See discussions, stats, and author profiles for this publication at: https://www.researchgate.

net/publication/329628691

Szkíták, kelták, magyarok

Article · January 2016

CITATIONS READS

0 68

1 author:

Csajághy György

8 PUBLICATIONS   1 CITATION   

SEE PROFILE

All content following this page was uploaded by Csajághy György on 13 December 2018.

The user has requested enhancement of the downloaded file.

Csajághy György Kapu, 28. évf. 1-2. sz. (2016)
Szkíták, kelták, magyarok
Az 1990-es évek elején bukkant fel egyre szívósabban a kelta-magyar rokonság (néhol
azonosság) képzete a műkedvelő-őstörténészkedő körökben. Nagyjából a ’90-es évek elejétől
ismeretes a Németországban élő Timaru-Kast Sándor (orvos) véleménye, mely szerint a
kelták keletről jött nép, akik tulajdonképpen szkíták és így valójában magyarok.
A kelta- és szkíta-elődök kapcsolata igen-igen régmúltba nyúlik vissza (legkorábban a
rézkori, sztyeppei előkurgános nagyállattartók valószínűleg Nyugat-Európát is elérő utódainak
lehetséges bronzkori származékaihoz). Az ókor különböző szakaszaiban, az elő-szkíta, szkíta,
illetve szkíta-típusú szakadár népek és a protokelta, majd kelta etnikumok ismétlődő
kapcsolataiból eredő analógiák (vagy arra hajazó megnyilvánulások) nyomán azonban Timaru-
Kast tévesen következtetett. Így hozta létre a belső-ázsiai kelta eredet-elméletét, valamint a
„szkíta-kelta” azonosság,1 s a talán ebből eredő „kelta-magyarok” helytelen fogalmait.
Némiképp úgy tűnik, hogy – elméletének kiérlelése közben – fordított finnugrista logikát
alkalmazott. A magyarok és a finnugor népek nyelvei, kultúrái közt felismert összefüggésekből
kiindulva, a magyarságtól elvitatták a hagyományos (forrásokkal, régészeti leletekkel, szilárd
néprajzi, és tömény népzenei azonosságokkal alátámasztható) közép- és belső-ázsiai eredetét, s
mindezt „török” (türk/onogur-török) hatásként tüntették fel. Timaru-Kast viszont, a keltákra
gyakorolt hatások visszatükröződéséből alakította ki „tősgyökeres” szkítaságukat, majd erre
alapozva, gyakran „magyarnak”, másutt „Nyugat magyarjainak”2 nevezi őket.
Természetesen a kelták és a lovasnépek közti párhuzamok nem minden esetben „kézzel
foghatóak”, néhol ezek pusztán a szerző által óhajtott-véltek, másutt pedig gyakorta erőltetettek,
vagy egyszerűen tévedésen alapulnak. Bizonyítékok gyanánt pedig nem meggyőző nyelvi
eszmefuttatások, gyér (időnként vitatható) források, legendák és (szakirányú, hivatásos
hozzáértés hiányában?) félreértett történeti, néprajzi, népzenei vonatkozások sorakoznak fel.
A keltákat általában az ókortól jól ismert, kifejezetten nyugati népként tartják számon, (a nem
egyértelmű) „indoeurópai” meghatározással illetett etnikumként. A történeti folyamatokat
figyelembe véve, kialakulásuk földrajzi ismérveit logikus egyértelműséggel a Rajna és a Duna
felső folyásának vidékéhez, illetve a mai Franciaország északkeleti területéhez kötik. Általában
úgy vélik, hogy nevük az ókori görög ’keltoi’ (κελτοί) elnevezésből származik (görög és római
feljegyzésekben keltoi, celtae, galatai, galatae neveken szerepelnek). Lehet – sőt: valószínű –,
hogy az általánossá vált elnevezés a legalább két tucat (ismert) törzs közül3 eredetileg csak
egyre, vagy valamely nemzetségre vonatkozott. A Kr. e. II. században Polybiosz görög
történetíró és az újszövetségi Szentírás „galatáknak”, míg a rómaiak ’galloknak’ nevezték
keltákat. Mindkét elnevezést az eredeti ’keltoi’-ra vezetik vissza. A hajdani, vélhetően
egységes(ebb) ókelta nyelv ma már ismeretlen. Több más (elsősorban különböző germán) nép
hatására a gaelek, írek, skótok, walesiek, bretonok különféle, de köztük nem általánosan elterjedt
nyelvváltozatokat beszélnek. Etnogenezisük (más népekhez hasonlóan) szerteágazó, s ennek
folyamatában több történeti korban és korszakban szerepet játszottak keleti népek is. A jelentős,
ám kisebbségi összetevők beolvadása nyomán azonban a kelták és utódaik nem tekinthetők sem
szkítának, sem magyarnak, mint azt (néhány történész és régész eltérő véleményére, illetve az
etnogenezis keleti vonatkozásaira támaszkodva) Timaru-Kast és követői gondolják.
Ami a kelták, és a mai kelta-utódnépek többé- kevésbé megnyilvánuló „magyarítását”
illeti, az – egyéni felfogásában gyökeredző hiten túl – elsősorban a természetes igyekezet
számlájára írható szerzői túlzás, mellyel Timaru-Kast az olvasót kívánja meggyőzni. Ahogy
_______________
1
Timaru-Kast, in. 2013. 14. „A legkorábbinak tekintett kelta régészeti leletek Kr. e. ezerből származnak. Kr.e.
800 körül kialakult […] a hallstatti kultúra, egy keleti eredetű „protokelta” honfoglalás eredményeként. […]
Hallstattban egy bronzkori »szkíta « kurgánt is felfedeztek.” Továbbá: in. 2008. 651. „Ki is tehát a kelta? Egy
belső-ázsiai (szkíta) eredetű lovasnép, mely Európába érkezve letelepedett.”
2
Timaru-Kast, 2009. i. m. 7.
3
Számos törzsük közül ismertebbek a picton, senon, insuber, belgae, volcae, retii, boii, eraviscii stb.
2

maga is utal arra, a „Nyugat magyarjai” elnevezés (határozott személyhez kötödő használata)
William Butler Yeats ír költővel hozható kapcsolatba.4 Vélhetően ebből fakadhat a szerzői
általánosítás, mi szerint „Valahol Európában él egy hatalmas és nagyszerű népnek, a
történelem viharait […] átvészelő kicsiny maradéka, amelyik saját magát a »nyugat
magyarjának« nevezi.”5 Ez azonban nem áll fenn, mert ennek a határozottan patetikus-irodalmi
„ízű” elnevezésnek egyáltalán nincs mély gyökerű és a széles körű népességben ismert-
elterjedt hagyománya. Többek tapasztalata alapján kijelenthető, hogy az átlag ír, és skót
embernek fogalma sincs arról, hogy ő – bármely tekintetben – is „magyar” lenne. Kiváltképp
vonatkozik ez a breton és más kelta-utód nép önazonosság meghatározására.
A továbbiakban – a szerző egyik összefoglaló írása nyomán – érdemes a lovaskultúrák és a
kelták, illetve a kelta-utódok és magyarok közti különféle párhuzamokból néhányat kiragadni
(közülük egyes történeti és más vonatkozások [kikerülhetetlen voltuk miatt] többször
említődnek). A néhány alább felsorolt (valamely szinten felvethető) hasonlóság egyike régészeti
jellegű. Az ázsiai lovaskultúrákhoz kapcsolódó kurgánokról és a kelta-előd hallstatti kultúra
halomsíros temetkezéseiről van szó. A halomsírokat a szerző kurgánnak fogja fel, nyilván azon
elgondolás alapján, hogy maga a halmot emelő temetkezési forma ugyanazt a célt szolgálta.
Ennek ellenére a halomsír nem tekinthető azonosnak kurgánnal, miként a többféle más
kultúrához kapcsolódó (trójai, mükénéi kultúrához kapcsolódó, etruszk, egyiptomi)
halomsírok sem. Ráadásul – bár ritkán fordul elő – nem mindegyik kurgán rejt magában sírt.
A sírok tekintetében a formai, méretbeli, szerkezeti, és egyéb (többek közt csontvázas vagy
hamvasztásos) megjelenésből adódó különbségek részletei e helyütt nem fejthetők ki.
A lovasnépek kurgántemetkezéseinek már önmagában is többféle variánsa van, példának
okáért a halott elhelyezésének körülményeit illetően is. Utalnom kell a rézkori előkurgános
műveltség6 utódainak a nyugati népességekre, köztük a kelta elődökre gyakorolt (többek által
feltételezett) hatására. Lehetséges, hogy ennek nyomán jött létre a számos variánst mutató
bronzkori halomsíros kultúra, mely a vaskorban is tovább élt. Az ilyen típusú temetkezések
megjelentek a Kárpát-medencében is, köztük kora vaskori (kb. Kr. e VIII-V század közt
jelenlévő) a hallstatti kultúra. A halomsíros temetkezés azonban a kelta-elődök tekintetében
sem általános. A zömében Kr. e. IV. századtól kezdődő Kárpát-medencei kelta temetkezések
már nem mondhatóak tipikusan halmosnak, legfeljebb felhasználták az ilyen típusú régi
sírhelyet. Ez esetben a ,,kelta halomsírok'' kifejezés tehát megtévesztő. A néhány bizonytalan
adat közt ritka kivételként említhető a (Kr. e. V. századtól nagyjából az időszámítás kezdetéig
terjedő időtartamban keltezhető) La Téne kultúrához köthető kustánfalvi urnatemetkezéses
halomsír.7 Különlegesnek mondhatók a Kr. u. II. századi, római és kelta hagyományokat egyránt
felmutató inotai halomsírok (melyek kapcsán tisztázatlan kérdések is fennállnak), s talán létezik
még néhány hasonló. Fentiekből kiviláglik, hogy a kelta elődökkel és a keltákkal összefüggésbe
hozható halmos temetkezések nem bizonyítékai a (vélt) keleti, szkíta eredetüknek.
Timaru-Kast nyilván a vélt keleti eredet kapcsán említi a kelta „rovásírást” is, melyet
láthatóan a régi székely-magyar írás párhuzamaként fog fel. „A kelta rovásírás egyik legszebb

______________
4
Timaru-Kast, i. m. 7.
5
Timaru-Kast, u.o.
6
Marija Gimbutas litván származású amerikai régész a korai sztyeppei eredetű Yamnaya (Yamna, Jamna)
kultúra kurgánsíros nagyállattartó népességet indoeurópaiként azonosította (Vö.: a témával kapcsolatos
munkáinak gyűjteményével, Gimbutas, 1997.). Széles körben elterjedt meglátása nyomán több tovább-
fejlesztett nézet és cáfolat látott napvilágot, mint arra Timaru-Kast is utal. A korai kurgánkultúra indoeurópai
eredetét a szkíták indoeurópaiságának kérdését vizsgálva kétségbe vonja Bakay Kornél is. (2005. 43.) „Ha
[…] abból indulunk ki, hogy a szkíták indoeurópaisága, […] több, mint kérdéses, sőt megalapozottan
cáfolható, akkor különlegesen fontossá válik a kurgán-kultúra eredetének kérdése, mivel az vitathatatlan, hogy
a kurgánok népei közül egy vagy több, közvetlen elődje volt a szkítáknak!”
7
Hunyady, 1944. 148-149.
 3
példánya a spanyolországi Saragosa-vidéki bronzlemezeken látható. Az írek botokra róttak
[…]. A skóciai, írországi és észak-angliai óriás-kövelen fennmaradt írásjeleket OGHAM-
írásnak nevezzük (vö. óír Og bevés, bevág) ~ magyarul ÉK-írásnak [> lásd: magyar ’ÁKOM-
bákom’ […].”8 Hangsúlyozottan jegyzem meg, hogy az ékírást gyakran összekeverik a
rovásírással, noha ez két különböző dolog. Valamint az is határozottan kijelenthető, hogy a
magyaroknak nem volt ékírása. Ez az írástípus ugyanis az ókori Mezopotámia jellegzetessége.
Ami pedig a kelta rovás-jellegű írást illeti, ez csak látszólag hasonlít a magyarhoz. A helyzet
az, hogy bár vannak hasonló jelek, de úgy tűnik, hogy a többségüket nem ismeri a magyar
rovás. Ráadásul itt is ugyanaz a probléma jelentkezik, mint az etruszk és más hasonló jelek
tekintetében. Az egyes „betűk” hiába hasonlítanak egymáshoz, mert okkal feltételezhető, hogy
teljesen más a hangokat jelölnek. De hogy is lehetne ez másképp, mikor a magyar rovásíráshoz
sokkal közelebb álló türk és kazár rovás vagy éppen a nagyszentmiklósi kincs jelei is többnyire
eltérő hangértékűek. A szerző (és a magyar őstörténet iránt lelkesedő érdeklődők többsége)
sajnos mindezen lényeges és közismert tények felett elsikkad. Ez áll fenn a Saragosa-vidéki
és más kelta írásos emlék – köztük a szerző által bemutatott walesi „abc” esetében is.
Timaru-Kast foglakozik a kelta hitvilág néprajzi vonatkozásaival is, párhuzamba vonva ezt
a régi magyar táltos hagyománnyal. Sajnos a szerző nem veszi figyelembe azt a ma már egyre
többek által felismert és tényekkel alátámasztható igen valószínű lehetőséget, mely szerint a
(bizánci „ortodox” és a római katolikus) kereszténység felvétele előtti magyar hivilág
valószínűleg összetett (szinkretikus) jellegű volt, és nem kizárólag a táltos hagyomány
révülési szelvényén alapul. A magyarság keleti mentalitású, befogadó és a különféle
eszmerendszerek (manahit, totemizmus, fetisizmus, animizmus, samanizmus, zoroasztrizmus,
manicheizmus, és a kifejezetten keresztény irányzatok) lényeges elemeit horizontálisan egymás
mellé rendező hitvilága az összetevők különböző arányú ötvözte lehetett.9
Timaru-Kast említi, hogy a kelta kultúra ismeri az életfa fogalmát. A közölt életfa képnek10
tagadhatatlanul van egy alapvető, ám általános (etnikumokhoz nem köthető) eleme, mely
minden bizonnyal keleti hatás nyomán keletkezett. Ez nem más, mint a szerkesztés módban
(kompozicióban) megnyilvánuló gondolatiság, mely két „őrző” csodaállat közt ábrázolja a
stilizált fát. A keleti vonatkozás tehát alapvetően helyes, de ugyanakkor nem magától értetődő
bizonyítéka a kelták szkítaságának, sem pedig a kelta-magyar egy tőről fakadó rokonságnak. Az
életfa ábrázolás már az ókori Mezopotámiából ismert, és a Kaukázus, valamint Ázsia régi
kultúráiban rendkívül elterjedt volt, s a lovasnépek leszármazottainak körében ma is értelmezett
jelentéstartalommal bír. Érdekes, hogy egyazon – köztük a magyar – műveltségen belül is igen
változatos ábrázolások léteztek (néhol léteznek ma is), és köztük két teljesen azonos ábrázolás
lényegében nem is fordul elő. Éppen ezért, a szerző által közölt kelta életfa ábrázolásnak – közeli
hasonlóság alapján párhuzamba vonható – szkíta vagy magyar megfelelő párja nem ismert.
Talán a bemutatott kelta életfa alapján (?) véli azt Timaru-Kast, hogy „[…] a »druidák népe«
[…] a »griffes-indás« művészet megalkotói.”11 Ezzel szemben a jelzett ábrázolás csodaáállatai
nehezen határozhatók meg, de semmi esetre sem griffek. Inkább gondolhatunk hosszúfarkú
stilizált madarakra, vagy szárnyas, madárfejű kígyótestű (?) lényekre, esetleg szárnyas,
madárfejű sárkányokra (?). A szerző viszont a sárkányt és griffet azonosítja, mégpedig azzal a
meglepő indokkal, hogy mindkét csodalény képzeletbeli.12 Ezek az érv azonban az azonosság
hiteléhez nem elegendő. Jól tudván ezt, a továbbiakban mindezt tágabban kiterjeszti a Teremtő
személyének a sólyomban (turulban) való szimbolikus megtestesülésére, majd ebből vezeti le a

