak láthatja, ennélfogva identitása és autonómiája is kétségessé válhat. Elveszítheti saját idői
folytonosságát, személyes konzisztenciájának és belső összetartozásának, szubsztancialitásának élményét,
képtelenné válhat arra, hogy elhiggye: bensője valódi, jó, értékes. Úgy érezheti, hogy saját énje részlegesen
levált testéről. Az ilyen személy számára a külvilág éppoly bizonytalan, mint amennyire önmaga is az.” (Erős
1993a, 76.)
Az ontológiai bizonytalanságérzet a személyt megfosztja az identitástól, és ezen keresztül lehetetlenné teszi

számára a társadalmi beilleszkedéshez szükséges közvetítések megfelelő kezelését. Az önazonosság elvesztése
vészterhes anticipáció, melynek során a személy attól szorong, hogy interakciós partnerei „felfalják”,
„bekebelezik”, megsemmisítik énjét. Ezt nevezi Laing primer szorongásnak.
A törvényszerűen bekövetkező elszigeteltség elszigetelődéssé változik, melynek terét a határait a külvilágban

megtapasztalni képtelen én tölti ki. Külső visszajelzések hiányában a belső tér tartalmatlanná válik és kiürül. Ez
képezi a „berobbanási szorongás” alapját, amely csak fokozza az elszigetelődési kényszert.
Dermesztő magányában a személy arra kényszerül, hogy a tökéletesség Kleist által oly szépen megjelenített két
útja között válasszon. Megalomán módon istennek hiszi magát, akinek minden megengedett, vagy bábként
tekint magára, akinek semmit sem szabad. Utóbbi érzésből adódik a „kővé válás”-tól való szorongás, amikor a
személy attól retteg, hogy tárggyá, automatává, robottá, eleven halottá válik.
Az ontológiai bizonytalanságérzetre adott szorongásos tünetek társadalompatológiai összefüggéseit alátámasztja

egy vizsgálat, melynek célja „földalatti” popzenekarok dalszövegeinek elemzése volt. A vizsgálatra a
szólásszabadságot nem ismerő 1980-as években került sor Magyarországon (Csepeli 1987c). A dalszövegek
akkori népszerűsége arra utal, hogy a bennük megfogalmazott életérzések alanyainak köre nem szűkíthető le a
szerzőkre, széles ifjúsági rétegek érezhettek hasonlóképpen.
A szövegek tükrében e fiatalok életére döntően a fiziológiai komfort és a pszichológiai diszkomfort

ellentmondása volt jellemző. A lakótelepeken innen nyújtózó város, a várost hordozó társadalom üzenetei
neonreklámok, a félórán át robogó piros számú expressz autóbuszok, a tévé képernyőjén feltünedező betanított
kommunikátorok közvetítésével jutottak el a megjelenített „hősökhöz”, akik közül egyesek „depressziós
kísérleti állatként” határozták meg magukat. Társ a társtalanságban nem kell.
A megjelenített társadalom-lélektani állapot a Laing által leírt tökéletes elszigeteltség, a kollektív magány,
amely csonkult érintkezési mintákat, ritualizált, kiürült, elmeszesedett kapcsolatrendszert eredményez. Innen a
316
IX. A NAGYCSOPORT
gyakran visszatérő bábasszociációk sora. Bábubál, szexbalett, marionettszínpad, fagyott emberek – mind a
merevség, a csupán fizikai mivoltukban kapcsolatba lépő embermolekulák képei, melyeket a neon hideg fénye
jár át. Pozitív érzelmek, azonosulás nem volt tapasztalható a szövegekben, mindent irónia, metsző gúny,
kiábrándult, cinikus hangnem járt át.
Szociológiai összefüggésben az identitáshiány a Merton által leírt anómiás eredetű visszahúzódás

tünetcsoportjának tartozéka. E tünetcsoportban megtalálható még az apátia, a közömbösség, a cinizmus, az
erkölcsi kifáradás és az érzelemszegénység.
7.3. A MEGHASADT IDENTITÁS

A felnőtt ember identitástudata az ego és az alter között létesült dialektikus kapcsolaton alapul, amikor az én
ugyan a nem én közreműködésével határozza meg magát, de sohasem válik kérdésessé, hogy hol a határ
közöttük. A magába visszahúzódó, elszigetelt én önmagán belül keresi meg a nem ént, miáltal az ént életben
tartó dialóg megkettőzött monológként belülre kerül. A megkettőződött én képlete a maga tisztaságában a
romantikus énelképzelés terméke. Az író által megjelenített hős másik énje a Doppelganger, akiben a
pszichológiai eszmetörténet a pszichoanalízis által megkonstruált énszerkezetben kulcsszerepet betöltő ösztön-
én hírnökét látják. A Doppelganger elsőként E. T. A. Hoffmann műveiben bukkan fel, onnan veszi át a fiatal
Dosztojevszkij, aki a Gogol által kimunkált csinovnyik figuráját fejleszti tovább második regényében.
„Az ismeretlen ott ült előtte, az ágyán, szintén köpenyben és kalapban, könnyed mosollyal az arcán, s csöppet
hunyorítva, barátságos bólogatással üdvözölte. Goljadkin úr kiáltani akart, de nem tudott, tiltakozni akart valami
módon, de ereje cserbenhagyta. Haja égnek állt, s ő eszméletlenül terült el az iszonyattól. Volt rá oka! Goljadkin
úr most végre teljes bizonyossággal felismerte éjszakai cimboráját. Az éjjeli társ nem más volt, mint őmaga –
Goljadkin úr, egy másik Goljadkin úr, hajszálra olyan mint ő, egyszóval és nevén nevezve: megtestesült
hasonmása.” (Dosztojevszkij 1965, 203-204.)
Az orosz társadalom Nagy Péter reformjai által elindított strukturális meghasonlását, valamint a lelki
meghasonlást párhuzamba állítva Dosztojevszkij nyitva hagyja a kérdést, hogy melyik az ok, és melyik a
következmény.
R. L. Stevenson Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esetéről írott regényében egy s ugyanazon személy
kettéhasadását megjelenítve sikerrel borzolja az olvasó kedélyét. A magyar irodalomban Babits Mihály él
hasonló eszközökkel a Gólyakalifa című regényében. A magaskultúrából lesüllyedt Doppelganger-trópus a
pszichológiai horroreffektusokat kedvelő tömegkultúra bevált hatáskeltő eszközévé vált. A Friderikusz-show,
mely a kilencvenes években a Magyar Televízió legnépszerűbb szórakoztató műsora, 1996 őszén például
különös figyelmet szentelt egy nőkkel szemben erőszakoskodó férfi esetének. A férfi azt állította, hogy két énje
van. Egyik énjének karrierje kétéves kora körül megszakadt, amikor nevelőszülőkhöz került, s általuk, más
néven, beilleszkedhetett a polgári életbe. Előadása szerint, melyet a műsorban közreműködő pszichológus
megerősített, szexuális bűncselekményeiért korai, fejlődésben megrekedt énje felelt, akit „Lacikának” nevezett.
Szavai szerint a bűncselekményekről felnőtt énje – „Tibor” – mit sem tudott. Oscar Wilde aforizmája, miszerint
„az élet utánozza a művészetet” nyilván nem volt hatással a bíróságra, amely nem fogadta el a Doppelganger-
elméletet, és többéves, börtönben letöltendő büntetésre ítélte az elkövetőt.
Garai László József Attiláról írott tanulmányában a paradox identitás példáját adja meg, melynek lényege, hogy
a személynek nincs olyan önmeghatározási lehetősége, melynek révén egyértelműen megtalálhatná helyét a
magához hasonlók között.
Garai találó megfigyelése szerint József Attila vezetékneve az egyik legtriviálisabb férfi keresztnév volt, míg
keresztneve olyan ritka volt, hogy gyermekkorában kétségbe vonták, hogy egyáltalán van-e ilyen név, s Pistának
nevezték. Nevelőszülőkhöz került, miközben nem volt árva. Apja eltűnt. Úgy tudták, hogy Amerikába ment,
valójában visszament Romániába, ahol új családot alapított. A költő proletárnak vallotta magát, de burzsoá
pénzből élt. Nőkkel fenntartott viszonyaiban férfi akart lenni, de gyermekként viselkedett.
E paradoxonok nyilván nem adnak elégséges támpontot József Attila költészetének megértéséhez, de ismeretük
annál hasznosabb, ha a költő tragikus életútjának tényeit akarjuk megérteni.
7.4. A SZEMÉLYES IDENTITÁS

Az ontológiai bizonytalanságérzés lényegi kiváltó oka a visszafordíthatatlan változás, melynek észlelése elől
végső soron a személy nem képes kitérni. A változás a valóság fizikai és biológiai komponenseit ugyanúgy
317
IX. A NAGYCSOPORT
érinti, mint a társadalmilag megszerkesztett valóság elemeit. Utóbbiak sorában az idő fogalma képezi azt a nagy
hatású, kultúra által formált eszközt, melynek segítségével a személy képes megbirkózni a változás okozta
megrázkódtatásokkal. A változás az ember számára elmúlás, s azon belül a saját élet elmúlása.
Az identitásélmény funkciója az időbe ágyazott saját élet elmúlását jelző változások pszichológiai feldolgozása.
Azonosságtudata révén a személy felülkerekedik a változásokon, és megteremti a maga alapvető
változatlanságának fikcióját, melyen belül azután maga szabja meg, hogy mit ismer el megváltozottnak.
Az identitásélmény révén a személy bizonyossággá képes fordítani az ontológiai bizonytalanságot, határt von a
külső és a belső világ közé, miközben az utóbbit nagyobb mérvű konzisztenciával ruházza fel, mint a külsőt.
Ezzel függ össze, hogy mások változását szívesebben tartjuk nyilván, mint a magunkét. Az identitásélmény
jóvoltából az én valódinak, igazinak, léttel bírónak észleli magát, akihez mint legfőbb attitűdtárgyhoz viszonyul
élete során.
Mead énfogalma megvilágításakor láttuk, hogy az ego önmaga létéről nyert bizonyossága elválaszthatatlan az
altertől, akit a maga bizonyosságának kérdése gyötör. Amikor meghatározásunkért hozzá fordulunk, cserébe
viszontszolgálatot kíván tőlünk. „Mindenki annyi, amennyinek látják, tükörénjeink éppúgy fájnak, mint a
valóságos” – írja Babits Mihály a Halálfiaiban, alig valamivel később, mint Cooley, aki Baldwin nyomán a
looking-glass self fogalommal megteremtette az első interakciós énelméletet. Baldwin írta le először a cirkuláris
reakció jelenségét, melynek során a gyermek másokon keresztül fedezi fel önmagát. A csecsemő mosolyog, a
szülő visszamosolyog rá, s ezt követően a szülő mosolygását leutánozva jön rá arra, hogy már korábban is
mosolygott, és a későbbiekben immár tudatosan folyamodik a mosolygáshoz, mint a kommunikáció alapvető
eszközéhez.
Pataki Ferenc kimerítő meghatározása szerint az én által jelölt összetett és strukturált pszichikus képződmény
„egyrészt az egyéni lét és az egyéni pszichikus működés szubjektív folytonosságának, azonosságának és
koherenciájának hordozója, másrészt az önreflexió sajátos tárgya, a társadalmi »tárgyiság« sajátos típusa (az én
mint folyamat, illetve az én mint tárgy), s mint ilyen az egyén társadalmi viselkedésének szabályozó és
ellenőrző pszichikus szerve” (Pataki 1982a, 53-54).
A másik által életre keltett én jelentése kölcsönös egyetértés műve, melyet időről időre, helyzetről helyzetre újra
meg újra ki kell harcolni. A személyes identitás szimbolikus interakcionista elméletei ezt a folyamatot
érzékenyen értelmezik és követik nyomon (Blumer 1969). Krappmann (1980) egyenesen „egyensúlyozó
identitásról” beszél. A személyi identitás a mindenkori társas helyzetbe kölcsönösen bevitt életrajzi elemek és
várakozások által meghatározott interszubjektív tér műve, mely tovább módosul a rákövetkező találkozások
során.
A személyes lét folytonosságélményének fenntartása érdekében elengedhetetlen, hogy valamiféle

meghatározott, állandó viszonyban álljunk a bennünket övező társadalmi világgal. Az értékekről írott fejezetben
utaltunk arra, hogy e kapcsolat kulcselemét az értékek, különösképpen az erkölcsi értékek képezik. Vajda
Zsuzsanna az identitás legszélesebb keretét az értékválasztás révén keletkezett elkötelezettség eredményeként
értelmezi. Szerinte az általános énidentitás „a világnézet fogalmához közelíthető: az egyéni viselkedésbe
beépülő társadalmi szabályok és elvárások, életcélok, az értékrend, a morális elvek választásának és
érvényesülésének szabályozója” (Vajda 1996, 9).
A választás mozzanatának kihangsúlyozása az identitást a személyi autonómia problémakörébe ágyazza. S

mivel a választás újra és újra megismétlődik, ez szükségképpen felveti az identitás tökéletesíthetőségének,
fejlődésének, illetve fejlesztésének gondolatát.
Az önsegítő csoportok kapcsán már kifejtettünk, hogy a segítő kapcsolat lényege az autonómia fokozása, a
szabad döntés képességének helyreállítása. Ez csak akkor lehetséges, ha a segítő személy maga is autonóm.
Buda Béla szerint „Rogers életműve annak a mozgalomnak a forrásvidékén született, amely az egyenrangú
kommunikációs áramköröket tekinti az autonómia kialakulásának feltételeként, és amely szerint a másik ember
fokozott autonómiája katalizálja az éretlenebb, ellentmondásosabb emberét” (Buda 1995, 65).
Abraham Maslow humanista pszichológiája az autonómiát a legmagasabb rendű motiváció forrásaként jeleníti
meg. Maslow szerint az identitás kérdése az alapvető fiziológiai és pszichológiai szükségletek (éhség,
szomjúság, oltalom, biztonság, szeretet, elismerés, tudás, megértés) kielégítése után vetődik fel. A
szükségleteknek ezt az osztályát a hiányérzet működteti, mellyel szemben áll önmagunk megvalósításának
szükséglete. E szükséglet kielégítésének lényege, hogy a személy azzá váljon, akivé adottságainál fogva válhat,
feltéve, hogy autonóm módon választ. A választás során a személy elhárítja az önazonosságát fenyegető
318
IX. A NAGYCSOPORT
hatásokat és erőket; konzekvens módon előnyben részesíti azokat a lehetőségeket, amelyek választása révén
önmagából mintegy kibányássza a legjobb változatot. Ez csak akkor lehetséges, ha a személy „elfogadja és
megismeri kötöttségeit, képes adni és tartozásait kiegyenlíteni, de képes kreatív módon változtatni is
körülményein, feltételein” (Buda 1995,66). Ez a szemlélet az identitást kiszabadítja az önszemlélet bilincseiből
és az autonóm, kreatív, önmegvalósító cselekvés dimenziójába helyezi.
7.5. A TÁRSADALMI IDENTITÁS

A cselekvések sora beágyazódik az élettörténetbe, miáltal az identitás konstruálódásának fő közegévé az
önéletrajzi narratíva válik. A személy identitását megkonstruáló önéletrajzi narratíva számos ponton találkozik
az élettörténet terét és idejét megjelenítő társadalomtörténeti narratívákkal, s a kettő kölcsönhatásában
formálódik apszichoszociális identitás, melynek elméleti leírását Eriksonnak köszönhetjük (Erikson 1950).
Pataki Ferenc (1987) szerint a pszichoszociális identitás dilemmái akkor vetődnek fel különös élességgel, ha a
személy marginális helyzetbe kerülve egymással versengő önmeghatározások között kénytelen választani. Az
Osztrák-Magyar Monarchia porladó világa ideáltipikusan hozta felszínre ezeket a dilemmákat, melyekre Pataki
a sok kínálkozó példa közül Balázs Béla vívódásait hozza fel: „De énvelem mi lesz? A mostani zsidó irodalmat
jobban utálom, mint ők, idegenebb vagyok tőle mint ők – viszont hozzájuk sem tartozom. Nem fogadnak be.
Német a nevem [a költő a polgári életben viselt Bauer Herbert nevet cserélte a Balázs Béla névre], zsidó a
fajtám, az írásaim sem fogják soha a magyar faj speciális karakterét tükrözni. Nem csinálhatok kultuszt abból,
amim nincs. Mi lesz velem? Mindenképpen kirekesztve, izolálva, gyökértelenül, szomszéd és folytatás és
visszhang nélkül? Úgy látszik ez lesz a vége... Gondoltam rá, hogy megtanulok németül írni...” (Idézi Pataki
1987, 61. A zárójelbe tett mondat az ő jegyzete.)
A társadalmi identitás által teremtett hovatartozási élmény akategorizációs megismerési műveletek révén elégíti
ki a bizonytalanságtól való menekülés szükségét. Balázs Béla példáján láttuk, hogy e műveletek révén egyként
keletkezik azonosulás és ellenazonosulás, s a kettő finom egyensúlyából születik a voltaképpeni
önmeghatározás.
A nemzeti, vallási, nemi, generációs, világnézeti kategóriákat a szocializáció folyamatában sajátítjuk el, s ezután
magától értetődőségekként alkalmazzuk önmagunk és mások társadalmi helyének megállapításakor.
A társadalmi identitás az identitásélmény egy általánosabb szinten elhelyezkedő mátrixa, mely nem az én nap
mint nap kivívandó és megtartandó, alkudozás tárgyát képezőjelentéseit tartalmazza, hanem azokat a
kategoriális rendezőelveket, melyeket a társadalom az egyének nagy csoportjainak észlelését megkönnyítendő
bocsát tagjai rendelkezésére. E rendezőelvek ismerete felettébb megkönnyíti a kívülálló feladatát, ha egy
társadalmat le akar írni, hiszen csak el kell döntenie, hogy adott helyen és időben kit, melyik osztályba soroljon
be. A könnyebbség azonban látszólagos, mert a legkézenfekvőbbnek tűnőkategoriális besorolás is
megnehezedik, ha a megfigyelő a maga észleletén kívül arra is kíváncsi, hogy maguk az osztályozottak miként
vélekednek hovatartozásukról.
Megfigyelő és résztvevő e szempontütközése minden társadalomtudományi megismerés problémája, mely az

utóbbi időben egyre nyomatékosabban tudatosul, de ha olyan kategoriális csoportokról van szó, mint például a
nemzet, az episztemológiai buktató sorsfordító gyakorlati konzekvenciákkal terhes. Gondoljunk csak az első
világháború idején megfogalmazódott Wilson-féle elvekre a nemzetek önrendelkezési jogait illetően, melyek
kétségtelenül a kívülálló hűvös tárgyilagosságából nyerték ihletésüket, abból az illúzióból táplálkozván, hogy a
megfigyelő szempontjai minden bizonnyal egybeesnek a résztvevők szempontjaival. Amikor az elvek
alkalmazására sor került, nyomban kiderült, hogy ahány nemzeti érdekeltség, annyi sajátos és egymásnak
sajnálatosan ellentmondó kategorizációs szempont volt, mely egyként hivatkozhatott a nemzeti hovatartozásra,
csak éppen a történelmi, területi, anyanyelvi, etnikai-vérségi, kulturális, stratégiai szempontok, melyeket a
felbomló török és osztrák birodalom népeinek tárgyalóasztalokhoz eljutott képviselői hangoztattak,
gyakorlatilag teljesen más és más entitásokat definiáltak nemzetként. Így az óhajtott harmónia helyébe újabb
világháborúba torkolló konfliktus magvai szóródtak szét a kelet-európai tájékon.
A nemzeti hovatartozás az ember társadalmi identitásának részeleme, mely azonban pszichológiailag korántsem
érzékeny a kategória ideológiai artikulációjában tapasztalható érdekmotivált különbségekre, s funkciója csak
annyi, hogy az egyén ezáltal a közvetlen személyes tapasztalat világán túlmenően az emberek nagy csoportjai
között képes legyen elhelyezni önmagát az ismerősség és az idegenség dimenziója mentén. Az identitás
pszichológiailag szilárd és megfogható volta tulajdonképpen a hétköznapi tudás magától értetődősége, mely
inkoherens lévén a legkülönbözőbb teoretikus értelmezésekre ad lehetőséget, s ebben az esetben nagyon is
illékonnyá válik.
319
IX. A NAGYCSOPORT
A kisebbségi csoportokkal foglalkozó fejezetben láttuk, hogy a társadalmi identitásélmény kialakulását szolgáló
kategóriák esetében mennyire fontos, hogy kié a kategória meghatározásának joga. A strukturális
identitáselméletek kevéssé érzékenyek arra a kolonializációs logikát követő politikai kiszolgáltatottságra, azokra
a mélyreható társadalmi egyenlőtlenségekre, amelyek az egyes csoportokat besoroló kategóriák sokszor
egymással ütköző, eltérő halmazokra vonatkozó jelentései okozta konfliktusok mögött meghúzódnak.
Szociológiai vizsgálatok tárták fel, hogy a magyar nemzethez való tartozást odaítélő kategória eltérő
jelentéseket hordoz. Az egyik jelentéstípus a születés megváltoztathatatlan ténye által teremtett adottságként
fogja fel, míg a másik jelentéstípus a magyar hovatartozást mindenki számára elérhető önbesorolás
függvényeként értelmezi. A kettő között találhatók az anyanyelv, a lakóhely, az állampolgárság szerepét
kihangsúlyozó jelentések. A különböző kisebbségek meghatározása is számos változatot mutat, akár a többség,
akár a szóban forgó kisebbség tagjai által alkalmazott meghatározásokat nézzük. Minden egyes referencia
egyben jellegzetes hovatartozási ideológiát takar, amely megnehezítheti, illetve megkönnyítheti a kisebbségek
beilleszkedését a nemzeti társadalomba.
Az adottság szempontjának túlhangsúlyozása lehetetlenné teszi a szerzettség elfogadását. Mint Hann Endre
cigányokkal kapcsolatos közvélemény-kutatása során még az 1970-es években kimutatta, nem elsősorban arról
van szó, hogy a magyarság mint adottság jelentené a befogadás gátját, hanem arról, hogy a kisebbségnek eleve
adottságtípusú identitást tulajdonítanak, mindenekelőtt a származás és a külső figyelembevételével (Hann 1979),
miáltal már gondolatban kizárják az identitásváltás lehetőségét, s ez esetben ez a gondolati művelet önmagát
beteljesítő jóslattá válik, hiszen a diszkrimináció létrehozza azt, ami ellen fellépni vél. Így olyan kisebbségkép
rajzolódik ki a többség számára, ahonnan nem lehet kilépni, míg a többség a maga számára rugalmasabb
identitásképet fenntartva elvileg nem zárja ki az identitásváltás lehetőségét.
7.6. NEGATÍV IDENTITÁS

