SOPHIE HANNAH

bántó távolság
Kossuth Kiadó
 A kiadás alapja
Sophie Hannah: Hurting distance
Hodder & Stoughton Ltd., London 2007

Fordította
Rindó Klára
Szabados Tamás

Szerkesztette
Hajnal Gabriella.

Kiadói programvezető
Tímár Rita

Borítóterv
Kiss Áron

ISBN 978-963-09-7190-4

Minden jog fenntartva

© Sophie Hannah 2007

© Kossuth Kiadó 2012
© Hungarian translation Rindó Klára, Szabados Tamás 2012

Felelős kiadó Kocsis András Sándor

a Kossuth Kiadó Zrt. elnök-vezérigazgatója
A kiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók
és Könyvterjesztők Egyesülésének a tagja
Műszaki vezető Badics Ilona
www.kossuth.hu / e-mail: kiado@kossuth.hu

A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint

négy évszázados hagyományait őrző Alföldi Nyomda Zrt. munkája
Felelős vezető György Géza vezérigazgató
Lisanne-nak szeretettel
NJ nJ239@hotmail.com
Beszélj és éld túl
tulelotortenetek@beszeljeseldtul.org.uk
Tárgy: Ez nem az én történetem
Dátum: 2003. május 18. hétfő 13:28:07 +0100

Ez nem az én történetem. Nem vagyok benne bizonyos, hogy meg

akarom osztani ezt, vagy az érzéseimet idegenekkel egy
weboldalon. Valahogy hamisnak látszik, hamisnak és
magamutogatásnak. Egyszerűen csak el akarom mondani, és ez a
honlap semmilyen formában nem tartalmazza a beérkezett levelek
címét.
Mikor a szervezetük nevén gondolkodtak, vajon eltűnődtek
rajta, hogy mindig az-e a legjobb, ha kibeszéljük a dolgokat? Ha
valaki kimond valamit, azáltal az valóságosabb lesz. Miért jó az,
ha valami, amiről azt kívánja az ember, hogy bár soha ne történt
volna meg, újra meg újra lejátszódik minden ismerőse fejében?
Soha senkinek nem fogom elmondani az úgynevezett
történetemet, ami azt jelenti, hogy nem győz az igazság, nem
kapnak büntetést azok, akik megérdemlik. Néha elég nehéz ezt
elviselni. Mégis csekély ár azért, hogy az emberre ne gondoljanak
áldozatként egész életében.
Bocs, túlélőként. Bár ettől a szótól nyugtalan leszek. Senki
sem akart megölni. Csak repülőgép-szerencsétlenség vagy
nukleáris robbanás esetén van értelme túlélőkről beszélni,
olyankor, amikor halálos balesetre lehet számítani.
De a legtöbb esetben a nemi erőszak nem életveszélyes
esemény, így aztán a „túlélő” szó bizonyos értelemben
leereszkedést hordoz – egyfajta hamis vigaszt.
Amikor először jelentkeztem be a honlapjukra, azt reméltem,
hogy majd jobban érzem magam attól, amit olvasok, de az
ellenkezője történt. Miért van az, hogy a levélírók nagy része
ugyanazt az émelyítő stílust használja: például gyarapodás,
elmesélés és felgyógyulás, mosolygás a könnyeken át, hamvaiból
föltámadás stb.? Egy rossz heavy metal album szövegeire
emlékeztet. Senki nem mondja, hogy soha nem várta, hogy túljut
azon, ami történt vele.
Ez rettenetesen hangzik, de tulajdonképpen féltékeny vagyok
némelyekre azok közül, akik megírták a történetüket a
honlapjukra: azokra, akiknek érzéketlen, erőszakos barátjuk van,
azokra, akik túl sokat isznak az első randikon. Számukra legalább
van értelme a megpróbáltatásoknak. Az én támadóm olyasvalaki,
akit azelőtt sose láttam, és azóta sem, olyan, aki elrabolt fényes
nappal és minden részletet tudott rólam: a nevemet, a munkámat,
hogy hol lakom. Nem tudom, honnan tudta. Nem tudom, miért
választott engem, hova vitt és ki volt a többi ember. Több
részletbe nem is bocsátkozom. Talán, ha megtenném, megértenék,
hogy miért vagyok olyan indulatos azzal kapcsolatban, amit majd
mondani akarok.
A „Mi a nemi erőszak” című honlapjukon egy sereg
meghatározást sorolnak fel, amelyek közül az utolsó helyen a
„bármiféle, szexuálisan megfélemlítő viselkedés” áll. Azt is
mondják, „nem szükséges testi kapcsolatnak létrejönnie – néha a
nem megfelelő pillantás vagy megjegyzés elég, hogy egy nő
áldozatnak érezze magát”. Mikor ezt olvastam, szerettem volna
behúzni egyet annak, aki írta.
Tudom, hogy helytelenítik ezt a levelet, engem, és mindent,
amit írtam, de mindenesetre elküldöm. Azt hiszem, fontos
tudniuk, hogy nem minden áldozat gondolkozik ugyanúgy.
Némelyikünknek más a stílusa és a hozzáállása.
 2006
Első rész
 1

Április 3., hétfő

Meg tudnám magyarázni, ha itt volnál. Megszegtem a neked tett

ígéretemet, az egyetlent, amit megfogadtattál velem. Biztosan emlékszel
rá. Komoly volt a hangod, mikor megkértél:
– Ígérj meg nekem valamit.
– Mit? – kérdeztem a könyökömre támaszkodva. A sárga nejlon
megégette a bőrömet, amikor sietve felültem. Rettentően meg akartam
neked felelni. Kevés dolgot kérsz, és én folyton keresem azokat az apró
lehetőségeket, amelyekkel többet adhatnék neked.
– Bármit! – kiáltottam nevetve, szándékosan túláradóan. Az ígéret
olyan, mint az eskü, és azt akartam, hogy eskük sora kössön bennünket
össze.
Elmosolyodtál a kitörő örömöm láttán, de csak futólag. Olyan
komoly vagy, mikor együtt vagyunk az ágyban. Tragédiának tartod,
hogy nemsokára el kell menned, és pont úgy nézel ki, mint egy férfi, aki
felkészült a csapásokra. Általában sírok, miután elmentél (nem, soha
nem mondtam neked, mert legyek átkozott, ha még gyászosabbá tenném
a hangulatodat), de amíg együtt vagyunk a szobánkban, úgy fel vagyok
dobva, mintha be lennék lőve. Lehetetlennek tűnik, hogy valaha
elválunk, hogy véget ér a pillanat. Valami módon nem. Mikor
hazamegyek, és tésztát főzök a konyhámban vagy római számokat
faragok a műhelyemben, valójában nem vagyok jelen. Lélekben még
mindig a Traveltel Motel tizenegyes szobájában érzem magam, a
kemény, szintetikus, rozsdaszínű szőnyegen, ami olyan, mintha a
fogkefe sörtéjén járna az ember, és a két összetolt ágyon, amelyeknek a
matraca nem is matrac, hanem két vastag, narancsszínű habszivacs,
olyasmi, amilyet az iskolában a tornateremben használtunk.
A mi szobánk. Biztosan tudtam, hogy szeretlek, hogy nem csupán
beléd zúgtam, vagy testileg vonzódtam hozzád, mikor meghallottam,
hogy azt mondtad a recepciósnak:
– Nem, a tizenegyes legyen, ugyanaz, mint legutóbb. Minden
alkalommal ugyanarra a szobára van szükségünk.
Szükségünk van, nem pedig szeretnénk. Számodra mindennek súlya
van; semmi nem ideiglenes. Soha nem nyúlsz el a kopott szófán, nem
veted le a cipődet, és nem teszed föl rá a lábadat. Egyenesen ülsz,
teljesen felöltözve, míg ágyba nem bújunk.
Később, mikor egyedül voltunk, azt mondtad:
– Tartok tőle, hogy nem az igazi ebben a lepukkant motelben
találkozni. Ha legalább ugyanahhoz a szobához ragaszkodunk, talán
otthonosabb lesz.
Aztán a következő tizenöt percet bocsánatkéréssel töltötted, amiért
nem engedhetsz meg magadnak valami nagystílűbbet. Már akkor
tudtam (mióta ismertük egymást? három hete?), hogy hiába is
próbálnám kifizetni a költségek felét.
Csaknem mindenre emlékszem, amit az elmúlt évben mondtál.
Talán, ha képes lennék felidézni a megfelelő kifejezést, a döntő
mondatot, az egyenesen elvezetne hozzád. Nem igazán hiszem, de azért
a biztonság kedvéért gondolatban folyton végigmegyek minden
találkozásunkon.
– Nos? – kocogtattam meg a válladat. – Itt vagyok, egy meztelen nő
bármit megadna neked, te meg tudomást sem veszel róla?
– Ez nem tréfa, Naomi.
– Tudom. Bocsánat.
Mindent lassan szeretsz csinálni, még beszélni is. Dühös leszel, ha
sürgetnek. Nem hiszem, hogy valaha rendesen megnevettettelek, bár
gyakran beszélsz arról, mennyit nevettek a kocsmában Seannal és
Tonyval. Addig nevettem, míg kicsordultak a könnyeim – mondod.
Odafordultál hozzám és megkérdezted.
– Tudod, hol lakom?
Elpirultam. A francba! Lebuktam. Észrevetted, hogy oda vagyok
érted, minden apró részletet gyűjtök, amihez hozzáférek. Egész héten a
címedet énekeltem magamban, míg dolgoztam, néha hangosan is
kimondtam vagy énekeltem.
– Láttad legutóbb, mikor leírtam, igaz? A recepción, a
nyomtatványra. Észrevettem, hogy figyelsz.
– Spilling, Chapel Lane 3. Bocs. lobban szeretnéd, ha nem tudnám?
– Bizonyos fokig igen – válaszoltad. – Nem akarom, hogy
kipattanjon. – Akkor te is felültél, feltetted a szemüvegedet. – Nem
akarom befejezni. Azt akarom, hogy életem végéig tartson. Ehhez
százszázalékosan biztonságosnak kell lennie, tökéletesen elválasztva
életem többi részétől.
Rögtön megértettem és bólintottam.
– De… most a Traveltel recepciósa is tudja a címedet – mondtam. –
Mi van, ha kiküldik a számlát vagy valami.
– Miért tennék? Távozáskor mindig fizetek.
Amikor távozol, a kis ceremónia, az adminisztratív teendők
befejezése, ami határt von a mi életünk és a másik életed közé,
könnyebbé teszi a dolgot? Azt kívánom, bár nekem is lenne hasonló
teendőm, mielőtt elmegyek. Mindig itt maradok éjszakára (bár előtted
megjátszom, mintha csak néha fordulna elő, nem minden alkalommal),
és másnap reggel fürgén kivonulok a Traveltelből, épp hogy csak
rámosolygok a recepciósra. Valahogy túlságosan informálisnak tűnik,
túl gyorsnak, túl egyszerűnek.
– Nincs miért papírokat küldözgetniük – mondtad. – Egyébként
Juliet a saját postáját sem nyitja ki, nem hogy az enyémet
Megremegett az állad, összeszorult a szád. Mindig ez történik, ha
Julietet emlegeted. Róla is gyűjtögettem információkat. Bár ne tettem
volna. Sokszor fordult elő a „nem hogy” szófordulat: be sem tudja
kapcsolni a számítógépet, nem hogy az internetet használná. Soha nem
veszi fel a telefont, nem hogy felhívna valakit.
Mintha bolond lenne, akartam gyakran mondani, de még idejében
leállítottam magam. Nem szabad hagynom, hogy az irigység
rosszindulatúvá tegyen.
Könnyedén megcsókoltál, mielőtt kijelentetted:
– Sose szabad eljönnöd hozzám, vagy oda telefonálni. Ha Juliet
meglátna, ha valahogy rájönne erre, összetörné őt.
Szeretem, ahogy fogalmazol. Sokkal költőibb vagy, mint én. Amit én
mondok, az csupa hétköznapi dolog. Te elnéztél mellettem, én
megfordultam, és azt vártam az arckifejezésed alapján, hogy fehér
felhőkkel koszorúzott, ködös, szürkéslila hegyvonulatot látok, nem
pedig egy műanyag kancsót, amelyre az van írva, hogy Rawndesley
Traveltel Szolgálat, ami rendszeresen ellátja forró italunkat vízkővel.
Most mire csodálkozol rá? Hol vagy?
 Meg több részletre rá akartam kérdezni. Mit értettél azon, hogy Juliet
összetörik? Összeomlik, zokog a padlón, elveszíti az emlékezetét,
erőszakos lesz? Az emberek rengeteg dologban megtörhetnek, de sosem
tudtam rájönni, hogy félsz-e a feleségedtől, vagy aggódsz érte. Ám a
hangod ünnepélyes volt, és tudtam, még nem fejezted be. Nem akartalak
félbeszakítani.
– Nem csak erről van szó – morogtad és megmarkoltad a kockás
takarót. – Hanem róla. Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy
meglátod őt.
– Miért? – Éreztem, hogy nem lenne bölcs dolog azzal vigasztalni,
hogy emiatt nem kell aggódnia. El tudtad képzelni, milyen kíváncsi
voltam, mennyire akartam tudni, hogy kivel léptél házasságra? Még
most is félek találkozni Juliettel. Azt kívánom, bárcsak ne tudnám a
nevét. Olyan valótlannak tekintem, amennyire csak tudom: Ideális
esetben csak annyit tudnék róla, hogy „ő”, és talán kevésbé lennék
féltékeny rá. De mikor először találkoztunk, aligha mondhattam, hogy
„ne mondd meg a feleséged nevét, mert lehet, hogy beléd szeretek, és
nem bírom majd elviselni, hogy bármit tudjak róla”.
Kétlem, hogy el tudod képzelni, milyen kínszenvedés volt az elmúlt
évben minden este úgy bújni ágyba, hogy arra gondoltam, ebben a
pillanatban Juliet Robert mellett fekszik az ágyukban. Nem arról a
gondolatról van szó, hogy melletted alszik, amitől összeszorul a
gyomrom és az arcom eltorzul a fájdalomtól, hanem hogy ő ezt
hétköznapi eseménynek tartja. Nem kínzóm magam azzal, hogy
elképzellek benneteket csókolózni vagy szeretkezni; ehelyett azt
képzelem, hogy Juliet fekszik a helyén az ágyban, könyvet olvas –
valami unalmasat a királyi család egyik tagjáról vagy arról, hogyan
gondozzuk a szobanövényeket – és alig néz fel, mikor te bejössz a
szobába. Észre sem veszi, amikor levetkőzöl és bebújsz mellé az ágyba.
Hordasz pizsamát? Valahogy nem tudom elképzelni. Egyébként akármit
is viselsz, Juliet úgyis hozzászokott a sokévi házasság után. Nem
különleges pillanat, hanem csak egy unalmas, megjegyzésre sem méltó
este. Nincs semmi, amit mondani akar, vagy amit mondania kellene
neked. Tökéletesen tud összpontosítani András herceg és Fergie
válására, vagy arra, hogyan ültessünk kaktuszt. Mikor elálmosodik,
leteszi a könyvét a padlóra, az oldalára fordul, háttal neked, és még csak
jó éjszakát sem kíván.
Szeretném természetesnek venni a jelenlétedet. Bár soha nem fogom.
– Miért nem akarod, hogy találkozzam vele, Robert? – kérdeztem,
mert úgy tűnt, elmerültél a gondolataidban, s valahol csapdába estél.
Felvetted azt az arckifejezést, amit mindig: összevont szemöldök,
kiugró áll. – Gondot jelent? – És ha más lett volna a helyemben, azt is
hozzátette volna: Szégyelled magad emiatt? – de az elmúlt három
évben, nem voltam képes a „szégyell” szót kiejteni. Nem értenéd meg,
mert nem mondtam el neked. Vannak dolgok, amiket én is szeretek
elkülönítve kezelni.
– Julietnek nem könnyű az élete – felelted. Védekező volt a hangod,
mintha bántottam volna Julietet. – Azt akarom, hogy úgy gondolj rám,
ahogy itt vagyok veled. Ne abban a házban vele. Gyűlölöm azt a
kibaszott házat! Amikor majd összeházasodunk, veszek valahol egy
újat.
Emlékszem, mikor ezt mondtad, vihogtam, mert nemrég láttam egy
filmet, amelyben a férj elviszi az új feleségét megnézni a házat, amit
neki tervezett és épített. A ház hatalmas és gyönyörű, egy nagy, piros
masnit is kötött rá. Mikor a férfi leveszi a kezét a nő szeméről, és azt
mondja: meglepetés, a feleség nekitámad. Dühöng, mert a férje nem
beszélte meg vele, hogy milyen legyen a ház, és kész helyzet elé
állította.
Én szeretem, ha helyettem döntesz. Szeretném, ha a tulajdonodnak
tekintenél. Bizonyos dolgokat azért akarok, mert te is akarod. Julietet
kivéve. Azt mondod, hogy nem akarod őt, de még nem állsz készen,
hogy elhagyd. Azt mondod, nem arról van szó, hogy elhagyod-e, hanem
arról, hogy mikor. Még nem jött el az ideje. Ezt nehéz megértenem.
Megsimogattam a karodat. Nem tudtalak és nem is voltam képes
megérinteni téged anélkül, hogy ne reszkessek, és ne gyöngüljek el.
Bűnösnek éreztem magam, mert komolyan kellett volna beszélgetnünk,
nem pedig a szexre gondolni.
– Ígérem, hogy távol maradok – válaszoltam, mert tudtam, arra van
szükséged, hogy te irányíts. Nem tudod elviselni, ha a dolgok kisiklanak
a kezedből. Ha valaha összeházasodunk – amikor összeházasodunk –
szeretetteljesen kontrollbuzinak foglak nevezni, te meg nevetni fogsz
rajta. – Ne aggódj – tartom fel a kezemet. – Cserkész becsületszavamra.
Nem bukkanok fel hirtelen a házadban.
Mégis itt vagyok, pont szemben parkolok. Most mondd meg, mi mást
tehettem volna? Ha itt vagy, bocsánatot kérek és megmagyarázom,
mennyire aggódtam, és tudom, meg fogsz bocsátani. Ha itt vagy, talán
nem törődöm vele, hogy megbocsátasz-e vagy sem; legalább tudom,
hogy jól vagy. Több mint három nap telt el, Robert. Lassacskán kezdek
megőrülni.

Mikor bekanyarodtam az utcátokba, először a piros teherautódat láttam

meg; ott parkolt a gyep szélén, a házakon túl, még mielőtt az út falusi
ösvénnyé szűkül. Sürgető érzés fogott el, mintha valaki egy adag
héliumot adott volna, mikor elolvastam a nevedet a teherkocsid oldalán.
(Igaz, mindig azt mondtad, hogy ne hívjam kocsinak. Nem voltál
hajlandó elfogadni a piros kocsis pasi becenevet, bár sokszor
próbálkoztam vele.) Robert Haworth, nagy fekete betűkkel. Imádom a
nevedet.
A teherautó nem lett nagyobb, de itt, a füves lejtőn, a házak és a
mező közé szorulva hatalmasnak látszik; alig fér el. Első gondolatom az
volt, hogy mennyire nem illik ez a hely egy teherautó-sofőrhöz.
Biztosan rémálom kitolatni a főútra.
A második gondolatom az volt, hogy hétfő van. A teherautódnak
nem kellene itt állnia. Már dolgoznod kéne. Most már kezdtem
komolyan aggódni, túlságosan aggódni ahhoz, hogy megijedjek – a
házad látványától, a te és az ő, Juliet házától – annyira, hogy
hazarohanjak, és úgy tegyek, mintha minden rendben lenne.
Tudtam, hogy a hármas számú házban laksz, és úgy képzeltem, hogy
a számok húszig, harmincig is fölmennek, miként a legtöbb utcában, de
a tied a hármas és egyben az utolsó ház. Az első kettő egymással
szemben magasodik, közelebb az úthoz és a sarkon álló Vén Kápolna
nevű sörözőhöz. A te házad távolabb áll, magányosan, a mezők felé, az
utca végén. Az útról csak egy kis ferde tetőt látok, és egy hosszú,
téglalap alakú, világos kőlapokkal burkolt falat, amit csak egy kis
négyzet alakú ablak tör meg a jobb felső oldalán: fürdőszoba- vagy
kamraablak talán.
Valami újat tudtam meg rólad. Olyan házat vettél, amilyet én soha
nem vennék, olyat, amelyiknek a hátulja néz u utca felé, az eleje meg
elrejtőzik. Barátságtalan benyomást kelt Tudom, hogy így elkerülöd a
kíváncsi tekinteteket, és a ház homlokzatában is szabadon
gyönyörködhetsz, de a te házadhoz hasonlókat zavarba ejtőnek találom,
mintha durván hátat fordítanának a világnak. Yvonnak is ez a
véleménye; tudom, mert a szupermarketbe vezető úton rendszeresen el
szoktunk hajtani egy hasonló ház mellett.
– Ilyen házban magának való ember lakik – jegyezte meg Yvon,
mikor először elmentünk mellette.
Tudom, mit mondana a Chapel Lane 3.-ra, ha itt volna: – Olyan
ember házának tűnik, aki azt mondja: „Soha nem léphetsz a házamba.”
Ahogy valójában van! Szoktam neked mesélni Yvonról, de
abbahagytam, miután összevontad a szemöldöködet, és azt mondtad,
hogy csípősnek és kiábrándultnak tűnik. Akkor először mondtál
olyasmit, ami tényleg felzaklatott. Mondtam neked, hogy ő a legjobb
barátnőm iskolás korom óta. És igen, csípős, de nem bántani akar,
hanem felvidítani, őszinte és szókimondó, és szilárdan hiszi, hogy
mindenen, még a rossz dolgokon is nevetni kell. Még egy nős ember
iránti gyötrelmes szerelmen is; Yvon szerint ez kifejezetten nevetséges,
és fele részben a könnyedsége miatt nem bolondultam még meg.
Mikor láttad, hogy megbántódtam, amiért húztad a szádat Yvonra,
megcsókoltál és azt mondtad:
– Mondok valamit, amit egy könyvben olvastam, és azóta is
megkönnyíti az életemet: ugyanannyi bajt okozunk magunknak és
másoknak, mikor megsértődünk, mint mikor megsértünk valakit.
Bólintottam, bár nem voltam benne bizonyos, hogy értem, mit
akartál ezzel mondani.
Soha nem mondtam neked, hogy Yvonnak is elmeséltem a
beszélgetésünket, bár természetesen úgy tettem, mintha nem rá
vonatkozott volna az idézet.
– Milyen meglepően kellemes – kuncogta. – Szögezzük le:
ugyanolyan bűnös vagy, ha egy gúnyolódót kedvelsz, mint mikor te
magad gúnyolódsz. Köszönöm, ó megvilágosodott, hogy megosztottad
velünk.
Vég nélkül azon aggódtam, mi lesz majd az esküvőnkön, amikor
végre összeházasodunk. Nem tudom elképzelni, hogy ha te és Yvon
beszélgetésbe elegyedtek, ne burkolózz gyorsan jeges hallgatásba,
miközben ő keményen elveri rajtad a port.
Tegnap felhívta a házadat. Én vettem rá, könyörögtem neki, míg bele
nem egyezett. Kissé rosszul vagyok attól, hogy hallja a feleséged
hangját. Ez egy lépés közeledést jelent valamihez, amivel nem akarok
szembenézni; Juliet testi valóságához. Létezik. Ha nem létezne, te meg
én már együtt élnénk. Tudnám, hogy hol vagy.
Juliet hangja úgy csengett, mintha hazudott volna. Legalábbis Yvon
szerint.
A házatok hátsó része előtt van egy kőfal, barna fakapuval. Sehol
sincs kiírva a hármas szám; csak kizárásos alapon tudom azonosítani a
házat. Kimászom a kocsimból, és kissé botladozva elindulok, mert a
tagjaim még nem szoktak hozzá a mozgáshoz. Szeles, viharos, de
ragyogó nap a mai, mint valami fényreklám. Az az érzésem, mintha a
házatok ki lenne világítva, és a természet azt mondaná: Itt lakik Robert.
A kapu a váltamig ér. Nyikorogva nyílik, és én besurranok a
birtokodra. Gallyakkal teleszórt földúton állok és nézem a kertedet. Az
egyik sarokban egy régi fürdőkád, benne két biciklikerék meg egy
halom kilapított papírdoboz. A gyep egyenetlen. Több a gyom, mint a
dísznövény. Itt egy virágágy lehetett, elüt a gyeptől, de most mindent
zöldes-barnás káosz ural. Elönt a düh. Juliet miatt. Te egész nap
dolgozol, gyakran a hét minden napján. Nincs időd rendben tartani a
kertet, de neki igen. Mióta férjhez ment hozzád, nem dolgozik, és nincs
gyereketek sem. Mit csinál egész nap?
A bejárati ajtó felé tartok, elmegyek a ház mellett egy apró, magas
ablak előtt, ó, istenem, nem szabad arra gondolnom, hogy te oda vagy
bezárva. Persze nem is lehetsz. Széles vállú, testes, száznyolcvan centi
magas férfi vagy. Juliet sehova se tudna bezárni. Hacsak nem… De
nehogy már kinevettessem magam.
Úgy döntöttem, merész leszek. Megfogadtam magamnak három éve,
hogy még egyszer nem ijedek meg senkitől és semmitől. Egyenesen
odamegyek a bejárati ajtóhoz, becsöngetek és felteszem a kérdéseket,
amiket fel kell tennem. Amikor a bejárati oldalhoz érek, látom, hogy a
házad hosszú és alacsony. Kívülről úgy fest, mint amihez több évtizede
hozzá sem nyúltak. Az ajtó kopott zöld színű, az összes ablak kicsi és
négyzet alakú, az ablaktáblákat ólomcsíkok osztják apró rombuszokra.
Egy nagy fa áll a ház előtt. A legvastagabb ágáról négy elárvult kötél
lóg le. Vajon hinta volt itt valamikor? Az udvar itt elöl lejt és mögötte
olyan kilátás tárul fel, amiért tájképfestők verekednének, ha tudnának
róla. Legalább négy templomtorony látszik. Most már tudom, mi
vonzott a hátat fordító kunyhóba. Végiglátni innen az egész
Culver-völgyön, a Rawndesleyig kanyargó folyóval. Kíváncsi vagyok,
látnám-e a házamat, ha lenne látcsövem.
Nem tudok elmenni az ablak előtt, hogy be ne nézzek. Hirtelen
örömmámor fog el. Ezek a szobák hozzád tartoznak, a te holmid van
benne. Közel hajoltam az ablakhoz és a két kezemmel ellenzőt formálva
bekukucskáltam. Nappali. Nincs benn senki. Fura – mindig sötét
színeket képzeltem a falakra, klasszikus festmények másolatait nehéz
fakeretben: Gainsborough, Constable, ilyesmik. De a te szobád fala
fehér, egyenetlen, az egyetlen képen egy fuvolázó fiatal fiút figyelő,
barna kalapos, kopott vénember látszik. A padló jó részét egyszerű piros
szőnyeg borítja, alatta egyfajta olcsó laminált padló.
A helyiség rendes, ami meglepetés a kert után. Pedáns sorokban
rendezett kerámiafigurák vannak benne mindenütt. Minden szabad
helyet elfoglalnak. A legtöbb dísz kicsi kerámiaházikó. Milyen fura;
nem tudom elképzelni, hogy ilyen mütyürkék között élj. Ez valami
gyűjtemény? Mikor tinédzser voltam, anyám megpróbált rábeszélni,
hogy gyűjtsék kerámiafigurákat, amiket, azt hiszem, „nippeknek”
hívnak. Nem, kösz, mondtam neki. Sokkal jobban érdekeltek George
Michael és Andrew Ridgeley poszterei.
Julietet hibáztatom, hogy miniatűr lakóparkká változtatta a
nappalidat. Legalább annyira szíven üt, mint a laminált padló. A
szobában minden más elfogadható: a tengerészkék szófa és a hozzá illő
székek; a falikarok a félkör alakú ernyőkkel, az égőt nem is lehet látni; a
fából készült, bőrtetejű zsámoly, egy mérőszalag, egy kis asztali naptár.
Tied, tied, tied. Tudom, hogy holdkóros gondolat, de úgy vélem,
azonosulok ezekkel a lélektelen tárgyakkal. Felvillanyozódom. Az
egyik fal mellett üvegajtós szekrény áll még több kerámiaházikóval, a
szobában ezek a legkisebbek. Ezek alatt vastag, mézszínű gyertya, amit
mintha még sosem gyújtottak volna meg…
Azután hirtelen mintha valami felrobbant volna az agyamban.
Hátratántorodom az ablaktól, majdnem elesem, az ingem nyakát
rángatom, mintha amiatt nem kapnék levegőt. A másik kezemmel a
szememet árnyékolom. Az egész testem reszket. Úgy érzem, rosszul
leszek, ha nem jutok hamarosan friss levegőhöz. Rettentően szükségem
van oxigénre.
Várom, hogy elmúljon, de egyre rosszabb. Fekete pontok záporoznak
és tűnnek el a szemem előtt Hallom, hogy felnyögök. Képtelen vagyok
egyenesen állni, túl nagy erőfeszítés lenne. Lihegve, izzadva roskadok
le négykézlábra. Nem gondolok rád, sem Julietre. A fű elviselhetetlenül
hideg. Nem szabad hozzáérnem. Mozdítom a kezemet, és előreesem.
Pár pillanatig csak fekszem ott, nem értem, mitől omlottam össze.
Nem tudom, milyen sok időt töltöttem bénultan, kifulladva ebben a
méltatlan helyzetben, másodperceket vagy perceket. Nem hiszem, hogy
pár percnél több lehetett. Mikor képesnek érzem magam, hogy
mozduljak, talpra kecmergek, és a kapu felé futok anélkül, hogy
visszanéznék a szobába. Képtelen vagyok a fejemet abba az irányba
fordítani, ha próbálnám sem. Nem tudom, honnan veszem, de így van.
A rendőrség. A rendőrségre kell mennem. Elrohanok a ház oldala
mellett, mindkét kezemet kinyújtom a kapu felé, kétségbeesetten
szeretnék már odaérni, amilyen gyorsan csak lehet. Valami borzalom
történt, azt hiszem. Valami retteneteset láttam az ablakon keresztül,
valami elképzelhetetlenül borzasztót, amiről biztosan tudom, hogy nem
képzeltem. Mégis, az életem árán sem tudnám elmondani, mi volt az.
Egy hang állít meg, egy női hang.
– Naomi! – kiáltja. – Naomi Jenkins.
Elakad a lélegzetem. Van abban valami döbbenetes, ha a teljes
nevemet kiáltják utánam.
Megfordulok. Most a ház másik oldalán vagyok. Innen nem láthatom
a nappali ablakát. Attól sokkal jobban meg vagyok rémülve, mint ettől
az asszonytól, aki valószínűleg a feleséged.
De ő nem tudja a nevemet. Azt sem tudja, hogy létezem. Teljesen
elkülönítve kezeled a két életedet.
Felém közeledik.
– Juliet – felelem, és kicsit elhúzza a száját, mintha keserű mosolyt
fojtana el. Közelről megvizsgálom, mint ahogy a mérőszalagot, a
gyertyát, az öregember és a fiú képét, ő is hozzád tartozik. A te
jövedelmed nélkül hogyan tudna megélni? Valószínűleg találna másik
férfit, aki eltartja.
 Kifacsartnak érzem magam, haszontalannak, mikor megkérdezem:
– Honnan tudod, hogy ki vagyok?
Hogy lehet ez a nő Juliet? Minden, amit elmondtál róla, azt a
képzetet keltette bennem, hogy félénk, világtól elforduló asszony, míg
az a nő, akit magam előtt látok, csinosan fonott szőke kontyot visel,
fekete kosztümöt és áttetsző, fekete harisnyát. Villog a szeme, miközben
lassan közeledik felém, szándékosan húzza az időt, igyekszik
megfélemlíteni. Nem, ez nem lehet a feleséged, aki nem veszi föl a
telefont, és nem tudja bekapcsolni a számítógépet. Miért öltözött föl
ilyen csinosan?
A szavak a fejembe tódulnak, még mielőtt meg tudnám állítani őket:
temetési ruha. Juliet temetésre öltözött fel.
Egy lépést teszek hátra.
– Hol van Robert? – kiáltom. Meg kell próbálnom. Azzal a
szándékkal jöttem, hogy megtaláljalak.
– Te telefonáltál tegnap este? – kérdezi. Minden szava beágyazódik
az agyamba, mint egy közelről kilőtt nyílvessző. El akarok bújni a
szavai elől, az arca elől, minden vele kapcsolatos dolog elől. Nem
tudom elviselni, hogy testet öltöttél. Örökre elveszítettem azt az
árnyékos részt, ahol képzelődni szoktam.
– Honnan tudod a nevemet? – kérdezem, összerezzenek, amikor
közelebb jön. – Mit műveltél Roberttel?
– Azt hiszem, mindketten ugyanazt műveltük Roberttel, nem igaz? –
önelégült a mosolya. Az az érzésem, jól szórakozik. Teljesen ura a
helyzetnek.
– Hol van Robert? – kérdezem újból.
Egyenesen odalép hozzám, míg az arcunk csak pár centire van
egymástól.
– Tudod, hogy mit mond a haldokló nagynéni, igaz?
Megcsap a lehelete. Hátrakapom a fejemet. A kaput tapogatom,
megragadom a reteszt, és elhúzom. Akkor megyek el, amikor akarok.
Mit tehetne velem?
– Azt mondaná, jobban jársz nélküle. Gondold azt, hogy szívességet
tettem neked.
Alig emeli föl a kezét, int egy parányit felém, alig észrevehető
ujjmozdulattal, mielőtt visszafordul a ház felé.
Nem látom, hová megy. Gondolni sem tudok rá.
 2

2006. 04. 03.

– Liv? Ott vagy? – sziszegte Charlie Zailer nyomozó őrmester a

telefonba. Ujjaival ingerülten dobolt az íróasztalon. Átpillantott a válla
fölött, hogy ellenőrizze, nem hallja-e valaki. – Csomagolnod kéne.
Vedd már föl azt a telefont!
Charlie magában káromkodott. Olivia az utolsó pillanatban még
valószínűleg leszaladt vásárolni. Nem volt hajlandó idegen
szupermarketben megvenni a napozás utáni testápolóját és a fogkeféjét.
Heteket töltött a legfontosabb dolgok jegyzékét tartalmazó lista
összeállításával, és mindezeket be is szerezte.
– Ha elhagyom a házat, szabadságon leszek – dünnyögte –, ami azt
jelenti, hogy nincs kötelesség, nincs célszerűség, csak lődörgés a
tengerparton.
Charlie Colin Sellerst hallotta a háta mögül. Chris Gibbsszel jött
vissza, és egy másik csoport két nyomozójával kedélyesen szidalmazták
egymást. Charlie lehalkította a hangját és belesziszegte a telefonjába:
– Nézd, tényleg nagy hülyeséget csináltam. Most egy kihallgatásra
kell mennem, ami eltarthat egy ideig, de hívlak, amint szabad vagyok,
rendben? Csak legyél ott.
– Valami tényleg nagy hülyeséget, őrmester? Ugyan, az lehetetlen…
Még soha nem fordult elő Sellersszel, hogy úgy tett volna, mintha
nem hallott volna meg egy magánbeszélgetést, de Charlie tudta, hogy
csak tréfál. Nem tenné próbára a szerencséjét, vagy soha nem használná
fel ellene. Már el is feledkezett róla, és az előtte lévő számítógépre
összpontosított.
– Hozz egy széket – mondta Sellers Gibbsnek, aki nem vett róla
tudomást.
Tényleg ellenmondást nem tűrő hangon mondta a húgának, hogy
„Csak legyél ott”? Lehunyta a szemét és sajnálta. Aggódott és ezért
parancsolgatni kezdett, amire egyáltalán nem volt szükség. Azon
töprengett, vajon ki tudja-e ütni az üzenetét valahogy Olivia
hangpostafiókjából. Ez jó ürügy arra, hogy még egy kicsit várakoztassa
Simont. Tudta, hogy a férfi már azon töpreng, mi miatt késik. Jó. Csak
hadd főjön a saját levében.
– Ez az – mondta Sellers a képernyő felé biccentve. –
Kinyomtathatnánk. Nem gondolod?
Világos, hogy azt hitte, nem csak ő dolgozik. Gibbs viszont rá se
nézett a monitorra. Sellers háta mögött piszmogott, rágta a körmét.
Olyan tinédzserre emlékeztette Charlie-t, aki elszántan igyekszik
unottnak tűnni a felnőttek szemében. Ha nem lenne annyira levert a
közelgő eseménytől, Charlie joggal tételezné föl, hogy Gibbs hazudik a
küszöbön álló esküvőjét illetően. Ki menne hozzá egy ilyen morcos
seggfejhez?
– Gibbs – szólt rá Charlie élesen. – A szabadidődben meditálj!
Nyomás dolgozni!
– Te is. Nem én telefonálgatok a testvéremmel.
Úgy fújt Charlie-ra, mint egy ingerült macska. A lány hitetlenkedve
kapta fel a fejét.
Sellers a fejét csóválta.
– Hogyan könnyítsük meg az életünket, írta Christopher Gibbs –
morogta a nyakkendőjén hegedülve. Mint mindig, túl laza volt nyakban,
a csomója meg túl szoros. Úgy lógott rajta, mint valami függő. Charlie-t
egy slampos medvére emlékeztette. Hogy lehet, töprengett, hogy
Sellers, aki nagyobb, kövérebb, hangosabb és erősebb Gibbsnél,
kifejezetten jóindulatúnak tűnik? Gibbs alacsony és sovány, de
robbanékony, mintha túlságosan kis tartályba erőszakolták volna be az
indulatait. Charlie mindig neki szólt, ha meg kellett szorongatni valakit.
Még ő maga is tartott tőle.
Gibbs odaszólt Sellersnek.
– Dugulj el!
Charlie kikapcsolta a telefonját és bedobta a táskájába. Olivia úgyis
akkor fogja hívni, amikor ő a kihallgatással lesz elfoglalva, és mire
Charlie vissza tudná hívni, a húga megy el újból – vagy nem ez van
állandóan?
– Folytatása következik – szólt oda hidegen Gibbsnek. Most nincs
energiája rá.
 – Holnap szünnap, őrmester! – kiáltott utána Sellers vidáman,
miközben kiment a szobából. Ez valójában azt jelentette: „Bánj kesztyűs
kézzel Gibbsszel.”
Hát, rohadtul nem fog.
Amint Charlie biztonságos távolságra jutott a folyosón a központi
nyomozó osztály helyiségétől, megtorpant, elővette a kézitükrét és
kinyitotta. Csak a „rossz haj napjáról” beszélnek az emberek, de a
„rossz arc napját” soha nem emlegetik, pedig úgy tűnt, Charlie-nak ma
éppen ez jutott. A bőre lestrapált, az arca nyúzott. Többet kéne ennie,
valamit kellene kezdenie a kiálló arccsontjával, a mélyedéseket hússal
feltölteni. És az új, fekete keretes szemüvege sem dobja föl fáradt
szemét.
És – ha az arcon túlmenően is vizsgálódnánk, amit Charlie nem akart
– felfedezhetnénk három ősz csíkot rövid, sötét, hullámos hajában.
Tisztességes ez harminchat éves korban? És a melltartója sem illik rá
tökéletesen; egyik sem. Pár hónapja vett hármat ugyanabból a méretből,
amiről úgy hitte, megfelelő. Mindről kiderült, hogy túl nagyok a
testéhez mérten, de kicsi a kosaruk. Azóta se lépett az ügyben.
Charlie a padlón érezte magát. Becsukta a tükröt és elindult az
italautomata felé. A rendőrség épülete eredetileg Spilling uszodája volt,
és a folyosók falait vörös, vakolatlan tégla borította. Menetközben
Charlie hallotta a sebesen áramló víz hangját a lába alatt. Bár tudta,
hogy a központi fűtésrendszer csöveiből jön a hang, úgy érezte, hogy
visszazuhant az időben.
Vett egy csésze café mochát a kantin előtti gépből, amit nemrég
állítottak föl azok számára, akiknek nincs idejük bent kávézni. A dolog
iróniája, hogy a zümmögő dobozból jövő italok sokkal változatosabbak
és ízletesebbek voltak, mint amit odabent mértek. Charlie lenyelte az
italt, megégette a száját és a torkát, majd elindult, hogy előkerítse
Simont.
A férfi láthatóan megkönnyebbült, mikor kinyílt az egyes
kihallgatószoba ajtaja. Először megkönnyebbült, aztán zavarba jött.
Charlie szerint Simonnak volt a legkifejezőbb tekintete minden
ismerőse közt. Enélkül valószínűleg egy gengszterre hasonlítana. Nagy
orra és szabálytalan, széles, előreugró állkapcsa elszánt kifejezést
kölcsönzött neki, mintha minden harcot meg akarna nyerni. Vagy attól
félne, hogy veszíthet, és igyekszik ezt elleplezni. Charlie igyekezett
megkeményíteni a szívét. Ne lágyulj el, csak egy szarházi. Mikor jössz
már rá, mekkora erőfeszítés és tervszerűség kell ahhoz, hogy valaki
olyan tenyérbemászó legyen, mint Simon Waterhouse? De a lánynak
nem igazán sikerült meggyőzni magát. Bár sikerült volna!
– Bocs. Feltartottak – mentegetőzött.
Simon bólintott. Vele szemben egy hosszú, fekete farmerszoknyát,
barna szarvasbőr klumpát és zöld, kasmírnak látszó, V kivágású
pulóvert viselő, karcsú nő ült. Hullámos, fényes vörösesbarna haja volt
– ez a szín a vadgesztenyékre emlékeztette Charlie-t, amikért annyit
verekedett Olíviával gyerekként –, és vállig érő bubifrizurája. A lábánál
zöldeskék Lulu Guinness-kézitáska, amelyről Charlie gyanította, hogy
jó pár száz fontjába kerülhetett.
A nő összeszorított ajakkal hallgatta Charlie bocsánatkérését, és még
szorosabbra fonta a karját. Ingerültség vagy aggodalom? Nehéz
megmondani.
– Zailer nyomozó őrmester – mutatta be Simon.
– És ön Naomi Jenkins.
Charlie megint bocsánatkérőn mosolygott. Eltökélte, hogy
megnyugtatóbb, kevésbé nyers lesz a kihallgatásokon. Simon vajon
észrevette?
– Hadd nézzem át, amit eddig tudunk – mondta, és felvette a Simon
apró gyöngybetűivel teleírt A4-es lapot. Egyszer poénkodott ezen,
amikor rákérdezett, hogy Simon gyermekkorában az anyja miatt
álmodott magának egy képzeletbeli országot, és írt tele több bőrkötéses
jegyzetfüzetet az ott játszódó történetekkel, miként a Brontë nővérek. A
tréfa nem igazán aratott sikert. Simont érzékenyen érintette, ha
képességfejlesztő játékokkal töltött, televízió nélküli gyermekkora
került szóba.
Mikor átfutotta Simon jegyzeteit, Charlie az asztalon található másik
jegyzőkönyvet is átnézte. Ezeket Grace Squires rendőr készítette, aki
röviden kihallgatta Naomi Jenkinst, mielőtt átadta volna a bűnügyi
nyomozó osztálynak. A feljegyzés szerint a nő ragaszkodott hozzá,
hogy egy nyomozóval akar beszélni.
– Összefoglalom a helyzetet – mondta végül Charlie. – Azért van itt,
hogy egy férfi eltűnését bejelentse. Az eltűnt személy neve Robert
Haworth, ő a szeretője volt az elmúlt évben?
Naomi Jenkins bólintott.
– 2005. március huszonnegyedikén találkoztunk. Március
huszonnegyedikén, csütörtökön.
A hangja mélyen és komolyan csengett.
– Rendben. – Charlie megpróbált határozottnak, de nem nyersnek
tűnni. A rendőri munkában a túl sok információ ugyanolyan nehézséget
jelenthet, mint a túl kevés, különösen, ha egyszerű esetről van szó.
Könnyű lenne arra a következtetésre jutni, hogy egyáltalán nincs semmi
baj: rengeteg nős férfi hagyja el a szeretőjét minden magyarázat nélkül.
Charlie emlékeztette magát, hogy mindenkinek adnia kell egy esélyt.
Nem engedheti meg magának, hogy bezárja az agyát egy nő előtt, aki
azt állítja, segítségre van szüksége; azelőtt már megtette, és még mindig
rémesen érzi magát miatta; mindennap arra a rettenetes esetre gondol,
amit megelőzhetett volna, ha nem a legegyszerűbb következtetésre jut.
Ma alaposan végighallgatja a történteket. Naomi Jenkins komolynak
és intelligensnek látszott. Bizonyosan elővigyázatos. Charlie úgy látta,
ha tud, már azelőtt válaszol a kérdésekre, mielőtt föltették volna őket.
– Robert negyvenéves, teherautó-sofőr. Juliet Haworth férje. A
felesége nem dolgozik. Nincsenek gyerekeik. Maga és Robert minden
csütörtökön a Rawndesley keleti benzinkútjánál álló Traveltel Motelben
találkoztak négy és hét óra között. – Charlie felpillantott. – Egy éven át
minden csütörtökön?
– Egyetlen hetet sem hagytunk ki a találkozásunk óta. – Naomi
előrébb csúszott a székén, és haját a füle mögé tűrte. – Minden
alkalommal a tizenegyes szobában vagyunk. Rendszeresen lefoglaljuk.
Robert fizeti.
Charlie megrezzent. Lehet, hogy csak képzeli, de mintha Naomi
Jenkins őt utánozná, az ő beszédmódját, ahogy röviden és hatékonyan
összefoglalja a tényeket. Túlságosan igyekszik.
– Mi történik, ha nem szabad a tizenegyes? – kérdezte Simon.
– Mindig megkapjuk. Tudják, hogy jövünk, úgyhogy fenntartják
nekünk. Nem járnak oda túl sokan.
– Szóval a múlt csütörtökön is elment, hogy találkozzon Mr.
Haworthszel, mint rendesen, de ő nem érkezett meg. És nem is lépett
önnel kapcsolatba, hogy megmagyarázza, miért. A mobiltelefonja ki
volt kapcsolva és nem válaszolt a maga üzeneteire – foglalta össze
Charlie. – Jól mondom?
Naomi bólintott.
– Eddig jutottunk – mondta Simon. Charlie átfutotta Simon
feljegyzéseinek további részét. Valamin megakadt a szeme, meglepte
szokatlanságával.
– Maga napórakészítő?
– Igen – válaszolta Naomi. – Miért érdekes?
– Nem az. Szokatlan foglalkozás, ennyi. Napórákat készít
megrendelőknek?
– Igen. – Kicsit türelmetlennek látszott.
– Cégeknek… vagy…?
– Egyes cégeknek, de általában nagy kerttel rendelkező
magánszemélyeknek. Néhány iskolának, nagyhírű egyetemnek.
Charlie bólintott, arra gondolt, milyen jó lenne egy napóra a kis
előkertjébe. A házához nem tartozott kert, hála az égnek. Charlie
gyűlölte a gondolatát is, hogy füvet kell nyírnia vagy bokrokat
visszavágnia – micsoda időpocsékolás! Azon töprengett, vajon Naomi
kis méretekkel is foglalkozik-e, mint a Marks & Spencer?
– Felhívta Mr. Haworth otthoni számát?
– A barátnőm, Yvon – ő a lakótársam is –, ő telefonált a múlt este.
Robert felesége, Juliet vette fel. Azt mondta, Robert Kentben van, de a
teherautója a ház előtt parkolt.
– Ezek szerint járt ott? – kérdezte Charlie pont ugyanakkor, mikor
Simon megszólalt: – Miféle teherautó az? – Ez a különbség a férfiak és
a nők között, gondolta Charlie.
– Nagy és piros. Nem tudok semmit a teherautókról – mondta
Naomi. – Robert negyvennégy tonnásnak mondta. Meglátja, ha elmegy
a házukhoz.
Charlie nem vett tudomást az utóbbi megjegyzésről, kerülte Simon
tekintetét.
– Elment Robert otthonába?– emlékeztette a kérdésére Charlie.
– Igen, ma délután. Onnan egyenesen ide jöttem.
A lány hangja hirtelen elcsuklott és lenézett az ölébe.
– Miért? – kérdezte Charlie.
Pár pillanatig tartott, míg Naomi Jenkins összeszedte magát. Amikor
felnézett, dac villant a tekintetében.
– Miután elmentem a házhoz, tudtam, hogy valami nagyon nincs
rendben.
– Milyen értelemben? – kérdezte Simon.
– Juliet csinált valamit Roberttel. Nem tudom, mit. – Arca kissé
elsápadt. – Úgy intézte, hogy ne tudjon kapcsolatba lépni velem. Ha
valami oknál fogva nem tudott a motelbe jönni a múlt csütörtökön,
rögtön telefonálnia kellett volna nekem. Kivéve, ha fizikailag nem
tudott – felelte az ujjait tördelve. Charlie úgy érezte, nagy erőfeszítésébe
kerül, hogy nyugodt és fegyelmezett maradjon. – Nem akart lerázni.
Naomi az utolsó mondatnál Simonra pillantott, mintha azt várta
volna, hogy ellentmond neki. – Robert meg én soha nem voltunk
boldogabbak. Mióta találkoztunk, elválaszthatatlanok voltunk.
Charlie összevonta a szemöldökét.
– Azért, ha jól tudom, hét napból hatot nem töltöttek együtt, igaz?
– Tudja, hogyan értettem – csattant fel Naomi. – Nézzék, Robert alig
bírta ki egyik csütörtöktől a másikig. Én úgyszintén. Nem tudtunk
meglenni egymás nélkül.
– Mi történt, mikor Mr. Haworth házához ment? – kérdezte Simon a
tollát pörgetve. Charlie tudta, hogy gyűlöl minden érzelmileg zavaros
helyzetet, bár soha nem használta ezt a kifejezést.
– Kinyitottam a kaput és bementem a kertbe. Körbementem a ház
elejéhez – a bejárat a ház hátsó részén van, ha az utca felől érkezik az
ember. Azt terveztem, hogy egyenesen nekiszegezem a kérdést
Julietnek: hol van Robert?
– Mrs. Haworth tudta, hogy maga és a férje viszonyt folytat?– vágott
közbe Charlie.
– Nem hiszem. El akarta őt hagyni, de még nem akarta, hogy a
felesége tudjon rólam. Ez túlságosan megnehezítette volna az életét… –
Ráncok jelentek meg Naomi homlokán. és elkomorult az arca. –
Később, amikor megpróbáltam elmenni, ő utánam futott… De ez azután
volt. Maga azt kérdezte, mi történt. Könnyebb lenne, ha tartanánk az
események sorrendjét, különben nem lesz értelme.
– Folytassa, Miss Jenkins – mondta Charlie gyöngéden, és azon
töprengett, hogy ez a kis megjegyzés nem a csillapíthatatlan hisztéria
előjátéka-e. Már látott ilyet azelőtt.
 – Szeretném, ha Naominak szólítana. A Miss és a Ms más-más
módon nevetséges. A kertben voltam, a bejárati ajtó felé tartottam. El…
mentem a nappali ablaka alatt, és nem tudtam nem benézni rajta. –
Nagyot nyelt. Charlie várt. – Láttam, hogy a szoba üres, de végig
akartam nézni hogyan él Robert. – A hangja elhalkult.
Charlie észrevette, hogy Simon válla megmerevedik. Naomi Jenkins
most idegenítette el hallgatóságának ötven százalékát.
– Nem rosszindulatból leskelődtem – emelte fel a hangját. Ez a nő
láthatóan gondolatolvasó. – Közismert, ha az, akit szeretünk, mással él,
akkor rettentően hiányoznak azok a mindennapi részletek, amelyek az
együtt élő párok számára természetesek. Az ember elkezd utánuk
vágyakozni. Én csak… gyakran elképzeltem, hogyan nézhet ki az a
szoba, és ott volt előttem.
Charlie azon töprengett, hogy a „rettentően” szó hányszor fog
előkerülni.
– Nézzék, én nem félek a rendőrségtől – mondta Naomi.
– Miért kéne félnie? – kérdezte Simon.
Megrázta a fejét, mintha nagyon eltévesztette volna a célt.
– Ha elkezdenek vele foglalkozni, rájönnek, hogy Robert eltűnt.
Vagy valami baja esett. Nem akarok megesküdni semmire, Waterhouse
őrmester. Csak azt akarom, hogy nézzen utána és derítse föl maga.
– Waterhouse nyomozó – javította ki Charlie. – Rendőrnyomozó.
Elgondolkodott rajta, milyen érzés lenne, ha Simon letenné az
őrmestervizsgát, ha már nem ő lenne a rangidős. Még megtörténhet.
Úgy döntött, hogy őt ez nem zavarná. – Volt Mr. Haworthnak kocsija?
Elmehetett vele Kentbe?
– Ő teherautó-sofőr. Szüksége van a teherautójára a munkájához, és
minden percben dolgozik, amit nem velem tölt. Muszáj neki, mert
Julietnek nincs munkája – ő tartja el a családot.
– Személygépkocsija van?
– Nem tudom. – Naomi elvörösödött. – Soha nem kérdeztem. –
Védekezésképpen hozzátette. – Alig voltunk együtt, és nem pazaroltuk
az időt haszontalanságokra.
– Szóval benézett Mr. Haworth nappalijának ablakán – kezdte
Charlie.
– A motelben le lehet mondani a foglalást – Naomi nem törődött a
közbevetéssel. – Ha az ember az érkezés napján tizenkettő előtt
lemondja a rendelést, akkor nem kell fizetni. Megkérdeztem a
recepcióst, és Robert nem mondta le, amit határozottan meg kellett
volna tennie, ha el akart volna hagyni. Sose pazarolta volna így a
pénzét.
Van valami megfélemlítő, csaknem megtorló abban, ahogy beszélt.
Próbálj meg toleráns és türelmes lenni és figyeld meg, mi történik,
gondolta Charlie. Gyanította, hogy Naomi Jenkins ilyen marad a
kihallgatás további részében is.
– De Mr. Haworth nem jelent meg múlt csütörtökön – mutatott rá
Simon. – Így feltehetőleg maga fizetett.
Charlie pontosan ugyanezt a megjegyzést akarta tenni. Simon újból
úgy visszhangozta a gondolatait, mint soha senki más.
Naomi arca összerándult.
– Igen – ismerte el végül –, én fizettem. Most történt először. Robert
egészen romantikus és bizonyos szempontból régi vágású. Biztos
vagyok benne, hogy sokkal több pénzt keresek, mint ő, de mindig azt
játszottuk, hogy alig keresek valamit.
– A ruháiról és a házáról nem tudta megállapítani? – kérdezte
Charlie, aki abban a pillanatban tudta, mikor belépett a kihallgató
szobába, hogy olyan nő áll előtte, aki jelentősen többet költ, mint ő
valaha fog.
– Robertet nem érdekelték a ruhák, és soha nem látta a házamat.
– Miért nem?
– Nem tudom! – Naomi szemét elöntötték a könnyek. – Egész nagy.
Nem akartam, hogy azt gondolja…, de főként Yvon miatt.
– A lakótársa?
– Ő a legjobb barátom, és az elmúlt tizennyolc hónapban nálam
lakott. Találkozásunk pillanatától tudtam, hogy ő és Robert nem
kedvelnék egymást, és nem akartam olyasmivel foglalkozni, ami nem
működik.
Érdekes, gondolta Charlie. A nő találkozik az álomférfival, és abban
a pillanatban tudja, hogy a legjobb barátja gyűlölni fogja.
– Nézzék, ha Robert úgy döntött volna, hogy véget vet a
kapcsolatunknak, eljött volna, és megmondta volna nekem – jelentette
ki határozottan Naomi. – Ha találkoztunk, mindig a jövendő
házasságunkról beszéltünk. Legalábbis telefonált volna. Ő a
legmegbízhatóbb ember, akit valaha ismertem. Szereti kézben tartani a
dolgokat. Biztosan tudta, ha eltűnik, keresni fogom, elmegyek hozzá. És
akkor a két külön élete összecsap egymással, ahogyan ma délután
történt. Robert ennél semmit nem gyűlölt volna jobban. Bármit megtett
volna, hogy a felesége és a… barátnője soha ne találkozzanak, soha ne
beszéljenek. Ha ő nincs ott, elkezdhettük volna összehasonlítani
magunkat. Robert inkább meghalt volna, mint hogy ezt hagyja
megtörténni.
Könnyek peregtek le az arcán.
– Megígértette velem, hogy soha nem megyek el a házához –
suttogta. – Nem akarta, hogy lássam Julietet. Olyannak festette le,
mintha… mintha valami rossz történt volna vele, mintha valahogy őrült
vagy beteg lenne. De amikor megláttam őt, magabiztosnak tűnt – sőt
felsőbbségesnek. Fekete öltözetet viselt.
– Naomi, mi történt Mr. Haworth házában ma délután?
Charlie az órájára pillantott. Olivia biztosan visszaérkezett már.
– Azt hiszem, láttam valamit – sóhajtott fel Naomi és megdörzsölte a
homlokát. – Pánikrohamom volt, a legrosszabb, amit eddig átéltem.
Elvesztettem az egyensúlyomat és összeestem a fűben. Úgy éreztem,
megfulladok. Felkeltem, amilyen gyorsan csak tudtam és megpróbáltam
elszaladni. Nézzék, biztos vagyok benne, hogy láttam valamit, rendben?
– Az ablakon keresztül? – kérdezte Simon.
– Igen. Most, hogy csak beszélek róla, máris kiver a verejték, bár
Robert háza kilométerekre van innen.
Charlie összevonta a szemöldökét, előrehajolt a székén. Átsiklott
valamin?
– Mit látott? – kérdezte.
– Nem tudom! Csak annyit tudok, hogy pánikba estem és
menekülnöm kellett. Az ok, amiért ott voltam… hirtelen mellékes lett,
és futottam, amilyen gyorsan csak lehetett. Nem bírtam a ház közelében
lenni. Látnom kellett valamit. Egészen addig a pillanatig semmi bajom
sem volt.
Charlie ezt túl zavarosnak Ítélte. Az emberek vagy láttak valamit,
vagy nem.
– Valami olyasmit látott, amiből arra következtet, hogy Robertet baj
érte? – kérdezte. – Vér, valami törött holmi, bármiféle bizonyíték, hogy
harc vagy küzdelem történt?
– Nem tudom – csattant ingerülten Naomi hangja. – El tudom
mondani maguknak, mire emlékszem: a piros szőnyegre, a laminált
padlóra, a csomó, nem túl ízléses, mindenféle formájú és méretű
kerámiaházikóra, egy gyertyára, egy mérőszalagra, egy üvegajtós
szekrényre, egy tévére, egy szófára, egy székre…
– Naomi! – szakította félbe Charlie a nő izgatott kántálását. – Tegyük
fel, tévesen gondolja, hogy az a hirtelen reakció válasz volt valamire,
amit az ablakból látott… Nem lehetett, hogy az egyre erősödő stressz
váltotta ki?
– Nem. Nem hiszem – jelentette ki határozottan. – Menjenek el
Robert házához. Találnak valamit. Tudom, hogy találnak. Ha tévedtem,
elnézést kérek, amiért az idejüket pocsékoltam. De nem tévedek.
– Mi történt a pánikroham után? – kérdezte Charlie. – Azt mondta,
megpróbált elfutni…
– Juliet utánam jött. A nevemen szólított. Tudta a családnevemet is.
Honnan? – Naomi egy pillanatra nagyon zavartnak látszott, mint az
elveszett gyermek. – Robert abszolút elkülönítve kezelte a két életét.
Milyen idióták a nők, gondolta Charlie. Magát is beleértve.
– Talán Juliet rájött a dologra. A feleségek gyakran rájönnek, ha a
férjüknek szeretője van.
– Az a nő azt mondta nekem: „jobban jár nélküle. Szívességet tettem
magának.” Vagy valami ilyesmit. Ez azt jelenti, hogy elismeri, tett
valamit vele, nem igaz?
– Nem igazán – mondta Simon. – Azt is jelenthette, hogy sikerült
meggyőznie a férjét, hogy hagyja abba a magával folytatott viszonyt
Naomi ajka vonallá lapult.
– Nem hallották a hangját. Azt akarta, hogy azt higgyem, hogy
valami sokkal rosszabbat tett ennél. Azt akarta, hogy a legrosszabbtól
tartsak.
– Talán így van – érvelt Charlie hangosan. – De ez nem azt jelenti,
hogy ez a valami meg is történt. Dühös volt magára, igaz?
Naomi sértetten nézett rá. Vagy talán undorodva.
– Nem ismernek olyasvalakit, aki mindig fél órával korábban bukkan
föl, mert úgy érzi, vége a világnak, ha egy másodpercet késik? –
heveskedett. – Olyasvalakit, aki telefonál, mert öt perccel előbb tud csak
odaérni, és elnézést kér, mert „majdnem elkésett”?
Simon anyja, gondolta Charlie. Abból, ahogy Simon a jegyzetei fölé
görnyedt, Charlie tudta, hogy ő is ugyanerre gondolt.
– Ezt igennek veszem – mondta Naomi. – Képzeljék el, hogy egyik
nap elmennek, hogy találkozzanak vele, és ő nem jelenik meg. És nem
is telefonál. Ha öt percet késik, vagy akár csak egyet is, ugye tudják,
hogy valami baj történt? Nos? Na, ugye?
– Ezt bízza ránk – mondta Charlie és felállt. Robert Haworth
valószínűleg az egyik haverja padlóján aludt, nyögve a söre fölött, és
most azon morog, minek kellett elölhagynia a hitelkártyaszámláit, hogy
a felesége megtalálja.
– Ennyi? – vetette oda Naomi. – Csak ennyi, amit mondani tudnak?
– Bízza ránk – ismételte Charlie határozottan. – Nagyon informatív
volt, és bizonyosan ellenőrizzük majd. Ha van valami újság,
jelentkezünk. Hogyan léphetünk önnel kapcsolatba?
Naomi cöccentett egyet, és kutatni kezdett a táskájában. A haja a
szeme elé esett, a füle mögé tűrte, miközben magában káromkodott.
Charlie-ra mély benyomást tett: a középosztályhoz tartozók legtöbbje
megpróbált nem káromkodni a rendőrök előtt, és ha ki is csúszott
valami a szájukon, gyorsan bocsánatot kértek. Fura, mivel a legtöbb
zsaru folyton káromkodott. Giles Proust detektívfelügyelő volt az
egyetlen Charlie ismerősei között, aki nem trágárkodott.
Naomi egy üzleti névjegyet dobott az asztalra, valamint egy
fényképet magáról és egy sötétbarna hajú, keret nélküli szemüveget
viselő férfiról. A vékony, téglalap alakú lencsék alig fedték a szemét-
Jóképű férfi volt a maga tagbaszakadt módján, úgy tűnt, mintha
mereven bámulna a kamerába.
– Itt van! És ha maguk nem jelentkeznek hamarosan, majd én fogok.
Vagy üljek és malmozzak addig, míg azt sem tudom, hogy Robert él-e
vagy meghalt?
– Feltételezzük, hogy életben van, míg jó okunk nincs az ellenkezőjét
feltételezni – felelte Charlie szárazon. Istenem, micsoda drámakirálynő
ez a lány! Felvette a névjegyet és a szemöldökét ráncolta. – Ezüst Domb
Luxus Faházak? Tulajdonos: G. Angilley?
Naomi összerezzent, kissé hátrahúzódott a fejét rázva. – Azt hittem,
napórákat készít – mondta Charlie.
– Rossz névjegyet adtam. Csak… csak… – Naomi elvörösödött, és
újból kutatni kezdett a táskájában.
– Ezeknek a faházaknak egyikében szokott találkozni Mr.
Haworthszel? – Charlie kíváncsi lett. Valójában kotnyeles.
– Megmondtam, hova jártam Roberttel. A Traveltelbe. Itt van!
Ezúttal a megfelelő névjegyet adta át Charlie-nak. Egy színes napóra
képe volt a névjegyen. Félgömb alakú, ferde, zöldes kő, arany római
számokkal. Egy nagy aranyszínű pillangószárny áll ki a közepéből.
Latin mondás is van rajta, arany betűkkel, de csak egy része látható:
Horas non.
Charlie le volt nyűgözve.
– Ez a magáé? – kérdezte.
– Nem. Az üzleti névjegyemen a versenytársaimat reklámozom –
vicsorgott Naomi.
Rendben, ostoba kérdés volt. Versenytársak? Hány napórakészítő
lehet a környéken?
– Mit jelent a Horas non?
Naomi felsóhajtott, zavarba jött a kérdéstől.
– Horas non numero nisi aestivas. Csak a derű óráit számolom.
Gyorsan beszélt, mintha túl akart volna lenni rajta. A derű óráiról
Charlie-nak a szabadsága és Olivia jutott eszébe. Biccentett Simonnak,
hogy pörgessék föl a dolgokat, és kiment a kihallgatóhelyiségból.
A folyosón bekapcsolta a telefonját és megnyomta az újratárcsázás
gombját. Szerencsére a húga a második kicsengésre felvette.
– Nos? – kérdezte Olivia tele szájjal. Füstölt lazac és krémsajtos
ropogós, találgatott Charlie. Vagy csokoládéval töltött briós – valami,
amit csak ki kellett szedni a csomagolásból és mindenféle előkészítés
nélkül lehetett enni. Charlie nem hallott gyanakvást a húga hangjában,
mikor megkérdezte:
– Milyen szokásos új hülyeségről van szó?
Charlie meggyőzően nevetett. Úgy döntött, hogy az Olivia
kérdésében rejlő burkolt célzást majd valamikor később rágja meg, és
beszélni kezdett.

– Gnómonok – mondta Simon. – Érdekes világ a napórák világa.

Naomi Jenkins honlapját nézegette az előtte álló monitoron. A központi
nyomozó osztály kihalt volt: papírok tornyosultak elnéptelenedett
íróasztalokon, törött styrofoam poharak borították a padlót, a
fénycsövek és a számítógépek zümmögésétől eltekintve csönd honolt.
Nem volt a láthatáron se Sellers, se Gibbs, a két seggfej. Proust
detektívfelügyelő üvegkalitkája üresen álldogált.
Charlie Simon válla fölött olvasott.
– ”A gnómon az árnyékvető pálca.” Nem így működik a napóra?
Ahogy az árnyék esik, az mutatja meg, hány óra van. Nézd csak, azt
mondja, hogy miniatűr méretben is van. Az ablakpárkányomra is
tehetnék egyet.
– Én nem kérném meg rá a helyedben – morogta Simon. –
Valószínűleg kirúgná a fogaidat. Nézd, mindenfélét csinál: falra
rakhatót, oszlopra rakhatót, vertikálisát, horizontálisát, rézből, kőből,
üveggyapotból. Lenyűgöző, nem?
– Tetszenek. Ezt kivéve. – Charlie egy egyszerű, kőkockát ábrázoló
képre mutatott, amelynek háromszögletű gnómonjait a két oldalához
rögzítették. – lobban szeretem a latin mottót. Mit gondolsz, maga vési a
betűket? Azt mondja, hogy kézzel faragottak…
– Az idő árnyék – olvasta Simon hangosan. – Miért rendel valaki
napórát ezzel a felirattal? Képzeld el: napozás, kertészkedés a közeledő
halálra emlékeztető napóra mellett
– Elbűvölő darab – felelte Charlie, azon töprengve, vajon Simon
tudja-e, hogy irtó dühös rá. Dühös rá, berágott rá, mindegy. Amennyire
csak tudta, elrejtette. – Mit szólsz Miss Jenkinshez?
Simon elfordult a billentyűzettől és szembe fordult Charlie-val.
– Túlreagálja. Egy kissé instabil. Beismerte, hogy azelőtt is voltak
pánikrohamai.
Charlie bólintott.
– Szerinted miért olyan dühös és sértett? Azt hiszem, szépen
hallgattuk ki, nem? És miért mondta, hogy „Nem félek a rendőrségtől”?
Ez olyan váratlan volt, nem? A számítógép monitora felé biccentett. –
Van egy lap róla a weboldalán, személyes tájékoztatás, vagy ilyesmi?
– Ha ez a Haworth nevű fickó elkerüli, nem tudom hibáztatni –
hümmögött Simon. – Lehet, hogy gyáván elmenekül, és minden egyéb,
de te megkísérelnéd, hogy szakíts vele?
 – Házasságot is ígért neki, így aztán cserbenhagyásnak minősül.
Miért ilyen faszok a férfiak?
Naomi Jenkins fényképe betöltötte a képernyőt. Egy nagy, fekete,
félkör alakú napórán ült és mosolygott. A kúp alakú, ezüstgnómonnak
támaszkodott. Ehhez a szóhoz hozzá kell szokni, gondolta Charlie.
Naomi vörös haja hátra volt kötve, piros kordnadrágot és kopott kék
pólót viselt.
– Elég normálisnak tűnik – mondta Simon. – Boldog, sikeres nő.
– Ez a weboldala – mondta Charlie. – Maga tervezte.
– Nem, nézd csak, az alján ez áll: „Summerhouse Web Design.
Charlie idegesen ciccentett.
– Nem szó szerint értettem. Úgy értem, hogy ő látta el őket
információkkal és fényképekkel magáról. Minden szabadúszó, akinek
dizájnolt weboldala van, hogy az üzletét promocionálja, gondosan
megválogatja, milyen képeket tesz fel.
– Szerinted hazudik nekünk? – kérdezte Simon.
– Nem biztos – Charlie a körmét rágta. – Nem szükségszerűen, de…
Nem tudom. Csak gyanítom, de kétlem, hogy az a bajainak kezdete,
hogy elhagyta a szeretője. Egyébként találd meg Hawortht, ellenőrizd,
hogy jól van-e és ezzel vége. Ezalatt én… elmegyek, és Andalúzia
tengerpartján heverészem. – Elvigyorodott. Öt éve történt, hogy öt
egymást követő napon szabadságot tudott kivenni. És most rendes
emberhez méltón egy egész hetet vesz ki. Igaz lenne?
– Itt az Árnyékvető névjegye – mondta. – Nekem biztosan nem
lesz rá szükségem, hogy kapcsolatba lépjek vele a szabim alatt. Kéred
az Ezüst Domb Luxus Faházakét is, minden eshetőségre készen? Ms.
Jenkins biztosan hazudott ezzel kapcsolatban. Mikor kiejtettem, hogy
Ezüst Domb Luxus Faházak, úgy nézett, mintha megharaptam volna.
Lefogadom, hogy ő meg Haworth oda jártak. – Charlie megfordította a
kártyát. – Elfelejtettem visszaadni neki. Hm. Van transzferjük az
Edinburgh repülőtérre. Házias ételek, feltéve, ha akarod, gyógyfürdő, az
összes ágy extra nagy… Talán elmehetnétek oda Alice-szel.
Francba. Minek kellett ezt mondani?
Simon nem vett tudomást a megjegyzésről.
– Szerinted mi volt azzal az ablakkal? – kérdezte. – Látott valamit?
– Ugyan, már! Nagy szar az egész. Még hogy stressz, és nem
emlékszik – aha!
Simon bólintott.
– Azt mondta, hogy Haworth szeret mindent irányítani, de úgy tűnik,
hogy ez inkább rá igaz. Ragaszkodik hozzá, hogy időrendben mondja el
a történteket, ránk parancsol, hogy menjünk el Haworth házához. –
Felvette Naomi és Robert Haworth közös fényképét és tanulmányozta.
Burger King tábla látszott a háttérben, egy sor kocsi fölött.
– Úgy látszik, a Traveltel előtt készült – mondta.
– Festői.
– Egy kissé szomorú, nem? A férfi soha nem volt a nő lakásán, pedig
egy éve együtt vannak.
– A kapcsolatuk az igazi rejtély ebben az egészben – mondta Charlie.
– Miért nem akarja, hogy a legjobb barátnője találkozzon a fickóval?
– Talán szégyellj a barátnőjét – találgatott Simon.
– Mi lehet közös egy művészi hajlamokkal megáldott, dizájner táskás
napórakészítőben és egy csóró teherautósofőrben?
– Testi vonulom? – Simon úgy nézett, mint aki nem akar ennél a
témánál túl sokat időzni.
Charlie csaknem megkérdezte: szexre gondolsz?, de félúton
visszaszívta.
– A fickó nem tűnik teherautó-sofőrnek. – Összevonta a szemöldökét
– Hány teherautó-sofőrt ismersz, aki gallér nélküli inget és ilyen trendi
szemüveget visel?
– Én egyetlen teherautó-sofőrt sem ismerek – mondta Simon inkább
szomorúan, mintha csak akkor jutna eszébe, hogy esetleg szeretne.
– Nos… – csapott Charlie a hátára. – Ez minden, ideje menni. Küldj
üzenetet, ha megtaláltad, légy szíves. Fel fogja dobni a nyaralásomat, ha
nem úgy fejezed be, hogy Ausztráliába emigrált, hogy elkerülje az
Árnyékvetőt. Vagy inkább, ne is írj. Legutóbb, mikor szabadságra
mentem, a szemét Proust naponta legalább egyszer felhívott. Várhat
minden, amíg hazaérek.

Charlie a vállára dobta a táskáját, és nekiállt összeszedni a dolgait.

Minden várhat egy hétig, ami a munkával kapcsolatos. Ami nem várhat,
az a magyarázat, amit Olivia követelt. Charlie a rendőrségről egyenesen
a repülőtérre megy, hogy találkozzon a húgával, és jobb dolga is lenne,
mint telefonálni. Miért érez mégis ellenállhatatlan késztetést arra, hogy
mindent elmondjon Oliviának abban a pillanatban, mikor elcseszte?
Míg meg nem vallotta, pánikban érzi magát, mert nem ura a helyzetnek;
ez így van tinédzserkoruk óta. Oliviát legalább három-négy
másodpercre sikerül elhallgattatni a döbbenettől. Ez azelőtt nem történt
meg.
 3

Április 4., kedd

Csak egy ember áll a bárpult mögött a Star Innben: alacsony, vékony
testalkatú, hosszú arcú, nagy orrú fickó. Fütyörészik és egy kopott, zöld
törlőronggyal fényesíti a söröskorsókat. Nem sokkal múlt dél. Yvonnal
mi vagyunk az első vendégek. Felpillant, és ránk mosolyog. Úgy látom,
hogy túl hosszúak a fogai, akár a lovaknak és egy kis görbület van a feje
mindkét oldalán a füle fölött, mintha egy nagy csipesszel fognák az
arcát.
Szerinted jól írtam le a helyet? Te semmiről se beszélsz hosszasan.
Szerintem nem akarsz másokat terhelni a véleményeddel, így aztán
egyszerű főnevekre szorítkozol: kocsi, ház, kocsma. Nem, ez nem igaz.
Soha nem hallottam tőled, hogy a kocsma szót használtad volna. Úgy
hívod, „lokál”, ami szerintem mégiscsak egyfajta vélemény.
Nem tudom, miért vagyok annyira csalódott, hogy a Star a csapostól
eltekintve üres. Nem mintha arra számítottam volna, hogy itt leszel.
Hazudnék, ha ezt állítanám. Hogyha el tudnál ide jönni, akkor velem is
kapcsolatba tudnál lépni. Yvon megszorítja a karomat, mert feltűnt neki
reményvesztett arckifejezésem.
Legalább tudom, hogy jó helyen járok. Mikor átléptem a küszöbön,
elmúltak a kétségeim. Erről beszéltél, mikor a Start emlegetted. Nem
lep meg, hogy a völgyben rejtőző eldugott helyet választottál. Spilling
központjában van, de a város főutcájáról nem lehet látni. A képkeretező
és az egészséges életmód klub közötti útra kell rákanyarodni, és kijönni
a Blantyre Parkig.
A kocsma egy hosszú terem, az egyik végén bárral. Élesztőszag és
előző estéről maradt állott bagószag üli meg a levegőt.
A csapos még most is vigyorog.
– ló reggelt, hölgyeim. Inkább jó napot. Mivel szolgálhatok?
Fiatal, de úgy beszél, mint az öregek, ürülök, hogy nem kell azon
töprengenem, kit kérdezzek meg. Nyugodtan koncentrálhatok a
mondanivalómra.
A falakat régi újságok bekeretezett lapjai díszítik: a Rawndesley
Telegraph, a Rawndesley Evening Post. A hozzám legközelebbire
pillantok. Egykolumnás cikkben tudósítanak egy 1903-ban Spillingben
tartott kivégzésről. Az egyik kép a siklóhurkot ábrázolja, a másik a
szerencsétlen bűnözőt. A második cikk címe: Silsfordi gazda nyerte el a
legjobb disznó címet, és ott a rajzocska az állatról és a tulajdonosáról;
mindketten büszkén feszítenek. A disznót Horkolónak hívják.
Elpislogom a könnyeimet. Végre láthatom azokat a dolgokat, amiket
te néztél, a te világodat. Tegnap a házadat, ma ezt a kocsmát. Úgy
érzem, hogy turistaként kirándulok az életedben. Reméltem, hogy ez
közelebb hoz hozzád, de pont fordítva van. Rettenetes. Úgy érzem, a
múltadba nézek, nem a jelenedbe, és ezt valószínűleg soha nem tudom
veled megosztani. Mintha egy üveglap vagy egy vörös kötélkordon
zárna el tőlem, és nem érhetnélek el. A nevedet akarom sikoltani.
– Én egy dupla gint kérek tonikkal – mondja Yvon hangosan. A
kedvemért igyekszik vidámnak tűnni, mintha csak a szabadnapunkat
töltenénk itt – Naomi?
– Egy feles sör-limonádé keveréket – mondom. Évek óta nem ittam
ilyet. Mikor veled vagyok, csak Pinot Grigiót iszom, amit hozol, vagy
teát a szobánkban, a Traveltelben.
A csapos bólint.
– Rögtön jövök – mondja. Vastag helyi akcentusa van.
– Ismeri Robert Hawortht? – robban ki belőlem. Túl kétségbeesett
vagyok ahhoz, hogy taktikázzak. Yvon aggodalmasnak tűnik: azt
mondtam neki, hogy óvatos leszek.
– Nem. Kellene?
– Gyakran jár ide. Folyton itt lóg.
– Nos, mi úgy gondoljuk, hogy idejár – javít ki Yvon. Azért van itt,
hogy fogja a kezem, és elsimítsa a dolgokat ha kell. Ha négyszemközt
vagyunk, gúnyos és mindennel szemben kritikus, de egyébként
mindenben megfelel a társadalmi normáknak. Talán te jobban megérted,
mint én. Mikor magadba zárkózol, gyakran gondolom, hogy magaddal
vitatkozol, ellentétes erők munkálnak benned. Én soha nem voltam
ilyen, még az előtt sem, mielőtt találkoztunk. Mindig határozott,
egyenes ember voltam, és mióta először megláttalak, egész valómban
vonzódom hozzád. Ez van.
– Idejár – mondom határozottan. Mikor Yvon megnézte a Yellow
Pagesben ma reggel, három lehetőséget talált: Spillingben van egy Star
Inn, Combinghamben a Star and Garter és Silsfordban a Star Bár. A két
utolsót rögtön kihúztam. Combingham mérföldekre van és borzalmas, a
Star Bárt meg ismerem. Néha beugróm, ha felkeresem az egyik
ügyfelemet a közelben, és iszom náluk egy csésze bio mentateát. Arra a
gondolatra, hogy ott ülsz az alacsony, bőrrel bevont padokon, és a
gyógyteamenüt olvasgatod, hangosan kitört belőlem a nevetés.
– Van róla egy kép a mobilomban – mondom a csaposnak. –
Megismeri, ha látja?
Nyájasan bólint.
– Lehetséges – mondja, miközben leteszi az italunkat. – Hét font
huszonöt lesz, kérem. Rengeteg olyan arc van, amelyhez nem tudok
nevet társítani.
Kiveszem a mobilomat a táskámból, igyekszem magam felkészíteni a
legrosszabbra, mint mindig. Nem lesz könnyű. Üvölteni szeretnék,
mikor látom, hogy nincs boríték ikon a kijelzőn. Még mindig nem jött
tőled üzenet. Friss fájdalom- és félelemkitöréstől, a puszta hitetlenségtől
összeszorul a mellkasom. Zailer őrmesterre és Waterhouse nyomozóra
gondolok, és a legszívesebben összecsapnám a vastag, érzéketlen
koponyájukat. Legfeljebb arra képesek, hogy bevallják, nem csinálnak
semmit.
– És mi van Seannal és Tonyval? – vetem oda a csaposnak,
miközben végiglapozom a fényképeket a mobilomban. Yvon kifizeti az
italokat. – Ismeri őket?
Kérdésem jóízű nevetést vált ki.
– Sean és Tony? Ugrat?
– Nem.
Abbahagyom a telefonban való kutakodást és felpillantok.
Megdobban a szívem. A nevek mondanak neki valamit.
– Én vagyok Sean. És Tony is itt dolgozik a pult mögött. Ma este itt
lesz.
– De… – zavarban vagyok a szavak miatt. – Robert úgy beszélt
magáról, mintha… – Feltételeztem, hogy te, Sean és Tony együtt jártok
ide. Ha meggondolom, soha nem mondtad, hogy így van. Bizonyára
rossz következtetést vontam le.
Egyedül jártál ide. Sean és Tony azért volt itt, mert ők itt dolgoztak.
Visszatérek a telefonomhoz. Nem akarom, hogy Yvon lássa,
mennyire zavarba jöttem. Megkönnyebbülök. Megtaláltam Seant és
Tonyt. ők ismernek téged, a barátaid. Csak meg kell mutatnom Seannak
a fényképet és megismer. Azt választom, amelyiken a teherautód előtt
állsz a Traveltel előtt, és átadom neki.
Rögtön látom a felismerést az arcán, és felsóhajtok örömömben.
– Elvis! – Vihog. – Tony meg én csak Elvisnek hívjuk. Az arca
miatt. De nem zavarja.
Csaknem könnyekben török ki. Sean tényleg a barátod. Még
poénkodik is veled.
– Miért hívják így? – kérdezi Yvon.
– Nem nyilvánvaló?
Yvon meg én a fejünket rázzuk.
– Úgy néz ki, mint Elvis Costello nagyobb kiadásban, nem igaz? A
jó húsban lévő Elvis Costello. – Sean nevet a saját viccén. – Neki is
megmondtuk.
– Nem tudták, hogy Robert Haworth a valódi neve? – kérdezi Yvon.
A szemem sarkából látom, hogy nem Seant figyeli, hanem engem.
– Nem emlékszem, hogy megmondta volna a nevét. Nekünk csak
Elvis volt. Tony meg én épp tegnap este mondtuk, hogy egy ideje nem
láttuk Elvist.
– Mióta? – kérdezem élesen. – Mikor látták utoljára?
Sean összevonja a szemöldökét. Biztosan túl aggodalmasnak tűntem.
Elhallgattattam. Én hülye.
– Egyébként ki maga? – kérdezi.
– Robert barátnője.
Azelőtt soha nem mondtam ki. Bárcsak újra meg újra elmondhatnám.
Bárcsak azt mondhatnám, hogy feleség, a barátnő helyett.
– Beszélt valaha Naomiról? – kérdezi Yvon.
– Nem.
– És Julietről?
Csóválja a fejét. Kezd elővigyázatos lenni.
– Nézze, ez tényleg fontos – mondom. Ezúttal biztos vagyok benne,
hogy nyugodt a hangom és nem túl hangos. – Robert múlt csütörtök óta
eltűnt…
– Várj csak… – Yvon megérinti a karomat. – Ezt nem tudjuk
biztosan.
– Én tudom. – Lerázom magamról a kezét. – Mikor látta utoljára? –
kérdezem Seant.
Bólint.
– Nagyjából akkortájt – mondja. – Kedden, szerdán, valahogy így.
De majdnem minden este itt van, iszik egyet, dumál kicsit, így aztán
miután elmaradt, kicsit csodálkoztunk Tonyval. Nem mintha ez olyan
szokatlan lenne. Egy csomó ilyen spíler van: évekig óraműpontossággal
járnak, aztán hirtelen puff! Eltűnnek, és soha nem kerülnek elő.
– És mondott valamit arról, hogy nem jön egy ideig? – kérdezem, bár
tudom a választ. – Nem említett semmilyen tervet, hogy elmegy
nyaralni, vagy valami?
– Mondott valamit Kentről? – veti közbe Yvon.
Sean a fejét csóválja.
– Semmi ilyesmit. Ezt mondta: „Akkor holnap”, ahogy mindig. –
Nevet. – Néha azt mondta: „Akkor holnap, Sean, ha megérjük.” Ha
megérjük! Egy kicsit komor fószer, nem igaz?
A sötét fapadlót bámulom, a fülemben lüktet a vér. Soha nem
hallottam ezt a kifejezést tőled. Mi van, ha szándékosan mondtad ezt
Seannak? Mi van, ha ezúttal nem érted meg?
Yvon megköszöni Seannak a segítséget, mintha indulni akarna.
– Várj – mondom. – Mi a családneve? És mi Tonyé?
– Naomi… – Yvon riadtnak tűnik.
– Nem bánja, ha közlöm a nevét a rendőrséggel? Elmondhatná nekik,
amit nekünk, hogy Robert maga szerint is eltűnt.
– Nem mondta ezt – szól közbe Yvon.
– Nem bánom. Mint mondtam, Tonyval mi is úgy gondoltuk, hogy
ez egy kicsit fura. Az én nevem Hennage, Sean Hennage. Tony Willer.
– Várj itt – nézek Yvonra, és kimegyek a táskámmal meg a
mobilommal, mielőtt még lehetősége lenne ellentmondani.
Leülök az egyik fehérre festett fémasztalhoz. A kabátot szorosan
magam köré fogom, a két ujját is lehúzom a kezemre. Kell még pár hét,
míg az emberek idekint ihatnak. Csak névleg van tavasz. Nézem, ahogy
három hattyú siklik le a folyón, miközben tárcsázom a számot,
amelynek a megszerzésével ma reggel egy egész órát eltöltöttem, és ami
egyenesen összeköt a Spillingi Rendőrség központi nyomozó
osztályával. Rögtön telefonálni akartam, hogy megkérdezzem, mit tesz
Zailer őrmester és Waterhouse nyomozó annak érdekében, hogy
megtaláljanak, de Yvon azt mondta, még túl korai lenne zargatni őket.
Biztos vagyok benne, hogy semmit se tesznek. Nem hiszem, hogy
akár a kisujjukat is megmozdítanák. Úgy hiszik, szándékosan hagytál el
engem, Julietet választottad helyettem, de félsz megmondani nekem.
Csak mi ketten tudjuk, milyen nevetséges ez a gondolat.
Gibbs nyomozó veszi föl a telefont. Azt mondja, hogy sem Zailer,
sem Waterhouse nincs benn. Modora lekezelő, a gorombaság határát
súrolja. Tényleg annyira meg van sértve, hogy igyekszik olyan keveset
mondani, amennyire csak lehet? Valószínűleg mindenfélét hallott rólam
és azt hiszi, hogy afféle levakarhatatlan tyúk vagyok, aki fel akar téged
hajtani ahelyett, hogy békén hagyna, ráadásul a rendőrséggel végezteti
el a piszkos munkát. Mikor azt mondom, hogy üzenetet akarok hagyni,
úgy tesz, mint aki leírja Sean és Tony nevét, de kizártnak tartom, hogy
megtette. Túl gyorsan morogja, hogy megvan. Tudom milyen, amikor
valaki tényleg lejegyez valamit – hosszú szüneteket tart, néha magában
morogja, vagy ellenőrzi a helyesírást.
Gibbs nyomozó semmi ilyesmit nem tesz. Lecsapja a telefont,
miközben beszélek.
Odamegyek a kocsma teraszát a folyótól elválasztó fehér
vaskorláthoz. Megint fel kellene hívnom a rendőrséget, és követelnem,
hogy a legmagasabb rangú emberrel beszélhessek az épületben – a
főrendőrrel vagy a fő-főfelügyelővel – és elpanaszolni, hogyan bántak
velem. Káprázatosan panaszkodom. Éppen ezt tettem, mikor először
megláttál, és ezért szerettél belém – mindig ezt mondtad. Fogalmam
sem volt, hogy figyelsz, hallgatsz, különben biztosan egy fokkal lejjebb
veszem a hangom. Hála az égnek, nem tettem. Gyönyörűen vad: így
írtad le, milyen voltam aznap.
Sose jutott eszedbe, hogy bármi miatt panaszkodj – úgy értem, a saját
érdekedben, mert értem mindig kiálltál. De ezért bámultad a
küzdőszellememet, a meggyőződésemet, hogy a nyomorúság és gyenge
minőség nem szükségszerű velejárója az életnek. Lenyűgözött, hogy
van merszem kiállni az igazamért.
 Nem tudok visszamenni a kocsmába, még nem. Túlságosan feldúlt
vagyok. A düh könnyei gyűlnek a szememben, alig látom az előttem
lassan hömpölygő vizet. Utálom magam, ha sírok, tényleg megvetésre
méltó. Nem vezet semmi jóra. Mit ér a szándék, hogy soha nem leszel
gyönge és tehetetlen újból, ha csak annyit tudsz tenni, mikor a
szerelmed eltűnik, mint a kámfor, hogy állsz a folyó partján és bőgsz?
Szánalmas.
Yvon azt mondja majd, adjak újabb esélyt a rendőrségnek, de miért?
Miért nincs Zailer őrmester és Waterhouse nyomozó itt a Starban, hogy
megkérdezze Seant, mikor látott téged utoljára? Vajon veszik majd
maguknak a fáradságot, hogy elmenjenek a házadhoz és beszéljenek
Juliettel? Az eltűnt szerető ügye minden bizonnyal a rendőrség prioritási
listájának alján szerepel. Különösen most, amikor az országban mintha
egy csomó mániákus tervezné, hogy felrobbantja magát és egész
vonatnyi ártatlan embert. Veszélyes bűnözők – őket keresi a rendőrség.
A szívem zakatol, amint egy lehetetlen ötlet elkezd formálódni az
agyamban. Megpróbálom elnyomni, de nem sikerül; lassan, fokozatosan
közeledik az árnyékból, mintha egy sötét barlangból előtörő alak lenne.
Megtörlöm a szememet. Nem, nem tudom megtenni. Már a gondolata is
árulásnak tűnik. Sajnálom, Robert. Bizonyára megőrültem. Senki se
tenne ilyesmit. Ezenkívül fizikai képtelenség is lenne. Nem lennék
képes kiejteni a szavakat.
Miféle ember tenne ilyet? Senki! Így reagált Yvon, mikor elmeséltem
neki, hogyan találkoztunk, hogyan hívtad fel magadra a figyelmemet.
Elmeséltem neked, hogy ezt mondta, emlékszel? Elmosolyodtál, és azt
felelted; „Üzenem neki, hogy az az ember vagyok, aki olyan dolgokat
tesz, amiket más nem.” Átadtam neki. Úgy tett, mintha lenyomná az
ujját a torkán.
Nekitámaszkodom a korlátnak. Leharcoltnak érzem magam, mintha
ez a rám törő újfajta félelem feloldotta volna a csontjaimat és az
izmaimat.
Nem tudom megtenni, Robert, suttogom értelmetlenül. Pontosan
ugyanez az érzés fogott el, mikor először találkoztunk: rendíthetetlen
bizonyosság, hogy minden, ami történni fog, régen eldöntetett egy
nálam sokkal hatalmasabb erő által, aki nem tartozik nekem semmivel,
nem kötött szerződést velem, mégis vezérel. Nem tudom befolyásolni,
bármennyire is próbálom.
Ezúttal is így van. A döntés már megszületett.