_________________
8
Timaru-Kast, 2003. 10.
9
Vö. Csajághy, in. 2003.
10
Timaru-Kast, 2003. 30
11
Timaru-Kast i. m. 19., 30.
12
Timaru-Kast i. m. 43.
4

kelta griff (madár)-sárkány képi megjelenését: „A […] magasan keringő sólyom, volt a
Fényisten (Atya) jelképe, és majd belőle fejlődött ki a griff-sárkány fénylény…”13
Dícséretes, hogy a szerző a magyar mitológia fontos elemeit (köztük a lehetséges
zoroasztriánus, manicheista és a kikristályosodott keresztény Istenkép [„Fénylény”] vonat-
kozásait) jól ismeri, valamint a lovasnépek füles, sólyomfejű, belső-ázsiai griffjét is, mely
szervesen kapcsolódik a különféle ábrázolásokon, és a türk-magyar nyelvekben fennmaradt
toğrul (tórul)-turul madárhoz is. Az viszont igen kérdéses, hogy a turulnak köze lenne a
sárkányhoz, s több mint valószínű, hogy e tekintetben Timaru-Kast téved. A sárkány minden
bizonnyal a kínai-szkíta (yuezhi [jüecsi) és a kínai-hun érintkezések kapcsán szivárgott át a
lovasnépekhez. Mindez „egyenes ágon” származott át a magyarokhoz, de átvételként jelent meg
a kelta és szkíta-típusú népek érintkezéseinek nyomán.
Kelet műveltségei már az ókortól felmutatják az ősi hitregékhez kapcsolódó legkülönbözőbb
csodaállatok ábrázolásait, melyek évezredeken keresztül fennmaradtak. A mítoszokhoz való
kötődés részletei és bizonyos csodalények pontos szerepe mára homályossá váltak, de némely
esetben napjainkban is ismertek, vagy legalábbis sejthetőek. Az érintkezések és összeolvadások
folyamán a nyugati népek és kultúráik több (számukra sokszor értelmezhetetlen) mitikus lényt
átvettek (többek közt a griffet), vagy a keleti mintára hasonlókat alkottak maguknak.
Ami pedig az indás díszítéseket illeti, annak a legkülönbözőbb széleskörű alkalmazása
ismert. Nem tipikus, de már az ókori Keleten is előfordultak indaszerű, vagy annak felfogható
életfás motívumok. A különféle korok (és korszakok) stilisztikailag eltérő, rokonnépeken
belül is különböző indás ábrázolásai azonban aligha azonosíthatók egymással. Az viszont
gyakori, hogy különféle, bizonyos stilisztikai körön belül csoportosuló indás díszítőelemek
egy-egy etnikumra jellemzőek, de előfordulhat, hogy azonos időszakban, kereskedelem vagy
egyéb körülmények folytán felbukkanhatnak egymástól idegen népek tárgyain is.
Az ún. „griffes-indásnak” nevezett, meghatározott motívumelemek körén belül ismert
(értelmezett) stílus kifejezetten az avarkor későbbi, onogur-későavar szakaszát (szakaszait)
jellemzi, míg az ennek nyomán keletkezett szakkifejezés, s ennek alkalmazása pedig László
Gyula (festőművész, régész-történész) nevéhez kötődik. Megjegyzendő, hogy László Gyula –
„kettős honfoglalás” feltételezésén belül – két (vélhetően rokon) etnikum: a belső-ázsiai
„griffesek” és a Volga környéki „indások” motívumairól van szó. Az ábrázolásokon (első-
sorban szíjvégeken, vereteken) általában nem együtt jelennek meg a griffek és az indák,
(legfeljebb igen kivételes esetben, vagy esetleg egyazon tárgy elő- és hátoldalán). A griffes-
indás stílus teljes mértékben eltér a kelta művészettől és a bemutatott kelta életfától (esetleges
hasonlóság csupán a véletlennek tudható be, és bármely kultúrában előfordulhat). Határozottan
kijelenthető tehát, hogy a „griffes-indás” elnevezés, illetve régészeti szakkifejezés nem
vetíthető át más népek és korok művészetére, s ebből adódóan a kelta indás ábrázolások sem
keverendők össze az avarkoriakkal. Következésképpen egyértelmű, hogy Timaru-Kast
felfogásával ellentétben – nem a druidák népe alkotta meg a „griffes-indás” művészetet.
Ha már a művészetnél tartunk, meg kell emlékeznem a „kelta pentatóniáról”, mely a szerző
szerint hasonlít a magyarra.14 A kelta-utód népek és néptöredékek zenéje több tekintetben eltér
a magyar népdalkincs ősrétegbeli pentatóniájától. A kelta-utódok pentaton melódiának
dallamszerkezete-dallamvezetése meghatározóan nem ereszkedő, ezen belül a kvintváltás
előfordulása pedig még kevésbé ismeretes. A dallamvonal leggyakrabban emelkedő-ereszkedő
ívű. Emellett sokkal gyakoribbak bennük a hétfokúság felé mutató ún. „pien” hangok, mint a
magyar ötfokúságban stb. A hangnem szinte mindig dúr jellegű (dúr, néha mixolíd), míg a
magyar népdalok – kevés kivételtől eltekintve – moll jellegűek. Az ír és skót dalok ritmikája (a
páros mellett) gyakran páratlan lüktetésű, tempója táncos jellegű, a magyar népzenében pedig a
___________________
13
Timaru-Kast i. m. uo.
14
Timaru-Kast i. m. 10.
 5

négy- és kétnegyedes metrum az általános (még a szabadon előadott dallamok is alapvetően 4/4-
esek, vagy váltakozó metrumúak (utóbbiak egy része is csak látszólag az, mert a lejegyzés
eltérő lehetőségeinek kottaképépe így adja vissza). A kelta-utódok zenéjét nem jellemzi
meghatározóan a parlando-rubato (elbeszélve, szabadon) előadásmód, míg ez a magyar
népzene ősrétegében lényegében kizárólagos, és későbbi dallamok esetében is igen gyakori.
Timaru-Kast zenei vonatkozásban bizonyos Lars Kabel zsebkönyvének feljegyzéseire is
hivatkozik, aki úgy vélte, hogy „Az ír zene egy ránk idegenen ható, majdnem keletiesen hangzó
sirató.”15 Nem tudni, hogy miféle szerkezetű siratóról (nem is biztos, hogy siratóról?) van itt
szó, de az biztos, hogy a „majdnem keleti” meghatározás nem tekinthető szakértő véleménynek,
s így teljességgel értékelhetetlen. Miután az idézetből semmi közelebbi nem derül ki, így
ehhez kevés mondanivaló fűzhető. Az eurázsiai – általában viszonylag egyszerű, többnyire a
hétfokúság szelvényeit mutató – melódiák (köztük a siratódallamok) etnikumoktól függetlenül
is olyan benyomást kelthetnek, mintha hasonlítanának – vagy szerényebb voltukból adódóan
esetleg hasonlítanak is – egymásra. (Zárójelben jegyzem meg, hogy részben ezért vonhatóak
kétségbe egyes finnugor és magyar egyszerű dallamok azonos eredete is.) Utóbb a szerző egy
Magyar Nemzetben megjelent cikkre is utal: 16 „Az írek és a moldvai magyarok zenei világa
nemcsak lelkületben, az azonos hőfokban találkozik, de a pentatóniában, a táncok
tagozódásában, felépítésében és fajtáiban is megegyezik.”17
Az egyes népek zenéjét létrehozó lelkület valóban rendkívül fontos tényező. A lelkület
azonban – mint neve is jelzi – nem anyagiságában megragadható külsőség, noha vannak
látványban érzékelhető, másodlagos megnyilvánulásai. A népzenék (és táncok) rokonságát
azonban nem elsősorban az esetlegesen „azonos hőfokú” látványosságban kell keresni, mert az
igen csalóka eredményekre vezethet. Hasonlóan izzó „hőfoka” lehet brazil vagy örmény stb.
zenének (és táncnak), miközben azok teljesen eltérő gyökerekről fakadnak. A kelta-utód és
magyar pentatónia pedig (ez utóbbi lett légyen akár moldvai magyar) – a fentebb leírt lényeges
különbségek miatt – semmiképp sem azonos. Ezen az alapon az afrikai vagy indián pentatónia is
rokona lehetne a keltának. Az ír táncokról csak annyit: ilyeneket magam is láttam már, de a
magyar néptáncokkal való „megegyezésük” erős túlzásnak tűnik. A tagozódások és felépítések
összehasonlítását, illetve véleményezését érdemes szakemberre bízni.
Az tény, hogy az Európában (a magyar népzenén, s a Kárpát-medencén kívül) oly ritka
pentaton hangrendszer előfordulása nyugaton meglepő, s ez valóban magyarázatra szorul.
Timaru-Kast ezt meg is kísérli értelmezni, a felfogásának megfelelően, a kelták magyarításával.
Ezzel szemben megfogalmazható egy másik hipotézis, melynek értelmében nem teljességgel
zárható ki az, hogy a kelta pentatónia részben keleti gyökerű. E hangrendszert már a kelta-
elődökbe olvadt kimmerek is magukkal hozhatták. Utóbb, a Kárpát-medencében keltákkal
érintkező szkítáktól is átvehették, majd egyes visszavándorló kelta törzsekkel ez nyugatra is
eljuthatott. Lehetséges, hogy a pentatóniával a szkíta eredetű szarmaták ismertették meg a
keltákat. E feltevéseket azonban – a nem kizárható voltuk ellenére – bizonyítani képtelenség.
A hipotézis kapcsán pusztán annyi említhető: amennyiben a kelták leszármazottainak nép-
zenéjében észlelhető ötfokú szerkezet esetleg a kimmerektől és/vagy a szarmatáktól való
átvétel lenne, akkor is csak annyit lehetne megállapítani, hogy ez a pentaton dallamvilág
nyugaton teljesen átalakult. Nem elképzelhetetlen, hogy ritkán előfordulhat kelta-utód népek
egyes dalainak a magyar népdalokhoz való hasonlósága, ahogy ez minden más műveltség
kisszekund lépéseket nélkülöző (anhemiton) ötfokúsága esetében is lehetséges (de semmiképp
nem általános). Ez azonban koránt sem jelenti a kelták és magyarok egy tőről való fakadását.
________________
15
Timaru-Kast, i.m. 10.
16
Timaru-Kast, uo. Tiszán innen, Dublin túl (Ír és moldvai csángó népzene a Fonóban) újságírói, figyelem-
felkeltő cím alatt, a szerző által idézett 1998. nov. 5. számban.
17
Timaru-Kast, i.m. 10.
6
Timaru-Kast a zenével együtt, vélt, nyelvi összefüggések tükrében említi a magyar csárdást.
„A kelták zenéje ma is pentatonikus, és a magyarra nagyon hasonlít, egyik legszebb táncuk a
COR (fordulni, forogni, pörögni a táncban), amely a DEAS szép, díszes értelmű szavakkal a
magyar CSÁR-DÁS-t eredményezi. A rómaiak egy »transalpinus« (alpokontúli, idegen) nép
táncát úgy hívták, hogy CORDAX […] »díszes, pompás tánc« […]! Vajon milyen nép, kelta vagy
szittya-hun-magyar volt-e az, amelynek tánca annyira megtetszett a rómaiaknak?”18
A helytelenül értékelt zenei „hasonlóságon” túl, a szerző több dolgot figyelmen kívül hagy.
Mindenekelőtt azt, hogy a magyar csárdás táncok és zenék végső kialakulása kétségkívül
kései, és a XIX. századra tehető. A többszálú (néhány ősi és régi elemet is őrző) eredetet a
korábbi évszázadok egyéni és páros táncaira, köztük az önmagukban is összetett ún.
ugrósokra, és a korább előzményekből kifejlődött XIII-XIX. századi verbunkosra stb. vezetik
vissza. Változatosan járt páros táncról van szó, melynek eredetileg (és a hagyományőrző
formáknak ma is) lassú és gyors részekből álló, kettős vagy hármas tagozódása van.19
Dallamvilága sem egységes, s a bonyolult sokrétűség jelzi a különféle eredetszálakból
kiinduló fejlődés folyamatát. Ennek eredményeként a Kárpát-medence tájain a különböző zenei
hagyományok eltérő arányban jelennek meg a csárdásban. A (leginkább szakemberek számára
felfedezhető) ősi és régi elemek főképp ötvöződve, átalakulva öröklődtek át, és keverten
ágyazódtak be az alapvetően újstílusú, meghatározóan hétfokú (diatonikus) dallamanyagba,
Ritmikája páros ütemű, a gyakori éles és nyújtott ritmusok előfordulásával. A hagyományos
csárdás hangszeres műfaj, de jórészt hajdan énekelt dallamokból keletkezett, ám kialakulásában
– többek közt – komoly szerepe van (a részben rituális gyökerekből kinőtt) dudazenének is.
A tánc elnevezése a „csárda” vendégfogadó-mulatóhoz kötődik. Az 1606-tól adatolt szó az
Etimológiai Szótár szerint török eredetű,20 de más forrás perzsa gyökerűnek mondja, mely szerb-
horvát (?) közvetítéssel került volna hozzánk.21 Más megközelítés is lehetséges, mert a Czuczor-
Fogarasi szógyökökre lebontó szótár a ’csárda’ alapelemének a ’csár’ tövet jelöli meg.22 Ebből
adódóan a’csárdát’ elsősorban lármás intézménynek tartja. Így, talán a népnyelvi ’csárog’ =
’rikácsol’ igéből indulhatunk ki, tehát a csár-da olyan hely, ahol hangoskodnak.
Bármi legyen is az igazság a vitás nyelvészeti kérdésben, de a szállóvendéglő-mulatóhely
nevéhez kötődő tánc kései kialakulását jól mutatja az a tény, hogy a képzett alakú (’csárdás’)
elnevezés csak 1835-től adatolható (bár lehet, hogy valamivel korábban is létezhetett). Az
viszont kizárt, hogy pl. az Árpád korban, vagy az előtt már ismeretes lett volna, hiszen akkor
biztosan nem voltak olyan ún. „csárdák”, melyekről a tánc a nevét kapta.
Nos, a magyar csárdásban ugyan vannak forgással járó elemek, de az elnevezésnek, illetve
ennek az esetleg lehetséges régi (perzsához, törökhöz, bolgárhoz stb. hasonló) szóalakjainak
egyetlen korábbi (épületet, épületrészt jelölő) értelme sem hozható kapcsolatba az ír (vagy
kelta?) ’cor’ jelentéstartalmával. Ugyanez vonatkozik a ’deas’ szóra, és mindkettő (a kelta-utód
________________
18
Timaru-Kast, i.m. 10.
19
A hagyományőrző együttesek táncaitól különbözik a néptáncból mára leegyszerűsödött, és általánossá vált
csárdásnak nevezett tánc. Ennek újabb, városi és falusi formája nem, vagy kevéssé követi a régi
hagyományokat, így meglehetősen egyszerű lépesekből álló viszonylag egységes képet mutat. A lassú és
gyors részek általában már nem kapcsolódnak szervesen, leginkább közepes tempójú népies és kevésbé
népies műdalok melódiáinak sorozata, melyet egy felgyorsuló dallam zár.
20
Vö: többjelentésű ’çardak’. Etimológiai Szótár 2006. 118.
21
Wikipédia: Perzsa: ’čãrtãk’, ’négyoszlopú erkély’, ’négyszögletes szoba’. Török: ’çardak’ (erkély, tornác,
őrtorony, góré stb). Bolgár: ’чapдaк’ (tornác, kioszk) A szó közvetítése vitatható, mert a magyarság
meghatározó lovasnép eredetének korai vonatkozásai már eleve feltételeznek vérségi kapcsolatokat az
andronovoi kultúra etnikumaival, melyekből utóbb türk és iráni nyelvű népek jöttek létre. Továbbá a
magyarok a népvándorlás korában többször kapcsolatban voltak türk/török és iráni népekkel, köztük a
perzsákkal is. A ’csárda’ szóalak rokona a moldvai csángó nyelv ’cserdák’ (pitvar) szavában is él.
Elképzelhető, hogy hasonló megjelenésű szó nem a vendégfogadó-mulatóhely, hanem más vagy átvitt
értelemben az oszmánokkal való kapcsolat előtt is meglehetett a magyar nyelvben.
22
Czuczor-Fogarasi I. 907.
 7

