3.

fejezet – A Bukás Akaratának áldozatai

Ha a Bukás Akarásának közelségét egyetemes és félreérthetetlen nyomok jeleznék, akár a

megfázásét vagy a fejtetűét, akkor már valószínűleg már régóta kifejlesztettek volna egy technikát a
legyőzésére.
De sajnos a tünetek ebben az esetben számosak és változatosak. Ha kirángatnál egy étterembe és
táncolni meg színházba járó középkorú városi férfit a mindennapjaiból, és bemutatnád egy
borotválatlan, szegényesen öltözött önjelölt filozófusnak azzal, hogy „szeretném, ha megismernétek
egymást, sok közös van bennetek”, akkor azt gondolnák, hogy megőrültél, még akkor is, ha igazad
lenne. Az álmodozó idealista, az introvertált vagy a táncoló extrovertált – az egymástól olyan
különbözőnek tűnő emberek – ugyanazoknak a hatásoknak vannak kitéve, tudattalanul mindannyian
a bukás felé haladnak.

Az életükben van egy közös nevező. „Ne tégy úgy, mintha ezer éved lenne élni”, figyelmeztette
magát Marcus Aurelius. A Bukás Akaratának szorításában élők azonban pontosan úgy élnek, mintha
ezer évük lenne rá. Akár táncolnak vagy álmodoznak, az értékes óráikat úgy pazarolják, mintha
kimeríthetetlen lenne az idejük.

Annyi megnyilvánulása van azonban az elbukásnak, hogy gyakran nem vesszük észre magunkban
vagy másokban. Íme néhány a megszámlálhatatlan lehetőségek közül arra, hogy úgy tegyünk, mintha
ezer évünk lenne élni:

Vannak például olyanok, akik 2-6 órával alszanak többet egy nap, mint amennyire szükségük lenne az
egészséges élethez. Alapjában véve nehéz megítélni, hogy többet alszik-e valaki a kelleténél, ha csak
nem feltűnően lépi túl a szokásos alvásmennyiséget, de amikor a kényszeresség megjelenik a
viselkedésükben, akkor biztosak lehetünk benne, hogy a Bukás Akaratának egyik áldozatával állunk
szemben. Akik morcosak lesznek vagy félholtként képesek csak létezni a korai alvásidejükhez
közelítve, akik idegesen számolják minden reggel, hogy hány órát tudtak aludni éjjel, akiket kiborít
minden zavaró tényező, minden álomtalan óra, minden rosszkor csengető látogató, azok többet
akarnak aludni annál, mint ami valójában szükséges volt. Amikor egy felnőtt még akár napi két
szundikálást is beiktat, még egyértelműbb a diagnózis.

Aztán ott vannak az introvertáltak, az alvajárók, akik engedik, hogy a történések úgy menjenek végbe,
hogy ők nem vesznek részt benne, vagy időpazarló tevékenységeket végeznek, amelyekben csak apró
és nem konstruktív részfeladatot vállalnak: a kártyázók, a könyvmolyok, a keresztrejtvény-fejtegetők,
a puzzle-mániások. A határvonal a pihentető tevékenységek és a megszállottság között könnyedén
látható, ha egyszer felismerjük.

A legkönnyebben felismerhetőek azok a vesztesek, akik rendszeresen italoznak. Egy egész regényt
lehetne írni róluk. Amikor valaki annyit iszik, hogy szinte alvajáróként él csak, vagy még ennél is
rosszabbul, szinte félholtként létezik, akkor könnyű felfedezni a Bukás Akarásának jelenlétét. De
ezrek vannak, akik olyan halvány tüneteket mutatnak csak, hogy észrevétlenek maradnak: azok, akik
annak ellenére isznak, hogy tudják; reggeli rosszullét lesz a jutalma; akik mindig rosszul vannak az
italtól, vagy akik mindig tompák, amíg annak hatása nem múlik el. Mindenki, aki tapasztalja magán
ezeket a tüneteket és mégis folytatja amit tesz, tudatosan rosszat tesz magával. Mindegy is, hogy
milyen italról van szó: ha a kávétól fáj a hasad, ha nem tudod megemészteni a tejet de mégis
folytatod a tejivást, akkor ha nem is kapod ugyanazt a társadalmi ítéletet, mint az alkoholista, akkor is
ugyanabba a kategóriába tartozol. És ugyanide tartozik az eszetlen táplálkozás is.