***
Sean rám mosolyog, mikor visszamegyek a kocsmába – nyájas,
rajzfilmmosollyal, mintha még nem találkoztunk volna, mintha nem
egyeztünk volna meg, hogy eltűntél, hogy komoly aggodalomra okot
adó ügyről van szó. Yvon a bártól legtávolabb álló asztalnál ül, a
mobiltelefonjával játszik. Új játék van rajta, ő meg teljesen függő.
Világos, hogy amíg odakint voltam, ő és Sean nem beszéltek egymással.
Ettől elfog a düh. Miért nekem kell mindent mozgatni?
– Mennünk kell – mondom Yvonnak.
Nem mindig hívták Yvonnak. Sok mindent nem meséltem el róla
neked. Nem beszéltem róla, mikor kiderült, hogy féltékeny lehetsz rá.
Rajtad kívül Yvon a legfontosabb ember az életemben. Közelebb állok
hozzá, mint bárkihez a családomban. Mióta elvált, nálam lakik, amiről
szintén nem beszéltem neked.
Apró, sovány lány – százötven centi magas, negyvenöt kiló –, barna
haja hosszú, egyenes, derékig érő. Általában lófarokban hordja, és a
karja köré tekeri, mikor dolgozik vagy a számítógépen játszik. Minden
hónapban egy-két hétig láncdohányosként szívja a mentolos Consulate
cigarettát, azután hetekre abbahagyja. Említenem sem szabad a
kisiklásait, ha éppen szünetet tart.
Eleanornak keresztelték – Eleanor Rosamund Newmannek –, de
mikor betöltötte a tizenkettedik évét, úgy gondolta, az Yvon jobban illik
hozzá. Megkérte a szüleit, hadd változtassa meg a nevét, és a bolondok
beleegyeztek. Mindketten klasszika-filológiát tanítanak Oxfordban, és
egyedül az iskolát veszik szigorúan. Fontosnak tartják, hogy a gyerekek
szabadon kifejezhessék személyiségüket, amíg nem veszélyezteti a
színjeles bizonyítványukat.
– Tökfejek – mondja gyakran Yvon. – Tizenkét éves voltam, amikor
azt hittem, a Kajagoogoo együttes Too Shy című száma a világ legjobb
dala. Lihmalhoz, az énekesükhöz akartam férjhez menni. Be kellett
volna zárniuk a szekrénybe, míg kinövöm.
 Amikor Yvon hozzáment Ben Cotchinhoz, felvette a családnevét. A
barátai és családja, köztük én is, szóval mindenki elámult, mikor úgy
döntött, hogy a házasság után is megtartja.
– Valahányszor megváltoztatom a nevemet, mindig egy kicsit
rosszabb lesz a helyzet – magyarázta. – Nem kockáztatom meg újból.
Egyébként szeretem a szar, rossz helyesírással írt keresztnevemet, és a
lepukkant, lusta alkoholista exem családnevét. Az alázat valóságos
iskolapéldája. Valahányszor kezembe akad egy nekem címzett boríték,
vagy kitöltőm a választási névjegyzéket, eszembe jut, milyen ostoba
vagyok. Ez karbantartja az ember egóját.
– Hazamegyünk? – kérdezi most.
– Nem. A rendőrségre.
Olyan rettentően szeretném elmondani neki. Mindig rajta tesztelem
az ötleteimet. Gyakran nem is tudom, mit gondolok valamiről, míg meg
nem hallgattam, mit mond. De ezúttal nem kockáztathatom meg.
Egyébként sincs értelme. Tudom az összes okot, miért téves, rossz és
őrült a döntésem, de azért megcsinálom.
– A rendőrségre? – tiltakozik Yvon. – De…
– Tudom, adnom kellene nekik egy esélyt – felelem keserűen. – De
ez nem erről szól. Ez valami más. – Kicsit megdöbbent önnön
bátorságom, de nyugodtabb is vagyok most, hogy elhatároztam magam.
Senki nem vádolhat gyávasággal, ha megteszem.
– Beszéljük meg odakint – mondja Yvon. – Nem tetszik ez a hely.
Túl közel van a folyóhoz, a víz túl hangos. Még bent is nedves, nyirkos
a levegő. Kezdem magam úgy érezni, mintha a Békavári uraság
kalandjainak egyik szereplője lennék.
Felpattan, összehúzza a lila sálat a válla körül.
– Én nem akarok beszélgetni. Csak vigyél el. Nem kell velem
bejönnöd, csak tegyél ki és menj haza. Majd én is jövök.
Elindulok a parkoló irányába.
– Naomi, várj! – szalad utánam Yvon. – Mi folyik itt?
Végül is nem olyan nehéz hallgatni. Nem ez az első titok, amibe nem
avattam be. Három év gyakorlatom van.
Yvon meglengeti a kulcscsomóját a levegőben, és nekidől a piros
Fiat Puntónak.
– Mondd meg, vagy nem viszlek sehová.
 – Nem hiszel nekem, igaz? Nem hiszed, hogy Juliet csinált valamit
Roberttel. Azt hiszed, hogy kirúgott engem és nincs elég vér a
pucájában, hogy megmondja.
A fejünk felett madarak vijjogása visszhangzik. Mintha bele
akarnának szólni a beszélgetésünkbe. Felpillantok a szürke égre, arra
számitok, hogy egy nagy csapat sirály bámul le rám. De a saját
dolgukkal vannak elfoglalva, mint rendesen.
Yvon felnyög.
– Hivatkozzak az ugyanerre a kérdésre adott negyvenhét korábbi
válaszomra? Nem tudom, hol van Robert, vagy miért nem lehet elérni.
És te sem tudod. De nagyon-nagyon valószínűtlennek tartom, hogy
Juliet apró darabokra vagdalta és eltemette a virágágyásban.
– Tudta a nevemet. Rájött a kapcsolatunkra.
– Az is valószínűtlen. – Yvon megenyhül és kinyitja a kocsit.
Csalódott vagyok. Meggyőzhetett volna, hogy mondjam el neki, ha
kicsit erőszakosabb. A legtöbb ember nem olyan kitartó, mint én. –
Naomi, aggódom miattad.
– Robert miatt kellene aggódnod. Valami történt vele. Bajban van. –
Érdekelne, hogy miért én vagyok az egyetlen, aki számára nyilvánvaló a
dolog.
– Mikor ettél utoljára? – kérdezi Yvon, amikor a kocsiban ülünk. –
Mikor aludtál egy jót éjszaka?
Minden kérdést, amit feltesz, kapcsolatba hozok veled. Éhes vagy és
fáradt valahol, fokozatosan adod föl a reményt, azon töprengsz, miért
nem próbállak elszántabban megtalálni? Yvon úgy gondolja,
melodramatikus vagyok, de én ismerlek. Csak akkor tűnhetsz el, ha
valami megbénít, vagy elveszíted az emlékezetedet. Nem valószínű,
hogy az embert valami tragédia éri, de nem lehetetlen. A legtöbb ember
nem esik le a hídról, vagy nem hal meg lakástűzben, de egyesekkel
mégis megesik.
Azt akarom mondani Yvonnak, hogy a statisztikák nem lényegesek
és nem is segítenek, de nem pazarolhatom a szavakat. Minden
energiámra szükségem van, hogy megacélozzam a lelkem a következő
lépésemhez. Még akkor is, ha az esély egy a millióhoz. Yvon egyetért
Juliettel; ő is úgy gondolja, jobban járok, ha megszabadulok tőled. Úgy
gondolja, hogy gátlásos és szexista vagy, grandiózus és hatásvadász
kifejezéseket használsz, mélynek, jelentőségteljesnek tűnő, de valójában
jelentéktelen és elcsépelt dolgokat mondasz. Szerinte úgy adod elő az
elhasznált kliséket, mintha mélyenszántó gondolatok, újonnan
felfedezett igazságok lennének. Egyszer nekem támadt, hogy úgy
formálom a személyiségemet, hogy megfeleljen annak, amiről úgy
hiszem, tetszik neked, bár ezt másnap reggel visszavonta. Az
arckifejezéséből láttam, hogy komolyan gondolta, csak érezte, túl
messzire ment.
Nem sértődtem meg. Megváltoztatott a találkozásunk. Ez volt benne
a legjobb. A tudat, hogy hozzád köt a jövőm, segített eltemetni mindent,
amit gyűlöltem a múltban. Mennyire kívántam, hogy maradjon
eltemetve!
Felhajtottunk a meredek, fákkal övezett úton, és a folyó hangja
elcsitult mögöttünk. Még nem zöldelltek ki a fák, csupasz karjukat az ég
felé nyújtják.
Yvon nem kérdezi meg újból, miért akarok bemenni a rendőrségre.
Taktikát változtat.
– Biztos vagy benne, hogy nem lenne jobb, ha Robert házához
mennénk? Ha úgy gondolod, hogy láttál valamit az ablakon keresztül…
- Nem.
A rettegés, amit az ötlet hallatán érzek, olyan, mintha egy kéz
szorulna a torkomra.
– Ezt a rejtélyt könnyen megoldhatnánk – jelenti ki Yvon. Megértem,
miért erőlteti. – Csak el kell menned és megint megnézned. Elmegyek
veled.
– Nem.
A rendőrségről úgyis rögtön elmennek, amint meghallják, amit
mondani akarok nekik. Ha van valami megtalálnivaló, ők majd
megtalálják.
– Mit láttál, az ég szerelmére? Gondolom, nem a radiátorhoz láncolt,
és összevert Robertet. Úgy értem, erre biztosan emlékeznél, nem?
– Ne szórakozz.
– Mire emlékszel, mit láttál abban a szobában? Még el se mondtad
nekem.
Nem mondtam, mert nem tudom. A nappalit Zailer őrmesternek és
Waterhouse nyomozónak is nehezen tudtam leírni; néhány benyomás
folyton előbukkan az agyamban, és nehezen áll össze a kép.
Yvon felsóhajt, mikor nem válaszolok. Bekapcsolja a kocsirádiót.
Egyik gombot a másik után nyomkodja, de nem talál semmit, amit
kedve volna hallgatni. Végül megállapodik egy adónál, amelyik
Madonna régi dalait játssza. Letekeri a hangerőt, hogy alig lehet hallani.
– Azt gondoltad, hogy Sean és Tony Robert két legjobb barátja, igaz?
Úgy beszélt róluk. Félrevezetett. Csak két csapos a helyi kocsmában.
– Itt találkoztak Roberttel. Nyilván összebarátkoztak.
– A fickó még a nevét sem tudta. És hogy lehet, hogy minden este a
Starban van? Hogy lehet, hogy minden este Spillingben van? Azt
hittem, teherautó-sofőr.
– Már nem vállal éjszakai fuvart.
– Akkor mit csinál? Kinek dolgozik?
Egyre jobban belelendül, úgyhogy felemelem mindkét kezemet, hogy
visszafogjam kicsit.
– Adj egy esélyt – mondom. – Nincs ebben semmi különös.
Magánvállalkozó, de főként szupermarketeknek dolgozik, olyanoknak,
mint az Asda, a Sainsbury, a Tesco.
– Fölfogtam, mi az a szupermarket – morogja Yvon. – Nem kell
mindet felsorolni.
– Azért hagyta abba az éjszakai műszakot, mert Juliet nem szeret
egyedül lenni. Így aztán legtöbbször fölpakol Spillingben, elhajt
Tilburybe, ahol megint fölpakol. Vagy néha Dartfordban pakol föl…
– Hallanád magadat – mondja Yvon, csodálkozó tekintetet vetve
rám. – Úgy beszélsz, mint ő. „Dartfordban pakol föl”! Tudod egyáltalán
mit jelent ez?
Kezdek bedühödni. Élesen vágok vissza.
– Feltételezem, azt jelenti, hogy Dartfordban felrak bizonyos
dolgokat a kocsijára, amit aztán elszállít Spillingbe.
Yvon a fejét csóválja.
– Nem érted. Tudtam, hogy nem fogod. Olyan, mintha átvette volna
fölötted az uralmat, és mit kaptál cserébe? Nem ad mást, csak üres
ígéreteket. Miért nem maradt veled soha éjszakára? Miért nem lehet
Julietet egyedül hagyni?
Előrebámulok az útra.
– Nem tudod, igaz? Megkérdezted valaha, hogy pontosan mi a baj a
feleségével?
– Ha el akarja mondani, elmondja. Nem akarom faggatni.
Hűtlenségnek érezné, ha velem beszélné meg a feleségével kapcsolatos
gondját.
– Nagyon nemes dolog tőle. Fura, azt nem érzi hűtlenségnek, hogy
veled kúr. – Yvon felsóhajt. – Bocs. – A hangjából kihallok valamit:
talán gúnyt vagy hervadt kedvességet. – Nézd, tegnap láttad Julietet.
önmagát ellátni tudó, életerős nő. Nem az a szerencsétlen, törékeny
lény, akinek Robert leírta…
– Nem írta le. Sose mondott semmi konkrétumot.
Egyre ingerültebb vagyok. Minden erőmre szükségem van, hogy
megkeresselek, hogy optimista maradjak, és ne őrüljek meg az
aggodalomtól és a félelemtől. Arra már nem marad energiám, hogy
ugyanakkor védelmezzelek téged. Képtelennek tartom, hogy olyasvalaki
támad, aki sosem látott.
– Miért nem tudod lezárni? Ha most nem hagyja el Julietet, mikor
lesz rá képes? Mi fog változni az akkor és a most között?
Védeni akarlak Yvon fullánkos megjegyzéseivel szemben, így nem
mondok semmit. Hazudhattál volna, hogy miért nem hagyod el Julietet
azonnal; sok férfi megtenné. Kitalálhattál volna valami történetet, ami
kétségbeejtő helyzetbe hozott volna: gyengélkedő anya, betegség. Az
igazságot nehezebb elfogadni, de örülök, hogy elmondtad. – Semmi
köze Juliethez – mondtad. – Nem fog megváltozni. Soha nem változik.
– Elszántan csengett a hangod, de talán dühös lemondás, harag töltötte
ki azt az űrt, ahol valaha a remény lakozott. Összeszűkült a szemed,
miközben beszéltél, mintha hirtelen valami fájdalom ért volna. – Ha
elhagynám, az ő szempontjából mindegy lenne, hogy egy év múlva
hagyom el, vagy öt év múlva.
– Akkor miért nem hagyod el most? – kérdeztem. Nem csak Yvon az
egyetlen, aki kíváncsi erre.
– Magam miatt – vallottad be. – Ennek nem lesz értelme, de… Olyan
régóta gondoltam arra, hogy elhagyom. Terveztem, vártam rá.
Valószínűleg túl sokat gondoltam rá. Aztán amolyan… legendaszerű izé
lett belőle a fejemben. Megbénít. Túldimenzionálom. Folyton elveszek
a részletekben – hogyan és mikor tegyem meg. Gondolatban már rég
elhagytam. Legalább ezerszer lejátszottam magamban. – Szomorúan
elmosolyodtál. – A baj az, hogy eddig még csak a fejemben történt meg
a dolog.
Sokáig tartott, amíg elmondtad, gondosan megválogattad a szavakat,
hogy a lehető legpontosabban írd le az érzéseidet. Észrevettem, hogy
nem szeretsz magadról beszélni, hacsak nem arról, hogy mennyire
szeretsz, vagy hogy csak akkor élsz igazán, mikor velem vagy. Sose
voltál önző. Yvon szerint rögeszmésen ragaszkodom hozzád, ami igaz,
de soha nem látott téged, amikor velem vagy. Csak én tudom, hogyan
bámulsz rám éhesen, mintha sose látnál többé. Senki nem érezte,
hogyan csókolsz. Ha én rögeszmés vagyok, téged minek nevezzelek?
Hogyan magyarázhatnám el Yvonnak? Magam sem értem egészen.
– Mi van, ha a Juliettel való szakítás továbbra is meghaladja az
erődet? – kérdeztem tőled. – Mi van, ha sose állsz majd készen rá?
Nem vagyok teljesen hülye. Ugyanazokat a filmeket láttam, mint
Yvon: a nőkről, akik egész életüket elpazarolták, mert nős szeretőik
válására vártak, hogy aztán megfelelő módon elköteleződjenek. Én soha
nem tartottalak időpocsékolásnak, bármi történik. Még ha soha nem is
hagyod el Julietet, még ha csak három óra jut is nekem belőled hetente,
nem érdekel.
– Mindig bénultnak fogom érezni magam – mondtad. Nem ezt
akartam hallani, és elfordítottam a fejemet, hogy ne lásd a
csalódottságomat. – Mindig így fogok érezni, mint most: a szakadék
szélén állok, és nem állok készen, hogy levessem magam a széléről. De
meg fogom tenni, összeszedem magam, és megteszem. Valamikor el
akartam venni Julietet. És el is vettem. Most téged akarlak feleségül
venni. Minden nap minden percében erre vágyom.
Mikor visszajátszom azokat a dolgokat, amiket mondtál, és tisztán
hallom a hangodat magamban, haldokló állatnak érzem magam. Nem
lehet vége. Újra látni akarlak. Már csak két nap van csütörtökig. Ott
leszek a Traveltelben négykor. Mint mindig.
Yvon megbök a könyökével.
– Talán be kellene fognom a nagy pofámat – mondja. – Mit tudok
én? Hozzámentem egy lusta alkoholistához, mert beleszerettem a hátsó
kertjében álló nyári lakba és azt hittem, fellendíti a vállalkozásomat. Azt
kaptam, amit megérdemeltem, igaz?
Yvon rosszabb színben tünteti fel magát, mint amilyen valójában.
Azért ment hozzá Ben Cotchinhoz, mert szerette. Sőt gyanítom, még
mindig szereti, bár a pasi egy szétzuhant alkoholista. Yvon, és a
vállalkozása, a Nyári lak Web Design, most az én átalakított
alagsoromban ütötte fel a tanyáját, míg a Ben kertjében álló nyári lak –
ha hinni lehet Yvon kémeinek – leginkább egy hatalmas
bárszekrényként hasznosul.
Majdnem megérkeztünk. Látom a rendőrséget, a téglaépület vörös
foltját, közeledünk. Nagy gombóc nő a torkomban. Nem tudok nyelni.
– Miért nem utazunk el pár napra? – kérdezi Yvon. – Nyugalomra
van szükséged, hogy ne emészd magad. Felmehetnénk az Ezüst Domb
Faházakhoz. Mutattam neked a prospektusukat? Jóban vagyok velük,
olcsón kapnánk egy faházat. Miután végeztél a rendőrségen,
elmehetnénk…
– Nem – vetem oda.
Miért beszél mindenki arról a rohadt Ezüst Domb Faházakról? Zailer
őrmester faggatott róla, miután véletlenül az ő névjegyüket adtam át
neki. Azt kérdezte, te meg én voltunk-e ott.
Nem akarok emlékezni arra az egyetlen esetre, mikor tényleg dühös
voltál rám, különösen most, hogy nem vagy. Furcsa, de azelőtt sosem
zavart. Majdnem azonnal elfelejtettem, ahogy megtörtént. Biztos
vagyok benne, hogy te is. De ez a rossz emlék úgy tűnik, hirtelen
jelentőséget nyert.
Valószínűleg nincs köze ahhoz, hogy eltűntél. Miért döntenél úgy,
hogy most hagysz el, négy hónappal azután, ami történt? És azóta
minden jól alakult. Annál is jobban: tökéletesen.
Yvon irodájában hányódott egy csomó hülye névjegy, és én
fölvettem egyet. Azt hittem, szeretnél egy kicsit megszabadulni Juliettől
és piócaszerű követeléseitől, így aztán lefoglaltam egy faházat, nem is
egy egész hétre, csak egy hétvégére. Meglepetésnek szántam.
Különleges díjszabást kellett kialkudnom telefonon egy felettébb
kellemetlen nőszemélynél, aki úgy beszélt, mintha nem akarná, hogy
növeljem a profitját azzal, hogy kibérlem az egyik kunyhóját.
Tudom, hogy nem szeretsz másutt éjszakázni, de azt gondoltam,
hogy egy hétvége nem jelent problémát. Úgy néztél rám, mintha
elárultalak volna. Két órán keresztül meg sem szólaltál – egyetlen szót
sem szóltál. Még azután sem bújtál velem ágyba.
 – Nem kellett volna ilyet tenned – mondtad. – Nem lett volna szabad
ezt tenned.
Magadba zárkóztál, a melledhez húztad a térdedet, és még arra sem
reagáltál, amikor a bűntudattól hisztérikusan ráztam a válladat. Ez volt
az egyetlen alkalom, amikor csaknem elsírtad magad. Mire gondoltál?
Mi ment végbe a fejedben, amit nem tudtál, vagy nem akartál
elmondani?
Egész héten szétszórt voltam, arra gondoltam, esetleg szakítasz
velem emiatt, és elátkoztam magam. De a következő csütörtökön
ugyanolyan voltál, mint rendesen. Egy szóval sem utaltál a történtekre.
Mikor megpróbáltam bocsánatot kérni, megvontad a válladat és annyit
mondtál: – Tudod, hogy nem mehetek el. Nagyon sajnálom, édesem.
Szeretlek, de nem tehetem.
Nem értettem, miért nem ezt mondtad előző héten.
Yvonnak sosem meséltem el, és most sem vagyok képes rá. Hogyan
várhatnám el, hogy megértse?
– Bocsánat – mormolom. – Nem akartam rád ripakodni.
– Itt az ideje, hogy összekapd magad – válaszolja szigorúan. – Biztos
vagyok abban, hogy Robert remekül van, akárhol is legyen. Te törtél
össze. És igen, tudom, nem vagyok abban a helyzetben, hogy
leckéztesselek. A világ legkurtább házasságával büszkélkedhetem.
Egész korán tudtam, hogy elbaltázom az életemet. Én már akkor elvált
lettem, mikor a legtöbb barátom még a bizonyítványával volt
elfoglalva…
Mosolygok a túlzáson. Yvont nyomasztja, hogy harminchárom
évesen elvált. Azt gondolja, hogy a házasság korai csődje egyfajta
stigma. Egyszer megkérdeztem, mikor a legjobb válni, mire pillanatnyi
tétovázás nélkül rávágta: negyvenhat évesen.
– Naomi, figyelsz? Nem arról beszélek, amióta Robert felhúzta a
nyúlcipőt. Ha engem kérdezel, már jóval előtte összetörtél.
– Mire gondolsz? – Azonnal beindul az énvédő mechanizmusom. –
Ez hülyeség. Csütörtök előtt remekül voltam. És boldog.
Yvon megrázza a fejét.
– Minden csütörtök estét a Traveltelben töltötted egyedül, míg
Robert hazament a feleségéhez! Ez nem kerek. Hogyan hagyhatta? És
mivel pont hétkor hazament, te miért nem jöttél haza? A francba,
összevissza dumálok. Ennyit arról, hogy diplomatikus leszek.
Balra fordul a rendőrség parkolójába. Csak keményen, mondom
magamnak. Nem adom fel.
– Robert nem tudta, hogy mindig ott maradok éjszakára.
Lehet, hogy őrültség ez a csütörtök esti szokásom, de senki sem
okolhat téged emiatt
– Nem tudta?
– Sose mondtam neki. Azt hiszem, zavarta volna. Hogy miért
csináltam… őrülten hangzik, de a Traveltel a mi helyünk. Még ha ő nem
is tudott maradni, én maradni akartam. Ott közelebb éreztem magam
hozzá, mint otthon.
Yvon bólogat.
– Igen, tudom, de… istenem, Naomi, nem látod, hogy ez is a
probléma része?
Nem tudom, miről beszél. Folytatja, a hangja izgatott.
– Közel érzed magad hozzá egy nyamvadt, névtelen szobában,
miközben ő otthon van, és tévézik a feleségével. Azok a dolgok, amiket
nem mondasz el neki, azok a dolgok, amiket ő nem mond el neked, ez a
fura világ, amit ketten teremtettetek, ami csak egyetlen szobában
létezik, hetente három órára. Nem látod?
A parkoló kocsik sora előtt araszolunk. Yvon nyújtogatja a nyakát,
üres helyet keres.
Lehet, hogy egy napon elmondom, hogy minden csütörtökön ott
maradok a Traveltelben egyedül. Csak azért nem mondtam el neked,
mert féltem, túl extrémnek tartod. Talán más is van, amit nem mondtam
el neked magamról, de csak egy dolog van, amit tényleg el akarok
rejteni előled, és mindenki más elől. Nem tudom elhinni, hogy ilyen
helyzetbe kerültem. Most viszont megteszem, amit tennem kell.
Yvon magában káromkodik. A Punto egy zökkenéssel megáll.
– Itt kell kiszállnod – mondja. – Nincs hely.
Bólintok, kinyitom a kocsi ajtaját. Az arcomba csapó, metsző szél
jéghideg. Ez nem történhet meg. Három évig tartó kínos titkolózás után
le fogom dönteni a korlátot, amit magam és a világ közé építettem.
Felrobbantom a saját fedezékemet.
 4

2006. 04. 04.

Ahogy Haworthék főbejárati ajtajához közeledett, Simon megtorpant az

ablaknál. Úgy gondolta, itt nézett be Naomi Jenkins, amikor
pánikrohamot kapott. A függöny be volt húzva, de egy kis rés maradt a
két szárny között. A lány pontosan írta le a részleteket, állapította meg
Simon. A tengerészkék szófa és a szék, az üvegajtós szekrény, a zavarba
ejtően sok giccses házikó, a girhes öregember, amint a félpucér fuvolázó
fiút nézi – minden pontosan úgy volt, ahogy a lány leírta. De semmit se
látott, ami megmagyarázhatná Naomi pánikrohamát.
Miközben körbement a bejárati ajtóhoz, feltűnt neki a gondozatlan
kert, amit láthatóan ramatyraktárnak használtak. Megnyomta a csengőt,
de nem hallott semmit. Olyan vastagok lennének a falak, vagy elromlott
a csengő? Megint megnyomta, és még egyszer a biztonság kedvéért.
Semmi. Már éppen kopogtatni akart, mikor egy női hang azt kiáltotta:
Jövök!
Ha Charlie itt lenne, feltartaná a jelvényét, és a személyi
igazolványát. Simonnak is ezt kellene tennie, de ő csak akkor szokta
bemutatni az azonosítóját, ha kérték. Úgy érezte, szerepet játszik,
amikor rögtön az emberek arcába nyomta a jelvényt, ezért inkább
leszokott róla.
Az előtte álló nő várakozásteljesen nézett rá. Fiatal volt és vonzó,
szőke haja a válláig ért, szeme barna, és pár halvány szeplő ült az orrán
és az arcán. A szemöldöke két keskeny, tökéletes ívet alkotott; nyilván
sok időt szentelt rá, és biztosan sokat szenvedett, míg ilyenné formálta.
Simon szemében természetellenesnek tűnt. Eszébe jutott, hogy Naomi
Jenkins egy kosztümöt emlegetett. Juliet Haworth most fekete farmert
és vékony, fekete V kivágású kardigánt viselt. Citromillatú parfüm illata
lengte körül.
– Halló? – mondta élénken a nő, kérdésként ejtve a szót.
– Mrs. Juliet Haworth?
 A nő bólintott.
– Robert Haworth a maga férje? Szeretnék vele beszélni.
– És maga kicsoda?
Simon nem szeretett bemutatkozni, gyűlölte a saját hangját. Ez
azokhoz a gyermekkori gátlásokhoz tartozott, amelyekről senkinek se
beszélt.
– Simon Waterhouse rendőr nyo…
Juliet Haworth hangos hahotával közbevágott.
– Robert nincs itt. Maga rendőr? Nyomozó? Szent ég!
– Tudja, hogy hol van?
– Kentben a barátaival. – A fejét csóválta. – Naomi jelentette, hogy
eltűnt, igaz? Ezért van itt.
– Mióta van Mr. Haworth Kentben?
– Pár napja. Nézze, az a ribanc Naomi. Rohadt kis…
– Mikor jön vissza? – szakította félbe Simon.
– Jövő hétfőn. Akarja, hogy beküldjem a rendőrségre? Hogy
bebizonyítsam, még életben van, még nem csaptam agyon
féltékenységből egy husánggal?
Juliet Haworth szája eltorzult. Bevallotta, hogy féltékeny, vagy csak
poénkodik, töprengett Simon?
– Nagyon sokat segítene, ha bejönne, és felkeresne, mikor visszatér.
Kentben pontosan hol tartózkodik?
– Sissinghurstben. Kéri a címet?
– Igen, hasznos lenne.
Julietet láthatólag dühítette a válasz.
– Dunnisher Road 22. – közölte tömören.
Simon lejegyezte.
– Tudja, hogy a nő dilis? Ha találkozott vele, biztosan tudja. Robert
hónapokon át próbálta finoman lepattintani, de ő nem vette a lapot.
Nekem kellett volna elmennem a rendőrségre, nem neki. Tehetek
valamit az ellen, hogy folyton idejárjon? Nem lehetne eltiltani innen?
– Hányszor járt itt?
– Tegnap itt volt – mondta Juliet, mintha ez válasz lenne Simon
kérdésére. – Kinéztem a hálószoba ablakán és megláttam a kertben.
Megpróbált elszaladni, de utolértem.
– Tehát csak egyszer járt itt. Egyetlen bíróság sem adna ki ez ellen
végzést.
– Előre gondolkodom – Juliet konspirációs hangsúllyal próbálkozott.
Egyik szemét összehúzta beszéd közben, a gesztus félúton volt a
kacsintás felé. – Vissza fog jönni. Amennyiben Robert nem tiltja meg
kerek perec, márpedig nem fogja, akkor Naomi Jenkins előbb-utóbb
sátrat ver a kertemben. – Felnevetett, mintha mulatságosnak, és nem
aggasztónak tartaná az ötletet.
A nő nem lépett beljebb a házba. Lecövekelt a küszöbön. Simon a nő
mögött halványbarna, bordás szőnyeget látott az előszobában, egy
asztalkán piros telefont, a padlón szanaszét hagyott sportcipőket és
csizmákat. Egy pomádétól foltos tükör támaszkodott a piszkos,
összekaristolt falnak. A tükör jobb oldalán gombostűre akasztott,
hosszú, keskeny naptár lógott. A Silsford Castle-ről készült kép alatt a
hónap minden napjának volt benne egy rubrika, de sem Robert, sem
Juliet nem írt bele semmit.
– Mr. Haworth teherautója kint parkol – jegyezte meg Simon.
– Tudom – Juliet kísérletet sem tett, hogy elrejtse türelmetlenségét. –
Csak Robert van Kentben. Azt nem mondtam, hogy a teherautó is.
– Van másik kocsija?
– Igen, egy Volvo V40. Hogy megkíméljem a szükségtelen
nyomozástól, elárulom hogy az is odakint parkol. Robert vonattal
utazott Sissinghurstbe. Ha nem dolgozik, igyekszik elkerülni, hogy
vezetnie kelljen.
– Van ott telefon, ahol van?
– Nincs. – Az arca bezárul. – Nála van a mobilja.
Ez rosszul hangzott.
– Azt hittem, azt mondja, hogy barátoknál van. Nincs meg a számuk?
– Robert barátai, nem az enyémek. – Juliet görbülő ajka jelezte, hogy
akkor se árulná el, ha a férje közölte volna vele az elérhetőségét.
– Mikor beszélt Roberttel? – kérdezte Simon, ellencsapásul. Mivel
Juliet Haworth azt akarta, hogy minél előbb menjen, egyre nagyobb
késztetést érzett rá, hogy hosszabban elidőzzön itt.
– Nem akarok goromba lenni, de miért tartozik ez magára? Tegnap
este, rendben? Tegnap este hívott fel.
– Naomi Jenkins azt mondta, hogy nem válaszol, mikor a mobilján
keresi.
 Julietre élénkítőleg hatott a hír. Arca felengedett, és elmosolyodott.
– Biztosan eszi a kefét. A megbízható Robert nem hívja vissza – mi
lesz ebből!
Simon tudta, hogy a féltékenység megvadítja az embereket. Ő maga
is vadember lett, nem is egyszer; eltűnt az ember, szörnyeteg vette át a
helyét. Most ragadozónak látta Julietet, amint a száját nyalogatja,
miközben az áldozata ott haldoklik előtte. Talán nem is becsületes így
gondolkodni, hiszen Naomi Jenkins elismerte, hogy azt akarta, Haworth
hagyja el Julietet, és őt vegye feleségül.
Naomi előző nap leírta Robert Haworth mobilszámát. Simon
elhatározta, később üzenetet küld neki, s megkéri, hogy hívja vissza.
Majd belecsempész egy kis világfias könnyedséget a hangsúlyába. Úgy
teszek, mintha én lennék Colin Sellers, gondolta.
– Megtenne nekem egy szívességet? – kérdezte Juliet. – Mondja meg
Naominak, hogy Robert elvitte magával a mobilját. Azt akarom, hogy
tudja, megkapta az összes üzenetét, és nem válaszol rájuk. – Közelebb
húzta magához a bejárati ajtó szárnyát, még jobban csökkentve Simon
belátását a házába. Most csak a kis félkör alakú telefonasztalt látta
közvetlenül az asszony mögött.
Átadta neki a névjegyét.
– Amikor visszajön a férje, mondja meg neki, hogy azonnal keressen
meg.
– Ezt már megbeszéltük. Mehetek végre? Vagy inkább maga menne?
Simont nem lepné meg, ha kiderülne, hogy a nő könnyekben tör ki,
amint becsukja mögötte az ajtót. Úgy látta, hogy túl tüskés és mesterkélt
a modora. Azon töprengett, vajon Robert azért ment-e Kentbe, hogy
meghozza a végső döntést: Juliet vagy Naomi. Ha így van, nem csoda,
hogy a felesége ki van borulva.
– Naomi azt hitte, nem tudok róla – folytatta Juliet hamis mosollyal.
– Ostoba tyúk. Hát persze, hogy tudtam. Megtaláltam a fényképét
Robert telefonjában. És nem csak az övét. Egy közös képüket is, amint
átölelik egymást egy benzinkútnál. Nagyon romantikus. Nem kerestem,
véletlenül találtam meg. Robert a padlón felejtette a mobilját.
Karácsony előtt rendezgettem a lakást, és véletlenül ráléptem. Pánikba
estem, és nyomogatni kezdtem a gombjait, mert azt hittem, tönkrement,
mire hirtelen megjelent ez a kép. Szép kis karácsonyi meglepetés –
morogta inkább magában, mint Simonnak. Üvegessé vált a tekintete. –
És most itt a rendőrség a küszöbömön. Ha engem kérdez, Naomi
Jenkins balhét akar.
Simon hátrébb lépett. Azon töprengett, Robertnek hogyan sikerült
hetente találkozni Naomival, ha Juliet karácsony óta tudott az ügyről.
Ha csak múlt héten tudta volna meg, az megmagyarázná, miért húzott el
Haworth sürgősen a barátaihoz Kentbe.
Simon agyában félig megfogalmazott kérdések kavarogtak, de
mielőtt módja lett volna őket formába önteni, Juliet Haworth
kijelentette:
– Ebből elég volt – és becsapta az orra előtt az ajtót
Nem ő volt az egyetlen. Simon már-már újra becsöngetett, aztán
meggondolta magát. A jelen helyzetben több kérdést föltenni tolakodás
lett volna. Megkönnyebbülten tért vissza a kocsijához. Beindította a
motort, bekapcsolta a Radio4-et és mire az utca végére ért, már el is
feledkezett Robert Haworth mocskos kis szerelmi háromszögéről.

Charlie bevonult a Hotel Playa Verde bárjába és lecsapta a táskáját a

húga melletti bárszékre. Olivia legalább megvárta, nem rohant ki a
reptérre, és nem foglalt helyet a New Yorkba tartó gép első osztályára,
ahogyan fenyegetőzött. Istenem, mennyire kilógott innen a fekete, ejtett
vállú ruhájában. Mire számított Liv? Végül is csak egy négyszáz fontos
last minute ajánlat volt.
– Semmit se találtam – mondta Charlie. Letette a szemüvegét, és
letörölte róla az esőcseppeket az ingével.
– Az meg hogy lehet? Több millió szállodának kell lennie
Spanyolországban. Nem hiszem el, hogy egyik sem jobb ennél.
Szerintem bármelyik jobb.
Olivia a borospoharát vizsgálgatta, hogy meggyőződjön róla, elég
tiszta, mielőtt kortyol belőle.
Sem ő, sem Charlie nem beszélt halkabban, mint máskor; nem
érdekelte őket, ha a csapos is hallja, amit beszélnek. Az idősebb,
Swansea-ből való férfi két nagy, sötétkék pillangót tetováltatott az
alkarjára. Charlie az egyik vendéggel folytatott beszélgetéséből tudta,
hogy húszévi gépjárművezető-oktatás után költözött ide.
– Nem hiányzik Anglia – mondta. – Le van ejtve. – Új lakóhelye
iránti engedményül mindenkinek elújságolta, aki közeledett a bárhoz,
hogy hét végéig féláron kapható a sangria.
Charlie-n és Olivián kívül csak egy halom bőrönddel körülvett,
túlsúlyos házaspár volt a teremben.
A háttérben Rod Stewart You Wear It Well című száma hallatszott
nagyon halkan. Alig lehetett kivenni, mi szól.
Az Arena Bár falait zöld, vörös és kék tartan tapéta borította. A
plafont nikotinfüstös Artex fedte. Akárhogyan is, de ez volt az egyetlen
hely, ahol el lehetett lenni, ha már az ember elég szerencsétlen ahhoz,
hogy a Hotel Playa Verdében szálljon meg, mivel itt legalább alkoholt
szolgáltak fel. Minibár nem volt Charlie és Olivia apró szobájában.
Oliviát teljesen megdöbbentette a dolog; minden fiókot kinyitott a
szekrényben, míg kereste, közben azt hajtogatta:
– Itt kell lennie valahol.
A hálószoba keskeny ablakán cigarettafüsttől bűzlő hálófüggöny
lógott. Valószínűleg évek óta nem volt kimosva. Az ágy, amit Olivia
választott, olyan közel volt a fürdőszobához, hogy jószerint elzárta az
ajtót. Ha Charlienak éjszaka ki kellett mennie a vécére, át kellett
másznia húga ágyának végén. Ráadásul a mosdókagylón álló két
műanyag pohár egyikén beszáradt fogrémet talált, és nedves haj
dugaszolta el a fürdőkád lefolyóját. Eddig kétszer szólalt meg a tűzriadó
minden különösebb ok nélkül. Mindkét alkalommal több mint fél óra
telt el, míg valakinek eszébe jutott kikapcsolni.
– Az interneten nézted?
– Szerinted mit csináltam az elmúlt két órában?
Charlie mély lélegzetet vett és brandyt meg száraz gyömbérsört
rendelt. Újból visszautasította a csapos féláras sangriára vonatkozó
ajánlatát. Csak akkor fagyott az arcára a mosoly, mikor a csapos
megemlítette, hogy egészen a hét végéig igénybe veheti a kedvezményt.
Charlie rágyújtott, és arra gondolt, hogy az ehhez hasonló helyzetekben
a dohányzás még akkor se lehet olyan ártalmas az ember egészségére,
ha az ideje nagyobb részét ezzel tölti. A hét vége nagyon-nagyon
távolinak tűnt. Bőven lesz rá ideje, hogy végezzen magával, ha nem
jönnek sürgősen egyenesbe a dolgok. Talán egy öngyilkos merénylettel
kellene a földdel egyenlővé tenni ezt a szemét szállodát.
– Hidd el, semmi nem volt, ami a magas igényeddel találkozott volna
– mondta Oliviának.
– Szóval voltak szabad helyek?
– Néhány. De egyik sem volt közvetlenül a tengerparton, nem volt
úszómedencéjük, sem légkondicionált szobáik, és esténként csak egy
büfé…
Olivia megrázta a fejét.
– Aligha lesz szükségünk légkondicionálóra vagy úszómedencére –
felelte. – Hideg van és esik. Mondtam neked, hogy ilyenkor nem
érdemes Spanyolországba jönni.
Charlie-ban lassan felment a pumpa.
– Te mondtad, hogy nem akarsz hosszan repülni. – Olivia eredetileg
azt javasolta, hogy júniusban menjenek, mert így elkerülhető az általa
csak „kánikulai nyüzsgés”-nek emlegetett időszak. Ezt Charlie is jó
ötletnek tartotta. Nem akarta nap mint nap végignézni, amint a húga
minden reggel hatkor kiugrik az ágyból, odarohan az ablakhoz és
elüvölti magát: Még nem láttam a napot! Csakhogy Proust
detektívfelügyelő meghiúsította a tervet. Túl sok ember fog elmenni
júniusban, mondta. Először is ott van Gibbs nászútja. Ráadásul Sellers
is ekkor megy nyaralni a csajával, Sukival. A feleségének meg azt
mondta, hogy a központi nyomozó egységgel bentlakásos csapatépítő
tréningre megy. De nem kizárt, hogy az asszony otthon majd beleakad
Charlie-ba, Simonba, Gibbsbe, Proustba – vagyis azokba, akikről
Sellers azt állítja, hogy köteleken hintáznak és sárban csúsznak valahol
a vidék mélységes fenekén. Charlie-t elbűvölte Sellers kettős élete. Még
mindig nem bukott le, bár a nyomozó felettébb következetlenül hazudik.
– Szóval nem bánod, hogy nincs úszómedence és központi fűtés? –
kérdezte Charlie, és kíváncsian várta a választ. Kell benne lennie valami
csavarnak.
– Zavar, hogy nem süt a nap és hidegebb van itt, mint Londonban. –
Olivia egyenes háttal ült a bárszéken, a lábát összefonta. Elegánsnak és
csalódottnak tűnt, mint valami kikapós hajadon azokban a hosszú és
unalmas filmekben, amelyeket Charlie gyűlölt, mert túl sok bennük a
kalap és a bemocskolt hírnév. – De nem tehetek ellene semmit. És
világos, hogy a hugyozó esőben nem fogok az úszómedence partján
üldögélni. – A szeme hirtelen felragyogott. – Említettek valahol szép
fedett uszodát? Egy gyógyfürdőt? A gyógyfürdő remek lenne. Egy
hidroterápiára befizetnék.
Charlie szíve elnehezült. Miért nem lehet minden tökéletes, most az
egyszer? Olyan nagy kérés ez? Túl nagy kérés lenne? Senkivel nem
lehet jobban elütni az időt, mint Oliviával, ha megfelelőnek találja a
körülményeket.
– Nem néztem – mondta. – De szerintem felejtős, ha csak nem akarsz
egy kisebb vagyont elkölteni.
– Nem érdekel a pénz – válaszolta gyorsan Olivia.
Charlie úgy érezte, mintha egy összenyomott rugó lenne benne, amit
erősen kell szorítania, mert különben felugrik és elpusztít mindent.
– Hát, sajnos nekem törődnöm kell a pénzzel. Így, ha csak nem azt
akarod, hogy két külön szállodát keressek…
Olivia kevésbé volt eleresztve, mint Charlie. Olivia szabadúszó
újságíróként dolgozik, és kolosszális jelzálog terheli a Muswell Hillen
lévő londoni lakását. Hét évvel ezelőtt petefészekrákot diagnosztizáltak
nála. Rögtön meg kellett operálni, kivették mindkét petefészkét és a
méhét is, de megmenekült. Azóta két kézzel szórja a pénzt, mint valami
elkényeztetett arisztokrata gyerek. BMW Z5-öst vezet, és London egyik
végéből a másikba taxizik, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb
dolga. A metrózás is azok közé a tevékenységek tartozik, amelyekről
kijelentette, hogy örökre abbahagyta, mint a megalkuvást, a vasalást és
az ajándékcsomagolást. Néha, mikor nem tud aludni, Charlie a húga
pénzügyi helyzete miatt aggódik. Minden bizonnyal hatalmas
kölcsönöket vett fel, aminek Charlie már a gondolatát is gyűlölte.
– Ha nem tudjuk megfelelően megoldani ezt a szálloda ügyet,
szívesen csinálnék valami egészen mást – jelentette ki Olivia, miután
eltöprengett egy kicsit.
– Mást?
Charlie meglepődött. Olivia félreérthetetlenül leszavazta az önellátás
bármiféle formáját azon az alapon, hogy túl sok erőfeszítésbe kerül,
noha Charlie kijelentette, hogy minden bevásárlást és főzést magára
vállal. Charlie szerint nem olyan nagy dolog reggelenként elkészíteni
pár pirítóst, és egy salátát ebédre. Olivia lehúzhatna pár napot Charlie
munkahelyén.
– Igen. Kempingezést, vagy valami ilyesmit.
– Kempingezést? Ezt te mondod, aki nem hajlandó elmenni
Glastonburybe, mert a vécépapírt nem hajtja élére a személyzet?
– Nézd, ez nem a kedvenc opcióm. Eredetileg arról volt szó, hogy
eltöltünk egy hetet Spanyolországban egy szép szállodában, a júniusi
kánikulában. Ha ez nem jön össze, nem akarok úgy tenni, mintha
minden tök jó lenne. A kempingezés legalább eleve szar. Számítasz rá,
hogy valami pocsolyában kell aludnod valami rongy alatt, és egy csomó
szárított kaján élsz…
– Biztos vagyok benne, hogy szertefoszlasz, mint a nyugati
boszorkány az Ózból, ha elmegyünk kempingezni.
– És mi lenne, ha meglátogatnánk apát és anyát? Időtlen idők óta
nem voltunk náluk kettesben. Anya nagyon vár bennünket. Folyton azt
kérdezik, mikor jövünk legközelebb.
Charlie vágott egy pofát. A szüleik nemrég vonultak vissza a
Northumberland partjainál lévő Fenwickbe, és idült golfmániába estek,
bár nem illett össze a játék kényelmes tempójukkal. Úgy viselkedtek,
mintha a golf lenne a főállású munkájuk, és kirúgnák őket, ha nem elég
aktívak. Olivia egyszer elment velük a klubjukba, és utána azt mondta,
hogy apa és anya olyan nyugodt, mint a drogfutárok a reptéri
vámvizsgálat előtt
Charlie nem érezte úgy, hogy szűk családja három tagjával szemben
egy időben állni tudná a sarat. A szülőket és a nyaralást nem tudta
ugyanabba a rekeszbe tenni. Viszont időtlen idők óta nem járt északon.
Talán Oliviának van igaza.
A csapos felcsavarta a zenét Még mindig Rod Stewart, de újabb dalt
énekelt: Az első vágás a legmélyebb…
– Szeretem – mondta a csapos Charlie-ra pislantva. – Van egy Rod a
király feliratú pólóm is. Általában azt hordom, de ma nincs rajtam. –
Látható elragadtatással nézett végig a mellkasán.
Rod Stewartról és a tartan tapétáról viszont beugrott valami
Charlie-nak.
– Van egy ötletem – mondta. – Mit szólnál hozzá, ha Skóciába
repülnénk? – Elég közel lennénk anyához és apához, hogy
egyszer-kétszer elmenjünk ebédre, de nem kell velük maradni.
Letudnánk az ebédet és megmenekülnénk…
– Hova? – kérdezte Olivia.
– A munkám során valaki átadta egy faházas nyaralótelep névjegyét.
 – Ô, az ég szerelmére…
– Nem, hallgass meg. Egész jónak tűnik.
– Önellátó. – Olivia savanyú képet vágott.
– Az ismertetőn azt írják, hogy házias ételek is kaphatók, ha azt akar
valaki.
– Naponta háromszor? Reggeli, ebéd, vacsora?
Hogyan lehetséges, hogy az embernek erős italra van szüksége még
akkor is, mikor éppen nagy kortyokban nyeli? Charlie újabb cigarettára
gyújtott.
– Felhívom őket és megkérdezem, őszintén, Liv, tényleg jól hangzik.
Minden ágy szuper nagyméretű, meg minden. Luxus faházak, ahogy az
ismertető mondja.
Olivia felnevetett.
– Te vagy a marketingesek álma. Minden „luxusnak” mondja magát
manapság. Minden bolhás turistaszálló, minden…
– Egészen biztos vagyok benne, hogy valami gyógyfürdőt is
említettek – szakította félbe Charlie.
– Lefordítom: elhagyott pajta hideg pocsolyával. Kétlem, hogy teljes
körű hidrokultúrás kezelést tudnának nyújtani.
– Dry float-ot akarsz? Miért nem megyünk fel a szobánkba? Én majd
lehajítalak az erkélyről… Nem mondták, hogy minden viccnek van
valami alapja?
– Nem hibáztathatsz pusztán azért, mert óvatos vagyok – Olivia
végignézett Charlie-n, mintha először találkozott volna vele. – Miért
bíznék meg benned, mikor egész egyszerűen bolond vagy? – Suttogásra
váltott. – Kitaláltál magadnak egy szeretőt!
Charlie nem nézett rá, füstkarikát fújt a levegőbe. Miért mond el
mindent kényszeresen a testvérének, amikor Olivia folyton visszaél a
bizalmával?
– Nevet is adtál neki? – kérdezte Olivia.
– Nem akarok erről beszélni. Graham.
– Graham? Jézusom!
– Graham lisztből készült kenyeret ettem aznap reggelire. Túl fáradt
voltam, ez jutott eszembe.
– Csak, hogy megvilágítsam, mekkora ötlet: én meg Brióssal
randizom. Simon bevette?
 – Nem tudom. Azt hiszem. Nem nagyon érdekelte.
– Grahamnek vezetékneve is van? Pasztőrözött Tej netalán?
Charlie a fejét rázta és csak halványan mosolygott. Az önmagunkon
való nevetés képessége állítólag erény. Olivia gyakrabban várta el
Charlie-tól, mint ahogy ő szerette volna.
– Fojtsd el még csírájában, amint visszamész – tanácsolta Olivia. –
Mondd meg Simonnak, hogy Grahammel vége. Térj vissza a normális
világba.
Charlie azon töprengett, hogy Simon mondott-e valamit Sellersnek és
Gibbsnek. Vagy isten őrizzen, Proust felügyelőnek. A központi
nyomozó egységben mindenki látja, hogy az ő szerelmi élete katasztrófa
sújtotta terület. Mindenki tudja, milyen érzésekkel viseltet Simon iránt,
és hogy ő elutasítja. Tudják, hogy több partnere volt az elmúlt három
évben, mint legtöbbjüknek egész életükben.
Charlie viszont megkedvelte a hazugságából fakadó új státusát.
Szerette volna, ha Simon azt hiszi, hogy igazi barátja van. Nem csak
újabb egyéjszakás kaland – hanem olyan kapcsolat, amely kitarthat.
Mint a komoly embereknél.
Nem beszélt Oliviának Alice Fancourtról és Simonról. Túlságosan
lehangolta. Miért jutott hirtelen, csaknem két év után Simon eszébe
Alice, pedig nem is voltak kapcsolatban. Mi sülhet ki belőle, ha megint
találkoznak? Charlie feltételezte, hogy a férfi elfeledkezett Alice-ről,
vagy legalábbis jó úton van e felé. Nem mintha bármi is történt volna
köztük.
Bejelentette Charlie-nak, hogy fel akarja hívni Alice-t, bár tudta,
hogy Charlie-t bántani fogja a dolog. Mikor a lány pár nappal később
bedobta a nem létező Graham nevét, nyilvánvaló lett, hogy Simont nem
érdekli.
Olivia folyton ezt hajtogatta, mintha fennállna a veszélye, hogy
Charlie elfelejti: – Simont nem izgatja, hogy van-e barátod. Nem tudom,
miből gondolod, hogy féltékennyé tudod tenni. Ha meg akart volna
szerezni magának, már rég megpróbálta volna.
Lehet, hogy Simon rájön, hogy Grahamet csak kitalálta? Charlie nem
hitte, hogy el tudná viselni.
– Akarod, hogy felhívjam az Ezüst Domb Luxus Faházakat vagy ne?
– kérdezte fáradtan.
 – Enné’ a lucsokná’ asse lehet rosszabb – utánozta Olivia a skót
akcentust. – Végül is mér’ ne, babám.
 5

Április 4., kedd

– Nemi erőszakot akarok bejelenteni – mondom Waterhouse

nyomozónak.
Ő összevonja a szemöldökét, a kezében tartott papírra néz, mintha
abból olvasná a kérdéseket.
– Kit erőszakoltak meg?
– Engem.
– Mikor?
Kétlem, hogy ilyen nyers lenne, ha hinne nekem.
– Három évvel ezelőtt – mondom. Tágra nyílik a szeme. Világos,
hogy más választ várt. – 2003. március 13-án.
Remélem, nem kell megismételnem a dátumot. Waterhouse nyomozó
az ajtónál áll, mintha őrizné. Nem mozdul, nem ül le.
A kihallgatószoba nem sokkal nagyobb, mint otthon a fürdőszobám.
A halványkék falat megoldott nemi erőszak, családon belüli erőszak,
adócsalás és videokalózkodási ügyeket bemutató poszterek borítják.
Nem tudom elhinni, hogy tényleg törődik vele bárki, hogy vannak, akik
másolatokat készítenek filmekről és eladják, de azt hiszem, a
rendőröknek mindenféle bűnüggyel kell foglalkozniuk, ha érdekli őket,
ha nem. Minden poszter jobb alsó sarkában ott a rendőrség lógója,
amiről eszembe jut, hogy kell lennie valahol egy dizájnrészlegnek a
rendőrségen, ahol eldöntik, milyen színű legyen pl. a
társadalombiztosítási csalásokról szóló poszterek háttere.
A dizájnt szeretem legjobban a munkámban. Mindig elszorul a
szívem, amikor a megrendelőnek túlságosan konkrét elképzelései
vannak. Sokkal jobb, amikor szinte teljesen rám bízzák a dolgot.
Imádom kiválasztani a latin mottót, eldönteni, milyen követ, milyen
színű festéket, milyen anyagokat használjak.
Alig beszéltem neked a munkámról, ugye? Te soha nem emlegeted a
tiedet, és nem akarom azt a benyomást kelteni, hogy az enyém
fontosabb. Egyszer elkövettem azt a hibát, hogy megkérdeztem, miért
lettél teherautó-sofőr.
– Úgy érted, hogy valami jobbat kellene csinálnom – felelted rögtön.
Nem számítottam rá, hogy megsértődsz, vagy a munkáddal kapcsolatos
érzéseidet kivetíted rám.
– Egyáltalán nem így értettem – válaszoltam. Nem hazudtam.
Pontosan láttam a dolog előnyeit. Először is a magad ura vagy. Akár
egész nap CD-t vagy rádiót hallgathatsz. Azon morfondíroztam, hogy
nem is annyira más a munkánk. Talán bennem van a hiba, mert azt
hittem, hogy az összes teherautó-sofőr ostoba, durva, sörhasú, kopasz,
és a benzináremelés puszta gondolatára is begurul.
– Szeretem, ha a magam ura vagyok, és szeretek vezetni.
– Megvontad a válladat; számodra egyszerű és kézenfekvő volt a válasz.
Aztán még hozzátetted;
– Nem vagyok vastag.
Mintha valaha azt gondoltam volna, hogy az vagy. Te vagy a
legintelligensebb ember, akivel találkoztam. Nem a diplomáról
beszélek. Nem tudom, hogy jó tanuló voltál-e vagy rossz, gyanítom,
nem nagyon ment a suli. És nem villogsz a beszélgetések során, mint
néhány okostojás – épp ellenkezőleg. Úgy kell belőled kihúzni a
véleményedet. Bocsánatkérően adod elő a nézeteidet és a
mondanivalódat. Egyetlen téren vagy expanzív, az irántam érzett
szeretetben.
– A magam ura vagyok – ismételted meg. – Csak én meg a kocsi.
Sokkal jobb, mint kominak lenni.
Ez volt az egyetlen alkalom az ismeretségünk során, mikor szóba
hoztad a politikát, még ha csak egy futó megjegyzés erejéig is. Szívesen
megkérdeztem volna, mire gondolsz, de nem tettem, mert későre járt;
csaknem hét óra volt, és nem akartam ezzel vesztegetni az időt.
– Miért kért engem vagy Zailer őrmestert? – kérdezi Waterhouse. –
Azt gondoltam, hogy Robert Haworthről akar beszélni.
– Róla akarok. Robert erőszakolt meg. – A hazugság kisiklik a
nyelvem alól. Már nem vagyok se hetyke, se ideges. A düh erőt ad,
érzem, hogy mostantól én írom a szabályokat. Ki állíthat meg? Kinek
van elég képzelőereje, hogy megértse, mire képes az én képzelőerőm?
Olyan ember vagyok, aki olyasmit is megtesz, amit senki más nem
tenne meg.
Rettenetes gondolat jut eszembe.
– Túl későn jöttem? – kérdezem.
– Mire gondol?
– Tehetek feljelentést annak ellenére, hogy olyan régen történt?
– Robert Haworth erőszakolta meg? – Waterhouse nem erőlködik
különösebben, hogy elrejtse a hitetlenkedését.
– Így igaz.
– Egy olyan ember, akibe szerelmes, aki szerelmes magába. Az a
férfi, akivel minden héten találkozik a Rawndesley East Services
Traveltelben.
– Tegnap hazudtam. Sajnálom.
– Minden, amit mondott, hazugság volt? Eszerint maga és Haworth
nem álltak intim kapcsolatban?
Tudom, mivel olvastam a megerőszakolt nők weboldalait, hogy
néhányuk később érzelmileg vagy szexuálisan kötődik az
erőszaktevőhöz, de nem tudnám eljátszani, hogy ilyen dilinyós vagyok.
Úgyhogy egyetlen választásom marad.
– Igen, minden, amit tegnap mondtam, hazugság volt.
Waterhouse nem hisz nekem. Valószínűleg túlságosan nyugodtnak
talál. Mindenki azt várja, hogy az ember mindig mutassa ki az
érzelmeit. Agyrém.
– Miért hazudott?
Most olyan a hangja, mintha egy gyanúsítotthoz szólna.
– Először nem voltam benne biztos, hogy be akarom jelenteni az
erőszakot. – Folyton azt a szót használom, amit három évig kerültem.
Ahogy újra meg újra kimondom, egyre könnyebben megy. – Meg
akartam ijeszteni Robert Hawortht Arra gondoltam, ha felkeresi a
rendőrség, és az én nevemet említik, halálra rémül.
Waterhouse csöndben bámul rám. Várja, hogy összeomoljak.
– Miért döntött úgy, hogy változtat a tervén? – kérdezi végül.
– Rájöttem, hogy ostobaságot csináltam. Nem vehetem saját
kezembe az igazságszolgáltatást…
– 2003. március 13-a régen volt. Miért várt a mai napig?
– Három év semmiség. Kérdezzen meg bárkit, akit megerőszakoltak.
Hosszú ideig sokkos állapotban voltam. Nem tudtam helyes döntéseket
hozni.
Gyorsan válaszolok minden kérdésre, mint valami robot, és
gratulálok magamnak, hogy három évvel ezelőtt nem vetettem alá
magamat ennek a kínszenvedésnek.
Waterhouse kelletlenül előhúz egy széket az asztal alól és leül velem
szemben.
– Tegnap meggyőzőbb volt, mint most – mondja. – Nem arról van
szó, hogy Mr. Haworth lerázta magát, és most így akarja megbüntetni?
– Nem. Én…
– Tudatában van, hogy komoly bűncselekmény, ha valakit hamisan
vádol nemi erőszakkal?
A szemét a papírjára szögezi. A legapróbb kézírással van teleírva,
amit valaha láttam. Semmit nem tudok belőle kivenni.
Már majdnem válaszolok neki, mikor visszafogom magam. Miért
hagyjam, hogy kérdésekkel bombázzon? Mostanra felvett egy ritmust,
mint amikor valaki teniszlabdát dobál a falhoz. Több tiszteletet és
figyelmet érdemiek. Csak egy apró részletben hazudok. Ha kihagynálak
a történetből, és azt a férfit tenném a helyedbe, akinek nem tudom a
nevét, akinek az arcát tisztán látom a rémálmaimban, amelyekből
reszketve, verejtékezve ébredek, akkor száz százalékig igaz lenne.
Megengedhetetlen, hogy így bánjon velem.
– Igen, tudom – felelem. – És magának is tudnia kell, hogy panaszt
fogok tenni, ha továbbra is úgy néz rám, és úgy viselkedik velem,
mintha a cipőjére ragadt szar lennék. Igyekszem őszinte lenni magához.
Bocsánatot kértem, hogy hazudtam tegnap, és elmagyaráztam, miért
tettem. Azért jöttem, hogy a hamis vádnál súlyosabb bűncselekményt
jelentsek be. Azt hiszem, magának erre kéne figyelnie ahelyett, hogy
burkoltan fenyeget.
Felpillant. Nem tudom megmondani, hogy dühös, rémült vagy
döbbent lett.
– Miért ne könnyítsen! meg mindkettőnk életét? – folytatom. – Be
tudom bizonyítani, hogy igazat mondok. Van egy Mondd ki és éld túl
nevű szervezet, amelynek van egy weboldala is: monddkieseldtul – egy
szóban – pont org, pont uk. Ide, a Túlélőtörténetek nevű oldalra írtam
egy történetet 2003. május 18-án. A történeteket megszámozzák. Az
enyém a hetvenkettedik. A kezdőbetűimmel írtam alá: N. J.
 Waterhouse szorgosan jegyzetel. Mikor befejezi, így szól:
– Várjon itt – és kimegy, az ajtót hagyja maga mögött becsapódni.
Egyedül maradok a kis kék dobozban.
A szavaid visszhangoznak a fejemben. Waterhouse nyomozó
egyáltalán nem számít. Idegen. Eszembe jut, mit mondtál az idegenekről
aznap, mikor találkoztunk, mikor mellém álltál egy Bruce Doherty nevű
emberrel folytatott vitámban.
– Maga nem ismeri őt, és ő sem ismeri magát – mondtad. – Ezért
nem is bánthatja. Azok az emberek, akikhez a legközelebb állunk, azok
bánthatnak bennünket a legjobban. – Zavartnak látszottál, mintha ki
akartál volna zárni valamit, valami nem kívánatos dolgot az agyadból.
Nem ismertelek elég jól ahhoz, hogy megkérdezzem, mélyen
megbántottak-e és hogy kicsoda. – Higgye el, én tudom – tetted hozzá.
– Az tud igazán bántani bennünket, aki közel áll hozzánk. Az idegenek
nem.
Eszembe jutott, amit átéltem, és neked támadtam.
– Azt akarja mondani, hogy idegenek nem bánthatnak?
– Ha a fájdalom nem személyes, akkor kevésbé pusztító. Nem
magáról szól, vagy a másik emberről, vagy a kettőjük közötti
kapcsolatról. Sokkal inkább olyan, mint a természeti katasztrófák,
földrengés vagy árvíz. Ha az ember megfullad az árvízben, az
szerencsétlenség; de nem nevezhető árulásnak. A véletlennek és a
körülményeknek nincs szabad akaratuk. Nem tudják elárulni az embert.
Most végre megértem, mire gondoltál. Waterhouse nyomozó azért
viselkedik így, mert ezt kell tennie, és az a dolga, hogy kételkedjen
mindenben, amit mondok neki. Nem rólam van szó. Egyáltalán nem
ismer engem.
Azon töprengek, mit mondanál azokra az idegenekre, akik
udvariasak, akik rám mosolyognak az utcán, és azt mondják „bocsánat,
kedvesem”, ha véletlenül nekem ütköznek. A bántalmazottak az
agresszió legkisebb jelétől is rettegnek. Olyan szánalmasan hálás
vagyok még a legapróbb kedvességért is, ami semmibe nem kerül;
megalázkodóan hálás, mert valaki úgy gondolta, hogy megérdemlek egy
mosolyt vagy egy „elnézés”-t. Azt hiszem, ez a kontraszt végképp
beleégett az életembe; elbűvöl, hogy a nagylelkűség és a gonoszság
ugyanabban a világban létezhet úgy, hogy alig vesznek egymásról
tudomást.
Ha a rendőrség megtalál épen, egészségesen, elmondják majd neked,
mivel vádoltalak. Elhiszed majd, ha azt mondom, hogy csupán
kitaláltam? Megérted, hogy kétségbeesésemben sároztam be a nevedet,
mert annyira aggódom érted?
Azon töprengek, ha a támadás minden részletét megváltoztatom, nem
lesz hiteles a történetem. Félek, hogy ez mindent tönkretenne. Csak
akkor tudom magabiztosan végigcsinálni az egészet, ha ragaszkodom a
tényekhez. Napok óta nem alszom rendesen. Fáj minden ízületem, és
úgy érzem, mintha homok került volna az agyamba. Nincs arra
energiám, hogy kitaláljak egy sose volt nemi erőszakot
Ráadásul egyetlen kitalált történet sem lehet olyan vad, mint ami
megtörtént velem. Ha meg tudom győzni Waterhouse nyomozót, hogy
igazat beszélek, az első helyre kerülsz a nyomozati listáján.
Nagyjából tíz perc után nyílik az ajtó. A nyomozó egy csomó
papírral a kezében jön vissza. Óvatosan végigmér és megkérdezi:
– Parancsol egy csésze teát?
Ettől felbátorodom, de úgy teszek, mintha ideges lennék.
– Értem. Most, hogy tisztáztam magam, frissítőkkel kínál. Van
valami előre kidolgozott sablonjuk? Tea a nemi erőszakért, ásványvíz a
molesztálásért, csapvíz a fojtogatásért?
Megkeményedik az arca.
– Elolvastam, amit írt. Amiről azt állítja, hogy maga írta.
– Nem hisz nekem? – Sokkal makacsabb, mint gondoltam.
Felveszem a kesztyűt. Élvezem a vitát, különösen, ha tudom, hogy
győzhetek. – Honnan tudnám, hogy ott van, ha nem én írtam? Azt hiszi,
hogy azok a nők, akiket nem erőszakoltak meg, addig böngészik a
megerőszakoltakról szóló honlapokat, amíg nem találnak egy történetet
a monogramjukkal?
– ”A támadómat soha nem láttam azelőtt, és azóta sem”.
Waterhouse hangosan olvassa az egyik papírról. Kinyomtatta a
levelemet. Meghökkenek, kényelmetlenül érzem magam attól, hogy itt
van velünk.
Gyorsan beszélek, még mielőtt tovább olvashatna.
– Akkor még nem tudtam, hogy kicsoda. Később derült ki. Újból
láttam. Ahogy maga mondta, belebotlottam a Rawndesley East
Servicesnél a múlt év március huszonnegyedikén, csütörtökön.
Waterhouse a fejét csóválja, a papírjait lapozza.
– Ezt nem mondta – mond nekem ellent határozottan. – Csak azt,
hogy akkor találkozott először Mr. Haworthszel, de azt nem, hogy hol.
– Ott találkoztam vele. A benzinkútnál. De nem ez volt az első eset.
Az akkor történt, mikor megerőszakolt.
– Rawndesley East Services. A Traveltelnél?
Waterhouse agya olyan, akár egy számítógép. Minden, amit mondok
neki, egy új adat, amit bevisz. – Nem. Az étteremnél. Hazudtam a
Traveltellel kapcsolatban. Tudom, hogy van egy Traveltel a Rawndesley
East Servicesnél, és olyan kevéssé akartam eltérni az igazságtól,
amennyire csak lehet.
– És mi van a tizenegyes szobával? Hogy minden alkalommal
ugyanazt a szobát foglalták le?
Csöndesebben és lágyabban mondja, mint eddig bármi mást. Ez rossz
jel. Gondosan tanulmányoz.
– Csak kitaláltam. Soha nem voltam a Traveltelben.
Ismeri a sztorimat, nem lesz kétsége sem afelől, hogy igazat mondok;
nem fogja felhívni a Traveltelt. Tisztában van vele, hogy tudom, ezt az
információt könnyen ellenőrizheti, épp ezért nem feltételezi, hogy
megkockáztatnék egy ekkora hazugságot.
– Szóval Mr. Haworthszel, az erőszaktevőjével másodszor tavaly
március huszonnegyedikén találkozott a Rawndesley East Services
étterménél?
– Igen. Megláttam őt. Ő nem látott meg engem.
Waterhouse hátradől a székében, a tollat ledobja az Íróasztalra.
– Bizonyára megdöbbent, amikor meglátta.
Nem mondok semmit.
– Hogyan tudta meg a nevét és azt, hogy hol lakik?
– Követtem a teherautójához. Rajta volt a neve és a telefonszáma. A
telefonkönyvből tudtam meg a lakcímét.
Bármit kérdezhet tőlem. Készen állok a válasszal – ráadásul a
megfelelő válasszal. Valahányszor olyan részletre hívja fel a
figyelmemet, amiről azt reméli, hogy rajtakap, megtalálom a módját,
hogy beledolgozzam a történetembe. Mindent összhangba lehet hozni.
Csak módszeresen végig kell gondolni: ez lehetséges, és ez is
lehetséges.
– Nem értem – csóválja a fejét Waterhouse. – Tudja a nevét, tudja,
hol lakik. Azt mondta, úgy döntött, hogy a saját kezébe veszi a
dolgokat. Miért nem tette?
– Mert ha végül feljelentést teszek, akkor szembe kell néznem vele,
nem igaz? Mondtam magának, hogy azt akartam, hogy a rendőrség
jelenjen meg a házánál és ijesszen rá. Nem akartam, hogy… nem
akartam én magam szembeszállni vele.
– Ezért kiagyalt egy történetet szerelmi kapcsolatról, tizenegyes
szobáról, csütörtök estéről, a barátnőről, aki telefonált és beszélt Mr.
Haworth feleségével?
– Igen.
A jegyzeteit nézi.
– Van egy Yvon nevű barátnője és lakótársa?
Tétovázom.
– Igen. Yvon Cotchin.
– Szóval nem minden hazugság, amit tegnap mondott. Eszerint
legalább egyszer már ma is hazudott. Mi van a pánikrohammal, azzal,
hogy elment Mr. Haworth házához? Találkozott a feleségével?
– Az mind igaz – mondom neki. – Elmentem oda. Akkor jöttem rá,
hogy nem tudom egymagam kezelni az ügyet. Ezért jöttem magukhoz.
– Tegnap mutatott egy fényképet magáról és Mr. Haworthről nekem
és Zailer őrmesternek. Ezt mivel magyarázza? – mondta Waterhouse.
Váratlanul ér a kérdés. Igyekszem, hogy ne látszódjon az arcomon.
Gondolnom kellett volna rá, nem tettem. Teljesen elfeledkeztem a
fényképről. Nyugodtan kijelentettem:
– Hamisítvány.
– Tényleg? Hogyan csinálta?
– Nem én csináltam. Lefényképeztem Robert Hawortht és magamat,
a többit egy barátom készítette.
– Hol készítette ezt Mr. Haworthről?
Felsóhajtok, mintha ennek nyilvánvalónak kellene lennie.
– Én magam készítettem a benzinkút parkolójában. Tavaly március
huszonnegyedikén.
– Nem hiszem – mondta Waterhouse. – Ő nem látta magát, amikor
ott állt előtte? És hogyhogy volt magánál fényképezőgép?
 – Nem előtte álltam. Messziről készítettem a képet a digitális
gépemmel. A barátom nagyította ki a számítógépén és zoomolta a fejét
és a vállát, hogy közelinek látszódjon…
– Miféle barát? Újból Miss Cotchin?
– Nem. Nem adom meg a nevét. Sajnálom. Szóval, hogy a kérdésére
válaszoljak, mindig nálam van a fényképezőgépem, ha egy leendő
ügyfélhez látogatok, mint aznap is. Lefényképezem a kertjüket vagy a
falat, ahova akarják a napórát. Segít a munkámban, ha van a helyszínről
képem.
Waterhouse láthatóan kényelmetlenül érzi magát. Bizonytalanság
csillan a szemében.
– Ha az a történet, amit most előadott, igaz, akkor nagyon fura rugóra
jár az agya – mondja. – Ha nem, be fogom bizonyítani, hogy hazudik.
– Talán végre végig kellene hallgatnia, hiszen azért jöttem ide. Be
fogja látni, hogy ami velem történt, az bárkit kikészített volna. Ha a
vallomástételt követően még mindig nem hisz nekem, akkor többé egy
szót sem szólok magához.
Tudom, nem válik előnyömre, hogy konfliktusos helyzetben dühös
vagyok, és nem sírok, de annyira hozzászoktam már a haraghoz.
Otthonos érzés.
– Ha most vallomást tesz, akkor hivatalossá válik ez a beszélgetés.
Megértette? – figyelmeztet Waterhouse.
A szívem kissé megremeg. Félek. Hogy kezdjem? Egyszer volt, hol
nem volt… De nem gyónok, összeszorított foggal hazudok – ez van. Az
igazság csak a hazugságot szolgálja majd, ami azt jelenti, hogy nem kell
tettetnem az érzelmeket.
– Megértettem – mondom. – Tegyük hivatalossá.
 6

2006. 04. 04.

NAOMI JENKINS VALLOMÁSA

Lakhelye: Rawndesley, Argyl Square 14.
Foglalkozása: vállalkozó, szabadúszó napórakészítő.
Kora: 35 év

Ezt a vallomást felelősségem teljes tudatiban, önszántamból

tettem, és tudomásul veszem, ha bizonyítékként használják
fel, bűnvádi eljárás alá vonhatnak, amennyiben szándékosan
állítottam valótlanságot vagy bármi olyasmit, ami nem felel
meg a tényeknek.
Aláírás: Naomi Jenkins
Dátum: 2006. április 4.
-------------------------------------------------------------------------------
2003. március 30-án, hétfő reggel 9 óra 40-kor hagytam el a
házamat, és elindultam Hopton Wood-i köveket venni. A kőre a
munkám miatt volt szükségem, amit a helyi kőfaragótól, James
Flowton Humblesford, Crossfield tanyaházi lakostól szereztem
be. Mr. Flowton mondta, hogy a kő még nem érkezett meg a
bányából, úgyhogy rögtön távoztam és visszamentem a főútra, a
Thornton Roadra, ahol a kocsimmal parkoltam.
Egy férfi, akit még soha nem láttam, állt a kocsim mellett.
Magas volt, rövid, sötétbarna hajú. Világosbarna, valószínűleg
báránybőrrel bélelt kordbársony dzsekit, fekete farmert és
Timberland csizmát viselt. Mikor közeledtem, rám kiáltott:
„Naomi!”, és integetett. A másik keze a zsebében volt. Bár nem
ismertem meg. feltételeztem, hogy ő ismer és rám vár. (Most már
tudom, hogy Robert Haworth, Spilling, Chapel Lane 3. alatti
lakos, de ezt akkor nem tudtam.)
Odamentem hozzá. Megragadta a karomat és egy kést vett elő
a dzsekije zsebéből. Sikítottam: A késnek kemény, fekete nyele
volt, nagyjából 7 centis, a pengéje 10 centis lehetett. Maga felé
húzott, míg a mellkasunk összeért, és a kés hegyét a gyomromhoz
szorította. Közben végig mosolygott rám. Halkan felszólított,
hogy hagyjam abba a sikoltozást. Azt mondta:
– Pofa be, vagy kibelezlek. Kivágom a szívedet. Tudod, hogy
megteszem. – Abbahagytam a sikoltozást. Mr. Haworth azt
mondta: – Tedd pontosan azt, amit mondok, és akkor nem szalad
beléd a kés, rendben?
Bólintottam. Dühösnek látszott, hogy nem válaszoltam.
– Rendben? – ismételte.
Ezúttal válaszoltam neki.
– Rendben.
Visszatette a kést a zsebébe. A karjával leszorította a karomat
és azt mondta, hogy menjünk a kocsijához, amely nagyjából
kétszáz méterrel feljebb állt a Thornton Roadon, Spilling
irányában, egy sportfelszereléseket áruló bolt, a Havas Joe előtt.
Fekete volt az autója. Azt hiszem, ötajtós. Túlságosan féltem
ahhoz, hogy megjegyezzem a modelljét vagy a rendszámát.
A kocsi felé közeledve megnyomta a távirányítót, amit
ugyanabból a zsebéből vett elő, mint a kést. Mikor a kocsihoz
értünk, kinyitotta a hátsó ajtót, és mondta, hogy szálljak be.
Bemásztam a hátsó ülésre. Becsapta az ajtót, aztán körbement a
kocsi mellett és beszállt mellém: Elvette a táskámat, kivette belőle
a mobilomat, és a táskát kidobta a kocsi ablakán. A telefont az
első utasülésre dobta: Volt egy polc a kocsiban, a hátsó ülések
fölött. Mögém nyúlt és valamit levett a polcról. Maszk volt, kék
bélelt anyagból készült, kék gumipánttal. Rám tette, elfedte a
szememet és azt mondta, ha leveszem, végez velem.
– Ha nem akarsz lassan elvérezni, tedd, amit mondok.
Hallottam, hogy becsapódik az ajtó. A következőkből tudtam,
hogy beszállt a volán mögé:
– Úgy állítottam be a visszapillantó tükröt, hogy mindig
lássalak. Ne próbálkozz semmivel – mondta. Elindult a kocsi.
Nem tudom, mennyi ideig mentünk a kocsival. Óráknak tűnt, de
annyira féltem, hogy képtelen voltam pontosan megállapítani.
Úgy feltételeztem, hogy legalább két órát autóztunk, de lehet,
hogy többet. Először megpróbáltam meggyőzni Mr. Hawortht,
hogy engedjen szabadon. Pénzt ígértem neki, ha szabadon enged.
Megkérdeztem, honnan tudja a nevemet, és mit szándékozik
velem tenni. Csak nevetett, valahányszor kérdést tettem föl, és
nem válaszolt. Végül dühbe gurult és rám ordított, hogy fogjam
be a számat. Azután csöndben maradtam, mert megint a késsel
fenyegetett. Mondta, hogy lezárta a kocsi összes ajtaját, és ha
megpróbálok menekülni, megkeserülöm.
– Nem kell mást tenni, csak azt, amit mondok és nem lesz
bántódása – mondta.
Az egész utazás alatt a Radio5 Live szólt a kocsiban. Nem
tudatosult bennem, hogy melyik program, csak az állomás. Egy
idő után, mikor nem volt köztünk verbális kommunikáció, Mr.
Haworth elkezdett rólam beszélni. Tudta a címemet és hogy
napórakészítő vagyok. Kérdéseket tett fel a napórákkal
kapcsolatban, és ragaszkodott hozzá, hogy válaszoljak. Azt
mondta, ha rosszul válaszolok, lehúzódik az útról és előveszi a
kését. A kérdéseiből világossá vált, hogy sok mindent tud a
napórákról. Említette a homorú félgömb vagy szkáphosz
napórákat és tudta, mi az analemma napóra. Ezek olyan
szakszavak, amiket azok, akik nem foglalkoznak napórákkal, nem
ismernek. Tudta, hogy Folkestoneban születtem, tipográfiát
tanultam a Reading Egyetemen és hogy napórakészítő
vállalkozásba fogtam, felhasználva azt a jelentős összeget, amit
azzal szereztem, hogy eladtam az egyetem utolsó évében általam
készített tipográfiai fontot az Adobénak, a világhírű
szoftvercégnek. Megkérdezte tőlem, hogy milyen érzés sikeres
üzletasszonynak lenni. Gunyoros volt. Az volt az érzésem, hogy
kötekedni akart velem, hogy megmutassa, mennyi mindent tud
rólam. Megkérdeztem, honnan ismer. Ekkor megállította a kocsit,
és valami hegyeset éreztem az orromon. Feltételeztem, hogy a kés
az. Mr. Haworth emlékeztetett rá, hogy nem engedte meg, hogy
kérdéseket tegyek fel, és bocsánatot kellett kérnem. Azután
tovább vezetett.
Később megállította a kocsit. Mr. Haworth kinyitotta az ajtót
és kirángatott. Belém karolt és azt mondta, hogy lassan menjek.
Abba az irányba igazított, amerre vezetni akart. Végül beléptünk
egy épületbe. Felvezetett pár lépcsőn. Mr. Haworth megragadott,
és levette a kabátomat. Azt mondta, hogy vegyem le a cipőmet,
amit meg is tettem. Nagyon hideg volt bent, hidegebb, mint
odakint. Megfordított és utasított, hogy üljek le. Úgy gondoltam,
valószínűleg valami ágyra. Kőtelet kötött mindkét bokámra és
csuklómra, majd X-alakban széthúzta a testemet, aztán mindegyik
végtagomat odakötötte valamihez. Aztán levette a maszkot a
fejemről.
Láttam, hogy egy kis színházban vagyunk. Én a színpadon
vagyok egy ágyhoz kötözve. Az ágy valamiféle sötét fából készült
– talán mahagóniból – és keretének négy sarkából faragott makk
állt ki. A matracon, amin feküdtem, valamiféle műanyag borítást
éreztem. Észrevettem, hogy a színpad egyik oldalán lépcső vezet
le, feltehetően én is ezen jöttem föl. A függöny nyitva állt
előttem, így a színház többi részét is láthattam. A nézőknek a
zsöllyesorok helyett egy nagy, hosszú étkezőasztalt állítottak be,
amely ugyanabból a sötét fából készülhetett, mint az ágy,
valamint sok, fehér, párnázott ülésű, sötét széket. Az asztal meg
volt terítve.
Mr. Haworth megkérdezte:
– Nem akarsz bemelegíteni az előadás előtt? – Kezét a
mellemre tette és megszorította. Könyörögtem neki, hogy
engedjen el. Nevetett és kivette a kést a zsebéből. Nagyon lassan
elkezdte levágni rólam a ruhát Ahol feküdtem, onnan egy kis
ablakra lehetett látni és észrevettem, hogy kint sötétedik. Úgy
tippeltem, legalább egy óráig tartott, amíg levetkőztetett.
Mikor teljesen meztelen lettem, pár percre magamra hagyott
Azt hiszem, kiment a színházból. Segítségért kiabáltam olyan
hangosan, amennyire csak tudtam. Majd megfagytam, vacogott a
fogam.
Mr. Haworth pár perc múlva visszatért.
– Gondolom, őrülni fogsz annak, hogy felkapcsoltam a fűtést –
mondta. – A közönség nemsokára itt lesz. Nem fagyaszthatjuk le
a golyóikat, nem igaz?
 Láttam, hogy a mobilomat tartja a kezében. Megkérdezte,
hogy lehet-e vele fényképet készíteni. Túlságosan féltem, hogy
hazudjak, úgyhogy megmondtam neki, hogy igen. Megkérdezte,
mit kell tennie, ha fényképet akar készíteni. Közöltem vele.
Készített rólam egy képet, amint ott fekszem az ágyon, és
megmutatta.
– Szuvenír – mondta. – Az első főszereped. – Megkérdezte,
hogyan küldje el a képet egy másik mobiltelefonra. Megmondtam
neki. Kijelentette, hogy elküldi a sajátjára. Azzal fenyegetett,
hogy mindenkinek eljuttatja, akinek a számát a telefonomban
tárolom, ha nem engedelmeskedem a parancsainak, vagy ha
elmegyek a rendőrségre. Aztán leült az ágy szélére egy kicsit és
elkezdte tapogatni az intim testrészeimet, majd nevetett, mikor
kiabáltam és próbáltam elhúzódni.
Nem tudom, mennyi idő telt el, de egy kicsivel később
kopogtatás hallatszott az ajtón és Mr. Haworth egyedül hagyott,
lement a lépcsőn, majd mögém került, így nem láthattam. Több
ember lépteit hallottam. A színháznak fapadlója volt, úgyhogy
elég nagy lett a zaj. Hallottam, hogy Mr. Haworth üdvözölt egy
csomó férfit, de nevek nem hangzottak el. Aztán egy sereg embert
láttam, valamennyien estélyi öltözéket viseltek. Odamentek az
asztalhoz és letelepedtek. Legalább tíz férfi volt jelen Mr.
Haworthon kívül. A legtöbbjük fehér volt, de volt két fekete. Mr.
Haworth italt töltött nekik és üdvözölte őket. Pár megjegyzést
váltottak az időjárásról és az útviszonyokról.
Sikoltoztam és könyörögtem a férfiaknak, hogy segítsenek, de
ők csak nevettek. Bámulták a testemet, és sikamlós
megjegyzéseket tettek. Az egyik azt kérdezte Mr. Haworthtől,
hogy megnézhetne-e közelebbről. Haworth azt válaszolta, hogy
majd a maga idejében, aztán eltűnt a színház hátsó, a színpaddal
szemközti helyiségében. Pár perccel később előkerült egy tálcával
és minden asztalnál ülő férfi elé letett egy kistányért. Minden
tányéron füstölt lazac és egy szelet citrom feküdt és valami fehér
gömb zöld foltokkal.
Miközben a férfiak ettek-ittak Mr. Haworth visszajött a
színpadra. Kétszer is megerőszakolt: először orálisan, aztán
vaginálisan. Miközben ez történt, a férfiak éljeneztek, nevettek, és
tapsoltak, kéjes megjegyzéseket tettek. Miután befejezte a
megerőszakolásomat, Mr. Haworth elkezdte leszedni a
tányérokat, és bevitte őket a férfiak háta mögötti helyiségbe.
Nyitva hagyta a helyiség ajtaját, és jellegzetes konyhazaj ütötte
meg a fülemet, főzés és mosogatás hangja. Rájöttem, hogy
emberek voltak a konyhában.
Mr. Haworth visszajött a színpadra és kioldozott engem.
Mondta, hogy menjek le a lépcsőn, és emlékeztetett, ha nem
engedelmeskedem neki, kibelez. Tettem, amit mondott.
Odavezetett az asztalhoz, ahol egy szabad szék állt. Lenyomott rá,
és újból odakötözött. A karomat a hátam mögé húzta, majd a szék
támlája mögé és összekötözte a csuklómat. A két lábamat annyira
szétfeszítette, amennyire csak lehetett, és mondta, hogy a két
bokámat tartsam a szék alatt. Aztán azokat is összekötözte. A
többi férfi tapsolni és éljenezni kezdett.
Mr. Haworth még három fogást szolgált fel a férfiaknak, az
egyik valamiféle hús volt zöldséggel, tiramisu, végül sajtok. Mr.
Haworthön kívül egyik férfi sem ért hozzám, de miközben ettek,
kinevettek és gúnyolódtak. Időnként egyikük feltett valami
kérdést – például megkérdezték, mi a kedvenc szexuális
fantáziám, és melyik testhelyzetben szeretkezem a
legszívesebben. Mr. Haworth megparancsolta, hogy válaszoljak.
– És jól teszed, ha tisztességesen válaszolsz – mondta.
Olyasmiket mondtam, amiről azt gondoltam, hogy tetszeni fog
neki.
Miután a férfiak befejezték az utolsó fogást, Mr. Haworth
mindent leszedett az asztalról. Egy üveg portóit hozott és néhány
poharat a konyhából, aztán egy doboz cigarettát, hamutálcát és
gyufát. Majd kioldozott, és mondta, hogy arccal lefelé feküdjek az
asztalra. Így tettem. Néhány férfi szivarra gyújtott. Mr. Haworth
rám mászott, és análisan is megerőszakolt.
Mikor befejezte, megkérdezte:
– Akar valaki egy kört?
Az egyik férfi válaszolt.
– Túlságosan el vagyunk ázva, haver.
 Pár férfi, köztük Mr. Haworth, megpróbált rábírni egy Paul
nevű férfit, hogy erőszakoljon meg. Olyasmiket mondtak: „Mi
van veled, Paul?” meg „Gyerünk, Paul, tedd be neki.” Ebből úgy
gondolom, hogy a férfiak egész jól ismerték egymást, és egy
baráti társaság lehettek. Talán ez a Paul volt a vezető, vagy a
központi személyiség a csoportban. Nem láttam, hogy melyikük
Paul, de hallottam, mikor azt mondta:
– Nem, most beérem azzal, hogy nézem.
Mr. Haworth utasított, hogy álljak föl. Átadta a kabátomat meg
a cipőmet, és mondta, vegyem fel őket. Mikor felöltöztem, megint
feltette a maszkot a fejemre és kivezetett, a többi férfi ott maradt.
Benyomott a kocsiba és becsapta az ajtót. Mr. Haworth nem szólt
hozzám az úton. Azt hiszem, elájultam, vagy nem voltam
eszméletnél az út nagyobbik részén, mert teljesen elveszítettem az
időérzékemet. Kis idő múlva, mikor még mindig vaksötét volt, a
kocsi megállt, és kihúztak. Leestem a földre. Mr. Haworth nem
adta vissza a telefonomat. Hallottam a kocsi hangját és
feltételeztem, hogy elmegy. Pár pillanat múlva összeszedtem a
bátorságomat, levettem a maszkot és láttam, hogy ott vagyok az
úton a kocsimnál, a Thornton Roadon, Hamblesfordban. A
kocsim kulcsai a kabátzsebemben voltak, úgyhogy beszálltam a
kocsimba és hazamentem.
Senkinek nem mondtam, mi történt velem és nem is
jelentettem a rendőrségnek. Később véletlenül találkoztam Mr.
Haworthszel, 2005. március 24-én a Rawndesley East Services
benzinkútnál, felismertem és követtem a teherautójához a
parkolóba, amelyre rá van írva a neve.

A vallomástételt rögzítette: Simon Waterhouse, 124-es számú

nyomozó, Központi Nyomozó Egység, Culver Valley
Helység: Spilling.
A vallomástétel ideje és helye: 2006.04.04.16:10, Spilling
 7

2006. 04. 05.

– Tényleg zsaru?
Az ember, aki körbemutogatta Charlie-nak és Oliviának a faházat,
riadtan emelte föl a kezét. – Nem mondtam volna, hogy van szabad
szobánk, ha tudom, hogy egyenruhás fickók. Illetve csajok. – Kacsintott
és Oliviához fordult: – Maga is zsaru? – Csiszolt akcentussal beszélt,
amiről Charlie-nak rögtön az állami iskola jutott az eszébe.
– Nem – válaszolta Olivia. – Miért kérdezi ezt mindenki, aki
találkozik velünk? – fordult a kérdéssel Charlie-hoz. – Senki nem
kérdezi, hogy te újságíró vagy-e. Ez nem ér. Olyan családnak tűnünk,
ahol mindenkit az éltet, hogy érvényt szerezzünk a törvénynek? – Aki
ismerte Oliviát, tudta, hogy mennyi gúny van ebben a kijelentésében. –
A testvéréé a telep? – érdeklődött ártatlanul.
A férfi szerencsére nem sértődött meg. Nevetett.
– Húúúú… egyébként igen, a fivérem és én együtt visszük az üzletet.
Szóval maga újságíró, igaz? Mint az az izé? Kate Adie?
Charlie villámgyorsan lehűtötte volna a férfit, ha kevésbé jóképű,
vagy ha nem jön be neki ennyire a hely.
Biztosra vette, hogy Oliviának is tetszik. A faháznak hatalmas
fürdőszobája volt, aranyozott lábakon álló, legalább kétszemélyes
fürdőkáddal. A kézmosó mellett egy háncskosárból kibuktak a Molton
Brown-termékek. A sarokban ráadásul volt egy csillogó zuhanyrózsával
felszerelt zuhanyzófülke is.
A faház mindkét ágya szélesebb volt a hagyományos
franciaágyaknál. A kerete cseresznyefából készült, szán alakú, ívelt fej-
és lábvéggel. Barátságos, bár egy kissé tolakodó házigazdájuk – Mr.
Angilley, Charlie feltételezte, ő az, akinek a neve szerepelt a névjegyen
– legalább tucatnyi párnát kínált nekik, hogy válasszanak kedvükre
valót.
– A pehely szóba sem jöhet – jelentette ki Olivia pillanatnyi habozás
nélkül. Milyen szívesen megosztanám veled a párnámat, Mr. Angilley,
gondolta Charlie. A férfi szokatlan módon volt jóképű, már-már
valószínűtlenül szép – mintha csak egy nagy művész tervezte volna.
Csaknem tökéletes.
A nappali falát egy hatalmas, lapos képernyős tévé uralta, és bár nem
volt minibár, a bejárat mellett egy mindenféle snackkel és itallal
megtömött „kamra” nevű rész csatlakozott a konyhához.
– Csak mondják majd be a hét végén, mit fogyasztottak. Annyit
számolunk – mondta Angilley Charlie-ra kacsintva. A lány nem
szerette, ha rákacsintgattak, de ezúttal talán nincs értelme olyan
szigorúan venni…
Charlie tudta, hogy az apró méretű konyha kifejezetten tetszik a
testvérének. Olivia nem kedvelte a nagy, barátságos, konyhaszigettel és
asztallal zsúfolt konyhákat, amikért a legtöbb nő odavolt. Szerinte a
főzés időpocsékolás és legfeljebb azoknak való, akik hivatásszerűen
űzik.
– Egyáltalán nem olyan, mint Kate Adie – felelte Angilleynek. – A
kulturális rovatnál dolgozom.
– Nagyon jó – mondta. – Sokkal jobb a Tate Modernben leragadni,
mint Bagdad belvárosában.
– Vitatható nézőpont – mormolta Olivia.
Charlie Angilley nagy barna szemét vizsgálta, amely körül
nevetőráncok gyülekeztek. Hány éves lehet? Negyven körülire tippelte.
A középen elválasztott, lelógó haj laza külsőt adott neki. Charlie-nak
tetszett a férfi zöldesszürke tweedzakója, és a sálja is. Stílusos volt, a
maga vidékies módján. Nem hordott karikagyűrűt.
Sokkal vonzóbb, mint az a rohadék Simon Waterhouse.
– Hogy hívják? – Charlie úgy döntött, hogy ő is kíváncsiskodik egy
kicsit
– Elnézést Graham Angilley vagyok, a tulajdonos.
– Graham? – Oliviára nézett és elmosolyodott. A testvére
felragyogott. – Micsoda véletlen. – Charlie automatikusan flörtölő
üzemmódra váltott. Félrebillentette a fejét és csintalan pillantást vetett
Angilleyre. – A kitalált barátomnak is Graham a neve.
A férfi meglepően elégedett képet vágott. Rózsaszínű foltok jelentek
meg az arcán.
 – Kitalált? Minek kéne magának egy kitalált barát? Azt hittem, hogy
rengeteg valódi barátja van. – Az ajkába harapott és összevonta a
szemöldökét. – Nem rengeteget akartam mondani… nos, bizonyára sok
csodálója akad.
Charlie nevetett a zavarán.
– Ez hosszú történet – válaszolta.
– Elnézést. Általában sokkal udvariasabb vagyok. – Zsebre tette a
kezét és szégyenlősen mosolygott. Ő is tudja, hogyan kell flörtölni,
gondolta Charlie, bár általában nem volt vevő a szégyenlős közeledésre.
Olivia hangosan megjegyezte:
– Van valami jó étterem a környéken?
– Nos… Edinburgh nincs messze: kocsival nagyjából egy óra alatt
elérhető – mondta Graham –, és van itt is egy kitűnő étterem. Steph
minden vendégünkre főz, aki kedveli az első osztályú, házias ételeket.
Kizárólag természetes alapanyagokat használunk.
– Kicsoda Steph? – kérdezte Charlie olyan közönyösen, amennyire
csak tudta.
– Steph? – vigyorgott rá Graham, éreztetve, hogy felfogta a burkolt
célzást a kérdésében. – Ő az egész személyzetem egy személyben:
szakács, szobalány, titkárnő, recepciós – válasszon. A mindenesem. –
Felnevetett. – Hogy igazságos legyek, Steph ellenállhatatlan, ha valaki
szereti a tőrőlmetszett parasztlányokat. El lennék veszve nélküle,
valóságos kincs. Hozzon át valami menüt később?
Átható pillantást vetett Charlie-ra.
– Remek lenne – felelte a lány, egy kicsit szédülve.
– És ne feledjék el megnézni a fürdőnket, amelyet a régi
pajtaépületben rendeztünk be. Most hoztuk létre a tepidáriumot.
Tökéletes hely a kikapcsolódásra.
Mikor kiment, Olivia kijelentette:
– Ez jó jel. A tepidáriumot jobban szeretem, mint a szaunát vagy a
sanariumot.
Charlie döbbenten hallgatta. Azon töprengett, hogy a testvére vajon
végigdolgozott-e valaha egyetlen napot is?
– Nem vagyok benne biztos, hogy megkockáztatom Steph főztjét.
Amilyen sürgősen csak lehet, meg kell szereznünk a helyi taxitársaság
telefonszámát, és ha éhesek vagyunk vagy pocsék a kaja, elmehetünk
Edinburghbe, még mielőtt ki állnának a bordáink.
Charlie ál-kétségbeesetten csóválta a fejét. Hónapokig, esetleg
évekig eltart, mielőtt Olivia bordái kiállnak.
– Felteszem, hogy a felső részt választod? – mondta és a lenti ágyra
hajította a bőröndjét.
– Csakis. Különben úgy érezném, hogy a nappaliban alszom. Te
alszol a nappaliban.
– A nappali ott ér véget – mutatta Charlie –, és onnan kezdődik az én
hálószobám.
– Mi a baj a falakkal, mi a baj az ajtókkal? Utálom az egybenyitott
tereket. Mi van, ha horkolsz, és nem tudok aludni?
Charlie elkezdte kipakolni a bőröndjét, és közben azt kívánta,
bárcsak beszerzett volna pár szexi ruhát indulás előtt. Kinézett a nyitott
ablakon a nyaraló mellett csörgedező patak túlsó partjára, ahol fák
magasodtak. Itt nem hallatszott semmi zaj, hacsak Olivia hangját nem
számítja az ember: nem hallatszott a közlekedés zaja, a város állandó
morajlása. Időnként egy-egy madár rikoltása törte csak meg a csöndet.
Charlie imádta a harsogó, friss levegőt. Hála az égnek, hogy itt vannak.
Spanyolország katasztrófa volt. Azt szokták mondani, minden jóra
fordul, de Charlie nem hitt ebben. Túl sok rettenetes dolgot látott a
munkája során.
– Char? Ugye kellemesen töltjük majd a szabadságunkat?
Olivia szokatlanul aggodalmasnak tűnt. Az ágyán feküdt. Charlie
felpillantott. Csak nővére meztelen talpát látta a farácson át. Olivia nem
foglalkozott a kicsomagolással, mert az túl sok erőfeszítést igényelt.
Nagy bőröndjét kisebbfajta szekrény gyanánt használta.
– Persze. – Charlie a hangsúlyból sejtette, mi következik.
– Ígérd meg, hogy megfékezed a benned lakó Tyrannosaurus Sexet.
Tényleg nagyon vártam ezt a hetet. Nem szeretném, ha elrontanánk
valami hapsi miatt.
Tyrannosaurus Sex. Charlie megpróbált hárítani, de a kifejezés már
befészkelte magát az agyába. Olivia vajon hatalmas, buja
szexragadozónak látja őt?
– Miféle hapsi? – kérdezte csípősen. – Angilley vagy Simon?
Olivia felsóhajtott.
– A kérdésed már önmagában is mutatja, milyen komoly a probléma
– válaszolta.