nyelvekben vélhetően nem is létező) összevont értelmére is. Ha pedig a Czuczor-Fogarasi féle
gyököt vesszük alapul, úgy szintén arra az eredményre jutunk, hogy a ’cor’ és a ’csár’ jelentései
nem hozhatók közös nevezőre. A magyar ’csárdás’ tehát nem lehet egy gyökerű sem ókelta, sem
ír szavakkal, s valószínűleg a táncok közvetlen, vagy egyáltalán a közeli kapcsolata is kizárható.
Mint azt a „csárdás-kérdés” is mutatja (a különböző őstörténeti elméletek kidolgozóinak
zöméhez hasonlóan), Timaru-Kast munkájának lényegi részét képezi a nyelvészeti búvárkodás.
Ezért – a régészeti, írástörténeti, néprajzi, népzenei stb. vonatkozások után – érdemes elmélyedni
néhány kiragadott nyelvi kérdés elemzésében is. Sajnálatos, hogy a tanult nyelvészek nem
reagálnak a műkedvelők nyelvi meglátásaira. Ha az általánosan nagyvonalú érdektelenség
helyett néha foglalkoznának a kérdéssel, úgy elősegíthetnék az olvasók tisztánlátását. Mivel
azonban nem így van – bár nem vagyok nyelvész –, jobb híján és kénytelen-kelletlen (de
józansággal felvértezve), szükségesnek érzem a szerző nyelvi meglátásait vitatni. Az átfogó
kritika viszont könyvnyi terjedelmet igényelne, s emiatt lehetetlen. Így, a kelta, és főleg ír-
magyar szóhasonlításokból csak néhány érdekesség kiemelésére, illetve bírálatára szorítkozom.
Ezek egyike, a „gél” (gael) keltákra vonatkozó név azonosítása a magyar (vitatott eredetű és
jelentésű, ma Budapest földrajzi vonatkozásait érintő) ’kelen’ szóval.23 A ’gél’ és a’kelen’ (nem
túl közeli, legfeljebb megengedően hozzávetőleges hasonlósággal bíró) szóalakok tartalmi
összefüggéseinek nyelvészeti bizonyítékával azonban adós marad a szerző. A „gael-kelták
(magyarul kelen-kelták)” meghatározás sajnos ehhez nem elegendő. Hasonló megközelítéssel,
akár az itáliai származású Gellért püspök (valószínűleg a germán Gerhardból származó és
Gerard[o]-ból magyarított) nevében is fellelhetné a ’gael’ kelta szó párhuzamát.
A „gél’ és a ’kelen’ szavak összetartozásának bizonyítékaként mindössze a Gellért (Kelen)
hegyen lévő, általa kelta menhírként azonosított „óriás köveket”24 hozza fel a szerző. E vitatott
rendeltetésű (csillagászati eszköz [?], fallikus [?], vagy ősök lelkét szimbolizáló [?])
szerteágazó, de rokon kultuszokból fakadó őskori megalitikus építészet nyomai elsősorban az
Atlanti-óceán partvidékének hosszú és széles sávjában, valamit a Földközi-tengerhez közel
fordulnak elő, de emellett egész Eurázsiában, sőt; még Afrikában is feltalálhatók. Ezek
mindegyikét már eleve lehetetlen kizárólagosan kelta-előd kultúrához kötni.
A Gellérthegyen valóban létezett a kései La Téne kultúrához tartozó erődített, eraviscus kelta
törzsi település, de a régészeti leírások – a számos különböző lelet mellett – menhírek jelen-
létéről nem szólnak. Az egyetlen, hitélettel összefüggő (kevert római-kelta [?], vagy már római),
vallásra utaló lelet egy oltárkő töredék. „Rezeda u. 14.: oltárkő, Iupiter Teutanusnak ajánlva a
civitas Eraviscorum üdvéért Titianus augur által. […] Az oltárkő a Kr. u 3. sz. közepéről való.
[…] Titianus augur ősei az eraviscus törzsből származtak. […]. Alföldi András feltételezte, hogy
az eraviszkusz oppidum főterén állhatott az oltár […] és a gellérthegyi telep, mint eraviszkusz
kultuszközpont elméletének ez a feltevés szolgálhatott alapul. A Gellérthegy, mint eraviszkusz
________________
23
A hagyomány a IX-X században élt (?) Kelen magyar vezér nevére vezeti vissza, (mások avar és hun
vezéreket említenek). A XIII. századi források csak közvetve igazolják a vezéri nevet, a vélhetően személyről
elnevezett földrajzi nevek (Kelenföld’ ’Kelenhegy’ [’Kelenbérc’, ma Gellérthegy]) stb. nyomán. Vö.:
Thuróczy krónika (1488) magyar fordítása 1978. 44. 127. Jerney, 1854. 67-68. Czuczor-Fogarasi, 1865 3.
478. szerint: „(kelen-föld) ösz. fn. A kelen törzsöke a menést jelentő kel, melyből lett kelő, kele, s n v. m
utótéttel kelen v. kelem. Régi neve a budai Dunaparton a Gellért hegytöve mellékének, hol Árpád idejében a
Dunán először átkelő magyarok kiszálltanak volt. Kelenföldön átkelének. (Csáti D.) A XIII. századbeli
oklevelek szerént volt ugyan itt egy ,Kelenföld' nevezetű helység is. (Jerney. Nyelvkincsek).” Hasonló
magyarázatot ad Révai, 1914. XI. 412. A ’kelen’ szóból fakadó ’Kelenföld’ elnevezést egyesek a németre
torzított ’Krenfeld’(’Kranfeld’ stb.) = tormaföld elnevezésre vezetik vissza. Ezt kétségessé teszi a torma
termesztésével kevéssé kapcsolható hegy hasonló elnevezése is. A Jerney által hivatkozott korai forrás-
emlékek néhány németes torzulásának az oka akár a korabeli készítő, vagy másoló személy idegen eredete is
lehet. Nyilvánvaló és hihető Czuczor-Fogarasi szógyökből származó szóbokor magyarázata is.
24
Timaru-Kast, i.m. 7. A menhir magyar jelentése: magányos kő, bretonból fordított változata: hosszú kő.
Másutt „amberic”-ként is említik.
8

kultuszhely a régészeti szakirodalomban szinte toposszá vált fogalom, és csak erre az egyetlen
oltárkőre alapul. Meg kell azonban jegyezni, hogy az oltárt több mint két évszázaddal az
oppidum megszűnése után állították […]. Ugyanakkor a csaknem száz év óta tartó régészeti
kutatások és adatgyűjtések eredményei sem adnak támpontot a késő vaskori kelta oppidum
esetleges »főterének« vagy kultuszkörzetének meglétére […].”25 A leírásból kiderül, hogy bár
Gellérthegyen éltek kelták, de az nem biztos, hogy a település kultikus központ volt. Márpedig a
menhírek, dolmenek kultikus helyekkel kapcsolhatók. Vajon a Gellérthegyi „óriás kövek”
valóban épített menhirek – ahogy Timaru-Kast állítja –, vagy csak természeti képződmények?
Más, történeti vonatkozással említett nyelvi meglátása az általa keltákkal kapcsolatba hozott
– valójában germán-frank – sugamber/sicamberekről elnevezett Sicambria (Syccambria) ókori
városhoz, és erődítményhez kötődik, mely a mai Budapesttől északra helyezkedett el.26 A
szerző ezzel összefüggésben a feltételezett kelta „Sican-Bharr” – és ebből pedig a »Szék-
bérc«-ként magyarosított (ilyen formában nem létezett) fantázianeveket hozott létre. „[…]
Sicambria büszke vára, aminek kelta neve feltehetően SICAN-BHARR, azaz magyarul „Szék-
bérc” […] volt.”27 Magát a Sicambriát magyar krónikák több helyütt említik és a Sican
(Syccan) hegy neve is előfordul.28 E tekintetben Timaru-Kast a Tarih-i Üngürüsz krónikására
hivatkozik, de „Sican-Bharr” és „Szék-bérc” sem ott, sem másutt nem található. Ez a „feltevés”
tehát egyszerűen a szerzői képzelet szülötte, melynek valós létalapja erősen kérdéses, mivel ez
lényegében az ír ’suíchan’ szón és ennek magyar fordításán, illetve a ’székből’ képződött
’székhely’, ’lakhely’ eleve elvont jelentéstartalmán és némi szóalaki hasonlóságon alapszik. A
szerző végkövetkeztetése ugyanis az, hogy a „[…] »Suíchanbarr«, magyarul »Szék-bérc« a
krónikák latin Sicambriája.”29 Sajnos a szerző figyelmen kívül hagyja a mások által említett
germán’sugamber’ megközelítést, mert noha az könnyen összevethető a ’sicamberrel’, ám
ebből már sehogyan sem lehetséges ’széket’ és ’székhelyet’ formálni, így ez az ellenérv már
önmagában is vitathatóvá teszi álláspontját. A ’suíchan’ (’szíkán’) és a ’szék’ szóalaki
hasonlósága méltó párja lehet egy másik (műkedvelő) őstörténeti meggyőződésnek, mely
Szicília ókori őslakóinak ’siculu’ neve és a ’székely’ szó latin ’siculus’ megfelelőjének
összeboronálásán alapszik.30 Ezen az alapon egyébként akár Szicília is „keltásítható” lehetne.
Az etimologizálás nem „veszélytelen” dolog, mert a többé-kevésbé hasonló (megjelenésű és
kiejtésű) szóalakok nem biztos, hogy azonos jelentéssel bírnak (pl. a magyar ’szék’ és a latin
’securus’ [= biztos, aggály nélküli, átvitt értelemben bátor stb.]). A kitalált-következtetett „Si-
can-Bharr” és „Szék-bérc” és más hasonló „ír-magyar” szavak párhuzamba állításának szerepe
az, hogy a szerző meggyőződése szerinti kelta-magyar rokonság felé terelje az érdeklődő (a
különböző őstörténeti „csodabogarak” iránt amúgy is fogékony) olvasóközönséget.
Timaru-Kast további szóhasonlításaiban az egyes szavak kapcsán a különböző fogalmak
keveredése, kacskaringós egymásból való levezetése, míg másutt pusztán az erőltetettség
figyelhető meg. A vitatni érdemes szóhasonlítások közül kitér a már említett ’Danu’ kelta
istenanya (’Dea-Anu’ [= jó-anya], ,Anu’ [ősanya]) és a Duna folyó nevének összecsengésére.
Bár a kelta eredetet már korábban is felvetették, ám e sejtésre határozott bizonyíték nincs,
emellett több más elképzelés is létezik. A Duna nevét némelyek a feltételezett, de szintén
teljesen bizonytalan és rekonstruálhatatlan „ős-indoeurópai” nyelvből származtatják, mégpedig
ugyancsak a Danu szóból (víz és folyó jelentéssel). Mások viszont trák eredetűnek vélik.
_________________
25
Maráz, in. 2006. 36.
26
Pontos helyét vitatják.
27
Timaru-Kast, in. 2013. 7.
28
Sicambriát Atilla (Attila) városával kapcsolatban említi Kézai, 1999-es kiadás 25., illetve a hunok Dunán való
átkelése kapcsán Thuróczy, 1978-as kiadás, 44. Továbbá: Képes Krónika, 3., 1967-es kiadás 5. Tarih-i
Üngürüsz, 1998-as kiadás, 62-67., 70., 74-76., 78-79., 94.
29
Timaru-Kast, in. 2013. 8.
30
Egyes képzelgők szerint Szicíliát székely-magyarok alapították.
 9