Erős Ferenc, Kovács András és Lévai Katalin (1985) családtörténeti interjúk elemzése nyomán bukkantak arra a
paradoxonra, hogy miként határozhatja meg egy huszonéves fiatal önmagát zsidóként, miközben ezt a
hovatartozását szülei elhallgatták előtte. A szerzők „negatív” asszimilációs stratégiáról beszélnek, melynek
kiindulópontját az az illúzió képezte, hogy a háború utáni Magyarországon a zsidó identitással kapcsolatos
problémák megoldásának záloga a problémák tudomásulvételének elutasítása volt. A szerzők a stratégia
összetevőiként a tudatos eltagadást, a tökéletes tabusítást, a kollektív családi emlékezet megsemmisítését,
valamint a probléma előítéletes káprázatra való redukcióját említik.
Hankiss Elemér (1983b) ugyanabban az időben figyelt föl arra, hogy a magyar társadalomban 1945-öt követően
„bűntudatkeltő kampányok” egész sora ment végbe, amelyek eredményeként a magyar társadalom jelentős
csoportjai stigmatizálódtak, és lehetetlenné vált számukra a pozitív önmeghatározás vállalása. A negatív
identitás az államszocializmus jellegzetes társadalom-lélektani tünete, mely egyfelől kizárta a pozitív érzésekkel
kísért identitás kialakulását, másfelől a „ki vagyok?” kérdését a „ki nem vagyok?” kérdésre adott válaszok
segítségével válaszolta meg.
A parasztok egy része „kuláknak”, más része „ingadozó középparasztnak” minősült, miközben a
szegényparasztokat „fejletlennek” nevezték. A munkások egy részét „munkásarisztokráciaként”, másik részét
„lumpenproletárként” állították pellengérre. Az értelmiség magán érezte a volt „úri középosztályba” tartozás
bélyegét, mely egyet jelentett az „osztályellenség” minősítéssel. Utóbbi gumikategóriaként működve a
vegyesbolt-tulajdonostól kezdve a volt földbirtokosig és nagytőkésig mindenkit magához rántott. De ha
valakinek sikerült is az ideológialag pozitívnak minősülő „agrárproletár” vagy „proletár” identitását
bizonyítania, még mindig utolérhette a nemezis politikai vagy vallási stigmatizáció formájában (például
„jobboldali szociáldemokrata”, „revizionista”, „burzsoá liberális”, „reakciós”, „fasiszta”, „klerikális”). Maradt a
nemzeti, az életkori és a nemi kategória, ám ezek a kategóriák is csak statisztikai, leíró funkciót töltöttek be
(Csepeli 1988).
A társadalmi identitás vizsgálatára vállalkozó kutatások azt mutatták, hogy az Erős Ferenc és munkatársai által
leírt hallgatás nemcsak a zsidó kategória, hanem a 20. századi Magyarországon az összes többi számottevő
társadalmi kategória továbbörökítésében jelentős zavarokat okozott. A szocializáció nolens volens politikai
színezetet öltött, és szervező eleme a „titkosság” lett.
7.7. IDENTITÁS ÉS HELYZET
320
IX. A NAGYCSOPORT
A társadalmi identitásba beépült kategóriák az emberek csoport-hovatartozásuk függvényében történő értékelő

kezelésének eszközei, és az önbesorolás aktusában felmerülő „ki vagyok?” kérdés nyomán támadt
bizonytalanságokat szertefoszlató válasz anyagai. A kategóriák nem egyszerűen egy emlékezetileg rögzült
repertoár egymástól független, bármikor és bárhol egyenlő valószínűséggel mobilizálódó elemei, hanem a
dinamikusan strukturált egész építőkövei.
A napi tevékenységek láncolatában részt vevő ember életében a csoport-hovatartozási identitásoknak kevés
szerep jut. Ugyanakkor nincs olyan köznapi helyzet, amelybe ne vihetnénk be elemeket, melyek révén a
résztvevők egyes hovatartozási kategóriái – amennyiben identitásukban egyáltalán megvannak – lappangó
állapotukból felszínre kerülnek.
A kategóriák hierarchiája azt jelenti, hogy mennyire könnyen aktualizálódnak az egyes kategóriák egyes
helyzetekben. „Helyzeteinket a bennük adott külső és belső feltételektől, jellemzőkből bizonyos értelemben
alkotó módon teremtjük, majd folyamatosan újjászervezzük szimbolizációs, jelentésalkotó és értékelő
műveletekkel. Ezért akülső-tárgyi jellemzőit tekintve látszólag azonos helyzet pszichológiailag merőben elütő
lehet a benne részt vevők képzeteiben. Az én-érintettség eltérő mértéke, a szubjektum által bevont – a múltra és
a jövőre egyaránt irányuló – idői jellemzők (az időperspektíva), az aktualizált identitás és főképpen a szereplők
itt és most érvényesíteni kívánt intenciói, teleologikus tételezései és további tényezők (például az aktuálisan ható
szükségletek, érdekeltségek) együttvéve odavezetnek, hogy az interaktív történés résztvevői pszichológiailag
gyökeresen más helyzetben lehetnek.” (Pataki 1982a, 199.)
A hovatartozás személyiségpszichológiai problémaként akkor vetődik föl élesen, ha az adott kategória

helyzettől, körülményektől függetlenül túlaktiválódik, s az ilyen ember paranoid módon mindig és mindenkor
önmagát elsődlegesen saját csoportja tagjaként definiálja.
Rituális helyzetek. Hovatartozást aktiváló helyzet, amikor az alkalom célja a hovatartozás kinyilvánítása, illetve
valami egyéb szempont a hovatartozással való kapcsolatának hangsúlyozása. A kultikus, ünnepi helyzetekre
gondolunk, ahol a helyszín megválasztása (nyitott vagy zárt, nagyméretű tér), arésztvevők szerepek szerinti jól
látható elkülönítése (szónok, elnökség, kórus, technikai személyzet, közönség, bámészkodók), az interakcióknak
a résztvevők akaratától való függetlensége (koreografikus mozgások, vonulás, egyszerre történő felállás, leülés),
a hovatartozásra utaló vizuális jelzések és akusztikus ingerminták, a résztvevők viselkedésének nem
köznapisága (számos individuális és megszokott viselkedés, például orrfúvás, vakarózás, szájtátás, beszélgetés
mellőzése, ünnepi öltözék) együttesen az egyént önmagával, az adott nagycsoport egyik tagjaként definiáltatja.
Forradalmi helyzetek. A közép-kelet-európai szovjet típusú társadalmakat megrázkódtató tömegmozgalmak

identitást aktiváló hatásáról írja az egyik elemző: „Az identitások helyzetiek, beágyazottak és egymást
keresztezők – néha alámerülnek, némelykor felszínre kerülnek és gyakran megerősítést nyernek. Ám az
identitásokat egyúttal meg kell különböztetnünk az identitásoknak tulajdonított jelentésektől. Az identitások
rendszerint egy egész sereg cselekvésorientált kollektív hitet tartalmaznak, amelyek céllal és jelentéssel telítik
azokat. Nyugalmi periódusokban a speciális identitások és a hozzájuk társított kollektív jelentések a formális
vagy informális intézményesített helyzetekben mutatott viselkedés vagy diskurzus rutin mozzanataiban jutnak
kifejeződésre. Lázadáskor a társadalmi mozgalmak arra irányulnak, hogy széttépjék ezeket a rutinműveleteket, s
így hely juthat az identitást formáló diskurzus átalakulásának. Az identitások, valamint az identitásokhoz tapadó
kollektív hitek, amelyek korábban szunnyadtak, lappangtak vagy elnyomottak voltak, a nézeteket és
véleményeket a társadalmi interakció új mintáihoz kötő új viselkedési formák révén lényegivé változtatják. A
mobilizáció lehetővé teszi az egyének számára, hogy Berger és Luckmann kifejezésével élve »világokat
váltsanak«. A világok váltását nemcsak az teszi lehetővé, hogy a korábban elgondolhatatlan a lehető
kiterjesztése révén elgondolhatóvá válik, hanem azáltal is, hogy az események által támasztott katartikus
élmények és személyes hálózatok kombinálódása révén az egyének a szövődő új társadalmi realitás részeseivé
válnak.” (Beissinger 1996, 105.)
Csoportközi redukció. A köznapi helyzeteknek nem feltétlenül kell ellentétükbe, ünnepiségbe átcsapniuk ahhoz,
hogy a hovatartozást aktivizálják. Konfrontációs helyzetekben az emberi identitás leegyszerűsödik, illetve a
helyzetet alakító csoportközi dichotómiának megfelelően a személy vagy X, vagy Y lesz. Ezt a helyzetet éli meg
a két hazai csapat között bonyolódó vagy éppen két nemzeti válogatott között zajló futballmeccsek szurkolója,
feltéve, hogy azonosul egyik vagy másik csapattal.
Egyik csoportos interjúnkban fogalmazódott meg a következő szöveg, mely plasztikusan példázza a helyzet által
felkeltett élményt, melyről beszélünk.
321
IX. A NAGYCSOPORT
„Ha te mondjuk kimész egy osztrák-magyar meccsre, legalábbis nekem olyan állati jó érzés, ha tízezer hang
kiáltja: hajrá magyarok! És te tudod, hogy közéjük tartozol, s hiába van ott tizenötezer osztrák, aki kiáltja, hogy
hajrá osztrákok. De te mégis azt érzed, hogy a tieid a magyarok."
Külföldi tartózkodás könnyen aktiválja a nemzeti hovatartozást. Egy vizsgálatban arrakértük a

megkérdezetteket, hogy önmagukat határozzák meg. Az egyik kérdés belföldi, a másik kérdés külföldi helyzeti
összefüggésre utalt. A külföldi helyzetre vonatkozó kérdésben a „magyar” kategória említése kiugró volt. A
megkérdezettek 37%-a csak a külföldi kérdés vonatkozásában említette a magyarságot, 20%-uk mind a belföldi,
mind a külföldi helyzet vonatkozásában említette ezt a jellemzőt, s 3%-uk csak a belföldi helyzetben tett róla
említést.
Ezek az eredmények bizonyítják, hogy a nemzeti hovatartozás függvényében történő önmeghatározás

jellegzetesen szituatív.
Tömeg. A tömegben való elbizonytalanodás érzéséből kimenekíthet, ha csoporttagként szólnak hozzánk. Ilyen
helyzetben a közösnek elfogadott elnevezés képezi az egyetlen fogódzót magunk és a többi résztvevő számára.
Számos történelmi példa utal arra, hogy a gondolatilag megfoghatatlan, ám identitásszervező szerepe és az
aktiválódásban felfokozott érzelmi töltése révén szinte hipnotizáló hatást válthat ki egy tömegben elkiáltott
„magyarok”, s a szuggesztív hatás a legirracionálisabb tömegcselekvések kiváltója lehet. (Ez persze nem
magyar sajátosság, s még csak azt sem mondhatjuk, hogy az ilyesfajta hatás kizárólagosan a nemzeti
elnevezések privilégiuma volna.)
Az énre nézve előnyös társadalmi összehasonlítás. Tajfel – Festinger társadalmi összehasonlítási elméletére
építve – azt állítja, hogy az ember keresi, illetve előnyben részesíti az olyan helyzeteket, amikor az önmagára
vonatkozó vélemény az összehasonlítás eredményeként pozitív lesz.
Ha olyan helyzetbe kerülünk, ahol pozitív vélemények fogalmazódnak meg hovatartozási csoportunk
képességeit vagy teljesítményeit illetően, feltehető, hogy a hovatartozási kategória is aktivizálódik bennünk,
hiszen a csoportunkkal való azonosulás egyúttal önmagunkra vonatkozó attitűdünket is erősíti, és kedvező
interakciós lehetőségeket biztosít számunkra.
Az előítéletes agresszió által kiváltott önvédelem. Festinger elmélete alapján azt kellene feltételeznünk, hogyha
valakit sértő, negatív kihívás ér csoport-hovatartozása folytán egy kívülálló részéről, akkor a várható hátrányok
tartósításának elhárítása végett csökkenti magában hovatartozásának értékét, esetleg letagadja azt. Valójában az
történik, hogy az agresszió, sértő előítélet, vagy a csoport-hovatartozásnak szóló ellenséges attitűd által kiváltott
disszonancia redukciója során az identitásérzés aktiválódik.
A valamely kategóriához való tartozás okán bekövetkező üldözés, diszkrimináció eredményeképpen az identitás
a túlingereltség állapotába kerül. Ilyen esetekben a személy a paranoid tünetcsoportnak megfelelően már maga
állítja elő az identitását aktiváló helyzetet. A téves helyzetmeghatározás kiszorít minden alternatív értelmezést,
és lehetetlenné teszi az egyéb helyzetmeghatározásokra utaló jelentésekkel operáló kommunikációt.
7.8. A MODERN IDENTITÁSPROJEKT VÉGE

A modernizáció emancipációs álma azt ígérte, hogy a normálisnak tekintett homogenizáció és a kórosnak ítélt
heterogenizáció konfliktusának majd véget vet egy új, e világi testvériség, mely az elnyomottakat felszabadítja a
társadalmi elnyomás alól, akik eközben megszabadulnak az őket egymástól elválasztó nemzeti homogenizációs
tévképzetektől is. Hinni lehetett, hogy ha ma nem is, de holnaptól legalább nemzetközivé lesz a világ. A
világforradalom azonban elmaradt.
A józan, pragmatikus, racionális éberek másféle modernitás létrehozásán munkálkodtak. A földgolyót

versenypályának láttatták, ahol a fejlődés az előrejutás mércéje. A Föld régiói és népei aszerint nyertek
beosztást, hogy fejlettek, fejlődők vagy lemaradók. A legfejlettebbek nemcsak egy főre eső nemzeti
jövedelmükkel, tömeges kényelemérzetet biztosító berendezéseikkel, jól működő politikai, gazdasági és
szociálpolitikai vívmányaikkal tüntettek, hanem azzal is, hogy körükben a homogenitás és heterogenitás
konfliktusa megoldódott. Azt a képzetet keltették, hogy demokratikus intézményeik, jogrendszerük,
szociálpolitikai és oktatási intézményeik garantálhatják az érvényesülést, az egyéni boldogulást, és
elfeledtethetik a polgárokkal közösségi eredetük archetípusait. Úgy tűnt, hogy a jólét tisztítótüze Észak-Amerika
és Nyugat-Európa modern fogyasztói társadalmait a hajdanvolt etnikai, vallási és rendi identitások
olvasztótégelyévé hevíti. Ezáltal a közös sors és emlékezet a köz ügyeiben állampolgárként és fogyasztóként
egyaránt érdekelt ember magánügyévé válik.
322
IX. A NAGYCSOPORT
Nem így történt. A fejlődési versenyben való részvétel az emberiség túlnyomó része számára kilátástalanná vált.
Az imperializmus, majd a hidegháború korszakaiban még hihető volt, hogy az elmaradottság külső tényezők
műve, melyek elfojtják az elnyomott népek alkotó energiáit, és elzárják előlük a fejlődés lehetőségét. A
gyarmati népek a gyarmattartókat hibáztathatták elmaradottságukért. Kelet-Európa kis népei a második
világháború eredményeként létrejött jaltai egyezség szovjet haszonélvezőjét vélhették a fejlődés fő akadályának.
Afrika, Ázsia, Óceánia népei az 1960-as évektől kezdve egymás után politikailag felszabadultak, és normálisnak
tűnő nemzetállamok keretei közé kerültek. Legutóbb kéretlen szövetségesük, a világ egyhatodán berendezkedett
szovjet birodalom is az enyészeté lett. Oroszország és Németország között az 1990-es évek elején független
nemzetállamok egész sora támadt fel. A nemzetállami függetlenség azonban sem a volt gyarmatokon, sem a volt
szovjet befolyási övezetben nem eredményezett prosperálást. A fejletlenségben fuldokló népek tengeréből a
fejlett világ szigetként emelkedik ki. Körös-körül a későn érkezett nemzetállamokból menekülők rohamozzák e
szigetet.
A fejlett és a fejletlen régiók között mutatkozó égbekiáltó egyenlőtlenség, a lemaradás ellen folytatott küzdelem
kilátástalansága azt mutatja, hogy a fejlettség eszményeit dédelgető kultúra univerzalizmusa válságba került.
Nehezen hihető többé, hogy akár emancipatorikus úton, akár a világkapitalizmus erejével megteremthető a
magát normális nemzetállamok közösségeként tételező egységes emberiség, melynek békéjét és harmóniáját az
egyes nemzetek által közmegegyezéssel vallott és elfogadott normák, szabályok, törvények biztosítják majd.
7.9. ÚJ NÉPVÁNDORLÁS
A világ kisemmizett népei – mint egykor a birnami erdő fái Macbeth vára felé – megindultak a fejlett régiók
felé. Milliók vannak úton, s milliárdnyi a készülődők száma.
Korábban egész népek lendültek mozgásba. Akár elvesztek, akár megmaradtak, sorsuk közös lett. Az eltűnteket
senki sem siratta. Az együttmaradás számított normálisnak, még ha a népek berendezkedésének normáit a
történelem bárddal faragta is. Leginkább a széleken élők szenvedtek. Akaratuk és megkérdezésük nélkül hol ide,
hol oda soroltattak. A különbséglátás kényszere elől nem menekülhettek. A nemzetekké váló népek a
homogenitás bűvöletébe kerültek. Az emberiség élesen elkülönülni látszó egységekre szabdalódott. Ez a
tendencia szakadatlanul folytatódik. Ma már az ENSZ tagállamainak száma a 200 felé közelít. Hány állam
kellene vajon ahhoz, hogy minden nép függetlennek tudhassa magát? Megválaszolhatatlan ez a kérdés.
Minden kényszeres rend türelmetlen a szabálytalannal szemben. Csak azt ismeri el normálisnak, ami saját
szabályainak megfelel; a kényszeres rendteremtő a szabálytalant abnormálisnak, kórosnak bélyegzi. Nincs ez
másképpen akkor sem, ha a kényszeres rendteremtés az emberiség nemzetileg homogén egységekre történő
bontásában nyilvánul meg. Maradtak a világban bolygó népek, hazátlan néptöredékek, melyeket a nem lankadó
homogenizáló igyekezetek ellenére sem sikerült elpusztítani, beolvasztani. Szétszakítottan, száműzötten,
vándorlásban maradtak meg ők, puszta létükkel tanúsítván a heterogenitás lehetőségét. Sorsuk az örök másság
lett, s paradox módon, bár üldözték és gyötörték őket, a negatív formálásban alakultak ki.
A diaszpórába szakadt népek léte botránnyá vált a homogenizálódó nemzetek közösségében. A homogén
közösségekbe makacsul beékelődő heterogenitás a kollektív deviancia stigmáját sütötte a beolvadni nem
hajlandókra. Jóllehet a fejletlen régiókból a fejlett régiók felé tartó új népvándorlás lankadatlanul tart, s a 20.
század végén jelentősen fel is gyorsult. A bevándorló, a menekült, a sorsa jobbrafordításán idegenben fáradozó
negatív szereplőként jelenik meg a mindennapi tudatban, egy sorban a bűnözővel, a kábítószer-élvezővel, a
szexuális kicsapongóval.
A fejlett és elmaradott pólusokra szétesett világban a zsidó-görög-keresztény értékekre épülő kultúra fölénye
nem tartható tovább, mivel az csak annak ad, akinek már van, s akinek nincs, attól azt is elveszi, amije van.
Edward Said (1994) hívja fel a figyelmet arra, hogy a fejlett világ kultúrája a fejletleneket ellehetetlenítő, nagy
hatású negatív reprezentációkat dolgozott ki, melyeket a modernizáció reménye hitelesíthetett. A monokulturális
imperializmus egyetlen támasza a katonai és gazdasági erőszak. Az emberiség posztmodern állapotába lépett.
7.10. KULTÚRA ÉS IDENTITÁS

