Sophie Hannah

kiszolgáltatva

Kossuth Kiadó
Tartalom
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
12.
13.
14.
15.
16.
17.
18.
19.
20.
21.
22.
23.
24.
25.
26.
27.
28.
Köszönetnyilvánítás
Impresszum
1 4 3 IB/SK SZÁMÚ RENDŐRSÉGI BIZONYÍTÉK – KÉZZEL ÍRT LEVÉL
MÁSOLATA KERRY JOSE-TÓL FRANCINE BREARYNEK,
kelt 2 01 0. decem ber 1 4 -én

Miért v agy m ég itt, Francine?

Mindig úgy hittem , hogy az em berek m eg tudnak halni, ha akarnak. Ha az

agy unk képes felébreszteni bennünket pontosan egy perccel az előtt, hogy
m egszólalna az ébresztőóránk, akkor arra is képesek v agy unk, hogy
m egállítsuk a légzésünket. Gondold v égig: az agy és a légzés sokkal szorosabb
kapcsolatban áll, m int az agy m eg az éjjeliszekrény . A szív köny örgött, hogy
állítsa m eg az agy , és nem fogadja el a nem et v álaszként – v an erre esély ?
Egy ébként m indig így gondoltam .

Nem tudom elhinni, hogy m aradni akarsz. Még ha akarnád, akkor sem
m aradhatnál. Valaki m eg fog ölni. Nem sokára. Mindennap m ásv alakire
gondolok. Nem érzem szükségét, hogy m egpróbáljam m egállítani őket, csak
elm ondom neked. Ha esély t adok neked, hogy kiszállj, és ne kaphassanak el,
akkor tisztességes v agy ok.
Hadd v alljam be: azért próbállak rábeszélni a halálra, m ert félek, hogy
felépülsz. Hogy an érezhetem lehetségesnek a lehetetlent? Ez azt jelenti, hogy
m ég m indig félek tőled.
Tim nem fél. Tudod, m it kérdezett egy szer év ekkel ezelőtt? A te kony hádban
v oltunk m indketten Heron Close-ban. A fehér szalv étagy űrűkről m indig az
jutott eszem be: m intha ny akszorítók lennének az asztalon. Előv etted őket a
fiókból, m eg a barna szalv étákat, am iknek kacsák v annak a szélükön, és szó
nélkül lecsaptad őket; Tim nek kellett v olna m egcsinálnia a többit, akár
fontosnak tartja, akár nem , hogy a szalv étákat betegy e a szalv étagy űrűbe csak
azért, hogy tizenöt perccel később ki lehessen v enni belőle. Dan kim ent, hogy
elhozza az elv itelre szánt kínait, te m eg kiv onultál a kert m ély ére duzzogni.
Tim v alam i egészségeset rendelt babcsíráv al, am iről v alam enny ien tudtuk,
hogy gy űlöli, te pedig azzal v ádoltad, hogy hátsó szándékkal v álasztotta: azért
tette, hogy a kedv edben járjon. Em lékszem , hogy igy ekeztem elpislogni a
könny eim et, m iközben az asztalt terítettem , m iután kikaptam az ev őeszközöket
a kezéből. Nem tehettem sem m it, hogy m egm entsem tőled, de azt m eg tudtam
spórolni neki, hogy ki kelljen raknia a v illákat és a késeket. Tim akkoriban
hagy ta, hogy apróbb dolgokat m egcsináljunk hely ette, így aztán Dan m eg én
igy ekeztünk tom pítani a hely zetet, am enny ire tőlünk telt. Még így is képtelen
v oltam m egérinteni azokat a ny om orult szalv étagy űrűket.
Am ikor biztos v oltam benne, hogy nem sírom el m agam , m egfordultam , hogy
lássam az ism erős kifejezést Tim arcán, am i azt jelentette: szeretném , ha
tudnál v alam it, de m ég nem állok rá készen, hogy elm ondjam . El sem tudja az
em ber képzelni ezt az arckifejezést, ha nem látta, és biztos v agy ok benne, hogy
te sem tudnád. Tim egy héttel az után, hogy elv ett, feladta a v eled v aló
kom m unikációt.

– Micsodát? – kérdeztem tőle.

– Csodálkozom rajtad, Kerry – m ondta. Azt akarta, hogy kihalljam a
hangjából a gy anakv ást. Persze, tudtam , hogy nem gy anúsít sem m iv el, és
sejtettem , hogy csak arra keres faram uci ürügy et, hogy m iként beszélhetne
önm agáról, am int gy akran tette. Megkérdeztem , m iért csodálkozik, ő m eg azt
v álaszolta, m intha csak közönség előtt tenné, am ely egy nagy terem ben ül
előtte v égeláthatatlan sorokban.
– Képzeld, Francine m eghalt.

A három szó fájdalm as v ágy akozást ültetett a m ellkasom ba. Anny ira
szerettem v olna, hogy ne legy él ott többé, Francine, de össze v oltunk kötv e. A
sztrók előtt azt hittem , legalább százhúsz év ig élsz.

– Még m indig félsz tőle? – kérdezte Tim . Ha v alaki oly an hallja, aki nem ism eri
jól, azt hiheti, hogy ugrat engem , és élv ezi. – Pedig félhetnél. Még, ha tudod is,
hogy m eghalt, és soha nem jön v issza.

– Úgy m ondod, m intha lenne v álasztási lehetőség – jelentettem ki. – Meghalt

és v isszajár.

– Hallod m ég a hangját a fejedben, am int m indazt ism étli, am it életében

szokott? Meg tudsz tőle szabadulni? Ha nem látod, el tudod képzelni, hogy
v alahonnan téged figy el?

– Tim , ne butáskodj – m ondtam . – Te v agy a legkev ésbé babonás em ber, akit

ism erek.
– De rólad beszélünk – m ondta ártatlanul.
– Nem . Senkitől sem félnék, aki m ár m eghalt.

– Ha ugy anúgy félnél tőle halálában, sem m it sem érnél el azzal, ha m egölnéd
– foly tatta Tim , m intha m eg sem szólaltam v olna. – Már a börtönbüntetéstől
eltekintv e. – Négy opálzöld színű üv eg borospoharat v ett elő a tálalóból.
Mindig utáltam ezeket, m ert oly an hatást keltenek, m intha beléjük köptek
v olna.
– Sosem értettem , m iért töpreng v alaki azon, hogy m iben m ások a gy ilkosok,
m int a többi em ber. – Tim egy fehérboros palackot v ett elő a hűtőből. – Kit
érdekel, hogy m i teszi képessé és hajlandóv á az egy ik em bert arra, hogy
gy ilkoljon, és a m ásikat m eg nem ? A v álasz kézenfekv ő: a szenv edés m értéke és
az, hogy hol áll a bátorság–gy áv aság skálán. Enny i. Az egy etlen különbség,
am i után ny om ozni érdem es, az az, am i elv álaszt m inket. Mindenki, aki
gy ilkosságnak esik áldozatul, legalább egy em bert arra indított, hogy a halálát
kív ánja. És nekünk állítólag egy ütt kellene éreznünk v ele. – Megv etően
felhorkant.

Nev ettem a felháborodásán, aztán bűntudat ébredt bennem , hogy bev ettem .
Tim akkor tud a legjobban m egnev ettetni, am ikor nem lát rem ény t rá, hogy
m egv igasztaljon; jobban kellene m agam at éreznem , és azt kellene képzelnem ,
hogy ő ugy anezt az érzelm i röppály át járja be.

– Azt állítod, hogy m indenki, aki gy ilkosság áldozata lett, v alójában azt
akarta, hogy m egöljék?
Szándékosan v ettem be a csalit. Ha v alam it m eg akar beszélni, v itát kezd, én
m eg addig v itatkozom v ele, am íg elege nem lesz. Dan is. Ez a szeretet sok m illió
fura m egny ilv ánulásának egy ike. Kétlem , hogy m egérted.
– Tév esen feltételezed, hogy a gy ilkosság áldozata m indig az, akit m egöltek,
nem pedig a gy ilkos. – Tim töltött m agának egy pohár bort. Engem nem kínált
m eg. – Szerintem sokkal súly osabb bűntény , ha v alakinek oly sok
kellem etlenséget okozunk, hogy hajlandó kockára tenni a szabadságát, és
feláldozni a m aradék em berségét, hogy m egtisztítsa tőlünk a boly gót, m int az,
hogy v alaki fegy v ert v agy bökőt ragad, és v éget v et egy m ásik em ber
életének.
A kellem etlenségen fájdalm at értett.

– Igazságtalan v agy – m ondtam . Tudtam , hogy Dan bárm ely ik pillanatban

v isszatérhet az enniv alóv al, és m ég el akartam m ondani pár dolgot, m égpedig
sokkal kem ény ebben, m int ahogy szoktam . Akkor döntöttem el, am ikor
belekezdtem a m ostani beszélgetésbe, Tim pedig ném án beleegy ezett. – Ha
lélekgy ilkosként tekintesz Francine-re, ha csupán azért nem ölted m eg, m ert
jobban félnél tőle holtan, m int elev enen… – foly tattam .
– Nem tudom , honnan v eszed m indezt – v igy orodott el Tim . – Megint
hangokat hallottál? – Mindketten tudtuk, m iért m osoly og: felfogtam az
üzenetét, és nem felejtem el. Tudta, hogy a titka nálam biztonságban lesz. Csak
több év i ism eretség után jöttem rá, hogy Tim nem akar v áltoztatni az életén;
csupán anny it szeretne, hogy elraktározhassa az inform ációt annál, akiben
m egbízhat.

– Bárm ikor elhagy hatod őt: könny ebb lesz, m int gondolnád – m ondtam , szinte
köny örögv e, hogy v égre v áltoztasson, v égérv ény esen, hogy ne lehessen
v isszacsinálni. Az több m int elég lenne m indkettőnk szám ára. – Nem kell
konfrontálódnod v ele, nem kell azt m ondanod neki, hogy elm ész, v agy
bárm iféle kapcsolatba kerülni v ele, m iután elm entél. Dan m eg én segíthetünk
neked. Hadd tartsa m eg Francine ezt a házat. Gy ere, lakj v elünk.
– Nem tudsz segíteni – m ondta Tim határozottan. Szünetet tartott, elég
hosszút ahhoz, hogy m egértsem v agy félreértsem , m int ahogy tudtam , hogy
m egteszi, ha én ragaszkodom ehhez. Majd hozzátette: – Nincs szükségem
segítségre. Jól v agy ok.
Tegnap hallottam , Francine, hogy hozzád beszélt. Nem adott hangsúly t
m inden szav ának, társalgó stílust használt. Csak fecsegett, Gaby újabb
sztoriját m esélte el neked. Egy repülőtéren történt, term észetesen, Gaby
m intha csak repülőtereken élne, am ikor éppen nem repül. Nem tudom , hogy
bírja, én m egőrülnék tőle. Ez a történet arról szólt, hogy a m adridi repülőtér
ellenőrző pontján a gép m egette a cipőjét… Tim élv ezettel m esélte. Úgy
hangzott, akárm i jut eszébe, kim ondja, v álogatás nélkül. Sem m it nem tett
hozzá, sem m iféle elem ét az előadásnak. Egy általán nem jellem ző Tim re.
Miközben hallgattam , rájöttem , hogy m inden félelem , am it v alaha érzett, rég
elm últ. Am ire nem tudtam rájönni: ez azt jelenti, hogy v alószínűleg m egöl
téged, v agy inkább arra v an szüksége, hogy örökké élj?
 1.

2011. március 10.

A mellettem álló fiatal nő dühösebb, mint én. Nem csak nálam

feldúltabb, hanem mindenki másnál a repülőtéren összegyűltek
közül, és ezt valamiért a többiek tudomására akarja hozni.
Mögöttem morgolódnak az emberek, „Jaj, ne!”, mondogatják, de
senki más nem sír vagy rázkódik a dühtől, csak ez a lány. Képes
egyidejűleg feldühíteni a Fly4You tisztviselőjét, és közben
vaskosan szitkozódni. Lenyűgöz, hogy láthatóan nincs rá
szüksége, hogy megszakítsa a kirohanását, és időnként levegő
után kapkodjon, mint a síró emberek általában. A hétköznapi
emberektől eltérően nem érzékeli a különbséget a késés és a
haláleset között.
Nem sajnálom. Lehet, hogy sajnálnám, ha nem reagálna ilyen
szélsőségesen. Leginkább azokat az embereket sajnálom, akik
váltig állítják, hogy jól vannak, miközben húsevő rovarok nagy
sebességgel fogyasztják a szerveiket. Lehet, hogy valami baj van
velem.
Egyáltalán nem vagyok felháborodva. Ha nem érek haza ma
este, majd hazamegyek holnap. Az is jó lesz.
– Válaszoljon a kérdésemre! – ordítja a jól nevelt németnek,
aki balszerencséjére a B56-os beszállókapunál teljesít szolgálatot.
– Most hol van a gép? Még itt van? Itt van lent? – A tisztviselő
mögött nyíló, harmonikafalú ideiglenes légihídra mutat, ahol öt
perccel ezelőtt végig kellett volna haladnunk, hogy a végén
megtaláljuk a gépünket. – Még itt van lent, igaz? – ismétli meg a
lány. Az arca ránctalan, hibátlan és furán lapos; gonosz
rongybaba. Tizennyolcnak néz ki, ha egyáltalán van annyi. –
Figyeljen, haver, több százan vagyunk, maga meg csak egyedül.
El tudnánk menni maga mellett, és mind fel tudnánk szállni a
gépre, egy csomó dühös brit, és megtagadnánk a leszállást, amíg
haza nem röpítenek! A maga helyében én nem kötekednék egy
csapat dühös brittel!
Leveszi a bőrdzsekijét, mint aki harcra készül. Az APA szó van
a jobb felső karjára tetoválva kék tintával, nagybetűkkel. Szűk,
fekete farmert visel, töltényövet, és fehér melltartó, rózsaszínű
kombiné és piros ujjatlan top zsinórja fut át a vállán.
– A gép visszamegy Kölnbe – mondja a német Fly4You német
tisztviselője türelmesen, immár harmadszor. A barna
egyenruhájára erősített névtáblán olvasható a neve: Bodo
Neudorf. Én nehezen tudtam volna nyers hangot használni egy
Bodo nevű férfival szemben, de nem várhattam el, hogy mások is
osszák a fenntartásomat. – Túl rossz az időjárás, veszélyes lenne
felszállni. Nem tehetek semmit. Sajnálom. – Észérveken alapuló
magyarázat. Az ő helyében, valószínűleg, én is ugyanezt a
taktikát választanám. Ha az ember észérveket használ, hajlamos
túlértékelni a logikus érvelés hatékonyságát, még akkor is, ha
olyan emberrel áll szemben, aki úgy véli, elrejtik előle a
repülőgépeket.
– Folyton csak azt ismételgeti, hogy megváltoztatták az
útirányát! Ez azt jelenti, hogy még sehova nem küldték el, igaz?
– A lány megtörli nedves arcát, de olyan erősen, mintha önmagát
csapná arcul, aztán megpördül, hogy a mögöttünk összegyűlt
tömeg felé forduljon. – Még nem küldte el – jelenti be. Dühös
hangjában diadal vibrál a B56-os beszállókapunál, hangosabb,
mint az állandó elektromos géphang, amely az ügyeletes
bejelentéseket teszi a többi géphez vezető kapuk megnyitásáról.
– Hogyan küldhette el? Öt perccel ezelőtt még mind itt ültünk,
készen arra, hogy felszálljunk. Nem küldhet el ilyen gyorsan egy
repülőgépet! Én mondom, nem szabad hagyni, hogy elküldje. Itt
vagyunk, a gépnek is itt kell lennie, és valamennyien haza
akarunk menni. Nem érdekel bennünket az a tetves időjárás. Ki
törődik vele!
Szeretnék megfordulni, hogy lássam, hogy más is ugyanolyan
zavarba ejtően kényszeresnek ítéli-e a lány egyszemélyes show-
műsorát, mint én, de nem akarom, hogy a nem-utastársaim azt
higgyék, együtt vagyunk csupán azért, mert egymás mellett
állunk. Jobb, ha nyilvánvalóvá teszem, hogy semmi köze hozzám.
Bátorítóan mosolygok Bodo Neudorfra. Ő rövid mosollyal
viszonozza, mintha csak azt mondaná: „értékelem a támogató
gesztust, de bolond, ha azt képzeli, bármi képes kompenzálni a
maga mellett álló szörnyeteg jelenlétét”.
Szerencsére Bodo nem tűnik riadtnak a lány fenyegetőzése
miatt. Talán feltűnt neki, hogy a 1221-es gépre helyet foglaló
utasok többsége illedelmes, nyolc és tizenkét év közötti
kóristalány. A kórus egyenruháját viselik. A karvezetőjük és öt
vagy hat kísérő szülő a dortmundi koncertjükről beszélt,
miközben a felszállásra várakoztunk, s arról, hogy milyen jól
énekelték a lányok az Angeli Archangeli című dalt. Nem áll fönn
a veszély, hogy a szülők gyors rohammal beletapossák a földbe a
német reptéri alkalmazottat, vagy tehetséges gyermekeiket
kiteszik a veszélyes viharoknak, hogy időben hazaérjenek.
Bodo a kijárati kapu íróasztalához erősített kis fekete
eszközhöz nyúl, megnyomja a pittyenő hangot adó gombot.
– Bejelentés az angliai Combinghambe tartó 1221-es járat
minden utasának. A Fly4You 1221-es járata az angliai
Combinghambe. A gépet a kölni repülőtérre irányították át, és
onnan fog indulni. Kérjük, fáradjanak a poggyászkiadó részleghez
a csomagjaikért, ezt követően várakozzanak a repülőtéren kívül,
közvetlenül a kijárati csarnok mellett. Buszok szállítják önöket a
kölni repülőtérre. Kérjük, hogy amilyen gyorsan csak lehet,
fáradjanak a kijárati csarnok melletti gyülekezőponthoz.
Jobbra tőlem egy csinosan öltözött postaláda-piros hajú nő
amerikai akcentussal mondja:
– Nem kell sietnünk, emberek. Ezek csak fantáziabuszok:
méghozzá a leglassabb fajtából.
– Mikorra ér ide a busz Kölnből? – kérdezi az egyik férfi.
– Még nem ismerjük a busz menetrendjét – jelenti be Bodo
Neudorf. Hangja elvész az általános méltatlankodásban.
Örülök, hogy nem kell felkeresnem a poggyászkiadót, hiszen
most mindenki oda özönlik, hogy begyűjtse a csomagját és
tülekedjen, kanyarogjon a kötelek között a sorban. Én ezt több
mint egy órával ezelőtt megtettem. Este 8 van. Angol idő szerint
fél kilenckor le kellene szállnom Combinghamben, aztán haza
menni, hogy forró habfürdőt vegyek egy hideg pohár Muscat
társaságában. Ma reggel ötkor ébredtem, hogy elérjem a 7
órakor Combinghamből Düsseldorfba induló gépet. Nem vagyok
korán kelő, és tönkremegy az a nap, amelyiken 7-nél előbb kell
felkelnem; már ez is túl sokáig tartott.
– Ez valami hülye vicc! – csipogja a dilis rongybaba. – Ki
akarnak cseszni velem! – Ha Bodo úgy képzelte, hogy kiterjeszti
a hangját, és elektronikusan megsokszorozza, akkor tévedett. –
Csak nem képzeli, hogy nekiállok cipekedni!
Egy szürke öltönyös, sovány, kopasz férfi előre lép, és
megszólal:
– Ebben az esetben a csomagja nélkül fog hazatérni. És
mindama holmi nélkül, ami benne van. – Magamban ujjongok: az
1221-es járatnak megvan az első hőse. A férfi egy újságot tart az
egyik hóna alatt. A másik kezével visszavágásra készen
megragadja a sarkát.
– Maga csak maradjon ki ebből! – ordítja a képébe
Rongybaba. – Nézzenek csak oda: mit képzel, különb, mint én?
Nincs is bőröndöm – ezt igazán tudhatná! – Figyelmét ismét
Bodóra fordítja. – Micsoda? Mindenki csomagját leszedték a
gépről? Ennek mi értelme? Mondja meg, mi értelme van! Ez
egyszerűen… elnézést a nyers kifejezésért, de ez kibaszott nagy
ostobaság!
– Vagy – szólalok meg a magam számára is váratlanul, mert
nem hagyhatom, hogy a kopasz hős egyedül maradjon, és senki
más nem siet a segítségére – maga ostoba. Ha nem adott be
poggyászt, akkor természetes, hogy nem kell érte mennie. Miért
kellene?
A nő rám mered. Könnyek folynak az arcán.
– Ha a gép itt van, és biztonságosan el tud repülni a kölni
repülőtérre, mi is repülhetnénk vele, nem igaz? – mondom. –
Vagy még haza is utazhatnánk, amit valamennyien a
legszívesebben tennénk. – Francba. Minek nyitottam ki a
számat? Nem az én dolgom, és nem is Bodo Neudorfé, hogy
korrigálja a lány hibás gondolkodását. A kopasz férfi eloldalog az
újságjával, és ott hagy a pácban. Hálátlan tetű. – Az időjárás
miatt a gépünk nem repülhet Düsseldorfba – folytatom
missziómat, hogy békét és egyetértést teremtsek. – Soha nem
volt itt, most nincs itt, és a bőröndje, ha van, nem lesz rajta, és
nem is kell levenni róla. A gép valahol a levegőben van. – Fölfelé
mutatok. – Düsseldorf felé tartott, de megváltoztatta az
útirányát, és most Köln felé tart.
– Ne-em – mondja bizonytalanul, és végignéz rajtam döbbent
undorral, mintha azon ütközött volna meg, hogy hozzám kell
beszélnie. – Ez nem lehet igaz. Mind ott ültünk. – A fekete
fémállványokra erősített, félkörben elhelyezett, narancssárga
ülőhelyek felé mutat. – Azt mondták, menjünk a kapuhoz. Ezt
csak akkor mondják, ha a gép készen áll a felszállásra.
– Rendes körülmények között ez igaz, de ma este nem –
jelentem ki határozottan. Szinte látom a szeme mögött pörgő
fogaskerekeket, ahogy agya keményen küzd a feladattal, hogy az
egyik dolgot összekapcsolja a másikkal. – Amikor azt mondták,
hogy menjünk a kapuhoz, még reménykedtek benne, hogy a gép
képes lesz leszállni Düsseldorfban. Nem sokkal az után, hogy
összeverődtünk, rájöttek, hogy ez mégsem lehetséges. – Bodo
Neudorfra pillantok, aki félig biccent, félig megvonja a vállát.
Elfogadja az elméletemet? Ez nem normális. Neki többet kellene
tudnia a Fly4You háttérműveleteiről, mint nekem.
A dühös bőgőmasina elfordítja a szemét, és megrázza a fejét.
Szinte hallom csöndes dohogását: „Hidd csak, ha ezt akarod.”
Bodo egy walkie-talkie-ba beszél németül. A közelben álló
kóristalányok kérdezgetik, hogy hazaérnek-e még ma este. A
szüleik azt válaszolják, hogy nem tudják. Három futballtrikós
férfi azon vitatkozik, hogy mennyi sört képesek meginni
mostantól addig, amíg fölszállunk, akárhová is megyünk, és azon
töprengenek, vajon a Fly4You megtéríti-e a számlájukat.
Az ötvenes évei végén, hatvanas évei elején járó ősz hajú nő
miatt aggódom, aki azt mondja a férjének, hogy csak 10 eurójuk
maradt.
– Micsoda? Miért? – csattan fel a férfi ingerülten. – Az nem
elég.
– Nem gondoltam, hogy többre lesz szükség. – Az asszony ott
repdes a férje körül, magára vállalja a felelősséget, reméli, hogy
kegyelmet kap.
– Nem gondoltad? – követelőzik a férfi dühösen. – És a
vészhelyzetekkel mi van?
Mostanra már elértem közbeavatkozási kedvem határát,
különben megkérdeztem volna a fickót, hogy hallott-e valaha
pénzváltó automatáról, és mit tenne akkor, ha a felesége spontán
felgyulladna, és a kézitáskájában lévő összes készpénz füstté
válna. Mi van a vészhelyzetekkel, nagypofájú? A feleséged talán
harmincöt lehet, de legalább hatvannak néz ki, mert legszebb
éveit rád pazarolta.
A repülőtérnél nincs jobb hely, hogy az ember elveszítse az
emberiségbe vetett bizalmát. Odébb sétálok a tömegtől, és
elhaladok egy sor üres beszállókapu mellett. Nem érdekel, hová
megyek, csak el innen. Felfordul a gyomrom az útitársaim
látványától, még azoktól is, akiknek meg sem jegyeztem a
fizimiskáját. Igen, még a helyes kóristalányoktól is. Senkit sem
akarok látni – és semmi kedvem ahhoz a tehetetlenségből
fakadó, reménykedő locsogáshoz sem, amit odakint folytatunk
majd, órákig állva az esőben meg a szélben a buszpályaudvarral
szemben; félálomban a kölni repülőtér körüli különböző
kocsmákban.
Másrészt csupán a járat késik, nem egy közeli hozzátartozóm
halt meg. Sokat repülök, és ilyesmi sűrűn előfordul. Gyakran
hallottam a hangosbeszélőn: „sajnálattal jelentjük be…”
Ugyanilyen gyakran láttam a szürke szemcsés, nagy
igénybevételnek kitett linóleumpadlót a combinghami
repülőtéren, amelynek szemcsés kék szegélye van. Álltam az
információs táblák alatt, és figyeltem, ahogy az apró késések
gyorsan törlésre változnak, az apró, párhuzamos vonalak,
amelyek a keret nélküli négyzet alakú lapocskákat alkotják,
különös mintát adnak ki; egyszer azt álmodtam, hogy a
hálószobám falait és a plafonját ugyanilyen fémlapocskák
borítják.
A késésben az a legrosszabb, hogy fel kell hívnom Seant, és el
kell mondanom neki, hogy nem akkor érkezem, amikorra
ígértem. Nem bírok szembenézni a hívással. Bár… ebben a
pillanatban lehet, hogy ez nem is olyan rossz. Lehet, hogy sikerül
elérnem, hogy ne legyen olyan rossz.
Mosolygok magamban, amikor az ötlet kibontakozik a
fejemben. Jobb kézzel benyúlok a kézitáskámba – nem nézek
oda, még mindig lépkedek –, addig turkálok, amíg meg nem
találom a négyszögletű, műanyag borítású dobozt, amit
kerestem: a terhességi tesztet, amit az utóbbi tíz napban folyton
magamnál tartottam. Eddig még nem találtam megfelelő
pillanatot az elvégzésre.
Az utóbbi időben elég sokat töprengtem, hogy miért
halogatok. A munkában ez nem jellemző rám, de ha valami
személyes és fontos, mindent megteszek, ami csak tőlem telik,
hogy elodázzam a problémával való szembenézést. Talán emiatt
nem fakadok sírva a repülőtereken, ha a gépem nem indul el
időben: a késés a természetes ritmusomhoz tartozik.
Még nem állok készen rá, hogy elvégezzem a tesztet, bár
minden eltelt nappal egyre értelmetlenebbnek tűnik, hogy
rápisiljek egy műanyag botra, aztán várjam az eredményt.
Nyilvánvalóan terhes vagyok. Fáj a mellem. A mellbimbóm szúr,
mintha valaki sörbetet injekciózott volna bele. A fejem tetején
van egy lágy bőrfolt, amely olyan érzékeny, hogy alig tudom
megérinteni. Szokatlanul fáradt vagyok: hirtelen elalszom a
vonatokon és a repülőgépeken, és az öntudatlan pillanatokban,
amikor lehunyom a szemem, olyanfajta alvás zuhan rám, mintha
hibernálódott volna a lelkem.
Az órámra pillantok, hogy van-e még időm a teszt elvégzésére
– nem törődöm a saját kishitűségemmel. Az amerikai nőnek
igaza volt. Nem jönnek a buszok, hogy megmentsenek
bennünket. Jó ég tudja, hogy mikor érnek ide. Bodónak fogalma
sem volt, hogy mi folyik itt, elhitette velünk, hogy ura a
helyzetnek, csak azért, mert német. Ez azt jelenti, hogy legalább
tizenöt percem van a tesztre, s hogy telefonáljak Seannak, míg a
többiek visszamennek a csomagjaikért. Szerencsére Sean
figyelmét könnyű elterelni, mint egy gyerekét. Amikor
megmondom neki, hogy nem érek haza ma estére, elkezd majd
panaszkodni. Ha elmondom neki, hogy a terhességi teszt pozitív,
el lesz ragadtatva, és nem törődik vele, mikor megyek haza.
Megállok a legközelebbi női vécénél, bemegyek, miközben
csöndesen biztatom magam: nincs ebben semmi félelmetes. Már
tudod az eredményt. Úgysem változtat semmin, ha majd
meglátod azt a kis kék keresztet.
Kicsomagolom a dobozt, kiveszem, a használati útmutatót
visszateszem a táskámba. Már használtam korábban is ilyet –
egyszer, tavaly, amikor tudtam, hogy nem vagyok terhes, és
csak azért végeztem el a tesztet, mert Sean nem tartotta elég
megbízhatónak az ösztöneimet.
Nem kereszt, hanem pluszjel. Ne nevezzük keresztnek: rossz
ómen.
Nem tart soká, mire megpillantok valamit. Kék szín jelenik
meg. Ó, istenem. Nem bírom. Nem akarok olyan nagyon
gyereket. Azt hiszem. Valójában egyáltalán nem tudom. Még
több kék: két vonal, amely vízszintesen terjed. Még nem pozitív
jel, de csak idő kérdése.
Sean elégedett lesz. Erre kell koncentrálnom. Én kételkedő
típus vagyok, és soha nem tudok feltétel nélkül boldog lenni.
Sean reaciója megbízhatóbb, mint az enyém, és tudom, hogy el
lesz ragadtatva. Jó, hogy lesz egy kisbabánk. Ha nem akarnék
terhes lenni, akkor az elmúlt évben titokban Mercilont kellett
volna zabálnom, de nem tettem.
Micsoda?
Nincs kék kereszt a teszt nagyobbik ablakában, és semmi nem
lett kékebb. Több mint öt perc telt el a teszt elvégzése óta. Nem
vagyok szakértő, de az az érzésem, hogy az összes kékség, ami
meg fog jelenni, már megjelent.
Nem vagyok terhes. Nem lehetek.
Egy kép suhan át az agyamon: egy apró emberi alak,
aranyszínű, jellegtelen, diadalmasan a levegőbe csap. Már el is
tűnik, mielőtt alaposan szemügyre vehetném.
Most tényleg nem akarok Seannal beszélni. Két, csalódást
keltő hírem van egy helyett. Pánik fog el a gondolattól, hogy fel
kell hívnom. Ha mindenképpen meg kell tennem, akkor essünk
túl rajta. Tisztességtelen lenne, ha nem foglalkoznék ezzel a
problémával, és úgy tennék, mintha nem ismernék senkit, akit
Sean Hamernek hívnak, és eltűnnék egy új életben. Ez annyival
könnyebb lenne.
Kimegyek a női vécéből, és elindulok a kijárati csarnok felé,
előveszem a BlackBerrymet a kabátom zsebéből. Sean az első
csengetés után felveszi.
– Szia, kislány – mondja. – Mikorra érsz vissza?
Amikor távol vagyok, esténként a tévét bámulja, a keze
ügyében tartva a telefont, nehogy elszalassza, ha hívom vagy
sms-t küldök. Nem tudom, hogy ez normális viselkedésnek
számít-e, ha két ember szereti egymást. Hűtlenségnek érezném,
ha bármelyik barátomat megkérdezném, mintha arra szólítanám
fel őket, hogy fikázzák Seant.
– Sean, nem vagyok terhes.
Csönd.
– De azt mondtad, hogy az vagy. Azt mondtad, nem kell
elvégezned a tesztet – mert tudod.
– Tudod, hogy ez mit jelent, ugye?
– Mit? – A hangja reménykedőnek tűnik.
– Arrogáns hülye vagyok, akiben nem lehet megbízni.
Tényleg, tényleg azt hittem, hogy terhes vagyok, de…
nyilvánvaló, hogy tévedtem. Valami más okból bolondultak meg
a hormonjaim.
– Ne higgy egyetlen tesztnek – kéri Sean. – Ellenőrizd még
egyszer! Lehet venni a repülőtéren?
– Nincs rá szükség. – Hát persze, hogy lehet terhességi
tesztet venni a repülőtéren. Emlékeztetnem kell magam, hogy
Sean azért nem tudja, mert férfi, és nem azért, mert nem
hajlandó kidugni az orrát a nappaliból, és a díványon tölti minden
estéjét, sportközvetítéseket nézve a tévén.
– Ha nem vagy terhes, akkor miért késett? – kérdezi.
Legszívesebben a düsseldorfi időjárási viszonyokat
kárhoztatnám, de tudom, mire gondol.
– Fogalmam sincs – sóhajtom. – A késésről jut eszembe, a
gépem is késik. A gépet elirányították Kölnbe – odavisznek
buszokkal, hogy felszálljunk. Állítólag. Remélhetőleg valamikor
holnap megérkezem. Vagy ma késő este, ha szerencsém van.
– Jó – mondja Sean kurtán. – Így a mai estém megint füstbe
megy.
Legyél együttérző. Ne vitatkozz vele.
– Nem kellene inkább azt mondanod, hogy az én estém megy
megint füstbe? Én fogom talpon állva tölteni az éjszakát a kölni
repülőtéren, az útlevél-ellenőrző pult előtt állva. – Utálom
magamat, ha „én fogommal” kezdek egy mondatot, de sürgősen
le kellett szögezni, hogy nem Sean esett csapdába egy
elektronikus búgó hangoktól és idegen emberek beszélgetésétől
visszhangos nagy épületben, és nem őt fogják beterelni egy
másik hasonló, szürke-fehér neonvilágítású épületbe. Nem csak
Sean érzi úgy, hogy molekulákra foszlik szét, hogy pixelizálódik
az egész lénye, és addig nem is áll össze újból, amíg be nem lép a
lakása ajtaján. Ha ő találná magát valaha ebben a helyzetben, és
történetesen én ülnék a díványon, sört kortyolgatva, a kedvenc
tévéműsoromat nézve, talán mutatnék valami együttérzést.
A terhességi teszttől eltekintve is arrogáns hülye vagyok, aki
azt hiszi, hogy mindenben igaza van. Próbáltam szerényebb
lenni, de, az igazat megvallva, nem könnyű észben tartani, hogy
tévedhet az ember, amikor Seannal vitatkozik.
– Remélhetőleg holnapra azért visszajössz? – kérdezi. A
legutóbbi megszólalása után Carlsberg ízesítésű fűtőanyagot
döntött a felháborodására. Mit ért azon, hogy remélhetőleg?
– Lehet, hogy ez neked újság, Sean, de nem vagyok valami
nagy ász a kölni repülőtéren. Nem hozzám igazítva állítják össze
a menetrendet. Tehetetlen utas vagyok, mint a düsseldorfi
reptéren is. Fogalmam sincs, mikor érek haza.
– Nagyszerű – veti oda. – Lennél szíves felhívni, ha
megtudod?
Megállom, hogy ne vágjam a BlackBerrymet a falhoz.
– Gyanítom, először mondanak majd valamit, azután meg
valami mást, végül egy ettől egészen eltérőt – mondom
türelmesen. – Bármit, amivel megnyugtatnak bennünket,
miközben kétségbeesetten összetákolnak valami tervet a
hazajuttatásunkra, és mi kinn állunk a bezárt Duty Free bolt
előtt, rázzuk a fémrácsát, és könyörgünk, hogy engedjenek be,
mielőtt megöl az unalom. – Még mindig reménykedem benne,
hogy Sean talán észreveszi, cseppet sem élvezem ezt az estét. –
Nem akarhatod, hogy minden áldott órában felhívjalak, hogy mi
újság! Miért nem nézed a járatfigyelőt?
– Szóval nem szándékozol értesíteni arról, mi van veled,
inkább üljek a laptop előtt, és nézzem…
– Nem, nem muszáj ezt tenned. Az is egy lehetőség, hogy
elfogadod: nemsokára otthon leszek, de egyikünk sem tudja
pontosan, mikor, és felnőtt módjára kezeled a helyzetet.
Sean morog valamit az orra alatt.
– Azt kérdezed, melyik géppel megyek? Fly4You.
– A gép száma? – kérdezi Sean.
– 1221.
 – Értem. Szóval… majd kiderül, mikor látlak.
– Huh, ja – szólok könnyedén, és kinyomom a telefont. Hála
az égnek, vége.

Néha azon töprengtem, csak azért vannak mozgó járdák a

repülőtereken, hogy átverjenek, és azt higgyük, hogy a padló
többi része hátrafelé mozog. Még mindig nem vagyok ott, ahol
lennem kellene, és úgy érzem, mintha évek óta mennék, követve
a kijárathoz vezető rengeteg jelet. Már az sem fog felvidítani, ha
megpillantom a keresett szót.
Befordulok az egyik sarkon, és egy APA feliratú tetovált karba
futok bele. Vörös szemű tulajdonosa abbahagyja a sírást.
Kisebbfajta bőrönd méretű dobozból cigarettát vesz elő.
– Elnézést – mormolom.
Hátrébb lép, mintha attól tartana, hogy megütöm, visszateszi
az oldaltáskájába a félig kibontott Lambert&Butlers dobozt, és
elindul arrafelé, amerre a jelek mutatják az utat: a következő jel
felé. Úgy látszik, változott a prioritás: fontosabb lett az, hogy
elszakadjon tőlem, mint a cigaretta.
Lehetséges, hogy a határozottságom ijesztette meg? Úgy
döntök, kipróbálom, és gyorsítok a tempón. Nemsokára beérem.
Rám pillant, és nagyobb sebességre kapcsol. Zihál. Nevetséges.
– Előlem fut? – kérdezem, és azt remélem, ez segít elhinni a
hihetetlent. – Mit gondol, mit fogok önnel tenni?
Megtorpan, meggörbíti a hátát: rettegő állat, amelyet elkapott
a kocsi reflektora. Nem néz rám, nem szól semmit.
Kisegítem.
– Megnyugodhat. Viszonylag ártalmatlan vagyok. Csak azért
szóltam közbe, hogy ne agyabugyálja el Bodót.
Mozog az ajka. Akármi is az, nekem szólhat. Egy idegen faj
egyede nézhet így, ha kommunikálni akar egy emberi lénnyel.
Közelebb hajolok, hogy halljam, mit mond.
– Ma este haza kell érnem. Muszáj. Még soha nem voltam
egyedül külföldön. Csak haza akarok menni. – Felpillant rám,
arca fehér a félelemtől és a zavartól. – Azt hiszem,
pánikrohamom van.
Micsoda hülye vagy, Gaby. Üldözted ezt a lányt.
Beszélgetést kezdeményeztél. Ő csupán el akart téged kerülni –
ez mindkettőtöknek hasznára vált volna –, és te nem hagytad.
– Nem tudna beszélni, ha pánikrohama lenne – nyugtatom. –
Hiperventillálna.
– Azt teszem! Hallgassa a légzésemet! – Elkapja a csuklómat,
a mutatóujja és a hüvelykujja bilincsként zárja körbe a kezemet,
és közben maga felé húz. Megpróbálom lerázni, de nem ereszt.
– Kifulladt – mondom, és próbálok higgadt maradni. Hogy
merészel megragadni, mintha csak valami tárgy volnék?
Ellenállok. Erősen. – Egyébként is erős dohányos. Ha a
tüdőkapacitását akarja növelni, le kellene szoknia.
Harag villan meg a szemében.
– Ne mondja meg nekem, hogy mit csináljak! Nem tudja,
mennyit dohányzom. Semmit sem tud rólam.
Még mindig szorítja a csuklómat. Ránevetek. Mit tehetnék?
Egyenként fejtsem le magamról az ujjait? Ha arra kerül a sor,
elképzelhető, hogy kénytelen leszek ezt tenni.
– El tudna engedni, kérem? A táskájában lévő cigaretta
eladási profitjának hála, a Lambert & Butler nyugodtan nézhet az
elkövetkező tizenkét globális válság elé.
A homlokát ráncolja az erőfeszítéstől, hogy kitalálja, mire
gondolok.
– Túl bonyolult, amit mondok? Az ujjai sárgák a nikotintól.
Persze, hogy erős dohányos.
Végül elenged.
– Azt hiszi, annyival jobb nálam, igaz? – sziszegi. Ugyanezt
mondta a kopasz, újságos férfinak. Azon töprengek, vajon ezzel
vádol-e mindenkit, akivel találkozik. Nehéz elképzelni, hogy van
olyan, aki felnéz rá.
– Hát… valószínűleg – válaszolom a kérdésére. – Nézze,
próbáltam segíteni – talán rosszindulatúan –, de valójában igaza
van: tényleg nem érdekel, hogy maga lélegzik-e vagy sem.
Sajnálom, ha megbántottam azzal, hogy olyan poént sütöttem el,
amit maga nem ért.
– Rendben, maga annyival jobb, mint én! Felvágós
kisasszony! – Rám mutató ujjal közeledik felém, mintha azt
tervezné, hogy belefúrja az orromba. – Láttam magát ma reggel
– mondja vádlón. – Túlságosan el volt telve magával, hogy
visszamosolyogjon, amikor magára mosolyogtam.
 Kis felvágós? Az ég szerelmére, harmincnyolc éves vagyok. Ő
nem lehet több tizennyolcnál. Egyébként is… miről beszél?
– Ma reggel? – alig tudom kinyögni. Ő is a hajnali
combinghami járattal jött?
– Annyival különb, mint én – ismétli keserűen. – Hát persze!
Lefogadom, nem hagyna gyilkosságért börtönbe záratni egy
ártatlan embert! – Mielőtt módom lett volna felfogni a szavait,
könnyekben tör ki, és a testemhez szorítja a testét. – Nem bírom
tovább – zokogja, eláztatva a blúzom elejét. – Szét fogok esni.
Mielőtt rájöttem volna, hogy hibát követek el, átöleltem a
vállát.
Mi az ördög lesz most?
 2.

2011. március 10.

– Szóval – kezdte Simon. Charlie-t figyelte, de az asszony nem

nézett rá. A tévét bámulta, bár nemigen látta, és igyekezett
természetesen viselkedni. Mintha nem lenne semmi
titkolnivalója. A műsor arról szólt, hogy a hírességek
megtapasztalják, milyen az élet egy afrikai nyomornegyedben,
de amint kikapcsol a kamera, hazasietnek Hampsteadbe meg
Cotswoldsba.
– Szóval, mit akarsz? – kérdezte Charlie. Utálta, ha kénytelen
elhallgatni valamit Simon elől; az évek során a férfi sikeresen
beléplántálta a meggyőződést, hogy istenadta joga mindig
mindent tudnia. Hogy elterelje a figyelmét, Charlie a képernyőre
mutatott. – Nézd csak! Ezek tényleg rosszabb körülmények közt
élnek, mint mi? Vagyis tudom, hogy igen, de… ha
mindkettőnknek szabadnapja lesz, elmehetnénk és vehetnénk
valami tapétát, vagy olyan hengeres izéket meg egy vödör
festéket. – Hányingere volt a nappalitól, a fal kifakult színe már
senkinek sem hiányzik évek óta: 1970-es évek szakadozott
tapétája itt, amott meg a régi vakolás. Az egymást ütő,
egyenetlen csíkok bentlakásos iskola benyomását keltették,
pszichedelikus hatású, vizuális kínszenvedést okozva. – Most
miért bámulsz? – kérdezte Simontól.
A férfi tüntetően az órájára pillantott.
– Azon töprengek, mikorra jön a testvéred.
– Liv? – Vajon próbálja meg letagadni? – Honnan tudtad?
– Ideges vagy, és folyton felkapkodod a telefont. – A férfi
felállt. Nagyszerű, gondolta Charlie. Újabb szép, nyugodt
beszélgetés várható. – Láthatóan vársz valakit. Tudom, hogy
Liv Spillingben van ma, tudom, hogy együtt ebédeltetek…
– Késik – mondta Charlie a homlokát ráncolva. – Fél kilenc –
kilencre itt kellett volna lennie.
 Simon széthúzta a függönyt, és az ablaknak támaszkodott. Az
ablakpárkányon dobolt az ujjával.
Ha Livet kereste, akkor rossz irányba nézett. Charlie tudta,
Simon nem tesz különbséget a bejelentés nélkül, teára beállító
családtagok és a bejárati ajtót fáklyákkal megrohamozó hordák
között, akik porig akarják égetni az ember otthonát.
– Miért bocsátottál meg neki? – kérdezte.
– Kinek? Livnek?
A férfi bólintott.
– Nem egészen bocsátottam meg. Nos, soha nem mondtam
neki, hogy megbocsátottam. Én csak… egyszerűen találkozunk. –
Charlie elrejtette az arcát kedvenc túlméretezett pulóvere
nyakába. Az évek során annyira kinyúlt a pulcsi, hogy egyszerre
három vagy négy ember is belefért volna, ha elég közel állnak
egymáshoz. A kerek nyak szörnyen előreesett. Mindenesetre
gyapjú, gondolta Charlie. – Nem adtam neki semmiféle hivatalos
feloldozást.
– Egyszer gyűlölöd, mert elkezdett randizni Gibbsszel, majd
beszélgetsz vele csaknem naponta, mintha mi sem történt volna.
Pedig még mindig találkozik Gibbsszel. Sőt egy másik férfival
történő közelgő esküvője sem akadályozza meg ebben.
Charlie érezte, hogy a mellkasa és a válla megfeszül.
– Muszáj erről beszélnünk? – kérdezte.
– Gibbs még mindig házas, és még mindig vele dolgozunk. Liv
elfoglalta a területedet, legalábbis így érezted, amikor először
összejöttek. Az esküvőnk óta csinálják, megszentségtelenítették
azt a napot is, melynek rólunk kellett volna szólnia.
– Kösz, hogy emlékeztetsz rá. Ha felbukkan, majd jól szemen
köpöm. Most jó?
– Azt kérdezem, mi változott.
– Nos, lássuk csak. Gibbs most már koraszülött ikerlányok
apja – fura, milyen törékenyek.
Simon türelmetlennek látszott.
– Tudod, mire gondolok. Gibbs egy hónapja lett apa. Te meg
tavaly bocsátottál meg Livnek.
– Nem, nem tettem. – Charlie odament az ablakhoz, eltolta
Simont az útból, és összehúzta a függönyt. – Amit te
megbocsátásnak tartasz… én inkább úgy nevezem, hogy a
homokba dugom a fejemet, és megpróbálok úgy tenni, mintha a
múlt meg sem történt volna. Nevetséges, milyen messzire megy
el az ember, ha a testvéréről van szó, nem igaz?
Simon fölvette a távkapcsolót. Pár pillanat alatt végigpörgette
a csatornákat, majd kikapcsolta a tévét.
– Elhárítod a kérdést – mondta. – Kezdetben nem úgy
indultál, hogy a homokba dugod a fejedet, és a vétke ellenére
kihozod Livből a legjobbat. Aztán hirtelen minden megváltozott.
Miért?
– Nem tudom.
– Te lehet, hogy nem tudod, de talán én igen. – Elégedettnek
tűnt, mintha csak Charlie bizonytalanságát kutatta volna
mindeddig. – Azért volt… – Szünetet tartott, majd kis körben
megfordult az asszony körül, mintha olyan játék lenne, amelynek
kifogyóban az eleme. Sürgős esetekben mindig ugyanúgy kezdi:
először gyors és szabálytalan a mozgása, aztán mozdulatlanságba
dermed, ahogy egyre több energia áramlik agyába.
– Simon?
– Hm?
– Megpróbálod kitalálni, hogy miért álltam megint szóba
Livvel?
– Nem. Pont fordítva.
– Ez mit…?
– Sssss.
Charlie-nak elege lett.
– A sakkfigurád bemegy a konyhába, hogy bedobjon valami
alkoholneműt, és közben beindítja a mosogatógépet – mondta. –
Ha tovább akarsz játszani, oda kell hoznod a táblát.
Simon a nappali ajtajához szorította Charlie-t, majd bevágta az
ajtót, s az asszony valósággal csapdába esett a helyiségben.
– A mosogatógép várhat – közölte a férfi. – Azért bocsátottál
meg neki, mert rádöbbentél, hogy a szüleitek nem lesznek
fiatalabbak, és amikor meghalnak, Liv lesz az egyetlen rokonod,
aki életben marad?
– Nem. De újból nagyon köszönöm a kedves figyelmeztetést.
Talán Gibbs házassága és Liv kapcsolata is felbomlik, ők
összeházasodnak, és én leszek a koraszülött ikrek szeretett
nagynénije.
 – Azt állítod, nem ez az oka, hogy megbocsátottál neki? Akkor
mi?
– Ó, istenem, Simon, fogalmam sincs.
– Azért, mert rákos volt fiatalabb korában? Aggódtál, hogy
kiújul a betegsége, ha túl keményen bánsz vele?
– Nem, egyáltalán nem.
– Két nem. Rendben: miért bocsátottál meg neki?
Egy, kettő, három, négy… Az a baj, hogy elszámolhat az
ember tízig, de utána még mindig Simon Waterhouse felesége.
– Előfordult már elmebaj a családodban? – kérdezte Charlie.
– Tudom, hogy folyton ugyanazt kérdezem, de nem kezdenél
el gondolkodni? Nem akaszthatod le magad ilyen könnyen a
horogról.
– Ha én nem tehetem, akkor ki teheti? Te nem. Egész
életemben ott lóghatnék a horgod végén. Egyébként ez nem volt
rosszindulatú megjegyzés.
– Gondolkozz. Lennie kell valami oknak, és a lelked mélyén
tudnod kell, hogy mi az, különben… – Elhallgatott. Az ajkába
harapott. Többet mondott, mint amennyit szándékozott.
– Vagy pedig… – Charlie úgy döntött, megpróbálja befejezni a
férje mondatát, ahelyett hogy a férfi kérdésével foglalkozna,
mivel Simont egyáltalán nem érdekli, hogy ő milyen érzéseket
táplál Olivia iránt. Túlságosan kellemetlen lett volna a megfelelő
válaszért gyötörnie az agyát, hogy aztán a férfi figyelmen kívül
hagyja a húgával kapcsolatos érzelmeit. – Nem is Livről meg
rólam szól ez az egész, hanem a te egyik esetedről. Hadd találjam
ki: valakit meggyilkoltak. És… valaki vallomást tett. De nem
tudni, miért tette. Azt hitted, majd te ki fogod találni az indítékot,
de amikor előálltál vele, nem vették figyelembe – azt mondták,
nem ezért történt. Meg vagy róla győződve, ha az a gyilkos tudja,
miért nem követte el a tettét, ennek azt is kell jelentenie, hogy
tudja, miért tette. De tévedsz.
– Ezt mondta neked a húgod? – kérdezte Simon dühösen. –
Gibbstől hallotta?
– Nem. Mindenre én jöttem rá – jelentette ki határozottan
Charlie. – Nem beszélek Livvel a te ügyeidről meg Gibbséről,
mióta tavaly beleütötte az orrát a dolgaidba. Pedig egész jól
csinálta.
 – Akkor hogyan…
– Mert láthatatlan láncokkal vagyok hozzád kötözve. Mert az
agyamnak azt a részét, amelyre az adott pillanatban nincs
szükségem, parlagon hagyom – kizárólag azért, hogy aztán körbe
tudjam hordozni a fejemben a te agyad aranyból készült, ragyogó
másolatát, mert az olyan őrületesen felsőbbrendű.
Simon összevonta a szemöldökét.
– Mi a francról beszélsz?
Charlie eltolta az útból, kinyitotta az ajtót, és elindult a konyha
felé, amely aznap este egy díszdobozos vodkásüveg
csomagolására hasonlított.
– Tudom, hogyan működik az agyad, Simon. Ez miért lep
meg? Ha a kísérleti nyúl tudja, hogy kísérleti nyúl, akkor sokkal
nehezebb meglepni. Micsoda? Mire gondolsz?
– Tényleg tudni akarod? – Simon követte a konyhába: újabb
hely, ahová beszoríthatja a feleségét, ha rosszat mond. – Azon
töprengek, hogy annak, aki nem nő, nem lenne szabad nővel
beszélnie.
Charlie elvigyorodott, és ivott egy kortyot az üvegből.
– Vicces – mondta. – Fogalmad sincs, hogyan beszél a legtöbb
nő, ezért feltételezed, hogy én vagyok a minta. Én egyáltalán
nem úgy beszélek, mint a többi nő. Sokkal inkább, mint egy… –
kereste a megfelelő jelzőt – …mint egy megháborodott messiás
elhanyagolt tanítványa. – Kuncogott a Simon arcára kiülő
rémület láttán. – És ha akarok, bármikor tudok úgy beszélni,
mint te, abban a reményben, hogy hallgatsz rám. Mint most is.
Te tévedsz. Teljes mértékben lehetséges nem tudni, hogy miért
tettél valamit, de biztosan lehet tudni, hogy nem X dolog miatt
tetted.
– Nem hiszem – mondta Simon. – Ha csak mélyen legbelül
nem motoszkál a gyanú. – Ökölbe szorított öklével a mellkasára
csapott. – Valahol itt benn tudod, hogy miért bocsátottál meg
Livnek. Ha nem tudod, nem lennél képes azt mondani, hogy
bizonyosan nem valamelyik, általam fölvetett okból történt.
– Igen – Charlie letette a vodkásüveget, kinyitotta a
mosogatógépet. – Gondolj valami olyasmire, amit megtettél, és
nem tudtad, miért tetted – majd hosszú szünet után hozzátette
–, és áruld el nekem.
 – Kipróbáltam magamon, és helyesnek bizonyult. Ha nem
tudom, miért, akkor nem tudom azt sem, hogy miért nem.
– Tényleg? Milyen példát használtál?
Simon tétovázott. Nyilván semmit, ami felmenthetné a rögtön
eszébe jutó választól.
– Proust – szólalt meg végül. – Miért hagytam, hogy
megússza? Miért nem mentem soha a HR-re, hogy beszámoljak
róla, mi folyik a központi nyomozóosztály zárt ajtaja mögött? Ezt
kellett volna tennem. Fogalmam sincs, miért nem tettem.
– Tökéletes – dörzsölte össze a két tenyerét Charlie. – Talán
mert egy perzsa macska ül a humán erőforrások irodájában, és
te allergiás vagy a macskákra?
Simon még a feleségével folytatott beszélgetésben, a saját
konyhájuk biztonságában is gyűlölte a váratlan fordulatokat.
Szája komor vonallá szűkült.
– Szándékosan nem segítesz.
– Mint ahogyan te a rák ötletével? Szerinted én abban hiszek,
hogy ha tovább durcizom, az újabb rákos folyamatot indít el a
testvéremben?
Elégedetten figyelte, ahogy Simon elszántan igyekszik
egyenletesen lélegezni. A számolós módszerhez folyamodott.
Amikor elért tízig, rájött, hogy még mindig Charlie a felesége.
– Nincs is macska a HR-irodán – mondta. – És, úgy tudom,
nem vagyok allergiás a macskákra. Nem állíthatod az
ellenkezőjét…
– Csak rámutattam, hogy csupán bizonyos körülmények
között lehetséges szűkíteni a számba vehető motivációk körét.
Végeztem az üggyel. Tedd el ezeket. – Átadott Simonnak két
mélytányért, amelyek még gőzölögtek a mosogatógéptől. – Van
pár ok, amelyekről tudunk, és van néhány, amelyekről nem. Még
akkor is átsiklunk felettük, amikor hallunk róluk, mivel nem
létezőnek tekintjük őket, mert nem olyanok, amilyenek valaha az
eszünkbe jutnának.
– Mondjuk, megöltél valakit…
– El tudnád tenni ezeket a tányérokat, mielőtt elkalandozik a
figyelmed, és leejted őket?
– Ismerd el!
– Elismerem – mondta Charlie. – Én voltam.
 – Megkérdezem, hogy miért gyilkoltál. Te azt mondod, hogy
fogalmad sincs – nincs oka. Egyszerűen csak megtetted.
– Kiterveltem?
– Azt állítod, hogy nem. Pillanatnyi felindulásból cselekedtél.
Képzeld el, hogy előállok egy okkal, amiért valószínűleg
megtetted, és ez az ok, ha elismered, esetleg enyhébb büntetést
hozhat neked, sőt ha szerencséd van, börtönbe sem kell menned.
Charlie felvonta a szemöldökét.
– Úgy érted, hogy egy tökéletesen elfogadható indítékot
kínálsz a gyilkosságra, amitől a bírák és az esküdtek elnézőek
lesznek?
– Olyan indítékot, amelytől nem gyilkosságnak, hanem kisebb
súlyú bűncselekménynek minősül a tett. Talán.
– De… mi volt a valódi indítékom?
Simon megfontolta a kérdést.
– Akár az volt, és te úgy teszel, hogy nem, vagy nem az volt,
de el akarod kerülni a börtönt.
Charlie elmosolyodott.
– Vagy… – mondta. Simon várakozón nézett rá. – Nem fog
tetszeni neked – figyelmeztette a férjét. – Legalább olyan
fondorlatos, mint amilyen valószínűtlen.
– Mondd el! Tudod, milyen érzelmekkel viseltetek Occam
borotvája iránt. Az egyszerűbb válasz általában nem a jó válasz.
A csavaros és valószínűtlen válasz mindenütt adja magát.
– Saját elméletet kellene alkotnod: elnevezhetnéd Occam
szakállának. Tételezzük fel: a gyilkosod megfelezhetné a rácsok
mögött töltött időt azzal, hogy bevallja a valódi indítékát,
ahogyan javasoltad neki. Ha kétségbeesett vagy pesszimista,
esetleg elfogadja. Ám, ha magabiztos és jól tud hazudni,
letagadhatja a valódi indítékát, és nagyon meggyőzően
ragaszkodhat a saját verziójához. Eljátszhatja, hogy fogalma sincs
arról, miért tette.
Simon bólintott.
– Ha a fickó folyamatosan azt hangsúlyozza, hogy nem tudja,
miért tette, én meg hazugsággal gyanúsítom, kezdek arra
gondolni, hogy nem is gyilkos, hanem valakinek falaz. Pontosan
erre gondolok. Ha találok valakit, akire rákenhetem a
gyilkosságot, akkor ő nem megy börtönbe, sőt könnyebben
minősítik ártatlannak a nagyobb bűntettben, mint bűnösnek egy
kisebben.
– Simon, szerintem valószínűtlen, hogy mindez eszébe fog
jutni, és lesz annyi lelkiereje, hogy kitartson. Tudnia kell, hogy
van valaki más, aki megtehette volna, valaki, akinek megvolt rá
az indítéka és a lehetősége is. De még akkor is ott van, hogy te
esetleg nem leszel képes bizonyítani, nem igaz? Hogy lesz-e
bármiféle bizonyíték, ami rá, a valódi gyilkosra mutat.
Megszólalt a csengő, aztán rögtön újra, türelmetlenebbül.
– Pedig ez nagy ötlet – szólt át Charlie a válla fölött, miközben
ment ajtót nyitni. – Sajnos ez az én ötletem, nem a
gyanúsítottadé.
– Ne engedd be! – ordította Simon.
– Kiálts egy kicsit hangosabban, akkor elijeszted, még mielőtt
odaérek.
A csengő újból megszólalt. Charlie morgott valamit az orra
alatt, miközben kinyitotta az ajtót.
– Bocs, de elfelejtettük az időpontot. Meg kellene beszélnünk
egy újabb… Találkozót. Az utolsó szót már nem mondta ki.
Az ajtóban álló nő a zuhogó esőben nem Liv volt. Charlie nem
tudta, hogy kicsoda, bár érzett benne valami ismerőst. Mégsem
látta soha az arcát. Erre Charlie meg mert volna esküdni.
– Maga Charlie Zailer őrmester?
– Igen. Maga kicsoda?
– Regan Murray.
Nem ismerős a neve, nem ismerős az arca. És mégis…
– Simon Waterhouse nyomozót keresem. Úgy tudom, itt
lakik.
Mintha Charlie tagadta volna.
– Simon – kiáltotta, anélkül hogy tekintetét levette volna a
látogatóról. – Regan Murray szeretne veled találkozni. –
Legalább nem kell azok miatt aggódnia, amik miatt rendszerint
szokott. Regan Murray-t senki nem találta volna vonzónak.
Szigorú arca cseppet sem volt nőies. A szeme túl kicsi, a homloka
túlságosan boltozatos.
Lehetett valami köze a „Nem tudom, miért gyilkos” ügyhöz.
Charlie ekkor döbbent rá, hogy feltételezte: az illető személy
férfi. Elképzelhető, hogy Regan Murray lenne a „Nem tudom,
miért gyilkos”? Amennyiben még nincs letartóztatva és vád alá
helyezve…
– Kicsoda? – kérdezte Simon.
Ezek szerint a legutóbbi eset óta semmit sem sodort partra a
tenger. Charlie azon kezdett el töprengeni, vajon Ms. Murray
honnan ismeri a nevét, és honnan tudja, hogy együtt lakik
Simonnal.
– A testvérem küldte magát? – kérdezte Charlie. Ezért tűnt
olyan ismerősnek? Liv egy régi iskolatársa?
Simon megjelent Charlie oldalán.
– Nem ismerek semmiféle Regan Murray-t – mondta az
előtte álló nőnek.
– Ez kicsit furcsa. Bejöhetek?
– Nem, amíg alapos indokkal nem szolgál – jelentette ki
Charlie.
– Semmi esetre sem – mondta Simon. – Nem ismerem
magát.
Hallgassuk csak! Az év házigazdái – gondolta Charlie. Ez
történik, ha az ember a munkaidejét veszélyes és megbízhatatlan
emberek körében tölti.
– Ismernek engem – tiltakozott Regan Murray, miközben
nyitotta az ajtót, amit Simon igyekezett becsukni. – Vagy
legalábbis ismerniük kellene a nevemet – azt, ahogy régebben
hívtak. Murray a férjem neve, amit a házasságkötésünkkor
felvettem, és Regan… nem ezzel a névvel születtem. Ha engedik,
akkor megmagyarázom.
– Na, jó – válaszolta Charlie. – Tíz másodperce van.
A nő a kezével védte a szemét az esőtől, hogy jobban lássa
Simont, akihez a szavait intézte.
– Elég lesz – mondta. – Amanda Proust vagyok. A főnökük
lánya.
 3.

2011. március 10.

– Lisa? Én vagyok. Biztosan marhára nem hiszed el. Tudod, hol

vagyok most? Egy másik rohadék buszon. Igen. Igen, ez az
igazság. Mindenkit buszokon visznek el a kölni repülőtérről,
miután két rettenetes órát töltöttünk azzal, hogy odajussunk. Azt
mondták, hogy a személyzet, akiknek haza kellett volna
szállítaniuk minket, túllépték a keretüket… vagy valami hasonló.
Micsoda? Nemtom.
Mindenki azt mondja, hogy egy szálloda felé tartunk, de
valójában senki nem tud semmit. Nem, nemtom. Megkérdezem
Gabyt. Lisa azt kérdezi, van valaki a légitársaságtól, aki tudja, mi
történik?
– Senki – válaszolom. – Csak mi vagyunk itt, meg a sofőr. Ő
nem beszél angolul. – Semmi értelme elrejteni az igazságot Lisa
elől. Amikor felszálltunk a buszra a düsseldorfi repülőtér előtt,
feltételeztem, hogy Bodo Neudorf is velünk tart. Úgy tűnt, hogy
ő is velünk jön: segített az idősebb utasoknak és a gyerekeknek a
lépcsőn, időről időre megszámolt minket, mintha az ő feladata
lenne a Kölnbe szállításunk. Amikor az ajtó végre becsukódott, ő
a másik oldalán állt: az volt a dolga, hogy a Fly4You megnyugtató
összekötő embere legyen.
Megfordultam, néztem szikár, egyenes testtartását, miközben
távolodtunk, és a látszat csalóka voltán töprengtem. Úgy tűnt,
mintha mi hagytuk volna el őt, de ő, köszöni, jól van; minket
hagytak magunkra, mind a kétszázunkat, annyira, ahogy azt a
Seanhoz hasonló alakok elképzelni sem tudják, és bizonyára nem
is tapasztalják meg. Csakis az tapasztalja meg, aki rendszeresen
utazik repülőgéppel. Vagy talán a mély depresszióba süllyedők,
esetleg a halálos betegségben szenvedők. Annál nincs
magányosabb érzés, mint amikor valaki nekivág a viharos német
éjszakának egy csapat, véletlenszerűen összeverődött
aggodalmas vadidegennel, akik mind repülőgéppel kapcsolatos
pletykákra vadásznak.
Lisa azt kérdezi, hogy lehet, hogy a személyzet túllépte a
repülési limitet, miközben döntötték magukba a teát, és ránk
vártak egész éjszaka. Szerinte nem valószínű, hogy unalmukban
röpködtek körbe. Valaki pofátlanul hazudik nekünk.
Lisa: harminchárom éves műkörmös, az előző házasságából
származó két tipegő gyermek édesanyja. A jelenlegi férje Wayne
Cuffley, és ebből fakadóan lett a huszonhárom éves Lauren
Cookson mostohaanyja, aki mellett jelenleg ülök. Én Jason és
nem az apja helyét foglalom el. A JASON varrás még az APA
tetkónál is nagyobb, zöld botokra tűzött vörös szívek állnak ki az
A és az O lyukaiból. Jason Lauren gondnok-kertész-mindenes
férje. Háromszor vett részt az iron-man versenyen.
Nehéz lenne túlbecsülni, mennyi mindent tudtam meg
Laurenről és a családjáról az elmúlt két órában – többet, mint
amit lehetségesnek tartottam. Ő csak annyit tud rólam, amit
önként a tudomására hoztam: hogy Gabynek hívnak.
– Az idő, amit a kölni repülőtéren lézengve töltöttek, szolgálati
időnek számít – mondom neki. – Tényleg azt akarja, hogy valaki
ilyen hosszú, ébren töltött idő után repüljön magával haza?
– Nem érdekel, ki repít haza, csak tegye már meg valaki –
szól Lauren reszkető hangon a telefonba. – Lisa, esküszöm,
megőrülök itt. Totál pánikba estem. Haza kell mennem.
Micsoda? Igen, hát persze. – Megragadja a karomat. – Lisa azt
mondja, ne szakadjak el magától.
Kösz, Lisa.
– Micsoda? Nem tehetem. Ó, Lisa, ne kérd ezt tőlem – ha
megmondanám, csak összezavarnálak. Én is össze vagyok
zavarodva. Jason azt hiszi, hogy a mamánál vagyok. Nem, nem
tudja, hogy Németországban ragadtam. Ne mondd meg a
papának, jó? Csak aggódna – ő is pont olyan, mint Jason. Apa
ilyen. Micsoda? Nem, azt mondtam Jasonnek, hogy fél tizenegy –
negyed tizenkettőre otthon vagyok. Dühös lesz, ha nem érek
addigra vissza. Most mit csináljak? Egy buszban ülök, ami valami
felé visz. Azt sem tudom, merre… – Kis híján megint elsírja
magát. – Micsoda? Igen, rendben. Igen, megteszem. Csak… ne
mondj semmit apának, jó? Szia, Lisa.
 Nem! Nem! Lisa, ne menj el!
– Maradjak nyugodt – mondja Lauren a szemét törölgetve. –
Ő könnyen mondja. Én nem tudok nyugodt maradni. Különösen,
ha nem tudom, hová tartok, vagy, hogy hogyan jutok haza, ha
egyáltalán hazajutok. Szerencse, hogy maga törődik velem. Ha
egyedül lennék, már bekattantam volna.
Mondd meg neki! Most mondd meg neki, hogy nem törődsz
vele, hogy soha nem egyeztél bele semmi ilyesmibe!
– Stresszelek ettől az egésztől – folytatja. – Én ilyen vagyok.
Jason nem fél semmitől, soha nem esik pánikba… Én meg?
Nekem rögtön végem, ha stresszes leszek.
Megálltam, hogy az önsajnálatrohamát ilyen mondatokkal
hárítsam el: „Én miért nem sírok és szekálok idegeneket?” és
„Velem miért nem törődik senki?” Még tíz perc a „Jason ilyen,
de én meg amolyan vagyok” típusú mondatokból, és valószínűleg
szétrobban a fejem. Már hallottam, hogy Jasont nem zavarja az
eső meg a hó, de Lauren mindkettőt utálja; Jason remekül tud
aludni a buszon, de Lauren nem; Jason mindent előre lát, míg
Lauren nem tud két percnél tovább előre tervezni; Jason tudja,
mit kell tenni vészhelyzetben, Lauren nem.
Újabb lehetőséget szalasztottam el: harmadszor nem kértem
meg, hogy hagyjon békén, nem tettem világossá, hogy nem
tartozom érte felelősséggel. Akkor kellett volna, amikor zokogva
a karomba esett, de nem tettem. Akkor kellett volna, amikor
először felhívta Lisát, amikor a busz elindult a düsseldorfi
repülőtérről, és azt mondta neki, hogy új barátnőre tett szert:
egy középkorú hölgyre, aki törődik vele. Nem törődöm.
Vajon Jason elég intelligens ahhoz, hogy rádöbbenjen: ha
valaki egy harmincnyolc éves nőt középkorúnak nevez, sokkal
valószínűbb, hogy az megöli, mint hogy segít neki… Mert Lauren
nem jött rá.
– Most mit csináljak? – kérdezi tőlem.
Van egy könyv a táskámban, amelynek varázshatalma van:
legalább háromszáz oldal, amit még nem olvastam, és az egész
éjszakai buszozást elviselhetővé teheti. Mi akadályoz meg benne,
hogy elővegyem és kinyissam? Talán az, hogy semmi kedvem
kipróbálni, mivel jár, ha olyasvalakivel közlöm a „lószart”
kifejezést, akinek teljesen természetes, hogy nyilvános helyen
bömböl. Ha csalódást okoznék Laurennek, a jó ég tudja, meddig
kellene szenvednem a következményeit. Nem szabadulok tőle,
amíg le nem szállunk Combinghamben.
Vagy azt akarom, hogy továbbra is terheljen csak a
problémáival, így aztán tartozik nekem – és ettől nem érzem
tolakodásnak, ha új kérdést teszek fel az ártatlan férfiról, aki
gyilkosságért kerül börtönbe? Már egyszer kérdeztem róla a
düsseldorfi repülőtéren. Olyan kímélettel kérdeztem, ahogy csak
tudtam, miután kibontakoztam kínos ölelkezésünkből, és ő is
összekapta egy kicsit magát. Megnyílt.
– Semmi. Felejtse el – mondta.
Eddig nem voltam rá képes. Talán enyhül a gyanakvása, és
újból felhozza, ha tovább beszéltetem.
– Jason nem tudja, hogy Németországban van?
– Nem. Soha nem hazudtam neki korábban. Négy éve
vagyunk együtt. Most hazudtam először neki. Nem mondhattam
meg az igazat.
– Miért nem?
– Csak. Képtelen voltam rá. Ne üsse bele az orrát, rendben?
Nem kényszeríthetem, hogy beszéljen. De nem kellett volna
beszélnie az igazságtalanul elítélt ismerőséről, ha nem áll rá
készen, hogy megossza velem a történetet.
Az órámra pillantok.
– Éjfél van, német idő szerint. Az Egyesült Királyságban
tizenegy óra. Nem fog negyed tizenkettőre hazaérni.
– Tudom, hogy Jason be fog dilizni.
– Mit fog tenni?
– Azt hiszi, hogy anyámnál vagyok. Föl fogja hívni, nem igaz?
Nyilván. Anyám meg közli, hogy nem vagyok ott. Mindketten
idegbetegek lesznek. Higgye el, nem jó, ha Jason begurul. Ami
azt illeti, az anyám se szép látvány, amikor dühös.
– Melyiküktől fél jobban? – kérdezem.
Rám pillant, töprengve, mintha olyasvalamiről beszélnék,
aminek semmi köze ahhoz, amiről korábban beszéltünk.
– Jasontől. Anyámtól általában nem félek, csak ha átvágom a
fejét, ő meg rájön.
Túlságosan türelmetlen vagyok, nem bírom tovább
visszafogni magam. Átugrom egy fokozatot.
 – Hívja fel a mamáját – javaslom. – Még nem hazudott neki,
talán megértő lesz. Nem mondott neki semmit, igaz? Ő úgy
tudja, hogy maga otthon van ma este Jasonnel? Hívja fel most,
mondja el neki az igazat. Vegye rá, hogy hívja fel Jasont azzal,
hogy maga ott van az ő házában, ételmérgezést kapott, nem tud
a telefonhoz menni… satöbbi.
– Hogy érti azt, hogy nem hazudtam anyának? – A buszon
senki nem beszélgetett. Mindenki Lauren sivító hangját
hallgatta; a hang szabadon terjed. – Persze, hogy hazudtam neki!
Azt állítottam, hogy az ő házában vagyok – hogy mondhatnám
neki azt anélkül, hogy értésére adnám, hogy hazudtam?
– Neki még nem hazudott. Az anyjának még nem mondta azt,
hogy az ő házában van, igaz?
Lauren megvetően néz rám.
– Anya otthon van. Tudja, hogy nem vagyok ott. A saját
szemével láthatja.
Mély levegő.
– Ezt tudom, Lauren. Véleményem szerint, ha most őszinte
vele, és elárulja, hogy miért kellett hazudnia Jasonnek…
– Nem. – Élénken rázza a fejét. – Meg fogja kérdezni, miért.
Aha. Haladunk.
– És maga nem akarja neki megmondani?
– Talán megmondhatnám neki… de nem úgy, hogy maga a
képembe bámul, és ez a rengeteg ember a fülét hegyezi. Azt
hiszik, különbek nálam.
– Ó, ugyan már – csattanok fel, mielőtt le tudnám állítani
magam.
– Micsoda?
– A maga kedvenc refrénje: „mindenki azt hiszi, különb
nálam”. Az ártatlan férfi, akit börtönbe küld, az is azt gondolja,
hogy különb magánál?
– Mondtam, hogy erről nem akarok beszélni.
– Ó, elnézést – vetem oda csak úgy mellékesen. – Bizonyára
kiment a fejemből.
– Nem – morogja Lauren pár perc múlva. – Ő egyike annak a
pár embernek, aki nem gondolja.
És te azzal jutalmazod, hogy hagyod gyilkosságért
lecsukatni. Érdekes. Az ezt követő csöndben azon töprengek,
hogy akarok-e tenni bármit a meg nem nevezett ártatlan
emberért, ha visszatérek Angliába. Talán nem. Mit tehetnék:
menjek a rendőrségre, és mondjam el mindazt, amit tudok? Igen.
Megtehetném. Hogy akarom-e, vagy sem, az más kérdés. A
kirívóan abnormális helyzetekben nehezen tudom elképzelni, mit
tennék normális esetben. Sean nem érti meg ezt. Sokszor korholt
telefonon, amiért nem tudtam, amikor repülőtéren,
vasútállomáson vagy a gépkocsi-kölcsönzőben voltam, hogy
fogok-e vacsorát kérni, amikor hazaérek.
– Nem én küldöm börtönbe – folytatja Lauren duzzogva, azt a
benyomást keltve, mintha beszélni akarna róla. – Úgy nézek én
ki, mint a rendőrség?
– Engedni, hogy börtönbe zárják, vagy odaküldeni. Van közte
különbség?
– Igenis, van. Kibaszott nagy különbség van. – Egyik kezéből
a másikba veszi a telefont, aztán vissza.
– Be tudná fejezni a trágárkodást? Adja oda azt a cigicsomagot
a táskájából – húsz különböző jelzőt írok le magának. Magolja be
őket.
– Kibaszottul azt csinálok, amit akarok, Beképzelt kisasszony.
– Megrázza a fejét. – Börtönbe küldeni az… nem lenne…
ugyanaz, mint…
– Szerintem azt akarja mondani – vetem közbe segítőkészen
–, hogy ténylegesen kárt okozni valakinek erkölcsileg
elítélendőbb, mint az, ha nem avatkozik közbe az ember, és nem
előzi meg a kártételt másoknak. Igaz? A különbség a pozitív és a
negatív felelősség között; a közvetett bűnök versus közvetlen
bűnök. Igen?
– Maga mindig ilyen? – sziszegi felém. – Akármilyen béna is a
férje, sajnálom őt.
A busz lassít. A motor olyasmi hangot ad ki, ami félúton van a
korgás és a böffentés között. Ha a sofőr közelebb ülne hozzánk,
és beszélne angolul, azon kezdenék el töprengeni, vajon nem arra
vár-e, hogy hallja, mit válaszolok Lauren sértésére.
– Nem vagyok férjnél – közlöm vele. – És maga azért van
zavarban, mert nem érti, amit mondtam, még akkor sem, ha
olyan egyszerű, hogy egy tojásos szendvics is megérti. És mielőtt
újból megkérdezné: igen, úgy gondolom, jobb vagyok, mint maga.
Titkon azt gondolom, hogy a legtöbb embernél jobb vagyok.
Maga is így érezne az én helyemben. Nyolc évvel ezelőtt
alapítottam egy technológiai innovációs céget. Egy sebész robot
egyik részét találtuk fel: érzékelőket szereltünk fel egy
kesztyűre, amely egy külső számítógépen futó szoftverrel
kommunikálva küldi az adatokat az orvosnak.
A busz felgyorsul. Hála az égnek. Most már bevallhatom, hogy
aggódtam a böfögő hang miatt; nagyon úgy hangzott, mintha be
akarna dögleni. Szerencsére a motor most mintha jó formában
lenne, és ismét száguldunk az éjszakában. Nemsokára
megérkezünk egy szállodába, és képes leszek odakúszni a
minibárhoz és egy szép tiszta ágyikóhoz.
Továbbra is magamról és az eredményeimről mesélek
Laurennek.
– A cégünket, eszelős mennyiségű pénzért, felvásárolta egy
nagyobb – mondom halkan, hogy más ne hallja. – Csaknem
ötvenmillió dollárért. Persze nem egyedül én kaptam meg a
pénzt – azért tisztes részt kaptam belőle –, a nagy részét a
befektetőim kapták. Azon gondolkodom, hogy sok ember miért
nem próbál meg soha elérni valami nagy dolgot, kreatívan.
Bármit, ami megváltoztatja a világot. Nem magáról beszélek,
nem várom el, hogy tudományosan innovatív legyen, mert
nyilván nem elég okos hozzá, de például azok, akikkel együtt
jártam egyetemre. Akik potenciálisan nagyszerű emberek. Miért
nem próbálnak többet tenni?
Laurennek tátva marad a szája.
– Ötvenmillió dollár? – kérdezi.
Nem veszek róla tudomást. Élveztem magányos
monológomat, és még nem fejeztem be.
– Azt hiszem, jobb vagyok, mint azok az emberek, mert, úgy
látszik, ők minimális erőfeszítéssel akarnak átevezni az életen, és
én úgy hiszem, nem azért vagyok jobb, mint maga, mert maga
durva, ami nem a maga hibája, hanem azért, mert gonosz volt
Bodo Neudorffal. És a kopasz férfival is.
– Bodo kicsodával? Az ki? – Lauren körülnéz, mintha azt
várná, hogy olyasvalakit lát meg, akit korábban nem vett észre.
– Miféle kopasz férfi? Miről beszél?
 – Erőltesse meg az agyát, és találja ki, vagy maradjon tudatlan
– mondom boldogan, mert aminek jönnie kell, az el fog érkezni.
Meséljen csak arról a gyilkosságban ártatlan úrról, és én
cserébe felidézem azt a férfit, akivel ma este, nem sokkal ezelőtt
modortalanul viselkedett, azt, akinek a kitűzőjére rá volt írva a
neve.
– Nem hiszem, hogy ez a mai nap kivételes a maga életében,
igaz? – mondom. – Tudom, hogy jelen helyzetünk messze van az
ideálistól, de lefogadom, hogy maga normális körülmények
között is gonosz, és káromkodik. – Semmi válasz. – Azért vagyok
hajlandó ezt elmondani magának, mert olyan ostoba – folytatom.
– Mintha egy darab hullámpapírnak beszélnék. – Nincs
semmiféle konzekvenciája. Nem von maga után konzekvenciát;
magának fogalma sincs, hogy ez mit jelent. Nem is tudja, melyik
szó valódi az általam használt szavak közül, és melyiket találtam
ki én. Lefogadom, hogy a memóriája egy aranyhaléval vetekszik,
amelyik csak arra emlékszik, hogyan kell úszni. Nemsokára azt
mondja majd, hogy vigyázzak magára, mert elfelejt mindent, ami
most elhangzott. – Rámosolygok, és egészen megbocsátónak
érem magam, hogy megszabadultam a terhiemtől.
– Maga aztán kibaszottul pofátlan tehén, hallja! – jelenti ki
Lauren rövid csönd után.
– Az vagyok – értek vele egyet. – Nagyszerű. Látja, nem okoz
problémát meghatároznia, ki vagyok, anélkül hogy Jasonre
kelljen hivatkoznia. Talán megpróbálhatná akkor is, ha magáról
beszél.
Lepillant a telefonjára, amit mindkét kezével markol.
– Ne szóljon hozzám, rendben?
Jason. Most furcsa dolog áll elő.
– Nem értem – mondom. – Még soha nem volt egyedül
külföldön, pánikrohamokról beszél, hazudott a férjének, jelentős
kockázatot vállalt a lebukással… Miért? Mi dolga volt
Németországban, ami nem tartott egy napig, és megérte a
kockázatot?
– Miért nem a saját dolgával törődik? Honnan tudta, hogy
nem tartott egy napig?
 Lehunyom a szememet. Te említetted, hogy láttál ma reggel,
de lehet, hogy nem emlékszel rá, hogy mondtad, úgyhogy ne
komplikáljuk túl a dolgokat.
– Nincs bőröndje – válaszolom.
– Igen? Magának sincs!
Kinyitom a szememet, és a rémálom még mindig valóság. Még
mindig a busz jelenti az egész világot a számomra. A hülye
Lauren Cookson még mindig itt van mellettem.
– Mert csak egy napra jöttem Németországba – felelem
türelmesen. – És boldogan elmesélem magának, hogy miért.
– Ne fáradjon – veti oda Lauren.
– Rendben. Nem teszem.
Mögöttem egy fiatal lány hangja csendül.
– Apu? Most ébren vagy?
Valószínűleg az egyik kórista; egyetlen más gyereket sem
láttam beszállásra várakozva, egy kisbabától eltekintve. Az apja
megköszörüli a torkát.
– Igen, drágám. Mi a baj?
Megacélozom magam, mert félig-meddig azt várom, hogy a
gyerek azt mondja: „Az előttünk ülő két nő nagyon undok
egymással, és én félek.”
– Tudod, hogyan akar Silas híres focista lenni, ha felnő?
Ellazulok. Lauren a telefonjába pötyög a hüvelykujjával. Pár
másodperc múlva azt mondja:
– Mama? Én vagyok, Lauren.
– A Manchester Unitedban akar játszani – folytatja a
kóristalány.
– Nos, biztos vagyok benne, hogy bármelyik csapatban is
játszik, az jól jár majd vele.
Az apa aggodalmasnak tűnik. Elképzelem, hogy felébredt,
kinézett a busz ablakán, és ugyanazt a tompa sötétséget, és a
tereptárgyak hiányát látta, mint valamennyien.
Vagy talán azon töpreng, milyen rejtett jelentősége lehet a
Silas névnek egy olyan fiú számára, akinek az az ambíciója, hogy
futball-legenda legyen. A szülők tudatlan idióták. Örülök, hogy
én nem leszek az.
– Anya, nagy bajba kerültem itt. Németországban vagyok. –
Lauren megint sírva fakad. – Igen, Németországban. Nem, nem
Angliában.
Ez valószínűleg némi zavart okozott az erőben. Fél óráig is
eltart majd, hogy elmondja az anyjának, amit én húsz
másodpercben is össze tudok foglalni, de mivel ellenséges
idegenként vagyok számon tartva, aligha nyújthatom a kezem a
telefonért, hogy megoldjam a helyzetet:
– Adja ide, majd én.
Fel kellene hívnom Seant? Más nők az én helyzetemben fel
akarnák hívni a partnereiket – hogy legyen valakijük, aki vigaszt
nyújt nekik. Már akinek olyan partnere van, aki nem kezd
azonnal vádaskodni.
– Nem tudom most elmondani. Nem mondtam el Jasonnek.
Nem. Jason nem tudja, hogy Németországban vagyok. Nem
árultam el neki. Micsoda? Nem. Addig nem, amíg nem látlak. Egy
buszon vagyok, és egy csomó ember hallgat. Késett a gépünk és
most egy szállodába visznek bennünket. Rettenetes, anya.
Pánikrohamom is volt. Van egy barátom, ez legalább jó dolog –
egy idősebb hölgy. Micsoda? Gabynek hívják. Igen. Ő vigyáz
rám. Fantasztikus nő. Beszélhetsz vele. Ő is azt mondja, amiket
te szoktál.
Micsoda? Te jóságos ég!
– Ha Silas a Manchester Unitedban játszik… apa?
– Micsoda? Bocsáss meg, drágám, csak ki akartam deríteni,
hol lehetünk.
– Ha Silas a Manchester Unitedban játszana, nekik szurkolnál,
vagy még mindig a Stoke Citynek?
– Anya, figyelj, fel kellene hívnod Jasont a nevemben.
Kamuzni kellene neki valamit. Azt hazudtam neki, hogy nálad
leszek. Igen. Meg kell neki mondanod, hogy beteg vagyok, és
nem tudok beszélni. Mondd meg neki, hogy reggel az első dolgom
lesz hazamenni.
Megveregetem a karját, és a fejemet rázom.
– Várj egy kicsit, anya, Gaby akar valamit mondani.
– Ha beteg, akkor nem tudja, mikor lesz jobban – mondom. –
Mondja neki, hogy felhívja a férjét, ha elég jól érzi magát –
remélhetőleg holnap reggel, de ez nem biztos. Tartsa
bizonytalanságban.
 Lauren bólint. Utasításaim kevésbé összeszedett változatát
adja elő az anyjának. Még szerencséje is lehet.
Most segítettem az igazság szándékos elferdítésében az
elkövetőt, aki azért hazudik a férjének, hogy elkerülje a
számonkérést. Ha megkérdezem magamtól, miért segítettem,
nem hiszem, hogy tudok magyarázattal szolgálni. Mivel arra
vagyok kárhoztatva, hogy egy német buszon töltsem a
napjaimat, nem hiszem, hogy sokat számítana.
– Ó, ez biztosan a szálloda! – szól a mögöttünk ülő férfi a
lányához. A többiek is észrevették. Megkönnyebbült felkiáltások
hallatszanak mindenhonnan a buszból. Letörlöm a párát az
ablakról, és vetek egy pillantást az épületre, amely mellé éppen
odakanyarodunk, és azon töprengek, mi a baj vele. Miután ennyi
kellemetlenséget kellett elszenvednünk, a Fly4You nem tudott
bennünket valami rendes helyre vinni? Ebben az alacsony,
szürke, apró ablakos, jellegtelen épületben kell töltenünk az
éjszakát, egy kétsávos, osztott pályás út mentén?
– Lauren – könyökkel megbököm az oldalát.
– Mennem kell, anya, itt vagyunk a szállodánál. Nemsokára
megint felhívlak. De megmondod Jasonnek, ugye? Igen, Gabyval
maradok. – Bedobja a telefont a táskájába. – Kibaszottul
köszönöm – mondja. – Végre itt vagyunk. Anyám azt mondja,
mindenképpen maga mellett kell maradnom. – A feje fölé nyújtja
a két karját, verejték és virágillatú dezodor szagát árasztva a
levegőbe.
– Nem maradunk itt – döntöm el hangosan.
– Hogy érti azt, hogy nem maradunk itt? Akkor miért hoztak
ide bennünket?
– Mindenki más maradhat, de maga meg én keresünk
magunknak egy másik hotelt. Egy jobbat. Ez az egész úgy néz ki,
mintha elátkozott önkormányzati lakóház lenne.
– Miféle kibaszott bolygón él maga? Az éjszaka közepén
járunk.
– Bízzon bennem: ez a hely úgy rossz, ahogy van. – Előhúzom
a BlackBerryment a táskámból. – Megkeressük a legközelebbi
ötcsillagos hotelt a kölni reptér közelében…
– Ötcsillagos szálloda? – Lauren teljes testtel hátrapördült,
mintha elektromos sokk érte volna. – Szórakozik velem, vagy
mi? Nem engedhetem meg magamnak, hogy ötcsillagos
szállodában lakjam. Szociális gondozó asszisztens vagyok. Nem
keresek annyi pénzt.
– Én fizetek mindent. Én fizetem a szobáját. – Majd
igyekszem, hogy többemeletnyi távolságban legyen az
enyémtől. Tér után kezdtem sóvárogni – különösen olyan után,
ahol nincs jelen Lauren. – Legyen a vendégem.
– Nem! – könnyekben tör ki.
Úgy megdöbbenek, hogy csak bámulok rá.
– Nem? – A reakciójának még kevesebb értelme van, mint az
én ajánlatomnak. Miért nem ragadtam meg a lehetőséget, hogy
megváljak tőle? Semmi nem akadályoz meg benne, hogy egy
ötcsillagos szállodát találjak magamnak.
Kivéve, hogy hallottam, amint két embernek is mondta,
hogy én vigyázok rá. Az anyja és a mostohaanyja is úgy
gondolja, hogy muszáj velem maradnia.
A való világban nem törődnék bele; de ebben az alternatív
univerzumban, úgy látszik, az a szerepem, hogy felügyeljem
Laurent és megneveljem. Sokféle módszerre gondolok: először
letöröm a jó szállodákkal szemben tanúsított ellenállását, aztán a
szókincsét fejlesztem, végül kihasználom a hajlandóságát, hogy
olyan férfiakat tartson ártatlannak, akiket igazságtalanul
vádolnak gyilkossággal, amit nem követtek el…
– Nem! – Izgatottan rázza a fejét, szipog. Egyik könnycseppje
a szemem sarkában landol. – Nem. Nem olyan ember vagyok,
aki ötcsillagos szállodákban lakik.
– Rendben, felejtse el!
– Nem tehetem. Nem tudnám, mit kell csinálnom.
– Pontosan ugyanazt, amit…
– Nem! Nem tehetem!
– Jól van. Nem számít. Itt maradunk. Lauren? Sajnálom,
csak… vegyük úgy, hogy nem mondtam semmit. Ez a hotel
megfelelő lesz.
Kiengesztelődve megtörli a szemét.
– Szerintem semmi baj vele – mondja a busz ablakán kinézve.
– Remélem, van valami ehető. Éhen halok. Tegnap este hat óta
semmit nem ettem.
 – Csak hozott valamit – mondom.
– Nem. Semmit. A gyomrom egész nap rendetlenkedett.
Gondolni sem bírtam az ennivalóra.
– Ideges volt. Azért, amit a mai nap során kellett tennie, és
azért, mert hazudott Jasonnek. Most, hogy úton van hazafelé,
már jobban érzi magát. És éhesebb is.
Fura pillantást vet rám, aztán bólint. Épp hogy csak.
Micsoda törvénybe ütköző ok tud egy 23 éves szociális
gondozónőt rávenni, hogy Németországba jöjjön egy napra?
Szerető? Ha így lenne, nem akarna egy éjszakát maradni
legalább? Talán ő és Jason sosem töltik külön az éjszakát.
Seannak nagyon tetszene. Oda kellene költöznie hozzájuk, hogy
hármast alkossanak; ők valószínűleg kevésbé dühítenék, mint
én.
Végre megszakad a buszról leszállni akaró utasok sora.
– Jöjjön – mondom. Megbicsaklik a lábam, amikor fel akarok
állni.
– Nem érzem a seggemet, olyan sokáig ültem rajta – jelenti be
Lauren. Feláll, leveszi az ezüst töltényövét, és a táskájába
gyömöszöli. Lecsúszik a farmerja, látni kiálló csípőcsontját, egy
piros szíjat és egy tetoválást néhány párhuzamos hullámzó
mintával. Nem tudom, hogy pusztán dekoráció, vagy jelent is
valamit Laurennek; nekem mindenesetre azt jelenti: uszoda.
Sean szerint ez az én hibám, nem a tetoválásé: rengeteg időt
töltök a Hova költözzek típusú weboldalakon szörfözve, mert a
munkám megkívánja, hogy sokat bóklásszam, parádézzam és
lófráljak – ezt a három szót használja Sean az „utazás” helyett.
Tavaly karácsonykor vettem magamnak egy antik arany Szent
Kristóf-medált, melyet fehérarany láncon viselek a nyakamban,
valahányszor parádézom vagy lófrálok, bár nem vagyok vallásos.
Szükség volt rá, hogy valamitől jobban érezzem magam, amikor
pöttyök, foltok, pacák, négyszögletes falak és plafonborítás és
fémre erősített kis ezüstlapocskák vesznek körül, így aztán
szoros kapcsolat alakult ki köztem és Szent Kristóf között,
aminek következtében ő elfogadta az én ateizmusomat, én pedig
újraértelmeztem egy kicsit a szerepét: ő azoknak a lófrálóknak a
védőszentje, akiknek nyafogós, önző partnerük van.
 Lauren és én az utolsók között szállunk le a buszról. Mellette
még két busz parkol: bicegő, ásító utasok bújnak elő mindegyik
járműből. A szállodába vezető úton egy síró nő mellett megyünk
el, aki egy nagyon öreg férfit támogat.
– Gyere, apa – biztatja. – Itt vagyunk. Nemsokára ágyba
bújhatsz.
– Nézze azokat a szerencsétleneket – súgja Lauren. –
Rettenetes, amit ezek a szarháziak műveltek velünk ma este.
Kurvára tartoznak nekünk. Még fogkefe sincs nálam, meg
miegyéb.
– A szállodában biztosan lesz – nyugtatom. Bár feltehetőleg
nem valamennyiünk számára. Próbálok nem gondolni az
éjjeliszekrényem fiókjára, amely legalább hét bontatlan miniatűr
fogkefe-fogkrém készletet tartalmaz, melyeket a különböző
légitársaságok adtak ajándékba a business classon az évek során.
Ha legközelebb utazom – hat nap múlva újabb, hajnalban induló
repülőút vár Barcelonába –, mind magammal viszem arra az
esetre, ha a gép egész éjszakás késést szenvedne, és hat labilis
idegrendszerű agyament dönt úgy, hogy engem nevez ki első
számú gondviselőjévé.
– Miért lenne a szállodában fogkefe? – kérdezi Lauren
meghökkenve. – Nem viszik az emberek a sajátjukat?
Szent Kristóf, nem akarod te gyámolítani?
A szálloda recepciója zsúfolt. Lauren meg én csak nagy
nehezen jutunk be. A beépített barna lábtörlő szélénél állunk. Az
automata ajtó félig rajtunk csukódik össze, aztán, amikor érzékeli
az emberi testet, újból kinyílik. Elkapom a távolban az íróasztal
mögött álló kövérkés szőke nő pillantását. Beszél, de nem hallom,
mit mond.
– Miért APA van ide írva? – kérdezem Laurentől, a karjára
pillantva.
– Ez az apukám.
– Az ő neve Wayne. Maga apának hívja?
– Nem, persze, hogy nem – kuncog. – Legtöbbször faszfejnek.
Azért nagyon komálom. Ő akarta, hogy az legyen a felirat: APA.
Wayne bárki lehet, nem igaz? Ezt szántam neki a negyvenedik
születésnapjára, ajándéknak. Mindig azt akarta, hogy varrassam
valahová a testemre a nevét. Valami tisztességes helyre – ő nem
olyan, hogy izé. Lisának is van egy tetkója: Férj.
A recepciós pult felől mély morgolódás hallatszik a tömegen
át: a tömeges felháborodás moraja, amely egyre erősödik, ahogy
közeledik. Rossz hírek. Az első érthető szavakat egy vörösre
festett hajú, amerikai nőtől hallom, aki nagyjából egy méterre áll
előttem:
– Ezt nem tehetik. Ezt nem tehetik meg velünk. – Megfordul,
természetesen. Ebben a helyzetben az emberek tudják, hogy
kötelességük tovább adni a rossz hírt, amint megkapták. –
Hihetetlen! Nincs elég szobájuk – mondja mindenkinek, aki
mögötte áll. – Aki egyedül van, annak meg kell osztania
valakivel. Olyasvalakivel, akivel azelőtt soha nem találkozott? –
Felháborodott hangot ad, és az égnek emeli a kezét. – Mivel
sehol sem látom Hugh Grantet ebben a tülekedésben, így…
keresek egy hotelszobát szobaszervizzel, műholdas tévével és
spával. Végeztem a Fly4Youval.
Ugyanazt mondja, amit én is mondani akarok, kivéve, hogy
Hugh Grant helyett én inkább David Bowie-t választanám, de ő
sincs itt. Én is el akarok húzni innen, mint a vörös hajú, el ebből a
lepukkant hotelből. Akkor miért nem teszem? Nem bírom – nem
tudom, nem akarom – megosztani a szobámat Laurennel.
Valamit érzek a csuklómon. Ő az. Újból elkapta a csuklómat,
és bilincsként szorítja az ujjaival.
– Nehogy ezt forgassa a fejében – mondja könnyek között.
Parancsként kellett volna hangzania, de én inkább csak a
kétségbeesést hallottam ki belőle. Valami történhetett vele, azt
hiszem. Nem csak a késő gépről van szó. Valami korábbi trauma
lehetett; ezért volt olyan szélsőséges a gép Kölnbe
átirányításával kapcsolatos reakciója. Talán azzal lehetett
összefüggésben, ami miatt Németországba jött. Talán egy
gyilkossággal áll összefüggésben.
Az anyja vajon tudja, mi a baja? Azért mondta Laurennek,
hogy minden körülmények között maradjon velem? Ezért
aggódott annyira a lánya miatt Mrs. Wayne Cuffley, a Férj első
felesége, hogy minden reménységét egy olyan nőbe vetette,
akivel még sosem találkozott?
 – Ígérje meg, hogy nem megy el, és nem hagy el engem –
sziszegi Lauren szemrehányóan, mintha nem csak képzelné az
árulásomat, hanem már meg is történt volna.
– Megígérem – válaszolom hökkenten. Agyam egy része
eltompult. Nincs menekvés. Együtt töltöm az éjszakát Lauren
Cooksonnal Európa legpocsékabb szállodájában. Nem érdemes
ezen morfondírozni. Amikor nem lehet mást tenni, akkor meg
különösen nem.
Elengedi a karomat.
– Akkor minden rendben.
Olyan messze van ez a rendben lévőtől, mint Köln
Combinghamtől.
– Ugye, milyen szerencsések vagyunk?
– Valóban?
Ha azok vagyunk, akkor én bizonyára testdiszmorfiás zavarral
küzdök.
– Mi együtt vagyunk – mondja Lauren. – Egy csomó
szerencsétlen meg kénytelen lesz valami vadidegennel
megosztani a szobáját.
 4.

2011. március 10.

Simon kávét főzött Regan Murray-nek, közben vízzel és

kávégranulátummal árasztotta el a konyhát. Charlie gyanította,
szándékosan húzza az időt, hogy nyerjen tíz percet, míg feltakarít
maga után, és talán hogy új kávét csináljon, mert az előző
borzalmas lett. Simon nem az időhúzás szót használta volna:
számára, ha egy fontos beszélgetést sikerült későbbre tolnia, az
hasznosan eltöltött időnek minősült.
Van oka feltételezni, hogy a Proust lányával folytatott
beszélgetés nehéz lesz? Ostoba kérdés.
– Legjobb lesz, ha felhívod a testvéredet, hogy inkább ne
jöjjön – morogta Simon. – Egyébként mit mondott?
– Most engem kérdezel? – Charlie a becsukott ajtó felé
biccentett. Hogy továbbra is fenntartsák a barátságtalan
házigazda imázsát, magára hagyták Regan Murray-t a
nappaliban, és magukra csukták a konyhát.
– Ő betolakodó. Hadd várakozzon. Liv mit akar, és minek ez a
titokzatoskodás?
– Ez nem titokzatoskodás – mondta Charlie. – Igazság szerint
kicsit alávágtam Livnek, aki azt akarta, hogy kérdezzelek meg.
Én nemet mondtam, mert tudtam, hogy nincs értelme, soha nem
egyezel bele. Ha győzködni akar, tegye, az már az ő dolga.
– Így aztán bejelentette, hogy nyolc harminc és kilenc között
jön. És te nem szóltál nekem. – Simon egyenként szedte föl a
granulátumdarabkákat és tette az asztalról a bögrébe.
– Mint mondtam, nem akartam ezzel semmit. De…
– Mondd meg, a rohadt életbe!
– Add meg nekem a lehetőséget. Éppen javasolni akartam,
hogy hagyjuk ki azt a részt, amikor bizonyítjuk, hogy amit én
akarok, az a legkevésbé sem fontos, mert kevés az időnk. Liv
arra akart kérni – vagyis azt akarta, hogy én kérjelek meg –,
hogy menj el a Dommal kötendő esküvőjére.
 Simon felpillantott.
– Miért ne mennék el? A férjed vagyok, te meg az ő testvére.
Te elmész, nem igaz?
Charlie meglepődött.
– Igen, de… azt feltételeztem, és Liv is azt gondolta, hogy te
mindezt morális kérdésként kezeled. Úgy döntöttél, hogy
helyesled a hűtlenséget?
– Nem én vagyok hűtlen, következésképp nem az én dolgom
– Simon fölemelte a bögrét. Víz csöpögött róla a padlóra. Az inge
aljával letörölte, a kávé a nadrágjára csöppent, úgyhogy
visszatette a bögrét a konyhapultra. – Szerinted mit fogok tenni?
Bojkottálom Liv és Dom esküvőjét, hogy ezzel is demonstráljam
magasrendű erkölcsi elveimet? Legyek seggfej? Nem vagyok az.
– Mióta? – kérdezte Charlie. – Engem senki nem értesített.
– Nagyon vicces.
– Nem az, és nem is akart az lenni. Rendben, mivel ma tele
vagy meglepetéssel: Liv arra is meg akart kérni, hogy olvass fel
valamit az esküvőn. Mondtam neki, hogy szó sem lehet róla,
hogy kiállj a médiakedvelők és jogászok tömege elé…
– Márpedig megteszem – jelentette ki Simon.
– Tényleg?
– Egyébként miért pont engem választott? Rengeteg ember
közül válogathat, akik imádják hallani a saját hangjukat – például
az összes haverja.
– Nagyon szűkszavú lett, amikor megkérdeztem tőle, hogy
miért rád esett a választása. Azt hiszem, hencegni akar veled: a
sógorával, a nagyszerű nyomozóval.
– Ha nem kell bemutatkoznom, közölni a nevemet meg
minden ilyen szarságot, ha csak annyit kell tennem, hogy kiállok,
olvasok, visszamegyek és leülök, akkor megteszem. Felolvasok
egy részletet a Moby Dickből.
Ez, Simont ismerve, már-már lelkesedésnek tűnt. Charlie-t
bűntudat fogta el.
– Nem egészen – mondta.
– Mire gondolsz?
– Azt akarja, hogy valami mást olvass. És én nem mondom
meg, mi lesz az.
– Miért nem?
 Mert képtelen vagyok semleges hangon előadni az
információt. Mert végzetesen nevetségesnek tartom, és nem
akarom, hogy befolyásoljon téged. Azon túl, hogy elmegy,
Charlie nem akart részt venni a testvére esküvőjén, bár tudta,
hogy nincs választása. Nem akarta befolyásolni az eseményeket
azzal, hogy bármi módon keresztezi Liv terveit, bár örült volna,
ha az ő közreműködése nélkül meghiúsul az esküvő.
– Nos? – kérdezte Simon. – Várok.
Nem ő volt az egyetlen. Charlie a csukott ajtóra pillantott.
Kezdett ideges lenni.
– Nem vitathatnánk meg ezt később? Te nem akarod tudni,
mit akar a behatolónk?
Simon elfordult.
– Miért van neki két neve? – kérdezte.
– Nem a megfelelő embert kérdezed, Simon. Odaát üldögél az,
aki tudja a választ. Biztos vagyok benne, hogy boldogan elárulja
neked.
– Honnan tudta meg a címünket? Mit keres itt csütörtök este
tízkor? – Simon a nap bizonyos időpontjait szentnek tekintette.
Ilyenkor semminek sem volt szabad történnie. Mindegy, hogy
éber volt-e, vagy esetleg halálra unta magát: ezeket a tiltott
zónákat semmilyen tevékenységgel sem lehetett kitölteni. Más,
szerencsésebb időpontokban – mondjuk hétfő reggel kilenckor –
természetesen történhetett ez-az. Charlie képtelen volt Simon
különleges időskatulyájának a mélyére hatolni, és ez nem is volt
megfelelő pillanat erre.
– Ha felolvasok, akkor azt olvasok, amit én akarok –
jelentette ki Simon csöndesen.
– Micsoda? Ó. – Újból visszatért Liv esküvőjéhez, ahol
nullával egyenlő az esélye, hogy a Moby Dick bármely részlete
elhangozzék.
– A nő hasonlít az apjára. Mintha Proust egy darabja itt lenne
a házban.
Újból visszatért Proust lányára. A témák gyors váltogatása
nem volt jellemző Simonra. Mint ahogy az sem, hogy bármiféle
rögeszmés gondolattal el lehessen terelni egy folyamatban lévő
ügyről. Jobban aggódott, mint ahogy bevallotta. Ugyan titkolni
próbálta, de fölöslegesen erőlködött.
 – Mondd neki, hogy készen állsz rá, hogy beszélgess vele,
vagy kérd meg a távozásra – javasolta Charlie.
A konyhaajtó kivágódott. Regan Murray állt a küszöbön.
– Kérem, ne tegye – jelentette ki. – Bármennyire is szeretné.
– Elkövettük azt a hibát, hogy beeresztettük – mondta
Charlie, és közben a Hóember ivadéka és Simon közé vetette
magát. – Semmi oka, hogy itt legyen. Ha kapcsolatnak kell
létrejönnie Proust és Simon között, az munkahelyi viszonylatban
létrejöhet. A munkájukon kívül nem állnak személyes
kapcsolatban, és én bizonyos vagyok benne, hogy akármit is akar
mondani, az magánügy, és ezért nem akarjuk hallani.
Regan oldalra lépett, hogy lássa Simont.
– Azt kérdezte, miért van két nevem, és honnan tudom a
címüket.
– Az ajtóra szorította a fülét? – érdeklődött Charlie.
– Igen. Anyám címjegyzékéből tudtam meg a címüket. Azért
van két nevem, mert… – egy sóhajjal szakította félbe magát. –
Nos, a családnév egyértelmű. Murray az asszonynevem.
– Jó kis nyelvtörő – szólalt meg Charlie. – Murray az
asszonynevem, mert Mr. Murray-hez mentem. Tudta, hogy az
operaénekesek nyelvtörőket énekelnek a koncertek előtt, hogy
mozgékonyabb legyen az ajkuk? Hallottam a rádióban.
– Két évvel ezelőtt változtattam Reganre a keresztnevemet.
Apa nem tud róla. Anya sem. Nem akartam többé Amanda lenni,
mert apám választotta ezt a nevet, így aztán megváltoztattam.
Elég egyszerű volt. A szüleimnek már nem ilyen egyszerű
megmondani. – Simonra mosolygott, aki szándékosan nem
nézett rá. Charlie-ra figyelt, amióta csak Amanda-Regan betette
a lábát, mintha azt akarná, hogy ő kezelje a helyzetet. Na, persze
nem úgy, hogy a nyelvtörőkről locsog, bár Simon ismerné el
elsőként, hogy jó megoldáshoz gyakran csak a rossz lehetőségek
végigzongorázása után juthat az ember.
– Ez az én kávém? – kérdezi Regan a bögrére mutatva.
Charlie átadja neki.
– Köszönöm. Ismerős maguknak a Regan név? – kérdezi. – A
Lear királyból?
– És Culver Valley-ben minden önkormányzati területről –
felelte Charlie.
 – Regan Lear gerinctelen, áruló lánya, aki nem szereti az
apját, csak tetteti.
– Regant választotta és nem Gonerilt? – Itt állok a
konyhában a szoborrá dermedt férjem mellett, és arról
beszélgetek Proust lányával, hogy melyik nevet választotta a
Lear király szereplői közül.
– Túl gerinctelen vagyok, hogy megmondjam apámnak, hogy
megváltoztattam a nevemet – magyarázza Regan Simonnak,
Charlie-ról tudomást sem véve. – Megkérdezné, hogy miért
tettem, én meg túlságosan félnék neki elmondani az igazat. Csak
még jobban utálnám magamat, amiért újabb lehetőséget
teremtettem, hogy legyőzhessen.
Az a baj azokkal az emberekkel, akik utálják magukat,
gondolta Charlie, hogy az ember teljesen azonosul és együttérez
velük, míg ugyanakkor mocskosul nem akarja, hogy a házában
vendégeskedjenek.
– Nem gondolja, hogy bevett kifejezés a kurva fia, vagyis
kurafi, de senkit nem neveznek seggfej lányának? – kérdezte és
körülnézett. Minden választ nagyra értékelünk. Minél több fut
be, annál jobb. – Szerintem rejtett szexizmusból fakad, nem
gondolja?
– Rettegek az apámtól – folytatta Regan. – Negyvenkét éve
rettegek. És, ha nem akarom, hogy tudja, hogy megváltoztattam
a nevemet, akkor anyának sem szabad elmondanom. Ő apám
hűséges informátora. Mindketten azt akarják, hogy féljek apától.
Ez a helyzet nagyon is megfelel nekik. Ha nem félnék, lehet, hogy
mesélnék maguknak a gyermekkoromról.
Charlie a közelgő megpróbáltatásra való tekintettel igyekezett
minél több oxigénnel megtölteni a tüdejét. Valószínűleg minden
képzeletet felülmúl majd, és nem egyhamar lesz vége. A
gyermekkor általában tizennyolc éves korban fejeződik be.
– Totalitárius rezsimben nevelkedtem – folytatta Regan. –
Másként nem lehet leírni. Nem hiszem, hogy részleteznem kell,
maguknak különösen nem.
Hála az égnek.
– Biztos vagyok benne, hogy el tudják képzelni, min mentem
keresztül. Ismerik az apámat. – Regan kortyolt egyet a
kávéjából, megborzongott, de igyekezett titkolni. – Azért vagyok
itt – és sajnálom, hogy ilyen késő van, hétköznap este, elnézést,
hogy nem írtam vagy nem telefonáltam előbb. Hetekig nem
hittem, hogy lesz elég bátorságom, hogy kapcsolatba lépjek
magukkal, aztán ma este tudtam, hogy meg kell tennem, mielőtt
ráébredek, hogy megint gyáva lettem.
– Miért van itt? – kérdezte Charlie.
Regan kis mosollyal jutalmazta, hogy végre értelmes dolgot
beszél.
– Megpróbálok kijönni az árnyékból. Egy jó terapeuta
segítségével próbálok rendes életet teremteni magamnak, és
normális embert faragni magamból.
– Nekem ez évek óta szerepel a teendőim listáján – mondta
Charlie. – Jó sok időbe telik, igaz?
– Abba tudnád hagyni a gúnyolódást? – morogta Simon.
– Nincs semmi baj – mondta Regan. – Tudom, hogy
mindkettőjüket kínos helyzetbe hozom azzal, hogy mindezt
megosztom önökkel. Valamit mondaniuk kell, és mit tudnak
mondani?
Charlie-nak egy csomó dolog jutott az eszébe. Mindegyikben
szerepelt egy vaskos káromkodás.
– Folytassa – mondta Simon.
Regan megdöbbent, hogy nem ütközik ellenállásba. Pár
pillanatig eltartott, mire összeszedte magát.
– Köszönöm – mondta. – Nos… még csak az elején tartok.
Még a közelében sem járok, hogy szembeszálljak apámmal, de
több lépést tettem ebbe az irányba. A terapeutám szerint fontos
lépéseket. Az első az volt, hogy olyan nevet választottam
magamnak, amit nem ő adott nekem.
– Regan a „rossz arc” a Lear királyban – vetette közbe
Charlie.
– Ha valakit olyan ember nevel föl, mint az apám, az mindig
rossz arcnak érzi magát, valahányszor nem imádattal gondol rá,
vagy érez vele kapcsolatban. Mint egy áruló. Ebben a pillanatban
Regan vagyok. Ha majd nem így érzem, akkor megváltoztatom a
nevemet.
Charlie felnevetett.
– És a pszichológusa erre áldását adta? Én újat keresnék.
 – Befognád? – mordult rá Simon. – Te semmit sem tudsz
erről.
Ez nem volt igaz. Előző évben, Simon egyik esetének
köszönhetően Charlie találkozott egy pszichoterapeutával –
Ginny Saxonnal –, akit jónak tartott, különösen visszatekintve.
Ginnynek volt egy elmélete Simonnal kapcsolatban: hogy miért
olyan, amilyen. Charlie erről soha nem beszélt a férjének. Nem
tudta, hogy egyáltalán fog-e beszélni vele erről. Nem tudta
eldönteni, hogy segítene vagy inkább ártana, ha előadná Ginny
elméletét arról, hogy Simon milyen pszichológiai szindrómától
szenved. Szeretett volna mástól is tanácsot kérni, de úgy érezte,
ha képtelen erről beszélni Simonnal, egy harmadik személlyel
még úgy sem tudna. Jó ideig azt kívánta, bárcsak ő maga sem
tudna erről, mintha a kívánság már elég lenne, hogy a tudása
semmivé váljon.
– Ez már a második lépés – folytatta Regan. – Eljöttem ide, és
találkoztam magával, Simon. Tudom, hogy őrültségnek hangzik,
de… felnézek magára. Az én szememben maga a bátorság
szimbóluma. – Az egyetlen ember, aki valaha fellépett apámmal
szemben. Úgy értem, nyíltan. Egy csomó ember megveti, és nem
tesz ellene semmit – lényegében mindenki, aki ismeri, anyától
eltekintve –, de soha senki nem mondta a képébe, hogy mit
gondol róla, csak maga.
Simon megköszörülte a torkát.
– Honnan tudja, hogy én megtettem?
– Apa sokat beszél magáról – mondta Regan. – Főleg a
mamának, de néha nekem is. Mindig ugyanazt mondja: hogy ő
mindig megértette, támogatta és bátorította magát. Maga meg
nap mint nap az arcába csapott, elárulta és bántotta, ahányszor
csak módja volt rá.
– Nem így van. Vagyis nem így történt – válaszolta Simon
kifejezéstelen arccal. Charlie szeretett volna segíteni neki, de
fogalma sem volt, hogyan lehetne a legoptimálisabban lefolytatni
ezt a beszélgetést. Most a közepén jártak, és ha véget ér, akkor
persze már túl késő lesz. Simonnak döntenie kell: vagy
egyáltalán nem folyik bele ebbe az ügybe, vagy teljes
mellszélességgel vállalja, ahogy a normális emberek tennék.
 – Apa nem értette, maga miért olyan hálátlan – folytatta
Regan. – Meggyőződése, hogy nála gondoskodóbb,
tisztességesebb főnököt elképzelni sem lehetne…
– Hazudik.
– Nem – mondja Regan indulatosan. – Meg van győződve
róla. Ahogy arról is meg van győződve, hogy nekem sem lehetne
jobb apám. Akarja hallani, mi az elképzelése a jó apáról?
– Nem – felelt Simon érdes hangon. – Azt akarom, hogy
elmenjen innen, és ne jöjjön vissza.
Charlie látta, ahogy a szín kifut Regan arcából.
– Simon, ne legyél seggfej – kérte.
– Ne aggódjon, Charlie. Nem fogok összeomlani. Azért annak
is van előnye, ha az ember Giles Proust lánya. Fel sem veszem,
ha bárki más bánik durván velem. Olyan… hatástalan.
– Nem akart olyan… – A piszok nem a megfelelő szó, főleg,
amikor Simon dermedten áll a megdöbbenéstől és a zavartól.
Nincs rá megfelelő szó.
– Komolyan gondolom, amit az előbb mondtam – mondta
Charlie Regannek. – Gyanakodnék minden pszichológusra, aki
úgy véli, jó ötlet a névváltoztatás, valahányszor élete
mérföldkövéhez ér az ember. Ha az ember csupán azért nevezi
magát ostobának, hogy bosszantsa az apját, akkor ő győzött. Ne
tegyen úgy, mintha nem lenne önmaga. Fejlődjön, haladjon, de
tartsa fenn a… a kontinuitást. Legyen Amanda: az az ember, aki
átment mindazon a szarságon, amin maga is átment, és átért a
túlsó partra.
Charlie Simonra nézett, de leginkább magának folytatta.
– Sokat tudok erről. Részt veszek a regionális Öngyilkosság
Megelőző Fórum munkájában. Rengeteg tanácsadóval és
terapeutával tartom a kapcsolatot. – Charlie-nak túl későn jutott
eszébe, milyen fontos, hogy csak akkor mondja ki az
„öngyilkosság” szót, ha a veszélyeztetett egyén már kimondta.
Az „egyén” szót túl sűrűn használták az öngyilkosság-megelőző
szakirodalomban, amit Charlie-nak rendszeresen át kellett
túrnia. „Személyt” jelentett.
Reganhez fordult:
– Megértem, hogy csodálja Simont, mert szembeszáll
Prousttal. De mit akar még tőle?
 – Csak beszélni arról, amin mindketten keresztülmentünk. –
Úgy mondta, mintha a legegyszerűbb kérés lenne a világon.
Szegény asszony. Nem tudta, hogy Simon inkább az összes
létfontosságú szervét átnyújtja neki a hőn szeretett,
összecelluxozott Moby Dickjével együtt, mint hogy beismerje
egy idegen előtt, hogy valamin „keresztülment”.
– Még mindig ott tartok, hogy be kell magamnak bizonyítani,
hogy nem vagyok dezertőr – magyarázta Regan. – Tényleg
segítene, ha elmondaná, milyen érzés az apámmal dolgozni – ha
mindketten elmondanák. Talán maguknak is segítene.
Mindannyiunkon ugyanaz a zsarnok zsarnokoskodik, igaz? Évek
óta.
– Én nem bánom, ha Proustról szóló horrorsztorikat cserélünk
– mondta Charlie, és azon töprengett, vajon az ő hajlandósága
változtat-e Simon hozzáállásán. Lehet, hogy jó móka lesz,
gondolta, bár tudta, hogy Regan sokkal kevésbé frivol dologra
célzott: élete legfontosabb igazságának megerősítésére.
– Ez nem fog megtörténni – jelentette ki Simon. – Húsz
másodperce van, hogy távozzon.
Charlie meglepetésére Regan bólintott.
– Erre számítottam – mondta. – Ha meggondolja magát, a
munkahelyemen kapcsolatba léphet velem: Focus Reprográfia
Rawndesley-ben.
– Nem fogja meggondolni magát – jelentette ki Charlie.
– Talán egyszer megérti, hogy az ő oldalán állok – jelentett ki
Regan Simonról, mintha csak egy harmadik személy lenne. –
Jelenleg Tim Breary ügyén dolgozik: a felesége, Francine, akinek
sztrókja volt, ágyhoz kötött? A férje bevallotta, hogy megölte és
azt állítja, nem tudja, miért tette?
A francba, ez a nő meg akar halni? Simon arca elsötétült és
megmerevedett a haragtól. És Charlie immár ismerte a gyilkos
nevét, aki nem tudta, miért tette: Tim Breary.
– Van valami, amit még tudnia kell – Regan még nem fejezte
be. – Amikor Brearyt először kihallgatták, maga nem volt ott,
igaz? Sam Kombothekra és Colin Sellers hallgatta ki. Apa szerint
nem elég komplikált az ügy magának: nincs titok, a gyanúsított
rögtön vallomást tett.
 Érdekes, vélte Charlie, hogy Proust, mint Simon és Gibbs is,
megosztja a feleségével, lányával és a jó ég tudja, ki mindenki
mással az esetek bizalmas részleteit. Fura, hogy elmulasztotta
ezt megjegyezni mindazon alkalmakkor, amikor Simont
büntetéssel fenyegette, amiért túl sok mindent mondott el
Charlie-nak.
– Maga csak akkor kezdett az ügy iránt érdeklődni, amikor
rájött, hogy hiányzik az indíték – folytatta Regan. – Apa nem
díjazza az ügy iránt tanúsított, hirtelen támadt érdeklődését.
Megvan a vallomás, és azt akarja, hogy az ügy lekerüljön az
asztaláról, így utasította Kombothekrát és Sellerst, hogy magát
és Gibbset hagyják ki belőle. Vagy inkább változtassák meg, és
szándékosan hamisítsák meg a jelentést. És itt vagyok: olyasmit
mondok, amitől apa börtönbe kerülhet – lélegzett ki Regan
lassan.
– A pszichológusa büszke lenne magára – jegyezte meg
Charlie. Valami baj volt a történettel a Gibbsszel kapcsolatos
meggyőző részletek ellenére is, akit szintén kihagytak belőle.
Igen, Proust feltételezheti, hogy Gibbs egyenesen Simonhoz
menne, ha tudná az igazságot. De Sam is, ebben Charlie bizonyos
volt. Egyébként Proust jóval óvatosabb annál, hogy Samnek és
Sellersnek ilyen hatalmat adjon maga fölött – olyan hatalmat,
amely véget vethet a pályafutásának. Simon gondolt vajon erre?
– Az az első kihallgatás Tim Brearyvel… Az aktában szereplő
jegyzőkönyv nem az eredeti példány – mondta Regan. – Alig két
órával ezelőtt hallottam, hogy apa azzal henceg anyának, hogy
tudja, mikor lehet megszegni a szabályokat. Felettébb
gyomorforgató volt, bár csak annyira, mint minden más
beszélgetés, amit a szüleim folytattak. Ezek arról szólnak, hogy
anyám azt mondja, amit apám hallani akar, a létező
legundorítóbb modorban. – Regan letette a pultra a bögrét. –
Nem vagyok nyomozó, de ha apa ennyit törődik azzal, hogy maga
ne tudjon valamiről, nem gondolja, hogy az fontos lehet? – Ezzel
sarkon fordult, és kiment a helyiségből: az asszony, aki annyira
rettegett az apjától, hogy két embernek, akik gyűlölik az apját,
lehetőséget ad, hogy tönkretegyék. Majd azt állítja, mindez az ő
ötlete volt. Charlie nem volt benne biztos, hogy mindezt elhiszi.
A bejárati ajtó becsapódott.
 – Hazudik, Simon. Azt akarja, hogy utána menj, és
hazudhasson még egy kicsit.
Simon felkapta a bögrét, amiből Regan ivott, és a falhoz vágta.
Pillanatokon belül kinn volt a házból, a bejárati ajtó tárva-nyitva
maradt utána, besüvített a hideg meg az eső. Charlie ott maradt
hideg kávéval borítva, a törött bögre cserepei között. Nem
mintha törődött volna vele. Próbált azzal sem törődni, hogy
Simon rekedten üvölt az éjszakába, ahogy utána soha nem
üvöltött. Mintha az élete múlna azon, hogy megtalálja a nőt…
 5.