Közismert, hogy a Dunának számos elnevezése létezik. A legrégibbek a görög Istros, illetve
a Duna név valamely korábbi hasonló, valószínűleg kimmer, szkíta vagy szarmata eredetű
’Don’, ’Dan’ szóalakja lehet, melyet már Hérodotosz Tanais-ként említett E folyónév más
nyelveken is hasonló szóalakú. Latinul Danubius, németül Donau, szláv nyelveken Dunav
(Дунав) vagy Dunaj (Дунaй), oszmán-utód törökben Tuna, románul Dunărea (de
megtalálható a mai lengyel, a hajdani Magyar Királyság északi határvidékén lévő Dunajec és
az orosz-bjelorusz-lett Nyugati Dvina [Западная Двина, Заходняя Дзьвіна, Daugava] és a
Fehér-Tengerbe ömlő Északi Dvina [Северная Двина] nevében is).
A szerző azonban a kelta eredethez ragaszkodván, más magyarázattal él. „A Kárpát-
medencéből »elköltöző« […] kelta telepesek, habár az Ősanyát, Danu-t, »nem tudták magukkal
vinni« […] nevét tovább éltették a folyóikban: az angliai és skóciai Donok-tól a
franciaországi Donig. Ők a […] Danu, azaz az Istenanya gyerekei voltak.”31 Csakhogy
Angliától és Franciaországtól többezer kilóméternyire keletre is létezik Don és Donyec, melyek
nevét az óiráni ’dan’, ’danu’ ’folyó’, illetve az eredetileg minden bizonnyal csak ’víz’32 jelentésű
szóból vezetik le. Ez megtalálható a szkíta eredetű (szarmata-alán) oszétek nyelvében is a ’don’
(hasonló jelentésű) szóalakban, s ugyanebben a formában a magyarországi jász
szójegyzékben.33 Sőt; a Dnyeper és Dnyeszter, vagyis a régi Danapris és Danastris neveiben is.
Emellett előfordul a Kaukázusban (kabard Sow-dan, a közép-ázsiai Szir-Darja (az ókori
Iaxartész) vélhető avesztai Dānu-reka nevében, a perzsa ’danidan’, s az árja-iráni hatás nyomán
fennálló indiai (’dhanayati’, ’dhanvati’) párhuzamokban.34 E nevek ’don’ vagy ’dan’ töve – a
víz értelemben – úgyszintén és minden kétséget kizáróan kapcsolódik a Dunához.
A folyó nevének kizárólagos kelta eredete, mely a Danu istenanya nevéből való áttételes
levezetésén alapszik (az ősanya nevének a folyóval való azonosítása révén), tehát számos
okból aggályosnak tűnik. Többek közt azért, mert a Nyugat-Európából szétszóródott kelták
Kisázsián túli (közép-és belső ázsiai) jelenlétét nem lehet igazolni hiteles, sokszáz éves írott
források sokaságával (mint ahogy az fennáll a lovasnépek esetében). Ugyanúgy nem léteznek
ezeken a területeken a kelták azonosítására alkalmas régészeti leletek sem. Legfeljebb
bizonyos legendás, vélhetően újabban összegyűjtött és kiadott hagyományokat lehet említeni,
melyekre (Timaru-Kast hivatkozásai alapján) szintén visszatérek. Márpedig – mint láttuk – a
hasonló Don-Dan, Danu elnevezések Közép-Ázsián át Indiáig feltalálhatók. Továbbá, mivel a
’dan’ és ’don’ eredetileg minden bizonnyal vizet jelent, s mivel a folyó is víz, így tökéletesen
érthető a gondolati csatolás. Csakhogy a szkíta-féle népeknél a víznek, illetve a folyónak
nincs istenasszony kötődése. Teljesen világos tehát, hogy a kelták a szkítáktól, vagy szkíta
féle népektől már névként vehették át a ’danu’ immáron kizárólagosan a folyóra értelmezett
nevét, melyet aztán akár felruházhattak istenasszonyi vonatkozásokkal is.
Másképp fogalmazva: a Duna elnevezés állítólagos kelta eredete kapcsán két megközelítés
látszik célszerűnek. Egyfelől akkor lehetne a keltákkal közvetlenül összefüggésbe hozni, ha az
ún. indoeurópai ősetnikumra visszavezetett, hasonló nevű nyelvcsaládba tartozó népek körébe
tartoznának (mint ahogy legtöbben így is gondolják). A kelták (és a szkíták) indoeurópai
voltát azonban Timaru-Kast nem fogadja el.35 Másfelől pedig a Duna név akkor lehetne kelta,
ha bizonyítani lehetne e nép szkíta vagy egyéb közép- és belső ázsiai eredetét, de legalábbis
az iráni mivoltát (e helyütt az iráni népek kizárólagos indoeurópai létének problematikáját
mellőzöm). Mivel a kelták szkítasága, belső-ázsiai származása, illetve iránisága bizonyíthatatlan,
______________
31
Timaru-Kast, i. m. 8.
32
Vö.: Vékony, 1987. 39.
33
Ezt igazolja a nagyszentmiklósi kincs 6. korsójának többnyelvű, vizet jelölő felirata közt a ’dan’ szó is. Vö.
Vékony, uo.)
34
Vö.: Vékony, uo.
35
Timaru-Kast, i. m. 9., 13.
10

így a Duna folyónév kelta eredete sem lehet megnyugtató álláspont.

Abban egyertértek a szerzővel, hogy a szkíták kizárólagos, ún. indoeurópaisága és iráni
nyelve egyaránt kérdéses, azt egyébként is többen vitatják. A művileg létrehozott (a korábbi
indogermánból „szelidített”) indoeurópai meghatározás rendkívül tág határok közt tömörít
egységbe igen eltérő nyelvű és kultúrájú különféle népeket. Ebből adódóan többen úgy vélik,
hogy az indoeurópai nyelvcsaládot nem kizárólag egy feltételezett ősnép hozta létre, hanem több
eltérő műveltségű etnikum nyelveinek egymásra hatásából csiszolódott össze. A szkíták
kizárólagos irániságának és indoeurópai voltának vitatása viszont nem bizonyítéka a szkíta-kelta
azonosságnak. Pillantsunk azonban bele a „Duna” és „Danu” szóhasonlítás további vonzataiba.
A ’Danu’ kelta ősanya-istenanyával kapcsolatba hozott ’Annwn’ (Annún, ír? walesi?) szó
Timaru-Kast szerint (a Kárpát-medencei) anyahon fogalmát takarja, mely egyben másvilágot is
jelent. Utóbbi összefüggést mások is megerősítik. Annwn a walesi mitológiában a túlvilág ura,
aki kutyáival őrizteti a lelkeket. De vajon ennek tükrében a szerző által a Kárpát-medencével is
összefüggésbe hozott Annún = anyahon értelem miként egyeztethető össze a túlvilággal? Annwn
fogalma tehát kissé zavarosnak tűnik, s még inkább azzá válik, mikor a szerzőtől megtudjuk,
hogy (bár Annwn a másvilág neve is, de) „Ez volt másik nevén az »Asszony országa« – a
Bannwn,” melyet magyarul „BANYA-HON”-ként értelmez. A végső következtetés pedig az,
hogy a „Bannwn nevében könnyen felismerhetjük a későbbi latin »Pannóniá-t« a DANU/DUNA
országát, a »Jóanya«, a későbbi »Szűzanya« (Boldogasszony) országát.”36
Timaru-Kast szóhasonlításai nem nélkülözik kételyeket, mert – mint a Duna név eredetének
kapcsán is kiderült – többféle megoldás lehetséges. Viszont a Duna/Danutól kiinduló, és az
„Annwn-Anyahonon” át a „Bannwn-Banyahonig”, vagyis a Boldogasszony országáig, illetve
Pannonóniáig terjedő eszmefuttatása már nemcsak kételyeket támaszt, hanem módfelett merész
is. Mindenekelőtt: a magyar Boldogasszony országa semmi szín alatt nem vonható
párhuzamba holmi „Banyahonnal”. Az összefüggés elfogadhatatlan, ideértve a ’Ban’ és ’Bean’
ír szavak szerző által közölt ’férjes asszony’, ’öregasszony’, jelentéseit is. A régi magyar
(összetett [szinkretikus]) hitvilág-hagyomány történeti és régészeti tekintetben egyaránt
ősidőkre visszatekintő Boldogasszonya (kit a kereszténységben is meghatározóan nagy tisztelet
övez) sem férjes, sem öregasszonyként nem azonosítható. Ilyen párhuzam sem vallástörténeti,
sem pedig művészettörténeti adatokkal vagy a Boldogasszonnyal (kezdetektől napjainkig)
kapcsolatba hozható ábrázolással nem támasztható alá. A ’Bé’ ’fiatalasszony’ és ’Báb’
’menyecske’, ’szerető’ jelentésű szavak viszont „hétköznapi” jelentésükben és szóalakjukban is
távol állnak a ’Ban’ és ’Bean’ szavaktól és az ezekből képzett ’Bannwn’-tól. Így, a ’Bé’ és ’Báb’
szavakhoz nem is kapcsolódik ország, s közvetlenül semmilyen tekintetben nem vethetők össze
népünk Boldogasszony-Pátrónájával, kinek Szent Isván király felajánlotta a Magyar Hazát.
Felvethető lenne még a ’Báb’ és Babba Mária37 esetleges összefüggése, de ez sem lehet
valós. A Babba szó többek véleménye szerint Mezopotámiai Bau istenasszonyra vezethető
vissza (ahogy a Boldogasszony is),38 miközben ezt a kelta istennőről eleddig még nem
tételezték fel. Emellett Babba Mária maga a Napba Öltözött Asszony,39 míg a kelta Danu
istennő (vagy a „hétköznapi” ír Báb menyecske-szerető) nem az.
_________________
36
Vö.: Timaru-Kast, i. m. 8. Más (szakemberektől származó) vélemény szerint a pannonok a kimmerek voltak.
Vö.: Szabó-Fekete-Toronyi, 2012. 71-72. 105-107.
37
A régi magyar vallás Boldogasszonyának és a keresztény Szűz Máriának összeolvadt alakjának a
csángómagyarok általi elnevezése. A csángóknál fennmaradt néphagyomány a Holddal és a Nappal egyaránt
kapcsolatba hozza. A ’Babba’ szónak korábban valószínűleg általánosan ismert és elvonatkoztatott rokon
értelmű jelentése ’szép’ (lásd: Szép Szűz Mária). Első említések: Baróti Szabó, 1803. szótár-toldalék. Túri,
1838. 27. Czuczor-Fogarasi 1862. I. 369. Kriza, 1863. 492. 1975. 421.). Vö. még : Daczó, 2000. 43-46.
38
Daczó, 2000. 87-93.
39
A régi magyar hitbéli hagyományok nyomán, a forrásokban először szent Gellért püspök nevezte így. Vö.:
Tormay , 1930. 88.
 11

Ami pedig a Bannwn és a Pannon(ia) hasonló szóalakokat illeti; itt egy alapvető kérdés
vetődik fel. Vajon mely forrással igazolható az a feltételezés, hogy a (szerző által nem közölt
feljegyzésben előforduló) Bannwn elnevezés (= „Asszony országa”) Pannóniára vonatkozik? A
forrás hiánya miatt ugyan teljességgel nem zárható ki, hogy létezhet valamely összefüggés,
hiszen nem tagadja senki a kelták közép-európai jelenlétét. Az egyes szavak hasonlósága
azonban itt is megtévesztő lehet, mert a legkülönbözőbb kultúrák egymástól eltérő földrajzi
területet, valamely tárgyat, személyt stb. jelentő szavai hajazhatnak egymásra. Gyakran
előfordult az is, hogy bizonyos műveltségek érintkeztek, keveredtek, majd egyes néprészek
máshova vándorolva magukkal vittek nyelvi elemeket. Ez azonban nem jelent népek közti
azonosságot. Éltek itt (különféle korszakokban) szkíták és velük rokon népek is: kimmer-
maradványok, szarmaták (köztük jazigok, iasik, roxolánok), akiktől a kelták ezt átvehették. 40
Timaru-Kast egyéb szóhasonlításai közül meglehetősen sok már kifejezetten erőltetettnek
tűnik, alább ezek közül emelek ki néhányat. Ilyen az ír ’riab’ (rjav) = ’csík’, ’sáv, ’nyom’ és a
’rionn’=’bevésni’ jelentésű szónak a magyar ’rovás’, ’róni’ szavakkal való összevetése.41 Ami
az ír szavak értelmét és hangzását, megjelenési formáját illeti, megállapítható, hogy legtöbbjük
eléggé távol áll a rovástól, az írástól, és a magyar szóalaktól. Legfeljebb a ’rionn’ ’bevésni’’
értelmű szóval lehetne erőltetetten elvonatkoztatott áttételezéssel kapcsolatot találni. Az ír
’medu’ és a Priszkosz (Priscus) rhétor feljegyzéséből ismert hun ’medos’ illetve a magyar
’méz’(es) egybevetése sem szerencsés.42 Mindenekelőtt azért, mert a görögös hangzás miatt
szinte biztos, hogy nem eredeti hun szóalakkal állunk szemben. Amennyiben hun szó rejlik
benne (ami viszont valószínű), úgy világos, hogy ez egy torzított alak, melyből az eredeti (hun)
kifejezés ma (összehasonlítható szöveg, vagy szójegyzék hiányában)43 hitelesen nem
rekonstruálható. Következésképpen az összehasonlítás sem adhat megnyugtató, tudományosan
bizonyított eredményt, sem hun, sem magyar vonatkozásban.
Végképp merész a kelta ’bagauda’ ([latinos formái: ’bagaudac’, ’bacaudae’ = ’harcos’]
szóval kapcsolatba hozott) ’buacha’ fiatal közkatona illetve a ’baka’ szavak összevetése.44
Komoly, tudományos műveltségű hozzáállással nem hihető, hogy ez a szavunk ősmagyar
eredetű lenne. Teljesen hihetetlen ugyanis, hogy a régmúltban a szkíta, hun harcost, vagy akár
az árpádi magyarok közvitézeit így hívták volna. Mindazok számára, akik (az írott és íratlan
források, illetve számos más adat és kutatási eredmény nyomán) hisznek a magyarság régi
lovasnépekhez fűződő alapvető és meghatározó eredetében, teljesen világos, hogy a kelta és
előmagyar érintkezés nyilvánvalóan és elsősorban a szkíta-féle népeken keresztül képzelhető
el. Ha pedig ebből indulunk ki, úgy a ’baka’ szónak igen ősinek kellene lennie, miközben
nem lehet az, mert erre semmi sem utal. A nyelvészek általában (ez esetben közérthetően és
logikusan) a ’boka’ szóból eredeztetik a lábbelin (a bokát bizonyos mértékig merevítő
bakancson) keresztül, a „bakancsot viselő gyalogos közkatona” jelentéssel.45
A Galliából (Gallia Cisalpina-és Transalpina provinciákból) ismert kelta ’bagauda’ szó és
latinosodott származékai lényegében gyűjtőnévként voltak használatban, melyet a rómaiak ellen
lázadó keltákra és rómaiak által telepített földbérlőkből (colonusok), különféle elszegényedett
szabadokból, felszabadított rabszolgákból, ellehetetlenült helyzetű katonákból és rabszolgákból
__________________
40
Lásd a 36. jegyzet utalását.
41
Vö.: Timaru Kast i. m. 11.
42
Vö.: Timaru-Kast, uo.
43
A számos változatban közkézen forgó, és sokak által idézett Dr. Detre Csaba-féle hun-magyar „szótár” több
okból alkalmatlan erre. Detre sajnos többek kérése ellenére sem mutatott fel egyetlen bizonyítékot, másolatot,
vagy annak részletét az állítólag létező ún. „iszfaháni” és más „kódexben” rejlő hun szövegekről. (Meghí-
vásásomra a Pécsett évekkel ezelőtt elhangzott előadása alkalmával jómagam is kértem erre.) Bizonyítékainak
többen örültünk volna.
44
Timaru-Kast, i. m. 11.
45
Etimológiai Szótár, 2006. 64.
12