– Más szavakkal, zűrzavar – bólintott Proust. – Azt hiszem, ezzel

jellemezhetnénk legjobban a helyzetet. Vagy maga másként
fogalmazna, Waterhouse? Én zűrzavarnak mondanám. Maga minek
nevezné?
Simon Proust üvegfalú irodájában tartózkodott. Ide a legkevésbé sem
vágyakozik az ember, hacsak nem élvezi, hogy az összes munkatársa őt
bámulja, miközben a sovány, kopasz felügyelő darabokra cincálja:
brutális némafilm üvegfülkében. Simon egy kopott, zöld támlás széken
ült. A felügyelő fel-alá járkált körülötte, időnként kilöttyintve a teát a
Világ legjobb nagypapája! feliratú bögréjéből. Simon ilyenkor elhajolt,
nehogy leforrázza. Ha ez film volna, gondolta, Proust bármelyik
pillanatban előhúzhatna egy borotvát és fölszabdalhatná. De a borotva
nem tartozott Proust eszköztárába; vitriolos nyelvével végezte ezt a
műveletet.
Simon ostoba módon, hívás nélkül merészkedett a felügyelő
barlangjába. Ezt rajta kívül a Hóember egyetlen beosztottja sem
kockáztatta meg. Proust annak köszönhette becenevét, hogy bármikor
képes volt megdermeszteni maga körül a levegőt. Ha hangnemet váltott,
pattogó stílusától az egész nyomozóosztály megfagyott. Simon nem
tudta, hogyan sikerül Proustnak így hazavágni az általános hangulatot.
Csak beszélj úgy hozzá, mintha teljesen hétköznapi főszer lenne.
Simon még sok mindent el akart mondani, és tudta, nincs értelme
mellébeszélni.
– Bizton állíthatom, aggasztó a helyzet, uram.
Boldogan egyetértene a főnökével, ha a „zűrzavar” kifejezésből nem
következne, hogy bizonyos fokig ő is felelős azért. Bizonyos fokig?
Ennyire nem lehet naiv. Proust teljes egészében őt tartja felelősnek.
Csak azt nem tudta kideríteni, miért
– Rögtön érintkezésbe kellett volna lépnie a kenti rendőrséggel,
mikor Mrs. Haworth megadta a címet. Elfaxolhatta volna nekik a
részleteket, és egy órával később rájuk csöröghetett volna.
A kenti rendőrség imádta volna. Simon hülyét csinál magából, ha
egy órával később követeli az eredményt.
– Semmi okom nem volt rá, uram. Akkor nem tudtam, amit most
tudok. Naomi Jenkins akkor még nem vádolta Hawortht nemi
erőszakkal.
– Ha akkor kapcsolatba lépett volna a kenti rendőrséggel, akkor most
több rálátása lenne az ügyre.
– Ön megtette volna, uram, az én helyemben? – Nem érdemes az
oroszlán bajszát cibálni. Csessze meg. – Mrs. Haworth megígérte, hogy
Mr. Haworth felkeres, amint visszajön. Azt mondta, hogy a férje
megpróbált véget vetni Naomi Jenkinsszel folytatott viszonyának, de
Jenkins nem hajlott rá. Üzenetet hagytam Haworth mobilján és vártam,
hogy visszahívjon. Egyértelmű esetnek látszott.
– Egyértelmű esetnek – visszhangozta Proust csöndesen. Majdnem
bánatosan. – Így mondaná?
– Most nem. Most már nem egyértelmű…
– Valóban nem az.
– Uram, a szabályos eljárást követtem. Úgy döntöttem, hogy
egyelőre félreteszem, és jövő héten a nyomába eredek, ha nem hallok
Haworth felől semmit.
– És minek alapján döntött így?
Proust félelmetesen hamis mosolyt eresztett meg Simon irányiba.
– Felmértem a lehetséges kockázatokat, uram. Haworth felnőtt,
semmi jele, hogy instabil vagy öngyilkosságra hajlamos lenne…
A Hóember teájában kisebb árhullám keletkezett, mikor megpördült
a sarkán. Ezt a mozdulatot Fred Astaire is megirigyelhette volna.
Simonnak őrülten hiányzott Charlie. Valamiért az élet mindig rosszabb
lett, ha a lány nem volt a közelében.
– Robert Haworthnek van egy felesége és egy szeretője. Pontosabban
egy felesége, aki tudomást szerzett a szeretőről, és egy szeretője, aki
nem hagyja szakítani. Maga nem nős, Waterhouse, és ezért nem tudja,
milyen nehéz együtt élni egy asszonnyal, még akkor is, ha egyetlen
félrelépésnél se bukik le az ember. Vegyünk például engem: már
harminckét kemény évet szolgáltam le a házasság nehéz terepén. Ám ha
két nővel kellene egyenesbe jönnöm, mindegyik fülemre jutna egy, és
mindkettő azon zokogna, hogy többet érdemel… nos, én Kentnél is
messzebb menekülnék.
Keményen szolgált a házasság nehéz terepén? Újabb klasszikus
megfogalmazás. Simon az emlékezetébe véste, hogy majd ne felejtse el
továbbadni Charlie-nak. Az osztály dolgozói csupán Lizzie Proust
fáradhatatlan erőfeszítéseinek köszönhették, hogy a Hóember legalább
időszakosan képes normális emberi lényként működni.
Simon már teljesen elfáradt az erőfeszítéstől, hogy felnőtt
üzemmódban tárgyaljon ezzel az éretlen személyiséggel. Ó, nagyon jó,
Waterhouse, köszönöm önnek a mély pszichológiai elemzést – ahogyan
Proust mondaná.
Simon azon töprengett, nem kellene-e szabadon engednie gyilkos
ösztöneit. Vagy még túl korai lenne?
– Ön mit tett volna, uram? Ön már tegnap reggel felkutattatta volna a
kenti rendőrséggel?
Proust soha nem adta meg azt a kielégülést az embernek, hogy
válaszoljon.
– Kockázatfelmérés – mondta megvetően, bár ő adta Simonnak az
ACPO 2005-ös számú útmutatót az eltűnt személyekkel kapcsolatos
teendőkről, és utasította, hogy annak minden szavát vésse az
emlékezetébe. – Haworth veszélyben van, és nem kell megmondanom
magának, hogy miért. Azért van veszélyben, mert valami módon – ami
még felderítésre vár – kapcsolatba került ezzel a Naomi Jenkins nevű
nővel. Kockázatfelmérés! Egyik nap felbukkan és bejelenti, hogy eltűnt
a szeretője, közli, hogy az élet fabatkát sem ér nélküle, aztán a
következő napon visszajön azzal, hogy felejtsük el, merő hazugság az
egész, és megvádolja Hawortht azzal, hogy három évvel korábban
megerőszakolta. – Megcsóválta a fejét. – Jegyezze meg, amit mondok, a
hét végére gyilkossági nyomozás lesz ebből.
– Nem vagyok benne bizonyos, uram. Azt hiszem, még korai lenne
ezt feltételezni.
– Semmit se kellene feltételezni, ha maga megfelelő módon járna el!
– ordította Proust. – Miért nem faggatta ki hétfőn Naomi Jenkinst
alaposabban, és szedte ki belőle az egész sztorit?
– Mi azt…
– Ez a nő játszik velünk. Ha úgy tartja kedve, csak bevitorlázik ide,
lead valami sztorit, maguk meg csak bólogatnak, és buzgón körmölik a
hazugságait – hol egy eltűnt személyt jelent be, hol egy nemi erőszakot.
Ez a nő tökéletes színjátékot rendezett a kapitányságon, és magára a két
lábon járó szamár szerepét osztotta.
 – Zailer őrmester és én…
– Mi a mennydörgős mennykőre gondolt, mikor felvette a
megerőszakolásáról szóló vallomását? Egyértelmű, hogy összevissza
beszél, de maga ennek ellenére pátyolgatja.
Simon Naomi Jenkins megerőszakolásáról szóló beszámolójára
gondolt, arra, mit műveltek vele azok a férfiak. Ez volt a legszörnyűbb
eset, amit valaha hallott. Azon töprengett, megmondja-e Proustnak, mit
érzett, mikor a lány elmesélte neki a történetet. Azonban az a tény, hogy
egy térben tartózkodott a Hóemberrel, agyonvágta a kettejük közötti
érdemi kommunikációról szövögetett elképzeléseit.
– Ha hazudik az erőszakkal kapcsolatban, hogyan magyarázza az N.
J. aláírást a levélen, amit 2003 májusában írt arra a weboldalra?
– Szerintem a születése óta fantáziál – jelentette ki Proust
türelmetlenül. – Aztán találkozott Haworthszel, és hozzáadta az abszurd
meséjéhez. Semmit sem lehet elhinni neki.
– Egyetértek, gyanús a viselkedése – mondta Simon. – Vélhetőleg
azért instabil, mert aggódik Haworth biztonsága miatt Ezért amint
felvettem a vallomását, kapcsolatba léptem a kenti rendőrséggel.
Nemrég válaszoltak. – Más szavakkal, te szűkagyú szarjankó,
hozzájutottam pár tényhez, ami esetleg érdekelhet, ha hajlandó lennél
két másodpercre felfüggeszteni a basztatásomat. Simonnak az volt az
érzése, hogy a szavai visszaszivárognak hozzá, nem jutnak át a Proustot
körülvevő merev, láthatatlan korláton.
Kitartott.
– A cím, amit Juliet Haworth megadott, valós, de ott senki se tud
semmit Robert Haworthről.
– Ő is labilis – jelentette ki a Hóember határozottan, mintha Robert
Haworth mindkét nőjét azzal gyanúsította volna, hogy neki, Giles
Proustnak akarnak gondot okozni. – Nos? Visszament a házba és
átkutatta? És átkutatta Naomi Jenkins házát? Ha olvasta volna az eltűnt
személyekkel kapcsolatos paksamétát, amit adtam magának…
– Elolvastam – vágott közbe Simon. Az ACPO 2005-ös számú
útmutató az eltűnt személyek kezeléséhez nem friss anyag. Proust
irtózik a változásoktól. Hetekkel az óra előre- vagy visszaállítása után is
különbséget szokott tenni a „régi időszámítás” és az „új időszámítás”
között.
 – Akkor tudja, hogy a 17. rész c pontja – vagy a d? – szerint bármely
épületbe beléphet, ha oka van feltételezni, hogy valaki veszélyben…
– Tudom, uram. De mivel Zailer őrmester távol van, önnel akartam
megbeszélni.
– És mit gondolt, mit fogok mondani? Egy személy eltűnt. Egyfelől
ott van egy dilinyós szerető, másfelől meg a feleség, aki a
legtávolabbról sem aggódik a férje holléte felől, és igyekszik elterelni a
nyomról a rendőrséget. Mit gondolt, mit mondanék? Csak rakja fel a
lábát az asztalra, és malmozzon tovább?
– Természetesen nem, uram.
Konzultálnom kellett veled, te kibaszott seggfej. Vajon Proust azt
képzeli, hogy Simon élvezi a szócsatáikat? Mindez jóval elviselhetőbb,
ha Charlie is itt van: egyfajta ütközőként szolgál, amennyire tudja, védi
a csapatát a felügyelő egzecíroztatásától. És az utóbbi hónapokban
egyre több olyan döntést hozott, amit valójában Proustnak kellett volna
meghoznia, azért, hogy lehetővé tegye a felügyelő számára az oly
kedves rövid, nyugalmas munkanapokat.
– Természetesen nem, uram – utánozta Proust. Felsóhajtott, és
elnyelt egy ásítást annak jeléül, hogy már kieresztette a gőzt. – Tegye a
legkézenfekvőbb dolgot, Waterhouse. Kutassa át Jenkins házát, és
Haworthékét is. Futtassa le a szokásos hitelkártya- és
telefon-ellenőrzést. Beszéljen mindenkivel Haworth barátai,
munkatársai közül. Tudja, mit kell tennie.
– Igen, uram.
– Ó, és ne feledje: hozza be Naomi Jenkins számítógépét. Ugyebár
meg tudjuk állapítani, hogy az a levél, amiről azt állítja, hogy ő tette fel
a megerőszakolt áldozatok weboldalára, az ő gépéből származik?
– Igen, uram – mondta Simon, de közben arra gondolt, hogy más
valaki valószínűleg tudná, de a felügyelő egész biztosan nem. Proust
mindabban szakértő volt, ami nem kívánt szakértelmet. Voltaképpen
ebből fakadtak a problémái. – Ha ez ugyanaz a gép. Azóta talán újat
vásárolt.
– Sellerst és Gibbst is vonja be a nyomozásba. Mára ez legyen az
első számú, legfontosabb feladatuk.
Vonja be őket maga – Simon majdnem elkövette azt a hibát, hogy
kimondta. Azon töprengett, hogy Proust vajon azért ruházza-e át
másokra a feladatköreit, mert nyugdíjba akar vonulni?
– Jenkinst kérdezze ki újból. És menjen el a Traveltelbe…
– Most léptem kapcsolatba a recepcióssal. – Simon elégedett volt,
hogy legalább egyet kipipálhatott Proust szükségtelen instrukcióinak
sorából. Hóember imádta fölösleges tanácsokkal és figyelmeztetésekkel
terhelni beosztottjait.
– Egy nő és egy férfi, akiknek a személyleírása Haworthre és
Jenkinsre illik, nagyjából egy éve a Traveltel tizenegyes szobájában tölti
a csütörtök estéket. Pontosan úgy, ahogy Jenkins hétfőn állította.
Várom, hogy a Traveltel recepciósa megerősítse, hogy ők azok. Egy kép
másolatát küldtem el futárpostával, ami…
– Természetesen őket ábrázolja! – csapta le a bögréjét Proust az
íróasztalra.
– Uram, ugye nem azt akarja mondani, hogy nem kellett volna
ellenőriznem?
Egy ilyen alapvető hiba – abban a párhuzamos univerzumban,
amelyben Simon egészen mást csinált – kétségkívül hasonló letolást
eredményezett volna, mint amilyet az imént kapott
A felügyelő utálkozva nézett rá. Mikor megszólalt, a hangjában is ez
érződött.
– Csak csinálja tovább, Waterhouse, rendben? Mint ahogy a többi
dolgát is. És most lenne szíves pár perc nyugalmat engedélyezni
számomra, hogy összeszedjem széthullott napom cserepeit?
– A recepciós azt mondta, hogy a pár – akik feltehetőleg Haworth és
Jenkins – szemlátomást nagyon ragaszkodik egymáshoz.
Proust égnek emelte a kezét.
– Akkor egy rejtéllyel kevesebb. Ez megmagyarázza, miért mennek
minden héten kettesben abba az útszéli motelbe. Szeretők, Waterhouse.
Vagy mit gondolt mindketten lemezeket gyűjtenek?
Simon nem vett tudomást a gúnyolódásról. Robert Haworth és
Naomi Jenkins kapcsolata létfontosságú ebben a különleges ügyben, és
a Traveltel recepciósa feltehetőleg objektív tanú. Határozottan
kijelentette:
– Azt mondta, mindig ölelkezve jönnek. Hosszan néznek egymás
szemébe, meg ilyesmi.
– A recepción?
 – Nyilván.
Proust hangosan felhördült.
– Azután a nő mindig ott marad egész éjszakára, és másnap reggel
megy csak el. A férfi nagyjából még aznap este hétkor távozik.
– Mindig?
– Ezt mondta a recepciósnő.
– Miféle kapcsolat lehet az ilyen? – nézett Proust az üres bögréjébe,
mintha azt remélné, hogy magától megtelik.
– Vélhetőleg csalárd – jegyezte meg Simon. – Uram, a
Stockholm-szindrómán gondolkodtam. Tudja, amikor a nők
beleszeretnek a férfiba, aki rosszul bánik velük…
– Ne pazarolja az időmet, Waterhouse. Menjen innen és végezze a
dolgát.
Simon felállt és elindult az ajtó felé.
– Ó, és Waterhouse?
– Uram?
– Vehetne nekem egy könyvet a napórákról, miközben jön-megy.
Mindig nagyon tetszettek. Tudta, hogy a napórával mért idő sokkal
pontosabb, mint a hagyományos órával mért, mint a greenwichi
középidő? Valahol olvastam. Ha a Föld Naphoz viszonyított pontos
helyzetét akarjuk megmérni – a szoláris időt –, akkor a napóra a nyerő.
Proust elmosolyodott, ez megriasztotta Simont: a boldogság nem állt
jól a felügyelőnek. – Az órák miatt azt hisszük, hogy minden nap
egyforma hosszú, pontosan huszonnégy óra. Ez nem igaz, Waterhouse.
Néhány egy kicsit rövidebb és néhány egy kicsit hosszabb. Ezt tudta?
Simon természetesen tudta. És azok a leghosszabbak, amikor
kénytelen Giles Proust felügyelő társaságában tölteni az időt.
 8

Április 5., szerda

Hallom, amint becsapódik a hátsó ajtóm. Ezt lépések zaja követi. A

házból a fészer felé közelednek, ahol dolgozom. Mikor az ügyfelekkel
beszélek, mindig műhelynek nevezem, de valójában csak egy közepes
méretű fészer: egy asztal, egy szék és a szerszámaim vannak benne.
Mikor belefogtam az üzletbe, berakattam két ablakot. Egyetlen napot
sem tudtam ablaktalan helyiségben dolgozni.
Hallom, hogy Yvon nem egyedül közeledik. Nem kell
megfordulnom, anélkül is tudom, hogy a rendőrség. Mosolygok.
Házkutatás. Végre komolyan vesznek. A rendőrök valószínűleg útban
vannak hozzád, de lehet, hogy már oda is értek. Tudom, hogy
nemsokára hírt kapok felőled, és ez elviselhetőbbé teszi a várakozást.
Reménykedem, hogy végre megtudom, mi van, ahelyett, hogy azon
rágódnék, mi lehet.
Megnyugtató érzés, hogy mások is dolgoznak az ügyön.
Folytatom az aranylevél festését. Ezt a mottót írom a számlapra:
„Jobb most, mint soha.” Egy megkésett ajándék a hálás férjtől az
ezüstlakodalmukra. A férfi reméli, hogy a nagyvonalú gesztus segít
jóvátenni a múltbéli hibákat. A megrendelő álló szobrot akar a hátsó
kertjükben felállítani. Horntoni kőből készítek oszlopot, a tetején lesz az
óralap.
Hallom, hogy kinyílik mögöttem az ajtó, érzem a hátamon a huzatot.
– Naomi, két nyomozó szeretne veled beszélni.
Aggodalom csendül ki Yvon hangjából, noha igyekszik, hogy
természetesnek és nyugodtnak tűnjön.
Megfordulok. Egy testes, szürke öltönyös férfi mosolyog rám.
Bizonytalan a mosolya, mintha nem bízna benne, hogy sokáig képes
lesz megőrizni a jóindulatát. Hájas a hasa, szalmaszinű haját zselével
idomította tüskésre, a borotválkozástól kiütések borítják az arcát. A
kollégája alacsony, sötét és sovány. Alacsony homloka alól apró
malacszemek villognak. Fürgén becsúszik a kövér és Yvon között, majd
lassan körbesétál a műhelyben. Fölveszi a szalagfűrészemet, megnézi,
és újból leteszi, majd ugyanígy tesz a lombfűrésszel.
– Tartsa távol a kezét a holmimtól – szólok rá élesen. – Ki maga?
Hol van Waterhouse nyomozó?
– Én Sellers nyomozó vagyok – mutatkozik be a kövér. Felmutatja
műanyag tokban lapuló igazolványát. – Ő Gibbs nyomozó.
Nem foglalkozom azzal, hogy ellenőrizzem a személyazonosságukat.
Láthatóan a rendőrségtől jöttek. Egy bordából szőtték őket
Waterhouse-zal és Zailer őrmesterrel, bár nehéz pontosan körülírni,
hogy ez miben nyilvánul meg. Talán a modorukban. Úgy viselkednek,
mintha grafikonokkal és táblázatokkal lenne tele a fejük. Az udvariasság
vékony máza fedi a térdig érő lenézést. Egymásban bíznak, senki
másban.
– Körül kell néznünk a házában – jelenti be Sellers nyomozó. – És a
kertben, meg a melléképületekben. Ezekbe ez a fészer is beletartozik.
Igyekszünk a lehető legkevesebb fennakadást okozni.
Elmosolyodom. Szóval vége a dumának, eljött a tettek ideje. Jó.
– Nem kell ehhez házkutatási parancs? – kérdezem, bár nem áll
szándékomban elküldeni őket.
– Ha úgy gondoljuk, hogy az eltűnt személy veszélyben van, bármely
ingatlant jogunkban áll átkutatni – mondja Gibbs nyomozó mereven.
– Robert Hawortht keresik? Nincs itt, de csak kutassanak kedvükre.
Azon töprengek, bűnözőnek vagy áldozatnak tekintenek. Talán
mindkettőnek. Elvégre említettem Waterhouse nyomozónak, megfordult
a fejemben, hogy a saját kezembe veszem a törvényt.
– Lehet, hogy pár dolgot el kell vinnünk – mondja Sellers. Újból
elmosolyodik, mikor látja, hogy nem adom fel a harcot. – A
számítógépét. Mikor vette?
– Nem régen – felelem. – Talán egy éve, vagy valahogy így.
– Várjanak egy pillanatig – szól közbe Yvon. – Én itt lakom, és itt
dolgozom. Ha átkutatják a házat, megtennék, hogy az irodámat pont úgy
hagyják, ahogyan találták?
– Miféle munkát végez? – kérdezi Sellers.
– Weboldalakat tervezek.
– A maga gépét is el kell vinnünk. Milyen régóta használja?
 – Milyen régóta lakik itt? – kérdezi Gibbs, még mielőtt Yvonnak
lehetősége lett volna válaszolni.
– Tizennyolc hónapja – válaszolja remegő hangon. – Nézzék, nem
vihetik el a számítógépemet, azon dolgozom.
– Én meg attól tartok, hogy igen. – Gibbs most mosolyodik el
először. Süt róla a káröröm. Odamegy az ablakpárkányhoz, felemel egy
bronz zseb napórát, és megrántja a zsinórjánál fogva. Masszív kis darab,
ami láthatóan csalódással tölti el. Azt remélte, el tudja törni. Sellers
megköszörüli a torkát. Vélhetőleg így jelezte a társának, hogy állítsa le
magát.
– Hogyan dolgozzam? – panaszkodik Yvon. – Mikor kapom vissza?
– Olyan gyorsan visszaadjuk, amennyire csak tudjuk – válaszolja
Sellers. – Elnézést a kellemetlenségért. Csupán rutineljárásról van szó. –
Kicsit magabiztosabbnak tűnik. – Rendben. – Visszafordul hozzám. –
Akkor odabent kezdenénk.
– Hol van Waterhouse nyomozó? – kérdezem újfent. A választ is én
mondom ki. – Robert házába ment, igaz?
Valahol ott vagy a Chapel Lane 3.-ban. Tudom, hogy ott vagy. A
pánikrohamra gondolok, ami az ablak mellett a fűre döntött. A fűszálak
megannyi hideg szalagként tapadtak a bőrömre. Szinte érzem a jeges
tapintásukat, a lélegzetem akadozni kezd. Elűzöm az emléket, mielőtt a
hatalmába kerít.
– Robert? – Sellers értetlenül pillant rám. – Ezt az embert azzal
vádolja, hogy elrabolta és megerőszakolta magát. Most meg a
keresztnevén emlegeti?
Yvon elsápadt. Nem nézek a szemébe. Ha Sellers és Gibbs kicsit is
érti a szakmáját, akkor egy sor könyvet találnak nemi erőszakról és az
utóhatásairól az ágyam melletti szekrény alsó fiókjában, valamint egy
riasztót és egy könnygáz-sprét. Összeszedtem egy sor dolgot, amivel
alátámasztom a sztorimat – az áldozatlét összes nyomasztó kelléke ott
lapul az összehajtogatott párnahuzatok alatt.
– Úgy hívom, ahogyan akarom – csattanok fel dühösen.
Gibbs nyomozó kimegy, mialatt beszélek. Az ajtó becsapódik
mögötte. Sellers arcvonásainak enyhe átrendezésével fogadja a
válaszomat. Aztán ő is megfordul és kimegy. Figyelem, amint
csatlakozik kollégájához. Mindketten a ház felé tartanak.
 Yvon nem megy utánuk, bár én hátat fordítok neki, és felveszem az
ecsetemet. A hátam merev a feszültségtől. Nincs kedvem belemenni a
vitába.
– Elnézést a számítógéped miatt – mormolom. – Biztos vagyok
benne, hogy nem tartják benn sokáig.
– Robert bántalmazott és megerőszakolt? – kérdezi feszülten.
– Természetesen nem. Csukd be az ajtót.
Mozdulatlanul áll, a fejét csóválja.
Végül én állok fel, és magam csukom be.
– Hazudtam. Azért, hogy a rendőrség azt higgye, Robert veszélyes,
és sürgősen keresni kezdjék.
Yvon döbbenten néz rám.
– Mi más választásom maradt? – teszem fel a kérdést. – A rendőrség
lószart se csinált. Tudni akarom, mi történt Roberttel. Tudom, hogy
valami történt. Ki kellett valamit találnom, hogy végre elkezdjék
keresni.
– Ezért akartad, hogy elvigyelek tegnap a rendőrségre. – A hangja
tompa, ernyedt. – Pontosan mit mondtál nekik?
– Odáig nem jutottam, rendben?
– Miért nem?
– Mert… mondtam neked, hogy hazudtam. Miért nézel rám így?
– Azt mondtad a rendőrségnek, hogy Robert, az a férfi, aki állításod
szerint az életed szerelme, akihez hozzá akartál menni, bántalmazott és
megerőszakolt?
Megpróbál rádöbbenteni, mit tettem. Nem érdekel. Túl vagyok rajta.
Ez a hazugság most már az életem része, mint minden más: az irántad
érzett szerelmem, a megpróbáltatásom, vagy ez a kő napóra itt előttem,
a mosolygó nappal a közepén.
– Mondtam neked, hogy miért tettem – jelentem ki határozottan. – A
rendőrség nem kereste Robertet, míg csupán egyike volt a nős, eltűnt
szeretőknek. Rakétát akartam a seggük alá rakni. Sikerült. – A ház felé
intek. – Itt vannak, szimatolnak.
– Biztosan hülyének tartanak. Valószínűleg azon töprengenek, hogy
leszúrtad, vagy mi.
– Nem érdekel, mit gondolnak, míg teljes erőbedobással keresik.
– Tudják, hogy hazudsz. – Yvon mintha könnyeivel küszködne. – De
ha még nem tudják, majd rájönnek.
Lelke mélyén még mindig engedelmes iskolás lány. Konvencionális,
ahogy csaknem mindenki. Rádöbbenek, hogy ebben a kérdésben a
legtöbben vele és nem velem értenének egyet, ami furcsa gondolat.
Semmit se mondok. A rendőrség nem tudja bizonyítani, hogy nem
bántalmaztak és erőszakoltak meg, mint ahogy azt se, hogy nem te
voltál. Csak akkor tudnak lépni, ha megtalálnak.
El kellene mondanom az igazságot Yvonnak, arról, ami velem
történt? Tegnap bebizonyítottam magamnak, hogy meg tudom tenni.
Nem volt olyan rossz, mint ahogy három éven keresztül elképzeltem. A
rendőrségről hazafelé menet úgy éreztem, hogy bizonyos mértékig
visszaszereztem a méltóságomat. Már nem féltem attól, hogy mások is
megtudják.
Senki nem értheti ezt meg – még te sem, Robert –, de segít, hogy
elmondtam a történetemet, és az is, ahogyan elmondtam. Nem úgy, mint
egy jó kislány, akit megaláztak, hanem előre megfontolt stratégia
részeként, manipulálva a rendőrséget. Talán könnyebbé tette a dolgot,
hogy Waterhouse nyomozó úgy beszélt velem, mint valami bűnözővel.
Tulajdonképpen az is vagyok, hiszen hamis vallomást tettem. Már nem
vagyok áldozat. Miként a támadóm, én is megszegtem a törvényt.
– Te nem szereted Robertet – csuklik el Yvon hangja. – Ha
szeretnéd, nem mondhattál volna ilyen szörnyűséget róla? Gyűlölni fog.
– Amint megtalálják, visszavonom a vallomásomat. Lehet, hogy
bajba kerülök azért, mert hazudtam a rendőrségnek, de nem érdekel. Ha
elismerem, hogy hazudtam, leszállnak Robertról.
– Biztos vagy benne? A rendőrség nem tesz hivatalból feljelentést? A
vallomásod attól még ott lesz náluk, hogy visszavontad, nem?
Felhasználhatják!
– Yvon, ez nem történhet meg – felelem türelmesen, bár az agyam
zsibbadni kezd. Az esetek többségében akkor is nehéz elítélni valakit,
ha az áldozat szavahihető tanú. Kizárt, hogy a zsaruk folytatják a
nyomozást, ha másodszor is megváltoztatom a vallomásomat. Kinevetik
őket a bíróságon.
– Nem tudhatod! Mit tudsz arról, hogyan működik a rendőrség és a
bíróság? Semmit!
– Nézd, mondok nekik egy időpontot, rendben? – Szünetet tartok,
képtelen vagyok hangosan kimondani: 2003. március 13. – Mivel
Robert nem rabolt el ekkor, ezt be fogja bizonyítani. Dolgozott – egész
nap dolgozik. Lesz alibije. Biztos van valaki, aki látta pakolni, vagy
átvett tőle égy szállítmányt, valaki, aki látta a benzinkútnál vagy egy
parkolóban. Vagy Juliettel volt. – Már egy tucatszor végiggondoltam. –
Nem lehet baja.
– Szarházi Robert! – Yvon aggodalma dühvé forrt. – Tudod, mit?
Elhiszem, hogy remek, abszolút remek ember. Mármint úgy, ahogy az
ilyenek lenni szoktak.
– Ez meg mit akar jelenteni?
– Börtönbe kerülhetsz, Naomi. Nem hamis tanúzás az, amit
műveltél?
– Alighanem.
– Alighanem? Csak ennyit tudsz mondani? Mi van veled?
Megőrültél? Olyan őrültség, ez olyan…
Kitör belőle a zokogás.
– Rosszabb dolgok is vannak, mint egy kicsit börtönbe vonulni –
mondom neki nyugodtan. – Aligha zárnak be életfogytig, nem igaz? És
ki tudom jelenteni – igaz telkemre –, hogy kétségbeesésemben
hazudtam. Semmit el nem követtem azelőtt. Törvénytisztelő
állampolgár vagyok…
– Ugye föl se fogod, mi rossz van ebben?
Megfontolom a kérdést
– Bizonyos szinten látom. Más szinten nem – felelem őszintén. – És
az a szint, ahol jogos, az a fontosabb. – Töröm a fejemet, mit
mondhatnék, amivel megmagyarázhatnám. Yvon egészen más, mint én.
Megértése a baj első apró jelére semmivé lesz. Akár egy ország,
amelyik szigorú kényszerintézkedéseket vezet be egyetlen támadás
nyomán. – Nézd, a „rossz” helyett nem mondhatnál „szokatlant”?
– Mi a francról beszélsz?
– Hát… a legtöbb ember nem követné a példámat. Tudom. A legtöbb
ember türelmesen várna, a hatóságokra bízná a megoldást, és
reménykedne. A legtöbb ember nem állítaná, hogy az eltűnt szeretője
veszélyes bűnöző, csak azért, hogy a rendőrség teljes erőbedobással
nyomozzon utána.
– Így van! A legtöbb ember nem tenne ilyet! – Az irántam érzett
aggodalma elillant. – Valójában senki sem tenne ilyet, egyedül te!
– Ezért ellenzed? Azért, mert a nők kilencvenkilenc százaléka nem
tenne ilyet.
– Nem érzed, mennyire torz ez a dolog?
– Nem! Néha bátornak kell lenni, és olyasmit tenni, ami nem
szokványos. Időnként csak így lehet lendíteni a dolgokon. Ha mindenki
úgy gondolkodna, mint te, a nőknek még mindig nem lenne szavazati
joguk.
Egymásra meredünk, mindketten levegő után kapkodunk.
– Megyek, megmondom nekik. – Yvon hátrál egy lépést, mintha be
akarna szaladni a házba. – Elmondom a rendőrségnek, amit most
mondtál.
Megvonom a vállamat.
– Tedd. Majd azt mondom, hogy hazudsz.
Az arca eltorzul. Módosít a fenyegetésén.
– Ha te nem teszed rendbe ezt a dolgot, akkor én megteszem.
Komolyan beszélek, Naomi. Mi a fene van veled? Teljesen bediliztél?
Legutóbb, mikor ilyen erőteljes verbális inzultus ért, akkor le voltam
kötözve – először az ágyhoz, aztán a székhez – és nem tehettem ellene
semmit. De most nem kell némán tűrnöm, különösen az úgynevezett
legjobb barátnőmtől.
– Mindent megtettem, hogy megvilágítsam az okaimat – jelentem ki
hűvösen. – Ha ennek ellenére nem érted, sajnálom. És ha elmondod a
rendőrségnek, amit tőlem hallottál, akkor keress magadnak más
lakóhelyet. Felőlem akár most is csomagolhatsz.
Újabb határt léptem át. Az utóbbi időben folyton ezt teszem.
Legszívesebben kiradíroznám a szavaimat, visszaszívnám őket, de nem
tehetem. Továbbra is dacosan meredek magam elé. Nem szabad
gyengének látszanom.
Yvon elfordul, és az ajtó felé indul.
– Isten segítsen – mondja reszketve. A legszívesebben utána
kiáltanék, hogy a búcsúja elég konvencionálisra sikerült.
 9

2006. 04. 05.

Juliet Haworth aznap egy lila szaténpongyolát viselt. Most ébredt. A

párna nyoma még látszott az arcán, mikor ajtót nyitott. Nem tűnt
betegnek, és nem kért elnézést a külleme miatt. Nem volt zavarban,
amiért fényes nappal hálóruhában találták, mint ahogy Simon lett volna
a helyében.
– Mrs. Haworth? Újból én vagyok: Waterhouse nyomozó – mondta.
A nő egy ásításon át elmosolyodott.
– Nem bír velem betelni, ugye? – felelte. Előző nap nyers és
udvariatlan volt. Ma láthatóan elbűvölőnek találta Simont.
– Az a kenti cím, amit adott, hamis. A férje nem volt ott.
– A férjem odafent van – válaszolta, és előrehajtotta a fejét. Kissé
imbolygott. Egyik kezével a kerek bronzkilincsbe kapaszkodott.
Kihívóan mérte végig Simont a frufruja alól. Vajon azt akarta sejtetni,
hogy éppen Robert Haworthszel szeretkezett, és Simon félbeszakította
őket?
– Nos, ha ez így van, szeretnék beszélni vele. De előbb megkérném,
magyarázza el, miért hazudott nekem Kenttel kapcsolatban.
Juliet mosolya szélesre húzódott. Talán úgy döntött, hogy bármit
mond neki Simon, semmi nem fogja zavarni? A férfi azon töprengett,
mitől változott meg a nő hangulata tegnaphoz képest. Mert Robert
visszajött?
A nő megfordult és elkiáltotta magát:
– Robert! Szedd össze magad. Egy rendőr akar veled beszélni.
– A férje sose járt a Dunnisher Road 22.-ben, Sissinghurstben. Azon
a címen nem ismerik.
– Abban a házban nőttem fel. Az a gyermekkorom színhelye.
Juliet Haworth elégedettnek látszott.
– Miért hazudott? – kérdezte újból Simon.
– Ha elmondom magának, úgysem hiszi el.
 – Próbálja meg, majd meglátjuk.
Juliet bólintott.
– Hirtelen késztetést éreztem, hogy hazudjak. Nem volt semmi oka –
csak jó ötletnek tűnt. Látja, mondtam magának, hogy nem hiszi el. De
ez az igazság. – Kioldotta a csípőjére kötött övét, szorosabbra húzta
magán a pongyolát, és újból megkötötte. – Mikor megláttam magát, arra
gondoltam, talán ma megint hazudok. Nem kellett volna
megmondanom, hogy Robert odafönt van. De meggondoltam magam.
Miért is ne?
– Tudja, hogy a rendőrség munkájának akadályozása
bűncselekmény?
Juliet felnevetett
– Hát persze. Különben nem lenne benne semmi öröm, igaz?
Simon esetlennek érezte magát. Ez a nő teljesen összezavarta. Az
volt az érzése, hogy átlát rajta. Vajon most azt várja tőle, hogy tolja
félre és rohanjon föl az emeletre megkeresni a férjét, vagy azt, hogy
lehordja a hazugság miatt? Naomi Jenkins is nyugodtan bevallotta előző
nap, hogy hazudott. Talán Robert Haworth vonzza a hazudós nőket?
Simon nem hitte, hogy Haworth odafönt van. A férfi nem válaszolt a
feleségének. Juliet még mindig hazudik. Simon bizonytalankodott.
Valami azt súgta neki, hogy nem ússza meg gond nélkül a mai napot.
Nem tartott attól, hogy Juliet Haworth megtámadja, de attól igen, hogy
nem tud bejutni a házba. Az asszony most mégis behívta. Előző nap
ugyanilyen elszántan tartotta kívül.
Simonnak hiányzott Charlie. Ő átlátott a nőkön. Sokat adott volna
azért, ha meg tudja beszélni vele, hogy Naomi Jenkins vajon miért
változtatta meg a vallomását. De Charlie nyaralt. Ráadásul berágott
Simonra, bár ezt gondosan igyekezett titkolni. Simon persze sejtette,
miért. Igaz, ő csak annyit mondott, lehet, hogy felhívja Alice Fancourt-t,
mert kíváncsi, mi van vele. Azt hitte, Charlie-t nem érdekli a dolog
ennyi idő után. Egyébként sincs joga törődni vele. Sose volt Simon
barátnője. Persze ugyanez Alice Fancourt-ra is igaz, döbbent rá Simon
sajnálkozva.
– Lehet, hogy most örül – mondta Juliet Haworthnek –, de akkor
majd nem fog, ha őrizetbe kerül, és bedugjuk a cellájába.
– Tudja, mit? Mulatságosnak fogom tartani. Tényleg úgy gondolom,
hogy az lesz.
Az ajtóban ácsorgott.
Simon a vállára tette a kezét és félretolta. A nő nem állt ellen. Simon
elindult fölfelé a lépcsőn. A lába alatt a szőnyeget apró, fehér pöttyök és
foltok borították. Lehajolt, megérintette az egyiket; az anyaga krétaszerű
volt.
– Folttisztító – mondta Juliet. – Nem szoktam fölporszívózni. A fehér
por jobb, mint a folt, nem igaz?
Simont nem érdekelte a dolog. Tovább ment, egyre távolabb akart
kerülni a nőtől. Félúton csapta meg a kellemetlen szag. Mire a lépcső
tetejére ért, a szag tömény bűzzé vált. Ismerős volt: a vér fullasztó
szaga, ürülék és hányás. Simon gyomrát jeges kéz szorította össze. A
karján felállt a szőr. A szűk folyosón egy becsukott és két félig nyitott
ajtót látott.
– Megtalálta Robertet? – kiáltotta utána Juliet csilingelő hangon.
Simon megborzongott. Úgy érezte, mintha a nő szavai csápként
tekeredtek volna köréje, és egy különös, romlott világba húznák, ahol az
asszony él. Simon egy pillanatra lehunyta a szemét. Aztán benyitott a
csukott ajtón. Nem volt bezárva, könnyedén kinyílt Rettenetes szag
csapott az arcába. Keményen kellett tartania magát, nehogy rosszul
legyen. Kavargó színeket látott, szürke bőrt, fájdalomtól eltorzult
vonásokat. Proust megjövendölte. A hét végére gyilkossági nyomozás
lesz ebből.
A férfi kétségkívül Robert Haworth volt. Meztelenül feküdt a dupla
ágy egyik oldalán. A fejéből szivárgó vér átitatta az alatta lévő
ágyneműt. Egyik karja a földre lógott. A szemüvege a kezénél hevert;
az egyik lencséje hiányzott, a másik megrepedt.
Simon egy körülbelül rögbilabda nagyságú, kő ajtótámaszt vett észre
a szoba sarkában. A felső széle vértől iszamós, haj tapadt bele.
Megborzongott. Haworth csuklójára tette az ujját. Ezt kellett tennie,
nem mintha bármiféle reményt táplált volna. Először azt hitte, csak
képzeli az apró, kitartó lüktetést. Nem lehet másként. A szürke bőr, a
vér, és a Haworth testén látható beszáradt mocsok a halál világos jelét
mutatta. Pár másodperc meggyőzte Simont, hogy nem képzelődik. Alig
érezhetően, de vert a férfi pulzusa. Robert Haworth még élt.
– Adj egy puszit, őrmikém – suttogta Graham, és Charlie nyakába
csókolt. A lány szobájában voltak. A paplant a fejükre húzták. – A
beosztottaid is őrminek neveznek? Vagy asszonyomnak? Az Első számú
gyanúsítottban ezt mondják.
– Pszt! – pisszegte le Charlie. – Mi van, ha Olivia felébred? Nem
mehetnénk hozzád?
Nem volt ilyen helyzetben azóta, hogy mindketten elmúltak tizenöt,
illetve tizenhárom évesek. Visszatekintve nem is tudja, mi volt jó
azokban a tinédzserkori bulikban, amikor valami félhomályos
nappaliban vagy tucatnyian smároltak és nyúlkáltak egymás ruhájába
zavartalanul, miközben az Ultravox vagy a Curiosity Killed the Cat
szólt a háttérben.
– Hozzám? Szó sem lehet róla – susogta Graham Charlie fülébe. –
Be nem engedlek, míg Steph ki nem takarít. Pokoli kupi van nálam.
– Steph takarítja a házad, és a nyaralókat is?
– Igen. Ő az én személyes szemételhárító rendszerem, ő a
titkárságom. Egyébként feledkezzünk már el a mindenesről.
Furcsa, gondolta Charlie, érzi Grahamet, hallja, de nem látja, olyan
mély, koromfekete sötétség ülte meg a házat. Úgy tűnik, tényleg az isten
háta mögött vannak. Otthon, Spillingben, az éjszakai ég bár sötét,
sohasem tiszta fekete. Ezt elmondta Grahamnek is, miközben becsípve
botladoztak vissza a régi pajtaépületből, ahol a gyógyfürdő és egy kis
hangulatos bár kapott helyet.
– Itt tökéletesek az esték – mondta a férfi büszkén. – Nincs
fényszennyezés.
Charlie-t meglepte a kifejezés. Sose gondolt arra, hogy a fény
szennyező is lehet, de értette, mire utal Graham.
Érezte a bőrén a férfi meztelen mellkasát, a vastag szőrt. Nem volt
benne biztos, hogy szereti a szőrös mellkast, de meg tudja szokni.
Minden mást vonzónak talált benne. Ha valódi pár lennének, akkor nem
ugyanabban az egyesületben pingpongoznának Grahammel. Charlie úgy
döntött, hogy valódi emberként kezd gondolni a férfira, nem csupán
bizonyos testrészekből összerakott valamire: képzeletbeli barátja
megelevenedett. Hosszú, izmos lába, helyes feneke volt, Charlie nem
tehetett róla, észrevette. Colin Sellers egyszer azzal vádolta, mikor
szexre kerül a sor, úgy gondolkodik, akár egy férfi. Ez nem olyan rossz.
Minek bonyolítani? Több értelme van pusztán testi kapcsolatba kerülni
egy olyan férfival, mint Graham, mint annak, hogy telesírja a párnát a
Simon Waterhouse-hoz hasonló alakok után, akik képesek a hűtőbe
tenni a vörösbort és még egy rendes fodrászhoz sem képesek elmenni.
Graham gyöngéden cibálta Charlie ingét, és azt mormolta:
– Fogalmam sincs, hogyan kell levenni ezt az izét.
Charlie vihogott, mivel a férfi már sokkal több ruhát vett le, mint ő.
Húzta az időt. Charlie érezte, hogy Graham pontosan tudja, mi felé
eveznek. Ez jó dolog. A férfi a szülei fekete labradorjára, Follyra
emlékeztette, amelyik lelkesen összenyalta Charlie-t, ahányszor csak
módjában állt.
Charlie hagyta, hogy a férfi levegye róla a bugyit
– Nem hiszem, hogy tudja, milyen szexi is valójában, asszonyom –
suttogta Graham, és végigsimított a testén. – Vagy legyen inkább
főnök?
– No comment.
– A vörös rúzs meg a farmer…
– Régi, hétköznapi farmer.
– Pontosan.
Charlie megpróbálta megcsókolni a férfit, de az elhúzódott.
– Mérföldekkel szexisebb vagy, mint Helen Mirren…
– Van valami oka, hogy hozzá hasonlítasz?
– …és az a ráncos, szőke tyúk a The Billből, és az a másik a Silent
Witnessből.
– És Trevor Eve a Waking the Deadból? – érdeklődött Charlie.
– Nem, ő sokkal szexibb nálad.
Charlie felnevetett, Graham a szájára tette a kezét.
– Óvatosan, fölébred a nővérkéd.
– Valójában a húgocskám.
– Akkor miért hagyod, hogy parancsolgasson?
Ekkor megszólalt Charlie mobilja. Eminem The Real Slim Shadyját
választotta csengőhangnak. Tévedés volt. Minél tovább szól, annál
hangosabb lesz.
– A francba! – sziszegte Charlie dühösen a sötétben, egyik dolgot a
másik után húzva elő a táskájából. Éppen akkor akadt a kezébe a
telefon, mikor abbamaradt a csöngés.
 Fény töltötte be a szobát. Charlie pislogott, és Graham felé fordult.
Úgy gondolta, hogy ő kapcsolta föl a villanyt, hogy segítsen megtalálni
a telefont, de a férfi még mindig a paplanba burkolózva feküdt.
Felnyögött, és a fejére húzta. Nagyszerű, gondolta Charlie. Pont akkor
tűnik el, amikor támaszra van szükségem. Összekapta magát,
megfordult és felpillantott.
Olivia félrehúzta a függönyt és a magasföldszint fakorlátjára
támaszkodva nézett le rá. A Bonsoir cég virágos kimonó pizsamáját
hordta. Nyugtalannak tűnt. Egyáltalán nem úgy festett, mint aki most
ébredt fel.
– Igen, hallottam mindent – mondta. – Nem mintha ez
bármelyikőtöket is érdekelné.
– Miért nem szóltál? – kérdezte Charlie, felhúzva először a
tornacipőjét, majd az ingét. Jaj, csak nehogy megint – gondolta, mikor
eszébe jutott a Sellers negyvenedik születésnapi buliján Simon és közte
lezajlott kínos jelenet. Dühös lett, amiért Olivia így viselkedik, bár a
húga semmit se tudott a bulin történtekről. Ez volt az egyetlen komoly
dolog, amit Charlie nem mondott el neki. – Miért tettetted, hogy alszol?
– Miért nem bizonyosodtál meg róla, hogy alszom-e vagy sem,
mielőtt lefekszel valakivel a hálószobámban?
– Ez nem a te hálószobád! A tied odafent van. Ez az én hálószobám.
Charlie érezte, hogy gyűlik benne a düh, és csaknem szétrobban. Egy
pillanatra elfelejtette, hogy Graham ott van, ezért meglepődött, amikor a
férfi feje kibújt a takaró alól
– Úgy tűnik, túl sokáig maradtam – mentegetőzött. – Magukra
hagyom a hölgyeket.
– Nem mész sehová – mondta neki Charlie csöndesen.
– Maga marad. – Olivia már állt, ruhákat hajigáit a bőröndjébe. –
Charlie magával akar lenni, nem velem. Én megyek. Ebből egy éjszaka
bőven elég volt. Meg lennék húzatva, ha egy egész hetet töltenék
harmadik kerékként, és hallgatnám, hogyan töcsköltök minden éjjel.
Egy hosszú, bézs kabátot vett fel a pizsamája fölé. Úgy nézett ki,
mintha jelmezbálba készülne.
– Majdnem éjfél van – mondta Graham. – Hova menne?
– Edinburghba. Hívok egy taxit. Nem érdekel, mennyibe kerül.
Megvan a számuk. Megkérdeztem a csapos lányt, míg ti egymással
dürrögtetek. Megterveztem a menekülésemet.
– Ez az én hibám – szólalt meg Graham. – Javíthatatlan vagyok. Én
csábítom rossz útra az embereket…
– Hagyjuk menni, ha menni akar – szakította félbe Charlie.
– Senki nem fogja hagyni, és senki nem tud megállítani – jelentette
ki Olivia fáradtan. – Egyszerűen elmegyek, ennyi az egész.
– Várjon egy percet – mondta Graham. A farmeréért nyúlt és kivette
a telefonját a hátsó zsebéből. Charlie és Olivia figyelte, amint
nyomogatja a gombokat. – Steph, a hármas szobából az egyik hölgy
Edinburghbe akar menni. Egy perc múlva ott lesz a portásfülkénél,
rendben? – Az arca elsötétült, miközben a választ hallgatta. – Jó, akkor
öltözz fel. Helyzet van.
Charlie találkozott korábban Steph-fel. A mindenes. Graham nevezte
így szemtől szembe, és kacsintott hozzá. A nő igyekezett válaszképpen
elmosolyodni. Charlie felismerte a mosolyt. Gyanította, hogy Graham
és Steph lefeküdtek egymással.
Charlie-t meglepte Steph megjelenése. Aznap reggel Graham
parasztlányként jellemezte. Charlie úgy gondolta, vastag lába és bokája,
napcserzette arca van. Mikor találkoztak, meglepve látta, hogy Steph
karcsú, halvány bőrű nő: arany, narancsszínű és vörös csíkokat festett
barna hajába.
– Szerinted álruhában nem egy festékgyártó cégnek dolgozik? –
suttogta Olivia.
Charlie nem igazán akarta, hogy Steph vigye el a testvérét.
– Liv, ne rohanj neki az éjszakának – kérte. – Késő van. Miért nem
beszéljük meg holnap?
– Mert te gyorsabban ráugrasz minden nadrágra, mint hogy beszélj
velem, ezért – Olivia ledübörgött a lépcsőn a magas sarkú, Manolo
Blahnik szandáljában.
– Olivia, a legtávolabbról sem szeretném elrontani a szabadságát –
mentegetőzött Graham.
Olivia nem foglalkozott vele, Charlie-ra szegezte a pillantását.
– Meddig akarod még folytatni? Mindenkivel összeállsz, csakhogy
bebizonyíts valamit annak a balfék Simon Waterhouse-nak?
Charlie érezte, hogy vérvörös lesz.
– Baj van veled, Char. Itt az ideje, hogy gondolkozz rajta. Miért nem
hagyod már abba, hogy folyton melléütsz a szegnek, és miért nem mész
el végre egy pszichomókushoz, vagy valami?
Mikor Olivia becsapta az ajtót, Charlie-ból kitört a zokogás. A
kezébe temette az arcát. Graham átölelte a vállát.
– Azért sírok, mert annyira dühös vagyok – szipogta.
– Ne legyél dühös. Szegény Dundimókus. Nem lehetett valami nagy
öröm hallgatni, hogyan smacizunk, nem igaz?
– Ne nevezd így a testvéremet!
– Micsoda, azok után, hogy téged leribancozott, engem meg – hogy
is mondta – ó, igen, „nadrágra”.
Megpróbálkozott egy halvány vigyorral.
Charlie nem tehetett róla, elnevette magát, bár még nem hagyta abba
a sírást.
– Muszáj mindenkinek becenevet adnod? Én asszonyom vagyok,
Steph a mindenes, Olivia meg Dundimókus…
– Sajnálom. Tényleg. Csak megpróbáltalak jobb kedvre deríteni.
Steph holnap megmondja, melyik szállodába ment. Én elviszlek
Edinburghba, összecsókolózhatsz vele, és kibékültök. Rendben?
– Rendben. – Charlie elővette a cigarettáját és az öngyújtóját. – Ha
azt mondod, hogy tilos a dohányzás, akkor betöröm a fejedet.
– Nem merem. Asszonyom. Főnök.
– Mindaz, amit Liv mondott rólam…
– Csak vagdalkozott, mert úgy érezte, kirekesztjük valamiből. Már el
is felejtettem.
– Köszönöm. – Charlie megszorította Graham kezét. Hála az égnek:
úriember, gondolta. Mégse fog lefeküdni vele ma éjjel… Olivia szavai
ott zümmögtek a fejében: Hagyd már abba, hogy mindig melléütsz a
szegnek. A szemét.
– Charlie, ne aggódj – nyugtatta Graham. – Remekül kijöttök
Dundimókussal. Lényegesen jobb a kapcsolatod a testvéreddel, mint a
legtöbb embernek.
– Viccelsz?
– Nem. Halálosan komolyan mondom. Ordítoztok egymással. Ez jó
jel. Én évek óta nem beszéltem pár szónál többet a testvéremmel.
– Azt mondtad, hogy közösen viszitek a boltot.
Graham hirtelen lehervadt.
 – Igen. A szálló kettőnk tulajdona, de mindent elkövetett, hogy
tönkretegye az üzletet, ez a baj. Én értelmes, óvatos ember vagyok…
– Nehezen tudom elhinni – tréfált vele Charlie.
– Ez igaz. Nem vállalok ostoba kockázatot, nem emelek nagyobbat,
mint amit megengedhetünk magunknak, mert azt akarom, hogy talpon
maradjunk. Én építettem fel, ő meg folyton haza akarja vágni, vagy
legalábbis megpróbálja.
– Hogyan tudtok együtt dolgozni, ha nem beszélgettek? – kérdezte
Charlie.
Graham megpróbált elmosolyodni, de a homlokán továbbra is ott
ültek az aggodalmas ráncok.
– Ez nagyon abszurd – mondta. – Nevetnél, ha elmondanám.
– Mondd el.
– A mindenesen keresztül érintkezünk – ingatta a fejét Graham. –
Egyébként… – előrehajolt és megpróbálta visszahúzni Charlie-t az
ágyba – …ne beszéljünk a családi problémáinkról. Csak magunk
vagyunk itt. Töcsköljünk egyet, ahogy jó hugicád javasolta, aztán majd
bűnbánóan viselkedünk, mikor holnap meglátogatjuk.
– Graham… – mondta Charlie elhúzódva a férfi csókja elől. –
Szerintem ez a hely tökéletes. A vacsora hihetetlen jó volt, és a fürdő
olyan, mint akármelyik luxusszállodában. Ha beindul a bolt, még a
fivéred sem képes veszteségessé tenni egy ilyen helyet.
– Tényleg, őrmikém? Hé, szuper ötletem van. Mivel annyira ízlett a
vacsora, telefonálok a mindenesnek, és holnapra reggelit hozatok az
ágyba.
Újból a telefonjáért nyúlt.
– Ne! – mordult rá Charlie, és megragadta a karját. – Oliviával van!
– Ó, persze. A francba! Nem lesz túl meggyőző a bűnbánat, ha már
most a holnap reggeli véres hurkára és a tócsnira gondolunk.
– Valaki hívott – jutott eszébe Charlie-nak hirtelen. A nagy jelenet
közepette kiment a fejéből, hogy megszólalt a telefon, és ezután robbant
ki a veszekedés Oliviával. Mi lett volna, ha nem így történik? Olivia
dühösen és sértetten hallgatja, amíg Charlie és Graham szeretkezik?
– Várhat, nem? – kérdezte Graham.
– Csak megnézem, ki az.
– Ugye nincs több kövér, rémes húgod, főnök?
 – Ne nevezd így!
Charlie megnézte a nem fogadott hívásokat, és Simon számát
pillantotta meg. A francba. Sose hívja fel a szabadsága alatt, csak ha
komoly a dolog. Simon kínosan ügyel rá, hogy tiszteletben tartsa a
magánszféráját. Sokkal inkább, mint bárki más.
– Muszáj telefonálnom – mondta Charlie. – Sajnálom, munkával
kapcsolatos. Kimegyek.
Fölvette a kabátját, a tornacipője sarkát a talpa alá gyűrte. – Várj itt!
– De siess, mert lehet, hogy elalszom, mire visszaérsz. Mint a fáradt
férjek a filmekben, mikor a feleségük túl sok időt tölt a fürdőszobában.
Aztán állhatsz fölöttem és mosolyoghatsz.
– Miről beszélsz, te dinnye?
– Ez az, máris mosolyogsz.
Charlie elbűvölten rázta a fejét. Felkapta a cigarettáját, az öngyújtóját
és a mobilját. Kedvelte Grahamet. Tényleg. Vicces fickó. Talán Olivia
is kedvelné, ha Charlie egy kicsit okosabban szervezte volna az estét.
Micsoda rémes éjszaka! Ráadásul Simon telefonált, ő meg elszalasztotta
a hívást. Charlie bűnösnek érezte magát emiatt és Olivia miatt is.
Rágyújtott egy Marlboro Lightra, mélyet szívott belőle. A mező másik
végén állt az igazgatósági épület, amelyben Graham irodája is volt. Még
égett a villany, de az előtte álló sáros kocsi már elment. Az ablak kis
aranysárga négyszöge, Charlie mobiljának halványkék kijelzője és
cigarettájának apró szikrája volt az összes fény, ami látszott. Ez a hely
még Spanyolországnál is idegenebbnek tűnt.
Ránézett Simon mobilszámára a kijelzőn és megnyomta a hívás
gombot, elpróbálta, mit fog mondani nemsokára, mikor a férfi fölveszi.
– Azt hittem, világosan megmondtam, hogy nem akarom, hogy
bármi megzavarja a szabadságomat.
De azért nem lesz majd túlságosan nyers a hangja.
 10

Április 6., csütörtök

Hajnali kettőre jár az idő. Szorosan összekucorogva ülök a szófán.

Tévézek. Kába vagyok, elnehezültem a fáradtságtól, de félek felmenni a
hálószobámba. Tudom, hogy úgysem tudnék aludni. Fölveszem a
távkapcsolót és elnémítom a tévét. Ki is kapcsolhatnám, de babonás
vagyok. A képernyőn villódzó képek összekapcsolnak valamivel, ők
tartanak vissza attól, hogy lecsússzam a világ pereméről.
Éjszaka előbújnak a félelmeim, amiket egész nap elnyomok.
Az előszobám ablaka nagy fekete négyzet, két arany fénykör
tükröződik benne és azok alatt a sárga körök alatt lényem kifakult mása.
Magányos nőnek látom magam. Mikor kicsi voltam, úgy hittem, ha
sötétséget engedünk egy világos térbe, az elsötétül, mint ahogy a fény
beragyogja a szobát, mikor reggel beeresztjük. Apám elmagyarázta, mi
a különbség, de nem győzött meg. Még ma is behúzom a függönyöket,
ahogy az ég kékről szürkére vált.
Ma nincs értelme; a sötétség már idebent van. Yvon elment. Itt ülök
a felfordulás közepén, amit a rendőrök hagytak maguk után – bár ők
biztosan azt hiszik, hogy mindent a helyére tettek. Yvon is azt hiszi,
hogy rend van, ha a feltépett borítékokat, kiáztatott teászacskókat és a
szendvicses zacskókat eltünteti a kukában.
A holmija zömét itt hagyta. Ezt igyekszem jó jelnek tekinteni. Egész
éjjel hívni akartam, de nem vettem fel a telefont. Nem volt nehéz
hallgatni arról, ami három évvel ezelőtt történt. Nem volt nehéz
bemenni a rendőrségre, és nemi erőszakkal vádolni egy ártatlan embert.
Akkor miért nem tudok telefonálni a legjobb barátnőmnek, hogy
bocsánatot kérjek tőle?
Yvon azt gondolja, hogy nem törődöm vele; az, hogy félek, nem jut
az eszébe. Kettőnk közül én vagyok agresszívabb. Húz is miatta. Ez
igaz, félelmetes tudok lenni, ha akarok. Egy jelentőségteljes pillantás
elég, hogy Yvon letörölje a konyhapultról a morzsákat, vagy
visszategye a vajtartó fedelét, miután használta. Szeretem, ha minden a
helyén van. Nem tudok logikusan gondolkodni, ha nincs rend. A
szerszámokat soha nem hagyom elöl a műhelyemben éjszakára. Mindig
visszateszem őket a polcra: a gumikalapácsot a fenőkövem mellé, azt
pedig a vésők alá.
Te biztosan megérted. A Traveltelben mindig a dívány hátára tetted a
ruháidat, mielőtt ágyba bújtál. Soha nem láttam, hogy a padlóra
hajítottad volna a zoknidat. Mikor ezt elmeséltem Yvonnak, felhúzta az
orrát, és kijelentette, hogy vaskalaposnak tűnsz. Mondtam, hogy
egyáltalán nem így van, rosszul gondolja. Szuperül és gyorsan csinálod.
Biztosan gyakoroltad, mert mindig úgy rakod le a ruháidat, hogy épp
párhuzamosak legyenek a szófa szélével.
Emlékszel, mikor arról beszéltem egyszer, hogy ha Yvon eltűnne, a
rendőrség minden különösebb gond nélkül képes lenne felsorolni, mit
evett az utóbbi időben, a sok mosatlanul hagyott edényt megvizsgálva?
Ha erre gondolok, most, hogy eltűntél, égnek áll a szőr a karomon. De
így van.
Azt mondtad, ragaszkodjam hozzá, hogy rakjon rendet maga után.
Mikor megteszem, azzal vádol, hogy zsarnokoskodom.
– Szörnyeteg vagy – mondja ilyenkor, és vonakodva kiveszi a
háromhetes üres tejesdobozt a hűtőből.
Mostanra megtanultam, hogy mindennek megvan a következménye.
Olyan emberré kezdek válni – először szándékosan, aztán erőfeszítés
nélkül –, aki minden apróságból ügyet csinál.
– Ússz az árral! – mondja mindig Yvon. De számomra az árral úszás
azt jelenti, hogy késsel fenyegetnek, és engedelmesen beülök egy
idegen kocsiba.
Ha nem változtam volna szörnyeteggé, sose vettél volna észre aznap
ott, a benzinkútnál. Nem tudom, mennyit láttál vagy hallottál a
veszekedésből. Sose sikerült kiszednem belőled bizonyos
információkat, mint például, hogy te is ott ettél-e aznap az étteremben.
Talán a boltban voltál, a fedett járda másik oldalán és csak akkor jöttél
át, mikor hallottad, hogy kiabálok. Szeretném tudni, mert imádom első
találkozásunk történetét, és azt akarom, hogy minden részlete
meglegyen.
– Úton voltam éppen, hogy egy leendő ügyféllel találkozzam, egy
idős hölggyel, aki azt akarta, hogy valaki állítsa helyre a kertjében álló,
tizennyolcadik századból származó napórát. Mondtam neki, hogy
inkább napóra-készítő vagyok, mint restaurátor, de annyira
elkeseredettnek tűnt, hogy beadtam a derekamat és megígértem, hogy
elmegyek hozzá és megnézem a számlapot. Mikor elindultam, rögtön
megéheztem, úgyhogy megálltam Rawndesley keleti részén, a
benzinkútnál.
Egyetlen épeszű ember sem gondolja, hogy rendes ételt kap egy
benzinkútnál. Felkészültem a langyos, zsíros és ízetlen csirkére,
krumplira és borsóra. Nem vagyok olyan finnyás, mint te; én nem
bánom, ha időnként nem elsőrangú az étel. Néha kényelmes szemetet
enni. De ez alkalommal ehetetlen ételt tálaltak fel. Láttad? Vagy ekkor
még túl messze álltái tőlem?
A csirke szürke volt, és bűzlött. A szagától felfordult a gyomrom.
Szóltam a pultosnak, hogy romlott a hús. A szemét forgatta, mintha
velem lenne baj, majd kijelentette, hogy még meg sem kóstoltam. Ha
rossz ízű, akkor visszavihetem, és új fogást hoz, de nem veszi vissza,
amíg meg sem kóstoltam. Mondtam, hogy az igazgatóval akarok
beszélni, ő meg azt morogta, hogy ő az ügyeletes, a főnök még nincs itt.
– És mikor lesz benn a főnökasszony? – kérdeztem, remélve, hogy
olyan fajta, aki gyűlöli, hogy nő a főnöke.
– Főnök úr van – mondta. – És csak két óra múlva jön be.
– Rendben. Akkor megvárom. És amikor megjön, azt tanácsolom
neki, hogy rúgja ki magát.
– Maga tudja. – A férfi megvonta a vállát. A neve Bruce Doherty.
Egy kitűzőt viselt.
– Csak egy pillantást kell rá vetni, hogy lássa az ember, hogy romlott
Kóstolja meg maga, ha nem hisz nekem.
– Nem, kösz.
Elvigyorodott.
Úgy gondoltam, ezzel beismerte, hogy a hús szavatossági ideje lejárt,
és ezt ő is tudja; de kárörvendő pillantása jelezte, hogy nem törődik
vele.
– Gondoskodom róla, hogy kirúgják, maga seggfej! – ordítottam
magamból kikelve. – Akkor mit csinál majd, he? Agysebésznek megy?
Rakétatervezőnek? Vagy talán szart lapátol a klotyóból, vagy a seggét
árulja a Rawndesley vasútállomás mögött!
Nem vett rólam tudomást. Addigra föltorlódott mögöttem a sor, és ő
odafordult az első emberhez.
– Elnézést kérek. Mivel szolgálhatok?
– Figyeljen, sok a dolgom – mondtam neki. – Csak olyan ételt
szeretnék, amitől nem fordulok föl.
Egy slampos, középkorú nő, aki várta, hogy kiszolgálják,
megérintette a karomat.
– Gyerekek is vannak itt – mondta és a terem másik végében álló
asztalra mutatott.
Leráztam a kezét.
– Így igaz – támadtam rá. – Gyerekek, akik, ha magán, rajta vagy
bárki máson múlna a jelenlévők közül, romlott csirkét ennének, és
húsmérgezést kapnának.
Ezek után mindenki békén hagyott. Felhívtam a nőt, aki várta, hogy
megnézzem a napóráját, és mondtam, hogy feltartottak. Aztán leültem a
pulthoz legközelebb álló asztalhoz a bűzlő étellel, és vártam, hogy a
főnök megérkezzen. Forrt bennem a düh, de azt hiszem, sikerült
nyugodtnak maradnom. Nem állítom, hogy tökéletes az önuralmam, de
azt el tudom érni, hogy az idegenek ne gyanítsák, mit érzek, amikor rám
néznek.
Időnként elkaptam Bruce Doherty pillantását. Nemsokára kezdte
kellemetlenül érezni magát. Eszem ágában sem volt feladni. Nem nagy
ügy, de elszántam magam, hogy végigcsinálom. Kedvem lett volna
szétverni a helyiséget. Körbemenni, és lelökdösni a tálcákat a földre. Az
igazgató arcába vágni a romlott ételt.
Miután csaknem másfél órát vártam, megláttam, amint felém
közeledtél. Egyre erősebb lett bennem a düh, elzárt minden más
gondolatot és érzést. Ezért nem vettem észre az első pillanatban, milyen
furcsán nézel ki. A szürke, gallér nélküli ingedben és a farmeredben
voltál, és rám mosolyogtál Egy fából készült tálcát egyensúlyoztál az
egyik kezedben, mint valami pincér. A mosolyodat láttam meg először.
Éhes voltam, szédültem, csupán bosszúálló fantáziaképek tartottak
talpon. Belül hidegnek és üresnek éreztem magam. Éles, fémes íze lett a
számnak.
Te nyílegyenesen közeledtél felém, a szabad kezedet a hátad mögött
tartottad. Csak akkor néztelek meg rendesen, amikor megálltál az
asztalom mellett. Láttam, hogy a kezedben lévő tálca nem olyan, mint
azok, amelyeket itt az étteremben adtak, mint amelyek ott tornyosultak a
pult előtt, ahol Doherty a gyilkos moslékját szolgálta fel. A te tálcád
igazi fából készült, nem fa utánzatú műanyagból.
A tálcán fehér textilszalvétába csavart kés és villa hevert, egy üres
pohár, és egy üveg fehérbor. Pinot Grigio: a kedvenced. Ez, miként a
véletlen, hogy egy benzinkútnál találkoztunk, idővel hagyománnyá lett.
Sose ittunk mást, csak Pinot Grigiót; a Traveltelben találkoztunk – még
akkor is, ha nem elég romantikus, még akkor is, ha valahol máshol
sokkal szebbet találhattunk volna ugyanennyiért – mert Rawndesley
keleti benzinkútja az a hely, ahol először találkoztunk. Egy aggodalmas
gyűjtő módjára igyekszel megőrizni mindent, nehogy elveszítsünk
valami jót. A rítusok és a hagyománytiszteleted csak egy a sok közül,
ami miatt megszerettelek: ahogy a véletlenül történt örömteli vagy jó
dolgokból igyekszel szokást faragni.
A rendőrségnek is megpróbáltam elmagyarázni, hogy egy olyan
ember, aki ragaszkodik hozzá, hogy a hétnek ugyanazon a napján,
ugyanazt a bort igya, ugyanabban a szobában, nem fogja hirtelen
felrúgni kialakult szokásait, és bejelentés nélkül eltűnni – de csak teljes
érdektelenséggel bámultak rám.
Felvetted a tálcát, amit Dohertytől kaptam, és a tálalóasztalra tetted.
Aztán letetted elém azt, amit hoztál. A szalvétán és az evőeszközökön
túl volt még egy porcelántányér is, rajta egy kupola alakú ezüstfedő.
Szó nélkül letetted, büszkén mosolyogtál. Elbűvölve néztem, de
ugyanakkor zavarba jöttem. Ahogy később mondtam, azt hittem,
Doherty főnöke vagy; valahogyan megtudtad, mi történt, talán a
személyzet egy másik tagjától, és azért jöttél, hogy helyre tedd a dolgot.
Csakhogy nem az étterem piros-kék egyenruháját viselted, és
névkártya sem volt rajtad. Ennek a fogásnak semmi köze se volt ehhez
az étteremhez. Ez Magret de Canard aux Poires. Legközelebbi
találkozásunkkor mondtad meg a nevét. Nekem puha
kacsamell-szeleteknek tűntek – a szélén barna, középen rózsaszínű volt.
Egy egész felszeletelt hámozott párolt körte vette körül. Mennyei illatot
árasztott. Olyan éhes voltam, hogy csaknem kibuggyantak a könnyeim.
– A kacsához vörösbort kellene innia – mondtad magától értetődően.
Ezzel indítottál. – De úgy gondoltam, a fehér talán jobb, mivel még csak
dél felé jár az idő.
– Ki maga? – kérdeztem. Felkészültem egy parázs vitára, bár
reméltem, hogy nem kell csatáznom, mert rettenetesen megkívántam az
ételt. Doherty ugyanúgy elámult, mint jómagam.
– Robert Haworthnek hívnak. Hallottam, hogy összetűzésbe
keveredett a pultnál. – Doherty felé biccentettél. – Nyilvánvaló, hogy itt
soha az életben nem adnak magának ehető ételt, úgyhogy hoztam én.
– Ismerem magát? – kérdeztem, még mindig elbűvölve.
– Most már ismer – felelted. – Nem hagyhatom éhezni, nem igaz?
– Honnan van az ennivaló? – Itt valami nem kerek, gondoltam. –
Maga főzte? – Miféle ember ez, töprengtem. Meghallja, hogy egy
idegen panaszkodik az ételre egy benzinkútnál, hazarohan, és főz neki
valamit?
– Nem én főztem. A Bay Tree-ből hoztam.
Ez Spilling legdrágább bisztrója. A szüleim elvittek oda egyszer, és
az étel a borral együtt csaknem négyszáz fontba került.
– Szóval… – csak bámultam rád és vártam. Világossá tettem, hogy
további magyarázat szükséges.
Megvontad a válladat.
– Láttam, hogy bajban van és segíteni akartam. Felhívtam a Bay
Tree-t, elmagyaráztam mi a helyzet. Rendeltem. Aztán bepattantam a
teherautómba, és elhoztam. Teherautó-sofőr vagyok.
Azt hittem, hogy akarsz valamit tőlem. Nem tudtam, mit, de óvatos
lettem. Bárhogy is csörgött a nyálam, addig egy falatot se akartam enni,
amíg nem látom tisztán a helyzetet.
Doherty váratlanul mellettünk termett. Hatalmas zsírfolt
éktelenkedett az ingén, az alakja nagyjából Portugáliára emlékeztetett.
– Attól tartok, hogy nem…
– Hagyja békén a hölgyet, hogy elfogyaszthassa az ebédjét –
mondtad határozottan.
– Nem szabad ételt hozni…
– Magának nem lenne szabad romlott ételt árulnia – javítottad ki. A
hangod csöndes és udvarias volt, de nem tévesztett meg sem engem,
sem Bruce Dohertyt. Mindketten tudtuk, hogy valamit tervezel.
Meglepődve láttam, hogy felveszed a csirkével, a hasábburgonyával és
a borsóval rakott tányért. Kihúztad Doherty ingének nyakát, és
beöntötted az ennivalót az inge és a mellkasa közé. Undorodva
felhorkant, félig panaszosan, félig nyögve, és végignézett magán.
Bicegve kivonult az étteremből. A borsó potyogott a ruháiból. Míg élek
nem felejtem el ezt a látványt.
– Elnézést – mondtad, mikor elment. Úgy láttam, hogy hirtelen
elpárolgott az önbizalmad. Mesterkéltebb lett a hangod, és egy kicsit
behúztad a nyakad. – Nézze, csak segíteni akartam – motyogtad. Mintha
zavarba jöttél volna. – A legtöbb ember csak áll, és nem segít másoknak
a bajban.
Azok a szavak változtattak meg mindent.
– Tudom – feleltem, és a vacsorához kiöltözött férfiakra gondoltam,
akik két évvel azelőtt megtapsolták az erőszaktevőmet. – Hálás vagyok
a segítségéért. És ez – mutattam a kacsára – csodásnak látszik.
Megnyugodva mosolyodtál el.
– Akkor burkolja be – mondtad. – Remélem, ízlik majd.
Elfordultál, hogy elmenj. Azt hittem, hogy legalább addig itt
maradsz, amíg eszem, és beszélgetsz velem. De azt mondtad, hogy
teherautó-sofőr vagy, sürgős szállítást kell lebonyolítanod, be van
osztva az időd. Nem vesztegetheted el az egész napot velem egy
benzinkútnál lógva. Már eddig is eleget tettél.
Abban a pillanatban tudtam, hogy nem hagyhatlak elmenni. Ez
fordulópont az életemben. Fordulóponttá teszem. Ahelyett, hogy az
összes energiámat arra pazarlom, hogy a velem történt dolgokra
reagálok, inkább az egyetlen jó dologra összpontosítok.
Kiléptél a benzinkút dupla üvegajtaján, és nemsokára el is tűntél a
szemem elől. Megijedtem. Ott hagytam az ételt, és kiszaladtam. Már a
parkolóban voltál, épp be akartál szállni à kocsidba.
– Várjon! – kiáltottam, s nem törődtem vele, milyen rémesen festek,
miközben vadul rohanok feléd.
– Baj van?
Aggodalmasnak tűntél.
Elakadt a lélegzetem.
– Nem fogja… nem kell visszavinnie a tálcát és a tányért a Bay
Tree-be? – kérdeztem. Nevetséges, tudom, de akkor értelmes
kifogásnak tűnt
 Elvigyorodtál.
– Erre nem gondoltam. Valószínűleg vissza kell vinni, igen.
– Akkor… miért nem jön vissza? – kérdeztem kihívóan.
– Azt hiszem, megoldható. – összevontad a szemöldöködet. – De
talán… mennem kéne.
Nem akartalak elengedni. Váratlanul valami csodálatos történt, és
eldöntöttem, hogy nem engedem ki a markomból.
– Amit tett – ennivalót és bort hozott –, bárkinek megtette volna? –
kérdeztem.
– Úgy érti, bárkinek, akinek egy tányér döglött csirkét szolgálnak
föl?
Felnevettem.
– Igen.
– Valószínűleg nem – ismerted el, és félrenéztél, mint egy
szégyenlős iskolás fiú. Ez volt életem legboldogabb pillanata. Akkor
tudtam, hogy fontos vagyok neked. Olyasmit tettél, amit senki más nem
tett volna meg értem, és ez megszabadított. Úgy éreztem, hogy lehetek
olyan őrült, mint te, hogy bármit megtehetek. Nincsenek határok vagy
szabályok. Láttam a karikagyűrűdet, és egyáltalán nem törődtem vele.
Nős voltál. Akkor mi van? Pech, Mrs. Robert Haworth, gondoltam, mert
el fogom venni a férjedet. Könyörtelen lettem.
Két évig nem is gondoltam rá, hogy járjak valakivel. A szex
gondolata is undorral töltött el. Most már nem. Le akartam tépni a
ruhádat ott a parkoló közepén, és rád parancsolni, hogy szeress. Meg
kellett történnie; akartalak. A veled való találkozás lehetővé tette, hogy
egyetlen pillanat alatt gyökeres fordulatot vegyen az életem. Nem tudtál
semmit rólam, csak azt, hogy temperamentumos, vonzó nő vagyok. Az
a Magret de Canard aux Poires lehetett volna egy herceg üvegcipője.
De nem így lett. Az életem egy pillanat alatt rémálomból tündérmesévé
változott Egy órával később kibéreltük a tizenegyes szobát a
Traveltelben.

Megszólal a csengő. Az előszobába szaladok, azt hiszem, Yvon.

Nem ő az, hanem Sellers nyomozó, aki már reggel is járt itt.
– A függönye nyitva – mondja. – Láttam, hogy még fent van.
– Maga meg épp erre kocsikázott hajnali kettőkor?
 Úgy néz rám, mintha valami ostobaságot kérdeztem volna.
– Nem egészen.
Várom, hogy folytassa. Ugyanúgy félek attól, hogy szándékosan
hagytál el, mint attól, hogy valami rettenetes történt veled.
– Jól van? – kérdezi Sellers.
– Nem.
– Bejöhetek egy percre?
– Mondhatok nemet?
Bejön utánam az előszobába, és a szófa szélére telepszik. Nagy hasa
a combján nyugszik.
Én az ablaknál állok.
– Azt várja, hogy valami itallal kínáljam? Egy kis kakaót? – Nem
tudom abbahagyni a színjátszást. Kényszeresen süket szövegeket
gyártok, és rideg hangon adom őket elő.
– Hétfőn azt mondta Waterhouse nyomozónak és Zailer őrmesternek,
ha elmennek Robert Haworth házába, találnak valamit.
– Mit találtak? – vetem oda. – Megtalálták Robertet? Jól van?
– Kedden azt mondta Waterhouse nyomozónak, hogy Robert
Haworth megerőszakolta magát. Most pedig a hogyléte miatt aggódik?
– Jól van? Mondja meg, maga szemétláda! – Szipogni kezdek,
túlságosan kimerült vagyok, hogy leállítsam magam.
– Mit gondolt, mit találunk majd Mr. Haworth házában? – kérdezi
Sellers. – És hogyan lehetett benne olyan bizonyos?
– Mondtam maguknak! Mondtam Waterhouse-nak és Zailernek:
láttam valamit Robert nappalijában az ablakon keresztül, amitől
pánikrohamot kaptam. Azt hittem, meghalok.
– Mit látott?
– Nem tudom.
Hatalmas fekete lyuk van az emlékezetemben. De abban bizonyos
vagyok, hogy láttam valamit. Biztosabb vagyok benne, mint bármi
másban. Megvárom, amíg megnyugszom, és folytatni tudom. –
Gondolom, maga is ismeri ezt az érzést. Mikor lát egy színészt a
tévében, és tudja, hogy a neve valahol el van temetve az agyában, de
képtelen kibányászni az agyából.
Annyira kimerült vagyok, hogy alig tudok koncentrálni. Sellers
nyomozó homályos folttá válik.
 – Hol volt a múlt szerdán este és a múlt csütörtökön? – kérdezte. – El
tud számolni minden percével?
– Nem értem, miért kellene. Jól van Robert? Mondja meg!
Mindig érdemes küzdeni, lényegtelen, milyen árat kell fizetni érte.
Igaz, ez ma már nem népszerű álláspont. A világ egyre közönyösebbé
válik az idők folyamán. A minden háború elutasításának álcája, még a
felszabadító háborúé is, nyilvánvalóan tünet. Mégis ebben hiszek,
szenvedélyesen.
– Hogy viselkedhet velem így? – ordítok Sellersre. – Én áldozat
vagyok, nem bűnöző. Azt hittem, változott a rendőrség hozzáállása. Azt
hittem, manapság több empátiával kell kezelniük az áldozatokat.
– És maga minek az áldozata? – kérdezi. – Nemi erőszaké? Vagy
annak, hogy eltűnt a szeretője?
– Talán azzal kéne kezdenie, hogy mivel gyanúsítanak.
– Hazudott nekünk. Nem várhatja, hogy higgyünk magának.
– Robert életben van? Csak ezt mondja meg. – Három évvel ezelőtt
megesküdtem, hogy soha nem könyörgök. Most megteszem.
– Robert Haworth soha nem erőszakolta meg magát, ugye, Miss
Jenkins? A vallomása hazugság volt.
Sellers gumiszerű arca rózsaszínű foltos; legszívesebben elhánynám
magam.
– Az volt az igazság – állítom határozottan. Nincs erőm védekezni,
teljesen kimerültek az energiaforrásaim. Azt teszem, ami a
legkönnyebb: elrejtőzöm.
Az erőszak után is az volt az első dolog, ami eszembe jutott, az
egyetlen, ami számított, mikor véget ért: hogyan titkoljam el a világ
elől, ami velem történt. Tudtam, hogy az engem ért traumát jobban
tudom kezelni, mint azt a szégyent, hogy az emberek megtudják.
Soha senki nem sajnált engem. Barátaim és kortársaim között én
voltam a legsikeresebb. Elképesztő karriert futottam be. Terveztem egy
tipográfiai fontot, amit eladtam az Adobénak még egyetemista
koromban, és újabb jövedelmező üzlet beindításába fektettem a pénzt. A
világ számára úgy tűnhetett, hogy mindenem megvan: sikeres
alkotómunka, anyagi biztonság, egy sereg barát, nagy család, gyönyörű
ház. A támadásig nem voltam híján a barátoknak. Bár kőszívű voltam, a
legtöbbjük úgy tűnt, jobban szeretett, mint én őket. Mindenki, akit
ismerek, irigyel. Folyton azt mondják nekem, milyen szerencsés
vagyok, hogy a kiválasztottak közé tartozom.
Ez mind megváltozott volna, ha rájönnek, mi történt velem. Szegény
Naomi lett volna belőlem. Attól fogva mindenki úgy gondolt volna rám,
ahogy az a férfi kirakott a Thornton Road szélére, miután végzett velem:
a kabátom alatt meztelen vagyok, az arcom könnyben és takonyban
ázik, egy vadidegen spermája csöpög a testemből.
Ezt nem engedhettem. Lehúztam a szememet takaró maszkot, és
megnéztem, nincs-e ott valaki. Az út üres volt. Szerencsére senki sem
látott meg, mondtam magamnak. Gyorsan beültem a kocsimba, és
hazahajtottam. Vezetés közben végiggondoltam, hogyan tovább. Nem
számítanak az érzéseim – majd később helyre teszek mindent. Jelen
pillanatban egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy bármit
is érezzek. Megpróbáltam katonaként vagy bérgyilkosként gondolkodni.
Úgy kell viselkednem, mintha semmi se történt volna, úgy csinálni
mindent, ahogy szoktam, hogy senki ne gyanítson semmit. Megtévesztő
robottá változtattam magam, amely kívülről pont olyan volt, mint én.
Csodálatos munkát végeztem. Újabb olyan teljesítmény, amit a
legtöbb ember nem lett volna képes végrehajtani. Senki nem sejtette,
még Yvon sem. Az egyetlen, amit nem tudtam megoldani, a
párkapcsolat volt. Mindenkinek azt mondtam, hogy egy kicsit a
munkámra akarok összpontosítani anélkül, hogy bármi elvonná a
figyelmemet, míg találkozom valaki különlegessel. Míg veled nem
találkoztam.
– Öltözzön fel – mondja Sellers nyomozó.
A szívem hevesebben ver.
– Elvisz, hogy Roberttel találkozzam?
– A silsfordi rendőrségre viszem, és őrizetbe vesszük. Jöhet önként,
vagy le is tartóztathatom. Magán áll. – Mikor látja a sebzett
arckifejezésemet, hozzáteszi: – Valaki megpróbálta megölni Mr.
Hawortht.
– Megpróbálta? Úgy érti, hogy kudarcot vallott?
Farkasszemet nézek vele, választ követelve. Egy örökkévalóságnak
tetszett, míg megenyhül és bólint.
Győztem! Azért kutatták át a házadat, mert egy olyan rettenetes
bűnnel vádoltalak, amit nem követtél el. Kíváncsi vagyok, Yvon mit
mond majd, amikor megtudja, hogy megmentettem az életedet.
 11

2006. 04. 06.

Charlie Graham számítógépe előtt ült, egy csinos kis Toshiba laptop
előtt és a Google keresőjébe gépelte éppen a „Beszélj és éld túl”
szavakat. Elsőként jött ki az az oldal, amely gyakorlati és érzelmi
tanácsokkal szolgált a megerőszakolt nőknek. Mikor kinyitotta, Charlie
a „Túlélők történetei” címre kattintott. Számokkal jelölték őket.
Megnyitotta a hetvenkettes számút.
Simon kíméletlennek nevezte Naomi Jenkins levelét. Úgy vélte,
Jenkins írta, de tudni akarta, Charlie-nak mi a véleménye róla.
Hiányzom neki, gondolta a lány. Büszkeség és boldogság töltötte el.
Ezek után mit számít az, hogy találkozni akart Alice Fancourt-ral? Neki
telefonált az éjszaka közepén, mert szüksége volt rá.
Bólintott, mikor elolvasta az N. J. által aláírt levelet; Naomi
szavainak tűntek, bár Charlie csak keveset tudott róla. Az, aki nem
hagyja, hogy Miss-nek vagy akár Ms-nek nevezzék, talán azt sem
hagyja, hogy „nemi erőszak áldozatának” hívják. Charlie úgy gondolta,
igaza van, ugyanakkor megdöbbentette, hogy Naomi milyen
megvetéssel kezeli az erőszak áldozatául esett többi nőt – vagy túlélőt –,
és magukat a történeteket is. Charlie eddig csak hivatalos vallomásokat
olvasott nemi erőszakról. Ezeket mindig nagyon egyszerűen
fogalmazták meg; így kellett tenniük. Egyáltalán nem hasonlítottak a
rossz heavymetalalbum-szövegekre – Naomi viszont így jellemezte a
levelében a többiek történeteit a Beszélj és éld túl nevű weboldalon. A
nemi erőszak terápiás célzattal megírt, egyes szám első személyű
összefoglalása egész más volt, mint a rendőrségen tett vallomás; a
hangsúly az érzelmekre, és nem a tényekre került, arra, hogy az
áldozatok olyan emberekkel osszák meg a fájdalmukat, akik valami
hasonlót éltek át.
Charlie a lüktető homlokát masszírozta. A négy üveg bor pozitív
hatása, amit Grahammel és Oliviával ivott meg az előző este, kezdett
elmúlni, és az aznapi macskajaj beült a két szemöldöke mögé, jó mélyen
a homlokába. Gyakorlatilag már egy új nap kezdődött – csütörtök reggel
–, de olyan érzése volt, mintha a hosszú, kifakult szerda kopott vége
lenne. Charlie undorodott magától, ő ragaszkodott hozzá, hogy még
több bort igyanak. Pofátlanul flörtölt Grahammel, meghívta a nyaralóba,
gyakorlatilag kiszekálta onnan a testvérét. Szép volt, Charlie.
Mindenkin átgázoltál, csak, hogy neked minél jobb legyen.
Én vagyok a szomorú tehenek legszomorúbbika, gondolta.
Graham tüneményesen viselkedett. Megértette, hogy sürgős az ügy,
gyorsan felöltözött, abbahagyta a poénkodást, és kinyitotta a központi
épületet, hogy Charlie használhassa a számítógépét. Az irodája kicsi,
hideg kunyhó volt, csak két hatalmas íróasztalnak maradt benne hely.
Mindegyik mögött szék állt. A szoba egyik végében darttábla állt, a
másikon egy nagy vízhűtő. Charlie fejfájásra panaszkodott, mire
Graham kirohant fájdalomcsillapítót szerezni.
– Ha Steph visszajön, és itt talál, biztosan megpróbál rád mászni –
mondta. – Ne foglalkozz vele. Vagy fenyegesd meg velem.
– Miért foglalkozna ezzel? – kérdezte Charlie. – Te vagy a főnök,
nem?
Graham zavartnak látszott.
– igen, de… elég bonyolult a kettőnk viszonya.
Charlie mindent tudott a bonyolult viszonyokról, miután évekig
dolgozott Simonnal. Soha ne keverd az üzletet meg a szexet. Ezt tette
volna Graham és Steph? Valami rettenetesen elromlott volna? Charlie
és Simon munkakapcsolata legalább jól működött.
Charlie visszagondolt rá, mit mondott neki Simon a telefonban.
Naomi Jenkinsnek igaza lett. Valami rettenetes történt Robert
Haworthszel. Nagyon rettenetes; valószínűleg végzetes. Honnan
tudhatta Naomi? Ez a szerelmes nő megérzése volt, töprengett Charlie,
vagy a gyilkos bizonyossága? Ha az utóbbi, nehéz volt elképzelni, hogy
Juliet Haworth milyen szerepet játszott a történetben. Ő végül is
csaknem egy egész hétig élt egy házban a véráztatta, öntudatlan
Haworthszel.
Simon szerint Haworth a spillingi Star Innben volt az előző szerda
este, mint rendesen. Nem jelent meg csütörtökön a Traveltelben, hogy
találkozzon Naomival, így valószínűleg vagy szerdán támadták meg,
miután hazament a kocsmából, valamikor az éjszaka folyamán, vagy
csütörtök reggel, mielőtt elhagyta volna a házat, hogy munkába menjen.
Simon a Culver Valley Kórházban volt, mikor Charlie visszahívta.
Haworth életben volt, de nem tért még eszméletére az intenzív
osztályon. Ha még egy napig nem kap segítséget, mostanra már halott
lenne, semmi kétség. A főorvos meglepődött, hogy olyan sokáig kibírta,
tekintettel a fejét ért komoly sérülésre. Egy sor erőteljes ütést mértek rá,
magyarázta Simon, akut szubdurális vérzés, subarachnoidális vérzés és
agyrázkódás. Hawortht rögtön megműtötték, a véraláfutásokat leszívták,
hogy csökkenjen a nyomás az agyában, de az orvosok nem bizakodóak.
Simon sem az.
– Nem hiszem, hogy sokáig marad gyilkossági kísérlet az ügy.
– Van valami nyoma, hogy mi okozta a fejsérülést? – kérdezte
Charlie.
– Igen, egy nagy véres kő. Ott volt az ágy mellett, meg sem
kísérelték elrejteni. Vér és haj tapadt rá. Juliet Haworth azt mondta, ő
meg a férje ajtótámasznak használták. – Simon elhallgatott egy
pillanatra. – Még most is borsózik a hátam. Azt mondta, Haworth szedte
a követ a River Culverből séta közben. Mikor megtaláltam Hawortht, a
nő hirtelen beszédes lett. Mintha megkönnyebbült volna, de ugyanakkor
összevissza csapongott. Azt mondta, hogy a házuk előző tulajdonosai az
összes ajtót tűzbiztosra cserélték, s nem maradnak nyitva…
– Ezért kell az ajtótámasz.
– Igen, minden szobában van egy, mind nagy kő, olyan, mint
amelyikkel beverték Haworth fejét, de mindegyik más folyóból
származik. Haworth nyilván ragaszkodott az ötlethez. Ontotta magából
ezeket a kis történeteket, a teljességgel érdektelen információkat – még
azokat a rohadt folyókat is felsorolta! De mikor megkérdeztem, hogy
rátámadt-e a férjére, csak vigyorgott rám. Egy szót sem szólt.
– Vigyorgott?
– Nem volt hajlandó ügyvédet fogadni. Mintha nem érdekelné, hogy
mi lesz vele. Úgy tűnik, bármit is teszünk vele, élvezi.
– Szerinted meg akarta ölni Hawortht?
– Biztos vagyok benne. Illetve az lennék, ha nem volna Naomi
Jenkins, aki szintén hazudott. Őt is behoztuk…
– A törvényszékiek végeztek a házzal? Mi van a
keresztszennyezéssel?
– Nem végeztek. Jenkins Silsfordban van őrizetben.
– Jó ötlet.
– Ő sem akar ügyvédet. Szerinted elképzelhető, hogy ezek ketten
együtt csinálták ezt az egészet?
Charlie szerint nem, és meg is mondta Simonnak, miért: mert
túlságosan Thelma és Louise típusú feminista képzelgésnek tűnt. A
valóságban két nő, akik ugyanazt a férfit szeretik, általában egymást
hibáztatják és gyűlölik, míg a fickó ép bőrrel megússza mindaddig,
amíg a nők akarják őt.
Naomi történetét olvasva Charlie a többire is kíváncsi lett. Miközben
várta, hogy Graham visszajöjjön a fájdalomcsillapítóval, arra gondolt,
megnéz még párat. A hetvenhármasra, a hetvennégyesre és a
hetvenötösre is rákattintott ebben a sorrendben és átfutotta őket.
Mindegyik egy-egy családon belüli erőszak leírása volt. A
hetvenhatodik egy idegen által elkövetett erőszak története, de olyan
sikamlósán írták meg, hogy Charlie biztosra vette, valami perverz fickó
írta. Lehet, hogy Naomi Jenkins is perverz? – töprengett el. Ez
megmagyarázhatná, miért hazudott arról, hogy Haworth
megerőszakolta; Charlie biztos volt benne, hogy hazudott. De Naomi
weboldalra feltett levele nem tartalmazott szenzációhajhász részleteket.
Könnyedén lehetett volna benne ilyesmi; a Simon által elmondottak
alapján a vallomásában nem volt bennük hiány, szóval, ha fantáziál,
miért nem írja tele sztorikkal a weboldalt? Charlie azt kívánta, bárcsak a
silsfordi dutyiban lenne, és feltehetné Naomi Jenkimnek mindezeket a
kérdéseket, és figyelhetné az arcát, miközben válaszol.
Kinyílt a porta ajtaja és Steph lépett be rajta. Más ruha volt rajta,
mint amiben Charlie utoljára látta, de most is nadrágot viselt, ezúttal
feketét, amely a kiugró medencecsontja alatt ért véget. Hogyan oldja
meg, hogy nem csúszik le a lábára? Rejtély. Ugyanilyen nadrágot viselt
előző nap reggel is. Gyakorlatilag kilátszott a fanszőrzete, gondolta
Charlie. Aztán kijavította önmagát: az olyan nőknek, mint Steph, nincs
is olyan, vagy ha mégis, akkor szív alakúra vagy valami ordináré
formára van borotválva.
Közelről Steph sokszínűre melírozott haja nevetségesnek hatott.
Fura, merev hajcsomók és szabálytalan, bezselézett tüskék – nem igazán
hétköznapi viselet. Ilyesmit inkább divatshow-kon lát az ember. A nő
bőrét vastag alapozó takarta. Charlie úgy gondolta, gondok lehetnek a
bőrével. Steph ajka, miként a haja is, több színben tündökölt középen
rózsaszín és fényes, a széle vékony és vörös, benne egy még vékonyabb
fekete vonal. Mikor belépett a helyiségbe, fülsértő hang tört ki belőle.
Arany karperecek villantak a karján.
– Ez a mi gépünk – jelentette ki Steph ingerülten. – Nem
használhatja.
– Graham megengedte.
Steph elfintorodott. Charlie figyelte, hogy a csillogó ajkak felfelé és
befelé húzódtak.
– Hol van?
– Elment fájdalomcsillapítóért. Fáj a fejem. – Nézze, sürgős munka
akadt, és Graham azt mondta, nyugodtan használjam…
– Hát nem. A vendégek nem használhatják.
– Hova vitte a húgomat? – kérdezte Charlie. – Egy szállodába?
– Azt kérte, hogy ne áruljam el. – Steph hosszú körmével piszkálta a
foga közepén a leginkább apró gyémántnak látszó valamit
– Graham már rámászott magára, vagy mi van? – kérdezte. – Jól
rákattantak egymásra a bárban.
Charlie túlságosan megdöbbent ahhoz, hogy válaszoljon.
– Csak úgy engedhette ide magát, ha megdugta, vagy akarja. Csak
hogy figyelmeztessem: ha megtette vagy megteszi, nekem elmondja.
Mindent. Mindig így van. Nem maga az első vendég, akit megdugott,
úgyhogy ne reménykedjen. Egy csomóan voltak már. Utánozza, milyen
hangokat adnak ki az ágyban. Tényleg mulatságos. – Steph száját a keze
mögé rejtve kuncogott.
Ha Graham abban a pillanatban nem tér vissza, Charlie átvág a
szobán, és képen teremti a nőt.
– Mi van? – kérdezte Graham Charlie-t. Egy levél Nurofent
szorongatott a kezében. – Mit mondott neked?
– Azt mondtam, hogy nem használhatja a gépet – válaszolta Steph,
még mielőtt Charlie megszólalhatott volna.
– De használhatja. Cseszd meg, és menj aludni – mondta Graham
kedélyesen. – Holnap egész nap felszolgálsz. Kezdve az ágyba hozott
reggelivel nekem és az őrmesternek. Teljes angol reggelit. Az ő ágyába.
Mindketten ott leszünk. Ugye, őrmi?
Charlie a gép kijelzőjére meredt, és összehúzta magát.
Steph elviharzott Graham mellett.
– Megyek – vetette oda.
Mikor az ajtó felé indult, Graham elkezdett hangosan énekelni.
„Fehér csíkok hatolnak át az agyamon…” – Nyilván azt akarta, hogy
Steph is meghallja. Charlie megismerte a számot: az 1980-as években
szerepelt a slágerlistákon. Úgy emlékezett. Grandmaster Flash adta elő.
A porta ajtaja döngve becsapódott.
– Elnézést – mondta Graham, láthatóan szégyenkezve. – Annyira
dühít, hogy el se hinnéd.
– Gondolom – felelte Charlie. Még mindig nem tért magához attól,
amit Steph mondott.
– Vajon tényleg nem tudja, mekkora klisé? A gonosz szolgáló
sztereotípiája, mint Mrs. Denvers A Manderley-ház asszonyában –
láttad?
– Olvastam.
– Ó, nagyon menő, főnök! – Graham belecsókolt Charlie hajába.
– Steph kokózik?
– Nem. Miért? Úgy néz ki?
– A „Fehér csíkok”-at énekelted – az egy narkós dal.
Graham felnevetett
– Ó, csak amolyan tréfa – mondta. – Ne aggódj, megkapjuk a
reggelit, meglásd. Engedelmes vén szatyor.
– Graham…
– Kapsz egy pohár vizet, és beveheted a gyógyszeredet. – A
vízhűtőhöz fordult. – Nincs pohár. Remek. Hozok párat a raktárból.
Nem tart sokáig. Ha a mindenes visszajön, tudod, melyik dalt kell
énekelni.
Kacsintott, aztán eltűnt az ajtót tárva hagyta.
Charlie felsóhajtott. Szó sem lehet róla, hogy ezek után lefeküdjön
Grahammel, és kockáztassa, hogy megossza a részleteket a
személyzettel. Visszafordult a Beszélj és éld túl weboldalhoz. Még
egyszer elolvassa Naomi Jenkins levelét, határozta el, aztán visszamegy
a faházba és az ágyra omlik. Egyedül.
Hangosan ásított, az egérért nyúlt. Megcsúszott a keze és véletlenül a
harmincegyesre kattintott.
– A francba – morogta. Megpróbált visszamenni az előző oldalra, de
Graham gépe lefagyott. Megnyomta a Control, Alt és Delete gombot, de
nem történt semmi. Itt az ideje, hogy feladja, gondolta fáradtan. Ha
Graham visszatér, majd rendbe teszi a gépet; így fogja hagyni, ahogy
van – bénultan.
Már éppen felkelt, mikor a szemébe akadt egy szó az előtte lévő
képernyőn: „színház”. Eltartott néhány másodpercig, míg kapcsolt az
agya. Pislogott néhányat, hogy megnézze, nem hallucinál-e. Nem,
tényleg ott volt, a harmincegyes túlélő története. Egy kis színház. Egy
színpad. És pár sorral lejjebb az „asztal” szó. A fekete betűk ott
vibráltak Charlie szeme előtt. A közönség vacsorázik. Minden egyezett,
Naomi Jenkins megerőszakolásáról tett vallomásának összes részlete ott
volt, ahogy Simon elmondta a telefonban. Charlie a dátumra pillantott –
2001. július 3. Az alján ez a felirat látszott: „Név és e-mail dm nem
nyilvános.”
Felhívta Simon mobilját és az egyezményes jelet kapta vissza.
Francba. A központi nyomozó osztály számát hívta. Kérlek, kérlek,
legyen ott valaki!
Tizennégy csengetés után – számolta – Gibbs vette föl. Charlie nem
futotta le az ilyenkor szokásos udvariassági köröket.
– Lépj érintkezésbe a Nemzeti Bűnügyi Osztállyal Bramshillben –
utasította. – Faxold át Naomi Jenkins megerőszakolásáról tett
vallomását, és nézd meg, hogy vannak-e egyezések bárhol az Egyesült
Királyság területén.
Gibbs felnyögött.
– Miért? – kérdezett vissza durván, amolyan megkésett gondolat
gyanánt.
– Mert Naomi Jenkinst megerőszakolták, és nem csak őt. Ez sorozat.
– Charlie kiejtette a szót, amitől minden nyomozó rettegett. – Mondd
meg Simonnak és Proustnak, hogy visszamegyek.
Második rész
Beszélj és éld túl
31. túlélő története
(Bejegyzés időpontja: 2001. július 3.)

