barátok

barátság emlékmű

a lány már negyedórája vár az állomás előtt, nézi az őszi sárgás bordós színkavalkádot az járdára hullva,
amikor a fiú megérkezik. szeret időben indulni otthonról, mert ugye útközben bármi közbe jöhet, például,
mondja a lány, az ember rájön, hogy a kulcsát, amivel néhány órával később a pesti lakás ajtaját kellene nyitni,
otthon hagyta, tudja is hol, a wc-ben a földön, mert hát a szűk nadrágot fájdalmas úgy lehúzni, hogy az ember
zsebét kulcsok recéi szúrják. ilyenkor szerencse, mondja a lány, hogy időben indul az ember, tapasztalatból
beszél. meg, teszi hozzá, pesten amúgy is hozzászokik az ember, hogyha időre megy, akkor előbb kell indulni,
mint a józan ész diktálná, mert a közlekedés az kiszámíthatatlan. és tényleg, baján, ahol a lány éppen az
állomáson várakozik a vonatra, szóval baján senki nincs az utakon vasárnap délután kettőkor, nincsenek
útlezárások sem futóversenyek, vagy mondjuk melegfelvonulás miatt, amiről a múlt héten beszélt egyébként
a fiú és a lány egymással, hogy ki kellene menni, habár egyikük sem meleg, csak a szolidaritás miatt.
aha, világos, mondja a fiú a kulcsos monológra. fél három, a vonat pontosan indul. milyen volt a hétvége,
kérdezi a lány, a fiú meg, hogy unalmas, furcsa, hogy alig két hónapja költöztem el, és már idegenebb a
szobám, mint volt. ezen rágódom. és neked, kérdezett vissza a fiú, a lány meg, hogy tudod, anyám ilyenkor
mindig úgy érzi, mintha a cselédje jönne meg a nyaralásból, hogy vagy, kérdezi, de a válasz második mondata
után már feladatot ad, hogy kéne mosni, meg ha lejárt, akkor teregetni, vasárnap aztán meg, hogy mielőtt
elmegyek, még le kéne szednem a szárítóról a ruhákat. meg a boltban tegnap reggel találkoztam az annával,
tudod, a nagy vöröshajú lány, osztálytársam volt, igen-igen, mondja a fiú, bólint is hozzá, ezeréve nem láttam.
aztán, folytatja a lány, arra gondoltam, hogy apu még mindig évi egyszer kétszer összejár a középiskolás
haverjaival, én meg három éve végeztem, és meglepődök azon, ha meglátom a legjobb gimis barátnőm. azt
hiszem bántott, hogy miután márknak vége lett, anna nem volt ott. persze én is eltűntem ebben az időben,
amíg volt márk, de ez már csak ilyen, nem, kérdezi a lány, a fiú meg bólint, még nem volt barátnője, főleg
nem hároméves kapcsolata, szóval csak gondolhatta, hogy igen a szerelem ilyen. és az igazi barátság az pont
itt mutatkozik meg, nem, kérdezi ismét a lány, a fiú meg örült, hogy ezek szerint ők igazi barátok, meg sem
fordult a fejében, hogy ne úgy lenne, ahogy a lány mondja.
elköltözöm, mondta a lány. február vége van, az egész télen most van a leghidegebb, havazik, sőt meg is
marad. pont most, beszélik meg az ablak alatt elsétáló nénik, amikor az ember már a tavaszt várná, bezzeg
karácsonykor tizenöt fok volt. a fiú ezt nem hallotta, ő csak a lányra figyel, meg érzi, hogy a mellkasában
valami nehezebb, és sötétebb, mint eddig. de, mondja a lány, ettől még találkozunk, most se találkozunk,
válaszolja sértődötten a fiú, mióta pasid van, nekem meg csajom. akkor meg amúgy is mindegy, mondta a
lány. de én akarom, hogy jó legyen, gondolta a fiú, de kifelé néma maradt, talán a lány is ezt gondolta, ha
nem is most, de mondjuk akkor, amikor teát készített a fiúnak reggel, amit az nem vett észre, és a lány találta
meg délután ugyanott, ahol néhány órával azelőtt hagyta.
ma tette ki a lány facebookra, hogy a barátja eljegyezte őt, a fiú is ott látta először, egy kép, és aláírva, hogy
legszebb születésnapi ajándék. egy-két éve, hogy szinte mindent innen tud a lányról, meg persze fordítva is
így van biztos. a képet nézi, rajta a lány keze feltehetőleg azzal a gyűrűvel az ujján, amit a barátjától kapott.
a háttérben egy könyvespolc, azon van az a könyv is, amit még évekkel ezelőtt adott kölcsön a fiú a lánynak,
fantasztikus bűnügyi novellák vannak benne. lehet azok miatt van az egész. aztán most arra gondol, amikor
legutóbb találkoztak a lánnyal, hogy a mondatok milyen izzadtan vánszorogtak az egyik szájából a másik
fülébe, mintha azok az utak, amik az övéik és egykor keresztezték egymást, mára szétfutottak volna. vagy
mintha ezt a barátságot, ami olyan igaz volt, a magány tapasztotta volna össze.