2011. március 11.

Csak egyetlen ágy van a levegőtlen padlásszobában. Kisméretű

duplaágy, kanapéágy méretű, és részben egy egyszemélyes
paplan takarja. Egy párna van csupán. Nincs sem szekrény, sem
fiókos szekrény, csak nyitott polcok, ahol nem látok tartalék
takarókat, sem párnát, semmi használhatót. Gyors leltárt
készítettem mindarról, ami hiányzik: nincs minibár, nincs
vízforraló, nincs tea vagy kávézacskó, nincs telefon, nincs
éjjeliszekrény, sem olvasólámpa, sem televízió, sem szobaszerviz
menü. A szemközti falon egy ajtó, melynek egyik sarkát
levágták, hogy beférjen a tető alá. Ennek ellenére reméltem,
hogy legalább egy saját zuhanyzónk lesz. Nem kell megnézném,
anélkül is tudom, hogy nagyjából akkora, mint Lauren agya.
– Mi a fene ez? – háborog, miközben körülnéz. – A francba!
Csak egy ágy van. Most mihez kezdünk?
– Nincs más választásunk – válaszolom. Otthon Sean és én
két méter széles ágyban alszunk, amely tökéletes. Amikor
megvettük, Sean azt mondta, a nagy méret elég lesz. Kinevettem
és túllicitáltam.
Fontolgatom, hogy felajánlom Laurennek, az övé lehet az ágy,
és én megyek a padlóra, de aztán meggondolom magam.
Képtelen lennék aludni, pedig szükségem van rá; még három-
négy óra is hasznos lenne. Nem tudom, mit hoz a holnap.
Törődnöm kell magammal, akármi is lesz. A helyzet magaslatán
kell állnom.
A katasztrófatúlélő fejével gondolkodom, nem tervezek hosszú
távra, csak viszonylag rövidre: mit kell tenni, milyen döntéseket
kell meghozni.
– Nem alszom egy ágyban nővel – fonta össze a karját Lauren
tiltakozásul. – Férfival sem, csak ha az én Jasonön. Ki lenne
akadva.
– Akkor aludjon a padlón – mondom, és imádkozom, hogy
belemenjen.
– Bassza meg! Nézze meg, milyen az a szőnyeg! Beletaposták
a rágógumit. Mocskos. Mi lenne, ha keresnénk egy másik
szállodát, ahogy mondta?
– Két órával ezelőtt jó ötlet volt. – Közben a recepciósok
elrendezték az összes szobát, amit rendbe kellett szedni, és
szétosztották a kulcsokat. Valahogy úgy éreztem, nincs értelme,
hogy itt vagyunk, a kölni repülőtér közelében. – Túlságosan
fáradt vagyok – mondom Laurennek. – Nem akarom
elvesztegetni az alvásidőt. A busz reggel hétkor szed össze
bennünket.
Állítólag.
Lauren alsó állkapcsa megrándult.
– Magáé lehet a paplan meg a párna – mondom neki. – Én
majd a kabátommal takarózom.
– Nem! Nekem nem kell! Szemetek, hogy ezt művelik velünk.
– Megpróbál elfurakodni mellettem. – Lemegyek az előtérbe,
hogy megmondjam annak a nőnek…
– Már nincs ott. Miután valamennyiünket szétosztottak a
szobákba, elment.
– Honnan tudja?
– Hogyhogy nem tudja? – vágok vissza. – Bejelentette, hogy
így tesz.
– Én nem hallottam.
– Láttuk, amikor elment. Reggel hatig nincs személyzet a
szállodában. – Amit minden jövendő történetbe bele fogok
foglalni, ha előadom ezt a horrorsztorit: a reggelit hétkor kezdik
osztani, amikor a buszunk elindul a kölni repülőtérre. A recepciós
mosolygott, miközben közölte a híreket, tudta, hogy ez már nem
érinti őt; az ő reggelije biztosítva van.
– Rendben, bizonyítsa be! – Lauren szeme hirtelen
felragyogott. – Ha most nincs itt személyzet, akkor hadd dúljam
szét az egészet – mondta izgatottan. – Összetöröm az ajtókat,
míg lenn találunk még egy ágyat.
A kezembe temetem az arcomat, a homlokomat dörzsölgetem
a mutatóujjammal.
– Lauren, szeretném, ha nagyon figyelne rám. Választhat. Én
befekszem abba az ágyba… – rámutatok –, és elalszom. Maga
vagy ugyanezt teszi, vagy megpukkadhat és csinálhat, amit akar,
a maga dolga. Amit nem tehet, hogy megakadályoz engem az
alvásban, mert, ha így tesz, megígérem, bánni fogja, hogy valaha
találkozott velem. – Mindez fenyegetőbbnek hangzott volna, ha
nem ásítok közben.
Felvértezem magam a könnyárra. Ehelyett Lauren így szólt:
– Ha megosztjuk az ágyat, meg kell esküdnie, hogy egyetlen
ujjal sem nyúl hozzám. És nem veszem le a ruháimat.
Feltartom a kezemet.
– Megígérem, hogy nem közeledem magához romantikus
módon. Valójában nem is lehetne nagyobb biztonságban. Még ha
a leszbikusság el is kapna álmomban, a jó ízlésem szilárdan
tartana és védelmezne mindkettőnket.
Laurennek tágra nyílt a szeme. Hátrébb lép tőlem.
– Micsoda? Maga megdöbben, amikor a „leszbikusság” szót
hangosan hallja kimondva egy udvarias társaságban? Sajnálom,
de elfelejtettem feltupírozni a bigottságomat, mielőtt elindultam
ma reggel. Ha tudtam volna, hogy találkozom magával, mindent
beleadok.
– Nem tudna úgy beszélni, hogy én is megértsem? – kérdezi
Lauren csöndesen.
– De igen. Jó éjszakát. Ezt megértette? – Lerúgom a cipőmet.
Teljesen felöltözve lefekszem az ágy másik végére, betakarózom
a kabátommal, és lehunyom a szemem. Szerettem volna fogat
mosni, de a recepciósnak nem maradt több fogkefe-fogkrém
csomagja, mire Lauren és én odajutottunk a sorban.
– Gaby?
– Tessék?
– Éhes vagyok. Hányingerem van, és szédülök. Ennem kell
valamit.
Azon töprengek, hogy megúszom-e, ha úgy teszek, mintha
már elaludtam volna, aztán megszólalok.
– Micsoda? – Egy próbát megér.
– Gaby! Gaby! Keljen fel!
Nem nagy kaland bolonddá tenni egy bolondot. Túl egyszerű.
Kinyitom a szememet.
– Van itt egy benzinkút az autobahnon, a hotellel szemben.
– A micsodán szemben?
 – Az úton. Tizenöt perce még ki volt világítva. Miért nem
megy le, és vesz valamit ott? Vigye a szobakulcsot.
– Nem megyek le.
– Miért nem?
Szívtelen javaslatom, hogy magányba kell süllyednie az
elkövetkező öt–tíz percben, aktiválta Lauren belső
öntözőrendszerét: újból sírva fakadt.
– Lehet, hogy nem beszélnek angolul. Még soha nem voltam
egyedül idegen üzletben.
Ha lett volna erőm hozzá, megrúgtam volna magam. Tudtam,
hogy éhes – korábban is említette. El kellett volna küldenem,
hogy vásároljon valamit, amíg a sorban várakoztunk.
– Kérem, Gaby. Jöjjön velem. Aztán esküszöm, hogy hagyom
aludni.
Felülök. Szédülök. Én is ehetnék valamit. Eddig észre sem
vettem, hogy éhes vagyok. Megpróbáltam magam transzba
ringatni, hogy ne vegyek tudomást arról, mit érzek a történtek
miatt.
– Rendben. Menjünk – mondom, és felhúzom a cipőmet. –
Mit akar venni? Remélem, van nekik forró, hizlaló ennivalójuk és
mikrójuk. Egy burger jól jönnek meg egy szelet csoki
desszertnek.
Lauren undorral elfintorodik.
– Maga szerint tartanak valami angolt? A külföldi ételtől
felkavarodik a gyomrom.
– Ez nevetséges. A sajtburgernek nincs útlevele.
– Micsoda? Olyan nevetséges, ha az ember szereti az otthoni
ízeket? A németek nevetségesek! Egész nap, amióta ideértem,
csak angol zenét hallottam – minden kocsiból, ami elhaladt
mellettünk. Nekik is megvan a saját nyelvük, de a mi zenénket
hallgatják. Micsoda hülyeség ez?
Nos, tudja, milyenek a németek – ez nem nemzeti büszkeség,
de az az őproblémájuk. Ezt válaszolom magamban. Laurennek
fennhangon csak ennyit mondtam:
– Azt hiszem, veszek egy nagy adag kólát is. – Lassanként
kitanulom ezeknek a gügye dialógusoknak a természetét, amikor
lehetetlen válaszolni, mert előránt egy random, semmihez sem
köthető állítást, mintha az is a témához kapcsolódna.
 A benzinkútig teljesen eláztatott bennünket az eső. Újra
találkoztunk a három futballtrikós fickóval, akik a B56-os
düsseldorfi beszállókapunál abban reménykedtek, hogy a
Fly4You költségére rúghatnak be. Pont erre van szükségem:
ambiciózus, szilárd férfiakra, akik nem nyugszanak, míg el nem
érik céljukat. Ezek a fickók nem adják át magukat a
kimerültségnek, a depressziónak vagy bármi olyasminek, ami
eltéríthetné őket választott útjukról. Ott állnak a kasszánál,
előkapják az euróikat, tizenhat doboz sört tesznek a pultra
maguk elé, és azon röhögnek, milyen kocsonyás lesz a lábuk
hamarosan. Azon töprengek, vajon így megy-e ez minden
kemény piásnál: hogy nem annyira az alkohol vonzza őket,
hanem inkább az a kimeríthetetlen örömforrás, hogy egy
tucatszor elmondhatják: „Milyen kicseszettül fogunk ez után
kinézni!”
– Csak szar van, amit enni lehet – mondja Lauren
kétségbeesetten körülnézve.
Kinyitom a hűtő ajtaját, és kiveszem a maradék két
szendvicset. Nincs semmi, amit föl lehetne melegíteni, ráadásul
mikró sincs.
– A sonkásat vagy a tonhalast majonézzel? – kérdezem. –
Nekem mindkettő megfelel.
– Nem eszem szendvicset – közli Lauren.
– Elvi okokból?
– Micsoda?
– Miért nem eszik szendvicset? Sonkás szendvics fehér
kenyéren: annyira angol, amennyire csak lehet. Mi a probléma?
Az orrát ráncolja.
– Nem tudom, ki járatta rajta végig a mocskos ujjait. Jól
vagyok. Pár Pringle csipsz is elég lesz.
– Pár csipsznél többre van szüksége – rögtön észreveszem,
hogy hibáztam, amint kimondtam. Ne feledd: nem foglalkozol
ezzel a nővel. Akkor sem törődsz vele, ha gazt eszik a benzinkút
előtt, vagy megiszik öt liter dízelt. Még egyszer nem fogom ezt a
baklövést elkövetni.
– Majd nagyot veszek – mondja. – Az vastag. Kizárt, hogy az
összeset meg bírjam enni.
 – Én a tonhalas szendviccsel kezdem, mert ez a legtáplálóbb
az itt található ételek közül – mondom, hogy példát mutassak. –
És egy kis Haagen-Dazs fagyit desszertnek. – Kinyitom a hűtőt,
és kiveszek egy dobozzal.
– Mi az a Haggendass? – kérdezi Lauren, nem képes
észrevenni a kapcsolatot a szó és a kezemben tartott valami
között, ami nem a szendvics.
– Elegáns jégkrém.
– Ó – mondja megvetően, elég hangosan, hogy a sörivók
figyelmét magunk felé fordítsa. – Milyen kicseszettül fönnhordja
az orrát.
– Még ez is jobb, mintha kicseszettül elkényeztetett fruska
lenne az ember. – Valójában soha nem beszélek így. Rendes
körülmények között ilyesmiket mondok: „Szóval, mi a
végeffektorok optimális kinematikája?” Csakhogy ma este nincs
értelme olyasmit mondani, amit rendes körülmények között
mondanék, mert az egyetlen ember, aki meghallgat, trágár, szűk
látókörű, bigott nőszemély.
– Rám gondol, igaz? – mondja Lauren diadalmas csillogással a
szemében, mintha rajtakapott volna.
Az egyik futballtrikós könyökkel megpöccinti a másik oldalát,
és megszólal:
– Úgy tűnik, megadták a kezdő rúgást odaát. Az a két csaj.
Nem, inkább úgy, mintha kipurcant volna a kezdő rúgás. És
a haverjaidnak nincs szükségük iránymutatásra, mivel se nem
vakok, se nem süketek. Ha nem képesek kitalálni, mire utalsz,
miből gondolod, hogy más lesz a helyzet, ha mutogatsz?
Lehet, hogy én vagyok a kivétel – nemcsak ezen a
benzinkúton, hanem az egész világon? A legtöbb ember olyan,
mint Lauren, vagy olyan, mint én? Rémisztő gondolat.
– Menjen, és vegye meg a csipszét. Mit képzel, majd én
fizetem ki?
Nem hozta magával sem a táskáját, sem a pénztárcáját.
– Nem maradt euróm – magyarázza. – És innom is kell
valamit. Kaphatok egy diétás kólát?
– Nem. Normál kólát kap. Ha én fizetek, én választok.
– Micsoda? – nevet azon, hogy milyen borzalmas vagyok. –
Maga pofátlan tehén, vegye tudomásul.
 – Maga meg gebe, és nem evett több mint huszonnégy órája.
Szórakozhat a kalóriákkal. A diétás kóla meg tele van
aszpartámmal, ami nem tesz jót magának. A mellékhatásaként
még a düsseldorfi repülőtéren is hülye lesz.
Aggodalom hervasztja le a mosolyt az arcáról.
– Folyton diétás kólát iszom. Csak azt.
– Felejtse el. Tréfáltam.
– Mit csinált?
– Vicceltem. Nem ismer mást, aki ilyet tesz? Nincs
humorérzéke, de Jasonnek talán van – valami ehhez hasonló?
– Maga nem is ismeri Jasont – szól gyanakodva, mintha attól
tartana, hogy ismerhetem.
– Tudom. Felejtse el. Tényleg. Abbahagyom… ezt a szócsatát
magával, és elfogadom, hogy ma este nem lehet jól szórakozni.
– Szóval nem kapok diétás kólát?
– Nem. Azt komolyan gondoltam. Tulajdonképpen a kólát is
felejtse el. Vegyen egy pohár frissen facsart narancslevet. Fogjon
két fogkefét, egy kis fogkrémet onnan – mutatom.
Fölvesz egy doboz diétás kólát, és gyanakodva nézegeti.
– Narancslé vagy semmi – jelentem ki határozottan. – Húsz
év múlva, amikor már a halálos ágyán fekszik, elmondhatja a
dédunokáinak, hogy egyszer kipróbálta a C-vitamint egy esős
éjszakán, Kölnben.
Kivettem magamnak a hűtőből egy kólát, és kifizettem az
enni- és innivalónkat. Amikor átszaladtunk az autobahnon vissza
a szállodába, még jobban esett. A szobánkban leülök a mocskos
szőnyegre, és kérem Laurent, hogy üljön le ő is, így aztán
felszáradhatunk egy kicsit, mielőtt lefekszünk az ágyba. Annak
persze több értelme lenne, ha a ruhánkat megszárítanánk a
radiátorokon az éjszaka folyamán, és alsóneműben aludnánk. De
mennyi az esélye, hogy ha ezt a javaslom, nem tart szexuális
ragadozónak, akinek egyedüli célja, hogy elfoglalja Jason helyét?
Ha már egy keskeny ágyban kell aludnom egy kreténnel,
legalább ne nedves ruhában tegyem.
Nem. Még nedves ruhába öltözve is jobb. Nem akarok többet
látni Laurenből, mint amennyit már eddig láttam. Biztosan a
hasára tetováltatta a nemzeti zászlót, vagy a „csipsz”, esetleg a
„poci” szót, vagy valami még rémesebb dolgot, amihez nem
vagyok elég barbár, hogy elképzeljem. Nem akarom megtudni,
mi az.
Egy korty narancslevet köp vissza az üvegbe.
– Én ezt nem iszom meg – jelenti ki. – Ez undorító.
Mindenféle izé úszik benne.
Örülök, hogy miatta kimentünk: jobban érzem magam, hogy
ettem. A tonhalas szendvics jeges és szotyós, de csillapítja az
éhségemet, és le tudom gyűrni, mert a végén vár a jégkrém.
Be kellene kapcsolnom a telefonomat, és megnézni, Sean hány
üzenetet hagyott, amíg ki voltam kapcsolva, hogy ne kelljen vele
beszélnem. Egy gyors szöveges üzenetet is küldhetek, hogy
értesítsem a helyzetemről. Egyébként is már biztosan lefeküdt.
Felpillantok, és észreveszem, hogy Lauren engem bámul.
– Mi van?
– Húsz év múlva negyvenhárom éves leszek – mondja. –
Miért halnék meg negyvenhárom évesen?
A megdöbbenéstől csaknem letüdőzöm a számban lévő
tonhalat. Azért mégis sikerül valahogy lenyelnem. Emlékszik,
hogy mit mondtam a benzinkútnál. Majdnem megszólalok, hogy
„bravó, kislány”, de ez nagyon lekezelő lenne, és nem akarok az
lenni, legalábbis ebben a pillanatban nem. Bár nemsokára az
leszek, ebben biztos vagyok.
– Különben is, negyvenhárom évesen még nem lesznek
dédunokáim – jelentette be Lauren.
– Nem. Ebben igaza van. Látja, mi történik, ha bekapcsolja az
agyát? Megnyerheti a vitát.
– Akkor mit akart ezzel mondani? – kérdezi Lauren,
miközben egy marék törött csipszet töm a szájába.
– Tréfáltam.
– Mi abban a vicc, ha olyasmit mond, ami nem igaz?
Nedves nadrágomon próbálom egyensúlyozni szendvicsem
maradékát, mert nem akarom, hogy az étel bármihez hozzáérjen
a hotelszobában.
– Azzal vicceltem, hogy maga a munkásosztály sztereotípiája,
szóval szarkasztikus és rettenetes voltam. Én, nem maga. Így
tartom működésben az agyamat. Inkább a könyvemet kellett
volna olvasnom helyette, de maga folyton félbeszakított.
– Miért kell könyvet olvasnia? – kérdezi Lauren.
 – Mert az, hogy magával vagyok, olyan, mintha lezuhant
volna az IQ-m – magyarázom. – Fel kellett turbóznom.
– Az IQ-ja! Csak hallaná magát! – Hirtelen elvigyorodik. –
Alig várom, hogy elmondhassam az én Jasonömnek, milyen is
maga. Két dolgot tutira elmondok: hogy felvágós tehén, de azért
tényleg egész rendes. Legbelül.
– Úgy érzi majd, mintha egész életében ismert volna –
mosolygok vissza rá. Tényleg egész rendes vagyok? Megkapó
ötlet. – Nézze, Lauren, nem fog meghalni negyvenhárom éves
korában, de ha továbbra is ennyit dohányzik, és nem táplálkozik
egészségesen, akkor lehet, hogy fiatalabban fog meghalni, mint
egyébként tenné. És… valószínűleg túl fiatalon szül majd
gyerekeket, és a Jasonje csapdájába esik. Nem kell, hogy a
magáé legyen, ugye tudja? Valaki másé is lehet.
– Miről beszél?
Én is ugyanezen töprengek.
– Van választási lehetősége. Nem kell ugyanazt tennie, mint
amit az összes barátja tesz.
– Mire gondol? Azzal, hogy csapdába esem Jasonnel? Ő a
férjem. Vele akarok lenni.
Otthagyom a tonhalas szendvics maradékát, és a jégkrémes
dobozra kerítek sort. Végre, azt hiszem, Lauren kitűnő
álláspontot foglalt el.
– Bocs, ha összetévesztettem magammal – mentegetőzöm. –
Nekem kellene kirúgni a partneremet, és nem gyereket szülni
neki. – Alig hiszem, hogy hangosan kimondtam.
Csak Laurennek. Az nem számít.
Egyelőre. Eddig még magamnak sem mertem kimondani.
– Hogy hívják a férjét?
– Nem házasodtunk össze. Csak együtt élünk. Sean.
– Nem szereti?
– Nem tudom, hogy szeretem-e még. De még ha szeretném is,
az sem lenne elég.
Lauren felnevet.
– Valami hülye dologról beszél. Hogy lehet, hogy a szerelem
nem elég? Olyan, mintha legjobban valaki mással törődne, nem
igaz?
 – Nem találom lenyűgözőnek vagy csodálatra méltónak. Nem
tudom magam meggyőzni, hogy nem érdemlek jobbat.
Egy rendes, önálló felnőttet. Olyasvalakit, aki képes egy
héten négy estét egyedül eltölteni vinnyogás nélkül. Egy
hirtelen dühhullám kimondatta velem.
– Ha nem lenne annyi munkám, összekaptam volna magam,
és mostanra már elhagytam volna.
Sean miatt halogattam? Hogy óvjam az érzéseit, mert tudom,
hogy már nem akarok többé vele lenni?
Hála az égnek, nem vagyok terhes. Hála az égnek, hogy késett
a hazafelé tartó gép. Ez is egy lehetőség.
– Talán jobbat érdemelsz Jasonnél – mondom Laurennek.
Kedves? Jól bánik veled? Vagy erőszakos és durva? Ezért
kevered össze a verbális bántalmazást egy idegentől egy új
baráttól kapott védelmező gondoskodással?
– Egyszerűen csak egy pasi, igaz? – Lauren félrenéz. – Olyan
egyformák.
Úgy döntöttem, nem erőltetem tovább. Nem hiszem, hogy
tetszene, amit hallok.
– Egyszer ismertem egy férfit, aki egyáltalán nem hasonlított
senkire, akit ismertem, se férfira, se nőre – mondom neki,
megszabadulva a szokásos önkontrollomtól. – Úgy hozzámentem
volna, mint a pinty.
És a nevét a felkaromra tetováltattam, méghozzá mindkét
karomra. Az egész arcomra és a testemre, még a talpamra is.
Néha azt hiszem, hogy nincs semmi, egyáltalán semmi, amit meg
ne tennék azért, hogy Tim az enyém legyen.
– Mi történt? – kérdezi Lauren.
– Elcsesztem, aztán Seant hibáztattam.
– Seant hibáztatta? Miért?
– Semmiért. De így találtam jónak: ezt nevezik
tisztességtelenségnek.
– És mi lett a másikkal? – Miért tűnik és hangzik olyan
sürgetőnek? Egészen eddig semmiféle érdeklődést nem mutatott
irántam, most meg hirtelen tágra nyílt szemmel bámul, mintha a
szerelmi életemmel kapcsolatos elméleteim fontosak lennének
neki. – Azért nem ment hozzá Seanhoz, mert abban
reménykedett, hogy kifogja a másikat?
Felnevetek. Tim esetében a „kifogja” abszurd megfogalmazás.
Laurel még több csipszet szór a szájába: épp eleget, hogy
mutassa, a közeljövőben inkább hallgatni akar, és nem beszélni.
– Előbb beszélj te az emberedről – sürgetem. – Ne Jasonről,
hanem az ártatlanról, aki börtönbe fog jutni gyilkosságért. –
Lauren nem rossz ember. Erős érzéke van a tisztesség iránt, még
akkor is, ha nyilvános helyeken hajlamos furán viselkedni. És
valami más csak most jut eszembe: az igazságszolgáltatással való
visszaélésben való szándékos és lelkes résztvevők általában nem
használnak ilyen szavakat: „hagyjam, hogy egy ártatlan ember
börtönbe jusson gyilkosságért”. Ilyesmit akkor mond az ember,
ha ellenzi és nem akkor, ha elősegíti. És Lauren nem segítené elő.
Hihetetlenül hangzik, de úgy érzem, eléggé ismerem ahhoz, hogy
kijelentsem, nem hiszem, hogy félreállna és hagyná, hogy valakit
bezárjanak gyilkosságért, hacsak nem érzi úgy, hogy nincs más
választása.
Hacsak nem tud elmenni a rendőrségre az igazsággal, mert
túlságosan fél attól, amit a valódi gyilkos tehet vele. Lehet,
hogy a valódi gyilkos Jason, a férje?
Vagy őrült következtetésre jutottam?
Lauren feláll.
– Nem adja fel, igaz? – szól keserűen. Lesöpri a csipsz
morzsáit az ujjairól a szőnyegre, fölveszi a táskáját, és elindul a
szoba hiányzó sarka felé. Mielőtt lenne időm bocsánatot kérni –
ha nem is egészen őszintén –, bezárkózik a fürdőszobába.
Könnyedén el tudnék menni a rendőrségre. Nem csak el
tudnék: el is megyek. Nem félek Jason Cooksontól; nincs
felettem hatalma. Nem szabad senkinek börtönben ülnie, aki
nem követett el bűnt.
A düsseldorfi repülőtéren eszembe jutott vers sorai újból
felbukkantak: Időnk mások kezében. És a szavakhoz túl rövid.
Hogyan felejthettem el a többit? Nem szeretem, ha úgy érzem,
elvesztettem valamit, ami Timtől származik. Ezek ugyan
eredetileg más szavai voltak, de amikor Tim felolvasta nekem a
költeményt a Prosceniumban, az ő szavaivá váltak.
 Előveszem a BlackBerrymet a táskámból, és bekapcsolom.
Nem törődöm a jelecskével, ami azt jelzi, hogy hangpostám van,
megnyomom az internetböngésző gombját, és begépelem a
keresőbe a két sort, amire emlékszem. Az első eredmény az,
amire számítottam. Rákattintok, aztán a vers megjelenik a
képernyőmön, mint egy régi barát. Feltételes megálló a címe, és
Adam Johnson írta.

A Charles Halléban ülök

A szeles Manningtreen
Sirályok balettoznak
a folyótorkolat fölött.

Egy kis baj lehet…

Szól egy bizonytalan hang.
A peron mentén a
Felirat: Vigyázat, vonat

Elképzellek, idegesen
a parkolóban hátul,
A tarka játékváros állomásán
Vagy a sínekre bámulsz

Míg a délután a madarak

esti dalát ismételgeti –
Sorsunk mások kezében,
és a szavakhoz túl rövid.

Rémülten veszem észre, hogy sírok. Látom Timet a Proscenium

létráján, hallom, ahogy meséli, hogy a költő haldoklott, miközben
ezt a verset írta. Hangja szól a fejemben, fennhangon olvassa az
egyik versszakot a másik után.
Megtörlöm a szememet, remélem, Lauren nem jön vissza
egyhamar a fürdőszobából. Minél idősebb leszek, annál tovább
látszik meg az arcomon, hogy sírtam.
Abba kell hagynom ezt. Méghozzá most.
 Már éppen ki akarom kapcsolni a telefonomat, amikor
eszembe jut valami: vajon az interneten meg lehet találni Lauren
tévesen vádolt emberét? Nem valószínű, mert nem tudom a
nevét.
Hacsak Lauren neve nem segít a megoldásban. Hihetetlen:
„Lauren Cookson, Jason Cookson felesége ott állt és zokogott,
hogy a rendőrség ne tartóztassa le azt, aki nem követett el
semmit.”
„Lauren Cookson, 23 éves ápoló…”
A számra szorítom a kezemet, hogy egyetlen hang se
menekülhessen ki rajta. Ezek a helyi lapban voltak, amit én nem
olvastam? A helyi hírekben, amit soha nem néztem, mert sokat
dolgoztam? Túl nagy a választék. Rákattintok Lauren nevére.
Istenem, ó, istenem, ó, istenem. Ez nem lehet igaz. Ez nem
történhet meg. Már volt ilyen érzésem, úgyhogy tudom, milyen
az, amikor azzal is kezdeni kell valamit, ami egyszerűen nem
lehet igaz. Gondolkodni, cselekedni és levegőt venni, és valamit
mondani is.
Az lenne a legjobb, ha kiderülne, hogy ez csak álom. Azt
jelentené, hogy alszom: úgyis hosszabb ideje aludni akartam.
Csak elhessegetném ezt a rémálmot, hogy egy olyan kövesse,
amitől nem sikoltozom, míg föl nem ébredek…
Kapkodva átfutom a cikket, igyekszem megérteni, miről szól.
„Francine Breary (40 éves) holttestét megtalálták… a 23 éves
ápoló, Lauren Cookson… férjét, Tim Brearyt vádolják. Sam
Kombothekra őrmester, Culver Valley, Központi
Nyomozóosztály…
A szavak nem hazudnak. El fogok ájulni. Le kell hunynom a
szememet.
Tim. Tim Breary az ártatlan férfi Lauren történetében.
1 4 3 2 B/SK SZÁMÚ RENDŐRSÉGI BIZONYÍTÉK – DANIEL JOSE FRANCINE
BREARYNEK ÍRT KÉZIRATOS LEVELE, MÁSOLAT,
kelt 2 01 0. decem ber 2 2 -én

Francine!

Nem akarom m egírni ezt a lev elet, és te soha nem fogod elolv asni. Ez nem a
legígéretesebb kezdés.

Ki m iatt írom le? Kerry kért m eg rá. Köny örgött. Nem is egy szer. Azt m ondta,
tegy em m eg Tim kedv éért, így aztán az, hogy Tim m iatt írom , jobb v álasz, bár
ő sem fogja elolv asni. Kerry szerint nem szám ít. Tim tudni fogja, hogy ott v an,
m ondja, ahogy azt is tudja, hogy az ő lev elei is ott v annak. Kerry szerint ez
nagy szerű alkalom . Nem értek v ele egy et. És, m iv el azt m ondtam , hogy csak
akkor teszem m eg, ha m egesküszik, hogy soha nem olv assa el, am it írtam , és
m eg kell m ondanom , bízom benne, ezért aztán egészen bizony os v agy ok benne,
hogy oly an lev elet írok, am ely et senki sem fog elolv asni. Ebben a hely zetben
felhatalm azv a érzem m agam , hogy arról írjak, am iről akarok. Általában csak
akkor m ondok v alam it az em bereknek, ha kedv elem őket, v agy ha képesek
figy elni rám . Te egy ik kategóriába sem tartozol. Így , azt hiszem , két
lehetőségem v an. A könny ebb út az lenne, ha egy üres papírt tennék egy
borítékba, lepecsételném , ráírnám , hogy „Francine”, és a m atracod alá
csúsztatnám . Bocs – az nem is a tied, és soha nem is lesz az, m ég akkor sem , ha
életed tov ábbi részében ezen is fekszel. Ez Kerry é m eg az eny ém , am it Tim nek
adtunk kölcsön (ez az igazság, Francine: Tim nek, nem pedig neked) addig,
am eddig szüksége v an rá, és ez az egy edüli oka, hogy te is használhatod. Ez a
pillanat ugy ananny ira alkalm as – m int bárm ely ik m ásik – arra, hogy
tisztázzuk, ha Tim nem döntött v olna úgy , hogy v isszaköltözik hozzád, és ápol
téged a sztrók után, Kerry és én a kisujjunkat se m ozdítanánk. Nem lenne
pénzed, és tám ogatást sem kapnál tőlünk. Csak hogy tudd: Tim az, akiért
bárm it m egteszünk. Ő az oka, hogy luxusban élsz, és 2 4 órás ápolásban
részesülsz. Érted sem m it sem tennénk.

Úgy látszik, m égiscsak v an v alam i, am it el akartam m ondani.

Nos, ez a papírlap m ár nem üres. Nem hiszem , hogy Kerry m egnézi m ajd. Bízik
bennem . Ny ugodt lélekkel m eg is bízhat, m ert m ég soha nem hazudtam neki.
És ha m eg is nézné, nem hiszem , hogy egy leragasztott boríték gy anakv ással
töltené el, bár tudom , hogy nem teszi borítékba a neked szánt lev eleit. Elöl
hagy ja őket, hogy hozzájuk lehessen férni, és Tim el tudja olv asni
v alam enny it.
Úgy hiszi, hogy rést talált Tim filozófiájában. A szem ély es dolgokról szóló
bárm iféle közv etlen kom m unikáció m indig tilos v olt (nos, nem is anny ira tilos,
inkább kerülni v aló, de ez egy re m egy ), de ha Tim titokban elolv ashatja a
lev eleit, és v isszateheti anélkül, hogy bev allaná, hogy elolv asta őket, az egy
m ás hely zet. Lehet, hogy Tim elfogadhatónak tartja ezt a m egoldást. Ha Kerry
elm élete hely es, és Tim azért kerüli az érzésekről foly ó beszélgetést, m ert nincs
felkészülv e rá, hogy bárki előtt kim utassa, m enny ire érzékeny , ez a tökéletes
m egoldás. Én m indenesetre kételkedem . Szerintem Tim ugy anúgy fél a súly os
érzelm ektől a m agánéletben, m int ahogy fél attól is, hogy m ások szem ében
gy öngének tűnjön. Ezért próbálta m egölni m agát. Sikerült elm enekülnie tőled,
Francine, és tőlem és Kerry től és m indenki m ástól is, aki ism erte, de a saját
érzéseitől és gondolataitól nem tudott elm enekülni. (Azt szokta m ondani: „Újból
babonás lettél a kis izm os szerv m iatt, am ely a v ért keringeti a testedben?”)
Kár, hogy nem áll m ódom ban felolv asni neked ezt a lev elet, de ragaszkodnom
kell Kerry szabály aihoz. Igen, m egv an a m agam hoz v aló eszem , de nem tudnék
m egszöv egezni sem m iféle szabály gy űjtem ény t az élettel kapcsolatban, am ely
m agasabb rendű lenne, m int am ily en Kerry é – v agy legalább egy színv onalon
lenne v ele. Ő a legtisztességesebb és legokosabb em ber, akit ism erek.
Nem állítom , hogy m indig egy etértek v ele: nem hiszem , hogy rossz lenne, ha
kiv ételt tenne és felolv asná ezt a lev elet, v agy legalább egy részletét. Tudnod
kell Tim öngy ilkossági kísérletéről. Megérdem led, hogy tudd, hogy a v eled v aló
kapcsolat m ily en hatással v an az em berekre. Türannosz v agy . Vagy is csak
v oltál, az agy v érzésed előtt. Ebben m egállapodtunk Kerry v el nagy jából hat
hónappal azután, hogy Tim m el összeházasodtatok. „Mindenki zsarnok, akinek
a halála szabaddá tesz v alakit – m ondta Kelly . – Még ha csak egy em berről is
v an szó.”

Téged okollak azért, am it Tim tett m agáv al, bár egy szer kinev etett, am ikor
előadtam neki. Ezt v álaszolta: „Viselkedésem egy etlen aspektusának sincs köze
Francine-hez sem m ost, sem sem m ikor. Oly an köv etkezetesen nem v ettem róla
tudom ást, ahogy te is figy elm en kív ül hagy od az én szabad akaratom at.”
Am ikor azt látta, hogy foly tatni akarom a beszélgetést, tém át v áltott – a
rögbiről kezdett beszélni, azt hiszem . Később eltöprengtem rajta, v ajon m it
akart m ondani, és arra a köv etkeztetésre jutottam , hogy nem kellett v olna
feleségül v ennie téged. Bárm ikor elhagy hatott v olna. Vagy m aradhatott v olna
v eled, de ki kellett v olna állnia v eled szem ben, am ikor m egpróbáltad ellenőrzés
alá v onni élete m inden területét. Am ikor v égre fellázadt ellened, elm ehetett
v olna egy enesen Gaby Struthershez, és m egm ondhatta v olna neki, hogy
szereti őt, és v ele akar élni. Nem kellett v olna hátat fordítania a barátainak és
a karrierjének, nem kellett v olna garzont bérelnie Bathban, öt hónappal
később nem kellett v olna m egkeresnie az interneten, m iképpen v ágja fel a
csuklóját, hogy biztosan v éget v essen az életének. Minden stációnál v olt
v álasztási lehetősége – ezt próbálta nekem elm ondani. Bár a külső szem lélő
szám ára úgy festett, m intha m inden parancsodnak engedelm eskedett v olna
addig a napig, m íg el nem hagy ott, Tim m ásként látta a történteket. Azt
bizony gatta, hogy teljesen sem m ibe v ett téged, és ő v álasztotta ki a szám ára
legkedv ezőbb tev ékeny séget, m ég ha ez történetesen oly asm i is v olt, am i
boldoggá tett téged. Ő persze m egkönny ebbült, hogy így alakult, bár az, hogy
neked is jó lett, csupán m ellékhatásnak tekinthető. Kerry bizony os benne, hogy
ő így látta, és én egy etértek v ele.
Beszélt neked arról, hogy elege lett az életből, Francine? Talán igen. Most úgy
beszél v eled, ahogy an korábban nem , am ikor m ég tudtál v álaszolni. Nem
m ondta el nekem és Kerry nek, am ikor hirtelen felhív ott bennünket öt hónapos
szünet után, és term észetes hangján m egszólalt: „Valószínűleg túlságosan
elfoglaltak v agy tok ahhoz, hogy elgy ertek, igaz?” Mintha m ég m indig
rendszeres kapcsolatban állnánk, és sem m i sem v áltozott v olna. Kerry azt
v álaszolta, hogy egy általán nem v agy unk elfoglaltak. Az kizárt, hogy a
Tim m el v aló találkozáshoz túl elfoglaltak lennénk. Te nem értenéd m eg,
Francine, de ő az egy etlen családtagunk. Mindhárom v alódi rokonunk több
m int használhatatlan – teljesen rem ény telenek. Nincs m ás, csak m i v agy unk
egy m ásnak. Arra a köv etkeztetésre jutottam , hogy azok az em berek, akik
hozzánk hasonló hiány t szenv ednek, közelebb kerülnek egy m áshoz.
Ism ered Tim és a családja történetét? Elm ondta m ár neked? A sztrók után
m iért ne tette v olna…
Rögtön tudtam , hogy Tim v an a v onal m ásik v égén, m iv el Kerry
felegy enesedett és lelkesen integetett, jelezv e nekem , hogy sürgős. Azóta nem
hallottunk róla, hogy m egkaptuk a lev elét, am ely ben arról értesített, hogy
elhagy téged és Heron Close-t. Bocsánatot kért, am iért soha nem találkozunk
m ár, és v igasz gy anánt arról biztosított, hogy az ő harm adosztály ú jelenléte
nélkül sokkal jobb lesz az életünk.
„Hol v agy ? – kérdezte tőle Kerry . – Mondd a cím et! Azonnal indulunk.” –
Bathban v olt a cím , három és fél óra autóút Spillingből. Kerry azt m ondta:
„Várj ott, jöv ünk.” Éjjel fél tizenkettő v olt. Tudtuk, hogy egy ikünk sem m egy
m ásnap m unkába. Egy ikünk sem foglalkozott v ele. Kerry szerint ez kitűnő
alkalom , hogy beadjuk a lem ondásunkat. Tim nek hála, egy re gazdagabbak
lettünk, és Kerry nek m eggy őződése v olt, hogy Tim v áratlan telefonhív ása azt
jelenti, hogy a közeljöv őben ott kell hagy ni m egszokott életünket, és teljesen a
neki v aló segítségre kell összpontosítanunk. „Nem hív ott v olna bennünket, ha
nem lenne kétségbeejtő a hely zet” – m agy arázta a Bathba v ezető úton. Miv el
rám hagy ta a v ezetést, ő v állalta m agára az aggodalm askodást.

Próbáltam ellentm ondani. „Lehet, hogy csak hiány oztunk neki, és eszébe
jutott, hogy felhív ” – próbálkoztam . „Nem – m ondta Kerry . – Akár eszébe
jutott, akár nem , nem tette v olna m eg, ha nem ér el a kritikus pontra. Tim ről
beszélünk. Bizony ára krízisként élte m eg a hely zetet – gondold csak el, m ily en
rossz lehet, am i történt. Ha nem élet-halál lenne… – Hallottam , am int
izgatottan kapkodv a a lev egőt próbálja kiv etni m agából az aggodalm at. – Tim
nem az a fajta, aki elhagy ja m agát. Ő v eti a legkény elm etlenebb ágy at, aztán
belefekszik, am íg kiütései nem lesznek.” „Rem ek hasonlat” – ism erem el.
Gy anítom , hogy fölöslegesen aggódik. „Gondold csak m eg – foly tatja. – Elv ette
Francine-t, hagy ta, hogy Gaby eltűnjön az életéből. Az egy ik szabály a ez: nem
tartja sem m ire m agát, és nem is szereti, így aztán érzéketlen arra, hogy m it
tett, v agy m it engedett m agáv al m egtenni.”
Tim szabály ai, Kerry szabály ai. Gondold csak v égig, neked is v olt pár
szabály od, Francine: tilos a házban cipőt v iselni. Miután m egv ettétek a Heron
Close 6 -ost a m akulátlan tölgy fa borítású padlójáv al, nem v olt szabad sem m i
nedv es dolgot a radiátorra tenni (m i az ördögért nem ?). A nappaliban nem
lehetett sem enni, sem inni, nem m űködhetett egy ütt a központi fűtés és a
gáztűzhely , m ég akkor sem , ha csikorogtak a m ínuszok. Tov ábbá: az ünnepekre
nem csom agolunk bőröndöt, és az áruházba nem m egy ünk lista nélkül. Az
áruházban nem v ásárolunk sem m it, am i nem szerepel a listán. Aztán ott
v annak az alacsony abb rendű, soha ki nem m ondott szabály ok, am ely ek a
v eled lelkileg kapcsolatban élők életét uralták: senkit nem szabad jobban
szeretni nálad, senki nem lehet érdekesebb nálad, senkihez nem lehet közelebb
kerülni, m int hozzád. Soha nem kérdezted, hogy Tim át akar-e jönni hozzánk
egy edül, ha neked dolgod v olt egy bizony os estén, v agy ha neked be kellett
m enned az irodába v asárnap. Lehet, hogy Tim szív esebben jött v olna
v acsorára Kerry hez és hozzám , m int hogy otthon üldögéljen egy edül, csupán
azért, hogy te ne érezd kirekesztv e m agad. Szám talanszor kellett lev ennünk a
cipőnket m iattad, Francine. Le kellett v etkőznünk v alódi lény ünket (igen,
tudom , ez erősnek tűnik, de úgy sem fogja senki elolv asni, és különben sem
érdekel). Állandóan attól rettegtünk, hogy Kerry m eg én soha nem
beszélhetünk Tim m el, és ő sem v elünk, m ert eltiltod tőlünk: ha v alam ely ikünk
v életlenül kikotty ant v alam it, am iből v ilágossá v álik, hogy m i hárm an
közelebb állunk egy m áshoz, m int bárm ely ikünk hozzád – akkor Tim nem
láthat m inket. Ezt egy ikünk sem m erte m egkockáztatni. Kerry nélkül és
nélkülem Tim nek senkije sem lett v olna az életében, csak te. Így aztán
leny eltük a beszélgetések nagy részét, am it legszív esebben lefoly tattunk v olna,
és úgy ültünk ott, m int a robotok, oly an dolgokat m ondtunk, am ely ekről azt
hittük, hogy elny eri a tetszésedet. Legtöbbször a ny av aly ás zokninkban.

Am ikor a házadban v oltunk, a cipőnktől eltekintv e nem tudtad előírni

Kerry nek m eg nekem , hogy m i legy en rajtunk. De Tim nem v olt ily en
szerencsés, igaz? Mielőtt találkozott v eled, m indig fiatalos, lezser holm it v iselt:
aztán ódiv atú tweedöltöny öket m ellénny el, am ely ektől kétszer oly an idősnek
néz ki az em ber, és m ások azon csodálkoznak, m ily en fiatalos hetv enfelé. A
ruhák m áson talán furán néztek v olna ki, de Tim hez illettek. Ahely ett, hogy
egy letűnt korszakból itt m aradt em lék lett v olna, ő pont úgy nézett ki, ahogy
m indenki szerint ki kellett néznie, és am i m ég ennél is furcsább, v alahogy
m indenki m ás kezdett körülötte furán festeni. Bev allom , nem sokkal azután,
hogy Tim társaságába kerültem , az ő hatására én is v isszafogottabban kezdtem
öltözködni. Az a v icc, hogy m ég m indig úgy öltözöm , bár Tim m ár év ek óta
nem . Am ikor eljegy ezte m agát v eled, Francine, azt m ondtad neki, hogy úgy
néz ki, m int Mustár ezredes, és egy új ruhatárat v ettél neki, hogy pont úgy
nézzen ki, m int a többiek. Tim et m intha nem zav arta v olna. Mikor
panaszkodtam a nev ében, csak anny it m ondott m osoly ogv a: „Francine többet
törődik azzal, hogy m i v an rajtam , m int én. Azt hiszi, hogy ez szám ít, de én
tudom , hogy nem .” Nem akartam hagy ni, hogy ejtsük a tém át, ezért azt
m ondtam : „Az is fontos neki, hogy házasodjatok össze. Te nem igazán akarod,
ugy e? Akkor m eg m iért?” „Mert azt m ondtam , hogy m egteszem , és ő azt
akarja, hogy m egtegy em ” – m agy arázta Tim , m intha ennek lenne értelm e.
„Igazad v an, neki fontosabb. Úgy tisztességes, hogy az, aki többet tesz egy
kapcsolatba, annak az akarata érv ény esüljön, nem gondolod?”
De Kerry szerint ennél többről v an szó. Gaby Struthersszel ellentétben, aki
im ádta Tim et, és különlegesnek gondolta (és ezért nem lehetett benne
m egbízni), te úgy v iselkedtél, m intha szerinted haszontalan szem étláda lenne,
és ez egy bev ág azzal, ahogy ő látta m agát. Erőszakos v oltál – és
rákény szerítetted az akaratodat. Kerry szerint ezért v ett feleségül Tim , és ezért
is m aradt v eled. Mindig tökéletesebbé akartad tenni őt. Talán azt rem élte,
sikerrel jársz.

De oly an szörny en v iselkedik v ele, jelentettem ki. Teljesen elny om ja Tim et. Én
feladnám a tökéletesedést, és v isszaköv etelném az életem et… Azt hiszem , ezen a
ponton Kerry azt m ondta, hogy nem értettem m eg. Tim et nem érdekli, hogy ő
irány ítja-e a saját életét. „Ki akarna birtokolni egy oly an term éket, am ely et a
legértéktelenebbnek tartanak a piacon?” – szokta m ondani. Francine m ár rég
m eggy őzte erről, és az élete Francine projektje lett. Nem gondol sokat m agáról,
és nem hiszi, hogy lenne m ásodik esély e.
Bathba m enet Kerry így m agy arázta, m iért telefonált Tim nekünk v áratlanul
öt hónappal az után, hogy azt írta, örökre kiv onul az életünkből: „Biztos
v agy ok benne, hogy pár nap m últán rájött, hogy rossz döntést hozott, de hát ez
jellem ző Tim re. Úgy v éli, ha rászorítja m agát, hogy balféksége
köv etkezm ény év el éljen egy ütt, akkor legalább köv etkezetes. Csak v égzetes
kétségbeesés v eheti rá, hogy m eggondolja m agát, és késő éjszaka telefonáljon,
hogy keressük fel a fél országon átutazv a, m inden különösebb m agy arázat
nélkül.”

Tudtam , hogy igaza v an: „Pedig m ár korábban is m eggondolta m agát, am ikor

elhagy ta Francine-t.” Aztán nem foly tattam , m ert eszem be jutott, hogy
hozzánk írt búcsúlev elében Tim ezt írta: „Lehet, hogy Francine m ajd
hisztérikusan és csacsi m ódon közli v eletek, hogy elhagy tam . Ha így tesz,
hozzátok tudom ására, hogy én nem tettem ily et. Am it teszek, az nem kritika
m ás iránt, és nem is oly asm i, am it valakinek teszek. Úgy döntöttem , jót tesz
nekem és a hozzám közel állóknak, ha elszigetelődöm , ezért így cselekszem . Am i
m ég fontosabb, csupán enny it tettem . Nem hagy tam el a feleségem et.”

„Ez jellem ző Tim re” – m ondtam Kerry nek. Vagy talán ő m ondta nekem .
Egy m ásnak m ondtuk akkor, és m ég m ost is ezt tesszük. „Csak Tim képes rá,
hogy elhagy ja a feleségét, m ajd határozottan kijelentse, hogy nem is hagy ta el,
és m inden szav át kom oly an is gondolja.”
Hajnali 2 óra 3 0-kor érkeztünk m eg Tim lakására a m eglepetés telefonhív ás
éjszakáján, és az egész utat a m egengedett sebességhatárt átlépv e, 1 50
kilom éter per órás sebességgel tettük m eg. Kerry a karom ra tette a kezét,
am ikor a Renfrew Road 8. elé kany arodtunk. „Készülj fel – m ondta. – Nem
tudom , m i v ár ránk, de rossz lesz.” A ház kopott Gy örgy korabeli felszabdalt ház
v olt egy oly an utcában, am ely tulajdonképpen egy hegy , és csaknem oly an
m eredek, hogy nem lehet benne parkolni. A bejárati ajtó ny itv a állt, de
egy általán nem v olt hív ogató. Azt a beny om ást keltette, hogy a lakók nem
csukták be m egfelelően. A közös terek undorítóak v oltak. A kopott szőny eg a
beletaposott sár m inden árny alatát v iselte, a falak repedeztek, és tele v oltak
nedv ességfoltokkal. A hely nek állott v izelet- és kuty aszaga v olt. Kerry m eg én
m egpróbáltuk nem érinteni a korlátot, m iközben felm entünk a lépcsőn. Tim a
legfelső em eleti két szoba egy ikében v olt, ahogy a telefonban m ondta.
Feltételeztük, hogy a ny itott ajtós az öv é, ahonnan zene szűrődött ki az
ablaktalan, szőny eg nélküli foly osóra: klasszikus zene. Egy férfihang énekelt
ném etül. Kerry re pillantottam . Valószínűleg optim istán felhúztam a
szem öldököm et. Tim csak klasszikus zenét hallgatott, m ielőtt v eled találkozott,
Francine. Te ezt ny om asztónak tartottad és szám űzted. Kerry a fejét csóv álta:
nincs ok az optim izm usra. Ekkor jöttem rá, hogy az éneklő fickó nagy on
elhagy atottnak tűnik. „Tim !” – kiáltotta Kerry .

„Gy ertek be!” – kiáltotta v issza v idám an. A zenét lehalkította, m intha csak
barátságos beszélgetésnek akarna utat adni. Kezdtem kételkedni Kerry
hely zetértékelésében. Anny ira jellem ző Tim re, gondoltam , hogy ráv esz m inket
egy három órás autóútra az éjszaka közepén, aztán közönséges tréfáv al köszönt,
m intha csak a szom széd sarkon laknánk.
Nagy ot tév edtem . Tim egy ágy on ült, és csak bokszeralsó v olt rajta m eg egy
póló. A lábánál v értócsák és egy kis kés, oly an, am elly el fokhagy m át v ág fel az
em ber. A tócsák nem v oltak hatalm asak, de nem is kicsik. Lassan csöpögő, sűrű
foly adék alkotta m indet. Em lékszem , arra gondoltam , hogy Tim ék házának
tetején lehet pár törött cserép, és több hely ről piros eső csöpög.
Bev allom , Francine: teljesen lefagy tam . Nem lehetett hasznom at v enni, nem
szóltam sem m it, nem csináltam sem m it. Nos, m ajdnem sem m it: alaposan
körülnéztem , bár csak bám ultam . Oly an alaposan, hogy m ost, év ek m últán is
tisztán látom a jelenetet. Tim csuklóján v ágások látszottak, v érfoltok és csíkok
egészen a köny ökéig. A bőrének zöldes árny alata v olt. A bokáit is felv ágta, m eg
a sarkát, így lett v éres a padló. A szoba is ugy anoly an szom orú állapotban v olt,
m int a lakója. A fal fölpúposodott, az ablaktáblák m egrepedtek. A plafon két
sarkán pókhálók lógtak, oly an nagy ok, m int a függőágy v agy a halászháló:
szürke, kötélszerű alakzatok, am ely ek m ár bizony ára év ek óta ott csüngtek.
Rém ülettel töltött el a gondolat, hogy Tim így v ette ki a szobát, és hogy ezeket a
hatalm as pókhálókat sem takarította le. „Mert nem akart m ást tenni ebben a
lakásban, csak sorv adni és m eghalni” – m agy arázta később Kerry .

„Ne gy ertek közelebb hozzám – rendelkezett Tim , és fölv ette a kést. – Nedv es
v agy ok és ragadós.” Úgy hangzott, m intha feny egetés lett v olna, hogy újból
kárt fog tenni m agában, ha közelebb m egy ünk hozzá, de lehet, hogy tév edtem .
Kerry fantasztikus v olt, Francine. Úgy v iselkedett, m intha sem m i figy elem re
m éltó v agy riasztó nem történt v olna, m intha m indez csupán gy akorlati
kérdés lenne, am it könny edén elintézünk. „Meg kell m ondanom , hogy egy ik
seb sem v égzetes” – m ondta Tim nek, m ajd ellépett m ellőle, és odam ent az
asztalhoz, ahol Tim laptopja állt kiny itv a. Egy toll és egy jegy zettöm b feküdt
m ellette, a jegy zettöm bön m intha lista állt v olna v örös foltokkal tarkítv a,
ahov a Tim v ére ráfoly t írás közben. Kerry m egpiszkálta a billenty űzetet, és a
m onitor m egelev enedett. „Ez az útm utatód?” – kérdezte.

„Sem m it sem ér – m ondta Tim . – Ha érne v alam it, m ár nem lennék itt.”
Bőrének beteges zöld színe m inden perccel egy re erőteljesebb lett. Vajon Kerry
honnan tudta, hogy nincs halálos v eszély ben? Én nem v oltam ebben oly an
biztos. Foly t a v ér, afelől sem m i kétség nem v olt. Kerry előv ette a telefonját.
„Ne hív d a m entőket! – m ordult rá Tim . – Biztos v agy ok benne, hogy
ham arosan úgy is m egtörténik.” Em lékszem , hogy úgy éreztem , m intha v alaki
egy v ödör jeget zúdított v olna a gy om rom ba. Ezért hív ott ide m inket Tim ?
Hogy v égignézzük a halálát? Erkölcsi tám ogatásra v olt szüksége, ezért akarta,
hogy itt legy ünk? Nem jutott eszébe, m ily en hatással lesz ez ránk? Kerry
v isszaszólt neki: „Hív om a m entőket, te m eg befogod.” Így is tett. Tim m eg
hagy ta. Kerry , m iután v égzett, feltette Tim nek a kérdést, hogy m ikor tette.
„Fél tíz körül”, v álaszolta eltöprengv e. Pár m ásodpercenként a térdéhez kapott,
m intha ez lenne testének az a pontja, am i legjobban fáj. „Boldog vagdalkozás”
– olv asta Kerry hangosan a weboldalról. Megborzongtam , am ikor
m eghallottam ezeket a szav akat – szó szerint az egész testem reszketett. Azt
kív ántam , bárcsak soha ne találták v olna fel az internetet, és rem éltem , hogy
m indenki, aki öngy ilkossági tippeket tesz fel rá, köv eti a saját instrukcióit, és a
közeljöv őben sűrű fájdalm ak közepette elpatkol. Abban a pillanatban, am ikor
m eghallottam azt a szörny ű kifejezést, tudtam , hogy képtelen leszek kiv erni a
fejem ből. És úgy is lett.
Kerry azt m ondta a m entőknek, hogy egy férfi m egv ágta m indkét csuklóját és
a bokáját, és rengeteg v ért v eszített. „Boldog v agy ok, hogy nem m ondtad,
hogy öngy ilkos próbáltam lenni” – m ondta Tim . „Nem így történt?” –
kérdeztem . „A csordogáló v ér látható, a v ágások is m ind láthatóak. A szándék
nem látható. Jobb, ha ragaszkodunk a tény ekhez” – v álaszolt Tim . Kerry újból
rászólt, hogy fogja be, és nem lehet, hogy m indezt fél tízkor csinálta. „Fél
óráv al ezelőtt tetted, m iután felhív talak, hogy közöljem , harm inc kilom éterre
v agy unk. Igaz?”

Szerinted ez történt, Francine? Tim elm ondta neked? Nem m intha el tudnád
nekem m ondani, ha ő beszélt v olna neked erről. Mindenesetre nagy on
szeretném tudni. Oly an későn szólt, am ily en későn csak lehetett, hogy időben
m egérkezhessünk, hogy m egm entsük? Végig ez v olt a terv e? Ha élni akart,
m iért nem hagy ta abba a csuklója és a bokája összev agdalását? Nem
v álaszthatott v olna m éltóbb segély kiáltást? Vagy v égezni akart m agáv al, de
kudarcot v allott? Ebben az esetben m iért nem ism erte el, és m iért nem
m ondta: még megölni sem tudom magam rendesen, olyan haszontalan vagyok…
Mióta ism erem , Tim egy ik kedv enc szórakozása v olt, hogy lebecsülte m agát.
Ezt m ondtam Kerry nek is, aki így v álaszolt: „De ugy anakkor büszke is.
Hallottad, am ikor azt bizony gatta, hogy nem hiány zik neki Gaby . Hom ály os
m ódon ócsárolja m agát – harmadosztályú vagyok, nem vagyok eredeti –,
m iközben legőrültebb v iselkedését v édelm ezi fanatikusan, és foly ton azt
hangsúly ozza, hogy életében m ég sosem hozott rossz döntést.”
Miközben a m entőt v ártuk, Kerry kifaggatta Tim et. Igy ekezett összefüggő
beszám olót kihúzni belőle, de a hangsúly a elárulta, hogy egy szót sem hisz
abból, am it Tim m ond. Majdnem úgy beszélt, m int Francine, és később
elárulta, rem éli, hogy sikerült Tim életben m aradási esély eit növ elni azáltal,
hogy m űködésre késztette az agy át.
„Miért írtad le kézzel egy papírra a csuklóelv ágási útm utatót? – kérdezte
Kerry . – Miért nem a képerny őn olv astad? Húzni akartad az időt, igaz? Azt
m esélted be m agadnak, hogy a célod felé tartasz. Néhány kísérleti v ágást
tettél, és a többit halogattad.” Tim nem adott összefüggő v álaszt. Megállás
nélkül tagadta, hogy bárm it halogatott v olna, de azt sem v olt hajlandó
elism erni, hogy v éget akart v etni az életének. Am ikor a m entők szirénázv a
m egérkeztek, azt kérdezte: „Egészen pontosan m iért is v agy ok m egm entv e?
Nem helyeslem, és nem adom fel, ahogy a költő m ondta. A költő Edna St.
Vincent Millay v olt.”
Ugy e sosem hely eselted Tim költészet iránti szenv edély ét? Effem inált dolognak
tartottad. Am ikor beiratkozott a Proscenium köny v tárba, nem szólt neked.
Tudta, hogy pénzkidobásnak tartanád, és addig duzzogsz m ajd, am íg ő úgy
nem „dönt”, hogy m egszünteti a tagságát.

Tim dühöngött, am ikor m eghallotta a m entők lépteit, am int sietv e jöttek

felfelé a lépcsőn, és rájött, hogy v alószínűleg nem fog m eghalni.

„Mire jó ez a sok felhajtás m iattam ? – kérdezte. – Spillingből v alakinek v issza

kell szerezni a forgalm i adóját? Az összes köny v elő elfoglalt? Csak hogy
tudjátok: nem m egy ek oda v issza. Nem biztonságos Francine közelébe
m ennem . Becsapjátok m agatokat, ha azt hiszitek, hogy be tudtok hozzá
költöztetni, hacsak nincs egy házatok, am iről nem tudok, és a közelében sincs
Culv er Valley -nek.”

Miután ezt elm ondta, a szem e lassan lecsukódott, és úgy tűnt, elszunny ad.
Kerry sírv a fakadt. Én azon töprengtem , m it jelenthet az, hogy nem
biztonságos Francine közelébe m ennie: kinek nem biztonságos: neki v agy
Francine-nek? A m entők beny om ultak a szobába, tették a dolgukat, és
hatalm as m egkönny ebbülés v olt, hogy a tov ábbiakban nem m i v agy unk a
felelősek. Átöleltem Kerry t, bár túlságosan elfoglalt v olt, hogy v igasztalni
lehessen – m ár terv eket szőtt.
„Ott kell hagy nunk Spillinget – m ondta. – Eladjuk a házat, és v eszünk egy et
pár m érföldre Francine-től.”

Nos, így tettünk. És Tim et is m agunkkal v ittük. Nem hittük, hogy v alaha
v isszajöv ünk, de aztán te szélütést kaptál, és m ost itt v agy unk. Tim azt állítja,
hogy m iattad v agy unk itt – ez újabb ferdítés. Lehetnél bárhol m áshol, nem
igaz? Mondhatnánk, hogy egy spillingi házban v agy , és nem is érzékelnéd a
különbséget. A v isszaköltözésnek sem m i köze nem v olt hozzád, Francine.
Kizárólag Gaby Struthershez v olt.
Egy előre enny i,
Dan
 6.

2011. március 11.

Az előző esti eső végre elállt. Charlie kinyitotta az ajtót, hogy pár
halvány fénysugár és az ideges Sam Kombothekra bejöhessen. A
férfiról lerítt, mennyire feszült és bűntudatos.
– Simonhoz jöttem – mondta.
Szóval Regan nem hazudott. Sam azért jött, hogy azt tegye,
amit kell.
– Túl későn jöttél – mondta Charlie.
– Délig nem kell bemennie. Máris elindult?
Ha Charlie igent mond, hamis benyomást kelt: hogy Simon
úton van a munkahelyére. A férje világos utasításokat hagyott:
nem szabad felfednie a hollétét, sem a terveit, de ne is hazudjon.
– Nincs itt – szólalt meg végül. – Csak ennyit tudok neked
mondani. És… ne várjátok, hogy felbukkan, mint rendesen. És
innentől ne várjátok, hogy segít nektek, vagy tisztel benneteket.
Sam mélyet sóhajtott, tenyerével megtörölte az arcát.
– Mi az ördögöt gondoltál, Sam? Összeállsz Prousttal és
Sellersszel Simon ellen? Meg Gibbs ellen. – Az utóbbi miatt
Charlie ugyan nem aggódott különösebben, mivel a testvére
úgyis eleget törődött vele, de azért mégis. – Megváltoztatni a
kihallgatási jegyzőkönyvet, kihagyni…
– Várjunk egy percet, Charlie. Ez nem… – Sam megtört, a
fejét csóválva felnevetett. – Proust mondta el Simonnak, igaz?
– Nem. Sellers? Ő sem. Akkor sem fogod kitalálni, ki mondta
el nekünk, ha egymillió évig találgatsz. Most visszamegyek az
ágyba. Szabadnapom van, csak ötkor feküdtem le, úgyhogy…
szia. – Charlie megpróbálta becsukni az ajtót.
Sam elkapta és nem engedte.
– Ilyen a te apai, „tőled sokkal többet vártam” arcod? –
kérdezte Charlie. – Ha igen, csak idő kérdése, hogy mikor
lesznek a fiaid crackfüggők. Én szóltam.
Újból megpróbálta becsukni az ajtót; Sam másodszor is
megakadályozta. Zavartnak látszott: Charlie nem gondolhatja
komolyan, hogy kizárja!
Jó ember. Mindig ezt gondoltad róla.
Nem volt benne biztos, hogy lesz-e kedve és energiája még
egyszer azon töprengeni, kicsoda Sam valójában, különösen az
után, hogy egyszer már megtette ezt. Kinek van ideje újra meg
újra kategorizálni embertársait?
Sam megfordult, az úton parkoló kocsijára pillantott, aztán
vissza Charlie-ra.
– Gyere velem – kérte. – Szükségem van a segítségedre.
Sokkal jobban át tudnám beszélni a történteket olyasvalakivel,
aki friss szemmel tekint rájuk.
Hová menjen vele? Aligha a központi nyomozóirodába, a
korábbi munkahelyére invitálja. Akkor hová? A kíváncsiság nem
túl szerencsés tulajdonság egy rendőr őrmester esetében, aki
már nem is nyomozó, és éppen szabadnapos.
– Kösz, hogy azzal kezded, miért lenne ez jó nekem – válaszolt
Charlie. Bár csak egyetlen előnyét látta annak, ha hallgat Samre:
bizonyos lehet benne, hogy nem ugyanoda tart, ahová Simon
indult: a combinghami börtönbe, hogy beszéljen Tim Brearyvel.
Bár nem lehet benne biztos, hogy sikerrel jár-e. A börtönök nem
fogadnak bejelentés nélkül látogatókat, hacsak ezt a látogatót
nem Simon Waterhouse-nak hívják. Charlie tudta, ahogy
bizonyára Sam is, hogy őt nem tudná bevinni oda. Ami azt jelenti,
hogy nem ezen a napon fog Tim Brearyvel, vagyis azzal a
gyilkossal találkozni, aki nem tudja, miért ölt.
Charlie-t magát is meglepte, amikor kimondta:
– Sajnálom, hogy otthagytam a munkámat a
nyomozóirodánál, és így szélesre tártam a kaput, hogy te
besétálhass.
Sam elmosolyodott.
– Korábban sosem mondtad. Bár mindig tudtam.
– Amíg szentnek hittelek, és úgy gondoltam, sokkal jobb
ember vagy nálam, aki képes ellensúlyozni Simon túlkapásait,
addig még el tudtam fogadni… De most? – A fejét csóválta, és
tudta, hogy a sajnálkozással olyasminek ad hangot, amit évekig
magába rejtett. Máris érezte, ahogy gyűlik benne a
megbántottság, és kezd alakot ölteni. Olyan, mint az apró
savanyúságot tartalmazó edények Samir boltjában – ez volt
Rawndesley-ben a kedvenc indiai éttermük Simonnal. Ha levette
az ember a raitát tartalmazó edényt egy nagyobb tálcáról, nem
lehetett visszarakni a hagymát, mangócsatnit és a savanyított
citromot tartalmazó üvegek közé, még akkor sem, ha mind a
négy tökéletesen illeszkedett.
– Semmi nem változott – mondta Sam. – Öltözz! Útközben
elmagyarázom.
– Hová megyünk? Nem egyeztem bele, hogy veled megyek –
jelentette ki Charlie. – Sokkal dühösebb vagyok rád, mint
bármikor az életben, és te meg autókázni invitálsz?
– A Dower házba megyünk, Kerry és Dan Jose otthonába.
Vegyél fel valami… – Sam meggondolta magát, akármit is akart
mondani. – Nem számít. Vegyél fel valamit, ami nem túl csinos,
de ne legyen riasztó vagy hivatalos jellegű.
Charlie megkopogtatta Sam homlokát, mintha csak ajtó lenne.
– Dühös vagyok rád, Sam. Nem akarok veled menni
kocsikázni, nem akarom veled tölteni a napot, hogy elvégezzem a
munkádat. A francba, pont olyan vagy, mint Simon. – Sam figyel
egyáltalán arra, amit mond neki? Charlie gyomrában hirtelen
hideg lyuk keletkezett. Erről lenne szó? Az, hogy Simonnal
dolgozott, megváltoztatta Samet? A körülmények ismeretében
árulónak érezte magát. Simon megszegte a szabályokat, de
csak…
Ha a szabályok rosszak voltak?
– Ha tizenöt perccel az indulásunk után is dühös leszel,
megállok a kocsival, hívok egy taxit, hogy vigyen haza, és ki is
fizetem – nyugtatta Sam. – Megegyeztünk?
Ilyen ajánlatot Simon soha nem tett volna, és nem is tartott
volna be, ezért volt ellenállhatatlan.
Charlie felnyögött, és elindult felfelé.
– Balek – morogta. – Lábtörlő.
– Csak észszerű és rugalmas – javította ki Sam.
– Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. Öltözék: ballib
gondoskodó?
– Van ilyened egyáltalán? – Sam mintha kételkedett volna.
– Nincs. Csak láncing néhány kínzóeszköz kiegészítővel –
kiáltotta le Charlie az emeletről. Megmosta a fogát, az arcát, de
túl gyorsan tette föl kedvenc piros rúzsát, és úgy nézett ki,
mintha egy nyílt sebet dörzsölgetne. Csöndben elkáromkodta
magát – megnyugtató mantraként –, aztán vízzel és papír
zsebkendővel letörölte a vörös foltot. Azon töprengett, vajon Sam
arra számít-e, hogy valaki majd megbízik őbenne, olyasvalaki,
aki Samben nem bízna meg.
A Dower ház. Kerry és Dan Jose. Charlie részt vett egy
konferencián, amit a Dower házban tartottak még az előző
életében, rendőr akadémista korában. Yorkshire-ben, valami K-
val kezdődő helyen. A személyzet egyik tagját megkérdezte a
szálloda nevéről, mire egy végtelenül részletes, unalmas és kissé
kioktató hangvételű történelmi előadásban lett része, amelynek
során adottnak vette az őt leckéztető nő, hogy mindenki gazdag,
vidéki birtokkal rendelkező családból származik, bár láthatóan
sem ő, sem Charlie nem tartozott ebbe a kategóriába. Mégis, hála
a nő fellengzős előadásának, Charlie megtudta, hogy a Dower ház
olyan épület, ahová a birtok gazdájának halála után költözik az
özvegye, amikor a nagyobb kastélyt át kell adni a fiának vagy
más örökösnek.
Charlie nem gondolta, hogy ebből bármi is vonatkozik Kerry
Jose-ra, lévén hogy a férje, Dan Jose él és virul. Szürke
gyapjúnadrágot és mentazöld V nyakú, báránygyapjú pulóvert
vett elő a fiókból – a puhaság empátiára utal –, és izgatott lett,
hogy végre olyasmit csinálhat, amit rendes rendőri munkának
tart. Charlie éppen ezért ment át a regionális öngyilkosság-
megelőző osztályra, amikor módja volt rá. Az öngyilkosság az ego
meggyilkolása: van ennél rosszabb, negatívabb és destruktívabb,
amit az ember magával tehet?
Charlie nem hitte. Ugyanúgy ellenére volt az öngyilkosság,
mint bármely más gyilkosság, amit hivatalból üldözni kell. Igen,
bármely és minden körülmények között; igen, még fájdalom
vagy végzetes betegség esetén is – miért nem lehet rengeteg
morfiumot használni? Eleget ahhoz, hogy megszüntesse a
fájdalmat, ha szükséges, de ne annyit, amennyitől meg lehet
halni. Charlie Simontól eltekintve senkinek sem mondta el, mit
gondol erről, mert tudta, hogy az álláspontja nem divatos, sőt
népszerűtlen lenne.
 Furcsa módon az öngyilkosság-megelőző osztály más tagjai is
kijelentették, hogy támogatják azt, amit meg kellene
akadályozniuk. Kiálltak a jogért, hogy bárki a halált választhassa,
és a döntését végre is hajthassa, miközben keményen dolgoztak
azon, hogy csökkentsék az öngyilkossági rátát. Charlie ezt
nevetségesnek találta. Simon időlegesen a hipokriták mellé állt,
míg aztán Charlie áttérítette a saját álláspontjára, aki emiatt nem
érzett diadalt. Simon katolikus volt. Neveltetése valószínűleg
legalább annyira hatással volt rá, mint Charlie. A néhány alkalom
egyike, amikor sikerült férjét megnevettetnie, akkor volt, amikor
kijelentette: „Tudom, hogy bután hangzik, de az öngyilkosság
egyetlen érintett számára sem kedvező.”
– Most pedig halljuk, mit tudsz felhozni a mentségedre –
fordult Charlie Samhez, miközben beült a kocsiba. Ragyogó volt
az idő. Bár a napellenzők le voltak hajtva, a szikrázó napfénytől
alig lehetett látni az utat. Samnek folyton le kellett hajolnia vagy
oldalra dőlnie.
– Fogalmam sincs, ki mondhatta neked, de akárki is volt…
szóval Proust nem azért kötött alkut – mondta. – Ismered a Tim
Breary-sztorit?
– Aki nem tudja, miért gyilkolt.
– Tökéletesen illik rá a meghatározás – folytatta Sam. –
Simon találta ki?
– Nem, én. Mindenesetre Simon mellett álltam, amikor
történt. Talán az agya olyan, mint a vezeték nélküli internet: ha
elég közel van az ember, érzékeli a jelet.
Sam felnevetett. Megbékélt a gondolattal, hogy Simon minden
nagyszerű dolog forrása, és úgy vélte, Charlie is így van vele.
– Kedden Proust azzal töltötte a délelőttöt, hogy feltúrta a
Tim Breary-aktákat, egyedül, anélkül hogy bármelyikünknek is
szólt volna, hogy miért teszi. Késő délután behívta Sellerst, és
megkérte, hogy változtassa meg a Tim Brearyvel készített első
kihallgatásunk leiratát: vegye ki az egyik részét.
– Megtartottátok a rögzített változatát is?
– Megtartottuk. Pontosan.
– Pontosan, hogyhogy?
– Proust tudta, a felvétel a bizonyítékok közé került, hogy
előszedhető legyen, ha később valaki bizonyítani akarná, hogy
Sellers jegyzőkönyve nem helytálló. Sellers, érthető módon,
aggódott, mert arra utasították, hogy ne korrekt jegyzőkönyvet
készítsen, amit aztán nagyon könnyű lesz bizonyítani. Ezért eljött
hozzám, és én is ugyanígy éreztem: ez őrület. – Sam a fejét
csóválta. – És nem is jellemző Proustra, hogy ilyesmire kérjen
valakit. Attól eltekintve, ahogyan velünk bánik, nem hágja át a
szabályokat, és amit kért, az több volt puszta stiklinél. Nem
tudtam elhinni, hogy kockára teszi az állását és a szakmai
renoméját.
– Nem kockáztat semmit – vetette közbe Charlie. – Hiszen
Sellers tette meg… Ha valaha napvilágra kerül, Hóember
letagadja, hogy tudott róla. Te megerősíted Sellers verzióját,
Proust mindkettőtöket lehazugoz…
– És ketten leszünk egy ellen – Sam megértette, hová akar
Charlie kilyukadni. – Proust közutálatnak örvend. Sellers nem és
én sem. Miért vállalná azt a kockázatot, miért adná meg Barrow-
nak és a rendőrfőnöknek a lehetőséget, hogy idő előtt
megszabaduljanak tőle?
– Megkérdezted tőle?
– Meg. Azt mondta, nincs kockázat: Simon úgysem jönne rá,
és ha igen, akkor sem tenne semmit.
– Talán igaz – sóhajtotta Charlie. – Mást is mondott?
– Ne akard tudni – Sam elvörösödött. Jobbra fordította a
fejét, és morgott valamit magában arról, milyen pocsék vakon
vezetni. A kocsi elkanyarodott.
Charlie a kezével árnyékolta a szemét, és várta, hogy Sam
folytassa. Elégedettséggel töltötte el, hogy a nap helyette is
kínozza a férfit.
– Azt mondta, Simon mazochista.
– Ó, már megint ez a duma!
– Hallottad már?
– Ó, hogyne. Többször is. Simon mazochista, a neveltetése
olyan félresikerült, hogy egyetlen örömforrása a fájdalom, mert
csak ebben volt része. Ezért nem örül annak, hogy olyasvalaki
keze alatt dolgozhat, aki jól bánik vele, úgyhogy Hóember a
lehető legjobb főnök, hiszen ő Simon minden lelki szükségletét
kielégíti. Szerintem sok igazság van ebben…
 – Ez nem magyarázza meg, hogy mi, többiek miért tűrjük el
Proust elviselhetetlen modorát: Gibbs, Sellers és én.
Maguk mögött hagyták Spillinget, és a Silsfordba vezető úton
hajtottak kifelé a városból. Spillingben mindenki tudta, hogy
Silsfordban mindig rosszabb az idő.
– Az emberi lények a végtelen szarság felé tartanak – mondta
Charlie. – Nézz rám, egy köpönyegforgató kocsijában zötyögök.
Elhagytad a leirat-sztori végét: te csináltad. Vagy megmondtad
Sellersnek, hogy tegye meg. És belementél, hogy Simon és Gibbs
elől hallgassátok el. Proust kirúgással fenyegetett?
– Igen, de mi nem engedtünk neki. Mindkettőnk nevében
visszautasítottam. Proust nem szólt semmit, csak kiparancsolt az
irodájából. Feltételeztem, hogy tudja: veszített. Azt gondoltam,
majd duzzog egy darabig, azután elfelejti – soha nem indított
fegyelmi eljárást, bár állandóan ezzel fenyegetőzik. Ám tegnap
megnéztem az átiratot, és észrevettem, hogy ő maga tette meg.
A kihallgatásnak az a része, amit ki akart vetetni, ki volt véve, és
a magnófelvétel is eltűnt. A bizonyítékok jegyzékét is
megváltoztatták – nem szerepel benne a hangfelvétel, amely
eredetileg ott volt. Nem tudtam elhinni. Nem szóltam erről
Sellersnek, sem Proust-nak, senkinek. Időre volt szükségem,
hogy átgondoljam.
– Simonnak sem szóltál – Charlie úgy gondolta, érdemes ezt
hangsúlyozni. Leengedte az ablakot a könyökével, miközben
cigarettára gyújtott. – A Barna Tehénben voltál vele tegnap este
munka után, legalább egy órán keresztül, és hallgattál erről.
– Még akkor sem tudtam, mit tehetnék – mentegetőzött Sam.
– Hivatalosan panaszt tegyek, és benyújtsam Barrow
főfelügyelőnek? Egy ilyen súlyos döntést nem lehet
elhamarkodottan meghozni.
– Igen. Értem, miért kellett neked legalább egy hét, hogy
eldöntsd, szemet hunysz a nyilvánvaló szabályszegés fölött.
– Charlie, soha nem tennék ilyet. Csak az volt a kérdés,
hogyan ne tegyem, ennyi az egész. És nem is volt egy hét, alig
huszonnégy óra telt el. Örülök, hogy nem ugrottam bele
semmibe.
– Ha legközelebb látod Simont, kérdezd meg, hogy ő is osztja-
e az örömödet.
 Alig huszonnégy óra. Simonnak értesülnie kellett erről a
részletről. Vajon számít ez? Bárki számára, aki észszerűen
gondolkodik, igen, de vajon mi a helyzet a Simonhoz hasonló
rögeszmésekkel?
– Azért jöttem ide ma reggel, hogy mindannyian
örvendezhessünk – mondta Sam. – Én azért, mert gyűlölök
Simon elől eltitkolni bármit egy ügy kapcsán…
– Ez úgy hangzik, mintha nem először tennéd – szakította
félbe Charlie.
– Még sosem tettem ilyet – tiltakozott Sam komoran. –
Gyűlöltem ezt az egészet, Charlie. El akartam mondani mindent
a Barna Tehénben tegnap este, de előbb át kellett gondolnom.
Tudom, hogy Simon akkor is képes erre, ha dühöng. Én nem.
Ezért vártam. Aztán tegnap éjjel, miközben forgolódtam az
ágyamban, és közben fölébresztettem Kate-et, rájöttem, hogy
azzal, ha csöndben maradok, az ellenkezőjét csinálom annak,
amit Proust akart.
Charlie éppen kinyitotta a száját, hogy vitába szálljon vele, de
rádöbbent, hogy fölösleges. Ennek volt értelme. Kizárt, hogy
Proust belemenjen mindebbe, ha valós a kockázat.
– Azt akarta, hogy úgy mondd el Simonnak, hogy
mindenképpen ráharapjon – mondta Charlie. – Eljátszotta,
mintha távol akarná tartani. Bízott benne, hogy Simon nem
fordul hozzá, és még ha így is tenne, Proust elő tudja szedni Tim
Breary kihallgatásának hiányzó hangfelvételeit és Sellers eredeti
átiratát is, majd kijelenti, hogy taktikai húzás történt. Erről
semmit sem mondott sem a feleségének, sem a lányának,
feltételezve, hogy Regan Murray megbízható tanú. Regan meg
volt róla győződve, hogy az apja valódi célja az, hogy Simont
tévútra terelje, és ne kérdőjelezze meg Tim Breary bűnösségét.
– Pontosan – sóhajtott Sam megkönnyebbülten, hogy Charlie
megértette, mit akar mondani. Befordultak az egyik egyirányú
utcába, amelyet mindkét oldalról magas fák szegélyeztek. Szóval
vagy Heckencott alsóra vagy Heckencott felsőre mennek,
következtette ki Charlie. Remek. Mindegyik falucskában csak öt
ház áll, és mind úgy fest, mint amelyben egy nagy zongora áll az
előtérben – akár egy XVIII. századi udvarház, akár egy
hivalkodó, új építésű ház, amelynek vastag oszlopos bejárati
tornáca vagy portikusza van, ahogy Liv tudálékosan nevezte.
– Szóval… mit törölt ki? – kérdezte Charlie Samet. – Olyasmi
volt, amely kétséget támasztott afelől, hogy Tim Breary a tettes?
– Hogy jöttél rá? – Sam ezúttal nem érzékeltette, hogy a jó
ötlet Simontól ered.
– Proust nem gondolja, hogy Tim Breary ölte meg a feleségét,
de Breary vallomást tett. – Charlie kipöckölte a parazsat a
nyitott ablakon. – Hóember arra számít, hogy Simon kihívásként
kezeli ezt a vallomást; nem kockáztathatja, hogy látványosan
felsüljön. Tisztában van vele, hogy Simon többet hoz ki az ügyből,
ha azt hiszi, hogy valaki akarata ellenére tevékenykedik, ezért
megszervez egy eltussolást, mert tudja, hogy te úgyis ellocsogod
Simonnak. Ne sértődj meg.
Sam bólintott.
– Elmegyek Simonhoz, locsogok, Simon megkérdezi, mi
hiányzik, mit akart Proust olyan elszántan kivágni a jelentésből.
Elmondom neki, ő ráharap a csalira, méghozzá olyan elánnal,
ahogy nem tenné, ha nem feltételezné, hogy valaki megpróbálta
elrejteni előle az igazságot. Úgy dönt, hogy Breary nem ölhette
meg a feleségét…
– Csak hát nem te mondtad el Simonnak – emlékeztette
Charlie Samet. – Proust lánya volt az.
A kocsi hirtelen elkanyarodott az egyik irányba, majd
kisvártatva újból egyenesen haladt tovább.
– Proust lánya?
Charlie úgy döntött, nem köteles beszámolni Samnek a
látogatásról.
– Mit mondott Tim Breary, ami kétségessé tett, hogy ő a
tettes? – kérdezte. Simon tudta, de nem árulta el. Charlie hajnali
fél háromig várta ébren múlt éjjel. Simon az utcán járkált, azon
gondolkodott, amit Charlie mondott neki. Motyogott valamit
Charlie-nak, hogy nem áll még készen, hogy megvitassa vele az
ügyet, aztán ágyba zuhant, és azonnal elaludt, ébren hagyva a
feleségét azzal az érzéssel, hogy átsiklott valami fontos
mozzanaton.
Sam kinyitotta az ablakot: így tiltakozott némán a Charlie által
okozott nikotinszennyezés ellen.
 – Amikor Breary kijelentette, hogy megölte a feleségét,
megkérdeztük tőle, miért tette. Azt válaszolta, hogy nem tudja.
Nem tervezte el – az asszony ágya mellett ült, beszélt hozzá, és
anélkül, hogy eltervezte volna, felkapott egy párnát, az arcára
nyomta és megfojtotta.
– A nő küzdött? – kérdezte Charlie.
– Nem tudott. Két évvel ezelőtt agyvérzést kapott, alig tudott
mozogni, és beszélni sem volt képes.
– Hány éves volt?
– Francine negyvenévesen halt meg, harmincnyolc éves
korában kapott agyvérzést.
– Elképesztően fiatal volt.
– Az – mondta Sam. – Egészségesen táplálkozott,
rendszeresen edzett, nem volt túlsúlyos, nem ivott sokat, nem
dohányzott.
– Akkor megvan az indíték – vélte Charlie. – Rohadt unalmas
volt vele élni. Az agyvérzés után feltehetőleg még inkább.
– Csupa szív vagy – ugratta Sam. Diplomatikusan elrejtette
megdöbbenését, ahogy Charlie sejtette. Sam soha nem mondana
semmi olyat, amit nem lenne szabad kimondani.
– Komolyan – folytatta az asszony. – Mit szólsz ehhez, mint
indítékhoz: nem akart a felesége helyett egy spenótot.
– Francine nem volt… – Sam elhallgatott. Charlie
megesküdött magában, ha a spenót szó hagyja el a férfi száját,
örökre felhagy a dohányzással: ez lesz az utolsó cigarettája. – …
zavarodott, birtokában volt a képességeinek – mondta Sam
végül.
– Szóval nem tudott beszélni vagy mozogni, de az agya
rendesen működött? – Charlie megborzongott. – Rettenetes.
Egy újabb lehetséges indíték: megszabadította a kínjaitól. – Erre
utalhatott Simon előző este: ha Tim Breary megölte a feleségét,
hogy megmentse a további szenvedésektől, talán korábban
megegyezhettek. Néhány házaspár ezt teszi: megfogadják, hogy
egyikük megöli szeretetből a másikat. Így talán Francine Breary
halála nem is gyilkosság. A férje vallhatja bűnösnek magát abban,
hogy elősegített egy öngyilkosságot, és így elkerülheti a börtönt.
Talán még egy üveg bort vagy egy doboz csokoládét is kap az
ügyészségtől, hiszen mostanában mindenki olyan lelkes az
öngyilkosság elősegítésével kapcsolatban.
– Mindkét indítékot megfontoltuk és elvetettük – mondta
Sam. – Tim Breary tagadja az eutanáziát, és csaknem
ugyanolyan határozottan – bár nem egészen – azt is tagadja,
hogy azért akarta átsegíteni Francine-t a túlvilágra, mert
megunta a vele való foglalatoskodást.
– Szóval, azt tudja, hogy miért nem – mondta Charlie
elgondolkodva. – Két ok is van, amiért nem tette. De azt állítja,
hogy azt nem tudja, miért tette.
– Így igaz – bólogatott Sam. – Fogalmam sincs, hogy ezt az
első kihallgatáson mondta-e. Ez az a rész, amit Proust elég
érdekesnek tartott ahhoz, hogy kiszedje a dossziéból: amikor
Sellers és én azzal nyúztuk Brearyt, hogy nem voltunk hajlandók
olyan gyorsan túllépni az indítékon, ahogyan ő szerette volna,
akkor valami furcsát mondott.
Most jön, gondolta Charlie. Occam borotvája: a legfurább
megoldás mindig a helyes.
– Ezt mondta: „Természetes, ha valaki elismeri, hogy
gyilkosságot követett el, anélkül hogy tudná, miért tette. Ez
sűrűn előfordul. Csak a filmekben és a könyvekben van minden
gyilkosnak meggyőző indítéka.”
Ezt a részt magabiztosan adta elő, mintha tudná, miről beszél,
de aztán… mintha hirtelen kétsége támadt volna. A kijelentésről
kérdésre váltott: „Ugye, sűrűn előfordul, hogy valaki megöl egy
másik embert, aztán azt mondja maguknak, hogy nem tudja,
miért tette? Valami megszállta, hirtelen cselekedett, valami
ilyesmi…” Sellers megkérdezte tőle, hogy ismer-e valakit, aki a
rendőrségnél dolgozik. Azt felelte, nem. „Akkor honnan vette
mindezt?”, szegezte neki a kérdést Sellers. Breary visszavágott.
„Nem tudom, talán a Radio Fourból. Nincsen egy eredeti
gondolat sem a fejemben. Kérem, értsék meg, és ezzel egy csomó
időt és bajlódást spórolunk meg valamennyiünknek.” Esküszöm,
még soha nem találkoztam hozzá hasonló fickóval. A legfurább
dolgokat mondja.
– Intelligens, művelt gyilkosnak tűnik, aki nem akarja, hogy
megismerjük az indítékait – mondta Charlie. – Aki olyan keveset
tud arról a szarságról, amit mi minden nap látunk, hogy azt
képzeli, képes bemutatni magát olyan összefüggéstelenül habogó
rosszéletűnek, aki megkésel valakit, és azt mondja: „Egyszerűen
csak megtörtént. Kés volt a kezembe, és beleböktem. Nemtom,
mér.”
– Ő tudja, miért tette – mondta Sam. – Én abból indulok ki,
hogy ő tette. Azt hiszem, hogy ő az elkövető. Ezzel ugyan
kisebbségben maradtam: Simon, Sellers és Gibbs sem ért velem
egyet, és ha az elméletünk igaz, akkor Proust sem.
– Miből gondolod, hogy bűnös? – kérdezte Charlie.
– Tim Breary felismerte a párnát, amit a felesége
megfojtására használt. Négy párna volt az ágyában. Mindegyik a
földön feküdt, amikor Lauren Cookson belépett a szobába, és
Brearyt Francine holtteste fölé hajolva találta. Lauren ápolta
Francine-t.
– El nem tudom képzelni, hogy végezhet valaki ilyen munkát
– mondta Charlie.
– Breary elmondta, hogy a kasmírmintás huzattal ellátott
párnát használta. A vizsgálataink kimutatták, hogy igazat
beszélt: nyállal, váladékkal és ödémafolyadékkal volt borítva,
mind Francine-től származott. A többi tiszta volt.
– Szóval igazad van – mondta Charlie. – A férje megölte, de
nem hajlandó megmondani, hogy miért tette.
– Azt hiszem. Az idő nagyobb részében. Ha csak Breary
állítaná, hogy a kasmírmintás párnát használta gyilkos
eszköznek, és mindenki más azt vallaná, hogy fogalma sincs,
hogyan történt, talán kételkednék a férfi szavaiban, azt
mondanám, talán nem hiszik el, hogy Tim tette, esetleg…
– Mire gondolsz? Ki az a mindenki más? Voltak szemtanúi a
gyilkosságnak? Hogy lehet Tim Breary bűnössége kétséges, ha
voltak?
– Kerry Jose. Dan Jose. Lauren Cookson. Jason Cookson. –
Sam kifejezéstelenül sorolta a neveket. – Valamennyien a Dower
házban laktak a gyilkosság idején. Csak Tim volt a felesége
szobájában a gyilkosság idején – valamennyien ezt mondták,
beleértve Timet is –, de mintha valamennyien tudnák, mi
történt a szobában, mintha közvetlen tanúi lettek volna. Kis,
ötfős, azonos nézeteket valló csoport tagjai.
 Charlie zavart érzett Sam hangjában, és igyekezett nem
mosolyogni. Sam gyűlölte, ha legnagyobb erőfeszítése ellenére
sem tudott hinni a tanúknak.
– Négyük közül egyikük sem mondta: „Kérdezzék Timet,
hogy mi történt, ő volt egyedül a szobában, amikor Francine
meghalt.” Úgy beszéltek, mintha maguk is látták volna, és a
történetük egybevágott. Mind beszélt a kasmírmintás párnáról,
anélkül hogy Timet idézték volna. Mintha ott lettek volna vele a
szobában, bár azt mondták, hogy nem voltak ott, és Tim mondta
el nekik, mi történt azután, de… nem is tudom. Rossz érzésem
van.
– A Gyilkosság az Orient expresszenre gondolsz? Agatha
Christie. Olvastad?
– Nem, de láttam a tévében. Együtt csinálták mind, az összes
gyanúsított.
– Az egy fikció – jelentette ki Charlie. – Azért tették együtt,
hogy mindenki alibijét igazolja egy feltehetően kívülálló
harmadik, így aztán úgy tűnik, hogy egyikük sem követhette el.
Ragyogó ötlet, de csak akkor, ha senki nem akar gyilkos lenni.
Tim Breary, úgy látszik, lelkesen vállalkozott rá, ebben az
esetben miért kell valamennyiüknek… – Charlie elhallgatott és
nevetett magán. – Persze, nem mind együtt csinálták. Nem kell
öt embernek tartani a párnát egy félig megbénult, agyvérzéses
áldozat arcához. – Az Agatha Christie-regényben sem volt
szükség minden összeesküvő részvételére, de jelképes
jelentősége volt: mindenki személyesen akart bosszút állni azzal,
hogy saját maguk ejtenek rajta sebet. Párnaseb? Ugyan már,
Zailer.
Sam a füves árokparthoz kanyarodott az út mentén. Charlie
kidobta a csikket a nyitott ablakon, és hallgatta azt a fajta
csöndet, amit csak a nagyon gazdagok háza közelében lehet
hallani. Elöl hatalmas kőgömbökön egy szürke kapuoszloppár
állt.
– Üdvözöllek Heckencott Hall alsón – mondta Sam. – A
Dower házhoz nem lehet külön bemenni, így aztán át kell
vágnunk a nagy ház földjein. – Kuncogott. – Kerry Jose így
nevezi a Hallt. Meg kellene nézned, mekkora a ház.
 Charlie képtelen volt levenni a tekintetét a kapuoszlopokról.
Mindegyiken faragott relief állt, amely úgy nézett ki, mintha egy
tortaállványra gyümölcsöket halmoztak volna magas oszlopban.
Furcsa választás ilyen messze a konyhától. Charlie a
gyümölcstálcák helyett elképzelte, hogy minden oszlopon egy
párna van, amely alatt egy asszony fuldoklik, és egy kéz nyomja
lefelé a párnát. Vagy talán egy csomó kéz, mindegyik az alatta
lévőt nyomja le…
– És ha Tim Breary tette, de mind meg akarták tenni? –
kérdezte Sam. – Nincs bizonyítékom, de… talán ez az, amikor
felmerül a csoportos elkövetés…
– Te láthatóan annak akarod.
Charlie emlékeztette magát, hogy még a számba jöhető
tettesek közül egyetleneggyel sem találkozott. Nincs abban a
helyzetben, hogy Sammel elméleteket gyártson.
A férfi hozzá fordult.
– Én úgy gondolom, hogy Tim Breary ölte meg a feleségét, de
ez nem jelenti azt, hogy nem hazudik. Akármi is az igazság, ők
valamennyien ismerik. Mind tudják, mi az, amiben megegyeztek,
amit nyilvános fogyasztásra szántak, és tudják, mi az igazság. És
egyikük sem árulja el.
 7.

2011. március 11.

– Szóval, mit csinált – kérdezi tőlem Chris Gibbs nyomozó –,

mikor rájött, hogy Lauren Tim Brearyről beszél?
Nehéz összeszedettnek maradni. Fáj a szemem, ha lehunyom,
és folyton könnyezik. A bal minden pár másodpercben
rángatózik; próbáltam megmasszírozni a környékét, de nem
enged a görcs. Kócos a hajam, a nadrágom sáros, és a blúzomon is
kávéfoltok vannak, a repülőúttal járó túlzott turbulencia miatt.
Biztosan undorítóan festek. Szegény Gibbs nyomozó; én sem
akarnék magammal egy túl kicsi, túlfűtött kihallgatószobában
lenni.
– Számít, hogy én mit tettem? – kérdezem. – Ez Tim
Brearyről szól, nem rólam. Nem ölte meg a feleségét, úgyhogy
ejtsék a vádakat, és engedjék haza. Nem foghatják perbe, ha
nincs rá esély, hogy elítélik, igaz?
– Nem ilyen egyszerű, mint ahogy mondja – jelenti ki Gibbs. –
Ez a KÜ dolga. A Királyi Ügyészségé.
– Maga vagy ők, akárki – mondom türelmetlenül. – Mit
gondol majd a bíróság, amikor felállok a tárgyaláson, és Lauren
Cooksont idézem, miszerint nem hagyhatja, hogy egy ártatlan
ember kerüljön börtönbe gyilkosságért?
– A maga szava áll szemben az övével. Kíváncsi lennék a maga
Tim Breary iránt táplált érzelmeire. Komolyan. – Rám bámul.
Most bűnösnek kellene magam éreznem, hogy vannak
érzelmeim? Olyan egyszerű lenne, ha nem lennének. Akkor
képes lennék itt ülni, és arra koncentrálni, hogy Timet
védelmezzem. Nem izzana bennem vérvörösen a harag;
rendőrnyomozók észszerű érvelésemet hallgathatnák, és nem
éreznék alatta a pusztító vihart.
– Akármi is a jelenlegi vagy a múltbeli kapcsolata Tim
Brearyvel, az ügyészség kideríti – mondja Gibbs. – Mikor és
hogyan találkoztak?
 Már készültem erre.
– Megkímélem az ügyészséget az erőfeszítéstől, és nem rejtek
el semmit – mondom, de alig hallom a saját szavaimat. Az
észszerű okfejtés nem versenyezhet a tomboló szélvésszel. –
Timmel egykor jó barátok voltunk. Ez nem titok. Elmondom
nekik azt is, amit Lauren mondott róla, hogy ártatlan a
gyilkosságban, és a bíróság felmenti. Kivéve, ha nem kerül sor
tárgyalásra. Nem juthat oda. A Királyi Ügyészség ejti a vádat,
amint vallomást teszek.
Gibbs nem tesz ellenvetést, ahogy vártam.
– Ez nem fog olyan gyorsan megtörténni – mondja
szórakozottan, mintha valami érdekesebb dolog vonná el a
figyelmét rólam. – Sok függ attól, hogy Lauren megerősíti-e vagy
tagadja a múlt éjszakai kijelentését.
Szóval Tim szabadsága egy labilis, tetovált hülye tyúkon
múlik. Ezt jó tudni.
– Tagadni fogja, mert retteg – válaszolom.
– Meg lenne lepve, hány ember adja be első alkalommal a
derekát – mondja Gibbs.
Legszívesebben azt felelném neki, hogy ne pocsékolja az időt,
hanem menjen és kerítse elő Laurent.
– Hol van Tim? – kérdezem. – Itt van egy cellában valahol? –
Ha igen a válasz, nehéz lesz megmaradnom a helyemen. –
Börtönben van? Látnom kell. – Arra gondolok, amit Lauren
tegnap este mondott az ajtók betöréséről.
– Maga szerint ki a megbízhatóbb tanú, Tim Breary vagy
Lauren Cookson?
Nem tudok olyan gyorsan válaszolni neki, ahogyan szeretné.
Tim jellemével kapcsolatos egyetlen kérdésre sem lehet
könnyedén válaszolni. Megbízható és ugyanakkor nem
megbízható.
– Mert nem értenek egyet – mondja Gibbs. – Tegyük fel,
hogy amit nekem mondott, az az igazság, és Lauren azt állítja,
hogy Tim ártatlan.
– Minden szó, amit mondtam, igaz. – Összezavar Gibbs. Nem
értem, mit akar közölni. Ki nem ért egyet, és mivel? Talán
Lauren is így érezhetett tegnap este, amikor próbált velem
beszélni? – Egy ideális világban ezt a beszélgetést azután
folytatnánk le, hogy tíz órát aludtam – mondom végül. – Tudom,
valószínűleg nem szándékosan csinálja, de… megkérhetem, hogy
ne zavarjon össze?
– Tim Breary bevallotta, hogy ő ölte meg a feleségét.
Összeszorul a gyomrom. Nagyot nyelek, ugyanakkor
igyekszem mély levegőt venni, és visszatartani az öklendezést.
Kiadós főtt reggelivel kompenzáltam a kialvatlanságomat ma
reggel a kölni repülőtéren. Undorítónak tűnt, és az íze is az volt,
de elég energiát adott, hogy túléljem a napot. Már ha nem az
előttem álló asztalon toccsan.
– Ha ezt vallotta, akkor hazudik – folytatom, amikor
gyomrom hullámzása végre kissé csillapodik. A cikk, amit a
szállodában olvastam, nem szólt a vallomásról, csak arról, hogy
Timet vádolják. – Miért tett beismerő vallomást? Ez biztosan azt
jelenti… – Elhallgatok. Nem számítottam rá, hogy a rendőrség
ennyire hasonlít a repülőtérre: az, hogy itt vagyok, mozaikos,
meghatározhatatlan, ugyanakkor bizonytalan érzéssel tölt el,
mintha az életemen kívül estem volna csapdába.
– Túl fáradt ahhoz, hogy bármit megoldjon – veszi észre
Gibbs. – Ha segíteni akar Timnek, válaszoljon a kérdéseimre.
Majd később gondolkodik.
Ha elárulom, hogy általában a kettőt egyszerre szoktam
csinálni – gondolkodni és válaszolni –, okosnak tűnök majd?
Nevetséges vagy. Azt akarod, hogy tudja, te vagy a nagy
Gaby Struthers. Nézz magadra! Egyetlen gondolatsort sem
vagy képes két percig észben tartani.
– Mit tett, miután a google-on rákeresett Lauren Cookson
nevére, és tudomást szerzett Timről? – teszi fel a kérdést Gibbs.
Széthullás. Én hullok szét.
– Próbáltam meggyőzni magam, hogy elhiggyem – mondom.
– Szisztematikusan végignéztem mindent, amit a telefon kiadott,
olyan sokat olvastam, amennyit csak tudtam. Fogalmam sem
volt, mit teszek, ha Lauren visszajön a fürdőszobából, mit fogok
mondani. Legszívesebben elszaladtam volna.
– Miért?
– Nem nyilvánvaló?
– Nem az lett volna nyilvánvaló, ha őszintén beszél vele? –
kérdezte Gibbs. – Elmondja neki, hogy ismeri az ártatlan férfit,
és nem hiszi, hogy mindez véletlen.
– Hogyan lehetne ez nem véletlen? – megtörlöm könnyező
szememet. – Tudom, hogy nem lehetséges, de ha nem, akkor
ennek azt kell jelentenie…
– Gaby – szakít félbe Gibbs. – Maga most nagyon kimerült.
Miért mond nekem folyton olyasféléket, amelyeket nekem
kellene mondanom neki?
– Nyugodjon meg! Az én dolgom kitalálni, mi történt, nem a
magáé. – Rám mosolyog, mintha mára le akarná tudni a
mosolygyakorlatát. Vagy talán csak kedves akar lenni és
megnyugtató. – Miért akart elmenekülni Laurentől, miután
rájött, hogy az általa emlegetett ártatlan ember, akit
gyilkossággal vádolnak, Tim Breary?
– Nem tudtam tisztán gondolkodni. Vissza akartam jutni
Angliába, hogy amilyen hamar csak lehet, a rendőrségre menjek.
Nem akartam mérföldeket kutyagolni éjszaka az autópályán –
ezért maradtam nyugton.
– Azt mondta, szeretett volna menekülni. Ez jelenthet
menekülést valami elől és valakihez is.
Elkapott. A mosolyáért cserében elmondom neki az igazat.
– Már korábban is említettem Timet Laurennek. Nem név
szerint, csak… beszéltem neki arról a férfiról, aki sokat jelentett
nekem. Aztán, hogy kiderítsem, Timről van-e szó…
A vörös forgószél egyre hangosabban süvít.
– Csak nyugodtan – mondja Gibbs csöndesen.
Nincs idő. Látnom kell Timet azonnal, segítenem kell neki
azonnal.
– Féltem, hogy amikor kijön a fürdőszobából, elkapom, és
addig rázom, amíg el nem mond mindent: miért hagyta, hogy
Tim magára vállalja a bűntettet, amit nem követett el, honnan
tudja, hogy nem Tim követte el, ki tette, ha nem ő. Nem hittem,
hogy képes leszek visszafogni magam. Ő is látta volna, milyen
fontos ez nekem. Még egy olyan ostoba lény is, mint Lauren,
gyaníthatta volna, hogy Tim az a férfi, akiről korábban beszéltem
neki.
– Ha már addig nem tudta – veti közbe Gibbs.
Bólintok. Nehéz észben tartanom: lehet, hogy Lauren sok
mindennel tisztában volt. Bizonyára.
 – Soha nem mondtam volna neki, hogy mit tettem, ha tudom,
hogy ismeri Timet – folytatom. Ha elgondolom, hogy pontatlanul
adja vissza a beszélgetésünket Timnek, összeszorul a gyomrom a
szégyentől. Azt mondta, árokba dobná a pasiját, és téged
kihúzna, adva egy fél esélyt. Kérlek, ne hagyd megtörténni,
istenem, akiben nem is hiszek!
A nyakamban lógó láncért nyúlok, az ujjaimmal megszorítom,
és azon töprengek, vajon elég elszánt vagyok-e, hogy elkezdjek
egy aranymedalionhoz imádkozni. Még utazónak számítok,
Szent Kristóf, bár már visszatértem Angliába. Csak hozzád
fordulhatok, vagy véget ért a megbízatásod, amikor földet
értünk Combinghamben? Vajon van védőszent olyan nők
számára, akik gyilkossággal vádolt ártatlan embereket
szeretnek?
– Akkor miért nem futott el? – kérdezi Gibbs.
– Meg kellett tudnom az igazságot Tim érdekében. Ez minden
másnál fontosabb volt. – Nem kellett volna vallomást tennie.
Gibbs bármelyik pillanatban bejelentheti, hogy mindez hazugság,
taktika, hogy valami reakciót váltson ki belőlem. – A leginkább
célravezetőnek az tűnt, ha maradok és szembenézek Laurennel.
Legalábbis ezt gondoltam.
– Folytassa.
– Rettentő sokáig maradt a fürdőszobában. Örültem. Össze
tudtam szedni magamat. Amikor végre kijött, minden… túl
gyorsan zajlott le. Nem kellett semmit mondanom. Ahogy az
arcomra nézett, majd a kezemben tartott telefonra, rögtön tudta.
Még soha nem láttam senkit, aki ilyen bűntudatos lett volna. Úgy
állt ott, mint aki kővé dermedt, azt várva, hogy őt fogom vádolni.
Azt mondtam: „Ismerem Tim Brearyt, Lauren. Mi az ördög
folyik itt?” Ő kapta a kabátját meg a táskáját, és elszaladt. –
Nem árulom el Gibbsnek, mert túl megalázó, hogy a padlón
ültem keresztbetett lábbal, amikor Lauren kirontott a szobából,
mert az nem jutott eszembe, hogy elmenekülhet, bár már
korábban is menekült el előlem.
– Utánamentem, de túl gyorsan futott. Beszállt a liftbe,
mielőtt odaértem volna. Azt hittem, el tudom érni, ha leszaladok
a lépcsőn, de az előcsarnokban nyomát sem láttam. Kimentem,
kiabáltam a nevét, föl-le szaladgáltam az autópálya mentén, mint
a holdkóros. Még a benzinkúthoz is visszamentem, de nem volt
sehol.
– Ekkor mit csinált?
Az nem segít, ha megmondom, hogy egy nedves, sáros
halomra rogytam egy előkertben az ömlő esőben, és dühömben
torkomszakadtából ordítottam a tehetetlenségtől és a
frusztráltságtól.
– Visszamentem a szobába. Megpróbáltam kitalálni, mi az
ördög folyik, próbáltam aludni. Egyik sem sikerült. Végül levelet
írtam Laurennek, egy hosszú levelet – könyörögtem, hogy
mondja el az igazságot.
– Mi történt a levéllel?
Semmi, eddig. Itt van a táskámban.
– Széttéptem. Tele volt személyes részletekkel rólam és
Timről. Átolvastam, és úgy döntöttem, nem jó, ha létezik,
ráadásul valószínű, hogy Lauren sosem olvassa majd el. Csak…
tennem kellett valamit, hogy megnyugodjak.
– És reggel? Lauren nem volt ott a busz indulásakor, reggel 7-
kor?
– Nem. Sem a repülőtéren, sem a hazafelé tartó gépen. Aztán
leszálltunk, és én egyenesen ide jöttem.
Gibbs ír valamit a jegyzettömbjére a közöttünk álló asztalon.
Ahol én ülök, onnan kacskaringós mintának látszik, amin azzal
sem lehet javítani, ha a megfelelő irányba elforgatják.
– Ha Lauren félelme az idegen országtól valóságos volt…
– Az volt – mondom.
– Akkor még ennél is jobban félt a maga kérdéseire válaszolni,
amikor megtudta, hogy maga tudja. Képes volt lemaradni a
gépről, később visszatérni Angliába, bár ezzel növelte a
veszélyét, hogy a férje megtudja, hogy hazudott neki.
– Tudta, hogy kikényszeríteném belőle az igazságot –
mondom, és azon töprengek, verbálisan bántalmaztam-e. Talán
nem, akkor még nem. Ma lehet, hogy ezt tenném, miután
módomban állt gondolkodni rajta: elkapnám azt az ostoba
nyakát, és addig szorítanám, amíg mindent el nem mond.
– Nem lett volna képes hosszú időn át hazudni, még akkor
sem, ha az elején előállt ezzel. Nem elég kemény hozzá. Amikor
majd megtalálja, nehéz lesz szóra bírnia. Sürgetheti a vallomást,
ha elmondja neki, mire jött rá. Aztán neki csak egyet kell értenie.
Gibbs rám pillant.
– Mire jöttem rá?
– A nő azért hazudik, hogy a férjét mentse. Jason Cookson
ölte meg Francine Brearyt. Csak így történhetett.
– Csak a vita kedvéért, miért nem lehetett Lauren maga? –
kérdezi Gibbs. – A maga leírása alapján állhatatlannak tűnik –
könnyen indulatba jön.
– És az internetes kutatásom eredményeképpen tudom, hogy
Francine két évvel ezelőtt agyvérzést kapott, és nem tudott sem
mozogni, sem beszélni. Hogyan tudott volna indulatba hozni
valakit annyira, hogy gyilkosságot kövessen el, ha az áldozat
néma és mozgásképtelen?
Űgy éreztem, megragadtam a probléma lényegét, de Gibbs
unatkozott. Fura fickó.
– Lauren nem gyilkos, és nem is tudna az lenni – mondom. –
Azt gondolná, hogy tisztességtelen dolog valakit meggyilkolni,
akármit is tett.
– Tisztességtelen? – Elhúzza a száját. – Most tréfál velem?
Nem esik nehezemre megmagyarázni, mire gondolok.
– Tudom, hogy csak egyszer találkoztam vele, de az nagyon
sokáig tartott, és még hosszabbnak tűnt. Nem ő tette. El tudja
ugyanezt mondani a férjéről?
– Nem tudom, de Tim Breary igen. Egészen bizonyos benne,
hogy ő ölte meg a saját feleségét. Neki tudnia kell, nem gondolja?
Olyasmikről számolt be, amelyekről csak a tettes tudhat.
– Hacsak a tettes nem osztotta meg a tudását valaki mással,
amit nem lehet kizárni – vetem oda. Miért olyan ostoba
mindenki, akivel találkozom? – Miért ölte meg? Miért próbálta
megölni? Azért… hogy ne szenvedjen tovább?
Gibbs félresöpri a kérdésemet a hivatalosan jóváhagyott saját
kérdéseinek egyikével.
– Milyen előnye származik Tim Brearynek abból, ha Jason
Cooksont védelmezi?
Hiba volt Jasont belekeverni. Nem tudok róla semmit, de
fáradt vagyok, félek, dühös vagyok, és úgy teszek, mintha
tudnék, vagy elfelejtettem volna, hogy semmit sem tudok. Gibbs
ezért helyezett szellemileg alacsonyabb kategóriába.
Az idő majd bizonyítja, hogy tévedett.
– Ha mindazok közül, akikkel találkoztam, választanom
kellene egy embert, aki bevall egy el nem követett gyilkosságot,
az az ember Tim Breary lenne – mondom.
Valami motoszkál az agyam hátsó részében, valami, amit
Gibbs mondott. Három szó: milyen előnye származik?
– Kinek származik haszna Francine halálából, Timtől
eltekintve? – kérdezem.
– Ez bizalmas információ.
– Gyanítom, Tim a legnagyobb kedvezményezett, ha nem az
egyetlen. Tudom, hogy neki és Francine-nek is volt
életbiztosítása…
– Hogyhogy? – Gibbs lecsapott rá, mintha csak
megvilágosodott volna.
– Évekig Tim volt a könyvelőm. – Kíváncsi vagyok, hogy ez
vajon rosszul hangzik-e Gibbs nyomozó számára. Nekem rosszul
hangzik, bár igaz. Mintha a Timmel való kapcsolatom biztonságos
és unalmas lenne. – Amikor a barátommal, Seannal megvettük a
házunkat, Tim intézte a jelzálogkölcsönöket és az
életbiztosításokat.
– Ez csak arra ad magyarázatot, hogy ő tudta, hogy magának
van életbiztosítása – mondta Gibbs. – Azt nem magyarázza,
hogy maga ugyanezt honnan tudja róla és Francine-ről
Okostojás.
– Elmondta nekem – felelem ingerülten. – Én kérdeztem.
Ellenőrizni akartam, hogy ő kipróbálta-e, amit ajánl. Mindig így
csinálom. Nem adok ki látatlanban pénzt.
Gibbs nem figyel. Vagy inkább a fejében suttogó hangra figyel:
„Szerelmes Tim Brearybe, és tudta, hogy a felesége halálával jól
járhat.”
Nem vagyok hajlandó bűntudatot érezni, amikor nincs
rejtegetnivalóm. Nem én öltem meg Francine-t, és ha valaki azt
akarja állítani, hogy én tettem, egyszerűen megkérdezem, mikor
ölték meg, aztán elirányítom Gibbs nyomozót ahhoz a
repülőtársasághoz, amelyikkel akkor utaztam, és a sok reptéri
alkalmazott és utas igazolja majd, hogy hol voltam. Ez az előnye
annak, ha az ember munkaalkoholista, és tele van a naptára:
könnyű alibit igazolnia.
Gibbs szúrós pillantásától gyorsan elolvad a bátorságom.
Beavatkoztam, és ezáltal megnehezítettem Tim dolgát? De
hiszen ő vallotta be, hogy megölte Francine-t! Annyit tudok,
hogy most börtöncellában ül, egy zászlóval a kezében, amelyre
nagybetűkkel föl van írva: A PÉNZÉRT TETTEM.
Csak az a gond, hogy nem ez volt az indítéka. Az kizárt.
Felegyenesedem a széken.
– Ha Tim valaha gyilkosságot követ el, azt valaki más
kedvéért teszi, nem maga miatt – mondom. – Nem ő lesz a
kedvezményezett.
– Ez szokatlan jellemvonás – mondja Gibbs mereven. – A
legtöbb gyilkos, akivel találkoztam, nem ilyen önzetlen lélek.
– Ez igaz. Tim nem hinné, hogy csupán saját magáért megéri a
felhajtás. Sőt másért sem tenné meg. Túlságosan extrém. Tim
mindennél jobban utálja az extrém… kifejezéseket, extrém
cselekedeteket, mert azok sebezhetővé teszik az embert.
Lehetővé teszik másoknak, hogy fölébe kerekedjenek. Tim
szeret a felszínen siklani. Szereti, ha valami irányított és ironikus,
hagyja, hogy megtörténjenek a dolgok, úgy tesz, mintha semmi
nem számítana, még akkor is, amikor számít.
Látom, hogy Gibbs valahol lemaradt közben.
– Tim nem gyilkos, ahogy Lauren sem – magyarázom.
– Találkozott Jason Cooksonnal?
– Nem. Igaza van. Nem tudok róla semmit. Ha
visszaszívhatnám, amit róla mondtam, megtenném.
– Könnyebb azt hinni, hogy azok az emberek, akiket nem
ismerünk, vagy akikkel nem törődünk, gonoszak – mondja
Gibbs.
– Én nem törődöm Laurennel – tiltakozom. – Amiért azt
mondtam, nem lehet gyilkos, aligha jelentheti, hogy olthatatlanul
szeretem.
– Olthatatlan szeretet. Érdekes kifejezés – dől hátra Gibbs a
székében. – Hogyan jutott eszébe?
– Ambicionálom, hogy új és szokatlan módokon legyek
szarkasztikus – közlöm vele nyersen.
 – Beszéljen a Timmel való kapcsolatáról – azon felül, hogy a
könyvelője volt.
magammal hordom a szíved (a szíved hordja e szív)
Könnyek gyűlnek a szememben, kicsordulnak.
– Nem tudok – suttogom.
– Azt mondta, Lauren mintha félt volna magától a düsseldorfi
repülőtéren, amikor először beszélt vele.
Úgy gondolja, hogy segít a gyors témaváltással? Akárhogyan
is, hálás vagyok neki.
– Igen. Keményen kioktattam a beszálló kapunál. Kiabált a
repülőtéri személyzettel, kiabált a többi utassal, mindenkivel, aki
olyasmit mondott, ami ellenkezett a vágyaival. Mindenkivel
kiabált, kivéve engem. Nem sokkal az után, hogy beavatkoztam,
feladta a harcot. Szinte azonnal. Csak állt és nézett rám, mintha
nem tudná elhinni, hogy hozzá beszélek. Nem tudtam, hogy a
meglepetés vagy a rémület okozta, hogy nem képes szóba állni
velem. Akkor nem értettem, de most már igen. Aztán később,
amikor beleütköztem a folyosón, miután… – elhallgatok.
– Miután?
Nem szükséges tudnia a terhességi tesztről.
– Miután bemondták, hogy menjünk a távozási oldalra, és
várjuk a buszokat – válaszolom. – Elszaladt tőlem, mintha
üldözném, és később valóban üldözőbe vettem.
Gibbs összevonja a szemöldökét, a jegyzeteibe pillant.
– Elfutott, de aztán pár pillanattal később a maga karjaiba
vetette magát, elmondta, hogy segített gyilkossággal vádolni egy
embert, és elrendelte, hogy maga törődjön vele egész úton, míg
Combinghambe nem érnek.
– Igen. Ennek van értelme.
– Én nem mondhatnám – Gibbs feláll, odalép az ablakhoz.
Ökölbe szorított kezét az ablaknak feszíti, mintha csak a
megfelelő helyzetbe akarná hozni, hogy aztán összetörje. –
Illetve akkor van értelme, ha a maga iránti érzései zavarosak. A
maga közelében akar lenni, különben miért lenne ott?
Bizonyára igaza van. De miért? Miért követett árnyékként
Düsseldorfba meg vissza? Honnan tudott rólam? Tim említette
neki a nevemet?
 – Maga miatt utazik azon a gépen, és retteg, hogy maga
kitalálja, hogy ő miért van Németországban… Azért, mert maga
Németországban van. A legkevésbé sem akar konfrontálódni.
– Akkor mit akar?
– Maradjunk azoknál a kérdéseknél, amelyekre tudjuk a
választ – mondja Gibbs. – Az ön reggeli gépén is ott volt?
– Ez volt a benyomásom. Nem volt bőröndje, tehát nem tudta
máshol tölteni az éjszakát, ráadásul említette, hogy látott reggel.
Csak egy Combingham–Düsseldorf járat van hétköznap reggel, a
7 órás, és én azzal utaztam.
– Mindent összevetve, el tudja képzelni, honnan tudhatott a
maga tegnapi németországi utazásáról, és hogy mikor indul?
– Van egy blogom – válaszolom zavartan. Ez az: nem tudok
kommunikálni azzal az emberrel, akivel élek, így aztán
kompenzálom azzal, hogy túl sok mindent osztok meg az
interneten. – Jórészt tudomány és technika a téma, de rajta van
a napirendem. Így aztán Tim követni tudja, hogy mit csinálok.
Így aztán egy napon, ha akarja, várhat rám a repülőtéren,
amikor a gépem megérkezik. – Ismert lett, a rendszeres
olvasóim kedvelik, de sokszor morgok, hogy korán kell felkelni,
hogy különböző helyekre repüljek. Többek között Düsseldorfba.
– Neve?
– Tudja az én… ó, igen, a blog neve. Gaby Struthers.com/blog.
– Milyen területen dolgozik? – kérdezi Gibbs.
Gyűlölök válaszolni erre a kérdésre, csak akkor szeretek, ha
rendesen válaszolhatok. Nehéz tömören összefoglalni, és
túlságosan szeretem a munkámat ahhoz, hogy kihagyjam a
részleteket.
– Jelen pillanatban egy cég tagja vagyok, amelynek
Rawndesley Általános Technológia a neve. Egy német céggel
dolgozunk egy új terméken. Ezért utaztam oda tegnap.
– Az új terméket maga találta fel?
– Olyasmi, amit megpróbálunk feltalálni.
Gibbs visszajön az asztalhoz, leül.
– Micsodát? – kérdezi.
– Ennek van jelentősége?
Megvonja a vállát.
 – Érdekelnek azok az emberek, akik új találmányokon
dolgoznak. Én soha nem éreztem késztetést erre. Minden, amire
szükségem van, már létezik. – Valami átvillan az arcán:
bizonytalan vagy boldogtalan gondolat. Az utána következő
erőltetett mosoly meggyőz, hogy nem képzelődtem. – Mindig
úgy véltem, hogy azok az emberek, akik feltalálnak valamit,
komplikálttá teszik az életet, de talán csak én gondolom így.
– Szerencsére az az ember, aki a kereket feltalálta, nem értett
magával egyet – mondom.
– Az más. Nem azt mondom, hogy soha semmit nem kellett
volna feltalálni. Ez más volt a régi időkben, mielőtt még megvolt
mindenünk, amire szükségünk lehet.
Komolyan beszél?
– Akkor magát az intelligens zsinór felfedezése sem érdekli
különösebben?
– Az mi? – kérdezi Gibbs.
– Az, aminek hangzik. Képzelje el, hogy egy zsinórdarabot
körbeteker egy doboz körül, és a zsinór megméri a doboz
dimenzióit.
– Ezt csinálja a cége? Intelligens zsinórt tervez?
– Próbálkozunk vele. Még nem tartunk a munka végén. Még
20 millió fontnyi befektetésre lenne szükségünk. Egy marék
aprópénz, nem igaz?
Gibbs dühösnek látszik.
– Zsinórt már láttam – mondja –, de mitől lesz intelligens?
Csak egy zsinór.
Túl fáradt vagyok, hogy elmagyarázzam, hogy aminek
megalkotásával én és a kollégáim küszködünk, nem olyan zsinór,
amelyet az ember gombolyagban vásárol a barkácsboltban. Ha
megtenném, valószínűleg megkérdezné, miért nevezem
zsinórnak, amikor nem is az.
– Aludnom kell – mondom. – Lehetne… mikor beszélhetek
Timmel?
– Ez a combinghami börtön hatásköre – válaszolja Gibbs. –
Ott tartják vizsgálati fogságban.
A szavaktól a szívem akkorát dobban, mint a leejtett függőón.
Tim. Börtönben. Francine halála miatt. Ha be tudnék jutni,
örökké ott élnék vele, ha kell.
 Honnan jönnek ezek a gondolatok? Ki az az ember, aki
birtokolja őket, aki mindent feláldozna, hogy börtönben éljen egy
olyan emberrel, aki visszautasította? Nem ismerek magamra.
Gibbs zsebkendőt nyújt felém, amit a nadrágzsebéből vett elő.
– Mire gondolt, amitől sírva fakadt? – kérdezi.
Nem kell beszélnem neki a vörös forgószélről, amely nem
igazán vörös, és nem is szélből van. Nem a pszichológusom vagy
a barátom. Arra gondolok, hogy jól csináltam. Kitűnő munkát
végeztem, mindent elsöpörtem az útból. És most romba dőlt.
Lauren Cookson döntötte romba, és én gyűlölöm. Gyűlölöm,
amiért megint így érzem magam, pedig már azt hittem, hogy
legyőztem.
Valójában egyáltalán nem gondolkodom. A gondolatok
átsuhannak rajtam: ez a pontosabb meghatározás.
– Melyik a börtönhöz legközelebbi szálloda? – kérdezem,
miközben felállok. Nem tudok még egy pillanatig ebben a
lepukkant helyiségben maradni.
– Nem megy haza? – Gibbs is talpra áll. Vajon elkap, és arra
kényszerít, hogy ülve maradjak?
– Igen. Rendben. – Megtörlöm a szememet a zsebkendővel. –
Előbb haza kell mennem.
Haza kell mennem, hogy megmondjam Seannak: elhagyom.
 8.