Az aktív, extrovertált típusra áttérve: szokás azt mondani, hogy ők a bukást szinte a karrierjükként
űzik, így nehéz őket kiszúrni. De például a mániákus mozizók és színházba járók, az éjszaka táncolni
járók, azok, akik számolják a napokat a következő délutáni teameghívásig vagy vacsorapartiig,
koktélozásig, mind ilyenek. Természetesen nincs semmi rossz a pihenésben, ha az egy olyan időszak
után következik, amikor bevonódtunk egy hasznos, aktív tevékenységbe. De akik megszállottan és
őrülten „pihenni” akarnak, azok abnormális hangsúlyt fektetnek önmaguk elengedésére.

Aztán vannak a félig-vesztesek, őket nehéz elhelyezni, ilyenek a hímzők, a kötögetők – bár esetükben
az elmét nem igénylő egyhangú manuális tevékenység mellett végezhető valami olyan, amelyben az
elme hasznosan működik. A magunkkal való teljes őszinteség kell csak ahhoz, hogy felfedezzük, hogy
egy ritmusos, monoton tevékenységet jól használunk-e. Ezek a tevékenységek lehetnek igazán
kreatívak is.

A céltalanul beszélgetőkről szólva, ez könnyebben észrevehető másokon mint saját magunkon. Néha
megdöbbent minket, hogy harmadjára meséljük el ugyanazt az anekdotát ugyanannak a barátunknak
pár nap különbséggel. Ez csak egy kis botlás. De amikor semmilyen feszengés, kényszeres mosoly a
hallgatóság tagjain nem állít meg minket, és nem vesszük észre, hogy ugyanazt a pár témát érintjük
csak, a beszélgetés nem fejlődik, ismételgetjük magunkat, ugyanazzal a pár érvvel igyekszünk valamit
bebizonyítani, és a véleményünk általában kimerül előítéletekben, akkor nyilvánvalóvá válik a
helyzet. Néha olyan gyakran használunk egy modoros fordulatot, hogy a hallgatóság még fel is hívja
rá a figyelmünket.

(A későbbiekben lesz szó arról, hogyan kerülhetjük el ezeket a modorosságokat, itt most csak abból a
szempontból kerülnek szóba, hogy milyen szerepük van a Bukás Akarása közelségének
felismerésében.) Ha észreveszed, hogy folyton olyanokat mondasz, mint „Mármint”,
„Természetesen”, „Azt képzelem…” vagy „Érted?”, esetleg „Tudod?” illetve „Az igazat megvallva”,
akkor arra is rá fogsz jönni, hogy nem csak ezeknek a kifejezéseknek az ismétlődése a baj a
beszédedben, hanem az, hogy semmi friss és értékes ötlet nem követi őket, amit érdemes lenne
megfogalmazni. Ezt a jelenséget is nehéz észrevenni, néha évekig ismételgethetjük magunkat változó
hallgatóság előtt, és csak ritkán bukunk le vele.

Vannak még kevésbé nyilvánvaló módjai a Bukás Akarása áldozatául esésének. Gondoljunk például
arra a megszámlálhatatlan emberre, akik olyan munkát vállalnak, ami csak egy kis részét veszi
igénybe a képességeiknek és képzettségüknek, aztán temetik el magukat feleslegesen, kimerítő
részletességbe bocsátkozva végezve a munkát. Vannak, akik folyamatosan továbbképzésekre járnak,
és újra meg újra feltűnnek az egyetemen, amit már elvégeztek egyszer.