verbuválódott vegyes etnikumú népességre alkalmaztak. A szó régisége és kelta eredete nem
vitás, de széleskörű elterjedése bizonytalan. Okkal vélhető, hogy a Kr. u. V. századi Galliában
(ennek már pejoratív, lázadókat, egyesek szerint rablókat is) tömörítő értelme is lehetett. Az sem
biztos, hogy ez a szó másutt, Britanniában is ismert volt. Az ókelta- és kelta nyelvjárások többek
szerint igen eltérőek lehettek, különös tekintettel a galliai és az ibériai nyelvekre. Így bizonytalan
még a ’bagauda’ és ’buacha’ szavak kapcsolata is. Ami viszont kétségtelen: a magyarok (miként a
szkíta, hun, avar, türk népek harcosai) lovasok voltak és nem gyalogosok. Tehát, a magyar
(gyalogost jelentő) baka szó a népvándorlások koránál nyilván jóval későbbi, s nem eredhet
azonos tőről a kelta bagauda-val, s ennek tükrében az ír buacha-val való kapcsolat is érdektelen.
Timaru-Kast kelta-ír és magyar szavakat összevető igyekezetének eredményei néhol
nemcsak erőltetettek, hanem egyenesen meghökkentőek. A szerző bővelkedik ezek (nyelvtani
vonatkozásokkal elegy) olykor özönszerű közlésével. Közülük is csak néhányat mutatok be.
Már az meglepő, mikor az ír ’cuar’ (kuar = görbe jelentésű) kifejezés alaki vonatkozását is
összeveti a magyar ’görbe’ szóval. De (ugyan ott) ilyen az ír a’cuan’ (kuán) szó értelmi és alaki
hasonlítása a magyar ’kanyarral’ (’Kany-ar’)46 Hasonló az’atóin’ (atóny) és a ’zátony’,47 a
’bacaí’ (botlás, [nyelvbotlás) valamint a (’baklövésből’ = melléfogásból eredő, újabban
szlengesített) ’baki’,48 továbá a ’saible’ illetve ’szablya’ és rengeteg más „szópár”
összeboronálása az ír és magyar nyelv állítólagos rokonságának jegyében49. Utóbbi
összevetéshez csak annyit teszek hozzá, hogy a nyugaton élő kelták korábban bizonyosan nem
ismerhették az (eleinte gyengén) ívelt pengéjű szablyát. Ez ugyanis Európában, pontosabban a
Kárpát-medencében, Kr. u. 670 táján jelent meg először, az onogurok egy részének, (Kuvrat
[Kovrat, Kurt] fejedelem Kuber [Kuver, Küver] nevű fiának vezetésével történt)
bevándorlásával. A talán szablyából torzult szó nyilván kései jövevény az íreknél, így semmiféle
kelta-magyar rokonságot nem igazol.
Külön említést érdemel a szerzőnek azon összehasonlító tevékenysége, mikor ír szavakat
rokonít a legutóbbi 50, legfeljebb talán 100 éven belül felkapott magyar „tolvajnyelvi” (szleng),
jobbára idegen nyelvekből a magyarba átkerült szavakkal. Ilyen az ír ’srac’ („derék, élénk, izgága
csintalan [legény]”) és a magyar (vélhetően valamelyik cigány nyelvből átszűrődött) ’srác’,
továbbá az ír ’bualley’ („viszály, veszekedés, vita”) illetve a (a nyugati [askenázi] zsidó-
jiddisből származó, részben hasonló jelentésű) magyar ’balhé’ egybevetése. A szerző mindezen
összevető észrevételei ugyan nem mindig torkollanak határozott állításba, de az általa vélt
összefüggéseket hangsúlyozott, nagybetűs kiemeléssel „sugallja” az olvasó számára.50
Merész hasonlításai folyamán a szerző Britannia nevében az őskelta „Briod Annan”
összetételt látja, melyet természetesen magyarul értelmez, mégpedig az „Istenanya
Birodalmaként”.51 Britannia ily módon való értelmezése érdekes feltételezés lehetne, ha ezt a
„ráérzésen” túl komolyabb érvekkel is alá lehetne támasztani. Sajnos azonban a magyarosítás
alapjául pusztán a szerzői elképzelés szolgál. Az elnevezés etimológiai gyökerében egyébként
nincs okunk kételkedni, mert Britanniát más forrás (a szerző által hivatkozott Wikipédia) is kelta
eredetűnek határozza meg, ám homlokegyenest eltérően a ’pretani’ = ’szigetlakó’ értelemben.
Ez utóbbi logikus megközelítés kétségkívül meggyőzőbb, mint a szerző változata.
A meglepőbb eszmefuttatások és nyelvi bravúrok közé tartozik az „ír DAIR
tölgy→DRAOÍ/DRAOTA druida […] levezetésének eredménye, melyet egyenlőségjellel ellátva
(pusztán a szavak távoli, erőltetett hasonlóságára alapozva) azonosnak tekint a „csángó TUR

__________________
46
Timaru-Kast, i. m. 15.
47
Timaru-Kast, i. m. 14.
48
Timaru-Kast, i. m. 19.
49
Timaru-Kast, i. m. 26.
50
Timaru-Kast, i. m. 19.
51
Timaru-Kast, i.m. 7.
 13

szentfa, életfa→hun TURDA táltos” szavakkal és e mögött rejlő fogalmakkal.52 A Turda/Torda

szónak külön irodalma van. Többek közt (helytelenül) azonosították római és gót istennévként.
Annál inkább lehetséges, hogy hun (vagy hun eredetű) ótürk-magyar névről van szó, melyet a
hagyomány és földrajzi elnevezések őriznek a Kárpát-medencében. Vajon (a kelta-magyar
rokonság képzetén túl), miként bizonyítható a dair, druida stb. szavak kapcsolata a
csángómagyar, vagy egyszerűen csak magyar vonatkozásokkal? A némi szóalaki hasonlóságot
leszámítva: semmivel. A bizonyos ótürk-magyar összefüggés pedig kizárja a Turda/Torda-
druida kapcsolatot. A Torda név ótürk jelentésése ugyanis ’(meg)állt’, (meg)maradt’ (a mai
törökben ’durdu’ = állt). Ennek pedig semmi köze az ír tölgyfához, és a kelta druidához.
Ugyanilyen elgondolás mentén kialakult magyarázat, mikor Attila (Atilla) hun király
nyugati hadjáratanak sorsdöntő ütközetéhez kapcsolódó ókori Catalaunum53 (Catelaunorum)
nevét kelta „catha lúan”-ból vezeti le majd ezt „lovak [kancák] csatájaként” magyarítja. 54
Az ilyenfajta összehasonlítások némi fantáziával könnyen megoldhatók. Elnézést kérek a
tréfás példáért, de pusztán a hasonló összecsengés alapján akár a római mitológia Numitor (Alba
Longa [hajdan Istennek kijáró tisztelettel] övezett királyának) neve is összevethető lenne az obi
ugor Teremtővel, Numi Tóremmel, noha ezeknek az égvilágon semmi köze nincs egymáshoz.
Nos, komolyra fordítva a szót: bár a példák felsorolása természetesen folytatható lenne a
legkülönbözőbb jellegű kelta-ír-magyarul értelmezett kifejezések tömkelegével, de ezt
feleslegesnek tartom. Az általam kiemelt példák más oldalról való megvilágítása is bőségesen
elegendő arra, hogy a józan gondolkodású olvasók számára világossá váljon: a magyar és
kelta, illetve kelta utód nyelvek nem lehetnek egy tőről fakadóak. Ennek folytán nem alkalmasak
arra, hogy a közös eredetre utaló vérségi kapcsolatokat alátámasztó bizonyítékként szolgáljanak,
noha ennek érdekében Timaru-Kast különböző türk-török szavakat is bevon a nyelvi
összehasonlításba. Érdemes bepillantanunk röviden a szerző meglátásainak e vetületébe is.
Erre példa, mikor a (hitelesen) germán-frank sugamber/sigamber törzsnévből55 eredő
Sicambriából keltásított „Sican-Bharr” (állítólag „szék-bérc” jelentésű) fantázianevet a „säku”
(’szék’, ’pad’) ótürk szóval (mai török: ’seki’, ’set’) vonja párhuzamba (tatár és japán
rokonszavakkal együtt). Az ótürk „säku” és mai türk/török változatok ülésre alkalmas
kiemelkedést, alapzatot jelentenek, és a magyar szék szóval áttételesen kapcsolatban vannak.56
Az erőltetetten keltásított (a szerző által létrehozott) változattal való nyelvi összefüggés azonban
(a méltánylandó igyekezet ellenére) már kevéssé meggyőző, s így módfelett kérdésesnek tűnik.
A kelták nyakékének szóalakjához és jelentéstartalmához is keres ótürk párhuzamot. „A kelták
ismertető jele a nyakék, az ún. torques (TORC) nyakperec volt. (vö. ótörök TARIYO-mag,
szorossá válni).”57 A „tariyo” helyett az ótürkben bizonyos ’tarïγ’ = ’mag’, ’kenyér’, ’gabona’
jelentésű szó létezik. Ettől teljesen független a ’tar’ = ’szűk’, ’szoros’ értelmű szó58 (mely a mai
törökben ’dar’). Az, hogy a nyakperecnek mi köze van a „maghoz”, azt a szerző tudja, -
álláspontom szerint az égvilágon semmi. Ami pedig a „szorossá válást” illeti, az akkor lehetne
____________________
52
Timaru-Kast, i. m. 10-11, 32-33.
53
Más néven mauriacumi csata az elfogadott megállapítások szerint a franciaországi Châlons-sur-Marne, a mai:
Châlons-en-Champagne környékén lehetett. A 451-ben zajlott összecsapások Catalaunum helyének
megállapítása – többek közt – Iordanes leírásához kötődik (vö.: Getica, XXXVI. 192., XXXVIII. 197.),
melyet utóbb a tudomány a mai champagnei síkságra, Troyes város környékére, Fazekas Ferenc és Kiss
Magdolna pedig innen északnyugatra, Brolium közelébe pontosított. Vö.: Iordanes (Kiss), 2005. 80-81., 227.
54
Az összecsengés érdekében (?) szerző a „Catalaun” elnvevezést használja) Vö.: Timaru-Kast, i. m. 12.
55
A germán szikamber-sugamberek jelenlétéről egy aquimcumi feliratos tégla is tanúskodik. Az név megfelelője a
Rajna környékén is megtalálható. V.ö. Szilágyi (Eckehardt, Schönfeld stb. nyomán) in. 1950. 464.
56
Oszmán-törökben is hasonló: kő-alapzat, ülőke. A mai törökben: ház előtti kispad-ülőke, vagy (föld) magaslat,
terasz. Vö.: Gün-Yılmaz-Kakuk-Tasnádi 823, 442. Drevn'et'urskij slovar' III. 1969. Etimológiai Szótár 2006,
a megfelelő címszavak alatt. Az általános török szóalakok teljesen mások: ’szék’=’sandalye’, ’pad’=’bank’
57
Timaru-Kast, i. m. 8.
58
V. ö.: Drevn'et'urskij slovar' III. 1969. 537.
14