2011. március 11.

– Nem kell sűrűn meglátogatnia – mondta Tim Breary

Simonnak.
– Ez a maga véleménye.
– Lévén, hogy nem áll szándékomban a magáéról beszélni –
mosolyodott el Breary. A combinghami börtön egyik
helyiségében beszélgettek, amelyet nem hivatalosan csak
„társalgónak” neveztek. Tágas volt, új berendezéssel, kényelmes
bútorokkal, és – a jelen esettől eltekintve – csak a magas rangú
börtönszemélyzet használhatta fontos találkozókra. Simon kérte
a kihallgatáshoz, és meglepődött, hogy megkapta. Remélte, hogy
ha megváltozik a Tim Breary-vel folytatott beszélgetések
megszokott szürke ütött-kopott háttere, az más helyzetet
teremt majd.
Brearyt azonban nem hatotta meg az új környezet.
– Nem unatkozom, nem vagyok magányos, és nem is leszek,
akármeddig is leszek itt – mondta. – Van már pár barátom,
sokat olvasok, még saját mércém szerint is. Dan és Kerry
nagylelkűen több könyvet adományozott a könyvtárnak, mint
amennyivel a szegény szolgálatos meg tud birkózni. –
Amennyiben Breary semleges arckifejezéssel kísérletezett, akkor
kudarcot vallott. Elégedettnek tűnt magával. – Pár visszaeső
bűnelkövető bemutatta Glyn Maxwell egyik korai művét, amire
egyéb körülmények között nem kerülhetett volna sor.
Simon feltételezte, hogy Glyn Maxwell költő volt. Mindenki,
akit Breary emlegetett a halott feleségén, Danen vagy Kerryn
kívül, mind költő volt.
– Ne feledje – szólalt meg Breary azon a hangon, amelyen
idézni szokott, amely egyszerre volt erőteljesebb és egyben
lágyabb, mint az, amelyen bevallotta, hogy megölte Francine-t. –
„Semmi nem kezdődik, ami még nem kezdődött el. / Ne feledd
ezt, / ez barát, ez ellenség és az ellenkezője.”
– Majd az eszembe vésem… – Simon elhatározta, hogy nem
lesz türelmetlen. A gyanúsítottak gyakran beszéltek ostobaságot,
hogy elhárítsák a kérdéseket, amelyekre nem akarnak
válaszolni, de Brearynek nem volt meg ez a rossz szokása.
Viselkedése Simon iránt csaknem… gondoskodó volt. Simon
meggyőződött róla, hogy Breary nem akadékoskodni, hanem
szórakozni és kommunikálni akar – valamiféle módon
kapcsolatot tartani. És az ostobaságai nem ostobaságok, bár
annak hangzottak. Simon azt vette észre, hogy ezeket a
kihallgatásokat szét akarja szedni és sorról sorra elemezni –
miután végeztek. Breary megközelítése egyfajta tagadás volt
vajon, vagy leplezése annak, hogy szüksége van a kapcsolatra?
Ne feledd ezt, / ez barát, ez ellenség és az ellenkezője.
Simont már a kezdetektől kíváncsisággal töltötte el a vele
szemben ülő férfi. Breary jó színész volt, szórakoztatta az éppen
folyó előadás, ez a mindennapi viselkedésének része volt, bár
néha egészen őszintének tűnt. Hogyan lehetséges ez? Kifinomult
varázsa egy cseppet sem volt émelyítő, amilyen könnyen
lehetett volna. Valami nyugodalmas érzés töltötte el, ha egy
helyiségben tartózkodott vele.
Teljesen fals, nincs valós alapja. Simon el tudta képzelni, hogy
Breary bebeszélte néhány könnyen megvezethető rosszéletűnek,
hogy ugyanúgy érdekli őket Glyn Maxwell korai költészete, mint
az, hogy honnan szerzik a következő heroinadagot.
Breary kedélyessége ma még érzékelhetőbb volt, mint
egyébként. Kevésbé látszott fegyelmezettnek, mint amikor
Simon korábban beszélt vele. A szoba és a barátságos félkörben
elhelyezett székek lennének az okai? Simon örült, hogy ezt a
helyiséget kérte. Azt akarta, hogy Breary nyugodt és nyílt
legyen, képzelje azt, hogy megúszhatja, ha úgy tesz, mintha
gyilkos lenne.
Simon bizonyos volt benne, hogy egyáltalán nem ilyen ember,
és felkészült rá, hogy egész nap itt ül – egész éjszaka is, ha kell –
azért, hogy hallja Breary beismerő vallomását. Kikapcsolta a
telefonját, és eljátszott a gondolattal, hogy Sam Kombothekra
mostanra már biztosan kapcsolatba lépett Charlie-val, hogy
megkérdezze, Simon miért nem jelent meg a munkahelyén.
Bizonyára arra is rájött már, hogy Simon szerint Sam hitszegése
felmentette őt mindama szerződéses kötelezettségei alól,
amelyekkel a Culver Valley-i Rendőrségnek tartozott. Proust
persze nem így látja majd, de Simon kezében erős adu volt erre
az esetre.
– Magam is írogattam – mondta Breary. Aztán elmosolyodott.
– De ne aggódjon, minden irományomat összetépem, amint
elkészül. Erőszakot tennék a világon, ha ráerőltetném közepes
szövegeimet.
Amikor Simon nem válaszolt, Breary a kettejük közt álló üres
karosszékekre pillantott, mintha azoktól várna reakciót. Három
üres, zöld szék. Francine Breary, Dan Jose, Kerry Jose. A többi
szereplő. Akik hiányoznak. Simon oldalra pillantott, mintha
Lauren és Jason Cooksont keresné. Ők is Jose-ékkal éltek, a
házban voltak, amikor Francine meghalt. Nekik nem jutott üres
szék.
Mind az öten – Breary, Jose-ék és Cooksonék – külön-külön
elismerték, nem gyakori, hogy mind az öten otthon legyenek
ugyanabban az időben. Tim Breary valamiért olyan pillanatot
választott a felesége megölésére, amikor a ház tele volt. Igen ám,
csakhogy nem előre megfontolt szándékkal követte el tettét,
úgyhogy erre egyáltalán nem gondolt; egyszer csak rádöbbent,
hogy mit tesz, minden figyelmeztetés vagy előrejelzés nélkül,
valami olyan okból, amelyről fogalma sincs.
– Mi az oka, hogy ilyen sok látogatási időt kapunk? – kérdezte
Tim Simontól. – Maga vagy én érdemlünk rendkívüli
bánásmódot? Ó, az a szégyenlős arckifejezése! Ez azt jelenti,
hogy bizonyára maga. Megosztja velem, mi a titka?
– Ha maga is megosztja velem az önét – ütötte el a kérdést
Simon. Gyűlölte, hogy „szégyenlős arckifejezése” van, és hogy
Breary észrevette. Zavarban volt kivételezett helyzete miatt,
amit itt a combinghami börtönben és néhány másikban élvezett.
Amikor Charlie ezzel ugratta, és felemlegette celeb státusát,
mindig kiment a szobából. Igaz, ez egyáltalán nem tartotta vissza
a feleségét. Simon eldöntötte, hogy ha Charlie majd legközelebb
ezzel élcelődik, elmondja neki, hogy Tim Breary soha nem hallott
még róla, úgyhogy mégsem olyan híres, mint azt a felesége
szereti állítani.
– Miért ölte meg a feleségét?
– Már mondtam magának: nem tudom. Bárcsak tudnám!
Szeretnék segíteni magának, de nem tudok.
A börtön rendes körülmények között senkinek sem tesz jót,
de Breary egyáltalán nem tűnt alultápláltnak, szeme sem esett
be jobban, mint szabad ember korában. Furcsa. Általában a
mocskos, herkós rosszéletűek bírják jobban, de nekik nincs sok
választásuk. A felső középosztályba tartozók viszont szellemileg
és fizikailag látványosan leépülnek.
Tim Breary nem. Tekintetében olyasmi csillogott, amit Simon
leginkább sejtésnek nevezett volna, bár nem volt benne
bizonyos, hogy pontosan fogalmaz-e; nem volt ez több homályos
benyomásnál. Breary bőre is különösen barnának tűnt aznap,
mintha belülről ragyogna. Simont kifejezetten zavarta, hogy nem
tudott behatolni a férfi fejébe, hogy kiderítse, mitől érzi ilyen jól
magát a bőrében.
– Elégedett Francine halálával?
– Egy új kérdés. Kitűnő. – Breary pár pillanatig hallgatott,
mintha elgondolkodott volna rajta. – Nem – mondta végül. –
Nem vagyok elégedett.
– Pedig úgy látszik.
– Tudom – helyeselt Breary. A mosolya elhalt, mintha ez
ugyanúgy zavarta volna, ahogy Simont. – Talán… talán egy
napon elégedett leszek, de ebben a pillanatban inkább…
A hangja elhalt.
– Inkább valaki jobban tette volna, ha nem öli meg?
– Inkább én ne öltem volna meg. A halálnak természetesnek
kellene lennie. Én mondom, aki valaha felvágta az ereket a két
csuklóján és a bokáin.
Ez Simon számára új információ volt. Igyekezett nem
kimutatni, hogy mennyire megdöbbent.
– És mint olyasvalaki, aki nemrégiben megölte a feleségét?
– Igen. Ezt nem tartottam szükségesnek hozzátenni, mert
már úgyis tudja. – Breary most először látszott ingerültnek. –
Fölösleges azon erőlködnie, hogy sarokba szorítson. Nem fog
sikerülni.
 – Azt mondja, hogy a halálnak természetesen kellene
bekövetkeznie, mégis fogott egy párnát, a felesége arcára
szorította és megfojtotta.
– Nincs ebben semmi rejtély. Amit tettem, az ellentmond az
elveimnek és annak, ahogyan életem legnagyobb részében
cselekedtem. Mindig előkelő dolognak tartottam, egyfajta
udvariasságnak mások dédelgetett elveivel szemben, ha én
megtagadom a magamét. A családi etika erkölcsi síkra emelve,
ha úgy tetszik.
Simonnak nem tetszettek a hallottak. Breary őrült lenne?
Nem, az túl egyszerű volna.
– Miért vágta fel az ereit?
Breary összevonta a szemöldökét.
– Muszáj ezzel foglalkoznunk? – Úgy mondta ezt, mintha
inkább Simont, nem pedig magát próbálná tapintatosan kímélni.
– Szeretném tudni.
– Megtettem, és ugyanebből az okból nem kellett volna
megtennem: a világnak jobb, ha nincs befolyásom semmire és
senkire. Ez a dilemmájuk azoknak, akik tudják, hogy nem
számítanak. Vajon akkor gyakorlunk nagyobb hatást a
környezetünkre, ha erőszakot követünk el, vagy ha megteszünk
mindent, hogy belehalványuljunk a háttérbe?
Simon megpróbálta elképzelni az előteret, amely képes
elhalványítani Brearyt. Nem sikerült. Nem sok emberrel
folytatott ilyen váratlan fordulatokkal teli, drámai beszélgetést.
– „Küldesz egy képet, amin kiviharzol az ajtókon / Amin
elűzöd a királyt, és elfoglalod a trónját – idézte Breary, mintegy
bizonyítva Simon állítását. – Száműzöd a szimbólumokat, ha
erőszakkal foglalod el őket.”
– Ez micsoda?
Breary feltartotta az ujját, ezzel jelezte, hogy még nem fejezte
be.
– „És ha azt is mondod, hogy tiéd minden hatalom / Hogy
saját hősöd vagy, saját királyod / Akkor sem viseled a korona
súlyát.”
– Maga írta?
 – Nincs ilyen tehetségem. Egy Elizabeth Jennings nevű költő
írta.
– Mit jelent? Nem a királyokról szóló rész – tisztázta Simon. –
Hanem, ami magára vonatkozik. Hogyan jutott eszébe a
csuklójának összevagdalása kapcsán? – Ez az öngyilkossági
kísérlet valami új és szilárd pont, mondta magában Simon: vigasz
a Francine-gyilkosság okozta patthelyzetben. Megjegyezte, hogy
erről majd ki kell faggatnia Dan és Kerry Jose-t.
– Azt jelenti, amit az előbb mondtam – válaszolta Breary. – A
természet hadd végezze a dolgát, ne vegyük el senki életet – se a
sajátunkat, se a másét. Ne akarjuk arra kényszeríteni a világot,
hogy teljesítse a parancsainkat, ne kergessünk el egy uralkodót
azért, hogy elfoglaljuk a helyét. „Akkor sem viseled a korona
súlyát.”
– Ahogy maga sem viseli Őfelsége Combinghami Börtönének
súlyát? – kérdezte Simon. – Elűzött egy gyilkost, és elfoglalta a
trónját. Erre gondolt? Lehet, hogy életfogytiglant kap, de könnyű
lesz leszolgálni az idejét, mivel tudja, hogy ez a büntetés
valójában nem magának járna…
Breary hátravetett fejjel nevetett.
– Simon, ez nagyszerű. Téves, de nagyszerű.
Simonnak a legkevésbé sem volt szüksége dicséretre, és nem
emlékezett, hogy kérte volna, hogy a keresztnevén szólítsák ezen
a kihallgatáson, sem az előzőkön. Az a kényelmetlen érzés
kínozta, hogy ő és Tim Breary nem ugyanannak a valóságnak a
részesei, és semmit sem tehet annak érdekében, hogy
változtasson ezen.
– Amikor a kollégám, Sellers nyomozó kihallgatta magát, azt
mondta, hogy az emberek gyakran nem tudják, miért követték
el a gyilkosságot. Ezt másodkézből hallottam egy Regan nevű
nőtől. Reménykedjünk, hogy igaz. – Utánanézett, hogy a valódi
gyilkosok mit szoktak és mit nem szoktak mondani?
– Én semminek sem néztem utána – válaszolta Breary. – De
ha utánanéztem volna, az bizonyítaná, hogy nem én öltem meg
Francine-t?
Simon így gondolta, bár érezte, hogy meg fogja tudni, miért
téved.
 – Még sosem fordult elő, hogy eltöprengett azon, került-e
valaki más is abba helyzetbe, mint maga? Belegondolt, talán csak
azért, hogy lássa: vannak-e társai a bajban?
– Nem – felelte Simon őszintén. – Ami velem történt, annak
mi köze lenne bárkihez?
Breary előre hajolt a székén.
– Komolyan beszél?
Veszélyes kérdés, ha ezen a félig csodálkozó, félig döbbent
hangon teszik fel. Simon jól tudta: ez nem annyira valódi kérdés,
inkább ajánlás, aminek következtében az ember visszakozik,
mert a kérdező kifejezésre juttatta erős fenntartásait. A legjobb
válasz a „nem”, hacsak nem akarja az ember kínos helyzetbe
hozni magát, amit Simon el akart kerülni.
– Elnézést – mondta Breary. – Elkezdtem megdolgozni
magát, holott valószínűleg azért jött, hogy maga tegye ezt velem.
Az a kérdés, hogy inkább értsek, vagy megértsenek?
– És mi a válasz?
– Megérteni.
Én ugyanígy vagyok ezzel. Mindig.
– Én sosem adom fel – mondta Simon, és tudatában volt a
mellkasát szorító érzésnek, amely pár pillanattal korábban még
nem volt ott. Miért nehéz az embereket a saját térfelükön
tartani? Idegenek bukkannak fel az ajtóban, beszélgetni akarnak
a közös elnyomatásról, egy gyilkosság vádlottja akarja
megfejteni, hogy kicsoda ő, és mit miért tesz, mintha csak
valamiféle rejtély lenne… Ilyen az élet: az egyik emberi rejtély
próbálja megfejteni a másikat. Simon azt kívánta, bár mindent
elfelejthetne, és mindenki, akivel valaha találkozott, arra
ébredne, hogy nem ismeri őt.
– Maga megölte a feleségét, majd önmagát is megpróbálta
megölni, miközben helyteleníti a gyilkosságot.
– Igen.
–
Az ágyban fekvő Francine-nek nem volt élete, ezért maga
segített neki véget vetni neki, mivel tudta, hogy nem akarja
továbbélni. Kegyes gyilkosság.
– Milyen kedves tőlem, már amennyiben ez az igazság – szólt
Breary hirtelen keserűséggel.
 – Miért nem játssza azt, hogy igaz, hiszen így talán elkerüli a
börtönt?
– Miért ülteti el a lehetőségét a fejemben? Nem gondolja,
hogy a gyilkosok megérdemlik, hogy bezárják őket?
– De igen.
– Bűnhődni akarok, hogy tiszta lelkiismerettel élhessek
tovább.
– Ha az ember úgy tesz, mintha megölte volna a feleségét,
csak egyik börtöncellából mehet a másikba.
– Mármint metaforikus értelemben, igaz? – Breary nem
reagált arra a felvetésre, hogy valójában nem ő a tettes.
– Van egy ötletem, ami megoldást jelenthet – mondta Simon.
– Sokat gondolkodtam, miért nem hajlandó megerősíteni az
eutanáziaverziót…
– Maga nem figyelt.
Simon kényelmetlenül érezte magát a férfi okos tekintetének
súlya alatt. Fölállt és odalépett az ablakhoz.
– Maga kitűnően hazudik, de nem hiszek magának. Akármit is
állít, nem akar itt lenni, bezárva.
– Nem értem, miért lovagol mindenki ezen a kifejezésen –
mondta Breary.
– Próbáltam magának indítékot találni – mondta Simon –
arra a gyilkosságra, ami nem kegyeleti gyilkosság.
– Köszönöm, de… nincs indítékom. Nincs rá szükségem.
Anélkül is meg tudtam ölni a feleségemet.
– Gondolkodtam – Simon tovább erőltette a témát, bár
Breary udvariasan le akarta beszélni erről. – Egy ember
szükséglete vagy félelme túlságosan könnyen kötelezettséggé
válhat valaki más számára.
Lehet, hogy nem ez történt Francine-nel és Tim Breary-vel,
de gyakran előfordul, és ez rossz. Azok a feleségek, akik mindent
odaadnának, hogy sarkon fordulhassanak és elszaladhassanak az
ellenkező irányba, miközben kerekesszéken tolják az elfekvőbe a
férjüket, csak még egy hónapot akarnak együtt tölteni vele, még
ha fájdalmas is – csak még egy hetet, még egy napot…
– Sok házaspár lefolytatja ezt a beszélgetést, amikor még
mindketten épek és egészségesek – kezdte Simon. – Az egyikük
azt mondja: „Ha valaha képtelen leszek gondoskodni magamról,
ha már egy kalap szart sem ér az életem, és nem tudok neki
véget vetni…” És így tovább. – Nem akart belegondolni a
mondandójának részleteibe. Túlságosan lehangoló. –
Beszélgettek erről Francine-nel? Talán megtalálták a módját, bár
nem tudott beszélni…
– Nem – mondta Breary. – Francine-nek bal félteki sztrókja
volt, ami Broca-afáziához vezetett. Egyáltalán nem tudott
beszélni. Mielőtt feltenné a kérdést, amit mindenki: nem, nem
tudta kiválasztani a betűket egy tábláról pislogással. Nem
minden beteg tudja. Csak azok, akik a hírekben szerepelnek.
– Rendben, szóval beszélt vele az agyvérzés előtt – mondta
Simon.
– Csakhogy nem beszéltünk.
– Francine megígértette magával, hogy megöli, ha nap nap
után feküdnie kell, megfosztva minden emberi méltóságától.
Hogyan érezte magát, amikor megígérte, hogy megteszi? Talán
azt mondta, nem biztos benne, de ő nem fogadta el a nemet
válaszként.
– Ami azt jelenti, hogy…?
– Tudom, hogyan éreznék, ha a feleségem megkérne rá. Nem
mintha megtette volna. Ő az ellenkezőjét akarja. „Hagyj
vegetálni – mondja. – Ülj az ágyam szélén és olvasd…” – Simon
nem mondta tovább. A Moby Dickkel akarta folytatni, de örült,
hogy nem tette. Tim Breary így nem tudta meg, mi a kedvenc
könyve.
– Olvasni? – kérdezett vissza Breary.
– Olvassak egy könyvet mellette, legyek a társaságában, de
ne öljem meg. Sosem kért erre. Nem lenne tisztességes. Én sem
kérném rá őt.
Breary bólintott.
– Akkor nagyon jól összeillenek. Francine és én nem illettünk
össze ennyire, de soha nem vitattuk meg azt, amiről maga beszél.
Simon tudta, hogy dédelgetett elmélete őrültség, de a végére
akart járni. Kíváncsi volt, hogyan reagál rá Breary.
– Talán Francine megkérte magát, hogy tegye meg, és talán
maga tisztességtelennek tartotta ezt. Túl sok valakitől
gyilkosságot kérni – különösen annak a megölését, aki maga
nélkül tehetetlen, akit maga szeretne életben tartani, nem
számít, milyen áron. Szeretném életben tartani a feleségemet,
akármilyen állapotban is van, még ha agyhalott, ha gépek
lélegeztetik és… mindent megtennék érte. Ha ott van, az mindig
sokkal jobb, mint ha nincs.
Breary csak ekkor szólalt meg.
– Nyilván nagyon szereti.
Simon rádöbbent, hogy engedte, hogy a magánügyei
belekeveredjenek a kihallgatásba. Elégedettséggel töltötte el,
hogy nem említette a Moby Dicket.
– Ő ugyanígy érez irántam – mondta. – Szerintem
házastársak esetében ez egyáltalán nem szokatlan. Maga is így
érzett? Beleegyezett, hogy megöli Francine-t, vagy segít neki
megölni magát, ha elérkezik a rettenetes pillanat? Érezte úgy,
hogy kikényszerítik a beleegyezését? Mert ez az egész
„kötelességed-hogy-megölj-hogy-véget-vess-a-szenvedésnek”
baromság: zsarolás, világosan és egyszerűen. És a zsarolás
közismerten a gyilkosság mozgatórugója.
– De nem akkor, ha én vagyok a gyilkos. – Breary
kijelentésében nem volt semmi frivol. Komolynak látszott, és a
hangja is az volt. – Soha nem ölnék ilyen okból. Soha nem ölnék
semmilyen okból. Abban a pillanatban, amikor felmerülne az
indíték, azonnal megkérdőjelezném. A végén darabjaira
szedném. Csak úgy tudnék ölni, ahogyan Francine-t megöltem –
ok nélkül, mert csak egyszerűen megtörtént. Megtettem.
Egyszerűen megtettem – ismételte meg csöndesen.
Mi a franc folyik itt? Breary arra céloz, hogy csak a durva,
alsóbbrendű gyilkosok cselekednek indíték miatt? Simon
zavartan visszatért erőltetett teóriájához, amely kevésbé volt
idegenszerű, mint Tim Breary valósága és minden állítás, amely
elhagyta a száját.
– Nehéz lehetett nézni Francine-t, amit ott feküdt, nem
tudott sem mozogni, sem beszélni. Az agya nem károsodott.
– Természetesen nehéz volt. – Breary meglepetten nézett. –
Mit gondol, mi okozta a Broca-afáziát és a mozgásképesség
elvesztését?
Simon türelmetlenül legyintett a szavaira.
– Úgy értem, nem volt agyhalott. Tudott gondolkodni, bár
beszélni nem volt képes.
 Breary végigfuttatta nyelvét az alsó ajkán. Végül azt mondta:
– Ha a szakértőkben és végtelen vizsgálataikban bízni lehet,
Francine agya még működött. Tudott figyelni, hallott. Beszéltem
hozzá, zenét játszottam le neki, verseket olvastam… – Párat
pislantott, aztán egyenesen Simonra nézett, mintha csak azt
mondta volna magában: ebből elég. – Aztán február 16-án
megöltem.
– Verseket olvasott neki, mert azt szerette volna, hogy élni
akarjon. Mi másért tette volna? – vetette oda Simon, és már
előre dühös volt, hogy Breary megkontrázza remek elméletét. –
Nem akarta megtenni, amire megesküdött, hogy megteszi. Arra
gondolt, ha Francine hall és képes gondolkodni, akkor van
értelme, hogy életben maradjon. De tudta, hogy ő nem ért ezzel
egyet. Nem tudta elmondani, de nem is kellett: a múltban
világosan kifejtette az álláspontját. Maga tudta, hogy utál
kiszolgáltatott lenni, és tudta, hogy ő emlékszik, mit ígértetett
meg magával. Valahányszor verset olvasott neki, hallotta ki nem
mondott szemrehányását olyan hangosan, mintha kiabálta volna.
„Hogy hagyhattál ilyen csúnyán cserben? Hogy tudtál elárulni?
Megígérted, hogy megölsz, ha valaha így végzem.”
Breary megköszörülte a torkát.
– Folytassa – szólt csöndesen.
– Miért, hogy aztán azt mondja, hogy tévedtem? Jól van. Azt
hiszem, talán düh kezdett forrni magában. Védekező jellegű düh.
Igen, cserbenhagyta Francine-t, de mi van azzal, amit ő tett
magával? Feküdt ott csöndesen, könyörgött magának, hogy
legyen a gyilkosa, tegyen meg valamit, ami örökre nyomasztja
majd – valami törvénybe ütközőt, hogy a többiről ne is
beszéljünk. Hogy tegye kockára a szabadságát. Maga nem tudta
ezt elviselni. Ahányszor csak bement a felesége szobájába, egyre
nehezebb lett. Elkezdte gyűlölni? Úgy érezte, nincs kiút?
Breary hallgatott. Tekintete körberöppent a helyiségen,
mintha próbálná meghatározni az imént hallott szavak forrását.
Jobb lábával újra meg újra a padlón dobolt.
– Ha én lettem volna abban a helyzetben, éreztem volna,
ahogy erősödik a nyomás – folytatta Simon. – Mit lehet tenni?
Meg kell ölnie. Megígérte, tudja, hogy ő is ezt akarja. Csapdába
esett. Magára támaszkodik. Nem tudja elviselni a szeméből
áradó szemrehányást, valahányszor ránéz. Ugyanakkor dühös is
rá: a feleségének nincs joga ilyesmit elvárni, ezzel nem csupán
önmagát pusztítja el. A kötelesség, hogy a saját feleségét megölje,
egyre nagyobb súllyal nyomja. Fel kell tépnie a saját szívét és
lelkét, meg kell tagadnia mindent, amit arról tudott, mi a jó, és
meg kell tennie a legrosszabbat, amit csak ember megtehet. Volt
egy ötlete. Csaknem olyan rossz, mint az, amit megpróbált
elkerülni – talán ez a rosszabb –, de csak erre tudott gondolni, az
egyetlen menekülőútra: meg kell gyilkolnia Francine-t.
Simon, miután hangosan kimondta, egyre kevéssé volt
meggyőződve róla, hogy ez valós lehetőség. Zavarosnak tűnt.
Zavaros is volt. Viszont jelentős hatást tett Brearyre. Először
mozdulatlanná dermedt, majd hirtelen Simonra meredt: teljes
figyelmét a hipotézisre fordította.
– Most már meg akarja ölni azért, amire kényszerítette
magát. – Simont Charlie egyszer azzal vádolta, hogy minden
szenvedélyét olyan helyzetekre pazarolja, amelyek csak az ő
fejében léteznek; igaza volt vajon? – Francine azt várta magától,
hogy tegye félre az elveit, a szabad akaratát, és teljesítse a
parancsát – valami olyasmit, amit egyetlen embernek sem lenne
szabad kérnie a másiktól. Amikor erre gondolt, úgy döntött, hogy
halált érdemel, nem kegyelmet. Elégedett volt, hogy maga
hajthatja rajta végre. Amikor Francine meglátta közeledni a
párnát, félreértette. Azt hitte, maga betartja az ígéretét az ő
kedvéért. „Végre”, gondolta. Fogalma sem volt, hogy maga meg
fogja gyilkolni – de maga tudta, és ez elég volt. Ezzel bosszút állt.
Simon letörölte a verejtéket a felső ajkáról.
– Én ezért tettem volna a maga helyében – mondta, s a
kitörése után megpróbált visszatalálni a kihallgatás rendes
keretei közé. – Teljesítette kötelességét a felesége iránt, egyetlen
aktusban letudta a bűntudatát és dühét: a párnával az arcán. És
ezért nem mondja nekem soha, hogy csupán segítséget nyújtott a
felesége öngyilkosságához, akármennyire is segítene ez magán –
mert, ha az volt, ha csak egyszer is ezt mondaná, hogy az volt,
akkor Francine nyerne, nem igaz? Ő a főnök, még a halálban is,
és maga a gyöngébb.
Breary felállt, és előhúzott valamit a gumis börtönnadrágja
derekából; a hirtelen mozdulattól Simon egy lépést hátralépett,
de csak egy összehajtott papír volt, nem fegyver.
– Vegye el – biztatta Breary.
– Mi ez?
– Adja oda Gabynak – Gaby Struthersnek, Rawndesley
Általános Technológia. Ne akkor tegye, amikor Sean, az élettársa
a közelben van. Ügyeljen rá, hogy egyedül legyen.
Simon szétnyitotta a lapot, és egy kézzel írott verset látott,
egy szonettet. A „szerelmesnek lenni” kifejezés ugrott elé, de
túlságosan szétszórt volt, hogy többet is felfogjon. Semmi nem
jelezte, hogy ki írta a verset.
– Sajnálom, hogy szívességet kell kérnem, amikor nem adtam
magának cserébe semmit – közölte Breary.
Komolyan gondolta? Az arcára vetett egyetlen pillantás
elárulta Simonnak, hogy igen: azt akarta, hogy Simon vigyen el
egy szerelmes verset egy asszonynak. Az lenne a módszere, hogy
sejteti az eddig nem jelzett indítékot? A Gaby név mindeddig
nem merült fel a nyomozás során.
– Lehet, hogy segíteni fog magának – morogta Breary úgy,
hogy Simon alig hallotta.
– Hogyan?
– A maga válasza jobb lesz erre a kérdésre, mint amit én
valaha is tudok adni.
Kivéve, hogy Simonnak erre nincs válasza. Jobb lesz, jövő idő:
ha találkozik Gaby Struthersszel, és kitalálja… micsodát?
– Nincs sok képzelőerőm, de felismerem és csodálom másokét
– mondta Breary. – A magáé emberfeletti. Bolonddá tettem
Francine-t, hogy higgye azt, hogy segítek neki meghalni,
miközben magamban, gondolatban meggyilkoltam? Erre akkor
sem gondoltam volna, ha ezer évig töröm a fejemet. Mivel maga
továbbra sincs közelebb hozzá, hogy mit tettem, vagy mit nem
tettem, vagy hogy miért igen, vagy miért nem tettem, úgyhogy
el kell jönnie és újból meglátogatnia, és újabb elméleteket
kiagyalnia. Legalább várhatok valamire. – Breary elfordította a
tekintetét és felsóhajtott. – Hallgasson ide, tudom, lehet, hogy ez
lesz az utolsó dolog, amit hallani akar, és sajnálom, de… bár ez
irracionális, büszke vagyok rá, hogy briliáns elméleteinek tárgya
lehetek. És a bűntudatom egyre nagyobb, hogy nem tudok
segíteni magának.
 Simont nem gyakran dicsérték meg. Amikor a többi ember a
csodálatos elméleteiről beszélt – és igen, általában kiderült, hogy
igaza van –, ingerültség hallatszott a hangjukban. Kifogástalan,
ihletett, de mégis irritáló, és sokkal elfogadhatóbb lenne, ha
hétköznapibb ember lenne és gyakrabban tévedne – ez volt a
legtöbb ember véleménye Simonról. Jó érzés volt egy kivétellel
találkozni.
Még akkor is, ha gyilkos?
Tim Breary hízelgése, mint ahogy az indíték hiánya is, része
volt annak a gondosan kidolgozott tervnek, amellyel elkerüli,
hogy elítéljék gyilkosságért?
Simon nehezen tudott világosan gondolkodni. Lehet, hogy ez
egyszer nem ő a legokosabb ember a helyiségben?
– Megkeresi Gabyt, és átadja neki a verset? – kérdezte
Breary.
– Miért tenném?
– Ne használjon feltételes módot – nem illendő ebben a
helyzetben. Azért adja oda neki, mert szüksége van rám. Mert
maga még akkor is életben tartaná a feleségét, ha agyhalott
lenne. Mert maga el tudja képzelni.
Simon várta, hogy Breary megmondja, mit tud elképzelni.
Amikor nem került elő több részlet, távozni akart.
– Simon, várjon. Amikor átadja Gabynak a verset…
– Nem mondtam, hogy megteszem. – Simon csak a
kihallgatás elején és a végén döbbent tudatára, mennyire
különbözőek a körülményeik: ő pár pillanat múlva kortyol egyet
a friss levegőből, és kocsiba ül, míg az őrszemélyzet ajtó előtt
várakozó egyik tagja visszakíséri Brearyt a cellájába. Ez a
gondolat mindig aktiválta Simon menekülő ösztönét; csak azért
fordult meg, mert a szavaknál is többet hallott, és nem akarta
elmulasztani a látványt.
Breary mintha rágott volna, és közben nyelte a levegőt; az
állkapcsa, az ádámcsutkája rettentően dolgozott. Csak pár
pillanat múlva tudott megszólalni.
– Ne említse a nevemet. Ne mondja Gabynak, hogy tőlem
kapta a verset.
A kérés meghökkentően nem odaillő volt, Simon szadistának
érezte volna magát, ha erre rámutat.
 Még mindig azon töprengett, hogy mit és hogyan válaszoljon,
amikor Tim Breary megszólalt:
– Mondja azt neki, hogy a szíve őrzőjétől van.
1 4 4 IB/SK SZÁMÚ RENDŐRSÉGI BIZONYÍTÉK – EGY VERS MÁSOLATA:
LACHLAN MACKINNON: SZONETT. TIMOTHY BREARY KÉZÍRÁSA. TIMOTHY
BREARY ADTA SIMON WATERHOUSE NYOMOZÓNAK 2 01 1 . 03 . II-ÉN
ŐFELSÉGE COMBINGHAMI BÖRTÖNÉBEN AZZAL A KÉRÉSSEL, A NYOMOZÓ
ADJA ÁT GABY STRUTHERSNEK.

SZONETT
Tegyük fel, nem volt nagy világteremtés,
Hogy az idő végtelen. Következmény?
A jelen pillanat ad végtelenséget
A végnek azzal, hogy utána jön. Abszurd.

Mondjuk a világ kezdete az időben

Született, nevezzük el ezt a pillanatot T-nek.
Minden, ami a jövendő világhoz kellett,
Ott volt a T pont mínusz X-ben. Abszurd.

Szerelmesnek lenni is ilyen paradoxon.

Akár úgy jön, mint a villámcsapás.
I gy, amikor életünknek értelmet ad, hazudik.

Vagy mi vágyunk oly régóta a csókra,

Hogy megváltoztatott, és, tudván, hogyan billenti meg
Létünket, még meg sem lepődhetünk.
I4 3 3 B/SK SZÁMÚ RENDŐRSÉGI BIZONYÍTÉK – TIMOTHY BREARY FRANCINE
BREARYNEK CÍMZETT, KÉZÍRÁSOS LEVELÉNEK ÁTIRATA, kelt 2 01 0.
decem ber 2 5-én

Kedv es Francine!

Karácsony napja v an. Ha ugy anaz a Francine v agy , aki v oltál, akkor azt
gondolod, hogy m iv el a férjed v agy ok, és m iv el nem haltál m eg, karácsony i
ajándékot kell adnom neked. Egy etértek. A m egelőző év ekben m ásként v olt, de
m ost m eggondoltam m agam . Az ebben a lev élben szereplő v ers az ajándékod
erre az év re tőlem . Ez az egy ik kedv encem .

A régi Francine nem tartott v olna m egfelelő ajándéknak egy lem ásolt v erset.
Am enny ire én tudom , az új Francine talán igen. Védelm em re csak anny it
tudok előhozni, hogy a kiv álasztás során nem a költségek v agy az erőfeszítés
m inim um on tartására koncentráltam . Ha v an a v ilágon jobb ajándék egy
v ersnél, akkor m ég m eg kell találnom . (Nem azokról beszélek, am ik m anapság
v ers név en futnak – jólfésült, jól szabott prózára, am ely nek nincs sem m i
látható értelm e v agy összefüggő zenéje. Nem m intha te törődnél az ily enfajta
m egkülönböztetéssel, Francine.)

Nem dugom ezt a lev elet a m atracod alá, m int ahogy Kerry akarja, hogy
tegy em . Azt teszem , am it m indig szoktam a karácsony i ajándékokkal, am iket
neked v ásároltam : a kezedbe teszem . Term észetesen neked olv asom fel elsőként.

C. H. Sisson
SÖTÉT ERDŐBEN
Negyven lettem, sebeimet nyalogatom hát
ezer kínom nem enyhíthető
Azt választottam, amit az, ki felnőtt már
A szemetet, mi oszthatatlan s émelyítő.
Hibáim érzékeimbe kódolva
A testre a szellem jegyzetel
Érintésemben érdes a múlt szava
Agyam tompa, és szemem vaksi lett.

Nincs visszaút a hosszú árulásból

Áru és árulás mindig ugyanaz
Testem nem jó a feltámadásra
I nkább a csócsált porhüvely pusztulna.

Az nem járja, hogy mindig megbocsátunk

A testek, miknek megbocsátasz, másra cserélsz
És mented azoknak, akiktől megkeményedsz
Azzal, hogy szenveded kegyelmed kemény törvényét.

Keresztények tán megjavíthatják testüket e földön

A mennyei állapot bevezetőjeként,
Míg én vaskos hússal védem magam a kegyelemtől
Nem látok, és magamat megosztani se vagyok kész.
Le kell m ennem a karácsony i v acsorára, de később m ég feljöv ök, hogy újból
elolv assam a v erset, és elm ondjam , szerintem m it jelent. „A test a szellem
jelzése.” Egy etértesz ezzel, Francine?
Kerry hív a v acsorához. Ne félj – v isszatérek.

Férjed – a rosszban és a m ég rosszabban, aki feladta m inden rem ény ét a jóra.

Tim
 9.

2011. március 11.

Odakanyarodom az útszéli fűágyás mellé, ahol a keskeny út

véget ér. Nem látom Tim házát: a Dower házat a Heckencott Hall
alsó birtok területén. Nem látom, de tudom, hogy itt van e fából
készült kapuk mögött. Szerencsére megtaláltam a Hallt „Culver
Valley építészeti kincsei” és „Anglia legszebb történelmi házai”
nevet viselő weboldalakon.
Tim otthona, igazítom ki magam. Nem a háza. Kutatásaim
során rábukkantam egy rajzra, amit a Roger Staples Design
Studio készített Daniel és Kerensa Jose részére. Ez már valami;
Dannek és Kerrynek van erre pénzük. A
www.nethouseprices.comnak hála, tudom, hogy 2009
februárjában 875 000 fontot fizettek a Dower házért.
Kerry soha nem mondta, hogy a neve a Kerensa rövidítése.
Tim biztosan tudta. Utálom magam, mert azt remélem, hogy
Francine nem tudta. Ez nem jelent semmit, de jobban szeretném,
hogy ő is tudatlan lett volna: kívülálló.
Kerry hat évvel ezelőtt azt a meggyőződést ültette el a
fejemben, amihez még azóta is makacsul ragaszkodom: lehet,
hogy Francine hozzáment Timhez, de nem tartozik az életéhez.
„Te vagy a negyedik a kvartettünkben” – mondta nekem Kerry
egyszer, amikor Dan és Tim késett a találkozóról Omar
Konyhájában. A megjegyzés megmaradt bennem, sziklaszilárdan.
Elhittem, mert szükségem volt rá, hogy igaz legyen.
Még mindig szükségem van rá, hogy igaz legyen. Ha
egyáltalán igaz volt valamikor… Kerry beszélt nekem az apjáról
– olyasmit, amit ők hárman, Dan, Tim és Kerry nem mondtak el
Francine-nek, mert megegyeztek benne.
Eső dobol a kocsim tetején, mintha emlékeztetne, hogy
dobjam le a páncélt, és ismerjem el a gyengeségemet. Nem
számít, ha nem is hallja más, csak én. Az élet megbünteti azokat,
akik túl mohók; ha elismered, hogy valaki nélkül nem tudsz élni,
akkor elveszi tőled.
Már nem kell Tim úgy, ahogy régen. Bebizonyítottam, hogy
képes vagyok nélküle élni. Csupán segíteni akarok neki, ennyi
az egész.
Ha tudós kollégáim meghallják, hogy a Sorshoz próbálok
szólni, kétszer is meggondolják, hogy dolgoznak-e még velem
együtt.
Megértem, akárhogyan is alakul, nem Tim jött vissza
hozzám. Senki nem hívott. A kapu is be van csukva.
Amikor még ismertem Kerryt és Dant, nem kellett kapuk
mögé rejtőzniük. A Burtmayne Roadon laktak Spillingben, egy
kert nélküli ikerházban; elölről úgy látszott, mintha tágas lenne,
de csak egy szobája volt. Tim és Francine két percre lakott a
Heron Close-ban egy háromszobás, különálló, újonnan épült
kertes házban, amelyre más különálló, új építésű házak néztek,
ettől Tim elnevezte „körszínháznak”. Bár Francine előtt sosem
hívta így, legalábbis Kerry szerint.
És most Tim itt lakik Kerryvel és Dannel. És én Seannal élek.
Gibbs nyomozó megkérdezte a lakcímemet; ez volt az egyik
első kérdése, formalitás. Horse Fair Lane 47, Silsford. Csupán
egy címnek hangzott, semmi másnak. Amikor kimentem a
rendőrségről, egyenesen a Dower házhoz mentem, hívatlanul és
váratlanul. Ugyanolyan véletlennek és lehetetlen dolognak tűnt,
mint hazamenni. Éreztem, hogy alvásra lenne szükségem, de
nem tudtam elképzelni, hogy a saját ágyamban aludjak. Az a
gondolat, hogy van egy ágyam, egy otthonom, egy barátom…
Elviselhetetlennek tűnt. Mintha csak találtam volna egy
gyűjteményt, amit valaki szépen egybegyűjtött, én meg úgy
teszek, mintha az egész az enyém lenne, és mindenki túl
udvarias ahhoz, hogy ellentmondjon.
Ne kergesd magad az őrületbe! Csinálj valami értelmeset!
Kinyitom a kocsi ajtaját, majd újból becsukom. A
barátságtalan kapu riasztó. Ha Tim itt lakik, mondom
magamban, akkor az érzéseim igazolják az ittlétemet. De nincs
kétség ezzel kapcsolatban: a netes újságok mind egyetértenek
abban, hogy Tim és Francine itt élt Francine halálakor. Nem
kellett lakbért fizetniük: erre magam is rájöttem. Kerry és Dan
inkább mezítelenül szambáznának az utcán, mint hogy lakbért
kérjenek Timtől. Lehet, hogy próbált erősködni, hogy fizet, de
nem hagyták.
A gondolatra, hogy esetleg ismét láthatom Kerryt –
elképzelhető, hogy a házában van, a kapu mögött –, könnybe
lábad a szemem. Olyan elveszett voltam, amikor Tim kisétált az
életemből, hogy csak hónapokkal később voltam képes felfogni
azt, hogy Kerry is vele távozott. Nem ismertem régóta, de
jobban hiányzott, mint hittem volna. A legfontosabb dologban
segített: elmagyarázta nekem, milyen Tim. Nem teljesen – az
lehetetlen lett volna, mivel Tim az Tim –, de azért sok mindent
elmondott. Kerry értelmet adott az életemnek, amikor
elveszítettem a kapaszkodót.
Nem szabad abban reménykedni, hogy ez újból megtörténhet.
Az eső ugyanolyan hirtelen eláll, mint ahogy nekieredt.
Kiszállok a kocsiból, a táskámat az anyósülésen hagyom, de a
kikapcsolt telefonomat magammal viszem. Ha hirtelen úgy
döntök, hogy képes leszek beszélgetni Seannal, időveszteség
nélkül bekapcsolhatom. Bár mielőtt felhívom, valószínűleg
meghallgatom a tizennyolc dühös üzenetet, amit ő hagyott, ezzel
felbecsülöm a hangulatát, és miután meghallgattam őket,
valószínűleg még kevesebb kedvem lesz beszélni vele, mint
most.
Ösztönös reakcióm a milliomosok előttem álló erődjére: mi
értelme megkísérelni a bejutást, hiszen rengeteg erőfeszítést
tettek, hogy kívül tartsák az embereket. A felirat értésemre
adja, ez itt: Heckencott Hall alsó, de inkább a jól ismert sor
variációjának kellene lennie: „Ki itt belépni, hagyj fel minden
reménnyel.” Próbálom nem elveszíteni a bátorságomat a
faragottkő kapuoszlopoktól, a kamerarendszertől, a magas
kőfaltól és a még magasabb sövénytől, amely újabb
leküzdhetetlen réteget alkot a védművek felett. Most, hogy állok,
látom a távolból az azonos ablakok ismétlődő motívumát:
hatalmas kockaépület két felső emeletét, ez biztosan a Hall. A
hosszú, egyenes kocsibejárót csak érezni lehet, mivel elrejtőzik a
tekintetek elől – hosszabb, mint az az utca, melyben harminc
család él mindkét oldalon egymás mellett. Legalábbis a kapu és a
ház távolságából erre következtetek.
Mindezek ellenére Heckencott Hall alsó szigorú sarkaival és
csupa egyenes vonalával nyílt és gyakorlatias benyomást kelt.
Úgy érzem, nagy, poros nappali helyiség lehet a falakon belül,
tele kiabáló és prospektusokkal integető emberekkel. Az egyik
weboldal Dél-Anglia nemzeti építészetének legnagyszerűbb
példájaként említi. Egy másik urasági kastélyként beszél róla,
szerintem túlzólag; az „urasági kastély” fényűzést sejtet, ami
jelen esetben nem igaz. Nincsenek cikornyák, nincsenek
barátságos részletek, se dekoratív beállítások, csak kő és kocka.
A homlokzat egyhangúságát nem töri meg más, csak az ablakok.
Még a tető sem lejt; a Hallnak lapos a teteje.
A szó tizenkét évvel repít vissza, amikor először találkoztam
Seannal a Waterfront Egészségklub edzőtermében. Nem akarok
rágondolni, de folyton betör a gondolataimba. A bűntudat miatt,
mivel tudom, hogy valószínűleg el fogom hagyni?
Nem valószínűleg. Határozottan.
Valószínűleg.
Amikor randizni hívott, ahelyett hogy igent vagy nemet
mondtam volna, közöltem vele, hogy tartozom neki egy
vallomással: hónapok óta szexi főtt-tojásnak hívom a lapos
frizurája miatt, ami azt az illúziót kelti, mintha lecsapták volna a
koponyája tetejét. „Nyilván ez félig bók, másrészt nem az, és
lehet, hogy ezek után már nem is akar velem vacsorázni” –
mondtam. Sean udvariasan felnevetett. Világos, hogy a
beugrómat nem találta sem humorosnak, sem elbűvölőnek, sem
támadónak – csupán akadálynak, amely útját állja, hogy választ
kapjon a kérdésére. Amikor látta, hogy én is válaszra várok, azt
mondta, igen, még mindig akar velem vacsorázni. Megmondta,
hol találkozunk, a napot és az órát, mintha előre egyeztetett
találkozó lenne: a silsfordi Slack Kapitányban, jövő szombaton. 7
óra 30 perckor fölvesz.
Vadonatúj tengerészfrizurával érkezett, ettől kicsit
gengszteres lett és négyszázszor olyan szexis. Megköszöntem,
hogy eljött értem, majd előadtam neki, hogy nyugodtan
találkozhatunk az étteremben is, bár nem állítom, hogy a Slack
Kapitány álmaim étterme lenne. „Találkozhattunk volna ott is,
de én hívtalak meg” – mondta. Megkérdeztem, ez mit jelent,
erre azt válaszolta: „Azt jelenti, hogy a vacsora az én
hatásköröm. Felveszlek, és utána hazaviszlek.” Még a sötétben
úgy döntöttem, hogy ejtem a témát; négyszázszor szexisebb
kinézete hatott, még ha nem is nyűgözött le a szövege.
Félresöpörtem a nyugtalanságomat, mert mindent
részletesen tisztázott a randinkkal kapcsolatban, még mielőtt
beleegyeztem volna, hogy elmegyek vele. Úgy döntöttem, hogy
mivel gyorsan reagált a frizurájával kapcsolatos kritikámra,
rugalmas és nyitott gondolkodású, amit meg is mondtam neki, és
hozzátettem, hogy könnyű nyitott gondolkodásúnak lenni, ha
valakinek levágták a feje tetejét. Sean lesújtó pillantást vetett
rám, erre abbahagytam a nevetést.
Kérte a számlát, miközben még rágta az utolsó falat húst. Én
már pár pillanattal korábban befejeztem a főfogást, de nem
ébredtem rá, hogy vége a vacsorának. Seannak nem jutott
eszébe, hogy esetleg desszertet is szeretnék: ő nem kért, én
miért akarnék?
Ő nem akar olyan munkakört, amely miatt az ember
Düsseldorfban ragadhat; én miért akarok?
Kitörlöm a képét a fejemből – amint vízszintesen fekszik a
szófán; éppen meg akarom nyomni az alsó csengőt az
interkomon, amire a Dower ház van felírva, amikor lassan
kinyílik a kapu. Motor zaját hallom, és elképzelek egy ezüst
Mercedest meg egy sofőrt egyenruhában.
Félreállok, amíg a mocskos kék Volvo S60-as előbukkan. A
kapuoszlopnál megáll. A sofőr füstüveg ablaka leereszkedik, és
egy sovány fickót pillantok meg, nagyjából korombeli,
kecskeszakállas, és rendetlen, vállig érő barna haja úgy áll,
mintha nemrég még copfba lett volna fogva. Rám bámul. Egy
elpusztult karácsonyfa hever a hátsó ülésen, rajta zöld kerti
szemeteszsák dudorodik.
Rámosolygok, megköszönöm, hogy kinyitotta a kaput, és
elsétálok a Volvo mellett Heckencott Hall alsó területére. A
hosszú, nyílegyenes kocsibejáró pontosan olyan, amilyennek
elképzeltem.
– Hó! – kiált fel a férfi.
Hozzám beszél?
 Visszafordulok. Dühösnek látszik.
– Ki mondta, hogy bemehet?
Akcentusa a legdurvább Culver Valley-i dialektus.
– Megnyomtam a berregőt a Dower házba, és beengedtek –
hazudom.
– Nem, azt biztosan nem tették. Én nyitottam ki a kaput.
Senki nem engedte be magát a berregővel. El vannak foglalva a
Dower házban. Nem akarják, hogy bárki zavarja őket.
El vannak foglalva? Vajon mivel?
A fickó minden bizonnyal büszke a részletes és képzeletgazdag
kifogására.
– Kerry engedett be – hazudom elszántan. – Beszélt velem az
interkomon. Régi barátja vagyok. A nevem…
– Gaby Struthers – mondja, mintha csak kitalálta volna.
– Honnan tudta?
– Szóval Kerryhez jött látogatóba, igaz? Nem Laurenhez?
– Lauren? Cookson? – Nem jutunk sehová, ha kérdésre
kérdéssel felelünk. – Miért jöttem volna ide, hogy Laurennel
találkozzam? Tudom, hogy itt dolgozott, de… – Nem bírom
kimondani, hogy Francine Breary halott, és a halottaknak nincs
szükségük ápolónőre.
Gúnyosan felnevet, és a karját kinyújtja a kocsi ablakán. A
mozdulattól felcsúszik az ingujja, és felfedi a tetoválást, amiről
Lauren jutna eszembe még akkor is, ha nem beszélgettünk volna
róla. Alig ismerek valakit, aki tetoválást visel. Vajon ő ismer
olyanokat, akik nincsenek televarrva?
– Ne tegyen úgy, mint aki nem tudja, hogy Lauren itt lakik –
veti oda a férfi, de nem figyelek rá. A sovány karjára tetovált kék
feliratot bámulom; IRON MAN.
Jason Cookson. Lauren férje, az Iron Man próba háromszoros
teljesítője. Kertész, mindenes, elpusztult karácsonyfák
elszállítója.
Francine Breary gyilkosa?
– Lauren hazaért már? – kérdezem. – Szeretnék vele is
találkozni, ha ő…
– Nincs itt.
– Honnan tudta, hogy én vagyok az?
 – Lauren azt mondta, keresni fogja. – A férfi maga elé néz az
útra. Világos az üzenet: lehet, hogy kénytelen velem beszélni, de
rám néznie nem kell. – Nem akar magával foglalkozni, úgyhogy
csak vesztegeti az idejét.
– Kerryhez jöttem. Nem tudtam, hogy Lauren itt lakott, amíg
maga meg nem mondta.
– Maga linkel – mondja Jason a kormánykeréknek. – Azt
tanácsolom, ne linkeljen egy link alaknak. Ha a maga helyében
lennék, sarkon fordulnék és elhúznék.
Szóval ő egy link alak a saját bevallása szerint. Érdekes.
– Nem vagyok azonos magával – mondom.
– Ha nem megy el, az a maga baja. Bármi megeshet, de jobban
teszi, ha nem lesz itt, mire Lauren megjön.
– Elé megy a repülőtérre, igaz?
– Ha hazajön, és itt találja magát, akkor lesz nemulass.
Maradjon távol tőle. Nincs semmi dolga magával. Marhára fél
magától.
– Akármit is mondott…
– Felejtse el, amit Lauren mondott, és arra hallgasson, amit
én mondok: húzzon el. Senki nem akarja itt látni.
– Felejtsek el mindent, amit Lauren mondott? – kérdezem. –
Vagy csak azt a részt, ami Tim Breary ártatlanságáról szól?
– Okoskodó kurva! – dühösen a levegőbe bök az ujjával.
Jobban tetszett, amikor nem nézett rám. – Miért nem húzol
vissza a kibaszott yuppi házadba, a Sznob dűlőre?
Elhajtott, még mielőtt képmutatónak nevezhettem volna. Bár
inkább ostoba, mint kétszínű; az, hogy két különböző
szabályrendszert alkalmazzon két hasonló helyzetre, túlmutat
Jason Cookson intellektuális képességein. Bizonyára elfelejtette,
hogy egy főúri kastély alagsorában él.
A kapuk kezdenek bezárulni. Beszaladok, de zavarban
vagyok, bár senki nem figyel, mert fölösleges futni. Balra egy
ösvény, amely olyan széles, hogy egy kocsi nyugodtan elférhetne,
követi a fal vonalát a kert legtávolabbi széléig, majd eltűnik a
Hall mögött. A legközvetlenebb utat választom inkább: átvágok a
gyepen.
A területet gyep borította, ami arra vágyott, hogy tapossák…
Tim egyik kedvenc verse Robert Frosttól: Járatlan út.
 „Hihetetlen, milyen keveset értenek az emberek, pedig a
szavak és a mondatok nem is lehetnének egyszerűbbek –
magyarázta az egyik ebédünk alkalmával a Prosceniumban.
Imádtam Tim bensőséges, halk elmélkedéseit. – Mindenki azt
hiszi, hogy a vers a nonkomformitás diadala, pedig korántsincs
így. Az író cafatokra tépi a narrátort a nagyképű önbecsapása
miatt, mivel túl hiú ahhoz, hogy szembenézzen az igazsággal.”
Megkérdeztem, mi az igazság. „Hogy az összes választásunk
jelentéktelen” – válaszolta vigyorogva Tim.
Az út háromnegyed részét a gyepen teszem meg, amely
nagyobb, mint egy átlagos búzamező, majd egy kétemeletes
tégla- és kőépületet pillantok meg balra. A Dower ház; biztosan
ez az. Akkora, hogy tizenkét ember könnyen ellakhatna benne,
sátortetejéről óratorony nyúlik a magasba. Négyszögletes,
öblösen kiugró kőablakai vannak; a japánakác, mely csaknem az
egész homlokzatot beborítja, biztosan gyönyörű, ha virágzik.
Értem, miért vette meg Dan és Kerry. Lágyabb és vonzóbb,
mint a Hall: egy tizenkilencedik századi regényből származó
lelkészlak jut róla eszembe. Lefogadom, Kerry még azelőtt
beleszeretett, hogy átlépte volna a küszöbét, akkor, amikor
először állt meg itt, ahol most én állok. A kavicsos parkolóban
három kocsi áll. Ez azt jelenti, hogy Kerrynek és Dannek
látogatója van? Jason tényleg igazat mondott, hogy el vannak
foglalva, és nem akarják, hogy bárki zavarja őket?
Nem érdekel. Tudnom kell, Tim miért hazudta, hogy megölte
Francine-t. Kerry mindenki másnál jobban el tudja magyarázni.
Ilyen sok kocsi jelenléte egy hétköznap azt jelenti, hogy az új
életükben Dan és Kerry nem kénytelen hétfőtől péntekig
kilenctől ötig munkába menni. Dan könyvelő volt korábban.
Timmel dolgozott a Dignam Peacockban. Kerry ápolónő volt,
mint Lauren. Ők ketten talán a munkahelyükről ismerik
egymást. Aztán egy napon Kerry bejelentette, hogy elmegy.
Nem mondta meg, miért, nem említette meg a pénzt sem.
Mennyire meglepődhetett Lauren, amikor pár hónappal később
egyik volt kolléganője ajánlott neki munkát, ami jobban fizetett,
mint bármelyik, ahol eddig alkalmazásban állt! Ráadásul a
Heckencott Hall alagsorában lakhatott.
 Mi lesz most Laurennel, hogy Francine meghalt? Kerry keres
neki a Dower házban valami egyéb munkát? Megborzongok,
amikor elképzelem, hogy egy szürke bőrű, arc nélküli nőt, aki
agyvérzés áldozata lett, mint Francine, betolnak ide egy
hordágyon, hogy Laurennek legyen kiről gondoskodnia.
Miért Lauren, Kerry? Miért választottad a közönséges,
mocskos szájú Laurent?
Talán Jason jött először; Dan és Kerry felfogadta, aztán
rájöttek, hogy a felesége ápolónő…
Vagy…
Megrázom a fejem, hogy elűzzem a gondolatot. Aztán megint.
Nincs szerencsém. Belefészkelte magát a fejembe, ami
megrémít.
Mi van, ha Tim vagy Kerry azt akarta, hogy Francine
ápolónője olyan ostoba és üres legyen, amennyire csak lehet? Így
aztán nem vették észre… micsodát?
Ennek semmi értelme. Egész nap töprenghetek, a végén
akkor sem áll össze a kép. Mély levegőt veszek, elindulok a ház
bejárati ajtajához, és becsöngetek, remélve, hogy elcsendesítem a
fejemben azt a hangot, amely még mindig a legszörnyűbb
lehetőségeket sorolja.
Mi van, ha Tim és Lauren…? Nem. Kizárt.
De mi van, ha mégis?
Tim a kevés ember egyike, aki nem hordja magasan az orrát,
mesélte Lauren. Úgy hangzott, hogy kedveli. Mi van, ha tudja,
hogy Tim ártatlan, de nem azért, mert Jason a bűnös, hanem
azért, mert Timmel volt együtt egy szállodában valahol, amikor
Francine-t megölték? Mi van, ha Lauren Tim alibije, de nem
mondhatják el a rendőrségnek, mert félnek, hogy mit művel
majd Jason, ha megtudja?
Tim inkább legyen gyilkos, mint hogy lefeküdjön Laurennel.
Ettől felfordul a gyomrom.
A ház ajtajára az 1906-os évszámot faragták. A 9-es és a 6-os
szára át van húzva a 0-n. Erről Lauren „Jason” tetoválása jut
eszembe. Zöld száras piros szívek fonták át a magánhangzókat.
Vajon a fickó találta ki azt a mintát? Érzelgős képet vágott vagy
fenyegetőt, miközben szíveket rendelt zöld szárral? És mi van
Lauren apjával, aki azt kérte, hogy Lauren születésnapi ajándék
gyanánt tetováltassa a karjára, hogy APA?
Újból csöngetek, ezúttal sürgetőbben. Túl sokáig voltam
egyedül a gondolataimmal, kezdem magam egyre kevésbé
valóságosnak érezni.
Dan Jose nyit ajtót. Finom, szőke haja hosszabb és
rendetlenebb, mint akkor, amikor a Dignam Peacocknál
dolgozott. Új szemüvege van: négyszögletes fekete keret a régi
ezüst drótkeretes helyett.
– Gaby – mondja, mintha nem tudná, ki vagyok.
– Tim lefeküdt Lauren Cooksonnal? – szegezem neki a
kérdést.
Egy pillanatig nem szól semmit. Aztán megszólal.
– Természetesen nem. Nem volt senkije.
Ez jóval több információ, mint amire számítottam. És ami még
meglepőbb, hogy jó a hír. Sírva fakadok. Dan előre lép, megölel.
– Jó, hogy látlak, Gaby, és sajnálom, hogy így kell
találkoznunk.
Hiszek neki, persze, hogy hiszek neki. Ugyanakkor nem
tudom kiverni a fejemből a másik, a hazug történetet: hogy
Timnek dolga volt Laurennel, mielőtt Tim börtönbe ment. Az
összes nő közül, akikkel találkozott, ő az, akit a legkevésbé akart,
a legkevésbé tisztelt. Azért választotta Laurent, mert úgy hitte,
csak ennyit érdemel. Fel tudta neki olvasni a kedvenc verseit, és
mosolygott magában, amikor Lauren megkérte, hogy ne
folytassa ezt a hangos, unalmas régi szarságot. Ha tényleg azt
akarta bizonyítani, hogy a döntések, amiket meghozunk, nem is
számíthatnának, Lauren tökéletes választás lett volna.
– Tim észre sem vette Laurent – folytatja Dan. – Zavarba
ejtő volt. Kerry megpróbált beszélni Timmel erről, de mintha a
falnak mondta volna. Nem vett róla tudomást, ha bent volt a
szobában, nem üdvözölte, amikor elment mellette a hallban. Azt
hittem, hogy ez a sznobériájából fakad, de tévedtem.
– Akkor mi volt az oka? – kérdezem. Évek teltek el, amióta
találkoztunk, de nem vesztegettük az időt a szokásos körökre.
Elviselhetetlen lett volna, ha át kell menni az egész „nos, mi van
veled” dolgon.
 – Kerry jobban el tudja mondani, mint én – mondja Dan. –
Azt állítja, hogy… nos, mindazok után, ami megtörtént, Tim
szándékosan elmerült a saját világában, amelybe nem tartozott
bele más, csak ő, én meg Kerry. És Francine, nyilván, miután
agyvérzést kapott.
– Miután? Milyen fura! És előtte?
Dan hátrapillant a válla fölött a házba. Nem látok sokat, csak
egy tükröt a sötét faszekrény fölött, fiókjai és lábai is vannak. A
hallban nem ég a lámpa. A vigasztaló ölelés ellenére Dan nem hív
be.
Mit ért azon, hogy „mindazok után, ami történt”? Tim és az
én szakításomat? Vagy annál többet? Végül mégiscsak vissza
fogunk térni a szokásos „nos, mi van veled?”-hez?
– Sok mindent nem tudsz, Gaby. Tim nem sokkal az után
elhagyta Francine-t, hogy utoljára találkoztatok, és csak az
agyvérzés után tért vissza hozzá. Én… tudom, Kerry örömmel
beszélne veled, de most sajnos rosszkor jöttél. Éppen itt van a
rendőrség.
Tim elhagyta Francine-t. Tim elhagyta Francine-t. Ezek a
szavak zümmögnek a fejemben.
Dannek igaza van: sok mindent nem tudok, mivel ő meg
Kerry nem mondta el nekem. Egy évvel és két hónappal azután,
hogy utoljára láttam Timet, Kerry írt nekem egy levelet. Még
mindig megvan; kívülről tudom. Tim a Cotswoldsba költözött,
írta. Francine-t nem említette, de azt hittem, hogy mivel a
felesége, ő is vele van. Kerry és Dan elköltöztek, mivel már nem
kellett a munkájuk miatt Culver Valley-ben lakniuk, írta Kerry.
A levél említést tartalmazott a jövőbeni terveikről is: Kerry
kapcsolatba lépett a helyi természetvédőkkel, és remélte, hogy
bekapcsolódhat a munkájukba, Dan pedig a PhD-jén
gondolkodott, ami a kockázati tényezőkről szól, illetve arról, hogy
a szerencsejátékokhoz való hozzáállásunk sokkal jobban
befolyásolja leendő vagyoni helyzetünket, mint a lehetőségeink.
Ezen jót mosolyogtam volna, ha nem jött volna, ami utána
következett. Tim megkérte Kerryt, hogy adjon át nekem egy
üzenetet: soha többé ne lépjek vele kapcsolatba.
Kerry egyúttal azt is tudomásomra hozta, hogy ő és én nem
lehetünk barátok többé. Nem lepett meg. Csak kétszer
beszéltem vele telefonon, mióta Tim úgy döntött, hogy kizár az
életéből, és mindkét alkalommal nagyon kényelmetlenül érezte
magát. A levelében elmagyarázta, milyen fontos Timnek, hogy
én ne legyek részese sem az ő, sem Dan életének, mivel ők az a
két ember, akikre Tim támaszkodni tud. „Most mi vagyunk
számára az egész világ” – írta. Nem gyanítottam, hogy ez azt
jelenti, hogy Francine már nincs a színen; feltételeztem, hogy ő
van a háttérben, ugyanúgy akadályoz és mérgez mindent maga
körül, mint korábban, csak Kerry nem akar a bajról beszélni. Azt
hittem, úgy értette, hogy ő és Dan az egyetlen jó dolog Tim
életében.
„Tudom, hogy ha összefutnánk bekapni valamit, vagy csak
beszélgetnénk telefonon, az megölné őt – folytatódott a levél. –
Te vagy a múltja, mi vagyunk a jelene. Ha megjelensz a mi
jelenünkben, belezavarsz az övébe, és ezt nem tudná elviselni.
Remélem, hogy megérted. Tim imád téged, és mindig imádni fog
(nem, nem mondta, de TUDOM), és nem bír szembenézni az
érzéseivel.”
Minden este, amikor Sean mellett fekszem vagy magányosan
egy hotelszoba ágyán valahol Európában, esetleg Amerikában, és
próbálok elaludni, gondolatban leveleket írok Kerrynek,
amelyeket sosem vetek papírra és nem küldök el. Mindig
engedelmes voltam, Kerry. Nézd, milyen sikeresen eltűntem:
nemcsak Tim életéből, hanem a sajátomból is. Szédítő karrierem
sikerébe burkolózom, és napról napra egyre inkább eltűnök az
életemből.
– Miféle rendőrség? – kérdezem Dant. – Gibbs nyomozó? –
Elhozhattam volna a rendőrségről.
– Beszéltél Chris Gibbsszel?
Elmondom neki, hogy csak egyszer láttam Gibbset.
Magyarázok Düsseldorfról, a késő repülőgépről, megemlítem
Laurent. Idézem a szavait, hogy nem hagyja, hogy egy ártatlan
ember menjen börtönbe gyilkosságért.
Dan arcából kiszalad a vér, miközben hallgat.
– Elmondtad Gibbsnek, hogy Lauren ezt mondta? – kérdezi.
Tréfál?
– Szerinted miért mentem el hozzájuk, Dan?
– Francba. – Lehunyja a szemét.
 – Mi folyik itt?
Dannek nincs pókerarca. Sosem volt.
– Most nem megfelelő az időpont erre, Gaby. Gyere vissza
később!
– Megvárom, amíg Kerry szabad lesz – mondom, és
benyomakodom mellette a házba.
– Miért volt Lauren a te gépeden? – kiáltja utánam.
Jó kérdés. Vajon Tim beszélt rólam Laurennek? Vagy talán
megpróbált nem beszélni, de nem tudta megállni, és Lauren
gyanította, hogy mindig többet jelentek neki, mint ő valaha is;
talán rajtakapta, amikor túl sűrűn nézegette a weboldalamat
vagy a blogomat. Vajon látni akarta, hogy féltékenynek kell-e
lennie?
Nem. Nem volt viszonyuk. Semmi okod azt gondolni, hogy
szeretők voltak.
Elképzelem Timet, amint elmegy Lauren mellett a hallban,
ahol most állok, kerüli a pillantását, úgy tesz, mintha észre sem
venné a jelenlétét…
Lehet, hogy Dan utánam jön, miközben elkezdem felfedezni a
házát, de nem tudatosul bennem. Elviharzom egy csomó csukott
ajtó mellett. Dan és Kerry benyújthatna egy kérvényt, hogy
megváltoztathassák a ház funkcióját: ajtómúzeumot
rendezhetnének itt be. Rossz felé fordulok. Visszamegyek arra,
amerről jöttem, és jobbra fordulok, ahol korábban balra.
Szétvált az út a sárga erdőn…
Ez ígéretesebbnek látszik: a folyosó végén egy fénysugár, ami
biztosan egy nyitott ajtót jelent. Hangot hallok, amely nem lehet
Kerryé. Női hang. Ahogy közelebb megyek, azt mondja: „Érdekel
a maga és Dan pénze. Láthatóan nincsenek szűkében. Sam azt
mondta, Dan jó ideje nem dolgozik, így nem fizethette ezt az
egészet és egy ápolónőt Francine-nek.”
Ki az a Sam?
– Honnan van pénzük? És… hogyhogy olyan nagylelkűen
bánnak vele?
Erre tudom a választ. Nagy levegőt veszek, és besétálok a
szobába.
 10.

2011. március 11.

– Beszéljek a pénzről? – kérdezte az ajtóban álló nő Kerry Jose-t.

Majd Charlie-hoz fordult. – Nélkülem nem lett volna semmi –
csak emiatt szólok bele.
A betolakodó vastag, barna haja a válláig ért, bőre halvány,
szeme nagy és barna volt, orrnyergét szeplők tarkították. Charlie
a ruháján döbbent meg. Eltéveszthetetlenül dizájner minőség, de
bizonyos helyeken piszkos, saras és ételfoltos volt. A nő
szemfehérje vérágas.
– Sajnálom, késett a gépünk, és egyenesen egy kimerítő
túlélőtúra után érkeztem – tette hozzá, miközben végignézett
magán. Nem úgy hangzott, mint aki sajnálja az elhanyagoltságát.
A hangjához a „francba” sokkal jobban illett volna. – Nem volt
időm átöltözni – tette hozzá, kihívó pillantást vetve Charlie-ra.
Rendben van, okos a nő; kitalálta, mire gondolt Charlie.
Ráadásul magabiztos: nagyon kevés ember sétálna bele egy
gyilkossági nyomozásba, és jelentené ki, hogy a kérdéses összeg
nem létezne, ha ő nem biztosítaná.
Charlie már meg akarta kérdezni a nő nevét, amikor Kerry
Jose felkiáltása elterelte a figyelmét. Megfordult. Kerry eddig a
tűzhely korlátjának támaszkodott, most kezét a szája elé kapva
sírt. Pár pillanattal korábban még nyugodt és könnytelen volt.
– Gaby! Ó, köszönöm, istenem! – Charlie összerezzent,
amikor Kerry hirtelen átrepült a szobán, elkapta a zilált
látogatót, és szorosan megölelte.
Világos: ez a szeplős, piszkos, drága ruhás nő valamiért fontos.
Ide tartozott, bár Kerry láthatóan nem számított az érkezésére.
A megjelenése, amely egyidejűleg volt fényűző és sárfoltos,
tökéletesen illett Kerry és Dan Jose napraforgósárgára festett
konyhájába. A hatalmas helyiségbe befért két asztal, mindegyik
körül hat szék, a falakon csodálatos, bekeretezetlen képek.
Egyúttal az egyik legrendetlenebb helyiség volt, amit Charlie
valaha látott. Egyetlen bútor egyetlen vízszintes felülete sem volt
látható; Charlie a Kerrytől kapott csésze teát kénytelen volt egy
halom régi karácsonyi képeslap tetején egyensúlyozni. Kerry
rögtön meg is jegyezte: „Igen, használja csak alátétnek a
képeslapokat, ez remek ötlet!”
Minden pult és asztallap magasra tornyozott, instabil
holmikkal volt tele, amelyeknek semmiféle közük nem volt
egymáshoz: a telefonkönyv egy táblás játék tetején, az egy doboz
zabpehely tetején, az meg egy anyagmintás könyv tetején
egyensúlyozott. E torony mellett egy gyümölcsöstál állt, amely
egy mérőszalagot, egy főleg rózsaszínű gyapjúból készült birka
alakú kitűzőt, egy doboz ragasztót, egy összetekert pár zoknit,
négy régi, a felső végüknél piros és narancssárga ragaccsal
összetapadt nyalókapálcikát és egy levitézlett melltartót
tartalmazott, amelynek fekete anyagából fenyegetően meredt
elő a drót. A két asztal között – az egyik rusztikus kerek faasztal,
egyetlen elegáns sötét falábbal és erezett fehér márványlappal –
legalább tizenöt fehér kartondobozt halmoztak fel a padlón.
Charlie csak a felső tartalmát láthatta: könyvek, térképek, egy
összehajtott szőnyeg, egy repedt üvegű, meghajlott mutatójú óra.
Hogyan képes valaki így élni? Ráadásul a Dower házban valaki
– Kerry vagy Dan Jose – nyilvánvalóan lelkesedik a
képzőművészet iránt. Talán mindketten. Vajon trenírozzák
magukat arra, hogy csak a képeket nézzék, amikor belépnek ide?
Charlie-nak be kellett vallania, hogy döbbenetesek, bár azt nem
tudta megállapítani, hogy absztrakt képek-e vagy sem. Női
testeket ábrázoltak főként kék és zöld tájképek előtt úgy, hogy a
könyökök és a térdek mintha a hegy részei lennének. Arcuk nem
volt. Valójában fejük sem. Baljós, de gyönyörű.
Ha az én konyhám lenne, gondolta Charlie, csak a
műalkotásokat tartanám meg, a többit kivágnám. Hirtelen
rádöbbent, hogy ő és Simon semmit sem gyűjtenek. Olyan kevés
dolgot vettek, amennyit csak lehetséges, ebből annyit dobtak ki,
amennyit csak bírtak, ahogy megették vagy megitták a
tartalmát. Charlie könnyedén elfogadta, hogy Kerry Jose
másként gondolkodik; azt is el tudta képzelni, hogy bizonyos
helyzetben jó ötletnek tűnik megtartani az elfogyasztott régi
jégkrémek pálcikáit. Kerry, ha módjában állt, mindig a pozitív
dolgokra koncentrált; Charlie számára ez kiderült a vele
folytatott rövid beszélgetésből, mielőtt a Gaby nevű nőszemély
félbeszakította volna őket. Az is nyilvánvaló volt, hogy egyáltalán
nem akarja irányítani vagy befolyásolni a beszélgetést; Kerry
boldognak látszott, hogy Charlie arra vezeti a beszélgetést,
amerre csak akarja, és lelkesen válaszolt minden kérdésre, és…
Mintha hálás lett volna. Vajon ez a megfelelő szó? Mindenesetre
úgy hangzott: Kerry hálás Charlie-nak, amiért olyan készséges.
Volt valami fura abban, ahogy Kerry és Dan egymással beszélt,
bár Charlie tudta, hogy korai lenne ítéletet mondani erről: alig
egy perce ültek a konyhaasztalnál ők hárman, amikor megszólalt
a telefon, és Dan elment telefonálni, majd valaki hosszasan
rátenyerelt a csengőre – amit Charlie kifejezetten erőszakosnak
talált. Ez bizonyára Gaby volt, a kitartó csöngetés mintha ezt
üzente volna: „Van itt valami seggfej, aki végre beenged?”
Kerry mégis megörült neki. A nő érkezésekor egy „hála
istennek” szakadt ki belőle. Ők ketten láthatóan barátok, de
mintha semmi közös nem lett volna bennük: a rojtos szoknyás,
bolyhos pulóveres bohém és a rámenős, elegáns üzletasszony.
Ma talán nem is olyan elegáns, de Charlie el tudta képzelni,
milyen megszégyenítően döbbenetesen nézhet ki Gaby, ha
kialudta magát. Nem volt kifejezetten csinos, de alig bírta
megállni az ember, hogy ne nézzen az arcába.
Az arckifejezése inkább kínlódó volt, mint boldog. Próbált
kiszabadulni Kerry öleléséből.
– Kerry, ne. Hagyd abba a sírást, mert én is rákezdek. Nem
akarom sírásra vesztegetni az időt, amikor itt van a rendőrség.
Kerry hátrébb lépett, bólintott és megtörölte a szemét.
Láthatóan jobban érezte magát, hogy megmondták neki, mit
csináljon.
Ez fura: ő is meg a férje is szeretik, ha megmondják nekik,
hogy mit csináljanak. Tétován néznek egymásra, remélik, hogy
valaki megadja a végszót, nem biztosak benne, ki a főnök.
Különös házasság.
Bagoly mondja verébnek…
– Maga a rendőrségen dolgozik, igaz? – Gaby magabiztos
hangja félbeszakította Charlie gondolatait.
– Charlie Zailer őrmester.
 Fölállt és a kezét nyújtotta.
Gaby megszorította.
– Gabrielle Struthers, mindenki csak Gabynak szólít. Kerry és
Dan régi barátja vagyok. Valamint Tim Brearyé is.
– Mit értett azon, hogy nem akarja sírásra vesztegetni az időt,
amikor… – kezdte Charlie. Nem tudta, hová akar kilyukadni
ezzel, és mit is keres itt Sam nélkül, aki csak bedugta a fejét,
majd közölte, hogy valami közbejött, ezért vissza kell sietnie a
városba. Meghagyta Charlie-nak, hogy írjon üzenetet, ha
szüksége van fuvarra. Elég átlátszó húzás volt. Sam azt remélte,
hogy Charlie sikeresebben szót ért majd Kerry Jose-zal, mint ő,
és sikerül kiszednie belőle valamit, amit ő nem tudott. Charlie
már el is tervezte, hogy később majd büszkén tudatja vele, hogy
az udvariassági körökön túljutva rákérdezett, miből telt nekik
erre a házra. Amennyire meg tudta ítélni, ez a Dower ház
legérdekesebb aspektusa, és egyúttal a leginkább gyanús is.
Talán nem kapcsolódik közvetlenül Francine meggyilkolásához,
de azért furcsa. Éppen ezért érdemes kicsit megkapargatni. Az
igaz, hogy Tim és Francine Breary közeli barátságban álltak a
Jose házaspárral, de a legtöbb jó barát nem akarja támogatni a
másikat, míg a halál el nem választja őket. Sok szülő a gyerekéért
nem tenné ezt meg.
Charlie észrevette, hogy Gaby Struthers egyik szemöldökét
várakozón magasra vonva figyeli. Várta, hogy befejezze a
megkezdett kérdést.
– A legtöbb ember nem szívesen beszél velünk – mondta. –
Bűnösök vagy ártatlanok, elkerülnek bennünket, ha tehetik.
– Bűnösök vagy ártatlanok, a legtöbb ember gyáva és
babonás – jelentette ki Gaby, és elhúzott egy széket az asztaltól,
hogy le tudjon ülni. Valami kerek és ezüstszínű volt az ülőkéjén.
Egy szalvétagyűrű? Nem, ahhoz túl nagy, túl éles a széle. Egy
süteményszaggató. Charlie ismert olyan embereket, akiknek a
konyhájában volt ilyen izé – de nekik egészen más az
életmódjuk, mint az övé. Sokkal több hasznát venné egy óriási
nagy jegygyűrűnek, amire ez az ezüstszínű holmi emlékeztette.
Gaby felemelte, és a Pyrex sütőtálba dobta, ami tele volt
kagylókkal, kövekkel, gumiszalagokkal meg pár csomag
aszpirinnal. Leült. Az egyik gumiszalag az edényen piros volt,
Charlie feldühödött a látványától. Liv írta nemrég e-mailben,
hogy szedjen össze annyi piros gumiszalagot Gibbs báljára,
amennyit csak tud. Charlie-nak nem állt szándékában piros
gumiszalagot gyűjtögetni, és ezt közölte is Livvel. A testvére
válasza olyan gyorsan megérkezett, hogy hozzá képest a
fénysebesség asztmás dagadék csupán, akit mindig utolsónak
választanak a csapatsportoknál. „Ha Dom gyűjtené a piros
gumikat, és nem Chris, akkor megtennéd?” Ez egyszer Charlie
megfogadta Simon tanácsát: nem foglalkozott a kérdéssel, és
törölte az e-mailt.
Nem, a francba, nem fogom megtenni. Nem azért, mert
erkölcsileg megítélem a szerelmi életedet, hanem mert jobb
dolgom is van, mint hogy piros gumiszalagokat gyűjtsek akár a
szeretődnek, akár a vőlegényednek.
– Miért siet ennyire? – kérdezte Charlie Gaby Strutherst. –
Mennie kell valahová?
– Nem. De úgy gondoltam, hogy magának igen. Nézze, nem
tart sokáig, amit mondani akarok. Megoldható, hogy elmondjam?
Maga azután nyugodtan figyelmen kívül hagyhatja, mint ahogy
Gibbs nyomozó tette, és beszélgethet olyan emberekkel, akik
olyasmiket mondanak, amiket hallani akar.
– Tudnia kell… valójában nem vagyok közvetlenül érintett a
Francine Breary meggyilkolása ügyében nyomozó csoport
munkájában. Igaz, valamikor én is a központi nyomozó iroda
munkatársa voltam, de már más munkakörben dolgozom. Nem
tudom, mit tett Gibbs, vagy mit mondott, amivel feldühítette
magát.
– Maga nem Tim ügyén dolgozik? – Gaby Kerryre pillantott,
aki tanácstalanul megvonta a vállát.
– Nem volt módom elmagyarázni ezt Kerrynek, mielőtt maga
megérkezett – mondta Charlie. Tim Breary jó barátja. Tim
ügye. Az világos volt, hogy Gaby Struthers mivel törődik és
mivel nem. Érdekli egyáltalán, hogy Francine Brearyt
meggyilkolták, vagy csak Tim hogyléte miatt aggódik?
– Ha nem a maga ügye, és nem is a központi nyomozóiroda
munkatársa, akkor mit keres itt?
– Jó kérdés. Sam Kombothekra felkeresett, és megkért, hogy
jöjjek el vele – ő az üggyel megbízott őrmester. – Charlie
megvonta a vállát. – Talán azt hiszi, hogy női segédletre van
szükség.
Hagyta, hogy Gaby és Kerry kihallják a megjegyzésből a
szarkazmust.
– Mihez van rá szükség? – kérdezte Gaby. – Még nem lezárt
az ügy? Ez azt jelenti, hogy Kombothekra őrmester nem hiszi,
hogy Tim ölte meg Francine-t?
Egyetlen hallás után tökéletesen ejtette ki Sam vezetéknevét.
Charlie-nak óvatosnak kellett lennie. Az egyik lehetőség, ha
őszintén válaszol: „Sam úgy gondolja, hogy ebben a házban
mindenki hazudik valamiben. Az összeesküvés szó is elhangzott.”
Egy ilyenfajta kijelentés talán elég megdöbbentő ahhoz, hogy
hatással legyen Gaby Struthersre, de szétzilálná a Kerry Jose-zal
szép lassan kialakított összhangot. Pedig Kerryből lassan,
óvatosan elő lehetne húzni az igazságot.
– Mert nem Tim ölte meg – jelentette ki Gaby határozottan.
– Gaby – mormolta Kerry lehunyt szemmel. – Én is azt
szeretném, ha nem tette volna meg. Ugyanúgy, ahogy te…
– Nem ő tette, Kerry. Csütörtökön repültem…
– Düsseldorfba. Tudom – mondta Kerry, mintha minden szót
fájdalmas lenne kiejtenie. A szeme még mindig félig csukva volt.
– Te tudtad, hogy Lauren is azon a gépen utazott? – csattant
fel Gaby.
– Én foglaltam neki a repülőjegyet. Azt mondta, hogy az egyik
barátját látogatja meg, de Jasonnek nem szabad megtudnia. –
Kerry felsóhajtott. – Most már tudja. Útban van a reptérre, hogy
hazahozza.
– Dan nem tudta, hogy Lauren a gépen volt – mondta Gaby
élesen –, amikor pár perce beszéltem vele.
– Még nem volt lehetőségem közölni vele – mondta Kerry. –
Londonban volt ma reggel, csak egy fél órája ért haza. Éppen
Zailer őrmesterrel beszéltem.
– Kérem, szólítson Charlie-nak.
– Te tudod, hogy Lauren miért döntött úgy, hogy utánam jön
Németországba? – kérdezte Gaby. Modora Simon kihallgató
módszerére emlékeztette Charlie-t. Megmondod, amit tudni
akarok, különben megbánod. – Honnan szerzett egyáltalán
tudomást rólam?
 Kerry megrázta a fejét. Arcát hosszú arany-vörös hajkoronája
alá rejtette, mintha valami pajzs lenne. Kezével fölemelte, és úgy
csinált, mintha valamit a földre pöccintene. Charlie szerint nem
volt semmi a hajában, amit el kellett volna távolítani; így akarta
elkerülni, hogy Gaby szemébe kelljen néznie.
Érdekes. Kerry nem félt, amikor egyedül kellett Charlie-val
beszélnie. Ráadásul nagyon örült, amikor a barátnője belépett a
helyiségbe; az nem volt színjáték.
– Nekem semmit sem mondott, nem is kérdezett – Gaby úgy
beszélt Kerryvel, mintha elfelejtette volna, hogy Charlie is ott
van. – Eltekintve attól, amit véletlenül kikotyogott…
– Lenne szíves valaki engem is beavatni? – kérdezte Charlie,
mert attól tartott, reménytelenül lemarad, ha hagyja, hogy a két
nő továbbra is magánbeszélgetést folytasson.
– Ma reggel elmeséltem Chris Gibbs nyomozónak az egész
történetet – mondta Gaby. – Ő majd megismerteti a
részletekkel. Kíváncsi a rövid változatra? Tegnap Düsseldorfba
utaztam. Lauren Cookson, aki Francine-t ápolta, utánam jött.
Kirobbant belőle, hogy nem hagyja, hogy egy ártatlan ember
börtönbe kerüljön gyilkosságért, amit nem követett el.
– Micsoda? – Kerry leengedte a haját. Leeresztette a két
karját és reszketett. Charlie látta, hogy sokkos állapotban van.
– Timről beszélt – magyarázta Gaby. – Valahonnan tudja,
hogy nem ő követte el a gyilkosságot, és mivel minden napot
Francine körül töltött, hitelt adok a szavainak. Azt is tudom,
hogy Tim nem gyilkos, és nem is tudna megölni senkit. Mi folyik
itt, Kerry? Miért mondja Tim, hogy megölte Francine-t, amikor
nem tette? Neked tudnod kell az igazságot.
– Ő ölte meg, Gaby. – Kerry arcán az izmok megfeszültek az
aggodalomtól. – Nagyon sajnálom, de… mind itt voltunk. Dan
meg én…
– És Lauren? – kérdezte Gaby.
Kerry bólintott.
– Lauren tudja… amit mi valamennyien tudunk – mondta alig
hallhatóan, a padlóra szegezett tekintettel. – El sem tudom
képzelni, miért állít mást.
– Gaby, beleegyezik, hogy feltegyek pár kérdést? – szólalt
meg Charlie.
 – Tegyen.
– Hol volt ön február 16-án?
– Azon a napon, amikor Francine-t meggyilkolták? – Gaby a
táskájába nyúlt, és egy sötétbarna bőrnoteszt húzott elő,
amelynek borítójára a Coutts 2011 feliratot nyomták.
– Honnan tudja, mikor ölték meg Francine-t? – kérdezte
Charlie.
– Honnan tud mindenki mindent? A Google-ból. Február 16.:
Harstonban voltam, ez egy falu Cambridge mellett.
– Egész nap?
Gaby bólintott.
– 5-kor keltem, 7-re odaértem, egész nap találkozókon
voltam.
– Találkozókon?
Egész nap ugyanabban a faluban? Az első találkozón a
templomban, amit a virágok elrendezéséről tartottak, aztán
megvitatták a postán a bélelt borítékok kirakati elrendezését…
Gaby, mintha csak olvasott volna Charlie gondolataiban,
türelmetlenül megjegyezte:
– A Sagentia angliai központja Harstonban van – ez egy
termékfejlesztő cég. Kicsi, ám alapvető munkát szerveztünk ki
nekik. Keressen rá a nevemre a google-ban, ha többet akar tudni
a munkámról, és hívja fel Luke Harest a Sagentiánál, ha meg
akar róla bizonyosodni, hogy egész nap ott voltam-e február 16-
án. – Kis szünet után hozzátette: – Nem öltem meg Francine
Brearyt, ahogy Tim sem tette. Jézusom, ha meg akarta volna
ölni, már évekkel ezelőtt megtette volna.
Charlie látta, hogy Kerry Jose megmerevedik. Úgy döntött,
hogy nem kérdez rá erre a kijelentésre, de megjegyezte.
– Azt mondta, hogy beszél a pénzről.
– Boldogan – mondta Gaby. – Kerrynek és Dannek rengeteg
pénze van, Timnek meg semmi. – Kerry feltette a vízforralót, és
teászacskót rakott egy bögrébe. – Mi történt a Heron Close-i
házzal? – kérdezte Gaby.
– Visszaszerezték. Tim nem dolgozott, mióta elhagyta
Francine-t, nem sokkal az után, hogy te utoljára találkoztál vele.
Alig maradt megtakarított pénze. Nem tudta fizetni a
jelzálogkölcsönt.
 Gaby nevetett.
– Gyűlölte azt a házat!
Charlie figyelte, hogy Kerry arca összerándult és
megváltozott. Jó lenne, ha mindig így reagálna, valahányszor
Gaby olyan dolgot hoz szóba, amit Kerry szeretne titokban
tartani; ezzel megkönnyítené Charlie dolgát, hiszen pontosan
tudná, hol kell kutakodnia.
– Miután Francine szélütést kapott, ő sem tudta fizetni a
kölcsönt. Én… – Kerry hangja elcsuklott, fojtogatták a saját
szavai. – Sajnálom, hogy nem léptem veled kapcsolatba, Gaby.
Mindent el akartam mondani – arról, hogy Tim otthagyta a
munkáját, elhagyta Francine-t, de… – megvonta a vállát. – Nos,
elmagyaráztam egy levélben. Megkaptad?
Gaby bólintott.
– Csak nem tudtam – mondta Kerry, és a szeme megtelt
könnyel.
– Visszatérhetnénk a pénzre? – kérdezte Charlie. – Szóval
Timnek és Francine-nek volt egy háza a Heron Close-on, amit
visszaszereztek…
– Igen. Dan és én támogatjuk… támogattuk Francine-t; Timet
még most is támogatjuk – mondta Kerry. – Mindig támogatni
fogjuk.
– Ez nagylelkű maguktól – ismerte el Charlie.
– Egy család vagyunk – jelentette ki Kerry határozottan. –
Nem szó szerint, de… csak mi vagyunk Timnek, és nekünk is
csak ő van. Dannel nem akartunk gyerekeket. – Elvörösödött,
mintha akkor döbbent volna rá, hogy mit mondott. – A
családomban olyan örökletes betegség van, amelyet nem
szeretnék továbbadni – magyarázta.
Érdekes.
– Kerry és Dan nem lenne gazdag Tim nélkül – mondta Gaby,
amikor Kerry elé helyezte a bögre teát az asztalra. – Hallott a
Tactionról?
Charlie a fejét rázta.
– A Da Vinci sebészrobotról? – kérdezte Gaby, mintha ez lett
volna a világ legtermészetesebb dolga.
– Nem igazán. Ez az, aminek hangzik? Robot, amelyik operálni
tud?
 – Igen, alapvetően az, de nyilván kell hozzá egy sebész is.
Jelen pillanatban a Da Vinci az egyetlen sebészeti robot a piacon,
viszont van pár cég, melyek új robotmodelleken dolgoznak.
Ezeket olcsóbb lesz legyártani, és kevésbé invazívok lesznek,
mint a Da Vinci, ha munkába lehet majd őket állítani. És itt a
nagy „ha”. Nincs rá garancia, de ha majd az első vonalban lévő
versenytársak elvéreznek, amire van esély, az részben nekem
lesz köszönhető. Az első cégem, amit én hoztam létre, és eladtam,
felfedezett egy tapintásérzékelő anyagot.
– A Tactiont? – találgatott Charlie.
Gaby bólintott.
– A tapintásérzékelő kesztyűk gyártásához fejlesztettük ki.
Egy prototípust is kifejlesztettünk a kesztyűből, amely a Da
Vincivel nem működött, de egy másik cég belevette egy rivális
sebészeti program tervezésébe. A kesztyű olyan tapintásérzetet
kelt, amelyet a használó akkor érezne, ha laparoszkópos műtétet
hajtana végre. A Da Vinci erre nem képes, még a közelében sem
jár. A Da Vinci sebészi irányítása nem érzékeli, hogy mi megy
végbe a páciens testében. Nincs visszajelzés.
Szóval egy penge technológiai zseni szupersztárral locsogok.
Charlie megtartotta magának ezt a gondolatot; Gaby
Struthersen világosan látszott, hogy nincs szüksége arra, hogy
erősítsék az önbizalmát.
– Szóval, az a mi termékünk volt – folytatta. – Hogy a
megalkotását és a tesztelését finanszírozni tudjuk, pénzre volt
szükségünk. Tim… tanácsot adott, hogy honnan szerezzek.
Hozott befektetőket – olyan befektetőket, akikre éppen
szükségem volt.
– Szóval Tim a maga… üzleti partnere volt? A könyvelője? –
kérdezte Charlie.
– Tulajdonképpen a könyvelőm. Először is, pontosan látta,
mire van szüksége a vállalkozásnak, és megszerezte.
– Úgy érti, a pénzt, hogy létrehozhassa a termékét? –
kérdezte Charlie.
– Igen, de nem csak erről volt szó. Mehettem volna
kockázatitőkealap-kezelő cégekhez is az üzleti tervemmel, és
támogattak volna – mondta Gaby sajátos modorában, amelyről
Charlie kezdte felismerni, hogy a szerénység és a visszafogottság
jele. – Viszont ők bele akartak volna szólni az irányításba, és
megpróbáltak volna kiszorítani a projektből. De ez az én cégem
volt, az én szakértelmem került a termékbe. Tudtam, ha sikert
érünk el, a befektetők lenyúlják a pénz oroszlánrészét – ezzel
nem is lenne problémám. Azzal viszont igen, ha a dörzsölt,
öltönyös fickók irányítani próbálnának.
– Gaby csaknem ötvenmillió dollárért adta el a cégét –
mondta Kerry. – A Keegan Luxfordnak.
Charlie bólintott. Tudta, hogy azt kellett volna mondania,
hogy „hűha” vagy valami hasonlót. Azon töprengett, hogy a
Keegan Luxford akarna-e tőle bármit is megvásárolni
ötvenmillió dollárért. Simon agyát, talán. Bár az szóba sem jöhet.
A kiszerelése és a szállítása túl sok bonyodalommal járna. –
Szóval Tim talált magának befektetőket, akik átadták a pénzt, de
hagyták, hogy maga azt csináljon vele, amit akar?
– Pontosan – mondta Gaby. – Csak megkérte azokat az
embereket, akiket jól ismert, akik bíztak benne. Töretlenül bízott
bennem. – Egy pillanatra elbizonytalanodott. – Valójában sosem
értettem, hogy miért. Ő… én tudtam, hogy meg tudom csinálni,
de Tim nem tudhatta. Ő csak… hitt bennem, ahogy a hívő
emberek hisznek Istenben. Timnek sikerült ezt a hitet átadnia
elég kliensének és ismerősének, akik mind befektettek. Azt
mondta nekik, a legjobb, amit tehetnek, ha hagyják, hogy
mindent úgy csináljak, ahogy akarom.
– Így is lett – fűzte hozzá Kerry.
– Talán szerelmes volt belém, és csak ez számított – folytatta
Gaby. – Talán nem érdekelte volna, ha a kliensei és a barátai
elveszítik az összes pénzüket, amíg engem lenyűgözhet, és ő
lehet az, aki megoldja az összes problémámat.
– Gaby, hagyd ezt abba! – Charlie először hallott erélyt Kerry
hangjában, amióta megérkezett a Dower házba. – Szegény Tim.
Nem vagy vele tisztességes, és ezt jól tudod.
Szegény Tim? Szegény feleségmegfojtó Tim? Charlie úgy
érezte, mintha a furcsaság hullámain hánykolódna térkép és
evezők nélkül. Sőt csónak nélkül.
– Sajnálom. Bocsáss meg, Kerry. – Úgy hangzott, mintha
Gaby őszintén gondolná. Pár másodpercre a kezébe temette az
arcát. – Ne is törődj velem. A múlt éjjel nem aludtam. Igazad
van, Tim soha nem tanácsolt volna olyasmit az ügyfeleinek, ami
ellentétes az érdekeikkel. Nem tudom, miért mondtam
ilyeneket. – Felsóhajtott. – Végig azt hangoztatta, hogy sikerülni
fog, hogy egyáltalán nincs kockázat, csak hatalmas profitot hoz
mindenkinek, aki csatlakozik a projekthez. Én nem értek ezekhez
a dolgokhoz, de ő tudta. Én… csak néha nehezen tudok hinni
magamban, ennyi az egész. Ő vajon honnan tudta, hogy sikeres
lesz a projekt?
– Mi is tudtuk – mondta Kerry, és megsimogatta a barátnője
karját. – Tim rettenetesen bízott benned, mi pedig egy pillanatra
sem kételkedtünk se benne, se benned. Ezt nagyon is jól tudtad,
Gaby, most csak szerénykedsz. Miért költötted volna el azt a sok
pénzt az egész svájci…
– Ennek semmi köze semmihez – szakította félbe Gaby
hirtelen.
Charlie belső antennái megremegtek, ahogy a hangulat
megváltozott a szobában.
– Csak annyit mondok, tudnod kellett, hogy volt egy nagyon
jó lehetőség…
– Kerry, az ég szerelmére, nem ejthetnénk a témát?
Váratlan volt ez a szerepcsere: hirtelen Gaby lett az óvatos és
Kerry a nagyszájú. Az egész svájci… micsodát? Charlie csak
adóelkerülésre tudott gondolni.
– Tim nem volt olyan őszinte hozzád és Danhez a
befektetéseitek kapcsán, mint gondoltátok – morogta Gaby a
csésze teájába.
– Maga és Dan Gaby üzletébe fektetett? – kérdezte Charlie
Kerryt.
– Háromszázezer fontot – mondta Gaby.
– Mindent, amink volt – erősítette meg Kerry. – Amellett,
amit a munkánkkal kerestünk, ami nem volt sok. Dan könyvelő
volt, akkoriban tisztességesen keresett. Én alig kerestem valamit
ápolónőként.
– Minden megtakarításukat kockára tették? – Charlie
hitetlensége nyilvánvaló volt.
Kerry Gabyre pillantott, mintha azt akarta volna, hogy vegye
át a történetmesélést.
 – Dan anyja meghalt, és a végrendeletében ráhagyta a pénzét
– magyarázta Gaby. – Dan ezt nem akarta. Ő és az anyja évekig
nem beszéltek az anyja halála előtt. Gonosz nőszemély volt,
mindig azzal fenyegette, hogy kizárja a végrendeletéből.
– Azzal fenyegette, hogy megteszi, ha engem vesz el – tette
hozzá Kerry. – Mindketten azt hittük, megtette. Ez volt az utolsó
alkalom, hogy Dan beszélt vele, éppen az eljegyzésünk előtt
történt. Az anyja az esküvőnkre sem volt hajlandó eljönni. Nem
voltam elég jó a drágalátos fiacskájához, csak házi ápolónő
voltam. Ráadásul örökletesen terhelt famíliából származom. –
Kerry sírva fakadt, diszkréten törölgette a könnyét, mintha azt
képzelné, hogy elrejtheti őket.
Gaby gyors pillantással figyelmeztette Charlie-t, hogy ne
kérdezzen.
– Kedves asszony lehetett – jegyezte meg Charlie.
Szívtelenség lett volna, ha semmit sem mond.
– Szóval, amikor meghalt, Dan rádöbbent, hogy ő örökli az
összes pénzt – folytatta Gaby a történetet. – De az a pénz az
anyjáé volt, amit megvesztegetésre és zsarolásra használt élete
nagy részében, ezért Dan nem akarta birtokolni.
De Kerry nem így gondolta.
– Nem, nem így volt. Miféle bolond ad túl háromszázezer
fonton holmi elvek miatt: vitatkoztunk ezen. Vég nélkül. – Kerry
megborzongott. – Ez volt az egyetlen alkalom, hogy
összevesztünk valamin. Nem bírtam elviselni, hogy Dan túladjon
azon a pénzen, akárhonnan is származik, de ő nem hallgatott
rám. Azt mondta, jól vagyunk, ahogy vagyunk, és hogyan tudna
magával kibékülni, ha elfogadná az örökséget Pu… – Kerry
mélyen elpirult. – Az anyjától – javította ki magát.
Gaby elvigyorodott.
– Elfelejtettem, hogy Pue-nak hívjátok. PUE – magyarázta
Charlie-nak. – Páratlanul Undorító Emberpéldány. Nem Tim
találta ezt ki?
Kerry bólintott.
Charlie a teáját kortyolgatta.
– Szóval, amikor Tim azzal állt elő, hogy fektessék be a
háromszázezer fontot Gaby cégébe…
 – Tökéletes megoldást kínált. – Kerry tekintete felragyogott,
mintha ebben a pillanatban tudatosult volna benne. –
Megszabadulhattunk a pénztől – az egésztől –, és a pénz, ami
visszajött, már nem az övé volt. Ez más pénz, azé, aki megvette
Gaby vállalatát. Keegan Luxfordé, mint később kiderült.
Örökségmosás, gondolta Charlie.
– Más pénz és rettentő sok pénz – valamennyiünk nagy
szerencséjére ez így történt – mondta Gaby. – Közben én
elköltöttem Dan anyjának pénzét a termékem kísérleti
stádiumba juttatására – emiatt nem volt lelkifurdalásom, bátran
állíthatom. Nem az én szemét anyám volt. – Gaby és Kerry
összemosolyogtak; láthatóan már lefolytatták ezt a beszélgetést
korábban, valószínűleg többször is.
– Tim és Francine nem tudott beszállni a projektbe – folytatta
Kerry Charlie-nak. – Nem állt akkora összeg a rendelkezésükre,
mint nekünk, így Tim nem tudott hasznot húzni saját nagyszerű,
mások életét felvirágoztató tanácsából. Ez a másik ok, amiért
Dan meg én mindig törődünk vele.
– Még ha rendelkezésükre is állt volna egy nagyobb összeg –
mondta Gaby csöndesen –, Francine akkor sem engedte volna,
hogy Tim akár egy tízest befektessen a GST-be. Még egy ötöst
sem.
Kerrynek megrándult a szája. Mocorogni kezdett a székén, és
idegesen nézett Gabyról Charlie-ra. Mi az, amit nem szeretett
volna Charlie tudomására hozni? Hogy Francine és Tim nem a
világ legharmonikusabb házasságában éltek? Hogy Francine
hatalmaskodó némber volt, aki tönkretette Tim életét? Ha ez az
igazság, Charlie nem sejtette, miért akkora titok ez, amikor Tim
Brearynek be kellett vallania, hogy megölte a feleségét hetekkel
ezelőtt, és azóta minden egyes rendőrségi kihallgatáson elismerte
bűnösségét.
– Mi az a GST? – kérdezte, és igyekezett megbirkózni a
rövidítésekkel: PUE, GST.
– A cég, amit eladtam: Gaby Struthers Technológia.
Charlie Kerryhez fordult.
– Így aztán Tim és Francine odaköltözött magukhoz, és
fizették Francine egész napos gondozását… – elveszítette a
fonalat. Gaby hátratolta a székét, hirtelen felpattant, mintha
valami sürgős dolog jutott volna az eszébe.
– Gaby? – állt fel Kerry is. – Jól vagy?
– Látni akarom Tim szobáját. Az itteni szobáját. Látnom kell!
Kerry bámult rá, pislogva, mintha nem értené a kérést.
Charlie várakozott.
– Nem vagyok benne biztos, hogy… istenem, Gaby, utálom,
hogy nemet kell mondanom, de Tim engedélye nélkül…
– Csak erőszakkal tudsz visszatartani – jelentette ki Gaby
félúton az ajtó felé.
Kerry úgy tett, mintha követné, aztán elbizonytalanodott.
Charlie-ra vetett egy könyörgő pillantást.
– Van valami Tim szobájában, amit Tim nem szeretne
Gabynak megmutatni? – kérdezte Charlie.
– Nincs – mondta Kerry gyorsan. A kezére csavarta a haját.
– Akkor hadd menjen. Meséljen arról a napról, amikor
Francine-t meggyilkolták! Mi történt egész pontosan?
 11.

2011. március 11.

Fölszaladtam és csaknem beleszaladtam a folyosón Danbe.