Azonosság csak a matematikai képletek elvont világában létezik, melynek törvényei közömbösek az
emberalkotta világot keresztül-kasul átható visszafordíthatatlan változások által teremtett drámai tér
feszültségeivel szemben. Az emberi azonosságtudat paradoxona, hogy egyben az azonosságtudat elvesztésének
és eltűnésének lehetőségét is magában rejti.
323
IX. A NAGYCSOPORT
Az azonosság nagy hatású szellemi teremtmény, mely ámítás és valóság egyszerre. Gondoljunk a gyermekre,
aki egyszer voltunk, s az aggra, aki lehet belőlünk (itt, Kelet-Közép-Európában persze kis valószínűséggel). Az
emberi élet alfája és ómegája között tátongó hatalmas időszakadékot a személyes azonosságtudat szilárdnak vélt
bizonyossága hidalja át.
A kultúra ott és azért lép be az ember drámai terébe, hogy az individuális élet vezetéséhez nélkülözhetetlen
azonosságtudat kereteit tágítsa és mélyítse. A kultúra az önazonosság kollektív elképzelésének eszköze (Geertz
1994), miáltal az egyéni élet esendősége és védtelensége támaszt nyer abban a tudatban, hogy a véletlen
tényezők adta születés előtt, s az elkerülhetetlen halál után is volt és lesz értelem, mely sajátos közös minta
szerint formál mindenkit, aki célt és jelentést keres a maga számára az otromba léttel szemben folytatott
harcában.
Míg az identitás és a kultúra magától értetődő, addig a „ki vagyok?” kérdés eseti, s az adható válaszok sem
lépnek túl a mindennapi diskurzus határain. Bármennyi is legyen az emberi állapottal óhatatlanul vele járó
szabadságból adódó bizonytalanság, a szilárd közösség, hagyomány által megszentelt értékrend, a tapasztalati
világot szervező erőbe vetett hit megnyugtató válaszokra ad lehetőséget. Kultúra és identitás együtt vagy külön-
külön ott és akkor válik beszédtémává, amikor nem a „ki vagyok?” kérdésre adható válaszok köre, hanem a
kérdés maga válik problémává.
7.11. MULTIKULTURALIZMUS
A modernizáció racionálisnak mondott kulturális alapj airól kiderült, hogy ugyanúgy irracionális elemekből
tevődnek össze, mint azok a kultúrák, amelyek a modernitás szemüvegén keresztül sui generis irracionálisnak
tűntek. Két világháború, de kiváltképpen a Gulag és a holocaust után nehezen védhető bármilyen állítás, mely a
modern társadalomszervezés tökélyét, a bürokratikusan szervezett nemzeti állam normalitását hirdeti.
Másfelől az is nyilvánvalóvá vált, hogy a modernitás mint technológia és szervezés tradicionális bázison is
megjelenhet. A racionális Nyugat által irracionálisnak beállított Kelet tudása összeegyeztethető a modern
technológián alapuló termeléssel, és egyáltalán nem zárjaki a fejlettség fétiseként láttatott gazdasági növekedést.
A jövő egyik félelmetes lehetősége a gazdasági erőforrásokkal megtámogatott kultúrák versenye, melyben az
eltérő és egymással összeegyeztethetetlen hiteket, értékeket, előfeltevéseket valló gazdasági gigászok mérik
majd össze erejüket.
A gyarmati rend összeroppanása, majd a magát „második világnak” nevező szovjet birodalom eltűnése a
fejlődésből kimaradtakat új kihívások elé állították. Mivel többé sem a nemzetközi testvériség, sem az egységes
világpiac csodájában nem hihetnek, önmagukba kell fordulniuk, és saját kulturális identitásuk
újrafelfedezésében kell vigaszt keresniük. Minden erejüket arra fordítják, hogy megszabaduljanak a kulturális
imperializmus által róluk kialakított negatív reprezentációtól, melynek tükrében elmaradottnak, irracionálisnak,
terrorizmusra hajlónak és tradícióktól béklyózottnak tűntek. E jogos igyekezetük azonban nélkülözni kénytelen
a gazdasági és politikai erőt, melynek birtokában saját kultúrájuk pozitív és önépítő közösségteremtő tényező
lehetne. Választási lehetőségeik és cselekvési terük következésképpen beszűkült.
Külső elnyomóiktól megszabadultak, de az elnyomás hosszan tartó következményei annál szívósabban

kísértenek közöttük. Saját kulturális értékeik rehabilitálása és önnön kulturális identitásuk felmutatása a
homogenizáció és normalizáció társadalom-lélektani kényszerpályáját járja, melyen a fejlettség rangját kivívó,
hajdani elnyomóik jártak, mielőtt még a világ fejletlen részét a gyarmatosítás igájába fogták volna. Az eredeti
nemzetépítés nyomába szegődve a francia forradalom után 200 évvel vállalkoznak nemzetépítésre, s az azzal
szükségszerűen együttjáró, véres vagy kevésbé véres, de mindenképpen erőszakos nemzeti homogenizációra
(Eley-Suny 1996). A kísérő demokratikus szólamok gyatrán álcázzák a kísérlet időszerűtlenségét és eredendően
tekintélyelvű ihletését.
Az egykor volt „második” és „harmadik” világ kulturális egyenjogúságra törekvő nemzetei a velük szemben
diktatórikusan gyakorolt monokulturális mintát egymással szemben kezdik agresszíven érvényesíteni. Az
egymás ellen fordult hajdani elnyomottak egymás elnyomói kívánnak lenni, s ehhez mindazt az ideológiai és
kulturális eszközt igénybe veszik, melyek ártó hatását annak idején maguk voltak kénytelenek elszenvedni. A
versengő homogenizációs világnézeti és kulturális igények a világot teljes káoszba látszanak sodorni.
Srí Lankától Boszniáig etnikai, vallási és kulturális konfliktusok hintik be vérrel a világot. Hiba azt gondolni,
hogy ha ezek a konfliktusok a világ egyik pontján időlegesen megoldódnak, egyik vagy másik konfliktus
csillapodása közelebb viszi az emberiséget a harmónia és a béke felé. A világot szuverén nemzetállamokra
tagoló rendszer újra meg újra erkölcsi és lélektani gátakat nélkülöző pusztításhoz vezet. A területek és más
324
IX. A NAGYCSOPORT
korlátozottan rendelkezésre álló erőforrások birtoklásáért folyó marakodásnak a „tisztogatók” éppúgy

kárvallottjai lesznek, mint az elüldözöttek, megerőszakoltak, megbecstelenítettek és elpusztítottak. Az újkori
kollektív destrukció természetéhez tartozik ugyanis, hogy egyetlen kollektív identitás sem tűnik el egészen.
Mindenki után visszamarad valaki, aki bosszúra lesz szomjas, hogy esetleg nemzedékek életét átfogó, békésnek
tűnő időszakot követően is jogcímet találjon majd arra, hogy megtorolja az elődein esett sérelmeket. Az 1990-es
évek első felében zajló jugoszláviai konfliktus világosan mutatta, hogy az unokák mekkora hévvel képesek
megtorolni a nagyszülők által kapott sérelmeket. Ha az öldöklés az identitás kollektív rétegeinek védelmében
történik, akkor nem érvényes rá a „Ne ölj!” tilalma, az ölés többé nem számít bűnnek, nem von maga után
bűnhődést. A nemzetközi viselkedés etikai normái sajnálatosan hiányoznak, s ha itt meg ott meg is fogalmazzák
azokat, maguk a megfogalmazók sem hisznek abban, hogy megsértésük szankcionálható.
A monokulturális beállítódást felváltó multikulturalizmus ott kezdődik, ahol az idegen természetesnek és

magától értetődőnek tartott kizárása természetellenesnek és érthetetlennek tűnik, és abefogadás, valamint a
segítségnyújtás attitűdje lesz az uralkodó. Minden más reakció, hivatkozzon bármilyen nemes és ősi kulturális
identitásra, valójában a xenofóbiát tápláló, monokulturális üldöztetéses téveszme szövetségese, a rabszolga
kéjes azonosulása a rabtartóval.
A monokultúra agresszív és kirekesztő természetét könnyű felfedezni ott, ahol fegyverek dörögnek,
megbecstelenítettek sikoltoznak, ártatlanok halnak erőszakos halállal. Ez azonban csak a folyamat vége, mely az
önmagunkra vonatkozó homogenizációs általánosítással kezdődik. Mihelyt önmagunk személyes kulturális
identitását egy személytelen kollektívumhoz való tartozás egyenlegeként éljük meg, melyet a pőre érzelem
változtat számunkra pozitívvá és néhány meg nem gondolt gondolat tesz értelmessé, akarva-akaratlan kitaszítjuk
a hozzánk igyekvőt, kiiktatjuk őt a segítségre szorulók egyeteméből.
7.12. A POSZTSTRUKTURALISTA IDENTITÁSFELFOGÁS

Homi Bhabha (1990) mutat rá arra, hogy a monokulturális tapasztalatot felváltó multikulturális tapasztalat
eredendően személyközi. Énünk másikba vetett horgonyait nem kereshetjük kizárólag azokban, akik saját
kulturális közösségünkben élnek. Hirdessenek bármit az egyes eredetmítoszok és vallásalapítók, az általánosított
másik határai az emberiséggel azonosak, mely tagjaiban él, akiknek paradox módon ellenfele az általánosítás.
Az emberi állapot mindig konkrét. A szenvedés és a baj minden emberben ugyanazt a fájdalmat, szükségérzetet
és menekülni vágyást váltj a ki. A világ borzalmai nem osztályozhatók a monokulturális kényszerképzetek
szabta csoportközi általánosítások szerint.
A fejlett vagy magukat fejlettnek tartó társadalmaknak nincs kulturális jogcímük arra, hogy kiutasítsák vagy
eltanácsolják a hozzájuk menekülőket. A multikulturalizmus nem egyszerűen a kulturális pluralizmust jelenti,
hanem a vágyat, hogy halljuk meg az emberi hangot, függetlenül attól, hogy milyen kulturális formák
fátylazzák.
A multikulturális beállítódás tekintélyellenes. Ha egyszer az ember kulturális identitása kialakul, azt el nem
vehetik tőle, legfeljebb önnön maga dobhatja el azt magától. Az egymással monomániásan harcot folytató
ideológiai és kulturális konfliktusok a győzteseket éppúgy felfalják, mint a veszteseket. Egyedüli kiútként a
menekülés kínálkozik.
A menekülő kulturális identitása megmarad, és egyben meg is nemesül. A menekülő már nem hihet az egyedül
üdvözítő megoldásokban, egyedül igaz hitekben. A menekülő kénytelen-kelletlen maga mögött kellett hagyja a
fölényt, az egyedülvalóságot és magától értetődőséget, melybe beleszületett. Ezért más, mint azok, akik
továbbra is vívják a harcot. De mégis megmarad annak, aki volt, hiszen az új közegben hiába is számíthatna
befogadásra. Minél inkább akar asszimilálódni a befogadó kultúrába, annál inkább kívül marad. Mássá vált az
odahagyottak számára, s más marad választott világában is. Másságaiból kell kikovácsolnia azonosságtudatát.
A menekülő a multikulturális tapasztalat hordozója. Ha elfogadjuk annak, aki, akkor hallatlanul értékes
tapasztalattal gazdagodunk magunk is. Elbizonytalanodunk, miközben bizonyosságot nyerünk. Identitásunk
kulturális összetevője nem lesz többé abszolút támasz, csak egy szó vagy gesztus, egy tekintet, melynek ereje
immár egyes egyedül önmagunkból származik. Míg a menekülővel nem találkoztunk, s nem nyújtottunk neki
segítséget, addig az idegenben a hozzáférhetetlen, titokzatos másikat látjuk, akitől rettegünk, félünk. Ebbe a
képbe fojtjuk szorongásunkat, hogy talán mi is csak idegenek vagyunk, árvák, akik kollektív sorsot hazudnak
maguknak.
325
IX. A NAGYCSOPORT
A multikulturalizmus nem lép fel azzal a csalóka igénnyel, hogy feloldja a kultúrák találkozásából
szükségszerűen adódó konfliktusokat. Az egyes kultúrákban érvényes időszámítások nem átlagolhatók, a szent
és profán meghatározásának egymással szögesen ütköző normái kibékíthetetlenek, a Bábelben összezavart
nyelveken írott szövegek lefordíthatatlanok.
A kultúrák közötti találkozásoknak azonban mindig van egy olyan szintje, ahol nem a tökélybe hajló,
absztrakciót sugalló kompetenciák, hanem a tökéletlen, eseti performanciák lépnek érintkezésbe egymással. A
halottak kommunikációképtelenek, még ha elevenek szájával szólnak is. A feladat több annál, hogy az
idegenben meglássuk az ismerőst, vagy empátiásan megpróbáljuk megérteni, hogy számára miért tabu az, ami
nekünk megengedett, vagy megfordítva. El kell ismernünk, hogy az idegennek éppúgy joga van saját
identitásának titkaihoz, mint nekünk magunkéihoz. Meg kell békülnünk az idegen megismerhetetlenségével,
hiszen mi magunk is megismerhetetlenek vagyunk. De mindig akadhat egy pillanat, melynek villanásnyi ideje
alatt, az adott helyzet kényszerében megérthetjük egymást.
A multikulturalizmus terébe került identitás töredezett, szétszórt, peremre szorított. Többé már nincs, mert nem
lehet ép, koncentrált, központi identitás. A jövő üzenetét hordozza a Rómában nemrég megnyílt mecset, a Zala
megyei sztupa. A fejlett és a fejletlen világban a jövőben nem államhatárok, hanem utcák, háztömbök, kerületek
szerinti választóvonalak lesznek.
7.13. VIRTUÁLIS IDENTITÁS

Az Internet által teremtett új elektronikus kommunikációs térben érvénytelenné válnak a személyes és
társadalmi identitást alakító, a mindennapi tapasztalatban megszokott tér és idő kényszerítő keretei. Ebben a
virtuális, de a résztvevők számára valóságos térben az azonosságtudat személyközi és társadalmi határai
elmosódnak, a személyes és biológiai tér egybeesik, az öntudat bizonyossága az idegrendszer által uralt testre
korlátozódik.
A felszabadult én korlátlan uralmat lel önmaga felett, ami a másik feletti korlátlan rendelkezésnek felel meg. Az
elektronikus kommunikációs tér lakója feltétlen szabadságot nyer társai és csoportjai megválasztására. Eltűnnek
a mércék, normák, viszonyítási alapok.
A mindenkori pillanatba fagyott, interaktív idegrendszeri működésre redukált egyediség társas és társadalmi
meghatározottságainak eltűnésével gyökeresen megváltozik a szocializáció, a társas élet, a szerepkészlet. Új
helyzet keletkezik, mely sem nem magány, sem nem társasság.
Az új elektronikus kommunikációs térnek még neve sincs, angolul cyberspace-nek nevezik. A bekapcsolódás
nyomán felszámolódik a kutató, kereső, kíváncsi szubjektum és a titkait féltékenyen őrző objektum kettőssége.
Ezáltal a megismerő isteni erőt érez magában, aminek következménye a kábítószer-függőséghez hasonlítható
hozzászokás.
Ráadásul, miközben a hatás látszólag egyedi, valójában egyetemes, hiszen mindenkire kiterjed, aki csak
kapcsolatba kerül a hálózattal. És aki nincs kapcsolatban, az maga sincs.
Az érzelmek eredendően elvesztik hierarchiájukat és irányukat. Mivel mindez egy fantasztikus mértékben
felszabadult megismerés bázisán megy végbe, a cyberspace sok értelmű és tarka érzelmi együtthatásai
hathatósan motiválják a résztvevőt, de mindig csak aktuálisan, egy-egy feladatra.
A cyberspace társadalom-lélektanát a tömegességre emlékeztető kiszámíthatatlanság, a robbanékonyság és

ingerlékenység jellemzi (Jones 1995).
7.14. UTÓPIÁK
A korábbi társadalomszerveződési formák által kiépített fizikai és szimbolikus gátakat eltörlő cyberspace
előrelátható társadalom-lélektani következményei egyszerre jogosítanak pesszimista és optimista utópiákra.
Pesszimizmusra adhat okot a cyberlélek minden korábbi mértéket meghaladó lemeztelenítése, és az abból adódó
manipulálhatóság, bálványteremtődés, kiszolgáltatottság.
Másfelől optimizmusra adhat okot a gyors és tömeges alkalmazkodás és önkorrekció, miáltal a szocializációs
úton ki nem épülhetett önkontrollt az éppen mérceként elfogadott virtuális másik konstruktív irányba is
befolyásolhatja.
326
IX. A NAGYCSOPORT
Összességében azt mondhatjuk, hogy a cyberspace a lélek eredendően kaotikus terének ígérkezik, melyben a
történelem korábbi időszakaihoz képest rend és rendezetlenség sokkal inkább együtt él, mint korábban, s az
átmeneti periódusok hossza kínosan megnyúlik.
9.13. táblázat -
KULCSFOGALMAK
antiszemitizmus hátrányos multikulturalizmus
autonómia megkülönböztetés ontológiai
azonosságérzés (diszkrimináció) bizonytalanság
azonosságtudat idegen csoport szorongás
cigányellenesség (outgroup) sztereotípia
cyberspace identitás tagsági és vonatkoztatási
dichotómia kategorizáció csoport
előítélet kisebbség tekintélyelvű személyiség
etnocentrizmus közös sors türelmetlenség
fölérendelt cél minimális (intolerancia)
csoportfeltételek
Allport, G. W.: Az előítélet. Budapest, 1977, Gondolat.
Erős F.: A válság szociálpszichológiája. Budapest, 1993, T-Twins, 102-159. p.
Erős F. (szerk.): Azonosság és különbözőség. Tanulmányok az identitásról és az előítéletről. Budapest, 1996,

Scientia Humana.
Pataki F.: Az én és a társadalmi azonosságtudat. Budapest, 1982, Kossuth.
Pataki F.: Identitás, személyiség, társadalom. Budapest, 1987, Akadémiai.
Doise, W.: Csoportközi viszonyok és reprezentációk.
Fuchs, S. – Case, C. E.: Az előítélet mint életforma.
Lewin, K.: A kisebbségi csoport pszichológiai problémái.
Merton, R. K.: Társadalomelmélet és társadalmi struktúra.
Pataki F.: A társadalmi nagycsoportok értékorientációi.
Pataki F.: Identitás — személyiség – társadalom
327
10. fejezet - IRODALOM
Ackerman, N. W. – Jahoda, M. 1950. Anti-Semitism and Emotional Disorder. New York, Harper.
Adelson, J. 1976 [1968]. A tanár mint modell. In Pataki F. (szerk.): Pedagógiai szociálpszichológia. Budapest,
Gondolat, 712–726. p.
Adorno, T. W. et al. 1950. The Authoritarian Personality. New York, Harper and Row.
Allport, F. H. 1981 [1920]. A csoport befolyása az asszociációra és a gondolkodásra. In Csepeli Gy. (szerk.): A
kísérleti társadalomlélektan főárama. Budapest, Gondolat, 52–65. p.
Allport, G. W. 1977. Az előítélet. Budapest, Gondolat.
Allport, G. W. 1979 [1935]. Az attitűdök. In Halász L. – Hunyady Gy. – Marton L. M. (szerk.): Az attitűd
pszichológiai kutatásának kérdései. Budapest, Akadémiai Kiadó, 41–56. p.
Allport, G. W. 1980. A személyiség alakulása. Budapest, Gondolat.
Allport, G. W. 1994 [1968]. A modern szociálpszichológia történeti háttere. In Lengyel Zs. (szerk.):
Szociálpszichológiai olvasókönyv. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 3–88. p.
Allport, G. W. – Vernon, P. E. – Lindzey, G. 1960. A Study ofValues. 3rd ed. Boston, Houghton Mifflin.
Allport, G. W. – Postman, L. J. 1965. The Basic Psychology of Rumor. In Proshansky, H. – Seidenberg, B.

(eds.): Basic Studies in Social Psychology. New York, Holt, Rinehart and Winston, 47–64. p.
Almási M. 1980. Az értelem kalandjai. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó.
Altemeyer, B. 1981. Right-Wing Authoritarianism. Winnipeg, University of Manitoba Press.
Anderson, R. C. 1963. Learning in Discussions: A Resume of the Authoritarian-democratic Studies. In Charters,

W. W. – Gage, N. L., Jr. (eds.): Readings in the Social Psychology ofEducation. Boston, Allyn and Bacon, 153–
162. p.
Andics J. – Rozgonyi T. 1977. Konfliktus és harmónia. A gazdasági szervezetek szociológiájának alapkérdései.

Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Andrejeva, G. M. 1980. Szocialnaja pszihologia. Moszkva, MGU.
Angelusz R. 1996a. Kommunikáló társadalom. 2. kiad. Budapest, Ferenczy.
Angelusz R. 1996b. Optikai csalódások. Budapest, Pesti Szalon.
Angelusz R. – Csepeli Gy. – Kulcsár L. – S. Molnár E. 1974. A kommunikáció folyamata és a vélemények

alakulása. Budapest, Tömegkommunikációs Kutatóközpont.
Angelusz R. – S. Molnár E. 1976. A közvéleménykutatás néhány ismeretelméleti-módszertani problémája. In

Szociálpszichológiai kutatások Magyarországon. Budapest, Akadémiai Kiadó, 23–32. p.
Angelusz R. – Csepeli Gy. 1982. Kővel vagy kenyérrel? A megismerési egyensúly elméleteinek bírálatához.
Valóság, 3. sz. 51–62. p.
Apter, E. – Pietz, W. 1993. Fetishism as Cultural Discourse. Ithaca-London, Cornel UP.
Arendt, H. 1964. Eichmann in Jerusalem. A Report on the Banality ofEvil. London, Penguin.
Argyle, M. 1981. Munkahelyi szociálpszichológia. Budapest, Mezőgazdasági Kiadó, 26-30. p.
Aries, Ph. 1980. Gyermek, halál, társadalom. Budapest, Gondolat.
Arnheim, R. 1979. A vizuális élmény. Budapest, Gondolat.
328
IRODALOM
Aronson, E. 1968. Dissonance Theory: Progress and Problems. In Abelson, R. P. et al. (eds.): Theories of
Cognitive Consistency: a Sourcebook. Chicago, Rand McNally, 5–27. p.
Aronson, E. 1978. A vonzalom: miért kedvelik egymást az emberek? In uő: A társas lény. 1. kiad. Budapest,
Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 219-247. p.
Aronson, E. 1987. A társas lény. 3. kiad. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Aronson, E. -Linder, D. 1981 [1965]. A megbecsülés fokozása és visszavonása hogyan befolyásolja a

személyközi vonzalmat? In Csepeli Gy. (szerk.): A kísérleti társadalomlélektan főárama. Budapest, Gondolat,
460–473. p.
Arterton, Ch. 1992. The Persuasive Art in Politics: The Role of Paid Advertising in Presidential Campaigns. In
McCubbins, M. D. (ed.): Under the Watchful Eye: Managing Presidential Campaigns in the Televison Era.
Washington D. C., Congressional Quarterly Press, 83–126. p.
Asch, S. 1969. A csoportnyomás hatása az ítéletek módosulására és eltorzulására. In Pataki F. (szerk.):

Csoportlélektan. 1. kiad. Budapest, Gondolat, 182–192. p.
Asch, S. 1973 [1952]. Személyekről alkotott benyomások. In Hunyady Gy. (szerk.) Szociálpszichológia. 1. kiad.
Budapest, Gondolat, 137–151. p.
Austin, J. L. 1990. Tetten ért szavak. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Avigdor, R. 1952. The Development of Stereotypes as a Result of Group Interaction. Ph. D. diss. (New York
University). New York.
Axelrod, R. M. 1984. The Evolution of Cooperation. New Haven, Yale UP.
Babbie, E. 1995. A társadalomtudományi kutatás gyakorlata. Budapest, ELTE Szociológiai Intézet – Balassi.
Bacon, F. 1954. Novum Organum. 1. Új Atlantis. Budapest, Művelt Nép.
Bácskai E. 1994. Az állami gondozottak és a drog. Kandidátusi disszertáció (MTA). Budapest.
Bales, R. F. 1950. Interaction Process Analysis. Cambridge, Addison-Wesley.
Balogh T. 1989. A pszichikum egyensúlyának szociálantropológiai és esztétikai kérdései. Budapest, Akadémiai

Kiadó.
Balogh Z. 1984. Egy marxista öltözködésszociológia vázlata. Medvetánc, 2-3. sz. 3–32. p.
Bandura, A. – Ross, D. – Ross, Sh. A. 1981 [1963]. A film által közvetített agresszív modellek utánzása. In
Csepeli Gy. (szerk.): A kísérleti társadalomlélektan főárama. Budapest, Gondolat, 515-525. p.
Banton, M. 1965. Roles. An Introduction to the Study ofSocial Relations. London, Tavistock.
Barber, B. 1983. Logic and Limits ofTrust. New Brunswick, Rutgers UP.
Barcy M. 1980. A gondolkodás zártsága és nyitottsága. Budapest, Tömegkommunikációs Kutatóközpont.
Bartlett, F. C. 1985. Az emlékezés. Kísérleti és szociálpszichológiai tanulmány. Budapest, Gondolat.
Bateson, C. D. et al. 1978. Buying Kindness. Effect of an Extrinsic Incentive for Helping on Perceived
Altruism. Personality and Social Psychology Bulletin, vol. 4. 86–91. p.
Bateson, C. D. et al. 1986. When is the Altruism is the Altruistic Personality? Journal of Personality and Social
Psychology, vol. 50. 212–220. p.
Baum, A. – Aiello, J. R. -Calesnick, L. E. 1978. Crowding and Personal Control: Social Density and the
Development of Learned Helplesseness. Journal of Personality and Social Psychology, vol. 36. no. 9. 1000-
1011. p.
329
IRODALOM
Beissinger, M. R. 1996. How Nationalisms Spread: Eastern Europe Adrift the Tides and Cycles of Nationalist
Contention. Social Research, vol. 63. no. 1. 97–146. p.
Békés F. 1980. Ismeretszintmérés, ismeretstruktúra, ismerettipológia. Budapest, Tömegkommunikációs

Kutatóközpont.
Békés F. 1988. Empíria és módszer. Szociológiai Füzetek, 47. sz. 1–220. p.
Bence Gy. – Kis J. 1972. Engels része az antropogenezis elméletében. In uők: Munka és emberré válás. Engels
hipotézise ma. Budapest, Kossuth, 23–46. p.
Bennis, W. G. – Shepard, H. A. 1956. A Theory of Group Development. Human Relations, no. 9. 415–437. p.
Bereczkei T. 1992. A génektől a kultúráig. Szociobiológia és társadalomtudomány. Budapest, Gondolat.
Berger, P. – Luckmann, P. 1966. The Social Construction ofReality. A Treatise in the Sociology of Knowledge.
New York, Doubleday.
Berkowitz, L. 1978. Whatever Happened to the Frustration-Aggression Hypothesis? American Behavioral

Scientist, vol. 21. 691–708. p.
Berkowitz, L. – Geen, R. G. 1966. Film Violence and the Cue Properties of Available Targets. Journal of
Personality and Social Psychology, no. 3. 525–530. p.
Berne, E. 1984. Emberi játszmák. Budapest, Gondolat.
Bettelheim, B. – Janowitz, M. 1950. The Dynamics ofPrejudice: A Psychological and Sociological Study
ofVeterans. New York, Harper.
Bettinghaus, E. P. 1977. A meggyőző kommunikáció. In Horányi Ö. (szerk.): Kommunikáció. A kommunikatív

jelenség. 1. köt. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 167–189. p.
Bhabha, H. (szerk.) 1990. Nation and Narration. London, Routledge.
Bibó I. 1986a [1943-1944]. Az európai egyensúlyról és a békéről. In uő: Válogatott tanulmányok. 1935-1944. 1.
köt. Budapest, Magvető, 295–603. p.
Bibó I. 1986b [1946]. A kelet-európai kis államok nyomorúsága. In uő: Válogatott tanulmányok. 1945–1949. 2.
köt. Budapest, Magvető, 187–265. p.
Bibó I. 1986c [1948]. Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. In uő: Válogatott tanulmányok.
1945-1949. 2. köt. Budapest, Magvető, 571–619. p.
BibóI. 1986d [1948]. Zsidókérdés Magyarországon. In uő: Válogatott tanulmányok. 1945–1949. 2. köt.
Budapest, Magvető, 623-809. p.
Biddle, B. J. 1979. Role Theory. Expectations, Identities andBehaviors. New York, Academic Press.
Bindorffer Gy. et al. 1993. A be nem avatkozó módszer a szociálpszichológiában. Valóság, 5. sz. 56–59. p.
Bion, W. R. 1959. Experiences in Groups. New York, Basic Books.
Blaney, N. T. et al. 1980 [1975]. Kölcsönös függés az osztályban; vizsgálat a helyszínen. In Csepeli Gy.
(szerk.): Előítéletek és csoportközi viszonyok. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 446–455. p.
Blumer, H. 1969. Symbolic Interactionism: Perspective and Method. Englewood Cliffs, PrenticeHall.
Bodaljov, A. A. 1965. Voszprijatije cseloveka cselovekom. Leningrád, MGU.
Bognár G. – Telkes J. 1986. A válás lélektana. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Bourdieu, P. 1978. Atársadalmi egyenlőtlenségek újratermelődése. Budapest, Gondolat, 151–164. p.
330
IRODALOM
Braun S. 1935. Társadalomlélektan. Budapest, [k. n.].
Brehm, J. W. 1981 [1956]. Döntés után végbemenő változások az alternatívák vonzerejének megítélésében. In
Csepeli Gy. (szerk.): A kísérleti társadalomlélektan főárama. Budapest, Gondolat, 330–341. p.
Brocher, T. 1975. Csoportdinamika és felnőttoktatás. Budapest, Tankönyvkiadó.
Brown, R. W. 1965. Social Psychology. New York, Free Press.
Bruszt, L. 1989. „Without Us But for Us?” Political Orientation in Hungary in the Period of Late Paternalism.
Research Review, no. 2. 59–69. p.
Buchanan, W. – Cantril, H. 1953. How Nations See Each Other: Study in Public Opinion. Urbana, University of
Illinois Press.
Buda B. 1971a [1965]. A szerep fogalma a szociálpszichológiában. In Pataki F. (szerk.): Szociálpszichológia.

Budapest, Tankönyvkiadó, 417–431. p.
Buda B. 1971b. A pszichoanalízis és modern irányzatai. Budapest, Gondolat.
Buda B. 1978. Az empátia. A beleélés lélektana. 1. kiad. Budapest, Gondolat.
Buda B. 1982. Nyelv és kommunikáció az úgynevezett stanfordi iskola felfogásában. Általános Nyelvészeti
Tanulmányok. XIV. köt 17–27. p.
Buda B. 1988. A közvetlen emberi kommunikáció szabályszerűségei. 3. kiad. Budapest, Tömegkommunikációs

Kutatóközpont.
Buda B. 1992 [1978]. Az empátia. A beleélés lélektana. 2., bőv. átdolg. kiad. Budapest, Ego–School.
BudaB. 1994a [1968]. A szociálpszichológia és modern kutatási irányzatai. In Lengyel Zs. (szerk.):
Szociálpszichológiai olvasókönyv. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 89–107. p.
Buda B. 1994b. Mentálhigiéné. A lelki egészség társadalmi, munkaszervezeti, pszichokulturális és gyakorlati

vetületei. Budapest, Animula.
Buda B. 1995. A mentálhigiéné szemléleti és gyakorlati kérdései. Budapest, TAMASZ.
Buda B. (szerk.) 1981. Pszichoterápia. Budapest, Gondolat.
Buda B. – László J. 1981. Beszéd a szavak mögött. Budapest, Tömegkommunikációs Kutatóközpont.
Bugyilova, E. A. 1978. A filozófia és a szovjet pszichológia. Budapest, Kossuth.
Byrne, D. 1971. The Attraction Paradigm. New York, Academic Press.
Cantor, N. – Michel, W. 1984 [1979]. Prototípusok a személypercepcióban. In Hunyady Gy. (szerk.):

Szociálpszichológia. 2., átdolg. kiad. Budapest, Gondolat, 325–390. p.
Cantril, H. 1940. The Invasion from Mars. Princeton, Princeton UP.
Cantril, H. 1941. The Psychology of Social Movements. New York, Wiley.
Carroll, J. S. – Payne, J. W. (eds.) 1976. Cognition and Social Behavior. Hillsdale, Lawrence Erlbaum.
Cartwright, D. 1976 [1951]. A csoportdinamikai elmélet néhány alkalmazási módja. In Pataki F. (szerk.):
Pedagógiai szociálpszichológia. Budapest, Gondolat, 313–339. p.
Cartwright, D. – Zander, A. 1980a [1960a]. A csoportdinamika keletkezése. In Pataki F. (szerk.):

Csoportlélektan. 2., bőv. átdolg. kiad. Budapest, Gondolat, 23–62. p.
Cartwright, D. – Zander, A. 1980b [1960b]. A vezetés és a csoportfunkciók ellátása. In Pataki F. (szerk.):

331
IRODALOM
Cattel, R. B. 1951. New Concepts for Measuring Leadership in Terms of Groups Sintality. Human Relations,
no. 4. 161–184. p.
Cattel, R. B. – Stice, G. F. 1953. The Psychodynamics ofSmall Groups. Urbana, University of Illinois,
Laboratory of Personality Assessment and Group Behavior.
Chapman, D. W. – Volkman, J. 1976 [1974]. Az igényszint egyik szociális meghatározója. In Pataki F. (szerk.):
Chapman, L. J. 1967. Illusory Correlation in Observational Report. Journal ofVerbalLearning and Verbal
Behavior, no. 6. 151–155. p.
Chomsky, N. 1973 [1967]. A nyelv formális természete. In Szépe Gy. (szerk.): A nyelvtudomány ma.
Szemelvények korunk nyelvészetéből. Budapest, Gondolat, 215–283. p.
Christie, R. – Geis, F. 1970. Studies in Machiavellism. New York, Academic Press.
Cicourel, A. V. 1972. Basic and Normative Rules in the Negotiation of Status and Role. In Sudnow,
A. (ed.): Social Interaction. 229–259. p.
Cohen, D. J. – Whitmyre, J. W. – Funk, W. H. 1960. Effect of Group Cohesiveness and Training upon Group
Thinking. Journal of Applied Psychology, vol. 44. 319–322. p.
Cook, T. – Campbell, D. T. 1979. Quasi-Experimentation. Design andAnalysis Issuesfor Field Setting. Chicago,
Rand McNally.
Cooley, C. H. 1909. Social Organization. New York, Scribner.
Cooley, C. H. 1922. Human Nature and the Social Order. New York, Scribner.
Coser, L. 1956. The Function ofSocial Conflict. Glencoe, Free Press.
Cottrel, N. B. 1972. Social facilitation. In McClintock (ed.): Experimental Social Psychology. New York, Holt,
Rinehart and Winston, 185–236. p.
Crutchfield, R. S. 1955. Conformity and Character. American Psychologist, no. 10. 191–198. p.
Crutchfield, R. S. 1973 [1968]. Konformitás és karakter. In Hunyady Gy. (szerk.): Szociálpszichológia. 1. kiad.
Csányi V. 1988. Evolúciós rendszerek. Az evolúció általános elmélete. Budapest, Gondolat.
Csányi V. 1994. Etológia. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.
Cseh–Szombathy L. 1979. Családszociológiai problémák és módszerek. Budapest, Gondolat.
Cseh–Szombathy L. – Ferge Zs. (szerk.) 1971. A szociológiai felvétel módszerei. Budapest, Közgazdasági és
Jogi Könyvkiadó.
Csepeli Gy. 1974. Dosztojevszkij szociálpszichológiája. Valóság, 11. sz. 70–78. p.
Csepeli Gy. 1978. Kísérlet a szomszéd népek iránti attitűdök közvélemény–kutatási eszközökkel való
megragadására. TKMűhely, 9. évf. 24. sz.
Csepeli Gy. 1979. A csoportlélektan vázlata. Oktatási segédanyag. 2. kiad. Budapest, Népművelési Intézet.
Csepeli Gy. 1984. Nemzeti tudat és érzésvilág Magyarországon a ’70-es években. Budapest, Múzsák.
Csepeli Gy. 1987a. Csoporttudat – nemzettudat. Esszék, tanulmányok. Budapest, Magvető.
Csepeli Gy. 1987b [1976]. Szociálpszichológia meg kilenc és fél font. In uő: Csoporttudat – nemzettudat.
Esszék, tanulmányok. Budapest, Magvető, 26–45. p.
332
IRODALOM
Csepeli Gy. 1987c. Gondolatok dalszövegekről. Ifjúsági Szemle, 7. évf. 3. sz. 12–16. p.
Csepeli Gy. 1988. Negatív identitás Magyarországon. Társadalomkutatás, 4. sz. 27–38. p.
Csepeli Gy. 1992. Nemzet által homályosan. Budapest, Századvég.
Csepeli Gy. 1993. A meghatározatlan állat. Budapest, Ego-School.
Csepeli Gy. 1995. Social Psychology of the Changeover. Hungarian Quarterly, vol. 36. no. 36. (Spring), 43–50.
p.
Csepeli Gy. (szerk.) 1980a. Előítéletek és csoportközi viszonyok. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Csepeli Gy. (szerk.) 1981. A kísérleti társadalomlélektan főárama. Budapest, Gondolat.
Csepeli Gy. – Somlai P. 1980b. Két értékorientációs vizsgálat a felsőoktatási intézmények végzős hallgatóinak
körében. In Sipos Istvánné (szerk.): Egyetemi és főiskolai hallgatók életés munkakörülményei. Budapest, FPK,
259–314. p.
Csepeli Gy. – Klementz J. – Gergely T. 1982. Az alaptalan siker és a kudarc indoklása. Magyar Pszichológiai
Szemle, 38. évf. 1. sz. 3–11. p.
Csepeli Gy. et al. 1984. A feltételezett befolyásolás hatása a személyészlelésre. Magyar Pszichológiai Szemle,
41. évf. 5. sz. 382–388. p.
Csepeli Gy. – Szabó 1.1984. Nemzet és politika a 10–14 éves gyerekek gondolkodásában. Budapest,
Tankönyvkiadó.
Csepeli Gy. – Papp Zs. – Pokol B. 1987. Modern polgári társadalomelméletek. Alfred Schütz, Jürgen Habermas,
Talcott Parsons és Niklas Luhman rendszere. Budapest, Gondolat.
Csepeli Gy. – Örkény A. 1990. Politikai–ideológiai inkonzisztenciák és a rendszerváltás. Társadalomkutatás, 3–

4. sz. 25–32. p.
Csepeli Gy. – Závecz T. 1995. Európai és nemzeti kötődések a magyar tizenévesek körében. In Gazsó F. –
Stumpf I. (szerk.): Vesztesek. Ifjúság az ezredfordulón. Budapest, Ezredforduló Alapítvány, 139–156. p.
Csepeli Gy. – Örkény A. 1996. Jelképek és eszmék az európai nemzeti himnuszokban. Regio, 7. évf. 2. sz. 3–
33. p.
Csepeli Gy. – Örkény A. – Scheppele K. L. 1996. Acquired Immure Deficiency Syndrome in the Social
Sciences in Eastern Europe. Replika, Special issue. 111–123. p.
Dahrendorf, R. 1958. Homo Sociologicus. Köln–Opladen, Westdeutscher Verlag.
Darley, J. M. – Latané, B. 1968. Bystander Intervention in Emergencies: Diffusion of Responsibility. Journal of

Darley, J. M. – Latané, B. 1980. Mikor segítenek az emberek egy válsághelyzetben? In Szilágyi V. (szerk.):
Együttérzés, önzetlenség, felelősség. Budapest, Tankönyvkiadó, 20–36. p.
Darwin, C. 1963. Az ember és az állat érzelmeinek kifejezése. Budapest, Gondolat.
Dashiell, J. F. 1935. Experimental Studies of the Influence of Social Situations on the Behavior of Individual
Human Adults. In Murchinson, C. (ed.): Handbook of Social Psychology. Ch. 23. Worcester, Clark UP.
Daval, R. et al. 1963. Traité de psychologie sociale. 2 t. Paris, PUF.
Davis, M. S. 1973. Intimate Relations. New York, Free Press.
Dékány I. 1923. Bevezetés a társadalom lélektanába. Szociálpszichológia. Pécs–Budapest, Danubia.
333
IRODALOM
Dénes I. Z. 1980. A hatalom humanizálása. Antifasiszta és konzervatívellenes történelemértelmezés és

társadalomszemlélet Bibó István 1945 előtti tudományos munkásságában. Magyar Filozófiai Szemle, 24. évf. 6.
sz. 914–930. p.
Dessewffy T. –Csepeli Gy. 1994. A politikai cselekvés erkölcsi horizontja. Világosság, 35. évf. 8–9. sz. 90–97.
p.
Deutsch, M. 1973. The Resolution ofConflict. New Haven–London, Yale University Press.
Deutsch, M. 1981 [1949]. Az együttműködés és a versengés hatása a csoportfolyamatokra. In Csepeli Gy.