Olyan nehéz szembenézni magammal, és írni arról, ami velem

történt. Olvasom ezen a briliáns weboldalon összegyűlt
történeteket, ámulattal nézem, milyen bátor a többi nő, és ez
engem is arra késztet, hogy megpróbáljam ugyanezt tenni. Három
hete erőszakoltak meg, és a szörnyeteg, aki megtette,
megfenyegetett, ha valaha bárkinek elmondom, vagy elmegyek a
rendőrségre, megtalál, és megöl.
Hittem neki, és még most is hiszek. Sok erőszaktevőt ismerek,
akik született vesztesek vagy elmebetegek voltak, de ez az ember
magabiztosnak, és nem lúzernek látszott. Nem okozott volna neki
problémát, hogy barátnőt találjon. Nem kellett volna azt tennie
velem, amit tett: de ő ezt akarta tenni.
Bristolban a városközpontban voltam, amikor odalépett
hozzám. Éppen akkor jöttem egy találkozóról, és mentem egy
másikra aznap este. Így aztán elhatároztam, hogy bekapok
valamit. Nem vagyok bristoli, így nem ismerem valami jól az
éttermeket. Találtam egy kávézót, amelyik megtetszett. One Stop
Thali Shop volt a neve. Kint álltam, benéztem az ablakon
keresztül, már éppen be akartam menni, mikor egy férfi
közeledett felém.
A nevemen szólított, miközben odajött, így azt hittem,
ismernem kellene. Odalépett mellém, és csak akkor láttam meg a
kést. Megdermedtem a rémülettől. A kést mindvégig nekem
szegezve a kocsijához vezetett, és azt mondta, hogy belém vágja,
ha kiabálok, vagy bárkit riasztok. Mikor a kocsiban ültem,
maszkot rakott a szememre, hogy ne lássak.
Nem fogok tudni mindent leírni, ami megtörtént – túlságosan
fájdalmas, és még túlságosan friss. Valahova elvitt kocsival –
nem tudom, hova –, és csak akkor vette le a maszkot, mikor már
bent voltunk. Ez egy kis színház volt színpaddal. Azt mondta
nekem:
 – Nem akarsz egy kicsit bemelegíteni az előadás előtt? – de
nem mondta meg. mi lesz az előadás.
Tudtam, hogy nemsokára úgyis megtudom, és így is lett.
Megérkezett a közönség, mind egyszerre, egy csoportban. Négy
férfi és három nő. A nők jelenléte volt talán a legszörnyűbb az
egészben. Hogyan képes egy nő végignézni, hogy Ilyesmit
művelnek egy másik nővel? Ha ez számukra élvezetes, akkor ők
nálam is sajnálatra méltóbbak.
Mind a heten középkorúak voltak, inkább öregedők. Két férfi
bajuszt és szakállt viselt. Utálom a férfiak arcszőrzetét. Az
egyikükön „mikulásszakáll” burjánzott, csak barna, a másik meg
mintha szemöldökcsipesszel formázta volna meg az ostoba
szakállát.
A székek nem sorban álltak, mint a rendes színházban, hanem
egy asztal körül, és miközben engem a színpadon letámadtak, ők
vacsoráztak. Mielőtt megerőszakolt volna, a férfi előételt szolgált
föl nekik: kis tányér pármai sonkát, rukkolát és parmezánt. Onnan
tudom, hogy hangosan elmondta nekik.
Olyan nehéz volt. Azt hittem, a szenvedésemnek vége lesz egy
ponton, mert levittek a színpadról, és azt hittem, a férfi talán
végzett velem. Megígérte, ha együttműködöm véle, nem öl meg,
és én együttműködtem. Bár szörnyeteg volt, hittem neki. Nem
akart megölni. Csak azt akarta, hogy segítsek neki összehozni az
„előadást”.
De még nem ért véget. Nem tudok írni arról, ami történt, de
rosszabb volt annál is, mint ami a színpadon történt. Mikor az
erőszaktevő végre befejezte, megpróbálta meggyőzni a bozontos
szakállút – akit Desnek hívtak –, hogy ő is erőszakoljon meg. Des
rám mászott, de hála istennek nem támadt erekciója.
Miután annyit szórakoztak velem, amennyit csak bírtak,
megint feltették a maszkot a szememre, és visszavittek Bristolba,
kilöktek a járdára a One Stop Thali Shop mellett. A
kocsikulcsomat és a kézitáskámat a járdára dobták mellém. Senki
nem volt a környéken. Megtaláltam a kocsimat, bár nem voltam
jól, magam vezettem hazáig. Mire hazaértem, jócskán délelőttre
járt az idő. A szomszédok a kertjükből figyelték, amint
kiszálltam, és a kocsimtól a bejárati ajtóig vánszorogtam. Aznap
délután az egyikük, egy nő becsöngetett, hogy tud-e valamiben
segíteni. Megkérdezte, hogy voltam-e a rendőrségen. Mondtam
neki, hogy foglalkozzon a saját dolgával, és rácsaptam az ajtót.
Tudtam, hogy megölnek, ha bármit mondok. Az engem
megtámadó szörnyeteg tudta a nevemet, a címemet, és még egy
sereg dolgot rólam.
Azóta alig voltam kinn a házból. Nem tudok a szomszédok
szemébe nézni. El fogom adni a házat. Egész idő alatt bosszúról
gondolkodom, ami szánalmas dolog, mert örökre fantázia marad.
Még ha össze is tudnám szedni a bátorságomat, hogy elmenjek a
rendőrségre, valószínűleg már túl késő lenne. Már mindent
elrontottam – rögtön megfürödtem, ahogy hazaértem.
Jobb lett volna, ha nem tudja a nevemet. Most úgy érzem,
valamiért célpont lettem, de nem tudom miért. Tettem valamit?
Tudom, hogy a támadás nem az én hibám volt, és nem okolom
magamat, de szeretném tudni, miért választott ki engem. Most
olyan egyedül érzem magam. Kiszakítottak a világból. Valahogy
szeretnék visszakerülni.
Köszönöm, hogy időt szakított az elolvasására.

Név és cím nem hozzáférhető.

NEVSZVT (Nemi Erőszak, Vérfertőzés és Szexuális Visszaélés
Túlélői)
AZ ÉN TÖRTÉNETEM
12. történet (2001. február 16.)

Nem hittem, hogy ilyen sokan vagyunk. Tavaly erőszakoltak meg

egy indiai étteremben, ahol dolgoztam, most mondom el először,
későig maradtam benn aznap éjjel, mert két férfi még nem fejezte
be a curryjét meg a sörét. Mondtam a főnöknek, majd én bezárok,
ez volt életem legnagyobb tévedése. Mindketten részegek voltak,
részeg disznók, nem akarták kifizetni a számlájukat. Az egyik
lenyomott az asztalra, és azt mondta: „A barátom csak a
bemelegítés, én vagyok a fő attrakció.” Az előadás csillagának
nevezett, ő akart utolsó lenni. Egymás után csinálták, az elsőnek
nem állt föl, az a férfi, aki a fő attrakciónak mondta magát,
javasolta, hogy használjon sörösüveget, a másik férfi ezt tette,
azután meg kellett mondanom a nevemet, és hogy hol lakom, és
hol él a családom. Azt mondták, elküldik a fényképeket a
családomnak, ha elmegyek a rendőrségre, azóta nem is voltam a
rendőrségen, de egy napon elmegyek, mert nem tudok ezzel
együtt élni, ha azok a disznók nem fizetnek meg azért, amit tettek,
és nem hagyom nekik, hogy tönkretegyék az életem további
részét, ezt akarom elmondani mindenkinek, aki átment azon, amin
én is, ne adják fel a harcot.

Tanya, Cardiff
E-mail cím nem hozzáférhető.
 12

2006. 04. 06.

Simonnak egyáltalán nem tetszett, ahogy Juliet Haworth nézett rá.

Mintha azt várta volna, hogy tegyen valamit, és minél tovább nem tette,
a nő annál elbűvölőbbnek találta. Colin Sellers tette föl a kérdéseket, de
nem ő érdekelte a nőt. A válaszait és a megjegyzéseit mindvégig
Simonhoz intézte. Simon nem tudott rájönni, miért. Talán azért, mert
vele találkozott először?
– Szokatlan a maga helyzetében, hogy nem akar ügyvédet – jegyezte
meg Sellers társalgási stílusban.
– Ez a kihallgatás ugyanolyan lesz, mint a legutóbbi? – kérdezte
Juliet. – Milyen unalmas! Kezét a feje mögött tartotta, és valamit babrált
a hajával, mialatt beszélt.
– Megunta a férjét? Ezért Ütötte fejbe többször a kővel?
– Robert nem eléggé beszédes ahhoz, hogy bárki megunja. Csöndes,
de nem unalmas. Nagyon érzelmes. Tudom, hogy ez rettenetesen
elcsépelten hangzik.
Juliet hangja könnyed és barátságos volt. Úgy beszélt, mintha
mindannyian ugyanahhoz a szűk társasághoz tartoznának. Simonnak a
4-es csatorna bratyizós műsora jutott az eszébe róla, ahol a celebek
agyondicsérték egymást.
– Robert viselkedése talán kiszámítható, de gondolatai semmiképpen
sem azok. Biztos vagyok benne, hogy Naomi már elmondta mindezt.
Esküdni mernék rá, hogy sokkal segítőkészebb, mint én bármikor
lennék. Nézzék. – Juliet megfordult, hogy megmutassa szorosan
összefont haját. – Tökéletes fonat, és tükör meg minden nélkül
csináltam. Klassz, nem?
– A férje erőszakoskodott önnel?
Az asszony összevonta a szemöldökét, mintha Sellers közbeszólása
zavarta volna.
– Kilóg valahol a hajam? – mutatott a nyakára. – Mert akkor magától
kibomlik.
– Erőszakos természetű volt?
Juliet nevetett.
– Maga szerint áldozatnak látszom? Egy perccel ezelőtt azzal
vádoltak, hogy egy kővel szétvertem Robert fejét. Döntsék már el.
– A férje testileg vagy lelkileg bántalmazta önt, Juliet?
– Tudják, mit? Azt hiszem, izgalmasabb lesz a munkájuk, ha semmit
se mondok. – A Simon kezében tartott dosszié felé intett. – Van egy
darab papírja? – kérdezte enyhébb hangon. Mindent elkövetett, hogy
éreztesse, kihez vonzódik. Juliet arra vágyott, hogy Simon többet
foglalkozzon vele, de ő épp az ellenkezőjére törekedett. Az asszony
láthatólag egy fikarcnyit sem törődött azzal, ami vele történt; Simonnak
pillanatnyilag csak annyi ráhatása volt, hogy az asszony mintha akart
volna tőle valamit.
Sellers egy feltépett borítékot húzott elő a zsebéből, és az asztal fölött
átnyújtotta Julietnek, majd egy tollat gurított utána.
Az asszony előrehajolt, írt néhány sort a papírra, aztán egy mosollyal
Simonnak nyújtotta. Simon nem mozdult. Sellers vette át a papírt,
röviden rápillantott, aztán Simonnak nyújtotta, hogy vegye el. A
francba. Most már nem maradt választása. Juliet vigyora egyre
szélesedett. Simonnak nem tetszett, ahogy az asszony megpróbált
kizárólag vele kommunikálni, egyszerre használva, és kizárva Sellerst.
Már arra gondolt, hogy kimegy a szobából, és Sellersre hagyja az
egészet. Erre hogy reagálna az asszony?
A nő négy sort irt a borítékra, egy verset, vagy egy vers részletét:

Az emberi kétely a felelős

Hogy az emberi értelem erős.
Mert nem tudja, míg el nem esik,
Hogy minden kimondott szó hamis.

– Mi ez? – kérdezte Simon dühösen, mert nem tudta, honnan származik.

Nem találhatta ki ilyen gyorsan.
– A közlendőm a mai napra.
– Beszéljen a férjéhez fűződő szexuális kapcsolatáról – mondta
Sellers.
 – Nem tartom jó ötletnek – vihogott Juliet. – Maga beszéljen a
feleségéről. Látom, hogy jegygyűrűt visel. A férfiak nem szoktak, ugye?
– fordult Simonhoz. – Néha nehéz visszaemlékezni rá, hogy a dolgok
valaha mások voltak, mint most… Nem gondolja? A múlt eltűnik, és
úgy érezzük, mintha a dolgok mindig ilyenek lettek volna. Komoly
erőfeszítésbe kerül, hogy eszünkbe jusson, milyen volt régen.
– A szexuális kapcsolatát normálisnak mondaná? – erősködött
Sellers. – Még együtt alszanak?
– Robert ebben a pillanatban a kórházban alszik. Waterhouse
nyomozó szerint lehet, hogy soha nem ébred fel. – A hangsúlyával azt
érzékeltette, mintha Simon merő csintalanságból hazudott volna erről.
– Mielőtt megsérült, mondhatjuk, hogy ön és a férje normális
szexuális kapcsolatban élt? – Sellers sokkal türelmesebbnek tűnt
Simonnál.
– Nem mondok semmit erről a témáról – jelentette ki Juliet.
– Ha itt lenne az ügyvédje, vagy ha hagyná, hogy mi hozzunk egyet,
azt tanácsolná magának, ha nem akar válaszolni egy kérdésre, mondja
azt: „nincs közölnivalóm”.
– Ha azt akartam volna mondani, hogy „nincs közölnivalóm”, akkor
azt mondtam volna. Az a közölnivalóm, hogy nem válaszolok a
kérdésre. Mint Bartleby.
– Kicsoda?
– Kitalált személy – mormolta Simon. – Bartleby, az írnok. Bármit
kértek tőle, csak annyit mondott, „inkább mellőzném”.
– Mígnem a rendőrség kihallgatta – mondta Juliet. – Az irodában
dolgozott. Vagyis inkább nem dolgozott. Egy kicsit hasonlított hozzám.
Valószínűleg tudják, hogy nincs munkám. És nincsenek gyerekeim.
Csak Robert. – És most már talán ő sem. – Beszívta az alsó ajkát, és
szomorú arcot mímelt.
– A férje megerőszakolta magát?
Juliet meglepettnek látszott, talán még egy kicsit dühösnek is. Aztán
felnevetett.
– Micsoda?
– Hallotta a kérdést.
– Nem hallott még Occam borotvájáról? Az egyszerűbb
magyarázatról, meg a többiről? Hallaniuk kellene önmagukat!
Megerőszakolt valaha Robert? Volt valaha erőszakos? Lelkileg
bántalmazott-e? Szegény ember a kórházban fekszik életveszélyes
sérüléssel, és maguk… – hirtelen félbeharapta a mondatot.
– Micsoda? – kérdezte Sellers.
Ravasz, mindent tudó szeme elveszítette az élességét. Mintha
elmélázott volna, mikor mondta:
– A legutóbbi időkig a férj törvényesen megerőszakolhatta a
feleségét. Képzelje el ezt most… szinte lehetetlen. Emlékszem, mikor
gyerek voltam, apámmal, anyámmal sétáltunk a városban, és megláttam
egy plakátot, amin ez állt: „Legyen büntethető a családon belüli
erőszak”. Meg kellett kérdeznem a szüleimet, hogy mit jelent.
Gépiesen locsogott, és nem arról beszélt, ami valójában
foglalkoztatta.
– Juliet, ha nem maga próbálta megölni Robertet, miért nem mondja
meg, hogy ki tette? – kérdezte Sellers.
Juliet arckifejezése rögtön kitisztult. Láthatóan ismét figyelt, de
Simon érezte, hogy megváltozott a hangulata. Eltűnt belőle a hetykeség.
– Naomi elmondta magának, hogy Robert megerőszakolta?
Simon kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de nem volt elég gyors.
Juliet szeme tágra nyílt.
– Igen, tényleg? Hihetetlen nőszemély!
– Úgy érti, hogy hazudik? – kérdezte Sellers.
– Igen. Hazudik. – Juliet halálosan komolynak tűnt, először a
kihallgatás megkezdése óta. – Pontosan mit mondott, hogy mit művelt
Robert?
– Én is válaszolok a kérdésére, ha maga válaszol az enyémre –
mondta Sellers. – Tiszta üzlet.
– Itt szó sincs tiszta üzletről – hárítja el Juliet. – Hadd találgassak.
Azt mondta, hogy férfiak nézték, miközben vacsoráztak. Azt mondta,
hogy Robert megerőszakolta a színpadon? Oda volt kötözve az ágyhoz?
Lehetséges, hogy az ágy oszlopaira makk alakú díszeket faragtak?
Simon hirtelen talpon termett.
– Honnan a francból tudja mindezt?
– Naomival akarok beszélni – mondta Juliet. Visszatért a mosolya.
– Hazudott nekünk a férje hollétéről. Hat napot töltött a házban úgy,
hogy a férje ott volt, csaknem halálra verve, eszméletlenül, a saját
mocskában, és maga nem hívta a mentőket. A maga véres ujjlenyomatát
találtuk az ajtótámaszon. Elég bizonyítékunk van, hogy elítéljék. Nem
számít, hogy mit mond, vagy mit nem mond.
Juliet közömbös arccal nézett Simon akár a bevásárlólistát is
felolvashatta volna, mindegy lett volna.
– Naomival akarok beszélni – ismételte. – Négyszemközt. Csak mi
ketten szépen, nyugodtan.
– Kemény.
– Tudnia kell, hogy semmi esélye, akkor meg miért kéri? – kérdezte
Sellers.
– Meg akarják tudni, mi történt Roberttel?
– Tudom, hogy maga meg akarta ölni, és nekem csak ennyit kell
tudnom – mondta Simon. – Gyilkossági kísérlettel fogjuk vádolni,
Juliet. Biztos benne, hogy nem akar ügyvédet?
– Miért próbáltam volna megölni a férjemet?
– Még indíték se kell: anélkül is elítélik. Engem csak ez érdekel.
– Ez lehet, hogy igaz a barátjára – biccentett Juliet Sellers felé –, de
maga nem így van vele. Maga tudni akarja. És a főnöke is. Mi a neve?
Zailer őrmester? Mivel nő, ő az egész történetre kíváncsi. És én vagyok
az egyetlen ember, aki tudja. – Nem lehetett nem kihallani a
büszkeséget a hangjából. – Mondják meg a főnöküknek: ha nem
hagynak azzal a kurva Naomival beszélni, én maradok az egyetlen
ember, aki tudja az igazságot. Csak magukon múlik.

– Nem tehetjük – jelentette ki Simon Sellersnek, mikor visszamentek a

központi nyomozó irodába. – Charlie azt mondja majd, szó sem lehet
róla. Jenkins és Juliet Haworth egyedül ugyanabban a
kihallgatószobában? Újabb gyilkossági kísérlet lenne a tarsolyunkban.
Az a legkevesebb, hogy Haworth a megerőszakolása részleteivel cikizné
Jenkinst. Képzeld el a szalagcímeket: „A rendőrség megengedte a
gyilkosnak, hogy gúny tárgyává tegye a megerőszakolt áldozatot.”
Sellers nem figyelt.
– Miért gondolja Juliet Haworth, hogy én nem akarom tudni az
igazságot? Arrogáns kurva. Téged miért érdekelne jobban, mint engem?
– Én nem aggódnék emiatt.
– Azt hiszi, hogy beteg vagyok, vagy valami? Nincs
képzelőtehetségem? Ez kibaszottul nevetséges. Hallania kellett volna a
sztorit, amit Staceynek adtam be, hogy Sukival lehessek. Tudod, még a
csapatépítő tréning programját is legépeltem egy rendőrségi fejléces
papírra.
– Nem akarom tudni – morogta Simon. – Én nem fogok hazudni
Staceynek, ha találkozunk, és megkérdezi, miért nem vagyok veled ott,
ahol… lennünk kéne.
Sellers kuncogott.
– Ezt mondod most, haver, de tudom, hogy hazudni fogsz, ha arra
kerülne a sor. Hagyjuk már ezt a kiscserkész szöveget!
Simon legszívesebben ejtette volna a témát. Már azelőtt is
megvitatták ezt a kérdést, sőt több ízben is visszatértek rá. Sellers
mindig nevetve fogadta a kritikákat, ez csaknem annyira zavarta
Simont, mintha enyhe színjátékként kezelnék az aggályait. Sellersnek
nem volt képzelőtehetsége, legalábbis ebben a tekintetben nem:
képtelen volt felfogni, hogy valaki őszintén, tiszta szívből helyteleníti a
hűtlenségét. Miért akarná bárki is elrontani az örömét, amikor neki jó,
és senkinek sem árt? Sellers túlságosan optimista, gondolta Simon.
Jelen pillanatban jó bulinak tűnik, de Sellers nem látja, hogy esetleg
más lehet a vége. Mondjuk az, hogy elveszíti a feleségét és a gyerekeit,
ha Stacey Sellers rájön. Amíg nem szenvedsz, gondolta Simon, addig el
sem tudod képzelni, milyen érzés lehet a fájdalom.
– Van egy ötletem Gibbs esküvői ajándékát illetően – váltott témát
Sellers. – Tudom, hogy még odébb van, de minél előbb ki akarom
választani. Nem akarom, hogy elvegye az időt az igazán fontos
dolgoktól. – Sikamlós gesztust csinált.
– Házastársi különélés – morogta Simon, és a versre gondolt, amit
Juliet Haworth a borítékra írt Nem az a tipikus teherautósofőr-feleség
volt, mint ahogy Naomi Jenkins sem volt átlagos teherautósofőr-szerető.
Több közös van a két nőben, mint amennyi közös lehet bennük a
férfival, gondolta Simon. – Van ötleted? – kérdezte Sellerst.
– Egy napóra.
Simon felnevetett.
– Gibbsnek? Nem örülne jobban egy rekesz különleges sörnek? Vagy
egy pornófilmnek?
– Tudtad, hogy a Hóembernek van egy könyve a napórákról?
 – Igen. Tudod, ki vette neki azt a könyvet, és nem kapott érte semmit
viszonzásul?
– Belenéztem. Föl lehet állítani egy nódusznak nevezett izét.
– A gnómonra gondolsz?
– Nem, minden napórának van ilyenje. A nódusz általában egy kerek
golyó, bár nem muszáj annak lennie. Általában a gnómonhoz tartozik,
úgyhogy van egy kis pötty, ami kiáll az árnyék végénél. Egyébként
vízszintes vonalat kell készíteni a számlapra, ha speciális dátumot vagy
valamit akarsz: például Gibbs és Debbie esküvőjének idejét. A
vízszintes vonal metszi a lefelé irányuló, időt jelző vonalakat, amelyek
az órákat és a félórákat mutatják. És a nódusz árnyéka minden évben
végig követi a vonalat abban az időpontban. Érted, mire gondolok?
– Lényegtelenek a specifikumok – felelte Simon. – Alapvetően rossz
az ötlet. Gibbs nem akar napórát.
– Debbie talán akar egyet. – Sellers kicsit sértettnek tűnt – Helyesek
ezek a napórák. Én szeretnék egyet. Proust is azt mondta, hogy neki is
kell.
– Debbie Gibbs felesége akar lenni. Nyugodtan feltételezhetjük,
hogy hasonlóan pocsék ízlése van.
– Rendben, nyertél! Most boldog vagy? Csak szerettem volna sínre
tenni a dolgot. Az esküvőt pár nappal azután tartják, mikor visszajövök
a Sukival eltöltött hetemről. Ha az utolsó pillanatra hagyod, neked kell
elintézned, míg távol vagyok. Istenem, vegyünk vissza egy kicsit.
Tudom, hogy Gibbs nem igazán…
– Pontosan.
– …de tudod, csak arra gondoltam, hogy a változatosság kedvéért
magasabbra célozhatnánk.
– „Nézz egyenest a napba és add, amit az örvendező szív jónak
nevez, amit néhány új nap nemzhet: a legjobbat, mert nem adtad, amit
kellett, csupán a sasfészekbe illő gallyakat.” – Simon elmosolyodott.
Kíváncsi volt, vajon Juliet Haworth felismerné-e az idézetet. Sellers
nem ismerte fel. – W. B. Yeats. De ő soha nem találkozott Chris
Gibbsszel, és ha igen, akkor az ő baja.
– Felejtsd el – mondta Sellers megtörten.
– Szerinted hogy volt? – kérdezte tőle Simon. – Robert Haworth
megerőszakolta Naomi Jenkinst és elmesélte a feleségének? Vagy
Jenkinst valaki más erőszakolta meg, a nő pedig közölte a szeretőjével a
részleteket, aki aztán visszaélt a bizalmával, és továbbadta a
feleségének?
– Tudja a faszom – morogta Sellers. – Mindkét esetben abból indulsz
ki, hogy Haworth mondta el Julietnek az erőszakot. Pedig talán Naomi
Jenkins maga mondta el neki. Nem megy ki a fejemből, hogy ők ketten
esetleg összejátszanak, hogy félrevezessenek minket. Itt van két tüzelő
szuka, ráadásul mindkettő hazudik, mint a vízfolyás. Mi van, ha nem
ellenségek, csak velünk szeretnék elhitetni ezt?
– Mit tehetünk? – fakadt ki Simon. – Míg Haworth nem tér magához,
a két nő szabadon szórakozhat velünk, és nem jutunk semmire.
– Én nem mondanám – szólt közbe mögöttük Charlie a folyosóról.
Simon és Sellers megfordult. A lány arcán zord kifejezés ült. Nem tűnt
elégedettnek, pedig az szokott lenni, amikor rájött valamire. – Simon,
szükségem van Haworth DNS-mintájára, amilyen gyorsan csak lehet.
Egyetlen szakértő sem mehet haza, míg nincs meg. Nem kockáztatok.
Charlie erőteljes tempóban haladt, miközben beszélt; Simon hallotta,
hogy Sellers lihegve követi őket, mintha nehezére esne lépést tartania
velük.
– Sellers derítsd fel Haworth, Juliet Haworth és Naomi Jenkins
hátterét. Hol van Gibbs?
– Nem tudom biztosan – mondta Sellers.
– A fenébe! Azt akarom, hogy hozzák be kihallgatásra Yvon
Cotchint, Jenkins lakótársát. És vizsgálják meg alaposan Robert
Haworth teherautóját is.
– Mire jó mindez? – kérdezte Sellers vörös fejjel, mikor Charlie
cipősarkának kopogása elhalt a folyosó végén.
Simon nem akart találgatni, nem volt kedve spekulálni, vajon mitől
indult be ennyire Charlie.
– Nem falazhatsz Gibbsnek – váltott témát Simon. – Mi van vele? Az
esküvő?
– Nem lesz semmi baj – jelentette ki Sellers elszántan. Simon a
Naomi Jenkins névjegyén látott napóra feliratára gondolt. A latin
szövegre nem emlékezett, de a fordításra igen: „Csak a derű óráit
számolom.” Az ő életének is ez volt a mottója.
 13

Április 6., csütörtök

Zailer őrmester kinyitja a cellám ajtaját. Megpróbálok felállni, és csak

akkor jövök rá, milyen kimerült vagyok, mikor megbicsaklik a térdem.
Zúg a fejem. Mielőtt sikerül összeszedni kusza gondolataimat, Zailer
őrmester bejelenti:
– Robert jól van. A vérzés megállt, és kezd felszívódni a duzzanat.
Érzem, hogy megtelek energiával.
– Úgy érti, hogy rendbe jön? Magához fog térni?
– Nem tudom. Az orvos, akivel nemrég beszéltem, azt mondta, hogy
az ilyen súlyos fejsérüléseknél semmit sem lehet előre megmondani.
Sajnálom.
Felsóhajtok: a megpróbáltatások sosem érnek véget. Olyan, mint egy
végtelen verseny – az egyenes fehér célvonal porrá mállik és
szétszóródik, ahogy közeledem felé. Eltűnik, én pedig egy újabb vonalat
pillantok meg a távolban. Ha a másik irányban rohanok az életemért,
ugyanez történik. Az egyik szakasz véget ér és egy újabb kezdődik. Ez
még az alváshiánynál is jobban erodál. Mintha egy csapdába esett állat
vergődne bennem. Ha meglelném a módját, hogyan teremtsek csendet a
fejemben, nem zavarna, hogy egész éjszaka ébren fekszem.
– Vigyen el a kórházba Roberthez – kérem, mikor Zailer őrmester a
folyosóra vezet.
– A kihallgatószobába megyünk – jelenti ki határozottan. – El kell
beszélgetnünk, Naomi. Rengeteg dolgot kell tisztáznunk.
Elernyed a testem. Nincs most erőm erre.
– Ne aggódjon – mondja Zailer őrmester. – Ha igazat mond, nem kell
félnie.
Sose féltem a rendőrségtől, ők átlátható szabályokat követnek,
ráadásul a legtöbbel egyet is értek.
– Tudom, hogy nem bántalmazta Robertet. Képtelen lenne rá.
Elönt a megkönnyebbülés. Hála istennek. Meg akarom kérdezni,
hogy Juliet bántott-e téged, de megszakadt az agyam
beszédközpontjának energiaellátása, és ki se bírtam nyitni a számat.
A kihallgatószoba fala halvány korallszínű és erősen ánizsszagú.
– Kér valamit inni, mielőtt elkezdjük? – kérdezi Zailer felügyelő.
– Valami ütőset.
– Teát, kávét vagy vizet tudok adni – mondja hűvösebb hangon.
– Akkor csak vizet. – Nem poénkodtam. Tudom, hogy a rendőrségen
megengedik, hogy dohányozzon az ember. Láttam a tévében, és előttem
az asztalon is van egy hamutál. Ha a dohány, a nikotin megengedett,
akkor az alkohol miért nem? Olyan sok logikátlan dolog van a
világon… és a legtöbb az emberi ostobaságból fakad.
– Szénsavasat vagy simát? – kérdezi Zailer őrmester kifelé menet.
Nem tudom, hogy dühös vagy tréfál.
Mikor egyedül maradok, kiürül az agyam. Teljesen mozdulatlanul
ülök, míg a tudatom vékony fátyla kinyúlik, és áthidalja az egyik
pillanatot a másiktól elválasztó űrt.
Életben vagy.
Zailer őrmester visszajön a vízzel. Kicsit piszmog az asztalon lévő
géppel, ami sokkal bonyolultabbnak tűnik annál, hogy nyugodt szívvel
rámondhatnám: magnó, bár láthatóan hangrögzítésre szolgál. Mikor
működni kezd, az őrmester bemondja a nevét, aztán az enyémet is, a
dátumot és az időt. Megkér, hogy jelentsem ki, nem kérem, hogy
ügyvéd legyen jelen. Miután megteszem, hátradől a székén, és azt
mondja:
– Sok időt spórolunk meg, ha elhagyjuk a kérdés-feleletet. Most
összefoglalom, hogyan látom a helyzetet. Maga pedig megmondja, hogy
igazam van-e. Rendben?
Bólintok.
– Robert Haworth nem erőszakolta meg magát. Hazudott nekünk, de
azért, mert jót akart. Maga szereti Robertet, és úgy gondolta, valami
komoly dolog történt vele, ami megakadályozta, hogy találkozzon
magával a Traveltelben a múlt csütörtökön. Jelentette az aggodalmait
Waterhouse nyomozónak és nekem, de látta, hogy mi nem vagyunk
olyan bizonyosak abban, hogy baj érte Robertet, mint maga. Úgy ítélte
meg, nem teszünk meg mindent annak érdekében, hogy gyorsan
megtaláljuk, így aztán más módszert választott – megpróbálta elhitetni
velünk, hogy Robert veszélyes bűnöző, akit gyorsan meg kell találni,
mielőtt mást is bántalmaz. Elejétől fogva azt tervezte, hogy amint
megtaláljuk, elmondja nekünk az igazat. Csupán a jó cél érdekében
hazudott időlegesen. – Zailer őrmester megáll, hogy levegőt vegyen. –
Eddig milyen vagyok?
– Minden igaz, amit mondott.
Kissé meg vagyok döbbenve, hogyan sikerült kitalálnia. Vajon
beszélt Yvonnal?
– Naomi, a maga hazugsága mentette meg Robert életét. Ha egy
nappal később találunk rá, biztosan meghalt volna. A vérzés miatt az
agyában keletkező nyomás megölte volna. Igaza volt, de ez még nem
jelenti azt, hogy a saját szája íze szerint alakíthatja a szabályokat,
amikor úgy látja jónak. Tisztában van ezzel?
– Nincs okom hazudni, most, hogy megtalálták Robertet, és
biztonságban van. És… Juliet próbálta meg megölni? Mit tett vele?
– Erre majd visszatérünk a kellő időben – mondja Zailer őrmester.
Kivesz egy doboz Marlboro Lightot a táskájából és rágyújt. Hosszúak a
körmei, burgundivörösre festette őket, de a szélein a húsig lerágta a
bőrt. – Szóval, ha nem Robert Haworth erőszakolta meg, akkor kicsoda?
A szavai mellbe találnak, mint a golyó.
– Én… senki nem erőszakolt meg. Én találtam ki a történetet.
– Szépen kidolgozott sztori. A színház, az asztal…
– Az egész hazugság.
– Tényleg? – Zailer őrmester a hamutál szélére teszi a cigarettát,
összefonja a karját, és a felemelkedő füstcsíkon keresztül néz rám. –
Eléggé kidolgozott hazugság volt. Miért színezte ki olyan sok fura
részlettel – a vacsora, a makkal díszített ágyvégek, a szemellenző? Miért
nem mondta azt, hogy Haworth megerőszakolta egyik éjszaka a
Traveltelben? Veszekedtek, ő begurult… és a többi. Sokkal egyszerűbb
lett volna.
– Minél több részlet vegyül a hazugságba, annál könnyebben elhiszik
az emberek – válaszolom. – Ahogy az igazságot is a részletek teszik
megfoghatóvá. – Mély levegőt veszek. – Semmit se ért volna, ha azt
mondom, megerőszakolt a Traveltelben, hiszen az a kettőnk ügye. Azt
akartam elhitetni magukkal, hogy minden nőre veszélyes… perverz
szörnyeteg. Szóval kitaláltam a legborzalmasabb nemi erőszakról egy
történetet. Bíztam benne, hogy ez hatni fog.
Zailer őrmester lassan bólint. Aztán megszólal:
– Azt hiszem, azért mesélte így, mert mindez megtörtént magával.
Hallgatok.
Kivesz néhány papírt a táskájából, kihajtja és kiteríti elém. Első
pillantásra látom, mi az. Letaglóz a látvány, bár igyekszem nem
odanézni, ellenállhatatlanul vonzzák szememet a betűk. Összeszorul a
gyomrom.
– Nagyon ügyes – mondom.
– Azt hiszi, ez mind hamisítvány? Robert nem erőszakolta meg
magát, Naomi, de maga tudja, én is tudom, hogy valaki megtette. És
akárki ő, más nőkkel is megtette. Ezekkel a nőkkel. Miért gondolta,
hogy maga az egyetlen?
Lopva az előttem heverő papírokba nézek Valódiak is lehetnek.
Mindegyikben kicsit mások a részletek. Nem hiszem, hogy Zailer
őrmester írta volna őket. Miért tette volna? Olyanok, mint ahogy az én
történetemet jellemezte: túlságosan kidolgozottak.
– Néhány nő felkeresi a rendőrséget, miután megerőszakolták –
folytatja társalgási hangnemben. – Feljelentést tesz. Most már megvan
Mr. Haworth DNS-e. Ha ő tette, be tudjuk bizonyítani.
Kutatóan néz rám.
– Robert? – Egy pillanatra megzavarodom. – Nem tudna senkit
bántani. Vegyenek csak DNS-mintát tőle, ha muszáj. Nem fog egyezni
egyetlen… feljelentéssel sem.
Zailer őrmester együtt érzőn mosolyog rám. Ezúttal nem dőlök be
neki.
– Azt hiszem, ha akarna, csodálatos tanú lenne, Naomi. Ha elmondja
nekünk a teljes igazságot, az segíteni fog, hogy elfogjuk azt a
gazembert, aki megerőszakolta ezeket a nőket. Vagy nem akarja?
– Soha nem erőszakoltak meg. Egy szó sem igaz a vallomásomból. –
Ez az ostoba tehén azt képzeli, hogy azért mondom ezt, hogy
akadályozzam a nyomozást? Magam miatt nem ismerem el. Nekem kell
végigélnem a saját életemet, és csak úgy tudom megtenni, ha olyan
ember vagyok, akivel mindez nem történt meg.
Számtalan filmet láttam, amelyben az emberekből kiszakadt az addig
gondosan rejtegetett igazság, egy nyomozó vagy pszichomókus vagy
ügyvéd keresztkérdései nyomán. Mindig azt gondoltam, hogy ezek az
emberek elég ostobák, vagy kevesebb akaraterejük van, mint nekem. De
talán mégsem akaraterőn múlik; inkább az önismeretemnek
köszönhetően állok ellen Zailer őrmester kérésének. Tudom, hogyan
működik az agyam, úgyhogy tudom azt is, hogyan védelmezzem meg.
És kettőnk közül nem csak én hazudok
– Ezek a történetek a megerőszakolt nők honlapjáról származnak –
mondom. – De egyetlen feljelentés sincs a kezében. Nem lehet.
Zailer őrmester elmosolyodik. Újabb papírokat húz elő a
kézitáskájából.
– Nézze meg ezeket – mondja.
Összeszorul a mellkasom. Elönt a veríték. Nem akarom elvenni a
kezéből a lapokat, de ő felém nyújtja őket. Az arcomba tolja őket.
Muszáj elvennem.
Szédülök, mikor belepillantok az iratokba. Rendőrségi vallomások,
ilyet írtam én is alá kedden, amikor Waterhouse nyomozó kihallgatott.
Nemi erőszakról szóló vallomások. Formailag és tartalmilag csaknem
minden mocskos részletben megegyeznek az enyémmel. Kettő van
belőlük. Mindkettőt Sam Kombothekra őrmester vette fel a
nyugat-yorkshire-i központi nyomozóosztályon. Az egyik 2003-ban, a
másik 2004-ben készült. Ha nem lettem volna olyan gyáva, és jelentem,
ami történt velem, talán megelőzhettem volna a Prudence Kelvey és
Sandra Freeguard elleni támadásokat. Nem tudtam megállni, hogy ne
nézzem meg a neveket.
Két megnevezett asszony, egy a névtelenséget választotta, egy
pincérnő Cardiffból csak a keresztnevét adta, és négy másik áldozat.
Legalább nem én vagyok az egyetlen.

Zailer őrmester számára ez szokványos dolog.

– Honnan tudta Juliet Haworth, hogy mi történt magával?
Ő mindent tud – mindent, amiről maga azt állítja, hogy csak kitalálta.
Robert elmondta neki? Maga mondta el neki?
Nem tudok válaszolni. Vigasztalhatatlanul kitör belőlem a zokogás,
mintha szánalomra méltó kisgyerek lennék. A padló eltűnik alólam, én
pedig lebegek a sötétben.
– Nem történt velem semmi – sikerül kinyögnöm. – Semmi.
 – Juliet beszélni akar magával. Nem árulja el, hogy ő támadta-e meg
Robertet. Nekünk semmit se akar mondani. Maga az egyetlen ember,
akivel hajlandó szóba állni. Mit gondol erről?
Felismerem az egyes szavakat, de nem áll össze az értelmük.
– Megtenné? Megkérdezi, honnan tudja, hogy magát
megerőszakolták.
– Hazudik! Legfeljebb azért tudja, mert maga megmondta neki. – A
combom nedves az izzadtságtól. Szédülök, mintha hányingerem lenne.
– Látni akarom Robertet. El kell mennem a kórházba.
Zailer őrmester egy rólad készült fényképet tesz elém az asztalra. A
szívem vadul összerándul. Meg akarom érinteni a képet. Szürke a
bőröd. Nem látom az arcodat, mert más szögből fényképeztek. A kép
nagy részén vérfolt látható. Fekete és szemcsés a közepén.
Örülök, hogy megmutatta nekem. Akármi történt veled, tudni akarok
róla. Olyan közel akarok lenni hozzád, amennyire csak lehet.
– Robert – suttogom. Könnyek záporoznak az arcomon. El kell
mennem a kórházba. – Juliet művelte ezt?
– Maga mondja meg.
Zailer őrmesterre bámulok, kíváncsi vagyok, vajon két különböző
párbeszéd résztvevői vagyunk-e, két különböző valóságban. Nem
tudom, ki tette. Fogalmam sincs. Ha tudnám, megölném. Nem tudom
elképzelni, hogy a feleségeden kívül bárki más megtámadott volna.
– Talán maga bántalmazta Robertet. Mondta magának, hogy
mindennek vége? Hogy szakítani akar magával?
Ez az abszurd állítás magamhoz térit.
– Minden nyomozó ilyen feszült itt, mint maga? – vetem oda. –
Bizonyos munkaköröket nem kötnek diplomához? Biztos vagyok benne,
hogy olvastam valami ilyesmit. Mindenesetre beszélhetnék egy
diplomás zsaruval?
– Egy doktorált példánnyal beszél.
– Miből doktorált? Imbecillitásból?
– A maga DNS-mintájára is szükségünk lesz, hogy az orvosszakértők
által azon a helyszínen talált mintákkal hasonlítsák össze, ahol Mr.
Hawortht megtámadták. Ha maga tette, bebizonyítjuk.
– Jó. Ebben az esetben akkor nemsokára tudni fogják, hogy nem én
tettem. Örülök, hogy másra is tudunk támaszkodni a maga intuícióin
kívül, mert az úgy látszik, pont olyan pontos, mint…
– Napóra a sötétben? – veti közbe Zailer őrmester. Csúfot űz
belőlem. – Hajlandó beszélni Juliet Haworthszel? Én is jelen leszek.
Garantálom a biztonságát.
– Ha elvisz Roberthez, beszélek Juliettel. Ha nem, felejtse el.
– Ez nem lehet igaz – morogja Charlie félhangosan. De nem mond
nemet.
 14

2006. 04. 06.

– Prue Kelvey és Sandy Freeguard.

Sam Kombothekra, a nyugat-yorkshire-i központi nyomozóosztály
őrmestere mindkét nőről hozott fényképet. Charlie feltűzte őket a
táblára Robert Haworth, Juliet Haworth és Naomi Jenkins fotója mellé.
A lány megkérte Kombothekrát, hogy mondja el a csoport többi
tagjának is, amit ő már hallott a telefonban.
– Prue Kelveyt 2003. november 16-án erőszakolták meg. Sandy
Freeguardot kilenc hónappal később, 2004. augusztus 20-án. Kelvey
esetében sok nyomot rögzítettünk, de Freeguardnál semmit, ott
DNS-minta sincs. Egy hetet várt, mielőtt bejelentette, de a támadás
menete hasonló, mint Kelvey esetében, úgyhogy egészen bizonyos:
ugyanazzal az emberrel van dolgunk.
Kombothekra megköszörülte a torkát. Magas és sovány termete,
csillogó fekete szeme, barna bőre volt. Charlie alig tudta levenni a
szemét a férfi kiálló ádámcsutkájáról, ami föl-alá ugrált, miközben
beszélt.
– Mindkét nőt késsel kényszerített autóba szállni egy férfi. A támadó
tudta a nevüket és egészen addig úgy viselkedett, mintha ismerte volna
őket, míg elég közel jutott, hogy előszedje a fegyvert. Prue Kelvey csak
az autó fekete színére emlékezett, de Sandy Freeguard pontosabb
leírással szolgált: ötajtós, a rendszáma Y-nal kezdődött. Freeguard
szerint kordbársony zakót viselt, ami hasonlít a Naomi Jenkins által leírt
ruhadarabra. Mindhárom esetben magas, fehér bőrű, rövid, sötétbarna
hajú férfi az elkövető. Kelveyt és Freeguardot az első ülésre ültették,
nem a hátsóba, ez az első különbség a két eset és Naomi Jenkins
vallomása között.
– Első a sok közül – vetette közbe Charlie.
– Így igaz – mondta Kombothekra. – Mikor a kocsiban voltak,
mindkét nőnek alvómaszkot tettek a fejére – ami újabb egyezés –, de
Naomi Jenkinsszel ellentétben nekik megparancsolták, hogy deréktól
lefelé vegyenek le magukról mindent. Mindketten engedelmeskedtek,
mert féltették az életüket.
Proust a fejét csóválta.
– Szóval van három eset, amit ismerünk – olyan nőkről, akiket
fényes nappal elvittek, valószínűleg messzire, maszkkal a szemükön.
Senki sem látta, és találta gyanúsnak a kocsit? Az ember meglepődik, ha
valaki elhajt az utcán mellette, és észreveszi, hogy az autóban ülő utas
szemét maszk takarja.
– Ha én látnám, azt gondolnám, hogy aludni próbálnak – jegyezte
meg Simon. Sellers egyetértése jeléül bólintott.
– Senki sem tett magától bejelentést – folytatta Kombothekra. – A
televíziós felhívásunkat követően három tanú lépett velünk kapcsolatba,
de egyikük sem tudott sokkal többet mondani, mint amit már addig is
tudtunk: egy fekete ötajtós, az utasnak valamit tettek a szemére, a
sofőrről pedig továbbra sincsenek plusz információk.
– Szóval első ülés a hátsó ülés helyett, a ruhát pedig útközben, és
nem a célnál vették le róluk – foglalta össze Proust.
– Kelvey és Freeguard folyamatos szexuális támadásoknak voltak
kitéve. Mindkettő azt mondta, hogy az erőszakoskodó az egyik kezével
vezetett, a másikkal az intim testrészeiket fogdosta. Mindkettő azt
mondta, hogy nem volt durva vagy erőszakos. Sandy Freeguard azt
mondta, szerinte azért csinálta, hogy megmutassa, bármit megtehet.
Inkább csak a hatalmát akarta demonstrálni, és nem fájdalmat okozni
nekik. Szélesre táratta velük a combjukat. Mindkét esetben valami
hasonlót mondott, mint amit Naomi Jenkins is állít: Nem akarsz
bemelegíteni az előadás előtt? – Kombothekra megnézte a jegyzeteit. –
Kelvey változata szerint: Szeretek bemelegíteni az előadás előtt, te
nem? Ő persze nem tudta, miféle előadásról beszél a férfi. Freeguardnak
ezt mondták: tekintse egy kis bemelegítésnek az előadás előtt.
– Szóval semmi kétség, ugyanaz az ember – jelentette ki Proust
– Nagyon valószínű – erősítette meg Charlie. – Bár mindkét esetben
egészen bizonyosak vagyunk benne, hogy a közönség más volt, nem
igaz?
Kombothekra bólintott.
– Igen. És a Beszélj és éld túl weboldal harmincegyedik történetének
túlélő sztorijában szereplő nézőktől is különbözik. Az író ott négy férfit
említ – köztük két szakállast – és három nőt. És azt mondta,
középkorúak voltak. Kelvey és Freeguard szerint az ő közönségük mind
fiatal emberekből állt.
– Mi van a másik túlélő, a cardiffi Tanya történetével? – kérdezte
Simon. – Ha egyáltalán ez a valódi neve. Ott nem volt közönség, igaz?
Ez az eset nagyon másnak tűnik, mint a többi. Az egyetlen kapcsolat a
műsor sztárjára és a bemelegítésre való utalás, de ezek akár véletlenek is
lehetnek. Ha így van, akkor két különböző támadóval van dolgunk.
Charlie megrázta a fejét.
– Ott is volt nézőközönség, csak egy főből állt. Miközben a két férfi
egyenként megerőszakolta Tanyát, a másik mindig nézte. Az „előadás”
és a „bemelegítés” szavak előkerültek, ami egyelőre elég kapcsolatot
jelent, míg be nem bizonyítjuk az ellenkezőjét. Készültek képek, Sam?
– Sandy Freeguard azt mondta, hogy az ágyon meztelenül kikötözve
fényképezték. A „szuvenír” szó elhangzott, mint Naomi Jenkins
esetében is. Prue Kelvey szerint őt is lefényképezték. Kattanásokat
hallott, amelyekről úgy gondolja, hogy fényképezőgéptől származnak,
de az ő esetében alapvető különbség, hogy az arcáról az egész támadás
során nem került le a maszk. Az erőszaktevő érezhetően szerepet
játszott. Az áldozat szerint a férfi úgy tett, mintha dühös lett volna rá, és
folyton azt mondogatta: olyan ronda, hogy el kell takarni az arcát, mert
különben képtelen lenne szexuális teljesítményre.
– Nincs semmi baj a nővel – mondta Gibbs. Most szólalt meg először
a megbeszélés kezdete óta. – Semmi különös, de nem is bányarém.
Charlie kivételével mindenki a táblára kitett fényképek felé fordult
Neki nem kellett: ő már alaposan szemügyre vette őket, és eltöprengett
azon, miért nem hasonlítanak egymásra fizikailag az áldozatok. A
szexuális jellegű bűneseteknél a here általában egy bizonyos típusra
hajt.
Prue Kelveynek keskeny, csinos arca, alacsony homloka és sötét,
vállig érő haja volt. Naomi Jenkins hasonló frizurát viselt, de
hullámosabb haja néhol vöröses színben játszott. Az arca is teltebb,
ráadásul jóval magasabb, mint a másik áldozat. Kombothekra mondta,
hogy Prue Kelvey csak 155 cm, míg Naomi Jenkins 173. A külsejük
alapján nehéz lett volna bármi közöset találni bennük: Sandy Freeguard
szögletes arcú szőkeség, tíz kiló súlyfelesleggel, míg Kelvey sovány,
Jenkins meg karcsú.
– Rajtad kívül mindenkit az érdekel, hogy mi történhetett ezekkel a
nőkkel, még ha téged nem is – mordult Charlie Gibbsre, helyette is
szégyenkezve. Sam Kombothekra összevonta a szemöldökét a
„bányarémre”. Charlie nem hibáztatta.
– Nem értem, mi bajod – fogadta el a kihívást Gibbs. – Csak annyit
mondtam, hogy Kelvey nem különösebben csúnya. Úgyhogy valami
más oka lehetett, hogy nem vehette le a maszkot.
– Gondolkodj, mielőtt megszólalsz – vetette oda Charlie. – Nem
mindegy, hogyan fogalmazol.
– Rendben, majd megfontolom – felelte Gibbs vészjóslóan. – Sokat
gondolkodom. Többet, mint itt sokan.
Charlie-nak fogalma sem volt, miről beszél.
– Tényleg azt kell hallgatnunk, hogy maga hogyan szájal Gibbsszel,
őrmester? – kérdezte Proust türelmetlenül. – Folytassa, Kombothekra
őrmester. Elnézést kérek az embereim miatt. Általában nem civódnak
úgy, mint az óvodások.
Charlie figyelmeztette magát, hogy még véletlenül se emlékeztesse a
Hóembert a felesége közeledő születésnapjára. Sam Kombothekra
bocsánatkérőn mosolygott rá. Proust miatt, gyanította Charlie. Rögtön
jobb lett róla a véleménye. Mikor megérkezett, máris beskatulyázta:
tizenöt éves korában a barátaival kockának nevezték volna az ilyet.
Felülbírálta elhamarkodott ítéletét. Sam Kombothekra egyszerűen
udvarias volt és jól nevelt. Később, ha lesz egy percük kettesben, majd
bocsánatot kér Proust taplósága és Gibbs érzéketlen megjegyzése miatt.
– Prue Kelvey úgy becsülte, hogy nagyjából egy órát tölthetett a
kocsiban – folytatta Kombothekra.
– Hol lakik? – kérdezte Simon.
– Otleyban.
Proust ingerültnek tűnt.
– Az is egy hely? – kérdezte. Ez kicsit durva egy olyan embertől, aki
ott lakik, ahol a felügyelő. Mit képzel, Silsford micsoda, talán
Manhattan?
– Otley egy helység – felelte. Ez is dühítette Charlie-t az
őrmesterben, amikor először találkoztak: mindig egész mondatban
válaszolt a kérdésre, nem egyszerűen csak igennel vagy nemmel.
– Leeds és Bradford közelében van, uram – szólt közbe Sellers, aki
Doncasterből származott, amit ő csak egyszerűen Donnie-nak nevezett.
Proust kis biccentése jelezte, hogy a válasz elfogadható.
– Sandy Freeguard azt mondta, hogy egy órát, esetleg kettőt tölthetett
a kocsiban – folytatta Kombothekra. – Ő Huddersfieldben lakik.
– Ami Wakefield közelében található. – Charlie nem bírta megállni,
hogy közbe ne szóljon. Teljesen mozdulatlan maradt az arca; Proust
sose tudja majd bizonyítani, hogy nem a jó szándék és segítőkészség
vezette.
– Úgy tűnik, hogy ez a színház, ahol megtámadták a nőket, közelebb
van Kelvey és Freeguard lakhelyéhez, mint Rawndesleyhez, ahol Naomi
Jenkins lakik – mondta Proust.
– Szerintem Kelveyt és Freeguardot nem ugyanazon a helyen
támadták meg, mint Jenkinst és a túlélő weboldal harmincegyedik
levélíróját – mondta Simon. – Kelvey és Freeguard vallomásában nem
volt színpad vagy színház. – Kombothekra bólintott erre. – Mindketten
egy hosszú, keskeny szobát írtak le, amelynek egyik végében matrac, a
másikban a közönség álldogált. Nem voltak székek, sem étkezőasztal.
Kelvey és Freeguard megerőszakolásakor a nézők alkoholt ittak, de nem
szolgáltak fel nekik ételt. Freeguard pezsgőt említett, nem igaz?
– Ez elég jelentős különbség – mondta Proust.
– Több a hasonlóság, mint a különbség – szólt közbe Charlie. – Az
előadás előtti bemelegítésről szóló mondat az összes esetnél előfordult.
Kelvey azt mondta, hogy a helyiségben, ahol voltak, jéghideg volt.
Naomi Jenkins vallomásában ugyanez állt, és az erőszaktevő
kijelentette, hogy addig nem kapcsolja be a fűtést, míg meg nem jön a
közönség. Ezzel gúnyolta. Freeguardot augusztusban támadták meg, így
nem meglepő, hogy ő nem emlegette a hideget.
– Sandy Freeguard és Prue Kelvey azt mondta, hogy a helyiségnek
furcsa volt az akusztikája. – Kombothekra megint belenézett a
jegyzeteibe. – Kelvey azt mondta, hogy lehetett garázs is. Freeguard
szerint a helyiség nem tűnt lakhatásra alkalmasnak. Úgy gondolta, hogy
valamiféle ipari jellegű épület lehetett. A falak nem tűntek
valóságosnak. Az egyik, amelyiket a matracról látott, nem volt szilárd –
azt mondta, hogy valamiféle anyaggal borították, vastag anyaggal. Ó, és
a Freeguard által leírt szobában nem voltak ablakok.
– Jenkins említett egy ablakot a vallomásában – mondta Charlie.
– Úgy gondolja, hogy bizton feltételezhetjük, hogy Kelveyt és
Freeguardot ugyanazon a helyen támadták meg? – kérdezte Proust
Kombothekrát.
– Úgy gondolom. És az egész csapat úgy gondolja.
– Jenkinst valahol máshol támadták meg – jelentette ki Simon
meggyőződéssel.
– Ha egyáltalán megtámadták – tépelődött Proust. – Még mindig
kétségeim vannak. Megrögzött hazudozó. Lehet, hogy olvasta a másik
két túlélő történetét a megerőszakoltak weblapján, és úgy döntött, hogy
hasonló történetet ad elő. Mindkettőt az övé előtt tették föl. Aztán
később találkozott Haworthszel és beleszőtte a fantáziájába, először
megmentőjeként, aztán később, mikor – érthetően – a fickónak elege lett
belőle, és kirúgta, akkor erőszaktevőként.
– Nagyon mély pszichológiai elemzés, uram – Charlie nem tudott
ellenállni, hogy kimondja. Simon elvigyorodott és ettől a lány
legszívesebben elsírta volna magát. Jó pár olyan közös poénjuk volt,
amit rajtuk kívül senki sem értett. Charlie legszívesebben bőgött volna,
mert nem jöttek össze, és valószínűleg soha nem is fognak. Graham
Angilleyre gondolt, akit kielégítetlenül és zavartan ott hagyott
Skóciában, bár megígérte neki, hogy felhívja. Eddig még nem tette.
Talán jó dolog lesz, talán nem annyira. Kevésbé intenzív kapcsolatra
vágyott.
Kombothekra megrázta a fejét.
– Vannak olyan részletek Jenkins vallomásában, amelyek egyeznek a
Kelvey és Freeguard által elmondott részletekkel, olyasmik, amiket nem
tudhatott meg az internetről. Például Jenkins azt mondja, hogy
kényszerítették, hogy mondja el részletesen a szexuális fantáziáit és
sorolja fel a kedvenc pózait. Kelveyt és Freeguardot ugyanerre
utasították. Trágárságokat mondattak velük; arról kellett beszélniük,
mennyire élvezik a rájuk erőltetett szexet, miközben megerőszakolták
őket.
Colin Sellers felnyögött az undortól:
– Tudom, hogy az erőszaktevők, akikkel dolgunk van, nem
szívtiprók vagy valami, de ez a fickó a legundorítóbbak közé tartozik,
akikről hallottam. – Mindenki bólogatott. – Nem végső
kétségbeesésében csinálja, nem valami nyomorúságos, elcseszett figura.
Erőpozícióból terveli ki. Láthatóan ez a hobbija, vagy mi.
– Kiterveli. Jóllehet képzelt erőpozícióból – erősítette meg Sam
Kombothekra.
Simon egyetértett vele.
– Fogalma sincs róla, milyen beteg. Lefogadom, inkább gonosznak
tartja magát, mint betegnek.
– Az ő esetében ez nem a szexről szól – mondta Charlie –, hanem
meg akarja alázni a nőket.
– Szerintem meg a szex a lényeg – mondott neki ellent Gibbs. – A
nők megalázása kattantja be. Egyébként miért tenné?
– Az előadás miatt – mondta Simon. – Meg akarja őket szólaltatni,
nem igaz? Első felvonás, második felvonás, harmadik felvonás… a
nőket arra kényszeríti, hogy beszéljenek a szexről a megerőszakolásuk
közben, ez verbális és vizuális előadás. Hogy felturbózza az előadást.
Vajon a nézők fizetnek a műsorért, vagy csak a barátait hívja meg
ezekre a szeánszokra?
– Nem tudjuk – felelte Kombothekra. – Sok mindent nem tudunk. Az
egyik legnagyobb és legfájóbb hibánk, hogy nincs meg az a fickó. El
lehet képzelni, hogyan érzi magát Prue Kelvey és Sandy Freeguard. Ha
most nem kapjuk el…
– Van egy ötletem – szólt közbe Sellers hirtelen. – Mi van, ha Robert
Haworth megerőszakolta Prue Kelveyt és Sandy Freeguardot, aztán
elmondta mind Julietnek, mind Naominak, hogy mit művelt Ez
megmagyarázza, honnan tudnak mindketten a történtekről.
– Miért hazudott Jenkins, és mondta, hogy a férfi megerőszakolta?
– Azért, amit elismert – próbálkozott Charlie. – Úgy gondolta, nem
keressük elég hatékonyan. Mikor megtaláltuk, úgy tervezte, visszavonja
a vádakat, és azt hitte, az egész egyszerűen elmúlik. Nem gondolta,
hogy megtaláljuk Kelveyt és Freeguardot.
Simon élénken csóválta a fejét.
– Nem jó. Naomi Jenkins szerelmes Haworthbe – efelől semmi
kétségem. Juliet Haworth talán képes olyan férj mellett maradni, aki
más nőket erőszakol meg, akár szórakozásból, akár pénzért, de Naomi
Jenkins nem.
 Proust felsóhajtott.
– Maga semmit se tud a nőkről, Waterhouse. Egyikükről sincs
fogalma.
– Többet fogunk tudni, ha megérkezik Robert Haworth DNS-mintája
– vetette közbe Charlie diplomatikusan. – A labor bármelyik pillanatban
elkészülhet, úgyhogy valamikor holnap kezünkben lesz az eredmény. És
Sam kap egy fényképet Haworthről, hogy megmutassa a két
nyugat-yorkshire-i nőnek.
– Újabb hasonlóság Jenkins beszámolója és Kelvey meg Freeguard
vallomása között, hogy felszólították a hallgatóság egy tagját, hogy
csatlakozzon – folytatta Kombothekra. – Jenkins esetében egy Paul
nevű férfit. Kelvey azt mondta, hogy az erőszaktevője felszólított
minden jelenlévőt, hogy csatlakozzon, de egy Alan nevű férfit
különösen kapacitált. Folyton mondogatta: „Gyerünk, Alan! Alan,
akarsz egy menetet?”, és a többi férfi bátorította, noszogatta ezt az Alan
nevű egyént. Ugyanez történt Sandy Freeguarddal, de ott a férfit
Jimmynek hívták.
– És? Alan vagy Jimmy részt vett? – kérdezte Proust.
– Egyikük sem vett részt az erőszakban – mondta Kombothekra. –
Freeguard azt vallotta, hogy Jimmy annyit mondott: – „Nem akarok
kockáztatni.”
– Ha ilyenekről hall az ember, elkezdi sajnálni a halálbüntetés
eltörlését – morogta Proust.
Charlie vágott egy pofát a főnök háta mögött. Legkevésbé a régi szép
akasztós időkről szóló kirohanás hiányzott neki. A Hóembernek
bármiféle ürügy megfelelt, hogy hosszas lamentálásba kezdjen a
halálbüntetés megszüntetése kapcsán: zeneboltból ellopott pár CD-től
kezdve az éjszakai plakátragasztásig. A felügyelő halálbüntetés iránti
lelkesedése nyomasztotta Charlie-t, bár egyetértett azzal, hogy a
legsúlyosabb büntetést mérjék Naomi Jenkins, Kelvey és Freeguard
megerőszakolójára.
– Akkor miért vannak eltérések? – töprengett hangosan. – Ha
ugyanaz az ember volt minden esetben…
– Minden alkalommal igazit kicsit a módszeren? – találgatott Sellers.
– Kedveli az alapvető forgatókönyvet, de talán szereti a változásokat is,
amitől még izgalmasabbá válik az egész.
 – Szóval levetkőztette Kelveyt és Freeguardot a kocsiban – mondta
Gibbs. – Hogy a vezetés még nagyobb élvezet legyen.
– Miért változtatta meg a tett helyszínét Freeguard és Kelvey
esetében, és miért vette ki a díszes vacsorát az egyenletből? – szólt
közbe a Hóember türelmetlenül. Charlie már várta, hogy főnöke
hangulata elromoljon. Ha túl sok bizonytalan tényező maradt, dühbe
gurult. Észrevette, hogy Kombothekra is elhallgatott. Még sosem
találkozott Prousttal, nem tapasztalta láthatatlan, jeges installációit, és
most bizonyára azon töpreng, miért nem képes mozdulni vagy
megszólalni.
– Talán a színház nem vált be igazán – mondta Charlie. – Talán
elkezdődtek a pantomim-bemutatók, és Az égigérő paszuly előadásához
volt szükség a színpadra. – Szándékosan nyugodtan beszélt,
megpróbálta oldani a hangulatot; hosszú tapasztalatból tudta, hogy a
csapatból egyedül ő képes rá. Simon, Sellers és Gibbs úgy tűnt,
elfogadták, hogy órákra, néha napokra megfagynak a Hóember megvető
pillantásától. – Jenkins vallomásában azt mondja, hogy a támadó
ennivalót is felszolgált a szexuális bántalmazások szünetében. A
harmincegyes számú túlélő ugyanezt állítja.
– Szóval azt akarod mondani, hogy racionalizálta a műveletet? –
kérdezte Simon.
– Talán – mondta Charlie. – Gondolj csak Naomi Jenkins
bejegyzésére. Az bizonyára sokat kivett belőle, nem gondolod?
Emberrablás, a hosszú autózás, többszörös nemi erőszak, közben procc
ebéd felszolgálása tíznél több személynek, aztán hosszú autóút vissza.
– Vagy elképzelhető, hogy az emberünk Jenkins és Kelvey
megerőszakolása között West Yorkshire-be költözött – gondolkozott
hangosan Kombothekra. – Ez megmagyarázná, hogy miért változott a
tetthely.
– Vagy mindig West Yorkshire-ben lakott, mivel Jenkins azt mondta,
hogy az ő autóútja sokkal tovább tartott.
– Talán ez volt az elterelő hadművelet – mondta Charlie. – Talán
Spillingben lakik, és onnan ismerte Jenkinst, vagy tudott róla, és
körbeautózott vele, hogy azt higgye, az erőszak az ország másik felén
történt.
– Ez értelmetlen spekuláció – morogta undorodva Proust.
 – A fickó vajon nappali műszakban dolgozik? – kérdezte Gibbs. –
Időbe telik, míg elrabolja áldozatait?
– Egy dologról még nem beszéltünk – mondta Charlie.
– Ez valószínűtlenül hangzik – morogta Proust.
Charlie nem vett róla tudomást.
– Az összes nő azt állítja, hogy az emberrabló ismerte a nevüket, és
számos egyéb dolgot tudott róluk – folytatta. – Hogyan lehet ez? Ki kell
találnunk, hogy mi a közös ezekben a nőkben azon túl, ami nyilvánvaló:
valamennyi sikeres, középosztálybeli szakember. Naomi Jenkins
napórákat készít, Sandy Freeguard író – gyerekkönyveket ír. Prue
Kelvey menedékjogi és bevándorlási ügyekkel foglalkozó ügyvéd.
– Volt – javította ki Kombothekra. – A támadás óta nem dolgozik.
– A harmincegyedik számú túlélővel kapcsolatban nem lehetünk
bizonyosak – folytatta Charlie –, de úgy ír, mint a művelt nők általában.
– Jenkins, Kelvey és Freeguard mind azt állítják, hogy támadójuk
arról érdeklődött, milyen érzés sikeres üzletasszonynak lenni, így
feltételezhetjük, hogy ez motivációs kapcsolat – jegyezte meg
Kombothekra.
– De ott van a NEVSZVT weboldaláról származó történet, Tanyáé,
Cardiffból – emlékeztette Simon. – Ő pincérnő, és elég gyengén
fogalmaz. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy az ő megerőszakolása
ugyanennek a sorozatnak a része.
– Időrendben ő volt az első – mondta Sellers. – Nem gondolják, hogy
ez volt az első eset, és az erőszaktevő arra gondolt: nagyszerű, de jobb
lenne menő tyúkokkal meg nézőközönséggel?
– Lehetséges – bólintott Charlie. – Talán… – abbahagyta,
elgondolkodott.
Proust ólmos sóhajtást eresztett meg.
– Látom, kezdünk elrugaszkodni a valóságtól…
– A két férfi, akik megtámadták Tanyát az étteremben, ahol
dolgozott, curryt evett. Ő volt az egyetlen a személyzet tagjai közül a
helyiségben, mindkét férfi részeg volt, késő estére járt az idő. Talán ez
volt az első támadás. Nem tervezte el, a pillanat szülte. Az egyik férfi
teljesen megfeledkezett róla, ám a másik kedvet kapott hozzá…
– Elég, őrmester. Maga nem – hogy is hívják? – nem Steven
Spielbergnek ír forgatókönyvet. Most, ha nincs más… – összedörzsölte
a kezét.
– Tanya valami okból kilóg a sorból – mondta Charlie. – Szerintem
álljunk rá a sikeres nők szálra. Gibbs, pörgesd át, milyen közös pontok
lehetnek az üzletasszonyok között.
– Volt valami tegnap a Rádió 4-en – szólalt meg Simon. – Valami
szervezet, amelyik összehozta az egyéni vállalkozókat. Jenkins és
Freeguard mindketten egyéni vállalkozók. Talán az erőszaktevő is az.
– Kelvey nem az. Nem az volt – vetette közbe Gibbs.
– Beszéltél már Yvon Cotchinnel? – kérdezte tőle Charlie.
– Rajta vagyok – mondta unottan. – De tőle nem tudunk meg
semmit. Pontosan azt mondja, amit Jenkins meghagyott neki, hogy
mondja nekünk.
Charlie szúrós pillantást vetett rá.
– Már rég fel kellett volna tárni az ügy hátterét. Mondtam, és most
újból elmondom: Sellers, keress bármit, ami arra utal, hogy valaki
jegyeket árul megerőszakolást élőben bemutató előadásokra az
interneten, élő szexshow-kra, ilyesmikre. És keresd föl a NEVSZVT-t
és a Beszélj és éld túl-t, nézd meg, hogy van-e kapcsolatuk a Cardiffban
élő Tanyával, illetve a harmincegyes túlélővel. A név és cím
visszatartása nem azt jelenti, hogy nincs név és cím.
Sellers felállt és már indult is.
– Simon, te a kis színház dolgot göngyölítsd fel. Kihagytam valamit?
– Igen, azt hiszem – Sam Kombothekra mintha zavarban lett volna. –
A szemet takaró maszkokat. Az erőszak után mindhárom nőt
visszavitték arra a helyre, ahonnan az erőszaktevő elrabolta őket.
Mindegyikükön rajta volt a maszk, mikor a férfi elhajtott. Repülőgépen
dolgozhatott? Egy pilóta vagy egy steward feltehetőleg annyi maszkhoz
fér hozzá, amennyihez csak akar.
– Jó gondolat – mondta Charlie diplomatikusan. – Bár… nos, elég
könnyű alvómaszkot vásárolni a Bootsnál.
– Ó – vörösödön el Kombothekra. – Sose járok a Bootsba –
motyogta, és Charlie azt kívánta, bár ki se nyitotta volna a száját. A
szeme sarkából látta, hogy Proust az irodája felé indul.
– Uram, egy szóra – szólt utána, és visszatartotta a lélegzetét. A
felügyelő gyűlölte, ha egyik tennivaló a megfelelő szünet közbeiktatása
nélkül követte a másikat.
 – Egy szóra? Bárcsak annyi lenne! Megyek és készítek magamnak
egy csésze zöld teát, ha megengedhető – sziszegte a Hóember. Az
utóbbi időben hagyott fel mindennemű tejtermék fogyasztásával
anélkül, hogy akármelyik munkatársának magyarázattal szolgált volna.
– Rendben, őrmester, rendben. Az irodámban leszek, csapjon le rám
késlekedés és tétovázás nélkül.
– Ejha! Mindig ilyen? – kérdezte Kombothekra, miután Proust
becsapta maga mögött üvegkalitkája ajtaját. A szoba megremegett.
– Igen – vigyorgott Charlie. Kombothekra soha nem fog rájönni,
hogy Charlie gúnyolódott.

– Egyáltalán nem. Persze, ha ez a maga borzalmas ötlete volna,

intézhetném úgy, hogy jobban érezze magát – bár szavamra, nem fogom
megtenni –, ám ez most valaki más borzalmas ötlete. Maga általában
megakadályozza a hasonló őrültségeket.
Proust hörpintett egyet az italából. Rendszerint hangosan szürcsölt.
PG Tips teát ivott sok tejjel és három cukorral. Charlie úgy gondolta, ha
már zöld teát iszik, tehetné stílusosabban is.
– Egyetértek önnel, uram – helyeselt. – Ellenőrizni akartam, hogy
nem voltam-e túl merev. Juliet Haworth világosan közölte velem, ha
megengedik, hogy beszéljen Naomi Jenkinsszel négyszemközt, akkor
talán felfedi az igazságot. Nem akartam kizárni ezt a lehetőséget
anélkül, hogy önnel megbeszéltem volna.
Proust hárítólag intett a kezével.
– Akkor se fog semmit se mondani, ha beleegyezünk a kérésébe.
Csak Jenkinst akarja kínozni. Az egyikük holtan végzi, vagy kórházban
Robert Haworth mellett. Már így is elég nagy a felfordulás.
– Hát bizony – bólogatott Charlie. – És mi lenne, ha én ülnék egy
kihallgatáson Juliet Haworth és Jenkins között? Közbe tudnék lépni, ha
rossz irányt venne a dolog. Ha Juliet Haworth beleegyezne ebbe…
– Miért tenné? Már kijelentette: négyszemközt akar beszélni
Jenkinsszel. És Jenkins miért egyezne bele?
– Már beleegyezett. Egy feltétellel.
Proust felállt, nyugtalanul csóválta a fejét.
– Mindenki feltételeket szab! Juliet Haworth is, Naomi Jenkins is. Ha
Robert Haworth életben marad, kétségkívül ő is előáll valamivel.
Elgondolkozott már azon, őrmester, mi az a maga viselkedésében,
amitől úgy gondolják, hogy előállhatnak ezekkel a különleges
kérésekkel?
Miért nekem kell mindig a sötét seggűnek lennem? Charlie a
legszívesebben sikított volna. Proust ugyanúgy erre játszik, ahogyan
Olivia is… Most, hogy összekapott a testvérével, súlytalannak érezte
magát. Nemsokára rendeznie kell ezt a dolgot. Meghallotta a Graham
nevet, és a képzeletbeli barát valóságossá vált. Megengedte magának,
hogy beleragadjon. El fogja magyarázni az egészet Oliviának. Ma este
fölhívja – nem halogatja tovább.
Tyrannosaurus Sex. Charlie igyekezett elterelni a gondolatait
Oliviáról, és fáradtan védekezni kezdett Proust ellen.
– Uram, én is pontosan így közelítem meg a kérdést, hogy…
– Tudja, mit mondott Amanda a minap?
Charlie felsóhajtott. Amanda a Hóember lánya volt. Szociológiát
tanult az Essex Egyetemen. Az ő születésnapja sem volt túl messze;
Charlie megjegyezte magában, hogy később karikázza be Proust asztali
naptárában.
– Tizenkét diák jár vele az évfolyamra, ugyanazokat a tárgyakat
hallgatják – tizenkettő! –, és mikor vizsgára kerül a sor, mindenféle
speciális körülményeket vesznek figyelembe. Valamennyien azt állítják,
hogy diszlexiások vagy… mi is az a másik dolog?
– Naomi Jenkins beszélni fog Juliet Haworthszel, ha cserébe
elvisszük Robert Haworthhöz a kórházba. – A felügyelő arckifejezését
látva Charlie még hozzátette: – És nem kérte, hogy egyedül láthassa. Én
ott leszek egész idő alatt, hogy ellenőrizzem.
– Ne legyen balfék, őrmester! – ordította Proust. – Ő egy gyilkossági
kísérlet gyanúsítottja. Hogy néz az ki, ha a sajtó megtudja?
Valamennyien a Waitrose áruházban rakodjuk majd hét végén a
polcokat.
– Egyetértenék önnel, ha Haworth eszméletén volna, uram, de mivel
nincs, és még abban sem lehetünk bizonyosak, hogy életben marad…
– Nem, őrmester! Nem!
– Uram, kissé hajlékonyabbnak kellene lennie!
Proust szemöldöke közelebb csúszott egymáshoz. Hosszú csönd állt
be.
 – Valóban? – kérdezte végül.
– Úgy gondolom, igen. Végtelenül zavaros az ügy, és a szereplők
közötti kapcsolatok alapvető fontosságúak. Mindennek ez a kulcsa. A
Haworth és Jenkins közötti kapcsolat, a Haworth és a felesége közötti,
illetve a Juliet és Jenkins közötti viszony. És ha ők szívesen találkoznak
egymással bármiféle kombinációban, nekünk meg kell adnunk a
lehetőséget. Amennyiben egész idő alatt velük vagyunk, az emellett
szóló érvek súlyosabban esnek a latba az ellenük szólóknál, uram.
Alapvető információkat csipegethetünk fel abból, ha látjuk, hogy
viselkedik Jenkins Haworth betegágyánál…
– Úgy érti, ha meglátja, amint egy nagy darab követ húz elő a
kardigánja zsebéből?
– …és Juliet Haworth és Jenkins hogyan viszonyul egymáshoz.
– Már megadtam a választ, őrmester.
– Ha ez jelent valamit, Simon egyetért velem. Úgy gondolja, hogy
mindkét esetben igent kell mondanunk. Természetesen szigorúan
felügyelve a dolgok menetét.
– Így egészen más – bólogatott Proust megértően. Azután hangot
váltott: – Ez megerősíti az ellenvéleményemet mindennel szemben, amit
javasol. Waterhouse! – prüszkölte megvetően. – De van itt egy másik
dolog…
– Urain?
– Mi a baj Gibbsszel?
– Nem tudom.
– Hát akkor találja ki, és akármi is az, tegye helyre. Elegem van
belőle, hogy ott bolyong az irodám előtt, mint valami kísértet. Sellers
már elmondta az ötletét?
– Gibbsét?
– Dehogy! Sellers azzal nyaggat, hogy vegyünk Gibbsnek egy
napórát nászajándékba.
Charlie nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon.
– Nem, senki nem említette nekem.
– Sellers arra gondolt, hogy a számlapon jelezni kéne az esküvő
dátumának vonalát. Bár ebben nem vagyok biztos. Túlságosan zavaros.
Nem lehet olyan vonalat készíteni, ami csak az év egy napját jelzi,
őrmester. Olvastam erről. Bármilyen ilyen vonal két napot jelezne, mert
minden dátumnak van egy ikertestvére. Van egy másik nap valamikor
az évben, mikor a napsugarak hajlásszöge ugyanaz, mint Gibbs
esküvőjének dátuma idején. Így annak a kis bigyónak – nódusznak
hívják – az árnyéka ezen a másik napon is az esküvő dátumára esik. –
Proust a fejét csóválta. – Nem tetszik nekem. Túlságosan zavaros.
Charlie nem volt benne biztos, hogy tudja, miről beszél.
– De Sellers ötlete ihletet adott. Mit szólna egy napórához a mi
szerény börtönünkben, kinn a hátsó falon, ahol a régi óra volt? Semmi
nincs a helyén – csak egy nagy, üres tér. Maga szerint mennyibe kerül
egy napóra?
– Nem tudom, uram. – Charlie elképzelte, amint Proust elővezeti a
javaslatot Barrow szuperintendánsnak, és csaknem kirobbant belőle a
nevetés. – Majd megkérdezem Naomi Jenkinst, ha gondolja.
A felügyelő cöcögött.
– Nyilván nem rendelhetünk tőle egyet. És a feletteseim
jóváhagyását is meg kell hozzá nyerni. De nem kerülhet túl sokba, igaz?
Mit gondol, ötszáz fontból kijöhet egy szép nagy napóra?
– Tényleg nem tudom, uram.
Proust egy nagy fekete könyvet vett fel az íróasztaláról, és
belelapozott.
– Waterhouse kedves volt, és megajándékozott ezzel. Van itt egy rész
a falba épített napórákról… Hol is van? Vannak olyanok is, amiket
állvány nélkül is a falra lehet szerelni.
– Uram, ne keressek én? Árat, várakozási időt, mindent, ön olyan
elfoglalt.
Tudta, hogy a főnöke ezt várja tőle.
– Kitűnő, őrmester. Nagyon figyelmes öntől. – Proust felragyogott,
és Charlie zavartan vette észre, hogy felvidul a váratlan dicsérettől.
Ilyen lenne az emberi természet, hogy folyton az általa ismert
legkiállhatatlanabb ember elismerése után sóvárog? Elfordult, hogy
kimenjen.
– Őrmester?
– Hm?
– Érti az álláspontomat, ugye? Nem hagyhatjuk, hogy Juliet Haworth
és Naomi Jenkins rendőrségi jelenlét nélkül magánbeszélgetést
folytasson. És ugyanúgy nem engedhetjük meg, hogy Jenkins felügyelet
nélkül meglátogassa Hawortht a kórházi ágyánál. Mindkét esetben túl
nagy a kockázat.
– Ahogy mondja, uram – válaszolta Charlie óvatosan.
– Maga közli Naomi Jenkinsszel és Juliet Haworthszel, hogy itt mi
határozzuk meg a feltételeket. Mi irányítjuk az eseményeket, nem ők!
Ha ez a két… találkozó létrejön, a nyomozóknak mindvégig jelen kell
lenniük. Nemcsak a nyomozóknak, hanem magának is, őrmester. Nem
érdekel, mennyi munkája van, vagy milyen magas a stressz-szintje. –
Megrándult az arca ezeknél a szavaknál. – Ez nem olyasmi, ami
meghatalmazással elintézhető.
Charlie durcás képet vágott, de belül ragyogott az örömtől.
– Ha ragaszkodik hozzá, uram – mondta.
 15

Április 7., péntek

– Mit tudsz a férjemről? – kérdezi tőlem Juliet.

– Hogy szeret engem – felelem neki.
Felnevet.
– Ez rólad szól, nem róla. Mit tudsz te Robertról? Például a családi
hátteréről?
Waterhouse nyomozó felveszi a tollát. Olyan pillantást vált Zailer
őrmesterrel, amit nem tudok értelmezni.
– Egyetlen családtagjával sem tartja a kapcsolatot.
– Így igaz.
Juliet pipát mutat a mutatóujjával a levegőben. A másik kezével a
szemöldökét dörzsöli, mintha újra meg újra megpróbálná letörölni a
keskeny szőrívet. Egy készüléken rögzítik a beszélgetésünket.
Ugyanakkor az emlékezetem rögzíti Juliet összes gesztusát és arcának
minden rezdülését. Ő a te feleséged, az a nő, aki gyakran beszélt veled
hétköznapi dolgokról, a kocsi megjavításától kezdve a hűtőszekrény
leolvasztásáig – miközben fogat mosott, és a szája tele volt fogkrémmel.
Alaposan megfigyelem, és minél több időt töltök vele ebben a kis
szürke szobában, annál közönségesebbnek látom. Olyan, mint amikor az
ember képtelen megnézni valami rettenetes rendellenességet ábrázoló
képet, mert felkavarodik a gyomra. Ám ha ennek ellenére kényszeríti
magát, hogy alaposan szemügyre vegye, és megismerkedjen az összes
részlettel, hétköznapivá válik, csaknem közömbös lesz.
Segít emlékeztetni rá, hogy Juliet már ugyanúgy nem osztja meg
veled a hétköznapjait, ahogyan én sem. Van, aki szerint a házasság
csupán egy darab papír; ez általában nem igaz, de ebben az esetben
igen. Te és Juliet most annyira eltávolodtatok egymástól, amennyire férj
és feleség csak eltávolodhat. Nem csupán a földrajzi távolság miatt, nem
is az őrizetbe vétel miatt, hanem azért, mert mindent elkövetett, hogy
megöljön téged. Ha felébredsz – nem, amikor felébredsz –, nem kérdés,
hogy megbocsátasz-e neki.
– Tudom, hogy Robertnek három nővére van, és az egyiket
Lottie-nak hívják. Lottie Nichollsnak – folytatom.
Úgy kellett ezt az információt kihúznom belőled, és utána bűntudatot
éreztem, hogy nem kérdeztem többet.
Újabb visító nevetés robbant ki Julietből. Gondolom, Waterhouse és
Zailer visszajátssza később. Csakhogy ők nem emlékeznek majd Juliet
hideg, üres tekintetére. De én igen.
– Miért nem beszélt Robert a nővéreivel? – szegezi nekem Juliet a
kérdést.
Pontosan emlékszem a szavaidra, csak kissé kell átalakítanom őket.
– Úgy vélik, hogy Robert nem elég jó nekik, és ezzel ugyanakkor azt
bizonyítják, hogy ők nem elég jók neki.
– Én voltam a nagy családi ellenségeskedés oka – mondja Juliet
büszkén. – Lefogadom, hogy erről nem beszélt Robert. A legközelebbi
rokonai csaknem kitagadták, amikor megtudták, hogy velem jár.
Gyűlöltek, bár én soha nem bántottam őket. A „cseber” és a „veder” jut
az ember eszébe.
Fogalmam sincs, mire gondol.
– Mondott valamit a férjem arról, hogy valamelyik vagy mindhárom
nővére – hogy is mondjam – halott?
Előrehajol, halványkék szeme ragyog.
– Mire gondolsz?
Zailer és Waterhouse ugyanúgy meghökkent, mint én, de nem
szóltak semmit. A nővéreid halottak? Valamelyik vagy mindhárom. Ez
nem lehet. Elképzelhető, hogy Juliet hazudik. Minden bizonnyal. Ha
csak nem történt valami tragédia…
Gondoltam, hogy ilyesmi árnyékolja be az életed. Szenvedélyes
vagy, tele fájdalommal; az elitélt, akire akasztófa vár, kap így az értékes
pillanatok után a nővel, akit szeret. Mikor először voltunk együtt,
megállapítottuk, hogy az érzés kölcsönös, hogy egyikünk sem lángol
jobban vagy kevésbé, mint a másik, kirobbant belőlem: – Nagyszerű. És
még azt mondják, hogy nem lehet megfogni az Isten lábát.
Úgy néztél rám, mintha megőrültem volna.
– Ó, tényleg meg lehet fogni – válaszoltad végül.
– Szóval érdekelne, ki verte szét Robert agyát – szólal meg Juliet,
mintha a szappanopera legutolsó részéről lenne szó. – Mert nem te
tetted, igaz? Te szereteeeed Robertet. Sose tudnád bántani.
– Így igaz. – Nem gúnyolhat olyasmivel, amire büszke vagyok. – Te
tetted. Mindenki tudja, hogy a te műved. Robert is tudja. Mikor
felébred, elmondja majd a rendőrségnek, hogy te tetted. Meg akartad
ölni? Vagy csak összekaptatok valamin, és eldurvult a dolog?
Juliet Zailer őrmesterre vigyorog.
– Betanították ezt a nőt? Pont úgy beszél, mintha a maguk embere
lenne. – Hozzám fordul. – Talán igazad van. Nem tudom, mi a
foglalkozásod. Zsaru vagy?
– Nem.
– Jó. Nem vagyok humoromnál. – Juliet előrehajol. – Mit szeretsz a
férjemben?
– Mire gondolsz?
– Egyszerű a kérdés. Feltételezem, hogy Robert egész vonzó, még ha
most egy kicsit hájas is. Mikor találkoztunk, soványabb volt. De vajon
elég a fizikai vonzalom? Mostanra már biztosan észrevetted, hogy
milyen szánalmas, szarrágó seggfej.
– Kedden feljelentést tettem arról, hogy megerőszakoltak – mondom
neki. Megpróbálom kizárni a látóteremből Zailer őrmestert és
Waterhouse-t. – Azt állítottam, Robert megerőszakolt, hogy a rendőrség
elkezdje keresni.
– Neked tényleg elment az eszed, ugye? – mondta Juliet.
– Honnan tudtad a részleteket, amelyeket a vallomásom során
mondtam?
Elmosolyodik.
– Miért csinálsz úgy, mintha megerőszakoltak volna? Inkább
mondtad volna azt, hogy összevertek, és ellopták a táskádat.
– A nemi erőszakot a legnehezebb bebizonyítani – válaszolom végül.
Gyakran dühített, hogy sok nő úgy tesz, mintha megerőszakolták volna,
sok pedig úgy, mint akit nem. – Nem voltak rajtam zúzódások, így
aligha verhettek össze.
– Te nem hazudtál – veti oda Juliet. – Téged megerőszakoltak. Csak
éppen nem Robert. Tudom pontosan, mi történt veled. Jelenetről
jelenetre, képről képre – Juliet hangosan csettint és eljátssza, hogy egy
fényképezőgép gombját nyomja le.
 – Lehetetlen – mondom, mikor képes vagyok megszólalni. – Hacsak
nem a rendőrség mutatta meg a vallomásomat.
Hirtelen türelmetlen lesz.
– Senki nem mutatott nekem semmiféle vallomást. Nézd, lehet, hogy
nem felelek az összes kérdésedre, de nem hazudok. Ha válaszolok,
akkor tisztességes választ adok.
– Akarja, hogy abbahagyjuk, Naomi? – kérdezi tőlem Zailer
őrmester. – Abbahagyhatja, amikor csak akarja.
– Jól vagyok – válaszolom. Ez a jéghideg asszony, emlékeztetem
magamat, ugyanaz a Juliet, aki túl szégyenlős, hogy felvegye a telefont,
túlságosan gyámoltalan, hogy megtanulja a számítógép kezelését, túl
törékeny, hogy dolgozzon, aki nem engedi, hogy éjszakai munkát
végezz, mert nem szeret egyedül lenni a házban?
Mikor eszembe jut, amiket mondtál róla, ki is mondom.
– Megváltoztál. Félénk és neurotikus voltál, a saját árnyékodtól is
féltél, mindent Robertre hagytál.
– Igaz – mosolyodik el. Csak játszik velem, és élvezi.
– Most egészen más vagy – mondom.
– Engem – mi is a megfelelő szó? Felhatalmaztak.
Vihog és Zailer őrmesterre pillant, mintha azt remélné, hogy
lenyűgözi.
– Mire? Hogy beverd Robert fejét egy téglával? – kérdezem.
– Kő volt. Az, amit ajtótámasznak használtunk, az okozta Robert
sérüléseit. Ezek a kedves rendőrök nem mondták el az alapvető
tényeket? A véres ujjlenyomataim ott voltak rajta. De a támadás után is
megfoghattam, nem igaz? A zaklatott feleség kapkodni kezd, amikor
felfedezi, hogy haldoklik a férje.
– Egy egész életében félénk, pipogya emberből nem lesz varázsütésre
ilyen hűvös, számító, magabiztos pókerjátékos – mondom. – Még akkor
sem, ha megtámadja a férjét, mert rájön, hogy az másba szerelmes.
Juliet unottnak és csalódottnak tűnik.
– Karácsony előtt tudtam meg, hogy viszonyod van vele – mondja. –
Ahogy állítja, teljesen megbíztam benne, így aztán befogtam a számat,
és beletörődtem. Szánalmas, mi?
– Szóval miért támadtad meg Robertet a múlt héten? Elmondta, hogy
otthagy miattam? Ezért akartad megölni?
 Juliet csöndben vizsgálgatta a körmeit.
– Igazad van – mondja. – Valakinek, aki egész életében félénk,
pipogya ember volt, nem valószínű, hogy megváltozik a személyisége,
még akkor sem, ha jelentős esemény történik az életében.
– Mit akarsz ezzel mondani? Hogy nem voltál mindig félénk?
– Ah – sóhajt Juliet, és lehunyja a szemét. – Nem mondhatnám, hogy
meleg, de azért már kiléptél a sarkkör területéről.
– Megjátszottad a gyöngeséget – találgatok hangosan. – Te is olyan
nő vagy, akiket gyűlölök. Nyugodtan törődhetnél magaddal, de teljesen
elhagyod magad, valahányszor felbukkan egy férfi. Elhitetted Roberttel,
hogy segítségre szorulsz és tehetetlen vagy, mert tudtad, hogy különben
otthagyna!
– Ó, istenem. Attól tartok, újból visszatértél a sarki hómezőkre
Ernest Shackletonnal és Robert Falcon Scott-tal. Talán jó időre elment.
– Juliet Waterhouse nyomozóra pillant. – Jól idéztem?
– Azért vagy ilyen, mert nem szeretsz dolgozni? – ragaszkodom a
saját módszeremhez, mert érzem, hogy végül eljutok valahova. –
Könnyebb volt otthon maradni és kihasználni Robertet?
– Szerettem dolgozni, míg tehettem – mondja Juliet. Egy kissé
megrándul az arca.
– Mit csináltál?
– Fazekas voltam. Kerámiaházikókat készítettem.
Zailer és Waterhouse is leírta.
– Láttam őket – bólintok. – Tele van velük a nappalid. Elég
undorítóak. – Hangos üvöltés zúg a fülemben, miközben igyekszem
nem magam elé képzelni Juliet nappaliját. A te nappalidat.
– Nem is hinnék, de meg tudom formázni a házukat – mondja Juliet
– Rengetegen bíztak meg azzal, hogy készítsem el a házuk modelljét.
Szerettem kidolgozni az összes részletet. Az önökét is megcsinálhatom,
ha akarják. Biztos vagyok benne, hogy hagynak dolgozni a börtönben.
Maga szeretné, ugye, Zailer őrmester? Szeretném újra kezdeni. Mondok
valamit: ha mindhárman hoznak fényképet a házukról, minden szögből,
elölről, hátulról és a két oldaláról, mindet megcsinálom.
– Miért hagytad abba a munkádat, ha annyira szeretted? – kérdezem.
– Üdvözlöm itthon, Mr. Shackleton. – Elvigyorodik. – Lefagyott
néhány lábujja, de legalább nem halt meg. Miért nem húzol egy széket a
tűzhöz?
– Mi a francról beszélsz?
Kirobban belőle a nevetés a haragomtól.
– Olyan mulatságos. Mintha láthatatlan lenne az ember. Az ember
súlyos testi sértést okoz, és senki nem tehet semmit.
– Kivéve, hogy hagynak majd megrohadni a börtönben – mutatok rá.
– Jól megleszek a börtönben, köszönöm szépen. – Zailer őrmesterhez
fordul. – Dolgozhatok a börtön könyvtárában? Tologathatom a
könyveskocsit a cellák blokkjai között? A filmekben ehhez a
munkakörhöz mindig egyfajta presztízs tapad.
– Miért csinálod ezt? – kérdezem tőle. – Ha tényleg nem törődsz
vele, hogy életed további részét börtönben töltöd, miért nem mondod
meg a rendőröknek, amit tudni akarnak: hogyan próbáltad megölni
Robertet, és miért?
Juliet fölvonja túlszedett szemöldökét.
– Nos, erre könnyen válaszolhatok: miattad. Ezért nem fedek fel
mindent jó kislány módjára. Fogalmad sincs, hogy a te léted, a Robert
életében elfoglalt helyed mennyire megváltoztat mindent.
 16

2006. 04. 07.