Teljesen megfeledkeztem róla. Úgy tűnt, nem tart sehová, csak
álldogál. Bűntudatos tekintete mindent elárul, amit tudnom kell.
– Szóval idefönn lapítasz? Nincs kedved bájcsevegni a
zsarukkal? Nem tudsz hazudni, Dan. Biztosan hányingered van a
Francine halálával kapcsolatos hazudozástól.
– Fogalmad sincs, miről beszélsz, Gaby.
– Nem bízol magadban, félsz, hogy kirobban belőled az
igazság?
Elfordul tőlem, pár lépést tesz a legfelső lépcsőfokok felé.
– Akkor menj csak le – biztatom. – Persze, nem fogsz
lemenni, igaz? Nem akarsz a konyhában kikötni, Zailer
őrmesterrel. Kerry kérte, hogy tartsd magad távol, nehogy
kikotyogj valamit? – Amint kimondtam, jobb ötletem támadt. –
Ő játssza a mártírt, igaz? Mindketten utáltok hazudni, de Kerry
könnyebben túlteszi magát rajta, mint te. Így megúszod a
kínszenvedést.
– Gaby, kérlek, hagyd abba és gondolkodj – suttogja
indulatosan Dan.
– Miről?
Átnéz a fejem fölött. Megfordulok. Nincs ott semmi, kivéve a
hosszú folyosót, amelynek öt ajtó van mindkét oldalán és még
egy a végén. A Culver Valley-i ajtómúzeum emeleti része. Egy
ablak nagyon jól jönne ide. Minden szürke-barna itt, vagy csak a
természetes fény hiánya mutatja ilyennek?
Amikor megfordulok, hogy Dan szemébe nézzek, még mindig
nem néz rám.
– Szeretnék megállni és gondolkodni – mondom neki. –
Szeretnék azon töprengeni, amire te is gondolsz ebben a
pillanatban, de képtelen vagyok. Elárulod végre, hogy mi az
ördög folyik itt?
– Gaby – gyöngéden a karomra teszi a kezét. – Nem az
ellenséged vagyok.
– Nagyszerű. Akkor mondd meg, ki vagy.
– Tim barátja vagyok. A legjobb barátja. Ezt ne felejtsd el!
Legszívesebben lesikítanám a ház tetejét, amit az én munkám
eredményeként vásárolt, de ennek nem lenne semmi értelme.
– Tudod mit, Dan? Inkább ne mondj semmit, de ne traktálj
olyasmikkel, amiket már úgyis tudok. Attól, hogy jelentőségteljes
arcot vágsz, még nem fogom megérteni a helyzetet, csak te nézel
ki hülyén. Igen, te vagy Tim legjobb barátja. Ezzel tisztában
vagyok. De fogalmam sincs, mit akarsz vele mondani. Van egy
kérdés, amire választ akarok kapni. Tim a legjobb barátod… és
akkor mi van? Szerinted rendben van, hogy azt hazudod róla,
hogy megölte Francine-t?
– Tim vallotta ezt, Gaby – újabb jelentőségteljes pillantást vet
rám. – Bevallotta.
Rendben, nyugodj meg, Gaby. Gondold ezt végig. Mit akar
ezzel mondani Dan?
– Rendben… nem szőttetek összeesküvést Tim ellen
Kerryvel, hogy börtönbe csukassátok egy olyan bűntettért, amit
el sem követett. Tim tehát önmaga ellen szőtt összeesküvést. Ez
az ő hazugsága, nem a tietek – a tiéd és Kerryé csak támogatja az
övét. Igaz?
Dan nem szól semmit. Kikapcsolja az átható pillantását. Úgy
értelmezem, hogy jól okoskodtam; az üzenet, amit a tekintetével
közölni akart, biztonságosan célba érkezett.
– Rendben – szólok csöndesen. – Nem tudom elképzelni,
miért akarna Tim olyan bűntettért börtönbe menni, amit el sem
követett, de… – szünetet tartok, hogy Dan kijavíthassa,
bármilyen hibás feltételezést is tettem. Nem mond semmit. Nem
erősít meg semmit, nem tagad semmit. – De ki törődik vele,
hogy ő mit akar? – sziszegem. – Tim soha nem foglalkozott azzal,
hogy mi lenne számára a legjobb. Ezt ugyanolyan jól tudod, mint
én. Gondoltál arra, hogy azzal, hogy megerősíted a hamis
vallomását, lehet, hogy rosszul cselekszel? Hogyan lehet jó vagy
helyes, ha élete további részét ártatlanul a börtönben tölti?
Lauren nem tartja jó ötletnek. Hogy lehet, hogy ő rosszabbul érzi
magát emiatt, mint te? Mert az ő férje ölte meg Francine-t?
Ezért? Mondd el, Dan! Ha Tim kedvéért kell hazudnod,
magyarázd el, hogy miért, és én is hazudom! Bármit megteszek
érte – ezt tudod!
Dan úgy veszi a levegőt, mintha sokat futott volna, izzad, hogy
képes legyen hallgatni.
– Nem mondod meg nekem, mert tudod, hogy nem hagyom
ennyiben – közlöm vele. – Tim magára vállalja Francine halálát
valami ostoba, őrült ok miatt, és te hagyod. De tudod, hogy én
nem hagynám. Tudod, mennyire szeretem. Vagy ha nem tudtad,
akkor most már tudod!
Vajon Dan furcsának találja, hogy még mindig szeretem
Timet? Igen, évekkel ezelőtt történt, de a túlzott közelség, nem
pedig az elválás erodálja a szerelmet. Tim valójában sosem volt
az enyém. Sosem teljesedett be az iránta érzett vágyam.
Ez nem szerelem. Ez szükség. Függőség.
Eltolom magamtól a gondolatot. A mozgás segíteni fog.
– Hova mész? – szól utánam Dan, miközben futok az ajtókkal
teli folyosón.
– Melyik szoba Timé?
– Gaby, nem teheted meg…
– Akkor állíts meg! – Ez bizonyára Lauren és Jason szobája.
Az ajtóban állok, és az ággyal szemközti falon lógó képeket
nézem: két bekeretezett fekete-fehér kép Laurenről, kiöltözve:
teljes smink, retro frizura, mint a negyvenes évek filmsztárjai,
könnyű estélyi ruha, szőrmegallér a vállán. Jason biztosan
menőnek gondolja. – Szerencsére a szőrmegallér elfedi az APA
tetoválást – mondom Dannek, a könnyeimmel küzdve. Mi van,
Struthers? Elérzékenyülsz Lauren Cookson pár képétől, akit
alig ismersz, és aki versenybe szállhatna a nyugati félteke
legbunkóbb ápolónője címért?
Ő az egyetlen, aki elég bátor, hogy megszólaljon. Még akkor
is, ha már akkor meggondolta magát, amikor kimondta.
Ezért követett Düsseldorfba? Elege lett Danből és Kerryből,
és úgy döntött, én vagyok Tim egyetlen reménye?
 Miért nem mondtad el nekem, Lauren? Sajnálom, hogy
olyan kegyetlen és durva voltam veled. Nagyon sajnálom, de…
miért nem bíztál bennem? Azért követtél végig Németországon,
hogy a döntő pillanatban elveszítsd a bátorságodat?
– Gaby? Jól vagy?
Azt mondom Dannek, hogy jól, és a szoba részleteire
koncentrálok. Nem várom, hogy bármiben a segítségemre
legyen, de legalább körül tudok nézni. A falat beépített szekrény
borítja, a két éjjeliszekrény egyikén lámpa. Könyv nincs. Fenyőfa
ágy, halvány rózsaszínű ágytakaró; alatta fiókok beépítve az
ágykeretbe, mind nyitva. Három plüssállatka – egy medve,
szívvel az orra helyén, egy kacsa és egy bagoly – a párnán ül, a
fejtámlának dőlve. Az ágy két oldalán ruhák szétdobálva, főleg
különböző színű bugyik, nyilván ez Lauren térfele. Jasonén egy
fehér póló, egy farmer, pár zokni és egy feltépett, ezüstszínű
kotoncsomag.
– Nem hiszem, hogy Lauren és Jason örülne, ha itt látna,
Gaby. – Dan óvatosan közeledik hozzám, mintha állatkertben
lennénk, ahol én vagyok az elszabadult oroszlán.
– Mind csak pár centire alszotok egymástól? Milyen
kényelmes: te, Kerry, Tim, Lauren és a lázadó Jason mind
szimmetrikusan a szimmetrikusan bezárt ajtók mögött. És
Francine, mielőtt meghalt.
– Francine szobája a földszinten volt – mondja Dan. – Nem
mintha számítana. Miért érdekel, hol alszunk?
– Nem érdekel – válaszolom neki. – Mindenesetre
kényelmes. Éjfélkor minden éjszaka itt találkoztok a folyosón,
hogy megbizonyosodjatok róla: mindenki kívülről tudja a
hazugságot?
– Úgy gondolom, most el kellene menned, ha így folytatod.
– Addig nem megyek el, amíg nem láttam Tim szobáját. Hol
van?
– Nem.
Feltételezem, hogy az az ajtó lesz az, amit Dan igyekszik a
testével elzárni.
– Kerry és én sem mentünk be. És ez a mi házunk. Még a
takarítónk sem megy be. Tim jobban szereti maga takarítani.
Ennyire ragaszkodik a háborítatlansághoz.
 – Néha. Máskor meg önként jelentkezik, hogy életfogytig a
cellatársa előtt szarhasson egy közös klotyón, aminek még ajtaja
sincs, és a börtönőrök bámulják a rácson keresztül, amikor csak
akarják, mintha majom lenne a ketrecben.
Látom szavaim hatását Dan arcán, és ráerősítek.
– Mondhatnám, hogy legalább annyira tiszteletben tartom
Tim magánélethez való jogát, mint ahogy ő teszi ebben a
pillanatban – és a boldogságát meg a szabadságát. Beengedted a
rendőrséget a szobájába? Hányszor?
Dan sóhajtva félreáll.
– Ne nyúlj semmihez – kéri.
Morgok valami csúnyát az orrom alatt, és kinyitom az ajtót.
Amint belépek, leemelek egy könyvet az ágy mellett a padlón
álló könyvkupacról, és intek vele, hogy mutassam Dannek:
fittyet hányok a szabályainak. Miután demonstráltam, és
visszateszem a helyére, akkor veszem észre, hogy mi az: e. e.
cummings Válogatott költeményei 1923–1958. Összerándulok,
mintha az ereim kantárok lennének, és valaki visszahúzta volna
őket, hogy visszatartson a meredélytől.
magammal hordom a szíved (a szíved hordja e szív)
Tim ebben a könyvben olvasta először ezt a verset? Ha
végignézem a kezdősorok mutatóját, megtalálom vajon?
Nem szabad megnéznem. Ha most elolvasnám a verset, Dan
előtt, összeomlanék.
– Jól vagy, Gaby? – mintha a hangja mérföldek távolából
jönne.
Miért teszik föl ezt a kérdést az emberek? Semmi értelme. Mi
az, hogy „jól”? Még tudok állni és lélegezni, azt hiszem, ez egész
jó dolog. Szerintem jól állom a sarat.
– El kell vinnem ezt a könyvet – mondom Dannek.
– Nem!
Összerezzenek a hangjától. Dan Jose nem kiabál. Soha. De
most igen. Aztán rájövök, hogy magára dühös, nem rám.
Zavarba jött attól, hogy képtelen uralni a helyzetet. Ő a kisujját
nyújtotta, többször, én meg rögtön el akarom vinni a
verseskötetet.
– Ez Tim könyve.
– Elviszem. Tim nem bánná. Tudod, hogy így van.
 Dan a panorámát nézi, amelyet egykor Tim nézett, amíg be
nem költöztette magát a combinghami börtönbe: hatalmas zöld
gyep, amin túl Heckencott Hall terül el a távolban. Lenyűgöző, de
Dan nem azért legelteti rajta a szemét. Nem akarja látni, mit
művelek. Kifogyott az érvekből, és úgy döntött, hogy a legjobb,
ha elfordítja a tekintetét, és hagyja, hogy azt csináljak, amit
akarok.
Körülnézek a szobában. Most járok először Tim szobájában. Ez
a helyiség kizárólag Timé; semmi köze Francine-hez. Örökre itt
szeretnék maradni. Szeretném alaposan szemügyre venni
minden holmiját, de teljesen ledermedek. Rám szakad a
felelősség súlya. Nézek, de nem látok; az agyam túlságosan
izgatott, hogy befogadja a vizuális információkat.
Nyugodj meg, a francba.
Kisebb, mint Lauren és Jason szobája, mégis nagy. Az
egyszemélyes ágyat az egyik falhoz tolták. Dühít a látványa.
– Az egyszemélyes ágy gyerekeknek való – mondom. – Tim
felnőtt férfi, s a negyvenes évei közepén jár.
– Az ő választása volt – hárít Dan. – Kerry próbálta
meggyőzni, hogy vegyen dupla ágyat, de nem volt hajlandó.
A párna és a paplan fehér. Nincs sem fejtámla, sem
éjjeliszekrény, csak két könyvoszlop az ágy mellett. Egy
szekrény, egy íróasztal, egy irodai forgószék és egy bőr
karosszék a sarokban. Odamegyek az íróasztalhoz, és a
makulátlan írólaphalomra nézek, a csomó, hozzájuk illő borítékra
és a három, drágának látszó tollra. Fájón belém hasít a gondolat,
hogy Tim ezeket azért vehette, mert más embereknek akart
írni, nem nekem.
Vagy azért vette őket, mert nekem akart írni.
Kétségbeesetten. De nem tudta, mit mondhatna, így aztán nem
írt.
Tudósagyam megállapítja, hogy nincs semmi bizonyíték, ami
alátámasztaná ezt az elméletet, úgyhogy nem engedhetem meg
magamnak, hogy elhiggyem, bármennyire is szeretném ezt hinni.
A falon versek – bekeretezetlenül, gyurmaragasztóval
odaragasztva –, mintha újságokból vágták volna ki őket: George
Herbert, Yeats, Robert Frost, Wendy Cope meg egy Nic Aubury
nevű. A fickó verse – lehet akár nő is, ha a Nic a Nicola rövidítése
– csak négysoros.

A SOMMELIER ÉS SZÁMOS HAZUGSÁG

Hanyag bennfentességgel
szólok oda a pincérnek, „Jó”,
pedig csak ez jár a fejemben,
„Annyit határozottan állíthatok, hogy ez bor.”

Elmosolyodom. A szemem külső sarkából könnyek csorognak le

az arcomon.
Mi lesz velem Tim nélkül? Ha Tim börtönben lesz… mennyi
ideig?
– Dan – suttogom.
– Tessék?
– Nem szabad hagyni, hogy Timet bezárják. Segítened kell
nekem.
– Gaby, én… Jézusom! – Dan az ablaküveghez támasztja a
homlokát. Lehet, hogy ő is sír. – Hidd el, mindent megtettem,
ami csak tőlem telt.
– Amikor Tim és én különváltunk, az rendben volt, azt el
bírtam viselni…
– Valaki mással élsz – emlékeztet Dan vádlón.
– Seannal. Igen. Ez lenne a Tim iránti hűtlenségem
bizonyítéka? Tudod, mi történt. Úgy elhagytam volna Seant,
mint a huzat…
– Tudom. – Dan feltartja a kezét. – Nem ide akartam
kilyukadni.
– Mindig tudtam, hol találom Timet, ha nem bírom tovább.
Kizárt az életéből, és ezt egyértelművé tette… én elviseltem,
amíg tudtam, hogy… ott van valahol, elérhető távolságban, amíg
majd eljön a pillanat, hogy… újrakezdjük. Hogy meggyőzzem,
hogy tévedett. Nem adtam föl, Dan. Vártam. Kénytelen-
kelletlen. A Seannal folytatott kapcsolatom taposómalmában,
míg el nem érkezik az idő, hogy újból közeledhessem Timhez.
 Ha terhes lettem volna, akkor megteszem. Tökéletes ürügy
lett volna, ha ezzel támadom le: „Nézd, nagyszerű hírem van!
Sean gyerekével vagyok viselős, már nem jelentek veszélyt a
házasságodra, kérlek, nem lehetnénk barátok?”
Hazudtam volna, hogy visszacsempésszem magam Tim
életébe. Nem olyan ember, aki egy terhes nőnek azt mondja:
„Cseszd meg, hagyj békén!” – Dan, ha Timet elítélik
gyilkosságért…
– Akkor mi lesz? Az véget vet a hepiendes tündérmesédnek?
– Cseszd meg! – Vajon Lauren is ugyanígy érzett, ahogy most
én, amikor Bodo Neudorfnak hazudott a düsseldorfi repülőtéren?
Elszántan, gátlások nélkül?
– Sajnálom – motyogja Dan. – Tényleg sajnálom, Gaby. Nem
csak te egyedül, tudod. Mi, valamennyien… – Nem tudja
befejezni a mondatot.
Halvány mosolyt vetek rá.
– A dolgok már akkor rosszul alakultak, amikor először
beszéltünk egymással, úgyhogy inkább ne is folytassuk.
Dan megvonja a vállát: ahogy akarod. Ez a könnyebb út.
– Végeztél itt bent? – kérdezi.
Egyre jobban elfog a pánik. Mindennek vége. Láttam, amit
látni lehet. Itt akarok még maradni, de mivel indokoljam? Mi
más dolgom lehetne még itt? Dan láthatóan azt szeretné, ha már
kimennék.
Ha megkérném Kerryt, hadd maradjak pár napig – Tim
szobájában, az ő ágyában –, van arra esély, hogy igent mondjon?
Hát persze, hogy rá fog bólintani. Az a Kerry, aki
megszakított veled minden kapcsolatot, hogy Tim múltja ne
szűrődhessen be a jelenbe. Ő aztán tényleg át fogja engedni Tim
szobáját az engedélye nélkül.
– Azt hiszem, eleget láttál, Gaby. – Dan szája keskeny vonallá
keményedik.
Bólintok.
Ő a folyosó felé int.
– Csak utánad. – Nem hagy egyedül a szobában, még pár
pillanatra sem. A szeme üres, felhúzták a redőnyt.
– Tim nem bánna így velem, ha itt lenne – mondom. Nem
arról vagyok híres, hogy feladom. A szakmában arról ismernek,
hogy minden problémát megoldok. – Ő behívna, megmutatná a
könyveit, részleteket olvasna fel a kedvenc verseiből.
– Azt hiszem, igazad volt korábban – mondja Dan,
félrepillantva. – Nem kellene erről beszélnünk, és kifejezetten
feszélyez, hogy Tim szobájában vagyunk.
– Ne! Várj! – Letérdelek a két oszlop könyv előtt Tim ágya
mellett. Hogyan felejthettem el megnézni a verses ikertornyait?
Tim csak verseket szeretett olvasni. „A második legfontosabb
dolog a világomban utánad”, mondta egyszer. Én nevettem, és
megkérdeztem, hogy tényleg ezt mondta-e, vagy csak
képzeltem. „Képzelted. Jól van. De akár mondhattam volna, ha
hajlamos lennék elragadtatni magamat. Csaknem egy komplett
személyiséget formáztam mindabból, amit rólam képzelsz”, fűzte
hozzá mosolyogva. Negyvenháromezredszer megkérdeztem,
hogy mire gondol. „Te feltaláló vagy – válaszolta, mintha ennek
evidenciának kellene lennie. – Te találtál fel engem.”
Tévedsz, Tim. Pont az ellenkezője igaz. Miért nem hittél
semmiben?
Hacsak ez nem valami olyasmi, amit eddig még nem tettél,
és valami szörnyűség, mint például a gyilkosság. Akkor
megteheted.
Leemelem az egyik kupac tetején lévő könyvet, James Fenton
Válogatott versei.
– Gaby… – Dan megpróbál elhúzni.
Lerázom. Tekintetem végigsiklik a tornyon, egyik gerincen a
másik után, egyik címen a másik után: csak három gyűjteményes
verseskötet van itt. Egy hang suttogja a fülembe, hogy ez nem
lehet igaz, mielőtt rájövök, mi a baj; pár pillanatig eltartott, míg
felfogtam.
– Mik ezek? – kérdezem. – Honnan kerültek ide?
A többi könyv szörnyetegekről szól: Myra Hindley-ről,
Augusto Pinochet tábornokról, egy náci háborús bűnösről,
Demjanjukról. És a líbiai Lockerbie bombázóról.
Valami nem stimmel. Még soha nem éreztem magam olyan
furcsán, mint ebben a pillanatban: mintha sietve vettem volna fel
az agyamat ma reggel, és csak most jönnék rá, hogy kifordítva
viselem.
 Felpillantok Danre.
– Tim nem olvas ilyen könyveket. Mit keresnek a
szobájában?
– Azzal vádolsz, hogy én raktam ide őket, hogy alátámasszák
Tim önvádját?
Dan az egyik legintelligensebb ember, akivel valaha
találkoztam. Tudja, mi a különbség a vád és egy egyszerű kérdés
között. Elfelejtette volna, hogy én is okos vagyok?
Itt az ideje, hogy emlékeztessem rá.
– Ahelyett, hogy beleesnék ebbe a csapdába, és azzal
pazarolnám az időt, hogy tagadjak egy hamis vádat, újból
felteszem a kérdést: miért van Tim szobája tele gyilkosokról
szóló könyvekkel?
Most Dan viselkedik úgy, mint aki csapdába esett.
Kétségbeesetten igyekszik hátat fordítani nekem és elmenekülni,
de semmiképpen nem akarja feladni a területet.
Vajon van itt még valami más is, amit nem akar, hogy
meglássak, valami a könyveket túl? Ez az, amiért végig
felügyelet alatt tart?
Az elhatározás egyre nagyobbra nő bennem, alig marad
valami hely a lélegzésre és az racionális gondolkodásra. Fel fogom
tenni azokat a kérdéseket, amiket fel kell tennem, egyiket a
másik után, akár kapok rájuk választ, akár nem.
– Ezek a könyvek részét képezik Tim a rendőrségnek szánt,
„én vagyok a gyilkos” alakításának? – Már amikor kimondtam,
akkor sem hittem benne. Ha Tim bűnösnek akarta láttatni
magát, be kellett csak pötyögnie a google-ba, hogy „a feleség
kinyírásának legjobb módja”. Minek vett volna könyveket a
chilei diktátorokról és náci haláltáborok őreiről? Miféle
kapcsolatuk lehet egy olyan egyszerű dologgal, mint a felesége
megfojtása?
Felveszem a Lockerbie bombázóról szóló könyvet. Te vagy a
bírám a címe.
– Gaby, tedd azt le, kérlek.
– Mi folyik itt, Dan? Mit keresnek ezek a könyvek Tim
szobájában?
Dan a fejét rázza, mintha csak azt mondaná, bocs, de nincs
válasz.
 A válasz itt van velünk a szobában, bár fogalmam sincs, mi az.
Érzem a jelenlétét Dan agyában – csöndes, rendíthetetlen, kész a
távozásra, és kíváncsi, milyen soká tart a várakozás. Mint egy
utas, ki a beszállókapunál ragadt, ahol nincs gép, amire fel
lehetne szállni.
Képtelen vagyok elviselni. El kell mennem.
Mindent megteszek, hogy úgy tűnjön, nem menekülök,
miközben elhagyom a szobát, lemegyek a lépcsőn, ki a házból a
külvilágban ragyogó váratlan és valószínűtlen napsütésbe.
 12.

2011. március 11.

– Ennyi. – Kerry Jose az asztalon könyökölt, ujjaival a tarkóját

dörzsölgette. – Ez minden, amit tudok. Egyedül Tim tudhatja a
teljes igazságot. De talán még ő sem.
– Talán nem tudja, miért ölte meg Francine-t?
Kerry bólintott.
– Maga ezt elhiszi?
– Meddig lesz börtönben?
– Nem illik kérdésre kérdéssel felelni – mosolygott Charlie –,
de különben sem tudom a választ.
– Átlagosan mennyit kapnak azok, akik beismerik a tettüket,
és segítik a rendőrséget? – Úgy hadart, hogy időnként csaknem
elakadt a szava. – Ezelőtt soha semmi rosszat nem tett,
semmilyen bajba nem keveredett.
Miként a Charlie által kihallgatott emberek többsége, Kerry
sem értette, hogy mindegy, mennyi vággyal és reménnyel tölti
meg a „mennyi időt kell rács mögött töltenie” kérdést, ennek
semmi hatása nem lesz a válaszra.
– A feleséggyilkosság igen súlyos bűn, Kerry, még akkor is, ha
az illető előtte egyszer sem parkolt tilosban. Ha Tim érdekében
akar cselekedni, mondja el az igazat. Tudom, Kerry, ez nehéz,
de…
– Kér még egy csésze teát?
– Köszönöm, nem. – Kettő éppen elég volt. Felizgatta,
lüktetett a feje a fájdalomtól, mintha megduzzadt agya nyomta
volna belülről. – Inkább egy pohár vizet innék – tette hozzá
végül, érezve, hogy Kerry jobban tud majd válaszolni, ha közben
valamivel elfoglalhatja magát. Ettől biztonságban érzi majd
magát, addig sem kell beszélgetni a vendéggel: ilyen a
kétségbeesett vendéglátás. Charlie megvárta, amíg Kerry a hátát
fordítja felé, csak azután szólalt meg.
– Különös volt, ahogy elmesélte Francine halálát: nem erre
számítottam.
– Hogy érti ezt?
– Tim szemszögéből tette. Magát pedig teljesen kihagyta.
– Azt hittem… Igazából nem voltam közvetlenül érintett
Francine halálában, szóval…
– De a házban tartózkodott. – Charlie felemelte hangját, hogy
a csap és a vízvezeték zajain túl is hallani lehessen. – Végig itt
volt, nem igaz?
Nem voltam közvetlenül érintett. Valóban különös
megfogalmazás volt ez, vagy csak Charlie hallott ki többet belőle?
A zaj hirtelen abbamaradt, amikor Kerry elzárta a csapot.
Visszasétált az asztalhoz, ingének közepén jókora vízfolt
éktelenkedett. Annyira ideges, hogy még egy pohár vizet sem
tud hozni anélkül, hogy legalább a felét ne locsolná magára.
– Kerry, adhatok egy tanácsot? Köszönöm. – Charlie
kimentette Kerry remegő kezéből a poharat. – Ha
mindenképpen hazudni akar Francine haláláról, akkor tegye
jobban. Ez egy gyilkossági ügy.
– Tudom – válaszolta csendesen Kerry. Oldalt ült a széken,
egyik karjával a háttámlát ölelte, a másikkal az ingén lévő nedves
foltot gyűrögette.
– Senkit nem ver át azzal, hogy teával kínál válasz helyett –
folytatta Charlie. – Érzem, hogy segíteni akar. Maga nem olyan
ember, aki akadályozna egy nyomozást. Ezért inkább mindent
megtesz, hogy hazugságok helyett féligazságokkal válaszoljon. S
közben elhiteti magával, hogy nem tesz semmi rosszat.
Charlie figyelte, ahogy a Kerry arcán virító vöröslő foltok
megnőnek és alakot váltanak. Bár szavakra lehetne fordítani azt,
ahogyan a bűntudattól elvörösödött! Charlie felbátorodott attól,
amit látott. Ekkora feszültség hosszú távon felőrli az embert. A
hazudozás fárasztó, és Kerry energiaszintjét idővel veszélyesen
alacsonyra csökkenti a képzeletbeli rácsok folytonos zörgése.
Charlie tudta, hogy mindenki így jár, aki nem tud elég jól
hazudni: mintha akarata ellenére bebörtönözné a szegény,
ártatlan igazságot. Az igazán jó hazudozók, mint például Charlie,
azért nem buknak le, mert nem gondolják, hogy minden esetben
igazat kell mondaniuk.
 – Megütheti a bokáját, ha sokáig így folytatja – figyelmeztette
Kerryt. – El kell döntenie, melyik oldalra áll. Vagy mondja el az
igazat, vagy dolgozzon a meséjén! De tényleg hibátlan legyen,
mert előbb-utóbb jön majd valaki, aki okosabb nálam, jobban
rálát az ügyre, és megeszi magát reggelire.
Kerry az ingét babrálta. Lehet, hogy azon morfondírozott,
hogyan szője tovább a hazugságokat? Charlie rájött, úgy jár a
legjobban, ha nem hagy időt neki a gondolkozásra, hanem
szüntelenül újabb és újabb kérdésekkel halmozza el.
– Jobb hangulatban volt, mielőtt Gaby felbukkant – folytatta.
– Mi változott Gaby érkezésével? Igazából nem is az érkezése a
probléma, igaz? Szinte megváltóként üdvözölte. Hála az égnek,
így fogadta.
– Csak egy szófordulat volt. Nem úgy értettem… Csak
örültem, hogy itt van.
– Nem, ennél többről volt szó. Mintha annak örült volna, hogy
épségben látja. Vagy arra számított, hogy megvédheti önt… Vagy
Timet?
– Nem.
– Mit tehetne Gaby Tiniért?
– Állandóan kiforgatja a szavaimat! – Kerry gyorsan pislogott,
hogy eltüntesse a könnyeit.
– Sajnálom. Nem állt szándékomban. – Charlie egyszerre
próbált kíméletes lenni és ugyanakkor kellő nyomást gyakorolni.
– Tudja, mi a helyzet? Néha kimegy a fejemből, hogy én vagyok
a „rendőrség”. – Macskakörmöket rajzolt a levegőbe, ügyelve
arra, hogy hangneme tárgyilagos és barátságos maradjon. –
Főleg, amikor nem vagyok szolgálatban, ahogyan ma is. De
egyébként is. Hétköznapi embernek látom magam, nem pedig a
hatalom valami félelmetes megtestesítőjének. Magáé itt a
hatalom, Kerry. Maga tudja a titkot, én meg nem; a helyében
már biztosan ideges lennék, és maga meg mindenféle sületlen
találgatásokba bonyolódna.
– Úgysem értené meg!
– Próbáljuk ki.
– Gaby szereti Timet – kezdte Kerry egy bólintás után. –
Ugyanannyira, mint én. Tudja, milyen különleges. Ezért
mondtam, hogy hála istennek. Nehéz időket éltem, amióta
Francine meghalt. Mindenképpen beszélni akartam valakivel, aki
megért. Itt van nekem Dan, de ő nem viseli túl jól a helyzetet.
Nem akarom még jobban terhelni. Gaby viszont erős. Erősebb
bármelyikünknél, erősebb, mint mi valamennyien együttvéve.
Még mindig pengeélen táncol. Charlie érezte, ahogy egyre
erősebb lesz benne a türelmetlenség. Fenntartások nélkül
elhitte, hogy Kerry mindenképpen beszélni akar valakivel, aki
megérti. De mit is kellett itt megérteni? Miért olyan fontos azt
színlelni, hogy Tim Breary meggyilkolta a feleségét, és eközben
védeni a valódi tettest? Kerry még mindig falazott, csak most
éppen úgy tett, mintha együtt akarna működni. Ahelyett, hogy
egyszerűen bezárkózna és megtagadná a választ, inkább
kétértelmű kijelentésekkel felel.
És ki az oka, hogy ennyire igyekszik? Ki is mondta neki, hogy
hazudjon ügyesebben?
– Gaby mondott egy-két dolgot, aminek maga láthatóan nem
örült – folytatta Charlie. – Emlékszik még? Aligha
figyelmeztethette az én jelenlétemben. Ezért említhette meg,
amit nem lett volna szabad, és ezért lett maga hirtelen olyan
feszült, mint a kötéltáncos lábizma.
Kerry megrázta fejét, ám ez inkább automatikus reakció volt,
mint bármelyik állítás tagadása.
– Annyit mondott, hogy ha Tim meg akarta volna ölni a
feleségét, már régen megtette volna. És azt is, hogy utálta a
házukat a… Heron Roadon, igaz?
– Heron Close.
– Miért nem örült, hogy Gaby felhozta ezt a múltból?
– Tim nem beszél sokat a magánügyeiről – felelte Kerry. –
Senkinek semmi oka nincs rá, hogy a Francine-nel való viszonyát
firtassa.
– Ha ennyire titokban akarnám tartani a házasságommal
kapcsolatos dolgokat, semmiképpen sem bérelnék magamnak
helyet a címlapokon azzal, hogy megfojtom a feleségemet –
vágott vissza Charlie. – Ezért állítja Tim, hogy nem tudja, miért
tette? Hogy ne kelljen olyasmikről beszélnie, amiket inkább
megtartana magának?
– Nem – válaszolt Kerry határozottan.
Charlie elvigyorodott, mintha semmi se számítana.
 – Ez nem túl ravasz válasz – mondta. – Csaknem beismerte,
hogy Tim hazudott.
– Szóval maga szerint ravaszkodni próbálok?
– Nem. – Charlie előrehajolt. – Éppen ellenkezőleg. Épp csak
annyira próbál ravasz lenni, amennyire szükséges, hogy kevésbé
furdalja a lelkiismeret. Éppen csak annyira ver át, amennyire
feltétlenül muszáj. Tudja, mennyi jó pontot szerez ezzel? Egyet
sem. Az, hogy nem élvezi a hazugságot, egy fikarcnyit sem
változtat azon, hogy részt vesz az igazság elferdítését célzó
összeesküvésben.
Kerry akkorát rántott a haján, mintha a vészféket húzná meg.
Fájdalmas felszisszenéséből könnyű volt kihallani a félelmet.
Talán most hallotta először, hogy a törvény lesújt rá, ha
fenntartja az álláspontját? Talán Sam Kombothekra túl udvarias
volt, hogy megemlítse? Újabb ok, amiért Charlie sokkal
alkalmasabb erre a munkakörre.
– Gaby nyilvánvalóan nem osztja a maga Tim magánéletével
kapcsolatos véleményét – mondta. – Úgy látszik, jobban érdekli,
hogy kihozza a börtönből. Szerintem alábecsülte.
– Gaby egy zseni – mormogta Kerry. Az ajtót nézte, mintha
abban reménykedne, hogy a barátnője ismét besétál rajta.
– Úgy tűnik, mindenképpen ki akarja deríteni az igazságot.
Biztos benne, hogy rá tudja venni, ne mondja el, mit talált? Nem
hiszem.
Kerry Charlie szemébe nézett. Akkor először. Rémisztő volt a
pillantása, mintha a rendőrnő valami olyasmiért nyúlt volna, ami
nem az övé. Charlie leküzdötte a késztetést, hogy elforduljon.
– Az én agyam borsónyi Gabyéhez képest! – szólt Kerry
vadul. – Akárcsak a magáé. Vagy majdnem mindenki másé.
Bármit tesz, bármit akar, teljesen megbízom benne.
– Értem. Csak önmagában nem bízik – következtetett Charlie
hangosan. – Vagy Danben, vagy Timben, legalábbis nem úgy,
mint Gabyben. Nem örült, hogy azt mondta, amit, mert… –
hirtelen elhallgatott. A gondolat összetettebb volt annál, mint
hogy szavakkal kifejezhesse.
– Megmondtam – válaszolt Kerry. – Tim nem szívesen beszél
a…
 – Igen, tudom. Sajnálom, ez nem egy kérdés volt. Borsónyi
agyam azzal volt elfoglalva, hogy összerakja, amit mondani
szeretnék. – Charlie vigyorogva bandzsított, de Kerry nem
viszonozta a gesztust. – Maga azt szeretné, hogy a zseniális Gaby
vegye át az irányítást, hogy megmondja, mit tegyen, igaz?
Kerry teljesen megmerevedett, mintha kikapcsolt volna.
– Nem örült, amikor mindenfélét fecsegett Timről és
Francine-ről, ugyanis Gaby nem volt ott Francine halálakor. Ő
nem tagja a Dower ház bandájának. Pillanatnyilag csak a
hivatalos verziót ismeri, és maga nem mondhatott neki semmi
mást, amíg én is jelen voltam. Amint informálódik, maga
örömmel adja át neki az irányítást. Úgy gondolja, máshogy érez
majd, amint megismeri a teljes igazságot. Vagy talán annyira fél,
hogy el sem akarja mondani neki az igazat, csak reménykedik,
hogy rájön magától?
– Tarthatunk egy kis szünetet? – kérdezte Kerry. Az utolsó
szónál felcsattant a hangja.
– Bármikor. Ez nem hivatalos kihallgatás. Mi tud mondani
Lauren Cooksonról?
– Mi lenne vele? – csodálkozott el Kerry.
– Itt lakott, és itt volt azon a napon is, amikor Francine
meghalt. Sejthető, hogy megmondták neki, mit mondhat el és
mit nem, de Németországban mégis kifecsegte azt, ami az
igazságnak tűnik: hogy nem Tim a tettes. – Minél több időt
töltött Charlie ebben a házban, annál biztosabb lett Tim
ártatlanságában. Bármennyire is próbált Sam oldalára állni és
bebizonyítani, hogy nem befolyásolta Simon, nem tudott
megszabadulni az érzéstől, hogy egy aprólékosan megrendezett
jelenetbe került.
– Mennyire volt rossz Tim és Francine kapcsolata? Tudom,
hogy Francine pár éve már mozdulatlanul feküdt – tette hozzá. –
Az érdekel, milyen volt előtte.
– Nem vagyok biztos benne, hogy Francine rossznak érezte. –
Kerry az ajkát rágta. – Pontosan úgy rendezett mindent, ahogy
neki jó volt.
– Nem bízott meg magukban? Sam szerint ő és Tim voltak a
legjobb barátaik.
 – Tim volt a legjobb barátunk. Még mindig az. Francine a
felesége volt, tehát színleltünk.
– Úgy tettek, mintha kedvelnék?
Kerry bólintott.
– Pont úgy, mint ahogy én teszem a húgom vőlegényével,
azzal a lekezelő alakkal – mondta Charlie. – Első találkozásunktól
kezdve utáltam, de amikor eljegyezték egymást, elhatároztam,
hogy úgy csinálok, mintha nem lenne vele bajom, hogy
mindenkinek könnyebb legyen az élete.
– A testvére elhitte?
– Igen. Képes bármit elhinni, ami boldoggá teszi, bármilyen
nevetséges is. – Látva az érdeklődést Kerry arcán, Charlie
folytatta. – Egyszerűen dühítő. Ha az ember megpróbálja
rávenni, hogy nézzen szembe valami problémával, egy pillanatig
ráncolja a homlokát, komoly képet vág, majd visszatér
áthatolhatatlan vidám védőburka mögé. Az áthatolhatatlan
annyira rossz szó, most is két férfival kavar, a vőlegényével és…
– Éppen időben állt meg. Elkerülhetetlennek látszott, hogy Gibbs
és Kerry útjai keresztezzék egymást, ha még nem tették volna
meg. – Bocsánat. Túl sokat beszélek. – És most hálás lennék, ha
viszonoznád a szívességet.
– Nem volt elég úgy tenni, mintha kedvelnénk Francine-t –
kezdte Kerry lassan. Először úgy tűnt, begyakorolt szöveget
mond. – Dannek és nekem úgy kellett tennünk, mintha
ugyanolyan közel állnánk hozzá, mint Timhez. Egyenlő, sőt
kivételes bánásmódot követelt magának. Nem közvetlenül,
persze, de Tim világosan megmondta, mi az elvárás: beszéljünk
vele többet, mint Timmel, amikor átmegyünk, tegyünk föl neki
több kérdést, a nevét írjuk Tim neve elé a karácsonyi
üdvözlőlapokon. Hívjam meg egy négyszemközti csajos bulira,
amikor akár kitalált dolgokat is mesélhetek neki, majd kérjem
meg, hogy ne mondja el ezeket Timnek.
– Ugye, nem egyezett bele? – kérdezte Charlie. – Ez őrület.
Senki sem várhatja, hogy csettintésre fontos legyen a párja
barátainak. Ehhez azért kell némi idő. Néha össze sem jön.
Általában a régebbi barát marad közelebb az emberhez, és
szakításnál mindenki azok mellé áll, akiket régebb óta ismer. A
többieket elveszítik.
 – Általában igen – értett egyet Kerry. – De Francine nem
nevezhető átlagosnak.
– Ostoba kérdésnek tűnhet, de miért nem mondták meg neki,
hogy fogja vissza magát?
– Mert nem provokálta ki belőlünk. Ritkán beszélt velünk
közvetlenül. Általában Timen keresztül üzent, ebből tudtuk,
mihez kell igazodnunk. Az első pillanattól fogva nyilvánvaló lett,
hogy Tim nem akar konfrontálódni vele. Nem akart elveszteni
engem vagy Dant, és mivel mi ennek a gondolatát sem tudtuk
elviselni… – Vállat vont. – Egyértelmű volt mindhármunk
számára, hogy egyszerűbb lesz az életünk, ha azt tesszük, amit
Francine akar. Szóval így is lett.
– Nem érződött egy idő után természetesnek?
– Francine körül száz mérföldes körzetben semmi sem
érződött természetesnek – kacagott fel Kerry. – Soha. Attól lett
könnyebb a dolgunk, hogy Tim előtt nem kellett szerepet
játszani. Tudta, hogyan érzünk a felesége iránt. Ő is ugyanezt
érezte. A titoktartás még szorosabbá fűzte a kapcsolatunkat.
Higgye el, amit Dannel véghez vittünk, semmi sem volt ahhoz
képest, amin Tim keresztülment házaséletének minden napján
egy olyan nő mellett, aki akkor is panaszkodott volna, ha a
paradicsom kellős közepébe tette volna le a férje. Nekünk csak
arra kellett ügyelnünk, hogy ne hibázzunk. Márpedig az
sokféleképpen megtörténhetett.
– Például?
– Például úgy, hogy nem értünk egyet Francine-nel. Vagy
bármi olyasmire utalunk, ami akkor történt, amikor csak
hárman voltunk. Vagy ha a rossz éttermet választottuk, ahol
nem ízlett neki az étel. Komolyan – tette hozzá, látva, hogy
Charlie felvonja szemöldökét. – Mindig azt hittük, teljes listánk
van a lehetséges baklövésekről, de mindig új helyzetben találtuk
magunkat, és nemegyszer olyasmivel haragítottuk magunkra,
amire még álmunkban sem gondoltunk volna. Például, amikor
először mentünk négyesben moziba. Csak egyszer került erre
sor. Francine többé nem volt hajlandó velünk jönni. – Kerry
elfintorodott. – Azt gondoltam, azért, mert pénzkidobásnak
gondolta a mozit, ha ingyen is nézhet filmet otthon, de Tim arra
jutott, hogy tapintatlan viselkedésével örökre elrontotta
Francine számára a mozizást.
– Mit tett?
– Egyikünk sem gondolta, hogy bármi baj lenne, amíg ki nem
mentünk a moziból – folytatta Kerry, látszólag megfeledkezve
arról, hogy nem akarja kiadni Tim magánéletének részleteit. –
Francine egy szót sem szólt senkihez. Megadta nekünk a
lehetőséget, magyarázta Timnek később. A film hossza, valami
bankrablásos sablonfilm volt, a címére nem is emlékszem, volt az
a keret, amit nagylelkűen megadott nekünk, hogy rájöjjünk, mit
rontottunk el. Nem tudtuk megfejteni. Még egy rossz pont.
Könyörögnünk kellett, hogy elmondja, mint mindig: „Kérünk,
Francine, mondd el nekünk, miben vétkeztünk, hogy
vezekelhessünk érte!” Idővel elárulta a maga szűkszavú,
haragtartó módján, vagy megüzente Timmel. Akkor persze addig
kellett előtte hason csúszni, amíg úgy nem döntött, hogy
megbocsát.
– Mi volt a bűnük a moziban?
– Sosem fog rájönni – felelte Kerry. – Négyen ültünk egy
sorban: Dan és Tim középen, Francine és én pedig a két szélen.
Senkit sem zavart, hogy Francine a szélen ül. Ennyi.
Charlie nem értette.
– Középre kellett volna ültetnünk. Szerinte ez lett volna a
dolgunk, ha csak egy kicsit is érdekel minket, hogy jól érezze
magát. Rá kellett volna jönnünk, hogy ha a szélső széken nézi a
filmet, kirekesztve érezheti magát, és olyan helyre kellett volna
ültetnünk, amely nem erősíti az elszigeteltségét.
– De hát ez őrület… – Charlie a kezével eltakarta a száját. –
Sajnálom, de…
– Nincs szükség bocsánatkérésre. Ez volt Francine. Mégsem
nevezném őrültnek. A társadalom hasznos tagja volt, egy
ügyvédi irodában dolgozott, komoly stresszel járó munkát
végzett a szélütéséig. Egyszerűen csak születésétől fogva
hiányzott belőle a magabiztosság, és folyton elégedetlen volt.
Érzelmileg egy kétéves gyerek szintjén állt, mindenkinek meg
kellett szakadnia, hogy a kedvére tegyen. Persze ettől sem
érezte jobban magát, és ez mindig a mások hibája volt, főleg
Timé. Ha nem mondta le a programját Francine fejfájása miatt,
hogy bebizonyítsa, mennyire törődik vele, ha nem vett neki
észveszejtően drága ajándékokat születésnapjára annak ellenére,
hogy Francine utasította, ne költsön túl sokat… – Kerry
sóhajtott. – A mozival kapcsolatos eset egyáltalán nem mondható
kivételesnek. Bár az lett volna! Több száz, hasonló történetet
tudnék mesélni.
– Miért nem hagyta el Tim?
– Egész nap hallgathatná – mosolygott Kerry bánatosan. –
Idővel otthagyta, azután, hogy… Később. – Mutató- és középső
ujjával a száját dörzsölte. Most ismét megfeszült.
Charlie erre felfigyelt. „Az után” és „később” nem ugyanazt
jelentették. Kerry pedig ismét az ajtót figyelte, majd
félrepillantott, mintha parancsba kapta volna, hogy bárhova
nézhet, csak az ajtóra nem. Talán semmit sem jelentett. Talán
sok mindent. Charlie végiggondolta, miért is akarhatta Gaby
Struthers látni Tim hálószobáját, majd levonta az egyértelmű
következtetést.
– Timnek viszonya volt Gabyvel, nem igaz? – kérdezte.

Gibbs csaknem végzett első sörével, mire Simon megérkezett a

Barna Tehénbe.
– Kérek én is egyet – közölte anélkül, hogy felpillantott volna.
– Te is kapsz, ha elsétálsz a pulthoz, és fizetsz érte.
Gibbs elvigyorodott, de nem nézett fel. Új hobbijának hódolt:
még több postásgumival gazdagította a nagy piros labdát, amit
azokból készített. Nem sokkal ikreinek születése után kezdte a
gumizást. Sokan kérdezték, miért csinálja, mire ő csak annyit
tudott felelni, miért ne… Telik vele az idő. Amikor
szembesítették a ténnyel, hogy azzal is telne az idő, ha segítene a
feleségének gondoskodni a gyerekekről, nem kapta fel a vizet.
Időnként megmagyarázta, hogy ezzel nem csak megy az idő, de
jó kikapcsolódás is, bár általában inkább csak vállat vont és
csendben maradt. Sokan fontolgatták, mennyi ideig viseli még el
Debbie, akinek valószínűleg a gumikból álló golyó volt a legkisebb
baja.
 Simon szerint Spilling rendőrségének állományában nem volt
olyan, aki ne tudott volna Gibbs viszonyáról Charlie testvérével,
Oliviával. Az előző évben Simon erről három embernek számolt
be – Proustnak, Samnek és Sellersnek. Kénytelen volt; Charlie
naplója, amelyben a felesége dühösen mesélt Liv
kicsapongásáról, kapcsolatba került egy gyilkossági nyomozással.
Simon kicsit szégyellte magát, hogy az ügyosztályon túl is
elterjedt a hír, bár nem úgy tűnt, hogy ez Gibbset zavarná, vagy
hogy bárkit is hibáztatna érte. Simonnak még az is megfordult a
fejében, lehet, hogy maga Gibbs a pletyka forrása.
– Hozzak egy sört? – vette elő pénztárcáját. – Ha visszajövök,
legalább annyira figyelj rám, mint a labdádra.
A Barna Tehén túlzsúfolt volt, mint általában. Simon
ugyanúgy utálta a zsúfolt kocsmákat, mint bármi mást, ami tele
volt emberekkel. Jobban illettek hozzá a csendes, üres kongó
helyiségek, legyenek azok kocsmák, éttermek, parkok vagy a
barátaik háza. A város másik végén volt a Zseb és Font, Culver
Valley múzeumának teraszán. Alighanem a legsilányabb ivó
Angliában. Ahhoz képest, hogy csupán egy keskeny csíknyi,
söráztatta sivár hely volt, meglepően jó hangulat uralkodott
benne – vagy legalábbis Simon kedvelte, mert tudott hozzá
kötődni: itt a mindennapos kudarcot természetesnek vették,
elfogadták – mindez a Barna Tehén őrült hedonizmusának
szöges ellentéte volt.
Simon csak Charlie-val járt oda, s a világ legrosszabb
kocsmájának tartotta, de éppen azért szerette. Nemegyszer
jegyezte meg, hogy sokkal szórakoztatóbb, mint a minőségi
bárok, ahol Simon csak duzzog, míg a Zseb és Fontban otthon
érezte magát, jókedve lett, a felesége pedig nevetve elárulta,
hogy ez a közös, kedvenc helyük, ahol a férjével a szombat
estéjüket töltik. Ez mindkettőjüket mulattatta.
– Tudod, mire jöttem rá, amióta ezzel foglalkozom? – emelte
föl Gibbs a vörös labdáját. – Hogy mennyire bizonytalanok az
emberek. Senki sem szól hozzám, ha ez a kezemben van, mintha
nem tudnék egyszerre rájuk figyelni és a postásgumikkal
szöszölni. Így jobban tudok koncentrálni.
– Akkor nem, amikor éppen az utcán sétálsz – mondta Simon.
– Nekimehetsz bárminek, mikor hátrafordulsz, hogy elhagytál-e
egyet-kettőt.
– Ez csak egyszer fordult elő – válaszolta Gibbs mereven. –
Nehogy már te is cikizni kezdj. Lassan úgy érzem, mintha én és
kis piros barátom szemben állnánk az egész világgal.
– Nagy piros barátod. – A golyó kezdett kezelhetetlen
méretűre nőni. Simon elgondolkozott, vajon mit érezhet Liv a
golyóval kapcsolatban. Gibbs talán az ő kedvéért hajlandó volt
félretenni, amit más kedvéért nem? Vajon akkor is szüksége
lenne rá, és a barátjának nevezné, ha Liv hozzá készülne
feleségül menni és nem Domhoz?
Waterhouse, a kis pszichológus, mondta volna Proust.
Simon kihúzta a zsebéből a verset, amit Tim Breary adott át
neki.
– Ezt olvasd el, amíg elhozom az italt! Többször is nézd át!
Gibbs nem tartotta a darab papírt a szeme elé, ahogy egykor
tette volna. Ehelyett letette a labdáját, ráhelyezte a papírt, majd
fölé hajolt. Mint egy bűvészmutatvány kezdetén.
Simon elindult a pult felé, de Gibbs visszahívta, felé nyújtva a
verset.
– Felejtsd el! – Mikor Simon nem reagált azonnal, hozzávágta
a papírt. Simon megpróbálta elkapni, de sikertelenül, úgyhogy
lehajolt érte és felvette.
– Micsodát?
– Nekem semmit sem mond ez a vers. Képtelenség. Mit is
jelent egyáltalán?
Szélsőséges reakció egy teljesen semleges jelenségre: különös.
Simon eltette a pénztárcáját, majd leült.
– Mi a képtelenség? Mire kérnélek meg?
– Tudom, mit szeretnél. Nem kapod meg.
– Ma reggel meglátogattam Tim Brearyt. A kihallgatás végén
adta nekem ezt a verset. Megkért, hogy továbbítsam egy Gaby
Struthers nevű nőnek.
– Gaby Struthers? – Gibbs arca megváltozott. – Ma
felkeresett.
– Ma? Mikor?
– Reggel.
– És mi a francért nem szóltál erről?
 – Éppen most említettem. Mondtam, amikor telefonon
beszéltünk, hogy itt találkozzunk, mert valami fontosat
szeretnék mondani.
– Logikus – mormogta Simon. Mi több: egyértelmű.
Magabiztos dühe szinte teljesen elpárolgott. Samre haragudott,
nem Gibbsre.
– Hát magyarázd meg a verset – szólt Gibbs a labdájához.
Alighanem kínos helyzetbe hozta Simon dühkitörése. Aminek
semmi köze nem volt Tim Brearyhez vagy a munkájához. Talán
Gibbs azt gondolta, hogy Livtől érkezett a vers, Charlie-n
keresztül?
Ehhez semmi köze sincs. Ha Gibbs azt akarja, hogy tudjon
róla, majd elmondja. Égett a vágytól, hogy rákérdezzen Gaby
Struthersre, de mindenekelőtt tartozott Gibbsnek egy
magyarázattal.
– Breary szinte könyörögve kért rá, hogy adjam át Gaby
Struthersnek ezt a verset. Már ha nincs ott a pasas, akivel él.
– Logikus – felelte Gibbs. – Én már csak tudom, nem igaz?
Együttérzek a szerelmi háromszögek veszteseivel.
Ezt éppen csak odavetette, de sokat elárult. Ha Gaby
Struthers és Tim Breary között valóban viszony volt, akkor
Gaby élettársa a vesztes a háromszögben.
– Arra is megkért Breary, Gabynek ne áruljam el, hogy ő
küldte a verset. Mondjam azt, hogy a szíve őrzőjétől kaptam.
Gibbs a mutatóujjával görgette labdáját az asztalon.
– A szíve őrzője? Mit jelentsen ez?
– Fogalmam sincs.
– Breary nem gondolhatja komolyan, hogy megtartod
magadnak a titkát, és beszállsz a Struthersszel űzött kis
játékába. Mit fogsz erre lépni?
– Még nem tudom. Mit gondolsz a szonettről?
– Nem értem, mit jelent. – Gibbs felhajtotta maradék sörét. –
Valószínűleg rá tudnék jönni, de semmi kedvem ezen agyalni.
– Ez egy szerelmes vers – ez félig állítás volt, félig kérdés.
Simon már tízszer elolvasta, de még mindig nem volt biztos
benne.
– Esetleg valamiféle feladvány?
– Feladvány?
 – Úgy van. Nem szerepelt benne valahol, hogy „paradoxon”?
Gondolom, a szerelem egy paradoxon, mert semmi értelme.
Talán ezt jelenti.
– És ugyan mi vihette rá Gaby Strutherst, hogy bemenjen
reggel a rendőrségre? – váltott témát Simon. Nem lehetett
örökké a szerelemről beszélgetni Chris Gibbsszel. Vagy bárki
mással.
– Azt állította, Lauren Cookson követte Németországba
tegnap – mondta Gibbs. – Ennek ellenére nem vagyok biztos
benne, hogy valóban követte-e. De ugyanazon a napon utaztak,
ugyanarra a repülőjáratra váltottak jegyet oda és vissza is, noha
Lauren nem Gabyvel tért vissza. Még nem jöttem rá, melyik
géppel jött haza, ha nem Köln utcáit rója még mindig.
– Várjunk egy percet – emelte fel a kezét Simon. – Lauren
Cookson, Francine Breary gondozója? Ismeri Gaby Strutherst?
– Most már biztosan. Szóváltásba keveredtek a repülőtéren.
Lauren hisztizni kezdett, amikor a gépük késett, mire Gaby
közölte vele, hogy ne rinyáljon. Ezt követően Lauren említést
tett egy ártatlan férfiról, akit gyilkosságért fognak elítélni.
– Beszélnem kell Gaby Struthersszel – dobbantott Simon a
padlón. – Mondj el mindent, amit megtudtál tőle!
Gibbs beszéd közben folyamatosan egyik kezéből a másikba
dobálta a labdát. Jobban emlékezett a részletekre, mint Sam
vagy Sellers. Negyven perc múlva Simon, amikor már biztos volt
benne, hogy ugyanannyit tud, mint Gibbs, végre elsétált a
pulthoz. Megpróbált nem törődni a folyamatos lökdösődéssel és a
hozzá préselődő testekkel, mintha csak a londoni metrón lenne.
Miért nincsenek ezek az emberek a munkahelyükön? Simon az
intelligens zsinór problémájával foglalta el magát. Hogyan is
működne?
Rosszkedvűen tért vissza az asztalukhoz, és Gibbsszel
ellentétben az előtte levő söröskorsó látványa sem vidította föl.
– Megvan neked Gaby Struthers száma?
– Nincs nálam.
– Keresd meg, hívd fel és mondd meg neki, hogy beszélni
akarok vele! Ki tudja még, hogy a rendőrségen járt, és hogy mit
mondott?
 – Rajtad kívül senki. Azóta nem találkoztam Stepforddal és
Sellersszel sem.
– Figyelj, rájöttem valamire tegnap éjjel – mondta Simon. –
Olyasmire, aminek semmivel sem fogsz jobban örülni, mint én. –
Elmesélte neki, amit megtudott a kihallgatás hamisított
átiratáról, egyedül Regan Murray szerepét hagyta ki. Gibbs első
kérdése kiszámítható volt.
– Ki beszélt neked erről?
– Még nem szeretném elmondani. Majd igen, csak nem itt és
nem most. Először másnak kell szólnom róla. – Szokatlan
gondolat volt, hogy korrektnek kell lennie Prousttal. Nem tudta,
hogyan jutott eszébe, hogy Hóembernek joga van először
megtudni az igazat a lányáról. Talán attól félt, hogy túlságosan
megviseli majd az igazság, és óvatosnak kell lennie? Vagy csak a
bűntudat miatt döntött így?
Nem, a bűntudat nem lehet az oka. Igazat mondani mindig
szívesség. Mindig.
– Sam eljött hozzánk, miután én eljöttem – mondta Simon. –
Ha otthon lettem volna, elmondja, ha nem tudtam volna még
róla. Charlie szerint ez jót jelent.
– Szerinted nem?
– Mindkettőnknek el kellett volna mondania abban a
pillanatban, ahogy megtudta. – Mit jelent az, hogy huszonnégy
órán keresztül titokban tartotta? Charlie ezt enyhítő
körülményként hozta fel fél órával korábbi telefonbeszélgetésük
során. Simon szerint nem volt az. „Mi lett volna, ha azonnal
hozzád rohan, amint megtudja? – kérdezte Charlie. – Legalább
negyven másodpercig tartott volna, míg odaér Hóember
irodájától a te íróasztalodig. Túl sok lett volna, szerinted?
Negyven másodpercnyi árulás?” Simon nem szerette, ha rajta
gúnyolódnak; inkább letette a telefont.
– Hol volt Sam és Sellers egész nap, amellett hogy mindent
megtettek, hogy ne kelljen azok szemébe nézniük, akiket
átvágtak? – kérdezte Simon.
– Stepford Jose-éknél, azt hiszem. Sellers előbb Francine
kollégáit kérdezi ki, majd pedig Breary munkatársait a Dignam
Peacocknál. Hátha talál valami érdekeset. – Gibbs
elmosolyodott. – Meglátjuk, hogy Brearyt is csendes
átlagemberként jellemzik-e majd a munkatársai, mint azokat
szokták, akikről egyszer csak kiderül, hogy gyilkoltak.
– Breary nem csendes és nem átlagos – válaszolt Simon. –
Semmiképpen sem átlagos, bármit is jelentsen az.
– Aggaszt, ahogy beszél. Ha belehallgatsz a kihallgatás
hangfelvételeibe, olyan, mintha… Nem is tudom. Mintha előre
megírt szöveget olvasna. Mintha egy filmben játszana.
– Igen, olyan, mint egy… – Simon megállt, mielőtt kimondta
volna, hogy sztár. Furcsán hangzott volna. – Figyelj, megtennél
egy szívességet, Chris? Csak ha te is úgy gondolod, ha szerinted
is helyes a kérésem. Megtennéd, hogy nem beszélsz másoknak
erről? – Simon remélte, hogy eltalálta a megfelelő hangnemet.
Nem akarta, hogy parancsnak vagy könyörgésnek tűnjön a
kérése. Eddig még sosem szólította Gibbset a keresztnevén. –
Gaby Struthersről, a versről. Ne mondd el a csapat többi
tagjának!
– Komolyan beszélsz? – nevetett Gibbs. – Szemet szemért?
Eltitkoltak előlünk valamit, ezért mi is ugyanezt tegyük? Egy
gyilkossági nyomozásban?
– Mi lenne, ha Proust is beleegyezne? Ha azt mondaná, hogy a
Breary-ügyben nekem jelents, és ne Samnek?
– Miért tenné? Nem te vagy a főnök, hanem Stepford.
– Ne törődj a miérttel! Mi lenne, ha?
– Megmondanám neki – koppintott Gibbs a labdája tetejére
–, hogy inkább jelentenék Stepfordnak, aki nem mond nekem
olyanokat, hogy ne törődjek a miérttel, ha kérdezek tőle valamit.
Simon egy sóhaj kíséretében hüvelyk- és mutatóujjával a
homlokát dörzsölte, amely meglepő módon segített rajta.
Elsimította a feszültséget.
– Amikor úgy döntöttek, megtartják maguknak a titkot, Sam
és Sellers hadat üzentek.
– Így is fel lehet fogni.
– Nem én kezdtem a háborút, de meg tudom nyerni. – Simon
örült, hogy nem politikus. Ezek a beszédek, amelyekkel a saját
oldalára tudná állítani az embereket, igen nehezek voltak. –
Gaby Struthers, Lauren Cookson, a köztük lévő kapcsolat meg a
vers. Mindez majd gyorsan elvezet minket a válaszhoz. Érzem.
Azt akarom, hogy Sam és Sellers balféknek tűnjön majd, amikor
fényt derítünk az ügyre, bár látszólag mi tapogatózunk sötétben.
Sajnálom, ha úgy gondolod, nem kellene ilyen mélyre
süllyednem.
– Liv még nem kért fel, igaz?
Bárcsak valami egész mást mondott volna…
– Liv? – Simon ügyelt rá, hogy annyira hitetlenkedőnek
hasson a hangja, amennyire csak lehetséges. A legfontosabb
beszélgetésünk kellős közepén a szerelmi életeddel vagy
elfoglalva?
– Arról, hogy olvass fel az esküvőn.
– Charlie említette. Felajánlottam, hogy olvasok a Moby
Dickből. De nem találja elég jónak.
– Nem arról van szó, hogy elég jó-e, hanem hogy illik-e az
alkalomhoz. A Moby Dick nem.
Épp ahogy Tim Breary szonettje sem, attól függetlenül, hogy
szerelemről szól-e vagy sem.
Ezért reagált Gibbs olyan hevesen a versre. Liv esküvőjére
gondolt, nem Francine Breary meggyilkolására, és feltételezte,
hogy Simon ugyanígy gondolkozik.
– Mit terveztek holnapra Charlie-val? – kérdezte.
– Tudtommal semmit.
– Vacsorázzatok velem és Livvel! Holnap a mi esténk lesz.
Valamit kérdezni akarunk tőletek. Kíváncsiak vagyunk a
véleményetekre.
Az ő estéjük. Amíg Debbie otthon marad, és vigyáz az
ikrekre? És mit tartogathatnak az ő számukra? Biztosan nincs
közös bankszámlájuk. Simonnak és Charlie-nak legalábbis nem
volt. Charlie még az eljegyzésük után megmondta neki, hogy ne
is álmodjon róla, hogy mindent bedob a közösbe.
– Tedd meg nekem ezt a szívességet, és megteszem a
munkáddal kapcsolatban, amit csak akarsz – mondta végül
Gibbs. – Elmondom, nem mondom el, nem érdekel.
– Rendben. – Simon Gibbs felé nyújtotta a kezét. Gibbs
ehelyett odadobta neki a piros labdát.

*
 – Duli-fulit keresem, jó számot hívok? Csak én vagyok.
Abbahagynád a gyerekeskedést, és felhívnál? Köszi. Szia. –
Charlie befejezte a hívást, és üres bögréjére helyezte a telefont.
– Hangposta. Ami annyit jelent, hogy most nem létezem a
számára. Ha megbocsátott volna, felvenné a telefont. – Megrázta
fejét. – Férfiak. Magát nem őrjítik meg?
– A férjem nem – felelte Kerry, és védekező pózt vett fel.
– Akkor szerencsés. Az enyém már csak ilyen. Felhívtam
azzal, hogy valaki, akire dühös, megpróbálta a bocsánatát kérni.
– Charlie szünetet tartott, hogy Kerry megkérdezhesse, miért
tiltakozna egy sértett ember a bűnbánat ellen.
Kerry azonban csendben maradt.
– A férjem semmit sem utál jobban, mint a gyors
bocsánatkérést – folytatta Charlie. Bosszantotta, hogy nem
említheti meg Simon nevét. Megérdemelné, hogy az ügy
legfontosabb tanúi megtudják, milyen kicsinyes alak is valójában.
Elmosolyodott. – Különösek a párkapcsolatok, nem igaz? Akar
még mesélni Tim Breary és Gaby viszonyáról, vagy ezt inkább
későbbre halasztjuk, amikor Gaby nincs fölöttünk?
– De hát már elment – felelte Kerry. – Nem hallotta az
ajtócsapódást? Gaby volt. Mérgesen viharzott el, vagy sietett.
Vagy mindkettő.
Charlie várt.
– Nem volt viszonyuk, legalábbis nem a szokásos értelemben
véve – folytatta végül Kerry. – Tudomásom szerint sosem
feküdtek le egymással, pedig tudtam volna róla, ha megtörténik.
Gaby elmondta volna.
– Miért nem?
– Tim nem akarta. Nem magyarázta meg, miért nem, sem
nekem, sem Gabynek, de szerintem egyértelmű, hogy félt
Francine-től. Nem akart lebukni, és talán azt gondolta, ebben
csak akkor lehet biztos, ha nem bonyolódnak testi kapcsolatba.
– De hát Francine könnyen rájöhetett volna, hogy plátói
viszony van köztük, nem?
– Egészen biztosan. Furcsállom is, hogy nem jött rá, tekintve,
hogy milyen sok időt töltött Tim Gabyvel.
Egy magabiztos, sikeres nő, mint Gaby Struthers, hajlandó
volt belemenni egy ilyen kapcsolatba, azaz teljes
időpocsékolásba? Charlie próbált úrrá lenni az idegességén.
Miért nem adja tudtára valaki az olyanoknak, mint Tim Breary
és Simon, hogy a férfiaknak akarniuk kell a szexet?
Folyamatosan, akárkivel, tekintet nélkül arra, hogy milyen
következményekkel jár. Mi értelme férfinak lenni, ha az ember
nem tudja betartani ezt az alapvető szabályt? Az ilyenek a saját
nemük árulói.
– Különös időszak volt, de kétség sem fér hozzá, hogy Tim
ekkor volt legboldogabb – mondta Kerry. – Gaby olyan volt,
mint egy másik feleség. Több mint egy évig két négyesnek is a
részei voltunk.
– És ez azt jelenti, hogy…
– Megvoltak a zokni nélküli estéink Francine-nel, de
ugyanúgy eljártunk szórakozni Timmel és Gabyvel, és annál
jobban éreztük magunkat, mert jól észlelhető volt az ellentét.
Zokni nélküli? Charlie úgy döntött, nem kérdez rá.
– Amikor Tim először hívott meg minket, hogy bemutasson az
új barátjának, ahogy nevezte, nem tudtunk rájönni, mit is akar.
Egyértelmű volt, hogy teljesen belezúgott, de előbb halt volna
meg, mintsem beismerje. Én pedig nem értettem, miért akar
minket is belevonni a kapcsolatába. Örültem, hogy képes
megosztani velünk, de… A legtöbben, amikor félrelépnek,
titokban próbálják tartani, nem mondják el a barátaiknak.
– Tim sok szempontból elég rendhagyónak tűnik – jegyezte
meg Charlie.
– Tim mindenben a saját útját járja – bólintott Kerry. – Tim
esetében sosem lehet tudni, mit tesz vagy mond. Olyan…
izgalmas. Rajonganak érte az emberek. Megjegyzem, senki sem
tud rájönni, miért. Aztán ráébrednek, hogy nincs még egy olyan
ember a környezetükben, aki képes bármely beszélgetésből…
hullámvasutat csinálni. Sajnálom, hogy ez ennyire hülyén
hangzik, de… Még csak nem is pusztán a kiszámíthatatlanságról
van szó. Ha Tim hozzád beszél, minden idegszálával rád figyel.
Figyel és csodál. Az emberek úgy érzik, látja és meghallgatja
őket. Ha vele beszél az ember, minden kimondott szó számít. Ez
olyan ritkaság, nem igaz? És ha látta valaha is, hát… olyan
jóképű.
 – Legjobb, ha itt abbahagyja, mielőtt beleszeretek egy férfiba,
akit sosem láttam – szakította félbe Charlie a monológot. –
Szóval, miért is nem bánta Tim, hogy maga és Dan részesei a
nem-kifejezetten-szerelmi-viszonyának Gabyvel?
– Szerintem rájött, hogy sosem lesz képes otthagyni
Francine-t, de mégis ki akarta próbálni, milyen lenne, ha
megtenné – magyarázta Kerry. – Vacsorák velem, Dannel,
Gabyvel, kis ízelítő abból az életből, amit sosem kaphatott meg.
Ez valószínűleg fontos volt neki, fontosabb, mint hogy teljes
titokban tartsa kettejük kapcsolatát.
– Végül mégis elhagyta Francine-t, nem?
– Igen. Nem sokkal az után, hogy szakított Gabyvel. Nem
tudom, mi történt, ezért ne is kérdezze. Egyikük sem mondott
nekem semmit. Tim csaknem belepusztult. Gondolom, annyira
rosszul érezte magát, hogy egyszerűen nem tudta folytatni a
színjátékot. Elhagyott engem és Dant, meg a munkahelyét is.
Szinte szó szerint kisétált az addigi életéből, mindent
hátrahagyott. Nem gondolom, hogy képes lett volna egyedül csak
Francine-t otthagyni. Mindent egyszerre kellett, nehogy
Francine úgy érezze, kifejezetten őt hagyta el. És érdekes módon
nem is érezte úgy. Különös reaakció egy olyan embertől, aki
szerint a világ körülötte forog. Azt mondta nekem, Tim biztosan
összeroppant, hiszen ha magánál van, sosem hagyta volna el.
– Megpróbálta elérni? – kérdezte Charlie. – Fogadnék, hogy
egyszerűen járulékos veszteségként gondolt rá, amint kilépett az
ajtón, nem igaz?
– Honnan tudja? – csodálkozott Kerry. – Dant és engem
szinte hanyatt vágott a meglepetés. Annyira nem vallott
Francine-re. Még mindig nem értem.
– Éppen az előbb írta le nekem a világ legmanipulatívabb
asszonyát – magyarázta Charlie. – Az ilyen nők ugyanolyan
érzékenyek a hatalmukra, mint a brókerek a piac hullámzására.
Mindent megtesznek annak érdekében, hogy soha ne tűnjenek
vesztesnek. Amint Tim véghez vitte az elképzelhetetlent,
ledobva láncait kisétált, Francine tudta, hogy semmivel sem
csalogathatja vissza magához. Ez kétségkívül irritálta, de a
büszkesége nem engedte, hogy vesztesnek tűnjön.
 – Szóval úgy intézte, hogy győztesként jöjjön ki a kudarcból –
vágott egy grimaszt Kerry. – Az erős, független nő, akinek jobb
lesz a nyomorult férje nélkül az élete. Azt hiszem, igaza lehet.
Charlie elmosolyodott. Megossza Simonnal a felfedezését?
Nehéz megállapítani, mivel lehet Simont lenyűgözni. Néha
megosztott vele egy-két olyan részletet, amely szerinte
nagyszerű felfedezés volt, de ilyenkor Simon hosszasan
magyarázta, hogy téved.
– Akkoriban mindig mondtam Dannek, milyen szerencse,
hogy Tim velünk is megszakította a kapcsolatot, amikor eltűnt.
Mi lett volna, ha nem teszi, és megkérdezi tőlünk, hogy viseli
Francine a távozását?
Charlie várt, nem tudta, hová akar Kerry kilyukadni.
– Hazudnunk kellett volna. Ha azt mondtam volna, jól viseli,
nem esett szét, és nem kérdezősködik utána…
– Tim utálta volna magát, amiért nem hagyta ott hamarabb?
– Nehéz megmondani, ha Timről van szó. A helyében én
biztos úgy éreztem volna. Annyi elpazarolt év! – Kerry
megborzongott. – Persze, Francine biztosan érezhette, hogy
nincs minden rendben, bármilyen álarcot vett is fel. Minden,
amit hallottam róla, másodkézből származott, egyetlen közös
ismerősünktől, aki nem ismerte jól Francine-t. Időnként
eljátszadoztam a gondolattal, hogy Francine legbelül szétesik.
Megérdemelte volna.
– Kerry, mi történt február tizenhatodikán? – Charlie úgy
kérdezte ezt, mintha teljesen természetes folytatása lenne a
beszélgetésnek. – A saját szemszögéből mondja el, ne Timéből!
Mondjon el mindent, amire emlékszik! Ha nincs ellenére. – Az
órájára pillantott. – És azután mennem is kell. Csak… – Elővette
a telefonját, és elkezdett Samnek írni egy üzenetet. – …hívom a
sofőrömet, Kombothekra őrmestert. – Ettől meg kell nyugodnia
Kerrynek. Ha Charlie úgy tervezi, hogy elmegy, akkor ez a
fordulat biztosan nem a beszélgetésük legfontosabb része. –
Rendben. Kész. Bocsánat, mondja csak nyugodtan!
– Itt voltam bent, vacsorát főztem – kezdett bele Kerry. –
Hoztam szép fehér spárgát a piacról. Palacsintát akartam sütni;
spenóttal, spárgával, besamelmártással. Sokszor készítek ilyet,
de még sosem próbáltam fehér spárgával. Izgatott voltam. Ez
most biztos idiótán hangzik.
– Egyáltalán nem. – De még mennyire. Semmit sem tartott
Charlie unalmasabbnak, mint azt, amikor valaki a főztjével
henceg.
– Tim Francine szobájában volt. Ezt tudtam, mert elmondta,
hogy nála lesz. Mindig előre szólt, nehogy bemenjünk és
megzavarjuk. Elmondtuk Laurennek is, hogy ő se rontson be.
– Ezek szerint Tim nem személyesen közölte Laurennel? –
szakította félbe Charlie.
– Nem – rázta a fejét Kerry. – Mi adtuk át az üzenetet. Tim,
ha szükséges volt, szóba állt Jasonnel, de Laurent inkább kerülte.
– Miért?
– Szerintem minden szempontból idegesítőnek találta. Talán
elsősorban a butasága miatt. Továbbá…
– Igen? – Charlie csendben figyelte, amint Kerry gondolkozik,
hogy válaszoljon-e.
– Tim és Lauren között egyfajta dominanciaharc alakult ki.
Mindketten vigyázni akartak Francine-re.
– Együtt gondozták?
– Nem, az nagyrészt Lauren feladata volt. Ha mozgatni vagy
emelni kellett, Jason segített neki, egyszer-kétszer én is. De Tim
mindennap bement hozzá, hogy beszéljen vele vagy felolvasson
neki. – Kerry hirtelen felnézett Charlie-ra. – Mondja el
mindenkinek, jó? A rendőrségnek, a sajtónak. Azoknak, akik
utálják Timet vagy elítélik. Bármilyen problémás volt is a
házasságuk, még ha ott is hagyta, de amikor Francine szélütést
kapott, Tim visszajött, hogy segítsen rajta. Ezért tértünk vissza
mindannyian.
Honnan? Charlie úgy döntött, majd később rákérdez.
– Tehát dominanciaharc volt Tim és Lauren közt…
– Nem volt annyira harc. – Kerry fészkelődött a széken. –
Egyikük sem szólt semmit. Inkább territoriális versengésnek
nevezném. Dan és én szinte sosem léptünk be Francine
szobájába. Jason sem, csak ha Laurent kereste, vagy segítenie
kellett neki Francine-t felemelni. Lauren és Tim viszont
mindketten gyakran voltak ott, és idegesítette őket a másik
jelenléte. Ennyi volt az egész. Sokszor az ajtó előtt várakoztak,
hogy kijöjjön a másik, és bemehessenek beszélgetni. Nem éppen
kétoldalú társalgásra, de… érti, mire gondolok.
– Vagyis Timet nem hagyta hidegen Francine sorsa?
Kerry úgy nézett, mintha valami máson gondolkozna.
– Nem. Legalábbis nem úgy, ahogy gondolja. De… ezt nehéz
megmagyarázni. Francine a felesége volt. Visszajött, hogy
gondoskodjon róla, és nem akarta, hogy Lauren végezzen
mindent körülötte.
Miért nem? Kerry magyarázatának majdnem volt értelme. De
csak majdnem.
– Visszatérve február tizenhatodikához – folytatta Charlie. –
Itt volt a konyhában. Egyedül?
– Igen.
– És aztán?
Kerry szeme elhomályosult.
– Hallottam, amint Lauren sikít – mondta egykedvűen. –
Nem… nem hagyta abba. A hang után indultam.
– Honnan jött?
– Francine szobájából. Jason velem tartott. Ő a nappaliból
jött, míg én a konyából. Az ajtók egymással szemben vannak. Kis
híján összeütköztünk. Francine szobájához rohantunk, és…
megláttuk. Úgy nézett ki… – Kerry hirtelen elhallgatott,
szorosan lehunyta a szemét. – Azonnal látni lehetett.
– Folytassa csak – bátorította Charlie.
– Párnák hevertek a földön. Tim az ablaknál állt, kifelé nézett,
Lauren sikított, magához szorította a frissen mosott ruhákat.
Néhány a földre esett. A raktárban volt, amikor történt, Tim
ment be hozzá és mondta el neki, mit tett, aztán…
– Bocsánat, Kerry – szakította félbe Charlie. – Csak azt
mondja el, mit látott és hallott. Francine szobája: maga, Tim,
Jason, Lauren, tiszta ruhák. A párnák a földön.
– Dan is bejött – bólintott Kerry. – Vizesen, mivel éppen fent
fürdött. Addig öleltem Laurent, amíg abba nem hagyta a sikítást.
„Megöltem Francine-t ezzel a párnával”, mondta Tim, és
felemelte az egyik párnát.
– Mennyi ideig tartotta? – kérdezte Charlie. – Vagy azonnal
leejtette, amint megmutatta?
 – Én… – Kerry nagyot nyelve oldalra pillantott. – Én nem
emlékszem. Azt hiszem… Nem, nem emlékszem, sajnálom.
Hazugság.
– A párnát a feje fölé vagy a mellkasa magasságában tartotta?
– A… mellkasa magasságában?
Charlie gyakran találkozott olyan emberekkel, általában
Kerry Jose-nál fiatalabbakkal, akik mindenből problémát
csináltak. Valami más volt itt a háttérben, olyasmi, hogy: „A
mesémnek ezt a részét még nem gondoltam ki, és nem tudom,
mit kellene mondanom. Tudom, hogy maga az, akinek éppen
hazudom, de ki tudna segíteni?”
– Mit keresett Jason a nappaliban? – kérdezte Charlie, és
elképzelte, ahogyan majdnem összeütköznek, amikor a férfi és
Kerry kirohan a folyosóra. Nem értette, miért ez a részlet
maradt meg a fejében. Aztán rájött. – Lauren a raktárban volt, a
mosott ruhát rendezte – folytatta. – Ez általában az ő feladata
volt?
Kerry bólintott. Megint rántott egyet a haján. Fájdalmasnak
tűnt a mozdulat.
– Dan fürdött, és maga főzött – folytatta Charlie. – Timet
elfoglalta Francine. Tudom, ki mit tevékenykedett, kivéve Jason.
Kombothekra őrmester azt mondta nekem, ő itt a gondnok és a
kertész. Igaz ez?
– Igen.
– A nappaliban nincs kert. Javított valamit?
– Igen – felelte Kerry lélegzetvétel nélkül. Túl gyorsan.
– Mit szerelt? – Ebben a házban sok mindent meg kellett
volna javítani, az biztos; azonban Charlie nem hitte, ezeket a
munkákat egy gondnok a szerszámosládája segítségével
elvégezhetné.
Kerry nem válaszolt.
– Biztos benne, hogy Jason aznap végzett a munkájával? –
Mentőöv vagy csapda; Charlie-t érdekelte, minek véli majd
Kerry.
– Nem… Azt hiszem, tévedtem… Kint volt, a bejárat előtt.
– Micsoda? De hát azt mondta, a nappaliból érkezett,
miközben maga a konyhából. Csaknem összeütköztek. Ezt
mondta.
 – Valóban majdnem összeütköztünk. De a folyosón, mivel
Jason bejött, miután végzett az előszobaablakok külső részével.
Én a konyhából szaladtam, és…
– Jason is futott?
– Igen. Megrémültünk. Lauren sikított.
– Bocsánat, Kerry, hadd foglaljam össze. – Charlie
zavarodottságot színlelt. – Egy perce megkérdeztem, Jason
szerelt-e valamit a nappaliban. Maga azt válaszolta, igen.
– Sajnálom, összezavarodtam. Nem, Jason kint volt, tisztította
a nappali ablakait kívülről, amikor Tim megölte Francine-t.
– És amikor Lauren visított, berontott és csaknem magába
ütközött a folyosón?
Kerry bólintott.
– Pontosan hol?
– A lépcső aljánál.
Charlie felvette a telefonját, a táskáját, majd felállt. Szédült,
miután sokáig ült ugyanabban a helyzetben.
– Részt venne egy kísérletben? – kérdezte. – Kimegyek a ház
elé, a nappali ablakához. Felmenne Francine szobájába, és
sikítana úgy tíz-húsz másodpercig? Szeretném tudni,
meghallom-e. Feltételezem, az ablakok csukva voltak, miközben
Jason pucolta őket. A bejárati ajtó is csukva volt? Minél
pontosabban szeretném rekonstruálni a körülményeket.
Kerrynek tátva maradt a szája, és teljesen elsápadt.
– Lehet, hogy magának is segíteni fog – mondta Charlie. –
Semmi sem enyhíti a feszültséget olyan jól, mint egy kis
sikoltozás.
Kerry a konyhaasztalnál ülve kinyitotta a száját, és a férje
nevét sikította.
1 4 3 4 B/SK SZÁMÚ RENDŐRSÉGI BIZONYÍTÉK – KÉZZEL ÍRT LEVÉL
MÁSOLATA KERRY JOSE-TÓL FRANCINE BREARYNEK,
kelt 2 01 1 . január 4 -én

Kedv es Francine!

Szenteste óta csak m ost tudtam írni neked. Bocsánatot akartam kérni, am iért
el kellett v ennem Tim ajándékát. Nálad hagy ta, de el kellett rejtenem . Nem
v olt m ás v álasztásom . Rem élem , nem haragszol érte. Csak egy v ers v olt.
Ráadásul nagy on lehangoló. Utálod a költészetet, és értelm etlennek tartod,
nem igaz? Am úgy m egv an m ég. Lev eleinkkel egy ütt a m atracod alatt találod.
Biztonságban v annak, és term észetesen m ind a tiéd, legalábbis én így
gondolom .

Rettenetes karácsony od lehetett, egy edül, eltekintv e Lauren röv id és

gy akorlati jellegű látogatásaitól. Elv iselhetetlenek lehetnek az ünnepek, ha
v alaki ágy hoz kötött, és képtelen élv ezni az életet. Nem tudok egy üttérezni
v eled, Francine – am it sajnálok, hiszed v agy sem –, de bele tudom élni m agam
a hely zetbe, ha elképzelem , hogy nem rólad v an szó. Talán ez szám ít v alam it.
Talán nem .

És nekem jó karácsony om v olt? Nem különösebben. Végig feszült v oltam .

Merev a v állam , m intha betonsatu fogná körbe a ny akam at. Az tény leg ily en
érzés lehet. Igaz, am it a költő írt a v ersben, am it Tim neked adott: „a test az
elm ét tükrözi v issza”. Dan szerint egy kiadós m asszázs segít m ajd rajtam , de én
tudom , hogy csak egy v alam i gy ógy íthat m eg, m égpedig az, ha v égre v ége lesz
ennek a szörny ű hely zetnek, am ely ben m indanny ian v agy unk. Talán
telhetetlen v agy ok, és túl sokat kérek, de szerintem a legjobb az lenne, ha a v ég
úgy köv etkezne be, hogy senki sem kerül börtönbe gy ilkosságért. Így hát
m egkérdezem m ég egy szer: Francine, biztos v agy benne, hogy itt akarsz m ég
lenni, v agy itt kell m ég lenned? Ha nem , nem tudnád v alahogy an kikapcsolni
m agad?

Lauren egész karácsony kor azt m ondogatta, m ily en csodálatosan szórakozunk

m i egy ütt – m ár am ikor éppen nem téged ápolt. Egészen hisztérikusnak tűnt.
Bár próbált nem ezen rágódni, szerintem v égig arra gondolt, hogy a te
ny om orúságos karácsony od ellentétben áll a m iénkkel, am ely legalábbis
v idám nak tűnt a sok sütem énny el, portóiv al, zenév el és társasjátékokkal.
Tudtad, hogy ő és Jason csak m iattad töltötte v elünk a karácsony t? Elm ondta,
hogy bárm ikor m eglátogathatná a családját, de nem akart egy edül hagy ni
téged karácsony kor. Nov em ber elején m egkérdezte, részt v ehetnél-e te is az
ünnepeken. Nem et kellett neki m ondanom . Tim ragaszkodott hozzá, hogy ne
hozzuk ki az ágy adat a nappaliba, és ne is költözzünk be székestül és m inden
egy ébbel felszerelkezv e hozzád csak azért, hogy részese lehess az
egy üttlétünknek.
Összezav arodtál a karácsony i készülődés idején? Lauren feldíszítette a szobádat,
azután Tim m indent leszaggatott, am ikor m eglátta. Magánkív ül v olt a
haragtól, nem értette, m iért tette ezt Lauren. Megm ondtam neki, hogy
v alószínűleg m ár előző karácsony kor is ezt szerette v olna tenni, de nem m ert
rákérdezni. „Sem m i köze hozzá – m ondta Tim . – Magy arázd m eg neki, am it m i
tudunk és ő nem : soha sem m i értelm e nem v olt annak, hogy bárki
m egpróbálja Francine-t boldoggá tenni, és m ost m ég anny ira sincs. Tudod, m it
m ondana erre, ha tudna beszélni, és m i részév é tennénk a karácsony unknak?
Azzal gy anúsítana, hogy csak azért tesszük, hogy éreztessük v ele, m ily en jól
szórakozunk, hogy ő m ég rosszabbul érezze m agát!”
Sem m it sem kellett elm agy aráznom Laurennek. Tim háta m ögött állt, és
m inden egy es szót hallott.

Szeretném tudni, m it gondolsz Laurenről, m ár ha érzel egy általán v alam it.

Bár egy szerűbbé tehetném az életét és a dolgát, de m it tehetnék? Jószív ű lány ,
de Tim nek igaza v an: csak egy alkalm azott. Azért fizetjük, hogy v igy ázzon rád,
és ne Tim nek v agy nekem kelljen a kellem etlenebb dolgokat elv égeznünk. Nem
állhatok m ellé Tim ellenében. Nem is akarok. Táv ol áll tőlem a parancsolgatás,
de m ost m égis ezt teszem : Lauren nem ism ert téged a szélütésed előtt, Tim , Dan
és én v iszont igen. Am i nem elhany agolható különbség.

Szóv al nem akartuk az orrod alá dörgölni, hogy m enny ire jól érezzük
m agunkat karácsony kor, ahogy Tim m ondta. Ha m égis beköltöztünk v olna
hozzád, észrev etted v olna egy általán, hogy egy általán nem élv ezzük az
ünnepet? Vagy m ég a szélütés után is kizárólag a saját érzéseiddel foglalkozol?
Talán így kell élni. Biztosan ny ugodtabb lett v olna a karácsony om , ha nem
v eszem észre, m enny ire feldúlt m indenki. Jason rosszkedv ű v olt, főleg azért,
m ert Lauren nem tudott ny ugton m aradni. Férje gorom ba pillantásai nem
segítettek a hely zeten. Tim m egm erev edett az idegességtől, v alahány szor
Lauren m egem lítette, m ily en szép karácsony unk v an. Tim v égig úgy tett,
m intha Lauren láthatatlan lenne („sőt inkább hallhatatlan”, m ondta v olna ő),
de egy re kev ésbé tűnt úgy , hogy tény leg képes tudom ást sem v enni róla. A
feszültség karácsony napján érte el a tetőfokát. Dannel v égig rettegtünk attól,
hogy v alam i elpattan benne, és oly at m ond Laurennek, hogy Jason m egüti.
Dannel és Tim m el ellentétben Jason nem az a fajta em ber, aki csendben tűri,
hogy rosszat m ondjanak a feleségére.
Lauren nem sejthette, m ily en hatással v an Tim re, ha foly tonosan azt
hajtogatja, tökéletes karácsony unk lesz, am ire m indig em lékezni fogunk.
Lauren nem tud az Em lékgy űjtés Éjszakáiról, igaz, Francine? Te sem m it sem
tudsz elm esélni neki. Már ha egy általán em lékszel – m ily en ironikus!
Egy ébként m ár a szélütésed előtt is v alam i baj v olt a m em óriáddal. Gy akran
jelentetted ki v alam iről, hogy nem történt m eg, pedig m inden kétséget
kizáróan igenis m egtörtént. Mindezt m egbízható tanúk jelenlétében. Egy idő
után Dannel elkezdtük gy űjteni az ily en eseteket. Néhány kedv encem :
1 . „Nem kértem száraz fehérbort. Bacardit és kólát kértem . Életedben legalább
egy szer m egpróbálhatnál arra figy elni, am it m ondok.” (Száraz fehérbort kértél
Tim től. Mindanny ian jól hallottuk.)

2 . „Tim , m iért m egy a fűtés? Megsülök. Mi? Nem , nem én v oltam . Miért
tekerném feljebb a fűtést, ha egy szer m egsülök?” (Dan, Tim és én is láttuk,
ahogy húszról huszonötre csav arod fel a term osztátot.)
3 . „Én sosem m ondtam , hogy a Valentin-nap felesleges, m ondv acsinált
időpazarlás, am inek csak az a célja, hogy az em berek m inél többet költsenek.
Valószínűleg tapintatos próbáltam lenni, hogy ne érezzétek úgy , hogy v alam i
drágát kell v ennetek nekem – am it am úgy sem tettetek v olna m eg, m ert
egy általán nem érdekel titeket, hogy m i v an v elem .”
Dan úgy gondolja, igazából nem v agy hazug, csak ha dühös v agy , esetleg
sértv e érzed m agad, nem tudsz v ilágosan gondolkozni. Én ezt képtelen v agy ok
leny elni. Ha a szélütésed előtt m inden hibád v alam i pszichológiai
rendellenesség eredm ény e v olt, am iről nem tehettél, m egértőnek kellene
lennem v eled. De képtelen v agy ok rá. Utálni akarlak, bárm ily en szörny en is
hangzik.
Ezért találtam ny ugtalanítónak, ha oly asm i történt, am i Dan elm életét
tám asztotta alá. Em lékszel, am ikor m ajdnem gutaütést kaptál Tim nél annak a
film nek az utolsó fordulatától? Elfelejtettem a cím ét – v alam i ócskaság v olt, a
kedv enc m űfajod. Minden téren pocsék ízlésed v olt, bár a szakm ádban kitűnően
teljesítettél. Kedv enc sorozatod: Hollyoaks. Kedv enc köny v eid: csak goblinos
hüly eségeket olv astál – az em beri lény ek nem érdekeltek, igaz? Kedv enc zenéd:
That Don’t I mpress Me Much Shania Twaintől. Ez legalább illik hozzád. Sem m i
sem v olt elég jó neked. Sosem hallottam tőled egy étterem ben, hogy jó v olt az
étel, v agy finom , v agy akár elfogadható. Tim m indig m egkérdezte tőled,
„Hogy ízlik a v acsora, kedv esem ?”, nehogy később azzal gy anúsítsd, hogy nem
érdekli őt, m enny ire érzed jól m agad, de a v álasz csak csend v olt, undorodó
fejrázás: a pizzatészta túl v ékony v olt, a curry túl csípős, a m arhahús ny ers, a
zöldség túl nedv es v agy túl száraz.

Am ikor az ócska film nek v ége v olt, m egbeszéltük, am it m indenki m ás, aki
látta: kitaláljuk, m i lesz a csav ar, v agy nem ? „Én kitaláltam ” – jelentetted ki
büszkén, egy hangú csodálatot v árv a v álaszul. „Tény leg? – kérdezte Tim . –
Mikor?” Szerencsétlen fickó azt gondolhatta, ez jó alkalom lesz, hogy dicsérje a
m egérzéseidet, táplálja az önbecsülésedet. „Am int a nő kiny itotta az irattartó
szekrény t a garázsban, és látta, m i v an benne. Anny ira ny ilv ánv aló v olt.”
Dan, Tim és én zav artan összenéztünk. Nem lett v olna szabad. Megláttad és
azonnal tudni akartad, m it jelent. Dan rontott a hely zeten azzal, hogy
letagadta a pillantást. Tim úgy döntött, őszinte lesz, talán azzal bizony íthatja
jóakaratát. „Szerintem ez nem szám ít, kedv esem – m ondta, anny ira eny hén,
ahogy csak tudta. – Az v olt a leleplezés pillanata, am ikor kiny itotta a
szekrény t.” „Ezt hogy érted? – tám adtál neki azonnal. – Leleplezés – m iről
beszélsz?” Tim úgy foly tatta, m intha észre sem v ette v olna, ahogy an gúny osan
utánzod. „Akkor m utatták m eg a készítők az igazságot. – A hangsúly t a
mutatták szóra hely ezte. – Tudod: a ta-da pillanata.”
Azt gondolnád, Dannel m ár régen nev ettünk, nem igaz? Nem . Feszülten
gubbasztottunk a széken, v árv a az arm ageddont. „Nem – jelentetted ki
m éltatlankodv a. – Senki sem leplezett le sem m it. Senki sem m ondott sem m it.
Csak a fiók ny itása látszott, és az, hogy m i v an benne.”„Az v olt a leleplezés” –
szólaltam m eg. Tim nek nem szabad egy edül v iselnie ezt a terhet. – Mindenki,
aki nézte a film et, addigra tudta az igazságot.” Igen, beism erem : a teljesen
értetlen arcod közepébe céloztam azokat a szav akat, és elgondolkoztam , hátha
Dannek igaza v an, és talán v alam i hiba v an az agy szerkezetedben. Esetleg egy
ideggy ógy ász ráirány íthatna egy röntgenkészüléket, és m egm ondhatná,
„látják azt a kim ondhatatlan latin nev ű kis göböt? Az okozza az összes bajt.”
Nem láttam m ég senkit így kiv iharzani a szobából. Tim , Dan és én m ég szót
sem tudtunk v áltani, oly an ham ar v isszam asíroztál a szobába egy kalapáccsal,
a tév é m ellé álltál v ele, és oly an erősen m arkoltad, hogy látni lehetett, am int
kidagadtak az izm aid a ruhád ujja alatt. „Francine, kérlek, ne tedd…” – kezdte
Tim . De te hadarv a közbev ágtál, m intha kétm arékny i am fetam in dolgozna
benned: „Mit ne tegy ek? Ne tegy em fel a képet a falra, am it m ár oly an régóta
akartam ? Miért ne?” Majd azt köv etelted, hogy Tim kutassa át a házat a
borzasztó festm ény után, am ely egy m ezőn két bárány t ábrázolt, és harm inc
fontért v etted m ajdnem egy év v el azelőtt egy kézm űv es kiállításon, m int azt
később Tim től m egtudtam . Ez v olt az, am it m indenképpen a falra kellett
akasztanod, pedig nem is em lékeztél, hov á tetted. Am íg Tim a képet kereste, te
a tév é m ellett álltál, v észesen lengetv e a kalapácsot. Azt akartad,
m indanny ian rettegjünk, m i lesz, ha nem találja m eg a festm ény t és a
szögeket, nem igaz? Szerencsére m egtalálta. Em lékszem , arra gondoltam , „az
isten szerelm ére, v edd el tőle a kalapácsot, és ne add oda neki a szögeket”.

A festm ény m ost is ott v an a falon, a szobádon kív ül. Sajnos nem láthatod.
Bár naplót v ezettem v olna, Francine. Talán egy nap összeszedem az összes
lev elünket, és összehozok belőle v alam it. Nem tudom , m it. Egy re biztosabb
v agy ok benne, hogy a rossz dolgokra is em lékezni kell, nem csak a jókra. Oly an
m értékű szenv edést okoztál nekünk, Francine, hogy arra em lékezni kell.
Valóban így hiszem . Zav ar, hogy nem tudom pontosan a kalapácsos eset
időpontját. Fél év v el az Em lékgy űjtés Éjszakája után? Nem , később. Tim m el
akkor m ár a Heron Close-i házban éltetek.

Most nincs időm arra, hogy az Em lékgy űjtés Éjszakájáról írjak, m ert v issza kell
v áltanom a karácsony i üv egeket. Am iket e lev él után legszív esebben a fejeden
törnék össze.
 13.

2011. március 11.

A ház előtt állok, a kezemben lévő kulcsot bámulom. Annak

bizonyítékát, hogy az életem, a valódi életem odabenn rejtőzik.
Néha úgy érzem, nem lehet meghatározni, pontosan hol van,
mert folyamatosan tűnik el a távolban, ahogyan egyre
kétségbeesettebben üldözöm.
Mindazok után, amiken keresztül kellett mennem, hogy újra
itt lehessek, azt kívánom, bár boldogabbá tenne ez a tény. Az
egyrétegű ablaküvegen keresztül a focimeccs jellegzetes hangjai
köszöntenek – itthoni estéim örök háttérszólama. A West Ham
akár a nappaliban is játszhatna a Liverpool ellen az összes
rajongójával együtt, azt sem venném észre, csak elsétálnék a
csukott ajtó mellett a konyha felé, abban a meggyőződésben, a
szörnyű zaj a készülékből jön, mint mindig.
Levettem a Szent Kristófot ábrázoló medálomat, mielőtt
beléptem a házba. Sean nem látta azóta, hogy karácsonykor
összevesztünk miatta. Pontosabban Sean támadt nekem. Azzal
vádolt, azért vásároltam a nyakláncot, hogy ezzel azt üzenjem: a
következő évre még több utazást tervezek. Azon kevés alkalmak
egyike volt, amikor könnyekben törtem ki, ahelyett hogy
visszavágtam volna. Képtelen voltam elmagyarázni, hogy
magamnak vettem, mert időnként nekem is szükségem van
arra, hogy ajándékot kapjak; nyilvánvaló volt, hogy Sean
egyáltalán nem gondolt rám, és a közeljövőben sem
szándékozott.
A legtöbb összetűzésünk részleteit szinte azonnal elfelejtem,
de ez mérföldkő volt: innentől új szabályokat vezetettem be.
Elhatároztam, hogy csak akkor viselem a Szent Kristóf-medált,
ha Sean nem látja, a továbbiakban pedig bombabiztos helyen
fogom tárolni a lelkemet.
Úgy nyitom ki az ajtót, mint a kamasz, aki túl későn ért haza,
és tudja, a szülei már várnak rá. Sean az előszobában áll, egyik
kezében egy tál étel, a másikban villa. A gőz betölti köztünk a
levegőt. Rámosolygok az emberre, akivel nyolc évig éltem
együtt. Ez az első lépés annak érdekében, hogy ne azonnal
robbanjon ki a konfliktus.
Sean válasza nem éppen lelkesítő. Az egyszemélyes
fogadóbizottság sötét ábrázattal vár. Önző alak. Bár lehet, hogy
ez az arckifejezés egyes kultúrákban az öröm és melegség jele.
Bár erről Sean úgysem tudna. Mostanában csak a televízió
kínálta kultúrának volt kitéve.
– Szóval – kezdte –, végül visszajöttél.
Mondd meg neki! Mondd meg, hogy csak azért jöttél vissza,
hogy megértesd vele: el kell menned!
Nem tudom, hogyan kezdjem. Egyszerűbb a szokásos
kicsinyes játékokba fogni, ezekben jó vagyok; abban viszont
semmi tapasztalatom, hogyan kell otthagyni egy élettársat és
egy közös otthont. Sean az egyetlen férfi, akivel valaha együtt
éltem.
– Tegnap este úgy döntöttem, visszajövök – mondom vidám
hangon, a karórámra pillantva. – Hatkor jelentkeztem
utasfelvételre, huszonhárom órája. Ennyi idő telt el azóta.
Szörnyű, nem igaz? – Még mindig mosolygok, érzem, ahogy
bőröm az arcomra feszül. – Először utáltam a német időjárást, de
végül hozzászoktam.
Kényszerítem magam, hogy Sean arcára nézzek a lába
helyett. Egyre újabb és újabb bosszantó apróságot veszek észre
rajta. Ma a zokniját. Ugyanaz a fajta, amit mindig is hordott,
amióta találkoztunk. Gyapjas, vastag, akár egy cipő, olyan
feliratokkal, mint például Extrém Szakadék-Kráter-Mászás.
Amivel nem lenne gond, ha kalandosabb utakra hordaná őket,
mint hogy kiruccan a konyhába egy újabb sörért.
– Nem főztem neked vacsorát – emeli fel tányérját. – Ha
hívtál volna, hogy mikor jössz…
– Nem vagyok éhes. Aludni szeretnék. Tegnap éjjel nem
tudtam. – Miért mondtam ilyet? Nem akarok felmenni, hogy
befeküdjek a Sean-szagú ágyba. Be akarok pakolni egy bőröndbe
és elmenni. Talán egy órára lehunynám a szemem; nem vagyok
benne biztos, hogy ilyen állapotban alkalmas vagyok-e
autóvezetésre.
 Sean jól tudja, hogy bárhol el tudok aludni. Repülőtér
padlóján, hangos vonatokon, szórakozóhelyek fülsiketítő zenéje
mellett. Várom, hátha rákérdez, mi is tartott ébren egész
éjszaka, de csak azt motyogja, hogy sajnálja, ha miatta vagyok
ébren. Nem igazi bocsánatkérés, csak emlékeztetni akar, hogy
véleménye szerint én tartozom neki egy bocsánatkéréssel, és
még nem kapta meg. Hátat fordít, a nappali felé veszi az irányt,
két farzsebéből egy-egy sör áll ki.
Nem. A ma nem lehet megint a sör és foci napja.
Megelőzöm a távirányító megkaparintásáért folytatott
versenyben, és elnémítom a készüléket.
– Nem tudtam aludni, mert kis híján egy olyan fura alakkal
kellett volna megosztanom egy kicsi ágyat, aki végül az éjszaka
közepén elfutott, de előtte beismerte, hogy egy ártatlan férfi, akit
gyilkossággal vádolnak, miatta jutott börtönbe.
Sean tányérját és villáját a padlóra teszi, kiveszi zsebéből a két
sört, és a karfára teszi őket. Leül, a figyelmét a csendes
televízióra összpontosítja, mintha közös meditációt folytatna a
készülékkel.
Semmi válasz. Egy szó sem. Hihetetlen.
Nem lett volna szabad beleegyeznem, hogy ekkora tévénk
legyen. Még kikapcsolva is jobban uralja a teret, mint bármi más
a házban. Mostanra bánom az összes vitát, amelyben
kapcsolatunk korai napjaiban engedtem Seannak. A túl puha
matrac, a teljes egészében vízszigetelt, külön zuhanyzó nélküli
fürdőszoba, ahová mindig az után tévedtem be, hogy
lezuhanyozott, így papírral kellett beburkolnom a WC-ülőkét,
hogy ráülhessek. Végül, de nem utolsósorban a képeink a falon.
Kezdeti vágyamból fakadó gyengeségem eredményeképpen
minden festményünk és nyomtatott képünk egy rövid madzagon
függ, amely egy erre a célra gyártott sínről lóg le. Cicomás és
régimódi, majdnem annyira utálom, mint azt a tényt, hogy az
egyik kép, amelyet csekély ötvenhat fontba került
bekereteztetni, egy régi Chelsea-játékost ábrázol, és bárki,
akinek van agya, azonnal látná, mennyire ronda, és azonnal az
árokba hajítaná.
– Semmiről sem szeretnél többet tudni, amit mondtam? –
kérdeztem. – Elmesélhetem részletesebben, ha gondolod. Csak
röviden ismertettem, mi történt, nem meséltem el mindent.
– A géped ma délelőtt tizenegykor szállt le Combinghamben.
– Igen, tudom. Rajta ültem.
– Öt óra van – nézett most Sean az órájára. – Az út
Combinghamből Spillingbe nem tart hat óráig.
– Nem, csak másfél óra az egész. Jaj, egy pillanat! – Tettetem
a megvilágosodás pillanatát. A színészkedés központi szerepet
játszik a Seannal való kapcsolatomban. Többféle értelemben is. –
Mérges vagy, mert nem rohantam azonnal haza, noha úgyis a
munkahelyeden voltál.
Ismét csak a csendes televízióra összpontosít, kizár az
elméjéből. Ha felnézne, ha a legkisebb jelét mutatná, hogy
aggódik értem, mindent elmondhatnék neki. Életem szerelme
börtönben ül, olyan gyilkosság vádjával, amelyet nem követett
el. Azt hittem, támaszkodhatom Kerryre és Danre, hogy
segítsek rajta, de ók is hazudnak. És mindettől végre
megértettem, hogy ha csak rád számíthatok, akkor senkire
sem számíthatok. A táskámban lévő verseskötet is többet jelent
számomra, mint te.
Talán jobb, ha a fontos részleteket nem árulom el neki.
– Mikor is értél haza? – szóltam. – Tíz perce? Öt perce?
Üresen találtad a házat. Megnézted az interneten, mikor érkezik
a gépem, arra gondoltál, előtted kellett volna hazaérnem, de nem
voltam itt. Ami annyit jelent, hogy… Mit is? Egy szívtelen kurva
vagyok, aki nem szeret? – Valóban ilyen lennék? Talán azért
definiálom magam így, hogy rám ismerjen?
– Ide is telefonáltam, a munkahelyedre is – felelte
szűkszavúan. – Semmi válasz.
– Az isten szerelmére, Sean! Egy ideig elérhetetlen voltam. Ez
nem bűn! Amikor tegnap beszéltünk, megmondtam, hogy
hazajövök, amint tudok. A rendőrségre kellett mennem, csak
mostanra tudtam eljönni.
– Hívtalak mobilon is. Nem vetted fel.
Nem tudom levenni a szemem az arcáról. Remélem, szégyelli
az arckifejezését, mert szerintem illene. Úgy néz ki, mint akinek
éppen összetörték az álmait. Rá akartam kiabálni. „Semmi rossz
nem történt veled! A világon semmi!”
 – Nem gondoltál rá, hogy felhívd Spilling
rendőrkapitányságát? – kérdeztem minden gúnyolódás nélkül.
Nem lehettem óvatlan. A házon belüli passzív-agresszív
hadviselés mestere vagyok.
– Rendőrkapitányságot? – Úgy kérdezte, mint akit átvertek,
mint akinek súlyos kellemetlenséget okoz, hogy egyáltalán
hallania kell ezt a szót. Ilyenkor szinte tapintani lehet az önzés
jelenlétét a szobában, mint egy hatalmas és láthatatlan harmadik
személyét; kétszer akkora, mint Sean, mellette ül a heverőn, és
nem mozdul.
Ha gyilkosság kerül szóba, akkor számítani lehet rá, hogy nem
sokkal később a rendőrség is előkerül. Ha pártatlan tanúnak
számolnék be erről a beszélgetésről, döbbenettel venné
tudomásul, hogy Sean egy árva kérdést sem tett fel az erőszakos
bűncselekménnyel kapcsolatban. El kellene magyaráznom, hogy
Sean folyton a „nem az én gondom” vastag köpenyébe
burkolózik. Ez távol tart tőle mindent, ami a magafajta értelmes
emberrel sosem történne meg, vagy ami nem érinti őt
személyesen.
Ezt a gyilkosságot kivéve. Ha Francine Breary még élne,
Lauren Cookson nem követett volna Németországba. Ha nem
találkoztam volna Laurennel, nem tudnám, hogy Tim bajban
van, és nem töprengenék azon, hogy elhagyjam-e őt.
– Úgy van – mondtam vidáman, miközben levettem a
kabátomat. – Odale vótam a rendőrségen – tettem hozzá
tájszólással. – Hova máshova mennék, hogy elrendezzek egy
ügyet egy gyilkossággal vádolt ártatlan emberrel kapcsolatban?
– Véletlenül a padlóra ejtem táskámat. Túl fáradt vagyok, hogy
felvegyem.
Nem tudok ma elmenni innen. Sean reggel az ajtó előtt találna
ájultan. Érzem, ahogy szemhéjam lassan lecsukódik, miközben
elképzelem a jelenetet.
– Jól van, csinálj csak úgy, mintha túl fáradt lennél ahhoz,
hogy beszélj – szól keserűen. Elfelejtettem: nem lehetek fáradt,
amikor hazatérek egy üzleti útról vagy bárhonnan. Ez az ára
annak, hogy egyáltalán elmehetek. Sean elvárja, hogy energiával
telve érjek haza, hogy újraegyesülésünket szexszel vagy
veszekedéssel ünnepeljük meg. Sosem lehet tudni, mi lesz a
sorrend. – Nem tudtál volna felhívni, hogy tudjam, mi van veled?
– folytatja.
Viszketnek az ujjaim, legszívesebben belevájnám a körmeim,
és letépném a húsát. De legalább feltört bennem a harag
szökőkútja, és ez felébresztett. Talán mégis itt tudom hagyni
még ma.
– Téged nem érdekel, mi van velem, akkor meg miért
erőlködjem? – kérdeztem, amint belesüllyedtem a karosszékbe.
– Nem érdekel? – tartja fel tiltakozva mindkét kezét Sean,
mintha azt kérdezné, akkor miért duzzogok és kiabálok?
– Csak a távmegfigyelő rendszered meghibásodása érdekel,
amit összekeversz velem.
– Mégis mi a fenéről beszélsz?
Azzal kísérletezem, hogy elmondom, hogyan is érzek
valójában. Szinte biztosan megfogom bánni. Abba kellene
hagynom.
– Távmegfigyelő rendszer? – rázza a fejét. Legalább nem
bánja, hogy kihűl a vacsorája: ezt a javára kell írni. – Próbáld a
helyembe képzelni magad csak két másodpercre, Gaby.
– Ahhoz fel kell emelned a segged a heverőről.
– Hiányzol, ha nem vagy itt – mondja csendesen. – Várlak
haza. Olyan szörnyű ez?
Közölnöm kellene vele, hogy ne pazarolja rám az idejét,
energiáját. A gyengédség-ellenméreg ezen a ponton már nem
hat. Már túlságosan haragszom rá. Ebben a pillanatban
bármelyik férfi jobb lenne Seannál. Még egy idegen is vonzóbb
választásnak tűnik – már amennyiben nem várja el, hogy
hosszan fecsegjek vele. Nem érdekelne, ki az, ha ezekkel a
szavakkal fogadna, amikor hazaérek egy üzleti útról: „Fáradtnak
látszol, felteszem a vizet forrni. Jó lesz Earl Grey tejjel?”
Talán legjobb lenne, ha a következő projektemként
megalkotnám az ideális férfit. Az utolsó tervezési hibát is
kiszedném belőle, mielőtt engedném beköltözni. Ha nem
összpontosítok minden idegszálammal a munkámra, amikor
Seannal találkoztam, talán rájöttem volna, hogy nem érdemes
testi vonzalom alapján hosszú távú kapcsolatot kezdeni valakivel.
 És Tim? Mi van az ő hibáival? Nem volt hajlandó érted
elhagyni a feleségét, akit nem is szeretett, pedig könyörögtél
neki, hogy tegye meg. Elűzöm a gondolatot a fejemből.
– Ezt már megtárgyaltuk párszor. Az a variánsom, aki neked
hiányzik, nem is létezik. Nem azonos azzal, akinek sokat kell
utaznia a munkája miatt. A valódi énemet nem is szereted, igaz?
Ha szeretnéd, kedvesebb lennél hozzá.
– Gaby, vannak emberek, akik sokat utaznak, és vannak a
munkaalkoholisták, akiknek már magánéletük sincs. Még itthon
is a következő külföldi muridat szervezed: szállodákat nézel,
repülőjegyeket foglalsz le…
Külföldi muri. Ez új.
– Az utóbbi hat hónapban átlagosan heti három napot voltam
távol – bököm ki. A statisztikát a naplóm alapján készítettem el a
repülőn, hátha szükségem lesz rá. – Ez annyit jelent, hogy
átlagosan heti négy éjszakát töltöttem itthon. – Megdörzsölöm a
nyakamat, amely belefájdult a fejem fenntartásával járó
fáradságba. – Mi mást tehetnék, Sean?
Miért nem szólok neki arról soha, hogy a munkámmal járó
utazgatásaim – igaza van, sokat járom a világot – annak a cégnek
az alapításához vezettek, melyet végül 48,3 millió dollárért
adtunk el, amelyből megvehettük ezt a házat, egyet a
szüleimnek, egyet a bátyámnak és a családjának, továbbá egy
lakást Londonban Sean testvérének?
Ezt persze nem hozza fel soha. Amikor elárultam, mennyiért
adható el a cég, ha minden a terv szerint halad, csak annyit
kérdezett, utána több időt töltenék-e otthon.
Sean munkája mentes mindenféle túlórától. Napirendje az
általánosan elfogadotthoz igazodik: reggel fél nyolckor megy el, s
azzal tölti a napot, hogy gimnazistákat tanít focizni, teniszezni és
hokizni, majd fél öt – öt körül hazaér. Az ő állása a megszokott
munkaórákra szorítkozik, és nem érti, miért ne tehetne az
enyém ugyanígy.
– Közben lekésem a meccset – mondja, kezét nyújtva a
távirányítóért.
A buszon mögöttem ülő kislány jut eszembe, akinek volt egy
Silas nevű testvére.
 – Képzeld el, hogy terhes vagyok, és fiunk lesz – mondom
neki. – És híres focista lesz belőle, ha felnő.
– Ideadod végre a távirányítót?
Ha Silas a Manchester United játékosa lenne, nekik
szurkolnál, vagy továbbra is Stoke Citynek? Végül nem
hallottam, mi volt a válasz; Lauren elterelte a figyelmemet.
– Ha a Liverpoolban játszana, akkor is Chelsea-drukker
lennél? – kérdeztem. – Vagy annak a csapatnak szurkolnál,
amelyben a fiad játszik, mert fontosabb lenne a focinál?
– Ne butáskodj. – Sean kinyitja a sörösdobozt meg a száját, és
tölt. Még a benzinkutaknál is elegánsabban oldották meg a
folyadékszállítást. – Tudod a választ.
– Ami…
– Nincs olyan ember, aki lecserélné a kedvenc csapatát azért,
mert a fia egy másikban játszik – ha az illetőt csak egy kicsit is
érdekli a foci.
– Ez nem lehet… – kezdem, de Sean lekicsinylő nevetésének
hatására a mondat közepén kételkedni kezdek a saját igazamban.
Igaza lehet? Ennyire őrült lenne a világ, hogy emberek milliói
fontosabbnak tartják… mit is? A pólók és rövidnadrágok színét
és mintázatát? A saját fiuknál? A focirajongó nők biztosan nem.
Bízom benne, hogy a nők értelmesebbek.
– Ha lenne egy fiunk, és a Liverpoolban játszana, vagy
bármelyik másik csapatban, attól még a halálom napjáig Chelsea-
rajongó maradnék.
– Értem. – Szánalmas. – Szóval a Chelsea a Liverpool ellen
játszik a labdarúgókupa döntőjében, a fiad pedig éppen a döntő
szabadrúgásra készül. Tudnád, hogy élete egyik legfontosabb
pillanata közeleg…
– A csapatomnak szurkolnék. És ami a lényeg, hogy ő szintúgy
– teszi hozzá Sean mintegy mellékesen.
Micsoda? Biztos rosszul hallottam. Vagy félreértettem.
Lauren lelassította az agyamat, az az én bajom.
– Kicsoda szintúgy?
– A fiam – feleli Sean, szemeit forgatva. – Elég sok játékos
szerződik egy-egy csapathoz úgy, hogy valójában egy másiknak
szurkol. Nem nagy ügy, csak… A csapatod a csapatod. Aki
egyszer Chelsea-drukker, az mindörökké Chelsea-drukker
marad.
Nem tudom elhinni, amit hallok.
– A fiad, a híres focista, aki a szabadrúgásra készül, mellé akar
lőni?
– Még ha szakmai büszkesége a góllövésre is késztetné, a
Chelsea győzelme többet jelentene számára – jelenti ki Sean
szaktekintélye tudatában.
– Mert… ennyire fontos lenne neki a Chelsea? – Azt hiszem,
mindent értek, de jobb ellenőrizni.
Sean bólint.
– Honnan tudod? – kérdezem. – Mi van, ha Arsenal-drukker?
– Az isten szerelmére! Mi értelme ennek az egésznek? Csak
add ide a távirányítót. Chelsea-drukker lesz, mert az én fiam, és
úgy fogom nevelni, hogy az legyen.
Köszönöm, hogy mindent elmondtál nekem, amit tudnom
kellett. Ez életem talán legfontosabb beszélgetése volt.
– Sean – mondom. – Nem akarok többé veled élni. Sajnálom,
hogy így, minden előzetes figyelmeztetés nélkül jelentem be. –
Felállok, és kis híján elveszítem az egyensúlyom a fáradtságtól. –
Már nem szeretlek. Nem akarok többé veled együtt élni, nem
akarok gyereket tőled, és ha lenne is gyerekünk, nem hagynám,
hogy megmondd neki, hogy ki ő és kivé kell válnia. – Felveszem
a táskámat, magamhoz szorítom, egy pillanatra elfelejtve, hogy
nem egy gyereket kell megvédeni zsarnok apjától. – Felmegyek,
hogy összeszedjek egy-két dolgot. Ne gyere utánam!
Eddigi életem könnyek és káromkodások közepette hullik
darabjaira, és rájövök, hogy mivel eddig semmit sem tettem
kapcsolatunk válságának megoldásáért, most gyorsan kell
cselekednem. Nagyon gyorsan. Pár másodperccel később
mindketten felrohanunk a lépcsőn, és miközben Sean megpróbál
a hajamba vagy a ruhámba kapaszkodni, égető, szúró fájdalmat
érzek testem különböző részein; megjósolhatatlan, hogy hol
jelentkezik legközelebb, hogy szúr-e majd vagy lüktet,
különösen, ha a háttérből a gonosz, a szörnyeteg és a kurva
szavak folyamatos egyvelege árad. Egy szót sem szólok, hogy a
menekülésre koncentrálhassak, a lépcsőfordulónál kétszer is
sikeresen ki tudok csúszni a kezei közül, és eljutok a hálószobáig.
De túl közel van, hogy bevághassam az ajtót, utána pedig már
nem a szobában vagyok, mert visszahúz a lépcsőhöz. Egyetlen
ötletem van, amivel megállíthatnám, mielőtt komoly kárt okozna
bennem: meglepem.
– Egy másik férfi miatt… – kiáltom az arcomra szoruló karba
– …egy másik férfiért hagylak el!
Sean elenged, majd a fürdőszobaajtónál egyetlen kupaccá
omlik össze. Zokog. Könnyei nem a szomorúságból, hanem a
haragból fakadnak, akár Laurené a düsseldorfi repülőtéren.
Mintha valaki a felfuvalkodott ellenszenvből facsarná ki a
folyadékot.
Lihegve ülök le. Ezt el kell magyaráznom neki. Ha megérti,
hogy őrületemben éppen tönkreteszem az életemet, és nem a
naplementébe lovagolok el az új lelki társammal, talán kevésbé
lesz dühös.
– Emlékszel Tim Brearyre?
– Kire?
– A könyvelőm volt, évekkel ezelőtt. Sosem találkoztatok. –
És egy szót sem szóltam róla, csak ha nagyon kellett. – Semmi
sem történt közöttünk, semmi testi, de…
– Szóval valami történt!
– Beleszerettem. Szerintem ő is belém. Talán nem, de
akkoriban úgy éreztem, hogy igen. De aztán… véget vetett neki.
Már ha lett volna bármi, amit be lehetett fejezni.
– Kidobott?
Bólintok.
– Remek – köpi a szót az arcomba. – Remélem, szenvedtél.
– Igen.
Többet akarok neki mesélni a szenvedésemről. Minden
vádaskodás, ítélkezés nélkül, ahogy egy vállalatigazgatói
képzésen tanultam. Az a befektetőm javasolta ezt a tanfolyamot,
aki túl fontos volt ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyhassam a
tanácsait.
– Észre sem vetted, hogy csendesen szétestem. Titokban
tartottam, amennyire csak tőlem telt, de nem tudtam teljesen
elrejteni. Rájöttem, hogy amíg megy a foci, addig biztonságban
vagyok. A szoba túloldalán a kék székben ülve könyökölhettem,
a tenyerembe sírva. – Te észre sem vetted.
 – Semmi szükségem arra, hogy ezt a szart nyomasd nekem –
dörzsöli a szemét Sean.
A tanfolyam nem tért ki arra, mi a tennivaló, ha az őszinte
szavakra sértés a válasz. Vagy esetleg ebéd után volt róla szó?
Délben el kellett mennem, hogy elérjem a San Diegó-i járatomat.
– Miért nem mész már, ha egyszer menni akarsz? – kérdezi
Sean. – Alig hiszem, hogy észreveszem a különbséget. Amúgy
sem vagy itt soha. A szex egy vicc, csak fekszel, mint egy hulla.
Alighanem azt kívánod, bárcsak ő lenne a helyemben.
– Inkább csendesen átgondolom a tennivalóimat a következő
napra. Sean, nem azért megyek el, hogy összeköltözzem Timmel.
– De hát az előbb mondtad… – remény csillan fel a szemében.
– Azt mondtam, miatta hagylak el, de nem minden az, aminek
az első pillanatban hangzik. Szeretem, igen, de attól még nem
valószínű, hogy érdeklem. Korábban nem akart, miért akarna
most?
– Akkor mi a…
– Börtönben van. Bevallotta, hogy meggyilkolta a feleségét.
– Meggyilkolta a feleségét… – ismétli Sean csendesen. –
Megőrültél, Gaby? – Eddig még sosem hallottam ezt a hangszínt.
Soha. Talán nyolc év után először tényleg aggódik értem?
– Nem ő tette. Tim nem gyilkos. Nem értem én sem, de…
Annyit tudok, amíg ki nem engedik, amíg mindenki meg nem
tudja, hogy ártatlan, erről fog szólni az életem. Segítek neki,
mindent megteszek érte. Amíg nincs biztonságban, nem tudok
másra gondolni, mással együtt lenni, még dolgozni sem… Tudom,
ennek első hallásra semmi értelme.
– Bolond vagy – nevet Sean. – Azt sem tudom, ki vagy,
érted?
Bólintok. Persze hogy nem tudja. Évekig rejtegettem előle,
Szent Kristóffal együtt.
– Viszlát – mondja, miközben talpra áll. – Tűnj el az
életemből. Minél gyorsabban húzol innen, annál jobb. És maradj
is távol, mert annyit megígérhetek, hogy nem fogadlak vissza, ha
majd fejre áll az egész életed.
– Ez már meg is történt – ismerem el. – Tim rácsok mögött ül
egy olyan gyilkosságért, amit el sem követett; ez a legrosszabb,
ami történhet velem, szóval nem kell várnod, átengedheted
magadat a kárörömnek. Akár e percben elkezdhetsz örülni.
– Menj csak, pazarold az életed egy gyilkosra! Te és ez a Tim
tökéletes párosnak tűntök. Minden gyilkosnak egy olyan kőszívű
kurvára van szüksége, mint te! Abban reménykedsz, hogy most
már sikerül meggyőznöd, hogy te kellesz neki, nem igaz?
– Én csak annyit remélek, hogy sikerül megmentenem az
életét. – Ahogy ezt kimondom, a küldetésem valóssá,
kézzelfoghatóvá válik. Végre határozott célom van. Máris jobban
érzem magam. – Senki másban nem tudok megbízni.
– Arrogáns ribanc vagy – jelenti ki Sean megvetően. – Te
nem vallhatsz kudarcot. Erről szól az egész. Egy férfi egyszer
visszautasított, és neked most az kell, hogy téged akarjon. Erről
szól az egész, semmi köze a szerelemhez.
Nagyot nyelek. Szeretném elfelejteni a szavait, de már késő.
– Most akkor döntsd el: ismersz vagy nem ismersz?
– Nem akarlak ismerni! Bár sose találkoztunk volna!
Sean feláll, odébb lök, ahogy lemegy a lépcsőn. Pár
másodperccel később hangos ajtócsapódást hallok, majd újra,
még a szokásosnál is nagyobb hangerővel felharsan az átkozott
foci. A hálószobában remegve dobálok pizsamát, fogkefét, fésűt,
eldobható kontaktlencsét, ruhákat egy bőröndbe.
Soha többé nem jövök vissza ide. Semmit sem akarok többé
látni ebből. Sean mindent megtarthat.
Leosonok, majd ki a házból, csendesen becsukva magam
mögött a bejárati ajtót.
Szabad vagyok.
Az autómhoz futok, közben a kulcsokkal szerencsétlenkedem.
Majdnem ott vagyok. Megnyomom a gombot a kulcson, hallom,
ahogy kinyílik az ajtó. Hála istennek.
– Gaby – hallok egy hangot a hátam mögül. Nem Sean. Nem
is ismerős. Meg akarok fordulni, de mielőtt megmozdulhatnék,
egy kar fonódik a nyakam köré, szorít, míg gondolataim fényes
feketeségbe nem zuhannak.
 14.