(szerk.): A kísérleti társadalomlélektan főárama. Budapest, Gondolat, 239–275. p.
Deutsch, M. – Krauss, R. M. 1981 [1960]. A fenyegetés hatása az interperszonális alkura. In Csepeli Gy.
Dewey, J. 1917. The Need for Social Psychology. PsychologicalReview, vol. 25. no. 4. 266–272. p.
Diab, L. 1981 [1980]. A csoporton belüli és a csoportok közötti viszonyok tanulmányozása kísérleti úton
létrehozott csoportok körében. In Csepeli Gy. (szerk.): Előítéletek és csoportközi viszonyok. Budapest,
Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 392–415. p.
Dilthey, W. 1974. A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban. Budapest, Gondolat.
Diósi P. 1983. Hat ifjúsági klub. Esettanulmányok. Budapest, Népművelési Intézet.
Doise, W. 1980 [1973]. Csoportközi viszonyok és reprezentációk. In Pataki F. (szerk.): Csoportlélektan. 2., bőv.
átdolg. kiad. Budapest, Gondolat, 667-693. p.
Doise, W. et al. 1972. An Experimental Investigation into the Formation of Intergroup Representations.
European Journal of Social Psychology, no 2. 202–204. p.
Doll, J. – Ajzen, 1.1992. Accessibility and Stability of Predictors in the Theory of Planned Behavior. Journal of
Personality and Social Psychology, vol. 63. 754–765. p.
Dollard, J. et al. 1939. Frustration and Aggression. New Haven, Yale UP.
Donáth Gy. 1940. A mágikus és logikus világkép. Társadalomlélektani kísérlet. Budapest, Renaissance.
Doncov, A. I. 1979. Problemi gruppovoj szplocsonnoszti. Moszkva, MGU.
Doob, A. N. – Gross, A. E. 1968. Status of Frustrator as an Inhibitor of Horn Honking Responses. Journal of
Social Psychology, vol. 76. 213–218. p.
Doob, L. 1964. Patriotism and Nationalism. New Haven, Yale UP.
Dosztojevszkij, F. M. 1965. A hasonmás. In uő: Elbeszélések és kisregények. 1. köt. Budapest, Európa, 155–
321. p.
Dosztojevszkij, F. M. 1986. Bűn és bűnhődés. Budapest, Európa.
Döme L. 1996. Személyiségzavarok. Budapest, Cserépfalvi.
Dreitzel, H. P. (ed.) 1970. Patterns of Communicative Behavior. In Recent Sociology. Vol. 2. New York,
Macmillan.
Duncan, B. L. 1976. Differential Social Perception and Attribution of Intergroup Violence: Testing the Lower
Limits of Stereotyping of Blacks. Journal of Personality and Social Psychology, vol. 34. 590–598. p.
Dunphy, D. C. 1980 [1964]. Social Change in Self Analytic Groups. Ph. D. diss. (Harvard University). Idézi
Hare, P. A.: A csoportfejlődés elmélete és az interakciók kategóriái. In Pataki F. (szerk.): Csoportlélektan. 2.,
bőv. átdolg. kiad. Budapest, Gondolat, 128–167. p.
334
IRODALOM
Easton, D. – Dennis, J. 1969. Children in the Political System: Origins of Political Legitimai. New York,
McGraw–Hill.
Ebbinghaus, H. 1908–1910. Abriss der Psychologie. Bde. 1–3. Leipzig, Veit.
Ekman, P. (ed.) 1973. Darwin and Facial Expression. A Century of Research inReview. New York, Academic
Press.
Eley, G. – Suny, G. (eds.) 1996. Becoming National. A Reader. Oxford, Oxford UP.
Elias, N. 1987. A civilizáció folyamata. Szociogenetikus és pszichogenetikus vizsgálódások. Budapest,

Gondolat.
Elkonyin, B. 1983. A gyermeki játék pszichológiája. Budapest, Gondolat.
Englander T. 1979. Bevezetés a leíró döntéselméletbe. Budapest, ÉVM Továbbképző Intézet.
Erdei F. 1976. A magyar társadalom a két világháború között. Valóság, 4. sz. 22–53. p.
Erdélyi I. 1988. A televízió a családban. Budapest, Tömegkommunikációs Kutatóközpont.
Erikson, E. H. 1950. Childhood and Society. New York, Norton.
Eron, L. D. – Huesman, L. R. 1985. The Role of Television in the Development of Prosocial and Antisocial
Behavior. In Olweus, D. M. et al. (ed.): Development ofAntisocial and Prosocial Behavior. Orlando, Fla.,
Academic Press.
Erős F. 1978. Pszichológia és ideológiakritika. 1. r. Világosság, 19. sz. 782–787. p.
Erős F. 1979. Pszichológia és ideológiakritika. 2. r. Világosság, 20. sz. 33–38. p.
Erős F. 1980. Kritikai elmélet és szociálpszichológia. In Csepeli Gy. (szerk.): Előítéletek és csoportközi
viszonyok. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 317–343. p.
Erős F. 1981. Két új szociálpszichológiai könyv. Magyar Tudomány, 88. évf. 11–12. sz. 982–984. p.
Erős F. 1986. Pszichoanalízis, freudizmus, freudomarxizmus. Budapest, Gondolat.
Erős F. 1993a. A válság szociálpszichológiája. Budapest, T–Twins.
Erős F. 1993b [1976]. A szociálpszichológia és a társadalmi konfliktusok. In uő: A válság szociálpszichológiája.

Budapest, T–Twins, 42–53. p.
Erős F. 1993c [1981]. A szociálpszichológia válsága: krízis kritika nélkül. In uő: A válság szociálpszichológiája.
Budapest, T–Twins, 54–71. p.
Erős F. (szerk.) 1996. Azonosság és különbözőség. Tanulmányok az identitásról és az előítéletről. Budapest,

Scientia Humana.
Erős F. – Kovács A. – Lévai K. 1985. Hogyan jöttem rá, hogy zsidó vagyok? Interjúk. Medvetánc, 2–3. sz. 129–
144. p.
Esterházy P. 1979. Termelési–regény. Budapest, Magvető.
Evans, D. R. et al. 1992. Az interjúkészítés lényege. Budapest, ELTE Szociálpolitikai Tanszék – MTA Politikai
Tudományok Intézete.
Fábián Z. – Sik E. 1996. Előítéletesség és tekintélyelvűség. In Andorka R. – Kolosi T. – Vukovich Gy. (szerk.):
Társadalmi Riport ’96. Budapest, TÁRKI–Századvég, 381–413. p.
Fábri A. 1987. Az irodalom magánélete. Irodalmi szalonok és társaskörök Pesten, 1779–1848. Budapest,
Magvető.
335
IRODALOM
Faragó K. – László J. 1975. A személyiség, valamint az önés társ–percepció néhány összefüggése az azonos
nemű ifjúkori baráti kapcsolatokban. In: Magyar Pszichológiai Társaság 4. nagygyűlésén tartott előadás.
Kézirat. 43–47. p.
Farr, R. M. 1991. The Long Past and the Short History of Social Psychology. European Journal of Social
Psychology, vol. 21. 371–380. p.
Festinger, L. 1957. A Theory of Cognitive Dissonance. New York, Row–Peterson.
Festinger, L. 1973 [1963]. A kognitív disszonancia elmélete. In Hunyady Gy. (szerk.): Szociálpszichológia. 1.
kiad. Budapest, Gondolat, 75–83. p.
Festinger, L. 1976 [1954]. A társadalmi összehasonlítás folyamatainak elmélete. In Pataki F. (szerk.):

Festinger, L. – Riecken, H. W. – Schachter, S. 1956. When Prophecy Fails. Minneapolis, University of

Minnesota.
Festinger, L. – Schachter, S. – Back, K. 1980 [1950]. A csoportmércék működése. In Pataki F. (szerk.):

Festinger, L. – Carlsmith, J. M. 1981 [1959]. A kikényszerített engedelmeskedés kognitív következményei. In

Fiedler, F. E. 1967. A Theory ofLeadership Effectiveness. New York, McGraw–Hill.
Fiedler, F. E. 1980 [1968]. A hatékony vezetés személyiségtényezői és helyzeti meghatározói. In Pataki F.

(szerk.): Csoportlélektan. 2., bőv. átdolg. kiad. Budapest, Gondolat, 603–644. p.
Filipp, K. 1992. Geographia Teutonica. Pécs, JPTE–RKK.
Fischoff, B. 1980. For Those Condemned to Study the Past: Reflections on Historical Judgment. In Fiske, D. W.
– Shweder, R. A. (eds.): New DirectionsforMethodology ofBehavioral Science: Fallible Judgment in Behavioral
Research. San Francisco, Jossey–Bass.
Fiske, D. W. – Shweder, R. A. (eds.) 1980. New DirectionsforMethodology ofBehavioral Science: Fallible

Judgment in Behavioral Research. San Francisco, Jossey–Bass.
Forgács J. 1989. A társas érintkezés pszichológiája. Budapest, Gondolat.
Forgas, J. P. 1991. Affect and Social Judgments: An Introductory Review. In uő (ed.): Emotion and Social
Judgments. London, Pergamon Press.
Frank T. 1985. Egy emigráns alakváltásai. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Freedman, J. – Scott, C. F. 1966. Compliance without Pressure: The Foot in the Door Technique. Journal of
Freud, S. 1945. Egy illúzió jövője. Budapest, Bibliotheca.
Freud, S. 1980 [1969]. Tömeglélektan és Én–analízis. In Pataki F. (szerk.): Csoportlélektan. 2., bőv. átdolg.
kiad. Budapest, Gondolat, 77-86. p.
Freud, S. 1982. Rossz közérzet a kultúrában. In uő: Esszék. Budapest, Gondolat, 327-405. p.
Garai L. 1969. Személyiségdinamika és társadalmi lét. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Garai L. 1972. A szociálpszichológia „állatorvosi lova”. Valóság, 15. évf. 10. sz. 98-102. p.
Garai L. 1980. Egy vita és ami belőle nyilvánossá lett, avagy a zártkörűség kockázatai. Magyar Pszichológiai
Szemle, 37. évf. 4. sz. 402-405. p.
Garai L. 1993. „...elvegyültem és kiváltam.” Társadalomlélektani esszé az identitásról. Budapest, T-Twins.
336
IRODALOM
Garfinkel, H. 1967a. Studies in Ethnomethodology. Englewood Cliffs, Prentice-Hall.
Garfinkel, H. 1978 [1967b]. Mi az etnometodológia? In Horányi Ö. (szerk.): Kommunikáció. 2. köt. Budapest,

Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. 173–202. p.
Gates, G. S. 1924. The Effect of an Audience upon Performance. Journal ofAbnormal and Social Psychology,
vol. 18. 334–342. p.
Geertz, C. 1994. Az értelmezés hatalma. Antropológiai írások. Budapest, Századvég.
Gehlen, A. 1976. Az ember. Természete és helye a világban. Budapest, Gondolat.
Gellner, E. 1983. Nations andNationalism. Oxford, Blackwell.
Gerbner, G. 1977. A kulturális mutatók. In Horányi Ö. (szerk.): Kommunikáció I. Budapest, Közgazdasági és

Jogi Könyvkiadó, 267–280. p.
Gerevich J. 1983. Terápiák társadalma – társadalmak terápiája. Budapest, Magvető.
Gergen, K. J. 1973. Social Psychology as History. Journal of Personality and Social Psychology, vol. 26. no. 2.
309–320. p.
Gerő A. 1988. Ferenc József, a magyarok királya. Budapest, Novotrade.
Gerő A. 1993. Magyar polgárosodás. Budapest, Atlantisz.
Gilbert, G. M. 1951. Stereotype Persistence and Change Among College Students. Journal ofAbnormal and
Ginzburg, C. 1991. A sajt és a kukacok. Egy XVI. századi molnár világképe. Budapest, Európa.
Glatz F. 1980. Történetíró és politika. Szekfű, Steier, Thim és Miskolczy nemzetről és államról. Budapest,
Akadémiai Kiadó.
Goffman, E. 1963. Stigma. Notes on the Management of Spoiled Identity. Englewood Cliffs, Prentice–Hall.
Goffman, E. 1978. Érintkezések. Válogatott tanulmányok. Szociológiai Füzetek, 14. sz. 20–246. p.
Goffman, E. 1981. A hétköznapi élet szociálpszichológiája. Budapest, Gondolat.
Goldberg, D. T. 1994. Multiculturalism. A Critical Reader. Oxford, Blackwell.
Gombár Cs. 1984. Egy állampolgár gondolatai. Budapest, Kossuth.
Gombár Cs. 1986. A politika parttalan világa. Budapest, Kozmosz Könyvek.
Gombrich, E. H. 1972. Művészet és illúzió. Budapest, Gondolat.
Gouldner, A. W. 1960. The Norm of Reciprocity: A Preliminary Statement. American Sociological Review, vol.
25. 161–178. p.
Gramsci, A. 1970. Filozófiai írások. Budapest, Kossuth.
Grice, H. P. 1988. Jelentés. In Pléh Cs. – Siklaki I. – Terestyéni T. (szerk.): Nyelv, kommunikáció, jelentés. 1.
köt. Budapest, Tankönyvkiadó, 203–232, 233–250. p.
Griffin, J. H. 1961. Black Like Me. Boston, Houghton Mifflin.
Gross, E. –McEachern, A. –Mason, V. S. 1973 [1958]. A szerepkonfliktus és feloldása. In Hunyady Gy.

(szerk.): Szociálpszichológia. 1. kiad. Budapest, Gondolat, 329–345. p.
Gurevics, A. J. 1974. A középkori ember világképe. Budapest, Kossuth.
György P. 1995. Művészet és média találkozása a boncasztalon. Budapest, Kulturtrade.
337
IRODALOM
Habermas, J. 1971. Knowledge and Human Interests. Boston, Beacon Press.
Habermas, J. 1981. Theorie des kommunikativen Handelns. Bde. 1–2. Frankfurt am Main, Suhrkamp Verlag.
Hagendoorn, L. 1982. Het Nazisme als Ideologie. Deventer, Van Loghum Slaterus.
Hagendoorn, L. – Hraba, J. 1987. Social Distance Toward Holland’s Minorities: Discrimination Against and
AmongEthnic Outgroups. EthnicandRacialStudies, vol. 12. no. 4.441–467. p.
Halász L. 1974. A „ Cigányok” című film hatásának összehasonlító vizsgálata. Budapest,

Tömegkommunikációs Kutatóközpont.
Halász L. 1980. Vizsgálatok az irodalmi mű megítélésének pszichológiai közvetítéséről. Budapest, Akadémiai

Kiadó.
Halász L. 1992. Hasonmás. Az ember kettőssége. Budapest, Scientia Humana.
Halász L. – Sipos K. 1969. A művészeti kommunikáció hatása a faji előítéletekre. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Halász L. – Hunyady Gy. – Marton L. M. (szerk.) 1979. Az attitűd pszichológiai kutatásának kérdései.
Budapest, Akadémiai Kiadó.
Hall, E. T. 1975. Rejtett dimenziók. Budapest, Gondolat.
Hamilton, D. L. 1976. Cognitive Biases in the Perception of Social Groups. In Carrol, J. S.Payne, I. W. (eds.):
Cognition and Social Behavior. Hillsdale, Lawrence Erlbaum, 81–93. p.
Hamilton, D. L. 1991 [1979]. A sztereotipizálás kognitív-attribúciós elemzése. In Hunyady Gy. (szerk.):

Szociálpszichológiai tanulmányok. Budapest, Tankönyvkiadó, 322–358. p.
Hanák P. 1973. Népi levelek az első világháborúból. Valóság, 16. évf. 3. sz. 62–87. p.
Hanák P. 1978. Magyarország társadalma a századforduló idején. In Magyarország története, 1890–1918.

Budapest, Akadémiai Kiadó, 403–515. p.
Hanák P. 1988. A Kert és a Műhely. Budapest, Gondolat.
Haney, C. – Banks, C. –Zimbardo, P. 1973. Interpersonal Dynamics in a Simulated Prison. International Journal
of Criminology and Penoloy, no. 1. 69–97. p.
Hankiss A. 1978. A bizalom anatómiája. Budapest, Magvető.
Hankiss E. 1969. A népdaltól az abszurd drámáig. Budapest, Magvető.
Hankiss E. 1977. Értékszociológiai kísérlet. Budapest, Népművelési Intézet.
Hankiss E. 1978. Érték és társadalom. Budapest, Magvető.
Hankiss E. 1979. Társadalmi csapdák. Budapest, Magvető.
Hankiss E. 1983a. Kényszerpályán? Tanulmányvázlat a magyar társadalom legújabbkori fejlődéséről.

Medvetánc, 1. sz. 33–16. p.
Hankiss, E. 1983b. Közösségek válsága és hiánya. In uő: Társadalmi csapdák. Diagnózisok. Budapest, Magvető,
205–240. p.
Hankiss E. 1983c. Társadalmi csapdák. Diagnózisok. Budapest, Magvető.
Hankiss E. 1989. Kelet-európai alternatívák. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Hann E. 1977. Egy rémhír nyomában. Budapest, Tömegkommunikációs Kutatóközpont.
Hann E. 1979. A cigányság meghatározása és jellemzői. In Hann E. – Pártos F. – Tomka M. (szerk.): A

közvélemény a cigányokról. Budapest, Tömegkommunikációs Kutatóközpont.
338
IRODALOM
Hare, P. A. 1980 [1973]. A csoportfejlődés elméletei és az interakcióelemzés kategóriái. In Pataki F. (szerk.):

Harmat P. 1994. Freud, Ferenczi és a magyarországi pszichoanalízis. A budapesti mélylélektani iskola története,
1908–1993. Budapest, Bethlen.
Hartmann, G. W. 1981 [1936]. Terepkísérlet, melynek célja az „érzelmekre ható” és az „értelemre ható”
politikai röplapok hatékonyságának megállapítása a választási küzdelemben. In Csepeli Gy. (szerk.): A kísérleti
társadalomlélektan főárama. Budapest, Gondolat, 125–142. p.
Havas G. – Kemény I. 1995. A magyarországi romákról. Szociológia, 3. sz. 3–20. p.
Hegedüs A. – Márkus M. 1966. Ember, munka, közösség. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Heider, F. 1958. The Psychology of Interpersonal Relations. New York, Wiley.
Heider, F. – Simmel, M. 1981 [1944]. A viselkedés észlelésének kísérleti vizsgálata. In Csepeli Gy. (szerk.): A
kísérleti társadalomlélektan főárama. Budapest, Gondolat, 178–195. p.
Heller Á. 1966. Társadalmi szerep és előítélet. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Heller Á. 1970. Mindennapi élet. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Heller M. (szerk.) [é. n.] Habermas, J.: A kommunikatív cselekvés elmélete ([Theorie des kommunikativen
Handelns. 1-2. Bde. Frankfurt am Main, Suhrkamp Verlag] rövidített fordítása tartalmi összefoglalókkal).
Budapest, ELTE, Filozófiai Figyelő – Szociológiai Figyelő.
Hernádi M. (szerk.) 1984. A fenomenológia a társadalomtudományban. Budapest, Gondolat.
Hewstone, M. – Antaki, Ch. 1995a. Az attribúcióelmélet és a társas viselkedés magyarázata. In uő et al. (szerk.):
Szociálpszichológia európai szemszögből. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 130–162. p.
Hewstone, M. et al. (szerk.) 1995b. Szociálpszichológia európai szemszögből. Budapest, Közgazdasági és Jogi
Könyvkiadó.
Hinde, R. A. 1995. Etológia és szociálpszichológia. In Hewstone, M. et al. (szerk.): Szociálpszichológia európai

szemszögből. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 3857. p.
Hofer T. (szerk.) 1984. Történeti antropológia. Budapest, MTA Néprajzi Kutatócsoport.
Hofer T. (szerk.) 1991. Népi kultúra és nemzettudat. Budapest, Magyarságkutató Intézet.
Hofstatter, P. 1949. Psychologie der Öffentlichen Meinung. Wien, Wilhelm Braumüller, Universitatsverlag.
Hofstatter, P. 1954. Einführung in die Sozialpsychologie. Hamburg, Rowohlt Verlag.
Hofstatter, P. 1969 [1963]. A vezető szerep és annak hordozói. In Pataki F. (szerk.): Csoportlélektan. 1. kiad.
Hofstede, G. 1980. Culture’s Consequences: International Differences in Work-related Values. Beverly Hills,
CA., Sage.
Homans, G. C. 1950. The Human Group. New York, Harcourt Brace.
Homans, G. C. 1961. Social Behavior: Its Elementary Forms. New York, Harcourt, Brace and World.
Horányi Ö. 1975. Jel, jelentés, információ. Budapest, Magvető.
Horányi Ö. (szerk.) 1977. Kommunikáció. A kommunikatív jelenség. Budapest, Közgazdasági és Jogi

Könyvkiadó.
Hovland, C. I. – Janis, I. L. – Kelley, H. H. 1953. Communication andPersuasion. New Haven, Yale UP.
339
IRODALOM
Hovland, C. I. – Weiss, W. 1981 [1951]. A forrás hitelének szerepe a közlés hatékonyságában. In Csepeli Gy.
Humphreys, L. 1975. Tearoom Trade: Impersonal Sex in Public Places. Enlarged Edition With a Retrospect on
Ethical Issues. Chicago, Aldine.
Hunyady Gy. 1966. Pszichológia és társadalomtudományok. Magyar Pszichológiai Szemle, 1-2. sz. 97–107. p.
Hunyady Gy. 1968. A szociális attitűd és a társadalomszemlélet pszichológiai kutatása. Magyar Pszichológiai
Szemle, 3. sz. 388–405. p.
Hunyady Gy. 1981. Történelem és szociálpszichológia. Történelmi Szemle, 1. sz. 71–78. p.
Hunyady Gy. 1996. Sztereotípiák a változó közgondolkodásban. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Hunyady Gy. (szerk.) 1973. Szociálpszichológia. 1. kiad. Budapest, Gondolat.
Hunyady Gy. (szerk.) 1984. Szociálpszichológia. 2., átdolg. kiad. Budapest, Gondolat.
Huseby–Darvas, E. 1996. The Search for Hungarian National Identity. In Romanucci-Ross, L. – De Vos, G.
(eds.): Ethnic Identity. Creation, Conflict and Accomodation. 3rd ed. London, Altamira Press – Sage, 161–195.
p.
Huszár T. 1979. Történelem és szociológia. Budapest, Magvető.
Huszár T. 1983. Erkölcs és társadalom. Erkölcsiség és erkölcsösség. Budapest, Kossuth.
Huszár T. 1995. A hatalom rejtett dimenziói. A Magyar Tudományos Tanács, 1948–1949. Budapest, Akadémiai
Kiadó.
Hyman, H. H. – Singer, E. 1976. A vonatkoztatási csoport. In Pataki F. (szerk.): Pedagógiai szociálpszichológia.