érvényes, ha netán az a bizonyos nyakperec szoros lenne, de általánosságban véve, ezt az

elvonatkoztatást aligha lehet a kelta-török összetartozás komoly bizonyítékának tekinteni.
Utóbb a magyar ’csel’, ’csal, ’csali’, az ír ’chell’ (= furfang, csel, játék), ’calaois’ (= csalás),
’cealg’ (= csal, becsap; horgászik), valamint a török ’çalmak’ (= ellopni, elcsenni, elrabolni,
hangszeren játszani, zeneművet megszólaltatni, csengetni, és ’çaldırmak’ (=ellopatni,
hangszerert megszólaltatni) szavakat veti össze egymással, a többé-kevésbé hasonló alaki
megjelenésük, illetve az értelmük alapján. A rendkívül szerteágazó jelentésbeli áttételek
azonban ismét nem meggyőzőek, néhol igen erőltettek (pl. ’calaois’-’csalás’, cealg’-’csal’).
Timaru-Kast török vonatkozású közléseiben több hiba van.59 Emellett az ír és török szavak
vélt kapcsolatai sem elfogadhatók. Vajon, a török ’çalmak’, ’çaldırmak’ szóalakok lopással és
hangszerjátékkal kapcsolatos jelentései miként függenek össze az ezekhez alig hasonló ír
szóalakokkal és a cselezéssel, csalással összefüggő tartalmukkal? A lopás és a cselezés-csalás
kapcsolása ugyanis már csak igen esetlegesen, távoli, áttételes fedettséggel képzelhető el. S
vajon hogyan értelmezné a szerző azt a mérhetetlen sok török szóalakot, melyek hasonlóak az
előbbiekhez, miként kapcsolná az általa említett ír szavakhoz? Közülük néhány:’çalı’ (= bokor,
vö. magyar ’csalit’), ’çalgı’ (= hangszer), ’çalımlı’ (= nagyképű), ’çalışkan’ (= szorgalmas),
çalışmak’ (= dolgozni), ’çalıştırmak’ (= dolgoztatni), ’çalkamak’ (rostálni) stb. Ezeknek a török
szavaknak semmi köze nincs a ’csalás’, ’csali’ és ’lopás’ jelentéshez, miközben éppen úgy
lehetne hasonlítani a Timaru-Kast által bemutatott ír ’calaois’ és ’cealg’ szóalakokhoz. Azt is
feltétlen említenem kell, hogy török és azeri történész kollégáktól (és más türk nép tudósaitól
sem) hallottam még soha, hogy népük őstörténete egy gyökerű lenne a keltákkal. (Annál inkább
hallottam tőlük a szkíta, hun, magyar és türk/török összefüggésekről, közös eredetszálakról).
A türkök és a kelták (ugyanúgy a magyarok és kelták) közös származásának egyetlen
megközelítési alapja ismét csak a kelták keleti eredete lehetne. Ehhez azonban a régi lovasnépek
bölcsőjének andronovói műveltségéből kellett volna kirajzaniuk, ahogy a kimmereknek, és a
szkítáknak. Továbbá rokonságban kellene állniuk a szkíta gyökerekből is táplálkozó hunokkal, s
a mindkettőhöz kapcsolódó avarokkal. A kelták belső ázsiai, szkíta eredetű lovasnép eredetéhez
nem szolgáltat elég bizonyítékot a szerzői meggyőződés, néhány régész véleménye és a kiváló
író és népmesegyűjtő – Benedek Elek kelták keleti eredetéről alkotott téves elgondolása.60
Nézzük, mely forrásokat használ Timaru-Kast. Részben egy kelta hagyomány variánsainak
kései gyüjteményei61 utalnak keleti eredetre. Ennek fontos eleme, hogy bizonyos „Nemed népe
eleinte másfél évet bolyongott a Káspi-tóban, majd 34 csónakkal és 30 emberrel minden
csónakban, sok viszontagságok után, megérkezett Írországba.”62 Egy másik történet nagy
áradással (a vízözönnel?) kezdődik. Erről (részben) a legendák egyik hőse, Fintan mesél. A nem
egyértelmű históriában a főhős(nő) Cessair hol asszony, hol pedig (egy nem Fintantól származó
[?] változat szerint) férfi. Íme, az előbbi összefoglalása: „[…] Fintan egy eredettörténetet is
elmesél: »Nimród tornyának megépítése és a nyelvek összezavarása után a Fáraó meghívására
_____________
59
A török ’mak’, ’mek’ végű szavak pl. ’çalmak’ főnévi igenevek és nem pedig igék, tehát Timaru-Kast
helytelenül fordítja le ezek jelentését (’çalmak’ = lop, a helyes fordítás lopni). A çaldırmak példaszó esetében
nem veszi figyelembe a hangrendi módosulás szabályát, és helytelenül pontos „i”-vel írja, [Timaru-Kast, i.
m. 11.], továbbá ennek jelentését is igeként adja meg, mert a műveltető képzést nem veszi figyelembe. Hiba
továbbá, hogy a szónak nincs kifejezetten „játszik” és „becsap” értelme, hanem ellopat, és (hangszert)
megszólaltat értelemmel bír.
60
Vö.: Timaru-Kast, i. m. 8-10. Benedek szerint „e földön” a (Kárpát-medencében ) lakók közül az első, akinek
a neve fennmaradt a kelták. Ez tévedés, ugyanis őket jóval megelőző szkíta előd kimmerek neve az első
megragadható népnév. A szerző Förster, Spielvogel és Nägele bajor régészekre hivatkozik, akik a Kaspi-és a
Fekete-tenger feletti területekre helyezik a kelta őshazát. A hivatkozott régészektől (az állítólagos Kaspi-és
Feketete tenger környéki kelták állítólagos aranybászatán és lótartásán kívül) részleteket, bizonyítékot nem
közöl az ott tartózkodásuk tekintetében. Vö.: i.m. 8-9.
61
A legendaváltozatok Botheroyd (1999) és Mathew szerzőpárok (1999.) munkái nyomán említődnek.
62
Timaru-Kast, i. m. 16.
 15

Egyiptomba mentünk.« Fintan meséje szerint, kijőve Egyiptomból, északra (vissza-)

vándoroltak a Kaukázusba, majd áthajózva »az ottani Káspinak nevezett tengeren Szkítiába és
Indiába jutottak.« Később a Malus maeotis […meotiszi mocsár…]-ba költöznek. […] A kelta
»őshazát« elhagyván, feltehetően még az Egyiptomba való »költözés« […] előtt egy (ős)kelta
törzs levált és Cessair asszony vezetésével elhajózott és letelepedett az ír szigetre. Egyiptomból
való kijövetelük után az őskelták északra költöztek a Kaukázus vidékére. Innen […] hajóra
szálltak és átkelve a Káspi-tengeren letelepedtek ennek keleti partjára. A kelták egy része […] itt
is leszakadt és Kisázsiába került, majd Trója eleste után, Partholón vezér vezetésével innen, a
görögök földjéről indult hontfoglalni. A Kaszpi-tó keleti partján megtelepedett kelták (akik
elérték Szkítiát és Indiát) egy idő után ismét felkerekedtek és a Meotiszban találtak szállásra.
Innen […] Nemed […] sok kalandozás után letelepíti népét Írországba.”63
Nemed meséin alapuló mondakörben aligha láthatunk mást, mint valószínűleg a szkíták
(szkíta-féle népek) ismeretlen történeteinek, illetve a lovaskultúrák már említett hatásainak, s
a kelta-elődökbe beolvadt népelemek hozadékának másodlagos, közvetett visszatükröződését.
De lássuk a sok félreértést tartalmazó, frankokra vonatkozó (pontosabban a frank
sugamber/sigamberekhez, mások szerint kelta sicamberekhez kötődő) műveket is. Ezekben –
leginkább a VIII. századi feljegyzésekben – a görög mitológiából ismert, ókori trójai népesség,
illetve a kelták és germánok kaotikus zűrzavara, egymással való azonosítása tapasztalható. Az
alapvető forrást a gall-római származású Tours-i (Szent) Gergely (Georgius Florentius) püspök
(538/539-593/594) Libri Decem Historiarum című munkája képezi, melynek része az 591-ben
befejezett Historia Francorum. Jórészt erre támaszkodik az ismeretlen szerző által összeállított,
725 körül befejezett Gesta Regum Francorum.64 Vélhetően főleg ebből merített a Fredegar-
krónika.65 Tours-i Gergely a frankok lakhelyeként Pannoniát nevezi meg. A Gesta Regum
Francorum a frankokat trójai eredetűnek mondja, akik Pannoniában várost alapítottak, s azt
magukról Sicambriának nevezték el.66 Így ismeri ezt a magyar Képes Krónika is, mely Jáfet
(Japhet) Gomer (Gomár) nevű fiától eredezteti a galatákat (gallokat), kiket a frankokkal
azonosít. E szerint a frankok Paris trójai királyfi Francio nevű fiától vették volna nevüket, akik
Trója pusztulása után Pannoniába jöttek, majd – félve a keleti népektől – nyugatra költöztek, és
Franciának nevezték el az ottani országukat.67 A kelták biblikus eredetét Josephus Flavius (kb.
37-100) zsidó történetíró alapozhatta meg, ám nála a frankok nem fordulnak elő.68
Ma már bizonyos, hogy a frankok germánok, s rokonaikhoz hasonlóan a Skandináv illetve a
Balti-térséghez kötődik korai történetük, nem pedig Trójához. E nép a Kr. u. III. század táján
bukkant fel a Rajna mellett, majd szétvált a száli és ripuári ágakra. A IV-V. században zömmel
Galliába vándoroltak, és összeolvadtak a kelta-római keverék népességgel. Noha Tours-i
_______________________
63
Vö.:Timaru-Kast, i. m. 18.
64
A XIX századtól „Liber Historiae Francorumként” is ismeretes. Krusch, 1888:
65
Timaru-Kast is említi Tours-i Gergellyel együtt (futólag, és a részletek teljes mellőzésével, i. m. 12.). A többek
szerint ellentmondásos, több szerző nyomán íródott Fredegar-krónika csak másolatokban maradt fenn.
66
A sikamber/sugamber nevet már Toursi Gergely is említi, a meroving dinasztia száli frank királyának,
Klodvignak (Chlodvig, Chlodovech) a keresztelésekor . „Mitis depone colla, Sigamber; adora quod
incendisti, incende quod adorasti” (Hajtsd meg nyakadat szelíden, Sigamber, és imádd, amit felégettél
[felgyújtottál], égesd fel [gyújtsd fel], amit imádtál.) Historia Francorum, II. 31. Forrás:
https://translate.google.hu/translate?hl=hu&sl=en&u=https://en.wikipedia.org/wiki/Gregory_of_Tours&prev
=search
67
Vö. Képes Krónika 3., magyar ford. 1987. 5-6. Timaru-Kast is utal erre (i. m. 13).
68
Flavius, 1.6.1. τοὺς γὰρ νῦν ὑφ᾽ Ἑλλήνων Γαλάτας καλουμένους, Γομαρεῖς δὲ λεγομένους, Γόμαρος ἔκτισε.
Μαγώγης δὲτοὺς ἀπ᾽ αὐτοῦ Μαγώγας ὀνομασθέντας ᾤκισεν, Σκύθας δὲ ὑπ᾽ αὐτῶν προσαγορευομένους.
(Gomaros alapította [nemzette] azokat, akiket a görögök galatáknak hívtak, de akiknek gomarita volt a nevük.
Magóg alapította [nemzette] azokat, kiket ő magogitáknak hívott, de akiket ők [a görögök] szkítáknak hívtak.)
Forrás:pace-ancient.mcmaster.ca/york/york/showText?book=1&chapter=6&textChunk=nieseSection&chunk
Id=130&down.x69=11&down.y=9&down=down&text=anti&version=&direction=down&tab=&layout=split
16

Gergely támaszkodhatott korábbi történetírókra, de a gallok trójai eredetének a IV. század előtt
nincs nyoma annak ellenére, hogy a rómaiak által (a Kr. e. 8. táján) legyőzött sugambereket
bizonnyal már korábban telepítették Galliába. Sejthető, hogy a keveredő (gall és frank) legendák
rokonszenvesek lehettek a részben gall Tours-i Gergely számára. A jelzett források a frankok
sugamber/sigamber törzsét, a kelták közül pedig csak a gallokat vonják össze, és eredeztetik
Trójából. Így, a teljes keltaság frankokkal való azonossága képtelenség, bár Timaru-Kast erre
utal.69 A trójai származás legrégibb eredője lehet, hogy a legenda egy korábban hazájukból
elhurcolt, elrómaiasodott-beolvadt (részben görög gyökerű vagy elgörögösödött?) kisázsiai
népesség révén kerülhetett nyugatra, majd Gallia rómaiak által létrehozott népötvöző kohójában
épült be a keltákat és frankokat egyaránt érintő etnikai zűrzavarba. Ezt erősíti az a körülmény,
hogy a gallok trójai származása a (trójai mondakört és a Római Birodalomban összeolvadt
különféle népek legendáinak összemosódásait egyaránt felhasználó) Historia Francorumon s
néhány későbbi átvételen kívül mással nem igazolható.
Timaru-Kast mindezt a mondák változataival összekötve, kelták keleti eredetének
alátámasztására kísérli meg felhasználni. A mindebből következő, ázsiai eredet sugalló „lényeg”
már a szerző összefoglaló megállapítása, mert a legendákból vett, általa említett és hivatkozott
kelta „honfoglalásokból” nem idéz olyan részletet (mert talán nem is említődik?), mi szerint a
kelták egy része Kisázsiából érkezett volna Írországba. Egy korábbi mondata és röpke idézete
ellentmond a nép egy részét és Partholón vezért érintő, a Kaspi-tengeri tétova csónakázást
követő kisázsiai tartózkodásnak, illetve a Fintan meséivel való összevonás nyomán tett
összegzésének. „Partholón, állítólag egyszeműnek született és emiatt őshazájánban
(Szicíliában, vagy valahol a »görögök földjén«) nem lehetett király.”70
Nos, honnan is jött akkor Partholón? Szicíliából, Trójából, vagy valahonnan görög földről? Ezt
kellene eldöntenie Timaru-Kastnak, és a Historia Francorum, illetve az ebből táplálkozó,
források tévesen értelmezett, vonatkozó részletei mellett más tényekkel igazolnia az őskelta
néprész Kisázsiába szakadását. A teljes tanácstalanságra utaló „valahonnan” kitételt pedig a
történettudomány nem tekinti bizonyítást szolgáló érvnek. Arról nem is szólva, hogy a görög
mitológiában s a trójai mondakörben nem szerepelnek kelták, miként Paris királyfi Francio nevű
fia sem említődik. Nem lehet mentség az sem, hogy az ír mondák szövegeit „Megbízhatatlan
másolók […] különböző beavatkozásokkal tarkították, és ezzel az eredeti egyértelmű történetet
homályossá tették.”71 Kérdés, hogy a (homályos) kelta mondakör kapcsán miben is bízhatunk?
Hiszen, éppen a homály miatt nem tudható, hogy mi volt korábban – úgymondd – egyértelmű.
Jól látta ezt a problémát már Hóman Bálint is: „A trójai eredet hagyományát a galliai latin
és ellatinosodott kelta lakosságtól élő hagyományként örökölték a velük összevegyült, egy
néppé formálódott frankok. Ez a hagyomány […] a pogány Róma öröksége, mely […] a
középkorban már a teljes hitelesség igényével fellépő néphagyománnyá alakult át.”72
______________________
69
Timaru-Kast, i. m.12. „A régi krónikások a keltákat »frankoknak« nevezik, és Trójából származtatják őket.”
70
Timaru-Kast, i. m. 16.
71
Timaru-Kast i. m. 15. (Caitlín és John Matthews nyomán).
72
Hóman, 1925. A/4. A hun-magyar kérdéssel foglalkozó munka kitér a frankok trójai eredetlegendájára is. „Erre
a frank hagyományra, illetőleg római könyvmondára vezethetők vissza mindazok az […] eredetmondák,
melyek a nyugateurópai népeket trójai és görög hősöktől származtatták s amelyeket a hún származás
fikciójának lehetőségét bizonyítandó szoktak felhozni.” […] Hóman közli a frank legendától való eltérés okait
is. „A hún-magyar azonosság gondolatát a magyarok nem kölcsönözhették sem a külföldi irodalomból, sem a
német (germán) mondából, mert nem ismertek oly forrást, amelyben ezt megtalálhatták volna. E
megállapításunk […] fokozottabb mértékben áll a hún-székely azonosság hagyományáról, mert a külföldi
források e korban a székelyeknek még a nevét sem ismerik. […] A hún-magyar azonosság […] nem monda,
hanem történeti tudat volt, amit a magyarság vezető nemzetségei s különösen Árpád ivadékai az újhazában is
megőriztek. Tőlük szereztek tudomást ez ősmagyar hagyományról a IX. században Liudprand, illetőleg
Georgios folytatója, a XI. század második felében a nyugati népek tudósai, a XII. században Csehország és
Bizánc történetírói.”
 17