– Rettenetesen érzem magam – mondta Yvon Cotchin. – Ha tudtam

volna, hogy Naomi börtönben van, rögtön odamegyek. Miért nem hívott
fel? – A térdét az álláig felhúzva ült egy kifakult kék díványon
ex-férjének rendetlen nappalijában, Cambridge-ben, Great Shelfordban.
Félig üres bögrék, szennyes zoknik, távkapcsolók, régi újságok és
felbontatlan levelek borították a padlót
A ház bűzlött a fűtől; az ablakpárkányt égett alufólia-darabok és
lyukas oldalú, üres műanyag palackok borították. Cotchin sampon és
dús, édes parfümillatot árasztott. Idegenül hatott szűk, vörös
kardigánjában és fekete nadrágjában. Az egyik kezében egy csomag
bontatlan Consulate cigarettát szorongatott, a másikban sárga műanyag
öngyújtót. Nem egyszerűen idegenül hatott itt: úgy festett, mint akit
partra vetettek.
– Naomi nem volt börtönben – mondta Chris Gibbs. – Csak néhány
kérdést jött be megválaszolni.
– És most letette az óvadékot, és otthon van – tette hozzá Charlie, aki
elkísérte Gibbset, mert meg akart bizonyosodni, hogy alapos munkát
végez Naomi Jenkins ex-lakójának kikérdezése során. Gibbs
kijelentette, hogy nem hiszi, hogy bármi hasznosat megtudnak Yvon
Cotchintól, és Charlie nem akarta, hogy ez önmagát beteljesítő jóslat
legyen.
– Óvadékkal? Rettenetesen hangzik. Naomi nem tett semmi rosszat,
ugye?
– Tett valamit egyáltalán?
Cotchin félrenézett. A cigarettacsomag celofánjával játszott.
– Yvon? – sürgette Charlie. Nyisd már ki azt a dobozt, gyújts rá, az
ég szerelmére. Gyűlölte azokat, akik vég nélkül cidriztek.
– Mondtam Naominak, hogy elmondom maguknak. Sose mondtam
neki, hogy egyetértek vele, így aztán nem árulás, ha elmondom
maguknak.
– Egyetért? Mivel? – kérdezte Gibbs.
– Jobb, ha tudják az igazságot, mielőtt Robert… Hamarosan jól lesz,
igaz? Úgy értem, ha ilyen hosszú ideig túlélte…
– Azt mondta, hogy maga soha nem találkozott Robert Haworthszel
– emlékeztette Charlie.
– Ez igaz.
– Mit mondott Naomi Jenkinsnek, amiben nem ért egyet vele? –
ismételte meg a kérdést Gibbs.
– Hazudott. Azt hazudta, hogy Robert megerőszakolta. Nem tudtam
elhinni, hogy ilyesmire képes, de… azt gondolta, csak így tudja
rákényszeríteni magukat, hogy megkeressék.
– Biztos benne, hogy nem erőszakolta meg? – kérdezte Charlie.
– Teljesen. Naomi a földet is imádja, ahová ez az ember lép.
– Tudunk olyan nőkről, akik beleszerettek az erőszaktevőbe.
– De nem Naomi.
– Hogyan lehet benne ennyire biztos?
Cotchin megfontolta a kérdést.
– Amiatt, ahogyan Naomi látja a világot. Feketén-fehéren, az igazság
szemszögéből. Ismerniük kéne, hogy megértsék. Rögtön bosszút forral,
ha valaki akár pár percre beáll a parkolóhelyére. – Felsóhajtott. –
Nézzék, soha nem voltam Robert Haworth rajongója. Nem találkoztam
vele, de abból, amit Naomi mesélt… tudom, hogy nem erőszakolta meg.
Naomi nem ismerte be, hogy hazudott, mikor megtalálták Robertet? Azt
mondta, megteszi.
– Ennél kicsit bonyolultabb az ügy. – Charlie kinyitotta a kezében
tartott dossziét. Kitette a díványra a három túlélő történetét, egyet a
NEVSZVT honlapjáról – Tanya, a cardiffi pincérnő –, valamint a
harmincegyes és a hetvenkettes számú bejegyzést a Beszélj és éld túl
honlapjáról. A hetvenkettesre mutatott, amely alatt az N. J. monogram
állt. – Mint látja, ez itt Naomi monogramja az alján, és 2003. május 18-a
a dátum. Mikor Naomi bejött, hogy elmondja a hazugságát Robert
Haworthszel kapcsolatban, az egyik nyomozómat a Beszélj és éld túl
nevű weboldalra irányította, és megmondta, hogyan találja meg a
bejegyzését.
– De… nem értem. – Cotchin arcáról kiszaladt minden szín. – Naomi
még csak nem is találkozott Roberttel 2003-ban.
– Olvassa el a másik kettőt is – mondta Gibbs.
Yvonnak nem volt bátorsága ahhoz, hogy visszautasítsa. Az egyik
karját a térde köré fonva olvasni kezdett, összehúzta szemét, mintha
meg akarta volna akadályozni, hogy eljussanak tudatáig a szavak.
– Mi ez? Mi köze van Naomihoz?
– A vallomás, amit Naomi Jenkins kedden aláírt – amiben azt állítja,
hogy Robert Haworth megerőszakolta –, sok olyan részletet tartalmaz,
mint ez a két bejegyzés.
– Hogy lehet ez? – Cotchin hangja riadtnak tűnt. – Túl buta vagyok,
hogy megértsem. Mondják el, kérem, mi folyik itt.
– Legalább két eset van Nyugat-Yorkshire-ben, amely ugyanerre a
mintára illik – magyarázta neki Charlie. – Nem maga az egyetlen, aki
tudni akarja, mi folyik itt, Yvon. Ki kell derítenünk, hogy Robert
Haworth vagy valaki más erőszakolta-e meg Naomi Jenkinst és a többi
nőt. Reméljük, hogy tud nekünk segíteni.
Cotchin erősen gyűrögette a cigarettásdobozt. Észre se vette, hogy
összetörte a tartalmát.
– Naomit nem erőszakolhatták meg. Elmondta volna nekem. Én
vagyok a legjobb barátnője.
– Akkor is nála lakott? 2003 tavaszán?
– Nem, de tudnám. Naomi és én iskolás korunk óta a legjobb
barátnők vagyunk. Mindent elmondunk egymásnak. És… 2003 tavaszán
úgy tűnt, jól van, teljesen normális. Határozott és erős volt, mint mindig.
– Ilyen pontosan emlékszik ennyi idő után? – kérdezte Charlie. – Én
nem emlékszem, milyen hangulata volt a barátaimnak három évvel
ezelőtt.
Cotchin bizalmatlannak tűnt.
– Akkor kezdődtek a gondok Bennel – felelte végül. – Elég
komolyan összekaptunk. Kétszer egy héten Naominál töltöttem az
éjszakát, néha többször. Fantasztikus volt. Főzött nekem, e-mailezett az
ügyfeleimmel és mindent elrendezett körülöttem. Túlságosan feldúlt
voltam, hogy dolgozni tudjak. Amikor mindent feladtam, és teljesen
elhagytam magam, megfürdetett és megmosta a fogamat. Elvált már
valamelyikük?
Charlie sose tudta volna utánozni a Gibbs által kiadott hangot.
 – Nem – mondta.
– Akkor nem tudják elképzelni, milyen fájdalmas.
– Kicsit szokatlannak találom, hogy ide jött, miután összeveszett
Naomival – mondta Charlie. – A legtöbb nő nem az ex-férjéhez szalad,
ha bajba kerül.
Cotchin zavarba jött.
– A szüleimet túlságosan lefoglalja a munka. Nem szeretik, ha
éjszakára náluk maradok. A testvéreim és a Naomin kívüli barátaim
mind kapcsolatban élnek vagy gyerekük van. Kiborultam, rendben?
– Vannak szállodák, olcsó hotelek. Kibékülnek Bennel?
– próbálkozott Charlie. – Azért van itt?
– Ez nem tartozik magára. Nem jöttünk újból össze, ha erre akar
célozni. A vendégszobában alszom.
– Maguk ketten miért szakítottak? – Meg kell kérdeznem, gondolta
Charlie, még ha valószínűleg mindegy is. Ha csak nem… Egy hipotézis
kezdett körvonalazódni az agya hátsó részében. Valószínűtlen gondolat,
de egy próbát megér.
– Semmi köze hozzá! – tiltakozott Cotchin. – Miért akarja tudni?
– Válaszoljon a kérdésre. – Gibbs hangja csupa kellemetlen
következményt sugallt.
– Ben túl sokat ivott, és nem volt hajlandó dolgozni.
– Nagy ez a lakás – nézett körül Charlie. – És az ott egy drága tévé és
DVD-lejátszó. Hogyan engedheti meg magának Ben, ha nincs munkája?
– Örökölte – válaszolta Cotchin keserűen. – Ben soha egyetlen napot
sem dolgozott úgy igazából életében, és nem is kényszerül rá.
– Az előbb említette az első komoly veszekedésüket.
– 2003 januárjában lefeküdt valakivel, míg én elmentem
meglátogatni a testvéremet és a családját. Mire visszaérkeztem, a nő
már elment, de Ben mélyen aludt – vagy sokkal valószínűbb, hogy
eszméletlen volt –, és egy használt koton meg a nő fülbevalója ott
maradt az ágyban. Teljesen kiütötte magát, és nem kelt föl időben, hogy
eltakarítsa a nő nyomait, mire hazajövök.
Még nem bocsátott meg neki – gondolta Charlie. Ha megtette volna,
azt mondja: félrelépett, de csak egyéjszakás kaland volt. Nem jelentett
semmit.
Gibbs belepillantott a jegyzeteibe.
 – Szóval maga és Naomi Jenkins együtt voltak a házban 29-én,
szerdán és 30-án, csütörtökön egész nap, mikor elment, hogy
találkozzon Haworthszel a Traveltelben.
– Így volt – mondta Yvon Cotchin megkönnyebbülve. Szívesebben
beszélt a Robert Haworth ellen elkövetett merényletről, mint a szerelmi
életéről.
– Elhagyhatta Naomi a házat szerda éjjel vagy csütörtökön anélkül,
hogy maga észrevette volna?
– Feltehetőleg igen, az éjszaka közepén, míg aludtam. De nem tette.
Ő is aludt. Csütörtökön nem. Az irodám és a hálószobám Naomi
házának átalakított pincéjében van. Volt – javította ki magát Cotchin. –
Maga is látta – fordult Gibbs felé. – Az íróasztalom az ablak előtt áll,
rálátok a kocsibejáróra. Ha Naomi elhagyta volna a házat csütörtökön,
láttam volna.
– Egyáltalán nem hagyta el az íróasztalát? Hogy egyen valamit vagy
a fürdőszobát használja?
– De… igen, természetesen, de…
– Az alagsori ablakból látta a kocsibejárót? – kérdezte Charlie.
– Igen – felelte Cotchin, kis türelmetlenséggel a hangjában. –
Kérdezze meg őt, ő járt a házban – intett a fejével Gibbs felé. – Ha
felnéz az ember, látja a kocsibejárót és az utat. Észrevettem volna, ha
Naomi elmegy. De nem ment el.
– De ő nem kezeskedhetne magáért ugyanígy, igaz? – kérdezte
Gibbs. – A fészer, ahol ő dolgozik, a ház másik oldalán van. Nem látná
magát, ha maga kimenne, igaz?
Cotchin könyörgő tekintettel fordult Charlie-hoz.
– Én miért akartam volna megtámadni Robertet? Még csak nem is
ismertem.
– Nem tetszett magának – mondta Charlie. – A maga házassága
tönkrement – ha időlegesen is – hűtlenség miatt. – Cotchin elpirult a
szúrós megjegyzésre. – Robert Haworth egy éven át csalta a feleségét a
maga legjobb barátnőjével. Ezt maga bizonyára helytelenítette.
– Naomi befogadott, amikor végleg szakítottam Bennel – mondta
Cotchin dühösen. – Nem hagyhattam cserben csupán azért, mert
olyasmit tett, ami nekem nem tetszett. – Felsóhajtott. – Egyébként,
ahogy telt az idő, egyre inkább elfogadtam a dolgot.
 – Miért?
– Naomi imádta Robertet. Olyan boldog volt. Nem tudom, hogyan
rjam le. Szó szerint ragyogott. És azt mondta, így is érzi magát.
Gondoltam, talán tényleg Robert az igazi, és egymásnak szánta őket a
sors. Tudják, én hiszek ebben – tette hozzá védekezőleg. – Láttam, hogy
nem olyan a helyzet, mint az enyém Bennel. Ben nem azért csalt meg,
mert nem szeretett engem, vagy valaki mást jobban szeretett. Engem
akar, de túl ostoba és önző ahhoz, hogy rendesen bánjon velem. Most
már megváltozott. Csaknem teljesen abbahagyta a piálást.
Helyette drogozik – gondolta Charlie az ablakpárkányon sorakozó
holmira pillantva.
– Ha Robert szerette Naomit, miért nem hagyta el a feleségét és élt
vele?
– Jó kérdés. Azt hiszem, becsapta Naomit, bár ő azt állítja, hogy
nem. Robert azt állította, hogy szenved Juliet mellett, de képtelen
elhagyni, mert akkor a nő összeomlana, ami szerintem marhaság. Ha
olyan boldogtalan lett volna Juliet mellett, mint ahogy Naominak
mondta, akkor rég meglépett volna. A férfiak nem maradnak
kötelességből, ha valami jobb helyet találnak. Csak a nők olyan ostobák,
hogy ezt tegyék. Mikor Naomi hétfőn elment Robert házához, hogy
megkeresse, találkozott Juliettel, és kiderült, hogy egyáltalán nem olyan,
mint amilyennek Robert beállította.
A nappali ajtaja kinyílt és bejött egy férfi. Charlie úgy gondolta, ő
Ben Cotchin. Csak egy piros és sötétkék kockás bokszeralsónadrág volt
rajta. A férfi magas volt, sovány, borotválatlan, hosszú, sötét haját
lófarokba fogta. Pont úgy, mint Yvon – gondolta Charlie –, ugyanaz a
hajszín, ugyanaz a stílus.
– Kér valaki egy italt? – kérdezte.
– Nem, köszönjük – válaszolta Charlie a maga, Gibbs és Yvon
nevében. Ha Ben italt készítene nekik, az csak időveszteséget jelentene.
– Robert és Naomi csak egy dologról beszélgetett – folytatta Yvon,
mikor volt férje elhagyta a szobát –, hogy mennyire szeretik egymást és
milyen igazságtalan és szomorú, hogy nem élhetnek együtt. Egy
alternatív valóságot kreáltak, amely csak hetente három órára egyetlen
szobában létezett. Robert miért nem vitte el soha hét végére valahova?
Azt mondta, nem hagyhatja magára ilyen hosszú időre Julietet…
 – Maga szerint mi volt az oka? – kérdezte Charlie.
– Robert kontrolmániás. Julietet is akarta és Naomit is, és Naomit
egy nagyon szűk dobozban akarta tartani: csütörtökön négytől hétig.
Naomi nem látta ezt. Annyira reménytelen. Olyan, mintha hiába tudna
Robertről bizonyos dolgokat, mert nem is tudja, hogy tudja őket, ha érti
mire gondolok. Azokból a dolgokból, amiket Naomi elmondott nekem,
az jön le, hogy a fickó uralkodni akar. De én nem olyannak látom
azokat a dolgokat, amilyenek, és Naomi sem képes rá.
– Miféle dolgokat?
A mód, ahogy Yvon a szemét forgatta, arról árulkodott, hogy
rengeteg mindent tudna mondani.
– Például mindig vitt egy üveg bort, mikor találkoztak. Egyszer
felborult az üveg, miközben ágyba bújtak. Csaknem tele volt, és a bor jó
része kiömlött a szőnyegre. Naomi mondta, hogy megy és hoz egy
másik üveggel, de Robert nem engedte. Teljesen kiborult attól, hogy
Naominak ez egyáltalán eszébe jutott.
– Ha csak három órát tölthettek együtt – kezdte Charlie, de Yvon
csóválta a fejét.
– Nem, nem erről volt szó. Elmagyarázta Naominak. Megütközött
azon, hogy a lány természetesnek veszi, hogy ha felborítja a bort, vesz
még egyet a kiömlött helyett. Az ő figyelmetlensége miatt ömlött ki a
bor, ezért úgy gondolta, hogy bűnhődésképpen megérdemli, hogy bor
nélkül maradjon. Nem bűnhődésnek nevezte, de ez volt a lényege.
Naomi mesélte, hogy Robert rosszul érezte magát a feldöntött üveg
miatt és nem akart rögtön megbocsátani magának. „Véletlen
vandalizmus”, így nevezte. Egész idő alatt mindenféle hülyeséggel jött
elő, nem tudta normálisan kezelni a váratlan eseményeket. Azt hiszem,
kicsit hangyás. Elcseszett figura.
Gibbshez fordult.
– Mikor kapom vissza a számítógépemet?
– Már visszakerült – mondta Gibbs. – Naomi Jenkins házában van.
– De… én most itt lakom. Szükségem van rá a munkámhoz.
– Nem vagyok fuvaros. Magának kell elhoznia.
Charlie úgy döntött, itt az ideje, hogy megszellőztesse az elméletét.
– Yvon, lehetséges az, hogy magát erőszakolták meg három évvel
ezelőtt? Azért került olyan kétségbeejtő állapotba, és azért kezdett
széthullani a házassága? Naomi írt a Beszélj és éld túl weboldalára
maga helyett, és a saját monogramját írta alá, hogy megőrizze a maga
névtelenségét?
Eltartott egy ideig, míg Yvon felfogta a kérdést. Láthatóan
csikorogtak agyában a fogaskerekek. Mikor sikerült megértenie, rémült
pillantást vetett az őrmesterre.
– Nem! – tiltakozott határozottan. – Egyáltalán nem. Milyen
rettenetes ötlet! Hogy képzeli?
Charlie úgy döntött, nem érdemes belemenni a dologba.
– Rendben – bólintott, és felállt. – Egyelőre ennyi, de valószínűleg
kell még beszélnünk magával. Ugye, nem tervezi, hogy elutazik?
– Lehet, hogy igen – válaszolta Yvon, mint a kisgyerek, akit
rajtakaptak.
– Hova?
– Skóciába egy helyre. Ben azt mondta, hogy kikapcsolódásra van
szükségem, és igaza van.
– Ő is megy?
– Igen. Mint a barátom. Nem tudom, miért érdekli magát Ben meg az
én kapcsolatom.
– Kíváncsi ember vagyok – felelte Charlie.
– Ennek semmi köze ehhez.
– Szükségünk lehet az ottani címére.
Yvon egy kis fekete táskáért nyúlt a kanapé mellett, a csészék és az
újságok között. Pár pillanattal később átadott Charlie-nak egy ismerős
névjegyet.
– Ezüst Domb Luxus Faházak? – Charlie hangja meg sem remegett.
– Ide fog menni? Miért ide?
– Nagy árengedményt kapok, tudja. Én terveztem a weboldalukat.
– Hogyan találták meg magát?
Yvont meglepte Charlie érdeklődése.
– Graham, a tulajdonos, apám barátja. Apám tanította az egyetemen.
– Melyik egyetemen?
– Oxfordban. Graham évfolyamelső volt klasszika-filológiából.
Apám csalódott volt, hogy nem lett tanár. Miért érdekli?
Ebbe jobb nem belemenni. Graham, amint klasszikafilológiát tanít!
Tréfálkozott Charlie-val, mikor a lány mondta neki, hogy olvasta A
Manderley-ház asszonya című könyvet Daphne Du Maurier-től. Ó,
nagyon menő, főnök. Valószínűleg zavarta a saját diplomája. Szerény.
Hagyd abba, mondta magának Charlie. Nem szeretted. Csak
átmenetileg, futólag kedvelted. Ennyi.
– Naomi járt valaha az Ezüst Domb Faházakban? – tette föl a
kérdést. – Nála volt a névjegyük.
Yvon a fejét rázta.
– Megpróbáltam rábeszélni, de… miután találkozott Roberttel, nem
akart elmenni. Azt hiszem, azt gondolta, ha nem tud Roberttel menni,
akkor nem is érdekli.
Charlie agya gyorsan dolgozott. Szóval ezért volt Naominál a
névjegy. Graham ismerte Yvon Cotchint; Charlie-nak fel kellett volna
hívnia a férfit. Naomi és Robert járhatott az Ezüst Domb Faházakban,
akármit is mond Yvon.
– Miért foglalkozol Miss Menthol Cigivel és a hippi férjével? –
vetette oda Gibbs, mikor visszamentek a kocsihoz. – Arrogáns seggfej!
Magasról tett rá, hogy kiszúrtuk a vízipipa-gyűjteményét!
– Érdekel mások kapcsolata – mondta neki Charlie.
– Kivéve, ha rólam van szó. Az unalmas vén Chris Gibbs és az
unalmas barátnője.
Charlie az ujjhegyével masszírozta a homlokát.
– Gibbs, ha nem akarsz megnősülni, az ég szerelmére, ne tedd.
Mondd meg Debbie-nek, hogy meggondoltad magad.
Gibbs az utat bámulta.
– Lefogadom, hogy tapsikolnál, igaz? – jelentette ki.

– Nem tudom – mondta Prue Kelvey. A két kezén ülve nézte Robert
Haworth kinagyított képét. Sam Kombothekra úgy vélte, hogy kitűnő
munkát végzett, mikor elrejtette a csalódását. – Mikor először mutatta
meg nekem, meglepődtem – ez nem az az arc, ami kísért… amióta az
megtörtént. De az emlékek és az… érzések eltorzítják a dolgokat, ugye?
És ez az ember hasonlít a fejemben élőhöz. Lehet ő is. Csak nem… nem
mondhatom, hogy felismerem.
Hosszú szünet következett. Aztán megkérdezte:
– Ki ő?
– Nem mondhatom meg magának. Sajnálom.
 Kelvey vita nélkül elfogadta a választ. Sam úgy döntött, nem mondja
meg, hogy a DNS-mintát, amit a nő megerőszakolása után vettek,
összehasonlítják ezzel a férfiével, akit nagyon hasonló bűntettel
vádoltak. Sam érezte, hogy Prue Kelvey nem igazán szeretné, ha bármit
elmondana neki. Előre tudta, hogy ennyi is túl sok lesz.
A nő bizonytalan volt önmagában, kételkedett mindenben, amit
mondott, kivéve a teljesen egyértelmű dolgokat. Sam remélte, hogy
Sandy Freeguarddal több szerencséje lesz. Mikor felállt, hogy
elinduljon, Prue Kelvey megkönnyebbült. Sam rettenetesen érezte
magát, mikor leesett neki, hogy a nő az erőszaktevő arca mellett
mostantól az ő vonásait is összeköti a támadással.
Freeguard háza nagyjából egyórányi autóútra feküdt Kelvey házától.
Sam nem először autózott az egyik nő házától a másikig. Nem törődött
az M62-essel, ha csak nem állt rajta a kocsisor. Legjobban a Shipleyn és
Bradfordon át vezető kínlódást utálta, a mocskos, málló bérlakások
közötti úton, de hasonlóan nyomasztotta a hosszan elterülő, csillogó
bevásárlóközpont, az új mozi a sokemeletes parkolóházával és az
étteremláncokkal együtt. Nagy, szürke, mohó blokkok. Lehet ennél
fantáziátlanabb az építészet?
A sors kegyelméből üres volt az út, így Otley elhagyása után
negyvenöt perccel Sam már Sandy Freeguard háza előtt állt. Freeguard
bizonyos szempontból éppen az ellentéte volt Prue Kelveynek. Az első
pillanattól fogva megnyugtatta Samet. Sandy mindig mosolygott, mikor
Sam bejelentés nélkül megjelent, kellemes légkört teremtett,
tréfálkozott, alig hagyta Sam et szóhoz jutni. Ha egy kicsit
elkalandozott, esélye se volt rá, hogy lépést tudjon tartani a lánnyal.
Sandy egy perc alatt több tucat témát érintett. Sam kedvelte és
gyanította, hogy azért fecseg ennyit, hogy csökkentse a rá nehezedő
nyomást. Érezte vajon, hogy milyen megterhelő számára olyan nőkkel
foglalkozni, akik más férfiak miatt mentek keresztül a poklon? A
bűntudat megmérgezte az életét. Egyetlen általa ismert ember sem volt
ilyen; Sam már a gondolattól is rosszul lett, hogy ismer olyasvalakit, aki
képes azt megtenni, amit Prue Kelveyvel és Sandy Freeguarddal
műveltek.
– …de természetesen lehetséges, hogy Peter és Sue a rossz végén állt
a botnak, és ezért Kavitha úgy gondolta, inkább engem faggat.
 Samnek fogalma sem volt, miről beszél. Peter, Sue és Kavitha Sam
kollégái voltak. Sandy Freeguard az egész csoporttal tegeződött. ő
tartotta bennük a reményt, mikor már kezdett úgy kinézni, hogy nem
kapják el a támadóját. Nem csüggedt. Ehelyett szervezett helyben egy
áldozatokat támogató klubot, elvégezte a tanácsadói tanfolyamot,
önkéntes munkát végzett a Megerőszakoltak Válságközpontjában és a
Szamaritánusoknál is. Legutóbb, mikor Sam látta, a lány arról beszélt,
hogy ír egy könyvet.
– Lehet, hogy író vagyok – mondta. – Nem hagy nyugodni a téma.
Először azt hittem, nem etikus, ha a tapasztalataimról írok, de… az
egyetlen ember, akit kihasználhatnék, az magam vagyok, engem meg
nem érdekel, akkor miért ne?
Sam félbeszakította a csevegését.
– Van egy fénykép, amit megmutatok, Sandy. Úgy gondoljuk, talán ő
lehet az.
Sandy megállt, tátva maradt a szája.
– Jó – mondta. – Úgy érted, hogy valóban ő lehet?
Sam bólintott.
– Akkor gyerünk, elő vele – mondta a lány. Tekintetével már
átkutatta a férfi ruháit, nézte a kezét, hogy lássa, nincs-e benne valami.
Ha Sam nem adja elég gyorsan oda a képet, lehet, hogy megmotozza.
Az őrmester előhúzta a fényképet a nadrágzsebéből, és átadta a
lánynak. Ő gyors pillantást vetett rá, aztán kíváncsian vizsgálgatta
Samet.
– Ez valami tréfa? – kérdezte.
– Természetesen nem. Ez nem ő?
– Nem. Határozottan nem.
– Sajnálom… – Bűntudat öntötte el Samet. Mondania kellett volna a
lánynak, hogy ne reménykedjen túlzottan. Nem kellett volna ilyen
gyorsan odaadnia a képet, akármennyire is akarta Sandy. Talán nem is
olyan erős, mint amilyennek látszik, talán ez…
– Sam, én ismerem ezt az embert.
– Micsoda? – Döbbenten pillantott föl – De azt mondtad…
– Azt mondtam, hogy nem ez az ember erőszakolt meg. – Sandy
Freeguard nevetett a meglepett arckifejezésén. – Ő Robert Haworth. Mi
az ördögből gondoltátok, hogy ő az?
 17

Április 7., péntek

Fogom a kezedet. Nehéz elmesélni ezt az érzést olyasvalakinek, aki nem

tapasztalta meg. A testem izzik és pattog, ahogy elégeted a sötétséget
benne, tomboló melegségeddel. Valami bekapcsolt bennem, amikor
megérintettelek, és úgy érzem magam, mint azon az első napon a
benzinkútnál: izgatottan és biztonságban. Vissza kell kapaszkodnom a
meredélyen. Halványodtam, és most, éppen idejében visszacsatlakoztam
életem forrásához. Te is ezt érzed? Nem kérdezem meg a nővéreket.
Eshetőségről és statisztikákról beszélnének. Azt mondanák: „A
tudomány megmutatja…”
Tudom, hogy tudod, hogy itt vagyok. Nem kell megmozdulnod, vagy
bármit is mondanod; érzem, ahogy a felismerés energiája a kezedből az
enyémbe árad.
Zailer őrmester a szobád sarkában áll, figyel minket. Útban idefelé
figyelmeztetett, hogy a látvány, ami itt fogad, esetleg aggodalommal tölt
majd el, de látta, mekkorát tévedett, mikor megérkeztünk, és az
ágyadhoz rohantam. Olyan lelkesen akartalak megérinteni, mint mindig.
Téged látlak, Robert, nem a kötést, és nem a csöveket. Csak téged és a
képernyőt, amely azt mutatja, hogy a szíved dobog, eleven. Nincs
szükségem orvosokra, hogy az erős, egészséges szívedről beszéljenek.
Az ágyad felső részét úgy állították be, hogy támassza a hátadat.
Kényelmesnek tűnik, mintha elaludtál volna egy napozóágyon,
könyvvel az öledben. Békésen.
– Ez az első eset – mondom Zailer őrmesternek. – Ez az első és az
egyetlen alkalom egész életében, hogy sikerült elmenekülnie. Ezért nem
áll még készen rá, hogy felébredjen.
Ő mintha kétkedne.
– Ne feledje, nem maradhatunk itt egész nap – mondja.
Megragadom a kezedet.
– Robert? – kezdem kísérletképpen. – Minden rendben lesz.
Szeretlek. – Elhatároztam, hogy pontosan úgy beszélek hozzád, mintha
egyedül lennénk; nem akarom, hogy úgy érezd, másként viselkedem, és
emiatt megzavarodj vagy megijedj. Én még mindig én vagyok, és te is
te vagy; a kettőnk kapcsolata semmit se változott, ugye, Robert? Zailer
őrmesterre úgy kell tekintenünk, mintha a bútorzat része volna, mint a
kis fekete tévékészülék az ágyaddal szemközt a magas polcon, a zöld
szék, amin ülök vagy a kis, lekerekített sarkú műanyag asztal, amelyen
egy pohár és egy kancsó víz áll.
A kórházban kedvelik a lekerekített széleket. Nincsenek derékszögek
még a padló és a falak között sem, ívelt gumiszegély köti össze körben a
kettőt. Mikor ezt látom, eszembe jut, hogy az összes ártalmas dolgot
távol kell tartani tőled.
Az ágyad mögött egy nagy vészjelző gombot szereltek a falra.
– Ez nem túl okos dolog – mondom és megsimogatom a karodat. –
Kitették a vizet és a poharat az asztalra, de hogyan fogod meginni?
Valakinek fura humora van itt a kórházban.
Könnyed a hangom. Mindig én vidítottam fel mindkettőnket. Nem
fogok a kezemet tördelve pityeregni melletted. Már sok mindenen
átmentem, és nem akarom, hogy még rosszabb legyen a helyzet.
– Talán így próbálják serkenteni a gyógyulásodat – folytatom. –
Ugyanaz, mint a tévé a polcon. Az orvosok bejönnek, és azt mondják,
hogy ha gyorsan felébredsz, megnézheted a Készpénz a padláson című
show-műsort, és ihatsz vizet. Nem valami erős motiváció, igaz?
Pezsgővel kellene megtölteniük a kancsót.
Ha tudnál mosolyogni, elmosolyodnál. Egyszer mondtad nekem,
hogy szereted a pezsgőt, de csak étteremben iszol. Ez fájt nekem,
tapintatlanságnak éreztem tőled, mivel sose voltunk együtt étteremben,
és attól tartok, nem is leszünk. Elképzeltelek téged és Julietet a Bay
Tree étteremben – ahol a Magret de Canard aux Poires-t vetted nekem
–, ahogyan boldogan csevegsz vég nélkül a konyhafőnökkel, mikor
előjön a konyhából, mert tudod, hogy bármikor beszélgethetsz a
feleségeddel. Szinte látlak magam előtt benneteket, és belesajdul a
szívem.
– Nem hittem, hogy külön szobád van – mondom. – Ez szép dolog.
Minden tiszta. Naponta takarítanak?
Szünetet tartok, mielőtt újból megszólalok. Azt akarom, hogy tudd,
mennyire reménykedem, hogy válaszolsz.
– És remek a kilátás is. Egy kis négyszögletes udvar dilis
járólapokkal kikövezve. Három oldalon padok szegélyezik, és a
közepében van egy kis kert. Az udvar egyik oldalán egy sor kerek bokor
növekszik. Ha jobbra fordítod a fejed, és kinyitod a szemed,
megláthatod.
Zailer őrmester mobilja megszólal. A zaj megriaszt, és elengedem a
kezedet. Várom, hogy az őrmester bocsánatot kérjen, és kikapcsolja a
telefonját, de ő fogadja a hívást.
– Igen – mondja többször. Aztán: – Valóban?
Kíváncsi vagyok, hogy van-e valami köze hozzád vagy Juliethez.
– Tudod, mi történt veled? – suttogom, és közelebb hajolok. – Én
nem tudom pontosan, de a rendőrség szerint Juliet támadt rád. Majdnem
meghaltál. Nekem köszönhetően idejében megtaláltak. Megoperáltak…
Kopognak az ajtón. Megfordulok; a nővér az, aki bevezetett minket,
egy kövérkés, fiatal nő, szőke haját lófarokban fogta össze. Félek, azt
mondja majd, hogy el kell mennünk, de mosolyogva Zailer őrmesterhez
szól.
– Már korábban is kértem önt, hogy az osztályon ne használja a
mobiltelefonját. Interferál a gépeinkkel. Kapcsolja ki.
– Elnézést – Zailer őrmester visszateszi a telefonját a táskájába.
Mikor a nővér kimegy, hozzám fordul.
– Hülyeség, hogy hatással van a gépekre. Az orvosok is folyton
használják a telefonjukat. Ostoba nő.
– Csak a munkáját végzi – mondom neki. – Időnként értelmetlen
szabályok betartására is szükség van. Azt hittem, a munkájából
fakadóan maga jobban tolerálja az ilyesmit.
– Még két perc, és megyünk – figyelmeztet. – Dolgom van.
Visszafordulok hozzád.
– Szerintem nem bánod, hogy ide kerültél, igaz? – mondom. – Egy
csomó ember gyűlöli a kórházakat, de nem hiszem, hogy te is közéjük
tartozol. Sose beszéltünk erről, de lefogadom, ha beszéltünk volna, azt
mondtad volna, ugyanazért szereted, mint a benzinkutakat.
– Szereti a benzinkutakat? – szakit félbe Zailer őrmester hangja. –
Elnézést, de… ilyet még sohasem hallottam. Mindenki gyűlöli a
benzinkutakat.
 Én sose gyűlöltem őket, és amióta veled találkoztam, megszerettem
őket. Nem csak Rawndesley keleti benzinkútját – az összes benzinkutat
az autópályán. Igazad van: teljesen önfenntartók, olyan helyek, amelyek
bárhol lehetnek, megszabadultak a földrajz zsarnoksága alól, ahogy
egyszer korábban említetted.
– Mindegyikük olyan világ, mintha a valóságos téren és időn kívül
lenne – mondtad. – Azért szeretem őket, mert túlcsordul a képzeletem.
– Az összes teherautó-sofőr így érez? – tréfálkoztam veled. – Ez
olyasmi, mint a hivatástudat?
Úgy válaszoltál, mintha a kérdésem halálosan komoly lett volna:
– Nem tudom. Talán.
Most valahányszor elhajtok egy „Üzemanyag” vagy egy
„Üdvözöljük” feliratú tábla mellett és megpillantom a kék alapon fehér
vonalakból álló, ágyat ábrázoló kis képet, magunkra és a tizenegyes
szobára gondolok.
– Tegnap este elmentem oda – mondom neked. – A szobánkba. Arra
gondoltam… nem bírok kihagyni egy hetet.
– A Traveltelben töltötte a tegnap éjszakát? – szakít félbe újból
Zailer őrmester.
Bólintok.
– De én otthon vettem föl magát ma reggel.
– Öt harminckor hagytam el a Traveltelt, és hatra hazaértem –
mondom neki. – Nem aludtam túl sokat. Jogom volt megtenni, nem?
– Hogyne – bólint.
Újból megszólal a telefonja. Ezúttal nem engedem el a kezedet.
– Igen – mondja az őrmester. – Micsoda? – Furcsa pillantást vet rám.
– Igen. Visszahívlak.
– Mi van? – kérdezem, s nem érdekel, ha túllépem a határt.
– Várjon itt – mondja nekem. – Pár másodperc és itt vagyok.
Mikor elment, odamegyek az asztalhoz és töltök magamnak egy
pohár vizet.
– Nem szabadna bennünket kettesben hagynia – folytatom. – Ezt
mondta idefelé jövet. De itt hagyott. Ez jó. Azt jelenti, hogy jobban
bízik bennem, mint első alkalommal. Talán az, hogy látott bennünket
együtt, rádöbbenti… – mély levegőt veszek. – Juliet megpróbált téged
megölni, Robert. Elválhatsz tőle. És akkor összeházasodhatunk. A
házasságkötésünk után is járunk csütörtökönként a Traveltelbe?
Abbahagyom. A szívem a torkomba ugrik. Pislogok, és ellenőrzőm,
nem hallucinálok-e.
A szemhéjad és az ajkad megrándul. Nyitva van a szemed.
Kiesik a víz a kezemből, hozzád lépek, és megfogom a kezedet.
– Robert?
– Naomi.
Alig több suttogásnál a kiejtett szó.
– Ó, istenem. Robert. Én… – félek megszólalni.
Mozog a szád, mintha valami mást próbálnál mondani. Eltorzul az
arcod.
– Fáj valamid? – kérdezem. – Hívjam a nővért?
– Menj el – suttogod.
Csak bámulom a kicserepesedett ajkadat. A fejemet rázom. Ez
lehetetlen. Nem létezik. Nem tudod, mit beszélsz.
– Én vagyok, Robert. Nem Juliet.
– Tudom, ki vagy. Hagyj békén.
Valami elkezd zuhanni bennem, és csak zuhan. Ez nem történhet
meg. Te szeretsz. Tudom.
– Szeretsz engem – mondom ki hangosan. – És én is szeretlek.
Egyszer éreztem azelőtt ezt a hasadó érzést, mikor a világ összes
szépségét elszakítják tőlem. Tudom tapasztalatból, hogy pillanatok
kérdése, hogy teljesen leszakad, én meg csak sodródom: a biztonsághoz
és a boldogsághoz fűződő minden kapcsolat megsemmisül és nincs
mibe kapaszkodni.
– Takarodj – mondod.
– Miért? – Megdermedek a döbbenettől. Nincsenek könnyeim. Ha
magadnál lennél, nem mondanád azt, amit mondtál, de akkor is
magyarázatot kell kérnem; mi mást tehetnék? A legszívesebben ököllel
verném a mellkasodat, hogy ismét a régi legyél. Ez a legszörnyűbb
rémálmom. Mielőtt a rendőrség megtalált, és az életedért rettegtem, erre
nem gondoltam.
– Tudod, miért – mondod egyenesen rám nézve. Csakhogy fogalmam
sincs. Már éppen könyörögni kezdek, mikor hirtelen ívbe feszül a hátad,
és nyögés szakad fel belőled. Kifordul a szemed, és reszketni kezdesz,
mintha földrengés tombolna benned. Fehér hab üt ki a szád szélén.
Eltelik pár pillanat, amíg eszembe jut, hogy megnyomjam a
vészcsengőt. Halk, ismétlődd pittyegést hallok a folyosóról.
– Naomi? – hallatszik Zailer őrmester hangja a hátam mögül. A
gombot nyomó ujjamra néz, az üvegre és a kiömlött vízre a padlón. –
Jézusom! – kihúz a karomnál fogva az osztály folyosójára. – Mi a franc
történt? – kiáltja. A testem merev és jeges, mint a hideg vízben hagyott
spongya. Az agyam próbálja meg nem történtté tenni életem utolsó pár
percét.
Nem érdekel, mit mondtál. Boldogan meghalnék, ha ez azt jelentené,
hogy te életben maradsz. Csak azt látom, mielőtt kitessékelnek az
intenzív osztályról, hogy három nővér szalad a szobádba.

– Nem mondtam maguknak igazat – vallom be Zailer őrmesternek. –

Hazudtam. Sajnálom.
Ezen a reggelen rohadtul nem érdekel, mit gondol. Fogalma sincs,
mennyire szükségem van a segítségére. Gyökeresen megváltoztak az
erőviszonyok. Amíg biztos voltam benne, hogy szeretsz, mindenható
voltam.
Csaknem elértünk Rawndesleybe. Nem akarom, hogy Zailer
őrmester kirakjon a házamnál. Nem akarom, hogy ott hagyjon. Nem
akarok egyedül maradni. Beszéltetnem kell. Míg vezet, élénk
emlékképek villannak föl bennem – mintha egy mozifilm állóképei
lennének –, az elrablásom részletei: a makkos díszítésű ágy, a faasztal.
A férfi. A te szerelmed puha, párnázott rétegként védelmezett, és most
lefoszlott rólam. A lelkem zavaros és védtelen lett
– Hazudott? – kérdezi Zailer őrmester. Úgy érzem, mindjárt
megfulladok a közönyétől.
– Valóban megerőszakoltak: a vallomásom minden részlete igaz. De
nem Robert követte el. Nem tudom, ki volt az. Sajnálom, hogy
hazudtam.
Yvonnak igaza volt. Minden az én hibám, csak magamnak
köszönhetem, ami történt. Hazudtam, mikor összekevertem életem
legjobb dolgát a legrosszabbal. Szentségtörés volt. Véletlen
vandalizmus, ahogy te mondanád. És most megbüntetnek.
– A hatóság félrevezetésével is vádolhatnám – mondja Zailer
őrmester. – És mi van a pánikrohammal, Robert ablakánál a múlt
hétfőn? Mi az a rettenetes dolog, amiről azt állítja, hogy látta, csak nem
emlékszik rá? Az is hazugság volt?
Újabb fényes villanás, mint mikor felhúzzák a redőnyt, és újból
látom a nappalidat. Ott vagyok, benézek az üvegen. Eláll a lélegzetem,
az ülésbe, a műszerfalba kapaszkodom.
– Álljon meg – sikerül kinyögnöm. – Kérem!
Ügyetlenkedem a kilinccsel, mintha az életem múlna rajta, mint az,
akinek víz alá merült a kocsija. Látom a szobát, az üveges szekrényt.
Gondolatban közel hozom, közelebb lépek hozzá.
Zailer őrmester megáll a járda mellett. Kinyitom a kocsi ajtaját, és
megszabadulok a biztonsági övtől.
– Tegye a fejét a két térde közé – mondja. Jobban érzem magam,
hogy lekerült rólam az öv. Lassan kienged a szorító érzés a
mellkasomban. Mélyeket lélegzem. A homlokomról verejtékcsepp
hullik a kezemre.
– Hol találták meg őt? – kérdezem zihálva. – Robertet. A nappaliban
volt? Mondja meg!
– A hálószobában, az ágyban feküdt – feleli Zailer őrmester. – A
nappaliban nem találtunk semmit.
Amit láttam – az az elviselhetetlen valami –, az üveges vitrinben
volt. Most már tudom, de félek megmondani Zailer őrmesternek. Ez
esetleg arra ösztönözné, hogy menjünk oda, és én képtelen vagyok rá.
Inkább mérget innék, mint hogy még egyszer benézzek azon az ablakon.
– Mi a maga keresztneve? – kérdezem, mikor újból tudok lélegezni.
Összevonja a szemöldökét, mintha bosszantaná, hogy megkérdeztem.
– Charlotte – mondja. – Miért?
– Hívhatom Charlotte-nak?
– Nem. Gyűlölöm ezt a nevet, úgy hangzik, mint valami Viktória
korabeli nagynéni neve, Charlie vagyok, de nem, nem szólíthat így.
– Telefonáljon megint a kórházba, kérem!
– Robert még életben van. Ha nem lenne, felhívtak volna.
Túl gyönge vagyok, hogy vitatkozzam.
– Akármit mondtam, és akármi rosszat tettem, meg kell értenie… az
életemért küzdöttem – mondom neki.
– Naomi, emlékszik, hogy kimentem Robert szobájából, hogy
telefonáljak? – mondja gyöngéden Zailer őrmester.
 Bólintok.
– A West Yorkshire-i központi nyomozó ügynökség rendőr
őrmestere, Sam Kombothekra megmutatta Robert fényképét Prue
Kelveynek és Sandy Freeguardnak. Emiatt hívott fel.
Először fogalmam sincs, kikről beszél. Aztán eszembe jut.
Megkönnyebbülve lehunyom a szememet. Hirtelen ráébredek, hogy
tudat alatt végig erre a hírre vártam.
– Jó – sóhajtom. – Akkor már nem gyanúsítják Robertet sorozatos
nemi erőszakkal.
Az az ostoba, rettenetes dolog, amit tettem, nem nyomaszt tovább, és
végre elfelejthetjük.
– Prue Kelvey azt mondta, nem biztos benne…
– Micsoda? Mire gondol?
– Nem történt pozitív azonosítás, de azt mondta, hogy hasonló típus
volt, és lehetséges, hogy ő az.
– Ez nevetséges. Rosszul emlékszik. Talán azért gondolta, hogy
esetleg Robert a tettes, mert egy zsaru mutatta neki a fényképet.
Valószínűleg nem akarta összezavarni a dolgokat azzal, hogy kijelenti,
nem ő volt.
– Biztos vagyok benne, hogy így van – bólint Zailer őrmester. – Nem
is az ő válasza érdekel engem. Az ő esetében megvan az elkövetőtől vett
DNS-vizsgálat eredménye, azt összehasonlíthatjuk Robertével, s ha nem
ő követte el, nemsokára bizonyítást nyer…
– Hogy érti azt, hogy ha nem ő követte el? Tudja, hogy én találtam ki
a történetet. Igaz? Mármint a Roberttel kapcsolatos részt.
Bólint.
– Azt hiszem. De ha valaki olyan könnyedén hazudik, mint maga,
nehéz eligazodni rajta, mikor higgyen neki az ember. Felismerné a
támadója arcát ennyi év után?
– Igen.
– Sokkal magabiztosabb, mint Prue Kelvey. Az az igazság, hogy az ő
vallomása nemigen segíti a nyomozást. Sandy Freeguard reakciója
sokkal izgalmasabb. Ő határozottan állítja, nem Robert erőszakolta
meg…
– Hála az égnek, legalább az egyik emlékszik!
– …de azt is mondta, hogy ismeri. Tudta, hogy Robert Haworthnek
hívják.
Megbicsaklik a gondolkodásom. Összekavarodnak bennem a dolgok.
Semmi nincs ott, ahol hiszem, vagy nem az, aminek gondolom.
– Mondja – suttogom.
– Három hónappal a megerőszakolása után, Sandy találkozott
Roberttel. Elkezdtek járni.
– Hol találkoztak? Ez hülyeség. Egyetlen nő sem szerez ilyen
gyorsan barátot, aki hozzám hasonlóan átment ezeken a dolgokon.
– Sandy Freeguard igen. Huddersfield városközpontjában
ismerkedtek meg. Összekoccant a kocsijuk.
– Úgy érti, a teherautóval?
Elszántan hárítok minden új tényt. Itt valami tévedésnek kell lennie.
Nem ismerem ezt a Kombothekra rendőr őrmestert… miért bíznék
abban, amit mond?
– Nem, Robert a Volvóval volt. A baleset Freeguard hibájából
történt, azt mondja, és emiatt nagyon feldúlt volt. Robert viszont
végtelenül megértőnek bizonyult, és egy kávé mellett kötöttek ki. Így
kezdődött a kapcsolatuk.
– De… nem! Ez túl sok véletlen!
– Maga mondta – jegyzi meg csípősen Zailer őrmester. – Én sem
értem. Magát és Sandy Freeguardot ugyanolyan módon támadták meg,
az elkövető is valószínűleg ugyanaz az ember, és mindkettejük
kapcsolatba került Robert Haworthszel. Hogyan lehetséges ez?
Az ő tanácstalansága jobban megzavar, mint a sajátom.
– Mikor? – kérdezem. – Mikor kezdett ez a Sandy járni Roberttel?
– 2004 novemberében. Ugyanaz év augusztusában erőszakolták meg.
A múlt héten oly sokszor hallottam az „erőszak” szót Már nem ijedek
meg tőle. Elvesztette az erejét.
– Én 2005 márciusában találkoztam Roberttel. Mikor szakítottak? –
Rettenetes előérzetem van, hogy mit fog Zailer őrmester mondani. – Ó,
istenem. Nem szakítottak, ugye?
– De igen. 2004 karácsonya előtt. Azt hitte, hogy Robert megcsalja
magát?
– Nem. Csak mert…
– Zavarná? Megcsalta magát a feleségével is, nem igaz? Nem úgy
fest, mintha hűséges lett volna magához.
 – Az teljesen más. Tudok Julietről. Természetesen bántana, ha
megtudnám, hogy Robert egész végig hazudott, és míg együtt voltunk,
egy titkos barátnőt rejtegetett. – Veszek pár mély lélegzetet. – Miért
szakított Robert és ez… ez a Sandy Freeguard? Megmondta?
– Kombothekra rendőr őrmester részletesen kikérdezte a kapcsolat
természetét illetően, beleértve a szakítást is. Robert látszólag tökéletes
szerető volt – nagyon figyelmes és lelkes – addig, míg egy napon
teljesen váratlanul közölte vele, hogy vége. Egyszerűen kikapcsolt,
ahogy Sandy mondta. A házasságára hivatkozott, azt mondta, nem érzi
tisztességesnek a feleségével szemben. Így…
Megvonta a vállát.
– Így micsoda? – kérdezem dühösen. – Azt akarja mondani, hogy
megbízhatatlan? Olyan ember, aki egyik pillanatban hideget, a
másikban meleget fúj? Szó sincs róla. Egy éven át szeretett. Nem
létezik, hogy egyszer csak ejt.
– Sandy Freeguard sem értette – mondja Zailer őrmester türelmesen.
– Naomi, egy csomó ember – különösen a házasok – örökké tartó
szerelmet ígérnek egészen addig, míg aztán már semmit sem akarnak a
másiktól.
– Robert nem olyan, mint a többi ember, és az indítékai is mások.
Nem értheti meg, mert nem ismeri.
Zailer őrmester beindítja a kocsit.
– Csukja be az ajtót – mondja. – Vissza kell mennem. Nem oldjuk
meg a dolgot, ha itt ücsörgünk. – Vezetés közben dohányzik. Bárcsak én
is dohányoznék. – Sandy Freeguard és Robert sose feküdt le egymással.
Feltételezem a maga esetében másként volt.
– Minden csütörtökön szeretkeztünk három órán keresztül. Nem
lepődöm meg, hogy a lány nem akarta, hiszen csak három hónap telt el
az után.
Elhomályosul a szemem.
– Jellemző rá – mondom. – Tényleg megértő.
– Sandy Freeguard dühítőnek találta. Azt akarta, hogy normálisan
kezeljék, és a férfi mondta mindig neki, hogy csak lassan, nehogy túl
sok történjen túl hamar. Azt mondta a lány, hogy Robert nem
bátorította, hogy támogató csoportot hozzon létre, nem örült a
tanácsadói tanfolyamoknak és a pozitív dolgoknak sem, amiket tenni
akart. Azt mondta, hogy Sandy még nem áll készen erre, és nem tudná
kezelni, ha túl korán lépne tovább.
– Lehet, hogy igaza volt – védelmezlek, bár éppen most zúztad össze
a szívemet. Egy napon megoldjuk ezt a félreértést, és visszavonod, amit
ma mondtál. Miért a kocsiddal voltál Huddersfieldben a teherautó
helyett? Miért nem dolgoztál aznap?
Zailer őrmester a fejét csóválja.
– Sam Kombothekra elmondása szerint Freeguard olyan, akár a
dinamó. Folyton pörög, árad belőle az energia. A tapasztalataiból
megpróbál valami pozitív dolgot leszűrni, hogy ő és a környezete is
profitálhasson belőle. Az őrmester szerint lenyűgöző személyiség.
– Nos, gratulálok – jegyzem meg élesen. Nem tehetek róla. Mit vár
tőlem, hogyan reagáljak, mikor azt hallom, hogy most vertek ronggyá a
megerőszakolt áldozatok versenyében?
– Nem így gondoltam. – Felsóhajt – Sandy Freeguard elmondta
Kombothekrának, nem hitte el Robert indokait a szakításukról. Lássuk
be, ha a férfi annyira törődött volna a házassága megmentésével, nem
kezdett volna kapcsolatot magával pár hónappal később, igaz? Hajlamos
vagyok Freeguarddal egyetérteni: Robert nem tudott mit kezdeni azzal,
hogy a nőt megerőszakolták, ezért hagyta ott. Ez megmagyarázza, hogy
miért nem léptek szexuális kapcsolatba.
– Ez rettenetes! Robert soha nem tenne ilyet.
– Biztos benne? Talán maga is attól félt, hogy Robert így tenne, ezért
nem mondta el neki, mi történt magával.
– Senkinek nem mondtam el.
– Pedig Juliet valahonnan tudja. Ki mondta el neki, ha nem Robert?
– Maga mindent kiforgat, hogy illeszkedjen a…
– Megpróbálom – hagyja helyben az őrmester. – De nem számít,
mert bármennyire is igyekszem, ezt az ügyet képtelen vagyok
összerakni. Maga azt mondja, Robert nem erőszakolta meg magát, és én
hiszek önnek. De a véletlenekben nem hiszek.
– Én sem – mondom csöndesen.
Vág egy pofát.
– Akkor akár tetszik, akár nem – akár szeretem, akár nem –, szembe
kell néznünk a tényekkel. Robert Haworth valami módon kapcsolatban
van ezekkel az erőszakos cselekményekkel.
 18

2006. 04. 07.

– Megint eszméletlen?
Sellers úgy érezte, mintha Robert Haworth bosszúból csinálná mindezt.
– Epilepsziás roham, újbóli bevérzés, duzzadt agylebenyek. És azóta
is kisebb, de rendszeres epilepsziás rohamoktól szenved. Elég rosszul
fest.
Gibbs lerázta a válláról a dzsekijét és ivott egy kortyot. Ő és Sellers a
Barna Tehénben ültek. Nem ez a kocsma van legközelebb a
munkahelyükhöz, de ez az egyetlen Spillingben, ahol hét különböző
Timothy Taylor sört szolgálnak fel. A falakat és a mennyezetet sötét
faborítás fedi. A bejárati ajtótól jobbra található a nemdohányzó
helyiség, a falon a kocsma névadóját, egy barna tehenet ábrázoló,
bekeretezett képpel. Egyetlen rendőr vagy nyomozó sem kockáztatná
meg, hogy itt foglaljon helyet, kivéve Zailer őrmestert, aki bármikor
gond nélkül odatelepedett, bár megjegyezte, nem tisztességes, hogy a
nemdohányzóknak jutott a kocsma egyetlen műalkotása.
– Nekünk csak azok az ócska menütáblák jutottak – panaszolta
gyakran. A pult mellett felirat figyelmeztette a vendégeket, hogy április
17-től, hétfőtől az egész kocsma dohányzásmentes terület lesz.
– Status epilepticus – dörmögte Gibbs keserűen. – Ez a mi kibaszott
szerencsénk. Mit rendeltél nekem? – Belekortyolt a sörébe, és böfögött.
– Húsos lepényt sült krumplival. Waterhouse-nak nem rendeltem.
– Csak sört iszik, nem fog enni. Valami kibaszott hülyeség miatt nem
eszik mások társaságában. Ne mondd, hogy nem vetted észre.
Mikor minden jól ment, Sellers és Gibbs néha megvitatta Simon
Waterhouse bogarait, de Sellers pillanatnyilag nem volt hajlandó
belemenni a játékba.
– Lefogadom, hogy te valami gyümölccsel vagy valami hasonló
szarsággal seggbe töltött puccos tyúkot rendeltél – jegyezte meg epésen
Gibbs.
 – Hol van az őrmester? – Sellers meg sem hallotta a fullánkos
megjegyzést. Valójában halat rendelt sült krumplival.
– A kórházban frissítgeti a tudományos szaknyelvét.
Gibbs folyton lezárta a beszélgetést.
Sellers újból próbálkozott.
– Úgy látom, hogy friss erőket is bevetettek, hogy jobban menjen a
meló. Proust hogyan zsírozta le?
– Időpocsékolás. Egy részük a színházakat nézegeti, a másik az
erőszakolós pornóoldalakat bújja a neten, de eddig semmi eredménye.
Az a kurva Juliet Haworth pedig még mindig nem beszél, és semmilyen
eszközünk sincs, hogy kitapossuk belőle az igazságot.
– Vagyis?
– Nézzük reálisan: belapította a férje fejét egy kővel. Bármit
mondunk, lepereg róla. Csak röhög rajtunk a szemét ribanc. Itt az ideje,
hogy a tettek mezejére lépjünk.
– Meg akarod dolgozni a nőt? Nagyon jól festene az életrajzodban.
– Ha ez megakadályozza, hogy ártatlan nőket kapjanak el az utcán és
megerőszakolják őket…
– Mi köze ennek Juliet Haworthhöz?
Gibbs megvonta a vállát
– Tud valamit. Tudta, mi történt Naomi Jenkinsszel; nem? Szerintem
Haworth az erőszaktevőnk, akármit is mond Jenkins. És az a kurva neje
segített neki.
„Akkor miért nézel úgy rám, mintha az én hibám lenne?” –
töprengett Sellers.
– Beszéltem a NEVSZVT embereivel a cardiffi Tanya ügyében –
mondta Gibbs. – Végre teljes a kép.
– És?
– Megölte magát. Túladagolás.
– Francba. Mikor?
– Tavaly. És vannak még jó híreim. A Beszélj és éld túl honlapnál
földcsuszamlás történt. Gyakorlatilag semmijük sincs. Lecserélték a
számítógépeiket, papíron meg semmit se dokumentálnak. Ráállítottunk
egy embert, de kétlem, hogy a közeljövőben beszélni fogunk a
harmincegyes számú túlélővel.
– Francba.
 – Az. De ne hagyd, hogy mindez elkedvetlenítsen – Gibbs idióta
vigyort tettetett. – Te nemsokára elvitorlázol Sukival, igaz? Napfény,
boldogság, szex. Nem is akarsz visszajönni.
– Te mondod – morogta Sellers, tudomást sem véve a sunyi
megjegyzésről. Már aggódott, hogy mit fog tenni, ha vége a
szabadságának, és nem lesz mire vágyakoznia. Úgy vélte, hogy nem
annyira a szex, hanem inkább az ábrándozás miatt éri meg a
házasságtörés.
– Ha Stacey rájön, hogy hol vagy, még ha akarnád, se jöhetnél
vissza. Talán meghívhatnám Sukit az esküvőmre. Stacey biztos örülne,
nem?
Sellerst nehezen lehetett kihozni a sodrából, de Gibbsnek az utóbbi
időben egyre gyakrabban sikerült.
– Mi a fasz bajod van? Irigykedsz? Hamarosan ti is csomagoltok,
nem? Jönnek a mézeshetek. Hova mentek? A Seychelles-szigetekre?
– Tunéziába. Nászútra. Tudod, ez amolyan ősi szokás. Ha
megházasodik az ember, nászútra megy.
– Micsoda?
Sellers nem értette a burkolt célzást, ha egyáltalán volt olyan.
– A hagyományok fontosak. Az ember a világért se hagyna ki egy
ilyen lehetőséget.
Az utolsó szót gúnyosan megnyomta. Sörhab tapadt a felső ajkára.
Mikor meghallotta a zenegépből áradó dalt, Sellers rájött, hogy
napról napra kevésbé kedveli Chris Gibbst.
– Alaposan meggondoltad? – kérdezte.
– Mit kell alaposan meggondolni? – hallatszott a háta mögül.
– Waterhouse! Te mit… Ó, neked már van is egy.
Sellers örült, hogy látja. Ahogy bárminek, ami megakasztja ezt a
Gibbsszel folytatott kínos beszélgetést. Egyáltalán, hogy a fenébe képes
Gibbs ilyen teljesítményre?
– Bocs, hogy késtem – mondta Simon. – Újabb fejlemények. Most
beszéltem a laborral.
– És?
– Megvizsgálták a Haworthék lépcsőjének szőnyegéről származó
folttisztítót. Vér volt alatta – Robert Haworth vére. – Sellers kitátotta a
száját, de Simon már azelőtt válaszolt, hogy feltette volna a kérdést. – A
lépcsőt a bejárati ajtóból is lehet látni. A hálószobát nem. Egyébként túl
sok vér volt a hálószobában. Reménytelen lett volna feltakarítani.
– És mi van még? – kérdezte Sellers.
– Átnézték Robert Haworth teherautóját is. Spermanyomokat találtak
a padlón. Nem az övé.
– Mindig gondoltam, hogy a teherautó-sofőrök kiverik a teherautó
hátuljában, ha megállnak a benzinkútnál – morogta maga elé Gibbs.
– Nem az övé? – visszhangozta Sellers. – Minden kétséget kizáróan?
Simon bólintott.
– Ez nem minden. A teherautó kulcsai a házban voltak, és Juliet
Haworth ujjlenyomatait találtuk rajta, meg a férjéét. Ennek magában
még nincs jelentősége. Haworth házában az összes kulcsot egy
agyagedényben tartják a konyhaasztalon, így Juliet megfoghatta őket,
mikor visszarakta a ház kulcsait, de…
– A hosszú, keskeny helyiség, amit Kelvey és Freeguard említett… –
Sellers hangosan gondolkodott. – Haworth teherautója.
– Én is erre gondoltam – mondta Simon. – De hol van a matrac?
Nem volt a teherautóban, és a laborosok sem találtak semmit azon az
ágyon, amelyiken Robert Haworth feküdt, mikor megtaláltuk a
hálószobában haldokolva, csak Haworth és Juliet DNS-ét.
– Naomi Jenkins azt mondta, hogy egy műanyag takaró volt a
matracon – emlékeztette Sellers.
– Kelvey és Freeguard nem – mondta Simon. – Felhívtam Sam
Kombothekrát, megkértem, hogy ellenőrizze. Egyik esetben se volt szó
műanyag takaróról. Csupán a puszta matracról. Ami, nézzünk szembe a
tényekkel, valószínűleg valami szeméttelepen végezte. – Lassan, mélyet
lélegezve folytatta. – Azért igazad van. Kelveyt és Freeguardot Haworth
teherautójában erőszakolták meg. Az egyik hosszú oldala nem fémből
készült – az valamiféle kanavász. Alapvetően csak egy hatalmas,
lecsüngő anyag, amit alul rögzítettek a teherautó padlójának a széléhez.
Freeguard beszélt valami szövetszerű falról. Ez egész biztosan a
teherautónak ez az oldala volt.
– Úgy vélem, Juliet Haworth lehetett a sofőr – gondolkozott Gibbs
hangosan. – Van egy férfi bűnsegédje, ő csöpögtette el a magját
Haworth teherautójának hátsó részében, de a nő szervezte az
előadásokat, ő használta a férjecskéje teherautóját találkozóhelyként, ő
árulta a jegyet az erőszakolós bulikra. Csinos kis családfenntartó. Ennyit
arról, hogy nem dolgozott.
– Naomi Jenkins lenézi, mivel a férje tartja el – mondta Simon
elgondolkodva. – Mindig felhozza a dolgot, ha szóba kerül a nő.
– Egy faszt a férje tartja el – robbant ki felháborodottan Gibbs. –
Valószínűleg jobban keres a kis üzletével, mint Haworth a fuvarozással.
– Nem vagyok benne biztos – mondta Sellers. – Csupán négy esetről
tudunk biztosan: Jenkins, Kelvey, Freeguard és a harmincegyes túlélő.
És ezek közül csak kettő volt hosszú, vékony helyiségben. A többiek
abban a színházszerű helyiségben voltak.
– Miért változtatták meg a helyszínt? – kérdezte Simon.
– Még sok más áldozat is lehet, akik nem jelentették – mondta Gibbs.
– Jenkins, Kelvey és Freeguard mind azt mondták, hogy az erőszaktevő
azzal fenyegetett, hogy megöli őket. És hát nézzünk szembe vele: sok
nő nem akarja, hogy sérült árunak tekintsék, hát hallgatnak. Sok férfi
így néz rájuk, akármit is mondanak.
– Rendben – felelte Sellers fáradtan. – Tételezzük fel, hogy igazad
van Juliettel és tettestársával kapcsolatban. Robert Haworth tudta? Ő is
benne volt?
– Azt gyanítom, hogy nem. Talán rájött, és Juliet azért esett neki az
ajtótámasszal – fűzte tovább a gondolatot Simon. – Azért itt van valami:
amikor Charlie beszélt Yvon Cotchinnal, a nő azt mondta neki, hogy
Naomi Jenkinstől tudja, Robert már nem vállal éjszakai műszakot. Juliet
nem örült, ha elmaradt otthonról – legalábbis a férfi ezt az indokot hozta
fel Jenkimnek, mindazonáltal…
– Azt gondolod, talán azért ragaszkodott hozzá, mert neki is kellett a
saját munkájához? – fejezte be Simon hipotézisét Sellers, magához
ragadva a szót. – Ha igazad van, az megmagyaráz pár dolgot. Robert
Haworth járni kezdett Sandy Freeguarddal és Naomi Jenkinsszel,
miután megerőszakolták őket. Freeguarddal három hónappal a támadás
után, Jenkinsszel pedig két évvel később. Talán Juliet áll a háttérben.
– Hát hogyne – sziszegte Gibbs. – Egészen pontosan hogyan is
csinálhatta?
– Hogyan és miért? – rágta Simon elgondolkodva a szája belsejét. –
És ha meg is próbálta, Haworth tényleg belement a dologba? Ezen
töprengtem, és úgy döntöttem, lehetetlen. Legalábbis valószínűtlen.
 – Én tudok válaszolni a mikéntre – vetette ellene Gibbs. – Perverz a
nő. Felizgatja, ha tudja, hogy a férje dugja azokat a csajokat, akiket már
elkapott az erőszaktevő. Akárki legyen is az.
– De akkor Haworthnek kellett kiagyalnia, hogyan találkozzanak és
kerüljenek kapcsolatba – ami rengeteg meló. Mi a jó neki ebben? Ő is
perverz lenne? És ki garantálja, hogy a nők rákattannak, és járni akarnak
vele?
– Ettől indulnak be mind a ketten – erősködött Gibbs. – A nő
megszervezi az erőszaktételt, aztán a fickó megkettyenti az áldozatokat.
Ezzel turbózzák föl a házaséletüket. Ezért nem Robert Haworth
erőszakolja a nőket. Az áldozatok aligha járnának vele, ha felismernék,
hogy ő erőszakolta meg őket, nem igaz?
Sellers nem így látta. Kombothekra azt mondta, Sandy Freeguard
sose feküdt le Haworthszel. A nő akart, a férfi nem. És a fickó egy évig
járt Naomi Jenkinsszel. Miért olyan sokáig, ha a feleségével érezte jól
magát?
– Lehetséges, hogy egy pár mindkét tagja átruházott
Münchausen-szindrómában szenved? – töprengett Simon hangosan.
Nem reménykedett benne igazán, de ez legalább egy lehetséges
megoldás volt. A rossz elméletek néha elvezetnek a megoldáshoz. – Ha
igen, esetleg megáll, hogy Juliet intézi a megaláztatásokat, majd utána
előbukkan Robert, aki törődik a nőkkel, segít nekik felépülni, és újból
megerősíti az önbizalmukat. Kombothekra azt mondta, hogy Sandy
Freeguard szerint Haworth túlságosan kényeztette. A férfi nem akarta,
hogy túl gyorsan haladjon. És ebből az okból kifolyólag le sem feküdt
vele.
Simon összevonta a szemöldökét, mikor észrevette a buktatót abban,
amit előadott.
– De Naomi Jenkins nem mondta el, hogy megerőszakolták, és
abból, amit nekünk elmondott, úgy hangzik, mintha a férfi egészen
másként viselkedett volna vele, egyáltalán nem úgy, mintha áldozat
lenne. A találkozásuk után pár órával már ágyba is bújtak.
– Hülyeség – ásította Gibbs. – Még sosem hallottam olyan párokról,
amelyeknek átruházott Münchausen-szindrámájuk volt. Ez magánügy.
Ilyesmiről nem beszél az ember, igaz? Különben meg hogyan találnák
ki, hogy mindkettőjüknek ugyanaz a baja?
 – Valószínűleg igazad van – bólintott Simon. – Mindenesetre
ellenőriztetnem kéne egy szakértővel.
– Szakértő! – gúnyolódott Gibbs.
– Ez a legfurább eset, amivel találkoztam – dünnyögte Sellers, a
homlokát ráncolva. – Minden bizonnyal Robert Haworth a kapocs.
Juliet ismerte az erőszaktevés eljárásmódját, és két áldozat Haworth
barátnőjeként folytatta… de ez az, nem? Folytatták azzal, hogy a
barátnői lettek. Lehet-e azt állítani, hogy ő a kapcsolat, mikor ő csak
Freeguarddal és Jenkinsszel találkozott azután, hogy elrabolták és
megerőszakolták őket?
Simon körbejáratta ujját a pohara peremén.
– „Azért az emberi kétely a felelős, hogy az emberi értelem erős.
Mert nem tudja, míg el nem esik, hogy minden kimondott szó hamis.”
– Mi a fasz ez? – vetette oda Gibbs.
– Juliet Haworth írta le nekünk – magyarázta Sellers.
– C. H. Sissontól való – mondta Simon. – Nemrégiben halt meg. A
vers címe: Kétely.
– Nagyszerű. Üssünk össze egy kibaszott olvasókört – horkant fel
Gibbs.
– Szerinted ez jelent valamit? – kérdezte Sellers. – Juliet Haworth
valamiféle üzenetet akart nekünk átadni?
– Szerintem egyértelmű – vágta rá Gibbs látható undorral. – Röhög
rajtunk. Hagyjatok tíz percre négyszemközt vele, és…
– Arra céloz, hogy nagyjából mindenben tévedünk. – Simon próbált
kevésbé lehangoltnak tűnni, mint amilyennek érezte magát. – Hogy csak
akkor jövünk rá, hogy mennyire, mikor már túl késő.
Vagy talán ő maga jött rá túl későn, hogy tévedett Roberttel
kapcsolatban, és ezért akarta megölni? Nem, kezdi túlkombinálni az
ügyet.
Simon témát váltott.
– Hogy haladtok az ügy hátterével? Találtatok valamit Juliet
Haworthszel kapcsolatban, ami elvezethet bennünket az esetleges
tettestársához?
– Van egy listám a régi barátairól, egy-két üzletfeléről – mondta
Sellers. – A szülei segítőkészek voltak. És szomorúan hallották, hogy
egyetlen gyermeküket gyilkossági kísérlettel vádolják. Elég kínos volt
megmondani nekik.
– A kerámiaházikókkal kapcsolatos üzletére gondolsz?
– Igen. Egészen szépen boldogult. A Remmicks üzletlánc is raktáron
tartotta egy darabig a dolgait.
– Szóval volt érzéke az üzlethez. – Gibbs olyan elégedettnek tűnt,
mint egy macska, amelyik beleszabadult a tejfölös köcsögbe. – Mondd
el neki a poént is.
– Épp most akarom. – Sellers visszafordult Simonhoz. – Juliet évekig
nem látta a listán szereplő embereket. Tulajdonképpen csak a férjével
érintkezett azután, hogy 2001-ben túlhajszoltság miatt összeomlott.
– Nem látszik hiszteroidnak – jegyezte meg Simon, és eszébe jutott
Juliet Haworth magabiztos, csaknem királynői modora. – Pont
ellenkezőleg. Biztos vagy ebben?
Sellers megsemmisítő pillantást vetett rá.
– Beszéltem azzal a nővel, aki akkoriban kezelte – mondta
Simonnak. – Juliet Haworth hat hónapig nem kelt ki az ágyból. Évekig
megszállottként dolgozott, láthatólag megállás, pihenés nélkül.
Egyszerűen… kiégett.
– Akkor már Robert felesége volt?
– Nem. Egyedül élt az összeomlás előtt, azután visszaköltözött a
szüleihez. 2002-ben ment hozzá Roberthez. Ma reggel hosszasan
beszéltem a szüleivel, Norman és Joan Heslehursttel. Mindketten az
állítják, hogy Juliet egészen biztosan bántotta Robertet. Igaz, azt is
mondták, hogy beszélt velük, és hagyta, hogy meglátogassák, de mi úgy
tudjuk, hogy ez nem így történt.
– Nem akartak hazudni – vetette közbe Gibbs. – Csak szerették volna
úgy érezni, hogy még mindig fontos szerepet játszanak a lányuk
életében. Szülők, nem igaz?
– Juliet és Robert egy videotékában találkozott – ragadta vissza a
szót Sellers. – Sissinghurstben, Kentben. A Blockbuster
videokölcsönzőben, a Stammers Roadon, nem messze Heslehursték
házától. Ez volt Juliet egyik első útja odakint az összeomlás után.
Elfelejtette magával vinni a pénztárcáját, és kiborult, mikor a kasszához
érve rájött. Robert Haworth a boltban mögötte állt a sorban. Kifizette
helyette a videót és hazakísérte. A nő szülei gyakorlatilag szentként
tisztelik. Joan Heslehurst ugyanolyan feldúlt Robert, mint Juliet miatt.
Azt mondja, hálával tartoznak neki, amiért újra talpra állította Julietet
Szerintük csodálatosan viselkedett vele.
Simonnak egyáltalán nem tetszett ez az egész, bár nem tudta, miért.
Túl kerek volt. Kinyalt. Gondolkodnia kellett rajta.
– Mit csinált Haworth egy videokölcsönzőben, Kentben? Hol lakott
abban az időben?
– A spillingi házat az esküvőjük előtt vették – mondta Gibbs. –
Azelőtt nem tudom, hol lakott. Egy kibaszott nagy fekete lyuk van az
életében.
– Volt valami különleges esemény Juliet Haworth munkájával
kapcsolatban, ami miatt összeomlott? A helyzetében vagy a
körülményeiben beálló változás?
Gibbs kihajolt, hogy zsémbeljen a közelben elhaladó pincémével,
amiért olyan sokára hozzák ki az ételt.
– Juliet egyre sikeresebb lett – folytatta Sellers, ügyet se vetve Simon
közbevetésére. – Az anyja azt mondta, hogy az elején nem volt semmi
baj, amíg csak bukdácsolt az üzlet. Akkor esett szét, amikor kezdett jól
menni.
– Ennek semmi értelme – mordult fel Gibbs.
– Dehogy nincs – vágta rá Simon. – Mikor a dolgok kezdenek jól
menni, akkor lesz igazán nagy a nyomás. Pörgetni kell a boltot, nem
igaz?
– Juliet anyja azt mondta, kizsigerelte magát, éjt nappallá téve
dolgozott, nem járt sehova. Keményen hajtott. Ilyen volt egész életében.
– Mire gondolsz?
– Mindig kihozta magából a maximumot. Az általános és a
középiskolában is az iskola legjobbjai közé tartozott. Sportolt, megyei
szinten atletizált, vödörnyi érmet nyert, emellett énekelt a kórusban,
Cambridge-ben a King’s College-ban kapott ösztöndíjat, amit
abbahagyott és képzőművészetet tanult helyette…
– Még mindig ambiciózus – mondta Gibbs. Az arca felragyogott,
mikor meglátta a húsos lepénnyel közeledő pincérnőt. – Csak most a
szex-emberrablás-szexuális bántalmazás üzletágban serénykedik.
– Mi a véleményed a személyiségéről? – kérdezte Simon. A Sellers
által rendelt hal és sült krumpli illatától összefutott a szájában a nyál.
Vennie kell egy szendvicset visszafelé. – Manipulatív? Fondorlatos?
Dacos?
– Nem igazán. Extrovertált, élénk, barátkozó. Egy kicsit mániákus,
bár az apja elmondta, mikor beletemetkezik a munkába, néha
ingerlékeny és hajlamos az igazságtalanságra. Azt mondta, hogy az
összeomlása előtt temperamentumos volt. Erre az anyja teljesen felkapta
a vizet. Szerinte a férje juttatta ebbe a helyzetbe Julietet. A legfurcsább
dolog az volt, hogy mindkét szülő úgy beszélt, mintha két Juliet létezne,
majdhogynem két különböző ember.
– Az összeomlás előtti és utáni? – kérdezte Simon. – Ez azért nem
olyan meglepő.
– Az anyja így írta le az összeomlást. – Sellers a szemét dörzsölte és
elnyelt egy ásítást. – „Mikor elkezdődött, nem tudtam megállítani.”
– Egészen pontosan mit mondott? – Simon nem vette figyelembe
Gibbs fájdalmas nyögését.
– Egyik nap Julietet várták a szüleinél ebédre, azonban nem jelent
meg. Telefonáltak, telefonáltak, de nem vette fel a kagylót. Így aztán
átmentek hozzá. Juliet nem nyitott ajtót, viszont tudták, hogy odabent
van – kint állt a kocsija, és a házban bömbölt a zene. A műhelyében
találtak rá, úgy tűnt, napok óta nem evett, nem aludt és nem mosdott.
Nem állt szóba velük, egyszerűen átnézett rajtuk, mintha ott sem
lennének, és tovább dolgozott. Csak annyit mondott, „ezt be kell
fejeznem”. Újra meg újra ezt ismételte.
– Befejezni, mit? – kérdezte Simon.
– Valamit, amin dolgozott. Az anyja azt mondta, egy csomó munkát
kapott, és az ügyfelek gyakran az utolsó pillanatban adták le a rendelést,
ajándékokra, évfordulós emlékekre. Mikor a hajnali órákban befejezte –
ezalatt a szülei fél éjszakán át ott ültek és nézték –, kijelentették:
Hazajössz velünk, és ő nem ellenkezett. Olyan volt, mintha nem törődne
vele, mi történik, mondta az anyja.
Gibbs megbökte Sellerst a könyökével.
– Waterhouse már kezdte sajnálni a nőt. Igaz?
– Folytasd – mondta Simon Sellersnek. – Ha van még valami.
– Valójában nem sok. A szülei megkérdezték, kinek készíti a
modellt, azt, amelyiken hajnali háromig dolgozott. Azt gondolták, ha
olyan sürgős rendelés, talán elszállíthatják, de Julietnek fogalma sem
volt, hogy hova. Addig nem állt föl, amíg be nem fejezte, és még csak
arra sem emlékezett, kinek készítette.
– Megbuggyant – foglalta össze Gibbs.
– Az után az éjszaka után nem dolgozott, sőt látni se bírta az általa
készített tárgyakat. Még a szüleinek készített pár darabot is le kellett
vinni a pincébe, hogy ne is lássa. A házában lévő összes munkája
szintén a szülei pincéjébe került. Azóta nem is dolgozott.
– Igen, mert szakmát váltott – mondta Gibbs. –
Munkaalkoholistaként hajlamos volt túlpörgetni magát, és talán most is
ez történt. Az emberrablás-nemi erőszak project múló sikert hozott, nem
tudta elviselni a nyomást, így aztán elveszítette a fejét, és egy kővel
támadt a férjére.
– Juliet anyja azt mondta, tudja, hogy valami nagyon elromlott –
morogta Sellers a sörös kancsójába. – Úgy értem, most. Mielőtt
megtudta, mi történt Roberttel.
– Hogy történt? – kérdezte Simon.
– Juliet egyszer csak felhívta, és azt mondta, hogy visszakéri minden
holmiját, és az összes kerámiaházikót.
– Mikor történt ez? – Simon igyekezett elrejteni bosszúságát.
Sellersnek ezzel kellett volna kezdenie. Minden más lényegtelen.
– Múlt szombaton.
– Két nappal az után, hogy Haworth nem jelent meg a találkán
Jenkinsszel a Traveltelben – mondta Simon elgondolkodva.
– Igen. Juliet nem magyarázta meg, csak azt mondta, hogy mindent
kér vissza. Elment a szüleihez, és vasárnap el is vitte őket. Az anyja
szerint meglepően jó hangulatban volt – már hosszú ideje nem látta
ilyennek. Ezért lepődtek meg a szülei, mikor hallották…
– Szóval a kis házikók, amiket Naomi Jenkins látott Haworthék
nappalijában hétfőn… alig huszonnégy órája voltak ott?
– Akkor mi van? – kérdezte Gibbs.
– Nem tudom. Csak érdekes az időzítés.
– Talán vissza akart térni a kerámiakészítéshez – mondta Sellers. –
Ha ő meg Haworth együtt rendezték azokat az erőszakolós bulikat, és a
fickó kórházba került, és talán soha nem jön ki…
– Igen – bólintott Gibbs. – Azt tervezte, hogy úgy tesz, mintha
mindez meg sem történt volna, és visszatér a fazekassághoz. Igazi
bűvész.
 – Mit derítettetek ki Haworth hátteréről? – kérdezte Simon. – És
Naomi Jenkimről?
Sellers Gibbsre pillantott, aki így szólt:
– Eddig még semmit se tudunk Haworthről. És a nővéréről, Lottie
Nichollsról sem. Ma reggel a weboldalakat bújtam, de még rajta
vagyok.
– Naomi Jenkins esetében minden tiszta – mondta Sellers. –
Kentben, Folkestone-ban született és nevelkedett. Bentlakásos iskolába
járt. nagyon jó eredménnyel végezte. Középosztálybeli háttér, az anyja
történelemtanár, az apja fogszabályozó szakorvos. Tipográfiát és
grafikus kommunikációt tanult a Reading Egyetemen. Rengeteg barátja
volt mindkét nemből. Élénk, extrovertált…
– Mint Juliet Haworth – vetette közbe Simon. Megkordult a gyomra.
– Miért nem eszel valamit? – kérdezte Sellers, aki nehezen tűrte, ha
félbeszakították. – Ez valami katolikus módszer, hogy sanyargatod a
tested, hogy megtisztuljon a lelked?
A régi Simon a padlóra küldte volna. De az ember személyisége
megváltozhat valami traumatikus vagy jelentős esemény hatására.
Innentől örökké kettéosztott időzónában látja az életét Van az esemény
előtt, és van az esemény után. Egykor mindenki – még Gibbs is –
nagyon vigyázott, hogy fel ne dühítse Simont. Most már sokkal
lazábbak vele, ami vélhetőleg jó jel.
Simon úgy döntött, nem telefonál Alice Fancourt-nak. Semmi
értelme kockáztatni, őrültség lenne ismét felülni az érzelmek
hullámvasújára. Az utóbbi időben igyekszik kerülni a konfliktusokat.
Az Alice-szal kapcsolatos döntésének semmi köze se volt Charlie-hoz.
Nem érdekelte, ha az őrmester megharagudott rá. Elégszer voltak már
fasírtban.
Sellers nézése megmerevedett a félelemtől, és ezzel egy időben hideg
levegő csapta meg Simon nyakszirtjét. Mielőtt meghallotta volna a
hangot, már tudta, ki viharzott keresztül a kocsma dupla ajtaján.
– Húsos lepény és sült krumpli. Hal és sült krumpli. Ó igen,
emlékszem, milyen érzés, mikor az ember még nem törődik a
koleszterinszintjével.
– Uram, mit keres ön itt? – Sellers úgy tett, mint aki örömmel látja. –
Azt hittem, gyűlöli a kocsmákat.
 Simon megfordult. Proust az ételre meredt.
– Uram, sikerült…
– Megkaptam az üzenetét, igen. Hol van Zailer őrmester?
– Úton a kórházból. Írtam az üzenetemben – mondta Simon.
– Nem olvastam végig – felelte Proust, mintha magától értetődő
lenne. Kezével az asztalra támaszkodott, és úgy imbolygott, akár egy
támadni készülő kobra.
– Kár, hogy a teherautóban talált DNS nem egyezik Haworthével. Az
is kár, hogy Naomi Jenkins és Sandy Freeguard határozottan állítja,
hogy Haworth nem erőszakolta meg őket.
– Uram? – Sellers szolgált az elvárt udvariaskodással.
– Új komplikáció adódott. Szeretem, ha az élet egyszerű. És most
nem az. – A felügyelő kivett egy sült krumplit Sellers tányérjából és a
szájába tette. – Olajos – volt az ítélet. A kézfejével megtörölte a száját.
– Én veszem föl a telefonjaikat, mint valami titkárnő, míg maguk itt a
kocsmában vedelik a sört Yorkshire hívott.
– Micsoda? Az egész megye? – csúszott ki majdnem Simon száján.
A Hóember mindentől tartott, ami „fentről, északról” származott.
Ködösnek és megfoghatatlannak vélte azt a vidéket
– Nem tudom, hogy most, a sör mámorában úszva mennyire
emlékeznek az előzményekre – mondta Proust –, de az ő laborjuk
hasonlította össze Prue Kelvey megerőszakolójának és Robert
Haworthnek a DNS-ét. Mond ez valamit maguknak?
– Igen, uram – mondta Simon. Néha, gondolta, a pesszimisták is
kellemesen meglepődnek. – És?
Proust újabb sült krumplit vett el Sellers tányérjáról.
– Tökéletesen egyezik – mondta drámai hangon. – Attól tartok, ki
kell mondanunk: Robert Haworth erőszakolta meg Prue Kelveyt.

– Lennél szíves felhívni Stephet, ha ő nem hív vissza? – kérdezte

Charlie.
Este tíz óra körül járt, és ö már ágyba bújt. Nagy szüksége volt rá,
hogy korán lefeküdjön. Grahammel, és azzal az üveg vörösborral, amit
a férfi Skóciából hozott.
– Tudod, itt Angliában is lehet bort kapni – incselkedett a férfival. –
Még az olyan vidéki porfészkekben is, mint Spilling.
 A hosszú, nehéz és kimerítő nap végén Charlie-t elégedettség töltötte
el, mikor Grahamet ott találta a küszöbén. Sőt, több mint elégedettség.
Örömmámorban úszott. A férfi ilyen messzire eljött miatta. A legtöbb
embernek – például Simonnak – sose jut eszébe, hogy valami ilyesmit
műveljen.
– Honnan tudtad meg a címemet? – faggatta.
– Te foglaltad le az egyik nyaralónkat, emlékszel? – Graham
idegesen mosolygott, mintha azon aggódna, hogy a gesztusa nem talál
kedvező fogadtatásra. – Felírtad a bejelentőlapra. – Bocs. Tudom,
bejelentés nélkül felbukkanni olyan, mintha vadásznék rád, de egyfelől
mindig csodáltam a vadászokat, másfelől meg… – Előrehajtotta a fejét,
szemét a haja függönye mögé rejtette. Szándékosan, gyanította Charlie.
– Igen… látni akartalak megint, és azt gondoltam…
Charlie nem hagyta, hogy befejezze, száját a szájára tapasztotta, és
berántotta az ajtón. Ez órákkal ezelőtt történt.
Kellemes érzés volt Grahammel az ágyban. Charlie szerette a teste
illatát; a vágott fa, fű és levegő szagát. Oxfordban a klasszika-filológia
kiválósága volt, és mégis természetszagot árasztott. Charlie elképzelte,
hogy elmennek valami jelmezes népünnepélyre, és előadják az
Oidipuszt a tábortűznél. Tuti nyerő. Micsoda – kicsoda – lehetne jobb,
tette fel a szónoki kérdést, helyet sem hagyva az agyában a válasznak.
– Remélem, asszonyom, ezúttal nem fog elhajítani – mondta
Graham, mikor szétszórt ruháik között feküdtek Charlie nappalijának
padlóján. – Pillangókisasszonynak érzem magam, mióta elhúztál az
éjszaka közepén. Na jó, Pillangóúrfinak. Alig mertem eljönni hozzád.
Azt hittem, teljesen leköt a munkád, és úgy érzem majd magam, mint
azok az őzike szemű feleségek a hollywoodi filmekben, akiknek a férje
otthagy mindent, hogy megmentse a bolygót egy aszteroidától,
meteorittói vagy valami halálos vírustól.
– Igen, én is láttam azt a filmet – vigyorgott Charlie. – Mind az
ötszáz változatát.
– Mint észrevehetted, a feleséget mindig Sissy Spacek játssza. Miért
nem érti meg soha? – kérdezte Graham Charlie hajfürtjét tekergetve az
ujja köré és bámulta, mintha ez lenne a legelbűvölőbb dolog a világon. –
Mindig megpróbálja meggyőzni a hőst, hogy a családi piknikkel vagy a
kölyöksport-rendezvénnyel törődjön az emberiséget fenyegető meteorit
helyett. Ahogy bonyolódik a cselekmény, egyre rövidlátóbb lesz. De én
nem. – Graham lehajolt és megcsókolta Charlie mellét. – Egyébként mi
az a kölyöksport?
– Fogalmam sincs – válaszolta Charlie és lehunyta a szemét. –
Baseball?
Graham ellentétben Simonnal, parttalanul fecseg, döbbent rá Charlie.
Simon kizárólag olyasmiről beszélt, amiről úgy gondolta, fontos, vagy
hallgatott.
Charlie kicsit rosszul érezte magát amiatt, amit Graham mondott a
munkájával kapcsolatban, mikor feltette neki azokat a kérdéseket,
amiket fel kellett tennie. Nem mondta meg neki, hogy kizárólag ezért
akarta felhívni, nem pedig azért, hogy találkozzanak. Mi lehet a baj?
Miért nem repes, hogy újra láthatja a férfit? Szexi, vicces, okos. Jó az
ágyban, bár kissé túlságosan igyekszik, hogy megfeleljen.
Mikor végre összeszedte a bátorságát, hogy megkérdezze, amit
kellett, Graham egyáltalán nem bánta. Rögtön felhívta Stephet. Most
arra várnak, hogy visszahívja.
– Nem mondtad neki, hogy én akarom tudni, igaz? – kérdezte
Charlie. – Mert, ha megmondtad, soha nem hív vissza.
– Tudod, hogy nem mondtam. Itt voltál, mikor telefonáltam.
– Igen, de… ő nem tudja, hogy hozzám jöttél?
Graham felnevetett
– Persze, hogy nem. Sose mondom meg a mindenesemnek, hova
megyek.
– Azt állította, hogy a legapróbb részletekig mindent elmondasz neki
azokról a nőkről, akikkel lefeküdtél. Majd hozzátette, hogy a legtöbb a
vendéged volt.
– A második fele nem igaz. Csak azért mondta, hogy beléd marjon.
A legtöbb vendégünk kövér, középkorú horgász, és Dereknek hívják.
Képzeld el, amint egy Derek nevű egyén gyöngéden nyögdécsel
mellettem a sötétben.
Charlie nevetett.
– És az első rész? – Graham vajon azt hitte, képes annyira elbűvölni,
hogy ejtse a témát?
A férfi felsóhajtott.
– Egyszer – egyetlenegyszer, mert olyan ellenállhatatlan volt a
történet – meséltem Stephnek egy nőről, akivel lefeküdtem. Statikus
Sue-ról.
– Statikus Sue? – ismételte Charlie lassan.
– Nem viccelek, ez a nő egyetlen izmát sem mozdította meg, csak
mereven feküdt. Lenyűgöző produkcióm a legcsekélyebb hatást sem
tette rá. Folyton abba akartam hagyni és megnézni a pulzusát, hogy
vajon él-e még.
– Felteszem, nem tetted meg.
– Nem. Az azért ciki lett volna, nem? Az volt a legmegdöbbentőbb,
hogy abban a pillanatban, mikor szétváltunk, megint normálisan kezdett
mozogni. Felkelt, mintha semmi nem történt volna, mosolygott és
megkérdezte, kérek-e egy csésze teát. Mit mondjak, a kis közjáték után
kissé aggódtam a képességeim miatt.
Charlie elmosolyodott.
– Ne reménykedj, nem foglak dicsérni! Szóval… miért akart Steph
belém marni? Csupán, mert használtam a számítógépedet, vagy…?
Graham kényszeredett pillantást vetett rá.
– Azt akarod tudni, mi van köztem és Steph között, főnök?
– Nem bánnám – felelte Charlie.
– Én sem bánnám, ha tudnám, mi folyik közted és Simon
Waterhouse között.
– Hogyan…?
– A húgod mondta, emlékszel? Olivia. Ígérem, nem cikizem többé.
– Rendben.
Charlie mindent megtett, hogy elfelejtse azt a rettenetes pillanatot:
Olivia emeleti hálószobájának magaslatáról áradó morális dühkitörését.
– Sikerült elsimítani kettőtök közt a dolgot? – támaszkodott Graham
a könyökére. – Visszajött, tudsz róla?
– Mi van?
Graham modora túlságosan lekezelőnek tűnt Charlie számára. Érezte,
feltámad benne a düh. Ha a fickó most arra gondol, amit Charlie hisz…
– A nyaralóba. Másnap, miután elmentél. Csalódottnak látszott, hogy
nem talál ott. Mondtam neki, hogy valami fontos dolog adódott a
munkádban… Miért nézel így rám?
– Rögtön meg kellett volna mondanod.
– Ez nem tisztességes, főnök. Csak most szabadult fel a szám. El
voltunk foglalva, nem emlékszel? Nem malmoztam az ujjaimmal. Vagy
ha igen, a lehető legjobb szándékkal…
– Graham, komolyan beszélek.
A férfi megértő pillantást vetett rá.
– Ugye nem békültél ki vele? Azt hitted, hogy a húgod még mindig
duzzog, és nem kerested. Most gyötör a bűntudat, és megpróbálod
áthárítani rám. Pedig ez a kettőtök ügye.
Az alsó ajkát boldogtalan műmosolyra húzta.
Charlie tudta, hogy igaza van, de nem volt hajlandó elismerni.
– Rögtön telefonálhattál volna. Megvolt a számom. Megadtam
Stephnek foglaláskor.
Graham felnyögött, és kezével eltakarta a szemét.
– Nézd, a legtöbb ember nem díjazza, ha a szálloda igazgatója
érdeklődést mutat a család viszályaival kapcsolatban. Tudom, hogy
majdnem…
– Pontosan.
– …de nem történt meg, igaz? Keményen küzdöttem, hogy
összejöjjön. Röviden, igen – ezt készséggel elismerem –, de legalább
megpróbáltam. Egyébként azt hittem, már felhívott. Úgy tűnt, már nem
dühös rád. Elnézést kért tőlem.
Charlie-nak összeszűkült a szeme.
– Biztos vagy benne? Biztos vagy benne, hogy a húgom volt, nem
valaki más, aki hasonlított hozzá?
– Az életemre esküszöm, hogy Dundika volt. – Graham odébbgurult,
hogy Charlie ne tudja megütni. – Egészen jól elbeszélgettünk. Úgy tűnt,
megváltozott a rólam alkotott véleménye.
– Na nehogy azt hidd. Csak most nem dorongolt le.
– Nem abból gondolom. A szemembe mondta. Kijelentette, hogy
sokkal jobban illek hozzád, mint Simon Waterhouse. Erről jut eszembe:
még nem válaszoltál a kérdésemre.
Charlie tajtékzott. Gyűlölte, ha a húga beavatkozott a magánéletébe.
Arra gondolt, vajon Olivia most nem arra törekszik-e, hogy Charlie és
Graham ne jöjjenek össze.
– Semmi nincs köztem és Simon között – mondta. – Az ég adta
világon semmi.
Graham aggodalmasnak tűnt.
 – Kivéve, hogy szerelmes vagy belé.
Könnyedén letagadhatnám, gondolta Charlie.
– Igen – mondta.
Graham villámsebesen hátraszökkent.
– Kezdesz egyre többet jelenteni nekem – mondta vidáman.
Talán bele kéne mennem, gondolta Charlie. Ha megpróbálja, talán
sikerül. Nem muszáj szétesni, mint Naomi Jenkins, csak mert valami
seggfej azt mondta, hogy menjen a fenébe. Ráadásul Robert még Simon
Waterhouse-nál is nagyobb seggfej. Ha innen nézi, Charlie százszor
jobb helyzetben van, mint Naomi. Robert Haworth. Erőszaktevő. Prue
Kelvey megerőszakolója.
Bár Simon az ellenkezőjét tanácsolta, aznap délután mindent
elmesélt Naominak. Charlie nem mondhatta, hogy maradéktalanul
megkedvelte a nőt, és nem is bízott benne, de úgy gondolta, megérti,
hogy működik Naomi agya. Ami azt illeti, túlságosan is jól érti. Egy
különben intelligens nő ostobaságokat művel, ha hatalmukba kerítik az
érzései.
Naomi a DNS-egyezést jobban fogadta, mint ahogy Charlie várta.
Egy kis időre elcsendesedett, de mikor megszólalt, nyugodtnak tűnt.
Kijelentette Charlie-nak, hogy csak egyetlen módon tudja mindezt
kezelni, ha teljes egészében kideríti az igazságot. Charlie meg volt
győződve róla, hogy Naomi Jenkins mostantól nem hazudik.
Naomi a következő nap akart beszélni Juliet Haworthszel. Ha Juliet
egy hajóban utazik azzal a férfival, aki Naomit és Sandy Freeguardot
megerőszakolta, Naomi az egyetlen ember, aki ki tudja provokálni,
hogy valami kicsússzon belőle. Valami oknál fogva, amit Charlie nem
értett, Naomi fontos volt Julietnek. Senki más nem számított, a férje
határozottan nem – ezt Juliet bőven nyilvánvalóvá tette.
– Majd én kimondatom vele – ígérte reszketve Naomi. Charlie
csodálta elszántságát, de figyelmeztette, hogy ne becsülje alá Julietet.
– Nos, te legalább örülhetsz, mert én nem vagyok szerelmes a
mindenesbe – mondta ásítva Graham. – Bár… mondhatjuk,
megmártóztam benne. Egyszer-másszor. De hasonlítani sem lehet
hozzád, őrmester, akármilyen érzelgősen is hangzik. Elegem lett belőle.
Téged akarlak, parancsoló bűbájoddal, lehetetlenül magas elvárásaiddal.
– Nem is igaz!
 Graham felhorkant a nevetéstől, két karját összefonta a feje mögött.
– Őrmester, még el se jutottam odáig, hogy fölfogjam, mit vár tőlem,
nem, hogy teljesíteni tudjam.
– Hát, jó. Ne add fel túl könnyen.
Charlie úgy tett, mintha duzzogna. Graham lefeküdt Steph-fel.
Megmártózott. Hm. Aligha panaszkodhatott, tekintettel arra, amit épp az
imént mondott.
– Aha! Bebizonyíthatom, hogy Steph semmit se jelent nekem. Na,
ide figyelj – csillogott a szeme.
– Kegyetlen pletykafészek vagy, Graham Angilley!
– Emlékszel a dalra? A Grandmaster Flashre? – énekelni kezdett. –
White lines, going through my mind… / Fehér csíkok húznak át az
agyamon…
– Ó, igen.
– Stephnek, a mindenesnek egy fehér csík osztja ketté a fenekét. Ha
legközelebb eljössz a nyaralóba, ráveszem, hogy mutassa meg.
– Kösz, inkább kihagyom.
– Pont olyan nevetséges, ahogy hangzik. Most már tudod, hogy
sosem tudnék egy ilyen nőt komolyan venni.
– Egy fehér csík?
– Igen. Órákat tölt a napozóágyon, ennek következtében ragyogó
narancs lett a segge. – Graham elmosolyodott. – De ha az embernek –
hogy is fejezzem ki magam – el van választva egyik segge a másiktól…
– Jól van, értem!
– …tiszta fehér csíkot látnál. Még akkor is látszik, ha csak úgy sétál.
– Gyakran sétálgat meztelenül?
– Valójában igen – mondta Graham. – Kicsit miattam is.
– Bár te természetesen nem bátorítod.
– Természetesen nem! – felelte tettetett felháborodással a hangjában
Graham.
Megszólalt a mobilja, és felvette.
– Igen. – Fehér csík, mondta némán Charlie-nak, így nem kell azon
töprengeni, hogy kivel beszél. – Huh. Rendben. Rendben. Nagyszerű.
Jól tetted, haver. Kiérdemelted a stráfodat, ahogy mondják.
Könyökkel megbökte Charlie-t.
A lány képtelen volt magába fojtani a nevetést.
 – Nos?
– Nincs Naomi Jenkins. Soha nem volt az üdülőben.
– Ó.
– De megnézte az összes Naomit, mivel alapos kis terrier. Volt
Naomi Haworth – H-a-w-o-r-t-h a múlt szeptemberben foglalt le egy
hétvégét Naomi és Robert Haworth részére, de Steph azt mondta, a
feleség foglalta le a nyaralót. Ezt tudod használni valamire?
– Igen.
Charlie felült, letolta Graham kezét magáról. Gondolkodnia kellett.
– Mielőtt égbe szállnál örömödben…
– Tessék?
– Lemondta. Haworthék soha nem jöttek el. Stephnek eszébe jutott,
hogy mikor a nő lemondta, nagyon feldúltnak tűnt. Mintha sírt volna.
Steph azon töprengett, hogy a férje vagy kirúgta, vagy meghalt, vagy
valami, és ezért kellett visszamondania a foglalást.
– Rendben – bólintott Charlie. – Rendben. Nagyszerű…, tényleg
sokat segített.
– Most már megmondod, miről van szó? – csiklandozta meg
Graham.
– Hagyd abba! Nem, nem mondhatom meg.
– Lefogadom, annak a bizonyos Simon Waterhouse-nak minden
részletet elmondasz.
– Igen, ő pont annyit tud, amennyit én. – Charlie elvigyorodott,
mikor meglátta Graham sértett arckifejezését. – Ő az egyik nyomozóm.
– Szóval minden nap találkozol vele? – sóhajtotta Graham és
visszahanyatlott az ágyra. – Ilyen az én szerencsém.
 19

Április 7., péntek

Yvon mellettem ül a díványon, és kis süteményestányért tesz le közénk.