Hymes, D. 1979 [1972]. A nyelv és a társadalmi élet kölcsönhatásainak vizsgálata. In Pléh Cs. – Terestyéni T.
(szerk.):Beszédaktus – kommunikáció – interakció. Budapest,
Tömegkommunikációs Kutatóközpont.
Illyés Gy. 1968. Puszták népe. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó.
Inglehart, R. 1977. The Silent Revolution: Changing Values and Political Systems Among Western Publics.
Princeton, Princeton UP.
Inglehart, R. 1996. Postmodernism, postmaterialism. Princeton, Princeton UP.
Isherwood, Ch. 1977. Christopher and his Kind. London, Methuen.
Israel, I. – Tajfel, H. 1972. The Context of Social Psychology. New York, Academic Press.
Jahoda, G. 1975. A babona lélektana. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Janis, I. 1972. Victims of Groupthink. Boston, Houghton Mifflin.
Janis, I. 1982. Groupthink. Psychological Studies of Policy Decisions and Fiascoes. Boston, Houghton Mifflin.
Janos, A. C. 1983. The Politics ofBacwardness in Hungary, 1825–1945. Princeton, Princeton UP.
Jászi Oszkár publicisztikája. 1982. Budapest, Magvető.
Jeszenszky G. 1986. Az elveszett presztízs. Magyarország megítélésének megváltozása Nagy-Britanniában,

1894–1918. Budapest, Magvető.
Jones, E. E. 1985 [1965]. Major Developments in Social Psychology During the Past Five Decades. In Lindzey,
G. – Aronson, E. (eds.): Handbook of Social Psychology. Vol. 1. New York, Random. 47–107. p.
340
IRODALOM
Jones, E. E. – De Charms, R. 1957. Changes Insocial Perception as a Function of the Personal Relevance of
Behavior. Sociometry, vol. 20. 75–85. p.
Jones, E. E. – Davis, K. 1965. From Acts to Dispositions: the Attribution Process in Person Perception. In
Berkowitz, L. (ed.): Advances in Experimental Social Psychology. No. 2. New York, Academic Press.
Jones, E. E. – Gerard, H. B. 1967. Foundations of Social Psychology. New York, John Wiley and Sons. Inc.
Jones, E. E. – Wortman, C. 1973. Ingratiation: An Attributional Approach. Morristown, General Learning Press.
Jones, E. E. et al. 1981 [1965]. A teljesítmény értékelésének befolyásolását célzó hízelgő taktika néhány
feltétele. In Csepeli Gy. (szerk.): A kísérleti társadalomlélektan főárama. Budapest, Gondolat, 489–514. p.
Jones, S. G. 1995. Cybersociety. ComputerMediatedCommunicationandCommunity. London, Sage.
Juhász Gy. 1979. Magyar-brit titkos tárgyalások 1943-ban. Budapest, Kossuth.
Juhász Gy. 1986. A háború és Magyarország, 1938–1945. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Jung, C. G. 1993. Mélységeink ösvényein. Analitikus pszichológiai tanulmányok. Budapest, Gondolat.
Kahn, R. L. – Adamas, J. S. (szerk.) 1962. The Study of Organizations. London-San Francisco, Jossey-Bass,
136–156. p.
Kapitány A. – Kapitány G. 1989. Vonzalmaink és választásaink mélyszerkezete. Beszédünk és személyiségünk

rejtett jelrendszere. Budapest, Kossuth.
Kapitány A. – Kapitány G. 1989. Intézménymimika. Budapest, Vita.
Karácsony S. 1938. Magyar nyelvtan – társaslélektani alapon. Budapest, Exodus.
Karácsony S. 1941. A magyar világnézet. Budapest, Exodus.
Karácsony S. 1985. A magyar észjárás. Budapest, Magvető.
Kardos L. (szerk.) 1970. Behaviorizmus. Budapest, Gondolat.
Kardos L. (szerk.) 1974. Alaklélektan. Budapest, Gondolat.
Karlins, M. – Coffman, T. L. – Walters, G. 1969. On the Fading of Social Stereotypes: Studies in Three
Generations of College Students. Journal ofPersonality and Social Psychology, vol. 13.
1–16. p.
Karpf, F. B. 1932. American Social Psychology: Its Origins, Development, and European Background. New
York, McGraw-Hill.
Kashima, Y. – Triandis, H. C. 1986. The Self-serving Bias in Attributions as a Coping Strategy: A Cross-
Cultural Study. Journal of Cross-Cultural Psychology, vol. 17. 83–97. p.
Katz, A. H. 1993. Self-Help in America. A Social Movement Perspective. New York, Twayne Publishers.
Katz, A. H. – Bender, E. I. (eds.) 1990a. Helping one Another: Self-Help Groups in a Changing World.
Oakland, Third Party Publishing.
Katz, A. H. – Bender, E. I. 1990b. The Strength in USA. Oakland, Third Party Publishing.
Katz, D. 1979 [1960]. Az attitűdök tanulmányozásának funkcionális megközelítése. In Halász L. – Hunyady Gy.
– Marton L. M. (szerk.): Az attitűd pszichológiai kutatásának kérdései. Budapest, Akadémiai Kiadó, 105–121.
p.
Katz, D. – Braly, K. W. 1979 [1933]. Verbális sztereotípiák és faji előítélet. In Halász L. – Hunyady Gy. –
Marton L. M. (szerk.): Az attitűd pszichológiai kutatásának kérdései. Budapest, Akadémiai Kiadó, 190–197. p.
341
IRODALOM
Kaufmann, H. 1977. Social Psychology. The Study ofHuman Interaction. New York, Holt, Rinehart and
Winston.
Kelley, H. H. 1950. The Warm-Cold Variable in First Impressions of Persons. Journal of Personality, vol. 18.
431–439. p.
Kelley, H. H. 1967. Attribution Theory in Social Psychology. Nebraska Symposion on Motivation. Lincoln,
University of Nebraska Press.
Kelley, H. H. 1980 [1968]. A vonatkoztatási csoportok két funkciója. In Pataki F. (szerk.): Csoportlélektan. 2.,
bőv. átdolg. kiad. Budapest, Gondolat, 200–209. p.
Kelley, H. H. – Volkart, E. H. 1952. The resistance to change of group-anchored attitudes. American

Sociological Review, vol. 17. 453–465. p.
Kelly, G. 1955. The Psychology ofPersonal Constructs. New York, Norton.
Kelman, H. C. 1958. Compliance, identification, and internalization: three processes of attitude change. Journal
of Conflict Resolution, vol. 2. 51–60 p.
Kende T. 1995. Vérvád. Egy előítélet működése az újkori Középés Kelet-Európában. Budapest, Osiris.
Kerényi K. 1984. Hermész, a lélekvezető. Budapest, Európa.
Kéri L. 1988. Politikai folyamatok szocializációs metszetben. Budapest, MSZMP KB Társadalomtudományi

Intézet.
Kernan, A. 1996. Shakespeare, the King’s Playwright: Theater and the Stuart Court, 1603–1613. New Haven,
Yale UP.
Kézdi B. 1995. A negatív kód. Kultúra és öngyilkosság. Pécs, Pannónia Könyvek.
Kiesler, S.Baral, R. 1970. The Search for a Romantic Partner. In Gergen, K. J. – Marlowe, D. (eds.): Personality
and Social Behavior. Reading, Addison-Wesley.
Király I. 1982. A múltról a mának. Szerdahelyi István beszélgetése Király Istvánnal. Kritika, 4. sz. 7–10. p.
Kish L. 1989. Kutatások statisztikai tervezése. Budapest, Központi Statisztikai Hivatal.
Klaniczay G. 1984. A történeti antropológia tárgya, módszerei és első eredményei. In Hofer T. (szerk.):
Történeti antropológia. Budapest, MTA Néprajzi Kutatócsoport, 23–60. p.
Kleist, H. 1981. A marionettszínházról. In SalyámosiM. (szerk.): Kultusz és áldozat. A német esszé

klasszikusai. Budapest, Európa, 93–101. p.
Klineberg, O. 1940. Social Psychology. New York, Henry Holt.
Kluegel, J. R. et al. 1995. Accounting for the Rich and the Poor: Existential Justice in Comparative Perspective.
In uő. et al. (eds.): Social and Political Change. Public Opinion in Capitalist and Post-Communist States. New
York, Aldine, 179–207. p.
Knight, H. C. 1921A Comparison ofthe Reliability of Group and Individual Judgments. Diss. (University of
Columbia), New York. Manuscript. (Op. cit.: Shaw, M. E. 1976. Group Dynamics. The Psychology ofSmall
Group Behavior. New York, McGraw-Hill.)
Kolosi T. et al. 1981. Réteghelyzet – rétegtudat. Budapest, Kossuth.
Kolosi T. – Rudas T. 1988. Empirikus problémamegoldás a szociológiában. Budapest, TÁRKI.
Kolozsi B. 1992. Deviancia. Budapest, Gondolat.
Komoly Ottó naplója. 1984. In Ráday Gyűjtemény Évkönyve. Budapest, 283–305. p.
342
IRODALOM
Kon, I. Sz. 1969. Az Én a társadalomban. Budapest, Kossuth.
Kon, I. Sz. 1974. Az előítélet pszichológiája. In Váriné Szilágyi I. (szerk.): A pszichikum és a tevékenység a
mai szovjet pszichológiában. Budapest, Gondolat, 561–594. p.
Kon, I. Sz. 1977. A barátság. Budapest, Kossuth.
Kornai J. 1980. A hiány. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Kovács A. 1994. Látencia és mobilizálhatóság. Szociológiai Szemle, 4. sz. 21–41. p.
Kovács M. M. – Kashti, Y. M. – Erős, F. (szerk.) 1992. Zsidóság, identitás, történelem. Budapest, T-Twins.
Krappman, L. 1980. Az identitás szociológiai dimenziói. Szociológiai Füzetek, 21. sz. 1–271. p.
Krosnick J. A. 1988. The Role of Attitude Importance in Social Evaluation. A Study of Policy Preferences,
Presidential Candidate Evaluations and Voting Behavior. Journal ofPersonality and Social Psychology, vol. 55.
196-210. p.
Kuhn, T. S. 1984. A tudományos forradalmak szerkezete. Budapest, Gondolat.
Kulcsár K. 1966. A szociológiai gondolkodás fejlődése. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Kulcsár K. 1981. Szociológia. Budapest, Kossuth.
Lackó M. 1986. Halál Párizsban. Grünwald Béla történész művei és betegségei. Budapest, Magvető.
Landau, S. F. 1984. Trends in Violence and Aggression: A Cross-Cultural Analysis. International Journal of
Comparative Sociology, vol. 24. 133–158. p.
Landis C. 1924. Studies of Emotional Reactions. General Behaviour and Facial Expression. International
Journal of Comparative Psychology, no. 4. 447–509. p.
Lányi G. 1980. Karácsony Sándor: az értékés életvilág antinómiái. Bölcsészdoktori értekezés (ELTE
Szociológiai Intézet). Budapest.
Lányi G. 1988. Mi a történelmi szociálpszichológia? Pszichológia, 1. sz. 123–135. p.
Lányi G. 1991. Szociálpszichológia vagy „magyar társaslélektan”? Karácsony Sándor társaslélektani

rendszeréről. In Kiss Gy. (szerk.): Tanulmányok a magyar pszichológia történetéből. Budapest, Akadémiai
Kiadó, 106–134. p.
Lányi G. 1992. A politikai pszichológiáról Magyarországon. Valóság, 9. sz. 16–31. p.
Lányi G. (szerk.) 1996. Politikai pszichológia. Budapest, ELTE Szociológiai Intézet – Balassi.
LaPiere, R. T. 1981 [1934]. Az attitűdök mások mint a cselekedetek. In Csepeli Gy. (szerk.): A kísérleti
Larsen, K. 1976. Aggression. Myths and Models. Chicago, Nelson-Hall.
Larsen, K. et al. 1972. Is the Subject’s Personality or the Experimental Situation a Better Predictor of Subject’s
Willingness to Administer Shock to a Victim? Journal ofPersonality and Social Psychology, vol. 22. no. 3. 287–
295. p.
Laszlavik É. 1982. A csoportszervezés eljárásai és lehetőségei az angol és amerikai szakirodalom tükrében.

Budapest, Tankönyvkiadó.
László J. 1976a. Szerep és szerepelmélet. Világosság, 17. évf. 1. sz. 11–19. p.
László J. 1976b. Szerepekés szerepkonfliktusok. Világosság, 17. évf. 4. sz. 216–221. p.
343
IRODALOM
László J. 1980. A személyre utaló kontextuális információ. In Radics K.László J. (szerk.): Dialógus és
információ. Budapest, Tömegkommunikációs Kutatóközpont, 200–219. p.
László J. 1981. Goffmanmikroszkópjai. UtószóE. Goffmantanulmánykötetéhez. InGoffman,E.: A hétköznapi

élet szociálpszichológiája. Budapest, Gondolat, 740–780. p.
László–Bencsik S. 1973. Történelem alulnézetben. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó.
Latané, B. – Darley, J. M. 1968. Group Inhibitionof BystanderInterventioninEmergencies. Journal ofPersonality

and Social Psychology, no. 10. 215–221. p.
Latané, B. – Nida, S. 1981.TenYears of Research on Group Size and Helping. Psychological Bulletin, vol. 89.
308–324. p.
Lázár G. 1996. A felnőtt lakosság nemzeti identitása a kisebbségekhez való viszony tükrében. In Többség –
Kisebbség. Tanulmányok a nemzeti tudat témaköréből. Budapest, Osiris – ELTE Kommunikációelméleti
Kutatócsoport, 9–116. p.
Lazarsfeld, P. F. – Berelson, B. – Gaudet, H. 1948. The People’sChoice. New York, ColumbiaU. P.
Leavitt, H. J. 1969 Kommunikációs sémák hatása a csoport teljesítményére. In Pataki F. (szerk.):

Csoportlélektan. 1. kiad. Budapest, Gondolat, 366–384. p.
Le Bon, G. 1913. A tömegek lélektana. Budapest, Franklin.
Léderer P. 1993. A kísérletezés korlátai. Holmi, 1. sz. 104–121. p.
Le Goff, J. 1976. A mentalitástörténet problémái. Világosság, 17. évf. 683–689. p.
Lendvay J. 1996. A nemzetben való gondolkodás két fő típusa: a nemzetkép és a nemzeti sztereotípia. In
Többség – Kisebbség. Tanulmányok a nemzeti tudat témaköréből. Budapest, Osiris – ELTE
Kommunikációelméleti Kutatócsoport, 117–160. p.
Lerner, M. J. 1970. The Desire for Justice and Reactions to Victims. In Macaulay, J. – Berkowitz, L. (eds.):
Altruism and Helping Behavior. New York, Academic Press.
Levendel Á. 1979. Kérdezők kézikönyve. Budapest, Ifjúsági Lapkiadó.
Le Vine, R. A. – Campbell, D. T. 1972. Ethnocentrism. New York, Wiley.
Lewin, K. 1948. Social Psychological Differences between the United States and Germany. Vol. 1. In Resolving
Social Conflict. New York, Harper.
Lewin, K. 1972. A mezőelmélet a társadalomtudományokban. Budapest, Gondolat.
Leyens, J. P. – Codol, J. P. 1995. A társas megismerés. In Hewstone, M. et al. (szerk.): Szociálpszichológia

európai szemszögből. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 107–129. p.
Lindzey, G. (ed.) 1954. The Handbook of Social Psychology. 2 vols. 1st ed. Reading, Addison–Wesley.
Lindzey, G. – Aronson, E. (eds.) 1968–1969. The Handbook of Social Psychology. 5 vols. 2nd ed. Reading,
Addison–Wesley.
Lindzey, G. – Aronson, E. (eds.) 1985. Handbook of Social Psychology. 2 vols. 3rd ed. New York, Random.
Linton,R. 1971 [1945]. A személyiség kulturális háttere. In PatakiF. (szerk.): Szociálpszichológia. 1. köt.
Budapest, Tankönyvkiadó, 309–323. p.
Lissen, H. – Hagendoorn, L. – Mateusen, L. 1996. Changing Nationality Stereotypes Through Contact: An

Experimental Test of the Contact Hypothesis Among European Youngsters. In Farnen, R. et al. (eds.):
Democracy, Socialization and Conflicting Loyalties in East and West. Cross-National and Comparative
Perspectives. New York, Macmillan, 265–291. p.
344
IRODALOM
Litván Gy. – Szűcs L. (szerk.) 1973. A szociológia első magyar műhelye. A Huszadik Század köre. Budapest,
Gondolat.
London, P. 1970. The Rescuers: Motivation Hypotheses about Christians Who Saved Jews from the Nazis. In
Macaulay, J. – Berkowitz, L. (eds.): Altruism and Helping Behavior. New York, Academic Press.
Lord, W. 1979. A Titanicpusztulása. Budapest, Kossuth.
Lorenz, K. 1977. Válogatott tanulmányok. Budapest, Gondolat.
Losonczi Á. 1977. Az életmód az időben, a tárgyakban és az értékekben. Budapest, Gondolat.
Lukács Gy. 1965. Az esztétikum sajátossága. 1-2. köt. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Lumsdaine, A. A. – Janis, L. 1953. Resistance to „Counterpropaganda” Producedby One-sided and Two-sided

„Propaganda” Presentatitons. Public Opinion Quarterly, vol. 17. 311–318. p.
Lükő G. 1987 [1942]. A magyar lélek formái. Pécs, Pannónia Könyvek.
Macaulay, T. B. [é. n.] Tudósok. Budapest, Révai.
Machiavelli, N. 1991. A fejedelem. Budapest, Kossuth.
MacLeod, R. 1951. The Place of Phenomenological Analysis is Social Psychology Theory. In Rohrer, J. H. –
Sherif, M. (eds.) Social Psychology at the Crossroads. New York, Harper.
Magyar B. 1986. Dunaapáti 1944–1958. (Dokumentumszociográfia.) I–III. köt. Budapest, Művelődéskutató

Intézet-Szakszervezeti Kutatóintézet.
Makara P. –Monigl 1.1973. Életszínvonal és közgondolkodás. In Az információs társadalom. Budapest,

Kossuth, 107–125. p.
Makkai J. 1942. Urambátyám ország. Középosztályunk illemrendszerének és társadalmi viselkedésének

szociográfiája. Budapest, Singer és Wolfner.
Manchin R. – Szelényi I. 1986. Piac, redisztribúció és társadalmi egyenlőtlenségek a kelet-európai

társadalmakban. Medvetánc, 2-3. sz. 69–111. p.
Mann, R. D. 1967. Interpersonal Styles and Group Development. New York, Wiley.
Mannheim, K. 1952. Ideologie und Utopie. Frankfurt am Main, Verlag Schulke-Blumke (1971. Ideológia és
utópia. Budapest, Kossuth, zárt kiadás).
Márai S. 1992. Napló, 1958–1967. Budapest, Akadémiai Kiadó – Helikon.
Márkus Gy. 1971. Marxizmus és „antropológia”. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Marx, K. 1949. Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája. In Marx-Engels Válogatott Művei. 1. köt.
Budapest, Szikra, 225–320. p.
Marx, K. 1952. A német ideológia. Budapest, Szikra.
Marx, K. 1967. A tőke. A politikai gazdaságtan bírálata. (Kiadta Friedrich Engels.) Budapest, Magyar Helikon.
Mátay M. – Tóth A. 1994. Determinants ofLevels ofKnowledge of the Holocaust Among Hungarians in Post-
Communism. (Előadás az AAASS éves konferenciáján.) Philadelphia. Manuscript.
Mátrai L. 1973. Élmény és mű. Budapest, Gondolat.
Matsumoto, J. 1992. Cultural Influences in the Recognition of Universal Facial Expressions. Journal of Cross-
Cultural Psychology, vol. 23. 72–84. p.
Mayo, E. 1933. The Human Problems of Industrial Civilization. New York, Macmillan.
345
IRODALOM
McClelland, D. C. 1951. Personality. New York, Sloane.
McClelland, D. C. 1961. The Achieving Society. New York, Van Nostrand Reinhold.
McDougall, W. 1908. Introduction to Social Psychology. London, Methuen.
McGuire, W. J. 1973. The Yin and Yang of Progress in Social Psychology: Seven Koan. Journal of Personality
and Social Psychology, vol. 26. 446–456. p.
McGuire, W. J. 1986. The Vicissitudes of Attitudes and Similar Representations in Twentieth Century
Psychology. European Journal of Social Psychology, vol. 16. 8–130. p.
McMillen, D. L. – Austin, J. B. 1971. Effect of Positive Feedback on Compliance Following Transaggression.