2011. március 11.

Proust az irodájában volt: jó. Senki más sem volt a közelben. Túl
könnyűnek ígérkezett a megbeszélés. Vagy Simon csak magát
verte át? Charlie biztosan ellenezte volna az ötletet, de ettől az
még nem vált értelmetlenné vagy lehetetlenné. Mindenki javát
szolgálta, még Hóemberét is. Különös gondolat volt, hogy Proust
akár még jól is járhat.
Simon a központi nyomozóosztály ajtajából észrevétlenül
figyelte a felügyelő mozdulatlan, kopasz fejét az üvegfalak között,
látta, hogyan csúszik el rajta a magas lámpa fénye, mintha
közönség figyelmét próbálná felhívni magára. Mivel nem vette
észre, hogy Simon is ott van, és a másik irányba nézett, ezért
Proust még mindig sikeresen sugározta, hogy elképzelhetetlenül
szörnyű sors vár arra, aki keresztezni meri az útját. A fenét.
Simon még nem jelent meg főnöke látóterében, nem állt
készen arra, hogy akár visszafordíthatatlan módon változtassa
meg kettejük viszonyát. Egyelőre a fényes, rózsaszín bőrkupolát
bámulta. Egy teljesen hétköznapi kopasz fej. Ránézésre nem
lehet tudni, mit rejt. Simon azonban tudta, hogy odabent a világ
legnagyobb és leginkább figyelemreméltó stratégiagyűjteménye
rejtőzik, amivel ember csak önmagát szolgálhatja. Semmi
emberfeletti hatalom. Proust talán nem fogja szeretni, amit hall,
de a mérgelődésen és morgáson kívül semmit sem tehet majd,
azt pedig alapjáraton gyakorolta. Megpróbálhatná kirúgni
Simont, de nem kockáztatná meg, hogy legjobb emberének
búcsút mondjon.
– Ha valami mondanivalója van, Waterhouse, azt ajánlom,
legyen férfi, jöjjön be és mondja meg. Nem azért kapja az
adófizetők pénzét, hogy a küszöbön állva bámuljon engem.
Simon besétált a felügyelő kicsiny irodájába, és behúzta maga
mögött az ajtót. Úgy döntött, először a munkaügyet rendezi. Ily
módon felmérheti, milyen kedve van Proustnak, mielőtt belevág
a Regannel kapcsolatos mondandójába.
– Tudom, mit mondott Tim Breary, amikor Sellers először
kihallgatta, és tudom, hogy csalt, hogy elrejtse előlem – közölte
Hóemberrel. – Akár egyenesen Barrow főfelügyelőhöz is
fordulhattam volna.
– Szálljon le a magas lóról, Waterhouse. Megsajnáltam a
szerencsétlen, kimerült párát. – Proust éppen csinos
téglalapokba rendezte papírjait. – A nemzeti lóversenyeken
elbotló lovaknak, akiket aztán lelőnek, egyszerűbb a dolguk.
Legközelebb ellenőrizze a bizonyítékait, mielőtt meggyanúsít.
– Ugyan, biztos vagyok benne, hogy mostanra már kicserélte
az átiratot – felelte Simon. – Ami persze nem jelenti azt, hogy
rendben van, hogy kicserélte és megparancsolta Samnek és
Sellersnek, hogy ne mondják el nekem.
– Egyetértek. Az valóban elfogadhatatlan lenne. Egyébként,
ha ezzel valaki máshoz fordulna, a maga szava állna szemben az
enyémmel. Ha azt képzeli, hogy Kombothekra őrmester és
Sellers nyomozó az oldalára állna, akkor ügyesebben áltatja
magát, mint hittem. Kettejük gerince együtt sem tesz ki egy
egészet. A szerencsétlen Barrow-nak pedig én is legalább annyi
történetet mesélhetnék a maga munkájáról, mint maga az
enyémről.
Ezzel nem lehetett vitatkozni.
– Őszinte leszek, Waterhouse. Csak önérdekből mentorálom
magát. Csak addig érdekel, hogy maga megtarthassa a pozícióját,
amíg én is megtarthatom az enyémet. A maga eredményei rám
is jó fényt vetnek.
– Azt akarta, Sam mondja el nekem – mondta Simon.
– Amit értelemszerűen meg is tett.
– Nem. Egy szót sem szólt. – Simon eljutott arra a pontra,
amikor már maga sem értett egyet azzal, ahogyan Sam
magatartásáról vélekedett, de még nem állt készen rá, hogy
teljesen elvesse.
– Akkor kicsoda? Sellers nem merte volna, és más sem… –
Proust dühösen hagyta félbe a mondatát, amiért kihagyhatott
valakit a lehetőségek sorából.
– Senki más nem tudta? Biztos benne?
 – Kicsoda? – sziszegte Proust a kérdést Simon felé. Asztalán
megcsörrent a telefon. Ábrázata haragosba fordult, amint
felvette, goromba szavakat váltva a mazochistával, aki
közvetlenül őt próbálta elérni. Simonon tartotta a szemét,
miközben egy kényelmetlenül elhelyezett papírra jegyzetelt
anélkül, hogy odanézett volna. A lap elmozdítása helyett a
mellkasa előtt helyezte át jobb kezét a másik irányba, mintha
önmagára akart volna kényszerzubbonyt húzni.
Simon felismerte a soha vissza nem térő alkalmat. Proust nem
csak rá figyelt. Ez volt a pillanat, soha nem lesz könnyebb dolga.
– A lánya tudott róla – szólt. – Amanda. Ő mondta el nekem.

– Gibbs! Már mindenhol kerestelek. – Miután megtalálta,

Robbie Meakin rendőr elállta Gibbs útját, idegesítően vigyorgó
pattanásos akadályt képezve előtte. Mindig hibának bizonyult,
ha a Barna Tehénben eltöltött délután után visszatért a
munkába, és csak azért tette, mert csak így kerülhette el az ikrei
lefektetését megelőző vagy az azt követő rendrakást. Ezt még
inkább el akarta kerülni, mint a munkáját vagy munkatársait,
beleértve Meakint is, a kapitányság boldog és büszke
szuperapukáját, akinek három gyereke volt. Gibbs hallotta…
Milyen szót szokott Liv használni? Hencegni. Hallotta Meakint
hencegni az étkezőben, hogy igen, a gyerek nehéz munka, de
annyira megéri. Micsoda alak. Gibbs nem ellenezte volna, ha
csak magáról és saját szülői tapasztalatairól beszél, de
nyilvánvalóan nem ezt tette. Meakin semmit sem élvezett
jobban, mint ha megmondhatta az új apukáknak, hogyan kell
majd érezniük, és hogyan érzik majd magukat a későbbiekben,
ha most még nem is.
– Van egy másodperced? – kérdezte Meakin.
– Nem igazán – felelte Gibbs nyersen.
– Hidd el, ezt muszáj látnod. Tim Breary is benne van.
Gibbs a kezét nyújtotta a Meakin kezében levő papírokért.
Pontosan tudta, hogy csak ezekre a papírokra van szüksége,
éppen olyan pontosan, mint azt is, hogy Meakin ragaszkodik
majd hozzá, hogy a szükségesnél több idejét rabolja el.
– Esetleg megbeszélhetnénk egy tea mellett? – kérdezte
Meakin.
 Alighanem létezett egy megoldás, amellyel Gibbs úgy
juthatott volna hozzá a többletinformációhoz, hogy megtagadja a
szuperapától a dicsőség pillanatát, de végül elment a kedve attól,
hogy elterelő manőverbe kezdjen.
– Rendben van. Te fizetsz – válaszolta.
– Spórolunk, igaz? – nevetett Meakin, ahogy a folyosón
megindultak az ebédről maradt báránysült és káposzta szaga
felé. – Döbbenetes, milyen drágák a gyerekek, nem igaz?
Ki ne mondd! Az ég szerelmére, ki ne mondd!
– De bármit megérnek, ugye?
– Még nem rendelkezem elegendő információval ahhoz, hogy
nyilatkozzam az ügyben. – Gibbs nem látta be, miért kellene
hazudnia, hogy Meakins kedvében járjon. Mire az ikrek felnőnek,
Debbie biztosan kiteszi a házból, és az anyjával együtt ellene
fordul. Akárhogy is próbálta, Gibbs nem tudta meggyőzni magát,
hogy a gyerek akár pénzügyileg, akár érzelmileg jó befektetés
lenne.
– Ugyan már – nevetett Meakin ismét. – Ne aggódj, nekem
elmondhatod, hogy imádod őket. Nem árulom el senkinek.
– Miért ne vethetnék egy pillantást arra, amid van, amíg
kihozod a teát? – nyújtotta másodszor is a kezét Gibbs, amint
megérkeztek az étkezőhöz. Hosszú volt a sor az ablaknál, jó lett
volna valami elfoglaltság várakozás közben.
– Egy másodperc. – Meakin ragaszkodott a papírjaihoz,
amelyek egy kis időre fontosabbá tették, mint amilyen valójában
volt. – Miért nem ülsz le? Előretolakszom, és elhozom a teát.
Gibbs leült az egyetlen szabad asztalhoz és a kabátzsebéből
elővette a vörös golyóját, meg néhány postásgumit, amit a Barna
Tehénből a kapitányság felé menet szedett össze. Kinyújtotta,
majd a labdára helyezte őket. Meakin eközben beállt a sor
végére. Miért mondta, hogy előretolakszik, ha nem akarta
megtenni? Kire akart jó benyomást tenni? Idióta.
– Gibbs. – Jack Zlosnik őrmester jelent meg mellette. –
Robbie Meakin keresi.
– Meg is talált – biccentett Gibbs az ablak felé.
– És még mindig itt ül? Ezek szerint nem mondta el?
– Nem. Lehet, hogy te elmondod, amíg rá várok? – Gibbs
Meakin felé pillantott, aki egyenesen előre figyelt, nem tudva,
hogy Zlosnik éppen arra készül, hogy fölöslegessé tegye minden
felvezetését.
– Úgy tűnik, a maga gyilkosa, Tim Breary Twitteren
kommunikált a börtönből.
– Lehetséges, de valószínűtlen – összegezte Gibbs. – Hacsak
nem tepert le egy őrt, hogy elvegye a telefonját. Az pedig nem az
ő stílusa. – Livnek köszönhetően Gibbs mindent tudott a
Twitterről. Mint ahogy azt is, hogy senki nem beszél róla úgy,
mint Zlosnik. Liv elszántan próbálta rávenni, hogy regisztráljon,
mert máskülönben sok mindenből kimarad. Végül választott egy
felhasználónevet – @unalmasszarházicg –, de nem is töltött fel
képet a fehér tojás helyére. Csak egyszer küldött Livnek
üzenetet, hogy hiányzik neki. Liv jól leszidta. Elfelejtette talán,
hogy a Twitter nyilvános? Nem, csak éppen nem érdekelte.
Amikor nem találkozhatott Livvel személyesen, és már
annyira ideges volt, hogy lyukat akart fejelni a falba, a lány
Twitter-idővonalát olvasgatta. Többnyire könyvekről és
könyvkiadásról szóltak a bejegyzései, egy rakás más embernek
üzengetett, akiknél szintúgy ez volt a visszatérő téma. Mellesleg
Gibbs elképzelni sem tudta, hogy valaha érdekelni tudná, hogy
feleslegessé válnak-e az irodalmi ügynökök. Hát a könyvkiadók?
Szerzők? Olvasók? Utcai könyvesboltok? Nyomtatott könyvek?
Aposztrófok?
Gibbs szerint Liv vőlegénye, Dominic Lund volt fölösleges.
Néha eltöprengett, vajon Liv valamelyik twitteres könyvkiadó-
vagy újságíróbarátja megvitatná-e ezt az ő fehér tojásával.
– Rendben, szóval valaki Breary nevében teszi – folytatta
Zlosnik. – Egyébként a tartalma miatt érdekes.
– Mi áll benne?
– Lényegében segélykérés. Egy nőről szól, akit a háza előtt
támadtak meg. Silsfordi cím, az ottani kapitányság vette észre a
kapcsolatot Brearyvel és…
– Miféle nő? Van cím is? – Gibbs már talpon volt. – Küldtek a
silsfordiak kocsit? Haszontalan népség.
– Nem tudom. Horse Fair Lane, Silsford. Persze lehet, hogy a
felhasználó csak szórakozik…
Gibbs már félúton járt az étkező ajtaja felé.
 – A megtámadott neve Gaby Struthers – kiabált utána
Zlosnik.

Proust lecsapta a telefonkagylót, miután az utolsó tíz percben a

megerősítő horkantásain kívül semmivel sem járult hozzá a
beszélgetéshez. Talán már jóval korábban befejezte a hívást, és
csak színlelt, hogy Simonnak könnyebb dolga legyen; Proust nem
volt jó közönség.
– Mit is mondott, Waterhouse? Azt mondtam Kombothekra
őrmesternek és Sellers nyomozónak, hogy ne szóljanak magának,
mert azt akartam, hogy szóljanak? Miért tennék ilyet?
Miért ezt a kérdést teszed fel a helyett, amit fel kellene
tenned? Nem hallotta volna, amint Simon kinyögi, hogy a
lányától tudja? Még a nevét is kimondta. A régi nevét: Amanda.
Lehetséges, hogy Proust nem hallotta meg?
– Talán meglepi, de sokan nem kérjük az ellenkezőjét annak,
amit akarunk. Ez a kettőnk közötti számtalan különbség egyike,
Waterhouse. Ezért történt, hogy amikor a könnyelmű Zailer
őrmesterrel való házassága mindkettőnket rémülettel töltött el,
maga megkérte a kezét, én pedig nem.
Simon azt kívánta, bárcsak valaki meggyilkolná Proustot.
Bárcsak kellő lelkiereje lenne hozzá, hogy megtegye és viselje a
következményeket. A világ jobb hely lenne ezután.
– Nem az volt a cél, hogy kételkedjem Tim Breary
történetében, igaz? – kérdezte. – Hogy felhívja a figyelmemet
valamire, ami arra utal, alighanem nem ő volt a tettes. Nem tett
úgy, mintha rejtegetni próbálná előlem, hogy amikor rájövök,
jelentősebbnek tűnjön, mint amilyen valójában. Egyáltalán nem
erről volt szó.
– Elvesztettem a fonalat, Waterhouse – horkant föl Proust,
miközben hátradőlt, és tarkójára kulcsolta a kezét. –
Megjegyzem, mindig ez történik, amikor beszélünk. Egyszer csak
elindul fölfelé a saját kis dilifájának a tetejére, és attól kezdve egy
szavát sem értem.
– Nem hiszi, hogy Breary gyilkos.
– Igazából, de, azt hiszem.
– Nem, nem hiszi. Én sem. De beismerte, és mindenki, aki
aznap a házban tartózkodott, alátámasztja a vallomását, sőt a
törvényszéki szakértők is. Miből is indulhatnék ki? Tudja, hogy
makacs vagyok, de talán most jött el az idő, amikor pusztán a
makacsságommal nem törhetek át a hazugságok falán. Szóval
úgy döntött, ad egy kis további késztetést.
– Hazugságok fala? – mormogott Proust. – Az veszi körül a
megszállottság gyümölcsöskertjét, amelyben a dilifája él?
– Breary ellen eljárás indult. Ez aggasztja önt. Ez még sosem
történt meg, igaz? Nem sikerült kiderítenem az igazságot,
mielőtt a bíróság vádat emel egy ártatlan ellen… Biztosan
aggódik, hogy kezdek kijönni a gyakorlatból.
– Rasszista tüntetéseket akar Culver Valley-ben,
Waterhouse? Ez a célja?
Mi köze volt ennek a rasszizmushoz? Simon nem válaszolt.
Korábban már elégszer esett Proust csapdáiba, hogy felismerje a
figyelmeztető jeleket. Egy nyers, előzmények nélküli megjegyzés,
amely mintha a fényreklám megfelelője lenne.
– Mert ha így folytatja, kiugrom az ablakon. Az emberek
felveszik a telefonjukkal, a helyi hírügynökségek megtudják, és
mindenki meg lesz róla győződve, hogy egy terroristák által
elfoglalt repülőgép csapódott Spilling rendőrkapitányságába, és
ez egyként felkorbácsolja majd az iszlámellenes és az iszlám
szélsőséges érzelmeket is. És ez mind a maga hibája lesz,
Waterhouse.
– Talán azt hiszi, jobban dolgoznék, ha úgy érezném, mindenki
ellenem fordult? – kérdezte Simon. – Talán igaza van. Fordítsa
tehát ellenem Samet és Sellerst, így újra bizonyítanom kell majd
mindenkinek, mint régen, amikor senkit sem érdekelt, mit is
mondtam.
– „Sem lángok, vagy lezuhanó mennyezet, egy darab
fájdalomkiáltás se” – mondta Proust az üres Világ Legjobb
Nagypapája feliratú bögréjébe, mintha valami mikrofon lenne –,
információink szerint szerencsétlen Giles Proust felügyelő azért
menekült a halálba, mert csak így tudta befejezni a Simon
Waterhouse-szal folytatott beszélgetését.
– Úgy döntött, ellenségre van szükségem, hogy a legjobbat
hozzam ki magamból. – Simon nem törődött a műsorral. – És
jobban tudnék Sam ellenében dolgozni, mint vele együtt.
 – Talán igaza van, Waterhouse. Nem állíthatok semmit
biztosan. Egy gondolatomra sem emlékszem azon kívül, hogy
„uram, könyörülj rajtam, szabadíts meg ettől”.
– Maga tudta, bármi történjék, azt Sam úgyis elárulja nekem.
Mint ahogy azt is, hogy nem azonnal, sőt azzal is tisztában volt,
miképpen reagálok majd, amikor megtudom, hogy nem mondta
el azonnal. Igaza volt. Ezt a választ akarta tőlem, és megkapta.
Nem dolgozom többé Sammel, legalábbis ezen az ügyön nem.
Szart se mondok neki. Nem fogja tudni, hol vagyok, mit csinálok,
mire gondolok, mik a terveim…
– Nem mondja el neki, mire gondol? – csattant fel Proust. –
Izzó irigységet érzékelek most, amit már nem lehet
megkülönböztetni a gyűlölettől. Ha a gerinctelen őrmester most
itt lenne, olyat tennék vele, amit később sem bánnék meg.
– Minden, amit mondtam, Gibbsre is vonatkozik – folytatta
Simon. – Ő velem dolgozik.
– Kíváncsi voltam, mikor említi meg a hasbeszélő bábuját. Azt
a vörös labdát, amit annyira szeret, magától kapta ajándékba,
igaz?
– Köszönetet kellene mondanom magának. Ha Sam és Sellers
középszerűsége nem húz le minket, hamarabb célba érhetünk.
Joggal örül. Még osztalékra is jut a terve hasznából. Ha
elvesztettem miatta egy barátot… – Simon megvonta a vállat. –
Magát nem érdekli, és engem sem. Nem lehetett olyan jó barát,
mint gondoltam.
Minél keményebben bánik most el Sammel, annál
könnyebben bocsát majd meg neki a jövőben. Fontos volt, hogy
ő, Simon vétkezzen nagyobbat. Csak így tudott megbocsátani
bárkinek is. Nem várta, hogy Proust megértse. Vagy akár
Charlie.
– Kétség sem fér hozzá, hogy Kombothekra őrmester minden
tekintetben átlagon alul teljesít – értett egyet Hóember. – De
talán jobban értékeli majd, ha eljut a ciklusának öntisztító
szakaszához. Ha eddig nem jött volna rá, Waterhouse, a maga
egója bulimiás. Addig tömi magába az öndicséretet, amíg már
felfúvódottságában nem fér bele több. Akkor kihányja mindazt,
aminek felzabálásával a legutóbbi tetszőlegesen hosszú
időtartamot töltötte, amitől a gödör legmélyére kerül. – Proust
felállt, kinyújtózott és az ablakhoz sétált. – Mondja csak meg, ha
tévedek.
Simon meg akarta mondani, de nem jöttek a szavak.
– Nem telik sok időbe, amíg rájön, hogy maga is ugyanolyan
erkölcstelen és semmirekellő, mint Kombothekra. Hamarosan
ismét segít majd neki, hogy teljes embernek tettethesse magát, ő
pedig ugyanígy segít magának. Egy rossz lépés, ennyi kell, hogy
elinduljon a folyamat.
– Legfeljebb egy hét múlva megmondom magának, ki
gyilkolta meg Francine Brearyt, és bizonyítékom is lesz – Simont
magát is meglepték e szavak. A saját kezét kötötte meg, de ez
nem zavarta; épp arra készült, hogy még egyszer megteszi. –
Megkérdezte tőlem, ki árulta el a maga kis tervét a kihallgatás
átiratával. Egy látogatóm volt, aki elmondta nekem.
– Kicsoda?
Proust még mindig nem jött rá? Talán tényleg nem hallotta,
amikor Amanda nevét említette?
– Mond magának valamit az a név, hogy Regan Murray?
– Murray a lányom vezetékneve – grimaszolt Proust. –
Regant azonban nem ismerek.
– Regan Murray a maga lánya. Törvényesen megváltoztatta a
nevét. Nem tudta tovább elviselni a nevet, amit magától kapott.
– Simon figyelte, amint Hóember ádámcsutkája a bőre alatt
rángatózik. – Fél megmondani magának, hogy többé már nem
Amanda. Egyébként Regan a Lear király egyik szereplője, akit
nem érdekel az apja, de úgy tesz, mintha ez nem így lenne.
Ismerős? Alighanem azt is fél beismerni, hogy
pszichoterapeutához jár.
– Családom egyik tagja se pazarolna pénzt pszichoterápiára –
jelentette ki Proust, arccal az ablak felé fordulva. Simon nem
látta az arckifejezését.
– Maga beárnyékolta az egész életét. Csapdában érzi magát.
Ezért jár oda.
– Az, hogy ilyen történeteket kell kitalálnia, többet elárul
magáról, mint az én lányomról – válaszolta Proust csendesen.
– Magáról próbálok valamit mondani, amit muszáj lenne
meghallania – felelte Simon. – Regan eljött hozzám, hogy
összevessük az önnel kapcsolatos tapasztalatainkat. Felnéz rám,
amiért szembeszállók magával. Megmondtam neki, hogy be
kellene vallania magának, hogy is érez valójában. Nagyon
megrémült. Megfenyegettem, hogy ha nem mondja meg, majd
elárulom én. Könnyekben tört ki, könyörgött, hogy egy szót se
szóljak. A legnagyobb félelme az, hogy maga megakadályozza
Lizzie-t abban, hogy meglátogassa. Dühös Lizzie-re, amiért nem
védte meg gyerekkorában. Ugyanakkor áldozatként is tekint rá.
Hóember most már nem úgy festett, mint aki egy
embertársát hallgatja, hanem inkább egy véreres fejű karóra
emlékeztetett, amit félig a padlóba vertek. Simon nem tudott
megszabadulni az érzéstől, hogy szándéka ellenére egy
horrorfilmbe keveredett. A szíve őrülten vert, oldalán csorgott az
izzadság. Meggyőződése, hogy Regan Murray egy napon majd
köszönetet mond neki, minden valóságalapot nélkülözött; most,
hogy visszavonhatatlanul kárt okozott, jobban belátta ezt.
– Mindig észreveszem, amikor hazudnak nekem – felelte
Proust.
– Maga szerint talán mindezt kitaláltam?
– A lányom nem tárgyalna családi ügyekről egy idegennel.
– Valóban? Akkor hogyan tudnék a barátja, Nirmal
tizennyolcadik születésnapjáról? Amanda taxija lerobbant. Ki
kellett szállnia, hogy keressen egy másikat, és tíz percet késett
otthonról. Mindösszesen tíz percet. Lizzie megkönnyebbült, hogy
a lánya biztonságban hazaért, de magának ez nem volt elég.
Hány órán át hagyta, hogy a lánya kinn álljon az esőben,
miközben az anyja benn remegett, mert említeni sem merte,
hogy maga nem viselkedett helyesen?
Semmi válasz.
– Én tudom – mondta Simon, ha esetleg Proust költőinek
vélte volna a kérdést. – Tudom, hány óráig, mert Regan Murray
emlékszik. De maga tudja-e?
Hóember visszafordult az íróasztalához, megállt az irattartó
előtt. Lehúzta a kabátját a széke háttámlájáról, kivette a
zsebéből a kulcsokat, és egyik kezében csörgetve őket kiment az
irodából. Arra készült, hogy bezárja az ajtót. Simon tudta, mi fog
következni, és semmit sem tett, hogy megakadályozza.
Vajon szándékosan zárta be Proust? Valószínűleg inkább
automatikusan cselekedett. Sokkot kapott? Ha igen, nem volt
vele egyedül.
Simon tudta, hogy a beszélgetés, aminek le kell zajlania, hogy
kiszabaduljon, a legrosszabb lesz majd: kínos, képtelen és
megalázó. Charlie elintézhetné helyette, a segítségével ártatlan
és kezelhető lehetne ez az ügy. Elővette telefonját és felhívta.
– Szia, én vagyok. Hóember bezárt az irodájába. Ki tudsz
juttatni innen?
– Szóval most már szóba állsz velem, igaz? Most, hogy
segítségre van szükséged.
– Ezt vegyem igennek?
– Szabadnapos vagyok.
– Akkor miért voltál egész nap a Dower házban, ahol Sam
munkáját végezted?
– A feléről sem tudsz. Nem dicsekedni akarok, de elég
érdekes dolgokra bukkantam. Ritkán dicsekedhetek.
– Gondolom, Buzz már mindenről tud.
– Jaj, istenem! Esküdj meg, hogy nem beszélsz többet
árulásról, mint egy őrült középkori király, vagy ott maradsz
bezárva!
Simon hallotta, amint Charlie cigarettára gyújt. Kedvenc
hangjai közé tartozott ez, különösen telefonon keresztül.
Megnyugtatónak találta a celofán zörgését, az öngyújtó fémes
sercegését, a mély lélegzés hangját.
Elsétált az íróasztalhoz, leült rá, és feltette Proust székére a
lábát.
– Kitálaltam Proustnak Reganról – szólt végül.
– Ajaj. Tudtam, hogy megteszed.
Simon hallgatózott. Vagy egy füstkarika hangját hallotta, vagy
egy csalódott sóhajtást.
– Megmondtad, hogy ne tegyem.
– Ezért tudtam, hogy megteszed. Ezért zárt be Proust?
– Ez volt a helyes… – elnémult, amint meglátta Proust
jegyzettömbjét, amire telefonálás közben írt. A kézírás inkább
mikroszkóp alatt tekergőző baktériumokra hasonlított, mint latin
betűkre, de Simon el tudott olvasni egy-két szót. A „támadás”
köztük volt. És Gaby Struthers neve.
– Hozz ki Hóember irodájából, de kurva gyorsan! – parancsolt
Charlie-ra. Mire rájött, hogy hozzá illene tenni, hogy „kérlek”,
már nem kaphatott választ.
 15.

2011. március 11.

Nem látok. Ez így nincs jól, annyira nincs, hogy már fáj. Az nem
lehet, hogy ez én vagyok, ez nem történhet éppen velem, ennek
most rögtön véget kell érnie. Valami beborítja a fejemet, az
arcomat is. Műanyag. Amikor levegőt veszek, a számhoz tapad,
olyan a szaga, mint a gyerekkori olcsó esőkabátomnak.
Megpróbálom odébb fújni, de a szél az arcomhoz szorítja az
anyagot. Szél. Ezek szerint még mindig kint vagyok. A házam
előtt. Két kezem a hátam mögött, valami összefogja őket. Ő lenne
az?
Erős testalkatú, rövid hajú férfi. Láttam. A nyaka…
Újra el szeretnék ájulni. Ha így haladok, megtörténik.
Gondolataim teljesen szétesnek, ahogy elönt a rémület.
Felegyenesedve állok. Állnom kell, noha úgy érzem, remeg a
lábam; nem elég stabil, hogy megtartson.
Ne reagáld túl. Egyáltalán ne reagálj.
Megpróbálom kiszabadítani a kezemet. Érzem, ahogy valami
lehámlik róla, szúró érzést hagyva maga után a csuklóm bőrén,
de ennek ellenére semmit sem sikerül elérni. Próbáljuk újra.
Semmi változás. Ragasztószalag. Azzal kötözte össze a kezemet.
Valami nyomja a légcsövemet. Nem szorítja el, hogy
megfulladjak. Kényelmetlen, de nem fájdalmas. Szoros, akár egy
nyakrögzítő, de nem fojtogató.
Ez bizonyára annyit jelent, hogy higgadt vagyok; különbséget
tudok tenni a kényelmetlen és az életveszélyes között.
Ha sikerül összeszednem magam, visszaszerezhetem a
félelemtől az irányítást. Itt a lehetőség, hogy bebizonyítsam, meg
tudtom csinálni. Most nem vallhatok kudarcot.
Jellegzetes tépő hangot hallok: ragasztószalagot tépnek le a
tekercsről. Szorosabb lesz. Fájdalom. A nyakamra tekeri, hogy a
fejemen tartsa, amit ráhúzott.
 Azonnal összeomlom. Meg fogok fulladni, és még csak azt sem
tudhatom, miért. Nem halhatok meg anélkül, hogy megtudnám,
ki teszi ezt velem, és miért.
Rövid hajú férfi, aki valamit visel a nyakában. Láttam őt.
– Gaby, Gaby, Gaby. Most aztán igazán átlépted a határt,
nem igaz?
A hangja görcsbe rándítja testem. Ez nem álom: valóság.
Valóban megtörténik, itt és most, velem. Megpróbálok elfutni,
vakon, de beleütközöm valamibe, talán az ő testébe, amely
visszalök egy keményebb, egyenletesebb felszínnek. Az autóm.
Az autóm mellett állok, éppen elhagyom Seant.
Meg fog ölni. Mert átléptem a határt. Miféle határt?
Nem adhatom fel. Soha, semmilyen jutalom nem jár azoknak,
akik feladják. Kell, hogy legyen kiút, kizárt, hogy ne legyen. Csak
gondolkozni kell. Ebben jó vagyok, sokkal jobb, mint a legtöbb
ember.
– Bár ne kényszerülnék rá, hogy ezt tegyem veled – mondja.
Megcsap a hangjából áradó ellenszenv hulláma. – Egyáltalán nem
élvezem. – Ez az álszent szöveg a legrosszabb, még a fejemre
húzott zacskón is túltesz, ahogy hallom a hangján, hogy szerinte
teljesen jogosan cselekszik, engem pedig túlságosan elgyengít a
félelem, hogy vitatkozzam vele.
Annyira hétköznapinak tűnik. Megpróbálom kitalálni, hol
láthattam már ezt az arcot. A fűtésszerelő, aki előző héten
javította a bojlert, és még jobban elrontotta? A csomagküldő
szolgálat embere, az ételkiszállító… Nem, egyik sem ő. Sosem
láttam ezelőtt. Nem az én világomba tartozik. Hogy lehetséges,
hogy ő mégis engem akar bántani? Én sosem okoztam neki kárt.
Tudom, hogy az élet nem igazságos, de azért ennél igazságosabb,
legalábbis velem mindig az volt.
– Ezt csak azért csinálom, mert muszáj megtennem – mondja.
– El kell rendezni a dolgokat. Semmi örömömet nem lelem
benne, de tanulnod kell.
Meg kell mondanom neki, hogy engedjen el, de nem tudom
olyan szavakká formálni a bennem lakozó félelmet, amelyeket
megértene.
Mit kell megtanulnom?
Élvezni fogja. Ezért hajtogatja folyton, hogy nem fogja.
 A rettegés az utolsó csepp erőt is kiszívta az izmaimból.
Néhány másodperccel ezelőtt még futni akartam. Most nem
tudnék. Kezdek kifogyni az oxigénből, és nem jutok többhöz, ha
elfogyott. Nem igazságos. Minél inkább próbálok takarékoskodni
vele, annál szaporábban kapkodom a levegőt, pazarló módon,
tehetetlenül, élve eltemetve a talajszint fölött. Műanyag koporsót
készített nekem, és a fejemre húzta.
Levegővétel közben ujjakat érzek a számban. Azután valami
az orromba ütközik, szakadó műanyag hangját hallom, és a
szellőt érzem az arcomon. Látom az autóm ablakát,
cigarettafüstöt érzek. Beletelik pár másodpercbe, mire rájövök,
hogy lyukat tépett a zacskón.
– Kérem, engedjen el – sikerül végre kimondanom. Levegőt
adott nekem. Nem akarja, hogy megfulladjak. Ebbe kapaszkodj!
– De megtanultad a leckét? – kérdezi, a fülemhez közel
hajolva, a zacskón keresztül. – Nem hinném.
Bizonygatom neki, hogy megtanultam. Újra és újra
elismétlem, makogva. Úgy érzem, szétesik a gyomrom.
– Úgy? Hát mondd el, mit tanultál meg! Halljuk!
Nincs semmi, amit mondani tudnék. A világon semmi sincs.
Színlelnék, ha tudnám, mit akar hallani.
Nem Jason Cookson és nem Sean. Láttam már őt.
Senki másra nem tudok gondolni, aki eléggé utálna ahhoz,
hogy ezt tegye velem.
– Még nem tanultad meg a leckét, mert még nem tanítottam
meg neked. De meg fogom. – Hozzám szorítja undorító testét, a
másik oldalról az autóhoz nyom. – Úgy tűnik, arra is meg kell
tanítanom téged, hogy ne hazudj. Nyisd ki a szád, és nyújtsd ki a
nyelved.
– Nem.
– Ne mondd, hogy nem! – Megborzongok és szót fogadok. –
Jobban. Félsz, hogy levágom? – gúnyolódik. Ha csak a nevetését
hallottam volna, és a szavait nem, azt hinném, hogy egy
tizenéves kölyök, és nem a harmincas évei végén vagy
negyvenes évei elején járó férfi.
Láttam. Ez azt jelenti, hogy meg kell ölnie? Ha nem teszi,
elmegyek a rendőrségre, és elkapják. Ezt tudnia kell.
– Dugd ki a nyelvedet!
 – Nem tudom megtenni! – Átjár a hideg. Ha meg kell halnom,
inkább gyorsan történjen. De ezt nem mondhatom ki. A végén
tényleg megöl.
– Nem is próbálod, Gaby.
Megpróbálom. Bármi is van az arcomon, lejjebb csúszott,
eltépett széle a felső ajkamat érinti. Megint nem látok semmit.
– Szerinted mivel kell kimosni egy hazug száját?
Összeroskadok. Az autóm melletti szűk résbe esnék, ha nem
rántana talpra a két karomnál fogva. Bármelyik másodpercben
elsétálhat itt valaki, megláthat, a segítségemre siethet. Bármikor.
Egy kutyáját sétáltató pár…
Nem, senki sem jön. A kertünk hátsó részében lévő garázs
előtt parkoltam, nem a kocsibejáró utca felőli oldalán, mint
máskor. Azért, hogy meg kelljen kerülnöm a házat, és egy-két
drága másodpercig elodázhassam a Seannal való találkozást.
Bármit is tesz velem ez a szörnyeteg, senki sem fogja látni.
– Van egy-két ötletem, mivel is moshatnám ki a szádat –
folytatja. – Már-már a bőség zavarával küzdök.
Megpróbálom kizárni az elmémből a hangokat, amiket
hallatok, mint ahogy azt is, amint bizonygatja, hogy ez után a
lecke után már nem lesz szükségem többre, mert ő jó tanár. A
legjobb.
– Visszahúzhatod a nyelved – mondja végül, fogalmam sincs,
mennyi idő múlva. – És köszönd meg, hogy adtam neked egy
második esélyt. – Megragadja az arcomat, hüvelykés mutatóujja
állcsontomat szorítja a zacskón keresztül. – De figyelmeztetlek.
Ha még egyszer hazudni mersz nekem, olyannal mosom ki a
szádat, ami nem fog ízleni.
Köszönetet mondok neki, és ami még megalázóbb, komolyan
is gondolom. Ad nekem egy esélyt. Nem öl meg. Csak meg akar
tanítani a leckére. Én jó tanuló vagyok. Köszönöm, köszönöm.
Megfordít, az autónak szorít. Felém dőlve átöleli a derekamat,
keze rátalál az övemre. Csak azért, hogy megijesszen. Nem tenné
meg. Csak üres fenyegetés, akár az arcomra húzott zacskó. Nem
vette le rólam. Még érzem a derekamon… És aztán már nem.
Biztosan kicsatolta. Megfeszülve várom a hangot, ami jelzi majd,
hogy levette rólam. Meg is fojthatna vele. Nem, lerángatja a
nadrágomat. Más ötletei vannak. A halál oka: a remény
természetellenesen gyors távozása.
Minden pillanatban, amikor ezt hagyom, magam ellen
dolgozom. Kiáltozni kezdek. Durván felpofoz.
– Kérem, ne tegye ezt – zokogom. Nem erőszakolhat meg a
házam előtt. Még csak nem is sötétedett be teljesen. Ilyesmi csak
sötétben történik.
– Nem akarom megtenni – mondja. – Mint mondtam, semmi
örömömet nem lelem benne.
Akkor mégis miért?
Mert meg kell tanulnom a leckét.
– Tessék? Kérem, csak árulja el, mit kell tudnom. Megteszem,
amit csak akar. – Folytatni szeretném, hogy meggyőzzem, de
valami elzárja a torkomat, valami áramlik felfelé. Fuldokolva
köhögök, epével terítem be a zacskó belsejét.
– Sosem féltem még annyira, mint te most – mondja a
szörnyeteg tárgyilagosan. – El sem tudom képzelni, milyen lehet,
amikor annyira félsz, hogy rosszul leszel magadtól. Kínos? Vagy
csak undorító? Milyen érzés?
Mit tesz velem, ha nem válaszolok neki? Nem akarom
megtudni. Válaszolok neki. Csak az igazat mondom, nem merek
hazudni, hátha a gondolataimban is olvas.
– Erről nem fogsz beszámolni a rendőrségnek, igaz? Az lenne
a legnagyobb ostobaság, amit csak elkövethetsz. Csak azt
bizonyítanád vele, hogy mit sem tanultál. – Lerángatja az
alsóneműmet. Nem, nem teszi. Ez nem történhet meg. Ez csak
egy múló rémálom. Nem valóság.
Tim visszatérő álma jut eszembe. A visszatérő azt jelenti,
hogy szünetek vannak közben. Örömmel belemennék egy ilyen
alkuba, ha ez kiutat jelentene. Ennek most legyen vége.
Folytatódjon holnap, jövő héten, jövő hónapban. Csak ne most.
– Nem jó mulatság, igaz? – kérdezi a támadóm. – Egyáltalán
nem. Nem neked és éppúgy nekem sem. Gondolkozz el ezen.
Magamévá akarlak tenni? Nem, semmiképpen sem.
Gondolatban Timbe kapaszkodom. Ő jobban szenved.
Börtönben van, gyilkosság vádjával. Nagyon félhet.
 Hideg levegőt érzek fedetlen bőrömön. Túl sok a szabad
bőrfelület. Csak felszín vagyok, nem pedig személyiség.
Szétesem, túl sokat veszítek magamból túl gyorsan.
Ne figyelj oda. Timre gondolj. Arra a rémálomra, amin ő
megy keresztül, ne a sajátodra. Amikor először mondta neked,
az a beszélgetés…
Minden lelkierőmre szükségem van, hogy elképzeljem:
Passaparola, az asztal az ablakmélyedésben. Képes vagyok rá,
hogy belehelyezzem magam a jelenetbe, hogy elfelejtsem, hol is
vagyok. Vacsora, három héttel azelőtt, hogy Tim eltűnt az
életemből. „Szerintem Francine megpróbált megölni – mondta. –
De ez lehetetlen, nem igaz?” Előtte tészta és tintahal: a
kedvence.
Biztonságos kuckóm szétfoszlik, amint gusztustalan szavait
hallom,
– Szégyelled magad? Szánlak. Valóban. Nem vagyok olyan
kőszívű, mint amilyennek tűnök. Akik ismernek, tudják.
Ne érezd.
„Távolról sem lehetetlen. Az emberek néha megpróbálják
megölni a másikat, gyakran akár a férjüket, feleségüket. Bár
különös, hogy nem tudod biztosan.”
– Én szégyellném magam a helyedben. Gyáva vagy, Gaby? A
hozzád hasonlók gyakran azok. Egyébként igen. Szerintem gyáva
vagy.
Nem. A gyávák nem menekülnek. Csak a legbátrabbak
szöknek meg, akár én, vissza Timhez.
„Van egy visszatérő álmom. Érdekes módon éppen Svájcban
játszódik.”
„Szerencséd van. Ha az Egyesült Királyságban lenne, adót
kellene utána fizetned, ráadásul minden alkalommal egyre
többet.”
„Hideg verítékkel együtt átlagosan heti háromszor. Ne mondd
el senkinek, rendben? Nem beszéltem róla sem Dannek, sem
Kerrynek. Nehéz beismerni, hogy egy álom tart rettegésben, ha
szeretnél magadnak egy kis emberi méltóságot megtartani.”
– Történt már ilyesmi veled, és akkor is ilyen ijedt voltál? –
kérdezi a szörnyeteg. Égető érzés a bőrömön, mintha lángra
kaptam volna. – Nos? Ha kérdezek, választ várok, Gaby.
 Nem hallom a saját válaszaimat, csak Tim kérdéseit.
„Miért próbált volna Francine megölni Svájcban?
Tudom, hogy az álmok nem valóságosak, de ez állandóan
ugyanaz.”
„Voltatok valaha együtt Svájcban?”
„Egyszer Leukerbadban, szabadságon. Akkor kérte meg a
kezem.”
„Ő kérte meg a te kezedet?”
„Igen. Február huszonkilencedike volt, szökőév. Akkor a nők
is tehetnek házassági ajánlatot, és a férfiaknak igent kell
mondaniuk.”
Itt beleestem a csapdájába.
„A férfiaknak nem kell igent mondaniuk.”
„Tényleg? Francine azt mondta, kell” – felelte Tim tettetett
megdöbbenéssel.Vártam.
„Valószínűleg ez az együtt töltött időszak volt a legkönnyebb
számomra. Boldog volt, legalábbis amennyire Francine lehetett.
Miért akarna megölni, amikor éppen beleegyeztem a
házasságba?” Néztem, amint elveszíti a türelmét. „Az isten
szerelmére, ha a feleségem meg akarna gyilkolni, Svájcban vagy
bárhol máshol, miért nem emlékszem rá, amikor ébren vagyok?
Az álom nélkül nem lennének ilyen hülye gondolataim.”
„Mi történik abban az álomban?” – kérdeztem.
Nincs válasz. Nincs Tim sem. Igazából nekem kellene most
válaszolnom: mi a rosszabb, a szégyen vagy a félelem? Pontosan
mi zajlik most le a fejemben? Mi a legrosszabb dolog, amit ez az
alak tehet most velem? Mi a három legrosszabb dolog?
Megpróbálom majd azonnal elfelejteni ezt az esetet, amint vége
van? Mert ez pont ellentétes lenne a lecke szellemével.
Mindennap emlékeznem kell rá, nehogy ismét hibázzam.
Két helyen vagyok egyszerre: egy spillingi étteremben és a
pokolban.
Mesélj az álmodról, mondom magamban, hogy eltüntessem a
poklot.
Tim visszatért. Hála istennek.
„Nincs sok mesélnivaló róla – mondja. – A kis szobánkban
vagyok, a leukerbadi hotelszobánkban, csak éppen sokkal kisebb,
akkora, mint egy fürdőszoba. Négyzet alakú. Francine felém
sétál, átlósan a szobán keresztül. Lassan. Nem látom őt, csak az
árnyékát a fehér falon, ahogy egyre közeledik. A kézitáskáját
nem a kezében viszi, hanem a karján lóg. A táskától félek a
legjobban. Bármi van is benne, azzal fog megölni. A fehér falon
nézem a háromszöget, amit a táska és a füle alkot. Nem tudom
rávenni magam, hogy közvetlenül a táskára nézzek.”
– Szerencséd, hogy zacskó van a fejeden – folytatja a szörny.
– Szerencséd, hogy nem látod, milyen szánalmasan festesz
hátrakötözött kézzel, mint egy állat egy ficánkoló rózsaszín
farokkal. – Nem mozgatom tovább az ujjaimat; megmerevednek.
Evőeszközeim csörögve esnek a padlóra.
Nem, nem esnek. Nem az étteremben vagyok. A Szent
Kristóf-medálom esett a földre a kabátzsebemből.
„Francine karja olyan, mintha el lenne törve. Az a karja,
amelyről a táska függ. Természetellenes szögben áll…” – mondja
Tim.
„Eltörted a kezét? Verekedtetek?”
– Gaby! – Ujjak bökését érzem a fejem oldalán. – Nem
figyelsz. Ha beszélek, elvárom, hogy rám figyelj. Ha kérdezek,
akkor te válaszolsz.
„Sosem törtem el senkinek egyetlen csontját sem – mondja
Tim árnyéka. – Sem a sajátomat, sem másét. Az álmomban az
áldozat vagyok, nem a ragadozó. Kővé dermedve guggolok a
sarokban, próbálom nem felhívni magamra a figyelmet, de nem
sikerül. A testem reszket, összevissza rángatózik. Nem tudok
uralkodni magamon. Tudom, hogy Francine soha nem áll meg.
Igazából siklik, nem is sétál, ezt említettem már? Ha elér, végem
van, mindörökre. Csak az árnyékot bámulom a fehér falon, ahogy
közeledik. Francine kicsavart kezét, a háromszöget a táska és a
füle között.”
– Tudod, mit jelent az a szó, hogy „megalázni”? Szerénységre
tanítani. Éppen ezt teszem most veled. Szerénnyé teszlek. A
szerénység erény, nem igaz? Olyan erény, amit te sosem
gyakoroltál, amint hallom.
Tim! Hová tűntél? Hová tűnt az asztal?
– Gyerünk már, ne rinyálj, mint egy kisgyerek. Még azt sem
tudod, hogy megszülettél.
 Egyedül is képes leszek erre. Tim nélkül is. Mindkettőnk
helyett beszélhetek.
A kicsavart karnak jelentősége van.
Túlságosan vékony, mintha olyasvalakié lenne, aki éhezik.
És valami… kiáll belőle, mint egy darab csont a húsból.
Vagy egy könyök?
Nem. Ahhoz nincs a megfelelő helyen.
Törte már el Francine valakinek a kezét?
Nem tudok róla.
– A jövőben tartsd távol magad Lauren Cooksontól, és nem
lesznek problémáink egymással.
Mi van Francine másik kezével? Az normálisan néz ki az
álomban?
Nem tudom. Jó kérdés. Nem hiszem, hogy valaha is láttam
volna. Vagy csak nem vettem észre. Csak a vékony kart és a
táskát látom. A táska valódi. És drága. Kifejezetten a
nyaralásunkra vette. Egyszer sem láttam, miután hazatértünk.
Azt mondta, el kellett vinnie megjavíttatni, mert elszakadt a
pántja.
Eljutottál valaha is arra a pontra az álomban, amikor
Francine meggyilkol? Tudod, hogyan teszi?
– Semmi szükség arra, hogy a jövőben találkozz Lauren
Cooksonnal. Ügyelj rá, hogy ez ne történjen meg.
Nem és nem.
Még Svájcban kezdődtek az álmaid?
Két nappal hazatérésünk után kezdődtek. Valami történt ott,
Gaby. Csak tudnám, mi. A legtöbb férfi végiggondolná a
lehetőségeit, ha a menyasszonya megpróbálná megölni. Már ha
nem félne attól, hogy meggyilkolják. A huszonkettes csapdája,
mi?
– Tartsd távol magad Laurentől, és én is távol maradok tőled.
Ugye nem akarsz úgy élni, hogy folyton hátra kelljen
pillantanod? Felejtsd el Laurent, és elfelejtheted az
aggodalmaidat is. Mindennek vége lesz.
Elmesélted Francine-nek is ezt a visszatérő álmodat?
 Viccelsz? Mi van, ha megőrültem, és csak képzelődöm? Vagy
ha megtudja, hogy tudok róla, és emiatt újra próbálkozik?
– Laurennek sem lett volna szabad felkeresnie téged. Nem
csak neked kell tanulnod.
1 4 3 5B/SK SZÁMÚ RENDŐRSÉGI BIZONYÍTÉK – KÉZZEL ÍRT LEVÉL KERRY
JOSE-TÓL FRANCINE BREARYNEK,
kelt 2 01 1 . január 1 2 -én

Hogy éreznéd m agad, Francine, ha elárulnám neked, hogy am ikor feleségül

m entél Tim hez, a középiskolai angoltanára nev ét v etted fel? Hajlandó lennél
ny itott m aradni a kedv éért, v agy inkább azonnal dühbe gurulnál? Ma reggel
m egkérdeztem erről Dant. Majdnem kiköpte a reggelijét. „Francine ny itott? –
kérdezte. – Izzani fog a haragtól.” Úgy v ihogtunk a m üzlink fölött, m int az
izgatott gy erekek. Vannak em berek, akik nagy on félelm etesek, ha dühösek.
Vicces elképzelni, hogy tom bolnak. Látni m ár kev ésbé.

Elm esélem . Mindenképpen kív áncsi lennél a részletekre, de köv etelni nem
tudod, m ert egy szót sem tudsz szólni. Talán rá kellene szoknom a rád jellem ző
fölény eskedő hangnem re, és fel kellene tennem a kérdést: v an v alam i értelm es
célod ezzel, v agy csak azért akarod tudni, hogy hozzáadhasd az „ellenem
elköv etett szörny ű tettek” listájához? Hogy aztán egy újabb „a férjem nem
m ondott el nekem v alam it, am it jogom v olt tudni” lehessen belőle? Ha igazán
bosszúálló kedv em ben v olnék, m ég el is játszhatnám , hogy v árom a
v álaszodat, holott nem tudsz m egszólalni. Menny ire utálnál azért, am iért a
saját „m egfelelő cél” szöv egedet használom fel ellened, am iért tudok v alam it
Tim ről, am it te nem . Hogy m erészelte nekem elm ondani, és neked nem ?
Ha esetleg m ég nem jöttél v olna rá, Tim azért m er Dannek és nekem
m indenfélét elm ondani, m ert tudja, hogy elfogadjuk a döntéseit, m ég a
rosszakat is. Például, hogy elv ett téged feleségül. Vagy azt, hogy v isszaköltözött
hozzád a szélütésed után. Bár egy ébként az jót tett neki. Biztos v oltam benne,
hogy az, hogy bárm iféle kapcsolatot tart fenn v eled, v eszély t jelent a szám ára,
de tév edtem . (Látod, Francine, ezért nem szabad m ásokra erőltetni a
döntéseidet.)
Láttam , hogy Tim egy re kev ésbé fél a közeledben, egy re term észetesebben
v iselkedik, így arra jutottam , talán rosszul szám ítottam . Többé nem aggódom
am iatt, hogy esetleg öngy ilkos lesz; inkább attól tartok, hogy m egöl téged, am i
egy felől lezárná az egész ügy et szám ára, de börtönbe juttatná. Bár Tim m ég
egészen boldog is lehetne a börtönben – legalábbis a legtöbb em bernél
boldogabb. Egy általán nem érdekli, hogy m i v eszi körül, am íg köny v ek
v annak a közelében. Lenne egy előírt napirendje, elég ideje olv asni, elég em ber
körülötte, akikre jó beny om ást tehetne, és legfőképpen bizony ítéka arra, hogy ő
rosszfiú. Szerintem m egny ugtatónak találná.
Hála az égnek, a börtön a legrosszabb, am i történhet v ele. Mostanában sokat
gondoltam a halálbüntetésről foly tatott v itánkra – em lékszel arra a borzalm as
estére, Francine? Ha a szav ak hagy hatnának m aguk után sebhely eket, a tieid
biztos hagy tak v olna. Egy szerű beszélgetésnek indult, de te v illám gy orsan
gorom ba szem ély eskedésbe fojtottad. A halálbüntetés pártján álltál, talán
m ostanra sem v áltozott a v élem ény ed. Dan és én ellene v oltunk, és am ikor
m egpróbáltuk elm agy arázni, m iért, te nem tudtad elv iselni. Kiabálni kezdtél
v elünk, hogy a hozzánk hasonló em berek m iatt lehetséges, hogy néhány
gy ilkosnak újabb és újabb em berek esnek áldozatul. Hangoztattad, hogy
m enny i v ér tapad a kezünkhöz. Em lékszem , később m enny it nev ettünk
Dannel azon, hogy akkor m indketten a kezünkre pillantottunk, és egy csepp
v ért sem láttunk, m ajd azt tettük, am it m indig, ha jelenetet rendeztél:
eljátszottuk, hogy nem is v iselkedsz illetlenül, és m ég udv ariasabbak v oltunk,
hogy kiegy ensúly ozzuk öntelten ellenséges m agatartásodat. Bárm ely kív ülálló
teljesen szürreálisnak tartotta v olna, am it lát, m intha két, teljesen különböző
beszélgetés zajlott v olna egy idejűleg. Az egy ik hisztériás: „Anny it m ondhatok,
hogy az én lelkem en egy etlen gy erek halála sem szárad!” A m ásik sely m esen
udv arias: „Minden bizonny al, és igazán csodálatra m éltó az igazságérzeted, és
teljes m értékben m egértem , hogy így gondolod, de…” Ezt aztán egy
v állrándítás köv ette, m ert túlságosan bosszantottunk v olna, ha azt m ondjuk:
„Mi úgy gondoljuk, nem hely es em bereket m egölni, m ég akkor sem , ha ez
törv ény es keretek között történik, és az adott em berek v eszély es bűnözők.”
Tim három nap m úlv a felhív ott m inket, hogy bocsánatot kérjen az agresszív
v iselkedésedért. Hozzáteszem , Tim nem használta azokat a szav akat, hogy
„bocsánat” v agy „agresszív ”. Am ikor felv ettem a telefont, kuncogv a anny it
m ondott, hogy legutóbb m egúsztuk a nagy ját. Szörny en éreztem m agam .
Jobban örültem v olna, ha Tim ússza m eg a nagy részét; ő v olt az, aki nem
tudott elm enni onnan a nap v égén v agy bárm ely ik nap v égén. Neki kellett
v eled feküdnie, v eled kelnie. Dannel és v elem ellentétben nem szökhetett m eg
oly asv alakiv el, aki feltétel nélkül szereti és elfogadja; nem nev ethetett
felhőtlenül, és nem beszélhette m eg senkiv el, hogy m enny ire fontos neked,
hogy m indenki rosszul érezze m agát a körny ezetedben.

Am ily en naiv bolond v oltam , akkor m ég m eglepődtem azon, hogy Tim is

m egkapta a m agáét. Bár régóta a férjed v olt, én m ég akkor sem fogtam fel,
m enny ire rossz hatással v agy rá. Azt hittem , hogy szerinted Tim sokkal jobban
v iselkedett, m int Dan v agy én. Már ha egy általán lehetséges, hogy v alaki
ártatlan legy en Francine v ilágában, akkor ő ártatlan. Nem v itatkozott v eled a
halálbüntetésről, egy szót sem szólt addig, am íg kev ésbé ellentm ondásos
tém ába nem fogtunk. „Mondtál neki v alam it, am iv el feldühítetted, m iután
elm entünk?” – kérdeztem tőle, de úgy éreztem , ez teljesen v alószínűtlen. Tim
m indig óv atosan éppen csak anny it m ondott a jelenlétedben, am enny it szabad
v olt neki.

„A baj az, am it nem m ondtam – m agy arázta. – Csendben m aradtam , és ezt

árulásnak értékelte. Biztosítanom kellett v olna, hogy az ő oldalán állok.”
„Tám ogatod a halálbüntetést?” – kérdeztem m eglepv e. Valószínűleg nem bölcs
dolog, de m indenkiről azt feltételezem , hogy ellene v an, am íg m ást nem m ond.
„Ha csak beszélünk róla, akárkit felakasztok, lefejezek, keresztre feszítek, hogy a
saját ítéletem et eny hítsem – kuncogott. – Két nap a sötét felhőben azért az
eny he árulásért, hogy nem v édtem m eg Francine álláspontját. A ny ílt egy et
nem értés súly os bűncselekm ény , legalább két hetet kapnék érte. Végtére is
igaza v an: ő sosem v olt hűtlen hozzám . Ha v alakinek elkezdeném m agy arázni,
m ily en jó is az állam által v égrehajtott gy ilkosság, ő lenne az első, aki az előző
estén tanúsított m egbocsáthatatlan v iselkedésem ellenére is tám ogatna.”

Nem hittem a fülem nek. „Tény leg ezt m ondta? Hogy tám ogatna, ha az ő
v élem ény ét hangoztatnád?” Ellenálltam a késztetésnek, hogy hozzátegy em :
bigott, barbár v élem ény ét. „Igen – v álaszolta ő v idám an. – Kom oly an is
gondolta. A feleségem jobb em ber, m int én: sosem m ond oly asm it, am it nem
gondol kom oly an. Én foly ton azt teszem . Mentségére legy en m ondv a, azt hiszi,
a v élem ény eink felcserélhetőek. Sokkal jobb feleség, m int am ily en férj én
v agy ok.” Istenem re, bosszantó tudott lenni, ahogy érzelem nélkül adta elő
felháborító v iselkedésedet, m intha teljesen norm ális lenne, csak azért, hogy
feldühítsen.
Mi lenne a büntetése azért, hogy hazudott neked a nev éről és a családjáról, ha
tudnál ebben az állapotban büntetni, Francine? Súly os lenne v agy eny he?
Menny i időt kellene töltenie a sötét felhőben azért, hogy azt m ondta neked, a
szülei m eghaltak, és nincsenek testv érei, holott egy báty ja és egy öccse v an, a
szülei pedig Rickm answorthben élnek? A családnev e nem is Breary , hanem
Singleton. Régen így hív ták. Mostani nev e negy edikes angoltanárától, Padraig
Breary től szárm azik – nappal a gowchesteri iskola felügy előtanára v olt, éjjel
költő, és hatv anhárom év esen halt m eg agy tum orban 2 007 -ben. Tim egy
költészettel foglalkozó m agazinban olv asott a haláláról, am ely et a hely i
köny v tárban talált. Ha nem lett v olna a köny v tár, m agy arázta egy szer
Dannek és nekem , nem v ette v olna a fáradságot, hogy kim ozduljon a
garzonjából enniv alóért. Éhen halt v olna, és nem kellett v olna drám ába illő
dolgot m űv elnie azzal a késsel.

Tim pontosan egy hónappal Padraig Breary halála után próbálta köv etni őt; a
köv etkező hónap ugy anazon napján. Nekem nem m ondta el, v életlenül jöttem
rá, am ikor a The Times gy ászjelentését olv astam , am it Tim kiv ágott és
m egtartott. Egy szer sem em lítettem neki, hogy rájöttem a két dátum közötti
kapcsolatra.

Nem hiszem , hogy téged különösebben érdekelne Padraig Breary , m ég akkor

sem , ha elm ondanám , m ekkora költő v olt. Anny ira büszke v oltál arra a
v élem ény edre, hogy a költészet puszta időpazarlás. Viszont m indent tudni
akarnál Singletonékról, az apósodról és any ósodról, akiket Tim m egtagadott
tőled, noha jogod lett v olna ism erni őket. A szülei, Veronica és Trev or
ny ugdíjasok, két testv ére Stuart és Andrew. Veronica ügy v éd, akárcsak te, de
ő m unkajoggal foglalkozik, nem ny ugdíjakkal, szóv al m égsem hasonlítotok
anny ira. Trev or a British Airway s alkalm azottja v olt, v alam i igazgatóféle.
Stuart apja példáját köv etv e pilótaként dolgozik, Andrew m inőségi pizzériát
forgalm azó céget üzem eltet. Mindketten házasok, egy -egy gy erekük v an.

Tim nem m esélt nekem testv érei m unkájáról v agy családjáról, m ert m aga
sem tudta, m i v an v elük. Nem sokkal az öngy ilkossági kísérlete után
felbéreltem egy m agánny om ozót, hogy derítse ki a családja sorsát. Ha esetleg
Tim m eg akarná találni őket, naprakész inform ációkkal szolgálhatok. Bár az
igazat m egv allv a inkább az v olt a célom , hogy gy orsan kapcsolatba tudjak
lépni v elük, ha Tim m el történik v alam i. Tim nem tartja a kapcsolatot v elük,
de azt szeretném , ha ők tudnák, m i v an v ele. Legalábbis én tudni akarnám a
hely ükben.
Nem hiszem , hogy v alaha is beszélni szeretnék Veronica v agy Trev or
Singletonnal, akik a m indennapi élet rutinján túl egy etlen szót sem szóltak a
gy erekeikhez, sosem puszilták m eg v agy ölelték m agukhoz őket, sosem
m ondták nekik, hogy szeretik őket, nem v itték őket sehov á, ahov á a gy erekek
m enni akarnak. Az összes családi történet közül, m ely eket Tim m esélt Dannek
és nekem , a családi étkezések döbbentettek m eg. Veronica és Trev or csendben
olv astak, m iközben lapátolták m agukba az ételt, am ely m indennap ugy anaz
v olt: reggelire zabkása, ebédre saláta és konzerv hal, v acsorára pörkölt.
Köny v eiket eközben m aguk elé tartották, hogy a gy erekeik ne lássák az
arcukat. Sosem v ettek nekik köny v eket, bár nem bánták, ha Tim elolv assa
papírkötésű regény eiket, ha ők m ár v égeztek v elük, ő pedig, am ikor m ár elég
idős lett hozzá, rákapott a köny v ekre. Stuart és Andrew nem m utatott
sem m iféle érdeklődést, csak az iskolában olv astak, ha m uszáj v olt.
A Singleton fiúk nem lehettek feldúltak, nem sírhattak, nem m érgelődhettek
v agy v itatkozhattak, nem okozhattak sem m iféle felfordulást. Nem hív hatták
m eg a barátaikat m agukhoz, nehogy v alam i kellem etlenséget okozzanak, és
nem lehettek kisállataik. Tim , Stuart és Andrew m indennap szem besült azzal,
hogy csak akkor tűrik el jelenlétüket, ha úgy tesznek, m intha ott sem
lennének. Problém am entes árny -gy erekeknek kellett lenniük.

Tizenny olc év ig élt Tim a szülői házban, nem panaszkodott és szót fogadott. Jó
fiú v olt, aki sosem okozott kellem etlenséget a szüleinek, m ert úgy tűnt, m intha
nem is lennének v ágy ai. Stuart a gy erm ekkorában táplálkozási zav artól
szenv edett, többször v olt kórházban alultápláltság m iatt, m ert nem tudta
m agában tartani az ételt. Veronica és Trev or m indenféle iratot és köny v et
v ittek m agukkal, am ikor m eglátogatták, és csak időnként pillantottak fel,
hogy m egm ondják Stuartnak, az lesz a legjobb, ha m iham arabb m eggy ógy ul,
m ert problém át jelent szám ukra, ha beteg.

Tim nél az orv osok m indig m indent rendben találtak. „Ez azért v an, m ert a
Singleton család tagjai nem látszanak a röntgenfelv ételeken” – m agy arázta
Tim Dannek és nekem . Hárm an gy akran nev ettünk felháborító családjainkon.
Mi m ást tehettünk v olna? Sosem m eséltem neked, Francine, de az apám at
pedofília m iatt ítélték el. Kétszer is v olt börtönben. Hihetetlen m ódon any ám
m ég m indig v ele él. Kiállt m ellette, és m ost m indenki tudja róla, hogy egy
szexuális bűnöző felesége. Úgy hallottam , a nőv éreim időnként próbáltak
beszélni apám m al, igy ekeztek a legjobbat kihozni a rossz hely zetből. Én
egy ikükkel sem beszéltem m ár v agy tíz év e. Csak úgy tudom túltenni m agam
a történteken, hogy kizárom őket az életem ből, próbálok a lehető legjobb em ber
lenni. (Am it te igencsak m egnehezítesz, Francine.)

Inkább Tim ről és az ő szüleiről kellene m esélnem neked, nem m agam ról.
Andrew tizenév esként drogügy ekbe kev eredett, m ajd jav ítóintézetbe került.
Egy szer sem látogatták m eg. Andrew csak m egpróbálja felhív ni m agára a
figy elm et, m ondták, és ezért nem szabad m egjutalm azni. Stuart egy szer
m eglátogatta, és a szülei em iatt büntetésből hat hónapig tudom ást sem v ettek
róla. Tim nem akart a szülei ellen fordulni. „Nem kockáztathattam m eg –
m ondta. – Any a és apa foly ton azon v itatkoztak, hogy m egéri-e Stuart és
Andrew iskoláztatásának költségeit állni, ha ily en engedetlenek. Rólam sosem
m ondtak ily esm it, de tudtam , elég egy szer hibáznom , és én is úgy járok.
Egy edül az iskolában éreztem jól m agam .”
Tim nagy szerűen teljesített Gowchesterben. Először a Rawndesley Egy etem en
tanult angol szakon, ezt köv ette a köny v elői képzés, a jó állás, a foly óra néző
lakás. Minden a terv része v olt, am it kezdettől fogv a szőtt. Végre v olt saját
otthona és jöv edelm e, nem v olt többé szüksége a szüleire. Ekkor m ár Breary
v olt a nev e, bár a szülei ezt nem tudták. Nem szólt nekik a lakásról sem , és nem
az igazi m unkahely ének cím ét adta m eg. Úgy költözött ki, hogy m ég csak nem
is szólt a családjának, és azóta sem lépett v elük kapcsolatba. Úgy tudja, egy ik
családtagja sem kereste soha.

Hogy an használnád fel, ha m indezt tudnád, Francine? Ha elm ondtam v olna

neked, am it itt m ost leírtam , és egészséges lennél, m it tennél? Vagy inkább
úgy kérdezem : m ire kény szerítenéd Tim et? Hely eselnéd, hogy otthagy ta a
családját és a nev ét? Nem hiszem . Kritizálnád, am iért otthagy ta a testv éreit?
A legtöbben ezt tennék, hiszen Tim gy erekkori szenv edései nem Andrew v agy
Stuart hibájából fakadtak. Ez igaz, Francine, de kapcsolatban állnak a
szüleikkel, és ez, Tim szerint, aligha v áltozott. Ezért nincs hely ük az életében.
Nem bízom benne, hogy jó döntést hoztál v olna. Találkozni akartál v olna
m indanny iukkal. Ezért nem kockáztathatta m eg Tim , hogy beszéljen neked
róluk. Átv etted v olna az irány ítást.

Ezért nehéz sajnálni, hogy tehetetlen v agy . Most nem tudod m egv édeni
Ezért nehéz sajnálni, hogy tehetetlen v agy . Most nem tudod m egv édeni
m agad, am i azt jelenti, hogy Tim v égre m egv édheti m agát. Miatta rem élem ,
hogy nem öl m eg téged, de ha m egteszi, önv édelem ből teszi m ajd. Még ha m ást
is m ond erről a törv ény .
 16.

2011. március 12.

– Gaby maga twittelte ki, hogy megtámadták – jelentette ki

Sean Hamer. Egyáltalán nem illett ide; Gibbs úgy sejtette, a
szoba színei és a bútorok Gaby ízlését tükrözik. Mindenütt
halvány rózsaszínt és zöldet látott, selyemfüggönyöket, a
vízszintes felületeken drágának tűnő kínai vázákat. Esetleg japán
vázákat. Az ajtó szoba felé néző kilincsén egy kicsi, sárkányos
hímzéssel díszített selyemtáska lógott. Csak a sarokban álló
televízió nem illett a képbe, éppen foci ment rajta némán;
valamint Sean Hamer sem a fényes focimezében, kopott
farmerében és rongyos edzőcipőjében. És persze maga Gibbs, aki
azon töprengett, vajon ez a nappali hasonlít-e arra, ahogyan Liv
rendezne be egy szobát. Mindegy, ők ketten úgysem fognak egy
házban élni.
Gibbs várt, hátha Hamernek van még valami mondanivalója.
Tudott vajon a tisztázatlan részletekről? Látszólag nem. Nem is
lehetett volna tárgyilagosabb a hanghordozása; biztos volt benne,
hogy segített. A modora miatt Gibbs kínosnak érezte, hogy
bizonyítékot kell kérnie kijelentései alátámasztására. Nem is
annyira kínosnak, már-már bűnrészesnek. Eleinte nem értette,
miért, aztán rájött: Hamer úgy viselkedett, mintha ők ketten
már minden kétséget kizáróan bebizonyították volna, hogy Gaby
állt a Tim Breary fiókjáról közölt Twitter-üzenetek mögött.
Abban, ahogy beszélt, kimondatlanul benne volt: „bizonyítottnak
tekintjük, hogy…”
Csak éppen Gibbs szerint semmit sem lehetett bizonyítottnak
tekinteni.
– Miért annyira biztos benne, hogy Gaby volt az?
– Mert tudom, hogy senki sem támadta meg, és senki más
nem találna ki ilyesmit – felelte ismét, mintha minden
egyértelmű lett volna, és a tények alapján ez lett volna az
egyetlen lehetőség.
 Különös.
– Honnan tudja, hogy nem történt támadás, Mr. Hamer?
Miből gondolja, hogy senki más nem talált volna ki ilyet? Talán
minden embert ismer a világon?
– Komolyan. Bárhol is van Gaby, semmi baja sincsen. Neki
soha semmi baja. Gondoskodik róla.
– Van bármi bizonyítéka arra, hogy Gaby küldte az
üzeneteket? – Gibbs nem tágított.
– Tudnia kellett ennek a Tim Brearynek a jelszavát –
bólintott Hamer. – Biztosan. Éveken keresztül viszonya volt vele
a hátam mögött.
– Tudnia kellett a jelszavát? Vagy tényleg tudta?
– Persze hogy tudta. – Hamer a válla fölött hátrapillantott a
focimeccsre, majd lassan fordította vissza a fejét Gibbs felé,
mintha emberfeletti erőt igényelne a mozdulat.
– Honnan tudja, hogy Gaby ismerte Tim Breary jelszavát?
Miért gondolja, hogy nem támadták meg?
– Megmondtam. – Hamer hangján türelmetlenség és
értetlenség érződött.
Gibbs szerint fura, ha valaki annyira korlátolt, hogy tényleg
elhiszi, hogy bőséges bizonyítékot szolgáltatott, pedig valójában
egyet se.
– Azt mondta el, amit maga igaznak hisz, de nem támasztotta
alá bizonyítékkal – szögezte le Gibbs. – Szóval nem értem, mire
alapozza az állítását.
– Nézze – sóhajtott fel Hamer –, itt én vagyok az áldozat, nem
Gaby.
– Minek az áldozata?
– Elhagyott engem. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül
kisétált az életemből. Meg sem próbált semmit helyrehozni.
Semmit.
– Szóval maga annak az áldozata, hogy elhagyta magát –
mondta Gibbs. – De ettől még Gabyt előző éjjel megtámadhatta
valaki más.
– Semmi sem történt vele előző éjjel. Már megmondtam.
Jesszusom.
 – Mr. Hamer, maga valóban megmondta. Mivel nem tudom,
mire alapozza ezt a véleményét, így nem fogadhatom el, de nem
is vethetem el az állítását. Csak annyit mondhatok, hogy „de
igen, valami történt Gabyvel előző éjjel”, amire maga azt
mondaná, hogy nem, nem történt. És ez elég hiábavaló
párbeszéd lenne, nem igaz? Nem jutnánk vele sehová.
– Semmi sem történt vele – kötötte Hamer az ebet a karóhoz.
– Gaby mindig vigyáz magára. Nem hibázik. Ő… Mi is az a szó?
Gibbs csaknem kísértésbe esett, hogy találomra mondjon
valamit – például azt, hogy talicska – csupán azért, hogy
hallhassa, amint Hamer azt feleli: nem, nem az.
De igen, az az. És „bebizonyítom”, oly módon, hogy még
egyszer kimondom: igen, az a szó az.
– Őszintén szólva, boldog leszek, ha soha többé nem hallom
hírét Gaby Struthersnek.
– Ahhoz süketnek kellene lennie – felelte Gibbs. – Biztosan
nem próbált meg kapcsolatba lépni magával tegnap este óta?
– Már azelőtt is alig próbált, mielőtt elhagyott. – Hamer a foci
felé fordult, de ezúttal úgy is maradt, tarkóját Gibbs felé fordítva
beszélt tovább. – Ezért nem is fog hiányozni. Soha nem volt
itthon, de ha mégis, a következő üzleti útjára gondolt, vagy… rá,
valószínűleg. Mármint Tim Brearyre. Csak azért találta ki a
támadást, hogy aggódjam, hogy azt higgyem, elrabolták.
– Elrabolták? – kapott a szón Gibbs. – Miért mondja ezt?
– Talán azt akarja, hogy ettől féljek. Vagy valami rosszabbtól.
Megerőszakolták, feldarabolták. – Hamer vonakodva
visszafordult Gibbshez, és vállat vont. – Ki tudja?
– Nem úgy néz ki, mint aki aggódik.
– Mert nem is teszem. Mostantól csak magammal
foglalkozom. Túl sokáig szólt Gabyről az életem. Többé már nem
fog.
Gibbs egy pillanatig sem hitte, hogy Hamer álláspontja,
miszerint „miért érdekelne bárki más magamon kívül” csak
huszonnégy órája született meg. Ha Gaby még előző nap is
ennyire érdekelte, ma nem beszélne ilyen könnyedén arról, hogy
esetleg feldarabolták.
– Követte, amikor távozott? – kérdezte. – Autóval vagy
gyalog? Vagy talán felhívta?
 – Nem. Hagytam, hadd menjen.
– Igazán? Hosszú évek után a barátnője, akivel együtt él,
kisétál a kapcsolatból, maga pedig nem fut utána?
– Volt benne gyakorlatom – felelte Hamer. – Azóta engedem
el, hogy összejöttünk. Mindig ment valahová. Hozzászoktam.
– Úgy érti, a munkája miatt?
– Igen – bólintott Hamer. – Nem hiszem, hogy sokan vannak,
akik elviselnék.
Gibbs olyannak tartotta magát, aki el is viselné és nem is.
Debbie-től semmiképpen sem, de ha Liv lenne a felesége, vagy
ha együtt élnének… A jelenlegi helyzetben örömmel belement
volna, hogy Liv hat napig távol legyen otthonról, ha a hetediket
egy ágyban töltheti vele. Aztán felmerült benne, talán azért érez
így, mert Liv éppen arra készül, hogy férjhez megy.
Talán csak kétféle nő létezik? Olyanok, akik hajlandók
megváltozni egy férfi kedvéért, és olyanok, akik nem?
– Hol volt, amikor Gaby elhagyta a házat? – kérdezte végül
Gibbs.
– Itt voltam bent. Már megmondtam, szóváltásba
keveredtünk. Nyilvánvaló volt, hogy közöttünk mindennek vége.
Az emeleten hagytam őt, bejöttem ide, becsuktam az ajtót, és
tovább néztem a meccset. Amikor hallottam, hogy csukódik a
bejárati ajtó, azonnal tudtam, mit jelent, és csak arra gondoltam,
hogy ennyi volt.
– Nem ment ki az előszobába, hogy megnézze, merre megy?
– Nem. Itt maradtam.
Gibbs a kilincsen lógó táska selyemsárkányait tanulmányozta.
Milyen kár, hogy nem tudnak beszélni!
– Szóval nem látta, hogy van-e nála bőrönd?
– Nem, de tudom, hogy rengeteg ruháját elvitte. Megnéztem,
mielőtt előző este lefeküdtem aludni.
– Nem nézte meg, hogy az autójával hajtott-e el?
– Nem érdekelt különösebben.
Gibbs egyre inkább úgy érezte, Hamernek nagyon is fontos,
hogy mi van Gabyvel, csak valami sértődött, ostoba módon.
Ahogyan sok férfi törődik a nőkkel. Talán még maga Gibbs is?
Nem, ő régóta nem érzett magában dühöt Liv miatt. Megkímélte
személyiségének attól az oldalától, azt inkább Debbie-hez vitte
haza. Ez persze nem volt túl igazságos, és Gibbs ezt nagyon jól
tudta, de számára egyszerűbb volt elkülöníteni a világosságot a
sötétségtől; egyfajta különös megkönnyebbülés, hogy két külön
ember lehet egy testben ahelyett, ami oly sokáig volt, mielőtt
Livvel találkozott: egy faszfej, aki teljesen automatikusan
működött, sosem gondolt bele, hogyan is érez valójában.
Liv mentette meg. Gibbs attól félt a legjobban, hogy ha Liv
férjhez megy, megváltozik kettejük viszonya, és ő visszakerül
oda, ahonnan indult.
– Hallotta egyáltalán Gaby kocsiját? – kérdezte. – Vagy
egyáltalán bármilyen autót?
– Nem. Feltekertem a hangerőt, és a focira koncentráltam.
Vagy legalábbis megpróbáltam. A haverjai kissé megnehezítették
a dolgot.
– Joseph és Chase rendőrök szerint maga nehezítette meg az
ő dolgukat – vágott vissza Gibbs. – Azt mondja, megtagadta a
választ a kérdéseikre, és parancs nélkül nem volt hajlandó
beengedni őket. Mindketten gyanúsnak találták a viselkedését és
a hozzáállását.
– Nézze – rázta meg a fejét Hamer hitetlenkedve –, csak
annyi volt a célom, hogy minél hamarabb eltűnjenek, s a
legegyszerűbbnek az tűnt, ha be sem engedem őket.
– És ez volt az, amit gyanúsnak találtak, hiszen az eltűnt
barátnőjét próbálták megtalálni.
– Exemet – javította ki Hamer.
– Tudja, mit mondott Joseph közrendőr? Nem lenne szabad
elárulnom, de mégis megteszem. Szerinte úgy viselkedett, mint
aki egy holttestet rejteget az ajtó mögött, és csak arra vár, hogy
a rendőr végre elmenjen, és maga eláshassa a kertben.
Hamer szája megrándult, majd elnevette magát.
– Milyen vicces.
– Házkutatási parancsot fogunk kérni, amint Gaby eltűnése
után eltelik a huszonnegyedik óra.
– Akár most is átkutathatja a házat, ha akarja – mondta
Hamer. – A kertet is. Parancsoljon. Sehol sincs holttest. Csak
nem akartam lemaradni a fociról, ezért küldtem haza a
cimboráit. Elég idő elment már az életemből Gabyre, nem
akartam még többet vesztegetni rá. Nekik is megmondtam
volna, de olyan durván hangzik, nem igaz? Legalábbis további
információ hiányában.
Gibbs legszívesebben megmutatta volna Hamernek, mi is az
igazán „durva”, de az nem lett volna rendőrhöz méltó. Remélte,
bárhol is van Gaby Struthers, és bármi történt is vele, legalább
annak örül, hogy nem kell továbbra is itt élnie.
Felállt.
– Fent kezdem – jelentette ki.

– Mindannyian tudtuk, mi Tim azonosítója: @mildcitizen –

mondta Kerry Jose Samnek. – Egyik kedvenc versének a címe.
Glyn Maxwell írta. Jelszava dowerhousetim. Ezt is tudtuk
mindannyian. Igazából mi javasoltuk neki, mert neki semmi sem
jutott az eszébe.
– Kinek az ötlete volt? – kérdezte Charlie.
– Nem emlékszem – felelte Kerry vörösödő arccal. – Mind
ebben a szobában voltunk. Tim itt ült, ahol most én, laptopja az
ölében.
A barna köntösbe burkolt Lauren Cookson soványan,
holtsápadtan, szorgosan bólogatott Kerry minden szavára,
mintha biztatná.
– Itt? – Charlie meg sem próbálta leplezni kérdése gunyoros
felhangját. – Összegyűltek a tűz körül, borospohárral a
kezükben, és megvitatták, hogy Tim milyen nevet válasszon
magának egy közösségi oldalon, és mi legyen a jelszava?
– Igen – Kerry válasza félig suttogás volt.
– Jason is itt volt?
– Igen.
Lauren ismét heves bólogatással erősítette meg az
elhangzottakat.
– Micsoda… közösség – jelentette ki Charlie érzelem nélkül. –
Közeli kapcsolatban lehettek egymással.
– Szóval bármelyikük írhatott volna háromszor Tim nevében
múlt éjszaka – szólt közbe Sam. – A börtön könyvtárosának
tanúvallomása alapján tudjuk, hogy nem ő tette. Melyikük volt?
– Egyikünk sem. – Kerry hangja megremegett. – Mind itt
voltunk egész este. Attól kezdve, hogy Jason hazahozta Laurent
délután négy negyvenkor a repülőtérről, amíg le nem feküdtünk,
este tizenegyig.
– A csoport biztonságot nyújt – dünnyögte Charlie. –
Rendben, próbáljuk másképp. Kerry, látszik, hogy jól betanulta a
szöveget. Gratulálok. Ezek szerint maga a szóvivő. Lauren,
elmondaná, mit tud? Hol van Jason ma reggel?
Sam megpróbált nem gondolni Agatha Christie Gyilkosság az
Orient expresszen című regényére, amelyben az összes
gyanúsított egyszerre követte el a gyilkosságot. Nehéz volt. A
Dower ház pontosan beleillett volna az egyik Poirot-adaptációba,
és noha Kerry és Dan Jose nappalinak nevezték a szobát, ahol
ültek, Sam nem tudta nem szalonnak tekinteni a díszesen
faragott kőkandallóval ellátott, redőnyös, falba mélyített ablakú
és gazdagon dekorált mennyezetű helyiséget. Makulátlanul tiszta
volt, a konyha ellentéte, amely valószínűleg a legrendetlenebb
helyiség volt, amit Sam valaha látott. Ritkaság ennyire
szélsőséges ellenpontokat látni egy házon belül.
Charlie az ablakhoz sétált, és a szitáló esőtől szürke levegőn
túl a növényzetet nézte. Talán ő is ugyanarra a regényre gondol?
Tim Breary, Kerry Jose, Dan Jose, Lauren Cookson, Jason
Cookson. Talán nem együttesen felelősek Francine
meggyilkolásáért vagy a Gabyt előző éjjel ért támadásért. De
akkor miért adtak elő egybehangzóan minden új hazugságot?
Hasonlóképpen néztek és fordultak el. Sam ezt is észrevette. Ha
rájuk pillantott, bármelyikükre, lesütötték a szemüket, de amint
elfordult, szinte átfúrták a tekintetükkel. Kerry és Lauren szeme
vörös volt és duzzadt, amikor Sam és Charlie reggel
megérkezett, és noha Dan nem úgy nézett ki, mint aki sírt, talán
még mélyebben hatalmába kerítette a kétségbeesés, mint a
nőket. Alig szólt pár szót, de azokat is olyan kábán, elnehezülve
ejtette ki, mint aki el sem hiszi, hogy mibe keveredett, és nem lát
kiutat. Laurenhez hasonlóan pizsamát és köntöst viselt; Sam
másfél órával korábbi bejelentkezése ellenére csak Kerrynek
sikerült felöltöznie.
– Lauren? – noszogatta Charlie.
Lauren könnyekben tört ki, köpenye barna gallérjába temette
arcát.
 – Miért nem tudnak minket békén hagyni? – kérdezte a
szöveten keresztül.
– Jason egy barátunk házának felújításán dolgozik –
válaszolta Kerry. – Egész nap távol lesz.
– Nem baj – felelte Charlie. – Egyszerűen elmondhatja, mit
mondana, ha itt lenne. Vagy talán van olyan forgatókönyv,
amelyben az ő szövegrésze ki van emelve?
– Nincs – felelte Kerry, mintha a kérdés komoly lett volna.
– Van valamilyen kérdésük? – nézett Sam Danre.
– Azt hittem, maguk azért vannak itt, hogy kérdezzenek, nem
azért, hogy válaszoljanak! – csattant fel Lauren, mire Sam
gyorsan levonta a következtetést, hogy nem annyira védtelen,
mint amilyennek először hitte.
– Egyszerűen nem értettem, miért nem kérdezte meg
egyikük sem, mit twittelt Tim előző este – mondta Sam. –
Hacsak nem tudják amúgy is!
Dan megragadta széke vékony, kárpitozott karfáját. Kerry
tért magához a leghamarabb.
– Megkérdeztem volna, de gondoltam, úgysem mondják el.
Sam elővett egy összehajtott papírt a zsebéből, majd
kiterítette az ölében.
– Tim csak hatszor twittelt, és ebből három üzenetet nem is ő
írt. Az első három tavaly májusi. Az első kettő egy idézet egy
versből, amely egyszerre nem fért volna ki. Nincs feltüntetve
sem a költő, sem a vers címe:
„Élvezetesnek mutattam a csábítást / Ő akár tétovázik, akár
kudarcot vall / Talán többet veszít, / Én pedig kevesebbet
kapok.” A harmadik szintén idézet, bár itt tudjuk a szerzőt, C. H.
Sisson: „Legjobb nem szólni semmit / De én persze nem így
teszek / Csak majd akkor, mikor fekszem / Egész nap
csendesen.”
– Tim imádta azt a verset – mondta Kerry. Összenézett
Dannel, némán megbeszélhettek valamit, Samnek csak az
érzelmi tartalmat sikerült elcsípnie: fájdalom.
– A másik három előző éjszaka született – folytatta. – Egy
kissé kevésbé költőiek. „Sürgősen hívjatok rendőrt nő támadás
ház előtt horse fair lane spilling, a számot nem tudom segítség”
először, azután: „SÜRGŐS Gaby Struthers támadás a ház
mögötti lejáró erőszak gyilkosság ha nem hívja valaki a
rendőrséget”, végül: „segíts Gaby Struthers hívj rendőrt MOST
semmit sem tehetek borzalmas EZ NEM VICC!!!”
– Tudnak bármit erről az utóbbi három üzenetről?
Lauren és Kerry a fejüket rázták. Dan az ölébe bámult.
– Dan? – kérdezett rá Sam.
– Semmit. – Szándékosan sem hangozhatott volna
letörtebbnek.
– Igaz ez? Mert nem tudjuk, hol van Gaby Struthers. Bármi
segíthet, amit tudnak.
– Nem tudják, hol van? – pattant fel Lauren vadállatként a
székéből. – Mi a fenét jelentsen ez? – Megállt Sam előtt,
reszketett a dühtől, mintha a rendőr hibája lett volna, mintha ő
tüntette volna el szándékosan, rosszindulatból Gaby Strutherst.
– Lauren, higgadj le – szólt rá Kerry.
– Úgy érti, „maradj csendben” – vágott közbe Charlie. – Fél,
hogy véletlenül igazat mond haragjában.
– Hát miért nem keresik? – zokogta Lauren. – Miért itt
tökölnek, amikor őt kellene keresniük? – Kerryhez fordult. – Mi
van, ha valami ostobaságot követett el? Ő nem tenne olyat, igaz?
Olyan okos ember, mint Gaby, nem csinál butaságot, nem igaz?
Kerry lehunyta a szemét.
– Minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy megtaláljuk.
– Nem igaz. Itt ülnek velünk, és szart se csinálnak!
– Nem mi vagyunk az egyetlen rendőrök a környéken –
jelentette ki Charlie.
– Én nem is ezt mondtam.
– A kollégáink mindent megtesznek, hogy megtalálják Gabyt,
még mielőtt hivatalosan eltűntnek kellene nyilvánítani –
magyarázta Sam. – Felkeresik a Combingham közelében levő
szállodákat: ezeket elsődleges célpontoknak tekintjük. Ha nem
járunk sikerrel, kapcsolatba lépünk a családjával, a barátaival…
– Maga most éppen ezt tehetné – vágott közbe Lauren
vádlón. – Ahelyett, hogy a seggén ül egy flancos házban!
– Sam nem azért van itt, hogy a társadalmi reputációját
javítsa – mondta Charlie.
 – Már beszéltem Gaby két legközelebbi munkatársával,
beleértve azt, aki felhívott minket korábban az üzenetek miatt.
Ő Xavier Salvat. – Samnek eleinte gyanús volt Salvat
magyarázata, hogy minden ok nélkül keresett rá Gaby nevére,
és úgy talált ezekre az üzenetekre. Azt állította, gyakran tett
ilyesmit, kíváncsiságból, hogy megnézze, említi-e valaki Gabyt, a
céget, a munkájukat. Sam nehezen tudta elhinni, hogy valaki
ezzel tölti az idejét, de sejtette, hogy Charlie nem ért vele egyet.
A testvére, magyarázta egyszer, rendszeresen rákeres a saját
nevére a Twitteren, illetve ismerőseire, hogy ismerje a velük
kapcsolatos legfrissebb pletykákat.
Lauren hirtelen Sam arca előtt termett, és felé bökött az
ujjával.
– Ne beszéljen, cselekedjen! – parancsolta. – Ha Gaby valami
butaságot követett el…
– Várjunk egy percet – szólt közbe Charlie. – Bármilyen
kényelmes is minket vádolni mindennel, de mi az ön szerepe? Ha
Gaby veszélyben van, bármifajta veszélyben, valóban úgy
gondolja, hogy segít nekünk azzal, ha hazudozik? Tudom, hogy
segíteni akar rajta, és értem, hogy meg van ijedve…
– Nem vagyok!
– De igen. Retteg az igazságtól, bármi legyen is az. – Charlie
megindult felé. – Azért ment el egészen Németországig, hogy
beszéljen Gabyvel, igaz? El akarta mondani neki, mi történik
Timmel, és hogy ártatlan. Tenni akart valamit, és tudta, hogy
egyedül úgy tudja ezt megtenni, ha elmegy az országból, több
ezer kilométerre. Egy másik világba, távol az igazi életétől. És
még így sem tudta megtenni, igaz? Megfutamodott.
Lauren a körmét rágva bámulta maga előtt a fényezett
hajópadlót.
– Ha valóban érdekli Gaby…
– Érdekel!
– Akkor miért csak az után lett ideges, amikor tudattuk, hogy
eltűnt? – szegezte neki a kérdést Charlie. – Miért nem reagáltak
így, amikor Sam felolvasta a három üzenetet, amelyben arra
történt utalás, hogy megtámadták, esetleg meg is erőszakolták
és megölték? Megmondjam, miért nem?
– Inkább húzzon a picsába! – üvöltötte Lauren.
 Sam felpattant. Örült volna, ha képes olyan önuralommal
szembenézni agresszív emberekkel, mint Charlie.
– Azért nem, mert már tudtak a történtekről. – Charlie
Kerryhez és Danhez fordult. – Mindannyian tudták, ezért volt
annyira kivörösödve a szemük. De azt hitték, Gaby jól van. Hogy
nem sérült meg. Honnan tudom ezt? Mert amikor elárultam,
hogy eltűnt, Lauren megkérdezte, esetleg valamiféle ostobaságot
művelt-e. Bár akkor már tudta, hogy támadás érte. Tudta, hogy
nem a támadó felelős az eltűnéséért, igaz? Talán jelen voltak, és
végignézték. Talán valamelyikük volt a támadó. Talán
mindannyian.
– Hogy gondolhat erre? – kérdezte Kerry döbbenten. –
Undorító. Szeretem Gabyt, sose bántanám.
– Szóval Jason tette, akinek most mindannyian falaznak.
Szükségünk lesz annak a barátjának a nevére és a címére, akinek
segít felújítani a házát. Vagy ez nehézségbe fog ütközni?
– Nem tudom, kihez ment! – bámult Lauren Charlie-ra
elkerekedett szemmel. – Jason nem mond el nekem ilyesmit.
Annyit mondott csak, hogy egy barátjához. Ez minden.
Kényelmes megoldás, gondolta Sam.
Kerry sírva fakadt. Dan félrepillantott.
– Az volt a támadás célja, hogy elrettentse Gabyt a további
nyomozástól, Tim ártatlanságának bizonyításától? – kérdezte
Charlie, miközben körbehordozta tekintetét a szobán. – Ebben az
esetben nem kellett komoly kárt tenniük benne. Jasonnek sem.
Elég megijeszteni. Miben egyeztek meg, mivel annyira szeretik
Gabyt? Csak egy kis megfélemlítés, semmi komoly? De akkor
valaki túl messzire ment, és az egyik néző hirtelen úgy gondolta,
ez már túl sok, nem lehet tudni, mi lesz a vége. Pánikba esett.
Maga volt, Lauren? Nem mondhatott semmit, nem
menekülhetett vagy sikíthatott, mert Jason maga ellen fordult
volna. Amíg a férje Gabyvel volt elfoglalva, maga segítséget
hívott a telefonján…
Lauren úgy rázta a fejét, mintha vékony nyakáról akarná
leejteni a terhet. Mintha majdnem anorexiás lenne. Talán nem is
majdnem.
– A nyomozók már dolgoznak az üzenetek követésén –
mondta Sam. – Egy-két napon belül rájövünk, kinek a
telefonjáról vagy számítógépéről származnak, tehát akár el is
mondhatják.
– Maguk idióták! – üvöltött Lauren. – Leszarom, mit
csinálnak a telefonommal, fel is dughatják maguknak, csak
találják meg Gabyt! – Keresgélni kezdett a köntöse zsebében,
majd előhúzott valami ezüstösen csillogó tárgyat. Sam
megfeszült.
– Tegye azt le! – kiáltotta Charlie.
– Semmi gond – mondta Sam. Már látta: nem kés volt, hanem
telefon. A tulajdonosa Sam ölébe dobta, és kiviharzott a szobából.
 17.

2011. március 12.

A sorban előttem álló nő fekete kabátja korpás a vállánál.

Feldúltabb a nő, mint én. Mint Lauren a repülőtéren.
Megnehezíti a dolgomat, ha Laurenre gondolok, pedig itt és most
nagyon vigyáznom kell, bár logikusan gondolkozva
elképzelhetetlen, hogy újabb támadás érjen pusztán azért, mert
rá gondolok.
Még tudok józanul gondolkozni. Azzal bizonyítom, hogy
nyugton maradok. Hiába futnék el, a gondolataim követnének.
Ha olyasvalaki elől menekülök, aki nincs itt, honnan tudhatnám,
hogy nem éppen felé tartok-e? Elvileg bárhol lehet.
Akár Lauren a repülőtéren, az előttem haladó nő is kiabál.
Nem látom az arcát vagy a férfiét, akivel ordít, csak
rendőregyenruhás testének egy részét az üvegablak mögött.
Bodo Neudorf arcát képzelem oda; bár ő messze van innen,
biztonságban, Németországban.
– Tudja mit, ne pazarolja az idejét arra, hogy utánam küldi a
jogosítványomat. Tartsa meg! Legalább nem kell majd
ötpercenként behoznom.
A falon lévő nagy szürke matricára összpontosítok, próbálom
kizárni az előttem játszódó jelenetet. A matrica sarkai
lekerekítettek, szövege az indukciós hallókészülékek
beszerzésének feltételeit ismerteti.
– Akkor is megállít, ha térképet nézek? – követeli a választ a
nő. – Nincs SatNavom. Lehetne, csak éppen még arra sincs időm,
hogy vegyek egyet. Van egy szakadt úti térképem, de az az
elmúlt évet a csomagtartóban töltötte, ahol a fiam focicipői sárral
terítették be. Vezetés közben csakis az útirány megállapítására
használom a telefonomat, amit előtte e-mailben küldtem el
magamnak. Azért nem bírságolnának meg, amiért megnézem a
térképen, merre kell mennem – miért ne nézhetném hát meg
telefonon is?
Képzelt igazságtalanság áldozata, fantomok irigységének
tárgya: azoké, akik az autópályán boldogan hajtanak, sármentes
atlaszukat lapozgatva, a rendőrök legnagyobb örömére.
Az útra kellene figyelned és a visszapillantó tükrökre. Semmi
másra.
Nem mondom meg neki, mert félek tőle, sőt a férfitól is,
akinek méltatlankodik, valamint a váróban mögöttem ülő két
nőtől. Mindannyiuktól félek. Tegnap óta gondosan figyelem az
érzelmeimet, de a félelem mindet elnyomja. Mindentől rettegek.
A környezetemtől, magamtól, a zajoktól, a csendtől, bárkitől, akit
látok vagy hallok. Kiszámítható módon félek attól, aki meg akart
ijeszteni, mert nem látom, nem tudom, hol van, milyen messze
vagy közel van. Erre nem számítottam. Ha egyedül vagyok a
bezárt kocsimban, attól félek, hogy nem sikerül kinyitnom az
ajtókat, amikor kint vagyok, attól, hogy valami borzalmas fog
történni, valami még ennél is rosszabb.
Azt hittem, páni félelmem majd lassan elmúlik, amint vége
lett a támadásnak. De nem így történt, bár lehet, hogy rosszul
mértem fel, mennyi ideig tart majd a folyamat. Talán
fölöslegesen aggódom. Még huszonnégy óra sem telt el, túl korán
van ahhoz, hogy eldöntsem, miképpen fogom majd érezni magam
életem hátralevő részében.
Ez tölt el a legnagyobb rettegéssel: hogy életem végéig kitart
ez az állapot, és egyetlen elnyújtott, néma segélykiáltássá lesznek
a napjaim. A férfi kiszabadította a két csuklómat, mielőtt lassan,
kényelmesen elsétált, de az elmémet nem engedte szabadon. Azt
kellett volna csak igazán elengednie; még mindig érzem rajta a
műanyag zacskót.
Több időt kellene adnom magamnak? Van egyáltalán
választásom?
Nem vagyok hajlandó folyamatosan rettegni hátralévő
életemben. Ha azt hinném, képes vagyok rá, akkor a nap
hátralevő részét sem tölteném félelemben. Fontos döntések és
tárgyalások várnak a munkában: finomítani kell az árajánlaton,
meg kell győzni a Sagentiát, hogy az eldobható árukon kell a
legnagyobb haszonkulcsnak lennie, és mindennek a lehető
legegyszerűbb módon kell történnie. Ezeket kell elintéznem, és
olyannak kell lennem, mint amilyen máskor vagyok, hogy senki
se láthassa meg, mi rejtőzik legbelül.
Ki kell hoznom Timet a börtönből.
Az előttem álló nő undorral fordul el az asztaltól.
– Sajnálom, hogy feltartottam – mondja. – Szégyenkeznem
kellene, de túl mérges vagyok ahhoz. Ha megfojtanám ezt a
fickót, biztosan ez állna a címlapon: „Már nem bírtam tovább,
mondja a kétgyerekes anyuka.”
Csak a szája jár. Semmit sem tesz, főleg nem itt, mindenki
előtt.
– Semmi gond – csak ennyi telik tőlem, miközben
megmarkolom a kabátzsebemben a Szent Kristóf-medált.
– Nem felhőtlen a viszonyom a közlekedési rendőrséggel –
magyarázza. Ha nem kiabál, egészen kellemes a hangja. Mit
gondolnék róla, ha már találkoztam volna vele? Talán csak
bemagyarázom magamnak, hogy nincs tőle félnivalóm, és
kiderül, hogy tévedek… Olyasvalakivel kiabált, aki nem szolgált
rá. De ha örökké a tegnap történtek miatt rettegek, ha mindentől
félek, honnan tudom majd, mi árthat nekem és mi nem? Ha
képtelen vagyok felismerni, mi jelent rám veszélyt és mi nem,
hogyan boldogulok majd ezentúl a világban?
Leginkább azt szeretném tudni, normális-e ez a reakció. Nem
hiszem, hogy az lenne. Nem tudom, előfordult-e már mással is.
Hallottam már poszttraumás stresszről, de arról nem, hogy
valaki azt követően is folyamatosan rettegett volna, hogy
megszűnt a rettegés oka.
– Gaby?
Charlie Zailer mellém lép. Honnan került ide? Az embereknek
nincs szemük a hátukon vagy az oldalukon, de biztosan lehet
tervezni olyasmit, ami helyettesítheti. Talán ez lesz a következő
projektem.
Minden erőmre szükségem van, hogy ne forduljak meg és
meneküljek el. Amikor tegnap találkoztam Charlie-val, még a
támadás előtt, nem féltem tőle. Erre pontosan emlékszem.
Örültem, hogy ő is ott van; rá akartam jönni az igazságra,
ahogyan ő is. Meghallgatott.
– Gaby, jól van? Elég rosszul fest.
 – Igen. Jól vagyok, és úgy is nézek ki. – Gondosan
megmosakodtam, tiszta ruhát vettem fel. Összefüggően
beszélek, és tisztában vagyok azzal, hogy mit mondok. Nem
esem szét, nem csapok botrányt, nem lógok ki a sorból, mint az
előttem álló nő. A körülményekhez képest még jobban is nézek
ki, mint aki csak szimplán jól van. – Tudunk beszélni valamikor?
– Akár most is. Gaby, tudja, hogy keresik a rendőrök?
– Nem. Miért? Hiszen itt vagyok.
– Nem úgy néz ki – mosolyog Charlie Zailer. – Mi van a
zsebében?
– Nem adom oda. – Nincs már otthonom. Bárhova is megyek,
erre szükségem lesz.
– Csak megkérdeztem, mi az. Nem akarom elvenni. Biztos
nincs vele semmi baj. Mi az?
Enyhítek a szorításomon.
– Szent Kristóf-medál egy láncon.
– Megnézhetem? Nem akarom elvenni. Csak meg szeretném
nézni.
Megmutatom neki.
– Gyönyörű – mondja. – Beszéljünk valahol négyszemközt?
– Nem kell. – Mit ért az alatt, hogy négyszemközt? Miért?
– Inkább itt? – Végigpillant a váróban a székeken,
amelyekhez a recepciós irányítja a kiabáló asszonyt.
– Nem – válaszolom végül. – Ne itt.
– Van egy nagyon szép szobánk ilyen esetekre – mondja. –
Nyitva hagyhatjuk az ajtót, ha gondolja.
A nyitott ajtó gondolata is idegesít. A zárt ajtóé is. Egy szót
sem szólok.
– Gaby? Szívesen megteszem, amire kér. Hol beszéljünk?
Valahol, ahol már voltam. Olyan helyen, ahol nem félek. Nem
baj, ha nem rendőrőrs, amíg Charlie is velem van.
– A Prosceniumban.
– Az mi?
– Mégse. Túl messze van. – Nem tudok világosan
gondolkozni. – Egy magánkönyvtár Rawndesley-ben. Ott
találkoztam Timmel. Ott van az ország legnagyobb
versgyűjteménye. Legalábbis azok a kötetek, amelyek már többé
nem jelennek meg nyomtatásban. Mind eredeti kiadás,
néhányukat a szerző dedikálta.
– Elmehetünk oda is, ha gondolja.
– A tagok ebédelhetnek is. Tim tag. Én is. Ebédelhetne velem
a vendégemként, de nem vagyok éhes. – Túl sokáig tart, hogy
döntsek. Ha a tegnapi zaklatás nem történik velem, már régen
tudnám, mit akarok.
Az ajtókra pillantok, ahol tíz perce bejöttem. Még nem érzek
magamban elég bátorságot, hogy újra kimenjek az utcára. Még
nem.
– Maradjunk itt – nyögöm ki végül. – Az a szoba jól hangzik.
Majd becsukjuk az ajtaját.
– Jó ötlet – válaszolja Charlie. – Útba ejtsük a tea- és
kávéautomatát? A kávét nem ajánlanám, de sokféle teánk van,
talán segíthet ébren maradni. Még mindig nem aludta ki magát,
igaz?
– Nem vagyok fáradt – felelem. Alvás. Mikor leszek újra
képes rá? El kell mennem a háziorvosomhoz jó erős altatóért. Ha
nem alszom ki magam, nem tudok Timen segíteni. Éppen csak
annyi energiám maradt, hogy lemondjam a mai három
megbeszélésemet. A kifogásom nem volt kifejezetten ötletes.
„Beteg vagyok. Megbeszélhetünk egy új időpontot, ha már
meggyógyultam?” Tudtam, hogy senki sem kételkedik a
szavamban. Egyetlen megbeszélést se mondanék le, ha nem
vagyok félholt.
Téglafalú folyosón követem Charlie Zailert, a téglákat az egyik
oldalon a padlótól a plafonig érő, vékony tejüveg szakítja meg.
Mindig lelassít, hogy utolérhessem, de nem akarok ugyanolyan
gyorsan haladni, mint ő. Azt akarom, hogy én lássam, de ő ne
láthasson engem; hamarosan szemben fogunk ülni egy asztal két
oldalán, és nem lesz menekvés. A mai nap legnehezebb része
eddig az arckifejezésem és légzésem kordában tartása. Egy férfi,
aki mellett elhaladtam a parkolóban, megkérdezte, jól vagyok-e.
Semmit sem mondtam, rá sem néztem; elsétáltam mellette.
Az automatánál Earl Grey-t választok, mert általában azt
iszom, bár most az egyszer talán valami hétköznapit innék. Azt
kellene ebben a helyzetben inni? Elég ok ez a helyzet arra, hogy
középszerűvé váljak?
 A magánbeszélgetésekre fenntartott helyiség kicsi és meleg,
két, bekeretezett, de üveg nélküli kép díszíti. Biztosan
olajfestmények. A rendőrségen nem rejtik üveg mögé az
olajfestményeket – csak a recepciósokat védik így. Az egyik kép
egy épületet ábrázol egy park bejáratánál. Kapusfülke, tetején
vörös levelekkel. Ismerős. Blantyre Park talán? A másikon egy
férfi zongorázik. Nem, csak hangolja a zongorát. Ugyanaz a
művész festette mindkettőt; odasétálok, hogy megnézzem az
aláírást. Aidan Seed.
A szoba közepét két kék kárpitos karosszék foglalja el egy-egy
kis fa kávéasztalka mellett, mellettük két magas cserepes
növény; az egyetlen ablak a klímaberendezések kimeneteire néz.
Egyszerű fehér roló van fölötte, amit leeresztek – jobb, ha nem
látom a rácsokat. Hasonló lehet a kilátás a rendőrőrs egy másik
helyiségéből is. Az épület hátulján biztosan nyílnak a folyóra és a
vörös hídra néző ablakok. Inkább azt képzelem majd el.
A szemközti sarokban egy műanyag tetejű fémasztal áll,
amelyet négy fémszék vesz körbe. Legjobban annak örülnék, ha
Charlie Zailer oda ülne, nekem háttal, és úgy írná, amit mondok,
de tudom, hogy mindent meg akar majd beszélni velem, a
szemembe akar majd nézni, és mindenfélét akar majd kérdezni,
még akkor is, ha arra semmi szükség. Pedig csak arra lenne
szükségem, hogy meghallgasson. Egészen idáig ismételgettem
magamban a beszédemet.
– Napról napra változik itt a bútorzat – mondja. – A
kényelmes székekbe üljünk?
Leülök. A legrosszabb, amit tehetek, ha engedem, hogy ő
irányítson. Uralnom kell a helyzetet. Megkaparintottam a
kezdeményezést azzal, hogy bejöttem, és nem veszíthetem el az
előnyömet.
– Kiszedte az igazat Kerryből és Danből? – kérdezem. –
Tudja, hogy hazudnak, igaz?
Meglepettnek tűnik, csak néhány másodperc múlva válaszol.
– Gaby, ha nem gond, először inkább magáról beszélnék. Sok
munkatársam nagyon aggódott maga miatt.
– Rólam? – Jól vagyok, vagy hamarosan jól leszek. Tim van
börtönben, nem én. – Nem. Nem akarok magamról beszélni.
Inkább azt szeretném, ha a kérdésemre válaszolna.
 – Rendben. Egyikünk sem hiszi, hogy Kerry vagy Dan igazat
mondott. De azt gondolom, és mindannyian úgy reméljük, hogy
egyre közelebb kerülünk a célunkhoz. Úgy látom, magának
ugyanannyira fontos az igazság, mint nekünk, és ez… jó. Ritkán
találkozunk ilyen emberrel. A legtöbb embert csak az érdekli,
hogy ők és a hozzátartozóik ne kerüljenek bajba, vagy még az
sem.
– Engem csak az érdekel, hogy Tim ne kerüljön bajba –
felelem. – Azt tudom, hogy ő nem ölte meg Francine-t, de ha
még ő tette volna, akkor is azt mondanám, hogy nem ő volt. Nem
vagyok jó ember.
Charlie számára ez elfogadható, vagy legalábbis úgy tűnik.
– Hát akkor kicsoda az? – kérdezi.
– Tim. Jó ember és ostoba. Valamiért falaz Jason Cooksonnak.
Nem tudom, pontosan miért, de van rá tippem. Tim úgy hiszi,
hogy az ő szenvedése kevésbé fontos, mint bárki másé. Mindenki
másé. Ha bizonyíték kell, hogy képes tartós önfeláldozásra, a
házassága a bizonyíték.
– Azt mondja, Jason Cookson ölte meg Francine Breary-t?
– Igen.
Charlie bólint. Kérdésözönre számítottam, de ő inkább hagyja,
hogy a saját tempómban haladjak.
– Hallotta tegnap, amint meséltem Kerrynek a Lauren
Cooksonnal való találkozásomról a düsseldorfi repülőtéren.