„Kik voltak, és honnan jöttek a kelták?” – teszi fel a kérdést Timaru-Kast. Munkájában több
helyütt válaszol erre, de nem meggyőzően. A szerző (Christiane Éleuére nyomán) a következőt
írja: „A legkorábbinak tekintett kelta régészeti leletek Kr. e. ezerből származnak. Kr. e. 800 körül
kialakult a korai vaskor urnamezős műveltségének keleti hatásra továbbfejlődött kései változata
a halstatti kultúra, egy keleti eredetű »protokelta« honfoglalás eredményeként.”73 Tökéletesen
igaz, hogy itt keleti hatás – mégpedig a kelták kialakulását nagyban befolyásoló első keleti hatás
– érvényesül. Ismét, és nyomatékosan szükséges említeni a rézkori, Fekete-tenger környéki
sztyeppék előkurgános (Yamnaya [Yamna, Jamna], gödörsíros, okkersíros, gerendavázas stb.
kultúra)74 nagyállattartó népességét, mely több felé szakadt. A szétvándorlás egyik ága a Kárpát-
medencébe (főleg az Alföldre) érkezett a Kr. e IV évezred második felében. Egy részük azonban
– ahogy többen feltételezik – keleti (északkeleti) irányba vándorolt, s jóval később, a Kr. e. II.
évezredben szerepet játszott az andronovói műveltség kialakulásában.75 Az előkurgános
népesség Kárpát-medencei ágának utódai valószínűleg nyugatabbra is eljutottak. Ezek hatása és
a kelta előd népességekbe való beolvadása hozhatta létre a bronzkori halomsíros kultúrát.
Az általános régészeti felfogás szerint az ún. urnamezős műveltség, és a halomsíros népesség
összeolvadása alakította ki jóval később az őskelta etnikumok közvetlen elődjét, az általában Kr.
e. 750-450 közti időre datált hallstadti kultúrát. A folyamat a korai vaskorban tovább folytatódott
az andronovói műveltségből kiáramló, és feltehetően több hullámban nyugatra eljutó előszkíta
kimmer néppel, mely a második komoly hatást gyakorolta az előkeltákra, mint azt már Nagy
Géza leírta. „[…] a kimmereket a Kr. e. VII. század körül a keleti Oroszországba benyomult
királyi szkíták vagy szkolotok elkergették […]. A Déloroszországból kiszorított kimmerek
kétfelé szakadtak. Egy részük a Kaukázuson át Kis- Ázsiába nyomult, véget vetettek Urartu
[…] államnak s Kappadocián át egész Lydiáig hatoltak […] a másik rész a Kárpátok fölött
nyugat felé vonult76 s később, mint kelták és germánok szerepelnek. (Cimberek Marius
korában s aztán Walesben ma is »Kymr« néven.) A kimmerek ezen nyugoti terjeszkedésével
kellő magyarázatot nyernek a hallstatti kultúra kaukázusi analógiái.77
Szó sincs tehát holmi „protokelta honfoglalásról.” A vélhető, első keleti hatást gyakorló
rézkori kurgános sztyeppei nép utódainak „protokeltasága” ugyanis bizonyíthatatlan. Ami
viszont megragadható, az a kimmerek, majd szkíták és a szarmaták többszöri beolvadásából
adódó hatás. A hallstatti műveltséget jellemző keleti hatások tovább éltek a Kr.e. V. századtól
kb. az időszámítás kezdetéig fennállott, s az előbbinél jóval elterjedtebb La Têne kultúrában is.
A hatások szerepét tulajdonképpen világosan látja Timaru-Kast is. Néhol ugyanis
egyértelműen a lovasnépek keltákra gyakorolt hatásairól ír, melyeket (Nagy Gézától részben
eltérő felfogású) történészi véleményekkel támaszt alá. Ennek ellenére, a korai hatások
előidézőit másutt (más szövegkörnyezetben) már többnyire „protokeltának” fogja fel, s utóbb
pedig a keltákat lényegében szkítának és magyarnak tekinti, s emiatt ellentmondásba is
keveredik önmagával. „A szkíta-kelta viszonyról szűkszavúak a régi írások, akárcsak a
modern történelmi könyvek, de ma már tudjuk, hogy nem is volt ez mindig békés, sokkal
intenzívebb volt, mint ahogyan ezt eddig hittük. Erről a kapcsolatról így vélekednek Kinder és
Hilgemann német történészek: A (szkíta-) kimmerek, tauricai (meotiszi) kulturelemek
átvételével, erős hatást gyakorolnak a Hallstatt-i kultúrára, és így elő-ázsiai kultúrelemek
közvetítői lesznek, a szkíták a fiatal (késői) Hallstatt kultúrára és a La Têne-kultúrára hatnak.”78
__________________________
73
Timaru-Kast, i. m. 14.
74
Egyik elődje a Szrednyíj Sztog műveltség
75
Vö. Bakay, 2005. 41-92. Csajághy, in. 2015. 99.
76
Ma már tudjuk, hogy a Kárpát-medencében is megtelepedtek. Lásd: Szabó-Fekete-Toronyi: in. 2012.
71-72, 105-107.
77
Nagy G., 1959. 53.
78
Timaru-Kast, i. m. 9.
18

A nem világos szerkesztésű utolsó mondat bővítésre szorul. A kimmerek meghatározó hatása
után a szkíta-kelta érintkezés kapcsán számításba kell vennünk a feltehető Kárpát-medencei
együttélést is. A szkíták a Kr. e. VII., míg a kelták a Kr. e. IV. század körül érkeztek a Kárpát-
medencébe. Kelta törzsek sokfelé éltek Nyugat-Európában, utóbb a Balkánon és Itália északi
részén, is felbukkantak, egy töredékük végül Kisázsiáig is eljutott (mások szerint a délorosz
síkságig, ahol elvegyülhettek a szkíták és szarmaták között).79 Más törzseik azonban nyugat
felé is visszafordulhattak. Mivel a Kárpát-medencében (vagy akár már a mai Dél-orosz
síkságon) találkozhattak és keveredhettek is szkíta maradékokkal, így a kölcsönös hatás sem
zárható ki. Ez esetben a kelták szkíta hatásokat is magukkal vihettek nyugatra. Természetesen
ez a szkíta vonatkozás csak a logikus és lehetséges folyamatot vázoló feltételezés.
Annál inkább valós a kelták szkíta-rokon szarmatákkal való érintkezése és együttélése,
elsősorban a Római Birodalom Britannia provinciájában. E tényt futólag (források említése
nélkül) említi a szerző, s megállapítja, hogy a „[…] szkíta eredetű szarmaták a kelta
testvérnép vidékére érkeztek […]. A szarmata kulturális behatás nem hozhatott nagy újítást
[…]. a szarmaták megérkezése felfrissítette a régi emlékeket, megerősítette az ősi, szkíta
gyökerű kelta hagyományokat.”80 Emellett természetesen a kelta és szarmata nyelvet is
hasonlónak tartja.81
Egyes római császárok több alkalommal telepítettek Britanniába szarmatákat. Köztük az
Antoninus-dinasztia 2. császára, Traianus (98-117), aki nehézlovas szarmatákat irányított a
birodalom e provinciájába... Majd Marcus Aurelius (161-180), az Antoninusok utolsó előtti
uralkodója, 5500 fő körüli létszámban küldött szarmata harcosokat britanniai területre.82 Az
áttelepítés vélhetően családostul történt, hiszen a szarmaták letelepedve éltek a Kárpát-
medencében, s nehezen képzelhető el, hogy a lakhelyük elhagyására vállalkozó (vagy erre
kényszerített) katonák itt hagyták volna hozzátartozóikat. Gyanítható, hogy a nyugatra
telepítés tovább folytatódott Diocletianus (284-305) idején is.83 Ismeretes, hogy a IV-V.
században a mai francia területen, Normandiában is éltek szarmaták.84
Nem tudni pontosan, hogy összesen hány szarmata került Britanniába (és Galliába), de
könnyen lehet, hogy számuk (családtagokkal együtt) elérhette, vagy jócskán meg is haladhatta a
tíz, vagy talán akár a húszezer főt. Ez abban az időben komoly tömeget jelentett, mely nagy
hatást fejthetett ki az érintkező kelta alaplakosságra. A hatás pedig hasonlatos a vízbe dobott kő
által keltett hullámgyűrűkhöz, mely egyre gyengülő, de mindig nagyobb körökben terjed. A
valós kimmer, a feltételezhető szkíta, és a szintén biztos szarmata hatás, valamint különösen ez
utóbbi néprész (forrásokkal igazolható britanniai jelenlétéből adódó) keltákba való beolvadása
következtében nyilván máig megmutatkoznak lappangó nyelvi, más kulturális, valamint
biológiai, és mentális maradványok a mai, kelta eredetű angliai lakosságban.
Timaru-Kast kelta-szarmata-(hun)-magyar összefüggésben többször említi Arthur (Artus)
királyt is. Nem csoda, ha a közismert Arthur-mondakörben keleti elemek bukkannak fel,
hiszen többek szerint, a V-VI. század fordulóján élt király maga is feltehetően szarmata
származású lehetett. A korai források név szerint nem említik talán éppen azért, mert vélhetően
nem volt kelta. Neve talán azért kapcsolódott később a kelta mitológiához, mert (ez esetben
idegen eredetűként) a kelták oldalán harcolt.85 Arthur szarmataságának közvetett bizonyítéka a
___________________
79
Vö. Kiszely, 1979. 93.
80
Timaru-Kast, i. m. 40.
81
Timaru-Kast, i. m. 41.
82
Littleton, 1977., Harmatta, 1992. Makkay, 1995. 25.
83
Barkóczi, (többek közt Notitia Dignitatum alapján) in. 1959. 244-250. További forrás:
https://www.google.hu/webhp?sourceid=chrome-instant&ion=1espv&=2&ie=UTF-
8#q=Szarmat%C3%A1k+Galli%C3%A1ban
84
Makkay 1995. 26. (Littleton, 1977. 264. nyomán)
85
Az Arthur legendáriumot kutatók szerint IX. század előtt nincs nyoma a nevének, de a vele utóbb
 19

Pendragon-család vörös sárkány jelképe is.86 A nevezetes személyt a szerző természetesen brit-
keltának tartja (nevét a kelta Ardurra = főúr, fővezér jelentésű névvel veti össze.87
A Timaru.Kast által felvetett kelta-magyar (illetve kelta szkíta) összefüggésekre választ
adhatnának az antropológiai és genetikai vizsgálatok, azonban az ezekre vonatkozó adatok nem
gyakoriak, és kevéssé ismertek. Az embertan tekintetében a kép szétágazó, és semmi szín alatt
nem tekinthető homogén jellegűnek.
Kiszely István két eltérő típusukat írta le. Egyikük nordikus, mely magas termetű, hosszú fejű
és arcú, hosszú egyenes orral. Kiszely szerint a mai Franciaországba és a Brit szigetekre
leginkább ez a változat jutott el. Őket – megnevezetlen irodalomra hivatkozva – germano
keltaként említi. A másik típus az alpi. Ez alacsony növésű, zömök, rövidnyakú, kerek
koponyájú (rövid fejű [brachycephal]). Arca alacsony, kicsi és rövid orral, az orrgyök kissé
nyomott, a fogmedri rész gyengén kiálló, a végtagok viszonylag rövidek. Az alpi alkat
kialakulási területeként az Alpok, a Jura, Bretagne és a Vendée-i mocsrak által határolt
területet jelölik meg.88 A két jellegzetes kelta csoport nagyjából fele-fele arányban terjedt el,
Közép-Európában, Svájcban, Dél-Németországban, de Spanyolországban is jelen van. A
germano- és alpi típusok közt számos átmenet található. A keltákra jellemző ismérvek egy
részét hasonlóan, de általánosítva (némi képzeletnek is teret adva) írja le a Timaru-Kast is: „[…]
középtermet, zömök testalkat, kerekfejűség ovális arc kiálló járomcsontokkal, barna haj
copfokba fonva valamint hosszú, lelógó, dús és lombos bajusz[…]”89 A fennmaradt régi
ábrázolásokon ugyanis nem jellemző az erős járomtájék, sem befont haj, vagy a kifejezetten
„lombos” bajusz. E tulajdonságok nyomán inkább a fantázia által előállított „mű-keltákra” –
jelesül Asterix és társainak rajzfilmbeli figuráira gondolhatunk–, vagy az európai átlagember
tudatában a „barbárokról” kialakult egyöntetű-sematikus kép sejlik fel előttünk.
A kelta genetikai vizsgálatok adatai részben a mai Anglia, részben a kontinens bizonyos
nyugati országainak lakosságától vett minták összehasonlítása révén érhetőek el. A problémát
elsősorban az egymásnak ellentmondó eredmények jelentik. Az egyik kutatási irány fontos
részét képezte, hogy a vizsgálatok nyomán mutatkozó eredmények genetikai térképet a Kr. u.
VII. századi Britannia királyságainak térképével hasonlították össze. Kiindulásul szolgált, hogy
– ekkor a kontinensről a szigetre érkező angolszászok már jelen voltak a mai Anglia középső és
déli terülein. A kutatók eleinte úgy vélték, hogy Cornwalltól Walesen át Skóciáig terjedően egy
összefüggő, homogén kelta terület létezett. Az eredmények azonban mást mutattak. Peter
Donelly, az Oxfordi Egyetem kutatója szerint, meglepő, hogy Észak-Anglia lakossága
genetikailag jobban hasonlít a kelta-utód skótokra, mint a Dél-Angliában élőkre. Ugyanakkor a
szintén kelta ősökre visszatekintő Wales déli és északi népessége genetikai viszonylatban
jobban elkülönül egymástól, mint a skótok és az angolok. Észak-Írországban szintén két
genetikai mintázat különíthető el élesebben. Úgy tűnik, hogy Cornwall, Wales, Észak-Írország
és Skócia kelta eredetűként ismert népcsoportjai a fennálló genetikai különbségek alapján
nem tekinthetők azonosnak. Ezen belül Cornwall lakossága jóval inkább hasonlít a többi