Vannak igazán „életüket odaszentelő” lányok, fiúk, anyák és feleségek (apák ritkán), akik az életüket
más emberekről való gondoskodásra szánják, de mivel maguk sem tudják, hogy mik az igazi
erősségeik és értékeik, az áldozatok felesleges és értéktelen, tartalom nélküli mártírkodás lesz.
Vannak, akik olyan feladatokat vállalnak el, amelyekhez nincs elég erejük, vagy olyan kutatásokba
bocsátkoznak, amelyek nagyon aprólékosak. Egy New Yorkban élő férfi például egy olasz államfő
életrajzi részleteit vizsgálja egyetemi gólya korától. Ez a férfi már a negyvenes évei végén jár, de még
egyetlen szót sem írt meg az életrajzból.
Talán a legnagyobb csoportot a Mindenkivel Kedveskedők alkotják. Amikor egy olyan helyzetben
találod magad, ahol sokkal több bájolgással közelítenek feléd mint ami a helyzethez illő lenne, biztos
lehetsz benne, hogy egy vesztessel van dolgod. Nincs baj a természetesen jövő melegszívűséggel, a
barátságossággal, vagy egy személyiségből adódó kedvességgel. Most olyanokról beszélünk, akik azt
akarják, hogy mindenki egy nagy és bájos gyerekként gondoljon rájuk, felelőtlenek, nem túl elmések,
de még az idegenek számára is szerethetőek. Ha folyton frappáns gondolatokat fogalmaznak meg,
viccesen panaszkodnak, lenyűgözik a közönséget, akkor nagy eséllyel vesztesek.

Csak visszatekintve veszi észre az ember, hogy egy bizonyos pillanatban kimutatott érzelmeknek nem
volt oka. Egy egészséges felnőttnek nincs szüksége arra, hogy minden egyes ismerősével gyengéd és
odaadó legyen. Ezek az áldozatok úgy dolgoznak a vonzerejükön, mint mások a kőfejtőben: egyre
bájosabbnak és bájosabbnak kell lenniük, hogy eltereljék a figyelmet arról, hogy nem teljesítik be a
kötelességeiket. Ha elég jól csinálják, nem kell szembenézniük azzal, hogy vesztesek.

Tehát itt van a megszámlálhatatlanul sok módja közül néhány annak, ahogy az emberek próbálják
látszatra célravezető és eredményes tevékenységgel kitölteni az idejüket. Mind hozzájárulnak a
Bukáshoz.

Emlékezz rá, hogy ezek a tevékenységek csak látszólag céltalanok. Minden esetben mély szándék és
ok húzódik meg a háttérben, ami sokféleképpen felsejlik.

A legnyilvánvalóbb szándék az, hogy a világgal elhitessük, hogy a maximálisan kihasználjuk a bennünk
rejlő képességeket. EZ kifejezetten igaz azokban az esetekben amikor a kifelé látszó élet tele van
kisebb, egymást követő feladatokkal vagy egy nagy robotolás zajlik folyamatosan. Így persze senki
nem kérdezheti, hogy „Nem volnál többre képes, mint most?” Hiszen már olyan elfoglaltak vagyunk,
hogy egy szemernyivel több erőnk sincs semmi másra! Talán nem az a feladatunk, hogy az unalmas,
jelentléktelen és nem kielégítő munkánkat alaposan végezzük? Ezeket a kérdéseket csak őszintén
érdemes feltenni magunknak, általában álmatlan órákban, amikor az elménk nincs lefoglalva mással,
és van időnk megállni és megfontolni a dolgokat.

Hosszútávon nem számít, hogy milyen jól álcázzák magukat mások. Ha nem tesszük azt, amire a
legjobban ki vagyunk képezve, ha nem járulunk hozzá személyesen a világ előmeneteléhez, akkor az
életünkben lesz egy meghatározó boldogtalanságérzet, amit ahogy az évek telnek egyre nehezebb
lesz figyelmen kívül hagyni.

Az elaprózódók, a játékosok, a mániákusan dolgozók elszántan csapják be magukat azáltal, hogy

minden ébren töltött órájukat megtöltik valamivel, nehogy egy hézagon át láthatóvá váljon a
haszontalanságuk. Éjszaka pedig vagy folytatják ezt, vagy túl kimerültek azon, hogy a valóságon
elmélkedjenek. Ezek az áldozatok azonban igazi látványosságokká válnak, mihelyst lebuknak.
Láthatóvá válik, hogy miket mulasztottak el, hogy a megfizethetetlen és pótolhatatlan élet-
bőröndjüket szeméttel, műérzelmekkel töltötték meg.

Bármi is a látszólagos cél, egy motiváció működik minden fenti esetben: hogy az életet annyira
megtöltsék másodlagos fontosságú vagy helyettesítő tevékenységekkel, hogy ne maradjon idő a
legjobbat kihozni magukból, azt, amire valóban képesek. Röviden: a szándékuk az, hogy elbukjanak.