– Ez még egyszerű, egész éjszaka azon agyaltam, hogy pontosan

milyen szavakkal adjam elő a mondandómat. – Szóval itt tudtam
meg Laurentől, hogy Tim a gyanúsított. Ártatlan férfinak
nevezte. Nem tudtam rávenni, hogy ennél többet mondjon. Meg
volt rémülve, elfutott, lekéste a járatát. Ennyire nem akart erről
beszélni velem. Minden mással kapcsolatban viszont folyton
emlegette a férjét, Jasont, mindenféléről beszélt, csak a
gyilkosságról nem, ezért úgy hiszem, egyedül tőle félhet ennyire.
Tegnap, amikor hazaértem Németországból, idejöttem és
megmondtam Gibbs rendőrnyomozónak, hogy szerintem Jason
Cookson ölhette meg Francine-t. Mi másért maradna Lauren
csöndben, ha egyszer tudja, hogy Tim ártatlan?
– Gaby…
 – Ne, várjon. Nem tudhatom biztosan, hogy Jason zaklatja-e
Laurent, de kivel találkoztam tegnap, amikor innen elindulva a
Dower házhoz mentem? Magával a zaklatóval. Goromba volt és
fenyegetően viselkedett, figyelmeztetett, hogy hagyjam békén
Laurent, és felejtsem el, amit mondott. Éppen csak a
GENGSZTER felirat nem volt a homlokára varrva, pedig jól
illene a többi tetoválásához. Azelőtt tudta, ki vagyok, mielőtt
bemutatkoztam volna. Lauren biztosan felhívta Németországból.
Még az sem érdekelte, hogy ezzel leleplezi magát. Nem érdekes?
Talán attól félt, hogy felbukkanok a Dower háznál, és kérdéseket
teszek fel, ezért előre figyelmeztetni akarta a férjét.
Charlie arckifejezése semmit sem változott azóta, hogy
elkezdtem beszélni.
– Nem érti? – kérdezem. – Vagy talán csak az én fejemben áll
össze logikus egésszé, amit mondok?
– Mit kellene értenem?
– Miért fenyegetne meg Jason, ha nem azért, mert ő maga
ölte meg Francine-t?
– Tegyük fel, hogy így van – mondja Charlie. – De vajon
Kerry és Dan miért hazudik? Ők is őt védik?
– Őt vagy önmagukat. Nem tudom, melyik az igaz. Ki kell
deríteni. Elképzelhető, hogy Jason a markában tartja őket
valamivel. Lauren a felesége, és retteg tőle, de nem tudok
rájönni, miért akarnák a többiek, hogy Jason helyett Tim menjen
börtönbe a gyilkosságért, hacsak nem attól félnek, hogy
bántalmazza őket. Ami még éppen nem elképzelhetetlen.
Jasonnek megvannak az emberei a piszkos munkára, ha
valamiért azt akarja, hogy tiszta maradjon a keze.
– Honnan tudja mindezt, Gaby?
Ezt is átismételtem a fejemben. Csak annyit mondok el,
amennyi mindenképpen szükséges, semmivel se többet.
– Egyikük meglátogatott tegnap este. Hogy figyelmeztessen.
Ugyanazt a szöveget ismételte, mint Jason: tartsam magam
távol Laurentől. Nem meglepő, hiszen Jason küldte.
– Honnan tudja, hogy Jason küldte a férfit?
– Nem tudom bizonyítani. Ez már a maguk dolga. Csakúgy,
mint a kiszolgáltatott nők védelmezése. Ha engem
megfenyegetett Jason, majd az egyik embere, mit gondol, mi
történik Laurennel, aki mindebbe belerángatott? Biztosan többet
kap egy kis figyelmeztetésnél. Ki kell hozni abból a házból.
Az utolsó mondat hatásos volt.
– Értem a lényeget, de láttam Laurent ma reggel. Sam
Kombothekra és én beszéltünk vele.
– Úgy nézett ki, mint aki retteg?
– Mindenki… nyugtalan volt – folytatja Charlie –, nem csak
Lauren. Ha ő is benne van egy összeesküvésben, amelynek célja
a nyomozás akadályozása, az éppen elég ok erre, nem igaz? Vagy
ha a férjétől fél…
– El kell hozni a férjétől!
– Nem tehetem, Gaby. Nincs rá hatásköröm, hogy akaratuk
ellenére elválasszam a nőket a férjüktől. Amit megtehetek, hogy
újra meglátogatom és elbeszélgetek vele…
– Ha Jason a közelében tartózkodik, egy szót sem fog
mondani. Talán amúgy sem. – Lehunyom a szemem. – Nem érti,
igaz?
– De igenis értem – válaszolja. Hallom a védekezést a
hangjában. – Azt próbálom elmagyarázni, hogy nem tehetek meg
bármit, de megteszem, amit tudok. De maga miatt jobban
aggódom.
– Nem szükséges. Tudok magamra vigyázni. Lauren nem tud.
– Ez a… figyelmeztetés, amit Jason emberétől kapott… Mi
történt? Azt mondta, a házánál kapta el magát. Szóbeli
figyelmeztetés volt?
Bólintok.
– Ez volt minden?
– Miért kérdezi?
– Maga nagyon feszültnek tűnik. És felhívták a figyelmünket
egy lehetséges támadásra. Valaki sürgős segítséget kért
Twitteren.
Twitteren. Ahol bárki bármit továbbíthat.
Szóval már mindenki tud róla. A tenyerembe vájom a
körmeimet, miközben az elmémben a rettegés lehúzza a
műanyag zacskót a fejemről, és megfordulok, hogy
szembenézzek vele. Azelőtt nem láttam, de most mindenhol jelen
van.
 – Bárki volt is, Tim Breary azonosítóját használta, és
mindenkit arra kért, hogy hívja a rendőrséget. Azt mondta, hogy
megtámadták magát a saját kocsibeállóján. A ház mögött.
Valaki segíteni akart rajtam. Nem rágódhatok ezen; ahhoz
kívülről kellene látnom magamat. Az önsajnálat nem vezet
semmire.
Füst. Füstöt éreztem.
– Gaby? Mi a baj?
– Azt írták… Mennyire volt pocsék a szöveg?
– Rengeteg helyesírási hiba van benne, ráadásul nincs
központozás sem. Csaknem értelmezhetetlen.
– Lauren – mondom. – Ő dohányzik. Ott volt. Ő látta. – A
látásom eltorzul. Olajrétegen keresztül látom a szobát, ami
eltakarja a szememet. Vonalakat, sötét foltokat látok a felszínén,
amint átlósan úsznak lefelé. – Valaki dohányzott. Úgy hittem, a
támadóm az, de neki nem volt dohányszaga. A leheletének sem.
Lauren dohányzott. Bárki volt is a támadóm, magával hozta.
Biztosan meg akarta állítani, de túl rémült és gyenge volt. A
férfinak fontos volt, hogy halálra rémítse. Meg tudja nézni, jól
van-e? Most!
– Két órája rendben volt, de megkérek valakit, hogy nézzen rá
– válaszolja, előhúzva zsebéből mobilját. Hüvelykujjával böködi,
halkan káromkodik, ha a rossz betűt találja el. – Fizikailag is
bántalmazta a férfi? – kérdezi, miközben tekintete még mindig
az üzeneten függ, amit ír.
– Jegyzőkönyvbe kerül ez a beszélgetés?
– Sajnos nem látom módját, hogy ne kerüljön – néz fel. –
Bármit, amit mond, továbbítanom kell, ha köze van Francine
Breary meggyilkolásához.
– Ebben az esetben inkább lépjünk tovább.
– Gaby, én megértem, ha fél vagy szégyelli, ami történt…
– Nem arról van szó – vágok közbe. Ennyire gerinctelennek
tartana? Igen, talán félek és szégyellem magam, de nem hagyom,
hogy ezek az érzelmek döntsenek helyettem. – Először Timmel
akarok beszélni. Meg szeretném tudni, mi jár a fejében, miért
állítja, hogy ő ölte meg Francine-t… – Tudom, mit akarok
mondani, de nagyon nehéz szavakba önteni. – Nem szeretném
nyomás alá helyezni az ügyet azelőtt, hogy minden lehetséges
következményét megértem annak, amit az esetleges
beavatkozás jelent. Ennek van így értelme?
Charlie lassan bólint.
– Mikor beszélhetek vele legközelebb? Esetleg ma?
– Nem valószínű. Leghamarabb holnap, ha a börtön kedvenc
nyomozója, Waterhouse meglengeti varázspálcáját.
– Akkor lengesse meg. – Holnap. Ebben a gondolatban
minden más feloldódik. Timmel szemben ülni, látni a mosolyát…
És ha nem mosolyog? Mi lesz az első dolog, amit mond nekem?
Mire fog magában gondolni?
Sosem szerettem a meglepetéseket. Tim éppen eleget
tartogat számomra, még hétköznapi körülmények között is. Bár
amikor együtt voltunk, az sosem volt hétköznapi.
Megpróbál majd megakadályozni abban, hogy segítsek neki.
Mint mindig.
– Úgy szeretnék majd bemenni oda, hogy minél többet tudjak
– mondom Charlie-nak. – Minél többet tud meg és mond el
nekem, annál jobb. Tudom, hogy nem kötelessége, de…
– Gaby, nem tehetem meg, hogy… – kezdi, de félbeszakítom.
– Átkutatták Kerry és Dan házát? Be kell nézniük Tim
szobájába. Nem tudom, mit találnak ott, de valamit biztosan. Kell
lennie ott valaminek. Dan végig éberen őrködött, amikor tegnap
ott jártunk, s azon igyekezett, hogy mielőbb kitessékeljen. Nem
hiszem, hogy csak azért, hogy ne vegyem észre a könyveket.
– Könyveket?
– Valódi krimiket, gyilkosok, terroristák, diktátorok
életrajzát. Tim sosem vásárolna vagy olvasna olyasmit. Valaki
odatette őket, hogy úgy nézzen ki a hely, mint egy gyilkos
szobája.
– Talán Tim maga – vetette fel Charlie.
– Nem hiszem. Talán gyilkosnak tetteti magát, de nem
használna ilyen kellékeket. Sokkal okosabb annál. – Ahogy a
saját hangomat hallgatom, elveszítem a türelmemet. Charlie és
én órákat vesztegethetünk még el, miközben vannak, akik
biztosan tudnak mindent.
Kihalászom a táskámból a gyűrött borítékot, és átadom neki.
– Odaadná ezt Laurennek? Mindenképpen akkor, amikor
Jason nincs a közelben. Németországban írtam neki ezt a levelet,
mielőtt elmenekült.
– Baj, ha előbb elolvasom?
Származhat bármi baj abból, hogy a rendőrség megtudja, mi
történt köztem és Tim között? Nem behatolás a
magánszférámba, ha én adom át a borítékot. Nem tudna semmit
a levélről, ha nem adtam volna oda neki.
Mégsem tudom rávenni magam, hogy megadjam az
engedélyt.
– Úgyis elolvassa, mindegy, mit mondok. Csak ne előttem. És
ha elolvasta, ne kérdezzen ezzel kapcsolatban. – Nem tudom,
hogyan figyelmeztethetném, és hogy egyáltalán szükséges-e
figyelmeztetni. Nem olyasmi lenne ez, mint a betörőnek szólni,
hogy a televízió éles sarkai felsérthetik a kabátját? – Inkább
szerelmi történet, mint levél. Csak arra gondoltam, hogy ha ettől
nem akarja majd Lauren elmondani az igazat, akkor semmitől
sem… És valamivel ki kell szedni belőle.
– Gaby, fel kell tennem egy kérdést. Nem fog neki örülni, de
fel kell tennem. Megerőszakolták magát?
– Nem. – Ez nem hazugság. Nem érintett meg olyan módon.
Csak a két csuklómat és a nyakamat kötötte el, és egyszer
nekem dőlt, a kocsimhoz préselt. Rájövök, fogalmam sincs, hogy
a vetkőztetés nemi erőszaknak számít-e, és nem kérdezhetem
meg anélkül, hogy többet mondanék az ügyről, mint amennyit
szeretnék.
– Biztosan?
– Igen.
–
Megsérült? Elvigyem a kórházba?
– Nem. – Huszonnégy órán belül két férfi támadott meg
fizikailag, Sean és a szörnyeteg, és ennek semmi külső nyoma.
Úgy döntök, ez szívósságom bizonyítéka.
– Rendben van – sóhajt Charlie. – Ha bármikor úgy érzi,
többet szeretne mondani arról, ami történt, megteheti, ha készen
áll rá.
– Köszönöm. – Ha megteszem, az stratégiai döntés lesz. Bár
ne úgy gondolna rám, mint egy szélsőséges érzelemtömegre!
– Alvásra van szüksége – mondja. – Igaz, hogy elhagyta az
élettársát, Seant?
 Bólintok. Élettárs. Ez egy vicc; Sean sosem volt az a
számomra.
– Szóval aludnia kell valahol. Van olyan barátja, akinél
megszállhat?
– Elég barátom van, de egyiküknél sem kell aludnom.
Combinghamben, a Best Western szállodában foglaltam szobát.
Viszont magának tisztáznia kell sok mindent, amihez ki kell
mennie a Dower házba – emlékeztetem. Ha esetleg elfelejtené a
tennivalóit, vagy úgy hinné, lényegtelenek, elismétlem neki
pontról pontra, mint egy megbeszélés végén. A munkámban
nagyon alapos emberként ismernek, túlságosan is alaposnak; ami
persze nézőpont kérdése. Néhány vezérigazgató emiatt nem
hajlandó velem dolgozni. A cégeim rendszeresen jobban
teljesítenek az övéknél. – Menjen vissza a Dower házba, adja át
Laurennek a levelemet. Tartsa távol Jasontől, ez fontos. Bármibe
is kerül. És mondja meg Kerrynek… – tétovázom. Biztos vagyok
benne? Várhatnék és megkérdezhetném Timet. Vagy
beszélhetnék Kerryvel. Ha ő beismeri, Tim nem tudja majd
letagadni.
Nagyszerű ötlet: menj vissza két olyan emberhez, akik
hazudtak neked, és add meg nekik a lehetőséget, hogy újra
megtegyék.
– Mondja meg Kerrynek, hogy tudom, Timnek szokása, hogy
olyasmiért vállalja a felelősséget, amit nem követett el.
– Ezt hogy érti?
– Tudom, ki a szívem őrzője. Ezt is mondja el neki. Nem Tim
az, hanem ő.
1 4 4 2 B/SK SZÁMÚ RENDŐRSÉGI BIZONYÍTÉK – GABY STRUTHERS LAUREN
COOKSONNAK ÍRT LEVELE,
átirat, dátum nélkül, beszerezv e 2 01 1 . m árcius 1 2 -én

Kedv es Lauren!

Nem tudlak elérni, és m ár ötletem sincs, hogy an próbálkozzam . Nem tudok

aludni, m ert túlságosan m egrázott, am it m egtudtam . Ezért úgy gondoltam ,
inkább írok neked. Rem élem , sikerül m egny ugodnod, és időben v isszaérsz a
repülőtérre, hogy elérd a reggeli járatunkat. Ha nem , m ajd utolérlek otthon.
Lauren, én egy általán nem ism erlek, de érdeklődv e figy eltél, am ikor a Tim
iránti érzéseim ről beszéltem . Igazán érdeklődv e. Úgy tűnik, zav ar téged, hogy
oly an gy ilkossággal v ádolják, am it nem köv etett el. Úgy hiszem , jó em ber
v agy (és igazán sajnálom , ha nem hoztam a tudom ásodra a röv id idő alatt, am i
ehhez a rendelkezésem re állt), és rem élem , m ég fontosabb lesz szám odra az
ügy , ha elm esélem , m it jelentett és jelent szám om ra Tim . Szeretném elérni,
hogy ugy anoly an fontos legy en neked is, m int nekem , hogy azt tedd, am i
hely es, és igazat m ondj.
Talán nem ism ered Tim et oly an régóta, m int én, de akár m ég jobban is
ism erheted nálam . Vajon kedv eled is őt? Tim nem könny en szerethető. Nem
találkoztam m ég enny ire kiism erhetetlen v agy ellentm ondásos em berrel. Arra
késztet, hogy elm életeket alkossak a szem ély iségév el kapcsolatban. Még soha
senki iránt sem éreztem így . Kijelenthetem , nem egy edül rám tett ily en
hatást. Az em berek m eg akarják oldani Tim et, v agy m eggy ógy ítani, esetleg
m eghatározni, de senki sem jár sikerrel. Mindenki azzal áltatja m agát, hogy
neki m ajd sikerül. Ha jól ism ered Tim et, Lauren, alighanem érted, m ire
gondolok. Tudni fogod, hogy m inél több időt töltesz v ele, annál kev ésbé tudod,
hogy ki is ő v alójában, de annál jobban fogod ism erni önm agadat. Kiv ételes
tehetség, de ötletem sincs, hogy an írjam le. Mindig bosszantónak és
ellenállhatatlannak találtam , ha v alaki könny edén oldja m eg a legtöbb
felm erülő analitikai és gy akorlati problém át.
Még olv asol, v agy m ár feladtad? Nem lenne szabad túlbony olítanom a leírást.
Először a Proscenium köny v tárban találkoztam Tim m el, Rawndesley -ben. Ez
nem átlagos köny v tár. Inkább egy fajta m agánklub, csak a tagok léphetnek be,
illetv e a tagok v endégei, v agy azok, akik taggá szeretnének v álni. Többek
között régi, ritka v erseskötetek hatalm as gy űjtem ény e áll itt az olv asók
rendelkezésére, legtöbbjük eredeti kiadás. A köny v tár a m odern költészetre
specializálódott. Van étterm e, ahol a tagok és v endégeik v acsorázhatnak,
szalon, ahol csendesen beszélgetni lehet, és egy olv asószoba, ahol a köny v táros a
leghalkabb beszélgetést is tiltja, és m indegy , hogy tag v agy nem tag töri m eg a
csendet, kiküldéssel feny egeti őket.
Em lékszel, am ikor arról beszéltem neked, hogy v olt egy saját cégem , am it több
tízm illióért adtam el? Am ikor a m egalapítását terv eztem , v alahonnan pénzt
kellett szereznem . Sok pénzt. Kis kutatóm unka után m egpróbáltam Sir Milton
Oetzm annt m egny erni kulcsbefektetőnek. Talán m ár hallottál róla a hely i
hírekben, de ha m égsem , elm ondhatom , hogy nagy em berbarát (ez itt azt
jelenti, hogy hatalm as pénzeket adom ány oz értelm es célokra), és tudtam , hogy
a Proscenium tagja. Szem ély esen is találkoztam v ele nem sokkal azután, hogy
én is beiratkoztam . Köntörfalazás nélkül elm ondtam neki, m it szeretnék tőle, és
úgy tűnt, érdekli a befektetés. Jó esély t látott arra, hogy egy rakás pénzt
keressen az ötletem en.
Am ikor Tim először közeledett hozzám , nem em lékeztem , hogy láttam v olna
korábban. Valószínűleg részleges v akságban szenv edtem , m ert később
elm ondta, hogy ő m ár látott engem néhány szor azelőtt. Én v iszont nem v ettem
észre addig, am íg le nem huppant a székbe, am ely ben tíz perccel azelőtt m ég
Sir Milton ült egy hosszúra ny últ beszélgetésünk alatt. Éppen az iratokat
pakoltam el, am ikor felnéztem , és az arc, am it láttam , m egdöbbentett
(v igy ázat, ez nagy on furcsának és erőltetettnek fog tűnni), m iv el ez v olt az az
arc, am ire egész életem ben v ártam , noha errről m ég csak nem is tudtam . Első
ránézésre nem is tetszett különösebben, és m ég egy jó ideig sem . Inkább „ez ő”
érzés fogott el, és m indem ellett égetett a v ágy , hogy közel legy ek hozzá, bár
ennek – legalábbis kezdetben – sem m iféle erotikus tartalm a sem v olt. Sokkal
különösebb v olt, m int am ikor egy szerűen tetszik v alaki, és sem m i köze nem
v olt ahhoz, ahogy Sean iránt éreztem (Sean az élettársam , m int em lítettem ).

Van ennek bárm i értelm e egy általán? Nem tudtam m ásra nézni, és úgy
láttam , Tim sem . Mindketten m egértettük, hogy nem kellett sem m ily en ok
v agy m agy arázat, hogy m iért is telepedett le m ellém . Az ok nem lehetett
v olna egy értelm űbb. Néhány m ásodperc m úlv a kínos csend telepedett közénk.
Rájöttünk, hogy nem ism erjük egy m ást, úgy hogy v égig kell haladnunk az
egész színjátékon, hogy úgy m ond m egtudjuk, am it tudunk – így Tim
bem utatkozott és elnézést kért, am iért ism eretlenül m egszólított. Én nem
bántam , hogy m egtette, ő pedig rögtön a közepébe v ágott: azt m ondta, m eg
akar v édeni attól, hogy súly os hibát köv essek el. Köny v elő, közölte, az adókra
szakosodott, és az egy ik ügy fele sokat üzletelt m ár Sir Miltonnal, és ennek
eredm ény eképpen soha többé sem m it sem akart tőle, m ég annak ellenére sem ,
hogy így tőkefedezetének jelentős részéről le kellett m ondania.
Biztos nem érdekelnek a részletek, Lauren, de a lény eg anny i, hogy Tim
elm agy arázta: Milton talán öröm m el fektet a cégem be, de cserébe szinte
m indent saját m aga akar m ajd irány ítani ahely ett, hogy hagy ná, hogy a
m agam m ódján intézzem az ügy eket, és a v égén azt kív ánom m ajd, bárcsak
sose kerestem v olna m eg. Éppen m eg akartam kérdezni Tim et, lehetséges-e,
hogy egy kissé elfogult az ügy fele tapasztalatai m iatt, am ikor azt m ondta,
hogy m egszerzi a pénzt, am ire szükségem v an. Oly an dühítő v olt, hogy
elnev ettem m agam . Egy oly an befektetőre v olt szükségem , em berre v agy
v állalatra, aki v agy am ely százm illiókat ér, és am ely nek egy etlen célja a
feltörekv ő cégekbe történő befektetés. Erre jön ő, egy hely i köny v elő, és
felajánlja, hogy összeszedi nekem a pénzt. Meg is kérdeztem , m ire készül.
Tom bolát szerv ez? Jegy et árul a karaoke-estre a hely i kocsm ában?

Nem nev ettem tov ább, am ikor m egtudtam , hogy ő intézte a Lam m onby
Alapítv ány adóügy eit, és Peter Lam m onby az utolsó betűig köv ette a
tanácsait. Korábban felm erült bennem , hogy Lam m onby t keresem fel Sir
Milton hely ett, és egy edül egy nev etséges indok m iatt döntöttem az utóbbi
m ellett: Lam m onby lány a éppen akkor keresett egy v agy ont (am it nem
érdem elt m eg) v alam i new-age-fordíts-hátat-régi-életednek típusú köny v v el.
Nem m intha az apja hibája lett v olna, de Milton Oetzm ann sem m iféle
kapcsolatban nem állt ezzel a v ilággal, így inkább rá esett a v álasztásom .
„Azt hiszem , m ostanra m ár legalább anny it tudok az üzleti ügy eidről, m int Sir
Milton – m ondta Tim egy kis önhittséggel a hangjában. – Legalább kétszer
hallgattam ki a beszélgetéseiteket. Biztos v agy ok benne, hogy m eg tudnám
ny erni Peter Lam m onby t az ügy nek, és ő teljes m értékben rád bízná az
irány ítást. Szám odra ő az eszm ény i befektető. A barátom at, Dant is érdekelheti
az üzlet.” „A barátodat, Dant? – kérdeztem csípősen. – Mi az, talán ő is bedobna
húsz fontot?” „Inkább három százezret – jav ított ki. – Gaby .” A nev em et hallv a
a felism eréstől v égigfutott a hátam on a hideg, m intha m ár ezerszer hallottam
v olna, ahogy kim ondja. „Sem m it sem tudok a tudom ány os újításokról, de ha
igaz, am it Milton Oetzm ann-nak m ondtál, sem m iképpen sem bukhat m eg a
céged.” Em lékeztettem , hogy bárm ely ik v állalat csődbe m ehet, de elhessegette
az ötletet. „Adj egy hónapot, hogy m egszerezzem a szükséges tőkét. Ha nem
járok sikerrel, m enj v issza Sir Miltonhoz, és ny ugodtan nev ezz idióta
álm odozónak.”

Azonnal beleegy eztem . Szerintem bárm ibe belem entem v olna, am it jav asol.
Tim m agánkív ül v olt az izgalom tól. Nem tudtuk abbahagy ni a beszélgetést,
több száz kérdést tettünk fel egy m ásnak, m indent tudni akartunk a m ásikról.
Persze, ha v alaki belehallgatott v olna a beszélgetésünkbe, v alószínűleg csak
arra gondol, hogy a Proscenium két tagja lelkesen ism erkedik egy m ással.
Újabb találkozót beszéltünk m eg. Sok m indent kellett m egbeszélnünk
egy m ással, így gy akran találkoztunk. Mily en kár! (Csak v iccből m ondom .)
Nem csak a m unkám ról és az ahhoz szükséges befektetésről beszéltünk.
Költészetről is. Tim a költészet m egszállottja v olt, és ham arosan én is az lettem ,
bár sosem foglalkoztam kom oly abban a tém áv al, m ielőtt Tim et m egism ertem .
Egy ütt ebédeltünk, am ikor csak tudtunk. Sosem hoztuk szóba egy m ás iránti
érzelm einket, m ert úgy v ettük, a m ásik nagy on jól tudja, és sem m i szükség
szav akra, am ely ek am úgy is kínossá tették v olna a hely zetet. Tim m ég az
elején elm ondta nekem , hogy házasem ber, és a felesége őrjöngene, ha tudná,
hogy a férje egy m ásik nőv el fesztelenül ebédelget. Azt is elm ondta, hogy ez
egy általán nem akadály ozza m eg abban, hogy jobban élv ezze az én
társaságom at, m int az öv ét, és sosem esküdött m eg, hogy nem beszél v agy
ebédel m ásik nőv el.
Megértettem , am it nem akart kim ondani: nem állt készen arra, hogy
m egszegje a szabály okat. Nem akart szeretőt. Akkor m ég ezt el is tudtam
fogadni. Eleinte csupán az is elég v olt, hogy v ele lehetek. Nézhettem az arcát,
hallhattam a hangját, olv ashattam az üzeneteit; úgy éreztem , m intha v alam i
belülről hatalm ába kerítette v olna a testem et, és felrázta v olna. Mintha csak
földrengést ny eltem v olna.
Ha itt lennél, Lauren, gy anítom , m ár m egkérdezted v olna, hogy an is illik Sean
ebbe a képbe. El sem tudom képzelni, hogy oly an önző, képm utató alak lennél,
m int am ily en én v oltam . Sean és én akkor m ár egy ütt éltünk, és igen,
elárultam érzelm ileg, bár testileg nem . Am i m ég rosszabb, hogy élv eztem is.
Tetszett az ötlet, hogy rosszul bánok v ele. Sem m i erkölcsi gátlásom nem v olt
ezzel kapcsolatban. Ha próbáltam m eggy őzni m agam , hogy bűntudatot kellene
éreznem , felelev enítettem m agam ban, hogy an panaszkodott Sean m indig,
am ikor egy éjszakát táv ol kellett töltenem tőle, és am ikor otthon v oltam ,
elv árta, hogy nézzem , am íg ő a focit bám ulja. Arra gondoltam , „sajnálom ,
m ost elsősorban m agam m al törődöm , és nem m oroghatsz m iatta, m ert
fogalm ad sincs a külön utam ról”. Seannal nem ideális a kapcsolatom , de ezt
m ár elm ondtam neked, Lauren. Tudtam m indig, hogy táv olról sem tökéletes,
de egy olcsó szállodában eltöltött különös éjszakára v olt szükségem , hogy
rájöjjek, m ily en rem ény telen is v alójában.
Tim , ahogy ígérte, beszerv ezte Peter Lam m onby t és a barátját, Dant
(term észetesen ő Dan Jose), akik közel három m illió fontny i kezdőtőkév el láttak
el, ráadásul Lam m onby m ég többet is hajlandó v olt adni, ha m inden a terv
szerint halad. Tim úgy v élte, nem árt, ha csap egy kis hírv erést, és ezért egy
oly an ötlettel állt elő, am iért m ég jobban belezúgtam . Biztosra v ette, hogy több
v agy onos ügy felét is érdekelni fogja a befektetés, de sokuk túl kockázatosnak
v élné. A cégem m ég sem m i érdem legeset nem tett addig, szóv al a pénzt
jószeriv el csak a két szép szem em ért adták v olna ide. Tim m egkérdezte,
hajlandó lennék-e a cég ötv enezer fontját (am i akkor m ég egy banki kölcsönt
jelentett) elkölteni v alam ire, am it ő eleinte, kissé titokzatoskodv a, csak
önbizalom -dem onstrációnak nev ezett.
Megkérdeztem , m ire gondol. Elm agy arázta a terv ét, am ely oly an szép és
tökéletes v olt, akár egy Shakespeare-szonett: ötv enezer fontért
m egv ásárolhatnám az ő szakm ai szolgáltatásait és a Dom beck Zurbruggét (ez
egy genfi székhely ű cég). Nem akarlak terhelni a részletekkel, Lauren, ezért
oly an egy szerűen próbálom m egm agy arázni, ahogy csak tudom . A genfi
székhely ű Dom beck Zurbrugg egy oly an cég, am ely segít az Egy esült Király ság
m agas jöv edelm ű (lény egében nagy on gazdag) em bereinek az adóelkerülésben
úgy , hogy különféle társaságok alapításán keresztül kiszerv ezi a székhely üket
Sv ájcba. Biztosítja a v állalatigazgatót m eg a titkárságot, v alam int egy
ördögien bony olult szerv ezetet, és szinte bárm it sv ájci cégnek tud álcázni (a
papíroktól függetlenül). Nem teljesen biztonságos ez az adóelkerülés, és az
adóhiv atal üldözné, ha hajlandó v olna eszm életlenül sok időt belefektetni a
ny om ozásba, de m égis nagy on sokan spórolnak m eg v ele több m illiót.

Megm ondtam Tim nek, hogy nem állok készen arra, hogy ezt m egtegy em . Nem
m intha a rengeteg adó befizetése a kedv enc szórakozásom lenne (éppen
ellenkezőleg, úgy hiszem , hogy m indenkire, jöv edelem től függetlenül,
ugy anannak az alacsony adókulcsnak kellene v onatkoznia), hanem m ert nem
akartam úgy élni, hogy m indig azt figy eljem , köv etnek-e az adóellenőrök. Tim
ezt egy etlen bólintással ny ugtázta, m int aki szám ított erre. „Senki sem fog
köv etni téged. Egy fillért sem fogsz bepakolni azokba a pénzügy i eszközökbe,
am it a Dom beck Zurbrugg cég ajánl. Különben sem lenne egy szerű, hacsak
nem akarsz Sv ájcba költözni. Nem akarsz, igaz?” Félig flörtölv e kérdeztem tőle,
hogy elköltözne-e oda v elem , m ajd töprengtem , hogy m i rosszat szóltam . Tim
úgy nézett, m intha gy om ron v ágtam v olna. Egy szörny ű m ásodpercig
v égiggondoltam , hátha félreértettem m indazt, am i köztünk történt, hátha
tény leg csak szakm ai szem pontból érdekeltem , és m inden technológiai
v állalkozónak ily en m ély en néz a szem ébe.
„Gaby , azt hiszem , őszintén m eg kell m ondanom neked v alam it – kezdte. –
Nem hiszem , hogy képes v agy ok arra, hogy … bárm ire. Hogy elhagy jam a
feleségem et, v agy bárm i hasonlóra. Rem élem , ez nem roppantja m eg a
barátságunkat.” Két héttel azelőtt m ég rábólintottam v olna erre, de m ár
v isszafordíthatatlanul beleszerettem , napról napra egy re jobban, és ez a
kijelentése borzasztóan v églegesnek hangzott. Közölte, hogy le kell m ondanom
róla. Szinte összezúzott a csalódás. Egy percbe telt, m ire egy általán m eg
tudtam szólalni. „Erkölcsi gátlásaid v annak, v agy félsz?” – kérdeztem . „Félek –
felelte, aztán kijav ította m agát. – Nem , igazából m indkettő. Félek attól, hogy
oly at tegy ek, am it a legtöbben elítélnek…” Nem fejezte be a m ondatot. Dühös
v oltam , bár m indent m egtettem , hogy ne m utassam ki. Vajon m itől lehetett
enny ire m egijedv e? Miért kellett m ások v élem ény év el foglalkoznia, m iért nem
törődött egy etlenegy szer csak saját m agáv al? Hogy an gondolhatta, hogy
bárm i hely telen lehet abban, ha egy ütt v agy unk?
Mindezt nem kérdeztem m eg tőle. Úgy éreztem , szív telen v agy ok. Igazából
m indig tudtam m agam ról, hogy szív telen v agy ok, Lauren, de ez sosem zav art.
Úgy éreztem , kedv es, egészséges m ódon v agy ok szív telen, de Tim m iatt úgy
éreztem m agam , m int egy kőszív ű férjtolv aj.
Sajnos ettől sem szerettem kev ésbé. Bár csak ezt a szexuális feszültséggel teli
barátságot tudta nekem felajánlani, én elfogadtam , m ert túlságosan szerettem
ahhoz, hogy v isszautasítsam . Könny ed hangnem et erőltettem m agam ra,
m egkérdeztem , m ég m indig él-e a kilencv enéjszakás szabály . (Ha nem akarsz
az Egy esült Király ságban adót fizetni, nem tölthetsz ott kilencv en éjnél többet.)
„Eltölthetnénk egy ütt kétszázhetv enöt éjszakát Sv ájcban, kilencv enre m eg
v isszajöv ünk Angliába, te Francine-hez és én Seanhoz. Aki több éjszakát kap az
életem ből, m int am enny it m egérdem el.” Gy akran szidtam Seant Tim nek, aki
v iszont oly an ritkán em lítette a feleségét, am enny ire csak tudta. Eleinte azt
hittem , csak úriem ber próbál lenni, aztán jöttem csak rá, hogy ki sem bírja
m ondani a nev ét.

Tim kapott az alkalm on, és újra üzleti m ederbe terelte a beszélgetést. Azt
m ondta, nem baj, ha nem állok készen arra, hogy adószám űzöttként Sv ájcba
költözzem . Csak ötv enezer fontot kell elpazarolnom . Azután ő és a Dom beck
Zurbrugg kitalál egy labirintusszerű terv et, am ely et sosem fogok használni. Az
a lény eg, hogy Tim elm ondhatja az ügy feleinek: anny ira biztos v agy ok a
sikerben, hogy hajlandó v agy ok egy kisebb v agy ont az adóelkerülésre költeni.
„Sok hasonló cég ajánl hasonló szolgáltatásokat Man szigetén v agy Sv ájcban,
de a DZ a legjobb és a legdrágább – m agy arázta. – Ha elm ondom gazdagéknak,
hogy a v állalkozásod m ostani szakaszában fizettél nekik ötv enezret, hidd el
nekem , sorban fognak állni, hogy befektethessenek. Azt gondolják m ajd, ez a nő
tudja, hogy tízm illiókat, ha nem százm illiókat fog keresni.”

Végül igaza lett. Az adóelkerülésre költött ötv enezer font híre m ágnesként
v onzotta a befektetőket. Ők m ind Tim ügy felei v oltak, Dan Jose kiv ételév el, aki
a legjobb barátja. De túl nagy ot ugrottunk előre. Azon az estén Tim
m egm ondta nekem , hogy sosem fogja elhagy ni Francine-t, én pedig közöltem
Seannal, hogy rosszul v agy ok és a m ásik szobában alszom . Egész éjjel fenn
v oltam és sírtam : legalább anny ira az idegességtől, m int bánatom ban. Hogy an
fogadhatta el Tim ily en könny en, hogy nem teljesülhet az, am ire v ágy ik? Én
oly an em ber v agy ok, aki úgy gondolja, hogy m inden lehetséges. Kifejezetten
dühítenek azok, akik nem hisznek ebben.

Reggelre v isszatért az optim izm usom , és úgy döntöttem , m eg kell m utatnom

Tim nek a benne lakozó bátor férfit, aki csak arra v ár, hogy szabadon engedjék.
Oly an gondosan dolgoztam ki a m eghódítását célzó stratégiát, akár egy üzleti
terv et: m indent m egtettem annak érdekében, hogy egy re jobban belém
szeressen. Oly anny ira, hogy ham arosan kény telen legy en úgy érezni, hogy „ki
is az a Francine?”, és úgy dobja m ajd el, m int egy használt zsebkendőt. (Nem
tartod hely esnek, Lauren? Ha v alóban nem , m ég nem találkoztál férfiv al, akit
úgy szerettél, ahogy én Tim et. Szükségem v olt rá. Szám om ra azt a különbséget
jelentette, hogy száz százalékig v agy csak egy százalékig érzem , hogy élek.
Könny ű nem es elv ek szerint élni, am íg hatalm ába nem kerít egy érzés, am it
nem tudsz m egtagadni.)
Bev ált a terv em . Egy nap a Proscenium ban, ebéd közben, Tim az asztal alatt
m egfogta a kezem . Akkor érintettük m eg egy m ást először, eltekintv e attól,
hogy néhány szor v életlenül súroltuk egy m ást. Akár m ások is láthatták. Tim
tudta, hogy indiszkrét, de v állalta a kockázatot. Én pedig úgy gondoltam ,
m indegy , m i történik ezután, m ég ha darabokra törik is a szív em , ez a pillanat
m inden fáradságot m egért.
Azután rendszeresen fogtuk egy m ás kezét a Proscenium anny i asztala alatt,
am enny i alatt csak tudtuk. Az étterem ben, az olv asószobában, a szalonban. Az
em bereknek észre kellett v enniük, de úgy tettek, m intha nem láttak v olna.
Egy nap Tim m egkérdezett, hogy v ele v acsoráznék-e. Azt sem tudtam , hol
v agy ok öröm öm ben, m ajd összezav arodtam , am ikor elárulta, hogy Dan Jose és
a felesége, Kerry is ott lesznek. „Látni szeretnék a zsenit, aki gazdaggá teszi
őket” – m ondta. Nem értettem . Másképpen indult a beszélgetés. „Eljössz v elem
v acsorázni, Gaby ?” – m ásféle ajánlatnak indult. „Szóv al ez egy üzleti
v acsora?” – kérdeztem . „Nem ” – felelte Tim v idám an. „Dan és Kerry a legjobb
barátaim . Éppen ideje, hogy m egism erjenek. Ha nem ism ernek téged v agy
kettőnket, akkor nem ism ernek engem sem , m árpedig illene nekik, hiszen őket
érzem az igazi rokonaim nak. Beleegy ezel?” Azt feleltem , term észetesen. Csak
idő kérdése, és Francine történelem lesz csupán.

Ugy an Tim és én sosem v acsoráztunk kettesben, de a Kerry v el és Dannel töltött

estéink rendszeressé v áltak. Tim a gardedám jainkként em legette őket. Egy re
többet csókolóztunk. Néhány hónapig felhőtlenül boldog v oltam . Aztán
m egharagudtam . Ny ilv ánv aló v olt, hogy Tim szeret, de egy szer sem m ondta
ki. Én sem , és egy szer csak eldöntöttem , hogy nem is fogom , am íg ő ki nem
m ondja először.
Sv ájcba utaztunk, hogy találkozzunk a Dom beck Zurbrugg em bereiv el. Egy
szállodában v ettünk ki két külön szobát. Úgy éreztem , belehalok, hogy
elpazaroljuk ezt a lehetőséget. Tim csak anny it dünny ögött, hogy neki sem
egy szerű így . Ez v olt az első ott töltött éjszakánk. Rem éltem , időv el észhez tér,
és a többi éjszakát egy szobában tölthetjük. De ez sosem köv etkezett be.
Könny edén m egem lítettem a kilencv enéjszakás törv ény t a repülőtér fele
m enet, m ire Tim felém fordult a taxiban. „Gaby , ennél, am ink m ost v an…
Nem hiszem , hogy v alaha is többet ajánlhatok neked. Francine tudná. Érezné.
Biztosan tudom . Nem léphetem át ezt a határt. Érted, am it m ondok?”
Megértettem . Soha sem m i szex. Lény egében ezt m ondta. Megkérdezte,
belem egy ek-e, el tudom -e v iselni. Testem m inden sejtje üv öltötte: „Nem !”

Francine tudná, ha történne v alam i? De hiszen anny i m inden történik,

foly am atosan. Az utcán csókolózunk szenv edély esen, szinte eggy é olv adv a, és
Francine nem tud róla! Szeretkezni legalább az em berektől táv ol tudnánk, egy
elfüggöny özött szobában! Ezt persze nem m ondtam el Tim nek. Inkább csak
anny it: „Igen, term észetesen.” Egy részt azért, m ert ha el akarsz csábítani egy
férfit a feleségétől, nem ajánlott rikácsoló hárpiáv á v álni, m ásrészt azért, m ert
v égre ráébredtem , v alóban el kell fogadnom Tim határait. Ha nem képes arra,
hogy elhagy ja Francine-t, v agy m egcsalja, két v álasztásom v an: v agy teljesen
elv eszítem őt, v agy örülök annak, am it ny újtani tud.

Ez nem v álasztás kérdése v olt, Lauren. Nem v eszíthettem el őt. Csupa kín v olt
az életem . Azután, őszinte m egdöbbenésem re, alig két héttel később v alam i
elképesztő dolog történt. Valentin-napon. Sean m ég egy üdv özlőkárty át sem
adott nekem ; m i ketten sosem foglalkoztunk ezzel. Nem az a fajta em ber
v agy ok, szóv al úgy gondoltam , hogy Tim nek sem küldök sem m it. De aznap
reggel egy üdv özlőlapot kaptam a m unkahely em en, rajta egy e. e. cum m ings-
v ers. Egy szenv edély esen rom antikus költem ény v olt. Megtalálhatod, ha az
interneten rákeresel: „m agam m al hordom a szív ed (a szív ed hordja e szív )” A
kárty án szerepelt m ég, hogy „szeretlek” és úgy v olt aláírv a, hogy „a szív ed
őrzője”. Csak Tim től jöhetett, gondoltam . Tim őrizte a szív em et, és ezt nagy on
jól tudta.

Rögtön otthagy tam a m unkahely em et, és elm entem az öv éhez. Még sosem
v oltam ott azelőtt. Mindig a Proscenium ban találkoztunk. Besétáltam az
irodájába, leültem az asztalára, és azt m ondtam : „Én is szeretlek, Tim .
Sajnálom , hogy nem küldtem lapot, de a tiéd nem csak a napom at, hanem az
egész életem et tette szebbé.” Nagy on rém ültnek tűnt. Azon ny om ban
hüly ének, durv ának és érzéketlennek éreztem m agam . Rájöttem , hogy nem
v életlenül írta alá úgy , hogy „a szív ed őrzője”. Nem írhatta le a saját nev ét és
azt, hogy szeret egy azon lapra, ez túl sok lett v olna neki, a Francine-től v aló
félelm e m iatt. Egy álnév m ögé kellett rejtőznie. Ügy etlenül és fájdalm asan
m indenki szem e láttára bocsánatkérésbe kezdtem , de Tim közbev ágott.
„Tény leg szeretsz, Gaby ?” Anny ira óv atosnak tűnt, hogy nev etnem kellett.
Elm ondtam neki, hogy azóta im ádom , hogy találkoztam v ele. Úgy érzem , egy
m ágnes v an a gy om rom ban, am ely szüntelenül csak felé húz, m inden nap,
m inden pillanatban. Erre ő azt felelte: „Ez az. Én is így érzek. Ki kell találnunk
v alam it, nem igaz?” Nem m ertem egy szót sem szólni, el sem hittem , hogy úgy
értette. De úgy értette. Azt hiszem , sokat szám ított, hogy elm ondtam neki:
szeretem .

Az egy ik ebéd közben elm esélte nekem a v isszatérő rém álm át. Talán úgy
gondolta, hogy ez m ár a „kitalálunk v alam it” része? Nem tudom . Azt sem
tudom , m i lett v olna, ha nem szed össze anny i bátorságot, hogy beszéljen az
álm áról. Talán m ég m indig a Proscenium ban ebédelnénk heti kétszer, és
Kerry v el és Dannel v acsoráznánk hav onta egy szer. Talán m ég m indig
küszöbökön és parkolókban csókolóznánk szenv edély esen. Vagy talán
belefáradtam v olna a képm utatásba, és tudni akartam v olna, hogy érezheti
úgy Tim , hogy nem hűtlen Francine-hez, am ikor a v ak is látja, v alójában az.
Még azzal is kev ésbé rúgná fel a házasságát, ha m inden péntek m ással feküdne
le. Miért nem látta ezt be? Még m ost is, év ekkel később is üv ölteni tudnék a
hely zet irracionalitása m iatt.

Tim nek v olt és talán m ég m ost is v an egy v isszatérő rém álm a arról, hogy
Francine m eg akarja ölni. Vagy éppen arra készül. Mindig felébred, m ielőtt
m egtörténne. Az álm ában Sv ájcban Francine-nel v an bezárv a egy kis
leukerbadi hotelszobában, ahol a ny aralásukkor szálltak m eg. Francine akkor
kérte m eg a kezét, és Tim biztos benne, hogy egy úttal m egpróbálta m egölni,
m ert azóta gy ötrik ezek az álm ok. Francine átsétál a szobán, Tim felé halad, aki
a sarokban gubbaszt, csak Francine árny ékát látja a falon. A nő karja különös,
cérnav ékony , egy csom ó v an rajta, m intha rosszul forrt v olna össze törés után.
Egy kézitáska v an nála, benne a gy ilkos fegy v er, bárm i legy en is az. Tim
felébred, m ielőtt kiderülne, m i lehet az.
Miután elm esélte az álm ot, jobban m egértettem , m iért is fél anny ira Francine-
től. Ha őszintén úgy hitte, hogy Francine m ár próbálta m egölni őt, sőt újból
m egkísérelné, érthető, hogy nem m eri elhagy ni. Csak azt nem értettem , m iért
nem em lékszik rá, hogy Francine m egpróbálta m eggy ilkolni. Tudom , hogy
néha előfordul traum ából fakadó em lékezetkiesés, de én sosem hittem ebben.
Ha v alakit m eg akar ölni az élettársa, arra általában em lékszik az em ber.
Ehhez nem kell az álm okhoz fordulni.
Elm entem Sv ájcba, Lauren. Egy kicsit hasonlóan, m int am ikor téged
köv ettelek Düsseldorfba. Köv ettem Tim rém álm át. Nem gondoltam , hogy
bárkinek is a hasznára lesz, de szerettem és m indenképpen segíteni akartam
rajta. Arra gondoltam , talán a szem ély zetből em lékszik rájuk v alaki. Talán, ha
a m egfelelő kérdéseket teszem fel, egy ikük m ajd elm ondja, hogy igen, Tim
Breary itt aludt a barátnőjév el, aki egy csav arhúzóv al próbálta kiv éreztetni az
éjszaka közepén. Foglaltam egy szobát ugy anabban a szállodában
Leukerbadban, a Les Sources Des Alpes-ban. Ugy anazt a szobát. Le kellett
fizetnem az alkalm azottakat, hogy m egtudjam , m ely ik v olt az öv ék.
Lauren, elhinnéd, ha azt m ondanám , hogy m egoldottam a rejtély t? Mert
m egoldottam . Nem v oltak ny om ok a szobában v agy a szállodában, de egy nap
sétálni indultam és rájöttem . Sem m i sem az v olt, am inek Tim látta, és
rájöttem , hogy a rém álm a nem em lék v olt, hanem m etafora, oly asm i, am i
nem szó szerint azt jelenti, am it leír. Ez v alószínűleg azt jelenti, hogy Francine
sosem próbálta m egölni, és Tim ezért nem em lékszik rá.

Izgatottan és felfedezésem re büszkén alig v ártam , hogy elm ondhassam

Tim nek. Most azt bánom a legjobban, hogy nem tudtam m egtartani
m agam nak. Am int m egtudta, hogy Leukerbadban v oltam , azonnal m ásképp
kezdett v iselkedni v elem . Észre kellett v olna v ennem , és rá kellett v olna
jönnöm az okára, de túlságosan önteltté tett a felfedezésem . Azt m ondtam neki,
tudom , m it jelent az álm a, legalábbis részben, m ire halálra rém ült. Nem
engedte, hogy eláruljam neki, azt m ondta, hagy jam békén, és ne is m enjek a
közelébe, m ert a v égén m ég v alam i oly asm it m ond, am it m aga is m egbánhat
– ez persze rosszabb v olt, m intha tény leg kim ondta v olna. Elképzeltem a
legrosszabbat: „Nem szeretlek, soha nem is szerettelek. Ez az egész hiba v olt.
Utállak, és halálom napjáig utálni foglak.”

Talán feltűnt, hogy nem m ondtam el, m it fedeztem fel Leukerbadban Tim
álm áról. Miv el nem hagy ta, hogy elm ondjam neki, m ert úgy érezte, sem m i
közöm hozzá, aligha lenne tisztességes, ha m ások tudtára adnám .

Enny i a történetünk, ily en v olt a kapcsolatunk és így ért v éget. Azóta egy színű
az életem . Kifakult. Hirtelen a m últam ism ét a jelenem része lett.

Őszinte leszek, Lauren. Borzasztó érzés arra gondolni, hogy Tim börtönben v an
egy gy ilkosságért, am it nem köv etett el. De em ellett izgatott is v agy ok, m ert ez
a hely zet újabb lehetőséget ad nekem . Neki és nekem , m indkettőnknek. Év ek
teltek el, Francine halott, és Tim nek szüksége v an rám . Ism ét él bennem a
rem ény . Igaz, hogy szenv edek, de ez m ég m indig jobb annál az ürességnél,
am ikor csupán anny i jöv ő állt előttem , hogy nézhetem , am int Sean a focit
bám ulja.
Ahhoz, hogy segítsek Tim nek, és m indkettőnk életét m egm entsem (igen,
tény leg így érzem ), először a te segítségedre v an szükségem . Nem tudom , ki
ölte m eg Francine-t. Azt hiszem , te tudod. Kérlek, m ondd el, m i foly ik itt! Vagy
áruld el a rendőrségnek. Kérlek, légy bátor! Tedd azt, am i hely es! Ne engedd,
hogy Tim v alaki m ás bűnéért fizessen! Tudom , hogy túl jó em ber, ne hagy d
hát, hogy így legy en. Tudom , hogy el fogod olv asni ezt a lev elet, és rájössz,
hogy az a férfi, akiről ebben a lev élben olv astál, az a Tim , akit én ism erek,
m inden rejtély év el és hibájáv al, félelm év el és képm utatásáv al, a szerelm év el,
am it nem tud kim utatni, jobbat érdem el, és nem azt, hogy börtönbe zárják egy
oly an bűnért, am it nem köv etett el.
Tisztelettel
Gaby X (07 7 1 1 6 87 82 5)
 18.

2011. március 12.

– Még nem láttad a West Side Storyt? – visította Liv Simonnak

a pincér karja fölött, aki morzsákat söpört le a fehér abroszról
egy korcsolya talpához hasonlító eszközzel. – Nem tudom
eldönteni, hogy ez meghatóan különös vagy pedig szörnyű,
kulturális mélyszegénység. Chris imádja. Neked is meg kell
nézned.
– Őt nem érdekli – felelte Gibbs.
– „Egy kéz, egy szív” – próbálgatta Simon a dal címét, és
elképzelte, ahogy száznál is több vendégnek olvassa fel.
– Ezt a dalt Tony és Maria énekli, amikor elképzelik az
esküvőjüket – tette hozzá Charlie. – Tudják, hogy a valóságban
úgysem történhet meg, ezért képzeletbeli esküvőt rendeznek
Maria hálószobájában, és ott éneklik a tragikus duettjüket. – Túl
sok lenne, ha Simon olvasná fel az egészet – mondta Livnek. –
Van valami oka, amiért nem engem kértetek fel, hogy énekeljem
el Maria részét, vagy csak üldözési mániában szenvedek?
– Botfüled van, én pedig nem vagyok hajlandó énekelni –
jelentette ki Simon öntudatosan. Az övék volt az egyetlen foglalt
asztal, és a terem elég kicsi volt. Így a pincérek tisztán hallották,
miről beszélnek.
Aznap reggeli üzenetében Liv kényelmes és intim éttermet
emlegetett; ez a két szó Simon szerint nem igazán illett össze,
aztán belátta, hogy erről azok a nők, akik mások férjével
feküdtek le, talán máshogy vélekednek. „Csaknem olyan, mintha
a saját házadban ebédelnél!” – ígérte Liv. Simon egyáltalán nem
értett egyet. Az ő otthona nem egy alacsony, boltíves, durván
fehérre vakolt pince, és öltönyös férfiak sem kérdezik meg
minden huszadik másodpercben, hogy minden rendben van-e.
– Nem azt kérjük, hogy énekelje el, hanem, hogy ízléssel
olvassa fel a csodálatos férjed – fordult Liv Simon felé ragyogó
mosollyal.
– Ki az a „mi”? – kérdezett vissza Charlie. – Te és Dom?
– Nem. Én és Chris. Chris és én. – Liv kinyújtotta a kezét, és
megfogta Gibbsét. Charlie az asztal alatt belerúgott Simonba, aki
viszonozta a gesztust, tudva, hogy Charlie úgyis félreérti majd.
Charlie rúgása jó eséllyel valami olyasmit jelentett, hogy „nézd,
fogják egymás kezét, mintha csak tisztességes pár lennének”.
Simoné csupán annyi volt: „Az isten szerelmére, ne bámuld már
őket!”
Eszébe jutott Gibbs postásgumigolyója. Ezen az estén még
nem került elő. Talán Debbie-nél tartja otthon?
Egy pincér feléjük közeledett, a legszélesebb tálcát tartva a
levegőben, amit Simon valaha látott. Elmúlt az étvágya. Mit is
rendelt Charlie főételnek? Nem emlékezett. Már az előétel sem
ízlett neki: mozzarellaszeletek nagyon vékony, erős ízű sonkával,
sárgászöld olajjal és azonosíthatatlan darabkákkal beborítva.
– Dom boldogan rám hagyja, hogy kidolgozzam a ceremónia
részleteit – folytatta Liv. – Elfoglalt, mint mindig. Mindenki más
szövegét úgy választottam, hogy közben Domra is gondoltam, de
ezt kifejezetten nekem és Chrisnek szánom. Mi választottuk.
– De te ott sem leszel – emlékeztette Charlie Gibbst.
– Valóban?
A pincér letette eléjük a tányérokat. Simon
megkönnyebbülten vette észre sajátján a marhasültet. Szeretett
volna egy kis hasábburgonyát hozzá. Ehelyett lakkozott
krumplira hasonlító izét kapott, egy kis hengeres edényben
elrendezve.
– Debbie-vel elmentek Liv esküvőjére? – Charlie hangjából
üvöltött a megdöbbenés, miközben újból belerúgott Simon
lábába.
– Gibbst rugdossad, ne engem, hiszen hozzá beszélsz –
válaszolta Simon.
– Debbie nem jön, csak én – felelte Gibbs.
– Tudom, mit gondolsz, Char – kezdte Liv. – Gibbsnek
természetesen nem lesz könnyű. Ugyanakkor hogy is hagyhatná
ki? Egyikünk sem járna jól vele. Olyan lenne, mintha… Nézd,
tudom, hogy egy kicsit morbid hasonlat, de tudom, hogy ha
kórházban haldokolnék, azt akarnám, hogy Gibbs is ott legyen.
 – Még hogy egy kicsit morbid hasonlat? Liv, ez dupla adag
borzalom egy durva körettel.
– Mondhatsz nemet is – mondta Gibbs Simonnak.
– Nem durva ez, legalábbis nem jobban, mint amennyire az
„Egy kéz, egy szív” tragikus – felelte Liv méltatlankodva. –
Hogyan lehet tragikus a halálnál is erősebb szerelem dala? Nem
mind éljük Charlie-szemüvegen keresztül nézve a világot.
– Azt ígérted, bármi is történik, higgadt maradsz –
emlékeztette Gibbs.
– Higgadt is maradtam – felelte Liv. – Találtam egy hasznos
metaforát: olyan szemüveg, amelynek a lencséin keresztül csak
holttesteket és nyomorúságot lehet látni!
– Nem mindenki hajlandó vakon élni, csak hogy boldog legyen
– vágott vissza Charlie.
– Ezzel sehová sem jutunk – szólt közbe Gibbs. – Nézd,
Charlie, itt senki sem vak. Ismerjük egymást. Máshogy látjuk az
életet, ennyi az egész.
– Nem tudom elképzelni, hogy ezt felolvassam – adta vissza
Simon a nyomtatott szöveget Livnek. – Sajnálom. Ha fontos
nektek, felolvashatok valami mást. Valamit, aminek hasonló az
üzenete, kis eltéréssel.
– Igazán? – Liv valósággal pattogott a székén. – Szent ég!
Tényleg megteszed?
– Nem lehet akármi – mondta Gibbs. – Jelentenie kell
valamit.
– Semmit sem tanultál a testvéremtől, Gibbs? – nevetett
Charlie. – Eljátszhatod, hogy azt jelenti, amit szeretnél, hogy
jelentsen. Lehet, hogy az idézet annyi, hogy „Hívj Ishmael-nek”,
de elhitethetjük magunkkal, hogy a jelentése: „ez titokban Liv és
Gibbs esküvője, még ha Liv és Dom esküvőjének is tűnik”.
– Hívj Ishmaelnek? – kérdezett vissza Liv aggodalmas
arckifejezéssel.
– Simon csak akkor áll kötélnek, ha a Moby Dickből olvashat.
– Magam is el tudom mondani, mit szeretnék, Charlie.
– Csak időt szeretnék spórolni magunknak.
– Az „Egy kéz, egy szív” lehet valaki másé, bárki másé –
folytatta Simon. – Ha azt akarjátok… Nézzétek, még sosem
olvastam esküvőn. Inkább valami olyasmivel kezdeném, amit
ismerek.
– Például? – kérdezte Gibbs.
– „Szivárvány nincs tiszta levegőben, csak párában – idézte
Simon. – És így elmém tompa kételyeinek ködén keresztül
bukkan fel néha isteni megérzés, mennyei fénnyel átragyogva a
párát. És ezért hálás vagyok Istennek; mert mindannyiunk
kételkedik, bár sokan tagadják, de egy kevés kétellyel és
tagadással megérzés is jár. Minden földiben kételkedni és
ráérezni a mennyek egy-két titkára; ezektől senki sem lesz hívő
vagy hitehagyott, csak olyan ember, aki egy szemmel nézheti
mindkettőt.”
– Ez gyönyörű – szipogott Liv pislogva. Gibbsre nézett. – Mit
gondolsz?
– Döntsd el te – vont vállat a férfi.
– Ne mondj ilyet! Utálom, amikor úgy teszel, mintha nem
számítana a véleményed.
– Ez az idézet távolról sem azt jelenti, mint az „Egy kéz, egy
szív” – szólt bele Charlie bosszankodva, hogy nem utasították el
azonnal. Ennyire fontos volt nekik, hogy Simon felolvasson az ő
valódi esküvőbe bújtatott ál-esküvőjükön? – Mi legyen velem? –
hallotta a saját hangját. – Komolyan, én felolvasom az „Egy kéz,
egy szív”-et!
– Tényleg? – Liv az arcába temette a kezét, mutatóujjaival
szeme sarkait nyomkodva. Simon másfelé nézett. Semmitől sem
érezte magát kényelmetlenebbül, mintha síró emberek közé
került.
– Nem csak ámítasz, hogy annál jobban fájjon, amikor rájövök,
hogy hazudtál? – kérdezte Liv az ujjain keresztül.
– Igen – sóhajtott Charlie –, éppen azt teszem, mert én
vagyok a megtestesült gonoszság. Biztosan akarjátok, hogy ott
legyek?
– Nem vagy gonosz, csak ellenzed, ami közöttem és Chris
között kialakult.
– Régebben talán így volt. Most már csak azt ellenzem, hogy
mindketten olyan emberrel éltek együtt, akit nem szerettek.
– Szerintem mindkettő jó lesz – mondta ki Gibbs.
 – Egyértelmű – poénkodott Charlie. – Neked ott van Debbie
és Liv, Livnek pedig te és Dom.
– Úgy értem, mindkét idézet. „Egy kéz, egy szív” és Moby
Dick.
– Igen! – tette hozzá Liv. – Valójában imádom ezt a Moby
Dick-idézetet. Földi kételyek, mennyei megérzések. Tökéletes!
Egy pincér közeledett hozzájuk. Simon lenézett a tányérjára.
Egyikük sem evett semmit.
– Minden rendben? Valami gond van az étellel?
– Minden csodálatos, köszönjük. – Liv mosolya elhalványult,
amint a pincér távozott. – Sosem próbáltam elmagyarázni neked,
Char, de megvan rá az okunk. Nem gondoltam, hogy érdekelne.
– Nem szükséges, hogy tudjanak róla – morogta Gibbs.
– Nem szükséges, de szerintem megérdemlik.
Ez a kijelentés kétféleképpen is értelmezhető, gondolta Simon.
Talán Charlie-nak ugyanez jutott az eszébe, esetleg maga Simon
vett észre olyasmit, amit nem kellett volna. Mint azt, amit
eltüntettek Tim Breary hálószobájából a Dower házban, mielőtt
Simon és Charlie átvizsgálták. Simon érezte, hogy valami
hiányzik. Talán Dan Jose rájött, hogy Gaby Struthers gyanút
fogott, és ezért igyekezett olyan gyorsan eltávolítani Breary
szobájából? Talán megszabadult a bizonyítéktól, amint Gaby
távozott? Ha tényleg olyan árulkodó volt, miért nem dobta ki
már korábban, február tizenhatodikán, vagy nem sokkal később,
miután Francine meghalt?
Az étterem felé tartva Simon kis híján bevallotta Charlie-nak,
hogy ez eddig a legbosszantóbb és legérthetetlenebb ügy,
amelyen valaha dolgozott. Végül nem tette meg, mert tudta,
hogy a felesége kinevetné, hogy megint drámázik. Olyan, mint a
pásztorfiú, aki farkast kiált, ismerte be végül magában; már
számtalanszor panaszkodott Charlie-nak korábban is olyan
esetekről, amelyekbe belefájdult a feje. Hallgatnia kellett volna,
hogy Tim és Francine Breary esetére tartalékolhassa ezt a
kijelentést, mert ez a történet minden logikát nélkülöz.
Tim utálja Francine-t, tehát vele marad. Végül elhagyja,
aztán amikor végre szabad, öngyilkos lesz. Azt mondja Dan és
Kerry Jose-nak, hogy soha többé nem térhet vissza Culver
Valley-be, mert ott van Francine, majd annak szélütése után
mégis visszamegy. Megfojtja, be is ismeri, és végül azt várja,
mindenki elhiggye, hogy semmi oka nem volt rá.
Mellette Liv beszélt.
– Dom most boldog, mert fogalma sincs a valóságról. A
magam módján még mindig szeretem őt, Char, mint téged, anyát
vagy apát. Gibbs valószínűleg valami hasonló módon szereti
Debbie-t.
– Egyáltalán nem szeretem a szüleidet vagy Charlie-t,
szóval… igen – szólt közbe Gibbs. – Éppen ugyanúgy.
– Várjunk, még úgy sem, mint egykori barátságos
felettesedet? – Charlie megbántódást színlelt. – Köszönöm
szépen!
– Nem hagyhatom ott a gyerekeket – nézett le Gibbs a
tengeri sügérfiléjére.
– Ki tiltja meg? – kérdezte Simon.
– Olivia.
– Egyszerűen nem szeretnék senkit sem megbántani –
magyarázta Liv. – Így eleget teszünk kötelességeinknek azok
iránt, akiknek szükségük van ránk, és a lehető legkevesebb
fájdalmat okozzuk nekik.
– Hacsak Debbie vagy Dom rá nem jön – vetette közbe
Charlie. – Azt a lehető legnagyobb mértékű fájdalom követné,
nem igaz?
– Igen – felelte Liv elszántan. – De nem alapozhatom életem
legfontosabb döntéseit a legrosszabb lehetőségeket boncolgató
forgatókönyvekből fakadó félelemre.
Megtaníthatnálak egyre-másra, gondolta Simon.
– Senki sem egy csinos kis dobozba csomagolva bukkan rá a
teljes igazságra, Char. Simon, még te sem, a ragyogó elméddel.
Ha valaki most besétálna ide, és együtt látna engem és Christ,
csupán ennyi lenne az egész: egyetlen alkalom, amikor
ugyanazon a helyen tartózkodunk. Debbie-t vagy Domot letörné
különösebben, ha hallanák, hogy egyszer együtt voltunk egy
étteremben? Lehetetlen, hogy rájöjjenek a teljes igazságra vagy
többre annál, mint amit véletlenül látnak, hacsak el nem
mondjuk nekik. De nem fogjuk.
 – Tudom én azt nagyon jól! – vágott vissza Charlie
diadalmasan. – Újrahasznosított bölcselet Colin Sellers „Hogy
ússzuk meg a sorozatos félrelépéseinket” című értekezéséből.
Gibbs? Van még valami mondanivalód?
– Sellersnek igaza van – mondta Gibbs. – Hacsak nem
hagyod, hogy valaki videóra vegyen az ágyban, semmiképpen
sem bukhatsz le olyan módon, hogy ne tudnád kimagyarázni
magad. A legtöbben, akik csalják a társukat, az első gyanúsításra
megtörnek.
– Az érzelmek okozzák a legtöbb fájdalmat, s ennek nem sok
köze van ahhoz, hogy kit kapnak rajta az ágyban – tette hozzá
Liv. – És az érzelmeket nem lehet bizonyítani. Nem lehet
lefényképezni valakinek az érzelmeit.
Simon eltolta magától a tányért, felállt. Egy lehetséges
megoldás kezdett összeállni elméjének alsó részeiben, de
olyannyira elfutó gondolat volt, hogy majdnem észre sem vette.
– Minden, párját csaló ember más, igaz? – kérdezte. –
Néhányan összeroppannak, mások nem. Néhányan a legjobbat
remélik, mások a legrosszabbtól félnek.
– Egyszerűen befejezhetném e viszonyt, és nem csalnám
Domot – jelentette ki Liv. – De akkor úgy érezném, magamat
csalom meg, továbbá Christ, az élet nagylelkű ajándékát.
– Úgy érzem, mindjárt a távozás hímes mezejére lépünk –
mondta Charlie, majd egy villányi lasagnát tömött magába. –
Simon már nem rólad beszél, Liv, bocsi. De jó szöveg volt.
– Uram, minden rendben? – szólította meg őket egy újabb
pincér.
– Nem véletlen volt. Oka volt, hogy őket választották.
– Uram?
– Mi volt az ok?
– Nem tudom, mit szeretne tudni tőlem, uram.
Simon a pincérhez beszélt. Semmi kedve nem volt folytatni a
csevegést. El kellett mennie innen, hogy nyugodtan tudjon
gondolkozni. Amikor kinyitotta a kocsija ajtaját, hallotta, amint
Charlie odakiált Livnek valami olyasmit, hogy csak gyakorolja a
Puerto Ricó-i akcentusát. Fogalma sem volt, miről beszélhetnek.

*
– Még mindig bent van – mondta Sam Proustnak, aki a nyitott
ajtajú sötét irodában ült. Sam nem látta, csak érezte a jelenlétét.
– Olyan vagyok, mint egy kisfiú, akinek kiesett a foga –
hallatszott Hóember hangja az árnyak közül. – Remélem, hogy
vethetek egy pillantást a Fogtündérre, amint meghozza a szép
fényes egyfontost.
– Készüljön a csalódásra – felelte Sam. – Nem hoztam semmi
újat és fényeset. Csak ugyanazokat a Dower házbeli hazudozókat
tudom prezentálni, akikkel kezdettől fogva dolgunk volt. Mind
hazudnak, ugyanazt az új mesét erőltetik: Jason Cookson kint
pucolta a nappali ablakait, amikor Francine Breary meghalt, csak
ezt korábban mindannyian elfelejtették megemlíteni. Ja, és
valamennyien ugyanúgy össze voltak zavarodva, mint amikor
azt állították az első kihallgatáson, hogy Jason a nappaliban volt.
Valamint mindannyian azt szajkózták, amit Kerry mondott
tegnap Charlie-nak, hogy Tim Breary a mellkasával azonos
magasságban tartotta a párnát. Ez a részlet hirtelen
mindannyiuknak eszébe jutott, és mindannyian ugyanazokat a
szavakat használták. Mielőtt azt mondaná, hogy külön-külön
próbáljuk megszorongatni őket, közölhetem, hogy megpróbáltuk.
Nem volt szerencsénk.
– Szerencséjük?
– Uram, beszéltünk, fenyegetőztünk, kedveskedtünk.
Mindent megtettünk. Ha úgy gondolja, van még valamilyen más
módszer, nyugodtan próbálja meg.
– Ezek szerint csupán ez a lehetőségünk maradt? Hogy ami
magának nem sikerül, azt én majd jobban csinálhatom? Mi lenne,
ha maga jobban végezné a munkáját? Vagy akár Zailer őrmester,
mert látom, hogy belekeveredett az ügybe. A bűnügyi osztály
saját sötét zsaruja, akinek szelleme sosem nyugszik. – Egy
különös hang tört elő a homályból, sóhaj és nyögés különös
elegye. – Kapcsolja fel a villanyt, őrmester! Vagy szeánszot
akarunk rendezni? Ha esetleg az intuíciójával kapcsolatba
tudunk lépni a …
– Egész nap csúcsra járattam az intuíciómat, de mostanra
elfogyott. – Ez túlságosan végletesen hangzott. – Reggel majd
biztosan jobb lesz – javította ki magát Sam, miközben
felkapcsolta a lámpákat. Hóember úgy dörzsölte hüvelyk- és
mutatóujja hegyével az állát, mintha egy újfajta sértő gesztust
talált volna fel.
– Nem szabad elvetnünk annak lehetőségét, uram, hogy Tim
Breary végzett a feleségével. Azt mondja, ő tette, és Charlie-nak
igaza lehet: elképzelhető, hogy egy kettős átveréssel állunk
szemben. Breary tudja, hogy úgyis rávetül a gyanú, ezért idő
előtt vallomást tesz, majd beszervezi a követőit. Az egész
olyannyira bizonytalan, hogy mi feltételezzük, egyetlen igaz szó
sem keveredett a hazugságaik közé.
– A követőit?
– Egészen biztos vagyok benne, hogy Breary áll az egész
zűrzavar mögött – jelentette ki Sam. – Meggyőződésem, hogy ő
a mi emberünk. Nem volt saját pénze, saját jövedelme. Francine
halála szép kis összeget hozott neki életbiztosítás formájában.
Tudomásom szerint senki másnak nem volt indítéka.
– A Jose házaspárnak? – vetette közbe Proust. – Francine az
ő pénzükön élt. Szereti, ha a barátai magánál alszanak hétvégén,
őrmester?
– Igen, uram.
– Nem, nem szereti. Gondoljon arra, mennyire örül, amikor
elmennek. Most képzelje el, hogy beköltöztetik a vegetatív
állapotban fekvő egykori élettársukat is, és nem csupán egyetlen
hétvégére, hanem életük egész hátralevő részére ott maradnak.
Sam az életbiztosítását tette volna rá, hogy sem Dan, sem
Kerry Jose nem fojtotta meg Francine Brearyt egy párnával.
– Ha nem Tim Breary volt az, akkor Jason Cookson lehetett –
magyarázta. – Nem ez lenne az első erőszakos bűncselekmény,
amit elkövet. Az utasításomra Sellers egy kicsit utánanézett.
– És?
– Két súlyos testi sértés, bár mindkét esetben ejtették a
vádat. Az egyik még 1998-ban, a másik 2007-ben. A második
áldozata elvesztette az egyik szemét. Sellers az első eset
részleteit próbálja megszerezni, de a második esetből nem lett
semmi, mert az áldozat az utolsó pillanatban meggondolta magát,
és kijelentette, hogy nem állíthatja biztosan, hogy Cookson
támadt rá egy késsel a gondozóintézet parkolójában.
– Szóval Cookson megfélemlítette – összegezte Proust.
 – Cookson ma nem volt elérhető. Állítólag egy barátja házát
segít felújítani. Mindannyian alátámasztották az alibijét tegnap
éjszakára, de szerintem hazudnak. Szerintem ő volt a gyilkos. –
Sam feltartott kézzel vette tudomásul a hitetlenséget Hóember
arcán. – Tudom, hogy Gaby Struthers azt mondta, nem Jason
Cookson támadta meg. Szerintem ő is hazudhat. Ugyancsak
félelemből. Cookson kiszúrta egy ember szemét, uram. Dan,
Kerry, Lauren, mindannyian félnek…
– De nem biztos, hogy Cooksontól – válaszolta Proust. – Talán
azért rettegnek, mert tudják, hogy egy gyilkossági ügyben
hazudnak a rendőrségnek, és hamarosan szembe kell nézniük a
következményekkel. És ha Gaby annyira félt Cooksontól a
támadás után, miért jelentette be egyáltalán?
– Nem tudom. – Sam ezen már korábban is elgondolkozott.
Jason Cookson tűnt a legegyértelműbb gyanúsítottnak. Ha nem ő
volt, akkor kicsoda? Dan Jose? Nem, biztosan nem. – Tegyük fel,
hogy Gaby igazat mondott, és Cookson egy haverját küldte el,
hogy halálra rémissze, mert nem akarja, hogy még többet
kiszedjen Laurenből. Tegyük fel, hogy megtaláljuk a gazfickót.
Mit érünk el vele? Még mindig nem fogjuk tudni, mit rejtegetnek
előlünk a Dower ház lakói. – Sam nagyot sóhajtott. – Azt hiszem,
nem egyszerű ez az ügy, uram.
– Talán azért kaptuk mi, mert az egyik legnagyobb
bűnüldözési ügyosztály vagyunk, nem pedig cserkészlányok –
csattant fel Proust. – Igaza van, ezt nem oldja meg Gibbs
nyomozó azzal, hogy gombák fölött ugrál, és azt énekli, hogy „mi
vagyunk a kismanók, a háznál szorgoskodók”. Nem mintha Gibbs
segítene bármit is a háznál, legfőképpen odahaza. – Proust
kuncogott. – Nézzék csak, visszatért a Messzedörgő – váltott
témát, amint Sellers belépett. – A nagy tekintélyű vándor.
– Az első ügy is ugyanúgy végződött, mint a második,
őrmester – szólt Sellers Samhez, tudomást sem véve Proustról.
Alig kapott levegőt; le kellett volna adnia egy-két kilót. – Az
áldozat és a két tanú először száz százalékig biztosak voltak
benne, hogy Cooksont látták, majd azt mondták, semmit sem
láttak. Az első ügy nem csupán egy kocsmai verekedés volt. Egy
fazon elkövette azt a hibát, hogy Cookson akkori barátnőjével,
Becky Grafhammel beszélgetett egy kínai étteremben. Több
törött csonttal került kórházba. Amikor meghallottam, arra
gondoltam, érdemes lehet rákérdezni az indítékra a második
esetben is.
– És? – kérdezett rá Proust.
– Ugyanaz. Cookson akkor már Laurennel volt. Az, akinek
kiszúrta a szemét, az egyik… beteg fia volt az intézetben, ahol
Lauren dolgozott. Szerencsétlen fickó elkövette azt a hibát, hogy
ártatlan beszélgetésbe elegyedett Laurennel, amikor
meglátogatta az anyját. Egyik nap Cookson elment Laurenért, és
meglátta őket.
– Ezt a hibát maga is elég gyakran elköveti, nem igaz, Sellers?
– kérdezte Proust. – Idegen férfiak barátnőivel keveredik
ártatlan beszélgetésbe, majd pedig egyéb dolgokba. Fél szemmel
kevésbé lenne túlsúlyos.
– Uram, megpróbáltam kapcsolatba lépni Becky
Grafhammel…
– Miért? – vakkantotta Proust.
– Talán ostobaság, de nem tudtam összeegyeztetni a
felindultságból elkövetett súlyos testi sértést azzal, ami Gaby
Struthersszel történt tegnap. Tudom, hogy Charlie azt mondta,
távolról sem sikerült a teljes történetet kiszednie Struthersből,
de látta, beszélt vele. Nincs törött csontja, nem hiányzik a szeme,
sem egyéb testrésze, nincs komolyabb fizikai sérülése. Azon
töprengtem, lehet, hogy Cooksonnak az a szokása, hogy férfiakat
és nőket is megtámad, és ha igen, lehet, hogy másként bánik a
nőkkel, mint a férfiakkal.
– És? – türelmetlenkedett Proust.
– Beszéltem Becky Grafham anyjával, aki szerint Cookson
dobta Beckyt egy másik lány kedvéért. Gondolom, ez
önmagában nem sokat jelent, de azt is elmondta, hogy ő előre
figyelmeztette a lányát, hogy mi lesz a kapcsolat vége, és igaza
lett. Mielőtt találkozott Laurennel, az a hír járta Cooksonról, hogy
nem sokáig marad meg egy lány mellett. Egy hétig, esetleg egy
évig vagy kettőig, de idővel lelép. Minden barátnőjét ő hagyta el.
– Szerintem nem számít rövid életűnek egy kétéves kapcsolat
– mondta Proust. – Két év elég tekintélyes idő.
– Valóban. – Sellers elégedettnek tűnt. – Én is erre
gondoltam. Hogy lehet, hogy egy fickó, akinek normális,
váltakozó időtartamú kapcsolatai vannak, ilyen hírnévre tesz
szert?
Proust unott és bosszankodó értetlenséggel tartotta fel a
kezét. Testbeszéde gazdagabb volt, mint bárkié, akit Sam ismert.
– Talán azért, mert őt még soha senki nem hagyta ott? –
kötötte Sellers az ebet a karóhoz. – Talán egyetlen barátnője
sem mert szakítani vele, mert úgy érezték, nem tehetik meg.
Proust idegesen dobolt az asztalán a tenyerével.
– Nem tudom, mi ennek a jelentősége, még ha igaz is – bökte
ki végül.
– Csak akkor tudjuk meg, ha utánanézünk – felelte Sam. –
Kezdj el nyomozni Cookson exei után – utasította Sellerst. –
Nézzük meg, hányan félnek nyíltan beszélni Cooksonról, több év
múltán is.

Simon leparkolt a ház mellett, leállította a motort. Meg sem

mozdult, hogy kiszálljon a kocsiból. Mindig lassabb volt ebben,
mint Charlie, mintha a vezetéstől egyfajta révületbe esett volna,
amelyből nem egyszerű kizökkenni. Charlie néha elvesztette a
türelmét, és egyedül ment be a házba, de most ő sem indult el.
– Na, elmondod? – kérdezte.
– Nem lesz ott Harold Shipman, sem Fred vagy Rosemary
West. Sem Szaddam Husszein vagy Oszama bin Laden.
– Valóban – felelte Charlie. – Jobb lesz így, hogy egyikük sem
lesz ott.
– Tessék?
– Liv és Dom esküvőjén.
– Nem úgy értettem. – Simon hátracsúsztatta az ülését, hogy
ki tudja nyújtani a lábát.
– Jobban érezzük majd magunkat nélkülük. Már csak azért is,
mert a legtöbbjük halott.
– Mégis mi a francról beszélsz?
Charlie igyekezett visszafojtani a nevetését. Miért nem
próbálta ki már korábban ezt a taktikát? Úgy vélte, a józanság
lehet az oka. Aznap három nagy pohár bort ivott, és ez
megihlette. Általában egyenesen a tárgyra tért, amikor fogalma
sem volt, miről motyog Simon magában, de ebben nem volt sok
köszönet. Miután rájött, hogy nem érti, miről van szó, minden
ötödik másodpercben megkérte Simont, hogy magyarázza el, aki
végül megtette, ha olyan kedve volt, de egy pillanattal sem
korábban. Ez az új módszer sokkal szórakoztatóbb: minden
egyes érthetetlen mondatra ő is hasonlóval válaszolt. Miért ő
legyen az egyetlen, aki nem képes követni a társalgás menetét?
– Gondolj Tim Breary szobájára – mondta Simon. – Az ágya
mellé tett könyvekre.
– A gyilkosokról szólókra?
– Egy erős fekete teára van szükségem – jelentette ki Simon
hirtelen.
– Ehhez be kellene menni a házba.
– Itt kint jobban tudok gondolkozni.
– Hülye vagy. A pokolba is! Rendben. – Charlie kimászott az
autóból, majd becsapta az ajtót. – Szinte érzem, ahogy
megmerevedik a hátam – mormogta, miközben elővette a
kulcsait. Csörgött a telefonja, amikor belépett a házba, de nem
törődött vele, mert arra gondolt, csakis Liv lehet az. Még ötször
csörgött, miközben a teát főzte. Minden alkalommal egy kicsit
sürgetőbbnek tűnt, pedig ugyanaz a hang volt. Végül a
kíváncsisága győzött.
– Mi van?
– Charlie? Itt Lizzie Proust.
– Ó, szia, Lizzie. Minden rendben? – Vagy a férjem a teljes
családodat tönkretette?
– Igen, jól vagyok. Bocsánat, hogy ilyen későn hívlak.
– Semmi gond. Még nincs olyan késő.
– Nagyszerű. – Lizzie meglepettnek hangzott, mintha Charlie
segítsége nélkül nem jött volna rá, meddig illik másokat felhívni.
– Charlie, ez egy kicsit kínos. Felteszem, tudsz Amandáról, vagy
inkább Reganről, ahogy most hívják. Tudod, Simon váltott egy-
két szót Giles-lel, és… elmagyarázta neki a helyzetet.
– Próbáltam megakadályozni.
– Nem sikerült?
– Értelemszerűen. – Ha sikerrel járt volna, Lizzie nem
nyaggatná szombat este háromnegyed tízkor. És arról sem
tudna, hogy a lánya Reganre változtatta a nevét.
 – Csak annyiról van szó, hogy Ama… szóval Regan és én nem
egészen értjük, mi történt.
– Kérjem meg Simont, hogy hívjon vissza? – Charlie szeretett
volna kimaradni a családi konfliktusból. Nem érezte úgy, hogy
neki kell eloszlatnia mások tudatlanságát: az Simon hatáskörébe
tartozott.
– Giles egy szót sem szólt. Semmit. Úgy viselkedik, mintha
minden a megszokott mederben folyna. Csak azért tudok róla,
mert korábban Simon felhívta Amandát, és… Sajnálom. – Lizzie
idegesen nevetgélt. – Nem tudom biztosan, hogy valaha is hozzá
fogok-e szokni, de megígértem neki, hogy megpróbálom, amíg
Giles nincs a közelben. Simon korábban felhívta Regant, és
elmondta neki, mit tett, ő pedig fejvesztve telefonált nekem.
Magánkívül volt. Olyanokat beszélt, hogy külföldre kell költöznie,
és mindenféle zagyvaságot hadart össze. Azt mondta, Simon
mindent elmondott Giles-nek. Hogyan nézhetne szembe vele
most, hogy mindenről tud?
– Remélem, Simon legalább bocsánatot kért, amiért ebbe a
helyzetbe hozta – mondta Charlie. – Mondtam neki, hogy
legalább ennyit tegyen meg.
– Megmondtam a lányomnak, hogy semmiképpen sem szabad
elmenekülnie. Jöjjön haza velem, és ketten majd szembenézünk
a helyzettel. Arra gondoltam, a legjobb az lenne, ha letagadná a
beszélgetést, kijelentené, hogy elejétől a végéig hazugság volt, de
nem hiszem, hogy Giles elhinné, és mivel most már törvényesen
Regan a neve…
– Egy pillanat. – Charlie belekortyolt Simon teájába. Ez
megerősítette a gyanúját, hogy ép elméjű ember nem issza tej
nélkül a teát. – Úgy akarsz kimászni ebből, hogy azt állítod,
Simon hazudott? Tudom, milyen idegesítő tud lenni, de ez akkor
sem lenne szép dolog.
– Nem – sóhajtott Lizzie. – Persze hogy nem. Egyáltalán nem
vagyok büszke rá, de azt hiszem, pánikba estem. Tudod, milyen
Giles időnként. Nem csak én meg Amanda izgultunk. Látnod
kellett volna a vejemet, fehér volt, mint a fal. Amúgy is,
minthogy Amanda… bocsánat, Regan nem hitte, hogy Giles
bevenné, ha letagadja…
– Lizzie, a francba! – csattant fel Charlie. – Ez őrültség.
 – Tudom – felelte Lizzie gyászosan. – És sajnálom, hogy bele
kell téged is rángatnom.
– Felejts el! Gondolj magadra és Reganre. Mondd meg
Proustnak az igazat, hogy a valóságot láthassa: a lányának vele
van problémája. Ráadásul elég komoly.
– Nem tehetem. Giles mindig a családjára támaszkodott.
Sokkal jobban, mint a legtöbb ember. Mi vagyunk a szikla, amire
épül.
Charlie elgondolkozott. Annyira fontos egy szikla a városi
emberek életében? Miért nem mondja senki, hogy „számomra ő
a központi fűtés” vagy „ő az én szőnyegem”?
– Giles-t rettentően letörné, ha tudná, hogy hűséges felesége
és egyetlen lánya nem feltétlen szeretettel és tisztelettel
viseltetik iránta.
– Te szereted és tiszteled? – kérdezett közbe Charlie.
– Természetesen!
– Miért természetesen? Regan nem egészen így érez.
– Jaj, hát azt el tudom rendezni – felelte Lizzie türelmetlenül,
mintha csak hétvégi bevásárlásra készülne. – A terapeuta miatt
van, akihez jár. A terapeuták gonoszok. Gonoszok, Charlie.
Számítanak a pénzedre, amiért megdolgoztál, és annyi haragot és
sérelmet tömnek a fejedbe, hogy még rosszabbul érzed magad,
mint mielőtt felkerested őket, ráadásul a bankszámládat is
megcsapolják. Tényleg több kárt okoznak, mint amennyi hasznot
hajtanak. Némelyikük még azt is képes bebeszélni a betegeinek,
hogy bántalmazták őket. Olvastam egy cikket…
– Lizzie – szakította félbe Charlie. – Mennem kell. Ha
homokba akarod dugni a fejed, az a te dolgod, de szerintem
hallgatnod kellene Reganre. Igaza van, Proust egy zsarnok.
Amióta csak ismerem. Biztos vannak enyhítő körülmények, de…
azok csak egy-egy pillanatra bukkannak elő.
– Miért mondod ezt? – Lizzie hangja megremegett. Ledobta
magáról a világfáradt szervező álarcát, és a hangja alapján
körülbelül nyolcévesnek tűnt. – Giles odáig van érted és
Simonért. Az „enyhítő körülmény” úgy hangzik, mintha valami
borzalmas… bűnt vagy hasonlót követett volna el. Közelebb
járnál az igazsághoz, ha kiválóságot mondtál volna! Neked
kellene Amandára hallgatnod. Úgy értem, most. Borzasztóan
szégyelli, hogy kiöntötte a lelkét Simonnak. Beismeri, hogy túl
messzire ment.
– Mert fél – mondta Charlie.
– Mitől? Giles érte és az ő gyerekeiért él. Ő ezt nagyon jól
tudja. – Lizzie hangneme megint arra utalt, hogy a zérótolerancia
elvét követi. Proustot próbálja utánozni, borzongott meg Charlie.
Valószínűleg ez lehetett a megoldás: elméjében a saját és Proust
hangja váltakozott, az övé és az uráé. Mintha skizofréniás lenne.
– Giles sosem emelt kezet Amandára, és soha nem is tenné meg.
– Nem csak a fizikai bántalmazástól félhet valaki. A pszichés
kínzás még fájdalmasabb lehet, és könnyebb megúszni.
Nincsenek árulkodó sebek. – Szép munka, Zailer. Ha valaki
negyvenévnyi házasság agymosását meg nem történtté is
teheti, nem te leszel az. De próbálkozz csak. – Ha Giles annyira
nagyszerű, miért kellett Regannek egy új személyazonosságot
teremtenie magának? Miért hívod Regannek? Nem az árulását
támogatod, valahányszor így nevezed?
– Alighanem – válaszolta Lizzie eltökélten. – Az egész egy
rohadt színjáték, Charlie. Ha kíváncsi vagy rá, mit gondolok én,
szerintem Amanda a rossz emlékeiben dagonyázik, és minden
bolhából elefántot csinál. Ezt persze nem mondhatom meg neki.
Ki kell békítenem, az ostoba új nevén kell hívnom, mert azt
remélem, ettől talán hajlandó lesz elrendezni a dolgokat Giles-lel.
Ellenkező esetben talán nem láthatom az unokáimat, amire
gondolni se merek. Ha Giles úgy dönt, hogy nem látogathatjuk
meg többé Amandát…
– Mondd meg neki, hogy húzzon a büdös francba. Menj és
látogasd meg az unokáidat egyedül!
– Charlie, nem könnyíted meg a dolgomat. Nem azért
telefonáltam, hogy a lányommal kapcsolatos problémákról
beszéljek neked.
– Hát akkor ne beszélj róla többet, különben elkezdem
lapozgatni az Arany oldalakat, hogy van-e gyermekmentő
szolgálat felnőtteknek is. – Tizennyolc éven felüliek
örökbefogadását miért nem találta még fel senki? Zseniális ötlet.
Új szülők felnőtteknek.
– Giles egy szót sem szólt.
 – Ezt hogy érted?
– Úgy tesz, mintha mi sem történt volna – felelte Lizzie. –
Regannel vártuk a robbanást, de… semmi. Mintha nem tudná.
Biztos vagy benne, hogy Simon elmondta neki?
– Nem tudom, miért hazudna ez ügyben.
– Akkor Giles miért nem hozta fel?
– Miért nem hozod fel te?
– Abban reménykedem, hogy Simon mégsem beszélt vele.
– Lizzie, ha Regannek azt mondta, akkor úgy is volt. Én
tudom, miért nem mond Proust semmit, és ha belegondolsz, te
sem tennéd. Mint minden zsarnok, ő sem azzal került a jelenlegi
pozícióba, hogy szétosztogatta a hatalmát. Gondolj bele: amint
reagál, felrobbantja a bombát. Onnantól mindannyian csak azzal
törődtök, hogy eltakarítsátok a romokat. Senki sem ijed meg
attól, ami már megtörtént, igaz? Azzal, hogy nem reagál,
folyamatos rettegésben tarthat titeket. Várjátok, hogy mit tesz,
nem meritek feltenni neki a kérdést. Még abban sem vagy
biztos, hogy tudja. Ez még jobb. Még a bizonyosságtól is
megfoszthat titeket. Továbbra is az ő kezében maradhat az
irányítás.
– Miféle szörnyetegnek hiszed te a férjemet? – csattant fel
Lizzie.
Szaddam Husszein, Harold Shipman, Oszama bin Laden.
Giles Proust.
Charlie végre rájött a válaszra. Annak a kérdésnek a
válaszára, amit Simon végül fel sem tett.
– Mennem kell, Lizzie.
– Várj! Sajnálom, hogy felemeltem a hangom. Nézd, értem,
mire gondolsz. Talán nagy vonalakban igazad lehet.
Vége lesz ennek valaha is?
– Egy szívességet kell kérnem, Charlie. Ezért hívtalak. Meg
tudnád… meg tudnád kérni Simont, hogy beszéljen még egyszer
Giles-lel? Akár át is szaladhatna egyik este, hogy ne a
munkahelyükön térjenek a tárgyra. Elintézhetem, hogy akkor ne
legyek otthon, az nem probléma. Csak annyival egyszerűbb
lenne minden, ha tudnám, mit gondol…
Giles. Charlie nem hallotta az utolsó szót; megnyomta a hívás
vége gombot, és visszatette a kagylót a helyére. Amikor ismét
csörögni kezdett, kihúzta a konnektorból, visszament a
konyhába, kiöntötte Simon teáját, és főzött neki egy új csészével.
Lizzie sosem engedte volna el.
Simon nem mozdult a kocsi üléséről, fel sem nézett, amikor
Charlie visszaült mellé. Semmi értelme nem lett volna
beszámolnia a világ legértelmetlenebb telefonbeszélgetéséről.
Mély, sötét megszállottságba zuhant, amiből egy ideig nincs
visszaút.
– Kérdezd meg tőlem! – nyújtotta át neki Charlie az italát.
– Tessék?
– Tedd fel nekem a kérdést, ami a fejedben motoszkál. Nem
Harold Shipman, sem Fred és Rose West… Szerintem
elképzelhető, hogy tudom a választ.
– Miért azok a gyilkosok? A Tim Breary szobájában lévő
könyvek: miért Pinochet, az az öreg náci, a lockerbie-i
robbantgató, Myra Hindley? Miért keveredik a politikai és nem
politikai indíttatású gyilkosság?
– Véletlen egybeesés lenne?
– Ez a válaszod?
– Ez egy lehetséges válasz. A legtöbb ember ezt válaszolná.
– De te nem a legtöbb ember vagy. Jobb vagy náluk.
– Akkor hadd bizonyítsam be minél hamarább – gúnyolódott
Charlie. – Hindley, a koncentrációs tábor őre, az összes gyilkos
Tim Breary könyveiben, mind jelentősen eltávolodtak a
bűntetteiktől. Vagy sok idő telt el a rémtetteik óta, vagy pedig
megbánták a bűneiket, legalábbis azt állították…
– Ami nem igaz azokra a gyilkosokra, akikről Tim Breary nem
olvasott. – Charlie hallotta Simon hangján, hogy izgatott. –
Harold Shipman, a West család, Szaddam Husszein, Bin Laden.
Shipman elfogatása napjáig gyilkolt, nem igaz? Fred West
szintúgy. Ő és Rose talán örökké folytatják, ha a rendőrség nem
fogja el őket.
– Eleget tudunk ezekről az emberekről, hogy biztosak legyünk
benne?
– Azt hiszem. Bin Laden és Szaddam Husszein a haláluk
napjáig büszkék voltak az általuk rendezett vérfürdőkre. Talán
belefért volna nekik még egy-két gyilkosság, ha tovább élnek.
 Szóval nem vagy biztos benne. Charlie-nak volt annyi esze,
hogy befogja a száját.
– Néhány gyilkos örökre gyilkos marad – folytatta Simon. –
Egyszerűen ilyenek. Másokról tudni lehet, hogy nem teszik meg
még egyszer. Pinochet és az a náci… Nem azt mondták
mindkettőjükről az emberek, hogy már nincs értelme bíróság elé
állítani őket, hiszen öregek és gyengék?
– Fogalmam sincs.
– Évekig, évtizedekig szabadok voltak, és egyetlen életet sem
oltottak ki. Akárcsak a lockerbie-i robbantgató. Beteg volt,
haldoklott, és időtlen idők óta azt állította, hogy ártatlan. Gyilkos
korszaka véget ért, már ha egyáltalán gyilkos volt.
– Myra Hindley – Charlie egy időre félretette a kétségeit. –
Bűnbánó, kiváló eredménnyel végzett az egyetemen, azt állította,
teljesen más ember lett, az az idióta Lord Akárki pedig azon volt,
hogy szabadon engedjék. – Elvette Simontól a teáját és
belekortyolt. – Szóval… mit is jelent ez? Tim Breary meg akarta
ölni Francine-t, de nem akarta, hogy élete végéig erről
emlékezzenek rá? Tudni akarta, le tudja-e magáról rázni a
gonosz árnyékát, ha valami retteneteset tett?
– Nem, nem a gonosz árnyékáról van itt szó, illetve nem
önmagában – vetette közbe Simon. – A gonosz jelenlétének
érzékeléséről. Vagy a bűntudatról.
– Kiéről? – Charlie csak egyetlen emberre tudott gondolni. –
Francine-éről?
– Egy pillanat. Menjünk biztosra. Hindley annyiban
különbözik Tim Breary gyűjteményének többi tagjától, hogy
sosem volt alkalma bebizonyítani, hogy nem esne vissza, ha
szabadon engednék.
– De…
– De nem tette volna meg, igaz? Senki sem gondolta
komolyan, hogy még egyszer megöl vagy megkínoz valakit.
– Nem. Ők Ian Bradyvel alkottak gyilkos kombinációt. A férfi
nélkül sosem tette volna meg. Ez újabb közös vonása lehet a
Breary könyveiben szereplő gyilkosokkal, igaz? A nácik nem
hivatkoztak arra az ósdi kifogásra, hogy csak parancsokat
teljesítettek?
 – Arra gondolsz, hogy nem tettek volna olyasmit, ha nincs
Hitler? Valószínű. A legtöbb náci, aki nem csúcsvezető volt, azzal
védekezett, hogy csak parancsot teljesített. Pinochet híve bizton
állították, hogy Pinochetnek fogalma sem volt az alattvalói által
véghezvitt mészárlásokról. A lockerbie-i robbantgatóról többen,
beleértve őt magát is, azt állítják, hogy ártatlan.
Simon Charlie felé fordult.
– Mindez a bűntudatról szól, annak a jelenlétéről – mondta. –
Vagy a hiányáról. Breary gyilkosgyűjteményéről persze lehet
vitatkozni. Mennyire helyes ennyi idő után vádolni őket?
Gonoszok voltak-e valaha is? Még mindig azok, csak ügyesebben
rejtegetik, mint Harold Shipman és Westék?
– Szóval Francine a szélütése előtt pokollá tette Tim és
mindenki más életét – szólt Charlie.
– De nem tehette volna meg, ha Tim nem lett volna partner
ebben. A tangóhoz is ketten kellenek. – Simon ismét izgatottnak
tűnt. – Mellette maradt, így hát mennyire lehet csupán
Francine-t hibáztatni mindazért, ami közöttük történt?
– Csak parancsokat teljesített, ha hihetünk Kerry Jose-nak.
Olyan parancsokat, amelyeket megszeghetett volna, és meg is
kellett volna szegnie.
– A szélütést követően Francine elvesztette minden hatalmát,
ártalmatlan volt, majdnem felismerhetetlen, de még mindig
Francine – folytatta Simon. – Az elméje legalább részben
érintetlen volt. Talán sajnálta a történteket, de nem tudta
kimondani.
– Semmi okunk feltételezni, hogy sajnálta, hacsak nem
önmagáért.
– Nem. És ez a lényeg: Breary nem tudta, mit gondoljon, de
tudni akarta. Mindenképpen. A szélütés után Francine más
ember lett. Breary nem tudta, helyes-e ugyanúgy érezni vele
kapcsolatban, mint korábban.
– Úgy érted, hogy meg akarta ölni?
– Talán. Gondolj bele: képzeld el, hogy meg akarta ölni már
korábban is. De a felesége szélütése után biztos lehetett benne,
hogy ugyanazt az embert öli meg? Talán Francine semmire sem
emlékezett abból az időszakból, amikor együtt élt Brearyvel.
Vagy az elméjére éppolyan nagy hatással volt a szélütés, mint a
testére, és rettenetesen sajnált mindent, de nem volt képes
elmondani.
– És úgy gondolod, Breary a könyveiben kereste a választ,
hogy a szörnyetegek, akik esetleg többé már nem azok, talán
soha nem is voltak azok?
– Ha tippelnem kellene, és ez most tényleg csak találgatás… –
Simon a kormánykeréken dobolt az ujjaival. – Nem tudott
megbocsátani Francine-nak. A könyveket azért olvasta, hogy
eldönthesse, ki volt a nagyobb bűnös, Francine vagy ő. Ő azért,
mert még abban az állapotában is képtelen volt megbocsátani
neki, vagy Francine azért, aki a szélütés előtt volt, és talán élete
végéig az maradt. A legtöbb ember egyszerűen csak érez. Breary
nem. Ő a legapróbb összetevőiig kielemzi az érzéseit. A szonett,
amit velem küldött Gaby Struthersnek, arról szól, hogy a
szerelem egy paradoxon. A költő arra próbál rájönni, mi is a
szerelem.
– Szerintem az, hogy megfagysz a jéghideg kocsiban – felelte
Charlie.
– Tim Breary a szerelem és a bűntudat megszállottja.
Mindkettőt mélyebben akarja megérteni: Gaby iránti szerelmét
és a Francine ellen irányuló neheztelését. A nagy kérdés, hogy
melyik fontosabb neki. A szeretet vagy a gyűlölet?
– Ezt meg tudod magyarázni? – szólt Charlie reménykedve.
– Amikor elhagyta Culver Valley-t, és nyugatra költözött, a
szerelem vagy a gyűlölet hajtotta?
– Fogalmam sincs, és akkor sem lenne, ha próbálnám
kitalálni.
– Mindkettőt hátrahagyta. Amikor Francine szélütést kapott,
visszajött. A Gaby iránti szerelme hozta vissza, vagy a Francine
iránt érzett utálat?
– Biztosan a szerelem, nem? Bár Gaby szerint egyszer sem
lépett vele kapcsolatba. De miért jött volna vissza, hogy a
rokkant feleségére vigyázzon, ha utálta és már nem élt együtt
vele?
– Mert láthatta, hogy milyen egyszerű lenne megölni őt –
felelte Simon, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. –
És aztán, amikor már meghalt, és ő ledobta magáról a terhet,
akkor elgondolkozhatott azon, hogy újra kapcsolatba lépjen a
nővel, akit igazán szeret.
– De Tim Breary Francine halála után sem vette fel Gabyvel a
kapcsolatot. És te nem hiszed, hogy ő ölte meg – emlékeztette
Charlie.
– Nem hittem – hagyta rá Simon. – És most már azt se
tudom, mit gondoljak, kivéve azt, hogy bármi folyik is itt, sokkal
különösebb és bonyolultabb, mint bármi, amit eddig láttam.
– Micsoda szerencsés véletlen – húzta el a száját Charlie,
lenyelve egy sóhajt. – Pontosan valami különösre és bonyolultra
volt szükséged. Majdnem mindenki, akivel találkozom, arra
panaszkodik, hogy nem elég különös és bonyolult a szakmai
életed.
– Igazán? Szerintem nem.
– Tényleg nem.
– Ez az eset az érzelmekről szól, Charlie.
Akkor kérd meg a főnöködet, hogy hagyjon ki belőle! De
nem mondta ki; kegyetlenség lett volna. Az összes ügy nem az
érzésekről szól? Simon vajon konkrétan a romantikus
érzelmekre gondolt? Úgy tűnt, ragaszkodott ahhoz az
elmélethez, miszerint Gaby Struthers és Tim Breary egy
tragikus szerelmi történet hősei. Charlie-t eddig nem vitte rá a
lélek, hogy rámutasson, Tim Breary célja éppen az lehetett, hogy
Simon ezt gondolja. Aznap hajnali háromkor Charlie arra ébredt,
hogy Simon felkapcsolja az ágya melletti lámpát, és amikor
vonakodva kinyitotta a szemét, látta, hogy Simon párna nélkül a
hátán fekszik, és úgy tartja az arca elé a Timtől kapott verset,
mintha az esőtől védené vele magát.
Charlie nem tudott visszaaludni. Remélte, hogy ma a
szokottnál kissé korábban tud lefeküdni. Ki vagyok én, hogy
elítéljem Lizzie Proustot?, gondolta. Megértené-e Lizzie, hogy
Charlie nem meri kimondani: „most bemegyek, mert nem fogom
az egész éjszakát a kocsiban tölteni”, attól félve, hogy megtörik a
varázslat – akármi is legyen az?
– Rá kellene jönnöm a dolog nyitjára – mondta Simon. –
Éppen olyan vagyok, mint Breary. Minden érzelmet
mikroszkóppal kell megvizsgálnom.
 – Még az irántam érzett szenvedélyes szerelmedet is? –
kérdezte Charlie, mielőtt felkészülhetett volna a csalódásra.
– Nem, az túl nagy. Nem férne be a lencse alá. – Simon
rámosolygott.
– Elnézést. Megismételnéd még egyszer?
Simon elfordult.
– Egy nap soha többé nem látjuk majd egymást. Belegondolsz
ebbe néha?
– Nem. Ezt hogy érted?
– Valamelyikünk majd meghal.
– Erre nem is gondolok.
– Én igen. Állandóan. Igyekszem megakadályozni, hogy
mindent tönkretegyen a gondolat – tette hozzá vidámabban.
– Ez… jó. Azt hiszem. – Charlie azt kívánta, bár kivitte volna a
vodkát is az autóba. A szíve jóformán vitustáncot járt.
– Hülyeség, igaz? Az a buta West Side Story-szöveg: „Még a
halál sem választ el.” De igen, el fog. Kénytelen lesz. Egy
hazugságot fogsz felolvasni. – Simon még hátrébb tolta az ülését,
a lábait a műszerfalra tette. – Miért nem zavarja őket, hogy
hazugságban élnek? Szerinted Liv szerepet játszik, amikor
Dommal van? Azt képzeli, hogy ő Gibbs?
– Milyen összefüggésben? – játszotta meg Charlie az
ártatlant. – Bevásárlás közben? Étteremben? – magában
vigyorgott. Nem fog aggódni a halál miatt. Egyszer, talán ha közel
jár az ötvenhez, majd megtalálja a módját, hogy megkerülje, még
ha valami képtelenségben kell is hinni hozzá.
– Tudod, hogy értem – mondta Simon. – Az ágyban.
Nem is olyan régen Simon nem lett volna képes kimondani
ezeket a szavakat. Házaspárként komoly előrelépést tettek.
Ráadásul remek tempóban haladtak. Charlie tudta, hogy minden,
jó irányba tett lépést értékelnie kellene, nem pedig még többet
akarnia.
– Bár azt mondhatnám, fogalmam sincs, de szerintem tudom
a választ – felelte. – Liv megpróbál színlelni, de ez nem
működhet. Dom és Gibbs túlságosan mások, más a technikájuk.
Tudok részleteket, ha szeretnéd őket hallani, de nem ajánlom.
Kíméld meg magad tőle. Nekem sajnos elmesélte, de te még
megmenekülhetsz.
 – Én is színlelek – Simon hangja alig volt hallható.
Charlie egy percig sem kételkedett abban, hogy mit hallott.
– Ezért ülünk egy sötét autóban? – kérdezte közömbösen;
volt gyakorlata abban, hogy magában tartsa az érzéseit. – Hogy
ne láss? Egyszerűbb lesz így ágyba bújni velem?
– Ne szórakozz! Nem úgy értettem. Hülyén jött ki. Nem úgy
értem, hogy azt játszom, valaki mással vagyok. Miért tenném?
Senki mással nem akarnék együtt élni.
Charlie várt. Ez talán egy újabb nagyszerű szarság, olyan,
mint a „szeretlek, de mindkettőnknek meg kell halnunk”?
– Önmagamra értem – bökte ki végül.
– Úgy érted… – Charlie hirtelen elhallgatott. Őrültségnek tűnt
ugyan, de más lehetőség nem volt. – Úgy érted, valaki másnak
tetteted magad?
Nem jött válasz.
– Kicsodának? – A rohadt életbe. Ez talán durva kérdés volt?
Charlie eléggé ismerte Simont, hogy tudja, nem mond majd
nevet.
Gordon Ramsay? Nick Clegg? Colin Sellers? Csak azt ne.
– Nem létező személynek, csak… Nem tudom. A semmi vagy
a senki fizikai manifesztációjának. Egy jelképes alaknak külső
nélkül. Csak akkor tudok haladni az életemmel, ha nem gondolok
bele, hogy én én vagyok. Akkor kezdődnek a bajok, ha hagyom,
hogy úgy tűnjön, ez egy jelenet, aminek része vagyok.
Eljött a pillanat, amikor elmondhatod neki, hogy egy ismerős
pszichiáter előállt egy elmélettel, amely minden baját szépen
megmagyarázza. Itt az alkalom.
– Szerinted ettől őrült vagyok?
– Nem.
Ettől csak egy elterjedt, de ritkán diagnosztizált
pszichológiai problémád van. Ha kimondom a nevét, örökké
csak arra fogsz gondolni. Bízz bennem, tudom. Érzelmi
vérfertőzés. Vagy burkolt vérfertőzés. De gyógyítható? Ha
nem, mi értelme tudnod, hogy abban szenvedsz? Mi van, ha
csak még rosszabbul érzed majd magad tőle?
Charlie, hogy bebizonyítsa magának, egyáltalán nem olyan,
mint Lizzie Proust, végül megszólalt.
 – Mindent el kell mondanod Samnek, amiről még nem
beszéltél neki. A versről, mindenről, amit Gaby Struthers
Gibbsnek mondott. – Látod? Nem félek olyasmit elmondani a
férjemnek, amit ő nem akar hallani, de én tudom, hogy hallania
kell.
– Tessék? – Simon meglepettnek tűnt, szerencsére nem
mérgesnek. – Ez most hogy jön ide?
– Nem a megbocsátás nevében prédikálok. Ez a
versenyszellemről szól. A győzelem csak akkor győzelem, ha
mindketten ugyanarról a pontról indultok. Miért nem kötöd be
Sam szemét és zárod be egy szekrénybe? Akkor biztosan előbb
jössz rá a válaszra, mint ő.
– Te így látod a dolgot?
– Mások így láthatják a dolgot.
Simon csendben káromkodott. Nem hagyta abba. Mindig ezt
tette, ha rájött, hogy tévedett, és Charlie-nak volt igaza.

Éjfél is lehetne, gondolta Sam, amikor kiment a parkolóba a

rendőrkapitányság kétszárnyú ajtaján át. Spilling még a hétvége
estéin is csöndes és kihalt volt. Az éjszakai élet kedvelői
Rawndesley-t keresték fel, és egyébként sem éltek a higgadt,
tiszteletre méltó Spillingben.
Sam szerette a csendet és nyugalmat, bár társaságban néha
úgy tett, mintha fojtogatná. Az órájára nézett: este tíz. A
felesége, Kate örülne, ha tizenegy előtt hazaérne, ugyanis azt
mondta neki, ekkorra várja. Reménykedett, hogy tízre hazaér,
de úgy gondolta, úgysem fog sikerülni. Kate a „legközelebbi
csalódás felé történő terelgetésnek” nevezte ezt a gyakorlatot.
Az olyasfajta beszélgetések, melyet az előbb folytatott
Prousttal, lassacskán aláásták az önbizalmát. Már csak azt várta,
hogy végre rendezze a viszonyát Simonnal, és beadhassa a
felmondását. Nem ismerte be Kate-nek, mennyire bántja, hogy
Simon barátként és munkatársként is lemondott róla. Hogyan is
magyarázhatná meg? Úgy érezte, mintha valami nagy és nehéz
szorítaná a szívét. Kate kinevetné, ha elmondaná, mennyire
üresnek érzi magát, amiért Simon leírta őt. Ez még a
szerencsésebb eset lenne. A legrosszabb esetben Kate felhívná
Simont, és elküldené a fenébe, ezt pedig Sam nem
kockáztathatta meg. Akkor az egész bolygót el kellene hagynia,
nem csak Culver Valley-t.
„Újból felmondasz?” Ezt kérdezgette Kate mostanában,
mintha az egész egy nagy vicc lenne. Sam nem bánta.
Vigasztalónak érezte; nem lehet olyan rossz a helyzet, ha a
felesége csak nevet rajta. Nem hiszi, hogy Sam valaha beadja a
felmondását. De hamarosan rá kell majd jönnie, mekkorát
tévedett. Sam eldöntötte, nem mondja el a feleségének, hogy
Charlie egyik tippje érlelte meg benne a döntést.
Azt is tudta, mi lenne rá Kate válasza: „Az isten szerelmére,
Sam, így éppen az ő malmára hajtod a vizet. Egyáltalán nem
neked próbált segíteni. Mindent azért tett, hogy aláássa az
önbizalmadat, hogy azt hidd, el kell menned innen, mert olyan
rossz nyomozó vagy. Persze nem vagy az, és el sem hiszem, hogy
úgy gondolod, Charlie jóhiszeműen cselekszik. Tegnap azt
mondta, sajnálja, hogy otthagyta a korábbi munkakörét, és ezzel
szinte neked adta a pozícióját; most azt reméli, elég jó leszel,
hogy viszonozd a szívességet. És éppen ezt nem szabad
megtenned. Még azt sem tudod, igaza van-e. Csak egy megérzés,
és mint a legtöbb ilyen, valószínűleg téves.”
Sam érezte, hogy elpirul, amint rájött, hogy végig önmagával
beszélgetett, maga írta Kate szövegét képzeletbeli
beszélgetésükben, azt mondatta vele, amit mindenképpen hallani
akart. Szánalmas. És tisztességtelen Charlie-val szemben is, aki
Sam szerint tényleg csak segíteni akart: nem a korábbi
munkakörét akarja visszaszerezni, hanem próbál segíteni, hogy
rendezze Simonnal a viszonyát.
– Nem kellene ezt most odaadnom neked – mondta, amint
egy összehajtogatott A4-es papírt adott át neki. – Én csak
megkíséreltem rávenni Simont, hogy ne legyen olyan bunkó és
beszéljen veled újra, de eközben…
– Mi ez? – kérdezett vissza Sam.
– Egy vers. Simon Combinghamben volt tegnap, meglátogatta
Tim Brearyt, aki megkérte, hogy ezt adja át Gaby Struthersnek.
Breary és Struthers is a Proscenium tagja, amely egy
rawndesley-i könyvtár, a nyugati félteke legnagyobb könyvtára
a régi és új versek tekintetében.
– Tessék? – kérdezte Sam.
Charlie furcsán nézett rá, mintha arra várna, hogy rájöjjön
valamire.
– Nem gondolod, hogy a vers szerepelhet valahol egy
könyvben a Prosceniumban, tekintve, milyen nagy a
gyűjteményük? – kérdezte végül.
– Lehetséges. Mire célzol?
– Olvasd el a verset – javasolta Charlie. – Kétértelmű. Nem
értem, miért akarta Breary eljuttatni Gaby Struthersnek.
Látszólag szerelmes versnek tűnik, de igazából nem az. Talán
nem a versről és a jelentéséről szól az üzenet, talán Breary azt
akarja, hogy Gaby megtalálja a megfelelő oldalt a megfelelő
könyvben. Elég meredek ötlet, tudom, de…
– Gondolod, hogy üzenetet hagyott neki a könyvben? –
kérdezte Sam.
– Nem igazán, de ha ezt megemlíted Simonnak, akire ez nagy
hatással lesz, akkor majd könnyebben megbocsát. Csak ne
mondd meg neki, hogy tőlem kaptad a verset, mert akkor karóra
tűzi a fejem.
Sam izgatott volt, amíg rá nem jött, milyen mélységesen
megalázó lenne a sajátjaként tálalni Charlie ötletét. Ez adta meg a
végső lökést, amit már nem tudott figyelmen kívül hagyni: ideje
továbbállni.
Az lesz az első dolga hétfőn, hogy elmegy a Prosceniumba, és
megpróbálja megtalálni a verset, bár biztos volt benne, hogy az
ügy sikeres megoldása nem könyvekbe rejtett üzeneteken múlik,
hanem azon, hogy sikerül-e megfejteni a Dower ház titkait és
bonyolult kapcsolatait.
Sam kíváncsi volt Simon ötleteire is. Egyedül még arra sem
tudott rájönni, hogy egyáltalán van-e valami, amire rájöhetne.
Talán a Breary, a Jose házaspár és Gaby Struthers története
semmivel sem kevésbé normális, mint az átlagembereké. Elég
ránézni Gibbsre és Olivia Zailerre, Sellersre és egyórás
kalandjaira az olcsó szállodákban bármilyen hatvan alatti nővel,
aki odaadta neki magát. És Simonra magára, aki úgy kérte meg
Charlie kezét, hogy előtte csak munkatársak voltak, nem is
randevúztak, egyszer sem aludtak együtt. És Charlie igent
mondott. Őrület az egész.
Így talán nem is különleges, hogy Tim Breary boldogtalanul
élt a felesége mellett, és Gaby Strutherst szerette, ám ennek
ellenére úgy döntött, hogy a nyomorúságos házasságában marad,
pedig még gyerekeik sem voltak, akik ott tarthatták volna. Sam
nem felejtette el, hogy csupán azt tudja, amit Dan és Kerry Jose
elmondtak neki. Inkább Kerry beszélt kettejük helyett. Mivel
észrevette, mennyire rosszul hazudik, ezt azért hitte el neki,
mert természetesen és gördülékenyen mesélte.
Miután ráparancsolt Gabyre, hogy hagyja el, Tim pontosan
azt tette, amire állítása szerint nem volt képes: elhagyta
Francine-t, anélkül hogy szólt volna Gabynek. Otthagyta a
munkáját, otthagyta a Jose házaspárt és Culver Valley-t, egy
hitvány szobába költözött Bathben. Néhány hónap múlva
öngyilkosságot kísérelt meg, de azután felhívta Kerryt és Dant,
hogy mentsék meg. Ezt ők meg is tették, kétféle értelemben is:
mentőt hívtak és biztosították neki az orvosi ellátást, majd
mindketten felmondtak a munkahelyükön, hogy vigyázhassanak
rá. Boldogan tették, mondta Kerry. Már nem volt szükségük
fizetésre, Tim és Gaby Struthers mindannyiukat mesésen
gazdaggá tette.
Tim nem volt hajlandó visszamenni Culver Valley-be, mert
Francine is ott élt, így Kerry és Dan vett egy lakássá alakított
pajtát Kemble közelében, Cotswoldsban. Kerry mutatott
fényképeket is Samnek, szívére szorította a kezét, és könnyes
szemmel mesélt régi otthonáról. Majd arról, hogy mennyire
utálta, amikor ott kellett hagynia.
De akkor miért tette? Sam rákérdezett és Kerry válaszolt.
Sam, bár nem értette, túl udvarias volt, hogy megmondja neki, a
válasza semmire sem adott magyarázatot. Miért költözött el a
Jose házaspár mindig olyan szívesen, amikor Tim Breary máshol
akart élni? Kerry munkát talált Cotswoldsban: a
természetvédelmi területen dolgozott kisegítőként, és azt
állította, ez volt az egyetlen munka életében, amit élvezett. Dan
doktori képzésen vett részt, amihez hetente egyszer Londonba
kellett utaznia a szorgalmi időszakban. Kemble autóval és
vonattal is fél órával közelebb volt Londonhoz, mint Spilling. Ezt
nem értette Sam: egyszer már elköltöztek Tim kedvéért, de
miért tették meg még egyszer? Amikor Francine szélütést
kapott, és Tim úgy döntött, vissza akar menni Culver Valley-be,
hogy gondozza, miért nem mondták, hogy bocsánat, de mi nem
mehetünk veled? Ehelyett Kerry otthagyta álomállását meg a
házat, amit imádott, és újból költözött.
Talán nem hitte, hogy Tim képes életben maradni nélküle és
Dan nélkül? Ez volt az egyetlen magyarázat, amit Sam el tudott
fogadni, aki tudta, hogy családostul hajlandó lett volna valami
kényelmetlen helyre költözni, hogy megmentse Simon életét.
Legalábbis azelőtt.
Még mindig megtenné. Ezt nem említette Kate-nek, aki a
valamit valamiért elvet vallotta, és örömmel távolította el az
ismerősöket a karácsonyi ajándéklistáról csupán azért, mert
elektronikus üdvözlőlapot küldtek válaszul az ő képeslapjaira.
„Rosszabb, mintha semmit se küldenének” – jelentette ki
egyszer.
Az okok fontosak voltak. Sam semmiféle magyarázatot nem
talált Tim Breary viselkedésére sem. Miért mondta Gabynek,
hogy sosem hagyná ott Francine-t, ha aztán mégis megtette,
csaknem közvetlenül a szakításuk azután? Miért nem üzente
meg utána Gabynek, hogy megváltozott a helyzet, és már
szabad? És a szélütése után miért volt hajlandó megosztani egy
házat Francine-nel, ha előtte ugyanabban a megyében sem akart
élni, ahol a felesége?
Igazából Sam ezt nagyon jól értette. Ha otthagyta volna a
feleségét, visszatérne hozzá teljesíteni férji kötelességét, ha
betegség vagy katasztrófa érné – függetlenül attól, hogy milyen
rosszul jöttek ki azelőtt. És nem esett nehezére elképzelni magát
egy olyan feleség mellett, akit nem szeret, de fél elhagyni.
Sóhajtott, és nem először kívánta, bár kevésbé ismerné
önmagát. Lehangoló volt ilyen mélyen ismerni saját
gyengeségeit. Szívesebben lenne teljesen tudatlan, akár a magát
szexistennek képzelő Sellers, akire élete legnagyobb kalandja
vár, akárhányszor belép a Fairview Lodge szállóba egy részeg
nővel, aki fel sem fogja, mi történik vele.
Sam kinyitotta a kocsiját, tenyerével eltakarta a szemét,
amint egy másik autó felkapcsolt reflektorral befordult a
rendőrkapitányság parkolójába. Ennek ellenére jól látta, hogy
nincs rajta rendszámtábla. Leszedi a tulajdonos, mielőtt a
rendőrkapitányságra jön? Kevés ilyen szemtelen ember akad.
Sokáig semmi nem történt. Sam érezte, amint összeszorul a
gyomra. Fegyvertől tartott, egy lépést hátrált, amint az autó
egyik hátsó ajtaja kinyílt. Valami kicsúszott belőle. Egy ember
mászik ki? Nem, lábak nem érintették a földet. Inkább egy…
nagy csomag.
Nagy zajjal a földre huppant. Amint kinn volt, az ajtó
becsapódott, és az autó kitolatott a parkolóból, majd csikorogva
elhajtott. Hátul sem volt rajta rendszámtábla.
Sam visszafojtott lélegzettel bámulta a jelenetet. Egy
másodperc sem telt el az ajtó becsukódása és a kocsi indulása
előtt, ez pedig nem elég idő arra, hogy valaki az első ülésről a
hátsóra ugorjon, majd vissza. Tehát legalább két ember volt a
kocsiban, egy sofőr és egy utas.
Nem, ez nem lehet az, aminek Sam látta. Kizárt, hogy valaki
csomagot hozzon a rendőrkapitányságra. Ki tenne ilyet?
Attól, hogy még nem történt meg, még elképzelhető.
Sam odament, ahol a nagy, nehéz dolog földet ért. Egy láb állt
ki a sok réteg buborékfóliába csavart, csőszerű csomagból.
Egy emberi test.
1 4 3 4 B/SK SZÁMÚ RENDŐRSÉGI BIZONYÍTÉK – KERRY JOSE FRANCINE
BREARYNEK ÍRT LEVELE, átirat, kelt: 2 01 1 . február 1 0-én

Szia, Francine! Tudod, m ily en nap v an? Valószínűleg nem . De m ost m ár nem
is kell tudnod, m it m utat a naptár. Miért is kellene? Most m ár nekem sem kell.
Régebben, am ikor főállásban ápolónőként dolgoztam , foly ton az órám at
néztem . Most legfeljebb onnan tudom , hogy m úlik az idő, hogy m egint éhes
v agy ok.