___________________
kapcsolatba hozott mondabeli hős alakját hadvezérként leírva először a VI. században Szent Gildas említi a
Badon-hegyi csata (495?) kapcsán. A régi brit történetírók közül Beda Venerabilis a VIII. század első
harmadában azonban még nem ismeri. Nennius korábbi (egyesek szerint bizonytalan) forásokra alapozott IX.
század elejéről származó Historia Brittonuma említi először történelmi alakként Arthurt. A X-XI. századi
írásokban már többször előfordul, köztük az Annales Cambriae-ben (walesi évkönyvek). Utóbb, az egyik
legfontosabb említés: a XII. század első felében Galfredus de Monmouth (Galfridus Monemutensis, Geoffrey
of Monmouth stb.) szerepelteti a Historia Regum Britanniae-ben. (Vö. Révai, II., 1911. 131-132.)
86
A sárkány tipikusan távol-keleti eredetű csodalény, melyet minden bizonnyal a szkíta-féle népek közve-títettek
először a nyugati népekhez, így a keltákhoz is.
87
Timaru-Kast, i. m. 39. Arthur nevét mások „medvének”, „gondterhelt léleknek” stb. fordítják.
88
Vö. Kiszely, 1979. 93-95. Hankó,-Lacza, 1980. 14.
89
Timaru-Kast, i. m. 10.
20

angliai lakosra, mintsem a walesiekre. Több régész – köztük Mark Robinson – úgy gondolja,
hogy ezek a genetikai eredmények bizonyítékul szolgálnak arra nézve, hogy a keltákat inkább
csak a hagyományaik és a műveltségük jellegzetességei különböztetik meg a többi
népcsoporttól. 90
Mások megkérdőjelezik azt a korábban elfogadott álláspontot, mely szerint a kelták zöme
nagyjából 2500 ével ezelőtt érkezett a mai Németország déli részéről, illetve a mai Franciaország
keleti vidékeiről Britanniába. Ez esetben a genetikai elemzések más szempontok alapján
indultak, ugyanis európai kontinens Atlanti partvidékén élő népesség mintáit is bevonták a
vizsgálatokba, s ennek alapján másféle eredmény bontakozott ki. Daniel Bradley, a dublini
Trinity College oktatója úgy látja, hogy, a walesieket, a skótokat, illetve Cornwall és Írország,
népességét valóban szoros eredetszálak fűzik egymáshoz, ugyanakkor ezek legközelebbi
genetikai rokonai a Pireneusi-félszigeten (Ibériai-félszigeten) találhatók. Bradley meglátása
szerint a mai Portugália területén élt népek a jégkorszak végén vándoroltak északi irányba.
Elgondolása alapján az Atlanti-partvidék lakosságának rokonsága legkevesebb 6000 éves.91
Bryan Sykes, Stephen Oppenheimer és Spencer Wells genetikusok a férfiágon öröklődő (Y)
kromoszóma különböző haplocsoportojainak vizsgálatai nyomán azt a véleményt alakították ki,
hogy az Ibériai-félsziget elhagyó népesség komoly hatással volt a mai Skócia, Irország, és Wales
lakosságára. Az elemzések folyamán kiderült, hogy az Ibériai-félszigeten és Nyugat-Európában
az R1b haplocsoport a legelterjedtebb. Ezen belül az ún. AMH (Atlantic Modal Haplotype) az
Ibériai-félszigeten és a Brit-szigeteken jelenik meg legsűrűbben, s ez a nyugat-európai
népekkel való genetikai rokonságot támasztja alá. 92 Az oxfordi Oppenheimer eleve kétségbe
vonja azt a nézetet, miszerint az írek a keltáktól származnak. Szerinte Nagy Britannia ma élő
lakóinak meghatározó többségét képviselő ősök Hispániából már 16 ezer évvel ezelőtt
vándoroltak be jégkorszakban kipusztult területre. Véleménye alapján a vándorlást jelentősen
befolyásolta, hogy akkor még az Ír-tenger és a La Manche csatorna helyén szárazföld volt.93
A kelta genetikát érintő (eltérő) véleményeket összegezve az leszűrhető le, hogy ezek a szkíta
eredetet nem támogatják, valamint egyéb ázsiai lovasnépekkel összefüggésbe hozható
határozott adatot sem tartalmaznak. Ráadásul azt bizonyosan megállapították, hogy az R1b
génjelző zömmel nyugati előfordulásával szemben az R1a haplocsoport az, mely inkább
Ázsiára jellemző. Amennyiben a kelták ázsiaiak lennének, úgy az ír, walesi, skót lakosságban
inkább az utóbbinak kellene meghatározóan jelen lennie, de ennek éppen az ellenkezője igaz.
Mindent egybevetve, a kelták alapvetően keleti, lovasnép eredete – bármely szemszögből
kíséreljük meg vizsgálni a kérdést – bizonyíthatatlan és semmiképpen sem elfogadható
álláspont. Az azonban vitán felül áll, hogy a Timaru-Kast munkái igazi csemegét jelentenek
mindazok számára, akik mindenhol és mindenkiben – így a keltákban is – magyarokat látnak.

_______________
90
Forrás: https://sg.hu/cikkek/111347/nem-alkotnak-kulon-nepcsoportot-genetikailag-a-keltak-nagy-britanniaban
91
Forrás: http://mult-kor.hu/cikk.php?id=7065 A tudomány általában úgy véli, hogy ezt megelőzően Portugália
legkorábbi lakosai a paleolitikumban, állítólag kb. 35-40 ezer évvel ezelőtt jelentek meg, majd komoly mérvű
bevándorlás a neolitikumban történt a mai közel-keleti illetve mediterráneumi területekről. A bizonytalan
meghatározással indoeurópainak nevezett nyelveket beszélő etnikumok érkezését is igen homályosan írják
körül, és nagyjából a Kr. e. III. évezredbe helyezik (vajon honnan tudják mindezt?). Mások a kelta törzsek
Ibér-félszigeti megjelenését mindmáig a Kr. e. VII-V. század közt határozzák meg.
92
Forrás: : https://hu.wikipedia..org/wiki/portugálok.
93
Forrás:http//:index.hu/tudomany/angir0306/token=0db877714a920d4b595f343d19accf141-Index-Tudomány-
Az angolok és az írek egy törzs leszármazottai?
 21

IRODALOM

Bakay Kornél: Őstörténetünk régészeti forrásai III. (László Gyula Történelmi és Kulturális
Egyesület, Bp. 2005.)
Barkóczi László: Szarmata-roxolán áttelepítések a Dunamedencében (in. Antik tanulmányok,
6. évf. 4. Bp. 1959. 244-351.)
Baróti Szabó Dávid: A magyarság virági (Komárom 1803.)
Botheroyd, Sylvia und Paul F.: Lexikon der keltischen Mythologie (München, 1999.)
Csajághy György: A magyar népzene bölcsője: Kelet (Alexandra, Pécs, 1998.)
Csajághy György: Az ősi magyar hitvilág és hiedelemvilág egyes elemei a magyar
népzenében (in A honfoglaló magyarság állama kultúrája és az ősi vastermelés, VII.
somogyfajszi konferencia tanulmányai, Dunaferr-Somogyország Archeometallurgiai
Alapítvány, Dunaújváros, 2003. 59-151.)
Csajághy György: Az etruszk-magyar „rokonságról” (in. Valóság, Bp. 2015/10. 88-107.)
Czuczor Gergely-Fogarasi János: A magyar nyelv szótára (Emich Gusztáv Magyar
Akadémiai Nyomdásznál, Pest, 1862-1874.)
Daczó Árpád: (P. Lukács O.F. M.): Csíksomlyó titka (Pallas-Akadémia Könyvkiadó
Csíkszereda, 2000.)
Drevn'et'urskij slovar' III. (Izdatel'stvo "Nauka" Leningradskoje Otdelenije Leningrad 1969.
Akademija Nauk SSSR, Institut Jazykoznanija. Redaktory: V.M. Hadeljajev, D.M.
Nasolov, E.R. Tenisev, A.M. S'erbak.)
Etimológiai Szótár (Fősz.: Zaicz Gábor, Tinta Könyvkiadó, Bp. 2006.)
Gimbutas, Marija: The Kurgan culture and the Indo-Europeanization of Europe (Selected from
1952 to 1993. in: Journal of Indo-European Studies monograph 18 [Dexter, Miriam
Robbins & Karlene Jones-Bley /ed/], Washington DC: Institute for the Study of Man.
1997.)
Flavius, Josephus: A zsidók története ( Ἰουδαϊκὴ ἀρχαιολογία, Ioudaikē archaiologia) Forrás: pace-
ancient.mcmaster.ca/york/york/showText?book=1&chapter=6&textChunk=nieseSecti
on&chunkId=130&down.x=11&down.y=9&down=down&text=anti&version=&direct
ion=down&tab=&layout=split; Latin: Antiquitates Judaicae [Továbbá:Jüdische
Altertümer, Fourier Verlag, Wiesbaden, 1985.])
Gün, Benderli-Yılmaz, Gülen-Kakuk Zsuzsa-Tasnádi Edit: Magyar-Török, Török-magyar
szótár (Nemzedékek Tudása Tankönyvkiadó, 2002, 2014.)
Hankó Ildikó-Lacza Márta: Emberek (Búvár zsebkönyvek, Móra Ferenc Könyvkiadó, Bp.
1980.
Harmatta János: Studies in the History and Language of the Sarmatians (Acta Antiqua et
Archaeologica, Tomus XIII. Bp. 1992.)
Hóman Bálint: A magyar hún-hagyomány és hún monda („Stúdium”, Bp. 1925.) További
forrás: mek.niif.hu/07100/07139/html/0007/index.html
Hunyady Ilona. Kelták a Kárpátmedencében (Királyi Pázmány Péter Tudományegyetem
Érem- és Régiségtani Intézete, Bp. 1944.)
Iordanes: Getica (közreadja, szerk. és részben fordította Kiss Magdolna, L’Harmattan
Könyvkiadó és Terjesztő Kft., Bp. 2005.)
Jerney János: Magyar nyelvkincsek Árpádék korszakából (Pest, 1854.)
Képes Krónika ([részben Kálti Márk, (hasonmás kiadás [ford.: Bellus Ibolya] Helikon, Bp.
1987.)
Kézai Simon: Magyar Krónika ( [ford.: Császár Mihály] Magyar Ház, Bp. 1999.)
Kiszely István: A Föld népei 1. Európa (Gondolat Kiadó, Bp. 1979.)
Kriza János: Vadrózsák. Székely népköltési gyűjtemény. (Kolozsvár 1863. Kriterion,
Bukarest, 1975.
 22

Krusch, Bruno: Liber Historiae Francorum (Hannover, 1888.)

Littleton, C. Scott: Where the Sarmatians the Source of Arthurian legend? (Archeologia,
USA, New York[?] 1977.)
Magyar Legendárium ([kis magyar Legendárium és Szent István királynak Intelmei] ford.:
Tormay Cecile, Kapisztrán nyomda Vác (Bp.) 1930.)
Makkay János: Attila kardja, Árpád kardja (Csongrád Megyei Múzeumok Igazgatósága,
Szeged, 1995.)
Maráz Borbála: Budapest-Gellérthegy és környékének késő Laténe –kori településtörténete II.
A gellérthegyi oppidum és a romanizált őslakosság települéesei a Gellérthegy körüli
síkságon (in. Budapest Régiségei, XL. Bp. 2006. 31-37.)
Matthews, Caitlín und John: Das große Handbuch der keltischen Weisheit (München, 1999)
Nagy Géza régészeti levelei Jósa Andráshoz (Közreadja: Csallány Géza, A Nyíregyházi Jósa
András Múzeum Évkönyve II., Nyíregyháza, 1959. 51-62.)
Szabó Géza-FeketeMária-Toronyi Alexandra: Janus a pannonok között (Élet és Tudomány:
LXVII/3-4. Bp. 2012. 71-72. 105-107.)
Tarih-i Üngürüsz ([Tarih-i Üngürüs] latinból ford.: Mahmúd Terdzsüman [Tercüman].
Oszmán-törökből ford.: Blaskovics József. Cleveland, Ohio, 1988.)
Thuróczy János: A magyarok krónikája (Ford.: Horváth János, Magyar Helikon, Bp. 1978.)
Timaru-Kast Sándor: Kelták és magyarok, (in. Hun-idea, Bp. 2008.)
Timaru-Kast Sándor: Kelta magyarok magyar kelták (Magyar Ház Kiadó, Bp. 2009.)
Timaru-Kast Sándor: A nyugat magyarjai (in. Magyarságtudományi füzetek, Kisenciklopédia
Tours-i Szt. Gergely: Historia Francorum (Libri Decem Historiarum (Historia Francorum
Libri Decem Historiarum [591 táján]) . Forrás:
https://translate.google.hu/translate?hl=hu&sl=en&u=https://en.wikipedia.org/wiki/Gr
egory_of_Tours&prev=search
Túry Ignác: Magyar tájszótár.(Buda 1838.)
Révai Nagy Lexikona XI. (Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság, Bp. 1914. )
Szilágyi János: Legújabban talált írásos emlékek Aquuincum életéhez (in. Budapest régiségei
XV. Szerk. Pogány O. Gábor, Fővárosi Múzeum Kiadása, Bp. 1950. 451-472.)
Vékony Gábor: Későnépvándorláskori rovásfeliratok a Kárpát-medencében (Életünk
Szerkesztősége és a Magyar Írók Szövetsége Nyugat-Magyarországi Csoportja,
Szombathely, 1987.)

View publication stats