Psychonomic Science, vol. 24. 59–61. p.
McPhail, C. 1992. Blumer elmélete a tömegviselkedésről. Egy nem szimbolikus interakciós magyarázat
kialakulása. Szociológiai Figyelő, 8. évf. 2. sz. 5–29. p.
Mead, G. H. 1973. A pszichikum, az én és a társadalom. Budapest, Gondolat.
Mérei F. 1969. A szociometria módszerei és jelenségvilága. Pedagógiai Szemle, 19. évf. 7–8. sz. 594–634. p.
Mérei F. 1970a. Azonosítás és szerepcsere az Arabs Szürkében. Implikált pszichológiai mechanizmusok az

irodalmi műben. In uő: „...vett a fűvektől édes illatot.”
Művészetpszichológia. Budapest, Múzsák, 82–90. p.
Mérei F. 1970b. Az értékorientációs novellaelemzés néhány szociálpszichológiai premisszája. In uő: „.vett a

fűvektől édes illatot.” Művészetpszichológia. Budapest, Múzsák, 117–144. p.
Mérei F. 1971. Közösségek rejtett hálózata. 1. kiad. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Mérei F. 1975. Az utalás – az élményközösség szemiotikai többlete. In Voigt V. – Szépe Gy. – Szerdahelyi I.
(szerk.): Jel és közösség. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Mérei F. 1989. Társ és csoport. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Mérei F. 1996. Közösségek rejtett hálózata. 2. kiad. Budapest, Osiris.
Mérei F. [é. n.] Az együttes élmény. Társadalom-lélektani kísérlet gyermekeken. Budapest, Officina.
Mérei F. et al. 1987. A pszichodráma önismereti és terápiás alkalmazása. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Merton, R. K. 1980. Társadalomelmélet és társadalmi struktúra. Budapest, Gondolat.
Middlebrook, P. N. 1974. Social Psychology and Modern Life. New York, Alfred Knopf.
Mikula, G. – Schlamberger, K. 1985. What People Think About an Unjust Event: Toward a Better
Understanding of the Phenomenology of Experiences of Injustice. European Journal of Social Psychology, vol.
15. 37–49. p.
Miles, R. – Perreault, W., Jr. 1980. Organizational Role Conflict: Its Antecedents and Consequences. In Katz,
D. – Kahn, R. L. – Adams, J. S. (eds.): The Study of Organizations. London-San Francisco, Jossey-Bass, 518–
523. p.
Milgram, S. 1965. Some Conditions of Obedience Disobedience to Authority. Human Relations, vol. 18. 57–76.
p.
Milgram, S. 1970. The Experience of Living in Cities. Science, vol. 167. 1461–1468. p.
Milgram, S. –Mann, L. – Harter, S. 1965. The Lost Letter Technique: A Tool for Social Research. Public
Opinion Quarterly, vol. 29. 437–438. p.
346
IRODALOM
Mill, J. S. 1980. A szabadságról. – Haszonelvűség. Budapest, Magyar Helikon.
Millar, S. 1973. Játékpszichológia. Budapest, Közgazdasági és Jogi Kiadó.
A millecentenárium és a közvélemény. 1995. Budapest, Szonda Ipsos.
A millecentenárium fogadtatása a közvéleményben. 1996. Budapest, Szonda Ipsos.
Miller, D. T. – Ross, M. 1976. Self–serving Biases in the Attribution of Causality: Fact or Fiction?
Psychological Bulletin, vol. 82. 213–225. p.
Miller, G. A. 1956. The Magic Number 7 Plus or Minus 2. Psychological Review, vol. 63. 81–97. p.
Mills, T. M. 1964. Group Transformation: An Analysis of a Learning Group. Englewood Cliff, Prentice–Hall.
Mills, T. M. 1967. The Sociology ofSmall Groups. Englewood Cliffs, Prentice–Hall.
Mintz, A. 1981 [1951]. Alkalmazkodásra képtelen csoportviselkedés. In Csepeli Gy. (szerk.): A kísérleti
Molnár I. (szerk.) 1971. A beállítódás pszichológiája. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Molnár M. 1996. Civil társadalom és akiknek nem kell. Budapest, Educatio.
Montaigne, M. 1991. Esszék André Gide válogatásában. Budapest, Kossuth.
Montesquieu, Ch. 1963. A rómaiak nagysága és hanyatlása. Budapest, Magyar Helikon.
Montmollin, G. et al. 1973. Szociálpszichológia. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Moore, H. T. 1981 [1921]. A többségi és a szakértői vélemény befolyásának összehasonlító vizsgálata. In

Moravia, A. 1959. A megalkuvó. Budapest, Magvető.
Moreno, J. 1953 Who Shall Survive. Rev. ed. Boston, Beacon Press.
Moreno, J. 1961. The Role Concept, Abridge between Psychiatry and Sociology. American Journal of
Psychiatry, vol. 118. 518–523. p.
Morgan, D. L. 1988. Focus Groups as Qualitative Research. London, Sage.
Morris, B. 1991. Western Conceptions ofthe Individual. Oxford, Berg.
Morris, B. 1994. Anthropology ofthe Self. The Individual in Cultural Perspective. London, Pluto Press.
Morris, D. 1997. Behind the Oral Office. New York, Random House.
Moscovici, S. 1961. Lapsychoanalyse, son image et sonpublic. Paris, PUF.
Moscovici, S. 1985. The Age ofthe Crowd. Cambridge, Cambridge UP.
Moscovici, S. et al. 1969. Influence of a Consistent Minority on the Responses of a Majority in a Color
Perception Task. Sociometry, vol. 32. 365–379. p.
Moscovici, S. – Faucheux, C. 1972. Social Influence, Conformity Bias and the Study of Active Minorities. In
Berkowitz, L. (ed.): Advances in Experimental Social Psychology. New York, Academic Press.
Moscovici, S. – Paicheler, G. 1980 [1973] A munka, az egyén és a csoport. In Pataki F. (szerk.):

Murray, H. A. 1938. Explorations in Personality. New York, Oxford UP.
Musil, R. 1977. A tulajdonságok nélküli ember. Budapest, Európa.
347
IRODALOM
Münsterberg, H. 1923. On the Witness Stand: Essays on Psychology ofCrime. New York, Boardman.
Myers, D. G. 1987. Social Psychology. 2nd ed. New York, McGraw–Hill.
Neisser, U. 1984. Megismerés és valóság. Budapest, Gondolat.
Némedi D. 1984. Értékmentesség a szociológiában. Valóság, 1. sz. 30–43. p.
Némedi D. 1985. A népi szociográfia, 1930–1938. Budapest, Gondolat.
Némedi D. 1996. Durkheim. Tudás és társadalom. Budapest, Aron.
Neményi M. 1984–1985. Válási ideológiák. Szociológia, 3-4. sz. 329–348. p.
Nemeth, Ch. – Swedlung, M. – Kanki, B. 1980 [1974]. A kisebbségi válaszok mintái és befolyásuk a többségre.
In Pataki F. (szerk.): Csoportlélektan. 2., bőv. átdolg. kiad. Budapest, Gondolat, 223–235. p.
Németh L. 1969. Az én katedrám. Tanulmányok. Budapest, Magvető-Szépirodalmi Könyvkiadó.
Németh P. 1982. Levelek F-nének. Világosság, 23. évf. 7. sz. 440–448. p.
Newcomb, T. M. 1943. Personality and Social Change. New York, Dryden.
Newcomb, T. M. 1961. The Acquaintance Process. New York, Holt, Rinehart and Winston.
Newcomb, T. M. 1984 [1973]. A személyek közötti vonzalom megjóslása. In Hunyady Gy. (szerk.):
Szociálpszichológia. 2., átdolg. kiad. Budapest, Gondolat, 182–208. p.
Nisbet, R. E. – Ross, L. 1980. Human Inference: Strategies and Shortcomings ofSocial Judgments. Englewood
Cliffs, Prentice–Hall.
Noszlopi L. 1942. Emberismeret és emberekkel való bánás. Budapest, Pantheon.
Nyíri J. K. 1980. A Monarchia szellemi életéről. Budapest, Gondolat.
Nyíri J. K. 1981. Nemzettudat és nemzeti közösség. In uő: Politikai tudat – politikai kultúra. Budapest, TIT, 19–
38. p.
Olson, M., Jr. 1982. A kollektív cselekvés logikája. Szociológiai Füzetek, 29. sz. 8–88. p.
Ormos M. 1993. Hitler. Budapest, T–Twins.
Osgood, Ch. 1970. Az összhang elve. In Hankiss E. (szerk.): Strukturalizmus. 1. köt. Budapest, Akadémiai
Kiadó, 53–64. p.
Osgood, Ch. – Suci, G. J. – Tannenbaum, P. H. 1957. The Measurement ofMeaning. Urbana, University of
Illinois Press.
Papp Zs. 1980. A válság filozófiájától a „konszenzus” szociológiájáig. Útvesztők és útelágazások a huszadik
századi német polgári filozófia és szociológia történetében. Budapest, Kossuth.
Papp Zs. (szerk.) 1976. Tény, érték, ideológia. A pozitivizmus-vita a nyugatnémet szociológiában. Budapest,
Gondolat.
Parkinson, C. N. 1964. Parkinson törvénye, vagy az érvényesülés iskolája. Budapest, Közgazdasági és Jogi
Könyvkiadó.
Parsons, T. – Bales, R. F. 1955. Family, Socialization and Interaction Process. Glencoe, Free Press.
Pataki F. 1966. Makarenko élete és pedagógiája. Budapest, Tankönyvkiadó.
Pataki F. 1969. A kiscsoportkutatás elméleti problémái. Inuő (szerk.): Csoportlélektan. 1. kiad. Budapest,
348
IRODALOM
Pataki F. 1973. G. H. Mead és a szociálpszichológia. Utószó. In Mead, G. H.: A pszichikum, az én és a

társadalom. Budapest, Gondolat, 483–528. p.
Pataki F. 1976b. Utak és válaszutak a mai szociálpszichológiában. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Pataki F. 1977. Társadalomlélektan és társadalmi valóság. Budapest, Kossuth.
Pataki F. 1982a. Az én és a társadalmi azonosságtudat. Budapest, Kossuth.
Pataki F. 1982b. Nevelés és társadalom. Budapest, Tankönyvkiadó, 125–239. p.
Pataki F. 1987. Identitás, személyiség, társadalom. Az identitáselmélet vitatott kérdései. Budapest, Akadémiai
Kiadó.
Pataki F. 1993. Rendszerváltás után: társadalomlélektani terepszemle. Budapest, Scientia Humana.
Pataki F. (szerk.) 1976a. Pedagógiai szociálpszichológia. Budapest, Gondolat.
Pataki F. (szerk.) 1980. Csoportlélektan. 2., bőv. átdolg. kiad. Budapest, Gondolat.
Pelle J. 1995. Az utolsó vérvádak. Az etnikai gyűlölet és a politikai manipuláció kelet-európai történetéből.
Budapest, Pelikán.
Perlmutter, H. V. – De Montmollin, G. 1952. Group Learning of Nonsense Syllables. Journal ofAbnormal and
PetrovszkajaL. A. 1982. Teoreticseszkije imetodicseszkijeproblemiszocialno-pszihologicseszkogo treninga.

Moszkva, MGU.
Petrovszkij, A. V. 1980 [1969]. A közösség szociálpszichológiai elméletéről. In Pataki F. (szerk.):

Petrusek M. 1972. Szociometria. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Pettigrew, T. F. 1958. Personality and Sociocultural Factors in Intergroup Attitudes: A Cross-national

Comparison. Journal of Conflict Resolution, no. 2. 29–42. p.
Pettigrew, T. F. 1979. The Ultimate Attribution Error: Extending Allport’s Cognitive Analysis of Prejudice
Personality and Social Psychology Bulletin, no. 5. 461–476. p.
Piaget, J. 1970. Válogatott tanulmányok. Budapest, Gondolat, 407–439. p.
Piliavin, I. M. –Rodin, J. –Piliavin, J. A. 1969. Good Samaritanism: An Underground Phenomenon. Journal of

Personality and Social Psychology, vol. 13. 289–299. p.
Platón 1943. Protagoras. In uő: Összes művei. Ford. Faragó L. Budapest, Magyar Filozófiai Társaság, 57–141.
p.
Pléh Cs. 1979. Pszichológiatörténet és ideológia. Világosság, 20. évf. 1. sz. 39–42. p.
Pléh Cs. 1980. A pszicholingvisztika horizontja. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Pléh Cs. 1986. A történetszerkezet és az emlékezeti sémák. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Pléh Cs. 1992. Pszichológiatörténet. Budapest, Gondolat.
Pléh Cs. 1983 (szerk.): Pszichológiatörténeti szöveggyűjtemény. Egyetemi jegyzet. 1–3. köt. Budapest,
Tankönyvkiadó.
Pléh Cs. – Lányi G. 1984. A „kognitív forradalom” és a magyar pszichológia. Valóság, 27. évf. 7.
sz.
349
IRODALOM
Plon, M. 1974. On the Meaning of the Notion of Conflict and Its Study in Social Psychology. European Journal
of Social Psychology, no 4. 389–436. p.
Pokol B. 1988. A szociológiaelmélet új útjai. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Porsnyev, B. 1966. Szocialnaja pszihologija i isztorija. Moszkva, [k. n.].
Prislin, R. 1996. Attitude Stability and Attitude Strength, One is Enough to Make it Stable. European Journal of
Prohászka L. 1936. A vándor és a bujdosó. Budapest, Egyetemi Nyomda.
Pyszczynski, T. A. – Greenberg, J. 1981. Role Disconfirmed Expectancies in the Instigation of Attributional

Processing. Journal of Personality and Social Psychology, vol. 40. 31–38. p.
Quasthoff, U. 1980. Előzetes megfontolások a sztereotípia nyelvtudományi leírásához. In Csepeli Gy. (szerk.):
Előítéletek és csoportközi viszonyok. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 92–128. p.
Rabbie, J. – Horwitz, M. 1969. The Arousal of Ingroup Bias–outgroup Bias by a Chance Win or Loss. Journal
of Personality and Social Psychology, vol. 13. no. 3. 269–277. p.
Rabbie, J. M. – Schot, J. C. – Visser, L. 1989. Eszközés kapcsolatjellegű magatartás a minimális

csoportparadigmában az észlelt kölcsönös függőség, a szimbolikus vagy az anyagi jutalom és a szubjektumok
neme függvényében. Szociológiai Figyelő, 5. évf. 4. sz. 82–92. p.
Ranschburg J. 1973. Félelem, harag, agresszió. Budapest, Tankönyvkiadó.
Ranschburg J. 1984. Szeretet, erkölcs, harmónia. Budapest, Gondolat.
Rapoport, A. 1964. Strategy and Conscience. New York.
Reicher, S. 1996. A kollektív viselkedés meghatározottsága. In Lányi G. (szerk.): Politikai pszichológia.

Budapest, ELTE Szociológiai Intézet – Balassi, 373–404. p.
Révai J. 1952. Kulturális forradalmunk kérdései. Budapest, Szikra.
Rice, B. 1982. The Hawthorne Defect: Persistence of a Flawed Theory. Psychology Today, vol. 16. no. 2. 70–
74. p.
Riesman, L. 1973. A magányos tömeg. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Roethlisberger, F. J. – Dickson, W. J. 1939. Management and the Worker. Cambridge, Harvard UP.
Rogers, C. R. 1973. Encounter Groups. Harmondsworth, Penguin.
Rogers, C. R. 1986. A tanulás szabadsága. Budapest, Magyar Pszichológiai Társaság.
Rokeach, M. 1973. The Nature ofHuman Values. New York, Free Press.
Rokeach, M. (szerk.) 1960. The Open and the Closed Mind. New York, Basic Books.
Rokeach, M. – Restle, F. 1980. A nyílt és a zárt gondolkodási rendszerek közötti alapvető különbségtevés. In
Csepeli Gy. (szerk.): Előítéletek és csoportközi visszonyok. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 295–
315. p.
Róna-Tas A. 1991. A racionális döntések elmélete a szociológiában. Replika, 2. évf. 4. sz. 41–49. p.
Rónay J. 1847. Jellemisme, vagy az angol, francia, magyar, német, olasz és spanyol nemzet. In uő: Férfiú és
életkorok jellemzése. Győr, Strebig.
Rosenberg, M. J. 1968. Hedonism, Inauthenticity and Other Goals towardExpansion of Consistency Theory. In
Abelson, R. P. et al. (eds.): Theories of Cognitive Consistency. A Sourcebook. Chicago, Rand McNally, 73–
111. p.
350
IRODALOM
Rosenthal, R. 1966. Experimenter Effects in Behavioral Research. New York, Appleton Century-Crafts.
Ross, E. A. 1908. Social Psychology. New York, Macmillan.
Ross, L. D. 1977. The Intuitive Psychologist and his Shortcomings: Distortionsin theAttribution
Process. In Berkowitz, J. (ed.): Advances in Experimental Social Psychology. Vol. 10. New York, Academic
Press.
Rudas J. (szerk.) 1984. Önismereti csoportok. Budapest, Tömegkommunikációs Kutatóközpont.
Russel, D. E. H. 1984. Sexual Exploitation: Rape, Child Abuse, and Workplace Harassment. Beverly Hills,
Sage.
Ryave, A. L. – Schenkein, J. N. 1974. Notes on the Art of Walking. InTurner,R.(ed.):
Ethnomethodology. Selected Readings. London, Penguin, 265–274. p.
Said, E. W. 1994. Orientalism. New York, Vintage.
Sajó A. 1980. Jogkövetés és társadalmi magatartás. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Sajó A. 1986. Látszat és valóság a jogban. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Sajó A. 1994. Legal Socialization in Hungary under Communism and Some Applications for the Future. In
Seligman, A. (ed.): The Transitionfrom State Socialism inEasternEurope: The Caseof Hungary. Comparative
Social Research. Vol. 14. Greenwich, Conn., Jai Press, 97–109. p.
Salec, R. 1994. The Ideology of the Mother Nation in the Yugoslav Conflict. In Kennedy, M. (ed.): Envisioning
Eastern Europe. Ann Arbor, University of Michigan Press.
Salyámosi M. (szerk.) 1981. Kultusz és áldozat. – A német esszé klasszikusai. Budapest, Európa.
Samelson, F. 1974. History, Origin Myth and Ideology: „Discovery” of Social Psychology. Journal ofthe
Theory of Social Behavior, vol. 4. no. 2. 217–231. p.
Sanders, G. S. 1981. Driven by distraction: an integrative review of social facilitation theory and research.
Journal of Experimental Social Psychology, vol. 17. 227–251. p.
Sarbin, T. R. – Allen, V. L. 1977 [1968]. Szerepelmélet. In Pataki F. (szerk.): Szociálpszichológia. Budapest,

Tankönyvkiadó, 452–473. p.
Schachter, S. 1981 [1951]. Deviáció, elutasítás és kommunikáció. In Csepeli Gy. (szerk.): A kísérleti
Schachter, S. et al. 1951. Cross–Cultural Experiments on Threats and Rejection. Human Relations, no. 7. 403–
439. p.
Scherman, S. J. et al. 1982. Smoking Intentions in Adolescents. Direct Experience and Predictability.
Personality and Social Psychology Bulletin, vol. 8. 376–383. p.
Schmidt, C. F. 1976. Understanding Human Action: Recognizing the Plans and Motives of Other Persons. In
Carroll, J. S. – Payne, J. W. (eds.): Cognition and Social Behavior. Hillsdale, Lawrence Erlbaum Associates, 47.
p.
Schulz, R. 1976 [1975]. Some Life and Death Consequences of Perceived Control. In Carroll, J. S. – Payne, J.
W. (eds.): Cognition and Social Behavior. Hillsdale, Lawrence Erlbaum Associates, 135–153. p.
Schütz, A. 1970. On Phenomenology and Social Relations. In Wager, H. R. (ed.): SelectedWritings. Chicago,
University of Chicago Press.
Schütz, A. 1984a. A cselekvések köznapi és tudományos értelmezése. In Hernádi M. (szerk.): A fenomenológia

a társadalomtudományban. Budapest, Gondolat, 178–228. p.
351
IRODALOM
Schütz, A. 1984b. Az idegen. In Hernádi M. (szerk.): A fenomenológia a társadalomtudományban. Budapest,

Schwartz, N. 1990. Feelings as Information: Informational and Motivational Functions of Affective States. In
Higgins, E. T. – Sorrention, R. M. (eds.): Handbook of Motivation and Cognition: Foundations of Social
Behavior. 2 vols. New York, Guilford Press, 527–561. p.
Searle, J. R. 1977 [1967]. A beszédaktus mint kommunikáció. In Horányi Ö. (szerk.): Kommunikáció. I.

Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 255–265. p.
Secord, P. F. – Backman, C. W. 1972. Szociálpszichológia. Budapest, Mezőgazdasági Kiadó.
Seligman, A. B. – Füzér, K. 1994. TheProblemof Trust and the Transition from State Socialism. In Seligman, A.
B. (ed.): The Transition from State Socialism in Eastern Europe: The Case of Hungary. Comparative Social
Research. Vol. 14. Greenwich, Jai Press, 193–221. p.
Seligman, M. E. 1975. Helplessness: On Depression, Development and Death. San Francisco, W. H. Freeman.
Selltiz, C. et al. 1959. Research Methods in Social Relations. New York, Holt, Rinehart and Winston.
Shaw, M. E. 1976. Group Dynamics. The Psychology of Small Group Behavior. New York, McGraw–Hill.
Sherif, M. 1973 [1966]. Normaképződés csoport szituációban. In Hunyady Gy. (szerk.): Szociálpszichológia.
Sherif, M. 1980 [1968]. A vonatkoztatási csoport fogalma az emberi kapcsolatokban. In Pataki F. (szerk.):
Sherif, M. – Sherif, C. W. 1956. An Outline of Social Psychology. New York, Harper and Row.
Sherif, M. – Sherif, C. W. 1969. Social Psychology. New York, Harper and Row.
Sherif, M. – Sherif, C. W. 1980 [1969]. Csoporton belüli és csoportközi viszonyok: kísérleti kutatás. In Csepeli
Gy. (szerk.): Előítéletek és csoportközi viszonyok. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 347–415. p.
Shils, E. A. 1954. Authoritarianism: „Right” and „Left”. In Christie, R. – Jahoda, G. (eds.): Studies in the Scope
and Method of „the Authoritarian Personality”. New York, Glencoe.
Sighele, S. 1892. [1891] Lafoule criminelle. Paris, Alcan.
Siklaki I. 1994. A meggyőzés pszichológiája. Budapest, Scientia Humana.
Simmel, G. 1973. Válogatott társadalomelméleti tanulmányok. Budapest, Gondolat.
Simon, H. A. 1982. Korlátozott racionalitás. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Singh, R. 1981. Prediction of Performance from Motivation and Ability: An Appraisal of the Cultural
Difference Hypothesis. In Pandey, J. (ed.): Perspectives on Experimental Social Psychology in India. New
Delhi, Concept.
Smelser, N. J. 1962. Theory of Collective Behavior. New York, Free Press.
Smith, A. D. 1986. The Ethnic Origins ofNations. Oxford, Blackwell.
Smith, P. B. – Bond, M. H. 1994. Social Psychology Across Cultures. Analysis and Perspectives. Boston, Allyn
and Bacon.
Sohn, D. 1977. Affect-generating Powers of Effort and Ability: Self-attributions of Academic Success and
Failure. Journal of Educational Psychology, vol. 69. 500–505. p.
Somlai P. 1977. Hivatalnoki szervezet és intenzív iparosítás. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Somlai P. 1986. Konfliktus és megértés. Budapest, Gondolat.
352
IRODALOM
Sozán M. 1985. A határ két oldalán. Párizs, IUS.
Speer, A. 1996. Hitler bizalmasa voltam. Emlékiratok. Budapest, Zrínyi.
Spinoza, B. de 1979. Etika. Budapest, Gondolat.
Srole, L. et al. 1962. Mental Health in the Metropolis: The Middletown Manhattan Study. New York, [k. n.].
Stahlberg, D. – Frey, D. 1995. Attitűdök. Struktúra, mérés, funkció. In Hewstone, M. et al. (szerk.):
Szociálpszichológia európai szemszögből. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 163187. p.
Staub, E. 1989. TheRoots ofEvil. The Origins ofGenocide and Other Group Violence. Cambridge, Cambridge
UP.
Steiner, I. D. 1980 [1974]. Mi történt a csoporttal a szociálpszichológiában? In Pataki F. (szerk.):

Stephenson, G. 1995. Alkalmazott szociálpszichológia. In Hewstone, M. et al. (szerk.): Szociálpszichológia

európai szemszögből. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 445478. p.
Stogdill, R. M. 1981. Handbook of Leadership. Rev. ed. New York, Free Press.
Stotland, E. – Cottrel, N. B. 1962. Similarity of performance as influenced by interaction, self-esteem, and birth
order. Journal ofAbnormal and Social Psychology, vol. 64. 183–191. p.
Stotland, E. – Canon, L. 1972. Social Psychology – A Cognitive Approach. Philadelphia, W. B. Saunders.
Stouffer, S. A. et al. 1949. The American Soldier: Adjustment During Army Life. Vol. 1. Princeton, Princeton
UP.
Sumner, G. W. 1978. Népszokások. Budapest, Gondolat.
Szabó I. 1991. Az ember államosítása. Politikai szocializáció Magyarországon. Budapest, Tekintet.
Szabó M. 1978. Programideológiák és állapotideológiák. Világosság, 2. sz. 12. p.
Szalai S. (szerk.) 1978. Idő a mérlegen. Budapest, Gondolat.
Szczepanski, J. 1985. Az önéletrajzok alkalmazása a történeti szociálpszichológiában. Szociológiai Figyelő, 1.

sz. 54–61. p.
Széchenyi I. 1830. Hitel. Pest, [k. n.].
Szecskő T. 1971. Kommunikációs rendszer-köznapi kommunikáció. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Székelyi M. 1994. Igazságosság-felfogások: telefonos és személyes interjúk fővárosi polgárokkal. Budapest,

ELTE Szociológiai Intézet. Kézirat.
Szekfű Gy. (szerk.) 1939. Mi a magyar? Budapest, Magyar Szemle Könyvek.
Szelényi I. 1972. Bevezetés az empirikus szociológiai kutatás módszereibe. Budapest, Tankönyvkiadó.
Szemerkényi A. 1994. „Közmondás nem hazug szólás.” Proverbiumok használatának lehetőségei. Budapest,
Akadémiai Kiadó.
Szerb A. 1992. Magyar irodalomtörténet. Budapest, Magvető.
Szondi L. 1987. Kain, a törvényszegő. Mózes, a törvényalkotó. Budapest, Gondolat.
Szőnyi G. 1982. Szocializáció – reszocializáció. In Nagy K. (szerk.): Szocializáció. Szöveggyűjtemény.

Budapest, Országos Pedagógiai Intézet.
Szummer Cs. 1996. Pszichoanalízis és modern identitás. A freudi személyiségmodell empirista, racionalista és
romantikus gyökereiről. In Erős F. (szerk.): Azonosság és különbözőség. Budapest, Scientia Humana, 57–71. p.
353
IRODALOM
Tacitus összes művei. 1970. Budapest, Magyar Helikon.
Tahin T. et al. 1972. Kísérlet az elmebetegségekkel szembeni attitűdök tanulmányozására. Szociológia, 2. sz.
383–406. p.
Tajfel, H. 1978. The Social Psychology of Minorities. London, Minority Rights Group.
Tajfel, H. 1980 [1973]. Az előítélet gyökerei: néhány megismeréssel kapcsolatos tényező. In Csepeli Gy.
(szerk.): Előítéletek és csoportközi viszonyok. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 40–69. p.
Tajfel, H. 1981. Human Groups and Social Categories. Cambridge, Cambridge UP.
Tajfel, H. – Wilkes, A. L. 1963. Classification and Quantitative Judgment. British Journal of Psychology, vol.
54. no. 2. 101–114. p.
Tajfel, H. – Billig, M. G. – Bundy, R. P. – Flament, C. 1971. Social categorization and intergroup behavior.
European Journal of Social Psychology, no. I. 149–177. p.
Tardy L. 1986. Szaggatott krónika. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó.
Taylor, Ch. 1989. Sources ofthe Self. The Making ofthe Modern Identity. Cambridge, Mass., Harvard UP.
Taylor, S. E. – Fiske, S. T. 1981. Getting Inside the Head: Methodologies for Process Analysis in Attribution
and Social Cognition. In Harvey, J. H. – Ickes, W. – Kidd, R. F. (eds.): New Directions in Attribution Research,
vol. 3. Hillsdale, Erlbaum.
Terestyéni T. 1980. Az Annenberg School kommunikációs modelljének egy lehetséges értelmezése. TK

Műhely, 11. sz.
Terestyéni T. 1981. Adalékok a jelentéstulajdonítási stratégiák tanulmányozásához a verbális

kommunikációban. Pszichológia, 1. évf. 4. sz. 553–567. p.
Thibaut, J. W. – Kelley, H. H. 1959. The Social Psychology of Groups. New York, Wiley.
Thomas, W. I. – Znaniecki, F. 1918. The Polish Peasant in Europe and America. Chicago, University of
Chicago Press.
Tóth I. J. 1989. A fogoly dilemmája. Valóság, 32. évf. 1. sz. 34–42. p.
TóthI. J. 1991A hatalom mint a fogolydilemma egy megoldása. Valóság, 33. évf. 8. sz. 83–88. p.
Tőkés R. L. 1996. Hungary’s Negotiated Revolution. Economic Reform, Social Change and Political
Succession. Cambridge, Cambridge UP.
Tönnies, F. 1983. Közösség és társadalom. Budapest, Gondolat.
Trilling, L. 1979. Művészet és neurózis. Budapest, Európa.
Triplett, N. 1981 [1898]. Mozgást előidéző tényezők az iram megszabásában és a versenyben. In Csepeli Gy.
Turner, J. C. 1980 [1975]. Társadalmi összehasonlítás és a társadalmi azonosságtudat: A csoportközi viselkedés

távlatai. In Pataki F. (szerk.): Csoportlélektan. 2., bőv. átdolg. kiad. Budapest, Gondolat, 694–732. p.
Turner, J. C. 1987. Rediscovering the Social Group: A Self–Categorization Theory. Oxford, Blackwell.
Tversky, A. – Kahneman, D. 1971. Availability: AHeuristic for JudgingFrequency and Probability. Cognitive
Psychology, no. 5. 207–232. p.
Vajda Zs. 1996. Az identitás külső és belső forrásai. InErősF. (szerk.): Azonosság és különbözőség. Budapest,
Scientia Humana, 8–24. p.
354
IRODALOM
Van Avermaet, E. 1995. Társas befolyás kiscsoportokban. In Hewstone, M. et al. (szerk.): Szociálpszichológia
európai szemszögből. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 380–411. p.
VanDijk,T. 1986. CommunicatingRacism. EthnicPrejudice inThoughtandTalk. London, Sage.
Vanier, J. 1986. A közösség. A kiengesztelődés és ünneplés helye. Bécs, OMC.
Vanier, J. 1987. A Bárka közössége. Vigilia, 52. évf. október, 802–808. p.
Varga I. 1941. A lélektani módszerű piackutatásról. In Lélektani tanulmányok. 4. köt. Különlenyomat.

Budapest, [k. n.].
Varga K. 1968. Magyar egyetemisták életfelfogása. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Varga K. 1985. Ördögi kör. A hiány szociálpszichológiájáról. Budapest, Magvető.
Varga K. 1989. Politikai tőke ’89. Budapest, Téka.
Váriné Szilágyi I. 1977. A befolyásolás és a meggyőzés lélektani alapjai. Szeged, Szegedi Nyári Egyetem
kiadványa, 133–158. p.
Váriné Szilágyi I. 1981. Fiatal értelmiségiek a pályán. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Váriné Szilágyi I. 1982. A szociálpszichológia megújulásának etogenetikus programja. Magyar Pszichológiai

Szemle, 38. évf. 1. sz. 65–81. p.
Váriné Szilágyi I. 1987. Az ember, a világ és az értékek világa. Budapest, Gondolat.
Váriné SzilágyiI. (szerk.) 1974. Apszichikumésatevékenységamaiszovjetpszichológiában. Budapest, Gondolat.
Váriné Szilágyi I. (szerk.) 1994. Az erkölcs a néző és a cselekvő szemszögéből. Budapest, Scientia Humana.
Váriné Szilágyi I. – Niedermüller P. (szerk.) 1989. Az identitás kettős tükörben. Budapest, TIT.
Vastagh Z. 1910. Mikrocsoportok az iskolai osztályokban. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Veres A. 1979. Mű, érték, műérték. Kísérletek az irodalmi alkotás megközelítésére. Budapest, Magvető.
Vigotszkij, L. Sz. 1971. A magasabb pszichikus funkciók fejlődése. Budapest, Gondolat.
Vinacke, W. E. 1971 [1969]. Variables in experimental games: toward a field theory. In Hollander,
A. P. – Hunt, R. G. (eds.): Current Perspectives in Social Psychology. New York, Oxford University Press, 261–
269. p.
Wallach,M. A.–Kogan,N.–Bem,D. J. 1981 [1962]. A csoport hatása az egyéni kockázatvállalásra. In Csepeli

Gy. (szerk.): A kísérleti társadalomlélektan főárama. Budapest, Gondolat, 309–323. p.
Walster, E. et al. 1981 [1966]. A szépség fontossága a kapcsolatban. In Csepeli Gy. (szerk.): A kísérleti
Wardhaugh, R. 1995. Szociolingvisztika. Budapest, Osiris-Századvég.
Watzlawick, P. – Beavin, J. H. – Jackson, D. D. 1981 [1967]. A pszichoterápia paradoxona (a választás

illúziója). In Buda B. (szerk.): Pszichoterápia. Budapest, Gondolat, 267–288. p.
Weary, G. 1981. The Role of Cognitive, Affective and Social Factors in Attribution Biases. In Harvey, J. H.
(ed.): Cognition, Behaviour and the Environment. Hillsdale, Erlbaum.
Webb, E. J. et al. 1966. Unobtrusive Measures: Nonreactive Research in the Social Sciences. Chicago, Rand
McNally.
Weber, M. 1970. Állam – politika – tudomány. Tanulmányok. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
355
IRODALOM
Weber, M. 1987. Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai. Szociológiai kategóriatan. 1. köt.
Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Weiner, B. 1985. Spontaneous’ Causal Thinking. Psychological Bulletin, vol. 97. 74–84. p.
Weiner, B. etal. 1971. Perceiving the Causes ofSuccess andFailure. Morristown, General Learning Press.
Weiss, C. 1974. Az iskolai osztály szociológiája és szociálpszichológiája. Budapest, Tankönyvkiadó.
Weksel, W. – Hennis, I. D. 1965. Attitude Intensity and the Semantic Differential. Journal ofPersonality and
Social Psychology, no. 2. 91–94. p.
Wessely A. 1986. A tudásszociológia mint interpretáció-elmélet. Janus, 1. évf. 3. sz. 11–35. p.
White, R. – Lippitt, R. 1969 [1968]. A vezető viselkedése és a tagság reakciója háromféle „társadalmi
klímában”. In Pataki F. (szerk.): Csoportlélektan. 1. kiad. Budapest, Gondolat, 315–345. p.
Whyte, W. F. 1969. Az utcasarki társadalom. In Huszár T. – Sükösd M. (szerk.): Ifjúságszociológia. Budapest,

Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 287–314. p.
Whyte, W. H., Jr. 1956. The Organizational Man. New York, Simon and Schuster.
Wiemann, J. M. – Giles, H. 1995. Az interperszonális kommunikáció. In Hewstone, M. et al. (szerk.):

Szociálpszichológia európai szemszögből. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 221271. p.
Wilke, H. – Knippenberg, A. van 1995. A csoportteljesítmény. In Hewstone, M. et al. (szerk.):

Szociálpszichológia európai szemszögből. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 343–379.
p.
Williamson, R. C. – Swingle, P. G. – Sargent, S. S. 1982. Social Psychology. Ithaca, F. E. Peacock Publishers.
Willis, R. H. 1960. Stimulus Pooling and Social Perception. Journal ofAbnormal and Social Psychology, vol.
60. 365–373. p.
Wolf, H. E. 1966. Az előítéletek szociológiája. (Az R. König által szerkesztett Handbuch der Soziologie egy
fejezetének kéziratos fordítása.) Budapest, ELTE Szociológiai Intézet Könyvtára.
Zajonc, R. B. 1971. Kísérleti szociálpszichológia. Szociológiai Füzetek, 3. sz. 1–166. p.
Ziller, R. C. 1957. Group Size: A Determinant of the Quality and Stability of Group Decisions. Sociometry, vol.
20. 165–173. p.
Zöld B. 1982. Önképváltozás és csoportpszichoterápia. (Az 1982-es szociálpszichológiai munkaértekezleten

tartott előadás.) Kézirat. Budapest.
356

2011 0001 520 Szocialpszichologia PDF

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

2011 0001 520 Szocialpszichologia PDF

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Szociálpszichológia

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Publication date 2001-03-31

A tankönyv áttekinti a modern nyugati szociálpszichológiai gondolkodás kialakulástörténetét, bevezet a

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1.1. A KÉRDÉS ............................................................................................................. 47

4.6. PÁNIK .................................................................................................................... 85

5.9. SZEMANTIKUS DIFFERENCIÁL ..................................................................... 129

7.7. A BEFOGADÓ ..................................................................................................... 174

5.16. A DEPRIVÁCIÓ ................................................................................................ 201

6.2. A TERAPEUTA ÉS A KLIENS .......................................................................... 229

6. 6. A CSOPORTFEJLODÉS .............................................................................................. 260

5.1. IDÓLUM ÉS ELŐÍTÉLET .................................................................................. 298

Annak érdekében, hogy a meghatározáshoz közelebb kerüljünk, elsőként megvizsgáljuk a szociálpszichológiai

1.1. EMBERI VILÁG

A cselekvőképesség előfeltételét képező szabadság transzcendenciaként mutatkozik a megismerés számára,

A természeti és társadalmi világban az ember cselekvési lehetőségeit megszabó célokra és eszközökre

1.4. MINDENNAPI TUDÁS

A személyesnek érzett, személyköziségben megteremtett és fenntartott életvilág, középpontjában az „énnel”, az

1.8. A SZOCIÁLPSZICHOLÓGIA MINT TUDOMÁNY

1.9. A SZOCIÁLPSZICHOLÓGIA TÁRGYA

A szociálpszichológia tárgyának meghatározásakor túl kell lépnünk az „egyén-nem egyén” arisztoteliánus

1.10. A SZOCIÁLPSZICHOLÓGIA TÉMATERÜLETEI

Társas szükségletek. Az első kérdéskörbe az individuálisan megnyilvánuló, ám kollektív tényezők által

Nagycsoportok. A szociálpszichológia érdeklődésének negyedik körét a nagy létszámú csoportok képezik,

1.11. A TÁRSAS PILLANAT

1.12. ÖNISMERET ÉS SZOCIÁLPSZICHOLÓGIA

A szociálpszichológiai tudás sajátos tárgyából következik, hogy a tudományos és a hétköznapi

Pataki Ferenc „mikrogyakorlatként” (1976b, 125) jellemzi a szociálpszichológia lehetséges alkalmazásait. Az

A szociálpszichológiának mással nem helyettesíthető szerepe van a társadalmi mentálhigiéné megteremtésében,

2.1. NYUGATI EMBERKÉP ÉS SZOCIÁLPSZICHOLÓGIA

Az ember fáj a földnek; oly sok Harcs békeév után

S midőn azt hinnők, hogy tanúl,

Nagyobb bűnt forral álnokúl.

Nincsen remény! nincsen remény!

(Az emberek VII.)

Az emberi nem egyedei genetikai konstrukciójuknál fogva egyetemesen rendelkeznek a cselekvés

G. W. Allport klasszikus szociálpszichológia-történeti műve (benne a Comte-ra vonatkozó utalásokkal)

A nyugati emberkép az egészként felfogott világot fokozatosan szétdaraboló dichotóm szembeállítások

A nyugati emberkép kulcsmozzanatának kialakításához döntő mértékben hozzájáruló személyiségminta

A személy konstrukciójában szemlélt cselekvő számára felszabadított társadalmi cselekvési térben

Az objektivitás kihívásaival szemben a szubjektivitás egyetlen esélyeként az individuális személy legsajátosabb

Az én élményeként jelentkező személyi identitás konstrukcióján belül jöhetett létre a racionalitás és

A modern szociálpszichológiai gondolkodáshoz vezető gondolati előzményekkel foglalkozva Allport a görög-

2.2. MULTIKULTURALIZMUS, FEMINIZMUS

érvényességét nemcsak a nyugati kulturális hagyomány, hanem főszereplőinek sajátos rekrutációja is

A szociálpszichológiának (társadalomtudománynak) mindig is szembe kellett néznie egy emancipatorikus, a

2.3. RENDEZŐ DIMENZIÓK

A kétszer kettes séma a következőképpen ábrázolható:

Kollektív-irracionális emberkép. Ez az ideáltípus az egyes ember társadalmi-közösségi gyökereit az egyén

Kollektív-racionális emberkép. Míg az irracionalizmussal kalkuláló felfogások kiküszöbölhetetlen konfliktusok

2.4. KRITIKAI MEGFONTOLÁSOK

A kollektív-irracionális elképzelés látszólag eligazítást nyújt e kérdés kielégítő megválaszolásához. A tömeg, a

A kollektív-racionális elképzelés elhanyagolja az emberek közötti különbség biológiai tényét, valamint az e

A modern szociálpszichológia ezeknek az egytényezős elméleteknek a nyomdokain járva fejlődött ki. A

2.5. SZOCIÁLPSZICHOLÓGIA A 19. SZÁZADBAN: SPEKULATÍV

Tarde szociológus ellenlábasa, Durkheim, mereven szétválasztotta az egyéni tudatjelenségeket és a kollektív

Sighele elemzésében hasonló következtetésekre jutott. Tömeglélektana nyíltan antidemokratikus feltevésekre

Herbartot követve Wundt a pozitív módszerekkel megismerhető pszichológia „egyszerű” folyamataival

Kortársa, Dilthey, radikálisan elutasította a magyarázó, természettudományos mintákat követő pszichológiát, s a

Nagy-Britanniában Darwin és Spencer művei hordoztak a szociálpszichológiai hagyomány szempontjából

A szociálpszichológia lemondott a végső kérdések megfogalmazásáról, de annál hevesebb érdeklődést mutatott

3.1. A SZOCIÁLPSZICHOLÓGIA AMERIKANIZÁLÓDÁSA