Dan születésnapja v an és az em lékgy űjtés éjszakájának év fordulója. Már egy

ideje akartam neked írni, és ennél a napnál nincs erre alkalm asabb. Kicsit
becsíptem . Dan, Tim és én elm entünk v acsorázni a Passaparolába, és két Kir
Roy ale-t ittam – és ez m ég az előtt v olt, hogy elkezdtünk borozni.

Mond neked v alam it ez a szókapcsolat, Francine? Ny ilv án soha nem láttad

leírv a, hogy Em lékgy űjtés Éjszakája. Em lékszel egy általán, hogy m i történt?
Ha a reakcióid észszerűek és norm álisak, akkor talán az az este nem m arad m eg
m indörökre a fejünkben. Az eny ém ben m indenesetre m egm aradt. Az év ek
során rengeteg lehetőséget elm ulasztottam , hogy v ilágossá tegy em Tim
szám ára, m enny ire lény egesnek tartom , hogy m eneküljön m esszire tőled, de
az az éjszaka m indent m egv áltoztatott. Egy etlen eset indította el a
hagy om ány t, és az Em lékgy űjtés Éjszakája örök em lékünk m aradt.
Pár hónappal az esküv őtök előtt történt. Még m indketten a saját lakásotokban
laktatok, házat kerestetek, m ég nem kötött benneteket össze sem a házasság,
sem a jelzálogkölcsön. Ha egy piros zászlót lengetek azon az éjszakán, Tim talán
hallgatott v olna rám . Lehet, hogy elm enekült v olna a karm aidból.

A sajnálkozásnak sem m i értelm e, de m indenki szám ára hasznos időtöltés

szem benézni az elköv etett hibákkal. Aznap este gy önge és határozatlan v oltam ,
m iként sok, rá köv etkező alkalom m al is. Hagy tam , hogy ránk telepedj,
Francine. Te kidolgozott terv v el érkeztél, hogy Tim életének m inden apró
részlete felett átv edd az uralm at, beleértv e a kiáltv ány szerű születésnapi és
karácsony i képeslapokat is: „Boldog születésnapot, drága Tim . A v ilágon senki
nem szerethet nálam jobban. Akárm i is történik, én halálom napjáig szeretni
foglak.” Volt érzéked hozzá, hogy úgy becézz, hogy az feny egetésnek tűnjön.
Dan és én is szerettük Tim et, de nem m i házasodtunk v ele össze. Mi egy m ással
éltünk házaséletet. Tim nek m inden este az ágy ában kellett bizony ítania, hogy
ő a kiv álasztott. Ez jellem ző azokra a gy erekekre, akiket szüleik szélsőségesen
elhany agoltak: ők könny en összetév esztik az uralom v ágy at a szeretettel.
Ezt kellett v olna m ondanom Tim nek az Em lékgy űjtés Éjszakáján, m iután te
dühösen felv iharzottál az em eletre. Mindig m eg akartalak kérdezni, Francine:
m ikor döntöttél úgy , hogy a Dannel közös hálószobánkat teszed a hisztid
epicentrum áv á? Félúton fölfelé? Megálltál, hogy elgondolkozz rajta? A
fürdőszoba v agy a v endégszoba sokkal jobb v álasztás lett v olna. Hallottuk,
hogy csapódik az ajtó, és Dan odasúgta nekem : „A hálószobánkban v an?”

Akárm ely ik hely et v álasztottad v olna a tiltakozásod hely éül, m indegy ik

alkalm atlan lett v olna. Tim csak egy m egjegy zést fűzött annak a szállodának
az egy ik szolgáltatásához, am it m egm utattál neki a prospektusban – m int a
nászutatok lehetséges célpontját. Egy etlen kapcsolatod a Baigley Falls Hotelhez
(soha nem felejtem el ezt a nev et) csupán az v olt, hogy láttad az
úszóm edencéjük m eg a teraszuk képét, és szépnek találtad.
A kép alatti szöv eg szerint: „Abban a pillanatban, am int m egérkezik Baigley
Fallsba, rögtön elkezdi gy űjteni az em lékeket.” „Mi v an, ha m i nem kezdjük
gy űjteni őket? Szerintetek kidobnak bennünket? Mi v an, ha ragaszkodnak
hozzá, hogy m inden új em léket, am it gy űjtöttünk, v igy ük le a portára, hogy
m egv izsgálhassák?” Dan és én nev ettünk, de te nem értetted a tréfát, igaz,
Francine? „Miért tennék? – kérdezted. – Hogy an tehetnék? Az em lékeket nem
lehet látni.” Csodálkoztam , hogy an dolgozhatsz ügy v édként, am ikor enny ire
süket v agy az árny alatokra, m int ahogy ebből is kiderült. Tim kedv esen
elm agy arázta, hogy az em lékeknek, am ikor esedékesek, m indenféle erőfeszítés
nélkül kell felbukkanniuk, különben v alam i ham isság lengi körül őket. Te
ragaszkodtál a v élem ény edhez, és szándékosan félreértetted, am it m ondott.
„Szóv al nem akarsz em lékezni a nászutunk egy etlen részletére sem ” –
jelentetted ki csöndesen. Tim azt v álaszolta, hogy : „Am ire az em ber m egpróbál
em lékezni, az a bev ásárló lista m eg a v izsgára készített puska, nem pedig a
nászút.” Dan m eg én csak rontottunk a dolgon, am ikor beav atkoztunk. Én
anny it m ondtam : „Valószínűleg fény képet készítenek, am ikor m egérkezel,
hogy aztán eladják neked, am ikor elm ész.” Dan hozzátette: „A reklám ban az is
állhatna, »Ne a jelenben élj: tegy él m indent annak szellem ében, hogy később
v isszagondolhass rá.«”

Ezen a ponton lefagy tál, Francine. Bezárkóztál a saját belső v ilágodba.

Felpattantál, elhagy tad a hely iséget és elindultál fölfelé. Legközelebb csak a
szobánk ajtajának csapódását hallottuk: szinte belerem egett a ház. Tim
felszaladt utánad. Megpróbálhattam v olna m egakadály ozni, de nem tettem .
Hallottuk, hogy a nev edet ism ételgeti, próbál v eled értelm esen beszélni.
Hallottuk, m intha erőlködne, próbálná beny om ni az ajtót. Tíz perccel később
v isszajött, és kétségbeesetten m egállt a nappali közepén. Miv el sem m i nem
történt, am i m agy arázta v olna a kirohanásod okát, azt hittük, lem aradtunk
v alam iről. Tim kétségbeesett gesztussal m egv onta a v állát: „Ti is pont anny it
tudtok, m int én.” „Úgy érezte, hogy cikizzük?” – kérdeztem . Közben
v égiggondoltam a beszélgetést, és m ár-m ár bűntudatot éreztem , m ire
rájöttem , m i rosszat tettem , ha egy általán tettem . „Nem érezheti úgy . Nem
rajta nev ettünk.”
Tim m obilja m egcsörrent a zsebében. Elolv asta az üzenetet, két kézzel
ny om kodta a v álaszt. Hitetlenkedv e fordultam Danhez; Francine bev ette
m agát a hálószobánkba, Tim pedig egy szöv eges üzenetre v álaszol? Ahogy an
Dan a pillantásáv al fölfelé intett, v ilágos lett, hogy nem egy egy szerű
üzenetről v olt szó. Föntről jött. Enny i ny ilv ánv aló v olt Tim feszült
koncentrációt tükröző arckifejezéséből, m iközben m egpróbálta bepöty ögni a
hüv ely kujjáv al a v álaszt. Te, Francine, nem v oltál hajlandó kiny itni az ajtót
és beszélni v ele, de üzenetet küldtél neki a hálószobánkból. „Tim ! – szólítottam
m eg. – Francine-nek v álaszolsz?” Bólintott. „Mit m ondott?” – kérdeztem . Ő
nem v álaszolt, kissé táv olabb húzódott a szoba m ásik v égébe, m intha arra
szám ítana, hogy kiv eszem a kezéből a telefont. Ez v olt az első eset, hogy téged
v édelm ezett. Az első a több százból.

Értékelted egy általán, hogy próbált m egv édeni, noha teljes joggal
nehezteltünk rád? Jóv al az után, hogy bárm i értelm e lett v olna, ő m ég m indig
próbálkozott. Tisztában v olt v ele, hogy Dan és én pontosan tudjuk, m ily en
észszerűtlen és gonosz m ódon v iselkedtél, m égis igy ekezett m entegetni téged,
am enny ire csak tőle telt. Persze részint azért, hogy ne sajnálkozzunk rajta, de
nem csupán em iatt. Úgy gondolom , ő m indv égig hitt abban, hogy a
szem ély iségednek v an jó oldala, Francine. Azt hiszem , azt gondolta, ha
elm ondja az összes szörny űséget, am it tettél, az talán félrev ezető lesz – m ert így
csak a rosszabbik énedet látjuk, és azt képzeljük, hogy kizárólag ily en v agy .

Hány üzenetet v áltottatok, am íg bezárkóztál a hálószobánkba? Tízet?

Tizenötöt? Nem jöttél v issza a nappaliba, hogy elköszönj, v agy elnézést kérj.
Dan és én nem illettünk bele a v ilágodba: m i csak azok a balekok v oltunk, akik
asszisztáltak a jelenetedhez. Szám odra enny it jelentettünk, nem többet. Nem
érző em berek, akik szám ítanak, nem Tim barátai, akik egy kellem es estét
szeretnének eltölteni v ele. Megjegy zem , ez Dan születésnapja v olt – nem
csupán egy hétköznapi este.

Kint v ártál Tim re a ház előtt. Tim , m iután m ásfél órát töltött a nappalinkban
állv a, a telefonját ny om kodv a, hirtelen kétségbeesetten búcsúzott és elindult az
instrukcióid szerint. Elnézést kért tőlünk – nem a nev edben, hanem úgy ,
m intha ő tette v olna tönkre az estét. Azt m ondtam : „Nincs szükség
bocsánatkérésre”, aztán rögtön m egbántam , m iután elm ent, m ert rájöttem ,
esetleg azt hiheti, hogy én arra gondoltam , ha senki m iatt nem kell bocsánatot
kérni, akkor m iatta főképp nincs erre szükség.

Sosem tudtam m eg, m i állt azokban az üzenetekben, Francine. Még m indig

szeretném tudni. Durv a agresszió v olt v ajon, v ádaskodás a részedről és
bűnbánatos engesztelés Tim részéről, am iért m egbántott? Fogadok,
szöv ev ény esen agresszív v olt: „Azt állítottad, hogy szeretsz, aztán kigúny olsz a
barátaid előtt. Biztos v agy ok benne, hogy nagy obb öröm öt jelent a szám odra,
ha m agatok közt nev etgéltek rajtam , m intha én is ott v agy ok.”
Miután elm entetek, Dan hozzám fordult és így szólt: „Ez m ost m i v olt?
Szerinted az esküv ő előtti pánik?” Ez oly an abszurd és oda nem illő ítélet v olt,
hogy kitört belőlem a nev etés, de ugy anakkor sírni is kezdtem . Valószínűleg
puhány nak tartasz, hogy sírtam , Francine. Védekezésképpen m ondom , hogy
addig, m íg be nem fészkelted m agad az életem be, nem v oltam hozzászokv a,
hogy érzelm i kitörések tegy ék tönkre az estéim et. (Soha nem láttalak sírni,
egy szer sem , függetlenül attól, m enny ire v oltál feldúlt!)

Dan „esküv ő előtti pánik”-kal kapcsolatos m egjegy zése nem sokára egy ik
rendszeres poénunk lett. Még év ekkel később is jókat nev etünk ezen.
Valahány szor v alakiről közlik a hírekben, hogy v alam i kim ondhatatlan dolgot
cselekedett, Dannel egy m áshoz fordulunk, és azt m ondjuk: „Esküv ő előtti pánik
lehet, nem gondolod?” – és kirobban belőlünk a nev etés.

Ha v issza tudnék m enni az Em lékgy űjtés Éjszakájáig az időben, azt

m ondanám : „Tim , nem szabad elv enned ezt a nőt. Nem kom plett. Viselkedése
és reakciói túlságosan abnorm álisak ahhoz, hogy el lehessen tekinteni ezektől.
Ha v ele m aradsz, m indennap szenv edést fog okozni neked. Azzal kezdi, hogy
lem ondja a nászutat – büntetésből, am iért kételkedtél abban, hogy m egfelelő
szállodát v álasztott.”
Rendben, elism erem , csalok. Bár m egdöbbentett a v iselkedésed, Francine, de
eszem be sem jutott, hogy a nászutatokat is m egm érgezheti. Tim két nappal az
esküv ő után, délután kettőkor tért v issza az irodába, és úgy tett, m intha
kifejezetten hasznos lenne nem elm enni, am ikor úgy is tem érdek a dolog.
Nem szóltam sem m it. Hagy tam , hadd higgy e, hogy kedv ellek, s látom , am it ő
lát benned. Gy áv aságom at családi állásponttá tettem , és ezt Dannel is
közöltem . „Okosnak kell lennünk. Tim m eghív bennünket, hogy csatlakozzunk
egy hazugsághoz, am iben élni szeretne. Ha ügy et csinálunk Francine-ből, túl
kény elm etlen lesz a szám ára. Bűntudatot érez m ajd, am iért v ele m arad,
bűntudatot, hogy ránk kény szerítette. Igy csak eltáv olítjuk m agunktól. Úgy
kell tennünk, m intha nem v ennénk észre sem m it, és csak… sodródunk az árral.
Vagy elv eszítjük.”
Azon kezdtem töprengeni, Francine, m it m ondana Tim , ha m egölnélek, aztán
m egm ondanám neki, hogy én tettem . Ehely ett lev eleket írok, am ely ekben
azon m orfondírozom , hogy ki m ás tehetné, és m ikor, am it én is m egtehetnék.
Egy tökéletes v ilágban azért tenném m eg, hogy m egtapasztaljam , m ily en
érzés, aztán rögtön utána v isszacsinálnám . Nem v agy ok bizony os benne, hogy
azt akarom , hogy elm enj. Az, hogy így v agy v elünk, m egv édi Tim et, és én
csak v ele törődöm . Ez, bár ellentm ondásosan hangzik, nem azt jelenti, hogy
élv ezném , hogy v éget v etek az életednek.

Valaha m eglesz hozzá a bátorságom , Francine? Leszek elég bátor, hogy én

legy ek az utolsó, akire em lékszel?
 19.

2011. március 13.

Megmutatom magának az első fényképet – szólalt meg Simon

Waterhouse nyomozó. – Mondja meg, ha már látta valamikor!
A rendőrségen vagyok. Mindenütt rendőrök vannak. Itt nem
bánthat.
– Ez csak egy kép – nyugtat a mellettem álló Charlie Zailer. –
Ebben a helyiségben teljes biztonságban van. Nem kell most
rögtön megnéznie, csak ha készen áll. Simon nem lapoz addig,
amíg maga nem szól.
Bólintok. Semmi nem történik. Tényleg egy szóra vár és nem
egy gesztusra?
Mondjam neki, hogy folytassa? Nem akarom megnézni és
felismerni azt az embert, aki megtámadott, az arcát sem akarom
látni, de Waterhouse nyomozó meghatározta az események
sorrendjét, amikor bejött és átvette a kihallgatást: először a
fényképek, aztán pár kérdés, majd elvisz, hogy találkozzam
Timmel.
Legszívesebben magam vezetnék a combinghami börtönig,
vagy inkább megkérném Charlie-t, hogy vezessen. Ha
négyszemközt maradnánk, talán képes lennék meggyőzni, hogy
mondja el, mi változott. Kiment, hogy telefonáljon, és amikor
visszajött, zaklatottnak tűnt, és Waterhouse nyomozó is vele
volt. Most idejött mellém. Vagy nem tudta elviselni, hogy a
nyomozó közelében legyen, vagy úgy gondolja, hogy védelmeznie
kell engem. Idegesnek tűnik, amióta a nyomozó is csatlakozott
hozzánk, ezért legszívesebben távol lennék tőle, leginkább
mindkettejüktől. Azt hittem, kényelmesen érzem majd magam
ugyanabban a szobában, mint tegnap, de ma minden rosszra
fordult: most asztal és székek állnak ott, ahol karosszékeknek
kellene lenniük, a redőny nincs lehúzva, a szellőző rácsát látni
lehet az ablakon keresztül. Látom a sok lapos nyílását, hallom,
amint rám leheli a levegőt.
Igyekszem nyugodtan lélegezni és csökkenteni a
testhőmérsékletemet. A lábam fájdalmasan hideg, mintha jégbe
dugnám.
Mi van, ha így jelenek meg Tim előtt? Nem lehet. Erősebben
kell elhagynom ezt a szobát, mint ahogy bejöttem.
– Gaby! – szólít meg Charlie. – Jól van?
– Mutassa meg a fényképet!
Waterhouse lapoz, és leteszi elém az asztalra. Minden részlet
egyezik: ugyanaz a rövid haj, kis szögletes homlok, keskeny
ajkak; ugyanazok a barna bőrkinövések a nyakán. Általában a
nap okozza ezt a károsodást.
Elkapom a képet, kettétépem, majd ismét. Addig szaggatom,
amíg már nem lehet, mivel a darabok túl kicsik lettek.
– Sajnálom – mondom, de nem gondolom komolyan.
– Látta már korábban? – kérdezi Charlie. Nyilván csak a
verbális válasz a megfelelő.
– Pénteken, a házam előtt.
– Ő volt az, aki figyelmeztette magát, hogy maradjon távol
Laurentől? Bizonyos ebben?
– Igen.
Charlie elsöpri előlem a fénykép darabkáit az asztal másik
felére. Képes lennék felgyújtani a férfi arcának szétszakított
darabkáit. Együtt kiadják őt. Az elégetés megszüntetné, de ez
tilos a rendőrségen.
– Gaby? Van valami, amit szeretne tőlünk megkérdezni?
– Lauren jól van? Hol van most? Ugye nem hagyták a Dower
házban?
Miért én vagyok az egyetlen, aki törődik a biztonságával?
– Miért aggódik annyira Lauren miatt? – Waterhouse
kérdése az én kimondatlan kérdésem tükörképe.
– Mert ő a gyilkos, Jason, aki terrorizálja az embereket…
A torkom összeszorul, a mondat vége benn szorul.
– Mit tett magával a képen látható férfi? Többet is tett, nem
csak figyelmeztette, igaz? Különben miért tépte össze a
fényképét?
 Mondhatnám, hogy nem vagyok hajlandó utasításokat
elfogadni idegenektől, ami igaz. Vagy hallgatok.
– Nem kérdezett semmit tőlünk a férfiról – mondja
Waterhouse. – Azért, mert már tudja, hogy kicsoda?
– Honnan tudnám?
– Nem akarja tudni a nevét? A legtöbb ember kíváncsi lenne.
– Valóban? Biztos vagyok benne, hogy Jason Cooksonnak van
egy csomó gengszter haverja, bármelyikük hajlandó
megfélemlíteni egy nőt az ő érdekében. Nem érdekel X gengszter
neve, ugyanolyan könnyen lehetne Y gengszter vagy Z gengszter
is.
– Akarja, hogy megtaláljuk és megbüntessük azért, amit
magával tett? Nem úgy fest.
– Nem törvényellenes valakit megfenyegetni, hogy tartsa
magát távol valakitől, nem igaz? Nem, nem érdekel, hogy
megbüntetik-e.
Akármit tesznek, úgysem elég. Inkább nem akarom tudni a
nevét.
– Kérem, Gaby, komolyan fontolja meg, és mondja el, mi
történt pénteken – mondja Charlie. – Sokat segítene nekünk, és
lehet, hogy Timnek is. Ha szívesebben beszélne velem
négyszemközt, Waterhouse nyomozó kettesben hagyhat
bennünket egy kis időre.
A rendőrség így veszi rá az embereket, hogy beszéljenek,
amikor nem akarnak: hamis színben tüntetik fel őket addig, amíg
aztán úgy nem érzik, nincs más választásuk, csak hogy
tiltakozzanak és megfelelővé tegyék a jelentést.
– Az ok, amiért hallgatok, nem áll semmiféle összefüggésben a
zavartsággal vagy azzal, hogy képtelen lennék kimondani a
„vagina” szót egy férfi jelenlétében – mondom. – Mondtam
maguknak, nem zaklattak szexuálisan.
– Akkor miért nem mondja el, hogy mi történt? – kérdezi
Charlie.
– Honnan tudjam, hogy nem mondják el Timnek? Ő nem
tudhatja meg.
– Miért fontos ez?
– Aggódom, hogy sérült áruként kezel majd, ha megtudja,
hogy Jason gengszter barátja megtámadta a becsületemet – ezt
mondanám, ha közhelyek szintjén akarnék affektálni.
– És ha önmaga lenne? – kérdezi Charlie.
Fogalmam sincs, sajnos. Hosszú ideje nem vagyok
önmagam. Ahhoz, hogy önmagam legyek, szükségem van
Timre. Ehhez másfajta közhelyre van szükségem.
Waterhouse megpróbálja a hüvelykujja körmével felsérteni az
asztal műanyag felületét; anélkül van távol, hogy elhagyta volna
a szobát. A női nemi szervre való utalás automatikus leállást
eredményezett nála, vagy csak nem tudja, hogyan kezelje az
olyan nőket, akik férfiként viselkednek? Már találkoztam ezzel:
csaknem minden alkalommal, amikor kilépek a házból. Péntekig
otthon is részem volt ebben, de ez Sean távozásával megszűnt.
Soha nem érzek többé ilyet a házamban.
Tisztességtelen lenne nem beismerni: már nincs otthonom.
– Nem akarom, hogy Tim bűnösnek érezze magát, és tudom,
hogy annak érzi majd – magyarázom Charlie-nak, aki jobb
kihallgató, mint Waterhouse. Olyan érzésem van, mintha
minden, amit a nyomozónak mondok, rossz válasz lenne;
Charlie-val más a helyzet. – Ami velem történt, nem Tim hibája,
ahogyan az enyém sem. Jason hibája volt és azé a férfié, aki… azt
tette, amit tett, de Tim nem így látná. Önmagát okolná,
felelősnek érezné magát: ha nem vállalta volna magára Francine
meggyilkolását, Lauren nem bukkant volna fel Düsseldorfban, és
nem mondta volna az, amit nekem mondott. Én nem mentem
volna el a Dower házba pénteken, és nem találkoztam volna
Jasonnel, aki nem döntött volna úgy, hogy engem el kell
hallgattatni.
– Milyen eszközzel? – kérdezi Waterhouse.
– Adjon garanciát, hogy amit elmondok, nem jut ki ebből a
szobából.
– Többet foglalkozik Tim érzéseivel, mint a sajátjával –
mondja Charlie. Nem kérdésnek hangzott. – Kerry és Dan Jose is
így tesz.
Azt kívánom, bár ne kellene így tennem. Azt kívánom,
bárcsak erősebb lenne. Bárcsak biztos lehetnék benne, hogy
ugyanúgy eldob mindent értem, ahogyan én teszem érte.
 Bizonygatom magamnak, hogy észszerűtlenül gondolkodom.
Nem várhatom el senkitől, hogy olyan merész és meggondolatlan
legyen, mint én.
– El kell mondania nekünk, mi történt magával pénteken –
Waterhouse mély hangja váratlan robbanásként ér. – Most már
nem Timről, az egójáról és a halott feleségéről van szó, mint
tegnap.
– Micsoda? Miről beszél?
Pillantása elárulja: ha azt akarom, hogy elmondja, beszélnem
kell.
Charlie-hoz intézem a szavaimat.
– Jason embere műanyag zacskót húzott a fejemre, és a
nyakam köré ragasztotta. Azt hittem, megfulladok. Aztán egy
lyukat tépett a műanyagon a számnál, így kaptam levegőt. A
hátam mögött összekötötte a kezemet egy ragasztószalaggal. Azt
hiszem, elájultam a sokktól. A karját a nyakam köré fonta és
megszorította. Ez volt az első mozdulata, amikor mögém került:
megroppantotta a nyelőcsövemet.
– Ragaszkodnom kell hozzá, hogy kórházba vigyék – mondja
Charlie.
– Ez időpocsékolás lenne. Fizikailag jól vagyok.
– Folytassa – kérte Waterhouse. Úgy tűnik, mintha
közbeavatkozna, bár mindhárman ugyanannak a beszélgetésnek
vagyunk részesei.
– Ha majd befejezte, Gaby. – Charlie egy pillantást vet rá,
amiből látom, hogy már unja, hogy mindig neki kell lecsillapítani
a kedélyeket.
Olyanok, mint én és Tim? Nem. Elhárítom a gondolatot.
– Nem kell sietni.
– Köszönöm, de inkább túlesnék rajta. – Az emberek miért
ragaszkodnak a legrosszabb dolgokhoz? Szánj rá időt, hogy
életed legrosszabb élményét részletesen felidézd, mondjuk
naponta egy szót, így a sztori három évig tart egy óra helyett.
Nem, kösz. – Azt mondta, móresre tanít. Megkérdeztem, ez mit
jelent, de nem adott egyenes választ – az túl gyors és egyszerű
lett volna. Először szenvednem kellett, hogy hasson rám a lecke.
Kioldotta a biztonsági övemet meg a nadrágomat, lehúzta a
térdemig, és a bugyimat is. Arra gondoltam, hogy megerőszakol
és megöl, de nem tette. Ehelyett mindenféle beteg kérdést tett
föl: mi a legrosszabb dolog, amit velem tehet? Mitől rettegtem a
legjobban életemben? Jobban féltem vagy rettegtem attól, mint
amit most velem csinált?
– Perverz állat – morogja Charlie.
Lauren hallotta a válaszaimat? Nem is gondolhatok arra a
lehetőségre, hogy hallgatott valaki. Kizárom.
– Az volt a célja, hogy megijesszen. Szörnyűségekkel akarta
megtölteni az elmémet, majd esélyt adni, hogy jó legyek, követve
az utasításait: távol kell tartanom magam távol Laurentől, nem
szólni senkinek arról, amit velem művelt. Különben legközelebb
még rosszabb lesz. Ezt nem mondta, de világos volt, hogy mire
gondol.
Én meg itt a rendőrségnek mesélek. Le kell hunynom a
szememet. Megpróbálom bizonygatni magamnak, hogy nem
félek a következő alkalomtól?
– Mi történt akkor, miután figyelmeztetette magát? – kérdezi
Charlie.
– Miután megbizonyosodott róla, hogy megtanultam a leckét,
amit meg akart nekem tanítani, kiszabadította a csuklómat és
elment.
– Sajnálom, Gaby.
– Köszönöm. – Ez a megfelelő válasz? Mindig gyűlöltem, ha
összekeveredik a bocsánatkérés és az együttérzés kifejeződése.
Van ebben valami zavaros. Jobban szerettem volna, ha ezt
mondja: „Ez a legszörnyűbb dolog, amit valaha hallottam.”
Persze, nem ez az; sokkal szörnyűbb történeteket is hallott,
olyasmiket, amik megdöbbentő szalagcímeket generálnak:
„Megerőszakolták, magára hagyták és meghalt.”
„Megerőszakolták, megkínozták, hagyták éhen halni.” Ki olvasna
el olyasmit, hogy „meg sem erőszakolták, sérülést sem
szenvedett”?
– Még egy képet mutatok önnek – mondja Waterhouse. Hat
másodperccel később benyúl a dossziéjába. Megvárom, hogy
újból előbukkanjon a keze, de kivár. – Felkészült? – kérdezi.
Azt kívánom, hogy egyszerűen csak mutassa meg, ne
halogassa. Ha figyelmeztetésre van szükségem, az azt jelenti,
bizonyára valami félelmetes.
 Elém teszi a fényképet.
– Ez Jason Cookson – mondom ugyanolyan undorral, mint
amilyet pénteken éreztem a fanszőrhöz hasonlító szakáll meg a
vállig érő hajának görbülete miatt. Talán nem is attól van, hogy
copfban viseli, talán csak így nő.
– El tudja mondani, hogy mikor találkozott ezzel az emberrel
korábban, ha egyáltalán találkozott? – faggat Waterhouse.
– Tegnap már mondtam Charlie-nak. Pénteken találkoztam
Jasonnel a Dower házban. Kinyílt a kapu, amikor megérkeztem,
és ő kihajtott rajta a kocsijával.
– Jason Cooksonnak nevezte magát?
– Nem kellett. Tudtam, hogy ő az.
– Honnan?
– A karján lévő tetoválásról: Iron Man. Lauren mondta
Németországban, hogy Jason teljesítette az Iron Man próbát.
Háromszor – teszem hozzá teljesen feleslegesen.
– A tetoválástól eltekintve, volt más oka is, hogy a kocsiban
ülő embert Jason Cooksonnak higgye? – kérdezi Waterhouse.
– Igen. Ahogyan Laurenről beszélt, és figyelmeztetett, hogy
ne menjek a közelébe. Mintha a tulajdonosa, a védelmezője lett
volna. Miért? Miért számít, hogy honnan tudtam?
– Nem tudta. Nem tudhat valamit, ami nem igaz.
Charlie-ra pillant. Nem értem a szavait, de olvasok a
tekintetében, és Charlie-éban is: némán megegyeztek, hogy
melyikük mondja el nekem. Micsodát?
– A képen látható férfi nem Jason Cookson – mondja végül
Waterhouse. – Ő Wayne Cuffley, Lauren apja.
Lehunyom a szememet. Tévedtem volna? Nem tudok
gondolkodni. Tudományosan kell megközelítenem: mérlegelnem
kell, mielőtt beszélek.
– De… túlságosan fiatal. Negyven körül jár, nem igaz? –
Tudom, hogy ez nem bizonyít semmit. Lauren hangját hallom a
fejemben: Húsz év múlva negyvenhárom éves leszek. A
negyvenhárom éveseknek nincsenek dédunokáik.
Néhány negyvenévesnek azért van huszonhárom éves lánya.
– Wayne Cuffley negyvenkét éves – szól Waterhouse. – Csak
hat hónappal idősebb, mint Jason Cookson.
 – Tegnap azt mondta, hogy Jasonnek a „gengszter” szót
kellene a homlokára tetoválni, hogy kiegészítse a gyűjteményt –
mondja Charlie. – Ma reggelig nem derült ki, miért. Rájöttem,
hogy bizonyára a tetoválásaira gondolt, és tudtam, hogy neki
nincs. Jason testén sehol sincs tetoválás.
Honnan tudhatja? Látta a férfi minden testrészét? Csaknem
elhányom magam.
Meg kell küzdenem a vággyal, hogy megmondjam, bizonyára
tévednek: ő is és Waterhouse is. Azt akarom, hogy az a férfi,
akivel a Dower ház kapujánál találkoztam, Jason legyen, mert
utálok tévedni. Ez nem elég. Nem látom okát, miért ne
teljesíthette volna Lauren apja legalább egyszer az Iron Man
versenyt. Ráadásul tudom, hogy a tetoválásokért is rajong;
Laurennek van egy APA tetoválás a karján az apja kérésére –
azon, amelyiket nem Jason neve foglalja el. Kíváncsi vagyok,
hogy Wayne Cuffley-n van-e LÁNYOM feliratú tetoválás, amit
nem vettem észre pénteken. Jason nem viszonozta; talán Wayne
sem. Laurent minden férfi graffiti-falként kezelte?
– Rendben – ismerem el. – Téves következtetésre jutottam.
– A másik kép, az első… – Charlie félbehagyta a mondatot.
– Összetéptem az előző fényképet. Már nem létezik. X
gengszter. Nem akarom tudni. Hallani sem akarom.
– A széttépett kép Jason Cooksont ábrázolta – mondja
Waterhouse.
– Tudtam, hogy ezt fogja mondani. Tudtam.
– Azért mondom, mert ez az igazság.
Nem kellene, hogy számítson. Úgy jöttem ide, hogy tudtam,
Jason Cookson a felelős azért, ami velem történt; miért érzem
úgy, mintha Waterhouse-t használná eszközül, hogy újból
megtámadjon, mintha a gonosz még egy lépéssel közelebb került
volna?
– Gaby, van valami, amit meg kell mondanom, ami esetleg
megdöbbenti – mondja Charlie.
Meg lehet még döbbenteni azt, aki amúgy is sokkos állapotban
van? Egy tökéletes világban a második sokk felülírja az elsőt.
Jason Cookson felülírná Wayne Cuffley-t; egyikük sem létezne.
– Gaby?
– Tessék?
– Jason Cookson halott. A halálát nem baleset okozta.
Jó. Mindkét közlés jó.
– Gaby? Hallotta, amit mondtam? Jasont megölték.
– Hallottam. Örülök.
 20.

2011. március 13.

– Jason Cookson és Francine Breary – Proust a tábla előtt állt,

amely a kinagyított képüket mutatja. – Mi bennük a közös?
Gyerünk! Minden válasz jöhet.
– Mindkettőt megölték – mondta Sellers.
– Ettől eltekintve, nyomozó. Erőltesse meg az agyát!
Samnek nem volt mondanivalója. Előző este, amikor
hazament, két pohár bort ivott meg, hogy ne gondoljon Jason
Cookson holttestére, de ma reggel megfizetett érte. Biztosan
öregszem, gondolta. Mióta szédül másnap reggel a feje két pohár
bortól?
– Két ember, akikkel nem szívesen állt kapcsolatban az ember
– mondta Gibbs. – Mindkettő más-más módon, de pokollá tette
a partnere életét.
– Bizonyíték? – mondta Proust.
– Kerry Jose leírása Tim és Francine Breary házasságáról, és
Cookson exbarátnője által felsorolt rémségek
– Szóbeszéd – mondta Proust. – Mégis, nem hinném, hogy
bármelyikben kételkednénk, igaz? Nos, most, hogy
valamennyien biztosak vagyunk benne, hogy Cookson támadta
meg Gaby Strutherst, érdekes lesz meghallgatni, mi történt
pénteken. Feltehetően Waterhouse-nak és Zailer őrmesternek
sikerül valamit kihúznia belőle. Ha nem beszél, nyilván azért
nem, mert nem akar olyasfajta részleteket megosztani velünk,
amilyeneket ma reggel Cookson exétől, Becky Grafhamtől
hallottunk: meztelenül kellett állnia egy széken a szoba közepén,
egy lámpára erősített siklóhurokkal a nyaka körül, majd egy
ajakrúzsos tubussal hatolt bele a barátja, mert túl sok sminket
tett fel, amikor kiment az utcára. Ha számba vesszük azokat a
szenvedéseket, amiket Francine okozott Tim Brearynek, arra a
következtetésre jutunk… Ó, ugyan már, ez nem nehéz! Kárára
van a világnak, hogy ez a két gonosztevő nincs már benne? –
Proust a kézfejével a táblára kirakott képekre csapott.
– Szóval, a gyilkos oldalára állunk? – kérdezte Gibbs.
– A törvény oldalán állunk, amely azt mondja, hogy ne a
haszonleső söpredék egyik tagját keressük, hanem egy komoly
igazságérzettel rendelkező emberbarátot. Van olyasvalaki, akire
illik ez a leírás?
– Lauren Cookson – válaszolt Gibbs.
Sellers felnevetett.
– Komolyan beszélek. Amikor Gaby Struthers pénteken
bejött, felvetettem neki, hogy esetleg Lauren ölhette meg
Francine Brearyt. Gaby nemet mondott: Lauren
tisztességtelennek tartotta volna, ha bárkit meggyilkol.
– Lehet, hogy Jasonnel kivételt tett, ha feltételezzük, hogy
ugyanolyan gyötrelmes kínzásnak vetette alá, mint Becky
Grafhamet – jelentette ki határozottan Sellers.
– Van alibije – emlékeztetett Sam. – Jasont péntek éjszaka
éjfél és hajnali négy között ölték meg. Lauren pedig…
– Lauren Cookson alibije értéktelen, és sértés minden
szolgálatot teljesítő rendőr és minden áldozat számára Culver
Valley-ben, mert ugyanazok a hazug emberek igazolták az alibit:
Dan és Kerry Jose. Azt is ők állították, hogy Jason Cookson végig
otthon volt pénteken délután 4 óra 30-tól. Ez talán így is volt, és
ha igen, akkor ez alatt az idő alatt is megölhették – és erről senki
nem tett említést. Jelentős mulasztásnak tartom – maga nem,
őrmester?
– De igen, uram. Megpróbáltam felhívni Jose-ékat és Laurent
ma reggel. Kocsival el is mentem a házhoz. Senki nem vette fel a
telefont, és nem nyitottak ajtót.
– Jól van – mondta Proust.
– Jól van?
– Mi értelme beszélni velük? – mordult fel Hóember. – Mi
értelme hallgatni rájuk? Csak hazudni tudnak. Értékeljünk le
mindent, amit mondtak, és helyette használjuk az eszünket.
Lauren Cooksonnak nincs alibije Jason meggyilkolása idejére –
legalábbis nincs megbízható alibije.
Sam zavartan bólintott. Nem kellett volna emlékeztetni erre,
ha nem lett volna másnapos.
 – A Dower házi kompánia nem jelentette be, hogy Cookson
péntek éjjel eltűnt – folytatta Proust. – Mond ez nekünk
valamit?
– Tudták, miért nincs otthon – mondta Gibbs. – Tudták, hogy
saját meggyilkoltatásával van elfoglalva valahol másutt, és
tudták, ki ölte meg. Lehetett valaki közülük, vagy valaki, akit
ismertek: Gaby Struthers, talán. Akárhogyan is, de tudták.
– Ebben az esetben nem lett volna több értelme, ha
bejelentik, hogy eltűnt? – kérdezte Proust. – Ezt tették volna, ha
ártatlanok lennének, és fogalmuk sem lett volna, hol van
Cookson.
– Lehet, hogy időre volt szükségük a nyomok eltüntetéséhez
– mondta Sam. – Nem akarták, hogy bárki kutasson Jason után,
míg ők tevékenykednek, ezért úgy tettek, mintha nem is
hiányzott volna. Bár ez nyilvánvalóan ellentmond annak, ami
azután történt.
– Akkor miért gondolták meg magukat? – vonta össze a
szemöldökét Proust. – Úgy döntöttek, hogy inkább átgörgetik
Cookson holttestét az autóparkolónkon a lábunk elé?
– A döntés, hogy a holttestet a rendőrség előtt tegyék le,
eltért az eredeti tervtől – vélekedett Gibbs.
– Persze, hogy eltért Cookson tervétől, aki a barátjának akart
segíteni a házfelújításban szombaton – mondta Proust. Egy
pillanatig a mosoly árnyéka suhant át az ajkán. – Rendben,
kutassunk mindenhol, ahol Cooksont meggyilkolhatták: törjenek
be a Dower házba, ha muszáj. Sean Hamer lakásába, Gaby
Struthers hotelszobájába…
– Gaby munkahelyére? – próbálkozott Sellers. – Lauren
szüleinek lakására?
– Mindezen helyekre – bólintott rá Proust.
– És… – elhallgatott, majd jobbra hajolt, hogy el tudjon nézni
Sam mellett. – Meakin biztos úr, annak az ajtónak csukva
kellene lennie. Mivel nincs, intézze úgy, hogy maga az ajtó másik
oldalára kerüljön, oda, ahol lennie kellene. Feltételezem, maga
olyan ember, aki annak örül, ha nem vesznek róla tudomást.
– Uram, odalenn várakozik egy ember Francine Breary
meggyilkolása ügyében. Úgy gondoltam, fel kell jönnöm, hogy
elmondjam önnek. Egy nyomozóval akar beszélni.
 Proust mély lélegzetet vett: a lélegzetvétel az íj
megfeszítésének felel meg, amit a nyílvessző kilövése követ.
– Idefönn négy ember foglalkozik Francine Breary
meggyilkolásának körülményeivel, Meakin. Maga félbeszakította
őket.
– Egy gyilkosság ügyében akar vallomást tenni, uram. Ő nem
tett semmit Francine Brearyvel, mint mondja.
– Értem. A recepción akar állni és annyiszor kimondani, hogy
„gyilkosság” ahányszor csak eszébe jut?
– Lehet, hogy terhelt, uram, de azt állítja, megölt valakit
péntek éjszaka – egy Jason Cookson nevű embert.
Meakin hátrahőkölt, amikor Sam, Sellers és Proust egyszerre
felpattant és megindult felé.
 21.

2011. március 13.

Jason Cookson halott. Lauren férje. Az a férfi, aki

megtámadott.
– Rendben – mondom azért, hogy mondjak valamit. A hangom
csengése bizonyítja, hogy nem vagyok egyedül; ha egyedül
lennék, nem beszélnék. Nem hagyhatom, hogy Charlie és
Waterhouse lássa, milyen nehezemre esik a kommunikáció.
Szerencsére a gondolatolvasás egyelőre csak a sci-fi filmekben
lehetséges; az én elmém ebben a percben olvashatatlan lenne.
Valószínűleg gyógykezelésre küldenének.
Azt kívánom, bárcsak Wayne Cuffley is halott lenne, bár
valószínűleg neki nincs köze a velem történtekhez. Ugyanazt
mondta nekem, mint Jason: maradjak távol Laurentől. Ez elég
volt, hogy a halálát kívánjam. Talán nem tette volna azt, amit
Jason tett velem, de biztos vagyok benne, hogy egyetértett volna
vele.
– Ki tette? – kérdezem.
– Úgy érti, ki ölte meg Jasont?
Körülbelül öt másodpercig azon gondolkodom, hogy talán én
öltem meg, aztán elzártam az ötletet az agyam egy elérhetetlen
zugába, nehogy eláruljam magam.
Azt kívánom, bárcsak ne téptem volna össze azt a fényképet:
jó lenne a fotóját nézni és ízlelgetni a bizonyosságot, hogy egy
hullaházban rothad. Valószínűleg a közelben; észszerű, ha a
hullaház a rendőrség közelében van.
Szeretném látni Jasont hidegen, élettelenül, meztelenre
vetkőztetve egy tálcán, egy hosszú, ezüstszínű fiókos
szekrényben. Vajon rákérdezhetnék udvariasan, hogy
lehetséges-e?
– Jasont éjfél és hajnali 4 között ölték meg péntek éjszaka
vagy a szombat hajnali órákban – mondja Waterhouse. – Ebben
az időintervallumban nem tudjuk meghatározni az ön hollétét.
Szeretném tudni, hogy hol volt akkortájt. Azt hiszem, Zailer
őrmester már beszélt magának a jogi képviseletről.. .
– Nem akarok ügyvédet. Boldog lennék, ha én öltem volna
meg Jason Cooksont, de nem én tettem. Ha plagizátor lennék,
mint Tim, lehet, hogy hencegnék vele.
– Gaby, egyetlen pillanatig sem gondoltuk, hogy maga ölte
meg Jasont – nyugtat meg Charlie. – Tudom, hogy nem maga
tette.
– Nem, nem tudja. Csak akkor lehet ebben biztos, ha
megmondom, hol töltöttem a péntek éjszakát.
– Akkor mondja meg – sürget Waterhouse. – Minél korábban
teszi, annál előbb tudom meg, hogy vajon tetteti-e magát, hogy
nem képes felismerni egy embert, akinek a halálát jó okkal
kívánta.
– Éjfél és hajnali 4 között? A Proscenium könyvtár Teago
utcai parkolójában.
– A kocsijában? – kérdezi Charlie.
– Jórészt igen. Nagyjából 11-kor érkeztem és másnap negyed
nyolcig maradtam.
– A Teago utcában? – vonja össze a szemöldökét Waterhouse.
– Voltam a Prosceniumban, az a Mallows utcában van.
– A parkoló bejárata a könyvtár mögötti Teago utcára nyílik –
magyarázom. – Magánparkoló, nagy kapuja van, ahová kóddal
lehet beállni. Csak a személyzet és a tagok ismerik a kódot.
Általában üres hat után, amikor a könyvtár bezár, és tizenegy,
negyed tizenkettő után teljesen kihalt. Minden tag, aki ott
parkolt, mert vacsorázott, moziba vagy színházba ment, távozik
addigra. Beszéljen a könyvtárossal, May Geraghtyval. Kérje meg,
hogy adja oda a biztonsági kamera péntek éjszakai felvételeit a
parkolóról – el lesz ragadtatva. Büszkébb a csúcstechnológiás
biztonsági rendszerükre, mint ahogy azt egy hétköznapi ember,
aki nem a ritka könyvek megszállottja, el tudja képzelni.
– Biztonsági kamerarendszer? – Waterhouse újabb
jelentőségteljes pillantást váltott Charlie-val.
– Tavaly kétszer betörtek. A klubtagok összedobták a
kameráravalót – legfeljebb egy ötös lehetett. Azok, akik antikvár
könyvekért rajonganak, általában nincsenek jól eleresztve. Az
összeg csaknem felét én álltam. Akkoriban úgy tűnt, megéri
megvédeni a Proscenium gyűjteményét, és most még inkább
megéri. Az én hozzájárulásom nélkül nem engedhették volna
meg maguknak; én pedig most nem tudnám bizonyítani, hogy
nem öltem meg Jason Cooksont.
– Szóval, ha megnézem a felvételt, látni fogom magát? –
kérdezi Waterhouse. – Vagy csak a kocsiját?
– Látni fogja, hogy a kocsi behajt, és egész éjjel ott marad.
Izgalmas látvány lesz. Egyszer-kétszer látja, hogy kiszállok a
kocsiból, sírva állok mellette, aztán visszaszállok. Az üldögélés
közepe táján lesz. Nem a végén – mondom Waterhouse töprengő
homlokráncolására válaszul. – Ezt szokta mondani Tim az
unalmas filmekről: „Végig az ülés közepén ültem.”
– Miért szállt ki egyszer vagy kétszer a kocsijából? – kérdezi
Charlie.
– Hogy bizonyítsam magamnak: nem szorultam csapdába egy
fémdobozban. Több mint kétszer történt. Talán háromszor-
négyszer. A kocsiban, a zárt ajtók mögött biztonságban éreztem
magam, de aztán pánikba estem, hogy nem kapok levegőt, mert
elfogyott az oxigén. Mi van, ha nem tudom kinyitni az ajtót, és
nem tudok kiszállni, amikor szükségem lesz rá? Mi van, ha
elromlanak a zárak? Ki kellett szállnom, amikor rám törtek ezek
a félelmek.
– De aztán visszament, újból becsukta az ajtókat, bár tudta,
hogy ugyanaz lesz a hatása magára. Biztatta a pánikot, hogy újra
törjön magára. – Waterhouse mintha nem lett volna
elragadtatva.
Komolyan beszél?
– Következetlen voltam, igen. Sajnálom. Mondja, a
megfélemlítő támadások áldozatai általában összeszedettebbek,
mint én? Leporolják magukat, és rögtön logikus célt tűznek ki
maguk elé?
– Nem – mondja. – Bár maga nem mondható tipikusnak.
– Tényleg? Gyanítom, hogy más naprendszert kell
felkeresnem, hogy olyasvalamit találjak, amit maga tipikusnak
nevez. – Úgy fordítom a széket, hogy Charlie-ra nézhessek. –
Nem tudtam egész éjszaka a kocsim mellett állni. Hideg volt.
Nem tudtam… úgy éreztem, meghalok a hidegtől, ha kint
maradok, és nem tudtam, hogy hol van Jason. Megint
megtámadhatott. Egy üres parkolóban voltam, a város csöndes
részén, senki nem lehetett a környéken. Tudom, hogy ostobán
hangzik.
– Egyáltalán nem – mondja Charlie.
– A házam előtt támadott meg, amikor teljes biztonságban
tudtam magam. Nem volt semmi figyelmeztető jel, nem
hallottam, hogy közeledik… Mi akadályozza meg, hogy újból
megtörténjen? – Felnevetek, s legalább annyira meglepődöm
ettől, mint Waterhouse és Charlie. – Ha most tenném fel
magamnak ezt a kérdést, lenne rá válaszom, nem igaz? Ha
meghal. A lehető legjobb válasz a Jason Cookson-kérdésre. –
Tetszik a hangom csengése, amint kiejtem ezeket a szavakat:
mintha hidegvérrel elterveztem volna a kivégzését. – Hogyan
ölték meg? Sokat szenvedett?
– El tudná mondani a részleteket? – kérdezte Waterhouse. –
A kora esti órákban megtámadták a háza mögött, de csak
tizenegykor érkezett meg a Teago utcai parkolóba. Hol volt
közben?
– Vezettem. Elhajtottam a combinghami repülőtérre és vissza
kétszer. – Újabb atipikus viselkedés; vajon Waterhouse meg tud
birkózni vele? – Nem akartam kockáztatni, hogy túl korán érjek
a Proscenium parkolójába, nehogy valaki meglásson.
– Miért a combinghami repülőtérre ment?
– Nem volt semmi különös okom rá. Folyton oda autózom.
Nem is jutott eszembe más.
– Miért nem máshol parkolt? Egy mellékutcában, egy
autóspihenőben?
– Valaki, aki ismert engem, megláthatta volna a kocsimat. Az
emberek járkálnak az utcákon, nem igaz? Ő is járhatott volna
arra. Ha valaki bekopogtatott volna az ablakon, beszélnem
kellett volna vele.
– Miért a Proscenium parkolóját választotta éjszakai úti célul?
– kérdezi Waterhouse. – Miért nem egy szállodát vagy egy
barátja házát?
– Maga nem figyel rám. Nem akartam senkivel szóba állni.
Tudtam, hogy senki nem hajt be egy parkolóházba éjszaka, és
nem is lehet besétálni, ha be van csukva a kapu – ez fizikailag
lehetetlen.
– Jól van, Gaby. Megértjük.
– Maga lehet, de ő nem.
– Nem értem meg – vág vissza Waterhouse. – Két perc
beszélni egy recepcióssal a világos, meleg szálloda
előcsarnokában, aztán be lehet zárkózni egy kényelmes szobába
éjszakára. Ehelyett maga a hideg, kihalt parkolót választotta.
– Igen. Igaza van. Ezt választottam, mivel nem vagyok tipikus
ember – köpöm oda neki a szavakat. – És akkor mi van?
Nemsokára a zártláncú biztonsági kamera fekete-fehér
némafilmjét nézi, amelynek én vagyok a főszereplője. Maga
bizonyítékot akart, és kapott.
– És most valami mást akarok – mondja Waterhouse
csöndesen. – Meg akarok bizonyosodni arról, hogy nincs semmi
köze Jason meggyilkolásához. Nem megölni valakit, vagy hogy
nincs hozzá köze, két különböző dolog.
Felnevetek.
– Azt hiszi, hogy előrántottam a BlackBerrymet, és
villámgyorsan elintéztem a megölését? Az általam megbízott
bérgyilkosnak éppen volt egy üres órája?
– Maga nyugodtan megengedhetett volna magának egy szép
szállodát – mondja Waterhouse. – Feltehetőleg vannak szülei
vagy testvérei, akikhez bekopogtathatott volna. Kollégák, a
Dower házban élő barátai – Kerry és Dan Jose. Kíváncsian
várom, miért döntött úgy, hogy egy kényelmetlen éjszakát tölt a
biztonsági kamerák négyszögletű szeme alatt, amikor olyan sok
más lehetősége volt.
– Nem akart látni senkit, Simon – szólal meg Charlie
türelmetlenül.
– Van valami, amit nem mond el nekünk – Waterhouse nem
veszi le rólam a tekintetét.
– Azt hiszi, hogy elmentem a Proscenium parkolójába, mert
tudtam, hogy ott működik a kamera, és így szereztem
magamnak alibit? – kérdezem tőle.
– Így tett?
– Nem!
– Van valami, amit nem mond el nekünk, Gaby. Igaz?
 Miért nincs Waterhouse-nak fényképe, amit széttéphetnék?
– Feltételezem, még ma meg akarja látogatni Timet – teszi
hozzá.
– Simon, az ég szerelmére – morogja Charlie.
Legyél gyengéd azokhoz, akik majdnem áldozatul estek az
erőszaknak, erre gondol; ne fenyegesd az emberi roncsokat –
káros toxinokat engedhet szabadon.
Amennyiben Charlie bűntudatot próbál ébreszteni Simonban,
akkor nem jár sikerrel.
Nincs szükségem különleges bánásmódra, és szeretném, ha
ezt mindketten tudnák.
– Ha tényleg tudni akarja, megmondom, de ne engem okoljon,
ha azután azt kívánja, bárcsak ne is kérdezte volna. A támadás
közben lehánytam magam. A beleim fölött is elveszítettem az
uralmat. Amikor megbizonyosodtam róla, hogy elment, az első
gondolatom az volt, hol tudnék tisztálkodni. Nem tudtam
kitalálni a módját. Ha nem épp akkor hagytam volna el Seant…
Nem. Ha nem is szakítottam volna vele, akkor sem mentem
volna vissza a házba ebben az állapotban. Sean soha nem tudta
elérni, hogy bármilyen helyzetben jobban érezzem magam. Ha
rossz a helyzet, ő mindig rátesz egy lapáttal.
– Bárcsak ide jött volna először – fűzi a beszámolómhoz
Charlie.
Nem veszek róla tudomást. Oktalan kívánság, amit
figyelembe sem veszek. Valószínűleg csak azért mondta, hogy
együttérzőbbnek tűnjön, és mert tudja, hogy Waterhouse nem
próbálkozik az empátiával; megint elnémítottam.
– Volt tiszta ruhám a táskában, amit távozásom előtt
összepakoltam, de piszkos voltam. Meg kellett mosakodnom, de
nem tudtam, hová menjek, ahol nem kell közeli kapcsolatba
kerülnöm senkivel. Ha nem tudok megmosakodni, akkor nyilván
nem akarom, hogy meglássanak. A Proscenium parkolóháza volt
a legjobb ötletem – az egyetlen ötlet. Gondoltam a kamerára,
tudtam, hogy rögzíteni fogja a történteket, de nem gondoltam,
hogy bárki visszanézi. Álmomban sem hittem, hogy előfordulhat.
– Simon? Azt hiszem, meg kell mondanod, Gabynak, hogy
most már hiszel neki.
 – Még nem fejezte be – szólalt meg a férfi mereven. –
Félbeszakítottad.
– Nincs már sok mondandóm. – Nem hallott még eleget? Még
mindig nem győztem meg? Mindent elmondtam neki; nem
tehetek többet.
De igen.
Egy apró részlet bizonyíthatja, hogy az igazat mondom.
– Megfordítottam az autót, mielőtt első ízben kiszálltam
belőle. Nézze meg a felvételeket! Látja, amint bejövök,
leparkolok, aztán nagyjából egy órával később hárompontos
fordulást hajtok végre, aztán megint visszaállok ugyanarra a
parkolóhelyre, de a kocsi az ellenkező irányba néz. Azért
csináltam, hogy a kocsi közém és a kamera közé kerüljön, amikor
a vezetőülésből kiszállok. Nem akartam, hogy filmre vegyenek
abban az állapotban, még akkor sem, ha senki sem látja majd. –
Szánalmas, nem igaz? – Mi másért tettem volna? El tud
képzelni valami más okot?
– Nem. Hová ment, miután szombat reggel negyed nyolckor
elhagyta a parkolót?
Nem. Határozottan kimondta. Nem képzeltem. Ez azt jelenti,
hogy hisz nekem?
– Hazamentem. A korábbi otthonomba – javítom ki magam. –
Sean minden szombaton edzőterembe megy: negyed nyolckor
indul, fél nyolcra ér oda, és fél tízig marad. Otthon
megmosakodtam, zacskóba tettem a piszkos ruhákat. Aztán
olyan helyre kellett mennem, ahol kidobhatom őket, és…
– Micsoda? – Waterhouse lecsap a tétovázásomra.
– Egy csomó régi papírdobozon ültem egész éjszaka, amit a
kocsi csomagtartójából vettem ki. Azoktól is meg kellett
szabadulnom.
– Köszönjük, hogy ilyen őszinte volt hozzánk, Gaby – mondja
Charlie. – Megadom valakinek a számát, akivel szerintem
kapcsolatba kellene lépnie. Tanácsadó.
– Valóban? – Megjátszom az izgatottságot. – Miért nem
mondta korábban? Az mindent meg fog oldani.
– A legszörnyűbb poklon ment keresztül, beszélnie kellene
valakivel, aki segít feldolgozni.
 Waterhouse előhúz egy borítékot a dossziéjából, amin Lauren
neve szerepel. Leteszi közénk az asztalra.
– Nem adtuk át Lauren Cooksonnak.
– Én is így látom.
– Elolvastam. Szeretném, ha maga adná át személyesen, ha
tudja.
– Lauren ölte meg Jasont? Azért ölte meg, mert látta, hogy
mit művelt velem?
– Nem tudjuk. Lauren tudja – ez a probléma. Ő mindent tud,
amit én is szeretnék tudni, és mindent, amit maga szeretne
tudni: hogy ki ölte meg Jasont, ki ölte meg Francine Brearyt,
miért nem Tim Brearynek kellene a börtönben lennie, miért van
mégis ott, és miért akar ott maradni. – Waterhouse felsóhajt. Pár
pillanatig már-már emberinek tűnt. – Ha odaadjuk neki a maga
levelét, azt gondolhatja, magának köze van hozzánk. És ezután
magának sem árulna el se többet, se kevesebbet, mint amit
nekünk mondana.
– Hazugságot, semmi mást, csak hazugságot – szól közbe
Charlie.
– Ha azt hiszi, hogy magának nincs köze hozzánk, ha meg
tudja őt győzni, hogy maga megőrzi a titkait…
– Nem fog menni – mondom. – Lauren ostoba, de nem
annyira. Tudja, hogy bármit megteszek és állítok, csak hogy Tim
kikerüljön a börtönből.
– Téved – veti ellen Waterhouse. – Tudja, hogy maga
mindent megtesz Timért, és tudja, hogy Tim ott akar maradni,
ahol van. Megpróbálhatja meggyőzni Laurent, hogy ha ez az,
amit Tim akar, akkor maga is azt akarja. Akkor talán úgy érzi,
nyugodtan elmondhatja az igazságot.
Könny szökik a szemembe.
– Honnan tudja, hogy Tim ezt akarja? – suttogom. – Hogyan
vállalhat magára valaki egy gyilkosságot, amit nem követett el?
Nem érdekel, mit akar Tim! Ha börtönben akar lenni, bár nem
tett semmit, akkor őrült!
Nem akarok ilyen dilis férfit szeretni. Egy jobb verziót
akarok kitalálni, olyat, akinek semmi köze a dühítő és
elképesztő Timhez.
 Hazudott nekem, amikor azt mondta, hogy én találtam fel őt.
Persze, hízelgett a hiúságomnak. Az az igazság, hogy nem azt a
Timet teremtettem meg, akit akartam – az ideális Timet –, bár
évekig próbálkoztam vele.
Most sem tudom abbahagyni. Gaby Struthers nem jutott
volna oda, ahol most tart, ha feladja.
– Meggyőzhetem Timet, hogy mondja el magának az
igazságot – mondom. – Tudom, hogy sikerül. Vigyél el, hogy
láthassam.
– Térjünk vissza Laurenhez – kanyarodik vissza az előző
témához Waterhouse. – Olvastam a feljegyzést, amit Gibbs
nyomozó készített, miután beszélt magával pénteken. Mondott
neki valamit, amit Lauren árult el magának, amikor kiborult a
düsseldorfi repülőtéren. Felolvasom. Kérem, javítsa ki, ahogyan
maga emlékszik. „Kis felvágós kisasszony! Annyival különb, mint
én! Lefogadom, nem hagyna gyilkosságért börtönbe záratni egy
ártatlan embert!”
– Szóról szóra így volt – erősítem meg.
– Feltételezte – ahogy én is először, és ahogyan Gibbs is –,
hogy Lauren önmagát kritizálja, mivel hagyta, hogy egy embert
bebörtönözzenek egy olyan bűntettért, amit nem követett el, és
ezért bűntudatot érez. Maga ezt a kirohanását a bűntudat
fellobbanásának tartotta.
– Nem egészen. Egyértelműen volt egy kis bűntudata, de csak
véletlenül csúszott ki a száján. Azzal akart megvádolni, hogy a
tudatlanságom elefántcsonttornyába zárkózom.
– Magyarázza el – utasít Waterhouse.
Félig ember, félig földönkívüli.
– Lauren azt sugallta, hogy valószínűleg képtelen lennék
megérteni, milyen nehéz dolga van. Azt hiszem, hogy
erkölcstelen, mert hagyta, hogy Timet börtönbe vigyék. Azt
hiszem, hogy én soha nem tennék ilyen erkölcstelenséget, és van
képem nagyképűen gratulálni magamnak, pedig nem is tudom,
hogy ő milyen problémákkal küzd. Az „az dobja rá az első követ”
esete.
– Érdekes – mondja Charlie.
 – Másként is gondolhatta Lauren – szólal meg Waterhouse is.
– „Azt hiszi, jobb nálam, de ez hülyeség. Feltételezi, hogy mindig
rossz dolog egy ártatlan embert gyilkosság miatt börtönbe zárni,
bár én értem, hogy ez jó Timnek. Maga sosem fogja megérteni,
mert túlságosan konvencionális, túlságosan fekete-fehér.
Erkölcsileg nem kifinomult, nincs érzéke az árnyalatokhoz.”
Felnevetek.
– Erkölcsileg kifinomult? Maga találkozott Lauren
Cooksonnal?
– Ő a „hagyna” szót használta. „Nem hagyna gyilkosságért
börtönbe záratni egy ártatlan embert!” Ez jelentheti azt, hogy
félreállt, és hagyta, hogy mindez megtörténjen. Vagy… azt is
jelentheti, hogy teljesíti Tim akaratát.
– Ez sok mindent megmagyarázna – szól közbe Charlie. Az
arcáról ítélve világos, hogy korábban még nem hallotta
Waterhouse-tól ezt az elméletet. Még aggasztóbb, hogy az is
világos, boldogan teszi magáévá, bár nincs rá semmiféle
bizonyíték. – Kerry és Dan Jose Tim két legjobb barátja. Ők is a
barátjuk akaratát teljesítik azzal, hogy a börtönben tartják. A
hazugságok zárják be, az övék és Timé.
– Miért jó Tim számára a felesége meggyilkolása vádjával
börtönbe kerülni? – Waterhouse kérdezi ezt tőlem. – Miért
akarja ezt? Ha tudja, Gaby, erre a választ, akármilyen
valószínűtlennek tűnik is, hallani akarom.
Bólintok, próbálok nem tudomást venni a fejemben
megszólaló hangról, ami olyasmiket mond, amiket nem akarok
hallani.
Azért akar börtönben lenni, mert el akar téged kerülni
Francine halála után.
Nem. Ez nem lehet. Tudom, hogy Tim szeret engem. Tudom.
Tényleg? Ezért jelentettek neki többet az elvei és a Francine-
tól való félelme, mint te? Ezért mondta, hogy húzz el az
életéből, és ezért nem lépett veled kapcsolatba azóta sem?
Waterhouse újból benyúl a dossziéjába, előhúz egy gyűrött
A4-es lapot. Széthajtva átadja nekem.
– Tim kérte, hogy ezt adjam át. Egy vers.
Elveszem a kezéből a papírlapot. Az enyém remeg.
 – Kérte, mondjam meg, hogy a szíve őrzője küldte. Tudja,
hogy mit jelent?
Te szemét Tim.
Először nem tudok a versre koncentrálni. Csak Tim kézírását
látom; csak annyi a fontos, hogy ő írta. Ő tartotta a tollat,
megérintette a papírt, összehajtotta…
– Tegnap azt mondta Charlie-nak, hogy nem Tim a szíve
őrzője, hanem Kerry Jose. Mire gondolt?
Waterhouse várhat addig, amíg befejezem az olvasást. A
felénél elsírom magam.
– Gaby? – szólít meg Charlie gyöngéden. – Tudja, miért
akarta Tim, hogy magánál legyen ez a vers? Mit jelent?
Szerelmesnek lenni is ilyen paradoxon. / Akár úgy jön, mint
a villámcsapás. / Így, amikor életünknek értelmet ad,
hazudik…
– Könnyű – mondom.
– Mit jelent?
Vagy mi vágyunk oly régóta a csókra, / Hogy
megváltoztatott, és, tudván, hogyan billenti meg / Létünket,
még meg sem lepődhetünk.
– Nem tudok a költő nevében beszélni, de azt elmondhatom,
Tim mit ért alatta.
Nevetséges, de úgy érzem, legszívesebben a Prosceniumba
szaladnék, és minden kötetet felkutatnék, míg meg nem találom
a tökéletes verset, hogy visszaküldhessem neki. Ostobaság;
szemtől szemben látom nemsokára. Bármit akarok neki
mondani, közvetlenül megtehetem, nem pedig rímelő
verssorokban.
És nem hallja ilyen tisztán.
– Ez azt jelenti, hogy nem bízik a szerelemben – mondom
Waterhouse-nak.
 22.

2011. március 13.

Sam mély lélegzetet vett, amikor visszament a

kihallgatóhelyiségbe. Wayne Cuffley-hoz kellemetlen szagok
társultak: erős borotválkozás utáni arcszesz, állott füst és
dohszag, amit a kellően ki nem száradt ruhák árasztanak.
– Az ügyvédje mindjárt itt lesz – mondta Sam. – Rhian
Broadribb a neve. Ha akarja, megvárhatjuk, mielőtt folytatjuk a
kihallgatást.
– Mi értelme lenne? – mondta Cuffley. – Nincs
rejtegetnivalóm.
A hanghordozása miatt Sam kényelmetlenül érezte magát. Az
emberek általában akkor mondják, hogy nincs rejtegetnivalójuk,
amikor ártatlanok.
Vagy büszkék. Cuffley mást is tesz majd azon túl, hogy
bevallja, megölte Jason Cooksont? Talán henceg vele?
Sam leült, és a nagy asztal másik oldaláról nézett szembe
Cuffley-val. A rendőrség audiovizuális készüléke egyre
bonyolultabb, és minden egyes kihallgatóhelyiségnek más a
rendszere. Ezt csak távirányítóval lehet működtetni. Sam
lenyomta rajta a felvevőgombot.
– Sam Kombothekra őrmester 2011. március 13-án, vasárnap
kihallgatja Wayne Cuffley-t. A kihallgatás kezdete délután 2 óra
15 perc. Mr. Cuffley, bevallotta a veje, Jason Cookson
meggyilkolását. Igaz ez?
– Igen.
– Szeretném, ha elismételné, amit nekem korábban mondott,
mielőtt szünetet tartottunk.
– Minek? Hogy ellenőrizzék, hogy nem szúrom el és valami
mást mondok?
– Ez szokásos protokoll. Lehet, hogy kihagyott egy fontos
részletet.
 Cuffley nem reagált, csupán a karizma feszült meg láthatóan.
Az „Iron Man” tetoválás megmozdult, megnyúlt. A testművészet
soha nem reklámozott ennél hazugabb dolgot, gondolta Sam.
Cuffley nem szuperhős. A feje túl kicsi, a teste inas, és a
patkányfarok haja miatt még kisebbnek tűnt.
– Én öltem meg Jasont, a testét buborékfóliába csavartam, a
kocsim hátuljába tettem és idehoztam a rendőrségre. A
feleségem, Lisa vezette a kocsit. A hátsó ülésen ültem a
holttesttel. Kilöktem a kocsiból, aztán újból hazahajtottam.
Kihagyott egy részletet, ami előzőleg még benn volt.
– Tett valamit, mielőtt elindult a kocsival? – kérdezte Sam.
– Tudja, mit tettem a kocsival. Elmondtam; levettem a
rendszámtáblákat.
– Miért tette ezt, Mr. Cuffley?
– Nem akartam, hogy a kocsi hozzám vezessen. Azon a ponton
még nem akartam feladni magam.
– Mi változtatta meg az elhatározását? – Ezt a kérdést eddig
nem érintették.
– Lauren. Pánikba esett. Fogalma sem volt, hol van Jason, és
nem tűri jól a stresszt. Magánkívül volt, mert nem tudta, mi
történt a férjével. A legjobb, ha olyan hamar megtudja, amilyen
hamar csak lehetséges, gondoltam. – Cuffley lassan kifújta a
levegőt. – Nézze, én nem akartam magam feladni. Ha elrejtettem
volna a holttestet, soha nem találták volna meg, de… Lauren a
lányom és én szeretem. Megérdemli, hogy megtudja az igazságot
arról, hogy mi történt és miért. Ha nem szeretném a lányomat,
akkor maguk soha nem tudnák meg, hogy én tettem. Soha nem
találták volna meg annak a görénynek a holttestét.
Sam korábban is sokszor szembesült már ezzel a jelenséggel: a
hosszú büntetés előtt álló gyilkosok gyakran azzal hencegnek,
milyen könnyedén megmenekülhettek volna.
– Lisa támogatta a döntésemet – ő a feleségem. Azt mondta:
„Mi értelme van annak, amit tettél, ha Lauren egész életében
attól retteg, hogy Jason bármelyik pillanatban visszajöhet?”
– Ez magyarázza, hogy miért hozta ide Cookson holttestét –
bólogatott Sam. – Azt viszont nem magyarázza meg, hogy miért
vallotta be a gyilkosságot.
 Cuffley összefonta a két karját. Úgy tűnt, mintha le akart
volna nézni Samre. Mintha nem hinné el, hogy Samnek van képe
ilyen akadékoskodó kérdést feltenni.
– Lauren úgysem hitte volna el, hogy más tette, nem igaz? –
szólalt meg, amikor már Sam feladta, hogy választ kap a
kérdésre. – Ha tudja, hogy én tettem, akkor azt is tudja, hogy őt
nem bántom. Érte tettem, hogy megvédelmezzem – meg fogja
érteni. Ha azt hiszi, hogy Jason egyik embere tette valamiféle
vendetta miatt, akkor aggódni kezd, hogy ő lesz a következő
áldozat…
Embere? A mindenes kertésznek emberei lennének?
– Gyakran veszik célba a feleségeket, bár semmi közük a
balhékhoz – magyarázta Cuffley.
– Lauren félt Jasontől? – kérdezte Sam.
– Én és Lisa így gondoljuk. Lauren mindig tagadta.
Megmondhatom neki, hogy meghalt a férje?
Hogy meghalt a férje, és te ölted meg?
– Attól tartok, hogy ez nem lehetséges, Mr. Cuffley. Sajnálom.
El kell mondania, mi történt maga és Jason Cookson között
péntek éjszaka.
– Mit akar tudni?
– Hol és hogyan ölte meg?
– A házban.
– A maga házában?
– Igen. Szíven szúrtam a disznót. – Cuffley elmosolyodott,
mintha örömet okozna neki az emlék.
– Hol történt?
– Mondtam: otthon.
– Melyik szobában? – kérdezte Sam.
– Lauren régi szobájában.
– Mikor?
– Péntek éjszaka. Nem sokkal éjfél után.
– Kérem, meséljen el mindent, Mr. Cuffley.
– Én meg Lisa néztük a tévét, éppen le akartunk feküdni.
Hirtelen hangos dörömbölés hallatszott az ablakon. Jason.
Tudtuk rögtön, ahogy meghallottuk a zajt. Senki más nem
jöhetett ebben az időben.
– Hány óra volt? – kérdezte Sam.
 – Nem tudom – tizenegy harminc? A kocsmából jött, dühösen,
mindenfélét kiabált Laurenre.
– Miket mondott?
– Tiszteletlen volt a lányommal. Nem ismétlem meg. –
Cuffley vicsorgott. – Mit szándékozik tenni, börtönbe vet?
Mindenképpen odakerülök.
– Rendben, szóval… Jason kellemetlen dolgokat kiabált
Laurenről. Történt már ilyesmi korábban is?
– Egyszer vagy kétszer – felelte Cuffley. – Amikor részeg
volt, ami nem túl gyakran fordult elő. Ezúttal olyan részeg volt,
hogy nem fogta vissza magát. Túl sok mindent mondott.
Időnként átjött és megkérdezte, hogy Lauren kúr-e mással is.
Egyébként nem, és soha nem is tette volna. Az én Laurenem
nem kurva. Hűséges típus.
Sam várt, mert érezte, hogy Cuffley még nem fejezte be.
– Folyton azt kérdeztem tőle: jól bánik veled? Mindig azt
válaszolta, hogy igen, csak azt kell még megértenie, hogy ő nem
érdeklődik senki más iránt. Jason féltékeny típus volt. Ezt bizton
lehet állítani. Lisa aggodalmaskodott miatta – meg én is –, de
Lauren azt mondta: „Kérlek, apu, nyugodj meg!” Így aztán mit
tehettem volna?
Megölöd? Cuffley elfelejtette volna a megoldást?
– Azt mondta, hogy Jason túl sokat beszélt péntek éjszaka.
Mit mondott, ami túl sok volt?
– Hencegett vele, hogy mit művelt Laurennel – az utcán!
Akármelyik szomszédunk meghallhatta. Néhányan bizonyára
meg is hallották. Kérdezhet, ahányszor csak akar, nem fogom
elmondani, mit művelt Laurennel. Csukjon dutyiba száz évre:
szart se mondok. A lányom sok mindenen keresztülment. Nem
fogom tovább alázni. – Cuffley mindkét kezét ökölbe szorította. –
Mentem kinyitni az ajtót, behúztam, hogy ne csinálja tovább a
műsort. Mire odaértem, már a földön hevert. Ki volt ütve.
Behúztam. Lisa azt mondta, vigyük Lauren régi szobájába.
Legjobb, ha felhívjuk Laurent. Szó sem lehet róla, mondtam neki.
– Miért?
– Nem akartam, hogy Lauren átjöjjön és hazavigye. Meg
akartam ölni azt a szemét szarházit. És meg is tettem. – Cuffley
megvakarta az Iron Man tetoválást. – Bementem a konyhába,
fogtam a legnagyobb kést, ami csak volt, visszamentem és
belevágtam. Tövig. Lisának nem volt hozzá köze. Nem mondtam
meg neki, mit tervezek, mert megakadályozta volna. Tudja,
milyenek a nők.
Nem olyan sok nő ellenzi a gyilkosságot, gondolta Sam. Felállt,
az ablakhoz lépett. Az aljától a tetejéig acélrudak borították
keresztben. Elfáradt attól, hogy ennyi időt kellett ebben a
helyiségben eltöltenie, noha a többiek szerették. Akármi is lesz a
következő munkája, remélte, hogy az ablakon nem fogják szürke
csíkok megtörni a kilátást.
– Honnan volt a buborékfólia? – kérdezte.
– Micsoda?
– Amibe Jason testét takarta.
– Ja, igen. Vettem egy tekercset tegnap a Brodigannél. Nézze!
– Cuffley benyúlt a farmerja zsebébe, és előhúzott egy kis fehér
papírdarabot. Átadta Samnek.
Egy számla volt.
Samnek sikerült nem megköszönnie.
– Amikor a helyszínelők átvizsgálják a házát, milyen
bizonyítékát találják majd annak, hogy ott ölte meg Jasont?
Cuffley nyugodt maradt.
– Megszabadultunk az ágyneműtől, de a matrac még ott van.
Lisa nem jön vissza, amíg az el nem tűnik. Fogta a gyerekeket, és
visszament az anyjához. Egyébként senki nem nézné azt a
matracot, de ha meglátná, akkor is azt hinné, hogy valaki
megvágta magát borotválkozás közben.
– Magának és Lisának vannak gyerekeik?
– Két gyereke van, de nem tőlem.
– Ők a házban voltak, amikor maga megölte Jasont?
– Aludtak – mondta Cuffley védekezőn. – Semmit sem láttak.
Nem engedtem volna, hogy bármit is lássanak. Lisa vitte el őket,
szombat reggel az volt az első dolga, hogy felöltöztette őket, és
elvitte.
Ó, akkor minden rendben van. Visszaadjuk önnek az Év
Nevelőapja díjat. Sajnáljuk, hogy kételkedtünk.
– Hogyan reagált Lisa, amikor elmondta neki, mit tett? –
kérdezte Sam.
Cuffley megvonta a vállát.
 – Csak annyit, bárcsak ne a házban történt volna. Nem
kedvelte Jasont. Mindkettőnknek az volt az érzésünk, hogy nem
bánik jól Laurennel. Mi tisztességesek vagyunk, Lisa meg én. Ő
hozott ide kocsival, amikor kellett… tudja, a holttesttel, és azt
mondta, mellettem áll, akármi történik. Tudja, hogy amit tettem,
Laurenért tettem.
Valami zavarta Samet. Pár pillanatig eltartott, mire rájött, mi
az.
– Mennyi idő telt el Jason megölése és aközött, hogy elmondta
Lisának, mit tett? – kérdezte.
– Nem tudom – mondta Cuffley. – Nem hosszú idő. Pár perc.
– Laurennek miért nem mondta el?
– Mert nem volt ott.
– Felhívhatta volna. Vagy elmehetett volna hozzá. Nincs
messze a maguk házától a Dower ház, igaz?
Cuffley megvonta a vállát.
– Azt kérdezte korábban, megengedném-e, hogy megmondja
Laurennek, és én azt válaszoltam, nem – emlékeztette Sam. –
Maga is megmondhatta volna neki. Miért nem tette?
– Nem tudom. Egyszerűen nem tudom. Lenne magához pár
kérdésem. – Cuffley az ujjával rámutatott Samre. – Megölte Tim
Breary a feleségét, vagy nem? Lauren nem mondta el nekem,
hogy mi folyik ott, de tudom, hogy valami nincs rendben. Jason
ölte meg?
Sam nem erre számított. Kinyitotta a száját, de Wayne Cuffley
folytatta. – Miért ment Lauren Németországba, és késte le
visszafelé a gépét, hogy egy másik jegyet kellett vennem? És
kicsoda Gaby Struthers?
– Tim Brearyt vádolják Francine meggyilkolásával – mondta
Sam közömbösen. – Van valami oka azt hinni, hogy ártatlan
lehet?
– Nincs, de tudom, hogy Lauren nincs jól Francine halála óta.
Nem mondja el, mi történt. Valahányszor kérdezem, magába
zárkózik.
És akkor is, amikor én kérdezem.
– Miért érdekli, hogy kicsoda Gaby Struthers? – kérdezte
Sam. – Találkozott vele. Tudta, hogy kicsoda, már azelőtt, hogy
bemutatkozott volna.
 – Semmit nem tudok róla, a rohadt életbe, kivéve, hogy
találkozott Laurennel a reptéren, szóváltásba került vele, és nem
hagyta békén. Puccos és nagyra van magával, ezt mondta
Lauren, amikor hisztérikusan felhívott minket Németországból.
Gaby Struthers valami felvágós tyúk. Lauren rettegett tőle, de
nem mondta meg, miért. Megjósolta, hogy eljön majd érte a
Dower házba, és így is lett. Ennek biztosan köze van Francine
Brearyhez.
– Nem beszélhetem meg magával ezt az ügyet – felelte Sam.
Cuffley kérdései egy újabbat plántáltak az agyába.
– Miért volt a Dower házban pénteken, amikor Gabyval
találkozott? Bizonyára tudta, hogy Lauren még nem jött vissza,
ha maga foglalt neki jegyet.
Cuffley lehunyta a szemét, és megrázta a fejét.
– Rohadt ostoba voltam. Lauren olyan izgatott volt Gaby
Struthers miatt, semmi értelmeset nem volt képes kinyögni.
Arra gondoltam, esetleg Jason tudja, ki lehet, és mit csinált
Lauren Németországban. Persze Lauren nem mondott neki
semmit, úgyhogy potyára mentem. Rá kellett volna jönnöm,
hogy azért hívott engem, mert nem hívhatta a férjét, mivel ő
semmiről sem tudott.
– Jason dühös volt? – kérdezte Sam.
– Előttem nem akarta elveszíteni a hidegvérét, de láttam,
hogy alig képes türtőztetni magát. Ez a fickó már nyolcéves kora
óta dilis.
– Nyolcéves kora óta? – kérdezte Sam meglepetten.
– Együtt jártunk általánosba. Aztán középsuliba.
– Mit mondott, amikor maga Gaby Struthersről faggatta?
– Soha nem faggattam – mondta Cuffley. – Csak azt
kérdeztem tőle, mit keresett Lauren Németországban. Jason úgy
bámult rám, mintha fogalma sem volna, miről beszélek. Aztán
otthagyott, hogy állítólag felhívja Laurent. Utána kiáltottam,
hogy Lauren azt akarja, menjek ki elé a reptérre. Azt mondta,
nem, majd ő kimegy. Nem hangzott valami jól, ahogyan mondta.
Már majdnem kimentem a reptérre… – Cuffley elhallgatott.
Megvonta a vállát. – Mi jó származott volna belőle, ha
odamegyek? Nem akadályozhattam volna meg, hogy Lauren
hazamenjen vele. – Hirtelen elmosolyodott, mintha ő és Sam
ugyanazon az oldalon állnának. – Most megállítottam.
– Hol volt február 16-án, szerdán? – kérdezte Sam.
– Akkor halt meg Francine? Dolgoztam. Laurennek
szerencséje volt: pénteken is dolgoztam volna, ha nem veszek ki
egy hetet, hogy felújítsam az első szobát. Nem tudtam volna
jegyet venni neki a gépre.
– Mi a foglalkozása?
– Áruszállító sofőr vagyok. A Portabasnál.
– Az micsoda?
– Csomagküldő cég.
– Szükségem van az elérhetőségükre – mondta Sam.
– Azt hiszi, én öltem meg Francine-t? Miért kérdeztem volna,
hogy mi folyik ott, ha tudom, hogy én öltem meg?
Samnek másféle kérdései voltak: miért akarta volna Cuffley
megölni Francine-t? Miféle indítékai lehettek?
– Maga mondott valami érdekeset Gaby Struthersnek a
Dower házban pénteken: „Azt tanácsolom, ne linkeljen egy link
alaknak.” Mit akart ezzel kifejezni?
Cuffley nem vett tudomást a kérdésről, inkább
visszakérdezett.
– Van rá esély, hogy Jason tette?
– Hogy ő ölte meg Francine Brearyt? Miért kérdezi?
– Ha ő tette, akkor hozzák nyilvánosságra! – Cuffley felemelte
a fejét, elpillantott Sam mellett, mintha egy nagyobb hallgatóság
előtt beszélne. – Azt akarom, hogy tudja meg a világ, hogy
valamennyiünkért tettem.
 23.

2011. március 13.

Tim. Tim Breary áll előttem.

Valahogy nem tűnik elég nagynak. Nem, ez nem igaz. Nem erre
gondolok.
Az arca… Olyan arc, amely magyarázatot nyújt mindenre,
amit érzek? Régebben biztos voltam benne, de ennyi idő után…
Nem elöntenek az érzelmek, hanem lerohannak: rengeteg
érzés sikoltozik bennem, de nem érzem a magaménak őket.
Meglepően durvák. Közelebb vagyok Timhez, és távolabb
önmagamtól, mint hosszú ideje bármikor.
– Nem hiszem el, hogy itt vagy – mondja.
Nyomokat keresek a szavait követő csendben. Ki voltál
akkor, Tim? Ki vagy most?
– Gaby?
Kinyitom a táskám, előveszem a Valentin-napi üdvözlőkártyát
az e. e. cummings-verssel.

magammal hordom a szíved

(a szíved hordja e szív)

– Ki volt a szívem őrzője? – kérdezem Timet.

Számolom a másodperceket, mielőtt válaszol: egy, kettő, három,
négy, öt, hat, hét…
– Én.
– Nem. Nem te küldted nekem ezt az üdvözlőkártyát. Kerry
küldte.
– Én voltam – ismétli. – Én vagyok a szíved őrzője, Gaby. Azt
kívántam, bárcsak én küldtem volna. Amint megtudtam, azt
kívántam, bárcsak én gondoltam volna rá. Kerry küldte
helyettem, de én vagyok a szíved őrzője. Be kell látnod. Én őrzöm
a szívedet, Gaby. Mindig őriztem.
 – Hülye voltam, hogy elhittem, te lehettél – válaszolom. –
Elhisszük, amiben hinni akarunk, nem igaz?
– Kérlek, ülj le – Tim az ajtó felé araszol, mintha el akarná
állni. Azt hiszi, itt fogom hagyni.
A szobában székek vannak; kényelmesek. Mi ez a szoba? Nem
ilyennek képzeltem a börtönt.
Leülök.
– Addig nem jöttem rá, amíg be nem mentem a Dower házba,
és meg nem találtam az e. e. cummings-kötetet a szobádban. Az
üdvözlőkártyán több százszor elolvastam a verset, de más volt
nyomtatásban látni. Visszagondoltam a többi versre, amiket te
mutattál meg nekem, és rájöttem, hogy az üdvözlőkártya nem
jöhetett tőled. Lehetetlen, hogy ezt a verset választottad volna.

„nem érdekel a sors (hisz te vagy a sorsom édes)

jobb világ se kell (hisz nincs világ tenálad szebb
s igazabb) s bármit mondott is volna eddig a hold-
világ s bármit dalolna a napsugár az is te vagy

ez az a mélységes titok mit senki sem ért

(ez a gyökér gyökere a bimbó bimbaja
s az életfája egének ege; mit a szív remélt
s az elme rejtett túlnövi azt ez a fa)
s ez a nagy csoda mely csillagot csillagtól elkülönít

magammal hordom a szíved (a szíved hordja e szív)” – idézi

Tim.

Leül velem szemben. Közelebb is jöhetett volna. Meg is

érinthetne. Van mellettem egy szabad szék. Simon Waterhouse
kint áll. A láthatatlan gardedámunk. Mindeddig Francine
játszotta ezt a szerepet.
A helyzet furcsa. Nem akarom, hogy verseket idézzenek
nekem. Azt akarom, hogy Tim két karja öleljen át. Ugyanakkor
véresre akarom kaparni az arcát dühömben. Jason Cookson nem
támadott volna meg, ha Lauren nem követett volna
Németországba. Ez Tim miatt történt; a legszörnyűbb dolog
életemben.
Ebből semmit sem mondok ki. Inkább egy versről beszélek.
– Semmi értelme – mondom. – Az egek fölött nincs ég, az élet
nem fa, a csillagokat nem a csoda tartja egy helyben. A vers, amit
Simon Waterhouse a kérésedre adott át, sokkal inkább a te
stílusod: szó szerinti. Ha egy költőnek fontos mondanivalója van,
mondja olyan egyszerűen, amennyire csak lehet. Emlékszel?
Tim bólint.
Kinyitom az üdvözlőkártyát. Most rajtam a sor, hogy idézzek:
„Gabynek: szeretlek. Boldog Valentin-napot. Szeretettel: a
szíved őrzője.” Kerry írta. Nem te.
Tudta, hogy azt fogom gondolni, te küldted az
üdvözlőkártyát. Tudta, hogy hasonlóan fogok válaszolni, és
bevallom a szerelmemet. Nem abban próbált segíteni, hogy
kimondd, amit mindig túl félénk voltál kimondani – a
szakításunkhoz vezető krízist próbálta megteremteni. És
sikerrel járt: ha nem kaptam volna üdvözlőkártyát, nem
rohantam volna az irodádba, hogy elmondjam, én is szeretlek.
Nem meséltél volna az álmodról, nem mentem volna Svájcba
nyomokat keresni… És te nem estél volna pánikba, nem
mondtad volna, hogy hagyjalak békén, és tartsam távol
magam tőled.
– El kellett volna mondanom az igazat – mondja Tim. – De…
mit mondhattam volna? Szánalmasan hangzott volna:
„tulajdonképpen az egyik barátom írta, de történetesen pont így
érzek irántad”.
– Tudtad, hogy Kerry írta?
– Dan elmondta, de már túl késő volt visszakozni. Kerry
túlságosan szégyenkezett ahhoz, hogy ő maga mondja el. Nem
tudom, miért félt, hogy dühös leszek. Hálás voltam a
türelmetlenségéért. Tudta, mit érzek irántad. Jobban, mint én
magam.
Azt hiszi, Kerryt a lehető legjobb szándék vezérelte. Hát
persze.
– Mint kiderült, a stílusom nem alkalmas emberi érzelmek
közvetítésére – mosolyog szomorúan Tim. – Mint kiderült, az
egek fölött van ég. A csillagokat tényleg a csoda tartja egy
helyben.
Érzelmek. Még több érzelem. A sajátomból is épp elég van,
anélkül hogy Timét is hozzáadnám. Tényekből nincs el ég.
–
És mostanában még ki más tettét vallottad magadénak?
– Én öltem meg Francine-t, Gaby.
– Lauren másként gondolja. Simon Waterhouse is. Én is.
– Lauren? – Tim úgy néz rám, mintha istenkáromlást hallott
volna. – Jobban bízol benne, mint bennem?
Nem akarok válaszolni. A szerelem nem ugyanaz, mint a
bizalom.
– Akkor mondd meg: miért tetted?
Bizonytalanság pislákol a tekintetében. Félretolja. – Azt
mondtam a rendőrségnek, hogy nem volt rá okom, de ez nem
igaz.
– Semmi sem igaz abból, amit mondasz, Tim. Tudom, hogy
nem ölted meg Francine-t – kinyitom a táskámat, kiveszek egy
darab papírt. – Ezt a verset neked hoztam.
– „Hazudott a bírónak, akivé váltam – olvassa fel hangosan.
– Aki a szabadulás sikolyára érzéketlen / ismerem a hangszínt
/ nem szól, nem nekem szól.” Glyn Maxwell, Az ítélet. –
Elmosolyodik. – Jó választás.
Ha visszamosolygok, az megváltoztatja a beszélgetés
menetét? Vagy az életünk hátralévő részét? Megnyugszik,
megérti, ki vagyok, és elmondja az igazat, vagy annak jeleként
veszi, hogy hajlandó vagyok együtt élni a hazugsággal, és úgy
tenni, mintha nem lenne az? Szétvált az út a sárga erdőn…
Ki vagy igazából, Gaby Struthers? Megígéred, hogy akkor is
szereted őt, ha megtudod, mit rejteget előled, akármi is legyen
az?
Kicsoda igazából Tim Breary? Tudod? Mi van, ha egy
elérhetetlen vágyálomba vagy szerelmes, és nem az előtted álló
hús-vér férfiba?
– Gaby, hinned kell nekem – hajol előre. – Én öltem meg
Francine-t. Fogtam egy párnát, az arcára nyomtam, és
megfojtottam vele. Volt indítékom, de nem mondtam el a
rendőröknek, mert az nem segítene abban, hogy gyorsabban
kijussak innen. Hajlandó vagyok elviselni a büntetésemet, de az
nem jelenti azt, hogy éveket kell hozzáadnom az ítéletemhez
azzal, hogy beismerem, miért tettem. Semmi nemes nincs a
tettem indítékában, és rajtam kívül nem tartozik senki másra.
Kettőnkön kívül. Azért öltem meg Francine-t, mert már régóta
meg akartam tenni. Azóta, hogy azt mondtam, többé nem
akarlak látni.
Hallom a hangján, mennyire vágyik rá, hogy igaz legyen, amit
mond. Még mindig nem hiszek neki.
– Nem tudom elmagyarázni, miért vártam évekig, vagy hogy
miért azt a napot választottam. Talán belefáradtam abba, hogy
nem hallgatok az ösztöneimre, hogy nem azt csinálom, amit
akarok. Nem volt olyan szikra, amely kirobbantotta.
Úgy hangzik, mintha szövegkönyvből olvasná.
– Nekem nem kell hazudnod – mondom. Gyűlölöm, ha azok,
akiknek van választásuk, úgy tesznek, mintha nem lenne.
És azt is, ha azok, akik elhagyhatnák a feleségüket, vagy
hűtlenek lehetnének, úgy tesznek, mintha nem tehetnék…
– Gaby, hallgass rám – Tim mellém ül, megfogja a kezem.
Mintha áram futna végig a testemen. Azt akarom, hogy csókoljon
meg.
Nem érdekel, mi az igazság. Ha ő ölte meg Francine-t, akkor is
szeretni fogom. Ha nem ölte meg, hanem valami rosszabbat tett,
amit igyekszik elrejteni, akkor is szeretni fogom. Egyre megy.
– Nem csak az álom miatt – mondja. Légzése felgyorsul és
szaggatottá válik, mikor kiejti a szavakat. – Aznap a
Prosceniumban, mikor utoljára láttuk egymást… annyira lelkes
voltál a rejtély felderítésével kapcsolatban. Én nem akartam
tudni. Épp elég rossz volt együtt élni a gyanúval és a visszatérő
rémálmokkal. Úgy gondoltam, biztosan tudni még rosszabb
lenne.
– Nem lesz rosszabb. Bebizonyíthatom.
Úgy folytatja, mintha meg sem szólaltam volna.
– Legközelebb, amikor találkoztunk, közölted, hogy elmentél
Svájcba, Leukerbadba…
– Nem lett volna szabad megtennem, meg kellett volna
kérdeznem téged – mondom.
 – Örülök, hogy megtetted. Most már. Akkor még nem tudtam
túllépni a félelmen – attól, hogy megtudom, mit jelent az álmom,
természetesen, de ennél többtől is. Egészen Svájcig mentél
értem. Ennyire szerettél, ennyire fontos voltam neked, miközben
én egy nyomorúságos házasság csapdájában vergődtem, amiből
bárki más anélkül szállt volna ki, hogy visszanézett volna, de
tudtam, hogy én erre sosem lennék képes. Sosem tettem volna
meg, Gaby.
Mégis megtetted. Elsiklottam valami felett?
– Jóval azelőtt tudtad, hogy szeretlek, mielőtt beszéltem
neked a svájci útról.
– Úgy gondoltam, hogy tudom – mondta Tim. – Mikor
meghallottam, hogy egészen Leukerbadig mentél miattam…
Igazából akkor tudatosult bennem, hogy milyen erősek az
érzéseid irántam.
– „Egészen”, ismételd újra és újra. Egészen Leukerbadig,
egészen Svájcig, mintha Új-Zélandról lenne szó. Ebédelni vagy
gyógyfürdőzni is elmennék Leukerbadba, ha kedvem lenne
hozzá. És ha az álmod helyszíne Új-Zéland lenne, oda is
elmentem volna. A repülés nem okoz gondot nekem. Hetente
ötször gépre ülök.
Tim felsóhajt. Bárcsak elhinném, amikor azt mondom
magamnak, hogy nem akarom megnehezíteni a dolgát. Lelkem
egyik része azt akarja, hogy szenvedjen, hogy fizessen a nekem
okozott fájdalomért.
– Rajtam kívül van még valaki, akinek a visszatérő álmai
miatt hajlandó lennél akár csak a londoni Heathrow-ra elrepülni?
– kérdezi. – Vagy a zsúfolt napirendedben helyet szorítanál arra,
hogy öt percig gondolkozz rajta?
– Nem.
Megkönnyebbültnek látszik. Újra megértjük egymást.
– Gaby, az együtt töltött időnk… életem legjobb élménye volt,
de nem volt valós. Tökéletes álomvilág volt. Azon a napon,
amikor elmondtad, hogy Svájcba mentél, azt gondoltam
magamban, hogy ne, ezt nem akarom, ez már túl sok. Nem
akarom tudni, hogy Francine próbált-e megölni. Nem akarok
bűntudatot érezni amiatt, hogy jobban szeretsz, mint kellene.
Hagytam, hogy túlságosan messzire menjünk, de nekünk nem
volt jövőnk. Mindkettőnk érdekében távol kellett tartanom
téged magamtól, és gondoskodnom róla, hogy ott is maradj.
– Ne tegyél úgy, mintha az én érdekemben tettél volna
bármit is – figyelmeztetem. Állj le, parancsolja egy hang a
fejemben. Ha nem állok meg, úgy fog kitörni belőlem a
keserűség, mint egy vulkánból a láva. Mindent lerombolhat.
Tim hüvelyk- és mutatóujjával megdörzsöli a homlokát.
– Igazad van. Tudni akarod, hogy valójában mit gondoltam?
Igen. És azt is, hogy tényleg te ölted-e meg a feleségedet.
– A rémálom éveken keresztül gyötört, és semmit sem tettem
ellene. Nem próbáltam kideríteni, mit jelent, csak reméltem,
hogy elmúlik. Annak ellenére, hogy tudtam, sosem fog. Még most
sem múlt el. Ezzel szemben te, alig néhány nappal az után, hogy
meghallottad a történetet, felpattansz egy Svájcba tartó
repülőgépre, és visszajössz, mondván, hogy megtaláltad a
választ! Megijesztett, Gaby. Azt gondoltam, „ha erre képes, el
tudja érni, hogy elhagyjam Francine-t, és idővel meg is teszi”.
– Csak akkor, ha te is akartad volna – válaszolom. Bánt,
amivel vádol.
– Jobban akartam, mint bármit életemben – folytatja. – Túl
veszélyessé vált a kísértés. Azt hiszed, nem tudtam, mennyire
gyáva vagyok? Tudtam, Gaby. Tudtam, hogy ha nem
kényszerítelek arra, hogy tartsd távol magad tőlem, idővel épp
annyira meggyűlölnél, mint amennyire én gyűlöltem magam.
Miért ne hagynám el a nőt, akit nem szerettem? Nem voltak
gyerekeink. Miért gondoltam, hogy maradnom kell? Csak az
álom miatt? Úgy gondoltam, hogy Francine bárhol rám találna,
és tényleg megölne?
Azt kívánom, bárcsak meg tudnám válaszolni a kérdését.
És a többit is.
– Lehet, hogy nem akarod ezt hallani, de ha tudtam volna,
hogyan fogom érezni magam, amint szakítottam veled,
valószínűleg megtettem volna. Elhagytam volna Francine-t. Nem
sokkal később meg is tettem, amikor rádöbbentem, hogy nem
fog alábbhagyni a kényszer, hogy megöljem. – Tim rám néz,
hogy ellenőrizze, megértem-e, amit mond. – Sosem voltam
boldog vele, de miután elveszítettelek…
– Nem veszítettél el. Eldobtál.
 Tim újra nekirugaszkodik.
– Azután, hogy… elbúcsúztunk, megváltoztak a Francine
iránti érzéseim. Azonnal. Mintha valaki elfordított volna bennem
egy kapcsolót. Nem tudtam elképzelni, milyen lehet erős
késztetést érezni arra, hogy megölj valakit, amíg meg nem
tapasztaltam. Minden energiámat felemésztette, hogy ne tegyem
meg. Nem tudtam enni, nem tudtam aludni, nem tudtam
dolgozni. Meg akartál már ölni valakit? Nem, nem akartál –
tudtad, hogy meg fogod tenni? Hogy csak az a kérdés, mikor
teszed meg, mert igazából ez az egyetlen, amire vágysz, ami
érdekel?
Az egyetlen ember, akit meg akartam ölni, már halott: Jason
Cookson.
– Azért hagytam el Francine-t, hogy megmentsem az életét.
– Miért nem értesítettél? Ha nem Francine-nel voltál, velem
lehettél volna. Miért nem vetted fel velem a kapcsolatot?
Ha tisztességes lennék, figyelmeztetném, hogy akármit is
válaszol, nem fogom elfogadni.
Mosolyogni próbál, de nem sikerül.
– Elküldtél volna a francba, nem igaz?
Kényszerítem magam, hogy várjak néhány másodpercig,
mielőtt válaszolok.
– Hogy gondolhatod? Ez csak kifogás.
– Pontosan ezt tetted volna, Gaby. A büszkeséged nem
engedte volna, hogy bármi mást tegyél. Tudtam, hogy nem
vagyunk egy súlycsoportban: Gaby Struthers, a géniusz, a
ragyogó sikertörténet. Miközben én csak egy átlagos könyvelő
voltam, aki egy napon megöli a feleségét.
– Akkor se tudnál átlagos lenni, ha akarnál – mondom, tudva,
hogy ez nem fog változtatni azon, hogyan érez önmagával
kapcsolatban.
– Sosem akartam gyilkos lenni. Csaknem egy fél országgal
odébb költöztem, hogy biztosan ne váljak azzá. Megpróbáltam
saját magammal végezni Francine helyett, de nem sikerült.
Felhívtam Kerryéket, amint megpróbáltam. Nem akartam
meghalni, Gaby – de csakis miattad. Feladtam a reményt, hogy
valaha együtt lehetünk, de tudtam, hogy nem hagyhatom el a
világot, amíg te is a része vagy.
 Ennek ellenére sem tettél semmit. Éveken át hagytad, hogy
azt higgyem, együtt vagy Francine-nel.
– Miért mentél vissza hozzá, amikor agyvérzést kapott? –
kérdezem.
– Közelebb akartam lenni hozzád. Ha ágyhoz kötött volt,
rokkant…
– Hogy mi? Mi van, Tim?
Felsóhajt.
– Ha többé nem kellett félnem tőle, akkor többé tőled sem
kellett félnem – attól, hogy elhagyom őt érted. Ágyban fekve,
mozgás- és beszédképtelenül mit tehetne?
– De nem léptél kapcsolatba velem. Visszatértél Culver
Valley-be, Francine-nek többé már nem volt hatalma feletted…
miért nem vetted fel velem a kapcsolatot?
– Azok után, ahogy veled bántam, nem gondoltam, hogy
bármit akarnál tőlem. Őszintén szólva, már annak a tudatnak is
örültem, hogy a közelemben voltál.
– Én is örülhettem volna, ha tudom, hogy visszaköltöztél –
válaszolom dühösen. – De nem adtál rá esélyt, igaz?
– Sajnálom, Gaby. Reméltem, hogy… nem tudom, egy napon
talán beléd botlok az utcán. Hidd el, tudom, hogy ez milyen
szánalmasan hangzik. Nézd a jó oldalát: mikor megöltem
Francine-t, a tettek embereként születtem újjá, még ha
hidegvérű gyilkosként is.
Nem vicces.
– Nem miattam jöttél vissza Culver Valley-be – mondom. – A
világ bármely pontján ugyanígy érezhettél volna irántam.
Francine jelentette az ellenállhatatlan vonzerőt, nem igaz? Az új,
sérült Francine. Mennyire vágytál rá, hogy a saját szemeddel
lásd?
– Őszintén? – Tim hangja elcsuklik. Mintha a túl sok
őszinteség megtörné. – Nagyon. Nem azért, amiért gondolod.
Nem a káröröm vagy a bosszú vezetett, legalábbis először nem.
Látni akartam, hogy még mindig félek-e tőle. Istenem – lehunyja
szemét. – Fogalmad sincs, milyen nagy szükségem volt arra,
hogy megválaszoljam ezt a kérdést. Olyan volt, mint egy
tudományos kísérlet. Mielőtt láttam volna, azt mondták, még
mindig működik az agya nagy része. Valószínűleg a személyisége
sem változott. Elképzelhető volt, hogy épp annyira megfélemlít,
mint korábban. De az is megeshetett, hogy amikor meglátom, azt
gondolom: „Cseszd meg. Nincs többé hatalmad fölöttem.”
– És? Végül mi történt?
– Az élet sosem olyan egyszerű, mint ahogy az ember reméli.
Rögtön tudtam, több időt kell töltenem vele. Annyi időt,
amennyit csak tudok. Hozzá kell szoknom az új Francine-hez, ha
le akarom rázni magamról a régi érzéseket. Gyanítottam, ha
megteszem, eljön majd az idő, amikor már egyáltalán nem félek
tőle. Amikor kimondhatom: „Tudod mit, Francine? Szerelmes
vagyok egy Gaby Struthers nevű nőbe. Valószínűleg nem
emlékszel a nevére – bár évekkel ezelőtt említettem néhányszor.
Egy ügyfelem volt. Meg akarom kérni a kezét, szóval… van
bármi ötleted arról, hogyan intézhetjük a válást? Mivel az ágyhoz
vagy kötve, a papírmunkát bízd csak rám… – Tim a tenyerébe
temeti és megdörzsöli az arcát. El akarja törölni magát. – Bocs –
mondja az ujjai között.
– Meg akartad ölni?
Pislogás nélkül néz vissza rám.
– Nem értetted a lényeget – mondja végül. – Meg akarom
kérni a kezed. Szeretlek, Gaby. A feleségem halott. Nekem
köszönhetően. A következő legalább öt-tíz évet börtönben fogom
tölteni. Ha ez sem öli meg az irántam érzett szerelmedet, kérlek,
légy a feleségem.
A szívem rúdugrás-rekordot dönt a mellkasomban.
Megismétlem a kérdést.
– Akkor is meg akartad ölni Francine-t, mikor az agyvérzés
után megláttad?
– Én öltem meg – mondja Tim. – Csak ennyit kell tudnod.
– Választ akarok a kérdésemre!
Felsóhajt.
– Igen, akkor is meg akartam ölni. De azt is meg akartam
tudni, hogy jogosan akarom-e megölni. Hogy ugyanazt a nőt
ölném-e meg, akivel boldogtalan házasságban éltem. Minél több
időt töltöttem vele akkori állapotában, annál… nehezebbnek
találtam, hogy megbizonyosodjam róla, ugyanazt a Francine-t
ölném meg, mint akivel végezni akartam. Nem várom el, hogy
megértsd.
 – Teljesen érthető – biztosítom. – És mit csináltál, jeleket
kerestél? Nyomokat? Mit tehetett volna, hogy bizonyítsa: ő még
mindig a régi Francine? Vagy hogy bizonyítsa, nem az?
Tim a padlót nézi. Nem tetszik neki az irány, amerre tartok:
túl közel járok az igazsághoz.
– Ezért nem ölted meg – mondom. – Lehetséges, hogy
megváltoztatta, amin keresztülment, de az is lehet, hogy nem.
Nem tudhattad. Csak annyit tehettél, hogy az ágya mellett ültél.
Vártál egy jelre, amiről tudtad, hogy sosem kapod meg?
Megpróbáltad értelmezni a pillantását? Mindeközben az a
Francine, akiről tudtad, hogy pokollá tette az életedet, egyre
messzebb és messzebb süllyedt az emlékeidben, ahol már senki
sem férhetett hozzá. Úgy gondolom, ezután én még jobban
gyűlöltem volna. Igaz, hozzád hasonlóan én sem tudtam volna
végezni a testével anélkül, hogy tudnám, a gyűlölt nő még mindig
benne van.
– Kérlek, hagyd abba – suttogja Tim.
Felállok, elhúzom a kezem tőle.
– Azt hiszed, én tökéletes vagyok, Tim? Nem vagyok az. Van
valami, amit nem mersz elmondani, amiért próbálsz bocsánatot
nyerni, amiről azt gondolod, hogy rosszabb, mintha megölted
volna Francine-t, de hidd el, én is tettem rossz dolgokat.
– Kétlem.
– És ha mégis? Akkor nem szeretnél?
– Szeretnélek, függetlenül attól, mit tettél.
Felemelem a kezem. Miért nem érti? Nem tudom rávenni
magam, hogy kimondjam, amit magától is tudnia kellene.
– Tudod, miért hagytalak magadra olyan sokáig? – kérdezem.
– Nem azért, mert azt mondtad, vége köztünk mindennek.
Harcoltam volna érted, de… úgy éreztem, nem érdemellek meg.
Amíg… együtt voltunk, vagy hívd, ahogy akarod, soha semmit
sem vettél el tőlem.
– Hogy érted? – kérdezi Tim.
– Soha sem kértél semmit. Mintha csak értem léteztél volna.
Seannal ellentétben te nem szipolyoztál ki: ő elvárásokat
támasztott, megszabta, hogyan viselkedjem; úgy éreztem
magam mellette, mintha egy gép lennék, amit csak az ő
kényelme kedvéért teremtettek – egy hibás gép, amely évek óta
nem teszi rendesen a dolgát. Te mindenben az ellenkezője voltál:
segítettél a cégemnek, költészetről beszéltél velem. Minden
téren pozitív hatást gyakoroltál az életemre.
– De miért ne érdemeltél volna meg? – kérdezi Tim.
– Túl erősek voltak irántad az érzelmeim. Nem tűntek
normálisnak. Úgy gondoltam, talán önző tyúk vagyok, aki csak
akkor tud szeretni valakit, ha az mindig csak ad, és semmit sem
kér cserébe.
Tim megrázza a fejét.
– Nem tudom, hogyan gondolhattad ezt. Lehet, hogy semmit
sem kértem, de nem azt kaptam. Épp ellenkezőleg.
– Seannak volt pénze – folytatom gyorsan. Be akarom fejezni
a vallomást, mielőtt meggondolhatnám magam. – Örökölt pénze,
mint Dannek. Nem sok. Ötven rongy. Egy fillért sem akart belőle
befektetni. Nyilván nem kértem…
– Miért nyilván? – Tim előredől a székén. – Az élettársad
volt, és a cég fantasztikus befektetési lehetőséget nyújtott. A
kettő együtt…
– Seannak semmi köze nem volt a céghez. Ha a részese akart
volna lenni, felajánlotta volna a pénzt. Tudta, hogy befektetőket
kerestem. – Miért fáj még mindig, mikor már régóta nem
szeretem Seant? – Meg tudom érteni a nézőpontját – folytatom.
– Úgy értem, ami szerintem a nézőpontja lehetett. Sosem
kérdeztem, sosem beszéltünk róla. Volt ötvenezre, és ez volt
minden megtakarítása. Ha a cégem bebukott volna…
– Tudtam, hogy nem fog. Sean is tudta volna, ha érdekelte
volna.
– Ha úgy gondolta volna, hogy megtízszerezheti a pénzét, egy
pillanatig sem tétovázik. Amikor nem ajánlotta fel a pénzt,
tudtam, hogy nem hisz bennem. Hagytam, hogy ez megölje a
kapcsolatunkat, és soha egy szót sem szóltam, nem adtam neki
esélyt, hogy megmagyarázza… – Megkönnyebbülést jelent, hogy
elmondhatom valakinek. – Ez nem alávaló dolog? És ha
hozzáteszed, hogy nagyjából akkor lettem szerelmes beléd,
amikor briliáns terveket ötlöttél ki arra, hogy milliókat gyűjts
nekem… ráadásul Dan és Kerry, akinek a pénze mellett Seané
aprópénznek tűnt, hirtelen a szívem közepébe került.
Olyasvalamiért szerettem őket ennyire, aminek semmi köze
nem volt hozzájuk: azért, mert bebizonyították, hogy Sean
ellentétei; akkor is támogattak, amikor ő nem, annak ellenére is,
hogy alig ismertek.
Tim elmosolyodik.
– Azt mondod, azért szerettél belém, mert tehetségem van a
pénz előteremtéséhez?
Örökké meg akarom őrizni ezt a mosolyt. Többek között azért
is szerettem belé, mert mindig meg tudott nevettetni.
– Nem hiszem, de honnan tudhatnám? Elég fura egybeesés,
nem? Sean még egy tízest sem ajánl fel, és kiábrándulok belőle;
te megoldod a problémáimat, és fülig beléd szeretek.
– Könnyű eldönteni – válaszolja Tim. – Még mindig szeretsz?
Már évek óta nem vagyok könyvelő. Az összes kapcsolatomat
elveszítettem. Valószínűtlen, hogy több pénzt kapnál tőlem.
– Igen – válaszolom.
– Akkor azért akarsz, aki vagyok.
– Azt akarom, hogy ne kerülj börtönbe. Nem érdekel, mit
tettél, Tim. Az zavar, hogy nem bízol bennem annyira, hogy
elmondd az igazságot.
– Mások is belekeveredtek, Gaby. Nem csak rólam van szó.
– Nem tartozom közéjük én is? Nem engem akarsz feleségül
venni?
– De, természetesen. Csak azt akartam…
– Akkor mondd el az igazat – fojtom belé a szavait. – És addig
ne kérd meg a kezem, míg meg nem tetted.
 24.

2011. március 14.

Ne vedd el. Ne.