Egy szendvics van rajta. Nem néz rá, nem akarja felhívni rá a
figyelmemet, nehogy kapásból visszautasítsam.
A tévé sima szürke képernyőjét bámulom. Túl nagy vállalkozás
lenne, ha energiát fektetnék az evésbe: még a legpuhább kenyeret se
lenne erőm megrágni. Olyan, mint teljesen érzéstelenítve indulni a
maratonin.
– Nem ettél egész nap – mondja Yvon.
– Nem voltál velem egész nap.
– Miért, ettél?
– Nem – vallom be. Nem tudom, mennyi maradt a napból. Kint sötét
van, csak annyit tudok. Mit számít? Ha Yvon nem bukkant volna föl, a
hálószobából sem jöttem volna ki. Egyedül számodra van hely a
fejemben, semmi másnak nincs. Arra gondolok, amit mondtál, és hogy
az mit jelentett. Hallom a hűvös elutasítást a hangodban. Újra meg újra.
Egy évig, tíz évig képes leszek lejátszani magamban.
– Kapcsoljam be a tévét? – kérdezi Yvon.
– Ne.
– Talán van benne valami könnyed…
– Nem.
Nem akarom, hogy bármi elterelje a figyelmem. Csak hatalmas
fájdalom maradt bennem irántad, és erre akarok koncentrálni.
Összeszedem magam annyira, hogy képes legyek kibökni néhány
összefüggő mondatot. Pár másodpercig eltart, és az amúgy is csekély
energiámat pazarlom. – Nézd, tényleg örülök, hogy eljöttél, és örülök,
hogy megint barátok vagyunk, de… el is mehetsz.
– Maradok.
– Nem lesz jobb – figyelmeztetem. – Ha azt reméled, hogy
összekapom magam, hiába reménykedsz. Nem lesz. Nem fogom jobban
érezni magam, vagy félretenni a problémát, és valami másról csevegni.
Nem tudod kiverni a fejemből. Csak annyit tehetek, hogy itt ülök és
bámulom a falat.
Valakinek egy nagy fekete keresztet kellene az ajtómra festeni, mint
pestisjárvány idején.
– Talán beszélgethetnénk Robertról. Ha beszélsz róla…
– Nem fogom magam jobban érezni. Nézd, tudom, te csak segíteni
próbálsz, de nem tudsz.
Azt szeretném, ha eltemetne a bánat. Túl nehéz küzdeni ellene,
kulturáltan fegyelmezettnek látszani. Nem mondom, mert
érzelgősségnek hangzik. Az ember csak akkor beszéljen bánatról, ha
valaki meghalt.
– Nem kell hozzám semmi módon alkalmazkodnod – mondja Yvon.
– Feküdj a padlóra és üvölts, ha akarsz. Nem érdekel. De nem megyek
el. – Összegömbölyödik a dívány másik sarkában. – Gondoltál rá, mi
lesz holnap?
Megrázom a fejemet.
– Mikor jön érted Zailer őrmester?
– Korán.
Yvon halkan elkáromkodja magát.
– Nem tudsz sem beszélni, sem enni, alig tudod összeszedni magad
annyira, hogy megmozdulj. Hogy a pokolba akarsz túlélni még egy
kihallgatást Juliet Haworthszel?
Nem tudom a választ. Átesem rajta, mert muszáj.
– Fel kellene hívnod Zailer őrmestert és megmondani neki, hogy
meggondoltad magad. Megteszem helyetted, ha gondolod.
– Nem.
– Naomi…
– Beszélnem kell Juliettel, ha ki akarom deríteni, mit tud.
– Azzal mi van, amit te tudsz? – Yvon hangja reménytelenséggel van
tele. – Nem rajongtam soha túlságosan ezért a Robertért, de… ő szeret
téged, Naomi. És nem erőszaktevő.
– Ezt mondd a DNS-szakértőknek – jegyzem meg keserűen.
– Tévedtek. Az úgynevezett szakértők folyton hibáznak.
– Kérlek, hagyd abba. – Hamisan csengő vigasztalásától még
szerencsétlenebbnek érzem magam. – Csak úgy bírom ki, ha
szembenézek a legrosszabb lehetőséggel. Nem engedem magamat
semmiféle valószínűtlen elméletbe belekapaszkodni, mert akkor újból
csalódni fogok.
– Rendben. – Yvon igyekszik a kedvemben járni. – Szóval, mi a
legrosszabb lehetőség?
– Robertnek köze van az erőszakos cselekményekhez – mondom
tompa, színtelen hangon. – Néhányat ő követett el, és a többit meg más.
Juliet is benne van, talán ő vezeti. Háromfős csapatot alkotnak. Robert
egész végig tudta, hogy áldozat vagyok. Ugyanez a helyzet Sandy
Freeguarddal. Ezért találkozott velünk.
– De miért? Ez őrültség.
– Nem tudom. Talán, hogy ellenőrizze, nem megyünk-e a
rendőrségre. Ezt csinálják a kémek, nem? Beszivárognak az ellenséges
területre és jelentenek.
– De azt mondtad, hogy Sandy Freeguard már járt a rendőrségen,
mielőtt te járni kezdtél Roberttel.
Bólintok.
– Egy erőszakos bűncselekmény áldozatának a barátja tudhatja,
hogyan áll a nyomozás, nem? A rendőrség tájékoztatja az áldozatot, és
az áldozat bízik a barátjában. Talán Juliet – vagy a másik férfi, vagy
Robert, vagy mindhárman – figyelemmel akarták kísérni, meddig jutott
a rendőrség Sandy Freeguard esetében. Robert mindent ellenőrizni akar,
nem ezt mondtuk mindig?
Nem tudom megállítani a könnyeimet, miközben ezt mondom.
Tudod, mi a legrosszabb az egészben? A kedves, szerető, édes
dolgok, amiket mondtál és tettél, sokkal határozottabban és élesebben
jelennek meg a gondolataimban, mióta elzavartál magadtól a kórházban.
Segítene, ha a rossz időket előtérbe tudnám állítani, előléptetni a
rivaldafénybe. Azután talán felfedezném a mintát, ami fölött egészen
mostanáig elsiklottam, és bebizonyíthatnám a szívemnek, mekkorát
tévedett veled kapcsolatban. De csak a szenvedélyes szavaidra tudok
gondolni. Fogalmad sincs, milyen fontos vagy nekem. Ezt mondtad
minden telefonhívás végén búcsúzásképpen.
Az emlékezetem ellenem fordult, és annak az ellentétével próbál
elborítani, hogy milyen voltál ma reggel, és milyen voltál a múltban.
– Juliet miért törte be Robert fejét azzal a kővel? – Yvon felveszi a
szendvicsem felét, és felteszi a kérdést. – Miért provokál és gúnyol
téged?
Egyik kérdésre sem tudok válaszolni.
– Mert Robert szeret téged. Ez az egyetlen lehetséges magyarázat.
Robert végre összekapta magát és megmondta neki, hogy elhagyja őt
érted. Juliet féltékeny – azért gyűlöl.
– Robert nem szerelmes belém. – Összetörnek a saját szavaim. – Azt
mondta, menjek el és hagyjam békén.
– Nincs magánál. Naomi. Juliet megpróbálta megölni. Ha a te
agyadban lennének vérömlenyek, ha te lennél napokig öntudatlan, te
sem tudnád, mit beszélsz. – Yvon lesöpri a morzsákat a díványról a
padlóra. Szerinte ez a takarítás. – Robert szeret téged – ismétli
csökönyösen. – És javul az állapota, igaz?
– Nagyszerű. Boldogan élek, míg meg nem halok egy
erőszaktevővel.
A földön heverő kenyérmorzsákra meredek. Valamiért Jancsi és
Juliska története jut az eszembe. Az ennivaló minden mentőexpedíció
számára létfontosságú. Magret de Canard aux Poires a Bay Tree
étteremből. Volt ennivaló a kis színházban is, ahol megerőszakoltak.
– Tedd le azt a szendvicset – mondom Yvonnak. – Éhes vagy?
Úgy néz, mint akit rajtakaptak, szégyenkezik, hogy ilyenkor is az
evésre gondol. Én is arra gondolok, bár nem hiszem, hogy akár egyetlen
falatot is le tudnék gyűrni.
– Hány óra? A Bay Tree-ben még vesznek fel rendelést?
– A Bay Tree-ben? A környék legdrágább éttermében? – Yvon
arckifejezése megváltozik; az aggodalmas barátnőét a szigorú
nagynénié váltja fel. – Onnan hozta Robert az ennivalót aznap, mikor
találkoztál vele, ugye?
– Ez nem az, amire gondolsz. Nem azért akarok odamenni, hogy
nosztalgiázzak – mondom, arra gondolok sértetten, amiben hittem: a
múltra, a jövőre. A jelenre. Amit te tettél velem, az rosszabb, mint amit
az erőszaktevő művelt. Egy éjszakára az áldozatává tett; neked
köszönhetően több mint egy évig voltam gúny, lenézés és megaláztatás
tárgya anélkül, hogy tudtam volna róla.
Yvon az elejétől fogva tudta, hogy valami baj van a kapcsolatunkkal.
Én miért nem láttam? Miért nem látom még most sem? Eldöntöttem,
hogy az elképzelhetetlent képzelem rólad, hiszem a hihetetlent, mert
meg kell ölnöm azt a részemet, amely mindazok ellenére szeret téged,
amit mondtak rólad. Kicsinek és erőtlennek kellene lennie mostanra, de
nem az. Óriási. Hatalmas. Rákként terjedt bennem, túl sok területet
elfoglalt. Nem tudom, mi marad belőlem, ha végre sikerül kitörölni
téged magamból. Sebek, üresség, tátongó lyuk. De meg kell próbálnom.
Olyan kegyetlennek kell lennem, mint a bérgyilkosnak.
Yvon nem érti, miért akarok hirtelen kimozdulni, és nem tudom
megmagyarázni neki. Ez egy borzalom.
– Ha nem nosztalgia, akkor miért a Bay Tree? – kérdezi. – Menjünk
máshova, és ne döntsük magunkat anyagi romlásba.
– Én a Bay Tree-be megyek – jelentem ki, és felállok. – Jössz vagy
nem?

A Bay Tree-nek otthont adó épület, az egyik legrégebbi Spillingben.

1504 óta áll. A mennyezete alacsony, vastag falai egyenetlenek, és két
igazi kandalló működik benne – egyik a bárban, a másik az étteremben.
Hangulatos kis barlangra emlékeztet, bár a földszintnél magasabban
van. Csak nyolc asztal áll benne, és rendszerint egy hónapra előre
lefoglalják őket. Yvon és én szerencsések vagyunk.
Már késő van, és valakik, akik hetekkel ezelőtt foglaltak asztalt fél
nyolcra, már rég elmentek, mire megérkezünk.
Az étteremnek van egy külső ajtaja, amely mindig zárva van, és van
egy belső, amely felfogja a High Street felől érkező hideg levegőt.
Csöngetni kell, egy pincér enged be, aki minden alkalommal becsukja
az első ajtót, mielőtt kinyitná a másikat. A személyzet jó része francia.
Egyszer már voltam itt a szüleimmel. Apa hatvanadik születésnapját
ünnepeltük. Befelé jövet beverte a fejét. A Bay Tree ajtói nem túl
magasak. De ezt neked nem kell elmesélnem, igaz, Robert? Te jobban
ismered a helyet, mint én.
Azon az estén, mikor a szüleimmel voltunk itt, nem francia pincér
szolgált ki minket, de anyám ragaszkodott hozzá, hogy nagyon lassan és
egyszerűen beszéljen hozzá, mintegy kontinentális akcentussal.
– Kééérjük szééépen a szááámlááát!
Visszafogtam magam, és nem közöltem, hogy a fickó valószínűleg
Rawndesleyben született és itt is nevelkedett. Ünnepeltünk, úgyhogy
nem tettem epés megjegyzéseket.
Soha nem találkoztál a szüleimmel. Nem is tudnak rólad. Azt hittem,
magamat védem a nemtetszésüktől, de kiderült, hogy őket kell
megvédeni. Fura gondolat: a világ nagy többsége – anya, apa, az
ügyfeleim jó része, a vásárlók, akik mellett elmegyek az utcán – nem
törődött veled. Nem ismernek és nem is fognak.
És így van ez az élet más területén is. A pincér, aki Yvont és engem
kiszolgál ma este, kissé túlságosan is figyelmesen: túl közel hajol az
asztalunk fölé, merev a tartása és szabályszerű, az egyik karja a háta
mögött, előreugrik, hogy újból töltsön a poharunkba, valahányszor
kortyol egyet valamelyikünk. Valószínűleg valaki valamikor összetörte
az életét, bár az illető neve nekem semmit se mondana.
Csak apró, triviális érzés súgja, hogy ugyanabban a világban élünk,
mint a többiek.
– Ízlik? – kérdezi Yvon.
Csak előételt rendeltem, foie gras-t, de látja, hogy hozzá sem
nyúltam.
– Ez valami trükkös kérdés? – kérdezem. – Mint például, hogy ugye
már nem vered a feleséged? Vagy, hogy a mostani francia király ugye
kopasz?
– Ha nem vagy éhes, mi az ördögöt keresünk itt? Tudod egyáltalán
mennyibe kerül ez a kaja? Abban a pillanatban, amikor beléptünk, úgy
éreztem, hogy a bankszámlám homokórává változott. Minden pénzem,
amiért keményen megdolgoztam, lepergő homokszem.
– Én fizetek – nyugtatgatom, és odaintem a pincért. Három lépés, és
ott áll az asztalunknál. – Kaphatunk egy üveg pezsgőt, kérem? A
legjobbat, amijük csak van. – Elvágtat. – Bármit, csak megszabaduljunk
tőle – mondom Yvonnak.
Tátott szájjal bámul rám.
– A legjobbat? Megőrültél? Csillagászati összegbe kerül.
– Nem érdekel, mennyibe kerül.
– Nem értelek! Fél órával ezelőtt…
– Micsoda?
– Semmi. Felejtsd el.
– Inkább maradtam volna a díványon a semmibe meredve?
– Inkább mondd meg, mit csinálsz.
 Elvigyorodom.
– Szerinted mit?
Yvon leteszi az evőeszközt, megacélozza magát a kellemetlen
bejelentésre.
– Nem is szeretem a pezsgőt. Prüszkölnöm kell tőle, ráadásul
püffeszt.
– Jézusom, Naomi.
Ha az ember elfogadja, hogy soha senki nem érti meg, és valahogy
túl teszi magát azon, hogy mennyire magányos, egészen kényelmessé
válik az élet. Rajtad kívül senki se látja át a saját kis világodat, úgyhogy
azt csinálsz, amit akarsz. Lefogadom, te is így érzel, Robert. Nem igaz?
Rossz nőt választottál, mikor engem szemeltél ki. Mert képes vagyok
megérteni, hogy gondolkodsz. Ezért akarod most, hogy hagyjalak
békén?
A pincér egy poros palackkal tér vissza.
– Jól néz ki – mondom neki. Helyeslően bólint, és újból eltűnik.
– Miért vitte el? – kérdezi Yvon.
– Gondolom, hoz egy olyan procc pezsgősvödröt és
pezsgőspoharakat.
– Naomi, megáll az eszem.
– Nézd, ha ez boldoggá tesz, holnap elmehetünk egy autósbüfébe, és
vehetünk egy vödör olajban sütött csirkeszárnyat, rendben? Már ha nem
bírod elviselni az elegáns éttermeket.
Vigyorgok, mert úgy érzem, valaki más által írt szavakat mondok.
Julietét, esetleg. Igen; utánzom hűvös, sima modorát.
– Szóval miben egyeztél meg Bennel? – szegezem a kérdést
Yvonnak, mert eszembe jut, hogy az ő életének, ellentétben az
enyémmel, még nincs vége.
– Semmiben!
– Tényleg? A nagy semmiben? Hű.
Cotchin nem is olyan rossz. Vagy ha igen, a maga hétköznapi
módján az. Amit a jelen pillanatban a jóindulat jeleként értékelek – talán
ez a legtöbb, amit remélni lehet.
– Hagyd abba – mondja Yvon. – Fel voltam dúlva és nem tudtam
máshová menni, ennyi. És… Ben felhagyott az ivással.
A pincér zsúrkocsin hozza az ezüstvödörbe állított pezsgőt, két
pohárral.
– Elnézést – mondom neki. Végre azt teszem, amiért ide jöttem. –
Régóta dolgozik itt?
– Nem – hangzik a válasz. – Csak három hónapja.
Túlságosan udvarias, hogy megkérdezze, miért érdekel, de a kérdés
ott ül a szemében.
– Ki van itt a legrégebben? Mi van a séffel?
– Azt hiszem, elég régóta itt dolgozik. – Kitűnően beszéli a nyelvet.
– Idehívhatom, ha gondolja.
– Igen, legyen szíves – mondom.
– Szabad lesz…? – a pezsgő felé biccent.
– Majd később. Előbb a séffel beszélnék.
– Naomi, ez őrültség – sziszegi Yvon, mikor újból egyedül
maradunk. – Meg akarod kérdezni a séfet, emlékszik-e, hogy Robert
rendelt neked ennivalót?
Nem szólok semmit.
– Azt akarod megtudni, mit mondott neki Robert? Úgy festett-e, mint
aki hirtelen szerelembe esett? Ezzel csak táplálod a rögeszmédet.
– Yvon – felelem csöndesen. – Gondolkodj, és nézz körbe.
– De minek?
– Edd meg a drága kajádat, mielőtt kihűl – figyelmeztetem. – Olyan
étteremnek tűnik ez, ahová csak úgy beviharzik az ember, és rendel
valamit elvitelre? Látsz valahol elvitelre szánt menüt? Olyan hely ez,
ahol hagyják, hogy egy vadidegen ne csak az ennivalót, de a tálcát, az
evőeszközt és a drága szövetszalvétát is elvigye? És rábízzák, hogy
hozza vissza, mikor végzett?
Yvon elgondolkodik, miközben egy falat bárányhúson rágódik.
– Nem. De… miért hazudott Robert?
– Nem hiszem, hogy hazudott. Csak bizonyos fontos tényeket
elhallgatott.
Visszajön a pincérünk.
– Bemutatom önöknek a séfünket, Martin Gilligant – mondja.
Mögötte alacsony, kócos vörös hajú férfi áll.
– Hogy ízlett az étel? – kérdezi Gilligan északi akcentussal. Volt egy
évfolyamtársam az egyetemen Hullból; a séf hangja rá emlékeztet.
– Fantasztikus, köszönöm. Elbűvölő.
 Yvon melegen mosolyog. Egy szót sem ejt arról, hogy mocskosul
drágának tartja.
– Etienne mondta, hogy tudni szeretnék, mióta dolgozom itt.
– Így igaz.
– Régi bútordarab vagyok. – Bocsánatkérőn néz, mintha azzal
vádolnánk, hogy nem elég kalandortermészetű. – 1997 óta állok az
étterem alkalmazásában.
– Ismeri Robert Hawortht? – folytatom a kikérdezést.
Bólint, kellemesen meglepettnek látszik.
– A barátja?
Nem mondok erre igent, még akkor sem, ha ez továbblendítené a
beszélgetést.
– Honnan ismeri?
Yvon úgy figyel minket, mintha teniszmérkőzésen lenne, ide-oda
fordítja a fejét.
– Itt dolgozott – mondja Gilligan.
– Mikor? Mennyi ideig?
– Hát… lássuk csak, 2002, 2003-ban, vagy így valahogy. Jó pár éve.
Éppen akkor nősült, mikor elkezdte, emlékszem. Mondta, hogy nemrég
jött vissza a nászútjáról. És úgy… egy évvel később ki is lépett.
Teherautó-sofőr lett. Azt mondta, jobban szereti az utat, mint a forró
konyhát. De tartjuk a kapcsolatot, időnként összejön a csapat a Starban.
Bár egy ideje nem láttam.
– Akkor Robert a konyhán dolgozott? Nem pincér volt?
– Nem, szakács. A helyettesem.
Bólintok. Így tudtál meglepetést szerezni nekem. Ismertek a Bay
Tree-ben – dolgoztál itt –, hát persze, hogy bíztak benned.
Természetesen hagyták, hogy elvidd a tálcát, az evőeszközt meg a
szalvétát, és Martin Gilligan örömmel készítette el a Margret de Canard
aux Poires-t, mikor mondtad neki, hogy egy bajba jutott hölgyet kell
kisegítened.
Nem kell több kérdést feltennem. Megköszönöm Gilligannek a
segítséget, aki visszamegy a konyhába. Kedvelem Etienne-t, a
pincérünket, aki sokkal diszkrétebb annál, semhogy meg akarja tudni,
miért akartam beszélni Gilligannel.
Ugyanez nem mondható el Yvonról. Mikor újból kettesben
maradunk, nyaggatni kezd, hogy magyarázzam meg, mi volt ez az
egész. Erős a kísértés, hogy valami tréfával üssem el a dolgot. A játék
biztonságosabb, mint a valóság. De nem tehetem ezt meg Yvonnal; ő a
legjobb barátnőm, és én nem vagyok Juliet.
– Robert egyszer azt mondta, hogy teherautó-sofőrnek lenni jobb,
mint kominak – felelem. – Nem értettem. Azt hittem, hogy a komit a
kommunistára érti, aminek nem volt semmi értelme, de nem is erre
gondolt. Ő commis chef-et értett ezalatt: c, o, m, m, i, s. Kezdő szakács.
Mert az volt.
Yvon megvonta a vállát.
– Tényleg?
– A férfi, aki megerőszakolt, háromfogásos vacsorát szolgált föl a
nézőknek – mondom. – Időnként eltűnt a színház mögötti helyiségben
és újabb ennivalót hozott. Az a helyiség minden bizonnyal konyha volt.
Yvon a fejét rázza. Látja, merre tartok, és nem akarja, hogy
bekövetkezzék.
– Sosem gondoltam rá, hogy ki készítette az ételt.
– Ó, istenem, Naomi.
– Az erőszaktevőmnek rengeteg dolga volt. Szórakoztatnia kellett az
embereket, leszedni a terítéket minden fogás után, behozni a következőt.
Ő vitte a házat. – Keserűen felnevetek. – És abból, amit Charlie Zailer
mondott, tudjuk, hogy nem egyedül tevékenykedett. Legalább két nemi
erőszak történt Robert teherautójában, és Robert erőszakolta meg Prue
Kelveyt.
Még jobban megnehezítem a kínlódást, szándékosan húzom olyan
hosszan, ahogy csak tudom, hogy eljussak a következtetésig. Mint
mikor gumiszalag van az ember csuklóján, és kihúzza annyira,
amennyire csak tudja, addig nyújtja, amíg megfeszül és elvékonyodik,
aztán elengedi. Hogyan is mondtad? Az tud igazán bántani, aki közel áll
hozzánk.
Yvon leteszi a fegyvert.
– Miközben az a másik férfi megerőszakolt, addig Robert a
konyhában volt – mondja megadóan, tudatva velem, hogy meggyőztem.
– Ő főzte a vacsorát.

A torkomba szorult sikollyal ébredek. Verejtékben úszom, hevesen ver

a szívem. Rosszat álmodtam. Rosszabb az álom, mint a valóság? Igen.
Még annál is rosszabb. Mikor már eleget vártam, és megbizonyosodtam,
hogy nem kaptam-e agyvérzést vagy szívrohamot, megnézem az
ébresztőórámat. Csak a számok tetejét látom, kis vörös vonalak és ívek
világítanak a könyvkupac és az éjjeliszekrény mögül.
Lesöpröm a földre a könyveket. Hajnali három múlt tizenhárom
perccel. Három egy három. A szám megrémít; felgyorsul a szívverésem.
Yvon nem hallaná meg, ha hívnám, még ha sikoltoznék, akkor sem. Ő
az alagsori szobában lakik, én meg a legfelső emeleten. A
legszívesebben lerohannék hozzá, de visszafogom magam. A félelem az
ágyhoz szögez. Valami történni fog. Kénytelen vagyok hagyni. Nincs
más választásom. Hosszú ideig hárítottam a dolgokat. Ó, istenem, add,
hogy gyorsan vége legyen. Ha már emlékeznem kell, hadd emlékezzek
most.
Juliet voltam. Ezt a bizonyosságot hoztam magammal a rémálomból.
Régóta álmodozom, hogy a feleséged vagyok, de mindig csak ébren. Ez
az álom arról szólt, hogy én, Naomi Jenkins vagyok a feleséged. Soha
nem akartam Juliet Haworth lenni. Úgy beszéltél róla, mintha gyönge,
gyáva, szánalomra méltó nő lenne.
Álmomban az volt a legrosszabb, hogy Juliet voltam. Ki voltam
kötve az ágy makkal díszített oszlopaihoz a színpadon. Jobbra kellett
fordítanom a fejemet, és az arcom a matracba nyomódott. A bőröm a
műanyag borításhoz tapadt. Kényelmetlen volt, de nem tudtam
elfordulni, hogy egyenesen előrenézzek, mert akkor megláttam annak a
férfinak az arcát. Már az is rettenetes volt, mikor hallottam, mit
mondott. A nézők soraiban ülők füstölt lazacot ettek. Éreztem a szagát –
az undorító rózsaszín halbűzt.
Így aztán ott tartottam a fejemet, ahol eddig, és egyenesen
előrenéztem, a függöny szélénél. A függöny sötétvörös volt. Úgy
tervezték, hogy körbefogja a színpad három oldalát. Igen. Azelőtt nem
emlékeztem rá. És volt valami más szokatlan is. Micsoda? Nem tudom
felidézni.
A függöny szélén túl a színház belső fala látszott. Egy kis ablakot
láttam. Helyes: az ablak nem szemmagasságban nyílt, hanem valamivel
alacsonyabban. De nem is az asztalnál ülők szemmagasságában.
A paplanom sarkával töröltem le a homlokomról az izzadtságot.
Biztos vagyok benne, hogy igazam van, az álom pontos volt. Az az
ablak fura. Nincs rajta függöny. A legtöbb színháznak nincs ablaka a
nézőtéren. Ahhoz, hogy lássam, lefelé kellett néznem, és a férfiaknak
pedig felfelé. A két szint között volt, középen. Mikor alkonyodott, az
ablak is elsötétült. De amikor Juliet voltam az álmomban és az ágyon
feküdtem, miközben a férfi egy ollóval vágta le rólam a ruhát, láttam,
mi volt odakint. Odaszegeztem a tekintetemet, igyekeztem nem
gondolni arra, ami történik, ami történni fog…
Ledobom magamról a paplant. Elborít a beáradó hideg éjszakai
levegő. Tudom, mit láttam a kis színház ablakán át. És most már azt is
tudom, mit jelent. Mindent megváltoztat. Semmi sem olyan, mint
amilyennek gondoltam. Azt hittem, tudom, pedig nem. Képtelen vagyok
elhinni, mekkorát tévedtem.
Ó, istenem, Robert. Találkoznom kell veled, és elmondani mindent,
hogyan jöttem rá, és hogyan raktam össze az egészet. Meg kell
győznöm Zailer őrmestert, hogy újból elvigyen a kórházba.
 20

2006. 04. 08.

SZERKESZTETT KI HALLGATÁSI JEGYZŐKÖNYV

SPILUNGI RENDŐRŐRS, 2006. ÁPRILIS 8., 8 ÓRA 30.

Jelen vannak: Charlotte Zailer őrmester (C. Z.), Simon

Waterhouse nyomozó (S. W.), Naomi Jenkins (N. J.),
Mrs. Juliet Haworth (J. H.)

J. H.: Jó reggelt, Naomi. Hallottad a nagy hírt? Abba kell hagynunk az

ilyen találkozásokat. Elhangzott ez valaha Robert és közted?
N. J.: Nem.
J. H.: Bízom benne, hogy segítesz meggyőzni ezeket a hülyéket Ma
reggel arra ébredtek, hogy pornókirály vagyok. [Nevet.] Nevetséges.
N. J.: Igaz, hogy egy videotékában találkoztál Roberttel?
J. H.: Miért vezetne egy nő olyan üzletet, amely más nők
megerőszakolásából profitál? [Nevet.] Bár, felteszem, azt
mondhatnád, hogy az, aki szét akarja zúzni a férje fejét egy hatalmas
kővel, az bármire képes. Azt hiszed, hogy én tettem, Naomi? Azt
hiszed, hogy jegyeket árultam olyan férfiaknak, akik végig akarták
nézni, ahogy megerőszakolnak? Igazi jegyeket, amiket kettétépnek,
mint mikor az ember belép a moziba? Mit gondolsz, mennyit érsz?
S. W.: Ezt vágja ki.
N. J.: Tudom, hogy nem te tetted. Beszélj arról, hogyan találkoztál
Roberttel.
J: H.: Úgy tűnik, már tudod.
N. J.: Egy videotékában?
J. H.: Oui. Si. Igen.
N. J.: Mondd el.
J. H.: Most mondtam. Alzheimer-kórban szenvedsz?
N. J.: Ő közeledett hozzád vagy fordítva?
J. H.: Fejbe csaptam egy videóval, hazavonszoltam, és kényszerítettem,
hogy vegyen feleségül. Fura volt, hogy végig azt kiabálta: Nem, nem,
csak Naomit szeretem. Ezt akarod hallani? [Nevet.] Íme a Roberttel
való találkozásom története. Képzeld el szerénységemet, amint
sorban állok a pénztár előtt, izzadó kezemben szorongatom a
kazettát, és reszketek az idegességtől. Hosszú idő után először
hagytam el a házat. Lefogadom, nem tudsz elképzelni idegroncsként,
igaz? Nézz rám. most – valamennyiünket én inspirálom.
N. J.: Tudom, hogy idegösszeomlást kaptál, és azt is tudom, miért.

[Hosszú szünet.]

J. H.: Tényleg? Mondd el.

N. J.: Folytasd. Ott álltái a sorban.
J. H.: Mire sorra kerültem, rájöttem, hogy otthon felejtettem a tárcámat.
Úgy éreztem, itt a világ vége. Ez az első utam – a szüleim olyan
büszkék voltak –, én meg elrontom azzal, hogy nem hozok
magammal pénzt. Majdnem összepisiltem magam, tényleg. Tudtam,
hogy üres kézzel kell hazamennem, és elismerni, hogy kudarcot
vallottam. Tudtam, hogy ezek után nem merek majd újból kimenni.
[Szünet.] Elkezdtem motyogni valamit a kasszában ülő nőnek –
tényleg nem emlékszem, hogy mit. Valójában, azt hiszem, csak újra
meg újra bocsánatot kértem. Minden az én hibám, tudja. Kérdezze
csak meg ezeket a jóságos nyomozókat itt. Én gyilkos vagyok, és
pornószínházat működtetek. Vissza a történethez: csak azt tudom,
hogy valaki megkopogtatta a váltamat. Robert volt Az én hősöm.
N. J.: Kifizette a videót.
J. H.: Fizetett a filmért, összekanalazott a padlóról és hazakísért,
megnyugtatott engem, megnyugtatta a szüleimet. Istenem, milyen
lelkesen szabadultak meg tőlem. Mit gondolsz, miért mentem hozzá
olyan gyorsan Roberthez?
N. J.: Viharos románcnak képzelem el.
J. H.: Igen, de mitől volt viharos? Megmondom: a szüleim nem akartak
velem foglalkozni, Robert meg igen. Őt nem riasztottam el, ahogyan
a szüleimet. Őrültség a családban – csak ezt ne!
N. J.: Szeretted őt?
J. H.: Persze, mocskosul szerettem! Teljesen be voltam zsongva.
Mindent feladtam. A kétely leghalványabb árnyéka nélkül tudtam,
hogy teljességgel értéktelen vagyok, és erre jött Robert, aki azt
mondta, rosszul gondolom: egyáltalán nem vagyok értéktelen, csak
ideiglenesen hullámvölgybe kerültem, és egy kicsit vigyázni kell
rám. Azt mondta, hogy bizonyos embereket nem munkára
teremtettek, és én már többet tettem, mint a legtöbb ember egész
életében. Megígérte, hogy vigyáz rám.
N. J.: Ez a komoly teljesítmény az a sok ronda kerámiaház volt? Láttam
őket a nappalidban. Az üvegajtós szekrényben.
J. H.: És?
N. J.: Semmi. Csak mondom, hogy láttam őket. Muris. A munkád miatt
kaptál idegösszeomlást, mégis kiraktad őket a nappalidban. Nem
emlékeztetnek valamire? Nem hoznak elő olyan emlékeket,
amelyeket jobb volna elfelejteni?

[Hosszú szünet.]

C. Z.: Mrs. Haworth?

J. H.: Ne szakítsa félbe, őrmester. [Szünet.) Az életemnek megvannak a
fény- és árnyoldalai, de egyiket sem akarom kiradírozni az
emlékeimből. Talán hiú vagyok, de számomra fontos, hogy lássam
magam körül a létezésem tárgyi bizonyítékait. Mindenki számára
érthető, mit akarok mondani? Tudnom kell, hogy nem csak
képzeltem az egész kibaszott életemet.
N. J.: Ezt meg tudom érteni.
J. H.: Ó, őrömmel hallom. Nem vagyok benne biztos, hogy szeretném,
hogy olyan ember értsen meg, aki az első idegen előtt lehúzza a
bugyiját, akibe belebotlik a benzinkútnál. Sok nő, aki erőszak
áldozata lett, elkezdi falni a férfiakat. Mert értéktelennek érzik
magukat. Akárkinek odaadják magukat.
N. J.: Robert nem akárki.
J. H.: [Nevet.] Ez aztán tényleg igaz. De még mennyire!
N. J.: Volt módod alaposan megismerni, még mielőtt beleszerettél
volna?
J. H.: Nem. De most sok mindent tudok róla. Hogy úgy mondjam, a
téma szakértője lettem. Lefogadom, még azt sem tudod, hogy hol
nőtt föl, igaz? Mit tudsz a gyermekkoráról?
N. J.: Már mondtam korábban. Tudom, hogy nem találkozik a
családjával, és van három nővére…
J. H.: Egy Oxenhope nevű kis faluban nőtt fel. Ismered? Yorkshire-ben
van. Egy dűlőút választja csak el Brontë country-tól. Melyik a
nagyobb mű, a Jane Eyre vagy az Üvöltő szelek?
N. J.: Robert megerőszakolt egy nőt, aki Yorkshire-ben lakott. Prue
Kelveyt.
J. H.: Nekem is így mondták.
N. J.: Ő tette?
J. H.: Elbeszélgethetnél Roberttel a Brontëkról. Feltéve, ha még szóba
áll veled. Vagy bárkivel. Ő úgy gondolja, Branwell volt a
legtehetségesebb; Robert mindig az áldozathoz húz. Mikor felnőtt, a
falán egy Branwell Brontët ábrázoló festmény posztere függött –
haszontalan, részeges és semmirekellő. Furcsa, nem? Robert, aki
mindig keményen dolgozott.
N. J.: Mire célzol?
J. H.: Mindezt csak a házasságkötésünk után mesélte el. Tartogatta,
mondta, mint az emberek a szexet a régi szép időkben. Felteszem,
észrevetted a férjem vonzódását a késleltetett kielégülés iránt.
Hogyan is lehetett volna másként? Az anyja a falu rimája volt, és az
apja a Nemzeti Fronthoz húzott. A végén egy másik nőért elhagyta a
családját. Robert hatéves volt. Ez tényleg kikészítette. Az anyja egész
életében rajongott a férjéért, bár az megcsalta, és házasságuk nagy
részében a homokzsákja volt. És le se szarta Robertet, pedig ő imádta
az anyját, aki nem törődött a fiával, vagy folyton kritizálta. Sose volt
elég jó neki. Miután a férje elment, úgy elszegényedtek, hogy fel
kellett adnia addigi laza életvitelét, és kénytelen volt munkához látni.
Kitalálod, miféle foglalkozást választott?
N. J.: Nevetséges kerámiadíszeket gyártott?
J. H.: [Nevet.] Nem, de üzletasszony volt. Saját céget alapított, mint
maga meg én. Csakhogy ő telefonszexben utazott. Sok pénzt keresett
vele, eleget ahhoz, hogy a gyerekeit elegáns magániskolába járassa.
Giggleswickbe. Hallottál róla?
N. J.: Nem.
J. H.: Robertet sosem szerette az apja. Tuskónak, nehéz esetnek tartotta,
ő volt a második gyerek, aki csak azért fogant, mert az anyja behúzta
a csőbe az apját. Mikor az összekapta magát, és lelépett, az anyja
Robertet vádolta, hogy elüldözte. Hivatalosan is ő lett a család fekete
báránya. A drága neveltetés dacára megbukott a vizsgákon, és
elkezdett a konyhán dolgozni az oxenhope-i Steak és Kebeb Tanyán.
Talán ezért azonosítja magát Branwell Brontëval.
N. J.: Mindezt ki is találhattad. Robert soha nem beszélt nekem ezekről.
Miért hinnék neked?
J. H.: Van más választásod? Azzal a tájékoztatóval kell beérned, amit
adok. Szegény Naomi. Vérzik a szívem.
N. J.: Miért gyűlölsz annyira?
J. H.: Mert el akartad rabolni tőlem a férjemet. Nekem senkim se
maradt.
N. J.: Ha Robert meghal, semmid sem lesz.
J. H.: [Nevet.] Tévedés. Észrevetted, hogy múlt időt használtam: senkim
se maradt. Most jól vagyok. Van valami sokkal fontosabb Robertnél.
N. J.: Mi az?
J. H.: Találd ki. Olyasmi, ami neked sincs, annyit elárulok.
N. J.: Tudod, ki erőszakolt meg?
J. H.: Igen. [Nevet.] De nem fogom megmondani a nevét.
 21

2006. 04. 08.

A Brontëk Haworthből származnak – mondta Simon. – Robert

családneve Haworth.
– Tudom. – Charlie is ugyanarra gondolt.
– Tudod, kihez ment hozzá Charlotte Brontë?
Charlie a fejét rázta. Ez is olyan dolog volt, amit Simon tudott, míg a
legtöbb hétköznapi ember nem is hallott róla.
– Arthur Bell Nichollshoz. Emlékszel, hogy hívták Robert Haworth
nővérét? Lottie Nichollsnak. Ő volt az egyetlen, akiről Robert Naomi
Jenkinsnek beszélt.
– Jézusom. A három nővér! Juliet elhitette velünk, hogy már
meghaltak.
– Úgy tűnik, Haworth túlságosan messzire ment a Branwell
Brontëval való azonosulásban – mondta Simon komoran. – Mi van a
családnevével? Szerinted véletlen?
Charlie azt mondta neki, amit Naomi Jenkinsnek előző nap:
– Nem hiszek a véletlenekben. Gibbst ráállítottam a Giggleswick
iskolai és az oxenhope-i szálra, úgyhogy nemsokára többet tudunk. Nem
csoda, hogy semmit se találtunk Lottie Nichollsról.
– Nem tetszenek nekem ezek a kihallgatások – forgatta meg pohara
alján a langyos teát Simon. – Robert Haworth két dilis nője. Feláll tőlük
a hátamon a szőr.
Ő meg Charlie a rendőrségi kantinban üldögéltek, egy csupasz falú,
ablaktalan helyiségben, ahol egy elromlott félkarú rabló állt a sarokban.
Egyikük sem ürült a háttérnek, sem a langyos, gyönge teának.
Rendszerint a Barna Tehénben tartották az ilyen megbeszéléseket,
megfelelő ital társaságában, de Proust nyilvánvalóvá tette Charlie-nak,
hogy ezentúl elvárja, hogy a nyomozói a munkahelyükön végezzék a
munkájukat, és ne mocskos sztriptízbárokban élvezkedjenek a
munkaidejükben.
 – Uram, a Barna Tehénben legfeljebb Muriel vörös szalvétájában
gyönyörködhet az ember, amikor lesöpri az asztalt – vetette ellen
Charlie.
– A munkahelyre dolgozni járunk! – ordította Proust. – Nem pedig az
ízlelőbimbóinkat kényeztetni. Húsz éve a kantinban ebédelek minden
nap, és még nem hallottak panaszkodni.
Fura, de Charlie meg mert volna esküdni az ellenkezőjére. Proust
folyton zsörtölődött valami miatt. A Hóember a változatosság kedvéért
most is pocsék kedvében volt. Charlie kikukázta neki a legolcsóbb
napórakészítőt, egy volt kőművest, aki Wiltshire-ben tartja fönn a
székhelyét, és kért tőle árajánlatot. A végső ár a Proust által kiszemelt
napóratípusra több mint kétezer font lett, s végül Barrow főfelügyelő
megvétózta a tervet. Szűkösek a források, és vannak más prioritások.
Mint például a félkarú rabló megjavíttatása.
– Tudja, mivel jött az a kretén? – panaszkodott Proust Charlie-nak. –
Azt mondta, hogy a lakása közelében található kertészeti központban
sokkal olcsóbban is lehet napórát kapni. Engedélyezte, hogy vegyek, ha
akarok. Az már nem érdekli, hogy ezek mind kerti darabok, és ehhez a
nyavalyás épülethez még egy rohadt kert sem tartozik. Az se zavarja,
hogy egyáltalán nem mutatják a pontos időt. Barrow nem tud
különbséget tenni egy kertészeti áruházban árult és egy valódi napóra
között, ami mutatja is az időt. És ez az ember felelős pozíciót tölt be!
Charlie hallotta, amint Simon halkan kiejti. Proust.
Felpillantott
– Mi van?
– Szerintem nem etikus, amit teszünk. Naomi Jenkinst belökjük
Juliet Haworth cellájába, és csaliként használjuk. Beszélni fogok erről a
Hóemberrel.
– Beleegyezett.
– Nem tudta, mit mond. Ráadásul mindkét nő hazudik nekünk. Így
nem jutunk sehová.
– Nehogy meg merészeld tenni, Simon! – Azután észbe kapott: nem
érdemes presszionálni a pasit, mert olyankor megmakacsolja magát. A
kis szarházi a vallásos neveltetéséből fakadóan hajlamos a jog és
igazság egyedüli védelmezőjének képzelni magát. Charlie meglágyította
a hangját. – Nézd, akkor van a legnagyobb esélyünk, hogy megtudjuk,
mi a franc folyik itt, ha hagyjuk, hogy ezek ketten továbbra is egymás
nyakára másszanak. Talán kijön belőle valami. Szerintem működik a
dolog: ma már többet tudunk Haworth hátteréről, mint amennyit tegnap.
Simon szkeptikus arckifejezését látva Charlie hozzátette:
– Rendben, elképzelhető, hogy Juliet hazudik. Még az is lehetséges,
hogy mindenben hazudik, bár ezt azért nem hiszem. Viszont szerintem
van valami, amit közölni akar velünk, valami, amiről nagyon akarja,
hogy Naomi Jenkins tudjon. Adjunk neki időt, hogy megnyíljon, Simon.
És ha nincs jobb terved, akkor nagyon értékelném, ha nem rohannál
Prousthoz, és nem igyekeznél rávenni, hogy csessze el az enyémet.
– Szerinted Naomi Jenkins keményebb, mint amilyen valójában –
mondta Simon nyugodt hangon. Nem harapott rá a csalira, hasított
Charlie-ba a felismerés. – Bármelyik pillanatban összeomolhat és akkor
majd szarul érzed magad miatta. Nem tudom, mi van kettőtök közt…
– Ne légy nevetséges…
– Rendben, intelligens, nem olyan görény, mint azok többsége,
akikkel dolgunk van. De te úgy kezeled, mintha közülünk való lenne,
pedig ez nem igaz. Azt várod tőle, hogy a kezünkre játsszon, túl sokat
mondasz neki…
– Ó, ugyan már!
– Mindenről értesíted, hogy felvértezd Juliet ellen, mert biztos vagy
benne, hogy Juliet próbálta megölni Hawortht, de mi van akkor, ha
nem? Nem tett vallomást. Naomi Jenkins az, aki kezdettől fogva
hazudott, és bátran állíthatom, hogy most is hazudik.
– Visszatart valamit – ismerte el Charlie. Szeretett volna
négyszemközt maradni Naomival. Biztos volt benne, hogy ki tudná
szedni belőle az igazságot.
– Tud valamit arról, amit Juliet nem mond el nekünk – bólintott
Simon. – Juliet látja, és egyáltalán nem tetszik neki. Ő akar minden
tudás egyedüli birtokosa lenni, hogy ő fedhesse fel az egyik kártyát a
másik után. Úgy vélem, mostantól nem beszél. Nem lesz több
kihallgatás. Csak így őrizheti meg a pozícióját.
Charlie úgy döntött, témát vált.
– Hogy van Alice? – kérdezte csak úgy mellékesen. Mégis csak
kicsúszott a száján a kérdés, amiről elhatározta, hogy nem teszi föl.
Francba. Most már túl késő.
 – Alice Fancourt? – Simon meglepettnek tűnt, mintha egy ideje
gondolatban sem foglalkozott volna a nővel.
– Van más Alice nevű ismerősünk?
– Fogalmam sincs, hogy van. Honnan kellene tudnom?
– Azt mondtad, találkozni fogsz vele.
– Ó, igaz. De nem találkoztunk.
– Te mondtad le?
Simon eltöprengett.
– Nem. Nem is beszéltem meg vele találkozót.
– De…
– Csak annyit mondtam, hogy esetleg megkeresem, és megkérdezem,
akar-e találkozni velem. De végül úgy döntöttem, hogy nem hívom fel.
Charlie nem tudta, hogy nevessen vagy a férfi arcába loccsantsa a
hideg teát. Düh és megkönnyebbülés küzdött benne, de a
megkönnyebbülés volt a gyengébb érzés, így nem is maradt esélye.
– Elcseszett seggfej vagy – robbant ki belőle.
– Naa! – méltatlankodott Simon a legártatlanabb arckifejezéssel,
amivel még jobban feldühítette a lányt. Bár a munkában Simon arrogáns
és lenéző volt a többiekkel, a magánéletben visszahúzódónak bizonyult.
Vészesen szerény, ahogy Charlie gyakran megállapította. A szerénysége
azt sugallta, hogy bármi, amit mond vagy tesz, nem lesz hatással
senkire.
– Azt mondtad, hogy felkeresed – magyarázta Charlie. – Azt hittem,
már megbeszéltétek. Biztosan tudtad, hogy így gondolom.
Simon a fejét rázta.
– Sajnálom. Nem állt szándékomban ezt a benyomást kelteni.
Charlie nem akart erre több szót vesztegetni. Elárulta, hogy törődik
vele. Újból.
Négy évvel azelőtt, Sellers negyvenedik születésnapi buliján Simon a
döntő pillanatban megalázó módon faképnél hagyta Charlie-t. Nem
mintha azelőtt különösebben bátorította volna a lány reményeit. Találtak
egy csöndes, sötét szobát és becsukták maguk mögött az ajtót. Charlie
terpeszben Simon ölébe ült és csókolóztak. Úgy tűnt, semmi sem
állíthatja meg őket; Charlie ruhái egy kupacban hevertek a padlón, bár
Simon még egyetlen ruhadarabjától sem szabadult meg. Charlie ekkor
már gyanakodhatott volna, de nem fogott gyanút.
 Pár pillanattal később Simon minden magyarázat nélkül felpattant, és
szó nélkül elhagyta a szobát. Siettében azzal sem törődött, hogy
becsukja maga mögött az ajtót. Charlie gyorsan felöltözött, de addig is
legalább kilenc-tíz ember kukkantott be a szobába.
Még mindig várta, hogy történjen valami, ami felülírja azt a
pillanatot az emlékezetében, és amitől már nem fáj annyira az emlék.
Talán Graham lesz az. Mindenesetre lényegesen jobb hatással van az
egójára, mint Simon, ráadásul jóval kaphatóbb. Talán ez a gond. Miért
olyan vonzó az a láthatatlan korlát?
– Menj és nézd meg, hogy boldogul Gibbs – mondta a lány. Furcsa
volt arra gondolni, ha nem méri fel rosszul a helyzetet Alice-szel
kapcsolatban, nem is talált volna ki egy Graham nevű képzeletbeli
barátot. És ha ezt nem tette volna, talán nem is akart volna olyan
elszántan összejönni Graham Angilleyvel, mikor találkoztak. Másrészt
lehet, hogy amúgy is megtörtént volna.
Simon aggodalmasan pislogott, mintha nem tartaná bölcs dolognak,
hogy felálljon és lemenjen, bár láthatóan ezt szeretné tenni. Charlie nem
viszonozta félénk mosolyát. Miért nem tettél föl egyetlen kérdést sem
Grahamről, te szemétláda? Egyet sem, amióta csak megemlítettem?
Miután Simon elment, Charlie elővette a mobilját, és az Ezüst Domb
Üdülő számát hívta. Dühítette, hogy nem mentette el Graham
mobilszámát. Nem akart körülményes párbeszédet folytatni a
mindenessel.
– Üdvözlöm, Ezüst Domb Luxus Üdülőtelep, Steph vagyok, miben
segíthetek?
Charlie elmosolyodott. Mikor Spanyolországból telefonált, Graham
vette fel, és nem kellett végigmenni az egész játékon. Jellemző a férfira,
hogy a mindenesre bízza az egész recepciót.
– Beszélhetnék Graham Angilleyvel? – Charlie elővette erős skót
akcentusát. Egy nyelvművelő megmondhatná, hogy nem is hangzott
különösebben skótosan, de nem a saját hangján beszélt, és ez volt a
lényeg. Az álcázás kizárólag stratégiai célt szolgált. Charlie nem félt a
Steph-fel való összeütközéstől: valójában már várta, hogy
megmondhassa a buta tyúknak, mi a véleménye róla. Legutóbb zavarba
jött, és nem igazán tudott válaszolni Steph tirádájára, de most nem azért
telefonált, hogy veszekedjen vele. Charlie számára nem volt kétséges,
hogy a mindenes mindent megtesz annak érdekében, hogy ne tudjon
beszélni Grahammel, így aztán a rejtőzködés mellett döntött.
– Sajnálom, de Graham jelen pillanatban nincs itt – Steph igyekezett
választékosán beszélni. Csakhogy Charlie pár nappal azelőtt hallotta,
milyen, amikor nem festi magát. Sznob tehén.
– Megadná a mobilszámát?
– Megkérdezhetem, hogy milyen célból keresi? – kis él csúszott
Steph hangjába.
Charlie azon töprengett, hogy a skót akcentusa nem pocsékabb-e,
mint ahogy számított rá. A mindenes sejti vajon, hogy kicsoda?
– Ó, csak egy foglalás. Nem fontos – vonult vissza. – Majd később
telefonálok.
– Nem szükséges – mondta Steph, megint magabiztosan. Az
ellenséges él eltűnt a hangjából. – Ebben én is segíthetek, még ha
eredetileg Grahammel beszélt is. Steph vagyok. Az általános igazgató.
A mindenes vagy, te hazug, gondolta Charlie.
– Ó, rendben – mondta. Nem akart végigfecsegni egy ál-foglalást,
amit később le kell mondania, de nem tudta, hogyan visszakozhatna.
Steph lelkesen kapacitálta.
– Ööö… – nyögött Charlie, abban reménykedve, hogy a
határidőnaplóját átpörgető, elfoglalt, skót benyomását kelti.
– Tulajdonképpen – mondta Steph bizalmas hangon, igyekezvén
kitölteni a beszélgetésben bekövetkezett űrt –, ne mondja neki, hogy
elárultam, de jobban jár, ha én intézem a foglalást, és nem Graham. A
férjem nem a legjobb ügyintéző. Általában máshol jár az esze. Már nem
is számolom, hány ember érkezett meg úgy, hogy nekem elfelejtett
szólni róla.
Charlie levegő után kapkodott a megdöbbenéstől. Elakadt a lélegzete,
mintha valaki gyomorszájon vágta volna.
– Ó, természetesen ez nem jelent problémát – csevegett Steph
magabiztosan. – Én mindig megoldom és mindenki boldog. Kizárólag
elégedett vendégeink voltak.
– A férje – mondta Charlie csöndesen. Egyáltalán nem skót
akcentussal.
Steph nem látszott észrevenni a beállt változást sem a kiejtésben, sem
a lelkiállapotban.
 – Tudom – csevegett tovább –, bizonyára megőrültem, hogy vele
élek és vele dolgozom. Mégis, ahogy a barátainknak mindig mondom,
legalább nem lesz gond azzal, amikor nyugdíjba vonul, és majd egész
nap otthon lebzsel. Graham itt mindig láb alatt van.
Miközben Steph beszélt, Charlie úgy érezte magát, mint egy
kipukkant léggömb.
Lenyomta a „hívás vége” gombot, és kivonult a kantinból.

Mikor Charlie visszatért a központi nyomozóosztályra, Gibbs

türelmetlenségről eltorzult arccal várta. A lány első gondolata az volt,
hogy inkább elkerüli. Most nem tud beszélni vele. A Chris Gibbsszel
folytatott tárgyaláshoz erő és bizonyos keménység kellett. Most viszont
leginkább egyórányi magányra vágyott. Vagy legalább félórányira. Szar
ügy. A munkája nem olyan, hogy ezt meg tudná oldani.
Hiba volt egyenesen visszajönni a kantinból. Amikor a kantinból
visszafelé jövet elhaladt a női mosdó előtt, arra gondolt, hogy bemegy,
és elbújik, amíg nem kész újra szembenézni a világgal. De ki a franc
tudja, mikor jön el az az idő? Mivel egyenesen a központi
nyomozóosztályra ment, nem sírhat. Rendben, gondolta. Az ég
szerelmére, alig egy hete ismeri Graham Angilleyt. Összesen háromszor
találkoztak. Könnyű lesz elfeledni.
– Hol voltál? – vonta kérdőre Gibbs. – Sikerült lenyomozni Robert
Haworth családi hátterét.
– Nagyszerű – felelte Charlie elhalóan. Nem akarta addig mondani
Gibbsnek, mire jött rá, míg meg nem bizonyosodott róla, hogy képes
megőrizni az önuralmát. Nem lehetetlen, hogy végül még ki kell
rohannia a klotyóra.
– Tényleg megérte utána kaparni. – Gibbs szemében diadal
csillogott. – A Giggleswick iskola és Oxenhope – mindkettő igaz.
Őrmester?
– Elnézést. Folytasd.
– Azt mondtad, sürgős. Akarod hallani vagy nem? – Gibbs dühös
pulykaként nézett rá, miközben beszélt. Megfélemlítő testtartás.
Ebben a pillanatban Charlie-t a legkevésbé sem érdekelte Robert
Haworth születése és vidéki neveltetése.
– Adj öt percet, Chris – kérte. Ez megriasztotta a férfit. Charlie még
soha nem szólította a keresztnevén.
Charlie kiment a helyiségből és megállt a folyosón, a falnak
támasztotta hátát. Legszívesebben beszaladt volna a női mosdóba, de
ellenállt a kísértésnek. A sírás nem megoldás – rohadtul nem akart sírni
–, de szüksége volt egy kis időre, míg megemészti a dolgot. Nem képes
mások társaságát elviselni, amíg úgy érzi, hogy öklömnyi kő van a
gyomrában, és a gondolatai végtelen hurokban kergetik egymást a
fejében, öt perc, gondolta, csak ennyi kell.
Steph nem tudhatta, hogy Charlie van a telefonnál. Akkor meg miért
hazudott volna? Ő nem tenné.
Steph tudta, hogy Graham a szerda éjszaka egy részét Charlie-ék
nyaralójában töltötte, egy ágyban Charlie-val. A portán a számítógéppel
kapcsolatos nézeteltérés után Graham úgy rendelkezett, hogy másnap
reggel Steph hozzon neki és Charlie-nak angol reggelit az ágyba.
Határozottan közölte: Charlie ágyába.
– Mindketten ott leszünk.
A felesége arcába vágta, hogy megcsalja.
Ráadásul nem Charlie volt az egyetlen. Statikus Sue-val is lefeküdt.
És számtalan más vendéggel, ha hinni lehet Stephnek.
Hazudott Graham? Technikailag nem. Beismerte, hogy lefeküdt
Steph-fel. Többször.
Igen, mocskos módon hazudott
Nemcsak „mindenesnek” nevezte Stephet hanem úgy is kezelte.
Rettenetesen viselkedett vele. Nem csoda, hogy Steph ellenséges
Charlie-val. És mégis Grahammel maradt, és szeretetteljesen
tréfálkozott a rovására a telefonban. A férjem nem a legjobb ügyintéző.
Miért maradt vele?
Graham mesélt Charlie-nak Steph fehér csíkjáról, a le nem barnuló
bőrről.
Stephnek mit mesélt vajon Charlie testéről?
Graham Oliviát folyton Dundikának nevezte, bárhogy tiltakozott is
Charlie.
Egyik tény a másik után, egyik kellemetlen igazság a másik után
bukkant ki Charlie agyának dühvel elegyes szégyenköde alól. Ismerte
jól a folyamatot, valami hasonlón ment keresztül, miután Simon lelökte
az öléből Sellers buliján és eltűnt az éjszakában: először földre teríti a
sokk, aztán következnek az utórengések: újra meg újra elönti a
fájdalom. Számtalan apró gesztust, mondatot kellett újraértékelnie a
friss ismeret fényében. Néha sok dolog jut az ember eszébe egyszerre,
ami olyan, mintha söréttel lőnék meg az embert. Miután alaposan
kilyuggatták, és elcsitultak az utórengések, végre tisztán látja a
helyzetet. Ekkor belebújik a szomorúságba, mint egy régi pulóverbe.
Charlie nem volt szerelmes Grahambe. Még szeretkezésük közben is
küszködnie kellett, hogy kiverje Simont a fejéből. Aligha lehet az
évszázad románcának nevezni. Persze örült volna, ha Graham felhívja,
hogy találkozzanak. Nem a férfi elvesztése fájt, hanem az, hogy
bolonddá tették. Végzetesen megalázottnak érezte magát, amikor arra
gondolt, hogy Steph mostanra bizonyára rájött, ki volt a titokzatos skót
telefonáló, ő és Graham e percben valószínűleg jóízűen nevetnek a
rovására.
Túlzottan emlékeztetett arra, amit Simon művelt vele, ezért tudta
nehezen megemészteni. Vajon mindenkinek az élete tele van ehhez
hasonló megaláztatásokkal, vagy csak ő húz mindig bele?
Szeretett volna valami módon megfizetni Grahamnek, de ha tett vagy
mondott volna valamit, akkor Graham tudná, hogy foglalkoztatja. Ha
most visszavág, azzal jelzi, milyen érzékenyen érintette a dolog, és
hülye lett volna megadni ezt az elégtételt Grahamnek vagy Stephnek.
Vett egy mély levegőt, és felhívta Oliviát. Kérlek, kérlek, vedd fel,
ismételgette magában, miközben a kicsengést hallgatta.
Liv nem volt otthon. Az üzenetrögzítőjén megváltozott a szöveg. Azt
mondta: „Itt Olivia Zailer. Pillanatnyilag nem tudok a telefonhoz jönni,
úgyhogy kérlek, hagyj üzenetet, a sípjel után”, de még azt is hozzátette:
„Nagyon szeretnék olyanoktól üzenetet kapni, akik bocsánatot akarnak
tőlem kérni. Minden ilyesfajta üzenetre szívesen válaszolok.”
Kicsit csípős volt a hangja, de mégis meleg. Két könnycsepp gördült
le Charlie arcán. Gyorsan letörölte őket.
– Itt az üzenet, amire vártál – mondta a húga üzenetrögzítőjére. –
Bocsánatot kérek, és nagyon sajnálom. Rettenetesen hülye tökfej
vagyok, megérdemelném, hogy áthúzzanak a hajó alatt. Bár nem
hinném, hogy manapság is alkalmazzák ezt a büntetést. – Hirtelen
abbahagyta, mert rádöbbent, hogy úgy beszél, mint Graham, ő szokta
ilyesfajta tréfákkal elütni a komoly kérdéseket. – Kérlek, hívj fel ma
este. Újból teljesen elcsesztem mindent – bocs, tudom, hogy ez egy
kissé unalmas –, és talán jobb lenne, hogyha a vonat elé vetném magam.
Ha ma este szabad vagy, és van kedved elvonszolni magad Spillingbe,
légyszi, légyszi, gyere. A kulcsot a szokott helyen hagyom.
– őrmester, a kibaszott életbe! – Gibbs jelent meg a semmiből a
folyosón.
Charlie megpördült, és farkasszemet nézett vele.
– Ha még egyszer rajtakaplak, hogy kihallgatod a
telefonbeszélgetéseimet, lenyisszantom a golyóid egy konyhakéssel,
megértetted?
– Én nem…
– És kurvára ne káromkodj itt nekem, és ne is utasítgass! Világos?
Gibbs vörös képpel bólintott.
– Rendben – Charlie mély lélegzetet vett. – Jól van. Szóval, mit
találtál Haworthről?
– Imádni fogod – Gibbs hetek óta először festett úgy, mint aki nem
bánja, hogy jó hírt hozott. Pedig Charlie azt várta, hogy Gibbs még
morcosabb lesz. Talán rendszeresebben kellene lecseszni. – Juliet
Haworth igazat mondott a fehérmájú mama telefonszexes üzlete, a
szélsőjobbos politikába elmerült apa, egy báty, elvált szülők,
Giggleswick iskola…
– Mi van a családnévvel? – szakította félbe Charlie.
Gibbs bólintott.
– Ezért nem találtunk semmit róla: nem Robert Haworthként látta
meg a napvilágot. Megváltoztatta a nevét
– Mikor?
– Ez is érdekes. Három héttel az után, hogy találkozott Juliettel a
videotékában. De beszéltem Juliet szüleivel, a Heslehurstökkel, és ők
mindig Robert Haworthként ismerték. Azt mondta, így hívják.
– Szóval jó ideje tervezte a névváltoztatást – vonta le a
következtetést hangosan Charlie. – Ez az előtt volt, hogy
megerőszakolta Prue Kelveyt. Esetleg valami rendőrségi ügy miatt
döntött így?
– Nem. Nincs egy sem. Tiszta, mint a ma született bárány.
– Akkor mire volt jó ez az egész? – gondolkodott el Charlie. – Talán
ennyire bálványozta Branwell Brontët?
 – A Haworth Roadon nőtt föl. Ötvenkettes szám. Az új vezetékneve
a régi lakcíméből származott. Egyébként… rendőrségi nyilvántartás ide
vagy oda, egész biztosan van valami rejtegetnivalója.
– Miért nem tér már magához, hogy kihallgathassuk? –
türelmetlenkedett Charlie.
– Még felébredhet, őrmester.
– Nem fog. Folyamatosan epilepsziás rohamai vannak. Valahányszor
beszélek a nővérrel az osztályon, egyre súlyosabbakat mond:
cerebellaris tonsillaris herniatio, meg tonsillaris haemorrhagikus
necrozis. Hétköznapi nyelven ez annyit tesz, hogy gyógyul.
Charlie felsóhajtott:
– Szóval Robertként született? Azt mondtad, új vezetéknevet vett fel?
– Igen – felelte Gibbs. – 1965. augusztus 9-én született, Robert
Arthur Angilleyként. Szokatlan név, nem? őrmester!? Mi a…?
Gibbs döbbenten bámult a folyosón elrohanó Charlie után. Menjen
utána? Pár pillanat múlva úgy döntött, nem ártana. Nem tetszett neki a
főnöke arca: sápadt volt. Csaknem riadt. Mi a faszt mondhatott neki?
Talán nem is ezzel volt kapcsolatban. Kihallgatta a telefonbeszélgetése
végét, és valami olyasmit hallott, hogy átvágták a fejét.
Gibbs kicsit le volt lombozva, hogy az őrmesterre, Waterhouse-ra és
Sellersre öntötte a rossz hangulatát – mondjuk Sellerst nem bánta
annyira. Közülük ő az egyetlen, aki igazán megérdemelte. Az őrmester
viszont nő volt; a női agy másként működik. Talán hagynia kéne…
Gibbs átfutott a recepcióhoz, és lerohant a lépcsőn, de elkésett.
Charlie kocsija akkor húzott ki a parkolóból az útra.
Harmadik rész
 22

Április 8., szombat

A filmekben olyan bonyolultnak tűnik, mikor autóval követnek valakit

Ha az üldözött tudja, hogy üldözik, hirtelen rejtett mellékutakra
kanyarodik, bekötőutakon zötyög, a levegőben repül egy darabon,
aminek aztán hatalmas csattanás, majd tűz lesz a vége. Néha különféle
akadályok is felmerülnek: az utolsó pillanatban vált a közlekedési
lámpa, nagy teherautók akadályozzák a követést.
Eddig szerencsés vagyok. Akadálytalanul gurulok Zailer őrmester
ezüstszínű Audijának nyomában. A rendőrségre menet suhant el
mellettem, és felismertem a kocsiját, őrült sebességgel hajtott a másik
irányban, nyilván sietett. Így az utca közepén megfordultam – mindkét
irányban leállt a közlekedés –, és utána eredtem.
Nem hiszem, hogy Zailer őrmester észrevett, miközben kifelé
haladtunk a városközpontból. Végig a nyomában maradtam. Spilling
nem olyan hely, ahol más autósok eléd vágnak. A legtöbb ember a helyi
régiség- vagy kézműves vásárra igyekszik. Zailer őrmester az egyetlen
ember, aki siet. És persze én, mert nem kockáztathatom meg, hogy
elveszítsem. Gondosan ügyelek rá, hogy a kocsim és az övé között elég
nagy legyen a távolság. Ha megelőz valakit, én is igyekszem utána a
sodorvonalban.
A második körforgalomnál, a High Street végén, az első utcán balra
fordult Ez az út vezet Silsfordba. Hosszú kilométereken át kanyarog itt
az út, melynek két oldalán a sűrű fák lombja alagútként borul össze. A
rádiót kapcsolgatom éppen, hangos zenét keresek, hogy ne legyek
egyedül a gondolataimmal, mikor Zailer őrmester megint elkanyarodik.
Ezúttal jobbra. Megyek utána. Egy kis, vörös téglás sorházas utcába
jutunk. A házak kissé beljebb állnak az úttól, és kis négyszögletes kert
van előttük. Többségük kívülről csinosan néz ki. Némelyiket ragyogó
színűre festették: jádezöldre, lilára, sárgára.
Az utca két oldalán kocsik sorakoznak. Zailer őrmester
szabálytalanul, csaknem az utca közepén parkol le, és kiszáll az
Audijából. Egy pillanatra meglátom az arcát, és rádöbbenek, hogy sírt.
Sokat. Rögtön tudom, hogy nem munkaügyben jött. Itt lakik: valami baj
történt és hazajött.
Becsapja a kocsija ajtaját, és kinyitja a vörösre festett fakaput. Be
sem csukja az Audit. Én a kocsimban maradok az utca közepe táján, pár
méterre tőle, de nem vesz észre. Mintha egyáltalán nem érdekelné, mi
van körülötte.
Francba! Fogalmam sincs, mit tegyek. Ha valami baj történt, ha
valami családi tragédia, akkor nem akar majd velem beszélni. De kihez
mehetnék? Waterhouse nyomozóhoz? Nem tudnám meggyőzni, hogy
megint vigyen el a kórházba, hogy lássalak, akármilyen információt is
tudok adni érte cserébe. Mindig érzem, mennyire nem kedvel,
valahányszor egy helyiségben vagyok vele.
Fölösleges ezen rágódnom. Mindegy, hogy Zailer őrmester miért
ennyire feldúlt, a te ügyedben ő a rangidős. Lényegbevágó információt
tudok adni neki, ami komolyan lendíthet a nyomozás menetén.
Mindegy, milyen állapotban van.
Leparkolok a szabadon maradt helyek egyikére, és elsétálok a
házához. Kisebb, mint az enyém, amitől megmagyarázhatatlan bűntudat
fog el. Mindig úgy gondoltam, hogy a háza nagyobb és jobb helyen van,
mint ahol én élek, mert ő képviseli a hatóságot. Nem mintha mindig
elfogadnám a döntését, most sem fogadom el, ha azt mondja, hogy nem
visz el, hogy lássalak téged. Nem változom meg, Robert. Csak te
számítasz nekem, most és mindörökké.
Becsöngetek, de senki se nyit ajtót. Nem tudja, hogy ki vagyok, nem
tudja, hogy láttam amint megjön. Újból csöngetek, ezúttal tovább
nyomom.
– Menjen el! – kiáltja. – Hagyjon magamra!
Újból csöngetek. Pár másodperc múlva homályosan látom a bejárati
ajtó tejüvegén keresztül, hogy közeledik. Kinyitja és meghökken. Én
vagyok az utolsó ember, akire számított. Nem érdekel. Mostantól nem
foglalkozom a lényegtelen dolgokkal. Élvezettel hagyom őket
figyelmen kívül. Mint például a feleségedet. Benne és bennem rajtad
kívül is sok közös van, nem igaz, Robert?
– Naomi. Mit keres itt?
Zailer őrmester szeme könnyben úszik és duzzadt, vörös az orra.
 – Magához igyekeztem. Elhajtott mellettem, úgyhogy követtem.
Nem teszek megjegyzést rá, hogy mennyire feldúlt, mert úgy vélem,
nem örülne neki.
Jeges pillantást vet rám:
– Most nem dolgozom.
– Látom.
– Nem, úgy értem… lejárt a munkaidőm. Holnap találkozunk.
Megpróbálja becsukni az ajtót, de kitámasztom az ajtót a karommal.
– Nem tudok várni. Fontos.
– Akkor keresse meg Waterhouse nyomozót és mondja el neki. –
Teljes súlyával az ajtónak dől és igyekszik becsukni. Nekilendülök, és
benn vagyok a hallban.
– Takarodjon a házamból, maga dilis tyúk! – ripakodik rám.
– Bizonyos dolgokat el kell mondanom. Tudom, mit láttam Robert
nappalijának ablakán keresztül, miért kaptam pánikrohamot…
– Mondja el Simon Waterhouse-nak.
– Azt is tudom, Juliet miért viselkedik úgy, ahogy. Miért nem
működik együtt, és miért nem érdekli, hogy maguk azt hiszik, ő próbálta
meg meggyilkolni Robertet.
– Naomi… – Zailer őrmester ellépett az ajtóból. – Úgy döntöttem,
hogy nem dolgozom többé Robert Haworth esetén. Ne értse félre: ez
nem a maga személye ellen irányul, de akkor se akarok többé magával
találkozni. Nem akarom látni, nem akarok beszélni magával a
továbbiakban. Rendben? Most pedig elmenne?
Rémület nyilall a szívembe.
– Mi történt? Robertről van szó? Még életben van?
– Igen. Bár nem javult az állapota. Kérem, most menjen el. Simon
Waterhouse majd…
– Simon Waterhouse minden alkalommal úgy néz rám, mintha a
Marsról pottyantam volna. Ha maga elküld, másnak semmit se mondok
el. Senki sem tudja meg az igazságot.
Zailer őrmester kitol az utcára és már majdnem becsapja az ajtót az
orrom előtt.
– Julietnek nincs köze a nemi erőszakokhoz – kiabálom az
előkertből. – Ha ez egy üzlet, akkor neki semmi köze hozzá. Soha nem
is volt.
 Rám pillant. Vár.
– A színházban volt egy ablak – hadarom. – Láttam, mikor oda
voltam kötözve az ágyhoz. Láttam, ami kint volt. Közel volt, csak pár
méterre. Azért jutott az eszembe, mert egy tegnap esti rémálmomban
megláttam, hogy azon az ablakon keresztül láttam valamit. Vagyis
mindig tudtam, hogy láttam az ablakot, de a többi törlődött. Nem
rögzült, hogy bármi mást is láttam, de bizonyára így történt, és a
tudatalattimban bizonyára…
– Mit látott? – kérdezi Zailer őrmester.
A megkönnyebbüléstől legszívesebben felkiáltanék.
– Egy kis házat Egy bungalót – abbahagyom, hogy levegőt kapjak.
– Sok ezer bungaló van – mondja. – Ennek alapján bárhol lehet a
színház.
– De nem ez. Nagyon különleges. És nem is ez a lényeg.
– Megállíthatatlanul buknak ki belőlem a szavak. – Újból láttam azt a
kis házat azóta, hogy megerőszakoltak. Robert nappalijának ablakából
láttam. Juliet cserépházainak egyike volt, az üvegajtós szekrényben.
Ugyanaz, amit az ablakon keresztül láttam, miközben megerőszakoltak.
Olyan téglából épült, amely kőnek néz ki, nem tudom, érti-e.
Ugyanolyan a téglák színe, mint a kőé. Nem simák. Ránézésre úgy
tűnik, mintha durvák lennének. Nehéz elmagyarázni, ha nem látta az
ember. Királykék festés, kék, csúcsos tetejű bejárati ajtó…
– …és az ajtó fölött három ablak, amelyeknek szintén csúcsos a
tetejük?
Bólintok. Nem is teszek fel kérdést, mert úgysem válaszolna.
Charlie Zailer leveszi a kabátját a fogasról a hallban és kiveszi a
slusszkulcsot a zsebéből.
– Menjünk – mondja.

Egy darabig csöndben haladunk, nincs se kérdés, se válasz. Túl sok

mindent kéne elmondani; egyikünk se tudja, hol kezdjük? Visszatérünk
a High Streetre, balra fordulunk a Régi Kápolnához címzett sörözőnél a
Chapel Lane-re.
Ígérem, soha nem megyek a házadhoz.
Nem akarok itt lenni. Te nem itt vagy.
– Azt akarom, hogy megint vigyen el Roberthez a kórházba –
mondom.
– Felejtse el – válaszolja Zailer őrmester.
– Bajba kerülhet, ha elvisz oda, hogy megnézzem Robertet? Ezért
olyan feldúlt? Valami baj érte a munkahelyén?
Charlie felnevet.
A Chapel Lane három még mindig a hátát mutatja az utca felé. Azzal
a gondolattal játszadozom, hogy a házad homlokzata pár pillanattal
ezelőtt még az utcára nézett; csak akkor fordult a kert felé, mikor látta,
hogy jövök. Tudom, ki vagy. Hagyj békén.
Zailer őrmester pocsékul parkol le, Audijának kerekei súrolják a
járdát.
– Meg kell mutatnia azt a cserépházat – mondja. – Meg kell tudnunk,
hogy tényleg ott van-e, vagy csupán képzelte. Lehet, hogy újabb
pánikrohamot kap?
– Nem. Az agyam akkor így tiltakozott az ellen, amit láttam – akkor
még nem álltam készen, hogy szembenézzek a tényékkel. A múlt éjjel
túlestem a pánikon. Látnia kellett volna az ágyneműmet – facsarni
lehetett volna.
– Akkor menjünk.
Körbe megyünk a ház oldala mellett. Minden ugyanolyan, mint
hétfőn volt – az elhanyagolt ramatyraktár a kertben, és a lenyűgöző
kilátás. Hányszor álltál itt a kiszáradt fűben, Juliettel, közös életed
romjain, és hányszor kívántad, bárcsak elmenekülhetnél az elérhetetlen
szépségbe.
Az ablakhoz lépek. Mikor Zailer őrmester csatlakozik hozzám, a fal
mellett álló szekrényre mutatok. A kék, csúcsos ajtós bungaló ott áll
alulról a második polcon.
– A gyertya mellett az első – mondom, és ugyanúgy megrendülök,
mintha nem lenne ott. Charlie Zailer bólint. A falnak támaszkodik,
elővesz egy csomag cigarettát a zsebéből és rágyújt. Az arcából
kiszaladt a vér. A cserépház számára is jelent valamit, de nem tudom,
hogy mi az, és félek megkérdezni.
Már éppen fel akarom vetni, hogy menjünk el hozzád a kórházba,
mikor megszólal.
– Naomi. – Látom az arcán, hogy valami fontosat akar mondani.
Valamit, ami alapjaiban rengeti meg a világomat. – Tudom, hol van az a
ház – jelenti ki. – Most odamegyek, elkapom a férfit, aki
megerőszakolta magát, és kihúzom belőle a vallomást, még ha fogóval
kell is egyenként kitépdesnem a körmeit.
Semmit sem szólok, félek, hogy megőrülök.
– Kirakom egy taxiállomáson – mondja.
– De hogyan… micsoda…?
A kapu felé indul. Rájövök: nem fog megállni, hogy válaszoljon a
kérdéseimre.
– Várjon – szólok utána, miközben futok, hogy utolérjem. – Magával
megyek. – Ott állok, ahol Juliet állt hétfőn. Zailer őrmester pedig ott,
ahol én álltam. A koreográfia a régi; csak a szereposztás változott.
– Nem lenne bölcs dolog egyikünk szempontjából sem – mondja. –
A maga élete és biztonsága meg az én karrierem szempontjából sem.
Ha ezt teszem, ha elmegyek vele arra a helyre, akárhova is indul, és
farkasszemet nézek azzal az emberrel, bármi történhet: ezután sose
fogom gyávának tekinteni magam.
– Nem érdekel – mondom neki.
Charlie Zailer megvonja a vállát.
– Engem sem – mondja.
 23

2006. 04. 08.

– Látta valaki Charlie-t?

Simon eléggé aggódott ahhoz, hogy a kelleténél hangosabban szóljon
oda Sellersnek és Gibbsnek, bár csak pár méterre álltak tőle.
– Csak azért jöttünk, hogy téged megkeressünk. – Sellers az
italautomatánál állt a kantin előtt. Aprót keresgélve kotorászott a
zsebében.
– Valami baja van – mondta Gibbs. – Fogalmam sincs, micsoda.
Nemrég beszéltem vele…
– A francba! – Simon elgondolkodva dörzsölte meg az orrnyergét.
Komoly a helyzet. Mennyit mondjon Sellersnek és Gibbsnek? A két
elcseszett Stan és Pan, gondolta. De meg kell nekik mondani.
– …mikor odáig jutottam, hogy Haworth Robert Angilleyként látta
meg a napvilágot, hirtelen faképnél hagyott – mondta Gibbs. –
Kiviharzott az épületből, bepattant a kocsijába és elhajtott Nem festett
túl jól. Mi a fene folyik?
– Nem tudtam elérni sem őt, sem titeket – mondta Simon. – Ki van
kapcsolva a mobilja. Sose csinál ilyet – ismeritek Charlie-t mindig
elérhető, és soha nem megy sehova anélkül, hogy ne szólna nekem.
Úgyhogy felhívtam a húgát
– És? – kérdezte Sellers.
– Nem jó hír. Állítólag igen rövidre sikerült a spanyolországi
nyaralás.
– Állítólag? – kérdezte Gibbs. Ő úgy tudta, hogy az őrmester onnan
repült vissza, mikor a Robert Haworth-ügy bonyolódni kezdett.
– A szálloda nem volt megfelelő, így aztán ő meg Olivia otthagyták,
és egy új helyen foglaltak szállást: az Ezüst Domb Luxus Faházakban,
Skóciában.
Sellers felkapta a fejét, a forró csokoládé kilöttyent a kezére.
– Francba! – mondta. – Ezüst Domb Luxus Faházak? Ugyanaz, amit
Robert Haworth fivére üzemeltet? Épp most jegyeztem fel a nevet, tíz
perccel ezelőtt.
– Ugyanaz – mondta Simon komoran. – Olivia úgy véli, hogy
Charlie és Graham Angilley… valamiféle kapcsolatba került egymással.
– Nem lehettek ott tovább egy napnál!
– Tudom.
Simon nem látta okát, hogy elmondja Sellersnek és Gibbsnek, amit
Olivia Zailer közölt vele: hogy Charlie kitalált egy Graham nevű
barátot, hogy Simont féltékennyé tegye, és mikor találkozott egy igazi
Grahammel, kapott az alkalmon, hogy valóságossá tegye a képzeletbeli
szeretőt. Simonnak ez túl sok volt ahhoz, hogy e percben rendesen
végiggondolja.
Inkább maradt a szikár tényéknél.
– Naomi Jenkins véletlenül az Ezüst Domb Luxus Faházak kártyáját
adta oda nekünk, mikor hétfőn itt járt, hogy bejelentse Haworth
eltűnését. Azt hitte, hogy a saját névjegyét adja át. Miután Jenkins
elment, a névjegy Charlie-nál maradt. Nekem is megmutatta, említette,
hogy van valami különleges ajánlatuk is. Mikor kiderült, hogy a spanyol
szálloda pocsék, nyilván eszébe jutott a hely.
– Egy pillanat – mondta Gibbs, miközben Sellers poharáért nyúlt.
Sellers egy sóhaj közepette átadta neki. – Szóval Naomi Jenkinsnél volt
Haworth fivérének névjegye? Jenkins eszerint ismerte Haworth valódi
nevét? Találkozott a családjával?
– Ő se veszi fel a mobilját – mondta Simon. – De nem hiszem, hogy
tudta. Nagyon szerette volna, hogy olyan gyorsan találjuk meg
Hawortht, ahogy csak lehet. Ha tudta volna, hogy van egy fivére – vagy
hogy megváltoztatta a nevét –, megmondta volna nekünk, mikor hétfőn
bejött. Minden információt megadott, amit csak tudott, hogy segítsen
előkeríteni a férfit.
– Tudnia kellett – mondta Sellers. – Nem lehet véletlen. Kizárt, hogy
történetesen a szeretője fivérének névjegyét hurcolja, de nem tudja,
hogy ő az. Ez marhaság!
Simon bólint.
– Ez nem véletlen. Távolról sem az. Most néztem meg az Ezüst
Domb Luxus Faházak honlapját. Mit gondoltok, ki tervezte?
– Fogalmam sincs.
 Gibbs gyorsabb volt.
– Naomi Jenkins legjobb barátnője, aki ott lakik nála,
weboldaltervező.
– Talált, süllyed – bólintott Simon. – Yvon Cotchin. Ő tervezte az
Ezüst Domb Luxus Faházak honlapját. Naomi Jenkinsét is ő csinálta a
napóraüzlethez.
Várt egy kicsit, hogy leessen nekik a tantusz, de csak
megrökönyödést látott az arcukon. A többieknek még nem állt össze a
kép. Vélhetőleg azért, mert közel sem állt rá az agyuk annyira a
konspirációs gondolkodásra, mint Simoné.
– Figyeljetek – magyarázta. – Robert Haworth megerőszakolta Prue
Kelveyt. Ez tény. Azt is tudjuk, hogy nem ő követte el az összes
erőszakos cselekményt. Nem ő erőszakolta meg Naomi Jenkinst vagy
Sandy Freeguardot, de az ő támadójuk nagy valószínűséggel szoros
kapcsolatban állt Haworthszel, mivel az elkövetés módja csaknem
azonos volt.
– Azt mondod, hogy a fivére, Graham Angilley volt az? – kérdezte
Sellers. Még mindig nem kapta vissza az italát.
– Baromira remélem, hogy tévedek, de nem hiszem. Ha Angilley a
másik erőszaktevő, ez megmagyarázza, honnan tudott olyan sokat
Naomi Jenkinsről. Vannak személyes adatok is a honlapján, ott van
például a címe, ami megegyezik az üzletének címével. Biztos vagyok
benne, hogy így választotta ki az áldozatait: Yvon Cotchin korábbi
ügyfelei közül. Ha Cotchin korábban készítette el Jenkins weboldalát,
mint Angilleyét, valószínűleg mondta, hogy nézzen meg pár oldalt
referenciaként azok közül, amiket ő tervezett.
– Francba – mondta Sellers csöndesen.
– Prue Kelvey és Sandy Freeguard – kezdte Gibbs.
– Sandy Freeguard író és saját weboldala van személyes adatokkal és
fényképpel. Ugyanúgy, mint Jenkinsnek. És az a társaság, amelynek
Prue Kelvey dolgozott, minden munkatársnak fenntart egy saját
honlapot, ahol személyes adatokat, illetve szakmai információkat,
valamint egy fényképet is közölnek. Angilley és Haworth innen tudott
olyan sok mindent róluk.
– Naomi Jenkinst Kelvey és Freeguard előtt erőszakolták meg –
mondta Gibbs.
 – Pontosan – folytatta Simon. – Talán ő lehetett a fordulópont
Angilley és Haworth tevékenységében. Élőben nézhető erőszaktételre
legalább 2001 óta árulnak jegyet. Ezt a dátumot a harmincegyes számú
túlélő történetéből tudjuk. Akárhogyan választották is ki az áldozataikat
kezdetben, lefogadom, hogy az megváltozott, amikor Angilley
weboldalt készíttetett az üdülőtelepének. És ha Yvon Cotchin azt
mondta neki, hogy preferenciaként nézze meg a többi munkáját is,
köztük Naomi Jenkins weboldalát…
– Szép nagy ha – dörmögte Sellers. – Mi van, ha az üdülőtelep oldala
előbb készült, mint Jenkinsé?
– Ellenőrizni fogom – mondta Simon. – De nem hiszem, hogy
korábbi lenne. És így szerzett tudomást Graham Angilley Naomi
Jenkinsről. Rájöhetett, hogy az interneten saját weboldallal rendelkező,
potenciális áldozatok százai találhatók. És nem csak azokat a nőket
erőszakolhatta meg, akiknek Yvon Cotchin készítette a weboldalukat,
igaz? Így túlságosan nyilvánvaló, túl kockázatos lenne a kapcsolat.
Ezért azután Haworth és ő elkezdtek olyan nőket keresni, akiknek
hivatalos honlapjuk volt…
– A fényképekről pedig el tudták dönteni, hogy tetszenek-e nekik –
mondta Gibbs. – Szemétládák.
Simon bólintott
– Sandy Freeguard weboldalát a Pegasus tervezte. És egy másik
társaság készítette Kelvey cégéét – most beszéltem az
igazgatóhelyettessel telefonon.
– Az őrmester hogyan kapcsolódik ide? – kérdezte Sellers. Újabb
aprót keresve kotorászott a zsebében, de nem talált. Közben Gibbs is
megitta a csokoládéját; a kis, barna hab a bajszán nem hagyott kétséget
efelől.
– Egy pillanat és rátérek – intette nyugalomra Simon. Persze,
legszívesebben addig halogatta volna ennek átgondolását, ameddig csak
lehet. – Naomi Jenkins az Ezüst Domb Luxus Faházak névjegyét Yvon
Cotchintól kapta. Fogalma sem volt arról, hogy a hely bármi módon
összekapcsolható Robert Haworthszel.
Sellers és Gibbs kétkedve néztek rá.
– Gondoljátok végig. Cotchin segített Graham Angilleynek
beindítani az üzletet. Biztosan kapott tőle egy csomó névjegyet, hogy
osztogassa az ismerőseinek. Naomi elvett egyet és azt gondolta – mint
mindenki –, hogy az Ezüst Domb Luxus Faházak csak egy olyan
üdülőhely, amelynek a barátnője készítette a honlapját. Fogalma sem
volt róla, hogy nős barátjának fivére az igazgató…
Simon nem fejezte be a mondatot.
– Vagy, hogy a szeretője fivére rabolta el és erőszakolta meg – tette
hozzá Gibbs.
– Így igaz. Ebben az ügyben nincsenek véletlenek. Minden részlet
kapcsolódik a többihez: Jenkins, Haworth, Angilley, Cotchin, a
névjegy…
– És most a főnökünk. – Sellers aggódni látszott.
– Igen – sóhajtott nagyot Simon. Úgy érezte, mintha beton
nehezedne a mellkasára. – Charlie Naomi Jenkinstől kapta a névjegyet.
Nem is sejthette, hogy Graham Angilleynek köze van Robert
Haworthhöz, addig, míg meg nem mondtad neki Haworth valódi nevét.
Gibbsre pillantott.
– A kibaszott életbe! Mikor elmondtam neki, biztosan ugyanarra
gondolt, amire te is: hogy feltehetőleg Angilley a másik erőszaktevő. És
ha ő kefélt vele…
– Ezért rohant el olyan sietősen – mondta Simon. – Ki lehet bukva.
– Pocsékul érzem magam – horgasztotta le a fejét Gibbs. – Nehéz
perceket szereztem neki
– Nem csak neki.
Sellers kérdő pillantást vetett Simonra.
– Igen, jól van. Ti ketten megérdemlitek. Charlie nem.
– Cseszd meg! Semmit se csináltam – mondta Sellers.
Simon hajlamos volt az ítélkezésre. Gondosan számon tartotta mások
vétkeit. Chris Gibbs neve mellett még nem jegyzett fel bűnöket, Charlie
Zailer neve mellett viszont annál több sorakozott.
– Júniusban megnősülök. Mindkettőtöket meghívlak a nagy
eseményre, ő a násznagyom – biccentett Gibbs Sellers felé –, aki titkos
töcskölőkörútra megy az esküvőm előtti héten. A legénybúcsúról eddig
egy mukkot se hallottam. Valószínűleg egyedül fogok kornyadozni a
szabadságvesztésem aláírásának napját megelőző este, és valami
kibaszott tévéshow-t nézek, miközben ő kirázza az üres
kotoncsomagokat a bőröndjéből…
 – Ne csináld már – szabadkozott zavartan Sellers. – Nem
feledkeztem meg a legénybúcsúdról. Csak sok dolgom volt, ennyi.
Simon észrevette, hogy egy kissé kipirult az arca.
– Igen, a farkaddal voltál elfoglalva, mint rendesen – vágott vissza
Gibbs.
– Higgadjatok le – vágott közbe Simon. – Most nem az a legnagyobb
gondunk, hogy sztriptíztáncosnőt béreljünk vagy pucéran odakössünk
egy lámpaoszlophoz. Nagy szarban vagyunk.
– Mit csináljunk? – kérdezte Sellers. – Hova ment az őrmester?
– Olivia azt mondja, hogy Charlie hagyott neki üzenetet a telefonján,
hogy később menjen át hozzá, vagyis úgy tervezte, hogy otthon tölti az
estét, bár még nincs ott. Közben… – Simon nekigyürkőzött. Lehet, hogy
mindketten azt mondják neki, hogy menjen a francba. Nem
hibáztathatja őket. – Tudom, nem lenne szabad megkérdeznem, de…
megoldható, hogy erről ne beszéljetek a Hóembernek?
Sellers szeme tágra nyílt.
– Ó, a francba. Proustnak szét fog durranni az agya, ha… Ó, a
francba. A főnök meg az első számú gyanúsított…
– Le kell szállítani az ügyről – mondta Simon. – Megpróbálom
meggyőzni Charlie-t, hogy ő maga mondja el Proustnak. Nem lesz
nehéz. Nem ostoba nő. – Inkább csak magát biztatta, mint bárki mást. –
Valószínűleg sokkos állapotban van, és egyedül kell lennie egy kicsit,
hogy végiggondolja a történteket.
Nem akart belegondolni, mi lesz, ha Proust még azelőtt rájön a
dolgokra, hogy Charlie megmondaná neki.
– Hogyan tudnánk titokban tartani? – kérdezte Gibbs. – Proust
minden öt percben érdeklődik az őrmester után. Mit mondjunk?
– Nem kell semmit mondanotok, mert úton lesztek Skócia felé.
Simon döbbenetére sem Sellers, sem Gibbs nem kérdőjelezte meg,
hogy átvette a vezetést.
– Hozzátok ide onnan Graham Angilleyt és Stephanie-t, a feleségét.
Én elintézem Proustot. Azt mondom neki, hogy Charlie Yorkshire-be
ment, hogy beszéljen Sandy Freeguarddal, most, hogy valószínűleg
azonosítani tudjuk azt az embert, aki megerőszakolta. Proust nem fog
kételkedni. Tudjátok, milyen: kora reggel a legenergikusabb. – Mikor
látta az arcukat, még hozzátette: – Van jobb ötletetek? Ha megmondjuk
neki, hogy Charlie engedély nélkül távozott, még nehezebbé tesszük a
helyzetét, és szerintem erre van a legkevésbé szüksége.
– És te mit csinálsz? – kérdezte Gibbs gyanakodva. – Míg mi a
skótkockák földjén üldözünk egy perverz disznót.
– Beszélek Yvon Cotchinnal, aztán Naomi Jenkinsszel, ha
megtalálom.
Sellers a fejét csóválta.
– Ha a Hóember rájön erre, mindhárman tűzvédelmi előadásokat
fogunk tartani az általános iskolákban, még mielőtt véget ér ez a hét.
– Ne szarakodjunk, ha nem muszáj – mondta Simon. – Charlie-nak
tudnia kell, hogy lehetetlen helyzetbe hozott bennünket. Lefogadom,
hogy egy órán belül itt lesz. Nézzetek be a Barna Tehénbe, mielőtt
elindultok az üdülőtelepre. Talán ott lesz. Ha megtaláltátok, hívjatok fel.
– Igenis, főnök – vágta rá Gibbs gúnyosan.
– Nem poénnak szántam. – Simon a cipőjét nézte. Az a lehetőség,
hogy Charlie romantikus kapcsolatba keveredett Graham Angilleyvel –
egy olyan emberrel, aki nagy valószínűséggel egy szörnyeteg, szadista
erőszaktevő –, jobban zavarta Simont, mint ahogy hitte. Mintha vele
történt volna, őt támadta volna le Angilley. És ha ő így érzett, akkor
Charlie-nak bizonyára még ennél is rosszabb.
Egy egyenruhás rendőr közeledett feléjük a folyosón. A beszélgetés
hirtelen félbeszakadt; Simon, Sellers és Gibbs úgy érezte, csöndes
konspiráció lengi át a levegőt, miközben Meakin rendőr egyre közelebb
jött.
– Bocs a zavarásért – mondta Meakin. Simonhoz fordult. – Itt van
egy bizonyos Yvon Cotchin, és magával vagy Zailer őrmesterrel akar
találkozni. Bevezettem a kettes kihallgatószobába.
– Újabb véletlen – mondta Gibbs. – Megspórolt neked egy utat
– Említette, hogy mit akar? – kérdezte Simon Meakint. Maga mögött
hallotta, hogyan erősködik Sellers.
– Rohadt nagy legénybúcsút akarok neked rendezni, rendben?
Tényleg.
– Azt mondja, eltűnt a barátnője. Aggódik miatta, mert mikor
utoljára látta, a barátnője nagyon feldúlt volt. Csak ennyit tudok.
– Köszönöm, Meakin – mondta Simon. – Egy pillanat, és ott leszek.
Mikor a fiatal rendőr elment, Sellershez és Gibbshez fordult. –
Feldúlt, mert eltűnt – pedzitek?
– Miről beszélsz?
– Hagyjuk. – Simon nem merte megmondani nekik, mi jutott eszébe,
amikor meghallotta, miért van itt Yvon. Attól tartott, Sellers és Gibbs
paranoiásnak hinnék. Úgy döntött, biztosra megy. – Fogalmam sincs –
mondta. – De ha fogadnék, arra tenném a pénzemet, hogy ez se véletlen.

