Éli, Éli, lamma szabaktani?

Mintha repülni tudnék, olyan érzéssel mentem haza azokról a beszélgetésekről, amelyeket
teológus koromban egyik egyetemi tanárommal és egy másik, korábban végzett teológussal
folytattunk. Ez a felemelő érzés nem magától értetődő, ugyanis rendkívül nehéz és már-már
nyomasztó témáról beszélgettünk: a nemrégiben elhunyt Johann Baptist Metz szenvedésről szóló
könyvét olvastuk és értelmeztük.

Megtisztelő, ugyanakkor bátorító volt számomra, amikor kezdő teológusként egyik mélyen tisztelt
tanárom meghívott, hogy csatlakozzam hozzá és egy végzett teológushoz a heti rendszerességgel
tartott beszélgetéseikhez. Örömmel igent mondtam, és izgatottan vártam hétről hétre ezeket a
találkozókat. Egyfajta szellemi műhelyként tekintettünk ezekre az alkalmakra, amelyek ugyanakkor az
emberi kapcsolatunkat is mélyítették.

Kiválasztottuk egy szerző könyvét, melyből egy-egy részletet elolvastunk a következő találkozóig,
aláhúzogattuk a fontos gondolatokat, lejegyeztük saját meglátásainkat, majd ezekkel érkeztünk a
sörözéssel egybekötött beszélgetésre. Egyik alkalommal Metz Memoria passionis. Veszélyes
emlékezet a pluralista társadalomban című könyvére esett a választásunk, melyet hónapokon
keresztül vizsgálgattunk. A könyv az értelmetlen szenvedés problémáját és az emlékezéskultúra
fontosságát taglalja. A beszélgetések során farkasszemet néztünk a rossz kérdésével, próbáltuk minél
több oldalról és megközelítésből megvizsgálni lehetséges eredetét, okát, célját, értelmét,
értelmetlenségét… Nem a sablonos, kész válaszok érdekeltek, hanem a probléma valódi átgondolása
és a megértésére tett kísérlet.

Gyakori, hogy egy-egy élethelyzetben a sablonos megoldásokat, szólamokat hangoztatjuk, ahelyett,

hogy valóban próbálnánk megérteni és megélni az adott élethelyzetben rejlő mélységeket és
magasságokat. Vizsgáljuk meg a lelkünket: hogyan szoktunk szenvedő testvéreinkhez közeledni?
Mivel próbáljuk támogatni őket? Közhelyeink tárháza elég gazdag e tekintetben: Ne szomorkodj,
mások is átéltek hasonló fájdalmat, mégis túltették magukat rajta! Isten csak próbára tesz! Oktatni,
nevelni akar a szenvedéssel! Isten nem ad annál nagyobb keresztet, mint amit el tudunk viselni! –
jönnek a bejáratottnál bejáratottabb sablonjaink. De aki megélt már komoly szenvedést, az tudja,
hogy ezek nem gyógyítják a sebeket, csak még fájdalmasabbá teszik azokat. Mit akar Isten azzal,
amikor egy anya el kell temesse a saját gyermekét? Amikor egy fiatal testében végzetes kimenetelű
rákos betegséget fedeznek fel? Amikor csak azért, mert egy nép tagja vagyok, kivégeznek (lásd zsidó
lágerek)? Aki őszintén komolyan veszi ezeket a kérdéseket, az egyszer csak elnémul. Nincsenek
válaszok. Nincsenek elfogadható válaszok. Csak a meztelen szenvedés van. Csak az ártatlanul
szenvedő Jób szavai maradnak. A zsoltáros kiáltása marad, amely számon kéri Istent. „Éli, Éli, lamma
szabaktani?” Vagyis: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” – kiáltja még Jézus is a
kereszten (Mt 27, 46).

Metz komolyan vette a szenvedést, komolyan vette az embert és komolyan vette Istent. Érdemes időt
szánni gondolatai megismerésére. Meglátásai még a legnagyobb szenvedésben is támaszt
nyújthatnak, a marcangoló fájdalomban is enyhülést hozhatnak. Anélkül, hogy szavai feloldanák vagy
megszüntetnék a szenvedést.

Szász István Szilárd