Sam az állványon gondosan összerendezett brosúrákat
nézegette, miközben a könyvtáros visszatérésére várt. Vagyis
inkább a brosúrát, mivel az állvány egyetlen példány
másolataival volt telepakolva: a vastag kiadvány drágának tűnt,
fényes fehér papíron fekete betűkkel és fekete-fehér
borítóképpel volt nyomva. „Legyen Ön is a Proscenium
Könyvtár tagja!” Sam eljátszott a gondolattal, hogy vakációra
megy, mielőtt új munkát keresne. Egy évig csak olvasással
töltené a hétköznapjait – vonzó lehetőségnek tűnt, de
kételkedett benne, hogy Kate osztaná az ezzel kapcsolatos
lelkesedését.
Sam iskolás kora óta nem olvasott verseket. Nem annyira a
könyvgyűjtemény vonzotta, sokkal inkább az épület szépsége és
előkelősége. A Proscenium úgy nézett ki, mint az irodalom
egyházának temploma. Egy kiváló étteremmel felszerelt
templom. Amely ráadásul csendes. Hogyan lehetséges ez, mikor
a rawndesley-i városközpont mellett állt? Sam elmerengett,
hogyan sikerült Gaby Struthersnek és Tim Brearynek olyan
helyen elkezdenie a kapcsolatukat, ahol szigorúan tilos fél
decibelnél nagyobb hangerővel beszélni. A suttogás
romantikusabbá tette az együttlétet? Azért lettek az emberek a
Proscenium tagjai, hogy elbújjanak a világ elől? Hogy kizárják a
valóságot?
A közeledő könyvtáros, May Geraghty hatvan körül járó,
sovány, magas nő volt, egyenes szálú, jól vágott ősz hajjal. Menet
közben suttogott valamit, de Sam nem értette. A nő biztosan
tudta, hogy nem fogja meghallani. Sam felismerte a
személyiségtípust: félszeg, könnyen zavarba jön, képtelen
anélkül megindulni valaki felé, hogy ne kezdjen menet közben
beszélni hozzá. Felismerve a könyvtáros zavarát, Sam átvágott a
szobán, és félúton találkozott vele.
– Kissé kínos a helyzet – suttogta a nő. Samben is pontosan ez
a szó ötlött fel. – A szonettet, amit keres, Lachlan Mackinnon
írta. A Jupiter ütközések című, 2003-as verseskötetében jelent
meg.
Sam elgondolkozott, hogy a nő komolyan gondolta-e, amit
mondott. Esetleg valamilyen furcsa módon próbára akarta-e
tenni. – Igen, tudom – válaszolta. May Geraghty fájdalmas arcát
látva tovább halkította hangját. – Már elmondta korábban –
suttogta. Azt hittem, segít megtalálni a könyvet. Elismeréssel
töltötte el, amikor a nő a fénymásolt lapra vetett egyetlen
pillantás alapján felismerte a verset.
– Igen – bólintott May, mintha tudatosan és észszerűen
döntött volna amellett, hogy kétszer árulja el ugyanazt az
információt. – Attól tartok, jelenleg nem adhatom ki a könyvet. –
Újból bólintott. Nyilvánvalóan rajongott a szóismétlésekért.
– Értem – mondta Sam. – Semmi gond. – Különben sem
számított sok sikerre. – Esetleg meg tudnám…
– Nem adhatom ki a könyvet, mert ma meglehetősen
népszerű. A legújabb tulajdonosunk olvassa a szalonban. Bárcsak
minden könyvünk iránt ekkora lenne a kereslet! – suttogta
nyomatékosan.
Legújabb tagunk. Sam tarkója libabőrössé vált.
– Viszont – ragyogott fel May Geraghty – most beszéltem az
úrral, aki biztosított róla, hogy örömmel venné, ha csatlakozna
hozná. Boldogan megmutatná a könyvet. Elkísérjem hozzá? Amíg
beszélnek, megkeresem a péntek esti kamerafelvételeket.
– Igen, legyen szíves – válaszolta Sam.
Először a szobán, majd egy kötéllel elzárt folyosón keresztül
követte May Geragthyt, és megpróbált nem gondolni arra, kit
talál az út végén.
Csak egyvalaki lehet…
A mustárszínű kötél egyik oldalán egy nagy, antik fa íróasztal
állt. Leborult dominókra emlékeztetően négy, takaros oszlopba
rendezett napilapok és magazinok borították. Ahogy May
társaságában eltávolodott a Proscenium éttermétől, az ételillat a
kréta, por és régi papír könyvtárhoz inkább méltó illatának adta
át a helyét. Sam kellemesnek találta a kombinációt.
Megnyugtatónak.
– Kombothreka őrmester – Dan Jose jelent meg az ajtóban.
Egy könyvet tartott a kezében. – Nem vagyok biztos benne,
hogy pontos lenne véletlennek nevezni a találkozásunkat, de
mégis annak tűnik.
– Pszt! – sziszegte May Geraghty, megijesztve a szalon egyik
nagy ablaka alatti asztalnál ülő idős férfit és nőt.
A hideg kandallótól balra lévő sarokban a Sam által a Dower
házban korábban látott vörös és szürke hátizsák dőlt egy magas
hátú zöld bőr karosszéknek, amely egy kör asztalhoz tartozott.
– Foglaljon helyet – mondta Dan. – Rendelhetek kávét, ha
kívánja. Esetleg teát?
– Köszönöm, nem – válaszolta Sam, aki sosem értette, miért
utasít vissza olyan italokat, melyeket szívesen fogadna el.
Észrevett egy, a hátizsákból kitüremkedő edzőcipőt, az egyik
oldalon lelógó fűzővel. – Gyalog jöttem – mondta Dan, és lenézett
a kifényezett barna cipőjére. – Pontosan másfél órámba telt.
Újabb remek indok arra, hogy taggá váljunk. Avagy tulajdonossá,
ahogy May szeret hívni minket. Jót tesz a testnek és a léleknek.
– Ezért lépett be? – kérdezte Sam.
– Nem, nem igazán. Elég nyilvánvaló, miért léptem be, nem?
– Mert Tim a könyvtár tagja?
– Nem egészen azért, mert a tagja, inkább… – Dan
lepillantott. – Nem tudom. Tudom, mit jelent neki ez a hely.
Addig, amíg ő nem tud idejárni… Ha nem gond…
– Tessék? – kérdezte Sam.
– Nem mondtam el Kerrynek, hogy idejövök. Nem terveztem
elmondani neki, hogy a Proscenium tagja lettem. Nem mintha
titok lenne. Egyszerűen csak jobban örülnék, ha nem tudná.
Sam elgondolkozott azon, Dan Jose mit érthet „titok” alatt.
Nyilvánvalóan mást, mint ő.
– Kerry helytelenítené? – kérdezte Sam.
– Épp ellenkezőleg. Remek ötletnek tartaná, és elgondolkozna,
hogy neki miért nem jutott eszébe. – Dan beharapta az ajka
belső oldalát. – Azt akarná, hogy együtt jöjjünk ide. Ami nem
lenne olyan rossz. Egyáltalán nem lenne rossz. – Űgy hangzott,
mintha meg akarná győzni magát.
 – De? – nézett rá kérdőn Sam.
– Nem tudom. Nem terveztem, hogy belépjek. Magához
hasonlóan én is azért jöttem, hogy erről kérdezősködjem –
emelte fel a verseskötetet Dan. – A pillanat hevében azt
gondoltam, miért ne? Mikor Tim hazajut, együtt járhatunk ide
ebédelni.
– Kerry nélkül?
– Nem, természetesen mindannyian.
– De addig inkább egyedül jönne ide? – kérdezősködött
tovább Sam.
– Egy kis magányra volt szükségem – Dan hangja halkról alig
hallható suttogássá változott. Pír szökött az arcába. Úgy képzelte
talán, hogy az ablaknál ülő idős pár hallgatózik? Olyan
benyomást keltettek, mint akik csöppnyi érdeklődést sem
tanúsítanak más emberi lények, különösen egymás iránt.
– Azt akartam kipróbálni, Tim hogyan érezheti magát –
mondta Dan. – Milyen lehet beülni ide olvasni. Azokon az őrült
gondolatokon rágódni, amikre csak Tim gondolna. Azon
elmélkedni, van-e értelme bármelyiknek.
Sam többet akart tudni, de az ösztönei azt súgták, jobban
járna, ha témát váltana.
– Megnézhetem a könyvet? – kérdezte.
Dan átnyújtotta neki.
– Az utolsó verset keresi. Szonett a címe.
– Honnan tudja, mit keresek?
– Honnan tudom, hogy Tim odaadta önnek a vers egy
másolatát, és megkérte, hogy továbbítsa Gaby Struthersnek? –
kérdezett vissza Dan.
– Azt is – válaszolta Sam. Átlapozta A Jupiter ütközéseket. A
szonett ott volt, ahol Dan jelezte: a kötet végén. A lapok közé
nem rejtettek Gaby Struthersnek szóló üzeneteket, bár
természetesen Dan előbb ért ide, és lehetséges, hogy
eltávolította őket.
Igen valószínűtlen. Legalábbis Sam így gondolta. Amennyire
meg tudta állapítani, semmit sem ért el azzal, hogy Charlie
tanácsára közölte az ötletet Simonnal. Simon közömbösen
felmordult és odébbállt.
 – Onnan tudom, hogy visszautasítottam Tim kérését –
mondta Dan. – Ezért kellett magát megkérnie arra, hogy adja át
a verset Gabynek, mert én nem tettem meg. Akkor kért meg rá,
mikor először látogattam meg a börtönben. Kézzel írta le a
verset. Gabynek. Megígértem, hogy odaadom neki, de amikor
elmondtam Kerrynek, ő azt tanácsolta, semmiképp se tegyem,
hogy ez lenne a legrosszabb, amit csak tehetek.
– Miért?
Dan felsóhajtott.
– Hosszú. Amikor Tim legutóbb szerelmes verset küldött
Gabynek, minden kiszámíthatatlanná vált. Tim végül
öngyilkosságot kísérelt meg. Úgy gondolom, Kerry nem akarta,
hogy újból megtörténjen. Biztos vagyok benne, hogy igaza volt,
akkor is, ha nem tudtam követni a logikáját.
Sam sem tudta.
– Úgyhogy idejött… kíváncsi volt, hogy meg tudja-e találni a
verset?
Dan bólintott.
– Úgy gondoltam, jó esélyem van rá, mivel ismertem a költő
nevét.
– Én nem – válaszolta Sam. – Szerencsére, úgy tűnik, May
Geraghty fejből ismeri az összes, valaha írt verset.
– Gondoltam rá, hogy lemásolom kézzel, mivel itt nincs
fénymásoló – folytatta Dan. – Gondoskodom róla, hogy Gaby
ezúttal megkapja. Vagy legalábbis megpróbálok saját véleményt
formálni, ahelyett hogy Timnek vagy Kerrynek
engedelmeskednék. Most az egyszer használom az
ítélőképességemet.
– Csak a verssel kapcsolatban? – kérdezte Sam.
A válaszként érkező csend csaknem tíz másodpercig tartott.
– Nem. Mindennel kapcsolatban – felelte Dan.
Sam várt. Az ezután következő szavak egy löket adrenalint
pumpáltak egyenesen a szívébe.
– Hazudtunk maguknak. Mindannyian. – Dan hátrahőkölt,
mint aki rossz híreket hall. – Ezzel nem mondtam semmit, amit
ne tudna, ugye?
– Nem. – Még nem.
 – Mindannyian tudtuk, mit tett Jason Gabyvel azon a péntek
estén. A beteg állat. Mindig sejtettük, hogy valami nincs rendben
közte és Lauren között, de… Nézze, el kell hinnie, hogy sosem
adtunk volna alibit Jasonnek, ha úgy gondoltuk volna, hogy
bánthatja Gabyt. A halála óta…
– Erről honnan tudott? – vágott közbe Sam.
– Tudtuk. – A Dan arcára kiülő zárkózott kifejezés azt súgta
Samnek, hogy ne faggassa. – Nem akarok tovább hazudni
maguknak. Ez azt jelenti, hogy nem válaszolhatok minden
kérdésére.
Azaz még mindig hazudik. Mi a különbség?
– Ki ölte meg Francine-t? – kérdezte Sam, próbálva
megfékezni a csalódottságát.
Csönd.
– Tim tette?
– Nem láttam Francine halálát – válaszolta Dan némi
gondolkodás után. – Csak azt tudom, amit másoktól hallottam.
Mindannyiunknak hazudnunk kell: ezt többektől is hallottam.
Először azt gondoltam, hogy biztosan így van. Most már nem
vagyok meggyőződve róla. Erősen kétlem, hogy Gaby Struthers
egyetértene, és minden bizonnyal ő a legokosabb az érintettek
közül. Vagy ez túlságosan elitista nézőpont?
Sam mobilja rezegni kezdett. Kihúzta a zsebéből, és a
képernyőre pillantott. Sellers. – Dan, hálás vagyok az
őszinteségéért, de ha az egyetlen igazság, amit hajlandó
megosztani velem, az, hogy hazudott nekem, azzal nem igazán
segít. Bocsásson meg, fel kell vennem – Sam kisietett a
mustárszínű kötéllel elkerített folyosóra, miközben azon
gondolkodott, mennyi ideig tartana Dan Jose-nak eljutnia arról a
pontról, hogy gyanítja, Gaby Struthers azt akarná, mondja el az
igazat, addig, hogy ténylegesen el is mondja.
– Bocs – mondta Sam Sellersnek köszönés helyett.
– Megbocsátok. Még mindig a könyvtárban vagy?
– Igen. Nem tudok beszélni.
A folyosó másik végében May Geraghty bukkant fel, és
helytelenítően nézte Samet. Törődjön már a saját dolgával, vén
szatyor, gondolta, tudva, hogy ha hangosan kimondaná,
hónapokig gyötörné miatta a bűnbánat.
 – De hallasz, ugye? – kérdezte Sellers.
– Hallgatlak.
– Elmentem Wayne Cuffley munkahelyére. Február 16-án
egész nap igazolni tudják, hol volt, úgyhogy kizárt, hogy ő ölte
meg Francine Brearyt. Úgy gondoltam, nem ártana, ha
utánanéznék a felesége alibijének is, elvégre segített neki
eltüntetni Jason Cookson holttestét.
Jó ötlet. Sosem árt az alaposság, mondta volna Sam, ha nem
kötik meg May Geraghty szigorú rendszabályai.
– Lisa Cuffley manikűrös, egy Intuitions nevű helyen dolgozik
Combinghamben. Itt van a közelben. Most jártam náluk.
És?
– Lisa is egész nap dolgozott február 16-án. Rákérdeztem a
múlt péntek és szombat estére. Szombat este a szalonban
időpontot foglaltak Lisa Cuffley-nál – egy csapat spillingi nő
akarta megcsináltatni a körmeit, és azt is meg akarták tanulni,
hogyan készítsék el maguknak. Lisa főnöke úgy emlékszik, Lisa
kilenctől éjfélig ott volt.
Azaz nem fuvarozhatta Jason Cookson holttestét a
rendőrségre.
– Beszéltél erről Lisával? – kérdezte Sam Sellerst. – Ott volt?
– Még nem. Ja, most itt van, de előbb el akartam mondani
neked, kíváncsi voltam, mit gondolsz.
– Menj vissza Wayne Cuffley munkahelyére, kérdezd ki a
főnökeit a péntek–szombat éjszakáról – utasította Sam. Hátat
fordított May Geraghty súlyos csalódásról árulkodó
pillantásának. Örült, hogy bebizonyosodott, akár tíz másodpercig
is képes elviselni egy vadidegen rosszallását a nyilvánosság előtt.
– Cookson vére mindenhol ott van Cuffley házában és kocsiján
– mondta Sellers.
– Tehát valószínűleg az egyikben ölték meg, és a másikban
szállították a rendőrség elé, de ne higgyünk el mindent, amit
hallunk – válaszolta Sam. Soha többé, tette hozzá magában. –
Ha Cuffley hazudik arról, hogy Lisa vele volt, amikor
megszabadult a holttesttől, ki tudja, hogy másban igazat
mondott-e.
 25.

2011. március 14.

Kopognak. Hangosan. Tim sosem kopogna így. Ami azt jelenti,

hogy nem kereshet ő, úgyhogy akár ott is maradhatok, ahol
vagyok: a hotelszobám ágyán fekve, behúzott függöny és a
faburkolatú szekrényben némán vibráló tévéképernyő mellett.
Legalább nem hallom a baromságot, amit nézek.
Ha kevésbé szeretném Timet, most dolgoznék. Valami
fontosat csinálnék. Nem tudom elképzelni, hogy valaha is képes
lehetek rajta kívül másra koncentrálni. Megijeszt a gondolat.
A kopogás folytatódik.
Lekászálódom az ágyról, és felkészülök arra, hogy a
személyzet újabb tagjával kiabáljak. Úgy tűnik, a többségük azt
gondolja, a „Kérem, ne zavarjanak!” tábla csak egy adott időre
szól; lehetetlen, hogy bárki is azt akarja, hogy annyi ideig hagyják
békén, mint amennyi ideje az a tábla lóg a kilincsemről. Csaknem
nyolc órája nem mozdultam el az ágyról.
A szobalányra csak csalódás várna, ha beengedném. Semmi
tennivalója nem lenne. Nem fürödtem, nem zuhanyoztam, nem
kértem szobaszervizt, teát vagy kávét. Alig nyúltam az
ágyneműhöz; a takaró még mindig a helyén van, egyetlen ránc
nélkül. Alig aludtam, eltekintve az alkalmankénti fél óráktól,
amikor elvesztettem az eszméletemet. Minden alkalommal
dübörgő szívvel ébredtem, és Jason Cookson émelyítő hangja
csengett a fülemben.
Tim hibája.
Nem. Ez nem tisztességes. Nem szabad erre gondolnom.
A kopogás fenyegetésként hangzik. A nyugati világ legjobb
személyzete nem lehet ennyire agresszív. Félhüvelyknyire
kinyitom az ajtót, és egy vékony, könnyáztatta arcot pillantok
meg.
Lauren.
 Felszökik bennem a félelem, egészen a torkomig.
Jason nem lehet vele. Halott.
A folyosón állva letámad.
– Mi a faszt játszadozol? Ez valami vicc? Azt kéred, hogy jöjjek
ide, aztán meg nem engedsz be?
– Mindjárt beengedlek. – Csak nem most azonnal. Nem állok
rá készen. Az ajtó előtt állok, így fel kellene löknie, ha jobban ki
akarná nyitni. Még háromnapi koplalás után is nehezebb vagyok
nála. Sosem járna sikerrel.
Nehezemre esik elhinni, hogy itt van. Eleget tettem Simon
Waterhouse kérésének, és reggel az első dolgom volt, hogy
elvigyem neki a levelemet, de álmomban sem gondoltam, hogy
válaszolni fog. Megadtam neki az új elérhetőségemet: a hotel
nevét, címét és a szobaszámot.
Elfutott előlem. És most visszajött.
Akár készen állok rá, akár nem, beszélnem kell vele. Muszáj
beengednem.
Teljesen kinyitom az ajtót, és félreállok.
– Gyere be. Bocs. Nem gondoltam, hogy… te leszel az.
– Pedig én vagyok – az ajtó becsapódott mögötte, elvágva a
folyosóról beszűrődő fény útját. – Picsába, Gaby, elhúzod a
függönyt, vagy mi? Kurvára nem látok.
Öleljem meg? Kényelmetlenül érzem magam a gondolattól.
Valószínűleg megütne.
– Mindjárt – válaszolom. Igazat mondok: elhúznám a
függönyt, ha meg tudnék mozdulni. Próbálom megérteni, miért
háborognak ennyire az érzelmeim Lauren jelenlététől. Majdnem
annyira, mint amikor megláttam Timet a börtönben. Nincs
értelme: Lauren nem számít nekem. Semmit sem kellene
jelentenie.
Nézem, ahogy az ablakhoz lép, és szétrántja a függönyöket,
mintha le akarná tépni őket a karnisról.
– Jason meghalt – közli tárgyilagosan.
– Tudom.
Felveszi a távirányítót az ágyról, kikapcsolja a tévét.
– Ki mondta el? A rendőrség? Közölték, ki tette?
Tudják? Nyilvánvalóan.
– Apám feladta magát.
 Az APA tetoválására nézek, aztán gyorsan elkapom a
tekintetemet. Kérdéseim vannak. Valószínűleg várnom kellene.
Először ki kell fejezzem az együttérzésemet. – Lauren, én… nem
tudom, mit mondjak. Ez szörnyű. Jól…? – Nem. Nyilvánvalóan
nincs jól.
– Megvagyok – megtörli a szemét.
– Nem állok közel a családomhoz, és férjnél sem vagyok, de ha
az apám megölte volna a férjemet… – korábban biztos voltam
benne, hogy az ilyesmi megeshet Lauren világában, de az
enyémben soha.
– Könyörögtem, hogy ne tegye.
– Ott voltál? – APA a lánya szeme láttára ölte meg Jasont?
– Persze, hogy ott voltam. Könyörögtem neki, hogy maradjon
ki belőle – Lisa is könyörgött. Egyikünkre sem hallgatott. Azt
mondta, hogy értem teszi, de én nem akartam. Senkit sem
érdekel, mit akarok – soha senkit! Senki se figyel rám!
Állok és tehetetlenül figyelem, ahogy felizgatja magát.
– Gaby, én nem akarom, hogy apám börtönbe kerüljön! Hogy
még egy ártatlan ember üljön – nem akarom!
– Hogy érted, hogy „még egy ártatlan ember”? Ha ő ölte meg
Jasont…
– Ő ölte meg Jasont? – Lauren a könnyein át keserűen
felnevet. – Nem ő tette. Azt mondja, hogy ő volt, a … hazug
hülye! Nem figyeltél?
Megdermedek, még a lélegzetem is elakad, ahogy Lauren
szavai keringenek a fejemben. Igen, figyeltem. De nem értettem.
Eddig nem.
Persze, hogy ott voltam. Könyörögtem neki, hogy maradjon
ki belőle.
– Könyörögtél apádnak, hogy ne vállalja magára – összegzem.
Lauren hevesen bólogat.
– Először arról hadovált, hogy el kell temetnünk a hullát – ez
oké volt, ezzel egyetértettem. Aztán azt is mondogatni kezdte,
hogy betegre aggódnám magam, ha Jason sokáig eltűnne, és nem
tudnám, hogy halott-e, aztán valami szarságot arról, hogy feladja
magát, hogy a zsaruk ne gyanakodjanak rám. Ne kérdezd, mi a
francról beszélt!
 – Úgy értette, hogy ezt mondta a rendőrségnek? – kérdezem.
Csak így lehet értelme.
És csak egy dolgot jelenthet.
– Rohadt nagy baromság, ha engem kérdezel – mondja
Lauren. – Nem aggódhattam, hát nem? Tudtam, hogy Jason
meghalt.
Nem érti. Nem lep meg.
– És azt is tudod, ki ölte meg. Ki ölte meg Jasont, Lauren?
– Én! Én öltem meg! – úgy remeg a hangja, mintha valaki
rázná a testét.
– Azért… – a torkom összeszorul a szavak körül, elfojtja őket.
– Azért tetted, amit velem művelt?
– Nem. Tudod, nem rólad szól minden. Francine-ért tettem és
Kerryért – és főleg magamért, mert elegem volt a rohadékból, az
összes szarságából, amit évekig nyeltem. Talán egy kicsit
miattad is – teszi hozzá kelletlenül. – Múlt pénteken te úsztad
meg könnyebben – én kaptam a javát a kocsiban, miután végzett
veled.
– Hogy érted, hogy Francine miatt ölted meg? Ő már jóval
múlt péntek előtt meghalt.
– Sehogy – motyogja Lauren.
– Bosszúból? – csak tippelek.
Francine-ért és Kerryért.
– Jason Kerryt is megtámadta? – kérdezem.
Lauren úgy néz rám, mintha megőrültem volna.
– Azt mondtad, Kerry miatt ölted meg.
Úgy néz vissza, mintha megfordulna a fejében, hogy letagadja.
– Kérlek, Lauren, mondd el!
Leül az ágyra. A lába a fekete farmerben úgy fest, mint két
vékony cső. Meglep, hogy egészen idáig állva tudott maradni.
Megdöbbent, hogy én még mindig állok a sajátomon.
Támad egy ötletem. Igazából inkább csak babona. Nincs
szilárd alapja. Ha melléülök az ágyon, elkezd beszélni.
Megér egy próbát.
Furán néz rám. Oldalra húzódik, távolabb kerül tőlem.
– Amikor pénteken hazaértünk, miután… amikor hazaértünk,
Jason felment az emeletre és bezárkózott a vécébe – mondja. –
Simán elment Dan és Kerry mellett, észre se vette őket, mintha
ott se lettek volna. Tudtam, hogy legalább fél óráig ki se fog
jönni. Kerry megkérdezte, jól vagyok-e. Biztos furán néztem ki.
Tudod, van, amikor valaki megkérdezi, hogy jól vagy-e, és ez a
legrosszabb dolog, amit kérdezhet.
Igen. Jól tudom.
– Nem tudtam magamban tartani, Gaby. Kiborultam,
mindent elmondtam Kerrynek: hogy mit tett veled Jason,
miközben kényszerített, hogy nézzem. Nézd, Németországban
sznob tehénnek gondoltalak, nem fogok úgy tenni, mintha nem,
de ezt nem érdemelted meg. Ó, látnod kellett volna Kerryt,
Gaby. Kiborult, amikor meghallotta, mi történt veled. De mit
tehetett volna?
Összerándulok. Értesíthette volna a rendőrséget. Nem tette.
Mert Jason Cookson tudta az igazat arról, ki ölte meg Francine-t,
és fontosabb volt ezt titokban tartania.
Hogy Tim börtönben maradjon. Hogy Francine halála után
se lehessünk együtt.
– Nem tudtam elviselni, hogy így láttam Kerryt – zokogja
Lauren. – Mindig jó volt hozzám, most meg teljesen összetört az
én férjem, Jason miatt. Tennem kellett valamit, hogy rendbe
hozzam a dolgokat, nem? Minden az én hibám volt. Amit veled
tett, az is az én hibám volt.
– Nem, ez nem igaz, Lauren. Nem tudtad volna megállítani.
– Gyűlölni fogsz, ha elmondom.
– Twitteren kértél segítséget – később megköszönöm neki.
Most nem bírom rávenni magam.
– Gonosz kurvának fogsz tartani, és nem fogsz megbocsátani
– erősködik.
– Miért kellene megbocsátanom, Lauren? Meg fogok. Persze,
hogy meg fogok.
A kezébe temeti az arcát.
– Megmondtam neki az egyetlen dolgot, ami az eszembe
jutott, hogy másra haragudjon, ne rám. Rájött, hogy a tudta
nélkül mentem el. Hazudtam, hogy beteg vagyok anyámnál,
aztán a faszfej apám tönkretett mindent, amikor elpofázta
Jasonnek, hogy Németországban ragadtam, mire ő persze hogy
felhívott! A reptéren voltam, vártam, hogy felszálljak a járatra,
amire apa helyet foglalt. „Tudom, hol vagy”, mondja. Basszus,
majdnem szívrohamot kaptam és helyben meghaltam,
esküszöm. Korábban sose hazudtam neki – nem mertem. Erre ő:
„Mi a fasz, elment abba a kibaszott Németországba, és azt
mondta nekem, hogy az anyjánál van?” Azt se tudom, mit
mondtam neki, annyira bepánikoltam. Valami olyasmit kezdtem
mondani, hogy látni akarlak a Tim körüli szarság miatt, nem
mintha bármit csináltam volna vagy mondtam volna neked, csak
hát… – a fejét rázva félbehagyja a mondatot.
Rengeteg kérdésem van, de félek félbeszakítani.
– Jason torkaszakadtából üvöltözni kezd: hogy meg vagyok
veszve, mit csinálok, miért nem bírom nem beleütni az orromat.
A továbbiakban hogyan bízhatna meg bennem? Tudni akarta,
mit mondtam neked. Kiborultam. Azt kellett válaszolnom, hogy
egy szót se szóltam Timről, se Francine-ről. Ha Jason ilyen
hangulatban van, azt mondod neki, amit hallani akar, mindegy
mit, nem számít. Bevallom, attól kezdve, hogy meghallottam a
hangját, leszartalak téged is meg Timet is, sőt még Francine-t is.
Tudtam, hogy be fog kattanni, mert hazudtam – s hogy rosszabb
lesz, mint korábban bármikor. Jasonnek az volt a legszörnyűbb
rémálma, hogy valamit eltitkolok előle, vagy csinálok valamit a
háta mögött. Ki kellett találnom valamit.
Még mindig nem értem, hova akar kilyukadni mindezzel.
Miért nem fogok megbocsátani neki?
– Úgyhogy… mit mondtál neki?
Csöndben káromkodik, szinte áhítattal. Ahogy mások
imádkoznak.
– Amit mondtál: hogy leszbikussá változol az éjszaka közepén.
Ha egy ágyban alszunk.
– Hogy mi? – a hangom visszhangzik a fülemben. A
megdöbbenés élettelen nevetésként bukik ki belőlem.
Leszbikussá? Ez az utolsó dolog, amire számítottam. Aztán
visszaemlékszem. – Lauren, nem azt mondtam, hogy leszbikussá
fogok válni. Azt hitted, hogy flörtölök veled? Vicceltem.
Konok kifejezés ül ki az arcára.
– Azt mondtad, lehet, hogy leszbikussá fogsz válni – köti az
ebet a karóhoz. – Miért mondanál ilyet, ha nem gondolod
komolyan?
 – Lauren, a kurva… ezért menekültél el? – Nem hiszem el.
Egyszerűen nem hiszem el.
– Részben. Nekem nem jönnek be.
– Nekem sem! Vicceltem. Aggódtál amiatt, hogy osztoznunk
kell egy ágyon. Erre azt mondtam, „ne aggódj, még ha álmomban
magával is ragadnak a leszbikus késztetések, a jó ízlésem
mindkettőnket meg fog védeni”. Vagy valami ilyesmit.
– Igen, és most megint kimondtad! Bevallottad!
Ó, te jó ég.
Mély lélegzetet veszek.
– Lauren. Arra céloztam, hogy még ha hirtelen leszbikussá is
változnék – ami egyébként soha, egyetlen alvó heteroszexuális
nővel sem történt még meg… Ez volt a vicc alapja, ez az abszurd
hipotetikus premissza. – Zavartan ráncolt homlokát látva
egyszerűsítek. – Mindegy! A lényeg, hogy még abban a
valószínűtlen esetben, ha ez meg is történne, akkor se
próbálkoznék nálad, mert leszbikusként jó ízlésem lenne. Nem
tetszenél.
– Ó. Értem – megbántottság villan át az arcán. Most már érti.
– Sajnálom, Lauren. Rossz kedvem volt, és nem lett volna
szabad rajtad levernem. Mondd el, mit mondtál Jasonnek! Szóról
szóra.
– Már elmondtam!
– Azt mondtad, megfenyegettelek, hogy… molesztálni foglak?
Hogy megbecstelenítelek?
– Igen! Így értettem. Honnan kellett volna tudnom, hogy csak
szemét voltál, mint mindig? Megmondtam neki, hogy közöltem
veled, hogy én nem vagyok olyan, erre te azt mondtad… Hogy
éjjel a magadévá teszel.
– Nem. Egyszerűen… nem – reszketek az idegességtől.
– Annyira sajnálom, Gaby.
– Ezért tette Jason, amit tett? Mert azt gondolta, hogy nemi
erőszaktevő vagyok, akinek a feleségére fáj a foga?
– Ez a mániája: a leszbikusok. Mindig a haverjaimról
kérdezget, még Kerryről is – hogy utalt-e bármelyikük arra,
hogy ilyet tenne velem. Keresett valakit, akin kitöltheti a dühét,
akit szerepeltethet a beteges perverz ábrándjaiban. Gaby,
esküszöm, nem tudtam, hogy ilyen messzire fog menni. Azt
hittem, minden rendben lesz. Te erős vagy – nem úgy, mint én.
És korábban még sosem láttam, amit csinált. Más, ha te vagy az
áldozat. Ugye, nem érted? Nem olyan, mintha néznéd, mintha
valaki más lenne.
Felállok, az ablakhoz lépek. Ki akarom nyitni, de nem lehet.
Kinyithatatlan ablakok: az összes ócska, klausztrofób hotelbe
kellenek. Négy emelettel lejjebb a körforgalomban kocsik
végtelen fonala tekereg.
– Jason nem azért támadott meg, mert Francine haláláról
kérdezősködtem – mondom, remélve, hogy az igazság
kimondásával el tudom fogadni, a valóság részévé tudom tenni,
és együtt tudok élni vele. – Nem azért tette, mert ő ölte meg, és
nem akarta, hogy rájöjjek.
Amit veled tett, az a te hibád. Elsütöttél egy gonosz viccet
Lauren kárára. Ki mint vet…
– Azért tette, mert egy perverz állat – jelenti ki Lauren
harciasan. – Mindig az volt. Kurva féltékeny mindig. Az első pár
hónapban még tetszett. „Ekkora hűhót csapni miattam”,
gondoltam, de aztán kezdte túlzásba vinni. Leszarta, hogy
Francine élt-e vagy meghalt, nem érdekelte, hogy kit csuktak le
a meggyilkolásáért, amíg az ő élete nem változott. Élvezte, hogy
hatalma van fölöttünk: „Én megtartom a titkot, ha azt
csináljátok, amit mondok.”
– Jason meghalt. Már nem kell megtartanod a titkait.
Lauren szipog.
– El fogod mondani a rendőröknek, hogy én öltem meg?
– Nem.
– Miért nem? Azt akarom, hogy tudják. Megérdemelte, amit
kapott.
Nem tudok vitatkozni vele.
– Dan és Kerry tudja, hogy te ölted meg?
– Igen. Nem mondanak semmit. Sose mondanak semmit, nem
igaz? A két barom! Pont, mint én – mindannyian barmok
vagyunk! – Lauren megborzong, és a szeme sarkába nyomja az
ujjait. Könnyek csorognak végig a kézfején, majd a karján.
– Ki ölte meg Francine-t, Lauren? Nem Tim volt, igaz?
– Nem – válaszolja megvetően. – Már akkor elmondtam,
amikor először találkoztunk. Nem ő volt, de azt mondta a
rendőröknek, hogy ő tette, és nem hagyta, hogy ellenkezzünk.
Könyörgött nekem. Kerry is. Tim letérdelt és megragadta a
derekamat! Teljesen kiborult. Nem mondhattam nemet, azok
után nem, amit értem tett.
Tehát Simon Waterhouse-nak igaza volt.
– Tim azt akarja, hogy börtönbe zárják. Azt akarja, hogy
ítéljék el Francine meggyilkolásáért. – Nem azért, hogy
megvédjen valaki mást. Csakis a saját érdekében tesz úgy,
mintha megölte volna. Előnyt húz valaki más bűnéből.
Tim, az opportunista. Igen, ezt el tudom képzelni.
– De miért?
Kíváncsi vagyok, Francine gyilkosa hogy érez ezzel
kapcsolatban. Gyűlöli, hogy Tim aratja le a babérokat az ő
munkájáért? Vagy megkönnyebbült? Nem sok gyilkosnak van
ekkora szerencséje.
– Érted teszi! – böki ki Lauren. – Ezt az egészet csakis érted
teszi, és fogalmad sincs, mi folyik itt? Ez őrültség, hallod!
– Hogy érted? – Hogy lehet ennek bármi köze hozzám?
– Miért nem Kerryt kérdezed? Ő tudja. Nekem szart se
mondott senki – mind azt hiszik, hogy hülye vagyok, úgy, mint
te. Ti mind olyan hű, de okosak vagytok, vagy nem? – ugyanezt
a hangnemet használta Bodo Neudorffal szemben is a düsseldorfi
reptéren, amitől azonnal megutáltam. – Olyan okosak, hogy
szerintetek okés, ha lecsuknak egy ártatlan embert, miközben a
gyilkos szabadon járkál! Ez tökre igazságtalan, hát nem? Lehet,
hogy nem vagyok elég okos ahhoz, hogy helyet foglaljak
magamnak a Németországba menő repülőre, lehet, hogy meg
kellett kérnem erre Kerryt, de én voltam az, aki tudta, hogy oda
mész! Ha Kerry annyival okosabb nálam, hogy lehet, hogy
elhitte, amikor azt mondtam, meg akarom látogatni egy
haveromat? Hát milyen haverjaim vannak nekem
Németországban? Egy sincs! Nem is akarnék német haverokat!
Meg akarom rázni.
– Ki jár szabadon, Lauren? Ki ölte meg Francine-t?
– Ne tőlem kérdezd! Megígértem Timnek, hogy soha egy szót
se szólok, soha. Kerrynek is megígértem.
– Lauren, nem kell félned tőlem.
 – Nem félek – támad vissza sértődötten, védekezőn átölelve
magát.
– Én igen – vallom be. – Jobban, mint életemben bármikor.
De neked nem kell, tőlem nem. Csak azt akarom, hogy megértsd!
Olvastad a levelemet. Tudod, mit érzek Tim iránt.
– Ja – válaszolja gúnyosan. – Én is így voltam Jasonnel, mikor
megismerkedtünk. Azt hittem, a nap is az ő seggéből süt. Most
anélkül rá se tudok gondolni, hogy a falba ne akarjam verni a
fejemet.
– Mit tett érted Tim? – kérdezem. – Azt mondtad, „azok
után, amit értem tett”.
– Tudott Jasonről. Hogy miket csinált velem. Meglátott
valamit. Az után történt, hogy szóba álltam Timmel.
Vitatkoztunk. Francine-ről. Ketten egy szobában, egyre jobban
begurultunk, de próbáltunk csendben maradni, nehogy Kerry is
beleüsse az orrát. Jason félreértette – Lauren szeme tágra nyílik.
– Tényleg félreértette, Gaby, esküszöm – soha semmi olyat nem
csináltam Timmel, se senkivel! Kerry és Dan azt hitték, Tim
azért nem figyelt rám, mert túl sznob volt, hogy ezzel fáradjon,
de nem az volt – tudta, hogy Jason engem verne meg, ha
megakadna rajtam a szeme. Talán őt is. Ettől megijedt. Azért
nem figyelt rám, hogy Jason békén hagyjon.
Keresztülnéz rajtam, mintha itt se lennék. Félek
megmozdulni, nehogy félbeszakítsam a gondolatmenetét.
– Könyörögtem, hogy ne mondja el Kerrynek és Dannek, és
nem is mondta. Nem akarták volna a házban látni Jasont, ha
tudták volna, és ha elveszti a munkáját, minden tízszer rosszabb
lett volna. Többnyire féken tudtam tartani. Azt hittem, Tim
felháborodik majd, de megértette. Azt mondta, sose lehet tudni,
mi történik egy házasságban, és nem is tartozik senki másra.
Tényleg ezt mondtad, Tim? Milyen kényelmes álláspont.
Tiszteletben tartottad Lauren privát szféráját, miközben
hagytad együtt élni egy szörnyeteggel.
– Miről vitatkoztatok Timmel? Mit hallott meg Jason?
– Tim meghallotta, hogy beszélek Francine-hez. Főleg
Jasonről. Másnak nem mondhattam el anélkül, hogy nyaggatni
ne kezdtek volna: miért nem hagyom el, miért nem megyek a
rendőrségre, miért nem találok egy jobbat? Még te is ezt
mondtad, pedig neked nem mondtam semmit!
Mert láthatóan az a fajta nő vagy, aki olyan férfira pazarolja
a szerelmét, aki nem érdemli meg.
Felismerjük egymást.
– Nem hibáztattalak érte. Francine kivételével mindenki ezt
mondta volna: hagyd el, nem éri meg. Francine soha nem
mondott semmit. Nem tudott.
– A bizalmadba avattad.
– Nem számított, mit mondtam neki. Soha egy szót se
válaszolt. – Lauren elmosolyodik. A szavai kétértelműek, de az
arckifejezése nyilvánvalóvá teszi: Francine némasága tetszett
neki. Sőt a fő vonzerejét jelentette.
Emlékszem, hogy valami hasonlót gondoltam a Kölnbe tartó
buszon: Lauren annyira sötét, nem számít, mit mondok neki.
– Csak szükségem volt arra, hogy valaki tudja, Gaby. Arra
nem, hogy bármit is tegyen – csak hogy tudja. Életem
legrosszabb pillanatairól senki se tud! Amikor ránéztem anyára,
apára, Lisára meg a haverjaimra, azt gondoltam, „minek
beszélek veletek, ha úgyse értitek?”
– Én ugyanezt éreztem – válaszolom. – Sem Seannal, sem a
közös barátainkkal nem beszélhettünk Timről.
– Igen, te megérted – mondja Lauren elismerően. – Francine
is megértette. Éreztem. Nem ítélkezett fölöttem, mint bárki más
tette volna. Elmondhattam neki olyasmit is, amit senki másnak
nem mertem elmondani. Ő az egyetlen, aki mindent tud…
tudott… rólam és Jasonről. Hogy miket csinált. – Lauren
megtörli a szemét. – Nem értem, hogy Tim miért nem tudott
békén hagyni. Muszáj volt beleütnie az orrát.
– Mit csinált?
– Tim olyan, mint te – ráncolja a homlokát Lauren. – A felét
se értem annak, amit mond, folyton verseket idéz, olyan, mintha
rejtvényekben beszélne. De tudtam, mit akar elérni: Francine
ellen akart fordítani.
– Francine ellen?
– Nem tetszett neki, hogy közel kerültem hozzá. Azt mondta,
hogy ha ismertem volna korábbról, semmit sem akartam volna
elmondani neki. Nem volt kedves és megértő, nem lett volna a
barátom. Szörnyű dolgokat mondott, amiket nem akartam
hallani. Francine igenis a barátom lett, a legjobb barátom –
Lauren a körmeivel kaparja a könnyeit, mintha rovarok
lennének az arcán. – És akkor mi van, ha nem tudott beszélni?
Ha ennyi időt töltesz valakivel, megismered. Megismered, mi
van a szívében. Megérted. Semmit se kell mondania. Kapcsolat
volt köztem és Francine között. Tudta, milyen nehéz volt nekem,
épp úgy, ahogy én tudtam, milyen nehéz neki. De… sokáig azt
hittem… úgy értem, a legrosszabb már megtörtént vele, érted?
Sose gondoltam volna, hogy egy napon lehet, hogy már nem lesz
velem, és megint teljesen egyedül maradok. Nem készültem fel
rá. Hülyeség, nem igaz? Azt gondolni, hogy semmi szarság nem
történhet valakivel, ha valami nagyon szar már megtörtént.
– Természetes gondolat – válaszolom automatikusan. Nem
vagyok biztos benne, hogy értek vagy komolyan gondolok bármit
is abból, amit mondok. Lényem egyik része egyszerűen
kikapcsolt.
– Nem tudtam megállítani őket, Gaby. Semmit sem tehettem.
Én csak egyszerű gondozó vagyok, azok hárman meg… Senki se
hitt volna nekem! Rajtam kívül senkit sem érdekelt Francine!
– Mit nem tudtál megállítani? Lauren, nyugodj meg! Mondd
el! Én a te oldaladon állok.
Vadul megrázza a fejét.
– Bárcsak beszélhetnék vele Jasonről – mondja.
Úgy érti, arról, hogy megölte Jasont.
– Mondd el nekem – válaszolom. – Egy szót sem fogok szólni.
Csak hallgatok.
– Neked? – felnevet. – Ez vicc. Saját magadon kívül senkit
sem akarsz hallani.
– Nem. Végig akarlak hallgatni.
– Mit akarsz tudni? – kérdezi mogorván. – Lehívtam a
kocsmába, leitattam, átvittem apámhoz. Elájult. Leültem apával
és Lisával, egy ideig tévét néztem. Nem mondtam el nekik, mire
készülök. Fogalmuk sem volt. Azt mondtam, elmegyek teát főzni,
aztán kivettem egy kést a konyhafiókból, felmentem az
emeletre, és csak… – a feje fölé emeli két összekulcsolt kezét, és
döfést imitál. – Így. Nem éreztem semmit, amikor megtettem,
csak az járt a fejemben: „Hogy a francba fogom elmondani
apának és Lisának, mit tettem?” Az ő házukban. De otthon nem
tehettem volna – magas, visító hangon felnevet. – El tudod
képzelni? Kerry és Dan nem olyan emberek, akik örülnének, ha
valakit leszúrnak a flancos házukban, nem igaz?
– Francine-t az ő házukban ölték meg – emlékeztetem. Ki? Ki
tette, Lauren?
– De nem volt vér – mondja, mintha teljesen elsiklottam volna
a lényeg felett.
Ez tényleg megtörténik. Véres és vértelen gyilkosságokról
vitatkozom, és arról, melyiknek milyen házban a helye. Lauren
Cooksonnal.
– Gondolod, hogy gonosz vagyok, amiért megöltem? –
kérdezi.
– Szerintem kitüntetést érdemelnél – válaszolom őszintén.
– Tényleg? – fájdalmas látni a reményt a tekintetében.
– Miért érdekel a véleményem? Csak egy beképzelt tehén
vagyok, akit alig ismersz.
– Ez igaz – mosolyog Lauren a könnyein keresztül. – Nem
tudom. Úgy látszik, mindenki más azt gondolja, hogy a te
seggedből süt a nap, és mindenre tudod a választ. Látni akartam,
hogy igazuk volt-e. A leveledben megkérdezted, miért
követtelek Németországba. Hát ezért.
Elvesztettem a fonalat. Lemaradtam a magyarázatról?
– Hogy érted ezt?
– Valahányszor veszekedni hallottam Kerryt és Dant Francine
halála után, mindig rólad volt szó. Tim előtt sose, de ha épp nem
hallhatta, rögtön rákezdték. Kerry folyton azt mondta, mi lenne,
ha beszélnének veled, te tudnád, mit tegyenek. Dan azt mondta,
ne, Tim sose bocsátaná meg. Máskor fordítva – szerepet
cseréltek. Újra meg újra. És hallanod kellett volna Timet, ahogy
rólad beszélt. Elegem volt mindegyikükből. Gondoltam, oké,
keressük meg ezt a Gaby Strutherst. Mindenki mondogatja,
milyen nagyágyú, és biztosan tudni fogja, mi a teendő, úgyhogy
nézzük meg, igazuk van-e. Talán elmondom neki, gondoltam.
Teljesen kiborultam. Láttál. Kezdtem belebolondulni az egészbe.
Találkozni akartam veled, látni, miért ez a felhajtás. De amint
megláttalak, azt gondoltam, „az nem lehet, hogy én ezzel a
beképzelt ribanccal beszéljek”. Bocs, de tudod, hogy értem.
 – Hallottad, hogy Tim rólam beszélt Dannel és Kerryvel? –
kérdezem.
– Nem – Lauren értetlennek tűnik. – Miért?
– Azt mondtad, hallottad, hogy rólam beszélt.
– Nem Kerryvel és Dannel. Csak Francine-nel.
– Francine-nel?
Lauren bólint.
– Nem csak én beszéltem hozzá. Tim is. Nem tetszett neki,
hogy velem kellett osztoznia. Csak magának akarta.
Lehetetlen. Gyűlölte. Elhagyta. Igaz, utána visszament, de
nem azért, mert vágyott rá.
– Ki ölte meg Francine-t, Lauren? Kérlek, mondd el!
Az ajtóra pillant.
– Ha elmondom, ki volt, tudni akarod majd, miért.
– Igen, tudni akarom.
– Meg kellett volna mutatnom neked a leveleket
Németországban – megint sírva fakad. – Ha nem lettem volna
olyan beszari, akkor megmutattam volna őket, mindent
elmondtam volna.
– Milyen leveleket?
– Amik Francine matraca alatt voltak. Aztán, amikor meghalt,
és kidobták az ágyát, Dan máshová tette őket. Tim szobájában,
az ő matraca alatt rejtette el őket. Senki se tudta, hogy én
tudom, hova lettek. Mind azt hitték, nem veszem észre, ami az
orrom előtt történik. Kerry tudta, hogy tudom, és tudta, hogy
nem tetszik, de nem hitte volna, hogy bármit is tenni fogok.
Hülyék! Lefogadom, mind azt hiszik, hogy a levelek még mindig
ott vannak. Gondoltam, egy napon valamelyikük úgy dönt, hogy
elégeti őket, és akkor sose fogom tudni elmagyarázni, miért halt
meg Francine. Nincs olyan beszélőkém, mint Kerrynek vagy
Timnek. Vagy neked. Ezért vittem el őket: jobban
elmagyarázzák, mint amennyire én tudnám.
– Tehát magaddal vitted a leveleket Németországba? Hogy
Kerry és Dan ne tudják megsemmisíteni őket?
Lauren bólint.
– Neked akartam adni őket. De aztán egyszerűen… nem
tudtam.
– Hol vannak? Mutasd meg, Lauren! Légy szíves!
 – Nem tudom. Már nincsenek nálam.
Ne! Ne hagyd, hogy azt mondja, amit mondani fog!
– Hol vannak?
– A fürdőszobában, abban a szar hotelben. Magammal vittem
a retikülömet. Abban voltak. A vécéizére raktam őket, tudod,
ami a tetején van. Gondoltam, úgy nem lesznek vizesek –
beraktam őket egy műanyag zacskóba. Most azt kívánom, bár ne
hagytam volna ott őket. Bepánikoltam, amikor Timről kezdtél
beszélni.
Kiveszem a BlackBerrymet a zsebemből, és beütöm a Simon
Waterhouse-tól kapott számot: a mobilját.
– Gondolod, hogy még mindig ott lesznek? – kérdezi Lauren.
– Neked kellett volna adnom őket. Tudtam.
– Halló? Gaby? – Simon Waterhouse ijedtnek hangzik, mintha
egy rémálomból keltettem volna.
Mit érez majd, amikor elmondom neki, hogy egy német,
osztott pályás út szélén álló, ócska hotel felső emeletén, egy
vécétartályban van egy csomó levél, amit el kell olvasnia?
1 4 3 7 B/SK SZÁMÚ RENDŐRSÉGI BIZONYÍTÉK – DANIEL JOSE FRANCINE
BREARYNEK CÍMZETT,
2 01 1 . február 1 3 -ára keltezett, kézzel írt lev elének átirata

Francine, Kerry v el egy ütt a lev eleinkben v alam it nem tettünk elég gy akran:
nem m ondtunk oly asm it, am it ne tudtál v olna. Úgy tűnik, főleg a m últbéli
esem ény ekre v onatkozó m eglátásainkat írtuk le. Lehet, hogy ez rendben v an,
nem tudom . De ennek a lev elezésnek az a lény ege, hogy tám ogassuk Tim et.
Csupán az a különbség, hogy ő az ágy ad m ellett ülv e m indennap hangosan
beszél hozzád, m i pedig leírjuk, hogy Lauren ne hallgathassa ki.
Belehallgattam Tim v eled foly tatott, egy oldalú beszélgetéseibe. Ügy el rá, hogy
sem m it oly at ne m ondjon, am iről m ár tudsz. Lehet, hogy tév edek, de úgy
gondolom , előre m egterv ezi, m it fog m ondani neked, m ielőtt bem egy a
szobádba. Rendszerezettek a m onológjai. Mindegy ikben v an v alam ily en
m eglepetés, m ég ha csak anny i is, hogy Gaby v el a Proscenium tornácán
csókolózott először ezen v agy azon a randin. Senkinek sem szám ít, kiv év e
Tim et, Gaby t és téged: a régóta szenv edő, elárult feleséget.
Legalább nem unatkozol, gondolom . Tim azt akarja, hogy tűkön ülj (bocs –
tudod, hogy értem ), és rettegj attól, am it legközelebb hallani fogsz. Csupa
oly asm it, am it egy kom ikus új any agnak hív na, bár sem m i v icces nincs
benne. Gaby az egy etlen tém ája, és ha róla v an szó, a teljes kom oly ságon kív ül
képtelen m ásra. Sosem fogy ki az újdonságokból: arról m esél, hogy an építette
fel a cégét, a terem tm ény ére, Tactionre v onatkozó, v éget nem érő technikai
részletekről, am iket csak egy szakértő érthet – v agy oly asv alaki, aki szerelm es
egy szakértőbe –, a leny űgöző weboldaláról, a szellem es m egjegy zéseiről,
am iket jelentéktelen dolgokról tett négy év v el korábban. Tim nek bizony ára
oly an a m em óriája, m int egy fény képezőgép. Vagy az életében sem m i m ás
nem érdekli.
Ennek ellenére sosem hallottam , hogy kim ondta v olna: szereti Gaby t. De elég
ostobának kellene lenned, hogy ne jöjj rá m agadtól, Francine. Egy etlen férfi
sem szeret v éget nem érően beszélni egy nőről, hacsak nincs odáig érte.
Kerry v el nem értettük m eg, Tim m enny ire Gaby m egszállottjáv á v ált, am íg
nem hallottuk, hogy an beszél róla neked.
Miv el nem tudom ráv enni m agam , hogy m a tov ább dolgozzam , köv etni fogom
Tim példáját, és elárulok két titkot. És akárcsak ő, m indkettőt előkészítettem .
Az egy iket senki sem ism eri: kezdem úgy érezni, hogy az elm últ, ki tudja, hány
év ben csak az időm et pazaroltam . Azonnal abba akarom hagy ni a PhD-m et.
Kerry nem tud róla. Ellenzi, hogy bárm it is feladjon az em ber, és m egpróbálna
lebeszélni róla. Valószínűleg sikerrel járna. Az az igazság, hogy nem v agy ok
biztos benne, rá tudom -e v enni m agam , hogy tov ább gondolkozzam azon és
írjak arról, hogy an befoly ásolják a szám unkra v onzó archetípusok és
történetek a pénzügy i kockázatv állaláshoz v aló hozzáállásunkat. Egy szerre
interdiszciplináris katy v asz és fenem ód ny ilv ánv aló: az 1 . szám ú em ber
legrosszabb rém álm a, hogy oly an történetet kell elm ondania m agáról,
am ely ben túl félénk v olt ahhoz, hogy m egragadjon egy fantasztikus
lehetőséget, am inek eredm ény eként lem aradt a nála bátrabbak által élv ezett
jutalm akról. A 2 . szám ú em ber legkev ésbé kedv elt hipotetikus
élettörténetében egy v alószínűtlen lehetőségen teszi kockára nehezen
m egszerzett jav ait, és teljes szegény ségbe zuhanv a bánhatja a v akm erőségét.
Az 1 . szám ú szem ély ny ilv ánv alóan sokkal nagy obb esélly el fektet be százezer
dollárt egy kockázatos, foly ósítható tőke nélküli start-upba, m int a 2 . szám ú.
Tessék: nagy jából száz szóban összefoglaltam . Még te is m egértenéd, Francine,
bár biztos v agy ok benne, hogy m ódot találnál arra, hogy egy aránt elítéld az 1 .
és a 2 . szám ú szem ély t is. De az alapv ető elképzelést m egértenéd. Úgy hogy
m iért szentelek év eket arra, hogy PhD-t írjak belőle, m iért töltök hónapokat
kérdőív ek m egterv ezésév el és adatgy űjtéssel, hogy bizony ítsam , am it am úgy
is tudok? Mi értelm e? Még ha sikerül is befejeznem és publikálnom , csak anny it
érnék el, hogy egy csom ó szófosó elm életi közgazdász sorban állna, hogy
lehúzzanak oly an foly óiratokban, am ely eket senki sem olv as. Máris gutaütés
közeli állapotban készülnek rá, m ert oly an sem m ire nem jó csalafintaságot
rángattam bele a drágalátos közgazdaságtanukba, m int a narratív archetípus.
Bizony ára kív áncsi v agy , m iért m esélek neked oly asm iről, am inek sem m i köze
hozzád, Francine. Mit érdekel téged, hogy abbahagy om -e a PhD-m et v agy sem ?
Tim nem pazarolná arra az idejét, hogy találom ra kiv álasztott híreket osszon
m eg v eled, ugy e? Megkockáztatom , hogy arrogánsnak fogok tűnni, de úgy
gondolom , elfelejtette figy elem be v enni, m ily en halálosan m egsértődtél
m indig, am ikor akár csak öt percre is v alaki m ás került a figy elem
középpontjába. Képtelen v oltál anélkül m eghallgatni m ásokat, hogy ne kezdtél
v olna forty ogni és kellem etlenkedni, m ert kikerültél a riv aldafény ből.
Kerry v el rögtön észrev ettük, am ikor Tim m el először jöttél hozzánk v acsorára,
és először találkoztunk v eled. Teljesen m egdöbbentünk, és képtelenek v oltunk
rájönni, m i ütött belé. Hirtelen sem m iv é lettek a hosszú, szórakoztató
m onológjai, m ely ek az egy ütt töltött estéink legjobb részét jelentették. Minden
rá irány uló kérdést oly an töm ören és hum ortalanul v álaszolt m eg, am enny ire
lehetett, m ajd v isszairány ította rád a figy elm et. „Jól, kösz, v elem m ost nincs
sem m i.” A „jól, kösz” önm agában is elég fura v olt. A foly tatás m ég furábban
alakult: „Viszont Francine m unkája m ost elég izgalm as, nem igaz, drágám ?”
Elég izgalm as a m unkája. Még ha figy elm en kív ül is hagy juk, hogy
ny ugdíjügy ekkel foglalkozó jogász v oltál, Francine, egy szerűen nem illett
Tim hez, hogy ily eneket m ondjon. Kerry v el eleinte el sem tudtuk képzelni, m i a
fene történt v ele. Aztán rájöttünk. Horrorfilm be illő pillanat v olt: a naiv hősnő
érezhet így , am ikor belebotlik egy pókhálóv al fedett, fekete-fehér
fény képalbum ba, am ely ben talál egy fotót, am in a férje egy koporsóban
fekszik, és a boncolásból szárm azó v arratok borítják a testét – m ajd rádöbben,
hogy a férfi m ár év ek óta halott, ezért v an rajta az a furcsa Y alakú sebhely ,
am iről m indig állította, hogy teniszezés közben szerezte. (Kérlek, bocsásd m eg
szellem eskedésem et és a találom ra kiv álasztott narratív archetípus
betolakodását. Ahogy m ondtam , egész délelőtt a PhD-n dolgoztam .)
Úgy gondolom , fájna neked, ha v égig kellene hallgatnod, ahogy a
karrierem m el kapcsolatos aggály aim ról panaszkodom , Francine. Fájdalm at
okozna az egódnak, hogy a ném a hallgatóság szerepébe kény szerülsz, különösen
annak tudatában, hogy nem kerül rád a sor, am ikor befejezem .
Haladjunk tov ább a m ásodik, előre elterv ezett tém ánkra, ennek v an hozzád
közv etlen köze: em lékszel, am ikor Tim m el m egv ettétek Robert Harris
I mperium cím ű regény ét a születésnapom ra? Vicces, elolv astam Kerry
legutóbbi lev elét, am it neked írt, és m ég csak m eg sem em lítette az este Robert
Harrisszel kapcsolatos aspektusát. (Az em lékgy űjtés éjszakája nev et adta neki,
csak hogy tudd.) Miközben felbontottam az ajándékotokat, azt m ondtad,
szerinted v alószínűleg m ár v an egy példány om , de Tim határozottan állította,
hogy nincs. Úgy m ondtad, m intha kétségtelen lett v olna, hogy tév ed, elv égre
Tim ről v olt szó. Am i azt illeti, addig a napig tökéletesen igaza is v olt – akkor
ugy anis nem csak egy , de két em ber is m eglepett egy -egy példánny al: az
any ósom és a titkárnőm . Kerry nev etett, m ikor elújságoltam neki. „Ideje lenne
közhírré tenni, hogy leszoktál Robert Harrisről, különben életed hátralév ő
részében m inden karácsony ra és születésnapodra húsz példány t fogsz kapni a
legújabb köny v éből!” (Biztos v agy ok benne, egy gy ors statisztikai analízis
felfedné, hogy a legnagy obb dühkitöréseid m ások szám ára különleges
alkalm akkor történtek, Francine.)

Feltéptem a csom agolópapírt az egy ik sarkán, és pont ugy anakkor pillantottam

m eg a cím „Im p” részletét, am ikor Kerry . Közv etlenül m ellettem ült a
kanapén. Akárm ily en lehetetlen lett v olna elm agy arázni ezt bárkinek, aki
nem v olt az őrült négy esünk része, tudtuk, hogy elképzelhetetlen elism ernünk,
hogy ez m ár a harm adik példány , am it ajándékba kaptam . Tim biztosított
téged arról, hogy nem v olt m eg nekem a köny v . Ha kiderült v olna, hogy
tév edett, szenv edést okoztál v olna neki. Neki köszönhetően oly asv alakiv é
v áltál v olna, aki hibázott az ajándékv ásárlás során, am i a szem edben a
ny ilv ános m egszégy enüléssel lett v olna egy enlő.
Úgy tettem , m intha soha életem ben nem láttam v olna az I mperiumot, sőt a
biztonság kedv éért hozzátettem , hogy nem is tudtam , hogy Robert Harrisnek
m egjelent egy új thrillere. Kerry felállt, és bejelentette, hogy kim egy a
kloty óra. Tudtam , hogy csak kifogást keresett. Nem v olt hajlandó v állalni a
kockázatot, hogy v alam iért felm ész az em eletre, és m eglátod a két kötet
I mperiumot a hálószobánkban. Tudod, m it csinált, Francine? Megfogta a m ásik
két példány t, betekerte őket egy pólóba, és a m atrac alá dugta. Ugy anígy
tettem v olna, ha nem kellett v olna v eszteg m aradnom és gondosan tettetnem ,
hogy jobban örültem az ajándékodnak, m int m agának az életnek, hogy
biztosan úgy érezd, kellően m eg v agy becsülv e.

Tim próbált laza m aradni, de tudtam , hogy ő is tudja. Leolv asta az arcom ról –
és Kerry éről –, bár v alószínűleg úgy hitte, csak egy példány ról v an szó, nem
kettőről. Képzeld csak el, Francine: ekkora pánik egy enny ire nev etségesen
hétköznapi dolog m iatt. Ezt tetted a körülötted élőkkel. Ezért Kerry v el
ellentétben engem nem aggaszt, hogy Lauren tudja, m i történik. Szerinte
Lauren m egláthatta, am ikor a m atrac alá dugott egy lev elet. „És ennek m iért
v an jelentősége?” – kérdeztem . „Mit tehet Lauren, am iv el árthat nekünk?” De
Kerry szám ára ez nem arról szól, hogy árthat-e nekünk. Hanem a bűntudatról.
Nem tudja elv iselni, hogy Lauren (v agy akárki m ás) úgy gondolja, hogy
hely telenül cselekedett. Attól is fél, hogy Lauren felelősségre v onhatja Tim et,
akinek em iatt bűntudata tám adhat. Meg tudom érteni. Kerry szem ében az,
hogy Tim kény elm etlenül érzi m agát, egy enlő a halállal.
Ezért bátorította m indig a hosszú „beszélgetéseit” v eled, Francine. Tim
szám ára hasznos terápiának tekinti. Innen ered a v eled foly tatott egy oldalú
lev elezésünk, azzal a m egkötéssel, hogy a lev eleket a szobádban, az ágy ad
m ellett ülv e kell m egírnunk. Kerry úgy döntött, így fogjuk tám ogatni Tim et.
Az én szem em ben a lev eleink hátrány a épp az, am i Kerry szerint a legnagy obb
előny ük: nem tudod őket elolv asni, és m i sem olv ashatjuk fel őket hangosan
neked: ezek Kerry szabály ai. Úgy hogy nem tudod, m i v an bennük. Bölcs
feleségem v élem ény e szerint egy edül így lehetünk tisztességesek m indenkiv el
szem ben. Micsoda szerencse, hogy testileg nem az esete Tim , m áskülönben m ár
év ekkel korábban elv eszíthettem v olna.
Nem akarok különösebben tisztességes lenni v eled szem ben. Te m ikor v oltál
tisztességes Tim m el? Vagy bárm ely ikünkkel? Úgy gondolom , fel fogom olv asni
neked ezt a lev elet. Kerry nincs itthon. Nem fogja m egtudni. Bűntudatom lesz,
am iért eltitkolom előle, de ez nem akadály oz m eg.
Úgy hogy kezdjünk bele.
 26.

2011. március 16.

Sam átvette az utolsó leveleket Simontól. Egy szék nélküli

padlásszoba padlóján ültek a németországi Haffner Hotelben,
abban a szobában, amelyen Gaby Struthers és Lauren Cookson
osztozott volna, amikor késett a repülőgépük, ha Lauren nem
menekült volna el. Ki ne menekülne el egy ilyen szobából?,
gondolta Sam. Ide senki sem lép be önszántából, és nem is tölti
itt szívesen az idejét, csak ha közös öngyilkosságra készül, vagy
olyan filmet forgat, amelyben mindenki depressziós. A
függönyöket mocsok pettyezte, a szőnyeg fényes csupasz foltok
kollázsa volt. A szoba egyik korábbi lakója egy összeaszott régi
sebtapaszt hagyott az egyik sarokban, amit a takarítók nem
vettek észre és nem dobtak el – már ha egyáltalán feljöttek ide
valaha. A falakat nem díszítette semmi, csak a cikázó villámokat
idéző vakolat, ami a lemállott a tapéta alatt felvillant. A falak
Simon és Charlie nappalijára emlékeztették Samet, de
megtartotta magának ezt a gondolatot.
Áporodott szag ülte meg a levegőt: régi szesz és izzadság
szaga. Sam azt kívánta, bárcsak sose hagyta volna el a civilizált
Prosceniumot.
Visszaadta a levelet Simonnak, miután elolvasta.
– Ugyanaz, mint az eddigiek.
– Sajnálom.
– Nem a te hibád. Igazad volt: egy elrejtett levelekkel teli
műanyag tárca egy német hotel vécétartályában, amit egészen a
Culver Valley-i Heckencottból hoztak ide – hasznosnak tűnhet.
Kizárt, hogy ne legyen fontos. Igen, küldhettünk volna néhány
zsarut, hogy begyűjtsék, de…
– Nem erre gondoltam – vágott közbe Simon. – Sajnálom,
hogy… tudod. Ahogy viselkedtem. Egyszerűen csak peched volt,
ez minden. – A levélköteget úgy ejtette a padlóra, mintha az
bosszúságot okozott volna, és az álla alá húzta a térdét. Mintha
csak arra várt volna, hogy egy óriás kinyújtsa a karját és fejbe
vágja. Bár meglehet, hogy a szoba komorsága is hozzájárult
ehhez a hatáshoz, ismerte be Sam.
Várt.
– Az idő nagy részében rendszerint kissé dühös vagyok, bár
nem tudom, miért – vallotta be Simon. – Ezúttal téged
nyomasztottalak.
Sam hajlott a kompromisszumra, de attól tartott, ha beismeri,
hogy „az is igaz, hogy valószínűleg korábban el kellett volna
mondanom”, az események kevésbé barátságos fordulatot
vesznek; Simon visszavonhatja a bocsánatkérését.
– Felejtsük el – mondta. Örült, hogy megbocsátottak neki,
függetlenül attól, rosszat tett-e vagy sem.
– Olvasd el újra a leveleket!
Sam kézbe vette a hozzá legközelebb esőt.
– Gondolod, hogy megtudunk belőlük valamit?
– Azt hiszem, én megtudtam belőlük valamit, amit te nem.
Lehet, hogy neked is elmondják, ha szépen kéred őket.
– Azt, hogy ki ölte meg Francine-t? – Sam figyelmét ez nem
kerülte volna el.
– Valami fontosabbat. Elmondják, miért tette.
Ez valami trükk volt? Simon bosszúja?
– Nem látom – mondta Sam. – Csak neheztelést,
bizonytalanságot és bánatot látok a papíron. – Kiterítette maga
előtt a lapokat a padlóra. Egyes szavak kiugrottak: „emlékek”,
„sulykolta”, „megforgatta”. Tudta, hogy nem megy vele
semmire, ha így néz rájuk, de nem volt hozzá türelme, hogy újból
végigolvassa az egészet. Vajon Simon kényszeríteni fogja?
Van rá mód, hogy engedékenyebben bánj velem, tekintettel
arra, hogy hamarosan lemondok? Néhány hét múlva már nem
az én feladatom lesz, hogy rájöjjek a megoldásra. Sam egész
nap azon gondolkodott, hogyan hozhatná szóba a témát;
legkevésbé sem akarta, hogy Simon nehezteljen a döntése miatt,
de nem talált módot arra, hogyan fogalmazza meg úgy, hogy
biztosan megelőzze ezt.
– Nem látok bennük indítékot. – A levelekre mutatott. – Nem
látok miértet.
 Simon bólintott. – Nem is fogsz. Mert nem tudod, ki tette.
– De azt megállapítottuk, hogy a levelek nem árulják el, ki
tette. – Ami azt jelenti… – Tudod, ki gyilkolta meg Francine-t?
– Te is tudnád, ha nem a rossz módon tekintenél a
meggyilkolására.
– Ki volt? Dan Jose?
– Dan? – Simon elvigyorodott a gondolatra. – A férfi, aki
bátran kiállt a legjobb barátját börtönbe juttató csalárdság ellen,
és bevallotta, hogy mindenben hazudott, mégsem mondta el az
igazat? Soha senkit nem ölne meg – soha nem tenne semmit.
Kerry Jose? – Simon számított Sam következő kérdésére. –
Nem. Olvastad, Dan hogyan jellemezte: mindenkivel szemben
tisztességes akar lenni. Szüksége van rá, hogy jónak lássák. Az
egyik levelében bevallja, hogy kifejezetten szeretné megölni
Francine-t, de ez csak ábránd – tudja, hogy sosem fogja
megtenni. Lauren: az egyetlen személy a Dower házban, aki
kedvelte Francine-t. Már ha lehetséges egy egész nap ágyban
fekvő húsdarabot kedvelni – tette hozzá Simon mintegy
mellékesen. – Lauren nem ismerte azt a szörnyeteget, aki
pokollá tette mindenki életét. Kihagyta a családi karácsonyát,
hogy Francine-nel lehessen, és elérte, hogy Francine szerepet
kapjon a Dower ház ünnepeiben. Nap mint nap ellátta a
szükségleteit – amiért rendkívül jól megfizették, ráadásul
ötcsillagos ellátást kapott, és a férjének is állást adtak. Miért
akarná Lauren megölni Francine-t? Nem lehet. Kizárt.
– Akkor… Jason? – kérdezte Sam, tudván, hogy ez helytelen
válasz, és Simon ezért terelte felé. A férfi kegyetlen volt. Sam
arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy élvezi, ha mások
hülyének érzik magukat mellette; intellektuális szadista. – Azt is
tudod, ki ölte meg Jasont?
– Lauren tette – mondta Simon, mintha ez nyilvánvaló lett
volna, és alig számítana. – Wayne Cuffley hiába próbálta védeni,
a következetlenségével felfedte magát, amikor megkérdezte,
hogy ő adhatja-e át neki Jason halálhírét. Ahogy hangsúlyoztad,
ezt már az előtt is megtehette volna, hogy feladta magát. A
vallomása szerint először levette a rendszámtáblát a kocsijáról,
és elhozta nekünk a holttestet, hogy Laurennek ne kelljen azon
aggódnia, Jason él-e vagy meghalt. Aztán feladta magát, hogy a
lányának ne kelljen azzal együtt élnie, hogy nem tudja, ki szúrta
le a férjét. Ha ennyire fontos lett volna neki, hogy Lauren
mindenről tudjon, lehetetlen, hogy ne mondta volna el, mit tett,
amíg szabadlábon volt. Ennek nincs értelme. Csak azért
mondhatta, hogy a fejünkbe verje: Lauren nem tudta, mi történt
Jasonnel – egyrészt nem tudta, hogy halott, másrészt nem tudta,
ki ölte meg. Az egész baromság.
Francine fontos volt Laurennek. Lauren ölte meg Jasont. Ha
összerakjuk a kettőt…
– Nem Jason ölte meg Francine-t – mondta Simon, aki
bizonyára olvasott Sam gondolataiban. – De látta, ki tette. Az
ablakon keresztül.
Sam ritkán érzett ámulatot, de a mostani ezen alkalmak közé
tartozott.
– Honnan tudod?
Simon összeráncolt homlokkal elmosolyodott: még egyszer,
utoljára végigfutott az elméletén, hogy ellenőrizze, mielőtt
bemutatja.
– Nyilvánvaló. A hazugságból, amit a Dower házban mindenki
papagájként ismételt arról, hogy Jason hol volt, amikor Lauren
megtalálta a holttestet. Ha nem Jason ölte meg Francine-t, miért
nem mondták el az igazat arról, hol volt és mit csinált a nő
halálakor?
– De… honnan tudod, hogy nem ő ölte meg? – kérdezte újból
Sam.
– Mert tudom, ki tette – válaszolta Simon. – Akárcsak Jason.
Mindenki másnál korábban tudta, kivéve magát Francine-t és
azt, aki megfojtotta a párnával. A férfi odakint volt, az ablakokat
tisztította, ahogy a vallomás második verziójában állította
mindenki. Csakhogy nem a ház előcsarnokának ablakait
tisztította a ház előtt, hanem Francine hálószobájáét. Szintén a
földszinten, de hátul. Mikor Charlie elkezdte kikérdezni Kerryt
arról, hogy Jason mit keresett az előszobában – szerelt-e
valamit, és ha igen, mit –, az asszony pánikba esett, és egy
reményei szerint hihetőbb hazugsághoz folyamodott: Jason az
ablakokat tisztította. Ami igaz. A jó hazudozók tudják, hogy annyi
igazságot kell belezsúfolni a hazugságba, amennyit lehetséges.
Kerry csak egy részletet változtatott meg: előszobát mondott a
hálószoba helyett. Kulcsfontosságú volt, hogy senki ne jöjjön rá:
Jason szemtanú. Megkérdezték volna, mit látott.
Összehasonlították volna a verzióját Tim Breary vallomásával –
túl nagy volt a kockázat, hiszen a férfi hazudott. Rengeteg apró
részleten fennakadhatott volna. Egyszerűbb, ha azt mondják,
nem látott semmit, és csak felmondja Tim verzióját az
eseményekről, mint mindenki más a Dower házban.
Tim Breary. A nagy találgatásban Sam majdnem
megfeledkezett róla.
– Tehát ha se Kerry, se Dan, se Lauren, se Jason nem tette,
akkor…
– Csak Tim ölhette meg Francine-t? – fejezte be Simon Sam
kérdését. – Nem. Nem tehette és nem is tette. Timnek élve
kellett Francine, nem holtan. Az éveken át tartó bántalmazása
után nem tudott betelni a kettejük közti új hatalmi egyensúllyal.
Azzal, hogy többé már nem félt tőle, hogy a változatosság
kedvéért most ő gyötörhette. A szavak éppolyan fegyverek
lehetnek, mint egy kés vagy egy pisztoly, és Francine nem tudott
visszavágni. Tim narkotikuma lett, hogy a Gaby Struthersről
szóló történeteivel gyötörje, arról a nőről meséljen neki, akit
szeretett. Hogy sorvadó negyvenéves testekről szóló verseket
olvasson neki, tudván, hogy Francine nem menekülhet,
bármennyire gyűlöli hallgatni ezeket. Úgy hiszem, soha nem
vetett volna véget ennek. Mit gondolsz, miért nem kereste Gaby
Strutherst, amikor visszaköltözött Culver Valley-be Francine
agyvérzése után?
Vajon elvárta Simon, hogy Sam ámulva csóválja a fejét?
– Azért, mert még mindig nem volt szabad. Még mindig nem
volt elérhető. Úgy vágyott Francine-re, ahogy azelőtt soha.
Hatalmasnak érezte magát attól, hogy megbüntethette. Annyira
erősen vágyott a kínzására, hogy még Gaby közelsége miatt sem
volt képes lemondani róla. Breary függővé vált. De nem akart
szembenézni ezzel, úgyhogy bemagyarázta magának, hogy
kísérletet folytat: meg akarja tudni, Francine ugyanaz a személy,
akit ő ismert, vagy sem. Hogy lehetne biztosat tudni erről? Szép
kis kísérlet az, amelynek során sosem gyűjtenek adatokat – tette
hozzá Simon elutasítóan.
 Sam csak fél füllel figyelt rá. Gondolkozni próbált. Gaby
Struthersnek alibije volt; ő nem tehette. Akkor ki?
– Kifogytam az ötletekből – ismerte be. – Még a reménytelen
tippekből is. Ha azt akarod, hogy tudjam, ki gyilkolta meg
Francine-t, kénytelen leszel elmondani. – Bocs, hogy csalódást
okoztam. Már megint.
– Senki sem gyilkolta meg Francine-t – jelentette ki Simon.
– Senki? De…
– Láttad a holttestét?
– Igen! – Mi a fenére célzol?
– Az biztos, hogy meghalt – mondta Simon. – Jogilag
lehetséges, hogy gyilkosság történt. Gondolom, a bírótól függ.
Vagy az esküdtektől. De én nem hívnám gyilkosságnak. Épp
ellenkezőleg.
– Ki ölte meg? – kérdezte Sam. Simon nem köthet bele a
„megölte” szóba.
– Az, aki a legkevésbé sem akarta meggyilkolni. Az egyetlen
szövetségese a Dower házban.
– Úgy érted… Lauren?
Simon bólintott.
De egy perce még azt mondta… Nem, döbbent rá Sam. Simon
csak azt mondta, Lauren nem gyilkolta meg Francine-t. Azt nem
mondta, hogy nem ölte meg.
– Kíváncsi vagyok, vajon Kerry és Dan Jose osztoztak a
függőségben? Ugyanolyan szadista örömöt leltek a levelek
megírásában, mint Tim Breary a kis monológjaiban, vagy csak
erkölcsi támogatást nyújtottak Timnek, ahogy Dan állította az
utolsó levelében?
Sam teljesen elvesztette a fonalat. Úgy döntött, kivár, és jó
hallgatóság lesz, mivel nem tud érdemben hozzájárulni az
eszmefuttatáshoz. Akárcsak Francine Breary.
– Erkölcsi támogatást – ismételte Simon undorral. – A
levelekkel, melyek nagyon megfontoltan és analitikusan
szétcincálják Francine jellemét – hergelik és elítélik, ahol csak
tudják. A földön fekvő rugdosásának iskolapéldája. Eközben
Breary kínozza a feleségét. Mi másnak nevezhetnénk? Ott
fekszik az ágyhoz bilincselve, sem beszélni, sem mozogni nem
tud, és a férje mindent elmond neki, amitől azt kívánhatja,
bárcsak halott lenne. Érzelmi kínzás. És Kerry Jose, aki tud
minderről, azt gondolja, hogy ez jó terápia Tim számára! Tim
feldolgozza a félelmét, gondolja ő – kiönti magából, fejlődik. De
hát ez beteg gondolat! Kerry úgy dönt, rendjén van, ha hagyja,
hogy Tim büntessen és érzelmileg kínozzon egy rokkantat, aki
nem tud védekezni. Dan pedig egyetért vele.
Simon csöndben káromkodott, és a plafonra nézett.
– Egyik nap a másik után, a büntetésnek sosincs vége.
Francine-t újra és újra szembesítik azzal, hogy az élete sosem
volt olyan, amilyennek gondolta, hogy a férje sosem szerette úgy,
ahogy mutatta. A férfi keserűségének gyűjtőedényévé vált. És
Kerryévé és Danévé. Kerry úgy képzeli, a levelek tisztességesek,
ne felejtsük el! Őrült nézőpontjuk szerint ezzel a bánásmóddal
egyenlítettek. A levelekben annyira választékosan és érzékenyen
fogalmaztak, hogy szinte lehetetlen észrevenni, valójában mi
történt házon belül.
Igaza van Simonnak, Sam belátta. Kerry és Dan beszámolói
Timet tüntették fel fő áldozatként, míg ők ketten holtversenyben
osztoztak a második helyen. Kerry és Dan Jose olyan
szakértelemmel írták meg történetüket, hogy amikor először
olvasta a leveleket, Sam még a nő áldozat volta ellenére is
csekély szimpátiát érzett Francine iránt.
– Kerry és Dan mindkettőt akarta – folytatta Simon dühösen.
– Szolidárisak akartak lenni Timmel, de nem akartak ártani
Francine-nek – vagy legalábbis így gondolták. Úgyhogy sosem
olvasták fel neki a leveleiket! De megírták őket – órákig ültek az
ágya mellett, írtak, a levelekbe öntötték a keserűségüket. Nem
ötlött fel bennük, hogy Francine esetleg kíváncsi lehet, mi a
francot csinálnak, miért ülnek ott és írnak valami szart, amit
sosem láthat? Aztán begyűrték a matraca alá! Azért, hogy tudja,
rajta fekszik, akármi is legyen az.
– Ha Francine tényleg annyira kontrollmániás volt, mint
amennyire a levelek sugallják, gyűlölhette ezt – mondta Sam,
örülve, hogy végre valamit hozzátehet a beszélgetéshez. – Talán
tudták, hogy szenvedni fog attól, ha nem tudja, mit írtak. Ez is az
elégtétel része lehetett.
 – Kerry számára igen – értett egyet Simon. – Könnyen
meglehet. Ha olyasvalakinek gondolod magad, aki túlságosan
jólelkű és tisztességes ahhoz, hogy bárkit is szándékosan
bántson, úgy kell ártanod másoknak, hogy el tudd rejteni – még
magad elől is. Különösen magad elől. Azt hiszem, Kerry számára
erről szóltak a levelek. Dan… nem tudom. A legjobb esetben
támogatni próbálta a barátját és a feleségét, és Francine ennek
eszköze volt. Még ha nem is akart szenvedést okozni neki, akkor
is tárgyként kezelte. A… gyűlölet és az epe egyfajta múzsájaként.
Lehet, hogy nem ugyanaz az érzelmi kínzás, mint amit Tim
Breary tett, de attól még aljas.
– Tehát Lauren végig tudta, mit művelnek? – kérdezte Sam.
– Tudnia kellett.
– Tudnia kellett – visszhangozta Simon. – Kerry Laurennel
kapcsolatos szabályát, illetve hogy Dan sosem olvashatta fel
hangosan a leveleket, az indokolta, hogy titkolózni akartak előtte.
Bizonyára tudta Kerry, hogy Lauren elég sokszor hallotta Timet
Francine szobájában, amikor a Gabyről szóló történeteivel
gyötörte. Kerry nem akarta, hogy Lauren rájöjjön, hogy
Francine-t mindenki gyötri – nemcsak egy ember kínozza,
hanem három. Három okos, művelt ember, akik semmi rosszat
nem láttak abban, hogy arra kényszerítenek egy beteget, aki
sem mozogni, sem beszélni nem tud, hogy nyelje le az összes
mérgüket.
– Gondolod, hogy Kerry erre gondolt, amikor azt írta, hogy
valaki hamarosan meg fogja ölni Francine-t, de nem tudja,
kicsoda? – kérdezte Sam. – Laurenre gondolt?
– Laurenre vagy Timre – vágta rá Simon kételkedés nélkül. –
Kerry rettegett attól, hogy valamelyikük meg fogja tenni, de nem
tudta, melyikük lesz az. Lauren, hogy kiszabadítsa Francine-t a
házból, ahol ennyire kegyetlenül bántak vele, vagy Tim azért,
mert ha többé már nem fél Francine-től, és elmondott neki
mindent, amit el akart mondani…
– De – bocs, hogy közbevágok – az egyik levelében Kerry
könyörög Francine-nek, hogy ne lélegezzen többé.
– Igen, de nem azért, mert holtan akarja látni – borzongott
meg Simon. – Kerry ismét fair volt: „Óvd meg magad a
meggyilkoltatás kínszenvedésétől, Francine, és ne felejts el hálás
lenni nekem a figyelmeztetésért!” És ne feledd… – Simon a
levegőbe bökött, hogy egyértelművé tegye, most Samhez beszél
–, hogy ezek a levelek a nyilvánosságnak szólnak. Mindenki
szerkeszti magát, gondolva, hogy a többiek valamikor el fogják
olvasni a végeredményt. Mindannyian tudják, hol vannak
elrejtve a levelek – miért ne olvasnák el egymásét? Dan remélte,
hogy Kerryt megdöbbenti majd, hogy a férje szerint szerelmes
Tim Brearybe. Ha a nő felhozza és tagadja, Dan majd jobban érzi
magát. Ha nem is említi, rosszabbul.
– Szóval… – Samnek nehezére esett nem elvesztenie a
fonalat. – Kerry nem kívánta Francine halálát?
– Nem! Ó, persze, néha biztosan azt hazudta magának, hogy
ezt akarta, és lényének egy része talán tényleg akarta is. De főleg
azt nem akarta, hogy Tim összejöjjön Gaby Struthersszel. Azt
akarta, hogy Tim vele és Dannel éljen a Dower házban. Teljesen
elégedett volt azzal, hogy a férfi a feleségétől függött, akit gyűlölt
és kínzott – így ő lehetett a jó asszony az életében, akire
támaszkodhatott. Ha Tim boldogan élt volna Gabyvel, ő a
második helyre szorult volna. Ezt nem bírta volna elviselni.
– Miért ölte meg Francine-t Lauren? – kérdezte Sam. – Ha
törődött vele és meg akarta védeni a… – félbehagyta a
mondatot, vonakodott a „kínzás” szót használni. Bár Simonnak
igaza volt: nincs jobb szó arra, aminek Francine Breary ki volt
téve. Folyamatos kínzásnak, bár szóbelinek és írottnak, nem
fizikainak. – Lauren miért nem… jelentette a Rokkantügyi
Hivatalnak, hogy Tim hogyan bánik Francine-nel?
– Mit mondhatott volna? Csak beszélgettek, nem? Még csak
nem is kiabáltak, nem voltak agresszívek. Nyugodtak voltak,
csöndesek. Kihallgatta, ahogy egy férfi beszél a rokkant
feleségéhez – ez minden. És elolvasott néhány levelet, amelyet
megpróbáltak elrejteni előle, és amelyekről tudta, hogy rossz
dolgokat jelentenek. Nagyon rosszakat. – Simon felállt, és
járkálni kezdett a szobában. Sántított: teljesen elzsibbadt.
– Ösztönösen érezte, pontosan mit jelentenek a levelek –
folytatta. – Szándékos kegyetlenséget, de olyasvalaki, mint
Lauren, aki nem a világ legragyogóbb elméje, hogyan önthetné
ezt szavakba, és hogyan biztosíthatná, hogy jobban higgyenek
neki, mint a versesköteteket gyűjtő és könyvtárba járó Tim
Brearynek, vagy az elméleti közgazdaságtant kutató,
tweedöltönyöket viselő Dan Jose-nak? A művelt milliomosoknak,
akik érzelgős leveleket írtak, amelyek tele voltak anekdotákkal,
megfigyelésekkel és mindannak a felsorolásával, ami zavarta
őket, és amit eddig sosem volt bátorságuk kimondani.
Szegénykék! Mit gondolsz, a Rokkantügyi Hivatal kinek hitt
volna ebben a helyzetben? A férjnek és a legjobb barátainak,
vagy a kisebbrendűségi érzésekkel viaskodó alkalmazottnak? A
ház asszonyának, Kerrynek, akinek eredeti festmények lógnak a
műemléknek nyilvánított háza falain, vagy a tetovált, anorexiás
Laurennek, aki nem tudja mocskos káromkodások özöne nélkül
kinyitni a száját?
– Hát, így nézve… – motyogta Sam.
– Lauren pontosan érzi, mi a probléma, de nem tudja
megfogalmazni – mondta Simon. – Ráadásul Jason partnereként
úgy gondolja, az a bántalmazás. Az a kínzás, amit Jason csinál,
szóval hogy lehet ez ugyanaz és ugyanolyan rossz, ha ennyire
különbözik tőle? Képtelen megválaszolni a saját kérdéseit, egyre
kétségbeesettebbé válik. Aztán, felteszem, egy napon meghallja,
hogy Dan Jose felolvassa az egyik levelet Francine-nek. Egyre
könyörtelenebbek vele, gondolja – bár nem pontosan ezeket a
szavakat használja. Mennyire lehet rossz a helyzet? A válasz:
nagyon. Ki kell juttatnia Francine-t a Dower házból. Szóval így
tesz, az egyetlen módon, amit ismer – megfog egy párnát, véget
vet egy nyomorúságos életnek.
– Kegyes halál – szól Sam csendesen.
– A legigazabb értelemben, igen.
– Mi a helyzet Tim Breary vallomásával?
– Nem vagyok teljesen biztos benne, de úgy gondolom,
Francine halála megtörte a varázst – mondta Simon. – A
függőséget, vagy aminek hívni akarod. Gondolj bele: Lauren
elmondja Timnek, mit tett, és miért. Kétségbeesett. Tim a nő
szemszögéből látja saját viselkedését. Talán bűntudatot érez.
Nehéz elképzelni, hogyan érezhetné jól magát, miután gyilkossá
változtatott egy alapvetően rendes fiatal nőt. Remélhetőleg ez
kijózanította.
– Azért tett vallomást, hogy megvédje Laurent. Vagy Jason
kényszerítette: „bajba keverted a feleségemet és ezzel engem is;
te viszed el a balhét”.
– Részben, talán – helyeselt Simon az ablakon kinézve. –
Mindkettő igaz lehet, de egyik sem a cselekedetei fő
mozgatórugója.
– Gaby – vetette fel Sam, bár nem tudta, pontosan mire céloz.
– Gaby – ismételte Simon kifejezéstelenül. – Breary még
mindig őt akarta, és Francine halálával már semmi sem állt
közöttük, leszámítva a férfi abbéli meggyőződését, hogy nem
érdemelte meg a nőt.
– A meggyőződés ekkorra még erősebbé vált – tette hozzá
Sam.
– Így van. Ha Gaby megtudta volna az igazat arról, hogyan
bántak Francine-nel, a közelébe se akart volna menni – gondolta
ő.
– Tehát úgy tett, mintha megölte volna Francine-t. Végre úgy
érezte, mintha haladna valamerre. – Ez is elég rossz –
gyilkosságról lévén szó –, de másként. Valahogy kevésbé tűnik
kegyetlennek és visszataszítónak. Őszintébb.
– Férfiasabb – mondta Simon. – Kevésbé megalázó. Egyszerű,
maszkulin gonoszság: tény, hogy durva, de nem megvetendő,
nem szánalmas. Megölöd, akit gyűlölsz. Erőt mutatsz. Van valami
nőies abban, hogy gondosan megválasztott szavakkal,
alattomban kínzod a kiszolgáltatott feleségedet. Ha Lauren
bevallotta volna, hogy ő ölte meg Francine-t, fény derült volna az
igazságra – Breary biztos volt benne, hogy ez elsüllyesztené a
Gabyvel való románc lehetőségét. Ugyanakkor nem akarta, hogy
Gabynek tévképzetei legyenek az erkölcsi szilárdságával
kapcsolatban.
– Szóval azt mondja Laurennek, hogy magára vállalja a
bűnösséget – vette át a történet fonalát Sam. – Ezzel megvédi őt,
ami a körülményeket figyelembe véve helyes cselekedetnek
tűnik, és úgy gondolja, hogy végre őszinte lehet Gabyvel, annak
ellenére, hogy a legkevésbé sem az. Ezzel együtt is úgy érzi, hogy
a… bűnössége látható. Kerry és Dan levelei közül jó néhány
említi az önbizalomhiányát.
– Pontosan – folytatta Simon. – Gyilkosnak fogják nevezni,
megbüntetik, de ezek után tiszta lappal indulhat. Gabyhez
fordulhat és megkérdezheti: „Nézd, ennyire rossz ember vagyok.
Megtettem a lehető legrosszabb dolgot, amit egy ember
megtehet. Meg tudsz bocsátani?” Nem merte volna feltenni ezt a
kérdést az után, amit valójában tett.
– Igen. Ennek van értelme, nem igaz? – kérdezte Sam. Még
mindig nem volt biztos benne.
– Teljes mértékben – hallott egy női hangot. Megfordult.
Gaby Struthers állt az ajtóban.
– Minden részletében igaza van – mondta Simonnak.
– Honnan tudja? – kérdezte Sam.
– Mit gondol, honnan?
– Tim mondta el?
Gaby bólintott.
– És Lauren. Annyira kétségbeesetten vágyott rá, hogy
elmondhassa az igazat, és azt a választ hallja, hogy semmi rosszat
nem tett. Tim megtagadta tőle ezt a lehetőséget, amikor
ragaszkodott hozzá, hogy megvédi. A férfi könyörgött neki, hogy
hadd vállalja magára a felelősséget. Jason egyetértett vele.
Akárcsak Kerry és Dan, miután látták, mennyire
kétségbeesetten el akarja temetni az igazságot. Meggyőzte őket,
hogy most már csak értem él, és a közelébe sem akarnék menni,
ha megtudnám, hogy addig kínozta az ágyhoz kötött feleségét,
amíg a gondozója kénytelen volt szánalomból megölni.
– De úgy gondolta, ön megbocsátaná a gyilkosságot – mondta
Simon.
– Nem kell elmagyaráznia a különbséget – válaszolta Gaby. –
Az egyik oldalon egy hirtelen fellobbanó gyilkos indulat, a
másikon évekig tartó, lassú és alattomos passzív-agresszív
kínzás – a nő hirtelen nagyon komolynak tűnt. – Igaza volt,
amikor függőségnek nevezte. Tim senkit sem akart kínozni.
Egyszerűen csak olyasvalamibe keveredett, ami erősebb volt
nála. Nem próbálom igazolni, amit tett – helytelen volt, de…
– Nincs „de” – ellenkezett Simon.
– Képes őszintén azt mondani, hogy ha Tim helyében lett
volna, ha pontosan azokat az élettapasztalatokat és lelki
folyamatokat élte volna meg, amiket ő, másként viselkedett
volna?
Sam elgondolkodott rajta, hogy volt-e bármi értelme ennek a
kérdésnek. Ha Simon Tim Breary lett volna, vajon úgy
viselkedett volna, mint Tim Breary? Igen. Nyilvánvalóan.
– Mi a helyzet Laurennel? – kérdezte Gaby. – Az ő esetében
van „de”? Jasont is megölte.
– Tudjuk – mondta Simon.
– A férfi megtámadta pénteken, miután engem is
megtámadott. Lauren úgy döntött, elég volt belőle. Úgy érezte,
nincs más választása, az ő életét is el kell vennie.
– Együtt tudok érezni vele, de nem vagyok biztos, hogy a
törvény is így fog tenni. – Sam ugyanerre gondolt, de nem akarta
kimondani.
– Biztos vagyok benne, hogy nem fog – válaszolta Gaby. –
Ettől függetlenül… a törvénynek előbb meg kell találnia. – A
szája sarkában mosoly bujkált. – Természetesen nem tudom
biztosan – csak találgathatok –, de úgy képzelem, Lauren
mostanra már elmenekült. Lehetséges, hogy ha a Dower házban
keresik, üresen fogják találni.
– Ha tudja, hol van, jobban teszi, ha elmondja – figyelmeztette
Simon. Fenyegetésként is lehetett volna értelmezni, de Sam csak
fáradságot hallott a hangjában.
– Nem tudok semmit – válaszolta Gaby. – Csak találgatok.
– Kerry és Dan is vele vannak? – kérdezte Sam.
– Nem tudom, hol van bármelyikük is, de kétlem, hogy
Lauren támogatás nélkül messzire tudna jutni. Vagy hogy képes
lenne a végtelenségig bujkálni. Nem értenek egyet? Találkoztak
vele.
– Meg fogjuk találni – jelentette ki Simon.
– Biztos vagyok benne, hogy meg fogják, ha elég sokáig és elég
alaposan keresik – válaszolta a nő. – Vagy kereshetnék kevésbé
alaposan, és helyette rosszfiúkat csíphetnének el. Nem ez a
dolguk?
Ezzel eltűnt, mielőtt Simon vagy Sam válaszolhatott volna.
 27.

2011. április 5.

– Marjolaine – Tim a folyosó távolabbi végén álló ajtóra meredt.

Egy méterrel állt meg előtte, sápadtan. Tudom, mennyire
nehezére esik közelebb lépni. Nem próbálom meggyőzni. Az ő
döntése kell hogy legyen. Amikor évekkel korábban próbáltam
megfejteni a rémálma rejtélyét, elüldöztem magamtól: akkor
még nem állt készen.
– Elfelejtettem, hogy a szobáknak nevük volt, és a mienket
Marjolaine-nek hívták – szinte suttog. – Mindegyiket virágok
vagy gyógynövények után nevezték el. Emlékszem, Francine
hangsúlyozta.
– Nem kell velem jönnöd, de én bemegyek – mondom neki. –
Rendben? – Egy éjszakára foglaltam le a szobát, hogy ma délután
bemehessünk, annak ellenére, hogy Timmel nem maradunk itt.
Csak nappalra jöttünk. Tim különben sem egyezett volna bele,
hogy a Les Sources Des Alpes-ban maradjunk, akkor sem, ha én
javasoltam volna. Ha kíváncsi volt is arra, miért foglaltam
repülőjegyet ugyanazon a napon oda- és visszamenő járatokra,
ahelyett hogy azt tanácsoltam volna, hogy töltsük az éjszakát egy
másik hotelben, nem említette.
Még valami, amit nem említett, mióta kiengedték a börtönből:
én minden éjszakát a Combingham Best Westernben töltöttem, ő
pedig minden éjszakát a Dower házban, mindketten egyedül.
Ismerem és megértem az indokait. Nem akar siettetni.
A pokolba az indokaival. Nem változtatnak semmin.
Legyél tisztességes, Gaby. Ő javasolta, hogy jöjjünk ide. Ez
nagy előrelépés tőle.
Ami Timnek nagy előrelépés, nekem többé már nem elég.
Igénylem, hogy olyasmit tegyen, ami az én szempontomból is
nagy előrelépésnek számít. Ennél kevesebbel nem érem be.
 A kulcs aranyból van, nehéz, harang alakú. Kinyitom az ajtót
és belépek. Tim kivételével bárki számára ez egy átlagos
hotelszobának nézne ki. A folyosóról hív; aggódik, mert nem lát.
Ki nem állhatom a helyzetet. Mi lesz, ha sosem lép be?
– A falak még csak nem is fehérek – kiabálok vissza. Tapéta
fedi őket: pasztellszínű négyzetek krémszín háttér előtt. – Tim,
megígérem, hogy amint belépsz ebbe a szobába, többé nem fogsz
félni tőle. Ez nem a rémálmodban szereplő szoba. Először is,
hatalmas.
Mozog. Érzem a padló remegését. Amikor bejön, azt várom,
hogy megáll az ajtóban, de mellém lép, közvetlenül mellettem áll,
és a karja az enyémhez ér. Körülnéz. Hallgatom a szaggatott
légzését.
– Biztos…? – Félbehagyja a mondatot, megköszörüli a torkát.
– Biztos vagy benne, hogy itt voltunk Francine-nel? Ez az a
szoba?
– Azt mondtad, hogy a szobátokat Marjolaine-nek hívták. Ez
Marjolaine. – Ha további bizonyítékra lenne szüksége,
hozzáteszem: – Az előbb felismerted, amikor megláttad a nevét
az ajtón.
– Igaz. Bocs – kézfejével megtörli a homlokát. – Igazad van.
Ez nem… Nem ez a szoba szerepelt az álmaimban.
– Nem. Nem is egy másik.
– Micsoda?
– Az álmaidban szereplő szoba nem szoba, Tim.
– Hogy érted?
– Kövess!
Felveszem a kulcsot, és elindulok.
Tim visszahúz.
– Várj!
– Nem. Eddig vártam. Elegem van a várakozásból.
A szeme könnybe lábad.
– Gaby, én megértem, de itt kell maradnom még néhány
másodpercig. Nem sokkal tovább, még öt percig sem, csak…
szükségem van rá, hogy itt álljak, és tudjam, hogy nem ettől a
szobától félek. Sosem ettől féltem.
– Igaz. Sosem ettől féltél.
 – De… most máshová akarsz vinni – érti meg Tim. – Arra a
helyre akarsz vinni, amitől eddig félnem kellett volna, amit
összekevertem ezzel a szobával. Nem tudom, hogy képes
vagyok-e rá, Gaby.
– Milyen helyre, Tim? Hol van? Mi az? – Nincs értelme
kérdeznem; látom az arcán, hogy fogalma sincs.
– Itt van, Leukerbadban. Muszáj itt lennie, ha meg akarod
mutatni, de… – megcsóválja a fejét. – Nem lehet máshol. Nem
mentünk máshová, ami nem volt nyilvános hely. Nem próbált
volna nyilvános helyen megölni.
– Nem próbált megölni – válaszolom. – Sosem történt meg.
– Akkor miért álmodom azt, hogy megtette?
Mély levegőt veszek. Nem tudom, hogy jobb lesz-e neki, vagy
rosszabb, ha tudja a választ.
– Túlságosan szó szerint veszed az álmod – válaszolom. –
Gyere! Hadd bizonyítsam be.
Ezúttal nem tiltakozik.
Csöndben megyünk végig a folyosón. Be a liftbe, le a
földszintre, kiszállás, aztán le a vörös szőnyeggel borított
lépcsőkön. Balra fordulunk, Tim úgy követ, mintha nem tudná,
hová megyek. Lehetséges, hogy tényleg nem tudja? Hova
máshová mennék?
Azt kívánom, bárcsak rövidebb lenne a séta. Most véget
vethetnék ennek, és megmondhatnám neki, de minden
lehetőséget meg akarok neki adni arra, hogy magától jusson a
felismerésre. Ahogy felsétálunk a dombon, boltok, éttermek és
fából épült nyári lakok mellett haladva el, megkérdezem:
– Az álmodban változik a kézitáska árnyékának a mérete?
Nagyobb lesz vagy kisebb? – Az idő ragyogó, de a fölöttünk lévő
hegyeket hó takarja. Ügyelek rá, hogy ne nézzek rájuk.
Tim egy pillanatra megáll egy szökőkút mellett, amelyből
meleg víz folyik. Leukerbad híres a termálvizes forrásairól, és,
mint azt legutóbb megtudtam, mikor itt jártam, szeret felvágni
velük.
Folytatom a sétát.
– Nem. A kézitáska ugyanakkora marad – válaszolja Tim,
felgyorsítva lépteit, hogy utolérjen.
 – Azt mondtad, hogy Francine álmodban átsétál a szobán, és
egyre közelebb és közelebb kerül hozzád.
– Igen. – A sebzett kifejezés, ami kiül az arcára, amikor
kényszerítem, hogy a rémálmára gondoljon, elviselhetetlen; nem
tudok ránézni.
– Tehát a kézitáska árnyékának a fényforrástól függően nőnie
vagy zsugorodnia kellene – mondom. – Össze kellene
zsugorodnia, vagy nagyobbá és elmosódottabbá kellene válnia,
ahogy közelebb kerül. – Megnyugtatónak találom ezt a
megmásíthatatlan természeti törvényt. Kétlem, hogy Tim
hasonlóan érez. – Ha átlósan keresztülsétál a szobán feléd, a
táska vagy távolabb kerül a faltól, vagy közelebb kerül hozzá.
– Ez egy álom, Gaby – mondja Tim. – Nem egy tudományos
kísérlet.
Majdnem igaza van: semmi tudományos nincs abban, hogy az
álmokban milyen szimbólumok jelzik a veszélyt, ezért
ragaszkodom az egyetlen tudományos részlethez: egy test fehér
felszínen mozgó árnyéka csak akkor marad ugyanakkora, ha
mozgás közben nem változik a távolság közte és a felszín között.
Egy újabb sarkon fordulunk be, és megtorpanok. Itt vagyunk,
korábban, mint vártam. Kinyújtom a karomat, hogy megállítsam
Timet, mielőtt közelebb jönne.
– Mi az? – kérdezi. – Gaby, mi az?
– Figyelj! Jártál már itt? Jártál itt Francine-nel? – A
válasznak igennek kell lennie. Előttünk magas, hófödte hegyek
állnak. Az egyik hegy tetejéről drótkötélpálya vezet a lejtő alján
lévő apró faépületig. Egy kocka alakú kocsi siklik lefelé a dróton,
lassan, átlósan mozog a levegőben.
Tim úgy lélegzik, mintha fájna neki.
– Itt a kis szobád – mondom.
– A kocsi. De… nem értem. Igen, Francine-nel felmentünk
vele, de nem voltunk egyedül. Mások is voltak rajtunk kívül, egy
négyfős család, egy orosz család. Nem próbált volna… –
Elfogynak a szavai. Meredten néz. Próbálja összerakni.
– Nem próbált volna megölni előttük? Nem, nem próbált
volna. Megmondtam: egyáltalán nem próbált megölni, se mások,
se senki előtt. Nem úgy, ahogy gondolod. Mi történt abban a
kocsiban, Tim? Beszéltetek Francine-nel? Történt bármi fontos?
 – Megkérte a kezem. Már elmondtam. – Elkalandozik a
figyelme.
– Elmondtad, hogy megkérte a kezed, de nem mondtad el,
hol.
– A hegytetőn kérdezett meg, mielőtt elindult volna a kocsi.
Azt mondta… – Megrázza a fejét.
– Mit? Mit mondott, Tim?
– Nem válaszoltam rögtön.
– Mit akartál mondani?
– Nem akartam, hogy megkérdezze. – Kényszerítem magam,
hogy ne forduljak el a tekintetéből sugárzó fájdalomtól. – Azt
mondta, addig van időm válaszolni, amíg le nem érünk.
Megkéri a kezét, és egyből ultimátumot is ad. Szép.
– Igent mondtam.
– Mikor? Lefelé menet?
– Mikor leértünk. Kifogytam az időből. A barátnőm volt,
Gaby. Miért voltam együtt vele, ha nem ő volt az igazi?
– A kocsiban egész úton egyre közelebb kerültél – nem egy
kézitáskához, amiben volt valami, ami megölt volna, hanem a
pillanathoz, amikor átadtad az életed hátralévő részét a nőnek,
akiről tudtad, hogy minden örömöt és reményt ki fog belőle
szívni. Ez ölt meg.
– Saját magát mindig sokkal jobban meggyötörte, mint bárki
mást – motyogja Tim. Dühös rám.
– Francine görbe karja az álmodban: a drótkötél – mondom
neki. Szükségem van rá, hogy nyíltan beszéljünk róla. – Görbe,
mert rajta függ a kocsi, és mozgás közben lehúzza az egyenes
drótkötelet. A fehér fal nem fal, hanem egy hófödte hegy. A kocsi
végig ugyanakkora távolságra maradt a hegytől, és annak az
árnyékát figyelted, ahogy mozgott a fehér hegyen – ezért
maradt ugyanakkora az árnyéka annak, amit te kézitáskának
gondoltál.
– Nem maradhatok itt – Tim visszaindul a hotel irányába.
Futok utána, bele a szélbe. Marja az arcomat.
– Egész idő alatt azt hittem, hogy megpróbált megölni –
mondja. – Tényleg elhittem.
– Tudom.
– Annyira életszerű volt.
 Megragadom a karját, magam felé fordítom.
– Elhagyhattad volna. El is hagytad, de nem kerestél meg.
Sosem kerestél meg!
– Ott volt neked Sean.
– Igen, ott volt, nem igaz? Hogy éreztél ezzel kapcsolatban?
Tim megáll.
– Úgy gondoltam, hogy nem jó neked. De részben örültem,
hogy van valakid. Nagyobb bűntudatom lett volna azzal
kapcsolatban, hogy nem hagyhatom el Francine-t, ha teljesen
egyedül lettél volna…
– Elég! – Nem tudom tovább hallgatni.
– Mit akarsz, Gaby, mit mondjak? Hogy féltékeny voltam
Seanra, mert az övé voltál, nem az enyém? Persze hogy az
voltam.
– De nem ezt mondtad, Tim. Valami mást mondtál. Mondjam
ki, hogyan éreztem Francine-nel kapcsolatban? Gyűlöltem őt.
Nem azért, mert szemét volt, és mindennap pokollá tette az
életed. Azért gyűlöltem, mert a feleséged volt. A földkerekség
legkedvesebb, legszeretetreméltóbb nője is lehetett volna, akkor
is ugyanennyire gyűlöltem volna. Naponta ötször rákerestem a
nevére a neten, néztem a fényképét a cége oldalán,
belemeredtem a jéghideg szemébe. Elképzeltelek, ahogy vele
vagy az ágyban, tévét nézel vele, együtt pakoltok el vacsora
után… és a halálát kívántam. Közvetlenül utánad Francine
keltette bennem a legszenvedélyesebb érzelmeket. Tessék –
most hogy érzel irántam?
Hogy éreznél, ha elmondanám, hogy szeretem Laurent,
amiért megölte, és mindig is szeretni fogom, akármennyire
helytelen ez az érzés?
– Hűha – mondja Tim.
– Nem érezted ugyanezt Seannal kapcsolatban, igaz?
– Nem, nem éreztem. De ez nem azt jelenti, amit szerinted
jelent.
– Képes vagy nélkülem élni, Tim. – Ezt nem tudom
megbocsátani. – Annyi évig nem léptél velem kapcsolatba…
– Gaby, jól megvoltál nélkülem!
– Úgy gondoltam, nincs más választásom. Egyértelművé
tetted, hogy nem akarsz a közeledben látni.
 – Gondolhattad volna, hogy „a fenébe ezzel”, és
megszerezhettél volna – mondja Tim. – Megjelenhettél volna a
küszöbünkön, elmondhattad volna Francine-nek az igazat,
kiprovokálhattál volna egy krízist. Nem látod, mennyire
észszerűtlenül viselkedsz? Képes vagyok nélküled élni, tény, de
nem akarok. Úgy döntöttem, nem fogok – soha többé – felnevet.
– Mi a helyzet veled? Tudsz nélkülem élni, és épp be akarod
bizonyítani. Elhagysz, nem igaz?
Nem mondok semmit.
Tim megragadja a kezemet. Fáj.
– Mondd el, mit tehetek, hogy meggondold magad – kérlel. –
Bármit megteszek.
– Nem. Te mondd el, mit tennél meg. Vagy, ami még jobb, ne
mondd el – csak tedd meg. Érd el, hogy meggondoljam magam.
– El fogom.
– Viszlát, Tim.
Lesétálok a dombon, anélkül hogy visszanéznék. Nem kell
sietnem, nem fog utánam jönni. Bár nem látom, tudom, hogy
még mindig ott van, ahol hagytam; eldöntötte, hogy a sorsunk
meg van pecsételve, hogy túl késő – hogy semmit sem tehet, ami
elég lenne. Fuss utánam, ne hagyd, hogy elmenjek. Forgasd
vissza az időt, csinálj mindent másként.
A domb alján lévő pizzéria mellett áll egy taxiállomás.
Beszállok az első kocsiba, megkérem a sofőrt, hogy vigyen a genfi
reptérre.
– Melyik járattal repül, kisasszony? – kérdezi tőlem angolul.
Jó kérdés. Nem tudom, melyik járattal fogok repülni.
Ugyanarra a visszatérő járatra vettem jegyet, amelyre Tim, de
azzal már nem mehetek.
– Nem tudom – válaszolom. – Vigyen bármelyik indulási
kapuhoz.
– Akkor vesz jegyet, amikor megérkezik? – A sofőr nem adja
fel. – A különböző célállomásokhoz különböző kapuk tartoznak.
Ön hová megy?
– Nem tudom. Bocs. Majd eldöntöm, amikor odajutok.
Ha odajutok. Talán Tim megállít; talán úgy döntünk,
Svájcban fogjuk leélni életünk hátralévő részét. Új életet
kezdünk. Nem háromszázhatvanöt mínusz kilencven éjszakát
töltünk ott, hanem annyit, amennyink csak maradt. Ha
szerencsés vagyok – és életemben eddig nagyrészt az voltam –,
sosem kell eldöntenem, hová akarok utazni, sosem kell
szembenéznem a felismeréssel, hogy Tim nélkül sehová sem
akarok menni.
Ezen fogok gondolkozni a genfi reptérre vezető úton.
Nagyjából két órám van, kicsit több, ha szerencsés vagyok. Két
óra elég hosszú idő.
 28.

2011. június 4.

– Álljon meg ott, ahol van! Továbbhaladási engedély

megtagadva!
– I… itt vagyok, uram – Sam közvetlenül Proust íróasztala
előtt állt. Majdnem hozzáért. A felügyelő aláírását nézte egy fejjel
lefelé álló űrlap alján. A tinta még nem száradt meg. Csillogott.
– Úgy értem, átvitt értelemben álljon meg, ahol van. Nem
igénylem.
Honnan tudhatta? Lehetetlen.
– Úgy gondolom, ellenkezik a szándékunk – mondta Sam,
miközben próbálta kitalálni, Proust mire gondol.
– Úgy érti, szándékosan ellenkezik velem? – csattant fel
Hóember, miközben eltávolította az aláírt űrlapot az előtte
tornyosuló halom tetejéről, majd az alatta lévőt írta alá anélkül,
hogy ránézett volna. – Nem várom a lemondását, őrmester.
– A…
– Amit éppen ki akart venni a kabátja belső zsebéből, és az
asztalomra akart helyezni.
Add oda neki. Nincs szükséged az engedélyére. Nem az ö
döntése.
Sam reszkető kézzel kivette a lemondását a kabátjából, és
Proust felé nyújtotta.
– Dobja be az iratmegsemmisítőbe – vakkantotta Hóember. –
Nem érdekel.
– Azt akarja, hogy maradjak? – kérdezte Sam.
Proust úgy mosolygott, ahogy a felnőttek mosolyognak a
gyerekek aranyos, de naiv javaslatait hallva.
– Egyikünk sem akarja, hogy maradjon – sem maga, sem én
–, de mindkettőnknek el kell viselnünk a jelenlétét. Nem
szokásom bőkezűen bánni a dicséretekkel, őrmester, de maga az
egyetlen tagja a csapatomnak, aki legalább félig-meddig
normális. Megbízhatóan jellegtelen.
– Uram, én…
– Ha távozik, nem kerülhetem el, hogy Zailer őrmester ismét
nekem dolgozzon. Waterhouse utálná, de úgy kellene tennie,
mintha végig ezt akarta volna. A házassága még jobban
megsínylené, és gyorsabban haladna elkerülhetetlen végzete
felé. Nem akarja, hogy ez a maga lelkiismeretén száradjon, ugye?
– Azt akarja, hogy maradjak – Sam ezúttal nem kérdezett.
Proust felnézett rá. Sóhajtott.
– Akarja, hogy virágcsokrot küldjek az öltözőjébe? Igen,
őrmester, azt akarom, hogy maradjon. Maga az egyetlen
emberem, akiről sosem kell gondolkodnom. Szó szerint sosem.
Például most sem gondolok magára. Fontosabb dolgokon jár az
eszem.
Sam imádkozott, hogy Hóember ne tudjon olvasni a
gondolataiban. Vajon mit árul el róla, hogy hízelgőnek tartja, ha
sértegetik? Később el fogja mondani Kate-nek, és úgy tesz,
mintha osztozna a felháborodásában, miközben titokban hisz
benne, hogy Proust így próbálta tudomására hozni, hogy értékeli
– az egyetlen módon, amit ismert.
– Meg kell még gondolnom, uram.
Proust felkuncogott.
– Gondolja, ameddig akarja. Én nem fogok azon töprengeni,
hogy maga min gondolkodik. Egyáltalán nem gondolok magára,
őrmester, és nagyon fogom élvezni.
– Uram, ha azt akarja, hogy maradjak…
– A nagyon közeli jövőben jobban örülnék, ha távozna. Az
irodából, úgy értem. Menjen el, és vigye magával a fölösleges
levelét – Proust körülményes integetésbe kezdett, mintha egy
fénykép kedvéért tenné, miközben fel sem nézett a
papírmunkából.
Sam kiment.
Magával vitte a fölösleges levelét.
A kötetben e. e. cummings i carry your heart with me című
verséhez Kálnoky László, Robert Frost The Road Not Taken
című verséhez Imreh András fordítását használtuk.
 Köszönetnyilvánítás

Mint mindig, hatalmas köszönet jár kiadómnak, a Hodder &

Stoughtonnak és fantasztikus szerkesztőmnek, Carolyn
Maysnek, aki szakértő módon megóv minden könyvet attól,
hogy csak úgy-ahogy legyen jó. Francesca Best, Katy Rouse,
Karen Geary, Lucy Zilberkweit, Lucy Hale, Jason Bartholomew,
Alice Howe, Naomi Berwin, Al Oliver – az egész csapat
köszönetet érdemel. A Hoddernél senki nem tudta volna jobban
elvégezni, és nem is végezte volna el jobban ezt a munkát. Külön
kiemelném Julia Bensont, mivel számos, futball-lal kapcsolatos
tényt tőle tudtam meg. Csodálatos nemzetközi kiadóimnak is
hálás vagyok, akik emberfeletti munkát végeznek a könyveim
lefordításával és külföldi megjelentetésével.
Köszönet Dannek, Phoebe-nek and Guy-nak, akik komolyan
úgy gondolják, hogy minden könyv fontos, és még egy évig
kibírták az egyre ziláltabb, dilis nővel a padláson.
Köszönet Luke Haresnek, aki azon túl, hogy szakértelmével
segítette a munkámat, még alibit is biztosított a hősnőm
számára, és lehetővé tette, hogy egy nagyon izgalmas csapat
része lehessek. A visszacsatolás ereje legyen vele (még akkor is,
ha fogalmam sincs, hogy ez mit jelent)!
Mint mindig, köszönet jár két elszánt kutatónak: Guy
Martlandnek, aki elmondta, amit tudnom kell a szélütésről,
valamint Mark és Cal Pannone-nak, aki megismertetett a
rendőrségi procedúra és a currykészítés titkaival.
Hálás vagyok Jonathan Walker-Kane-nek – nélküle ez a
könyv másként fejeződött volna be, és rosszabb is lenne.
Köszönet BW-nek és DR-nek, valamint Chris Gribble-nek az
ötletekért.

Köszönet az összes vidám követőmnek a Twitteren, akik fontos

kérdések sokaságára válaszoltak, azokra is, amelyek a
futballcsapatok támogatásáról szóltak. És köszönet az
olvasóimnak – minden, amit teszek, értük történik. (Ahogy ezt
Bryan Adams állította egykor. Még ha nem is a pszichologikus
thriller-írással kapcsolatban…)
 A köny v elektronikus v áltozatának kiadója
Kossuth Kiadó
www.kossuth.hu
A kiadásért felel a Kossuth Kiadó v ezetője.

Az e-köny v létrehozásában közrem űködött:

Katona Zoltán, Pekó Zsolt
Projektv ezető: Földes László
A kiadás alapja
Sophie Hannah: The Carrier
Hodder & Stoughton, an Hachette UK com pany ,
London 2 01 3

Fordította
Rindó Klára
Szabados Tam ás

Szerkesztette
Tóth Em ese

Borítóterv
Kiss Áron

ISBN 9 7 8-9 6 3 -09 -87 7 6 -9 (epub) ISBN 9 7 8-9 6 3 -09 -9 7 7 7 -6 (m obi)

© Sophie Hannah 2 01 3
© Kossuth Kiadó 2 01 7
© Hungarian translation Rindó Klára, Szabados Tam ás 2 01 7

Minden jog fenntartv a.

www.m ultim ediaplaza.com
info@m ultim ediaplaza.com