– Miért nem mondta, hova megy? – kérdezte Yvon Cotchin. – Mindent

megbeszéltünk, már nem volt rám dühös, tudom, hogy nem…
– Nem valószínű, hogy maga tett valami rosszat – mondta neki
Simon. Alig három perce beszélgettek, és Simon már türelmetlen lett,
mert Cotchin egyfolytában a kezét tördelte és az ajkát rágta. Úgy tűnt,
jobban törődik azzal, hogy a barátnője megmagyarázhatatlan távolléte
milyen fényt vet rá, mint azzal, hogy Naominak esetleges baja történt.
Simon meghallgatta – másodkézből –, Naomi Jenkins elméletét,
hogy valószínűleg Robert Haworth főzte az ételt, amit a színpadon zajló
erőszakot néző közönség fogyasztott. ő is elképzelhetőnek tartotta, hogy
a férfi valószínűleg ezért hallgatta el Jenkins elől, hogy szakács volt.
Amit Simon nem tudott megérteni, bármennyire próbálta is, hogy
Haworth miért kezdett kapcsolatot Sandy Freeguarddal és Naomi
Jenkinsszel is, tudván, hogy a fivére megerőszakolta őket.
Visszaemlékezett a két felvett kihallgatásra Naomi és Juliet Haworth
között, ő és Charlie újból meghallgatták a felvételt, pár órával ezelőtt.
Tudom, hogy nem találkozik a családjával. Hivatalosan is ő lett a
család fekete báránya. De ha a családja egy sorozatot erőszaktevőből,
egy ribancból, aki vadidegeneknek árul szexet telefonon, és a nemzeti
frontot támogató rasszistából áll…
Simon érezte, hogy talán ezen a szálon érdemes elindulni. Mi van, ha
Robert Haworth, egy rohadt család fekete báránya, a tárgyilagos
erkölcsi mértékkel mérve fehér bárány? A rossz családba született jó
fiú?
Simonnak nagyon hiányzott Charlie. Szkepticizmusa Simon
elméleteinek próbaköveként működött. Nélküle mintha a fél agya
hiányozna. Lehet, hogy téved, de… mi van, ha Robert Haworth tudta,
mit művelt a fivére a nőkkel, és úgy döntött, hogy legalább néhányukat
felkeresi és megpróbálja kárpótolni őket.
 Miért nem ment egyszerűen a rendőrségre? Charlie ezt mondaná.
Mert néhány ember soha semmilyen körülmények között nem tenné
ezt. Hogy egy családtagját bíróság elé juttassa? Nem, az túl nagy árulás
lenne.
Minél inkább próbálta Simon összezúzni az elméletet, az annál
elszántabban növesztett szárnyakat és indult el újra. Ha Robert tudott az
erőszakról, de képtelennek érezte magát arra, hogy jelentse a
rendőrségnek, akkor annál jobban nyomaszthatta a bűntudat. Nem lehet,
hogy elhatározta, valami módon megpróbálja kompenzálni Graham
áldozatait?
Nem, seggfej. Robert Haworth megerőszakolta Prue Kelveyt Ez
bizonyított tény.
– Naomi teljesen megzavarodott – mondta könnyek között Yvon
Cotchin. – Bármilyen őrültségre képes.
A lány hangja visszatérítette Simont a jelenbe.
– Üzenetet hagyott, és azt mondta, később visszajön.
Charlie erre se volt képes.
– Az jó jel. Utánanézünk, ha hamarosan nem kerül elő.
– Ez őrültségnek hangzik, de… azt hiszem, abba a faluba ment, ahol
Robert felnőtt.
– Oxenhope-ba?
Yvon bólintott.
– Látni akarta. Nem volt vele semmiféle célja, csak Roberthez
kapcsolódott. Teljesen megszállott lett.
– Naomi tudta, hogy nem Robert Haworth néven született?– kérdezte
Simon.
– Micsoda? Nem. Határozottan nem. De hát… hogy hívták?
Ideje témát váltani.
– Yvon, van pár kérdésem, amit fel szeretnék tenni a munkájával
kapcsolatban. Beleegyezik?
Egyébként akármit mond, úgyis fel fogja tenni őket.
– A munkámmal? Mi köze van Naomihez és Roberthez?
– Ezt nem árulhatom el a nyomozás jelenlegi szakaszában. Bizalmas
információ. De a szavamat adom, hogy a válaszai hihetetlenül
hasznosak lesznek.
– Rendben – felelte kis szünet után.
 – Maga tervezett weboldalt Naomi Jenkins napóraüzletéhez.
– Igen.
– Mikor?
– Hát… Nem vagyok biztos benne. – Mocorgott a székén. – Ó! 2001
szeptemberében. Igen. Emlékszem, mert ezen dolgoztam, mikor
hallottam, hogy a repülőgépek berepültek a Világkereskedelmi
Központba. Rettenetes nap volt.
Megborzongott.
– Mikor készült el a honlap és mikortól működött?
– 2001 októberétől. Gyorsan elkészültem vele.
– Maga készítette az Ezüst Domb Luxus Faházak honlapját is
Skóciában.
Yvon meglepettnek látszott. A szája megrándult Simon gyanította,
hogy igyekszik legyőzni a vágyat, hogy megkérdezze, mire megy ki ez
az egész.
– Igen – mondta.
– Ismeri Graham Angilleyt, a tulajdonost? Úgy jutott a munkához?
– Sose találkoztam vele. Apám barátja. Ő… Graham valami bajba
került?
– Biztos vagyok benne, hogy jól van – felelte Simon, nem törődött
vele, hogy Yvon hallja az indulatot a hangjában. – Mikor tervezte a
honlapját? Emlékszik? Volt valami, amihez kötheti? Naomi honlapja
előtt vagy után?
– Előtte – válaszolta habozás nélkül. – Sokkal előbb, 1999-2000-ben.
Valahogy így.
Simon a csalódástól meghökkent. Ki lett lőve az az elmélete, hogy
Graham Angilley meglátta Naomi Jenkins honlapját, és Yvon Cotchin
munkája adta neki az ötletet. Ha ebben tévedett, akkor mi másban
tévedhetett még?
– Bizonyos benne? Nem lehetett másként? Előbb Naomi Jenkins és
utána az üdülőtelep?
– Nem. Naomiét jóval Grahamé után készítettem. Megvan az összes
régi munkanaplóm otthon – Naomi házában. Meg tudom mutatni a
pontos dátumokat, ha akarja.
– Az sokat segítene – mondta Simon. – Szükségem lenne azoknak a
weboldalaknak a listájára, amiket maga tervezett a kezdetektől. Lehet
erről szó?
Yvon aggodalmasnak tűnt.
– Ennek semmi köze hozzám – tiltakozott.
– Nem gondolom, hogy bármit is elkövetett – mondta Simon. – De
szükségem van a listára.
– Rendben. Nincs semmi rejtegetnivalóm, én csak…
– Tudom. A Prue Kelvey név mond magának valamit?
– Nem? ő kicsoda?
– Sandy Freeguard?
– Nem.
Úgy nézett, mint aki az igazat mondja.
– Rendben – mondta Simon. – Különösen az olyan üzletasszonyok
érdekelnek, mint Naomi Jenkins, akiknek honlapot készített. Jut eszébe
néhány név?
– Igen, valószínűleg – mondta Yvon. – Mary Stackniewsky. Donna
Bailey.
– A művész?
– Igen. Azt hiszem, róluk hallhatott egyedül. Volt egy nő, aki
társkereső ügynökséget vezetett, egy másik, aki maketteket készített – ő
volt a lánya a…
– Juliet Haworth? – szakította félbe Simon, érezte, hogy a karján
feláll a szőr. Makettek? Ennek kell lennie.
– Ő Robert felesége. – Yvon úgy nézett Simonra, mintha beteg lenne.
– Ne legyen ostoba. Soha nem tudnék neki dolgozni. Naomi a
legközelebbi lámpaoszlophoz kötözne és kikiáltana árulónak.
– Mi van Heslehursttel? Juliet Heslehurst? – szakította félbe Simon.
Házak kerámiamakettjei?
Yvon szeme elkerekedett a csodálattól.
– Igen – mondta végül. – Ő az a nő, aki házak makettjeit formázza.
Az ő honlapja volt az első, amit elkészítettem. Van… Őt is Julietnek
hívták. Van…?
– Most én kérdezek. Honnan ismeri Juliet Heslehurstöt?
– Nem igazán ismertem. Az anyja, Joan volt a dajkám, mikor kicsi
voltam. Még mielőtt saját gyerekei lettek volna. A családom
kapcsolatban maradt velük. Joan említette az anyámnak, hogy a
lányának szüksége lenne valakire, aki honlapot készít neki.
 – Szóval Juliet Heslehurst oldala volt az első? Graham Angilleyé
előtt?
– Igen.
– Véletlenül nem javasolta Mr. Angilleynek, hogy nézze meg Juliet
Heslehurst weboldalát, hogy fogalmat alkothasson a munkájáról?
Yvon arca elvörösödött. Verejték verte ki a felső ajkát.
– De igen – suttogta.
Naomi felköt az első lámpaoszlopra. Rövid időn belül most került elő
másodszor a lámpaoszlop kifejezés. Először ő maga mondta, mikor
Gibbs legénybúcsújáról volt szó. Simon azon töprengett, vajon Gibbs
miért foglalkozik ezzel ennyit – egy normális ember legszívesebben
elkerülné, hogy levetkőztetve összekötözzék, ami, úgy látszik meg
szokott történni ezeken a…
Simon szíve csaknem megállt, hogy aztán egy heves dobbanással
újból elinduljon. A francba. A rohadt, mocskos életben.
Kimentette magát és kiment a szobából, a mobilját már a kezében
szorongatta. Pár dolog borzasztóan kitisztult; a legkevésbé fontos az
volt, hogy mostantól az egész csoport Chris Gibbs egy hétig tartó
neheztelésére számíthat, és ezért hálásak lehetnek, akármilyen
kellemetlen is, amíg tart.
 24

Április 8., szombat

– Megállók a következő benzinkútnál – mondja Charlie Zailer. Aztán,

kis szünet után hozzáteszi: – Rendben van?
Elfullad a hangja. Nem néz rám azóta, hogy elindultunk. Beszéd
közben egyenesen előrenéz, mintha headseten beszélne valakivel.
– Én a kocsiban maradok – mondom neki. Bezárva akarok lenni egy
fémdobozba, hogy láthatatlan legyek. Tévedés volt eljönni. Nem lenne
szabad itt lennem. Honnan tudjam, hogy az őrmester az igazat mondja
arról az emberről, ahová megyünk?
Azzal a férfival, nem az ő területén kellene újból találkoznom, hanem
a rendőrségen sorban állítva. Az agyamat rágni kezdi a pánik. Rossz
érzés, meg kellene mondanom Zailer őrmesternek, hogy álljon meg itt,
és most engedjen kiszállni az útpadkára. Mikor elindultunk, ragyogóan
sütött a nap, de már egy órája jövünk, és az ég az országnak ezen a
részén világosszürke, szakadozott szélű sötétebb szürke foltokkal.
Sziszeg a szél, az esőt oldalról csapja a szélvédőre. Elképzelem, amint
átázva didergek az út szélén, és nem szólok semmit. A jelző halk,
ritmikus hangjára felpillantok. Fehér vonalakkal rézsútosan áthúzott kék
jelek mellett haladunk el: három, kettő, egy. Autópályajelek. Egyszer
azt mondtad, hogy megnyugtatónak találod az autópályát, még akkor is,
ha a forgalom bedugult.
– Sajátos ritmusuk van – mondtad. – Tartanak valahová. – Átható
tekintetedből megértettem, hogy ez a dolog fontos neked. – Mintha el
lennének varázsolva, felnőtteknek készült, mesebeli sárga utak. És
gyönyörűek. – Én közöltem, hogy a legtöbb ember nem értene ezzel
egyet. – Akkor bolondok – jelentetted ki. – Megtarthatod a műemlék
épületeidet. Nincs annál lenyűgözőbb, mint az autópálya távolba nyúló,
hosszú, szürke csíkja. Itt szeretek legjobban lenni. Meg veled.
Igyekszem elkergetni ezt a gondolatot.
Zailer őrmester gyorsabban hajt, mint kellene, mikor befordul a
benzinkút parkolójába. Föl se nézek az ölemből. Ha kipillantanék az
ablakon, megláthatnék egy piros teherautót, amely hasonlít a tiedre. Ha
bemennék, éttermet látnék, amely a Rawndesley keleti benzinkútjára
hasonlít. Elakad a lélegzetem, ha arra gondolok, hogy itt is lehet egy
Traveltel Motel.
– Be kellene jönnie inni egy kávét, kinyújtóztatni a lábát. – Zailer
őrmester mogorván mászik ki a kocsiból. – Elmenni a mosdóba. – Az
utolsó pár szót alig hallani, elviszi a szél.
– Mi maga, az anyám?
Megvonja vállát és becsapja az ajtót. Lehunyom a szememet és
várok. Lehetetlen gondolkodni. Igyekszem egy kis fényt gyújtani az
agyamban. Üresnek találom. Pár perc múlva hallom, hogy nyílik a kocsi
ajtaja. Kávé és cigaretta szagát érzem; rosszul leszek tőle. Aztán
megszólal Charlie Zailer.
– A férfit, aki megerőszakolta, Graham Angilleynek hívják –
mondja. – Ő Robert fivére.
Epe buggyan fel a torkomban. Graham Angilley. Hol hallottam ezt
az Angilley nevet? Aztán eszembe jut.
– Ezüst Domb Luxus Faházak – nyögöm ki nagy nehezen.
– A színház, ahol a közönség összegyűlt… nem színház. Az az egyik
nyaralóház.
Ez felnyitja a szememet.
– Színház volt. Színpad függönyökkel.
– Minden nyaralóban a félemeleten van a hálószoba. Olyan, mint egy
szintben eltolt, falak nélküli szoba, ezért könnyű összetéveszteni a
színpaddal. A félemeletet fakorlát és függöny keretezi, hogy a
hálószoba meghittebb legyen.
Miközben beszél, látom. Igaza van. Erre a részletre nem nagyon
emlékeztem a függönnyel kapcsolatban – tudtam, hogy van még ott
valami. Nem a plafonról lógott. A korláthoz volt rögzítve. Ha nem
lettem volna az ágyhoz kötözve, ha felálltam volna, átkukucskálhattam
volna a tetején.
Ezüst Domb Luxus Faházak. Skóciában. Olyan hely, ahova az
emberek nyaralni, szórakozni járnak. Nem csoda, hogy meg voltál
döbbenve és felzaklatott, mikor mondtam, hogy ott foglaltam szobát.
– Yvon, a legjobb barátnőm tervezte a honlapjukat – mondom. –
Nem volt fakorlát köztem és a közönség között. Csak egy vízszintes
fémkorlát övezte a színpad három oldalát.
– Talán minden faház egy kicsit más – mondja Zailer őrmester. –
Vagy talán azt, amiben maga volt, még nem fejezték be.
– Úgy van. Az ablakon, amin kinéztem – nem volt függöny. És a
falburkolat nyers fáját még nem festették le.
Miért nem jutott ez előbb eszembe?
– Mit tud még elmondani? – kérdezi Zailer őrmester. – Tudom, hogy
valamit visszatart.
A kezemet bámulom. Nem vagyok készen. Honnan ismeri Graham
Angilley nevét? Ő is volt az Ezüst Domb Luxus Faházaknál? Mintha
valami nem lenne rendben.
– Remek – mondja. – Akkor beszélgessünk az időjárásról. Szar, nem
igaz? Meglepett, hogy napórák készítéséből él ebben az országban. Ha
valaki feltalál egy esőórát, betegre keresheti magát vele.
– Ilyen nincs.
– Igen, tudom. Csak hülyeséget beszélek.
Cigarettára gyújt, egy kicsit kinyitja az ablakot. Hideg eső esik be az
ablaknyíláson, az arcomba csapódik. – Mit gondol azokról a napórákról,
amelyek nem mutatják az időt, csak díszek?
– Nem kedvelem őket – mondom neki. – Nem tart sokkal tovább
működő napórát készíteni. Az a napóra, ami nem mutatja az időt, nem
napóra. Az egy halom giccs.
– Olcsóbbak, mint a valódiak.
– Mert semmit se érnek.
– A főnököm akar egyet a sitthez. Valódit akar, de feljebbvalói nem
engedik, hogy pénzt költsön rá.
– Csinálok neki egyet – hallom magamat. – Annyit fizet, amennyit
megengedhet magának.
Charlie Zailer meglepetten néz.
– Miért tenné? Ne mondja, hogy miattam, nem hinnék magának.
– Nem tudom – mondom neki. Mert ha megígérem, hogy csinálok
valamit a főnökének, akkor túlélem az utazást, ha úgy beszélek, mint aki
elhiszi, hogy túlélem, akkor túlélem. – Milyet akar?
– Falra szerelhetőt.
– Ingyen megcsinálom, ha maga elvisz újból a kórházba Roberthez.
Látnom kell, és maga nélkül nem engednek be.
– Azt mondta, hogy hagyja békén. Ráadásul erőszaktevő. Mért akarja
látni?
Sose találja ki. Senki nem gyaníthatja az igazságot rajtam kívül. Mert
olyan jól ismerlek, Robert. Akárhogyan is érzel irántam, jól ismerlek.
– Juliet Haworth nem vett részt a nemi erőszakok szervezésében –
mondom. – Akármit is… tettek, perverz gyönyörből vagy pénzért…
Julietnek nincs köze hozzá.
– Honnan tudja? – Zailer őrmester elfordítja tekintetét az útról, és
éles pillantással néz végig.
– Nincs semmim, amit maga bizonyítéknak nevez – mondom neki. –
De biztos vagyok benne, hogy igaz.
– Rendben – keserű a hangja. – Szóval, az a kerámiamakett a
faházról, ugyanaz, mint amit az ablakon keresztül látott, miközben
bántalmazták… Juliet csak kitalálta, hogy nézett ki, igaz? Talán
látomása támadt. Semmi köze a nemierőszak-bemutatókhoz, ahol
segédkezik Graham Angilleynek és a férjének, és tudja pontosan, hogy
hol történt.
– Mondtam, hogy ő nem felelős a nemi erőszakokért. Azt sosem
mondtam, hogy nem látta a faházat.
– Szóval, úgy érti, hogy Graham Angilley megkérte, hogy készítsen
róla egy makettet? Mert tudta, hogy jelentősége van, még ha a nő nem is
tudta? – Dühödten dohányzik, miközben halomra dönti azt, amiről azt
hiszi, hogy az elméletem. – De Juliet ismerte a maga történetét, az ég
szerelmére! Sejtette, hogy maga Robertet gyanúsítja az erőszaktétellel –
ismerte az összes részletet. Ha nincs hozzá köze, honnan a pokolból
tudná?
Nem tudom elhinni, hogy még mindig nem érti. Elvégre ő a
nyomozó. De nem ismer téged, Robert – ezért van lemaradva. Én is
ezért voltam lemaradva, mikor először beszéltem Juliettel a
rendőrségen. Ekkor még a feleséged jobban ismert, mint én.
De most már nem.
– Juliet onnan tudta, mi történt velem, mert vele is ugyanez történt.
Hangosan kimondom? Igen; úgy tűnik, igen. – Az a férfi, Graham
Angilley erőszakolta meg őt is.
– Micsoda?
 Zailer őrmester lehúz az útpadkára. A gumik csikorgásától
összerezzenek.
– Gondoljon bele. Minden nő, akit Graham Angilley megerőszakolt,
üzletasszony volt. Juliet is az volt, míg idegösszeomlást nem kapott.
Ezért kapta: mert megerőszakolták. Ugyanahhoz az ágyhoz kötözték,
mint engem, ugyanazon a színpadon – a félemeleten, vagy micsodán.
Lennie kellett hallgatóságnak is, férfiaknak, akik ettek-ittak. És míg oda
volt kötözve az ágyhoz, pontosan ugyanazt látta az ablakon keresztül,
amit én. Elkészítette a makettjét. A nappalijának vitrinjébe tette.
Abbahagyom, nagyot lélegzem.
– Folytassa – mondja Zailer őrmester.
– Nem tudta, hogy Robert tudja, mi történt vele, ezért nem tartott
tőle, hogy a kis kerámiaházikó a kék csúcsos ajtóval ismerős lesz neki…
Ugyanúgy, mint én, ő sem mondta el senkinek, mit tettek vele.
Túlságosan szégyellte magát. Akit irigyelnek és sikeres, az nem viseli el
könnyen, hogy sajnálják.
– De Robert tudta. És mikor összeakadt Juliettel a videotékában
aznap este, az nem véletlen találkozás volt. Ahogyan az sem, amikor
velem találkozott a benzinkútnál. Bizonyára hetekig, talán hónapokig
követte. És Sandy Freeguardot is. Nem maga mondta, hogy
karambolozott a kocsijával? A közelben volt, mert őt is követte. Ez volt
a minta: a fivére megerőszakolt bennünket, aztán Robert addig követett,
míg sikerült neki egy úgynevezett véletlen találkozást összehoznia.
– Miért? – Zailer őrmester odahajol hozzám, mintha a közelség
kihúzná belőlem a választ. – Miért akart találkozni és kapcsolatot
kezdeni a fivére áldozataival?
Nem válaszolok.
– Naomi, meg kell mondania. Megvádolhatom a rendőrség
munkájának akadályozásával.
– Felségsértéssel is vádolhat, ha akar. Teszek rá.
Charlie Zailer felsóhajt
– Mi van Prue Kelveyvel? Ő nem illik a sorba. Robert
megerőszakolta őt, és ő látta, mielőtt a férfi föltette rá a maszkot, őt nem
követhette és rendezhetett meg találkozást, nem lehetett a barátja.
– Juliet megpróbálta megölni Robertet, mert kitalálta, hogy a férje
egész végig tudta, hogy megerőszakolták. Valószínűleg egyetlen ok
miatt volt képes hozzámenni, vagy egyáltalán az arcába nézni: mert
bizonyos volt benne, hogy a férfi nem tudja, és soha nem is fogja
megtudni. A férje szemében Juliet méltósága érintetlen. Nem volt…
erőszak áldozata és visszataszító; olyan volt, mint amilyennek lennie
kellett. De Robert tudott az erőszakról, és amikor Juliet rájött erre,
rádöbbent, hogy a férje éveken át hazudott neki, elhitette vele, hogy a
titka biztonságban van, és a magánélete tulajdonképpen… – nagyot
nyelek, igyekszem elnyomni a szorítást a mellkasomban. – Azt hitte,
hogy a férje nevetett rajta a háta mögött, az egész kapcsolatuk átverés,
és a férje kigúnyolja. A titkos tudás hatalmat adott Robertnek fölötte,
olyan hatalmat, amit bármikor gyakorolhat, vagy visszatarthat, ha
akarja.
Charlie Zailer összevonja szemöldökét.
– Úgy mondja, ahogy történt, vagy ahogy Juliet látta?
– Ahogy ő látta. Azt magyarázom, miért próbálta megölni őt.
Charlie bólint.
– Nem akarok újból beszélni vele. Juliettel. Azok a kihallgatások…
nem csinálom újra.
A feleséged kivetkőzött magából, Robert. Nem kell neked
mondanom, igaz? Nyilvánvaló dologról beszélünk. Eddig megelégedett
azzal, hogy engem noszogat a kétértelműségeivel. Ha újból beszélek
vele, felbátorodik, elindítja a gyűlöletkampányát. Mindenfélét mond
nekem, és ezt nem engedhetem meg. Mikor legközelebb bemegyek a
kórházba, azt akarom elmondani neked, amit a szívemben és a
lelkemben érzek, nem azt, amit mások mondtak. Nagy a különbség; ez a
hatalom és a kiszolgáltatottság közötti különbség. Tudom, hogy
megérted, még ha Zailer őrmester nem is.
– Hogyan jött rá Juliet, hogy Robert tudja? – kérdezi Zailer őrmester.
– Maga is tudta? – Kényelmetlen csönd üli meg a kocsit, amit, úgy
döntök, nem török meg. – Naomi, nincs idő hallgatni! Jézusom! Honnan
tudta? Miért akart Robert olyan nőkkel járni, akiket a fivére
megtámadott? Miért? – A körmével kopog a műszerfalon. – Tudja, amit
most Julietről mondott, magára is igaz lehet. Nem tudta, hogy Robert
tud arról, mi történt magával, ugye? Pedig tudta. Talán maga érzi úgy,
hogy Robert kinevette a háta mögött, valamiféle beteg hatalommánia
miatt manipulálta magát. Talán bosszút akar állni, és ezért akar
visszamenni a kórházba – befejezni, amit Juliet elkezdett.
– Látni akarom Robertet, mert beszélnem kell vele – mondom. – El
kell neki magyaráznom valamit. Valamit négyszemközt, ami csak rá és
rám tartozik.
Csak mi ketten, Robert és senki más. Mindig ezt akartam.
 25

2006. 04. 08.

Alkonyaikor érkeztek az Ezüst Domb Luxus Faházakhoz. Charlie nem a

kör alakú, kavicsos parkolóban állt meg, hanem továbbgurult a füvön:
Érezte a kerekek alatt a tompa huppanásokat. Keményen nyomta a
gázpedált. Sürgető kényszer hajtotta, mereven maga elé nézett, nem
engedte meg magának, hogy gondolkodjon. Sokszor töprengett már az
erőszakos bűncselekmények áldozatain és az elkövetőkön, hogyan
képesek elviselni a történteket? Most már megértette: a lényeg, hogy az
ember mindenáron elkerülje, hogy belegondoljon a dologba. Elkerülje,
hogy magába kelljen nézni.
Charlie csak akkor taposott a fékre, mikor a csúcsos tetejű, kék ajtót
már közvetlenül a szélvédő előtt látta. Ebben a faházban lakott
Oliviával. Nem olyan régen, annak az ajtónak támaszkodott,
cigarettázott, és Simonnal beszélt a mobilján, miközben Graham az
ágyban várt rá. Szinte látta maga előtt. És most… de nem fog
belesétálni ebbe a csapdába. Ha elmerül a múltban, elveszítheti a jelenét
és a jövőjét, amit nem kockáztathat meg. Azért van itt, hogy
lényegbevágó információkat taposson ki Grahamből és Stephből. Erre
kell összpontosítania.
Meghallotta Naomi szaggatott lélegzetét, amint az övéhez igazodott,
és rádöbbent, hogy nincs egyedül a kocsiban.
– Ez az – suttogta Naomi rekedten. – A ház, amit az ablakon át
láttam.
A szomszédos faházra mutatott. Ez az épület téglalap alakú volt, és
valamivel nagyobb, mint az, amelyben Charlie és Olivia lakott. Az
ajtaját és a vele harmonizáló ablakkeretét pisztáciaszinűre festették. –
Ebben támadtak meg. És ott az ablak.
Charlie nem kérdezte meg, hogy bizonyos-e benne. Naomi kíváncsi,
élénk tekintettel nézett körül, mintha valami jövendőbeli vizsgához
akarná emlékezetébe vésni az összes részletet. Charlie azon töprengett,
ő vajon hogyan érezné magát, ha megerőszakolta volna Graham.
Ahelyett, hogy flörtölt vele, hogy elcsábította…
Hangosan megkocogtatták a kocsi szélvédőjét. Charlie összerezzent.
Bütykök és karkötők táncoltak az üvegen, rózsaszínre festett körmök
villantak. Steph.
– Ki ez? – Naomi láthatóan megrettent.
Hiba volt idejönni. Ismét hibázott. Charlie nem volt a megfelelő
lelkiállapotban ahhoz, hogy kifaggassa Stephet, vagy hogy
megnyugtassa Naomit. Telefonálnom kéne Simonnak, gondolta,
egyedül nem tudom megoldani. Ő meg fogja érteni. Nem igaz, hogy
már nem jött rá. Megnyomta az ablaknyitó gombot. Hideg levegő áradt
a kocsiba. Naomi összehúzta magát az ülésen, karját maga köré fonta.
– Mit képzel, mi az ördögöt művel itt? – kérdezte dühösen Steph. –
Itt nem lehet parkolni. Nem hajthat rá a fűre.
– Már késő – mondta Charlie.
Steph szeme villámokat szórt.
– Hol van Graham?
– Én is épp azért jöttem, hogy ezt megkérdezzem magától.
– Ne legyen ostoba! Azt hittem, magával van. Azt hittem, magával
tölti a hétvégét. Nekem ezt mondta. Gondolom, közben talált valakit,
akivel lelépett. Jellemző.
Összefonta a karját.
Charlie úgy látta, igazat mond.
– Szóval nincs is itt?
Charlie úgy érezte, hogy Naomi rémült pillantása kiégeti a bőrét.
Nem akart kétfrontos háborút vívni, ezért Stephre szegezte a tekintetét.
Beszélnie kellett volna Naominak az asszonyról és Grahamről. Tudhatta
volna, hogy Steph elköpi a dolgot. De ehhez végig kellett volna
gondolni a történteket, és még Charlie sem volt olyan önpusztító
hajlammal megáldva, hogy ebben a pillanatban felvállalja ezt.
Kinyitotta a kocsi ajtaját, és kilépett a hideg estébe. Már nem esett,
de a fű nedves volt. A kocsik tetején nagy cseppekben állt a víz. A
faházak falait sötét, nedves foltok csíkozták.
– Beszélgessünk az irodában – mondta Charlie. – Nem akarom
zavarni a vendégeit.
– Miről? Nincs mit mondanom magának.
 Naomi sápadtan, és ünnepélyesen szállt ki a kocsiból. Charlie Steph
arckifejezését figyelte, ahogy a sértettsége megdöbbenésre váltott.
– Megismeri Naomit? – kérdezte.
– Nem. Steph túl gyorsan, túl automatikusan tagadott.
– De igen. Graham megerőszakolta abban az épületben – mutatott a
házra Charlie. – Ott volt a férfiközönség, még vacsorát is kaptak.
Lefogadom, hogy maga főzött, ugye? A maga híres házias ételei.
– Nem tudom, miről beszél – Steph arca kivörösödött. Rosszul
hazudik, ami jó jel. Charlie úgy vélte, nem tart majd soká, míg
megtörik.
– Ő nem látott engem – mondta Naomi. – Én sem láttam őt. Honnan
ismerne meg?
– A képekről, amiket Graham készített a maga telefonjával, és
elküldte őket a saját mobiljára – mondta Charlie. Látta, hogy Naomi
összerezzen, és arra gondolt, talán a nő megpróbálta elfelejteni azt a
részletet. – Ugye, Steph? – fordult ismét az asszony felé. – Lefogadom,
hogy egy csomó képet találok, ha körülnézek. Valószínűleg elég ostoba,
hogy őrizgesse ezeket az emlékeket, és Graham meg bizonnyal imád
dicsekedni a trófeáival. Hol vannak a Naomiról és a többi nőről készült
képek? Az irodában? Menjünk, és nézzünk körül.
– Megtiltom! Nincs házkutatási parancsa, úgyhogy sehova se teheti
be a lábát. Ezt elbukta. Nem pazarolom az időt a férjem egyik kurvájára.
Charlie karja meglendült, és egyetlen ütéssel a földre terítette az
asszonyt. Steph térdre tápászkodott, és megpróbált mondani valamit, de
Charlie torkon ragadta.
– Megölheti – mondta Naomi csöndesen.
Valószínűleg figyelmeztetésnek szánta. Bár javaslatnak is jó volt.
– Tudja, hogy micsoda a férje, igaz? – vetette oda Charlie Stephnek.
– Tud a nemi erőszakokról. Maga főzte a vacsorát. Valószínűleg maga
árulta a jegyeket, és intézte a könyvelést, ahogy az üdülőtelepét is.
– Nem – vinnyogta Steph levegőért kapkodva.
– Miért változtatták meg a helyszínt? Miért tértek át a faházról
Robert Haworth teherautójára? Amiatt aggódtak, hogy valaki felismeri,
hol erőszakolták meg? Vagy valamelyik vendég meghallotta a
sikoltozást éjszaka, és elkezdett kérdezősködni?
Charlie örömmel mélyesztette a körmét a nő húsába.
 – Kérem, engedjen el! Fáj! Nem tudom, miről beszél.
– Tudta, hogy Robert Angilley Haworthre változtatta a nevét?
Charlie egészen Steph füléhez hajolt.
– Tudta? – kiáltotta olyan hangosan, ahogyan csak bírta. Jó érzés volt
kicsit kiengedni magából a gőzt
– Igen. Nem kapok levegőt…
– Miért változtatta meg a nevét?
– Charlie, a francba! Megfojtja. Még megöli, ha nem vigyáz.
De Charlie nem törődött Naomival. Nem akarta hallani, mit kellene
tennie. Túl késő volt már.
– Miért változtatta meg Robert a nevét? – kérdezte újból, és érezte,
hogy Steph torka kétségbeesetten lüktet a tenyere alatt.
– Ő és Graham összevesztek. Azóta nem beszéltek. Robert… nem
kapok levegőt! – nyüszítette az asszony.
Charlie engedett egy kicsit a szorításon, de nem vitte túlzásba. –
Robert minden kapcsolatot megszakított Grahammel és a családjával.
Még a nevüket sem akarta viselni.
– Min zördültek össze?
– Nem tudom – köhögte Steph a szavakat. – Ez Graham magánügye.
Nekem nem mondta meg.
Charlie gyomron rúgta.
– Hát, persze! Mit gondol, milyen érzés, ha halálra rugdalják az
embert nézőközönség előtt? Mennyiért árulná a jegyeket? He? Mi van
Sandy Freeguarddal? Ismerőt a név, igaz? Juliet Heslehurst? Prue
Kelvey? Bár őt Robert erőszakolta meg, nem Graham. Miért? Mi
változott? Az összes többit Graham erőszakolta meg. őt miért nem?
– Addig nem mondok semmit, míg nem beszéltem Grahammel –
szipogott Steph. összekuporodott a fűben, a gyomrát szorongatta.
– Nem fogsz beszélni vele, szarházi. Ma sem, és még jó ideig nem.
Mit képzelsz, egy kényelmes, kis bútorozott cellába teszünk titeket,
hogy kedvetekre játszadozzatok?
– Nem tettem semmit, nem tudom, miről beszél. Nem tettem semmi
rosszat, egyáltalán semmit!
Charlie előhúzta a kézitáskáját a kocsiból és cigarettára gyújtott.
– ló érzés lehet – mondta –, ha nem csinál az ember semmi rosszat.
Steph meg se próbált fölkelni.
 – Mi történik velem? – kérdezte. – Mit tesz majd velem? Én
semmiről se tehetek. Látta, Graham hogy bánik velem.
– Semmiről se tehetsz? – kérdezte Charlie. A nikotintól jobban érezte
magát.
Steph a kezébe temette az arcát
Charlie úgy érezte, hogy bele kell rúgnia, úgyhogy nem fogta vissza
magát.
– Ha az életed további részében egy börtönben akarsz megrohadni,
az a te dolgod. Csak tagadj le mindent. Ha nem akarsz börtönbe kerülni,
akkor viszont beszélj.
Steph komplett idióta, ha azt hiszi, hogy megúszhatja ezt az egészet
Ha köze volt a nemi erőszakokhoz, és anyagi haszna származott belőle,
akkor nagyon sokáig fog odabent maradni. Charlie-nak nem volt
kétsége, hogy mind az irodán, mind Steph és Graham otthonában
megtalálják az áldozatokról készült fényképeket. A legvadabb
rémálmaikban sem számítottak rá, hogy elkapják őket. Charlie Steph
tekintetéből, a viselkedéséből látta, hogy így van. Graham biztosan
megígérte, hogy nem lesz baj, mert ő mindent kézben tart.
Miféle ostoba tyúk hisz olyan férfinak, mint Graham Angilley?
Steph felpillantott
– Mit kell tennem? – kérdezte, könny és takony fojt le az arcán.
– Adjon egy fényképet Grahamről. És szükségem van a faház
kulcsára is – mutatott a pisztáciaszínű ajtóra. – Naominak azonosítania
kell a férfit és a helyszínt.
Miután megtette, bemegyünk az irodába, és maga elmond mindent,
amit tudni akarok. Ha akár a legkisebb dologban is hazudni próbál,
úgyis rájövök, és elintézem, hogy a legszarabb börtönben rohadjon meg,
amit csak találok.
Charlie magabiztosan hazudott. A valóságban a rendőrségnek
semmiféle beleszólása sincs abba, hogy a fogva tartottak hol töltik le
büntetésüket. Steph valószínűleg egy új, kényelmes, D kategóriájú
helyen köt ki Combingham másik részén. A központi
nyomozóosztályon mindenki csak „Nyaraló”-nak becézte, mert a cellák
helyett lakrészek vannak, és a koszt is egészen elviselhető.
Steph a porta felé botladozott a füvön. A szoknyája hátulja
átnedvesedett. Részint a nedves fű miatt, de Charlie bizonyos volt
benne, hogy össze is pisálta magát: a szag elárulta. Azért sajnálhatnám
egy kicsit, gondolta Charlie. De nem sajnálta. Egyetlen grammnyi
együttérzés sem volt benne Steph iránt.
– Mi van, ha Graham kényszerítette bele az egészbe? – kérdezte
Naomi. – Mi van, ha tényleg nem tudott semmit róla?
– Tud róla. Senki nem kényszerítette semmire. Nem látja, mikor
hazudik valaki?
Naomi összedörzsölte a két kezét és beléjük lehelt.
– Maga és Graham… – kezdte puhatolózva.
– Később majd beszélünk róla – zárta le a témát Charlie. Naomi
keresve se találhatott volna rosszabb kombinációt annál a három szónál,
amivel próbálkozott.
Kinyílt az iroda ajtaja, és Steph jelent meg. Megpróbált valamivel
magabiztosabban mozogni. Fekete szabadidő-ruhát és tornacipőt húzott.
Charlie már távolról kiszúrta a fényképet Steph kezében, mint ahogy
észrevette azt is, hogy Naomi visszahőköl.
– Ez csak egy kép – mondta. – Nem bánthatja.
– Kíméljen meg a terapeutás szövegétől – vetette oda Naomi. – Azt
hiszi, ennyi év után már nem megrendítő látni ezt az arcot? És mi van,
ha visszajön? Nem vagyok benne biztos, hogy végig tudom csinálni.
Nem mehetnénk el?
Charlie a fejét rázta.
– Itt vagyunk – mondta, mintha a dolgok a jelen állásukban
visszafordíthatatlanok lennének. Ilyen ez. Mindig ide lesz szögezve az
Ezüst Domb Luxus Faházakra, ahol a vastag fű csiklandozza a bokáját a
harisnyáján keresztül.
Steph még mindig meg volt rémülve. Már menet közben lázas
sietséggel belefogott a mondókájába, túlságosan kétségbeesett volt,
hogy megvárja, míg odaér.
– Nem tudtam, hogy megerőszakolják a nőket – mondta. – Graham
azt mondta, hogy ők hivatásos színésznők, és ez az erőszak dolog
színjáték csupán. Mint akkor, amikor én csináltam.
– Mikor maga csinálta? – visszhangozta Charlie. Kikapta a fényképet
Steph kezéből és odaadta Naominak, aki egy pillantást vetett rá, és
rögtön visszaadta. Charlie igyekezett elkapni a pillantását, de nem járt
sikerrel; Naomi az ellenkező irányba bámult a fák felé, Charlie a
táskájába tette a fényképet, és azzal együtt a kocsi utasülésére dobta.
Nem akart Graham fényképének közelében lenni. Miért nem mond
semmit Naomi? Graham erőszakolta meg vagy sem?
– A legtöbbször én voltam az áldozat – folytatta Steph kifulladva. –
Engem kötözött Graham az ágyhoz, nekem kellett sikoltoznom és
könyörögnöm, hogy engedjen szabadon. Kimerítő volt. Nekem kellett
az üdülőt is vezetnem, takarítanom, intézni a foglalásokat,
visszaigazolásokat…
– Fogd be a pofád – mordult rá Charlie. – Add ide a kulcsot. Menj, és
várj meg az irodában. És ne merészelj mást csinálni, megértetted? Meg
ne próbáld Grahamet felhívni a mobilján. Ha bárkinek is telefonálsz,
úgyis rájövök. Könnyedén megtudom a telefontársaságtól a
szolgáltatódon keresztül. Egyetlen rossz mozdulat és az elkövetkező
húsz évben egy mocskos, bűzös cellában fogsz megrohadni.
Vénasszony korodban látod meg újból a napvilágot, és mikor végre
kiszabadulsz, valaki leszúr az utcán. – Bárcsak így lenne, gondolta
Charlie. Azért élvezettel játszott a gondolattal. – Azok a nők, akik
segítenek a nőket sorozatban megerőszakoló szemétládáknak, nem
népszerűek – foglalta össze.
Steph szipogva adta át a kulcsot és visszabotorkált az iroda felé.
– Nos? Ez az az ember, aki megtámadta? – kérdezte Charlie Naomit.
– Igen.
– Honnan tudjam, hogy nem hazudik? – Könyörgök, hazudj.
Naomi odafordult hozzá, ét Charlie látta, hogy milyen sápadt lett.
Mintha a kép, Graham arcának látványa kilúgozta volna.
– Nem akarom, hogy ő legyen – suttogta. – Nem akarok igent
mondani. Bizonyos fokig könnyebb volt nem tudni, de… ez ő. Ez az az
ember, aki megerőszakolt.
– Nézzük meg a nyaralót, essünk túl rajta – mondta Charlie. Az ajtó
felé menve a hüvelyk- és a mutatóujja között szorította a kulcsot, készen
rá, hogy ledöfje vele azt, aki útjába áll. Mikor rájött, hogy Naomi nem
követi, megtorpant. – Gyerünk – szólt rá határozottan.
Naomi az ablakra bámult.
– Miért kell bemennem? – kérdezte. – Tudom, hogy ez az a hely.
– Lehet, hogy maga tudja, de én nem – felelte Charlie. – Sajnálom,
de a vallomásában az szerepel, hogy kívülről nem látta az épületet,
amiben tartózkodott. Muszáj megbizonyosodnom róla, hogy felismeri-e
a belsejét.
Kinyitotta az ajtót és belépett a sötétbe. Az ajtó mindkét oldalán
végigtapogatta a falat és megtalálta a villanykapcsolókat. A legtöbbjük
világításszabályozós. Kissé matatott rajtuk és néhány meggyulladt.
Ugyanolyan volt, mint az a ház, amelyet Oliviával béreltek, csak
nagyobb. Jelenleg senki se lakott itt, sem ruháknak, sem bőröndöknek
nem volt nyoma. A makulátlan bútoroktól eltekintve üres volt a
helyiség. A félemeleti korlát körül nyitva volt a sötétvörös függöny két
szárnya, és Charlie megpillantotta a faágyat. Mindegyik ágyoszlop
tetejét fából faragott makk díszítette.
Zihálást hallott maga mögött. Mikor megfordult, látta, hogy Naomi
reszket. Felment a félemeletre a lépcsőn, és azon tűnődött, hogy
Graham azért választotta-e ezt az ágyat, mert a faragásokhoz könnyű
kikötni a kötelet? Egy pillanatra felkavarodott a gyomra.
– Nem mehetnénk innen a pokolba? – kérdezte Naomi a lépcső
aljáról.
Charlie már éppen válaszolt volna, mikor hirtelen kialudt a villany.
– Ki az? – kiáltotta abban a pillanatban, mikor Naomi felsikoltott:
– Charlie!
Hangos csattanással csapódott be a nyaraló ajtaja.
 26

Április 8., szombat

A legrosszabb fajta sötétség vesz bennünket körül, az, amelyik betakar,

és olyan érzést kelt, hogy az ember soha nem lesz képes kikapaszkodni
a fényre. Csak egy pillanatig tart. Hallom a zúgó hangot, és a faház
belseje ismét derengni kezd. Éppen hogy csak. Minden szürkének
látszik. Egy férfihang szólal meg.
– A francba!
Két alakot látok a homályban, egy testeset és egy kisebb, soványát. A
testes alak te is lehetsz, Robert. Egy pillanatig meggyőzöm magam,
hogy te vagy, és a szívem szárnyra kap. Nem gondolok a
DNS-egyezésekre, a nekem előadott hazugságokra, vagy arra, hogy mi a
valódi neved, amit a fivéreddel, a támadómmal közösen viselsz.
Legalábbis nem ebben a pillanatban. Arra gondolok, milyenek voltak a
csókjaid, milyen érzés volt, mikor azt mondtad, menjek el, és hagyjalak
békén. Az elvesztésedre.
A szoba fokozatosan kivilágosodik. A fényszabályozós kapcsoló
zúgása betölti a teret. Most már egyértelmű, hogy nem te, és nem
Graham Angilley van itt. Kienged bennem a feszültség. Sellers és Gibbs
nyomozó jött meg.
– Mi a francot szórakoztok? – ordít rájuk Charlie. – Majdnem
szívinfarktust kaptam.
Gibbsre pillantok, várom, hogy visszaszól, de most nem néz olyan
vadul, mint szerdán a műhelyemben.
– Elnézést – mondja. – Biztosan nekidőltem a kapcsolónak.
Sellers, a kövér, láthatóan dühöng.
– És te mit szórakozol? – kaffogja. – Lelépsz, nem szólsz senkinek
egy szót sem. Azt sem tudjuk, mit mondjunk Proustnak?
Charlie nem válaszol.
– Kapcsold be azt a rohadt telefonodat és hívd föl Waterhouse-t –
folytatja Sellers. – Odavan. Jobban aggódik miattad, mint amiatt, hogy
mit hazudjon a Hóembernek. Láttam már férjeket, akiket kevésbé
aggasztott a feleségük eltűnése. Ha nem hall rólad a közeljövőben, isten
tudja, mit fog tenni.
Charlie-t szemmel láthatóan megdöbbentették Sellers szavai.
– Hol van Angilley? – kérdezi Gibbs.
Charlie rám pillant, aztán vissza a két kollégájára.
– Legjobb lesz, ha megbeszéljük. Naomi, várjon itt. Kimegyünk. –
Félúton az ajtó felé megáll. – Hacsak nem akar inkább kint várni.
Három szempár szegeződik rám. Nem akarok itt maradni ezen a
helyen, ahol megkínoztak, különösen nem egyedül, de kint védtelen
leszek, ha Graham Angilley hirtelen visszatér. Én leszek az első ember,
akit megpillant. Viszont Steph azt mondta, azt hiszi, Charlie-nál van.
– Miért lenne Graham Angilley magánál? – teszem fel a kérdést
Dagadni kezd bennem a gyanú, mikor látom, hogy Gibbs és Sellers
zavartan pillant Charlie-ra. Ezek tudnak valamit.
– Mi folyik itt? – Igyekszem, hogy ne tűnjön úgy, mintha
könyörögnék, hogy végre avassanak be. – Maga és Graham… Együtt
voltak? Lefeküdtek?
Őrültségnek tűnik, de nem tudok más magyarázatra gondolni.
– Hogyan? – ordítok rá. – Hogyan tehette? Ismerte azelőtt is, hogy
velem találkozott? Mikor átadtam magának a névjegyet…
– Kérem, higgadjon le – szakit félbe Sellers. Majd Charlie-hoz
fordul. – Beszélnünk kell, őrmester.
Charlie végigszántja az ujjaival rövid haját.
– Adjon nekünk öt percet, Naomi. Kérem. Később beszélünk,
rendben?
Egyik nyomozó sem mozdul, és rájövök, hogy kiküldtek, akár egy
gyereket. Amilyen gyorsan csak tudok, odamegyek az ajtóhoz, noha
millió mérföldes távolságnak tűnik a táv. Becsukom magam mögött.
Nem érdemes hallgatózni: a falak túl vastagok, az épületet túlságosan
jól építették meg. Olyan, mint a lezárt konténer. Semmi se jut ki belőle.
Mostanra besötétedett, de egy lámpát szereltek az egyik faház falára.
Úgy érzem, mintha pontosan a sugarában lennék, a teljes fényárt
magamra vonom. Ha Graham Angilley idejön a kocsijával, rögtön
meglát. Lekuporodom, átölelem a térdemet, úgy érzem magam, mintha
űzött vad lennék.
 Zihálva kapkodom a levegőt. Nem jó ez így: túlontúl összefonódnak
a szálak. Nem jó, hogy annak a férfinak a fivére vagy, aki
megerőszakolt. Nem jó, hogy Yvonnak megvolt a névjegye, vagy
legalább ne a legjobb barátnőm tervezte volna a honlapját. Charlie-nak
nem kellett volna lefeküdnie vele, bár minden bizonnyal megtette.
Sellers és Gibbs nem tudta, hogy az őrmester Skóciában van. Azt
sem tudták, hogy engem magával hozott. Miért rohant el anélkül, hogy
bárkinek szólt volna? Miért hozott ide engem? Talán csalinak? Sellers
láthatóan megdöbbent, amikor meglátta. Szinte megrémült, mintha sose
gondolta volna, hogy Charlie képes arra, amit tett.
Újból megtörténhet.
Itt vagyok azon a helyen, ahol valaha megerőszakoltak, egy olyan
nővel, aki simán hazudott nekem és a kollégáinak. Mi az ördögöt
csinálok? Talpra ugrom. Mozognom kell, hogy ne gondolkozzak,
mielőtt a gyanúm pánikká dagad.
Charlie táskája a kocsi utasülésén fekszik. Az ajtó be van csukva, de
nincs bezárva. Beszállok, kinyitom a cipzárt a táskán, a kulcsokat
keresem. Ha bátor lennék, gyalog menekülnék, de nem vagyok kitartó
futó, és ez a hely mérföldekre van mindentől.
Nincs kulcs a táskában, sem a cipzáras részben, sehol. A francba!
Kétségbeesetten lehajolok, hogy megnézzem az indítóban, bár tudom,
hogy ilyesmiben nem szokott szerencsém lenni. Többször pislogok,
hogy megbizonyosodjak róla: nem képzelődöm. A kulcsok ott vannak,
az egész csomó. Lakás, munkahely, kocsi. Talán a szomszéd házáé is. A
himbálózó fémcsomóra pillantok, azon töprengek, hogyhogy nem
zavarja Charlie-t, ahogy vezetés közben himbálózik. A helyében
leszedném a kocsikulcsot, és külön tartanám.
Ledobom a táskát az utasülésre, beülök a kocsiba, és beindítom.
Halkan duruzsol a motor. Áthajtok a mezőn, és a kavicsos parkolón. Pár
pillanattal később a keskeny utcán végighajtva eltávolodom az Ezüst
Domb Luxus Faházaktól. Jó érzés. Jobb, mint Graham Angilley
reflektora alatt ácsorogni a birtokán, arra várva, hogy megérkezzen, és
megtaláljon.
Ez persze alaptalan félelem, mert ő most Charlie-nál van. Itt vannak
a ház kulcsai. Odamehetnék, és rátörhetnék. Nem tudja, hogy tudom,
hogy hol van, vagy hogy kicsoda.
 Elönt az eufória, amikor elképzelem, hogy ezúttal én leszek
fölényben vele szemben. Nem akarom hagyni, hogy elússzon ez a
lehetőség. És nem is fogom. Elégszer álltam a vesztes oldalon. Most itt
az alkalom, hogy felidézzem mindazokat a bosszúszomjas
fantáziaképeket, amelyeket nap mint nap lejátszottam a fejemben,
egészen addig, míg nem találkoztam veled. Mit szeretnék jobban:
leszúrni, lelőni, megmérgezni? Kikötözni és azt tenni vele, amit ő
művelt velem?
Ha egy elég forgalmas útszakaszhoz érek, ott kell hagynom Charlie
kocsiját, amilyen gyorsan csak lehet, az út szélén, és stoppolnom kell.
Különben nemsokára feltartóztat egy rendőrautó. Hidd el, Robert,
ezúttal semmi nem állíthat meg. Charlie-val vagy nélküle, elmegyek
abba a kórházba, és az sem érdekel, ha még egyszer azt mondod, hogy
menjek, és hagyjalak el.
Mert most már értem. Tudom, miért mondtad. Azt hitted, beszéltem
Juliettel, igaz? Vagy inkább azt, hogy ő beszélt velem. Hogy az ő
szájából hallottam, mi történt, és ez tönkretett mindent. Hogy
olyasmiket mondott, amit nem tudsz elviselni, hogy tudom. És feladtad.
Mondtam neked a kórházban, hogy szeretlek. Látnod kellett, hogy
komolyan gondoltam, hogy milyen komolyan, a szememből, a
hangomból, és te mégis feladtad. És azt vártad el tőlem, hogy én is
tegyek így, menjek el. Míg nem jutok be megint a kórházba, biztos
leszel benne, hogy soha nem jövök vissza.
Hogy gondolhatod ezt, Robert? Egyáltalán nem ismersz?
 27

2006. 04. 08.

– Elvitte azt a kibaszott kocsit! – ordította Charlie.

– Benne hagytad a kulcsokat? – kérdezte Sellers mögötte szaladva.
– Kulcsokat, táskát, telefont, hitelkártyákat. Jézusom! Ne is mondd, nem
akarom hallani. Egyikőtök se mondja, hogy nem kellett volna
magammal hoznom, vagy a kocsit nyitva hagynom, benne a táskával,
rendben? Függesszünk fel egy időre minden vitát arról, hogy mit kellett
és mit nem kellett volna tennem, jó? Ne feledjétek, még mindig a
felettesetek vagyok.
Charlie legszívesebben megkérdezte volna, mennyit tud Proust, de
nem akart gyengeséget mutatni. Ha kemény a helyzet, vissza kell térni a
régi játszótéri taktikához, ahogyan túlélte az iskolát: soha ne mutasd,
hogy megérint a dolog.
– Sellers, kapd elő a mobilodat. Vissza akarom szerezni a kocsimat.
– Szerencséd lesz, őrmester. Tudod, milyenek a skót rendőrök.
– A nő nem lesz sokáig Skóciában. A Culver Valley-i kórházba
megy kedvenc pszichopatájához, Robert Haworthhöz. Rendelj ki pár
egyenruhást, hogy várják a parkolóban. Gibbs, mi ketten meg Mrs.
Graham Angilleyvel beszélünk.
Sellers és Gibbs érkezése helyrebillentette Charlie-t, és most úgy
érezte, visszakerült a megfelelő kerékvágásba. Mindenesetre képes volt
folytatni a munkát.
Steph az irodában volt, az egyik Íróasztal mögött ült, előtte egy
guriga rózsaszínű WC-papír és egy üveg körömlakklemosó, éppen a
mutatóujja körmét dörzsölte a selyempapírral. A nyaka körül
kivörösödött a bőre. Nem volt hajlandó felnézni. Az arca – ugyanúgy,
mint a feneke, ha a férjének hinni lehet – napsütötte narancsszínű volt,
kivéve a szeme fölött és alatt, ahol halványabb bőrcsíkok maradtak. Úgy
néz ki, mint valami elcseszett bagoly, gondolta Charlie.
– Legénybúcsúk – mondta hangosan, mindkét tenyerével az
íróasztalra csapott.
Steph összegörnyedt, mintha újból hasba rúgta volta.
– Hogyan találta ki? Ki mondta magának? Ő volt? – biccentett a
fejével Gibbs felé.
– Igaz?
– Nem.
– Azt kérdezte, hogyan találtam ki. Senki sem mondja valamiről,
hogy „kitalálta”, ami nem igaz. Mondhatta volna azt is: Miből gondolja?
Vagy túlságosan feszült, hogy megértse a különbséget?
– A férjem csak a munkája miatt akarta magát megbaszni – felelte
epésen Steph. – Maga sosem tetszett neki. Beizgul a kockázattól, ennyi.
Például a múltkor hagyta, hogy használja a számítógépét, bár tudta,
hogy maga zsaru. Ha belenéz, mindenfélét talált volna rajta. Mondtam
Grahamnek, őrült, hogy ne tegye, de nem bírt magával. Izgalmas – ezt
válaszolta. – Steph kuncogott. – Tudja, hogy hívja magát? Csöcsöslőcs.
Mert sovány és túl nagyok a mellei.
Ne gondolj rá. Ne gondolj Grahamre. Se Simonra.
– Mi van a számítógépben, amit megtalálhattam volna? – kérdezett
vissza Charlie. – Az előbb még azt mondta, hogy az összes nő hivatásos
volt, akik mindenbe beleegyeztek, és csak színjátékot játszottak. Ha ez
igaz, Grahamnek nincs semmi félnivalója, igaz? Jobb, ha szembenéz
vele, Steph: maga nem elég intelligens ahhoz, hogy meggyőzően
hazudjon nekem. Alig egy perc alatt kétszer keveredett ellentmondásba.
És nem én vagyok az egyetlen, aki sokkal okosabb, mint maga, és ki tud
cseszni magával. Gondoljon csak Grahamre. Talán ő majd mindent
magára akar kenni. Simán össze tud rakni egy sztorit, amely… ó,
mérföldekkel jobb, mint amivel maga elő tud állni. Ő volt a legjobb
Oxfordban. Maga meg a mindenese.
Steph sarokba szorítva érezte magát. A szeme ide-oda ugrált, körbe a
szobában lévő tárgyakon.
A szeme. A szeme körül nem volt narancssárga a bőr, mert Steph
alvómaszkot viselt a szoláriumban, mint ahogy az erőszak áldozatainak
is maszkot kellett viselniük. Sam Kombothekra rendőr őrmesterrel
ellentétben, aki soha nem jár a Boots áruházba, Steph tudja, hol lehet
nagy tételben alvómaszkot venni. Graham időnként elküldte
bevásárlókörútra, hogy beszerezzen egy újabb adagot? Charlie egyetlen
mozdulattal a padlóra söpörte a WC-papírt, és a körömlakklemosót.
– Még egyszer megkérdezem – mondta hidegen. – A legénybúcsú a
maguk kis üzlete?
– Igen – felelte Steph kis szünet után. – És Graham nem tudja rám
kenni. Nem vagyok férfi. Én senkit se tudok megerőszakolni, igaz?
– Simán mondhatja, hogy a maga ötlete volt az egész. Azt állíthatja,
hogy maga kényszerítette őt. Mindkét dolgot mondja majd. A maga
vallomása áll majd az övével szemben. Lefogadom, hogy maga intézte
az összes adminisztrációt, maga készítette a feljegyzéseket, mint ahogy
a faházaknál?
– De… nem lenne tisztességes, ha ezt mondaná – tiltakozott Steph.
Charlie a rendőrségnél eltöltött évei alatt megfigyelte, hogy mindenki
elvárja az igazságos bánásmódot, még a legkönyörtelenebb és
legaljasabb szociopaták is. Mint sok más bűnözőt, Stephet is
megrémítette a lehetőség, hogy esetleg nem bánnak vele tisztességesen.
Mennyivel könnyebb megszegni a szabályokat – etikai és jogi
szabályokat egyaránt –, ha a többi ember továbbra is követi őket
– Szóval, kinek az ötlete volt ez az… üzlet? Nemi erőszakkal
egybekötött legénybúcsú élőben. Mindenesetre ötletes. Határozottan
kreatív. Képzelem, milyen népszerű lehetett a kis show-műsoruk.
– Graham ötlete volt az egész.
– Nem Robert Haworthé? – szólt közbe Gibbs.
Steph a fejét rázta.
– Én sose szerettem – mondta. – Tudtam, hogy rossz dolog.
– Szóval, tudta, hogy a nők nem színészek – szögezte le Charlie. –
Tudta, hogy megerőszakolják őket.
– Nem, azt hittem, színészek.
– Akkor mi volt a baj?
– Rossz volt akkor is, ha a nők beleegyeztek a dologba.
– Ó, igen? Miért?
Steph körülnézett, hogy mit is mondjon. Charlie szinte hallotta,
ahogy a fogaskerekek dolgoztak a fejében: lassan, csikorogva forogtak.
– Azok a férfiak, akik eljöttek… és megnézték azt a show-t, amit
mi… Graham rendezett, és… esetleg téves képzeteik támadtak. Lehet,
hogy azt gondolták, hogy így kell bánni a nőkkel.
– Mondd meg az igazat! – ordított vele Charlie, és belemarkolt Steph
hajába. – Tudtad, ugye, te kis büdös kurva? Tudtad, hogy
megerőszakolják azokat a lányokat!
– Aú! Hagyjon, maga… Jól van, tudtam!
Charlie kezében marad egy csomó az asszony hajából. Gibbs
flegmán figyelte; mintha csak egy dögunalmas rögbimeccset nézett
volna a tévében.
Steph szipogni kezdett.
– Én nem vettem részt az erőszakokban, én is áldozat vagyok. –
Megdörzsölte a fejét oldalt, ahonnan hiányzott a haj. – Én nem akartam
csinálni, Graham kényszerített rá. Azt mondta, nem rabolhat el túl
gyakran nőket, úgyhogy legtöbbször nekem kellett az áldozatot
játszanom. Amit azokkal a nőkkel egyszer vagy kétszer megtett,
százszor, ezerszer megtette velem. Néha úgy fájt, hogy ülni sem tudtam.
El sem tudják képzelni, milyen érzés lehetett, igaz? Fogalmuk sincs
milyen, úgyhogy…
– Azt mondta, korábban játszottak ilyet – szakította félbe Charlie. –
Graham a férje volt. Amúgy is lefeküdt vele. Miért ne tette volna nézők
előtt is, hogy egy kis pénzt keressenek? Vagy talán sok pénzt…
– Graham ugyanúgy megerőszakolt, mint ahogy a többieket is
megerőszakolta – jelentette ki határozottan Steph.
– Korábban „fárasztónak” írta le az ezekben a dolgokban betöltött
szerepét – mondta Charlie. – Nem traumatikusnak, rettenetesnek,
borzalmasnak, megalázónak. Fárasztónak. Furcsa meghatározása annak,
ha valakit nézőközönség előtt vég nélkül erőszakolnak, nem? Szerintem
inkább úgy hangzik, mintha saját jószántából lett volna estéről estére az
élő szexshow résztvevője. Ez utóbbiról el tudom képzelni, hogy
fárasztó.
– Nem a saját jószántamból csináltam. Gyűlöltem! Mondtam
Grahamnek, hogy inkább bármikor kipucolok egy budit, minthogy azt
kelljen csinálnom.
– Akkor miért nem hívta a rendőrséget? Egyetlen telefonhívással
véget vethetett volna ennek az egésznek.
Steph pislogott párat az ötlet hallatán.
– Nem akartam, hogy Graham bajba kerüljön.
– Tényleg? A legtöbb nő lelkesen bajba keverné azt a férfit, aki
egyszer megerőszakolta, arról nem is beszélve, aki legalább százszor.
 – Nem, akkor nem, ha a férjük! – Steph letörölte az arcát a
kézfejével.
Charlie elismerte, hogy ebben lehet némi igazság. Lehetséges, hogy
Steph vonakodva vett részt az egészben? És Robert Haworth is?
Kényszeríthette Graham a fivérét, hogy elrabolja és megerőszakolja
Prue Kelveyt?
– Graham nem rossz ember – mondta Steph. – Csak… Másként látja
a világot, ennyi. Sajátosan. A nőknek vannak a nemi erőszakkal
kapcsolatos fantáziáik, nem igaz? Ezt szokta mondani. És nem is
bántalmazza őket fizikailag.
– Nem tudod, hogy a nemi erőszak is fizikai bántalmazás, te ostoba
lotyó? – csattant fel Gibbs.
– Nem, nem tudtam – válaszolta Steph méltatlankodva. – Nem
szükségszerűen. Csak szex, nem igaz? Graham sose verne meg senkit,
vagy juttatna kórházba. – Sértetten nézett fel Charlie-ra. – Nézze,
Grahamnek szörnyű gyermekkora volt Az anyja lotyó volt, meg piás, az
apja nem törődött vele. A legszegényebbek voltak a falujukban. De
Graham így lett az, aki lett, ahogy mondani szokta. Azok a
szerencsétlenek, akikkel soha nem történik semmi, ők soha nem tudják
meg, mire születtek, mire képesek, ha erre kerül a sor.
– Most őt idézi? – kérdezte Charlie.
– Csak mondom, maguk nem értik meg őt, én meg igen. Miután
meghalt az apja, az anyja összekapta magát és új üzletbe kezdett…
– Igen, telefonosszex-üzletbe – mondta Charlie. – Merész húzás volt.
– Amatőr kurvából profi kurva lett, ahogy Graham mondja.
Szégyellte magát az anyja miatt De mégse bánta a dolgot annyira, mert
így végül lett pénzük, és el tudott menekülni. Iskolába járt és vitte
valamire.
– Emberrabló és erőszaktevő lett. Fényes karrier.
– Sikeres üzletember – jelentette ki büszkén Steph. – Tavaly vett
nekem egy névre szóló rendszámtáblát a kocsimra, ami öt rongyba
került. – Felsóhajtott. – Egy csomó üzleti ügy folyik a színfalak mögött,
ami nem köztudomású…
– Hogyan reklámoznak? – szakította félbe Gibbs a nevetséges
önigazolást. – Hogyan vonzották be a vendégeket?
– Főleg internetes csetszobákban. És egy csomót suttogó propaganda
révén. – Unottan darálta. – Ezt Graham intézte. Toborzásnak hívta.
– A közönség… csoportosan foglaltak?
Charlie helyeslőleg biccentett Gibbs kérdésére. Fontos volt. Hagyta,
hogy Gibbs egy kicsit átvegye a kihallgatást. Őt elsősorban a személyes
mozgatórugók érdekelték, Gibbs viszont a szervezet működésére
kérdezett rá.
– Csak nagyon ritkán. Egyszer volt egy csoport, néhány nő is volt
köztük. De ez nem volt általános. Általában egyenként foglaltak, és
Graham sosem hagyta, hogy nők foglaljanak – a férfiközönségnek
esetleg nem tetszett volna.
– És pontosan hogyan működik a dolog? – kérdezte Gibbs. –
Gondolom, egy férfi, aki nősülni akar, megkeresi Grahamet, és
különleges legénybúcsút rendel. Aztán mi lesz?
– Graham megkeresi a többi férfit, hogy összehozzon egy partit
tíz-tizenöt embernek.
– Hogyan találja meg őket?
– Már mondtam. Főleg úgy, hogy a neten beszélget emberekkel.
Benne van az összes… pornó kiberközösségben. Egy csomó kapcsolata
van.
– Magas pozícióban lévő barátok – morogja Charlie.
– Szóval, ezek az emberek olyan emberekkel töltik a
legénybúcsújukat, akiket soha nem láttak azelőtt? – kérdezte Gibbs.
– Igen – mondta Steph, mintha ennek nyilvánvalónak kellett volna
lennie. – A legtöbb férfi nem hívhatja meg a haverjait, nem igaz?
Fennáll a lehetősége, hogy a rendes ismerőseit nem lehet bevonni az
ilyesmibe. Az ügyfeleink nem akarják, hogy köztudott legyen ez a
szenvedélyük. Értik, mire gondolok?
Charlie bólintott. Érezte, hogy az undor tompa méregként borul a
testére.
– Egy normális férfi a saját haverjaival akarja tölteni a
legénybúcsúját – mondta Gibbs. – Ennyi az egész. Nem idegen nők
megerőszakolását nézni vadidegenekkel. Az nem legénybúcsú.
– Szóval Graham összetrombitál tíz-tizenöt csökött perverzt, minden
nemi erőszakhoz, aztán mi történik utána? – kérdezte Charlie. – A
férfiak találkoznak előtte, megismerkednek egymással?
– Nem, természetesen nem. Nem akarják megismerni egymást. Csak
hasonló gondolkodású emberek társaságában akarják eltölteni az időt,
de szeretnék megőrizni az inkognitójukat. Álnevet használnak. A
foglalás után Graham mindenkinek új nevet ad, és ezt használják egész
este. Nézzék, remélem, kapok valami jó pontot a maguknak nyújtott
segítségért. Nem mondhatják, hogy nem működöm együtt magukkal.
Kellemetlen emlék idéződött fel Charlie-ban.
– Graham nem volt feledékeny? Úgy tudom, mindig elcseszi a
szobafoglalásokat.
Steph összevonta a szemöldökét.
– Igen, de én vezetem az üdülőt. Grahamet nem érdekli ez a dolog. A
legénybúcsú-szervezés egész más. Ha tényleg törődik valamivel, akkor
azt rendesen csinálja, akkor száz százalékra teljesít.
– Milyen csodás – jegyezte meg Charlie.
Steph úgy tűnt, nem fogta fel a szavaiban rejlő gúnyt.
– Igen – helyeselt. – Ügyelt rá, hogy semmi baj se érhesse az
ügyfeleket. Tényleg törődik velük. Nála ez a legfontosabb szabály.
Mindig törődj a vendéggel, soha ne harapd meg a kezet, ami enni ad.
– Már alig várom, hogy megmondhassam neki, az összes ügyfelét
erőszakos nemi közösülésben való bűnrészességével vádoljuk – mondta
Charlie.
Steph a fejét rázta.
– Nem fog sikerülni – válaszolta. Igyekezett az információk
tárgyilagos közvetítője lenni, igyekezett eltitkolni a diadalt a hangjában,
de Charlie meghallotta.
– Amint mondtam, a nők mind fizetett színészek voltak: ez a
hivatalos változat. Graham mindenkinek megmondja, aki foglal, ha
valami szar kerül a ventilátorba, azt kell mondani, hogy úgy tudták,
hogy a nők szabad akaratukból vettek részt a dologban, és hogy mindez
csak színjáték volt, és nem igazi nemi erőszak. Ezért nem engedte
Graham a férfiaknak, hogy ők is beszálljanak, bár legtöbbször akadt
valaki, aki csatlakozni akart. Így aztán nem lehet őket semmiért elkapni.
Egyetlen vendégünkről se lehet bizonyítani, hogy tudta, hogy a nőket
kényszerítették a szexre.
– Éppen most mesélte el nekünk. – Gibbset nem hatotta meg a nő
logikája. – Valamennyien hallottuk, mikor elmagyarázta. Csupán erre
van szükségünk.
 – De… nincs leírva, vagy valami – sápadt el Steph.
– Tényleg azt hiszi, nem tudjuk megtörni ezeket az embereket? Azt
hiszi, nem fognak beszélni, és nem adják ki magukat? – Charlie az
íróasztal fölé hajolt – Túl sok van belőlük, Steph. Néhányan közülük
beadják a derekukat, és kikotyogják a dolgot, mert be lesznek szarva.
Ugyanabban reménykednek majd, mint maga is: hogy ha beszélnek,
akkor megússzák a börtönt.
Steph alsó ajka remegni kezdett.
– Graham meg fog ölni – mondta. – Engem fog hibáztatni… ez nem
tisztességes! Mi csak találtunk egy piaci rést, ennyi az egész.
Kiszolgáltuk a meglévő igényeket. A férfiak nem tettek semmi rosszat
hozzá sem értek azokhoz a nőkhöz.
– Maga főzött? – kérdezte Gibbs. – A díszes vacsorákat? Vagy
Robert Haworth? Tudjuk, hogy belekeveredett az erőszaksorozatba, és
tudjuk, hogy szakács volt.
Charlie elrejtette meglepetését. Robert Haworth séf volt?
– Én főztem – felelte Steph.
– Megint hazudni próbál?
– Robertet próbálja védeni, mert Graham fivére – mondta Charlie. –
Ha Graham mindent megtesz a vendégei biztonságáért, képzeljük csak
el, mit érez a fivére iránt.
– Tévednek – felelte Steph kárörvendőn. – Robert és Graham évek
óta nem beszélnek.
– Miért? – kérdezte Gibbs.
– Nagyon összevesztek. Robert elkezdett járni… az egyik nővel.
Mondta Grahamnek, hogy el akarja venni. Aztán el is vette, az ostoba
barom.
– Julietet? – kérdezte Charlie. – Juliet Heslehurstöt?
Steph bólintott.
– Graham dühös lett, hogy Robertnek egyáltalán eszébe jutott a
közelébe menni azok után…, nos, tudják. Nagy kockázatot jelentett az
üzletre nézve. Graham könnyen rács mögött végezhette volna, de
Robertet ez a legkevésbé sem érdekelte, csak ment a maga feje után:
elvette a nőt. – A szája eltorzult a haragtól. – Graham kesztyűs kézzel
bánik Roberttel. Mindig mondom neki, ha Robert az én fivérem lenne,
sose állnék szóba vele.
 – Azt hittem, azt mondja, hogy Graham nem áll szóba vele –
emlékeztette Charlie.
– Igen, de folyton megpróbálja rendbe hozni a dolgot. Én vagyok a
postás, és rohadtul tele a hócipőm, hogy hozzam-vigyem az üzeneteket.
A férjem nagyon lágyszívű, Robert meg folyton csinálja a bajt. –
Összevonta a szemöldökét és a gondolataiba mélyedt. – Graham azt
gondolja, nem mondhat le róla. Robert az öccse, mindig ő törődött vele.
Jobban, mint a szüleik.
– Szóval Graham hajlandó megbocsátani Robertnek, amiért
veszélybe sodorta az üzletet? – kérdezte Gibbs,
– Igen. Graham számára a család az első. Ugyanígy volt az apjával és
az anyjával is. Robert persze mindkettejükkel szakított. Nem beszélt
velük egy szót sem, miután elment otthonról. Kijelentette, hogy
cserbenhagyták. Hát, cserbenhagyták, de… aztán ugyanezt mondta
Grahamről is, amikor összevesztek, mert elkezdett találkozgatni azzal a
Juliettel. Mintha a két dolog ugyanaz volna.
Régi sérelem újramelegítve.
– Ha Grahamnek ennyire fontos Robert, az megmagyarázza, hogy
maga miért hazudik Robert szerepével kapcsolatban – mondta Charlie.
Steph összevonta a szemöldökét.
– Semmit se mondok Robertról.
– Megerőszakolta Prudence Kelveyt – mondta Gibbs.
– Nem tudom, miről beszél. Nem ismerem ezt a nevet. Nézzék, a
legtöbb nő nevére nem emlékszem. Majdnem végig a konyhában
voltam.
– Prue Kelveyt Robert teherautójában erőszakolták meg – mondta
neki Charlie.
– Lehet. Ebben az esetben végképp nem tudom. Ha nem kellett
vacsorát főzni, akkor én kimaradtam. Kivéve, mikor… én voltam az
áldozat.
– Miért cserélték fel az üdülőt a teherautóra?
Steph a körmét vizsgálgatta.
– Nos?
Felsóhajtott, mintha kiborítaná a kérdés.
– Az üdülőüzlet kezdett egyre jobban menni. Eljutott arra a pontra,
hogy mindig voltak vendégek, legalábbis csaknem mindig. Graham túl
kockázatosnak találta – bárki megláthatott, vagy meghallhatott valamit.
És a teherautó… mozgékony. Sokkal jobban bevált. Nekem különösen.
Rohadtul untam a főzést. E nélkül is ment az üzlet Az egyetlen
hátulütője, hogy nem kérhetünk annyit most, hogy olyan csomagot
kínálunk, ami nem tartalmaz vacsorát De azért italokat lehet
fogyasztani. – Steph hangja éles volt, védekező. – Pezsgőt, méghozzá
nagyon jó minőségű pezsgőt. Ez nem olyan, mintha semmit se
szolgálnánk föl.
Charlie úgy érezte, végtelenül boldog lenne, ha Steph Angilley
hirtelen elhunyna valamiféle különösen fájdalmas szívroham
következtében. Gibbs láthatóan ugyanezt gondolta.
– Gyűlölöm Robertet – vallotta meg Steph könnyek között, mintha
nem bírná tovább. – Megváltoztatta a nevét – a szemétláda. Csak azért
csinálta, hogy megbántsa Grahamet, és be is jött neki. Grahamet teljesen
feldúlta a dolog. Borzalmas állapotban van azóta, hogy maga
megmondta neki, hogy Robert kórházban van.
Charlie felé köpte a szavakat, aki igyekezett nem összerezzenni,
mikor eszébe jutott, hogy Graham jelenlétében beszélt Simonnal a
mobilján.
– Mi történt ezzel a Haworth fiúval? – kérdezte mellékesen Graham a
telefon után. És Charlie beszélt neki Robertről, elmondta, nem
valószínű, hogy életben marad. Graham feldúltnak látszott; Charlie
emlékezett rá, hogy eszébe jutott, milyen kedves, hogy így aggódik.
– Grahamnek tényleg nagyon fontos a családja, pedig szart se ér az
egész társaság – folytatta Steph. – Még az öccséről is kiderült, hogy
áruló. Mit képzel magáról Robert? Ő hibázott, nem Graham. Ez olyan
igazságtalan. Mindenki tudja, hogy nem szabad keverni az üzletet a
szórakozással. ő pedig azt tette. Újra meg újra.
– Mire gondol?
– Ez a Naomi nevű nő, akivel maga jött. Robert minden bizonnyal
megtöcskölte, mert a nő megpróbált egy faházat foglalni kettejüknek.
Úgy tett, mintha Haworthnek hívnák, de tudtam, hogy ő az, mikor
meghallottam a Naomi nevet. Graham persze ette a kefét: Robert megint
ugyanazt csinálja, mondta.
Charlie megpróbálta kiüríteni az agyát. Mikor az ember egy nagyon
buta emberrel beszél, egyfajta mentális klausztrofóbia áldozata lesz.
 – Graham és Robert nem beszélnek. Mégis az ő teherautóját
használják a legénybúcsúhoz.
– Igen – mondta Steph. – Grahamnek is vannak hozzá kulcsai.
– Úgy érti, hogy Robert nem tudja, hogy maguk a legénybúcsúkhoz
az ő teherautóját használják? – Gibbs hangja hitetlenkedő volt –
Biztosan észrevette, hogy egyes éjszakákon eltűnt. Talán azt mondták
neki, hogy valami más célra kell?
Charlie-nak nem tetszettek Gibbs kérdései. Miért próbál Robert
Haworthnek egérutat keresni? Tudták, hogy Haworth megerőszakolta
Prue Kelveyt – szilárd, megmásíthatatlan bizonyítékuk volt rá.
Steph bizalmatlanul harapdálta az ajkát.
Gibbs újból próbálkozott.
– Ha Robert nem akar semmit Grahamtől, miért hagyja, hogy
használja a teherautóját? Pénzért? Graham kibérelte tőle?
– Nem mondok semmit Robertről, rendben? – Steph összefonta a két
karját. – Ha megtenném, Graham kinyírna. Ha Robertről beszélek,
tényleg megöl. Nagyon védi az öcsikét.
 28

Április 9., vasárnap

Éjfél utánra érek haza. Lestoppoltam egy fecsegő, fiatal, Terry nevű
teherautó-sofőrt, aki hazafuvarozott. Nem féltem beülni egy idegen
kocsijába. A legrosszabb, ami történhet velem, már megtörtént.
Immúnisnak érzem magam a veszélyre.
Yvon kocsija nincs itt. Biztosan visszament Cambridge-be Benhez.
Tudtam, hogy visszamegy, mikor tegnap szó nélkül elmentem, és nem
közöltem vele, hova megyek. Yvon képtelen egyedül maradni.
Szüksége van valakire, akire támaszkodhat, és az én viselkedésem az
utóbbi időben túlságosan kiszámíthatatlanná vált. Valószínűleg úgy érzi,
hogy Ben Cotchin mellett kiegyensúlyozottabb lesz az élete.
„A szerelem vak” klisét ezzel kéne helyettesíteni: „A szerelem nincs
öntudatánál.” Mint te, Robert. Ha megbocsátod ezt a durva tréfát. Yvon
pontosan látja, mit művel Ben, de nem képes levonni a megfelelő
következtetéseket. Az agyával van baj, nem a szemével.
Egyenesen a műhelyembe megyek, kinyitom az ajtót és kiválasztom
a legnagyobb fakalapácsomat, a tenyeremben méregetem a súlyát.
Megsimogatom aranyszínű fejét. Mindig jóleső érzéssel fogtam a
kezembe a fakalapácsokat. Szeretem, hogy minden pontjuk ívelt.
Ugyanolyan alakúak, mint a mozsártörő, amit a gyógynövények
aprítására használnak egyesek. Ezzel az eszközzel komoly sérülést lehet
okozni, és pontosan erre készülök.
A munkaasztalom alól, a padlóról felveszek egy darab kötelet, aztán
még egy darabot. Fogalmam sincs mekkorára lesz szükségem. A
becsomagolt napórákat szoktam velük összekötözni, nem embereket.
Végül úgy döntök, elviszem az összes kötelet, amim csak van, és egy
nagy ollót is felkapok. Becsukom a műhelyt, visszamegyek a
kocsimhoz, és Charlie házához hajtok.
Senki nem hibáztathat a tervemért. Ez is csak egy szolgáltatás, igény
van rá. Nincs alternatíva. Graham Angilley túl régen támadott meg
bennünket, Julietet, engem, Sandy Freeguardot. Simon Waterhouse
szerdán azt mondta, hogy a több évvel korábban elkövetett nemi
erőszakért rendszerint nem szabnak ki szigorú büntetést, Charlie pedig
elárulta, hogy a Sandy Freeguard elleni támadásnál nem rögzítettek
DNS-nyomokat. Csak Prue Kelvey esetében van egyértelmű bizonyíték,
akihez Angilley hozzá sem nyúlt. Az ő szava áll majd szemben az
enyémmel.
Charlie háza ugyanolyan sötét, mint negyvenöt perccel ezelőtt,
amikor Terry, a teherautó-sofőr kitett a kocsimnál. Akkor fegyvertelen
voltam, és még nem álltam készen rá, hogy behatoljak.
Az épület üresnek látszik. Ha Graham bent van, bizonyára alszik.
Fogom Charlie kulcsait és olyan halkan, amennyire csak tudom,
próbálgatom, melyik illik a zárba. A harmadik nyitja. Nagyon lassan
fordítom el, aztán centiméterről centiméterre kinyitom a bejárati ajtót.
A fakalapácsot szorongatva várom, hogy a szemem hozzászokjon a
sötétséghez. Mikor már ki tudom venni a tárgyak körvonalait, elindulok
a lépcsőn. Az egyik lépcsőfok kissé nyikorog, de nem annyira, hogy
bárkit felébresszen.
A lépcső tetején három ajtó nyílik. Feltételezem, hogy két
hálószobába és egy fürdőszobába vezetnek. Lábujjhegyen megnézem a
hálószobákat, egyiket a másik után. Sehol senki. Ellenőrzőm a
fürdőszobát: az is üres.
Nem félek annyira, mint amennyire kellene. Visszatértem a bármire
képes vagyok üzemmódba. Legutóbb, mikor így éreztem magam,
bevonultam a rendőrségre és közöltem az egyik nyomozóval, hogy
megerőszakoltál. Hála az égnek, hogy megtettem. Nekem köszönhető,
hogy Juliet gyilkossági kísérlete kudarcot vallott.
Újból lemegyek, fejmagasságban tartom a kalapácsot, arra az esetre,
ha hirtelen szükségem lenne rá. A kötelet a karomon viszem, a táskámat
a nyakamba akasztom. Kinyitom a hall üvegajtaját. Hosszú, keskeny
előteret látok, a közepén nyitott üvegajtóval, amiből apró, rendetlen
konyha nyílik, egy csomó mosogatnivaló van felhalmozva a mosogató
egyik felén.
Örülök, hogy nincs senki a házban. Behúzom a függönyt az
előtérben, és eltapogatózom a falig, míg megtalálom a kapcsolót az ajtó
mellett, és felkapcsolom. Ha Graham Angilley visszajön, és
megpillantja, hogy ég a villany, azt hiszi majd, hogy Charlie az.
Csöngetni fog. Kinyitom az ajtót, de csak résnyire, hogy ne lássa, én
vagyok az. Amikor teljesen kinyitja, és belép a házba, lecsapok a fejére
a kalapáccsal.
Pislogok, szédülök a helyiséget hirtelen elárasztó, ragyogó fénytől.
Egy lámpát veszek észre, és inkább azt kapcsolom fel a központi
világítás helyett. Egy üzenet fekszik az asztalon a lámpa talpánál.

Hol a pokolban vagy? Nem hagytál kulcsot. Lementem enni valamit és

pár felest is bedobok. Később jövök. Hívj fel a mobilomon, ha
megkaptad ezt az üzenetet. Aggódom. Remélem, bármit is művelsz, nem
őrültség/életveszélyes.

Kiejtem a kezemből a papírt, nem akarom tartani a fivéred kézírását,

nem akarom, hogy a bőrömhöz érjen. Az üzenet elgondolkodtat. Miért
kell Angilleynek kulcs? Már benn kellett lennie a házban, különben nem
tudta volna az asztalon hagyni a levelet. Aztán eszembe jut, ha ki akart
menni, akkor is szüksége volt rá, hogy vissza tudjon jönni. Vélhetőleg
valahol a közelben van, időnként telefonál, hogy megnézze, Charlie
nem jött-e még vissza. Mióta itt vagyok, senki nem telefonált. Miért
nem próbálja elérni a vezetékesen?
És a bejárati ajtó zárva volt, mikor megérkeztem. Ki zárta be, ha
Angilleynek nem volt kulcsa?
Kiveszem Charlie mobilját a táskámból. Ki van kapcsolva.
Bekapcsolom, de nem tudom a PIN-kódját, úgyhogy nem férek hozzá
Angilley üzeneteihez.
Aggódom. Remélem, bármit is művelsz, nem őrültség/életveszélyes.
Törődik vele. Fájdalom és keserűség emelkedik bennem, mint a
dagály. Nincs rosszabb, mint szembenézni azzal, hogy az az ember, aki
majdnem tönkretett, képes kedvességre valaki más iránt.
Megborzongok. Ez nem lehet, mondom magamban. Charlie Zailer
nem lehet Graham Angilley szeretője. Akármelyik nyomozóval
beszélhettem volna az eltűnésedről hétfőn; én adtam neki véletlenül az
Ezüst Domb Luxus Faházak névjegyét. És ő pont a fivéreddel fekszik
le?
Nem hiszek a véletlenekben.
 Hallom, hogy nyílik egy kocsi ajtaja, majd becsukódik kinn az utcán.
Aztán leáll. Ez ő lesz. Az előtérbe szaladok, felveszem a pozíciómat a
bejárati ajtónál. Leejtem a lábamhoz a kötelet, megfogom az
ajtógombot, készen rá, hogy elfordítsam, mikor megszólal a csengő.
Egy kis halk fordítás megteszi.
Aztán hallom a zajt, amit képzeletemben kelt az ajtó, amikor
kinyitom. De nem képzelem; valóban hallom. Itt benn a házban – a hang
mögülem érkezik, onnan, ahol síri csöndnek kellene lennie. Megijedek.
A szorításom meglazul a fakalapács nyelén, és a földre ejtem. Elharapok
egy sikolyt, és lehajolok, hogy felvegyem, de nem találom. A kezem a
kötélcsomóba akad.
Az előszoba sötétebb, mint pár pillanattal ezelőtt. Hogy lehet ez? Az
a zaj, amit hallottam, lehet, hogy valami más volt? Nem; az előtér ajtaja
majdnem becsapódott. Kapd össze magad, mondom magamnak, de a
szívem veszettül ver. Vissza kell szereznem a hidegvéremet.
Lépteket hallok az ajtó felé vezető járdán. Négykézlábra ereszkedem,
kétségbeesetten tapogatózom a padlón, a kalapács után.
– Hol vagy? – suttogom a pánik határán. Megszólal a csengő. Egy
női hang harsan:
– Char? Charlie?
Visszafojtom a lélegzetemet. Nem a fivéred. Fogalmam sincs, mit
tegyek. Ki lehet ez? Ki ugrik be hajnali egykor?
Hallom; hogy morog a hang.
– Miféle fogadtatás ez? – de nem merem kinyitni az ajtót.
Megragadom a kalapácsot. Kellene valamit mondanom?
– Charlie, nyisd ki az ajtót, kérlek, az ég szerelmére!
A nő dühöng. Biztosan 6 írta az üzenetet, és nem Graham Angilley.
De az a levél a nappaliban volt, az asztalon. Nem az előszoba padlóján a
levélszekrény mellett, ahol lennie kéne…
A nő öklével a tejüveg ablakba csap. A padlón hagyom a kalapácsot,
visszamászom a nappaliba, és a fejemmel nyitom ki az ajtót. Akkor
pillantom meg őt. Szétvetett lábbal áll a nappali közepén. Mosolyog
rám.
– Ohó, Naomi Jenkins teljes életnagyságban.
Elönt a pánik, megpróbálok fölállni, de ő magához ránt, kezét a
számra tapasztja. Szappan íze van.
 – Sss – súgja. – Figyeljen. Hallja? Lépések. Egyre halkabbak és
halkabbak és… ez az! Charlie kis húga visszapréselte kövér fenekét a
kocsiba.
Megint hallom a motor hangját. A férfi érintése marja a bőrömet.
Úgy érzem, mintha nem velem történne mindez.
– Így ni. Viszlát, Dundika… – Még mindig a számon tartja a
tenyerét, az ajkát a fülemhez érinti. – Üdvözöllek a klubban – suttogja.
 29

2006. 04. 09.

Mióta belépett a rendőrséghez, Simon most örült először, hogy látja

Proustot. Ő maga hívta a felügyelőt, és kérte, hogy jöjjön be. Csaknem
könyörgött neki. Minden jobb volt, mint egyedül lenni a gondolataival.
Valami baj van velem, in extremis, hogy a Hóemberhez fordulok,
gondolta Simon. De ki más maradt? Charlie elment, senki társaságában
nem érezné magát jobban. A családját nem hívhatta. Abban a percben,
hogy bármiféle gond hírét veszik, a hangjuk megtelik riadalommal, és
Simon kénytelen saját aggályait félretéve megvigasztalni őket.
Bár már beszélt Sellersszel azóta, hogy megérkezett, továbbra is úgy
érezte, hogy Charlie-nak nyoma veszett. Hiába tudta, hogy hol van a
lány, hogy Gibbs vele van, hogy nem kell féltenie. Azt is tudta, hogy
lefeküdt Graham Angilleyvel, egy sorozatos nemi erőszak
elkövetőjével. Anélkül, hogy halvány fogalma lett volna,
kicsoda-micsoda a férfi. Simon a gondolatra is pánikba esett. Hogyan
lehetne Charlie ez után a tapasztalat után ugyanolyan, mint annak
előtte? Mit mondjon neki, ha legközelebb találkoznak?
Feltéve, ha valaha látja még. Anélkül rohant el, hogy akár egy szót is
szólt volna Simonhoz. Igaz, hogy a telefonját Naomi Jenkins elvitte a
táskájával együtt a kocsiban, de nyugodtan használhatta volna Gibbs
mobilját.
Beszél Sellersszel, Gibbsszel. Csak veled nem akar beszélni.
Hit mi a francért is beszélne? Mi hasznát vehette Simonnak a lány?
Pár hónappal ezelőtt felhívta a férfi figyelmét egy dalra, ami éppen az
autóban szólt, mikor beszélőre mentek valakihez a Silfors börtönbe.
Simon még mindig emlékezett a szövegére; arról szólt, hogy valaki csak
fájdalmat ad a másiknak. Charlie azt mondta; „Nem tudtam, hogy
Kaiser Chief rajongója voltál. Vagy valami másért játszod ezt a dalt?”
Először fölényesnek látszott, aztán csalódottnak, mikor Simon
megmondta neki, hogy a rádió, és nem a CD-lejátszó szól. Nem ő
választotta a dalt, nem is ismeri.
De Proust érkezése miatt nem volt ideje kitalálni, milyen dalt
választana, ha visszamenne az időben. A felügyelő kivörösödött
szemmel, borostásan lépett a szobába.
– Hajnali kettő van, Waterhouse – mondta. – Félbeszakította az
álmomat. Most már soha nem tudom meg, mi lesz a vége.
– Jó volt, vagy rossz? – Simon időhúzásra játszott. Olyan soká akarta
késleltetni a lecseszést, amennyire csak lehet.
– Nem tudom. Lizzie meg én új házat vettünk és beköltöztünk.
Sokkal nagyobb, mint a mostani. Fáradtan érkeztünk meg és egyenesen
mentünk lefeküdni. Eddig tartott, hála magának.
– Rossz álom – jelentette ki Simon magabiztosan. – Tudom, hogy
végződik. Maga rájön, milyen rettenetes hibát követett el, hogy új házat
vett. De a régit már eladta olyasvalakinek, aki imádja és akitől nem
tudja visszaszerezni. Az örök megbánás rémálma.
\ – Elbűvölő. – Proust dühösnek tűnt. – Nagyon köszönöm. Mivel
csevegős hangulatban van, talán elmondhatná, miért ébresztett föl, mi az
a fontos információ, amit délután is nyugodtan megoszthatott volna
velem.
– Nem tudtam, hogy Charlie elvitte magával Naomi Jenkinst
Skóciába.
Proust összevonta a szemöldökét.
– Miért nem?
– Én… én valószínűleg nem figyeltem, mikor mondta.
– Hm. Hallja ezt, Waterhouse? Az alig palástolt kétkedés hangját?
Maga és Zailer őrmester olyanok, mint a sziámi ikrek. Maga mindig
tudja, hol van az őrmester, kivel van és mit evett reggelire. Most
hogyhogy nem tudja?
Simon semmit se szólt. Furcsa, most, hogy a Hóember lehordta,
jobban érezte magát. Mintha megszabadult volna valamitől, és örült,
hogy letudott valamit.
– Szóval tisztázzuk; maga akkor tudta meg, hogy Zailer őrmester
Jenkinst Skóciába vitte, mikor Sellers telefonált. Tényleg ezt akarja
nekem beadni?
– Igen, uram.
– Mikor kapta a telefonhívást?
 – Estefelé.
– Miért nem mondta akkor? Megkímélhetett volna a
pizsamahúzástól.
Simon a cipőjét vizsgálgatta. Akkor még azt hitte, hogy megússzák.
Ahogy múlt az idő, és Charlie nem telefonált, egyre idegesebb lett.
Mióta Sellers felhívta, azt várta, hogy a lány jelentkezik, és elmondja
Simonnak, hogy mit tegyen. De nem hívta, és Simon hirtelen rádöbbent,
lehet, hogy sose hívja fel. Simonnak ebben a helyzetben az igazságból
annyit kell elmondania Proustnak, amennyivel magát fedezi.
A felügyelő érezte, hogy nem kerek a történet, és ki akarta taposni
Simonból az igazságot.
– Ha az őrmester azért ment ebbe az üdülőbe, hogy letartóztassa a
tulajdonost és a feleségét, miért nem magát vitte, meg valami
egyenruhást? Miért Naomi Jenkinst, aki a legjobb esetben is tanú, a
legrosszabban gyanúsított?
– Talán azt akarta, hogy Jenkins azonosítsa Angilleyt. Feltehetően ő
erőszakolta meg.
– Nos, ennek nem ez a módja! – jelentette ki Proust dühösen. – Ez
csak arra jó, hogy ellopják az ember kocsiját meg a táskát. Mint a
mellékelt ábra is mutatja. Miért ilyen ostoba Zailer őrmester?
Veszélynek teszi ki magát, Jenkinst és a mi kemény munkánkat…
– Most hívott a skóciai rendőrség – szakította félbe Simon.
– Ez már-már a hihetetlen határán egyensúlyoz. Két szalmaszálat se
tudnak keresztbe tenni.
– Megtalálták Charlie kocsiját.
– Hol?
– Nem messze az Ezüst Domb Luxus Faházaktól. Nagyjából hat
kilométerre az úton. A táskája eltűnt.
Proust felsóhajtott, megdörzsölte az állát.
– Ennek az ügynek oly sok kétes aspektusa van, hogy alig tudom, hol
kezdjem a felsorolásukat, Waterhouse. Naomi Jenkins, miután elment
Skóciába, hogy azonosítsa az erőszaktevőjét, hirtelen úgy dönt, hogy
ellopja az őrmester kocsiját, majd elmenekül. Megjegyzem, ténylegesen
kezd úgy viselkedni, mint egy bűnelkövető.
– Nem tudom, uram – hazudta Simon. Nem mondhatta meg a
felügyelőnek, amit Sellerstől tudott: hogy Naomi már nem bízik
Charlie-ban, és tud Charlie Graham Angilleyhez fűződő viszonyáról,
mert Steph valahogy kikottyantotta a dolgot
– Beszéljen Zailer őrmesterrel – mondta Proust türelmetlenül. –
Valaminek történnie kellett az üdülőknél, nem igaz? Zailer őrmester
biztosan tudja, mi az, és magának is tudnia kéne. Mikor beszélt vele
utoljára?
– Mióta elment, azóta nem – vallotta be Simon.
– Mi az, amit nem mond el nekem, Waterhouse?
– Semmi, uram.
– Ha Zailer őrmester azért ment az Ezüst Domb Luxus Faházakhoz,
hogy letartóztassa Angilleyt, akkor miért ment Sellers és Gibbs is oda
külön? Hárman kellettek hozzá? Egyetlen nyomozó valami egyenruhás
kíséretében elegendő ehhez.
– Nem vagyok benne bizonyos, uram.
Proust támadásra kész farkasként járkált Simon körül.
– Waterhouse, mostanra már egész jól megismerhetett. Azt hiszem,
ezt nyugodtan kijelenthetjük. Tudnia kell, hogy egy dolgot utálok
jobban annál, ha hazudnak nekem, mégpedig azt, ha az éjszaka közepén
hazudnak.
Simon nem felelt. Nem tudott ennél okosabbat kitalálni. Azon
töprengett, hogy a lelke mélyén nem arra vágyik-e, hogy Proust üsse le,
és verje ki belőle az egész történetet. Charlie és Graham Angilley
viszonyát. Vajon a Hóember tud ezzel kapcsolatban valami olyasmit
mondani, amitől jobban érzi magát?
– Talán meg kellene kérdezni Naomi Jenkinst. Nem valószínű, hogy
magánál kevésbé segítőkész. Mit tett annak érdekében, hogy
megtalálja?
Végre egy kérdés, amire Simon őszintén tudott válaszolni.
– Néhány egyenruhás ott van a kórházban. Sellers azt mondta,
Charlie bizonyos benne, hogy Jenkins előbb-utóbb meglátogatja Robert
Hawortht a kórházban.
– Szóval maga és az őrmester Sellers útján kommunikálnak. Érdekes.
– A felügyelő újabb kört tett Simon körül. – Jenkins miért akarja látni
Robert Hawortht? Tudja, hogy ő erőszakolta meg Prudence Kelveyt,
igaz? Zailer őrmester megmondta neki?
– Igen. Nem tudom, miért akarja meglátogatni, de nyilván akarja.
Nagyon.
– Waterhouse, hajnali kettő van, a rohadt életbe! – Proust az óráját
ütögette. – Mostanra már itt kellene lennie, ha odament volna. Zailer
őrmester minden bizonnyal téved. Van valaki Jenkins háza előtt?
A francba!
– Nincs, uram.
– Hát persze, hogy nincs. Milyen buta vagyok – a hangja
elvékonyodott; a szavak golyókként záporoztak Simonra. – Küldjön oda
valakit. Amilyen gyorsan csak lehet. Ha nincs ott, próbálja meg Yvon
Cotchin ex-férjének házát. Aztán Jenkins szüleiét. Meglepetten hallom,
hogy ilyeneket mondok, Waterhouse. – Aztán mintha attól tartott volna,
hogy túlságosan kifinomult a modora, üvölteni kezdett. – Mi baja
magának? Nem szabadna hagynia, hogy egy álmos öregember oktassa
ki az alapvető teendőkről.
– Sok dolgom volt, uram. – Mindenki más abban a kibaszott
Skóciában dekkol. Uram. – Charlie azt mondta, Jenkins egyenesen a
kórházba megy. Mivel ő volt az utolsó közülünk, aki beszélt vele,
feltételeztem, tudja, miről beszél.
– Találja meg Jenkinst, méghozzá gyorsan! Tudni akarom, miért
rejtőzött el. Nem különösebben nyűgözött le a Robert Haworth
megtámadásának lehetséges időpontjára szóló alibije. A legjobb
barátnője kijelentésén alapult, és ugyanez a barátnője tervezte Graham
Angilley honlapját!
– Sose mondta, uram, hogy gondja van az alibivel – morogta Simon.
– Most mondom, nemdebár? Gondom van ezzel az egész átkozott
katyvasszal, Waterhouse! Egyik kör a másikba fonódik, semmi más. A
saját farkunkat kergetjük! Nézzen arra a nagy, fekete foltra. – A
központi nyomozóosztály falán függő táblára mutatott, amelyre Charlie
fekete filctollal felírta mindenki nevét, aki belekeveredett az ügybe,
közöttük nyilak, ahol kapcsolat állt fenn. Proustnak igaza volt; több volt
a kapcsolat, mint amennyit az ember szeretett volna. Charlie ábrája most
egy elhájasodott pókra emlékeztetett – vonalak, nyilak, körök, hurkok
hatalmas, fekete tömege. Maga a káosz. – Látott már bármit, ami
ennyire kevéssé használható? – kérdezte türelmetlenül Proust. – Mert én
nem.
A kevéssé használhatóról jut eszembe, gondolta Simon:
 – Juliet Haworth a továbbiakban nem hajlandó beszélni, uram.
– Miért, beszélt már valaha?
– Nem, úgy értem, teljesen szótlan. Kétszer próbáltam és
mindkétszer tökéletes csöndben maradt. Tudtam, hogy ez fog történni.
Minél inkább azt hiszi, hogy közelebb kerültünk az igazsághoz, annál
kevesebbet fog mondani. Elég bizonyítékunk van rá, hogy elítéljük,
de…
– De nem elég szilárdak – fejezte be Proust Simon mondatát. – Nos,
azon túl, hogy olyan ítéletet szeretnék, ami kielégíti a feljebbvalóimat,
tudni akarom, mi folyik itt. Tisztán akarok látni, Waterhouse.
– Én is, uram. Egyre tisztább a kép. Tudjuk, hogy Angilley
weboldalakról válogatta ki az áldozatait, és legalább két honlapot Yvon
Cotchin tervezett.
– És mi van Tanyával, a nyelvi problémákkal küzdő cardiffi
pincérnővel? Neki is van weboldala?
– Ő a kakukktojás – ismerte el Simon. – Viszont tudjuk, miért
nézőközönség előtt követték el a nemi erőszakokat. – Angilley
kőkemény legénybúcsúkra árult jegyet. Az internetes csetszobákban
találtam pár utalást a tevékenységére. Ezen dolgoztam…
– Ahelyett, hogy beszélt volna az őrmesterével, vagy igyekezett
volna megtalálni Naomi Jenkinst – mondta élesen Proust. – Vagy
elmondta volna nekem az igazat arról, hogy mi jár valójában abban a
különleges koponyájában, és mi folyik a még különlegesebb életében,
Waterhouse. Már ha megbocsátja a szókimondásomat.
Simon megdermedt. Ez hosszú évek óta a legfájdalmasabb dolgok
egyike volt, amit mondtak neki. Charlie persze felelné rá: Hóember
számára minden férfi legalábbis különleges, akinek nincs odahaza
kenyérsütő meg zoknit stoppoló nejecskéje. Simon tisztán hallotta a
lány hangját a fejében, de ez nem ugyanaz, mint amikor itt van vele.
Az ő élete tényleg különleges. Nincs barátnője, és Charlie-t kivéve
még igazi barátja sincs.
– Sellers összeszedett egy csomó bizonyítékot az Ezüst Domb Luxus
Faházak irodájában – folytatta. – Angilley mindent szépen dossziéba
rendezett, mintha törvényes üzlet lenne: ott van több tucat ember
elérhetősége, és egy huszonhárom női névből álló lista – első ránézésre
a régi és a leendő áldozatok vannak rajta. Néhány név mellett dátum és
pipa, némelyik mellett nincs. Sellers a Google-val lenyomozta az összes
nőt: vagy volt saját honlapjuk, vagy a cégük honlapján egy-egy oldal.
Megszólalt a Simon előtt álló telefon. Felvette.
– Waterhouse nyomozó, központi nyomozóosztály – mondta
automatikusan. Nem Charlie: ő a mobilján hívta volna.
– Simon? Hála istennek!
A szíve megmelegedett. Nem Charlie. De csaknem.
– Olivia?
– Elhagytam a mobilszámodat, egy egész órát elszarakodtam, mire
megtaláltalak. Először egy elektronikus imbecillissel, aztán egy
emberivel küszködtem. Ne is törődj vele. Nézd, aggódom Charlie miatt
Át tudnál küldeni egy rendőrautót a házához?
Simon idegei remegtek, mikor közölte Prousttal:
– Küldjön pár egyenruhást a kékfénnyel Charlie lakásához.
Eddig még sosem adott utasítást a Hóembernek.
Proust fölvette a szomszédos íróasztalon álló telefont.
– Mi történt? – kérdezte Simon Oliviát
– Charlie üzenetet hagyott ma – nos, valószínűleg tegnap, de csak
most hallgattam meg. Azt mondta, menjek el a házához, a kulcs a
szokott helyen van, s menjek be, ha még nem ért volna haza.
– És?
Simon tudta, hogy Charlie a kulcsot a kuka alatt szokta hagyni. Néha
neki is ott hagyta. Mikor megjegyezte, mi értelme nyomozónak lenni,
ha az ember ott hagyja a kulcsot, ahol az első betörő megnézné, akkor a
lány azt válaszolta: Még nem volt elég szellemi energiám, hogy jobb
rejtekhelyei találjak ki.
– Nagyjából nyolcra értem oda, de Charlie nem volt ott, és a kulcs
sem. Bedobtam egy üzenetet a levél nyíláson át, írtam, hogy hívjon fel.
Elmentem a kocsmába, megvacsoráztam, olvastam, de nem hívott fel.
Végül aggódni kezdtem, és visszamentem a házhoz. Még mindig nem
jött vissza. Beültem a kocsimba, és vártam. Általában ott hagyom, és
megyek aludni, de az üzenet, amit most hagyott… tényleg zaklatottnak
tűnt.
– És? – Simon megpróbált nyugodt hangon beszélni. Térj már a
tárgyra!
– Elaludtam a kocsimban. Mikor felébredtem, Charlie nappalijában
égett a villany, és be voltak húzva a függönyök. Azelőtt szét voltak
húzva. Feltételeztem, hogy hazaért, úgyhogy odamentem,
becsöngettem, készültem, hogy nekiesek, amiért nem telefonált, mikor
hazaért és megtalálta az üzenetemet. De senki se nyitott ajtót. Tudom,
hogy volt valaki odabent, láttam a mozgást az előszobában, és szinte
biztosra veszem, hogy két ember volt. Az egyik valószínűleg Charlie, de
akkor miért nem engedett be? Talán azt hiszed, hogy hisztériázom, de
tudom, hogy valami nincs rendben.
– Charlie Skóciában van – mondta neki Simon. És Graham Angilley
nem. – Nem lehet otthon.
– Biztos vagy benne?
– Teljes mértékben. Az utolsó pillanatban dőlt el, hogy elmegy.
– Visszament az Ezüst Domb Luxus Faházakba? – támadt fel
Oliviában az újságíró. – Felhívtál, és mindenfélét kérdeztél Graham
Angilleyről… Mi a francért nem mondta Charlie, hogy elment hozzá…
én meg ott ugráltam a háza előtt, mint valami hülye. – Kis szünet
következett. – Tudod, mitől olyan feldúlt?
– Mennem kell, Olivia. – Simon le akarta tenni a telefont, hogy
kimenjen Charlie házához. Proust már fölvette a kabátját.
– Simon? Ne tedd le a telefont! Ha nem Charlie van a házban, akkor
kicsoda?
– Olivia…
– Vissza tudnék menni kocsival, betörhetném az ablakot, és magam
is kideríthetném. Csak öt percre vagyok onnan.
– Ne csináld, Olivia, hallod? Nem magyarázhatom meg most, de
szerintem veszélyes, erőszakos ember van Charlie házában. Maradj
távol. Ígérd meg! – Miután Charlie védelmében kudarcot vallott, úgy
döntött, legalább a húgát megvédelmezi. – Ígérd meg, Olivia!
A lány felsóhajtott.
– Jó, rendben van. De hívj föl, amikor tudsz. Tudni akarom, mi
folyik.
Proust is pont ezt akarta. Felvonta a szemöldökét, mikor Simon
letette a kagylót.
– Veszélyes, erőszakos ember?
Simon bólintott, érezte, hogy felforrósodik a bőre.
– Graham Angilley.
 Már indult az ajtó felé, a zakója zsebét tapogatta a kocsi kulcsát
keresgélve. Proust követte; Simon meglepetten tapasztalta, hogy a
felügyelő – aki rendszerint végtelenül lassú és körültekintő –
gyorsabban tud futni, mint ő.
Mindketten ugyanarra gondoltak: Naomi Jenkinsnél van Charlie
táskája és a lakáskulcsa. Ha Oliviának igaza van, hogy két embert látott,
akkor Naomi lehet benn Angilleyvel. Sürgősen oda kell menniük.
A Hóember várt, míg beültek a kocsiba, a sebességhatár
kétszeresével téptek, mielőtt megszólalt.
– Csak egy apróság, egy kicsinyke részlet, de miért van Graham
Angilley Zailer őrmester házában? Honnan tudja, hogy hol lakik?
Simon az utat figyelte. Nem válaszolt.
Mikor Proust legközelebb megszólalt, végtelenül udvarias volt a
hangja, az ajka keskeny, elfehéredett.
– Kíváncsi vagyok, hány ember kap útilaput a talpa alá, mikor ez az
ügy véget ér – morogta.
Simon úgy kapaszkodott a kormányba, mintha semmi más nem volna
ezen a világon.
 30

Április 9., vasárnap

Graham Angilley fölöttem áll, kezében az olló, amit én hoztam hazulról.

A levegőben csattogtatja az arcom előtt. A másik kezében a
fakalapácsomat tartja.
– Minő gondosság, hogy így felszerelkezve érkezel – mondja.
Egyetlen gondolat szalad át a fejemen: nem győzhet. Nem végződhet
így a történet. Elég ostoba voltam, hogy idejöttem, bár tudtam, nagy a
valószínűsége, hogy Angilley itt lesz. Ráadásul magammal hoztam
mindent, amire a megalázásomhoz és legyőzésemhez szüksége lehet.
Igyekszem nem rágódni azon, hogy milyen meggondolatlan voltam.
Megőrültem, mikor azt hittem, legyőzhetem. De nem ragadhatok le
ennél. Három évvel ezelőtt teljesen elhagytam magam, és végsőkig
kiszolgáltatott is voltam emiatt. Ezúttal mindent máshogyan kell
csinálnom.
Először is nem szabad félelmet mutatnom. Nem rettegek, nem
könyörgök. Eddig még nem tettem, akkor sem, mikor az ollót a
torkomhoz nyomta, és akkor sem, mikor kikötözött a Charlie
konyhájában lévő két egyenes hátú szék egyikéhez. Csöndben voltam és
igyekeztem, hogy ne látszódjanak érzelmek az arcomon.
– Mint a régi szép időben, igaz? – duruzsolta. – Kivéve, hogy még
rajtad van a ruhád. Egyelőre.
A két kezemet összekötözte a szék támlája mögött, a két lábamat a
hátsó lábaihoz erősítette. A combizmaim fájdalmason feszülnek.
Angilley összecsukja az ollót, és leteszi a konyhaasztalra. Két kezében
ide-oda görgeti a kalapácsot.
– Nocsak, nocsak – mondja. – Mink van nekünk? Hosszú, kúp alakú
tárgy, tompa, lekerekített véggel. Feladom. Ez valami szexuális
segédeszköz? Egy nagy bronz vibrátor?
– Miért nem ülsz rá és próbálod ki? – mondom, és remélem, azt
hiszi, nem félek.
 Elvigyorodik.
– Ezúttal harcolni fogsz, ugye? Ahogy Yorkshire-ben szoktuk
mondani, jól teszed. Szeretem a változatosságot.
– Azért csinálod újra meg újra ugyanazt: megkötözöd és
megerőszakolod a nőket? Még a szavaid is ugyanazok: „Akarod, hogy
bemelegítsünk az előadás előtt?” Milyen nevetséges – nevetek
erőltetetten. Akármit mondok neki, akár provokálom, akár könyörgöm,
ugyanazt csinálja velem. Tudja, hogyan akarja befejezni ezt a
találkozást. Semmivel se vagyok képes hatni rá, mert semmit se vesz a
szívére. Ennek köszönhetően nyíltan beszélek. – Talán azt hiszed,
fantáziadús vagy, de mozdulni se tudsz az ostoba rituáléd nélkül. Az
ugyanaz marad, akárki is a nő, Juliet, én, Sandy Freeguard…
A szeme körül összegyűrődik a bőr, mikor a szemöldökráncolása
hamis mosollyá változik.
– Honnan tudsz Sandy Freeguardról? Charlie Zailertől, lefogadom.
– Vagy Roberttól – vágom rá.
– Ügyes próbálkozás. Charlie mondta neked. – Angilley a levegőbe
szippant. – Igen, jól sejtettem. Érzem a női szolidaritás és közös
elnyomatás eltéveszthetetlen illatát. Szabadidőtökben közös takarót is
hímezgettek? Elég közel állhattok egymáshoz, ha a háza kulcsait is
megkaptad. Nem igazán felel meg a szakmai szabályoknak.
Mindenesetre annyira nem rossz, mint neked az, hogy elősegítheted a
sötétség művét. Eddig ez az őrmester legkomolyabb melléfogása.
Megpróbálok változtatni a testhelyzetemen, hogy a lábam
kényelmesebb helyzetbe kerüljön, de nem sikerül. A lábam elkezd
zsibbadni, nemsokára érzéketlen lesz.
– Szexi vagy, mikor így vonaglasz és gyötrődsz. Csináld még!
– Cseszd meg!
Az asztalra teszi a kalapácsot.
– Lesz még rá idő, hogy később játszadozzunk vele – duruzsolja.
Összerándul a gyomrom. Beszéltetnem kell.
– Mesélj Prue Kelveyről – mondom.
Fölveszi az ollót és lassan felém indul. Éles sikoly gyűlik a
torkomban. Minden akaraterőmre szükség van, hogy elnyomjam. Ha a
félelem legapróbb jelét is mutatom, utána nem tudok színlelni.
Folyamatosan kell játszanom a szerepemet, egy pillanatra sem szabad
kizökkennem. Felemeli a blúzom gallérját és utasít, hogy hajoljak előre.
Aztán hátul a nyakamnál elkezdi körbe levágni. Az olló hideg fémjét
érzem a bőrömön.
Az ölembe dobja a gallért, miután levágta.
– Mi lenne, ha felelnél az első kérdésemre? Hogyan került az öcsém
félholtan kórházba? A derék őrmester nem mondott többet. Miattad
került oda, vagy Juliet miatt?
Most kevésbé tűnt nyeglének. Mintha életbevágó lenne a dolog.
A szemébe nézek, azon töprengek, hogy mi ebben a trükk. Ha
megmutatja, milyen fontos neki a válasz, az olyan, mintha fegyvert adna
a kezembe. Talán azt képzeli, tehetetlen vagyok vele szemben? A
székhez kötözött ennek érdekében.
– Hosszú történet – felelem. – Fáj a lábam, és a lábfejemet sem
érzem. Miért nem oldozol ki?
– Végül mindig megteszem, ugye? – kérdezi Angilley, mintha csak
flörtölne. – Minek sietni? Hangsúlyozom, ha az öcsikém meghal, és
megtudom, hogy te próbáltad meggyilkolni, megöllek.
Levágja a blúzom legfelső gombját.
– Nem eshetnénk túl a szexen? – javaslom, és érzem, a szívem a
torkomban kalapál. – Semmi szükség az előjátékra.
A férfi kis ideig dühösnek látszik. Aztán visszatér a sima mosolya.
– Robert nem fog meghalni – mondom neki.
Leteszi az ollót az asztalra.
– Honnan tudod?
– Voltam a kórházban.
Kis szünet után megkérdezi:
– És? Semmi értelme, hogy rejtélyes és titokzatos légy velem,
Naomi. Ne feledd, kívül-belül ismerlek. – Kacsint. – Voltál a
kórházban, és…?
– Nem akarod, hogy Robert meghaljon, és én sem akarom.
Ugyanazon az oldalon állunk, akármi történt is közöttünk a múltban.
Miért nem oldozol ki?
– Semmi esélyed, öreglány. Akkor ki akarja Robert halálát? – kérdezi
a férfi. – Valaki, úgy tűnik, mégis akarja.
– Juliet – mondom.
– Miért? Mert beléd merítkezett az ő háta mögött?
 Megrázom a fejem.
– Hónapok óta tudott róla.
Megint felveszi az ollót.
– Már akkor is alig volt a türelmem, mikor elkezdtük ezt a
beszélgetést – mondja. – Mostanra olyan vékony, mint Karen Carpenter.
Legyél jó kislány és mondd el, amit tudni akarok!
Újabb gombot pattint le.
– Hagyd békén a ruhámat – vetem oda, miközben egyre jobban
elhatalmasodik bennem a pánik. – Oldozz el és elviszlek Roberthez a
kórházba.
– Te viszel el engem? Hogyan, jóságos tündér keresztanya?
– Csak akkor láthatod őt, ha én viszlek be hozzá – mondom, és menet
közben találom ki a folytatást. – Nem engednek be hozzá látogatókat, de
én be tudlak vinni. Az osztály személyzete ismer engem. Meglátogattam
Charlie-val.
– Hagyd abba a hencegést, mielőtt teljesen leégeted magad.
Történetesen én is láttam ma Robertet. Pár órával ezelőtt. – A férfi nevet
a megdöbbenésemen, amit nem sikerült elrejtenem. – Igen, igaz.
Teljesen egyedül mentem be az intenzív osztályra, mint a nagyfiúk.
Kalap szar a biztonsági rendszerük. Nyomógombok vannak az osztály
ajtaja mellett. Csak meg kellett figyelnem pár orvost, mikor bementek,
és megjegyezni a kódot, amit voltak olyan jók az orrom előtt
bepötyögni. Tulajdonképpen nevetnem kell – leteszi az ollót, elhúz még
egy széket az asztaltól és leül mellém. – Az őrség és a biztonsági
rendszer – a nyomógombok és a riasztók meg hasonlók – csak azt
eredményezik, hogy az emberek kevésbé elővigyázatosak. A régi szép
időkben az osztályon dolgozó nővérek és orvosok valószínűleg árgus
szemekkel figyelték a hozzám hasonló kétes alakokat. De most már
nincs erre szükség. Mindenki nyugodtan császkál, bízva valami vacak
ketyerében, hogy majd az megvédi.
– Hogy van Robert?
A fivéred kuncog.
– Szereted? Ez olyan szerelemféle? Az, ugye?
– Hogy van? Mondd meg.
– Nos… legyek tapintatos és mondjam azt, hogy jó hallgatóság?
– De még életben van?
 – Ó, igen. Valójában egy kicsit jobban van. A nővér mondta, akivel
flörtöltem. Már nem – hogy is hívják? – nem intubálják. Vagyis kivették
belőle a csöveket. Saját maga lélegzik. És a szíve is elketyeg, ahogy
néztem a kijelzőn. Mondok neked valamit: az igazi kórház nem hasonlít
a tévében mutogatott kórházas filmekre. Csalódott voltam. Vagy tíz
percig voltam Robert szobájában és nem találkoztam egyetlen nővérrel
vagy orvossal sem. Nem volt szigorú nővér, aki megkérdezte volna, mit
keresek ott. Egy kicsit elhanyagoltnak éreztem magam.
Úgy látszik, megfeledkezett az ollóról. Úgy döntöttem, tovább
próbálkozom.
– Graham, el akarok menni, és meglátogatni Robertet. Látnom kell.
Ő a fivéred, és tudom, hogy szereted, akármilyen nyegle is próbálsz
lenni. Kérlek, oldozz el, hogy elmehessek a kórházba.
– Inkább magammal törődöm, mint veled vagy Roberttel – feleli. –
Szerinted mi vár rám? Valószínűleg letartóztatnak, és te elmondod a
rendőrségnek, hogy mindenféle kimondhatatlan dolgot műveltem veled.
Igaz?
– Nem – hazudom. – Tudom, hogy a rendőrségnek nincs ellened
tárgyi bizonyítéka. Nincs DNS. Charlie mondta.
– Kitűnő.
Angilley összedörzsöli a kezét. Elégedetten rám kacsint, mintha
várná, hogy együtt örüljek vele.
– Ha elengedsz, az életemre esküszöm, azt fogom mondani, hogy
nem te támadtál meg. Nem tudnak elítélni semmiért.
– Hm. – Dörzsöli az állát elgondolkodva. – És mi van Charlie
őrmesterrel? Mit mondtál eddig neki? Ismerem a nőket meg a nagy
szájukat. Elég bensőségesen, emlékszel?
Az agyam zúg az igyekezettől, hogy gyorsabban gondolkodjam, mint
amennyire tudok. Nem beszélhetett Steph-fel, különben tudná, hogy
Charlie sokkal többet kiderített már az ő szerepéről az ügyben, mint
amennyit én mondhattam az őrmesternek.
– Ő bízik benned – mondom. – Úgy hiszi, a barátod.
– Édes. De miként a nagy románcok, a miénk sem tarthat soká. Csak
idő kérdése, és Charlie kikaparja, mi Robert valódi neve, és innen csak
egy ugrás felfedezni, hogy a bátyja vagyok. Aztán eltöpreng, miért nem
mondtam meg neki. Azt hittem, vége a játéknak, mikor bejöttél a házba.
Azt hittem, Charlie jött meg. Elrejtőztem a nappali ajtaja mögé, és csak
akkor jöttem rá, hogy te vagy az, mikor elkezdtél mászkálni, és kilestem
a rejtekhelyemről. Ha Dundika itt talál, mondhatom, nagy balhét csap.
– Minek jöttél ide, mikor Charlie nincs itthon?
– Látni akartam, nem hozott-e haza valami aktát vagy bármit, ami az
öcsém ellen elkövetett emberölési kísérlettel kapcsolatos. Tudni
akarom, kit keressek.
Most már egyáltalán nem érzem a lábamat, nem tudok megfeledkezni
a lábamat és gerincemet átjáró, szúró fájdalomról.
– Ha azt mondom, nem te voltál, aki megerőszakolt, a rendőrség nem
nyúlhat hozzád.
Angilley összevonta a szemöldökét.
– Megerőszakolt? Nem túl erős ez egy kicsit?
– Kioldoznál?
– Mi van Sandy Freeguarddal?
– Nem tudja, ki vagy, és én nem mondom meg neki. Oldozz el!
– Rendben. Ha megmondod, Juliet miért próbálta megölni Robertet.
Tétovázom. Végül azt mondom:
– Robert megmondta neki, hogy elhagyja értem. – Nem bonyolódom
bele részletesen, hogyan mondtad meg Julietnek. Bizonyára hosszú
időbe telne, míg elmagyaráznék mindent. A rövidített változat is
megfelel a bátyádnak. – Most beszélj Prue Kelveyről – mondom.
– Mi van vele? Az egyik előadásom szereplője volt, ahogyan te is. –
Megint felveszi az ollót és levágja az utolsó két gombot a blúzomról.
Szétnyílik. – Nem mehetsz a kórházba így, hogy kilógnak a didkóid.
Nagyon illetlen. – A hangja megkeményedik – Honnan tudsz Prue
Kelveyről?
Lassan összecsukja az ollót a melltartóm egyik pántján, és elvágja.
– Őt Robert erőszakolta meg. De miért? Kényszerítetted?
– A „kényszerítettem” kissé erős. Motiváltam. Vagy inkább
megkértem a feleségemet, hogy bátorítsa egy kicsit. Robert meg én nem
beszéltünk, és én rendbe akartam hozni a viszonyunkat. Prue Kelvey
volt a békeajánlatom. Robert elfogadta, és én örültem. Azt hittem,
élvezni fogja. Sajnos nem így történt, és a végén megbántam a
nagylelkűségemet. Ráadásul a dolgok még rosszabbra fordultak. –
Angilley felsóhajt. – Azt akartam, hogy az öcsikém is benne legyen a
buliban. Az én legénybúcsúmon ő is ott volt, akkor merült fel először az
üzlet ötlete. Roberttel Walesbe mentünk a hét végére, Cardiffba.
Beseggelve kikötöttünk egy nyamvadt kis indiai étteremben, ami kicsit
stílustörés is volt. Míg az a zseniális ötletem nem támadt, hogy tegyük
emlékezetessé a félénk pincérnő számára azt az éjszakát. Csak mi
voltunk ott, és ő, én be voltam rúgva – magától értetődőnek tűnt a buli.
Gondoskodtam róla, hogy Robert is kivegye a részét. És az élmény
makkjából kinőtt egy sikeres üzlet hatalmas tölgyfája.
Forradalmasítottam a legénybúcsúkat ebben az országban.
– Legénybúcsú – ismétlem bizonytalanul, fázom, érzéketlen vagyok.
A „makk” szó visszhangzik a fejemben. Lehunyom a szemem, és látom
a fából faragott makkokat az ágy oszlopain. Szédülök, mintha elájulnék.
– Tudom, hogy te megérted – mondja a férfi. – Van érzéked az
üzlethez, akárcsak nekem, és mint a drága mamának. Egész vagyont
gyűjtött azzal, hogy a saját, repedtsarkú énjét adta – egyszerűen briliáns
volt. Imádom a sikeres nőket. – Egy lyukat vág a nadrágomba a
térdemnél.
– Kukucs – mondja és vigyorog rám. – Üdvözlöm, Térd kisasszony.
– Oldozz el – mondom neki. – Úgy érzem, mintha ketté akarna tömi
a hátam.
– Anyám árulta el a nagy titkot.
– Miféle titkot?
– A titkotokat. Többes számban. A nőkét. Mindannyian arról
fantáziáltok, hogy egyszer megerőszakolnak benneteket. Megadom
nektek azt, amit még magatoknak se mertek elismerni. Nem mintha
holmi emberbarát szerepében akarnék tetszelegni. Szerencsés vagyok.
Kevesen élvezik a munkájukat annyira, mint én. Bár kemény meló is
volt, hála Robertnek. A walesi pincérnőnk után, amikor
professzionálisabb alapokra helyeződött a dolog, nehéz volt meggyőzni,
hogy ő is vegye ki belőle a részét. Én voltam a frontember. Szar dolog
rávenni az öcsémet arra, hogy csináljon valamit, ha nincs benne a szíve.
Magas lóról képes beszélni az emberrel. Csak arra volt hajlandó, hogy
az előadás után hazavigye a primadonnáinkat. Téged is ő vitt haza. –
Mikor meglátja az arcomat, mosolyogni kezd. – Ugye, nem tudtad?
Igen, Robert biztonságban visszavitt a kocsidhoz. Persze, hogy nem
láttad, mert végig a szemeden volt a maszk.
 – Magadhoz akartad láncolni, ezért kényszerítetted rá, hogy
megerőszakolja Prue Kelveyt. Megzsaroltad, ugye?
Angilley elmosolyodik, és a fejét rázza.
– Holmi zsarnoknak képzelsz engem – mondja –, pedig kellemes
ember vagyok. Robert nem élvezte a Kelvey kisasszonnyal töltött
éjszakát, és én megbántam, hogy erőltettem a dolgot. Azóta nem
beszéltünk egymással. – A fejét csóválja. – Robert ragaszkodott hozzá,
hogy Pru-denevér az egész előadás alatt maszkot viseljen, ami nem
tetszett a közönségnek. Néhányan panaszkodtak, és a pénz egy részét
vissza kellett adnom nekik. A szemet szeretik látni – a lélek tükrét, vagy
mifene.
– Miért kellett a lánynak végig viselnie a maszkot? – kérdezem, hogy
próbára tegyem.
– Ki a fesz tudja? – Egy nagyobb lyukat vág a másik
nadrágszáramon. – Robert pesszimista. Talán attól félt, hogy a nő
felismeri? Talán attól rettegett, hogy valamikor összefutnak.
Bólintok, megelégedéssel tölt el, hogy a bátyád semmit se tud.
– Miért a weboldallal rendelkező nőket választottad?
– Azért, kedves Naomi, mert egy nő sokkal kiszolgáltatottabbnak
érzi magát, ha úgy érzi, hogy kiválasztották. Te nem töprengtél azon,
hogy miért éppen veled történt? Baljóslatú; sokkal rosszabb, mint az
utcáról felcsípni valakit. Nem. Akkor költözik igazán félelem a
tekintetetekbe, amikor rádöbbentek, hogy ismerlek benneteket, és a
vendégeim mindig mondják, az a lényeg.
Hidegen mosolygok rá.
– Jól hangzik. És igazad van, az rosszabbá teszi. Lefogadom, azt
szeretnéd, bárcsak magad találtad volna ki, ugye?
Angilley megmerevedik.
– Elég a dumából – mondja. Leguggol a szék mellé, és elkezdi
levágni a nadrágom szárát. A bokámtól halad a combom irányába.
– Kicsit kínos, mi? Mindig csak másokat másolni?
– Ha te mondod. Ám ne feledkezzünk meg a hosszú, kúp alakú
tárgyról, amit voltál szíves magaddal hozni, és a lehetséges
felhasználási módjairól… íme! – A nadrágom egyik szára eltűnt.
Darabokban van a padlón. Metsző félelem némít el. Nem tudok
lélegzetet venni.
 – Akármit is mondott neked Robert, nem szeret és nem is törődik
veled. – Angilley kifejezetten elégedettnek látszik. – Csak velem
törődik. Mit gondolsz, miért kerül a primadonnáim útjába az előadás
után, és miért intézi úgy, hogy beleszeressenek?
– Szerinted miért? – sikerül kinyögnöm.
– Egyszerű: kivagyiságból. Én vagyok a siker, Robert a kudarc. Ilyen
egyszerű, ahogy a giccses BBC-feldolgozásokban mondani szokták.
Anyánk nagyon keményen bánt vele, miután apánk elhúzta a belét. Apa
nem csípte Robertet, és anya úgy tett, mintha miatta ment volna el. Én
nem tudtam mellényúlni; én voltam a kedvenc. Robert titokban mindig
meg akart verni, hogy bebizonyítsa, hogy ő a jobb. Most így próbál
visszavágni: felkeresi azokat a nőket, akik, mondhatjuk úgy is,
vonakodnak velem megtenni a dolgot, aztán úgy manipulálja őket, hogy
vele lelkesen megtegyék.
Dermedten és rémülten bámulom.
– Nem hiheted komolyan – nyögöm ki rekedten.
Elmosolyodik és elkezdi levágni az övemet is.
– Ha nem hazudsz, és Juliet tényleg megpróbálta megölni Robertet,
attól tartok, nincs esélyed. Ha eddig nem is kedvelte jobban a feleségét
nálad, most majd fogja. Az öcsikém mazochista. Mindig olyan nőkért
bolondult, akik úgy kezelték, mint egy darab szart. Attól tartok, ez drága
mama öröksége. Minél jobban büntette, Robert annál jobban
ragaszkodott hozzá. Végül elszakította magát tőle – férfiúi büszkeség
meg minden. És azóta is helyettest keres, bár nem hiszem, hogy
tudatosan csinálja. Én is csak a feleségem agyatlan magazinjait olvasva
jöttem rá erre.
A bugyimban érzem az ollót, sima és hűvös. Az agyam kiürül, és az
ösztönök veszik át a testem felett az irányítást. Minden erőmmel balra
lendítem a testemet, kimozdítva egyensúlyából a széket. Négy-öt
másodpercig tart, nem tovább. Ilyen rövid idő hogyan sűríthet magába
olyan sok eseményt? A bátyád felnéz, mikor a szék és én feléje
zuhanunk; a csuklója visszahajlik. Kiszabadítja a karját, de az, mintegy
reflexszerűen, a teste felé lendül. Miközben rázuhan a szék, látom,
amint a kezében tartott nyitott ollóra mered. Érzem a huppanást, mikor a
szék a karjába ütközik, a kezét az arca felé lökve.
Felkiált. Vér spriccel, loccsan az arcomba, de nem látom, honnan
jön. A szék Graham Angilleyre zuhan. Nem egyenesen, hanem
rézsútosan heverek reszkető testén. Hallom, hogy nyüszít, de nem látom
az arcát, akkor sem, ha elfordítom a fejemet. Megpróbálok segítségért
kiáltani, de alig kapok levegőt. Nincs rá esély, hogy bárki meghallja.
Azelőtt nem bírtam a vér látványát, de most nem zavar. A vörös
folyók a kék kockás linóleumon. Mély levegőt veszek, és segítségért
kiáltok. Olyan sokáig ordítok, ameddig csak bírom. Először szavak
törnek föl belőlem, aztán a puszta üvöltés, a fájdalom átható enyhülése.
Hangos csattanást hallok, lábak dübörögnek a folyosón. Tovább
sikítok. Látom Simon Waterhouse-t és egy kopasz férfit mögötte, és
sikítok tovább. Mert senki sem segít nekem úgy, ahogyan kéne, vagy
akkor, amikor kell. Azok az emberek sem, akik betörtek, sem Yvon,
sem Charlie, sem senki. Soha nem fogok megmenekülni. Azért adom ki
folyamatosan ezt a hangot.
 31

Április 10., hétfő

Nem fogok elmenni. Soha nem hagylak egyedül. Az intenzív osztály

ajtaja előtt állok, és súlyként érzékelem a jelenlétedet a levegőben.
Már-már azt hiszem, hogy a mai halk, ünnepélyes légkör a kórházban
nekünk szól. A személyzet, a látogatók és az ambuláns betegek lehajtott
fejjel sietnek el mellettem.
Tegnap is itt jártam, de nem jutottam be hozzád. Simon Waterhouse
ragaszkodott hozzá, hogy egész idő alatt mellettem legyen. Míg az
orvosok megvizsgáltak, ő kint várt a folyosón. Azt hiszem, tetszene
neked a türelme és az alapossága; két olyan tulajdonság, ami benned is
megvan. Hazavitt, miután megnyugodott, hogy az orvosok úgy
gondolták, jól vagyok, és hazamehetek. Fizikailag nem esett
bántódásom, eltekintve a kötelek okozta horzsolásoktól.
Tegnap az intenzív osztály közelében sem jártam. Ami szerencse. Ma
könnyebb lesz.
Bepötyögöm a kódot, amit az előbb figyeltem meg, amikor az
orvosok bementek hozzád: CY 1789. Ez a trükk bejött a bátyádnak,
úgyhogy nekem is be fog válni. Az ajtó zümmög, és mikor
megnyomom, könnyedén kinyílik. Ott vagyok azon az osztályon, ahol
te. Rögtön rájövök, hogy maga a bejutás csak a feladat első része. Most
úgy kell viselkednem, mintha itt lenne dolgom, mintha ezen a folyosón
természetes lenne a jelenlétem. Graham is bizonyára így csinálta, hiszen
tudta, hogy végzetes lehet, ha úgy viselkedik, mint egy besurranó tolvaj.
Magasra emelem a fejemet, és gyors, magabiztos léptekkel elsietek a
nővérszoba mellett. Örülök, hogy volt annyi lélekjelenlétem ma reggel,
hogy felvettem az egyetlen elegáns kosztümömet. A kézitáskámat
otthon hagytam, helyette egy barna, cipzáras bőr aktatáskát hoztam.
Abban bízom, hogy elég hivatalosnak néz ki. Mindenkire mosolygok,
aki mellett elmegyek, siető mosolyom azt üzeni: „Biztos vagyok benne,
hogy valamennyien tudjátok, ki vagyok. Itt van dolgom; már voltam itt,
és még újból jövök.” Jövök, Robert, akár akarod, akár nem. Nem tudok
távol maradni.
A szobád ajtaján van egy négyzet alakú ablak. Mikor Charlie-val
jártam itt, a függöny el volt húzva, de most nem lehet belátni. A
kilincsért nyúlok és belépek a szobába anélkül, hogy körülnéznék,
figyel-e valaki. Nem tétovázom.
Két fiatal ápolónő van a szobádban. Az egyikük az arcodat és a
nyakadat mossa egy szivaccsal. Francba. Rémület törli le a mosolyt az
arcomról.
– Elnézést – mondja a másik nővér, aki az egyik géphez
csatlakoztatott tasakban lévő gélt igazgatja. A félelmemet
összetévesztette a haraggal. Idősebb vagyok nála, és drága a ruhám;
feltételezi, hogy rangos kórházi személyiség vagyok.
A kolléganője, a szivacsos, kevésbé tisztelettudó.
– Ki maga? – kérdezi.
Most, hogy itt vagy előttem, könnyebb. Egy mozdulatlan férfi vagy
az ágyban. A szemed lehunyva, sápadt a bőröd. Az arcodra meredek és
rájövök, mennyire különbözőek vagyunk. Könnyedén előfordulhatna,
hogy semmi közünk sem lenne egymáshoz. Minden, ami veled
kapcsolatos – a gondolataid, az érzéseid, a testedet működtető belső
szerveid rendszere –, minden a bőrödbe van csomagolva. Ha egy sebész
felnyitna, különböző testrészeket találna. Ha engem nyitna fel, ugyanazt
találná. És te, Robert, majdnem kicserélted bensőmben a régi énemet.
Hogy hagyhattam, hogy ez megtörténjen?
– Ő itt Robert Haworth, ugye? – Úgy beszélek, mint akinek minden
oka megvan, hogy türelmetlen legyen, de ennek ellenére türelmes.
– Igen. A központi nyomozóosztályról jött?
– Nem egészen – felelem. Felemelem a bőrtáskámat, hogy
éreztessem, fontos dokumentumokat tartalmaz. – A családsegítő
szolgálattól vagyok. Együtt dolgozom a rendőrséggel. Zailer őrmester
mondta, hogy jöjjek be nyugodtan megnézni a beteget. – Hálát adok az
égnek, hogy tegnap Simon Waterhouse kísért. Ő említette azt a
lehetőséget, hogy a családsegítő szolgálat egyik embere foglalkozhatna
velem, mikor hazafelé jöttünk a kórházból Egy kicsit későn, mondtam
volna legszívesebben.
A nővérek bólintanak
 – Egyébként is végeztünk.
– Nagyszerű. – Egy kedves mosolyt villantok meg. Egyikük sem
kérdezi meg, hogy egy családi tanácsadó miért tölti az idejét egy
eszméletlen férfi ágyánál. A cím, amit magamnak adományoztam, elég
volt nekik.
Mikor elmentek, odalépek hozzád. Megsimogatom a szivacstól
nedves homlokodat. Különös érzés fog el, ahogy megérintelek. A bőröd
csak bőr, mint az enyém, mint mindenki másé. Mégis mi tesz téged
olyan különlegessé? Tudom, hogy a szíved még ver, de nem érdekel,
mit csinál az agyad. Az az apró részlet különböztet meg a többi
embertől.
Robert Angilley.
A tegnapi sikoly még ott rezeg a torkomban. De ura vagyok
önmagamnak, és így nem hallja senki más.
Őrültség, de válaszra várok, figyelem az arcodat, a mozgás jeleként.
– A fivéred elveszítette az egyik szemét. Graham. Megint
találkoztam vele. Nem volt olyan rossz, mint első alkalommal. – Sokat
mesélhetnék. Nem is tudom, hol kezdjem. – Ő is kórházban van. Nem
ebben. Egy másikban. Miattam sérült meg. Nem szándékosan tettem.
Egyszerűen megtörtént.
Mintha megrezdülne a szemhéjad. Talán azért tűnik úgy, mert olyan
áthatóan fürkészlek. Azt látjuk, amit látni akarunk.
– Tudok mindent, Robert. Persze senki nem mondta el. Nos,
bizonyos dolgokra én jöttem rá, másokat a rendőrségtől tudok, vagy a
Juliettel folytatott beszélgetésből szűrtem le. De a legfontosabb
részletekre magamtól jöttem rá. Csak arra tudtam gondolni, hogy
eljövök ide, és elmondom neked. Lehet, hogy élsz, lehet, hogy
meghalsz, ám akárhogyan lesz is, azt akarom, tudd, legyőztelek.
Legyőztelek, Robert, bár sokáig előnyben voltál velem szemben. Nálad
volt az összes információ, el tudtad dönteni, felfeded-e a kártyáidat,
vagy sem.
Lehajolok, hogy megcsókoljam az ajkadat. Arra számítok, hogy
hideg lesz, pedig nem. Meleg. Hátralépek.
– Azt tehetek veled, és azt mondhatok neked, amit akarok. Most nem
tudod irányítani a történéseket. Minden rajtam áll. Én vagyok az
információk birtokában, minden hatalom az enyém. Én fedem fel a
dolgokat, és neked nincs választásod, csak fekszel és hallgatsz. Pont
fordítva, mint Juliet esetében.
A szemhéjad még egyszer mozdul, alig lehet észrevenni.
– Tudom, hogy Graham őt is megerőszakolta. És te megtaláltad,
törődtél vele, elvetted feleségül, elérted, hogy bízzon benned, és
szüksége legyen rád. Ahogy velem is tetted. Bizonyára könnyű elérni,
hogy egy nő vonzódjon hozzád, mikor annyi mindent tudsz róla, amiről
fogalma sincs, hogy tudod. Könnyű a megfelelő dolgokat mondani neki.
Olyan jól működött Juliet esetében is, igaz? Aztán látni akartad, hogy
újból működik-e. Sandy Freeguarddal.
A lábam remegni kezd. leülök az ágyad melletti székre.
– Sandy nem volt olyan jó, mint Juliet. Mármint a te szempontodból.
Bizonyára csalódott lettél a jó kezdés után – a lány természetesen
beleszeretett az általad eljátszott, félelem és gáncs nélküli lovagba.
Miért ne tette volna? Tudod, hogyan teremts nekünk biztonságot,
hogyan törődj velünk. Sandy nem olyan, mint Juliet vagy én. Nem
süppedt magába, és nem az lett élete fő mozgatórugója, hogy elrejtse
mocskos kis titkát. Elmondta a rendőrségnek, támogató csoportokba
járt, jobban kezelte a megerőszakolása tényét, mint ahogy bárki várta
volna. Eszébe sem jutott, hogy szégyellje magát vagy titkoljon valamit.
A bátyádnak kellene szégyellnie magát. Sandy Freeguard jóval előbb
jött rá, mint én, jóval előbb, mint Juliet.
Még sosem éreztem ilyen hideg és gondosan megformált haragot.
Azon töprengek, hogy ez a fajta tökéletesen kontrollált, jeges düh nem
azonos-e a gonosszal. Ha igen, akkor életemben először a gonosz
költözött belém.
– Mennyit beszélt Sandy neked arról, amit a bátyád művelt vele?
Feltehetőleg sokat. Valószínűleg ez állhatott a gondolkodása
középpontjában. Beszédes volt, te meg az ő szerető, gondoskodó
barátja.
Közelebb hajolok.
– Mennyire dühítő lehetett számodra. Erőfeszítéseid minő pazarlása.
Csak azokkal a nőkkel tudtad űzni a kis beteg játékaidat, akik eltemették
magukban az élményt, és elrejtőztek. Az olyan embereken, mint én meg
Juliet, akik rettegtek, hogy valaki megtudja, s hogy mit gondol majd
rólunk a világ. Ettől kattantál be, igaz? Elvetted Julietet, mert tudtad,
fogalma sincs arról, hogy te mindent tudsz. Figyelted, hogyan csinál
bolondot magából nap mint nap, szereti annak az embernek a fivérét,
aki megerőszakolta, aki szép pénzt keresett a megerőszakolásán –
ráadásul tökéletesen megbízik benne. Bármilyen rettenetesen is érezte
magát, akármilyen összetört is volt belül, legalább sikerült elrejtenie
vereségét a világ elől, ráadásul felbukkantál az életében, és a dolgok
kezdtek jobbra fordulni. Bizonyára tudtad, hogy ez jár a fejében.
Élvezted, hogy semmit se sejt, igaz? Magadban örvendeztél, mekkorát
téved, milyen messze jár a valóságtól. Látlak benneteket otthon a
nappalitokban, amint tévéztek és vacsoráztok. A francba. És végig,
minden együtt töltött percetekben tudtad, hogy ha akarod, bármikor
porig rombolhatod Juliet egész világát, csak azzal, hogy megmondod
neki: tudod, hogy megerőszakolták, és ez volt az egyetlen oka, hogy
valaha érdeklődtél iránta. Nem csak Graham kereste a pénzt ebből. Te
is. Együtt profitáltatok a bolton. Tudtad, hogy akkor töröd össze Julietet,
amikor csak akarod. Ez az abszolút hatalom.
Felállók, és az ablakhoz lépek. Egy zöld munkaruhát és
védőszemüveget viselő férfi sövénynyíróval nyírja a bokrokat a szobád
előtti udvaron. A berregő hang időnként abbamarad, majd újból
kezdődik.
– Ez az egyik leghatékonyabb módja annak, hogy valakinek
tönkretegyük az életét: mutassuk meg neki hirtelen, hogy az egész kis
világa, minden, amiről azt hitte, érti, minden, ami számit neki,
hazugságon alapul. Talán ez a leghatékonyabb módja annak, hogy
valakit tönkretegyünk. Bizonyára te is így gondolod. Tudom, milyen
vagy, Robert; mindenből a legjobbat akarod.
Nem mondasz semmit. Egy öntudatlan embert próbálok provokálni.
– Remélem, le vagy nyűgözve – mondom. – Sikeresen félrevezettél,
bár a dolognak voltak általad előre nem látott mellékhatásai. Nem
adhatsz egy évet az életedből, miközben hagyod, hogy valaki szeressen
úgy, ahogy én szerettelek, anélkül, hogy ne adnál te is magadból a
másiknak. És te eleget adtál, hogy bizonyos legyek benne: igazam van.
Most én tudok bizonyos dolgokat rólad, olyasmiket, amelyekről sosem
gondoltad, hogy megtudom.
Megrándul a szemhéjad; ezúttal tudom, hogy nem képzeltem. A
„gyors szemmozgás” kifejezés jut eszembe. Nem akkor jön létre, ha
valaki mélyen alszik? Talán rosszat álmodsz. Milyen lehet azé az
emberé, aki olyan életet él, ami szörnyűbb, mint a legtöbb ember
rémálma?
– Megerőszakoltad Prue Kelveyt, bár nem igazán akartad. Graham
erőltette, úgyhogy megtetted, de nem élvezted, igaz? Graham élvezte a
nők megerőszakolását, ő imádta a dolgot. Azt mondta, téged a pincérnő
sem érdekelt Graham legénybúcsúján, bár a fivéred noszogatására te is
megerőszakoltad. Ez egyfajta kísérlet volt, meg tudod-e tenni azt, amit
Graham, igaz? Bebizonyítani magadnak, hogy a te módszered magasabb
rendű, jobb, mint az övé.
Rettegek, hogy kinyitod a szemedet. Be kell fejeznem a
mondandómat, és nem tudom, sikerül-e, ha rám nézel. Ha válaszolsz.
– Tudom, hogy Prue Kelveynek maszkot tettél a szemére, miközben
ráerőltetted magad. Graham szerint féltél, hogy meglátja az arcodat,
féltél, hogy egy napon találkozhat veled és megismer. Tudtam, hogy
téved. Én is tévedtem. Míg be nem jöttem ebbe a szobába, és meg nem
pillantottalak, azt hittem, azért tartattad fenn Prue Kelveyvel a maszkját,
hogy ne lássa az arcodat. Így aztán megtehesd vele is azt, amit Juliettel,
Sandyvel és velem tettél: megrendezel egy találkozást, a barátja és a
megmentője leszel. És aztán tönkreteszed az életét, mindent
tönkreteszei.
Megrázom a fejemet, csodálkozom, hogy is hihettem ezt.
– Persze nem erről volt szó. Eltévesztettem az események sorrendjét.
Ismerem a precíz észjárásodat, Robert. Először megmentőnek kellett
lenned – valódi megmentőnek – és csak aztán lettél a pusztító. Ezért
találtad tökéletesnek Graham áldozatait. Azzal a nővel, akit te magad
erőszakoltál meg, egyáltalán nem működött volna a dolog.
Nagyot nyelek és folytatom.
– Prue Kelveynek azért kellett maszkot viselnie, mikor
megerőszakoltad, mert nem bírtad elviselni a felismerés hiányát a
tekintetében. A rémületének nem volt köze hozzád, mint individuumhoz
– csak valami névtelen támadó voltál. Nem bírtad elviselni a gondolatot,
ugye? Jelentéktelennek érezted magad, bárki lehettél volna. A lány még
a nevedet sem tudta, bár te meg Graham ismertétek az övét, magatok
választottátok ki a kiszemelt nők közül. Ettől ő különlegesebb lett, mint
te, és ettől megőrültél. Te csak akkor élvezed, ha személyes a dolog.
Számodra lényeges, hogy fontos legyél a nőknek. Te magad, nem pedig
valami, a bátyáddal vagy bárkivel fölcserélhető, névtelen erőszaktevő.
Felállok, olyan messzire megyek tőled, amennyire csak lehetséges
ebben a kis szobában. Mikor folytatom, a hangom rekedt, mintha
smirgli lenne a torkomban.
– De téged nem lehet felcserélni vele. Jobban akartad kínozni a
nőket, mint ő. Neki elég volt a nemi erőszak, de neked nem. Mindig is
azt akartad, hogy tudják az emberek, mennyire különleges vagy.
Valóban, nincs a világon hozzád fogható, Robert.
– Az tud igazán bántani, aki közel áll hozzánk. Emlékszel, amikor ezt
mondtad? Az egy határvonalat jelentett, ahogy fájdalmat tudtál okozni
Prue Kelveynek és annak a pincérnőnek Graham legénybúcsúján, mert
nem ismertek téged. Mindenki tudja, hogy vannak brutális, erőszakos
emberek a világon, mint ahogy hurrikánok és földrengések is. Ha nem
ismerjük személyesen ezeket a szörnyetegeket, azt gondolhatjuk,
olyanok, mint a természeti katasztrófák – nem vesszük a személyünk
elleni támadásnak, amikor tönkreteszik az életünket. Véletlen. Nem
ismertek és szerettek bennünket, nem álltak hozzánk közel. Azt
mondjuk magunknak, nem tudják, milyen jó, érzékeny és sebezhető
emberek vagyunk valójában. Ha tudnák, nem lennének képesek
bennünket bántani. Persze rettenetes károkat okoznak, de ez az egész
valójában nem rólunk szól. Bárkivel megtörténhet. Te magad mondtad
ezt nekem, és igazad volt.
A lélegzetem elhomályosítja az ablaktáblát. A mutatóujjammal szívet
rajzolok, aztán letörlöm.
– Tapasztalatból tudom, Robert. Annyival könnyebb, ha távolságot
tudsz tartani magad és a támadód között. A fivéred tudta a nevemet,
mikor a késével a kocsijába kényszerített, de nem ismert engem.
Tudtam, hogy nem engem akar bántani. Ez némi vigaszt jelentett.
A szám kiszáradt. A szobádban meleg és száraz a levegő. Nem
tudom kinyitni az ablakot. A kilincs nem mozdul.
– Graham úgy tett, mintha ő találta volna ki, hogy az internetről
kerestétek ki a leendő áldozatokat. Azzal, hogy egy csomó dolgot tudott
róluk, több félelem és sértettség tükröződött a tekintetükben, mikor azon
gyötrődtek, miért őket választották ki. Legalábbis Graham ezt mondta,
és boldog volt, hogy az egészet a maga érdemének tudhatja be. De
valójában a te ötleted volt, ugye, Robert? Graham legénybúcsúja után
csalódott voltál. Talán dühös. Úgy érezted, mintha a pincérnő sértetlenül
megúszná, nem igaz? Kiaknázatlan lehetőségnek tűnt, bármennyire is
élvezte Graham. Te tudtad, hogy a pincérnő már közben vigasztalni
kezdte magát, hogy egyszerűen szerencsétlenség érte, rossz időben volt
rossz helyen.
Letörlöm a könnyeimet.
– Épp ezért azt javasoltad, idegenek helyett bizonyosfajta nőket
válasszatok ki, tudassátok velük, hogy kiválasztottak. Grahamnek
tetszett az ötlet, de ő kevesebbel is beéri. Te viszont még mindig nem
voltál elégedett. Azt akartad, hogy ismerjék a nevedet. Egy idő után
rögeszméddé vált a dolog. Persze nem javasolhattad Grahamnek, hogy
mutatkozzatok be a nőknek, akiket megerőszakolni szándékoztok,
kezdjetek velük kapcsolatot, és aztán erőszakoljátok meg őket, ugye?
Graham nem akarta, hogy elkapják.
Mégis elkapták, is ez részben nekem köszönhető.
Megpróbálom emlékeztetni magamat arra, hogy nem pusztán a te és
fivéred áldozata vagyok. Győztes vagyok, vagy legalábbis lehetek
győztes. Attól függ, hogy most mit csinálok.
Tovább beszélek a lehunyt szemedhez.
– Nem aggódtál, hogy elkapnak, igaz? Magabiztos voltál, olyan
tökéletesen el tudtad pusztítani az áldozataidat, hogy nem jelentettek
fenyegetést. Azt hitted, bombabiztos a módszered. Beszéljek neked a
módszeredről?
A nevetés erős, reszelős csikorgásként tör elő a torkom mélyéről.
– Először közel kerültél hozzánk, nagyon közel. Megszerettetted
magadat velünk, elérted, hogy szükségünk legyen rád, így az egész
világunk Robert, Robert, Robert lett. Istenem, ebben briliáns voltál!
Olyan szerető, olyan romantikus. Tökéletes férj vagy szerető vagy –
akármilyen szerepet játszol, minden energiádat, a szívedet és a lelkedet
is beleadod. Ha nem hinnénk, hogy te vagy a tökéletes társ, nem fájna
annyira, mikor rájövünk az igazságra, ugye?
Két kezemmel megragadom a felső párnád csücskét és kirántom a
fejed alól.
– Ezt a részt vártad a legjobban. Amikor fájdalmat okozhatsz. A
megdöbbenést, mikor felfeded, ki vagy valójában. Te magad mondtad.
 Elcsöndesedem, mikor eszembe jutnak a szavaid: Olyan régóta
gondoltam arra, hogy elhagyom. Terveztem, vártam rá. Valószínűleg túl
sokat gondoltam rá. Aztán amolyan… legendaszerű izé lett belőle a
fejemben. Megbénít. Túldimenzionálom. Folyton elveszek a részletekben
– hogyan és mikor csináljam. Gondolatban már rég elhagytam.
Legalább ezerszer lejátszottam magamban.
– Yvon tévedett, mikor azt hitte, soha nem hagyod el Julietet értem –
mondom. – Végül megtetted volna. Ezt eleve így tervezted. Csak ki
akartad élvezni Juliet bizonytalanságát, el akartad nyújtani, amennyire
csak lehet, mielőtt áttérsz a következő áldozatra. Először Graham
áldozatai voltunk, aztán a tiéd lettünk. Lefogadom, Grahamet valamiféle
mellékszereplőnek láttad – tudtad, hogy valójában te pusztítasz el
bennünket: Julietet, Sandy Freeguardot. Bár láttad, hogy Sandy
Freeguardot nagyon nehéz lesz eltaposni, úgyhogy továbbléptél egy
névvel a listán – az enyémre.
A párnát gyűrögetem, belemélyesztem az ujjaimat. Az anyag
visszaugrik. Nem tudok benne nyomot hagyni, akármilyen erősen
nyomom, nem tudom átvinni ebbe a lelketlen tárgyba a kínjaimat.
– Azzal büszkélkedsz, hogy acélidegzeted van – mondom. – Pedig
mélyen, legbelül, álszent és gyáva vagy. Bármennyire megveted a
fivéredet, nem szakítottál meg vele minden kapcsolatot. Hagyod, hogy
használja a teherautódat a megerőszakolós bulijaihoz. Még Prue
Kelveyt is megerőszakoltad, csak hogy boldoggá tedd, kapcsolatban
maradjatok. Mert Graham tudta azt, amire a legnagyobb szükséged volt
– az áldozatok neveit. Így tudtad őket a saját áldozataiddá is tenni.
Egész idő alatt, míg Juliettel éltél, tudtad, hogy egy napon szembesíted
majd az igazsággal. Az utolsó előtti szerdát választottad. Másnap kellett
volna találkoznunk a Traveltelben. Ez március harmincadika lett volna,
annak az évfordulója, mikor a bátyád megerőszakolt. A te
szempontodból tökéletes. Tudtad, ha megmondod, hogy elhagytad
Julietet, hogy új életet kezdj velem, én igazolásként, megtisztulásként
fogok emlékezni erre a napra. Még bizonyosabb lettem volna benne,
hogy az együttélés a sorsunk, és te vagy a megmentőm. Mert nincsenek
véletlenek, igaz?
Nem jöttél, de ha felbukkantál volna, ha működött volna a terved,
bőrönd is lett volna nálad. Megmondtad volna, hogy elhagytad Julietet,
és megkérdezted volna, hogy nem jöhetnél-e hozzám. Sejted, mit
válaszoltam volna?
Keserűen felnevetek. Könnyek hullnak a kezemre, a párnára.
Zokogok, de nem érzem magam feldúltnak. Dühös vagyok, annyira
dühös, hogy a fejemben erősödő nyomás préseli ki a nedvességet a
szemembe.
– Mit mondtál Julietnek? Hogyan közölted vele az újságot? Ha
igazam van – és biztos, hogy igazam van –, valószínűleg vártál addig,
míg mindketten az ágyba bújtatok. Rámásztál, figyelmen kívül hagytad
a tiltakozását, hogy fáradt. Biztosan összezavarodott. Hisz mindig olyan
gyöngéd voltál hozzá – mi történt? Hirtelen már nem voltál gyöngéd.
Nem ismert rá arra a Robertre, akit megszeretett, akihez hozzáment.
Megerőszakoltad, mert mindig tudtad, hogy egy napon ezt teszed majd,
ahogyan eleve eltervezted. És ez sokkal jobb volt, mint Prue Kelvey
meggyalázása, mert már elég közel voltál hozzá. Láttad a rettenetes
fájdalmat Juliet szemében, és tudtad, hogy senki más nem lenne képes
ilyen pokoli kínt okozni neki.
– De az nem volt elég neked, hogy megerőszakoltad, össze akartad
kapcsolni ezt a gyötrelmet a másikkal, azzal az éjszakával Graham
nyaralójában.
Mozdulatlan arcod előtt rázom a párnát.
– Látod, mennyi mindent tudok? Nem vagy lenyűgözve? Azt
akartad, hogy Juliet teljes mértékben felfogja, mit műveltél vele, hogy
kegyetlenül elárultad és becsaptad. Hogyan csináltad? Lefogadom, azt
mondtad, amit Graham mondott, igaz? „Akarod, hogy bemelegítsünk
egy kicsit az előadás előtt?”, vagy valami hasonlót. Ez lehetett számodra
a legnagyszerűbb pillanat, láttad a rémülettől tágra meredt szemét, láttad
az arcára kiült értetlenséget. És aztán mi történt? Az erőszaktól
eltekintve? Elmondtad neki, hogy miattam hagyod el, a bátyád egy
másik áldozatáért? Elmondtál neki mindent, a tervedet is, hogy
ugyanúgy tönkreteszed az elkövetkezendő pár évben az életemet, mint
ahogy az övét is: először elveszel, idilli boldogságot teremtesz, aztán
lerombolod az egészet, mikor Graham újabb áldozata elfoglalja majd a
helyemet?
Az egész testem reszket, kiver a verejték. Közel hajolok az arcodhoz.
– Nem hiszem – válaszolok a saját kérdésemre. – Azt akartad, hogy
azt higgye, ő az egyetlen, akivel megtetted. Nem engedhetted meg neki
azt a luxust, hogy tudja, nem ő az egyedüli áldozat. Nem, csak annyit
mondtál, hogy egy másik nőért hagyod el. Rólam nem beszéltél.
Minden mást elmondtál Julietnek; hogy a bátyád erőszakolta meg, és
hogy az egész valójában egy jól menő családi vállalkozás. Minden apró
részlettel újra és újra megforgattad a szívében a tőrt.
– De ezúttal hibáztál. Ahogy elnézem, nagyon mellényúltál. Azt
hitted, Juliet összeomlik, mikor megtudja az igazságot. Azt hitted, lazán
kisétálsz abból a rettenetes házból, magad mögött hagyhatod feleséged
remegő roncsát, aki ahhoz is túl gyönge, hogy elmenjen a rendőrségre,
vagy bármit kezdjen azokkal az információkkal, amiket közöltél vele.
Az első erőszakot nem jelentette, igaz? Mert annyira szégyellte magát.
Arra számítottál, hogy túlságosan szégyelli majd magát, hogy bejelentse
a másodikat. Egyébként is, ki hinne neki? Hirtelen bejelenti, hogy
megerőszakolták, nem egyszer, hanem kétszer, ráadásul másodszor a
férje? Ha elmondta volna bárkinek, te zavartan viselkedsz, és aggódsz
az ép elméje miatt.
Fel-alá járkálok a szobában. Összegyűröm és kisimítom a párnát.
– Tudom, milyen mások tönkretételét tervezgetni, Robert. Megértem,
tényleg. Én is tervező alkat vagyok. Te minden részletet alaposan
kitervelsz. Istenem, milyen dühítő lehetett, mikor Juliet nem omlott
össze, erősebb lett, nem gyengébb, nem tehetetlen. Fölkapott egy kő
ajtótámaszt, és beverte vele a fejedet. És nem hívta a mentőket, hagyta,
hogy ott feküdj vérezve. Haldokolva. Nem mondhatom, hogy
hibáztatom.
Ég a torkom. Nem tudok már sokkal tovább beszélni. De abba sem
tudom még hagyni. Erre a pillanatra vártam: hogy elmondjak neked
mindent, kiadjam magamból a mérget.
– Túlságosan beleélted magad a saját kis világodba – folytatom. –
Hát, azt hiszem, nincs sok választásod. Egyébként azelőtt sem volt, mert
a fene nagy önimádatodban elszámítottad magad. Juliet már egyszer
szétesett. Idegösszeomlást kapott. Míg házasok voltatok, éveken át
bizonytalan és félénk volt. Ő már elérte a meder fenekét, Robert. Innen
már csak felfelé vezethetett az út. Miért nem láttad? Miért nem
számoltál vele, hogy az emberi lények vert helyzetből is képesek
felállni? Különösen azok, akiknek, mint Julietnek és nekem, van biztos
családi hátterünk. Mikor megmutattad Julietnek, ki vagy valójában, a
sokk erőt adott neki. Ismét egyenesbe jött. Amikor rájött, hogy a
megmentője valójában az ellensége, feltámadt benne az életösztön és
ellentámadásba lendült, amire amúgy nem lett volna képes.
Megmozdul a szemed.
– Azt kérdezed tőlem, honnan tudom mindezt? Azért tudom, mert
velem is ugyanez történt. Mikor megtudtam az igazságot, összeállt a
kép, ráébredtem, milyen ostoba voltam, mikor azt hittem, hogy valaki
más képes megmenteni. Mióta megerőszakolt a fivéred, most először
akartam visszavágni. Mások becsapnak, hazudnak, és azok, akiknek
szeretniük kéne, azok teszik a leginkább – legalábbis Juliet most ezt
gondolja. Így látja a világot, őt is szörnyeteggé tetted, olyan emberré,
aki ezután semmivel se törődik. Még magával sem.
Felnevetek.
– Tudod, mindent elmondhatott volna, amit tudott rólad, de nem
tette. Csak gúnyolódott rajtam. Bár tudja, milyen groteszk, beteg,
perverz alak vagy, még mindig gyűlöl engem, mert megpróbáltam
elragadni a férjét, a kedves és érzékeny hitvesét. Talán furának érzed.
Én nem. A fejemben két Robert létezik, ugyanúgy, mint az övében is.
Ez valószínűleg a legrosszabb dolog, amit velünk tettél. Egy olyan férfit
gyászolunk, aki soha nem létezett. És bár tisztában vagyunk ezzel, még
mindig szeretjük.
Lepillantok a kezemben tartott párnára. Mikor először nyúltam érte,
arra gondoltam, hogy megfojtalak. Sikeres akarok lenni, ha már Juliet
kudarcot vallott. Örülök, hogy nem ölt meg. Most megtehetem.
Megérdemled. Bárki egyetért azzal, hogy megérdemled a halált, kivéve
azokat a naiv embereket, akik azt hiszik, ölni rossz.
De ha most véget vetek az életednek, véget érnek a szenvedéseid.
Csak pár újabb másodpercig tartanak. Ha nem, ha kisétálok a szobából,
és életben hagylak, itt kell feküdnöd és gondolkodnod mindenen, amit
mondtam, arról, hogyan nyertem, és te hogyan vesztettél. Hiába tettél
meg mindent Ez lesz a valódi kínszenvedés számodra. Feltéve, ha
hallottál mindent, amit mondtam.
A baj most is ugyanaz, mint a kezdet kezdetén: hogy nem tudom, mit
gondolsz, Robert. Azt láthatod, mennyire megsebeztél. Ezen a téren
alaposan kiadtam magam. Talán ezen fogsz gondolkodni, mikor
kimegyek ebből a szobából. Talán mégis te győztél, mert a jelenlegi
állapotodban immúnis vagy mindenre, míg én össze vagyok törve, el
vagyok taposva, mert mindeddig még nem néztem szembe a
történtekkel.
Még egy dolgot akarok mondani, mielőtt vagy véget vetek az
életednek – vagy hagyom, hogy tovább lélegezz. Csak pár mondatot,
amit még azelőtt megfogalmaztam, mielőtt ide jöttem. Ugyanolyan
gondosan válogattam a szavakat, mint a mottókat a napórákhoz. A
füledbe suttogom őket, mint az áldást vagy a varázslatot:
– Te vagy a legrosszabb ember, akit ismerek, Robert. Sőt azok közül
is a legrosszabb, akiket ezután fogok megismerni.
Mikor ezt hangosan kimondom, valami még megfogalmazódik a
gondolataimban: a legrosszabb véget ért.
És most döntenem kell.
 32

2006. 04. 13.

– Nem hiszem, hogy meg akarna büntetni – mondta Olivia. – Szerintem

inkább aggódik miattad. Fel kéne hívnod. Végül úgyis beszélned kell
vele.
A nap átragyogott a behúzott függönyön. Charlie azt kívánta, bárcsak
vastagabbat vett volna, s azon töprengett, mennyibe kerülhet fekete
bélést tetetni bele. A fejét rázta. Úgy tervezte – ami fényévekkel jobb
megoldás annál, mint amit Olivia javasolt –, hogy a közelébe sem megy
a telefonnak. Simon egy csomó üzenetet hagyott, amiket Charlie
meghallgatni sem volt hajlandó. Azonkívül Olivia téved: végül is
Charlie-nak nem kell feltétlenül beszélnie Prusttal. Vagy Simonnal.
Vagy akár be is adhatja a felmondását. Akkor egyikükkel sem kell többé
találkoznia.
Olivia letelepedett mellé a díványra.
– Nem maradhatok itt örökké, Char. Van munkám, és saját életem.
Neked is megvan a magadé. Ez nem jó. Egész nap pizsamában heversz,
dohányzol. Miért nem öltözöl fel, és veszel egy forró fürdőt? És mosd
meg a fogadat is.
Megszólalt a csengő. Charlie összekuporodott a díványon, a köntösét
szorosan maga köré tekerte.
– Simon lesz – mondta. – Ne engedd be. Mondd neki, hogy alszom.
Olivia szigorú pillantást vetett rá, és ment ajtót nyitni. Nem értette,
Charlie miért nem örül annak, hogy Simon szakadatlanul keresi. Charlie
nem volt hajlandó megmagyarázni. Tudta, hogy darabokra szedi
Simont, amint szóra nyitja a száját. Akármit mond, nem jön ki belőle
jól. Ha vigasztalni próbálja Charlie-t, akkor azt a férfi zavarának
számlájára írja, ami csak fokozza a szégyenét. Ha beszélnie kell vele –
azzal a férfival, aki azóta utasítja el a szerelmét, amióta csak találkoztak
– Graham Angilleyről, a sorozatos erőszaktevőről, akibe belezúgott…
nem, ekkora megaláztatást ember nem visel el.
 Charlie hallotta, hogy becsukódik a bejárati ajtó. Olivia visszajött a
nappaliba.
– Nem Simon. Ó! – mutatott vádlón Charlie-ra. – Csalódott vagy, ne
is tagadd. Naomi Jenkins az.
– Nem. Mondd neki, hogy nem.
– Hozott neked valamit.
– Köszönöm, nem kell.
– Mondtam neki, hogy öt percre van szükséged, hogy elkészülj.
Menj, vegyél magadra valami ruhát, és kapd össze magad. Különben
beeresztem, és a teafoltos köntösödben, kinyúlt pizsamádban
fogadhatod.
– Ha megteszed…
– Mi lesz akkor? – Olivia lángot fújt. – Simont elküldtem volna, de
Naomit nem. – Az előszoba felé biccentett. – Legalább egy percre hagyj
fel az önsajnálattal, és gondolj arra, vele mi történt. Gondolj arra, min
ment keresztül csak pár nappal ezelőtt, ebben a házban, hogy a többit ne
is említsük. Megint megkötözték, és…
– Tudom, nem kell elmesélned – vágott közbe gyorsan Charlie. Nem
akart arra gondolni, amit Proust és Simon talált a konyhában: Graham
kiszúrt bal szeme egy vértócsában.
– Azt hiszem, mondanom kell – erősködött Olivia. – Mert mintha azt
hinnéd, te vagy az egyetlen, akivel valami rossz történt.
– Egyáltalán nem erről van szó! – vágta rá Charlie dühösen.
– Azt hiszed, nekem könnyű azzal a tudattal élni, hogy soha nem
lehet gyerekem?
Charlie csöndben dohogva elfordult.
– Mi köze ennek bármihez?
– Minden férfinek, akivel találkoztam, minden férfinek, akivel
kapcsolatot kezdtem, el kell ezt mondanom – képzeld el, mikor bedobod
azt a bombát az első randin. Fogalmad sincs hány fickó vált köddé
azután, hogy megmondtam nekik. Tényleg fáj, de megtartom
magamnak a fájdalmat, mert sztoikus vagyok, és hiszek abban, hogy az
embernek legyen tartása…
– Sztoikus? Te? – Charlie felnevetett.
– Az vagyok – jelentette ki határozottan Olivia. – A komoly
dolgokban. Az, hogy panaszkodom, mikor a boltban kifogy a vadhús és
a chilis pástétom, az nem jelent semmit! – felsóhajtott. – Te szerencsés
vagy, Char. Simon tud rólad és Grahamről…
– Fogd be!
– …és tudja, hogy nem a te hibád. Senki nem hibáztat.
– Rendben, fogadom Naomit.
Bármit megtesz, csak Olivia ne beszéljen tovább Simonról és
Grahamről. Charlie felállt, eloltotta a cigarettáját az asztalon álló
hamutálcán, amely már tele volt csikkekkel. Az egész halom
megmozdult, és átrendeződött, amikor az újat benyomta a kupacba –
akár egy maréknyi sárgás-barnás kukac. Milyen undorító, gondolta
Charlie, perverz módon elégedetten a látvánnyal.
Megmosakodott, gyorsan megmosta a haját és a fogát, felvette a keze
ügyébe akadó első ruhát a szekrényből, egy rojtos szélű farmert és egy
fehér galléros, lila-türkiz csíkos pólót. Mikor újból lement, nyitva találta
a bejárati ajtót. Naomi és Olivia kint állt. Naomi nyugodtabbnak
látszott, mint valaha, de valahogy idősebbnek is. Olyan ráncok húzódtak
az arcán, amelyek két hete még nem voltak ott.
Charlie igyekezett mosolyogni és Naomi is mindent megtett, hogy
viszonozza. Charlie éppen ezt akarta elkerülni: a zavart, félénk
üdvözlést, a közösen megélt tapasztalatok beismerését, a fájdalmat, amit
nem lehet elfelejteni.
– Nézd – mondta Olivia, és a ház homlokzatára mutatott.
Charlie belelépett az edzőcipőjébe, amit napokkal azelőtt hagyott a
lépcső alján, és kiment. Egy négyzet alakú, szürke kőből faragott napóra
volt a homlokzathoz állítva. A mottó latinul volt rajta, arany betűkkel:
Docet umbra. A számlap tetején, a középpontban, egy napkorong
ragyogott. A lefelé irányuló sugarai jelezték az órákat és a félórákat.
Idővonalak. Egy másik vonal – a vízszintes ív, mint egy ferde mosoly –
kettévágta ezeket, és végigfutott a számlap mentén.
– Mondtam, hogy készítek egyet a főnökének – mondta Naomi. – Itt
van. A magáé. Nem kell kifizetni.
Charlie a fejét rázta.
– Egy darabig nem megyek vissza dolgozni. – Már ha egyáltalán. –
Vigye be a rendőrségre, keresse Proust felügyelőt…
– Nem. Azért hoztam ide, mert magának akartam adni. Nekem ez
fontos. – Naomi igyekezett elkapni Charlie tekintetét.
 – Köszönjük – mondta Olivia élesen. – Nagyon kedves magától.
Charlie meg volt győződve róla, hogy a húga csupán azért ilyen
udvarias, hogy ő még hálátlanabbnak tűnjön.
Súlyos csönd telepedett rájuk. Aztán Naomi megszólalt:
– Simon Waterhouse mondta, hogy magának fogalma sem volt,
kicsoda Graham, amikor kapcsolatba került vele.
– Nem akarok erről beszélni.
– Nem kellene magát olyasmi miatt büntetni, ami nem a maga hibája
volt. Én évekig ezt tettem és sehova se vezetett.
– Isten vele, Naomi. – Charlie megfordult és bement. Ha Olivia
akarja, behozhatja azt a rohadt napórát, őt nem érdekli. Proust mostanra
már bizonyára elfelejtette, hogy valaha erre vágyott.
– Várjon. Hogy van Robert?
– Ugyanúgy – felelte Olivia, miután Charlie nem válaszolt. –
Megpróbálják visszahozni, de eddig nem sikerült. Még mindig vannak
epilepsziás rohamai, de egyre ritkábban.
– Ha visszanyeri az öntudatát, jó pár váddal kell majd szembenéznie
– vette át Charlie a szót. – Az Ezüst Domb Luxus Faházakban talált
bizonyítékok alapján teljesen egyértelmű, hogy komolyan benne volt a
legénybúcsúkban. Sokszor ő vezetett, és a haszon felét is zsebre tette.
Olivia elmondta volna Naominak mindezt, ha Charlie nem szánja rá
magát. Valójában Olivia beszélt Simonnal; igazság szerint Charlie
csupán másodkézből ismerte a tényeket, de nem akarta, hogy Naomi
rájöjjön, mennyire kicsúszott a kezéből a dolgok irányítása.
– Robert szereti a személytelen helyeket, igaz? A benzinkutakat, a
Traveltelt, a kórházat? Ez tulajdonképpen jó. Az átlagos benzinkút a
börtönhöz képest maga a Ritz.
– Megérdemli, amit kap – mondta Naomi, Oliviához fordulva, mikor
Charlie nem akart a szemébe nézni. – Graham is. És a felesége is.
– Mindkettejüknek visszautasították az ideiglenes szabadlábra
helyezés iránti kérelmüket – mondta Olivia.
– Rendben, a francba, elég legyen! – szakította félbe Charlie a húgát.
– Simon Waterhouse azt mondta, hogy Juliet több napja nem beszél
– jegyezte meg Naomi.
Charlie ezúttal felpillantott. Bólintott. Nem szívesen gondolt a
cellájában némán ücsörgő Juliet Haworthre. Charlie jobban érezné
magát, ha Juliet még mindig követelőzne, és gúnyolódna mindenkivel,
akivel kapcsolatba kerül. Ő is hosszú időre börtönbe kerül, talán olyan
hosszan, mint Graham Angilley. Ez nem tűnik igazságosnak.
– Mit nem mondott el nekem? – kérdezte Charlie Naomit. – Juliet
megpróbálta megölni Robertet, mert rájött, hogy összejátszik azzal, aki
megerőszakolta – ennyit tudok. De fogalmam sincs, hogy Robert miért
került szándékosan kapcsolatba azokkal a nőkkel, akiket Graham
megtámadott?
Úgy érezte, mintha megint beszívta volna az ügy. Neheztelt érte.
Naomi Jenkins az első pillanattól kezdve játszadozott vele, és Charlie
nem állt rá készen, hogy újabb játszmát veszítsen.
Naomi összevonta a szemöldökét.
– Megmondom, ha véget ért. Még nincs vége.
– Hogy érti ezt? – kérdezte Olivia. Charlie azt kívánta, bárcsak
csöndben maradna a húga. Még jobb lenne, ha visszamenne a házba.
Odabent talán eszébe jut, hogy művészetekkel foglalkozó újságíró és
nem rendőrtiszt.
– Van egy naptárvonal a napórán – mondta Naomi, és megmutatta.
Charlie újból a falnak támasztott négyszögletes lapra nézett. –
Augusztus 9-én, Robert születésnapján a nódusz árnyéka pontosan ezt a
vonalat fogja követni, végig fog menni az íven. Ez itt a nódusz. – Naomi
egy kis fémgömböt dörzsölt meg a hüvelykujjával.
Gyanú szikrája lobbant Charlie-ban.
– Miért akarja megjelölni Robert születésnapját egy napórán, és
miért kér meg rá, hogy adjam át a felügyelőnek?
– Mert akkor kezdődött – mondta Naomi. – Azon a napon, mikor
Robert megszületett. Augusztus 9-én – ismételte meg a dátumot. – Ne
feledje megnézni, ha süt a nap. Még nem ért véget a történet.
Megfordult, búcsút intett a kezével, hogy elmegy. Charlie és Olivia
némán figyelte, amíg beszállt a kocsijába és elhajtott.
 33

Május 4., csütörtök

Majd jobb lesz. Majd jobban leszek. Egy napon majd itt állok, és
könnyedén tudok lélegezni. Egy napon elég bátor leszek, hogy Yvon
nélkül jöjjek ide. Könnyedén kimondom a „tizenegyes szoba” szavakat
egy másféle környezetben – talán egy másik, egy luxusszállodában, egy
gyönyörű szigeten –, és nem gondolok erre a kis szobára, az
összekarcolt dupla ablakra és a lepattogzott falborításra, az összetolt
ágyakra meg a rettenetes, narancsszínű matracokra. A kopott egyetemi
kollégiumra vagy olcsó konferenciaközpontra hasonlító épületre.
Yvon a díványon ül, és a kis göböket szedegeti a párnákról, míg én a
Traveltel és a benzinkút közös parkolóját bámulom.
– Ne légy rám dühös – mondom.
– Nem vagyok.
– Tudom, hogy azt hiszed, rossz nekem, hogy itt vagyok, de tévedsz.
Szükségem van rá, hogy a hely elveszítse a jelentőségét. Ha nem jövök
el, folyton kísérteni fog.
– Ez majd idővel elhalványul.
Yvon előzékenyen hozzáfűzi mondatait a mostanra már annyira
ismerős érvekhez. – Ez a csütörtök esti zarándoklatunk csak elevenen
tartja az emlékeidet.
– Meg kell tennem, Yvon. Míg meg nem unom, míg nyűg nem lesz,
hogy ide jöjjek. Ez olyan, mint amikor az ember leesik a lóról: rögtön
vissza kell szállni a nyeregbe.
Yvon a kezébe hajtja a fejét.
– Ez teljesen más, de nem tudom, hogyan magyarázzam el neked.
– Iszunk egy csésze teát? – Felveszem a hámló címkés kannát és
bemegyek a fürdőszobába, hogy megtöltsem vízzel. Mikor biztonságos
távolságban vagyok Yvontól, megszólalok. – Talán itt maradok
éjszakára. Neked nem kell.
– Szó sem lehet róla – megjelenik az ajtóban. – Nem hagyom, hogy
ezt tedd. És nem hiszem, hogy arról van szó, amit mondasz.
– Mire gondolsz?
– Tudod, micsoda Robert, mit tett, de még mindig ragaszkodsz
hozzá, igaz? Ezért akarsz itt lenni. Hol voltál ma délután, mikor
telefonáltam? Nem voltál otthon, és a mobilodat se vetted föl.
Elfordítom a fejemet, kinézek az ablakon. Egy kék teherautó
kanyarodik be a parkolóba, fekete betűk vannak az oldalán.
– Mondtam neked: a műhelyemben fűrészeltem. Nem hallottam a
telefoncsengést.
– Nem hiszek neked. A kórházban voltál, Robert ágya mellett ültél.
És nem ez az első eset. Máskor is előfordult, hogy nem tudtalak elérni
az utóbbi időben…
– Az intenzív osztály zárt hely – mondom neki. – Oda nem lehet
egyszerűen besétálni. Yvon, én gyűlölöm Robertet. Úgy gyűlölöm,
ahogy csak azt gyűlöli az ember, akit valaha szeretett.
– Én is így gyűlöltem Bent, és most nézz ránk – mondja. Vád és
önvád keveredik a hangjában.
– Te döntöttél úgy, hogy adsz neki még egy esélyt.
– És a te választásod lesz az is, ha Roberttel maradsz, mikor felébred,
ha felébred. Mindennek ellenére. Meg fogsz neki bocsátani,
összeházasodtok, és minden héten meglátogatod a börtönben…
– Yvon, nem hiszem el, hogy így beszélsz.
– Ne csináld, Naomi.
Megszólal a telefon a zakómban, amit ledobtam az ágyra, mikor
Yvonnal megérkeztünk. Előkeresem a zsebemből. A szeretetre és arra
gondolok, hogy csak az tud igazán bántani, aki közel áll hozzánk. A
bátyáddal Charlie Zailer konyhájában folytatott beszélgetésnek
köszönhetően most sokkal jobban értelek, mint korábban. Magamtól is
rájöttem, hogy bántani akartad a nőket, és szükséged volt rá, hogy
imádjanak, hogy majd elviselhetetlen fájdalmat okozhass nekik, de nem
csak erről volt szó, igaz? A pszichózisod olyan, mint a… hogy is hívják
azt a dolgot. Igen, palindróma. Visszafelé is működik. Szeretet és
gyűlölet elválaszthatatlanul össze van kötve az agyadban. Graham tette
világossá a dolgot. Azt hitted, csak akkor szeretnek igazán a nők, ha
megsérted és bántalmazod őket. A drága mama öröksége, mondta
Graham. Szeretted anyádat, mielőtt ellened fordult, de utána sokkal
jobban szeretted, igaz? Mikor apád elhagyott benneteket, anyád téged
okolt miatta. Összekapcsolódott benned a szeretet és a szenvedés.
– Naomi?
Egy pillanatra azt hittem, hogy te vagy a vonal másik végén. Csak
azért, mert ott vagyok, ahol.
– Itt Simon Waterhouse nyomozó. Úgy gondoltam, tudni szeretné:
Robert Haworth ma délután meghalt.
– Jó – mondom tétovázás nélkül, és nem csak Yvon kedvéért
Komolyan gondolom. – Mi történt?
– Még nem tudni. Lesz boncolás, de úgy néz ki, mintha leállt volna a
légzése. Néha előfordul súlyos agyvérzés után. A megduzzadt agy
képtelen megfelelően szabályozni a légzőszerveket. Sajnálom.
– Én nem – felelem. – Csak azt sajnálom, hogy természetes, békés
halála volt. Nem érdemelte meg.
Könnyű lenne mondogatni magamnak, hogy beteg voltál, áldozat,
ugyanúgy, mint a te áldozataid. De nem vagyok hajlandó belemenni
ebbe a játékba. Inkább velejéig romlott emberként gondolok rád. Meg
kell húznom a vonalat, Robert.
Meghaltál. Én meg csak beszélek a nagy semmihez. Emlékeid és
ítéleteid mind semmivé lettek. Nem úszom örömmámorban. Inkább
olyan, mintha kihúznék valamit egy listán, és megkönnyebbülnék. Most
már csak egy dolgot kell kihúzni, és ha az is megvan, vége lesz. Talán
akkor képes leszek rá, hogy ne jöjjek többet. Talán addig lesz a
tizenegyes szoba a főhadiszállásom, míg be nem fejezem ezt a dolgot.
Feltételezem, hogy Charlie Zailer előbb-utóbb elkezd gondolkodni a
napórán, amit adtam neki.
Simon Waterhouse mintha a gondolataimban olvasna, megkérdezi:
– Elnézést, hogy megkérdezem, de beszélt Zailer őrmesterrel az
utóbbi időben? Nincs rá semmi ok, amiért kellett volna, de… – elhalkul
a hangja.
Kísértést érzek, hogy megkérdezzem, látta-e a napórát. Talán Charlie
húga bevitte, és odaadta a felügyelőnek, aki annyira vágyott rá.
Szeretnék egy napon elsétálni a spillingi rendőrség előtt, hogy
megnézzem. Eltöprengek, mondjak-e valamit Simon Waterhouse-nak a
számlapról, de úgy döntök, mégsem.
– Megpróbáltam – mondom neki –, de nem hiszem, hogy Charlie
bárkivel akarna beszélni jelen pillanatban. Oliviát kivéve.
– Rendben. Köszönöm – mondja. Hangja világosan elárulja, hogy
nagyon nincs rendben.
 34

2006. 05. 19.

Charlie az ablak melletti asztalnál ült Mariónál – egy kis, hangos olasz
kávéházban Spilling piacterén – innen jól látta az utcát. Így kiszúrhatja
Proustot, mielőtt bejön, és lesz ideje elrendezni az arcvonásait.
Milyenné? Nem igazán tudta.
Nem most hagyta el először a házat, mióta visszatért Skóciából –
Olivia rendszeresen megsétáltatta a háztömb körül, és szinte mindennap
elmentek a sarki boltig, mert a húga úgy vélte, hogy ez jót tesz
Charlie-nak –, de most merészkedett ki először egyedül a házból, hogy
találkozzon valakivel. Még ha ezt a valakit Hóembernek hívják is.
Naomi Jenkins napórája, amit a kávézó falához támasztott,
csodálkozó, elbűvölt pillantásokat váltott ki a pincérnőkből és a
vendégekből. Charlie átkozta magát, amiért nem csomagolta be, de most
már késő. Legalább mindenki a számlapot nézi, és nem őt. Rettegett a
naptól, amikor valaki egyszer csak rámutat és elkiáltja magát: Hé, ott az
a zsaru, aki azzal az erőszaktevővel kúrt. Charlie úgy döntött,
megnöveszti a haját, nehogy felismerjék. Mikor hosszabb lesz, talán
szőkére festeti.
Egyszer csak ott állt előtte Proust. Elábrándozott, és nem figyelt.
Szinte teljesen kirekesztette a való világot. Alig hallotta a híres
operaáriákat, amelyek mindenki mást megsüketítettek Mariónál, és a
tulajdonos harsány, kissé hamis énekét a pult mögött. Charlie világa a
fejében vég nélkül ismétlődő, pár gyötrő gondolatra redukálódott: miért
kellett találkoznom Graham Angilleyvel? Miért voltam olyan ostoba,
hogy belezúgtam? Miért van az én nevemmel tele az összes újság és
híradó, míg őt védi a névtelenség? Miért ilyen rohadt igazságtalan az
élet?
– ló reggelt, Charlie – mondta a felügyelő zavartan. A napórákról
szóló könyvet tartotta a kezében, amit Simontól kapott. Eddig még soha
nem szólította Charlie-t a keresztnevén. – Mi az? – biccentett fejével
Naomi Jenkins ajándéka felé.
– Egy napóra, uram.
– Nem kell uramnak szólítania – mondta Proust. – Kávéházban
vagyunk – tette hozzá magyarázatként.
– Az öné, és egy fillérbe se került. Még Barrow főfelügyelő sem
emelhet kifogást ellene.
Proust kedvetlennek tűnt.
– Ingyen? Naomi Jenkins készítette?
– Igen.
– Nem tetszik a mottó. Docet umbra: az árnyék megmondja.
Túlságosan prózai.
– Ezt jelenti?
Hát persze. Charlie tudhatta volna, hogy a szavak jelentenek valamit.
– Mikor jön vissza? – kérdezte Proust.
– Nem tudom, hogy egyáltalán visszamegyek-e.
– Tegye túl magát a történteken. Minél gyorsabban tér napirendre
felette, annál előbb felejti el mindenki.
– Tényleg? Ha valamelyik kollégám lefeküdt volna egy sorozatos
erőszaktevővel, nem hiszem, hogy valaha elfelejteném.
– Rendben, talán nem felejtik el – felelte Proust türelmetlenül,
mintha csak részletkérdés lenne. – De maga jó rendőr, és nem követett
el semmi törvénybe ütközőt.
Giles Proust elhatározta, hogy könnyed és laza lesz? Kivételes
alkalom.
– Akkor mire jó a hivatalos kihallgatás? – kérdezte Charlie.
– Nem az én döntésem volt. Nézze, még az előtt vége lesz, hogy
egyáltalán elkezdenék. Magunk között szólva csak formaság, és… a
teljes támogatásomat bírja.
– Köszönöm, uram.
– és… mindenki más… azt szeretné, ha…
A lány rájött, hogy a Hóember megpróbálja Simonra terelni a szót,
csak fogalma sincs, hogyan kezdje el. Az inge mandzsettájával játszott,
azután tanulmányozni kezdte az étlapot.
– Mire kérte Simon Waterhouse? – kérdezte Charlie.
– Miért nem akar vele találkozni? Az az ember magánkívül van.
– Képtelen vagyok rá.
 – Telefonon beszélhetne vele.
– Nem. – Valahányszor Simon nevét említették, Charlie úgy érezte,
hogy felborul a lelki békéje.
– E-mail? – sóhajtotta Proust. – Jöjjön vissza dolgozni, őrmester. Az
első pár nap lehet, hogy kellemetlen lesz, de azután…
– Nem kellemetlen. Rémálom. És az utána következő pár nap is
rémálom lesz. Minden nap rémálom lesz, míg nyugdíjba nem vonulok.
És még azután is… – Charlie abbahagyta, mert rájött, hogy reszketni
kezdett a hangja.
Proust átható pillantást vetett rá:
– Tudja, hogy nem boldogulok maga nélkül.
– Pedig muszáj lesz.
– Hát nem tudok.
A felügyelő érezhetően dühös lett.
Egy fiatal szőke pincérnő közeledett az asztalukhoz.
– Hozhatok valamit? – kérdezte. – Teát, kávét, szendvicset?
– Van zöld teájuk? – kérdezett vissza Proust. Mikor nemleges válasz
érkezett, a zakója zsebéből elővett egy papírba csomagolt teászacskót.
Charlie nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon, mikor a
pincérnő elvonult. Úgy vitte a kis csomagot, mintha apró, ketyegő
bomba lenne.
– Hozott magával egyet?
– Maga ragaszkodott hozzá, hogy itt találkozzunk, és a
legrosszabbtól tartottam. Nincs kétségem felőle, hogy tejet és cukrot is
rak bele. – Proust ismét Charlie-ra fordította figyelmét. – Miért kérte,
hogy hozzam el? – mutatott az asztalon fekvő könyvre.
– Szeretném, ha megnézne nekem egy dátumot: augusztus 9-ét.
Amikor Gibbs esküvőjéről beszéltünk, maga megemlítette, hogy a
naptárvonal minden évben két napot jelöl a napórán. Jól emlékszem?
Proust a fal mellé támasztott nagy kőlap felé fordult. Pár pillanatig
nézte, aztán Charlie felé fordult.
– Igen. Minden dátum kettős: az év egy másik napját is jelöli. Azon a
két napon a nap deklinációja pontosan ugyanolyan.
– Ha az egyik dátum augusztus 9-e, akkor mi a másik? Mi a párja?
Proust felvette a könyvét és tanulmányozta a névmutatóját. A
megfelelő oldalra lapozott. Sokáig nézte.
 – Május 4.
Charlie szíve nagyot dobbant. Igaza volt. Az őrült ötlete nem is volt
olyan őrült.
– Ezen a napon halt meg Robert Haworth – mondta Proust magától
értetődő hangon. – Miért érdekes augusztus 9-e?
– Az Robert Haworth születésnapja – válaszolta Charlie. Mit
mondott Naomi? Mert akkor kezdődött.
Még nem ért véget a történet. Ezt is ő mondta. De most már vége.
Robert Haworth meghalt. A születésnapja örökre összekapcsolódik a
halála napjával a Charlie előtt fekvő napóra számlapján.
Docet umbra: az árnyék megmondja.
– Naomi Robert halála előtt készítette ezt – mondta Charlie.
– Légzési elégtelenség következtében beállt természetes halál –
emlékeztette Proust – Ezt állapította meg a boncolás.
A zöld tea megérkezett. Tej és cukor nélkül.
– Azt hiszem, nagyon jól fog mutatni a börtönünk falán. – A
Hóember óvatosan megszagolta a teáját, aztán kortyolt egyet. – És
bokros hivatali teendőim közepette valószínűleg túlságosan elfoglalt
leszek, hogy észrevegyem május 4-én, ha a nódusz árnyéka a
naptárvonalra esik. De még ha nem is lennék elfoglalt, és eszembe
jutna, hogy megnézzem, lehet, hogy aznap éppen borult lesz az ég. Ha
nincs nap, nincs árnyék.
Ez vajon azt jelenti, töprengett Charlie, hogy ha sok az árnyék,
valahol fényforrásnak is kell lennie?
– Sok értékes, apró, ember alkotta igazság van ezen a világon –
mondta Proust. – Robert Haworth halálára a természetes
igazságszolgáltatás egyik elemeként szeretek gondolni. A teste feladta a
harcot, őrmester. Természet anyánk helyrehozta a hibáját, ennyi az
egész.
Charlie az ajkába harapott.
– Egy kis segítséggel – morogta.
– Vélhetőleg igaza van. Juliet Haworth csaknem bizonyosan
elősegítette a végkifejletet.
– És ezért meg is lakol. Ez tisztességes, uram?
– A pillanat hevében támadt Haworthre. Ezt figyelembe véve fogják
elítélni. – Proust felsóhajtott – Jöjjön vissza a csoportba, Charlie. Egy
zsúfolt, zajos kávézóban úgyse tud semmiről meggyőzni. Nem tudok
gondolkodni, ha a Traviata visít a háttérben.
– Majd meggondolom.
A felügyelő bólintott
– Ez egyelőre elég. – Előrehajolt és végigsimította a napórát. –
Kiválasztottam a mottót, tudja, a napórához, amit szeretnék. Mielőtt
Barrow betette a lábát. Depresso resurgo.
– Egy kicsit depressziósan hangzik – mondta Charlie.
– Nem az. Nem tudja, mit jelent
Hogy kérdezhetné meg, amikor a felügyelő egy jó tanuló iskolás
módjára ül vele szemben, mint aki megtanulta a házi feladatát, és végre
rettentően szeretné elmondani.
– Nos?
Proust lenyelte a tea maradékát.
– Lenyugszom, és ismét felemelkedem, őrmester – mondta, tekintetét
Charlie-ra szegezve, miközben kiskanállal kiemelte a kiázott
teászacskót a csészéjéből. Diadalmas mozdulattal a magasba tartotta. –
Lenyugszom, és ismét felemelkedem.
 Köszönetnyilvánítás

Végtelenül hálás vagyok az alábbi embereknek, valamennyien sokat

segítettek: Peter Straus, Rowan Routh, Carolyn Mays, Kate Howard,
Karen Geary, Ariane Galy, az egész csapat a Hoddernél, Lisanne
Radice, Mark és Cal Pannone, Jenny Geras, Adèle Geras, Norman
Geras, Chris Gribble, Tom Palmer, James Nash, Ray French, Guy
Martland, Harriet James, John Davis, Wendy Wootton, Tony Faulkner,
Suzie Crookes, Susan Richardson és Dan Jones.